Mindezzel párhuzamosan ugyanakkor a kontinens nyugati részén viharos társadalmi-

politikai-gazdasági változások zajlottak. A magyar nemesség legképzettebb vezető

szereplői érzékelték a különbséget, és a nemesség körében megjelent a lemaradás
érzete. A közvélemény felrázását először gróf Széchenyi István vállalta fel. A
dunántúli mágnás (főnemes) néhány év alatt körbeutazta Európát Nagy-Britanniától az
Oszmán Birodalomig. Angliába báró Wesselényi Miklós is vele tartott.
Gondolkodásmódjukra gyökeresen hatott a megújuló, modernizálódó Nyugat és az
elmaradott Kelet látványa. Mindketten felismerték: Magyarország válaszút elé
érkezett, az elavult társadalmi-gazdasági szerkezet már nem szolgálja az ország
érdekeit, sőt a leszakadás rövidesen még szembetűnőbb lesz. A változásoknak
érinteniük kell a feudális berendezkedés egészét.

A nemesek közül sokan saját gazdaságuk nehézségei (a napóleoni háborúk okozta

konjunktúra elmúlása után) miatt jutottak el arra a következtetésre, hogy egyes
feudális jogok (például a jobbágyok robotmunkája, az ősiség törvénye) korlátozzák a
gazdasági fejlődést. A magyar nemesség jól látta, hogy egy esetleges
parasztfelkelés is fenyegethet, de legalábbis gyengítheti bármilyen magyar nemesi
mozgalmat, ha a jobbágyságot nem sikerül megnyerni, vagy esetleg az udvar állítja
őket a maga oldalára.

Szintén tettekre sarkallta a magyar nemesség vezető köreit a korszak híres német
filozófusának, Herdernek széles körben elterjedt gondolata, amely szerint a
magyarságnak el kell tűnnie a szláv és a germán népek, illetve különösen is
Magyarország nemzetiségei között („herderi jóslat”). Hasonlóan erős félelem volt az
orosz terjeszkedéssel szemben is, ugyanis Lengyelország felosztása intő példának
tűnt a magyarok számára. Meghatározó hatást gyakorolt a nemesi gondolkodásra a
nacionalizmus eszméje is. Ennek értelmében a magyar nemzeti felemelkedés, illetve
függetlenség gondolata egyre erősebbé vált.

Mindezekből a magyar nemesség körében egyre többen azt a következtést vonták le,
hogy Magyarországon olyan reformokat kell végrehajtani, amelyek lehetővé teszik a
magyarság gyors gazdasági-társadalmi fejlődését. Mindemellett a társadalmat feszítő
ellentéteket fel kell oldani, hogy a fenyegető nehézségekkel szemben egységesen
lehessen fellépni. Minthogy azonban az udvar nem tűzött napirendre reformokat, így
azokat a rendi politikának kell kezdeményeznie, akár úgy is, hogy a nemesség a
saját, akár csak néhány évtizeddel korábban is féltve őrzött kiváltságait számolja
fel a modernizáció érdekében. A célokat legtömörebben a Himnusz szerzője, Kölcsey
Ferenc fogalmazta meg: „Jelszavaink valának: haza és haladás”.

Egy fekete katonai egyenruhában ülő, bajuszos férfiról készült festmény. Kezeit
egymásra teszi, jobb lába mellett tollas huszárcsákója pihen.
Gróf Széchenyi István (1791–1860) Bécsben született Széchényi Ferenc és Festetics
Julianna hatodik gyermekeként. A magántanulói és gimnáziumi évek után, a napóleoni
háborúk idején önkéntesként részt vett a győri ütközetben, majd már hivatásos
katonaként fontos futárszolgálatot látott el a lipcsei csatában. 1814-ben
alakulatával Párizsig jutott. A fiatal huszárkapitány ezt követően a bécsi
kongresszus táncmulatságain vett részt (Schöfft József: Széchenyi István a
Vaskapunál, 1836)
Természetesen nem értett mindenki egyet még a nemességen belül sem a reformokkal. A
legtöbb arisztokrata óriási vagyona miatt nem érzékelte a gazdasági problémákat,
illetve elkülönült, fényűző életmódjuk miatt a (közép)birtokos nemességet
foglalkoztató gondolatok sem hatottak rájuk. Jelentős részük elnémetesedett, így a
magyar nemzeti gondolat sem érintette meg őket. Az udvari méltóságokat
(kancelláriai, helytartótanácsi, kamarai stb.) betöltő nemesek közvetlenül függtek
az uralkodótól, így ők is a fennálló berendezkedés megőrzését képviselték.

Csakúgy, mint a szegényebb kisnemesek, akik számára a jobbágyi robotmunka kiesése

pótolhatatlan veszteséget jelentett volna (a béreseket nem tudták volna
megfizetni), nem beszélve adómentességük esetleges elvesztéséről. Emellett
néhányukat ténylegesen csak a nemesi címerük különböztette meg a jobbágyoktól –
hiszen paraszti életvitelük hasonló volt.

Mindezen hatások és körülmények összjátéka eredményeként beszélhetünk reformkorról

(1830–1848). 1830-ban jelent meg Széchenyi István Hitel című műve, és az utókor a
reformkor kezdetét innen számítja.

Ebben az évben a Szent Szövetség rendszere is átmenetileg megrendült.

(Franciaországban egy újabb forradalom végleg megbuktatta a Bourbonokat, és
rövidesen kirobbant a lengyel szabadságharc az Orosz Birodalommal szemben. Az orosz
cári csapatok a következő évben leverték a fegyveres felkelést.)

A kibontakozó korszak jellemzője volt, hogy a vezető birtokos nemesi csoportok

kidolgozták a színvonalas reformterveket, és azok megvalósítását alkotmányos
eszközökkel, országgyűlési törvényekkel akarták elérni. Az udvar és a többi
ellenérdekelt csoport ellenállása miatt ebből a közel két évtizedes időszakban
viszonylag csak kevés valósult meg, ugyanakkor az 1848-as forradalmi átalakulás
idejére már készen állt egy európai színvonalú reformprogram.