Limes 7 A „trianoni emlékezet” városai

A. Sajti Enikő

Im périum váltás a Délvidéken, 1918-1920

Fernand Braudel, a nagyhatású francia történetíró Franciaország identitása. A z em­

berek és a dolgok című, nemrég magyarul is megjelent munkájában írja: „Végsősoron
a történelem, amely messziről indult és a maga enyhe cikcakkjaival mélyen belenyúlik
a jövőbe, egyszerre veti tél az összes régi problémát.”' Az első világháború és benne
Magyarország története nemcsak hogy „messziről indult”, de valóban „mélyen bele­
nyúlt” a jövőbe.
Már szinte közhelyként hangzik, hogy a magyar állam és nemzet szempontjából a
háború egyik legsúlyosabb következménye, a történeti Magyarország területének radi­
kális megcsonkítása, paradox módon, éppen a nemzeti elv közép-kelet-európai diadalá­
val függött össze. Hogyan történt ez a Délvidéken, szerb történeti terminológiával élve
a Vajdaságban, milyen erők játszottak szerepet ebben a folyamatban? Hogyan élte át az
ottani, akkor még több mint félmilliós magyar kisebbség a terület szerb katonai meg­
szállását és a formálódó jugoszláv államhoz történő csatolását? Az impériumváltást,
amit a magyarországi szerbek nagytekintélyű radikális párti vezetője, a Vajdaság
Magyarországon belüli autonómiájának korábbi lelkes híve, Jasa Tomié, a szerb csa­
patok újvidéki bevonulása alkalmával már „a régi szerb álom beteljesülésének” neve­
zett, „amit az egész kultúrvilág elismert”.2 A kérdést, Braudel nyomán, „az emberek
és a dolgok” felől szeretném megközelíteni, és maradva az ő gondolatainál, abból a
szempontból, „hogyan kényszerítették őket adott esetben arra, (mármint a dolgok)
hogy előremeneküljenek vagy visszalépjenek abból a helyzetből, ahová egyszer már
eljutottak.” 1
Mint ismeretes, a szerb hadsereg vezérkari főnöke, Zivojin Misié vajda 1918. októ­
ber 30-a óta ugrásra készen várta a balkáni antant egységek parancsnokának, Franchet
d’Esperey-nek a parancsát, hogy az általa vezetett csapatokat átdobhassa Ausztria-Ma-
gyarország déli területeire. November 5-én megkezdődött Magyarország déli területe­
inek elfoglalása. November 9-én Újvidékre vonultak be az I. szerb hadsereg egységei,
november 13-án már Szabadka és Baja is szerb megszállás alatt volt. A szerb hadsereg
ezzel olyan magyar területeket vett birtokba, amelyek mint Szerbia háborús céljai 1914
szeptembere óta szerepeltek a kis balkáni királyság hivatalos nemzeti célkitűzései kö­
zött. 1918 novemberének első heteiben tehát a Délvidéken megkezdődött az impérium­
váltás, amelynek egyik fontos, de korántsem kizárólagos tényezője a hadsereg volt.
Már a szerb hadsereg bevonulását megelőzően fontos szerepet játszottak az események
alakításában a délvidéki szerb politikai erők, elsősorban a Radikális Párt, illetve sze­
mély szerint annak internálásból frissen hazatérő nagytekintélyű vezetője, Jasa Tomié.
O volt a kezdeményezője és fő szónoka az 1918. november 3-ára összehívott újvidéki
szláv tömeggyűlésnek, ahol a Károlyi-kormány megalakulása után, de még a szerb
csapatok bevonulása előtt, elsősorban a rend és vagyonbiztonság megőrzésére buzdítot­
ta népét. Beszédében „emberiességi okokbóF számolt azoknak a „nem szerb polgártár­
A. Sajti Enikő 8 A „trianoni emlékezet” városai

saknak” a segítségére is, akik a háború alatt megakadályozták a szerbek elleni atrocitá­
sokat. Népőrséget szerveztek, és Törnie vezetésével megalakították a Szerb Nemzeti
Tanácsot (Srpski narodni odbor), amely a gyűlés határozata értelmében „átmenetileg”
irányítani fogja a „nép ügyeit”.4 Már ez a szervezet is a fennálló és lényegében funkci­
onáló magyar közigazgatási apparátus szláv ellensúlya kívánt lenni. A bizonytalan hely­
zetre való tekintettel azonban még a szerb hadsereg bevonulását megelőző éjszakán
megállapodást kötöttek a város magyar elöljáróságával, hogy megbízottakat küldenek a
városházára. Amikor a Károlyi-kormány megalakulása után felkérte a közigazgatási
apparátust, hogy lojálisán kövesse utasításait, az Újvidéki Szerb Nemzeti Tanács nyi­
latkozatban szólította fel a délvidéki községeket, városokat, hogy csak az ő utasításaik­
nak engedelmeskedjenek.5

Közigazgatás a megszállt Délvidéken

A döntően magyar-bunyevác összetételű Szabadkán a szerb csapatok bevonulásáig a

Károlyi-kormányhoz hű Magyar Nemzeti Tanács vette kézbe az ügyek irányítását, amely
október 31 -én alakult meg és amelynek elnöke dr. Mukics Simon lett. Szabadka maradt
egy ideig a magyar kormány utolsó délvidéki bástyája. A Károlyi-kormány a „magyar­
ónnak”, azaz magyarbarátnak számító nagytekintélyű helyi ügyvédet, a nagy múltú
Szabadkai Népkör elnökét, egykori függetlenségi párti politikust, dr. Pleszkovics Lu­
kácsot a város főispánjává és kormánybiztossá nevezte ki, akit a képviselőtestület két
nappal a szerb csapatok bevonulása előtt, november 11-én iktatott be hivatalába. A két
nemzeti tanács időben is rövid életű. Nemcsak Szabadka, de a megszállt déli területek
egészének vonatkozásában is epizód jellegű együttműködését jól szimbolizálja, hogy a
városháza tornyán november 13-ig a magyar zászló mellett a horvát és a szerb zászló is
ki volt tűzve. A Szerb-Bunyevác Nemzeti Tanács elsősorban a nemzetőrség szervezésé­
ben jeleskedett, de a városháza életét a szerb csapatok bevonulásáig lényegében
Pleszkovicsék irányították. A szabadkai szerbekés bunyevácok november 10-én meg­
tartott első nagygyűlésén az egyesülést szorgalmazó beszédet a később komoly politikai
karriert befutó Blasko Raic (Ráics Balázs) szabadkai katolikus plébános mondta. Raic
később elhíresült szerepet játszott a magyarországi délszlávok Párizsban járt delegáció­
jában, amelynek bunyevác tagjai egy sajátos „nyelvvizsgával” a bácskai területek Jugo­
szláviához történő csatlakozását voltak hivatva nyomatékosítani.6
Úgy vélem, ennek alapján is látható, hogy az események következtében a régi ma­
gyar közigazgatás, bár egyenlőre érintetlenül a helyén maradt, már október végén,
november elején új, konkurens, ugrásra kész szláv szervezetekkel találta magát szembe.
Az országra jellemző általános politikai zűrzavar miatt tevékenységük egyébként is
„kibillent szokásos egyensúlyából”, jórészt megbénult, tetejében a Károlyi-kormány
nem tudott élni azzal a november 13-án aláírt belgrádi katonai konvenció adta lehető­
séggel, amely a magyar csapatok által kiürített és a szerbek által katonailag megszállt
déli területek igazgatását a békeszerződésig a „helyi”, azaz a magyar hatóságok kezében
hagyta. Az egyezmény értelmében a Károlyi-kormány köteles volt kiüríteni a Szamos
felső folyásától keletre, valamint a Marostól délre eső erdélyi és bánáti területeket.
Nyolc napon belül a magyar csapatoknak el kellett hagyniuk a Szeged-Baja-Pécs-Varazsd
vonaltól délre eső területeket, azaz a Bácskát, Baranyát és a Drávaközt is. A magyar
történetírás ma egyöntetűen úgy véli, hogy a belgrádi katonai konvenció nem előkészí­
 A. Sajti Enikő 9 A „trianoni emlékezet” városai

tette, hanem szentesítette Magyarország déli területeinek megszállását. Megjegyezzük,

hogy a belgrádi katonai konvenció nem vonatkozott a korábban szintén a magyar köz-
igazgatáshoz tartozó Muravidékre, illetve a Muraközre. Ennek ellenére 1918. decem­
ber 25-én a szerb katonaság bevonult Alsólcndvára, ahonnan azonban január elején
kénytelenek voltak távozni. A Muraközt hosszú ideig egy horvát különítmény tartotta
megszállva. A bánáti helyzet sem volt egyértelmű, szerb és román igények csaptak itt
össze. A szerb csapatoknak végül ki kellett ürítenie a Versec-Temesvár vasúttól tíz
kilométerre nyugatra cső területeket, s magát Temesvárt is. Bonyolította a helyzetet az
úgynevezett Bánáti Köztársaság pár hónapos fennállása is, így a szerbek csak 1919
februárjában tudták hatalmukat a Bánát egy részén megszilárdítani.7
Szerbia azonban nemcsak katonailag, de politikailag is egyre inkább birtokon belül
érezte magát. Két nappal a szerb hadsereg újvidéki bevonulása után, tehát november
11-én titkos találkozóra került sor az Újvidéki Szerb Nemzeti Tanács (Velika narodna
skupstina u Növöm Sadu), a szerb kormány és a Zágrábi Nemzeti Tanács néhány kép­
viselője között. A szerb kormány arra biztatta Jasa Tomicot és híveit, hogy tekintettel
az egyesülés módjáról a horvátokkal kirobban vitákra, közvetlenül Belgrádhoz és ne a
korábban, október 19-én Zágrábban megalakult Szlovén-Horvát-Szerb Államhoz csat­
lakozzanak. Az egyesülés föderatív és centralista erőinek sajátos összecsapásaként is
értelmezhető az, hogy a Vajdaság, azaz akkori értelmezésben a Bácska, Bánát és Bara­
nya nevében tulajdonképpen kétszer is kimondták az Ausztria-Magyarországtól történő
elszakadást és az új délszláv államhoz történő csatlakozást. Először november 24-én, a
Zágrábi Nemzeti Tanács (Narodno vecc u Zagrebu) nevében és másnap, az újvidéki
Grand Hotel dísztermében, a szinte kizárólag szlávokból álló Nagy Nemzetgyűlés a
belgrádi megbeszélések értelmében külön is kimondta c területek Magyarországtól való
elszakadását és a Szerb Királysághoz történő csatlakozását. Mint a határozatban olvas­
hatjuk, azzal a céllal, hogy ezzel is elősegítsék az „összes délszlávok” Péter király és a
szerb dinasztia vezetése alatt történő egyesülését.8 Határozatukban kérték a „testvéri”
Szerbia kormányát, hogy képviselje érdekeiket a béketárgyalásokon, és két-két össze­
kötő tagot delegáltak a zágrábi Nemzeti Tanács, illetve a szerb kormány mellé. Jasa
Tomié személyes javaslatára az itt élő nem szláv kisebbségek nemzetiségi jogait garan­
táló kiegészítő határozatot is hoztak: „a határainkban megmaradó nem szerb és nem
szláv népeknek biztosíttatnak mind ama jogok, amelyek által mint kisebbség nemzeti
létüket megőrizni és fejleszteni óhajtják. "Ugyanezeket a jogokat követelték az új állam
határain kívül élő szerbeknek, bunyevácoknak és sokacoknak is azzal, hogy „ezen szer­
bek az új szerb állam által kullurailag és gazdaságilag szabadon támogattassanak és e
tekintetben szigorúan fogunk ragaszkodni a viszonosság elvéhez.”1 Az Újvidéki Nagy
Nemzetgyűlés által megválasztott Nagy Nemzeti Tanács (Veliki narodni savét) egy
lokális, helyi kormányt, a Bánát, Bácska, Baranya Nemzeti Igazgatóságot (Narodna
uprava za Banat, Backu i Baranju) bízta meg a terület igazgatási feladatainak ellátásá­
val, amelyet a Nemzeti Igazgatóság (korabeli fordításban esetenként a Népkormány
kifejezéssel is találkozunk) a határozat megfogalmazása szerint „az összes népekre ki­
terjedő teljes szabadság és jogegyenlőség elvei alapján” fog gyakorolni. ígéretet teltek
arra is, hogy minden polgár anyanyelvén érintkezhet az „összes hatóságokkal” és a
Nemzeti Igazgatóság „lehetőleg a fennálló törvények és törvényes rendelkezések alap­
ján” fog kormányozni. Az új regionális kormány elnökévé dr. Jovan (Joca) Lalosevicet,
a vajdasági radikálisok egyik közismert vezetőjét nevezték ki. Keretein belül 11, úgy­
A. Sajti Enikő 10 A „trianoni emlékezet” városai

nevezett ügyosztály kezdte meg működését, úgymint a politikai, a belügyi, az igazság­

ügyi, a közművelődési, a pénzügyi, a közlekedési, a gazdasági, a közélelmezési és a
társadalmi reformokkal, valamint a közegészségügyi és a honvédelmi ügyekkel foglal­
kozó ügyosztályok. Megkezdődött tehát egy párhuzamos közigazgatási, végrehajtó ha­
talom kiépítése. E rövid életű regionális kormány 1919 márciusáig végezte munkáját,
a Magyarországtól elcsatolt területek igazgatását ezután Belgrádba helyezték át és
egy külön ügyosztály hatáskörébe utalták. A Nemzeti Igazgatóság megalakítása ré­
vén a megszállt déli területeken sajátos kettős igazgatás, „kettős hatalom” jött létre,
amely a belgrádi katonai konvenció szerb értelmezésével függött össze. Eszerint az
újonnan létrehozott helyi szláv igazgatási szervek inkább megfelelnek a „helyi szer­
vek” kitételnek, míg a magyar kormány joggal értelmezte úgy, hogy a békekötésig a
terület igazgatása megmaradhat a régi magyar közigazgatás kezében, hiszen azok az
eredeti helyi szervek. A helyzetet tovább bonyolította, hogy Belgrád nemzetközi okok
miatt jogilag soha nem ismerte el a Nemzeti Igazgatóságot, amelynek tartós működé­
sét azért sem nézték jó szemmel, mivel egy esetleges vajdasági autonómia kereteit
látták benne. Az újvidéki I. katonai körzet parancsnoka, Bojovic vajda például, elke­
rülendő a bonyolult értelmezési procedúrát, úgy kívánta tisztázni a vitás kérdést,
hogy több alkalommal is javaslatot tett feletteseinek a belgrádi konvenció erre vonat­
kozó előírásának érvénytelenítésére. Mint ezzel kapcsolatos, 1919. április 14-ei fel-
terjesztésében írta: „Azért terjesztettem fel kérelmemet az említett szakasz érvényte­
lenítésére, hogy felhatalmazást kaphassak minden olyan magyar polgári tisztviselő
tisztségéből való felmentésére, akire gyanú terelődik, hogy hűtlen, valamint hogy
internálhassuk közülük a veszélyeseket és a károsakat. ”w Ezt azonban Belgrád nem
kívánta kockáztatni, a leváltások és a hűségeskü megkövetelése révén, mintegy „há­
zon belül” elérhetőnek tartotta célját, a közigazgatás, az igazságszolgáltatás, a rend­
őrség, a csendőrség, a közoktatás stb. pozícióinak átvételét, korabeli szerb kifejezés­
sel élve: „nacionalizálását”.

„Őrségváltás” a közszolgálatban

A Nemzeti Igazgatóság, megalakulása után azonnal, már 1918. december 4-én hatá­
rozott arról, hogy a déli területek közigazgatási beosztását az előírásoknak megfelelően
érintetlenül hagyja, de új, politikailag megbízható szerb főispánokat nevez ki a megyék
élére, és azonnal megkezdték a régi apparátus Nemzeti Igazgatóságra történő felesketé­
sét is. Megkezdődött a polgármesterek, jegyzők elbocsátása is. A közigazgatási kar
leváltása 1919 elejétől, az új délszláv állam határait kijelölő párizsi tárgyalások megin­
dulásával párhuzamosan tömegessé vált, amit hivatalosan a hűségeskü megtagadásával
indokoltak. Az SZHSZ Királyságban két alkalommal követelték meg a tisztviselői,
közalkalmazotti kartól a hűségeskü letételét. Először 1918 novemberében a Nemzeti
Igazgatóságra, másodszor pedig az 1921-es alkotmányra és a királyra kellett felesküd­
ni. A Nemzeti Igazgatóság 1919. január 2-ai rendelete értelmében az eskü letétele nem
érintette a tisztviselők állampolgári hovatartozását, de annak megtagadása azonnali el­
bocsátással járt. A Nemzeti Igazgatóság, olvashatjuk a korabeli rendeletben, „nem gör­
dít akadályt” az elbocsátottak Magyarországra történő átköltözése ellen, de „nem ga­
rantálja, hogy a katonai parancsnokság a katonai érdekek szempontjából, forgalmi okokra
hivatkozva a legfontosabb személyi szükségleteken túlmenő szállításokat is engedé­
 A. Sajti Enikő A „trianoni emlékezet” városai

lyezni fog.”" Magyarul ez azt jelentette, mint a hűségesküt megtagadó 58 zombori

vármegyei tisztviselő esete is bizonyítja, hogy a jugoszláv hatóságok az érvényes jog­
szabályok ellenére gyakorlatilag egy szál ruhában dobták át őket a határon. A kiutasí­
tásról Budapesten, a miniszterelnökség III., kisebbségi ügyosztályán 1920. május 16-
án felvett jegyzőkönyvben dr. Pinterovits Jenő árvaszéki fogalmazó így nyilatkozott: a
kiutasítási határozatot Mózes Stojkov, Bács-Bodrog vármegye alispán-helyettese kö­
zölte az összehívott alkalmazottakkal, a város rendőrkapitánya hajtotta végre, és „még
azoknak a nőtlen tisztviselőknek, akik édesanyjukkal együtt laktak sem adatott meg az
engedély arra, hogy a kiutasításnak nem 24 óra, hanem 3 nap alatt tegyenek eleget. Az
összes kiutasítottnak feleségükkel, gyerekeikkel együtt tartoztak Jugoszláviát elhagyni.
(...) a rendőrkapitány a kiutasítottakkal szemben a legkíméletlenebbül járt el. Bútort
egyáltalán nem engedett kivinni, élelmiszert csak 3 napra valót, ruhát, fehérneműt és
ágyneműt csak korlátolt mennyiségben és családonként 1000 korona készpénz. (...)
Mintha bűnözőket kísértek volna, minden kocsiban egy zombori rendőr utazott velők
Szabadkáig. A kocsikban se ülőhely, se széna vagy szalma nem volt, sőt amikor
Nemesmileticsen valaki könyörületből az egyik kocsiba 3 köteg szénát dobott be, a
rendőrőrmester azt kidobta és ettől kezdve megtiltották, hogy a menekültek a lakosság­
gal érintkezzenek.”'2 A Zomborból ekkor kiutasítottak családtagjaikkal együtt 220-an
voltak.
Az élénk társadalmi mozgalmak, a magyarok várható, szerb részről igencsak felna­
gyított nemzeti ellenállása, valamint a vagyon- és közbiztonság megrendült helyzete
miatt elsőrendű fontosságú volt az igazságszolgáltatás működésének minél gyorsabb
helyreállítása. E tekintetben az új állam különösen kiszolgáltatott volt a magyar ügyvé­
di és bírói karnak, politikai komisszárok kinevezésével itt nem boldogultak. Egyenlőre
az eskü megtagadására biztatott mindenkit Budapest is és az ügyvédi, bírói kartól meg­
követelt eskü ellen a belgrádi konvenció előírásaira hivatkozva a magyar igazságügyi
minisztérium külön is tiltakozott a Nemzeti Igazgatóságnál.13
A békeszerződés aláírásig, mint már utaltam rá, a magyar kormányok politikája
arra irányult, hogy a belgrádi konvenció előírásainak megfelelően ne hagyjanak kétsé­
get a szerbek által megszállt délvidéki területek közjogi hovatartozását illetően. Jogot
formáltak a közigazgatás, a törvénykezés, az iskoláztatás fenntartására, irányítására, az
adószedés és a katonai sorozás jogára, abban az ekkor már hiú reményben, hogy Horvá­
tországot leszámítva a déli területeket sem fogják elcsatolni Magyarországtól. 1919
szeptemberéig a délvidéki tisztviselőket arra biztatták, hogy tagadják meg az új hata­
lom által megkövetelt hűségesküt, és továbbra is csak Budapestnek engedelmeskedje­
nek. Annál is inkább, mert fizetésüket továbbra is innen kapták, már amikor megkap­
ták. Az igazságszolgáltatásban dolgozók például, mint láttuk, Budapest sugallatára kol­
lektiven megtagadták a hűségeskü letételét, hónapokra beszüntették működésüket, ezért
a Nemzeti Igazgatóság, polgári peres ügyekben is, nemzetileg megbízható civil jogá­
szok híján katonai bíróságokat állított fel. Ezek 1919. októberéig folytatták munkáju­
kat, utána a minisztertanács 1919. október 21-én egész Bácska, Bánát és Baranya terü­
letére bevezette a rögtönítélő bíráskodást. A szakemberhiányon természetesen ez sem
enyhített. A bíróságok ott, ahol egyébként folytatták tevékenységüket, a felek nyelvén
ítélkeztek, és a magyar törvények voltak továbbra is érvényben. Sok helyen még 1919
közepén is a Magyar Köztársaság nevében mondták ki az ítéleteket. A kialakult kaoti­
kus helyzet jellemzésére érdemes idéznünk dr. Mita Topalovaéki szociáldemokrata kép­
A. Sajti Enikő 12 A „trianoni emlékezet” városai

viselőnek a belgrádi igazságügyi miniszterhez benyújtott interpellációját. Mint írta, a

„...Vajdaságban szörnyű zűrzavar, felfordulás, káosz uralkodik, hisz hallatlan dolog,
hogy már öt hónapja nem működik a közrend fenntartásának a legfontosabb szerve, a
bíróság. A z emberek meggyőződtek arról, hogy nincs törvény, nincs bíróság, mindenki
azt csinálhat, amit akar. (...) A z újonnan kinevezett, tapasztalatlan tisztviselők a tör­
vény ismerete híján oldják meg az összekuszálódott kérdéseket és teljesen érthető, hogy
még nagyobb zavart és ezáltal elkeseredést váltanak ki.
A rendőrség és a katonaság a vitás kérdéseket a maga módján oldja meg: elzár,
ütlegel, fenyeget. Nemcsak hogy nem támaszkodnak, de nincsenek is tekintettel a tör­
vényekre. A z elégedetlenség mindinkább növekszik, félő, hogy katasztrófához fog ve­
zetni. ”14
Magyar részről hasonló szellemben jellemzi az új állam tisztviselői karát a nemzeti
kisebbségek minisztériumának államtitkára, dr. Steuer György egy Teleki Pál minisz­
terelnökhöz, már a trianoni béke után, 1920. július 31-én intézett jelentésében: „A
közigazgatás, miként már több ízben ismertettem, a lehető legkorruptabb, vesztegetés
nélkül semmit, de viszont vesztegetéssel mindent el lehet érni. Tisztviselőik minden
kvalifikáció nélküli emberek, volt írnokok, mesterlegények, kereskedő segédek sorai­
ból rckrutálódnak, akik érdemük és ajánló levelük a kvalifikáció helyett a hivatalnoki
állásra az, hogy a magyar aera alatt szerbségüknek mártírjai voltak. Ezek aztán rend­
szerint rovott múltú egyének. Egynéhány konkrét eset:
Berberszky jelenlegi nagybecskereki polgármesternek csak négy elemije van, he­
lyettesét Popovicsot négy évi fegyház képesítette állására. Sztaics rendőrfőkapitány
(volt írnok) négy elemivel és háromszor reá bizonyított sikkasztással érdemelte ki,
hogy az élet és vagyonbiztonság őre lehetett. Ugyancsak sikkasztásért elítélt egyén
Márkucs Márk pancsovai főszolgabíró, ki annak előtte borbély legény volt, nemrég a
negyedik polgáriból vizsgál akart tenni, de azon megbukott. A nagybecskereki járás
első szerb telekkönyvvezetőjévé egy módosi ügyvédi írnokot neveztek ki, aki ügyvédje
meggyilkolásáért és kirablásáért 15 évi fegyházat kapott, de a «felszabaduláskor» felté­
teles szabadságon volt. Ennek az egyénnek kinevezése ellen azonban a józanabb szerb
lakosság is állást foglalt... ”'5
Dr. Szabovljevics Dusán, Bács-Bodrog vármegye alispán-helyettes főjegyzője, aki
a terület szerb megszállása után „közkívánatra” a helyén maradt, a törvényhatósági
bizottság részére készített elemzésében, mint régi, tapasztalt közigazgatási szakember,
az új közigazgatás legnagyobb problémáját az igen elterjedt korrupció, hozzá nem értés
mellett abban látta, hogy „ az egyes hatóságok nem tartják tiszteletben egymás hatás­
körét, hanem folyton beavatkoznak mások hatáskörébe, ami különösen azon a ponton
válik veszedelmessé, amikora katonaság beavatkozik a közigazgatásba: ez nem hogy
békét és rendel teremtene, hanem mindjobban elmérgesíti a közállapotokat. "Majd hoz­
zátette: a közigazgatásnak napról napra egyre komolyabb nehézségekkel kell szembe­
néznie, amelynek a „közmorál teljes lesűlyedése (sic!)” az oka, valamint az, hogy „az
emberekben, most jobban mint az előtt, felülkerekedett a hihetetlen önzés, amely a
saját érdekeiért mindenre kész, igényei az állammal és a hatóságokkal szemben a türel­
metlenségig fokozódnak, kötelességről, a közjavára hozandó áldozatokról azonban tudni
nem akar.” Az új közigazgatási apparátust röviden, de találóan így jellemezte: „a köz-

A. Sajti Enikő kiemelése. (A Szerk.)

A. Sajti Enikő 13 A „trianoni emlékezet” városai

igazgatásról fogalmuk sincs.”16 Az elcsatolt területeken kirobbant leghírhedtebb kor­

rupciós ügy egyébként Bács-Bodrog vármegye alispánjának, a korábban ortodox pópa
Mojzes Stojkov nevéhez fűződik, aki a bajai háromszög szerbek által történő kiürítése­
kor elhajtott marhákkal üzletelt, és a pénzt elsikkasztotta.17
1919 szeptember végén a Friedrich-kormány módosította álláspontját, és az új álla­
mokkal szembeni ellenállást már csak Erdélyben tartotta kívánatosnak, a Felvidéken és
a Délvidéken már „látszólagos beilleszkedésre” buzdította a tisztviselői kart. A Fluszár-
kormány pedig, az 1920. január 3-ai minisztertanácson, tehát még a magyar békedele­
gáció Párizsba érkezése előtt, Bleyer Jakab kisebbségi miniszter javaslatára úgy határo­
zott, hogy a tisztviselők, ha akarják, valamennyi elcsatolt területen letehetik a hűséges­
küt. A kormány azzal indokolta álláspontjának módosulását, hogy a magyarság érdeke
megkívánja, hogy a tisztviselői kar a helyén maradjon. Mint az ezzel kapcsolatos mi­
nisztertanácsi jegyzőkönyvben olvashatjuk, a kormány álláspontjának változásához az
is hozzájárult, hogy „az állam pénzügyi forrásai nem lesznek elegendők arra, hogy
elszakadt véreink megélhetését a megcsonkított Magyarország területén biztosíthas­
sák. ’’Emellett szükségesnek tartották leszögezni, hogy a hűségesküt letevő tisztségvise­
lő „társadalmi bojkott alá nem vonható és azt neki szemrehányásul későbbi időben nem
lehel felvetni.”'*
A kormány álláspontjának változása azonban nem tudott közvetlen pozitív hatást
gyakorolni a friss, harcos szerb nacionalizmusnak védtelenül kitett délvidéki magyarok
helyzetére. Az „elcsatoltak első nemzedéke”, amely egészen más körülmények között
még a történelmi Magyarországon szocializálódott, különösen az első években volt
kitéve az elszabaduló nacionalista indulatoknak, amely az ottani magyarok jelentős
részénél, elsősorban az állami hivatalokhoz, állásokhoz kötődő középosztálynál súlyos
egzisztenciális válságot robbantott ki.19 E konfliktusok azonban nem kizárólag társa­
dalmi-szociális, hanem erőteljes nemzeti jelleget is öltöttek. Az 1920 tavaszától a Dél­
vidéken kirobbanó sztrájkok, megmozdulások, szervezkedések nem hagyományos gaz­
dasági, vagy éppen politikai követeléseket tartalmaztak, hanem az új állam „nacionali-
záló” törekvéseivel szegültek szembe. A saját, demokratikusnak tekintett hagyománya­
ira büszke, a magyar „feudális, úri” viszonyokat mélyen lenéző szerb elit rögtön a
megszállás után betiltotta azokat a gyűléseket, szervezeteket, lapokat, amelyek a „régi
Magyarország integritásának irányába hatnak. ”20

Nemzeti ellenállás a délvidéki városokban

A megszállás elleni szervezett nemzeti tiltakozások sorában kronológiailag elsőként

a Magyar Vasutasszövetség és a Közalkalmazottak Szövetsége által 1919. február 21 -re
Szabadkán, Zomborban, Temesváron és Pécsett szervezett sztrájkot említjük. Temes­
váron a „szerb uralom erőszakos bevezetése”ellen tiltakoztak, Szabadkán pedig a pos­
tai, vasúti és távirdai alkalmazottak, valamint a villanytelep dolgozói a főispánnak
eljuttatott tíz pontos petíciójukban kifejezetten a belgrádi megállapodás megszegése
ellen emelték fel szavukat. Különösen azt kifogásolták, hogy tőlük, mint a magyar
állam alkalmazottaitól, az új állami szervek hűségesküt követelnek és visszatartják a
magyar állam által kiutalt fizetésüket, segélyeiket. Követelték a magyar sajtót is sújtó
cenzúra eltörlését, a magyar színházak és mozik működését betiltó rendelkezések vissza­
vonását, a gyakran alkalmazott botozás megszüntetését, a sztrájkok és tüntetések alkat­
A. Sajti Enikő 14 A „trianoni emlékezet” városai

mával szedett túszok szabadon bocsátását, az elbocsátott magyar tisztviselők visszavé­

telét, a demarkációs vonalon keresztül folyó korlátlan vasúti forgalom helyreállítását,
hogy csak a fontosabb követeléseket soroljuk fel.21A Bácskában a hadsereg például úgy
kényszerítette a vasutasokat a munka felvételére, hogy közölték velük, amennyiben 24
órán belül nem veszik fel a munkát, „minden letartóztatott mozdonyvezetőt és fonto­
sabb személyt átdobnak a határon. ”22
A vasutak stratégiai jelentőséggel bírtak az Szerb-Horvát SzIövén Királyság szá­
mára. Egyrészt a hosszú háború Szerbia-szerte súlyos károkat okozott ebben a vonatko­
zásban is, így a túlnyomó részben épen maradt osztrák-magyar vasutak jelentősége
felértékelődött. Másrészt a vasúti kérdés kényes politikai kérdéssé változott, mivel az
érvényes rendelkezések értelmében azok az új állam területén valóságos „corpus
separatumot” képeztek. Ugyanis a fegyverszüneti rendelkezés értelmében 1920 január­
jáig a vasutasok magyar állami alkalmazottak maradtak, fizetésüket Budapestről kap­
ták, a vasút jövedelmeit a magyar államkasszába fizették be, kinevezésekről, előlépte­
tésekről is a Magyar Államvasutak vezetői döntöttek. Ez a helyzet, valamint a vasutak
funkciója lehetővé tette, hogy a vasutasok váljanak az anyaországgal történő kapcsola­
tok fenntartásának talán legfontosabb bázisává. S bár az elcsatolt területek visszaszer­
zésére vonatkozó magyar fegyveres elképzelésekről csak keveset tudunk, vannak adata­
ink arra, hogy ilyenek, ha rövid ideig is, de léteztek a Délvidék vonatkozásában is,
másrészt tudunk arról is, hogy 1919 elején a megszálló szerb hadsereg parancsnokai
többször is arról tettek jelentést Misié vajdának, hogy a magyar vasúti kocsik alján
fegyvereket találtak.21 A fegyveres felszabadításra vonatkozó tervek közvetett bizonyí­
tékaként említjük, hogy az elcsatolt területekre vonatkozó fegyveres és nyílt irredenta
szervezkedéseket Bethlen miniszterelnök az ország konszolidációja érdekében egy 1921.
május 11 -re összehívott értekezleten határozottan letiltotta.24Mindezek miatt a vasutas
sztrájkkal szemben Belgrád a szokásosnál is keményebben lépett fel, amelyet végül is a
vasutasok kéthavi katonai szolgálatra történő behívásával tört le.25
A belső rendcsinálással is összefüggésben 1920 decemberében a nem szláv lakosság
sorozásával szemben Délvidék-szerte, de különösen a Bánátban fegyveres összetűzésig
fajuló ellenállás bontakozott ki a helyi lakosság és a hadsereg között. Ezzel párhuzamo­
san a jugoszláv belügyminisztérium a „magyar agitáció”megakadályozására hivatkoz­
va elrendelte a nem szláv lakosság fegyvereinek elkobzását, rendőri felügyelet alá he­
lyezte az osztrák-magyar hadsereg volt tisztjeit, utazási korlátozásokat vezetett be Ma­
gyarországgal szemben, betiltotta a „megbízhatatlan elemek”, azaz a nem szláv lakos­
ság összejöveteleit, beleértve a családi összejöveteleket is. A „nem e vidékre való”
tisztviselőket tömegesen tették át a határon, kijárási tilalmat vezettek be, s végül túszo­
kat szedtek. A bánáti Fehértemplomban (Béla Crkva) például a polgármester arra köte­
lezte a túszokat, hogy házról házra járva olyan nyilatkozatot írassanak alá minden csa­
ládfővel, amelyben garantálják, hogy családjuk nem vesz részt semmiféle államellenes
tevékenységben, és fegyvert sem rejtegetnek. A korabeli források arról tanúsodnak,
hogy a nem szláv lakosok számos helyen tömegesen tagadták meg a bevonulást. A
főispánhoz Zomborba igyekvő, kapákkal, kaszákkal felfegyverzett 4-5 ezer fős tömeg
megütközött a szerb katonasággal, az összetűzésnek 10 halottja és negyven sebesültje
volt. Kiskéren (Baéko Dobro Polje) 120 bevonulást megtagadó férfit tartóztattak le,
akiket aztán családjuk vagy ki tudott váltani pénzért, vagy „pincébe zárták őket, ahol
 A. Sajti Enikő 15 A „trianoni emlékezet” városai

naponként félholtra verik őket”, miközben bokáig érő vízben álltak, Kulán pedig a
szülőket botozták meg, ha fiuk nem tett eleget a behívó parancsnak.26
Az impériumváltás egyik legdrámaibb eseményéről, a szabadkai rendőrkapitányság
elleni támadásról és a városban uralkodó állapotokról a város utolsó magyar rendőrka­
pitánya, Tary Endre a belügyminiszterhez 1920. május 21-én intézett jelentésében így
számolt be: a kapitányság elleni támadást, mint írta, az váltotta ki, hogy a régi rendőr­
ségi állomány helyét „szerb és bunyevác söpredék, analfabéta elemek” foglalták el,
akik inzultálták, ok nélkül tartóztatták le a magyarokat, gyakran félholtra verték őket.
„A szerbek által megszállott Szabadkán a magyarság helyzete a megszállás napja óta
fokozatosan súlyosbodott, s már folyó év (1920) április hó folyamán a megszálló csa­
patok, valamint a szerbek által kreált városi szláv hatóság részéről céltudatosan kifejtett
hallatlan erőszakosságok következtében szinte elviselhetetlenné vált, s jelenleg fékeve-
szett terror uralkodik. A Sokol egyesületnek szabadkai szláv elemekből összeverődött
tagjai katonai támogatással tüntető felvonulásokat rendeznek, s ily tüntetések alkalmá­
val «vesszenek a magyarok» kiáltások mellett a magyar kereskedők kirakatait beverik,
minden kereskedőt, vendéglőst kényszerítenek arra, hogy táblát függesszenek ki a kö­
vetkező tartalmú szerb nyelvű felírással: «beszéljétek a mi nyelvünket». (...) A város
képe külsőleg teljesen átalakult, egyetlen magyar címtábla nem található, a város
külső képe visszatükrözi a balkáni megszállók hű képmását, mindenütt piszok, rendet­
lenség, s Szabadka mai külső képe inkább emlékeztet Üszkiibre (Skopje - S.E.), mint
egy szépen fejlődésnek indult magyar vidéki városra.”- írta a főkapitány. A rendőrlak­
tanya elleni támadás miatt több száz szabadkai magyart letartóztattak, akik közül példá­
ul Báics Béla helyi földbirtokos, akit fegyverrejtegetéssel vádoltak, nem bírta a kihall­
gatás során elszenvedett ütlegelést, és kiugrott a városháza emeleti ablakából. Halálug­
rásának a jelentést készítő rendőrkapitány szemtanúja volt.27
A Szabadkán megjelenő, színvonalas magyar napilap, a Bácsmcgyei Napló kifeje­
zésével élve, „hadijelentéseket" lehetett írni a délvidéki iskolaügyről is. A „frontális
támadás”célja bevallottan a magyar szellemiség és szupremácia letörése volt. Ezt egy­
részt az iskolahálózat államosításával, másrészt az új állam „nemzeti szellemével” el­
lenkező tanári, tanítói kar elbocsátásával vélték elérhetőnek. Az egyik fehértemplomi
gimnáziumi tanár ellen például azért indítottak fegyelmi eljárást, mivel kijelentette: „ő
magyar kormány által van kinevezve, Magyarországra tett esküt, semmiféle más hű­
ségesküi nem tett, a magyar államtól élvezi illetményét, így mindaddig, amíg a területi
kérdés végérvényesen eldöntve nincs, meggyőződésével és esküjével ellentétben álló­
nak tartja, hogy más ország velük ellentétes érdekeit szolgálja.”211

Kulturális „nacionali/.álási” törekvések

Az impériumváltás oktatásra, iskolahálózatra, a magyarok gazdasági helyzetére,

valamint az egyházakra gyakorolt hatását e helyen inkább csak jelezzük.29 A cél itt is,
hasonlóan a közigazgatás, igazságszolgáltatás kapcsán jelzett folyamatokhoz, a teljes
nemzeti őrségváltás, a magyar államiság fizikai, strukturális, szellemi bástyáinak le­
rombolása volt. S míg a már korábban említett Jasa Tomié - aki egyébként súlyosan
csalódott az általa annyira áhított új jugoszláv államban - lapjában, a Zastavában arról
elmélkedett, hogy az államnak „tisztelnie kell mindazt, ami egy népet jellemez”10, így
elsősorban annak nyelvéi és kultúráját, a Nemzeti Igazgatóság művelődési ügyosztálya
A. Sajti Enikő 16 A „trianoni emlékezet” városai

vaskézzel fogott hozzá a magyar nyelv és iskolahálózat felszámolásához. A kisebbsé­

gek iskoláztatását még a Nemzeti Igazgatóság 1919. februári rendeleté szabályozta,
amely az oktatás általános beindítását szorgalmazta és előírta, hogy a gyermekeket
,,kizárólag anyanyelvükön kell oktatni.”" Azt azonban, hogy ki milyen nemzetiségű,
illetve milyen anyanyelvű, az ügynevezett „névelemzés” alapján az állam határozta
meg. Nem csupán a Miletics, Sinkovics stb. családnevű gyermekeket volt tilos magyar
tannyelvű iskolába beíratni, de a Horváth, a Rácz stb. családneveket viselőket is, mond­
ván, nevük egykori származásukra utal, és őket erőszakkal magyarosították el. A zsidó
tanulókat, nevük hangzásától függetlenül, eleve tilos volt magyar iskolába íratni. A
„magyar szellem” iskolákból történő kiűzésének már-már tragikomikus eseteként em­
lítjük a szabadkai főgimnázium tanára, Révfy Zoltán ellen indított fegyelmi eljárást. Őt
azért vonták felelősségre, mivel március 15-én Byron (!) és Rákóczi Ferenc írásaiból
olvasott fel. Az adai polgári iskola egyik tanára ellen pedig a fegyelmi jegyzőkönyv
tanúsága szerint a Vörösmarty Mihály költészetében lévő „államellenes tendenciák”
miatt indítottak eljárást.32 A korábbi iskolahálózat összeroppantásának egyik fontos
eszköze nem csupán a már egyéb vonatkozásban részletesen tárgyalt hűségeskü megta­
gadása miatti elbocsátások voltak, de eleinte fontos szerepet játszott ebben az iskolák
„kettős igazgatásának” bevezetése, amikor a hivatalban lévő igazgató mellé szláv igaz­
gatót neveztek ki. A kevevári (Kovin) magyar polgári iskola igazgatója például a Nem­
zeti Igazgatóság közoktatási ügyosztályának vezetőjéhez, dr. Nikola Petrovichoz inté­
zett panaszában arról írt, hogy a mellé kinevezett szerb igazgató „nagyon egyszerű
egyéniségű”, jogtalanul átvette az iskola pénzügyeinek intézését, átnézi postáját, irodá­
jából „kitúrja”és „sértő megjegyzéseket tesz nemzetiségére. ”-wEzt követte 1919 októ­
berében az iskolák államosításáról szóló rendelet, amely nem csupán a különböző fenn­
tartók (állam, felekezetek, alapítványok, községek, magánszemélyek) által működtetett
magyar iskolahálózatot szüntette meg, de a vajdasági szerb ortodox egyházi iskolákat is
állami felügyelet alá helyezte. Amennyiben a felekezeti, községi iskolafenntartók nem
nyilatkoztak az állam javára, azaz nem ajánlották fel teljes iskolai vagyonukat az állam­
nak, elvesztették nyilvánossági jogukat, tehát nem adhattak bizonyítványt, nem vizs­
gáztathattak, és mindenféle állami juttatástól elestek, beleértve a tanárok fizetését is.34
Mivel ekkorra már az iskolafenntartók anyagi helyzete is megrokkant, például elvették
a község azon földjeit, amelynek jövedelméből eddig az iskolák fenntartását finanszí­
rozták, a délvidéki iskolák sorra „ajánlották fel” magukat Belgrádnak. Ott, ahol ezt
nem tették meg „önként”, ott minden további nélkül erőszakot alkalmaztak. így inkább
kivételnek számított a Versec (Vrsac) város tulajdonában lévő magyar gimnázium ese­
te, amelynek átadását Pongrácz Alajos igazgató azzal tagadta meg, hogy „ami benne
van, az a magyar államé”. S mivel még nem fejeződtek be a béketárgyalások, tehát a
város hovatartozása sem dőlt még el, érvelt, „csak erőszak alkalmazása esetén ’’hajlan­
dó engedelmeskedni az új hatalomnak és átadni az iskolát.35
A háború után a Magyarország egészét sújtó gazdasági nehézségek mellett a Délvi­
déket Belgrád gazdaságpolitikája még külön is nehéz helyzetbe sodorta. Az impérium­
váltás azért érintette gazdaságilag is negatívan a megszállt területeket, mivel az új állam
tudatosan az egyéb országrészekhez képest jobb gazdasági kondíciókkal rendelkező
északi területekre hárította a súlyos gazdasági és emberveszteségeket szenvedett Szer­
bia gazdasági rekonstrukciójának terheit, illetve állami, politikai érdekből arra töreke­
dett, hogy átvegye az itteni magyarságtól a gazdasági pozícióikat. A gazdasági jellegű
A. Sajti Enikő 17 A „trianoni emlékezet” városai

nemzeti őrségváltás első lépéseit jelezték az idegen vagyonok zár alá helyezése, a nem
szerb vállalatok élére kormánybiztosokat neveztek ki, természetesen az érintett vállalat
terhére, illetve előírták a szerb nyelvű üzletmenetet. Az ipartestületekben tisztújítást
rendeltek el, s még a munkás- és betegsegélyező pénztárak vezetésében is nemzeti őr­
ségváltást rendeltek el. Már 1919 elején, tehát még a terület államjogi helyzetének
tisztázása előtt megkezdődött a jugoszláv agrárreform előkészítése, amely egyrészt
legyengítette a hagyományos magyar úri osztályt, de a délvidéki magyar társadalom
zömét kitevő parasztság helyzetén nem változtatott, nem indukált modernizációs folya­
matokat. Az államjogi keretek változása eleve ki- és elzárta a középosztályhoz való
tartozás állami adminisztrációhoz kötődő hagyományos csatornáit és szinte kizárólag a
tudásalapú, az értelmiségi középosztályba való felemelkedés vált a jugoszláviai magya­
rok számára a járható út.36 Ezt a magyarként átélt hanyatló, reménytelen gazdasági,
társadalmi helyzetet egy, a szakirodalomban nem kellően hangsúlyozott társadalom­
pszichológiai jelenség tovább erősítette, mi által a kisebbségi lét különösen nyomasztó­
vá vált: a jugoszláv nemzeteszme utcai, tömegfogyasztásra szánt durva variánsának
nemcsak az utcákon, de a rendőrségen, határőrségnél, hivatalokban, sőt iskolákban is
lépten-nyomon tapasztalható jelenléte. A vasutassztrájk napjaiban már régen nem Jasa
Törnie szónokolt a nemzeti toleranciát is magában hordozó „szerb álom” beteljesülésé­
ről Újvidék utcáin, hanem azok a nemzeti vezérek, akik azzal kezdték beszédeiket a
könnyen tűzbe hozható szláv tömeg előtt, hogy „Irtsátok ki azokat, akik nem akarják
elismerni ifjú királyságunkat. (...) Idáig mindenki szabadon élt a szabadság országá­
ban, de most már ennek vége, aki mint ellenség él itt, annak pusztulnia kell. (...) a
szerb hősiesség nem fogja engedni, hogy a vérrel megszerzett szabad földel elvegyék
tőlük. ”17
Megkezdődött tehát a magyarok „démonizálása”, akik, „az ifjú, hősies, harcból szü­
letett szabad és demokratikus államból"kiűzendő, sőt szélsőségesebb formában kiirtandó
ellenségekké váltak. A sajtó által sugallt magyarságkép azonosult az államcllenes, kém­
kedő, kifelé gravitáló, társadalmi felfordulást okozó nacionalista és kommunista ma­
gyar képével, aki vissza akarja forgatni a történelem kerekét, és „az egész demokratikus
Európa" által támogatott Szerb-Horvát-Szlovén Királyság létére tör. A délvidéki ma­
gyar kisebbségnek tehát egy drámaian leszűkült belső térben kellett hozzáfognia önma­
ga újraépítéséhez.
Az „elcsatoltak első nemzedékének” alapélménye tehát, mint láttuk, a hódítók
gőgjével való mindennapos szembesülés volt. Történelmi értelemben nem volt ebben
semmi új. A háborúkkal vagy egyéb módon megszerzett területek birtokbavételének
ez ősi, egyébként a szerb történelemben is oly sokszor fájdalmasan megtapasztalt
módszere volt. Lényege az „ellenség” közösségi tudatának, etnikai értékrendjének,
politikai hadállásainak, jogi rendjének, tárgyi és szellemi kultúrájának lerombolása
volt, amelynek világosan felismerhető célja a meghódítottak alávetettségének, meg-
alázottságának elmélyítése, etnikai emlékezetének megtörése, sőt eltörlése, és a hódí­
tók, új birtoklók uralmának látványos demonstrálása - azaz egyfajta modern kép­
rombolás volt.
Kár, hogy a kor szereplői nem olvashatták Elias Canetti később íródott sorait: „Egy
népről akkor mondható el, hogy valóban eltűnt, ha már az ellenségei is más nevet
viselnek. ”w