1915 Diary of S An sky A Russian

Jewish Writer at the Eastern Front S. A.

An-Sky
Visit to download the full and correct content document:
https://ebookmeta.com/product/1915-diary-of-s-an-sky-a-russian-jewish-writer-at-the-
eastern-front-s-a-an-sky/
More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

Hitler s Wolfsschanze The Wolf s Lair Headquarters On

The Eastern Front An Illustrated Guide 1st Edition John
Grehan

https://ebookmeta.com/product/hitler-s-wolfsschanze-the-wolf-s-
lair-headquarters-on-the-eastern-front-an-illustrated-guide-1st-
edition-john-grehan/

THE EASTERN FRONT 3 Russia s Last Gasp The Eastern

Front 1916 1917 Prit Buttar

https://ebookmeta.com/product/the-eastern-front-3-russia-s-last-
gasp-the-eastern-front-1916-1917-prit-buttar/

What s in the Sky Dear Dragon Margaret Hillert

https://ebookmeta.com/product/what-s-in-the-sky-dear-dragon-
margaret-hillert/

Scintillated sky at the blue hour 1st Edition Audi19

https://ebookmeta.com/product/scintillated-sky-at-the-blue-
hour-1st-edition-audi19/
Voices of Jewish Russian Literature An Anthology 1st
Edition Maxim D Shrayer

https://ebookmeta.com/product/voices-of-jewish-russian-
literature-an-anthology-1st-edition-maxim-d-shrayer/

Beneath a Mourning Sky 1st Edition Kristen Kieffer

https://ebookmeta.com/product/beneath-a-mourning-sky-1st-edition-
kristen-kieffer/

A Horse Named Sky 1st Edition Rosanne Parry

https://ebookmeta.com/product/a-horse-named-sky-1st-edition-
rosanne-parry/

A Sky Full of Song 1st Edition Susan Lynn Meyer

https://ebookmeta.com/product/a-sky-full-of-song-1st-edition-
susan-lynn-meyer/

A Diary of the Plague Year An Illustrated Chronicle of

2020 Elise Engler

https://ebookmeta.com/product/a-diary-of-the-plague-year-an-
illustrated-chronicle-of-2020-elise-engler/
Another random document with
no related content on Scribd:
 Midőn Pistától elvált, utolsó harczát küzdötte végig, arczát
megmelegíté a nagylelkűség, – legyőzte gőgjét, megismerte, hogy
ámbár Pista sem bátrabb, de szive nemesebb, – s ezen pillanattól
nem kivánt az emberek közt élni, hogy közönséges gyarlóságot
lásson, s e dibdáb népnek lábainál annyi legyen, mint a forgács, mit
vagy megtipornak, vagy odább löknek.
Kiment az erdőnek mélyébe, s néha födetlen fővel állt meg a
viharban, jól esett neki, mikor a szél összekóczolá, s ilyenkor
felnézett a százados tölgyre, melynek gyengébb ágait tépi meg a
vihar, maga pedig rendületlenül áll.
Télben a kályha szájánál ült, fütötte a kályhát, s az izzó parázsok
közé tekintve, agyában lerajzolá magát a harczos élet zaja, a
pattogó fának egyhangú zörejében a puskaropogás s olykor egy
hatalmas csattanásban kiegészítve lőn az ágyú, s még így
gondolatban is jól esett neki, hogy annyiszor röpült ő Pistával legelől,
s minő hátra marad el tőle a többi!
Történetünk idejében még a vad is szivesen húzódott volna el
valami sürűbe, ha az éhség ki nem veri szegény párát eledel után,
miért a rengetegeket igen gyakran messzire kellett összeszaladgálni;
mert tél és kegyetlen hideg volt, s a hótömeg ölnyire feküdt a föld
rétege fölött.
Alig törték meg az utat, már ismét behordta a szél, s a
«Kenyeretlen» csárda előtt hamarabb megállt a kocsi, mint máskor,
s a mi kis szénát összekotort nyáron a gazda, a beszorult emberek
mind elrimánkodták, hogy megkínzott barmaik valamikép éhen ne
veszszenek.
Pista volt a legutolsó vendég és látván, hogy a csárdában a
tüzelő-szalma is kifogyott, megigérte a szabadosnak, hogy másnap
estig legfölebb, megjön egy forduló szalmával, s azonkívül a
megfogyott élelmet megint kipótolja.
Néhány órával később az éjszaki szél ujabb vihart hozott, s nem
maradt embernyom az úton, csak a széles erdőnyilás vezette az
embert, ha ezen órában még az úton maradt volna, melyen a vadak
is eszeveszetten rohantak, mert vagy a vihar, vagy az éhség
kergethette őket.
A szabados hanyatlani érzé az erőt, sebeit elevenné tette a
kemény idő, melynek mérgétől nem kimélte magát, s néha órákig
elácsorgott a csárda előtt, vagy még messzebb is, ha tán valamely
megszorult utast a viharok künn szorítottak volna, – és Pista nagyon
észrevette, hogy a szabados önmagával birkózik, midőn
szenvedéseit tagadja, tehát föltette magában, hogy másnap
visszajön, nehogy inségben feledje az erdőn.
Fáradtan húzkodott be a konyhára néhány darab fát, mit előbb
vagdalt össze, – nehogy tűz nélkül maradjon, mert az utolsó szál
szalmát Pistának lovai ették meg, s míg az Keszthelyről megfordul,
ilyen zivatarban akár meg is fagyhat.
Alig veté le az utolsó fadarabot, s alig helyezkedék el egy
bundán, kegyetlen fájások rohanták meg, s majdnem elfásultan
hevert ott néhány óráig; – midőn pedig megszünvén a fájdalom, az
álom is lefogta szemét, a kályhában a parázs lassankint elhamvadt,
s mire fölébredt, már a hamu is megfázott.
Van-e valaki eleven ember ebben a házban? – szól egy ember,
kinek bajusza, szakálla jégcsappá dermedt, s mint egy csoda nézett
be a konyhaajtón.
– Itt vagyok! – mondja a szabados, fölkapaszkodván nagy kínnal,
hogy a betévedt embernek segéljen, ha tán segítségre lenne
szükség.
Az ajtó nyilásán át látta a gazda, hogy egy szánra rakott hintó áll
a félszer alatt, – előtte négy ló gőzölögve várja az enyhelyet, a
hintóból pedig két úrhölgyet segít ki egy úr és karjára fogva vezeti
őket az egykori borivóba.
– Irgalmas Isten, csakhogy megmenekülhettünk; – mondja az
idősebb hölgy, kiről a szépség virágai nem szálltak el, ámbár az
ifjabb hölgy gyermeke, de a két hölgy között alig van több különbség,
mint egy ágnak két virága közt, melyek közől az egyik a nyilott virág
egész pompájában, a másik pedig a most fakadó bimbó.
 Utasaink gróf Dunay nejével és leányával, kik az egyezségre
indulának s a zivatar az útban kapta őket s ha a csárdához nem
érnek, a fáradt lovak már az úton összerogynak.
– Anyám, – édes szép anyám! – mondja a gyermeteg hölgy,
anyját átölelve, – már azt hittem, hogy az út közepén fagyunk meg
valamennyien.
A szabados megdöbbent a szóra és sietve botorkált a konyhába,
hogy a kályhában éleszsze a tüzet, de midőn kemény ujjaival a
hamuba markolt, egészen hidegnek találta.
Tűzszerszáma után kotorászott, egyetlen kénpapir darabnál
többet nem talált, de tudta azt, hogy egy szál szalma sincsen a
csárdában, mi lángot ereszszen a fa alá, hogy tüzet fogjon, aggódva
kérdé a bejövő kocsistól:
– Jó barátom, nincs széna a bakon?
– Csakhogy magunk ide értünk, hisz utóbb már a kocsiládákat is
lecsavartam és a hóba hánytam, mert a lovak alig birták el a terhet,
hanem fél zsákra való abrakom van.
– Adja a lovaknak barátom! – mondja a szabados és egy
törzsökre hanyatlott, mert megriadt a gondolattól, hogy ennyi embert
az isten hidege vegyen meg, s az istálló sokkal tágasabb volt,
minthogy azt a négy darab ló megmelegíteni birja.
Dunay kijött a szobából, hihetőleg megérezte a melegnek fogytát,
s azt mondja a gazdának:
– Van-e fája, édes jó barátom?
– Az erdőnek legmélyében vagyunk uram, hisz a fára látok ki az
ajtón.
– Szokták füteni a kályhát?
– Ma reggel még ökröt is megsüthettem volna benne, de
lenyomott a fájdalom, – beszéli a szabados, – s míg később
elszunnyadtam, az alatt elhamvadt az utolsó szikra is.
 – Rakunk újra tüzet – mondja a gróf.
– Nem vártam volna a parancsolást uram; de nincs mit elgyújtani.
– Hisz akkor megfagyunk! – véli a gróf rémülten.
– Nekem jótétemény lenne uram; de szánom ott benn azt a két
ártatlan cselédet.
– Barátom!… mondja a gróf megriadva… ez igazság vagy tréfa?
– Uram, már mondám, hogy azokat sajnálom ott benn; mert hisz
mi férfiak nem ijedünk meg a haláltól, akár ma érjen el, akár holnap
– fejezi be a szabados, a kénpapir-szeletet forgatván kezében.
– Barátom, – mondja a gróf, – egy könnyű kendő meggyúl még
ettől!
– Nem hiszem, – okoskodik amaz, – alig akkora a papir, hogy a
ként rámázolhatták, – azonban próbáljuk meg, ha meg nem gyúl, –
megfagyni akkor is ráérünk.
A gróf beszaladt, de a téli ruhák között nem akadt egy darab,
mely használhatott volna, azért mielőtt a nőknek szólna, újra kiment
a konyhára, hogy finom ingét próbálja meg letépni, tán az megfogja
majd a lángot.
A szabados kiment a csárda elejére, hogyha tán elszóródott
valahol néhány szalmaszál, azonban a hó már a házoldalon kezdett
összegyülekezni, hanem midőn az erdőnyiláson végig nézne,
három-négy puskalövésnyire lát egy elakadt hintót, s valamivel idább
négy ember törtetett egyik fától a másikig.
– Nem hittem, hogy ennyien lesznek a temetésemen! – dörmögi
a szabados, ki után a gróf kisietett, s minthogy a jövőket meglátta, a
pihentebb lovakat elővezetteté, ha még megtennék a szolgálatot, és
a hóban bukdácsolókat egyenkint elhoznák.
A kocsis az első; a gróf a hátulsó lovak egyikére kapott, s az alsó
útra gázolának szél után, s ámbár elég kínnal, de mégis elég jókor
elérték a négy gyalogoló embert.
 Az ösmerkedés nem sokáig tartott, – az inség előtt a lenyujtott
kéz a legnemesebb emberbarát keze, s midőn az ember halódni
készül, utolsónak vélt órájában önként nyúl leghalálosabb ellenének
keze után s a végső végórában felebarátjait látja.
Baltayt fölsegíté a gróf a lóra, s mind a négyet átengedték a
lihegő utasoknak, a gróf pedig kocsisával a törésen ballagott, s mire
a két nő akart a gróf után tekinteni, hatan nyitottak be.
Baltay és Imre, valamint András és a kocsis volt az ujon érkezett
vendég, kik bámulva néztek egymásra a szoba közepén, de itt is
András törte meg a csöndet, levetvén hóna alól egy nagy csomót,
aztán pedig a nagyságos urat kezdé kiszedni a fagyból.
– Most már itt vagyunk valamennyien, – dörmögi András, – csak
a prókátorok hiányzanak ebben a farkasordítóban, hanem találunk
majd helyettük farkasokat.
Mindenki hallgatott, egyik sem tudta folytatni a beszédet, s
minthogy sokáig tartott a hallgatás, Dunay gróf kihívta Andrást a
konyhába.
– András! – mondja a gróf, – mi itt abban a veszedelemben
vagyunk, hogy az erdőben a fa között fagyunk meg; mert nincsen
mivel alágyujtsuk a fát.
– Itt van minden gyújtószerünk, – mondja a szabados a kis
kénpapirt előmutatva, – pedig ezzel a nyers fát tudom meg nem
gyújtjuk.
– Hála légyen a jó úristenek, – mondja András, – csakhogy itt
vagyunk.
– De megkivánta kend a halódást, atyafi, – boszankodik a
szabados, – hogy így megörült kend neki.
– De még nem kivánkozom kihordozóskodni ebből a világból,
hallja, jó barátom, – mondja András, – majd csinálok én tüzet, ha
még olyan nedves is a kelmed fája.
 – Az angyalok szólnak belőle, édes öregem, – véli a gróf, –
hanem ne késsék vele, fogjon rögtön hozzá, mert már a nők nagyon
érzik a hideget.
– Csak fél órát várjunk méltóságos uram, – hadd adjam meg a
módját, – azért menjen csak be, majd én az én uraimat hívom ki.
A gróf Andrásra hagyta a dolgot, – bement a nőkhöz, kik a kályha
mellett foglaltak helyet, az öreg úr pedig Imrét akarta kiküldeni, hogy
nézzen körül a házánál, hogy meg ne fagyjanak.
András kihívta a férfiakat, kik a hívásnak engedtek, s az öreg úr
Andrástól kérdezte:
– Mi a baj, András?
– Az, hogy itt fogunk megfagyni! – mondja András egész
komolysággal nézve szemközt, s elmondván, hogy nincs mit
meggyújtani.
– Ne kiáltson kend olyan hangosan! – mondja Baltay, – hisz én is
megijedtem, hát még azok a szerencsétlen asszonyok!
– No hát elhiszi a nagyságos úr, a mit mondtam? – kérdezkedék
András.
– El hát, – mondja kínosan, – csak azt sajnálom, hogy ezek a
szegény nők itt vannak.
– Magát sajnálja a nagyságos úr, jobb lesz!
– Legyen kendnek esze a pokolban, engem már elevenen
kinyújtóztathat kend!
András nem birta könyű nélkül megállni az öreg úrnak
lemondását, kivált mikor egy hosszú hallgatás után Baltay Imrére
nézett, s annak kezét részvéttel fogta meg.
– Imre, – mondja az öreg, – remélem emberré neveltelek, hanem
ha, mint remélem, tovább kibirod, mint mi, ezt a kis lányt megőrzöd,
a mig lehet.
 – Bátyám, – nem tagadom, – érette szivesen meghalok.
– Szereted?
– Nem mertem eddig megmondani! – vallja be a fiú.
– Régen vártam erre, s én nem mertelek rákényszeríteni; –
mondja az öreg is megkönnyezve a végszót, s midőn kendőjeért
nyúlna, hogy könyűjét letörülje, oldalzsebében nem lelé, hanem a
helyett Kisfaludy munkáit húzta ki, mit a kilépő gróf is meglátott már.
– Nagyságos uram, – mondja András, – még van egy szál
kéngyertyánk.
– Hát aztán!
– Nem bánná meg, ha az úrfi a kisasszonyt elvenné?
– Ne támaszsza föl kend az embert, – András! – szól
reménykedve az öreg.
– Ha azt a Kisfaludyt meggyújtom ezzel a kéngyertyával, mindjárt
lesz tüzünk.
– Nem ezt akarta kend mondani, András? – véli az öreg, – tudja
kend, hogy ez legkedvesebb jószágom.
Dunay meghatottan állt az öreg háta mögött, – s láthatta, hogy
remegnek az öregnek kezei, melyekben a könyveket tartja.
– Hát nem adja oda, nagyságos uram?
– Meggyújtaná kend az imádságos könyvét? – kérdi átható
hangon Baltay.
– Nem tudom, nagyságos uram! – mondja meglepetve a hajdú.
– Nekem ez imádságos könyvem! – bizonykolja az öreg, mire
Dunay elébe lép és először annyi idő után megszólítja az öreget.
– Most meg én faragok róvást! – mondja Dunay a multakra
czélozva, mire Baltay a gróf kezét megfogván, mondja:
 – Nem fogja azt tenni, – egyszersmind Andrásnak azt mondja: –
láttam, hogy elhozta kend azt a nagy pört, – gyújtsa meg kend azt, –
de Kisfaludyt el nem pörköli kend.
– Inkább a pört, mint a könyvet? – kérdi Dunay boldogságtól
csillogó arczczal.
– Megadom magamat! – vallja be az öreg, helyet adván
Andrásnak, ki a nagy csomó papirt a kályha szájához vitte, hol az
aprófa készen volt, azután egy ütet taplóval föllobbanták a
kéngyertyát, s a kis szelet papirról a láng a pörhalmaznak egyes
csomóiba kapott, s mire egy része elégett, a nedves fát is megjárta a
láng, durrogva égvén a kályhában, melyhez a didergő vendégek egy
nagy körbe ültek.
Midőn András a tűzbe lökte a pörnek utolsó levelét, azt mondja:
– Mondtam ugy-e, nagyságos uram, hogy én vetem ezt tűzbe!
– No, hogy jobban égjen, – teszi hozzá az öreg, – itt még a rovás
is, – mondja, kihúzván oldalzsebéből a rovást, mit oly régóta
hordozgat magával, – szent a béke köztünk.
Mire bemelegedett a kályha, Baltay megösmerkedett a kis
lánynyal, kit ma ölelt meg legelőször s kezét Imréébe adván, azt
mondja:
– Édes kis hugocskám, rég neked szántam én már ezt a fiút.
– Azt gondolja a nagyságos úr, – kiált közbe András, – hogy én
azt már régen nem tudtam?
– De nem tudta kend.
– Dehogy nem tudtam, – csak hogy nem akartam mondani a
nagyságos úrnak, hogy szivesen megbékülne, – csak valaki szép
módjával elkezdeni tudná.
– Semmit sem tud kend! – mondja Baltay, nagy diadallal szedvén
elő tárczájából egy rég meggyűrt levelet, s odaadá Dunaynak, ki
rögtön megismerte a boldogult herczeg írását, melynek hiányzó
sorai következők valának:
«– – – – – – – – – –
A végóra nagy későn mondja meg, édes jó barátom, hogy rövid
életünkben is temérdek jót tehettünk volna, s higyj nekem, nagy
nyugalom tudni, hogy sokan szerettek bennünket igazán, s elfeledni
akarva sem tudnak.
Öcséd, mint Dunaytól tudom, szép lelkü gyermek – Dunaynak
leánygyermeke van, ne engedd, hogy hajlékodból idegenek tanyája
legyen, a míg lehet; – vezesd össze a két gyermeket, hogy
szeretteid úgy sirassanak meg, mint az enyéim most engemet. – Ez
első és utolsó kérelme annak, ki hű barátod a sírig Herczeg
Batthyányi Lajos m. k.»
A sorokat Dunay hangosan olvasá, a két gyermek
összefogózkodék, s a nyomorult viskóban ölelkezék össze a rég
küzködő család, mely nem lelt elég helyet a széles birtokon egy
istenáldott szóra, míg a közös veszedelem egy csárda falai közt
hozta őket össze.
András három lépésről nézte őket, mint a fáradt művész nézte
ezt a munkát, mely nélküle nem tudott megkészülni, s melyből neki
csak az az osztaléka volt, a mi becsületes embernek mindenütt jut, s
miért a gazember fáradni nem akar; – az egyiknek kevés, a
másiknak pedig az öntudat végtelen jutalom.
– András! – kiált örömében Baltay, – ha haza megyünk, minden
rovást égessen kend össze.
– Senkire sem haragszik meg ezután nagyságos úr?
– Nem én, még kendre sem! – Tréfálódzék az öreg.
– Azt hiszi nagyságos uram, hogy nem lesz még olyan magyar
ember, kinek rováson a helye?
– Azt már ezután nem mi rójuk meg, hallja kend; de a
közvélemény.
 XI.
(Egyezség prókátorok nélkül.)

Pista csak esteledésig maradt otthon, aztán megrakodván

élelemmel és szalmával, visszaindult, de az erdőbe nem mert
behatolni, hanem a szélső faluk egyikében meghált.
Reggelre megszünt már az orkán, de a hótömeg oly nagy volt,
hogy egyes mélyedéseken lehetetlen volt átmenni, de a becsületes
falubeliek nagy csoportban indultak meg az erdőségnek, hogy a
«Kenyeretlen» csárdást éhen veszni ne hagyják, – s ámbár a sok
mélyedés adott elég dolgot, déltájban szerencsésen megnyítottak
minden gátot, és a hű barát a csárdához ért; de nagyot csudálkozott,
midőn azt egészen megnépesedve találta.
Megösmerték egymást, mindenik örvendett a viszontlátásnak, s
midőn az első kérdezkedéseken átestek, a szabados félre hívta
Pistát.
– Pajtás! megvan még az írás, mit a kórházban átadtam?
– Megtartottam eddig.
– Barátom! – szólal meg újra a szabados, – nagyon elfáradtam
már e földön – s míg ez a bűn rajtam fekszik, nem tudok elvergődni
a más világra, – azért, ha hazatérsz, az öreg Baltaynak mutasd meg
az írást.
– Korán lesz még, Józsi!
– Láttál már engemet szaladni? – kérdé büszkén a szabados.
– Sem én, sem más! – nyugtatja meg őt a másik, megfogván
bajtársának kezét.
 – Lásd, Pista, szebb úgy meghalni, ha a halálnak magam
megyek szemközt.
– Tehát mit cselekedjem?
– Add át az öregnek az írást, most már talán ő is közelebb áll
oda, hova haragos képpel belépni nem engednek senkit, mondd,
hogy bocsásson meg!
– Hisz itt van a csárdában.
– Nem bántom, – mondja a szabados, – tudom, régen örült
ennyit; minek rikassam meg?
– A mint te akarod, pajtás, – nyugtatja meg amaz, – tehát
hazamenet.
Pista kocsiját a fiatalabb urak foglalák el és az öreg András, a
másikon pedig a nők és Baltay foglalának helyet, hogy estére még
Keszthelyre érjenek.
Az elválás előtt beszólíták a szabadost s a gróf kérdi tőle:
– Édes jó barátom, adósok nem akarunk maradni! – mondja, egy
erszényt húzva ki, melyben aranyok valának, – de a szabados
hunyászkodás vagy kevélység nélkül mondja:
– Méltóságos uram, én sem fizetek senkinek, nekem sem fizet
senki.
– De tőlünk mégis elveszen valamit.
– Semmit sem, méltóságos uram! Mi haszonra is adná, elkölteni
úgy sem tudnám, maradékom nincsen, veszendőnek pedig kár volna
itt hagyni.
– Barátom, – unszolá a grófné, – gyermekem boldogságát e
helyen értem meg.
– Adós voltam vele; – mondja hirtelen a szabados, látván, hogy
az öreg Baltay kiment, – mit Pista is észrevett, s a grófnak sietve
mondja.
 – Hiába kinál ennek valamit, – méltóságos uram, – ez már ilyen
ember.
A gróf sajátszerűnek, de egyszersmind megmagyarázhatlannak
találván a dolgot, – nem unszolá tovább, hanem kezet szoríta vele,
mire aztán azt mondja a szabados:
– Egy kérésem volna méltóságos uram, ha szószólómmá lenne.
– Édes örömest – felel rögtön a gróf, – hadd hallom, mit kiván?
– A méltóságos asszonyságok kezeit szeretném megcsókolni, ha
tán megengednék.
A két hölgy örömmel nyújtá oda a kezét, s midőn mindkettőt
megcsókolá, a grófné érzé, hogy egy könycsepp csordult ki a rideg
ember szemeiből, mit a grófné nem tudott megérteni, azért
megilletődve kérdi:
– Barátom, könnyezik?
– Jól esik ez nekem, méltóságos asszonyom; mert akkor sem
tudtam sirni, mikor apámat temették.
Minden oly megfoghatatlan, hogy a család maradni szeretne, –
de bejött az öreg, s unszolja őket a menésre, minek az a sikere lőn,
hogy egy bucsúköszöntés után a nők és a gróf kimenének. Baltay
pedig azt mondja a szabadosnak:
– Nem feledkeztem el, becsületes ember; – hanem addig is isten
velünk, hadd szorítom meg a kezét.
– Nem lehet, nagyságos uram, nem érdemlettem meg.
– A patvarba, – kinek szoríthatnám meg a kezét szivesebben,
mint a kendét?
– Nagyságos uram, – várjuk meg a holnapi napot.
– De én most menni akarok s holnapig nem várok.
 – Nem tartóztatom a nagyságos urat, – huzakodék a szabados, –
hanem holnap ilyenkor gondoljon rám, és ha akkor azt gondolja, a
mit most, nékem annyi, mintha kezet szorítana velem.
– Holnap is csak azt gondolom, a mit ma!
– Megtudom én azt is, – hanem éppen azért várjuk el a holnapi
napot.
– Na, legyen! – mondja Baltay; – agyafurt ember kend, – hanem
azért derék ember, ezt én mondom, Baltay.
– Bárcsak holnap is azt mondaná, nagyságos uram.
– Jó éjszakát! – búcsúzik Baltay; – tehát holnap ilyenkor
egymásra gondolunk.
– Azért jót állok, hogy nem feledjük el egymást, – végzi be a szót
a szabados, aztán pedig kiállt a csárda elejére s a távozó kocsik
után nézett mindaddig, míg az erdőnyilásból ki nem tértek, aztán
pedig a kályha szája elé ült le, folytatta a munkát: nézte a kályhában
a tüzet s mintha összeszámolt volna a világgal, könnyebbült kebellel
piszkálta az izzó szenet, s újra lerajzolódának emlékében az egykori
csaták, melyeket látni alig lesz már többé alkalma: de a régiekből
valamit feledni nem tud és nem akar.
Tán én is találtam volna egy bitófát, hová ezt az embert
kiköthetném s hű maradtam volna a nagy világ büntető törvényéhez,
mely addig nem talál megnyugvást, míg a bűnöst agyon nem veri.
Oh, mily érdekes olvasmány, látni egy embert, kinek lelkét az író
végighúzkodja a sáron, aztán pedig kilöki a szemétre, hogy még
több undokság ragadjon rá s mikor már egészen bizonyos, hogy
minden jó gyomrú ember megundorodik tőle, a szellemdús író
készen van elmondani azt, mi a varjúknak dobatik, – hisz mi köze
hozzá az írónak, hogy a tolvajt fel szokták kötni, – ő megtette a
magáét, földhöz verte a lelket, a testet miért kimélnék? – a közönség
érdekes olvasmányt akar, – ime, nyársba van már húzva egy ember,
tisztelt olvasó közönség, tessék ordítani!
 A húsz esztendős gyermek egy bolond órájában elvét egy lépést,
nincsen ember, ki utána nyúljon, hogy negyven-ötven esztendőnek
megmentse. Minek is! megbotlott vagy szántszándékkal esett el,
mindegy: kötözd meg. Ha ló lenne, s a lovat megcsipné egy légy és
kínjában kirugván, a kocsist is eléri, összeszamarazzák a kocsist, s
a ló – abrakot kap megint. – A pénzdarab leesik, felveszik a porból,
lefujják róla a port, zsebre teszik megint, – senki sem emlegeti
többé, hogy elesett; – csak az embert lökik vissza a sárba; – egygyel
több vagy kevesebb – az mindegy!
Utálom e lelketlen eljárást, s ha már a többség ilyen bolond,
tegyünk kivételt is, bizony-bizony ráértünk már egyszer.
Mire beesteledett volna végképen, Keszthelyre értek a vendégek.
Festetics a kocsizörejre lesietett s a nagy lépcsőhöz érve bámult
el, midőn a haragos atyafiakat együtt jönni látta, – azonban nem
sokáig késtek a megmagyarázással, s általános öröm lőn a
keszthelyi kastélyban.
Másnap reggel együtt reggelizett a család. András az
előteremben beszélgetett Pistával, kit a gróf felkéretett, mert hitte,
hogy a «Kenyeretlen» csárdának lakójáról többet tud mondani, –
különösen pedig azt akarta tudni, miért volna adósa nejének még
boldogságával is?
A reggelizés után Baltay kezét a grófnak nyujtván, átment saját
szobájába, hová András Pistát vezette be.
– Mi jót hozott, édes barátom? – kérdi nagy szivességgel az
öreg.
– Ezt a kis papirdarabot hoztam el, nagyságos uram, – mondja
Pista, – most már nincs mit titkolódznom, tessék elolvasni.
Baltay elhalaványult, valamint a gróf is, és az öreg remegő kézzel
nyult a papiros után, mely jól megöregedett, mióta Pista tartogatta;
hanem azért a belseje tisztán olvasható s az öreg úr elolvasta a
vallomást.
 – Ki írta alá mint tanú? – kérdi az öreg.
– Én és a kórházi felügyelő, – felel Pista, – hisz ott van az én
nevem mellett a főorvosé, tisztán ki van írva.
– Semmi kétség! – mondja az öreg, – a főorvos kezeírását
ösmerem, ő általa tudtam meg, hogy a pör a körmendi levéltárban
van letéve.
– A másik tanú pedig én vagyok.
– S a ki megölte?
– Ott a neve, nagyságos uraim, – a boldogtalan nekem szánta a
golyót és az úrfit találta el!
– Bocsásson meg neki a jó isten, én nem átkozhatom el.
– Nagyságos uram! – mondja Pista, – én még más szót is várok.
– Mit mondjak még, édes jó barátom?
– Hogy nemcsak nem átkozza el, de meg is bocsát neki.
– Tehát megbocsátok neki!
– Tüstént megyek, nagyságos uram, megviszem neki ezt a
vigasztalást.
– És még élne ez az ember?
– Tegnap valamennyien vendégei voltunk a csárdában,
nagyságos uram!
– Az a sánta ember?
– Kit úgy vert meg a sors, hogy az enyém helyett az ő lábát vágta
el az orvos, – mondja Pista, egyszersmind elbeszélvén az egész
dolgot, mint a hogy az Pécsett megtörtént velük.
– Úgy ez az az ember, kivel a hadjáratban az erdőnyilásban
álltak? kérdi a gróf.
 – Ott kaptuk a sebeket s az ágyúzás után kerültünk kórházba.
– Nem avatkozom az isten dolgába, – mondja az öreg, – látom,
büntető keze hamarabb elérte, mint én tudtam volna; ha az ég
megelégelé e szenvedést, én meg is sokallom és megbocsátok neki.
– Isten velünk! – mondja Pista s egy negyed mulva már megint
az erdő felé tartott. Baltay nem birt megválni a gondolattól, mely
néhány óráig nyomta, de midőn újra visszaélte a multat s elért a
jelenig, mely boldogságot kinált öreg napjainak, lassankint
lemaradozott a bánat s a két fiatalnak boldogsága félretolta az utolsó
ködöt is.
Alkonyatkor utólszor emlékezék a dologról s midőn elérte azt a
pontot, mely a tegnapi órának ideje volt, a mogorva szabados arczát
maga előtt látta, – megérté, hogy e vad vonásokon az erő duzzadt ki
egykoron s bár nagyot hibázott egyszer a kéz, elszenvedte azt
százszor és megrettenés nélkül vádolja el magát.
– Derék ember! – mondja hangosan az öreg, bemenvén
kedvenczeihez, kik a háborítatlan látás boldog örömeit érzék, – míg
a szabados étlen-szomjan várta Pistát a csárda előtt, mert megigérte
Pista, hogy hírmondónak bármi későn megjön.
Az időnek rideg képe lassankint elhomályosodott, hanem még
tisztán látta az úton a fekete pontot, mely fához mérve mindinkább
közeleg s néhány óranegyed mulva megérkezett a nagy kínnal várt
vendég.
– Megbocsátott! – mondja Pista a szabadosnak, ki egy szót nem
tudott felelni, hanem állva maradt egy helyben, míg Pista gőzölgő
lovait a nyughelyre vezette s a nagy istállóban tüzet rakott, hogy
szegény párákat meg ne ölje majd a hideg.
Magunk is érezzük, hogy e pillanatban lehető legkevesebbet kell
mondanunk s magunk is habozunk, nem tudván megosztani e
fejezetet, melybe két különvált képet kell illesztenünk, – az egyik a
mogorva szabados, kit a bocsánat fogott le, a másik a boldog
család, melyből most már az öreg anya sem hiányzik, hanem
szerettei között ül, nem gondolván a multnak szenvedéseire, ajkára
nem fért egyetlen szemrehányás, hanem áhítatos buzgalommal
bámulta a gondviselés művét, mely a szétszakadt szálakat ily nem
várt módon illesztette össze.
Alakjainkkal nem fogunk többé találkozni, sorsuk most már nem
érdekel bennünket, – küzdelmük közben megérett az az eszme,
melyért tollat fogánk: az irodalom nem árva többé, hanem egy
harczos, mely eszméivel hódít.
Baltay hű maradt Kisfaludyjához; András megelégedett
önmagával, hisz ő azon emberek közé tartozott, kik nem várnak
dicséretet, – mert az igazságot gorombán is megmondja, ha máskép
meg nem hallgatják, – s midőn egyedül maradt, egyet ránt dolmánya
szárán, mi nála körülbelül annyit tesz, mintha valami nálánál is
külömb ember megveregetné a vállát.
Festetics végighallgatván a történetet, midőn Baltayval megint
végignézék a keszthelyi intézetet, elégülten mondja:
– Barátom! – a mi szerepünk eddig tart; a többi a fiatalok dolga.
*
Midőn a Bakony erdején oly sűrű lőn a falevél, hogy a
madárfészek elrejtőzködhetett, Pista megint az erdő felé megyen; de
lovait most már nem ereszté meg oly sebesen, mint máskor, hisz
nincsen, ki vendégképen várja, meghalt a kifáradt ember s ma már a
nyughely várakozik reá.
Pista néhány csonka vitézt rakott föl kocsira s ezekkel adta meg
a legutolsó tiszteletet, a hidegült tetemet visszaadván a földnek.
A csárdától nem messze, a forráshoz is közel kikereste a
legárnyékosabb helyet s elkészíté az öröktanyát, míg az ébredésnek
órája el nem jön.
Nem volt ének, nem volt búcsúztató; nem volt osztozkodó nép,
hogy a temetésről visszajövén, elosztozzék a maradékon és még
össze is marakodjanak az aprólékon, hol a gombostűt is
megválogatják, nehogy egygyel többet vagy jobbat hordjon el a
másik.
A legszebb hantokat válogatták s nyirfának ágából illesztettek
össze egy keresztet s a mező virágaiból még koszorú is került.
Ledült a fa, árnyéka sincs többé, elrothadt porát fogja majd csak
egykor széthordani a szél, messze, mindenfelé; ki szedi megint azt
össze?
A hitetlennek nagyobb kínja nem lehet végórájában, mint hogy a
léleknek halhatatlanságát nem meri elhinni, pedig de szívesen
elhinné!
Higyjetek és üdvözülni fogtok!
 XII.
(Fele enyém, fele meg tied.)

Olvasóm lámpája elalvófélben van, tán nem is látja meg a vékony

fonalat, melynek vége mindjárt kezembe jő, pedig még egy csomót
kell eloldanom, s még egyszer meghurczolom azt a türelmet, mely e
fonaleregetést három köteten keresztül végigvárni tudta.
Még egyszer keressük föl az egykori bérest, kitől láttatlanban
magam sem tudnék elbúcsúzni, ki tán mai napig is csak olyan erős,
mint az ozorai búcsún, csakhogy a ki izengetne neki, a föld alatt
nyugszik már.
Sümeg felől jön a grófi fogat, a négy táltos tajtékot ver az úton, s
Holvagy Pistának lakása előtt száll ki a kocsiból Kisfaludy Sándor, s
a gazdát az udvaron találja.
– Megint látjuk egymást! – mondja Kisfaludy, megszorítván a
megkeresett jobbot.
– Hála legyen érte a felséges úristennek, – válaszol rá Pista.
– Gondolja-e, miért jöttem ily sebes vágtatást?
– Ellenséget nem láttam erre jönni, – véli Pista, – különben azt
hinném, hogy vitéz őrnagy uram talán ellenséget hajtott.
– Budáról jövök, még pedig egyenesen a nádor ő fönségétől.
– Bizony odáig is hosszú az út, hát még onnét vissza! – üres
kocsinak is elég.
– Én pedig nem jöttem üresen! mondja Kisfaludy.
– Okos embernek a fejében is elég hordani valója van.
 – Emlékszik-e barátom azon napra, midőn az erdőszélen
legelőször láttuk egymást?
– Egy kicsit emlékszem még az ágyúszóról, – mondja a másik, –
egy pár ágyút elsütöttek ránk emlékezet okáért.
– No hát, hogy még bizonyosabban megemlékezzék, kedves jó
barátom, – mondja Kisfaludy, oldalzsebébe nyúlva, – ime ez arany
érdempénz, ezt a nádor küldi.
Kisfaludy a bámuló embernek mellére tűzte az érdempénzt, s az
egyszerű embert oly remegés fogta el, mintha éppen most állítanák
szemközt azon ágyúkkal, melyeket egykor az erdőszélen rájok
sütögettek, s mintha a mellére azért tennének olyan fényes
aranykarikát, hogy az ágyúsütögetők odalőhessenek.
Míg Kisfaludy a feltűzéssel vesződött, a ház népe összeszaladt,
előbb a kapu mellől bámulták a dolgot, később megközelíték őket,
utóbb a férfiak levett kalappal álltak meg, utoljára pedig egyik sem
tudta megállni a sirást, hanem megeresztette a könyűt, mely
törületlenül folydogált le, s midőn még közelebb mertek jőni, Pista
kinyujtá kezét, melyet sorban szorongattak, és ránéztek a tündöklő
pénzre, melyért az ágyúk közé kell napszámba menni, s mit nem
szokás apróbbra váltani, mert ilyen mellett éhen is szivesen
meghalhat az ember.
Tudta az egyszerű nép, hogy azt a csillogó aranyat azért tették a
mellére, hogy az nem a költőpénz közé való s milyen szépen odaillik
a széles mellre, legalább mikor a gazda nagy ünnepen második
harangszóra szentegyházba indul, jobbról-balról kitér a sok ember,
és még a szentegyházban is a legelső padig eresztik, hogy minden
ember lássa példának okáért!
Mire föltűzte Kisfaludy az érdempénzt, a hátulsók közül kiszalad
egy surjány legény az utczára s minden arra menőt becsődített,
hogy a nagy becsületnek több nézője legyen. Pista pedig még
mindig egy helyben állt, mint a gyermek, kit husvétnapra öltöztet az
anyja.