Ciano gróf

Gian Galeazzo Ciano, Cortellazzo grófja (Livorno, 1903. március 18. – Verona, 1944.
január 11.) olasz fasiszta politikus, külügyminiszter, Benito Mussolini veje, akit végül az
apósa elleni puccsban való részvételéért végeztek ki.
Apja, Constanzo Ciano első világháborús tengerésztiszt és a fasiszta mozgalom egyik magas
rangú, alapító tagja, később kereskedelmi és postaügyi miniszter és a képviselőház elnöke lett.
Galeazzo Ciano kezdetben egyáltalán nem szimpatizált a fasizmussal, jogi és diplomáciai
tanulmányokat folytatott, első állomáshelye Rio de Janeiro lett.
A fasiszta párthoz és eszméhez Edda Mussolini-vel történő megismerkedése után
közeledett. A diktátor lányát 1930 április 24-én vette feleségül, akivel Sanghajba utazott
konzulként. Három gyermekük született, Fabrizio (1931), Raimonda (1933) és Marzio
(1937).
1935-ben tért haza, és apósa megtette sajtó- és propagandaügyi miniszternek. Ezt
követően részt vett Etiópia olasz megszállásának hadműveleteiben, és mint bombázópilóta
tüntette ki magát. 1936-ban a Duce a londoni nagykövetségre helyezett Dino Grandi helyére
nevezte ki külügyminiszternek, mivel Ciano militarista szellemisége céljainak sokkal
megfelelőbb volt.
Az ifjú, Ciano elnyerte a trónörökös, a későbbi II. Umberto és neje, a belga Maria José
bizalmát, és ő lépett elő a legfőbb informális kapcsolattá köztük és a fasiszták között. A
mindkét fél szemében gyümölcsözőnek tekintett kapcsolatot a maga III. Viktor Emánuel is
erősíteni kívánta Mussolini potenciális örökösével, így az egyik legmagasabb kitüntetéssel, a
Collare della Santissima Annunziata-val ruházta fel.
Ciano a berlini olasz nagykövet, Bernardo Attolico és a királyi ház támogatásával azon
munkálkodott, hogy minél távolabb tartsa Olaszországot a náci Németországtól. Ez sokáig
sikerült is. Engelbert Dollfuss osztrák kancellár, Mussolini személyes jó barátja
meggyilkolása csak megerősítette ebben a hitében. Amikor a nemzetközi elszigeteltséget
végül a Hitler felé történő közeledéssel megtörni kívánó diktátor 1936-tól a Berlin–Róma
tengelyről beszélt, majd 1939 májusában megszületett az Acélpaktum, Ciano mind többször
konfrontálódott vele.
Az 1939 áprilisában ellenállás nélkül megszállt Albánia élére Jacomoni di San Savino
altábornagyot nevezték ki. Ez a cím azonban névleges volt, a tényleges főhatalmat Ciano
gyakorolta már-már alkirály módjára viselkedve. Azzal hitegette az albánokat, hogy
szabadságot ad nekik, és egyesíti őket határon túli testvéreikkel, miközben igyekezett fasizálni
őket.
A II. világháború kitörésével Ciano pozíciója mind gyengébbé vált, Hitler állítólag
személyesen figyelmeztette Mussolinit, hogy „áruló van a családjában”. A Duce ezért inkább
a vatikáni olasz nagykövetség élére nevezte ki, ekkor épültek ki kiváló kapcsolatai a később
VI. Pál néven pápává választott Montini bíborossal.
A háború folyamán támogatta a Görögország elleni, katasztrofális vereséggel végződő olasz
hadjáratot.
A Fasiszta Nagytanács nevezetes 1943. július 25-i ülésén Ciano is Mussolini ellen
szavazott, bár miután az Otto Skorzeny vezette különleges kommandó kiszabadította apósát,
követte őt Salòba, az Olasz Szociális Köztársaság elnevezésű bábállam fővárosába. Edda a
Vatikánon keresztül megpróbálta megszervezni a családja elmenekülését, mindhiába. Végül a
német titkosszolgálat csalta tőrbe Cianóékat, amikor felkínálták nekik, hogy Spanyolországba
menekülhessenek.
A volt külügyminisztert Veronába szállították október 18-án, és bebörtönözték a
Nagytanács többi, Mussolini ellen szavazó tagjával együtt. A hazaárulónak kikiáltott Cianót

1
és négy társának, köztük az ősfasiszta Emilio De Bono marsallnak az ügyét nyilvános perben
tárgyalták 1944. január 8-án és 9-én. Halálra ítélték és két nap múlva sortűzzel kivégezték
őket. Számos vita folyt arról, hogy Mussolini nem akarta vagy nem tudta megvédeni rokonát,
akit sokáig örököseként emlegettek.
Edda mentőautókkal végrehajtott kísérlete szeretett férje kiszabadítására nem járt sikerrel.