A fordítás az alábbi mű alapján készült:

Claire Contreras: Because I Want You (Sins & Deceit, #3), 2022

Fordította
LUKÁCS ANDREA

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

Szétválasztva (Szövevényes szerelem 1.), 2021
Összekötve (Szövevényes szerelem 2.), 2021
Vágyaim ura (Kékvérűek 1.), 2022
Álmaim hercege (Kékvérűek 2.), 2022
Szív és tánc (Tiltott vágyak 1.), 2023
Szív és eskü (Tiltott vágyak 2.), 2023

Copyright © 2022 by Claire Contreras

Hungarian translation © Lukács Andrea, 2024
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó, 2024
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Fehér Zsanett

A fedél Koppányi Lilla munkája.
Szerkesztette: Kónya Orsolya
Korrektúra: Bosznai Gábor
Tördelés: Dubecz Adrienn

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2024

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 1 770 7890
admin@alomgyar.hu • www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

Elektronikus változat
Békyné Kiss Adrien
ISBN 978-963-5707-57-7
A szabályszegőknek
 A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE

KEDVES OLVASÓ!

Ebben a könyvben nehéz témák szerepelnek. Ezek ugyan

nincsenek részletesen leírva, de talán ez is felzaklathat néhány
olvasót. A könyvben több szereplő egy otthoni fegyveres
támadás/lövöldözés túlélője. Maga a támadás ugyan nincs
bemutatva, de többször szóba kerül a történet során. Ha ön is
részese volt valaha lövöldözésnek vagy rablásnak, kérem,
óvatosan olvassa ezt a könyvet!

Sok szeretettel,

Claire
 1

ROSIE

A mészárlás egy keddi napon történt.

Hét nappal később még mindig a szeretteinket temettük. Nem
sokkal azután elmenekültünk a bűntény helyszínéről, és
hagytuk, hogy új családok építsék fel az álmaikat ott, ahol a
mieink összetörtek. Az előtt a végzetes keddi nap előtt a
zsákutcánk lakói nagyon szoros kapcsolatban álltak egymással.
A családok együtt étkeztek, a gyerekek együtt bicikliztek és
mentek iskolába. Ha egy kívülálló betoppant volna hozzánk
vacsoraidőben, azt látta volna, hogy nagyon sokszínű kultúra
képviselői ülnek egymás mellett az asztalnál. Ott voltunk mi (a
Vega család), Marchettiék, De Lucáék, Patelék és a Patriarcha
családja. Mindig szerencsésnek éreztük magunkat, hogy az
ilyen nevek közelében élhettünk. Elvégre gyakorlatilag ők
uralták Providence-t, és ezáltal biztosították, hogy senki se
bánthasson minket. Amíg persze mégis meg nem történt a
lehető legszörnyűbb módon.
Apám olyan erővel ragadott ki minket ebből a környezetből,
hogy évekig tartott, mire az új helyen gyökeret eresztettünk. A
költözés óta olyan sokat papolt a törvénytelen dolgokról, hogy
azt hittem, tisztább a keze, mint egy műteni készülő sebésznek.
Természetesen tévedtem. Nem tudtam, hogy az a sok
figyelmeztetés nekem és a fivéremnek szólt-e vagy saját
magának.
Talán így akarta lebeszélni magát arról, hogy megtegye azt,
amire készül. Az ok már nem számított, mivel ő sem fogadta
meg a saját intelmeit. Azt mondta, a gyerekeknek nem lenne
szabad a szüleik bűneiért fizetniük, mi azonban, akik abban a
zsákutcában együtt nőttünk fel, tudtuk, hogy ez nem így van.
Tudtuk, hogy csak idő kérdése, mikor fog valaki bekopogni
hozzánk, hogy behajtson egy szívességet… vagy az apánk
esetében a pénzt, amit kölcsönvett.
Tíz éve nem láttam már Gabriel De Lucát, mielőtt egyszer
besétált a klubba, ahol azért kellett dolgoznom, hogy kifizessem
az apám adósságát. Az idő kegyesen bánt Gabe-bel, legalábbis
külsőleg. Úgy nézett ki, mintha egy divatmagazin címlapjáról
lépett volna elő. Ő volt az első fiúm, és az első csókomat is tőle
kaptam, a kapcsolatunk azonban idejekorán véget ért. Néhány
héttel ezelőtt találkoztunk újra, és olyan volt, mintha egyetlen
nap sem telt volna el a kettő között. Persze nem olyan
tündérmesés, szerelem-első-látásra típusú módon. Nem
repkedtek a szikrák, nem reszketett a gyomrom, de éreztük,
hogy összeköt minket a közös múlt. Az a fajta, amit csak a
trauma túlélői értenek. Egyesek szerint a sors rendezte úgy,
hogy Gabe éppen annak a klubtulajdonosnak dolgozzon
könyvelőként, ahol én csapos voltam, ám mivel Tommy Costello
volt a tulajdonos, Gabe De Luca pedig… nos, egy De Luca, én
inkább elkerülhetetlennek tartottam. Nem is számított volna,
hogy ugyanaz a főnökünk, ha nem öntöttem volna ki a szívem
Gabe-nek mindenről. Kezdve azzal, hogy azért kerültem Tommy
alkalmazásába, hogy kifizessem az apám adósságát, egészen
odáig, hogy a Tommy irodájában hallott, személyes dolgokat is
elmondtam neki. Gabe azóta be sem tette a lábát a bárba, és
talán egyesek véletlennek tartották volna ezt, én tudtam, hogy
nem így van. Láttam, hogyan vonszolták ki a kidobók legutóbb,
és ültették be egy taxi hátsó ülésére. Ráadásul ezek után nem
vette fel a telefont, ha hívtam, nem válaszolt az üzeneteimre, és
fogalmam sem volt, kihez forduljak ezzel kapcsolatban. Az
egyetlen ember, aki valószínűleg tudhatta, hol van, a fivére volt,
én azonban gondosan ügyeltem rá, hogy azt a De Lucát ne
kérdezzem meg. Különben is, Gabe azt mondta, Olaszországba
költözött az apjával, miután elmentek Providence-ből. Biztosra
vettem, hogy a fivérének mostanra már sikerült az egész olasz
csizmát az irányítása alá vonnia.
– Reszket a kezed. – Ruth hangja a zene ellenére beférkőzött a
gondolataimba. Ő volt itt a legjobb mixer, ezért nyilvánvalóan
észrevette, hogy én, a gyakorlatlan csapos milyen csapnivaló
italokat keverek.
– Tudom. – Beletöröltem a tenyeremet az előttem lévő
konyharuhába.
– Ideges vagy?
– Nem. – A tekintetem a VIP-részleg felé tévedett. – Nem
tudom.
– Amiatt a tudod ki miatt? – kérdezte, és aggodalmasan nézett
rám.
– Nem. – Megráztam a fejemet, majd fogtam az üveg pezsgőt,
hogy kivigyem a VIP-részleg egyik asztalához.
Ez a gond, ha az ember egy ilyen bárban dolgozik. A mixer
mindenre odafigyel. Mindenre. Útban a VIP-részleg felé
észrevettem Reidet, akivel Gabe mindig idejött. Reid azóta is
megjelent a szokásos estéjén Gabe nélkül, és mindig azt a
túlárazott bourbont itta. Esküdni mertem volna, hogy csak azért
rendeli, hogy megmutassa, telik neki rá. Odasétáltam hozzá,
észrevettem, hogy Gabe megint nincs vele. Egy előtte ülő nőre
mosolygott, aztán kiszélesedett a mosolya, amikor meglátott
engem. A tekintete lassan, jó alaposan végigmért. Én felszegtem
az államat, és megálltam előtte.
– Mi a helyzet, Rosie? – kérdezte túlharsogva a zenét.
– Csak a szokásos. Meló – mosolyogtam rá. – Hol van Gabriel?
Egy ideje nem láttam.
– Ezt inkább nekem kellene tőled kérdeznem. – Felvonta a
szemöldökét.
Lehervadt a mosolyom.
– Ezt hogy érted?
– Egész héten nem jött be az irodába. Azt hittem, te tudni
fogod az okát. – Rám kacsintott, én viszont döbbenten
bámultam rá. A tekintete idegesen ugrált ide-oda, mint azoké,
akik épp most szippantottak fel egy csíkot. Ökölbe szorult a
kezem a testem mellett.
– Én honnan tudnám, hol van? – kiáltottam, de nem azért,
hogy túlkiabáljam a hangos zenét. – Te vagy a barátja!
– Ti ketten nem… tudod? – Megint kacsintott egyet.
Hát persze, hogy ezt gondolta. Mivel Gabe-re különösen nagy
figyelmet fordítottam, mindenki azt gondolta, hogy dugunk.
Nem javítottam ki őket, sőt azt sem árultam el, hogy
gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Nekem ez csak egy
átmeneti munka volt, ezért nem igazán érdekelt, ha azt hiszik,
lefekszem az egyik törzsvendéggel. Volt igazi munkám, amelyet
azelőtt csináltam, mielőtt ez az egész zűrzavar elkezdődött
volna: a városi balett-társulat szólótáncosa voltam. Már az
előléptetés küszöbén álltam, hogy vezető táncos legyek, amikor
ez a dolog történt. Különben is, ha azt hiszik rólam, hogy Gabe-
bel dugok, az sokkal jobb, mint az igazság, vagyis hogy a
tulajdonos szemét fivére, Anthony Costello zaklat szexuálisan
csak mert tudja, hogy megteheti.
– Nálam nem jelentkezett – kiabáltam.
– Ó! Nos, akkor biztosan elutazott a városból üzleti ügyben –
felelte Reid, és közelebb hajolt hozzám. – Néha elutazik, hogy
meglátogasson néhány ügyfelet, és elfelejti közölni velünk.
– Ó! – ráncoltam a homlokom. És nem tudja felemelni a
telefont? – Igen, ez megmagyarázná.
– Majd megmondom neki, hogy kérdeztél felőle.
Bólintottam, aztán intettem neki, és visszamentem a
bárpulthoz. Mivel ez a hely ilyen hangos és zsúfolt, könnyen el
tudta némítani a gondolataimat, amelyeken más körülmények
között megszállottan kattogtam volna. Ma este sajnos nem
sikerült. Próbáltam visszaemlékezni minden egyes
beszélgetésemre Gabriellel, amióta csak elkezdett ide járni. Túl
sokat mondtam neki. Nem lett volna szabad beszélnem Tommy
számláiról vagy arról, hogy apa pénzzel tartozik neki. Annak
pedig még kevésbé örültem, hogy látta, amikor a múlt héten
Anthony fogdosott, és durváskodott velem a folyosón. De nem
kérdezett rá. Csak szomorú, együttérző mosolyt villantott rám,
ami talán még rosszabb, mintha megkérdezte volna, mert a
mosolya mögött szánakozást láttam a szemében.
Fogalmam sincs, hogy mi lett a testvéréből, Gabe azonban
nagymenő könyvelőként dolgozott, és nyilvánvalóan dúskált a
pénzben, ezért alighanem alacsonyabb rendűnek tartotta az én
munkámat itt. Ami persze baromság, és nem is igaz. A
csaposmunka nagyon sokat kívánt az embertől, ráadásul
szükséges is volt. Gyűlöltem, hogy a vendégek lenéztek minket,
csak mert mi húztuk le az ő hitelkártyájukat. Felvettem a listára
ezt a felsőbbrendűségi komplexust is azon témák közé, amiket
majd megemlítek Gabe-nek, amikor újra találkozom vele.
– Hé, Rosie! – hallottam Ruth hangját a zene mellett.
Ránéztem, ő viszont a táncparkettre bökött a fejével. – Ott van a
fiúd.
Abba az irányba kaptam a fejemet. Gabe tényleg akkor sétált
le a lépcsőn. Alaposan megfigyeltem, amennyire ilyen távolból
és a félhomályos klubban csak lehetett. Enyhén borostás volt az
arca, amit még sosem láttam rajta, és ettől zordabb lett a
külseje. De nem csak a borosta miatt. A haja is rövidebbnek
tűnt, és a járásából csak úgy áradt a magabiztosság. Ez
egyáltalán nem volt jellemző rá. A léptei általában sietősek
voltak, mintha sürgős dolga lett volna valahol. Ez a járás
mindenfelől magára vonta a figyelmet, ezért a tömeg valósággal
kettévált, hogy átmehessen közöttük. Kíváncsi voltam, be van-e
lőve vagy ilyesmi. Egész biztosan, ugye? Mi más magyarázná
meg ezt a viselkedést? A gondolat feldühített.
– Csak én látom úgy, vagy dögösebb borostásan? – kérdezte
mellettem Ruth.
– Nem csak te. – Ledobtam a kezemből a konyharuhát, és
szédítő sebességgel kerültem meg a bárpultot.
Mielőtt visszafoghattam volna magamat, odasiettem hozzá,
megmarkoltam az öltönye hajtókáját, és a bár mögötti folyosóra
vonszoltam. Tágra nyílt a szeme, mintha meglepődött volna a
reakciómon, miután egy héten keresztül semmibe vett. Én
azonban annyira dühös voltam, hogy már átlendültem egy
határon. Mielőtt visszafoghattam volna magamat, felemeltem a
kezem és teljes erőmből pofon vágtam.
– Ezt meg mi a faszért kaptam? – Az arcára szorította a kezét,
az orrlyukai kitágultak.
– Hol a francban voltál?
– Szerinted hol? – nézett rám gyanakodva, mintha én tűntem
volna el egy hétre, és én nem vettem volna fel a kibaszott
telefont.
– Honnan kéne tudnom? Te nem fogadtad a hívásaimat, vagy
válaszoltál az üzeneteimre. Ha semmibe akartál venni, rendben
van, de legalább arra a kérdésre válaszolhattál volna, hogy élsz-
e még! – dühöngtem, aztán elfordítottam a tekintetem, hogy
összeszedjem magamat. Minden egyes lélegzettel egyre jobban
kitisztult a fejem, és szörnyen éreztem magamat, amiért
megütöttem. Nagy levegőt vettem, újra a szemébe néztem, és
hátrahőköltem, olyan heves tűz lobogott benne. Ennek ellenére
sikerült folytatnom: – Azok után, amit elmondtam neked, arra
gondoltam… nem is tudom, mire gondoltam. Nyilvánvalóan a
legrosszabbra.
Hosszan nézett rám, aztán azt felelte:
– Dolgom volt.
– Ja, erre magamtól is rájöttem. – Reszkető hangon
felnevettem, és megint elfordítottam a tekintetem. – Egy rövid
üzenet is elég lett volna.
– Hé, szerinted mibe keveredhettem? – Kinyújtotta a kezét, és
megfogta az enyémet. Ekkor éreztem először, hogy reszket a
gyomrom, szikrák pattognak közöttünk, és megdobban a
szívem. Gyorsan visszafordítottam rá a tekintetem. Ha ő érzett
is valamit, nem mutatta, arra viszont mérget mertem volna
venni, hogy elsötétült az arca.
– Rosie. Szerinted mi történt?
– Nem tudom. – Kihúztam a kezéből az enyémet, és
hátraléptem. – Más a kölnid?
– Ööö, igen.
– Finom az illata.
– Köszönöm. – Egy pillanatra mosoly villant fel az arcán. – Mi
történt legutóbb, amikor itt voltam? Nem sokra emlékszem
belőle.
– Ez érthető, mivel totálisan be voltál tépve. Ezért aggódtam
annyira. Kikísértek innen, beültettek egy taxiba, aztán… –
Jelentőségteljesen megvontam a vállam. – Legalább a telefont
felvehetted volna.
– Aznap este filmszakadás volt. – Távolabb lépett tőlem. –
Ahogy már te is láthatod, itt vagyok.
– Nézd! – Kettőnk között mutogattam. – Nem tudom, mit vettél
be ma este, mi ez a hirtelen jött, másfajta energia vagy mi, de
most mondom neked, hogy nem tudok olyannal együtt lenni,
aki ilyen drogokkal él. Én meghúzom a határt a marihuánánál.
Ha ki akarsz próbálni más szereket is, rendben van, de én nem
leszek melletted, még barátként sem. Nem tehetem. – Nyeltem
egyet, miután befejeztem a mondandómat.
– Megértettem. – Olyan mélyen nézett rám, mintha egy
nyavalyás bűvös kockát próbált volna kirakni vagy ilyesmi. A
következő pillanatban ismét hátralépett, aztán megfordult, hogy
távozzon. – Majd találkozunk.
– Micsoda? – Megfogtam a karját, hogy megállítsam. – Ennyi?
Felvonta a szemöldökét, a tekintete ide-oda repkedett.
– Akarsz még valamit?
– Nem. – Összevontam a szemöldököm, gyorsan elengedtem a
karját, és karba tettem a kezem.
– Hé! – Feljebb emelte az államat, hogy a szemébe nézzek.
Lehetséges, hogy most magasabb? – Nem kell aggódnod
miattam, Rosie.
Ezek után elment, én pedig ott maradtam földbe gyökerezett
lábbal, és csak bámultam a széles hátát, miközben lement a
lépcsőn, és eltűnt a táncoló emberek tengerében. Minden
szempontból furcsa volt ez a találkozás, de legalább már
tudtam, hogy biztonságban van.
 2

DOMINIC

Vannak bizonyos szabályok a testvérek között. Én már csak

tudom, nekem is sok van belőlük.
Ne hazudj.
Ne lopjatok egymástól.
Ne dugjátok meg egymás nőit (engedély nélkül).
A konkrét helyzet miatt ez az utolsó egy kicsit kevésbé volt
fekete-fehér, mivel a fivérem, akivel közösen osztoztunk az
anyaméhen, nem mondta el, hogy az a csapos, akivel
találkozgat, Roselyn Vega. Naná, hogy nem mondta el a
gazember. Miért is mondta volna, mivel pontosan tudta, mit
teszek, ha rájövök, hogy Rosie ugyanabban a városban van,
mint mi. Tíz év telt el, de mindketten tudtuk, ha egyszer újra
találkozom vele, és nincs senkije, akkor szabad préda bárki
számára. Ezt persze nem mondtuk ki hangosan, de ez is egyfajta
íratlan szabály volt köztünk.
Soha semmiért nem voltam féltékeny Gabe-re. Sem a jó jegyei
miatt vagy azért, mert olyan könnyen össze tudta egyeztetni az
iskolát a sporttal. Az sem zavart, hogy anya mindig hangosan
nevetett a béna viccein. Az egyetlen dolog, ami miatt valaha is
féltékenykedtem rá, az Rosie volt. Nem voltam önző seggfej,
nem epekedtem egyetlen barátom barátnője vagy felesége után
sem, Rosie azonban kivétel. Gyerekkorunk óta ismerjük őt, ám
történt valami tizennégy és tizenhat éves kora között, ami miatt
igazán felfigyeltem rá. Elmondtam a bátyámnak, hogy
odavagyok érte, mire azt felelte: „Rosie a házasságra tartogatja
magát. Hagyd békén!”
Én akkor még nem szexeltem, de tudtam, hogy nem akarok a
házasságig várni, ezért tiszteletben tartottam Rosie
elhatározását, és úgy döntöttem, nem üldözöm. Alig két hét
múlva viszont Gabriel barátnője lett. Még ennyi év után is a
fogamat csikorgattam, ha csak eszembe jutott. Nyíltan soha nem
mondtam meg a testvéremnek, hogy zokon vettem ezt, de tudta.
Az sem segített a dolgokon, hogy totál seggfejként viselkedtem,
valahányszor Rosie átjött hozzánk vacsorára vagy filmet nézni.
Ez tíz évvel ezelőtt történt, most pedig, hogy megtudtam, Gabe
eltitkolta előlem Rosie-t, eggyel gyarapodott azon dolgok listája,
amiért haragudtam a testvéremre. Először Costello-területre
küldött, aztán Rosie-hoz irányított, és végül kemény drogokat
használt…Azt sem tudtam, melyik miatt vagyok dühösebb.
– Ez minden? – kérdezte Gio az asztal túlsó oldaláról, miután
elmondtam neki mindent a bátyám hangpostaüzenetétől
kezdve, amit kétszer lejátszottam neki, a klubon keresztül
Rosie-ig.
A helyiségben lévő srácok a testvéreim voltak. A családom,
akikért bármit megtettem volna. Nem vér szerinti rokonok, de
képes lettem volna hazudni, lopni és csalni is értük, ha arra
kértek volna. Az emberek bűnözőknek, gengsztereknek
neveztek minket, az itt lévő srácok azonban megbízhatóbbak,
mint bárki, akivel valaha találkoztam. Beleértve az
ikertestvéremet is.
– Mit akarsz még? – kérdeztem.
– Szerinted bölcs dolog gondoskodnod erről a nőről, tekintve,
hogy köze van a Costellókhoz? – kérdezte Loren.
– Hallottad, mit mondott Gabe. Arra kért, „keresd meg és
vigyázz rá” – ismételtem el az üzenet egy részét. A bátyám
hangját utánoztam, és a levegőben mutattam az idézőjelet. – Mi
a francot kéne csinálnom? Nem foglalkozni vele?
– El sem hiszem, hogy nem említette, hogy ő az – jegyezte meg
Rocco vigyorogva. Ránéztem, remélve, hogy ettől befogja, bár
tudtam, hogy nem így lesz.
– Mi a francért mondta volna el, hogy ki ő? – kérdezte
Lorenzo.
– Lemaradtunk valamiről? – tette hozzá Gio, és elfintorodott.
– Rosie a bátyja barátnője – felelte Rocco, és hallhatóan
nagyon jól szórakozott a dolgon.
– Nem a barátnője. – Akaratlanul is az asztalra csaptam az
öklömmel, mert a mai napig dühített a gondolat, hogy egykor az
volt. Rocco pontosan tudta ezt, éppen ezért szívatott mindig
vele. Különben is majdnem biztosra vettem, hogy Rosie-nak
nincs köze a testvéremhez. Legalábbis úgy nincs. Talán csak
ismerősök. Vagy talán túl sokat gondoltam a dolgok mögé, mivel
azt akartam, hogy ez legyen az igazság. Ránéztem a teremben
lévő minden egyes fickóra, és hozzátettem: – Ez bonyolult.
– Annyira nem bonyolult – kuncogott Rocco. A többiek mind
felé fordultak. Én behunytam a szemem, és tízig számoltam,
mert bár nagyon szerettem a legjobb barátomat, és esküt tettem
rá, hogy megvédem, most viszont meg tudtam volna ölni. –
Rosie Gabe barátnője volt a gimiben, Dom pedig úgy bele volt
zúgva, hogy majd’ eldurrant a farka.
– Jó hallani, hogy a farkamról beszélsz, Marchetti. – Fogtam
az italomat, ittam egy kortyot, és rávigyorogtam.
– Ez csak egy mondás, seggfej.
– Soha nem hallottam. – Megvontam a vállam, és élveztem,
hogy zavarba hoztam. Ezután Deanhez fordultam. – Hozzá
tudsz férni az épülete biztonsági kamerájához?
– Igen – bólintott Dean.
– Akarod, hogy lenyomozzam, hol használta utoljára a
telefonját, és megszerezzem a kimenő és bejövő hívásait? –
kérdezte Rocco, amikor végre a problémával kezdett
foglalkozni.
– Hogyan? – Kiittam az italomat, aztán letettem a poharat az
asztalra.
– Használj kibaszott poháralátétet! – dörmögte Gio, majd
dobott nekem egyet az asztal túloldaláról. Elkaptam, lesújtóan
Gióra néztem, aztán a pohár alá tettem.
– Ismerek egy fickót.
– Milyen fickót? – Dean hátradőlt a székén.
– Csak egy fickót. – Rocco elővette a telefonját, és pötyögni
kezdett rajta valamit.
– Mit mondott az a Rosie csaj arról, hogy Gabe eltűnt? –
kérdezte Dean, és rágyújtott.
A Helyen, ahogy ezt a találkozóhelyet neveztük, nem volt
szabad dohányozni. Deant azonban láthatóan nem nagyon
érdekelte ez a szabály. Egy kis ideig gondolkodtam, próbáltam
rájönni, hogyan magyarázzam el, mi történt, anélkül, hogy totál
idiótának tűnnék. Először is azért, mert az ikertestvérem gimis
barátnője után epekedtem, másodszor pedig azért, mert nem
mondtam el neki, hogy ki vagyok.
– Dom. – Rocco lassan leengedte a telefonját. – Mondd, hogy
nem tetted!
– Mit nem tett? – kérdezte Loren.
– Kiadta magát Gabrielnek – magyarázta Rocco.
Én egy mély barázdát néztem mereven a kerek faasztalon,
ami miatt Gio mindenképpen poháralátétet követelt. Néha
utálom, ahogy Rocco és én ennyire jól ismerjük egymást. Emiatt
lehetetlen titkot tartani. Dean és Gio egyszerre nevetett fel,
aztán Loren is csatlakozott hozzájuk. Én a szememet forgattam,
még mindig nem néztem rájuk.
– Meg fogom mondani neki – szólaltam meg végül. – Most
csak az a legfontosabb, hogy kiderítsem, mi történt Gabe-bel.
– És szerinted mi történt? – kérdezte Dean.
– Nem tudom. Ezért mentem oda.
– Háromrészes öltönyben? – méregetett Loren gyanakvóan.
– Valódi reakciót akartam kicsikarni azokból, akik korábban
gyakran látták őt.
– Na és hogy sikerült? – kérdezte Rocco.
Hátradőltem a széken, és a homlokomat ráncoltam. Mit
kellene erre mondanom? Azt, hogy Rosie pofon vágott, én meg
csak álltam ott, és tűrtem…, miközben legszívesebben
megfogtam volna a csuklóját, megfordítottam volna, és a falhoz
nyomtam volna a cicijét, hogy kiéljem rajta az összes
kamaszkori fantáziámat? Basszus. Megdörzsöltem az arcom.
Végre minden a helyére került az életemben. Még ha Gabe
biztonságban volt is, a legkevésbé arra volt szükségem, hogy
Roselyn Vega felbukkanjon. Az elmúlt kilenc hónap
mindannyiunk számára nagyon zűrös volt a sok változás miatt.
Most már az itt lévő srácok voltak a szervezett bűnözés főnökei.
A tápláléklánc csúcsai. Mindig is erre vágytunk, most azonban
gondoskodnunk kellett arról, hogy minden a terv szerint
menjen. Nem engedhettem meg, hogy bármi elvonja a
figyelmemet, Rosie pedig a figyelemelterelés legmagasabb
szintjét jelentette számomra.
– Talán be van lőve, és elvesztette a telefonját – mondta Gio.
– De ha így van, miért hagyta nekem azt az üzenetet? –
mutattam az asztal közepén heverő telefonomra.
– Megszerzem a kamera felvételeit – szólalt meg Dean, és
elnyomta a cigijét a hamutartóban, majd felállt. Megállt, és
Roccóra nézett. – Elintézted már azt az ügyet a kolumbiaiakkal?
– Azt hiszem, igen. Ferreira nem mondta meg, hogy pontosan
kitől kapja az árut, de úgy tűnt, nem tartja veszélyesnek.
Dean ezután Gióra pillantott.
– Mit mond az unokatestvéred Ferreiráról?
– Azt, hogy üzletember. Becsületes. – Megvonta a vállát. –
Lehet, hogy nem is rossz ötlet kapcsolatot kiépíteni ott, ha azzal
még nagyobb hozzáférésünk lesz Kolumbiához. A kávéhoz, nem
a kokainhoz – pontosította.
– Értem. – Rocco bólintott. A gondolataim visszatértek a
testvéremhez, Rosie-hoz és ahhoz a hihetetlenül furcsa
helyzethez, amiben találtam magam.
– Jól vagy, Dom? – fordult hozzám Loren.
– Igen. – Nem, kibaszottul nem.
 – Kinek könyvel még Gabe? – kérdezte megint Loren.
– Sokaknak, köztük a Costellóknak is.
– Tommy az ész a háttérben – jelentette ki Gio. – Ő tudja, hogy
Gabe a testvéred?
– Úgy értem… – Röviden felnevettem. Sok különbség van Gabe
és köztem. Én egy kicsit magasabb vagyok, tele tetoválással, és
legalább tíz kiló pluszizommal, ám az, aki nem nézett meg
minket alaposan, úgy gondolhatta, hogy egyformák vagyunk. –
Hacsak nem totál idióta, alighanem összerakta a képet.
Gio Deanre és Lorenre pillantott, én pedig tudtam, mit
gondolnak. Miután Gio megölte Silvio Costellót, a sorban utána
következő, Tommy lépett a család élére, és azt beszélték az
utcán, hogy vérre szomjazik. Méghozzá a miénkre. Ő maga a
kisujját sem mozdította, Gióhoz hasonlóan azonban ő volt a
dolgok értelmi szerzője. Ha valaki bepiszkolta a kezét, akkor az
Anthony Costello, Tommy öccse, ezért a biztonság kedvéért
megerősítettük a védelmünket. Ha el akarnak kapni engem,
csupán annyit kell tenniük, hogy csinálnak valamit a
testvéremmel. Mindannyian próbáltuk megóvni őt, köztük én is,
és bár Gabe tudott magára vigyázni, azt nem tudta, hogyan
kezelje az olyan fickókat, mint a Costellók.
– Tönkretettük az üzletüket, átvettük a helyüket – folytatta
Gio. – Tommy pedig gyűlöli Angelo Costellót.
– Tommy nem szereti Angelót? – Felvontam a szemöldököm.
Angelo Costello volt a főnökök főnöke, a főmufti. Történetesen
pedig Lorenzo apja, valamint Tommy és Anthony rokona.
Gyakorlatilag az, hogy Lorenzo is tagja volt ennek a körnek, azt
jelenti, hogy ő az Amerikában élő Costello család feje.
Kidolgoztak valamiféle egyezséget Tommyval, mivel eredetileg
Silvio foglalt el egy széket a körben. Igazság szerint Tommy
következett utána a sorban, ám nem ő volt Angelo Costello fia.
Hanem Lorenzo. Éppen emiatt Lorenzo mindenkinél fontosabb
személy lett a nyugati féltekén. Ha csupán a vezetéknevünket és
a családjainkat néztük volna odahaza Olaszországban, akkor
Dean lett volna az első, Lorenzo a második, én a harmadik,
Rocco a negyedik és Gio az utolsó. Mivel azonban mi az olasz–
amerikai szabályokat követjük, nem így állt a dolog. Ráadásul
túlságosan tiszteljük egymást ahhoz, hogy bármelyikünk is
megpróbálja félreállítani a másikat, és nem akartunk egymás
lábára lépni sem. Meglehet, hogy az apáink testvéreknek
tartották egymást, de az csak duma. Mi öten valóban testvérek
vagyunk a hierarchia és a vezetéknevünk ellenére. Azt akartuk,
hogy büszkék lehessünk erre a szervezetre, és hogy a
gyerekeink átvehessék tőlünk, miután mi már nem leszünk. Ez
nemcsak üzlet volt számunkra, hanem családi örökség.
– Az apámnak van egy bizonyos módszere, hogyan intézi az
üzletet – magyarázta Loren. – Hagyja, hogy Tommy azt
gondolja, ő irányít, ám csak idő kérdése, mikor veszi el tőle a
gyeplőt, és ezt Tommy is tudja.
– Úgy gondoltam, nem bánja, mivel Tommy a keresetének egy
bizonyos százalékát elküldi Angelónak.
– Tommy egy időzített bomba. – Loren felhajtotta a
bourbonjét, és letette az előtte lévő poháralátétre a poharát. –
Apám ki akarja őt iktatni, csak még nem találta meg a módot,
ami nem jár túl nagy felfordulással.
– Okos ember – jegyezte meg Dean.
 – Azt hiszem, inkább azt a szót kerested, hogy ravasz – tettem
hozzá.
Lorenzo elmosolyodott, mintha ez lett volna a legnagyobb
dicséret, amit kaphatott. Angelo Costello és az apám, Giuseppe
De Luca úgy fölözték le mindenki hasznát, hogy a kisujjukat
sem mozdították meg, mégsem fordult ellenük senki, mert azok
voltak, akik. Az a két ember képes volt akár egy csettintéssel is
tönkretenni valaki életét. Amennyire én tudtam, Angelo nem
tette meg ezt olyan gyakran, mint az apám. Giuseppe De Luca
szeretett furcsa játékokat játszani, Angelo azonban úgy intézte a
dolgokat, hogy ne lehessen visszavezetni rá semmit. Amitől
persze cseppet sem volt kevésbé könyörtelen.
Gio telefonja rezegni kezdett az asztalon. Rápillantott, és már
majdnem lefordította, az utolsó pillanatban azonban úgy
döntött, hogy felveszi. A füléhez tette. Nem tudtam, hogy Petra
vagy Nadia van-e a vonal másik végén, de bizonyára az egyikük
lehetett, mert Gio nagyon komoly képet vágott.
– Adj egy percet, P.! – mondta a telefonba, és közben
egyenesen rám nézett. Én vártam, görcsbe rándult a gyomrom,
bár fogalmam sem volt róla, mi olyat mondhatott neki a
jobbkeze, aminek köze van hozzám. – Tommy nincs az
országban.
Lehet, hogy Gabe is vele van?
– Még mindig van, aki megfigyeli?
– Igen. – Gio befejezte a hívást Petrával, és letette a telefont. –
Petra azt mondja, azt beszélik, el akarja adni a klubot. –
Körülnézett. – Nem ez az a hely, amit úgy alakított át, hogy az
Ördögtanyára hasonlítson?
 – Ó, a francba! – fintorodtam el, mert ekkor jöttem rá, hogy
Tommy klubja valóban Gio híres éjszakai bárjához, az
Ördögtanyához hasonlít. – Úgy értem, olyan, mint az
Ördögtanya egy olcsóbb, gagyibb változata, de azért látszik,
hogy mit próbált volna megvalósítani.
– Miért akarja eladni, ha épp most újította fel? – Gio a
homlokát ráncolta, és megint a kezébe vette a telefont.
– Talán azért újította fel, hogy eladhassa – találgattam.
– Dom, az emberem átküldi neked a testvéred telefonján lévő,
utolsó néhány üzenetet, amit a kikapcsolás előtt küldtek –
szólalt meg Rocco a szavamba vágva.
– Köszönöm. – Megint Gióra néztem, és eszembe jutott valami.
– Ha valaki szeretné megvenni a klubot, mit kell tennie?
– Beszélni Tommyval, megkérni az embereit, hogy küldjék el
neki az előző év eredménykimutatását.
– Vagyis gyakorlatilag Gabriellel kell beszélniük – állapítottam
meg.
– Igen. Ha ő csinálta ezt, akkor vele könnyebb lenne
megbeszélni.
Bármibe lefogadtam volna, hogy a testvérem intézte ezt.
Tommy idióta lenne, ha nem Gabe-bel csináltatna bármit,
aminek a számokhoz van köze. Ismét ránéztem a telefonomra.
Még nem töltődött le a kamera felvétele, de egy üzenet már
átjött. Először csak egy telefonszám volt, aztán megjelent a név
is a szám helyén.

Rosie: Beszélnem kell veled. Gyere el hozzám ma este!

Vigyázz, hogy ne kövessenek!
 Ezután elküldte a címét, amiből rögtön arra következtettem,
hogy a bátyám még soha nem járt nála. Igen, egész biztos volt,
hogy nem dugnak. Valami nem stimmelt, de feltett szándékom
volt kideríteni, hogy mi az.
 3

ROSIE

– Bárcsak hallgatnál rám, és beszélnél Johnnal! – mondta nekem

Yari előttem állva. – Tudod, ő sokkal jobban bánna veled, mint
Tommy és Anthony.
Amikor ideköltöztünk, nem voltam hajlandó megnyílni
senkinek, Yaritza azonban kitartó volt, és nem tágított
mellőlem, ezért nem volt más választásom, mint a barátnőjének
lennem. Próbált lebeszélni arról, hogy a Kísértésben dolgozzam,
még azután is, hogy elmondtam neki, Tommy eltekint a
kamatoktól, és megengedi, hogy a klubban való munkámmal
csak annyit fizessek vissza, amennyivel az apám valóban
tartozik neki. Amióta csak itt voltam, Yaritza próbált
meggyőzni, hogy menjek el eszkortlánynak ahhoz a céghez,
ahol ő is dolgozik. Megígérte, hogy sokkal több pénzt keresek
ott, és így sokkal gyorsabban vissza tudom fizetni az adósságot.
Nagyszerűen hangzott, apa szerint azonban Tommy kamata
rosszabb volt, mint amit a nyolcvanas években a Bank of
America kért.
– Tudod, milyen kaotikus az időbeosztásom. – Eltöröltem a
kezemben lévő poharat, aztán fogtam egy másikat. – És ez még
csak rosszabb lesz, ha elkezdődnek A diótörő próbái.
– Éppen ezért lenne jó, ha felkeresnéd Johnt. Ő felvenne a
céghez, és akkor dolgozhatnál, amikor az időbeosztásod
megengedi. Sőt, kiválaszthatod azt is, hogy kivel akarsz elmenni
és kivel nem. Egy nagyon hosszú kérdőívet kell kitöltened az
elején. Hidd el nekem, sokkal jobb ott, mint itt, ahol el kell
viselned Anthony mocskos kezét. – Megborzongott. – A diótörő
már teljesen biztos?
– Igen. – Próbáltam visszafogni a mosolyomat, de nem bírtam.
Én kaptam meg a Cukortündér szerepét, és minden egyes
próbán nagyszerűen táncoltam.
– Írd meg a dátumokat, hogy elmehessek megnézni! Talán
rábeszélem valamelyik ügyfelemet, hogy vigyen el rá. –
Kacsintott egyet, mire felnevettem. Aztán hamar elkomolyodott.
– Menj el Johnhoz!
– Nem Giovanni Masseriáé az a klub? – kérdeztem, és
jelentőségteljesen néztem rá. – Tudod, hogy megdugta a fél
balett-társulatot?
– Lehet, hogy néhány éve így volt, de már nem olyan – felelte.
– Már boldog házasságban él. Különben is, soha nem keveri az
üzletet a szórakozással. – Rám nézett, és hangosan ugyan nem
tette hozzá, hogy „nem úgy, mint Anthony Costello”, ám a
szemében egyértelműen ott volt.
– Jól van. – Vettem egy mély lélegzetet. – Elmegyek Johnhoz,
de nem ígérem, hogy attól még itt felmondok. Annyira közel
vagyok már ahhoz, hogy kifizessem az adósságot, Yari.
– Tudom, és ha meg akarod tartani a pultosmunkádat, hogy
még hamarabb megszerezd a pénzt, akkor legalább az ő
klubjukban dolgozz csaposként! – kérte. – John mindig keres új
embereket, és még egyszer mondom, ő nem fog megpróbálni
megdugni csak azért, mert egy alkalmazott vagy.
Letettem az utolsó poharat is. Ha gyorsan szerzek egy másik
állást, akkor folyamatosan tudom fizetni a tartozást és a
lakbért. Az apámban azonban már nem voltam ilyen biztos.
Anthony régebben megfenyegetett, hogy megöli őt, ha
megpróbálok kilépni, de nem tudtam, mennyire gondolja
komolyan. Csak azt tudtam, hogy gyűlölöm, amilyen ember
lettem, amióta ez az egész elkezdődött. Gyűlöltem, hogy állandó
bizonytalanságban és idegességben kell élnem.
– Mikor tudsz találkozni vele? – kérdezte, és írni kezdett a
telefonján. – Ma este?
– A próba után oda tudok menni.
– Rosie! – Felpillantott. – Aludni sem fogsz?
– Holnap nem dolgozom, majd alszom akkor.
– Őrült vagy. – Megrázta a fejét, aztán tovább írt valamit a
telefonján, minden bizonnyal Johnnak küldött üzenetet. – Ma
este hétre oda tudsz érni?
– A hét óra jó lesz.
Felragyogott az arca.
– Ígérem, nem fogod megbánni, hogy eltűnsz innen.
Visszamosolyogtam rá, és azt kívántam, bárcsak feleennyire
izgatott lennék. Szerinte minden problémám megoldódik azzal,
ha kilépek innen, én azonban tudtam, hogy ez nem ilyen
egyszerű.
Megittam a maradék vizemet, mire odaértem az
Ördögtanyához, ahol Johnnal kellett találkoznom. Kinyitottam
az ajtót, és egy férfit találtam ott. Minden bizonnyal a biztonsági
őr volt. Felnézett a telefonjából, amikor meglátott.
– Helló! – mosolyogtam rá. – John Spellmannel van
találkozóm.
– Te vagy Roselyn Vega?
– Igen.
Bólintott, aztán tetőtől talpig végignézett. Már észre sem
vettem, hogy a vállamat megszokásból hátrahúztam, de ha nem
így lett volna, biztosan ugyanezt tettem volna, csak hogy
megmutassam neki, bár feleakkora vagyok, mint ő, de nem
félek tőle. Mosolyra húzódott a szája, láthatóan vette az
üzenetet.
– Erre! – Ellökte magát a faltól, zsebre tette a telefonját, és
bevezetett a klubba.
Nem tudtam, hogy nézhet ki éjszaka, amikor nyitva van, de el
tudtam képzelni. Hasonló színpadok álltak itt is, mint a
Kísértésben, ami nem lepett meg, mivel én is ott voltam, amikor
Tommy és Anthony megvitatta, hogy színpadokat építenek,
mert valaki küldött nekik egy képet erről a helyről.
Nyilvánvalóan megpróbáltak lemásolni mindent, ami itt van,
mégis más érzés fogott el itt. Úgy éreztem, ez luxusminőség. A
Kísértés pedig… nos, az olyan volt, mint ami megpróbált
luxusnak tűnni, de nem sikerült neki. Felértünk az emeletre, a
biztonsági őr kinyitott egy szárnyas ajtót, majd bevezetett rajta.
Odabent egy váróhelyiséget pillantottam meg. Úgy nézett ki,
mint egy ügyvédi iroda előtere, nem pedig úgy, mint egy
éjszakai klubé.
– Itt leülhetsz. John mindjárt jön. – Az egyik székre mutatott,
és kisétált.
Helyet foglaltam. Két ajtót láttam, az egyiket balra, a másikat
jobbra, és nem tudtam, melyiken fog kijönni John, ezért mind a
kettőt éberen figyeltem. Nemsokára kinyílt a bal oldali, és már
éppen fel akartam állni, amikor magát Giovanni Masseriát
pillantottam meg kisétálni rajta. Kihúztam magam a széken.
Még sosem láttam őt személyesen, legalábbis ilyen közelről.
Amikor a húga, Catalina táncolt a társulatban, eljött megnézni
őt, én azonban akkoriban az egyik legfiatalabb táncos voltam,
ezért engem nem hívtak meg a szponzorok számára rendezett,
privát partikra. Giovanni legalább olyan jóképű volt, mint
ahogy mondták. Mögötte egy nő sétált ki a helyiségből, az arcán
széles mosoly ült. Olyan volt, mintha felderült volna az egész
hely, ahová belépett, én pedig azonnal megnyugodtam.
Giovanni hátrafordult, és ránézett, majd megfogta a kezét, és
kivezette az irodából. Azt hiszem, még sosem nézett rám senki
úgy, ahogy ő erre a nőre. Most viszont, hogy a saját szememmel
is láttam, reményt adott, hogy egyszer talán én is találok majd
valakit, aki így érez irántam. Már félúton jártak felém, amikor
észrevették, hogy valaki más is van itt rajtuk kívül.
– Johnhoz jöttél? – kérdezte Giovanni, és rám nézett.
– Igen.
– Régóta vársz? – kérdezte a nő. – Nem próbáltál kopogni?
– A férfi, aki felkísért, azt mondta, üljek le itt, és várjak.
A nő a szemét forgatta, elengedte Giovanni kezét, majd
odasétált a szemben lévő ajtóhoz, és hangosan bekopogott rajta.
 – John, valaki jött hozzád.
– A feleségem problémamegoldó – közölte Giovanni büszke
mosollyal, és a nőre nézett. Ő visszamosolygott rá, majd
megfordult. – Nyugodtan be is nyithattál volna rögtön, kicsim.
– Nem, kösz – felelte. – Sosem tudom, mit találok az ilyen
ajtók mögött. Inkább kopogok, és nem kockáztatok.
– Az én ajtómnál sosem kell aggódnod. – Rákacsintott, mire a
nő enyhén elpirult.
Amikor kinyílt mögötte az ajtó, egy magas, fekete bőrű férfi
jelent meg. Feltételeztem, hogy ő John. Tengerészkék öltönyt
viselt, amelyet vagy varratott, vagy tökéletesen magára
alakíttatott. Kíváncsi voltam, vajon alapkövetelmény-e az
őrülten dögös külső, ha valaki Giovanni Masseriának dolgozik
vagy feleségül megy hozzá, mivel ezek itt mind nagyon vonzó
emberek. John ránk nézett, aztán nyitva megtartotta az ajtót, és
Giovanni feleségéhez fordult.
– Ha azért jöttél, hogy ellopd a piros tollaimat, a válaszom:
nem, Isabel – mondta neki.
– Ne aggódj! Gio vett nekem három dobozzal – nevetett Gio
felesége. – Ez a lány hozzád jött. – Rám mutatott, mosolygott,
aztán búcsút intett, és elindult az ajtó felé. A férje közvetlenül
utána követte.
– Ne felejtsd el, hogy jövő héten nem leszünk itthon, és addig
nem tudsz elérni. – Giovanni megfogta Isabel kezét, a szájához
emelte, és megcsókolta a kézfejét. – Nászútra viszem a
feleségemet.
– Nem vitted már nászútra kilenc hónappal ezelőtt? –
kérdezte John. – Mert akkor ezt nyaralásnak hívják.
 – Úgy hívom, ahogy akarom. – Giovanni elvigyorodott, amikor
meglátta John arckifejezését. – Hozok majd neked rumot.
Megvártam, amíg elmennek, csak azután álltam fel.
– Szóval te vagy a híres Roselyn – kezdte John, aztán
megtartotta az ajtót, és oldalra lépett. – Gyere be!
– Nem tudom, hogy ez jó-e vagy rossz – mosolyogtam
bizonytalanul, majd odamentem, és beléptem az irodájába.
Eddig minden férfi, akivel csak üzleti ügyben beszéltem,
tárgyként kezelt engem. Azt gondoltam, ez valami balettos
sajátosság, ahol a férfiakkal és a nőkkel egyaránt úgy bánnak,
mintha bábuk lennének, és a cégek játszadoznak velük. Amikor
valamit a cégek nevében csináltunk, megmondták nekünk,
hova menjünk, mit tegyünk, mit viseljünk, és hogy
viselkedjünk. Tommyval többnyire ugyanígy történt.
Anthonyval még rosszabb volt. John egyelőre még nem úgy
nézett rám, mint egy darab húsra, és amikor beléptem az
irodájába, nem csukta be utánam az ajtót. Nyitva hagyta,
megkért, hogy üljek le, és ő is a székéhez sétált. Miután helyet
foglalt, összekulcsolta a kezét az íróasztalán. Mindaz, amit ez
alatt a rövid idő alatt tett, tízszer jobb volt, mint bármelyik férfi
előtte. Nyilvánvalóan nagyon alacsonyan állt nálam a léc.
– Yari mindig elismerően beszélt rólad, szóval ez jó dolog. –
Rám mosolygott az íróasztal túlsó feléről. – Nagyon jókat
mondott, és már ezer éve nyaggat, hogy találkozzam veled.
– Azt mondja, jelenleg a Kísértésben dolgozol.
– Így van.
– Hallottam, hogy elég jól fizetnek. Miért akarsz eljönni
onnan?
 – Úgy érzem, változásra van szükségem.
– Szóval átmész az egyik éjszakai klubból a másikba? – vonta
fel a szemöldökét.
– Én… – Nagy levegőt vettem, és úgy döntöttem, hogy az
igazat mondom. – Utálom a főnökeimet.
– Nem mondhatnám, hogy meglep. – Ránézett a monitorra. –
Emellett a városi balett-társulat táncosa vagy.
– Igen.
– Bizonyára nagyon időigényes munka – tette hozzá.
– Részben, ezért is vagyok itt. Yari szerint rugalmas
munkaidőt biztosítotok, mivel a tánc elég sok időmet igénybe
veszi. – Ismét elhallgattam, nem tudtam, mennyit mondjak el,
viszont úgy tűnt, Yari nagyon megbízik ebben a férfiban, ezért
úgy gondoltam, én is bízni fogok. – Egy időre fel kellett
függesztenem a balettkarrieremet, de remélem, hogy
hamarosan visszatérhetek hozzá.
– Igen, Yari említette. És azt is mondta, hogy beszélt veled az
eszkortmunkáról is, és neked tetszett az ötlet. Az
időbeosztásodat tekintve valószínűleg az lenne a legjobb
megoldás.
– Nem tudom, alkalmas vagyok-e az ilyen csevegésre meg
bármi másra, ami ezzel jár.
– Ez csekély ár érte. – John megvonta a vállát. – Annyit
kereshetnél vele, mint kétnapi munkával a bárpultban.
– Ez… nem is tudom… olyan intim dolognak hangzik.
– Nem az. – Felnevetett. – Ez nem csupa szex, drogok és rock
and roll. A legtöbb ügyfelünk csupán társaságot szeretne,
valakit, akivel együtt vacsorázhat, elmehet megnézni egy filmet,
és igen, néha randipartnernek is kell egy puccos eseményre.
Mások pedig valamivel többet is akarnak, de ezt megint csak te
döntöd el. Ilyen értelemben a saját főnököd leszel.
– A saját főnököm – leheltem. – Ez ideálisan hangzik.
– Mert az is.
– Jól van, ebben benne vagyok. – Elmosolyodtam. – Mit kell
tennem?
– Nagyszerű. Nyolc hónapja az Oui már nem Masseria
tulajdonában lévő cég, szóval csak elküldeni tudlak oda, de
nagyszerű ajánlást írok neked.
– Ó! Azt hittem, veled kell beszélnem a munkáról.
– Régen így volt. Yarit én vettem fel, most pedig mindenkit
hozzám küld. Ha érdekel a munka, akár már most át tudlak
irányítani.
Hátradőltem egy pillanatra. Nem számítottam rá, hogy ilyen
gyorsan történik minden, de mivel már üzleti megbeszéléshez
öltöztem, úgy gondoltam, akár túl is eshetek rajta.
– Rendben van. Most ráérek.
– Jó. – Kopogott a kézfejével az íróasztalon. – Telefonálok,
aztán rögtön át is mehetsz az Ouiba. Nincs messze innen.
Ismét köszönetet mondtam. Nagyon ideges voltam emiatt, és
annak ellenére, hogy John csupa olyasmit mondott, ami
megnyugtatott, még mindig úgy éreztem, túl nagy fába vágtam
a fejszémet. Viszont jelenleg nem sok egyéb lehetőségem volt.
 4

DOMINIC

A testvérem telefonjának utolsó lenyomozható helye a La

Guardia repülőtér vagy annak környéke volt. Nem szoktam
feltételezésekbe bocsátkozni, viszont minden jel arra mutatott,
hogy elrepült innen valahová. Megnéztem a Dean által
megszerzett kamerafelvételt. Többször egymás után. Azon
látszott, hogy a bátyám lazán lépkedve sétál ki az épületből. A
telefont a füléhez nyomta, a kezében egy táskát vitt. Egyáltalán
nem tűnt riadtnak, ami nem volt összhangban a nekem küldött,
sürgető üzenettel, mégis megnyugtatott valamennyire.
– Talán tényleg nyaralni ment – jegyezte meg mellettem
Rocco. Ő is már legalább tizenkétszer megnézte a felvételt
egymás után.
– De akkor miért hagyta azt az üzenetet? Miért mondta, hogy
keressem meg Rosie-t?
– Nem mondta volna, hogy keresd meg őt, ha nem lenne
fontos. – Letette az italát. – Valószínűleg addig titokban tartotta
volna, hogy itt van, amíg teherbe nem ejti vagy ilyesmi.
Éreztem, hogy összevonom a szemöldököm.
– Rosie nem is akar gyereket.
– A tizenhat éves Rosie nem akart gyereket. Azt nem tudod,
hogy vélekedik erről a huszonhat éves Rosie. Különben is cuki
gyerekeik lennének, nem gondolod? Kis dominikai–olasz
lurkók.
– Fel akarsz dühíteni?
– Sikerült?
Pontosan tudta, hogy kurvára sikerült. Megint a telefonomra
néztem.
– Egyáltalán nem úgy tűnik, mint aki siet. Gabe szinte mindig
úgy megy, mintha kergetnék.
– Meg kellene kérdezned Rosie-tól, hogy mi a franc történik
itt. Biztosan tud valamit. – Felhajtotta az italát, és felállt.
Mintegy végszóra ekkor megrezzent az ölemben a telefon.

Rosie: Megfogadtam a tanácsodat, és kiléptem a

Kísértésből.

Rosie: ELMENT AZ ESZEM!

Rosie: Mondd, hogy nem követtem el hibát.

Rosie: EZ MOST KOMOLY, GABRIEL!?!?

– Jönnek az üzenetei – szólaltam meg. – Újabbak.

– Ma kapod meg utoljára – mondta Rocco. – Szóval
remélhetőleg lesz köztük valami, amit felhasználhatunk.
Felálltam, és elindultam kifelé, közben felhívtam Deant, hogy
megtudjam, mi mást derített ki nekem Rosie-ról. Az egyik
emberem már követte, szóval pontosan tudtam, mikor hagyta
ott a Kísértést, miután felmondott. Nos, most legalább már
értelmet nyert az a győzelmi tánc, amikor kilépett az épületből.
Az őt figyelő emberem szerint mosolygott, és telefonnal a
kezében ugrándozott. Cseppet sem csökkent a kíváncsiságom
attól, hogy ráállítottam valakit. Sőt, minden kibaszott apróságot
tudni akartam róla. Miért vállalta el azt a munkát, miért hagyta
ott, miért volt olyan boldog, hogy kilépett, és miért keresett
olyan elszántan a lehető leghamarabb új állást. A lakását már
átnéztem, kerestem bármi jelét annak, hogy ő tudja, mi történt
Gabe-bel, de nem találtam semmit. A következő lépés az lesz,
hogy bevallom neki, ki vagyok, és én magam kérdezem meg
tőle. Ha a múltkor pofon vágott, miközben azt hitte, hogy én
vagyok a békés természetű testvérem, el sem tudtam képzelni,
mit tesz, ha egyszer rájön a valódi kilétemre.
 5

ROSIE

Santi: Azt hiszem, leadom a matekot.

Én: Már megint?

Santi: Béna a tanár.

Én: Tavaly is ezt mondtad és az azelőtti évben is. Csak törődj

bele, és csináld végig azt az átkozott tantárgyat.

Santi: Te könnyen beszélsz.

Én: Ne add le az órát.

Santi: A bolt mostanában nem megy valami jól.

Santi: Nem mintha számítana.

Kihagyott a szívem egy ütemet. Apánk egyetlen dolgot kért

tőlem és az öcsémtől a börtönből, hogy ne tegyük be a lábunkat
a vegyesboltjaiba. A saját érdekünkben, mondta, mivel Tommy
Costello vette át az irányítást attól kezdve, hogy apa harminc
hónappal ezelőtt börtönbe került valami koholt zsarolási vád
miatt. A vegyesboltok irányítása is egy újabb dolog, amit
Tommy és Anthony Costello folyton felrótt nekünk. A Vega
Vegyesbolt volt a családi vállalkozásunk. Az egyetlen dolog az
elmúlt tíz évben, ami bizonyos szintű normalitást hozott az
életünkbe. Persze apa rémálommá változtatta, amikor elkezdett
kölcsönkérni Tommytól, aki a vegyesboltok hátsó helyiségeiben
szerencsejáték-üzletet folytatott. A Ne élj azzal, amivel
kereskedsz egészen egyszerű és logikus tanács volt, apának
azonban mégis sikerült megszegnie a tízparancsolat minden
egyes pontját. Ahhoz képest, hogy állítása szerint imádta Biggie
Smallst, nem igazán tudta betartani a szabályokat. Bár,
gondolom, a kapzsiság ellentmond a logikának.

Én: Odamentél?

Santi: Persze hogy nem. Jochy mondta.

Én: Tartsd magad távol a boltoktól. Nem véletlenül laksz az

egyetem kollégiumában.

Santi: *szemforgató emoji*

Én: *szemforgató emoji*

Santi: Ugye még emlékszel, hogy Cabóba megyek

hálaadáskor?

Santi: Bárcsak velem jönnél.

Én: Egy csapat főiskolással? Kösz nem.

Santi: Úgy csinálsz, mintha aaaannyival idősebb lennél

 nálunk.

Próbáltam valami szellemes választ találni, amikor valaki

hirtelen megragadta a karomat, behúzott a sikátorba. A falhoz
lökött, és mielőtt bármit is reagálhattam volna, megszorította a
nyakam, elzárta a levegő útját. Jeges kék szempárba néztem,
küzdeni kezdtem, hogy ellökjem magamtól, de nem mentem
vele semmire. Anthonyval mindig így mentek a dolgok. Ha
sarokba akart szorítani, akkor megtette. Szó szerint és átvitt
értelemben is, éppen ezért nem szerettem keresztbe tenni neki.
Tudtam, hogy veszélyes lesz felmondanom a klubban.
– Hallottam, hogy az ellenségnek akarsz dolgozni. – Még
erősebben nyomott a falhoz, mintha bele akarna passzírozni. –
Na, ez nem fog megtörténni!
Az ellenségnek? Mi a fenéről beszél? Tudtam, hogy apa boltjai
Costello-területen vannak, ezért Anthony kivétel nélkül minden
csütörtökön megjelent ott, hogy beszedje a pénzt, de ennél
többet nem tudtam. Fogalmam sem volt, mi baja lehet Giovanni
Masseriával, de honnan is tudhattam volna? Mindig lehajtottam
a fejemet, és befogtam a számat. A legkevésbé sem volt
szükségem arra, hogy megint beszippantson ez az egész dolog.
Gyerekkoromban nem tudtam, milyen veszélyesek ezek az
emberek, most viszont már volt róla fogalmam.
– Micsoda? Dehogy! – Már szédültem. Megragadtam a karját,
meghúztam, megkarmoltam, próbáltam bármivel rávenni, hogy
ne szorítson annyira. Megint megkarmoltam, kidülledt a
szemem, próbáltam lefejteni magamról a kezét. Ha végre
elengedne, megkérdezhetném, miről beszél, és
megmagyarázhatnám, hogy így gyorsabban vissza tudom
fizetni a pénzt. Anthony természetesen csak még erősebben
szorított. Már könnybe lábadt a szemem. – Kérlek!
– Mit kerestél az Ördögtanyában? – Hozzám nyomta magát, a
térdét a lábam közé emelte, és még erősebben préselt a falhoz.
Addig is féltem, de ezután már valósággal rettegtem, miközben
vártam, és a legrosszabbra számítottam. Néhány méterrel
arrébb emberek sétáltak a járdán, de tudtam, hogy egyikük sem
jönne ide segíteni, hacsak nem sikítanék, márpedig sikítani nem
tudtam. Még levegőt is alig kaptam. Könny csorgott le az
arcomon.
– Semmit – suttogtam. – Anthony, kérlek!
– Semmit? – Feljebb emelte a térdét, én pedig hirtelen nagyon
hálás voltam azért, hogy farmer van rajtam. – Ez furcsa.
Lauralee azt mondta, kiléptél. Még csak be sem mentél, nem
adtad be a felmondásodat.
– Kérlek! Ne-ne-nem kapok levegőt! – Amikor kicsit
meglazította a szorítást a torkomon, hangosan beszívtam a
levegőt a tüdőmbe.
– Pokollá tehetem az életed. Felhívhatom Madam Costellót, és
megkérhetem, hogy vegyen ki abból A diótörő előadásból. Ezt
akarod? Kényszeríteni akarsz, hogy igénybe vegyem a
kapcsolataimat?
– Kérlek! – A mellkasom reszketett a nehezen visszatartott
zokogástól és a félelemtől. Tudtam, hogy beváltja a fenyegetését.
Mihelyt elengedett, sietve magyarázkodni kezdtem: –
Gyorsabban vissza tudom fizetni a tartozást.
– Ez nem a pénzről szól. – Közvetlenül a fülemhez hajolt. –
Különben is biztosan nem akarnád, hogy apucinak váratlan
látogatója legyen, mivel már olyan közel van a szabaduláshoz,
igaz?
– Kérlek! – Ezúttal nyíltan sírtam, a hangom rekedten szólt. –
Ne tedd ezt!
Hirtelen elengedte a nyakamat, és hátralépett. Én azonnal
térdre rogytam, a torkomra tettem a kezem, és mohón
lélegeztem. A könnyeimen keresztül láttam távolodó csizmáját.
Szó nélkül otthagyott a sikátorban. Valahogy felálltam, és az út
hátralevő részét futva tettem meg a lakásomig. Tudtam, hogy
Anthony számára ez nem a pénzről szól. Sokkal inkább a
fölöttem gyakorolt hatalomról. Ezt élvezte. Mindig emlékeztetett
rá minket, hogy a tulajdonai vagyunk, bár én még csak nem is
tartoztam azon lányok közé, akiket tényleg birtokolt.
Megborzongtam a gondolatra, de már túl késő volt. Már
kiléptem a Kísértésből, most már el kellett viselnem minden
ezzel járó következményt. Csak azt reméltem, hogy az apámat
kihagyja ebből.

Valami felébresztett. Egy hang, döbbentem rá. Megdermedtem.

Valaki volt a lakásomban. A szobámban. Ha egy évvel ezelőtt azt
mondta volna nekem valaki, hogy egy csőre töltött pisztollyal a
párnám alatt fogok aludni, kinevettem volna. Csakhogy az
akkor volt, most pedig örültem, hogy voltam annyira előrelátó,
és odakészítettem. Benyúltam a párna alá, kivettem, és mindkét
kezemmel megfogtam, úgy irányítottam a sötétbe. Ha Anthony
az, lelövöm. A sikátorban történtek után eldöntöttem, ha arra
vetemedik, hogy bejön a lakásomba, agyonlövöm. Már minden
lehetséges forgatókönyvet lefuttattam gondolatban, mi történne
utána. Talán letartóztatnának, de önvédelemnek minősítenék.
Talán örökre le kellene mondanom a balettről. Életem hátralevő
részében bánnám, de legalább biztonságban lennék. Vajon
megérné elvenni emiatt egy életet? Nem voltam biztos benne,
most azonban döntenem kellett.
Próbáltam csendben maradni, a szívem hangosan dobogott,
amikor ismét mozgást hallottam. Félelem szorította össze a
gyomromat, de megfogadtam, hogy ezután nem fogom harc
nélkül megadni magam. Legalábbis erre gondoltam, mielőtt két
kar az ágyra támaszkodott volna. Besüppedt a matrac, és valaki
hozzám hajolt. Amikor megcsapta az orrom a kölni illata,
kibiztosítottam a fegyvert, behunytam a szemem, és
meghúztam a ravaszt.
Katt.
Megint meghúztam.
Katt.
– Ugye nem gondoltad komolyan, hogy benne hagyom a
töltényeket a fegyverben? – kérdezte egy mély, sötét hang,
amelynek a rezgését a matracon éreztem és ezáltal magamban
is. – Istenem! Mibe keveredett ez az ártatlan, édes, kicsi Rosie,
hogy fegyverrel a párnája alatt kell aludnia?
Az a hang… Basszus… Nem tudtam hova tenni, mégis
ismerősnek tűnt. A férfi felé lendültem a fegyverrel,
megpróbáltam arcul ütni vele, de nem voltam felkészülve,
mekkora erővel csap le rám. Két erős kar nyomott a matracba,
egy kemény test nehezedett rám, leginkább a mellkasomra.
Hatalmas volt, a helyzet pedig túlságosan intim. Túl félelmetes.
Túlságosan hasonló a rémálmaimhoz. Én hadonásztam és
küzdöttem, közben pedig kiabáltam. Az egyik kezével befogta a
számat, ezért megharaptam az ujjait.
Felszisszent.
– Azt javaslom, ezt hagyd abba, amíg itt vagyok rajtad. Talán
más ötletem is támad.
– Szállj le rólam! – tompán hangzott a kiabálásom a keze alatt.
– Nem azért jöttem, hogy bántsalak – csikorogta összeszorított
fogakkal. – Hagyd abba a kiabálást, és elengedlek!
Megint kiáltottam. Ekkor közel hajolt hozzám, én pedig nagy
levegőt vettem, és újra megcsapott az az illat. Furcsán
ismerősnek tűnt. Rájöttem, hogy ez nem kölni, nem is arcszesz.
Hanem ő maga. Törtem a fejemet, ki lehet. Valaki a klubból? A
balett-társulattól? Vagy Anthony küldte? Egyiknek sem volt
semmi értelme. Hacsak nem Gabe-ről szólt a dolog. Erre elakadt
a lélegzetem.
– Mindig olyan okos voltál, szóval nem ártana ezt
átgondolnod. – A férfi közvetlenül a fülembe beszélt: – Ha meg
akartalak volna ölni, már halott lennél.
Újabb tompa kiáltás tört fel a torkomból. Megint csapkodni
kezdtem, felfelé rúgtam. Végül teljesen mozdulatlanná váltam.
Kiürítettem az elmémet, behunytam a szemem, próbáltam
felidézni, mit tanultam az évek során vett számtalan önvédelmi
órán. Kihúztam a lábam a férfi alól, aztán átfogtam vele az övét,
és sikerült hanyatt fordítanom, végül én kerültem fölé. Olyan
erősen ütöttem meg, amennyire csak bírtam, nem érdekelt, mit
ér az öklöm, aztán leszálltam róla. Futottam, de nem ki a
szobából, ahogy kellett volna, hanem a villanykapcsolóhoz.
Csak későn vettem észre, hogy a férfi nem mozdult el az ágyról.
Ha bántani akart volna, valószínűleg nem engedte volna, hogy
ilyen messzire jussak.
Talán mégsem hazudott arról, hogy nem akar bántani, bár
akárhogy is nézzük, álmomban meglepni baromi ijesztő húzás
volt. Végül felkapcsoltam a villanyt, és megpillantottam a
támadómat. Pislogtam egyet, aztán még egyet, mert nem
értettem, mit látok. Vagyis inkább kit, mivel a férfi úgy nézett ki,
mint Gabe, de tudtam, hogy nem ő az. Szándékosan nem
kérdeztem a testvéréről, hogy ne tudjam, mi lett belőle. Csak azt
tudtam, amit mindig is: ez az a De Luca fiú, akitől távol kell
tartanom magamat.
A férfi arcán lassú, széles, hamis mosoly terült szét.
– Szia, pici táncos!
Csupán ezt a három szót ejtette ki, mire újra fellángolt
bennem a düh.
 6

DOMINIC

– Te meg mi a francot keresel itt, Dominic? – Rosie minden egyes

szótagot külön kihangsúlyozott, amikor feltette ezt a kérdést.
Barna szemében nehezen visszafogott harag izzott.
– Beszélnem kell veled.
– Ezért felbukkansz a lakásomban az éjszaka közepén és… ó,
te jó isten! – Apró kezét a szája elé kapta. – Te voltál a múltkor a
klubban!
– Csalódtál?
Összehúzta a szemét.
– Te hazug, ravasz, cselszövő, alattomos gazember!
– Megtanultad az egész szótárat?
– Csak ezt a részt, ha esetleg újra látnálak.
Erre felnevettem. Istenem, micsoda seggfej voltam vele régen!
Igazából nem is hibáztattam, hogy így reagált, mégsem tudtam
levenni róla a szemem. Még akkor is kibaszottul gyönyörű,
amikor így haragszik. Mindig is gyönyörű volt. Engedélyeztem
magamnak, hogy alaposan szemügyre vegyem. Nem sokat
változott. Még mindig ugyanolyan dögös táncos teste volt,
sötétbarna szeme és karamellszínű bőre. Barna haja régen
olyan göndör volt, hogy ha az ember kihúzta az egyik tincset, az
visszaugrott magától. Jó sokszor bosszantottam ezzel annak
idején. Most hosszabb volt a haja, mint amilyennek valaha
láttam, leért a könyökéig, és ezúttal szögegyenes. De bármilyen
frizurával gyönyörű. Még annál is szebb, mint amilyenre
emlékeztem, ami lehetetlennek tűnt. A tekintetem a nyakára
siklott, megláttam rajta a véraláfutásokat, és rögtön elmúlt a
jókedvem. Közelebb léptem hozzá. Ő összerándult kissé, mintha
a legrosszabbra számítana, én pedig hirtelen megbántam, hogy
így közeledtem felé: az ágyba nyomtam, mint egy durva állat.
Aljas húzás volt a részemről, pláne azok után, amin vele együtt
mindannyian keresztülmentünk.
– Ezt ki csinálta? – A nyakáról feljebb emeltem a tekintetem a
szemére.
– Semmi közöd hozzá. – Karba tette a kezét, és az egyik
lábáról a másikra állt. – Mi a fenét keresel a lakásomban?
– Gabriel volt?
Nem tudtam, mit csinálok a bátyámmal, ha kiderül, hogy ő
okozta ezt neki. Nem sejtettem, hogy ilyen erőszakos, na persze
azt sem, hogy drogozik, arról nem is beszélve, mire lehet képes,
ha be van lőve.
– Nem. – Rosie összevonta a szemöldökét, majd leengedte a
karját maga mellé. – Várj csak, hol van Gabriel?
– Éppen erről akartam beszélni veled.
– Szerinted én tudom? – Magára mutatott, tágra nyílt a szeme.
– Fogalmam sincs, hogy hol lehet. Nem válaszol egyetlen
üzenetemre sem.
– Te voltál az egyike azoknak, akik utoljára látták.
– Én… – Egy pillanatra leesett az álla. – Szóval tényleg nyoma
veszett a múlt hétvége óta?
 – Úgy tűnik.
– És még csak most kezded el keresni? – kérdezte vádlón.
– Külföldön voltam – feleltem egy kicsit nyersebben, mint
ahogy szerettem volna, de feldühített az, hogy így számonkér,
mintha én lennék a rosszfiú. – Különben sem vagyok a bátyám
gyámja. Nem tudtam a drogozásáról sem. Ahogy rólad sem.
– Nem beszélt neked rólam? – Egy kicsit jobban összevonta a
szemöldökét.
Istenem, ebben a pillanatban gyűlöltem a testvéremet. Egy
részem gyűlölte azért, mert megint volt egy esélye ennél a
nőnél, de elcseszte, az önző énem viszont hálás volt ezért a
lehetőségért.
– Hangüzenetet hagyott nekem – magyaráztam. – Azt mondta,
menjek el abba a klubba, és gondoskodjam rólad.
– Gondoskodj rólam?
– Azt mondta, „keresd a VIP-részlegben”. Kellett egy kis idő,
mire rájöttem, hogy rólad van szó.
– Miért akarta… – Hirtelen elhallgatott, még jobban
elkerekedett a szeme, ha ez egyáltalán lehetséges volt, és megint
a szája elé kapta a kezét. – Úristen!
– Mi az?
– Lehet, hogy a rendőrségre ment? – kérdezte, de nem igazán
tőlem. Látszott, hogy magában beszél. – Vagy talán Tommy
rájött, hogy elmondtam neki. Ó, basszus! – Ismét járkálni
kezdett. – Nem, az nem lehet. Ha rájött volna, akkor én már
halott lennék. De persze Anthony… ó, a francba! Nem tudom.
– Lennél szíves elmagyarázni nekem is? – kérdeztem, miután
egy ideig figyeltem, ahogy magában beszél.
 – Lehet, hogy a szövetségiekhez ment, és elszökött a városból.
– Továbbra is idegesen járkált. – Meg fognak ölni. Össze fogják
rakni a képet, és rájönnek, hogy én mondtam el neki dolgokat,
aztán eljönnek és megölnek. – Abbahagyta a járkálást, és
szembefordult velem. – Elszökött. Minden bizonnyal.
Hagytam, hogy tudatosuljon bennem a dolog.
– Mit mondtál neki? Miért akart elszökni?
– Úristen! Úristen! Úristen! – A fejére tette a két kezét, és nagy
levegőket vett. – El kell mennem Santihoz. Basszus. Fel kell
hívnom apát. Ó, istenem! Hányni fogok. – Beszaladt a
fürdőszobába.
Magára hagytam, mert át kellett gondolnom ezt a dolgot. Mi a
francért ment volna a bátyám a szövetségiekhez? Mit
mondhatott el neki Rosie? Nem tűnt valószínűnek, hogy
elmenekült. Láttam, amint nyugodtan kisétál az épületből, és
elég jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, ha veszélyben lett volna,
nem így viselkedett volna. Amikor Rosie visszajött a szobába,
már megmosta az arcát, a haját csinos kis kontyba csavarta fel,
és már nem tűnt annyira rémültnek.
– Csomagold össze a holmidat! Velem jössz, nálam fogsz lakni.
– Elővettem a telefonomat, hogy üzenetet írjak a két sofőrnek,
akik odalent vártak. Megmondtam nekik, hogy menjenek haza
az egyik kocsival, a másikat pedig hagyják itt nekem.
– Tessék? Nem költözhetek csak úgy hozzád.
– Pedig muszáj lesz. – Felnéztem rá. – Nem tudjuk, mivel
állunk szemben, és ha most itt hagylak, Tommy talán hamarabb
ér el hozzád, mielőtt esélyem lenne megállítani. – A nyakára
pillantottam. Baromira zavartak azok a véraláfutások. – Ő
csinálta ezt veled?
– Nem. – Felemelte a kezét, mintha el akarná takarni, ami
persze lehetetlen volt. Mintha erre csak most jött volna rá,
könny gyűlt a szemébe. – Hogy fogok így táncolni holnap?
– Még mindig táncolsz?
Bólintott.
– A városi balett-társulatban. Én… – Elhallgatott, aztán
finoman megrázta a fejét. – Szerepet kaptam A diótörőben.
– Biztosan el lehet valahogy rejteni. – Megpróbáltam
mosolyogni, az aggodalmam azonban felülírta a
büszkeségemet. Erre bólintott, és még mindig nem mozdult.
Türelmetlenül intettem neki. – Csomagolj!
– Nem fogok csomagolni, Dominic.
– Vagy te pakolod össze a holmidat vagy én, de nélküled nem
megyek el innen.
– Akkor mi lesz, csak úgy elrabolsz? – csattant fel.
– Ha ez kell hozzá.
– Ezt nem mondhatod komolyan!
Egy lépést tettem felé.
– Úgy nézek én ki, mint aki kibaszottul viccel?
Összeráncolta a homlokát, és tetőtől talpig végignézett rajtam.
Láttam, ahogy a szemében egymást váltják az érzések,
miközben engem figyel. Úgy tűnt, mintha most múlt volna el az
ijedsége, és most először döbbenne rá, hogy az előtte álló férfi
már nem ugyanaz, akit régen ismert. Nagyot nyelt, és megint
végignézett rajtam. Kíváncsi voltam, vajon azt forgatja-e a
fejében, hogyan tudna kimenekülni ebből a helyzetből. De
tudnia kellett, hogy ezt nem teheti.
 – Mi a franc történt veled? – suttogta.
– Mi a franc történt velem? – kérdeztem gúnyosan. – Te vagy
az, aki fegyverrel a párnája alatt alszik.
– Én… – Nevetett egyet. – Nem tudsz rólam semmit.
– De te sem tudsz rólam szart sem, Roselyn. Szóval pakold
össze a kibaszott holmidat!
Végre megmozdult. Minden egyes mozdulatát figyeltem, és
közben igyekeztem uralkodni a haragomon. A szeméből
sugárzó szomorúság és a hangjából kicsendülő ítélkezés
hatására a kíváncsiságom egy szempillantás alatt haragba
fordult át. De igaza volt. Tényleg nem ismertem már, viszont
szándékomban állt megismerni. Mert az a Rosie, aki régen volt,
még csak ránézni sem lett volna hajlandó egy fegyverre,
nemhogy a párnája alá tenni és úgy aludni. Nagyon ostoba ötlet
volt, de úgy gondoltam, a biztonságos fegyverhasználatról majd
máskor tartok neki kiselőadást. Vajon amiatt tartotta a párnája
alatt, ami tíz évvel ezelőtt történt? Ennek lett volna értelme.
– Fel kell hívnom az öcsémet – közölte. – Nem tudom, hogy
lépjek kapcsolatba az apámmal, mert börtönben van az állam
északi részén, és… mi van, ha emiatt bántódása esik? – Megállt
a csomagolás közben, és felnézett rám. A szemében csillogó
könnyek láttán görcsbe rándult a gyomrom. – Jövő hónapban
szabadul. Most nem eshet semmi baja.
– Majd én elintézem, miatta ne aggódj! – feleltem neki.
Bólintott, és tudtam, hogy hisz nekem. Bízik bennem. Merész
feltételezés volt mindent összevetve, de elfogadtam, és úgy
döntöttem, bebizonyítom neki, hogy méltó vagyok a bizalmára.
Minél előbb még többet meg kellett tudnom az apjáról. Régen
otthon pénzt mosott a régi öregeknek, ám ennek ellenére
mindig is jó ember volt. Hű katolikus. Kíváncsi voltam, miért
került rács mögé, és mennyi ideje van ott. Eltöprengtem azon is,
milyen hatással van ez Rosie-ra és Santira. Nem tetszett. Sőt az
sem, hogy ugyanabban a városban lakik, mint én, de ezt csak
akkor tudtam meg, amikor a fivérem ezt az idióta húzást
csinálta.
Megköszörültem a torkomat.
– Hol van az öcséd?
– A New York-i Egyetemen. Kollégiumban lakik.
– Ott biztonságban lesz – feleltem. – Mit mondtál Gabe-nek?
Miért akart elmenekülni?
– Sok mindent mondtam. – Az ajkába harapott, mintha
visszaemlékezne arra, mi okozhatta ezt. – Megemlítette, hogy
Tommy Costellónak könyvel, és talált valami eltérést a
számláknál. Biztos részeg volt vagy be volt lőve, amikor ezt
mondta, de emiatt kérdezgetni kezdtem arról a fedőcégről,
amiről tudtam, hogy Costellóék működtetik. Gabe megkérdezte,
miről beszélek, ezért elmondtam neki, amit tudtam: hogy
Tommy és néhány másik fickó közösen csinál egy céget.
Oroszok, mexikóiak, néhány kolumbiai meg török.
– Úgy hangzik, mint valami kibaszott kémregény – mondtam.
– Te nem csapos vagy ott? Honnan tudsz minderről?
– Hallottam, amikor erről beszéltek.
– Még egyszer megkérdezem, honnan tudod?
– Minden kedden találkoznak, amikor a klub zárva van a
nagyközönség előtt. – Lesütötte a szemét, és folytatta a
csomagolást. – Tommy néha megkért, hogy jöjjek be azokon a
napokon is.
– És mit kellett csinálnod? – kérdeztem. Nem akartam ilyen
durván ráförmedni, most viszont már nem lett volna értelme
visszaszívnom.
– A megbeszélés alatt italokat kellett kevernem nekik, néha
pedig táncolni. – Elfordította a tekintetét, amikor az utóbbit
hozzátette. Nem tetszett. – Ezzel a pluszműszakkal még több
pénzt tudtam keresni.
– Táncolni? – ismételtem meg, és az arcát kutattam. Valamit
nem árult el, és az, hogy elszántan kerülte a tekintetem,
nagyon-nagyon zavart. Ha vetkőzött neki és a barátainak, akkor
valószínűleg dugott is vele. Elég történetet hallottam már
Tommy és Anthony Costellóról, hogy tudjam, semmi jó nem várt
azokra a nőkre, akik körülöttük voltak.
– Dugsz Tommyval?
– Nem. – Felkapta a tekintetét.
– Hát Anthonyval? – kérdeztem ezután. Erre elfordította a
fejét, nagyot nyelt, én pedig még dühösebb lettem. – A fivérem
tudja ezt?
– Mit számít, hogy a fivéred tud-e róla vagy sem? – Egy
pillanatra összehúzta a szemét, úgy nézett rám.
Most már érthetőbb lett Gabe üzenete. Azt akarta, hogy
Anthony Costello miatt tartsam a szemem Rosie-n. Kíváncsi
voltam, vajon mit látott és mit hallott a testvérem, és mi a
francért volt olyan idióta, hogy hátrahagyta a nőjét. Bizonyára
végképp kétségbe volt esve, hogy az én gondjaimra bízta. Ez a
beszélgetés viszont azt is bizonyította, hogy nincsenek együtt.
Talán Gabe-et már nem érdekelte annyira Rosie. Ki tudja, hogy
eleve érdekelte-e egyáltalán, vagy csak azért volt vele, mert
tudta, hogy én akarom őt. A gondolattól keserű lett a szám íze,
de elhessegettem magamtól, és inkább a konkrét problémára
összpontosítottam.
– Ez az egy dolog, amit elmondtál a testvéremnek?
– Igen. Legalábbis az egyetlen olyan, ami miatt bajba
kerülhetett. – Összehúzta a cipzárt a táskáján, aztán a vállára
akasztotta. – Bizalmasan mondtam neki mindent, de
nyilvánvalóan olyan idióta volt, hogy nem tartotta meg
magának.
– Nyilvánvalóan. – Átvettem tőle a táskát, és a saját vállamra
tettem. – Menjünk!
 7

ROSIE

Ha választanom kellett volna, hogy kivel szeretnék összezárva

ülni egy autóban a létező összes emberből, Dominic De Luca lett
volna az utolsó a listán. Régen sokszor bejött a fagyizóba, ahol
részmunkaidőben dolgoztam, és feltűnően flörtölt velem az
éppen aktuális lány előtt, akivel akkor randizott. Baromi kínos
volt, mivel a lányok nyilvánvalóan nem rá lettek mérgesek,
amiért ilyen seggfejként viselkedett velük, hanem rám. Amikor
összejöttem Gabe-bel, abbamaradt a flörtölés, és elkezdődött a
seggfejség. Olyan volt, mintha automatikusan az ellenség
kategóriába kerültem volna attól, hogy a bátyjával randiztam.
Ezek után valahányszor bejött a fagyizóba, levegőnek nézett.
Egyszer az egyik alkalmazott azt tanácsolta, hogy adjak neki
családi kedvezményt, mivel szinte olyan, mintha a bátyám
lenne. Én úgy gondoltam, ezzel talán kicsikarok belőle egy
egyszerű köszönömöt. Nem így történt. Dominic a kezembe
nyomta a pénzt, és szinte kiabálva azt vágta a fejemhez: „Nem
vagyok a kibaszott bátyád!” Ezután már nem próbálkoztam.
Lehet, hogy ő és Gabe együtt voltak az anyaméhben, és külsőleg
hasonlítottak valamennyire egymásra, ám ezt leszámítva
mintha két különböző bolygóról jöttek volna.
Gabe mindig mosolygott, drága öltönyöket viselt, ezzel
szemben Dominic rámenős volt, komor, csupa izom és csupa
tetoválás. Épp csak annyira volt nyers, amit a
modellügynökségek még imádtak. Tudom, hogy a múltkor
észrevettem néhány különbséget köztük, de úgy gondoltam,
csak a rossz megvilágítás az oka. Most azonban már nem
lehetett nem észrevenni, ahogy hatalmas keze a sebességváltón
nyugodott, és ahogy az alkarja megfeszült, valahányszor
sebességet váltott. Amikor oldalra fordította a fejét, és rám
pillantott, sötét szeméből olyan magabiztosság sugárzott, amely
csak néhány férfiban van meg. A szívem mindig gyorsabban
vert ilyenkor. Próbáltam nem arra gondolni, hogy a bátyja
mellett sosem éreztem ilyet. Nem mintha Dominicnak számított
volna. Nyilvánvalóan még mindig ellenem volt, és ezt csak
szívességből csinálta a testvére miatt. Nem engedte, hogy
meghallgassam a hangüzenetet, amit neki hagyott, pedig
kíváncsi lettem volna, hogy Gabe úgy állította-e be, mintha mi
ketten együtt lettünk volna vagy ilyesmi. Valószínűnek
tartottam, mivel Dominic megkérdezte, hogy Gabe tud-e róla,
hogy másik férfival dugok. Kíváncsi voltam, mennyi ideig
tudom elhitetni vele, hogy ez a helyzet, és miért számít annyira,
hogy ne tudja meg, elérhető vagyok.
– Szóval mit csinálsz amellett, hogy hallgatózol, táncolsz és
kurválkodsz?
– Baszd meg! – sziszegtem összeszorított fogaim között. – Nem
kurválkodom.
– Nekem eléggé úgy hangzik.
– Pedig nem. – Ökölbe szorult a kezem az ölemben.
– Szóval azt akarod mondani, hogy néhány nappal ezelőtt
nem kaptál munkát az Ouiban?
Eltátottam a számat.
– Erről honnan tudsz?
– Sok mindent megtudtam rólad az elmúlt néhány nap alatt. –
Megálltunk egy piros lámpánál, ezért teljesen felém fordult. A
pulzusom azonnal felgyorsult.
– Átkutattad a holmimat – állapítottam meg –, amikor kivetted
a golyókat a fegyverből.
– Természetesen. – Ismét az útra fordította a tekintetét, és
elindult.
– Természetesen? Hisz ez törvénytelen!
– Úgy nézek én ki, mint akit érdekel, mi törvényes és mi nem?
– Felvonta a szemöldökét.
Felsóhajtottam, és valami miatt csalódás töltött el.
– Hadd találjam ki! Az apád nyomdokaiba léptél.
– És ha igen? – Futólag rám pillantott.
– Ha igen, akkor azt hiszem, gratulálnom kell, hogy az
édesanyád legszörnyűbb rémálma lett belőled.
– Ne beszélj az anyámról! – Erősebben markolta a kormányt
és a sebességváltót.
– Az anyád rendes nő volt. – Kinéztem az ablakon. – Olyan
elszántan próbált távol tartani titeket attól az élettől.
– Fogd be, Roselyn!
– Én csak azt mondom, hogy nem lenne büszke rád.
– Fogd be a nyavalyás szád, Roselyn! – Minden egyes
szótagnál a kormányra csapott, én pedig összerezzentem az
ülésen. – Zűrös dolgokba keveredtél, belekeverted a fiúdat is, és
még te akarsz kioktatni arról, mit gondolna rólam az anyám?
Vajon mit szólna Tesalia ahhoz, hogy az ő ártatlan, édes
kislánya éppen Anthony Costellóval csalja meg a barátját? Mit
szólna ahhoz, hogy milyen emberekkel álltál össze?
Lenyeltem a könnyeimet, és inkább kinéztem az ablakon. Azt
mondják, az ember ne mondjon olyat másra, amit ő maga nem
tud elviselni, és ebben az esetben én pontosan ezt tettem.
Érvelhettem volna azzal, hogy nem csalok meg senkit,
legkevésbé a bátyját, ezzel azonban elismerném az Anthonyval
kapcsolatos részeket, és ettől hányingerem lett. Mindkettőnk
anyja meghalt aznap éjjel, és felesleges volt úgy tennünk,
mintha az elvesztésük nem lett volna még mindig hatással ránk.
Néha azt gondoltam, ha betegség vagy valami furcsa baleset
miatt veszítettem volna el, akkor talán rendben lenne, bár
tudtam, hogy nem így van. Igazából nem számít, hogyan
veszítünk el valakit. A tény ugyanaz: örökre elmentek, nekünk
pedig mindig is hiányozni fognak, és mindig azon
gondolkodunk, mi lett volna, ha. Ami velünk történt,
igazságtalan volt, és hatalmas traumát okozott. Fegyveres
emberek törtek be a házunkba, megkötöztek minket, és
közvetlen közelről agyonlőtték az anyánkat. Még arra sem
vették a fáradságot, hogy elvigyenek valamit, hogy rablásnak
látsszon.
Sosem értettem, miért kötöztek meg minket egyáltalán. Csak
céloztak, lőttek és távoztak. Valahányszor arra gondoltam,
mennyire igazságtalan volt ez az egész, összerándult a
gyomrom. Amikor kimondottan pocsék napom volt, arra
gondoltam, mi lett volna belőlem, ha az anyámat nem gyilkolják
meg. Ostoba mentális elfoglaltság volt, de nem tudtam megállni.
A táncot viszont legalább még mindig folytattam. Erre büszke
lenne. Az összes többire nem. Dominicra pillantottam, aki még
mindig haragudott. Vajon belőle mi lett volna, ha az apja nem
mélyeszti belé a karmait?
– Sajnálom – mondtam neki kis idő múlva. – Nem lett volna
szabad ezt mondanom.
– Így van. Nem lett volna szabad.
Nem lepett meg, hogy ő nem kért bocsánatot tőlem. Dom
mindig komolyan gondolta, amit mondott, és ez most még
jobban zavart. Befordultunk egy mellékutcába. Megnyomott egy
gombot a kocsiban, mire kinyílt egy garázsajtó. Azután újra
megnyomta, miközben még a kocsiban voltunk, körülnézett,
nem surrant-e be valaki időközben a garázsba. Azután kiszállt.
Én is követtem, és körülnéztem az üres garázsban, amelynek
csak az egyik falán lógtak szerszámok. Kinyitotta a házba
vezető ajtót, majd levette a cipőjét. Én ugyanezt tettem. Olyan
illat volt odabent, mintha éppen azelőtt takarított volna. Sosem
gondoltam bele, vajon hogy nézhet ki a háza, de még ha
megpróbáltam volna, akkor sem ilyesmit képzeltem volna el. A
berendezés modern volt, minden rendkívül elegáns, köztük a
lépcső is, amelynek az oldala átlátszó volt, és úgy néztek ki az
egyes lépcsőfokok, mintha a levegőben lebegtek volna. A
konyha makulátlannak tűnt, mintha soha nem használta volna.
– Nem hazudok, inkább egy bérházban képzeltelek el –
mondtam, miközben körülnéztem. A falakon lógó műalkotások
drágának tűntek.
Felém fordult, felvonta a szemöldökét, és gúnyos mosolyra
húzódott a szája.
 – Meglep, hogy egyáltalán gondoltál rám.
– Mindenkire gondoltam – feleltem gyorsan.
– Hát persze.
Én tizenhat éves koromban megálltam a növésben, ezért
amikor legutóbb láttuk egymást, százhatvanöt centi magas
voltam. Dom valószínűleg ennek a kétszerese. Nem tudok rá
jobb szót, mint azt, hogy tekintélyt parancsoló. Az a fajta férfi,
akivel az ember nem szívesen akaszkodik össze egy bárban –
vagy ami azt illeti, bárhol máshol. A bátyja csupán néhány
centivel alacsonyabb nála, sokkal vékonyabb, és egyáltalán
nincsenek tetoválásai. Persze nem láttam őt meztelenül annak
ellenére, amit Dominic gondolt, ám ezt neki soha nem ismertem
volna el. Ha az orrom alá akarná dörgölni, hogy lefeküdtem
Anthonyval – csak mert féltem, hogy mi történik, ha nem
teszem meg –, azt sem javítanám ki. Az utóbbi időben
elérkeztem arra a pontra, amikor már nem érdekelt, mit
gondolnak rólam mások. Az ember mutathatja mások felé
pontosan azt, hogy ki ő, a többiek mégis abba a kategóriába
sorolják, amibe ők akarják.
Felmentünk a lépcsőn. Azt mondta, az emeleten három
szobája és felette egy padlásszobája van, amelyet
játékbarlangnak rendezett be. Volt benne biliárdasztal,
csocsóasztal és egy akkora tévé, mint amit a bárokban lehet
látni. A tulajdonosával ellentétben a helyiség barátságosnak
tűnt. Megmutatta az utolsó előtti hálószobát, és letette a
táskámat az ajtó mellé. Odabent egy hatalmas franciaágy állt,
hozzá passzoló komód, valamint nyílt belőle egy fürdőszoba is,
ám az közös volt a másik vendégszobával, amit konditeremmé
alakított át.
– Az én szobám itt van – mutatott a folyosó végén lévő ajtóra
az enyém mellett. – Hosszú napom volt, most lefekszem.
Nyugodtan ehetsz bármit. Nem szoktam főzni, ezért egy csomó
fagyasztott kajám van meg gyümölcs. Meg sör. És whiskey.
– Köszönöm. – Elmosolyodtam. – Nagyon köszönöm.
– Nincs mit. – Megfordult, bement a szobába, és olyan
hangosan csapta be az ajtót, hogy összerezzentem.
Visszamentem a vendégszobába, és halkan csuktam be az
ajtómat. Elővettem a telefonomat, írtam egy üzenetet az
öcsémnek, hogy jól van-e, majd felhívtam a figyelmét, hogy ne
beszéljen idegenekkel. Mintha ötéves lenne, nem pedig
huszonegy.

Santi: Haha. Miféle idegenekkel? Elfelejtetted, hogy

Mexikóba utazom Victoriával?

Santi: Nyaralunk meg minden.

Én: Két hétre, ugye?

Santi: Igen. Sajnállak, hogy egyedül maradsz hálaadáskor.

Én: Ne sajnálj. Érezzétek jól magatokat, és légy óvatos.

Én: És ne igyál túl sokat.

Santi: Igenis, Anyu.

Én: Haha. Szeretlek.

 Az éjjeliszekrényre tettem a telefonomat, felsóhajtottam, és
megpróbáltam elaludni.

Először a sikításokat hallottam meg. A szüleim ritkán

veszekedtek, de amikor mégis, anya soha nem sikított úgy,
ahogyan most. Éppen ezért gyorsan kitakaróztam, és
kiszaladtam a szobámból. Mielőtt odaértem volna a lépcsőhöz,
lövést hallottam, aztán apa kiáltását. Furcsa volt a hangja,
mintha lett volna valami a szájában. Hosszú ideig kővé dermedve
álltam, aztán lerohantam a lépcsőn. Sok mindent kellett volna
tennem, mielőtt leszaladok, de úgy tűnt, a pisztolylövés miatt
képtelen voltam jó döntéseket hozni. Amikor leértem a
földszintre, két férfit pillantottam meg. Fekete maszk volt az
arcukon, amin csak a szemeknek volt kivágva két lyuk. Az egyik
férfinak barna szeme volt. A ruhájuk viszont nem csupa fekete
volt, pedig arra számítottam. Becsukták maguk mögött az ajtót,
én pedig mozgásba lendültem. A konyhába szaladtam. Ott
találtam anyát a földön fekve, apát összeverve, a kezét és a lábát
az egyik ebédlőszékhez kötözték. Aztán minden megismétlődött:
a sikítás, a lövés.
Hajszálpontosan hajnali négy óra tizenhárom perckor
riadtam fel, a kezemet vadul dobogó szívemre szorítottam.
Hosszú évek terápiája és a saját magam kezelése ellenére is
mindig ugyanaz a rémálom gyötört, és mindig ugyanakkor
ébredtem fel. Néha vissza tudtam aludni. Ma valószínűleg nem,
mégis visszafeküdtem a párnára, és megpróbáltam. Néhány
perccel később ajtócsapódást hallottam, nem sokkal ezután
pedig a szomszédos helyiségből felhangzott a futógép zúgása.
Felültem az ágyban. Komolyan, ilyenkor kezd edzeni?
Felkeltem, a fürdőszobában megálltam, hogy fogat mossak, és
feltegyem lófarokba a hajam, aztán kimentem a másik ajtón. A
futógépen a félmeztelen Dominic futott elképesztő sebességgel,
én pedig csak arra tudtam gondolni: jóóóóságos ééééég! A teste
valóban igazi műremek.
– Élvezed a kilátást onnan hátulról? – kérdezte még mindig
futás közben. Úgy beszélt, mintha nem is lenne kifulladva.
– Honnan tudod egyáltalán, hogy itt vagyok? – Megkerültem a
futógépet, és megálltam előtte. Nagy hiba volt. Onnan tökéletes
rálátás nyílt a mellkasára, a hasára és a karjára, a látványtól
pedig elakadt a lélegzetem.
– Nyugodtan nézhetsz, nem fogom elárulni a bátyámnak. –
Rám kacsintott, és lustán elvigyorodott. Éreztem, hogy forróság
önti el a testem.
Karba tettem a kezem, és elfordítottam a fejemet.
– Mindig ilyen korán edzel?
– Sosem tudok hajnali négynél tovább aludni. –
Lecsökkentette a sebességet egy gyors séta tempóra.
Felkaptam a fejemet.
– Négynél?
– Igen.
– Mindennap?
– Alapvetően igen.
– Gabe is ugyanígy van vele?
 Gúnyosan felhorkant.
– Ezt neked jobban kellene tudnod, mint nekem.
Az ajkamba haraptam, és lesütöttem a szemem.
– Én kivétel nélkül mindennap hajnali négy óra tizenhárom
perckor ébredek fel.
– Hűha.
– Nem emlékszem, hány órakor történt – jegyeztem meg
halkan. – De azt hiszem, ekörül lehetett.
Nem mondott rá semmit, csak megállt a gépen, leugrott róla,
és megtörölte az arcát meg a mellkasát a kezében lévő, szürke
pólóval. Nagyon elszántan próbáltam nem odanézni. Nem
akartam odanézni. A szemem sarkából azonban láttam, hogy
egy nagy kéz nyúl felém, ezért megdermedtem és odafordultam.
Nem érintette meg az arcom, csak a fejem mögé nyúlt, és kivette
a hajgumit a hajamból. Kibomlott a hajam, és a vállamra, a
hátamra meg a mellemre terült. Régen többnyire göndören
viseltem, és néha, amikor Dominic fel akarta hívni magára a
figyelmemet, meghúzott egy-egy tincset. Azért csinálta, hogy
felbosszantson, de csak azt érte el vele, hogy megdobbant a
szívem, mint ahogy most is. Meg akartam kérdezni, mit csinál,
de képtelen voltam megszólalni. Egy pillanatra ránéztem telt
ajkára, és átfutott a fejemen a gondolat, vajon milyen lenne
megcsókolni. Ezért inkább gyorsan újra a szemére emeltem a
tekintetem. Megnyalta az ajkát, a szeme elsötétedett. Biztosan
csak képzeltem a benne lobogó tüzet. Ugye nem lehet, hogy
akar engem? De nem számít. Tényleg nem. Nem történhet meg.
– Mindig is imádtam a hajad. Most is jól néz ki – mondta, én
pedig egy pillanatra arra gondoltam, talán megérinti. – Mindig
virágillata volt.
– Herbal Essences – súgtam a torkomban dobogó szívvel.
– Gondoskodom róla, hogy beszerezzek néhányat.
– Nem szükséges.
– De szeretném. – Felemelte a kezét a kulcscsontomhoz, majd
finoman végigsimított rajta a kézfejével, azután feljebb siklott a
nyakamra. Behunytam a szemem, az ajkam szétnyílt, és elakadt
a lélegzetem, amikor hallottam, milyen hang tör fel mélyen a
torkából. Mintha a nyögés és a morgás közti átmenet lett volna.
Bármi volt is, egyenesen a lábam között éreztem. Nem akartam
tudni, mit látnék a szemében, ezért nem nyitottam ki az
enyémet, de éreztem, hogy borzongás fut végig rajtam, amikor
megfordította a kezét, és ezúttal az ujjbegyével érintette meg a
nyakam. Finoman arra a helyre vitte, ahol Anthony
megszorította, mintha ki akarná törölni azokat a nyomokat. – Ki
tette ezt veled?
Hirtelen kinyílt a szemem.
– Nem tartozik rád.
– Két név van a fejemben – mondta, majd teljesen átfogta a
nyakamat.
Úgy tűnt, mintha lemérné, mekkora kéz volt az, ami nyomot
hagyott rajta. Csak rátette a tenyerét, egyáltalán nem szorította
össze, én mégsem kaptam levegőt, miközben a hüvelykujja
lassan a pulzuspontomat simogatta. A fejem magától
hátrabiccent, mintha még nagyobb hozzáférést akarnék adni
neki. A tekintete izzott. Úgy nézett rám, mint aki fel akar falni,
és meg is tenné, ha megadnám rá az engedélyt. A francba, nem
tudom, mi ütött belém, de szerettem volna megadni.
Legszívesebben hozzáhajoltam volna, hogy az ajkamra
szorítsam a száját. Szerettem volna felmászni rá, a dereka köré
kulcsolni a lábam. De nem tehettem meg, és ennek semmi köze
sem volt Gabe-hez. Ahhoz a kapcsolathoz, ha egyáltalán annak
lehet nevezni azt a hat hónapos együttjárást, amely már a múlt
ködébe veszett. Nem volt senkim, aki mellett elköteleződtem
volna, szabadon megtehettem bármit, amit akarok, mégsem
kezdhettem egy olyan férfival, mint Dominic. Nem fogok
összejönni valakivel, aki olyasmiket tesz, amiktől igyekeztem
távol tartani magamat. Már így is túl sok mindent veszítettem
el.
– Mondd meg, ki tette! – kérte halkabban, és közelebb lépett
hozzám. A szívem megint kihagyott egy ütemet. Megráztam a
fejemet. – Roselyn.
– Nem tehetem – suttogtam.
– Ki fogom deríteni. Mindig kiderítem.
– Kérlek, ne! – Nagyot nyeltem, mire a tekintete még jobban
elsötétült, ha ez egyáltalán lehetséges.
Láttam, ahogy összeharapja az állkapcsát, a szeméből
számtalan kimondatlan ígéret sugárzott, amelyek láttán
olyasmikre vágytam, amikre nem lett volna szabad: a
védelmére, az ajkára, az érintésére. Úgy éreztem, mintha egy
egész perc telt volna el anélkül, hogy levegőt vettem, aztán
leengedte a kezét és hátralépett. Még utoljára rám nézett, aztán
kiment a szobából, én pedig ekkor lélegeztem először. Teljesen
más érzés volt ez, mint amikor Anthony szorított a falhoz.
Az félelmetes volt, ez viszont egészen más módon rémített
meg.
 8

ROSIE

Miután felöltöztem, fogtam a táskámat, és lementem a

földszintre. Minél hamarabb indulni akartam. Nem tudtam,
képes leszek-e a szemébe nézni azok után, ami az emeleten
történt. Már éppen elmentem volna a konyha előtt, amikor
észrevettem, hogy ott áll, valamit iszik, és közben a telefonján
görget. Fekete póló és hozzá illő farmer volt rajta. Régebben
hosszabb volt a haja és mindig borzas, mintha folyton beletúrt
volna a kezével. Néha azt álmodtam, hogy az én kezem túr a
tincsek közé. Most viszont rövidre nyíratta, és az arcát
borostásan hagyta. Nem volt kimondottan szakáll, de látszott,
hogy olyan alakúra formázza. Mind jól állt neki. Vele
kapcsolatban mindentől csorgott a nyálam. Ugyanakkor
mindentől vészcsengők szólaltak meg a fejemben, és azt
kiabálták, hogy meneküljek.
– Ha továbbra is így bámulsz, még rosszra gondolok – szólalt
meg továbbra is a telefonját nézve.
– Én csak… csak arra próbálok rájönni, hogy rövidebben vagy
hosszabban tetszett-e jobban a hajad – feleltem gyorsan, mintha
nem álltam volna már ott legalább egy teljes perce, és nem
lehetett volna eldönteni ezt a kérdést öt másodpercen belül.
– Valóban? – Felpillantott. Hogy a francba tud még ez a
pillantás is ilyen forró lenni? Jézusom!
– Igen, valóban. – Beléptem a konyhába.
– És? Mi az ítélet?
– Hogy hosszabban jobban tetszik. – Elfordítottam a fejemet,
hogy ne lássam a szeme csillogását. – De röviden is tetszik.
Jesszusom! Nem is érdekel a hajad. – Megfordultam, és
kisétáltam a konyhából, mert mi a franc? Sosem voltam egy
félszeg típus, de e mellett a fickó mellett, aki gyerekkorunkban
olyan seggfej volt velem, elakadt a szavam. Ah! Feljebb tettem a
vállamon a táskám szíját, és még utoljára ránéztem. – Akkor
később találkozunk. Egy óra múlva próbám lesz, ezért úgy
gondoltam, most elindulok.
– Úgy gondoltad, mi? – Letette a telefonját a pultra, és ezúttal
minden figyelmét rám irányította. – Enned kellene.
– Fogok is, miután odaértem. Legalább harmincöt perc az út. –
Ránéztem az órára a telefonomon. – Vagy talán negyven, attól
függően, milyen gyorsan érek a metróhoz.
– A metróhoz.
– Igen, tudod, ahhoz a közlekedési eszközhöz, amit több mint
négymillió ember használ ebben a városban.
Megrándult az ajka.
– A közeljövőben nem fogsz metróval járni.
– De…
– Nem fogsz metróval járni. – Hátrahajtotta a fejét, mintha
türelemért fohászkodna, én pedig arra gondoltam, ha az enyém
lenne ez a férfi, ami sosem lesz, felugranék elé a konyhapultra,
és végignyalnám a nyakát az ádámcsutkájától az állkapcsáig.
Gyorsan félresöpörtem a gondolatot. Amikor ismét rám nézett,
kicsit nyugodtabb volt az arca. – Nézd, ez csak átmeneti. Miután
elrendeződik ez az ügy, visszatérhetsz a megszokott életedhez,
és utazhatsz a büdös metrón, de most nem fogod ezt tenni. Ne is
próbálj vitatkozni velem, mert nem nyernél.
– Ó, szóval nem nyernék? – Pislogtam egyet. Már majdnem
egyetértettem vele, de aztán bedobta ezt az utolsó megjegyzést.
– Nem.
– Tégy próbára! – vetettem oda neki, és az ajtó felé indultam.
– Jesszus isten! Komolyan azt akarod, hogy megkötözzelek és
a vállamra vesselek? Mert megteszem!
Erre földbe gyökerezett a lábam. Egyszer már rám támadt
tegnap este, amikor besurrant a lakásomba éjszaka, most pedig
arról beszél, hogy megkötöz? Lassan megfordultam.
– Komolyan megkötöznél?
– Rosie… – Gondterhelten beszívta a levegőt, és egy pillanatra
behunyta a szemét.
– Azok után, amit tettek, te is megtennéd velem?
– Rosie.
– Nem! Tudni akarom. – Nyeltem egyet, hogy visszatartsam a
könnyeimet. Rémálmaim voltak arról, hogy megkötöznek.
Bizonyára neki is. – Tudnom kell, hogy mire vagy képes, hogy
tudjam, mivel állok szemben. Kivel állok szemben.
– Soha nem kötöznélek meg, Rosie – válaszolta gyengéd
hangon, és a szememet kutatta. – Nem tenném.
Nem válaszoltam, mert nem voltam biztos benne, hogy képes
lennék megszólalni. Ő ezt bátorításnak vélte, hogy folytassa:
– Szeretném, ha ezúttal együttműködnél velem, oké?
Megígértem, hogy vigyázok rád, és ez az egyetlen módja,
ahogyan megtehetem.
– Próbára kell mennem – suttogtam.
– Elviszlek.
Reszketegen beszívtam a levegőt, és bólintottam.

Sofőrje van. Számíthattam volna rá, de mivel előző este ő maga

vezetett, úgy gondoltam, nincs. Otthon a szervezett bűnözésben
dolgozó, régi öregeknek mind volt sofőrje. Valamint bérgyilkosa
is. Kíváncsi voltam, vajon Domnak is van-e. Mindig is
érdekesnek találtam, hogy ezek az emberek mennyire más
arcukat mutatták felénk, mint amilyennek az utcán hallottak
alapján tartottuk őket. Elnézve, ahogy Dominic kinyitotta
nekem az ajtót, elvette tőlem a táskámat, mintha csak
matekóráról tornaórára mentünk volna vagy ilyesmi, eszembe
juttatta ezt a régi gondolatot. Ha ő tényleg folytatta a „családi
üzletet”, akkor minden bizonnyal komoly dolgokba keveredett,
ennek ellenére jó a humora, és bizonyos helyzetekben
úriemberként viselkedik. Odafordultam hozzá, amikor
megérkeztünk a stúdióhoz.
– Oda nem jöhetsz be.
– Miért nem? – Összeráncolta a homlokát, és a fejem fölé
nézett.
– Mert a táncosok nyugtalanok lesznek, ha meglátnak, és erre
most nincs időnk.
A szememet kutatta.
 – Amikor azt mondod, „a táncosok”, úgy érted, hogy te?
– Nem. – Lesütöttem a szemem, mintha ezzel el tudnám
rejteni előle, hogy elpirultam. Amikor azonban meghallottam a
nevetését, amely szétterjedt az egész testemben, ismét
felnéztem rá. – Mi az?
– Semmi. Csak szerintem ez nagyon aranyos.
– Szerinted aranyos az, hogy nyugtalanná teszel? –
kérdeztem. – Mert nem az. Ez a karrierem, nem valami vicc.
– Tudom, hogy nem vicc.
– Mégis úgy viselkedsz, mintha az lenne.
– Rosie. – Nehéz szívvel felsóhajtott, megrázta a fejét, mintha
próbálná magában tartani mindazt, amit legszívesebben
elmondana. – A terem előtt foglak várni, rendben?
Megfordultam, és besétáltam a stúdióba.

Amikor végeztünk, ránéztem az órára, és láttam, hogy három és

fél óra telt el. Kíváncsi voltam, vajon Dominic elment-e már.
Tudtam, hogy nem hagyna egyedül, de valami ok miatt nem
tetszett a gondolat, hogy esetleg már nincs odakint, amikor
kimegyek. Felnyögtem magamban. Ez volt az utolsó, amire
jelenleg szükségem volt. Jártam már fiúkkal. Nem arról van szó,
hogy telesírtam a párnámat, de már nem is emlékeztem, mikor
éreztem utoljára azt, hogy „olyan ideges vagyok, amiért újra
látom őt, hogy reszket a gyomrom és hányingerem van”.
Ráadásul Dominic volt az utolsó a földön, aki iránt ezt akartam
érezni.
– Hé! – Joshua felemelte a kezét és a vállamra tette, majd
maga felé fordított. – Nagyszerű voltál ma. Mindketten
nagyszerűek voltunk.
– Tudom – mosolyogtam.
– Miért tűnsz olyan gondterheltnek?
– Nem az előadás miatt. Tudod, hogy nem aggódom, ha veled
táncolok.
– Az érzés kölcsönös. – Átkarolta a vállam, a másik kezével
pedig megfogta az ajtót, miközben a többi táncos kisétált rajta.
A folyosó üres volt. Nem tudtam, hogy megkönnyebbüljek-e
vagy aggódjak, Josh azonban tovább beszélt a régi
táncpartnereiről, akik csodálatosak voltak, én pedig igyekeztem
arra figyelni. Nem csupán az a teher nehezedett rám, hogy a
lehető legjobbat hozzam ki magamból, és megmutassam a
társulatnak, érdemes vagyok az állandó tag pozícióra, emellett
már túl kellett szárnyalnom Josh korábbi, csodálatos
táncpartnereit is. Tudtam, hogy képes leszek rá, ezért arra
használtam mindezt, hogy megőrizzem a motivációmat. Amikor
odaértünk a folyosó végéhez, Josh ismét szembefordult velem,
és megint megfogta a vállam.
– Tökéletesek leszünk minden este. És tudod, miért?
– Miért? – mosolyogtam rá bizonytalanul.
– Mert baromi jó köztünk a kémia, és kibaszottul elképesztőek
vagyunk.
Erre felnevettem, és megráztam a fejemet.
– Te mindig olyan beképzelt vagy.
– Bizony ám. – Kacsintott egyet, megpuszilta az arcom, és
elment.
Még mindig nevettem, amikor megfordulva Dominicot
pillantottam meg. A frász jött rám, úgy megijedtem, amikor
láttam, hogy engem néz.
A szívemre szorítottam a kezem.
– Jesszusom, Dom! Mióta állsz itt?
– Elég régóta. – Megint dühösnek tűnt.
– Ööö… Most meg mi van? – kérdeztem, és odasétáltam hozzá.
Kivette a táskát a kezemből.
– Próbállak megfejteni.
– Sok szerencsét hozzá! – nevettem, és a kocsihoz sétáltam.
Dominic a hátam mögül nyúlt előre, hogy kinyissa nekem az
ajtaját, és közben a mellkasa enyhén a hátamhoz nyomódott.
Borzongás futott végig rajtam. Mi a fene történik velem? Miért
érzek mindig ilyet a közelében? Ha ő érzett is valamit, nem
mutatta. A kocsiban hátra ült mellém, Nico, a sofőr pedig
visszavitt minket a házába. Dominic elsorolta Nicónak, mi
mindent kell még csinálnia a nap hátralevő részében. Miután
befejezte, megnyugodva ült mellettem.
– Nagyon bizalmasnak tűntél azzal a balerina fickóval.
– Balerina fickó?
– Hogy kellene mondanom? Balerino?
– Ami azt illeti, igen. – Felnevettem az arcára kiülő kifejezés
láttán. – Vagy balett-táncos vagy csak simán táncos. Josh
esetében viszont vezető táncos, ami nagy szó, szóval én inkább
így emlegetném őt.
– Hm. – Nem fordította el a tekintetét az arcomról, a számról,
a szememről, a nyakamról. – Mit szólt az a Josh a
véraláfutásodhoz?
– Semmit. – Egy pillanatra belenéztem a tükörbe, aztán újra
rá. – Nem mindenki vizsgálgat olyan alaposan, mint te.
Nem felelt rá semmit, a szeméből sugárzó kifejezéstől
azonban felforrósodott a testem.
 9

DOMINIC

Elhatároztam, hogy nem megyek többet Rosie-val egyetlen

balettpróbájára sem. Jobb lesz, ha Marco fuvarozza
mindenhová és tartja szemmel. Túlságosan nagy kísértést
jelentett itt ülni mellette. Még izzadtan is kibaszottul gyönyörű.
Nem számítottam rá, hogy a próbateremből kisétálva az a
főtáncos átkarolja a vállát. Egy hosszú pillanatig elképzeltem,
hányféleképpen töröm el a srác végtagjait, és akkor még nem is
láttam, milyen bizalmas a viszonyuk. Egyértelműnek tűnt, hogy
gyakran táncolnak együtt, és Rosie bízik benne. Ahogy az
összeszoruló mellkasomból az is egyértelmű volt, hogy ez a
nevetséges féltékenység nem fog elmúlni.
Miután hazavittem, ismét a bátyámmal foglalkoztam. Még
nem hívtam fel az apámat, de tudtam, hogy elkerülhetetlen lesz.
Először is ki kellett derítenem, hogy Gabe elment-e a
rendőrségre azzal az információval, amit Rosie-tól megtudott.
Ha igen, az potenciális veszélyt jelentett mindannyiunkra, és
nem tudtam, hogy reagálna az apám erre a hírre. Ha Gabe
tényleg ezt az utat választotta, nem érdemelte meg a
lojalitásomat, ám ettől függetlenül megkapta az a seggfej. A
szíve mélyén ezt biztosan ő is tudta.
Egyetlen ember volt a rendőrség tagjai között, akiben igazán
megbíztunk, egy gyilkossági nyomozó, történetesen Rocco
bátyja. Nem volt bevett szokása minden ügyről beszámolni
nekünk, csak akkor tette, ha úgy gondolta, valamilyen módon
kapcsolódik hozzánk. Ilyenkor Roccót hívta fel, hogy
megkérdezze. Sejtettem, milyen frusztráló és idegtépő lehetett
ez egy olyan embernek, mint Michael Marchetti. Nem mintha
úgy gondoltam volna, hogy Rocco bármit is elmondana neki, ám
ha megtenné, vajon mit kezdene Mike az információval?
A Newport Centre bevásárlóközpont parkolójában ültünk,
már majdnem harminc perce vártunk rá, és bármennyire is
bosszantott a dolog, mindannyian tudtuk, ha három órát
váratna, akkor sem mennék el. Amikor végül kinyitotta az ajtót,
és beült a hátsó ülésre, Rocco és én hátrafordultunk felé,
amennyire csak az ülésen tudtunk. Mike olyan tekintettel nézett
ránk, mint aki kész lenne meggyilkolni minket, és valaki másra
kenni a dolgot. Választott hivatása ellenére Marchetti-vér folyt
az ereiben, ezért nem tartottam kizártnak, hogy egy ilyen
Dexter típusú húzáshoz folyamodjon.
– Most meg mi a francba keveredtetek? – kérdezte, és lenézett
a pohártartóra. – Ajánlom, hogy az egyik kávé az enyém legyen.
Rocco felsóhajtott, és kelletlenül kivette az egyiket. Úgy tett,
mintha nem fordított volna külön gondot arra, hogy a bátyja
kedvenc kávéját hozza el neki.
– Gabe eltűnt, és állítólag együttműködik a zsarukkal.
– Milyen zsarukkal? – Mike belekortyolt a kávéba.
– Nem tudjuk. Még azt sem tudjuk, hogy a rendőrökhöz
fordult-e vagy sem – feleltem. – Ha igen, akkor lehet akárki:
sima zsaruk vagy az FBI. Nem tudjuk.
 – Kitől hallottatok erről?
– Roselyn Vegától.
– Vega? Kicsi Rosie otthonról? A táncos? – Mike a homlokát
ráncolta. – Santiago lánya?
– Igen ő. Akibe Dom bele volt zúgva – tette hozzá Rocco, mire
lesújtó pillantást vetettem rá.
Mike felnevetett, de nem volt vidám a hangja.
– Furcsa, mennyire megpróbáltunk elszakadni egymástól,
aztán végül mindannyian ide kerültünk.
Én is ugyanerre gondoltam, amikor megláttam Rosie-t abban
az éjszakai klubban. Az eset utáni időszak összemosódott. Rocco
és Mike ideköltöztek az apjukkal. Persze nem kellett volna
meglepődnöm, hogy Rosie és az apja is ugyanezt tették, hiszen
rokonaik éltek a közelben. Mégsem jutott eszembe soha. Amikor
meggyőztem az apámat, hogy költözzünk vissza Amerikába,
beleegyezett, de csak akkor, ha New Yorkba megyünk, és csakis
azért, mert Lorenzo itt lakott, és a szárnyai alá vett. Akkoriban
Loren még jogi egyetemre járt, és szorosan együttműködött
Silvio Costellóval. Silvio legtöbbször azzal bízta meg, hogy
keressen meg embereket, és hozza el őket neki. Loren felkutatta
őket, kiemelte onnan, ahol éppen voltak, majd átadta Silvio
embereinek. Én eltanultam tőle ezt a képességet, így amikor
Lorenzo praktizálni kezdett, én vettem át tőle a feladatot.
Megfordultam mindenhol New Yorkban, köztük Costello-
területen is, ezért találtam olyan döbbenetesnek, hogy sosem
futottam össze Rosie-val. Amikor Loren kikerült a nagybátyja
belső köréből, már nem küldött többé Costello-területre. Én De
Luca vagyok, nem Costello, Silvio és az apám többször
egymásnak ugrott. Aztán a békesség kedvéért egyezséget
kötöttek. Mi nem lépünk az ő területükre, és ők nem lépnek a
miénkre. Mivel Santiago Vega minden vegyesboltja Costello-
területen volt, biztosra vettem, hogy soha nem találkoztam
volna Rosie-val, ha nem történt volna ez a dolog Gabe-bel.
– A fivérem ezt a hangüzenetet küldte nekem – szólaltam meg
kis idő múlva, és lejátszottam neki a telefonomon.
Dom, nagyon sajnálom. Egy szívességet kérnék tőled. Menj el a
Kísértésbe, a VIP-részlegbe, keresd meg őt, és gondoskodj róla! És
ne dugd meg!
Legalább századszor hallottam már a felvételt, ezúttal
azonban amikor elhangzott a „ne dugd meg” rész, éreztem, hogy
megremeg a bensőm. Az aznapi események után nem voltam
biztos benne, hogy ez lehetséges. Basszus, előző este kis híján
letapiztam Rosie-t, és pontosan tudtam, hogy nem fogok tudni
eleget tenni a kérésének. Az emlék folyton visszatért és
kísértett. Mi a fenét gondoltam, hogy úgy az ágyhoz szögeztem?
Aztán megfenyegettem, hogy megkötözöm. Jesszusom! Biztosan
szörnyetegnek tart. Mit gondoltam, hogy a szobám melletti
vendégszobába költöztettem? Van egy másik vendégszoba is a
földszinten, abban is egész nyugodtan lehetett volna, ez viszont
még csak fel sem merült a lehetőségek között. Próbáltam
meggyőzni magam, hogy azért, mert így jobban meg tudom
védeni, ám ha így éreztem magam az első napon, valami azt
súgta, hogy Rosie-t csupán egyetlen embertől kell megvédeni, és
az éppen én vagyok. Megmutattam Mike-nak a térfigyelő
kamera felvételét, aztán visszaadta nekem a telefont.
– Mi a bizonyíték arra, hogy Gabe a hatóságokhoz fordult?
 – Nincs bizonyítékunk. Csak Rosie gondolja úgy, hogy esetleg
ezt tette. Gabe valamikor nyilvánvalóan azt mondhatta neki, ha
bajba kerül, a rendőrséghez fordul.
– Miért nem hozzánk jött? – kérdezte Rocco. Megvontam a
vállam, mivel én is ugyanerre gondoltam, éppen ezért tartottam
lehetségesnek, hogy üzleti útra ment.
– Veszélyben volt? – kérdezte Rocco bátyja.
– Nem tudom, Mikey. Ezért ülünk ebben a kibaszott
parkolóban, és egy kibaszott zsaruval beszélgetünk.
– Nyomozóval – javított ki.
A szemem forgattam. Rocco nevetésre emlékeztető hangot
hallatott, ami csak még jobban felbosszantott. Most nem volt
helye a tréfálkozásnak.
– Miért keverte bele egyáltalán Rosie-t? – nézett rám Mike
hitetlenkedve. – Megint együtt vannak?
A fogamat csikorgattam. Sok mindent eldöntöttem
magamban Rosie-val kapcsolatban, és ezek egyike az volt, hogy
nem ajánlatos arra gondolnom, hogy bárki más megérinti őt. És
ebbe a bátyám is beletartozik.
– Nem tudjuk biztosan, csak azt, hogy tartják egymással a
kapcsolatot – felelte Rocco.
– Majd meglátom, mit tudok kideríteni, de nem ígérek
semmit. – Mike az ajtó felé fordult, aztán hátranézett, az arcán
mosoly játszott. Tudtam, bármit is mond, biztosan be akarok
húzni neki miatta. – Próbáld meg nem megdugni a bátyád
barátnőjét! – Aztán kacsintott egyet, és kiszállt.
Rocco felnevetett. Belebokszoltam a karjába, amitől csak még
jobban nevetett.
 – Basszátok meg mindketten! – Sebességbe tettem a kocsit, és
elindultam.
– Elmész ma a benzinkutakhoz? – kérdezte Rocco, miután
visszavittem a kocsijához.
– Nem. Valamit el kell intéznem az Ouiban.
Örültem, hogy nem kérdezett rá, mi az, persze nem is lett
volna rá oka. Elvégre az enyém az a nyavalyás klub. Eredetileg
ugyan Gióé, ő azonban tavaly eladta nekem, amikor úgy
döntött, hogy más üzleti vállalkozásaira helyezi a hangsúlyt.
Veronica és Patty vezeti a bárt a nevemben, nekem csak a
pénzügyeket kellett felügyelnem, és helybenhagyni vagy
megvétózni bizonyos dolgokat, amiket a tudomásomra hoztak.
Általában mindent e-mailen keresztül intéztünk, hacsak nem
volt valami sürgős dolog, mert akkor személyesen mentem be
az irodába. Ezt most sürgősnek éreztem.
 10

ROSIE

– Ez valami vicc? – Leesett az állam, amikor az Oui irodájába

lépve Dominicot pillantottam meg az íróasztal mögött ülni.
– „Az életnek megvan az a furcsa szokása, hogy időnként
meglep”{1}, nem igaz? – idézett egy dalszöveget, és közben
csillogott a szeme.
– Igen, és viccesnek is találnám, csakhogy te nem vagy Alanis
Morissette, és ebben semmi jó nincs.
Felnézett a vállam fölött.
– Most elmehetsz, Marco. Evie, kifelé menet csukd be az ajtót,
és ne engedj be senkit, amíg itt nem végeztem!
Elkaptam Evie döbbent pillantását, ő azonban csak sietve
bólintott, kiment és bezárta az ajtót. Visszafordultam Dominic
felé. Csupán felvett egy fekete zakót a fekete pólójára, és máris
elegáns hatást keltett. Úgy véltem, nincs az a megjelenés, amit
ne tudna megvalósítani.
– Tiéd ez a klub? – Elindultam előre, és odamentem az
íróasztalhoz. Nem mondta, hogy üljek le, mégis megtettem.
– Igen.
– Szóval ezért tudtál az állásinterjúmról?
– Igen. – A szeme ide-oda ugrált, és nem tudtam eldönteni,
melyiket szeretném jobban: felugrani az asztalra és rávetni
magam, vagy a héten már másodjára pofon vágni.
– Úgy tudtam, Veronicával találkozom, hogy elintézzük a
papírmunkát.
– Ő most nem ér rá, ezért be kell érned velem.
– Jól van. – Nagy levegőt vettem.
– Hacsak nem érzed kellemetlennek, hogy velem vitasd meg
ezeket a kérdéseket. Ha ez a helyzet, megbeszélhetjük a
fizetésedet, aztán megvárod Veronicát, és a többit elintézed
vele. – Egy pillanatig a tekintetemet kutatta.
Kiutat adott. A kérdések rendkívül személyes természetűek
voltak, de ha egy vadidegennel kell beszélnem róluk, akkor az
akár lehetne ő is, nem igaz? Különben sem jövök zavarba
egyiktől sem.
Megráztam a fejemet.
– Essünk túl rajta!
Ránézett a monitorra, és kattintott néhányat. Aztán elolvasott
valamit a képernyőn. Sejtettem, hogy a válaszaimat nézi, ezért
furcsamód ideges lettem. Megpróbáltam felidézni, milyen
kérdések voltak. Szed fogamzásgátlót? Mikor tesztelték utoljára
nemi betegségre? Megengedi az érintést, és ha igen, milyen
mértékben? Vállal szexet? Ha igen, kérem, sorolja fel azokat,
amiket nem hajlandó megtenni. Mely napokon szabad? Vállalja
úgy is a szexet, ha a férfi nem visel óvszert? Hajlandó saját nemű
ügyféllel lenni? Ilyen és ehhez hasonló kérdések voltak, és most,
amikor visszagondoltam rájuk, és tudtam, hogy Dom a
válaszaimat olvassa, akaratlanul is elpirultam. Amikor rám
nézett, arra számítottam, hogy tesz valami gúnyos megjegyzést,
vagy viccet csinál valamiből, amit leírtam, elvégre bőven adtam
neki muníciót, hogy megtegye. Ő azonban megőrizte a
komolyságát. Ez most az üzletember Dominic volt.
– Nem határoztad meg a korosztályt.
– Mert valójában nincs.
– Az ötödik kérdésre, ami a szexre kérdez rá, azt írtad, hogy
„talán”.
– És azt is odaírtam, hogy legalább négyszer kell találkoznom
hozzá ugyanazzal a személlyel.
Halványan elmosolyodott.
– Mi különbség van, hogy az első vagy a negyedik alkalommal
teszed meg, ha úgyis megteszed?
– Mert nem tudom, hogy úgyis megteszem-e. Először meg kell
ismernem az illetőt, aztán majd eldöntöm. – Megvontam a
vállam. Van benne logika, csak nem tudtam, hogy magyarázzam
el neki.
– Ugye tisztában vagy vele, hogy ez nem egy társkereső
ügynökség?
– Jogos. – Lebiggyesztettem az ajkam. – Akkor inkább nemet
mondok az ötödik kérdésre.
Dominic bólintott, aztán kattintott néhányat a számítógépen,
majd újra rám nézett.
– Minden ügyfelünket leellenőrizzük, szóval emiatt nem kell
aggódnod. – A nyakamra tévedt a tekintete. Hál’ istennek az idő
hirtelen lehűlt, ezért sálat vettem fel, de mindketten tudtuk, mi
van alatta. – Itt az áll, hogy hétvégenként nem vagy elérhető.
Egyáltalán?
– Igen. Egyáltalán nem.
– Azt ugye tudod, hogy akkor több pénz jár?
 – Igen, de minden hétvégén öt darabban táncolok, és akár
magasabb a fizetés, akár nem, azt nem fogom kihagyni.
– Ó! – vonta fel a szemöldökét. – Ilyen sok előadásban?
– Igen. December közepéig.
– Így már érthetőbb.
– Az időbeosztásom?
– Az, hogy szükséged van erre a munkára.
Megharaptam az ajkam, és egy pillanatra elfordítottam a
tekintetem.
– Tudsz már valamit Gabe-ről?
– Még nem, bár úgy hallottam, hogy Tommy nincs az
országban.
– Mióta? – kérdeztem, és megpróbáltam felidézni az utolsó
látogatásomat a Kísértésben. – Biztos vagyok benne, hogy
láttam őt, miután Gabe-bel találkoztam.
– Azt beszélik, hogy megpróbálja eladni a klubot, és Gabe-nél
van minden pénzügyi kimutatás róla.
Hátradőltem a széken.
– Ezek szerint talán mégis üzleti útra ment.
– Úgy tűnik.
Ha ez volt az igazság, akkor Gabe Anthony miatt
figyelmeztette Dominicot, mert látta, hogy bánik velem, nem
pedig azért, amit Tommy cégéről mondtam neki. Ez jó hír, mivel
azt jelentette, hogy biztonságban van. Ám mi van, ha Anthony
megtudta a tervét? Mi van, ha rájött, hogy emiatt léptem ki a
Kísértésből? És milyen hatással lesz ez az apámra? Vagy Gabe-
re, amikor visszajön. Rezegni kezdett a telefon a táskámban,
mire ijedtemben összeszorult a gyomrom. Dominic nem reagált
rá, de úgy tűnt, kíváncsian figyeli, mit teszek ezután. Kicsit
megnyugodtam, amikor abbamaradt a rezgés, ám nem sokkal
később újrakezdte.
– Fel kellene venned. Lehet, hogy a barátod az.
Forgattam a szemem. Ott volt a nyelvem hegyén, hogy nincs
barátom, de inkább magamban tartottam, és kivettem a telefont
a táskámból. A börtönből jött a hívás. Felgyorsult a pulzusom,
de nem vettem fel azonnal, mert még nem fejeztük be a
megbeszélést.
– Nem ő az – válaszoltam, és felnéztem Dominicra.
– Felveheted, ha akarod. – Megvonta a vállát. – Ez nem egy
teszt, hogy megnézzem, fogadod-e a hívást, ha erre gondolnál.
Már megkaptad a munkát.
Gyorsan megnyomtam a zöld gombot, hogy felvegyem.
Felálltam, és az iroda túlsó végébe sétáltam. Nem volt nagy a
helyiség, nem tudtam eléggé eltávolodni Dominictól, de már
attól is egy kicsit jobban éreztem magam, hogy hátat
fordítottam neki.
– Jól vagy? – suttogtam.
– Persze. Miért ne lennék jól? – kérdezte apám.
Sikítani szerettem volna. Ő az egyetlen ok, amiért most ebben
az irodában voltam és a papírmunkát intéztem, hogy egy
eszkortcégnek dolgozzak, amit éppen Dominic De Luca vezet, ő
pedig úgy tett, mintha nem kellene aggódnom érte. Miatta
engedtem, hogy Anthony Costello megérintsen, bántson, és
miatta öntöttem ki a szívem Gabe-nek. Alapvetően az egész
felfordulásnak ő volt az oka, és bár nem én ültem rács mögött,
mégis úgy éreztem, én vagyok a vesztese ennek a helyzetnek.
 – Csak kérdeztem – feleltem, és félresöpörtem a frusztrációt.
– Karácsonyra kiengednek.
Nagyot dobbant a szívem.
– Ez már biztos?
– Igen. Az ügyvédem tegnap erősítette meg – felelte. Az
ügyvédje. Újabb adósság, amivel a Costellóknak tartoztunk. –
Ugye nem mentél el a boltba?
– Nem. Azt kérted, ne menjünk oda.
– Jól van. És az öcséd?
– Mexikóban van, meglátogatják Vicky családját, aztán
elutaznak Cabóba, meg ilyesmi. Két hétig lesz távol.
– Jó, jó. Miattam nem kell aggódnod – tette hozzá. – Mi a
helyzet az adóssággal?
– Már majdnem teljesen kifizettem – feleltem, és
hátrapillantottam a vállam fölött Dominicra, aki sasszemmel
figyelt. Gyorsan elfordultam tőle.
– Tudod, hogy nem helyeslem, amit csinálsz, de rendkívül
hálás vagyok érte – suttogta a telefonba. – Az életemmel
tartozom neked, ugye tudod?
– Igen. Ami azt illeti, igen. – A kézfejemmel megtöröltem az
arcom. Nem is tudtam, hogy sírva fakadtam.
– Amikor hazamegyek, nem akarom, hogy azonnal átjöjj. Várj
addig, amíg azt nem mondom, hogy biztonságos, jó?
– Igen.
– Szeretlek. Ha beszélsz az öcséddel, add át neki az üzenetet!
– Úgy lesz. Én is szeretlek, Papi. – Nyeltem egyet, hogy
lemenjen a gombóc, amely mindig a torkomba nőtt,
valahányszor elköszöntünk egymástól. Mindig úgy éreztem,
hogy az lesz az utolsó, és ezt gyűlöltem.
– Alig várom már, hogy lássalak. Alig várom, hogy
visszamenjek a softballcsapatomba, megint sétáljak a parkban
és metrózzak. Még az utcák szaga és a türelmetlen emberek is
hiányoznak.
Erre elmosolyodtam.
– Alig várom már, hogy ez utóbbi miatt panaszkodj.
Felnevetett.
– Viszlát hamarosan!
A beszélgetés véget ért, én pedig egy kis ideig megpróbáltam
összeszedni magamat, mielőtt megfordultam. Nem néztem
Dominicra, de éreztem, hogy engem figyel. Amikor végül
visszamentem a székhez és leültem rá, összekulcsoltam a kezem
az ölemben, csak aztán néztem fel rá. Megdöbbentett, milyen
heves kifejezés sugárzik a szeméből.
– Köszönöm, hogy felvehettem. – Megköszörültem a torkom. –
Mi másra van még szükséged tőlem?
– A bankszámlaszámodra. – Átnyújtott egy papírlapot. Mivel
kívülről tudtam a számsort, gyorsan leírtam, és
visszacsúsztattam neki. – Mindig is kiváló volt a memóriád.
– Bizonyos dolgok sosem változnak. – Mosolyogni próbáltam,
de szomorúnak éreztem, ezért inkább abbahagytam.
Nem akartam megjátszani magam Dominic előtt. Ő ismert a
legkínosabb kamasz éveimben is, amikor csupa pattanás volt az
arcom, és fogszabályzót hordtam. Nem akartam lenyűgözni.
Nem is hittem, hogy sikerülne, ha megpróbálnám. Ez az ember
a fejébe vette, hogy a bátyjával járok, vagy talán tudta, hogy
nem, és csak azt akarta, hogy valamiért hangosan is
megcáfoljam. Amilyen feltűnően flörtölt velem, ez volt az
egyetlen lehetséges magyarázat. Vagy pedig egyszerűen csak
nem érdekelte, hogy együtt vagyok-e a testvérével vagy bárki
mással. Nála nem lehetett tudni. Gabe-bel ellentétben
Dominicot nehéz volt kiismerni.
– A társulat előadásonként fizet neked, vagy fix fizetést
kapsz?
– Előadásonként – feleltem szomorúan.
– Ez rossz dolog? – Az arcomat kutatta, és tudtam, hogy még
rengeteg kérdést szeretne feltenni.
– Nem – feleltem. – Nem igazán. Hálás vagyok, hogy
egyáltalán lehetőséget kaptam táncolni, még akkor is, ha ez
csak átmeneti.
– Régebben biztos helyed volt?
– Igen, fix fizetést kaptam.
Várta, hogy kifejtsem, ám amikor nem tettem, megkérdezte:
– Mennyit fizetnek neked az ideiglenes szerepért?
– Az változó. Ezért most nyolcszázat.
– Vagyis egy hétvégén az öt előadással négyezer dollárt
keresel.
– Igen.
– Ennek ellenére szükséged van az eszkortmunkára? –
Összehúzta a szemét, úgy nézett rám.
– Te talán nem ebben a városban laksz? – kérdeztem.
Nem akartam elmondani neki az apám adósságát, de amúgy
is hihető volt, hogy az embernek több pénzre van szüksége.
Látta az apró garzonlakásomat. Közel sem olyan szép, mint az ő
háza, én mégsem panaszkodtam miatta. Büszke voltam a
lakásomra. Különben sem tévedett nagyot. A
táncosfizetésemből ki tudtam fizetni a számláimat, de nem
tudtam volna amellett még Tommy Costellónak is
villámgyorsan törleszteni. Nem akartam elárulni neki ezt az
információt, bár tudtam, hogy ha akarná, ki tudná deríteni. Úgy
tűnt, mintha egy örökkévalóságig nézne, a szeme egy pillanatra
sem siklott másfelé az arcomról, én mégis úgy éreztem, mintha
anyaszült meztelenül ülnék előtte. Nem akartam én elfordítani
először a szemem, de már nem tudtam tovább elviselni.
Sebezhetőnek éreztem magam, amikor így nézett rám. Mindent
éreztem miatta, ezt pedig nem bírtam sokáig. Lesütöttem a
szemem, és a kettőnk között álló, nagy fa íróasztalt néztem.
– Megadom neked azt a pénzt. Ez hogy hangzik?
Pislogtam egyet, és felnéztem rá.
– Nagyszerűen.
– Szerdán kezdesz.
– Tökéletes.
– Jól van. – Bólintott, és megkopogtatta az íróasztalt. – Most
elmehetsz.
– Ööö… köszönöm! – Fogtam a táskámat, és felálltam. Már
félúton jártam az ajtó felé, amikor valami eszembe jutott.
Visszafordultam. – Honnan fogom megtudni, mit vegyek fel és
hova megyek?
– Néhány nappal az időpont előtt kapsz egy e-mailt, amiben
benne lesz minden információ, aztán egy másikat az azt követő
napon.
Ezután elmentem. Amikor kiléptem a folyosóra, majdnem
összeütköztem Veronicával, akivel a múltkor találkoztam. Az
egyik kezében egy mappát tartott, a másikban pedig egy csésze
kávét.
– Ó, elnézést! – mondtam neki, és becsuktam magam mögött
az ajtót.
– Semmi baj. Nem löttyent ki. – Elmosolyodott. – Kész vagy?
Tudom, milyen kellemetlen az ilyen kérdésekre válaszolni, de
ígérem, hogy amennyire csak lehet, fájdalommentes lesz.
– Már kész vagyok vele.
– Megcsináltad a papírmunkát?
– Igen. Épp most fejeztem be.
Meglepetten pislogott.
– Kivel?
– Dominickal. Azt mondta, nem érsz rá.
– Igazán? – Felvonta a szemöldökét.
– Igen.
– Dominic nézte át veled a papírmunkát? – ismételte meg,
mintha nem hinne a fülének.
– Igen – feleltem halkan. – Nem kellett volna?
– Gyakorlatilag bármit megtehet, amit akar – válaszolta. – De
még sohasem láttam, hogy bármiféle papírmunkát csinált
volna. Le vagyok nyűgözve.
– Ó! Nos, azt mondta, szerdán kezdek.
Furcsán nézett rám, mintha egy olyan nyelvet beszélnék, amit
ismer, mégsem tudná pontosan, mit mondok.
– Hát persze. Úgy értem, csak tudja, mit csinál, nem igaz?
– Ahogy most ezt mondtad, én inkább úgy gondolom, hogy
mégsem.
Felnevetett.
 – Minden rendben lesz. Majd jelentkezünk. – Még egyszer
elmosolyodott, majd megfordult, és kopogás nélkül benyitott
Dominic irodájába.
Én távoztam, és beszálltam a kocsiba. Dominic
elővigyázatosságból Marcóval fuvaroztatott mindenfelé, ami, el
kellett ismernem, nagyon rendes volt tőle. Az utazás többnyire
csendben telt. Marco mindig egy sport rádióállomást hallgatott,
és nem volt valami bőbeszédű, én azonban nem is bántam.
Minél kevesebbet tudtam az életükről, annál jobb. Elővettem a
telefonom, és megkerestem Yari legutóbbi üzenetét.

Én: Elfogadtam az állást.

Yari: SZENTSÉGES ÉG, EZ AZ, CSAJSZI.

Én: Haha.

Yari: Mikor kezdesz?

Én: Szerdán.

Yari: Utána ünneplünk? Vagy esetleg csütörtökön?

Én: 100%

Yari: AH! Szeretlek. Hamarosan találkozunk.

Küldtem egy hosszú üzenetet az öcsémnek, amiben leírtam,

mit beszéltem apával, aztán félretettem a telefont. Bármit
csináltam, a gondolataim mindig visszakanyarodtak
Dominichoz. De ez nem volt helyes. Az ég szerelmére, hiszen az
ikertestvérével jártam régen! Gabe viszont soha nem ébresztett
bennem ilyen érzéseket, mint Dominic. Gabe-bel könnyű volt és
biztonságos. Dom mellett azt éreztem, hogy ez az egész túl sok
nekem, pedig még bele sem kezdtem vele semmibe. Felnyögtem.
Alig vártam, hogy véget érjen ez az átmeneti állapot.
 11

DOMINIC

– Mióta interjúztatsz te embereket? – Ez volt Rocco első kérdése,

amikor belépett a házamba.
Megráztam a fejemet.
– Veronicának nagyon nagy a szája.
– Ez igaz, de most komolyan! El sem tudom képzelni, hogy te
papírmunkát végzel. – Rám nézett, aztán elment mellettem,
egyenesen a hűtőhöz. – Ó, basszus, valaki bevásárolt.
– Telefonon. Neked is ki kéne próbálnod.
– Nem, én szeretem megnézni, mit veszek. Különben is,
fogalmad sincs, mit csinálnak azok a futárok az ennivalóddal.
Az egyik percben még egy almát eszel, a következőben pedig
már eszméletlenül heversz, ők pedig kirabolják a házadat. –
Becsukta a hűtőt, fogott egy zöld almát, aztán megszagolta,
mielőtt odament a mosogatóhoz.
– Úgy tűnik, te nem nagyon aggódsz emiatt.
– Úgy gondoltam, ha én kidőlök, te majd megmentesz. –
Elvigyorodott.
– Különben is engem nem tudnak elkábítani. Én inkább
miattad aggódom.
– Öt centivel magasabb vagyok nálad – feleltem, és lesújtóan
néztem rá.
 – Ennek semmi köze a magassághoz. Sokkal inkább a
szívóssághoz. – Elzárta a vizet, megtörölte az almát egy
papírtörlővel, aztán beleharapott. – Ez nagyon finom – emelte
fel.
Fáradtan felsóhajtottam, majd helyet foglaltam az egyik
bárszéken a pult sarkánál.
– Még mindig semmi hír Gabe-ről?
– Nincs, viszont nincs görcsbe rándulva a gyomrom, szóval ez
jó jel.
– Te meg a te ikerszarságod.
– Ez tényleg létezik.
– Ha te mondod… – Harapott még egyet az almából. – Még
szerencse, hogy Mikey és köztem nincs ilyen. El tudod képzelni?
Neki lenne a világon a legszörnyűbb bűntudata.
– Vagy te lennél szent.
– Na persze. – Felnevetett. – Az apád tudja, hogy Gabe eltűnt?
– Igen. – Végül mégis felhívtam, és elmondtam neki minden
részletet, kivéve azt a részt Rosie-ról.
– És?
– Úgy tűnt, nem aggódik.
– Nocsak.
– Pontosan. – Összeráncoltam a homlokom. – Volt valami
abban, ahogy ezt mondta, amiből arra következtetek, hogy
tudja, hol van a fivérem, csak nem akarja elmondani nekem.
– Lehet, hogy Gabe neki dolgozik.
– És ezt miért ne mondanák el nekem?
– Talán azt hiszik, kiakadsz azon, hogy Gabe ilyesmibe
keveredett. – Újabb harapás, újabb recsegő rágás. – Túlságosan
védelmezed a testvéreidet.
– Azt hiszem, ez igaz.
– És ha már itt tartunk, mi van a húgoddal?
– Átjelentkezik a Columbiára.
– Miért?
– Hogy közelebb legyen hozzánk. – Megvontam a vállam. –
Azt hiszem, úgy gondolja, ezzel több szabadsága lesz, vagy
ilyesmi.
Rocco gúnyosan fújt egyet.
– Tudhatnád, hogy Giuseppe elefántcsonttoronyba zárja
függetlenül attól, hova jár egyetemre.
Komoly arccal bólintottam. Az apánk mindent megtervezett
Lenora számára. Undorító volt, és gyűlöltem, hogy ezt csinálja
vele, de nem sokat tehettem azért, hogy segítsek neki. Az
anyja… a mostohaanyánk… hasonló cipőben járt. Hozzám és
Gabe-hez hasonlóan Lenorát is gyakorlatilag erre az életre
nevelték. Próbáltam nem gondolni erre, mivel ettől olyan
érzésem támadt, mintha birkák lennénk, nem pedig emberek, a
dolgok azonban sajnos így álltak. Lenora helyzete még rosszabb
volt, mint a miénk, mivel ő nő. Apa szabott meg mindent a
hajviseletétől kezdve addig, hogy a nászéjszakájáig meg kell
őriznie a szüzességét. Nem arról volt szó, hogy nem örültem
neki, mennyire védi a kishúgomat, de ez az egész olyan elavult
volt már.
– Az apád még mindig úgy gondolja, hogy ő fogja kiválasztani
a férjét? – Megette az almát, aztán a csutkáját kidobta a
szemétbe, és ismét kinyitotta a hűtőt. – Mi van még itt?
– Lenora beszélt vele, és apa megengedte, hogy ő válasszon.
Persze van egy listája számára, de reméli, hogy az olasz nemest
fogja választani.
– Olasz nemes? – nézett hátra Rocco a válla fölött. – Ez olyan,
mint egy tündérmese. A kis hercegnő nagyon elégedett lesz.
– Tudod, mennyire utálja, ha így nevezed. – Elmosolyodtam,
mert eszembe jutott, milyen dühösen nézett a húgom mindig
Roccóra, valahányszor így szólította. – És ha már a
tündérmeséknél tartunk, mi van Chrystallal?
Rocco erőltetetten felnevetett.
– Végre van egy barátja, szóval remélem, ez azt jelenti, hogy
új rögeszmét talált magának.
– A te érdekedben remélem, hogy igazad van.
– És mi a helyzet… – Félbehagyta a mondatot, mert a bejárati
ajtó sípolt egyet. Odanézett, és abból ítélve, ahogy leesett az álla,
tudtam, hogy Rosie jött haza. Rocco egy pillanatra rám nézett, és
azt dörmögte: – Mi a fasz?
– Én is örülök, hogy látlak, Kékszemű – üdvözölte Rosie, és
belépett a konyhába.
Éreztem, hogy megrándul az ajkam. Már tíz éve nem
hallottam ezt a becenevet, és Rocco arcát elnézve alighanem ő
sem. Régen odahaza minden szülő így szólította. Nem is
hasonlított Frank Sinatrára, de a szeme kék volt, és ennyi már
elég volt ahhoz, hogy ráragadjon ez a becenév. Nem fordultam
azonnal Rosie felé. Már az is elég nehéz volt, hogy ott ültem vele
szemben az Ouiban. Arról nem is beszélve, milyen nehéz volt
feltennem neki azokat a kérdéseket, és úgy tenni, mintha nem
érdekelne a válasza, miközben legszívesebben egymillió dolgot
kérdeztem volna még tőle. Szerettem volna tudni, minden egyes
személy nevét, akivel lefeküdt, hogy utánuk nézhessek. Az ő
kedvükért viszont tanácsosabb volt, ha névtelenek maradnak. A
saját érdekemben pedig jobb, ha inkább nem gondoltam
ilyesmire. Rosie kezdett már a rögeszmémmé válni. Mint egy
megszállottság. Egyiket sem engedhettem meg magamnak, de
már túl késő volt. Tudtam, még ha ma haza is vihetném, akkor
sem tudnék neki hátat fordítani.
Végül rávettem magamat, hogy ránézzek, és azon nyomban
meg is bántam. Hosszú, sötét haját elegáns kontyba csavarva
viselte, de legszívesebben lebontottam volna. Fekete
sportmelltartó és a létező legapróbb fekete rövidnadrág volt
rajta. Biztos voltam benne, ha megfordul, látni fogom a feneke
legalját. Amikor odasétált a hűtőhöz, a saját szememmel is
meggyőződhettem róla. Majdnem átugrottam a pulton, hogy
eltakarjam Rocco mohó szemét. Persze nem hibáztattam azért,
mert megnézte. Rosie feneke elképesztően nézett ki abban a
szánalmasan miniatűr rövidnadrágban. Ő maga is elképesztő
volt. Ami cseppet sem csökkentette a vágyamat, hogy
bevonszoljam a hálószobába.
– Nem számítottam rád – szólalt meg Rocco egy hosszú
pillanattal később, és még mindig őt nézte, miközben Rosie a
nyitott hűtőajtóban állt, és kivett egy üveg vizet meg egy nagy
doboz gyümölcsválogatást.
A vizet két hajtásra megitta, aztán kinyitotta a
gyümölcsösdobozt, és a hűtő előtt állva enni kezdte a tartalmát.
– Nem adsz belőle? – kérdezte Rocco felvont szemöldökkel.
Rosie nem válaszolt neki, inkább rám nézett.
– Adnom kell?
 – Nem, nem szükséges. – Éreztem, hogy elmosolyodom, aztán
a mosolyom még jobban kiszélesedett, amikor láttam, hogy az
ajkamra siklik a tekintete.
Elpirult, és gyorsan elfordította a fejét, mintha valami rosszat
csinált volna. Ebből legalább tudtam, hogy én is ugyanolyan
hatással vagyok rá, mint ő rám. Aztán rögtön eszembe jutott,
hogy amikor rám néz, egész biztosan a bátyámat látja, és ez
rögtön elrontotta a kedvemet. Az pedig még jobban, hogy Rocco
még mindig feltűnően bámulta. Meg tudtam volna ölni emiatt.
– Nincs valami dolgod máshol, Marchetti? – kérdeztem kis idő
múlva.
Ő rám nézett, a szemében huncutság csillogott.
– Nem. Nem mondhatnám.
– Nos, attól még elmehetnél.
– Azt hiszem, inkább maradok még egy kicsit. – Megfordult, és
visszament a hűtőhöz.
Én Rosie-t néztem, aki már megette a gyümölcs felét.
Lenyűgöző. Én egy ültő helyemben könnyedén meg tudtam
volna enni, Rocco már azzal befalta, ha ránézett, Rosie viszont
aprócska.
– Nem kérsz valami rendes ennivalót? – kérdeztem pár perc
múlva.
– Főzni fogsz? – pördült felém Rocco, és rám nézett. – Mert ha
igen, akkor még sokáig maradok. A világért sem maradnék le
erről a katasztrófáról.
– Menj a picsába! – néztem rá megvetően, aztán ismét Rosie-
ra. Ő elmosolyodott, és basszus, ez annyira lefegyverzett, hogy
egy pillanatra elfelejtettem, miről is beszéltem. – Van a
fagyasztóban pizza meg még más ilyesmi, vagy a hűtőben két
készétel.
– Ó, imádom a készételeket! – felelte Rosie, és tovább ette a
szőlőt. – Talán zuhanyzás után kérek.
Felnézett rám, aztán rögtön lesütötte a szemét, és a szőlőt
figyelte. Halványan elpirult, én pedig úgy éreztem, mintha
megállt volna az idő. Tudtam, hogy nem akart meghívni, hogy
zuhanyozzak vele. Tudtam, hogy nem, mivel értelmes ember
vagyok, aki képes logikus gondolatokat megfogalmazni, de azok
után, ahogy ezt mondta és rám nézett, semmi másra nem
tudtam gondolni, csak erre. Miután elfogyasztotta az összes
gyümölcsöt, fogta a dobozt, és kidobta a kukába.
– Hogy van az öcséd? – kérdezte Rocco, miközben Rosie a
táskájához ment.
– Jól. – Elmosolyodott a testvére említésén. – Nagyon jól.
– És az apád?
– Ő is… jól van. – A mosolya egy pillanatra megrendült. Azt
hittem, ennyiben hagyja, ám ezután őszintén hozzátette: –
Valami koholt vád miatt börtönben van. Úgy volt, hogy három
évig lesz bent, de a jó magaviseletéért hamarosan kiengedik.
– Azta! Nagyon sajnálom. Hallottam, hogy vegyesboltjai
vannak.
– Igen.
Mi is csak most tudtuk ezt meg, és nem is értettem, mire akar
kilyukadni Rocco ezzel a faggatózással, Rosie-t viszont
nyilvánvalóan kényelmetlenül érintette, ezért nem tetszett.
– Te tartod a frontot a boltokban, amíg ő távol van?
– Nem. Én már nem megyek oda. – Elfordult, én azonban
láttam, mennyire kényelmetlenül érzi magát.
Rocco rám pillantott, szavak nélkül kérdezte, hogy
észrevettem-e.
– Nos, örülök, hogy újra láttalak, Roc. Talán legközelebb
elmondhatod, hogy lett Mikeyból zsaru, belőled pedig elítélt.
– Ahhoz, hogy elítélt legyek, előbb el kellene ítélniük, szivi. –
Rákacsintott.
Rosie csupán a szemét forgatta, és felnevetett, mielőtt elsétált,
én azonban legszívesebben a földbe döngöltem volna Rocco
fejét. Visszafordult a nyitott hűtőhöz. Ha így folytatja, lassan
kiszámlázom neki a kibaszott villanyszámlám egy részét.
Miután Rosie megfogta a táskáját, felment az emeletre, és
becsukta a szobája ajtaját, Rocco bezárta a hűtőajtót, és
megpördülve szembeállt velem.
– Te most kibaszottul viccelsz velem? – kérdezte.
– És te kibaszottul viccelsz? Szivi? Kacsintás? Ráadásul ennél
feltűnőbben már nem is bámulhattad volna őt.
– Ó, szóval haragszol, hogy megbámultam A BÁTYÁD
BARÁTNŐJÉT?
– Vegyél vissza a francos hangerődből! – Hirtelen felálltam, a
bárszék hangosan nyikorgott alattam. – Ha legközelebb szivinek
szólítod vagy rákacsintasz, meggyilkollak, és nem egy francos
almát fogok használni hozzá.
Erre csak vigyorgott, és a fejét rázta.
– Totál elcseszett vagy. Csak egyszer mondom el azt, ami
nyilvánvaló. Egy nő soha nem lehet fontosabb egy testvérnél.
– Nem lesz az. – A homlokomat ráncoltam.
Nem lehet az.
Bár amúgy sem kerül sor erre.
Különben sem volt a bátyámé.
 12

DOMINIC

Rosie első ügyfele az Ouiban egy idős hölgy volt, akit a

Metropolitan Múzeumba kellett elkísérnie. Ezért nem lenne
szabad az embereknek ítélkezniük bizonyos dolgok fölött,
köztük az eszkortcégek fölött sem. Billie férje hat évvel ezelőtt
halt meg, azóta vette igénybe az Oui szolgálatait. A gyerekei
másik államban éltek, ezért tőlünk kért embereket, akik
elkísérték a múzeumba, az állatkertbe, borkóstolásra, festős
estékre vagy bármire, amire csak akarta. Minden követ
megmozgattam, hogy Rosie kapja ezt az ügyfelet, átszerveztem
a dolgozóink beosztását, de közben vigyáztam, hogy senkivel se
szúrjak ki emiatt. Amikor Rosie meglátta, ki lesz a partnere, az
arckifejezése minden pénzt megért. Intettem Marcónak, hogy
maradjon vele, én pedig beszálltam a terepjáró hátsó ülésére,
amelyet Nico vezetett. Ha nem lett volna más dolgom, mint
például feltérképezni Rosie apjának vegyesboltjait, valószínűleg
én magam maradtam volna itt, hogy szemmel tartsam.
Aznap délelőtt megint beszéltem az apámmal, és megtudtam,
hogy Gabe nincs igazi veszélyben. Az viszont továbbra is
nyugtalanított, hogy az apámmal üzletelt. Lehet, hogy Giuseppe
De Luca úgy gondolta, a gyerekei érdekeit tartja szem előtt,
csakhogy bármibe is kezdett, annak mindig megvolt az ára.
Ezért biztosra vettem, hogy az, amit Gabe csinál neki, szintén
ilyen lesz. Csak azt nem tudtam még, mit jelent ez Rosie
számára. Valahányszor megpróbáltam kideríteni, ki csinálta
azokat a véraláfutásokat a nyakán, leállított, és ez jobban
zavart, mint amennyire bevallottam magamnak. Eszembe jutott
az apjával folytatott telefonbeszélgetése, és az, hogy Gabe-nek
nyilvánvalóan elmondta, mi történik. Ettől összeszorult a
gyomrom. Nem szívesen gondoltam bele, milyen szoros a
kapcsolatuk, vagy hogy egykor együtt jártak. Kíváncsi voltam,
vajon Lorenzo is így érezte-e magát, amikor Catalinát üldözte,
vagy Gio, amikor Isabel ostobaságokat művelt a háta mögött.
Emlékeztettem magamat, hogy ez más, mint az ő esetük.
Teljesen más. Mivel én nem vagyok szerelmes Rosie-ba. Csak
nem akartam, hogy bárki másé legyen. És ez lényeges
különbség.
Most pedig úton voltam, hogy feltérképezzem az apja üzleteit,
és megnézzem, mit tudok meg a Costellókról. Ez is egy olyan
figyelemelterelő tényező, amit nem engedhettem meg
magamnak. Ez viszont mindannyiunkra hatással lehetett, ezért
muszáj volt a végére járnom, mivel foglalkozik Tommy és
Anthony. Már csupa ideg voltam, mire Nico lefékezett az egyik
bolttól két sarokkal távolabb, ahol Deannel és Roccóval
találkoztam. Deantől információt akartam megtudni, Rocco
pedig erősítésnek kellett, ha eldurvulnának a dolgok. Több
sarokkal távolabb álltunk meg a bolttól, mert ez még Costello-
terület volt. Lorenzót valószínűleg egykor szívesen látták itt,
mivel ő is Costello, manapság azonban egyikünk sem tudta, mi
történne, ha rajtakapnának, hogy itt vagyunk. Kiszálltam a
terepjáróból, és odasétáltam az utcán Deanhez, aki a kocsijának
dőlve cigarettázott. Úgy gondoltam, ez is van olyan jó alkalom,
hogy bármit megtudjak, mint akármelyik másik. Rocco előtte
állt, és bólogatott arra, amit Dean mondott neki. Amikor
odaértem hozzájuk, mindketten rám néztek.
– Mondd, hogy megtudtál valamit, amiből kiindulhatunk!
– Tommy visszajött a városba – felelte Dean.
– Tényleg el akarja adni a klubot? – kérdezte Rocco.
– Azt hiszem, ez hamarosan kiderül.
– És mi van ezzel a területtel most, hogy Silvio már nincs? –
Körbemutattam a környéken.
– Még mindig mindenki a Costellókhoz lojális. Úgy istenítik
Anthonyt, mintha ő lenne a feltámadott Jézus vagy mi a franc. –
Dean lepöckölte a cigarettájáról a hamut.
Rocco körülnézett, az állkapcsát erősen összeszorította,
mintha próbálná magában tartani a fejében kavargó sok
gondolatot. Egyértelműen tudtunkra adta, hogy nem szeretne
háborút kirobbantani, márpedig olyan érzés volt, mintha ezzel
éppen azt idéznénk elő. Úgy gondolta, fátylat kellene borítani a
múltra, és átadni Rosie-t a testvérének, hogy Mike további
utasításig egy biztonságos házba vihesse. Nem tudtam
megcáfolni, hogy nem jó terv, csakhogy Rosie egyetlen esetben
fog biztonságos házba vonulni a szövetségiekkel, ha én elvérzek
és meghalok az utcán. Az én embereim vigyáztak rá, és biztos
voltam benne, hogy jobban tudunk gondoskodni róla, mint
bárki más. Különben is a biztonságos ház azt jelentette volna,
hogy abba kell hagynia a balettet, amiről pedig szó sem lehet.
– Ki működteti a boltokat, amíg Santiago börtönben van?
 – Van néhány srác, akik megcsinálják helyette, de Tommy
szedi be a pénzt.
Lassan félelem szorította össze a gyomromat, miközben
belegondoltam. Az, ahogy mi irányítottuk a szerencsejáték-
üzletet, az tisztességes volt. A boltok és a mosodák tulajdonosai
megtarthatták a bevétel nagy részét. Ez volt a legkönnyebb
módja annak, hogy igazságosak legyünk, és gondoskodjunk
róla, hogy senki se lépjen ki a sorból. Ha azonban Tommy itt
minden pénzt zsebre tesz, akkor csak idő kérdése, mikor
csúszik el valaki, vagy mikor kezd pénzt kölcsönvenni, ami azt
jelenti, hogy teljesen eladósodik Tommynak.
– Ki üzemelteti a boltokat? – kérdezte Rocco ismét, miközben
ő is próbálta felfogni ezt a helyzetet. – Nem a szerencsejátékot.
– Mindkettőnek Tommy a főnöke. – Dean eldobta a csikket. –
Vega vállalta be helyette a börtönt, hogy ezzel letudja a
tartozása egy részét Tommy felé.
– Roselyn Tommy klubjában dolgozott – jelentettem ki, és
próbáltam megérteni, miért.
– Ha tippelnem kellene, azt mondanám, bizonyára vissza
akarta fizetni az apja adósságának egy részét. – Dean megvonta
a vállát. – Logikus, tekintve, hogy soha nem tett pénzt a
számlájára.
– Te átnézted a bankszámlakivonatait? – kérdezte Rocco
olyan idegesen, ami már nem tetszett nekem. Jelentőségteljesen
néztem rá. – Haver, nem csodálnám, ha dühös lennél, hogy ilyet
tett a csajjal, akit meg akarsz dugni.
Dean felvonta a szemöldökét.
– Bonyolódik az ügy.
 – Nem akarom megdugni.
– Nem hiszünk neked – felelte Rocco.
– Leszarom, hogy hisztek-e nekem vagy sem. Nem akarom, és
kész.
– Ja, igen. Mert a bátyáddal dug – szólalt meg Dean, és a
szeme csillogásából tudtam, hogy csak szívat, de bejött neki,
mert ettől a kijelentéstől megfagyott a vér az ereimben.
– Hány embere van most Costellóéknak? – csattantam fel.
– Elég. Bonetti halála után az ő emberei közül is beszerveztek
néhányat magukhoz.
– Basszus – leheltem.
Charles Bonetti hidegvérű gyilkos, és nagyon sajátos
emberekkel veszi körül magát. Őket nem könnyű irányítani
vagy kiiktatni. Megint körülnéztem. Nem sok látnivaló volt. Este
lévén a legtöbb üzlet már bezárt.
– Összesen három vegyesboltja van Santiagónak? –
kérdeztem, és közben a hozzánk közelebbit figyeltem.
– Mind néhány sarokra egymástól.
Ezen egy pillanatra elgondolkodtam.
– Vajon mennyi pénzt vehetett kölcsön?
– Fogalmam sincs. – Dean ellökte magát a kocsitól, és
felegyenesedett.
Én a kérdéses bolt felé fordultam. Két saroknyi távolságból
nem láttuk igazán tisztán, de az egyértelmű volt, hogy ég
odabent a villany, és ez már elég volt nekünk. Vajon Anthony
odamegy ma, hogy beszedje a pénzt? Vajon itt látta meg először
Rosie-t? Ő azt mondta, többé már nem jön ide, de az nem jelenti
azt, hogy régen sem volt itt. Dean megszólalt, mintha olvasott
volna a gondolataimban:
– Az emberem szerint sem Rosie, sem az öccse nem járt itt,
amióta Santiagót leültették.
Vajon az apja azt akarta, hogy kerülje el Tommyt vagy
Anthonyt? Ha viszont így van, miért dolgozott a Kísértésben?
– Őrület, hogy egész végig itt volt – tűnődött Rocco. – Alig tíz
sarokra tőlünk.
Az utóbbi időben én is egyre gyakrabban gondoltam erre. Az
ő területük szélén álltunk, egyelőre biztonságos zónában, habár
a biztonság igazából illúzió. Arra gondoltam, hogy Rosie itt
lakott ebben a betonrengetegben, miközben én az apám
hatalmas olasz birtokán éltem, amely egyszer majd az enyém
lesz. Belegondoltam, milyen felelősséget éreztem az apám, Gabe
és Lenora iránt, aki még alig töltötte be a huszonegyet. Rosie
bizonyára ugyanígy érzett az öccse iránt. És talán az apja iránt
is, bár ennek pont fordítva kellett volna lennie. Belegondoltam,
mi mindent kellett feladnia az én pici táncosomnak ahhoz, hogy
gondoskodjon a családjáról, és ettől újra megfordult a
szívemben az a tőr, amely azóta benne volt, amióta
meghallottam a bátyám hangüzenetét. Gabe arra kért, hogy
gondoskodjam róla, és ezt is fogom tenni.
Ismét Deanre pillantottam.
– Köszönöm.
– Nagyon szívesen. – Megforgatta a kulcsát az ujja körül.
– Tudom, hogy működtök ti ketten, és szerintem várnunk
kellene, amíg nem tudjuk pontosan, hány emberrel állunk
szemben. Csak azután vegyétek fel a maszkotokat meg a
köpenyeteket ahhoz az igazságtevő szarsághoz, amit úgy
szerettek csinálni.
Rocco felnevetett, és én is elmosolyodtam.
Nem lett volna értelme tagadni, hogy éppen erre készültünk.
 13

ROSIE

Két napja nem láttam Dominicot. Nyilvánvalóan nem esett

egybe a beosztásunk, éppen ezért arra gondoltam, vajon a
múltkor, amikor elvitt a próbára, minden feladatát félretette-e,
hogy el tudjon jönni velem. Azt hittem, legalább a futópadon
hallani fogom, amikor kora hajnalban felébredek, de vagy
döbbenetes módon átaludtam azt az időt, vagy reggelente már
nem futott. Az időmet lefoglalta a gyakorlás, mert Josh és én
végre ugyanakkor voltunk beosztva próbálni. Már csak két nap
volt hátra a nyitóelőadásig, és mindketten nagyon idegesek
voltunk miatta. A Cukortündér szerepe azt jelenti, hogy a táncos
az előadás kilencven százalékában csak ül, és mindössze tíz
százalékában táncol. Ugyanakkor ez a legemlékezetesebb
szerep az összes közül, habár meglehetősen véletlenszerű.
Amikor ide költöztünk, eldöntöttem, hogy egy dolgot soha senki
nem vehet el tőlem: a táncot. Hosszú évek kemény munkája
után kiteljesedtem a társulatnál, ezért volt annyira megrázó,
hogy szünetet kellett tartanom benne. Hál’ istennek Madam
Albert megértette, hogy jelenleg még nem tudok eleget tenni
egy vezető táncosi pozíció követelményeinek.
Addig nem, amíg ez az egész le nem zárul.
Szerencsére nem gyakorolt rám nyomást, és nem is kérdezett
sokat. Tudta, hogy csakis akkor utasítanék vissza egy
előléptetést, ha nagyon komoly okom lenne rá, és valóban így is
volt. Különben is csak egy rövid szünetet tartottam, és még azt
sem teljesen, mivel rögtön elfogadtam a Cukortündér szerepét,
amikor felajánlotta. Sőt tapsikoltam az örömtől. „De csak akkor,
ha meg tudod csinálni”, mondta. „Ne vállald el, ha úgy érzed, túl
sok!”
Hegyeket mozgattam meg, hogy elfogadhassam azt a szerepet,
ezért semmiképpen sem fogok lemondani róla egy olyan seggfej
miatt, mint Anthony Costello. Valahányszor eszembe jutott,
megdobbant a szívem, de nem jó értelemben. Nem úgy, mint
amikor Dominicot láttam. Elszántan próbáltam nem így érezni
Dom iránt. Nem Gabe miatt, hanem mert az elmúlt tíz évben
igyekeztem kitörölni a múltamat. Amikor rájöttem, hogy ezt
nem tudom megtenni, úgy döntöttem, inkább arra
összpontosítok, amit tudok irányítani. A lista legelején pedig az
állt, ne szeressek bele egy olyan emberbe, mint az apám. Mint
Anthony. Mint Dominic. Mert az ilyen fajta férfiak voltak
felelősek azért, ami azon a kedden történt.

Négy óra tizenhárom perckor felültem az ágyban. Hallottam,

hogy Dominic kilép a szobájából, és nem sokkal azután elindul
a futógép. Felhajtottam magamról a takarót, megálltam a
fürdőszobában fogat mosni és egy kicsit rendbe szedni magam.
Egy Grace klinikás pólót viseltem, amely lecsúszott az egyik
vállamon. Az elejére négy vezetéknév volt írva a sorozat
szereplői közül. Egy kis rövidnadrág is tartozott hozzá, ami alig
takarta el a fenekemet. Engem azonban nem zavart a
meztelenség. A fürdőszobából benyitottam a kis konditerembe,
és megdermedtem. Arra gondoltam, lesz-e majd olyan, amikor a
félmeztelen Dominic látványa nem gyakorol rám ilyen nagy
hatást. A háta az ok, mondtam magamnak. Olyan széles háta és
olyan teste van, amit az emberek csak nagyon sok edzéssel
tudnak elérni. Tényleg maga volt a tökély. Tizenkét kilométer
per órás sebességgel futott, ennek ellenére mégsem lihegett.
Megráztam a fejemet.
– Te biztosan félig ember, félig gép vagy. – Odamentem a
futógép elé, mint a múltkor.
– Szeretnéd megtudni, melyik fél melyik? – kacsintott rám.
Éreztem, hogy elpirulok, ezért elfordítottam a tekintetem.
Engem nem szoktak így zavarba hozni. Táncos vagyok.
Ráadásul az elmúlt tíz évben egy olyan környéken laktam, ahol
kétes alakok folyton fütyültek és megjegyzéseket kiabáltak
utánam, amikor arra jártam.
Megköszörültem a torkom.
– Egy bizonyos távot futsz le, vagy az időt nézed?
– Az időt.
– Hm.
Lelassította a sebességét gyaloglásra, aztán ki is kapcsolta. A
gép kapaszkodójára dobott pólójával letörölte izzadt arcát és
nyakát, majd lelépett a szalagról, és megállt előttem. Néztem,
ahogy az ádámcsutkája le-fel jár, miközben a vizet issza, ahogy
az alkarja megfeszül, majd erőszakkal elfordítottam a fejemet.
Ezt abba kell hagynom.
– Mindig is azt gondoltam, hogy akik szeretnek futni, szívesen
hencegnek azzal, hány kilométert gyűrtek le – jegyeztem meg
végül.
– Érdekes. – Letette a vizet, és egy ideig az arcomat kutatta. –
Van néhány dolog, amit szeretnék legyűrni, de a nagy távok
futása nincs a listán.
– Akkor mi van rajta? – kérdeztem, és még én is hallottam,
mennyire kacér a hangom.
– Te. – Előrébb lépett, még közelebb jött hozzám. – A puncid.
Leesett az állam. Ő gúnyosan elvigyorodott és hátralépett.
Nem tudtam mit felelni. Ki mond ilyeneket, és hogy a francba
kellene erre reagálnom? Ahelyett, hogy a válaszon
gondolkodtam volna, inkább a légzésemet és a pulzusomat
próbáltam visszatéríteni a normális tartományba. Megfogta a
vizesüveget, a pólót pedig a vállára dobta. Én ellöktem magamat
az ajtótól, és oldalra léptem, hogy helyet adjak neki, és közben
nekiütköztem a padnak. Én nem szoktam elpirulni. Nem
szoktam ideges lenni. Dominic azonban valahogy mindkettőt
elérte nálam.
– Nem mondhatsz ilyeneket – szólaltam meg végre, miután
megtaláltam a hangom.
Nem is törődött velem, a tekintete a pólómra siklott.
– Ki a franc ez a négy fickó? Valami együttes?
– Nem mindegyik férfi – nevettem. – Ők a Grace klinika
szereplői.
– Aha.
– Santitól kaptam a szülinapomra, bár az ötödik évad után
már nem folytattam.
– Nem tetszik.
– A sorozat? – Felvontam a szemöldököm. – Meglep, hogy
egyáltalán láttad.
– Nem láttam. Hallottam, hogy túl sok benne a dráma meg a
tragédia.
– Nem szereted a tragédiát? Tényleg? A te munkakörödben?
– Mi az én munkaköröm? – kérdezte incselkedve.
– Nem tudom. Bármi, amit a maffiózók szoktak csinálni. –
Erre felnevetett. – Szóval mi nem tetszik?
– A pólód.
– Mi a baj a pólómmal? – kérdeztem, és lenéztem az igazán
cuki pizsamafelsőmre.
– Nincs rajta a nevem.
– El sem hiszem, hogy erre nem számítottam! – nevettem fel,
és megráztam a fejemet. – Akarod, hogy egy filccel ráírjam a
nevedrt O’Malley-é alá?
– Még mit nem! Azt akarom, hogy húzd le az összes nevet, és
csak az enyémet hagyd rajta!
– Ez egy kicsit túlságosan birtokló, nem gondolod? –
kérdeztem, és úgy tettem, mintha a szívem nem hagyott volna
ki legalább három ütemet.
– Lehet, hogy egy kicsit túlságosan birtokló vagyok azzal, ami
az enyém. – Az arckifejezése egy pillanat alatt változott át
játékosból komollyá, és azzal fenyegetett, hogy magával ránt.
Hevesen dobogó szívvel vártam. Egy lépést tett felém, és
lehajolt. Visszatartottam a lélegzetem. Vajon megcsókol? Vagy
meg fog ölni? Az arcomhoz nyomta az övét, megborzongtam a
borostája karcolásától. – Majd amikor megengeded, hogy
megkapjam a puncidat, gondom lesz rá, hogy a nyelvemmel
írjam rá a nevem.
Leesett az állam, néztem, ahogy kisétál és becsukja maga után
az ajtót.
A szívemre szorítottam a kezem.
Szent szar!
 14

DOMINIC

Ásítottam egyet, de nem fordítottam el a tekintetem a bárról,

ahol Roselyn jelenleg a barátnőjével, Yaritzával volt. Amennyire
én tudtam, ő az egyetlen barátnője. Egyszer én is találkoztam
vele, amikor bementem az Ouiba, hogy betegyek valamit az
ottani széfbe. Nem sokat tudtam róla, Veronica szerint azonban
ő volt az egyik legjobb alkalmazottunk. Elmosolyodtam, amikor
láttam, milyen gondtalan és könnyed, és megnevetteti Rosie-t.
Nem tudtam levenni a szemem Rosie-ról. Leengedte a haját
abból a kontyból, amit a Metropolitan Múzeumban viselt
korábban. A sötétbarna, hullámos tincsek a hátán omlottak le,
leértek a könyökéig. Behunytam a szemem, és egy pillanatra
beszívtam a levegőt, visszaemlékeztem virágos samponja
illatára. Betartottam az ígéretem, beszereztem neki jó néhányat
belőle.
Szóban nem köszönte meg, a ma reggeli edzésem után
azonban, amikor bementem a kétfelől nyíló fürdőszobába, egy
„köszönöm” fogadott a párás tükörre írva. Az üzenet láttán
elképzeltem, ahogy meztelenül és vizesen áll a forró zuhany
alatt, és ettől olyan heves erekcióm támadt, hogy nem tudtam
folytatni az edzést. Kezdtem azt gondolni, hogy Roccónak igaza
van, és ez egy borzalmas ötlet. Nem tudtam, mi zavart jobban:
az, hogy annyira kívánom ezt a nőt, bár tudtam, hogy nem
kellene, vagy az, hogy Roccónak igaza van valamiben.
Megrezzent a telefonom az ölemben, ezért lenéztem, és láttam,
hogy üzenet érkezett tőle.

Rocco: Na hogy megy a leselkedés?

Én: Nem leselkedem.

Rocco: Nem odakint ülsz az utcán, és a tudta nélkül

figyeled?

Összehúztam a szemöldököm. Vajon ezt csinálja egy

leselkedő?

Én: Törődj a magad dolgával!

Rocco: Jól van, békén hagylak, leselkedj nyugodtan a bátyád

barátnője után.

Bosszúsan néztem a telefonra, aztán ledobtam magam mellé

az ülésre.
– Mehetünk, főnök?
Nicóra néztem a visszapillantó tükörben. Kicsit több mint
nyolc hónapja voltam a főnöke. Ennyi idővel ezelőtt alapítottuk
meg mi öten az új családot. Ami minket illet, az egyetlen
családot. Még mindig furcsálltam, hogy Nico „főnöknek” szólít.
Nem sokkal volt idősebb nálam, de akkor is. Én egyszerű
katonaként kezdtem, aztán gyorsan emelkedtem a ranglétrán
amiatt, hogy ki az apám. Ráadásul Lorenzo is a szárnyai alá
vett, aminek nagy súlya volt amiatt, hogy ő és az apja kicsodák.
Voltak olyanok, akik annál is régebben dolgoztak ebben a
szervezetben, mint amióta én éltem, mégis megrekedtek
ugyanazon a szinten, míg mások – mint például mi – gyorsan
léptek feljebb a ranglétrán. Talán ez volt az egyetlen előnye
annak, hogy valakinek De Luca, Marchetti, Russo vagy Costello
a neve.
– Főnök? – ismételte meg Nico.
– Még nem. – Levettem róla a tekintetem, és megint Rosie-t
néztem. Észrevettem, hogy három fickó jött oda hozzájuk.
Feljebb ültem a hátsó ülésen.
Nico nem szólt semmit, folytatta az olvasást a Kindle-jén. Két
másodperccel ezelőtt még fáradt voltam és ásítoztam, most
viszont teljesen éber lettem. Néztem, ahogy az egyik férfi
koccint Rosie-val. Ő rámosolygott, én pedig eldöntöttem, hogy
nem tetszik. Kik ezek az idióták? A Yari melletti férfi a lány
tenyerét tartotta a kezében, minden bizonnyal tenyérből jósolt
neki. A szemem forgattam ezen a béna csajozós próbálkozáson,
ám amikor a másik fickó is ugyanezt tette Rosie-val,
megdermedtem. Mi van ebben a nőben, ami miatt minden
észérvet elfelejtettem? Olyan, mintha fogva tartaná a szívemet.
Sosem számítottam seggfejnek gyerekkoromban, vele azonban
szörnyen viselkedtem. Soha nem akartam senkit féltékennyé
tenni, de amikor tudtam, hogy ő is a közelben lesz,
gondoskodtam róla, hogy az iskola legszebb lánya legyen
mellettem. Vagyis a második legszebb. Mert Rosie-hoz senki
nem érhetett fel. Rocco szerint már akkor is őrült voltam, hogy
így éreztem, de nem tehettem róla.
 Harag söpört végig rajtam, miközben néztem, ahogy a fickó a
kezében tartja Rosie tenyerét. Mondott neki valamit,
valószínűleg megjegyezte, milyen puha a bőre vagy valami
hasonlót. Ökölbe szorult a kezem az ölemben. Basszus. Már
tudtam, hogy ki fogok szállni a kocsiból, és véget vetek ennek a
szarságnak. Sőt azt is tudtam, hogy nincs a világon annyi mély
lélegzet vagy számolgatás, ami megakadályozhatná, hogy
kiszálljak és odamenjek. Eszembe jutott a bátyám és az, hogy
fogom megmagyarázni neki, hogy megdugtam a barátnőjét…
mert így lesz. Itt és most eldöntöttem, hogy megteszem,
miközben néztem, ahogy egy másik férfi flörtöl vele. Gabe-nek
nem lett volna szabad rám bíznia a csaját, ha még esélyt akart
nála. Mégis mit gondolt?
Megint eszembe jutott az üzenete és mindaz, amit Rosie
mondott. Eszembe jutott, hogy húzta össze Rosie mindig a
szemöldökét, valahányszor a barátját emlegettem, vagy azt
mondtam, hogy a bátyám a fiúja. Ezért arra a következtetésre
jutottam, hogy nincsenek együtt. Anthonyval viszont volt
valami köztük, és erről nyilvánvalóan a bátyám is tudott. Hogy
bírt belenyugodni? Még én sem tudtam. Lélegeztem még egy kis
ideig. Majdnem lehiggadtam, amikor a férfi – akiről már
tudtam, hogy a kibaszott keze vagy az arca nem lesz
ugyanolyan a mai este után – Rosie-hoz hajolt, és megszagolta a
haját. A haját, amit az általam vett samponnal mosott meg. Az,
hogy egy hatdolláros samponra gondoltam, megerősítette a
gyanúmat, hogy kezdek bekattanni, de nem tehettem róla.
Kinyitottam az ajtót.
Nico letette a telefonját, és hátrafordult.
 – Mindjárt jövök – mondtam neki, és átszaladtam az utca
túloldalára.
 15

ROSIE

Egy pillanatra azt hittem, hogy csak képzelődöm. Vagy talán a

harmadik tequila volt az oka, amihez Yari ragaszkodott, hogy
megigyam. Nem voltam mindig ilyen puhány. Néhány évvel
ezelőtt bárkit az asztal alá ittam. Manapság azonban már
gyorsan megártott az alkohol, és könnyen elcsábíthattak.
Amikor erre volt szükségem, szerettem, hogy így van. Három
tequilától viszont még nem rúgtam be, de egy kicsit azért ködös
volt a fejem, amikor azt láttam, hogy Dominic egyenesen felénk
tart, és úgy néz ki, mint a fényes páncélú herceg szöges
ellentéte. Egy V nyakú fekete pólót viselt, a kivágásnál kilátszott
egy kicsi az izmos mellkasából és a tetoválásaiból. Sötét szeme
egyenesen rám szegeződött, és olyan heves kifejezés sugárzott
belőle, mintha szemellenző lett volna rajta, és mindenki mást
kitakart volna rajtam kívül. Olyan volt, mintha nem is látná a
többieket, bár megfeszült izmai másról tanúskodtak. A
pulzusom felgyorsult a nyakamban, a fülemben és a lábam
között. Tudtam, hogy azok az emberek, akik két másodperccel
azelőtt ott voltak körülöttem, még mindig ott vannak, de nem
tudtam volna rájuk nézni. Dominic szeme foglyul ejtett, és még
ha el is tudtam volna fordítani róla a tekintetem, nem akartam.
Hirtelen azt éreztem, hogy valaki rácsap az asztalon lévő
kezemre, ezért összerezzentem. Yarira néztem.
– Jól vagy? Hová kalandoztál el? – kérdezte, aztán arra
fordította a fejét, amerre a tekintetem irányult. – Kit néze… Ó,
basszus! – Megpillantotta Dominicot, aztán megint rám nézett,
és egy pillanatra eltátotta a száját. Dominic már majdnem
odaért hozzánk, amikor Yari szinte kiabálva megkérdezte: – Ő a
pasid?
Nagy nehezen nyeltem egyet, és még mindig Dominicot
néztem. Abból, ahogy az ajka megrándult, tudtam, hogy ő is
hallotta a kérdést. Gyorsan megráztam a fejemet, hogy
letagadjam, mert nem az volt. Nem volt a pasim. Még csak nem
is így beszéltem róla Yarinak. Csak megemlítettem, hogy Gabe
fivérénél lakom, és hogy olyan érzéseket ébreszt bennem,
amiket nem lenne szabad éreznem. De soha nem mondtam rá,
hogy az enyém.
– Nem? – kérdezte Dominic, a szemében tűz lobogott, amikor
megállt előttem.
Kissé szétnyílt az ajkam. Megint megráztam a fejemet, ezúttal
lassabban. Mi lett a hangommal? Miért nem tudok megszólalni?
Úgy tűnt, azok a srácok is elfelejtettek beszélni, akik két
másodperccel ezelőtt flörtöltek velünk. Mintha az egész bár
elcsendesedett volna, amikor Dominic megérkezett. Nem ez volt
a megszokott törzshelyem. Amikor időt szakítottam rá, hogy
elmenjek valahová szórakozni, mindig a többi táncossal voltam
együtt, és mindig a színházhoz közeli bárokat választottuk.
Dominic csupán balra nézett Terrance-re, akinek a karja az
enyémhez ért, és a következő pillanatban már nem volt sehol.
Elköszönt és elment. A két másik barátja követte a példáját.
Körülöttünk mindenki halkan suttogva beszélt, ezért
elcsodálkoztam, ki a fene lett Dominic De Luca, hogy ilyen
reakciót vált ki ezen a környéken. A bátyja korántsem hatott így
a többiekre, na persze ő mindig gazdag seggfejekkel volt együtt,
akik menő éjszakai klubokban buliztak, és belekóstoltak a
diszkódrogokba. Nem tudtam, kivel szokott Dom lógni Roccón
kívül, és őket már kamaszkorukban is tanácsosabb volt
elkerülni.
Nem hittem, hogy túl sok változott volna ezen a téren.
– Te mit keresel itt? – kérdeztem, mire végül megtaláltam a
hangom.
– Nem vagyok a pasid? – vonta fel az egyik szemöldökét, mert
még mindig ennél volt leragadva. – Szóval nem zavarna, ha
flörtölni kezdenék itt egy másik nővel? – kérdezte és le sem
vette rólam közben a szemét. – Vagy talán ha hazavinném az
egyiket?
A szívem erre gyorsabban kezdett verni. Elfordítottam a
tekintetem az övétől, és körülnéztem. Láttam, hogy nagyon sok
nő úgy néz rá, mintha valami ínyencfalat lenne, és ez
hihetetlenül zavart. Pedig nem kellett volna. Tudtam, hogy nem
lenne szabad így éreznem vele kapcsolatban, mégsem tudtam
megakadályozni. Vörös köd öntötte el az agyam a gondolatra,
hogy egy másik nővel van. Ismét ránéztem, és abból, ahogy
felfelé görbült a szája sarka, tudtam, hogy leolvasta a választ az
arcomról.
Amikor nem mondtam semmit, másodszor fordította el a fejét
rólam, amióta idejött, és Yarira pillantott.
– Szia, Yaritza. Sajnálom, hogy elijesztettem a társaságotokat.
 – Tényleg?
– Sajnálom, hogy elijesztettem a te társaságodat. – Megrándult
az ajka. – Az övét nem.
Yari erre felnevetett, nekem pedig megdobbant a szívem.
– Kimegyek a mosdóba – mondta a barátnőm, és felváltva
nézett kettőnkre. – Aztán megkeresem az egyik srácot, akit
elijesztettél, mert eléggé tetszett nekem. – Úgy bámultam rá,
mintha legszívesebben megölném, amiért egyedül hagy vele.
Válaszul csupán szélesen mosolygott rám. – Megmondjam
Terrance-nek, hogy jöjjön vissza, miután Dominic elment?
Már éppen megkérdeztem volna tőle, hogy mi a francról
beszél, amikor rájöttem, mit csinál. Felnéztem Domra, aki
szúrósan engem nézett. Az előbbi kérdéséért és mert rávett,
hogy képzeljem el, kényszerítettem magam, és azt feleltem:
– Igazán cuki volt, nem?
– De bizony – felelte Yari tovább cukkolva Dominicot. Aztán
rám kacsintott és elment, én pedig önkéntelenül is felnevettem.
Dom közelebb lépett hozzám.
– Miért játszadozol velem? – morogta.
– Nem tudom, miről beszélsz.
– Szerintem pedig nagyon is tudod. – A szeme elsötétült, az
állkapcsa megfeszült.
– Mit keresel itt, Dominic? – kérdeztem ismét.
– Mi az, nem nézhetek rá a bátyám barátnőjére?
A szívem egy hosszú pillanatra megállt.
– Nem vagyok a barátnője.
– Nem? – A mosolya lassan terült szét az arcán, aztán amikor
kiteljesedett, felgyorsult a pulzusom.
 – Nem.
– Ezért akarod, hogy Terrance visszajöjjön ide? – Olyan
megvetően mondta ki a nevét, mintha valami csúnya szó lenne.
A szeméből sugárzó forróság láttán elgyengült a térdem.
Emlékeztetnem kellett magamat, hogy levegőt vegyek.
– Nem tudok koncentrálni, ha így nézel rám – mondtam
halkan.
– Hogy?
– Mintha fel akarnál falni vacsorára.
Halkan kuncogott egyet, a hangtól összeszorult a gyomrom.
Olyan közel jött hozzám, hogy hátra kellett hajtanom a fejemet,
hogy továbbra is a szemébe nézhessek. Nagyon magas. Túl
magas nekem, döntöttem el. Túl jóképű. Túl veszélyes.
Szerettem volna, ha a testem is felfogja végre az üzenetet, amit
az agyam elszántan próbált közölni vele.
– Ó, pici táncos! – Lehajtotta a fejét, és a fülemhez hajolt,
halvány borostája az arcomat súrolta, a kölnije megtöltötte az
érzékeimet. – Ha az enyém lennél, felfalnálak reggelire, ebédre
és vacsorára. Meg talán még uzsonnára is.
Hangosan beszívtam a levegőt. Kiskoromban asztmás voltam,
amiből szerencsére kamaszkoromra kinőttem, de még
emlékeztem, hogy pontosan ilyen érzés volt, amikor nem jutott
elég levegő a tüdőmbe. Ezt a fajtát mindig Albuterollal kezeltem
néhány óránként, máskülönben fennállt volna a veszélye, hogy
egy igazi asztmaroham alakul ki. Nem éreztem ilyet egy férfi
miatt már… talán soha.
– Dominic – suttogtam. Nagy levegőt vett, mintha az orrán
keresztül próbálna magába szívni, aztán kissé elhúzódott. –
Miért csinálod ezt?
– Micsodát?
– Ezt.
– A flörtölést?
– Flörtölés? – Egy pillanatra leesett az állam. – Ez nem
flörtölés. Ez előjáték.
Kuncogott egyet, majd közelebb hajolt.
– Szóval bevallod, hogy benedvesedtél tőlem?
– Nem. – Nyeltem egyet, és felszegtem az államat. Hatalmas
hazugság volt, de istenem, ki mond ilyeneket?
– Nem? – Elhúzódott, és felvonta a szemöldökét. – Biztos vagy
benne?
– Dominic. – Figyelmeztetésnek szántam, de megremegett a
hangom.
Kinyújtotta felém a kezét, és a kézfejével megsimította a
mellkasom tetejét, ahol a véraláfutások voltak. Megborzongtam.
Mereven néztem a szemébe.
– Gyere haza velem!
– Nem.
– Együtt lakunk. – A szemében fény táncolt, mert pontosan
tudta, mit művel velem.
– Nem lakunk együtt. – Megbillentem, amikor hátraléptem, de
ennek semmi köze sem volt a tequilához. – Csak azért vagyok
ott, mert isten tudja, mibe keveredett Gabriel.
A bátyja említésére végre… végre… levette rólam a tekintetét,
és leengedte a karját. Ezt észben kell tartanom. Gabe lesz az én
Albuteroolom. Dominic oldalra fordult, és egymáshoz illesztette
az ujjait az asztal szélén, ami nekem mellkasig ért. Ettől még
magasabbnak tűnt. Lehajtotta a fejét, kifújta a levegőt, mintha
elszánt harcot vívna gondolatban. Úgy döntöttem, nem
szeretem ilyennek látni. Megérintettem az alkarját, mire
megrándult az érintésem alatt. Felemelte a fejét, és rám nézett.
Nem tudom, mire számítottam, mi lesz a szemében, de az a
perzselő testi vágy megrohant és megtelepedett a gyomrom
mélyén.
– Szeretem a bátyámat. – Lassan felállt, szembefordult velem,
a mozdulattól lehullott a karom a testem mellé. – De kívánlak
téged. – Egy lépést tett felém, újra közel állt hozzám. Az arcomat
kutatta. – És tudom, hogy te is kívánsz engem. Látom a
szemedben, valahányszor rám nézel. Mondd, hogy nem
képzeltem! Mondd, hogy nem vagyok őrült!
Más férfiak tesznek egy próbát, aztán továbblépnek, vagy a
közelben maradnak, miközben tovább próbálkoznak. Dominic
olyan mélyen beköltözik a nő szívébe, hogy az el is felejti, miért
próbálta egyáltalán távol tartani magát tőle. Mondhattam volna
azt, hogy őrült, amiért azt hiszi, én is kívánom őt.
Felnevethettem volna, hogy aztán otthagyjam. Számtalan dolgot
mondhattam volna neki, de az mind hazugság lett volna, mert
igazság szerint tényleg kívántam. Istenem, annyira vágytam rá!
Szerettem volna tudni, milyen érzés a karjaiban lenni, az
ágyában feküdni. Egy részem azt akarta, hogy felfaljon, a
logikus énem viszont elszántan kiabált, hogy ez nagyon rossz
ötlet. Végül fittyet hánytam az óvatosságra, mert miért is ne?
Nehéz életem volt, az utóbbi néhány év pedig még annál is
szörnyűbb. Sok mindenről lemondtam, ami boldoggá tehetett
volna, ezért most meg akartam kapni ezt az egyetlen dolgot. Őt.
 – Nem vagy őrült. – Egy pillanatra behunytam a szemem, és
vettem egy mély lélegzetet. – Nagyon kívánlak téged.
– Basszus! – Megdörzsölte az arcát, felnevetett, aztán mélyen
a szemembe nézett. – Menjünk haza!
Próbáltam nem észrevenni, mit éreztem, amikor azt mondta,
„haza”, mintha a kettőnk közös otthona lenne. Próbáltam
félresöpörni, hogy mennyire tetszett a gondolat. Önkéntelenül
is bólintottam. Nem tudtam, hogy tisztában van-e vele, de
ebben a pillanatban bármit kért volna tőlem, igent mondtam
volna rá.
 16

DOMINIC

Tíz percbe telt, hogy megtaláljuk Yarizát és elköszönjünk tőle.

Egyszer már találkoztam vele korábban, és akkor úgy nézett
rám, mint aki legszívesebben rám mászna, és az iroda közepén
megdugna. Ma este nem vágy volt a szemében, hanem
egyértelmű figyelmeztetés, hogy ne bántsam meg a barátnőjét.
Amikor megfordultunk, hogy távozzunk, megfogta a karomat,
és megállított.
– Ne zavard össze az érzéseit! Sok mindenen ment keresztül.
Bólintottam és továbbmentem. Arra gondoltam, vajon tudja-e,
milyen régóta ismerjük egymást Rosie-val. Eszembe jutott,
vajon tud-e a bátyámról, és mit gondol róla. Rosie
nyilvánvalóan beszélt neki rólam. Amikor megérkeztem a
bárba, Yari azt kérdezte tőle, én vagyok-e a pasija, és a válasz
mindennél egyértelműbben látszott Rosie szemében. Rólam
beszélt neki. Engem nevezett a pasijának. Ha az összes többi
nem billentett volna át a határon, akkor ez biztosan megtette
volna. Mert, basszus, tényleg a pasija akartam lenni. Odakint a
járdán találtam meg Rosie-t, fel-alá járkált a bár előtt. Mögötte
Marco és Nico állt és várt a terepjárók mellett. Rosie abbahagyta
a járkálást, amikor meglátott, én pedig már akkor tudtam, mit
fog mondani, mielőtt megszólalt volna.
 – Külön kocsival megyünk – jelentette ki.
Megvontam a vállam. Próbáltam nem kimutatni, mennyire
nem tetszik a dolog. Odasétáltam ahhoz a kocsihoz, amivel
érkeztem. Egyáltalán nem tetszett a gondolat, hogy külön
menjünk. Három saroknyira voltunk a házamtól. Három
saroknyit kocsival megtenni ebben a napszakban körülbelül
négy percbe telt. Négy külön töltött perc bőven elég volt ahhoz,
hogy megbánja a döntését, és meggondolja magát. Bőven elég
idő ahhoz, hogy átgondolja a dolgot, és kihátráljon belőle. Én
viszont nem akartam. Mert már eldöntöttem. Seggfej húzás
volt? Talán. Érdekelt? A válasz egy határozott nem volt. Ha
Gabriel komolyan gondolta a figyelmeztetését, hogy ne dugjam
meg a barátnőjét, akkor nem lett volna szabad azzal az egy
nővel kezdenie, akiről tudta, hogy megszegem miatta az
ígéretem. Az idióta fivérem gyakorlatilag ezüsttálcán kínálta fel
nekem ezt a nőt.
Mire megérkeztünk a házhoz és leparkoltunk, az izgatott
várakozástól már tűkön ültem. Nico leállította a motort, kiszállt,
én pedig még egy kicsit a kocsiban maradtam, hogy kitisztítsam
a fejemet. Amikor a testvérem visszajön, elmondok neki
mindent, de nem fogok bocsánatot kérni. Ha Rosie bocsánatot
kér, az az ő dolga. Az anyámra gondoltam. A számomra
legkedvesebb emberre az egész univerzumban, akit túl korán és
igazságtalanul szakítottak el tőlünk. Vajon mit szólna ehhez?
Valószínűleg jól nyakon vágna, aztán le is szidna miatta.
Sokszor beszélt arról, hogy csak én és Gabe állunk szemben a
világgal, és ha egy nő valaha is kettőnk közé áll, el kell
engednünk, mert még ha aranyból van is a puncija, nem éri
meg, hogy miatta veszítsünk el egy testvért. Szó szerint ezeket a
szavakat használta. Azt mondják, az idő begyógyít minden
sebet, nekem viszont úgy tűnt, minden egyes eltelt nappal,
hónappal és évvel egyre jobban hiányzik. Félretettem az
anyámmal kapcsolatos gondolatokat, és inkább visszatértem az
alapokhoz. Rosie eleve az enyém volt. Ennek tudatában
szálltam ki a kocsiból és mentem be a házba.
Nem volt a konyhában vagy a nappaliban, ahol számítottam
rá. Fent találtam meg az emeleten a kétfelé nyíló
fürdőszobában. Magát nézte a tükörben. Barna szeme rögtön
rám villant, amikor beléptem. Megálltam az ajtóban, az
ajtófélfához dőltem, karba tettem a kezem, és szándékosan
tartottam a távolságot közöttünk.
– Ez nem történhet meg – suttogta.
Nem mondtam rá semmit, nem engedtem, hogy a
véleményem kiüljön az arcomra. Csak álltam tovább.
Számítottam rá, hogy ezt fogja mondani. Ha azonban nem olyan
tekintettel nézett volna rám, mintha azt szeretné, hogy győzzem
meg az ellenkezőjéről, a mellkasa nem járt volna le-fel
szaggatott lélegzetvételei miatt, ha a szája nem nyílt volna szét,
amikor az ajkamra nézett, nem löktem volna el magamat az
ajtófélfától, és nem mentem volna oda hozzá. Az igazság viszont
az, hogy akár akarta, akár nem, Roselyn Vega legalább annyira
kívánt engem, mint amennyire én őt. Odamentem hozzá,
megálltam mögötte, és ugyanúgy a pultra támaszkodtam a két
keze mellett. Hozzáhajoltam, és beszívtam az illatát. A tükörben
láttam az arcát, hallottam, amikor elakadt a lélegzete, éreztem,
ahogy a háta megfeszült, és a tökéletes, kerek feneke a
farkamhoz nyomódott.
– Ez nem történhet meg – suttogta megint, és behunyta a
szemét.
– Kicsim. – A hangom hallatán kipattant a szeme, és rám
nézett a tükörből. – Már el is kezdődött.
– Ó, istenem! – Lehunyta a szemét, amikor finoman
megharaptam a vállát, és hívogatóan megint hozzám
nyomódott.
Felemeltem a kezem a pultról, oldalra söpörtem a haját a
válláról, a másik kezemmel pedig végigsimítottam a testén.
Vállpántos ruhát viselt, amelynek a pántja leesett a válláról.
Megcsókoltam a tarkóját, és közben beleakasztottam az egyik
ujjamat a vállpántba. Nem mertem levenni a szemem az arcáról
a tükörben. Ő is engem nézett, a tekintete lángolt.
– Akarod ezt, Rosie.
Lassan bólintott, az ajka szétnyílt.
– Mondd ki! – Finoman megharaptam a lapockáját, aztán a
fenekéhez dörzsöltem a farkam.
– Basszus! – nyögött fel, hátrahajtotta a fejét, és még nagyobb
hozzáférést engedett. – Akarom ezt. Akarlak téged, Dominic.
Kérlek!
– Hm. – Belemosolyogtam a bőrébe, és tovább folytattam a
nyaka, az állkapcsa, a háta felfedezését. Élveztem, ahogy
beszívja hirtelen a levegőt, amikor odaértem bizonyos
pontokhoz.
Alig vártam, milyen lesz a reakciója, amikor a lába közé
temetem az arcom. Vajon vesz egyáltalán levegőt? Tovább
húztam le róla a ruhát, a szám minden egyes lemeztelenített
részt csókkal hintett. Amikor már térdeltem, és a fenekéhez
értem – a tanga két oldalán mindkét farpofája meztelen volt –,
elhúzódtam, és nagyot nyögve hunytam be a szemem. Hányszor
fantáziáltam már arról, hogy a feneke a kezemben van, az
arcomnál, vagy a farkam benne? Már megszámolni sem
tudtam. Kamaszkoromban nagyon sok pornót néztem, ám míg a
barátaim Jenna Jamesonról fantáziáltak maszturbálás közben,
én Rosie-ra gondoltam. Nem akartam. Próbáltam abbahagyni.
Néha gyűlöltem is magam emiatt, de nem tudtam megállni.
Most beleharaptam mindkét farpofába, aztán megnyaltam a
harapás nyomát, majd megint megharaptam. Ő folyton mozgott,
nyögött, sóhajtozott vagy felszisszent valahányszor megtettem,
végül úgy döntöttem, eleget kínoztam már. Erősen rácsaptam a
fenekére, felálltam, és láttam, hogy döbbenten, elkerekedett
szemmel néz rám a tükörből.
– El sem hiszem, hogy ezt csináltad – suttogta.
– Mit? – Megint a fenekére húztam. – Ezt? – Félig lehunyt
szemmel bólintott. – Tetszik neked.
– Nem. – Megrázta a fejét, aztán bólintott, majd megint
megrázta, mintha nem tudná eldönteni. Rácsaptam a másik
fenekére is, aztán mindkettőt megfogtam és megmarkoltam.
Elakadt a lélegzete. – Kibaszottul imádod, Rosie. Csak nézz
magadra!
– Nem igaz. – Remegett a hangja.
Előrevittem a kezem, benyúltam a tangájába, és amikor
megéreztem, mennyire nedves, elképesztően megkeményedett
a farkam. Próbáltam nem kimutatni, de felesleges volt így
játszadozni. Már nem tudtam eltitkolni, milyen nagy hatással
van rám. Nem hittem, hogy tudja, de egyetlen nőt sem akartam
még ennyire meghódítani. Nem hittem, hogy tudja, milyen nagy
szükségem van rá. Két ujjamat a redők közé csúsztattam.
– Nem tetszik? – kérdeztem, és közben rajta csúszkáltak az
ujjaim. Még nem akartam feldugni, sem a csiklóját
megsimogatni. Talán mégsem volt elég a kínzásból. Talán
elnyújtom addig, amíg a nevemet kiáltja, és könyörög érte. –
Alig várom, hogy lássam, mennyire nedves vagy, ha valamit
tényleg szeretsz.
– Dominic – lihegte, és hátranyomta a fenekét a farkamhoz. –
Szükségem van…
Vártam, abbahagytam a kínzást.
– Szükségem van rád. – Megint hozzám dörgölte magát.
– Mire van szükséged, bébi? Mondd el!
Megborzongott. Nem tudtam, hogy a becézésre reagált-e így
vagy arra, hogy megharaptam a fülkagylóját, de megesküdtem,
hogy mindkettőt újra megteszem.
– Mondd el! – kértem megint.
– Arra, hogy elélvezzek tőled. – Összerezzent a saját szavai
hallatán, az arca kipirult, mintha el sem hitte volna, hogy
kimondta. Én a nyakába temettem az arcom, és elrejtettem a
mosolyomat, majd megszívtam a bőrét.
Ez kibaszottul jó lesz.
 17

ROSIE

Már akkor tudtam, hogy ez rossz ötlet, amikor még el sem

kezdtük. A fürdőszobában átélt orgazmus pedig csak
megerősítette ezt. Dominic felemelt, bevitt a hálószobájába, a
lábával nyitotta ki és csukta be az ajtót. Odavitt a hatalmas
ágyhoz, és letett a közepére. Pattogtam még egyet a matracon,
aztán felkönyököltem. Részben azért, hogy megállítsam a
mozgást, részben pedig azért, hogy őt figyeljem. Körül akartam
nézni a szobában, tényleg, de nem tudtam levenni a szemem
Dominicról. Soha nem vallottam volna be neki, de nem is
emlékeztem, volt-e olyan alkalom, amikor nem keltett bennem
ilyen heves érzéseket a pillantása. Mielőtt a bátyjával kezdtem
járni, úgy nézett rám, mintha én lennék a világon a
leggyönyörűbb lány. Aztán amikor Gabe-bel együtt voltam,
megvetően nézett, mintha gyűlölné azt is, hogy létezem. Tíz
évvel később a pillantásában kíváncsiság, odaadás és olyan
vágy keveredett, amely kis híján lángra lobbantott belülről.
Ma este pedig úgy nézett rám, mintha minden lehetséges
módon meg akarna dugni, sőt új pozitúrákat is fel akarna
fedezni velem. Nem kapcsolta fel a villanyt, a hálószoba ablaka
előtt azonban az utcai világítás épp elég fényt nyújtott.
Még mindig teljesen fel volt öltözve, előttem állt, sötét
szemével végignézett meztelen testemen. Olyan éhes volt a
pillantása, hogy legszívesebben eltakartam volna magamat.
Összecsuktam a térdem, ő azonban lassan megrázta a fejét,
közelebb lépett, majd rátette a kezét. Még széjjelebb nyitotta,
mint amennyire addig volt. Benézett a lábam közé, és
megnyalta az ajkát, de még mindig nem szólalt meg. Én nem
vagyok az a típus, aki sokat beszél szex közben, ez a férfi mégis
elérte, hogy kimondjam, amit akarok, követeljem, kiáltsam. És
mivel bíztam benne, és ismert engem, meg is tettem.
– Dom.
– Adj egy percet, bébi!
Felgyorsult a pulzusom, amikor így nevezett. Ki gondolta
volna? Kinevettem volna magamat, ha nem az járt volna a
fejemben, hogy bármennyire is kívánom őt, ez egy nagyon rossz
ötlet.
– Nem hiszem, hogy képes vagyok még egy percet várni –
mondtam. Elvigyorodott. – Te még mindig fel vagy öltözve.
Nem fordította el a tekintetét a szememről, miközben a fején
át lehúzta a pólóját. Láttam már sok nagyszerű testet. Folyton
ilyenek vettek körül, ám egyik sem volt olyan, mint Domé.
Persze félmeztelenül már korábban is láttam, izmos hasát, a
csípőjén azt a V alakot, a tetoválásait a törzsén és a karján, de
igazából nem néztem meg. Vagy legalábbis elszántan próbáltam
nem odanézni. A póló után a farmere következett, és
megpillantottam olyan izmos combját, amilyen csak a
focistáknak van. Dom régen sportos srác volt, minden sportban
érmeket és trófeákat nyert, amit csak kipróbált, az emberek
azonban idővel elveszítik a motivációjukat, ahogy egyre
idősebbek lesznek. Azt nem tudtam, hogy ő elvesztette-e a
motivációját, a kisportolt testét viszont határozottan megőrizte.
Fekete bokszeralsójára néztem, valamint az elején emelkedő
nagy sátorra, és visszatartottam a lélegzetem. Amikor elkezdte
lehúzni magáról, gyorsan felemeltem a tekintetem, és a
szemébe néztem, azt viszont láttam, hogy félredobja az alsót.
Megnyaltam az ajkam, de nem néztem le még egyszer. Még nem
álltam készen rá.
Azt sem tudtam, miért nézek a szemébe. Nem szokásom.
Amennyire csak lehetett, kerültem a szemkontaktust és a
csókot, valamint bármiféle olyan kapcsolatot, ami nem
kizárólag testi. Persze nem voltam mindig ilyen. Tizennyolc és
huszonkét éves korom között volt egy barátom, akit szerettem,
akinek maximálisan átadtam magam. Azt hittem, Ray lesz az
igazi, aztán szakítottunk, és fájdalmas módon tanultam meg,
hogy szeretni valakit nem ugyanaz, mint szerelmesnek lenni
valakibe. Azután csak egyetlen komolyabb kapcsolatom volt,
amely nem igazán kellemesen ért véget, mert a férfi úgy
döntött, hogy egy másik táncossal randizik a társulatból. Ezt
követően nem voltam senkivel Anthonyig. Egy pillanatra
behunytam a szemem, amikor eszembe jutott Anthony Costello,
de gyorsan félresöpörtem a gondolatot. Igyekeztem nem túl
nagy jelentőséget tulajdonítani ennek a szexnek, de azért még
nem akartam bemocskolni rossz gondolatokkal. Hirtelen
kinyitottam a szemem, amikor megéreztem a kezét a térdemen.
– Hová kalandoztál el? – Széjjelebb nyitotta a lábam, a térdét
az enyém közé dugta közvetlenül a puncimhoz, aztán az ágyra
hajolt. Két kézzel a testem mellett támaszkodott a matracra,
majd csókokat szórt az arcomra, az állkapcsomra és a
nyakamra. Az ajkamat még mindig nem csókolta meg, ezért
arra gondoltam, talán benne is ilyen konfliktus játszódik-e le,
mint bennem. Megborzongtam, amikor megéreztem vastag,
merev erekcióját a hasamhoz nyomódni.
– Sehová – suttogtam. Átkaroltam a nyakát, és biztattam, hogy
folytassa a testem felfedezését.
– Milyen türelmetlen vagy! – kuncogott a nyakamba, majd
lejjebb siklott a szája a mellkasomra. Megnyalta a bal
mellbimbómat, aztán bevette a szájába.
– Ó, istenem! – szisszentem fel, megfeszítettem a hátam, és
még közelebb nyomtam magamat hozzá. A farka lüktetett a
hasamon, én pedig újra felnyögtem. – Azt akarom, hogy
megdugj!
– Nagyon türelmetlen vagy – mondta ismét, és sötét hangon
felnevetett, aztán áttért a jobb mellemre.
– Kérlek! – Amennyire csak tudtam, hozzányomtam a testem.
Az egyik kezével megfogta a derekamat, és hanyatt fektetett az
ágyon, majd elhúzódott a mellkasomtól, és a szemembe nézett.
– Ne mozogj! – Megszorította a csípőm. – Túl régóta várok
erre ahhoz, hogy egy perc alatt vége legyen.
– Jól van – leheltem. – Jól van.
De nem volt jól, mert úgy éreztem, nem tudom elviselni, ha
tovább kínoz, és nem kapok enyhülést. Nem voltam
hozzászokva ehhez, de megpróbálom. Nem engedte el a
csípőmet, miközben a szája lejjebb haladt a mellkasomról a
hasamra. Csak akkor vette le róla a kezét, miután elhelyezkedett
a lábam között, és a belső combomat fogta meg, hogy még
széjjelebb feszítse. Ismét felkönyököltem és ránéztem. A szívem
hevesen dobogott, a pulzusom őrülten lüktetett, amikor a
szemébe néztem, és sötét ígéretet láttam benne. Nem vette le
rólam a tekintetét, úgy hajolt lejjebb és nyalta meg a lábam
közét. Felbillentettem a csípőm. Újra megtette, aztán még
egyszer, amíg a lábam remegni nem kezdett.
– Ez tetszik? – Elvette rólam a nyelvét, és kissé hátrahúzódott.
Hevesen bólogattam, de közben elkeseredetten markoltam a
paplant magam mellett, mert nem tudtam, mit kezdjek ezzel.
Dominic egy pillanatig az arcomat kutatta. Nem tudtam, mire
vár vagy mit keres, de bármi volt is az, bizonyára megtalálta,
mert megint lehajtotta a fejét, és ezúttal a csiklómat vette a
szájába. Még erősebben remegett a lábam. Az nem lehet!
Teljesen kizárt, hogy ilyen hamar megint elélvezzek.
Behunytam a szemem, miközben tovább izgatott, beszívta a
csiklómat, mindenhol nyalt, és közben a keze a belső
combomról a fenekemre csúszott. Kissé felemelt az ágyról.
Az emberek sokszor mondják azt, hogy „kinyal”, Dominic
azonban nem ezt tette. Ő habzsolt engem. Az orgazmus a
lábujjaimban kezdődött, aztán végigsöpört a testemen, és végül
éreztem, hogy kirobban. Kiáltottam valamit, bár fogalmam sem
volt róla, hogy mit, a testem ellenőrizetlenül remegett. Ekkor
lelassított, finoman nyalogatott, harapdált, és megnyalta a
combom belső oldalát, majd visszatett a matracra. Én még egy
kis ideig behunyva tartottam a szemem, aztán kinyitottam.
Láttam, hogy óvszert húz magára. Éreztem a tekintetét az
arcomon, miközben azt figyeltem, mit csinál a keze.
Megharaptam az ajkam, a légzésem szaggatottá vált az izgatott
várakozástól. Lehajolt, én pedig felkészültem, de ahelyett, hogy
belém hatolt volna, egy csókot nyomott a szeméremdombomra,
megragadta mindkét lábam, és hasra fordított. Rácsapott a
fenekemre egy kicsit finomabban, mint a fürdőszobában, mire
rosszallóan felmordultam. Kuncogott egyet, aztán rácsapott a
másikra is.
– Emeld fel a feneked, bébi! – Amikor nem csináltam azonnal,
megragadta a csípőm, és el sem engedte még akkor sem, amikor
tényleg felemeltem. A paplanra támaszkodtam. Ekkor végre
elengedett, és hátul a combomat markolta meg. Széjjelebb
nyitotta a lábam, aztán durva tenyerével a két farpofámat
nyomkodta. Hátranéztem a vállam fölött, láttam, hogy lehajol és
megharapja az egyik oldalt. Elakadt a lélegzetem, előredőltem, ő
azonban megint megfogta a csípőmet, és megállított.
A szemembe nézett.
– Meg ne mozdulj!
– Csinálj valamit! – Próbáltam közelebb nyomni magamat
hozzá, ő azonban még erősebben szorított. Felnyögtem. –
Kérlek, Dominic!
A szája gonosz vigyorra húzódott, amit az egész testemben
éreztem. Lenéztem újra a fehér paplanra magam alatt, mert
nem akartam többé a szemébe nézni. Nem bírtam. Lassan
mozdult meg. Először a farka végét éreztem meg, aztán egyre
jobban szétfeszített, ahogy belém dugta. Amikor végül tövig
benyomta, hangosan felnyögött. Én úgy éreztem, mintha az
összes oxigént kiszippantották volna a tüdőmből. Egy pillanatig,
egy örökkévalóságig úgy maradt, nem mozdult. Meglazult a
keze a csípőmön, ezért hátrébb toltam, mert többet akartam,
többre volt szükségem.
– Mondtam, hogy ne mozdulj! – sziszegte, és megint erősen
megszorított.
– Muszáj. Nem bírom. Többet akarok. Még…
Mielőtt befejezhettem volna a mondatot, elkezdett igazán
kefélni. Már cseppet sem volt lassú vagy gyengéd. Úgy kefélt,
mintha valami gonosz ördögöt akart volna kiűzni belőlem,
mintha meg akarta volna érinteni minden szervemet, mintha
egész életében erre várt volna. Egy idő után lelassultak a
lökései, a hátamra hajolt, és végigcsókolta a gerincemet.
Előrehajtottam a fejemet, a hajam az ágyra lógott a két karom
között. Az egyik kezével előrenyúlt, az ujjai a csiklómat
simogatták, miközben ki-be járt bennem. Nagyot nyögve
hátrahajtottam a fejemet, amikor megharapta a vállam, aztán a
fülemhez emelte a száját, és megnyalta.
– Olyan sokszor álmodtam erről a punciról! – súgta feszült
hangon. Megborzongtam, a lábam remegni kezdett. – Arról
álmodtam, hogy a farkam benne van, mint most. – Lökött egy
nagyot, mintha meg akarta volna mutatni. – Arról álmodtam,
hogy nyalogatom, szívogatom és izgatom a csiklódat. –
Megcsípett ott. Felnyögtem, és még jobban kezdett remegni a
lábam. – Te is álmodtál erről, bébi? Gondoltál arra, hogy benned
van a farkam?
Bólintottam. Nem lett volna értelme letagadni.
– Mondd el! – Lökött egy újabbat.
– Igen – ziháltam. – Basszus, Dominic!
– Igen, bébi. Dominic megbasz téged. – Megharapta a
fülkagylómat. – Milyen vagyok a bátyámhoz képest?
Lefogadom, hogy ő gyengéd és csendes, amikor megdug. –
Megnyalta a fülem.
Nem tudtam, miért olyan izgató ez, de az orgazmus úgy
söpört végig rajtam, mint egy hullám. Nem az az apró hullám,
ami időnként kisodródik a tengerpartra, hanem egy hatalmas
cunami. Olyan, ami ledönt a lábamról, maga alá temet, és
minden erőt kiszippant belőlem. Dom pedig még ezután is
folytatta.
– Basszus! – Lelassultak a mozdulatai, elvette a kezét a
csiklómról, aztán éreztem, hogy lüktet bennem a farka. –
Basszus! Basszus! Istenem, Roselyn!
Amikor meghallottam a nevemet a szájából így felnyögve,
megint elélveztem.
 18

DOMINIC

Került engem. Bizonyára azt gondolta, hogy alszom, amikor

felkelt az ágyból az éjszaka közepén, és visszament a
vendégszobába. Hagytam, hogy ezt higgye, de nem azért, mert
nem akartam visszahúzni a karomba, az ágyba nyomni és úgy
megdugni, hogy ketté álljon a füle, hanem azért, mert tudtam,
hogy nem szabad erőltetnem semmit. Egyes nőkre lehet
nyomást gyakorolni, és ezzel behódolásra kényszeríteni, de
Rosie nem ilyen. Ahelyett, hogy otthon edzettem volna, fogtam a
holmimat, és elmentem a konditerembe. Rocco és Gio ilyenkor
általában ott volt. Néha Lorenzo is csatlakozott hozzánk. Dean
nagyon ritkán. Neki egy csúcsmodern konditerem van a
házában, szóval az edzés miatt ki se kell tennie otthonról a
lábát. Megnéztem, mi a helyzet elöl, aztán hátramentem a
súlyzós részleghez. Gio éppen Rocco mögött állt, aki
fekvenyomott a padon. Ránéztem a rúd két oldalán lévő
tárcsákra.
– Feltettél még egyet az eddigiekhez? – jegyeztem meg. –
Lenyűgöző.
Gio felhorkant.
– Majd akkor légy lenyűgözve, ha nem kell itt állnom fölötte
segíteni, mivel alig bírja ötször kinyomni ezt a súlyt.
 – Baszd meg! – Rocco a helyére tette a rudat, felült a padon,
Gio csak nevetett. A pólójukat elnézve már jó ideje itt lehettek.
– Milyen volt a túl rövid vakációtok? – néztem Gióra, aki
vállat vont.
– Addig jó, amíg a hurrikán úgy nem döntött, hogy egyenesen
felénk tart, ezért muszáj volt hazajönnünk.
Felnevettem.
– Lefogadom, hogy dühös vagy, amiért végül nem is érintette
a szigetet.
– Én igen. Isabel nem. – A szemét forgatta, de elmosolyodott. –
Gondolom, egyikőnknek muszáj rendesnek lennie, nem?
– Ja.
– Régóta nem jártál már itt – jegyezte meg Rocco.
– Környezetváltozásra volt szükségem. – Odamentem a
tárcsákhoz, és felpakoltam belőlük egy adagot a rúdra a
guggoláshoz.
– Mondtam, hogy ne a fal felé nézve tedd a futógépet. Ha
kifelé fordítod, akkor legalább ki tudsz nézni az ablakon. –
Rocco fogott egy üveg vizet, és elkezdte inni.
– A falat nézed, amikor futsz? – kérdezte Gio a homlokát
ráncolva. – Miért?
– Mert nem mindenkinek néz az ablaka az egész kibaszott
városra – feleltem. – Különben is a futógépen beépített tévé van.
Rocco csak seggfejkedik.
Gio megrázta a fejét, aztán odalépett a kézi súlyzókhoz.
– Még mindig nincs hír Gabe-ről?
– Nincs. – Egy kicsit több súlyt raktam a rúdra, mint máskor,
rögzítettem mindkét oldalon, aztán megfordultam, és beálltam
alá. – De a nincs hír, az jó hír. Az apám nem aggódik.
– Aha. – Gio hallhatóan nem volt meggyőződve róla.
Elkezdtem a guggolásokat. A teljes csend azt jelenti, hogy nem
rabolták el és követelnek érte váltságdíjat. Ha azonban esetleg
mégis elrabolták, valaki azóta már tudomást szerzett volna róla,
és elmondta volna nekünk.
Ez a helyzet ezzel a sok újdonsült gengszterrel. Szeretnek
felvágni és dicsekedni azzal, amit tettek. Végül emiatt kerülnek
rács mögé. Vagy a temetőbe. Néha ilyen sorrendben. Szóval
nem, nem aggódtam Gabe miatt. Egy kicsit dühös voltam rá, de
nem aggódtam.
– Elmentél már megnézni A diótörőt? – néztem Gióra, aki
bicepszre edzett.
Gio a balett-társulat szponzora. Sőt nem is egyé. Azt mondta, a
húga, Catalina miatt, de mindannyian tudtuk, hogy azért, mert
meg akarta dugni az összes balerinát. Vagyis csak régen. Már
majdnem egy éve házasember volt, és esküszöm, ha a
leggyönyörűbb Playboy-modell sétált volna ide be meztelenül,
valószínűleg akkor sem nézett volna rá. Nevetséges, de Gio már
csak ilyen. Ha egyszer elkötelezi valami mellett magát, abba
mindent belead.
– Még nem. – Letette a súlyzót a földre, aztán felvett egy
kisebbet. – Isabel Cattel akar menni, szóval azt hiszem, ezt most
kihagyom.
– Nézzenek oda, milyen hűséges vagy! – mondta Rocco
nevetve. – Régebben ott voltál az előadás előtt, alatt és után is,
hogy lecsekkold az új táncosokat.
– Egy másik életben. – Gio letette a súlyzót, és szünetet tartott.
Én elkezdtem a következő sorozatot a guggolásban. – Már nem
érdekel, ki van a színpadon vagy mögötte.
Rocco megrázta a fejét.
– Micsoda papucs!
– Elismerem, az vagyok – felelte Gio, majd újra elkezdte
emelgetni a súlyzót a jobb karjával.
– És mi a helyzet a szállóvendégeddel? – fordult hozzám
Rocco.
– Edzeni jöttél vagy dumálni? – néztem rá lesújtóan, aztán
felálltam és visszatettem a súlyzót az állványra.
– Én már befejeztem az edzést. Most már csak dumálni
akarok.
– Hát én meg nem. – Levettem a rudat, és elkezdtem egy
újabb kör guggolást.
– Mellesleg Anthony holnap fogja beszedni a pénzt – jegyezte
meg Rocco félvállról, és elővette a telefonját.
– Micsoda? – Felálltam, és visszatettem a helyére a rudat. –
Tudod, hány órakor megy oda?
– Nem. Csak annyit tudok, hogy csütörtökönként.
– Huh.
– Ez most Gabe miatt fontos? Vagy a Rosie csaj miatt? –
kérdezte Gio. Megvetően meredtem rá, mire elmosolyodott. –
Szóval a Rosie csaj miatt.
– A neve Roselyn. Ne nevezd Rosie csajnak, mintha Russo
lennél vagy ilyesmi! – mondtam neki. – Különben is a bátyámról
van szó.
– Hát persze – kuncogott Gio. – Mintha nem éppen tőled
kellene megvédenie magát.
 A homlokomat ráncoltam, befejeztem a sorozatot, aztán a
fekpadhoz léptem, és nem foglalkoztam velük.
– Tommy emberei nagyon csendben vannak a klubeladással
kapcsolatban – állapította meg Gio. – Vagy van egy rokona, aki
megveszi, és így a családban marad, vagy meggondolta magát.
Azt hiszem, hamarosan megtudjuk. – Rám pillantott. –
Remélem, ez nem jelenti azt, hogy Rosie visszamegy oda
dolgozni. Hallottam, hogy az eszkortmunka jól megy neki.
Rocco felnevetett, én pedig tudtam, hogy ezek a nyavalyások
már tudják. Meg fogom ölni Veronicát!
– Nem fog visszamenni oda – válaszoltam, aztán feltettem a
rudat a helyére, és pihentem egy kicsit.
– Hát persze, hogy nem. Hiszen már idősgondozó lett – tette
hozzá Gio.
Ezen mindannyian hangosan nevettünk. Nem is próbáltam
eltitkolni, hogy az összes partner, akivel összehoztam Rosie-t,
nyolcvan fölötti volt. Ma két előadása lesz, az egyik délután, a
másik pedig este. Adott egy jegyet Billie-nek, hogy megnézze őt
a ma esti előadásban. Ezután a beszélgetés visszakanyarodott
az üzlethez, és többek között azt is megbeszéltük, hogy esetleg
átviszünk mindent Amszterdamból Riverside-ba, ha Tommy
esetleg elveszíti azt, vagy teljesen eltűnik.
 19

ROSIE

Amikor megkérdeztem Yaritól, hogy az ő összes ügyfele is öreg-

e, hangosan felnevetett, és elismerte, hogy minden bizonnyal
Dominic áll a dolog mögött, amiért az én partnereim inkább az
idős korosztályhoz tartoztak. Nem tudtam, hogy miattam vagy
saját maga miatt csinálta-e ezt, de nagyra értékeltem. Azóta
nem láttam, amióta lefeküdtünk, és ha rajtam múlt volna, nem
is látnám többé. Soha. Olyasmit éreztem iránta, amit nem lett
volna szabad még úgy is, ha hátat fordítva feküdtem mellette
úgy, hogy nem csókoltam meg, sőt nem is néztem a szemébe.
Iránta nem lett volna szabad ilyeneket éreznem. Éppen a
színház hátsó ajtaját nyitottam ki, amikor megrezzent a telefon
a kezemben. Lenéztem rá. Általában nem vettem fel, ha
ismeretlen szám hívott, most azonban talán az apám keresett.
Felgyorsult a szívverésem, amikor fogadtam a hívást.
– Rosie. – Gabe volt az.
Nagyon hosszan kifújtam a levegőt.
– Ó, te jó ég! Hol vagy? Jól vagy? Mi történt veled?
– Jól vagyok. Minden rendben van. – Sietve hadarta a
szavakat. Úgy hangzott, mintha nagyon szeles lett volna az a
hely, ahol volt.
– Hol vagy?
 – Azt nem mondhatom meg. Ahhoz is át kellett lépnem a
határt, hogy egyáltalán felhívhassalak erről a kártyás
telefonról. – Felnevetett. – De minden rendben velem. A saját
akaratomból vagyok itt egy munka miatt.
– Miféle munka?
– Könyvelés.
– Nyom nélkül eltűntél. Mindenki halálra aggódta magát –
mondtam teljesen feleslegesen, mintha nem tudta volna, hogy
mi a francot csinált. – Nem tudtam, hogy egy drogos tivornyán
vagy-e vagy dolgozol, vagy mi. Még a munkatársaidnak sem volt
fogalmuk arról, hova tűntél.
– Tudom. Sajnálom. Esküszöm, hogy teljesen tiszta vagyok –
felelte. – Te jól vagy?
– Igen. Jól.
– Anthony még mindig bánt?
– Mi… – Mielőtt azonban letagadtam volna, felsóhajtottam a
telefonban. – Nem. Már egy ideje nem láttam. Kiléptem a
Kísértésből.
– Azt hittem, nem teheted meg.
– Találtam egy jobban fizető állást, így gyorsabban tudok
törleszteni Tommynak.
– És csak úgy elengedett?
– Nem hiszem. – Összeráncoltam a homlokom.
– Jelentkezett nálad a testvérem?
– Igen. Magához költöztetett. – Erre hosszú csend volt a
válasz. – Gabe? – kérdeztem, amikor már túl hosszúnak
találtam.
– Akkor Anthony nem fog többé zaklatni – válaszolta.
 – Dominic miatt?
– Igen, Dominic és a társai miatt.
Ezúttal én maradtam csendben egy ideig.
– Úgy érted, Rocco miatt?
– Rocco csak egy közülük, de igen. – Gabe felnevetett. – Tudod,
hogy nevezik Domot és Roccót?
– Ki hogy nevezi őket?
– Mindenki. A hátuk mögött Szellemgyilkosoknak hívják őket,
mert senki sem látja, hogy odamennek hozzájuk, aztán amikor
észreveszik őket, már késő. – Lazán mondta ezt, de éreztem,
hogy jobban zavarja, mint amennyire bevallja magának.
Összeszorult a szívem. Ismerem ezt az érzést. Én is ugyanezt
éreztem, amikor az apám Tommy Costello ügyeibe kezdett
belekeveredni.
– Most félnem kellene? – suttogtam.
– Neked? A testvéremtől? – kérdezte. – Soha.
– Úgy értem, amiatt, ami veled történik. – Megnyaltam az
ajkam, és körülnéztem, hogy megbizonyosodjam róla, senki
sincs a folyosón. Aztán halkabban folytattam, a telefont
közelebb húztam a számhoz. – Elmondtam neked mindent. Azt
hittem, valaki talán rájött, vagy…
– Nem. Senkinek sem beszéltem arról, amit tőled hallottam –
felelte. – Neked csak annyit kell tudnod, hogy jól vagyok.
Biztonságban vagyok. Vagyis jelenleg biztonságban. –
Erőltetetten felnevetett. Ekkor feltámadt körülötte a szél.
– Mit jelent az, hogy jelenleg vagy biztonságban? Úgy
gondolod, megölhetnek? – A szívem kihagyott egy ütemet,
miközben a válaszát vártam.
 – Emiatt nem igazán aggódom – felelte hanyagul. – Tudják, ha
megteszik, a fivérem kétszeresen fogja megbosszulni.
– Nagyon hiszel benne.
– Az életemet is rá merném bízni. Ezért kértem meg, hogy
gondoskodjon rólad.
Összevontam a szemöldököm.
– Ha nem mondtad el senkinek, amit tőlem hallottál, miért
kérted meg Dominicot, hogy jöjjön el hozzám?
– Mert láttam az arcod, valahányszor Anthony belépett a
helyiségbe, és láttam az övét is. Amikor utoljára ilyen tekintetet
láttam, az a férfi megölte az anyámat.
– Meg az enyémet – suttogtam, bár én sosem láttam a támadó
arcát. Kihúztam magamat. – De Dominic is olyan, Gabe.
Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ez az igazság.
– Tudom, hogy azokhoz tartozik – felelte. – Néha viszont csak
úgy harcolhatsz a gonosszal, ha te magad is az leszel, és én nem
tudtam segíteni neked.
Nagyot nyeltem.
– A testvéred nem gonosz.
– Szerintem kiválóan ért hozzá, hogy időnként kikapcsolja
meg bekapcsolja ezt magában. – Erőltetetten felnevetett. – Én
megpróbálni sem tudom.
– Biztos vagy benne, hogy jól vagy, bárhol is vagy most? –
kérdeztem.
– Teljesen. Most mennem kell, Ros. Csak szerettem volna
meggyőződni arról, hogy rendben vagy, és távol tartod magad
Anthonytól. Örülök, hogy a testvérem gondoskodik rólad.
Tudtam, hogy megteszi. Most mennem kell, hogy felhívjam az
apámat, és megbeszéljek vele néhány dolgot. Miután
hazamegyek, felhívlak, és együtt vacsorázunk, ahogy
megígértem.
Elmosolyodtam, amikor hallottam a hangján, hogy ő is
mosolyog. Örültem ennek az ígéretnek, mert ez azt jelenti, hogy
tényleg minden rendben vele.
– Annak nagyon örülnék.
Ezután letette a telefont. Leengedtem a kezem a fülemtől,
majd a képernyőre néztem. Már éppen be akartam lépni a
névjegyekbe, amikor rájöttem, hogy nincs meg nekem Dom
száma. Az ajtó felé indultam, hogy megkérdezzem Marcótól, ám
ekkor megpillantottam a telefonon a pontos időt, és elakadt a
lélegzetem. El fogok késni.
 20

DOMINIC

Már értettem, miért szereti Gio a balettet. Rabul ejtő látvány

volt a táncosokat nézni a színpadon, pedig Rosie még ki sem
jött. Megint belenéztem a műsorfüzetbe, átlapoztam, hogy
megtudjam, mikor következik az ő szerepe. Még sosem láttam A
diótörőt, ezért fogalmam sem volt, mire számítsak. Arra
biztosan nem, hogy egy hatalmas egér jelenik meg a színpadon.
– Ő majd később jön – súgta mellettem Catalina. – Sokkal
később.
Becsuktam a műsorfüzetet, és Isabelre néztem, akinek le volt
némítva a telefonja, de folyton felvillant a képernyője. A
szemem forgattam. Ilyen erővel akár el is jöhetett volna vele
Gio, mert egy pillanatra sem hagyta abba a zaklatását. Isabel
többnyire nem foglalkozott az üzenetekkel, az ember azt
gondolta volna, hogy Gio ebből veszi a lapot. Ismét a színpadra
néztem.
– Rosie azt mondta, hogy csak egy résznél jön ki – feleltem
halkan, de nem suttogva. Egy kibaszott páholyban voltunk.
Mégis ki hallaná meg?
– Igen. Ez egy nehéz szerep – válaszolta Cat. – Kicsit bosszantó
is, mivel az ember az előadás legnagyobb részében csak ül és a
többieket nézi a színpadon, ha azonban kiválóan táncol, akkor
a nézők leginkább az ő részére emlékeznek.
– Ha kiválóan táncol – ismételtem meg.
– Sajnos ez nem mindig van így.
– Én nem emlékszem arra a részre – szólalt meg Isabel. – Bár
még csak kétszer láttam ezt a darabot, és azokat is
osztálykiránduláson, amikor vagy csitítani kellett a gyerekeket,
vagy felébreszteni őket, mert elaludtak.
– Ebben az esetben bárki táncolta is a Cukortündért, nem volt
kiváló. – Megvonta a vállát. – Hidd el nekem, arra emlékeznél.
– Te voltál valaha Cukortündér? – kérdezte Isabel.
Cat szélesen elmosolyodott.
– Egyszer.
– Hadd találjam ki, emlékezetes volt – jegyeztem meg.
– A Broadway Worldben is írtak rólam. – Még szélesebben
mosolygott. – De többé nem táncoltam el. Nagyon nehéz szerep,
és mivel elsőre olyan jól sikerült, úgy döntöttem, inkább
leköszönök, amíg a csúcson vagyok.
– Már majdnem befejezted a testvéredtől kapott nyavalyás
színház felújítását, szóval remélem, ezek után nem fogsz nemet
mondani rá. – Ittam egy korty whiskeyt. Ez a másik előnye a
balettnek, hogy igazi bárból lehetett válogatni italokat és
rágcsálnivalót.
– Nem bizony. Határozottan elvállalom. – Le sem vette a
szemét a színpadról, amíg beszélt. Úgy tűnt, mintha elemezné a
táncosok minden egyes mozdulatát és leérkezését. Megráztam a
fejemet, hálás voltam, hogy nem engem vett górcső alá.
– Hogy megy a tanév, Iz?
– Megy. Számolom a napokat a szünetig – felelte.
 – El tudom képzelni.
– Ugye te is jössz hozzánk hálaadásra? – kérdezte tőlem Cat.
– Igen, azt hiszem. – Összeszorult a szívem a gondolatra, hogy
Gabe nem vesz részt az ünnepi vacsorán. Basszus. Hol lehet a
testvérem? Talán addigra visszajön. Sosem hagyta volna ki a
focit, a vacsorát vagy az NFL-meccset.
– Ne hozz semmit! – szólt rám.
– Minden évben elmondod. Tudom.
Azért nem akarta, hogy bárki bármit vigyen, mert ő készítette
a teljes menüt. Jobban mondva Loren feladata volt a pulyka – az
egyiket rántva, a másikat sütőben sütve –, az összes többi
ennivalót viszont Cat készítette. Egyszer vittem egy almás pitét,
és valaki… talán Gio… megjegyezte, hogy az enyém jobb, mint
az, amit Cat csinált. Ő persze ezen teljesen kiakadt. Ezek után
senkinek sem engedte meg, hogy külsős ennivalót hozzon.
– Emma is a városban lesz? – kérdeztem.
– Mondtam már, hogy munkát kapott a Miami Heraldnál? –
kérdezte, és most először nézett rám, amióta elkezdődött az
előadás.
– Nem.
– Nos, távmunkában csinálhatja, ezért jelenleg itt lakik.
– Szóval nem jön? – vonta össze a szemöldökét Isabel. – Azt
hittem, ő is itt lesz.
– Ó, dehogynem jön. Csak szerettem volna eldicsekedni a
hírrel. – Elmosolyodott. – El sem hiszem, hogy igazi munkát
kapott.
Felnevettem.
– Úgy mondod ezt, mintha a bűnügyi blogjával nem keresne
pénzt.
– Azt még mindig csinálja, bár a szüleink… vagy legalábbis az
apám… nem örült neki – tette hozzá, és megköszörülte a torkát.
Isabel és én gyorsan egymásra néztünk. Mostanában sosem
hoztuk szóba Catalina anyját, Joe Masseria azonban egyfajta
legenda lett. Visszafordítottuk a tekintetünket a színpadra.
Megrezzent az ölemben a telefonom, ezért gyorsan
megfordítottam.

Rocco: Anthony mind a három boltban beszedte a pénzt.

Rocco: Tommy csak az egyikben találkozott vele.

Aha. Ezek szerint csütörtök este megy a pénzért. Még egy

hétig meg kell figyelnünk, vagy megkérni a boltban dolgozók
közül valakit, hogy erősítsék meg ezt az információt. Ismét
megfordítottam a telefonom, a képernyőre néztem, mert ismét
rezegni kezdett.

Dean: Tommy nem cserélte le a boltban dolgozó kölyköket

a saját embereire, még mindig ugyanazok vannak ott,
akiket Santiago vett fel.

Lefordítottam a telefont az ölemben. A színpadon egy férfi

táncost láttam, de nem azt, akivel Rosie a múltkor volt.
– Ez az a rész! Ez az a rész! – Cat még jobban kihúzta magát a
széken, ha ez egyáltalán lehetséges. Aztán tapsolt egyet halkan,
és rám nézett. – Ez az a rész!
A várakozás izgalma miatt a szívem egy kicsit gyorsabban
vert. Rosie egyszer már kijött egy rózsaszín balettszoknyában
koronával a fején, de csak egy nagyon rövid időre, aztán
gyorsan el is tűnt. Ezúttal azonban úgy tűnt, mintha az egész
színpad csakis kizárólag az övé lett volna. Azonnal felismertem
a dallamot a Reszkessetek betörőkből, és arra gondoltam, talán
emiatt olyan emlékezetes-e. Ekkor azonban Rosie táncolni
kezdett, én pedig elfelejtettem levegőt venni.
Még sosem láttam balettozni. Futólag eszembe jutott, vajon
Gio észrevette-e őt a színpadon régen, mielőtt még tudta volna,
hogy ki ő. Valami miatt felforrt a vérem a gondolatra, hogy ő
hamarabb látta táncolni, mint én. Eszembe jutott, vajon a
bátyám is látta-e már. Nem most, mivel Rosie szerint ez az első
szerepe ebben az évadban, hanem régen. Amikor még az övé
volt. Ettől a gondolattól is hányingerem lett. Nem azért, mert
bűntudatom volt, amiért akarom őt, amiért szükségem van rá
és megdugtam, hanem azért, mert nem tetszett a gondolat, hogy
bárki máshoz tartozik. Ő csak az enyém és senki másé.
Látni akartam Cat reakcióját Rosie szólójára, de képtelen
voltam elfordítani a tekintetem a színpadról és róla. Mi a
fenéért húzódott annyira a szélére? Ami engem illet, csak két
igazán megfelelő hely létezik Rosie számára: a színpad kellős
közepe vagy a karom közt. Ezt a kettőt leszámítva semmi más
nem elfogadható. Sem az eszkortmunka, sem a bárpultos állás,
sem bármi más, ami ezek után jött. Amikor befejeződött az ő
része, felálltam megtapsolni, és észrevettem, hogy Cat és Isabel
is ugyanezt tették. Lenéztem, és a nézők többsége szintén állva
tapsolt. Büszkeség töltött el, éreztem, hogy olyan széles mosoly
terül szét az arcomon, hogy szinte fáj. Leültünk, és néztük
tovább az előadást. Ezúttal Rosie azzal a férfi táncossal táncolt,
akivel korábban kettesben volt.
– Mit tudsz arról a fickóról? – kérdeztem Cattől anélkül, hogy
rápillantottam volna.
– Neki nincs neve.
– Úgy értem, a való életben. – Ezúttal felé fordultam, ő
azonban még mindig a színpadot nézte.
– Ja? Joshnak hívják. – Megvonta a vállát. – Soha nem volt
Madam Costello társulatánál, ezért nem igazán ismerem. Csak
hallottam róla, de sosem láttam táncolni.
– Úgy tűnik, elég közeli kapcsolatban van Rosie-val.
– Bizonyára.
Nem tetszett, ahogy ezt mondta.
– Te nem jártál korábban a táncpartnereddel?
– Jézusom! – nevetett fel, és megrázta a fejét. – Ezt meg ne
említsd Loren előtt! Még csak most nyugodott bele, hogy Justin
és én továbbra is barátok vagyunk, és ez nem fog változni csak
azért, mert ő féltékeny.
El sem tudtam képzelni, hogyan volt képes Loren ott állni és
nézni, hogy Cat egy olyan fickóval táncol, akiről tudja, hogy
megdugta. Ránéztem Rosie-ra és Joshra, éreztem, hogy
féltékenység ébred a szívemben. Úgy tűnt, ismerik egymás
minden mozdulatát, tudják, mit lép a másik, és bár tudtam,
hogy végtelen órák gyakorlásának köszönhetik ezt, mégis azt a
benyomást keltették, mintha több lenne köztük. A táncukban
minden egyes lépés, ugrás, ölelés végtelenül könnyednek tűnt.
– Úgy gondolod, összejött Joshsal? – kérdezte Cat kis idő
múlva, és még mindig őket nézte.
Összeszorult a mellkasom.
 – Nem.
– Ja, én sem hinném, hogy összejöttek. – Egy pillanatra rám
nézett. A szemem sarkából láttam, hogy mosolyog. – Josh
eljegyezte az egyik srácot Madam Costello társulatából. Azt
hiszem, végül össze is házasodtak.
– Hm.
Továbbra is azt a férfit figyeltem, ahogy mozog, ahogy
megérinti őt. Gyűlölni akartam, mert annak ellenére, hogy
házas, még mindig hozzáérhet Rosie-hoz úgy, ahogy én nem.
Ennek ellenére nem tagadhattam, milyen átkozottul jól
táncolnak együtt. Nemsokára véget ért az előadás. Mindannyian
felálltunk, és megtapsoltuk az egyenként meghajló táncosokat.
Amikor Rosie és a partnere került sorra, én még hangosabban
tapsoltam. Cat és Isabel fütyült mellettem.
– Szóval? – fordultam Cathez. – Hogy táncolt Rosie?
– Csodásan. – Szélesen mosolygott és a fejét rázta. – Igazán
csodásan.
Elvigyorodtam, aztán abbahagytam, amikor megrezzent a
telefonom.

Gio: Mikor adod vissza a feleségemet?

Én: Kezeltesd magad! Az előadás épp most ért véget. Még

mindig a páholyban vagyunk.

Megnyitottam a telefonomon a fényképezőt, szelfi módra

állítottam, és megkértem a lányokat, hogy álljanak be egy képre,
aztán elküldtem Giónak.
 Gio: Klassz fotó lett volna, ha nem dugod oda a képed és
rontod el.

Felnevettem, de nem válaszoltam. Aztán még egy másodperc

sem telt el, Lorenzo üzent. Mintha időzítővel mérte volna, hogy
meddig tart az előadás.

Loren: Még mindig Cattel vagy?

Felsóhajtottam, és megráztam a fejemet. És még ők csináltak

viccet abból, hogy én leselkedtem?
– Elkísérlek titeket a kocsihoz. Nem akarom, hogy Loren vagy
Gio a fejemet vegye, amiért hagytam, hogy tíz lépést felügyelet
nélkül tegyetek meg a bejárattól az autókig.
Felnevettek, de nem tiltakoztak, mert tudták, hogy ez valóban
így igaz. Kifelé menet folyton körülnéztem, reméltem, hogy
Rosie bármelyik pillanatban megjelenhet valahonnan, bár
tudtam, hogy ez nem túl valószínű.
– A táncosok hol jönnek ki? – kérdeztem Cattől, amikor
kinyitottam nekik a bejárati ajtót, majd megtartottam.
– Az oldalsó ajtón – felelte, és a fejével jobb oldalra bökött.
– Mennyi idővel az előadás után?
– Attól függ, hogy itt zuhanyoznak-e le vagy sem. A legtöbben
egyenesen hazamennek, néhányan azonban letusolnak és
átöltöznek, hogy innen folytassák a napjukat vagy az estéjüket.
Rosie-t ismerve ő valószínűleg zuhanyozni fog. Miközben a
várakozó terepjárók felé sétáltam, ahol Tony és Carmine várt,
megpillantottam a kocsijába beszálló Billie-t. Miután Isabel és
Cat elhajtott, írtam egy üzenetet az idegbeteg férjüknek, hogy
tudassam, a feleségük már úton van hazafelé. Egyikük sem
köszönte meg az értesítést. Seggfejek. Odasétáltam Nicóhoz, aki
a telefonján nézett valamit, miközben Rosie-t várta, hogy
kijöjjön. Az utca túloldalán parkolt le, és nem látott rá teljesen
az ajtóra, de ahhoz elég jó helyen volt, hogy Rosie észrevegye,
mihelyt kilép a sikátorból. Éppen a hálaadásról beszélgettünk,
amikor észrevettem, hogy valaki a sikátor felé tart. Kihúztam a
kezem a zsebemből. Csak nem Anthony Costello az?
– Nick, csak képzelődöm, vagy az tényleg Costello?
Nico felnézett a telefonjából.
– Úgy néz ki, mint ő, bár őszintén szólva bárki lehet.
Lassan bólintottam. Tényleg lehetett volna bárki, az ösztönöm
azonban azt súgta, hogy ő az. Ennek ellenére még vártam és
csak figyeltem. Végül Rosie kilépett a színházból.
Felegyenesedtem, kinyitottam a kocsi hátsó ajtaját, hogy
kivegyem a napraforgócsokrot, amit útban idefelé vettem neki.
Gio azt javasolta, rózsát hozzak, Rosie azonban a napraforgót
szerette. Vagy legalábbis régen az volt a kedvence.
– Ööö, főnök… – szólalt meg Nico.
Bizonytalan hangsúlya hallatán gyorsan megfordultam.
Átnéztem az utca túloldalára, és láttam, hogy a férfi, akiről már
biztosan tudtam, hogy Anthony Costello, a falhoz löki Rosie-t.
Visszadobtam a virágokat a hátsó ülésre, és átmentem az utcán.
Anthony Rosie nyakát szorongatta, majd mielőtt odaértem
volna a járdához, lecsapott a szájára az ajkával. Azt hittem,
tudom, milyen dühösnek lenni, azt hittem, ismerem a haragot,
ám minden érzés eltörpült ehhez képest. Rosie szeme tágra
nyílt, amikor észrevett, és mielőtt Anthonynak bármi esélye lett
volna felnézni, lerántottam róla, és a földre löktem.
– Mi a franc, De Luca? – kérdezte dühösen és felállt.
Ekkor nekimentem. Megragadtam a nyakát, és ugyanúgy
nyomtam az épület falához, ahogy Rosie-val tette, de legalább
kétszer olyan erősen. Tudtam, ha akarnám, itt helyben
betörhetném a fejét. Alighanem ő is tudta, mert rémülten nézett
rám.
– Dominic! Hagyd abba! – Rosie megfogta a karomat, amivel a
falhoz szorítottam a fickót. Egy pillanatra hátranéztem rá, és
láttam a szemében a félelmet, valamint a még ki nem csordult
könnyeket. – Kérlek, hagyd abba! Kérlek!
– Lépj hátra, Roselyn! – Csupán ennyi figyelmeztetést adtam
neki, és gyűlöltem azt, ahogy megváltozott az arckifejezése,
miközben elengedte a karomat. Gyűlöltem azt a hamisítatlan
félelmet a szemében, majd láttam, hogy elhátrál tőlünk. Nem
volt időm bocsánatot kérni vagy megnyugtatni, hogy minden
rendben lesz, mert még mindig itt volt ez a seggfej előttem.
– Halott ember vagy! – sziszegtem Anthonynak halkan.
Megvillant a szeme, de egyértelműen látszott benne a félelem. –
Nem szeretem, ha tanúk is vannak, de legközelebb, ha akárcsak
rá mersz nézni, neked véged!
Még egyszer utoljára a falhoz nyomtam, aztán elengedtem.
Láttam, hogy Rosie meglepődik, amikor Anthony még csak rá
sem pillant, úgy iszkol el onnan. Kibaszott gyáva féreg. Tudta,
hogy nagyon nem érdemes szembeszegülni velem. Lehet, hogy
híres volt arról, hogy zsarnokoskodik, bántja a nőket és
erőszakos mindenkivel, aki keresztbe tesz neki, de ő nem én
vagyok.
 21

ROSIE

Próbáltam levegőt venni, és közben mereven Dominic vállát

figyeltem, ahogy le-fel járt, miközben zihált. Futott már őrült
gyorsan a futógépen, és még akkor sem vette ilyen szaporán a
levegőt. Ilyennek még soha nem láttam. Persze nem kellett
volna meglepődnöm. Tudtam, ki ő, és csak sejtettem, milyen
dolgokat csinál, milyen módszereket alkalmaz. Nem arról volt
szó, hogy Anthony ne érdemelte volna meg ezt a haragot, de
akkor is. Ez itt Dominic volt, a sármos sportoló, akinek az anyja
mindig a kezére csapott, amikor együtt vacsoráztunk, mert az
asztali áldás vége előtt nyúlt az ételhez. Persze tudtam, hogy ő
már nem az a srác. Nem vagyok ostoba, ám egy kicsit túl sok
volt egyszerre szembesülni ezzel az énjével. Ráadásul tartottam
tőle, hogy az apám éppen emiatt fog meghalni, amit most
csinált.
Dominic hirtelen megpördült, megragadta a karomat, hogy
kivigyen a sikátorból. Olyan gyorsan csinálta, hogy majdnem
megbotlottam a járda egyik repedésében. Eltartott egy kis ideig,
mire tudatosult bennem, hogy milyen fájdalmat okoz a
szorítása. Meghúztam a karomat, a nevét kiáltottam, de úgy
tűnt, észre sem veszi. Vagy ha észrevette, akkor nem törődött
velem. Végül határozottan lefékeztem a járdán, és nem
engedtem, hogy tovább húzzon.
– Állj! – Kirántottam a karomat a kezéből, és hátraléptem
néhányat, muszáj volt eltávolodnom tőle.
A szeme sötét volt, alig tudott uralkodni magán. Ismét pár
másodpercbe telt, hogy ezt elfogadjam. Gyűlöltem, amit
Anthony velem tett, gyűlöltem a Costellókat azért, amit az
apámmal és számos más emberrel tettek a környékünkön.
Tudtam, ha rajta múlik, Dominic sosem bántana engem, sem
fizikailag, sem érzelmileg, ám még ez sem tudta semmissé tenni
a tényt, hogy úgy vonszolt a kocsihoz, mint egy tárgyat. Úgy
vonszolt, mint Anthony nagyon sokszor, amikor kettesben akart
lenni velem a klub sötét folyosóján. A gondolattól fellobbant
bennem a harag, és hirtelen felcsattantam:
– Nem bánhatsz velem ilyen durván!
– Nem? – A hangja halk volt. Egy lépést tett felém, a szeme
sötét volt, mint az éjszaka. – Én nem bánhatok veled durván?
– Nem. – Az egész testem reszketett a dühtől.
– De az a seggfej igen?
– Az a seggfej az egyetlen oka annak, hogy az apám még
életben van! – kiáltottam, ám az utolsó szónál elcsuklott a
hangom, és kitört belőlem a zokogás, amit próbáltam
visszafojtani. Dominic állkapcsa megrándult. Egy pillanatig csak
bámult rám, mintha alig tudna uralkodni magán, és szintén
rám akarna kiabálni. Azt hittem, meg is teszi, ám amikor
megszólalt, a hangja csendes volt.
– Hogy érted ezt, Roselyn?
– Úgy, hogy csak arra várnak, mikor leszek engedetlen.
Vannak embereik a börtönben, és azt várják… – A hasamra
tettem a kezem. Olyan közel jártam már ahhoz, hogy kifizessem
azt az átkozott kölcsönt. És apa is olyan közel járt már ahhoz,
hogy végre kiszabaduljon. – Ó, istenem! – Vettem egy erőt adó
lélegzetet, és ismét a szemébe néztem. – Anthonynak emberei
vannak odabent, és arra várnak, hogy megöljék az apámat, ha
én valami engedetlenséget követek el.
– Ezt mondta neked? – Dominic éles hangon felnevetett,
nekem pedig megfagyott a vér az ereimben. Egyet lépett felém,
én pedig egyet hátráltam. Összevonta a szemöldökét. –
Megengedted, hogy megérintsen, tőlem viszont visszariadsz?
– Kérlek, Dom! – Megremegett az ajkam. – Tényleg nagyon
hosszú napom volt.
Egy végtelen pillanatig engem nézett, és esküszöm,
szomorúságot láttam megvillanni sötét szemében. Aztán
elfordult, a terepjárókra nézett, amelyek már az utca innenső
oldalán parkoltak nem messze tőlünk.
Még mindig a kocsikat nézte, amikor megköszörülte a torkát,
és így szólt:
– Akkor menj!
Egy pillanatot se vártam. Odaszaladtam Marcóhoz, aki
kinyitotta nekem az ajtót. Olyan gyorsan ültem be, hogy
majdnem ráültem egy csokor napraforgóra. Két kézzel emeltem
fel, a celofán csörgött a kezemben, miközben néztem a nagy
barna fejeket és a hosszú, gyönyörű sárga szirmokat.
– Azt neked vette – mondta Marco, és beindította a kocsit,
majd elindultunk a színháztól.
Könny gyűlt a szemembe. Éreztem, hogy egy kicsit meghasad
a szívem. Az az arckifejezés, amikor azt hitte, hogy félek tőle,
örökké kísérteni fog. A legrosszabb az volt, hogy sosem félnék
tőle, viszont most, hogy ilyennek láttam, úgy éreztem, mintha
egy vadidegen állna előttem. A Gabe-bel folytatott beszélgetésre
gondoltam, amiről még nem is tudtam beszámolni neki. Gabe
figyelmeztetett. Elmondta, mit gondolnak az emberek
Dominicról és Roccóról. A lelkem mélyén tudtam, mire képes
Dominic. Ő mindig azt képviselte, ami ellen voltam, mindazt,
amivel neki is szembe kellett volna szegülnie, és valószínűleg
meg is tette volna, ha az anyja még él, és az apja nem kerül
olyan közel hozzá.
– El tudnál vinni a lakásomra? – kérdeztem. Persze a saját
lakásom volt az utolsó hely, ahová szívesen mentem, mert
Anthony ott egészen biztosan megtalált volna, de nem
térhettem vissza Dominicéba. Ezek után nem. Mit mondanék
neki egyáltalán? Mit lehet erre mondani?
Marco rám nézett a visszapillantó tükörből.
– Úgy nézek én ki, mint aki meg akar halni?
Összegörnyedtem a hátsó ülésen. Mindenki fél ettől az
embertől? Ha igen, épp most nyertem bepillantást abba, hogy
miért.
Dominic nem volt otthon, amikor odaértem. Nem találtam
vázát, ezért a csokrot a legnagyobb befőttesüvegbe tettem, amit
találtam. A szívem minden egyes vízbe tett szál után egyre
nehezebb lett. Magamhoz vettem egy üveg ásványvizet meg egy
doboz gyümölcsöt, amit éppen aznap hoztak, és leültem a
kanapéra a tévé elé. Egy ideig csak válogattam a műsorok
között, majd megállapodtam a Birmingham bandájánál. Milyen
ironikus. Valószínűleg elaludtam közben, mert amikor
legközelebb kinyitottam a szemem, négy óra tizenhárom perc
volt, és a vendégszoba ágyán feküdtem.
 22

ROSIE

Két napja nem láttam. Bárcsak azt mondhatnám, hogy nem

esett rosszul, de minden egyes ébren töltött másodpercben
egyre mélyebbre fúródott a kés a szívembe. Valahányszor a
házban voltam vagy kimentem, rá gondoltam. Amikor
táncoltam, ő járt a fejemben. Amikor edzettem, minden
gondolatom ő volt. Amikor ettem, csak rá tudtam gondolni,
amikor beléptem a vendégfürdőszobába, újraéltem mindent,
amit ott csináltunk. Részletesen leírtam a bátyjával folytatott
beszélgetésemet, de kihagytam azt a részt róla és Roccóról.
Haza akartam menni. Haza kellett mennem. Ha otthon leszek,
akkor legalább úgy tehetek, mintha ez meg sem történt volna.
Elhitethetem magammal, hogy sosem találkoztam Dominickal,
Gabe-bel vagy Roccóval, és sosem szippantott be újra az az élet.
Persze ez hazugság lenne. Abban a pillanatban visszatértem
ahhoz az élethez, amikor az apám úgy döntött, hogy Tommy
Costellóval üzletel. Valójában ő volt az oka ennek az egésznek,
de az apámat nem én választottam. Arról viszont én döntöttem,
hogy visszaengedem Gabe-et az életembe, Dominic pedig ennek
közvetlen következménye volt.
Az előadás előtt éppen nyújtottam, amikor megrezzent a
telefonom a mellettem lévő széken. Yari hívott.
 – Előadásom lesz ma este, szóval nem érek rá – mondtam neki
köszönés helyett.
– Ó, a francba, elfelejtettem. Akkor majd később beszélünk.
Csak azért hívtalak, hogy megkérdezzem, hogy vagy.
– Jól. – Nem jól.
– Megiszunk ma este valamit?
Megharaptam az ajkam.
– Nem tudom.
– Oké. Majd elmondom, hol vagyok, aztán eldöntöd, hogy
előadás után akarsz-e csatlakozni hozzám vagy sem.
– Köszi! – Elmosolyodtam.
– Kéz- és lábtörést! – felelte. – Még mindig ostoba mondásnak
tartom, de mindegy.
Felnevettem.
– Köszönöm! Később beszélünk.
– Jól van. Szeretlek.
– Én is szeretlek. – Letettem, aztán a táskám zsebébe
csúsztattam a telefonomat, hogy a táncra koncentráljak.
A ma esti előadás után öt szabadnapom lesz, és majd
szombaton kell újra táncolnom egy matinén. Az elmúlt két nap
három előadása rossz volt. Vagyis én voltam rossz.
Megtanultam a szerepemet, akár álmomban is el tudtam volna
táncolni, a mozdulataim azonban merevek voltak. És még ha én
nem is éreztem volna így, Joshua nyilvánvalóan észrevette. És
már kétszer szóvá is tette. Azt mondta, legközelebb megcsípi a
fenekem, hogy felébredjek végre. Nem is nevettem a viccen.
Hogy is tehettem volna, amikor legszívesebben sírva fakadtam
volna? Éppen ez a baj ezzel a Dominic dologgal. Ha már most
így éreztem magam, el sem tudtam képzelni, mi lesz akkor, ha
elkezdünk randizni, aztán szakítunk. Még a gondolatot sem
tudtam elviselni. Pedig még nem is csókolóztunk. Nem fogtuk
egymás kezét. Nem bújtunk össze. Csak szexeltünk. Ennek
ellenére valahányszor ránéztem, megdobbant a szívem.
– Készen állsz a negyedik körre? – kérdezte Josh, és megállt az
ajtóban. – Talán ezúttal képes leszel a kibaszott zenére
koncentrálni.
– Igen. – Nagy levegőt vettem. – Jól vagyok. Készen állok.
– Meg akarod nézni a kislányokat? – Az ajtófélfának dőlt. –
Talán ők majd eszedbe juttatják, milyen érzés a remény.
Éreztem, hogy elnehezül a szívem, de bólintottam, aztán
felálltam és követtem, mert igaza volt. A darabban táncoló
gyerekek csodálatosak voltak, és mindannyian úgy néztek rám,
mint akik alig várják már, hogy egy nap ők táncolhassák a
Cukortündér szerepét. Az utolsó előadás az elmúlt napok
legjobbja volt. Miután végeztem, zuhanyozni mentem néhány
lánnyal, és a hálaadási terveinkről beszélgettünk. Nekem nem
volt tervem. Sőt nem is volt senki, akivel ünnepelhettem volna.
Biztosra vettem, hogy Dominic majd csinál valamit, ha nem is
az apjával és a kishúgával, akkor a másik csapat testvérével. Azt
hittem, elszomorít a gondolat, de tavaly apa nem volt ott, hogy
együtt ünnepeljünk, Santi pedig egész nap videójátékozott,
vagyis gyakorlatilag akkor is egyedül voltam.
A bárban találkoztam Yarival. Úgy gondoltam, vagy megiszom
vele valamit, vagy hazamegyek és telesírom a párnámat. Persze
lehet, hogy még így is tele fogom sírni a párnámat, de legalább
részeg leszek közben. Amikor odaértem a bárhoz, Marco
utánam jött. Nyilvánvalóan már nem az volt az utasítása, hogy
várjon meg a kocsiban. Mostanában árnyékként követett.
Annak ellenére, hogy állandóan mellettem volt, mindenhol
Anthonyt kerestem. Nem tudtam, mire számítsak, hol rejtőzik,
de nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ott van valahol.
Amikor végül megpillantottam Yarit, örültem, hogy egy rendes
asztalnál ül, és nem azoknál a magas asztaloknál áll, mert nem
hittem, hogy a ma este után a lábam el tudna viselni még több
terhelést. Egyszer már jeges vízbe tettem, de úgy éreztem,
megint ráférne. Yari arca felderült, amikor meglátott. Felállt és
megölelt.
– Na, milyen volt? – Leült velem szemben. – Rendeltem neked
egy Martinit.
– Köszönöm. Elment egynek.
Felsóhajtott.
– Szóval megint nem tudtál koncentrálni?
– Nem igazán. – Ittam egy kortyot az italomból, aztán
körülnéztem. – Nagyon szép ez a hely.
– Nem mennek jól a dolgok Dominickal?
Hirtelen visszafordultam felé.
– Nincs semmi Dominic és köztem.
– Ugyan már! – forgatta a szemét.
– Komolyan mondom.
– Legutóbb, amikor együtt elmentünk valahová, megjelent, és
nem sok hiányzott ahhoz, hogy a hátára vessen, mint egy
ősember, ami, el kell ismernem, baromi dögös húzás lett volna
tőle. De nem akarom, hogy megsérülj.
– Nem fogok. – Már megtörtént.
– Beleszerettél! – Felnevetett. – Viszont legalább nem
egyoldalú a dolog.
– Hogy érted ezt? – kérdeztem, bár tudtam, mire gondol.
Éreztem, mit akar mondani, mégis hallanom kellett valaki más
szájából is, hogy elhiggyem, nem csak a saját fejemben létezik.
– El kell ismételnem a korábbi mondatomat? – kérdezte, és
felvonta a szemöldökét. – Vagy azt, hogy ő személyesen
választja ki a partnereidet a klubban, és csak az öregekkel
engedi, hogy találkozz?
– Szeretek Billie-vel lenni. – Elmosolyodtam, amikor eszembe
jutott az idős hölgy. – A múltkor eljött megnézni a színházban.
– A lényeg az, hogy Dominic megszállottan foglalkozik veled,
és még csak nem is titkolja.
– Te pedig félsz, hogy átveszi az irányítást az életem fölött, és
elveszítem önmagam miatta? – Ittam egy kortyot a Martiniból,
de megülte a gyomromat.
– Nem. – Felhorkant. – Te senki miatt nem fogod elveszíteni
önmagad. Én itt leszek mindig melletted, ha ezt akarod. Csak
hát még Anthonyval is foglalkoznod kell, valamint…
– Foglalkoznom kellett Anthonyval. Múlt idő. – Ismét ittam egy
kortyot, ezúttal nagyobbat.
Yarinak leesett az álla.
– Mi történt?
– Hosszú történet, de röviden összefoglalva: Dominic
megfenyegette, hogy megöli, ha akárcsak rám néz.
Továbbra is tátott szájjal bámult.
– Megőrült?
– Nem kizárt. – Éreztem, hogy könnyek szúrják a szemem, de
nagy levegőket vettem, nehogy sírva fakadjak. Nem fogok sírni.
A következő két órában ittunk, és könnyed dolgokról
beszélgettünk, mint például az egyik új ügyfeléről, aki folyton őt
kérte, és a hálaadásról. Azt mondta, hazautazik a Dominikai
Köztársaságba, hogy meglátogassa a családját. Olyan féltékeny
voltam. Én kamaszkorom óta nem jártam ott. Azóta nem, hogy
anyát megölték. Úgy éreztem, még jobban összeszorul a szívem.
– Ros. – A kezemre tette az övét. Felemeltem a tekintetem, és
üveges szemmel ránéztem. – Hé, én itt vagyok neked, kislány.
Ha akarod, lemondom az utazást.
– Nem! – A szabad kezemmel letöröltem a könnyeimet. Ennyit
arról, hogy nem sírok. – Ne butáskodj! Én csak… Ezért nem
szoktam Martinit inni. Tudod, milyen leszek tőle.
– Érzelgős és szentimentális? Igen. – Szomorúan
elmosolyodott.
Megszorítottam a kezét.
– Szeretlek.
– Én is szeretlek. Na, szóval túlságosan fáj a lábad ahhoz, hogy
táncoljunk? Mert ez az én számom.
Felnevettem, aztán felálltam. Igen, nagyon fájt a lábam, de
annyira nem, hogy ne tudjak táncolni.
 23

DOMINIC

– Mehetünk végre? – kérdezte bosszúsan Rocco mellettem. –

Vagy bemegyünk és iszunk valamit, vagy az üzlettel
foglalkozunk, de nem vagyok hajlandó tovább itt ülni, mint
valami kibaszott leselkedő.
Nehéz szívvel felsóhajtottam, és elfordítottam a tekintetem a
bárról, ahol Rosie és Yari volt. Már fél órája táncoltak, és annál
is régebb óta ittak. Rosie olyan szabadnak és boldognak tűnt, a
haját feltette magas lófarokba, a fejét hátravetette, úgy nevetett.
Furcsa hatással volt rám, hogy ilyennek látom. Azt kívántam,
bárcsak én lennék az oka az örömének. Ajándék volt ilyen
felszabadultnak látni, ugyanakkor átok is, mert én nem tudtam
megadni neki ezt a fajta békét. Mindannyian elszántan
igyekeztünk törvényes keretek között maradni, vagy legalábbis
annyira, amennyire csak lehetett. Russo nyolcvan-húsz
módszernek nevezte, mintha egy kibaszott diéta lenne.
Nyolcvan százalékban törvényes, húsz százalékban pedig olyan,
ami miatt börtönbe kerülhettünk, ha nem voltunk elég
óvatosak.
Voltak benzinkútjaink, import- és exportüzleteink, az
eszkortszolgáltatás, az éjszakai klubok, a szerencsejáték a
mosodák és a vegyesboltok hátsó helyiségeiben, két kaszinó, egy
magán takarítócég, egy teherautó-flotta és most legutóbb Loren
a barátjával, Enriquével be akart fektetni egy magánrepülőgép-
cégbe. Ezen vállalkozások nagy részét vagy örököltük, vagy
abból a pénzből indítottuk, amelyet örököltünk. Az apáinktól
eltérően azonban, akik mindent külön irányítottak, és nem
nagyon engedtek beleszólást mástól, valamint csak időnként
jöttek össze megbeszélésre a többi főnökkel, mi úgy döntöttünk,
hogy együtt csinálunk mindent. Mindannyian egyetértettünk
abban, hogy így kisebb az esélye, hogy bármelyikünk – vagy
esetleg a gyerekeink, akik majd megöröklik tőlünk ezeket –
megpróbálja hátba szúrni a másikat, és mindent magának
megszerezni.
Lorenzo apja beleegyezett. Valószínűleg azért, mert ő állt a
parancsnoki lánc csúcsán, és tudta, hogy ez nem lesz rá
hatással. Az én apám azonban nem értett egyet vele, ami persze
érthető volt. Egyesek féltek a régi barátaikkal közös üzletbe
vágni, és mivel az apám mindkettőt átverte, és ők is átverték őt,
ostoba ötletnek tartotta. Mi viszont szerettük azt gondolni, hogy
jobbak vagyunk az apáinknál. Ráadásul rengeteg ügyvéd
dolgozott nekünk, és minden egyes üzleti döntést velük is
megbeszéltünk. Az utóbbi időben a takarítócéggel gyűlt meg a
bajunk. Az öreg Marchettiéktől örököltük meg, akik nagyon sok
alkalmazottat elveszítettek, mert a város elvette őket tőlük. Mi
megpróbáltuk a saját oldalunkra állítani a következő
generációt, majd visszahódítani magunkhoz. Rocco éppen ezért
ült most a terepjáróm hátsó ülésén.
Ezek a cégek törvényes vállalkozások voltak, rendesen
fizettük utánuk az adót. Tudtam, hogy magyarázhatnám ezt
Rosie-nak, amíg csak szusz van bennem, mégis azzal érvelne,
hogy akkor sem biztonságos. A legrosszabb része viszont az,
hogy a szívem mélyén tudtam, nem vagyok képes azt a békét
biztosítani neki, amit megérdemel. Mindig is biztonsági őrök
fogják kísérni, sofőrje lesz, és én is mindig ott tornyosulok majd
fölötte. Nem tudtam, hogyan vélekedik ő ezekről az extra
részletekről. Egy részem mindezek ellenére szerette volna
átvenni az irányítást az élete fölött, csakhogy ez most Rosie.
Rohadtul fontosnak tartottam, hogy ő mit gondol.
– Menjünk! – adtam ki az utasítást Nicónak, miután még egy
hosszú pillanatig gyönyörködtem Roselyn táncában. Aztán
Roccóhoz fordultam: – Mondd el még egyszer a tervet!
– Odamegyünk, beszélünk a fickókkal, nyomjuk a sódert egy
ideig, aztán megmondjuk nekik, hogy legyenek bátrak, és
jöjjenek dolgozni a mi magán-takarítóvállalatunkhoz.
– És miért akarnák ezt megtenni? – kérdeztem.
Régen, amikor még Marchetti nagybátyja nagyon benne volt
az üzletben, a takarítást és az építkezést a szervezett bűnözés
irányította. Mostanában viszont szakszervezetek vannak. A
munkások tisztában vannak vele, milyen értékesek, és bár
tetszett a magán-takarítócég gondolata, nem hibáztattam ezeket
az embereket azért, mert felemelték a szavukat, és megvédték
magukat.
– Megint sztrájkolnak. Többet kell fizetnünk nekik, jobb
juttatásokat és több szabadságot biztosítanunk. Ha a városnak
akarnak dolgozni, akkor az az ő döntésük lesz, de azt tudom,
hogy én nem utasítanám vissza ezt az ajánlatot – mondta Rocco.
– Különben is, ezek közül jó néhányan a Costello-csapat tagjai.
Ha a mi oldalunkra állítjuk őket, akkor még egy aduász lesz a
kezünkben Tommy ellen.
– Hűha! – Napok óta most mosolyodtam el először. Ez
mindenki számára előnyös helyzet lenne. – Ellopjuk az
embereket, és ismét a mi irányításunk alá kerül ez az üzletág.
– Pontosan. – Rocco elvigyorodott. – Aztán megmondhatjuk
Hamilton polgármesternek, hogy nyalja ki a seggünket.
– Biztos vagyok benne, hogy G. már megelőzött minket.
– Sosem árt emlékeztetni az ilyen seggfejeket arra, hogy
valójában ki a főnök.
Ezt nem vitattam. Egy ideig csendben voltunk, aztán Rocco
ismét megszólalt:
– Megnéztem azt a helyszínt, amiről a múltkor beszéltünk.
– És? – pillantottam rá.
– Szerintem vágjunk bele!
Elmosolyodtam.
– Jó.
Már egy ideje beszéltünk róla, hogy nyitnunk kellene egy
titkos bárt. Olyat, ahová tagdíjat kell fizetni, és csak engedéllyel
lehet belépni. Én kezdettől fogva pártoltam az ötletet, a többiek
is beleegyeztek, Rocco azonban még gondolkodott rajta.
Leginkább azért, mert ő lesz az első számú tulajdonos. Persze
én is segíteni fogok, ám a hely régen az apja tulajdonában volt,
a halálát követően pedig Rocco és Mikey örökölte meg. Mikey
már a legelején beleegyezett, hogy átadja a tulajdonjogot a
testvérének. Azt mondta, majd elmegy oda néha inni egyet, ha
megnyitjuk, de az üzleti részéből nem akar részt vállalni. Az
apjuk és a régi főnökök mindig ott találkoztak, és az volt a terv,
hogy mi is ugyanerre használjuk majd, ám mivel mindenki
tudott erről a helyről, áttettük a megbeszéléseinket máshova. Az
eredetit viszont annyian ismerték, hogy tudtuk, azonnal nagyon
sok tagunk lesz, mihelyt elindítjuk a weboldalt. A befolyó
pénzből pedig finanszírozhatjuk a felújítási munkálatokat. Az is
segített, hogy a városnéző buszok is belevették ezt a helyet a
programjukba, és ez is növelte a misztikumát.
Kinéztem az ablakon, ismét Rosie-ra gondoltam, és
legszívesebben visszafordítottam volna a kocsit. Szerettem
volna kiszállni, besétálni abba a bárba, magamhoz húzni, hogy
táncoljon velem. Nem vagyok valami nagy táncos, de a kedvéért
bármit eltáncoltam volna. Bármit. A múltkori eset után
próbáltam nem túl sokat gondolni a jövőre. De bármit tettem is,
úgy éreztem, lassan kezdem elveszíteni őt, és nem tudtam,
mihez kezdek, ha egyszer tényleg hátat fordít nekem.
 24

ROSIE

Emlékeztem arra a pillanatra, amikor elnyomott az álom,

mégsem mentem fel a szobámba. Egy részem szerette volna
megpillantani Dominicot, a legfőbb ok azonban, amiért a
kanapén maradtam, az volt, hogy tényleg nagyon elfáradtam.
Nem tudom, mennyi ideig aludtam, amikor éreztem, hogy
valaki felemel. Kinyitottam a szemem, és hirtelen Dominic arcát
pillantottam meg az enyém mellett. Ismét behunytam a
szemem, belekapaszkodtam a nyakába, és dobogó szívére
szorítottam az arcomat. Úgy éreztem, mintha megcsókolta
volna a fejem tetejét, miközben felvitt az emeletre, de nem
mertem volna rá megesküdni. Biztosra vettem, hogy még
mindig haragszik rám a múltkori este miatt. Valószínűleg utált,
és legszívesebben kirakott volna a lakásából, de a bátyjának tett
ígérete miatt elviselt. Ezt a gondolatot jobban gyűlöltem, mint
bármit. Amikor megállt a vendégszoba előtt, erősebben
szorítottam a nyakát.
Hátrahajolt, és kérdőn rám nézett.
– Aludhatok veled ma este?
Amilyen hosszú ideig nézett, biztosra vettem, hogy nemet fog
mondani. A múltkori este óta nagyon sok gondolat kavargott a
fejemben, ám a legjobban az foglalkoztatott, hogy sosem
csókolóztunk. Elképesztő volt a szex. Végigcsókolta az egész
testemet, de a számat nem. Több mint egy éve én sem csókoltam
meg senkit, amit nem bántam, mivel Anthony volt az egyetlen
férfi, akihez ilyen kapcsolat fűzött az elmúlt évben. Ha arra
gondoltam, hogy ő csókol meg, attól hányingerem lett. A csók
hiánya eddig sosem zavart, most azonban valami furcsa ok
miatt azt akartam, hogy Dominic megcsókoljon. Nem szólt
semmit, csak egy hosszú, néma pillanat múlva továbbment a
szobájához. A lábával csukta be az ajtót maga után. Odalépett
az ágyhoz, felhajtotta a takarót, és letett a jobb oldalra.
Betakaróztam, és elhelyezkedtem a párnán, miközben elment.
Eltűnt a fürdőszobában, becsukta maga után az ajtót.
Hallottam, hogy megnyitja a vizet a zuhanyzóban, és éreztem,
hogy ismét elnyom az álom. Amikor lesüllyedt mellettem a
matrac, megint kinyitottam a szemem. Bekapcsolta a tévét, de
lenémította. Amikor oldalra fordultam, láttam, hogy ő már
ugyanígy fekszik és engem néz. A pulzusom felgyorsult a
látványtól. Nem értettem, miért lettem hirtelen ilyen ideges.
Talán a szívem mélyén tudtam, hogy ami most történik
közöttünk, az meghatározza a továbbiakat, és bár tudtam, hogy
rossz ötlet ez így kettőnk között, ráadásul hosszú távon nem
fogom tudni csinálni, mégsem akartam, hogy máris véget érjen.
– Még meg sem köszöntem neked a virágokat – szólaltam meg
halkan kis idő múlva.
– Nem tudtam, hogy az-e még a kedvenced.
Bólintottam a párnán fekve, majd rámosolyogtam, és
eszembe jutott az üzenet, amit át kellett adnom neki.
– Megkaptad az üzenetemet?
 – A bátyámról?
– Igen.
– Meg. Gabe az apámmal is beszélt.
– És szerinted tényleg biztonságban van?
– Igen.
– Az jó.
– Hiányzik neked? – kérdezte. Az arckifejezése nem változott
közben, továbbra is ugyanolyan közömbösnek és érdektelennek
látszott, mégis úgy tűnt, mintha visszafojtott lélegzettel várná a
válaszom.
– A bátyád? – Bólintott. – Miért kérdezed ezt tőlem? –
suttogtam.
Nehéz szívvel felsóhajtott, mintha ez már megadta volna a
választ a kérdésére, én pedig utáltam, hogy már megint rossz
következtetésre jutott. Ám mielőtt bármit is mondhattam volna,
megszólalt:
– Nem kell aggódnod az apád miatt. Biztonságban van,
vigyázunk rá.
Összeszorult a szívem.
– Dom.
– Bízz bennem!
– Megölted Anthonyt?
– Zavarna, ha így lenne?
Hanyatt fordultam. Nem akartam úgy tenni, mintha nem
képzeltem volna el többször is Anthony halálát, ám abban nem
voltam biztos, hogy érint, ha én vagyok az oka. Ismét felé
fordultam, megnyaltam az ajkam.
– Nem fog hiányozni.
 Nem mosolyodott el, de a szemében mintha kicsit felengedett
volna a rideg kifejezés.
– Ugye tudod, hogy nem félek tőled? – suttogtam.
– A múltkor úgy látszott, rettegsz.
– Ezért maradtál távol tőlem?
Egy hosszú pillanatra behunyta a szemét. Amikor ismét
kinyitotta, a tekintete lyukat égetett belém.
– Képtelen vagyok távol maradni tőled, Roselyn.
Közelebb húzódtam hozzá az ágyon, amíg én is az ő párnájára
nem tettem a fejemet. Felemeltem a kezem, megsimogattam az
arcélét, végighúztam az ujjamat borostás állán. Morgás tört fel a
torkából, és behunyta a szemét.
– Nem akarom, hogy távol maradj tőlem – mondtam egy pár
másodperc múlva.
Olyan tűz égett a szemében, amikor újra kinyitotta, hogy
megdobbant tőle a szívem.
– Még nem válaszoltál a kérdésemre.
– Gabe-ről?
– Igen. – A bal csípőmre tette a kezét, a hüvelykujjával lassú
köröket írt le rajta.
– Azt kérdezted, hiányzik-e. Nem igazán, nem. – Elfojtottam a
mosolyom, ő viszont nem. Az arcára lassan kiült az a jellegzetes
gonosz vigyor. Mielőtt bármit mondhatott vagy kérdezhetett
volna, hozzátettem: – Ugye tudod, hogy sosem voltam a
bátyáddal?
Megállt a keze rajtam.
– Hogy érted ezt?
– Soha nem feküdtem le a testvéreddel.
 – Roselyn. – Megmarkolta a csípőmet. – Ha ez csak vicc,
tízszer rácsapok a fenekedre.
– Biztos vagyok benne, hogy a múltkor tíznél többször is
rácsaptál. – Felnevettem, de abbahagytam a nevetést, amikor az
arckifejezése megváltozott, én pedig hirtelen mindent
elfelejtettem. Magához húzott, az egész teste hozzám simult, én
pedig már megszólalni sem tudtam.
– Mondd még egyszer!
– Soha nem feküdtem le a testvéreddel.
– Csak most vagy régen sem?
– Soha. – Hátrahúzódtam, és a szemét kutattam, szerettem
volna kideríteni, mire gondol. Az állkapcsát erősen
összeharapta, de semmi más árulkodó jelet nem láttam rajta. –
Nem mondom, hogy nem történt volna meg, de csupán öt
hónapig voltunk együtt. Még a harmadik szintig sem jutottunk
el.
– Nálam kimaradtak a szintek. Emlékeztess, hogy mi a
harmadik szint!
– Ruha alatti simogatás, orális szex, tudod, a komolyabb
dolgok. – Felszisszentem, amikor megéreztem kérges ujjait a bő
pólóm alá csúszni. Egy szót sem szólt, csak finoman
végigsimított a hátamon, az oldalamon, aztán végül óvatosan
megmarkolta a mellemet. Hátrafeszítettem a hátam, amikor két
ujja között morzsolgatni kezdte a mellbimbómat.
– Ezt sem csináltátok?
Megráztam a fejemet, nem tudtam megszólalni.
A keze lassan lejjebb vándorolt a hasamra, benyúlt a
rövidnadrágom és a bugyim alá. Hosszú ujjait a puncim redői
közé csúsztatta.
– Ezt sem?
– Istenem! Nem. – Hallatszott, hogy elakad a lélegzetem,
amikor belém dugta az egyik ujját és begörbítette a hegyét.
– Ezt sem? – A hüvelykujjával a csiklómat simogatta,
miközben a másik ujja bennem mozgott.
– Nem. Basszus! – Összeszorítottam a szemem, és még jobban
hátrafeszítettem a hátam, mert tűzijáték robbant fel bennem.
Lelassította az ujjait, de továbbra is hozzám ért, majd
közelebb hajolt, és megcsókolta a nyakam bemélyedését meg az
állkapcsomat. Lassan kivette a bugyimból a kezét, és végighúzta
a vágyam bizonyítékát felfelé a hasamon. Amikor kinyitottam a
szemem, láttam, hogy engem néz, az arca csak pár centire volt
az enyémtől. A pillantása erejétől felgyorsult a pulzusom, majd
még közelebb hajolt, a hüvelykujjával az arcélemet simogatta. A
következő pillanatban az ajkamra szorította a száját, és úgy
éreztem, mintha megállt volna az egész világ. Megragadtam a
karját, magamhoz húztam, ő pedig ekkor kezdett el igazán
csókolni. A csókja egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek ő
kinézett. Puha volt, hívogató, a nyelve tétován kért bebocsátást
a számba, mintha engedélyre várt volna, aztán minden
érzékemet felgyújtotta, amikor összefonódott az enyémmel.
Olyan volt ez a csók, mint egy erotikus vers, gyönyörűen megírt,
és olyan erővel bírt, hogy lángra lobbantott. Azt akartam, hogy
soha ne érjen véget. Azt akartam, hogy soha ne hagyja abba a
simogatást. Mindig érezni akartam a nyelvét az enyémen,
hallani, ahogy a számba nyög, mintha ez lenne a legjobb dolog,
amit valaha érzett.
 Egy örökkévalóságnak tűnő csókolózás és simogatás után –
ami alatt valamikor levetkőztünk és félredobtuk a ruháinkat –
elhúzódtunk egymástól, és az oldalunkon fekve meztelenül
néztünk szembe egymással. Ugyanolyan testhelyzetben voltunk,
mint amikor elkezdtük. Dominic le sem vette rólam a szemét,
miközben fölém kerekedett, szétnyitotta a lábamat az övével, és
közé helyezkedett. A farkát a kezében tartotta, lassan húzogatta
le-fel, és közben a szemembe nézett. Én nem tudtam sokáig
megőrizni a szemkontaktust, de csak azért nem, mert látni
akartam, mit csinál. Az ajkamba haraptam, és felemeltem a
felsőtestem. Ő hátrahajolt, és nézte, ahogy még feljebb
emelkedem, majd félretolom a kezét. Felszisszent, amikor
teljesen felültem, és megnyaltam a farka végét.
Felnéztem, elmosolyodtam a szeméből sugárzó vágy láttán,
aztán folytattam, amit elkezdtem. Néhányszor megnyaltam
körbe a nyelvemmel, úgy izgattam, ahogy ő is engem legutóbb,
majd amennyire tudtam, a számba vettem. Képtelenség volt az
egészet befogadnom, de amennyit csak tudtam, elnyeltem.
Bátorságot adott szaggatott lélegzése, ahogy a hajamat húzta és
a nevemet nyögte, valahányszor le-fel mozogtam rajta. Végül
hátrahúzta a fejemet, teljesen kihúzódott a számból, és felfelé
biccentette az arcomat, hogy ránézzek.
Néhány másodpercig csak nézett a szemembe, mintha
keresett volna valamit, aztán az ajkamra szorította az övét. Ez
nem finom csók volt, hanem birtokló és szenvedélyes, mintha
megpróbálta volna megtámadni és leigázni minden részemet,
mintha már nem lett volna amúgy is az övé. Feltérdeltem, hogy
valamennyire egy magasságban legyünk, bár egy ilyen férfival,
mint ő, ezt nem lehet megvalósítani. Lelassította a csókot,
finoman megharapta az ajkamat, az arcélemet, aztán
hátrahajolt és rám nézett.
– Akarod, hogy óvszert húzzak? – Még mindig a két kezében
tartotta az arcomat, és a szememet fürkészte. – Engem
leteszteltek, de kérdés nélkül megteszem, ha azt akarod.
– Én még… és te… én még sohasem csináltam anélkül –
suttogtam. Elengedte az arcom, az éjjeliszekrény felé nyúlt, én
azonban megfogtam a karját, hogy megállítsam. – Nem akarom,
hogy használd.
A tekintete elsötétült a szavaim hallatán, nekem pedig
felgyorsult a pulzusom.
– Még én sem csináltam anélkül.
– Ezt most csak úgy mondod?
– Szoktam én csak úgy mondani dolgokat? – nézett rám
jelentőségteljesen.
Megráztam a fejemet, a szívem erősen kalapált a
mellkasomban. Szerettem volna megkérdezni tőle, miért velem
nem akarja felvenni, de képtelen voltam megfogalmazni a
kérdést. Ezért inkább hozzáhajoltam, átkaroltam a nyakát, és
magamhoz húztam, hogy megcsókoljam. A magasságbeli
különbségünket a saját előnyömre fordítottam, és felálltam az
ágyon, közvetlenül a farka fölé, ő pedig hátraült a sarkára.
Addig nem hagytuk abba a csókot, amíg lassan rá nem
ereszkedtem. Akkor elhúzódtam, hátravetettem a fejemet, és
beszívtam egy jó nagy levegőt, mert annyira kitöltött és annyira
jó volt. Lassan mozogtam, hagytam magamnak időt, hogy
hozzászokjak a vastagságához és a hosszához.
 – Basszus, bébi! – Megfogta a csípőmet, és ő irányította a
testemet. Addig járt bennem ki-be, amíg felkiáltottam, és
remegni kezdett a lábam. – Imádom, ahogy a farkamon
lovagolsz! – Lökött egyet. – Egész nap képes lennék ezt csinálni
veled. – Még mélyebbre hatolt. Felnyögött, és erősebben
szorította a csípőmet. Nem kaptam levegőt, a lábam már
irányíthatatlanul remegett.
– Nézz rám! – mordult fel, és kissé hátrahúzódott tőlem.
Megborzongtam, amikor a szemébe néztem. Megharapta az alsó
ajkam, beszívta a szájába, a lökései lelassultak, miközben
engem nézett. – Az enyém vagy, Rosie. A puncid, a mosolyod, a
könnyeid, minden lélegzetvételed. Mindened. Kibaszottul csak
az enyém. – Nagyot lökött, mélyre hatolt, és megérintett egy
olyan pontot bennem, amitől úgy éreztem, elevenen elégek. Tűz
perzselte minden részemet. – Mondd te is!
– Dom – lihegtem, miközben a farkán élveztem. – Istenem! A
tiéd vagyok. Igen.
– Basszus, Rosie! – Két kezébe fogta az arcom, nem engedte,
hogy elfordítsam a tekintetem róla, miközben összeolvadva
együtt mozogtunk.
Könny gyűlt a szemembe, de visszatartottam, nem akartam
bonyolítani vagy tönkretenni a pillanatot. Ilyet még soha nem
éreztem, és egy pillanatra megrémültem, mert ismeretlen
területre tévedtem. Aztán hátrahajtotta kissé a fejét, a nevemet
mormolta minden egyes lökésnél, én pedig újra belevesztem,
éreztem, hogy megint végigsöpör rajtam a gyönyör. Az egész
teste mozdulatlanná dermedt alattam, majd éreztem, hogy
kilövell bennem. Erősebben szorítottam a vállát, rövid körmeim
a bőrébe vájtak. Visszahozta a fejét egyenesbe, egy pillanatra
rám nézett, aztán megint megcsókolt. Magához ölelt, közben a
farka még mindig lüktetett bennem.
Hosszú pillanatokkal később még mindig úgy éreztem,
mintha teljesen kitöltene, amikor kihúzódott belőlem.
Lefektetett az ágyra, és kiment a fürdőszobába. Én csak
pihegtem, próbáltam magamhoz térni, majd amikor visszajött,
alaposan és finoman megtörölgetett, és ismét eltűnt.
Lecsukódott a szemem. Hallottam a víz csobogását, és már nem
tudtam nyitva tartani a szemem. Amikor ismét éreztem, hogy
ott van mellettem, rám terítette a takarót, az oldalára feküdt a
saját térfelén, és maga felé fordított.
– Hé! – A kézfejével megsimította az arcomat. Kinyitottam a
szemem, és ugyanezt csináltam vele, majd lejjebb vittem az
ujjaimat. Éreztem a karja minden egyes kidudorodó izmát és
minden egyes homorú részt a mellkasán. Felvonta a
szemöldökét. – Látom, még nem állsz készen a második
menetre.
Elmosolyodtam.
– Mert te igen?
– Veled? – Felnevetett. – Tíz kibaszott éve várok erre, szóval
bármikor készen állok, amikor csak akarod.
Összevontam a szemöldököm. Már korábban is mondott
valami ehhez hasonlót, amivel akkor nem foglalkoztam, most
viszont fontosnak tűnt, és kíváncsivá tett, ezért rákérdeztem.
– Hogy érted azt, hogy tíz éve?
– Nem számít. Most már az enyém vagy. – Hozzám hajolt,
homlokon csókolt, én pedig úgy döntöttem, hogy egy időre
félreteszem a dolgot. – Azóta sok barátod volt?
– Nem sok. – Elmosolyodtam a mellkasához húzódva. – És
neked?
– Nem igazán. Senki olyan, aki mellett megállapodhattam
volna.
– Hm. – Nem tetszett a gondolat, hogy bárki mással van, de
képmutatás lett volna tőlem, ha ezt hangosan is kimondom, így
nem tettem. – Néhány éve már nem voltam senkivel. Vagyis
eddig az évig – suttogtam. Gyűlöltem, hogy az a személy
Anthony volt, azt pedig még jobban, hogy most szóba hozom, de
őszinte akartam lenni. – Mindig használt óvszert. Soha nem
csókolóztunk. Az nem… nem…
Azt akartam mondani, hogy az nem kölcsönös beleegyezésen
alapult, de nem tudtam rávenni magam, hogy kiejtsem a
szavakat. Soha nem mondtam nemet Anthonynak. Bár túl sok
választást nem adott, mert folyton fenyegetett. Valahányszor
hozzám ért, mindig úgy kezdte, hogy „az apád” vagy „nem
szeretnéd, hogy a kisöcséd…”. Nem akartam ezt elmondani
Domnak, legalábbis most nem. És nem akartam Anthonyról sem
beszélni.
– Ilyen volt – fejezte be helyettem, majd hátrahajolt, a
tenyerébe fogta az arcom és feljebb biccentette a fejemet, hogy
rá nézzek. – Az nem ilyen volt.
Megráztam a fejemet. Az biztos, hogy nem ilyen volt.
– Még én sem éreztem ilyet sosem. – Ismét megcsókolt, mire
reszketni kezdett a gyomrom. Amikor elhúzódott tőlem, a
szememet kutatta. – Ezelőtt kilenc hónapon keresztül nem
voltam senkivel.
 – Az lehetetlen.
– Hidd el nekem, számoltam. – Halkan felnevetett, és a
mellkasához húzott. – Belefáradtam, hogy mindig ürességet
érzek szex után.
Belegondoltam, milyen mély értelme van ezeknek a
mondatoknak, mit jelentenek külön-külön és mit, amikor
egymás után hangzanak el. Dominic még gyerekkorában sem
volt soha az a típus, aki feleslegesen beszélt vagy hazudott
volna. Ravasz volt, azt el kell ismerni, de sosem hazudott. Most,
hogy ezeket a szavakat hallottam tőle, a szívem úgy megtelt
érzelmekkel, ahogy még soha azelőtt. Volt egy komoly barátom,
ő az egyetlen, aki eljött hozzánk vacsorára, és elvitte Santit
baseballmeccsekre, de még ő sem keltett bennem soha ilyen
érzéseket. Mindig is azt hittem, hogy valahogy tönkretett az,
ami az anyámmal történt. Talán elvette tőlem a kötődés
képességét, megfosztott tőle, de nyilvánvalóan tévedtem.
Félretettem ezt a gondolatot, próbáltam eltemetni összetört
érzéseim kupaca alá. Behunytam a szemem, beszívtam Dominic
illatát. Imádtam, és azt is, amikor a karjában feküdtem.
– Mit csinálsz hálaadáskor? – kérdezte kis idő múlva.
– Semmit. – Ásítottam egyet, és ki sem nyitottam a szemem. –
Azon a hétvégén dolgoznom kell.
– Vacsoraterved sincs? – kérdezte. – Általában mit szoktatok
csinálni? Tavaly hogy töltöttétek?
– Elvittem Santit a Niagara-vízeséshez. – Elmosolyodtam,
amikor eszembe jutott ez az emlék.
– Elmentetek Kanadába, hogy megünnepeljetek egy amerikai
ünnepet?
 – Igen. – Kinyitottam a szemem, és felnevettem, amikor
láttam, mennyire értetlen arcot vág. – Ez csak egy átlagos
csütörtök, nem igaz? Amúgy sem nagyon érdekelnek az
ünnepek.
– Ez nem az ünnepről szól. – Összevonta a szemöldökét. – Ezt
a napot azokkal kell tölteni, akiket szeretsz.
– Santi Cabóban van a barátnőjével. Apa börtönben. –
Felnevettem, amikor folytattam. – A Union Cityben élő
családtagjaim elutaznak Dominikára. Yari az egyetlen, akivel
együtt lennék, de ő is Dominikára utazik. – Megvontam a
vállam. – Ahogy már mondtam, ez is csak egy átlagos csütörtök.
Egy pillanatig a szememet kutatta, de nem mondott semmit,
amíg be nem hunytam.
– Szoktál visszamenni Providence-be?
– Nem. – Éreztem, hogy megfeszül a testem, az ösztöneim azt
súgták, meneküljek. Ha szóba hozza az otthoni hálaadásokat,
azzal kinyitja az érzelmekkel teli ládámat, amelyet elszántan
próbáltam zárva tartani. Igyekeztem csak a jó emlékeket
megőrizni az otthoni életünkből, a tragédia után azonban még
azok is hazugságnak tűntek. – És te szoktál visszamenni?
– Nem.
– Szóval még nem láttad az emlékművet, és nem mentél el a
sírokhoz?
– Nem érdekel. Anya nem ott van. Ők nem ott vannak –
felelte, és kissé elhúzódott tőlem. Kinyitottam a szemem, és
láttam az övében a szomorúságot.
– Tudom – suttogtam. – Én viszont szeretnék elmenni.
Legalább egyszer, hogy megnézzem az emlékművet.
 – Ha te elmész, akkor én is. – Hozzám hajolt, és puhán szájon
csókolt.
– Még akkor is, ha nem érdekel?
– Te érdekelsz. – Elmosolyodott. Elbűvölő mosoly volt, amitől
megdobbant a szívem. Arra a srácra emlékeztetett, aki évekkel
ezelőtt mindig bejött a fagyizóba. – Velem fogod tölteni a
hálaadást.
– Micsoda? – pislogtam. – Hol?
– A családomnál.
Egy pillanatra megdermedtem. Az előbb azt mondta, hogy ezt
a napot azokkal kell tölteni, akiket szeretünk, vagyis talán úgy
értette, hogy… nem. Biztosan nem. Bizonyára csak kedves akart
lenni.
– A családodnál hol? – kérdeztem óvatosan, mert eszembe
jutott, hogy a tragédia után Olaszországba költöztek az apjával
és a megmaradt családtagjaival. – Nincs érvényes útlevelem, és
tényleg dolgoznom kell szombaton. Nem mehetek csak úgy
Olaszországba. – Csettintettem az ujjammal, hogy
szemléltessem.
– Nyugi! – kuncogott. – Hacsak Palermo nem települt át
Greenwichbe, akkor időben odaérsz az előadásra.
Fellélegeztem, éreztem, hogy megnyugszom, és végül
elaludtam.
 25

ROSIE

Dom egész nap távol volt, ezért megkérte Marcót, hogy vigyen
el a boltba, mert venni akartam valamit, amit hálaadásra
viszünk a barátaihoz… a családjához. Azt mondta, a pár az
Upper East Side-on lakik, de van egy másik házuk is
Connecticutban, és ott töltjük a hálaadást. Ezen kívül azt is
kérte, hogy pakoljak össze egy táskát, mert ott töltjük az
éjszakát. Valamiért ettől még idegesebb lettem. Nem tudtam
nem arra gondolni, milyen kínos lesz, ha utálnak engem, vagy
fordítva.
A kocsiban megnéztem az e-mailjeimet, biztosan nem küldött-
e Veronica nekem ügyfeleket. Nem lepett meg, hogy az egyetlen
levélben, amit nekem írt, kellemes ünnepeket és jó hétvégét
kívánt. Billy gyerekei eljöttek hozzá ezen a héten, a férfinak
pedig, Jacknek, akit korábban elkísértem egy vacsorára, volt egy
fia a városban. Yari szüntelenül azzal ugratott, hogy csupán két
ügyfelem volt, amióta elkezdtem dolgozni az Ouiban. Tudta,
hogy Dominic áll a háttérben, és ezt „egyszerre dögösnek és
szexistának” tartotta. Én már kezdtem arra gondolni, hogy ez
így nagyon nincs jól, mert kevesebbet keresek, Yari azonban
emlékeztetett rá, hogy a cég minden munkavállalójánál heti két
ügyfélre korlátozza a munkát. Különben sem volt okom
panaszra a pénz miatt, mivel a klubban ezer dollárt kerestem, a
borravalóval és az ajándékokkal pedig, amelyeket Billie és Jack
vett nekem, majdnem megvolt még egy ezer. Annyira közel
jártam már ahhoz, hogy kifizessem a tízezer dollár adósságot,
hogy szinte a bőrömön éreztem. Miután meglesz az egész
összeg, elmegyek Tommyhoz, és végre lezárom ezt az ügyet.
Éppen a boroknál álltam, és fogalmam sem volt, hogy mit
vegyek, mivel nem tudtam, melyik bor a jó és melyik nem,
amikor egy férfi jelent meg ugyanabban a sorban. Felnéztem rá.
Baseballsapkát és farmerdzsekit viselt, de háttal állt nekem, és a
vacsora utáni borokat nézegette. Én folytattam a válogatást. Le-
fel sétáltam a polcok előtt. Francia, olasz, spanyol, kaliforniai.
Melyik a jó? A sor másik végébe néztem, ahol Marco állt.
Segítséget kértem volna tőle, ha a korát tekintve nem az
öcsémhez lett volna közelebb, mint hozzám, egyébként is
biztosan tudtam, hogy nem ért a borokhoz. Felsóhajtottam, és
elkezdtem elolvasni mindegyiknél a leírásokat. Szerencsére a
bolt alkalmazottai értékelték őket, és leírták róluk a saját
gondolataikat. Arra gondoltam, mivel a társaságban többnyire
olaszok lesznek, és talán értékelik a gesztust, leszűkítettem a
keresést az olasz borokra. Hallottam, hogy valaki betol egy
bevásárlókocsit ebbe a sorba, de nem nagyon foglalkoztam vele.
Csak akkor figyeltem fel rá, amikor hangosabb és gyorsabb lett
a hangja, mint amikor egy gyerek szalad vele, aztán feláll rá és
gurul. Sajnos túl későn néztem fel, mert a kocsi máris teljes
erővel nekem ütközött oldalról. Elakadt a lélegzetem. Lenéztem,
hogy mi van benne, és több karton üdítőt pillantottam meg.
Valószínűleg ezért volt olyan érzés, mintha egy tonna tégla
ütközött volna nekem. Az biztos, hogy megmarad a helye.
Feljebb emeltem a tekintetem a baseballsapkás férfira, és
Anthony jéghideg kék szemével találkoztam. Sikítani akartam
vagy mondani valamit, ő azonban megfordult, és gyorsan
elment. A kocsit ott hagyta, ahol volt.
Nem kellett mondania semmit. A figyelmeztetés egyértelmű
volt. Gondolatok cikáztak a fejemben, eszembe jutott az apám.
Beszélnem kell vele megint. Meg kell bizonyosodnom róla, hogy
jól van, ő viszont nem hívott, és most nagyon megijedtem
emiatt. Amikor lépteket hallottam a hátam mögött, idegesen
megfordultam, de láttam, hogy Marco fut felém. Rám nézett,
aztán Anthonyra, aki éppen befordult a sarkon. Marco úgy
döntött, inkább velem foglalkozik.
– Jól vagy? – Arrébb húzta a bevásárlókocsit, és megfogta a
karomat. Megdöbbentem, hogy őszinte aggodalom látszik a
szemében, és arra gondoltam, vajon miattam aggódik-e vagy
saját maga miatt, mert majd szembe kell néznie Dominic
haragjával. Éppen ezért a fájdalom ellenére bólintottam.
– Igen, jól. Csak baleset volt – feleltem, és találomra lekaptam
a polcról az egyik olasz bort. A sok gondos válogatás után végül
a kétségbeesés döntött.
– Biztos vagy benne? – Marco nem engedte el a karomat, nem
fordította el a tekintetét az arcomról, bár én nem nagyon
néztem a szemébe. Most viszont igen.
– Teljesen. – Elmosolyodtam. – Hozok egy üveg tequilát is
biztosítéknak, aztán mehetünk.
A térdem folyamatosan rángatózott. Nem a terepjáróval
mentünk, mint ahogy számítottam, azzal Nico és Marco jött.
Dominic a saját kocsiját vezette. A saját méregdrága kocsiját.
Még a bőrülésnek is drága illata volt. Behunytam a szemem, és
harmadszor szagoltam meg. Dominic felnevetett, megfogta a
kezem, és összekulcsolta az ujjainkat. Egyszerű gesztus volt,
ennek ellenére hevesebben dobogott tőle a szívem.
– Látom, tetszik a kocsim. – Csillogott a szeme, úgy nézett rám.
– Odavagyok érte. – Elmosolyodtam. – Olyan jó illata van a
bőrnek, mint egy drága táskának. Nem is hasonlít azokra a Mott
utcai boltokra.
Erre még hangosabban nevetett.
– Biztosíthatlak, hogy nem a kínai negyedben vettem, bébi. –
Nem tudom, miért, de valahányszor így szólított, elpirultam.
Észrevette, de nem mondott rá semmit. Abból azonban, ahogy
vidáman megrándult az ajka, tudtam, hogy nem hagyja szó
nélkül. – Tetszik, amikor így nevezlek, ugye?
– Talán. – Megharaptam az ajkamat, és elfordítottam a
fejemet, amikor megállt egy piros lámpánál.
– Valld be! – Hozzám hajolt egészen közel, és hirtelen
megtöltötte az orromat az ő illata, valamint a bőrülésé, és azt
hiszem, valahogy így képzeltem el a mennyországot, ha létezik.
Megcsókolta a nyakamat, az arcomat, aztán finoman
megharapta a fülcimpámat. – Bébi! – súgta rekedt hangon.
Megdobbant a szívem. – Pici táncos – tette hozzá, és megnyalta
a fülkagylómat. – Az enyém. – A szívem egyre gyorsabban vert.
Szembefordultam vele, ő pedig olyan szenvedélyesen csókolt
meg, hogy beleszédültem.
Mögöttünk háromszor dudált egy autó, ezért Dominic
elhúzódott, a szememet kutatta, mintha tengernyi ideje lenne. A
kocsi kikerült minket, a sofőr pedig felmutatta a középső ujját.
Dominic szájába nevettem.
– Szerintem jobb lenne, ha indulnánk, bébi – mondtam
kihangsúlyozva az utolsó szót.
Felizzott a tekintete, és visszahajolt a saját ülésére.
– Legközelebb, amikor megduglak, azt akarom, hogy így
nevezz, amikor elélvezel.
– Jól van – súgtam, és megint dobbant egyet a szívem.
Megint dudált valaki. Ezúttal Marco. Dominic elindult, aztán
lehúzta az ablakot, és kidugta rajta a középső ujját. A
visszapillantó tükörben láttam, hogy Marco és Nico nevetnek.
– Ők is velünk vacsoráznak? – kérdeztem. – Úgy értem, Marco
és Nico.
– Hát persze. – Oldalra nézett rám, amikor felhajtottunk az
autópályára. – Ők is a családhoz tartoznak.
– Szóval akkor feltételezhetjük, hogy ez egy szervezett
bűnözői család.
– Én nem feltételezek semmit, de ha te azt akarod, csak rajta.
– Megint megfogta a kezem, és megcsókolta a kézfejemet.
Valószínűleg ennél egyértelműbben nem fogja elismerni. – Ők
az egyetlen családom, akit ismerek. Az egyetlen család, ami van
nekem.
A szavai egy ideig ott lebegtek köztünk a levegőben. Tudtam,
hogy többet is mondana, ha rákérdeznék, de nem akartam.
Inkább visszatértem ahhoz a témához, amit szerettem volna
megbeszélni, de még nem került szóba.
– Szóval tíz éve vágysz rám?
– Tudtam, hogy nem hagyod annyiban.
– Hát persze, hogy nem. Az egyik percben barátok voltunk,
aztán flörtöltünk, a következőben pedig már igazi seggfejként
viselkedtél velem. Most pedig azt mondod, hogy kedveltél? –
Próbáltam elhúzni a kezem, de erősebben szorította, és nem
engedte.
– Csak azért voltam seggfej, mert haragudtam – felelte. – És
mert azt hittem, ha kiállhatatlan vagyok, a bátyám szakítani fog
veled.
– Tényleg? – Meglepetten néztem rá. – Ez rendkívül ostobán
hangzik.
Megvonta a vállát.
– Tizenhét éves voltam.
– Azt ugye tudod, hogy én totál beléd voltam zúgva?
Hirtelen rám nézett.
– Amikor Gabe-bel jártál?
– Azelőtt. De totálisan. Soha nem festettem ki magam, csak
akkor, amikor úgy gondoltam, hogy találkozom veled, és azt is
csak azért, mert minden lány, akivel együtt voltál, sminkelte
magát.
– Aztán mivel engem nem kaphattál meg, úgy döntöttél, hogy
a bátyámmal jársz?
– Nem. Nagyon kitartó volt. – Éreztem, hogy elpirulok. – És ő
nem hozta be a fagyizóba az összes barátnőjét, hogy aztán
tudomást se vegyen róluk, és előttük flörtöljön velem.
– Gabriel egy kibaszott seggfej. – Megrándult az ajka, és
megrázta a fejét. – Elmondtam neki, hogy tetszel nekem, ő
viszont lebeszélt, hogy ne hívjalak randizni. Esküszöm, két hét
sem telt el, és már együtt jártatok.
– Most viccelsz?
– Bárcsak viccelnék!
– Ez annyira elcseszett. – Összevontam a szemöldököm, és
belegondoltam. – Gyűlölted őt emiatt?
– Egy kicsit. – felelte. – Próbáltam meggyőzni magamat arról,
hogy te csak egy lány vagy.
A homlokomat ráncoltam.
– És lányokból bőven volt neked akkoriban.
– Mégis csak téged akartalak.
Megdobbant a szívem.
– Dom.
– Ahogy már mondtam, most az enyém vagy, és csak ez
számít. – Megcsókolta a kézfejemet, aztán felnevetett és
leengedte. – Még mindig alig hiszem el, hogy nem jutottatok el a
harmadik szintig.
– A bátyád tökéletes úriember.
– Nos, akkor még szerencse, hogy én nem vagyok az. – Rám
kacsintott.
A szívem ismét nagyot dobbant. Jézusom, nekem végem.
 26

DOMINIC

Reggel kilenckor álltunk meg Loren és Catalina greenwichi

otthona előtt. Néztem, ahogy Rosie tágra nyílt szemmel, leesett
állal bámulja. Annyira lenyűgözte a ház, hogy úgy döntöttem,
venni fogok neki egy ilyet ebben az utcában. Nekünk. Azok a
házak is nagyok voltak, ahol felnőttünk, de nem ennyire. Ez a
vízparton állt, kovácsoltvas kerítése volt, szökőkúttal és
hatalmas kerttel a ház előtt, mellette és mögötte is, a hátsó
udvaron pedig egy gyönyörű medence állt. Valóban maga volt a
valóra vált álom. Én sosem vágytam ilyenre, de ha Rosie igen,
akkor mindent elkövetek, hogy vegyek egyet. Basszus, úgy
beszéltem, mint Lorenzo. Mint Gio. És még csak azt sem
mondhattam, hogy gyűlölöm. Ami engem illet, Rosie számomra
az igazi. Próbáltam belegondolni, mit szól majd a bátyám
mindehhez, de inkább félretettem a problémát. Majd akkor
birkózom meg vele, amikor telefonál vagy végre hazajön.
Amúgy sem változtatna semmin. Felnéztem az égre, és némán
megkértem az anyukámat, hogy bocsásson meg nekem ezért a
gondolatért. Istenem, bárcsak itt lenne! Ő pontosan tudná, mit
mondjon nekem, Gabe-nek, sőt még Rosie-nak is. Átmentem a
kocsi másik oldalára, hogy kinyissam neki az ajtót. Még mindig
a környéket csodálta.
 – Ez őrület – szólalt meg. – Úgy értem, voltam már nagy
házban, de ez… Korunkbeli embereknek van ilyen otthona?
– Egy kicsit idősebbek nálunk, de nem sokkal. – Visszafogtam
a mosolyomat, mert arra gondoltam, ha Loren is itt lenne kint,
akkor azt mondtam volna, hogy sokkal idősebbek, csak azért,
hogy ugrassam.
– Megkérdezném, hogy mivel foglalkoznak, de őszintén szólva
lehet, hogy inkább nem akarom tudni.
Erre ismét elvigyorodtam. Átkaroltam a vállát, és a
bejárathoz vezettem.
– A férj ügyvéd, a felesége pedig balett-táncos, szóval nem sok
minden mást mondhatok.
Felnézett rám, az arcán látszott, hogy nem hisz nekem.
– Komolyan beszélek. – Magamhoz szorítottam, és
megcsókoltam a feje búbját. Istenem, ez a sampon mámorító
illatú. Vagy talán csak ő maga.
– És ebből van ennyi pénzük? – kérdezte óvatosan.
– Nem az összes pénzük, de azt mondtad, arról a részről nem
akarsz tudni. – Elhúzódtam és rákacsintottam, majd
benyitottam az ajtón.
– Hé! – Megrázta a fejét, és ő is belépett. – Te csak úgy benyitsz
mások otthonába? Nem kellett volna csengetnünk?
– Nem. – Hátranéztem Marcóra és Nicóra, és észrevettem két
ajándéktasakot Marco kezében. – Azok micsodák?
– Ja, azokat én hoztam – felelte. – Nem jelenhetünk meg valaki
otthonában üres kézzel, különösen, ha megvendégelnek minket.
Felnéztem Marcóra, és láttam, hogy ő is ugyanolyan riadtan
néz. Ő is itt volt a múltkor, amikor próbáltam hozni valamit
hálaadásra. Csak azt remélem, Cat nem fogja automatikusan
utálni Rosie-t emiatt a gesztus miatt. Bár el sem tudtam
képzelni, hogy bárki is utálná Rosie-t. Megfogtam a kezét. Sosem
voltam az a típus, aki a nők kezét fogja, mindig is ostobaságnak
tartottam, különösen bent a házban. Mert mégis mit csinálna az
az ember? Elszökne és elbújna a fürdőszobában? Mi értelme
fogni egy nő kezét? Most mégis itt voltam, és egy újabb dolgot
csináltam, amit általában nem szoktam, mert Rosie-val igenis
szerettem volna megtenni. És oké, azt sem akartam, hogy
elszökjön tőlem. Beléptünk a konyhába, ahol máris finom
illatok terjengtek. Lorenzo a pulykával bíbelődött, Cat és Emma
egy recept alapján készített valami finomságot, Isabel
mosogatott, Gio pedig eltörölte az edényeket. Mindannyian
olyan rohadtul háziasnak tűntek. Rocco és Enrique a hátsó
ajtón lépett be, halkan beszélgettek egymással. Nem volt
teljesen váratlan, hogy Enrique is itt van, mivel ő és Lorenzo
már nagyon régóta ismerték egymást, csak a hálaadást még
sosem töltötte velünk. Már csak Dean hiányzott, ám ő néhány
sarokkal arrébb lakott, és mindig későn érkezett.
Gio pillantott fel először.
– Remek! Itt van Dominic. Dugjátok el a kenyeret!
– Baszd meg!
Mindenki abbahagyta, amit éppen csinált, és ránk nézett.
Nem kerülte el a figyelmem, hogy többeknek leesett az álla,
amikor látták, hogy Rosie kezét fogom. Hirtelen összeszorult a
mellkasom. Eszembe sem jutott, hogy csak mert szerintem
mindenki kedvelné Rosie-t, biztosan így is lesz. Márpedig ez
nagyon sokat számított. Sokkal fontosabb volt nekem, mint az,
mit fog szólni hozzá Gabe, amikor majd megtudja. Minden
időmet ezekkel az emberekkel töltöttem. Ők voltak a testvéreim,
mellettük tudtam igazán elengedni magamat, és nagyon
szerettem volna, ha Rosie beilleszkedik közéjük. Mert ami
engem illet, örökre mellettem marad.
– Ő itt Roselyn. – Megköszörültem a torkomat, és rámutattam
az emberekre a konyhában: – Rosie, ők Catalina és a férje,
Lorenzo. Szerintem vele már találkoztál, Giovanni és a felesége,
Isabel. Emma, aki Gio és Cat testvére, ő Enrique, és Roccót már
ismered.
Rocco megemelte a kezében tartott sört. Rosie elengedte a
kezem, és előrelépett néhányat. Nem vettem le róla a szemem,
amikor elképesztően könnyed és kecses mozgásával odament
Catalinához.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetlek! – Elmosolyodott,
megfogta Cat vállát és megpuszilta az arcát. – Köszönöm, hogy
én is eljöhettem! Gyönyörű az otthonod.
– Nagyon szívesen. – Szélesen elmosolyodott. – Mellesleg a pas
de deux-d átkozottul fenomenális volt.
– Ó, te jó ég! – nevetett Rosie könnyedén, aztán lesütötte a
szemét és elpirult, mielőtt újra Catre nézett volna. – Ez nagy
elismerés tőled.
Megfogta a karját.
– Majd később beszélünk a táncról.
– Az nagyszerű lesz. – Rosie elmosolyodott, aztán egyenként
mindenkihez odalépett, megpuszilta az arcukat, és köszöntötte
őket.
Ahogy ott álltam és néztem, hogy mindenki mosolyog és
tréfálkozik – néha az én kontómra, de ki a francot érdekelt? –,
valami kiszabadult a szívemben. Olyan könnyedén befogadták
őt. Rájöttem, hogy az alatt a rövid idő alatt, amióta Rosie itt volt
velem, többet mosolyogtam és nevettem, mint előtte évekig.
Persze mókamester voltam, ám a nevetésem néha erőltetett
volt, a vicceim mögött pedig szinte mindig fájdalom húzódott.
Rosie mellett azonban sosem játszottam meg magam. Az a
felszabadultság, amit rajta láttam, amikor leengedett hajjal
táncolt… Én is azt éreztem mellette. Szerettem őt.
Nem kellett volna annyira megdöbbennem, amikor erre
rájöttem, mégis meglepett. Persze gondolhattam volna, hiszen
ahogy megláttam abban az éjszakai klubban, egy pillanat alatt
visszatért minden régi érzés, amelyet tíz éve tápláltam iránta.
Mostanra azonban megváltoztak. Ez már nem csak egy
diákszerelem volt, hanem sokkal több annál. Azt a bizonyos
szót pedig még csak a szüleimnek és a testvéreimnek mondtam
ki egész életemben. Azt az egy szót nőnek még soha. Reméltem,
hogy találok majd valakit, akinek elmondhatom, de mostanáig
nem sikerült.
 27

ROSIE

A srácok délután fociztak, a lányok és én pedig megvártuk, hogy

minden ennivaló elkészüljön, és közben Margaritát készítettünk
a tequilából, amit hoztam. Olyan könnyű volt beszélgetni velük,
és olyan szórakoztatóak voltak. Yari imádná őket.
– Elnézést a késésért! – szólalt meg mögöttem egy nő. Emma,
Isabel és Cat szélesen elmosolyodott, én pedig megpillantottam
egy platinaszőke, rövidre nyírt hajú, fekete bőrű nőt, mellette
pedig Johnt. A nő egyenesen engem nézett, fürkészve
méregetett. Apró termetű volt, a szeméből azonban olyan
határozottság sugárzott, hogy összerándult tőle a gyomrom.
– Petra – szólalt meg Isabel, és odalépett hozzá. – Ő Dominic
barátnője, Rosie.
Nem számítottam rá, hogy így mutatnak be. A barátnője.
Ismét összerándult a gyomrom, ám egészen más miatt, mint
amikor Petra méregetett. Bármely más körülmények között
nagyon szerettem volna Dominic barátnője lenni. Most
azonban, hogy ő olyasmikkel foglalkozott, amiket csinált, én
pedig életcélomnak tekintettem, hogy elkerüljem az olyan
embereket, mint ő, már nem voltam ebben olyan biztos. Ennek
ellenére nem tagadhattam, milyen jólesett, hogy a barátai így
tekintenek rám.
 – Nem mondod! – vonta fel Petra a szemöldökét, és megint
rám nézett. Ezúttal elvigyorodott.
Isabel felnevetett, és hozzám fordult.
– Dom soha nem hoz senkit hálaadáskor.
– Én Petra vagyok. – A nő odalépett hozzám, kezet fogtunk, és
hátrabökött a fejével. – Ő pedig a testvérem, John.
Elmosolyodtam.
– Johnt ismerem.
A férfi is mosolygott, megkerülte a testvérét, és oldalról
magához szorított egy pillanatra.
– Hallom, hogy gyakorlatilag idősgondozó lettél.
Felnevettem.
– Ó, te jó ég!
– Szóval ő az? – kérdezte Petra nevetve. – Ó, te lány, a kisujjad
köré csavartad Domot.
Elfordítottam a tekintetem. Annyira mosolyogtam, hogy már
fájt az arcom.
– Rendes fickó.
– Ezt most hallom róla először. – Petra odalépett Emmához és
Cathez. – Hol van az italom, ribik?
John letett egy táskát az asztalra, és Catre pillantott.
– Házi sajtos makaróni, a nagymamám receptje szerint,
szóval ne merészelj kiabálni velünk.
– Soha nem tenném. – Cat elmosolyodott, ám az arcára kiülő
pirosságból ítélve John ráhibázott. Miután John kiment, Cat rám
nézett. – Tavaly Dom hozott egy almás pitét a Trader Joe’sból, és
nem akarom leszólni őket, mert tényleg finom volt, de én egész
nap a konyhában robotoltam, aztán valaki azt mondta, hogy az
az almás pite jobb, mint amit én csináltam. Kiakadtam. Attól
fogva megtiltottam, hogy bárki bármit is hozzon.
– Ó! – Bólintottam. – Most már értem. Dominic nagyon furcsa
volt az italok miatt.
– Az italt szívesen fogadom. Csak nem akarom, hogy
bármilyen boltban kapható ennivaló lekörözze azt, amit én
csinálok.
Felnevettem.
– Megértelek.

Dom és én az óriási ebédlőasztal közepénél ültünk. Maga az

ebédlő akkora volt, mint a lakásom. Az ágy pedig kétszer
akkora, mint Dom óriási ágya. De már értettem, miért. Ez egy
nagy család volt. Azt hittem, már nem jönnek többen, ám Petra
és John érkezése után megjelent egy Dean nevű férfi is. Azután
pedig folyton a bejáratot lestem, arra számítottam, hogy
bármikor beállíthat még valaki. Az ebédlőben hatalmas volt a
lárma, miközben ettünk. Időnként dicséretek hangzottak el,
hogy milyen finom az ennivaló. Igazán elképesztő érzés volt itt
ülni, mintha visszautaztam volna Providence-be. Úgy éreztem,
mintha ez lenne a következő generáció, amit a szüleink
elkezdtek, és azt a köteléket éreztem, amelyet az anyáink
megpróbáltak megteremteni, mielőtt elszakították volna őket
tőlünk. Hogy tudott a szív egyszerre megtelni boldogsággal és
megszakadni a szomorúságtól? Mert ilyen érzés volt itt lenni.
Ezek az emberek kedvesen és tárt karokkal fogadtak engem,
mintha ide tartoznék. Én is úgy éreztem, mintha egész
életemben ismertem volna őket. Pontosan olyan volt, amit egész
életemben el akartam kerülni, mert nem tudom ezt megtenni.
Nem tudok még egyszer keresztülmenni azon, amin legutóbb,
amikor ilyen jól éreztem magam egy társaságban. Viszont
bármennyire is kedvesek, viccesek és szórakoztatóak voltak,
nem tudtam elfelejteni, hogy valahogyan ők is benne voltak
abban az üzletben.
Miután leszedték az asztalt, Emma és Cat behozta a
desszerteket. Cat Domhoz és hozzám hajolt, és letett elénk
valamit.
– Dominic különleges kérésére – mondta. – Remélem, az én
sütőtökös pitém jobb, mint amit a boltban veszel.
– Biztos vagyok benne.
– Azt hiszem, ezt hamarosan megtudjuk. – Felegyenesedett. –
Te még csak meg sem kóstolod a sütőtökös pitét?
Elment, Dom pedig fogott egy tányért meg egy kést, és vágott
egy szeletet. Letette, aztán a kezébe vette a vaníliafagyis dobozt.
– Egy újabb különleges kívánság – jelentette ki Catalina az
asztal túlsó oldaláról, és a kezében lévő késsel a fagyira
mutatott. – Azt vettem meg, ami a legjobban nézett ki.
– Köszi, Cat! – Dom rámosolygott, és a pite tetejére tett egy
gombóc fagyit. Nekem már a látványtól is összefutott a nyál a
számban, ám ekkor letette elém a tányért.
Hirtelen felnéztem rá.
– Ez az enyém?
– Én tényleg nem szoktam sütőtökös pitét enni. – Kacsintott
egyet.
– Emlékszel, hogyan szeretem a pitét? – suttogtam, és a
torkomat fojtogatta az az érzés, amit elszántan próbáltam
elfojtani.
– Vaníliafagyival.
Lenéztem a tányérra. Nem is emlékeztem, mikor sírtam
utoljára mások előtt, ám ebben a pillanatban nagyon közel
álltam hozzá. Visszafojtottam és reméltem, hogy el tudom
kerülni. Néhány nagy levegőt kellett vennem, és amikor már
úgy véltem, könnyek nélkül tudok megszólalni, ismét felnéztem
rá.
– Hogy emlékezhetsz erre?
– Én mindenre emlékszem veled kapcsolatban. – Megcsókolta
az orrom hegyét, és almás pitét szedett magának, mert mindig
is az volt a kedvence.
Az anyja minden évben megsütötte. Ő ezzel járult hozzá a
közös vacsorához hálaadáskor. Éreztem, hogy valaki engem
néz, és amikor felpillantottam, láttam, hogy Rocco leplezetlenül
bámul minket. Az jutott eszembe, vajon mit gondolhat erről a
kapcsolatról. Kapcsolat. A francba. Nem tudtam, milyen
érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. Először azt hittem, Dom
csak kedvességből hozott el ide, és még ha a nők nem is
tartottak volna a barátnőjének, akkor is tudtam, hogy ez jelent
valamit a számára. Azért hozott ide most, mert komolyan
gondolta ezt a dolgot közöttünk. Úgy dicsekedett velem a
többieknek, mintha büszke lenne arra, akivé váltam, és emiatt
sok furcsa érzés ébredt bennem. A vaníliafagyis sütőtökös pite
láttán pedig úgy éreztem, hogy válaszút elé érkeztem, és csak
két lehetőségem van. Vagy elmegyek, vagy hosszú időre itt
maradok, mert tudtam, hogy ebből ez lesz. Tudtam, hogy nekem
ő az igazi, és én is neki. A csontjaimban éreztem, mégsem
voltam meggyőződve róla, hogy ez a helyes út számunkra.
 28

ROSIE

Sosem engedem magamnak, hogy többet igyak, mint a becsípett

állapot, mert senkiben sem bízom, tegnap este azonban Emma
tequilaivó-versenyt javasolt, én pedig túlmentem a határon.
Annyira, hogy az est felére nem is emlékszem. Sem arra,
hogyan mentem fel az emeletre. Hogy vettem fel a pizsamámat
és feküdtem le. Nagyot nyögtem, amikor felébredtem,
kinyitottam a szemem, és oldalra fordulva láttam, hogy Dom
fekszik mellettem.
– Ugye tudod, milyen félelmetes, ha valaki a tudtod nélkül
figyel? – Megköszörültem a torkom.
– Már hallottam róla. – Felemelte a kezét, és kisimította a
hajamat az arcomból. – Én is csak most ébredtem fel, szóval
nem régóta nézlek.
– Hány óra van?
– Fogalmam sincs. – Felült az ágyban, és nyújtózkodott.
Szerettem volna megérinteni minden egyes izmát a testén,
ehelyett azonban kiszálltam az ágyból, és kimentem a
fürdőszobába. Imádom az ilyen fürdőszobákat, ahol két
mosdókagyló van, a vécé pedig egy külön kis helyiségben. Dom
a fogát mosta, amikor kiléptem a vécéből. Odamentem a másik
mosdókagylóhoz, kezet mostam, aztán én is elkezdtem fogat
mosni. Nem először csináltuk ezt, de megint megdöbbentett,
milyen otthonos érzés, és meglepett, mennyire szeretném, hogy
sose érjenek véget az ilyen békés pillanatok vele reggelente. Ez
a gondolat volt azonban az utolsó csepp a pohárban.
Kiöblítettem a számat, és kisiettem a fürdőszobából. Nem
tudtam Dom szemébe nézni. Hirtelen minden érzés rám tört
megint, amit a vacsoraasztalnál megpróbáltam elfojtani.
Csak egy könnycseppel kezdődött, aztán jött még egy, és
nemsokára ott ültem a kis padon az ablak mellett, kinéztem a
ház előtti udvarra, és némán sírtam. Gyorsan megtöröltem az
arcom, nem engedtem, hogy egyetlen könnycsepp is az
orromnál lejjebb csorogjon. Nem akartam, hogy Dom így lásson,
mert akkor el kellett volna mondanom neki, mit érzek, ha pedig
hangosan is kimondom, azzal sokkal valóságosabb lesz, mint
amennyire már amúgy is volt. Éreztem, hogy odajön mögém.
Szorosan behunytam a szemem, amikor átkarolta a vállam, és a
fejemre tette az állát.
– Mi a baj, bébi?
– Ostobaság. – Fájt a torkom, annyira próbáltam visszafojtani
a zokogást, ezért engedtem, hogy kitörjön belőlem. A vállam
reszketett, a karja azonban nem mozdult rajtam. Csak annyira
változtatott testhelyzetet, hogy leüljön mögém. Hálás voltam
érte. Nem akarta, hogy ránézzek sírás közben.
– Mondd el!
– Azt hiszem, nem tudom ezt tovább csinálni. – Letöröltem az
arcom. – Nem tudok veled lenni.
Megfeszült körülöttem a karja.
– Ne mondd ezt!
 – Nem megy, Dom. – Kibontakoztam a karjából, és
feltérdeltem a padra vele szemben. A szemét kutattam,
gyűlöltem a belőle sugárzó fájdalmat. – Nem tudom még
egyszer végigcsinálni.
– Nem fogjuk még egyszer végigcsinálni. – Felemelte a kezét,
és megtörölte az arcom a hüvelykujjával. – Hé! – Várt, amíg a
légzésem egyenletessé vált és megnyugodtam. – Nem fogjuk.
– Honnan tudod? – pislogtam. Letörölt egy könnycseppet a
hüvelykujjával. – Neked nem ugyanolyan érzés? Mindannyian
az asztal körül ülünk, eszünk és nevetünk. Pontosan
ugyanolyan, Dom. Ugyanaz a helyzet, csak egy másik
generációval. Az egyetlen különbség az, hogy ebben az esetben
mi vagyunk a szüleink.
– Ez nem ugyanaz, Roselyn.
Pislogtam egyet a hangsúlya hallatán, aztán megfogtam a
kezét, és elhúztam az arcomról. El akartam engedni, ő azonban
a két tenyere közé vette.
Mereven nézett a szemembe.
– Nem bízol bennem?
– De igen. Csakhogy ez nem a bizalomról szól.
Nehéz szívvel felsóhajtott, és kinézett az ablakon. Amikor
visszafordította a tekintetét rám, elszánt kifejezés látszott a
szemében. Megfogta az arcomat és magához húzta, hogy
megcsókoljon. Kemény csók volt, a nyelve erőszakosan
kergetőzött az enyémmel, mintha megbüntetne mindazért, amit
az előbb mondtam. Valamit azonban lángra lobbantott bennem,
ezért elkezdtem gyorsan levetkőztetni, a körmöm a bőrébe vájt.
Felszisszent és hátrahúzódott, amikor végighúztam a
körmeimet a lapockáján. Rám nézett. A szemében olyan ígéret
csillogott, amitől megborzongtam. Felállt, és visszavitt az ágyra.
Ledobott rá, lehúzta a rövid pizsamanadrágomat, aztán olyan
erővel rántotta szét a gombos pizsamafelsőmet, hogy a gombok
szanaszét repültek a keményfa padlóra. Durván szétnyitotta a
lábaimat, közelebb húzott magához, a puncim a fekete
bokszeralsója alatt feszülő farkához ért. Megharapta az ajkát,
amikor lenézett rám, a szemében megfejthetetlen kifejezés
tükröződött.
– Azt hiszed, elengedlek? – Még jobban magához húzott.
Elakadt a lélegzetem, amikor az erekciója pont ott ütődött
hozzám megint. Olyan gyorsan fordított hasra, hogy alig tudtam
feltérdelni. Amikor hátranéztem a vállam fölött, láttam, hogy
leveszi a bokszeralsóját, de engem néz közben. Rácsapott egyet
a fenekemre. Keményen. A tenyere helye azonnal égni kezdett,
és rögtön benedvesedtem tőle. Basszus. Miért szeretem ezt
egyáltalán? Megint rám csapott ugyanoda, ám mielőtt még
érezhettem volna a csípést, egy erőteljes, határozott lökéssel
már belém is hatolt. Minden levegő kiszakadt a tüdőmből.
Felkiáltottam, megmarkoltam magam alatt a takarót, a szemem
felakadt minden egyes durva, mély lökésnél. Megmarkolta a
hajamat, a kezem felemelkedett a matracról, aztán előrehajolt,
és a másik kezét a csiklómra tette, miközben továbbra is
bennem mozgott.
– Tényleg azt hiszed, hogy engedem, hogy egy másik férfié
legyen utánam ez a punci? – dörmögte a fülembe, majd
megharapta. Az ujjai a csiklómon köröztek, a farka tökéletes
szögben a tökéletes helyet érintette, ezért elélveztem. – Ez az!
Élvezz a farkamon, bébi! Ez a tiéd, ugye? Ez a farok. – Megint
megharapta a fülemet. – Válaszolj nekem! – Végigsöpört a
testemen az érzés, és tudtam, hogy megint feljuttathat a csúcsra.
Rácsapott a fenekemre, az ujjai a csiklómon játszottak, a farka
most már lassabban kefélt. Pontosan tudta, hogy mit csinál. A
szemem magától felakadt. Megint ráütött a hátsómra. – Mondd
el! Akarod, hogy egy másik nő megkapja ezt a farkat?
– Nem. Istenem, nem! – nyögtem, majd hátratoltam magam
hozzá, és ekkor a gyönyör és a harag elegye ismét átlendített a
határon. – Basszus! Basszus! Dominic!
– Ez az, bébi! – Elengedte a csiklómat, majd teljesen
kihúzódott belőlem, nekem pedig már ettől a mozdulattól is
megremegett a lábam.
Hanyatt fordított, szétnyitotta a térdeimet, és közé
helyezkedett. Ezúttal lassabbak voltak a lökések, és közben
végig a szemembe nézett, mintha azt akarta volna, hogy
érezzem minden egyes porcikáját. Mintha nem töltötte volna ki
már addig is mindenemet. Megpróbáltam elfordítani a
tekintetem, egy kicsit összeszedni magam, de lehetetlen volt.
Úgy nézett rám, mintha áhítattal töltené el a gondolat, hogy
egyáltalán az övé vagyok, és ettől hangosabban dobogott a
szívem. Megint a gyönyör közelébe kerültem, a hüvelyem
összeszorult a farka körül. Felnyögött, hozzám hajolt, az
ajkamra tapasztotta a száját, és ugyanolyan mélyen és lassan
csókolt meg, mint ahogy kefélt. Amikor elhúzódott, a
homlokomhoz támasztotta az övét, a tempó egy pillanatra sem
csökkent. A medencéje mindig hozzáütődött a csiklómhoz,
akárhányszor lökött egyet. Nem kaptam levegőt. Ez túl sok volt.
 – Nem fogsz elhagyni engem, Rosie – lehelte, majd annyira
húzódott hátra, hogy rám nézzen, és még nagyobb nyomatékot
adjon a szavainak. – Nem hagyhatsz el.
Ettől a pillantástól visszatért minden érzés, amit
megpróbáltam elfojtani. A lábam ismét reszketni kezdett. Nem
tudom, hogy azért-e, mert a farka tökéletes számomra, vagy
azért, mert pontosan tudta, hogyan dugjon meg, de megint
elélveztem, miközben a szemébe néztem.
– Ne mondd, hogy elhagysz! – Puha csókot nyomott a számra,
közben a hüvelyem újra és újra összehúzódott. A szavai
gyengédebbek voltak már, bizonytalanok, talán egy kicsit
szomorúak is, miközben ő is elment belém. Megint megcsókolt,
aztán lassan kihúzódott. Zsebkendőt hozott, majd finoman
megtörölte a lábam közét. Közben végig engem nézett, és a
testemet.
– Mi ez? – kérdezte a szemöldökét összevonva. Óvatosan
megérintette az oldalamat, én pedig ebből tudtam, hogy kék folt
lett rajta.
– Semmiség. – Felkeltem az ágyról, elmentem mellette a
fürdőszobába.
– Ez nem semmiség. – Utánam jött. – Túl durva voltam? Én
csináltam ezt?
– Nem. Tényleg semmiség. – Bementem a vécébe, és be
akartam zárni az ajtót, mert térre volt szükségem. Gyűlöltem,
hogy magát tartja felelősnek azokért a sérülésekért. Gyűlöltem,
hogy úgy érzem, el kell titkolnom előle. Megfogta az ajtót, hogy
ne tudjam becsukni.
– Dominic, pisilnem kell.
 – Akkor pisilj!
– Úgy nem tudok, ha itt állsz.
– Komolyan?
– Igen.
A homlokát ráncolta, de megfordult és elment. Amikor
végeztem, már a zuhany alatt állt. Az a fajta kettős zuhanyzó
volt, amiben két zuhanyfej van. Megnyitotta mind a kettőt,
várta, hogy én is csatlakozzam hozzá. Felsóhajtottam, aztán
beléptem, de a másik részre, amit ő nem használt. Nem szólt
egy szót sem, befejezte a zuhanyozást, azután odalépett hozzám
egy flakon samponnal. Mögém állt, én pedig behunytam a
szemem, amikor megéreztem az ujjait a hajamon, ahogy
beledörzsöli a sampont. Nem beszéltünk, miközben leöblítette a
testemet. Különösen gyengéd volt a véraláfutásoknál és a lábam
között. Amikor végzett, elzárta a vizet és segített kilépni a
zuhanyzó előtti, fehér plüssszőnyegre. Egy törülközőt tett a
hajamra, felületesen megtörölgette vele, majd a testemről is
leitatta a vizet, és letette mellém. Egy másikat maga köré
csavart arra a helyre, ahol a hasa alatt az a V alak elkezdődött.
Én még mindig a mellkasát néztem, amikor mindkét kezével
megfogta a derekamat. Gyengéd volt az érintése. Semmi másra
nem vágytam, mint felkapni azt a törülközőt, amit mellém tett,
és eltakarni vele a foltokat, de tudtam, hogy nem úszhatom meg
ezt a beszélgetést. Magam köré tekertem a törülközőt, közben
lesütöttem a tekintetemet. Amikor megkockáztattam, hogy a
szemébe nézzek, dühre számítottam, de csak aggodalmat láttam
benne.
– Mondd el, mik ezek a foltok! – Finoman végighúzta a
hüvelykujját a derekam mindkét oldalán, az érintésétől
megborzongtam, a mellbimbóm megkeményedett, a légzésem
szaggatottá vált.
– Tényleg semmiség – suttogtam.
– Mondd el!
Nyeltem egyet.
– Elmentem a boltba, és nekem jött egy bevásárlókocsi. – Nem
is volt hazugság.
– Hogy érted azt, hogy neked ment egy bevásárlókocsi? –
Leengedte a kezét a derekamra, majd a homlokát ráncolva
alaposabban is szemügyre vette a csípőmet. – Hacsak nem
beton volt abban a kocsiban, el sem tudom képzelni, hogy
okozhatott ilyet. – Felkapta a tekintetét. – Mondd el, hogy
történt!
– Ha elmondom, meg kell ígérned, hogy nem vonod
felelősségre Marcót.
– Roselyn. – Figyelmeztetés hallatszott a hangjából, én pedig
megint megborzongtam vizsgálódó tekintetétől.
– Komolyan beszélek, Dominic. Én könyörögtem neki, hogy ne
szóljon róla. – Megrándult az állkapcsa, de a szeméből sugárzó
aggodalom erősebb volt. – Semmi sem történik Marcóval.
– Volt egy baseballsapkás férfi, de nem láttuk rendesen az
arcát. Nem is volt a közelünkben. Marco a sor végén állt, rám
várt. A férfi elindult a polcok előtt, és igazából oda sem
figyeltem rá, amíg azt nem hallottam, hogy egy bevásárlókocsi
egyre gyorsabban megy. Aztán a szemem sarkából észrevettem.
– Nagy levegőt vettem, majd kifújtam, lesütöttem a tekintetem. –
Anthony volt.
 – Anthony Costello tette ezt veled? – A hangja olyan halk volt,
hogy szinte nem is hallottam. Felnéztem, a szemében sötét,
fenyegető kifejezés tükröződött.
Nyeltem egyet, és bólintottam.
– Marco odafutott hozzánk, de a férfi gyorsabb volt, és mire
rájöttünk, hogy egyáltalán mi is történt, már elment. Minden
olyan gyorsan történt.
– Mi volt a kocsiban?
– Tessék?
– A bevásárlókocsiban, ami neked ment. Mi volt benne?
Összevontam a szemöldököm.
– Több karton üdítő, azt hiszem.
Dominic a fejem fölött nézett egy pontra, úgy tűnt, mint aki
egy pillanatra belefeledkezik a gondolataiba. Láttam, ahogy a
sötét kifejezés egyre fokozódik benne. Látszott, hogy igyekszik
uralkodni a haragján, hogy ne lássam olyannak, mint a múltkor,
és ne ijesszen meg. Amikor rám nézett, a sötétség eltűnt a
szeméből, de a haragot és az aggodalmat még mindig láttam
benne. Átkaroltam a nyakát, lehúztam magamhoz,
hozzásimultam, mert nem tudtam elviselni, hogy ilyennek
látom. Leesett rólam a törülköző, amikor a dereka köré
kulcsoltam a lábam. A számba nyögött, amikor megcsókoltam,
megmarkolta a fenekemet és elmélyítette a csókot. Kissé
elhúzódott tőlem, hogy levegye magáról a törülközőt, a farka a
fenekem vájatához ütődött. Mozogni kezdtem rajta, próbáltam a
megfelelő helyzetbe kerülni, de ahhoz el kellett húzódnom egy
kicsit az ajkától. Mindketten lihegtünk.
– Mit művelsz velem, Roselyn! – sóhajtott fel mély hangon. –
El sem tudod képzelni, mit teszel velem.
– Azt hiszem, van róla fogalmam – feleltem kifulladva, és
hozzádörgöltem magam.
Visszavitt a hálószobába, lefektetett az ágyra. Ahelyett
azonban, hogy belém hatolt volna, letérdelt és szétnyitotta a
lábaimat. Én felkönyököltem és lenéztem. Elakadt a lélegzetem,
amikor láttam, hogy hosszan és szenvedélyesen végignyalja a
lábam közét. Aztán a csiklómra szorította az ajkát és megszívta.
Az érzés hatására felemelkedett a felsőtestem az ágyról.
Megfogtam a fejét, azt kívántam, bárcsak elég hosszú lenne a
haja, hogy megmarkoljam. Ő folytatta, nyalogatott, szívogatott,
mintha nem tudna betelni velem.
– Ez az, bébi! Dörgöld magad a számhoz! – A nyelvével
körözött a csiklómon, aztán le-fel nyalt a redők között, minden
sóhajtásom és nyögésem bátorította. – Basszus! Fel akarlak
falni! – Ismét hozzám ért a nyelvével, és fel is falt.
Mire kimentünk a szobából, már mindenki odalent volt, és
olyan furcsán mosolygott ránk, hogy legszívesebben a föld alá
süllyedtem volna. Egy kicsit erősebben szorítottam Dominic
karját, amitől kuncogott egyet, és megcsókolta a fejem búbját.
Aztán lejjebb hajolt a fülemhez, és olyan halkan súgott valamit,
hogy csak én halljam:
– Az egyik percben még könyörögtél, hogy dugjalak meg, a
másikban pedig elpirulsz, mert olyan hangosan kiáltottad a
nevem, hogy mindenki hallotta?
Borzongás futott végig rajtam. A mellkasára ütöttem, amitől
csak még hangosabban nevetett. Magához húzott, átölelt,
mintha félt volna elengedni. Én nem tudtam, mitől félek jobban:
attól, hogy beengedem ezt az életformát és ezeket az embereket
az életembe, vagy attól, hogy Dominic egyszer elenged.
 29

ROSIE

Nekem olyan volt a hétfő, mint másoknak a hétvége. Miután

visszajöttünk Catalináéktól, csupán harminc percet tudtam
tölteni Dominickal az előadások, a próbák és az ő munkája
mellett. A hétfő és a kedd a szabadnapom volt, szerdától
vasárnapig kellett táncolnom kétszer, ezért ez a két nap pihenés
már igazán kijárt nekem. Amikor hétfőn reggel kinyitottam a
szemem, láttam, hogy Dominic engem néz. Gyengéden
elmosolyodott, és egymásra néztünk. Kíváncsi voltam, vajon
milyen gyakran szokott így figyelni és miért, ám ahelyett, hogy
kiakadtam volna, inkább felizgatott a gondolat, hogy ennyire
odavan értem.
– Átaludtad a hajnali négy órát – állapította meg.
Lassan felültem, észrevettem, hogy ő már felöltözött, póló és
farmer van rajta.
– Mennyi az idő?
– Fél egy.
– Délután? – kiáltottam, és kiugrottam az ágyból, bár nem
kellett sehová mennem.
– Hová mész? – kuncogott Dom, és utánam jött a
fürdőszobába. – Rosie…
– Én… sehová. – Összevontam a szemöldököm, az ajkam
mosolyra görbült, amikor megláttam a vidámságot az arcán. –
Szentséges ég! Nem is emlékszem, mikor volt olyan utoljára,
hogy nem kell sehová mennem.
Ami azt illeti, mégis emlékeztem. Január huszonhetedikén, de
nem akartam szóba hozni, mert lehetetlen lett volna anélkül,
hogy megemlítsem Anthonyt, és nem akartam többé azzal az
emberrel foglalkozni. Dominic hagyta, hogy elvégezzem a
reggeli teendőket, és miután végeztem, és tudta, hogy készen
állok rá, odajött hozzám, felkapott a földről és megcsókolt.
Eperízű volt a szája. Átkulcsoltam a testét a lábaimmal,
elmélyítette a csókot, és a szájába nyögtem.
– Basszus! – Elhúzódott tőlem, a szemében tűz lobogott,
amikor rám nézett. – Meg akartam kérdezni tőled, készen állsz-
e egy kis utazásra, de lehet, hogy elhalasztjuk, ha továbbra is így
dörgölöd hozzám a puncidat.
Abbahagytam a mozgást.
– Utazás? Hová?
– Providence-be.
Azonnal megdermedtem. Levettem róla a lábam, ő pedig
lassan letett a földre. Nagyon sokszor gondoltam arra, hogy
visszamegyek, aztán mindig találtam valami okot arra, miért ne
tegyem. Nem mintha lett volna ott bárki, akit meglátogathattam
volna. Az emlékművet azonban már említettem. Az is egy olyan
hely, ahová elméletben szerettem volna elmenni, kicsit úgy,
mint ahogy ejtőernyőzni is szerettem volna. Behunytam a
szemem, és elképzeltem magam a levegőben, de valójában nem
akartam tényleg kiugrani egy repülőgépből. Azonban lehet,
hogy Dominickal elmennék. Ekkor újabb félelem tört rám.
Felbukkanhatunk csak úgy ott? Mi lesz, ha történik valami? Azt
beszélték, hogy Patriarcha volt a felelős a tragédiáért. Nem
tudom, azért gondolták-e így az emberek, mert ő volt a
nagyfőnök ott, vagy azért, mert az egyik őre meghalt, viszont a
felesége nem. Megesküdött, hogy nem ő tette. Elment minden
temetésre, részvétet nyilvánított, és folyamatosan hangoztatta
az ártatlanságát. Alighanem én voltam az egyetlen, aki hitt neki,
ám ez még nem jelentette azt, hogy nem féltem visszamenni
oda. Valószínűleg Dominic is észrevette rajtam a
nyugtalanságot, mert a vállamra tette a kezét, és leguggolt, hogy
szemmagasságban legyünk.
– Nem muszáj odamennünk.
– Mi lesz, ha történik valami, amíg ott vagyunk?
– Nem történik semmi.
– Dom. – Megharaptam az ajkam. – Ezt nem tudhatod.
– De tudom, Rosie.
– Magunkkal visszük Nicót és Marcót? – kérdeztem.
– Igen. Ugye tudod, hogy én egyedül is elég lennék? –
Halványan elmosolyodott. – De ha azt akarod, hogy egy egész
hadsereggel menjünk, azt is megteszem. Sőt, elvihetjük Roccót
is, ha ettől jobban érzed magad.
Hangosan felnevettem.
– Őt semmiképpen sem.
Dominic kuncogott, és magához húzott.
– Ugye tudod, hogy ő egy kemény fickó?
– Igen, persze. Tengerészgyalogos volt meg minden, de akkor
is csak Rocco Marchetti.
Erre még hangosabban nevetett.
 – Csak Rocco Marchetti. Majd mindig ezt mondom neki,
valahányszor felbosszant.
– El akarok menni veled. – Elhúzódtam tőle, és felnéztem rá. –
Tényleg.

Kocsival gyorsan odaértünk, valószínűleg azért, mert rettegtem

odamenni. Egyenesen az emlékműhöz hajtottunk. A park
közepén áll egy bronzszobor, öt, egymás kezét fogó nőt ábrázol.
A szívem annyira elnehezült a mellkasomban, hogy attól
tartottam, nem is bírom magamban tartani. Nem tudtam
lenyelni a torkomba nőtt gombócot, alig láttam a szemembe
gyűlt könnyektől, mégis elindultam előre. Dominic néhány
lépéssel mögöttem maradt. Nem hittem volna, hogy ilyen közel
jön. A nőalakok arca nem pontosan olyan volt, mint az
anyáinké, de eléggé hasonlítottak hozzájuk, hogy elakadjon a
lélegzetem. A szám elé kaptam a kezem, a térdem elgyengült, és
hagytam, hogy térdre rogyjak. Már nem is próbáltam
visszatartani a könnyeket, kitört belőlem a sírás. Mire Dominic
hátulról átkarolt, az arcomat már a kezembe temettem, és
nyíltan zokogtam. Erre erősebben szorított, de nem szólt
semmit. Nem csitított, nem ringatott, nem mondta, hogy
minden rendben lesz. Azt hiszem, ezt értékeltem a leginkább.
Csak átölelt, miközben kiadtam magamból a régóta
felgyülemlett gyászt. Amikor a vállam már nem reszketett, a
légzésem egyenletessé vált, elhúzódott tőlem és adott egy kis
időt, hogy leengedjem az arcom elől a kezem. Egymásra
néztünk, a szemében lesújtott kifejezés ült. Felemelte a kezét, és
letörölte a könnyeimet a hüvelykujjával, aztán a homlokomhoz
támasztotta az övét.
– Én itt vagyok neked.
Csupán ennyit mondott, és minden bizonnyal csak ezt kellett
hallanom, mert ebből elég erőt merítettem, hogy felálljak és
még egyszer utoljára ránézzek az édesanyáinkra. Aztán
hagytam, hogy megfogja a kezemet és visszavezessen a
kocsihoz.
– El akarok menni a házhoz – szólaltam meg rekedt hangon,
miközben felnéztem rá.
Megvillant a szeme.
– Roselyn.
– Ha te inkább a másik kocsival mennél, megértem, de nekem
látnom kell azt a környéket. Muszáj.
Aggodalmas arccal nézett rám, mintha attól tartana, hogy
végleg összeomlok, ha meglátom azt a helyet, és talán így is lesz,
de akkor is oda kellett mennem. Muszáj volt. Nem számított,
hányan beszéltek erről, vagy hányszor játszottam le újra a
fejemben, még soha nem engedtem meg magamnak, hogy
igazán meggyászoljam. Mindig ott volt Santi, akiről
gondoskodnom kellett. Ő is elvesztette az anyját, és még túl
fiatal volt ahhoz, hogy bármit is megértsen belőle. Én mostanra
felnőttem, de még én sem értettem ezt az egészet. De persze,
hogy is lehet felfogni egy ilyen tragédiát? Nem hittem, hogy
attól elmúlik a fájdalom, ha idejövök és látom ezt a helyet.
Hogyan is múlhatna el? Egy pillanatra legszívesebben
abbahagytam volna a menekülést, és csak hagytam volna, hogy
tényleg átérezzek mindent. Egy örökkévalóságnak tűnő idő után
Dominic kinyitotta a kocsiajtót, és beszálltunk. Abból láttam,
hogy csak miattam csinálja ezt, mert rángatózott egy izom az
állkapcsában. Minél közelebb ért Nico a mi környékünkhöz,
annál inkább az volt az érzésem, hogy ez egy rossz ötlet.
– Hányingerem van – szólaltam meg.
Dom hirtelen rám nézett.
– Akarod, hogy megálljunk?
– Nem – leheltem. – Én csak… lehet, hogy ez mégsem olyan jó
ötlet.
– Akkor csak elhajtunk előtte, jó? Nem megyünk be a
zsákutcába. Csak megállunk az elején, megnézzük és
továbbmegyünk. – A szememet fürkészte, és rájöttem, hogy neki
ugyanolyan nagy szüksége van erre, mint nekem.
Bólintottam.
– Jól van.
Addig távol ültünk egymástól az ülésen, ekkor azonban
kikapcsolta a biztonsági övemet, az ölébe húzott és átölelt,
miközben mindketten kinéztünk a kocsiból. Elhajtottunk az
általános iskolánk mellett, aztán a középiskola mellett. Végül
odaértünk a zsákutca bejáratához, és Nico lelassított. Aztán meg
is állt az elején. Bicikliző gyerekeket láttunk, szülők karácsonyi
dekorációkat tettek fel a házakra. Nehéz volt látni. Talán túl
nehéz is. De akkor is odanéztem. Dominic erősebben szorított.
Néhány másodperc múlva Nicóra pillantott, és megkérte, hogy
induljon.
 30

DOMINIC

Sötét volt, amikor hazaértünk. Mindketten egyenesen a

fürdőszobába mentünk lezuhanyozni, aztán lefeküdtünk. Nem
sokat beszéltünk a hazafelé úton. Szerettem volna azt gondolni,
hogy kellemes a csend, de sokkal inkább tűnt súlyosnak. Senki
másért nem tettem volna ezt meg, csak Rosie-ért. Azt hiszem,
még Gabe vagy Rocco kedvéért sem lettem volna képes rá, ha
megkér. Amikor megláttam azt a szobrot, az túl sok volt. A
környékünket látni pedig még rosszabb. Nem tudom, Rosie-nak
miért volt jó ez, én viszont csak dühösebb lettem emiatt az
egész dolog miatt. De nem számított. Csak az számított, hogy
most itt feküdtem az ágyban Roselyn mellett.
– Szoktál arra az éjszakára gondolni? De úgy igazából? –
kérdezte Rosie halkan. Egy kicsit erősebben szorítottam
magamhoz, és egy pillanatig csak magamba szívtam az illatát.
– Dom.
– Mi az?
– Kérdeztem valamit.
– Minden kibaszott napon, Rosie. Ugyanúgy, ahogy te. Ahogy
Gabe. Ahogy Rocco. És ahogy Mikey is. – Az oldalamra
fordultam, hogy szemben legyünk egymással, majd
kisimítottam egy tincset az arcából. – Elképzelni sem tudom,
hogy valamelyikünk ne tenné.
– Én úgy értettem, hogy igazán belegondolsz-e. Én mindennap
gondolok rá, a mai nap után viszont… nem is tudom… Most
jöttem rá, hogy bizonyos részletekre eddig nem figyeltem. –
Összevonta a szemöldökét. – Például arra, hogy nem rablás volt.
Megkötöztek minket, de nem kutatták át a holminkat. Maszk
volt rajtuk, de meg sem szólaltak. És csak a nőket ölték meg.
Viszont nem… – Vett egy nagy levegőt. – Nem erőszakolták meg
őket, csak megölték. Közvetlen közelről egy golyóval a fejbe.
– Igen. – Nyeltem egyet. – Szoktam erre gondolni.
Hogy is ne tenném? Felesleges lett volna tagadni, hogy ami
azon a kedden történt, az maradandó traumát okozott nekünk,
mert így volt. És ezen semmiféle terápia, hipnózis vagy
gyógyszer sem tudott segíteni, mert ezek egyike sem hozta
vissza az anyánkat. És amikor erre gondoltam, ez zavart a
legjobban. Hogy az anyákat vették célba.
– Meghalt a mostohaapád és Patriarcha egyik embere is,
szóval nem csak a nőket – jegyezte meg Rosie halkan.
– A mostohaapám csak azért halt meg, mert anyám elé lépett,
hogy megvédje. – Egy pillanatra behunytam a szemem, és újra
megjelent előttem a kép.
Néha eltöprengtem rajta, vajon jól emlékszem-e rá vagy én
találtam ki néhány részletet. Azt biztosan tudtam, hogy éjszaka
jöttek, megkötöztek az ágyunkban fekve, amikor még aludtunk,
és a legkevésbé számítottunk bármilyen támadásra. Nem
próbálták betömni a szánkat, és semmi olyasmit nem csináltak,
amit akkoriban a filmekben láttam. Most felnőtt fejjel, miután a
múltban megtettem bizonyos dolgokat, visszagondoltam arra a
napra, és azok a részletek is eszembe jutottak, amelyek
korábban nem. Olyanok, amiket Rosie említett. Hogy csak a
nőket ölték meg, nem erőszakolták meg és nem is kínozták meg
őket. Úgy lőtték le, hogy ne szenvedjenek. Azok szenvedtek, akik
életben maradtak. Néha egy tragédiában nem is maga a
tragédia a legszörnyűbb, hanem az azután következő időszak.
– Szerinted miért? – súgta.
Szerettem volna kitörölni a szeméből az aggodalmat, eltörölni
a fájdalmát és a rémületet, amivel együtt élt. Inkább vállaltam
volna magamra kétszer vagy háromszor annyit, ha ez azt
jelentette volna, hogy őt megszabadíthatom tőle.
Felsóhajtottam. Megtehettem volna, hogy nem válaszolok. Vagy
mondhattam volna azt, hogy nem akarok beszélni erről, és már
amúgy is hosszú napunk volt, ami ugyanerről szólt. A helyzet
azonban az, hogy csupán három embernek beszéltem erről a
régi dologról, és ezek közé Rosie is beletartozott. A múltamban
egyik nő sem tudta, legalábbis tőlem nem. Valószínűleg ezért
nem tudtam egyiküket sem komolyan venni. Nem azért, mert
nem voltak szórakoztatóak, gyönyörűek vagy jók az ágyban,
hanem azért, mert nem tudtam megnyílni nekik. De nem is
akartam. Rosie-nak viszont? Basszus. Rosie-ért bármit
megtennék. Talán azért, mert ő ott volt és megértette. Talán
saját maga miatt. Ezt nem tudtam eldönteni. Kinyújtottam felé a
kezem, közelebb húztam magamhoz, hogy az arca a szívemen
nyugodjon.
– Ez személyes ügy volt – mondtam halkan a hajába. – Mert
milyen egy otthon anya nélkül?
– De ki tenne ilyet? – Kissé elhúzódott, hogy rám nézzen. –
Nem hittem el, hogy az a felelős érte, akit ők gondoltak.
– Szerintem sem ő volt. Ha úgy véltem vagy biztosan tudtam
volna, hogy ő tette, már nem… – Elharaptam a nyelvem.
– Már nem élne – fejezte be helyettem.
Bólintottam, és a kézfejemmel megsimogattam az arcát. Ez is
egy olyan dolog, amiről nem akartam beszélni vele. Mert emiatt
tartott távolságot tőlem. Azok miatt, amiket szerinte elkövettem.
És éppen emiatt nem akartam visszavinni oda. Féltem, hogy ez
éket ver közénk, és még jobban eltávolodik tőlem. Vett egy nagy
levegőt, előrehajolt, és megint a mellkasomra hajtotta a fejét.
– Hé, Dom – szólalt meg halkan.
– Hm?
– Biztonságban érzem magam melletted.
Kihagyott a szívverésem. Erősebben szorítottam magamhoz.
Nem tudhatta, mennyire szerettem volna hallani ezeket a
szavakat, milyen nagy szükségem volt rá, hogy halljam.
– Mellettem mindig biztonságban leszel.
– De akkor is aggódom – folytatta. – Miattad. Nem tetszik,
hogy kimész oda, és olyan dolgokat teszel, amik miatt
megölhetnek.
– Hiányoznék, pici táncos? – mosolyogtam a hajába. –
Gyászolnál engem?
– Tudod, hogy igen. Tudod, hogy belehalnék. – Elcsuklott a
hangja. – Ezért félek, hogy ez nem…
– Semmi sem történik velem, bébi – mondtam gyorsan, mert
nem akartam megengedni, hogy befejezze a mondatot.
– Ezt mégis honnan tudhatnád? – Megint elhúzódott, és a
szememet kutatta. Két tenyerembe fogtam az arcát, a
hüvelykujjammal körkörösen simogattam. Mindig meg akartam
érinteni. Nem lettem volna képes megállni. Különösen ma este
nem.
– Én nem robbantok ki háborút lépten-nyomon, Rosie. Nem
hadonászom fegyverrel és öldösök halálra embereket.
– Nem? – Meglepetten nézett rám.
– Nem. Legális üzleti vállalkozásokat vezetek – feleltem, aztán
amikor felvonta a szemöldökét, helyesbítettem. – Eléggé
legálisakat ahhoz, hogy ne zárjanak börtönbe miatta. Ez jobban
tetszik?
– Nem igazán. Szinte félek megkérdezni, hogy ez mit jelent.
– Az Oui klub törvényes – feleltem. – És legálisan van a
birtokomban néhány benzinkút.
– Ezek szerint nem kábítószert árulsz?
– Nem.
A tekintetemet kutatta.
– Nem ölsz embereket pénzért?
– Nem! – Felnevettem. – Jézusom, Rosie!
– Régen sem tetted?
Erre elhallgattam, aztán bólintottam. Nem akartam hazudni
neki.
– Mint egy maffiatag? – kérdezte.
– Igen.
Bólintottam, hagytam, hogy megeméssze az információt.
Tudta, hogy ez mit jelent. Ő is velünk együtt nőtt fel. Ott élt
Patriarcha és Marchetti szomszédságában. Együtt ült velük és
velünk a vacsoraasztalnál, és bár evés közben nem került szóba
az üzlet, ő is hallotta a szóbeszédet, mint mindenki más. Vannak
gyerekek, akik orvosokat vagy űrhajósokat bálványoznak.
Egyesek szuperhősök akarnak lenni és megmenteni a világot.
Ahonnan azonban mi jöttünk, ott a maffiatagok voltak a hősök.
Azon a környéken, ahol Rosie, Gabe, Rocco, Mikey és én
felnőttünk, az ilyen férfiakra néztünk fel. Még Mike is. A
különbség csak az, hogy ő felismerte, ez valójában mit takar, és
nem akart részt vállalni belőle. Nem hibáztattam. Ez az élet
korántsem annyira izgalmas, mint a filmeken.
– De már nem csinálod többé – mondta óvatosan.
– Többé már nem.
– Megfenyegetted Anthonyt. És az az arckifejezés, amikor
elmeséltem neked, mi történt a boltban? Az eléggé korhatáros
volt.
– Korhatáros? – kuncogtam, de erőltetett volt a nevetésem,
mert amikor meghallottam Anthony nevét, az egész testem
megmerevedett. A seggfej meghúzta magát az utóbbi időben, és
bár nem tudtam, mire vélni ez, nem tetszett.
– Tudod, hogy értem, Dominic. – Lebiggyesztette az ajkát,
látszott, hogy nincs jó kedve. – Nem akarom, hogy olyasmit
csinálj, amivel veszélybe sodrod magad. Márpedig azok az
emberek, Tommy, Anthony és az egész bandája, nagyon
veszélyesek.
– Ó, Rosie! – Elmosolyodtam, aztán fölé helyezkedtem,
lehúztam a bugyiját, és én is levettem magamról az
alsónadrágot. Kettőnk közé nyúltam, egy ideig a puncijával
játszottam, amíg lihegni nem kezdett, és a szeme úgy
elfelhősödött, ahogy közvetlenül az orgazmus előtt szokott.
Ekkor elhúztam a kezem, ő pedig csalódottan felnyögött.
Biztosra vettem, hogy panaszkodni akar, én azonban csak
szerettem volna eléggé benedvesíteni ahhoz, hogy ne okozzak
fájdalmat neki, amikor behatolok. Mert ez volt a tervem, hogy
kiadjam magamból ezt a felgyülemlett feszültséget. És ez nem
lesz gyengéd dugás. A lába közé feküdtem, és keményen,
mélyen belenyomtam a farkam. Felkiáltott, felemelte a
felsőtestét az ágyról, a szeme felakadt.
– Istenem, Dominic! – lehelte, tüzes tekintete az enyémbe
fúródott.
Lassan kijjebb húzódtam belőle, aztán újra erőteljesen löktem
egyet.
– Basszus! – Hátraejtette a fejét, és megmarkolta a felkaromat.
– Csináld újra!
Én pedig megtettem. Újra és újra és újra, amíg teli torokból a
nevemet nem kiáltotta.
– Ettől még – lihegte – nem fogom elfelejteni – újabb lihegés –,
hogy miről beszélgettünk.
Abbahagytam a mozgást. Mélyebbre nyomta a körmeit a
bőrömbe. Azt akarta, hogy mozogjak. Azt akarta, hogy
keményen és gyorsan dugjam.
– Miről beszélgettünk? Elfelejtettem. – Löktem egy nagyot.
– Istenem! – nyögött fel. – Arról, hogy veszélyesek.
– Hm. – Nem foglalkoztam vele, továbbra is keféltem,
felhúztam a lábát és a mellkasomhoz támasztottam. Egek! Ebből
a szögből még mélyebbre hatolt belé a farkam. Megfogtam a
mellbimbóját, aztán széjjelebb tártam a lábait, és lelassítottam a
lökéseket, hogy ismét a punciját simogathassam. Abban a
pillanatban, hogy a hüvelykujjam hozzáért, azonnal elélvezett.
Olyan kibaszott jó volt. Olyan őrülten nedves. Ezután
felgyorsítottam a tempót, és végül hangosan kiáltott egyet.
Biztosra vettem, hogy holnap nem lesz hangja. Néhány
másodperc múlva én is felértem a csúcsra, kilövelltem belé, és
közben a nevét kiáltottam.
– Dominic! – Még mindig erősen zihált, amikor leengedtem a
lábát. Az arcán egy kis fintort láttam, de nagyon nem tetszett. –
Ők tényleg veszélyesek. Komolyan beszélek.
– Tudom, hogy komolyan mondod. – Felnevettem halkan az
aggodalmán, aztán lehajoltam és megcsókoltam. Amikor
elhúzódtam, ránéztem. – Nem tudod, kivel fekszel egy ágyban,
bébi?
Rám nézett, én pedig azonnal megbántam a kérdést, bár az
arcán nem láttam félelmet vagy meglepődést. Egyszer már azt
mondta, hogy fenntartásai vannak emiatt, és ezért tűnt úgy,
hogy valahányszor három lépést tettünk előre, ő meg volt
győződve róla, hogy ez nem megy neki. Aztán történt valami,
ami miatt ismét elbizonytalanodott. Tudtam, hogy amíg száz
százalékosan el nem kötelezi magát mellettünk, mindig is
rettegni fogok attól, hogy elveszítem. Ez a tudat úgy hasított
belém, mintha gyomorszájon vágtak volna. Nem veszíthetem el
őt. Legszívesebben megráztam volna és megmondtam volna
neki, hogy ő egy bátor, erős ember, és hozzám tartozik. Akár
belátja, akár nem, ő is közülünk való. Lehet, hogy az apja nem
öl embereket, de legalább annyira belefolyt ebbe az életbe, mint
mi, többiek. Rosie hosszú ideig csak nézett, én pedig már
kényelmetlenül éreztem magam vizsgálódó tekintetétől.
– Pontosan tudom, kivel fekszem egy ágyban, Dominic De
Luca. – Felemelte a kezét és a szívemre tette.
Nem akartam kísérteni a sorsot azzal, hogy megkérdezem,
hogy értette ezt, amikor azonban átfogta a nyakam és magához
húzott, hogy megcsókoljon, elpárolgott minden
bizonytalanságom.
 31

ROSIE

Dominic másfél órán keresztül masszírozta a lábam, aztán

megkérte Marcót, hogy hozzon nekem jeget a benzinkútról.
Megcsókolt, majd lement a földszintre és telefonált. Én eközben
a jeges vízben áztattam a lábam az emeleti vendégszobában.
Behunytam a szemem, kényszerítettem magam, hogy a vízben
tartsam a lábam, amikor rezegni kezdett a telefonom. A
kezembe vettem, megfordítottam, és ránéztem a kijelzőre.
Majdnem a jeges vízbe ejtettem, mert az apám nevét és
fényképét pillantottam meg rajta. Kivettem a lábam a vízből, a
törülközőre tettem, és bizonytalanul felálltam.
– Halló? – Visszatartottam a lélegzetem.
– Mi hija!{2} – szólt bele az apám zengő hangon. – Már
hazajöhetsz.
Az egész testem elernyedt, a földre rogytam, könny égette a
szemem.
– Komolyan beszélsz?
– Vacsorát főzök ma este. Halat kókuszos mártásban – felelte,
mire azonnal összefutott a nyál a számban. – Jobban teszed, ha
az öcséd előtt érsz ide, máskülönben megeszi az egészet.
– Ott leszek! – Boldogan elmosolyodtam. – Ó, istenem, még
szép, hogy ott leszek!
 – Akkor este találkozunk! – mondta és letette.
Ránéztem a jeges vízre. Nem akartam tovább áztatni a lábam,
de annyira lüktetett, hogy muszáj volt. Épp csak egy perce
tettem bele, lefoglaltak a gondolataim, közben az öcsémnek
írogattam, amikor valami lármát hallottam a földszintről.
Kiabálás hangját, aztán valami csörömpölést, mint amikor
valami eltörik. Ijedten vettem egy nagy levegőt, és a kezem
egészen más miatt kezdett el remegni. Ránéztem a két
oldalamon lévő ajtóra, valamint az előttem álló szekrényre.
Vajon beférek oda? Van időm elbújni? Ismét csörömpölés
hallatszott, és ekkor elejtettem a telefonomat. Kivettem a lábam
a lavórból, és a mellé kikészített törülközőre tettem.
Odaszaladtam a konditerem ajtajához. Berontottam, felkaptam
egy ötkilós súlyzót, aztán visszaszaladtam az ajtóhoz és
hallgatóztam, majd kilestem, látok-e valamit. A szívem
hangosan vert. Állítólag ez a ház a legbiztonságosabb a
városban, de az nem lehet…, ugye? Mert elméletben Dominic
meg tud védeni, ám csak idő kérdése, mikor érik utol őt is a
dolgok. Csak idő kérdése, mikor következik ez be. Lenyeltem a
félelmem, és elszántan próbáltam valami pozitív dologra
gondolni. Talán Marcóval veszekszik a zúzódásaim miatt. Ha
viszont ez a helyzet, akkor muszáj lemennem. Lassan
kinyitottam az ajtót, odatipegtem a lépcső tetejére, a szívem a
torkomban dobogott. Hallgattam a hangokat, próbáltam
rájönni, ki beszél… jobban mondva ki kiabál. Az egyik biztosan
Dominic volt. Kilestem a lépcső tetejéről, és megláttam Dominic
másik változatát. Sikerült nem elejtenem a súlyzót, miközben
leszaladtam a lépcsőn.
 – Gabe? – Mindkét fivér felém fordult, én pedig letettem a
súlyt.
Egy pillanatra hátra kellett lépnem, mert már tíz éve nem
láttam őket egymás mellett. Akkoriban sokkal jobban
hasonlítottak egymásra, most viszont már csak néhány
arcvonásuk egyezett meg. Gyorsan végignéztem Gabe-en, és
megkönnyebbültem, hogy sértetlen.
Aztán Dominicra pillantottam, láttam, milyen feldúlt az arca.
Szinte ordított róla, hogy „ő az enyém”. Egy pillanatra
lesütöttem a szemem, gyűlöltem, hogy ilyen ellenséges a
hangulat köztük ahelyett, hogy örülnénk egymásnak és
megkönnyebbülnénk. Aztán mielőtt felocsúdtam volna, Gabe
felém lendült, és a karjába ölelt.
– Annyira sajnálom, Rosie! Jóságos ég! El sem tudom képzelni,
mi fordulhatott meg a fejedben. Jól vagy? – Letett a földre, de
továbbra is lazán fogta a karomat, és engem nézett.
Ismét Dominicra pillantottam, láttam, hogy a korábbi harag
helyett már gyilkos düh forrong benne. Hátráltam egy lépést,
hogy eltávolodjak a testvérétől.
– Igen, jól vagyok. Azt hittem, megöltek, vagy ilyesmi. Azt
hittem, talán az én hibám, amiért elmondtam neked azokat, te
pedig… – Megráztam a fejemet, ránéztem, és alaposabban is
szemügyre vettem. – Te kibaszottul lebarnultál?
– Igen. – Volt benne annyi tisztesség, hogy zavarba jöjjön és
elfordítsa a fejét. – Azért hívtam fel Domot, mert nagyon
hirtelen kellett elutazom a városból, és aggódtam miattad.
Folyton Tommyra és Anthonyra gondoltam…
Mindkét kezemmel meglöktem a mellkasát, de olyan erővel,
hogy hátratántorodott.
– A frászt hoztad ránk, te meg közben napoztál? – Megint
meglöktem, megint hátrált.
– Nem csak süttettem a hasam egész idő alatt. Nem ezt
csináltam. – Beszívta a levegőt. – Sajnálom. Ezért hívtalak fel,
nem akartam, hogy aggódj.
Visszafordítottam a tekintetem Dominicra, aki még mindig
egy lépést sem mozdult onnan, ahol volt.
– Csak ott állsz és bámulsz?
– Hidd el nekem, nem akarod, hogy most odamenjek.
Gabe kettőnk között mutogatott.
– Szóval ti együtt vagytok.
– Igen – válaszoltam halkan, és a földet bámultam közben. –
Jó hozzám.
– Ja – horkant fel Gabe. – Naná, hogy az.
– Gabriel. – Dominic figyelmeztetően mordult rá.
– Nem, te elloptad a kibaszott barátnőmet. – Gabe rám nézett.
– Micsoda? – kiáltottam. – Nem voltam a barátnőd, te hazug!
– Eleve nem is volt a tiéd – morogta Dominic, és láttam rajta,
milyen erőfeszítésébe kerül, hogy ott maradjon.
– Nem is randiztunk – néztem Gabe-re. Ekkor láttam meg a
vidámságot a szemében, és rájöttem, hogy viccel. Viccel! Egy
ilyen helyzetben! Megint meglöktem a mellkasát.
Felnevetett, aztán hirtelen elkomorodott.
– Külön kértelek, hogy ne gyere össze vele.
– Ezt nem kérheted tőle.
– Szeretem a testvéremet. Az életemet is rá merném bízni –
biccentett Gabe a fejével az öccsére. – De mint a barátod, tudva
mindent, amit elmondtál az életedről, úgy érzem, el kell
mondanom neked, hogy szerintem ez nem jó ötlet. Túl sok
mindenen mentél már keresztül. Nem erre van szükséged.
– És te úgy gondolod, tudod, mire van szüksége? – kérdezte
Dominic ingerülten. Egy kicsit közelebbről hallatszott már. –
Hadd találjam ki, te is szeretnéd felajánlani neki a
szolgálataidat.
– Nos – felelte Gabe, és hallottam a hangjában a mosolyt. – Ha
ez az, amit…
Dominicot csupán egy hajszál választotta el attól, hogy ott
teremjen előttünk.
– Ha befejezed ezt a mondatot, esküszöm az égre, megöllek,
akár a testvérem vagy, akár nem! Szóval nagyon jól gondold
meg, mit mondasz! – mondta halkan, de egyértelműen
hallatszott belőle a figyelmeztetés.
– Jobb lesz, ha én most elmegyek – suttogtam, és karba tettem
a kezem, hogy ne remegjen.
Egy lépést hátráltam, eltávolodtam mindkettőjüktől. Gabriel
nem tévedett, de nem számítottam rá, hogy megkéri a fivérét,
hogy ne közeledjen hozzám.
– Azt hiszem, ez jó ötlet – mosolyodott el Gabe. Megfordultam,
és az ajtó felé indultam.
– Itt maradsz! – adta ki Dominic a parancsot.
Megtorpantam és visszafordultam. Felnéztem rá, abba a
veszélyes tekintetbe, amitől mindenki tartott. Mindenki, kivéve
a testvérét, akinek nyilvánvalóan halálvágya volt, meg engem,
mert én tudtam, hogy sosem bántana.
– Elmegyek – jelentettem ki halkan, de határozottan,
ugyanolyan kategorikusan, mint ő. – Ezt nyilvánvalóan
magatok közt kell elrendeznetek, nekem pedig telefonált az
apám, szóval nekem is van családom, amit meglátogathatok.
Ismét előrefordultam, továbbmentem az ajtóhoz, beledugtam
a lábam az ott lévő csizmámba, majd gyorsan felvettem a
dzsekimet, magamhoz vettem a táskámat, és kinyitottam az
ajtót. Egy pillanatra hátrahőköltem, olyan hideg szél vágott
mellbe.
– Rosie! – mondta Dominic ezúttal közelebbről és gyengédebb
hangon. – Ne menj el!
– Ma este visszajövök – feleltem a járdát nézve.
– Már most is este van.
Nem volt az. Még hat óra sem volt.
Nem fordultam meg, de hirtelen éreztem, hogy ott van
közvetlenül a hátam mögött. Hátulról átkarolt, a hasamra tette
a kezét, és kemény mellkasához húzott. Éreztem magam mögött
a teste melegét, beszivárgott a bőröm alá, szétterjedt bennem,
és azzal fenyegetett, hogy az uralma alá hajt. Ismét behunytam
a szemem, visszatartottam a könnyeimet, mert tudtam, ha arra
összpontosítok, milyen jó érzés így mellette lenni, akkor itt
maradok. Márpedig azt nem tehettem. Bizonyára ő is tudta ezt,
valahogy megérezte, ahogy mindig mindent megérzett velem
kapcsolatban.
– Bébi! – súgta a fülembe.
– Dominic, kérlek, ne! – Megborzongtam, és összeszorítottam
a szemem. Tisztességtelenül játszott.
– Bébi! – súgta újra, ezúttal rekedtebb hangon, és a hajamba
nyomta az arcát. – Kérlek, maradj!
 – Visszajövök. – Remegett a hangom.
Vettem egy erőt adó lélegzetet, kinyitottam a szemem, és
megfogtam a kezét, hogy levegyem magamról. Majd
szembefordultam vele. Istenem, olyan átkozottul jóképű!
Felemeltem a kezem, végighúztam az ujjaimat állandóan
borostás arcán. Egy pillanatra behunyta a szemét, mintha
élvezné az érintést. Amikor ismét rám nézett, egy rövid
pillanatra mindent látni engedett a szemében. Sebezhető volt,
hagyta, hogy a lelke mélyére nézzek.
– Nem akarom, hogy így menj el. – A szememet kutatta. –
Visszajössz?
– Az apámhoz megyek vacsorára. – Rámosolyogtam és arra
gondoltam, vajon látszik-e az arcomon, hogy két véglet között
harcolok. – Igen. Visszajövök.
– Marco veled megy.
Nem tiltakoztam, nem lett volna értelme. Távolabb léptem, ő
viszont elkapta a derekamat, magához húzott, és az ajkamra
tapasztotta a száját. A szűzies búcsúcsókból lassan izzó parázs
lett, amely végigsöpört a gerincemen, az egész testemen, és a
lábam között állapodott meg. Én húzódtam el először, néztem,
ahogy lassan kinyitja a szemét. Szerettem ezt a férfit. Igazán
szerettem. A saját félelmem azonban, amelyet Gabe is
megerősített, megakadályozott abban, hogy kimondjam ezt a
szót. Egy utolsó csókot nyomott a homlokomra, a szemében
megtört kifejezés csillogott, és látszott rajta, hogy nem akar
elengedni, mégis megtette. Nagy levegőt vettem, gyorsan
elfordultam, összébb húztam magamon a kabátot, és lementem
a lépcsőn a kocsihoz. Hidegebb volt, mint hetek óta bármikor,
engem mégis melegséggel töltött el a gondolat, hogy újra látom
az apámat és az öcsémet.
 32

DOMINIC

– Na, basszus! – szólalt meg Gabriel.

Meg tudtam volna ölni, most azonnal. Megfordultam, és
visszamentem a konyhába, ügyet sem vetettem rá meg az
ostoba megjegyzésére. Ahhoz képest, hogy haladó csoportban
tanult több tárgyat is a gimiben, bejutott az egyik legrangosabb
egyetemre, diplomát szerzett és jól fizető állása volt, a bátyám
igazán ostoba tud lenni. Általában, amikor felbosszant, csak
nevetek rajta, ma este azonban túl messzire ment. Túl messzire.
– Szerelmes vagy belé.
Egyenesen a szemébe néztem.
– Miből jöttél rá? Abból, hogy megfenyegettelek, amit
mellesleg teljesen komolyan gondoltam, vagy abból, ahogy
megcsókoltam?
– Egyikből sem. – Felvonta a szemöldökét. – A
könyörgésedből. Erre egyáltalán nem számítottam.
Megráztam a fejemet, kinyitottam a hűtőt, és kivettem belőle
az egyik undorító, savanyú sört, amit azért vettem, mert ő
szereti. Átnyújtottam neki. Megemelte köszönetképpen, aztán
inni kezdett.
– Mesélj a munkádról! – kértem, és a konyhapultnak dőltem.
– Majd beszélek róla. – Elhallgatott, ivott egy korty sört. – De
nem fogsz hinni nekem.
– Tégy próbára!
– Titoktartási szerződést írtam alá. – Felvonta a szemöldökét.
– Baszd meg a titoktartási szerződésedet! A testvéred vagyok.
– Megkértelek, hogy viseld gondját a barátnőmnek, erre
elloptad tőlem. – Újra felvonta a szemöldökét, és leült. – Ha ezt
teszed a testvéreddel…
– Nem volt a barátnőd, seggfej. – Összeráncoltam a
homlokom, aztán még jobban, amikor elvigyorodott. –
Különben is először az enyém volt, mielőtt a hátam mögött
randira hívtad volna.
– Bevallom, az aljas húzás volt. – Elismerően bólintott. – Nem
mintha számítana mindent összevetve. Azt hiszem, most egy
ideig hagyom, hogy a tiéd legyen.
– Gabriel! – Felegyenesedtem, a pulzusom felgyorsult.
– Csak viccelek – kuncogott. – Jézusom!
– Ez nem vicces. – Nagy levegőt vettem. – Semmi sem vicces,
amit mondtál. Rosie-nak amúgy is kétségei voltak velünk
kapcsolatban, most pedig még több okot adtál neki, hogy
átgondolja ezt az egészet.
– Hallania kellett. – Felsóhajtott, és megrázta a fejét. – Bárcsak
anyának is elmondta volna ezt valaki, mielőtt összejött apával!
– Akkor most egyikünk sem lenne itt, idióta.
– De anya élne.
– És nem számítana, mivel nem lennél itt, szóval nem lenne
az anyád.
– A lényeg az, hogy valakinek meg kellett mondania ezt Rosie-
nak. Persze nem mintha számítana.
 – Hidd el nekem, kibaszottul számít. – Ököllel a konyhapultra
csaptam. Kísértett Rosie arckifejezése, az, ahogyan megcsókolt.
– Láttad, hogy nézett rád? Totál odavan érted. Nem hiszem,
hogy rám valaha is nézett valaki így. Száz százalékig a tiéd.
– Tudom, hogy az enyém. Csak abban is szeretnék biztos
lenni, hogy te tudod, hogy az. – Lesújtó pillantást vetettem rá. –
Amit ma mondtál neki, az ott marad a fejében. Lehet, hogy nem
jön vissza.
– De visszajön. – A válla kissé előreesett. – Nagyon sok
mindenen ment keresztül, D. Talán inkább neked kellene
átgondolnod a dolgot.
– És mondjak le róla? – Megráztam a fejemet. – Nem akarok
többet erről beszélni.
Nem voltam képes rá. Úgy éreztem, mintha egy hatalmas
szikla ülne a mellkasomon.
– Hát jó. – Gabe letette a sörét a konyhapultra. – Ha
elmondom neked, hol voltam, nem fog tetszeni, ám ha
rájönnek, talán a folyóban lebegve találnak rám.
Összehúztam a szemem.
– Komolyan azt gondolod, hogy megengedném, hogy
bántsanak?
– Amióta megjöttem, már háromszor fenyegettél meg. –
Felvonta a szemöldökét. – Hozzám vágtál egy kibaszott széket. –
Hátrabökött a fejével, mintha elfelejtettem volna a betört tévét
és az összetört bútort.
– Azért, mert beviharzottál ide, Rosie-ról beszéltél, márpedig
ő csak akkor lehet téma, ha a pénzem egy részéből esküvői
alapot hozol létre. – Összeráncoltam a homlokom, amikor
láttam komor arckifejezését. – És jössz nekem egy tévével meg
egy új székkel.
Megrázta a fejét, még mindig vigyorgott, én pedig
megnyugodtam egy kicsit, mert őszinte volt a mosolya. A
mellkasom viszont még mindig szorított. Igyekeztem nem arra
gondolni, hogy ment el, csakhogy annak a csóknak nagyon
búcsúcsók íze volt, és nem csak egy kis időre. Ez nagyon nem
tetszett. De legalább Marco ott volt vele.
Szólna, ha Rosie bármi szokatlant tenne. Ha tényleg térre van
szüksége, és tényleg a saját lakásában akar ma este aludni vagy
az apjánál a Washington Heights negyedben, akkor nem lesz
más választásom, mint megengedni neki. Valószínűleg kurvára
fájni fog minden porcikám, mert a kocsiban fogok éjszakázni a
házával szemben, de akkor is megteszem érte. Basszus. Ha ilyen
a szerelem, nem értettem, miért vágyik rá bárki önszántából. Ez
egy mazochista társadalom. Nem létezik más magyarázat.
– Hallom, most már drogozol is. Mi a franc, Gabe?
– Jézusom! – Felsóhajtott. – Mindent elmondott neked?
– Nyom nélkül tűntél el. Rohadtul aggódtunk. Apa egy csapat
profit állított a keresésedre.
– Apa. – Felnevetett. – Beszéltél vele?
– Igen. Ez is olyasmi, amiről most nem akarok beszélni.
Folyton azt mondogatta, hogy ne aggódjak miattad, mintha
pontosan tudná, hol vagy. Most neki dolgozol? Erről van szó?
– Nem vele voltam – felelte. – De holnap odarepülök hozzá.
Velem jöhetnél.
– Minek?
– Ööö… – Röviden felnevetett, aztán megdörzsölte a tarkóját,
ahogyan mindig szokta, amikor ideges. Összerándult a
gyomrom.
– Bökd már ki, Gabriel!
– A munka, amit végeztem? Apa nagyon sokat tudott róla.
– Hogy érted ezt? – néztem rá összehúzott szemmel.
– Eleve ő szervezte meg azt a nyavalyás találkozót.
Nagyot dobbant a szívem.
– És ki az ügyfél?
Megrázta maga előtt az üres sörösüveget, mintha attól
varázsütésre megtelne ismét. Kivettem neki még egyet a
hűtőből, letettem elé, aztán a pultra támaszkodtam, és vártam.
A bátyám az a fajta ember, aki harminc percig mesél egy
kétperces történetet, de már megtanultam, hogy türelmes
legyek vele. Ami persze nem jelenti azt, hogy nem szerettem
volna, ha végre rátér a kurva lényegre.
– Ezeknek a fickóknak nagyon összetett munkájuk van.
Persze ezt nem kell elmagyaráznom neked – kezdte el. – Rosie
valahogyan megtudott dolgokat Tommyról és a többiekről,
éppen ezért aggódtam. – Egy időre elhallgatott. – Ez az ügyfél…
én az ügyvédjével dolgozom. Az ügyfél nevét kitakarták a
legtöbb iraton, amit nekem küldtek. Ismerem a pénzügyeit, de a
kibaszott nevét nem tudom. Amikor azt mondta, hogy találkozni
akar velem, nyilvánvalóan fáradt voltam. Néhány nappal az
indulásom előtt megemlítettem ezt apának, és azt mondta, hogy
menjek. Még ha nem is mondta volna, akkor is úgy éreztem
volna, hogy nincs sok választásom. Az ügyfél tudja, hol lakom,
hova járok szórakozni, ismer titeket is, sőt még Rosie-t is névről.
Egy pillanatra megállt a szívem, de hagytam, hogy folytassa.
 – Azt gondoltam, hogy elmegyek. Úgy értem, apa tud róla,
szóval mi a legrosszabb, ami történhet?
– Meghalhattál volna – feleltem, és a hangom szigorúbb volt,
mint ahogy szántam. – Hogy hozhattad magad ilyen helyzetbe
mindazok után, amit elvesztettünk? Hogy hagyhattad, hogy az
ilyen alakok tudjanak Rosie-ról? Jézus, Gabriel!
Gúnyosan felhorkant.
– Te fogsz engem kioktatni a biztonságról?
– Ez más.
– Ez nem más. Emlékszel arra az érzésre, amit régen
éreztünk, amikor valamelyikünk bajba került? Minden egyes
kibaszott nap ezt érzem, Dominic! – Elcsuklott a hangja.
Felnéztem rá, és láttam a félelmet meg az aggodalmat a
szemében. Pocsékul éreztem magam miatta. – A nap
huszonnégy órájában aggódom miattad. Szóval mi van, ha
belekóstolok a drogokba és berúgok? Huszonhét éves vagyok.
Megjártam a poklot. Ha pedig ezért el akarsz ítélni, akkor baszd
meg!
– Gabe – sóhajtottam fel nehéz szívvel. Mi a francot lehetne
erre mondani?
– Egyébként abbahagytam. Az utazás alatt egyszer sem
drogoztam, pedig, hidd el, minden létező kibaszott felületen
kokain volt.
– Találkoztál a nagyfőnökkel?
– Soha. Találkoztam a munkatársaival, az ügyvédjével, de vele
soha.
– És Kolumbiában voltál? – kérdeztem. Láttam, mennyire
megdöbben a kérdésem hallatán, ami megerősítette, hogy
igazam van.
– Honnan a francból… – Elhallgatott és elfintorodott. –
Mindenki előtt ott volt a kokain.
– Minden létező felületen. Lebarnulva jöttél vissza, apa tudta,
hol vagy, és nem indított háborút. Igazam van?
– Cartagena – felelte egy kis idő múlva. – Apa jó ismerőse
ennek a személynek.
– A drogkereskedőnek?
– Sokkal rosszabb dolgokkal kereskednek, mint a drog, Dom. –
Ó, basszus. Nem szólaltam meg.
– Amíg ott voltam, egyszer csak megjelent Tommy. Mellesleg
rohadt megdöbbentő volt egy másik országban látni – mondta.
Összeharaptam az állkapcsom. Nem mondtam semmit, mert
bármi hagyta volna el a számat, az kiabálás lett volna. Igen, a
bátyámat megölhették volna. Ő is egy olyan nyom nélkül eltűnt
személy lett volna. Ezért inkább elharaptam a nyelvem, és
hagytam, hogy folytassa.
– Ez az ügyfél meg akarja venni a Kísértést és a sztriptízbárt,
ami Tommy és Anthony tulajdonában van. Bele akar folyni
azokba az ügyekbe, amiket a többi családdal is folytat.
Oroszokkal, törökökkel satöbbi.
– Amiről Rosie beszélt neked.
– Pontosan.
– Megtudtad legalább a nevét?
– Csak a vezetéknevét, éppen ezért mondom el ezt neked.
– Jól van, akkor ne csigázz tovább!
– Masseria – felelte. – Úgy gondoltam, tudnod kell, mivel jó
barátságban vagy Gióval.
 – Az nem Gio. – Forogni kezdett körülöttem a konyha. A
konyhapultra hajoltam, nagy levegőt vettem, aztán felnéztem a
testvéremre, aki most már igazán aggódott. – Hanem az apja.
Három emberről tudtam, akik drogokkal és a szexiparral
foglalkoztak Cartagenán kívül, és mind a három halott volt.
Masseria viszont? Lehetetlennek tűnt, ám ha így állt a helyzet,
az azt jelentette, hogy az apám tud róla, vagyis Costellóék is
tudnak. Ami azt jelenti, hogy csak idő kérdése, mikor robban a
hír. Felnéztem Gabe-re, láttam az aggodalmat a szemében. Nem
sokszor fordult elő, néha azonban tényleg olyan érzés volt,
mintha tükörbe néztem volna.
– Hány órakor indul a géped Olaszországba?
– Reggel kilenckor. Velem jössz?
– Talán igen. – Kivettem a mobilom a zsebemből, és először
Lorenzo számát tárcsáztam. Hozzá állok a legközelebb. Hozzá
és Roccóhoz, de Loren a mentorom, ráadásul Gio sógora is. Úgy
tűnt helyesnek, ha ő mondja el Giónak a hírt, hogy az apja még
él.
 33

ROSIE

– Drága Rosie-m! – Apa szorosan magához ölelt, és én is

ugyanezt tettem. A vállához nyomódva elmosolyodtam.
Istenem! Olajszaga volt, az otthon illata. Még erősebben
szorítottam.
– Sovány vagy, Papi. – Elhúzódtam. – Túl sovány.
– Bármilyen hihetetlen, a börtönben nem adtak sült banánt –
felelte. – De ne aggódj, hamarosan visszaszedem azokat a
kilókat.
Felnevettem, és Santihoz fordultam, őt öleltem meg ezután.
Aztán elhúzódtam tőle, és végignéztem rajta.
– Ugye tudod, hogy már elég barna voltál a veszélyes
napsugárzás nélkül is?
– Vicky viszont nem, és nem akartam hagyni, hogy egyedül
napozzon a tavaszi szüneten lévő összes srác előtt.
– Na igen. – A szememet forgattam, aztán segítettem apának
az asztalra vinni az ennivalót. – Milyen volt a nagy találkozás a
családdal?
– Ami azt illeti, nagyszerű. – Elvigyorodott. – Az apja
kőgazdag. Van egy őrült nagy birtoka Mexikóvárosban.
– Mivel foglalkozik?
– Mivel nem? – kuncogott.
 – Hát ez… elég baljóslatúan hangzik – feleltem.
Letettem az asztalra a tál vörösbabot, és egy időre szünetet
tartottunk a beszélgetésben, amíg leültünk az asztalhoz, és apa
áldást mondott. Miután befejezte, vettem egy rántott
banánkarikát.
– Nem csinál semmi törvényellenest, ha erre célzol – mondta
Santi. – Vagy legalábbis nem tudok róla.
– Ha már a törvényellenes dolgoknál tartunk – szólalt meg
apa –, hallottam, hogy Dominickal találkozgatsz.
Akkor sem lepődtem volna meg jobban, ha hirtelen hozzám
vágott volna valamit.
– Ezt hol hallottad?
– Nem számít, hol hallottam – felelte. A hangsúlyától görcsbe
rándult a gyomrom. Nem mertem a szemébe nézni. – Nem
tetszik, hogy vele vagy.
Erre mégis ránéztem.
– Papi.
– Veszélyes dolgokat csinál, Rosie. Megbocsáthatatlan
dolgokat.
– Tényleg? És te mikor kezdtél el hinni a pletykáknak?
– Úgy döntöttem, hogy az már nem pletyka, ha Anthony
Costello megfenyeget, amiért vele vagy.
– Micsoda? – leheltem. – Megint elment a boltba?
– El bizony. – Apa grimaszolt egyet, aztán folytatta az evést.
Egy részem azt kívánta, bárcsak Dominic annyira
megijesztette volna őt, hogy soha többé ne tegye be a lábát a
boltba, apa boltjai azonban Costello-területen voltak.
Anthonynak nem kellett mást tennie, mint pletykát terjesztenie
rólam és Dominicról, hogy mindenkit ellenünk fordítson a
környéken. Ezek az emberek így intézték a dolgaikat. Részekre
osztották fel a várost, aztán beszivárogtak oda, amíg végül
minden ott élő el nem vérzett. Anyagilag és szó szerint is.
– Ami engem illet, Anthony megrohadhat a pokolban –
jelentettem ki néhány másodperc múlva.
– Reméljük, hogy nem visz magával minket is – felelte az
apám. Ha azt akarta, hogy elmenjen az étvágyam, akkor sikerült
elérnie.
– Ki az a Dominic? – kérdezte Santi.
– Az a fickó, akivel a nővéred soha többé nem fog találkozni –
válaszolta neki apa.
Felnevettem, de keserű volt a hangom. Dom nem kisfiú, én
pedig nem kislány, és semmi vicces nem volt ebben a
helyzetben.
– Dominic De Luca? – kérdezte Santi a homlokát ráncolva.
– Igen. – Apa válasza nagyon kurta volt.
– Ő a fiúd?
– Ő egy barátom – feleltem, és apára néztem.
– Barát – dörmögte apa gúnyosan. – Az egy bűnöző.
– Régebben nem tartottad bűnözőnek. – Felvontam a
szemöldököm. – Nagyon szeretted őt és Gabe-et.
– Akkor még nem volt bűnöző. – A homlokát ráncolta. – Távol
kell tartanod magad tőle.
– Ez baromság. – Beleharaptam egy újabb rántott banánba,
pedig nem is voltam éhes. Már csak a harag miatt ettem.
– Roselyn. – Apa rácsapott az asztalra.
Santi és én összerándultunk és elnémultunk. Apa soha nem
emelt kezet ránk, de nem is volt rá szükség. Amint megemelte a
hangját, mi azonnal meghunyászkodtunk.
– Elnézést – suttogtam.
– Nincs valami jó híre – jegyezte meg Santi halkan. – Mármint
Dominic De Lucának.
Hirtelen ránéztem.
– Honnan hallottál róla, miközben én még azt sem tudtam,
hogy a városban van?
– Biztosan azért nem hallottál róla, mert mindig megmaradtál
a saját közegedben. – Santi mosolya lehervadt. – Talán ebben
igaza van apának.
Gombóc nőtt a torkomba. Nyeltem egyet, de akkor is ott
maradt. Lenéztem a tányéromra. Már abbahagytam az evést,
most már csak piszkáltam az ennivalót, a villával áttoltam a
rizst és a babot a másik oldalra. Fájt, hogy a két legfontosabb
férfi az életemben nem fogadja el a harmadikat, bár tudtam,
hogy jogos az aggodalmuk. Ki tudta, mit hallott apa Domról a
környékbeli emberektől? Nem lehetett semmi jó, és csak emiatt
nem álltam fel és közöltem velük hangosan, mennyire
szerelmes vagyok Dominicba. Csak akkor gondolnák meg
magukat Dominickal kapcsolatban, ha megmutatná nekik, hogy
kicsoda ő valójában. Vagyis hogy milyen ember mellettem.
– Kíváncsi vagyok – fordult apa az öcsémhez –, te honnan
hallottál róla. Talán te kiléptél a saját közegedből?
– Micsoda? Persze hogy nem! – kiáltott fel Santi
méltatlankodva. – Jochy beszélt róla. Tudod, milyen nagy
pletykafészek.
Santi pocsékul hazudik, ebből gondoltam, hogy igazat mond.
 – Beszéljünk másról! Elmondtam a véleményem arról a
bűnözőről – folytatta apa. Megharaptam a nyelvem. – Most
pedig szeretnék bocsánatot kérni tőletek azért, amit tettem.
Mindenért, ami történt, és mindenért, amibe belerángattalak
titeket. Nem tudom, mit gondoltam.
– Már bocsánatot kértél.
– De szeretnék még egyszer. Önző dolog volt, és nem
tisztességes veletek szemben.
– Rosie húzta a rövidebbet – motyogta Santi. – Én elvoltam a
suliban.
– Borítsunk fátylat rá, és egyezzünk meg abban, hogy a
jövőben soha nem kérünk pénzt senki mástól, csak a banktól! –
válaszoltam.
– Ja – jegyezte meg gúnyosan Santi. – Ne kérjünk pénzt a
hétköznapi bűnözőktől, csak az öltönyös bűnözőktől.
– Santiago – figyelmeztette az apám, mire Santi vállat vont.
Megráztam a fejemet.
– Mellesleg a pénz többi része abban a kicsi, fekete zsákban
van. Miután megkapják, tényleg véget ér ez az egész.
– Hála istennek! – sóhajtott fel apa. – Köszönöm!
A kezemre tette a kezét. Én megfogtam Santiét, és így fogtuk
egymás kezét néhány másodpercig, hálát adtunk ennek a
pillanatnak.
Ekkor kivágódott a bejárati ajtó. Időnk sem volt felkészülni.
Amikor eldördült az első lövés, lehasaltunk a földre. Aztán jött a
második, majd a harmadik. A saját sikításom volt az utolsó,
amit hallottam, mielőtt elsötétült előttem a világ.
 34

DOMINIC

A telefonjainknak repülőgép módban kellett volna lenniük,

amíg az asztalnál ültünk, én azonban bekapcsolva hagytam az
enyémet, és folyton a képernyőt lestem, mikor ír Rosie üzenetet,
hogy már hazaért. Isabel, Catalina és Petra felváltva játszott a
Pac-Man gépen a mögöttünk lévő szobában. Lorenzóval és
Gióval voltak, amikor telefonáltam, és a srácok nem akarták
otthagyni őket, bárhol voltak is éppen. Isabel éljenzett, a másik
két lány pedig felnyögött. Szemben velem Gio és Loren szélesen
elvigyorodott, majd hátranézett rájuk. Féltékenység hasított
belém. Végre én is megkaptam azt, amit ők is megtaláltak, és
bármit odaadtam volna azért, hogy Rosie itt legyen a lányokkal
a másik szobában, ahol láthatom, hallhatom és érezhetem az
illatát.
Régen az volt a szokás, hogy a nőket nem engedték be ide.
Charles és Joe halála után azonban sok minden megváltozott.
Ami Lorenzót és engem illet, az apáink nem tudtak ezekről az
enyhébb szabályokról, amelyek mostanában érvényben voltak
nálunk, mi viszont tudtuk, hogy nem helyeselnék. Ők
mindenáron ragaszkodtak a hagyományokhoz, és valószínűleg
száműztek volna minket, amiért idehoztuk a számunkra fontos
nőket, nem pedig csak kurvákat, akiket megdugtunk és
eldobtunk. Ez is egy oka annak, amiért én és Gabe féltjük a
kishúgunkat, Lenorát, vagy röviden csak Norát, ahogy mi
nevezzük. Valójában csak a féltestvérünk, de akkor is
vérrokonunk, és nagyon igyekszünk megvédeni őt. Gabe azt
mondta, hallotta, hogy apánk egy elrendezett házasságról
beszélt vele kapcsolatban, mintha még mindig a kibaszott 1920-
as években lennénk, vagy ilyesmi. Nem sok férfi élt az
óhazában, akiben megbíztam, hogy jól bánik majd a húgommal.
Na persze Giovanni meg Isabel is így került össze, és náluk
nyilvánvalóan jól sült el a dolog, szóval talán mégis szólt valami
mellette.
Bizonyos szempontból azt kívántam, bárcsak Rosie és én is
ilyen helyzetben lennénk. Úgy muszáj lenne velem lennie. És
persze ettől a gondolattól én sem voltam jobb, mint az apám.
Nem kényszeríthettem rá, hogy akarja ezt a kapcsolatot. Mindig
ide lyukadtam ki végül. Gabe nem tévedett. Rosie sem tévedett.
Már csupán a vezetéknevem miatt is célponttá váltam. A mi
világunkban a mindent vagy semmit elv uralkodott. Lehet, hogy
nem csináltunk vérszerződést, de attól az eskü még ugyanúgy
érvényes volt.
– Hé, gerlefiú, hagyd a szarságokat, és áruld el, miért vagyunk
itt! – csattant fel Rocco. – És mit keres itt ez a seggfej ilyen
kibaszottul lebarnulva?
– Mondd el nekik, amit nekem mondtál!
Gabe nagy levegőt vett, a térde le-fel járt. Ugyanolyan régóta
ismeri ezeket a srácokat, mint én, de még mindig ideges a
közelükben. Lorenzo félbeszakította, amikor ahhoz a részhez
ért, hogy Tommy megjelent. Gabe ekkor még nem mondta ki
Gio vezetéknevét.
– Majd én elmondom – vette át a szót Lorenzo, aztán Gióhoz
fordult. – Úgy gondoljuk, hogy Joe még él.
Gio arca három teljes másodpercig ugyanolyan üres maradt.
– Az hogy lehet?
– Fogalmam sincs, de az összes számlán ugyanaz a
vezetéknév állt, és az határozottan Masseria volt – tettem hozzá.
– Valószínűleg meg akarja venni a klubot Tommytól, és erről az
apám is tud. – Lorenre pillantottam. – Szerinted Angelo tudja?
Loren megvonta a vállát.
– Az hogy lehet? – ismételte meg újra Gio, aztán felállt, és fel-
alá kezdett járkálni.
Mi, többiek néma csendben ültünk, néztünk, és vártuk, hogy
felfogjuk a hírt. Mindannyiunk számára rosszat jelentett, de a
legrosszabb mégis Giónak volt. Vagy jobb. Nem tudtam, hogy én
mit éreznék, ha egyszer csak megtudnám, hogy a halottnak hitt,
mindent irányítani akaró apám mégis életben van. Vajon
megjátszotta a halálát? Vagy tényleg meg akarták ölni, de
túlélte? Ezek a kérdések vetődtek fel bennem, de nem tudtam
rájuk a választ. Ekkor a nők visszajöttek a szobába. Éppen ezért
nem engedtek ide nőket korábban, és most már megértettem
ezt a szabályt. Egyesek passzívak voltak, hagyták, hogy a férfi
irányítson, és csak akkor szólaltak meg, ha kérdeztek tőlük
valamit. Ezek a nők itt nem ilyenek voltak. Rosie sem.
Valószínűleg ezért nem volt soha esélyünk.
– Mi a baj? – kérdezte Catalina.
– Menjetek át a másik szobába! – mondta neki Gio
ellentmondást nem tűrő hangon.
 Cat a férjére nézett, akinek a tekintete azt sugallta, hogy tegye
azt, amit a bátyja mondott. Cat valószínűleg érezte, milyen
komoly a helyzet, mert meglepő módon hátralépett egyet. Én
figyeltem, ahogy Isabel Gióra néz Cat mellett állva. Láthatóan
mérlegelte a helyzetet, megéri-e szembeszegülni a férjével. Én
nem tettem volna. Amikor Gio ilyen hangulatban van, mindenki
jobban teszi, ha messzire elkerüli. Ilyen téren Rocco is
ugyanilyen. Mindketten szunnyadó vulkánhoz hasonlítanak, az
ember sosem tudja, mikor fognak kitörni.
Isabel lassan odalépett a férje elé. Megállt az útjában, nem
engedte, hogy tovább járkáljon. A mellkasára tette a kezét, és
valamit súgott neki. Bármi volt is az, láthatóan megnyugtatta
Giót. Bólintott egyet, magához húzta Isabelt, és egy pillanatig ott
tartotta, csak azután engedte el. Mondott neki valamit halkan,
mire Isabel kifelé indult a szobából. Megragadta Cat és Petra
karját, és őket is kivitte magával. Az ajtó hangosan csukódott be
mögöttük. Roccóval egymásra néztünk, mindketten döbbenten
pislogtunk. Más körülmények között viccesen megjegyeztem
volna, hogy Roccónak is kellene egy ilyen nő az életében. Más
körülmények között valószínűleg már három viccet is
elsütöttem volna, ez a helyzet azonban nagyon súlyos volt és
komoly, ezért nem volt kedvem viccelődni.
Tudtam, hogy a lányokat viselte meg legjobban Joe elvesztése.
Gióval baromi nagy seggfejként viselkedett, mégis tudtam, hogy
őt is lesújtotta a meggyilkolásának a híre. Mindannyian ott
voltunk vele a kocsiban, amikor telefonon értesült a hírről, és
láttuk az arcát. Na persze ezt a hírt egy másik is követte, hogy a
gonosz anyja elrabolta a feleségét, szóval sok mindent kellett
akkor feldolgoznia.
– Felhívom az unokatestvéremet – jelentette ki Gio kis idő
múlva.
– Inkább látogassuk meg együtt! – javasolta Lorenzo, és felállt.
– Viszont kétlem, hogy Marco tudná.
– Tudom, hogy nem. – Gio megállt. – Bízom benne, ami nem
jelenti azt, hogy nem kerül bajba, ha apám mégis él. – Nagy
levegőt vett, és megrázta a fejét. – Olyan valószínűtlen.
– De nem lehetetlen – felelte Loren.
– Nem, nem lehetetlen – tűnődött Gio elgondolkodva. Szinte
láttam, ahogy forognak a fejében a fogaskerekek. A bátyámra
néztem. – Kábítószerrel kereskedik?
– Amennyire meg tudtam állapítani. Akinek viszont ennyi
pénze van, az általában drogokkal vagy…
Nem fejezte be a mondatot, nem tudta kimondani, de
mindannyian értettük. Basszus, néhány hónappal ezelőttig még
fegyvereket szállítottunk ki és be az országba. Az üzletet
azonban további utasításig fel kellett függeszteni az orosz
maffiával történt incidens után. De akkor sem volt semmi olyan
szörnyű, mint az emberkereskedelem.
– Joe nem tenne ilyet – mondta Loren, ám úgy hangzott, hogy
még ő sem hiszi el.
Mögöttünk kinyílt az ajtó, és mindannyian megfordultunk,
amikor Dean sétált be a szobába. Végignézett mindannyiunkon,
aztán megtorpant egy pillanatra, de ment tovább.
– Ki halt meg?
– Sokkal inkább ki tért vissza a halálból – felelte Gio, majd
körülbelül két perc alatt elmagyarázta azt, ami a bátyámnak
húsz percbe telt.
– Az kizárt! – Dean leült a szokásos helyére, és olyan döbbent
arcot vágott, amilyet még sosem láttam rajta. – Kolumbia?
– Cartagena – mondta neki Gabe.
– Basszus. – Aztán mintha csak most vette volna észre a
bátyámat, odafordult hozzá: – Te vagy az az idióta, aki
felügyelet nélkül hagyta a dögös barátnőjét?
Lesújtó pillantást vetettem rá.
– Igazság szerint csak kábé öt hónapig volt a barátnőm,
amikor még gimisek voltunk – válaszolta neki Gabe.
Nem tudtam, hogy azért mondja-e, mert végre befejezte, hogy
ezzel kínozzon, vagy félt ilyen körülmények között idegesíteni
vele, de bárhogy volt is, nagyra értékeltem. Dean megrázta a
fejét, próbált nem vigyorogni, miközben egy öngyújtóért nyúlt.
Rocco telefonja megszólalt. Nem rezgett, hanem hangosan
csörgött az asztalon. Mindannyian ránéztünk. Neki a szeme se
rebbent, és nem kért bocsánatot sem. Megfogta a telefont,
megnyomta az oldalán a gombot, aztán ránézett a képernyőre,
és a homlokát ráncolta. Onnan, ahol én ültem, láttam, hogy a
testvére neve áll a kijelzőn. Rocco azonban lefordította és
visszatette az asztalra.
– Szerinted megtaláljuk őt? – kérdezte Loren, és Deanre
nézett.
– Kolumbiában szinte lehetetlen lesz a nyomára bukkanni –
felelte Dean. – Ha Gabe kicsit több információt ad, megnevez
egy konkrét környéket, egy címet vagy valamit, kiküldhetek oda
egy drónt. – Egy pillanatra elhallgatott. – Emma megpróbálta
megkeresni őt, és neki sem sikerült.
 – Micsoda? – Gio megdermedt, odament a székéhez,
rátámaszkodott a háttámlájára, és nagyon úgy tűnt, mint aki
próbálja visszafogni magát, nehogy elhajítsa.
– Megpróbálta rábeszélni Enriquét, hogy vigye oda repülővel,
de a srác egyedül ment.
– Mi a franc? – Gio a fejét rázta, és kifújta a levegőt. –
Esküszöm, az a lány meg akar halni. Ez biztos egy olyan
legfiatalabb gyerekre jellemző vonás lehet, vagy mi.
– Enrique volt az, akit megfenyegettek, mégis vissza akart
menni, szóval ha valaki meg akar halni, akkor az ő. – Dean
tovább szívta a cigit.
– Ez mit jelent? – kérdeztem. – Megfenyegették?
– Te tudtál erről? – nézett Gio Lorenre.
– Arról nem, hogy Emma is menni akart, arról viszont igen,
hogy fegyveres őrök várták Enriquét, amikor leszállt a
repülővel.
– Jézusom! – lehelte Gio, és ellökte magát a széktől. Gabe-re
nézett. – Köszönjük, hogy elmondtad nekünk. – Aztán Deanhez
fordult. – Tájékoztass mindenről! – Végül Lorenzóhoz. –
Menjünk, beszéljünk az unokatestvéremmel!
Rocco telefonja újra megszólalt, ezúttal rezgett. A kezébe
vette, megfordította. Megint Mike hívta.
– Talán jobb lenne, ha felvennéd – tanácsoltam neki.
Rocco rám pillantott.
– Nem. Majd visszahívom, ha itt végeztünk.
– Holnap korán indul a gépem, és egyesek nem vámpírok,
nekik aludniuk is kell. – mondta Gabe és felállt. Én is felálltam
vele, aztán olyan erősen szorítottam magamhoz, ahogy ő
engem. – Csak szólj, ha csatlakozni akarsz hozzám!
– Azt hiszem, ezúttal nem megyek. – Elhúzódtam, és néztem,
ahogy kisétál a szobából, majd Deanhez fordultam. –
Szeretném, ha ráállítanál valakit, hogy vigyázzon rá.
– Loren már elintézte. – Helyes.
– Én is megyek – állt fel Dean.
– Még csak most jöttél.
– Igen, de kurva fáradt vagyok. Sandy nincs jól.
– A farkas? – vonta fel Rocco a szemöldökét.
– Igen, a farkas. De miért mondod ezt így? – fintorgott Dean.
– Te beteg vagy. – Rocco a fejét rázta. – Ki a fasz vesz három
farkaskölyköt?
– Az, akinek nyolcvan hektáros birtoka van – feleltem.
– Vagy az, aki elmebeteg – vágta rá Rocco.
– Megvan a saját területük. Nem kell attól tartanod, hogy
összefutsz velük, ha eljössz meglátogatni. Hacsak nem akarsz –
mondta neki Dean, miközben kifelé sétált.
Megráztam a fejemet.
Rocco telefonja ismét megrezzent. Megint Mike hívta.
Végül felsóhajtott és felvette. A füléhez tette a mobilt, és várt.
Mindig megvárta, hogy a hívó fél szóljon bele először. A bátyja
valószínűleg meg is tette, és abból ítélve, ahogy Rocco felvonta a
szemöldökét, sejtettem, hogy nem egy barátságos köszönéssel
kezdte.
– Nem – mondta Rocco, felállt, és átment a szoba másik
végébe, ahol egy piros bokszzsák lógott a mennyezetről.
Rápillantottam a telefonomra. Rosie még mindig nem küldött
üzenetet. Felnéztem Roccóra, és láttam, hogy mereven néz
engem. Bárki más számára lazának és megfejthetetlennek tűnt
volna az arckifejezése, én azonban túl régóta ismerem.
Aggódott, és ettől görcsbe rándult a gyomrom. Rocco soha nem
aggódik.
– Dom. – Egyet lépett előre.
Lassú volt ez a lépés, és totálisan halálra rémített. Mindig
számíthattam arra, hogy a testvéreim nem szépítgetik a dolgot,
hanem kerek perec az arcomba vágják, ha bármi van. Ez a
viselkedés nem volt jellemző egyikükre sem, különösen Roccóra
nem. Gondolatban gyorsan sorra vettem a számomra fontos
embereket és a jelenlegi tartózkodási helyüket. Gabe éppen
most ment el, és ráállítottunk valakit, aki vigyáz rá. Mike
viszont még azelőtt telefonált, hogy elment volna, szóval nem
vele kapcsolatos. Rosie az apjánál van, vacsorázik. A húgom
még mindig Angliában, szóval talán róla van szó. Nem tudtam
rájönni, ki halhatott meg. Mert ez volt az egyetlen magyarázat,
miért telefonál Mike. Ő mondta el nekünk Frankie és később
Joey halálhírét is. Számtalanszor volt már ő a rossz hír hozója.
– Bökd már ki! – mondtam idegesen.
Nagy levegőt vett, mintha felkészülne valamire.
– Rosie apja nem a West street százhetvenöt alatt lakik?
– De igen – válaszoltam, és jeges rémület terjedt szét bennem
lassan. – Miért? – Rocco nem válaszolt. Odamentem hozzá, és
kivettem a telefont a kezéből. – Miért, Mikey?
– Dominic. – Mike hangja higgadt volt.
– Nem. Mi a faszért telefonál egy gyilkossági nyomozó
nekünk, és kérdezi meg a barátnőm apjának címét, ahol a
barátnőm éppen vacsorázik?
 – Kaptunk egy hívást az egyik szomszédtól, aki lövéseket
hallott. – Egy pillanatra szünetet tartott. Kihagyott a szívem.
Olyan erősen szorítottam a telefont, hogy begörcsölt a kezem.
Még ha tudtam is volna, hogy mit mondjak neki, képtelen
lettem volna megszólalni. Ezért csak vártam. – Még nem tudjuk
pontosan, mi történt, de azt beszélik, hogy túszejtéssel van
dolgunk. Szerettem volna, ha tőlem hallod. Majd tájékoztatlak.
Kiejtettem a telefont a kezemből, és kiviharzottam a szobából.
 35

ROSIE

Az ember azt hiszi, ismeri a félelmet, amíg egy fegyver nem

kerül elé, és ő a csővel néz farkasszemet. Felhúztam a térdem a
mellkasomhoz, a karommal átfogtam, a szívem vadul vert. Ez
volt az egyetlen dolog, amit hallottam. Amikor berontottak a
házunkba, elvesztettem a hallásomat. Két lövést adtak le, hogy
megijesszenek minket, mind a kettőt közvetlenül mellettem.
Durr. Az egyik fülemre hirtelen nem hallottam semmit. Durr. A
másikra sem. Egy fickó elment, ám volt egy másik az ajtónál,
akinek fegyver volt a kezében, és minket nézett. Alig tűnt
idősebbnek az öcsémnél. Úgy nézett ki, mint az öcsém: magas
volt, vékony, sötét hajú, sötétbarna bőrű és sötét szemű. Ő is
dominikai származású. Ha a környéken lakik, Santi biztosan
ismeri. Talán együtt járnak iskolába.
Ezek a dolgok nagyon mélyen érintettek. Miféle világban
élünk, ahol egy ilyen korú kölyök ilyen életet él? Ahol az egyik
honfitársunk fordul ellenünk? Lennie kellene valami
alapszabálynak, hogy ezt megakadályozza. Valamiféle
megállapodásnak, hogy ha valakit felkérnek egy munkára, és a
célpont egy olyan személy, aki az ő kibaszott szigetéről
származik, aki esetleg még a rokona is lehet, utasítsa vissza a
munkát. A srácon nem láttam, hogy félne, de nem is nézett ki
gyilkosnak. Egész végig, amíg mi a falnál kucorogtunk, egyszer
sem nézett ránk. Nem tudtam róla semmit, csak azt, hogy az
anyját biztos lesújtaná, ha ezt megtudná.
– Szégyellhetnéd magad – kiáltottam, bár én tompán
hallottam a szavaimat.
Egy kicsit felém fordította a fejét. Nyeltem egyet, majd a
térdemre hajtottam a homlokom, és a légzésemre
koncentráltam. A rendőrség hamarosan itt lesz. Egészen
biztosan. Az öcsém mellettem ült a falnál, ugyanolyan
testhelyzetben a térdét felhúzva, a keze hátul össze volt
kötözve, a homlokát a térdére hajtotta, és vadul reszketett.
Üveges szemmel láttam az apám lábát a konyha másik végén,
de nem tudtam, életben van-e. Nem láttam, mozog-e. Zokogás
rázta meg a testem. Istenem, kérlek! Kérlek, add, hogy életben
legyen! Nem lenne igazságos, ha meghalna. Baromira nem
lenne igazságos.
Nyíltan zokogtam, aztán Santira pillantottam, hogy
megnézzem, ő hogy van. Nem emelte fel a fejét, de legalább
lélegzett. Nem sérült meg nagyon. Megütötték és megkötözték.
Persze nem számított. Az érzelmi trauma sokkal rosszabb, mint
a fizikai. A fizikai sebeket el lehet fedni, megtehetjük, hogy nem
veszünk róluk tudomást. Egy idő után begyógyulnak, a
részünkké válnak, mint a tetoválások. Az érzelmi traumát
hamis mosollyal és hazugságokkal lehet elfedni, ám miközben
az ember ezt csinálja, a kés még mélyebbre fúródik a szívébe.
Akkor éjjel, amikor betörtek a házunkba és megölték anyát,
Santi egy barátjánál volt, ezúttal azonban nem menekült meg
tőle, és tudtam, még ha apa életben van is, a baj már
megtörtént.
Soha többé nem lesz része abban a luxusban, hogy nem
rándul össze, valahányszor meghall egy hangos zajt vagy akár
tűzijátékot. Luxus. Igen, luxus volt úgy élni, hogy az embernek
nem kell folyton hátranéznie a válla fölött attól tartva, hogy
követik, nyugodtan ülhet egy helyen, amely biztos menedék
számára, nem kell aggódnia amiatt, hogy valaki betör oda és
megöli. Nyeltem egyet a torkomban lévő gombóc ellenére, és a
bejárati ajtónál álló fickót figyeltem. Amennyire tudtam,
megtöröltem az arcom a vállamon lévő pólómmal, és halkan
szipogtam. Elfintorodtam, milyen nagy nyomást érzek a
fejemben, amikor szipogok. Arra gondoltam, vajon Santi hallása
rendben van-e. Ismét behunytam a szemem. Kérlek, Istenem!
Kinyílt az ajtó, és Anthony Costello jelent meg. Lenézett,
mondott valamit hangosan, amitől apa összerezzent.
Visszatartottam a lélegzetem, a legrosszabbra számítottam, ő
azonban előrelépett egyet, és békén hagyta. Amikor rám nézett,
elmosolyodott. Borzongás futott végig rajtam, de nem
engedtem, hogy sírva fakadjak. Nem fogok sírni. Már olyan sok
fájdalmat okozott nekem olyan sok módon, hogy szinte ez lett a
normális kettőnk között. Ezzel viszont túl messzire ment. Ezt
neki is tudnia kellett. Megmozgattam az ujjaimat a hátam
mögött, hogy ne zsibbadjanak el.
A konyhaablakon keresztül piros-kék villogó fényeket láttam.
Reméltem, hogy biztonságban véget tudnak vetni ennek a
helyzetnek. Azt kívántam, Anthony vigyen el engem, és hagyja
békén az öcsémet meg az apámat. Ezt meg is mondtam neki
kiabálva, és bár én egy szót sem hallottam belőle, láttam, hogy
Anthony szeme felcsillan. Ebből tudtam, hogy hallotta.
Körülnéztem, Marcót kerestem, de nem láttam, és csak
reméltem, hogy ez azt jelenti, nem halt meg. Szorosan
behunytam a szemem, mire rögtön Dominic arca jelent meg
előttem. Ahogy nevet, ahogy mosolyog, ahogy dühösen rám néz,
ahogy elsötétül a tekintete, amikor felizgul. Ismét megrázkódott
a mellkasom. Vajon látom még valaha ezeket az érzelmeket
rajta?
Magát fogja okolni emiatt, és a legrosszabb az, hogy talán
tényleg az ő hibája volt. De akár lehetett az apámé is.
Anthonynak mindkettőjükkel volt valami gondja. Apa szeret
ujjal mutogatni másokra, pedig ő sem ártatlan. Nem tudtam azt
mondani, hogy mindenben téved Dominickal kapcsolatban,
elvégre a saját bátyja óva intett tőle, ráadásul bennem is
megszólaltak a vészcsengők, és azt tanácsolták, hogy menjek el.
Tudtam, hogy veszélyes vele lennem, mégis biztosra vettem, ha
Anthony nem keverte volna bele az apámat és az öcsémet, úgy
döntöttem volna, hogy Dominickal maradok. Maradni akartam
volna, így viszont nem tehettem kockára ismét a családomat. De
talán nem is kell. Biztos voltam benne, bármit tartogat is
Anthony a számomra, én a temetőben végzem.
Apa lába megint megmozdult, eltűnt a látóteremből. Anthony
megfordult valamiért, amit bizonyára apa mondott neki,
lehajolt, és felvette a fekete sporttáskát, amiben Tommy pénzét
hoztam. Mondott valamit. Azt hiszem, a szájáról leolvastam
annyit, hogy „helyes dolog”. Egyet lépett előre, aztán mondott
valamit a mellette lévő fickónak. Abból, ahogy rám nézett,
tudtam, valamilyen utasítást adott velem kapcsolatban. Vajon
megöl? Megkínoz? Megerőszakol? És mindezt az öcsém szeme
láttára? Megremegett az ajkam. Megharaptam belülről a
számat, hogy ne kiáltsak fel. Anthony hirtelen elindult a hátsó
ajtó felé, kiment, és otthagyott minket. Én sírva fakadtam,
behunytam a szemem, aztán olyat tettem, amit anya halála óta
egyszer sem: imádkoztam.
 36

DOMINIC

A szemközti épület tetején voltunk az utca másik oldalán, és én

teljesen ki voltam borulva. Kocsival oda akartam hajtani az utca
bejáratához, de két saroknyi körzetben mindenhol zsaruk
nyüzsögtek. Azt sem tudom, hogy kerültünk fel erre a háztetőre,
csak abban voltam biztos, hogy Mikey-nak volt valami köze
hozzá. Rocco egész végig vele beszélt telefonon, amíg a kocsiban
ültünk, aztán még akkor is, amikor feljöttünk ide. Nem
hallottam, miről beszélnek. Csak három dolgot tudtam: a tetőn
vagyunk, ahonnan tisztán rálátunk Santiago konyhaablakára,
Rocco magával hozta azt a tokot, amiben a
mesterlövészpuskáját tartotta, és azt, hogy tiszta ideg vagyok.
Ez az utolsó készített ki a legjobban. Legutóbb tíz évvel ezelőtt
féltem ennyire, amikor először mentem apával és az embereivel
elvégezni egy munkát. Ideges voltam, de nem féltem,
hamarosan pedig az idegesség átváltott izgatottságba. Egyesek,
mint például a bátyám, szörnyetegnek tartottak emiatt. Nem
akartam tagadni, hogy így van. Azt gondoltam, ez már csak a
múlt számomra, de bárki volt is a felelős ezért a helyzetért,
hamarosan rájön, hogy nem a megfelelő emberrel húzott ujjat.
Átnéztem az utca túloldalára, ahol Rosie abban a házban volt,
és újraélte ugyanazt az átkozott rémálmot, amit már tíz éve
próbáltunk feldolgozni. Nagyon reméltem, hogy nem ugyanaz a
helyzet, és ezúttal nem öltek meg senkit a szeme láttára, bár
még ha így is lenne, az érzés akkor sem különbözne tőle.
Biztosan ugyanazt a kétségbeesést és mardosó félelmet érzi,
mint amikor álarcos emberek betörtek a házunkba, és megölték
az anyáinkat. Elszorult a mellkasom. Tudtam, hogy valami
nincs rendben, amikor Marco nem vette fel a telefont. Nico
éppen akkor érkezett, amikor az első rendőr lefékezett a háznál,
így kórházba tudta vinni Marcót.
Most pedig már legalább egy tucat rendőrautó állt a
környéken.
– Mi a faszért vannak kint? Úgy gyülekeznek, mintha valami
kibaszott családi összejövetel lenne!
Rocco még mindig a fegyverét rakta össze. Amikor kimentünk
a lőtérre, mindig a legfurcsább fegyverekkel jelent meg, köztük
ezzel a mesterlövészpuskával is. Egész délután ezzel szívattam,
amikor először hozta el, és kis, fekete karikákat rajzolt oda, amit
majd eltalál vele. A vicceimre sem reagált. „Ez is része a
kiképzésemnek”, csupán ennyit mondott, és ekkor rájöttem,
hogy míg én úgy képzeltem el a tengerészgyalogságot, hogy
külföldi országokban sorra kefélte a nőket, addig ő tényleg
csinált valami fontosat is. Olyasmit, amihez mesterlövészpuska
kellett. Most pedig hálás voltam ezért a puskáért, a kiképzéséért
és azért az akadálypályáért, amit úgy kigúnyoltam. Még nem
kapcsolta be a piros lézert, ezért nem tudtam, mit akar célba
venni. Erről a helyről nem láttunk embereket.
– Mire célzol? – kérdeztem. – Látod őket az ablakon keresztül?
Lehajtotta a fejét, állított valamit a fegyveren, de nem
válaszolt.
Nagyot sóhajtottam, és megdörzsöltem a fejemet.
– Megnézhetem?
Oldalra lépett, majd hagyta, hogy én álljak a helyére.
– Az udvarra célzol – egyenesedtem fel. – Mike azt mondja,
odabent vannak.
– Nem érted, Dom. Ha kijönnek…
– Amikor – vágtam közbe, és elcsuklott a hangom. – Amikor
kijönnek, Roc. Ne mondd, hogy ha! – Hosszú idő óta először
szökött könny a szemembe, amikor kimondtam a szavakat: –
Amikor kijönnek.
– Amikor kijönnek – megfogta és megszorította a vállam –, a
hátsó ajtón teszik. A legközelebbi zsaru a ház másik oldalán van
jelenleg, azt a másikat pedig, aki ott áll – felemelte a kezét a
vállamról, és rámutatott a járdán álló tisztre –, valószínűleg
lelövik.
– Basszus! – Odanéztem és átgondoltam. Ha én lennék a
túszejtő, és ki akarnék jönni, az lenne az első ember, akit
lelőnék.
– Azután azt is feltételezem, aki kijön a házból, golyóálló
mellényt visel majd.
– Vagyis a fejére célzol? – kérdeztem. Nem értettem, hogy
lehet a hangom ennyire nyugodt, nem pedig olyan pánikba
esett, ahogy éreztem magam.
– Az az egyetlen lehetőség. – Elhallgatott. – Ez egy acéllövedék.
Nem csinál piszkot.
Aznap éjjel a merénylők is ilyet használtak, amikor megölték
az anyáinkat, szóval tudtam, hogy nem csinál piszkot.
Ugyanakkor azt is tudtam, ha Rosie bármilyen hirtelen
mozdulatot tesz, akkor az ő fejébe fúródik a golyó. Basszus!
Ritkán voltunk a dolgoknak ezen az oldalán. Nem gyakran
kellett hátralépnünk és elemeznünk a tetteink következményeit.
Idegesen toporogtam, az adrenalin még mindig tombolt
bennem, az idegeim pattanásig feszültek. Egy fekete furgon
jelent meg az utcán, lenéztünk, és láttam, hogy a kommandós
csapat érkezett meg. Egymásra néztünk. Jóságos ég! Képtelen
voltam csak itt ácsorogni és tétlenül várni. Muszáj volt
bemennem abba a kibaszott házba, mielőtt ők teszik meg. Már
csináltam ilyet korábban. A pokolba, hiszen Rocco volt az, aki
megtanította nekem, hogy kell ezt csinálni. Rocco, mintha
megérezte volna a bennem dúló dilemmát, elővette a telefonját,
és a füléhez tette.
– Mennyi idő? – kérdezte. – Basszus! – fújta ki a levegőt, és
továbbra is hallgatott. – Mennyi időt kapok én? – Megint
hallgatott, és kifújta a levegőt. – Igen. Ha megígérik, hogy
várnak egy kicsit, én megteszem. De csak egyszer. Csakis
egyszer. Szeretném, ha ezt írásba foglalnák. – Megint
elhallgatott. – Baszd meg! Van saját ügyvédem. Igen, nos,
Lorenzo Costello átkozottul jó ügyvéd, valamint az egyetlen,
akiben megbízom.
Éreztem, hogy gombóc nő a torkomba. Rocco hajlandó lett
volna börtönbe menni ezért, értem, Rosie-ért. Mindannyian
esküt tettünk. Hűséget ígértünk, hajlandóságot, hogy ölnénk is a
testvériség védelmében, meghalnánk érte, börtönbe mennénk,
ám eddig én még csak az első kettőt tettem meg, és nem tudtam
volna elviselni, ha Rocco miattam kerül rács mögé. Amikor
befejezte a beszélgetést a testvérével, a hátsó zsebébe csúsztatta
a telefont, és ismét a fegyverhez fordult.
– Engedem, hogy meghúzd a ravaszt, de nem fogsz emiatt
börtönbe menni. Ha valakit bevisznek, az én leszek.
– Dom, ne légy ostoba! – Felnevetett, és beállította a távcsövet.
– Nem kerül rá sor, de ha mégis, itt kell hagynod Rosie-t, és
akkor mindez hiába volt.
– Nem volt hiába. A biztonsága miatt csináljuk, vagy ha nem a
biztonsága miatt, akkor azért, hogy megbosszuljuk. – Elszorult a
torkom, amikor az utolsó szót kimondtam.
Ha Rosie nem ússza meg ezt élve, amúgy sem bocsátok meg
magamnak soha, szóval akár meg is halhatok vagy börtönbe
kerülhetek. Ami azt illeti, ez csak ismét megalapozta a félelmét,
bebizonyította, hogy Gabe figyelmeztetése jogos volt. Én fogom
meghozni a döntést számára, és elmegyek. Bele fogok halni.
Basszus, már most is belehaltam, de túlságosan szeretem ahhoz,
hogy ezt tegyem vele. A legrégebbi barátom felállt a
guggolásból, hogy szemtől szemben legyünk egymással, aztán
egy pillanatig csak nézett rám némán.
Láttam, hogy valami megmozdul a szemében, mintha csak
most jött volna rá, hogy ez már nem egy gyerekkori fellángolás
vagy olyasmi, amitől néhány dugással meg tudok szabadulni.
Pár pillanat múlva bólintott, aztán vett egy nagyon mély
levegőt, és újra a puska mögé helyezkedett.
– Kaptam egy ötperces időablakot – közölte. – Azután
bemennek. – Ránézett az órájára, és egy újabb mély levegőt vett,
mielőtt lövőállásba helyezkedett volna. Rátette az egyik ujját a
ravaszra, én pedig meg sem mertem szólalni. Még levegőt sem
vettem túl hangosan. Ez már nem a lőtér volt. Itt már nem csak
szórakozásból lövöldözött. A piros lézer egy emberre mutat
majd, nem egy fehér papírlapra rajta fekete pontokkal, amire
lőni kell. Nem sokszor gondoltam bele ebbe. Általában csak
elvégeztem a munkát, megtettem, amit kellett, ma este azonban
elgondolkodtam. Talán azért, mert tudtam, hogy Anthony és
Tommy középiskolás korú kölykökkel végezteti a piszkos
munkát. Akkor kezdődött, amikor még én is középiskolás
voltam, vagyis nem kellett volna annyira meglepődnöm rajta,
ám minél idősebb lettem, annál inkább zavart. Ezeknek a
srácoknak a többsége nem került volna ebbe a környezetbe, ha
nem lett volna Costellóék kitartó toborzása. Emiatt sokkal
jobban hasonlítottak Gabe-re, mint rám.
Az apámmal eltöltött hat hónap alatt több holttestet láttam,
mint az előző tizenhét évemben és a filmekben együttvéve.
Talán azért, mert én nagyobb szörnyetegekkel kerültem
szembe, mint amilyeneket a filmekben mutatnak, és eljött az a
pont, amikor már képes voltam kikapcsolni az érzéseimet. Úgy
véltem, ez egy lőj vagy lelőnek helyzet. Most azonban minden
érzelmem ott ült abban a házban.
A konyhaablakon keresztül hirtelen mozgásra lettünk
figyelmesek. A kommandós csoport még mindig a lépcsőnél
tervezte a behatolást. Vajon hány perc telt el? Meg kellett volna
néznem az időt. A szívem hevesen dobogott. Ha betörik az ajtót,
Rosie meghal. Ebben biztos voltam. Rocco finoman hozzáütötte
a mutatóujját a fegyver oldalához, mintha visszaszámolna.
Kopp.
Szünet. Kopp.
 Szünet. Kopp.
Szünet. Kopp.
Szünet.
Kopp.
A válla alig észrevehetően megmozdult. Ekkor elfordítottam
róla a tekintetem, és a házra néztem, ahonnan egy férfi lépett
ki. Rosie a háta mögött összekötözött karját fogta. Rosie hosszú,
sötét haja a feje egyik oldalára tapadt, az arca elgyötört volt.
Rocco felkapcsolta a piros lézert, én pedig visszatartottam a
lélegzetem. A túszejtő fiatal volt, minden bizonnyal Anthony
egyik embere. Ha ezzel akart üzenni nekem, akkor sikerrel járt.
Így látni a nőt, akit szeretek, már most elpusztított.
 37

ROSIE

A katartikus események alatt van egy pillanat, amikor megáll az

idő. Egyesek azt mondják, ilyenkor lepereg előttünk az életünk.
Mások fehér fényt látnak. Ismét mások azt mondják, hogy a
semmit érzik. A békét. Tíz évvel ezelőtt én fájdalmat éreztem.
Színtiszta, szívet tépő fájdalmat. Azt a fajtát, ami belemélyeszti
az ember mellkasába a karmait, és összeszorítja. Azt, amitől
elvérzik. Ezúttal viszont semmit sem éreztem. Próbáltam
kiszabadulni, miután a minket szemmel tartó fickó felállított, és
elkezdett kivonszolni a házból. Ki akartam szabadulni,
hátranéztem az öcsémre és az apámra, akiknek meg volt
kötözve a kezük és a bokájuk, és közben sikítoztam. Amikor
rájöttem, hogy bármit csinálok, a férfi mindenképpen kivisz a
házból, azt mondtam neki, hogy minden rendben lesz. Nem
hallottam a saját hangom, de reméltem, hogy ők igen.
Odakint levonszolt a lépcsőn, én pedig továbbra is küzdöttem
ellene, könyörögtem, esedeztem, hogy ne vigyen Anthonyhoz.
Mert oda akart vinni. Tudtam. Az egyik pillanatban még az
udvaron keresztül vezetett, a másikban pedig már lehúzott
magával a földre. Felfogta az esésemet, aztán amikor földet
értem, valahogy úgy fordult, hogy a fél teste rám nehezedett.
Ekkor állt meg az idő. Vártam, hogy rám tör a pánik, visszatér a
hallásom, vagy Anthony odasétál és megragad, vagy a szemem
közé lő, ahogyan azok a férfiak tették az anyámmal. De semmi
sem történt. Nem volt hang, sem mozgás, sem szem közé kapott
golyó. Nem tudom, mennyi ideig feküdtem ott a kölyök alatt.
Nem láttam az arcát, de tudtam, hogy halott, ám ettől nem
nyugodtam meg. A fűbe nyomtam az arcom, hogy
hátrasimítsam a hajam a szememből. A kezem még mindig
össze volt kötve hátul, és fogalmam sem volt, hogy fogok
kiszabadulni a fiú alól.
A filmekben az emberek mindig kioldozzák magukat.
Találnak valami erre alkalmas felületet vagy eszközt, vagy elég
erősen húzzák, és kiszabadulnak. Én nem tudtam. A
lábizmaimat használtam ahhoz, hogy oldalra rúgjak. Eltartott
egy ideig, de amikor még egyet rúgtam, végre ki tudtam gurulni
a fiú alól. A törzsizmaim segítségével hátravittem a térdemet, és
felálltam. A lábam azonban remegett, és rögtön visszaestem a
földre. Ránéztem a srácra, aki kivonszolt a házból, láttam a kis
lyukat a homloka közepén. Visszaültem a sarkamra, és
döbbenten bámultam. Nagyon hasonlított az öcsémre. Olyan
volt, mint egy családtag, és most még fiatalabbnak tűnt. Túl
fiatalnak, hogy ezt tegye. Túl fiatalnak, hogy meghaljon. Barna
szeme nyitva volt, a szája szintén, mintha még ideje sem lett
volna reagálni. Tompán állatias hangot hallattam, amikor kitört
belőlem a zokogás. A gyász hangja volt. A gyász miatt reszketett
a mellkasom, miközben ott ültem, próbáltam levegőt venni, de
valahogy sosem volt elég. Sírtam miatta, a családja miatt és
amiatt, milyen lapot osztott nekünk a sors, és hogy ő milyen
utat választott. Csukladozva reszkető lélegzetet vettem, a
vállammal megtöröltem az arcom, amennyire csak tudtam.
Amikor újra felálltam, elszántam magam, hogy visszamegyek
a házba. Apa és Santi még mindig ott volt megkötözve, de nekik
a lábuk is össze volt kötve, ezért nem tudtak mozogni. Már
majdnem odaértem a lépcsőhöz, amikor valami megállított. Két
erős kar, döbbentem rá. Átkarolt és visszahúzott. Én sikítoztam,
rugdostam és hadonásztam. Egy kommandós, egyenruhát viselő
férfi jelent meg előttem. Megint kiabáltam, azt kiáltottam, hogy
az öcsémhez akarok menni, de nem engedett el az, aki hátulról
lefogott. Láttam, hogy mozog a szája, de egy szót sem hallottam.
Egyetlen szót sem. Az ajtóra pillantottam, és láttam, hogy Santi
indul le a lépcsőn reszkető lábbal, egy kommandós segít neki.
Folyton az ajtót lestem. Vártam apát, de nem jött. Megint
megráztam a fejemet. Az engem lefogó férfi kioldotta a
lekötözést a kezemen, és lassan elengedett, még mindig segített
állva maradnom, de már nem szorított. Úgy éreztem, mintha
lángra lobbant volna a csuklóm. Elindultam az öcsém felé, majd
a mellkasába temettem az arcom, úgy sírtam, amikor vékony
karjával átölelt, és olyan erősen rázkódott a mellkasa, hogy
éreztem a bordáit. Ha mondott is valamit, nem hallottam. Csak
egy dolog járt az eszemben, hogy mennyire hasonlít a halott
fiúhoz. A fiúhoz, aki lehetett volna a testvérünk, az
unokatestvérünk vagy akár ő. Ettől még jobban sírtam. Az
öcsém pedig erősebben szorított.
Nem sokkal később odavezettek az oldalsó ajtóhoz, ahol apa
mindig a konyhai hulladékot és a szelektív szemetet vitte ki.
Miután a járdán voltam, mindenfelé nézegettem, Marcót
kerestem, de nem találtam. Talán ez jó jel. Istenem, reméltem,
hogy ez jót jelent. Egy mentőautó hátuljához kísértek minket.
Még mindig remegtem az adrenalintól, úgy reszkettem, mintha
egy liternyi üveg Red Bullt megittam volna. Leültettek az egyik
padra, aztán elláttak, miközben szemben velem ugyanezt tették
a testvéremmel.
– Apa jól van – mondta Santi, de csak az ajkáról tudtam
leolvasni. – Apa jól van.
A szívem kihagyott egy ütemet, aztán újra sírva fakadtam.
Minden összemosódott. Csak azt tudtam, hogy nem bírom
abbahagyni a reszketést, és még mindig nem hallok semmit.
 38

ROSIE

Az ötödik napom volt a kórházban. Öt nap infúzió. Öt nap

vizsgálat. Öt munkából kihagyott nap. Öt nap üresség.
Odanéztem a mosdókagyló melletti asztalon álló virágokra.
Mindenki virágot küldött. Olyan sok volt belőle a szoba egyik
részén, hogy alig fértek el, akár virágboltot is nyithattam volna
belőlük. Catalina és Lorenzo rózsát küldött. Madam Albert
vadvirágokat. Veronica és Patty pozsgás növényt. Joshua
százszorszépet. Petra és John bazsarózsát. Rocco szintén rózsát,
és volt még egy napraforgócsokor is, amelyben nem volt kártya,
de tudtam, hogy az tőle van. Valahányszor rá gondoltam, újra
könny szökött a szemembe. Elmondhatatlanul megbántott.
Egyszer sem jött be a kórházba, amennyire én tudtam és
amennyire utánaérdeklődtem. Csak apát és Santit nem
kérdeztem meg róla, mert féltem, hogy kiakadnának, amiért
törődöm a férfival, aki „mindezért felelős”. Tudtam, hogy ezt
mondanák, és apának már meg is volt rá a válaszom, hogy
ennek semmi köze Dominichoz. Ez Anthony figyelmeztetése
volt számunkra, hogy ne lépjünk ki a sorból.
Kinyílt az ajtó, ezért odafordítottam a tekintetem a
virágokról, és Yarit pillantottam meg. Egy nagy, barna
papírzacskóval a kezében sétált be. Mindennap meglátogatott,
és ennivalót hozott nekem kintről. Így nevezte, mintha
börtönben lennék. Szélesen mosolygott, aztán a fülére mutatott
sugallva a kérdést, hogy visszatért-e már a hallásom.
Felemeltem a kezem, jelezve, hogy úgy ahogy, mire még jobban
mosolygott. Odahúzta a széket az ágyam mellé, és letette a
zacskót elém az asztalra.
– Ezt most hallod? – kérdezte.
Olyan volt, mintha víz alól beszélne.
– Egy kicsit.
Belenyúlt a zacskóba, és elkezdte kivenni az ennivalót. Ma
sózott lazacos bagelt hozott a Russ & Daughterstől. Máskor
leesett volna az állam, és megkérdeztem volna, mennyi ideig
állt sorban, hogy ezt megvegye, most azonban nem tudtam
rávenni magam, hogy érdekeljen. Csendben ettem, ő pedig
közelebb hajolt hozzám, és elmesélte, hogy egy férfi megkérte,
kísérje el Dubajba egy esküvőre. Egy hétig tart az esemény,
mondta. Amikor befejeztem az evést, fogta a szemetet, kidobta,
majd visszajött, és leült mellém. Én egyfolytában a
napraforgókat néztem. Rátette a kezét az ujjaimra, vigyázott,
hogy ne érjen hozzá a kézfejembe dugott infúzióhoz, majd
megszorította, hogy ránézzek. Felemeltem a tekintetem.
– Itt volt – mondta. – Az öcséd megkérte, hogy menjen el, de
Ros, tudod, hogy joga volt hozzá. – Lassan bólintottam. –
Pocsékul nézett ki, mint aki napok óta nem aludt – tette hozzá. –
Nem tudom, hogy ez megnyugtat-e vagy sem, de úgy gondoltam,
tudnod kell.
Ismét a napraforgókra néztem. Dominic itt volt, Santi viszont
meg sem említette. Vajon számít ez egyáltalán?
Valami megérintette a kezem, és felriadtam rá. Megijedtem,
rémülten kinyitottam a szemem. A kórterem sötét volt, mert a
nővér lekapcsolta a villanyt, és megígérte, hogy néhány órára
magamra hagy. De nem volt szükségem fényre ahhoz, hogy
tudjam, Dominic van itt. Megfordítottam a kezem az övé alatt,
így a tenyerünk teljes felülete egymáshoz simult, aztán
megszorítottam az ujjait. Úgy horgasztotta le a fejét, mint egy
vesztes, és a látványtól fájdalmasan elszorult a torkom. Még
erősebben szorítottam a kezét, majd meghúztam, hogy jöjjön
közelebb. A széket is hozta magával, aztán leeresztette a
védőrácsot az ágyon, és olyan közel jött hozzám, amennyire
csak tudott. A felsőteste fele az enyémen feküdt, felemelte a
kezét, és megsimította a hajamat, az arcomat, a nyakamat,
vizsgálgatva nézett. De nem talált semmit. Nem volt rajtam
semmi olyan, ami jelezte volna, mi baj van velem, csupán a
csuklóm dörzsölődött ki, amikor megpróbáltam kiszabadulni. A
kiszáradás és a magas vérnyomás miatt voltam még mindig itt.
Santit és apát már másnap kiengedték. Santi csak könnyebb
karcolásokat szenvedett, apánál pedig kizárták az agyrázkódást,
miután egy pisztoly markolatával leütötték. Szerencsénk volt.
Mindenki ezt mondta: az ápolónők, az orvosok és a
rendőrtisztek. Szerencsénk volt. Talán tényleg az volt.
Amikor Dominic befejezte a vizsgálódást, visszaült a székre,
de a mellkasa még mindig az ágyon feküdt, miközben egyik
kezével átölelte a derekamat, a másikkal pedig a karomat.
Hosszú ideig nézett a szemembe. Még mindig nem szólalt meg,
a szeméből sugárzó fájdalom azonban mindent elmondott.
Pislogtam egyet, és éreztem, hogy könny csorog le az arcomon.
Felemelte a kezét, letörölte a könnyeimet a hüvelykujjával,
aztán visszatette a karját a derekamra. Egy örökkévalóságnak
tűnő idő után a mellkasomra hajtotta a fejét. Ha nem kezdett
volna enyhén rázkódni a válla, nem is tudtam volna, hogy sír.
Ettől még jobban elszorult a torkom. A hátára tettem a kezem,
és lassan ide-oda mozgattam, reméltem, hogy ezzel kicsit meg
tudom nyugtatni. Ettől azonban még erősebben reszketett a
válla. Egy ideig így maradtunk, végül vett egy hosszú, mély
lélegzetet, felegyenesedett, megtörölte az arcát, és megfogta a
hozzá közelebbi kezemet, azt, amiben nem volt infúzió.
– Sajnálom. – Alig hallottam, de az ajkáról tökéletesen le
tudtam olvasni. – Annyira, de annyira sajnálom!
Kivettem a kezem az övé alól, felemeltem az arcához, és a
kézfejemmel végigsimítottam a homlokán, behunyt szemén, a
szeme alatti táskákon, az ajkán és a teljesen kinőtt szakállán. A
haja furcsa köztes állapotban volt, már nem teljesen rövid, de
még nem elég hosszú ahhoz, hogy frizurát lehessen fésülni
belőle. Gyönyörű volt, de pocsékul festett. Amikor leengedtem a
kezem, megfogta, az ajkához emelte, és megcsókolta egyszer,
kétszer, háromszor, majd óvatosan letette az ágyra. Ezután
felállt, lenézett rám, sötét szeméből csak úgy áradt a gyötrelem.
Még egyszer megsimogatta a homlokom, kisimított belőle egy
tincset, aztán hozzám hajolt, és megcsókolt. Az ajka puha volt az
enyémen, a csók lassú, a belőle áradó szomorúság illett az
enyémhez. Amikor elhúzódott, a homlokomra támasztotta az
övét, és egy ideig csak beszívta az illatomat. Aztán újra rám
nézett, a szeme az arcomat kutatta, és tudtam, hogy ez lesz az
utolsó.
 39

DOMINIC

Hagytam, hogy a telefonom rezegjen néhányszor, mielőtt

fogadtam volna az apám hívását. Egész héten nem vettem fel
neki a telefont. Jobban mondva senkinek sem. Ma reggel
azonban felébredtem, és azt mondtam magamnak, elég volt az
önsajnálatból. Dolgom volt, a lista első helyén pedig az állt,
akitől meg kellett szabadulnom. Bár lehet, hogy ezzel háborút
robbantok ki. A srácok viszont mellettem álltak. Korábban már
túl sok mindent megtettem nekik kérés nélkül ahhoz, hogy most
ne álljanak mellém. Ez persze nem jelenti azt, hogy az apám
vagy akár Angelo egyetértene vele. Megszabadulni egy egész
bűnözőcsaládtól, komoly következményeket vont maga után, én
viszont már magasról tettem rá. A hangom olyan bosszús volt,
mint ahogy éreztem magam, amikor végre felvettem a telefont.
– Così rispondi a tuo padre?{3}
– Ciao, papa!{4} – Vettem egy nagy lélegzetet. – È bello sentiri.{5}
– Hazudós – kuncogott a telefonba. Én hallgattam, ő sóhajtott
egyet. – Hallom, összetört a szíved.
– Túlélem.
– Mondtam neked, hogy maradj itt, és keress magadnak egy
rendes olasz lányt.
– Mondja ezt az, aki már a harmadik olasz feleségénél tart.
 Megint felnevetett.
– Jogos.
– Mit akarsz?
– Nem hívhatom fel a fiamat csak azért, hogy köszönjek neki?
– kérdezte. – A bátyád útban van vissza Amerikába, és eszembe
jutott, milyen régen nem láttuk már egymást.
– Két hónappal ezelőtt találkoztunk.
– Úgy értem, mi hárman együtt. És az is eszembe jutott,
milyen büszke vagyok a fiaimra. – Egy időre elhallgatott. –
Gabrielnek nagyon jól megy a sora.
– Gondolom, jól fizetnek az elit bűnözők, akiket neki küldtél.
Újabb nevetés.
– Mondja ezt az elit bűnöző.
Leültem az ágy sarkára.
– Mit akarsz valójában, Apa?
– Úgy hallottam, közös ellenségünk van.
Gúnyosan mordultam egyet.
– Nem a te ellenségeidet öröklöm meg? Nem ezt mondogattad
mindig?
– De igen, viszont ez más – felelte.
Erősebben szorítottam a telefont. Tommy meg sem próbált
elrejtőzni, minden kedden és pénteken bent volt a Kísértésben,
ahogy korábban is mindig. Mindannyian mást gondoltunk
arról, miért van így szem előtt, az én véleményem pedig az,
hogy úgy vélte, elég nagy nevek állnak mögötte, és
biztonságban van. Nagy nevek, mint a saját kibaszott apám.
– Hallottam, hogy együtt dolgoztál vele – feleltem.
– Együtt dolgoztam vele? Kérlek!
 Már a nyelvem hegyén volt, hogy kiejtsem Joe Masseria nevét,
ám ha megtettem volna, azzal gyanúba kevertem volna a
bátyámat, aki már így is túlságosan belekeveredett az ügybe.
– Mi bajod a Costellókkal? – kérdeztem inkább.
– Volt egy megállapodásunk Tommasóval, de megszegte.
Elveszi az embereinket, ellopja őket a flottáinktól. Úgy
gondoltuk, más lesz, ha azt éreztetjük vele, hogy ő is része a
körnek, de úgy tűnik, úgy gondolja, elsőbbséget élvez a saját
fiainkkal szemben, és a kedvességünket gyengeségként
értelmezte. – Elhallgatott egy időre. – Az áldásunkat adjuk arra,
hogy megszabadulj tőle.
Az áldásukat. Visszafogtam a nevetésemet. Olyan őskövületek
ezek az emberek, ám ez már sosem változott. A szabály szerint
Angelónak kellett volna az áldását adnia arra, hogy
megszabaduljunk a családfőtől. Néha eltöprengtem, vajon még
mindig betartják-e ezt a szabályt, hogy senki ne próbáljon
ellenük fordulni.
– Megszabadulok mindkettőjüktől – közöltem. –
Mindegyiküktől.
– Mindtől? – Apám hangja egyszerre volt meglepett és
lenyűgözött.
– Mindtől – válaszoltam ismét.
– Jól van. Helyes. – Ismét elhallgatott. – Miután kikerülnek a
képből, gond nélkül átveheted a területüket.
– Nincs szükségünk ehhez a ti engedélyetekre – válaszoltam,
mert szerettem emlékeztetni, hol ér véget a hatalma, ha az
itteni dolgokról van szó.
Elbúcsúztunk. Tudnia kellett, hogy ha nem hívott volna fel,
akkor is eltakaríttattam volna mindkét Costellót. Kíváncsi
voltam, ez vajon egy neki tett szívesség-e vagy egy ajándék saját
magamnak. Azt mondta, összetört a szívem, mivel a bátyám így
jellemezte neki a jelenlegi lelkiállapotomat. Nem a szívem tört
össze, hanem én voltam összetört, és az összetört emberek
vakmerő dolgokat művelnek. Néhány éve már jól voltam. Nem
hazudtam Rosie-nak, amikor erről kérdezett. Azt terveztem,
hogy ez így is marad. Egészen mostanáig. Ami engem illet, már
nem volt vesztenivalóm. És bár Rosie-t életben hagyták,
hatalmas traumát okoztak neki, és végeredményben elvették
tőlem. Bizonyára hallották már a hírét, hogy hogy dolgozom.
Talán Tommyt tényleg csupán az motiválta, hogy visszakapja a
pénzét, Anthony azonban személyes útra terelte a dolgot.
Figyelmeztettem, hogy tartsa magát távol Rosie-tól, ő mégis
elment abba a boltba, és nekilökte azt az üdítőkkel teli
bevásárlókocsit. Figyelmeztettem, hogy ne menjen a közelébe, ő
mégis elment a házába, fegyverrel hadonászott előtte és
megkötözte. Elvette az egyetlen nőt, akinek valaha megnyíltam,
az egyetlen nőt, akit valaha szerettem. De hamarosan
megtanulja, hogy ahol nincs szerelem, ott a káosz uralkodik.
 40

ROSIE

Mélyen meghajoltam és mosolyogtam, miközben a közönség

engem ünnepelt. Aztán újra meghajoltam, amikor engem és
Josht tapsoltak együtt. Két tüllszoknyás kislány szaladt a
színpadra, átnyújtott nekem egy virágcsokrot, én pedig ebben a
pillanatban úgy éreztem, hogy a szívem mindjárt túlcsordul a
boldogságtól. Megköszöntem nekik, dobtam egy csókot a
közönség felé, aztán hátráltam, és ismét odaálltam Josh mellé.
Ez a fajta ováció nagyon mélyen megérintett. Talán azért, mert
tizenöt nap kihagyás után ez volt az első előadásom, vagy talán
azért, mert tisztán hallottam mindent. Bárhogy volt is, még soha
nem éreztem ilyen hálát, hogy itt lehetek. Josh megszorította a
kezem, oldalról magához ölelt, és lesétáltunk a színpadról.
– Nagyszerű voltál. – Megpuszilta a halántékomat, és kissé
hátrébb billentette a fejemen a koronát.
– Köszönöm. – Nagy levegőt vettem. Még mindig dolgozott
bennem az adrenalin, amikor a folyosón sétáltunk végig.
Megálltunk az öltözőm előtt, én Joshra mosolyogtam. – Olyan ez,
mint a biciklizés.
– Mint a biciklizés. – Leengedte a karját, és komoly arccal
felém fordult. – Ugye tudod, hogy én itt vagyok neked?
– Igen, persze. – Halványan rámosolyogtam, aztán beléptem
az öltözőbe.
Minden mosoly megjátszás volt. Ugyanúgy, ahogy az elmúlt
tizenöt nap is. Eljátszottam egy nő szerepét, aki teljesen jól van,
kicsit szomorú egy szakítás után, de egyébként megvan.
Eljátszottam ezt az öcsém, az apám, még Yari előtt is, bár
mindketten tudtuk, hogy tudja, mekkora kamu az egész.
Időnként, amikor észrevettem, hogy Nico követ engem, még
hangosabban nevettem, hogy azt jelentse Dominicnak, jól
vagyok. Kíváncsi voltam, vajon Dominic megkérdezi-e
egyáltalán, vagy érdekli-e, mi van velem. Szomorú voltam,
amikor hazaengedtek a kórházból, aztán dühös, nagyon dühös,
majd megint szomorú. Most pedig egyfajta köztes állapotban
vártam, mikor tör rám a következő érzés, és vajon mi lesz az.
Talán valódi öröm? Nem tudtam biztosan. Abban sem voltam
biztos, hogy akarom-e újra érezni az örömöt. Ha igen, jó. Ha
nem, az is jó. Amúgy is remekül alakítottam már ezt a szerepet,
mit számított még néhány év? Már majdnem odaértem az új
lakásom háztömbjéhez, amikor megrezzent a telefon a
kezemben. Nem néztem rá. Tudtam, hogy Nico figyel engem, de
addig nem mertem elengedni magam, amíg biztonságban be
nem léptem a lakásomba. A legutolsó fickó, akinek állítólag meg
kellett volna védenie, még előttem megsérült. Szerencsére
Marco azóta már helyrejött. Eltört a karja meg néhány bordája,
csorbát szenvedett az egója, de máskülönben jól volt. Most Nico
és egy másik fickó váltotta egymást a megfigyelésemen. Nem
tudtam a másik férfi nevét, mert sosem beszéltem vele. Inkább
csak úgy tettem, mintha nem is lennének ott. Néha, amikor
kedvem volt, biccentettem nekik köszönésképpen. Többnyire
azonban csak előre szegeztem a tekintetem, hacsak nem
éreztem, hogy valaki van a hátam mögött.
Megköszöntem az ajtónálló alkalmazottnak, hogy kinyitotta
az ajtót, aztán beléptem az épületbe, és intettem pult mögött ülő
nőnek. Mivel ez egy ilyen épület volt. Baromi drága, de
szerencsére Madam Albert megmozgatott néhány szálat, és
vezető táncosnak nevezett ki, ami azt jelenti, hogy volt elég
pénzem kifizetni ezt a fajta biztonságot. Amikor odaértem a
lakásomhoz, benyitottam, felkapcsoltam a villanyt az
előszobában, gyorsan körülnéztem, és csak azután léptem be.
Bezártam magam mögött az ajtót, és ráfordítottam a zárat is.
Egy pillanatig csak álltam ott, háttal az ajtónak, és hallgatóztam.
A hálószoba és a fürdőszoba volt az egyetlen hely, ahol
elrejtőzhetett valaki, innen viszont mindkettőre ráláttam.
Elővettem egy paprikasprayt, aztán alaposan átnéztem a
fürdőszobát, mielőtt továbbmentem volna a hálószobába.
Mihelyt meggyőződtem róla, hogy biztonságban vagyok,
fellélegeztem. Megmozgattam a nyakam, bementem a
konyhába, magamhoz vettem egy üveg vizet, és kiléptem az
erkélyre. Szerettem itt lenni, hallgatni még egyszer utoljára a
város nyüzsgését, mielőtt kizártam aznapra. Amikor Santi
először jött át hozzám, felnevetett, és azt mondta, az erkély még
a fürdőkádnál is kisebb. Nem tévedett, én ennek ellenére
imádtam. A lakbér nagyon magas volt Chelsea lévén, ám a lakás
csupán egy egyszobás garzon volt egy harmincöt emeletes
épület ötödik emeletén. Feljebb léptem, de nem törtem fel
igazából. Szerettem emlékeztetni az öcsémet, hogy az egyikünk
kollégiumban lakik. Miután megettem a tegnap vacsoráról
maradt szusit, lezuhanyoztam és visszamentem a konyhába,
hogy egyek egy kis gyümölcsöt. Még a gyümölcskosár is rá
emlékeztetett.
Az volt a legbosszantóbb ebben az egész helyzetben, hogy én
szakítottam vele, mert nem voltam biztos benne, hogy képes
leszek elviselni azt az életet. Ami az apám házában történt,
annak meg kellett volna erősítenie bennem ezt az érzést,
ehelyett éppen ellenkezőleg hatott rám. Emiatt eszembe jutott,
milyen volt előtte, rájöttem, milyen törékeny az élet, és milyen
gyorsan elszalad. Ha a végén úgyis meghalok, akkor akár
élhetnék is egy kicsit, amíg itt vagyok. Ez a gondolat adott
ösztönzést, hogy felhívjam Dominicot. Korábban már hívtam
egyszer, de nem vette fel. Meglepetésemre most igen. Bárhol
volt is, nagy hangzavar uralkodott körülötte, és arra gondoltam,
miért fogadta egyáltalán a hívásomat.
– Rosie?
– Igen. – Megköszörültem a torkomat. – Nem hívtál vissza.
– Minden rendben van? – kiáltotta a zenét túlharsogva. Vajon
egy klubban van? Ez komoly? Mielőtt még megkérdezhettem
volna, hallottam, hogy egy nő lép oda hozzá, és megkérdezi, kér-
e még valamit. Felfordult a gyomrom ettől a negédes,
cukormázas hangtól közvetlenül a füle és az én fülem mellett.
– Nyilvánvalóan nem annyira, mint nálad – feleltem. – Úgy
látom, könnyen továbbléptél.
– Micsoda?
– Te most komolyan egy klubban vagy? – kérdeztem. A fülem
égett, a mellkason pedig még jobban.
– Ez nem olyan – felelte, én azonban úgy döntöttem,
bármennyit is magyarázkodik, attól nem leszek kevésbé dühös.
Ezért letettem a telefont.
És egymilliomodjára is sírva fakadtam.

Dominic: Nem arról van szó.

Én: Nem telefonálsz, nem üzensz, nem látogatsz meg, aztán

felveszed a telefont, miközben szórakozol egy bárban?

Dominic: Ez nem olyan.

Én: Tudod, mit? Nem érdekel. Érezd jól magad! Dugd meg
az egész univerzumot, ha ezt akarod. Én is ugyanezt
teszem. Jó éjszakát!

Ezután nem jött tőle üzenet, ezért megnyomtam a telefon

oldalsó gombját, aztán dühösen folytattam a gyümölcsevést.
Nem mintha nem tudott volna minden egyes lépésemről.
Biztosra vettem, hogy az a két fickó, aki a nap huszonnégy
órájában figyelt, mindent jelentett neki. Mit csináltam, kivel
beszélgettem. Ettől a gondolattól pedig csak még dühösebb
lettem.
Amikor megrezzent a telefonom, egy teljes percig
megdermedtem, a szívem hangosan dobogott, mielőtt felvettem.
Dominic nevére számítottam a kijelzőn, de Veronicáé jelent meg
rajta.
– Szia! – szólt bele halkan. – Hogy vagy?
– Jól. És te?
– Nagyszerűen. – Egy pillanatra elhallgatott. – Nézd, tudom,
hogy azt mondtad, majd te telefonálsz, amikor készen állsz, és
nem tudtam, vajon ki akarsz-e lépni a klubból vagy megtartod
az itteni munkádat, de arra gondoltam, mi lenne, ha
beszélgetnénk.
Behunytam a szemem. Szörnyen éreztem magam, amiért
cserben hagytam Billie-t, de meggyőztem magam, hogy az csak
egy munka volt mindenféle kötelezettség nélkül. Bárki képes
úgy tenni, mintha megpróbálna megfejteni egy festményt vele.
Talán talál valaki olyat, aki tényleg képes megállapítani a
különbséget egy Monet és egy Manet között. Biztosan tudtam,
hogy én soha nem fogom. Persze jól jött a pluszpénz, de nem
hittem, hogy tovább dolgozhatok egy Dominic tulajdonában
lévő cégnek. Furcsa lett volna.
– Hát persze – feleltem egy kicsit vidámabban, mint ahogy
éreztem magam.
– Ugye Chelsea-ben laksz most?
– Igen, a Tizenötödik utcában. Miért?
– Én a Nyugati Tizenötödik utca 130.-ban lakom – felelte.
– Most viccelsz? – nevettem fel. – Én pedig a Nyugati
Tizenötödik utca 101.-ben.
– Ez a sors keze – felelte.
– Talán. – Szélesen elmosolyodtam egy pillanatra, aztán
rájöttem, hogy talán meg akarja hívatni magát, amit furcsálltam
egy kicsit, de nem lehettem udvariatlan. – Lenne kedved…
szeretnél…
– Jaj, nem! – nevetett fel. – Nem meghívatni akarom magam,
csak arra gondoltam, ha esetleg nem vagy halálosan fáradt, mi
lenne, ha meginnánk együtt valamit.
– Ööö… Hát persze. Miért is ne?
 – Hallottál már a Rainesről?
– Nem. – Nem akartam emlékeztetni, hogy még csak most
költöztem ide. Biztosra vettem, hogy már tudta valakitől. Vagy
Yaritól, vagy Dominictól, vagy valamelyik emberétől.
– Imádni fogod. A Tizenhetedik utcában van. Elküldöm neked
a címet. Találkozzunk egy óra múlva, jó?
– Ott leszek.

Nagyon hideg volt odakint, de a tenyerem izzadt, amikor

befordultam a sarkon, és megpillantottam Veronicát. Már várt
rám. Viszonoztam a mosolyát, miközben felé közeledtem, aztán
amikor megölelt, nem volt más választásom, mint nekem is
megölelni őt. Becsengetett egy ajtón mellettünk, és amikor
kinyílt, egy kidobó nézett rám, aztán rá.
– Ronnie. Hol van Patty? – Szélesebbre tárta az ajtót.
– Otthon. Egy barátot hoztam. Új vendég, megbízható. – A
kidobóra kacsintott, én pedig rámosolyogtam, és követtem a
klubba, amely a legotthonosabb és legelegánsabb bár volt, amit
valaha láttam.
Yari imádta volna ezt a helyet. Leültünk egy hosszú
bőrkanapéra, és italt rendeltünk. A testemmel Veronica felé
fordultam, ő pedig ugyanezt tette. Egy kis ideig csak néztük
egymást, aztán felém nyúlt, és rátette a kezét az enyémre.
– Valójában hogy vagy?
Kinyitottam a számat, és már ott volt a nyelvem hegyén a
hazugság, de inkább becsuktam. Egy pincér kihozta az
italunkat, én belekortyoltam az enyémbe. Egy „Győzelmi
menet” nevű koktélt rendeltem, bár nem tudtam, mi van benne,
a neve már elég volt ahhoz, hogy megvegyem. Szerencsére
fantasztikus íze volt. Leengedtem a szám elől a poharat, és
megint ránéztem.
– Őszintén? Élek. – Megvontam a vállam.
– Beszéltél vele egyáltalán?
– Dominickal? – Gúnyosan felhorkantam. – Ami azt illeti, épp
a te hívásod előtt.
Felvonta a szemöldökét.
– És?
– És egy klubban volt. Az én életem egyhangú, unalmas és
gyötrelmes, ő pedig egy nyavalyás klubban van.
– Biztos vagyok benne, hogy nem szórakozásból ment oda –
felelte gyengéd hangon. A szemében őszinteség csillogott.
– Nem számít – válaszoltam, mert tényleg nem számított. Még
ha tényleg ez is lett volna a helyzet, akkor is ott volt az, hogy
nem hívott vissza.
Ittam egy kortyot az italomból.
– Dom és Rocco épp egy ehhez hasonló klubot készül nyitni. –
Kissé hátradőlt és körbemutatott a helyiségen. Egy titkos klubot.
– Illik hozzájuk.
– Valóban. – Elmosolyodott, aztán komolyra váltott az arca. –
Dom pocsékul van, Rosie.
– Nekem nem úgy hangzott. – Megvontam a vállam, mintha
nem érdekelne, de fájt ezt hallanom, bármi történt is korábban.
– Ahogy már mondtam, szerintem nem szórakozásból ment
abba a klubba. Soha nem járt olyan helyekre. – Vett egy nagy
levegőt. – Szóval azért akartam beszélni veled, hogy
megkérdezzem, esetleg nem akarod-e bővíteni a repertoárodat
egy kicsit az Ouiban.
– Hogy értve?
– Úgy értve, hogy nem csak múzeumokba és bingóestekre
mennél Billie-vel és Jackkel.
Felnevettem, de aztán hamar abbahagytam.
– Azért mondod ezt, mert már nem vagyok együtt
Dominickal?
– Igen. – Egy kis ideig nézett, vagyis inkább tanulmányozott.
Aztán letette a poharát az előttünk álló asztalra, és a
jegygyűrűjét forgatta az ujján. – Nézd, bárhogy is hangzott,
amikor felvette neked a telefont, nincs jól. Pocsékul érzi magát.
Úgy értem, elviselhetetlen, és ezzel minket is elviselhetetlenné
tesz. Még sosem láttam ilyennek.
– Nem lehet annyira rossz – suttogtam.
– Annál is rosszabb. – Felvonta az egyik szemöldökét. – Sokkal
rosszabb. A saját bátyja sem tudja elviselni.
Elfordítottam a tekintetem. Már beszéltem Gabe-bel, de csak
üzenetet írtunk. Még nem voltam kész arra, hogy személyesen
is lássam.
– Szóval azt akarod, hogy azért bővítsem a repertoáromat,
mert Dominic pocsékul érzi magát?
– Talán ez az egy tudná kizökkenteni ebből az állapotból.
Hirtelen visszafordítottam rá a tekintetem.
– Azért akarod ezt, hogy féltékennyé tegyem?
– Patty szerint ez egy ragyogó ötlet, és ki vagyok én, hogy
ellentmondjak neki? Boldog feleség, boldog élet meg ilyesmi. –
Aztán hozzátette: – Teljesen megértem, ha nem akarod vállalni.
Egy pillanatig gondolkodtam. Vissza akarom kapni
Dominicot? Minden észérv ellenére igen, ezt akartam. De én
már nem fogok nyitni felé többet. Kétszer felhívtam. A labda
most már az ő térfelén volt. És vajon játszani akarok, hogy
féltékennyé tegyem? Én soha nem voltam az a típus. Ez Yari
specialitása. Ő imádta szándékosan féltékennyé tenni a
férfiakat, hogy felrázza őket. Én nem sok mindent tettem azért,
hogy felrázzam Dominicot, és ha már amúgy is szenved, tényleg
ezt az utat akarom választani? Eszembe jutott az a nő, akit a
telefonban hallottam, amikor korábban vele beszéltem, és
megint felforrt a vérem.
– Ugye nem Gabriellel akarsz összehozni? – kérdeztem
óvatosan. – Mert arra határozottan nemet mondok.
– Istenem, dehogyis! Valaki olyan lesz, akit Dom egyáltalán
nem ismer. – Felnevetett. – Igazság szerint már tudjuk is, hogy
ki.
– Kicsoda?
– Patty keresztfia. Profi sportoló. A Jetsnél focizik.
– Pfuj! – grimaszoltam.
– Látod? – nevetett fel Veronica. – Ez egy ragyogó terv. Dom is
utálja őket.
– Dom Patriots-rajongó. Ő mindenkit utál.
– Tényleg nem szeretnénk rád kényszeríteni, különösen, ha
nem akarsz újra összejönni vele. – Veronica mosolya lehervadt.
– Ha ez a helyzet, csak iszunk tovább, és nem is említjük többet
őt.
 – Csak ez az egy férfi lenne?
– Kettőt akarsz? – vonta fel a szemöldökét. – Azt is könnyen
elintézhetem, de szerintem nem számít, hogy egy vagy száz.
– Patty keresztfia tisztában van vele, hogy ez nem egy
társkereső ügynökség?
– Nem igazán. – Megvonta a vállát. – Már egy tucatszor
elmagyaráztuk neki, de nos, ez egy érdekes történet. A múltkor
elvittük egy családi kirándulás keretében megnézni A diótörőt.
Megmutattalak neki, és azt mondta, hogy nagyon csinos vagy.
Elmondtam, hogy te is nálunk dolgozol, mire azt felelte, éppen
keres valakit, akit elvihetne egy csapatrendezvényre.
– Csapatrendezvény? – kérdeztem a homlokomat ráncolva. –
Vagyis egy Jets-rendezvény?
– Igen.
– Miféle esemény?
– Az a fajta, ahová csak klubtulajdonosok járnak. Nem
szükséges partnert vinnie oda, de még új itt. Egy nagyon
közkedvelt sráctól veszi át a hátvéd pozíciót, ezért ideges. Úgy
gondoltam, mivel te is sportoló vagy, talán tudod, milyen érzés
ez.
– Igen. – Megnyaltam az ajkam. Nekem is nagyon nehéz volt
az elején, amikor ideköltöztem, mivel már mindenkinek
megvolt a saját klikkje. A legtöbben gyerekkoruk óta ismerték
egymást. Tudtam, milyen nehéz újnak lenni, és tudtam, hogy
akkor még rosszabb a helyzet, ha a pénz és a hírnév is szerepet
játszik benne.
– Nézd, éppen most szakított a barátnőjével, akivel nagyon
sokáig volt együtt, ideköltözött az átigazolás után, és ez az
esemény a hétvégén lesz, szóval megérted a dilemmát – tette
hozzá Veronica. – Öt rongyot hajlandó fizetni neked érte.
Nagyot pislogtam.
– Öt. Ezer. Dollárt?
– Igen.
– Azért, hogy elmenjek vele egy rendezvényre?
– Akarod, hogy mutassak róla egy fényképet?
– Ötezer dollárt hajlandó fizetni nekem egyetlen randiért?
Nem érdekel, hogy néz ki.
– Vagyis benne vagy? – nevetett.
– Naná, hogy benne vagyok! – vágtam rá, és megint a
kezembe vettem az italomat.
– Szeretnék őszinte lenni veled – folytatta Veronica egy kis idő
múlva. – Dominic e-mail-címét is beletesszük a másolatba, aztán
úgy csinálunk, mintha tévedés lett volna, mivel korábban ő is
megkapta a neked küldött leveleket. – Tágra nyílt a szemem. –
Tudom – mondta. – És még valami. Jimmynek csupán egy
kérése van: hogy találkozzatok még az esemény előtt. Szeretne
meggyőződni róla, hogy nem csak egy túlbuzgó rajongó vagy,
aki majd jelenetet csinál a rendezvényen.
– Nem is szoktam focit nézni, de jól van. – Elővettem a
telefonomat, és megnyitottam a naptárt. Öt rongy. – Mikor lesz?
– Szombaton este a Bay teremben.
– Puccos. – Felvontam a szemöldököm. – Ki kell találnom,
hogy mit vegyek fel.
– Ó, azt is kifizeti. Amikor majd találkoztok, megbeszélitek a
részleteket.
– Kezdem úgy gondolni, hogy talán mégsem jó ötlet ez. Máris
kezdek beleszeretni ebbe a Jimmy fickóba.
Veronica felnevetett.
– Nos, ha ez megtörténik, akkor Dom így járt.
Lehervadt a mosolyom. Tudtam, hogy nem fogok senki másba
beleszeretni. Teljes valómmal Dominicé voltam, amiért már
kezdtem is egy kicsit neheztelni rá. A terv nem volt teljesen
üzembiztos, lehet, hogy egyáltalán nem is fog működni, de ha
így lesz, legalább ötezer dollárral gazdagabban fog fájni a
szívem.
 41

DOMINIC

Rocco és én besétáltunk a vegyesboltba, és megpillantottuk

Santiagót egy árazópisztollyal a kezében a snickerses polc előtt.
Amikor ő is észrevett minket, leengedte maga mellé.
– Nem! Tűnjetek a boltomból! – Elindult felénk, és közben az
ajtóra szegezte a mutatóujját. – Most!
– Nem – mondtam én is.
– Ó, és én még azt hittem, szívesen fogadnak majd itt minket –
szólalt meg Rocco mögöttem.
Santiago összevonta a szemöldökét.
– Szívesen fogadtalak volna, ha a múltkor nem törtek volna
be a házamba.
– És maga szerint ez az én hibám? – kérdeztem. Én is úgy
gondoltam, hogy az én hibám, de azért az ő keze sem volt tiszta.
A legkevésbé sem.
– Én… – Gyorsan megrázta a fejét, a szeme elkerekedett,
mintha csak most jutott volna eszébe, hogy mindannyian
tudunk a tartozásáról Tommy felé. – Nézd, tudom, mit tettél
értem, amikor börtönben voltam, és ezért hálás vagyok, de nem
hagyom, hogy veszélybe sodord a családomat.
– Azért vagyok itt, hogy véget vessek ennek a veszélynek.
– Véget vess? – Rám nézett. – Egyetlen módon vethetsz véget
neki, úgy, hogy soha többé nem találkozol a lányommal.
Erre azonnal elszorult a mellkasom. Nagyot nyeltem és
körülnéztem, nem reagáltam arra, amit mondott. Már békén
hagytam Rosie-t. Nem kerestem, és ez sokkal jobban kikészített,
mint gondoltam.
– Tudom, hogy neveznek titeket – folytatta Santiago. –
Hallottam a pletykákat.
– Hogy neveznek minket? – kérdezte Rocco, és kinyitotta a
hűtőt a bolt túlsó végében.
– Szellemgyilkosok. – Santiago áthatóan nézett rám.
– Vicces – felelte Rocco. – Alapíthatnánk egy együttest.
– El sem hiszem, hogy nem tudtam ezekről a vegyesboltokról
itt – jegyeztem meg halkan, és körülnéztem.
– Nem vagyok meglepve. Ez nem a te területed – válaszolta
Santiago kissé nyomatékosan. – Most pedig távozzatok, mielőtt
hívom a rendőrséget!
– Még nem az én területem. – Közelebb léptem hozzá.
Erre felvonta a szemöldökét.
– Ez meg mit jelent?
– Azt jelenti, amit mondtam.
Rocco végigsétált a polcok között, és úgy tűnt, Santiagónak
ekkor tűnt fel a ruházatunk és a fegyverünk. Döbbenten
hátralépett egyet.
Felemeltem a kezem.
– Nem magáért jöttünk.
– Ártatlan emberek vannak hátul.
– Mi nem bántunk ártatlanokat – közölte Rocco, és odasétált
hozzánk. – Kegyes Testvéreknek kellene nevezniük minket,
mivel kegyesek vagyunk.
– Nincs semmi kegyes abban, amit csináltok. – Santiago
összepréselte az ajkát.
– Talán nincs, de Anthonynak meg kell fizetnie azért, amit a
lányával tett – feleltem.
– Mit tett? – Santiago összevonta bozontos szemöldökét. –
Nem értem. Visszafizettem nekik az adósságomat.
– Ez nem a pénzről szól, Mr. Vega. Már volt dolga hasonló
emberekkel. Tudhatná.
– Megmondtam Rosie-nak, hogy maradjon ki ebből, de nem
hallgatott rám. Kértem, hogy ne menjen el abba a klubba. –
Könnybe lábadt a szeme, miközben beszélt. – Mondtam, hogy
tartsa magát távol az ilyen alakoktól. Az olyanoktól, mint te.
– Akkor biztosan úgy értette, az olyanoktól is, mint az apja. –
Összeszorítottam az állkapcsom. Nem tetszett, merrefelé halad
a beszélgetés. – Nem csevegni jöttem, Santiago. Hanem azért,
hogy véget vessek ennek. Vagy félreáll az utunkból, vagy
hátramegy a többiekhez a hátsó szobába. Ön dönt.
– És nem hívja a zsarukat, ha mégis úgy dönt, hogy itt marad
– tette hozzá Rocco, majd fogott egy M&M’s-es zacskót, és
kibontotta. Aztán benyúlt a zsebébe.
– Tartsd meg a pénzed! – mondta neki Santiago.
– Biztos benne? – Rocco felvonta a szemöldökét.
– Teljesen. Kölyökkorodban több M&M’s-t loptál el tőlem, mint
amennyit számon tudtam tartani. Mit számít még egy? – Rocco
felnevetett. – Sosem értettem, miért loptad el, miközben volt
pénzed.
– Szerettem a lopással járó izgalmat. – Megvonta a vállát, és a
szájába tett egy drazsét. – Mielőtt elköltöztünk, hagytam önnek
egy pénzzel teli borítékot a postaládájában.
Santiago még jobban összevonta a szemöldökét.
– Az te voltál?
– Nagyszerű a régi dolgokról cseverészni, de dolgunk van. –
Ránéztem az órámra. – Roc.
Bólintott, és hátrament a hátsó helyiségbe.
– Mit csináltok velük? – kérdezte aggodalmasan Santiago,
majd hátranézett a válla fölött.
– Csak négyen vannak itt – jelentette Rocco az ajtóból.
– Törzsvendégek – felelte Santiago. – Idős emberek. Nem
akarnak bajt.
Roccóra néztem, és azt mondtam:
– Kötözd meg őket! – Ezután eltűnt a hátsó helyiségben.
– Dominic – figyelmeztetett Santiago.
– Magát is meg kell kötöznöm? – Egyenesen a szemébe
néztem ennek a férfinak, akit kibaszott gyerekkorom óta
ismertem. Aki éljenzett, amikor végre megtanultam kétkerekű
biciklin hajtani. Aki hazavitt, miután verekedésbe keveredtem a
parkban, és hazudott a kedvemért a szüleimnek. Annak idején
nagyon tiszteltem, és most is próbáltam megőrizni ezt az érzést,
bár durva volt, amit Santival és Rosie-val tett. Talán az én
hibám volt, ami a házában történt, talán az övé, ám az továbbra
is fennállt, hogy az ő keze sem volt hófehér. Felsóhajtottam. –
Nézze, azoknak az embereknek nem esik bajuk. De nem
kockáztathatjuk meg, hogy elszökjenek innen, és elmondják
másoknak, mi történik.
– Megértem.
 – Szeretném, ha a szemembe nézne, és megígérné, hogy nem
fogja hívni a zsarukat vagy elárulni Anthonynak, hogy itt
vagyunk hátul – mondtam neki lassan, tagoltan, mintha
kisgyerek lenne. – Szeretném, ha ezt megerősítené. Miután
megígérte, hiszek a szavának, és hátramegyek. Ha elárul, nos,
azt hiszem, akkor a saját bőrén fogja megtapasztalni, mi a
francért kaptuk azt a kedves kis becenevet.
Rémült arcot vágott, mire befejeztem a mondandómat, és
rájöttem, hogy ezek után lehetetlenné teszi a kapcsolatomat
Rosie-val.
Most viszont az a legfontosabb, hogy megszabaduljak
Anthonytól.
– A szavamat adom – felelte. – És ezután mi történik?
– Majd ideküldünk valakit, hogy feltakarítson, és ezután már
a mi egyik emberünk fogja beszedni a pénzt.
– Ezt megteheted csak úgy? – kérdezte idegesen.
Elmosolyodtam.
– Ki fog megállítani?
– Légy óvatos, Dominic! – mondta, és hirtelen úgy tűnt,
aggódik. – Costellóéknak nagyon sok híve van errefelé.
– Maga is közéjük tartozik?
– Micsoda? Nem! Dehogyis! – Hátralépett egyet.
– Akkor jól van. – Ismét elindultam.
– Tényleg bízol a szavamban? – kérdezte a hátam mögül. –
Nem fogsz megkötözni?
Megfordultam.
– Azt akarja mondani, hogy semmit sem ér a szava?
– Nem, egyáltalán nem ezt mondom. Csak hallottam…
 – Hogy mindenkit megkötözünk, tudom. – Felsóhajtottam,
végighúztam a kezem a fejemen, a hajam hosszabb volt, mint
hosszú idő óta bármikor. – Ezt a lányának köszönheti. Lehet,
hogy szarok rá, mit gondolnak rólam a legtöbben, de Rosie
véleménye fontos nekem, és megölne, ha megkötözném magát.
– Ne beszélj a lányomról!
– Ezt nem ígérhetem. Mellesleg, ha még egyszer belekeveri őt
vagy Santit valamibe, annak nagyon rossz vége lesz.
– Most fenyegetsz?
– Csak azt mondom, mi fog történni.
– Nekem fenyegetésnek hangzik – mondta, amikor újra
elindultam.
– Ha fenyegetésnek hangzik, akkor én kurvára fenyegetésnek
venném, Mr. Vega. – Hátranéztem a vállam fölött.
Megnyugodtam, amikor láttam, mennyire elsápad, és
bementem a hátsó helyiségbe. Talán meg kellett volna
kötöznöm és betömnöm a száját, de gyerekkoromban bíztam
benne, ezért most is bízni akartam. Elmondtam, amit szerettem
volna. Ha ezek után elcseszi, az az ő baja lesz. Rocco is
visszajött, beletörölte a kezét a fekete zsebes nadrágjába.
– Az a kibaszott fickó rám csorgatta a nyálát.
– Most komolyan egy kis nyál miatt fogsz panaszkodni?
Egyszer egy fickó rám szart.
– Basszus, arra emlékszem. – Felnevetett, miközben leült. –
Rám meg egyszer harci kiképzés közben szart valaki. Most már
őrmester, de még mindig Fosnak hívja mindenki.
Nem meglepő. Alighanem a hadsereg az egyetlen intézmény,
ahol több becenév létezik, mint nálunk. Hátradőltem a széken,
és körülnéztem. A helyiség kicsi volt, de három hosszú
összecsukható asztal állt benne tele kártyákkal és dominókkal,
valamint három egymás mellé helyezett borítékkal. A
kinézetéből ítélve valószínűleg egy- és ötdollárosokkal volt tele,
hozzávetőlegesen minden borítékban körülbelül háromezer
dollár lehetett.
– És mindezt egy punci miatt – tűnődött Rocco.
– Baszd meg!
– Ráadásul olyan punci miatt, amihez már nem is férsz hozzá.
– Baszd. Meg! – A fogamat csikorgattam.
– Ez az igazság. – Feltette a lábát a vele szemben álló székre. –
Olyan lettél, mint akit már négy éve kigúnyolsz.
– Milyen? – Visszabiztosítottam a pisztolyt, és letettem az
asztalra, közben a képernyőt bámultam, amelyen a bolt
kamerájának képe látszott.
– Mint Tony. Loren. Gio. Kibaszott Vinny.
– Bassza meg, Vinny! Nem vagyok olyan, mint ő – morogtam.
– Szóval nem szöknél el Rosie-val, ha arra kérne? Nem
szívódnál fel, utaznál el az istenverte Floridába, hogy új néven
új életet kezdj?
Belegondoltam.
– Ha arra kérne, de igen.
– Látod? Nyavalyás punci lettél. Ez az ördög műve.
– Egész életemben voltak puncijaim. Ez most más.
Megrázta a fejét.
– Ugye tudod, hogy nem mehetsz el csak úgy? Ez nem így
működik. Vinny is ezért szívódott fel.
– Úgy gondolom, a testvéreim megértenék, ha hátat akarnék
fordítani ennek és felszívódni.
– A testvéreid talán. De Giuseppe nem.
Gondterhelten felsóhajtottam. Igaza volt. Az apám inkább
megölne, a saját fiát, minthogy megengedje, hogy itt hagyjam
ezt az egészet. Nem mintha azt akartam volna. Rosie-val
akartam lenni, jobban, mint bármit egész életemben. Csak meg
kellett találnom egy arany középutat.
– Miután elintézzük ezeket a fickókat, befejezem az ilyesmit.
– Azt, hogy bepiszkolod a kezed? – Bólintottam.
– Jézusom! – Megrázta a fejét. – Én csak azt tudom, hogy nem
akarok túl sokat kockáztatni. Még harmincéves sem vagyok.
– Én sem, seggfej. – Felnevettem, de azonnal abbahagytam,
amikor hallottam az ajtónyitó csengő hangját. Anthony sétált be
a boltba, kezében egy fekete táskával, amiben a pénzt akarta
elvinni. Roccóra pillantottam, és az előttünk lévő asztal szélére
tettem a lábam. – Elhoztad a kartonokat?
– Igen. Csak Cherry Coke volt. – Megrándult az ajka. Remélem,
húsz darab tizenkét darabos karton elég arra, amit tervezel.
Anthonyra néztem, aki még mindig Santiagóval beszélt. Ha
tippelnem kellett volna, azt mondtam volna, hogy körülbelül
hetvenhét kiló. Oldalra hajtottam a fejemet. Nem voltam biztos
benne, hogyan fogok húsz karton üdítőt a testére erősíteni, de
majd kitalálom. Mindig megoldottuk. Felemelte a hangját, és
Santiagóra kiáltott, közben a mutatóujját is rászegezte. Nem
hallottam, mit mond, de nem kellett zseninek lenni, hogy
tudjam, ez egy újabb fenyegetés volt. Mellettem Rocco
rosszallóan morgott, félrerúgta a széket az útból és felállt,
közben még mindig azt az átkozott drazsét rágcsálta. Tudtam,
mit látnék, ha hátrafordulnék és ránéznék. Valószínűleg ő is
ugyanolyan laza arcot vágott, mint én, de belül korántsem
voltunk lazák. Nem véletlenül szeretett Lorenzo, Gio és Dean is
együtt dolgozni. Olyan volt ez, mint valami tánckoreográfia. A
harag szikrája összekötött minket, és erőt adott. Jelenlegi
pozíciónkban több tucat emberünk volt, akik nagyon szívesen
elvégezték helyettünk a piszkos munkát, és többnyire hagytuk
is, hogy ők csinálják, ám abban mindannyian egyetértettünk,
hogy semmi sem tudja úgy kivívni az emberek tiszteletét, mint
ha valaki példát mutat.
Anthony úgy rontott be a hátsó helyiségbe, mintha ő lenne itt
a tulajdonos, mintha mindenkit meg akarna ijeszteni, hogy
többet fizessen, mint amennyit kell. Biztosra vettem, hogy évek
óta ezt csinálja. Eltartott egy kis ideig, mire rájött, mit lát,
halványkék szeme körbenézett a teremben és megállapodott
rajtunk. Lassan eljutott a tudatáig a felállás, és megingott a
magabiztossága.
– Ez meg mi? – kérdezte, és kissé összehúzta a szemét.
Még mindig próbált volna határozottnak tűnni, de
mindannyian tudtuk, hogy már felesleges. Biztos, hogy ezt a
szobát nem hagyja el élve. Mellettem Rocco egy újabb M&M’s-t
tett a szájába. Levettem a lábam az asztalról, hangos
koppanással a földre ejtettem. Anthony ekkor tért magához, és
megmozdult. Minden gyorsan történt. Ledobta a fekete táskát a
kezéből, én felkaptam a fegyverem, és én lőttem először. A
térdét találtam el. Azonnal összeesett. Santiago felkiáltott a
boltban. Anthony a jobb oldalán vonszolta magát, majd
megpróbált felállni. Én megráztam a fejemet, és odamentem
hozzá.
– Maradj így! – A bordáira tettem a lábam, hogy megállítsam.
Ő felnézett rám, még mindig dühösen, a szemöldöke között
verejtékcseppek jelentek meg. – Mindent összevérezel!
– Baszd meg, De Luca! – Köpött egyet. Elég erős volt a
mozdulat, hogy elérjen a nadrágom aljáig. Felsóhajtottam, és
lejjebb nyomtam a lábam a mellkasára, mire felnyögött.
Kinézett Santiagóra. – Ezért még megfizetsz! – Ezután
visszafordította rám a tekintetét. – Azt hiszed, az a nő megéri
ezt? Azt hiszed, megéri meghalni érte? – Megint nagyot nyögött,
mert még erősebben nyomtam rá a lábam. Hallottam egy
reccsenést. Láttam, hogy ő is érzi, mert elakadt a lélegzete.
Lenéztem arra a helyre, ahol meglőttem, majd Roccóra
pillantottam.
– Elhibáztam.
– Tényleg? – Rocco bejött, és a fejét rázta. – Kezdesz kijönni a
formádból.
Nekitámaszkodott a falnak, és még mindig az M&M’s-t
majszolta. Santiago nem szólalt meg, de a hangos lélegzéséből
úgy gondoltam, a pult mögött bujkál. Valószínűleg imádkozott.
Reméltem, hogy imádkozik. Mindannyiunkra ráfért egy kis ima.
– Ezt soha nem fogod megúszni. Fogalmad sincs, hogy mi
következik. Fogalmad sincs, ki áll mellettünk – nyögte Anthony.
– Úgy érted, Joe? – kérdeztem felvont szemöldökkel. – Azt
hiszed, nem tudunk róla?
Az arcára kiülő döbbenet mindent elárult, amit csak tudnom
kellett. Összehúzta a szemét és felnevetett, új taktikával
próbálkozott. Olyan volt ez az egész, mintha egy régi filmet
játszottam volna le újra. Már olyan sokszor táncoltam el ezt a
táncot, hogy tudtam, bármit mond is ezután, azt csak azért teszi,
hogy feldühítsen.
– Elmondta neked, hogy szorítottam le? Hogy vonaglott
alattam? – kérdezte Anthony mosolyogva. Legszívesebben
széthasogattam volna az arcát, de nem tettem. Még nem. Inkább
mélyebben nyomtam rá a lábamat. És újabb reccsenés
hallatszott. – Basszus!
– Mr. Vega! – kiáltottam ki a bolthelyiségbe. – Most már
hazamehet. Majd mi összetakarítunk, bezárunk, és letöröljük a
kamera felvételét. Semmi miatt nem kell aggódnia.
Santiago kijött a pult mögül, és azt hittem, hogy vagy ijedt,
vagy undorodó lesz az arca. Ehelyett haragot láttam rajta.
Megállt közvetlenül mellettem, és Anthony arcába köpött.
– Én magam ölnélek meg, ha nem hinném, hogy ezek a srácok
jobb munkát végeznek.
Anthony felnevetett, de elcsuklott a hangja.
– Te vezettél egyenesen a lábai közé.
– Mr. Vega – mondtam olyan higgadtan, amennyire csak
tudtam. – Jó lenne, ha tíz másodpercen belül elmenne.
Santiago az ajtóhoz sétált, aztán megállt, várt, mintha
szeretne még egy kicsit maradni, mintha ő is ugyanannyira
akarta volna látni szenvedni ezt a férget, mint én.
– A combjára céloztál? – kérdezte Rocco, és végre közelebb
jött. – Jó sokkal mellé ment.
– Nem, úgy túl gyorsan elvérzett volna. – Megint ráléptem a
mellkasára, és megint eltört egy bordája. – A farkára.
Rocco felnevetett és hátrasétált.
 – Nekem van egy jobb ötletem, mit csináljunk a farkával. De
ki kell vennem hozzá egy dobozt abból a kartonból.
– Ezért meghalsz, De Luca. Egy használt punci miatt.
Erőltetett volt a nevetésem, semmi vidámság nem volt benne,
amikor megráztam a fejemet, és lenéztem erre az ostoba
gazemberre.
– Hé, Roc! – kiáltottam hátra. – Legyen inkább három doboz.
Minden lyukába egy.
Hallottam, hogy nyílik az ajtó, aztán becsukódik, és amikor
felnéztem, láttam, hogy Santiago kívülről zárja rá a bolt ajtaját.
Aztán bólintott egyet. Talán helyeslően? Nem tudtam. De nem is
számított. Tudnia kellett, hogy én senki szabályait nem
követem, kivéve a lányáét.
– Ezt hova akarod tenni? – Rocco visszajött, és felrázta az
egyik üdítősdobozt.
Nagyon hosszú éjszaka elé néztünk, mert ez a férfi itt a lábam
alatt megjelölte Rosie-t, megütötte, traumatizálta, megkötözte,
fegyvert szegezett a halántékához, és most mindenért fizetni
fog.
 42

ROSIE

Na jó, Jimmy Ryan baromi jóképű.

Tökéletes haj, tökéletes mosoly, tökéletes hátvédtestalkat,
ráadásul úriember is, aki kinyitja a nőnek az ajtót, és kihúzza a
székét. El sem tudtam képzelni, hogy egy ilyen pasi egyedülálló
legyen, hacsak nem szándékosan az. A Masseria’s éttermet
választotta a vacsora helyszínéül. Majdnem megkértem, hogy
menjünk máshová, de aztán eszembe jutott, hogy ez
valószínűleg Veronica ötlete volt. Ennek ellenére kissé zavart a
gondolat, hogy bármikor összefuthatunk Dominic valamelyik
barátjával.
– Jól vagy? – kérdezte Jimmy velem szemben ülve.
– Igen. – Elmosolyodtam. – Feltételezem, Patty elmondta
neked, miért vagyok most itt.
– Megpróbálta, de őszintén szólva nem nagyon figyeltem oda
rá. Láttalak táncolni a színpadon, aztán aznap este rád
kerestem a Google-ben, ezért nem igazán érdekel, hogy mi az
oka az ittlétednek. – Felnevetett, és esküszöm, úgy csillogott a
foga, ahogy a rajzfilmekben szokott. – Azt viszont elmondom,
hogy én miért akarlak elvinni arra az eseményre. Az exem ott
lesz azzal a fickóval, akivel megcsalt.
Leesett az állam.
 – Valaki megcsalt téged?
– Öt évig volt a barátnőm. Négy hónapig a menyasszonyom. –
Egy pillanatra elhallgatott, hogy a pincérre figyeljen, aztán
rendelt kettőnknek egy üveg bort. Amikor a pincér elment, azt
mondta: – Remélem, szereted a bort.
– Nem nagyon szoktam inni, de megígérem, hogy szeretni
fogom.
– Jó. – Felnevetett. – Tisztában vagyok vele, hogy ez nem egy
igazi randi, de mivel már itt vagyunk, mesélj valamit magadról!
Én pedig meséltem. Egész vacsora alatt beszélgettünk,
ismerkedtünk, és mire majdnem megittuk az egész üveggel,
már kicsit becsíptem, és őszintén jól éreztem magam.
 43

DOMINIC

– Ki a fasz az a Jimmy Ryan?

– A Jets új kezdő hátvédje. – Rocco rám nézett a konyhapult
túlsó végéről. – Miért?
– Csak úgy – dörmögtem, és tovább olvastam az e-mailt, amit
Veronica küldött Rosie-nak.
Biztos nem vette észre, hogy még én is benne vagyok a
címzettek között, máskülönben nem küldte volna el nekem is.
Néhány naponta megkérdeztem, beszélt-e Rosie-val, de sosem
válaszolt, ami azt jelenti, hogy igen. Nico is bosszantóan
hallgatott minden Rosie-val kapcsolatos dologról, csupán annyit
mondott, hogy biztonságban van. Még azt sem árulta el, hol van
biztonságban, de nem is bántam túlzottan, mivel ráállítottam
egy másik emberemet is, Adiót, jamaikai Mike unokatestvérét,
aki nagyon jó ajánlásokkal érkezett, és rendesen jelentett róla.
Még új volt ezen a környéken, és nem barátkozott össze velem
rendesen. Marco még mindig gyógyulófélben volt a törött
karjával, ezért neki más, fontos dolgokat osztottam. Ha Adio
azért nem tartott vissza semmilyen információt Rosie-ról, mint
mindenki más a kibaszott életemben, mert még nem
barátkoztunk össze eléggé, akkor reméltem, hogy soha nem is
fogunk közelebbi viszonyba kerülni egymással.
 Gabe is beszélt vele néha, de ő sem mondott semmit azon
kívül, hogy „jól van”. Ha elvesztettem a türelmem, és
megkértem őket, hogy fejtsék ki részletesebben, mindannyian
nagyokosan azt felelték: „Hívd fel! Menj el hozzá!” Mintha nem
akartam volna megtenni ezeket. De nem tehettem. Még nem.
Addig nem, amíg végleg meg nem szabadultam Tommytól és a
sleppjétől.

Még egyszer elolvastam az e-mail-váltást, mielőtt letettem volna

a telefont, és a nyavalyás csirkével foglalkoztam volna, amit
készítettem. Valójában ez az a fajta készétel volt, amit Rosie
annyira szeretett. Sőt, három adag, mivel Roc már itt volt, Gabe
pedig úton volt idefelé. Megfogtam a telefonomat, és küldtem
egy üzenetet Nicónak.

Én: Még mindig Rosie-val vagy?

Nico: Igen.

Én: Randizik?

Nico: Vacsorázik.

Én: Egy férfival?

Nem válaszolt. Hát persze, hogy nem. Az utóbbi időben

kurvára próbára tette a türelmemet. Letettem a telefont, aztán
vettem egy nagy levegőt, majd ismét a kezembe vettem, és
Adiónak küldtem üzenetet:

Én: Rosie randizik?

Adio Shaw: Úgy tűnik.

Én: Egy férfival?

Adio Shaw: Fehér férfi, 188 centi magas, 102 kiló.

Én: Ezt abból állapítottad meg, hogy nézed őket? Ennyire

közel vagy?

Adio Shaw: Az internetről vettem az adatokat. Ez Jimmy

Ryan. A fickó egy szupersztár.

Azt a kibaszott úristenit! Nagyot nyögtem, és hátraejtettem a

fejemet.

Én: Jets-rajongó vagy?

Adio Shaw: Bevallom, igen.

Vettem egy újabb mély lélegzetet, aztán felhívtam Nicót, mert

nem bírtam ki. Az első csörgésre felvette.
– Egy kibaszott sportolóval vacsorázik?
– Aha – felelte, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. Ő is
Jets-rajongó, és most már hivatalosan is egy nyomorult áruló.
– Hol vannak?
– A Masseria’sban.
 – Viccelsz? – Összeharaptam az állkapcsom, hogy ne
dühöngjek.
– Nem. Már két órája figyelem őket.
– Két órája? – kiáltottam fel.
– Két és fél.
– Mi a… miféle… – Elhallgattam, és nagy levegőt vettem. –
Nincs elég személyzet?
– De igen. Fél órán belül megkapták az ennivalót, most
tartanak a második üveg bornál.
Nem bírtam tovább. Képernyővel lefelé fordítva letettem a
telefonom, majd újra a csirkével foglalkoztam.
– Szóval Rosie újra randizik? – szólalt meg Rocco mögöttem.
Erősebben markoltam a konyhai csipeszt a kezemben.
– Nem randizik. Ezt az Ouinak csinálja.
– Az ugyanaz.
– Nem ugyanaz. Ez nem társkereső ügynökség. – Hátranéztem
a vállam fölött. Rocco túlságosan jól szórakozott.
– Igazad van. Egyesek le is fekszenek az ügyfeleikkel.
– Roselyn nem fog lefeküdni senkivel.
Gabriel ezt a pillanatot választotta arra, hogy csatlakozzon
hozzánk. Odament a hűtőhöz, és kivett egy sört.
– Rosie dug valakivel?
Elzártam a gázt a csirke alatt, mindkét kezemmel a pultra
támaszkodtam, és a légzésemre koncentráltam. Hagynom
kellene, hogy éhen dögöljön ez a két seggfej.
– Még nem dug senkivel – felelte Rocco. – Jimmy Ryannel
randizik.
– Ne baszd már! – lehelte Gabe áhítattal. Újabb áruló. – A
csajok az irodában odáig vannak a fickóért. Kíváncsi vagyok,
tud-e autogramot kérni tőle.
– Ha majd elkezdenek dugni, talán rá tudod venni, hogy
elmenjen az…
– Nem fog dugni vele! – Megfordultam, és ököllel rácsaptam a
kettőnk közti pultra.
– Ha te mondod… – Rocco megvonta a vállát.
– Nem értem, miért érdekel. Nem hívtad vissza, nem mentél
el hozzá – mondta Gabe.
– Csak. – Megint a pultra csaptam, és beszívtam a levegőt. –
Próbálom elintézni a dolgokat, mielőtt elmegyek hozzá.
Gabe öt teljes másodpercig bámult rám, aztán ivott egy korty
sört.
– Mi van? – csattantam fel.
– Semmi. – Megvonta a vállát. Rocco felnevetett.
Szerettem volna megölni mind a kettőt. Ehelyett hagytam,
hogy ők maguk vegyenek a csirkéből, nem tálaltam ki nekik.
Inkább átviharzottam a földszinti vendégszobába, és felhívtam
Veronicát. A második csörgésre felvette, én pedig azonnal
lecsaptam rá:
– Miféle játékot játszol?
– Te meg miről beszélsz? – kérdezte, és volt képe
értetlenkedni.
– Mi ez az e-mail arról, hogy Rosie találkozik egy nyomoronc
hátvéddel?
– Ó, basszus! Várjunk csak, te is láttad a levelet?
– Igen – folytattam. – Mi a fasz?
– Nos, először is nyilvánvalóan neked nem akartam elküldeni,
szóval kérlek, hagyd figyelmen kívül! – felelte. – Másodszor
pedig az a nyomoronc hátvéd Patty keresztfia, vagyis családtag,
és a legkevésbé sem nyomoronc.
Összeráncoltam a homlokom.
– Ha olyan kibaszottul nagyszerű, akkor miért kell neki egy
eszkortcégtől randipartnert kérnie?
– Oké, nyilvánvalóan nem olvastad el az egész levelet, ami jó,
mivel nem is neked szólt. Ő nem egy fizető ügyfél.
– Akkor Rosie miért egyezett bele? – kérdeztem. – Ha nem kap
pénzt a randiért, akkor miért van ott?
– Talán mert dögösnek tartja őt, mint mindenki más a nyugati
féltekén? Még én is azt mondom rá, hogy dögös, pedig húsz
évvel fiatalabb nálam, és nem is a férfiakat szeretem.
Erre még jobban ráncoltam a homlokom.
– Nekem ez nem tetszik.
– A hétvégén elviszi egy rendezvényre.
Összeszorult a mellkasom. Újra találkoznak a hétvégén? Én itt
sárkányokat kaszabolok érte, ő meg hagyja, hogy valami herceg
elvigye szórakozni? Mi a fasz?
Veronica felsóhajtott a vonal másik végén, amikor nem
válaszoltam.
– Tudnod kell, hogy nem fog örökké otthon ülni, és rád várni,
hogy végre figyelemre méltasd.
– Figyelemre méltassam? – csattantam fel. – Egész kibaszott
nap rá gondolok. Mennyivel több időt akar még tőlem? – A
vonal elnémult, ezért lenéztem a képernyőre, hogy itt van-e
még. – Még csak most jött ki a kórházból.
Erre felnevetett.
 – Igen, majdnem egy hónappal ezelőtt. És egész héten
előadásai voltak.
– Nem kellene randiznia.
– Teljesen jól van. Én magam láttam. Elképesztően fest.
– Baszd meg!
– Dominic!
– Nem. Baszd meg! Miért csinálod ezt velem? – Leültem az
ágy szélére, és úgy éreztem, kihagy a szívem egy ütemet.
– Ha annyira akarod őt, miért nem keresed fel és szerzed
vissza?
– Mert nem vagyok elég jó neki. – Nyeltem egyet nagy
nehezen.
A rohadt életbe! Úgy éreztem, mintha egy golflabda szorult
volna a torkomba. Többek között ezért is tartottam magam
távol tőle. Valahányszor arra gondoltam, hogy felhívom,
üzenetet írok vagy meglátogatom, eszembe jutott, milyen arcot
vágott, amikor az a fickó kirángatta az apja házából, és nem
tudtam rávenni magam, hogy megtegyem. Még egy hét,
fogadtam meg magamban, csak még egy. Már majdnem megvolt
Tommy, aztán vagy elmegyek Rosie-hoz, vagy elengedem. Ám az
a tudat, hogy randizik, túl sok bort iszik és egy seggfej
sportolóval nevetgél? Nem. Az nem volt rendben. Csak a
holttestemen át teheti ezt meg, vagy még akkor sem, mert a
szellemem kísérteni fogja, és nem engedi meg neki.
– Úgy tűnik, meg is van a válaszod, Dom. Engedd el őt! – Egy
időre elhallgatott. – Most mennem kell. Holnap beszélünk.
Ezután elnémult a vonal. Én továbbra is ott maradtam, úgy
éreztem, mintha egy örökkévalóság óta bámulnám magam előtt
a szürke falat, és próbáltam nem elképzelni őt ezen a randin.
Engedd el őt, mondta Veronica. Mintha az olyan könnyű lenne.
– Befejezted mára az önsajnálatot? – kérdezte Gabe, amikor
visszamentem a konyhába.
– Vigyázz a nyomorult szádra, Gabriel!
– Vagy mi lesz? Egy székhez kötözöl, és felgyújtod a
lakásomat, miközben én is bent vagyok?
Döbbenten bámultam rá, aztán ismét az ennivalóra
fordítottam a figyelmem.
– Mellesleg ez a csirke szar – jegyezte meg Rocco.
Lenéztem a tányérjára.
– Megetted az egész adagot, amit kiszedtél.
– Mert éhes vagyok, nem azért, mert jó.
– A mai nap igazán próbára teszi a türelmem. – Vágtam egy
darabot a csirkéből, és bekaptam. Igen, tényleg baromi száraz
volt. Ennek ellenére én is megettem, mert én is nagyon éhes
voltam.
– Szóval… – kezdte Gabe.
Rászegeztem a villámat.
– Ne beszélj Rosie-ról!
– Nem is akartam – kuncogott. – De jó tudni, hogy végre
rájöttél, hogy ez a hajó elment.
– Ez a hajó még nem ment el. – Jézus Krisztus! Hogy nem
vettem észre, micsoda seggfejekkel vettem körül magam?
Persze én még náluk is rosszabb voltam. Mert nem tudtam
megállni, hogy ne beszéljek velük.
– Miután meglátja Jimmy Ryant, az a hajó Kínánál lesz, mire
te egyáltalán eldöntöd, hogy felhívod.
 – Baszd meg!
– Ja, tudom. – Szedett egy kis széles metéltet, ami a száraz
csirkéhez járt, aztán megrázta a fejét. – Anya olyan csalódott
lenne.
Lenéztem a tányéromra, és újfajta szomorúság töltött el.
Tudtam, hogy a csirkéről beszél, ami miatt anya halálra cikizett
volna, de azért is csalódott lett volna, hogy engedtem kicsúszni
Rosie-t a kezem közül. Anya imádta őt. Amikor Gabe elkezdte
elhozni hozzánk, úgy viselkedett, mintha megnyerte volna a
lottót. Folyton azt mondogatta, ő a lánya, akire mindig is
vágyott. Eszembe jutott a kirándulásunk Providence-be, amikor
együtt elmentünk megnézni a bronz emlékművet. Milyen sok
minden történt azóta. Mintha egy évvel ezelőtt lett volna.
– Az anyád lasagnéja volt a legjobb, amit életemben ettem –
mondta Rocco, és kizökkentett vele a gondolataimból. – A
legnagyobb ász viszont az anyám rakott tésztája volt. Még
mindig álmodom róla.
– Az a rakott tészta tényleg überkirály volt – értettem egyet
vele.
– Tudod, hogy kell csinálni? – kérdezte Gabe.
– Nem. – Rocco szomorúan elmosolyodott. – Nem volt alkalma
megtanítani. Mikey viszont meg tudja csinálni. Nem olyan jó,
mint anyáé, de jobb, mint az enyém. – Kifújta a levegőt. – Ha
megtalálom azt a gazembert, aki azért az éjszakáért felelős,
akkor olyat teszek vele, hogy azt kívánja, bárcsak minket is
megölt volna. – Gabe villája megállt a levegőben. – Tényleg
keresed?
– Soha nem hagyom abba.
 – Miből gondolod, hogy még élnek? – kérdezte.
– Remélem.
– Reméled. – Gúnyosan felhorkantam, aztán ittam egy korty
vizet, és ismét feloldottam a telefonomat.
– Igen, remélem, mert ez azt jelenti, hogy meg tudom ölni
lassan, és megfizet mindenért, amit tett.
– De nem tudod biztosan? – kérdezte Gabe. – Nincs semmi
kiindulópontod? Nem tudod megkérni a testvéredet, hogy
segítsen?
– Hidd el, Mikeynak mindene megvan, ami csak szükséges. Ha
valaki ki tudja deríteni, ki tette, akkor az ő. És amikor ez
megtörténik, én készen állok majd.
– Mi is készen állunk – tettem hozzá.
– Azt hittem, többé nem akarod bepiszkolni a kezed. – Rocco
felvonta a szemöldökét.
– Emiatt kivételt teszek.
Felnevetett. Gabe nehéz szívvel felsóhajtott.
Megint megnéztem az e-mailjeimet, reméltem, hogy Veronica
nem vett ki a címzettek közül, mert egy mazochista seggfej
vagyok, és muszáj volt látnom a leveleiket.

Feladó: RONNIE2077@OUI
Címzett: ROSIE13
Tárgy: FRISS HÍREK??
Csak érdeklődöm, hogy ment. Ráadásul véletlenül egy olyan
személynek is elküldtem, akinek nem kellett volna látnia a
korábbi leveleinket. Túl sokat kattogok! Ha akarod, folytathatjuk
SMS-ben.
 Feladó: ROSIE13
Címzett: RONNIE2077@OUI
Tárgy: RE: FRISS HÍREK??
Az este még nem ért véget! Haha. Annyira kedves srác. ÉS
IDEADTA A HITELKÁRTYÁJÁT. AZT MONDTA, NINCS KORLÁT,
BÁRMENNYIT KÖLTHETEK! KIIIII CSINÁÁÁÁÁÁL ILYEEEEET?
Biztosan fogalma sincs róla, hogy szaván fogom, és lenullázom a
keretét. Haha, csak vicceltem. Csak egy ruhát fogok venni az
estélyre. De akkor is.

Feladó: RONNIE2077@OUI
Címzett: ROSIE13
Tárgy: RE: RE: FRISS HÍREK??
Haha. Elég gazdag hozzá. Örülök, hogy jól megy a találkozó!

Feladó: ROSIE13
Címzett: RONNIE2077@OUI
Tárgy: RE: RE: RE: FRISS HÍREK??
Én is. Vissza kell jönnöm erre a helyre. Itt olyan finom a bor,
hogy felülvizsgálom az ötödik kérdésre adott válaszomat. Azt
hiszem, ezután a Részeg Nyúlba megyünk! Oké, oké, majd
később beszélünk!!

Az ötödik kérdés. Végiggondoltam a kérdéseket, és éreztem,

hogy megfagy a vér az ereimben, amikor eszembe jutott, mi az
ötödik. BASSZUS, NE!
– Jól vagy? – kérdezte Gabe.
– Pazarul. – A fogamat csikorgattam. – Miért?
– Mert a rossz végét fogod a késnek.
 Lenéztem és láttam, hogy vér csorog a kezemből.
– Bassza meg!
Megtöröltem, aztán kidobtam a véres papírtörlőt, megint
letöröltem a pultot, és kétszer megmostam a kezem. Még
szerencse, hogy egy tompa kés volt, amit meg akartam élezni.
Nem volt mély a vágás, és már el is állt a vérzés. Rosie-ék még
mindig Gio éttermében voltak, a seggfej viszont éppen nem volt
a városban. Az egyetlen estén, amikor szükségem lett volna rá.
– Meg kell oldanod ezt a dolgot, és a feladatra koncentrálni –
jegyezte meg Rocco. – Még meg kell szabadulnunk Tommytól és
a barátaitól.
– Tudom. Szerinted én nem tudom? – Beletúrtam a hajamba.
Basszus. – Minden készen áll. Kötél. Benzin. Öngyújtó. Kibaszott
gázbombák. Én is készen állok.
– Lehet nálad egy egész fegyverraktár is, ha nem tiszta a
fejed, nem lesz jó vége.
Lassan bólintottam. Meg kellett oldanom ezt a dolgot Rosie-
val. Ismét lenéztem a telefonomra.
– Hallottatok már a Részeg Nyúl nevű helyről?
– Igen – felelték mindketten azonnal.
– Ez valami puccos bár vagy ilyesmi?
– Nem – mondta Gabe.
– Rosie ott van? – Roccón látszott, hogy próbálja visszafojtani
a nevetését.
– Mi olyan vicces?
– Tényleg ott vannak? – kérdezte Rocco, csak hogy
megbizonyosodjon róla.
Most már tényleg feldühítettek. Rákerestem az interneten, és
végignéztem a képeket. Csak nem egy szexklub? Tökéletes
helynek tűnt ahhoz, hogy valakit megdugjanak. Elkezdtem
olvasni az értékeléseket róla. Nem szexklub volt, de a
kinézetéből ítélve tökéletes helyszín ahhoz, hogy két becsípett
ember összejöjjön. Ha Rosie elkezd erre a helyre járni, vagy fel
kell gyújtanom a kócerájt, vagy meg kell vennem.
– Nem kellene odamennie egy kibaszott nagymenő
sportolóval. – Továbbgörgettem a képeket.
Gabe felnevetett.
– Egykor te is nagymenő sportoló voltál.
– Baszd meg! – Rászegeztem az ujjam, aztán Roccóra is. – Meg
te is!
Felszaladtam az emeletre, hogy átöltözzek. Semmiképpen sem
fogok ma este itthon maradni.
Nem leszek feltűnő, de valakinek szemmel kell tartania őt,
hogy lássa, tényleg jól van-e, mert az a két fickó, akit ezért
fizettem, elárult.
 44

DOMINIC

A bátyám még mindig öltönyben volt, mert nem ment haza

átöltözni. Rocco és én farmert, pólót és zakót viseltünk, viszont
még így is úgy éreztem, hogy nagyon feltűnőek vagyunk. Nem
mintha számított volna, észrevesz-e Rosie minket vagy sem. Egy
nyilvános bárban voltunk, az ég szerelmére.
– Inni jöttetek ide, vagy ki kell kísérjelek titeket? – kérdezte
Nico.
– Nem Rosie-t kellene figyelned?
Felvonta a szemöldökét.
– Rosie jól van.
– És hol?
– Az egyik privát szobában.
Hirtelen megállt a szívem.
– Egy olyanban, amiben ágy is van?
– Ez komoly? Olyanban, amiben ágy is van? – kérdezte
mellettem Gabe.
Az egyikünk jól szórakozott, a másikunkat viszont csak egy
hajszál választotta el attól, hogy kiboruljon.
– Azt mondtad, csak akkor avatkozzunk be, ha veszélyben
van.
– Igen.
 – Nincs veszélyben – mondta Nico.
– Honnan tudod, ha egy privát szobában ül, te meg itt kint, és
velünk dumálsz?
– Épp most láttam a csajunkat bemenni egy olyan ágyas
szobába – mondta Rocco, amikor visszajött a mosdóból.
A mellkasomban érzett szúrás egyre fokozódott. Vettem egy
levegőt. Aztán még egyet. Tényleg megpróbáltam nem
felcsattanni, de nem ment.
– Hol a faszban van az a szoba?
– A folyosó végén, a mosdó közelében – felelte Rocco. – A
hármas számú.
A fogamat csikorgattam, igyekeztem lecsillapítani a
haragomat, de egy cseppet sem csökkent.
– Egy csapatrendezvényre megy a fickóval szombaton –
szólalt meg Nico hirtelen. – Hallottam, ahogy a kocsiban
beszélnek róla.
– Ó, szóval a pasast is te hoztad kocsival? – kérdezte Gabe.
Összehúzott szemmel néztem Nicóra.
– Mit mondtak?
– A nő a telefonján ruhákat nézegetett. Kapott egy korlátlan
hitelkártyát. – Nico vigyorgott. Már tudtam a ruháról és a
korlátlan hitelkártyáról is. Ha ez kell neki, már egy hónappal
ezelőtt odaadtam volna a kibaszott kártyámat. Nico még jobban
vigyorgott. – Azt hiszem, én is kezdek beleszeretni ebbe a
srácba.
– Baszd. Meg! – Megvetően bámultam rá. – Ezért nem
szeretem a Jets-rajongókat.
Nico felnevetett. Rocco is nevetett. Sőt Gabe is. Én pedig
elviharzottam a hármas számú szoba felé. Az volt a jó ezekben
a szobákban, hogy nem ajtajuk volt, hanem függöny lógott a
bejáraton, amit oldalra lehetett húzni. Amikor odaértem a
hármas számúhoz, nagy levegőt vettem, és próbáltam
hallgatózni, de nem mentem vele semmire, mivel olyan zajos
volt a hely. Egy kicsit oldalra húztam a függönyt, és
megpillantottam őket. Nem voltak egyedül a szobában, és nem
volt benne ágy sem. Leginkább egy szivarteremhez hasonlított,
mint bármi máshoz. Két külön kanapén ültek, előttük két pohár
állt, benne, úgy tűnt, mintha víz lett volna, bár lehetett volna
vodka vagy tequila is. Ha már két üveg bort megittak, nagyon
reméltem, hogy az víz. Rápillantottam a következő áldozatomra,
és el kellett ismernem, nagyon szép haja volt. Tényleg rühelltem
ezt a fickót.
Rosie arca ki volt pirulva, és mindenen mosolygott, amit a
férfi mondott neki. Elviselhetetlennek éreztem, hogy a mosolya
másnak szól. Hetek óta nem voltam hozzá ilyen közel, ezért
engedélyeztem magamnak, hogy jól megnézzem. Fekete, térdig
érő csizmát viselt, rövid bőrszoknyát és rózsaszín blúzt. A haja
le volt engedve, mindig előrehullt, és eltakarta az arcát,
valahányszor megmozdult. Elléptem a szobától,
rákényszerítettem magam, hogy visszamenjek a bárba.
Igazságtalan voltam és önző. Csupán egyszer vettem fel neki a
telefont, és akkor is csak azért, mert pánikba estem, amikor
megláttam a nevét a kijelzőn, azt hittem, bajban van. Azután
küldtem neki egy SMS-t, hogy biztosítsam, nem bulizni voltam.
Tommy sztriptízbárjában ültem, és azt próbáltam kideríteni,
hogy ott támadjam-e meg vagy a Kísértésben.
 Tényleg megpróbáltam elengedni őt, de egyértelművé vált,
hogy ez nem fog menni. Akkor mégis mi volt a célom?
Engedjem meg, hogy elsétáljon valami jóképű seggfej
hátvéddel? Azt kellene tennem. Tudtam, hogy ez lenne a
legjobb, de kibaszottul képtelen voltam megtenni. Rosszul
lettem a gondolattól, hogy kilép az életemből. Amikor
visszamentem a bárba, a három jómadár ott várt rám. Nem
akartam megmondani nekik, mit láttam.
Inkább Nicóhoz fordultam.
– Fizetésemelést kapsz.
– Miért?
– Azért, mert kiváló vagy. – Megfogtam az italomat, és ittam
belőle egy kortyot.
– Csapdát szimatolok – felelte Nico gyanakvóan.
Elvigyorodtam, úgy néztem rá.
– Szerzel nekem egy meghívót arra a szombati eseményre. Ha
nem sikerül, akkor kideríted, melyik cég gondoskodik az
ételekről, én pedig felveszek egy kibaszott szmokingot, és ételt
fogok felszolgálni. Mindenképpen be kell jutnom abba a rohadt
terembe.
– Erre semmi szükség – rázta meg a fejét Nico mosolyogva. –
Belépődíj van.
– Mennyi?
– Fejenként tízezer.
– Egy Jets-rendezvényre? – kérdeztem, mire bólintott.
Általában egy egydolláros jegyet sem vettem volna az átkozott
stadionjukba. – Bassza meg! Vedd meg a jegyeket! Elmegyünk!
Ez egyszer Rocco, Gabe és Nico sem tudott mit felelni. Csak
bámultak rám, mintha elment volna az eszem. Mintha nem
akkor ment volna el, amikor először megláttam Rosie-t a
Kísértésben aznap este.
 45

ROSIE

Még mindig szédelegtem a vörösbortól, amikor zajt hallottam.

Kihúztam az éjjeliszekrény fiókját, kivettem belőle a fegyvert és
a sötétre szegeztem. Nem volt megtöltve. Miután anyámat
aznap éjjel megölték, apa vett nekünk három pisztolyt. Azelőtt
gyűlölte a fegyvereket, azután az éjszaka után azonban úgy
döntött, hogy meg kell tudnunk védeni magunkat, és mi is
egyetértettünk vele. Megtanultunk lőni, kiváltottuk az
engedélyt, és felelősségteljesen bántunk a fegyverekkel. Amíg
Anthony meg nem jelent az életemben, nem éreztem szükségét,
hogy elővegyem a szekrényből, azután viszont már csak akkor
tudtam nyugodtan aludni, ha ott volt a közelemben. Sokáig a
párnám alatt tartottam, amíg Dominic egy félórás kiselőadást
nem tartott arról, milyen vakmerő és veszélyes dolog ez. Ezért
most töltény nélkül az éjjeliszekrényemben tartottam. Azok
után, hogy elvesztettem a hallásom, és láttam azt a halott
kölyköt, nem akartam, hogy töltött fegyver legyen a
közelemben. Ha viszont egy betörő meglátja, hogy pisztoly van
nálam, talán nagyobb az esély, hogy inkább elmenekül.
Nyilvánvalóan csak vágyálom volt, de ennél többet nem
tehettem, mivel semmi szín alatt nem akartam bárki ellen
használni. Dominic egyszer azt mondta, hogy az ő munkájában
gyakran a „vagy lősz, vagy lelőnek” elv érvényesül. Azok után
pedig, ami apa házában történt, úgy döntöttem, inkább azt
vállalom, hogy engem lőjenek le. Talán ostobaság, de nem
tudtam kitörölni az emléket, ahogy az a halott kölyök ott hevert
a földön. Biztos kézzel tartottam a pisztolyt a sötétbe irányítva,
a szívem a torkomban dobogott, miközben vártam.
– Óvatosan, bébi! Ezúttal nem vettem ki belőle a golyókat.
Megállt a szívem.
– Dominic?
– Csalódtál?
A lámpa felé nyúltam és felkapcsoltam. Már ki akartam
cserélni benne az izzót, mert nem volt megbízható. Miután
ebben a halvány fényben megbizonyosodtam róla, hogy ő az,
minden levegő kiszakadt a tüdőmből. Úgy éreztem, egy
örökkévalóság óta nem láttam már. A haja hosszabb lett, szexin
borzas, ami szinte könyörgött azért, hogy beletúrjak az
ujjaimmal. A szakálla is megnőtt, de látszott, hogy nyírja. És a
szeme! Ah! Az a szempár! Zsebre dugta a kezét, és tett egy lépést
felém.
– Ennyire biztos vagy abban, hogy nem foglak lelőni?
– Nem. – Szomorú mosolyra húzódott a szája. – De inkább
vállalom, hogy a te kezed által haljak meg, mint bárki másétól.
– Dominic. – Megremegett a kezem, amikor letettem a
fegyvert magam mellé az éjjeliszekrényre. A tenyeremet a
szememre szorítottam, próbáltam kitisztítani a fejemet. – Ehhez
túl sokat ittam.
– Ó. – Halkan nevetett egyet. Most már sokkal közelebb állt.
Felnéztem, a nyakamat nyújtogattam, hogy lássam az arcát. –
Jól szórakoztál a randidon?
– Te meg honnan… – A homlokomat ráncoltam. Már majdnem
meg is feledkeztem róla. – Ó!
– Szóval? – A tekintete valósággal lyukat égetett belém.
– Igen.
Lassan lehorgasztotta a fejét, mint aki próbálja feldolgozni az
információt. Talán kezdte elfogadni a gondolatot, hogy elveszít.
Nem voltam biztos benne, de olyan erős késztetés tört rám,
hogy felálljak, megérintsem és beletúrjak a hajába, majd
magamhoz húzzam az arcát és megcsókoljam, hogy ökölbe
kellett szorítanom a kezem.
– Mit keresel itt? – kérdeztem suttogva.
– Nem tudom.
– Nem tudod? – Nagyot pislogtam. – Belopózol az új
lakásomba az éjszaka közepén, bejössz a szobámba, és nem
tudod, miért?
Felemelte a fejét. Egy ideig hallgatott, és csak nézett rám azzal
az átható, sötét tekintetével, ami lézerként fúródott az enyémbe.
Olyan tüzes volt a pillantása, hogy remegni kezdtem, de nem
mertem elfordítani a fejemet. Amikor végül megszólalt, a
hangja halk volt, lágy és bizonytalan. Szöges ellentéte annak,
amilyen ő.
– Itt aludhatok ma este?
– Mi-micsoda? – A szívem kihagyott egy ütemet. – Úgy érted,
itt a lakásomban vagy az ágyamban?
– Mindkettő.
– Én… – Leesett az állam. Nem tudom, mire számítottam, mit
fog mondani, de az biztos, hogy nem erre. – Egy hónapja nem
láttalak.
– Huszonkét napja – felelte. – Számoltam.
– Huszonkét napja – ismételtem meg.
– Majdnem huszonhárom.
– Nem telefonáltál, csak egyszer vetted fel nekem a telefont,
és egy nyavalyás klubban voltál. – Összevontam a
szemöldököm. – Pofon kellene vágnom téged és kirúgnom
innen.
– Igen, azt kellene tenned.
Reszketett a mellkasom. Vettem egy lélegzetet, és feltérdeltem
az ágyon, de még így sem voltam vele egy magasságban, ezért
felálltam. Így viszont már magasabb lettem, mint ő, ezért neki
kellett felfelé néznie rám. A legkevésbé sem zavarta, én pedig
úgy éreztem ettől, mintha valamennyire előnyben lennék.
– Akkor tisztázzuk a helyzetet! A gyógyulásom közben, és
amíg arra vártam, hogy… nem is tudom, tudomást vegyél a
létezésemről, te klubokba jártál, aztán nem hívtál fel, nem jöttél
el meglátogatni, nem írtál SMS-t, és hirtelen most itt akarsz
aludni?
– Nem hirtelen, nem. – A szememet kutatta. – És nem jártam
klubokba, Roselyn. Az munka volt.
– Ja, persze. Munka. – A szememet forgattam. – Az a fajta
munka, ahol a nők odahajoltak a füledhez, és csábítóan
megkérdezik, nincs-e szükséged valamire tőlük.
– Azt sem tudom, miről beszélsz. – Volt képe őszintén
érthetetlen arcot vágni. – Nem beszéltem egyetlen nővel sem… –
Megrázta a fejét, nagy levegőt vett, és láttam, hogy befejezte a
beszélgetésnek ezt a részét. A következő pillanatban ellágyult a
tekintete és a hangja. – Engedd meg, hogy itt maradjak!
– Rendben van, de csak azért, mert unatkozom.
Megpróbálta eltitkolni a mosolyát, amikor megfordult, de én
láttam. Leült az ágy szélére, én pedig lekapcsoltam a villanyt,
amikor elkezdett levetkőzni, mert nem tudtam nézni. Nem
akartam nézni. Ami azt illeti, fogalmam sem volt, miért
egyeztem bele, hogy itt legyen. Az biztos, hogy nem azért, mert
unatkoztam. Az est legnagyobb részében róla beszéltem
Jimmynek. Ami nem baj, mivel ő pedig az exéről, Jessáról
dumált egyfolytában. Együtt sajnáltuk egymást a bor mellett.
Persze nem akartam úgy tenni, mintha nem vettem volna észre,
mennyire jóképű, dögös és gazdag. Minden megvolt benne,
amire egy hozzám hasonló lány vágyhatott, én idióta azonban
sajnos ezt a bosszantó embert akartam. Lesüppedt az ágy,
bolond szívem pedig összevissza kalapált, amikor éreztem, hogy
Dom bebújik a takaró alá, és közelebb húzódik hozzám.
– Megérinthetlek?
– Micsoda? – kiáltottam fel, és olyan messzire húzódtam tőle
az ágy szélére, ameddig csak tudtam anélkül, hogy leestem
volna. – Nem!
– Nem azt kérem, hogy a punciddal játszhassak – mondta
halkan, mire megborzongtam. – Csak szeretnélek átölelni.
Behunytam a szemem, és még mélyebbre temettem az arcom
a párnába. De bármennyire is próbáltam eltitkolni, akartam,
hogy átöleljen. Szükségem volt rá. Az ágy közepe felé
araszoltam, és félúton találkoztunk. Abban a pillanatban, hogy
hozzáért a hátam a mellkasához, az egyik karjával átkarolt, a
lábát pedig áttette a lábamon. Úgy ölelt magához, mintha
egészben le akarna nyelni.
– Annyira hiányoztál, bébi! – Hallottam, milyen fájdalom
sugárzik a hangjából. – Olyan őrülten hiányoztál!
Könny szökött a szemembe, ezért összeszorítottam a
szemhéjam.
– Ha olyan nagyon hiányoztam, eljöhettél volna hamarabb.
– Nem tehettem.
– Miért? – Letöröltem az arcom, és megmozdultam, majd
éreztem, hogy meglazul a szorítása, és hagyja, hogy szembe
forduljak vele.
– Kész voltam elengedni téged. – Nagyot dobbant a szívem.
– Miért?
– Te nem akarod ezt az életet, Rosie. Te magad mondtad.
– Az még azelőtt volt. – Nagyot nyeltem, és próbáltam
kordában tartani az érzéseimet. Felült az ágyban. Követtem a
példáját, és én is felültem.
– Mielőtt, Roselyn? Mielőtt megtámadtak? Mielőtt újra át
kellett élned… – Elhallgatott, és nyelt egyet, mintha gombóc nőtt
volna a torkába. – Istenem, gyűlölöm, hogy keresztül kellett
menned ezen!
– Nem a te hibád volt, Dom.
– De igenis az én hibám. Meg kellett volna… – Megvillant a
szeme, amikor rám nézett. Megrázta a fejét, a fájdalom csak úgy
sütött belőle. Próbáltam magamban befejezni a mondatot, de
nem voltam biztos benne, hogy mit akart mondani. Meg kellett
volna ölnie Anthonyt, mielőtt még esélye lett volna azt tenni
velem? Vagy meg kellett volna védenie engem?
– Nem számít. Ami történt, megtörtént.
 – Miért döntöttél úgy hirtelen, hogy velem akarsz lenni? –
kérdezte, és összehúzott szemmel nézett rám közben. –
Megőrültél?
– Talán – feleltem. Halvány mosoly tűnt fel a szája sarkában,
de csak egy pillanatra, mert azonnal átvette a helyét egy fintor.
– És nem hirtelen döntöttem úgy, hogy veled akarok lenni,
Dominic. Csak hirtelen döbbentem rá, hogy nem számít, mi a
munkája a barátomnak. A veszély attól függetlenül is rám
találhat.
– Ez nem igaz. – A homlokát ráncolta, és megint szomorúság
suhant át az arcán. – Ez nem igaz, és ezt te is tudod.
Felsóhajtottam.
– Ezért akartál elengedni?
– Ez a helyes dolog.
– Akkor miért vagy itt?
– Mert nem tudom, hogy kell megtennem azt, ami helyes. –
Behunyta a szemét, és vett egy nagy levegőt. – Nem tudom, hogy
kell elengednem téged.
Felsóhajtottam. Most már tényleg kezdett feldühíteni, de
tudtam, hogy ezt a dilemmát nem fogja megoldani egyetlen
beszélgetés, ezért inkább félretettem egy időre. Inkább
felemeltem a kezem az arcához. Nézte, ahogy végigsimítok az
arcélén, az arcán, majd behunyta a szemét, amikor belefűztem
az ujjaim a hajába. Megfogta a derekam, a torkából mély hang
tört fel, és megremegett a gyomrom. Megint beletúrtam a
hajába.
– Megnőtt a hajad.
– Azt mondtad, hosszabban szereted.
 – Nem számít, hogy én hogy szeretem. Megegyeztünk abban,
hogy már nem vagyunk együtt.
Ekkor kinyílt a szeme, és erősebben szorította a derekamat.
– Rosie.
– Mi az? Éppen most mondtad, hogy szeretnéd azt tenni, ami
helyes.
– De azt is mondtam, hogy nem tudom, hogy kell megtenni.
– Na, igen, viszont mindketten tudjuk, hogy csak azért jöttél
most ide, mert féltékeny vagy. – Megmarkoltam a haját. – Mert
nem akarsz engem, de azt sem akarod, hogy másé legyek.
– Ez nem igaz, Rosie. – Felsóhajtott. Én még erősebben
húztam a haját, reméltem, hogy bevallja a hazugságot.
Felszisszent, a szeme elsötétedett. – Óvatosan, bébi!
Félmeztelenek vagyunk az ágyban, én pedig szinte beleőrülök,
hogy nem kaphatom meg a szádat, a testedet, a puncidat.
Vigyázz, mert még félreértem, és rád vetem magam.
A szívem kihagyott néhány ütemet. Elengedtem a haját, ismét
feltérdeltem, majd a fejemen keresztül lehúztam magamról a
Boston Bruins pólómat. Dominic tekintete nem mozdult el az
enyémről, mintha félt volna, hogy bármit tesz, azzal elrontja.
Kíváncsi voltam, érezte-e ezt valaha bármelyik nővel, aztán
arra jutottam, hogy valószínűleg nem. A gondolattól
elmosolyodtam, felálltam az ágyon, és még mindig a szemébe
néztem, úgy emeltem fel a kezem és markoltam meg a mellem.
Két ujjam közé fogtam a mellbimbómat, ő pedig megmozdult
alattam, félig lehunyt szeme alól nézett fel rám. Megharapta az
alsó ajkát, mintha minden önuralmát össze kellene szednie
ahhoz, hogy ne érintsen meg. Nekem nem is volt szükségem
ennél több ösztönzésre. Végigsimítottam a felsőtestemen, aztán
megfogtam a sortom derekát. Megfordultam a fürdőszoba felé.
Az ajtó tárva-nyitva állt, ezért a mosdókagyló fölötti tükörben
tisztán láttam magamat és Dominicot is mögöttem. Megfogtam a
sortot, egy pillanatig a gumis derekával játszottam, aztán lassan
előrehajoltam. Dominic hangosan beszívta a levegőt mögöttem.
– Jóságos ég, bébi! – Feltérdelt, reszketőn vett egy mély
lélegzetet, aztán kifújta. A tekintete izzott, miközben engem
nézett.
– Azt hiszem, megállapíthatjuk, hogy ez felizgat téged. –
Mosolyogva hátranéztem a vállam fölött, aztán a tekintetem egy
pillanatra a bokszeralsójára tévedt, amelynek elején már nagy
sátor állt.
– Minden felizgat, amit te csinálsz – felelte, és kitartóan
bámult.
Megroggyant a térdem, amikor láttam kirajzolódni a
bokszeralsó alatti kemény, vastag farkát, de eldöntöttem, hogy
folytatom a sztriptízt. Lassan lehúztam a lábamon a
rövidnadrágot, néztem, ahogy megragadja magát az
alsónadrágon keresztül, és lassan húzogatja rajta a kezét,
miközben engem néz. Az egyik kezemben a rövidnadrágot
tartottam, széjjelebb nyitottam a lábam, aztán hozzádobtam,
miközben lehajoltam, és rátámaszkodtam a matracra. A
mellkasát találtam el, de úgy tűnt, észre sem veszi, annyira
megbabonázta az, amit csinálok.
– Rosie! – A hangja fojtott morgás volt.
Lassan felálltam, megfordultam, és megtettem azt a három
lépést, amivel odamentem hozzá. Még mindig magát simogatta,
és még mindig úgy nézett fel rám, mintha én lennék az
egyetlen, amit érdemes néznie. Eldöntöttem, hogy megmutatom
neki, ez lesz az utolsó alkalom, amikor így nézhet rám, ha nem
szedi össze magát. Rátámaszkodtam a széles vállára, és
óvatosan hátratoltam. Nem ellenkezett, készségesen hanyatt
dőlt. Aztán átkarolt és lehúzott magához. Én gyorsan felültem,
lovaglóülésben az ágyékára helyezkedtem, mire a keze azonnal
a csípőmre siklott.
Felizzott a tekintete.
– Roselyn!
– Mi az? – Ringattam rajta magam, megborzongtam, amikor
éreztem a puncim alatt.
Istenem, de jó érzés volt! Annyira jó! Még jobban
hozzádörgölőztem, megharaptam az ajkam és hátraejtettem a
fejemet, annyira élveztem.
Erősebben szorította a csípőmet, felült alattam, hogy szemtől
szemben legyünk.
– Ne csinálj semmi olyat, amit később megbánsz!
– Nem vagyok részeg, Dominic – suttogtam az ajkába, bár
nem csókoltam meg. – De még ha az is lennék, sosem bánnám
meg, hogy veled vagyok.
– Basszus! – Behunyta a szemét, vett egy nagy levegőt, és még
erősebben szorította a csípőmet. Amikor kinyitotta, vágyat és
gyötrelmet láttam benne.
– Érezni akarom a szádat. Meg akarlak csókolni.
Megráztam a fejemet.
– Én csak a barátomat csókolom meg.
– Roselyn. – Felnyögött, én pedig újra és újra az ágyékán
hintáztam. – Neked már nincsenek többé baráti előjogaid, Dom.
– Elmosolyodtam. Diadalt akartam érezni, de csak szomorúság
és csüggedés töltött el.
Hogy leplezzem, felemeltem az egyik lábam, leszálltam róla,
és azzal foglalkoztam, hogy lehúzzam a bokszeralsóját. Egy
pillanatra megálltam, és csodáltam, ahogy kiugrik alóla az
erekciója. Hosszú volt, kemény és vastag.
– Gyere ide! – A hangja rekedt, halk parancs volt, de
megborzongtam tőle.
Ismét a szemébe néztem, amikor kinyújtotta felém a kezét, és
magára húzott. Felkészültem rá, hogy belém hatol, ehelyett még
feljebb húzott a felsőtestén, amíg a puncim az arca fölé nem
került. Erős kézzel fogta a fenekem, aztán a lábam közé fúrta a
fejét. Felszisszentem, amikor megharapta a combom belső
oldalát.
– Istenem, mennyire hiányzott a puncid!
Ezek voltak az utolsó szavak, amit mondott, mielőtt elkezdett
volna nyalni. Erősen tartott, amikor mozogni kezdtem a száján,
a testem magától próbált minél hamarabb enyhülést nyerni. A
lábam közé vittem a kezem, megfogtam a haját, meghúztam,
mire felmordult. A hang a csiklómon rezgett, majd szétterjedt
az egész testemben. Még mindig engem fogott és hevesen
izgatott, miközben hirtelen hanyatt fordított az ágyon. A szája
csak egy pillanatra távolodott el a puncimtól, annyi időre, hogy
felpillantson, és izzó tekintetével rám nézzen, majd folytatta a
támadást, nagy nyelvcsapásokkal nyalt és szívott.
– Domin… ó basszus!
Belém csúsztatta az egyik ujját, majd még egyet, és ki-be
húzgálta, miközben a csiklómat szívogatta.
– Ez az enyém – morogta a bőrömbe. – Az enyém vagy, Rosie.
A csípőm előrelendült egyszer, kétszer, aztán begörbítette az
egyik ujját odabent épp a megfelelő szögben, ugyanakkor úgy
nyalta meg a csiklómat, ahogy a legjobb volt, és fehér fény
vakított el, miközben elélveztem. Éreztem, hogy a szája a
combomra siklik, aztán felfelé indul a testemen. Megnyalta a
mellbimbómat, mire felnyögtem és ívben megfeszítetten a
hátam, de nem bírtam kinyitni a szemem. Amikor végül
megtettem, láttam, hogy a testem két oldalán támaszkodik az
ágyon, és úgy néz, mintha minden arcvonásomat az
emlékezetébe akarná vésni. Felemeltem a kezem, végighúztam
az ujjaimat a kulcscsontján, a mellkasa közepén, a hasán.
Megsimítottam a tetoválásait, a mellkasán lévő hatalmas
szkarabeuszbogarat, az oldalán a gyönyörűen megfestett
csontváz Mona Lisát. Mindegyik részletes volt, mesteri és
tökéletes, mint ő maga.
– Most meg foglak csókolni – mondta halkan fölöttem.
Erre hirtelen a szemébe néztem, és tágra nyílt szemmel
megráztam a fejemet.
– Azt mondtam, hogy nem.
– Hajlandó vagy dugni velem, de nem csókolhatlak meg? –
húzta össze a szemét.
– Igen. – Megnyaltam az ajkam.
Rám nézett, mélyen felnyögött, behunyta a szemét, és vett egy
nagy levegőt. Amikor újra kinyitotta, elszántnak tűnt. Biztos
voltam benne, hogy lehajol, és ennek ellenére megcsókol.
Megtehette volna. Mit csináltam volna, hogy
megakadályozzam? Bárki más kihasználta volna az alkalmat,
hogy megtegye, de ő nem. Hátrahúzódott, hasra fordított, majd
alám nyúlt, hogy felállítson térdelésbe. Csak egy másodpercem
volt alkalmazkodni a helyzethez, máris megfogta a nyakam, és
egy erőteljes mozdulattal belém hatolt. Felsikítottam, és
beszívtam a levegőt, amikor megint lökött egyet, de képtelen
voltam lélegezni úgy, hogy a nyakamat fogta, a farka pedig
mélyen bennem volt, és mindenhol őt éreztem.
– Így akarod, hogy megdugjalak? – Elvette a kezét a
nyakamról, rácsavarta a hajamat, és erősen húzni kezdte,
miközben kefélt. Könny szökött a szemembe, annyira húzta a
hajamat, de a lábam közti gyönyör feledtette. – Azt akarod, hogy
úgy dugjalak meg, mint a sok arctalan, jelentéktelen nőt? –
Bosszúsan morgott. Tudta, hogy ez feldühít. Éreztem az ajkát a
nyakam oldalán, nyalogatott, finoman harapdált. Elengedte a
hajam, majd a kezét a lábam közé vitte. – Ezt akarod? Te is egy
névtelen, egyéjszakás dugás akarsz lenni? – Gyorsabban
mozgatta az ujjait, a nyomás egyre fokozódott a megduzzadt,
érzékeny csiklómon. Fojtott hangon felnyögtem, és
hátranyomtam a csípőm.
– El fogok menni – lihegtem. – Dom…
Az orgazmusa egybeesett az enyémmel, a nevem úgy hagyta
el a száját, mint valami káromkodás. Mindketten lihegtünk,
amikor az ágyra hasaltunk. Dominic megfordult és felkelt.
Hallottam, hogy kimegy a fürdőszobába, aztán éreztem, hogy
megtörli a lábam közét. Ködös fejjel felültem, én is kimentem a
mosdóba, felvettem a pólómat és a fehérneműmet, aztán
visszamentem a szobába. Dominic az ágy szélén ült
félmeztelenül fekete bokszeralsójában. Bármely más
körülmények között viccelődtem volna, hogy úgy néz ki, mint
aki meg akarja hódítani a világot, ez azonban most komoly
helyzetnek tűnt. Bebújtam az ágyba, magamra húztam a
takarót, ránéztem és vártam.
– Az apád és az öcséd utál engem.
Pislogtam egyet. Egyáltalán nem erre számítottam.
– És?
– És? – Hátranézett a válla fölött. – Ez nagyon fontos
számodra.
– Túlélik.
– Rosie! – Felnyögött, felém fordult, és bebújt a takaró alá. Én
közelebb húzódtam hozzá, hogy egymással szemben feküdjünk,
mindketten a saját párnánkon. Láttam a szemében a
gyötrelmet, és emiatt elnehezült a szívem. – Nem kellene velem
lenned.
– Tudom.
– A barátodnak neveztél. – Halványan elmosolyodott. – Azt
mondtad, elvesztettem a baráti előjogaimat.
– Hát nem az voltál?
– Sokkal jobb barát is lehettem volna.
– Az voltál. – Kinyújtottam felé a kezem, és megsimogattam az
arcélét. – Te voltál a legjobb, aki csak lehettél.
– Ne mondd ezt! – Nagy nehezen nyelt egyet. – Kérlek, ne
mondd ezt!
Visszahúztam a kezem.
– Ne szabd meg nekem, hogy mit mondhatok vagy mit nem!
Idejöttél. Azt kérted, hadd aludj itt. Te kezdted ezt, és miért?
 – Mert látnom kellett téged.
– De nem azért, mert végleg itt maradsz – jelentettem ki, majd
a másik oldalamra fordultam, hogy ne lássa a szememben a
könnyeket. – Nekem ez nem megy.
– Csak időre van szükségem. Szeretném, ha…
– Időre? – kérdeztem gúnyosan. – Már egy hónap eltelt,
Dominic!
– Tudom. – Felnyögött. – Szerinted nem számoltam minden
egyes kibaszott nap minden egyes másodpercét, amit nélküled
töltöttem el?
– Hát, nehéz elhinni.
– Jézusom, Rosie! Tudod, hogy megőrülök érted. Tudod, hogy
annyira szerelmes vagyok beléd, hogy ha azt kérnéd tőlem,
hogy mindezt hagyjam magam mögött, rohadtul megtenném.
Megdobbant a szívem. Szerelmes belém. Nem ezt akartam
mindig is hallani tőle? Akkor most miért fáj annyira? Vettem
egy reszkető lélegzetet, megtöröltem az arcom, és
visszafordultam felé.
– Nem kérem tőled, hogy ezt tedd – suttogtam. – Nem kértem
tőled semmit, Dominic. Csak veled akarok lenni.
Behunyta a szemét.
– Tudom.
– De még ezt sem adhatod meg nekem – mondtam, aztán
helyesbítettem. – Nem fogod megadni nekem.
– De akarom. Annyira akarom, Rosie, csak nem tehetem. Még
nem. – Ismét rám nézett, és ugyanazt a megtört fájdalmat
láttam a szemében, amit én is éreztem. Nem volt ebben
diadalérzés, és nem is lesz, mivel a labda az ő térfelén volt, ő
viszont nem volt hajlandó játszani. A legjobban viszont az fájt,
hogy a lelkem mélyén megértettem őt. Megértettem a félelmét
és a vonakodását. Megértettem, hogy fontosabb számára
gondoskodni azokról, akiket szeret, mint az, hogy ő maga
boldog legyen. Persze ettől még cseppet sem fájt kevésbé.
– Nem leszek itt örökké. – Megtöröltem az arcom.
– Tudom.
Ez volt az utolsó dolog, amit egymásnak mondtunk, aztán
elaludtunk. Másnap reggel már nem volt mellettem, és csupán a
lábam között érzett sajgás és a párnán lévő illata bizonyította,
hogy itt volt egyáltalán. Pokolian fájt.
 46

DOMINIC

– Szóval ezentúl te magad fogod beszedni a pénzt? – kérdezte

Santiago a pult mögött állva. – Azt hittem, erre vannak
embereid.
– Vannak – feleltem, és odaléptem a pulthoz. – Nem üzleti
ügyben jöttem.
– Akkor miért vagy itt? – Felvonta a szemöldökét, az arcán
óvatosság látszott.
– Szerelmes vagyok a lányába…
– Nem. Erről nem fogok beszélni veled. – Folytatta a
leltározást.
– Beszélt önnek arról a focistáról, akivel randizott?
Santiago arca megnyúlt.
– A Jets hátvédjéről? Igen.
– És szó nélkül hagyja, hogy megtörténjen? – kérdeztem,
mivel tudtam, hogy csak egy ember van ezen a földön, aki
jobban utálja a Jetset nálam: Santiago, az ízig vérig Miami
Dolphins-drukker. Persze az én csapatomat, a Patriotsot is
utálja, ám ezt a rivalizálást most félre tudtam tenni.
– Nem fogom az áldásomat adni rá, hogy randizz a
lányommal – mondta egy kis idő múlva.
– Tudja, arra nincs is szükségem – feleltem. – Rosie
egyértelműen közölte, hogy nem érdekli, ön vagy Santi mit
gondol kettőnkről.
Erre egy pillanatra megállt, a levegőben tartotta a kezében
lévő doboz cigarettát.
– Akkor miért vagy itt?
– Mert Rosie nem érdemli meg, hogy életének legfontosabb
szereplői egymás ellen forduljanak.
Santiago lebiggyesztette az ajkát.
– Akkor már inkább a hátvéd.
Fellobbant bennem a harag, de félretettem.
– Az nem fog megtörténni.
Egy hosszú pillanatig engem nézett. El kell ismernem, azok
után, amit a múltkor látott, és mindazok után, amit minden
bizonnyal elképzelt, most is ugyanolyan figyelmesen nézett
végig rajtam.
– Hagyd el a boltomat, Dominic!
Nagyot sóhajtottam, és megtettem, amit kért, de csak azért,
mert tudtam, hogy másnap újra visszajövök.

– Polgármester úr, azt hiszem, hivatalosan még nem

találkoztunk – mondtam, és igyekeztem nem elvigyorodni,
amikor William Hamilton szeme rémülten elkerekedett.
– Nem, de tudom, ki maga. – Javára legyen mondva, felém
nyújtotta a karját, hogy kezet fogjunk. Megfogtam, megráztam
és elmosolyodtam. – Akkor a közös… barátunk nevében van itt?
– kérdezte kelletlenül, és elfordította a fejét.
– Nem – kuncogtam. – Ő Chicagóban van a feleségével.
– Hm. – Ismét rám nézett. – Nem hiszem, hogy azért jött, mert
a Mikulás ölébe akar ülni.
– Tényleg nem. – Odanéztem az imént említett Mikulásra.
Az emberei minden évben megszervezték ezt az ingyenes
rendezvényt. Fotózkodni lehetett a Mikulással, ennivalót vinni a
vacsoraasztalra, a helyi tűzoltóság tagjai pedig játékokat
osztogattak. Ha nem lettem volna alapból bizalmatlan a
politikusokkal szemben, valószínűleg minden választáson erre
a fickóra szavaztam volna. Velünk meglehetősen seggfejként
viselkedett, azokkal viszont rendes volt, akik igazán
számítottak.
– Azért jöttem, mert szívességet szeretnék kérni – mondtam. –
Vagyis inkább viszonzott szívességet.
– Hallgatom. – Továbbra is a Mikulást nézte, ahogy én is.
– Hallottam, hogy egyes támogatói azt szeretnék, ha ön
lebontaná a Kísértést, hogy lecsaphassanak a telekre.
– Ezt kitől hallotta? – kérdezte mogorván.
– Az emberek beszélnek – vontam meg a vállam.
– És mi lenne az a szívesség?
– Szeretném, ha erre a hétvégére bezáratná a klubot.
– De hiszen… péntek van.
– Tudom, van naptáram. – Felemeltem a bejáratnál kapott
tűzoltós naptárt.
– És azt akarja, hogy az egész hétvégére zárassam be?
– Igen.
– Milyen indokkal tenném ezt meg?
 – Gondoltam, valamit majd csak kitalál. Amikor tavaly a
balettszínház építkezését próbálta felfüggeszteni, akkor jó sok
okot talált.
Magas hangon felnevetett.
– Órákba telik, mire találok valakit, aki ilyen rövid időn belül
aláír egy ilyen dokumentumot.
– Valóban? – Jelentőségteljesen néztem rá. – Az apja bíró.
– Igen. A törvény jó oldalán.
– Hát ez édes! – Ledobtam a naptárt a mellettünk lévő
asztalra. – Mondok önnek valamit. Most megadom a
telefonszámomat. Ha ma estére elintézi, én gondoskodom egy
problémájáról Tommy Costellót illetően, ön pedig hétfőn már a
befektetőkkel koccinthat.
Összevonta a szemöldökét.
– És ha nem sikerül elintéznem?
– Arra nem tudok válaszolni. Nem tudom, hogy reagál majd
Tommy, ha rájön, hogy a polgármester a saját önös érdekei
miatt ki akarta túrni őt az imádott klubjából. Csak azt tudom
biztosan, hogy mostanában vérre szomjazik. – Elvigyorodtam,
kikaptam a kezéből a mobiltelefonját, aztán az arcába
nyomtam, hogy feloldjam a képernyőt, és beírtam a számomat.
Rányomtam a hívásra, megvártam, amíg az én telefonom is
megcsörren, aztán visszaadtam neki. – Tökéletes. Remélem,
holnap hallok ön felől. Öröm volt üzletelni önnel, Polgármester
úr.
Nico felnevetett, amikor odaértem hozzá.
– Nem tudom, mit mondtál neki, de úgy nézett ki, mint aki
mindjárt összepisili magát.
 – Ha nem csinálja meg, amit kérek, sokkal rosszabb is
történik vele annál, hogy összepisilje magát. – Kimentem az
ajtón vissza a kocsimhoz. Hosszú hétvége lesz, de miután véget
ér, Rosie újra az enyém lehet.

– Újra találkozunk! – Gio hangja hangosan zengett az egész

helyiségben, amikor belépett.
– Valaki nagyon jó hangulatban van – állapítottam meg, majd
hátradőltem a széken. Loren ugyanilyen elégedetten sétált be
mögötte. – Mi a franc történt?
– Drónfelvételünk van Joe-ról – magyarázta Loren, és
elfoglalták a szokásos helyüket.
– És ez jó dolog? – kérdeztem.
– Ez nagyszerű, mivel ezzel tudtuk rávenni, hogy felvegye
nekünk a telefont – vette át a szót Gio.
– És hogy ment a beszélgetés? – kérdezte Dean.
– Nos, Catalina vitte a prímet, szóval el lehet képzelni –
mosolygott Gio.
– Ízekre szedte – tette hozzá Loren, és felnevetett.
– Úgy bizony – kacagott Gio, és a fejét rázta. – De… – Az
asztalon dobolt az ujjaival. – Találd ki, kivel találkozunk, hogy
szóban is kijelenthesse, többé már semmi érdekeltsége sincs
egyetlen vállalkozásban sem, amely a Masseria nevet viseli?
– Mi is? – kérdezte Rocco.
– Minden bizonnyal az apáddal – válaszoltam.
 – Meg Giuseppével. Meg Angelóval. Ezen kívül az orosz, a
török és a mexikói kartellek vezetőivel is.
– Ó, szóval az egész Epcottal – állapítottam meg.
Rocco kuncogott mellettem.
– Miért találkozunk velük?
– Leginkább azért, hogy egyrészt megőrizzük a békét,
másrészt aláírjunk egy megállapodást, amely megtiltja, hogy
bárki a feleségeink vagy a gyerekeink ellen forduljon.
– Hűha! – Megint hátradőltem. – És mikor lesz ez a
nagyszabású találkozás?
– Ma este.
– Ma este? – Hirtelen kihúztam magam a széken. – Tommaso
is ott lesz ezen a megbeszélésen?
– Akarod, hogy ott legyen? – vonta fel a szemöldökét Gio.
– Más terveim vannak vele.
– Lennél szíves kifejteni? – kérdezte Loren.
– Fel akarom gyújtani a Kísértést – jelentettem ki. – Úgy, hogy
ő is odabent van.
– Hát persze. – Dean megrázta a fejét, aztán köztem és Gio
között mutogatott. – Te perverz módon mindig is szeretted a
tüzet.
– Te meg perverz módon szereted a farkasokat – vágtam
vissza.
Mindenki nevetett, kivéve Deant.
– Most akkor ő is ott lesz vagy sem? Ki küldi szét a
meghívókat?
– Angelo.
Lorenre pillantottam.
 – Vajon ő elmondja Tommynak?
– Angelo azt akarja, hogy Tommy kikerüljön a képből, szóval
nem. Az Epcot többi tagja viszont üzletel Tommyval, ahogy már
te is mondtad, szóval ők esetleg elárulhatják neki.
– Basszus. – Le-fel rángatózott a térdem. – Nem leszek képes
ott ülni vele szemben és nem elvágni a torkát.
– Akkor még szerencse, hogy 2020-at írunk, és virtuális lesz a
találkozó – felelte Gio.
– Számítógépen beszélünk velük? – kérdezte Dean, és
elfintorodott. – Miért? És mi lesz a hagyományokkal?
– Ne viselkedj már úgy, mint egy vénember! – szólt rá Rocco,
majd ismét Gióra pillantott. – Hány órakor lesz a megbeszélés?
– Ma éjfélkor.
Éjfélkor. Szóval ha az az agyalágyult William Hamilton
kilencig visszaszól nekem, akkor éjfélre megszabadulhatok
Tommytól. Elintézem őt, elmegyek a megbeszélésre,
megünneplem, hogy nincs többé, beköltözöm a területére, aztán
végre megkaphatom Rosie-t.
 47

ROSIE

– Ha egyszer férjhez megyek, itt szeretném tartani a

lakodalmamat – mondtam, és ittam egy korty bort, amit Jimmy
nyújtott át nekem.
Úgy tűnt, rászoktam a borra. A Bay teremben voltunk, és az
Empire State Buildingre néző ablaknál álltunk. Ebből a
teremből háromszázhatvan fokban rá lehetett látni a városra,
és mi is ott álltunk az ablaknál, csodáltuk a kilátást.
– Ez gyönyörű! – jegyezte meg Jimmy.
– Én már tíz éve itt élek, és még mindig nem tudtam betelni
vele – feleltem. – Na persze ilyen magasból eddig még csak
kétszer láttam, és azok egyike sem éjszaka volt.
– Tényleg? – mosolygott Jimmy, de láthatóan nem rám figyelt,
öt másodpercenként körbenézegetett. – Örülök, hogy elhoztalak.
– Befejeznéd ezt az idegeskedést? – suttogtam.
– Hogy befejezném-e? – Tágra nyílt a szeme. – Ezek a srácok
utálnak engem.
– Nem utálnak – feleltem, remélve, hogy magabiztosabb a
hangom, mint ahogy érzem magam, mert biztosra vettem, hogy
utálják. Persze nem csoda, hiszen azért jött, hogy elvegye a
jelenlegi hátvéd munkáját.
– Az sem segít a dolgon, hogy Jessa vele jár. – A hangulata
egyből elromlott, amikor kimondta a nő nevét. Aztán újra
hátranézett a válla fölött. Ő még nem érkezett meg, ezért Jimmy
nagyon ideges volt.
– Még mindig elég durvának tartom, hogy azzal a fickóval jár,
akitől elveszed a munkáját. – A szám elé emeltem a poharam,
hogy elrejtsem a mosolyom. – Részedről meglehetősen belevaló
húzás mellesleg.
– Nos, nem szándékosan veszem el a munkáját. – Rám nézett.
– Különben is azt hittem, hogy feleségül veszem Jessát.
Feladtam volna érte ezt az átkozott állást is.
Éreztem, hogy elszorul a torkom, ezért ittam még egy korty
bort. Dominic azóta nem jelentkezett, amióta elment a
lakásomból a múltkor, ez a srác pedig hajlandó lett volna több
millió dollárról lemondani egy nő kedvéért, akiről kiderült,
hogy a világ legnagyobb seggfeje.
– Rendes ember vagy, Jimmy Ryan.
– Kösz. – Elmosolyodott.
– Olyan jól érzem magam veled, hogy szinte nem is akarom
elfogadni a pénzed. – Felemeltem az egyik ujjam a borospohár
száráról, és hozzátettem: – Nem akarom, de attól még
elfogadom.
Felnevetett.
– Látod, a nők így szoktak cukrosbácsit szerezni maguknak.
– Ha azt akarod ezzel mondani, hogy a cukrosbácsim leszel,
akkor benne vagyok. – Elmosolyodtam, majd elfordítottam róla
a fejemet, és ismét a kilátást néztem.
Hirtelen megmerevedett mellettem.
– Megjött Jessa.
 Olyan lazán néztem körül, amennyire csak tudtam. Azonnal
felismertem, amikor megpillantottam. Szőke, gyönyörű, és úgy
nézett ki ragyogó mosolyával és szikrázóan kék szemével, mint
aki méltó felesége lenne Jimmynek. Ránéztem a mellette lévő
férfira. Magas, mint Jimmy, idősebb, de ugyanaz a sportos
testalkat és lehengerlő mosoly jellemezte. Oké, szóval Jessának
ez a zsánere. Lenéztem megint a városra.
– Elmegy. – Megvontam a vállam. Jimmy felnevetett, ezért felé
fordultam. – Tudod, a vállamra teheted a kezed, vagy
megfoghatjuk egymás kezét, vagy amit akarsz, oké? Úgy értem,
ha már csináljuk, akkor csináljuk rendesen, nem igaz? – Egy kis
időre elhallgattam. – Nem tudom, hogy a csókolózás jó ötlet
lenne-e, mivel Veronica és Patty révén valószínűleg a jövőben is
fogunk találkozni.
– Soha nem csókolnálak meg. – Felvonta a szemöldökét. – Azt
mondtad, a múltkor még Dominicot sem csókoltad meg, és
abból, amit elmondtál róla, nos, szeretném, ha sértetlenek
maradnának a végtagjaim.
A szemem forgattam, áttettem a poharam a másik kezembe,
majd megfogtam Jimmy kezét. Ő nagy levegőt vett, mintha
felkészülne valamire, ami ezután történik.
– Ugye tudod, hogy Dominic nem fog lelőni csak azért, mert a
kezemet fogod? – kérdeztem. – Különben is, ami engem illet, azt
tehetek, amit akarok.
– Na, igen, mert tudod, hogy téged nem fog bántani. –
Felvonta a szemöldökét. – Gyűlöli a Jetst, a barátnője pedig az új
hátvéd kezét fogja. Nekem nincs fegyverem, de még én is
lelőném magam.
 Erre felnevettem.
– Csak halkan jegyzem meg, hogy nem vagyok a barátnője.
– Csak halkan jegyzem meg, hogy ő viszont biztosan
annaktart.
Megrándult az ajkam.
– Te a barátnődnek tartod Jessát?
– Nem. – Összevonta a szemöldökét.
– Mit csináltál, amikor rájöttél, hogy megcsal azzal a
munkanélküli seggfejjel?
– Nem munkanélküli. – Jimmy elmosolyodott. – Verekedni
kezdtünk egy meccs közepén.
Felugrott a szemöldököm.
– Lefogadom, hogy az ESPN nagyot kaszált azzal a jelenettel.
– El sem tudod képzelni, mekkorát. Aztán amikor leigazoltak,
hogy az ő pozícióján játsszak? – Megrázta a fejét. – A mai napig
állandó beszédtéma.
– Aha, ezek szerint nem meglepő az ellenséges hangulat. –
Ismét körülnéztem. – Viszont nagyon jó fejeknek tűnnek.
Lefogadom, ha megismernek, minden rendben lesz.
– Igen.
– És mit csináltál Jessával?
– Semmit.
– Egyáltalán semmit? – Nagyot pislogtam, és kissé felé
fordultam. Fogtuk egymás kezét, de ahogy az anyukám mondta
régen, Jézus még befért volna közénk. Arra gondoltam, nem
lenne-e meggyőzőbb, ha közelebb állnánk egymáshoz.
– Úgy értem, persze kiabáltam vele. – Ivott egy korty bort. –
Már hónapok óta együtt voltak. Mégis mit tehettem volna?
 – Betehetted volna Jessa összes ruháját egy zsákba, aztán
felgyújthattad volna. Azután besurranhattál volna a fickó
házába, és felgyújthattad volna, amikor nincs otthon. Így
mindketten élnének, de legalább tudnák, hogy nem a megfelelő
fickóval húztak ujjat – feleltem. Jimmy arckifejezése
megváltozott, én pedig felnevettem ezen a hirtelen
hangulatváltozáson. – Ugyan már! Csak viccelek. De igazad van,
valószínűleg nem tehet ilyet az ember, ha híres…
– Azt hiszem, akkor még szerencse, hogy én soha nem
csalnálak meg. – A hátam mögül hallottam meg a zengő hangot,
és a szívem azonnal akkorát dobbant, hogy azt hittem, kiugrik a
mellkasomból.
Dominic szmokingot viselt. Sötét haja, amely a múltkor
borzas volt, amikor találkoztunk, most szépen hátrafésülve állt,
a szakállát precízen megnyírta, tökéletes volt. Istenem, úgy
nézett ki, mint egy tetovált 007-es ügynök. Miután magamba
szívtam a látványát, és ismét a szemébe néztem, láttam, hogy
csillog, és ez rögtön magamhoz térített az ámuldozásból.
– Te mit keresel itt?
Felvonta a szemöldökét.
– Ez egy belépődíjas rendezvény, bármilyen Jets-rajongó részt
vehet rajta, akinek elég nagy a bankszámlája.
– Te gyűlölöd a Jetst.
– A gyűlöl nagyon erős szó – felelte huncut tekintettel.
A pillantásom lejjebb siklott a zakója hajtókájára.
– A New England Patriots kitűzőjét viseled.
Ettől csak még szélesebben mosolygott, azzal a ravasz és
huncut vigyorral, amiről tudta, hogy megőrjít.
 – Tekintve, hogy még csak kétszer találkoztam Roselynnel, de
már hallottam róla, mennyire utálod a Jetst, azt hiszem, a
gyűlölet épp a megfelelő szó – szólalt meg Jimmy a hátam
mögött.
– Hajrá, Jets! – szólalt meg Nico, és megállt Dominic mellett.
Egy előételekkel megpakolt tányért tartott a kezében.
– Mi a franc, Nico? – suttogtam. – Te is itt vagy?
– Hé, ki nem hagytam volna ezt az eseményt.
– Áruló. – Összehúztam a szemem.
– Ti ketten sokkal jobban hasonlítotok egymásra, mint
gondoljátok – kuncogott egyet, majd a kagylóhoz használt kis
villával mutogatott köztem és Dominic között. Én erre a
szemem forgattam, ő pedig Jimmyre mosolygott. – Örülök, hogy
újra találkozunk, Ryan.
– Igen. Én is. – Jimmy hangján hallani lehetett, hogy nem
nagyon érti, mi folyik itt.
– Nem tudom, mi ez, de én itt munkaügyben vagyok –
suttogtam hangosan Dominicnak.
– Valóban? – Megrándult az állkapcsa, amikor a kezemre
bökött a fejével, amely éppen Jimmyét szorította.
– A kézfogás az ő ötlete volt – szólalt meg Jimmy, és valahogy
sikerült kihúznia az övét erős szorításomból.
– Mondtam, hogy emiatt nem fog lelőni – horkantam fel.
Dominic szeme megvillant.
– Azt mondtad neki, hogy nem fogom lelőni, amiért fogja a
kezed?
– Igen.
– Nagyon bízol bennem, pici táncos. – A nevetése
erőltetettnek és veszélyesnek hangzott. A szívem gyorsabban
kezdett verni.
– Így van – mondtam csendesen. – Nem mintha számítana
már.
– De számít.
– Többé már nem. – Megittam a bor maradékát, aztán
rátettem a poharat egy arra sétáló felszolgáló tálcájára, és
egyúttal levettem egy másikat. – El kell menned innen.
– Kifizettem a jegyeket.
– Dominic. – Fáradtan felsóhajtottam, és közelebb léptem
hozzá. Olyan közel, hogy éreztem a kölnije illatát, és úgy
éreztem, menten elájulok. – Minden erőmmel próbálom
visszafogni magam, hogy ne vágjalak pofon.
– Azt akarod, hogy magadra hagyjalak ebben a kis
mesterkedésedben? – Megvonta a vállát. – Adj öt percet az
idődből, és elmegyek, feltéve, ha nem lesz csókolózás és a
kérdőív ötös pontja.
– Mi a kérdőív ötös pontja? – kérdezte Jimmy őszinte
kíváncsisággal.
Nico még hangosabban nevetett, és hátba veregette őt.
– Imádom ezt a srácot.
Dominic egy pillanatra Nicóra fordította a tekintetét rólam.
– A kérdőív ötös pontja még nincs eldöntve – feleltem. –
Mindketten egyedülállóak vagyunk.
– Roselyn! – Dominic összeszorította az állkapcsát.
– Én most inkább… – kezdte Jimmy.
– Veled megyek – ajánlotta fel Nico, és elsétáltak.
– Ezért még megöllek! – sziszegtem.
 – Már mondtam neked, inkább a te kezed által…
– Fogd be! – emeltem fel a kezem. – Csak fogd be, és mondd el,
mit keresel itt!
– Öt percet kérek az idődből.
A szemem forgattam, vettem egy nagy levegőt, de követtem,
amikor elindult kifelé a teremből a folyosóra, majd csendben
megálltam mellette, miközben a liftet vártuk. A liftben jó távol
álltam tőle, ő pedig találomra megnyomta valamelyik emelet
gombját. Nem tudtam, hogy bírtam megállni, hogy ne kiabáljak
vele, de inkább azzal foglaltam le magam, hogy nagy levegőket
vegyek, és uralkodjak az érzéseimen. Mégis hogy merészelt a
múltkor csak úgy felbukkanni, aztán egy szó nélkül eltűnni,
majd megjelenni itt olyan külsővel, mint egy kibaszott
akciófilmhős, és azt várni, hogy én csak úgy… visszamenjek
hozzá? Még mit nem!
– Mire gondolsz? – kérdezte.
– Hidd el nekem, nem akarod tudni a gondolataimat. – Karba
tettem a kezem.
Kuncogott egyet. Halk és szexi hang volt, végtelenül
bosszantó. Amikor a lift megállt a hatodik emeleten, és az ajtó
kinyílt, hagyta, hogy én lépjek ki először, ő utánam jött. Ez az
épület a pénzügyi negyed kellős közepén áll, és szombat este
lévén nem meglepő módon üres volt a hatalmas irodahelyiség,
benne a számtalan sok kis fülkével.
– Azt ne mondd, hogy ez a tiéd! – szólaltam meg még mindig
karba tett kézzel.
– Nem az enyém. – A homlokát ráncolva körülnézett. – Ez
viszont egy kicsit csendesebb, mint az előcsarnok, és itt
kettesben lehetünk.
– Miért kell, hogy kettesben legyünk? Miért vagy itt?
Nagy levegőt vett.
– Megcsókolhatlak?
– Micsoda? – Olyan hangosan kiáltottam fel, hogy biztosra
vettem, még az Empire State Buildingben is hallották. Aztán
halkabban megismételtem: – Micsoda? Dominic, ne mondd
nekem, hogy húszezer dollárt fizettél azért, hogy megkérdezd,
megcsókolhatsz-e!
– Harmincat is fizettem volna.
– Nem csókolhatsz meg. – A szememet forgattam, ismét karba
tettem a kezem, majd megfordultam, és néhány lépéssel
kimentem az üres előtérbe. Dominic követett, hátulról átölelt
hosszú karjával, és a mellkasához húzta a hátamat. Behunytam
a szemem, a szívem kihagyott néhány ütemet. – Dominic!
– Akarsz még engem? – kérdezte a hajamba.
– Dominic. – Már csak reszkető hangon tudtam
figyelmeztetni.
– Olyan átkozottul gyönyörű vagy ebben a ruhában! –
Erősebben szorított magához.
Borzongás futott végig rajtam.
– Ezt abba kell hagynod.
– Akarsz engem? – kérdezte ismét halkabban.
– Ezt már megbeszéltük – feleltem behunyt szemmel. – Tudod,
hogy igen.
– Légy a feleségem!
– Micsoda? – Annyira megdöbbentem, hogy még a szívem is
abbahagyta a dobogást. Elhúzódtam tőle, és megfordultam. –
Tessék?
– Légy a feleségem! – ismételte meg. – Ez az egyetlen módja
annak, hogy garantáljam a biztonságodat.
– Mi…? Azért teszed fel nekem ezt az egyik legfontosabb
kérdést, hogy biztonságban tarts? – Csak pislogtam, próbáltam
felfogni, mi történik. Komolyan kifizetett ennyi pénzt, ráadásul
félbeszakította a több ezer dolláros randimat, hogy ezt
megkérdezze tőlem? Így? – Nem.
– Nem? – Úgy hőkölt hátra, mintha pofon vágtam volna.
– Nem vehetsz drága jegyeket egy általad gyűlölt sportcsapat
rendezvényére, csak mert féltékeny vagy, aztán nem hívhatsz el
az imént említett rendezvényről azzal a béna ürüggyel, hogy
felszólíts, legyek a feleséged. Ismét karba tettem a kezem, és fel-
alá járkáltam, úgy éreztem, a szívem menten kiugrik a
mellkasomból. – Szóval nem.
– Hadd kezdjem el még egyszer!
Megálltam, ránéztem és vártam.
– A feleségeket és a gyerekeket nem lehet bántani – mondta. –
Volt egy megbeszélésünk. Részt vett rajta az összes család, az
egész kibaszott Epcot, és egyetértettünk abban, hogy
visszatérünk a régi szabályokhoz, amelyeket sosem lett volna
szabad figyelmen kívül hagynunk.
Ez az ember meg az Epcotja.
– A Providence-ben történtek miatt?
– Az is nagy szerepet játszott benne, ám mivel a jelenlegi
tagok mind a következő generációhoz tartoznak, az én
generációmhoz, úgy éreztük, szükségtelen megismételni. –
Bólintottam, majd lesütöttem a tekintetem a földre. – Tommy
már nincs a képben.
– Nincs a képben? – Felpillantottam. – Meghalt?
– Emlékszel arra az ernyőcégre, amiről hallottál? Valaki
feltámadt a halottaiból, és megpróbálta átvenni az irányítást. Az
Epcot tagjainak ez nem tetszett, és Tommy volt az egyetlen
kapcsolatuk az olaszokhoz. – Nehéz szívvel felsóhajtott, majd
beletúrt a hajába. – Nincs időnk megvitatni minden részletet,
mivel vissza kell menned oda. – Felfelé mutatott az ujjával, és
egy pillanatra behunyta a szemét. – Később majd
elmagyarázom, most csak annyit kell tudnom, hogy akarsz-e
még velem lenni.
– Emiatt az egyezség miatt? – nevettem fel a legkisebb
vidámság nélkül. – Talán a születési anyakönyvi kivonatomra is
szükség van? A nyavalyás betegbiztosítási számomra is? Miért
kell most azonnal választ adnom?
– Nekem van szükségem rá – morgott, azután egy lépést tett
felém, és máris ott állt közvetlenül előttem. – Nem az egyezség
miatt, hanem mert megbolondulok, ha nem vagy mellettem,
Roselyn. Tudnom kell, hogy akarsz-e még vagy sem.
– Sok ez így egyszerre – suttogtam. – Nem így képzeltem el,
hogy valaki megkéri a kezem.
Dominic oldalra pillantott.
– Itt vagyunk közvetlenül az Empire State Building mellett. Az
emberek az egész országból ide jönnek, ha meg akarják kérni a
párjuk kezét.
– Igen, de ott kérik meg a párjuk kezét – mutattam az
épületre. – És általában fél térdre ereszkednek, majd…
Mielőtt befejezhettem volna a mondatot, térdre rogyott,
megfogta a kezem, és úgy nézett fel rám, mintha a világ sorsa
függene a válaszomtól. Mintha egy percet sem bírna ki élve
nélkülem.
– Légy a feleségem!
– Dominic! – Sírás fojtogatta a torkomat. – Állj fel!
– Gyere hozzám feleségül!
– Ez nem kérdés. – Reszketőn beszívtam a levegőt, kivettem az
egyik kezem az övéből, és letöröltem a könnyeimet, mielőtt
kibuggyanhattak volna.
– Kérlek, állj fel!
Lassan felemelkedett, hozzám hajolt, és a homlokomra
támasztotta az övét.
– Azért mondod ezt, mert nem akarsz engem, vagy azért,
mert a családod gyűlöl?
Behunytam a szemem. A hagyományos lánykérések
manapság már ódivatúnak tűntek, én azonban tudtam, hogy az
apám elvárná, hogy valaki tőle kérje meg először a kezem.
Emellett azt is tudtam, hogy soha nem mondana igent
Dominicnak. Kinyitottam a szemem, és ránéztem.
– Akarlak téged – suttogtam.
A válaszom hallatán az egész teste megkönnyebbülten
ellazult. Két tenyerébe fogta az arcom, aztán csak hosszan
nézett rám.
– Megcsókolhatlak most?
– Hát, azt hi…
Az ajka már akkor a számon volt, mielőtt befejeztem volna a
mondatot. Halk morgása lángra lobbantotta a testem, a nyelve
minden egyes simítása elállította a lélegzetem.
 – Istenem, annyira vágytam már rád! – dörmögte a számba,
aztán megint csókolni kezdett. Én már levegőt sem kaptam,
amikor elhúzódtunk egymástól, olyan erősen szorítottam a
zakója hajtókáját, ahogy biztosra vettem, ki kell tisztíttatnia,
mielőtt visszamegy a rendezvényre. A mellkasához húzott,
beszívta az illatom, és közben csak ölelt magához. Én az Empire
State Buildinget néztem, arra gondoltam, vajon ebben a
pillanatban hány ember kérheti meg a párja kezét ezzel a
gyönyörű hóeséssel a háttérben. Nem tudtam, mennyi ideig
álltunk ott, mielőtt elhúzódott, és újra felnéztem rá.
– Dom.
Megint a tenyerébe fogta az arcom.
– Igen, bébi?
– Miért van olyan szagod, mint egy erdőtűznek?
Az arcán szétterülő mosoly nagyon veszélyesnek tűnt.
– Megoldottam egy problémát.
Megráztam a fejemet, aztán vettem még egy lélegzetet, és még
egy kicsit hozzádőltem. Nem is akartam tudni, milyen
problémamegoldás igényelt tüzet, különösen, mivel tudtam,
hogy nem valakinek a ruháját égette el, mint amivel én elméleti
síkon fenyegetőztem.
 48

DOMINIC

– Kurva szép ez a hely – jelentettem ki büszkén.

Ott álltam Roccóval, Deannel, Gióval és Lorennel egy
felújítandó ingatlan közepén. Nem volt túl nagy, csak egy
bárpult volt benne és harmincöt embernek elég hely, legalábbis
a tűzvédelmi biztos szerint. Mégis átkozottul menőnek tűnt.
– Talán mégis inkább szexklubot kellett volna csinálnunk
belőle, ahogy az eladók próbálták javasolni – állapította meg
Gio.
– Tényleg? – Rocco felvonta az egyik szemöldökét. – Azért,
hogy a feleséged mindenki szeme láttára vágja le a tökeidet?
– Baszd meg! – nevetett Gio.
– Persze attól még így van. – Rocco megvonta a vállát.
– Legalább négy, egymást váltó csaposra lesz szükséged –
jelentette ki Loren. – A bár gyönyörű.
Odafordultam, hogy megnézzem.
– Apám szerint ez a bárpult az igazi Titanicon volt.
– Ja, persze – gúnyolódott Rocco. – Nem inkább egy Titanic
témájú étteremben?
– Attól még szép – mondtam, aztán ránéztem az órámra.
– Már tizedszer lesed azt órádat, amióta idejöttünk. Menned
kell valahová? – kérdezte Loren.
 – Ami azt illeti, igen. Húsz perc múlva lesz egy találkozóm.
– Egy találkozód – visszhangozta Dean. – Úgy érted, Rosie
apjával találkozol, akit még mindig próbálsz meggyőzni, hogy
nem vagy olyan szarkupac, mint amilyen valójában?
– Menj a picsába! – ráncoltam a homlokom. – Honnan tudsz te
egyáltalán erről? – Átható pillantást vetett rám. – Nem kell
farkasokról gondoskodnod vagy ilyesmi?
– Nagyon vicces, De Luca.
– A te dumád is, Russo.
– Az apja kezd már megbékélni? – kérdezte Gio.
– Nem. – Ezt Rocco vágta rá. – Mr. Vega szívből utál minket.
– Akkor sok szerencsét hozzá! – Loren megrázta a fejét. – Nem
könnyű az apósokkal.
– Hát a tiéd Frankenstein szörnye, szóval te már csak tudod. –
Elmosolyodtam, amikor megláttam az arckifejezését, aztán Gio
arcát, amikor rám nézett. – Ez az én végszavam. Ideje
indulnom.
– Baszd meg, De Luca! – kiáltotta Loren utánam nevetve,
miközben kisétáltam.
Az elmúlt hét eseményei összemosódtak. Miután a Costellók
hivatalosan is kikerültek a képből, fel kellett osztanunk a
területüket magunk között az Epcot többi tagjával. Mi
megtartottuk, amit akartunk, nekik pedig odaadtuk azt, ami
jogosan az övék volt. Joe Masseria beleegyezett, hogy kimarad
mindenből, amiben korábban benne volt, és csak azt tartja meg,
amit a feleségétől törvényesen megörökölt. Gio szerint az apjuk
megesküdött Catalinának és Emmának, hogy teljesen
felszámolta az emberkereskedést, amit a felesége indított. Nem
tudtam, lehet-e bízni egy olyan férfiban, aki megrendezte a
saját halálát, de nem az én feladatom volt beleavatkozni ebbe.
Így már csak Roselyn problémája volt hátra. Három napja nem
láttam, és már lassan belehaltam. Előadásai voltak, én pedig
folyton azzal nyugtattam magam, hogy emiatt nem is baj, ha
tartom a távolságot. De nem volt jó. Nem tudtam elfogadni. Egy
részem legszívesebben megjelent volna ott a baletten, ölbe
kapta volna őt és visszavitte volna a lakásomba, hogy aztán ott
bezárja. Igyekeztem lecsillapítani magam. Egyszerre csak egy
dologra kell koncentrálnom.
 49

ROSIE

Yari: Istenem, miért mindig akkor történik minden

szórakoztató dolog, amikor távol vagyok?

Én: Te nem jó üzenetet olvastál? Mi ebben a szórakoztató?!

Yari: Randiztál egy baromi dögös pasival, mire a baromi

dögös barátod megjelent és feleségül kért.

Én: Utasított. Azt mondta, hogy menjek hozzá feleségül.

Yari: Ez akkor is oltári lehengerlő. Valld be!

Én: *szemforgató emoji*

Yari: Csak mondom. És mi lett azzal a dögös focistával? Még

szingli?

Én: Nem tudom. Kerítőt játszottam, aztán láttam, hogy az

egyik csapattársa húga megadja neki a számát. Haha.

Yari: Hamarosan társkereső ügynökséggé alakítod az Ouit,

és te leszel a főnök.
 Felnevettem, eltettem a telefonom, és kinéztem az ablakon. A
kocsiban ültem, Marco az apámhoz vitt, és a hosszabbik úton
mentünk, mert a szokásos útvonalunkon baleset történt. Újabb
ok, amiért metróval gyorsabb lett volna, de nem akartam
ellenkezni. Különösen, mivel odakint nagyon hideg volt, itt a
kocsiban viszont jó meleg. Lehervadt a mosolyom, amikor
befordultunk a Kísértés utcájába. Nagyon régóta nem jártam
már erre, és bár tudtam, hogy Tommy és Anthony már nem
árthat nekem, az érzés nem változott. Amikor közeledtünk a
klubhoz, kényszerítenem kellett magam, hogy odanézzek, de
arra a látványra egyáltalán nem számítottam, amely elém
tárult. Hátradőltem az ülésen, és nem hittem a szememnek.
– Itt meg mi történt?
– Tűz volt.
– Ó, te jó isten! – A szívemre szorítottam a kezem. – Mikor?
– Múlt héten.
Múlt héten. Eszembe jutott az az este, amikor Dominic
megjelent a Jets rendezvényén, és azt mondta, hogy legyek a
felesége. Akkor olyan szaga volt, mint egy erdőtűznek.
– Voltak odabent emberek? – suttogtam.
– Nem. Éppen zárva volt a klub – felelte Marco.
– Ó! – Kifújtam a levegőt. – Ezek szerint senki nem halt meg?
– Ártatlan embereknek nem esett bajuk. – Rám nézett a
visszapillantó tükörből.
Ártatlan embereknek nem esett bajuk. Érdekes
megfogalmazás, bár ezektől az emberektől ez egyáltalán nem
volt meglepő. Nem szóltunk többet, miközben megérkeztünk az
apám házához. Mi mást mondhattunk volna? Vajon én is ilyen
leszek? Olyan ember, aki hall mások haláláról, és csak vállat
von, fel sem veszi, mert nem voltak ártatlanok? Amikor
odaértünk a járdaszegélyhez, meglepetten láttam ott a másik
terepjárót is és Adiót, aki előtte állt.
– Ilyen korán cseréltek? – kérdeztem.
– Igen. Van valami elintéznivalóm. Majd Adio hazavisz. –
Marco kiszállt a kocsiból, aztán kinyitotta nekem az ajtót.
Elkísért egészen a bejáratig, és megvárta, hogy apa ajtót
nyisson.
– Uram! – üdvözölte az apámat.
Apa ránézett, és kurtán bólintott, majd kijjebb nyitotta nekem
az ajtót. Sosem köszön a sofőröknek, és ez annyira nem volt
jellemző rá. Apa az a fajta ember, aki mindig köszön, amikor
belép egy liftbe vagy egy boltba, ezt a két férfit viszont soha
nem tisztelte meg vele. Marco megvárta, hogy bemenjek, aztán
visszaindult a kocsihoz. Általában zavart volna ez a dolog, ma
este azonban már amúgy is dühös voltam, amiért Dominic
megint nem jelentkezett, ezért alig vártam, mikor veszhetek
össze valakivel. Ebben az esetben az apám lesz az, mivel az
elmúlt hetekben igazi seggfejként viselkedett. Nemcsak ezzel a
két fickóval, hanem Santival is. Vártam az alkalmat, mikor lesz
olyan, amikor Santi nincs itt, csak mi ketten, hogy végre
megmondhassam neki a véleményem.
– Tudod, igazán üdvözölhetnéd őket – kezdtem. – Ők semmi
mást nem tesznek, csak vigyáznak rám.
– Igen, hallottam. – Becsukta mögöttem az ajtót.
Megfordultam, és villámgyors puszit nyomtam az arcára, sokkal
rövidebbet, mint máskor. – Hát ez meg mi volt?
 – Semmi. – Körülnéztem. – Hol van Santi?
– Az előbb ment el, hogy hozzon valamit.
– Jó. Amúgy is beszélni akartam veled. Baromi szarul bánsz
vele az utóbbi időben.
– Roselyn!
– Nem! Azt akarod mondani, ne beszéljek csúnyán? Talán
először próbálj meg tisztelettel bánni az emberekkel. –
Körülnéztem, hogy vegyek egy lélegzetet, és ránéztem az
asztalra. – Vicky is jön?
– Igen – csattant fel.
Felnéztem rá.
– Mi a fene bajod van?
– Csak rossz a kedvem – válaszolta.
– Rossz a kedved – ismételtem meg. – Mi történt?
– Meglátogatott a barátod.
Jesszusom! A szívem egy pillanat alatt megállt.
– Mit akart? Mit mondott?
– A házasságról beszélt.
– Micsoda? Ó, te jó ég! – A hasamra szorítottam a kezem, és
lerogytam a legközelebbi székre. – Ehhez le kell ülnöm.
– Azt mondja, befejezi a bűnöző életet. – Apa ajka megrándult,
a tekintete visszatért rám. – Mi az? Miért rázod így a fejed?
– Mert ő Dominic, Apa, nem Tupac.
Erre gúnyosan felhorkant.
– Láttad, hány tetoválása van?
A szemem forgattam.
– Szóval ennyi? Eljött hozzád közölni, hogy befejezi a „bűnöző
életet”?
 – Azért jött, hogy feleségül kérjen téged.
Szentséges ég! Hát mégis megtette! Nagyon örültem, hogy
ülök, mert úgy éreztem, biztosan elájultam volna. A kezembe
temettem az arcom, és kifújtam a levegőt. Legszívesebben
azonban befogtam volna a fülem, mert nem akartam hallani a
többit. Sejtettem, hogy folytatódhatott ez a beszélgetés. Vajon
Santi is itt volt? Ó! Reméltem, hogy nem.
– És mit válaszoltál neki? – kérdeztem az ujjaim mögül.
– Azt, hogy nem.
Leengedtem a tenyerem az arcom elől.
– Nemet mondtál?
– Hát persze! – Megvonta a vállát, és a tűzhelyen fövő
ennivalóhoz fordult.
– És azt gondolod, hogy… nem is tudom…, ettől majd nem
fogok találkozni vele?
– Az apád vagyok.
– És?
– És ennyi. Kell ennél több ok? – Felvonta a szemöldökét.
– Ami azt illeti, igen. Tisztelem, hogy az apám vagy. Tisztellek
téged. – Felálltam. – De ettől még nincs jogod megszabni nekem,
hogy kivel találkozhatok és kivel nem. Huszonhét éves vagyok.
– A jövő héten leszel huszonhét.
– Tudod, hogy értem, Papi. Nem mondhatod meg… úgy
értem… – Felmordultam, felkaptam a kezem, és járkálni
kezdtem. – Istenem, ugyanolyan lehetetlen vagy, mint ő! –
Megálltam, felnevettem, és csípőre tettem a kezem. – Tudod, ez
a legviccesebb az egészben. Sokkal több közös van bennetek,
mint gondolnád.
 – Ezt nem vitatom.
Lassan megráztam a fejemet.
– El sem hiszem, hogy nemet mondtál!
– Talán azt akartad volna, hogy igent mondjak?
– Nyilvánvalóan! – Ránéztem.
– Miért? – Úgy fintorodott el, mint aki őszintén nem érti.
– Azért, mert szeretem őt! – kiáltottam, és megint felkaptam a
kezem. – Mi másért?
Letette a kanalat, amivel zöldbabot szedett egy tányérra,
aztán felém fordult.
– Át kell gondolnod ezt, Roselyn! Tényleg úgy gondolod, hogy
megéri a fáradságot? Bízol benne, hogy biztonságban tart?
– Tudom, hogy megéri a fáradságot, és ő az egyetlen ember,
akiben bízom ezen az egész nyomorult világon, hogy
biztonságban tart és vigyáz rám. – Beszívtam a levegőt,
letöröltem dühös, forró könnyeimet. Megint a kezembe
temettem az arcom, és még mindig sírtam, úgy mentem el a
közeléből. – Istenem, annyira gyűlölöm ezt!
Hirtelen két kar fonódott körém, én pedig megdermedtem,
amikor megéreztem az erejét. Visszatartottam a lélegzetem,
aztán reszketőn kifújtam, és megint sírva fakadtam, most még
jobban, mint az előbb. Dominic megcsókolta a fejem búbját.
– Gyűlöllek – dörmögtem a kezembe.
– Tényleg? – kérdezte, a hangján hallottam, hogy mosolyog. –
Pedig én úgy hallottam, hogy szeretsz.
Nem tehettem róla, felnevettem, és leengedtem a kezem.
Azután hátrahúzódtam és ránéztem. Öltöny volt rajta, a haja
szépen hátrafésülve állt. A homlokomat ráncoltam.
 – Hová mész?
– Sehová.
Pislogtam egyet, és ismét megtöröltem az arcom.
– Mi történik itt? Úgy érzem, mintha egy másik dimenzióba
léptem volna.
Dominic fél térdre ereszkedett előttem, és elővett egy kis
dobozt. Nekem elakadt a lélegzetem, a szám elé kaptam a
kezem, és éreztem, hogy ismét könny szökik a szemembe.
Elmosolyodott, a szeme sarka összeráncolódott.
– Roselyn Vega, én pici táncosom, a kedvenc emberem a
földkerekségen, hozzám jössz feleségül?
– Jézus isten, Dominic! – Még erősebben zokogtam.
– Ez most kérdés volt. Letérdeltem. Engedélyt kértem. –
Felvonta a szemöldökét. – Kihagytam valamit?
– Nem. – Erősen megráztam a fejemet, és előrehajoltam, a
kezemet még mindig az arcom előtt tartottam, úgy sírtam. Egy
kicsit megmozdult a térdén, közelebb hajolt, hogy megfogja a
hajam és hátrategye a vállam mögé, hogy láthatóvá váljon az
arcom.
– Nem? – kérdezte rekedten suttogva. Megtöröltem az arcom,
vettem egy nagy levegőt, aztán leengedtem a kezem, hogy
ránézzek.
– Nem, nem hagytál ki semmit – feleltem reszketegen, és úgy
éreztem, bármelyik pillanatban ismét sírva fakadhatok.
– Ó! – Beszívta a levegőt. – Feleségül jössz hozzám?
Én átkaroltam a nyakát, és újra meg újra megcsókoltam az
arcát.
– Ezt igennek veszem. – Nevetni kezdett, a hang bennem
visszhangzott.
Elhúzódtam, de még mindig fogtam a vállát.
– De még mennyire, hogy igen!
Olyan szélesen vigyorgott, amilyet még sosem láttam rajta,
majd megfogta a kezem, és az ujjamra húzta a gyűrűt.
Elkerekedett a szemem, amikor megláttam az ismerős követ.
– Dominic! – suttogtam, és ekkor teljes erőből kitört belőlem a
zokogás. A jobb kezemmel töröltem meg az orrom, majd
megpróbáltam az arcomat is, de azt már nem tudtam.
– Arra gondoltam, hogy az édesanyám gyűrűjét adom neked,
de mivel mindkettőnknek van fiútestvére, így mi hárman
egyezségre jutottunk – válaszolta. – A te édesanyád
drágakövének a fele meg az én anyám kövének a fele. –
Megcsókolta a kézfejemet, miközben felállt, megfogta az arcom,
és a hüvelykujjával letörölte a könnyeimet. – Szeretlek, bébi.
Én csukladozva nevettem.
– Én is szeretlek, te ravasz, ördögi, cseles, dögös,
lélegzetelállító férfi, a leggyönyörűbb, akit valaha láttam.
Az ajkamra szorította a száját, úgy nevetett, aztán lassan,
mélyen megcsókolt, amit az egész testemben éreztem. Amikor
elhúzódott, oldalra lépett egyet, és láttam, hogy az öcsém és
Gabe is ott áll, mosolyognak, és felénk irányítják a telefonjukat.
Az apámhoz fordultam, aki mögöttem volt.
– Ezek szerint, gondolom, nem mondtál nemet…
– Ó, dehogyisnem. – Megvonta a vállát. – Az első héten
mindennap nemet mondtam, aztán amikor néhány nappal
ezelőtt megint eljött, már nem tudtam megtagadni tőle.
– Te aztán tényleg ravasz vagy. – Felnéztem Dominicra, aki az
oldalához húzott, és megcsókolta a fejem búbját.
– De csak akkor, amikor valami jó dologgal akarlak meglepni.
– Magához szorított, és megint megcsókolt. – Mellesleg Nico
éppen most viszi át a holmidat az én házamba.
– Micsoda? – Eltávolodtam tőle. – Dominic!
– Azt akarom, hogy a feleségem az ágyamban aludjon.
– A menyasszonyod – feleltem szélesen mosolyogva.
– Az enyém. – Ismét megcsókolt, majd Santi és Gabe odajött
hozzánk, megöleltek és gratuláltak nekünk.
Megterítettük az asztalt, beszélgettünk és nevettünk. Amikor
le akartunk ülni, apa felemelte az ujját, és kiment. Én
utánanéztem, hogy mit csinál, és láttam, hogy Adio és Marco a
bejárati ajtónál lévő lábtörlőbe törli a lábát, aztán lerázza a
havat a kabátjáról. Apa adott nekik egy-egy tányért, és azt
mondta, üljenek le, ahová szeretnének. Így foglaltunk helyet
mindannyian az asztal körül. Egy család. Hosszú idő óta először
voltam boldog, szabad, és úgy éreztem, hogy szeretnek és
biztonságban vagyok.
 EPILÓGUS

DOMINIC

Négy hónappal később

– Ugye tudod, hogy Rosie ezért meg fog ölni? – Rocco leült a
kanapé túlsó végére az új nappalimban. Az új nappalinkban.
– Lehetséges.
Nem árultam el neki, hogy vettem egy új házat magunknak,
ezért nem tudtam, hogy fog reagálni erre a meglepetésre. Cat és
Isabel áthozza ide egy csajos este után. Cat megkérte őt, hogy
pakoljon össze éjszakára azzal az ürüggyel, hogy nála fog
aludni. Megkértem Catet, hogy titokban figyelje meg Rosie
arcát, amikor elhajtanak a házuk előtt, és két házzal arrébb
parkolnak le a mi kocsifeljárónkon.
– Azt hiszem, körülbelül két percig lesz dühös, aztán
ujjongani fog, mivel ez a ház baromi szép – jegyezte meg Jimmy,
és behozott egy lámpát.
Elmosolyodtam. Lehet, hogy a fickó ellenség volt a pályán,
valójában azonban igazán jó fej. Különben is Rosie szeretett
együtt lenni vele, ami azt jelenti, hogy muszáj volt elviselniük
az én társaságomat is. Valahányszor Rosie biztosított róla, hogy
nem szükséges nekem is ott lennem, amikor ők együtt vannak,
mivel csak barátok, emlékeztettem rá, hogy valószínűleg Jimmy
volt menyasszonya is ugyanezt mondta arról a fickóról, akivel
most együtt van. Ez mindig hatásosan lezárta a vitát. Még ha
nem is tudtam volna ezt a tényt, kizárt dolog, hogy az én Rosie-
m kettesben töltsön időt az ország legkapósabb agglegényével.
Az ég szerelmére, hiszen a fickó egy samponcég reklámarca!
– Ez csak a második otthonunk lesz – feleltem. – Továbbra is a
városban lakunk majd.
– Én szívesen laknék itt – állapította meg Jimmy, és
körülnézett.
– Nos, van néhány eladó ház egy sarokkal arrébb – feleltem. –
De te és a Pantene hajad tuti nem fogtok ideköltözni.
Felnevetett, Rocco pedig a fejét rázta.
– Hoztam sört, bort és vizet – jelentette ki Gio az ajtóból, majd
körülnézett. – Azta, ez aztán szép!
– Több bútor kellene ide – tanácsolta Lorenzo, aki Gio mögött
érkezett. – Idegesítő ez a visszhang.
– Csak egy kanapét, egy kisasztalt és egy lámpát hoztam ide,
mert Rosie ezekre rámutatott a boltban, hogy tetszik neki.
Semmi mást nem fogok megvenni nélküle.
– Ja, semmit, csak egy kibaszott palotát – vágta rá Rocco, és
megvonta a vállát. – Nem nagy ügy.
– Szentséges ég! – ámuldozott Gabe, amikor belépett. – Ez
élőben még szebb.
– Seggfejek, ott parkoltatok le, ahol mondtam? – néztem rájuk
szigorúan.
– Minden kocsi Loren kocsibejáróján áll – közölte Gio, és
ránézett a telefonjára. – Isabel azt mondja, már csak egy
sarokra vannak innen.
Nagy levegőt vettem, és odasétáltam az ablakhoz. Marco
lefékezett a ház előtt, majd kinyitotta a kocsiajtót a lányoknak.
Rosie Cattel beszélgetett valamiről, valami balettel kapcsolatos
dologról, mivel Cat valahogy meg tudta győzni, hogy táncoljon
az új színház nyitóelőadásában. Abban az emlékmű jellegű
színházban, amit Gio vett a húgának. És még ők cukkoltak azzal,
hogy ez a ház túl nagy ajándék. Isabel és Yari egymással
beszélgetett valami másról. Amikor az ajtóhoz közeledtek,
odaszaladtam és kinyitottam nekik. Isabel és Yari Rosie mögött
állt, visszafojtotta a nevetését, miközben Rosie értetlenül nézett
felváltva rám, be a házba és megint rám.
– Dominic – mondta gyanakvóan, mire elvigyorodtam.
– Igen, bébi?
– Kinek a háza ez, és miért te nyitsz ajtót? – kérdezte. Én még
jobban vigyorogtam. Láttam rajta, hogy mindjárt pofon vág, de
akkor sem bírtam abbahagyni a vigyorgást. – Mit csináltál?
Felnevettem, amikor megláttam az arckifejezését. Olyan
átkozottul imádnivaló volt.
– Dominic! – Rám nézett, aztán elment mellettem be a házba.
Ügyet sem vetett a többiekre, akik ott voltak bent, csak
körülnézett, fejét rázta, és leesett az álla. Amikor ismét rám
pillantott, könnyes volt a szeme. – Ez komoly? – kérdezte
ellágyult hangon.
Odasétáltam hozzá, és a karomba kaptam.
– Tetszik?
– Hogy tetszik-e? – visította. Óvatosan letettem. – Imádom!
Mikor csináltad ezt?
 Nagy levegőt vettem.
– Most vagyok itt másodjára.
– Mikor vetted meg? – kérdezte ismét.
– Már egy ideje tárgyalok róla.
– Hogy értve azt, hogy egy ideje? – Összehúzta a szemét.
– A hálaadás utáni hétfő óta.
– Hát ez… El sem hiszem! – Megrázta a fejét. – Vagyis de igen,
mert rólad van szó, de most komolyan, Dom? Ez őrület! Ez a ház
túl nagy nekünk.
– Most még. – Szájon csókoltam. – Akkor viszont nem lesz túl
nagy, amikor családot alapítunk.
– Ó! Családot? – Felvonta a szemöldökét.
– Mit is feleltél, amikor azt mondtam, cuki lenne, ha kis
dominikai–olasz gyerekek szaladgálnának körülöttetek? –
kérdezte Rocco. Megvetően néztem rá, de elmosolyodott. – Ja,
igen, azt mondtad, Rosie nem akar gyereket. – Rosie felnevetett.
– Nem számít. Akkor megtöltjük kutyákkal, nem érdekel –
vágtam rá gyorsan. Amikor azonban Rosie még mindig nevetve
elfordult, Roccóra mutattam, és csak némán súgtam neki: „Ezért
még megöllek!”
Erre még hangosabban nevetett, aztán átment a konyhába,
ahol mindenki italt töltött magának, és pizzát rendelt.
– Nekem tényleg nem számít – fordultam Rosie felé. – Úgy
értem a gyerektéma.
– Hé, Dom. – Mosolygott, úgy ölelt át. – Szeretnék gyerekeket.
Tőled.
Egy pillanatra behunytam a szemem, hogy lecsillapítsam a
szívem, mert biztos voltam benne, hogy menten kiszakad a
mellkasomból, a legközelebbi kórház pedig tizenöt percre volt
innen. Amikor újra ránéztem, megcsókoltam egyszer, kétszer,
háromszor.
– Szóval nem haragszol rám?
Megint körülnézett, aztán boldogan felsóhajtott.
– Tudod, mennyi bútort kell vennünk, hogy megtöltsük ezt a
házat?
– Igen. – Megcsókoltam a homlokát. – Odaadom neked a
hitelkártyámat. – Megemeltem a hangom, és Jimmyre néztem,
amikor hozzátettem: – Annyit költesz, amennyit csak akarsz.
Nincs korlát.
Mindenki hangosan felnevetett, köztük Rosie is és én is.
Aztán felnézett rám.
– Tudod, hogy egyes nők azt mondanák erre, „Ó te jó ég, soha
nem tudnám az ő pénzét költeni”?
– Nem ismerek senkit, aki ezt mondaná. – A homlokomat
ráncoltam, de még mindig mosolyogtam. – Mire akarsz ezzel
kilyukadni?
– Arra, hogy én nem vagyok ilyen nő. Határozottan meg kell
szabnod, mennyit költhetek.
Megint átöleltem.
– Mi lenne, ha összeülnénk Lorenzóval, ő átnézné a
pénzügyeinket, aztán meghatározná a limitet?
– Azt hittem, zsugori gazembernek tartod őt – felelte Rosie.
Lorenzo hátravetette a fejét, majd egy nevetés és nyögés
közötti hangot adott ki magából. Mindenki felnevetett, a hang
visszhangzott a csupasz falak között, én pedig szerettem volna
örökre elraktározni ezt a pillanatot, de tudtam, hogy sok
hasonló követi még.
 1. FEJEZET

Lord

Utálom, ha meglop valami szarházi. Ez egyébként vicces, mert

gyerekkoromban csak akkor nem éheztem, ha loptam, zsebet
metszettem vagy retikülökkel szaladtam el. Az íróasztalra
könyököltem, és a kezem végigfutott a tüsire borotvált hajamon.
– A picsába, nagy kurva ám a karma!
– Karma? Az a ribanc, akit tegnap megdugtál? – Az irodai
fotel bőrhuzata nyekergett, ahogy Mathieu magas, nyurga
alakja beleereszkedett.
– Hányszor mondjam még, te kölyök, hogy a nőket nem
nevezzük ribancoknak?
Mathieu nagyot sóhajtott. Akkor lépett be az életembe,
amikor besétált a Chains zálogházba, és megpróbált elvenni egy
gitárt, és elrohanni vele, én meg földhöz vágtam. Azóta is itt
van. Őszintén szólva azért, mert nem volt más választása, mint
vagy ledolgozni az árát az ellopni kívánt gitárnak, vagy húzni a
zsarukhoz. Tisztára, mintha megelevenedett volna a múltam.
Vigyorogtam, pedig inkább rá kellett volna ijesztenem a
kölyökre. De nem végeztem rossz munkát, mert Mathieu úgy
döntött, nem akar már tizenhét évesen priuszt szerezni. Hála az
égnek! Két év telt el azóta, és mára a kölyök a jobbkezem.
Most már az enyém a Chains, és kiderült, hogy valaki lop
tőlem. Nemcsak egyszerűen valaki, hanem egy alkalmazottam.
Valaki, akiben meg kellene bíznom. Amikor a csaj szabadnapos
volt, felszereltem egy kamerát, és máris megtérült az ára.
Megropogtattam a nyakamat. Utálok bárkit is kirúgni, mindig
is utáltam. De most… még rosszabb lesz, mert könnyekre
számítok. Vagy talán hisztire.
Felálltam, és az ajtóhoz sétáltam, csak a vállam fölött szóltam
Mathieu-nek.
– Jobb, ha itt maradsz. Briannát kénytelen leszek seggbe
rúgni.
– Komolyan? – Utánam nézett, de nem válaszoltam.
Ahányszor csak beléptem a boltba, mindig elöntött a
büszkeség. Ez a büszkeség segített, hogy tisztességes, sőt,
jövedelmező üzletet csináljak a zaciból. Legalábbis akkor
jövedelmező, ha egyetlen alkalmazott sem nyúl a kasszába, és
nem fölözi le a bankszámlát.
Brianna egy nagy, fekete filctollal a kezében, rágógumit
rágcsálva, a póthaját csavargatva lapozgatott egy magazint –
biztos hirdetéseket karikázott be. Olyan cuccokat, amiket a
tőlem lopott pénzből akart megvenni. Az üzlet már üres volt,
így kicsit könnyebbnek éreztem a dolgomat.
– Bree, beszélni akarok veled egy percet.
Felemelte a fejét, és csücsörítve rám nézett.
– Amennyit csak akarsz, főnök.
 Gondolom, szexis pillantásnak szánta a kacsintást a feltűnő
műszempillájával. Majdnem beszóltam, hogy ezt tartogassa
valami olyan fickónak, akinek feláll tőle, de minek sértegessem,
ha úgyis kirúgom? Amióta felvettem, sikertelenül próbál az
ágyamba mászni. Hiba volt alkalmazni, ezt már akkor tudtam,
amikor belépett a boltba, de egy barátomnak tettem szívességet
azzal, hogy állást adtam a csajnak.
– Főnök, mondani akarsz valamit?
Csendesen néztem.
Abbahagyta a hajcsavargatást, rátette a filctollra a kupakot,
hátradőlt, és az ölébe tette a kezét.
– Lord?
– Menj haza.
Bree sötét szeme tágra nyílt.
– Menjek haza? Most? Úgy érted, ma korábban végzek?
– Ne is gyere vissza. Szedd össze a cuccodat, és tűnés!
Bree kizökkent a kis ártatlan szerepből, keresztbe tette a
karját, és rám meredt.
– Addig nem, amíg meg nem mondod, miért.
Két lépéssel a pénztárgépnél voltam, és a pultra tenyereltem.
– Állást adtam neked. Fizetést kaptál, még csak faszt se kellett
szopnod érte. De ez nem volt elég, többet akartál, és ahelyett,
hogy fizetésemelést kértél volna, úgy döntöttél, majd elintézed
magadnak.
Elsápadt, kávészínű bőre egészen sárgára váltott.
– Hogy micsoda?
– Takarodj!
– Esküszöm, hogy én soha…
 – Ne hazudj a pofámba! Ha akarod, megmutatom a biztonsági
kamera felvételeit.
Megremegett az ajka. Ezzel nálam semmit nem fog elérni.
Esélyt adtam neki, reméltem, hogy ez a lopás csak egyszeri
botlás volt, de nem. Igencsak felbátorodott.
– Szükségem van a…
Nem hagytam tovább beszélni. Nem is próbált tagadni, nem
mintha hittem volna neki. Mindketten tudtuk, hogy elkövette a
lopást, semmi kedvem nem volt a magyarázkodását hallgatni.
Nem is tudott róla, hogy már a második esélyt adtam neki, és ez
többe került nekem, mint amennyi veszteséget
megengedhettem magamnak.
– Szükségem volt valakire a boltban, aki nem basz át, és nem
lop meg. Te erre nem voltál képes, úgyhogy ki vagy rúgva. Húzd
el a csíkot!
– Na de…
– Nem érdekel, Bree. Nem érdekel, hacsak nem azt akarod
mondani, hogy szépen visszateszed az összes lopott pénzt.
Haragosan fintorgott, és potyogni kezdtek a könnyei.
– Te ezt… nem érted.
– Nem hát. Kurvára nem értem. – Keresztbe fontam a
karomat, és vártam. Amikor látta, hogy sírással nem megy
semmire, felpattant, felkapta a pult mögül a nagy, lila táskáját,
és kivonult.
– Itt prédikálsz nekem egy kis lóvé miatt, miközben valójában
te lopod meg az embereket? Húsz dollárért veszed meg a
cuccaikat! És akkor még neked áll feljebb?!
Egy kis lóvé? Annyit lopott, hogy egész jó használt autót vehet
belőle, én meg túlságosan megbíztam benne, csak akkor
kezdtem gyanakodni, amikor már nagyon nem stimmeltek a
számok.
Bree a bolt elejénél sorakozó gitárok mellett lassított a
tempóján, és gonoszul felcsillant a szeme.
Ezt nem teheti!
Dehogynem.
Megragadott egy gitárt, és teljes erőből az állványok felé ütött
vele, pont akkor, amikor nyílt az ajtó. Valaki felsikoltott.
A francba! Ha megsérült egy vásárló…
Rávetettem magam Breere, kitéptem a kezéből a gitárt,
mielőtt újra üthetett volna. Egy pillanatra felfigyeltem egy vörös
hajzuhatagra, amikor a másik nő elugrott mellőlünk.
Bree küszködött, attól tartottam, a hosszú műkörmeivel
kikaparja a szememet.
– Engedj el, te seggfej!
– Hoppá, főnök, intézem az ajtót! – Mathieu odaszaladt, és
kinyitotta, én pedig kilöktem Breet a járdára.
– Ezt még megbánjátok! – sziszegte felénk. – Teszek róla!
A nyitott ajtóból halk nevetést hallottam.
– Abból, amit láttam, ezt erősen kétlem.
Bree kinyitotta a száját, hogy szitkozódjon, de belefojtottam a
szót.
– Tűnj el! Soha többet nem akarlak látni errefelé!
Összehúzta a szemét, és megigazította a táskáját.
– Elmehetsz te a picsába, Lord! Azt hiszed, jobb vagy nálam?
Lófaszt! Tolvaj szarházi vagy.
– Most már ismétli magát – szólalt meg egy rekedtes női hang.
 Bree haragos fintorral elvonult, hátra se nézett.
– Ez a kivonulás lehetett volna jobb is, de alapjában véve nem
rossz műsor.
Megfordultam, és végigmértem a Chains ajtajában álló nőt.
Nem hinném, hogy valaha elfelejteném azt a pózt: egyik keze az
ajtófélfán, másik a csípőjén, zöld ruhája rásimult a testére, és
nem tudtam róla levenni a szememet. Ráadásul az a hullámos,
vörös hajzuhatag… Őrület. Mi a fenét keres itt egy ilyen nő?
– Eltévedtél, szépségem?
Odalépett, és levette az ALKALMAZOTTAT KERESÜNK papírt a
kirakat aljáról. A két ujja közé fogta, és rám mosolygott.
– Nem. Pontosan ott vagyok, ahol lenni akarok. Én vagyok az
új alkalmazottad.
A papír ezer éve ott volt, már azelőtt is, hogy az öcsém
megvette a Chainst két évvel ezelőtt. Teljesen elhalványultak a
betűk, alig lehetett elolvasni. Mindenesetre ügyes húzás volt a
lánytól.
– Szerintem te nem ezen a környéken akarsz munkát keresni.
Inkább vidd a cuki kis seggedet a Magazine-be, és ott jelentkezz
valamelyik puccos butikba. Én nem tudlak felvenni.
Meglobogtatta a papírt.
– Itt az áll, hogy alkalmazottat kerestek. Én meg munkát.
Már éppen vissza akartam vágni, hogy ki van zárva, de
megpördült a vérvörös, tízcentis sarkú cipőjében, és egyszerűen
bejött.
Nocsak.
– Ez a csaj most komoly, főnök? – kérdezte Mathieu.
A rácsos ablakon át figyeltem, ahogy tanulmányozza a boltot,
végigsimítja a gitárokat az állványon, aztán megáll a
vitrineknél, ahol a drága cuccokat tartjuk – csakhogy itt a
legdrágább cucc most ez a nő a dögös zöld ruhájában, jó messze
a környéktől, ahová tartozik.
Elle Snyder. Az öcsém barátnőjének a legjobb barátnője.
Puccosnál is puccosabb nő, puccos családból. Azt mondják, az
ilyenek ezüstkanállal a szájukban születnek, de neki tuti arany
volt az a kanál. Nekem bezzeg nem volt se kanál, se semmi.
Vagyunk a világon páran, akiknek még a kaját is két kézzel kell
markolnunk, hogy el ne vegyék tőlünk.
Lehetetlen, hogy tényleg állást akar itt. Csak szórakozik
velem. Jobb lesz, ha megkérdezem, mit akar, aztán pedig
kikísérem, anélkül hogy a kisujjammal is hozzáérnék. Megvan a
magamhoz való eszem, akkor is, ha szexi a nő. Tilalmas. Olyan
nővel nem kezdek, akit az egyik családtagom tekint
családtagnak.
– Főnök! – szólt rám Mathieu.
– Nem tudom, mit keres itt, de mindjárt kiderítem. – Ehhez
viszont nincs szükségem közönségre. Elővettem a
pénztárcámat, és kivettem pár bankjegyet. – Amíg én ezt
megoldom, hozz kaját, oké?
– Kettesben akarsz maradni a puccos ribanccal – kacsintott
Mathieu, és a pénzért nyúlt, de elkaptam előle.
– Mit mondtam?! Nem hívod a nőket…
Megadóan felemelte a kezét.
– Tudom, tudom, bocs. Nyugodj már le!
Odanyújtottam a pénzt.
– Na menj, vegyél valami kaját.
 Mathieu zsebre vágta a pénzt.
– Mennyire siessek? Gyors menetre számítasz, vagy rászánod
az időt?
– Húzz már! – mordultam rá.
Mathieu elsétált, és közben fütyörészett.
– Kis szaros – motyogtam, és kinyitottam az ajtót.
Azonnal felvidultam a látványtól, ami fogadott. Elle a pult fölé
hajolt, a ruhája rátapadt a tökéletes fenekére. Megrándult a
farkam, de uralkodtam magamon. Nyugi, haver, nincs akció.
– Mindketten tudjuk, hogy nem munkaügyben vagy itt. Ha
zaciba adnál vagy vennél valamit, rajta. – Sejtettem, hogy
semmit nem akar zaciba adni, mert tudtam, hogy dúsgazdag.
Felém fordult, nagy fehér táskájának láncos pántja
megcsörrent.
– Úgy nézek én ki, mint aki zaciba akar adni valamit?
Rápillantottam a pirosra lakkozott lábkörmére, aztán felfelé
indult a tekintetem a hosszú, barna lábán, a zöld ruhán, a
jókora mellén, majd megállapodott az arcán. Szexi volt, és sütött
róla a felsőbb osztály. No meg persze az, hogy nekem tilos. Hát
nem pech?
– Szépségem, úgy tűnik, neked itt valami sokkal több kell,
mint állás. – Nem tudtam ellenállni egy kis flörtnek, bár nem
kellett volna.
Csábító mosollyal válaszolt.
– Nagy szerencséd, hogy nem olyan alkalmazott vagyok, akit
zavar az új főnök szexuális közeledése.
Ezt nem mondhatja komolyan. Muszáj véget vetni a fura
komédiájának.
 – Nem veszlek fel dolgozni, nem érdekel, ki vagy.
Felvonta a szemöldökét.
– Ezek szerint tudod, ki vagyok.
– Nehéz lenne nem tudni, Elle.
Először egy bokszmeccsen láttam úgy egy hónappal ezelőtt,
Vanessa mellett ült (ő az öcsém barátnője), és szurkolt a
fiúknak, akiket Con és én edzettünk egy régi bokszlegenda
segítségével az edzőtermünkben. Elle-t lehetetlen nem
észrevenni, még a ringből sem. Con nevetett a nők lelkes
szurkolásán, én viszont csak az ütésekre és a fiúkra figyeltem.
Nem akartam, hogy bármi elvonja a figyelmemet… és most sem
akarom.
– Akkor tudod, hogy családi, baráti juttatásokat is várok.
– Kétlem. Az amúgy sem etikus – ráztam a fejemet.
Elle közelebb lépett, és pimaszul rám vigyorgott.
– Ne már, Lord! Nincs munkám. Elkelne egy kis baráti
segítség.
Eszembe jutott Bree és az iménti csúnya jelenet.
– Láttad azt a nőstényördögöt, akit pont most rúgtam ki? Ő
volt az utolsó, akit baráti szívességből felvettem.
Elle lebiggyesztette az ajkát.
– De komolyan… annyit azért tudhatnál, hogy nem fogok
lopni. Csak találgatok, de gondolom, ezért rúgtad ki, vagy nem?
Minden alkalmazottadat kihajítod az utcára az utolsó
munkanapon?
Nem akartam vele megtárgyalni, mekkora veszteséget csinált
Bree az üzletnek.
– Gazdag csaj vagy, gondolom, izgi ellátogatni valami szar
környékre egy zálogházba. Nincs szükséged állásra, arra mérget
vennék. Úgyhogy ne beszélj mellé, ki vele, mit akarsz itt
valójában!
Keresztbe fonta a karját, a szemem a dekoltázsára siklott.
Gyorsan az arcára emeltem a tekintetemet… és meglepett,
mennyire komoly képet vág.
– Állásra van szükségem, és te állást fogsz adni nekem. Ennyi.
Semmi több.
– Akkor is ki van zárva. Pattanj vissza a kocsidba, és menj
szépen haza!
Néma csend fogadta a szavaimat, csak a szandálos lábával
dobolt a linóleumon.
– Nem gondolom meg magam, hiába állsz itt ilyen csinosan.
– De…
– Ne pazarold az idődet.
– Elmondhatnám, amit elkezdtem volna?
– Mondd! De akkor sem gondolom meg magam.
– Nem megyek el, amíg állást nem kapok.
– Miért?
Nem felelt, de egyre elszántabban nézett.
A tenyerembe temettem az arcomat. Hosszú napom volt,
ráadásul szar is, úgyhogy elegem volt.
– Nem mondod el? Oké. Semmi okod itt állásra vágyni, én meg
nem akarok ma valami gazdag kislány lázadásával foglalkozni.
Nincs ehhez türelmem.
– Mögöttem a vitrinben egy csomó minden alul van árazva.
Tudod, miről beszélek? Mert én pontosan tudom.
– Akkor mesélj. Világosíts fel. – Tényleg zavart, hogy talán
alacsonyak az áraim.
Csücsörített.
– Hát, kezdjük azzal a Jaeger-LeCoultre vízálló órával, ami
legalább háromezer dollárral többet ér, mint amennyiért
kitetted. És a tűzzománc virágos bross? Antik Tiffany. Ezer
dollárral aluláraztad. Legalább. A Swarovski figurák… – a vitrin
melletti polcra mutatott – és a Waterford kancsók, meg az az
ezüstkanna? Szerintem Gorham, és ha igazam van, akkor bőven
többet ér, mint amit kiírtál. – Elle csípőre tette a kezét. – Ha jó
üzletember vagy, akkor rájössz, hogy értek valamihez, amihez
te nyilván nem, és jól járnál a szakértelmemmel.
A szavai többértelműséget sugalltak, és a testem azonnal
reagált. Szar ötlet. De ha igaza van… még ha csak egyetlen
tárggyal kapcsolatban is… akkor talán mégis jól járnék vele.
Elég pocsékul áll az üzlet. Bree tolvajlása után szinte mínuszba
kerültem. De most tényleg megérné az a néhány dollár, hogy
ilyen bajt hozzak a fejemre? Az ösztöneim azt súgták, hogy
megérné, hiszen csak pár hónapja az enyém az üzlet, és nem
bukhatok bele.
Viszont biztos, hogy van valami hátsó szándéka. Kizárt, hogy
csak úgy bejön, és állást kér itt nálam, minden különösebb ok
nélkül. Én pedig nem szeretem, ha nem tudom az okokat.
– Mi más miatt akarod ezt a munkát?
Megvonta a vállát.
– Hát, ahogy mondtad, egy kis lázadás. Ki akarom akasztani
az anyámat meg a nevelőapámat.
Végigmértem.
– Nem vagy kicsit idős már az ilyesmihez?
 Összehúzta a szemét, és láttam, hogy kezdi elveszíteni a
türelmét.
– Nem tudnád egyszerűen elfogadni a segítségemet, minden
egyéb körítés nélkül?
– Annyit se tudok fizetni, amennyiből teletankolod a drága
kocsidat. Abba tuti tönkremenne a bolt.
Elle támadó pózba vágta magát.
– Még jó, hogy nem vezetek.
– Akkor hogy a fenébe kerültél ide? – csattantam fel. A
védelmező ösztöneim bekapcsoltak már a gondolatra is, hogy ez
a nő itt mászkál ezen a szar környéken, ami hemzseg a
bűnözőktől.
– Villamossal meg gyalog.
Közelebb léptem.
– Te megbolondultál?
Felszegte a fejét, és benyúlt a táskájába.
– Nem. Felfegyverkeztem.
Az apró, ezüstszínű pisztoly nem győzött meg. A plafonra
bámultam.
– Te most viccelsz? Tedd el ezt a vackot!
Mire ismét ránéztem, a pisztoly már a táskájában volt.
– Egyáltalán tudod, hogyan kell használni?
A támadó póz védekezőre váltott.
– Nem voltam katona, de azért tudok lőni!
Csilingelt az ajtócsengő, visszatért Mathieu, és hozott
ennivalót. Elkerekedett a szeme, nem számított rá, hogy Elle
még itt lesz. Felszegtem az államat.
– Viszed a boltot egy kicsit? Dolgom van.
 Mathieu Elle-re nézett, és elismerően elvigyorodott.
– Naná, főnök, menj csak!
Majd később még adok a srácnak egy-két illemtanleckét, de
most a legfontosabb, hogy ezt a nőt eltávolítsam a Chainsből,
mielőtt tényleg összegyűröm azt a csinos kis zöld ruhácskát, és
úgy megdugom a csajt, hogy elájul. A farkam megint ugrálni
kezdett, de muszáj volt lenyugodnom. Tökmindegy, milyen
csodás melle és segge van, nem tartozik rám. Nincs rajta a Lord
Robichaux-menün. Jó ideje vigyázok már az öcsém ügyeire,
nem akarok semmi olyat tenni, amivel belerondítok a
párkapcsolatába Vanessával. Rettenetes botrány lenne, ha a
legjobb barátnőjével kavarnék, és aztán rosszra fordulna a
dolog.
A hátsó ajtó felé indultam.
– Gyere, szépségem, nem érek rá egész nap.
Nem vártam, hogy kövessen, de tudtam, hogy mögöttem van.
Hogy honnan tudtam? Mert kész tűzcsóva a csaj.
– Szépségem? Tényleg? Máris elfelejtetted a nevemet?
Megtorpantam, és megfordultam. Nekem ütközött, és
megtámasztottam a csípőjét, hogy el ne essen.
– Nem felejtettem el a nevedet, Elle.
– Akkor szükségtelen a becenév, nem? Te meg az öcséd, meg
ezek a becenevek… Lord? Ez meg milyen becenév?
Nem először kaptam ezt a kérdést, és gondolom, nem is
utoljára.
– Nem becenév. Megnézheted a születési anyakönyvi
kivonatomat, ha akarod.
Eltátotta a száját, én meg próbáltam nem arra gondolni, mi
mindent tennék ezzel a szájjal, ha lehetne.
– Nem hiszem el.
– Majd elmesélem útközben. Indulás! – Elvettem a kezemet a
csípőjéről, és a hátsó ajtóhoz mentem. Kopogott mögöttem a
cipősarka. Kint már sötétedett, a tetők és a völgy lepusztult
épületei felett narancsos rózsaszínben játszott az ég. Kirázott a
hideg, hogy ő itt egyedül mászkálna a sötétben. Ez nem
fordulhat elő még egyszer.
Átmentem a graffitivel telefirkált téglaépület szolgálati
bejáratához. A zsebembe nyúltam, kivettem a kulcscsomót,
megtaláltam, amelyik kulcsot kerestem, és kinyitottam az ajtó
előtti rácsot meg a két reteszt.
– Jesszusom, mit rejtegetsz te itt? Az inkák kincsét? –
Megfordultam, és láttam, hogy Elle feszülten figyel. Nem
feleltem, csak kinyitottam az ajtót, bepötyögtem a biztonsági
kódot a riasztóba, és felkapcsoltam a lámpát. Az ócska
fénycsövek lassan feléledtek, és már látni lehetett az egyik okot,
amiért a Chains anyagi helyzete nem volt túl stabil. Egy-két
nagyobb beszerzés, aztán Bree lopásai, és máris közel álltam
hozzá, hogy el kelljen adnom, amit vettem, mégpedig haszon
nélkül.
– Azta! Erre nem számítottam egy ilyen lepukkant,
összefirkált raktárban!
Becsuktam az ajtót, és be is zártam, de Elle már oda is rohant
a csillogó fekete Hemi Cuda kocsihoz, és végigfuttatta a kezét a
motorháztetőn.
– Ez aztán a szexi kocsi!
Tetszett, hogy a két év alatt saját kezűleg felújított Cuda volt
az első, amihez odament. A garázsban négy veterán autó volt, és
fél tucat motor, de ez volt az egyetlen, amit fájt volna eladni.
Megnyomtam a felnyíló garázsajtó piros gombját, Elle közben
már a következő autót csodálta. Eleanor. Egy 1967-es Shelby
Mustang GT500.
– Nahát, sosem gondoltam volna, hogy egy autó ilyen
impozáns tud lenni! – Igaza is volt, de nem akartam sokáig
bámulni az izgatott csodálkozását. Nem nekem való ez a nő,
győzködtem magam.
– Menjünk. – Kinyitottam neki a Cuda ajtaját, aztán beültem a
vezetőülésbe. Egy teljes percet kellett várnom, mielőtt Elle beült
a fekete bőrülésbe. Kivillant a combja, ahogy a ruhája
felcsúszott. Lassan, kihívóan simította le, sajnos. Hazaviszem, és
viszlát. Kiszáll a kocsiból, és annyi.
Indítottam, megbizsergetett a motor berregése. Ez a hang
mindig megnyugtat. Ha meg akarsz nyugtatni egy nagydarab,
tetovált fickót, csak tedd a kezét egy négyszázhuszonöt lóerős
izomautó kormányára. Mindig bejön.
– Kösd be magad! – mondtam, de Elle már becsatolta a
biztonsági övet. Kiálltam a garázsból, és a távirányítóval
becsuktam a kaput. A sikátorban lassítva meggyőződtem róla,
hogy teljesen becsukódott, mielőtt kilőttünk.
– Ott tartottunk, hogy elmeséled, hogyan kaptad a nevedet,
Lord – mondta Elle.
Az utat és a többi autót figyeltem.
– Előbb mondd meg, hol laksz.
– A Negyedben. Hallottál már a Dirty Dog nevű vintage
ruhaboltról?
 – Aha.
– Pont fölötte lakom.
A Negyedben nincsenek olcsó ingatlanok. Megálltam egy
piros lámpánál.
– Szóval… Lord? Becenév, vagy nem?
Nem eresztette, mint a kutya a csontot. Nem szívesen
meséltem erről, meg úgy általában a múltamról sem. Viszont a
rengeteg szar közül, amit nem szívesen meséltem senkinek, a
nevem még a vállalhatóbbak közé tartozott.
– Anyám drogos volt, és lelépett, amikor Con és én még
kiskölykök voltunk. Én hatéves voltam, ő három. Con nem is
emlékszik rá, de én igen. Apa elmondta, hogy pár hónappal
később túladagolta magát, és az út szélén halt meg.
Hatévesen ez kész rémálom volt, és még mindig emlékszem,
attól rettegtem, hogy egyszer, amikor hazafelé sétálok az
iskolából, majd anyám holttestébe botlom az út szélén.
– Ó! – sóhajtott Elle.
Zöldre váltott a lámpa, elkanyarodtam a Negyed felé. Csak
pár mérföld, de egy másik világ, nem az, ahol én letelepedtem.
– Ha igaz, amit az apám mondott, akkor anyám
túladagolásban halt meg, mint a példaképe, Janis Joplin.
– Janis Joplin?
– Aha. Anya texasi volt, Janis is onnan származott, és sokra
vitte. Amíg anyám terhes volt, folyton a Mercedes Benz című
számát hallgatta. Azért nevezett el Lordnak, hogy majd egyszer,
ha felnövök, én is vehessek neki egyet. – Keserűen felnevettem.
– Még egy ok, amiért kizárólag amerikai izomautókat vezetek.
– Ezt a sztorit ugye csak kitaláltad? – kérdezte Elle. – Nem
lehet igaz. Ilyen nincs.
Sávot váltottam, és rápillantottam.
– Komolyan azt hiszed, hogy kitalálnék ilyesmit? Ennyi erővel
mondhattam volna valami faszságot arról, hogy anyám azt
hitte, valami próféta leszek. Az mégiscsak jobban hangzott
volna.
Lassítottam, mert a Negyed utcáin rengetegen voltak.
– Nem rossz sztori… csak elég meglepő.
Csendben mentünk tovább, amíg le nem parkoltam a Dirty
Dog elé. A kirakatban két próbababa állt, az egyik szakadt
pólóban, farmerban, a másik egy érdekes ruhában.
– Charlie itt dolgozott régebben, nem? – kérdeztem, mert
eszembe jutott a tetovált csaj, aki Connál dolgozott a Voodoo Ink
tetkószalonban.
– Igen, de már nem dolgozik itt. Akkor hétfőn találkozunk? –
kérdezte Elle, és kinyitotta a kocsi ajtaját.
– Miről beszélsz?
Kiszállt, de visszadugta a fejét az autóba.
– Hát az első munkanapomról. A Chains zálogházban.
Mondtam, hogy nem megyek haza munka nélkül, úgyhogy erről
beszélek.
– Hétfőn zárva vagyunk – feleltem cseppet sem hívogatóan,
de nem vette az adást.
– Akkor kedden. – Elle becsukta az ajtót, mielőtt
válaszolhattam volna, én pedig csak bámultam a ringatózó
csípője és a nyavalyás zöld ruhája után.
A francba!
Talán ki kellene ugranom a kocsiból, hogy utánafussak és
elmagyarázzam, hogy nem kap állást nálam. De valamiért
mégsem tettem. Nem fog eljönni, mondtam magamban. Nincs
mit aggódnom rajta.
Ellenőriztem a tükröt, és kiálltam.
Mi a francot csinálok, ha mégis eljön?
 2. FEJEZET

Lord

Kedd reggel kihívtak megnézni egy motort, amit valaki el akart

adni, és nagyon eltelt az idő. Abszolút nem számítottam rá, hogy
Elle tényleg bejön a zaciba. Úgyhogy amikor visszaértem,
enyhén szólva ledöbbentem, mert a hangszóróból Adele szólt,
és az a dögös kis segg ott illegett, ahogy Elle az egyik vitrint
törölgette.
Megtorpantam a bolt közepén – először, hogy élvezzem a
látványt, másodszor meg, hogy kitaláljam, mi a fenét csináljak.
– Ugye azt azért felfogtad, hogy nem állíthatsz be valahová
csak azért, mert te eldöntötted, hogy ott fogsz dolgozni?
Meglibbent a sötétvörös haja, ahogy hátrafordult.
– Ugye tudod, hogy a legutóbbi három állásomat is így
szereztem? Nem szoktam állásinterjúkkal és ajánlatokkal
vesződni.
– Ugye tudod, hogy nem vagy normális?
Letaglózott a széles mosolya… és fel is izgatott.
– De legalább nem neveztél elkényeztetett, gazdag kis
picsának, úgyhogy a nem normálist bóknak veszem.
Ránéztem a kávéfilterre a kezében.
– Nem tudom, lenne-e olyan elkényeztetett, gazdag kis picsa,
aki kávéfilterrel súrolja itt a vitrint. Elfogyott a papírtörlő?
– Foltos volt az üveg. Nem csillogott, és akkor a vevőnek sem
csillog. Gyönyörű árut kínálsz, de nincs rendesen kiállítva.
Anyám házvezetőnője mindig azt mondta, hogy kávéfilterrel
simábbra lehet törölni az üveget, mint papírtörlővel. És képzeld,
igaza volt.
Mintha valami alternatív valóságba csöppentem volna.
– Tényleg mindig itt leszel, hiába küldelek haza? – Hirtelen
eszembe jutott valami. – Ma kocsival jöttél, ugye? Nem sétáltál?
– Igen, mindig itt leszek, úgyhogy ne pazarold az időt arra,
hogy hazafuvarozol, remélve, hogy majd ott is maradok. Amúgy
pedig, azt hiszem, elég jól elmagyaráztam, mivel járulhatok
hozzá az üzleted virágzásához. A Bennett Alapítványnál azért
szerettek, mert széles kapcsolati hálóval rendelkezem, és
kihozom az emberekből a filantróp hajlamot, de itt, a zaciban
még jobb lennék. Már el is adtam ma két karórát, huszonöt
százalékkal magasabb áron, mint amennyiért adtad volna őket.
Ha bejön, ahogy a vitrint takarítom, akkor nézd meg, milyen jó
vagyok az alkudozásban!
Közelebb léptem, mert Elle a füle botját sem mozdította a
második kérdésemmel kapcsolatban.
– Kocsival jöttél?
Felszegte a fejét.
– Villamossal és gyalog.
– Megmondtam, hogy…
 – Én is megmondtam.
A vitrinhez szorítottam, és a csípője mellett az üvegnek
nyomtam a kezemet.
– Itt akarsz dolgozni? Akkor nem sétálsz errefelé. Alapszabály.
Ha ezt nem tartod be, nem dolgozol itt. Ennyi.
Rosszallóan összepréselte az ajkát.
– Ugye tudod, hogy most tiszta ujjlenyomat lett a ragyogó
tiszta vitrin?
Egy pillanatra lehunytam a szememet, aztán rámeredtem.
Lenyűgöző volt az aranybarna, kihívó szempár, a makacs,
csábító száj. De ez nem vonhatja el a figyelmemet a lényegről.
Lesütötte a szemét.
– Nem vezetek – vallotta be. – Úgyhogy ezzel van egy kis gond.
Értetlenül álltam előtte. Megfogtam az állát, és felemeltem.
Nagyon akartam, hogy a szemembe nézzen. Túlságosan is
akartam.
– Mit jelent az, hogy nem vezetsz?
Összeráncolta a homlokát.
– Hát azt, hogy nem vezetek. Egyszerű, nem igazán tudom
tovább magyarázni.
Hiába egyszerű, akkor sem értettem.
– Nincs jogosítványod?
Az ajkába harapott, és legszívesebben végigsimítottam volna
a száját, hogy ne rágcsálja.
– Van jogsim, csak nem használom.
Továbbra sem értettem.
– Tehát nem vezetsz?
– Pontosan. Örülök, hogy sikerült megértened.
 Akkor itt nem stimmel valami. Ez itt nem New York vagy
Chicago, ahol simán boldogulhat az ember autó nélkül.
– Hogy közlekedsz?
– Gyalog, villamossal, vagy elvisznek a barátaim. Ha nagyon
muszáj, és nincs más lehetőség, akkor megkérem anyám
sofőrjét, vagy taxit hívok.
Isten őrizz a gazdag csajoktól!
– Anyukád se vezet? Ez valami családi dolog?
Megvonta a vállát.
– Lapozhatunk? A lényeg, hogy nem fogom megkérni anya
sofőrjét, hogy hozzon ide rendszeresen, és taxival sem fogok
jönni, úgyhogy marad a gyalog meg a villamos. De a megálló
közel van, miért akkora baj ez? Senki nem fog bántani.
Hát pont ez a baj. Elengedtem az állát, és hátraléptem.
– Nem ismered ezt a környéket. Én viszont annál jobban.
Kilógsz innen, és igenis feltűnő vagy. Azaz célpont. Úgyhogy a
válaszom nem, Elle. Nem vettelek fel, úgyhogy nem is rúghatlak
ki, csak hagyjuk abba ezt az egészet. Köszönöm a takarítást és
az árusítást.
Keresztbe fonta a karját, az arcán makacs kifejezés ült.
– Nem hinném, hogy felfogtad, mennyire akaratos vagyok. Ide
fogok jönni mindennap, legfeljebb majd kizársz.
Felsóhajtottam, aztán felnevettem. Ez már tényleg nevetséges.
– Miért? Mi a francért akarsz pont itt dolgozni? Semmi
értelme.
Nem tudom, milyen válaszra számítottam, de nem arra, amit
mondott:
– Jó okom van rá, és az csak hab a tortán, hogy minden
ismerősöm azt fogja hinni, röhejes vagyok, és csak az időmet
pazarolom.
Elszállt a humorérzékem.
– És ezzel akarsz meggyőzni, hogy felvegyelek? Leszólod az
üzletemet?
– Nem szólom le, csak tudom, mit fognak mondani. Ez nem
ellened irányul, és amúgy tényleg tetszik itt a munka, úgyhogy
ha valóban el akarsz küldeni, nehéz dolgod lesz.
Kimondhatom: sosem fogom megérteni a nőket. Semmi
értelme nem volt vitatkozni Elle-lel. Nem értettem az érvelését,
a logikáját, semmit nem értettem, viszont szombaton tényleg
lenyűgözött a szakértelme, amikor kifejtette, mi mindent adok
áron alul. Kutattam pár órát az interneten, és kiderült, hogy
igaza van. Vajon mi mindent nem vettem észre? Az elmúlt két
évben rengeteget tanultam mindenféle tárgyról, ami itt
megfordulhat, de nem értek mindenhez, és nincs mindig időm
mindennek alaposan utánajárni. Elle-nek igaza van: a
szakértelme itt jól fog jönni. Ezért aztán olyat tettem, amit
nagyon ritkán szoktam: beadtam a derekamat.
– Reggel tízkor nyitunk, azaz kilenc harmincra megyek érted.
Nem esik nekem útba, de ha neked nem oké, akkor változtatnod
kell az időbeosztásodon. Keddtől szombatig vagyunk nyitva,
hétkor zárunk, utána hazaviszlek. Ha nem vagyok a boltban,
mert épp megnézek valami eladásra szánt, nagyobb tárgyat,
akkor Mathieu vezeti az üzletet, ezért fontos, hogy kijöjjetek
egymással. Ha van javaslatod az árakkal vagy bármivel
kapcsolatban, szólj. Próbálok tisztességes üzleteket kötni, nem
szokásom átvágni az ügyfeleket.
 Elle vörös ajka mosolyra húzódott. Ezt a diadalmas
arckifejezést még nagyon szeretném látni rajta máskor is,
gondoltam, mielőtt elhessegethettem volna az ábrándot.
Veszélyes. Ez az egész ügy kurva veszélyes.
Elle kihúzta magát, mint aki üzleti tárgyalásra készül. Aztán a
vitrinhez lépett, és kinyitotta. A kulcsot nyilván Mathieu adta
oda neki, tehát megint el kell beszélgetnem a sráccal.
– Tessék, most már beszélhetünk. Szinte mindennek
megváltoztattam az árát… – Kinyitotta a szekrény tükrös
hátulját, és kivette az órákat meg az ékszereket, egyenként
elmagyarázta, miért voltak alulárazva, hogyan emeljünk árat,
és mit fog mondani erről az ügyfeleknek. Legalább húsz percig
beszélt. Én meg álltam, és néztem, meg persze hallgattam. És
próbáltam úrrá lenni a növekvő érdeklődésemen a nő iránt. Ez
nem az ő világa. Ő nem az én világomba való. De nem tehetek
róla, tetszik, ahogy a rámenős közvetlensége máris feldobja a
boltomat.
Akkor sem neked való.
Megvártam, amíg befejezi, és csak akkor szólaltam meg.
– Hajrá! Csináld csak! És töltsd ki a papírokat ma zárás előtt!
Soha nem fizetek feketén.
El sem hiszem, hogy kimondtam. Ez a nő kurvára
megbonyolít mindent.
Az irodámba indultam, hogy egy kicsit eltakarodjak a
közeléből. Mathieu a székemen ült, és a számítógépen játszott.
Letelepedtem a kanapéra, hátradőltem, és lehunytam a
szememet.
– Fogsz ma dolgozni, kölyök?
 Felnevetett.
– Fogok, csak nem akartam belerondítani az udvarlásodba. El
se hiszem, hogy gazdag nő kerül a családba.
Kimeredt a szemem.
– A boltba. Alkalmazott. Semmi több.
– Na persze, főnök, hogyne! Látom, amit látok, és ez a nő
olyan, akit megtart a férfi, ha teheti.
Nem voltam hajlandó foglalkozni a gondolattal, hogy ha nem
akarok botrányt, csakis akkor jöhetek össze Elle-lel, ha tényleg
meg is tartom. Ha nemcsak egy dugásra vágyom… hanem
valami komoly kapcsolatra, akkor Vanessa talán nem akad ki.
De Mathieu-nek csak ennyit mondtam:
– Tizenkilenc éves vagy. Nem látsz te semmit, csak csöcsöt
meg segget, ne okoskodj!
– Márpedig valakinek okoskodni is kell, te meg mostanában el
vagy hanyagolva. Kéne egy kis…
– A magánéletem nem tartozik rád.
– Ne már, haver! Mennyi ideje nem volt már nő az ágyadban?
Hónapok óta? Nehogy azt hidd, nem veszem észre, hogy
mostanában nemigen parkolnak tömegek a házad előtt.
Figyellek az utca túloldaláról.
A francba ezzel a kölyökkel! Miért segítettem neki lakást
találni az enyémmel szemközt? Hát azért, hogy rajta tartsam a
szememet. Nem azért, hogy ő tartsa rajtam az övét.
Mathieu nem tágított.
– Én csak jót akarok. Talán, ha szereznél egy…
Valami zajt hallottam a folyosóról, és a szemem sarkából
vörös hajat láttam. Leintettem Mathieu-t, és kiszóltam.
 – Szépségem, akár be is jöhetsz, ha már úgyis hallgatózol.
– Nem hallgatóztam, csak meg akartalak kérdezni arról a
Cartier karkötőről.
– Valódi Cartier. Ellenőriztettem, nem lopott holmi. Mindent
ellenőriztetek, amit megvásárolok, orgazdákkal nincs üzlet.
– Csodás! Akkor számíthatok némi engedményre mint
alkalmazott?
Mathieu nevetése visszhangzott a szobában.
– Főnök, mégis mire számítottál egy nőtől?
{1}
Alanis Morissette: Ironic

{2}
Kislányom! (spanyol)

{3}
Így válaszolsz apádnak? (olasz)

{4}
Szia, Apa! (olasz)

{5}
Jó hallani a hangodat. (olasz)