The Ghost and Molly McGee First Day

Frights Disney Books

Visit to download the full and correct content document:
https://ebookmeta.com/product/the-ghost-and-molly-mcgee-first-day-frights-disney-bo
oks/
More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

Disney Junior Valentine s Day Disney Books

https://ebookmeta.com/product/disney-junior-valentine-s-day-
disney-books/

Disney Junior Mickey Christmas Tales Disney Books

https://ebookmeta.com/product/disney-junior-mickey-christmas-
tales-disney-books/

Disney Junior Mickey Friendship Tales Disney Books

https://ebookmeta.com/product/disney-junior-mickey-friendship-
tales-disney-books/

Oaken s Invention Disney Books

https://ebookmeta.com/product/oaken-s-invention-disney-books/
Fantasyland The Maddest Tea Party Disney Books

https://ebookmeta.com/product/fantasyland-the-maddest-tea-party-
disney-books/

Descendants 2 Evie's Fashion Book (Disney Descendants

2) Disney Books

https://ebookmeta.com/product/descendants-2-evies-fashion-book-
disney-descendants-2-disney-books/

Mira the Royal Detective Meet Mira Disney Books

https://ebookmeta.com/product/mira-the-royal-detective-meet-mira-
disney-books/

Mulan Loyal Brave True Disney Books

https://ebookmeta.com/product/mulan-loyal-brave-true-disney-
books/

Mira Royal Detective The New Royal Detective Disney

Books

https://ebookmeta.com/product/mira-royal-detective-the-new-royal-
detective-disney-books/
Another random document with
no related content on Scribd:
eljön börtönébe, elsiratni s legtöbbjük gyermeket is hoz a karján. A
kétségbeesett zsivány maga kiált hóhér után, aki azonban kegyelmet
hoz neki, mire a lator hites feleségének a karjába dől s az erény és a
család itt is győzedelmeskedik. Ez volt ennek a kornak a
legnépszerűbb színdarabja, az első opera. Gay ki akarta figurázni a
divatos olasz operát, dalokat énekeltet darabjában s átszövi azt a
régi népdalok gyönyörű melódiáival, amelyek kedvéért ma is
élvezettel hallgatják a darabot. A másik nyitja hatásának az volt,
hogy tele van politikai célzásokkal. Minden bűn és gazság a Walpole
minisztériumra mutat. Csoda, hogy megtűrték ezt a darabot a
színpadon; csak a folytatását, Pollyt, tiltották el.
A vígjáték ezzel odáig jutott, mint a tragédia: nemes példái és
keserű gúnyja a politikai életet illették. A színpad szószék lett,
ahonnan erkölcsi példák és feddések hangzottak.
Világos, hogy a vígjáték nem fejlődhetett ide egymagától;
segítette a szabad sajtó, a politikai hírlapok s különösen azok az
erkölcsi folyóiratok, amelyeket azok alapítanak és írnak, akik az
erkölcsös irányt bevitték a vígjátékba és a tragédiába: Steele es
Addison.

4. A sajtó. Steele és Addison.

Orániai Vilmos alatt a nemzeti és polgári szabadság mellett a

sajtó is felvirágzott. Már a század dereka óta jelentek meg ujságok,
de ezek csak puszta tényekről adtak hírt, a kritikától tartózkodtak. Az
idegen király behívása idejen azonban két pártra szakadt a nemzet s
eszerint a hírlapok is. Vilmos uralmának első négy esztendeje alatt
huszonhat új lap indult meg; közülök egyik a kormánynak hivatalos
lapja. A censurán ezek úgy fogtak ki, hogy a két nyomtatott laphoz
két másikat fűztek, amelyeken kézírással értesítették a vidéket a
politikai eseményekről. 1693 ban örökre eltörölték a censurát; erre
magában Londonban tizennyolcra szökött a politikai hírlapok száma.
1704-ben Defoe befogadja a maga szemléjébe az erkölcsi és
irodalmi kérdéseket. 1709-ben megindul Európa legelső napilapja, a
Daily courant.
 E hírlapok hasábjain nemsokára komoly értekezések jelennek
meg az állam és a társadalom alapjairól meg nemzetgazdasági
kérdésekről: a hajózási törvény, az érték és ár, adóalap és
munkabérek dolgában.
A hírlapokban jutnak szóhoz a kor politikusai és tudósai, William
Temple, North, Davenant, Locke; a lapok körül sereglenek az írók:
Steele, Addison, Defoe, Swift. Az irodalom fejlődése Richard Steele
(1671–1729) és Addison (1672–1719) erkölcsi folyóiratainak köszön
legtöbbet. Együtt dolgoznak s elütő egyéniségeik szerencsésen
egészítik ki egymást. Steele főképpen a politikáról ír indulatos
hévvel, Addisont az erkölcsi kérdések vonzzák. Jó pajtások voltak
már az iskolában. Steele aztán gárdistának állt s egy ideig szilaj
életre adta magát, Addison theológiát végzett s latin verseket
irogatott. Mindkettőjöket az irodalom vonzotta magához és a
színpadon találkoztak, hol ők juttatták szóhoz a tisztább erkölcsöket,
Addison a tragédiában, Steele vígjátékokban. 1709-ben együtt
erkölcsi folyóiratot is indítottak, a The Tatlert (csevegő), «hogy Nagy-
Britannia földjéről száműzzék a bűnt és a tudatlanságot». Az
előfizetési felhívás hiteles értesülésekkel és megbízható
levelezőkkel dicsekszik, bizonygatja a vállalat szükséges voltát, igéri,
hogy mulattatni fogja a szépnemet s ingyen ajánlja fel az első
számot, szóval: akárcsak ma írnák, olyan. Értesülései is pontosak:
hiszen Steele egyúttal a kormány hivatalos lapjának a szerkesztője.
Mikor azonban a whig-kormány megbukott, Steelet kitudták a
Gazettetől, a Tatler nem kapott politikai híreket s azontúl tisztán
erkölcsi fejtegetésekkel volt tele, a fényűzés, a párbaj és a
szerencsejáték ellen, értekezésekkel a nevelésről, nyelvtisztaságról,
vasárnapra vallásos elmélkedéseket közölt. 1711-ben The Spectator
címmel átalakult napilappá, mely irodalmi kérdésekkel is foglalkozott
s nem ritkán idézte példákúl a régi népköltészet hajtásait. Anna
királyné alatt, mikor a politikai élet megint összebonyolódott, a lap
megint átváltozott, The Guardian (Gyám) címmel őrködött a
politikán; s hogy erre több tere legyen, később ketté is szakadt s lett
belőle a politikai: The Englishman és az erkölcsös The Lover. 1715-
ben ezek is végkép megszünnek, mikor Addison, aki közben maga is
adott ki lapokat, első államtitkárrá lett.
 Egyik épp olyan kapós volt, mint a másik; a Spectator naponkint
tizennégyezer példányban kelt el. A közönség nem győzött betelni
Steele velős magyarázataival s legkivált Addison virágokkal
telehintett fejtegetéseivel. Ezek a lapok nevelték fel az angol
olvasóközönséget.
Még nagyobb érdemük is van. Minthogy jóformán minden számot
ők ketten írtak tele névtelenül, abban kerestek változatosságot, hogy
más és más személyek mögé rejtőztek. Minden álnév novellisztikus
alakká nő s ez alakok sorsáról egész kis regény folyik a lapokban. A
Tatlerben eleven életet él Bickerstaff esquire, a Spectatornak egy
szemfüles hírhordó a lelke, akinek barátjaival is megismerkedik a
közönség, kiknek sorsáról a szerkesztők be is számolnak, mikor a
lap megszűnik; a Gyám egy tapasztalt öreg úr, aki egy barátjának a
gyermekeit oktatja az élet mindenféle dolgaiban. A közönség itt
kedvelte meg a társadalmi és családi élet jeleneteit, melyek az angol
népnek legkedvesebb olvasmányai.
Addison rá is vezette ezeket a regényeket az angol regény
rendes útjára. A Spectator elmélkedéseiben megadta az erények és
bűnök egész leltárát; leírta a kisértéssel kacérkodó nőket, szót emelt
a kivágott ruhák és álarcos mulatságok ellen s aprólékos kifogásai
közben megrajzolta eszményi képét az angol nőnek és hitvesnek, az
angol regények e kedves és tiszteletreméltó alakjának. Éppen így
megrajzolta a lelkiismeretes polgár és derék földbirtokos képét, az
angol regények brit férfiának mintaképet. Taine azt mondja: «Nem
kis dolog divatba hozni az erkölcsöt; Addison megtette». Nem kisebb
dolog megkedveltetni az olvasást és ők ezt is megcselekedték.
Azonfelül kicsíszolták a széppróza stilusát, moralizálásukkal és
novellisztikus alakjaikkal utat törtek az erkölcsös regénynek, mely a
legspeciálisabb műfaj az egész angol irodalomban.

5. Az első nagy regények. Swift és Defoe.

Az első elterjedtebb regények még a régi kalandos

elbeszélésekre ütöttek. De csak külső formában. Annak a két e
korbeli regénynek, melyet, legalább peadagógiai átdolgozásban és
gyermekkorából, mindenki ismer, mélységes tartalma van, úgy, hogy
ez a gyermekkori ismeretségünk merő félreismerés. Robinson a
felnőttek számára is ugyancsak magvas olvasmány, Gullivert pedig
politikai és társadalmi szatirának írta szerzője. Jonathan Swiftet
(1667–1745) kitűnő életrajzírója, Walter Scott, nem is annyira írónak
nézi, mint inkább politikusnak. Swift arra is termett, de szegénynek
született s hogy megélhessen, titkárnak állott, előbb William Temple,
azután Berkeley lord házában, jobbfajta cselédnek, aki az inasok
asztalánál eszik, ódákat ír gazdája tiszteletére, kiadja annak munkáit
s végzi az istentiszteletet. Végre, bár hitetlen volt, nagynehezen egy
kis papsághoz jutott, az irek közt, akiket gyűlölt. Ránk maradt
prédikációja a templomi szundikálók ellen, mutatja, milyen szatirákat
szokott volt prédikálni. Mindent elkövetett, hogy bejusson a
felsőházba s ámbár határozott jellem volt, mindig az uralkodó
párthoz állt s lapjában, az Examinerben védelmezte a kormányt,
noha támadónak született. Végre is egy irlandi decanatust vetettek
oda néki. Nem csoda, ha ennyi nyomorúság és megaláztatás végre
elvette az eszét. Egy sziget volt ebben a tenger keserűségben:
szerelme Johnson Eszterhez, aki miatta nem ment férjhez s akit
azzal keserített meg, hogy közben viszonyt szőtt egy más leánnyal,
akihez pedig olyan verseket írt, hogy: «ha termetedet és éveidet
ketté vághatnák, nem volna takarosabb nympha nálad» (Cadenus és
Vanessa). Élete végén megőrült; hetekig nem aludt, egy évig nem
szólt egy szót sem; utolsó szava ez volt: Megőrültem. Vagyonát
őrültek-háza építésére hagyta.
Lelke olyan sivárrá lett ebben a küzdelemben, hogy csak egy
érzése van: az utálat; egy hangja: a gúnyé; egy formája: a szatira.
Ha a politikusokra gondol, viseletökből A politikai hazugság
mesterségéről szóló értekezést vonja le. Az asszonyokról beszélve,
öltözőszobájokat (The Ladys dressing-room), szépítőszereiket (The
Progress of Beauty) és a gyógyszertári segédeszközök egész
seregét írja le (A Love-poem from a Physician). Semmi sem ment
utálatától. Verset ír tulajdon haláláról s kifigurázza barátait, akik
meggyászolják. Szétfröccsenti utálatát az egész világra, vallásra,
államra, társadalomra. Pap létére kifigurázza a vallásnak minden
felekezetét. Nem csoda, ha nem akadt kormány, mely a Tale of a
Tub (1704) íróját ki merte volna nevezni püspöki székre. Oly jellemző
ez a szatira, hogy minden egyház felismerte benne a maga képét s
oly kegyetlen, hogy egyik sincs benne csak valamivel is inkább
kimélve, mint a másik.
Egy atya három gyermekének egy-egy ruhát hagyott azzal a kikötéssel, hogy a
ruhát azon egyszerűen viseljék. De mikor a városba mentek, elcsavarta a fejöket
három csábító fehér cseléd: Pénz, Rangné, Gőg. Péter nagy csalafintán bele is
magyarázza a végrendeletbe a divatos vállrojtok, vitézkötések, lángszín selyem
bélés engedelmét. A scholastikus Péter azután nagy örökséghez jut. Mylordnak
hivatja magát s lenézi testvéreit. Ezek újra elővették a végrendeletet, áhítatosan
szavát fogadták, kezdték lefejteni ruháikról a cifraságokat. Az anglikán Márton
kimélte a szövetet és meghagyott egy pár sujtást. János, a puritán, minden ilyet
leszaggatott s ruháját összetépte; rongyosságában aztán irigykedni kezdett
Mártonra, hogy majd elment az esze. Beszédébe unos untalan beleszőtte a
végrendelet szavait, a zsebe mindig tele volt kővel, hogy megdobálhassa a
cégtáblák képeit, aztán összeszövetkezett Péterrel a Márton megfojtására, de
mikor Pétert a rendőrség keresni kezdte, elpártolt tőle s leste az udvar kegyét.

Odáig ment Swift a gúny élvezetében s az emberek

lenézésében, hogy úgy beszélt erről a könyvéről, mintha az
államvallás védelmére volna írva. Pályáján nagy akadálya volt ez a
mérges szatira; az irodalomban Steele és Addison tiszteletét es
barátságát szerezte meg neki. Hatása nagy volt. Swift barátja, John
Arbuthnot (1667–1735) e mese példájára írta politikai allegoriáját
John Bullról (1713), mely név maig rajta maradt az angol népen.
Swift világgyűlölete valósággal rendszerré nőtte ki magát. Az a
könyv, mely annyi kacagást csendített meg mohó kis olvasói ajkán,
Gulliver utazásai (1720–26) az undor és utálat teljes rendszere.
A kalandszerető Gulliver, a szegény matróz, a világtól való megundorodás
egész iskoláját végig járja. A lilliputiak szigetének kacagtató kis állama hat
hüvelyknyi lakóival, akik közül a legjobb kötéltáncosok lesznek
államminiszterekké, Swift szemében Anglia képe volt, torzzá kicsinyítve, a
presbitériánok mozgolódásai eltörpítve, az angol-francia háború – kicsinyítő üveg
alatt. Az apró-cseprő államélet szigetéről Gulliver az óriások szigetére vetődik,
Brobdingnagba. Ez a nép csupa hegytestű barmokból áll: értelmük nem nőtt hozzá
testalkatukhoz, csak szenvedélyeik: óriásokhoz méltó módra érzékiek,
kicsapongók és vadak. A törpe államocska után kacagtatók az érzékiségnek ezek
a méretei, pedig ez a sziget is Anglia. Aztán egy levegőben úszó szigetre vetődik,
hol senki sem törődik a közönséges élettel, mindenen a mathematika törvényei
uralkodnak, a lakók egytől-egyig tudósok, – világos, hogy a királyi akadémia tagjai,
akik a légürben lebegnek, nem tudni, hová. Még sem elég a nevetségből, még egy
tartományt kell megismernünk, a Houyhnhmmok országát, a bölcs lovakét, akik
lenézik az embert, aki csak a yahoohoz hasonlít, a sziget piszkos
szörnyetegeihez, melyeket Swift az ember formájára ír le. Megvan bennök minden
emberi szenvedély: a pukkadásig torkosak, marakodók, szeretik nézni a ragyogó
köveket, valami mérges gyökeret szopogatnak, míg mámorukban a sárban
fetrengenek. Nincs már hova menni; szegény Gulliver megundorodott már a
politikai és társadalmi rendtől, az ember belső életétől, a tudománytól; látta, hogy
az állatok is különbek az embernél, ez csak a legpiszkosabb dögökhöz
hasonlatos. Mikor hazaér, az a tanulság vár rá, hogy az ember még ezeknél is
utálatosabb. Nem állhatja feleségének és gyermekeinek a szagát s
visszakivánkozik a lovak tiszta országába.

Igazán, csak a gyermekek olvashatják ezeket a leírásokat

anélkül, hogy megundorodjanak az embertől és a világtól. Ami a
felnőtteket kétségbeejti bennök, az nekik mulatság: hogy a huncut
kis törpék és az otromba óriások szakasztott olyanok, mint az
emberek.
Legfurcsább szörnyetegei is elevenek. Olyan részletességgel és
annyira komolyan mond el mindent, hogy alig van író, aki ennyi
valószínűséget tudna szerezni polgári történeteinek, olyan könnyen
kormányozná hiszékenységünket, mint Swift. Egy-egy
lehetetlenségből kiindulva, teljes realissággal halad tovább. Messze
felülmúlja ebben mintaképét, a Cyrano Bergerac könyvét: Histoire
comique des états et empire de la Lune. Stílusának ez az
egyszerűség és keresetlen természetesség ad erőt, ez teszi oly
metszővé gúnyját, de szárazzá is. Swift megnevettet, de maga nem
nevet velünk. A sors azt a bosszut rótta rá, hogy aki megnevettette
az egész emberiséget a világ aljas, gonosz és komikus
apróságainak, az ember csenevész tudományának, kolosszális
romlottságának és nevetséges esztelenségének a képeivel, maga
mindezek miatt csak elkeseredést érzett, kétségbeesést és dühöt,
ámbár maga írta, hogy a harag esztelenség, mert magunkon bünteti
meg a mások hibáit. – Szerencséjök a gyermekeknek, hogy ennek a
törpékről és óriásokról szóló mesének a mérge olyan csontos héjba
van beleékelve, melyet nem törhet fel, csak a tapasztalat; s még
nagyobb szerencséjök, hogy a felnőttek értetlensége a kezökbe
juttatott egy második kalandos regényt is, melyet ha nem értenek is
meg jobban szüleiknél, mindenesetre szívesebben olvasnak s
amelyet minden komoly olvasó a munka és műveltség őszinte és
költői dicsőítésének talál. Nem írhatta ezt a könyvet más, csak aki
maga is lelkesült a civilizációért s szünet nélkül dolgozott. Daniel
Foe (1661–1731) – mert csak később faragta a D. Foe-ből az
előkelő Defoet – valósággal megtestesülése szorgos Robinsonjának.
Hősének sincs több terve és szorgosabb keze, mint neki.
Harmadfélszáz kisebb-nagyobb mű maradt utána, politikai meg
közgazdasági értekezés, vegyest versekkel és regényekkel. Ott volt
a Monmuth táborában és Orániai Vilmos seregében, mikor London
felé masirozott, mintha nem is lett volna egyszerű
harisnyakereskedő. Ha Spanyol- vagy Franciaországba vetődött,
többet gondolt az államformákkal, mint boltjával; nem csoda, ha
csődbe jutott. De tervben nem ismert hiányt. Egyik munkájában
(Essay on projects) ő sürgeti először az országutak javítását,
őrültek-háza építését, biztosító társulatok és takarékpénztárak
alapítását s mindezeknek létrejöttében is bő része volt; később
megírta a kereskedelem történetét. Amellett verset írt a király
védelmére, akit ócsároltak idegen voltáért, mikor nincs a világnak
zagyvább népfaja az angolnál (The true-born Englishman = A
valóságos angol). Vilmos személyesen köszönte meg neki ezt a jó
szolgálatot s akármikor jelent meg a palotában óriási parókája, mely
alól kivillogott szúró szeme, rögtön megnyílt előtte a király ajtaja.
«Ismerem a világ ragyogó oldalait épp úgy, mint kegyetlenségét;
utam a börtön odujából a király szobájába vezetett. Elvesztettem
vagyonomat jó nevemmel együtt, csakhogy megőrizzem
becsületemet és elveimet – nem is bántam meg. Most szegényen és
megvetetten élek, de én megvetem ezt a megvetést». Ő maga
ezekbe a mondatokba foglalta össze életét. S a börtön épp oly
igazság ebben, mint a király szobája. Mikor a dissenterek
üldözésének idején, akikhez maga is tartozott, azt írta, hogy
legegyszerűbben úgy bánhatni el velök, ha mindnyájokat
kivégeztetik, pellengérre ítélték; de a nép elborította virággal annak
környékét s naphosszat énekelte mellette versét, melyet a
pellengérre írt. A Newgateban röpiratokon és szatirákon járt az esze
s ott írta meg első számát a legelső reviewnek, melyben irodalmi
kérdéseknek is tért nyitott; azután jobb keze volt a kormánynak az
Anglia és Skótország közti unio összekovácsolásában, aminek
történetét meg is írta. Másodszor is börtönbe került, mert a
Hannover-ház örökösödési jogát védelmezte, de I. György alatt
megint bizalmas embere lett a minisztériumnak.
Ennyi munkával is nehezen tudott megélni, úgy hogy jóformán
szükségből kezdett regényeket írni, mindenfélét. Moll Flanders
(1722), Colonel Jack (1722) és Roxana (1724) a kalandor és
gézengúz-regények vegyülékei; mindegyik mélyre sülyedt emberek
története, melyek azonban egytől-egyig erkölcsösen végződnek.
Különösen tetszettek tengerjáró kalandos regényei; Singleton
kapitány kalózkodása (1720) és Duncan Campbell kalandos élete
(1720) meg Carleton kapitány visszaemlékezései (1728). Egypár
regénye ma is kelendő, a családot illető iratai is: A házi nevelő
(1719) és A vallásos család. Különösen egy fényes írói tulajdonság
tünik szembe valamennyiben: az elhitetés művészete. Annyi
komolysággal, olyan részletesen és hosszadalmasan ír le mindent,
hogy a sok részletképből pontosan kialakul előttünk az egész s az az
érzésünk, hogy mindezt csak az írhatja le ilyen pontosan, aki
valósággal látta. Úgy írta le a londoni pestist, hogy dr. Mead bátran
hivatkozott ezekre a megfigyelésekre; A gavallér emlékiratait úgy
idézték, mint I. Károly korabeli kútforrást. Amit ő leír, szinte a látással
ér föl. Ez a kiválósága teszi örökké azt a könyvét is, melyre csak
nagynehezen találkozott kiadó, aki tíz font sterlingen megvegye s
amely ma egyik legelterjedtebb könyve a világnak Amerikától Szent-
Pétervárig és Arábiáig. Ez a könyv The life and surprising
adventures of Robinson Crusoe; megjelent 1719-ben.
Nem csökkenti Defoe érdemét s nem emeli a könyv
érdekességét, ha az irodalomtörténet kifürkészi, hogy a magva
megtörtént eset, hogy egy Selkirk nevezetű makacs matrózt
kapitánya csakugyan kitett Juan Fernandez szigetére, hol négy
esztendőn át élt egyes-egyedül, míg Rogers kapitány meg nem
mentette. Az eset meg volt írva Rogers és Cook utirajzaiban meg a
Steele Englishmanjében, de egyikben sem volt kirajzolva az, ami
Defoe könyvének a tárgya: az ember küzdelme a természettel.
Defoe könyve a civilizáció története, regény formában. Robinson
kicsiben elvégzi a civilizáció egész munkáját, magára
hagyatottságában feltalálja úgyszólván az egész kulturát. Nem hiába
akarja Rousseau Emilje ezt az egy könyvet adni minden gyermek
kezébe olvasmányul. Defoe maga sem érte utól ezt a művét;
leleményes feje nem talált többé hozzátenni valót, Robinson
folytatásai puszta kalandok.
Minden olyan egyszerűen van elmondva, hogy átérezni minden
helyzetet s ez a másik nyitja annak, hogy a könyv olyan érdekes és
valószínű. Robinson fiatal szívének kaland- és szabadságvágyában,
a veszély, megmenekülés és elhagyatottság láttára az érzések
egész scáláját végig érezzük. Minden egyes találmánya és munkája
az élete biztonsága révén is érdekel. Egymás mellett látva őt és
Pénteket, latra vetjük az értelem és civilizáció értékét a
műveletlenséggel szemben. Mikor hozzájok vetődnek a spanyol
matrózok, átérezzük az emberi összetartozás érzését s látjuk
nyomában a társadalmi rend kialakulását. Végül, hogy semmi ki ne
maradjon, megjelenik egy bölcs pap, az erényes élet apostola.
Philosophiai értekezés ez a művelődés történetéről s meg kell
csodálnunk a Defoe művészetét, aki ezt természetesen tudta
belevinni egy embernek az életébe s aki a legtisztább
valószínűséggel rajzolt meg olyan érzéseket és gondolatokat,
amelyekből a polgárosultság kellő közepén semmit sem
tapasztalhatott magán.
A szülők, akik a gyermekek kezébe adták ezt a könyvet, nem
értették sem mély tartalmát, sem finom művészetét s az ő
segedelmük nélkül a gyermek szeme sem nyilhatik meg ezek iránt,
legfeljebb ösztönük érez valamit. A gyermekek azért jól jártak: a
világ egyik legérdekesebb könyvét kapták olvasmányul és jól járt
Defoe, mert a felnőtteknél mohóbb és hálásabb közönséghez jutott.
Jól jártunk mi is, mikor olyan könyvet adtunk gyermekeink kezébe,
amelyből többet és hasznosabbat tanulhatnak, mint a mi
példáinkból.2)
 III. A POLGÁRSÁG EMELKEDÉSE.

1. Állambölcselők és közgazdák.

A Habeas Corpus és a Declaration of rights óta folyvást

emelkedett a polgárság. A parlamenti háborúk során megerősödött,
a gyarmatokban meggazdagodott; Locke elmélete az állam éltető
erejévé tette. Tudatában is van erejének és féltékenyen őrzi jogait.
Mikor a király ki akarja zárni a parlamentből Wilkest, amiért lapjában
szóvá tette a trónbeszédet, négyszer választják meg újra s mikor a
megvásárolt követek mégis kizárják, a felsőházban Chatham, az
alsóban Burke kél ki ez önkény ellen, a londoni polgárság pedig felír
a királyhoz, hogy ez a parlament nem képviseli a népet s így
törvénytelen. Fel kellett azt oszlatni és befogadni belé Wilkest. Pedig
Wilkes üres politikai kalandor volt, de éppen az mutatja a polgárság
értelmét, hogy kitartott az elv mellett, ha ilyen egyénről volt is szó.
Részt vett a küzdelemben az egész nemzet. A Public Advertiser
nagy időközökben politikai leveleket adott közre a Wilkes esetről,
Junius aláírással, melyek mind nagyobb feltünést keltettek. Elmés,
csípős és fordulatos volt a levelek hangja, eleven a formájuk – kivált
mikor az író Philo-Junius néven önmagával polemizálni kezdett,
csakhogy ismételhesse és megerősíthesse nézeteit – meggyőzőek a
fejtegetések, tiszteletreméltó írójuk bátorsága, mely akkor sem
lohadt, mikor a lap kiadóját a király ellen írt levél miatt törvény elé
állították. 1768 november 21-étől 1772 január 21-ikéig 69 levél látott
napvilágot, később kötetbe gyüjtve is megjelentek. A könyv előszava
azt mondja: «Hallgassatok meg, mikor arra intelek: sohase tűrjétek
elszánt és szívós küzdelem nélkül, hogy alkotmányotokat
megtámadják, akármilyen csekélységben is. Egyik eset a másikat
vonja maga után. Felhalmozódnak és törvényekké válnak… Írjátok
lelketekbe s véssétek bele gyermekeitek szívébe, hogy a sajtó
szabadsága palladiuma az angol nép minden polgári, politikai és
vallási jogának. A király hatalma s az előljáróké nem önkényes
hatalom. Csak megbizottai az állammnak, nem tulajdonosai».
 Nemcsak az angolokénak, minden alkotmánynak védelme a
Június levélsorozata. Az angolok legnagyobb politikai írójuknak
tartják e levelek szerzőjét s magánlevelek kézírásának, stilisztikai
fordulatainak és felfogásának összevetéséből kinyomozták, hogy e
vasálarc mögött a dublini születésű Sir Philipp Francis (1740–1818)
rejtőzik, aki a hadügyi hivatalban nem bírván előre menni, 1774-ben
átlépett a kalkuttai bírósághoz, 1781-ben visszatért Londonba s a
Bath-rend lovagja lett. Ő mellette mások is küzdöttek az angol nép
politikai szabadságaiért. Oly államtudósai voltak ennek a kornak,
mint Burke, aki a választójog szabályozásában s a nyilt szavazásban
kereste a parlament megtisztításának eszközeit s olyan szónokai,
mint William Pitt, később Earl of Chatham (1708–1778), akinek
cicerói beszédeit ma minden gimnazista ismeri Angliában, és
Sheridan, aki a Byron szemében felülmúlta Foxot, Burket s korának
minden szónokát.
A szabadság mellett támadnak szószólói a jólétnek is. Adam
Smith (1723–1790), az erkölcstan és logika tanára Glasgowban,
értekezést ír a nemzetek jólétének természetéről és okairól. Oly
korban, mely csak az arany és ezüst felhalmozásában kereste a
gazdagságot s mindent elkövetett, hogy ami máshol olcsón terem,
azt az ország sorompóinál drágává tegye: Smith a szabad
kereskedés hasznosságát hirdette s azt, hogy a jólétnek egyedüli
forrása, minden értéknek teremtője: a munka. Tanításai, amint
azokat Cobden Richárd tovább fejlesztette s Malthus kiegészítette,
ma az útfélen röpködő szárnyas igék; de hogy azzá lettek és ma is
azok, éppen az a bizonyság igazságuk mellett.

2. Az erkölcsös és szatirikus regény.

Megnövekedett erkölcsi és anyagi erejével a polgárság lett a

nemzet magva. Ebben a rétegben csirázott a jövő. A főurak életét a
gyarmatokból beözönlő kincsek hallatlanul színessé és fesletté
teszik s oly elkeseredetté a szegény népet, hogy félős az utcákon
járni a rablók és gyilkosok miatt. E két véglet közt a polgárság
munkás, vallásos és erkölcsös. Belőlük kerül ki az olvasóközönség,
nekik és róluk írnak az írók. A regény, mint eleinte mindenütt, itt is
demokrata s itt annak is marad, formában, tartalomban egyaránt; a
köznapi élet prózáját választja nyelvül; a mindennapi életet rajzolja
és a tömeg embereit. A tapasztalás és megfigyelés eszközeivel
dolgozik; érdeme a józanság és élethűség. Itt mindig is ezen az úton
marad a regény, mert e tulajdonságok a nemzeti jellem alapvonásai.
A közönségnek maig is azok a könyvek tetszenek legjobban, melyek
nem zaklatják föl a szenvedélyt és képzeletet, hanem meghagyják
olvasóikat a maguk világában. Szeretnek gyönyörködni a maguk
erényeiben s elítélik a főurak paráznaságait. Az írók tehát erényt
prédikálnak és kigunyolják az erkölcstelenséget. Megterem a polgári
élet józan és élethű rajza, a nem regényes regény: az erkölcsös és
szatirikus.
Az erkölcsös regény megteremtője Samuel Richardson (1689–
1761), maga is egyszerű polgárember volt; szedőségen kezdte,
azután meggazdagodott és nyomdát nyitott. Nyugodt kedélyű,
megelégedett ember s meghiggadt, ötven éves, mikor első regényét
írja. A címe: Pamela, vagy az erény jutalma. Pamela erényes
cselédleány, aki addig áll ellent lord-gazdája kísértéseinek, míg az,
meghatottan ekkora lelki nagyságtól, a VIII. kötet végén feleségül
veszi. Richardson elmondja egyik levelében, hogy hallotta ezt az
esetet s alkalmasnak találta arra, hogy a fiatalságnak megmutassa
az erény hasznos voltát. A második regényben (Clarissa, 1748)
Harlow Clarissát kedve ellen erőltetik férjhez pénzvágyó szülői, mire
ő régi lovagjához, az elmés, csélcsap Lovelacehoz menekül, aki
hosszas ellenállás után, altató segítségével zsákmányául ejti.
Clarissa meghal bánatában; egy rokona megöli Lovelacet, aki
bűnbánón hal meg. Tanulság: Ne erőszakoskodjatok gyermekeitek
szívén, szülék; leányok, ne hallgassatok a mézes-mázos beszédre;
csábítók, meglakoltok ám! – Végül megírta az erényes férfi és nő
jellemrajzát Sir Charles Grandisonban (1753) és szerelmesében,
Poretta Clementinában, aki inkább zárdában hervad el, mintsem
protestáns férj neje legyen. Nem hiába volt a regény első címe The
good man: Grandison valósággal a jóság tökéletes automatája.
Ennyi erényt már a puritán közönség is megsokallott. De Richardson
a tanulság kedvéért írt s ezt be is vallotta a Pamela előszavában.
Szerencsére a sivár oktatáson kívül van ezekben a munkákban
egyéb is. Megdöbbentőn terjedelmesek ugyan s a levélalak, melyről
Richardson nem tud letenni, hamar válik unalmassá, de szerkezetök
olyan kitünő, hogy Diderot kész drámáknak nevezte e regényeket s
a levél bizalmas formája annyi finom részletrajzzal teszi elevenekké
az alakokat, hogy nemcsak az író maga könnyezett sorsukon,
hanem a közönség is. Smollett abban kereste e regények legfőbb
érdemét, hogy az írásműveknek egészen új műformái. Kétféle
értelemben is: mint erkölcsös- és mint levélregények. Hatásuk elér
Voltaireig és Lessingig, másfelől Rousseau Nouvelle Heloiseáig.
Walter Scott azt írta Richardson életrajzában, hogy ő rántotta le a
regénybeli mesés királyfiak merev álarcát s addig elburkolt arcukat ő
árnyalta ki az élet színeivel. De azért alakjai még erkölcsi szabályok
példái maradtak, akiket nem egyéniségük hajt, hanem az író vezet.
Az élet egész össze-visszaságát, rossznak és jónak
egybetorlódását Henry Fielding (1707–1754) tudta először
összebogozni alakjai lelkében. Ő nem egy csendes comptoir kis
ablakán át nézte a világot; legaljáig ismerte az életet, minden
szenvedélye végig szántott lelkén. Volt víg etoni diák s mikor a
szegénység onnan elkergette, felcsapott színigazgatónak
Londonban, aki könnyedén odavetett bohózatokkal kereste kenyerét,
többek közt a Hüvelyk Matyi történetével. Azután jogot tanult a
Templeben, közben röpiratokat és regényeket írt s mint békebíró halt
meg. Az emberi természetnek majdnem minden vonása megvolt
benne: jószívű a könnyelműségig, vidám a léhaságig. Mikor
házassága és valami örökség révén vagyonhoz jut, három év alatt
elveri; de azután is tökéletesen boldog, ha valamelyik lebujban egy
darab húshoz jut vacsorára. A maga életét rajzolja Amelia (1752) c.
regényében, mikor Amelia összekészíti szerény kis vacsorájukat s
dobogó szívvel várja férje hazajöttét, az meg ezalatt újabb bánatot
hoz a fejére. Ebben a regényben feleségét gyászolta el, akit lelkéből
szeretett. Hónapokig együtt siratta szolgálójukkal, azután feleségül
vette ezt. Természetes, hogy ez az ember nevetségeseknek találta a
Richardson erénybábjait. Tulajdonképpen azért fogott tollat, hogy
azokat kiparodizálja. Nem az erényt gúnyolta ki, csak az erényesség
affektálását. Képmutatóknak tartotta a túlságosan erényes
embereket s a Tom Jones Blifiljében megmutatta, mennyi
gonoszságot takar az álszenteskedés. Gyönyörködik az emberi
fonákságokban, jóízűen nevet rajtuk. Tom Jones kitöri a karját,
Square maximákkal vigasztalja, hogy a gondolkodó ember
egykedvűen tűri a fájdalmakat; beszédközben azonban megharapja
a nyelvét s tüstént kiloccsan belőle egy pár káromkodás.
Ment volt minden mellékes céltól, pusztán az emberi természet
rajzában találta kedvét s abban kereste az olvasóét. Tom Jones első
fejezetében azt mondja: «Amit itt feltálalunk vendégeinknek, semmi
egyéb, mint az emberi természet… A válogatósak, félős, azt vetik ez
ellen, hogy ez közönséges és mindennapi; hiszen mi más a tartalma
valamennyi regénynek, elbeszélésnek, színdarabnak és versnek,
amelyek megtöltik a könyvesboltok kirakatait? De hány pompás
eledelről kellene az epikureusnak lemondania, ha ezen a réven
visszautasítana minden köznapit és közönségest, csak mert hasonló
elnevezésű fogásokat a legutolsó lebujokban is találni. S csakugyan,
az íróknál éppen olyan ritkán találni igazi emberi természetet, mint a
boltokban valódi bayonnei sonkát és bolognai kolbászkákat». S
hátrább (X. könyv. I. fej.) azt mondja az emberi jellemekről:
«Okosnak sem tartom, ha angyali vagy ördögi alakok szerepelnek a
költeményben, minthogy láttukra az embert hamarább aggodalom és
szégyen fogja el, mintsem hogy példát venne róluk. De alapjában jó
embereknél a hibák és vétkek annál szembeötlőbbek, mert kirínak
erényeik közül s láthatjuk, hogy ezek a hibák mennyi bajba keverik e
szeretetreméltó jellemeket».
Ezekben a sorokban Fielding maga jellemzi magát. S munkái
pompásan megfelelnek elveinek. Abraham Adams a legderekabb
alakja s Thackeray azt a regényét nézi legtöbbre, amelyben ez a
becsületes pap, a wakefieldinek előképe, a főszemély: The
Adventures of Joseph Andrews and of his friend Mister Abraham
Adams s mennyi gyarlóságát ismerjük meg ennek is. Fielding nem
teszi alakjait a jómód üvegburája alá; kiűzi őket az életbe, a kocsmák
borgőzébe, az országutak szennyébe, nélkülözések és gyarlóságok
közé; ott válik el, hogy milyenek. Mennyi ütleget kap az ő kedves
lelence, Tom Jones, amíg elnyeri a Squire Western leányát. A
realitás iránt való kitűnő érzéke révén vált Fielding a realista regény
atyjává s a legnagyobb regényíróvá Dickens előtt. Regényeit ma is
olvassák s egy pár erős neveletlenséget nem számítva, most is
gyönyörűséggel.
A korszak hű képét adja ez emberöltőnek több más írója is, de az
emberi léleknek ilyen pontos és könnyed rajzát nem találni sem
Smollett, sem Sterne munkáiban. Tobias Smollett (1721–71)
annyira a valószínűség után veti magát, hogy minden története egy-
egy darab valóság; a nevek nála egytől-egyig álnevek, melyek őt
magát leplezik. Roderick Randomja hajóorvos, mint ő volt s tengeri
kalandjai és szerelmi története az író tulajdon életéből valók; az
Előkelő hölgy emlékezései a Peregrine Pickleben épp ilyen
hitelesek, lady Vane írta ezt a részt s vétette fel jó pénzért a kapós
író regényébe. Humphrey Clinker útileveleit az ő saját skóciai
útjának emlékei teszik elevenekké. Mindezen regényeiben s Fathom
morális és Sir Lanncelot Greaves kalandos történeteiben is, frissebb
és leleményben dúsabb elbeszélő Richardsonnál; a lélekrajz
élethűségében nem messze marad Fielding mögött. De Fielding
emberei szeretetreméltóbbak s jobbak is, bár a francia kritikusok már
róla is azt mondják, hogy «a bő aratásból, melyet tele kézzel hoz,
kifeledte a virágokat». Nyersek és illetlenek az ő emberei s erős és
durva természetük annyi kalandon tombol át, amennyi, ha őket nem
is, az olvasót bizonyára kimeríti. Nyers őszinteség dolgában közeli
rokona Hogarth a maga reális rajzsorozataiban.
Finomabb elemző Laurence Sterne (1713–68). Egyszerű falusi
lelkész, vérköpős beteg ember, akinek az élet csak egy
gyönyörűséget engedett meg: a szemlélődést. Ebből aztán ki is vette
a részét. Szeretetreméltó, meleg kedélyű író, akinek a közelében jól
érezzük magunkat; azok az apró illetlenségek, melyeket itt-ott
elkövet, a kor rovására mennek. Munkái nem is egyebek örökös
megfigyelésnél; mind csupa ötlet és megjegyzés; az író elmésen
társalog, szórakoztat és lebilincsel, de a regény áll, sőt alig indul
meg. Tristram Shandyban a hős csak a harmadik kötetben jő világra
s a hatodikban adják rá az első nadrágocskát. Ez lett volna a világ
legterjedelmesebb életrajza, ha ebben a tempóban egyáltalán
elkészülhetne. Lassúságán látszik, hogy a maga gyönyörűségére ír.
Egy kissé mindig azok pártján van, akiken nevet s közel van hozzá,
hogy hálás legyen azok iránt, akik másoknak egy mosolyt
ajándékoznak. Minden alakja oly rokonszenves, mint Yorik, a lelkész,
akiben magát rajzolta, de a legkedvesebb egyéniség könyveiben: az
író maga s nincs okunk valami nagyon bánkódni azon, ha alakjai
nem jutnak tőle szóhoz. Mint az embert, a természetet is úgy figyeli
meg; az Érzelmes utazás (Yorik’s Sentimental Journey) címében ő
faragta a rá nézve annyira jellemző szót: sentimental. Könyvében az
út érzelmek közt vezet, amelyek Francia- és Olaszország természeti
szépségeiből sarjadnak. Pompás apró hangulatképek, kis
genreképekkel tarkítva. Ennek a könyvének vége is van, éppen mert
csupa apró skizzekből áll, amelyek akárhol abbamaradhatnak.
Ezek az írók, Fieldinget kivéve, ma már csak nevek az
irodalomtörténetben. De maradt fenn ebből a korból egy kis regény,
mely ma is ott forog az olvasók kezén. Népszerűségre kiállja a
versenyt Robinsonnal, érték dolgában a legkitűnőbb elbeszélés
Dickens előtt. Oliver Goldsmith (1728–1774) regénye ez: A
wakefieldi papról (The Vicar of W.).
Meséjét összefoghatni egy pár mondatban. Egy jámbor lelkész családja
örömest veszi a fiatal földesúr látogatásait. Az úrfi elcsábítja a nagyobbik leányt,
álpap előtt feleségül veszi, azután elhagyja. A leány testvérbátyjának egy indiai
ezrednél szerez helyet s a szükséges pénzt ő hitelezi az apának. E réven azután
az ellene támadó apát az adósok börtönébe juttatja s azalatt elraboltatja kisebbik
leányát is, akit azonban a családnak egy régi szegény ismerőse megment.
«Legyünk törhetlenek s a szerencse végre hozzánk hajol» – mondja az egyik
fejezet címe, amelyben csakugyan jóra is fordul a csüggedetlen papnak és
észretérő családjának a sorsa. Kiderül, hogy az élvhajhász úrfi esküvője Oliviával
igazi házasság volt egyik cinkosa cseléből, aki e bűn tudójaként akart pénzelni az
úrfitól; a kisebbik leány megmentőjéről kiviláglik, hogy a csábítónak nagybátyja,
dúsgazdag baronet, aki most feleségül veszi a leányt s kiváltja ipát a börtönből. Az
Indiából hazajött fiú, kit a csábító börtönbe juttatott, mikor huga gyalázatáért
párbajban akart bosszut állni, elveszi régi szerelmesét, az úrfi mátkáját.

E kis mesében sok a képtelenség; de az író maga azt mondja

rövid előszavában: «Lehet a könyv mulattató, ha sok hibája van is és
lehet unalmas egyetlen képtelenség nélkül». Az egész úgy van
összeállítva, hogy az erkölcsi intelem és tanluság minél hatásosabb
legyen. Minden fejezetnek megvan a maga tanulsága. Mikor az úrfi
jövedelmező állások ürügye alatt a leányokat Londonba szeretné
csalogatni, de terve szerencsére füstbe megy, Goldsmith előre azzal
az axiomával kereszteli meg e fejezetet: «Látszólagos balesetek
valóságos áldások lehetnek». Ilyen erkölcsi axiomákkal szolgál
valamennyi szakasz. A párbeszédekbe is vitatkozások vannak szőve
az angol szabadságról, az irodalomról, a börtönökről, a törvényekről,
melyek büntetni akarnak, nem javítani. Maguk az alakok erkölcsi
mintaképek. A családfő azt tartja, hogy a becsületes ember tartozik
honának hasznot hajtani, derék emberek felnevelésével; ezért
házasodott meg. Hitvesét úgy választotta ki, mint ez az
esketőruháját, nem a külcsínnal, hanem jóságával gondolva.
Felesége jó gazdasszony, gondos anya; ő a ház feje; ő szeleteli fel a
húst, közben elmondja minden tál históriáját. A gyermekek az ő
szemükben a hazának adott ajándékok, akiknek kötelességök
szüléiket ebéd után énekkel vidítani; a fiúk a gazdaságban
segítenek. Az apa maga «a világ három legnagyobb hivatását
egyesíti: lelkész, férj és családapa». Még pedig milyen férj! Előre
megírta s berámázva a kandallón tartja neje sírversét. Apának is
ilyen: ha marka üres, bő tanácscsal ereszti világgá nagyobbik fiát.
Életének minden percében lelkész. Midőn megtudja, hogy leányát
megszöktették, elátkozza a csábítót. «Bocsásson meg az ég nekem
s neki, amiért ezt tettem», teszi hozzá nyomban. Mikor a börtönbe
hurcolják, megdorgálja azokat, akik ki akarnák szabadítni; a
tömlöcben vallásos tanításokat tart rabtársainak. Jámborsága néha
majdnem túlságos, de mindig őszinte. A lelkész és polgár tökéletes
mintaképe az öreg Primrose, akiben atyját rajzolta Goldsmith.
Goethe lelkesülve beszél ez alakról s e csöndes, elégedett életről a
Dichtung und Wahrheitban.
Ez a regény mintája minden későbbi angol regénynek. Az erős
erkölcsös érzés, az elvetemült gazemberek s a derék, vallásos, tűrő
jók, szerencsétlenségeik, türelmök és diadaluk meg van minden
angol regényben. Goldsmith jellemzési módja is átszállott utódaira.
Az angol józanság, a pontos megfigyelés jut itt szóhoz, hogy divatba
hozza az élethű realizmust.
Hányt-vetett életén át, mely szinte a Primrose György életére
emlékeztet, Goldsmith mindennel megpróbálkozott: de színdarabjai
megbuktak, görög, római és angol történelme nem keltett figyelmet,
természetrajza befejezetlen maradt. Két költeménye (The traveller,
The deserted village) komoly becsű munka, de egymagukban nem
szereztek volna hírt írójuknak. Mint Manon Lescaut története a
Prevost abbéét, úgy tartja fenn az ő nevét kis regénye, mely hű képe
az angol népnek, mintája az angol családnak, dicsérete az angol
erkölcsnek.
Az angol regény, éppen mert tulajdonságai a nemzeti jellemből
sarjadtak, mindig az maradt, ami akkor volt: nem fordult el sem a
köznapi élettől, sem a józanságtól, sem az erkölcstől.
Külföldön a regény útja kettészakad; az egyik a külső világ
megfigyelése, az életviszonyok vizsgálata felé halad s a
naturalismus révében köt ki; a másik a belső emberbe fúrja bele
magát, lélektani eszközökkel dolgozik s az analysisben leli
gyönyörűségét. Mindegyik utat keresztezik a tudományok és
eszmeáramlatok, a regényíró lélekbúvár és szociológus, történetíró
vagy az erkölcsök kritikusa, a regény pedig a korszak
encyklopaediája. Ezek az utak Angliában nem szakadnak úgy külön,
mint egyebütt.
Az író levetheti a mindennapi élet zubbonyát, fürkészhet kivételes
jelenségeket, lehet világfelfogásában arisztokrata s ha kedve tartja,
a képzelet lovagja, mindez csak egyéniségét jellemzi, nem a műfajt.
A külső és belső élet rajza egybefonódik náluk s jórészt ennek
köszönhetik íróik, hogy hírnevüket nem sodorják el a korszellem
változó divatai. A régi classikus regények nem kopnak ki a
könyvtárakból a regényírás classicus századában sem, melyben az
angol közönség Scott, Dickens, Thackeray műveiben
gyönyörködhetik.

3. A polgári színmű és a bohózat. – Garrick.

A színházaknak ugyanaz a közönségük volt, mint a regényeknek

s e közönségnek ugyanaz volt az ízlése itt is. A színmű tehát
hasonló lett a divatos regényekhez, csak a színműírók tehetsége
maradt messze a regényíróké mögött. A főurakat a színpadról is
kiszorítja a polgárság. Beszédükről lepattog a rím és rhythmus
fénye, a francia drámák eleganciája veszendőbe megy. Megbomlik a
szabályos alaprajz; kuszán van odatoldva egy-egy részlet itt is, ott is,
mint a polgári házaknál. A rend iránti ízlés kivész; a cselekmény
kedve szerint szökellhet ide-oda. Ez emberek lelkének nincsenek
mélységei; a darabok csupa felpuffasztott napi hírek, melyek
szembe állítják a bűnt és az erényt, akárcsak a Steele és Addison
kritikái.
Egy fiatal embert rávesz egy csábító asszony, hogy lopja meg
gazdáját, egy gazdag boltost. Azután megöleti vele nagybátyját,
hogy gazdag örökséghez jusson. Egyszerre minden kiderül s mind a
kettőjüket kivégzik. Ez a kor legnépszerűbb színdarabja, George
Lillo George Barnwellje. A city kereskedői esztendőkön át ide
küldözték tanulóikat és segédjeiket, hogy megtanulják, mire vezet a
hűtlenség és lopás. Szakasztott ilyen Lillónak (1693–1739)
valamennyi darabja s a másoké is. Edward Moore (1712–57) A
játékosban (The gamester) egy hamis játékos leálcázásával és
bűnhődésével gyönyörködtette a közönséget. Nincs ezeknek az
együgyű színdaraboknak egyéb érdemök, mint hogy Voltaire és
Lessing ezek mintájára faragják ki a polgári drámát.
A vígjáték is erősen az élethez símul. Young Sam Foote (1720–
1777), a kitünő színész és igazgató, a maga kis színháza számára
csupa olyan bohózatot írt, amelyekben általánosan ismert személyek
voltak kifigurázva. Sokan próbáltak szerencsét a vígjátékban,
némelyek, mint Garrick és Goldsmith, a felsőbb komikum felé is
igyekeztek. Igazi tehetség egyetlenegy akadt: Richard Brinsley
Butler Sheridan (1751–1816), akinek atyja is színigazgató volt; ő
maga színműírói sikerekről álmodott, míg később kitünő parlamenti
szónok lett s Cornwall főadószedője. De azért holtáig vidám legény
maradt, tele adóssággal, úgy is halt meg, a végrehajtóval halálos
ágya mellett. Meséiben nem sok az eredetiség; ha visszafizetné,
amivel a régi angol drámaírókon kívül Molièrenek és Kotzebuenak is
tartozik, egy árva jelenete sem maradna éppen. Mégis nagy
tehetség; lobogó jókedve, röpködő élcei, kedves dévajsága, a frissen
surranó cselekmény, mulatságos helyzeteivel és eleven, talpraesett
alakjaival Beaumarchaishoz teszik hasonlóvá egyéniségét,
természetesen ennek történelmi jelentősége nélkül. The Rivals, St.
Patrick’s Day, The Duenna voltak első darabjai. Legnagyobb sikert a
School for Scandal aratott. Mint Tom Jones és Blifil, úgy áll itt
szemben a két Surface testvér. A kisebbik csupa derékség, a
nagyobbik merő képmutatás; egy második Tartuffe, a tisztességnek
csak látszatára ügyel, de lelkiismeretes annyira, amennyire
előmenetele megkívánja. Viszonyt sző gyámjának a feleségével s
öccséről hírleli ezt. Az nyiltságában mindent kitálal, de azután össze
is békíti a házaspárt. Örökre élő alakok ezek s velök együtt Sir
Anthony és Mister Malaprop a The Rivalsban. A legelevenebb mégis
Puff, a darabgyártó és színházi kritikus, a pózoló reklámhős, a
Kritikus vagy egy tragédia-próba című darabban (The Critic, or a
Tragedy Rehearsed), melyet Cumberland szörnyű tragédiái ellen írt,
mint Buckingham Dryden ellen a magáét. Shakespeare óta nem
látott az angol színpad ilyen vérbő és mozgékony embereket; a
vígjátékban maig sem akadt ott párjok. – Sheridan nélkül merő
sivárság lett volna az angol színpad élete, ha éppen ez időtájt fel
nem támad maga Shakespeare. E kor első színésze, David Garrick
(1716–79) huszonöt Shakespeare-szerepet játszott; igaz, hogy
nagyrészt a maga átdolgozásában, elferdítve. Ő rendezte az első
nagy Shakespeare-ünnepeket Londonban és Stratfordban, ő gyüjtött
Shakespeare első szobrára. Megérdemli, hogy ott feküdjék a
Westminsterben, Shakespeare szobra alatt – Heine szavai szerint:
«mint a hű kutya gazdája lábai előtt». Ekkor kezdődik Shakespeare
elmúlhatatlan uralma a színpadon.

4. Aesthetikai elméletek; a kritika. Johnson Sámuel.

A regény és a színdarab új útra tértek, de az új iránynak még

nem akadt aesthetikusa. A kritika codexe még Pope és Dryden
tanácsaival volt tele. A messzebb néző moralista gondolkodók meg
a művészi gyönyörűség eredete körül puhatolóztak, rendesen közös
forrását keresve a szépnek az erénnyel, mint Francis Hutcheson
(1694–1746). Mások, Gerard es Home, atomokra darabolják az
emberi lelket s ilyen parányaiban keresik a szépség egyes