JENNIFER

BLAKE

GYŐZTES ÖLELÉS
 1. fejezet

Az ágyúk dörgése megrezegtette a mozdulatlan, fullasztó levegőt. A

dörej visszaverődött New Orleans favázas házairól, majd végiggördült a
Mississippin, játékosan végigugrált a part közelében horgonyzó hajókon,
végül visszaverődött a másik part zöld lombkoronáiról. A fölriasztott
galambok hosszú, elnyújtott repülésbe kezdtek; a lenyugvó nap
narancsszínű fénye megvillant a szárnyukon. Egy rühes korcs kutya
szaglászott a nyitott csatornában, amely az erkély alatt futott, amelyen
Félicité Lafargue állt, majd gyáván meglapult, és elmenekült a szokatlan zaj
elől. Félicité elfehéredő ujjakkal ragadta meg az erkély korlátját, és kihajolt
a Place d'Armes felé. Bársonyfényű barna szemében aggodalom és
megvetés tükröződött, ahogy a gomolygó, kékesszürke lőporfüstöt figyelte,
amely a háztetők fölött összevegyült a meleg köddel.
Közvetlenül a sortűz után O'Reilly folyón horgonyzó flottája is leadta
üdvlövését, amelyet a muskéták ropogása követett. Kemény, dallamtalan
zengéssel kondultak meg a Szent Lajos-templom harangjai. A harangzúgás
közben több mint kétezer katona erős hangja tört fel, amint azon a
megvetett spanyol nyelven ezt kiabálták:
– Viva el rey! Éljen a király!
Elhallgattak a harangok, s az éljenzés is abbamaradt. A galambok
visszarepültek a faágakra. Csend borult a városra.
Félicité mély lélegzetet vett, felvetette a fejét, és felhúzta a vállát.
Megtörtént. Lekerült Franciaország címere, a kék háttérben sorakozó
aranyszínű Bourbon-liliomokkal, és a spanyol birodalom lobogója foglalta
el a helyét, amelyen vörös háttérben oroszlánok és kastélyok sorakoztak.
Most már semmit sem lehet tenni.
A lány örült, hogy nem csatlakozott a perverz kíváncsiság hajtotta
tömeghez, amely a Place d'Armes-on gyűlt össze. Apja attól félt, hogy a
város polgárai zavargással adnak kifejezést nemtetszésüknek, ezért azt
mondta neki, ne menjen el, de a lány e nélkül is így tett volna. Ugyan mit
csodálja Spanyolország hatalmát, a spanyolokét, akik azért jöttek át a
tengeren, hogy letörjék az ő büszkeségüket, szétzúzzák függetlenségüket,
és engedelmességre kényszerítsék őket? Amíg nem látta fegyverekkel
megrakott hajóikat és katonáikat, akik számban talán felül is múlták a
gyarmat francia lakosságát, egyszerűen nem vett tudomást a létezésükről.
Egy darabig áltathatta magát azzal, hogy az egész csak egy rémálom,
amelyből előbb-utóbb biztosan felébred.
Mikor is kezdődött? Két, nem, három éve, amikor szárnyra kapott az a
szóbeszéd, hogy megkötötték a fontainebleau-i szerződést. XV Lajos,
Franciaország egyik legnagyszerűbb uralkodója titkos egyezség
megkötésével átengedte Louisianát Bourbon kuzinjának, Spanyolország
királyának, III. Károlynak. Több oka is volt ennek, de mind lényegtelen.
New Orleans lakosai ezentúl spanyol állampolgároknak számítottak,
akárhogy tiltakoztak is ellene.
Tiltakozni valóban tiltakoztak, levélben, kiáltványban, illetve rendkívüli
küldöttséggel. De a király nem hallotta meg könyörgésüket. A remény
azonban nem hűlt ki a szívükben, hogy kibékülhetnek az anyaországgal,
ahonnan származnak, és amely több mint hetven éve, a gyarmat
megalakulása óta kormányozta őket.
Elevenen élt ez a remény, főként azért, mert Spanyolország hosszú
hónapokon át nem akarta átvenni ennek a távoli, szegény előőrsnek a
pénzügyi és kormányzási terheit. Nem csoda tehát, ha a New Orleansban
élő franciák türelmetlenek lettek, s arról kezdtek pusmogni, hogy
elutasítják a spanyol fennhatóságot, ha pedig Franciaország nem vállalja
kormányzásukat, önálló köztársaságot alakítanak, melynek irányítását a
saját kezükbe veszik. Lehet-e követ vetni rájuk azért, mert azt gondolták, a
hűség ilyen nyilvánvaló jele láttán a király megenyhülhet, vagy ha ez
mégsem következik be, ennél rosszabbra már úgysem fordulhat a helyzet?
Félicité felsóhajtott, majd végigsétált a kicsi, árnyékos erkélyen. A
halvány levendulafény nem tudta elnyomni hajának aranyszínű csillogását,
amely szinte túl nehéznek tetszett dús fürtjeivel. A világítás bőrének
gyöngyházfényét is felfedte, szép ívű, ovális arcát, egyenes orrát és sötét
szemöldökét meg szempilláját, amely szőke haj társaságában különösen
ritka tünemény. A lány halvány aranycsíkozással díszített vászonruhát
viselt, arannyal hímzett fehér selyemből varrt felsőrésszel. Pezsgőszínű
szalagok fogták össze a fodros alsószoknyákat, s ugyanilyen bokrétára
kötött szalagok díszítették a könyékig érő ruhaujjat is. Félicité megállt,
összeszorította finoman ívelt ajkát, sötét szeme fényesen csillogott.
 A bajok csak növekedtek az első spanyol kormányzó, Ulloa
megérkezésével. A kormányzó magasan iskolázott, de büszke ember volt,
nem értette meg az embereket, és jobban érdekelték a gyarmat flórájának
és faunájának különlegességei, mint az ott lakók problémái. Távol tartotta
magát Louisiana polgáraitól, Dél-Amerikából hozott magának feleséget, az
esküvőt szinte titokban tartották meg, s a város lakosait megfosztották a
vigasságtól.
Talán azért, hogy ne élezze tovább a helyzetet, hivatalosan soha nem
vette birtokba a gyarmatot, megengedte, hogy továbbra is ott lobogjon a
francia zászló, és a francia parancsnok is a helyén maradhatott. Nem
csoda, hogy mindenki ingerült volt, és nem értett semmit.
Amikor a morgolódás, a kávéházakban való szervezkedés és a plakátok
kiragasztása szinte mindennapossá vált, Ulloa megijedt. Feleségével
felszállt a hajójára, amely a folyó melletti töltés közelében horgonyzott, és
felkészült rá, hogy amennyiben szükségessé válik, elmenekülhessen. Ez a
nyilvánvaló gyávaság csak tovább bátorította az összeesküvőket, akik már
szinte az összes egészséges férfiembert a soraik közt tudhatták, ha nem az
egész gyarmatot. Egy hét múlva csoportba verődött fiatal férfiak, akik a
bortól és a spanyol kormányzóétól merőben különböző esküvőn való
részvételtől meglehetősen ittasok voltak, kimentek a töltésre, hogy ezt a
gőgös, de bátornak igazán nem nevezhető férfiút kicsit móresre tanítsák.
Az egyik tréfacsináló azzal állt elő, hogy kössék el a hajót, és a következő
pillanatban már el is vágták a kötelet. Ulloa ahelyett, hogy parancsot adott
volna az újra kikötésre, hagyta, hadd sodorja magával a folyó, majd amikor
felkelt a nap, felvonta a vitorlákat, és Spanyolország felé vette az irányt,
ahol később panaszolta, milyen cudarul is bántak vele, valamint előadta a
meséjét arról, hogy milyen bátran szökött meg a veszedelmes lázadók elől.
Károly, akit felbőszített, hogy csúfot űztek országából, egyik leginkább
talpraesett parancsnokát, Alexander O'Reilly főkapitányt küldte új
gyarmatára. Kormányzói rangot adományozott neki, és azzal a feladattal
bízta meg, hogy verje le a lázadást Louisianában. Az ír férfi körülbelül egy
hónappal ezelőtt érkezett a Mississippi torkolatához, ahol a város
küldöttsége fogadta, melyben a még hivatalban lévő francia parancsnok,
Aubry kapitány, azonkívül számos vagyonos és befolyásos ember volt
jelen, valamint azok a spanyol hivatalnokok, akiket a kereket oldott Ulloa
hagyott hátra.
O'Reilly sima mosollyal és üres frázisokkal akarta elaltatni a város
polgárainak félelmét, de a több mint húsz, fegyverekkel és katonákkal
színig megrakott hajó, valamint O'Reilly fregattja, amelyben száz fegyver
várakozott bevetésre, nem igazán bizonyult bizalomgerjesztőnek.
Az erkély alatt, az utcán most piros sarkú cipőben egy férfi jelent meg;
szatén frakkjának szárnya a térdét verdeste. Félicité arca megfeszült.
Mostohatestvére, Valcour Murát gúnyos udvariassággal emelte meg
háromszögletű kalapját, majd elhaladt az erkély alatt, és belépett a házba.
Kalapját és sétapálcáját a szobalánynak adta, aztán bement utána a
szobába. Ahogy Félicité megfordult, hogy belépjen a nyitott ajtón át,
turnűrös szoknyái selymesen suhogtak.
– Hol van apa? – kérdezte halk, dallamos hangján.
– Otthagytam, hadd gyönyörködjék tovább abban, ahogy az egyház
méltóságai fejet hajtva üdvözlik O'Reillyt, a Te Deumot éneklik, és
elfogadják feljebbvalójuk leereszkedő kedvességét. Mivel számomra
elviselhetetlen a tömjénillat az efféle esemény során, hát én eljöttem.
– Igen – felelte Félicité megértően. – Most már spanyolok vagyunk.
– Én ugyan nem – jegyezte meg Valcour, miközben kiment az erkélyre,
és frakkjának szárnyát félrehajtva leült a kis asztalka mellett álló két szék
egyikére. – Én mindig is francia maradok.
– Talán mondd ezt Don Alejandro O'Reillynek! – szólt a lány, és
parázsló tekintetet vetett a bátyja után.
– Örömest, ma chére* örömest.
Félicité visszafordult az utca fölött lévő keskeny kiszögel-léshez.
– Valcour, de ugye nem…
– Mit nem?
– Túl veszélyes lenne. Ez a férfi nem Ulloa. Ő nem ijed meg a fákra
szögezett röplapoktól, vagy néhány részeg csavargótól, aki liberté
kiáltásokkal veri fel a csöndet.
Valcour arcán gúnyos mosoly jelent meg, majd hanyagul vállat vont.
– Ugyan mit tehetne?
– Hogy mit tehetne? – vetette föl a fejét Félicité, és a szemöldökét
hitetlenkedve felvonta. – Hiszen egy ír zsoldos, egy Spanyolország
szolgálatában álló bérgyilkos, aki az egész királyi hadseregre támaszkodhat.
Azt tehet, amit csak akar!
– Bármelyik francia felér tíz spanyollal, vagy éppen tíz tetves írrel! Ne
izgasd fel magad! Nem hiszem, hogy idáig fajulnának a dolgok. Erőszak
*
Azoknak a francia kifejezéseknek a jelentését, melyek nincsenek megmagyarázva a
szövegben, megadjuk a könyv végén.
nélkül aratunk győzelmet, mint ahogy a hosszú orrú ibériait is
megfutamítottuk, aki kormányozni akart bennünket.
Félicité a bátyjára meredt. A férfi szavaiból megvetés és gyűlölet áradt,
de valamiféle acélos akaraterő is, mely éles ellentétben állt külsejével.
Valcour Murát középtermetű férfi volt, vékony alkatú, meglehetősen
sápadt és fakó arcszínű. A természet szűkmarkú adományaiért
öltözködésével és nemtörődöm modorával kárpótolta magát. Ezen a
napon bőségesen rizsporozott parókát viselt, hátul hatalmas fekete
szalaggal kötötte meg, amelynek két végét hófehér gallérjába tűrte.
Ingmellét és kézelőjét finom fodrok díszítették. Égszínkék se-lyemkabátját
gazdagon hímezték ezüstfonallal. Levendulaszín szaténból varrt mellényét
is gazdag hímzés díszítette, ahogy térdnadrágja szalagjait is. Azsúrozott
harisnyája egyetlen ráncot sem vetett. Arcát finoman púderozta, egyik
orcájára pedig egyfogatú lovas kocsit ábrázoló, fekete bársonytapaszt tett,
hogy elfedje vele gyermekkori himlőjének csúnya maradványát. Az
egyetlen oda nem illő darab egy tőr volt, amely dombordíszítésű
ezüsthüvelyben lógott az oldalán, keresztülnyomakodva kabátja szárnyán.
Félicité ismét a kis erkély korlátjához lépett.
– Én nem vagyok ebben olyan biztos.
– Bennem nem bízol, vagy inkább apád arra vonatkozó ítéletében, hogy
kinek az oldalára álljon?
– Nem erről van szó – felelte a lány a válla fölött. – Amikor független
országot akarunk csinálni ebből a gyarmatból, Spanyolország hatalmát és
presztízsét fenyegetjük. A spanyolok nem engedhetik meg maguknak, hogy
ez sikerüljön nekünk, mert attól félnek, akkor elveszíthetik a többi
gyarmatukat is az Újvilágban.
– Franciaország és Spanyolország egymásnak adogatják a gyarmatokat –
gondolj csak arra, hogy XV Lajos a briteknek adta Kanadát, Floridát pedig
a mi leendő urunk adományozta nekik. Ugyan mit számít nekik, ha
elvesztenek néhány települést?
– Ha egy ország vagy király figyelmetlenségből veszít el valamit, vagy
ellene fordul a hadiszerencse, az teljesen más, mint ha engedi, hogy erővel
elvegyék tőle.
– Úgy látom, ma chére, nagyon értesz az emberekhez, mint ahogy
Franciaország és Spanyolország gyarmati politikájához is.
Félicité a szeme sarkából sötéten pillantott rá.
– Te is tudod, hogy ez nem így van.
 – Határozottan megkönnyebbültem. Nagy kár lenne, ha arra kellene
foidítanom minden figyelmemet, hogy ebben a zűrzavaros időben
elégtételt vegyek a tisztességedért.
A férfi megrázta a csuklóját, hogy a fodrok szép rendben omoljanak alá.
Szavai minden látszat ellenére komoly fenyegetést hordoztak. Nemegyszer
lohasztotta már le a lányhoz vonzódó ifjoncok lelkesedését, azoknak
pedig, akik Félicité kezére áhítoztak, egy életre elvette a kedvét a
próbálkozástól. Mesterien bánt tőrével, könnyen fellobbanó indulata pedig
még veszélyesebbé tette. Ha úgy hozta a sors, halálos sebeket tudott ejteni
ellenfelén, miközben mosolyogva élvezte a párbajt.
Elvileg nem lett volna joga rendelkezni húga felett, hiszen az apja jó
egészségnek örvendett, és teljes mértékben irányítani tudta sorsát.
Monsieur Lafargue egyszerűen nem érezte még úgy, hogy férjhez kellene
adnia a lányát, s annyira elmerült üzleti és politikai elfoglaltságaiban, hogy
nem vette észre, Félicitének férjre lenne szüksége. Túl kedves volt
szívének a lány, és túl nehezen feladhatónak bizonyult az általa biztosított
kényelem ahhoz, hogy megváljék tőle, pedig Félicité már betöltötte a
tizenkilencet, és így az ifjúság első virágzásán túl hamarosan
vénlányszámba veszik majd.
Ami a lányt illeti, eddig még nem akadt komoly kapcsolata, és nem is
érezte sürgető gondnak, hogy apja házát elhagyja. Pontosan tudta, ha eljön
a házasságkötés ideje, nem az ő szíve vágyát fogják figyelembe venni,
sokkal inkább jövendőbelije vagyonát és családját. Lánykori barátnői közül,
akikkel együtt jártak az Orsolya-rendi apácák zárdájába, sokan mentek
férjhez az elmúlt négy évben, és most már két-három gyermeket is szültek.
Nem irigyelte magasabb társadalmi helyzetüket, bár ami a házastársi
kötelességeket, a bennük rejlő örömöt és fájdalmat illeti, arra nagyon
kíváncsi volt.
Mostanában nagyon izgatták ezek a rejtélyes dolgok. Azon töprengett,
vajon neki is ez a sors rendeltetett, vagy továbbra is úgy fog élni, mint
eddig, gondot visel apjára és bátyjára, akik pedig cserében egész hátralevő
életében kényeztetni és óvni fogják.
Nagyon zavarta, hogy mindenhová Valcour kíséri. Figyelmes lovag volt,
remek táncos, mesterien forgatta a kardot, és ugyanolyan készségesen
kísérte el őt a piacra friss halért és zöldségért, mint a legelegánsabb
estélyre. Mindezek ellenére nem helyettesíthetett egy megfelelő partit.
Félicité számára ez hiúsági kérdés volt. Bármily kevéssé vonzotta is a
házasság gondolata, azért nagyon nem tetszett neki, hogy azt a látszatot
keltik, mintha nem tudna férjet szerezni magának.
Valcour saját akaratából szegődött húga védelmezőjének. Majdnem tíz
évvel volt idősebb Féliciténél. A lány apja akkor fogadta be, amikor
Félicité még csak néhány hónapos volt. A fiú szülei ugyanannak a
kolerajárványnak estek áldozatul, mint monsieur Lafargue felesége. A két
gyerek között túl nagy volt a korkülönbség, így nem kerülhettek
egymáshoz igazán közel, mégis, amikor Félicité kamaszodni kezdett, a fiú
mindennél nagyobb figyelmet szentelt neki. Mindig ott volt a lány
közelében, amikor az apát túlságosan lefoglalták üzleti ügyei, vagy
éppenséggel a szabadsággal és egyenlőséggel kapcsolatos gondolatai. Nem
ugyanaz a vér csordogált az ereikben, mégis kialakult köztük valamiféle
kötelék, ez Valcour részéről büszkeséget és birtoklásvágyat jelentett, mely
szinte egyenlővé vált a féltékenységgel, Félicité részéről pedig bizalmat és
kissé kényelmetlen megkönnyebbülést azért, hogy az ő kiszámíthatatlan
bátyja őfelé soha nem mutatja természetének kegyetlenebbik oldalát.
– Valcour – jegyezte meg most halkan a lány, miközben összefonta
maga előtt a kezét –, én félek.
– Ne beszélj butaságokat, chérie – felelte a fiatalember némi
türelmetlenséggel a hangjában. – Légy jó kislány, és csengess valami
frissítőért. Szomjan halok ebben a hőségben.
Félicité bement a szobába, és csengetett Marie-ért. A szobalány
kifulladva és szolgálatkészen érkezett. Félicité magának mandulával és
barackkal ízesített likőrt, ratafiát rendelt, Valcournak pedig bort.
– Én konyakot kérek – javította ki a bátyja, és minden jóindulat nélkül
nézett a szobalányra. – És küldd fel hozzám Domot a legyezővel.
A szolgáló pukedlizett, majd elment. Félicité a következő pillanatban
visszatért az erkélyre, és tovább folytatta az előbbi témát.
– Komolyan gondoltam, Valcour. Tényleg félek.
A férfi felsóhajtott, felegyenesedett, majd a húga mellé lépett, megfogta
a kezét, és száraz, hűvös ujjaival cirógatni kezdte.
– Hogyan lehetséges ez? Ne feledd, tudom, mennyire bátor vagy.
– Bátor? Én ugyan nem.
– Akkor talán gyávaságra vall, hogy néhány évvel ezelőtt harcba szálltál
a folyó áramlataival, és úgy megtanultál úszni, mint egy angolna, vagy az,
hogy úgy tudsz lovagolni, akár egy valkűr? És mi vitt rá arra, hogy
térdnadrágban, férfika-bátban, és karddal az oldaladon, sima arcú
lovagként kísérj el a játékterembe, és aztán még azt a meggondolatlanságot
is elkövesd, hogy párbajra hívod az egyik férfit, aki megsértett?
– Azt hiszem, az őiültségem – felelte Félicité érdesen –, bár ez a
legutóbbi eset nem egészen így történt. Te hívtad ki párbajra azt a férfit,
mielőtt én még megszólalhattam volna.
– Nos, lehet, hogy igazad van. Már többször próbáltalak meggyőzni
arról, hogy más dolog gombos végű tőrökkel gyakorolni, és megint más
éles fegyverrel hadakozni. Vannak, akik a párbajban szerzett sebekből
tőkét kovácsolnak, te azonban, ma petite, nem tartozol közéjük.
– Igazságtalan vagy, mint mindig.
– Igazam van, mint mindig.
– A tőled megszokott csavaros gondolatmenettel ismét megpróbálod
elvonni a figyelmemet. De ez most nem fog sikerülni. Lehet, hogy van
bennem némi bátorság, ha magamról van szó, de ha rólad vagy apáról,
akkor szinte semmi.
– Igen, de… figyelj csak!
A Place d'Armes felől katonadobok pergése hallatszott. A dobpergésbe
aztán menetelés zaja vegyült, amely irdatlanul sok katona közeledését
jelezte.
Valcour félrebillentette a fejét, és cinikus mosoly jelent meg keskeny
ajkán.
– Úgy sejtem, abban a megtiszteltetésben lesz részünk, hogy
megcsodálhatjuk őfelsége, a spanyol uralkodó hadseregének
seregszemléjét. Valld be, hogy beléborzongsz.
– Beleborzongok a fenyegetésbe, ugye, ezt akartad mondani? – kérdezte
a lány komoran. – Semmi kétségem afelől, hogy alázatot akarnak ránk
kényszeríteni ezzel a bemutatóval.
– Igen, azt akarják, hogy reszkessünk a félelemtől – értett egyet
Valcour. – Mit gondolsz, sikerük lesz ezzel a taktikával?
Félicité elpirult a férfi hűvös, kérdő tekintete előtt.
– Ez az arrogancia talán még jobban felingerii New Orleans lakosait, és
nyílt lázadást szít, ugye?
Valcour bólintott.
– Tudtam én, hogy csak pillanatnyi megingásról van szó nálad. Nem
létezik, hogy ennyire megijedj a spanyol donoknak csupán a gondolatára.
– Többről van itt szó.
– Tudom. Azért is aggódsz, mert apád részt vett az udvar elleni
szervezkedésben.
 – A te apád is, nemcsak az enyém. Amit elkövetett, árulás, legalábbis
sokan vannak, akik ezt mondják.
– Nevetséges. Hogyan árulhatna el egy országot, amely hivatalosan még
nem is vette át a gyarmatot?
Félicité nem válaszolt. Az éles, folyamatos dobpergés egyre közelebb
ért, s egyre közelebbről hallották a menetelés zaját is.
Megjelent mögöttük a szobalány egy tálcával, rajta a frissítőkkel,
közvetlenül utána pedig Dom jött, a komornyik. Félicité elvette a poharát,
s nézte, ahogy a szolgáló meghajol, majd a festett csirkebőrből készült
legyezőt a gazdája elé teszi, majd hátralép, hogy Marié fel tudja szolgálni a
konyakot.
Az erős, arányos testalkatú néger férfi nem szólt semmit. Nem tudott
beszélni, bár öt évvel ezelőtt, amikor monsieur Lafargue egy árverésen
megvette, még nem ez volt a helyzet. Néhány hónappal azután, hogy a
házba érkezett, és már kezdte elsajátítani azokat a tudnivalókat, amelyekre
monsieur Lafargue és Valcour komornyikjaként szüksége lesz, Félicité
megkérdezte tőle, hol van a bátyja. A szolgáló azt mondta, a fiatalúr
kakasviadalra ment, onnan pedig egy bizonyos madám házát szándékozik
meglátogatni. Az említett hölgy szabad színes bőrű nő, negyedvér volt, bár
Félicité ezt akkor még nem tudta. Amikor megemlítette a dolgot
Valcournak, az nagyon dühös lett, és megtiltotta húgának, hogy a holléte
felől kérdezősködjék, vagy még egyszer arról a nőszemélyről beszéljen.
Azon az éjszakán Domot baleset érte: egy második emeleti ablakból a
hátsó udvarra esett. A nyelve ketté volt vágva, olyan egyenletesen, mintha
csak késsel csinálták volna.
A szobalány kiment a szobából, és Dom is menni készült, Valcour
azonban felemelt kezével megállította. Sárgásbarna tekintetével az utcát
fürkészte, amelyen szerinte a spanyolok biztosan végig fognak haladni.
– Kíváncsi vagyok, nincs-e véletlenül egy tele pot de chambre a házban?
– Micsoda? – meredt rá Félicité gyanakodva.
– Csak nem vagy olyan szigorú háziasszony, hogy azt követeled a
szolgálóktól, naponta többször is a csatornába öntsék az éjjeliedények
tartalmát?
– Valcour, ezt nem lehet… – kezdte Félicité, de azonnal el is hallgatott,
mert gyanakvását nem merte szavakba önteni.
– Ugyan miért nem?
– Ez őrültség lenne, megbocsáthatatlan sértés!
 – Nem vagyok benne biztos, hogy fokhagymazabáló barátaink
megéreznék ezt a másféle bűzt.
Valcour megengedett magának egy önelégült mosolyt, miközben
szétnyitotta legyezőjét, és lassú mozdulatokkal hűsíteni kezdte magát.
– Gondolj csak arra, hogy a figyelem középpontjába kerülnénk! Ennyi
erővel kitűzhetnél a kapura egy értesítést, miszerint örömmel vennénk, ha
független állammá lehetnénk.
A lány már korábban rájött arra, hogy csak az érvek hathatnak
Valcourra, amikor a fejébe vesz valami őrültséget.
– Azt hiszed, még nem tudják? O'Reilly pontosan tudni fogja, kik
szervezkedtek az új hatalom ellen. A mi jó és bátor parancsnokunk, Aubry,
majd gondoskodni fog erről. Semmi értelme, hogy magunkra hozzuk a
bajt.
– Van egy olyan érzésem, hogy a baj úgyis eljön, akár rásegítünk, akár
nem, éppúgy, mint a spanyolok. Dom, szerezz nekem egy éjjeliedényt,
minél inkább tele van, annál jobb. Igyekezz!
A szolgáló rezzenéstelen arccal hajolt meg, majd kiment a szobából,
hogy eleget tegyen a parancsnak. Az utca másik végében megjelentek a
spanyol katonák, s váltakozva lépkedtek a fényes vagy a sötét csíkokban,
amelyeket a házak között átszűrődő napfény vetett oda. A katonák
könyörtelen pontossággal haladtak, egyenruhájuk hol elhalványodott, hol
fényesen csillogott. Az egyenletes lépteiktől felvert por lepelként
emelkedett a fejük fölé.
– Valcour, kérlek, ne tedd ezt!
– Igazán szívhez szóló könyörgés; nem is tudom, hogy fogok ellenállni
neki – felelte tűnődve a férfi, és a Fragonard stílusú festményt szemlélte a
legyezőn.
– Úgy, hogy semmi másra nem hallgatsz, csak a saját szeszélyeidre! –
kiáltott fel a lány keserűen.
– Igazságtalan vagy velem. Te is élvezni fogod a színjátékot. Ismerd el,
hogy élvezni fogod.
Félicité gyorsan megrázta a fejét.
– Gondolj a következményekre.
– Túl késő, ma chére.
Megérkezett Dom a cserépedénnyel, amelyet virágminta díszített; rossz
szagú tartalma majdnem kiloccsant belőle. Közben az első katonák már
közel jártak az erkélyhez. Az arcuk vörös és izzadt volt a fojtóan meleg
nyári délutánon végrehajtott meneteléstől, valamint a nehéz aranysujtásos
egyenruhától. Egy lovas tiszt vezette őket, aki a hódító magabiztosságával,
szálfaegyenesen ült a nyeregben, váll-lapján megvillantak a lenyugvó nap
utolsó sugarai.
– Valcour – próbálta meggyőzni bátyját a lány.
A férfi azonban rá sem hederített a tiltakozásra, kezének gyors
mozdulatával, egyetlen szó nélkül odarendelte a szolgálót a korláthoz.
Dom kényelmetlenül feszengett, a bőre hamuszürke árnyalatot öltött.
Félicité a négerről a bátyjára nézett.
– Gondolkozz egy kicsit. Dom lesz a hibás. Úgysem fogják elhinni,
hogy nem sértést akartál elkövetni ellenük, hogy Dom véletlenül ürítette ki
az éjjeliedényt éppen most, éppen ebben az időpontban. Lehet, hogy
megkorbácsolják, kalodába zárják, vagy isten tudja, mit csinálnak vele.
– Hát ez nagyon aggasztó – felelte Valcour színlelt rémülettel. – De
attól félek, igazad van. A spanyolok hírhedtek a kegyetlenségükről az ilyen
dolgokban, nem igaz? Akkor is meg kell csinálnom. Dom.
– Nem gondolhatod komolyan – szólalt meg Félicité újra.
– Dom?
Valcour hangjában volt valami eltéveszthetetlen fenyegetés, s a házban
lakó szolgálók tudták, hogy ennek kérdés nélkül engedelmeskedniük kell.
Dom arca megfeszült, aztán reményvesztett pillantást vetett az edényre,
majd a tartalmát kiloccsantotta a korláton át.
– Pfuj! – kiáltott fel Valcour, majd előrántott a ruhaujjából egy
illatosított zsebkendőt, és meglibegtette az orra előtt a szag ellen. – Kis
híján lelocsoltál.
Lentről dühös kiáltozás, léptek dobogása és parancsszavak pattogása
hallatszott. Félicité csupán egyetlen pillantást vetett a zűrzavar felé, azután
rögtön Dom védelmére kelt.
– Ha közelebb áll a korláthoz, felismerik.
– Na és, mit számít az? – kérdezte Valcour követelőn, még mindig a
zsebkendőt lengetve.
Aztán hirtelen megállt a keze, a szemében pedig hideg mosoly jelent
meg, ahogy meghallotta, hogy a ház kapuján dörömbölnek. Félicitének
csupán annyi ideje maradt, hogy letegye a ratafiáját bátyja üres
konyakospohara mellé, a léptek máris a lépcső felől hallatszottak. Ahogy a
lány a bátyja mellé lépett, Marié egy csapat vörös egyenruhát viselő katonát
vezetett a szobába, melyből az erkély nyílt. A katonák előtt egy tiszt állt, az
a férfi, akit a hadtest élén, lóháton láttak az előbb.
 Félicité mozdulatlanul nézte, s észrevétlenül ökölbe szorította a kezét,
míg Dom minden tőle telhetőt megtett, hogy beleolvadjon az ajtót
keretező függöny színébe. Valcour előrelépett, s közben kecses
mozdulattal tartotta kezében a zsebkendőt, mintha teljesen váratlanul érte
volna itt a katonák érkezése.
– Már megbocsássanak – kezdte vontatottan –, de mire véljem ezt a
betolakodást?
A tiszt gyorsan meghajolt, egy mozdulattal üdvözölve Valcourt és
Félicitét, de olyan hanyagul, hogy akár sértésnek is lehetett venni.
– Egy sértést szeretnék kivizsgálni, amely Spanyolország királyának, III.
Károlynak a hadseregét érte, s amely ebből a házból származik.
Uralkodóm nevében azonnali és teljes magyarázatot követelek.
Valcour a tiszt rangjelzésére pillantott.
– Megtudhatnám a nevét, vion colonel'?
– Morgan McCormack ezredes. – A válasz keményen és ellentmondást
nem tűrően csengett.
Valcour alig észrevehető mosolyt villantott húgára, majd visszafordult
hívatlan vendégéhez.
– Ez mindent megmagyaráz.
A férfi magassága, széles válla, púder nélkül viselt, var-kocsba fogott
vörösesbarna haja és zöld szeme arról árulkodott, hogy viselőjük ír
származású, vagyis minden kétséget kizáróan O'Reilly honfitársaihoz
tartozik, akik közül sokan inasként szolgáltak a vezér mellett.
Az ezredes ügyet sem vetett a megjegyzésre.
– Kérem, adja meg a magyarázatot.
Valcour enyhén felvonta a szemöldökét, majd így szólt:
– Örömmel tennénk eleget az ön, ezzel együtt pedig természetesen a
spanyol korona kérésének, mon colonel, ahhoz azonban szükségesnek látszik,
hogy engem és húgomat tájékoztassanak az ön által említett súlyos
sértésnek a mibenlétéről.
– Teljesen nyilvánvaló az eset.
Morgan McCormack arca megfeszült az elfojtott haragtól, mivel
észrevette a Valcour hangjában bujkáló iróniát.
Valcour a levegőbe szippantott, majd az orrához emelte a parfümillatú
zsebkendőt.
– Mindazonáltal – mormolta – úgy sejtem, ön csodálatos módon
megmenekült a – hm – az áradattól.
 – Ahogy mondja. Az embereim azonban már nem voltak ilyen
szerencsések.
A tiszt türelme lassan teljesen elfogyott. Tökéletesen beszélt franciául,
bár a kiejtése hagyott maga után némi kívánnivalót.
– Érzem – felelte Valcour, majd ismét meglibegtette a zsebkendőt, és a
szemében fájdalmas kifejezés jelent meg, miközben a vázolt eset
következményeit szemlélte.
– Hadd emlékeztessem önt, hogy a szag forrása, amelyet annyira
visszataszítónak talál, ebből a házból ered – mutatott rá az ezredes. – Az
incidenst közvetlenül megelőzően három embert láttak az erkélyen, és
most ebben a szobában is három embert látok. Csupán az a kérdés,
melyikük a bűnös.
– Úgy gondolom, húgomat és engem azonnal számításon kívül hagyhat
– jegyezte meg Valcour, majd a kezét nyújtotta Félicitének, aki vonakodva
lépett bátyja mellé.
– Már megbocsásson, de ez aligha tűnik elfogadható magyarázatnak.
Valcour összevonta a szemöldökét.
– Azt akarja ezzel mondani, hogy hazudok?
– Én csupán azt akarom mondani, eltökélt szándékom, hogy
megtaláljam a tettest, bárki álljon is az utamba.
A tiszt kemény tekintete Valcour válláról Dómra siklott.
– Egy ilyen jelentéktelen incidensnek kerít akkora feneket, McCormack
ezredes? Hiszen ilyesmi nap mint nap megesik.
– De nem a spanyol korona katonáival. Ön is éppolyan jól tudja, mint
én, hogy ez nem volt véletlen. Döntse el, hajlandó-e együttműködni, vagy
mindenkit letartóztassak, amíg végére nem járok az ügynek?
Marié, a szobalány a nyitott ajtó mögött hallgatózott. Amikor ezt a
mondatot meghallotta, ijedten kapta a szájához a kezét, hogy elfojtsa
döbbent kiáltását. Valcour felhorkant, majd közömbösen vállat vont.
– Egy férfi, aki az ön józan belátásával és neveltetésével rendelkezik,
bizonyára könnyen választ tud adni erre a kérdésre. Úri házakban a
szolgálók öntik ki az éjjeliedényeket.
Dom úgy rándult össze, mintha megütötték volna, az arca eltorzult, a
szája kinyílt, majd becsukódott, ahogy beszélni próbált. A torkából előtörő
zörejek azonban minden próbálkozása ellenére sem hasonlítottak emberi
hangokra.
 Az ezredes biccentett. Merev arccal vetett oda az embereinek néhány
parancsot, mire azok felemelték muskétáikat, ketten pedig letartóztatták a
szolgálót.
Félicité nem bírta tovább. Előrelépett, és kezét az ezredes karjára tette.
– Ne, várjon. Nem engedhetem, hogy Dom bűnhődjék az én tettemért.
Én voltam az, McCormack ezredes, aki… aki a váratlan áradatot a
nyakukba zúdítottam.
A tiszt összevonta vastag szemöldökét, és a lányra nézett.
– Ön?
A férfi mintha csak ebben a pillanatban vett volna tudomást a
létezéséről, bár a belépésekor őt is üdvözölte. Zöld szemével gyorsan
végigmérte a lányt, akinek az a megmagyarázhatatlan érzése támadt, hogy a
férfi egyetlen porcikáját sem mulasztotta el szemügyre venni. A tiszt most
már alaposabban végigmustrálta őt, először aranyszínű haját, amelyet
viking martalóc őseitől örökölt, majd finoman ívelt vonásait, selymes
vállát, karcsú termetét, végül szemet gyönyörködtető öltözékét.
Félicité elpirult a vizsgálódó tekintet előtt, ugyanakkor a bűntett
közönségessége is szégyenbe hozta, amelynek elkövetését magára vállalta.
Mégsem sütötte le sötétbarna szemét, s azt sem hagyta, hogy a dühös
zavarodottság tükröződjék az arcán.
– Erre igazán semmi szükség, ma chére – ellenkezett Valcour. Az arcán, a
púder alatt vörös foltok jelentek meg a tiszt leplezetlen figyelme miatt. –
Semmi szükség rá, hogy egy ilyen semmirevaló szolgáló miatt, mint Dom,
feláldozd a tisztességedet. Egyáltalán semmi szükség rá.
A lány a bátyjához fordult.
– Úgy gondolod? Amikor szegény csak eszköz ebben a játszmában?
– Annak azonban nagyon csekély értékű – felelte a férfi.
– Nem igaz!
Az ezredes közbevágott.
–Elég legyen ebből. Önök ketten majd egy más alkalommal
folytathatják a vitájukat. Most az ellenünk elkövetett sértés a legfontosabb.
Ifjú hölgy, bizonyára tudja…
–McCormack ezredes – szólt közbe Valcour erélyesen –, nyomatékosan
megkérem, hogy ne használjon ilyen hangot a húgommal, különösen azért
nem, mert ő az egyik legártatlanabb hölgy itt a városban.
– Ezt mire érti? – kérdezte a tiszt fenyegetően.
– Attól tartok, én vagyok az a bűnös, akit keres – válaszolta Valcour
fanyar mosollyal, és megvonta a vállát.
 McCormack ezredes kemény pillantást vetett a férfira.
– Ez nagyon kevéssé valószínű.
Valcour meghajolt.
– Elnézését kérem, mon colonel, és szeretném, ha tudná, hogy mélyen
együtt érzek önnel. Most már három gyanúsítottja van. Mit szándékozik
tenni?
– Három bűnös nem lehet. Néhány perccel ezelőtt éppen ön mutatott
rá, ki a legvalószínűbb gyanúsított. Azoknak, akik az önökéhez hasonló
vagyonnal rendelkeznek, módjuk van rá, hogy embertársaikat fogságban
tartsák, és velük végeztessék el a piszkos munkát, amihez önök a világért
sem alacsonyodnának le. Nehezen képzelhető el, hogy a szolgálójuk a saját
akaratából cselekedett; ez abból is nyilvánvaló, hogy láthatóan nagyon fél.
Valaki megparancsolta neki, hogy megtegye, amit tett.
– Micsoda éleselméjűség – jegyezte meg gúnyosan Valcour.
Az ezredes féloldalt hajtotta a fejét.
– Köszönöm.
– Most már csupán az a kérdés, melyikünk adta ki a parancsot, hiszen
az előbb mind a ketten beismertük bűnösségünket?
– Azt hiszem, hogy ön, monsieur, túlságosan finnyás ehhez, és most
valószínűleg csak a húgát akarja védeni. Ha pedig ez a helyzet, akkor,
bármennyire fáj is kimondanom, a bűnös csak ön lehet, mademoiselle.
Amikor a tiszt elhallgatott, Félicitére nézett. Igaz, a lány az előbb
elismerte a tettet, és úgy érezte, bármilyen büntetést el tudna viselni érte,
de a tény, hogy most teljes komolysággal megvádolták, szinte
elviselhetetlennek tűnt.
– Igen – kiáltotta –, én voltam! Így legalább megérthetik, mennyire
ellenségesen fogadjuk a spanyolokat New Orleans-ban, hogy O'Reillyt és ír
bérgyilkosait ne is említsem!
McCormack smaragdszínű szeme résnyire szűkült.
– Mademoiselle, Louisiana most már spanyol felségterület, ön pedig
spanyol állampolgár, és az egyenruha, amelyet az előbb gyalázott,
hazájának védelmezőié. Biztosra veszem, hogy csupán
meggondolatlanságból cselekedett így, és a hazaszeretet, nem pedig a
rosszindulat beszélt önből. Azt azonban vésse jól az eszébe, hogy ha még
egyszer elkövet ehhez hasonló sértést, azt nem fogjuk eltűrni. A tény, hogy
nő, nem menti meg önt a gyors és kegyetlen büntetéstől.
 A férfi nem várta meg a választ, hanem sarkon fordult, az embereinek
kurtán odavetett egy parancsot, majd az élükön kiment a szobából. Félicité
haragjában kipirulva nézett utána.
– Arrogáns, fennhéjázó… – kezdte kifulladva, amikor szóhozjutott.
– Veszélyes – tette hozzá Valcour.
– Hogy érted ezt?
– Gyors észjárású, és nem hiú.
– Hogy mondhatsz ilyet? – kérdezte Félicité követelőn. –A gallérja
hófehér, a csizmája pedig úgy fénylik, akár a szatén.
– Ez csak büszkeségre és önfegyelemre utal, drága húgocs-kám, nem
hiúságra.
– Ha O'Reilly minden ír csatlósa ilyen, akkor kibírhatatlan lesz az
életünk! – fakadt ki Félicité, majd libbenő szoknyával ismét kiment az
erkélyre.
– Lehet, hogy igazad van – értett egyet vele Valcour, bár a hangja
elgondolkodón csengett, ahogy szemöldökráncolva állt, és csipkés szélű
zsebkendőjét végighúzta a keze közt.
Lent az utcán tovább sorjáztak a katonák, most a fehér egyenruhás, kék
galléros és kézelős gyalogosok.
– Bella, bella – kiáltozták, ahogy észrevették a lányt az erkélyen férfi
kísérő vagy nevelőnő nélkül. – Blanco y oro! Fehér és arany! – szaladt végig
köztük a suttogás, és egytől egyig a balkonon álló tüneményt nézték.
Félicité hátralépett, de még hallotta a kemény parancsot, amely
elfordította a felfelé irányuló tekinteteket. Észrevette Morgan McCormack
ezredest is, amint az erkély alatt felszáll pej lovára. Háromszögletű kalapját
a fejére tette, majd anélkül hogy hátranézett volna, ellovagolt.

2. fejezet

– Siess már, Ashanti!

– Igyekszem, mademoiselle.
A szolgálólány ráadta Félicitére a térdig érő, csipkés de-koltázsú inget,
majd szépen elsimította a derekán a finom batisztanyagot, utána pedig jól
meghúzta a halcsontos fűző zsinórját. Félicité levegőért kapkodva
kapaszkodott a nagy ciprusfa ágy deszkájába, miközben a derék, magasra
nőtt ashanti törzsből származó néger lány könyörtelenül összehúzta az
utolsónak maradt kis rést is. A sietős öltözködés felért egy kínzással.
Félicité nem is álmodta volna, hogy apja és Valcour el akarnak majd menni
az aznapi estélyre, amelyet az új kormányzó, O'Reilly tiszteletére
rendeztek. Kimondottan Olivier Lafargue-ra vallott a dolog: csak akkor
mondta meg, hogy egy órán belül indulnak az estélyre, amikor a lány az
edények kihordását ellenőrizte. Az apjának fogalma sem volt róla, mennyi
időbe kerül, mire befésülik és berizsporozzák Félicité haját, amíg magára
veszi nagy turnűrjeit és legnehezebb, legelegánsabb, francia stílusban varrt
ruháját, amíg bepúderezi és kipirosítja arcát, valamint felteszi
szépségtapaszait.
– A harisnyája, mademoiselle.
Félicité az ágy szélére ült, hogy Ashanti fel tudja húzni a lábára a
harisnyát, majd a térde fölött beakassza a harisnyatartót. A harisnyára
hímzett szaténcipellőt húzott, amelynek magas sarka ugyanebből az
anyagból készült. Azután következtek a turnűrök, ezek a félkör alakú
fonott fakarikák, amelyeket bőrszíjakkal, kosár elrendezésben fogtak össze,
és a deréknál öv rögzítette őket. Ezekre kerültek a kikeményített, fodrokkal
és csipkével szegélyezett alsószoknyák. A legfelső alsószoknyát aranyszínű,
elöl csipkefodros selyemből varrták, amely kilátszott a felsőszoknya alól.
Az öltözködőszobaként is szolgáló hálószobában elviselhetetlen volt a
hőség. Az éjszaka hűvöse ugyan beszivárgott a kitárt ablakredőnyökön át a
második emeleti ablakon, de nem tudta közömbösíteni az öltözködőasztal
két végében égő gyertyák árasztotta meleget, ahol Félicité ült, hogy
szobalánya elkészítse a haját. Amikor a szobalány az öltözködőasz-talhoz
lépett, hogy hozzákezdjen a munkájához, Félicité a kezébe vette
pálmalegyezőjét, és gyorsan legyezni kezdte vele az arcát.
– Vigyázzon, mademoiselle. Még elrontja a haját.
– Mit törődöm én a hajammal, Ashanti? El sem tudom képzelni, apa
miért akar elmenni erre az estélyre.
– Ha nem megy el, azzal csak fölhívja magára a figyelmet – felelte a
szolgáló kedves hangján.
– Ezt pedig nem engedhetjük meg magunknak – hagyta rá Félicité
fáradtan.
– Nem lenne okos dolog.
 Mostanában gyakran lehetett hallani ezt az intést, főleg amióta a
spanyol seregek partra szálltak. A lázadás mintha csak játék lett volna,
gyerekes fenyegetés, azzal a céllal, hogy meggyőzzék XV. Lajost, vegye
vissza a gyarmatot. A játék most véget ért, az emberek tetteit
megfontoltság és óvatosság irányította. A lakosok javarészt a házukban
maradtak. Olyan hírek keltek szárnyra, hogy O'Reilly listát készítteti
azokról, akik részt vettek a köztársasági államot célzó összeesküvésben, és
azután, hogy elkobozza a bűnösök minden vagyonát, deportálja őket. Más
híresztelések szerint börtönt akar létrehozni Cat Islanden, egy öbölben,
nem messze attól a partszakasztól, ahol Biloxi helység is található, ahol a
bűnösök ki lesznek szolgáltatva a nap, a rovarok és a sós víz kényének-
kedvének. Legtöbben csak legyintettek az ilyen mesékre, és inkább hittek
Aubry volt kormányzó megnyugtató szavainak, aki azt állította, ha
megfelelő alázatosságot mutatnak, az biztosan meggyőzi a spanyolokat
arról, hogy elfogadták új urukat. Ennek ellenére mindenki kényelmetlenül
érezte magát. Még Félicité apja is meghúzta magát. Volt benne valamiféle
legyőzöttségérzés, ami a lánynak nagyon nem tetszett. Az, hogy látta,
amint monsieur Lafargue alázatossá válik, és kompromisszumokra
kényszerül ekkora túlerővel szemben, arra késztette őt, hogy valami
meggondolatlanságot kövessen el.
– Nagyon sápadt, mademoiselle. Ne tegyek még az arcára egy kis
pirosítót?
Félicité a piros púderbe mártotta a nyúllábat, és még egyszer végighúzta
az orcáján.
– Azt mondják, a spanyolok nem szeretik, ha a nők kikészítik magukat.
– Lehet, de attól még két napja úgy nyivákoltak az ablaka alatt, mint a
szerelmes kandúrok.
Félicité elmosolyodott, ahogy a tekintete a tükörben találkozott a
mögötte álló szobalányéval.
– Ez egy régi spanyol szokás: a férfiak szerenádot adnak annak a nőnek,
akit szeretnek. Ezt akár még bóknak is vehetem.
– Ők legalábbis annak szánják, mármint azok a katonák, akik a
gitárjukat nyúzzák.
– Volt egy dal, mely nagyon tetszett nekem – válaszolta Félicité, és
közben a kezébe vett egy lantot formázó szépségtapaszt, majd pillanatnyi
töprengés után közvetlenül a szája sarka alá helyezte, hogy kihangsúlyozza
vele szép ívű ajkát.
 – Tökéletes, mademoiselle – jegyezte meg Ashanti, majd folytatta: –
Okosan tette, hogy nem ment az ablakhoz. Monsieur Valcour e nélkül is
éppen elég dühös volt.
Félicité barna szemén árnyék suhant át.
– Igen. A ruhámat, légy szíves.
A francia divatot követő estélyi ruha zöld levelekkel és indákkal hímzett
sárga selyemből készült, s szegélyét aranyszálas csipke díszítette. Kapcsok
csatolták a szorosan testhez simuló hímzett felsőrészhez, amely egy
pontban lazán omlott az alsószoknyákra. A mély kivágást az alsóing fodrai
díszítették, s az ing ujjait szegélyező fodrok a ruhaujjak alatt is folytatódtak,
hogy minél dúsabb hatást keltsenek. A szoknyák telten omoltak a
turnűrökre, és uszályban végződtek, amely a vállról indulva esett alá.
Ashanti az utolsó kapcsot is bekapcsolta, majd megigazította a
szoknyát, és hátralépett.
– Még a Napkirály udvarában is megjelenhetett volna így,
mademoiselle.
Félicité megnézte magát a tükörben. Fehérre rizsporozott haja királynői
megjelenést kölcsönzött neki, szeme pedig sötétebbnek és
titokzatosabbnak látszott, mint máskor. A szépségért és a divatos
megjelenésért bizony meg kell szenvedni.
– Nézd csak meg, Ashanti, nem látszik túl sok a mellemből?
– Ennek a ruhának a dekoltázsa sokkal mélyebb, mint a többié. Ha el
akarja takarni, tegyen fel fodrot vagy tátez-y-1.
Az utóbbi szó a pliszéfodor szinonimája, amelyet sokan találóan „érints
meg”-nek neveztek. Félicité megrázta a fejét, majd az öltözködőasztalhoz
lépett, és a kezébe vett egy darab csipkét. Ügyesen összehajtotta, majd
halvány mosollyal a ruha kivágásába dugta.
– Mademoiselle, ezt ne – lehelte Ashanti.
– De igen.
A kis legyezőt formázó csipke ügyesen utánozta Franciaországjelképét,
a kokárdát.
– Vegye ki, mademoiselle – könyörgött a szobalány.
Félicité tétovázott, mivel jól tudta, mekkora merészséget követ el.
Ebben a pillanatban hang hallatszott az ajtó túloldaláról.
– Félicité, már csak rád várunk.
– Nincs rá idő, hogy valami mást találjunk helyette. Több mint
valószínű, hogy azok az ostoba spanyolok észre sem veszik. Mennem kell.
A facipőmet, Ashanti.
 A szobalány rosszallóan vonta össze a szemöldökét, de azért
engedelmeskedett.
A facipőket abban az időben selyemcipős lábukra húzták a hölgyek,
amely megvédte őket a piszoktól. A magas talp nem engedi majd, hogy a
szoknya az utca sarába és piszkába érjen az alatt a rövid séta alatt, melyet
addig a házig kell megtenni, ahol az estélyt tartják. Akkoriban a lovas kocsi
kivételes dolognak számított. A falak mögötti városkában nem voltak nagy
távolságok, így az ember bárhová eljuthatott; azonkívül a nedves időjárás
miatt az utcák többnyire latyakosak voltak, és a talaj is meglehetősen
hordalékos, így abban a pillanatban, amint lerakták az útburkoló köveket,
azok már el is süllyedtek, lehetetlenné téve a kocsik közlekedését. Ha
nagyon barátságtalan volt az idő, rendszerint elhalasztották az
összejöveteleket, bár Félicité nemegyszer tapasztalt már akkora sarat, hogy
a nőknek le kellett venniük facipőjüket és harisnyájukat, és bokáig gázoltak
a sárban. Amikor megérkeztek, megmosták és megszárították lábukat,
visszahúzták harisnyájukat és cipőjüket, aztán áttáncolták az éjszakát.
A francia uralom egészen közvetlen volt, barátságos és baj-társias.
Rokonlelkeket gyűjtött össze, akik ebben a vadonban megpróbálták
fenntartani az előkelőséget és az eleganciát. Sokak háza durva rönkfából
épült, de a gerendáról kristálycsillár függött, a padlódeszkát pedig finom
perzsaszőnyeg borította. És ugyan mit számított ez, amíg fényesen
világítottak a csillárok, folyt a bor, és vidám beszélgetés élénkítette az
éjszakát?
Semmi kétség, a spanyolok megérkeztével mindennek vége. Most már
minden hivatalos lesz és merev. Azt beszélték, hogy Navarro, az egyik
spanyol tiszt, aki az elkergetett Ulloával érkezett, olyan házat építtet,
amelynek felső emeletét végig erkély futja körbe; a korlátot csipkefinom
kovácsoltvasból csináltatja, a falakat pedig gazdagon szőtt kárpittal
boríttatja. Amilyen birkaszellemű a francia lakosság, valószínűleg mindenki
leromboltatja majd favázas házát, és erkélyes palotát épít magának.
Az estély színhelyén, az ajtó mindkét oldalán fémtartóban álló fáklyák
világítottak. Az ablakokon gyertyafény ragyogott át, a leeresztett redőnyök
résein át pedig látni lehetett a sok vendéget, aki az ünnepség tiszteletére
legjobb ruháját öltötte magára. Az eredeti mirikaviaszból öntött gyertyák
illata a parfümével keveredett, amelyben a vendégek többsége mosdott,
mivel a vizet veszélyesnek tartották mind ivásra, mind tisztálkodásra.
Félicité apja megvetette az efféle babonákat, legalábbis azt, hogy még
mosdani is féljen a víztől; ő mindennap meleg vízzel és szappannal mosta
le magát. Félicité természetszerűleg ugyanezt a szokást sajátította el, és
titokban azt kívánta, bár minél többen követnék a példáját.
Kissé felhúzott orral nézett az apjára, ahogy megállt az ajtóban, és
előreengedte Ashantit, aki természetesen elkísérte őt, és most lesegítette a
facipőjét.
Monsieur Lafargue csak megrázta a fejét, ajka mosolyra húzódott, majd
odaadta a köpenyét Valcour szolgálójának. Azután fejével intett az inasnak,
hogy szerezzen frissítőt nekik a ház hátsó traktusában. Sokat fogyott az
utóbbi hetekben, gondolta Félicité. A férfi rizsporos parókája elfedte
ugyan gyérülő haját, amelyben egyre több ősz hajszál jelent meg,
ugyanakkor azonban kiemelte fakó arcszínét. Valaha égszínkék
szaténkabátja a gyűrődésekben inkább már levendulaszínűnek látszott, és
hosszabb volt, mint amilyet a jelenlegi divat megkívánt volna. Ahogy az
apját nézte, Félicité torkát elszorította valami. Ha bármi történne vele, ő
nem élné túl.
Oldalán monsieur Lafargue-gal, s az ezüstbrokáttal és csillogó
strasszgombokkal ékes Valcourral belépett a vendégek közé. Azonnal
bevonták a beszélgetésbe, üdvözölték, megnézték a toalettjét, de közben ő
is szemügyre vette a többi hölgyét. Az idősebb hölgyek és urak közül
néhányan a fal melletti székeken ültek, a többségük azonban ráérősen
sétálgatott a sarokban játszó vonósnégyes zenéjére. Egyelőre még nem
kezdődött el a tánc; nem is lenne comme il faut, ha elkezdődött volna, mivel
még nem érkezett meg a díszvendég. Az O'Reilly számára felállított
fejtámlás karosszék a terem másik végében egyelőre üresen állt.
A vendégeknek azonban nem kellett sokat várniuk. Hirtelen elhallgatott
a zene, majd felharsantak a trombiták. A hátsó ajtó mellett álló spanyol
tiszt előrelépett, kihúzta magát, majd bejelentette:
– Spanyolország királya, őfelsége III. Károly kegyelméből kormányzóvá
lett Don Alejandro O'Reilly!
Alighogy elhangzottak ezek a szavak, két vörös egyenruhát viselő férfi
lépett be, kezükben ezüst kormánypálca. Utánuk két sorban bemasírozott
a díszőrség. Felállt a két sorfal, közte pedig egy férfi lépett a helyiségbe.
Ahogy belépett, a zenészek a spanyol himnuszt kezdték játszani.
A magas, katonásan egyenes tartású O'Reilly szigorú szabású,
aranyhímzéses paszománnyal díszített fehér szaténruhát viselt, amelyen
átvetette a hivatalátjelző vörös szalagot. A ruhát szinte teljesen
beborították a kitüntetések. A férfi vonásai kemények, orra hosszú, ajka
határozott. Kék szemében nyoma sincs melegségnek. Járását jócskán
lelassította határozott bicegése.
Amikor odaért székéhez, a kormánypálcát tartók a szék mellé álltak, az
őrök pedig mögöttük helyezkedtek el. Rögtön ezután a tisztek is bejöttek a
terembe, s vörös egyenruhájukban az egyik fal mellett sorakoztak fel, míg a
francia vendégek a másikhoz húzódtak.
Végül elhalt a himnusz utolsó üteme is, és csend telepedett a helyiségre.
Ruhasuhogás hallatszott, ahogy az emberek egymás felé fordultak, de senki
sem szólt egy szót sem. A háziasszony tétován tördelte a kezét, és a férje
tekintetét kereste.
Végül O'Reilly törte meg a csendet, és az egyik emberének halk utasítást
adott. A férfi a sarokban álló zenészekhez sietett. A zenészek bólintottak,
majd lelkesen játszani kezdték a francia himnuszt.
A vendégek megkönnyebbültek, megengedtek maguknak egy mosolyt,
netán egy sóhajt, és énekelni kezdték a szent dallamot. Nagylelkű gesztus,
gondolták. Mégiscsak rokonszenves ember ez az O'Reilly.
Amikor a tisztek a terembe léptek, Félicité azonnal felismerte Morgan
McCormack ezredest. A férfi, ha lehet, még rezzenéstelen arcú
tábornokánál is magasabb volt. Széles vállával a falnak dőlve állt,
könnyedén, ugyanakkor éberen. Zöld szeme a tömeget pásztázta figyelő
tekintettel. Félicité levette róla a pillantását, és Valcourra vetette. A bátyja
halvány mosollyal az ajkán nézte O'Reillyt. Amikor a lány ismét az
ezredesre pillantott, a férfi őt figyelte, rizsporozott haját leste, hátha
megpillantja az aranyszínű tincseket, amelyekről biztosan felismerhetné. A
bársonyos barna és az élénkzöld tekintet összeakadt. Félicité kapta el
először a szemét, s közben elpirult az arcára kent festék alatt.
Véget ért a francia himnusz. O'Reilly intett az ezredesének, hogy kezdje
el a táncot, majd elnézést kért.
– Bizonyára megbocsátanak nekem, ha nem én kezdem el a táncot –
mondta. Nem kellett nagy erőfeszítést tennie, hogy hangját a hatalmas
terem minden szögletében hallják a vendégek. Egyik lábszárára mutatott,
majd így folytatta: – Fogyatékosságom miatt nem nyújtanék esztétikus
látványt a táncparketten. Jobb szeretném megvárni, amíg feltűnés nélkül
elveszhetek a táncosok között. Kérem, érezzék jól magukat!
Félicité úgy látta, mintha beszéde végeztével a tábornok
jelentőségteljesen nézett volna tisztjeire. A skarlát tengerben mozgolódás
támadt, majd a katonák egymás után indultak el, hogy áthaladjanak a két
csoportot elválasztó üres téren. Voltak, akiknek az arcán mohóság
tükröződött, másokén zavart vonakodás, megint másokén komor
eltökéltség. Egyikük sem maradt azonban a fal mellett.
A feszültség hirtelen tapinthatóvá vált a teremben. A zenészek
menüettbe kezdtek. A spanyol tisztek meghajoltak a fiatal francia lányok
előtt, akik kétségbeesett pillantással néztek anyjukra. Voltak anyák, akik
lassan bólintottak, de olyanok is, akik hátat fordítottak, és ifjú leánykájukat
szoknyájuk biztonságába húzták. A megfontoltabbak azonban csupán
előzetes ígéretet adtak egy későbbi táncra, s közben parancsoló tekintetet
vetettek idősebb fiukra, unokaöccsükre, vagy kebelbarátjuk fiára. Lassan
benépesült a táncparkett, bár kevés vörös egyenruhás akadt a táncosok
között.
Egy vékony bajuszt viselő, játékos tekintetű katona lépett Félicité elé. A
lány úgy emlékezett rá, mintha őt is látta volna a szerenádozók között.
Biztos nem lehetett benne, hiszen csak egy röpke pillanatra nézte meg
hódolóit a zsalugáter résein keresztül.
Nem kellett azonban különféle ürügyeket kitalálnia vagy megsértenie a
férfit. Valcour ugyanis megfogta a kezét, majd magasan a turnűrök fölé
emelte, és a táncparkettre vezette húgát a hoppon maradt tiszt előtt.
Meghajoltak, majd elhelyezkedtek a menüetthez. Félicité szoknyája a
nyers, kopott padlódeszkát súrolta; arcukon már előre megjelent a kötelező
udvariasság unott kifejezése. Ahogy előrenyújtotta szaténcipős lábát, a lány
a szeme sarkából észrevette, hogy O'Reilly üzenetet küld a zenészeknek.
Amikor a menüettnek vége lett, a vonósnégyes nem tartott szünetet,
hanem azonnal egy előkelő pavane-ba1 kezdett, a spanyol udvar
legkedveltebb táncába.
Az első pavane-nt követte a második. Félicité és Valcour csatlakoztak
monsieur Lafargue-hoz az asztal mellett, ahol egy libériás inas borpuncsot
mert ki a poharakba.
– Igazán remek pár vagytok együtt, ma chére – jegyezte meg az idős férfi,
és a poharát feléjük emelte. – Egyértelműen a legjobb táncosok.
– No, ez nem valami komoly bók – felelte Valcour megvető legyintéssel
–, amikor ügyetlen, lovaglócsizmás spanyol tisztek a vetélytársaim.
A kabátzsebéből elővett egy koporsó alakú tubákos szelencét, amelynek
fedelét feketére és ezüstre festett koponya és csont „díszítette”. Precíz
mozdulattal, fél kézzel pattintotta fel a fedelét, két ujja közé vett egy
csipetnyi tubákot, majd felszippantotta. Hosszú, mély lélegzetet vett,
eltette a dobozt, azután elővette zsebkendőjét, és csak azután tüsszentett
bele halkan a hófehér, illatosított, csipkés szélű anyagba.
 Ebben a pillanatban egy Braud nevű férfi, az udvari nyomdász lépett
oda apjához, halkan mondott neki néhány szót, majd félrevonta. Monsieur
Lafargue a következő pillanatban intett Valcournak. Félicitét nyugtalanság
fogta el. Közismert tény volt, hogy Braud is részt vett a lázadásban. Ő
nyomtatta ki a plakátokat és a röplapokat, amelyeket az utcasarkokra
szögeztek, és amelyek a lázadók célkitűzéseiről adtak hírt. Az ő nevéhez
fűződik a tavaly, 1768 októberében megjelent A tanács határozata, valamint
Az 1768-ik év októberében történt események jegyzéke Louisiana polgárai számára
című két kiadvány; mindkettő a gyarmat lakosainak sérelmeit sorolta fel,
valamint az eszközöket, amelyekkel az összeesküvők orvosolni akarták
ezeket.
Ha Braud beszélni akar az apjával, az bizonyára csak az összeesküvés
miatt lehet.
– Nocsak, mademoiselle, újra összefutunk.
Félicité megpördült, és Morgan McCormack ezredessel találta szemben
magát. Annyira elmerült apja iránti aggodalmába, hogy nem vette észre a
férfi közeledését, így az üdvözlése teljesen váratlanul érte. Az ezredes zöld
szemében megvillanó gúnyból nyilvánvaló volt, hogy tudja, min töpreng a
lány, és azt is, hogy eddig kínosan kerülni igyekezett minden találkozást a
spanyol tisztekkel. Ilyen körülmények között semmi értelme nem volt az
udvariaskodásnak.
– Nem terveztem ezt a találkozást – felelte a lány.
– Úgy láttam, nincs is értelme erre várnom – mondta a férfi, és oldalra
billentette a fejét.
– Nagyon örülök, hogy legalább ennyit képes volt megérteni.
A férfi berizsporozta haját az ünnepi alkalomra, és a megszokott fekete
szaténszalaggal fogta hátul varkocsba. Félicité-nek hirtelen az jutott eszébe,
mennyivel jobban fest az ezredes, ha a fehér púder nem hangsúlyozza
annyira napbarnított bőrét.
– Ismeretségünket mindazonáltal folytatnunk kell, mademoiselle
Lafargue.
– Nem emlékszem rá, hogy elárultam volna a nevemet.
– Biztosan elfelejtkezett róla, én azonban kötelességemnek éreztem,
hogy kiderítsem.
– Miért? – kérdezte a lány, és kinyitotta a csuklóján ezüstszálon függő
legyezőt, hogy lehűtse kipirult arcát.
– Azért, hogy ezzel is többet tudjak magáról.
 Nem, gondolta Félicité, nem fog rávenni, hogy bármit is eláruljak
magamról.
– Semmi értelme. Más nemzet polgárai vagyunk. És ön olyan urat
szolgál, akit soha nem tudnék megszeretni!
– Az én uram az öné is, ezt jobb, ha minél előbb az eszébe vési.
A hangja csöndes volt, de acélosan csengett. Finom, és pontos
mozdulattal hirtelen kivette a lány dekoltázsából a fehér kokárdát. Ujjai
közül a földre hullott a csipke, ő pedig gyorsan felvette, és Félicitének
nyújtotta.
– A zsebkendője, mademoiselle. Elejtette.
Az egész olyan hihetetlenül gyorsan történt. Senki más nem vette észre.
Ha nincs a férfi szemében az az elviselhetetlen szemtelenség, a lány akár
azt is gondolhatná, véletlenül ért a keze a ruhájához, és billentette ki
helyéről a kokárdát. Semmi értelme nem lett volna jelenetet rendezni, de
azért Félicitének nagy erőfeszítésébe került, hogy elvegye tőle a
„zsebkendőt”, hidegen köszönetet mondjon, és megakadályozza, hogy
arcára kiüljön haragja.
– Hol is tartottam? – folytatta McCormack. – Igen, arról beszéltem,
miért kerestem meg önt. Parancsnokom, aki Spanyolországot képviseli
Louisianában, arra kért, segítsük, hogy emberei és a kolónia lakosai között
kellemes kapcsolat alakuljon ki. Kötelességemnek érzem, hogy eleget
tegyek a kérésének.
– Micsoda udvariasság, ezredes! – felelte Félicité élesen, majd
összecsukta a legyezőjét, és haragtól reszkető ujjakkal dugta a kokárdát
ruhájának könyékig érő ujjába.
– Azt akarja, hogy udvarias legyek magával? Biztosra vettem volna,
hogy ezt megveti, bár az ilyesmit nem lehet mindig helyesen megítélni.
– Szándékosan félreérti a szavaimat. Mivel így áll a helyzet, bizonyára
nem lepődik meg azon, ha nem óhajtok önnel tovább beszélgetni.
Félicité büszkén felvetette a fejét, megfordult, és távozni készült. A férfi
azonban elkapta a karját.
– Ne tegye, mademoiselle Lafargue.
Volt valami a hangjában és megvillanó smaragdszemében, ami
maradásra késztette a lányt. Nagyon zavaró volt az érintése, amely sokkal
több erőt sejtetett, mint amennyit a férfi eddig megmutatott. Félicité a tőle
telhető legfagyosabban így szólt:
– Nem szoktam hozzá, hogy durván bánjanak velem, McCormack
ezredes.
 – Én pedig ahhoz nem szoktam, hogy egy hölgy a hátát fordítsa felém,
amikor azt a megtiszteltetést kérem tőle, hogy legyen partnerem a
táncparketten.
– Jól értem? Ön ezt tette volna? A technikájára ráfér egy kis csiszolás.
A férfi barna ujjait nézte, amelyek még mindig a karjára kulcsolódtak, és
nem eresztették őt.
– Nem hiszem, hogy a technikámnak bármi köze is lenne az ön
válaszához. Talán meggondoltabban cselekedne, ha kivizsgáltatnám az
éjjeliedényügyet.
Meg sem rebbent a tekintete, ahogy a lány ránézett. Semmi kétség sem
merülhetett fel arra nézve, megvan hozzá a hatalma, hogy ezt megtegye.
– Meg… megtenné, csak mert nem akarok táncolni magával?
– Úgy látszik, bosszúálló természetű vagyok. Sajnálatos tény, de ez van.
– Nem hiszek magának – felelte Félicité dacosan, ahogy a férfi ránézett,
de a hangja nem volt olyan határozott, mint amilyennek szerette volna.
– Próbáljuk ki? Vagy hajlandó lesz végre lenyelni a rosszkedvét, és
elismeri, hogy mégiscsak kellemesebb velem táncolni, mint egy napot
kalodában tölteni?
Mi tagadás, Félicité nem tudta higgadtan elképzelni, hogy
előregörnyedve kelljen állnia, nyaka és karja a fadeszkák közé szorítva, arca
és hátsó fele kitéve a suhancok kegyetlenkedéseinek. A Place d'Armes-on
felállított kalodák csábítóan közel voltak a piachoz, így az odazárt
szerencsétleneknek elég gyakran volt részük rothadt gyümölcsből és
halbelsőségből álló lövedékekben. S ez még valószínűleg enyhe
büntetésnek is számít a bűnért, aminek az elkövetését magára vállalta.
A lány ajkán keserű mosoly jelent meg.
– Ez tehát az a nagylelkűség, amelyet O'Reilly megígért a spanyol
korona részéről! Lemond a büntetésről, de ha úgy hozza a kedve,
visszavonja a szavát?
– A nagylelkűségben azok részesülnek, akik megérdemlik, akik
elfogadják a sorsukat, és nem várnak arra, hogy rájuk kényszerítsék az
engedelmességet – felelte a férfi elkomorulva.
Szavai baljósan csengtek, de a lánynak nem maradt ideje elgondolkodni
a jelentőségükön. McCormack szorítása lassan erősödött a karján. Az ujjai
elzsibbadtak, és a férfi ellentmondást nem tűrően a táncparkett felé húzta
őt.
 – Miért éppen velem akar táncolni, McCormack ezredes? – kérdezte
követelőn, miközben próbálta kiszabadítani magát. – Vannak itt más,
szolgálatkészebb hölgyek is.
A férfi gyors pillantást vetett rá dús szempillája alól.
– De egy sem, aki olyan szép lenne, mint maga, és akinek a bosszantása
annyi örömet okozna nekem.
Elég burkolt volt a bók, ha az volt egyáltalán, Félicité ennek ellenére
észrevette az ezredes szemében a leplezetlen hódolatot.
– Most már legalább tudja, milyen hatást kelt vele!
McCormack válasz nélkül hátrahajtotta a fejét, és a táncparketten egy
üres helyre mutatott. Félicité választhatott, hogy dacol a férfival,
kiszabadítja magát, és ezzel még tovább fokozza a bálteremben amúgy is
kissé feszült helyzetet, valamint bajba sodorja apját és Valcourt, mert az
ezredes biztosan kivizsgálná az éjjeliedény ügyét, vagy megadja magát, és
ha nem is örömmel, de legalább engedelmesen táncba megy
McCormackkal. Miután döntött, és felvetett fejjel követte a férfit a táncba,
odapillantott, ahol Valcour és apja álltak. A bátyja döbbent hitetlenkedéssel
és éledő haraggal a szemében meredt rá.
Beletelt néhány percbe, mire Félicité rendezni tudta arcvonásait. A tánc
közben távolabb kerültek egymástól, majd megint összekerültek. A lány az
ezredes merev arcát figyelte, miközben táncolt vele. Ahogy felemelt kezük
összefonódott, és válluk összeért, Félicité nem tudta megállni, hogy ne
tegyen egy gúnyos megjegyzést.
– Ön igazán könyörtelen ember, ezredes, de gondolom, nem is lehet
mást várni egy zsoldostól.
– Úgy ejtette ki ezt a szót, mintha alávalónak tartaná ezt a foglalkozást
– felelte a férfi kihívóan.
– Nem hinném, hogy bárki büszke lehetne arra, ha fizetségért, és nem
személyes meggyőződésből harcol mások háborúiban, akár a jó, akár a
rossz oldalon állnak.
– A felemelkedésnek akkor is tiszteletreméltó módja ez.
– Tehát ez a célja, a felemelkedés? Idegen király uralma alatt? Ettől
maga valahogy egy kalandorhoz hasonlít.
Miközben ezt az újabb sértést kimondta, Félicité ártatlanul kíváncsi
tekintettel nézett a férfira.
– Ez valami még rosszabb dolog lenne?
 McCormack állán megfeszült egy izom, de semmi egyéb nem
árulkodott arról, hogy tudná, mi a lány szándéka. Félicité úgy tett, mintha
megfontolná a kérdést.
– Nos, nem tudom. Azt hiszem, ez a szándékaitól függ.
– A szegénység segítene valamelyest reménytelen helyzetemen?
Csak nem nevet ez a férfi azon, hogy ő milyen rossz véleménnyel van
róla? Nehéz lett volna megmondani, mivel ismét elváltak útjaik a tánc
közben.
– Louisianának alaposan kijutott az olyan emberekből, akik csak
meggazdagodni jöttek ide, aztán amint lehetett, odébbálltak, ahelyett hogy
letelepedtek volna.
Az ezredes felvonta a szemöldökét a lány komoly hangja hallatán.
– Ezek eddig francia kalandorok voltak, természetesen, de nálunk
legalább minden bizonnyal nemesebbek, igaz?
– A modoruk jobb volt, ahhoz kétség sem férhet – vágott vissza a lány
csípősen, majd ahogy a pavane véget ért, gyorsan pukedlizett.
– Várjon – szólt utána McCormack ezredes, amikor látta, hogy távozni
készül. – Lesz még egy tánc ebben a körben.
– Ha sokáig maradok önnel a táncparketten, ezredes, hamar azon
kaphatja magát, hogy vőlegény.
Félicité élesen válaszolt, egyrészt azért, mert a férfi, ha kedvesen is, de
parancsolt, másrészt, mert semmi kedve nem volt engedelmeskedni.
Annyiban azonban igaza volt, hogy ha egy férfi és egy nő kétszer egymás
után egymással táncolt, azt voltaképpen egyenértékűnek tekintették az
eljegyzéssel.
– Úgy is mondhatnánk, hogy ezzel a társasági életben állt rajtam
bosszút, nem gondolja? – kérdezte a férfi, és finoman ívelt ajkán mosoly
jelent meg. – Bár nem kétlem, hogy O'Reilly nagyon örülne a két nemzet
közti barátkozás ilyetén bizonyítékának.
– Nem gondoltam volna, hogy ez a célja – jegyezte meg Félicité
fanyarul.
– Biztosíthatom róla, hogy ez is a céljai közt szerepel.
A szavakat alig lehetett hallani, mert kezdetét vette az újabb pavane. A
lány a zenészek felé pillantott, majd tisztán így szólt:
 – Ha már velem táncol, ezredes, megkérhetném rá, hogy valami
élénkebb zenét kérjen a vonósnégyestől, mondjuk egy francia contre-danse*-
t?
Messzebbre hallatszott a hangja, mint gondolta volna, ugyanis többen is
támogatni kezdték az ötletét.
– Igen, igen, mais oui! Contre-danse-ú Francia zenét! Francia zenét!
Talán lojalitásból, makacsságból, vagy csupán azért, mert nem ismerték
a javasolt francia tánc lépéseit, a vörös egyenruhás katonák azt kiáltozták:
– Pavane-t! Pavane-t!
Mindenki kiabálni kezdett. Egy ingerült francia meglökött egy spanyolt.
A spanyol visszalökte. Egy nő felsikoltott. Az emberek kiabáltak, ütések
csattantak, a kormányzó pedig a földhöz ütögette az ezüst kormánypálcát,
hogy rendet teremtsen. A tömeg hol erre, hol arra indult meg az egyre
növekvő pánikban. Félicitét egy kövér, fehér szaténruhát viselő férfi
sodorta félre; a parókája alól izzadság csorgott. A következő pillanatban
McCormack ezredes vette őt karja védelmébe. Smaragdzöld szemében vád
égett, ahogy a lányra nézett. Hirtelen muskéták dörrentek meg a zárt
helyiségben; hangjuk faltól falig visszhangzott. A mennyezetről szilánkok
hullottak alá, a csillárok vadul himbálóztak, a kristálydíszek csilingelése
bántóan hangosnak hatott a hirtelen beállt csendben.
A tömeg a fejtámlás karosszék felé pillantott, ahol addig O'Reilly ült.
Kékesszürke puskaporfüst vette körül, ahogy ott állt a vendégekkel
szemben, két oldalán a katonákkal, akiknek a kezében még mindig füstölt a
muskéta.
– Az estélynek vége – jelentette be határozottan Louisiana
kormányzója. – Jó éjszakát kívánok önöknek.

*
Kontratánc: többnyire páros ütemű társastánc, amelyben eredetileg a férfiak és a nők
két külön sorban, egymással szemben állottak.
 3. fejezet

A töltés menti piacon nyüzsgött az élet. Ameddig a szem ellátott,

mindenütt árusok nyüzsögtek. Férfiak és nők beszéltek, gesztikuláltak,
kiabáltak, és portékájukat kínálták kézikocsikon, taligákon, fonott
kosarakban, ládákban, hordókban vagy rudakra kitéve. Az északról
érkezett németek friss tejet, vajat, sajtot, élő szárnyast,
petrezselyemgyökeret és savanyúkáposztát árultak. A gyönggyel díszített
bőrruhát viselő indián asszonyok frissen nyúzott őzet, mókust és nyulat
kínáltak, valamint nádból vagy hasított kőrisvesszőből fonott kosarakat, és
porrá tört babérfa gyökerét, amellyel a ragut vagy a bouillabaisse-í, vagyis a
provánszi halászlét lehetett ízesíteni. A nemrég érkezett új-skóciaiak, akiket
a britek kiutasítottak hazájukból, finom hímzést és faragott árukat, például
kanalakat vagy mesterien megmunkált bölcsőket kínáltak, valamint frissen
nyúzott békalábat, fiatal galambfiókát, húsos aligátor-farkat, friss
fűszernövényeket, mogyoróhagymát és gombát, melyet a környező réteken
gyűjtöttek, mivel más szerszámuk nemigen volt a két kezükön kívül. A
város környékén füge, körte és gránátalma nőtt, a Havannából érkező
hajók pedig ananászt és banánt hoztak. Narancsból és citromból általában
bőséges volt a kínálat, de a két évvel ezelőtti nagyon kemény télen a fagy
tönkretette a fákat, amelyek még nem tudtak magukhoz térni.
Félicitét ezek közül a dolgok közül most egyik sem érdekelte, sőt még a
melasszal teli hordók, a csavart formájú üvegekben kínált olívaolaj, vagy az
elismerten étvágygerjesztő édesség sem, amelyet a szabad, színes bőrű nők
készítettek pekándióból. Félicité tengeri rákféléket és kagylókat akart
venni; Ashanti szorosan mögötte lépkedett a bevásárlókosárral, ahogy
úrnője a nézelődő vásárlók között haladt a felé a rész felé, ahol a halászok
szoktak kipakolni.
Közben megállt egy helyen, hogy megnézze a csipkéből, szalagból és
ruhaanyagból álló árukészletet, amelyet bátor angol halászok kínáltak.
Csempészáru volt, tehát elkobozhatták volna tőlük, mivel a spanyol
uralom óta csak Spanyolországból érkező hajókkal kereskedhetett a
kolónia. A francia rezsim idején is ehhez hasonló rendszert próbáltak
bevezetni, de kevés sikerrel. Eddig sem a francia, sem a spanyol
kormánynak nem sikerült mérsékelt árakon kielégítenie a lakosság igényeit.
Az üzletelés az angol kereskedőhajókkal, amelyek Natchezbe, az angol
állomásra hajóztak a folyón, annyira bevett szokássá vált, hogy a hajók már
rendszeresen megálltak a parton, nem messze a várostól. Mivel az angol
fennhatóság New Orleanstól nem messze, a Manchac-öbölnél kezdődött,
a csempészáruval való kereskedést csak úgy emlegették az emberek, hogy
„megyek a kis Manchacra”. Ezek a feltételek azonban az öbölben
garázdálkodó kalózokat is felbátorították. Ezek a gazfickók, akik a
különböző országok rakományait rabolták el, mindig jó piacot találhattak
zsákmányuknak New Orleansban, ahol mindenre nagy igény volt. A
kereskedőkben nem merültek fel aggályok a vásárolt árut illetően, és nem
kérdezősködtek fölöslegesen. Ennek eredményeként egyetlen hónap sem
telt el anélkül, hogy napvilágra ne kerüljön valamely, a kalózok által
elkövetett gaztett. Hol nőket és gyerekeket engedtek a nyílt tengerre,
törékeny csónakban, élelem és ivóvíz nélkül, hol fiatal lányokat és apácákat
erőszakoltak meg, majd vitték őket a szigetükre, hol pedig kisfiúkat
molesztáltak, vagy kötélen férfiakat húztak át a hajó alatt, újra és újra,
esetleg a horgonylánchoz kötözcék és otthagyták őket, amíg a nagy
kampót a partra dobták. Semmi értelme azonban ilyesmin töprengeni. A
világ kegyetlen. Az embereknek pedig enniük és öltözködniük kell.
Ahogy a nap egyre magasabbra hágott az égen, a forróság is
fokozódott. Terjengeni kezdtek az illatok a rumos- és boroshordókból,
meg az asztalokon heverő félig rágott gyümölcsökből és a
zöldségmaradékokból, és a nyers állatbőrökből, amelyeket összekötöztek
vagy fűzfából készített feszítőlécekre erősítettek. Egy sáros lábú kisfiú
játszott egy madzagon vezetett rákkal. Egy kék szaténruhába öltözött, arca
hamvasságát vadászjelenetet ábrázoló hatalmas legyezővel védő negyedvér
nő lépkedett egy tűzött bőrmellényt és vörössel sávozott, széles karimájú
fekete hódkalapot viselő spanyol katona karján.
Ashanti megérintette Félicité karját.
– Ha el akarjuk készíteni az úr ebédjét, mire monsieur Valcourral
hazaérnek a kormányzó házából, jobb, ha sietünk.
Félicité elismerte a figyelmeztetés jogosságát, és szórakozottan
bólintott. Ashantinak igaza van, bár azt nehéz lenne megmondani,
megvendégelik-e a férfiakat ebéddel, annyira homályosan volt
megfogalmazva a meghívás. Ashantival úgy döntöttek, bouillabaisse-t
főznek. Ha a ház urai hazajönnek ebédelni, jó, ha nem, az étel vacsoráig
sem megy tönkre.
Vettek friss osztrigát, néhány nagyobb rákot, egy maréknyi gar-nélát,
meg két gyönyörű makrélát. A nedves levelek közé csomagolt élelmiszerrel
megrakodva elindultak hazafelé. Félicité megállt, és éppen egy papagáj
selymes sárga tollait simogatta, amikor zűrzavarra lett figyelmes a piac
másik végében. Az emberek egy férfi köré gyűltek, aki épp akkor jött a
városból. Miközben beszélt, többen felkiáltottak. Mások döbbenten
hallgatták, vagy komor arccal fordultak a szomszédjukhoz.
Félicitét nyugtalanság fogta el. Ashantira nézett – a saját félelmeit látta
tükröződni a lány sötét szemében. Egyetlen szó nélkül kapta fel
szoknyáját, majd elindult a csoportosulás felé.
– Mi a baj? Mi történt? – kérdezte a csődület szélén álló egyik
asszonytól.
– Reynard, a szabó azt mondja, letartóztatták azokat az embereket,
akiket ma meghívtak a kormányzóhoz. Azt mondja, szándékosan csalták
oda őket. A spanyol katonák szuronyt szegeztek nekik, és úgy vezették
őket végig az utcán. Reynard a saját szemével látta; utánuk ment, hogy
megtudja, mit csinálnak velük.
Félicité arcából kifutott a vér, de nem volt ideje a gyengeségre. Az
asszony elhallgatott, mire ő tovább biztatta:
– Igen, igen, csak folytassa.
– Maga Lafargue kereskedő lánya, ugye? Mennyire sajnálom magát,
kedveském. Ezeket a férfiakat, a kolónia legkiválóbb polgárait az Orsolya-
rendiek zárdája mögötti régi barakkokba vitték. Ki tudja, mi történt ott
velük.
– Szent isten – lehelte Félicité. Apját és Valcourt letartóztatták. –
Indulnunk kell. Lehet, hogy vár valami üzenet bennünket.
Az utcákról hirtelen eltűntek az emberek, s csupán a becsapódó ajtók és
zsaluk, meg az izgatottan suttogó gyerekek hangja hallatszott. A kiszögellő
erkélyes, favázas ház azonban hallgatott. Nem volt semmi mozgás, sem
üzenet, sem levél, pedig Félicité addig kérdezgette az egyik otthon maradt
szolgálót, amíg az sírni nem kezdett. Valcour inasának, Dómnak pedig
mintha nyoma veszett volna. A gazdája elküldte egy megbízással, és még
nem érkezett vissza.
Lassan vánszorogtak az órák. A piacon vásárolt árut leküldték a ház
hátsó traktusában elhelyezkedő konyhába a szakácsnak. Hamarosan érezni
lehetett a fövő étel ínycsiklandó illatát, valamint a hosszú, ropogós kenyér
szagát, melyet az ebédhez fel fognak szolgálni. Elérkezett a délidő, de még
mindig nem történt semmi. Félicité enni próbált, de nem tudott. Eltolta
maga elől a tányérját, és a feje körül zümmögő legyet nézte, de semmit sem
látott.
 A délután közepe felé már nem bírta tovább. Elküldte Ashantit a
barakkokhoz, hátha megtud valamit arról, mi történt a bebörtönzött
férfiakkal. A szolgáló hamar visszatért. A barakkokat szigorúan őrzik.
Senkit, semmilyen indokkal nem engednek be. Senki nem tudta pontosan,
hány férfit vetettek fogságba a katonák a kormányzó házában, de sokakat a
saját otthonukban tartóztattak le, köztük Braudot, a nyomdászt, vagy
Lafréniére-t, a főügyészt. Mivel a börtön már addig is tele volt spanyol
katonával, számos foglyot arra a spanyol fregattra szállítottak, amelyen
O'Reilly érkezett, s amely most a töltés mellett horgonyzott.
Sötétség szállt az utcákra. A zöld mirikaviasz-gyertyák elégtek. Néha
átjött valamelyik szomszéd, és elmesélte a legújabb híreket. Vilierét, az
egyik távoli ültetvény tulajdonosát Aubry igazgató levele csalta a városba,
de amint átlépett a kerítésen, láncra verték. A felesége azonnal a városba
sietett, amint meghallotta, hogy férjét letartóztatták. Amikor megtudta,
hogy a hajóra szállították, csónakkal odavitette magát, és könyörgött, hadd
lássa. Amikor Villeré meghallotta felesége hangját, megpróbált odamenni
hozzá, mert attól félt, hogy a durva tengerészek bánthatják. Miközben az
őrökkel hadakozott, egy szurony átszúrta a gyomrát. Véres ingét ledobták
a csónakba madame Vilierének, azzal a gúnyos megjegyzéssel, hogy most
már özvegynek tekintheti magát. Mások azt mesélték, hogy a foglyokat
kínzásnak vetik alá a kihallgatás közben: kínpadra vonják őket, vagy
hüvelykszo-rítót alkalmaznak.
Ilyen körülmények között lehetetlen volt aludni. Félicité és Ashanti
bezártak minden ajtót és zsalut, és eloltottak minden gyertyát, kivéve egyet
Félicité hálószobájában. Félicité előkészült a lefekvéshez: megfürdött,
felvette hálóruháját és pongyoláját, s csak azután engedte meg Ashantinak,
hogy kifésülje hosszú, csillogó fürtjeit. De nem tudta rávenni magát, hogy
ráfeküdjön tollal töltött matracára. Amióta csak az eszét tudta, ez volt az
első alkalom, hogy férfiúi védelem nélkül érte az éjszaka. Valcour és az
apja időnként késő éjjelig kimaradtak, az apja azonban mindig hazaért,
mire ő lefeküdt.
Azzal próbálta elütni az időt, hogy finom, csinos kis öltésekkel
varrogatta apja egyik ingének fodrait, meg az abrosz egyik szakadását.
Varrni a zárdában, az apácáktól tanult meg, méghozzá olyan alaposan,
hogy már szinte oda sem kellett figyelnie. Ashanti a gyertya másik oldalán
öltögetett, de alig váltottak szót egymással.
Ashanti egyidős volt Félicitével; ugyanabban a hónapban születtek.
Ashanti édesanyja Félicité anyjának komornája volt, aki hozománya
részeként hozta őt a házasságba. A két gyerek együtt nőtt fel; együtt
játszottak, tanultak és ettek, sőt, amíg Félicité nem ment zárdába, együtt is
aludtak. Bizonyos értelemben közelebb voltak egymáshoz, mint a
testvérek; Félicité időnként aggódott is amiatt, hogy társának nem jut igazi
élet kötelességei mellett. Ashanti azonban ezt egyáltalán nem bánta. Az
anyjától rengeteg dolgot tanult, és ezeket nem akarta elárulni Félicitének: a
természettel és a földdel kapcsolatot titkokat, amelyeket afrikai őseitől
tudott, de azokon az utazásokon is sok ismeretre tett szert, amelyeket
anyjával tett az Újvilágba, Santo Domingo érintésével. Egyszóval elégedett
volt.
Ashanti édesanyjának halálakor a lányok a tízes éveikben jártak, és a
szomorú tény változást eredményezett kapcsolatukban, mivel Félicitének
át kellett vennie a háziasszony szerepét. Parancsokat kellett adnia, és
ügyelnie kellett rá, hogy azokat végrehajtsák, ettől aztán világosabbá váltak
a szerepek. Félicité azért nagyon is sokban függött Ashantitól. Ha nincs a
szolgáló józan belátása és akaratereje, nem ment volna a háztartás ilyen
zökkenőmentesen.
Félicité csupán egy alkalomra emlékezett, amikor Ashantit feldúltnak
látta. A lány az utóbbi néhány évben az alsó szinten, egy udvarra néző kis
szobában aludt. Két évvel ezelőtt történt, egy forró nyári éjszakán, hogy
Valcour későn ért haza a városból, egy barátaival átmulatott éjszaka után.
Már meglehetősen részeg volt, ezért az udvarra ment, hogy az agyagkorsó
hűs vizével enyhítse valamelyest lüktető fejfájását. Amikor észrevette, hogy
Ashanti nyitva hagyta az ajtaját, kíváncsi lett. Benézett, és látta, hogy a lány
szalmával tömött matracán alszik, s csupán egy rövid hálóing van rajta.
Hogy ezután mi történt, arra nem derült fény. Ashanti azt állította, Valcour
rávetette magát, és meg akarta erőszakolni, s ez minden bizonnyal sikerült
volna is neki, ha ő nem védekezik, és nem használja azokat a titkos
fogásokat, amelyeket még anyjától tanult. A védekezés eredményeképp a
férfi jajgatva, kezét az ágyékára szorítva menekült ki a szobából. Valcour
szerint a lány akkor ébredt fel, amikor ő éppen a holdfényben fürdő
udvaron ment keresztül. Sikoltozni kezdett, amikor pedig ő odament, hogy
megnyugtassa, nincs mitől tartania, megbotlott és az ágyára esett. A
szolgáló erre hisztérikusan kiabálni kezdett, és vadul verekedett.
Bárkinek volt is igaza, ettől kezdve elviselhetetlenül meggyűlölték
egymást. Valcour rosszindulatú megvetéssel kezelte Ashantit, aki, ha egy
mód volt rá, elkerülte a férfit, és csak akkor maradt vele egy szobában, ha
Félicité is ott volt. Az utasításait csak akkor hajtotta végre, ha azokat
úrnője közölte vele, ami elég merész tettnek számított annak fényében,
hogy a többi szolgáló hódolattal és félelemmel tekintett urára. Ashanti
azonban semmi jelét nem adta félelmének, de a bizalmatlansága
nyilvánvaló volt. Mindig óvatos volt a férfi közelében, fekete szeme
sarkából pedig burkolt megvetéssel teli pillantásokat vetett rá.
Az utcáról most a ház elől valami zaj hallatszott fel. Félicité felnézett, és
bársonyos barna tekintete találkozott szolgálója sötét pillantásával. Ashanti
letette a kezében tartott varrást, és kiment a hálószobából. Néhány perc
múlva azzal a hírrel tért vissza, hogy megjött Dom. Semmit sem tudott
arról, hogy gazdáit letartóztatták. A küldetése teljesen más irányú volt:
Valcour parancsára vitt el egy személyes üzenetet, de most nem próbálta
elárulni az illető nevét a tőle megszokott gesztusokkal.
Félicité felsóhajtott, megdörgölte a szemét, majd hátrasimította a haját,
amely vastag, csillogó zuhatagként omlott a hátára.
– Jobb, ha most lefekszel, Ashanti. Semmi értelme, hogy itt üljünk.
Valószínűleg csak holnap tudhatunk meg újabb híreket.
– De csak akkor, ha ön is lepihen, mademoiselle.
– Megpróbálok – felelte Félicité, majd még egyet öltött a ruhába, azután
gyorsan elvarrta és elszakította a cérnát. A tűt a tűpárnába szúrta, a ruhát
ügyesen összehajtotta, félretette, majd felállt. Ashanti lesegítette róla a
pongyolát, és beakasztotta a szekrénybe. Ahogy kinyitotta, majd becsukta a
faragott ajtót, rózsaszirom és molyűző vetiver illata áradt a levegőbe.
Félicité az ágyhoz lépett, és felmászott a matracra. Térden állva
gondosan elhúzta a mennyezetből kiálló kampóról lógó szúnyoghálót,
hogy éjjel ne bosszantsák a különböző repülő és csipkedő rovarok. Miután
Ashanti jó éjszakát kívánt neki, majd a gyertyával a kezében kiment a
szobából, lefeküdt és becsukta a szemét.
Az álom azonban elkerülte. A sötétségbe meredt, és az elmúlt napok
eseményeiről gondolkozott. Amióta megtudta, hogy apját és Valcourt
letartóztatták, egyfolytában a fejében motoszkált valami félelem, amellyel
nem mert szembenézni. Csak nem az okozta apja és Valcour végzetét,
hogy vitába keveredett Morgan McCormack ezredessel, hogy elismerte, ő a
felelős a spanyol katonákat ért rossz szagú zuhatagért, amely az
éjjeliedényből érte őket, s hogy az estélyen voltaképpen ő buzdította a
vendégeket arra, hogy francia zenét követeljenek?
Igaz, hogy az éjjeliedényes csínyt Valcour követette el, de nem
számított ilyen komoly következményekre, arra gondolt, hogy majd a
szolgáló kap valami enyhe büntetést felelőtlenségéért. Valószínűleg nem
számított rá, hogy ilyen komolyan veszik az ügyet, vagy hogy Félicitének,
apjának, vagy saját magának későbbi kellemetlenségei származhatnak
ebből. Ami pedig az estélyt illeti, Félicité nem azért javasolt másik zenét,
hogy ezzel viszályt szítson, és felborzolja a kedélyeket. Azok okozták a
bajt, akik mellette álltak, és dühösen kaptak az ajánlaton. Félicité
megesküdött volna rá, hogy Valcour hangját is hallotta a többi forrófejű
ifjonc között, aki mind nem szívesen látta a francia hölgyeket spanyol
tisztek karjában.
A McCormackkel vívott szópárbaj viszont teljes egészében az ő
felelőssége. Igaz, a férfi arrogánsan és fontoskodóan viselkedett, s erejét és
befolyását is fitogtatta, ami annál is inkább idegesítő volt, mivel ő maga ezt
észre sem vette. Kiváltságos helyzetét arra használta fel, hogy megzsarolja,
alávesse Félicitét az akaratának, és ezzel őt mérhetetlenül felbosszantotta.
Jelen pillanatban azonban a férfi fenyegetései táplálták legjobban a
félelmeit.
Ahogy a hajnal szürkéskék fénye beszivárgott a zsalu résein, Félicité
nyugtalan álomba merült. Amikor felébredt, már magasan állt a nap.
Gyorsan magára kapta az egyik elhordott pongyoláját, amelynek
dekoltázsát háromszögletű batisztken-dő díszítette, majd kiment a
szobából. Tele akart pakolni egy kosarat élelemmel, mivel a foglyoknak
adott étel tudvalevőleg mindenhol rossz volt. Közben hátha megtudja,
miért vetették börtönbe apját és Valcourt.
Félicité apja, monsieur Lafargue kereskedő volt. Házát, mint New
Orleansban sokan, a középkori francia falvak stílusában építtette. Bousillage
volt a fő építőanyag, vagyis sárból készített vakolat, amelyet moha és
őzszőr tartott össze. Ez a vakolat került a függőleges épületfák közé. Az
utcára néző alsó szinten egy méterárubolt és egy raktár foglalt helyet, az
udvarra néző kis hátsó szobák pedig a szolgálók lakrészeiként, mosodaként
és tárolóhelyiségekként szolgáltak. A család által használt helyiségek az
emeleten helyezkedtek el. Ezekbe a szobákba egy alagútszerű bejáraton
keresztül lehetett bejutni, amely az utcáról az udvarra vezetett, majd
lépcsőben folytatódott. Az emeletet hat tágas szoba uralta; négy hálószoba,
egy salle, vagyis nappali, valamint egy hall, amelyet ebédlőként is
használtak.
Félicité épp elindult lefelé a lépcsőn az udvaron lévő konyha felé,
amikor léptek zaját hallotta a járdán. Visszafojtott lélegzettel figyelte, ahogy
a vékony alak láthatóvá válik háromszögletű kalapjával, amelynek hatalmas
tolldísze a vállára borul. A férfi szalagokkal díszített sétapálcát tartott a
kezében.
– Valcour! – kiáltott fel a lány, és a bátyja felé rohant.
– Teljes valómban – felelte a fiatalember gúnyos fesztelenséggel,
miközben üdvözlésképpen megemelte a kalapját.
– Hol van apa?
Valcour arca elkomorult.
– Ő, sajnos, még mindig spanyol uraink vendégszeretetét élvezi.
– Úgy érted… még mindig fogva tartják? De akkor hogy lehet, hogy
téged szabadon engedtek?
– Nos – kezdte a férfi affektálva, miközben szemét szinte teljesen
lehunyta –, tudnod kell, ma chére Félicité, hogy a hozzám hasonló
hasznavehetetlen fickók túl büszkék és túl korlátozott észbeli
képességekkel rendelkeznek ahhoz, hogy részt vehessenek egy lázadás
kirobbantásában. Ezek olyan burzsoá és unalmas gondolatok.
Végigásítoztam egy-két ilyen összejövetelt, mert abban az időben ez volt a
divat New Orleansban, de inkább valami mással töltöttem volna az
időmet.
– Csak nem vették be tőled ezt a maszlagot?
– Nagyon ostobának és holdkórosnak tudok látszani, ha akarok –
felelte Valcour, és félrebillentette a fejét. – Abban ugyan nem vagyok
biztos, hogy a mi McCormack ezredesünk is bevette-e, de jóképű
ábrázatán olyan erős helytelenítést láttam, hogy azt kell mondjam, nem tart
veszélyesnek.
– Ő is ott volt? – préselte ki magából a szavakat Félicité.
– Tegnap reggel. Igen, úgy látszik, a katonai diktatúra időszakában ő a
második legrangosabb ember, csak O'Reillynek kell számot adnia tetteiről.
Hála istennek, amikor néhány perce eljöttem, ő nem volt ott.
Valcour hangjában alig türtőztetett harag érződött, mely egyrészt annak
szólt, milyen megalázónak tartja, hogy a spanyolok kihallgatták, másrészt
azt mutatta, mennyire kihozta ez a sodrából.
– Ha a szobádba akarsz menni átöltözni – ajánlotta Félicité –,
felhozatok magunknak péksüteményt és csokoládét.
– Igazán meg vagyok hatva a figyelmességedtől – felelte a férfi,
mosolyra görbítve keskeny ajkát. – Jelenleg az a leghőbb vágyam, hogy
lemossam magamról a börtön bűzét. Légy olyan jó, és küldd fel hozzám
Domot, ha lehet, minél hamarább.
 A csokoládé és a meleg, ropogós zsemle mellett Valcour elmesélte
Félicitének, mi történt előző nap a kormányzó házában. Az O'Reilly
házába meghívott férfiakat nagyon szívélyesen fogadták. Miután eltelt egy
kis idő, és felszolgálták a frissítőket, arra kérték őket, menjenek át a
szomszédos helyiségbe. Ott O'Reilly jól lehordta őket, miközben Aubry, a
volt kormányzó vörösen és idegesen állt egyik lábáról a másikra. A
kormányzó azt mondta, Louisiana nem a kellő tisztelettel viseltetett
Spanyolország iránt, és hogy Károly király nagyon haragudott a gyarmaton
kitört lázadás, valamint a sértés miatt, amelyet kormányzója, Ulloa és
tisztjei ellen elkövettek. Őfelségét rendkívüli mértékben bosszantják a
különféle irományok, amelyek a kormányt és a spanyol népet gyalázzák.
Ezért a király azt a parancsot adta neki, O'Reillynek, hogy a királyság
törvényeinek megfelelően tartóztassa le és állítsa bíróság elé a
felségsértőket.
A kormányzó ezután felolvasta őfelsége, a spanyol király parancsát,
amely előírta számára, mit kell tennie. Majd hozzátette:
– Uraim, sajnálattal kell közölnöm az önök ellen felhozott vádat,
miszerint önök az értelmi szerzői a nemrégiben kitört lázadásnak.
A parancsok felolvasása közben spanyol tisztek és gránátosok
özönlöttek a helyiségbe, és rájuk szegezett szuronyokkal körbevették a
foglyokat. O'Reilly azt is elmondta, hogy Spanyolország törvényeinek
megfelelően a letartóztatottak ingóságait lefoglalják és leltárba veszik. Ha
bűnösnek találják őket, az ingóságokat eladják, majd, miután kielégítették
az esetleges tartozásokat, valamint a nők és gyerekek eltartására is hagytak
némi pénzt, az összeg maradéka az állam tulajdonát fogja képezni.
Félicité Valcourra meredt.
– Lefoglalják ezt a házat?
– És benne minden bútort, dísztárgyat, még a ruhát és a cipőt is,
amelyet viselsz, minden csecsebecsét, cipőcsatot és csipkedarabot.
– Ezt nem tehetik!
– De megtehetik, és meg is fogják tenni.
Valcour megitta az utolsó csepp csokoládét is, majd a rózsával és
ibolyával díszített csészét visszatette a kistányérra.
– Nem tudom elhinni – suttogta Félicité.
Miután mindannyiukat megnyugtatták afelől, hogy biztonságban
érezhetik magukat, olyan hirtelen jött ez az egész, hogy a lány egyszerűen
nem tudta felfogni a történteket.
 – Én sem – értett egyet Valcour komor arccal. – Nem szívesen lennék
még egyszer abban a helyzetben, hogy megparancsolják, tegyem le a
kardomat, majd körbevesznek azokkal a halálosan veszedelmes
szuronyokkal.
– Elhiszem. Valcour, a barakkban nem bántottak?
– Fizikai értelemben nem, ha erre gondolsz – felelte a férfi –, de semmi
kétségünk nem maradt afelől, hogy a bennünket őrző spanyolok úgy
néztek ránk, mint a halálraítéltekre.
– Ha jól emlékszem, O'Reilly azt mondta, tárgyalás is lesz.
– Ez csak színjáték, ma chére, ez a spanyol igazságszolgáltatás. Károly
király elégtételt akar a neve és az uralma ellen elkövetett sértésért;
egyébként is előre elhatározták már, hogy Spanyolország többi gyarmata
érdekében az lesz a legjobb, ha példát statuálnak azoknak az embereknek a
megbüntetésével, akik szembe merészeltek szállni őfelségével. Tizenkét
férfit választottak ki a tiszteletre méltó szerepre – a francia hadsereg két
tisztjét, két ügyvédet, négy ültetvényest és négy kereskedőt.
Félicité a bátyjára meredt.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Azt, hogy nem a nevünk, hanem a foglalkozásunk alapján választottak
ki bennünket. Mi képviseljük a kolónia társadalmi keresztmetszetét. Nem
számít, kik vagyunk, vagy milyen szerepetjátszottunk a lázadásban.
– Ez rettenetes. Ez… ez azt jelenti, hogy koholt perre számíthatunk,
hogy O'Reilly már eldöntötte, a gyanúsítottakat el fogja ítélni.
– Pontosan. Mivel én egyik kategóriába sem tartozom, és a külsőm sem
utal eltökélt forradalmárra, elengedtek.
– De az apám…
Valcour megfogta húga kezét, és megszorította zsibbadt ujjait.
– Az apád Lafargue, kereskedő, prominens személyiség,
szabadgondolkodó, és az egyik leggazdagabb ember a városban. Ezért ő az
egyik legbűnösebb.
Félicité arcán végigfolytak a könnyek. Kihúzta reszkető kezét Valcour
szorításából, majd az ajkához emelte. A férfi szavai lemeztelenítették eddig
elhessegetett félelmét, s a lelkében csak a csupasz, reszkető rettegés
maradt.
– Félicité – kezdte a férfi elsötétülő tekintettel, hirtelen feltámadt
aggodalommal –, bocsáss meg, ha hirtelen zúdítottam ezt a nyakadba, ha
én okoztam neked ezt szörnyű érzést, de szembe kell néznünk az
igazsággal.
 A lány mély lélegzetet vett, és próbált erőt venni magán.
– Én… én azt hiszem, neked több időd volt rá, hogy hozzászokj a
gondolathoz. Nekem viszont nem.
– Nem kellett volna ilyen nyíltan előhozakodnom a dologgal. De sok
elintéznivalóm van, talán nem is lesz rá elég időm.
Félicité nem is figyelt fel bátyja szokatlan hangsúlyára.
– Ki kell találnunk valamit, amivel megmenthetjük apát. Másra sem
tudok gondolni, mint hogy miattam tartóztatták le, mert
összeszólalkoztam McCormack ezredessel. Talán ha elmennék
O'Reillyhez, és elmagyaráznám neki a helyzetet, vagy talán magához az
ezredeshez…
– Nem! Semmi értelme sem lenne. O'Reillyt már így is ostromolják a
férjük életéért könyörgő asszonyok.
– Ennek a McCormacknek biztosan komoly befolyása van. Ha az
ember megfelelő hangnemben szólítja meg, biztosan meg lehet győzni,
hogy használja is ezt a befolyását.
Valcour résnyire szűkült szemmel nézett a húgára.
– És mit tartasz te, húgocskám, megfelelő hangnemnek?
– Nem is tudom. Elnézést kérnék a viselkedésemért, kegyelemért
könyörögnék, és azért esedeznék, hogy ne apámat büntesse az én
cselekedeteimért. – Félicité elég ziláltan beszélt, s kétségbeesésében kitárta
a karját. – Könyörögnék, sírnék, bármit megtennék, ami apám szabadon
bocsátásához szükséges.
– Bármit? – érdeklődött Valcour kíváncsian.
Félicité bátyja kemény tekintetét fürkészte, majd amikor rájött, hogy
mire célzott, elpirult.
– Nem szó szerint értettem. Ilyesmi eszembe sem jutna!
– McCormacknek attól még eszébe juthat.
– Nem tenné – ezt nem teheti.
– Nem? Ő a győztes hódító, bár még nem húzta ki a kardját.
Valcour keserűen beszélt, majd gúnyosan elmosolyodott. A barnás
színű puplin házikabát, amelyet magára kapott, elég rossz választás volt
fakó arcszínéhez és a sötét karikákhoz, amelyek a kialvatlanságtól jelentek
meg az arcán. Az öltözékét illető figyelmetlensége is azt jelezte, hogy
nagyon aggasztja a helyzet.
– Ez lehetetlen, elképzelhetetlen – suttogta Félicité.
– A leigázott nép asszonyai mindig szabad prédául szolgálnak.
 – A barbárok között talán, de Spanyolország és Franciaország civilizált
nemzetek. Az uralkodóink kuzinok; anyanyelvünk gyökerei ugyanahhoz a
latin eredethez vezethetők vissza.
– Ne feledd el, hogy O'Reilly és McCormack írek.
– Attól még civilizáltak!
Valcour előrehajolt, és öklével nagyot csapott az asztalra.
– Ne foglalkozz értelmetlen tervekkel! Higgy nekem, őrültség lenne.
Már csak egy dolgot tehetünk: ha felkészülünk az elutazásra.
Félicité felvont szemöldökkel nézett a bátyjára.
– Elutazásra? Hogy érted ezt?
– Hogy értem? Elutazunk, elmegyünk, kereket oldunk. Össze kell
szednünk minden értéket, mielőtt leltárba veszik apád vagyonát, mielőtt
még mindenedet elkobozzák, és az utcára tesznek, akár egy nincstelent!
– Ha ezt tenném, akkor bűnöző lennék, tolvaj, aki elveszi az állam
tulajdonát, nem? Hová mehetnék, ahol nem találnának meg?
– Elmehetnél az angolokhoz Manchacba, vagy velem jöhetnél
Franciaországba.
– Te oda készülsz? – kérdezte Félicité hitetlenkedve és vádlón.
– Ez látszik a legértelmesebb megoldásnak. Miért maradjak itt és
kockáztassam azt, hogy miután O'Reilly kihallgatta a többieket, úgy dönt,
hogy egy-két bonviván megbüntetésével is példát statuál?
– Hogyan tudsz elutazni?
– Vannak barátaim, akik elvisznek Havannáig, ott pedig már fel tudok
szállni egy Le Havre-ba induló hajóra.
– Barátaid?
A lány tudta, hogy Valcournak vannak kapcsolatai, amelyekről sem ő,
sem apja nem tudnak. Időnként napokra, sőt hetekre is eltűnt. A távollétét
illető kérdéseket hideg dühvel válaszolta meg, ami elvette a családja kedvét
a további érdeklődéstől. Most is csak vállat vont.
– Azért ment el Dom tegnap, hogy megtegye ezeket az előkészületeket?
– Na és ha igen? Kezdettől fogva nem bíztam ezekben a spanyolokban,
amikor még ez az O'Reilly olyan nyájasan biztosított bennünket a
barátságáról és a türelméről.
– És a spanyol katonák csak úgy elengednek téged?
– Nem tudnak az utamba állni, ha New Orleans hátsó kapuján, a
mocsaras vízi úton át hagyom el a várost.
– Csak a csempészek ismerik azokat az utakat.
 – Igen, ők nagyon ügyes emberek. El fognak vinni Balize-ba, a folyó
torkolatához, ahol majd egy hajó vár engem. Mit számít az, hogyan érek
oda, ha sikerül kiszabadulnom a spanyolok karmai közül, és elérhetem
Franciaország partjait? Gyere velem, Félicité!
– Nem hagyhatom magára apát, ezt be kell látnod.
Egyszerűen nem tudta megérteni, hogyan képzeli a férfi, hogy ő megtenné
ezt.
– Már úgysem segíthetsz rajta. Ő lenne az első, aki arra biztatna, hogy
menekülj a veszély és a biztos nyomor elől.
– Úgy beszélsz, mintha már elítélték volna. Akármit mondasz is, a
bebörtönzötteknek minden esélyük megvan rá, hogy ártatlannak
nyilvánítsák őket a tárgyalás során. Nem te és apa mondtátok mindig, hogy
nem lehet bűnnek tekinteni a spanyol fennhatóság elleni lázadást,
mindaddig, míg a spanyol kormányzó, Ulloa nem mutatta be hivatalos
kinevezését, és amíg a Place d'Armes-on francia zászló leng? Amíg ezek a
dolgok történtek, még Franciaország védelmét élveztük. S ha ez így van,
akkor ők miért lennének bűnösök?
– A spanyolok úgyis megtalálják a módját, hogy a saját javukra csűrjék-
csavarják a törvény betűit. Hidd el nekem,
Félicité, nem az a céljuk, hogy igazságot szolgáltassanak, hanem hogy
engedelmességre kényszerítsék New Orleans lakosait.
– Engedelmességre vagy megfutamodásra?
Mielőtt még átgondolta volna a szavak értelmét, már ki is ejtette őket a
száján. Ijedten nézte, ahogy Valcour lassan feláll. A férfi szemében harag
tüzelt, orrlyuka elfehéredett és kitágult. Odament a húgához, és egyik kezét
a szék támlájára tette.
– Azt akarod mondani, ma chére, hogy félek?
– Nem úgy értettem, Valcour – felelte a lány, majd felemelte a fejét, és
egyenesen bátyja szemébe nézett. – Nagyon zaklatott vagyok. Meg kell
értened. És azt is, hogy nem hagyhatom magára apámat. Ki vinne neki
élelmet, ki tartaná rendben a ruháját? Menj, ha menned kell, de engem ne
kérj erre. Lehetetlen.
Hosszú pillanatok teltek el teljes csöndben, mozdulatlanságban. Egy
légy repült be a félig nyitva álló zsalun át; a nap aranyló tócsában ült a
párkányon. A férfi hirtelen ellépett a lány mellől, és az ajtóhoz ment.
– Mon Dieu, milyen ostoba is vagyok! Reménykedjünk benne, drága
húgocskám, hogy nem bánod meg ezt az elhatározásodat.
 Félicité többet nem beszélt Valcourral. A férfi hamarosan elment,
miután Dómnak részletes utasításokat hagyott arra nézve, hogy milyen
ruhákat, parókákat és egyéb fontos dolgokat pakoljon össze a számára.
Félicité estefelé megkérdezte az inast, és megtudta tőle, hogy gazdája
csomagját az éj leple alatt egy bizonyos házba kell elvinnie. A maga
számára nem kellett összepakolnia: ő ugyanis nem utazott a gazdájával
Franciaországba.
Nem sok idő maradt rá, hogy azon töprengjenek, mi legyen Dómmal.
Félicité az élelemmel és tiszta ruhával megrakott kosarat elvitte apjához a
barakkba. A szolgálatos spanyol tiszt elvette tőle, majd gondatlan
mozdulatokkal végignézte a tartalmát, így a tiszta ing fodrára rákenődött a
vaj. A tiszt nem hallgatta meg a lány kérését, hogy bemehessen apjához. Az
efféle látogatások szigorúan tilosnak számítottak. A tiszt személy szerint
nagyon bánkódott, hogy vissza kell utasítania ennek a bájos ifjú hölgynek a
kérését, de a parancs, az parancs. Még jobban fájt a szíve, amikor Félicité
este, amikor elhozta apja vacsoráját, újra megkérte, engedné be őt, de a
válasz most is ugyanaz maradt.
Eltelt az éjszaka. Félicité korán kelt, mivel úgysem tudott aludni. Az
eddig történt szerencsétlenségekhez továbbiak járultak. Az elsőt ezek
közül Ashanti fedezte föl. Amikor a gazdája szobáját szellőztette,
észrevette, hogy a lapos, keskeny rézdoboz, mely általában a szekrény
tetején, a díszléc mögött feküdt, nincs a helyén. Ebben a dobozban tartotta
monsieur Lafargue az aranypénzeit. A dobozt végül megtalálták Valcour
szobájában, a szekrény mögött. Természetesen üres volt.
Félicité egyszerűen nem akart hinni a saját szemének, amikor látta, hogy
Valcour magával vitte apja tartalék pénzét anélkül, hogy szólt volna, vagy
felajánlotta volna, hogy kettéosztják. Valószínűtlennek tűnt, hogy Dom
lopta volna el. A lány azért felküldetett az inas szobájába, hogy
megkérdezze. Dom azonban nem tért vissza a házba azóta, hogy elvitte
Valcour csomagját. Az udvarra néző kis szoba átkutatása nem járt
semmiféle eredménnyel, még a sietős távozás jeleit sem lehetett felfedezni
benne. Az emeleti szolgáló, akit kiküldtek teregetni, megadta a választ a
rejtélyre. Pletykálni kezdett a szomszéd ház szolgálójával, és megtudta,
hogy Domot a lány gazdája unokaöccsének adták el. Jó üzletet köthetett az
illető, mivel monsieur Valcour Murát hamar meg akart szabadulni
rabszolgájától, így az első árat elfogadta.
Az apja börtönben, a mostohabátyja elment, apja félretett pénze sehol.
Domot, aki eddig apját szolgálta, és bár monsieur Lafargue magának vette,
két urat is szolgált, nevetséges összegért eladták. Ennél rosszabb már nem
is történhet.
De igen, történhet. Félicité alig fejezte be egyedül elköltött reggelijét, s a
tányérokat alig vitték el, hangos kopogás hallatszott az ajtón. Ashanti
kinyitotta az ajtót, majd egy csapat tiszttel tért vissza a nappaliba, ahol
Félicité várt. A katonák azért jöttek, hogy leltárba vegyék az egyik fogoly,
Olivier Lafargue ingóságait.
– Ön Félicité Marié Isabelle Catherine Lafargue?
– Igen-
Félicité a tőle telhető legbüszkébben válaszolt, miközben mereven állt a
látogatókkal szemben.
– Egyetlen gyermeke a fogolynak?
– Igen, bár apámnak van egy fogadott fia is.
– Megtudhatnánk, hogy hol tartózkodik most ez a személy?
Félicité felemelte a fejét.
– Nem tudom.
A férfi, aki a kérdéseket feltette, egy újonnan kinevezett elöljáró,
összevonta a szemöldökét.
– Ebben a házban lakik?
– Itt lakott a tegnapelőtti letartóztatásáig. Azóta nem aludt itthon. Úgy
hallottam, szabadon engedték. Valami probléma van?
– Itt mi kérdezünk, senorita, ha megbocsát – utasította rendre az
elöljáró dölyfösen. – Csupán az együttműködését kérjük apja ingóságainak
leltárba vételéhez őfelsége, a király kormánya számára.
A tisztek ezután minden tárgyat részletesen leltárba vettek. Kimerítő
pontossággal írták fel a vég anyagokat és szalagokat az alsó szinten lévő
üzletben és raktárban. Aztán felmentek az emeletre, megszámolták az
ágyakat, szekrényeket, kanapékat, párnákat, ágyneműket, törülközőket,
ruhákat és a rajtuk lévő gombokat, az ezüstneműt, a porcelánt, a kristályt, a
mosdótálakat, vizeskancsókat, lábasokat, nyársakat, még az élelmiszer-
tartalékot is, az utolsó morzsáig. Nem feledkeztek meg, persze, a három
rabszolgáról sem, aki a házban maradt: Ashantiról, az emeleti szolgálóról
és a szakácsról. Az egyik tiszt a hóna alá kapta a Félicité apjának papírjait
tartalmazó lepecsételt dobozt, majd elindultak. Az elöljáró azonban
megállt a lépcső lábánál.
– Bizonyára tudja, senorita, hogy önnek most már tilos bármelyik
leltárba vett tárgytól megválnia. Ha mégis ezt tenné, mielőtt még Lafargue
ügyét lezárjuk, úgy azt lopásnak minősítjük, Károly őfelségétől való
eltulajdonításnak.
– Értem – felelte Félicité, és rezzenéstelen tekintettel nézte, ahogy a
büszke tisztek meghajolnak, majd távoznak. Csak egyet nem értett, és ezt
senki sem magyarázta el neki, mégpedig azt, hogy közben miből fog élni.
Ashanti lépett mögé.
– Mademoiselle Félicité – szólalt meg halkan –, most mit fogunk
csinálni?
Az általában magabiztos szobalány kérdése is azt jelezte, milyen
kétségbeejtő a helyzet. Ha monsieur Lafargue-ot bűnösnek találják,
Félicitét kirakják a házból, amelyet az otthonának tekintett, és a
szolgálókat, akikkel szinte családtagjaiként bánt, eladják másnak. De addig
sem lesz férfi a házban, csak a négy nő: a szakácsnő, Ashanti, a fiatal
szobalány, és maga Félicité. Az utcán eközben hemzsegnek a spanyol
katonák és zsoldosok, neki pedig valahogyan biztonságot kell teremteni a
maguk számára, valamint élelmet a sovány készletekből.
Félicité lassan Ashantihoz fordult.
– Azt hiszem, mégiscsak látogatást kell tennem McCormack ezredesnél.

4. fejezet

Vannak talán, akik különösnek találják, hogy a francia katonák barakkját

a városnak ugyanazon az elszigetelt helyén építették fel, mint az Orsolya-
rendi nővérek zárdáját. A franciák azonban teljesen logikusnak érezték a
dolgot, mivel a katonák megvédték az apácákat, akik pedig az ő leikükről
gondoskodtak. Ha a jó nővéreknek segítségre volt szükségük a kertben,
árkot kellett ásniuk, tetőt foldozniuk, vagy egyéb munkájuk akadt, a
katonák kéznél voltak. Ha a zárda kemencéiből néha több kenyér került ki,
mint amennyit az apácák el tudtak fogyasztani, a mindig éhes katonák
örömmel vették az ínycsiklandó ajándékot. Ezeket a nőket negyven évvel
ezelőtt a francia király küldte a gyarmatra, azzal a céllal, hogy feleségül
vegyék őket az itteni férfiak. „Ékszerdoboz-lányoknak” nevezték őket,
mert vagyonkájukat egyetlen doboz vagy ékszeres ládika tartalmazta.
Amikor megérkeztek a zárdába, a katonák védték meg őket a túlzottan
heves kérők rohamától. Abban az időben indult egy támadás a natchez
indiánok felől, akik lemészárolták a Natchez hegyfoknál épített Rosalie-
erődben élő francia telepeseket. Az életben maradt árvákat a zárdába
vitték, ahol a katonák fából és madzagból bölcsőt és játékokat készítettek
nekik. A nők és az otthontalan gyermekek jelenléte arra késztette a
gyarmatra muskétával és kivont karddal érkező férfiakat, hogy letegyék
fegyvereiket, helyettük ekét és egyéb szerszámokat fogjanak a kezükbe, és
megteremtsék otthonukat az Újvilágban.
A francia katonák számára a zárda nyugtató, pozitív hatástjelentett
folyton megkonduló imaharangjaival, a spanyoloknak azonban erős
kételyeik támadtak. Az ő istenük annyira szigorú és könyörtelen volt,
hiszen az Ő szent nevében még akkor is rendszeresen kínoztatott meg
embereket a Szent Inkvizíció.
A zászló lecserélődésével a templomon belül is változások következtek
be. Hamarosan zord tekintetű, szőrcsuhát viselő, magukat ostorral
korbácsoló spanyol papok irányítják majd New Orleans lakosainak lelki
életét. Ki tudja, miféle válogatott rémségeket tartogatnak a tarsolyukban,
ha a kolóniára is magukkal hozzák az inkvizíció szentnek tartott
intézményét?
S most, bár a Place d'Armes-on, a Szent Lajos-templom mellett állt egy
börtön, amely a franciáknak megfelelt, a spanyol hódítók mégis a
barakkokban tartották foglyaikat, akiket az ott letáborozott nagyszámú
katona őrzött. Az imaharangok egyre sürgetőbben kondultak meg a
zárdában, s a falakon túlról folyton imádkozó hangok hallatszottak. New
Orleans-ban most volt is miért imádkozni.
Félicité Ashantival az oldalán, kifejezéstelen arccal ment vissza a
városba a zárda fala mentén. Elvitte az ebédet apjának, és érdeklődött
felőle. A válasz ugyanaz volt; jól van, de nem engedhetnek be hozzá senkit,
sem a fogolytársait, sem a családtagjait, sem a jogi képviselőt, egyszóval
senkit. A mirikaviasz-gyertyát beviszik majd neki, mint ahogy a könyveket
is, amelyeket Félicité a könyvtárából válogatott ki, és az élelmet is, de
üzenetet nem adhatnak át. Ami Morgan McCormack ezredest illeti, ő a
kormányzó házában tartózkodik. Egyáltalán nem biztos azonban, hogy
fogadni tudja senorita Lafargue-ot. Az ezredes nagyon elfoglalt ember, bár
ha egy ilyen gyönyörű hölgyet elutasít, akkor bizonyára helytálló a kőszívű
jelző, mellyel az emberei illetik.
 A spanyol katonák az utóbbi néhány napban nagyon felbátorodtak.
Mindenütt ott voltak: ott ültek az árnyékos helyeken, nekitámaszkodtak a
házak falának, az éttermek kerthelyiségeiben üldögéltek, közben
nézelődtek, és zaftos megjegyzéseket tettek az előttük elhaladókra. De az is
lehet, hogy csak azért szúrt annyira szemet a jelenlétük, mert a városban
már alig akadt ember, aki kimerészkedett volna az utcára. Az emberek nem
akarták magukra irányítani a figyelmet. Ehhez még az is hozzátartozik,
hogy a letartóztatott férfiak a kolónia leginkább kiemelkedő személyiségei
voltak, s szinte mindenkinek volt köztük nagybátyja, kuzinja, keresztapja,
vagy még közelebbi rokona ebben a zárt közösségben. A városra tehát
rátelepedett a családi tragédia hangulata.
Néhány háztömbnyire a kormányzó házától két vörös egyenruhát viselő
spanyol tiszt kezdte követni Félicitét és Ashantit. Bár nem előzték meg
őket, de nem is maradtak le tőlük. Félicité nem nagyon figyelt rájuk, ahogy
elment előttük. Egyrészt a rá váró beszélgetésre koncentrált, másrészt
pedig egyenesen előreszegezte pillantását, hogy semmiképpen ne bátorítsa
az esetleges kötekedőket. Ashanti odanézett a katonákra, de nem szólt
semmit.
Félicité kissé meggyorsította lépteit. Ashanti is gyorsabban kezdett
menni, majd a mögöttük haladó két férfi is. Nem voltak komoly
veszélyben, hiszen fényes nappal jártak a nyílt utcán, mégis, a tény, hogy a
tisztek ennyire nyíltan molesztálják őt, nagyon bosszantotta és egyben meg
is ijesztette a lányt. Megkönnyebbülten pillantotta meg a kormányzó házát
a folyó partján.
Már csak néhány méternyire jártak úti céljuktól, amikor az egyik
mellékutcából a töltés felé igyekvő kocsi állt meg a kormányzóéval
szomszédos ház előtt. Bőrrel bevont ládákkal és dobozokkal volt
megrakva, amelyek mind nagyon kopottnak látszottak, bár annyira azért
nem, hogy ne lehessen észrevenni rajtuk az arany dombornyomásos
koronát, amelyet rájuk bélyegeztek. Libériás inas ugrott a földre, majd
lesegített egy nőt. Koromfekete, gazdag csipkedíszítésű utazóruhájában
magára vonzotta a tekintetet. Bár csak középtermetű volt, királyi tartása
miatt magasabbnak látszott. Nehezen lehetett volna elfelejteni az arcát:
erős csontjait, egymástól távol ülő szemét, sötét szemöldökét és
határozott, de finom ívű ajkát. Magas fürtökbe tornyozott éjfekete haját a
halántéknál ezüstfehér csík tarkította. Karjában egy kiskutyát tartott, amely
a közeledő Félicitére és Ashantira ugatott. A nő mosolyával kért elnézést
tőlük. A szeme sarkában nevetés bujkált, ahogy belépett a házba.
 Mit keres egy spanyol nemesasszony New Orleansban? Érdekes kérdés,
Félicitének azonban nem volt rá ideje, hogy ezen töprengjen. Ahogy
elhaladt a ház előtt, már el is felejtette az egészet.
Hatalmas tömeg gyűlt össze az épület előtt, amelyben O'Reilly
dolgozott. Az emberek csoportokba verődve, halkan beszélgettek, de
közben mindig a ház felé pillantgattak, és várták az alkalmat, hogy
beszélhessenek a kormányzóval. Küldetésüket azonban aligha koronázza
majd siker. A nagy előszobában egy marcona külsejű, parókáját
félrecsúszva viselő fiatal tiszt tologatta a papírjait, s gyalázatos
franciasággal újra és újra mindenkinek elmagyarázta, hogy a kormányzó
nem fogad senkit.
A tiszt szemében leplezetlen bámulat jelent meg, amikor belépett
Félicité fehér, ibolyával díszített muszlinruhájában, amelyre csipkeszegélyes
batiszt vállkendő és kötény simult, majd megállt előtte. Ettől a bámulattól
azonban még nem lett élénkebb a hangja, ahogy ismét nekikezdett
unalomig ismételt elutasító szavainak.
– Sajnálom, senorita. A kormányzónak ma délelőtt fontos elintéznivalói
vannak. Nem fogadhatja önt.
Félicité kezdett hozzászokni, hogy a spanyol titulussal illetik. Nem
akadt fenn rajta, ehelyett elmosolyodott.
– Nem a kormányzó úr őméltóságával szeretnék beszélni. Meg tudná
mondani, kérem, bent van-e Morgan McCormack ezredes?
– Igen, senorita.
A férfi nem is leplezte kíváncsiságát.
– Bemehetnék hozzá?
– Az ezredes úr is nagyon elfoglalt, talán még elfoglaltabb, mint
O'Reilly kormányzó úr, ha ez egyáltalán lehetséges. Szigorúan
megparancsolta, hogy senki ne zavarja.
– Csak néhány percről lenne szó, nem rabolnám sokáig az idejét.
– Nem szívesen okozok önnek csalódást, senorita, de ha bárkit
beengednék hozzá, az életembe kerülne.
– Ó, kérem, be kell engednie hozzá! Életbevágó az ügy! Félicité
könyörögve hajolt a férfi felé, s egyik karcsú, fehér kezét az asztalra tette.
A halvány fény lágy ragyogással futott végig a vállán és arcának finom
vonásain, s ettől ellenállhatatlanul érzéki és csábító lett.
A tiszt nagyot nyelt az asztal másik oldalán.
– Higgye el, senorita, szívesen segítenék, ha lenne merszem. Félicité
mozgást hallott maga mögött, majd egy tiszt lépett mellé. Szolgálólánya
ijedt, figyelmeztető mozdulata nélkül is érezte, hogy annak a két férfinak az
egyike az, aki a kormányzó házáig követte őt. A férfi meghajolt.
– Bocsásson meg a zavarásért – mondta franciául, – de akaratlanul is
észrevettem, hogy valami gondja támadt. Talán én, Jüan Sebastian Unzaga
hadnagy a szolgálatára lehetek.
Bár Félicité nagyon haragudott amiatt, hogy el kellett jönnie a
kormányzóhoz, nem tudta volna elviselni, ha nem sikerül végrehajtania
tervét. Ostobaság lenne tőle, ha elutasítaná a segítséget, bárki ajánlja is fel.
Megfordult, majd szemügyre vette a karcsú, fekete hajú, elszánt tekintetű,
ceruzavékony bajuszt viselő spanyol tisztet, aki az imént bemutatkozott
neki. Meglepetten vette észre, hogy a hadnagy ugyanaz a férfi, aki a
szerenádjai során több alkalommal is kivívta a szomszédok, valamint
Félicité apja és Valcour nemtetszését. Félicité elmosolyodott, bizonytalanul
vállat vont, és elmondta Unzaga hadnagynak a problémáját.
– Ez igazán egyszerű dolog – felelte a tiszt, majd felvont szemöldökkel
nézett kollégájára. – Nem látom okát, miért ne lehetne teljesíteni az ifjú
hölgy kérését.
Az asztal mögött ülő férfi tiltakozott, majd pergő spanyol nyelven
parázs vita következett. A hadnagy, úgy látszik, erélyesebbnek bizonyult.
Félicité felé fordult, újra meghajolt, majd intett neki, hogy tartson vele, míg
a szolgáló odakint megvárja.
A tömeg halkan felmorajlott, ahogy Félicité a tiszt karján beljebb ment
az épületbe. A lány a válla fölött gyors pillantást vetett az emberekre. Kissé
zavarta a neheztelésük, de hát mit tehetett volna?
A hadnagy bekopogott, majd szélesre tárta az ajtót, azután félreállt,
hogy Félicité beléphessen. A lány egy hatalmas szobában találta magát,
amelynek két magas ablaka egy kis, gondozatlan kertre nyílt. Az ablakok
délkeletre néztek, így a szoba levegője forró és mozdulatlan volt a késő
nyári melegtől. Ezért a kecses, de szolid íróasztalnál ülő férfi levette
egyenruhája kabátját, és a szék hátára terítette. Ingujjban ült papírjai, listái
és jegyzékei fölött; erős barna kezében a toll gyorsan szántotta a papirost.
A férfi szemöldökét ráncolva nézett Félicitére, majd, amint a tiszt
előrelépett, ledobta tollát, és hátradőlt székében.
– Ejnye, Bast, mire véljem ezt a betolakodást? – kérdezte érdesen.
Jüan Sebastian Unzaga hadnagyot nem csüggesztette el a hűvös
fogadtatás.
 – Az előszobában találtam rá erre a bájos teremtésre. Nem engedték be
önhöz, én pedig arra gondoltam, milyen kár lenne, ha nem láthatná őt,
csak mert nem tud róla, hogy itt van.
– Igazán lekötelezett – felelte az ezredes vontatottan –, főleg mert
biztosra veszem, csakis az járt az eszében, hogy nekem tesz jót ezzel.
– Mi más is járhatott volna? – mosolygott ártatlanul tiszttársára a
hadnagy.
– Annyira azért már ismerem, hogy tudjam, nem ilyen önzetlen. De
attól tartok, csalódnia kell majd, ha mademoiselle Lafargue hálájára vár. A
hölgy már megérkezésünk első napjától erős ellenszenvet táplál a spanyol
rezsim iránt, most pedig még kevesebb oka van arra, hogy megkedveljen
bennünket.
– Mademoiselle Lafargue, hát persze! Milyen ostoba is vagyok. Ön volt
az, Morgan, aki ellopta őt előlem azon a rosszul végződött bálon három
nappal ezelőtt. Amikor a bál hirtelen véget ért, ő volt az, aki otthagyta önt,
és bámulhatott utána.
– Ahogy mondja – válaszolta McCormack ezredes, közben pedig lassan
bólintott, és sötétzöld tekintete megpihent Félicité arcán. – Ugyanakkor ő
a lánya annak a Lafargue-nak, aki most a barakkban vendégeskedik.
– Por Diós*! Ezt nem is tudtam! – A spanyol tiszt Félicité-hez fordult, s
csinos arcvonásai ezúttal komoly aggodalmat árultak el. – Fogadja
részvétemet az önt ért balszerencse miatt, mademoiselle Lafargue.
A lány felvetette a fejét.
– Nem kell részvétet nyilvánítania, hadnagy. Az apám nem halott – még
nem, legalábbis.
– Mademoiselle…
Az ezredes türelmetlenül vágott közbe.
– Mivel a hölgy már itt van, Bast, leghelyesebb, ha alkalmat adunk neki,
hogy előadja jövetele célját.
Unzaga hadnagy a zavar legkisebb jele nélkül hajtotta oldalra a fejét.
– Természetesen. Mademoiselle?
Félicité a mosolygó spanyol tisztről az ír zsoldosra fordította a
tekintetét. Mivel a fény a McCormack mögött lévő ablakból érkezett, a
férfi arca árnyékban maradt, az övé azonban jól látszott, minden rajta
megjelenő érzelemmel együtt. Megnyalta az ajkát.
– Ha lehetne… Beszélhetnék önnel négyszemközt, ezredes?

*
Por Dios (spanyol): istenem
 Morgan McCormack a hadnagyra nézett, aki felsóhajtott, elegánsan
meghajolt, majd kiment.
Csend ereszkedett közéjük. Most, hogy már bejutott McCormackhez,
Félicité nem tudta, hogyan is kezdjen hozzá a mondókájához. A férfi
résnyire szűkült szemmel nézte a lányt, s egyetlen részletet sem mulasztott
el: sem káprázatos megjelenését, amelyre Félicité annyi gondot fordított
aznap reggel, sem mellének gyors emelkedését és süllyedését a kendő alatt,
ahogy próbálta legyőzni izgatottságát. McCormack gesztenyebarna haja a
halántékánál nedves volt az izzadságtól, és begöndörödött, dacára annak,
hogy a férfi szigorúan hátrasimította. Jobb kezének egyik ujján tintafolt
virított, ahogy egy halom papíron nyugtatta. Ingujja és gallérja egyszerű
vászonból készült, s nem díszítette őket fodor: ez az apró részlet is elárulta
McCormack zord, megközelíthetetlen természetét. Félicité azt kívánta,
bárcsak ne jött volna el. Ha beszél vele, azzal csak zavarba hozza magát, s
ha ez egyáltalán lehetséges, talán még ront is a helyzeten, amelybe ő és apja
került.
– Nos, mademoiselle Lafargue?
– Mint ahogy azt ön kitalálta, ezredes – kezdte rekedten, kezét maga
előtt összekulcsolva –, apám ügyében jöttem önhöz. Mert igazságtalan és
elfogadhatatlan, hogy őt és társait bebörtönözték.
– Azt akarja mondani, hogy az ön édesapja és társai nem bűnösek a
spanyol korona elleni összeesküvésben?
A Félicité által kimondott vád ellenére nem érződött indulat a
kérdésben.
– Hogyan esküdhettek volna össze a korona ellen, ha egyszer a király
képviselője hivatalosan még nem vette át a gyarmatot? Az itteniek hazátlan
lakosok voltak, akiket Franciaország már, Spanyolország pedig még nem
vallott magáénak.
– Ez nem igaz. A fontainebleau-i szerződést már aláírták, és
Spanyolország képviselője ideutazott. Ulloa azért nem gyakorolta
hivatalosan jogait, mert nem akarta tovább korbácsolni az indulatokat
önmaga ellen. De azok a férfiak, akik New Orleans utcáin meneteltek és
forradalmi jelszavakat kiabáltak, nem kételkedhettek benne, hogy
Louisiana már a spanyol királyság tulajdona. Ezért bűnösök mindabban,
amit elkövettek.
– Ezt nem fogadom el – felelte Félicité –, de még ha igaz lenne is, miért
éppen ezeket az embereket vetették börtönbe, miért nem másokat? Miért
nem gyűjtik össze az összes egészséges férfit a gyarmaton, az összes
embert, aki arról beszélt, suttogott vagy gondolkozott, hogy önmagunkat
kormányozzuk, ahelyett hogy alávessük magunkat egy király uralmának,
akit mit sem érdekel a mi sorsunk, hiszen több ezer mérföldre vagyunk
tőle? Ha ez összeesküvés, akkor szinte minden ember egyformán bűnös.
Szánalmas paródia, ha csak néhány embert tartóztatnak le sokak bűnéért.
– Sokan követnek el bűntettet, de csak azokat vetik börtönbe, akiket
rajtakapnak, vagy akiknek feltételezett bűnét bizonyítani lehet.
– Az apám nem gyilkos! Ő csak egy szövetkereskedő, aki selymet,
batisztot és ehhez hasonló dolgokat ad el, s szabad idejében különféle
ideákkal szórakoztatja magát. Semmi értelme, hogy őt válasszák ki a
tömegből, csak ha ez valami kicsinyes bosszú akar lenni!
McCormack felállt, hátralökte a székét, majd egyik kezével az íróasztala
sarkára támaszkodva megkerülte azt.
– Lehetséges – kérdezte komoran –, hogy most érkeztünk el a dolog
lényegéhez?
Félicité visszafojtotta a késztetést, hogy hátrálni kezdjen a férfi elől.
– Igen, azt hiszem, igaza van. Ön magas rangú tiszt O'Reilly mellett.
Önt felbosszantották, mert amikor az utcán a spanyol hadsereg erejét
fitogtatva felvonult, apám házából az egyik szolgáló váratlan áldást zúdított
a nyakukba, és ezzel nevetségessé tette magukat.
– De ezt a tettet az ön parancsára követte el a szolgáló, ugye,
mademoiselle?
A lány az ajkába harapott, s korábban még nem érzett bosszúság és
különös szégyen öntötte el, s lopott pírt az arcára. Szerette volna tisztára
mosni a nevét, abban a reményben, hogy ezzel javítani tudna apja
helyzetén, ugyanakkor nem akart hűtlen lenni Valcourhoz sem. Igaz, a férfi
elhagyta a várost, de ha O'Reilly úgy dönt, alaposabban megvizsgálja
politikai nézeteit, még a spanyol hadsereg karmai közé kerülhet.
– Mert ezt tette, ugye? – érdeklődött az ezredes felvont szemöldökkel.
– Igen, igen, valóban – helyeselt Félicité, majd a férfi mögött lévő falat
díszítő olajfestményre pillantott, amely a Loire völgyének látképét
ábrázolta.
– Kissé különösnek találtam, hogy a bátyja, aki ugyancsak jelen volt,
semmit sem tett, hogy megakadályozza önt. Elképzelhető, hogy ő is osztja
az ön rebellis nézeteit?
Ez nagyon ingoványos talaj volt.
– Ki mondhatná meg, mit gondol a bátyám, hiszen őt csak a léhaságok
érdeklik. Azt hiszem, csak a nemtörődömség tartotta vissza attól, hogy
beleavatkozzék. Ön is beszélt a bátyámmal, amikor ki volt szolgáltatva az
ön kénye-kedvének. Biztosan ön is úgy vélte, hogy Valcour nem
forradalmár, különben nem egyezett volna bele a szabadon bocsátásába.
– Nem írtam alá semmiféle ilyen papírt.
– Valaki biztosan megtette.
McCormack ezredes visszament az íróasztalához, és a mellén összefont
karral nekitámaszkodott. Érdes hangon válaszolt.
– Tudomásom szerint nem.
– Mit akar ezzel mondani? Hogy megszökött?
Félicité tágra meredt szemmel nézte a férfit, és próbált magyarázatot
találni a viselkedésére, próbálta megfejteni, ez a fejlemény hogyan érinti
majd az apját.
– Azt hiszem, a bátyja egyszerűen csak kisétált, eltűnt, mialatt az őrök a
barakkot ostromló asszonyokkal voltak elfoglalva, akik a férjüket akarták
látni. Jelenleg is vizsgáljuk, hogyan maradhatott óvatlanul nyitva az ajtó.
A lány habozott, majd belevágott a mondandójába.
– Ha… ha ez egyszer megtörtént, megtörténhetne máskor is.
– Nem, ez nem lehetséges. A barakknál őrködő katonákat gondosan
kiválogattuk, oda csak a legmegbízhatóbbak kerülhetnek.
– Ó, igen – kiáltott fel Félicité csalódottan nehogy még valaki
megszökjék! Az összegyűjtött ügyvédeknek, ültetvé-nyeseknek és
kereskedőknek meg kell bűnhődniük, hogy példát statuáljanak nekünk,
szabadlábon maradiaknak! Ön és O'Reilly is csak így lesznek igazán
elégedettek!
– Károly király maga adta ki a parancsot, hogy keressük meg és
büntessük meg a lázadás kirobbantóit. A kormányzónak és jómagamnak
személyesen semmi közünk ezeknek a szerencsétleneknek a
letartóztatásához. Engem csupán annyiban érint az ügy, hogy végre kell
hajtanom parancsnokom utasításait, aki azokat egyenesen
Spanyolországból hozta magával.
– Az utasítások – mondta Félicité megvetően – azoknak az embereknek
a kibúvói, akik olyan tetteket hajtanak végre, amelyekről tudják, hogy
helytelenek. Ugye, nem gondolta komolyan, hogy elfogadom az érvelését?
– Ez az igazság.
Félicitét hirtelen elöntötte az elmúlt napokban felhalmozódott
feszültség, aggodalom és tehetetlen düh, s minden óvatosságot félresöpört
benne.
 – Mit tud maga az igazságról, egy fizetett katona, akit arra használnak,
hogy hihető válaszokat adjon, aki leveszi a válláról a felelősséget,
miközben embereket ítél halálra?
– Azt akarja mondani, hogy hazudok?
A férfi rezzenéstelen arccal, elsötétült tekintettel nézte a lányt; a szavai
acélosan csengtek. Félicité túl messzire ment. Lesütötte a szemét, és a
kezét az arcához kapta.
– Nem is tudom, mit beszélek. Csak… olyan gyorsan történt minden,
és én annyira féltem az apámat. Miért? Miért éppen ő? Miért neki kell
szenvednie? Ő nem fanatikus, nem demagóg. Mindig is csendes, békés
ember volt. Ő tudós, az ideák embere, és nem forradalmár.
– Gyakran ez a legveszélyesebb fajta – felelte McCormack ezredes most
már kissé megenyhülve. – Ne keseredjék el, mademoiselle. A
letartóztatottaknak igazságos tárgyalásban lesz részük. Ha az ön édesapja
ártatlan, arra a bíróság fényt fog deríteni, és annak megfelelően bánik majd
vele. Elképzelhető, hogy az édesapját szabadon engedjük, vagy csupán
néhány évet kell börtönben töltenie.
– Néhány évet, azonkívül elkobozzák minden vagyonát, mindent,
amiért egész életében dolgozott. Talán még hálásnak is kell lennem a
kegyes bánásmódért? Megkérdezhetem, ki lesz a bíró? Az apám élete
függhet tőle.
Az ezredes most először nem a lány arcát nézte.
– Bírói testület fogja vezetni a tárgyalást, a kormányzó és számos magas
rangú tiszt jelenlétében.
Félicité megengedett magának egy keserű mosolyt.
– Spanyol bírák és spanyol tisztek, ehhez, gondolom, kétség sem férhet.
Ön is köztük lesz, ezredes?
– A kötelességem.
– És mi lenne a biztosítéka annak – kezdte a lány akadozó lélegzettel –,
hogy az apám igazságos, elfogulatlan tárgyalást és a lehető legenyhébb
büntetést kapja?
McCormack összevonta a szemöldökét, kihúzta magát, hogy szinte
Félicité fölé tornyosult.
– Bocsásson meg, mademoiselle, ha félreértettem, de talán meg akar
vesztegetni?
Az ötlet nem volt annyira halva született, mint amennyire annak tűnt. A
korrupció és a megvesztegethetőség, a szívesség, a pénz és a jóakarat asztal
alatti cseréje elfogadott módjává vált annak, hogy a kolóniában az ember
hozzájusson valamihez, mert az óceán túlpartján elfogadott törvények,
amelyeket azért hoztak, hogy fellendítsék a gazdasági életet, itt
megfojtották a kereskedelmet. Azonkívül az előző kormányzókat, akiket a
francia kormány küldött oda, leginkább csak az érdekelte, hogy megtömjék
a zsebüket, vagy ugródeszkának tekintették a New Orleans-i
kormányzóságot, ahonnan XV Lajos udvartartásába kerülhettek, és a
legkevésbé sem törődtek a tisztességes adminisztrációval. Ka Félicité a
francia rezsim alatt próbálkozik ezzel a módszerrel, bármilyen egyenesen
teszi is, valószínűleg tréfálkozva, mosolyogva utasítják el. Az ezredes
azonban nem mosolygott.
– Nem akartam megsérteni – mondta Félicité sietősen. –Csak szerettem
volna megtalálni a leghatékonyabb módszert, amellyel segíthetek az
apámon.
McCormack vonásai még most sem enyhültek meg.
– Higgye el, mademoiselle, nincs ilyen módszer. Bár a bíróság
eldöntheti, mennyire ártatlan vagy bűnös valaki, a büntetéseket a
kormányzó szabja ki, mint Louisiana legelső ura. Így nincs rá mód, hogy
akár ön, akár én vagy bárki más befolyásolhassuk ezt a döntést.
– Nem gondolhatja komolyan, hogy én ezt elhiszem. Elképzelhetetlen,
hogy önnek, O'Reilly földijének, aki együtt harcol vele a spanyol
hadseregben, akit a kormányzó jobb kezének választott ki, ne lenne
befolyása, nem is beszélve arról, hogy négyszemközt is megbeszélhetik ezt
a dolgot.
Az ezredes összevonta a szemöldökét.
– Hamar terjed a pletyka.
– Néha a tudás jelenti a különbséget élet és halál között. Miért ne
beszélgethetnénk egymás között azokról az emberekről, akiket azért
küldtek ide, hogy kormányozzanak bennünket?
Az ezredes nem tagadta, hogy O'Reilly meghallgatná a véleményét.
Lehet, hogy az előbb csak azért tiltakozott olyan erélyesen, hogy ezzel is
emelje a tarifát, amelyet a lánynak és az édesapjának ki kell fizetnie a
szabadulásért? Félicité a vele szemben álló férfit tanulmányozta, és
elhatározta, hogy mindent bevet. Kissé elbizonytalanodott azonban,
amikor észrevette, hogy McCormack ugyanolyan figyelmesen nézi őt.
– Én csupán egy gyarmati tiszt vagyok, egy zsoldos – válaszolta a férfi
némi keserűséggel a hangjában.
– Maga a kormányzó helyettese, és megvan hozzá a hatalma, hogy a
feledés homályába ejtsen bizonyos incidenseket, mint például az
éjjeliedény-esetet, vagy, hogy az ön szavaival éljek, végigvigye őket. Mivel
pedig ez valóban így van, maga nyilvánvalóan el tudná intézni, hogy apám
kegyelmet kapjon.
– Ez Don Alejandro O'Reilly privilégiuma, csak az övé, mint a kolónia
kormányzójáé.
– És ön, McCormack ezredes? Nincs olyan ambíciója, hogy hasonló
pozíciót szerezzen, hogy az ön munkájának is maradjon nyoma az
Újvilágban? Ha apámat szabadon engedné, hálája jeléül örömmel ütne
nyélbe kereskedelmi koncessziókat, vagy intézné el, hogy hozzá lehessen
jutni bizonyos árucikkekhez, ami megfelelő jövedelmet biztosítana önnek
jövőbeni karrierjéhez.
– Hozzájutni bizonyos árucikkekhez? Feltételezem, hogy
csempészárukra gondol, vagy talán még ezzel is keveset mondtam, és
kalózzsákmányra?
– Ha önnek úgy tetszik.
– Árulja el – kérdezte a férfi közömbös hangon –, az apja tudja, milyen
ígéreteket tesz ön az ő nevében?
Félicité diadalt érzett a férfi érdeklődő kérdése mögött.
– Nem, de biztos vagyok benne, hogy együttműködne önnel.
– Nem is tudtam, hogy az édesapjának módjában áll ilyesmit elintézni.
Úgy tűnik nekem, nagyban szolgálná a koronát, ha alaposabban
megvizsgálnánk monsieur Lafargue üzleti ügyeit, vagy ha újra felmérnénk a
vagyonát!
Az ezredes összeszűkült, smaragdszínű szeme megvillant, ahogy metsző
pillantást vetett a lányra. Félicité szíve összeszorult, amikor megértette,
hogy McCormacket nem érdekli a haszonszerzés. Ez legalább olyan
szerencsétlen fordulat volt, mint amennyire hihetetlen. Összeszorított
ajakkal szólalt meg:
– Ahogy jónak látja, ezredes. Úgy látom, el van szánva a bosszúra.
A férfi hosszú pillanatokig nézte Félicitét; csipkével szegélyezett
muszlinkalapja alá feltűzött mézszínű fürtjeiről álla ívére, majd a dekoltázsa
alatt rejtőző kerek keblére siklott a tekintete, onnan pedig karcsú derekára
és a turnűrös szoknyára. Alaposan szemügyre vette a lányt, amitől az
reszketni kezdett dühében, és még valami más érzéstől is, ezt azonban
nem tudta volna megnevezni.
– Ahogy jónak látom? Nem egészen, mademoiselle. Ha annyira biztos
benne, hogy az édesapját az ön viselkedése miatt tartjuk fogva, akkor kissé
zavarba hoz azzal, hogy olyasmivel akarja meghálálni a szabadon
bocsátását, amit csak ő adhat meg. Ennyire nem hajlandó feláldozni a
büszkeségét az édesapja érdekében?
– Mire célozgat?
Félicité barna szemében óvatosság villant, a szavai bizonytalanul
csengtek.
– Arra, hogy van egy olyan értékes árucikk, amely eddig még nem került
említésre, s amit csak ön tud felajánlani.
– Azt hiszem, nem értem önt.
Attól félt, hogy nagyon is érti, de nem akarta elszólni magát, mert abban
reménykedett, hátha mégis téved.
– Szerintem pedig pontosan ért. Az ön társaságának megtisztelő
élvezetéről beszélek, mademoiselle Lafargue.
A lányt elfogta a méreg. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy nem
utasíthatta vissza, mert nem kockáztathatta a törékeny megbékülést, amely
jó irányban hathat apjára.
– Ezt… ezt nem gondolhatja komolyan!
– Miért ne? Ön igazán gyönyörű nő. Én pedig egyedül vagyok egy
idegen országban, olyan emberekkel körülvéve, akik, hogy finoman
fejezzem ki magam, nem igazán barátságosak. Azt vettem észre, hogy
elegem van a nők hideg érintéséből. Nagyon hiányzik már valamiféle
melegebb viszonyulás.
Furcsa volt az ezredes viselkedése, mintha saját magát gúnyolta volna,
mintha azt várta volna, hogy a lány bármelyik pillanatban sarkon fordul, és
otthagyja őt a csak félig kimondott ajánlattal.
– De hát ez teljesen abszurd! Valcour is mondta, hogy csak erre
számíthatok. Hallgatnom kellett volna rá!
– Pontosan mit mondott Valcour Murát? – érdeklődött a férfi kemény
hangon.
– Azt, hogy maga el fogja várni… hogy muszáj lesz…
Ahogy Félicité elhallgatott, az ezredes felvonta a szemöldökét.
– Igen, mademoiselle Lafargue?
Zavarában mérges lett, és ez segítette ki.
– Azt mondta, hogy egy nő mindig szabad préda, főleg az olyan férfi
számára, mint maga, és hogy… hogy az efféle személyijuttatások
hozzátartoznak a háború győzteseinek meg-jutalmazásához.
– Önnek pedig nincs ehhez kedve?
Lehetetlen volt nem kiolvasni a gondolatot a férfi szempillája mögül.
Félicité felvetette a fejét.
 – Hogyan is lenne?
McCormack halványan elmosolyodott.
– Mindig is megvan a lehetősége a váratlan adománynak. De hagyjuk.
Szórakoztató az ötlet, de nem erre gondoltam.
– Nem?
Félicité természetesen megkönnyebbült, mégis sértve érezte a hiúságát.
De erős eltökéltséggel lökte el magától ezt az érzést, és a férfi szavaira
próbált koncentrálni.
– Azt hiszem, már említettem önnek a kormányzó azon szándékát,
hogy javítsuk kapcsolatunkat a kolónia lakosaival. Parancsnokom célja az,
hogy a lázadás vezetőinek megbüntetésével minél hamarabb tegyük félre
ezt az ügyet, s így a napi ügyek intézése visszaterelődhessen a megszokott
mederbe. Azt állítja, legkönnyebben úgy fogadtathatjuk el magunkat a
városban, ha a tisztjeink természetesen viselkednek, ha lovagiasak a
hölgyekkel. Ha ez azt eredményezi, hogy többen is letelepednek itt, azt
örömmel fogadja mind ő, mind őfelsége, a spanyol király. Louisiana
gyarmatnak mindig is az volt a gondja, hogy túl kevesen élnek itt.
– McCormack ezredes, azt akarja…
– Ha egy tiszt kilovagol egy francia hölggyel, vagy kart karba öltve sétál
vele a Place d'Armes-on, netán különböző összejöveteleken táncol vele,
biztos lehet benne, hogy dicséretet kap. Ugyanakkor a hölgy is elvárhatja,
hogy esetlegesen felmerülő kéréseit méltányolni fogják. Főleg az a hölgy,
aki elsőként szánja el magát erre a lépésre, s ezzel példát teremt.
– Ez minden? – kérdezte Félicité üresen csengő hangon.
A férfi elmosolyodott, és zöld szemét a lányra villantotta.
– Ez volt az eredeti szándékom. De ha úgy gondolja, örömmel veszem
fontolóra a bátyja által felvetett lehetőséget is.
A lány lélegzet után kapkodott, pír futotta el az arcát, majd
megborzongott rémületében. Észrevette McCormack tekintetében a
leplezetlen hódolat pillanatnyi felvillanását, és ettől valami pánikféle fogta
el.
– Ha ez az ön felfogása a lovagiasságról…
– Én csak felajánlottam önnek, hogy az egyetlen lehetséges módon
segítsen az édesapjának. Nem ezt akarta?
– Nem! Nem, ez lehetetlen!
Kimondta a szavakat, mielőtt még meggondolhatta volna magát,
mielőtt még visszavonhatatlanságuk eljutott volna a tudatáig.
 – A hirtelenében hozott döntéseket hamar megbánja az ember,
mademoiselle. Adok magának időt, mielőtt végképp határoz.
Az ezredes magabiztosan, kissé gúnyosan beszélt. Tulajdonképpen
elbocsátás volt ez, amelyet Félicité nem akart elfogadni. Félt azonban attól,
hogy még többet ront a helyzeten, ha marad, ezért suhogó szoknyával
megpördült. Kinyitotta az ajtót, kilépett, majd becsapta maga után.

5. fejezet

Félicitének kevesebb mint hét órája maradt McCormack ajánlatának

átgondolására. Ezt az időt izgatott töprengéssel töltötte, újra és újra
végiggondolta magában a közte és az ír zsoldos között lefolyt beszélgetést.
Eközben vagy attól rettegett, hogy csak ártott apja ügyének, és azt kívánta,
bárcsak diplomatikusabb lett volna, vagy egyre növekvő haragot érzett a
férfi magabiztos modora miatt, és szemrehányást tett magának, amiért
nem epésebb, kifejezőbb szavakkal adta a tudtára elutasítását. Amikor
Ashanti meghallgatta az ezredes hitványságának történetét, azt javasolta,
úrnője próbáljon alkalmazkodni, egy bizonyos határig, természetesen.
Végül is, milyen választása van még, amikor gazdag, befolyásos, bátor
emberek hajlongva invitálják a spanyolokat a boltjukba, és ke-züket-
lábukat törik, csak hogy letehessék az O'Reilly által megkövetelt
hűségesküt? Igazán nem olyan nehéz kompromisszumot kötni
McCormackkel, főleg ha komoly előnyökkel járhat ez a kapcsolat.
Akárhogy is, Félicité helyzete túlságosan ingatag ahhoz, hogy ellenségeket
szerezzen magának.
Nem Ashanti volt az egyetlen, aki féltette Félicitét. Egy órával azután,
hogy hazaért a kormányzó házából, meglátogatta a szomszédasszonya.
Anyáskodó asszony volt, és nagyon szeretett pletykálkodni, amellett
sajnálta a lányt apja letartóztatása miatt, és aggódott, hogy Félicité egyedül
maradt. Az utóbbi napokban nem látta Valcourt, és kíváncsi volt, mi lehet
ennek az oka. A férje a St. John-öbölben látta a férfit meglehetősen kétes
hírű emberek: csempészek, valóságos kalózok társaságában. Micsoda
szívfájdalom végignézni, ahogy a családokat szétszakítják O'Reilly
kegyetlen rendeletei. Ennek a férfinak kőből van a szíve; mindenki ezt
mondja róla. Nem indítják meg az anyák könnyei, sem a fiatal feleségek
könyörgései. Tudja-e Félicité, hogy Jean-Baptiste Noyant, a kolónia
alapítójának, a nagy Bienville-nek az unokaöccsét is elszakították fiatal
feleségétől? Szinte még gyerek, Lafréniére veje; mégis elvitték a katonák.
Mi rosszat tehetett ez a fiatal, ártatlan lélek? És szegény kis madame
Noyan, egyszerre szakították el férjétől és apjától! Az élet már csak
szomorúságból áll, csak szomorúságból.
A szomszédasszony puha mellét nagy sóhaj emelte meg, aztán
gondolatai visszatértek Félicitére. Az ő helyzete is elég komoly, hiszen még
csak fiatal lány, és a házban csupán három szolgálólány maradt, aki
megvédhetné. Hogy is gondolhatta Valcour, hogy magára hagyja őt,
amikor a spanyol katonák felügyelet nélkül csatangolnak az utcákon. Senki
sem tudja, a tisztjeik parancsai meddig tarthatják kordában őket, bár lehet,
hogy a tisztek, főleg azok az ír huligánok, még rosszabbak. Nem lenne
meglepő, ha New Orleansban minden nőt a saját ágyában erőszakolnának
meg! Nem lenne jobb, ha átköltözne hozzá, vagy a zárdában, az apácáknál
keresne menedéket?
Félicitének nem fűlött a foga ehhez a megoldáshoz, mint ahogy ahhoz
sem, hogy belenyugvással, imádkozva szemlélje a körülötte zajló
eseményeket. Mégis, mi mást tehetne? Pisztollyal és karddal éppenséggel
védheti magát, de azzal még nem szabadítja ki az apját, ha kivont karddal
nekiront az őröknek. Nagyon kevés az esélye a sikerre. Lehetséges, hogy
mégiscsak az a legtöbbet ígérő lehetősége, ha elfogadja Morgan
McCormack ezredes ajánlatát.
Nem hagyhatta azonban számításon kívül a kockázatot sem. Bár látta
már némi jelét annak, hogy ha együttműködik a férfival az általa
körvonalazott módon, akkor apját a lehetséges legenyhébb büntetéssel
sújtják, erre azonban nem kaphat garanciát. Az ezredes nagyon
körültekintően viselkedett, nem foglalta szavakba az ajánlatát, ugyanakkor
pontosan érzékeltette, mit is vár viszonzásképpen. Ebben a helyzetben
nagyon könnyű végzetesen sok ígéretet érteni ki a férfi szavaiból.
Eljött, majd elmúlt a dél. Ahogy erősödött a hőség, szinte minden
mozgás megszűnt, még a lélegzéshez is nagy erőfeszítés kellett. Az ég
fakón kéklett, felhőnek még csak nyoma sem volt sehol. A házak
cipruszsindelyes teteje fölött a forróság köde fénylett; az emberek
visszavonultak otthonaikba, és becsukták a zsalukat az ezüstfehér ragyogás
ellen. Csak akkor jöttek ki újra, amikor a nap már nyugat felé hanyatlott, de
akkor is lassított ütemben mozogtak, s csak az este hűvösével élénkültek
fel kissé.
A házak falai azonban magukba szívták a meleget, s jóval sötétedés
utánig magukban tartották, így szokás volt szürkületkor kiülni a lépcsőre
vagy az erkélyre. Az energikusabbak lassan sétáltak a folyó menti utcákon,
vagy a Szent Lajostemplom előtti poros téren, a Place d'Armes-on
korzóztak.
A töltés menti utca volt Félicité kedvenc sétaútja. Megvetette volna
önmagát, ha elijeszti a spanyolok jelenléte, ezért Ashantival együtt itt
élvezte a friss levegőt. Abban bízott, hogy a békés este langyos levegője és
a folyó felől fújdogáló szellő megszünteti fejfájását, amelyet szinte már
elviselhetetlennek érzett.
De hiába reménykedett. Alig ért oda a folyóhoz, amikor észrevette,
hogy egy egyenruhás tiszt kiválik a teret szegélyező szikomorfák alatt
hűsölő csoportból, és elindul felé. McCormack ezredes smaragdzöld
szemében kihívás égett, de barna arca merev volt, ahogy megállt a lány
előtt.
– Mademoiselle Lafargue, micsoda örömteli meglepetés – szólt, és
hanyagul meghajolt.
– Azt hiszem, nem igazán helyénvaló üdvözlést választott – felelte
Félicité hűvösen.
McCormack gúnyosan mosolyodott el.
– Biztosíthatom, nagyon örülök annak, hogy láthatom.
A lány nem volt biztos abban, a férfi várt-e arra, hogy ő megjelenjék,
ezért nem mondta ki hangosan a gyanúját. Ehelyett így szólt:
– Igazán kár, hogy én nem állíthatom ugyanezt.
– Valóban kár, különösen azért, mert a jövőben sok időt fogunk együtt
tölteni.
Félicité a férfira meredt; szinte meg sem érezte szobalányának
figyelmeztető szorítását a karján.
– Miből gondolja ezt, ezredes?
– Természetesen elképzelhető, hogy tévedek, mademoiselle, de mivel
még nem kapta fel a szoknyáját, és nem hagyott faképnél, bátorkodtam azt
feltételezni, hogy úgy határozott, elfogadja az ajánlatomat, amelyet ma
délelőtt felvázoltam önnek.
Ez a támadás figyelmeztetés nélkül érkezett. Félicité kétségbeesetten
szeretett volna időt nyerni, ezért azt mondta:
– Nem akarom elhinni, hogy komolyan beszél.
 – Soha komolyabban nem beszéltem.
Halk és mély volt a hangja; arca arról árulkodott, hogy minden
rezdülésre odafigyel.
– Miért éppen velem akar megismerkedni? – kérdezte hirtelen a lány.
– Ön gyönyörű ifjú hölgy – felelte a férfi. – Azonkívül, ha
visszaemlékszik rá, ön volt az, aki a figyelmembe ajánlotta magát.
– De nem ezért!
– Ez igaz, bár most már nem igazán számít. Mondja meg, mademoiselle
Lafargue, hajlandó velem sétálni, vagy sem?
Az ezredes szavai azt sejtették, hogy csupán a lány nyilvánosság előtt
tanúsított kedvességére számít, mint ahogy aznap délelőtt is említette.
Félicité mély lélegzetet vett.
– Úgy látom, McCormack ezredes, kevés választásom van.
– Sajnálatos tény – felelte a férfi kissé érdesen, bár halkan válaszolt. – A
helyzet azonban az, hogy nem én kényszerítem magát.
– Nem, maga csak kihasználja a helyzetet, ugye, ezredes? – kérdezte a
lány elsötétülő szemmel.
A férfi nem vette le a tekintetét Félicitéről, miközben megfordult, és a
karját nyújtotta, jelezve, melyik irányban indulnak el.
– Igaza van.
Megkötötték az egyezséget; most már semmi értelme azon vitatkozni,
hogyan. Félicité csupán egyetlen pillanatig habozott, mielőtt az ezredes
karjára tette a kezét, majd együtt elindultak. Ashanti, talán
megkönnyebbülésében, talán a belenyugvás fájdalmával, felsóhajtott, és
utánuk indult.
Félicité jobban érezte a férfi jelenlétét, mint szerette volna: a
magasságát, ruganyos lépteit, az izmait az egyenruha alatt, és egyáltalán,
puszta férfiasságát. Hosszú pillanatokig annyira elborították ezek az
érzések, annyira ellentétben álltak annak a valószínűtlenségével, amit
csinált, hogy észre sem vette a feléjük vetett lopott pillantásokat, vagy a
módot, ahogyan utat adtak nekik. Amikor rájött, milyen furcsán festhet,
hogy ő, monsieur Lafargue lánya egy vörös egyenruhát viselő katonával,
O'Reilly egyik ír csatlósával sétál, miközben apja a börtönben sínylődik, a
haja tövéig elvörösödött. Aztán felvetette a fejét. A cselekedetei nem
tartoznak senki másra. Egy nap majd kiderül, milyen okosan döntött, addig
pedig akár még az ördöggel is sétálna, ha ezzel javíthat apja helyzetén.
Elértek a töltésig, majd a rozoga falépcsőn felmentek a hosszú,
kanyargó földsánc tetejére. A több mint tíz láb széles töltést, amely alul a
húszlábnyi szélességet is megközelítette, a Mississippi folyó áradása ellen
emelték, de nem biztosított mindig kellő védelmet. Most, augusztus végén
a folyó alacsonyan állt, mégis olyan széles és hatalmas volt, hogy az esti
félhomályban alig lehetett látni a túlsó partot. Hal, sár és rothadó
növények szaga áradt belőle, a szél azonban, amely fodrokat borzolt a
felszínén, enyhet adott.
McCormack ezredes szemében nevetés bujkált, ahogy a lányra nézett.
– Mindig ilyen csendes, vagy csak nem talál az alkalomhoz illő témát?
– Nem tudtam, hogy még szórakoztatnom is kell önt.
– Nem kell – felelte a férfi, miközben a melegség eltűnt a szeméből –,
de nem haragudnék meg érte, ha legalább a kötelező udvariassággal
megtisztelne.
– Természetesen, ha ez a kívánsága – válaszolta Félicité, és kárörömmel
figyelte, ahogy McCormack bosszúsan összevonja a szemöldökét.
– Az a kívánságom – mondta, megnyomva az utolsó szót –, hogy úgy
bánjon velem, ahogy bármelyik férfi ismerősével bánna.
– De maga nem olyan, mintha régi ismerősöm lenne – mutatott rá a
lány, miközben a szemén árnyék suhant át. –Az apám sorsa függ az ön
jóakaratán.
– Ha végigviszi ezt a gondolatot a logikus végkövetkeztetésig, rá kell
jönnie, hogy az udvariasság ebben az esetben szinte kötelező érvényű.
– Ez fenyegetés akar lenni, ezredes?
– Ha önnek az a célja, hogy az apja kenyéren és vízen tengődjék, akkor
nem. Mindenkinek, legyen férfi vagy nő, fizetnie kell a tetteiért.
Félicitét valami oknál fogva, amit nem tudott megnevezni, jobban
megijesztették a férfi szavai, mintha nyíltan kifejezte volna azon szándékát,
hogy az apja fog szenvedni az ő makacs magatartásáért. Nem is annyira a
felvetődött gondolat miatt érezte veszedelemben magát, inkább a
kérlelhetet-lenség miatt, amellyel a férfi előadta szavait. A lány halkan
szólalt meg.
– Úgy értsem ezt, McCormack ezredes, hogy az ön jelenléte legalább
annyira köszönhető az éjjeliedényügynek, mint az én könyörgéseimnek
apám életéért?
Kiismerhetetlen kifejezés futott át a férfi arcán.
– Az okok sokfélék, de mivel a tett már megtörtént, többé nem kell,
hogy érdekeljen bennünket.
– Rendben van – felelte Félicité hosszú hallgatás után.
 Könnyebbnek, egyben biztonságosabbnak is tűnt a férfi
gondolatmenetét követni, mint még jobban elmélyedni a kérdésben.
McCormack gúnyosan elmosolyodott.
– Tekintve hogy ilyen barátságos hangulatban van, megkérném, hogy
szólítson Morgannek, lévén ez a becsületes nevem.
Félicité beleegyezőn hajtotta oldalra a fejét, de ő azért nem ajánlotta fel,
hogy a férfi is a nevén szólíthassa őt. Ez azonban nem tántorította el
céljától az ezredest.
– Köszönöm, Félicité – mondta komoran, bár a tekintete boldog
várakozásról árulkodott.
A lány villámló tekintetet vetett rá, de nem tiltakozott.
Dél felé fordultak a töltés mentén; McCormack a lány lassúbb járásához
igazította lépteit. Néhány másodperc elteltével Félicité színlelt
kedvességgel így szólt:
– És mondja, hogy tetszik önnek Louisiana?
– Hihetetlen egy hely – válaszolta a férfi, s a hangjában csupán egy
villanásra lehetett érezni a száraz iróniát, mely a téma közhely jellegének
szólt.
– Még sehol máshol nem láttam, hogy ilyen gyorsan nőttek volna a
növények. Egyik napról a másikra bújnak ki a föld alól. Egyetlen éjszaka
alatt akár félméternyit is nőhetnek a gyomok vagy a liánok. Mivel itt ilyen
termékeny a föld, és ilyen forró az éghajlat, nem lepne meg, ha egy év alatt
háromszor is termést hozna a föld.
– Úgy beszél, mint egy született földműves.
– Miért is ne? Ha úgy vesszük, a családom generációkra visszamenőleg
parasztokból áll.
A hangjában keserűség csengett, de aztán eltűnt.
Félicité nem folytatta a témát.
– Nem zavarja magát a hőség?
– Tizennyolc éves koromtól kezdve először a Karib-, később a
Földközi-tengeren szolgáltam, majd Spanyolországban. A forró éghajlat
számomra nem jelent újdonságot, bár hazudnék, ha azt állítanám, hogy
élvezem a legyek és moszkitók állandó jelenlétét, ami pedig ezzel együtt jár.
Még soha nem láttam ennyi rovart, mint itt.
– Mocsaras vidék veszi körül a várost; az állóvíz ideális táptalaj a
rovarok számára. Elismerem, hogy nagyon kellemetlenek tudnak lenni, de
még senkit sem öltek meg. Feltételezem, ezredes, hogy amikor azt mondta,
szolgált, a hadseregre gondolt?
 A férfi felvont szemöldökkel nézett a lányra, de nem szólt semmit.
– Én… úgy értem, Morgan – javította ki magát a lány habozva.
– Ha a spanyol hadseregre gondol, akkor nem – válaszolta a férfi az
előbb feltett kérdésre. – Tizenöt éves koromban egy ügyvéd mellett
tanonckodtam. Nem egészen két évvel ezután azonban elkapott az utcán
egy toborzó különítmény. Rövid, de véres küzdelem után leütöttek, és egy
szekéren a tengerpartra vittek. Amikor felébredtem, egy hajó fedélzetén
találtam magam, kezem és lábam összekötözve.
– Szóval egy ügyvéd mellett inaskodott? – kérdezte Félicité, és
hitetlenkedő pillantást vetett a férfi marcona, katonás vonásaira. –
Valahogy nehezen tudom elképzelni magát ebben a hivatalban.
– Én is nehezen tudtam – jegyezte meg a férfi röpke, szinte vonakodó
mosollyal. – Apám azonban remek foglalkozásnak találta. Ha megtanulom
az angol törvény minden csínját-bínját, talán segíthetek megakadályozni,
hogy még több földet vegyenek el tőlünk. Bár sokkal több gyakorlati
érzékre vallott volna, ha egy pékhez küld. Akkor legalább lett volna mit
ennünk, ami nem sok embernek adatott meg abban az időben.
– Szóval angol matróz lett magából. Azt jobban szerette?
Félicité meglepődve vette észre, hogy érdekli Morgan McCormack
elbeszélése.
– Ha ilyesmit kérdez, azzal elárulja, hogy semmit sem tud a fedélzeti
matróz életéről, főleg az angol matrózéról. Az ugyanis nem áll másból,
mint szüntelen munkából, akár esik, akár fúj, az étel tele van bogárral és
zsizsikkel, és gyakran kapunk a kilencágú korbács ütéseiből is.
– De sikerült megszöknie.
– A fregattnak, amelyen hajóztunk, az a szerencse jutott osztályrészül,
hogy összefutott egy kalózhajóval a Karib-tengeren.
– Szerencse? – kiáltott fel Félicité.
– Végeredményben igen. Csak kevesen vannak olyanok, akik hosszú
hónapokig hajlandóak a nyílt tengeren hajózni. A kalózhajók, éppúgy, mint
az angol haditengerészet fregattjai, mindig szűkölködnek az emberekben.
Mivel tudják, hogy a legénységet akaratuk ellenére cipelték a hajókra, a
belátóbb kalózkapitányok felajánlják a matrózoknak azt a lehetőséget, hogy
nekik dolgozzanak, és gyűjtsenek maguknak vagyont. Mivel a másik
alternatíva a legjobb esetben is az, hogy egy kis csónakban szélnek eresztik
őket, a legtöbben beleegyeznek.
A lány nem tudta megállni, hogy ne vessen közbe egy epés kérdést.
– Ezt a munkát már biztosan jobban kedvelte?
 – Sok mindenért kárpótolt.
McCormack zöld szeme megvillant, és elárulta, hogy a férfi tudatában
van a lány lekicsinylő véleményének, de azért mégsem mondott rá semmit.
– Mint például?
– A kalózhajó gyakran kötött ki, jobb volt az étel, és a legtöbb esetben
jól felfegyverzett hajókkal találkoztunk, így ha meg akartuk kaparintani a
zsákmányt, kemény harcot kellett vívnunk, és a siker nagyban a
gyorsaságon, ügyességen és a kapitány merészségén múlott. Azt a
kapitányt, aki alatt én szolgáltam, csak a zsákmány érdekelte: pénz, ékszer,
rakomány. Nem szerette, ha meghalnak az emberek; megelégedett azzal,
hogy továbbengedte a hajót az utasokkal együtt, hadd vigyék szét a hírét;
még az is lehet, hogy egy más alkalommal újra ki tudja rabolni őket.
– A nemes viselkedés mintaképe!
– Az is volt, amíg egy ledőlő árboc oda nem szögezte a fedélzethez,
nem messze Puerto Ricótól.
– Kalózhajó kapitány nélkül? Biztosan kitört a káosz.
– Jól mondja – felelte az ezredes komoran –, de a kapitány posztját
mihamarabb be kellett tölteni, mindenkinek ezt diktálta az érdeke. Ilyen
esetben vagy a többiek választják meg az új kapitányt, vagy ő választja meg
saját magát, azzal, hogy legyőzi a vetélytársakat.
– Csak nem azt akarja mondani – kérdezte gúnyos tiszteletadással –,
hogy magát választották?
– De igen, miután a többi esélyes kis híján feltrancsírozta egymást.
– Hogy lehet akkor, hogy nincs most is azon a hajón?
McCormack gyorsan megvonta széles vállát.
– A kalózok hitvallása nagyon egyszerű: rövid, de boldog életet élnek.
Úgy vettem észre, túl sok földművesvér folyik bennem ahhoz, hogy ezt a
filozófiát kellő mértékben értékelni tudjam. Meghánytam-vetettem
magamban a kockázatot és a várható előnyöket, és úgy láttam, több a
kockázat. Igaz, már amúgy is törvényen kívülinek számítok Angliában;
semmit sem veszthetek azzal, ha angol kereskedőket fosztok meg
vagyonuktól. Mégis jobbnak láttam, ha egy másik országban próbálok
szerencsét, mielőtt még minden nemzet hajóját kifosztom, és ezzel teljesen
lehetetlenné teszem a magam számára, hogy bárhol letelepedjem.
– Miért éppen Spanyolországot választotta? Miért nem Franciaországot,
például?
– Éppen egy spanyol kikötőben voltunk, amikor erre az elhatározásra
jutottam.
 Egy darabig szótlanul sétáltak egymás mellett. Elhaladtak egy békésen
legelésző fejőstehén mellett, amelyet a töltés mellé kötöttek ki, aztán
néhány gyereket láttak, akik vidáman nevettek, és ing nélkül, mezítláb,
gondtalanul szaladgáltak a folyó partján. Utat engedtek egy néger
asszonynak, aki hatalmas kosár mosott ruhát egyensúlyozott a fején. Az
asszony váltott néhány szót Ashantival, miközben Félicité és az ezredes
továbbmentek.
– Úgy tudom – szólalt meg az ezredes –, a bátyja már nem él a házában.
– Nem – felelte a lány, és gyors, kérdő pillantást vetett a férfira.
– Csak néhányszor találkoztam vele, de akkor mindig olyan… –
érdekesnek tűnt számomra.
– Érdekesnek? Milyen értelemben?
– Véleményem szerint nem olyan, amilyennek látszik.
Ez ingoványos talaj volt.
– Valcour? Bizonyára téved. Ő csak divatos aranyifjúnak nevezi magát;
ez nyilván az ön számára is sokat mond.
– Divatos aranyifjú, akit veszedelmesen jó kardvívónak tartanak?
Tapasztalatom szerint ritka kombináció.
– Ami a jó kardvíváshoz kell, vagyis a gyorsaság és a koordinációs
képesség, olyan adottságok, amelyek az emberrel vele születnek.
– Elismerem, a technika és a pontosság azonban nem, márpedig ezek
tesznek valakit rettegett ellenféllé. Ezekhez sok gyakorlás és odaadás kell,
és még valami, általában hajlandóság, netán kényszerítő helyzet ahhoz,
hogy az illető használja is a kardját.
– Úgy beszél, mintha erről személyes tapasztalata lenne.
– A legtöbb katonának van – felelte a férfi szárazon.
– És a kalózoknak?
– Nekik is.
– Valcour egyik sem – mutatott rá a lány a logikátlan okfejtésre.
– Mindenesetre mondja meg a bátyjának – folytatta a férfi gúnyosan –,
ha netán találkoznának, hogy beszédem van vele. A börtönből engedély
nélkül ment el. Igazán szerencsétlen dolog lenne, ha arra kényszerülnénk,
hogy elfogatási parancsot adjunk ki ellene, mintha közönséges bűnöző
lenne.
Ashanti ebben a pillanatban érte utol őket. McCormack ezredes nem
adott alkalmat Félicitének arra, hogy válaszoljon, hanem bokros teendőire
hivatkozva elköszönt, majd elment. A lány nézte, ahogy elmegy, és valami
ürességet érzett a szívében. Az a gyanúja támadt, hogy az ezredes nem az
egyezségük miatt kereste meg őt, hanem azért, hogy átadja a Valcournak
szóló üzenetet. Ha pedig így áll a helyzet, akkor elvileg nem fogja őt többet
zaklatni. Vajon jól gondolja-e?
– Mi a baj, mademoiselle? Miért néz ilyen furcsán? – kérdezte Ashanti.
Finom vonású arca és kitágult orrlyuka arról tanúskodott, hogy nagyon
ideges.
Félicité néhány mondatban összefoglalta, hogy miről beszéltek, azt is
beleszőve, amit a szomszédasszony mesélt Valcour tartózkodási helyéről.
– Lehet – jelentette ki Ashanti a távolba meredve –, hogy jobb lenne,
ha ez az ezredes megtalálná monsieur Valcourt, és börtönbe csukná.
– Mit beszélsz, Ashanti? – kiáltott fel Félicité.
– Az a monsieur Valcour egy állat, akit csak az ösztönei érdekelnek, és
aki élvezi a mások kínját.
– Ashanti, kérlek!
Attól az éjszakától kezdve, amelyen Valcour állítólag meg akarta
erőszakolni őt, a szobalány nem tudott józanul gondolkodni a férfiról.
– Jól van, mademoiselle. De mi lesz az ezredessel? Ön mindenki szeme
láttára sétál vele a városban, és ezt csak azoknak szabad, akik hamarosan
összeházasodnak.
– Nem akarok férjhez menni hozzá, ha erre vagy kíváncsi!
– Nem lenne mégis jobb oltár elé csábítani, mint megengedni neki,
hogy az ön ágyába bújjon?
– Ez nem tartozik bele a megállapodásunkba, Ashanti!
– Biztos ebben, mademoiselle? – A szobalány válasznak vette úrnője
hallgatását, és tovább folytatta. – Megvan rá az esély. Ha most még nem
beszél is róla, később majd fog. Akkor pedig készen kell állnia a
válaszának.
Félicité összevonta a szemöldökét.
– Miből gondolod?
– Látom abból, ahogy önre néz, mademoiselle, érzem a levegőben,
amikor önhöz lép, abban a csöndes viharban, ami olyan, mint a távoli
dobpergés.
Félicité karja libabőrös lett, és hideg futott végig a hátán.
– Semmit sem kap belőlem, Ashanti, semmit. Erről gondoskodom.
– Akkor jól vigyázzon magára, mademoiselle. Finom válaszokat és
szende mosolyokat adjon neki. Ne keresztezze az útját. Erre nagyon
ügyeljen.
 Annak ellenére, hogy az ezredes hirtelen távozott, ezzel még nem ért
véget az egyezségük. Másnap korán reggel érkezett meg a Lafargue-ház elé.
Gyönyörű pej lovon ült, és egy szürke almásderes kanca kantárját tartotta a
kezében, amelynek büszke tartású nyaka és finom csontozata arab
származásra vallott. Félicité el sem tudta képzelni, honnan szerezhette, és
csak később jutott eszébe a szolgálóktól hallott pletyka, hogy egy egész
hajót szentelnek a spanyol tisztek hátaslovai számára. Nem utasíthatta
vissza az ajánlatot, egyrészt a Morgan McCormackkel kötött
megállapodása miatt, másrészt pedig azért, mert nem tudott ellenállni a
gondolatnak, hogy egy gyönyörű paripán lovagolhat. Ashanti segítségével
beleerőszakolta magát lovaglóruhájába, és lement az utcára.
Amikor visszatért a kirándulásról, talán egy kicsit jobb szívvel viseltetett
az ezredes iránt, mint korábban. Nem került szóba, hogy miért kellett
elkísérnie a férfit. McCormack mindent megtett, hogy Félicité jól érezze
magát, és hogy ő pedig elnyerje a lány bizalmát. Bár Félicité gyanakvóan
szemlélte ezt a szívélyes viselkedést, azt azért el kellett ismernie, hogy ha
akar, a férfi tud igazán megnyerő is lenni.
Végiglovagoltak a folyó mentén, maguk mögött hagyva a városban
terjengő állott éjszakai szagokat, és fejest ugrottak a reggel frissességébe.
Amikor a nap már magasra hágott az égen, s melegét rájuk öntve
visszafordulásra kényszerítette őket, csak akkor támadt fel újra az a kissé
ellenséges hangulat. Pontosan akkor történt ez, amikor Morgan ismét
szóba hozta Valcourt. Hallott Dómról, a férfi inasáról, és beszélni akart
vele. Nem tetszett neki, amikor megtudta, hogy a szolgáló nem tud sem
beszélni, sem olvasni, sem írni; ettől függetlenül ragaszkodott hozzá, hogy
találkozzék vele. Mivel McCormack bárkitől megtudhatja Dom új
gazdájának nevét, Félicitének nem maradt más választása, mint hogy
elárulja ezt neki.
Felmerült egy probléma Valcourral kapcsolatban, amivel Félicité eddig
nem vetett számot. Ha a bátyja New Orleans közelében van, ha
rendszeresen ellátogat a városba, akkor mindenképpen tudomást fog
szerezni arról, hogy ő kapcsolatot alakított ki a spanyol-ír tiszttel. Valcour
néha még az ellen is hevesen tiltakozott, ha a húga a megfelelő társadalmi
helyzetű honfitársát választotta ki; mit fog akkor szólni ahhoz, hogy egy
zsoldossal szűrte össze a levet?
Félicitének nemegyszer eszébe jutott már, hogy ha Morgan McCormack
tud Valcournak erről a vélekedéséről, akkor arra használhatja fel a
helyzetet, hogy kiugrassza a nyulat a bokorból. Nem valószínű azonban,
hogy ez a terv sikerülhet, még akkor sem, ha helyes a feltételezése. Amikor
nem szökött meg Valcourral együtt, amikor úgy döntött, hogy az apjával
marad, és nem menekül Franciaországba, akkor a férfi voltaképpen levette
róla a kezét; valószínűtlen, hogy az ő kedvéért vigye vásárra a bőrét. De
tény az, hogy nem utazott el Franciaországba, nem hagyta el a környéket,
bár bizonyára megtette az előkészületeket, ahogy ez Dom eladásából is
kiderült. Félicité el sem tudta képzelni, mit csinálhat, de nagyon aggódott
érte.
Aznap este még egy sétát kellett letudnia McCormack ezredessel,
amelyet a könnyed, bár kissé feszült beszélgetés tett elviselhetővé. A férfi
ez alkalommal elment a lányért, majd a séta végén egészen a lépcsőig
kísérte. Félicité azonban nem invitálta be őt, és McCormack sem erőltette
a dolgot, bár volt egy pillanat, amikor szinte várakozón állt. A lány
valamelyest megnyugodott, mivel a férfi eddig még sem szóval, sem tettel
nem jelezte, hogy többet várna tőle ezeknél a találkozásoknál. Egyszerűen
csak húzódozott tőle, hogy beengedje az ezredest magánéletének
színterébe, hogy megengedje apja legnagyobb ellenségének, hogy belépjen
a házba, miközben maga Lafargue börtönben ül épp az ezredes
kormányának parancsára.
McCormack tekintete elfelhősödött, mikor meghajolt, készen arra, hogy
távozzék.
– Holnap reggel van néhány elintéznivalóm – mondta –, így nem
lovagolhatunk ki. Este azonban lesz egy álarcosbál. Megtisztelne azzal,
hogy elkísér erre a rendezvényre?
Félicité egyenesen nézett a férfira. Elismerően gondolt rá, hogy az
ezredes nem utasítás formájában közölte vele kérését, bár megtehette
volna. Komolyan válaszolt tehát:
– Én érzem magam megtisztelve.
A fogadások, estélyek és álarcosbálok megszokott események voltak a
városban, de párizsi szokás szerint, ahonnan a művelt társaság
viselkedésének alapjai származtak, általában a novembertől húsvétig
terjedő időszakban tartották őket. Az, hogy most rendeztek álarcosbált,
megdöbbentést kelthetett volna. Ám New Orleans polgárai már rég
elsajátították azt a technikát, hogy léhaságokkal és vidám estélyekkel
szórakoztassák az új urakat, mivel az óhazában, Franciaországban több
hódító érkezésének is tanúi voltak. Senki sem értett ehhez jobban a
városban élő nőknél – a háziasszonyoknál, rettegő feleségeknél és
anyáknál.
 Félicité ennek ellenére attól tartott, nem nézik majd jó szemmel, ha az
ezredes karján érkezik az álarcosbálba. Mivel tudta, hogy kíváncsi vagy
még inkább rosszalló tekintetek kereszttüzét kell majd kiállnia, nagy
gonddal öltözött fel, ugyanakkor valami büszke dac is fűtötte.
Az éjszaka tikkasztó és fülledt volt. Szinte semmi friss levegő nem
tudott áthatolni a zsaluk résein Félicité hálószobájába. Az
öltözködőasztalon álló gyertyák melegétől, meg az Ashanti kezében tartott
sütővas forróságától teljesen kipirult, bár a hatást a jelmez is növelhette.
A lágy esésű muszlinból varrt ruha, amelyet arannyal hímzett kék
szaténszalag szegélyezett, a francia király április óta hivatalos szeretője,
madame Du Barry által divatba hozott görög khitón* utánzata volt. A szőke
kurtizán már évek óta szeretője volt a királynak, a próbababa pedig,
amelyen az új ruhát bemutatták, a múlt év telén érkezett New Orleansba.
A születésére nézve nem nemesi származású Du Barryt nem sokan
követték. Az egyszerű stílus és anyag nem helyettesíthette a gazdag
brokátokat és selymeket, a turnűrök merev szertartásosságát, valamint a
magasra tornyozott és púderezett hajat. A khitón azonban tökéletesen
megfelelt a késő nyári este rekkenő hőségében tartott álarcosbálra.
A próbababán bemutatott ruhán azonban egy dolog nem látszott: a
szokatlanul mély dekoltázs, nemcsak elöl, hátul is, valamint az ujjak teljes
hiánya, amely voltaképpen fedetlenül hagyta Félicité karját és vállát. A ruha
így kétségtelenül kellemesebb viselet, azonban bájainak ez a merész
felfedése olyan gondolatokra adhat okot, amelyeket Félicité inkább elkerült
volna, mint például, hogy ő a király szeretőjét akarja utánozni.
Most azonban már késő volt ahhoz, hogy ezen töprengjen. Ha hetekkel
ezelőtt úgy látta, hogy a jó híre nem szenved csorbát, ha fölveszi ezt a
ruhát, akkor most sem gondolhatja másképp.
– Nos, mademoiselle – mondta Ashanti, miközben a hajsütő vasat
visszatette a gyertyaláng fölé emelt tartójára –, készen vagyunk.
Félicité felállt, és megigazította fehér, keményítetlen muszlinruhája
berakásait. A lágy esésű anyag szépen ölelte őt körbe, szinte beleolvadt
karcsú, ruganyos testébe. Összesodort aranyzsineg került a derekára. A
lábán lapos sarkú bőrsarut viselt, amelynek szíjai egymást keresztezve
kúsztak fel meztelen lábszárán. Mivel minden részletben az egyszerűségre
törekedett, Félicité a púdernek még a nyomát is kimosta a hajából, amelyet

*
Khitón: az ókóri görögökjellegzetes, ingszerű, gazdagon ráncolt, kb. térdig érő
ruhadarab
Ashanti fényes, aranyszínben ragyogó kontyba fogott a feje tetején,
ahonnan a fürtök lágy, bársonyos fényű zuhatagként omlottak alá.
– Igazán nagyon gyönyörű, mademoiselle, még akkor is, ha olyan,
mintha a hálóingét vette volna fel.
Találó volt a jellemzés, mivel Félicité semmiféle alsóneműt nem viselt
egy vékony alsóruhán kívül. Mivel nem szorította össze testét a fűző, és
nem kölcsönzött teltséget neki a turnűr, azonkívül nem vett föl inget,
amelynek hosszú szárnyát máskor a két combja közt átvezetve elöl az
alsószoknyái szalagjaiba dugta, s így ez alkotta az alsónadrágját, most szinte
hanyagul lazának tűnt az öltözéke. Ugyanakkor Félicité tisztaságot,
szenvedélymentes vonzerőt sugárzott, lágyan leomló öltözékében, akár a
szent szűz. A reá nézőnek az volt az első benyomása, hogy angyali,
öntudatlan feslettséget lát.
– Talán jobb lenne, ha kimenteném magamat? – kérdezte kétkedőn a
lány.
– Hogy is tehetné, mademoiselle? Az ezredes úgysem engedné meg.
– Azt mondhatnám, hogy megbetegedtem, csak ne vallana gyávaságra
ez az ürügy.
– Ön soha nem volt gyáva, mademoiselle. – Határozott kopogás
hallatszott az ajtón, mire a szobalány félrebillentette a fejét. – Ez biztosan
az ezredes. Küldjem el?
Vajon sikerülne-e? Félicité erősen kételkedett benne.
– Nem – mondta végül, majd a fehér szaténból varrt, zsinórral
szegélyezett álarcra és a mellette heverő norwichi selyemből készült sálra
mutatott. – Elmegyek.
Az utcán sötét volt, így a fáklyavivő fiúnak, akit Morgan felfogadott,
komoly szerep jutott, miközben mutatta az utat. Amikor az egyik sötét
mellékutcába nézett, Félicité villámlást látott a horizonton, a folyó túlsó
partján.
A ház oldalán, ahol az álarcosbált tartották, fenyőszurokfáklyák égtek.
Félicité és Morgan örömmel üdvözölték a jelzőfényt, amely narancssárgán
égett a mozdulatlan, nehéz levegőben. Bent sem volt azonban sokkal
világosabb, mint kint, hiszen az álarcosbáloknál, ahol a mulatság főként
azon múlt, hogy a vendégek minél tovább el tudják rejteni valódi
személyiségüket, az volt a szokás, hogy éjfélkor vették le az álarcot.
Várható volt az élénk és szabados hangulat, bár egy bizonyos határt nem
lépett át. Az álarcosbált kiváló alkalomnak tartották a jeune fille-ek
bemutatására. Egyébként a legtöbb jelen lévő hölgy fiatal, flörtölni vágyó
családanya vagy özvegy volt. A háziasszony is, aki gyakran beszélt arról,
hogy az unokahúga, aki Franciaországban rendszeresen élvezhette Lajos
király lányainak társaságát, arisztokrata szokás szerint kötött házasságot,
ami azt jelentette, hogy mind ő, mind a férje elnézték egymásnak a másik
apróbb félrelépéseit.
Félicité jelmeze nem volt olyan outré, vagyis túlzó, mint amennyire félt
tőle. A bálban feltűnt még egy görög khitón, de látni lehetett egy Kirkét is,
meglehetősen hiányos öltözetben, amely zöld flitterekkel díszített selymet
jelentett, s amelynek viselője ugyancsak nem vett fel alsóneműt, azonkívül
egy hölgyet bő ujjú, csinos ruhában és hegyes kalappal, melyről fátyol
omlott alá. Egy másik jelmez fekete kombinéhoz varrt tollakból állt, és a
dekoltázsa legalább olyan mély volt, mint a Félicitéé. Bár a viselőjén
ugyancsak volt álarc, púderezetlen haja elárulta. Az a spanyol
nemesasszony rejlett a kombinészerű ruha alatt, akit Félicité a
kormányzóéval szomszédos ház előtt látott. Megismerte fekete haját,
melybe a halántéknál fehér szálak vegyültek, bár az asszony nem sokat
törődött ezzel, mint ahogy azzal sem, hogy a bő ruha szinte semmit sem
hagyott rejtve bájaiból. Azok a nők, akik az udvari divat szerint nehéz
ruhákba öltözködtek, máris lankadtak a hőségtől. Erőteljesen legyezték
magukat, és illatos zsebkendővel itatták fel az izzadságot, amely végigfolyt
kikészített arcukon, s gyilkos, ugyanakkor vágyakozó pillantásokat vetettek
mások könnyedebb ruháira. Ennek ellenére, amikor Félicité levette válláról
a selyemsálat, és az inasnak nyújtotta, az ezredes visszafojtotta a lélegzetét.
Kemény vonásain helytelenítés látszott, zöld szemében azonban valami
olyasmi villant meg vörös dominómaszkja résein keresztül, amit akár
vágynak is lehetett volna nevezni.
– Morgan, barátom, neked egy istennőt sikerült megszerezned, egy
valódi Dianát, egy Hébét, nem is, egy Vénuszt!
Ezek az áradozó, hódolatról tanúskodó szavak csak Jüan Sebastiantól
származhattak. Már napok óta nem jelent meg Félicité ablaka alatt,
pontosabban azóta, hogy az ezredes irodája előtt találkozott vele.
– Én is úgy látom – felelte Morgan.
– Elemészt a féltékenység. Becsületemre mondom, nincs még egy hölgy
ebben a teremben, nem, egész New Orleansban, aki mademoiselle
Lafargue-hoz fogható lenne.
– Ez igazán nagyon kedves öntől – adta meg a lány az ilyenkor
elvárható választ, bár a szemében bujkáló mosoly arról árulkodott, kedvére
való volt a bók.
 – Még kedvesebb lennék, ha nem lenne ott ön mellett ez a mogorva ír,
aki sajnálatos módon egyben a feljebbvalóm.
– Úgy veszem észre – felelte Morgan vontatottan –, hogy valamit
tennem kell a hadseregen belüli tisztelet és fegyelem megszilárdítása
érdekében. Néhány hét szolgálat a fregatton bizonyára elősegítené ezen
erények kifejlődését.
– Biztosan csak tréfál, ugye? – kérdezte színlelt kétségbeeséssel Jüan
Sebastian, aki ugyancsak dominójelmezt viselt.
Morgan szándékosan talányosan mosolyodott el, de nem felelt.
– Ó, igen, azt hiszem, csak tréfál, de ha mégsem így állna a helyzet,
felkérem egy táncra ezt a gyönyörű hölgyet az oldalán, akinek az emléke
tartja majd bennem a lelket, ha bekövetkezik a legrosszabb. Azt hiszem, az
ellenkezőjét éri el annak, amit akart, compadre, de az ön hibája, mert nem
vette számításba az ibériai karakter fatalizmusát.
– Remélem, felmérte, mit kockáztat – morogta Morgan.
A spanyol felnevetett, majd elegánsan meghajolt bő dominójában, és
távozott. A teremben nagyon sok dominójelmez volt, a legtöbbje vörös, de
szép számmal akadtak fekete és szürke variációban is. Ám mindegyik
jelmez alatt kardhüvely rejtőzött, amely hátul átbökte az anyagot, mert az
urak mindenre felkészülve maguknál tartották kardjukat. Púderezett
parókájukban és fekete álarcukban olyan hatást keltettek, mintha mind
egyformák volnának, akár a fivérek.
Félicité tekintete egy karcsú férfin állapodott meg a sarokban, aki egy
méhkast formáló frizurájú hölggyel beszélgetett. A hölgy jelmezét
selyemből formált méhek csapata tette teljessé. A halvány világítás miatt, és
azért, mert a férfi félig oldalt állt neki, Félicité nem vehette biztosra, hogy
Valcour az; de szinte meg mert volna esküdni rá.
Lassan végignézte a teremben lévő párokat, majd szándékosan
közömbös hangon így szólt Morgan McCormackhoz:
– Mit gondol, a kormányzó is itt van?
– Azt ígérte, benéz kis időre. Egyébként pedig nem szereti az
álarcosbálokat. Az a gyanúm, csak éjfél után érkezik meg.
Félicitének nem kellett újabb beszédtéma után kutatnia az agyában,
mert megérkezett az egyik barátnője, akivel még a zárdában ismerkedtek
össze. A barátnőt kövérkés, göndör hajú, barna bőrű férje követte. Félicité
kifogástalan modorban mutatta be a házaspárt Morgannek, majd együtt
beszélgettek, amíg a zene elkezdődött.
 Félicité és az ír ezredes a táncparkettre mentek. A lánynak úgy tűnt,
mintha minden szem őket figyelné, ahogy egyik táncfigurát a másik után
csinálták. Morganre pillantott, és azt vette észre, hogy a férfi
elgondolkodva, elmerülten nézi őt.
– Nagyon csöndes ma este – szólalt meg Félicité.
– Hogy még jobban tudjak magára figyelni.
– Elég unalmas lehet.
– Nem vélekedne így – felelte a férfi hirtelen felvillanó mosollyal –, ha
belelátna a gondolataimba.
Semmi értelme nem lenne, hogy rendreutasítsa a férfit, de azért a
tudtára kell adnia, hogy mit engedhet meg magának, és mit nem.
– Azt hiszem, e nélkül is nagyon jól érzem magam.
Lassan teltek az órák. Félicité Jüan Sebastiannal is táncolt, aki később
egy ablak menti alkóvban hagyta őt és a puncsos tálhoz ment, hogy vigyen
neki a hűsítő italból. Alighogy elment, Félicité mozgást érzékelt a válla
mögött.
– Örülök, hogy összefutottunk, drága húgocskám – sziszegte a fülébe
Valcour.
A lány ijedt pillantást vetett fölfelé, és még látta, ahogy bátyja gúnyosan
meghajol, majd a fejével jelzi, hogy menjenek beljebb az alkóvba. Rögtön
Morgan felé tekintett, akit magassága miatt könnyen felismerhetett. A férfi
a zsúfolt táncparkett túlsó végén állt, és elmerülten beszélgetett néhány
tiszttársával, valamint, eléggé meglepő módon, azzal a spanyol
nemesasszonnyal. Ügyet sem vetett rá, Félicitére. Amikor visszafordult,
Valcour már eltűnt. Természetes módon állt fel, majd összecsukva a
csuklóján függő legyezőt, ő is belépett a sötét alkóvba.
– Mindenkinek megakad rajtad a szeme – jegyezte meg Valcour.
– Ne törődj vele. Hogy képzeled, hogy csak úgy idejössz? Egyáltalán,
miért vagy még mindig New Orleansban? Azt hittem, az a szándékod,
hogy Franciaországba szöksz.
– Nem sietek – vont vállat a férfi.
– Pedig jobban tennéd, ha igyekeznél. Tudtad, hogy a spanyolok
figyeltetnek, hogy McCormack ezredes megint le akar csukatni, és folytatni
akarja a kihallgatást? Azt mondják, tévedésből engedtek szabadon.
– Milyen figyelmetlenek, ugye? Nem áll szándékomban felbátorítani
őket azzal, hogy feladom magamat. Meg aztán a spanyolok olyan kicsinyes
bürokraták, a legapróbb dologról is képesek végtelen jelentéseket írni.
Miért adjak nekik még több munkát? – kérdezte, majd felpattintotta
koporsó alakú tubákos szelencéjének fedelét, beleszippantott, azután
eltette a zsebkendőjével együtt.
Félicité elkeseredett pillantást vetett rá.
– Ha McCormack ezredes rájön, hogy itt vagy, nagyon szívesen elrontja
a bál hangulatát, csak hogy újra elkaphasson.
– Ó, a jó ezredes. Láttam, amikor megérkezett, akár egy hódító, karján
legújabb zsákmányával, veled. Én csupán tiszteletemet óhajtottam tenni
ma este a háziasszonynál, de amikor tanúja lettem ennek az émelyítő
jelenetnek, úgy éreztem, kötelességem kideríteni, hogy mit takar.
– Nem nehéz megtalálnod az okát – felelte a lány szárazon, majd
elsorolta azokat az eseményeket, amelyek ahhoz vezettek, hogy aznap este
az ezredes társaságában jelent meg. Miközben beszélt, észrevette, hogy szél
kap bele a függönybe, majd kékesfehér villámlást látott, amely egyre
közeledett.
Valcour mély lélegzetet vett, és sötét szeme megvillant, amikor a lány
befejezte a mondandóját.
– Hihetetlen és tűrhetetlen, hogy ez a fickó ilyen taktikához folyamodik,
csak hogy rád erőltesse a társaságát. De ha már ennyi sikerült neki, vajon
meddig megy még el?
– Mindig úriemberként viselkedett, amikor együtt voltunk.
– Ó, valóban? – vágott közbe a bátyja gúnyosan. – Ezzel is csak
leplezni akarja az igazi célját, ebben nem kételkedem.
– Nem… nem célzott semmi ilyesmire – mondta Félicité, majd
összecsukta a legyezőjét.
– Nem is fog. Egy éjszakán majd az ágyában találod magad, és
töprenghetsz rajta, hogy is kerültél oda.
– Nem merné megtenni!
Valcour összehúzott szemmel nézett a húgára, és elismerően mérte
végig a jelmezét.
– Igaz, már elmúltál húsz, Félicité, de még mindig ártatlan vagy.
Bizonyságul csak rád kell nézni. Ez a jelmez szinte felhívás a férfiaknak,
hogy lefektessenek. Rejtély számomra, hogy az ezredes miképp tudta
mindeddig türtőztetni magát.
A gondolat, amely már Félicitében is felmerült, fájó pontot érintett. A
lány felvonta a szemöldökét.
– Szerintem nem így van. A jelmezem, ugyanúgy, mint a női öltözködés
többi kelléke, csak arra bátorítja a férfiakat, hogy kedvtelve nézegessék,
ugyanakkor tartsák meg a három lépés távolságot.
 – Az ezredes jobban is teszi, ha megtartja – jegyezte meg Valcour
érdesen. – Kezd idegesíteni a fickó. Ideje lenne biztosítani, hogy ne
okozzon több aggodalmat sem neked, sem nekem.
– Mire akarsz célozni ezzel?
– Semmi olyasmire, ami miatt aggódnod kellene, ma chére, hacsak nem
akarsz a szerelme lenni.
Valcour arcát hirtelen megvilágította egy villám, amely sárga fénnyel
villant meg a szemében.
– Ne légy nevetséges! – csattant fel Félicité.
– Jó, akkor felejtsd el, hogy bármit is mondtam. Főleg pedig azt, hogy
engem itt láttál ma este.
– Ne, Valcour… – kezdte a lány, de már elkésett. A bátyja már elment,
és beleolvadt a tömegbe. A lány az alsó ajkába harapott, és úgy nézett
utána. Hosszú másodpercek teltek el, mire észrevette, hogy nem csupán ő
figyeli távozó bátyját. Visszafojtott lélegzettel fordult Morgan felé.
A férfi sietség nélkül fordította felé a tekintetét. Félicité kezébe adta a
citromízesítésű puncsot, majd így szólt:
– Bast küldött önhöz ezzel a pohárral. Azt mondta, itt találom majd, de
amíg meg nem láttam önt az alkóvban, azt hittem, félreértettem. Az úr,
akivel az előbb beszélgetett, meglehetősen hirtelen távozott, nem
gondolja?
A férfi hangja közömbös volt, Félicité idegei mégis pattanásig feszültek.
– Nálam szolgálatkészebb partnert kell találnia, mielőtt megkezdődik a
következő tánc.
– Nocsak? Nem akart a saját bátyja partnere lenni?
Félicité felnevetett; gyerekkora óta így védekezett a kínos helyzetek
ellen.
– Csak nem azt hitte, hogy Valcour az? A bátyám nem örülne neki, ha
megtudná, erről biztosíthatom. Ez a férfi túlságosan feltűnően öltözködik,
megesküdnék rá, hogy egy vidéki piperkőc. Ha emlékezetem nem csal,
életemben most láttam először.
– Úgy látszik, tévedtem – felelte Morgan, de a tekintete visszatért
Valcourra, aki éppen jó éjszakát kívánt a háziasszonynak, majd távozott.
 6. fejezet

A készülődő vihar még nem tört ki, amikor Félicité és az ezredes

hazaindultak az álarcosbálból, bár villámok és szüntelen mennydörgés
kísérték őket útjukon. Nem sokkal azután hagyták ott az estélyt, hogy
levették az álarcukat. Félicité, akit fejfájás és alaktalan félelmek kínoztak,
szerette volna azt kérni, hogy Morgan minél előbb vigye haza, de attól félt,
a férfi esetleg úgy értékeli ezt, hogy nem szívesen van a társaságában, vagy
hogy azért ijedt meg, mert mégis Valcourral találkozott. Mennyire fárasztó
volt egész este színlelni, minden szavára és gesztusára vigyázni. Félicité
annyira kimerült, idegei annyira pattanásig feszültek, hogy minden
villámlásra felkapta a fejét. Nem tudta, hogy inkább siettesse a hazaérést,
amely véget vetne ennek az elviselhetetlenül hosszú estének, vagy lassítsa
le lépteit, és takarékoskodjék az energiájával.
A feltámadó szél végigsöpört az utcán, s a homok, amelyet felkapott,
csípte az arcukat. Az átfúrt bádoglámpás fénye imbolygott, ahogy a
fáklyavivő fiú a kezében tartotta, Félicité ruhája pedig teljesen a testéhez
tapadt. Nedvességet hozott ez a szél, és a folyó kellemetlen szagát.
Valahol, az utca végében megnyikordult egy zsalu, ahogy eresztékén előre-
hátra himbálózott. Egy kutya figyelmeztető ugatása hallatszott. Maguk
mögött hagyták a vendéglátó ház hangjait és fényeit, s most az éjszaka
sötétsége ölelte körül őket.
Félicité úgy tett, mintha nem venné észre, hogy Morgan felajánlotta a
karját. Ahogy azonban a szegélylécekből összetákolt egyenetlen deszkán
botladozott, a férfi megfogta a könyökét, és közelebb húzta őt magához.
– Ma este igen különös történetet hallottam – szólalt meg halkan, hogy
ne hallja meg sem a mögöttük haladó Ashanti, sem a fiatal, olaszos külsejű
fáklyavivő fiú.
A lányt zavarta a férfi erős szorítása, és az, hogy érezte a belőle áradó
erőt.
– Miféle történetet?
– A történet magáról és Ulloa hálóingéről szól.
– Ó – felelte Félicité kurtán.
– Mint említettem, igen különös és érdekes. Nem tudom elképzelni
magát, amint beoson egy férfi hálószobájába, és az éjszaka kellős közepén
kifosztja a szekrényét; éppen ön, aki egyetlen lépést sem tenne a
szobalánya nélkül.
Félicité a férfira nézett.
– Fogadásból csináltam.
– Én is így hallottam, de a fogadást a bátyja kötötte, bár úgy látszik,
sikerült rávennie magát, hogy hajtsa végre helyette a merész tettet.
– Nem igaz. Együtt csináltuk.
– De maga lopózott be a kormányzó hálószobájába, mialatt ő aludt,
ugye? Magát üldözték az őrök három háztömbnyi távolságon át, míg végül
elvesztették szem elől?
– Ki mondta ezt el magának?
– Nem tudom pontosan. Egy hölgy, aki Izabella királynőnek öltözött, a
ruháján kocsikerék nagyságú nyakfodorral, és azt hitte, hogy ez engem
szórakoztatni fog. Biztosított róla, hogy a történet közismert az ön
barátnői körében.
– Meglehet, ezt nem tudom – válaszolta Félicité kurtán. –Gyermeteg
csíny volt, az ilyesmit hamar elfelejti az ember.
– Talán, bár úgy látom, magának erős hajlama van arra, hogy óvatlanul
besétáljon az oroszlánbarlangba.
Az ezredes közömbös hangja nem sokat árult el; Félicité azonban éles
pillantást vetett rá. Többre nem volt ideje. Odaértek a Lafargue-házhoz, s
a fáklyavivő fiú félreállt, hogy ők ketten be tudjanak lépni a bejáraton,
amely az emelet alatti lépcsőhöz vezetett.
Ashanti bocsánatfélét mormogott, és előresietett, hogy felébressze a
szolgálólányt, akinek az lett volna a dolga, hogy várja őket, és kinyissa
nekik az ajtót. Miközben az ezredes megfordult, hogy egy kis pourboire-t,
borravalót nyomjon a fiú kezébe, és megkérje, várja meg őt, Félicité
ingerülten nézte a sötét átjárót. Meghagyta a szolgálóknak, hogy gyújtsanak
fáklyákat, de vagy nem engedelmeskedtek, vagy az erős szél elfújta a
lángot.
Morgan visszafordult felé. Félicité előreindult, és azt várta, hogy
bármelyik pillanatban fény árad szét a lépcsők felől.
Ekkor azonban tompa hangra lett figyelmes, mintha becsaptak volna
egy ajtót, majd fojtott kiáltást hallott, amely Ashanti torkából tört elő,
valahonnan előlük, a sötétségből. Az éjszaka hirtelen megélénkült.
Gyorsan mozgó alakok tűntek elő, és a hüvelyükből előhúzott kardok
baljós sziszegése hallatszott. Villámlott, és a kékesfehér fényben három
ember alakját lehetett kivenni, akik lecsaptak rájuk.
 Morgan előhúzta hüvelyéből a kardot, majd bal karjára vetett köpenyét
felcsavarta, és pajzsként maga elé tartotta. Mögöttük a fiú ijedten fojtotta
vissza a lélegzetét, majd megpördült a sarkán, és otthagyta őket a
sötétségben.
Erős kezek ragadták meg Félicitét, ő pedig térdre esett. A kezét
megkarcolta az átjáró durva köve, a fejét beütötte a lépcsőkorlátba.
Fájdalom cikázott át rajta. Szédülve, homályosan látva feltápászkodott, s
Ashantiért és a másik szolgálólányért kiáltott. Elfojtott morgást és
káromkodást hallott maga mögött, ahogy a férfiak Morgannel hadakoztak.
Csoszogó lépteik hangosnak hatottak a széljárta sötétségben, ahogy
megpróbáltak felülkerekedni.
– Idióta! Majdnem engem szúrtál le! – hallatszott a támadók felől.
Valcour! Félicité tartott tőle, hogy ő az, bár nem akarta elhinni. Ez a
gyáva támadás, amikor hárman rontanak egy emberre, nem bosszú, nem
lovagias büntetés, mint a párbaj, ahol tisztességesek a feltételek. Ez
egyszerűen gyilkosság, amelyet egy bérgyilkos hidegvérrel kitervelt. Ilyen
aljas tettre nincs magyarázat, ebben nincs becsület.
– Ashanti! – kiáltotta. – Lámpást! Hozz gyorsan egy lámpást!
Ha Valcourt az a veszély fenyegeti, hogy felismerik, akkor talán
visszavonulót fúj, ha még nem késő…
Nem kapott azonban választ. Félicité megpördült, és felbotladozott a
lépcsőn. Bele sem mert gondolni, mi történhetett a szolgálóival. De erre
majd később is lesz ideje. Ahhoz az ajtóhoz rohant, amely az apja és az ő
szobájába nyílt. A kilincs engedett a keze alatt. Nem volt bezárva, csak
behajtva, hogy elfedje a gyertya fényét, amely a nappaliban égett. Félicité
felkapta a réz gyertyatartót, kezét a láng elé tartotta, majd kiment a
szobából, és lesietett a lépcsőn.
Hirtelen megállt. A lépcsőfordulóban Morgan McCormack ezredes állt,
kezében véres kardjával. Egyenruhája mellét és ujját hosszú vágás szelte át,
amelyet sötét, egyre nagyobb folt vett körül. Az arca merev és baljós volt.
– Erre már nem lesz szükség – mondta halkan –, bár nem kétlem, hogy
nagy segítséget jelentett volna a támadóimnak. Megtaláltak volna
pengéikkel, ahelyett hogy egymást kaszabolják.
– Hogy érti ezt? – suttogta a lány. – Hol vannak?
– Nem tudtak tovább várni. Amikor az ön bűntársai rájöttek, hogy a
küzdelem nem olyan egyenlőtlen, amilyennek képzelték, elmenekültek, és
itt hagytak engem – magával.
– A bűntársaim?
 – A bátyja és a barátai, ha így jobban tetszik magának.
– Ó, de hát ők… én nem…
A férfi gyors, éles mozdulatot tett a kardjával; a gyertyaláng meglibbent
tőle.
– Bolondnak néz? Láttam magukat este beszélgetni. Semmi kétség, ha
több idejük lett volna a tervezgetésre, Valcour Murát gondosabban
megválasztotta volna a lesből támadás módját. Egy magányos ember
mindig előnyben van kettővel vagy többel szemben, ha zárt területen
vannak, főleg, ha kevés a fény. Mert aki egyedül van, annak mindenki
ellenség.
A férfi tett egy lépést előre, mire Félicité önkéntelenül hátrálni kezdett.
– Örülök, hogy… nem sérült meg.
– Kíméljen meg ettől az ostoba színészkedéstől. A kezében tartja az
egyetlen dolgot, amellyel a bátyját segíthette volna. Már ez is elárulná
magát, ha más bizonyítékom nem lenne.
– Semmiről sem tudtam. Erre megesküszöm.
Ahogy az ezredes lassan elindult felfelé a lépcsőn, félelem futott át a
lányon. Hátrálni kezdett, minden idegszálával érezve a háta mögött az ajtó
nyitott négyszögét.
– Ugye, nem várja el tőlem, hogy ezt elhiggyem magának, aki annyira
aggódik az apja miatt, aki úgy áltat a félígéreteivel, mint ahogy a szamár elé
odakötik a répát. Maga elámított engem, amíg készen nem álltam, hogy
elhiggyem, maga olyan, amilyennek mutatja magát; amíg készen nem
álltam rá, hogy bárhová kövessem magát, akár még egy halálos csapdába is!
De ha csaléteknek használta saját magát, akkor most megtanulja, hogy a
következményeket vállalnia kell.
A férfi smaragd szemében öngúny és megvetés égett, ahogy a lányra
nézett. A levegőben veszedelem vibrált, és úgy futott végig Félicité agyán,
mintha vészcsengő szólalt volna meg benne. Amikor szandálos lába az
utolsó lépcsőfokra ért, megpördült, és az ajtóhoz rohant. Becsapta maga
mögött, majd nekivetette a vállát, és el akarta reteszelni.
De még mielőtt ez sikerülhetett volna neki, előrebukott. A gyertya
kiesett a kezéből, majd kialudt a szőnyegen, a tartója pedig hangos
koppanással hullott a fapadlóra, majd gurulni kezdett, és csak a falnál állt
meg. Ezután fémes koppanás hallatszott, ahogy Morgan leejtette a kardját.
A következő pillanatban már oda is ért hozzá a férfi, a kezét a vállába
vájta, és magához húzta őt. A birtoklás és büntetés vágyában száját az
övére tapasztotta. Félicité elfordította a fejét, és próbálta kitépni magát az
ezredes szorításából. A férfi azonban még közelebb rántotta őt magához,
engesztelhetetlen dühében szinte összeroppantva törékeny testét széles
mellkasával.
– Nem… nem érti… – zihálta a lány, de szavait elfojtotta az ezredes
szája, amint újból megcsókolta őt. Végigsimította a hátát, és megtalálta a
ruha mély kivágását. Ujjai a paszományos szegélyre simultak, majd az
alsónemű alá siklottak, azután egyetlen rántással széttépték a ruhát. A
finom muszlin halk sikollyal engedett az erőszaknak.
Félicité érezte meztelen hátán az éjjeli levegőt, és érzékelte, a férfi
mikor húzza le róla az elszakadt felsőrészt, ezzel derékig kitárva felsőtestét.
Döbbenetében egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, aztán harag söpört
végig rajta, fájdalmasan dobolt az agyában, majd valami homályos félelem
öltött benne testet, amellyel nem mert szembenézni. Morgan
villámgyorsan lehajolt, karját a lány térde alá tette, és felemelte őt. A nyitott
ajtón át a legközelebbi hálószobába ment vele, amely történetesen éppen
Félicitéé volt.
A lány rúgott, karmolt, kifeszítette a hátát, aztán össze-csuklott, csak
hogy kiszabadulhasson az ezredes karjából. De semmire sem ment. A férfi
szédítőn megforgatta, aztán az ágyra dobta.
Felvillant egy villám, és földöntúli ragyogásba borította a szobát.
Morgan McCormack ott állt Félicité fölött, fenyegető, istenszerű
jelenségként, barna arcéle megmunkált fémként villant meg, szemében
vágy égett. Kigombolta a mellényét, és levetette zakójáról. Félicité
elkeseredetten küzdött, a ruhája a térdéig csúszott, ahogy próbált elérni a
széles, puha tapintású ágy másik végéig. A férfi azonban utána kapott,
átkarolta a derekát, és visszahúzta. Eközben kezével végigsúrolta a lány
meztelen combját. A csatok kicsúsztak Félicité hajából, így a selymes
tömeg aranyzuhatagként omlott a vállára, és a férfi izmos karján kígyózott,
ahogy maga alá gyűrte őt.
Félicité vonaglott, próbálta ellökni magától McCormacket, és
diadalmasan zihált, amikor sikerült kiszabadítania az egyik karját.
Kétségbeesett haraggal kapott a férfi szeméhez karmokká görbült kezével.
Az ezredes hátrarántotta a fejét, de a lánynak legalább annyi elégtétele volt,
hogy érezhette, amint a körmei végigszántják a férfi nyakát és mellét,
mielőtt McCormack vasmarkába kaparintja a csuklóját.
A hadakozás közben meglazult Félicité öve; érezte, ahogy lecsúszik a
derekáról. A férfi szája követte nyakának finom ívét, és tüzes ösvényt
vágott a válláig. A lány megfeszítette a lábát, így próbált szabadulni.
McCormack helyzetet változtatott, és szinte teljes mozdulatlanságra
kényszerítette Félicitét. A lány melle bizseregni kezdett, ahogy a férfi ajka
megtalálta a reszkető domborulatot. Az ezredes megrántotta a finom
muszlinból készült ruhát, mire az egészen a lány feszes hasáig csúszott.
– Ne – könyörgött Félicité rekedten. – Ez nem lehet. Nem következhet
be. Ez rossz, lehetetlen, hihetetlen.
Ellenkezése csak tovább gerjesztette a férfi vágyát, és tovább fokozta
haragját. Morgan lerúgta a csizmáját, és gyors mozdulatokkal kibújt
öltözékéből. Könyörtelen erővel rángatta le Félicitéről a ruha foszlányait,
közben a lábát a lány térdére csúsztatta, hogy az ne tudja felhúzni a lábát.
Félicité egyik csuklóját az arca mellett tartotta vasmarkával, a másikat a
háta mögé csavarta, így akadályozta meg az ellenállást. Kezébe vette a
mellét, hüvelykujjával pedig végigsimította a rózsaszín mellbimbót, amely
egész picire húzódott össze a félelemtől. Ahogy a keze egyre lejjebb
kalandozott, ahogy végigsimította Félicité derekát, majd feszes hasát és az
ágyékát, reszketés futott végig rajta. McCormack keze továbbsiklott két
márványfehérségű combján, majd közéjük kalandozott, elviselhetetlenül
izgató bizalmassággal.
Félicité görcsösen próbált arrébb gurulni, a karja szinte ki akart
szakadni a tövéből, míg a végén vörös köd szállt a szemére. Egyik bokáját
sikerült kiszabadítania, de akkor végzetes hibát követett el. A férfi a két
combja közé fúrta a térdét, és fölé emelkedett. A lány érezte a testén forró
férfiasságát, és borzongva ébredt rá saját testének sebezhetőségére és
törékenységére. Reszkető inakkal, pattanásig feszült idegekkel próbálta
lelökni magáról a kérlelhetetlen hódítót. Az ezredes azonban fokozatosan
megtörte ellenállását, és hajthatatlan könyörtelenséggel beléhatolt.
Égető hirtelenséggel történt az egész. Félicité szaggatott, fájdalmas
lélegzetet vett. Szinte őrülten, lázasan, elveszve a sebet ejtő teljességben,
oldalra fordította a fejét. Alig vette észre, amikor a fölötte térdelő férfi egy
pillanatig tétovázott, mert elfogyott a levegője, mintha hatalmas ütés érte
volna. Halkan káromkodott, ami szinte nem is hallatszott a
mennydörgésben, amely hirtelen beledörrent a levegőbe. Morgan szorítása
meglazult, de nem engedte el a lányt. Félicitében elviselhetetlenné
fokozódott a feszültség. Kíváncsi várakozás öltött testet benne. A
fájdalom alábbhagyott; már csak a rajta heverő kemény, meztelen
férfitestet érezte, meg a verejtéküket, amelyben szinte eggyéolvadtak.
Kinyitotta eddig szorosan lehunyt szemét, hagyta, hogy a szemhéja lassan
felemelkedjék.
 Morganből csak meleg, nehéz árnyékot lehetett érzékelni, meg bénító
mozdulatokat, míg egy villámlás meg nem világította az arcát.
Tekintetében a kétség sötét árnyéka ült, majd Félicitére pillantott, és
meglátta szemében a csillogó könnyeket és a vádló, haragos tekintetet.
– Elismerem, drága Félicitém, hogy nagy árat fizetett – szólalt meg,
miközben meleg lehelete a lány arcát súrolta –, de korántsem olyan nagyot,
mint amit én fizettem volna, ha a maga elképzelése szerint történnek a
dolgok.
– Én… én nem…
– Biztos vagyok benne, hogy nem akarta – vágott közbe McCormack. –
Én sem. Lehet ugyan, hogy ostoba vagyok, de a sorssal nem szívesen
szállok szembe.
Éles, metsző, magyarázó, könyörgő szavak tolongtak Félicité agyában,
de nem érték el az ajkát. Morgan még mélyebbre hatolt benne, újra
fájdalmat, ugyanakkor az érzékek vad hullámzását keltve benne. Aztán
visszahúzódott, majd újra és újra beléhatolt, egyre gyorsabban mozogva.
Elengedte Félicité csuklóját, és magasabbra emelkedett. A lány a férfi
vágya vad viharának foglyaként, eszét vesztve legbensőbb része
könyörtelen megtámadása miatt, az ezredes mellébe mélyesztette körmeit.
Végigszántott velük a férfi sebesült mellkasán, és érezte, ahogy ömleni
kezd a sebből a vér. Valahonnan távolról hallotta McCormack fájdalmas
nyögését, de az nem tudta megállítani magát. Felhevült testtel
összekapcsolódva kínjukban, szűnni nem akaró harcot vívtak. Félicité már
nem félt. Túl fogja élni, bár már semmi nem lesz ugyanolyan, már ő is más
lesz. Soha többé nem lesz ennyire biztos az erejében, abban, hogy
sérthetetlen. Soha többé nem érez ennyire jogos haragot, soha többé nem
lesz már biztos benne, hogy nem hibás. Mert az a pusztító tudat vert
benne gyökeret, hogy ő is bűnös a Morgan McCormacket ért támadásban.
A vihar hatalmas dördüléssel robbant ki, majd eső hullott alá az égből.
Valamivel később Morgan felkelt mellőle. Nyikorgott az ágy, ahogy a
széléhez gördült, majd felállt. Gyors léptekkel az ablakhoz ment, kinyitotta
a zsalukat, mire a szobát az eső nedves párája töltötte be. Távolabb
megdördült az ég. Lassan teltek a percek. Félicité mozdulatlanul feküdt, s
tágra nyílt szemét az ablaknál álló férfi sötét alakjára függesztette, aki
karjával a párkányra támaszkodva állt.
Morgan mély lélegzetet vett, aztán lassan kiengedte, majd visszafordult
az ágy felé. Leült a szélére, és meleg kezét a lány vállára tette.
– Jól van?
 Félicité elrántotta előle a vállát, majd magára húzta a takarót. Igaz, teste
is, lelke is sajgott, de a büszkesége nem engedte, hogy ezt bevallja.
– Igen – válaszolta dacosan.
– Mentegetőznék, de attól félek, nagyon hamisan csengene.
– Nem akarok magától semmit, csak azt, hogy tűnjön el. Hagyja el a
házamat minél előbb!
– Lehet, hogy maga ezt akarja – mondta a férfi lassan –, én azonban
nem hiszem, hogy ez a megoldás megfelelne nekem.
– Hogy… hogy érti ezt?
– Ha ebben a házban maradok, abból több előnyöm is származhat.
Gondolkozás nélkül is eszembejut legalább fél tucat.
– Ezt nem teheti – kezdte a lány.
– De igen, megtehetem – felelte a férfi, szándékosan félreértve Félicitét.
– Először is, ha a bátyja az elkövetkező napokban visszajön New
Orleansba, akkor bizonyára az lesz az első dolga, hogy ellenőrizze, ön jól
van-e. Másodszor, nagyon nehéz lakhatási lehetőséget találni; a kormányzó
már azt fontolgatja, lakrészeket jelöl ki a tisztjei számára, főleg azért, hogy
ne őt bosszantsuk. Biztosra veszem, hogy megkönnyebbül, ha megtudja,
hogy én már gondoskodtam magamnak szállásról. Harmadszor pedig, itt
van az ön helyzete. Soha nem vonzott a szüzek meggyalázása. Ha tudtam
volna… de már késő. Nagyon terhes felelősség ez számomra.
– Hah! – tört ki Félicitéből a keserű felháborodás. Magához szorította a
takarót, és felült az ágyban.
– Tudom, hogy nem érdeklik az elveim, mégis kötelességemnek érzem,
ha mégoly kellemetlen is, hogy jóvátegyem a hibámat.
Az ezredes szárazon és kissé ironikusan beszélt. Félicité hirtelen azt
kívánta, bárcsak láthatná az arcát.
– Arra céloz ezzel…
– Igen, felvetődött bennem a gondolat, hogy házassági ajánlatot
tehetnék önnek.
– Maga biztosan tréfál. Az egyik pillanatban még azzal vádol, hogy
összeesküvést szőttünk a maga meggyilkolására, a másikban pedig a nevét
adná nekem. Nevetséges!
– Pedig komolyan beszéltem.
– Miért? – szegezte neki a kérdést Félicité. – Azért, hogy a kedvében
járjon O'Reillynek? Így már nem lenne annyira nyilvánvaló, hogy csak
bosszút akart rajtam állni!
McCormack hangjában mintha nevetés bujkált volna, amikor válaszolt.
 – Talán nem?
– Nem fél tőle, hogy ezzel csak még több okot ad nekem arra, hogy
megszabaduljak magától? – kérdezte epésen.
– Az a véleményem, hogy ön tapasztalatlan összeesküvő. Mivel pedig
így áll a helyzet, vállalom a feladatot, hogy megvédjem magamat mindattól,
amit ön még esetleg kieszelhet.
– Én nem vagyok összeesküvő! – kiáltott fel Félicité, és ökölbe
szorította a kezét. – Nem tudtam, hogy bárki vár ránk. Semmit sem
tudtam róla.
– Csak nem azt várja, hogy elhiggyem, azok után, hogy láttam magát a
bátyjával beszélgetni?
– Annak semmi köze ehhez. Nem is álmodtam volna…
– Tehát elismeri, hogy Valcour volt az?
– Azt azonban nem tudtam, hogy mit akar csinálni, erre meg is
esküszöm.
McCormack felállt, lehajolt, és felvette a földről a kabátját, majd a
nappaliba ment. Félicité kovakő szikrázását hallotta, majd felvillant a
gyapotfonál sárga fénye a taplós dobozban, amelyet a férfi nyilván a
zsebéből vett elő. Néhány másodperc elteltével már a gyertya lángja is
fellobbant. Ahogy Morgan közeledett, meztelenül lépdelve, úgy növekedett
a gyertya fénye. A férfi az öltözködőasztalra tette a bronz gyertyatartót,
amelyet a másik helyiségben talált. Félicité sietősen elkapta a pillantását
róla, és az ablak sötéten tátongó négyszögére bámult, ahol bevert az eső,
csöndes, kopogó zajt ütve a padlón.
Morgan a ciprusfa ágy kézzel faragott lábához lépett, és a vállával
nekidőlt a támlának.
– Ha elhiszem, amit mond – kezdte vontatottan –, akkor csak még
sürgetőbb, hogy feleségül vegyem magát.
Félicité feléje fordult, barna szemében konokság villant, aztán halk,
reszkető hangon válaszolt.
– Soha, soha az életben.
– Soha – ismételte meg a férfi, állva a lány pillantását –, ez nagyon
hosszú idő. Remélem, nem kell majd megbánnia ezt a döntését.
Félicité minden szóba jöhető választ elfelejtett, amint a gyertyafényben
álló Morganre nézett. A vér kanyargó patakokban folyt végig a férfi mellén
és az egyik karján, és lassan csöpögött lefelé az ujjairól. Csíkokat festett a
testére, száradó, rozsdabarna foltokat kenve szét rajta. A lány tágra meredt
szemmel nézett le a kezében tartott takaróra, mely csupa folt volt. Annyira
tele lett vérfoltokkal, hogy lehetetlen volt megmondani, melyik származik
Morgantől, és melyik tőle.
– Mon Dieu – lehelte, majd előrenyújtotta a kezét, és az ujjait nézte;
valamennyi körme vörös volt a vértől.
Morgan is végignézett magát. Ingerült grimasszal nyúlt a hosszú
barázdához, amely átszelte mellkasát, és a karja egy részét.
– Sajnálom, nem vettem észre.
Félicité émelyegni kezdett. Nem tudta, mit mondhatna, vagy mit
csinálhatna ezzel az emberrel, aki belegázolt az életébe. Zavarodott volt és
halálosan fáradt. Szeretett volna sírni, de tudta, hogy az enyhülést adó
könnyek már nem jönnek a szemére. Csöndesült az eső, halk dobpergésre
emlékeztetett a hangja. Távolról robaj hallatszott, mintha valaki verné az
ajtót. Nem szűnt a zaj, így végül Félicité is felfigyelt rá. Odafordította a
fejét, és hallgatózott. Aztán eszébe jutott.
– Ashanti – suttogta.
– A szobalánya?
– Nem tudom, mit csinálhattak vele, meg a többi szolgálóval.
– Jobb, ha megnézzük – ráncolta össze a szemöldökét Morgan.
– Majd én megyek – vágta rá Félicité gyorsan, a férfi véres kezét
figyelve, amelyet a sebére szorított. – Maga csak üljön le.
McCormack felvonta a szemöldökét, és gúnyosan válaszolt.
– Igazán megható az aggódása, de ez semmiség. Hiszen már ilyen egy
ideje. Ez a néhány perc már nem számít.
– Én… nekem nincs szükségem magára.
– Ahogy gondolja.
Félicité a férfira pillantott, miközben lemászott az ágyról, és magával
húzta a takarót. Morgan arca nem árulta el érzelmeit. A lány a szekrényhez
sietett, levette a pongyoláját, majd magára öltötte, és csak utána dobta le a
foltos takarót. Ebben a pillanatban vette észre, hogy a bőrszandál még
mindig a lábán van, a szalagjai a bokájára tekerve. Nem tudta volna
megmondani, miért, de ettől a felfedezéstől pír öntötte el az arcát. Anélkül,
hogy Morgan felé pillantott volna, kisietett a szobából.
A nappaliban volt egy láda, amelyben az apróbb anyagokat és a
rongyokat tartották. Félicité megállt, felemelte a láda nehéz tetejét, és
elővett egy kötést, amelyet egy tiszta lepedő elrongyolódott közepéből
készítettek. A kezébe vette a kötést, majd vékony vonallá préselt ajakkal
visszarohant a hálószobába, és Morgan mellé, az ágyra lökte az anyagot,
aztán ismét kiment.
 Ahogy leszaladt a lépcsőn, egyre hangosabb lett a dörömbölés. Mintha
az udvar felől érkezett volna, ahol Ashanti szobája volt. Igazam volt,
gondolta, amikor kilépett a nedves éjszakába, majd végigsietett az eresz
védelme alatt. A szobalány ajtaja előtt megemelte a keresztrudat. Általában
ezzel a módszerrel akadályozták meg a rabszolgák szökését, bár ők az apja
házában már évek óta nem alkalmazták ezt.
Az ajtó engedett. Ashanti hátrahőkölt, a gyertyaláng megvilágította
arcát. Aztán megismerte Félicitét.
– Mademoiselle! – kiáltott fel, majd úrnőjéhez rohant, és a kezét
szorongatta. – Már majd megőrültem aggodalmamban.
– Semmi baj – nyugtatta Félicité összeszorult torokkal.
– Azok a férfiak rám rontottak a sötétben, begyömöszöltek ide, és rám
zárták az ajtót. Hallottam, amikor mademoiselle kiabált, de nem tehettem
semmit. Mondja el, mi történt! Mit csinált monsieur Valcour?
Félicité néhány szóban összefoglalta a történteket. Szinte meg sem
lepődött, hogy szobalánya tudja, a támadás a fivérének a műve volt.
– Szóval megsérült az ezredes? Súlyos?
– Azt mondja, nem – felelte Félicité elfúló hangon –, de sok vért
vesztett.
– Hol van most? El kell látnunk a sebeit. – A szobalány elment Félicité
mellett, majd amikor úrnője nem követte, hátranézett. – Mademoiselle,
hiszen pongyola van magán, és a haja… a keze…
– Ez… tévedés történt.
A szavak akaratlanul buktak ki a száján. Nem értette, miért kell neki
mentegetnie Morgant.
– És önnek semmi baja? – kérdezte Ashanti, s aggodalmasan fürkészte
Félicité arcát. – Mit csinált önnel az a kegyetlen kéjenc? Mit merészelt
tenni?
– Az ezredes azt hitte, én is részese vagyok az összeesküvésnek. Azt…
– Az ezredes miatt csapzott, mademoiselle, nem monsieur Valcour
miatt?
A szobalány közelebb lépett, majd összevonta a szemöldökét.
Félicité felemelte a kezét, és fájdalmas mozdulattal dörzsölte meg a
halántékát, ahol nemrég a fejét a lépcsőbe ütötte. Nehezen találta meg a
szavakat, de tudta, szobalánya így is meg fogja érteni. Felsóhajtott, majd
leengedte a kezét. Lassan bólintott, és nekilátott elmesélni Ashantinak a
történteket.
 Amikor Ashanti felfogta, mi történt, együtt érzőn érintette meg Félicité
karját.
– Jöjjön, mademoiselle, menjünk fel. Készítek önnek gyógyteát, aztán
lefekszik.
– De ott van az ezredes.
– Ha az történt, amit az előbb elmondott, akkor nem fogja önt bántani
– nyugtatta meg Ashanti.
Félicité gyors pillantást vetett a szobalányra.
– Nem félek tőle! Csak azt akarom, hogy menjen el, de erre nem
hajlandó.
– Talán… kezdte a szobalány, de aztán elhallgatott. – Talán még jobb
is, ha marad! – folytatta hirtelen.
– Miért? Miket beszélsz? – kérdezte Félicité hüledezve, és a gyertya
imbolygó fényében álló lányt nézte.
– Ne törődjön vele. Jöjjön, mademoiselle, hadd lássam el.
Félicité olyan fáradtnak érezte magát, mindene fájt. A szobába becsapó
eső lassan átnedvesítette a pongyoláját. A vékony anyagon átfújó szél
lehűtötte lázas testét. Összerázkódott, és összébb húzta magán a
pongyolát.
– Csak egy fürdőre van szükségem, semmi másra.
– Elkészítem – ígérte meg Ashanti, majd megfordult, visszament a
lépcsőhöz, és maga elé engedte Félicitét.
Morgan már felvette a térdnadrágját, de semmi más nem volt rajta.
Mogorván állt az öltözködőasztal tükre előtt, és egy kötést tartott a sebére
az egyike kezével, míg a másikkal az anyag két végét a válla köré próbálta
tekerni, nem sok sikerrel. Amint Félicité az ajtóhoz ért, vetett rá egy
pillantást, de nem szólt semmit. A lány maga elé engedte Ashantit.
A szobalány hosszan nézett Morganre, majd elkapta róla a tekintetét.
Az arca nem árult el érzelmet, amikor az elfüggönyözött alkóvhoz ment,
ahol a rézborításos fürdőkádat tartották, majd a szobába húzta a
fürdőalkalmatosságot. A mosdóállványról levett egy törülközőt, egy kis
pipereszappant, valamint egy illatos fürdősót tartalmazó üvegcsét. Miután
a kád erre a célra kialakított kiszögellésébe pakolta ezeket a dolgokat, az
ágy felé fordult. Néhány gyors mozdulattal lehúzta az ágyról a foltos
lepedőket, majd a karja alá kapva őket kiment a szobából.
Félicité tétován állt az ajtó közelében: egyrészt szerette volna
visszaszerezni a szobáját, ugyanakkor erős késztetést érzett, hogy sarkon
forduljon és elmeneküljön, otthagyva Morgan McCormacket. Milyen
furcsa ott látni a férfit; látni az ágy mellett heverő csizmáját, a székre
dobált ingét és mellényét, mintha neki joga lenne széthajigálni a holmiját az
ő, Félicité szobájában. Bosszantó, ugyanakkor nyugtalanító is, főleg, mert
McCormack nem akar elmenni, sőt arra célozgat, hogy nála rendezkedik
be.
A pongyola nyakrészénél volt egy szalag, de a szélei éppen csak
összeértek, megkötni nem lehetett. Félicité összefogta magán a köntösét,
és az ablakhoz ment. Az eső már majdnem elállt. Az udvaron Ashanti
jelent meg, hogy a mosodába vigye a szennyes lepedőket. Bizonyára
kiengedte a másik szolgálólányt és a szakácsnőt is, mivel azok integetve
jöttek elő a konyhából, miközben Ashanti tüzet rakni ment a lenti szobába,
amire majd felteheti melegedni a vizet. Ashanti meglepő nyugodtsággal
vette tudomásul az úrnőjét érintő változásokat. Igaz, semmi értelme nem
lett volna, hogy hisztérikusan kiabáljon, mégis, ez a fatalista elfogadás
egyáltalán nem az a reakció volt, amire Félicité számított. Mintha a lánynak
nem lenne kifogása a történtek ellen, már amennyiben az érintett férfi
McCormack ezredes.
Ashanti nem is egyszer figyelmeztette őt. Félicité nem tudta felidézni a
szavait, de a lány többször is nyomatékosan felhívta rá a figyelmét, hogy
óvatos legyen, mintha előre tudta volna, mi fog történni. Félicité ennek
ellenére nem tudta, hogyan viselkedhetett volna előrelátóbban. Zord
tekintettel hajolt ki az ablakon, majd behúzta a zsalut, és ráfordította a
kilincset.
Mögötte Morgan átkozódott, majd az asztalra lökte a sebtapaszt.
Amikor a lány megfordult, a férfi a kezében tartotta a vér áztatta anyagot,
és egy helyet keresett neki, ahová eldobhatja.
– Ott van a lavór – segítette ki Félicité, és a porcelán mosdótálra
mutatott.
A férfi beledobta a sebtapaszt, majd a szeme sarkából sötét tekintetet
vetett a lányra.
– Gondolom, nincs itt kéznél tű meg cérna.
– Miért ne volna?
– Ezt az átkozott vágást valahogy össze kellene fogni. Ahányszor
felemelem a karomat, újra vérezni kezd.
– Úgy érti, hogy össze akarja varrni? – kérdezte a lány, és a vértől
szivárgó sebre nézett, majd elkapta a tekintetét.
– Nem, drágám, úgy értem, hogy maga varrja össze nekem.
Félicité döbbenten nézett a férfira.
 – Nem tudom megcsinálni.
– Ugyan már – felelte gúnyosan McCormack –, pedig azt hittem,
örömmel döfi majd belém a tűt.
– Különös elképzelései vannak a jellememről, ezredes.
– Szívesen tudnék meg többet önről – jegyezte meg a férfi halkan.
A lány felemelte a fejét.
– Éppen most, amikor egy szavamat sem hajlandó elhinni?
– Inkább a tettei, mint a szavai alapján ismerszik meg az ember.
– Igaz – felelte a lány, megengedve magának egy halvány mosolyt. – De
mit tudhatunk meg az ön tetteiből, Morgan McCormack?
– Felajánlottam önnek a jóvátételt – emlékeztette az ezredes.
– Nem gondolhatta komolyan, hogy el fogom fogadni!
– Úgy véli? – érdeklődött Morgan.
Nehéz volt állni megvillanó tekintetét. Félicité a férfi mellére ejtette
pillantását.
– Mindenhol vérzik – mondta végül. – Hozom a varródobozt.
Amikor visszatért, az öltözködőasztalra tette a dobozt, de még nem
nyitotta ki.
– Nem jött magukkal orvos Spanyolországból, aki el tudná látni az ilyen
sebeket?
– De igen, jött velünk valaki, de ha a keze közé kerülnék, akár már meg
is áshatnák a síromat. Eddig szinte mindenkinek elüszkösödtek a sebei,
akit kezelt. Különben is, soha nem fürdik.
– Van még valami. Nem gondolja, hogy ki kellene tisztítani a sebét?
– A karddal ejtett sebek általában tiszták. Egyébként is vérzett eleget
ahhoz, hogy kitisztuljon. Találkoztam egyszer egy féllábú kalózzal, ő azt
ajánlotta, hogy konyakot alkalmazzak a komoly sebeknél, mind külső,
mind belső felhasználásra.
– Kér egy kupicával? Csak hogy bátorítsa.
– Nem – felelte a férfi könnyedén –, annak azonban semmi akadályát
nem látom, hogy megvárjam, amíg ön erőt vesz magán.
– Erre semmi szükség.
Félicité szenvtelen arccal nyitotta ki a dobozt, majd a mosdóállványhoz
lépett, és a kancsóból vizet öntött a kezére. A folyadék hamarosan piros
lett, igaz, inkább Morgan sebtapaszától, mint az ő kezétől. Miután a
mosdótál tartalmát a szennyvizes edénybe öntötte, leöblítette a kezét, majd
visszafordult a varródobozhoz.
– Le kellene ülnie – mondta a férfinak a válla fölött.
 – Állhatok is.
– Tudom, nagy elégedettséggel töltené el önt, ha megmutathatná,
mennyire nem fél a fájdalomtól, de én csak lábujjhegyen érném el a sebét.
Félicité csípős válasza mintha mulattatta volna Morgant. A lány meg
mert volna esküdni rá, hogy mosolyt látott az ajkán, miközben odament a
szobában található egyetlen székhez, levette róla a ruháját, majd leült.
– Állok rendelkezésére – mondta vontatottan.
Félicité az otthon található legerősebb cérnát, a fekete szabócérnát
fűzte a tűbe, majd bement a nappaliba, ahol egy üveg konyak volt az
asztalon. Öntött belőle egy kicsit egy pohárba, majd beledobta a tűt a
cérnával együtt, azután a hálószobába vitte a poharat. Az
öltözködőasztalnál a kezébe vett egy kisollót és egy gyertyát. Az árnyékok
egymást kergették a falakon, ahogy a székben ülő férfihoz fordult.
– Megfogná ezt? – kérdezte tőle, és felemelte a réz gyertyatartót. –
Szükségem lesz a fényre.
McCormack válaszként a kezét nyújtotta. A lány óvatosan lépett oda
hozzá, odaadta neki a gyertyatartót, majd a jobb oldalához lépett. Mivel a
fény közvetlenül Morgan mellkasára esett, jól látta a haragos vörös
csíkokat, amelyeket a körmei szántottak rajta. Nem telt öröme a
látványban; inkább émelygett tőle. Ezért a mély vágásra fordította a
figyelmét, amely a férfi mellén éktelenkedett.
– Vigyázzon.
Morgan elkapta az egyik aranyló hajfürtjét, amely előre-omlott a vállán
át, miközben a férfi felé hajolt. Félicité hátrahőkölt, s csak ebben a
pillanatban vette észre, hogy az ezredes csupán meg akarta őt óvni attól,
hogy a gyertya lángja megpörkölje a haját. Morgan azonban nem eresztette
el a tincset, így ő az aranyfonat foglya lett. A férfi zöld szeme elsötétült,
ahogy nézte őt, majd a selymes tincset átengedte az ujjai közt.
Félicité lassanként újra közel hajolt hozzá. Morgan állhatatos tekintete
azonban annyira zavarba hozta, hogy lesütötte a szemét.
– Biztos benne, hogy ezt akarja?
– Teljesen biztos.
– Fájni fog.
– Kétségtelen.
Félicité nem volt meggyőződve róla, hogy meg tudja tenni, éppen most,
és éppen vele ezt. Érezte, hogy reszket, és ez a reszketés mintha a
bensejéből áradt volna szét, majd egyre nyilvánvalóbbá vált, átterjedt a
végtagjaira is. A legrosszabb akkor lett, amikor már az ujjait is elérte.
Egyszerre fázott és elöntötte a forróság. S hogy még több gondja legyen,
egyszerűen nem tudta összefogni elöl a pongyoláját, miközben Morgan
fölé hajolt, mivel mindkét kezére szüksége volt az operációhoz.
– Gondoljon csak bele – vetette fel a férfi lágyan –, mit érzett irántam
fél órával ezelőtt.
Félicité megvető pillantást lövellt felé, visszafojtotta a lélegzetét, majd
előhalászta a konyakból a tűt meg a cérnát.
Az első öltés ment a legnehezebben. A férfi bőrének kemény
rugalmassága meglepte, mint ahogy az is, hogy nem tudta megítélni, milyen
vastag lehet. Morgan őt nézte, és közben sem meg nem rándult, sem más
jelét nem adta, hogy érezte volna a bőrét átdöfő tűt. A lány egy idő után
ránézett, s azt látta, hogy a férfi figyelmét az ő szétnyíló pongyolája köti le.
Összeszorította az ajkát, de semmit sem tehetett; mindkét kezére szüksége
volt, hogy az elvarrt cérnát elvágja.
Amikor ez megtörtént, hátralépett, kiegyenesedett, majd megfordult. A
sebből még mindig szivárgott a vér, így miután az asztalra tette a tűt és a
cérnát, Félicité a kezébe vette a sebkötözésre szolgáló anyagot. Konyakba
mártotta, majd a sebre szorította. Ebben a pillanatban tért vissza Ashanti.
Rájuk nézett, majd szenvtelen arccal beleöntötte a magával hozott vizet a
kádba.
– Kész a fürdője, mademoiselle.
Kínos csend telepedett rájuk. Félicité egyik kezével a pongyoláját fogta
össze, a másikkal pedig a kötést tartotta a helyén. Először a szobalányára
pillantott, majd a férfira, aki elfoglalta a szobáját. Bármennyire vágyott is
rá, hogy megtisztuljon, képtelennek érezte magát arra, hogy Morgan
McCormack jelenlétében levegye a ruháját, és belépjen a kádba.
Morgan ránézett; zöld tekintete egy pillanatig elidőzött a sápadt arcon,
majd Ashanti felé fordult, aki mereven állt a gőzölgő fürdőkád mellett. A
vonásai megkeményedtek, aztán hirtelen felállt.
– Én addig átmegyek a másik szobába.
Furcsa dolog volt éppen most hálát érezni. Félicité elhessegette magától
ezt az érzést. Az ezredes félúton járt az ajtó felé, amikor a lány meglátta,
hogy a kötés még mindig a kezében van.
– Várjon. A válla… bekötözöm.
– Majd én, mademoiselle – ajánlkozott Ashanti, és előrelépett.
– Igen, talán ez lesz a legjobb – torpant meg Félicité. Ashanti nagyon
értett a különböző betegségekhez és sérülésekhez.
 A szobalány elvette a gyertyát Morgantől, és a kád mellé tette. Éppen
csak hozzáért a férfi vállához, majd mutatta, hogy menjenek át a nappaliba,
ahol az előbb meggyújtott gyertya lángja világított. Morgan átment a másik
szobába.
Mégis, amikor Ashanti a kezébe vette a kötést, és követte az ezredest a
szomszédos szobába, majd becsukta maga után az ajtót, Félicitét valamiért
elégedetlenség fogta el.

7. fejezet

Félicité lassan beszappanozta magát, s közben a szemben lévő meszelt

falat bámulta. A langyos víz megnyugtatta, szinte balzsamként hatott
zúzódásaira és sebeire. A horzsolások-tól eltekintve semmiféle különbséget
nem érzékelt. Semmi sem változott; ő még mindig ugyanaz az ember. Már
nem reszketett. Kimerültnek, ugyanakkor nyugodtnak érezte magát;
vágyott rá, hogy végre lefekhessen.
De bárhogy próbálta is megmagyarázni magának, hogy minden
ugyanolyan maradt, mint volt, azért sok minden megváltozott. A másik
szobában várakozott Morgan McCormack ezredes, az a férfi, aki
meggyalázta őt, aki úgy érezte, hogy hatalma van fölötte, hogy ennek
következtében jogot formálhat a társaságára. Még elviselhetetlenebbnek
tűnt a gondolat, hogy az ezredes a kényszerítés eszközét és férfiúi erejét
felhasználva ráerőltethette a véleményét.
Most mit tegyen? Egyáltalán mit tehet? Az apja börtönben, Valcourt
üldözik, nincs senkije, aki megvédené. Apja barátai ugyancsak börtönben.
Anyja családtagjai már halottak, apja családja pedig Franciaországban
maradt. A volt francia kormányzónak egyrészt nincs hatalma az új
rendszerben, másrészt besúgó, akit azzal vádoltak meg, hogy
haszonszerzés céljából működik együtt a spanyolokkal. Louisianában
csupán egyetlen embernek van nagyobb hatalma, mint McCormack
ezredesnek, mégpedig O'Reillynek. Semmi értelme azonban abban
reménykedni, hogy a kormányzó egy egyszerű nő miatt beleavatkozna
helyettese magánéletébe, főleg ha az a nő egy ítéletre váró francia lánya.
 Tehát ki van téve Morgan McCormack kényének-kedvének. Sokan azt
mondanák, ő hozta magára a bajt, bár nem látta be, hogyan cselekedhetett
volna másképpen. Nos, ha nincs senki, aki közé és az ezredes közé állna,
akkor neki magának kell gondoskodnia a védelméről – és akkor
McCormack ezredes megnézheti magát!
Ashanti lépett a szobába. A karján friss ágyneműt hozott, a kezében egy
csésze gőzölgő teát. Gyógyfüvektől illatozott a főzet, s egyike volt az
afrikai szobalány titkos receptjeinek. Ashanti a kád mellé, a padlóra tette a
csészét, hogy Félicité elérhesse, majd széthajtotta és az ágyra terítette a
lepedőt.
Félicité feljebb ült, a teáért nyúlt és megkóstolta.
– Mi ez? Ugy emlékszem, ilyet még nem ittam.
– Mert még nem volt rá szüksége, mademoiselle. Ez a tea
megakadályozza, hogy megfoganjon önben a gyermek.
Félicitének eddig még sem kedve, sem ideje nem volt rá, hogy az
éjszaka lehetséges következményein elgondolkodjék. Kifejezéstelen arccal
meredt a sötét főzetre.
– Igya meg, mademoiselle. Így lesz a legjobb, amíg még nincs férjnél.
– Igen – sóhajtotta, majd engedelmesen felhajtotta a teát. – A… az
ezredes még…
– Még a másik szobában van. Bekötöztem a sebét; most már nem fog
vérezni.
– Remélem, értékelte a segítőkészségedet – jegyezte meg Félicité
keserűen.
– Azt hiszem, igen, mademoiselle, mert megköszönte. Ön látta az
ezredes hátát?
– A hátát?
– Igen, mademoiselle. Rettenetes. Tele van hegekkel. A saját
szememmel láttam, amikor elláttam a vérző sebét.
– Egyszer mesélt róla, hogy egy angol hajón szolgált matrózként. Úgy
tudom, az ilyen helyeken bevett gyakorlat, hogy kilencágú korbáccsal
fegyelmezik a tengerészeket.
– Ez iszonyatos – szörnyülködött a szobalány, miközben a matrac alá
tűrte a lepedőt, majd röpke pillantást vetett Félicitére.
– Igazán szégyen, hogy léteznek ilyen sebek.
– Szégyen? Miért?
– Mert ez azt jelenti, hogy vannak, akik képesek így bánni
embertársaikkal.
 – Az emberek nagyon sok kegyetlenségre képesek – felelte Félicité, és a
csészéjébe nézett. – A miértre nem tudom a választ.
– Ő… az ezredes nem akar elmenni? – folytatta Ashanti zavartan,
ugyanakkor kíváncsian.
– Nem – felelte Félicité kurtán.
– Mármint ezen az éjszakán?
– Sem most éjjel nem megy, sem holnap, sem azután. Itt akar élni!
– Ó, de hát ez nagyon jó, mademoiselle.
– Jó? – kiáltott fel a lány. – Te nem tudod, mit beszélsz!
– Az ezredes megvédi önt, biztonságot nyújt önnek.
– És tőle ki véd meg engem?
Félicité letette a csészéjét, majd megkapaszkodva a kád szélében, olyan
hirtelen állt fel, hogy a víz kifröccsent a cip-rusfa padlóra.
– Ön, mademoiselle – válaszolta Ashanti, majd felvette a törülközőt, és
odanyújtotta a kádból kiszálló úrnőjének. Őszinte tekintettel mérte végig a
lány víztől csillogó testét, majd így folytatta: – Csupán az a kérdés, őt ki
fogja megvédeni mitőlünk?
A szobalány arra tett finom célzást, hogy amíg Morgan Félicité házában
marad, addig ki van szolgáltatva neki. Sokat tehetnek azért, hogy
kényelmetlenül érezze magát, amíg a végén már azt kívánja, bár soha ne
ismerte volna ezt a nőszemélyt.
Arra azonban nem maradt idejük, hogy megfontolják ezeket a
lehetőségeket. Félicité már végigdörgölte magát az ibolyaillatú
törülközővel, s Ashanti éppen a hálóinget nyújtotta felé, amikor kinyílt az
ajtó. Félicité villámgyorsan ledobta a báránygyapjú púderpamacsot, aztán
belebújt a hálóingébe, és hagyta, hogy a ruhadarab végigomoljék a testén.
A nyakrésznél lévő szalagot összehúzta, és szembenézett az ajtóban álló
férfival.
– Mit akar? – kérdezte, annál is inkább dühösen, mert érezte, hogy
zavara kiült az arcára.
– Arra gondoltam, ha maga már úgyis fürdött, én is kihasználnám az
alkalmat.
Különös fény játszott a szemében, ahogy a lányt nézte, mintha mulatott
volna rajta.
Félicité észrevette, hogy a gyertyafényben áll, ami fényes sárga glóriába
foglalta teste körvonalait. Gyorsan oldalra lépett, és gőgös pillantást vetett
az ezredesre, szinte kihívóan, hogy merjen csak válaszolni a kérdésére.
– Fürödni akar?
 – Különös kívánság?
– A legtöbb ember számára igen – felelte a lány őszintén.
– Indiában vettem fel ezt a szokást. Ahhoz szoktam, hogy ússzam, és
sós vízben fürödjem a hajón. Nincs ellenére, ha használom a fürdőkádját?
Semmi értelme nem lett volna ellenkezni.
– Azt tudja, ugye, hogy a kötést nem érheti víz?
– Azt hiszem, tudok rá vigyázni.
– Szólok a másik szolgálónak, ő meg Ashanti majd átviszik magának a
kádat valamelyik másik hálószobába – mondta Félicité a tőle telhető
legtöbb kedvességgel.
– Erre nem lesz szükség.
Félicité rámeredt, és gyanakvás jelent meg bársonyos barna szemében.
– Hogy érti ezt?
– Úgy – felelte a férfi nyugodtan –, hogy akár itt is vehetek fürdőt,
mármint ha a szobalánya már végzett.
– Végeztem, ezredes úr – mondta Ashanti, majd pukedlizett, és az ajtó
felé indult.
Félicité tett egy lépést előre.
– Ashanti, ne…
– Igen, mademoiselle?
A szobalány megállt, és kérdő, ugyanakkor részvevő tekintettel nézett
úrnőjére.
– Semmi. Elmehetsz.
Az ajtó becsukódott a karcsú néger nő mögött. Morgan elkezdte
kigombolni térdnadrágja hajtókáját. Félicité tétován állt a szoba közepén.
Erős késztetést érzett rá, hogy elmenjen, ezzel átadva az ezredesnek a
hálószoba birtoklásának kizárólagos jogát, de a büszkesége erősebbnek
bizonyult. Nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy elmenekül.
Mégis, legszívesebben kirohant volna az ajtón, ki a sötét éjszakába. De
hová mehetett volna, hol húzhatta volna meg magát? Nincs pénze, nem
tud bérleti díjat fizetni egy másik lakásért, és amíg New Orleansban
tartózkodik, senki sincs, aki megmenthetné őt Spanyolország, közelebbről
pedig a gyarmat képviselője, Morgan McCormack ezredes hatalmától.
Ezenkívül ott van még az apja is. Mi lenne vele, ha ő elhagyná? Amíg a
spanyolok börtönében sínylődik, addig ő fizet azért, ha Félicité nem
viselkedik megfelelően. Az éjszaka eseményei már eddig is azt sugallhatják
az ezredesnek, hogy ne segítsen Olivier Lafargue-nak. A legjobb, ha
félredobja sérelmeit, és mindent megtesz, csak hogy el tudja hitetni
Morgan McCormackkel, nem bűnrészes az ellene kitervelt merényletben.
Így legalább javít valamit az aznap történt események megítélésén.
Mögötte az ezredes belelépett a kádba. Félicité merev mozdulatokkal
ment az öltözködőasztalhoz, majd a kezébe vette a hajkefét. Végighúzta
fényes hajzuhatagán, kibogozva a csillogó, mézszőke fürtöket, amelyek a
csípőjéig értek. Egy idő után a tükörbe nézett, és azt vette észre, hogy
éppen odalát, ahol Morgan ül az ovális alakú fürdőkádban, állig felhúzott
térddel, és élénken dörzsöli a derekát, közvetlenül a kötés alatt. Ez a
jelenet emberibbnek, kevésbé hatalmasnak és bosszúállónak mutatta őt.
Egy csat benne maradt Félicité hajában. Kiszedte, majd megfordult, és
a hátára engedte a hosszú fürtöket. Gyors, lopott pillantást vetett az
ezredesre.
– Ön sokra tartja magát, ugye?
– Miből gondolja?
A férfi kicsavarta a vizet a rongyból, majd végigsimította az arcán és a
tarkóján.
– Minden erre vall, amit azóta csinált, amióta megismertem – válaszolta
a lány őszintén.
– Úgy érti, a módszereim, amelyekkel azt akarom biztosítani, hogy az
események úgy történjenek, ahogy én azt szeretném?
– Valami ilyesmire gondoltam – értett egyet Félicité.
– Ha az ember matróz, kalóz vagy zsoldos, egy dolgot hamar megtanul:
vagy ő irányítja az eseményeket, vagy az események irányítják őt.
– Ez rendben is van addig, amíg az embernek megvan hozzá az ereje és
a hatalma, hogy uralkodjék.
Az ezredes zöld szeme összeszűkült, ahogy a lányt figyelte.
– Hová akar kilyukadni?
– Azt hiszem – kezdte Félicité óvatosan –, arra akarok rákérdezni, mik
a szándékai most az apámmal kapcsolatban.
– Már mondtam magának, hogy az édesapja sorsa nemcsak az én
kezemben van.
– De azt is mondta, hogy O'Reilly megfelelő körülmények között
elintézheti, hogy kegyelmet kapjon.
A férfi kicsavarta a vizet a ruhából, majd a kád szélére helyezte, azután
felállt.
– A helyzet megváltozott.
– Nem, ez nem lehet igaz. Csak hinne nekem…
 Félicité elkapta a tekintetét, amikor McCormack a széken heverő
törülközőért nyúlt, de a téma túlságosan fontos volt számára ahhoz, hogy
hátat fordítson a férfinak.
– Miért higgyek magának? Adott rá okot, hogy igaznak fogadjam el,
amit mond?
– Ha már itt tartunk, mi okom lett volna rá, hogy a maga halálát
kívánjam? Apámnak maga az egyetlen reménye.
– Semmi kétség, hogy megtudta, már jelentést tettem az édesapja
ügyében, és beszámoltam róla, hogy szerintem nem vett részt aktívan a
lázadásban, s azt ajánlottam, mentsék fel vagy felfüggesztett büntetést
adjanak neki. Ha pedig ez így van, magának egyáltalán nem állt érdekében,
hogy teljesítse megállapodásunk magára eső részét. Úgy látta jónak, ha
megszabadul a fenyegetéstől.
Félicité rámeredt, és megrázta a fejét.
– Nem – suttogta.
– Nem hibáztatom az adott helyzetben – folytatta a férfi, mintha meg
sem hallotta volna a lány válaszát. – Másrészt viszont semmi értelmét sem
látom, hogy lemondjak előnyös helyzetemről, csupán mert maga nem járt
szerencsével.
– Hogy érti ezt? – kérdezte a lány felvetett fejjel, barna szemében kétség
csillogott.
– Gondolom, már kitalálta.
A lágy hangsúly ellenére kérlelhetetlenek voltak az ezredes szavai.
– Azt akarja… arra számít… azt akarja, fogadjam el, hogy ebben a
házban fog élni?
– Számomra ez nagyon logikus.
– Nem találok rá szavakat, hogy kifejezzem, mennyire visszataszítónak
tartom ezt a helyzetet!
– Ne legyen ebben olyan biztos – vágott vissza McCormack, majd
lustán letörölte izmos, karcsú lábáról a vizet, azután félredobta a
törülközőt.
Félicité megsemmisítő pillantást vetett rá, majd sietősen félrenézett,
miközben a férfi keresett valami ruhadarabot, amellyel eltakarhatná magát.
– Ha… ha beleegyezem, akkor mi lesz?
– Mi?
Morgan kinyújtotta jobb karját, mintha azt ellenőrizné, mennyire fáj,
majd végigsimította a haját ott, ahol kibomlott a varkocsból.
 – Azt akarom kérdezni – folytatta a lány, igyekezvén visszafogni egyre
fékezhetetlenebb indulatát –, megengedi-e, hogy a dolgok úgy maradjanak,
mint eddig, vagy elkerülhetetlennek látja, hogy jelentse, mi történt itt
éjszaka?
A férfi a szemöldökét ráncolta.
– Feltétlenül jelentést kell tennem, különben hogy magyaráznám meg a
sérüléseimet? Ami viszont a jelentés megfogalmazását illeti, nos, az sok
mindentől függhet.
– Például?
– Például magától.
McCormack odalépett a lányhoz, és fenyegetően föléje tornyosult.
Amikor Félicité ránézett, végtelen sötétséget látott a szemében.
– Egy nap még nagyon meg fogja bánni, amit tett.
– Fenyegetni akar? – kérdezte az ezredes halkan tűnődve.
– Csak megjósolom a jövőt – válaszolta Félicité –, feltéve hogy ön
képes még egyáltalán érzésekre.
– Volt idő, amikor ez az állítás teljes mértékben megfelelt a valóságnak.
Azt hiszem azonban, hogy a jelenlegi helyzetre nem áll. – Megfogta a lány
egy aranyló hajtincsét, és átpörgette az ujjai között. – Jöjjön, feküdjünk le.
Félicité torkát valami összeszorította a kurta parancs hallatán.
Felgyorsult a szívverése, s az ujjai lassan ökölbe szorultak.
– Nem lehet.
– Nagyon fáradt – mondta az ezredes, majd kivette a lány kezéből a
hajkefét, az öltözködőasztalra tette, azután lazán megfogta a csuklóját.
Ovális arcát fürkészte, és észrevette a szeme alatt a sötét karikákat. –
Jöjjön.
Az ellentmondást nem tűrő szavak hallatán Félicité hagyta, hogy a férfi
az ágyhoz vezesse. Csak akkor húzódott vissza, amikor odaértek.
– McCormack ezredes…
– Már mondtam magának, hogy Morgannek hívnak, és jobb, ha ezt
minél előbb megjegyzi. Nos, lefekszik, vagy én tegyem be az ágyba?
– A sebei…
– A pokolba velük! Jelen pillanatban az az eltökélt szándékom, hogy
békén hagyom magát, de ha arra kényszerít, hogy magához érjek, nem
felelek a következményekért!
Félicité kiszabadította a csuklóját. Villámló tekintetet vetett a férfira,
majd lábát az ágy mellett álló kis zsámolyra helyezte, és felmászott a magas
matracra. Belesüllyedt a puhaságba, majd a lepedőért nyúlt, és a térdéig
húzta. Jó lett volna még magasabbra húzni, de a hűsítő eső ellenére is
nagyon meleg volt a szobában. Ezt is Morgannek köszönheti.
Összeszűkült szemmel figyelte, ahogy McCormack eloltja a gyertyát, majd
kinyitja a zsalut, hogy bejöhessen egy kis friss levegő.
Az ezredes magabiztos, halk léptekkel ment oda az ágyhoz. Az ágy
nyikorgott, miközben megadóan elfogadta az újabb súlyt. A mennyezeten
megnyikordult a kampó, ahogy Morgan leengedte a feltekert
moszkitóhálót, majd körbehúzta az ágy körül, bezárva magukat a
fátyolszövet védelmébe. Azután lefeküdt, és minden csendbe borult.
Félicité is a párnájára dőlt, majd kényelmesen kinyújtózott.
Mozdulatlanul feküdt, és a mellette fekvő férfi egyenletes lélegzését
hallgatta. Hallotta a saját szívverését. Legszívesebben felugrott volna,
világgá kiabálta volna gyűlöletét, kijelentette volna, hogy egyetlen percig
sem hajlandó tovább játszani ezt a játékot. Egyszerűen képtelen rá. Nem
tudja elfogadni a helyzetet. Ez az ő büntetése, amiért kapcsolatba került
ezzel a férfival, s amiért éppen Olivier Lafargue lánya.
Az ezredes hirtelen átnyúlt Félicité térfelére, és magához húzta a lányt,
aki mereven feküdt, a sötétségbe bámult, és várta a fosztogató kezet, az
érzékeit érő támadást.
– Aludjon – mondta a férfi; leheletét Félicité melegnek érezte a nyakán.
– Mire észrevenné, már fel is kelt a nap.
Félicité lassan, fokozatosan ébredt fel. Valami zavart gondolat bántotta,
mely ugyanakkor különös izgalmat is keltett benne. A nappal halovány, de
eltéveszthetetlen fénye behatolt a szemhéja alá. Az éjszakai forgolódás
közben egészen a derekáig felcsúszott a hálóinge. Háton feküdt, és valami
nehezet érzett a mellkasán. Melle meleg domborulata egy gyöngéd, de erős
kéz foglya volt.
Gyorsan kinyitotta a szemét. Morgan hajolt fölé, könyökére
támaszkodva. Zöld szemében kíváncsi, kérdő tekintet csillogott, ajkán
fanyar mosoly játszott.
– Jó reggelt.
Félicité becsukta a szemét, majd újra kinyitotta. Igen, nem álmodott: a
férfi még mindig ott van.
– Jó reggelt – felelte morózusan.
– Valóban szép reggel virradt ránk.
A lány dühösen nézett az ezredesre.
– Lehet, hogy magának szép.
 – Minden a nézőponttól függ – egyezett bele lassan a férfi, de a lány
mellét nem engedte el.
Félicité villámgyorsan kapta el Morgan kezét, ellökte magától, majd
arrébb gördült. Az ezredes utána kapott, és átkarolta a derekát, bár az
arcán végigfutó fájdalom arról tanúskodott, hogy ez a mozdulat épp elég
kínt okozott neki. Félicitét ez a grimasz állította meg. Morgan azonnal
kihasználta a pillanatnyi gyengeséget, közelebb húzódott a lányhoz, és
meleg ajkát az övéhez szorította. Félicité érezte a nyelvét és meztelen
testét, amint az övéhez simult. Hiábavaló is lett volna védekeznie, hiszen
már nem ártatlan, egyébként is meg kell acéloznia a lelkét, mert végül úgyis
meg kell adnia magát. Ha megengedi, hogy Morgan azt tegyen vele, amit
akar, ha elfogadja azt az áruló vágyódást, amelyet tudat alatt ő is érez, ha
engedi, hogy ez az érzés elvegye az erejét, talán elviselhetőbb lesz ez az
egész, kevésbé fog fájni, és kevésbé gerjeszti fel Morgan haragját.
Kopogtak a hálószoba ajtaján. Rögtön ezután Ashanti hangját lehetett
hallani:
– A reggeli csokoládé, mademoiselle, ezredes úr!
Morgan felemelte a fejét, és összevonta a szemöldökét.
– Csokoládé? Maga rendelte?
– A szobalányom mindig ebben az időpontban ébreszt vele – felelte
Félicité védekezőn. Barna szemében zavar bujkált, miközben próbált volna
megszabadulni az ernyedtségtől, mely időközben erőt vett rajta.
A férfi halkan mordult egyet, majd a lányra nézett; zöld szeme
összevillant Félicité barna tekintetével. Hirtelen arrébb ment, és a
könyökére támaszkodott.
– Rendben van. Úgyis meg kell írnom a jelentésemet a kormányzónak.
– De a sebe…
– Nem hiszem, hogy akadályozna az írásban, ezekben a napokban úgyis
ez köti le minden időmet.
Félicité kiszólt Ashantinak, hogy bejöhet, majd felült, a vállára dobta a
haját, és nézte, ahogy a férfi kinyújtózik, és megropogtatja az izmokat a
jobb karján, amely a kardvágás közben szintén megsérült.
– Mi lesz az egyenruhájával? Meg kell varrni, aztán kimosni és kivasalni.
Az ezredes azonban megrázta a fejét.
– Majd elintézem a tiszti szálláson, amikor hazaérek.
Ashanti félrehajtotta a moszkitóhálót, és megköszörülte a torkát.
– Tegnap éjjel megtaláltam az ezredes úr kabátját a sáliéban. Megvarrtam
és kimostam. Nagyon szívesen rendbe teszem a többit is.
 – Ez igazán kedves magától, de a szolgám majd elintéz minden
szükséges dolgot.
Az arckifejezése azonban arról tanúskodott, hogy jólesett neki a
gondoskodás.
– Ahogy kívánja, ezredes úr.
A lány odavitte a tálcát úrnőjéhez, az ölébe helyezte, és olyan tiszta
tekintetet vetett rá, hogy Félicité rögtön arra gondolt, az ezredesnek jó lesz
vigyáznia. Ashanti kecsesen megfordult, és kiment, de az ajtót azért nyitva
hagyta.
Morgan a nyitott ajtóról Félicitére nézett, aki éppen csokoládét töltött a
csészéjébe. Ledobta magáról a takarót, az ajtóhoz ment, és becsapta.
Azután visszament az ágyhoz, és elvette a lánytól a csészét.
– Meglep, hogy a legtöbb dologban milyen ügyesek a szolgálói –
mondta vontatottan. – Kényelmes szállás lesz ez nekem.
Félicitén először harag söpört végig, mert az ezredes az előző éjjel
kifejtett elhatározását említette, de aztán megnyugodott.
– Remélem, továbbra is így fog gondolkodni.
Morgan hosszasan ránézett, pillantása elidőzött fénylő, zilált
hajzuhatagán, gyöngyházszín bőrén, amelyen a két élénk rózsaszín
mellbimbó olyan hívogatón ütött át a hálóing vékony anyagán.
– Én is remélem.
Belekortyolt a csokoládéba, majd, mivel úgy találta, már nem olyan
forró, néhány kortyban le is nyelte. Miközben félrehajtotta a
moszkitóhálót, végignyúlt az ágyon, de Félicitének nem volt miért
megijednie, mert csak a csészét tette a tálcára. Aztán komoly arccal
visszalendült a helyére, és megfordult.
A lány résnyire szűkült szemmel nézte, ahogy mozog. Mintha észre sem
vette volna, hogy az ő jelenlétében meztelenül járkál. Vajon ennyire hozzá
van szokva, hogy nők előtt ruhátlanul mutatkozzék? Vagy talán gyakori
vendége a tengerparti kikötők bordélyházainak? Nagyon valószínűnek
tűnt, bármennyire visszataszítónak érezte is a gondolatot Félicité. A
katonák és a kalandorok nem tartoztak a jó partik közé, akiket lámpással
keresnek az apák, amikor férjet akarnak szerezni lányaiknak; kevés az
előrejutási lehetőség, ugyanakkor nagy az esélye a korai, hirtelen halálnak.
Milyen más női társaság marad hát számukra az örömlányokén kívül?
Morgan McCormack olyan férfi volt, aki meztelenül is erőt és hatalmat
sugárzott. A reggeli fény, amely az ablakoknál még erősebbnek látszott,
kirajzolta napbarnított hátán az izmokat, valamint a korbácsütések
mostanra már elhalványult nyomát. A fény végigsiklott vékony derekán át
a lágyékáig, kihangsúlyozva a színárnyalatbéli különbséget alsó- és
felsőteste között. Mintha az ezredes hozzá volna szokva, hogy ing nélkül
járjon. Bár Félicitének kevés összehasonlítási alapja volt, úgy tűnt a
számára, hogy Morgan McCormack sokkal férfiasabb jelenség, mint
bármelyik más férfi az ismeretségi körében. Volt benne valami nyugodt
magabiztosság, amivel a lány addig még nem találkozott. Félicité
nyugtalanítónak érezte ezt a felfedezést. Sokkal jobban érezte volna magát,
ha talál valami szemmel látható gyengeséget vagy hibát, ami megbontja ezt
a tökéletességet.
Amikor Morgan megtalálta a térdnadrágját, és beledugta az egyik lábát,
kinyílt az ajtó. Ashanti megállt a küszöbön, majd szándékosan észre sem
véve az ezredest, Félicitéhez fordult.
– Néhány perc múlva kész a reggeli, mademoiselle. Itt szolgáljam fel?
Félicité gyors pillantást vetett Morganre, aki sietség nélkül húzta fel,
majd gombolta be a nadrágját.
– Igen, légy szíves, Ashanti.
A szobalány jelezte, hogy ért mindent, majd a réz fürdőkád felé
pillantott, melyben már kihűlt a szappanos víz, és azt kérdezte:
– Kivihetem a fürdőkádat?
Félicité már éppen beleegyező választ akart adni, amikor Morgan szólalt
meg helyette.
– Később. Rám ne számítson a reggelinél. Nem maradok sokáig.
– Igen, ezredes úr – válaszolta Ashanti, majd pukedlizett, és
engedelmesen kiment.
Félicitének nem nagyon tetszett, hogy a férfi parancsolgat az ő
szolgálóinak, különösen pedig Ashantinak. De annyira örült annak, hogy
az ezredes korán megy el, hogy nem mert ellenvetést tenni, attól félve, a
férfi a végén még megváltoztatja a terveit. Ezért csupán szorosan
összezárta az ajkát.
Morgan felemelte az ingét, majd belebújt, s közben halkan
káromkodott, ahogy hozzáért a sebéhez. Ha nincs ilyen haragban vele,
Félicité talán még segít is neki. Így azonban mozdulatlanul ült, és hideg
csokoládéját kortyolgatta.
Amikor McCormack a térdnadrágjába tűrte vérfoltos ingét, Félicité
végre megszólalt.
– Mikor jön vissza?
– Miért?
 Az ezredes megigazította ingmellén a fodrot, azután a kezébe vette a
mellényét, és óvatosan magára húzta.
– Csak azon gondolkodtam, visszajön-e vacsorára, mert akkor úgy
készülök.
– Miattam ne vegyen magára semmi gondot. Nekem bármi megfelel.
Félicité a válaszból azt a következtetést szűrte le, hogy a férfi idejében
visszatér. A vacsorához való viszonyulása nem volt éppen a szokásos.
Mert azt például nem lehetett kiszámítani, hogy mikorra ér haza Valcour,
ám ő mégis gazdag és időigényes ételeket követelt, annak ellenére, hogy
soha nem lehetett biztosra venni, hazajön-e egyáltalán. Egyébként Félicité
apját is nagyon érdekelte, hogy milyen ételek kerülnek az asztalra.
Amikor eszébe jutott az apja, a lány testén borzongás futott végig. Az
ajkába harapott, majd kemény pillantást vetett a férfira, aki éppen a
kardövét csatolta fel.
– Ezredes… Morgan?
– Igen?
A férfi gyors pillantást vetett a lányra, miközben megigazította kardját.
– Most mi lesz? Az egyezségünkre gondolok.
– Azt akarja tudni, hogy tiszteletben tartom-e, annak ellenére, hogy ön
meglehetősen radikálisan akarta kivonni magát a szerepéből?
– Már mondtam, hogy én semmi ilyesmit nem tettem!
– Csak az a kérdés, megengedhetem-e, hogy higgyek magának?
– Az a kérdés – javította ki a lány –, akar-e hinni nekem, vagy inkább
úgy tesz, mintha én lennék a hibás, mert akkor nem kell szembenéznie
azzal, amit tett!
– Fennáll a lehetőség – értett egyet az ezredes, majd csizmája keresése
közben felnézett, és mosolyogva konstatálta a lány meghökkenését. – Igaz,
nagyon halvány rá az esély, de éppen ezért hajlandó vagyok belemenni,
hogy végrehajtsam egyezségünket.
– Tehát használni fogja a befolyását, és elősegíti, hogy az apám
kiszabaduljon?
– Ezt nem mondhatom biztosra. Arra azonban gondom lesz, hogy az
ítélet a lehető legenyhébb legyen. Ennél többre nem vállalhatok garanciát.
Olyan kevés volt ez az ígéret, és mégis, ha élet és halál között tesz
különbséget, olyan nagy. Elképzelhető, hogy az ő Morgannel kötött
egyezsége befolyásolhatja az Olivier Lafargue-ra a spanyol bíróság által
kiszabott büntetést? Ezt nem tudta, így azt sem mondhatta meg, vajon túl
nagy árat fizetett-e a segítségért.
 – És velem mi lesz? – kérdezte Félicité összeszorult torokkal.
– Magával?
Az ezredes, aki mostanára már teljesen felöltözött, összevonta a
szemöldökét, és hátrasimította, majd újra varkocsba fogta a haját.
Félicité félretolta a moszkitóhálót, és elsötétült szemmel fürkészte a
férfi arcát.
– Én mit csináljak? Mi leszek én magának addig, az ágyasa?
– Ha magának ez a megfogalmazás tetszik.
A gúnyos szavak csak tovább fokozták a lány kétségbeesését.
– Nem, nem tetszik! Lehet, hogy azt gondolja, maga diktálja a
feltételeket, de ezt a helyzetet egyetlen nappal, órával vagy másodperccel
sem tűröm tovább annál, mint ameddig feltétlenül szükséges!
– A tárgyalás hosszan elhúzódhat. Lehet, hogy hat hétig, két hónapig is
eltart, míg ítélet születik.
– Ez nevetséges – felelte Félicité felháborodva. – Maga is jól tudja,
hogy O'Reilly bűnösnek fogja találni ezeket az embereket, és ha nem félne
a közvéleménytől, akár már holnap felakasztatná őket.
– Nincs időm arra, hogy megvitassam magával ezt a kérdést – mondta a
férfi, majd kezét az ajtókilincsre tette, azután hátrafordult. – Azt azonban
szeretném leszögezni, hogy ön azért került jelenlegi helyzetébe, mert
összeesküvést szőtt a bátyjával, amelynek célja a meggyilkolásom volt. Így
azt hiszem, igazán nem panaszkodhat amiatt, mert lassúnak vagy
éppenséggel igazságtalannak tartja a bíróság munkáját.
– Nem – felelte a lány –, ha bűnös vagyok, akkor valóban nem
panaszkodhatom. De ha ártatlan vagyok?
Az ezredes hosszan nézett rá, majd válasz nélkül kiment az ajtón,
amelyet becsukott maga után.
Morgan szolgálója délután érkezett. Apró termetű, ráncos és
aggodalmas arcú férfi volt; azokra a majmokra hasonlított, amelyeket a
matrózok hoztak Afrikából, s Pépéként mutatkozott be. Útitáskát hozott
magával, mondta, amelyben McCormack ezredes egyenruhája van. Amikor
Félicité elé kísérték, három tagbaszakadt katona élén állt, akik mind
bőröndöket, ládákat és különös alakú csomagokat cipeltek.
Tiszteletteljesen és alázatosan meghajolt, majd így szólt:
– Senorita Lafargue, az ezredes úr azt parancsolta, jelentkezzünk önnél.
Mivel ön olyan kedves és jószívű, hogy a házába fogad bennünket, azt
szeretnénk, ha minél kisebb kellemetlenséget okoznánk önnek. Mondja
csak meg nyugodtan nekem, Pepének, melyik lesz az ezredes úr szobája, a
többit majd én elrendezem.
Tényleg, melyik is? Félicité tétován állt. Mit vár Morgan ettől a lépéstől?
Talán arra számít, hogy most már mindig az ő ágyában alhat? Vagy hogy
akkor szoríthatja őt magához, amikor kedve szottyan rá? Elképzelhető,
hogy a szolgáló által előadott kérés finom jelzés arra, hogy ő, Félicité
eldöntheti, hol helyezi el vendégét, vagy csupán puszta udvariasság,
amellyel azt az illúziót akarja kelteni, hogy ő csupán háziasszony lesz,
semmi több?
– Senorita?
De hát ő a háziasszony, vagy nem? Miért ne a saját elképzelése szerint
rendezze a dolgokat? Az ezredes meg csak panaszkodjék, ha valami nem
tetszik neki.
– Marié – mondta a fiatal lánynak, aki az ajtóban álldogált –, kísérd fel
Pépét monsieur Valcour szobájába, melyet a bátyám már úgysem használ.
Maradj ott, lehet, hogy szükség lesz rád.
– Gracias, senorita – köszönte az apró ember, majd mélyen meghajolt, és
követte a szolgálólányt.
Félicité hirtelen utána szólt.
– A háznak azon az oldalán van egy utcára néző szoba. Az ezredes
biztosan hasznosnak fogja találni. Az apám dolgozószobája volt, de én
majd kiviszem onnan a papírokat.
Pepe hátrafordult, és ismét meghajolt.
– Ön igazán rendkívül gondos, senorita. Biztosra veszem, hogy az
ezredes úr nagyon hálás lesz.
Hálás? Félicité ebben nem volt olyan biztos.
A nap hátralevő része rengeteg jövés-menéssel telt. Egyfolytában
csizmás lábak dobogását lehetett hallani a lépcsőn. Pepe mindenütt ott
volt, irányította Valcour ottmaradt holmijainak kirámolását, amelyeknek az
egyik udvari szobában talált helyet, valamint a bútorok átrendezését;
gondosan el-pakoltatta az ezredes borotváját, elefántcsont hátú hajkeféjét
és összes ruháját. Azután elküldte a katonákat, és egy adag szennyes
ruhával, köztük a Morgan által előző este viselt inggel és térdnadrággal a
mosodába ment. Onnan a konyhába indult, és ellenőrizte a vacsora
előkészületeit, közben annyi tanáccsal és lekicsinylő megjegyzéssel látta el a
szakácsnőt, hogy az végül egy felemelt merőkanállal közeledett felé.
Az étel nem tartozott a legjobbak közé; ezt Félicité és az összes
szolgáló is tudta a házban. Hogyan is lehetett volna jobb, amikor nem volt
rá pénzük, hogy friss zöldséget és húst vegyenek a piacon? Csak a
szomszédok nagylelkűsége mentette meg őket, akik a hátsó ajtón át
kenyérrel, rákkal, mogyoróhagymával és fiatal csirkével küldték át
szolgálóikat, így ebből össze tudtak hozni valami vacsorát. Ezer szerencse,
hogy Morgan nem kényes az ételre, mert a helyzet csak rosszabbodni fog.
Az ezredes az est leszálltával tért haza. Lassú léptekkel ment fel a
lépcsőn. Félicité a nappaliban ült, és kézimunkázott az erkélyre nyíló
szobába beszivárgó halovány fényben. Ujjai megmerevedtek az ölében
fekvő hímzésen, amikor meghallotta a férfit. Nem nézett fel, csak amikor
Morgan megállt az ajtóban.
McCormack fényes szemmel nézte őt, mintha nem számított volna rá,
hogy otthon találja. Az arca kipirult, jobb karját a hasára szorította, ujjait
pedig kardjának markolatára kulcsolta, míg a másik kezében
háromszögletű kalapját tartotta. Tekintetét Félicitére szegezte, először
fénylő, mézszőke fürtjeit vette szemügyre, amelyeket a lány koronaként
rendezett el feje tetején, majd, elkerülve a szemében égő ne-heztelést,
továbbhaladt vállkendője lágy redőin, amelyeket virágmintás, krémszínű
selyemruhája négyzet alakú nyakkivágásába tűrt.
– Mademoiselle Félicité – mondta tiszteletteljesen meghajolva –, jó
estét kívánok önnek.
– Jó estét – viszonozta a köszönést a lány. Nagy erőfeszítéssel
elfordította a fejét, majd összehajtotta a hímzett anyagot, és a széke mellett
lévő kosárba helyezte.
– Pepe járt itt?
Az apró termetű szolgáló ebben a pillanatban sietett elő azon szobák
valamelyikéből, amelyeket Félicité Morgan rendelkezésére bocsátott.
– Itt vagyok, ezredes úr, ne aggódjék. Már elkészítettem a szobáját, a
fürdője…
– Tudhattam volna – bólintott Morgan, és mintha nevetés suhant volna
át merev vonásain.
A szolgáló éles pillantást vetett rá. Semmi sem kerülte el a figyelmét,
miközben elvette a kalapot Morgan engedelmesen ellazuló ujjai közül.
– Valóban tudhatta volna! Átöltözik, esetleg meg is fürdik vacsora
előtt? Vagy esetleg egy pohárka bort hozzak? A szolgálólány, az az Ashanti
azt mondta, még körülbelül fél óra, míg teljesen elkészül a vacsora.
– Azt hiszem, a bor tökéletesen megfelel.
– Ha megengedi, lehúzom a csizmáját, hogy lefekhessen az ágyra.
– Köszönöm, nem.
 – De ezredes úr, a fejfájását és a sebeit el kell látni.
Morgan felvonta a szemöldökét. Halkan szólalt meg:
– Nem vagyok nyomorék, Pepe. Itt iszom meg a bort, mademoiselle
Lafargue társaságában.
– Igenis, ezredes úr, azonnal hozom.
Az apró ember ezzel kisietett a szobából.
Félicité a szeme sarkából a közeledő Morgant figyelte, és hirtelen
meglátta, miért aggodalmaskodott a szolgáló. A férfi egyenruhájának a
válla nagyon feszesnek tűnt, és nem csupán az alatta lévő kötés miatt,
hanem azért, mert a seb begyulladt. Minden jel arra mutatott, hogy az
ezredesnek magas láza van. Szükségtelennek látszott felhívni rá a
figyelmét; bizonyára ő is pontosan tisztában van az állapotával. Félicité
hiába is ajánlaná fel a segítségét, abból ítélve, ahogyan Morgan a
szolgálójával beszélt, az ő készségét sem értékelné sokra.
Félicité megvárta, amíg a férfi leül a karosszékbe, kinyújtja a lábát, és az
egyik sáros csizmáját átveti a másikon. Csak ekkor kérdezte meg:
– Megírta a jelentését, mármint az ön ellen elkövetett támadásról szóló
jelentést?
– Igen.
– Gondolom, Valcour most már körözött személy?
– Eddig is köröztük, de még csak árulásért. A gyilkossági kísérlet vádját
szükségtelennek ítéltük hozzátenni.
A férfi hangjában mintha figyelmeztetés csengett volna, de Félicité nem
figyelt rá.
– El… elfogták?
– Még nem – válaszolta a férfi határozottan –, de ha arra akar
kilyukadni, hogy magáról milyen jellemzést adtam, akkor
megnyugtathatom, hogy a hivatalos verzió szerint maga nem vett részt az
összeesküvésben.
– De maga azt mondta…
– Más dolog, hogy mit mondtam, és megint más, hogy mik a tények.
– Ó.
– Igen – folytatta McCormack vontatottan. – Egész nap az
őrültségemen/józanságomon töprengtem. Be kellett volna nyújtanom a
bizonyítékokat, és hagynom, hogy ön feleljen tettei következményeiért.
– Mégsem ezt tette – mondta a lány tétován, szinte kérdőn.
– Nem, de az az érzésem, hogy ezt a felelőtlenségemet hamar meg
fogom bánni. – Hosszan, égő tekintettel nézett Félicitére. – Mindig is azt
tartottam, hogy egy nő miatt nem szabad vállalni az elbocsátást. Csak az a
kérdés, drága Félicitém, igazam van-e, vagy sem?
A lány hideg tekintettel állta a férfi lázas pillantását. Vékony hangon
szólalt meg:
– Nem hiszem, hogy erre sor kerülne. Csupán annyit kell mondania,
hogy tévedett, hogy nem vette észre a bizonyítékot, mely a bűnösségemre
vall.
– A kormányzó nem tűri el, hogy a tisztjei hibázzanak.
– Ebben az esetben – felelte a lány – nekem úgy tűnik, hogy előnyére
válik önnek, ha az én bűnösségem kérdése föl sem merül.
A férfi nem válaszolt azonnal.
– Az a benyomásom, hogy a tiszti rangom meglehetősen fontos önnek,
először is, mert az apja életét menthetem meg vele, másodszor pedig, mert
most ugyanezt megtehetem önért is. A végén még azt is mondhatnám,
hogy ön az én jóakaratomtól függ.
– Nyugodtan mondhatná. – Félicité alig tudta kipréselni a torkából a
szavakat. – Mire céloz ezzel?
Az ezredes arcát alig lehetett kivenni az egyre sötétebb szobában, de a
hangjából valami komor elégedettség csengett ki.
– Arra, hogy nekem ez éri meg leginkább az egészben.
– Miért? – ugrott fel hirtelen Félicité. – Mert már előre számít rá, hogy
mi mindent megteszek majd a magam mentésére? Én a maga helyében
nem számítanék erre! Már az is épp elég, hogy ön itt van…
– Magának talán elég, nekem viszont nem.
Félicitének nem volt ideje válaszolni, még ha ki tudott volna is gondolni
valami csattanós feleletet. Pepe jött be a szobába, kezében egy fatálcával,
amelyen egy üveg bordóit és két poharat hozott. Miközben kitöltötte a
bort, Félicité Morgant figyelte összeszűkült szemmel. Kihívó kérdése és a
férfi válasza vékony falként húzódott közöttük, amely egyetlen ütésre a
földre omolhat, romokat hagyva maga mögött, amelyeket el kell takarítani.
– Meggyújtsam a gyertyát, ezredes úr? – kérdezte a szolgáló.
Morgan ránézett.
– Kérdezze meg mademoiselle Lafargue-ot. Az övé a ház.
– Természetesen, bocsásson meg – felelte Pepe bosszúsan. – Gyújtsak
gyertyát, senorita?
Félicité beleegyezően intett a kezével. A szolgáló fellobbantotta a
lángot, majd meggyújtotta a viaszgyertyát a padlón álló réz gyertyatartóban.
A lány sarkon fordult, majd kiment az erkélyre vezető nyitott ajtón,
miközben turnűrrel ékesített szoknyája végigsöpörte a padlót. Szürke
molylepke repült el mellette, kitéve a szeszélyes szellő lengedezésének,
amely néha az ajtófüggönybe is belekapott. A sötétülő égbolt most
levendula árnyalatban pompázott, és visszatükröződött lent, az utca
pocsolyáiban. Egy még növőfélben lévő, kiéhezett macska osont a sáros
átjáróban, majd összehúzta magát, és ráugrott egy langusztára, diadalmasan
tartva mancsa közt a zsákmányt.
Az eső óta valamivel hűvösebb lett, de szinte elviselhetetlenül párás
volt a levegő. Ez, és a fűző szorítása alig engedte Félicitét lélegzethez jutni.
A keze reszketett, ahogy összekulcsolta, és üres tekintettel meredt a
szemben lévő házra. Ha nincs az apja, felkapná a szoknyáját, és kisétálna
az ajtón, le a lépcsőn, majd ki az utcára. Valamelyik szomszédja könyö-
rületére bízná magát, vagy egy kereskedőére, apja üzlettársára. Ha szépen
kérné, biztosan adnának neki annyi pénzt, hogy eljusson Valcourhoz
Balize-ba, onnan pedig egy hajóval Franciaországba. Ha nincs az apja…
– Jöjjön, igya meg a borát.
Félicité hangtalanul sóhajtott fel. Kelletlenül engedelmeskedett, majd az
asztalhoz ment, megkerülte Morgan kinyújtott lábát, és a kezébe vette
borospoharát. Gyors pillantást vetett a karosszékben ülő férfira. Az
ezredes kigombolta a mellényét, és levetette a harisnyáját. Egy hajtásra itta
ki a borát, mintha égető szomjúság kínozta volna, majd előrehajolt, hogy
újra töltsön magának. Bizonyára nagy erőfeszítésébe került megbillenteni
az üveget, mert amikor hátradőlt, és a gyertya fénye az arcára vetődött,
izzadság csillogott a felső ajka fölött.
Pepe szerényen visszahúzódott, de csak a haliig. A nyitott ajtón át látni
lehetett, ahogy az asztal mellett lézeng, és Ashanti előtt lábatlankodik,
amikor a lány bejött megnézni, minden rendben van-e a vacsora
előkészületeivel. Úgy látta, hogy igen.
Félicité is megitta a borát. A bordóit még az apja hozatta két évvel
ezelőtt; ez ugyanis a kedvenc itala. Félicité nagyot nyelt, majd
megköszörülte a torkát.
– Amikor Ashanti ma este elvitte apámnak az ételt, az őr azt mondta
neki, hamarosan megkezdődik a letartóztatottak tárgyalása.
– Ez elég valószínű. O'Reilly is azt szeretné, ha minél előbb túl lennénk
rajta.
– Akkor mégis mire várnak? Miért nem kezdik el már holnap?
Az ezredes vállat vont.
 – Bizonyítékokat kell gyűjteni, azonkívül meghallgatni minden olyan
személy vallomását, akinek tudomása van a lázadásról; tanúkat kell találni –
minden vádlott esetében legalább kettőt –, akik hajlandók eskü alatt
vallomást tenni az érintettek bűnösségéről.
– Olyan tanúkra gondol, mint például Aubry kormányzó? – kérdezte
Félicité megvetően.
– Vagy mint Dagobert atya. Mindent megteszünk, hogy kiderüljön az
igazság.
Pere Dagobert francia kapucinus szerzetes volt, a kolónia vallási
vezetője. Ha az elmúlt hónap eseményeinek elfogulatlan számbavételét
akarják hallani, akkor őt kell megkérdezniük. Az aranyszívű szerzetes
szeretett tagja volt a közösségnek, tudták róla, hogy szemet huny az
emberi gyarlóságok fölött. Ha tőle függ az ítélet, ő minden tőle telhetőt
megtesz, hogy segítsen a bebörtönzötteken.
Félicité újra megnyalta az ajkát.
– Ashanti azt hallotta az utcán, hogy Foucault-t is letartóztatták.
– Igaz – felelte Morgan, de közben nem nézett a lányra.
– De hát ez teljes képtelenség. Faucault főhadbiztos volt a francia
rezsim alatt, tulajdonképpen csak a király tulajdonának őrzője.
– Csakhogy ennek részét képezték azok a fegyverek is, amelyek az Ulloa
hajóját megtámadó férfiakhoz kerültek.
– Azt nevezi maga támadásnak, hogy elvágták azt a kötelet, mely a hajót
a töltéshez rögzítette?
– Négyszáz fegyveres volt akkor jelen. Ulloa szerencsésnek mondhatja
magát, hogy a támadói nem akarták drasztikusabb módszerekkel távozásra
bírni.
– Fegyveresek? – hüledezett Félicité. – Esküvőről tértek haza az
emberek. Nagyon kétlem, hogy egyáltalán kétszázan voltak-e, nemhogy
négyszázan.
– Ez is egyike azon tényeknek, amelyekre a tárgyalásnak kell fényt
derítenie.
– Először Lafréniére és Braud, most meg Foucault. Mind fontos
pozíciót töltöttek be a francia rezsim alatt mint a király megbízottai. Ez az
egész napról napra hihetetlenebb.
– Elhiszem, mindazonáltal a letartóztatottak száma nem is olyan nagy,
mint máshol lenne hasonló incidensek alkalmával. Két évvel ezelőtt
Mexikóban nyolcvankét embert végeztek ki lázadásért, pedig ellenük
sokkal kevesebb bizonyítékunk volt.
 – Meglehet, de azok spanyolok voltak. Mi viszont franciákról
beszélünk. Miért feleljenek a franciák a spanyoloknak?
– Mivel lázadást szítottak azután, hogy a gyarmat Spanyolország
tulajdonába került, kétszeresen is bűnösök: egyrészt a saját kormányuk
ellen követtek el bűntettet, másrészt az én spanyol kormányom ellen.
Félicité hirtelen az asztalra csapta a poharát.
– Maguk mind őrültek! Mit számít az, ha valaki nem ért egyet egy
kormány politikájával? Miért múlik ezen emberek élete?
– Mindenki azt gondol, amit akar, de nem győzhet meg másokat, hogy
ők is ugyanezt tegyék. Abban a pillanatban, hogy megpróbálja, a kormány
ellen szövetkezik. Ha elegen csatlakoznak hozzá, az ország közvéleménye
megoszlik, ezáltal gyengébb lesz a hatalom. A viszály bizonytalanságot
szül, amely ellenkezik az ember alapvető jogaival; azzal a joggal, hogy ételt
adjon a családjának, hogy a gyarapodásáért dolgozzék, hogy tanuljon és
szórakozzon. Ebben a káoszban pedig könnyebb egy erősebb,
határozottabb országnak bevonulnia a csapataival, és legyőznie a
rendbontókat.
– Néha olyankor is megtörténik ez – vetette közbe Félicité keserűen –,
amikor béke uralkodik, és az emberek egyetértésben élnek.
Az ebédlőül is szolgáló hall ajtajából diszkrét köhögés hallatszott.
Amikor Félicité és az ezredes észrevette Pépét, a szolgáló meghajolt.
– A vacsora tálalva.
Az első fogás egy kis tál rákleves volt, amelyet coq au vin követett,
köretként néhány szál spárgával. Rengeteg kenyér volt ugyan, ellenben
semmiféle zöldség, vörös hús, gazdag mártás vagy aszpik nem került az
asztalra. Desszertként csupán sodót szolgáltak fel, mely feltette a koronát
az egyébként lábadozóknak való vacsorára. A lábadozó szó nem volt
éppen helytelen. Morgan csak turkált az ételében, evett néhány kanál
levest, és bekapott néhány falat szárnyast.
Pepe eközben többször is aggodalmas pillantásokat vetett gazdájára.
Gyakran kiment, töltött egy kis bort, kiegészítendő az ételt, leporolta a
térítőről a kenyérmorzsákat, és kivitte a szennyes edényt.
Amikor egyszer megállt Morgan mellett, és újratöltötte a poharát, azt
kérdezte:
– Nem ízlik önnek a kakas, ezredes úr?
– De, nagyon ízletes – felelte Morgan.
– Mégis olyan keveset eszik. Szívesen ajánlanék önnek egy szelet sonkát
vagy valami mást a vacsora helyett, de nincs semmi a háznál. Semmi.
 Morgan a szolgálójára nézett.
– Mit mond?
A férfi alig észrevehetően megvonta sovány vállát.
– Csak egy kis liszt meg csokoládé, egy kis bödön vadméz, de semmi
más élelem nincs a háznál. Amit ma este főztek, annak a felét elvitték a
börtönbe. A szakácsnő szerint nincs pénzük másra.
Morgan összevont szemöldökkel fordult Félicitéhez.
– Igaz ez?
– És ha igaz? – válaszolta Félicité, dühös megalázottságá-ban elpirulva.
– Nehezen tudom elhinni, különösen annak a gazdagságnak a fényében,
melyet nem is olyan régen felajánlott nekem.
– Én megbízásokra és előjogokra gondoltam, és nem… nem
készpénzre. Egyébként is szigorúan meghagyták nekem, hogy meg ne
próbáljak valamit is eladni abból, amit jegyzékbe vettek, és természetesen a
méterárubolt is zárva van, amióta apámat bebörtönözték. Önnek meg
kellene várnia apám szabadulását, mielőtt megkaphatná, amit felajánlottam.
Még a saját ruhámat sem adhatnám el, amelyet viselek, egyébként teljesen
jogosan, hiszen ez is apám tulajdonát képezi.
A férfi még jobban összevonta a szemöldökét.
– De az apjának bizonyára van egy kis félretett pénze, vésztartaléka,
amiből élelmet vásárolhatna? Senki sem emelhetne kifogást, ha ebből a
célból nyúlna a pénzhez.
– Volt egy kevés, de… de eltűnt. – Félicité lesütötte a szemét, és a
tányérján fekvő kihűlt szárnyast nézte.
– Eltűnt?
– Valcour vitte magával.
Morgan hátradőlt.
– Miért nem mondta el ezt nekem?
– Miért mondtam volna? – kérdezett vissza a lány kemény hangon.
– Adtam volna önnek pénzt.
Félicité felvetette a fejét.
– Semmit sem akarok magától!
– Meglehet, de ennie azért kell. És bár nem vagyok válogatós, azt azért
észrevenném, ha nem lenne mit az asztalra tennie.
Erre nem volt mit válaszolni. Amikor Morgan látta, hogy Félicité nem
fog válaszolni, Pepéhez fordult, de olyan hirtelen, hogy a férfi felugrott.
– Nálad van pénz, ugye?
– Igen, ezredes úr.
 – Akkor miért nem mentél ki a piacra, amikor észrevetted, hogy semmi
nincs a háznál?
– Kimentem volna, ezredes úr – válaszolta a szolgáló panaszosan –, de
amikor észrevettem a hiányt, már késő volt. Az árusok addigra
hazamentek.
Csend ereszkedett közéjük. Morgan a szolgálójáról Félicitére nézett.
Behunyta a szemét, kezével megdörgölte, majd végighúzta a tenyerét
egynapos borostáján. Azután leengedte, megfogta a szék karfáját, és felállt.
Egy kicsit szédelgett, amikor megszólalt:
– Azt hiszem, most már megfürdöm.
A hangja erős volt, és a mozdulatait is uralta, ahogy megkerülte az
asztalt, a vállát mégis természetellenesen mereven tartotta, mintha nagy
erőfeszítésébe kerülne, hogy egyenesen álljon. Félicité szinte akarata
ellenére pattant fel, és nézte őt, amint az ajtóhoz ment. Csak néhány
lépésnyire volt Morgantől, amikor a férfi az ő hálószobája felé indult,
amelyben az előző éjjel együtt aludtak.
– Erre, ezredes úr – mondta Pepe, megérintve gazdája karját, és a
nappali másik végében lévő szobára mutatott. – Azt az utasítást kaptam,
hogy a háznak ezen az oldalán rendezzem be az ön lakhelyét.
Morgan lassan megfordult.
– Valóban? – kérdezte.
– Igen. Háziasszonyunktól két szobát kapott, egy háló- és egy
dolgozószobát, arra az esetre, ha netán itt kívánna dolgozni.
Félicité nem tudta megjósolni, mit csinált volna az ezredes, ha teljesen
egészséges. Most csak villámló tekintetet vetett rá.
– Nagyon lekötelez – mondta vontatottan. – Alig várom, hogy lássam.

8. fejezet

Későre járt az idő, amikor az ezredesnek szánt szobában megszűnt a

mozgolódás. A házban mindenkit bevontak a nagy munkába – Marié, az
emeleten szolgáló szobalány forró vizet hozott, majd tűzött takarót
keresett, amelyen majd Pepe alszik az átjáró szobában; Ashanti friss
vászon után kutatott, mellyel majd bekötik az ezredes sebét; a szakácsnő
pedig azokat a leveleket és gyógynövényeket párolta, amelyeket Ashanti
nélkülözhetetlennek ítélt a gyulladt seb borogatásához. Csupán Félicité
maradt tétlen.
Igaz, nem ajánlotta fel a segítségét, de nem is avatkozott bele a
sürgölődésbe. Morganre épp elegen viseltek gondot, vagy legalábbis
próbálkoztak vele. Senki sem várná el, hogy részvétet mutasson az állapota
iránt, legkevésbé maga Morgan. Ashanti szerint nincs veszélyben; egy
olyan erős férfi, mint az ezredes úr, az ő gyógyfüveitől egy-két nap alatt
felgyógyul az enyhe vérmérgezésből.
Kis idő elteltével Félicité visszahozatta a szolgálólánnyal a réz
fürdőkádat, amelyet Pepe elorzott tőle. Kényelmesen megfürdött, és
alaposan lemosta magát az illatos vízzel. Amikor ezzel végzett, felvette
hálóingét, kikefélte és befonta a haját, majd elfújta a gyertyát, és lefeküdt az
ágyába.
Nem jött álom a szemére. Idegei pattanásig feszültek az aznapi és az
előző éjszakai eseményektől. Az ijedtség és a harag újra feltámadt benne,
és átcikázott a testén. Aztán felvillant a fejében egy sereg csípős, találó
válasz, melyet a férfi szemébe vághatott volna, ha már előző éjjel az eszébe
jut. Fényes, égő szemmel bámult az ágyát körülvevő moszkitóháló
sötétjébe. Nem tudta, hogyan viselkedhetett volna másképpen, de az a
helyzet, amelyben találta magát, elviselhetetlen súllyal nehezedett rá, és
mélyen sértette a büszkeségét.
Lassan vánszorogtak az órák. Félicité becsukta a szemét, és
elszunnyadt, de minduntalan felébredt. Amikor már negyedszerre riadt fel,
egy kakas kukorékolását hallotta. Az ablaka alatt rögtön ezután elhaladt a
hajnali őrjárat, szigorú spanyol katonák osztaga, melynek az volt a
kötelessége, hogy vigyázzon a város nyugalmára.
A katonák jól végezték a munkájukat. Annyira csöndes volt a lassan
világosodó éjszaka, hogy Félicité még a saját szívverését is hallotta. A salle,
vagyis a nappali túloldalán nyíló szobából az ágy nyikorgása és a matrac
zörgése is kihallatszott, ahogy Morgan alvás közben nyugtalanul
forgolódott. Talán fájdalmai vannak? Vagy még magasabbra szökött a
láza?
Neki, természetesen, egyáltalán nem fontos ez, leszámítva azt, hogy
nem tudja elviselni, ha egy embertársa szenved. Meg aztán az apja ügyét
sem lendítené előre, ha a spanyolok zsoldosa épp a Lafargue-házban halna
meg.
 Pepe a közelben volt; abban a szobában aludt, amelyet monsieur
Lafargue dolgozószobaként használt. Biztosan fel fog ébredni, hogy
megnézze az ezredest. Végül is, ez a kötelessége, melyet látszólag igencsak
szeret. Hogyan képes aludni ilyen fájdalmas sóhajok és az ágy nyikorgása
közben? Vannak férfiak, akik nagyon mélyen tudnak aludni, főleg ha
fáradtak. A szolgálónak pedig minden oka megvolt arra, hogy fáradt
legyen.
Félicité hosszú pillanatokig nem hallott semmit. Lehet, hogy Morgan
már nem is lélegzik, vagy csak szép csendesen elszunnyadt? Az utóbbi tűnt
valószínűbbnek. Arra is megvolt az esély, hogy Ashanti meleg
lenmaglisztes borogatása megtette a hatását, és a láz már nem emelkedett
tovább. Ez nem a legkellemesebb fázisa a betegségnek, de Morgan
bizonyára el tudja látni magát, annyit legalábbis meg tud tenni, hogy
félrehajtsa a takaróját, és töltsön magának egy kis vizet. Attól, hogy beteg,
még nem lett magatehetetlen. Legalábbis amikor Félicité utoljára látta, még
nem volt az.
A lány összeszorított ajakkal csúszott le az ágyáról, majd a szekrényhez
tipegett, és elővette a pongyoláját. Magára terítette, aztán türelmetlen
mozdulattal belebújt. Csak az ajtóig megyek, mondta magában – közben
kibontotta hosszú haj-fonatát, mire selymes haja a vállára omlott –, abban
még nincs semmi rossz.
Félicité ablaka, valamint a nappaliba nyíló erkélyajtók a meleg ellenére
zárva voltak, hogy kívül rekesszék az éjszaka átható szagait. Morgan
hálószobájának zsalui azonban tárva-nyitva álltak, csakúgy, mint az ajtaja.
Halvány fény pislákolt a szobában, megvilágítva az ágyon fekvő alak
körvonalait. A lepedő csupán átlós csíkot vetett a férfi lapos hasára,
teljesen meztelenül hagyva a felsőtestét. Jobb karját mereven, egyenesen
nyújtotta előre, míg a balt a feje alatt nyugtatta. A mellkasa jobb felső
részét takaró kötés csak valami határozatlan foltnak látszott a homályos
fényben. Félicité nem tudta volna megmondani, vajon gyulladt-e még a
seb, de úgy gondolta, nem. Teltek a másodpercek. A férfi nem mozdult.
Nyilván aludt, valószínűleg mélyen öntudatlanul. A moszkitóhálót
leengedték a mennyezetről, és körbehúzták az ágy körül, de Morgan az
egyik oldalon kinyitotta, talán azért, hogy az ablakon beáradó levegő
jobban érje őt. Kész csoda, hogy eddig még nem ették meg a szúnyogok.
Félicité lábujjhegyen az ágyhoz tipegett, s közben rálépett arra a
padlódeszkára, mely nyikorogva engedett a súlyának. Erre visszafojtotta a
lélegzetét; attól félt, ez a recsegés elárulja. A férfi arcát nézte. Mintha már
nem lett volna olyan kipirult. Ebben a nyugodt állapotban, alvás közben
vonzónak lehetett mondani. Homloka széles, arccsontja erős és határozott.
Orra és finoman metszett ajka klasszikus vonalú, mint ahogy határozott
álla is. Vannak nők, akik szeretik az ilyen arcot, ő azonban nem. Hiszen
már az ezredes vonásaiból is látszik arroganciája, ellentmondást nem tűrő
határozottsága.
Morgan a párnája alá gyűrte a moszkitóhálót, hogy ne hulljon előre.
Ebben is, mint minden másban, csak nehezítette a dolgokat. Félicité
tétovázott; arra gondolt, úgy hagyja a hálót, hadd csípjék csak össze a férfit
a szúnyogok. Aztán kimerült sóhajjal mégiscsak megigazította.
Az ágyon fekvő férfi macskaügyességgel ugrott fel, és ragadta meg a
lány csuklóját. Karja Félicité dereka köré kulcsolódott, amikor a lány el
akart ugrani az ágy mellől. Hirtelen elakadt a lélegzete, ahogy a hátára esett,
aztán Morgan be-léfojtotta a kiáltást, miközben a lábát is felrakta az ágyra.
– Mit csinál? – kérdezte dúltan a lány, de a szavai korántsem voltak
olyan felháborodottak, mint szerette volna…
– Az ágyamba fektetem, mivel a sajátját nem óhajtja megosztani velem.
– Azt hittem, beteg! – Félicité megpróbált felülni, de a férfi szorítása
nem engedte.
– Igen, én is azt hiszem, hogy beteg vagyok – felelte, miközben bal
kezével ismét megfogta a lány derekát –, bár a lázamnak az égvilágon
semmi köze a kardvágáshoz, sokkal inkább ahhoz a személyhez, aki
összevarrta a sebet.
– Nem csináltam semmit! Maga is nézte, ahogy ellátom a sebét! –
ellenkezett Félicité.
– Igen, figyeltem magát, legalább akkora gyönyörűséggel, mint
fájdalommal, de a baj már sokkal előbb bekövetkezett.
Moigan a lányéhoz érintette a száját, megízlelte, felfedezte a forró ajkat,
majd amikor szétvált előtte, nyelvével még mélyebbre kalandozott benne.
Széttárt ujjai fölfelé siklottak, félresimították a pongyolát, majd marokra
fogták Félicité kemény mellét.
Az érintése perzselt, még a hálóing finom anyagán keresztül is. Lehet,
hogy a férfi láza szűnőben volt, de még nem múlt el egészen. Félicité
szabad kezét Morgan vállára tette, és igyekezett eltolni őt magától,
miközben árnyalatnyit elfordította a fejét. Szája a férfié közvetlen
közelében volt, amikor megszólalt:
– Vigyázzon, még felszakad a sebe.
Morgan még szorosabban fogta őt.
 – Ha nem hadakozik, nem lesz semmi baj. És akkor én sem bántom
magát.
Félicitének nem volt választása. A saját hibájából került ebbe a
helyzetbe, amelyből most már nem menekülhetett. Lassanként
alábbhagyott az ellenállása; megacélozta a lelkét, hogy elfogadja, ami
nemsokára bekövetkezik.
A férfi feléje fordult, félrehajtotta a pongyoláját, majd magához
szorította őt, hogy a lány melle a mellkasának feszült, és a hálóruhája, mely
elválasztotta őket egymástól, szinte lángra lobbant testük forróságától.
Kezével megtalálta Félicité vastag hajfonatát, majd kibontotta, kiszabadítva
a fürtöket, amelyek hullámzó tengerként omlottak a vállára. Átbújtatta a
hálóinget a lány fején, majd a csillogó hajsátrat előrehúzta, hogy eltakarja
vele a lány testét. Azután égő ajkát Félicité szemhéjára szorította,
végigperzselte arca körvonalát és nyaka gödrét, majd a fénylő hajzuhatag
szivárványszínű ragyogásán keresztül megkóstolta reszkető mellbimbóit is.
Megsimogatta vékony derekát, majd a hasára tévedt a keze, amely
megfeszült az ellenkezéstől, onnan pedig gyengéden, de határozottan a két
combja közé vándorolt.
Félicité érezte, hogy egyre gyorsul a szívverése, s egyre forróbb lesz a
teste, amit szeretett volna letagadni még maga előtt is, annyira nem akarta,
hogy hatással legyen rá a mellette fekvő férfi. De ez lehetetlennek
bizonyult. Nem tudta elkerülni az érintését, a jelenlétét és simogatásait,
amelyek annyira nem voltak tekintettel az ő ellenkezésére. A cirógatá-sok
magukkal ragadták érzékeit, és saját maga ellen fordították őket. Forróság
száguldott végig erein, pírt lopott bőrére, de nem a zavarét. Felemelte a
kezét, s ujjait szétterpesztette a férfi vállán; tudta, mekkora szüksége van
rá, hogy odasimuljon a másikhoz. A lelke mélyén valami fájó ürességet
érzett. Összeszorult a mellkasa, egyenetlenné vált a légzése. Kétségbeesés
vett rajta erőt; jobbra-balra forgatta a fejét. Morgan is észrevehette a lány
lelkiállapotát, mert hirtelen abbahagyta a simogatást. Aztán hirtelen
elhatározással Félicité két combja közé simult, és beléhatolt.
A lány ajkát halk kiáltás hagyta el. Ahogy a férfi mozdulatai egyre
erősebbek lettek, hirtelen olyan érzése támadt, mintha feloldódna a
világmindenségben. Úgy terjedt szét benne ez az érzés, mint tavasszal a
megáradt folyó. Már nem zihált. Leengedte a kezét, ujjai elernyedtek, s
érezte, ahogy a szeme sarkából forró könnyek csorognak.
Morgan magához ölelte őt. Csókolta az ajkát, ízlelgette édességét.
Ahogy Félicité a férfiéhoz érintette a nyelvét, annak még szenvedélyesebb
lett az ölelése. A férfi karjában a lány elveszett a kegyetlen vágy elemésztő
tüzében. Szorosan lehunyta a szemét, érezte a szenvedély perzselését, majd
látta, ahogy kialusznak a lángok. Eltűnődött rajta, vajon el kell-e viselnie a
megaláztatás sebeit.
Félicité alig volt magánál, amikor kopogást hallott az ajtón, majd léptek
csoszogását. Morgan, aki még mindig rajta feküdt, magukra húzta a
takarót.
– El… elnézést, ezredes úr, de mintha kiáltást hallottam volna – szólt
be a szolga.
– Menj ki – morogta a férfi –, és maradj is kint.
Pepe sietősen kihátrált. Morgan lecsúszott Félicitétől, majd a karjába
ölelte őt. A lány a következő pillanatban már aludt is.
A nap már magasan járt, s aranysugarakat vetett a szobába, amikor
Félicité újra kinyitotta a szemét. A meleg szinte élt, olyan erősen
fojtogatott. A lány érezte az izzadságcseppeket a tarkóján, míg teste többi
részét mintha izzó széndarabok égették volna. Felemelte a kezét, hogy
lehajtsa magukról a takarót.
Morgan hirtelen megrándult, mintha a lány apró mozdulata ébresztette
volna fel. Félicité elmerevedett izmai ellenkeztek, ahogy a férfi felé fordult.
Barna szemében mintha óvatosság és valami árnyék jelent volna meg.
Morgan hosszan viszonozta a pillantását, majd elfordította a tekintetét,
miközben szája mosolyra húzódott.
– Azt hittem az éjjel – szólalt meg –, hogy delíriumban vagyok a láztól.
Ezek szerint tévedtem.
A lány ajka megfeszült.
– Én ebben nem vagyok olyan biztos. Különben sem éjszaka volt,
hanem már hajnal.
– Mintha régebben történt volna – mormolta a férfi, megengedve
magának egy óvatos pillantást a lány rózsaszín mellbimbójára, amely a
meleg miatt nem volt betakarva.
Morgan tekintete tiszta volt, a bőre hűvös, de a haja nedves, és a teste
izzadságtól fénylett. Mindkét lepedő csupa víz volt: az is, amelyiken feküdt,
és az is, amelyikkel takarózott. Valószínűleg ez, és nem a délelőtti hőség
okozta Félicité kényelmetlen érzését. Amikor ezt észrevette, így szólt:
– Nem emelkedett tovább a láza.
– Miért is emelkedett volna, amikor olyan gondos ápolásban és
hathatós gyógymódban volt részem.
 – Úgy érti… – kezdte a lány, majd hirtelen elhallgatott, és felvetette a
fejét, amikor a férfi szemének csillogása túlságosan is nyilvánvalóan
árulkodott a gondolatairól. – Nem ez volt a szándékom!
– Nem? Akkor miért jött be ide? Egyáltalán, mit keresett a szobámban?
– Nem akartam megölni magát az ágyában, ha erre célozgat. Sőt, az
futott át az agyamon, hogy felettébb kellemetlen lenne, ha itt halna meg, és
a spanyol hatóságok kérdezősködni kezdenének.
– Értem – felelte Morgan. Az arcán komor felhő futott át. – Azt
alighanem megígérhetem önnek, hogy megkímélem az efféle
kellemetlenségtől.
Félicité gyanakvó pillantást vetett rá, miközben felült az ágyban.
– Köszönöm. Igazán sajnálnám, ha többé már nem függhetnék
magától.
– No, látja – felelte a férfi felvont szemöldökkel. Közben észrevette,
hogy Félicité a világért sem érne hozzá, ezért végignézett magán. – Te jó
isten, úgy izzadok, mint egy ló. Hol az ördögben van Pepe? Máskor már
legalább egy tucatszor járt volna bent nálam.
– Ha emlékezetem nem csal, éppen ön parancsolta meg neki, hogy be
ne tegye a lábát – jegyezte meg a lány.
– Valóban, de egyáltalán nem vall rá, hogy ilyen pontosan betartja az
utasításaimat.
– Úgy látszik, nem heverte ki a sokkot.
– Elég valószínűtlennek látszik – felelte a férfi szárazon.
– Valóban? – Vajon azt jelenti ez, hogy a szolgáló nem lepődik meg
egykönnyen, vagy azt; nem újdonság neki, hogy nővel találja gazdáját az
ágyban? A gondolat valahogy nagyon nyugtalanító volt.
Morgan nem akart belemenni ebbe a kérdésbe.
– És az ön szobalánya? Hogy lehet, hogy még nem tört ránk a
csokoládéjával?
– Talán arra gondol, hogy egy beteg embernek elsősorban pihenésre
van szüksége.
– Mindig is gyorsan gyógyultam – mormolta a férfi mentegetőzve, bár a
szemében nevetés bujkált.
– Vagy talán – folytatta Félicité – Ashanti attól félt, hogy leharapják a
fejét.
– Valószínűleg ez a magyarázat – válaszolta Morgan, szándékosan
félreértve a lányt. – Nincs még egy nő, aki olyan harapós lenne, mint ön
ma reggel.
 – Harapós? Én?
Morgan mosolyogva nézett Félicitére, felült, majd kikiáltott az ajtón.
– Pepe! A jó isten áldjon meg, Pepe, gyere már!
A lány azonnal a takaró alá bújt, mielőtt még kinyílt volna Morgan
hálószobájának az ajtaja.
– Igen, ezredes úr?
– Hol voltál? És hol van a hölgy csokoládéja?
– Vártam, hogy felébredjenek és hívjanak – felelte a szolgáló
sértődötten. – Ashantinak is szóltam, hogy legjobb, ha ő is ezt teszi.
– Nos, már ébren vagyunk – jelentette ki Morgan. – Hozzátok be a
csokoládét; én pedig egy fürdőt is szeretnék.
– Egy fürdőt! De ezredes úr, ha megfürdik, olyan gyenge lesz, mint egy
ma született csecsemő!
– Már így is az vagyok – felelte Morgan, semmibe véve Félicité
hölgyhöz nem méltó, hitetlenkedő felhorkanását. –Éhes is vagyok, és azt
ajánlom neked, Pepe, hogy igyekezz összeszedni valami laktatót reggelire.
Pepe megköszörülte a torkát.
– A vásárláshoz ugyebár pénzre van szükség.
– Tudod, hogy hol a pénz. Vegyél ki annyit, amennyi kell!
Miután Pepe meghajolt, és kiment, Morgan felhajtotta a takarót,
meglebegtetve kissé, hogy Félicité kapjon levegőt. A lány elkapta a takaró
egyik végét, és az ölére fektette. Ahhoz viszont már egészen hozzászokott,
hogy a férfi derékon felül meztelenül lássa, meg aztán ebben a hőségben
nem is lehet mindig állig felöltözve mutatkozni előtte. Mindenesetre ahogy
felült, megfelelően el tudta takarni a testét azzal, hogy néhány mézszínű
hajfürtöt a vállára ejtett.
Morgan kaján pillantást vetett a selymes hajkoronára, majd a kinyitott
zsalu felé nézett, és bólintott.
– Sokkal hűvösebb lenne, ha bezárnánk a zsalukat.
– Kétségtelenül – felelte Félicité, nem véve tudomást az ajánlat mögött
rejlő célzásról.
A férfi félrebiccentette a fejét, és így folytatta:
– Becsuknám, de még gyenge vagyok az ilyen erőfeszítésekhez.
Azt szerette volna, ha a lány meztelenül felkel az ágyból, és
gyönyörködhet tökéletes alakjában. Félicité azonban nem volt hajlandó a
kedvére tenni.
– Ne is fáradjon. Ashanti majd becsukja, ha behozta a csokoládét.
– Addig is egyre melegebb lesz.
 Félicité a férfi arcára pillantott. Valóban, mintha Morgan alig bírná a
meleget. A lány körülnézett, és a hálóingét kereste. Az ágynemű közt
találta meg, összetekeredve.
– Rendben, majd én becsukom.
Morgan követte a lány pillantását, és megkaparintotta a hálóinget,
mielőtt Félicité elérhette volna. Átvette a bal kezébe, és amikor a lány
utánakapott, azt vette észre, hogy a férfi mellkasán fekszik. Gyorsan arrébb
húzódott, majd felkelt, de Morgan ott volt szorosan a nyomában. A lány
lába valami puhához ért. A férfi ajkán győztes vigyor jelent meg, ahogy
Félicité lehajolt, majd felemelte, és gyorsan magára kapta a pongyoláját. Az
ablakhoz hátrált, becsukta a zsalut, azután a helyére illesztette a fakilincset.
Miután ezzel végzett, tétován állt a hirtelen sötétségben, és az ágyon fekvő
férfiról a salle-ba vezető ajtó felé fordította a fejét.
Morgan felült.
– Köszönöm. Most már visszajöhet az ágyba.
– Inkább nem – válaszolta Félicité, majd hátravetette a haját.
– Miért nem? Mi más dolga van még?
– Piacra kell mennem, irányítanom kell a szolgálókat, ennivalót és tiszta
ruhát kell küldenem apámnak…
– Ezeket Pepe és Ashanti is el tudják intézni, a maga segítsége nélkül.
Azt hittem, már belátta, hogy az lesz magának a legjobb, ha gondot fordít
jó egészségi állapotomra.
– Maga már nem beteg!
– Dehogyisnem. Sőt halálos beteg vagyok, akár még egy üzenetet is
küldhetek a kormányzónak, amelyben közlöm, hogy ma nem tudok
felkelni az ágyból.
– Micsoda?
– Talán még holnap sem. Képzelje csak el, milyen boldog lesz O'Reilly,
ha teljesen felépülve adja vissza neki a helyettesét.
– Nem én fogom magát ápolni!
– Nono. Maga kétségtelenül a legjobb gyógyszer bármelyik férfinak, bár
abban egyáltalán nem vagyok olyan biztos, nem lehet-e magának is a
rabjává válni, akárcsak a török mákgubó kivonatának.
A lány kétkedő tekintetet vetett rá.
– Mégsem maradhatunk egész álló nap az ágyban.
– Miért ne? Ha éppen ezt akarom?
A férfi mosolya nem változott, de a hangjából kiérződött a
kérlelhetetlenség.
 Ha ez az egész csak két akarat csatája, akkor Félicité talán ellenszegül,
de itt többről, sokkal többről volt szó. Apja sorsa múlhat rajta, mennyire
hajlandó eleget tenni Morgan azon vágyának, hogy a társaságában legyen.
A saját jövője és szabadsága, a saját elképzelései elég bizonytalanoknak
látszottak, és egy időre félre kellett tennie őket.
– Maga… maga kihasználja a helyzetet – szólalt meg merev ajkakkal.
– Meglehet. De ha meg akarom kapni magát, mi más választásom van
még?
Morgan a kezét nyújtotta. Félicité lassan és vonakodva ugyan, de
elindult felé, s hagyta, hogy a férfi meleg kezébe fogja az ujjait.
Morgan fenyegetőzése végül is komolynak bizonyult. Az ezredes rögtön
a reggeli után elküldte Pépét O'Reilly főhadiszállására egy üzenettel. A
kormányzó nem lesz meglepve, mondta a szolgálónak; két nappal ezelőtt
többször is javasolta, hogy helyettese vegyen ki néhány nap szabadságot, és
pihenje ki magát. Morgan csak most értékelte igazán, hogy O'Reilly milyen
remekül megérti a dolgokat.
Az elsötétített szoba félhomályában javarészt alvással töltötték a
délelőttöt; időnként felébredtek ugyan, de hamarosan újra álomba
merültek. Párnájukra dőlve könnyű ebédet fogyasztottak, majd ismét
ledőltek, hogy átvészeljék a kora délutáni forró, fülledt órákat. Morgan
szeretett volna már fölkelni, mindazonáltal nagy szüksége volt a pihenésre.
Miközben aludt, Félicité összeszedhette a gondolatait, és eltűnődhetett
érzelmein. Lealacsonyítónak érezte, hogy a férfi karjában valami
szenvedélyféle keríti hatalmába őt. Tudta, hogy a férfinak az ő érzékeire
gyakorolt hatása nem szükségszerűen egyenlő a szerelemmel; mégis,
jobban szerette volna, ha nem érinti meg ez az érzelem. De efölött nem
volt hatalma. Azt azonban eltökélte; amennyire csak tőle telik, megpróbálja
elérni, hogy Morgan ne lássa, mennyire elborította őt az érzékek vihara. A
férfi így is épp eléggé a markában tartja őt; semmi szükség rá, hogy még
inkább nyeregben érezze magát.
Félicité napok óta most először tudott pihenni. Minél több időt töltött
egy ágyban Morgannel, annál inkább menedéknek érezte az elsötétített
szobát. Ott lebeghetett, megtehette, hogy nem gondol rá, mi történik a
négy falon kívül, s nem foglalkozik azokkal a dolgokkal, amelyeken úgysem
tud változtatni. Akkor pedig maradjon minden úgy, ahogy eddig. Amíg
meg kell hajolnia Morgan akarata előtt, mi értelme, hogy túlnézzen a
pillanaton, a jelenlegi helyzeten? Akár be is csukhatja a szemét, hogy az
álmok enyhet adó kavalkádjában keressen vigaszt.
 Nem sokkal vacsora előtt egy küldönc egy csomag sűrűn teleírt papírt
hozott Morgannek, valamint egy háromoldalas levelet, amely utasításokat
és kérdéseket tartalmazott. Ugy látszott, a spanyol hadsereg második tisztje
nélkülözhetetlen. Csak korlátozott időre vonhatja ki magát kötelességei
alól.
Morgan átnézte a papírokat, majd félretolta őket. Miután
megvacsoráztak, felkelt az ágyából, felvette térdnadrágját, aztán
szétterítette a lapokat a dolgozószoba íróasztalán. Félicité egy ideig figyelte
az ajtón át, ahogy a pislogó gyertyák fényében egyik ív papirost a másik
után írja tele. Morgan időnként hátradőlt, és előrebiggyesztett szájjal
ellenőrzött egy listát, vagy ujjaival hátrasimította a haját, miközben
valamilyen döntést hozott. Úgy látszott, nagyon belemélyedt a munkájába,
mintha nem is tudná, mi történik körülötte, bár tekintete néha a fehér
takaró és az alatta felsejlő alak felé kalandozott.
Félicitét nyugtalanság fogta el. Nem szeretett csak ülni és várni. A házra
csend borult, mert Ashanti és a többi szolgáló a konyhában vacsoráztak.
Már régen lement a nap; ezen a szubtrópusi vidéken bevett szokás volt,
hogy az emberek későn vacsoráznak, mivel csak a hűvösebb esti órákban
jött meg az étvágyuk. Nemsokára a hold is feljön.
Félicité felkelt, majd megkereste és magára vette a pongyoláját. Kisétált
a hálóból, aztán a nappalin át a saját szobájába ment. Az
öltözködőasztalon megtalálta a keféjét, azután kifésülte a haját. A falra
erősített tárolóból vizet engedett egy tálba, majd megmosta az arcát és a
nyakát. Hirtelen ötlettől vezérelve még több vizet öntött a tálba, és az
egész testét végigdörzsölte egy szivaccsal. Aznap reggel fürdött már,
méghozzá Morgan előtt, mégis jólesett felfrissítenie magát.
Miután behintette magát ibolyaillatú púderrel, elővett a szekrényből egy
tiszta vászon hálóruhát. Jóleső érzés volt magához érinteni a frissen
mosott, puha anyagot. Ugyanakkor védtelennek is érezte meztelen testét az
ingben.
Éppen újra a kezébe vette a hajkefét, és azon tűnődött, vajon mit
szólna Morgan, ha éjszakára befonná hosszú haját, amikor gitárpengés
ütötte meg a fülét. A hang az utcáróljött, s a muzsikából valami lágy,
melankolikus, vágyakozó érzés áradt. Egyre közelebbről hallatszott a
dallam. Ahogy Félicité megállt, hogy jobban hallja, a zenész is megállt a
ház előtt, és felcsendült lágy, tiszta baritonja, egy régi spanyol szerelmes
dalt énekelt.
 Jüan Sebastian Unzaga. Ki másnak lehetne ilyen hangja? Félicitét zavar
és félelem fogta el, ugyanakkor valami különös szomorúság is. Semmit sem
érzett a spanyol katona iránt, mégis meghatotta az az állhatatosság és
kitartás, amellyel a férfi szerenádjai útján a tudtára adta érzelmeit.
Bizonyára sejtelme sincs az ő életében bekövetkezett változásokról,
különben nem jött volna ide. Ám valószínűleg hamarosan meg fog tudni
mindent; az ilyesmit nem lehet sokáig titokban tartani ebben a zárt
közösségben. De mit csináljon ő, Félicité?
Letette a hajkeféjét, majd kisietett a szobából, hálóinge és pongyolája
suhogva libbent utána. Az erkélyajtónál megállt, és a dolgozószoba felé
pillantott. A salle-ból a dolgozószobába nyíló ajtó zárva volt. Nem
szűrődött ki bentről semmi zajt. Morgan talán meg sem hallotta a
szerenádot, vagy ha meghallotta is, nem jött rá, hogy az a Lafargue-ház
előtt szól. Van még egy harmadik eshetőség is: az ezredes tudja, kinek szól
a szerenád, de nem érdekli őt.
Nem mintha bármi joga is lett volna kifogást emelni. Egyébként
természetesen őt, Félicitét sem érdekli ez az egész. Mindenesetre az lenne
a legjobb, ha nem lenne vita, ha semmi sem terelné a figyelmet a házra és
új lakójára. Ezt pedig úgy biztosíthatja a legegyszerűbben, ha nem csinál
semmit, ha ügyet sem vet az utcán éneklő férfira, ha engedi, hogy a
spanyol katona dalba öntse szerelmét, majd továbbmenjen anélkül, hogy
bármiféle jelzést kapott volna.
Ennek a megoldásnak csupán az volt a hátránya, hogy Jüan Sebastian
meglehetősen hosszúra nyújtotta az előadását. Alighogy befejezte az egyik
dalt, már neki is fogott a következőnek. A zene felfelé szárnyalt, és
beömlött az esti szellőnek kitárt ajtókon. A katona nem láthatta Félicitét, a
lány ezt biztosra vette. Mégis, mintha megérezte volna a jelenlétét, annyi
vágyakozás érződött ki a hangjából. Ez az epekedés megragadta Félicité
képzeletét, átvibrált rajta, és valami ösztön arra késztette őt, hogy nézze
meg a férfit, hogy lépjen ki az erkélyre, és fogadja el a felkínált hódolatot,
pedig tudta jól, hogy ez az alázatos esdeklés csak az éjszaka és a zene
hatása, semmi más.
Hirtelen mozgást érzékelt maga mögött, és megfordult. Morgan állt ott,
keze a csípőjén, sötétzöld tekintete pedig végigmérte a lányt, ahogy az
ajtófüggöny árnyékában áll. Gúnyosan szólalt meg:
– Meddig tart még ez a nyivákolás?
– Én… nem tudom.
 – Én viszont igen – felelte a férfi reszelős hangon, majd kiment a lány
mellett az erkélyre.
– Ne! – kiáltotta Félicité, és gyorsan Morgan karja után kapott, hogy
visszahúzza. De már elkésett. Meglátták őket a háztetők fölött időző
ezüstfehér hold fényében.
– Félicité – lehelte Jüan Sebastian, amikor észrevette a lány hálóingének
fehér csillogását és vállára omló aranyszínű hajzuhatagát. – Milyen
gyönyörű…
Ebben a pillanatban elhallgatott, mert megpillantotta a lány mellett álló
férfi sötét alakját. Hosszú másodpercekig nem szólt és nem mozdult senki.
Morgan előrelépett, és a korlátra támaszkodott.
– Nos, Bast?
– Én… nem tudtam. Nem is álmodtam volna…
A spanyol katona arcán a csodálatot hitetlenkedés és csalódottság
váltotta föl.
Meglehetősen erkölcstelen képet mutattak. Hölgy jelenlétében egy
úriember soha nem vette le a kabátját, még kevésbé a mellényét és az ingét,
hacsak nem álltak egymással intim viszonyban. S bár a francia udvar
hölgyei mind férfi, mind női látogatókat fogadtak neglizsében, s élvezettel
hallgatták a pletykákat, miközben szobalányaik öltöztették őket, ez a férjes
asszonyok, s nem a fiatal lányok szórakozása volt, egyébként is csak nappal
tekintették megengedettnek. Ahogy Félicité és Morgan így megjelentek
egymás mellett, teljesen nyilvánvalóvá tették kapcsolatukat.
– Most már tudja – mondta Morgan nyugodtan.
– Igen. – Jüan Sebastian egy spanyol grand büszkeségével és
méltóságával húzta ki magát. Nem is véletlenül, hiszen, ha igazak a
pletykák, akkor valóban nemesi származású. –Akkor jó éjszakát kívánok –
szólt még föl nekik.
Félicitét szinte arculütésként érte a férfi hangjából áradó kiábrándultság
és keserűség. Amikor Jüan elfordult, szeretett volna utána kiáltani, és
mindent megmagyarázni. Ám aztán rájött, hogy ez lehetetlen, és arra is
ráébredt, mi vár rá az elkövetkező napokban. Merev arccal ment vissza a
házba.
Morgan követte. Közömbös tekintettel nézte, ahogy Félicité fel-alá
járkál a szobában, és messziről elkerüli a hálószobák bármelyikébe vezető
ajtót.
– Vegyem ezt úgy – kérdezte a férfi vontatottan –, hogy jobban örült
volna, ha nem küldöm el Bastot?
 Félicité szúrós pillantást vetett rá.
– Annak örültem volna, ha nem adja ilyen nyíltan a tudtára, hogy maga
is itt lakik.
– Nem látom be, mit számít ez.
– Hát persze hogy nem. Hiszen nem magát tartják majd ribancnak.
– Magát sem tartják annak. Nem valószínű, hogy Bast telekürtöli a
várost az én itt-tartózkodásom hírével.
A férfi szavaiból érződött, hogy alig tudja türtőztetni magát.
– Nem is kell, hogy ezt tegye. Nem lepne meg, ha már így is tudná a fél
város.
– Ha ez így van, akkor úgysem tehetünk semmit. Meglep azonban, hogy
Bast színrelépése előtt egyáltalán nem izgatta ez az eshetőség. Talán nem is
a tisztességének és becsületének, hanem egy lehetséges kérőnek az
elvesztése bántja leginkább?
Félicité a férfira meredt, és barna szemében hideg fény villant.
– Hogyan is várhatnám el magától, hogy megértse az érzéseimet?
Hiszen maga csak egy zsoldos, aki olyan régen eljátszotta a becsületét,
hogy már elfelejtette, milyen érzés is hirtelen anélkül maradni.
– Még nem válaszolt a kérdésemre – emlékeztette őt a férfi, miközben
kérlelhetetlenül nézte a lányt.
– Miért válaszoltam volna? Elvette tőlem a szüzességemet, a
tartásomat. Gondoskodott róla, hogy árulónak és erkölcstelen, léha nőnek
bélyegezzenek és megvessenek. Maga miatt került börtönbe az apám,
elzárva a külvilágtól, mintha már meg is halt volna az emberek szemében.
A bátyám megszökött, az otthonunkat és az ingóságainkat jegyzékbe
vették, s szinte biztos, hogy el is veszik tőlünk. Mi jogon kérdez maga
tőlem bármit is? Mi jogon merészeli ezt tenni?
– Felajánlottam magának a kárpótlást – emlékeztette a férfi – és a
biztonságos jövőt.
– Kárpótlás? Biztonság? Mintha a börtönfalak biztonságát ajánlaná az
őrizetben tartott ártatlannak!
– Kár, hogy így érez.
– Miért, talán mást várt?
– Esetleg hálát – felelte a férfi.
– Hálát? – Félicité szinte kiköpte a szót. – Ugyan miért?
– Amiért a karrieremet és az előmenetelemet kockáztattam, csak hogy
közbenjárjak Olivier Lafargue érdekében.
 – Ha valóban rászánta magát, akkor is csak a megállapodásunk
részeként tette, amely kimondja, hogy nekem kötelességem mindig maga
mellett lenni, bár mintha túl messzire rugaszkodott volna az eredeti
elképzeléstől.
– Ebben maga is vétkes, ha jól emlékszem – vágott vissza Morgan
megvillanó tekintettel.
– Meglehet, említettem Valcournak, hogy ön kísért el a bálra, és hogy
haza is fog kísérni aznap este, de ahogy már mondtam, nem vagyok vétkes
a maga ellen tervezett merényletben. Nem tudtam volna ilyet tenni, mint
ahogy arra sem én utasítottam a szolgálót, hogy ürítse a katonái fejére a teli
éjjeliedényt.
Morgan felemelte a fejét, és üres tekintettel nézett a lányra.
– Ha nem maga adta ki az utasítást, akkor ki? Valcour? Hát persze.
Tudhattam volna.
– Igen, Valcour. Úgysem tudja már elkapni, nyugodtan beismerhetem
hát.
– Azt hiszem, újra át kell gondolnom a dolgokat – mondta a férfi
bársonyos hangon, miközben közelebb lépett Félicitéhez. – Közelebbről is
meg kell vizsgálnom az ön… közreműködését az ügyben.
A tekintete minden volt, csak elfogulatlan nem. Félicité gyorsan így
szólt:
– Erre semmi szükség. Csak hinnie kell nekem.
– Attól tartok, túl cinikus és gyalázatos lettem. Azt szeretném, ha
bebizonyítaná.
– Hogy… hogy tudnám bebizonyítani? – kérdezte Félicité. Alig kapott
levegőt, miközben Morgan elől hátrált.
A férfi a derekára csúsztatta a kezét, majd magához húzta őt.
– Ezt teljes mértékben a képzeletére bíznám – felelte lágy hangon.

9. fejezet

Félicité félelmei nem voltak alaptalanok azzal kapcsolatban, hogyan

fogadja majd a város az ő, úgymond, erkölcsi bukását. Az elkövetkező
napokban, miközben apjához ment a börtönbe, alig szólt hozzá valaki. A
szomszédasszonya, aki apja letartóztatása napján meglátogatta, most
messziről elkerülte őt. Az eddigi ételadományok teljesen megszűntek.
Azon a napon, amikor a lakosság fennmaradó részével együtt elment
O'Reilly főhadiszállására, hogy letegye a hűségesküt, meglátta a barátnőjét,
akivel még a zárdában ismerkedett meg. A fiatal nő még csak rá sem
mosolygott. Merev derékkal fordultak el tőle a férjével együtt, magára
hagyva Félicitét az ellenséges tekintetek kereszttüzében. Azokhoz a sértő
megjegyzésekhez képest, amelyeket az utcán súgtak, vagy a piacon
kiáltottak utána, ez a kis szúrás szinte semmi volt, mégis jobban fájt, mint
bármi más.
A kitaszítottság fájdalmánál is nagyobb volt azonban a félelme, hogy
apjához valahogyan eljut a pletyka, hogy ő egy spanyol tiszttel él együtt.
Bár Lafargue nem fogadhatott látogatókat, időnként megkaphatott egy-két
levelet, ha a soros őr engedékeny hangulatban volt, igaz, hogy ő akkor sem
írhatott saját apjának. Félicité nem merte elképzelni, milyen idegállapotba
kerülne az édesapja, milyen kínokat állna ki, hiszen nem tudhatná lánya
döntésének okait. Kiszámíthatatlan következményekkel járhat, ha
azonkívül, hogy börtönbe vetik a meggyőződéséért, még ezt a kínt is ki kell
állnia.
Olivier Lafargue nem volt valami erős fizikumú férfiú, azonkívül
tűnődő, borúlátásra hajló gondolkodás jellemezte. Annál, hogy megtudja,
mi történt, csak egyetlen dolog lehet rosszabb: mégpedig az, ha kiderül,
hogy Félicité miért adta oda magát a spanyolok tisztjének. Büszkesége
összeomolna, tisztessége szertefoszlana, ha rádöbbenne, hogy a lánya az ő
érdekében vállalt ekkora áldozatot. Mivel nem tud eleget tenni apai
kötelezettségeinek, és képtelen megóvni gyermekét, még az is
elképzelhető, hogy belebetegszik a történtekbe.
Végül a lány megtalálta a módját, hogyan enyhítheti a fájdalmat, mely az
apját érheti, ha netán eljutnak hozzá a pletykák. Amikor szokása szerint
ennivalót vitt neki, erőltetett vidámsággal mesélte el azt az egyébként igaz
hírt, hogy a spanyol tisztek egy részét a lakosoknál szállásolták el, valamint
hogy az ő házukba O'Reilly parancsnok helyettese, egy bizonyos
McCormack ezredes költözött. Félicité nagy gonddal ecsetelte ennek a
helyzetnek az előnyeit, például azt, hogy kaphatnak élelmet, és az ezredes
szolgálója segít az otthoni munkában, elkíséri őt és Ashantit, amikor sétálni
mennek. Azt természetesen nem említette, hogy Valcour nincs otthon.
Igaz, abból ítélve, amit mondott, azt lehetett volna hinni, hogy Valcour
még ott lakik, és minden úgy van, ahogy volt. A fiatalember ugyanis nem
vette magának a fáradságot, hogy közölje bebörtönzött nevelőapjával,
hogy kiszabadult; így tehát számítani lehetett rá, arról sem értesíti majd
Lafargue-ot, hogy végleg távozik a gyarmatról. Bármilyen visszataszító volt
is ez a ködösítés, mégis az egyetlen módja volt annak, hogy Félicité
megvédje az apját.
Azt viszont még nem tudta a lány, mit csinál majd Olivier Lafargue, ha
rájön, miért bocsátják szabadon. Ráér majd akkor töprengeni a problémán,
gondolta.
Több mint egy hét is eltelt azóta, hogy Morgan beköltözött a Lafargue-
házba. Félicité Pepe kíséretében éppen hazafelé tartott a börtönből. Nem
sietett. Morgan vacsoráját már főzték odahaza, a férfi egyébként sem indult
el napszállta előtt a kormányzó főhadiszállásáról. Kellemes volt az esti
hűvösben sétálni. Félicité azt fontolgatta, tesz egy kört a Place d'Armes-on,
mint máskor, de végül mégis másképp döntött. Túl sok alkalom
kínálkozna, hogy megalázzák. Jobb, ha a városközpont felé veszi az útját.
A hetven éve alapított New Orleans utcáit katonás pontossággal
fektették le. A főutak egyenesen a folyó felé futottak, a mellékutcák pedig
pontosan derékszögben keresztezték őket, nem úgy, mint a kanyargós
európai utcák. Félicité számára nem lesz nehéz kerülőutat találni, amelynek
végén biztonságban hazaérkezhet a Lafargue-házba.
Megkerülte a Szent Lajos-templomot, majd át akart haladni a mögötte
húzódó kerten, hogy elérje a következő mellékutcát. Eközben vörös
egyenruhát vett észre, és egy tiszti rangjelzés aranyvillanását. Gondolkodás
nélkül megállt a mohával benőtt nagy tölgyfa árnyékában. Pepe is
mozdulatlanná dermedt mellette, s szinte hallhatóan fojtotta vissza a
lélegzetét. Félicité csak ebben a pillanatban ismerte fel Morgant, s látta
meg a karján a nőt.
A fekete hajú nő fekete selyemruhát viselt, amelyre aranyszínű csipke
felsőszoknyát vett. Magasra tornyozott frizurájában a halántékánál halvány
fehér csík húzódott, amelyre aranyfésűvel erősítette rá a csipke fejkendőt.
Ugyanaz a nő volt, akit Félicité azon a nevezetes napon látott, amikor
elment Morganhez felajánlani az egyezséget. Az asszony királynői tartással,
kecsesen, magabiztosan lépkedett a férfi oldalán. Ami Morgant illeti, úgy
nézett a nőre, mintha az teljesen elbűvölte volna; barna kezét a karjára
fonódó karcsú női ujjakra tette.
Nyilvánvalónak látszott, hogy Pepe sokkal többet tud erről a dologról,
mint ő. Félicité gyors pillantást vetett rá.
 – Milyen vonzó hölgy. Vajon ki lehet?
– Azt hiszem, mademoiselle – felelte a szolgáló óvatosan –, Talavera
marquesa.
– Érdekes. Feltételezem, hogy ez spanyol rang?
– Igen, mademoiselle. A férjétől kapta, a marqués-tól, aki sajnos, már
nincs többé.
– Nagyon dekoratív hölgy.
Pepe oldalra hajtotta a fejét.
– La Palomát az Óvilág, sőt a világ egyik legszebb asszonyának tartják.
A nő neve galambot jelent. Szerencsétlen név egy ilyen méltóságteljes
személyiségnek, mert az embernek óhatatlanul az örömlányok jutnak róla
eszébe, akiket „romlott galamboknak” is szoktak nevezni. Félicité
szemöldökét ráncolva nézett Pepére, és megismételte a nő nevét.
– La Paloma?
– A haja miatt hívják így, mademoiselle – magyarázta a férfi szenvtelen
arccal –, és mert a névhez fűződő képzetek mulattatják a hölgyet.
– Értem – felelte Félicité, bár egyáltalán nem volt olyan biztos benne,
hogy valóban érti. Nem szabad, hogy a szolgáló azt higgye, túlságosan
érdeklődik a nő iránt. Nem tartozik rá, ha Morgan McCormack a spanyol
arisztokrácia tagjainak társaságával akar büszkélkedni a városban. Félicité
őszintén remélte, hogy a hölgy elég szórakoztató lesz majd Morgan
számára az egész este folyamán.
Ha azonban nem látja meg Morgant azzal a másik nővel, talán kevésbé
udvarias Jüan Sebastian Unzagával, akivel nem messze az otthonától
találkozott. A férfi félreállt a kapuból, hogy Félicité bemehessen, s közben
a földet söpörte a kalapja, ahogy meghajolt előtte. A lány a tőle telhető
legnagyobb magabiztossággal viszonozta az üdvözlést, miközben
igyekezett úgy tenni, mintha nem is venné észre az arcát zavarában elöntő
pírt.
– Mademoiselle Lafargue – Félicité! Látnom kell magát, beszélnem kell
magával.
– Ugyan mi célból? – kérdezte a lány, és mosolyogni próbált.
– Szeretnék biztos lenni abban, hogy boldog, hogy ezt a…
megállapodást a barátommal nemcsak Morgan, hanem ön is akarta.
Félicité Pepére nézett.
– Igazán hízelgő az aggodalma, de nem tudom, mit válaszolhatnék a
kérdésére.
 – Az igazat! Ennyit talán csak kérhetek magától? Tegye meg, hogy vált
velem néhány szót négyszemközt.
Mielőtt még felelhetett volna, Pepe bólintott.
– Bocsánat, mademoiselle, magukra hagyom önöket. Ha szüksége van
rám, csak szóljon.
A férfi, akit Morgan Bastnak nevezett, megvárta, amíg a szolgáló
hallótávolságon kívül kerül, bár Pepe azért szem előtt maradt, és lecövekelt
a nyitott ajtó előtt, amely Lafargue-ék lépcsőházába vezetett. Jüan
Sebastian őszinte arccal fordult a lány felé.
– Hihetetlen számomra a maga pálfordulása, hiszen először megvetően
nyilatkozott a honfitársaimról, azután meg egyikükkel megosztotta az
ágyát. Csak arra tudok gondolni, hogy valami úton-módon megzsarolták.
– Ugyan már – válaszolta Félicité, majd könnyednek szánt nevetésben
tört ki. – Micsoda abszurd gondolat.
– Lehet, de én úgy éreztem, ön túl finom, túl méltóságteljes ahhoz,
hogy…
– Kérem – szakította félbe a lány hirtelen mozdulattal, majd elfordult a
férfitól.
– Többet nem mondok, mivel szemlátomást kényelmetlenül érinti önt a
téma. Akármi volt is tettének oka, tiszteletben tartom. Csak annyit
mondjon, tudok-e valamiben segíteni önnek.
– Nagyra értékelem az aggodalmát, de köszönöm, nem.
– Megértem. Tudom, hogy egyedül van, és nincs ön mellett férfi
hozzátartozó, aki megvédené. Kérem, jöjjön el hozzám, ha bármiféle
sérelem éri, ha szüksége van egy védelmezőre.
– Egy védelmezőre? – meredt rá a lány.
– Biztos lehet benne, Félicité, hogy mindig szeretettel és odaadással
ajánlom fel pártfogásomat.
– Ez… ez nagyon ritka, nagyon kivételes. Nem is tudom, mit feleljek
rá.
– Csak annyit, hogy beleegyezik.
– De, Unzaga hadnagy, nagyon valószínűtlen, hogy szükségem lenne
megváltoztatnom védelmezőm személyét.
– Soha nem lehet tudni. Vannak, akik azt mondják, hogy a sors, akár az
igazság, vak.
A férfi újra meghajolt, majd gyorsan távozott. Félicité zavartan
összevont szemöldökkel nézte, ahogy távolodik. Unzaga utolsó néhány
szava, sőt minden, amit és ahogyan mondott, baljósan visszhangzott a
fejében. Talán a férfi sejti, hogy állnak a dolgok közte és Morgan között?
Vagy csak nem hajlandó elhinni, hogy ő, Félicité szabad akaratából, vad
természetétől hajtva adta össze magát Morgannel? Ez mindegy, de azért
mégis jobb, ha a lány számol Jüan Sebastian Unzagával.
Morgan a szokottnál korábban tért haza. Levette kabátját, mellényét és
kardövét, amelyeket Pepe elvett tőle, majd leöblítette arcát, és csak ezután
lépett be a salle-ba, hogy csatlakozzék Félicitéhez. Egy üveg bor mellett
mesterkélt beszélgetést folytattak; a lány közben nagy pálmalegyezővel
legyezte magát, s így amellett, hogy felfrissítette kissé a levegőt, egyben
elrejtette az arcát, és a kezével is tudott mit csinálni. Morgan mintha
többször is átható tekintetet vetett volna rá, de közömbös dolgokról
beszélt, például a fegyver- és lőszerrakomány lerakodásáról, vagy azokról a
jelentésekről, amelyek a kalózok egyre gyakoribb támadásait sorolják az
öbölben, vagy arról, hogy kiraboltak néhány ültetvényest, aki éppen
hazafelé tartott azután, hogy letette a hűségesküt. Mindkettejüknek nagy
megkönnyebbülést jelentett, amikor a szolgálók bejelentették, hogy kész a
vacsora.
Az asztalra tett étel bőséges és nagyon ízletes volt, Félicité mégsem
érzett igazán kedvet az evéshez. Minden perccel nagyobb lett a feszültség
közte és Morgan között. A férfi arcán tűnődő kifejezés jelent meg; amikor
Pepe a desszertet kínálta, csak intett, hogy nem kér. A kezében tartott
borospohárral játszott, s közben figyelte, ahogy Félicité igyekszik
megmenteni a szakácsnő sodójának a becsületét. Többet nem tehetett,
mint hogy leerőszakolja a torkán az édes kotyvalékot. Amikor végre
sikerült lenyelnie a desszertet, félretolta a tányérját. Mintha ez valami jelzés
lett volna, Pepe odalépett, és elvette előle.
– Vigyek egy kávét önnek a salle-ba? – érdeklődött a szolgáló.
– Túl meleg van – rázta meg a fejét Félicité.
– Ahogy kívánja, mademoiselle. És ön, ezredes úr?
– Köszönöm, én sem kérek.
Morgan hangszíne elutasító volt. Megvárta, amíg a szolga kimegy a
szobából, majd masszírozni kezdte a vállát.
Félicité egy darabig nézte. Pepe gondosan ellátta a sebet, így ő néhány
napja már csak bekötözött állapotban láthatta az ezredes sebesülését.
Morgan mintha jobbnak látta volna, ha nem tulajdonít túlzott jelentőséget
a sérülésének, hátha az így jobban gyógyul. A lány megfelelőnek látta a
javulás ütemét, de ebben nem lehetett egészen biztos. Most pedig mielőtt
még visszafojthatta volna, kiszaladt a száján az aggódó kérdés:
 – Fáj a sebe?
A férfi arcára kiült a csodálkozás, ahogy Félicitére pillantott. Az ajkán
halvány mosoly jelent meg.
– Nem, de veszettül viszket. Azt hiszem, ideje, hogy kiszedjük a
varratokat.
– Biztosan nem okoz gondot.
– Nem, kivéve hogy Pepe mindig ideges az ilyen munkánál, és
bosszantóan ügyetlen.
– Én megcsinálom magának – mondta Félicité, de már meg is bánta az
ajánlatát, ezért hozzátette: – Persze, megértem, ha inkább nem kér belőle.
Morgan megrázta a fejét, és tekintetét a lányéba fúrta.
– Senkit sem ismerek, akivel szívesebben végeztetném el ezt a
műveletet.
A lány megkereste a varródobozát, majd a férfi hálószobájába mentek.
Morgan levetette az ingét, azután egy alacsony székre ült. Félicité elővette
az ollót. A férfi elé állt, mély lélegzetet vett, majd előrehajolt, hogy
eltávolítsa a kötést. Alig kezdett neki, máris a derekán érezte Morgan kezét,
a férfi ezúttal csak közelebb húzta őt magához, két hosszú lába közé.
Félicité lassú, egyenletes mozdulatokkal fejtette le a kötés rétegeit, s
közben óvatosan, hogy a bőrt meg ne karcolja, kisollója hegyét
alácsúsztatta. A kötés végül lejött, felfedve a vágás hosszú, lilás vonalát.
Szépen begyógyult már, s tiszta var borította, amelyben jól látszottak a
fekete cérnával ejtett öltések. A lány egyik kezét Morgan ép vállára
helyezte, majd a kötést a kis asztalkára tette. Eközben ruhája alatt duzzadó
kerek melle a férfi arcához ért, mire Félicité gyorsan visszahúzódott.
A férfi szeme csillogott, ahogy felnézett rá, s ugyanakkor valami tűnődő
kifejezés is megjelent benne. Hüvelykujjával megsimogatta a lány vékony
derekát, keze végigcsúszott a halcsontos fűzőn, majd széttárta ujjait a
széles turnűrökön, amelyek a csípőjén tartották a szoknyákat.
– Miért hordanak a nők ilyen holmikat? – kérdezte tűnődőn.
– Mert ez a divat.
– Úgy érti, mert egy előkelő hölgy, akinek egész estét betöltő feneke
van, úgy határozott, hogy a többi nő sem festhet jobban nála, ezért
mindkét oldalon ekkora kosarakat kell cipelnie, mint egy lónak?
– Hogy maga milyen finom jelzőket tud használni! Nagyon köszönöm.
– Ó, tudom én jól, hogy maga sokkal karcsúbb – biztosította a férfi, és
felnevetett. – Csak azon csodálkozom, mennyire meg tudja változtatni az
alakját egy ruha.
 – Jobban tetszene magának, ha egész nap a hálóingemet hordanám?
Vagy térdnadrágot viselnék, mint egy férfi?
– Nagyon érdekesnek találnám. Sokkal jobban tetszett magán az a ruha,
amelyet a jelmezbálra vett fel. Ha pedig már az került szóba, hogy mi
tetszene nekem…
– Azt pontosan tudom – vágott közbe Félicité élesen. – Akkor lenne a
legboldogabb, ha meztelenül járnék-kelnék.
Morgan ujjai ismét a lány derekát összeszorító fűzőre siklottak.
– El kell ismernem, hogy ez sokkal kellemesebb lenne.
Érintésétől és hangszínétől valami várakozó remegés futott át a lányon.
Igyekezett nem venni róla tudomást, és arra összpontosított, hogy az olló
hegyét a seb széleit összefogó selyemfonal alá dugja, elvágja a csomót,
majd kihúzza a szálat.
A férfi hosszú másodpercekig figyelte Félicité ügyes mozdulatait.
Amikor már csak két öltés maradt hátra, gyors pillantást vetett rá.
– Úgy hallottam, ma délután beszélt Basttal.
– Ha jól sejtem, ezt Pepe árulta el önnek?
Félicité hirtelen, éles mozdulattal vágta el a cérnát.
– Igen, ő.
A férfi kétkedő pillantást vetett Félicité ujjaira, amelyek a vállára
kulcsolódtak, miközben a cérnával bajlódott.
– Senki sem kémkedett maga után. Csak arról van szó, hogy Pepe
számára szokatlannak tűnt ez a találkozás, és úgy gondolta, hogy engem
érdekelne.
– Azt is elmondta, hogy találkoztam Pere Dagobert-rel, aki a jezsuita
pappal, Pere Antonióval sétált, nem messze a kaszárnyától, és velük is
szóba elegyedtem?
– Nem említette, sőt azt sem árulta el, mit mondott magának Bast, ami
olyan fontos volt, hogy az utcán kellett elrebegnie, ahelyett hogy látogatást
tett volna önnél, mint az egy intelligens embertől elvárható.
– Ó, semmi kivetnivalót nem lehet találni abban a beszélgetésben, erről
biztosíthatom! Valószínűleg sokkal erkölcsösebb volt, mint a maga
társalgása a káprázatos La Palomával.
Morgan megdöbbentően nyugodtan, rezzenéstelen arccal ült tovább,
miközben Félicité idegesen vágta el az utolsó öltést.
– Ki mondta ezt magának?
– Senki. Láttam.
– Szóval ki kémkedett ki után?
 – Én ugyan nem kémkedtem, – kiáltott fel a lány, és az asztalra dobta az
ollót, mely hangos csattanással esett le. –Hazafelé sétáltam a börtönből,
amikor véletlenül észrevettem magát azzal a nővel.
Összeszorított szájjal, dühösen néztek farkasszemet egymással. Félicité
gyors mozdulatot tett, mintha el akarna lépni a férfi elől, de ő még
erősebben szorította, szinte odaszögezte a lányt. Félicité méltóságán
alulinak tartotta, hogy dulakodni kezdjen, ezért mozdulatlan maradt, bár
barna szemében még több neheztelés jelent meg.
Morgan hirtelen bólintott.
– Rendben van, maga győzött. Ha én elmondok magának mindent
Isabelláról, maga is megtenné, hogy elárulja, mit akart Bast?
– Engem egyáltalán nem érdekel, kivel beszélgetett.
– Ebben biztos vagyok. Akkor hát…
– De azért meghallgatom – tette hozzá a lány sietve mivel igazán
rendkívülinek látszik az a nő.
– Rendkívüli is – felelte a férfi mosolyogva, bár a hangja szárazon
csengett. A szorítása engedett valamelyest, miközben beszélni kezdett. – A
hölgy Maureen Elizabeth O'Connell néven született Írországban. Apja
gazdaember volt, lovakat tenyésztett, díjnyertes csődörei voltak. Amikor
Maureen betöltötte a tizenharmadik évét, egy középkorú spanyol ment el
hozzájuk, megnézni a kancákat. Vett belőlük egyet-kettőt, és megvette a
lótenyésztő lányát is. Madridba vitte, ahol öt évig bezárva tartotta, kicsi
galambjának nevezte, és különböző dolgokra tanította, amelyek egy része
hasznosnak bizonyult a fiatal lány számára, jó része viszont nem. Amikor
meghalt a felesége, a férfi elvette a fiatal Maureent, akiből Isabella de
Herrara, Talavera márkiné lett. Nyolc év múlva meghalt a márki is. Mivel
nem voltak örökösei, sem gyermekei az előző házasságából, minden
vagyonát a felesége örökölte.
– Egyáltalán nem látszik írnek – jegyezte meg Félicité, amikor Morgan
pillanatnyi szünetet tartott.
– Valóban nem. Minden ízében spanyol nemesasszony, mert
voltaképpen az is. A márki addig erősködött, míg végül az udvarban is
elfogadták. Mindenhová magával vitte az asszonyt, megtanította neki,
hogyan kell irányítani a birtokot, hogyan kell lovagolni, lőni és vívni. Nem
tudatosan, de ezzel arra is felkészítette a feleségét, hogy függetlenül tudjon
élni az ő halála után. La Paloma számára ugyanis nem léteznek szabályok,
csak a sajátjai.
 – Azt akarja mondani, hogy… hogy nem törődik a konvenciókkal, hogy
erkölcstelen?
– Nem, ez nem igaz. Nem tudok róla, hogy aljas, gonosz dolgot
cselekedett volna, márpedig gyerekkorunk óta ismerjük egymást, hiszen
apáink földje szomszédos volt. Másrészt viszont sok férfit ismert, és nem
éppen szenthez illő életmódot folytatott.
Félicité lesütött szempillák alól nézett Morganre. Abból, amit a férfi
mondott, nem lehetett arra következtetni, hogy valaha köze lett volna
ahhoz az asszonyhoz, vagy netán most lenne. De Félicitét persze csak a
puszta kíváncsiság hajtotta.
– Értem – mondta. – Tehát amit láttam, az csupán két gyerekkori
játszópajtás találkozása volt?
– így is mondhatnánk. Most maga következik.
Félicité elnézett a férfi mellett. Lassan, vonakodva kezdett bele a
mondókájába.
– Bast csak a boldogságom miatt aggódott. Úgy tűnt fel neki, hogy…
hogy maga meg én nagyon hamar kerültünk közeli kapcsolatba, és ezt a
jelen körülmények között, főleg, mert apámat bebörtönözték, furcsának
találta. Próbáltam meggyőzni, de nem vagyok benne biztos, hogy elhitte,
amit mondtam.
– Miért? Miből gondolja?
– Mert volt olyan kedves, és felajánlotta a pártfogását arra az esetre, ha
netán úgy döntök, hogy megválók a magáétól.
Morgan káromkodni kezdett. Egyre jobban szorította Félicité derekát,
míg végül a lány felkiáltott fájdalmában. Erre elengedte.
– Sajnálom – mondta rekedten. – És azt is, hogy el kellett viselnie ezt a
sértést.
– Bast nem sértett meg – felelte a lány, és felvetette a fejét. – Sőt inkább
meghatott a gondosságával.
– Igazán? Kezdem úgy látni, hogy lassan ki kell találnom valamit
Unzaga hadnaggyal kapcsolatban.
– Hogy érti ezt?
– Azt hiszem, nyugodtan üldözhetne csempészeket a mocsaras
vidékeken.
– Nem bánhat így vele – mondta a lány bizonytalanul, miközben a férfi
sötétzöld szemét nézte.
– Miért ne? Ott is legalább olyan hasznossá teheti magát, mint máshol.
– De… de hát maga a barátja!
 – Valóban. De mindennek van határa. Senkivel sem osztozom magán,
Félicité, sem testi, sem szellemi értelemben.
– Nem ellenőrizheti a gondolataimat – vetette oda Félicité, és el akart
lépni a férfi mellől.
Morgan keze azonban rögtön a derekára kulcsolódott, és olyan erővel
rántotta meg, hogy az ölébe esett. Két tenyere közé fogta a lány arcát, a
tekintete Félicité szétnyílt ajkára tapadt, majd barna szemére vándorolt.
– Nem? – kérdezte halkan, majd száját az övére tapasztotta.
Az összeesküvők ügyének tárgyalása szeptember utolján kezdődött. Az
elnöklő bírák meglátogatták a foglyokat cellájukban, és kifaggatták őket.
Újra és újra végigkérdezték viselkedésük és tetteik minden apró
mozzanatát, kezdve Ulloa New Orleansba érkezésétől egészen 1768.
október 28-ig, a lázadás kitörésének dicstelen napjáig, és minden kiejtett
szót gondosan feljegyeztek. Végül elégedetten távoztak. Azután titkos
szobákban meghallgatták a tanúk vallomását a gyanúsítottak ellen.
Emberenként két tanút kellett előállítani a következő vádlottak ügyében:
Nicholas Chauvin de Lafréniére, aki a francia uralom alatt volt főügyész;
Jean-Baptiste Noyan, Bienville unokaöccse és Lafréniére veje; Pierre
Caresse és Pierre Marquis, mindketten ültetvényesek; azonkívül egy
vagyonos kereskedő, Joseph Milhet. Tanúk sorakoztak fel, hogy vallomást
tegyenek Joseph Petit, Balthasar Masan, Julién Jerome Doucat, Pierre
Hardy de Boisblanc, Jean Milhet, Pierre Poupet, és végül Olivier Lafargue
ügyében is.
Ez idő alatt a vádlottak egyszer sem jelentek meg a bíróság előtt, nem
láthatták azokat, akik vallomást tesznek ellenük. Igaz, ez nem számított
különösebben. Annyira közismert volt, amit tettek, hogy teljesen hiábavaló
lett volna tagadni. A tizenkét ember legtöbbje büszkén ismerte el a
szervezkedésben játszott szerepét. Védekezésül azt hozták fel, hogy abban
az időben, amikor elkövették tettüket, még franciák voltak, tehát nem
tartoztak követni a spanyol törvényeket. Azzal is alátámasztották
ártatlanságukat, hogy rámutattak, Ulloa hivatalosan nem vette át a
gyarmatot, és rövid ott-tartózkodása alatt nem mutatta be megbízólevelét.
Ők maguk akkor még nem tettek hűségesküt Spanyolország királyának, így
még
Franciaországnak tartoztak hűséggel, és csupán az O'Reilly
megérkezését követő ünnepélyes ceremónia végeztével váltak hivatalosan
is spanyol állampolgárokká.
 A könnyedség, amellyel Morgan korábban a Félicité szájából elhangzott
érveket is ízekre szedte, neheztelést szült a hallgatóság körében. Akármit
mondanak is, a foglyok a spanyol hatóságok kezében vannak, s ha nem
ismerik el a vádlottak védekezését, és a saját törvényeik szerint ítélkeznek,
ugyan ki mond majd ellent nekik?
A spanyol korona részéről eljáró főügyészt Don Félix del Reynek
hívták, és korábban Santo Domingo és Mexikó királyi udvaraiban
dolgozott. A jelentések szerint nagyon befolyásos ember volt. Azt
rebesgették, felségárulással akarja megvádolni a tizenkét embert, XI.
Alfonz bűnvádi törvénye értelmében, amely a törvénykönyv első cikkelye
hetedik törvényének első paragrafusát alkotta. Ez a törvény a
halálbüntetést és a vagyonelkobzást mondta ki azokra, akik lázadást
szítanak a király vagy az állam ellen, avagy szabadságuk és jogaik
megőrzése ürügyén fegyvert fognak; valamint azokra, akik a lázadóknak
bármiféle segítséget nyújtanak. Az igazságszolgáltatás, jelentette ki az
ügyész, gyors és biztos lesz.
De azért csak teltek a napok és a hetek. A foglyok sorsa felől némi
remény ébredt, amikor Braud, az udvari nyomdász megesküdött, hogy a
főhadbiztostól, Foucault-tól kapott utasítás értelmében cselekedett, amikor
kinyomtatta a röplapokat. Mivel pedig be tudta mutatni az aláírt parancsot,
szabadon engedték. Ami Foucault-t illeti, rendületlenül megtagadta, hogy
válaszoljon a bírák, Aubry volt kormányzó vagy az O'Reilly által feltett
kérdésekre, és követelte, hogy Franciaországban tárgyalják az ügyét. A
szóbeszéd szerint teljesítik kívánságát, egy hajó már várja, hogy
hazaszállíthassa az anyaországba. Ha a többi vádlottal is ilyen elnézően
bánnak majd, akkor nincs ok aggodalomra.
Azok a napok nagyon viharosak voltak. Az öböl felől fekete felhőket
hozott a szél, meleg eső esett, ingoványos területté változtatva az utcákat,
és teljesen lehangolva a lakosokat. Sok hajó nem ért partot. A veszteségek
nagy részét a szeszélyes szelek és a Karib-tenger játékos áramlatainak
számlájára írták, de a megmenekült tengerészek a meleg, kék vizek
könyörtelen fosztogatóiról meséltek. Különösen egy hajó ragadta meg a
gyarmatlakók képzeletét. Vörös zászló alatt hajózott, rajta egy madár
koponyát tartott a karmai között, és Holló volt a neve. Azt beszélték,
kérges szívű kalózok tulajdona, és valamelyik trópusi város kikötőjéből
érkezett. A kapitányuk senkinek sem kegyelmezett. Azok a férfiak, akik
vele együtt hajóztak, nem sokat árultak el abból, mit láttak, amikor a
kalózhajó elfogott egy kereskedőhajót, de azt rebesgették, hogy a nőket
durván megerőszakolták, a gyerekeket elszakították anyjuktól, a férfiakat
pedig a vízbe dobták, a halak prédájául.
Félicité kilépett a konyha alacsony ajtaján, és a felhős égre nézett. Egy
szélfuvallat nehéz esőcseppeket fújt le a fekete gumifa szétterülő ágairól. A
levelek közt már akadt egy-két piros színű is. Közeledett az ősz. A reggelek
hűvösebbek voltak a folytonos esők nélkül is, bár délre még mindig
felmelegedett az idő. Néhány hétig még nem kell begyújtani, hacsak azért
nem, hogy elűzzék a bőfdaraboki a és vászonneműre telepedő szürke
penészt.
Estefelé elállt az eső. Örömteli haladék volt, bár az ég szürkésfehér
színe nem sok reményt hagyott arra, hogy most már beköszönt a jobb idő.
Félicité halkan felsóhajtott, majd a lépcsőházba nyíló ajtóhoz lépett.
– Mademoiselle, a gyógyteája.
Ashanti sietett utána, kezében egy gőzölgő sötét folyadékkal teli csésze.
Félicité grimaszt vágott. A szobalánya által naponta főzött kotyvalék eddig
még megtette a hatását. Egyszer sem maradt ki a vérzése.
A szobalány elégedetten nézte, ahogy Félicité inni kezd a csészéből.
– Nemsokára hazajön az ezredes.
A lány minden lelkesedés nélkül bólintott.
– Biztosan ízleni fog neki a marhahúsfiié, meg a rákleves és az
osztrigapástétom.
– Nagyon remélem, mivel a délután java részét a konyhában töltöttük.
– Eldöntötte már, miről beszélget majd vele vacsora közben?
– Egyre nehezebb olyan témát találni, amelyből nem kerekedik vita. A
francia művészetet, a francia bort és a francia irodalmat már kimerítettük.
A francia színházat az ezredes túl frivolnak találja, a francia opera még
valahogy megjárja, de…
– Mon Dieu – szólt közbe Ashanti, és fanyar mosollyal megrázta a fejét.
– Ráadásul ön legtöbbször franciául beszél, és nem az ezredes úr
anyanyelvén.
– így van – ismerte el Félicité.
– Akkor mégiscsak haladunk.
– Némiképp, de napról napra jobban aggaszt, vajon nem értelmetlen-e
ez a kampány, amelyet folytatunk.
– Hogy mondhat ilyet, mademoiselle, ha O'Reilly helyettese egyre
jobban csodálja a franciák alkotásait?
 – Lehet, hogy elismeri életmódunk könnyedségét és báját, de kétlem,
hogy ez befolyásolná az ítéletét, illetve a véleményét arról, amit a
kötelességének gondol.
– Talán igaza van, mademoiselle, de mégiscsak meg kell próbálnunk. A
legtöbb férfi számára a gyomor, az agy és a test élvezetei mindennél többet
érnek.
– Az ezredes azonban nem olyan, mint a legtöbb férfi.
– Ebben igaza van – értett egyet Ashanti.
– Akárhogy van is – folytatta Félicité –, azt megígérte, hogy minden
tőle telhetőt megtesz apámért.
– De azért ő is szívesebben teljesíti az ígéretét, ha az érzékeit kielégítjük.
Meg aztán, hosszú napokat, hónapokat és éveket kell majd elviselnünk
spanyol helytartóink uralma alatt. Mindenkinek könnyebb lesz, ha a
spanyolok megtanulják lassabban élni az életüket, megtanulják, hogy ne
maradjanak kint a tűző napon, inkább élvezzék az életet, mintsem arra
akarjanak rávenni bennünket, hogy a déli rekkenő hőségben imádkozzunk
a lelkünk üdvéért, és durcásan lebiggyesztett ajakkal igyekezzünk a
mennyország közelébe kerülni.
A konyhából a szakácsnő kiáltott ki Ashantinak, aki előbb pukedlizett,
és csak utána szaladt be. Félicité egy darabig még maradt, és nagyokat
kortyolt a teájából. Ashanti néha úgy beszélt, mintha a Morgan
McCormack és közte szövődött kapcsolat örökké tartana. De ez
lehetetlennek látszott, még ha a szolgáló vágyott is rá. Hamarosan vége a
tárgyalásnak, és kiderül, milyen sors vár Félicité apjára. Akármi lesz is,
kevés rá a remény, hogy megtarthatja a vagyonát. A legtöbbet ígérő
vevőnek adják majd el a házát. Neki pedig el kell költöznie, el kell hagynia
az otthonát, ahol született, ahol az egész életét töltötte. Addigra
valószínűleg Morgan is belefárad majd ebbe a kapcsolatba, és örül, ha
megunt szeretőjét szélnek eresztheti. Félicité nem tudta, mit fog akkor
csinálni, miből fog megélni, s honnan vesz rá pénzt, hogy magának és
apjának táplálékot szerezzen. Egyelőre igyekezett minél kevesebbet
gondolni erre, és csupán a tárgyalás végkimenetele miatt aggódott.
Legoptimistább pillanataiban lehetségesnek tűnt fel előtte, hogy Morgan
közbenjárására szabadon engedik az apját, és letörlik nevéről az árulás
szégyenfoltját. Akkor Olivier Lafargue hazatérhet, Morgan elmegy, és
minden úgy lesz, mint azelőtt. Vigasztaló elképzelés volt ez, bár elég
valószínűtlen.
 Félicité a kezében tartott csészére nézett. Ashanti főzetével, amelyet
mindig Morgan távollétében ivott meg, legalább lehetősége nyílt rá, hogy
valamelyest irányítsa teste funkcióit, melyek máskülönben a végzetét
okozhatnák. Így viszont nem születik majd gyermeke, akit a jövőben
túszként lehetne felhasználni. A lány hirtelen felhajtotta a maradék teát,
majd az ajtó mellett álló konyhaasztalra rakta a csészét, és továbbsétált.
Az este közeledtével, főleg pedig a felhős idő miatt az emeleti
szobákban már elég sötét volt. Félicité fekete árnyat látott mozdulni a salle
végében lévő ajtófüggönynél, erre hirtelen megállt. A szíve a torkában
dobogott. Ahogy Morgan megfordult, halványpiros fény villant
egyenruhája kabátján.
– Ó, maga az – sóhajtott Félicité, és kezét a torkához kapta.
– Miért, kit várt? – kérdezte a férfi közömbösen, szokásos csipkelődése
nélkül.
– Senkit. Csak… nem tudtam, hogy itthon van.
– Nagyon elfoglalt volt az előbb a konyha előtt, ezért nem láttam
értelmét, hogy megzavarjam. Ez a szó, hogy itthon, viszont nyilván csak
nyelvbotlás volt, ugye? Lehet, hogy magának otthona ez a ház, de
bizonyára nem gondolja úgy, hogy ez az én otthonom is.
– Én… én úgy hiszem, Írországban van az ön otthona.
Morgan megemelte széles vállát.
– Már nem. Anyám sok éve halott; apámat arra kényszerítették, hogy
adja el a földet, mely már generációk óta a családunké. Amikor pedig
néhány hónapja egy angol lord a tulajdonos büszkeségével végiglovagolt a
földjén, nos, az a sírba vitte őt. Él valahol egy bátyám és egy húgom, de
isten tudja, hol. Lehet, hogy ők is halottak már.
– Nem tudtam.
A férfi hangja élesen csengett.
– Sok mindent nem tud még rólam.
– Lehet, de feltételezem, hogy mint hivatásos katona, nem sokáig
tartózkodik ebben a házban, vagy éppen Louisianában.
Szerette volna látni Morgan arcát, ahogy a férfi félig elfordult tőle, de
csak a körvonalait tudta kivenni a félhomályban.
– Miből gondolja?
– O'Reilly kormányzó alapos munkát végzett, amikor leigázta New
Orleans polgárait, amikor újraszervezte a törvénykezés rendszerét,
népszámlálási biztosokat küldött ki, hogy megtudja a lakosok számát, és
megalapította a spanyol tisztviselői rendszert, amely szerint ma már egy
civil kormányzó is nyugodtan betöltheti azt a posztot, amelyet ő. Semmi
kétség nem merülhet fel afelől, hogy Spanyolország királya máshol is
biztosít munkát számára, és ezzel együtt az ön számára is.
– Amit mond, az igaz lehet, de én nem vagyok benne olyan biztos,
hogy követem O'Reillyt.
– Nem követi őt? De miért nem?
– A kormányzót felhatalmazták, hogy ezertől ötezer arpentig terjedő
nagyságú szűzföldparcellákat adományozzon bárkinek, aki hajlandó
megművelni, és később építkezni rajta. Ezt a rendelkezést még azelőtt
hozták, hogy O'Reilly elindult Spanyolországból. Elsősorban ez a
lehetőség hozott engem ide.
– Bárki megszerezheti ezt a földet?
– Bárki, aki érdemesnek bizonyul rá.
– Vagyis O'Reilly bármelyik követője, bármelyik spanyol, bárki, akinek
van pénze? Ezt jelenti az, hogy érdemes?
– A föld nem eladó, ha erre céloz – felelte a férfi valamivel ridegebben.
Félicité hirtelen elfordult.
– Hát persze hogy nem. Ezt a visszaélést csak a franciák tudják
elkövetni.
– Én nem ezt mondtam – tiltakozott Morgan bágyadtan.
– Nem kellett kimondania. A szigorú és vallásos spanyolok szerint
minden francia bűnöző, ó, igen, főleg a csempészek és a kalózok. Csupán
azt nem veszi figyelembe, hogy a spanyol törvények miatt van ez így, és
azért, mert az arrogáns spanyolok nem hajlandók megérteni, mit is jelent
Louisianá-ban élni.
– Igaza van.
Félicité, akit dühkitörése közben félbeszakítottak, a férfira meredt.
– Mit mondott?
– Azt mondtam, igaza van, legalábbis abban, ami a csempészetet és a
kalózokat illeti. Nagyon szemellenzősek azok a spanyol törvények, amelyek
elvárják, hogy a gyarmatok csak spanyol hajókon behozott spanyol árukkal
kereskedjenek. A monopólium miatt a gyarmati lakosoknak magas árat kell
fizetniük gyenge minőségű áruért, ugyanakkor elképzelhetetlenül alacsony
összegeket kapnak exportra szánt szőrméjükért, nyersfájukért, indigójukért
és festékanyagukért. Franciaország is ugyanezt a politikát űzte, de legalább
nem hajtotta végre ilyen szigorúan a törvényeit. Spanyolország az utóbbi
három-négy évben engedett valamit más gyarmatokon gyakorolt politikája
szigorúságából, de sok időbe telik még, míg Louisianában is olyan lesz a
helyzet, hogy ezt megengedheti magának. Igaz, hogy O'Reilly sikerként
könyvelheti el az illegális kereskedelmi útvonalak megszüntetését,
ugyanakkor azonban számolnia kell a csempészet és a kalózkodás
ugrásszerű növekedésével.
– Csak nem a nagy O'Reillyt kritizálja! Nem hiszek a fülemnek!
Nem is az volt a legfontosabb, hogy Morgan megismételte, amit ő már
amúgy is tudott, hanem az, hogy egyáltalán beismerte ezt a tévedést.
– Nem a tetteit kritizálom; mint arra már korábban rámutattam, ő is
csak az utasításokat követi. De az eredménnyel nem érthetek egyet.
– Úgy látom, nincs is más dolga, mint hogy behívjon néhány őrjáratot,
és ne legyen túl kreatív.
– Sajnos, ez nincs benne a szabályzatában. Neki az a kötelessége, hogy
minél hamarabb és minél hathatósabban végrehajtsa az utasításait.
– Vettem észre – jegyezte meg Félicité metsző hangon. –Nem számít
neki, hogy emberek élete is kockán forog.
Csönd szállt a szobára, s egyre sűrűbbé, fojtogatóbbá vált. Morgan mély
lélegzetet vett, majd lassan kiengedte a levegőt.
– A legfőbb ügyész, Don Félix del Rey tábornok ma felolvasta a
vádiratot.
– Ez azt jelentené – kérdezte Félicité, a maga számára is különösnek
ható hangon –, hogy a tárgyalásnak vége?
– Voltaképpen igen. A bírák még meghallgatják a védőügyvédek utolsó
érveit. Mivel ez úgyis csak a megismétlése az eddig hallottaknak, ezért nem
tart sokáig. A bíróság azután meghozza határozatát.
– Mikor… mikor tudhatjuk meg az ítéletet?
– Néhány nap, három vagy négy nap múlva.
– Nem sok kétségünk lehet afelől, hogy az ítélet az lesz: „bűnös”?
– Én… – kezdte a férfi, aztán elhallgatott, majd hirtelen így szólt: –
Nem.
– Mi fog történni? A többiekkel, úgy értem.
Morgan gyors pillantást vetett a lányra, mintha meglepné, hogy az apja
sorsában már biztos.
– Ez O'Reillytől függ. Övé a végső szó az ítéleteket illetően.
– Azt mondják, mindegyik vádlottat fel akarja akasztatni, hogy ezzel
példával szolgáljon.
– Lehet. Nem tudom.
 – Nem tudja, vagy csak nem akarja tudni? – Amikor a férfi nem
válaszolt, a lány odaállt mellé, az ajtó másik oldalára. Ujjaival a függönyt
markolászta, úgy kérdezte: – Miért? Miért?
– Félicité – kezdte a férfi, rá nem jellemző tétovasággal.
– Ó, csak ne magyarázza! Ismerem én jól az okokat, de nem számít.
Annyira ostoba dolog így kioltani emberek életét, és közönséges
tolvajokként meg gyilkosokként bánni tisztességes polgárokkal. Attól, hogy
egy cselekedetnek van oka, az még nem feltétlenül helyes is.
– Nem, de ön mégsem veti meg az öbölben tevékenykedő
csempészeket és kalózokat, csak mert bűntetteiknek kemény gazdasági
magyarázata van.
– De attól még nem bocsátom meg nekik, amit tesznek. Ha azonban
férfi lennék, nem tudnék ellenállni a kísértésnek, hogy meg ne támadjak
egy, az Újvilágból lopott holmival megrakodott spanyol hajót.
– Legalább őszinte.
A férfi hangjából kicsendülő nevetés felbátorította Félicitét.
– Ami a bebörtönzötteket illeti, nem gondolja, hogy Károly király
jobban odafigyelne az ügyükre, ha O'Reilly küldene neki egy jelentést,
amelyben azt javasolná, kegyelmezzenek meg nekik, mivel a gyarmaton
már nincsenek zavargások, s a város lakosai is együttműködnek a
katonákkal? Hátha akkor megváltozna az utasítása?
– Arra céloz, hogy ezzel a javaslattal álljak a kormányzó elé?
– Nem értem, miért ne tehetné meg.
– Semmi értelme nem lenne – felelte Morgan tompán.
– Hogy mondhat ilyet, ha még meg sem próbálta?
– Megpróbáltam, mint ahogy a sok zokogó anya, feleség, higgadt
kereskedő és aggódó pap is. O'Reilly azonban senkinek a javaslatát nem
volt hajlandó fontolóra venni. Egy tábornok nem kérdőjelezheti meg
utasításait, melyeket egyenesen a királytól kap, még akkor sem, ha egyszer
ő mentette meg őfelsége életét egy madridi utcai lázadás során. A királyi
hatalom ritkán változtatja meg a véleményét, még akkor is, ha kiderül,
hogy tévedett.
Félicité meglepett tekintetet vetett a férfira. Mi történhetett, ami ennyire
meglágyította a szívét? Talán az ő és Ashanti erőfeszítéseinek hatására
ébredt fel benne a rokonszenv és együttérzés Louisiana lakosainak ügye
iránt? Félicité rengeteg energiát ölt ebbe a vállalkozásba, épp ezért
nevetségesnek érezte, hogy valami különös oknál fogva azt reméli,
mégsem erről van szó.
 – Miért mondja ezt? – kérdezte. – Miért nem védi most már a
parancsnokát?
– Több oka is van – felelte Morgan, és az erkélyt nézte az egyre
sűrűsödő sötétségben. – Azoknak az embereknek, akik a nemzetközi
jognak ebbe a csapdájába kerültek, több eszük is lehetett volna. Mégis,
amikor megnézzük, hogyan éltek, s mennyire ragaszkodtak őshazájuk
szokásaihoz, dacára annak, hogy alig tudtak megélni, könnyű belátni, hogy
nemzeti hovatartozásuk kérdése erős érzéseket keltett bennük. Ha itt van
az ember, olyan messzinek tűnik Európa minden büszkeségével, civilizált
vívmányaival, osztálytársadalmával, birtokaival, pompájával és
hitványságával együtt. Az ott érvényes törvények egy gyarmatot
megfojtanának, nem fejlesztenék, inkább elvágnák az ütőereit. Itt egy
nemesi cím és a vele járó kiváltságok semmit sem érnek. Itt az izmok és a
csavaros észjárás számít, valamint az erős akarat és a hit. Nem nehéz
belátni, hogy az ezekkel a tulajdonságokkal bíró emberek összetartanak, és
előnyt kovácsolnak szövetségükből. Egy teljesen idegen országban, szinte
másik világban, mint itt is, a szabadság utáni vágy és az az igény, hogy az
emberek a saját érvényesülésük érdekében kormányozhassák magukat,
szinte természetesnek tűnik – mint ahogy az Óvilág részéről is
természetes, hogy ezt minden eszközzel igyekszik megakadályozni. Lehet,
hogy egy időre sikerült levernünk a lázadást, de nem tudom, meddig tart a
nyugalom. Addig, míg az emberekben, itt vagy egy másik gyarmaton, újra
fel nem támad ez a vágy.
– Értem. Mint jövendő földtulajdonos kezdi felismerni azokat a
problémákat, amelyekkel mi már évek óta küzdünk.
– Ebben lehet némi igazság – ismerte el a férfi. – De mindazt a
gyötrelmet és kínt is alkalmam volt látni, amelyet ezeknek az embereknek a
letartóztatása jelentett a… a szeretteik számára. Néha, amikor egész nap
feleségeket, anyákat, lányokat, fiakat, nagybácsikat, nagynéniket,
unokatestvéreket, unokahúgokat, unokaöcsöket, nagyszülőket, sőt
keresztszülőket és keresztgyerekeket látok könyörögni a kormányzó
házában, az az érzésem támad, mintha az egész kolónia egyetlen nagy,
lüktető fájdalommá vált volna.
– Morgan – kezdte a lány, de a férfi hajthatatlanul folytatta.
– Mindnyájan érezzük ezt, minden férfi, aki Spanyolország száraz,
éhező vidékeiről érkezett, minden hitvány zsoldos, a földnek akármelyik
isten háta mögötti zugából jött is, de az a legrosszabb az egészben, hogy
nem tehetünk semmit.
 Félicité a férfihoz lépett, és kezét a karjára tette. Morgan magához húzta
a lányt, és szenvedélytelenül magához ölelte, de ez most nem volt más,
csak menedék a szüntelen félelmek közepette. Félicité fejét a férfi kemény
mellkasára hajtotta, behunyta a szemét, és az erős karokban furcsa módon
zavartnak, de elégedettnek érezte magát.
***
Négy nap múlva, 1769. október 24-én, végigfutott a városon a hír, hogy
a spanyolok most fogják kihirdetni az ítéletet. A határozatot O'Reilly írja
alá és olvassa fel, majd nyomban ezután közli a végrehajtandó ítéleteket is,
feltéve ha lesz ilyen. Ez az utolsó kivétel csupán patetikus igazolása volt
annak, hogy a spanyol törvénykezés igazságos.
Félicité egész délelőtt térden állva imádkozott a Szent Lajos-
templomban. Nem volt egyedül. A fogadalmi gyertyák pislákoló fényében
sok lehajtott fejet lehetett látni; a rózsafüzérek csilingelése hangosnak
hatott a nagy csöndben. A fából faragott Krisztus nézett le rájuk a
keresztről; arca eltorzult a szenvedéstől, de a tekintete higgadt derűt
sugárzott.
Félicité nem most járt itt először, és nem először maradt addig, míg
meg nem fájdult a térde. Az viszont most először történt meg vele, hogy
nem talált vigasztalást. S bár hálás volt Pére Dagobert áldásáért és halk,
bátorító szavaiért, ezek nem tudtak keresztülhatolni rettegésének ködén.
Fején a batiszt és csipke főkötővel, kezében az olvasóval elindult
hazafelé. A spanyol katonák mindenütt ott voltak. Az egyik keresztutcából
egy őrjárat bukkant elő, elhaladt előtte, majd két tiszt állt félre az útjából.
Bár látszólag céltalanul őgyelegtek, azért éles tekintettel néztek körbe.
Félicité rájuk pillantott, és Jüan Sebastian Unzaga meg az általa felajánlott
segítség jutott az eszébe. Csak egyszer látta azóta a spanyol katonát, akkor
is messziről, de sem tiszt, sem közlegény nem zaklatta ezalatt. Lassan
megértette, hogy ez azért van, mert hivatalosan is elismerik, hogy ő
McCormack ezredes szeretője. Ahogy O'Reilly egyre jobban kezébe
kaparintotta a várost, s a tárgyalás közeledtével egyre nőtt a befolyása,
helyettesének is egyre növekedett az ázsiója. Nem akadt már kereskedő,
ültetvényes vagy piaci árus, aki meg merte volna sérteni azzal, hogy az
ágyasát pocskondiázza. Félicitének ugyanakkor továbbra sem volt könnyű
végigmennie az utcán, mert most is jéghideg tekintetet vetettek rá
honfitársai, s ő attól félt, hogy éppen azoknak a támogatását és megértését
veszíti el, akik sanyarú sorsában osztoztak. Morgan mindettől nem tudta
megóvni őt, bár a lány időnként arra következtetett a hangszínéből, hogy a
férfi tudja, milyen egyedül érzi magát, és azt is, hogy mi okozza ezt.
Amikor hazaért, Ashanti a konyhában volt. Hallotta, hogy a
szakácsnővel pöröl, így próbálja levezetni a várakozás miatti feszültségét.
Nehéz léptekkel ment fel a lépcsőn. Kinyitotta az ajtót, levette a kendőjét,
és a salle-on át a szobájába ment. Összehajtotta a kendőt, majd a
rózsafüzérrel együtt elrakta a szekrénybe, azután a kifényesített acéltükör
előtt visszadugta a kontyába az elszabadult hajfürtöket. Még mindig előre
volt hajtva a feje, és egy csattal próbálta visszatűzni az egyik rakoncátlan
tincset, s közben az ajtó felé fordult. Bemegy a többiekhez a konyhába,
határozta el. Talán ha elfoglalja magát, akkor nem lesz ideje gondolkozni.
Minden kopogtatás nélkül egy férfi lépett be az ajtón, és elállta az útját.
Félicité megtorpant, és ijedten felkiáltott. A következő pillanatban, amikor
megismerte a férfit, elkerekedett a szeme.
– Valcour!
– Ó, igen, én vagyok az, a te régen elveszett, de el nem siratott bátyád,
és sajnos nem a szeretőd.
A húgához vágta a kezében tartott, összegyűrt ingét, mely sokkal
nagyobb volt, mint amit egyébként hordott. A ruhadarab a lány mellének
csapódott, majd a földre esett.
Félicité egy szívdobbanásnyi időre rámeredt bátyjára: ellenséges,
sárgásbarna szemére és mosolygó arcára. Eközben mintha valami
határozatlan, de nagyon csúnya dolog lebegett volna közöttük. A lány
megnyalta hirtelen kiszáradt ajkát.
– Honnan… honnan jöttél, és… és miért rontasz rám ilyen
alattomosan?
– Semmi kedvem elmagyarázni, hogy honnan jöttem. Ami a kérdésed
másik felét illeti, nem akartam összefutni Ashantival. Nem kockáztatom,
hogy az a fekete bestia a spanyolok kezére adjon. De elég ebből. Azt
szeretném tudni, drága húgocskám, miért lettél ringyó.
– Nem vagyok az!
– Nem? Tagadd le, ha tudod, hogy annak a köpönyegforgató ír
gazembernek az ágyasa vagy. Gondold csak el, az első ember, akivel
találkoztam, szépen elmondott mindent. Ugye, milyen jó kis tréfa? De
most már épp elég ideig voltál McCormack szajhája.
Valcour úgy dédelgette tőre markolatát, mint a nők szokták kedvenc
nyakláncukat. Soványabb volt, mint amikor a lány utoljára látta, és most
nem volt az arcán sem púder, sem szépségtapasz. Ezek nélkül himlőhelyes
arca szeméhez hasonlóan sárgásbarna színben játszott, látszott rajta, hogy
a férfi kint a napon tartózkodott. A hangja élesebb lett, és ha lehet, még
sértőbb, mint valaha. De nemcsak ez változott. Szürkésfehér parókája
fölött fekete kalapot viselt; toll díszítette a kalap tetejét, a karimáját az
egyik oldalon rubinköves tű rögzítette.
– Mielőtt még több sértő jelzőt aggatnál rám, amelyet egyébként nem
érdemlek meg – vetette föl a fejét Félicité –, és mielőtt még több ártatlan
embert vádolnál meg, talán jobb, ha elmondom, hogy mindez miattad
történt.
– Miattam? – csattant fel élesen a férfi. – Hogyhogy?
– Ha nem vagy olyan ostoba, hogy éppen itt próbálod megölni
Morgant, akkor nem kerülök abba a kínos helyzetbe, hogy engem is
bűnrészességgel vádoljon, és nem bosszulja meg az árulásomat úgy, hogy a
házamba, a szobámba, az ágyamba erőszakolja magát.
– Még véded? – kérdezte Valcour megvetően.
– Dehogy védem. De nem is fogadom el a szidalmat, mert az téged
illet.
A férfi mintha meg sem hallotta volna húga szavait.
– Nekem úgy tűnik, hogy ennek az egyezségnek az alapjai le voltak
fektetve, még mielőtt kardot rántottam volna erre az ír zsoldosra. Úgy
emlékszem, egyezséget kötöttél vele; ha elviseled a társaságát, megmenti az
apád életét.
Félicité hirtelen ráébredt, hogy bár Olivier Lafargue mindig fiának
nevezte Valcourt, mostohabátyja soha nem hívta a férfit apjának, mindig
csak mint az ő, Félicité apjáról beszélt róla, igaz, voltaképpen így is állt a
helyzet, de azért ez zavaró volt. Félicité elhessegette magától ezt a
gondolatot.
– Na és?
– Számomra világos, hogy Morgan kezdettől fogva ezt a szerepet szánta
neked. Az ágyasa, a játékszere, a kurvája szerepét.
Valcour tekintetével végigpásztázta a lányt, majd szeme megállapodott
szép, formás keblén. Félicité érezte, ahogy feltámad benne az ellenszenv.
– Ez nem igaz!
– Még tagadod? Nyilvánvaló, hogy soha nem akart segíteni az apádnak,
csak a saját vágyait akarta kielégíteni a te édes testeddel, miközben semmit
sem adott cserébe. Ha bizonyítékra van szükséged, gondolj csak arra, mi
történt ma. Hiszen az összes vádlottat bűnösnek találták.
– Tessék? – suttogta Félicité.
 – Még nem tudod? – kérdezte Valcour ártatlanul.
– És az ítélet? Apám ítélete?
– Nem tudom. Vannak, akiket felakasztanak, mások életfogytiglani
börtönt kaptak, megint mások enyhébb büntetést. Az informátorom nem
emlékezett pontosan a nevekre.
– Meglátod, apám biztosan enyhe büntetést kap – lehelte a lány
kétségbeesetten.
– Micsoda bizalom – gúnyolódott Valcour. – Számomra ez csak egy
dolgot jelenthet. Szerelmes vagy ebbe a bérencbe, aki meggyalázott. Milyen
megalázó. Vajon azt élvezni fogod-e, ha apád mégiscsak a rövidebbet
húzza?
– Ez nevetséges, sértő, még arra sem érdemes, hogy válaszoljak rá! De
Morgan legalább van annyira férfi, hogy megtartsa az ígéretét, ő legalább
megpróbált segíteni az apámon. Te azonban még ezt sem tetted meg,
Valcour Murát, te megszöktél és bujkáltál, éjszaka gyáván elloptad apám
félretett aranyait, és a szolgálód törvénytelen eladásával szereztél még több
pénzt. Hogy mered sajnálni tőle azt a könnyebbséget, amelyet a tettemmel
szerezhettem neki, hiszen ő hosszú heteken át a cellájában rohadt, mialatt
te, aki nem ültél vele együtt a börtönben, elmenekültél, és élvezted a
szabadságodat? Ó!
Valcour közömbös kegyetlenséggel ütötte arcul a lányt. Félicité
hátrahőkölt, a szájában vér ízét érezte, mely kiserkent, ahogy fogai az
ajkába vájódtak. Eleredtek a könnyei.
A férfi odament hozzá, és a fülébe sziszegte.
– Riherongy! Még megbánod a szavaidat. Térden állva fogsz
könyörögni, amiért széttetted a lábad Morgan McCormacknek, amiért
nőnek és főleg apád lányának születtél. Egy nap még átkozni fogod magad,
amiért valaha érzelmek keltek életre benned egy férfi iránt!
Valcour elindult; az ajtó becsapódott mögötte. Elment, de hosszú
időnek kellett eltelnie, mire Félicité elvette a kezét az arcáról. Ekkor
felkiáltott, és ez akár egy fogadalom, úgy visszhangzott a fülében.
 10. fejezet

Mire Morgan valamivel később hazatért, Félicitének sikerült

valamennyire összeszednie magát. Akkorra már a lakosság is megtudta,
melyik öt vádlottnak kell meghalnia, s ezeknek a nevét házról házra
suttogták, míg végül egyetlen lélek sem volt New Orleansban, aki ne tudta
volna.
Lafréniére, Noyan, Caresse, Marquis és ifjabb Milhet.
Ahogy Morgan belépett, Félicité felállt, és tekintetével a férfi arcát
fürkészte. Tett néhány lépést előre. Halkan, fegyelmezett hangon szólalt
meg.
– Tehát igaz?
– Attól függ, mit ért ezen. Az ítélet: bűnös.
– És a büntetés?
– Ötüket szamáron vitték ki a főtérre, ahol majd felakasztják őket.
Tulajdonképpen hat is lehetett volna, de Vilierét is beszámították egynek,
aki agyvérzésben halt meg.
– Azt hittem, az őrök ölték meg szuronnyal.
– A hivatalos verzió szerint agyvérzés végzett vele – javította ki a férfi
kegyetlen iróniával. – A bíróság úgy határozott, hogy emlékét ne őrizze
kegyelettel az utókor. Maga tudta, hogy ezt a halott embert ügyvéd
képviselte a bíróság előtt, amikor kétségbe vonták a tisztességét?
Vajon ezt a nevetséges gondoskodást a szándékos rosszindulat vagy az
aggályos igazságosság iránti igény diktálta? Nem lehetett eldönteni, meg
aztán más, fontosabb kérdések is felmerültek, mint Villeré halála, illetve
annak minősítése.
– És a többiek?
Morgan kemény, egyáltalán nem bátorító hangon válaszolt.
– A maradék hét ember közül egy életfogytiglani börtönt kapott, két
másik tíz évet, négyen pedig hat évet, azonkívül elkobozzák mindegyikük
vagyonát, amely majd a király kincstárát gazdagítja, valamint örökre
száműzik őket a spanyol fennhatóság alatti területekről. Ami a gyarmat
többi lakosát illeti, ők megbocsátásban részesülnek, s ezzel a kormányzó
szeretne végre pontot tenni ennek az ügynek a végére.
– És… és mi lesz az apámmal?
– Hat évet kell eltöltenie a Kubában lévő El Morro erődben.
 Félicité nem vette észre, hogy visszatartotta volna a lélegzetét, csak
amikor reszkető sóhajjal szakadt ki belőle a levegő. Hat év. Vajon Olivier
Lafargue, az ő gyenge egészségével, túlélheti ezt?
– El Morro? De hát az olyan, mint egy sötétzárka.
– Nem éppen kellemes hely, de hát a börtönöket nem is azért hozták
létre, hogy kellemesek legyenek. – Elfordult a lánytól, és levette a kabátját.
– Mégis ahhoz elég ideig él az édesapja, hogy kegyelmet lehessen kérni a
számára. Annak az öt férfinak, akit holnap felakasztanak, még ez sem
jutott osztályrészül.
– Holnap! De miért ilyen hamar?
Félicité Morgan után sietett, aki a hálószobába ment, és a kabátját az
ágyra hajította.
– Minél hamarabb megtörténik a kivégzés, annál hamarabb túl leszünk
az egész dolgon. Magunk mögött tudhatjuk, és rögtön a kezünkbe
vehetjük a gyarmat irányítását és gazdaságának fellendítését.
– O'Reillynek pedig nem kell tovább hallgatnia a New Orleans-i
polgárok könyörgését.
– Igen, ez is igaz.
– Szent isten! – kiáltott fel a lány visszafojtott dühvel.
Gyorsan az ablakhoz ment, és egyik öklével a párkányra támaszkodva
mélyen beszívta a friss esti levegőt.
Halk ruhasuhogás hallatszott, ahogy Morgan odaállt mögé.
– Ez nem elég, ugye? Magának csak az lenne elég, ha az apja
visszakapná a szabadságát.
– Maga betartotta a szavát – jelentette ki Félicité feszült hangon.
– A pokolba a megállapodásunkkal! – kiáltott fel a férfi, majd elkapta a
lány karját, és maga felé fordította őt. – Én maga miatt aggódom.
– Erre semmi szükség. Túl fogom élni.
– De hogyan? Amikor ennyi csapás érte a büszkeségét és a lelkét?
Félicité…
Nem tudni, mit akart mondani, mert Pepe jelent meg az ajtóban,
Morgan pedig nem fejezte be az elkezdett mondatot. Mégis valami lágy,
megértő hangulat jött létre közöttük. Elégnek bizonyult ahhoz, hogy
később, amikor az éjszaka csöndjében egymás mellett feküdtek az ágyban,
Félicité kinyújtsa a kezét, ujjait a férfi mellkasára tegye, és megsimogassa,
mintha hívogatná.
Morgan teste megmerevedett. Félicité érezte tenyere alatt a
szívdobogását, bár a lélegzése alapján nem vette volna észre a különbséget.
Kezét végigcsúsztatta a szőrös mellkason és az izmoktól hullámos hason.
Morgan lassan mély lélegzetet vett. A lány merészségét hálája és az a tudat
ébresztette fel, hogy sokkal tartozik a férfinak a segítségéért, mégis izgatott
várakozás futott végig a testén. Közelebb húzódott a férfihoz, és a
könyökére támaszkodott, így illatos, selymes, mézszínű fürtjei betakarták
mindkettőjüket. Ajkát Morgan szájához érintette, ujjaival pedig
végigsimított forró, merev férfiasságán.
Morgan felemelte a kezét, és a lány hajába túrt. Másik karjával átölelte
őt, és a kezét könnyedén a csípőjére tette. Édes, lüktető vágyakozás fogta
el őket, ahogy közelebb simultak egymáshoz az éjszaka sötétségében. A
lélegzetük összekeveredett; aprólékosan, figyelmesen fedezték fel
érzékeiket, míg végül a vérük forrón lüktetett a titokzatos izgalomtól.
Morgan magához szorította a lányt, és beléhatolt, tovább éltetve a kettejük
közt született szenvedélyt. Együtt mozogtak valami sötét, öntudatlan
mámor felé. Lökéseik egyre vadabbak lettek, a férfi két karja szorosan
fonódott Félicitére. Morgan egyre mélyebbre hatolt benne, s a gyönyör
szédítő hullámokban árasztotta el a lány érzékeit.
Félicité érezte az erő komorságát, s a csúcs átlátszatlan, homályos
derengését. Egyre közelebb került ehhez az érzéshez, önmaga
feloldódásához az eksztázisban. Teljesen betöltötte és körülvette őt ez a
szárnyalás, kiszakadt a kicsinyes világ minden őrültségéből, és beleszédült
ebbe a feszült, éjfekete örvénybe. Megragadta Morgan vállát, és ujjait
szétterpesztette a férfi hátát csíkozó hegeken. Egyetlen dolog tette
elviselhetővé az egészet, egy dolgon múlt, hogy sértetlenül térhetett vissza
a lélek feneketlen mélységeiből: az, hogy nem volt egyedül.
Utána összefonódott lábbal feküdtek; lélegzetük nehezen tört fel a
tüdejükből. Félicité félig csukott szemmel nézett körül, s döbbenet lett
rajta úrrá. Milyen egyszerűnek képzelte egy férfi és egy nő egyesülését.
Biztosan vannak, akiknek valóban egyszerű. Talán más körülmények
között, máskor, egy másik férfival neki is egyszerű lenne. A spanyol-ír
zsoldossal, Morgan McCormackkel azonban pusztító érzés volt ez a vadul
feltámadó vágy. Az sem segített, hogy tudta, az, amit élvezhetne is, miatta
fokozódott le pusztán elviselhetővé. Találhat rá elég magyarázatot. A
neheztelés, a gyűlölet és a félelem is megtették hatásukat. Mégis, mit
változtat ez a dolgon? Változtat-e egyáltalán?
Nehezen aludt el. Mozdulatlanul, szorosan behunyt szemmel
próbálkozott. Amikor végre álomba szenderült, akkor is nyugtalan,
kimerítő álmok zavarták nyugalmát. Szinte megkönnyebbült, amikor a
hajnal első sugarai végre beóvakodtak a zsalugáter résein. Morgan ugyanígy
érzett, az a fékezhetetlen energia is ezt bizonyította, amivel kiugrott az
ágyból, majd magára cibálta az egyenruháját.
Szokatlan volt tőle, hogy még reggeli előtt felvegye a kardját. Éppen
felcsatolta, amikor így szólt a lány:
– Ilyen korán indul?
– Kénytelen vagyok. O'Reilly megparancsolta, hogy ma minden katona
legyen szolgálatban. Még több járőr lesz, és külön osztagokat vezényelnek
a barakkhoz meg a Place d'Armes-ra.
Félicité felült, és az álláig húzta a takarót.
– Csak nem attól fél, hogy a város lakói fellázadnak?
– Mindig fennáll ez a lehetőség. Még az Ulloa idejéből itt maradt
spanyol tisztek, Navarro, Gayarre és Loyola is a foglyokkal
rokonszenveznek.
– Ez azt jelenti, hogy… nyilvános kivégzés lesz? – kérdezte a lány,
igyekezvén keménységet erőltetni a hangjába.
Morgan megigazította a kardját, majd felvette a kabátját.
– Másképp hogyan mutassuk meg, hogy milyen ostoba dolog ujjat
húzni a spanyol hatóságokkal?
– Hát persze. Gondolom, akkorra tűzték ki az időpontot, amikor a
legtöbb ember szokott arra járni?
– Még nem határoztuk meg az időpontot. Az a fekete férfi, aki általában
a hóhér szokott lenni, most nem vállalta a feladatot, tehát másik embert
kell keresnünk. Maga, ugye, nem akar elmenni?
– Miért ne? Ezek az emberek apám barátai voltak.
– Nem hiszem, hogy az akasztás kellemes látványt nyújtana egy
hölgynek.
Félicité hideg tekintettel nézett rá.
– Ha elmegyek, nem a látvány kedvéért teszem. Hanem azért, amiért
egy haldokló ember ágya mellé is leülünk: hogy ne legyen egyedül.
– Ahogy gondolja – felelte a férfi, majd felvette a székről
háromszögletű kalapját. Néhány másodpercig a kezében gyűrögette,
tekintetét az aranyzsinórra szögezve.
Ha eddig azt fontolgatta volna, hogy tovább győzködi a lányt, most
meggondolta magát. Az ágyhoz lépett, kemény csókot nyomott Félicité
ajkára, majd megfordult, és kiment a szobából.
Lassan teltek az órák. Félicité többször is elküldte Marie-t a térre, a
templom elé, hogy mondja el, mi történik. A lány azonban délelőtt és
délután is ugyanazzal a hírrel érkezett: nem történik semmi. Azért
halasztották el a kivégzést, mert még nem találták meg a hóhér helyettesét.
Ezért ebéd előtt úgy döntöttek, hogy agyonlövik a vádlottakat, de
O'Reillynek még alá kellett írnia a megfelelő papírokat.
Marié legutóbb még egy információt hozott. Azt beszélik, hogy
O'Reilly, akit talán a lelkiismerete nem hagy nyugodni, vagy szükségét érzi,
hogy humánusnak tartsák, kiszivárogtatta, hogy szemet hunyna felette, ha
Bienville unokaöccse, Noyan netán megszökne a cellájából. Jean-Baptiste
Noyan hősiesen visszautasította, hogy kihasználja ezt a megalázó
kegyelmet, miközben honfitársai ott maradnak a börtönben; a barátaival
együtt él vagy hal.
Nehéz lett volna nem észrevenni az események kezdetét. A téren
gyülekező katonák lépteinek dübörgése, a parancsok kiáltása még a
süketnémákat is felkeltette volna. Nem sokkal később felhangzott a dobok
lassú, ütemes pergése, miközben a halálraítélteket a francia barakkból a
térre vitték. A dobok egyre hangosabban dübörögtek, végigvisszhangoztak
az utcákon, és visszaverődtek a városfalakról. Azon a hosszú napon nem
sok mozgás volt a keskeny mellékutcákban. Most pedig végképp mindenki
a házába húzódott, és magára csukta az ajtót. Ebben a döbbent csendben
természetellenesen hangosnak tűntek Félicité léptei, aki Ashantival sietett a
Place d'Armes felé. Mintha százak megvető pillantását érezte volna magán
a szorosan bezárt ablaktáblák mögül.
Nem volt teljesen egyedül, amikor kiért a nyílt térre. Nem sokan gyűltek
össze, talán negyvenen ha lézengtek a meleg őszi napsütésben. Senki nem
szólt semmit. Minden szempár az öt, szamáron elővezetett emberre
szegeződött: ők már majdnem odaértek a térre. A karjukat hátul
összekötözték, s két oldalról gránátosok őrizték őket.
Egyik oldalon O'Reilly állt; egyenruháján megcsillantak a kitüntetések
meg az aranysujtás. Mellette, jobb kéz felől a város polgármestere és
néhány más tisztviselő állt. A balján Morgan McCormack ezredes,
mögöttük pedig a katonai kíséret, két férfi, aki a kormányzó ezüst
díszpálcáját tartotta a kezében.
Közvetlenül a tisztségviselők előtt a néhány ezer katonát számláló
spanyol sereg állt. A Place d'Armes szélén sorakoztak fel, középen üres
helyet hagyva. Faarccal, közönyös tekintettel álltak kopott
egyenruhájukban, s sorfaluk védőfalat jelentett a várossal szemben, és
börtönfal volt az elítéltek számára.
 A vádlottak megálltak. Segítettek nekik leszállni a szamárhátról, majd
sorban a tér közepére kellett menniük. Az egyik bíró előlépett, és a
papírról, amelyet megzizegtetett a langyos szellő, spanyolul felolvasta az
ítéletet. Aztán az egészet megismételte franciául is. Amikor ezzel végzett,
az irat másolatát a kikiáltó kezébe adta, aki merev, fontoskodó
arckifejezéssel körbevitte, s megismételte az előbb elhangzott szavakat a
katonáknak és az összegyűlteknek.
Amikor elhallgatott, elővezényeltek egy szakasz katonát. Az elítélteket
térdre kényszerítették, és úgy fordították őket, hogy háttal legyenek a
kivégzőosztagnak. A parancsnok kardja csikorgó hangot hallatott, ahogy
kihúzták hüvelyéből. Vezényszót kiáltott, mire a katonák levették az előre
megtöltött muskétákat, és a vállukhoz emelték. A parancsnok, kezében a
karddal, előrenyújtotta a karját, még egy vezényszót kiáltott, majd
leengedte a kardot.
Eldörrentek a lövések. Vérfoltok jelentek meg a kivégzettek ruháján. Az
elítéltek előrebuktak, izmaik megrándultak, azután mozdulatlanul feküdtek
valamennyien. A kivégzés előtt nem szóltak egyetlen szót sem, nem
reszkettek, félelemnek semmi jelét sem adták. Ez a csöndes, őszinte
állhatatosság szinte szánalmasnak tetszett értelmetlen, dicstelen haláluk
tükrében. Mégis, ez volt az egyetlen dolog, ami elviselhetővé tette az
egészet.
Félicité csak késő estére várta haza Morgant. Most, hogy megtörtént a
kivégzés, eljött az ideje, hogy az elégedetlenkedők, az összeesküvésben
hajdan részt vevők úgy érezzék, vissza kell vágniuk, meg kell bosszulniuk
mártírhalált halt barátaikat. Parancsot adtak ki, hogy a kocsmákat,
kávéházakat, játéktermeket és más, bűnös szórakozásra csábító helyeket
zárják be. Mivel ezeknek a rendelkezéseknek a végrehajtása inkább a
katonai, mint a civil kormányzat kötelessége, így Morganre hárult az
ellenőrzés. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy az ezredes hazamenjen, még ha
tudja is, mit érezhet most a lány. Épp ezért ijesztő volt a férfi lépteinek a
zaját hallani mindössze egy órával azután, hogy Félicité hazaért.
Miután Félicité megérkezett, azonnal lefeküdt. Kubára gondolt, és azon
tűnődött, vajon hogy jut el a szigetre, feltéve ha egyáltalán el tudja intézni,
hogy ugyanabban az időben szállítsák el őt is, mint az apját, illetve ha
Morgan Havannában kapna megbízatást, és így ő elkísérhetné. Most felkelt
az ágyból, és megigazította a szoknyáját. Nem kereste a papucsát, melyet
az imént lerúgott a lábáról, hanem mezítláb ment ki a salle-ba.
 Morgan a szoba közepén állt, karjában egy csomaggal. Az arca nyúzott
volt, ahogy a lányra nézett, szemében tompa belenyugvás fénylett.
Félicité megállt, és kezét az egyik faragott ciprusfa szék támlájára tette.
– Mi történt? Hogyhogy ilyen korán jött?
– Üljön le, Félicité – mondta kifejezéstelen, mégis ellentmondást nem
tűrő hangon.
– Miért? – kérdezte a lány.
Mivel nem kapott választ, s a férfi arca sem árult el semmit, pillantását a
Morgan kezében lévő csomagra ejtette. Szokatlan alakú és méretű volt a
csomag, ami azt sejtette, hogy több dolog is lapul benne. Ebben a
pillanatban értette meg. Újra a férfira nézett, aztán elnehezült a lába, a
székhez botladozott, és beleroskadt.
Morgan odalépett hozzá. Fél térdre ereszkedett, és a karjában tartott
csomagot a lány ölébe helyezte. A sötétbarna bársonykabát szétnyílt, és
felfedett egy pár cipőt, egy zománctetejű tubákosszelencét, egy Vergilius-
kötetet, egy versgyűjteményt, és egy kardot. Ezek az elhasznált holmik
Olivier Lafargue tulajdonát képezték. Félicité tétova ujjakkal simogatta
meg a drága tárgyakat.
– Félicité – szólalt meg Morgan halkan, mély hangon –, bármennyire
fájdalmas is kimondanom, mégis meg kell tennem: az édesapja meghalt.
– Meghalt? – ismételte meg a lány tompán. – De hogyan? Hogy lehet
ez? Hiszen csak hat évet kapott.
– Ő vetett véget az életének. Ki tudja, miért? A börtön különös hatással
lehet az emberekre.
Félicitére a férfira nézett, és látta, hogy titkol valamit.
– Hogy történt?
– Mit számítanak a részletek? – kérdezte az ezredes, és hátrább lépett. –
Megtörtént. Ez minden.
– Nem, téved – válaszolta Félicité élesen. – Tudnom kell, hogyan!
Nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy Morgan valamit titkol előle.
– Ne csinálja ezt, Félicité. Arra emlékezzék, amilyennek utoljára látta őt.
A lány ajka megfeszült.
– Az őrök ölték meg? Őt is szuronnyal döfték át, mint Vilierét?
– Nem. Már mondtam magának, hogy az éjszaka folyamán ő maga
vetett véget az életének.
– Kényelmes megoldás, ugye? Talán így is tervezték? Szép kis balek
vagyok, odaadtam apám életéért a becsületemet, pedig maga egész idő alatt
tudta, hogy ez lesz a vége? A maga ötlete volt, vagy talán O'Reillyé?
Folyamodott egyáltalán apám érdekében a kormányzóhoz?
– Elég legyen ebből! Nem tudja, mit beszél.
– Valóban? Múlt éjjel, miközben a maga ágyában aludtam, apám
titokzatos módon meghalt a cellájában. Azóta majdnem huszonnégy óra
telt el; eközben öt barátját agyonlőtték, és csak most tudom meg, hogy
apám sincs már az élők között. Ezen nincs mit magyarázni. Mi másra
gondolhatnék?
– Gondoljon, amire akar, de a tények akkor is tények maradnak. Múlt
éjjel Olivier Lafargue egy pillanatra elvesztette a józan eszét, és
felakasztotta magát egy darab kötélre, amellyel valaki a tiszta ruháját
kötözte össze. Senki sem ért hozzá, senki, egészen ma reggelig, amikor
levágták, majd eltemették a meg nem szentelt sírba.
– Eltemették? Azt… azt akarja mondani, hogy már el is temették? –
nézett rá Félicité undorodva.
– Igen, ezt az utasítást adtam. Nagyon csúnya látványt nyújtanak az
akasztott emberek. Meg akartam kímélni magát ettől.
– Eltemettette apám holttestét anélkül, hogy velem megbeszélte volna,
anélkül, hogy ráadhattam volna halotti öltözékét, és elbúcsúztathattam
volna? Anélkül, hogy misét mondtak volna a lelki üdvéért, anélkül, hogy
egy pap megszentelte volna?
– Az édesapja öngyilkos lett, Félicité. Nem kapott volna egyházi áldást,
mint ahogy megszentelt sírhelyet sem.
– Maga képes volt belelökni őt egy gödörbe, hogy aztán egyszerűen
földet lapátoljanak rá, mint egy állatra!
– Félicité, ne csinálja ezt – csitította a férfi, és próbálta volna megfogni
a kezét. – Ne kínozza magát. Elkerülhetetlen volt, ami történt. Minél
gyorsabban meg kell békélni vele.
Félicité félrelökte Morgan kezét.
– Hagyjon békén! – kiáltotta. – Menjen innen. Menjen innen, és
hagyjon békén!
A férfi felállt, majd hosszasan a lányra nézett, és így szólt:
– Beküldőm magához Ashantit.
– Senkit sem akarok látni – felelte a lány vadul –, senkit!
– Akkor is beküldőm – erősködött Morgan, majd elindult, aztán megállt
az ajtónál, és hátrafordult. – Akármit gondol, Félicité, én akkor is nagyon
sajnálom.
 – Semmi szükségem a sajnálatára – vágta oda a lány. Könnyei fátylán át
csak homályosan látta a férfit. – És mivel az apám már halott, nyugodtan
megmondhatom, hogy mélységesen megvetem magát. Soha senkit nem
gyűlöltem még úgy, mint magát!
– Tudom – felelte Morgan rekedten. – Mindig is tudtam.
– Ha tudja, akkor azt is tudnia kell, hogy ide soha többé be nem teheti a
lábát!
A férfi nem válaszolt, csak kiment, és halkan becsukta maga mögött az
ajtót.
Már esteledett, amikor Félicité és Ashanti megtalálták a helyet, ahol
Olivier Lafargue-ot eltemették. Gyönyörű virágcsokrot vittek neki. A sír a
Szent Lajos-temetőt körülvevő alacsony kerítésen kívül volt, és nem jelezte
más, csak a földhalmon álló nagy hordó. Az elmúlt hetek esőzései miatt le
kellett súlyozni a koporsót, hogy a helyén maradjon a vízzel megtelt sírban.
Félicité arra következtetett a közelben lévő faszilánkokból, hogy a vassal
megerősített hordó nem bizonyult elégnek, így a sírásóknak lyukat kellett
ütniük a koporsón, hogy a föld alatt maradjon. Még így is összegyűlt a víz
a sírhalom szélein.
Félicité a sár és a nedvesség ellenére letérdelt, és imára hajtotta a fejét.
Arcán könnyek csorogtak. Már beszélt Pere Dagobert-ral, és kikönyörögte
tőle az ígéretet, hogy misét mond apja lelki üdvéért. Mást nem tehetett.
Ashanti halk mormolással ereszkedett le Félicité mellé. Odaadta
úrnőjének a virágokat, aki gyengéden a sírra helyezte őket. Lassan telt az
idő. Valahol egy kutya ugatott, majd egy anya kiáltott idegesen gyermeke
után. Egyre sötétebb lett. Egy-két gyertyát már meggyújtottak, sárga
fényük belevilágított a szürkületbe.
Félicité lassan, vonakodva emelkedett fel. Ügyet sem vetve a ruháján
esett foltra, mereven állt, és az ázott földhalmot nézte. A fejében haragos,
kétségbeesett gondolatok kergették egymást. Nagyon egyedül érezte magát.
Holnap vagy azután elkobozzák a vagyonát, és eladják a szolgálóit. Meg
kell terveznie, hogy mihez kezd. Találnia kell egy helyet, ahol
meghúzódhat, bár el sem tudta képzelni, hová mehetne. Mint egy spanyol
tiszt volt szeretőjét, egy öngyilkos bűnöző lányát, senki sem fogadná be.
Ilyen sötét múlttal talán még az Orsolya-rendi nővérek is elkergetnék.
Mihez is kezdhetne? Az utcán járva prédájává válhat bármelyik részeg
katonának. Elmehetne Jüan Sebastian Unzagához, de vajon áll-e még az az
ajánlat? Ha pedig a hadnagy már ráunt, akkor menjen ki az utcára, és árulja
az egyetlen értékét, ami még megmaradt? Vagy döntsön inkább úgy,
hogyha már ez lesz a foglalkozása, akkor menjen el valamelyik folyóparti
keskeny utcába, ahol bordélyok sorakoznak, és ahol biztonságban és
kényelemben élhet, amíg meg nem öregszik, és már képtelen tovább
dolgozni?
Csak ő, saját maga tántoríthatja el magát ettől az elhatározástól. Ő most
már csak saját magától függ. Azok a nők, akik férfiakkal élnek, és abban
bíznak, hogy ezek a férfiak megélhetést nyújtanak nekik, legyenek ők apák,
férjek, fivérek vagy szeretők, félre vannak vezetve. Mert a férfiak
meghalnak, megváltoznak, itt hagyják őket, vagy elmenni kényszerülnek.
Akaratuk ellenére arra bátorítják a nőket, hogy tőlük várják a biztonságot,
és amikor teljessé válik ez a függés, amikor a gyermeteg odaadás önkéntes
szolgálattá lesz, megvonják a támogatást. Az a nő, aki nem tud megállni a
lábán, olyan, akár a nyomorék koldus, kiszolgáltatva a közönyös szívű
férfiaknak. Akik így keresnek biztonságot, soha nem találják meg.
– Örülök, hogy találkozunk, drága Félicité. Gondoltam, hogy itt talállak.
A lány megpördült, és a tőle néhány méternyire álló bátyjával találta
szemben magát. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette a
fiatalember közeledését.
– Nagyon megijesztettél.
– Úgy látszik, ez már szokásommá vált. Bocsáss meg, húgocskám, nem
volt szándékos. Csak beszélni akartam veled, azt akartam, hogy
meghallgass, mielőtt hátat fordítasz nekem, amit kétségtelenül
megérdemlek.
Hogy is támadhatott volna Valcourra az apja sírjánál? Fáradtan intett.
– Semmi szükség erre.
– Igazán kegyes és megbocsátó vagy, Félicité, de akkor is beszélnem
kell. Aggodalmamban, és az elmúlt hónapok szívfájdító eseményei hatására
elvesztettem a türelmemet. Levágnám a karomat, ha tudnám, hogy azzal
elnyerném a bocsánatodat, amiért képes voltam megütni téged. Nem
akartalak bántani.
– Vedd úgy, hogy már el is felejtettem.
– Ha őszintén mondod ezeket a szavakat, és nem csupán
udvariasságból, akkor talán megengeded, hogy ismét előhozakodjak
ajánlatommal, amelyet nem is olyan régen tettem neked.
Ashanti, aki szorosan Félicité mellett állt, összerázkódott, és
figyelmeztető pillantást vetett úrnőjére. Félicité észrevette, mégis,
elérzékenyült alázatos, bocsánatért esdeklő bátyja láttán, akire mindig is így
emlékezett, aki azelőtt soha egy ujjal sem nyúlt volna hozzá, akivel együtt
nőtt fel.
– Nem emlékszem rá, hogy az engedélyem hiánya bármikor is
megállított volna – jegyezte meg kíváncsian, bár óvatosan.
– Tudom, hogy apád nemrég halt meg, így nem volt időd átgondolni,
mihez is kezdesz, én mégis újra arra kérlek, gyere velem Franciaországba.
– Franciaországba? Azt hittem, már régen feladtad ezt a tervedet.
– Soha. Csak arra vártam, hogy te is úgy határozz, velem tartasz. Ha
beleegyezel, akár már ma éjjel indulhatunk.
– Ma éjjel? De miért ilyen hamar?
– Semmi sem tart már itt. Nagy szerencsétlenség, hogy apád megtudta,
mire vetemedtél, csak hogy megmentsd az életét. Még nagyobb tragédia a
mód, ahogyan megpróbált megszabadítani téged a köpönyegforgató
ezredeshez fűződő szégyenteljes kapcsolattól…
– Várj! Mit mondtál?
– De ma chére, biztosan tudtad ezt, nem? – kérdezte a férfi zavartan
felvont szemöldökkel.
– Nem. Nem mondta senki.
– Persze, nyilvánvaló, hogy miért, mégsem értem, hogyan titkolhatták el
előled. Én attól az őrtől tudtam meg, akit apád haláláról kikérdeztem. Nem
tudni, ki árulta el neki a titkodat, de tegnap este nagyon elcsüggedt. A
lányát emlegette és az áldozatot, amelyet az őérte hozott. Ma reggelre
pedig már halott volt.
Félicité tagjain hirtelen ólmos zsibbadtság vett erőt. Annyira mélyen a
hatása alá került ennek a képtelenségnek, hogy szinte nem is hallotta
Ashanti suttogását:
– Ne higgyen neki, mademoiselle! Ne higgyen!
– Milyen kár lenne, ha apád hiába áldozta volna fel az életét a
szabadságodért – folytatta Valcour. – Annyira szerette Franciaországot,
hogy biztosra veszem, azt mondaná most neked: „Utazz el a spanyol
fennhatóság alá került New Orleansból, hagyd magad mögött a múltat,
felejtsd el a veled történteket, és kezdj új életet.”
Morgan tehát tudta, az apja miért ölte meg magát, tudta, de nem
mondta el, hogy ő, Félicité ne érezzen emiatt bűntudatot. Elviselte a
sértegetéseit, és elvállalta a bűnbak szerepét. Pedig cserébe csak gyűlöletet
és elutasítást kapott. És ő mégsem ellenkezett. Ha pedig így áll a helyzet,
talán még örül is, ha ő eltűnik az életéből.
– De mit csinálok én majd Franciaországban? – kérdezte Félicité kábán.
 – Emiatt nem kell aggódnod. Elég pénzem van ahhoz, hogy néhány
hétig ne legyen gondunk. Ötletekben sem szenvedek hiányt. Neked csak
annyi a dolgod, hogy velem jöjj. Az előttünk álló napok pedig csak örömet
és vidámságot hoznak.
– Örömet? – kérdezte a lány, mintha még soha életében nem hallotta
volna ezt a szót. – Én apámat gyászolom.
– Természetesen – felelte Valcour kissé türelmetlenül. – De amikor
ennek vége, ott lesz Párizs minden csodája. Együtt ostromoljuk majd meg
a versailles-i udvart, a te szépségeddel és az én eszemmel. És egyikünk sem
érzi majd egyedül magát.
Félicitét ez a szokatlan elérzékenyülés vette le a lábáról. Milyen jó
testvére Valcour, akivel együtt nevetett és évődött, akivel együtt törtek
borsot a szomszédok és a szolgálók orra alá. Valcournak szüksége van rá,
vele akar új életet kezdeni az anyaországban. Esélyt kínál neki az
újrakezdéshez, ráadásul még a legnagyobb ajándékkal: a feledéssel is
kecsegteti. Mély lélegzetet vett.
– Ha ma este indulni akarunk, nagyon kell sietnünk.
– Ne, mademoiselle, ez tiszta őrültség! – figyelmeztette Ashanti, de
Félicité nem figyelt rá.
Valcour ragaszkodott hozzá, hogy ő is hazamenjen velük, ellenőrizni,
mit szándékoznak magukkal vinni. Félicité ugyan tiltakozott, hogy
letartóztathatják, de a férfi hűvös iróniával emlékeztette a kegyelemre,
amelyet megkaptak mindazok, akiknek sikerült elkerülni a spanyolok
fogságát.
A házban Valcour átvette az irányítást. Félicité csak két ruhát és két
váltás fehérneműt vihetett magával. A bátyja minden mást szükségtelennek
ítélt; ami kell majd nekik, megvehetik később, ha Párizsba érnek. Közben
csak bajt okozna a sok holmi; Félicité nem felejtheti el, hogy még az is
lopásnak számít, ha akár csak egy zsebkendőt elvisz a Lafargue-házból.
Valcour annyira szigorú volt azt illetően, hogy mit lehet, illetve nem lehet
elvinni, hogy megkönnyebbülést jelentett, amikor megkérdezte, mit
csináltak az ő maradék ruhájával, amint pedig megkapta a választ, ment, és
megkereste a holmiját.
Félicité megkönnyebbülése azonban nem tartott sokáig. A férfi szinte
azonnal visszatért, karján egy térdnadrággal, egy inggel, egy kabáttal és egy
mellénnyel. Az utazás a nyitott csónakban nem lesz kellemes, mivel
százötven mérföldet kell megtenniük a mocsaras vízi útvonalon, míg elérik
a folyó torkolatánál egy zárt öbölben várakozó hajót, magyarázta Valcour.
Még Félicitének is alig lesz helye, nemhogy a szoknyáinak és a
turnűrjeinek. Meg aztán minél kevesebb feltűnést keltenek a városkapun
áthaladva, annál jobb. Nincs idejük vitára, különben becsukják a kaput az
orruk előtt. Félicitének úgy kell felöltöznie, mint egy fiatal nemesúrnak.
Nem sokkal később készen állt a lány: férfiruhában, haja varkocsban,
fején háromszögletű kalap, lábán egyszerű cipő, kezében sétapálca.
Valcour megfogta húga csomagját, a lány azonban visszavette tőle.
– Egy férfi nem viheti egy másik férfi holmiját – szögezte le.
– Igazad van. – Kinyitotta az ajtót, majd fanyarul elmosolyodott, és
meghajolva előreengedte Félicitét. – Vedd ezt úgy – mondta különös
hangsúllyal –, mint a tisztelet utolsó jelét, amit tőlem kapsz.
Amikor néhány perccel korábban hazaértek, Ashanti a saját szobájába
ment. Most előlépett a sötétségből, megállt a lépcső lábánál, és
megszólította úrnőjét.
– Mademoiselle – mondta –, magával megyek.
Félicité arcán aggodalom suhant át.
– De Ashanti, azt hittem, megértetted…
– Megértettem. Tudom, hogy most már a spanyolok rabszolgája
vagyok, akit majd eladnak egy árverésen, de ha elfognak magával,
mademoiselle nyugodtan mondhatja, hogy megszöktem, tehát én loptam el
magamat. Ha viszont nem állít meg senki, akkor minden rendben.
– Bárcsak velem jöhetnél, Ashanti. De keresztül kell mennünk a
városkapun. Elég furcsán hatna két fiatal férfi egy szolgálólánnyal.
– Nem olyan furcsa az, mademoiselle, főleg ha sokat vihogok, és közel
húzódom önhöz. De ha úgy gondolja, adhat nekem írást, amelyben közli,
megengedte, hogy éjjel kint járjak az utcán, én majd egyedül megyek át a
kapun, és később csatlakozom önökhöz.
Félicité a bátyjára nézett.
– Van még hely a csónakban?
– Elég kevés – felelte a férfi, és összehúzott szemmel nézett a
szobalányra.
– Kérlek, vigyük őt is magunkkal. Olyan sokat jelentene nekem.
– Nem leszek az útjukban, monsieur Valcour – biztosította Ashanti,
rezzenéstelen fekete szemét a férfira függesztve. –Meglátja, nagyon
hasznos és… értékes leszek.
– Értékes – tűnődött Valcour, majd Félicitére pillantott. –Azt hiszem,
nem okoz gondot, ha mozgó árut is viszünk magunkkal.
 Félicité összeráncolta a homlokát. Talán arra céloz a férfi, hogy később
majd eladhatják a szolgálólányt? Ezt ő soha nem tudná megtenni, még
akkor sem, ha éhen hal.
– De, Valcour… – kezdte.
– Nagyon bölcs gondolat – mormolta a szolgálólány.
– Akkor induljunk – mondta Valcour. – Már eddig is épp elég időt
vesztegettünk.
Annak ellenére, hogy értékes perceket kótyavetéltek el a vitával, minden
gond nélkül átjutottak a Tchoupitoulas kapun. Az őr szinte rá sem nézett
Ashantira. Láthatóan nem azokkal volt gondja, akik ki akartak menni a
kapun, hanem azokkal, akik be akartak volna jönni rajta. Azért állították őt
oda a város határába, hogy megakadályozza a nem odavalók bejutását, és
nem azért, hogy a városból hazafelé tartó ültet-vényeseket feltartóztassa.
A kis csónaknak, mely voltaképpen csak egy kenu volt, kellett elvinnie
őket a megbeszélt helyre. Az evezéssel megbízott férfi kilépett a nedves,
szúnyogokkal teli sötétségből és a csónakhoz kísérte őket. Félicité és
Ashanti beszálltak. A vezetőjük, egy barátságtalan, szakállas, marseille-i
kiejtéssel beszélő alak a csónak orrában a kezébe vette az evezőt, Valcour
pedig, miután a vízbe taszította a csónakot, a hátsó részbe ugrott.
Csöndben megkezdték utazásukat az öböl felé.
A mocsaras vízi út, amelyen végig kellett haladniuk, ültet-vényesek
elszórt házai között vezetett, melyek ablakában jelzőfényként égett a
gyertya, bár a legtöbb házban becsukták az ablaktáblákat, az épületek körül
csend honolt. Megugatta őket egy kutya, sokáig lépést tartva velük a part
mentén. Hosszú mérföldeknek tűnt ez a távolság, pedig nem lehetett több
néhány méternél. Tehenek bőgtek. Vízbe ugráló békák zavarták meg a
tükörsima vizet. Vadkacsacsalád rebbent a víz szélére, az állatok némán
verdestek a szárnyukkal. A csónak utasai nemsokára egy híd alatt siklottak
el. Ezután fojtoga-tón, titokzatosan vette őket körül a mocsár vadvilága.
Félicité hátradőlt a batyujára és még valamire, ami leginkább vászonnal
letakart kötélcsomóra emlékeztetett. A feje fölött a mohával benőtt fák
kanyargó ívét látta, amelyet az ágaikra függeszkedett csillagok hűvös
ragyogása körvonalazott. Októberi éjszaka volt, de ő nem érezte magát
sem kényelmesen, sem kényelmetlenül; nem érzett sem örömet, sem
bánatot. Igazság szerint mintha nem is érzett volna semmit. Nem tudott
mit kezdeni ezzel a zsibbadtsággal, sőt inkább még örült is neki.
Hamarosan eljön majd az idő, amikor átgondolhatja mindazt, ami történt,
mindazt, amit tett, és amit tenni fog. Emlékezni fog Morganre, az
arrogáns, ír származású spanyol zsoldosra, arra a férfira, aki haragjában
elvette az ártatlanságát, aki zsarolással láncolta őt magához, majd
megszánta és elengedte.
Morgan nem tudta, hogy ő el fog menni. Vajon ha tudta volna,
megállítja? Vagy legalább megpróbálja? Félicité nem sejtette a választ.
Életének ez a része már lezárult. Legjobb, ha az egészet elfelejti, ha
kitörli emlékezetéből Morgan McCormacket. Nem lesz nehéz; nem
emlékezhet másra a hosszú, együtt töltött időből, mint fájdalomra és
megaláztatásra, szomorúságra és önmaga megvetésére. Igen, legokosabb,
ha mindent elfelejt.
Nem az ő hibája volt, hogy megkínzott, kiengesztelhetet-len emlékezete
nem engedelmeskedett agya parancsának.

11. fejezet

A folyó méltóságteljesen hömpölygött, és a felszínén ringatózó

kétárbocos hajó törzsét nyaldosta, amelyet kötelekkel erősítettek a part
menti fákhoz. Félicité a hajólámpa baljós fényében mászott felfelé a hajó
oldala mellett leeresztett kötéllétrán. Előtte Valcour haladt, mögötte pedig
Ashanti és a vezetőjük, aki egyfolytában káromkodott. Az árbocokon
bevonták a vitorlákat, így azok különös látványt nyújtva meredeztek az ég
felé. Ahogy az utasok felléptek a fedélzetre, lábuk alatt a szívverés
megnyugtató állandóságával ringatózott a fapadló. A pislákoló lámpa
fénykörén túl alvó emberek körvonalait lehetett látni; rekedt horkolásuk
felért egy csend-háborítással.
Nem maradtak sokáig a fedélzeten. Valcour nem volt hajlandó
megvárni, amíg felébresztik a kapitányt, így azt az üzenetet küldte, hogy
azonnal megkeresi, amint elhelyezte az utasokat. Másnap reggel elég idejük
lesz a kölcsönös udvari-askodásokra. Valcour nem törődött az őrök
Ashantira vetett buja pillantásaival, hanem letuszkolta a fedélzetről
Félicitét és a szolgálólányt.
A kabin, amelybe Valcour a homályos folyosókon keresztül vezette
őket, kicsi volt, s csupán két ágy, egy szekrény és egy mosdótál fért el
benne. Félicité egyrészt kedvet sem érzett a panaszkodásra, másrészt nem
is volt abban a helyzetben, hogy ezt megtehesse. Miután pedig az elmúlt
huszonnégy óra java részét egy kényelmetlen csónakban töltötte, semmit
sem kívánt jobban, mint hogy elnyúlhasson a puha ágyon, és végre
kényelmesen alhasson. Nem válaszolt Valcour gúnyos megjegyzésére,
amellyel jó pihenést kívánt neki, de az sem izgatta különösebben, hol fog
aludni a bátyja. Örült, hogy végre magukra hagyja majd őket Ashantival.
Még csak hajnalodott, amikor Félicité mozgolódásra ébredt a homályos
kabinban. A szeme csukva volt a fáradtságtól, s nagyon keservesnek és
bizonytalan kimenetelűnek látszott az erőfeszítés, hogy kinyissa. A
tengerészparancsszavak és a hajótörzs reszketése Félicité mellett úgyis
nyilvánvalóvá tették, mi történt. Elindultak a tenger felé; ezt a lány is
felfogta féléber állapotában. Ez elég is volt számára ahhoz, hogy
visszatérjen az álom birodalmába.
Nem maradhatott azonban örökre az ágyban. A reggel neszei köréje
gyűltek, s ő hirtelen kinyitotta a szemét. Ashanti megmozdult fölötte az
ágyban, Valcour azonban, paróka nélkül, nyitott szájjal, tovább szendergett
a függőágyban.
Félicité zavarodottan húzta össze a szemöldökét, miközben a falra
vetülő napsugarakat nézte. A zsúfolt hajók nem mentek ritkaságszámba,
főleg a Louisiana és Európa között közlekedő teherhajók. Annak
érdekében, hogy minél több hasznot hozzon egy-egy ilyen utazás, a lehető
legtöbb árut szállították; ez volt a fontos, és nem az utasok kényelme. A
legtöbb esetben csupán a kapitánynak jutott saját kabin, a két legmagasabb
rangú tiszt pedig megosztozott egy másikon. Ha utasok is voltak a hajón,
szigorúan elkülönítették őket, függetlenül attól, voltak-e köztük
házastársak; a férfiak és a fiúk az egyik zsúfolt helyiségbe kerültek, a nők és
a lányok a másikba. A nagyobb hajókon nagyobb összegért önálló kabint is
lehetett bérelni, amit főleg a magasabb rangú személyiségek engedhettek
meg maguknak, a kisebb vízi alkalmatosságokon azonban ilyesfajta
kényelemre nemigen lehetett számítani.
Mit keresnek akkor ők ebben a kis kabinban? És miért van velük
Valcour is?
Félicité némi gondolkodás után meg tudta válaszolni a kérdés második
részét. Férfiruhába öltözve lépett a hajó fedélzetére. Mivel pedig Valcour
az ő kabinjában van, nyilván nem látta célszerűnek felfedni, hogy ő
voltaképpen nő. Csak az a kérdés, miért? És ha abból a feltételezésből
indulunk ki, hogy ők mind a ketten férfiak, akkor Ashanti miért van velük?
 Félicité felült, és a lábát leemelte az ágyról. Fölötte Ashanti is felült,
sokatmondó tekintetet vetett Valcourra, majd összevont szemöldökkel
úrnőjére pillantott. Hosszan néztek egymásra. Amikor Félicité ismét
Valcour felé fordult, a férfi szeme már nyitva volt, és gúnyos mosoly
játszott benne. A tekintete húga nyitott ingnyakára siklott, amely akkor
nyílhatott ki, amikor Félicité levetette a mellényét. A mozdulat felfedte
mellének lágy, kék eres domborulatát, bár egyébként teljesen felöltözve
feküdt le. A lány még soha nem érezte ennyire, hogy nem vér szerinti
testvérek ők ketten.
Mély lélegzetet vett. Nyugodtan nézett Valcourra, amikor megszólalt:
– Mi ez? Miért vagy itt?
– Ennyire félsz? – felelte a férfi vontatottan. – Tényleg tudni akarod?
– Azért kérdeztem.
– Rendben van. Ez az én kabinom, mivel a hajó az enyém
is.
– A tiéd? – ismételte Félicité hüledezve.
– Van némi… érdekeltségem. Azt pedig méltóságomon alulinak érzem,
hogy a hajón szolgáló söpredékkel együtt aludjam.
– Ezt elhiszem – vetette oda Félicité –, de akkor sem értem, mi ez a
bizalmasság, miért zsúfolódtunk össze ezen a kis helyen?
– Bizalmasság? Ugyan már! Hiszen mi ifjú gavallérok vagyunk, akiket a
szolgálójuk lát el.
– Beszéljünk már végre komolyan, Valcour! Semmi értelme, hogy
tovább folytassuk ezt a jelmezesdit.
– Pedig minden okunk megvan rá, ma chére, és erre magad is rájöttél
volna, ha némi figyelmet fordítottál volna a fedélzeten álló bitóra. Te és
természetesen Ashanti vagytok az egyedüli nők a hajón, az út pedig
reménytelenül hosszú Franciaországig.
– Itt vagy te, aki megvédelmezel bennünket.
A férfi szemében nevetés bujkált, aztán eltűnt. Ashanti tett a kezével
egy röpke mozdulatot, de nem szólt semmit. Valcour végül így válaszolt:
– Nem lehet ott a szemem örökké ötven férfin.
– Ötven férfi? Ezen a kis hajón? Miért vannak ilyen sokan?
A férfi vállat vont, keresztülnézett a magasan lévő kis rácson, amelyen
át némi világosság szivárgott a szobába.
– Gondolom, a kapitány szereti a társaságot.
Félicité az alsó ajkát rágta.
– Tényleg… tényleg férfiruhában kell maradnom?
 – Hacsak nem vágysz rá ellenállhatatlanul, hogy úgy kujtorogjanak
utánad, mint egy tüzelő szuka után.
– Jó, de mi lesz Ashantival?
Valcour szinte rá sem nézett a lányra. Vékony ujjait összefonta a
mellkasán, úgy válaszolt:
– Mivel hozzánk tartozik, viszonylag biztonságban van – legalábbis
ameddig nem merészkedik a sötét zugokba. Na de mit számít neked a
szobalányod biztonsága?
Ashanti válaszolt úrnője helyett.
– Miattam ne aggódjon, mademoiselle. Mindig nálam van a késem. Ha
valaki hozzám mer nyúlni, abban a minutumban elveszti az ujjait – és
minden mást, amivel bántani merészel.
– Látod? – mondta Valcour. – A dolognak ez a része rendben van, bár
nem szabad elfelejtenem, hogy a legénységet figyelmeztessem a fenyegető
veszélyre.
Lehet, hogy a férfi ezzel letudta a témát, Félicité azonban továbbra is
tétovázott. Csak néhány órája játszotta a férfi szerepét. Meg tudja tartani a
látszatot heteken át, egészen addig, amíg megérkeznek Franciaországba?
Nem biztos.
A nankin térdnadrág kényelmes viseletnek bizonyult, amikor fel kellett
mennie a fedélzetre, ám meztelennek érezte magát benne. Az anyag
gömbölyű csípőjére és hosszú combjára simult. A kabát azonban
szerencsére elrejtette az alakját, így mégis mert nyilvánosan mutatkozni.
Mert feltétlenül a többi utas közé kellett mennie. Semmi sem tenné őt
gyanúsabbá, és a pletykák állandó témájává, mintha lent maradna,
miközben Ashanti, a matrózokkal együtt, a reggelijét készíti a tűzhelyen.
Mindenki magának főzött, vagy ketten összeálltak. A hajón nem volt
szakács, és csak a kapitánynak járt különleges kiszolgálás, neki a kabinosfiú
vitte be az ételét.
De Félicité egyébként sem maradhatott volna lent. A fedélzeti friss
tengeri levegő és az alant szélesen hömpölygő víz csábították. Valamikor
reggel maguk mögött hagyták a Mississippit, követték az állhatatosan
rikoltozó sirályokat, és a nyugodt, sekély hullámokon át az óceán mélykék
vize felé igyekeztek.
Félicitének nem ez volt az első tengeri utazása; egyszer apjával
látogatott Mobile-ba. Akkor azonban mindig a part mentén hajóztak, és
soha nem merészkedtek olyan messzire, ahonnan már nem lehetett látni a
szárazföldet. Ez a mostani utazás egészen más volt. Vajon jó matróz válna
belőle? Ki tudja. A korábbi útján semmi gondot nem jelentett számára a
folytonos ringatózás; órákat töltött a korlátnál, s a látóhatárt és a
körülöttük elterülő vizet kémlelte. Most azonban nem bízhatott benne,
hogy a hullámok ugyanolyan szelídek maradnak. Már menetirányban
voltak, a hajó orra hol felemelkedett, hol lesüllyedt, tajtékot vetve a
szélnek.
A megdöntött vitorlák a szélnek feszültek, és időnként dörrenő hangot
hallattak Félicité fölött, az árbocok nyikorogtak, a feszesre húzott kötelek
pedig különös, emberi dú-dolásra emlékeztető hangot adtak. Az
árboctetőn a kapitány zászlója lengedezett: piros alapon egy fekete holló
emberi koponyát tart a karmai között. A madár alatt a Garde le Corbeau
felirat volt olvasható, amelynek jelentése: „Óvakodj a hollótól”.
Félicité odaköszönt a mellette elhaladó néhány matróznak. Többen is
megnézték őt maguknak. Meglehetősen gyanús alakoknak látszottak.
Szinte minden nemzetiség képviseltette magát közöttük: francia, spanyol,
ír, svéd, indiai, angol, afrikai. Arcuk és karjuk tele volt sebekkel; sokaknak
hiányzott jó néhány foga; egyiküknek csak fél szeme volt, egy másiknak
csonk meredezett a keze helyén. Mindegyiküknél jócskán akadt fegyver:
pisztoly, kard és kés. Olyan kéjsóvár pillantásokat vetettek a tűzhely mellett
tüsténkedő Ashantira, hogy Félicité idegei pattanásig feszültek
aggodalmában. Kár, hogy Valcour nem tette teljessé úriemberi álöltözékét
egy karddal.
– Bonjour, mon ami!
Félicité hátrafordult a barátságos üdvözlésre, és a rossz arcú matrózok
után egészen szimpatikusnak tetsző férfival találta szemben magát, bár ez a
minősítés inkább az eddig szeme elé került tengerészeket jellemezte. Sötét
hajú, karakán, jól megtermett férfi volt, alig túl a negyvenen, barna
szemekkel, amelyek kicsapongó életmódról és a rum túlzott szeretetéről
árulkodtak. Barátságos üdvözlése és mosolya őszintének látszott, bár gyors
pillantásában ravaszság villant meg. Félicité ennek ellenére diplomatikusan
válaszolt.
– Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Jacques Bonhomme kapitány a
nevem, á votre service.
Szokványos név volt, Franciaországban szinte minden ötödik férfit így
hívtak. Annyira szokványos, hogy már szinte gyanús. Most ő volt soron,
hogy férfiasan bemutatkozzék. Elfogadhatónak vélt módon meghajolt,
hogy leplezze zavarát.
 – Örvendek. Monsieur Murat-val utazom, mint azt bizonyára tudja. A
nevem Lafargue. Fé… Francois Lafargue.
– Nem fiatal még egy kissé ahhoz, hogy kalandot keressen?
Nem szabad elfeledkeznem róla, hogy mélyebb hangon kell beszélnem,
emlékeztette magát a lány.
– Néha fordított a helyzet, monsieur le Capitaine, és a kaland keresi az
embert.
– Ó, a pelyhes állú filozófus. Ez az út nyilván kigyógyítja unalmából.
A férfi szemében táncoló vidám fény elvette szavainak élét.
– Gyakran utazik errefelé?
A kapitány szemében azonnal kialudt a láng.
– Semmi mást nem csinálok.
– Úgy látom, nagyon sok embere van.
– Certainement. Szép kis gyülekezet, ugye? És én vagyok az ő választott
kapitányuk.
– Megválasztották?
– A bűneim és a beaux yeux miatt, hogy a navigálási tudományomat már
ne is említsem. A hajó, amelyet vezetek, szerencsés is, de ami a
legfontosabb, hogy nagy hasznot hajt.
– Biztos vagyok benne, hogy támogatói ezt nagyra értékelik.
– A támogatóim? A Hollónak nincsenek támogatói. Miért is kellenének,
amikor jó szelünk van, és Fortuna istenasszony kegyeltjeinek érezhetjük
magunkat?
A Holló. Félicitének valahonnan ismerős volt a név, de nem
gondolkodott el rajta, inkább témát váltott.
– Valóban, monsieur le Capitaine? Ha jól tudom, Valcour Murát is közéjük
tartozik.
– Rosszul tudja. Murat-nak nem több az érdekeltsége a hajót illetően,
mint bármelyik más tisztnek. Amióta velünk van, gyorsan felkapaszkodott,
elsősorban azért, mert ügyesen vadászik, és engesztelhetetlenül gyűlöli a
spanyolokat, így mérföldekre előre megérzi, ha egy ilyen errefelé
merészkedik. Ő a hajó kormányosmestere, kivéve azt az esetet, amikor
engem elővesz a malária. Csak a rum szünteti meg a hidegrázást, és tépi le
ennek a gyalázatos ragálynak a karmait a csontomról. Valakinek ilyenkor is
irányítania kell a kalózaimat. Mostanában Murat-é volt ez a szerep.
Félicitének hirtelen felrémlett valami, és tekintete a férfi fanyar
mosolyra húzódó ajkára szegeződött. Összeszedte magát, és meghajolt.
 – Nagyon szeretnék többet hallani erről, monsieur le Capitaine, de úgy
látom, a szolgálólány elkészítette a reggelimet. Talán egy más alkalommal
folytathatnánk beszélgetésünket.
– Természetesen – felelte a francia, majd a korlátnak dőlve vidáman
nézett a távozó Félicité után.
A lány igazat mondott. Ashantival, valamint a megpirított kétszersülttel,
a szárított sózott hússal és az aszalt gyümölcscsel együtt lementek a
kabinjukba. Előreengedte a szolgálólányt, majd, miután átlépte a küszöböt,
becsapta maga mögött a válaszfal ajtaját. Valcour, aki a mosdóállványnál
borotválkozott, most odafordult hozzájuk.
– Mit csináltál? – kérdezte.
– Bonhomme kapitánnyal beszélgettem. Mondd csak, Valcour, hogy
lehet az, hogy egy kalózhajón utazunk?
A férfi előbb befejezte fél arca borotválását, aztán letette éles pengéjét,
majd törülközőjével letörölte arcáról a habot.
– Azt hittem, több időbe telik, mire rájössz.
– Valcour, miért…
A férfi felvonta a szemöldökét.
– Ez is csak olyan hajó, mint bármelyik másik. Miért fizessünk az
utazásért, amikor anélkül is eljuthatunk Franciaországba?
– Gondolom, ha komoly zsákmányt ígérő hajóval futunk össze, akkor a
barátaid vagy inkább követőid felhúzzák a fekete zászlót, és megtámadják
azt a hajót?
A lány figyelmét annyira lekötötte Valcour kétszínűsége, hogy szinte
észre sem vette Ashantit, aki letette a tálcát, majd a párnája alól kivett egy
kis csomagot, és kisurrant a kabinból.
– A mi jó kapitányunk meglehetősen bőbeszédű, nemdebár? Nem is
tudtam, hogy ennyire vonzódik a fiatal fiúk iránt.
Félicité ügyet sem vetett a gúnyos célzásra.
– Tehát igaz. Szóval itt voltál, itt élted a világodat, amíg apám
börtönben sínylődött. Ezzel a mocskos kalózhajóval jártad az öblöt!
– Mit tudhatsz te erről, ma chére?
– Annyi rémtettet tulajdonítanak ennek a hajónak, hogy a híre még
New Orleansig is eljutott!
– Biztosra veszem, hogy túloznak a pletykák. Gondolom, a kapitány
elmondta neked, hogy én csak akkor vettem át az irányítást, amikor ő
leesett a lábáról.
 – Tagadnád, hogy felelős vagy azokért a szörnyűségekért, amelyek a
hajó nevéhez fűződnek? Nem hiszem, hogy letagadhatnád, legalábbis…
– Rendben – szólt közbe Valcour rekedt hangon –, kérges szívű, züllött
fráter vagyok, és kielégíthetetlenül vérszomjas.
De akkor vérfertőző, buja vággyal is vádolj meg, mert akarlak téged,
drága húgom. Évek óta arra vágyom, hogy érezzem bársonyos tested az
enyém alatt vonaglani, és most már semmi okát nem látom, hogy tovább
várjak.
– Mi… mit mondtál? – hebegte Félicité fojtott hangon. A vér kifutott
az arcából, amely most halottsápadt lett. Hiszen ő csak bűnrészességgel
vádolta meg Valcourt, amiért a Hollón maradt, azok után is, hogy rájött,
milyen gaztettek fűződnek hozzá, és őt is erre a hajóra hozta. A férfi szavai
kétélű tőrként vájtak a szívébe.
– Tényleg nem érted? Nem adtam gyerekkorunk óta ezer jelét annak,
hogy a magaménak tartalak?
Félicité rádöbbent Valcour szavainak igazságára, ugyanakkor azt is
érezte, ha értetlenséget színlel, megmenekülhet.
– De… de hát a bátyám vagy.
– Többé nem, sőt soha nem is voltam!
A tapasztalt kardforgató ruganyosságával lépett a lány felé, olyan
félreérthetetlen arckifejezéssel, hogy a látványtól Félicité ereiben meghűlt a
vér.
– Valcour… – lehelte, miközben hátrálni kezdett.
– Én Valcour Murát vagyok, aki neked sem bátyád, sem féltestvéred,
sem más rokonod. Férfi vagyok, aki látta, hogyan cseperedsz csenevész
kamaszlányból gyönyörű virágszállá, érett nővé, aki csak arra vár, hogy
leszakítsák. Megengedted, hogy egy másik férfié legyen az első édes
gyümölcs, de ezért az árulásodért kegyetlenül meg fogsz fizetni.
Félicité megnyalta száraz ajkát.
– Mondtam már neked, hogy nem tehettem ellene semmit. Ha te
nem…
– Ezt ne halljam még egyszer – szakította félbe Valcour durván. – Te
követtél el ostobaságot, drága Félicité.
A férfi felvette a mosdótál mellől a fahátú hajkefét, anélkül hogy
megállt volna.
– De hát ez… ez tiszta őrültség.
Félicité gyors pillantást vetett az ajtóra, de Valcour úgy helyezkedett,
hogy egyetlen ugrással ott teremhetett, mielőtt még a lány odaérhetne.
Igaz, kiálthatna, de nem biztos, hogy a segítségére sietnének, valószínűbb,
hogy kezét-lábát szétfeszítve a földre döntenék és megerőszakolnák.
– Annak viszont nagyon kellemes. Hányszor képzeltem már el
magamban, hogy arccal lefelé fekszel a térdemen, én pedig a fejedre
hajtom a szoknyádat, s miközben te vonaglasz és kegyelemért könyörögsz,
én a puha, fehér hátsódat ütöm a tenyeremmel, otthagyva ujjaim nyomát?
Most nem szoknyában vagy, hanem térdnadrágban, melyet a bokádig
letolok, de az eredmény ugyanaz lesz.
A férfi hirtelen elhatározással az ágyra dobta a hajkefét. Félicité a kefére
figyelt, ő pedig azalatt lecsapott rá, és magához rántotta. Ahogy Valcour az
ágyra borult, ő is ráesett.
A férfi torkából egzaltált, fékezhetetlen nevetés tört fel. Ujjait a lány
húsába vájta, összeszorította az izmait, szinte megbénítva Félicitét, aki
fájdalmában visszafojtotta a lélegzetét, s egy horogra akadt hal
eredményességével hadakozott támadója ellen. Valcour hatalmas, csípős
ütést mért a lány hátsó felére. Ahogy Félicité megmerevedett, a
térdnadrágját kezdte kigombolni.
A fülében dübörgő vér hangjától, zihálásától, meg az eszeveszett
rúgások és harapások közben nem vette észre, hogy kinyílik az ajtó.
Ashanti kopogtatás nélkül lépett be a tálcával, amelyről forró gőz szállt fel.
– A csokoládéja, monsieur Valcour – mondta nyugodt hangon, amelybe
azonban fenyegetés vegyült.
Valcour mozdulatlanná merevedett, ahogy észrevette az arcától néhány
centiméternyire gőzölgő forró folyadékot. Félicité felkecmergett az öléből,
és térdre roskadt. Ashanti kissé billegett, ahogy a hajó ringatózott. A gőz
hullámosan szállt fel a fedetlen edényből. A feszültség egyre
elviselhetetlenebbé vált. Valcour ebben a pillanatban a hozzá legközelebb
lévő csészéhez nyúlt.
– Hogy te milyen gondos vagy – jegyezte meg gúnyosan, bosszúvággyal
telve. – Nem fogom neked elfelejteni.
Ashanti nem követte el azt a hibát, hogy válaszoljon a férfinak. Ügyes
mozdulattal töltötte ki a csészéjébe a csokoládét, majd Félicitének is
töltött, és odaadta neki.
– Holnap már nem lesz csokoládé – szólalt meg prózai hangon. – Ma
reggel levágták a tehenet. Reggeliznek, mademoiselle, monsieur?
– Igen… igen, akár meg is reggelizhetünk – felelte Félicité, némiképp
visszanyerve méltóságát.
 – Akkor pedig – tette hozzá Valcour rosszmájúan, miközben Ashanti a
saját csészéjébe töltötte a csokoládé maradékát te mehetsz a dolgodra,
amíg mi… megfelelő módon pontot teszünk ennek az ügynek a végére.
Ashanti most sem válaszolt, csak hosszan ránézett a férfira. Nyugodtan,
közömbösen figyelte, amint Valcour gyorsan lenyeli az utolsó korty
csokoládét is, hogy minél hamarabb túl legyen rajta. Kétszersültet nyújtott
a férfinak. Valcour elvette, beleharapott, majd ismét ivott.
Félicité hirtelen megérezte, hogy valami várakozás lebeg a levegőben,
amelynek semmi köze Valcour fenyegetéseihez. Megette a kétszersültet, és
ismét a csokoládéba kortyolt. Ashantira pillantott, aki nyugodt mozdulattal
az ajkához emelte a csészét. Valcour az utolsó csepp csokoládét is kiitta,
majd a csészét megvető mozdulattal a tálcára tette. Félicitére nézett, azután
a szobalányra.
Zavart kifejezés jelent meg az arcán, melyből kifutott a vér, és most
beteges sárga árnyalatot vett fel. Izzadság ütött ki a bőrén. Nagyokat nyelt.
Felállt, de a fejét beverte a fölötte lévő ágyba. Megingott, s a szemöldöke
fölötti vágásból vér szivárgott. Kezét a torkához kapta, és tépni kezdte a
fodrokat.
– Az isten szerelmére – zihálta, majd vad tekintetet vetett Ashantira. –
Te megmérgeztél!
Előrelépett, majd az ajtó felé rohant.
Valcour nem halt meg. A nap hátralevő részét a hajókorlátnál töltötte,
és belei tartalmát a tengerbe ürítette, vagy nyögdécselve, izzadva, sápadtan
feküdt, kezét a gyomrára szorította, és átkozódott. A szobalány nem volt
hajlandó segíteni neki. Nincs rá ellenszer, vetette oda a férfinak
megvetően.
A matrózokat sem izgatta különösebben Valcour állapota. Időnként
megnézték, obszcén megjegyzéseket tettek rá egymásnak, és fogadásokat
kötöttek, hogy mikor dobja fel a talpát. Altalános volt a vélemény, hogy
mire leszáll az éj, már nem lesz az élők sorában.
Akik azonban ezt biztosra vették, elvesztették a pénzüket. Bonhomme
kapitány érdeme volt a változás, ugyanis vizezett rumot vitt a betegnek.
Nem sokkal azután, hogy megitta a rumot, Valcour már talpon volt, igaz,
kétrét görnyedve iszonyatos bélgörcsei miatt. A hajók hagyományosnak
tekinthető latrinájánál, az előárboc rúdjainál telepedett le, hogy a víz
lemossa kiürülő belei undorító tartalmát. A láncokba kapaszkodott,
jótékonyan elrejtette őt szem elől a mellmagasságig érő fedélzeti korlát.
 Izzón kelt fel a nap. A szél olyan szeszélyesen fújt, hogy szinte repítette
a hajót a kifeszített vitorlákkal. Dél felé hatalmas reccsenéssel repedt ketté
egy toldott-foldott, megsárgult csúcsvitorla. A legénység a fedélzetre
özönlött, leengedték a vitorlát, és egy másikat húztak fel helyette, de
amikor ezzel készen voltak, csak álltak, és szemük elé ernyőzött kézzel a
látóhatárt kémlelték. Elhangzott néhány bölcs megjegyzés egy leesett
pohárról, majd valaki kiejtette a száján a rettegett hurrikán szót, és szájról
szájra terjedt. Egy sötét, tágra meredt szemű, jambósapkát viselő férfi
keresztet vetett. Néhányan morogva beszéltek a néger szolgálólányról; azt
mondták, balszerencsét hoz, ha színes bőrű nő van a hajón. Az lenne a
legokosabb, ha felvonszolnák a fedélzetre, és ha mindegyikük végzett vele,
bedobnák a tengerbe. Felmerült ugyan Valcour neve, de mint ahogy egy
tréfacsináló rámutatott, a kormányosmester nem volt abban az állapotban,
hogy használni tudja a szolgálót, vagy hogy tiltakozzon, ha ők ezt teszik.
Egyikük sem szánta rá azonban magát a cselekvésre.
Ashantinak tehát nem volt szabad szem előtt lennie. Félicité, miután
figyelmeztette szolgálóját, legszívesebben maga is így cselekedett volna.
Igaz, magához vette Valcour kardját, melyet a férfi előző nap reggel
hagyott ott; azóta nem tért vissza a kabinba, hanem a kapitány szobájában
akasztotta fel függőágyát, ahol Ashanti nem férhetett hozzá. Félicité
felkötötte a kardot, amitől, ha jobban nem is, de legalább felkészültebbnek
érezte magát.
A harmadik napon, hajnalban a szél ismét megfordult: most délnyugat
felől fújt, viharos erősséggel. A matrózok lejjebb eresztették a felvont a
vitorlákat, és felcsarnakolták a viharkötelet, abban a reményben, hátha el
tudják kerülni a fergeteget. A hajó vadul hánykolódott, egyre mélyebbre
hatolva a viharban. Borzongató szépségű villámok táncoltak a sötét víz
fölött. Megdördült az ég, mintha a pokol oroszlánjai ordítanának, majd
eleredt az eső, melyet hullámzó, nedves lepelként, vad rúgásokkal terített
rájuk a szél. Végigfütyült a fedélzeten, s kimosta a hajófalnyílásokból a
bűzt és az undorító végtermékeket. A tenger háborgott, szörnyűséges
magasságba emelkedtek a hullámok, és sós ízt adtak a lezúduló esőnek.
Vízhegyek és – völgyek tajtékoztak. Vad szélrohamok támadtak a kis
hajóra, mintha a toronymagasra emelkedő hullámok játékszerévé akarnák
tenni. Egyik mérföldet a másik után tették meg, versenyt futva a viharral,
igyekezve inkább csak a szélén maradni. Úgy siklottak a vízen, mint ahogy
az egér menekül a macska elől, s azon imádkoztak, csak nehogy sekély
vízbe vagy zátony fölé érjenek.
 A hajó gerendái nyögdécseltek és pattogtak. A nők kabinjában lévő
egyetlen viharlámpa szédítő köröket írt le. Félicité és Ashanti gyomrát
különösebben nem viselte meg a vihar, nem úgy, mint a harcedzett
matrózokét; valószínűleg a szobalány főzte gyógyteának köszönhetően.
Ennek ellenére leszíjazva feküdtek az ágyukban. Ha ugyanis felkelnek a
szuroksötétben, szinte biztos, hogy szert tesznek néhány törött csontra,
mivel a hajó úgy hánykolódott a vízen, akár egy parafadugó. A válaszfalon
keresztül Valcour nyögdécselését hallották, de még akkor sem mehettek
volna oda hozzá, ha elfogadja a segítségüket. Meglehet, a matrózok tudták,
hogy Ashanti a felelős Valcour betegségéért, de az is elképzelhető, hogy
inkább a viharral voltak elfoglalva, mindenesetre most már nem került
szóba a dolog. A vihar kezdetén még különös pillantásokat vetettek reá, és
Ashanti ebből kitalálta, attól tartanak, hogy a másik fiatalembernek is
ugyanilyen panaszai lesznek, annak, akivel a szolgálólány egy kabinban
alszik. Minthogy ez mégsem következett be, most már kevésbé
gyanakodtak a néger lányra.
A derengő hajnal nem hozott enyhülést. A bosszúszomjas vihar
tehetetlen haragjában egész nap ostromolta őket, míg végül rájuk borult a
harmadik éjszaka is.
A következő napon a szél még magasabbra korbácsolta a hullámokat, s
a hajó utasai alig láttak az orrukig. Az árbocsudar elveszett, a nagy horgony
a tenger fenekét szántotta, és ezernyi lyukon át szivárgott a víz a hajóba,
így egész nap dolgozni kellett a szivattyú mellett. De azért hetykén a víz
színén maradtak, akár a boroshordó dugója. A téglával körberakott
tűzhelyen újra tüzet gyújtottak, mivel a vihar korábban eloltotta a lángokat.
Mindenki segített, hogy minél előbb meleg ételhez és egy kis rumhoz
jussanak, mielőtt hozzákezdenek a munkájukhoz: ki kellett bogozniuk a
köteleket, megerősíteni a hajó töméseit, és kiteríteni az elázott vitorlákat.
Valcour állítólag ehetett már egy kis főtt marhahúst és húslevest.
Éjszaka valamelyest felszakadoztak a felhők, így a csillagok fénye
megvilágította a vizet. A kapitány szögmérőjével a kezében a fedélzetre
sietett. Megállapította, hogy hála a kegyes szélnek, nem tértek el annyira
tervezett útvonaluktól, mint gondolták, így hát hajózhattak tovább.
Félicité a korlátnál állt, szemben a meleg, párás szellővel. Csupán,
mellényt viselt az ingén, de még így is melege volt. Izzadság folyt végig a
vállán és a haja tövénél, de úgy látta jónak, ha ennél jobban azért nem
alkalmazkodik az időjáráshoz. Nemrég fejezte be a szivattyúzást. Ha
kipiheni magát egy kicsit, máris jobban érzi majd magát.
 Senki sem adott neki utasítást, hogy ő is dolgozzék. A sanda
oldalpillantások vették rá, hogy ő is beálljon a matrózok közé. Ártatlan
arcával, szakáll és bajusz nélkül ugyan nem látszott többnek tizenöt
évesnél, így nem is vártak tőle sokat, mégis az látszott a leghelyesebbnek,
ha önként ajánlkozik.
– Szélfútta, pirosra csípett arcocska, tűnődő tekintet. Bocsásson meg,
fiatal barátom, de ön túl kecses ahhoz, hogy férfi legyen.
Félicité hátrafordult, és Bonhomme kapitánnyal találta szemben magát.
Úgy tett, mintha megsértődött volna, csak hogy leplezze ijedtségét, ezért
Valcour kardjának markolatára tette a kezét.
– Meg fog változni a véleménye, ebben biztos vagyok.
– Az isten szerelmére, ne rántson kardot! Nem akartam megsérteni,
meg aztán túlságosan kifárasztottak az elmúlt napok eseményei ahhoz,
hogy sikeresen vegyem fel a harcot maga ellen.
A férfi szavait kísérő átható tekintet egyáltalán nem csillapította Félicité
félelmét. Már a vihar alatt is többször észrevette, hogy a kapitány figyeli őt.
Azon tűnődött, elképzelhető, hogy Valcour, aki még most is a kapitány
kabinjában alszik, bizalmába avatta a férfit, vagy önkívületi állapotában
kifecsegett valamit. A lány most a tintakék tenger felé fordult.
– Biztosra veszem, hogy ön ragyogó kardforgató, monsieur le Capitaine.
Bizonyára annyi találatot érne el, amennyit csak akar.
A kapitány jellegzetes franciás mozdulattal vonta meg a vállát. A hangja
gúnyosan csengett, ahogy válaszolt.
– Valamikor talán így volt. De az az idő örökre elmúlt.
– Mégis maga a vezetője ezeknek az embereknek.
Félicité a fedélzeten lévő matrózok felé bökött a fejével: többségük
aludt, kötelet font, vagy bálnafogat csiszolt.
– Elmondom, hogyan lett belőlem kalóz, ha cserében ön is elárulja,
hogy Valcour Murát védenceként miként került a
Holló fedélzetére. Nos, az én történetem a következő. Én voltam
családunkban a fiatalabb fiú, így egyetlen vasat sem kaptam, ellenben
mousquetaire lettem az udvarnál. Ott felfigyelt rám egy gazdag, öreg
nemesúr fiatal felesége. Gyakran és örömmel szarvaztam fel az öregurat,
sőt arra a szemtelenségre vetemedtem, hogy a törvénytelen fiamat az ő
örökösévé tettem. Ő persze végül észrevette, mitől olyan boldog mindig a
felesége. Mivel tudta, ha nyilvánosan meghurcol, azzal elismeri férfiúi
tehetetlenségét, ezért elintézte, hogy lettre de cachet-t adjanak ki ellenem.
Mint azt bizonyára ön is tudja, hogy ezek a király által kiállított iratok
kimondják, hogy a nevezett személyt azonnal a Bastille legsötétebb
zárkájába vessék, annak minden reménye nélkül, hogy az illető ügye valaha
is tárgyalásra kerül. Nem vagyok az a fajta ember, aki örömmel veszi, ha
megfeledkeznek róla, és a vakondokkal sem érzek sok közösséget. Mivel a
szeretőm idejében figyelmeztetett, sikerült megszöknöm Párizsból a
csendőrök orra előtt. Nyugat-India már sokkal békésebb vidéknek
ígérkezett. Ott azonban rá kellett jönnöm, hogy a homokos parton egy szál
magam vagyok, és nem tudok miből megélni.
– Nagyon romantikus történet – jegyezte meg Félicité.
A férfi gyors pillantást vetett rá.
– Ugye? Nem sok van már hátra belőle. Gyerekként sok nyarat
töltöttem apám normandiai kastélyában, s ott a halászokkal együtt jártam
ki a tengerre. Azoktól a viharedzett emberektől megtanultam, hogyan lehet
becsléssel megállapítani a hajó helyét, és egyéb hajózási ismeretekre is szert
tettem. Találkoztam egy férfival, aki valamikor az arabok foglya volt, ő a
különféle mérőeszközök használatára tanított meg. Szóval, így lettem
kalóz.
Bár a történetet kissé mintha megszépítette volna, a kapitány
viselkedésében valóban elég sok úri származásra valló elem volt, ebből
ítélve meséjének egy része még igaz is lehetett.
– Vagyis gonosztevők, Európa szinte valamennyi hadseregéből és
haditengerészetéből való szökevények vezetője lett, akikhez újabban
elbocsátott angol, francia és spanyol katonák is csatlakoztak, mivel már
nem dúl háború ezen országok között. Ennek ellenére ragaszkodik ahhoz
az állításához, hogy ezek az emberek nem félelemből, hanem a maga
navigációs tudása iránt érzett tiszteletből engedelmeskednek magának?
– Ahol emberek vannak, ott létezniük kell szabályoknak is, amelyek
irányítják a viselkedésüket, különben kirabolják és megölik egymást,
ahelyett hogy megegyezésre jutnának. Ha nem lennének szabályok, aligha
alhatnának nyugodtan éjszaka. Az elmúlt több mint száz évben mindig
voltak kalózok, és a szabályok, amelyek a cselekedeteiket irányították,
szinte kötelező érvényűvé váltak. Elsoroljam ezeket magának?
Félicité mi mást tehetett volna, mint hogy meghallgatja? Még ez is jobb,
mint egyedül állni a korlátnál, és a csillagokat fürkészni. Bólintott.
– Trés bien. Megállapodásunk pontjait mindenki aláírja, aki a Holló
fedélzetére lép. Első pont: mindenkinek szavazati joga van a mindennapi
életet érintő dolgokban, mindenkinek egyenlő rész jut a zsákmányolt
élelemből és szeszből, a részét mindenki olyan gyorsan fogyasztja el, ahogy
neki tetszik, kivéve ha szűkölködünk az ellátmányban, és a köz érdekében
takarékoskodnunk kell. Kettő: a zsákmányolt hajóról a kiadott részén kívül
mindenki jogosult egy öltözet ruhára. De ha valaki akár csak egy dollárnyi
értékkel is becsapja a társait, legyen az ezüst- vagy aranyholmi, ékszer vagy
pénz, akkor a büntetése az lesz, hogy kitesszük egy lakatlan szigetre. Ha az
egyik matróz ellop valamit a másiktól, akkor a bűnösnek levágjuk az orrát
és a fülét, és egy lakatlan szigeten partra tesszük, de gondosan ügyelünk
arra, hogy ne legyen könnyű ott boldogulnia. Három: tilos pénzben
kártyázni vagy kockázni. Négy: este nyolckor tilos gyertyát vagy lámpát
égetni. Ha valakinek inni támad kedve, a nyílt fedélzeten hódolhat
szenvedélyének. Öt: mindenkinek tisztán kell tartania a pisztolyát és a
kardját, hogy szükség esetén ne legyen vele gond. Hat: nők nem
szállhatnak a hajóra. Ha valamelyik matróz álruhában nőt csempész a
hajóra, meghal…
Félicité gyors pillantást vetett a kapitányra.
– Na és Ashanti, az én… a néger szolgáló?
– Ő utasként van nyilvántartva, azonkívül, mint ahogy önért is, Murát
tartozik érte felelősséggel. Később ki tudja, mi lesz vele? Meg aztán ő nem
öltött álruhát. Hol is tartottam? Ó, igen, hetes pont. Ha valaki csata idején
szökni próbál, azt kitesszük egy lakatlan szigeten, vagy megöljük. Nyolc:
senki sem verekedhet a hajón a társával. Ha két matróznak vitája támad,
azt karddal vagy pisztollyal a parton intézheti el. Kilenc: senki sem mehet
el addig, míg legalább ezerfont-nyi értéket nem szerzett a közösbe. Ha
valaki elveszti egy végtagját, és nyomorék lesz, kap nyolcszáz dollárt a
közös alapból, ha pedig csak könnyebben sérült meg, arányosan
kevesebbet. Tíz: a kapitány és a kormányos két részt kapnak; a navigációs
tiszt, a fedélzetmester és a tüzértiszt másfelet, a többi tiszt egy és egy
negyedet, a matrózok pedig egyet. Ebben az utolsó pontban valamiféle
becsületkódex is rejlik, bármilyen nehéz is rábukkanni.
– A kormányosmester Valcour, ezt tudom, de megvan-e Hollónak az
összes előbb említett tisztje is?
– A legtöbb igen, bár nem hibáztatom magát, amiért nem tudja őket
megkülönböztetni az egyszerű matrózoktól. Mint kormányosmesternek,
Murat-nak nagy tekintélye van. Ő megkorbácsolást is elrendelhet; a
kalóztörvények szerint egy híján negyvenet. Azonkívül ő dönti el a
zsákmányról, hogy mekkora része kerüljön a közös kincstárba. Elméletben
a kapitány a hajó katonai vezetője, és abszolút hatalommal rendelkezik
háború idején, a navigációs tiszt pedig a navigálásért és a vitorlák
beállításáért felelős. Én azonban a gyakorlatban Valcourral osztom meg a
vezetést, ugyanakkor a navigációs tiszt feladatát is remekül el tudom látni.
Akár úgy is dönthet a legénység, hogy alkalmatlan vagyok a kapitányi
posztra, és mást választhat a helyemre. Én nem fogok elégedetlenkedni
emiatt. A kalózok napjai meg vannak számlálva. Évről évre kevesebb olyan
kikötő van, ahol szívesen látnak, a spanyol flotta, a guarda de costas egyre
több hajója üldöz, és a zsákmányként kiszemelt hajók egyre több és jobb
fegyverrel vannak felszerelve. Én szerencsés fickónak mondhatom magam;
megvan mindenem, még ha néha levesz is a lábamról a malária. Látok, és
nem hagyott el a józan eszem. Időnként felötlik bennem, hogy alaposan
próbára tettem a jóisten türelmét, olyan sokszor kellett megvédenie engem.
Itt az ideje, hogy ennek véget vessek.
– Mit akar tenni? – érdeklődött Félicité.
A kapitány elmosolyodott.
– Ki tudja? De most már elég az én történetemből. Most maga mesélje
el, miért szállt fel erre a hajóra.
Félicité számára most érkezett el a kínos pillanat. Éppen válasz után
kutatott a fejében, amikor hosszúra nyújtott kiáltás hangzott fel a fejük
felett:
– Fööld! Jobbra föööld!
A látóhatár szélén sötét foltot láttak, amely leginkább zölddel
körberajzolt, alacsonyan szálló viharfelhőre emlékeztetett. Félicité a
homlokát ráncolta.
– Mi lehet az? Hiszen Franciaország még többnapi útra van tőlünk.
– Franciaország? Miket beszél, Francois Lafargue! Ez itt az úti célunk,
ahová mindvégig igyekeztünk, mióta elhagytuk a Mississippit.
– De bizonyára… – kezdte a lány.
– Nem tudom, maga mire számított, mon petit ami, vagy hová akart
eljutni, de ez a vidék a fekete zászlós hajók utolsó menedéke, Las Tortugas
szigete, ahol a Holló is horgonyt vet most.
 12. fejezet

Las Tortugas, vagyis a teknősök szigete. Három egymás mellett fekvő

földdarab alkotta a szigetet; egyik sem volt különösebben nagy. A Holló a
legnagyobb sziget kikötőjének öblében vetett horgonyt. Nagy-Kajmánnak
hívták azt a vidéket, arról a hatalmas hüllőről, amelynek otthont adott. Ott
terült el előttük, gyengéden bólogató pálmafákkal, fehér homokkal és
kékeszöld tengerrel, olyan volt, mint valami csipkefodor egy nő tengerkék
ruháján. A kikötő közelében egy falura emlékeztető település terült el,
amelynek lakosai javarészt angolok voltak, de ha nevet kellett volna adni a
falunak, nem tudtak volna megegyezni. Az egymásra zsúfolt kalyibák-ból
különféle korú, színű és nemzetiségű gyerekek rohantak elő, amint a hajó
megjelent a látóhatáron. Kiúsztak a hajó orrához és farához, megfogták a
hajóköteleket, majd a rozoga móló cölöpjeihez kötötték őket, hogy a
matrózok csörlővel odahúzhassák a hajót.
Mire ezt sikerült végrehajtani, a part tele volt kiáltozó, nevető nőkkel,
friss narancsot, mandarint és meleg húspásté-tomot kínáló árusokkal,
kocsmákból és kártyabarlangokból előszivárgó gyanús alakokkal és
kereskedőkkel, akik azt kérdezték az előfedélzeten álldogáló matrózoktól,
sikerült-e nagy zsákmányt szerezniük. A nyikorgó csörlőnél álló kalózok
trágár rigmusokat énekeltek. A düledező, nádtetős kunyhókból és
uszadékfával meg vitorlavászonnal takart ka-lyibákból kutyák szaladtak elő.
A hajó fölött sirályok köröztek vijjogva, és fregattmadarak szelték a
levegőt háromszögletű, fekete szárnyukkal. A lágy passzátszelek rothadó
hal, gyümölcs és fedetlen csatorna szagát vegyítették az álmos levegőbe.
Abban a pillanatban, hogy lerakták a hajóhidat, a matrózok már lent is
voltak a parton. Kitárt karok és csattanós csókok fogadták őket; és azok a
nők, akiknek sikerült megszerezniük valamelyik férfit, tíz körömmel estek
neki annak, aki el akarta rabolni tőlük a zsákmányt. A gerjedelem
különböző fokán álló férfiak a kikötői ringyók mellét és csípőjét fogdosták.
Valcour nem szállt le azonnal a hajóról. Még mindig gyengének érezte
magát a betegsége után, így gonosz megvetéssel figyelte, ahogy a matrózok
partra szállnak. Aztán Félicitéhez lépett, és azt kérdezte, nem akar-e ő is
leszállni. Gondoskodna róla, mondta, hogy a part közelében, messze a
többiektől, építsenek neki egy kis kunyhót. Biztosra vette, a lány alig várja,
hogy szilárd talajra léphessen.
 Félicité udvariasan elutasította az ajánlatot. Abból ítélve, amit a trópusi
kikötőben látott, arra a meggondolásra jutott, hogy ennél még a kalózhajó
is jobban megfelel neki. A rendetlen város nyújtotta szórakozások sem
vonzották túlságosan, de talán majd a késő délutáni hűvösben sétál egyet a
part mentén. Ha megkéri, Bonhomme kapitány biztosan elkíséri. Úgy
látszott, ő sem rajong a városi örömökért, ha pedig Ashanti velük tart,
nyugodtan mondhatja, hogy a szolgálólánynak van szüksége a védelemre.
– Ahogy óhajtod.
Valcour udvariasan meghajolt, majd elfordult, de Félicité azért még
látta, hogy gyűlölettel teli pillantást vet Ashantira. Két óra múlva már nem
volt a hajón; valószínűleg a városba ment.
A kapitány igen előzékenynek mutatkozott. Hármasban sétáltak a part
fehér homokján, hallgatták a víz mormolását, nézték a feléjük siető
kékeszöld hullámokat, amelyek éhesen álltak meg a lábuk előtt, és a
levendula meg rózsaszín homokot a víz szélén, amelyen megcsillant a
kobaltkék tengerbe bukó nap égővörös fénye. A pálmafák szélrázta levelei
szárazon zörögtek. A parti madarak játékosan rebbentek el a feléjük iramló
hullámok elől. Törött borosüvegek, megrepedt hordók, hordófa, elkopott
kötél és csontdarabok csúfították el a partot; régóta halott tengeri teknősök
hatalmas, kifehéredett, homokkal félig telt páncéljai hevertek a földön, akár
egy ősi hadsereg óriási harcosainak eldobott sisakjai az elhagyott
csatamezőn.
– A teknősök – mondta a francia kapitány –, ők az oka az indiai
kalózkodásnak.
– Hogyhogy? – kérdezte Félicité, aki alig várta, hogy valaki végre
szórakoztassa.
– Néhány száz évvel ezelőtt, amikor Kolumbusz a látóhatárt kémlelte,
annyi teknős volt a szigetek körül, hogy mesz-sziről szikláknak látszott.
Több fajtájuk van, a legnagyobbak akár egy tonnát is nyomhatnak.
Ismerjük a kérges teknőst, az álcserepes teknőst és a zöld teknőst. Ezeknek
a hatalmas, lassú és ügyetlen jószágoknak nem volt természetes ellenségük,
kivéve az akkor itt élt indiánokat. Idejük java részét a tengerben töltötték,
és csak időnként merészkedtek ki a szárazföldre. Körülbelül
háromhavonta erőt vett rajtuk szerelmi szenvedélyük, kivonultak a partra,
ahol a nőstények lerakták tojásaikat.
– Indiánok? Nem emlékszem, hogy láttam volna egyet is azok között,
akik a hajó üdvözlésére a partra özönlöttek.
 – Nem is láthatott, hála a spanyoloknak. Kétszáz éve érkeztek ide,
amikor is megkezdték a Nagy- és Kis-Antillákat alkotó szigetek
gyarmatosítását. Összeszedték az indiánokat, a karibokat és az arawakokat.
Megmentették a lelküket, a testüket pedig eladták rabszolgának. Azok,
akiket nem vertek agyon, az európaiak által behurcolt betegségekben haltak
meg, amelyek addig ismeretlenek voltak a szigeteken. Mielőtt azonban
kipusztították az indiánokat, megtanulták tőlük, hogyan lehet gályatartó
bojtorjánhal segítségével teknőst fogni. Ez a hal abból él, hogy a szívókája
segítségével egy nagyobb állatra tapad, amelyről aztán lehetetlen
leválasztani. Ha egy ilyen halnak a farkára kötelet kötnek, aztán elengedik,
egy nagyobb halhoz vagy teknőshöz úszik, amikor pedig rátapadt az állatra,
ki lehet húzni mindkettőjüket. Egy másik módja a teknősvadászatnak, ha
több vadász egy bot segítségével a hátára fordítja az állatot. Ebben a
helyzetben teljesen tehetetlen, így könnyen meg lehet ölni. A teknősök a
hátrafordítás után akár még több héttel is életben vannak.
– Ez valóban nagyon érdekes, de mi köze a kalózkodáshoz?
– Türelem, mon ami, nemsokára oda is eljutunk – felelte Bonhomme
kapitány mosolyogva. – A spanyolok, mint tudja, szerencsés nép. Ahová
csak beteszik a lábukat, ott aranybányára bukkannak, vagy legalábbis egy
helyre kis ékszerládi-kára. Spanyolország hatalmas, gazdag országgá vált, és
komoly fenyegetést jelentett Európára. Ennek eredménye, mint rendesen,
most is háború lett. Százával küldték ki az úgynevezett legális kalózokat,
akik saját hajóval rendelkeztek, valamint a kormányuk által kibocsátott
kalózkodási engedéllyel, amely felhatalmazta őket arra, hogy megtámadják
az ellenséges állam hajóit, és megtartsák a zsákmányt. Amikor vége lett a
háborúnak, ez a több száz ember munka nélkül maradt, márpedig
korábban valamennyien hozzászoktak ahhoz, hogy könnyen jutnak
pénzhez és vagyonhoz. Megszokottá vált, hogy kifosszák a spanyol flotta
aranyat, ezüstöt és ékszereket szállító hajóit. Franciaország és Anglia pedig
bevezette azt a gyakorlatot, hogy bűnözőit a szigetekre száműzze, így
akarván megszabadulni ezektől a gonosztevőktől.
– És mi van a teknőcökkel, monsieur le Capitaine? – emlékeztette Félicité
újra a kapitányt, amikor úgy látszott, hogy a férfi reménytelenül
elkalandozott a témától.
– Ó, Francois, maga éppoly makacs, mint egy asszony! Magát nem
érdekli annak a korszaknak a legendája, amely a szemünk előtt tűnik el?
– Dehogyisnem – felelte a lány nagyon komolyan.
 – Ezt biztosra vettem. Szóval a teknőcök. Az engedéllyel rendelkező,
illetve a törvényen kívüli kalózok, akik a megfelelő áldozatra várva napokig
járják a tengert, nem mehetnek mindig vissza a kikötőbe. A nedves trópusi
hőségben a sózott disznó- és marhahús csak beteggé teszi az embert, mivel
nagyon hamar tele lesz kukaccal és penésszel, és így még a vasgyomrú
tengeri veteránok sem képesek leerőszakolni a torkukon. A spanyolok, és
némiképp a franciák meg az angolok is, azt a gyakorlatot alakították ki,
hogy a szarvasmarhákat és a sertéseket kirakták a szigetekre, hadd
szaporodjanak, ami nagyon kényelmessé teszi az életet, amikor a hajónak
ki kell kötnie, hogy a matrózok megjavítsák a vitorlakötélzetet, vagy
lekaparják a hajó fenekéről a kagylókat, de ezeket az állatokat nehéz
életben tartani a megfelelő víz- és takarmányadag mellett is, még akkor is,
ha az ember meg tudja akadályozni, hogy vihar idején eltörjék a lábukat.
Azt egyébként tudja, hogy a „buccaneer” szó, amely a legrégebbi kalózokra
utal, honnan ered? A szelíd marháknak és disznóknak ezeket a vad
leszármazottait elfogták, a húsukat csíkokra vágták, aztán egy füsttel teli
házban kiszárították. Az indiánok ezeket a házakat buccannek nevezték.
A kapitány gyors pillantást vetett Félicitére, barna szemében nevetés
villant, majd gúnyosan felsóhajtott.
– Na de hát még mindig nem beszéltem a teknőcökről. Ezeket a
hatalmas állatokat hetekig lehetett a hajón szállítani élelem és víz nélkül, és
semmi probléma nem volt velük, kivéve hogy néha nehéz volt őket a
hátukon tartani. A kérges teknős hatalmas, de sajnálatos módon csak
rákféléket eszik. Mindegy neki, hogy a rák él-e, vagy már döglött, így a húsa
ehetetlen. A páncéljával szintén nem tudnak mit kezdeni. A zöld teknős
ugyanakkor csak tengeri moszatot és más zöld dolgokat hajlandó
elfogyasztani, és, ma foi, biztosan nem evett még olyan finom ételt, amilyen
a belőle készült teknőcleves. Így aztán a teknőchússal, pálmaborral és
manió-kasörrel jól tartott kalózok nyugodtan zaklathatják az Antillákra
érkező hajókat. És csak akkor kell visszatérniük a szárazföldre, ha már az a
veszély fenyeget, hogy a sok zsákmány súlya alatt elsüllyed a hajó.
– Maguk is vesznek fel teknősöket?
– Certainement, mon ami. Holnap is fölviszünk majd néhányat a
fedélzetre. De olyan hamar megesszük őket, szinte egy nap alatt elfogynak.
És akkor mi mást tehet a szegény kalóz? Leereszti a vitorláját, és hagyja,
hogy a hullámok partra vessék, mint egy megfeneklett bálnát, és hagyja,
hogy a rákok és a sirályok megosztozzanak a csontjain, majd otthagyják
elfeledve, kitéve a nap fehérítő sugarának, akár a teknősök páncélját?
 A patetikus zárszó ellenére, amellyel közös sétájuk véget ért, feltétlenül
meg kellett kóstolni a teknőclevest. Ashanti lement a piacra egy kis
zöldségért. Félicité is elkísérte. Furcsa érzés volt úgy lépkedni az utcán,
hogy az oldalán lógott Valcour kardja, amelyet nem volt hajlandó
visszaadni jogos tulajdonosának. Nemegyszer kellett leráznia a vállára vagy
a karjába csimpaszkodó utcalányokat.
A fortyogó teknőc illata, melyet a bőségesen hozzáadott sherry és a
különböző fűszerek még ínycsiklandóbbá tettek, Bonhomme kapitányt is
előcsalogatta kabinjából. A piacon vásárolt kenyérrel ették a zamatos húst,
és ez örömteli változatosságotjelentett a hajón felszolgált koszt után.
Nem sokkal később, kora hajnalban, Félicité kiáltásokra ébredt, amelyek
mintha a kapitány kabinjából érkeztek volna. Mire tüzet csiholt, Ashanti
már lemászott a felső ágyról. Kisurrant az ajtón, és csak akkor fordult
vissza, amikor Félicité utána szólt az iránt érdeklődve, hová megy.
– A kapitányhoz megyek, mademoiselle.
– Mit gondolsz, mi lehet a baj? Biztos, hogy nem… hogy nem jött rá…
– Nem, mademoiselle – felelte a szobalány halvány mosollyal. – A
kapitány jó ember, és bár lehet, hogy gyanítja, mit rejteget asszonyom, azt
hiszem, megvárja, hogy ön fedje föl a titkot.
– Akkor mi lehet a baj? Nem mehetsz a kabinjába éjnek idején. Mások
is lehetnek ott.
– Csak a kapitány hangját hallottam, senki másét. Este már láttam a
szemén, hogy elfogja kapni őt a láz. Talán segíthetek rajta.
Ashantinak igaza volt. Talán a vihar nedves hidege okozta, melyet
túlságosan hirtelen követett a kikötőbeli forróság, mindenesetre a kapitány
maláriája újra visszatért. A férfi a kabinjában feküdt, s hol a hideg rázta,
hol a forróság gyötörte. Az ajka kicserepesedett. A szemében vad kifejezés
ült, és mintha embertelen kínzások, ostorcsapások, szenes fogók kínozták
volna a testét. Iszonyú rettegés fogta el, mintha egy ágyúcső elé kötözték
volna, és az ágyúgolyó menten széttépné. Rumot követelt, és legalább fél
tucat nyelven káromkodott, amikor nem kapta meg. Ashanti gyógyteát
főzött neki, és erőnek erejével belediktálta. Félicité ide-oda küldözgette a
kapitány inasát, gondoskodva róla, hogy a férfi rendes ellátást kapjon,
egyszer-kétszer egy kis húslevest is beerőltetett reszkető két ajka közé.
Közben a tenger veteránjainak titkos múltján gondolkodott, többek között
a kapitányén is, meg a romantikus meséken, amelyekkel a kalózok a rút
valóságot igyekeztek elleplezni.
 Az egyik éjjel már nem emelkedett tovább a férfi láza. Másnap reggelre
a kapitány újra önmaga volt, bár még elég gyengének érezte magát. Teltek
a napok, továbbra is perzselt a trópusi hőség, és szüntelenül fújtak a
passzátszelek.
Eljött a délután. Bonhomme kapitány bement a városba, és lassan
összegyűjtötte az embereit. Itt az ideje, hogy a Holló útra keljen,
magyarázta. A matrózok már elköltötték az utolsó piaszterüket is, és amint
kissé oldódott merev részegségük, verekedni kezdtek, betörtek a házakba,
és minden útjukba akadó nőszemélyt megerőszakoltak. Ha a kapitány nem
csinál valamit, legénységének a fele akasztófán végzi.
Ashanti odament Félicitéhez, aki a korlátnál állt, és a kapitányt, figyelte,
amint ruganyos léptekkel visszatér a városból.
– Mademoiselle?
– Igen, Ashanti? – fordult felé Félicité mosolyogva.
– Most mit csinálunk? Ha a hajón marad, biztosan rájönnek, hogy nem
férfi, és bajba kerülhet, vagy ha nem, hát esetleg monsieur Valcour talál rá
módot, hogy elválasszon bennünket egymástól.
Az alatt az idő alatt, amelyet a kikötőben töltöttek, Ashanti egyszer sem
hozta elő ezt a témát Félicité előtt, egyszer sem figyelmeztette őt az utazás
veszélyeire vagy arra, hogy nem volna szabad bíznia Valcourban. Most
sem ezt tette. A hangja nem fejezett ki mást, csak azt, hogy elfogadja a
dolgokat olyannak, amilyenek. És a jövőre vonatkozó szorongás is benne
volt.
Félicité felsóhajtott. Annyira egybefolytak a meleg, kellemesen szellős
napok, hogy szinte eszébe sem jutott, hogy ez még megváltozhat. Időtlen
tenger vette körül őket, a hullámok a partot nyaldosták, mint már
évszázadok óta. A homok kristályként szikrázott, szinte elvakította azt, aki
rátekintett, míg a parti aljnövényzet zöldje árnyékot és enyhülést ígért
délutánra és estére, vagy akár egy örökké tartó szunyókálásra. Félicité
persze tudta, hogy ez az ígéret hamis. A moszkitók akár az ember
büntetésére kirendelt apró démonok, felhőkben üldözték őket, ötszázfajta
társukkal egyetemben, amelyek mind csíptek és martak. És ezen a csöndes
kis szigeten a könyörtelenül tűző nap olyan szenvedélyeket ébresztett
férfiakban és nőkben egyaránt, hogy majdnem elpusztították egymást.
Nem létezett a törvény hűvös, higgadt védelme. Bár első látásra az éden
szigetének tűnt ez a hely, egy védtelen bárány nemigen merészkedett volna
oda, mert a mohó és éhes oroszlánok mellett csak tigrisek és farkasok, a
tenger farkasai éltek ott.
 – Be kell vallanom neked, Ashanti, hogy nem tudom, mit tegyek.
Ostoba voltam, hogy megbíztam Valcourban, és eljöttem vele. Azt is el
kell ismernem, hogyha továbbra is vele tartok, csak rosszabb lesz a helyzet.
De mi mást tehetnék?
– Én gondolkoztam a dolgon, mademoiselle. Ahol sok tiszteletreméltó
férfi és nő él, ott szükség van meleg, tápláló ételekre is. Nyithatnánk egy
vendéglőt. Ön a biztonság kedvéért maradhatna férfi, a vendéglő
házigazdája, alkalmanként pedig séfként mutatkozna.
Jónak tűnt az ötlet. Félicitében felébredt a remény, de rögtön ezután két
dolog is eszébe jutott.
– Nincs pénzünk, amivel nekikezdhetnénk, amiből házat építhetnénk,
amiből húst, lisztet, zöldséget és fűszereket vehetnénk, hogy az
edényekről, evőeszközökről ne is beszéljek. Azonkívül Valcour úgysem
engedne el jószántából. Átkutatná értünk az egész szigetet.
– Kell, hogy legyen valami megoldás, amellyel elérhetnénk, hogy
monsieur Valcour ne tudja meg, itt maradtunk a szigeten, csak amikor már
elindult a hajó. Ami pedig a pénzt illeti, Bonhomme kapitány biztosan
adna kölcsön, ha szépen megkérné.
A beszélgetésnek itt nem szakadt vége. Meghányták-vetet-ték a
dolgokat, de mindig csak ugyanarra a következtetésre jutottak: semmit sem
tehetnek, amíg nem beszéltek a kapitánnyal.
Lement a nap, minden sötétbe borult. A vízparti város felől lámpások
fénye látszott, és jókedvű kiáltozás hallatszott. Néhány matróz
visszamászott a hajóra, majd ledobta magát a fedélzeten leterített
szalmapriccsekre, amelyeket a kalózok szamárreggelinek hívtak.
Félicité lefekvéshez készülődött; igyekezett megmosakodni egy
hordónyi állott vízben. Ashanti kezébe vette az éjjeliedényt, amit inkább
közösen használtak, mintsem hogy a hajó orrába mászkáljanak a dolgukat
végezni. Kilépett az ajtón, becsukta maga mögött, és a korláthoz indult,
hogy kiürítse az edényt.
Félicité lefeküdt. Miközben a hajó lágyan ringatta, becsukta a szemét, és
várta, hogy Ashanti visszatérjen, és becsukják az ajtót éjszakára. De a
szobalány csak nem tért vissza. Természetesen nem volt ebben semmi
kivetnivaló, elvégre neki is joga van a csillagokban gyönyörködni. Csak
éppen furcsának tűnt, hogy ilyesmi is érdekli. Eddig mintha teljesen annak
szentelte volna magát, hogy Félicitét szolgálja, még a saját kényelme árán
is. A lányt egyébként zavarta is egy kicsit, hogy ez így van. Nem csinált
semmi olyasmit, amivel kiérdemelte volna ezt az áldozatot, de mit is
tehetne, hogy ezt megakadályozza, főleg most? Inkább hálás érte, és
megesküszik, hogy Ashantit megjutalmazza mindenért.
Eltelt egy óra, majd még egy. Lehet, hogy Ashanti talált magának
valakit, akivel félrehúzódott egy sötét sarokba? Az ötlet annyira
valószínűtlennek látszott, hogy Félicité felkelt az ágyból, magára húzta
térdnadrágját és ingét, majd belebújt a cipőjébe. Ahogy végigment a
fedélzeten, benézett minden zugba és falmélyedésbe, ahová csak mert, sőt
még a ha-jóhídig is elment, hogy belekukkantson az előfedélzeti bűzös
lyukba, ahol rossz idő esetén aludtak a matrózok, de sehol sem találta a
szobalányt. Lehet, hogy akadt valami elintéznivalója, és kiment a városba?
Talán tovább kutatja, milyen lehetőségük lenne vendéglőt nyitni, vagy
valami helyet keres, ahol meghúzhatnák magukat Valcour elől? Talán látta
Bonhomme kapitányt, és úgy döntött, beszél vele? Vagy csak kedve támadt
sétálni egyet a parton?
Egyik magyarázat valószínűtlenebbnek tűnt, mint a másik, bár attól a
tény még tény maradt, hogy Ashanti nincs a kalózhajó fedélzetén.
Félicité már éppen azon volt, hogy kimegy a városba, amikor közeledő
hangokat hallott, és Bonhomme kapitányt vette észre, amint a hajóhíd felé
közeledik a vitorlamesterrel. A vitorlamester durva tréfát eresztett meg
Félicité aggodalma miatt és Ashanti lehetséges tartózkodási helyét illetően,
és közben odavetette, hogy jobban kellett volna vigyázni a szolgálólányra.
A francia kapitány kikérdezte Félicitét, majd összehívta az embereit, azután
elküldte őket, hogy keressék meg Ashantit.
A főárboctól a hajófenékig átfésülték a hajót. Átkutatták a tengerpartot
is mindkét irányban, bementek a városba, benéztek a sikátorokba, a
kunyhókba, a nyitott raktárakba, jól megnézték a nők arcát a kocsmákban.
Felfordították a hordókat, vízre lökték a partra húzott csónakokat, de nem
találtak semmit, csak közömbös leguánokat és mogorva rákokat.
Már megérkezett a tejfehér hajnal, amikor visszatértek a Hollóra. Ahogy
ráléptek az imbolygó hajóhídra, káromkodást és kiáltást hallottak.
Úgy látszott, hogy a legénység egyik tagja, aki túl sok rumot ivott előző
este ahhoz, hogy csatlakozzék a kutatóosztaghoz, kimászott az ágyából, és
a korláthoz kúszott, hogy könnyítsen magán. És ekkor egy nő testét
pillantotta meg; az egyik hatalmas teknős vonta maga után. Ashanti
holtteste volt az. A szolgálólányt brutálisan megerőszakolták, majd fültől
fülig elvágták a torkát.
A magas hajó fehéren dagadó vitorlákkal és lobogó zászlóval tűnt fel.
Majdnem akadálytalanul siklott a kikötőbe; a szél a tatjával szinte egy
síkban fújt. Francia tervezésű, spanyol árbocozatú hajó volt; legalábbis erre
utalt a merülési vonal az oldalán. Az orr- és tatvitorlákkal ellátott,
kétárbocos kalózhajón fekete, széles vörös csíkkal keretezett, aranyozott
felirat díszlett, az orron lévő szobor pedig hátsó lábán ágaskodó lovat
formázott. A fehér vitorlák meglebbentek, ahogy a hajó besiklott a kikötő
széltől védett öblébe. A messziről sötétnek látszó matrózok
macskaügyességgel másztak fel az árbocra, megfogták a vitorlaköteleket, és
öklükkel nagyokat ütöttek a vitorlákra, miközben behúzták őket. A hajó
egyre közelebb ért, könnyedén szelte a vizet, mialatt az orrszobor büszkén
állt a habok felett, hol emelkedve, hol lesüllyedve. A hajó olyan gyorsan
haladt, mintha meg sem tudna állni, csak ha zátonyra fut. Egyre közelebb
és közelebb ért. Az embereket már jobban lehetett látni, ki lehetett venni
az arcukat.
Hirtelen olajozott pontossággal leszaladt a horgonylánc. A hajó megállt,
s most először ki lehetett betűzni az aranybetűket az oldalán. Fekete csődör
volt a hajó neve, amely olyan szakértelemmel és magabiztosan ért partot,
hogy a nézelő-dők élénk éljenzéssel üdvözölték. Két dolog tartotta vissza a
Holló legénységét attól, hogy meggondolatlanul lövöldözni kezdjen, és
megpróbálkozzék megszerezni a gazdagnak ígérkező zsákmányt. Az egyik
ok a Holló felkészületlensége volt, a másik pedig a minden jelzés nélküli
fekete zászló, a kalózhajók ősi szimbóluma, amely a Fekete csődör árbocán is
ott lobogott.
Aznap reggel temették el Ashantit, így Félicitének semmi kedve sem
volt bámészkodni, de még így is látnia kellett, milyen bravúrosan kötött ki
a hajó. A francia kapitány dicshimnuszát hallgatta, mialatt a Fekete csődör
csónakot eresztett a vízre. Mivel a Holló már a rakpartnál horgonyzott, a
másik hajó számára nem jutott hely. Így a legénység minden tagjának
partra kell majd eveznie, ha élvezni akarja a kis sziget meglehetősen gyanús
szórakozási lehetőségeit.
Nem úgy a kapitány. Őt olyan óvatosan kellett partra szállítani, akár egy
újszülött csecsemőt. Félicité a szemével követte a magas, széles vállú férfit,
aki lement a fedélzetről, oldalra lépett, majd gyorsan, ügyesen lemászott a
csónakba a kötéllétrán. A lányon furcsa borzongás futott át. A csónak nagy
lökésekkel indult meg előre, ahogy a matrózok az evező fölé hajoltak.
Bonhomme kapitány a szeme fölé ernyőzte a kezét, és a tengert
fürkészte.
– Isten az égben, ez nem lehet igaz! Azt hittem, a fickó évekkel ezelőtt
elsüllyedt a Davy Jones fedélzetén!
 Félicité próbálta kivenni a közeledő alakot. A Fekete csődör kapitánya
egyik lábát a csónak orrának keresztrúdján pihentette. A szél
meglebbentette felül nyitva hagyott ingén a nyakfodrokat és a két bő ujjat.
Fekete térdnadrágját bedugta visszahajtott szárú lovaglócsizmájába,
derekára pedig vörös selyemövet kötött, amely a kardját tartotta. A briganti
bőrét bronzbarnára cserzette a nap, és hátrafújta a szél vörösesbarna haját,
melyet rövidre nyírtak, akár egy bűnözőét, vagy olyan férfiét, aki készen áll
rá, hogy a hóhér bárdja alá hajtsa a fejét.
– Mon Dieu! Tudtam, hogy nem tévedhetek. Ez az ember maga az
ördög, biztos azért jött vissza, hogy üldözzön bennünket. Az átkozott ír
kalóz az, Morgan McCormack!
A parton összegyűlt árusok, prostituáltak, házalók és koldusok kiáltozva
és ujjongva özönlöttek arra a helyre, ahol a csónak majd kiköt. A matrózok
már nem voltak messze. Félicitének földbe gyökerezett a lába. Egy kéz
nehezedett a karjára. Valcour állt mellette, maga felé fordította őt, majd
gyengédnek egyáltalán nem nevezhető mozdulattal visszaterelte a Holló
felé.
A lány ellenkezés vagy hátravetett pillantás nélkül engedelmeskedett.
Abban a pillanatban semmit sem kívánt kevésbé, mint hogy Morgannel
találkozzék. Nem tudta felfogni, hogyan lehetséges, hogy a férfi itt van,
méghozzá egy kalózhajó kapitányaként. Hogy lehetséges ez? Hogyan
változhatott egyik napról a másikra tiszteletreméltó spanyol tisztből
kalózok vezérévé? És ami a legfontosabb, miért?

13. fejezet

Az este lassan átadta a helyét az éjszakának. Félicité szeméhez emelt

karral feküdt az ágyán. Bezárták; ezt már órákkal ezelőtt felfedezte. A
hangokból ítélve arra következtetett, hogy a hajó tisztjei és a legénység
nagy része már visszatért. A Holló ennek ellenére nem tett előkészületeket
arra, hogy a reggeli dagállyal kifusson. Léptek zaja hallatszott a feljárat
mentén a szomszédos kabinig, és Félicité ebből biztosra vette, hogy
Valcour szemrehányó hangját hallotta az előbb.
 Nem volt kétsége afelől, hogy ennek Morgan érkezéséhez is köze van.
Mostohatestvére ég a vágytól, hogy bosszút álljon, és ezt itt akarja
megtenni, távol a hatalmas Spanyolország határaitól. Ami pedig a
többieket illeti, az ő szemükben is égett a kapzsi vágy, hogy megszerezzék
a hajót. Nagyon is tudatában voltak, mekkora előnnyel jár, ha elfoglalják a
kalózhajót, amely sokkal nagyobb, és sokkal komolyabb fegyverekkel
rendelkezik. Itt nem merül fel a tisztesség kérdése; az a kapitány, aki nem
tudja megtartani a hajóját, nem is érdemli meg. Csupán Morgan követői
inthetik őket óvatosságra, bár ki tudja, a kétségtelenül hirtelenében
összetoborzott kalózok mennyire lesznek hűségesek?
Vajon tudja-e Morgan, mekkora veszedelemben forog? Bizonyára igen,
ha szorosan követte a Hollót, ha tisztában van vele, milyen kapcsolat fűzi
Valcourt a hajóhoz, és ha ismeri Las Tortugas szigetét, és tudja, hogy az a
Holló pihenő kikötője. De vajon valóban tudja-e?
Véletlen vagy szándékos, hogy ilyen hamar érkezett meg a Holló után?
Utána jött? Vagy Ashantit üldözte, aki most már spanyol tulajdonnak
számít, így ő, Félicité voltaképpen ellopta a saját szolgálóját? Vagy talán
személyesebb okok vezérlik döntését?
Mindegy, nem számít, csak a gyűlölete, amit a férfi iránt érzett; ez az
érzés szinte olyan volt, mint egy élőlény. Polipkarjai a szíve köré fonódtak,
és kiszorítottak belőle minden gyöngédséget. Egyáltalán nem érdekelte, mit
csinál Morgannel Valcour. Sőt az sem érdekelte, hogy mi történik
másokkal, legkevésbé vele magával. Az elmúlt hetek csapásai; apja
letartóztatása, Valcour árulása, az ő megerőszakolása, majd szégyenteljes
viszonya, korábbi barátainak elutasító magatartása, az összeesküvők pere
és kivégzése, végül pedig apja öngyilkossága kiszívta minden erejét. Az
utolsó csepp a pohárban Ashanti meggyilkolása volt, akit barbár módon
megerőszakoltak, majd holttestét a halaknak és a teknősöknek dobták,
mint valami állati tetemet. Félicité érzékei túlságosan eltompultak ahhoz,
hogy bármi mást is érezzen a közönyön kívül.
Mit csinálhat most Morgan? A szigeten élő ringyókkal hentereg, és a
kocsmákban szórja el a pénzét? Mennyi idő telik el, míg ráun a sivár
szórakozásra? Egyhamar nem következik be, gyanította a lány. A nők
éhesen vetik majd rá magukat, hiszen érdemi változást hoz a durva,
tenyeres-talpas matrózok után. Morgan pedig bizonyára kellemesen
változatosnak fogja találni a lelkesedésüket. Legutolsó ágyasa ugyanis
minden volt, csak szenvedélyes és odaadó nem.
 Félicité végre elaludt, de egy óra sem telt belé, arra ébredt, hogy
zokogás rázza a vállát, és sós ízű könnyei a hajába csorognak.
Felvirradt a másnap. A hajó csöndes, szinte baljósan csöndes volt. A
kapitány inasa délben, majd délután is hozott
Félicitének ennivalót. Úgy tett, mintha nem tudná, mi folyik a hajón,
bár válasza közben nem nézett a lány szemébe. Délelőtt beleegyezett, hogy
üzenetet vigyen Valcournak, amelyben Félicité azt kérte bátyjától, jöjjön le
hozzá. Később a fiú elmondta, hogy beszélt Murat-val, de egy nagy pofont
kapott fáradozásaiért. Mostantól fogva a hölgy mondja csak meg maga
annak a gazembernek, amit akar.
A lehetőség nem váratott sokáig magára. Valcour kinyitotta az ajtót,
szélesre tárta, és belépett anélkül, hogy legalább bekopogott volna.
Becsukta maga mögött az ajtót, majd gúnyos mosollyal sárgásbarna
szemében a lány felé indult. Jobb kezében női bársonyköntösnek látszó
ruha lógott.
– Jó estét, ma chére.
– Jó estét – felelte Félicité nyugodt hangon. Leszállt az ágyáról, majd
lassan felegyenesedett. Valcour azonban a vállára tette a kezét, és
visszanyomta az ágyra, azután leült a padlóhoz erősített fiókos szekrény
tetejére. A kezében tartott bársonyruhát letette maga mellé.
– Remélem, mindened megvan? Ennivaló? Lehetőség a kellemes
pihenésre?
– Ez a két dolog igen. A szórakozási lehetőségeim máskülönben, hogy
úgy mondjam, eléggé behatároltak.
– Ez nagyon szomorú. Úgy látom, rád férne egy illatos fürdő is.
A lány gyűlölettel teli pillantást vetett a férfira.
– Ahogy látom, ez mindenkire ráférne a hajón.
– Ez is a kalózkodás hátrányai közé tartozik. Azt hiszem, a fürdési
lehetőség hiánya legalább annyira közrejátszik a foglalkozásunk
következményének tekintett napbarnítottságban, mint a trópusi nap. Mit
szólnál egy kis fürdőzéshez az óceánban? Nagyon frissítő lehet a napnak
ebben a szakában.
– Nem is tudom. Eddig még nem volt rá módom, hogy ilyen
örömökben részesítsem magamat.
– Ki kell köszörülnünk ezt a csorbát.
– Milyen… kedves tőled – felelte a lány mereven, kifejezéstelen
hangon.
 Valcour a zsebébe nyúlt, és elővette keresztcsontokkal és koponyával
díszített tubákosszelencéjét. Felpattintotta a fedelét, majd kecses
mozdulattal a hüvelyk- és mutatóujja közé vett egy csipetnyi tubákot.
– Úgy látom, nem bízol bennem. Vajon miért?
– A tapasztalat nagy tanítómester.
– Igazad van – mondta a férfi, majd becsukta a tubákos-szelencét,
beszívta a tubákot, azután kifújta az orrát. – Van egy kis elszámolnivalónk,
ezt nem hagyhatom figyelmen kívül. De ami a jelenlegi helyzetet illeti,
sokkal fontosabb dolgunk van.
Félicité felállt, és vállát az ágynak vetette.
– Milyen természetű ez a dolog?
– Azt hiszem, az előbb már említettem – felelte Valcour kifejezéstelen
arccal. – Úszni fogsz, méghozzá ebben az öltözékben.
A lány elkapta a feléje hajított, arannyal gazdagon díszített
bársonyruhát. A köntös még így, szárazon is húzta a kezét a súlyánál fogva.
– Te megőrültél. Ez lehetetlen.
– Semmi sem lehetetlen, ha az ember igazán akarja, márpedig én
nagyon akarom, hogy Morgan McCormack meghaljon.
Félicité ránézett.
– Ha én ebben úszni megyek, én halok meg, és nem ő.
– Nem hinném – válaszolta Valcour lassan, majd gondosan
elmagyarázta húgának, mit is akar tenni pontosan.
Amikor befejezte, Félicité rámeredt, aztán megrázta a fejét.
– Nem.
– De igen.
– És ha tudja, hogy tudok úszni?
– Mondtad neki?
– Mondhattam éppen.
– Ebben az esetben még aggasztóbbnak kell beállítanunk a helyzetet.
– Túl sok itt a feltételezés, Valcour. Lehet, hogy… hogy az ezredest
egyáltalán nem érdekli, mi történik velem. Akkor mi lesz?
– Gondolod, hogy hagynálak elpusztulni? – érdeklődött a férfi gúnyos
mosollyal.
– Szemrebbenés nélkül.
– Alábecsülöd a vonzerődet – és az én vonzalmamat.
– De így bűntársad lennék egy gyilkosságban! – sírta el magát a lány.
Úgy érezte, mintha lassan egyre szorosabbra húznák a nyaka körül a
hurkot.
 – Gazdag is lennél. Felhatalmaztak rá, hogy egy tengerészre eső részt
felajánljak neked a Fekete csődörből. Úgy látszik, Morgan és az emberei egy
Jamaicába tartó angol hajót fogtak el, amely selyemből, szaténból,
fűszerekből, zsádból és elefántcsontból álló igen értékes rakományt
szállított, valamint egy láda aranyrudat, mely a kormányzó fizetése lett
volna.
– Vér tapad ehhez a pénzhez.
Valcour felvonta a szemöldökét, mintha félreértené Félicité megvető
válaszát.
– Amennyire én tudom, az angol kereskedő bevonta a fehér zászlóit,
rögtön az első lövés után. A kapitány addig könyörgött, amíg
megkegyelmeztek nekik. Egyetlen embert sem öltek meg.
– Pontosan tudod, hogy mire gondolok!
– Igen, tudom – felelte a férfi, kissé élesen –, és figyelmeztetlek, már
éppen eleget hallgattam a kifogásaidat és az erkölcsi aggályaidat. Rövid az
időnk. Vedd le a térdnadrágodat, és bújj bele a ruhába, különben én
öltöztetlek majd át, de biztosíthatlak, hogy azt nem fogod élvezni.
Mindenesetre akárhogy szenvedsz is, drága húgocskám, úgyis azt fogod
tenni, amit parancsolok neked.
– Valcour, az isten szerelmére…
– Istennek – válaszolta a férfi, miközben felállt, majd a
mosdóállványhoz lépett, ahová Félicité az imént a kardot támasztotta,
melyet Valcour most elvett onnan –, istennek semmi köze a tetteimhez, és
soha nem is volt.
– De én nem tudom ezt megtenni, ezt már most megmondom neked.
Egyszerűen képtelen vagyok rá!
– Gondolj csak arra, mit művelt veled ez a férfi. Vagy tán egy idő után
már tetszett is neked a dolog?
– Nem, dehogy, csak…
Valcour kihúzta hüvelyéből a kardot, Félicité felé fordult, kinyújtotta
karját, s így a kard hegye pontosan a lány szeme előtt villogott.
– Vagy talán mégis úgy áll a helyzet, mint azt egyszer már kifejtettem.
Szerelmes vagy belé.
– Nem!
– Bizonyítsd be. Segíts megvalósítani a tervemet, pusztítsuk el őt.
Együtt letörölhetjük a rajtad esett szégyent. Együtt, Félicité, te meg én.
A lány döbbenten és rémülten nézte, ahogy a kard hegye lejjebb
ereszkedik, majd a hasánál megállapodik. Még jobban nekidőlt az ágynak,
amivel akaratlanul is tovább fokozta a feszültséget, és Valcour rögeszmétől
eltorzult arcába meredt. Közben visszafojtotta a lélegzetét.
A férfi megfeszítette karizmait, fordított a csuklóján, mire a penge
felfelé siklott, majd belevágott a lány ingébe, míg el nem érte a fodros
nyakat. Az anyag szétnyílt, felfedve Félicité büszke mellének domborulatát.
Hasának felső részén kis vágás húzódott, melyből vér csöpögött
márványfehér bőrére. Valcour egy hosszú pillanatig tanulmányozta a
hatást, majd félrehajtotta a fejét.
– Valcour – lehelte a lány.
A férfi szeme üvegessé vált, ajkán mosoly villant.
– Engedd meg, hogy gratuláljak a hidegvéredhez, ma chére. A legtöbb
férfi biztosan összecsinálta volna magát.
A kard hegyét most a lány térdnadrágjának gombjához eresztette, s
először az egyiket, majd a másikat szakította el, úgyhogy a hajtóka kinyílt.
Félicité mindkét kezével odakapott, de Valcour a baljával elkapta a
csuklóját. A lány combja csípőjétől a bokájáig látható lett. A kard hegye
megrezdült, majd Félicité másik kézfején nyugodott meg.
– A ruhát, Félicité – kérte a férfi bársonyos hangon.
Ha ellenkezik, az sokat jelent a tisztessége szempontjából, de mi
értelme van, ha közben elveszti a méltóságát, sőt még többet is? A
küzdelem meglehetősen egyenlőtlen, Valcour javára. Később még módja
nyílhat rá, hogy javítson az esélyeken. Bólintott.
– Rendben van, felveszem.
Valcour vonakodva húzta vissza a kardot, majd gúnyosan szalutált vele,
mielőtt visszadugta volna a hüvelybe.
– Bölcs gondolat, ugyanakkor nagy önuralomról is tanúskodik. Micsoda
pár leszünk mi, ma chére, csak ezt kell megtanulnod, hogy azonnal
engedelmeskedj a parancsaimnak. Örömmel tanítalak majd. Negyedóra
múlva visszajövök. Nehogy cserbenhagyj!
Félicité felvette az aranyszínű bársonyruhát, melyet nyilván a spanyol
hajó egyik kabinjából zsákmányoltak. Nem kísérelte meg, hogy Ashanti
segítsége nélkül elkészítse a frizuráját, csak kikefélte a haját, és a vállára
vetette, ahol aranyszín csuk-lyaként fénylett, szinte eggyé olvadva a csillogó
bársonnyal.
Kiléptek a kabinból, majd felmentek a csöndes hajó fedélzetére.
Elhagyottnak tűnt; csak a kabinosfiú volt ott, lábával a móló szélét
rugdosta. Leesett állal bámulta Félicitét, amint lesétál a hajóhídon;
szemében meglepetés tükröződött, és valami olyasmi, mintha sejtené, mire
megy ki a játék.
Nem világított a hold. Az áthatolhatatlan koromsötét éjszaka
gyöngéden terült rá a pihegő vízre. A Fekete csődör lámpásai világították
csak meg, amelyek fel-le himbálóztak a hullámok hátán ringatózó hajón. A
fény volt a jelzés, amely felé Valcour igyekezett ormótlan, fatörzsből kivájt
pirogája, annak tatján állva irányította a csónakot. A csónak orrának
csapódó hullámok vizet permeteztek a benne ülőkre. A cseppek Félicité
arcára és vállára tapadtak, ékszerként díszítve szempilláját és szemöldökét.
Pislogással próbált megszabadulni a csípős, sós permettői, melyet nem
tudott letörölni, mert a keze hátra volt kötve. Valcour ezt az újabb
apróságot közvetlenül azelőtt ötölte ki, hogy beszálltak volna a csónakba.
Félicité nemigen gondolt bele, mit is csinál majd. Örülnie kellene,
mondta magának. Valcournak voltaképpen igaza van; komoly elégtétel lesz
majd ez mindazért, amit Morgan hatalmában el kellett szenvednie. Az
pedig, hogy milyen módszerrel éri el ezt, nem sokat számít.
De vajon valóban nem? Akarata ellenére eszébe jutott, Morgan hogyan
mondta el neki apja halálát, hogyan próbálta megakadályozni, hogy
megtudja, miért lett öngyilkos monsieur Lafargue. Visszagondolt az
ezredessel eltöltött napokra és éjszakákra. A lámpás aranyfénye megcsillant
nagyra nyitott, tündöklő szemében.
A hajó oldala kissé megemelkedett fölöttük. Tisztán hallották a
megfeszülő horgonylánc nyikorgását, melyet az őrök mormogásának
foszlányai ellenpontoztak. Valcour abbahagyta az evezést.
Félicité hátranézett. A csónak tatján álló férfi furcsa látványt nyújtott.
Vörös parókát viselt, amelyre puffos, szalagos kalapot vett, amilyet nők
szoktak hordani. Szaténköpenyt terített a vállára, amelyet könnyen női
ruhának lehetett nézni, a tetejére még egy díszes pelerint is kanyarított.
Letette az evezőt, majd a kezébe vett egy karcsú kis párbajpisztolyt, várt
egy kicsit, hogy Félicité is jól megnézhesse magának, majd egymás után két
hangos kattanással felhúzta, és a köpenye alá rejtette. Összehúzott
szemmel, gyanakodva nézett a húgára, majd éles fejhangon így kiáltott:
– Itt a hajó! Itt van!
Egy matróz feje jelent meg a korlát fölött. Gyors, megvető pillantást
vetett az imbolygó pirogára és rakományára.
– Mit akarsz, vén kurva?
– Speciális szállítmányom van a kapitány számára – felelte Valcour
vékony hangon.
 – A kapitányunknak semmi dolga a magadfajtákkal. Hordd el magad!
– De ez tényleg speciális szállítmány – folytatta Valcour. –Amire a
kapitány mindig is vágyott. Mondja meg neki, hogy itt van Félicité, és ha
idejön, ingyen megkaphatja!
– Egy szavadat sem hiszem, vén satrafa! Takarodj!
– Nagy hibát követ el, ezt később még meg fogja bánni, barátom. Csak
súgja Félicité nevét a kapitány fülébe, és meglátja, hogy a vezére futva jön
ide!
A korlátnál álló férfihoz egyre többen csatlakoztak, végül hosszú sort
alkottak a korlát mellett. Mormogva tanácskoztak, majd egyikük észrevette
Félicité összekötözött kezét. Arcpirító megjegyzéseket tettek a lányra.
Hogy lehet az, hogy senki sem hallja meg a durva tréfálkozást, tűnődött
Félicité. Lehet, hogy Valcour hiába tervelte ki ilyen alaposan a
gyilkosságot? Lehet, hogy Morgan nincs is a hajón?
De a férfi mégis ott termett hirtelen.
– Mi folyik itt, trágár gazemberek? – kérdezte vészjósló hangon. – Mit
tátjátok itt a szátokat, mintha legalábbis hableányt látnátok?
– Egy vén kurva van ott, kapitány – válaszolt az egyik matróz.
– Van vele egy másik nő is – szólt közbe a társa –, bár félig haltestű
szirén. Az öreglány összekötözte a két kezét, de a maga kedvéért elengedi.
Maga az a szerencsés fickó, akit erre kiszemelt.
– Azt mondta, Félicitének hívják – tette hozzá egy harmadik kalóz. –
Az öregasszony szerint ez magát biztosan érdekelni fogja.
Most már Morgan feje és válla is felbukkant. A férfi megfogta a
korlátot, és a csónakban ülőkre nézett.
– Ó, McCormack kapitány – üdvözölte Valcour gúnyosan. –
Gondoltam, talán szeretne istenhozzádot mondani Félicitének.
Miközben a bátyja beszélt, Félicité visszafojtotta a lélegzetét.
– Ne, Morgan! Kelepcébe csal! – kiáltotta.
Valcour kegyetlenül megütötte a lányt, mire a piroga veszedelmesen
inogni kezdett. Félicité a csónak orrában állt, így az ütéstől fejjel előre a
vízbe esett. Közben hallotta, ahogy Valcour elsüti a pisztolyt.
Újra és újra lebukott, és levegőért kapkodott. Égett a tüdeje; az orrában
érezte a sós vizet. Kétségbeesetten próbálta kiszabadítani a kezét,
vonaglott, rángatta a kötelet. A bársonyszoknya a combjára tapadt,
hatástalanná tette a rúgásait, és egyre lejjebb húzta őt. Kiáltások,
csobbanások és zuhanások zaja szivárgott át hozzá a vízen át, de egyre
messzebbről. Tudta, hogy magasan fölötte, a kalózhajó másik oldalán, a
Holló legénysége éppen felmászik a fedélzetre egy kötéllétrán, amelyet az
egyik csónakból dobtak fel a hajóra. A sötétség leple alatt, halkan,
óvatosan evezve a partról a hajóhoz jutottak, majd megvárták, hogy ő,
Félicité elterelje a Fekete csődör legénységének a figyelmét.
A lány azonban már nem érezte valóságosnak ezeket a dolgokat, ahogy
lassan egyre lejjebb húzta őt az örvénylő víz. Silány, megalázó
abszurdumnak tűnt, hogy egy ilyen aljas szándék miatt kell meghalnia a
sötétségben, miközben a Karib-tenger kék vize megtölti a tüdejét.
Milyen régen is volt, amikor Valcourral és a barátaival kieveztek a
tengerre! Nem felejtett el úszni, de nem volt hozzá ereje, hogy
megpróbálja. Kiegyenesedett, a nehéz szoknya húzása, valamint
összekötözött karjának ügyetlensége ellenére igyekezett felfelé lökni magát.
De egyre erősebb fáradtság nehezedett rá, mely mind képtelenebbé tette
erőfeszítését. Mintha a bokájára köveket, a mellére pedig acélhurkot
erősítettek volna, amely ki akarná préselni tüdejéből az egyre fogyó
levegőt. A világ már csak örvénylő vízből állt előtte, amelyben ő mintha
már ősidők óta ott lebegett volna. Úgy érezte, ha abbahagyja a küzdelmet,
ha engedi, hogy szabadon lebegjen, akkor az éles fájdalom után
belélegezheti a tengert, és eggyé válik vele.
Hosszú, gyorsan tempózó alak súrolta a testét. Megrezzent, ahogy
megérezte az érintést a karján. A következő pillanatban kemény, ölelő
karok biztonságában érezte magát. Szédítő sebességgel haladt felfelé, apró
buborékokban engedve ki tüdejéből az utolsó kortynyi levegőt.
A feje áttörte a vízfelszínt. Zihált, fuldoklott, köhögött. Kis híján ismét
alámerült, de a védelmező karok megfogták a derekát. Félicité kinyitotta a
szemét.
Morgant pillantotta meg, de a férfi arca elmosódott foltnak tetszett, és
mintha az egyik füle tövétől sötétpiros csík húzódott volna rajta. Az
ezredes most lejjebb fogta meg a lány testét, majd erős lendítéssel az üres
csónakba emelte őt. Egy pillanatra a szemébe nézett. Bátorítás, túláradó
öröm tükröződött az arcán, ahogy megindult a csónakkal a hajó oldalán
himbálózó kötéllétra felé. Mászni kezdett fölfelé, de közben felhangzott a
kiáltás:
– Kegyelem! Kegyelem!
Elhalkult a muskéták ropogása és a kardok csattogása. Morgan eltűnt a
korlát fölött. Éles, figyelmeztető hang kiáltott, majd hirtelen újra minden
csendes lett.
 Félicité tágra meredt szemmel nézte a csillagokat, zihálva szedte a
levegőt, s nem tudta elfogadni sem a halál haladékát, sem azt, amire
hirtelen ráébredt. Élt, de Morgan a hajója elvesztése árán mentette meg őt.
Az emberek, vezérük nélkül eldobták fegyverüket, és feladták a Fekete
csődört, a tengerészek ősi „kegyelem” szavát kiáltva. De lesz-e kegyelem a
hajó kapitányának?
Végül Bonhomme kapitány ment Félicitéért. Szaftosan káromkodva
vágta el a lány kötelékeit, majd közelebb húzta a csónakot a létrához, hogy
Félicité felléphessen rá. Megfogta a piroga szegélyét, hogy ne inogjon
annyira, majd könnyedén felmászott a hágcsón. Épp idejében érte el a
fedélzetet ahhoz, hogy segíteni tudjon Félicitének.
Vége. A fedélzeten itt is, ott is nyögdécseltek a sebesültek, de
máskülönben csend honolt. Nem lett volna nehéz megállapítani, ki
győzött, még ha Félicité nem jön is rá a végeredményre. A Holló matrózai
kezükben tartották fegyverüket, a Fekete csődör tengerészei viszont nem. A
kalózhajó volt gazdája kinyújtott karral feküdt a fedélzeten, nem messze
Félicitétől, a haja a tarkójánál véres volt, mintha hátulról leütötték volna.
Valcour felállt a csörlőről, és előrelépett. Gonosz, elégedett pillantást
vetett Félicitére, majd vontatottan így szólt:
– Most, hogy hallgatóságunk legfontosabb tagja is megérkezett,
kezdhetjük. Megtenné valaki, hogy hoz egy vödör vizet a mi drága jó
McCormack kapitányunknak, a spanyol hadsereg volt ezredesének, hogy
megnézhessük, pislákol-e még benne az élet?
Félicité hirtelen lerogyott egy összetekert kötélcsomóra. Tengervíz
csöpögött a hajába akadt hínárokról és a szoknyájából, majd pirosasra
színeződött, ahogy összevegyült Morgan vérével. Félicité ösztönösen
masszírozni kezdte a csuklóját, majd a földön fekvő mozdulatlan férfiról
bátyja himlőhelyes arcára emelte a szemét.
Egy matróz vizet öntött Morganre, majd hátrább lépett. Hosszú
pillanatokig nem történt semmi. Valcour már azon volt, hogy újabb vödör
vízzel locsoltatja le az ájult ezredest, de akkor Morgan halkan felnyögött.
Valcour közelebb lépett hozzá, és kardját rászegezte.
– Kelj fel, kutya, és nézz szembe a büntetéssel, amelyet kapni fogsz.
Félicité gyors, kérdő pillantást vetett Bonhomme kapitányra. A francia
azonban elkapta róla sötét pillantását.
Morgan föltámaszkodott a könyökére, és megrázta a haját, abban a
hiábavaló reményben, hátha kitisztul tőle a feje. Val-courra nézett, majd a
két hajó körülötte felsorakozott legénységére. Azután Félicitére vetette
tekintetét.
– Fogjátok meg – parancsolta Valcour hirtelen. – Kötözzétek az
árbochoz, majd meglátjuk, mit szól a korbács simogatásá-hoz!
A kilencágú korbács rettegett eszköz volt, szinte elevenen nyúzta meg
azt, akit ért. Vörös csíkokat vagy csontig ható vágásokat hagyott az áldozat
testén, az ostort forgató ember erejétől és ügyességétől függően. A lány
szeme iszonyatában elkerekedett. Felugrott, amikor Valcour kihozta a
kilenc bőrszíjjal ellátott korbácsot, amelynek végén kilenc vas és üveg
várta, hogy a húsba vájhasson.
Megtermett kalózok rángatták talpra Morgant, majd az árbochoz
cipelték. A karját kátrányozott hajókötéllel odakötözték, majd letépték róla
az inget, mire láthatóvá vált heges barna bőre.
– Úgy látom, barátunknak nem ez lesz az első találkozása a korbáccsal.
Így még érdekesebb a dolog, hogy tudja, mire számíthat!
Valcour a kezében tartotta a korbácsot, majd szétterítette a fedélzeten; a
bőrszíjak csörögve feküdtek el a padlózaton, miközben ő közelebb lépett
Morganhez.
– Ne – suttogta Félicité, és tett egy lépést előre. – Ne!
Valcour arcán széles mosoly ömlött el. Hátrahúzta a karját, majd
diadalmas nyögéssel előrelendítette. A korbács kilenc szíja Morgan hátába
vájódott.
A volt ezredes megmerevedett, és hátrarántotta a fejét, miközben
vércseppek jelentek meg a vállán, majd egyre gyorsuló patakokban
lefolytak a hátán.
– Ne! Várj! – kiáltotta Félicité, majd megfordult, és Bonhomme
kapitányra nézett. – Maga így értelmezi a becsületet? Hol vannak most a
szép gondolatai az igazságról és a tengeren szerzett dicsőségről? Valaki a
Fekete csődör matrózai közül kegyelmet kért, amit ön nyilván megadott
nekik. Erre az emberre nem vonatkozik?
– Murát a kormányosmester. Az ő joga elrendelni a korbácsolást.
A kapitány arca sápadt volt. Makacs szavait újabb ostorcsapás
visszhangozta.
– Az ő joga? Csak azért, mert bosszút akar állni? Mert ezt teszi, erre
megesküszöm. Nem akar mást, csak bosszút állni!
– Nem tudom… – kezdte a kapitány zavartan.
Félicité végignézett a legénységen, majd Valcourra vetette a tekintetét,
aki éppen kibogozta a vérfoltos szerszámot. Hirtelen eszébe jutott valami,
és bármilyen reménytelennek tűnt is, ő megragadta. A szavak akadozva,
hevesen törtek elő torkából.
– Azt mondta nekem, az elfogott legénységnek mindig megvan a joga,
hogy csatlakozzék önhöz. Azt hiszem, nincs itt ember, aki olyan ostoba
legyen, hogy visszautasítsa ezt a lehetőséget, legkevésbé a kapitány, aki már
régóta jól ismeri a tenger törvényeit. A legénység tagjainak pedig a
szárazföldön, karddal vagy pisztollyal kell megoldaniuk ellentéteiket,
legalábbis úgy tudom, a szerződés ezt mondja ki. Így van, kapitány?
– Mais certainement.
– Akkor ebben az esetben miért nem így történik? Miért engedi meg a
kormányosmesternek, hogy kihasználja a hatalmát, és olyan előnyt
kovácsoljon magának, ami a többieknek nem adatik meg? Rá miért
vonatkoznak más törvények?
– Igaza van, mademoiselle, de…
– Maga a kapitány! – kiáltotta Félicité, miközben a korbács újra
lecsapott, s Morgan halkan, élesen felnyögött szinte elviselhetetlen
fájdalmában. – Parancsolja meg, hogy hagyja abba! Tegyen róla, hogy a
tisztje betartsa a szerződés pontjait!
Az emberek zúgolódni kezdtek, és helyeslő pillantásokat vetettek
Félicité felé. A szemükkel szinte felfalták a lányt, akinek nedves, nehéz
bársonyruhája egészen lecsúszott, még rózsaszín mellbimbója is előtűnt. A
rossz természetű, affektáló Murát nem volt népszerű a matrózok körében,
ez a Francois pedig csodálatos módon félig megfulladt hableánnyá vedlett
át, és bár semmi joga nem volt ott lenni velük, azért mégis jó ügy
érdekében szólalt fel. A Fekete csődör legénysége komor arccal és ökölbe
szorított kézzel állt, és a kapitányt figyelték. Félicité meglepődve ismert rá
köztük Jüan Sebastian Unzagára.
Csupán Valcour nem figyelt oda arra, amit ő mondott. Ehelyett nedves
ajakkal és üveges tekintettel meredt az előtte lévő, tehetetlen emberre.
– Elég! – kiáltotta Bonhomme kapitány, és Valcourhoz lépett. Megfogta
a korbácsot, és kitépte a kormányosmester kezéből.
A matrózok halkan felsóhajtottak. Félicité a kezére nézett, amely
megállíthatatlanul reszketett, majd összekulcsolta maga előtt.
A francia kapitány szilárdan állt a gyengéden ringatózó hajón.
– A dolog úgy áll, ahogy Fran… ahogy a gyönyörű mademoiselle
mondja. Nem a korbács a módja, hogy személyes bosszút állj valakin. Ezt
a parton kell elintézned, a szokásos módon.
 – Te ostoba! – vicsorgott Valcour. – Miért hallgatsz rá? Mit tudhat ő
erről? Add vissza a korbácsot, és engedd, hogy befejezzem a dolgom!
A francia kapitány vonásai szinte megfagytak. Nyugodtan azt mondta:
– Ostobának neveztél engem, Jacques Bonhomme-ot, a Hollónak és
ennek a zsákmányul ejtett hajónak a kapitányát?
– Ez… ez csak nyelvbotlás, amiért elnézést kérek – mentegetőzött
Valcour, aki ismét ura volt önmagának. – De ez a McCormack nem ér
annyit, hogy miatta egyenlő feltételeket teremtsünk a küzdelemre.
– Nem ér annyit? Ezzel nem értek egyet – válaszolta a kapitány
engesztelhetetlenül. – Egy ember életéről van szó, méghozzá milyen
emberéről! Néhány éve a tengerek legragyogóbb kalandorának ismertem,
aki az egyik legsikeresebb kalóz volt. Értékes taggal gyarapodna a
legénység, ha rendezni tudnátok a köztetek feszülő ellentétet, akármi
legyen is az.
A kapitány gyors pillantást vetett Félicitére, majd tekintete visszatért
Valcourra.
Valcour is a lányra nézett, keményen, majd az árbochoz kötözött
férfira. Keskeny, sárgásbarna szemével megvetően mustrálta végig vérző
vállát, nedves, vértől összeragadt haját, és a máskor napbarnított, de most
a fájdalomtól és a sokktól sápadt arcát.
Halkan felnevetett.
– Visszavonom az ellenvetéseimet – mondta vontatottan. – Folytassuk
tehát pisztollyal és karddal. McCormack kapitánnyal egyszer már módom
nyílt összemérni képességeimet a sötétben. Épp ideje, hogy újra
megtehessem ezt.
Valcour természetesen meglátta az előnyeit az előbb javasolt párbajnak.
Morgannek a lőpor megégette az arcát, és a füle is megsérült; azonkívül
bizonyára sok erejét elvette, hogy Félicitét kihúzza a tenger mélyéből; aztán
leütötték, amitől kissé kótyagos volt, és Valcour kegyetlen korbácsütéseit is
el kellett viselnie. Ennyi megpróbáltatás és vérveszteség után hogyan is
lehetne egyenrangú ellenfél a párbajban? Félicité most már látta, hogy a
könyörgésével biztos halálra ítélte a férfit, bár a korbácsolás is ugyanezzel
az elkerülhetetlen következménnyel járt volna.
A francia kapitány is látta mindezt. Összeráncolta a szemöldökét.
– Nem kell most elrendezni a dolgot. A reggel is éppannyira megteszi,
mint az éjszaka.
– A szerződés nem írja elő – mutatott rá Valcour, miközben
ruhaujjából illatos zsebkendőt húzott elő, hogy letörölje ujjáról Morgan
vérét –, hogy várni kellene. Sőt minél előbb megoldódik a vitás ügy, annál
jobb.
Valcournak igaza volt; Félicité látta a választ Bonhomme arcán, mielőtt
a kapitány bólintott volna. A jól megtermett, valaha jóképű francia kemény
mozdulattal megpördült, és kiadta az utasítást, hogy Morgant vágják le az
árbocról.
A parton a két férfi nem teljes sötétségben találkozott, hanem
fémellenzővel ellátott lámpás reszkető sárga fényében, mely aranyporrá
változtatta a homokot, és a pálmaerdő szélének árnyékaiba is
bemerészkedett. A tenger hullámai hangosan sziszegve törtek meg a
parton, majd sóhajtva húzódtak vissza anélkül, hogy elérték volna a lámpa
fénykörét.
Csónakkal mentek ki erre az elhagyatott partszakaszra. Az egyik matróz
sós vizes szivaccsal végigtörölte Morgan sebeit, majd egy üveg rumot és
egy tiszta inget adott neki. Az ezredes haja megszáradt útközben, és most
vörösesbarna fürtökkel keretezte az arcát. Kissé oldalra húzódott,
smaragdzöld szeme éberen csillogott, de a szája széle kissé szürkének
tetszett.
Úgy látszott, szándékosan kerüli, hogy arrafelé pillantson, ahol Félicité
áll.
Noha az éjszakai szél hűvös volt, különösen átázott bársonyruhában,
Félicité mégsem vette észre. Olyan érzése támadt, mintha megállt volna az
idő. Látta, hogy Valcour előveszi a tubákosszelencéjét, és hogy
Bonhomme kapitány letérdel egy pisztolyos láda előtt, majd ellenőrzi, hogy
a benne lévő, azonos kaliberű fegyverek meg vannak-e töltve; hallotta a
lámpás sercegését, és érezte a forró bálnaolaj szagát; hallotta a hajladozó
pálmák leveleinek zizegését, a csónaknak csapódó hullámok zaját és
azoknak a férfiaknak a mormoló hangját, akik partra eveztek velük. A sötét
tengeren újabb csónak jelent meg, nyilván azokkal a kalózokkal, akik úgy
döntöttek, bűn lenne kihagyni egy ilyen szórakozást.
Szinte kézzelfogható volt a matrózok helytelenítése, amiért Félicité is
ott van. Úgy érezték, nincs joga jelen lenni, de a lány nem engedett.
Valcour, ki tudja, miért, támogatta húga elképzelését. Hízelgőn, hálásan, és
némi türelmetlenséggel mérte végig a lányt.
Bonhomme kapitány nem várta meg, míg az újabb nézők is partot
érnek. Nyers mozdulattal intett a két férfinak, hogy lépjenek előre.
Markolattal előrenyújtva átadta nekik a tré-belt ezüstpisztolyokat, majd
egymásnak háttal állította őket. Mindketten tudták, mire számíthatnak.
Pisztolyukat az ég felé emelték, majd amikor a francia kapitány számolni
kezdett, elindultak.
Kimért léptekkel távolodtak egymástól, párhuzamosan a tengerrel. A
szél belekapott a lépteiktől kimozdult száraz homokba, és fütyülve fújta
szerteszét. Hat, hét, nyolc lépést tettek már meg, így tizenkét, tizennégy,
tizenhat lépésnyire nőtt köztük a távolság. Húsz lépés. A fény kísértetiesen
lebegett fölöttük, ahogy megálltak. Egy szívdobbanásnyi időre elült a szél,
és síri csend lett.
– Tűz!
A kért férfi villámgyorsan megpördült, pisztolyuk csövét egyenesre
állították, és meghúzták a ravaszt. Nem volt idejük célzásra, különben az
ellenfél győz. Valcour pisztolya füstöt és lángot okádott. A golyó irányt
tévesztve fütyült el a bozótos felé. Morgan fegyvere szikrákat hányt, de a
golyó nem röpült ki a csövéből.
Bonhomme kapitány cifrán káromkodott.
– Az egyik lövés elhibázva, a másik fegyver csütörtököt mondott.
Uraim, karddal kell folytatniuk a párbajt.
A kardok igazában görbe pengéjű tőrök voltak, amelyeknek csak az
egyik oldala és a hegye volt éles, a markolatukat pedig keresztvas övezte. A
matrózok jobban kedvelték ezeket a vágj-és-szúrj rendszerben működő
fegyvereket, mint az egyenes, kétélű kardokat. A tőrök élén kékes fény
villant meg, amikor tisztelegtek egymásnak, majd narancsszínű szikrák
pattantak le róluk, ahogy Valcour előrelendült, és megindította a támadást.
Morgan hárított, azután meghátrált, kvinttel, szexttel védve ki a
veszedelmesen megvillanó pengét, majd megpördülve hirtelen riposztot
adott. Valcourt ez teljesen kijózanította; lassan eltűnt a mosoly vékony
ajkáról. A párbajozok óvatosan köröztek egymás körül, a kardjuk összeért,
s úgy táncoltak, akár a játékos lángnyelvek.
Valcour arcán izzadság csillant. Mohó tekintettel nézte ellenfelét, várta a
gyengeség jeleit, színlelt támadásokat indítva. Morgan gyorsan hátrálva
hárította a csapásokat. A csuklója kimérten, rugalmasan mozgott, ahogy
újra és újra félreütötte Valcour pengéjét. Egy született kardvívó összes
cselvetését felhasználva védte meg magát a támadásokkal szemben.
Valcour arcára lassan kiült a düh. Ravaszabb lett, és jobban szorongatta
Morgant, miközben mindketten előre-hátra lépkedtek a homokon.
Csizmás lábuk a földön csoszogott, pengéjük elcsúszott a másiké mellett, s
közben megvillant a lámpás fényében. Mindkét férfi nehezen, zihálva
lélegzett.
 Valcour hirtelen behajlította a térdét, és szúrt. Morgan félreugrott, és az
utolsó pillanatban hárított szekundvágással. A tőrök megcsikordultak
egymáson, keresztvasuk csengőre emlékeztető hanggal csattant össze.
Arcuk csak néhány centire volt egymástól, ahogy megálltak; szemük
haraggal villant össze.
– Mennyit ér a bosszú? – kérdezte Morgan halkan, de tisztán
kivehetően, Valcour gyilkos szándékát gúnyolva. Kiszabadította a kardját,
hátraugrott, majd újra fölvette a kardvívó pózt. Inge hátán a barnásvörös
foltok továbbterjedtek és szélesedtek, míg végül teljesen egybefolytak.
Valcour még kegyetlenebbül küzdött. Világosan látszott, hogy kardvívói
fölényével akarja legyőzni ellenfelét. Ezért aztán minden apró kis variációt
kipróbált, amelyet New Orleansban, vagyis azoktól a mesterektől látott,
akik tanították őt. Eltökélte, hogy megöli az ellenfelét, s így indította meg a
következő támadást.
De nem járt sikerrel. Eltelt öt perc. Aztán tíz. Morgan olyan volt, akár
egy kísértet: nem lehetett hozzáérni, nem lehetett fölébe kerekedni.
Minden cselfogást, minden trükkös vágást a párjával hárított, s bár
izzadság csorgott az arcán, és a légzése rekedt volt, megőrizte energiáját,
nagyon is oda tudott figyelni Valcour cselvetéseire. Figyelmét ellenfele
kardjának csillogó hegyére irányította. Agya, amely ugyanolyan gyors volt,
mint izmai és inai, olyan intenzitással irányította mozdulatait, hogy ha nem
olyan komolyak a sérülései, biztosan halálos sebet ejt Valcouron. Ennek
ellenére úgy tűnt, mintha Morgan visszafogná magát, mintha szándékosan
tartózkodna a támadástól, és türelemmel várna.
Félicité szeme égni kezdett, ahogy pislogás nélkül követte a táncoló
pengék útját. Szinte fuldoklott; nem tudta eléggé kitárni a mellkasát a
levegőnek. Tudata mélyén érezte, hogy csodálatos küzdelmet lát, de most
ezt sem tudta értékelni. Vad rémület kerítette hatalmába, szétszakította a
tompaság burkát, amelybe belegubózott, s megállíthatatlanul száguldott a
szíve felé. Az egymásnak csattanó pengék hangjától olyan érzése támadt,
mintha ő is sebezhetővé vált volna.
A mögötte álló evezősök az eltelt negyedóra alatt tapodtat sem
mozdultak, a későn érkezők pedig, akik nemrég ugrottak ki csónakjukból,
még mindig térdig álltak a vízben.
Morgan megbotlott. Látszott rajta, hogy fárad, sápadtsága is jobban
szembetűnt, ahogy ingét átitatta az izzadság és a vér. Térdnadrágjának
dereka vörösen fénylett a véres verejtéktől. Már kevésbé tisztán hárított.
Lassanként hátrálni kezdett.
 Valcour sárgásbarna szemében sátáni tekintet jelent meg. Megkettőzte
erőfeszítéseit, s lépésről lépésre hátrább szorította Morgant a már előre
kiválasztott célpont felé. A célpont látótere határán feküdt, és fényesen
csillogott: a pisztolytáska volt az, félig elbújva a csónak árnyékában.
Félicité észrevette a fenyegető veszélyt, és gyors, félbemaradt
mozdulatot tett, majd leengedte a kezét. Végzetes lehet, ha elvonja Morgan
figyelmét. A matrózok is észrevehették Valcour szándékát, mert viharvert
arcukon riadt kifejezés suhant át. Nem is lehetett volna mást várni a
férfitól, mint hogy cselvetéshez folyamodik, elveti a tisztesség és a fair play
szabályait, csak hogy legyőzhesse a sok gondot okozó ellenfelet. Ha már
Morgannek eddig sikerült megúsznia, hogy kilyukasszák a bőrét, tudhatná,
hogy mire számítson ellenfelétől.
De vajon számít-e rá? Úgy hátrál Valcour villámgyors kardcsapásai elől,
akár egy elfújt levél a szélvihar elől. Nagyon gyengének látszik, még ahhoz
is alig van ereje, hogy a kezében tartsa a nehéz tőrt. Kimerülten, fáradtan
rálépett sarkával a faláda csúszós felszínére, megingott, majd elesett.
Valcournak torkában akadt a lélegzete. Kihúzta magát, és a halálos
fegyvert egyenesen Morgan szíve felé döfte.
De a szúrást kemény acél ütötte félre. Morgan, aki pontosan erre a
trükkre számított, egyik karjára támaszkodva felállt a homokból, miközben
kardját rézsútosan tartotta maga előtt. Szikrák pattantak fel, ahogy a
kardok összeakaszkodtak. Morgan körözni kezdett, s villámgyorsan
tökéletes időzítéssel követte ellenfele mozgását, s hol összeakasztotta vele
a kardját, hol félrehajolt, hol pedig ügyesen hárította Valcour csapásait.
Valcour fogása gyengült a markolaton. A fegyver üstökösként repült ki a
kezéből, majd a nedves, sós homokba fúródott, és rezgő markolattal
megállt.
Morgan ruganyosan, újjáéledve egyenesedett fel, és kardja hegyével
Valcour mellcsontjára bökött. Ellenfele döbbent, hitetlenkedő szemébe
nézett, majd így szólt:
– Azt hiszem, én győztem. El a büntetése annak, barátom, aki túlbecsüli
a képességeit.
Valcour szaggatottan lélegzett, pillantása Morganről Félicitére tévedt.
A francia kapitány hirtelen megmozdult, mintha képtelen volna elviselni
a feszült csöndet.
– McCormack kapitány, ön győzött. Fejezze be a párbajt!
Morgan a kapitányról először Félicité sápadt arcára nézett, majd ismét
Valcourra.
 – Kioltsam az életét, Murát, vagy a húga kedvéért és azért, hogy végre
vége legyen ennek a vitának, kegyelmet kér?
Megsemmisítően megalázó elfogadni a kegyelmet egy olyan férfitól,
akitől ő mindenképpen megtagadta volna ugyanezt; ez a gyávaság
ékesszóló bizonyítéka. Valcour azonban habozás nélkül élt a lehetőséggel:
– Kegyelem – nyöszörögte.

14. fejezet

A két csónakkal visszaeveztek a Fekete csődörhöz. Az egyik csónakban,

amelyben a kapitány, Félicité és Valcour ültek, tűnődő csönd uralkodott. A
másikból zaftos káromkodás és tréfás ugratások hallatszottak, ahogy a
kalózok gratuláltak a köztük ülő Morgannek, és gondolatban ütésről ütésre
újra végigharcolták a párbajt, felidézve az óriási küzdelmet, amelyet a két
remek kardforgató vívott egymással.
Félicité összevont szemöldökkel, elgondolkodva ült. Már majdnem
odaértek a kalózhajóhoz, amikor rájött, hogy számára nincs ott hely. Még
ha nincs is az a szerződés, amely megtiltja a jelenlétét, csak Valcourral
oszthatná meg a hálóhelyét, ami lehetetlen helyzet, mivel a férfit már nem
fenyegetik Ashanti mérgező főzetei. Megfordult ülésében.
– Bonhomme kapitány, nagyon sajnálom, de meg kell kérnem, hogy
forduljon vissza, és tegyen ki engem a parton.
– Késő éjszaka? Ez igazán lovagiatlan lenne; ezt nem tehetem.
– De a nőkre vonatkozó szabályaik…
– Eddig is előfordult már, hogy megszegtük őket, legalábbis rövid
időre. Nem történik tragédia, ha megint ezt tesszük.
– Nincs hol aludnom – ellenkezett Félicité.
– Tekintetbe véve, ami történt, természetesen megértem, hogy nem
szívesen folytatná a dolgokat úgy, mint ahogy eddig voltak. De nem kell
aggódnia. Valahol mindenképpen találunk önnek kényelmes, biztonságos
fekhelyet.
A csónak orrában ülő férfiak bizonyára nem fordulnak vissza, csak ha
határozott parancsot kapnak feljebbvalójuktól. Már oda is siklottak
Morgan hajójának nagy, homályosan derengő testéhez. Félicité jobban
érzékelte maga mellett a francia kapitány jelenlétét, mint szerette volna,
valamint rekedten suttogó hangját is, ahogy válaszolt neki.
– Én… én azt hiszem, köszönetet kell mondanom önnek – mondta ő.
– Mais non. Erre semmi szükség. Barátok vagyunk, vagy nem?
A férfi kedélyesen átkarolta a lány vállát.
– Hát persze – felelte Félicité, és kissé arrébb húzódott.
– Maga jéghideg, ma chére. Most látom csak, hogy még mindig ugyanaz a
nedves ruha van magán, amelyben a vízbe esett. Milyen idióták vagyunk,
hogy nem adtunk alkalmat magának az átöltözésre! Szerencsések vagyunk,
ha nem kapja el valamelyik átkozott trópusi lázbetegséget!
– Nem lesz semmi bajom. Szinte már meg is száradt a hajam.
A kapitány a lány karját dörzsölgette, és úgy tett, mintha nem vette
volna észre Félicité abbéli igyekezetét, hogy arrébb húzódjék tőle.
– A Fekete csődör kapitányi kabinjában láttam egy réz fürdőkádat. Maga
majd szépen megfürdik forró vízben, és iszik egy kupica rumot. Az
bizonyára segít megőrizni az egészségét.
Hogyan is mondhatott volna ellen Félicité? A rumot ugyan nem érezte
létszükségletnek, de a forró víz! Adja isten, hogy szappan is legyen hozzá.
Szappan végül is került, bár a legdurvább fajta, és a szaga inkább a
felsúrolt padlóéra emlékeztette a lányt, mint a fürdést kísérő kellemes
illatra. Ettől eltekintve nagyon örült neki. Ráér később aggódni amiatt,
hogyan hárítsa majd el a kapitány heves közeledését. A jelen pillanatot
illetően csak egy vágya volt: minél előbb megtisztulni.
A kabin meghitt magányában beszappanozta magát, de olyan erősen
dörzsölte a bőrét, hogy kipirult és égni kezdett. Megmosta a haját is, újra és
újra átfolyatva rajta a szappanhabot, majd alaposan leöblítette, amíg a
szappanos víz összes maradéka el nem tűnt belőle, azután oldalra hajtotta
a nedves fürtöket. Ezt követően hátradőlt, felhúzta a térdét, és becsukta a
szemét. Hagyta, hogy a meleg a csontjaiba hatoljon, s izmai és idegei
elernyedjenek, amire az utóbbi hetekben nemigen volt módjuk.
Szokatlan mozgolódást hallott a fedélzet felől. Az őrök és a
hátramaradt legénység nyilvánvalóan lázasan tevékenykedett. A kalózhajó
fedélzetén lévő zöld teknősök nagy részét már korábban átvitték a másik
hajóra, s miközben az imént arra várt a másodtiszt kabinjában, hogy
felmelegedjék a fürdővize, észrevette a saját ruháit tartalmazó csomagot is.
Ugy látszott, a kalózok nagyon összehangoltan tudnak dolgozni, ha
akarnak.
 Mi lesz a Hollóval? Kiszolgálta az idejét, tehát nyilván eladják. A mostani
ínséges időkben ez túl nagy értéket képviselt ahhoz, hogy csak egyszerűen
otthagyják valahol.
Mennyire megváltoztak a dolgok! Ki gondolta volna, hogy Morgan, a
spanyol rezsim rendíthetetlen híve, akinek az volt a szándéka, hogy földet
vesz, és Károly király legújabb gyarmatának derék polgára lesz, újra a
tengerek felé veszi az útját? Mi történhetett, ami erre késztette? Félicité
sokért nem adta volna, ha tudja.
Ami pedig a saját érzéseit illeti, ki gondolta volna csak pár nappal
ezelőtt is, hogy felemeli a szavát az ír zsoldost ért igazságtalanság ellen,
akármilyen formában történjék is az? Ki jósolta volna meg, milyen túláradó
öröm keríti hatalmába, amikor Morgan térdre kényszeríti Valcourt, és nem
fordítva történik a dolog?
Az élet különös dolgokat tud produkálni. Az emberek egyik percről a
másikra megváltoznak; vagy talán csak az változik meg, ahogyan látjuk
őket?
A kádban lévő víz hol az egyik, hol a másik oldalra zúdult, ahogy a hajó
a horgonyláncon himbálózott. A lány feje fölül hirtelen elfojtott
robbanásra emlékeztető hang hallatszott, a kádban rengeteg apró hullám
jelent meg, majd a víz Félicité nyakáig emelkedett, és kiloccsant, de azután
visszatért korábbi helyzetébe, a lány térdének magasságába. Félicité
hirtelen felült. Rájött, mi volt ez a hang. A hajó fővitorlájába kapott bele a
szél, amely dagadó hassal, szélesen feszült ki. A Fekete csődör kifutott a
tengerre. Vitorlát bontottak.
Félicité kilépett a kádból, mire a víz szintje lesüllyedt. Fintorogva vette a
kezébe a poharat, amelyet a francia kapitány küldetett neki a kabinosfiúval.
Egyetlen hajtásra itta meg. Egyáltalán nem kívánta, de úgy érezte, a
kapitány megsértődne, ha hagyná veszendőbe menni. Nem akart azonban
berúgni; ez sem neki, sem a kapitánynak nem lenne kellemes megoldás.
Letette a poharat, majd ledörgölte magát egy nagy törülközővel, amelyet
erre a célra készítettek oda a mosdóállványra. Azután maga köré kötötte a
vásznat, és a batyuja tartalmát szemlélte. Felvehetné a hálóruháját, amire
mindennél jobban vágyott, az ingét, az alsószoknyáit és rá a pongyoláját,
avagy a térdnadrágját és az ingét. Az előbbi túl provokatív lenne, ha a
kapitány visszatérne, hogy alvóhelyet keressen számára, az utóbbira pedig
jócskán ráfért volna egy alapos mosás.
 Nem maradt tehát más megoldás, mint a női öltözet, a fűző és az
alsószoknyák azonban eláztak a tengervízben a tönkrement
bársonyruhával egyetemben.
Miközben azon tanakodott, mit is tegyen, a kezébe vette fából faragott
fésűjét, és végighúzta gubancos hajfürtjein. Összehúzott szemének
pillantása egy kardra esett, amely a kabin egyik sarkában, az íróasztal
melletti szék közelében feküdt. Azonnal felismerte katonai hüvelyéről,
jelzéséről és vonaláról. Morgan szolgálati kardja volt. Akkor vették el tőle,
amikor a támadás után eszméletét vesztette. A párbajhoz tőrre volt
szüksége, tehát akkor sem kellett elővennie. Lehet, hogy valaki
udvariasságból áthozta korábbi kabinjából, vagy ez is része volt annak a
szokásnak, amely szerint a legyőzött kapitány minden vagyona a győztest
illeti?
Most már nem számít. Félicité felállt, és a fal melletti ládához ment. A
fedél könnyen nyílt az olajozott sarokvasakon. Bent ruhákat látott –
Morgan ingeit, kravátlijait, egyenruháit, valamint egy másik öltözet
térdnadrágot, kabátot és mellényt, kék és barnássárga színben.
Ez eldöntötte a kérdést. Kölcsönvesz egy tiszta inget az ezredes
ruhatárából, így továbbra is a fiatal férfiakhoz illő ruhadarabokat öltheti
magára. Igaz, senkit sem téveszthet már meg, de ez jobban illik a hajón
uralkodó körülményekhez – és az ő újonnan felmerült, tudatos
elhatározásához.
Többé nem játssza el a kiszolgáltatott nő szerepét, akit a körülmények
arra kárhoztatnak, hogy elfogadja a rámért sorsot. Ettől a perctől kezdve ő
maga gondoskodik majd a saját védelméről. Elege lett az ostoba
helyzetekből. Ha egyedül van, és nem bilincseli magához senki, akkor nem
tartozik senkinek hűséggel és engedelmességgel, csak saját magának.
Bármilyen kevés is az esélye, bármennyire fenyegeti is a nálánál
hatalmasabb erő, ő saját maga marad, és nem lesz egyetlen férfinak sem a
tulajdona, a cselédje vagy a játékszere.
A mosdóállvány fölé acéltükröt függesztettek a borotválkozáshoz.
Félicité homályosan látta benne, hogy arcát megkapta a nap, barnasága
harmonikus kontrasztot teremtett
Morgan ingének patyolatfehérségével. Száradó haja aranyfényben
tündökölt, megsötétült arcbőre mellett szinte ezüstté sápadt. Nem számít,
milyen a külsőm, sőt a szépségem most inkább hátrányt jelent, mondta
magában. Ellépett a tükör elől, felvette a ruháját, majd visszament a
ládához, és keresett valamit, amivel összefoghatná hosszú, sok gondot
okozó fürtjeit.
Hallotta, ahogy kinyílik mögötte a kabin ajtaja. Valcour állt a küszöbön.
Félicité elengedte a láda tetejét, és megfeszült idegekkel fordult a férfi felé.
Valcour szeme összeszűkült, és vak gyűlölet villant meg benne, ahogy
végignézett a lányon. Nem csupán Félicité ivott rumot, érezni lehetett a
szesz szagát, mely Murát szájából áradt, és a hatását is látni lehetett a
hányaveti tartású, ingatag lábakon álló férfiún.
– Gondoltam, hogy itt talállak – mondta. – Biztosra vettem, hogy a
győztes mellé állsz, akárki legyen is az. Mindig a győztesé az összes
zsákmány.
Valcour még többet is mondott, nyers durvasággal. Félicité azonban
félbeszakította.
– Mit akarsz?
– Lenne egy… fontos, befejezetlen ügyünk, ugye, nem felejtetted el?
– Annak vége – felelte a lány hidegen. – Bemocskoltad gyermekkorom
emlékét. Már rég csak sajnálom, hogy az apám, szerencsétlenségére, beléd
botlott. Soha többé nem akarok beszélni veled. Ha még egyszer hozzám
mersz érni, kezeskedem róla, hogy örök életedre megbánod.
– Nagy szavak, ma chére. Biztos vagy benne, hogy be is tudod váltani
őket? Lehet, hogy legyőzött egy nálam mesteribb kardforgató, téged
azonban bármikor térdre kényszeríthetlek. Ez a gondolat éltetett éveken
keresztül.
Félicité rámeredt.
– Éveken keresztül? Miről beszélsz?
– Emlékszel rá, hogy amikor te nyolcéves voltál, én pedig tízzel
idősebb, elbújtál előlem a szekrénybe? Én odabújtam hozzád a sötétbe,
és… és édes dolgokat engedtem meg magamnak, miközben te vonaglottál
és kiáltoztál; igazából nem bántottalak, csak nagyon élveztem a dolgot. Te
elmondtad ezt Ashanti anyjának, aki aztán még jobban figyelt rád, de én
teljesen el voltam bűvölve.
A lány most már emlékezett. Hogyan is felejthette el, hacsak nem
védekezésképp? Annak a különös, megszégyenítő elfenekelésnek a csípő
érzése most is úgy fájt, mint akkor, amikor még nem értett belőle semmit,
csak félt.
– Örülök – mondta hűvösen –, hogy Ashanti megitatta veled a mérget.
– Még akkor is, ha az életébe került?
Félicité döbbenten meredt Valcourra.
 – Te? Te tetted vele azt a kimondhatatlanul iszonyatos dolgot?
– Már régen meg kellett volna tennem.
Ez a férfi valóságos szörnyeteg, lelki nyomorék, erkölcsileg
beszámíthatatlan, gondolta a lány. Csak a vágyai és az akarata vezérelik.
Félicité hirtelen nagyon bánni kezdte, hogy Morgan nem végzett az aljas
gazemberrel, aki pedig annyira megérdemelte volna a halált.
– Takarodj – suttogta Félicité.
– Ó, nem. Nem megyek ki. – Valcour megrázta a fejét, és lassan, akár
egy vadászó sakál, elindult sebesült áldozata felé. – Elárultál engem ma
este, amikor a szeretőd, Morgan életéért könyörögtél. Miattad szabadult ki,
miattad kapott rá esélyt, hogy pisztollyal és tőrrel vívjon ellenem. Miattad
vesztettem, én, aki eddig mindig diadalmaskodtam a párbajokban. Ez volt
a büszkeségem.
– Es azon az éjszakán, amikor Morgan mint megvert kutyákat zavart el
téged meg a két barátodat?
Félicité nem hátrált, nem hátrálhatott, még ha az életébe kerül is.
– A saját embereim kerültek az utamba, az idióták. Az egyik még össze
is tévesztett Morgannel, úgyhogy le kellett szúrnom. De az ilyesmit inkább
elfelejtem. Ne is beszéljünk róla.
– Miért ne? – kérdezte a lány gúnyosan. – Nem akarod elismerni, hogy
Morgan jobb…
Mielőtt még befejezhette volna a mondatot, a férfi felemelte a karját, és
visszakézből szájon vágta. Félicité az utolsó pillanatban kapta el a fejét, de
még így is érezte, ahogy Valcour ujjai nyomán kiserken a vér az ajkán.
Harag fogta el, és vörös köd táncolt a szeme előtt.
Anélkül, hogy gondolkozott volna, csattanós pofont adott a bátyjának.
A férfi felmordult, és a lány torka felé kapott. Félicité kitért előle, és
kisiklott a karja alatt, de Valcour utána kapott, megfogta a derekát, és a
földre rántotta.
Félicité éles fájdalmat érzett a csípőjében, ahogy előrelendítette a lábát.
Minden erejét beleadta ebbe a rúgásba. A rúgás az ágyékánál érte a férfit,
aki felmordult, és elengedte őt. Félicité arrébb vonszolta magát, sikerült
kiszabadítania a lábát, majd fél térdre emelkedett. Valcour utána kapott,
megfogta az ingét, és lassan visszafelé húzta.
A lány nem tudta kiszabadítani magát. Hirtelen szembefordult a
férfival, és az arcába mart. Körmei a szemébe vájtak, mire Valcour
velőtrázó kiáltást hallatott. Öklével hatalmasat sújtott Félicité mellére,
aztán még egyet ütött rá, majd a kád szélének csapta. A lány megcsúszott a
kiömlött vízen, és a földre esett, a bátyja meg rá.
Hirtelen erős fájdalom fogta el. Fájt, ha lélegzett, vagy ha mozdulni
próbált. Ökölbe szorította a kezét, és a férfi torkába ütött. Valcour levegő
után kapkodva, bugyborékoló hangot adott ki, és köhögött, de még mindig
erősen fogta Félicitét. Kezét a mellére tette, és mind jobban szorította, míg
a lány idegei szinte sikoltottak a kíntól. A férfi a másik kezével a lány
hajába kapaszkodott, és ameddig csak tudta, hátrarántotta a fejét. Félicité
szorosan behunyt szeme mögé leszállt a jótékony üresség: ez a szürke köd.
Összeszorított fogakkal küzdött, és próbálta ellökni magától a férfit.
Apró labdává gömbölyödött, és rúgott. Valcour az ágyékát védve lejjebb
hajolt, így a lány mindkét lába a gyomrát érte. Kétrét görnyedt, s a szorítása
gyengült. Félicité kiszabadította magát, és elmászott a férfi közeléből.
Könyökével megütötte a széket, mire Morgan kardja csörömpölve a földre
esett. A lány felkapta, majd, miközben felállt, kihúzta a hüvelyéből.
Valcour véreres, fájdalomtól és vágytól őrült szemmel tápászkodott fel
guggolásba. Ügyet sem vetett a rászegezett kardra, hanem a lány felé
lendült.
Félicité zihálva ugrott hátra.
– Maradj ott, ahol vagy. Én nem vagyok Morgan, és semmi okát nem
látom, hogy ne használjam a fegyveremet.
– Légy átkozott, ha használni mered – kiáltott rá Valcour rekedten,
miközben tántorogva előrelépett a kivont kard felé.
Ezzel komoly hibát követett el. Félicité a férfi első érintésére
visszahúzta a kardot, s ezzel csontig vágta az ujjait és a tenyerét, azután
rezzenéstelenül tartva a fegyvert, kissé meghajlítva a térdét, kecses
mozdulattal a szíve felé szúrt.
Nem Félicité hibája volt, hogy Valcour meglátta mélybarna szemében
az őt fenyegető veszélyt, s ezért felegyenesedett, majd félreugrott. Az éles,
halálos fegyver így a hasát szúrta át, a kard véres hegye a hátát is átbökte.
Valcour a kardra meredt, amely markolatig a testébe mélyedt, aztán
felsikoltott, olyan erős hangon, hogy hangja betöltötte az egész kabint.
– Szűz Máriám, megtette! – hallatszott az ajtó felől.
Ezek a halk, döbbent, majdnem tiszteletteljes szavak ébresztették rá
Félicitét, hogy rajtuk kívül van még más is a kabinban. Bonhomme
kapitány, aki az iménti szavakat mondta, a küszöbön állt, Morgan pedig,
kezében egy tőrrel, már bent is volt a helyiségben.
Most felegyenesedett a vívóállásból.
 – Igen – mondta elégedetten. – Megtette.
Félicité kihúzta a kardot, majd az újonnan érkezettek felé fordult.
Morgan elvigyorodott. Valcour abbahagyta a kiáltozást, majd két kezét a
hasára szorítva térdre esett. A kapitány először tétovázott, majd lassan
előrelépett.
– Engedje meg, hogy gratuláljak önnek, mademoiselle. Igazán remek
küzdelem volt. Van azonban egy törvény, amely megtiltja a hajón való
vérontást. Meg kell kérnem önt, hogy adja át a kardját.
Semmi értelme nem lett volna ellenkezni. Félicité egy hivatásos
kardforgató eleganciájával hajolt meg, majd megfordította kezében a
kardot, és markolattal előre a karja alá vette.
– Csodálatos – mondta Bonhomme kapitány, és megkönnyebbült
pillantást váltott Morgannel.
Ebben a pillanatban Valcour közbevágott, és átkozódva követelte, hogy
lássák el a sebét. Morgan és a francia kapitány felemelték őt a földről, majd
az alsó ágyra tették. A seb bemeneti és kimeneti nyílását rumba áztatott
vattacsomóval tamponozták be, majd szoros kötést helyeztek a férfi
oldalára. A nem éppen gyöngéd kezelés közben Valcour egyszer csak
abbahagyta az átkozódást meg a kiabálást, és elájult.
Miután a kabinosfiú felügyeletére bízták őt, a férfiak Félicitével együtt
kimentek a feljáróra.
– Szegény Murát – jegyezte meg Bonhomme kapitány. –Pórul jár az
asszonyaival. Először a már halott szolgálólány, gondolom, az ön
szobalánya, mademoiselle, erős hashajtót ad neki, nem sokkal később
pedig ön szúrja át őt egy karddal.
– Nem vagyok az asszonya – szögezte le Félicité.
– Ezt örömmel hallom. Nem szívesen gondolnék rá, hogy az előbbi
jelenet hitvesi érzelmeiről tanúskodik. Egyébként kényelmetlenséget
okozhat, hogy maga ilyen szakértelemmel bánik a tőrrel.
– Miért? – kérdezte a lány, majd gyors pillantást vetett Morganre, aki
közömbös tekintetet színlelve nézte őket.
– Most már Murát itt van az én kabinomban, nehéz lenne elmozdítani
innen. Márpedig aligha lenne jó megoldás, ha ön is az én kabinomban
aludna, a kabinosfiú és Murát társaságában.
– Nem tudtam, hogy az ön kabinjában kellene aludnom, kapitány.
– Nem? Pedig nyilvánvalóan ez az egyetlen megoldás. Nem alhat együtt
a matrózokkal a közös kabinban, vagy a nyílt fedélzeten. Ez alighanem
azzal a következménnyel járna, hogy az embereim sorozatos
gyilkosságokat követnének el a maga birtoklásáért, vagy pedig az ön halálát
vonná maga után a túl gyakori… hm, használat miatt. Bosszankodhat,
amennyire csak akar, de egy olyan férfi oltalma alá kell helyeznie magát, aki
képes is megvédeni.
– Ön lenne az? – kérdezte Félicité dühösen, egyrészt az állítás
nyilvánvaló igazsága, másrészt a kapitány pimaszsága miatt, amellyel
eldönti a sorsát anélkül, hogy legalább megkérdezné őt.
– Miért ne? Én vagyok itt a parancsnok, nekem van kardom, azonkívül
nem vagyok olyan kellemetlen külsejű, mint egyesek.
– Maga ezt már akkor tudta, amikor nem engedte, hogy visszavigyenek
a partra – szegezte neki a vádat Félicité.
– Meglehet, de biztosíthatom, hogy nem lenne kellemesebb helyzetben
akkor sem, ha egyedül merészkedik abba a züllött városba. Ugyan már, ma
petite, legyen kicsit belátóbb. Ha nem örül is a helyzetének, legalább
törődjék bele. Úgy sincs más választása.
– De igen, van.
A kihívó szavakat Morgan ejtette ki. Félicité hitetlenkedve, a francia
kapitány aggodalmasan fordult felé.
A kapitány szólalt meg először.
– Hogy érti ezt, mon ami?
– Az embereink az előbb választottak meg kormányosmesternek, mivel
most nincs, aki betöltse ezt a posztot, ugye?
– Igen – ismerte el a kapitány vonakodva –, sőt volt egy pillanat, amikor
az ön legendás kardforgatását dicsérték a matrózok, s én attól tartottam,
önt választják meg következő kapitányuknak.
Morgan megrázta a fejét.
– Nem hinném. Ön egy kivételesen szerencsés hajó kapitánya, akin
mellesleg nem fog a golyó sem. Mindazonáltal én már itt másodtiszt
vagyok, aki csak önnek tartozik számadással, és jogom van elfoglalni az ön
melletti kabint.
Bonhomme kapitány arca elsötétült.
– Ez igaz.
– Ebben az esetben pedig mademoiselle Félicité meg fogja azt osztani
velem.
– Nem – felelte a lány.
A két férfi ügyet sem vetett rá. A kapitány szeme összeszűkült.
– Szóval Félicité az oka, ugye? Maguk ketten tehát ismerik egymást.
– Nem egyezem bele – szólt közbe a lány újra.
 – Igen – felelte Morgan, miközben rezzenéstelen arccal nézte a
kapitányt. – Jól ismerem őt.
A francia felsóhajtott.
– Éppen ettől féltem. Már akkor tudhattam volna, amikor a hajóját
kockáztatta, hogy kimentse őt a tengerből, vagy amikor a hölgy olyan
ékesszólóan könyörgött nekem, tiltsam meg, hogy Murát élvezkedve
kínozza magát. Feltételezem, felkészült rá, hogy megvédje a… a
tulajdonjogát.
– Természetesen – válaszolta Morgan kurtán, hajthatatlanul.
– Természetesen – sóhajtott fel a kapitány. – Ismerem a korlátaimat. A
hagyományos kardvívásban bárkivel szemben ki merek állni, de semmi
kedvem egy olyan ördögi kardforgatóval küzdeni, mint Murát, vagy ön,
mon ami, aki úgy harcol, mintha maga Szent Mihály, a harcosok védőszentje
irányítaná a kezét. A hölgy tehát az öné.
– Nem! Ezt nem tehetik! – kiáltotta Félicité.
A francia kapitány feléje fordult.
– Már megtettük, ma petite, méghozzá az ön kényelme, biztonsága,
részben pedig az én további jó egészségem megőrzése érdekében. Ne
zúgolódjék. Számít az, melyik férfi kabinjában alszik? Ahogy a mondás
tartja, a sötétben minden macska fekete, és semmi kétségem afelől, hogy a
nők ugyanígy látják a helyzetet.
Félicité Valcourra gondolt, és minden erejével azon volt, hogy ne
rázkódjék össze.
– Maga semmit sem tud erről.
– Úgy látszik, ez a sorsom. Most McCormack gondjaira bízom magát,
én pedig megvigasztalódom egy rumosüveg társaságában. Esküszöm
magának, ez hathatós gyógymódja több lázbetegségnek is.
Jacques Bonhomme kapitány csúfondárosan meghajolt, majd belépett a
kabinba, és becsukta maga mögött az ajtót.
Félicité Morganre nézett. A férfi felvonta a szemöldökét, majd tett
néhány lépést a feljárón a második kabin felé, kinyitotta az ajtót, és várta,
hogy a lány belépjen. Félicité felvetette a fejét. Barna szemében dacos
kifejezés csillogott, ahogy a férfihoz közeledett.
Amikor beléptek, megfordult.
– Remélem, nem gondolja, hogy csak mert ismét sikerült a saját szája
íze szerint elrendeznie a dolgokat, minden úgy lesz, mint korábban.
– Miért, nem úgy lesz? – érdeklődött Morgan, miközben hangos
kattanással behúzta az ajtót.
 – Nem. Lehet, hogy ez a kabin számomra a legideálisabb hely, de ez
még nem jelenti, hogy a… az ágyasa vagy az asztaltársa lennék. Annak
idején arra kényszerített, hogy elfogadjam ezt a megalázó helyzetet, de
most már nincsenek meg hozzá az eszközei. Apám meghalt, többé nincs
mitől tartanom.
Feszült csend telepedett közéjük. S ebben a csendben Félicité hirtelen
megérezte, hogy bármilyen bátran mondta is ki a szavakat, azok
voltaképpen csak üres szavak maradtak. Morgan elég erős hozzá, hogy arra
kényszerítse őt, amire csak akarja.
De a férfi nem csinált semmi ilyesmit. Nem válaszolt a kihívó szavakra,
egyszerűen csak azt mondta:
– Soha nem céloztam olyasmire, hogy bántanám az édesapját.
– Ha szavakkal nem is, de mindig ott lebegett a fejünk fölött a
fenyegetés, hogy apám élete az én viselkedésemtől függ. Tagadja le, ha
tudja, hogy kihasználta ezt a helyzetet.
– Nem tudom letagadni, de nem is akarom. Hogyan kerülhettem volna
másképp a maga közelébe, azok után, ami köztünk történt? Egy ideig azt
hittem, maga haragjában és csalódottságában csapdába csalt engem, és
igazából nem is az a nő, akiről én álmodtam, hanem csalfa, áruló némber.
Várhattam volna én, az ellensége, hogy megbocsásson nekem, és elfogadja
az általam felajánlott jóvátételt?
– Mit számít ez most? – kérdezte Félicité dühösen. – Miért foglalkozik
maga azzal, mit gondoltam én?
– Ugyan már, Félicité! Voltaképpen mit akar? A fejemhez vágni, hogy
miket mondtam? Mindegy, most már vége.
– Nem, nincs vége, amíg maga itt van, és már megint helyettem akarja
elrendezni az életemet.
A férfi ajkán száraz mosoly jelent meg, majd csípőre tette a kezét.
– Ha annyira zavarja, hogy férfiak rendezik a sorsát, akkor miért ment
el New Orleansból? Mi vette rá, hogy űzött vadként meneküljön az óceán
tolvajai és gyilkosai közé?
– Ha tényleg tudni akarja, megmondhatom – felelte a lány, akit
kimondhatatlanul bosszantott a férfi mosolya. Nagy vonalakban elmesélte
Morgannek, Valcour hogyan ígérte meg, hogy Franciaországba viszi,
hogyan szöktek ki a városból úgy, hogy ő férfiruhát öltött, milyen kalandos
útjuk volt, és végül hogyan érkeztek meg a szigetre.
– Szóval Franciaországba akart eljutni, és ehelyett egy távoli szigetre
érkezett. Bizonyára nehezen viselte el.
 – Valóban, de azon is nagyon megdöbbentem, amikor láttam, hogy
maga is ezt az útvonalat választotta. Miért követett bennünket ilyen
gyorsan?
– Miből gondolja, hogy követtem magukat?
Félicité összevonta a szemöldökét.
– Végül is nem vagyok benne biztos, de egyszerűen nem lehet véletlen,
hogy ilyen kis időkülönbséggel érkeztünk ugyanarra a helyre.
– Igaza van, valóban követtem az önök hajóját. Különböző
információkhoz jutottunk Valcour tevékenységét illetően, tudtuk, hogy egy
kalózbandával szűrte össze a levet. Megtudtuk a hajó nevét, a kapitány
nevét, és azt is, melyik a kedvenc kikötőjük.
– Igaz, hogy ön spanyol, de még így is meglehetősen különös, hogy egy
áruló lányát és fogadott fiát egy magas rangú tiszt hirtelenében toborzott
legénységgel, kalózzászlót lobogtató hajón kövessen a tengeren.
A férfi egyik vállával az ágynak támaszkodott.
– Nem látja a lényeget, drága Félicitém. Én már nem vagyok spanyol
tiszt, főként nem magas rangú.
A lány rámeredt, mintha nem akarná elhinni, amit az előbb hallott.
– Tessék?
– így igaz.
– De hát miért nem?
– Több okból. Először is, nem tudtam igazán egyetérteni O'Reilly azon
elhatározásával, hogy főbe löveti az ön honfitársait. Igaz, jogos volt a
büntetés, de ugyanilyen jogos lett volna a kegyelem is. Másodszor,
szóváltás volt köztünk az ígért földdel kapcsolatban. O'Reilly azt állította,
csak azután jár, ha az ember már egy évet szolgált a gyarmaton, én pedig
azt mondtam, és most is azt mondom, hogy a felettesem azt ígérte, rögtön
megkaphatjuk a földet, ahogy Louisiana lakosai elfogadták a spanyol
fennhatóságot. A vitának az lett a vége, hogy a kormányzó megfenyegetett,
ha nem változtatok a viselkedésemen, nem lesz itt semmiféle földosztás. A
tetejébe még, amikor engedélyt kértem tőle, hogy elhagyjam New Orleanst,
hajóra szálljak, és megkereshessem magát, elutasított. Azzal érvelt, hogy
nekem a hadsereg és a király iránt vannak kötelezettségeim, és nem holmi
francia lány iránt, aki elhagyott, legyen bármilyen gyönyörű is.
– Tehát ön eldobott mindent, amiért addig dolgozott, a tiszti rangját, az
előmeneteli lehetőségét, és a terveit?
– Igen. Így aztán Basttal és néhány hozzám hasonló gondolkodású
katonával elloptam egy hajót, és visszatértem korábbi mesterségemhez.
 – Jól választott. A Fekete csődör remek hajó – jegyezte meg Félicité
lesütött szemmel. – Sajnálom, hogy miattam kellett elvesztenie.
– Úgy gondolom, hogy maga nem önként vállalta a cinkos szerepét,
hacsak a bátyjának nincs meg az a furcsa szokása, hogy így bánik a
tettestársaival.
– Pedig ez sem lenne elképzelhetetlen – felelte a lány mereven –, de
valóban nem voltam a cinkosa.
Morgan szemében kíváncsiság csillant, ahogy Félicitére nézett.
– Végtére is lehetett volna, ha tudta, hogy én vagyok a kapitány azon a
hajón, és főleg azért, mert korábban már megvádoltam magát ilyesmivel?
– Ha bosszút akarok állni, azt egyenesen teszem, és nem ilyen
körmönfont módon.
Ez a magyarázat is megtette éppen, mivel Félicité nem igazán tudta,
miért állt ellen olyan makacsul Valcour tervének, amelyben neki aktív részt
kellett vállalnia.
– Igyekszem ezt megjegyezni – felelte lassan a férfi. – Bizonyára nem
lesz nehéz, főleg, ha eszembejut, hogyan próbálta megakadályozni, hogy
Valcour újra lesújtson a korbáccsal. Azt hiszem, ennek valami köze kellett
hogy legyen ahhoz… szóval ahhoz, ami miatt az előbb is közelharcba
keveredtek.
– Igen, volt köze hozzá – válaszolta Félicité elkomorulva –, bár nem ez
az egyetlen ok.
A lány elmesélte Morgannek, Valcour hogyan támadt rá a Holló
fedélzetén, Ashanti miként akadályozta meg, hogy megismételje tettét, s a
férfi hogyan ölte meg a szobalányt, amit később el is ismert. Feszült
hangon azt is elmondta, Valcour hogyan próbálta megfélemlíteni, valamint
szót ejtett beteges szeszélyeiről és vágyairól is, amelyeket maga a férfi
sorolt fel a végső támadás előtt. Ahogy beszélt, mintha egy régi, begyulladt
seb szakadt volna fel, kiürítve magából az évek során összegyűlt gennyes
váladékot. Ezzel egy időben eltűnt a keserűség és a bánat egy része is.
Mire Félicité befejezte mondandóját, Morgan arca kivörösödött
haragjában.
– Ha tudtam volna – sziszegte végül keresztüldöföm a disznót.
– Én már megtettem – felelte a lány.
– Bizony, maga megtette – mondta a férfi, és hirtelen elmosolyodott.
Félicité ajka akarata ellenére görbült felfelé. Barna szeme Morgan
smaragzöld szemével találkozott, és a lány egy pillanatig úgy érezte, enyhül
a szorítás a szíve körül. A férfi közelebb lépett hozzá, és keze fejével
gyöngéden megérintette az arcán húzódó lila horzsolást.
– Későre jár – mondta. – És elismerem, hogy nem vagyok olyan fitt,
mint máskor. Akár le is fekhetnénk.
Félicité arrébb rebbent Morgan mellől.
– Fekhetnénk? Mondtam már magának, hogy többé nem lesz köztünk
olyan viszony, mint korábban!
– Csak egy kis nyelvbotlás volt – felelte a férfi, majd megvonta széles
vállát. – Ne izgassa fel magát. Igen, lelkiismerettől és szenvedélytől
vezérelve követtem magát, és ugyanazon okból ajánlottam fel önnek a
kabinomat is. De ha visszaemlékszik rá, nem kértem magát arra, hogy
változtassa meg a véleményét. Sőt arra sem, hogy feküdjön velem egy
ágyba.

15. fejezet

Miközben előkészült a lefekvéshez, Félicité még mindig a férfi

szavainak örült. Elővett a ládából egy durva takarót, és a homlokát
ráncolva ráterítette a szalmával tömött matracra. Egyetlen porcikája sem
kívánta, hogy szánakozzanak rajta; meg aztán, miért is panaszkodna, amíg
békén hagyják?
Hónapok óta először aludt mélyen, nyugodtan. Nem okozott gondot
neki, hogy ilyen közel feküdt Morganhez; számtalanszor látták már
egymást ruhátlanul, így régen túltették magukat az ostoba szégyenlősségen.
Azzal sem terhelte saját magát, hogy túl sokat aggodalmaskodjék a
kapitány kabinjában hagyott batyuja miatt.
Miközben Morgan leült, és lehúzta a csizmáját, Félicité levette az ingét.
Derékig meztelen volt; aranyszínű hajzuhataga hol elrejtette, hol kitakarta
két kemény mellét. Lerúgta a cipőjét, és nekilátott kigombolni a
térdnadrágját. Ebben a pillanatban feltűnt neki Morgan csöndessége, és
felnézett. A férfi gyorsan a földre dobta a csizmáját, melyet eddig a
kezében tartott. A padlóra nézett, és a másik csizmáját kezdte húzni.
 Félicité már nem vonta össze a szemöldökét, inkább tűnődni kezdett.
Lehet, hogy Morgan mégsem olyan közömbös iránta, mint amennyire
mutatja. Talán a büszkesége okozza, hogy tagadni próbálja az iránta érzett
vonzalmát, vagy az a vágya, hogy korábban elkövetett bűnei miatt
kárpótolja őt. A lány úgy gondolta, próbára teszi a férfit.
Hátat fordított neki, és lassan elkezdte lehúzni magáról a térdnadrágot.
Csípőjének kemény, karcsú vonala centiméterről centiméterre tűnt elő, s
gyengéden hullámzott, ahogy a hajó mozgását követte. Egyik kezével az
ágy szélének támaszkodott, miközben áthúzta a nadrágot finom ívű
lábszárán és bokáján, majd félig elfordult, és a másik kezével támaszkodva
megismételte a mozdulatot a másik lábával is. Így, teljesen meztelenül
felegyenesedett, hátradobta a haját, majd kirázta a térdnadrágot, és az
inggel együtt felakasztotta egy kampóra az ágy végében. Morgan másik
csizmája a falhoz repült. A férfi villámgyorsan felállt, kilökte a kabin ajtaját,
végigrohant a feljárón, és szólt a kabinosfiúnak, hogy hozzon forró fürdőt
neki.
Félicité az ágyába bújt, és mérgesen magára rántotta a takarót. Bárki
járhat a folyosón, fortyogott magában. A falnak fordult, és becsukta a
szemét. A következő pillanatban azonban újra kinyitotta, magában
elmosolyodott, majd újra lehunyta.
Már majdnem aludt, amikor a Morgan fürdővizének érkezéséveljáró zaj
felébresztette. A kabinosfiú morgott egy darabig, hogy micsoda agyalágyult
alakok vannak, akik minden részüket meg akarják mosni, aztán kiment.
Félicité úgy tett, mintha nyugtalanul forgolódna. Résnyire nyitott szemmel
látta, ahogy Morgan lehúzza vértől megmerevedett ruháját, majd inas,
lélegzetelállítóan férfias testével belép a meleg, gőzölgő vízbe.
Térdét az álláig húzta, és széles hátának nagy része is a víz alá került.
Megrándult az arca, ahogy a forró víz elérte a hurkákat és a sebeit a hátán,
aztán halk sóhajjal kiengedte ajkán a levegőt. Jó oka van rá, hogy fáradt
legyen, és fájjon minden porcikája, gondolta Félicité.
A férfi egy idő után felült, majd szappanozni kezdte rövidre nyírt haját.
Összeszaladt a szemöldöke, ahogy hozzáért a tarkóján a fájó ponthoz.
Vizet fröcskölt oda, amely vörös patakokban ömlött végig hátul a nyakán.
A kád kicsi volt, így a válla felső részét, ahol a korbács a legmélyebben
vájt a bőrébe, nem érhette víz. Megszáradt vércsíkok húzódtak rajta,
amelyek lassan vörösödni kezdtek, amikor vízzel locsolta őket. Miattam
történt mindez, mondta magában Félicité, miattam lesz ezekből az
émelyítő hurkákból is mély seb. Ha én nem vagyok, és nem vonom el
Morgannek és az embereinek a figyelmét, akkor biztosan észreveszik a
Holló legénységének támadását, talán sikerül visszaszorítaniuk őket, és
akkor Morgan nem kerül Valcour karmai közé.
Félicité magához szorította a takarót, felkelt az ágyból, majd maga köré
tekerte a vékony anyagot, és a végét begyűrte a két melle közé. A kezébe
fogta a kimaradt anyagot, és a kádhoz lépett.
– Lemossam a hátát?
Morgan féloldalra billentette a fejét, és éber tekintettel nézett a lányra.
– Miért?
– Úgy látom, magának ez most egy kicsit nehéz lenne.
A férfi hosszú ideig nézte Félicitét, majd tekintete a mézszőke hajról a
lány testére tekert rögtönzött kosztümre tévedt, amely eltakarta a lány
kerek mellét. Szó nélkül adta át a kezében tartott rongyot.
Félicité a kád mellé térdelt, belemártotta a ruhát a forró vízbe, majd
gyengéd mozdulattal végighúzta a férfi vállán. Morgan először
önkéntelenül összerázkódott, ahogy a meleg víz a nyers húshoz ért, de
aztán nem mozdult többé, nem ejtett panaszszót, nem ellenkezett.
Lassan felszínre kerültek az alvadt vérrel borított sebek. Egyik-másik
újra vérzett, pirosra színezve a kád vizét. A férfi szinte elevenen
megnyúzott testét látva Félicité émelyegni kezdett. Ugyanakkor különös, jó
érzés fogta el, ahogy megérintette a meleg bőrt, amelynek nedves felszíne
alatt domborodtak az izmok. Vonakodva vette újra a kezébe a szappant,
hogy alaposan kitisztítsa a sebeket, megelőzve ezzel a fertőzést, de tudta,
hogy ezt feltétlenül meg kell tennie. Amikor ezzel készen volt, ellátta a
férfi tarkóján ejtett sebet is, valamint lemosta a vért sérült füle körül, ahol
Valcour golyója súrolta. Szerencsére ez nem komoly seb, csak egy kis
horzso-lás.
Amikor elkészült, visszaadta Morgannek a vizes ruhát, majd felállt, és
megtörölte a kezét a takaróban.
– Valamit tenni kellene a hátára.
– Bonhomme kapitány adott egy kis dobozt, amelyben valami távol-
keleti csodaszer van. Lascar-nak hívják, a legénység gyógyítója szokta
használni. De szerintem anélkül is szépen begyógyulnának a sérüléseim.
Miközben Félicité végigkutatta a férfi zsebeit a kenőcs után, a férfi is
befejezte a fürdést, kilépett a kádból, és megszárítkozott. A lány lesütött
szemmel fordult meg a kis szelencével, és a fejével intett Morgannek, hogy
üljön le a kabinban található egyetlen székre. Mögé lépett, majd kinyitotta a
dobozt. Mivel nem volt hová tennie a fedelét, a férfinak adta, majd ujjait a
kenőcsbe mártotta, és elkezdte szétkenni a krémet Morgan hátán.
A férfi izmai először még merevek voltak, de lassan, ahogy szűnt a
fájdalom, és Félicité ujjai könnyedén s nyugtatóan érintette a bőrét,
elernyedtek. Szinte a lány szeme előtt szűnt meg a vérzés, és halványulni
kezdett a hosszú sebekben a lázas vörösség. Félicité a férfi fülére és
tarkójára is kent a kenőcsből, majd áthajolt fölötte, hogy elvegye a térdén
nyugvó fedelet. Mellének domborulata közben Morgan vállát súrolta.
A férfi hirtelen megmerevedett, mintha tüzes vas ért volna hozzá, majd
gyorsan arrébb húzódott a lánytól. Félicité döbbenettől tágra nyílt szemmel
nézett rá, aztán lehajolt, hogy felvegye a fedelet, mely az előbb hangos
csörömpöléssel hullt le a padlóra, majd könnyed mozdulattal visszatette a
dobozra.
Morgan egy darabig összeszűkült szemmel nézett rá. A csöndben
hallották a víz csobogását a kádban, a hajó nyikorgását, ahogy szelte a
habokat, és a hullámok sziszegését, ahogy a hajó testének csapódtak.
– Kíváncsi vagyok – szólalt meg a férfi csendesen –, vajon a
horzsolásokra is hat-e ez a csodaszer.
– Én azt mondanám, kétséges a hatása – felelte Félicité, majd elfordult.
Morgan odalépett hozzá, majd kinyújtotta a kezét, és elvette tőle a
dobozt.
– Azt hiszem, az a legjobb, ha nem vállalunk kockázatot. Kár lenne, ha
elcsúfítanánk egy ilyen csinos kis arcocskát. Különben már észrevettem,
hogy a derekán és a combján is vannak zúzódások.
– Semmi szükség… – kezdte Félicité.
– Dehogy nincs rá szükség – vágott közbe Morgan. – Hogyan is
hanyagolhatnám el magát, amikor ilyen gondos kezelésben részesített?
A lány a férfi szemébe nézett. Kinyújtotta a kezét a szelencéért.
– Én is meg tudom csinálni.
– Nem, nem. Kérem! Megtiszteltetésnek venném, és nagy örömre
szolgálna, ha bekenhetném a horzsolásait. Azt hiszem, mindent számításba
véve, az lenne a legjobb, ha lefeküdne.
Értelmetlennek tűnt minden további vita. Egyrészt Morgan csak még
elszántabb lenne tőle, másrészt esetleg még az is kiderülne, hogy ő, Félicité
nem is olyan dühös a hálóhelyek elosztása miatt, mint amilyennek mutatja
magát. Meglazította magán a takarót, majd a férfi elé lépett, és még mindig
az anyag redőibe burkolózva, lefeküdt. Fél könyékre támaszkodva arccal a
férfi felé fordult.
 Morgan letérdelt az ágy mellé. Levette a doboz fedelét, kemény ujjait a
kenőcsbe mártotta, majd a lány arcára kente a gyógyírt, óvatosan
szétoszlatva a krémet a finom bőrön és a kék eres, törékeny állon. Ujjai
hegyével felemelte Félicité állát, megnézte másik arcfelét, és kent egy kicsit
a kenőcsből az ajka fölé is, egy horzsolásra. Hosszú ujjaival félrehúzta a
takarót, mire előtűnt Félicité karcsú fehér teste. Morganre látszólag
semmilyen hatást nem tett a látvány, közömbösen nyúlt újra a dobozba.
A lány visszafojtotta a lélegzetét, ahogy a férfi meleg keze megtalálta a
zúzódást a mellén, s ahogy óvatosan bekente a sebet, csuklójával hozzáért
az egyik domborulathoz. Morgan azután a derekába masszírozta be a
gyógyírt. Eközben keze egyre lejjebb kalandozott, míg elérte Félicité
gyöngyházfényű, kerek csípőjét és combját. A lány érezte, hogy Morgan
kezének érintése nyomán veszedelmes ernyedtség vesz rajta erőt. A
szemhéja elnehezült, és altestében már szinte teljesen elfeledett érzések
forrongtak.
A férfi keze hirtelen megállt csodás ívű csípőjén. Félicité nagy
erőfeszítéssel Morgan felé fordította pillantását. A férfi feszülten
koncentrált, mintha valami belső küzdelmet vívna. A lány érezte, hogy
kihagy a lélegzete, érezte vad szívverését, pedig ő sem mert megmozdulni,
még annyira sem, mint a fölötte guggoló férfi.
A fedélzet felől nagy robaj hallatszott, ahogy a fővitorlába ismét
belekapott a szél. Morgan felnézett, aztán mereven felállt. A ládához lépett,
amelybe átpakolták a ruháját, majd így szólt:
– Úgy látszik, irányt változtatott a szél, és vezeklésként bűneimért most
én vagyok a hajón a kormányosmester. Jobb, ha megyek, és beállíttatom a
vitorlákat.
Nem sokkal később a férfi kiment a kabinból, és bár Félicité egészen a
hajnali órákig éberen feküdt a lámpással megvilágított félhomályban, nem
tért vissza.
És ez így volt jól. A lánynak időre volt szüksége, hogy átgondolja a
dolgokat és a jövőjét. Mit tartogathat ez számára, ha egy részeges francia
vezette kalózhajón hányódik a tengeren, és egy köpönyegforgató ír vette
védőszárnyai alá? Mi történhet vele, ha a Fekete csődör más kalózok prédája
lesz, vagy a kiszemelt zsákmány erősebbnek bizonyul, és elsüllyeszti az ő
hajójukat? Az első esetben ő bizonyára a legénység közkincse lesz, a
másodikban pedig valószínűleg felakasztják a többiekkel együtt, amint
elérik a szárazföldet.
 És mi történik akkor, ha felfedezi őket a spanyol katonák valamelyik
O'Reillyhez hasonló kapitánya, vagy azok a spanyol hajók, amelyek azért
járják a vizeket, hogy elrettentsék a kalózokat és a csempészeket? Lehet,
hogy egy szál csónakban kiteszik őket a nyílt tengerre, ahol biztos halál vár
rájuk, vagy lelövik őket, akár a közönséges bűnözőket?
Morgan, a renegát zsoldos, aki spanyol hajót lopott New Orleans
kikötőjéből, csúfosan végezheti. Talán neki, Félicitének is csatlakoznia kell
hozzá? Vajon megadnák-e neki ezt a kegyet, ha mint legcsalárdabb és
csúffá tett szeretőjét, társának ismerné el Morgant?
Már magasan járt a nap, amikor Félicité felment a fedélzetre. A Fekete
csődör árbocszalagjába kapó friss szellő bebújt Morgantől kölcsönzött inge
alá is, és megtekergette göndör, aranyszínű fürtjeit. A lány megtorpant,
majd, oda sem figyelve a feléje vetett sunyi pillantásokra, a férfi keresésére
indult. Morgan ott állt a tatkorlátnál, és élénk beszélgetést folytatott Jüan
Sebastian Unzagával.
Amikor észrevette Félicitét, kurtán meghajolt a tiszt felé, majd a lány elé
sietett.
– Ha jól emlékszem, egyszer azzal fenyegette meg Bastot, hogy elküldi
csempészeket üldözni. Némi változás állt be a helyzetben, ugyebár?
Indításnak nem rossz, gondolta magában Félicité: személytelen,
biztonságos és módot ad a további beszélgetésre.
– Úgy gondolom, Bast belefáradt New Orleansban a tétlenségbe és a
hideg pillantásokba.
– Korábban azt gondoltam, akár egy spanyol grand fia, ő sem az a fajta
ember, aki feladja posztját a hadseregben.
– Az emberek meglepő pálfordulásokra és változásokra képesek –
felelte Morgan, és átható tekintetet vetett a lányra.
Úgy látszik, mégsem olyan biztonságos ez a téma. Félicité új kérdést
vetett fel.
– Mi van a szolgálójával, Pepével? Nem láttam a hajón.
– Hasznavehetetlen a hajón, amit nagyon szégyell. Csupán egyetlen
dolog vigasztalja magárahagyatottságában: ugyanis adtam neki egy
ajánlólevelet, amelyet O'Reillyhez kellett elvinnie, akinek pillanatnyilag
nagy szüksége lenne komornyikra.
– Pepe tehát feljebb került a ranglétrán.
Félicité azonban csak kurta biccentést kapott válaszként. Újabb téma
után kutatott az agyában. Mint a kabinosfiútól megtudta, a francia kapitány
már meglehetős mennyiséget fogyasztott el a rumból, védekezésképp
afelett érzett csalódottsága és sértődöttsége miatt, hogy a kabinja
betegszobává lépett elő. Valcour belázasodott, ahhoz azonban éppen elég
jól volt, hogy átkozódva kijelentse, haldoklik, és figyelmet követeljen
magának válogatott kínjai miatt. Félicité ezt a két hírt említette meg
Morgannek. A férfi bólintott.
– Itt fent is hallottuk Valcour jajgatását. Gondolom, örül, hogy végül is
nem sikerült megölnie őt?
– Én nem vagyok ebben olyan biztos – válaszolta Félicité. – Ha
visszaemlékszik, Valcour meggyilkolta Ashantit, ráadásul borzalmasan meg
is csonkította.
– Ne gondoljon erre.
A lány megrázta a fejét.
– Olyan sok mindent kellene elfelednem.
– Lehet, hogy tovább bővül a sor – mondta Morgan kissé nyersen,
majd megfordult, és odakiáltott az embereinek egy parancsot. Halk, de
erélyes szavára a férfiak a vitorlarúdhoz szaladtak.
– Hová megyünk? – kérdezte Félicité, amikor Morgan visszafordult.
– Nem tudom, de nem is érdekel. A kapitány csak a jelenlegi útirányt
határozta meg; ahhoz tartom magamat.
– De biztosan van valamilyen sejtése.
– Nagyjából az átjáró felé haladunk. Több mint valószínű, hogy
megnézzük, milyen zsákmányra számíthatunk ott.
Morgan ismét megfordult, hogy ellenőrizze, vajon az emberei
megfelelően végrehajtották-e a parancsot, ezért a fejük fölött lévő vászonra
nézett. Amikor ismét visszafordult, a szél megborzolta vörösesbarna
tincseit.
– Miért vágatta le a haját? – kérdezte meg Félicité anélkül, hogy
meggondolta volna a kérdést.
– Kényelmesebb a szélfútta fedélzeten, mivel nem kedvelem a sapkát,
sem a varkocsot, melyet általában viselnek a matrózok. Nagy Sándor
macedónjai is ugyanazon okból nyírták rövidre a hajukat, mint én: hogy
harc közben ne lehessen az üstöküknél fogva megragadni őket.
Félicité féloldalra billentette a fejét.
– Egyébként nagyon jól áll magának. Kíváncsi vagyok, én vajon hogy
festenék rövid hajjal.
– Mint egy maszatos utcagyerek – felelte a férfi mosolytalanul.
– Ha azt érti ezen, hogy kevésbé lennék nőies, akkor talán még
előnyömre is válna a dolog.
 Morgan gyors pillantást vetett rá.
– Aligha tudná bármivel is eléírni, hogy ne legyen nőies! Véleményem
szerint egyébként szentségtörés lenne csak egy fürtöt is levágni a hajából.
– És mi van az én kényelmemmel és biztonságommal a közelharcban?
Félicitének eszébe jutott, ahogy Valcour két nappal ezelőtt a hajánál
fogva rántotta hátra a fejét.
Morgan ismét ránézett, s zöld szeme elsötétült, mielőtt biccentett.
– Azt tesz, amit akar. Akár a haja, a döntés is a magáé.
Amikor a férfi legközelebb találkozott Félicitével, a lány haja már nem
lobogott szabadon, hanem szorosan a fejére tapadt. Morgan arca
elkomorult, majd ahogy közelebb lépett, lassan mosolyra húzódott a szája.
Félicité nem vágatta le a haját, hanem egy copfba összefonta, majd a fejére
tekerte, és az egyik elkopott kötélből kihúzott kenderszállal odaerősítette.
Ennek eredményeképp nem volt annyira melege, és méltóságteljesebb lett
a külseje, annyira azonban nem, hogy elriassza a buja tekinteteket, amelyek
mindenhová követték. Semmit sem tehetek ellene, gondolta minden hiúság
nélkül, legalábbis amíg én vagyok a hajón az egyetlen nő.
Iszonyú meleg időszak volt, könyörtelenül tűzött rájuk a nap. Mivel
mást nem nagyon tehetett, Félicité a fedélzeten sétálgatott, végül
kiválasztott magának egy helyet, ahonnan attól kezdve a hullámokat
figyelte, a halak hátán megcsillanó napfényt nézte, vagy a delfineket,
amelyek néha versenyt úsztak a hajóval. Megtudta, hogy Morgannek van
néhány könyve a kapitány kabinjában, ezért megkérte a hajóinast, hozza ki
neki őket. Ezután gyakran üldögélt egy ponyva árnyékában, melyet egy
felesleges vitorlából eszkábáltak, és a könyveket olvasta, miközben
ügyelnie kellett rá, hogy a szél ne kapjon bele minduntalan a lapokba.
Tudta, hogy egy-egy matróz időnként úgy tesz, mintha az ő közelében
lenne dolga, és bekukkantott a ponyva alá. A tengerészek a szemükkel
szinte felfalták karcsú alakját, és centiről centire végigmérték vonalait,
melyeket remekül kiemelt a férfiruha. Félicité általában ügyet sem vetett
rájuk, bár volt egy markáns arcélű angol, akinek közel ülő szeme és zsíros,
behízelgő mosolya kimondottan idegesítette.
Morgan nem adott okot a panaszra. Csak ritkán feküdt le hajnal előtt.
Ha Félicité megszólította, általában rövid, éles válaszokat kapott tőle.
Amikor másodszor ajánlotta fel a férfinak, hogy bekeni a hátát, Morgan
rámordult, majd kirohant a kabinból, és az éjszakát a nyílt fedélzeten
töltötte.
 Amikor a lány reggel felébredt, a férfi már elment, bár egyszer-kétszer
előfordult, hogy ő kelt fel később. Ilyenkor Félicité az ágyában feküdt, és
figyelte, ahogy Morgan megmosdik. Egyszer, amikor nyújtózott, a melle
előbukkant a takaró védelme alól. Nem szándékosan csinálta, először
legalábbis nem, csak amikor meghallotta, hogy a férfi sziszegve szívja be a
levegőt. Akkor hátrahajolt és felsóhajtott.
Morgan, aki a mosdóállványnál, a tükör előtt állt, halkan felnyögött,
majd a következő pillanatban a vászontörülközővel itatta fel a vért, amely
az állán ejtett vágásból szivárgott. Ingerülten csapta le ezüstnyelű
borotváját, majd letörölte arcáról a szappant, és úgy, ahogy volt, félig
borostás arccal, kimenekült a kabinból.
Három napja voltak már úton, amikor Félicité észrevette az éppen
dologtalan Bastot. Halkan odahívta őt a ponyva alá.
– Maga kerül engem – vádolta meg Félicité a férfit, amikor közelebb ért
hozzá. – Üljön le, és mondja el, miért.
– Ez nem így van, mademoiselle Félicité – védekezett Bast, bár nem
mosolyodott el a lány megjegyzése hallatán.
– Akkor miért nem beszél velem?
– Etikett is van a világon, kisasszony.
– Azt hittem, mi már túl vagyunk ezeken a formaságokon – tiltakozott
a lány.
– Addig nem, amíg ön Morgan kabinjában lakik, hiszen Morgan a
parancsnokom.
– Igen, valóban az ő kabinjában lakom. Ami azonban a
parancsnokságot illeti, most már nem a hadseregben vannak.
Morgan csak kormányosmester. Csak azt parancsolhatja meg, hogy
vonják fel a vitorlákat, mást nem. Máskülönben maguk ketten
egyenrangúak, vagy tévednék?
Félicité Bast arcát tanulmányozta, és megpróbálta kitalálni, mi
okozhatja a feszültségét. A spanyol férfi nem merte viszonozni a
tekintetét.
– Ez… ez bizonyára így van, mademoiselle. Még nem is gondoltam rá.
– Nem gondolt rá? Meg vagyok győződve róla, hogy a legtöbb kalóz
számára ez a legfontosabb dolog, a gyors meggazdagodás lehetősége után.
– Nem tudom.
– Nem tudja? Akkor miért állt kalóznak? Figyelmeztetem, nehogy azt
válaszolja, engem akart megkeresni, mert úgysem hiszem el.
 – Még soha életemben nem voltam olyan boldog, mint amikor láttam,
hogy ön él és virul; higgye el, hogy igazat mondok, mademoiselle!
– Rendben, ha ragaszkodik hozzá, hát elhiszem, de ez még nem
magyarázza meg, miért indult útnak.
A lány úgy okoskodott, ha megtudja Bast indítékait, akkor Morgant
illetően is közelebb jut az igazsághoz.
– Ki tudná ezt megmondani? – válaszolta a férfi, és a hullámokat nézte.
– Nevezze belső késztetésnek, ha úgy tetszik. Vagy… vagy
szükségszerűségnek. Most pedig bocsásson meg, kérem. Vár a kötelesség.
Félicité zavarodottan nézett utána. Bast feszült viselkedését és kitérő
válaszait furcsának találta. Talán csalódott, hogy ő ilyen hamar visszakerült
Morgan pártfogása alá? Félicité nem hitte el igazán, hogy ez az ok, mivel
az, ahogyan ez történt, nem maradt titok a legénység előtt ezen a kicsi
hajón. Ha Bast őszinte magához, nem okolhatja őt. Vagy talán a férfiruha
zavarta meg szegényt? Tüzes szemében ugyanaz az imádat csillogott, mint
amelyet Félicité New Orleansban látott benne. Vajon amióta a Fekete
csődörön voltak, mi lett más Bast helyzetében, vagy az övében, ami ekkora
változást okozott?
Miközben Basttal beszélt, észrevette, hogy az a bizonyos angol matróz
arrafelé sétál. A férfi most a másik irányból közeledett, és gúnyos
oldalpillantást vetett rá. Apró szeme ravaszul csillogott, ahogy lelassította
lépteit. Félicité már látta, alighanem hibát követett el, hogy Morganen kívül
más férfival is szóba elegyedett. Ez könnyen azt a látszatot keltheti, hogy a
kegyeit nem csupán egy férfi élvezheti.
Hideg arckifejezéssel nézett le az ölében tartott könyvre. Az angol férfi
néhány perc elteltével továbbment.
De ezzel nem volt vége az esetnek. Aznap este, amikor a nap lassan a
hajó tatja mögé bukott, és a levendulaszínű alkonyat hűvössége telepedett
a hajóra, Félicité a fedélzetre vezető hajóhíd felé indult. A híd lábánál
megállt, mert a matrózok vidám éneklése ütötte meg a fülét. Egy francia
matróz volt köztük a leghangosabb, s egy szemérmetlenül trágár dalt
énekeltek, amely egy csinos, sánta lányról szólt, aki a beau petit panier-jét,
vagyis szép kis kosarát vitte ki a piacra. Ott találkozott egy matrózzal, aki
mellé szegődött, majd kihasználta az előnyét, hogy megtöltheti a „kis
kosarat”.
– Puha ágyon horgonyt vetett, és kötényébe három is beléveszett –
énekelték a kalózok a refrént. – Az alsószoknyát felcsavarta, kis vitorlát
mind bevonta…
 Félicité jobbnak látta, ha nem jelenik meg előttük, amíg a pajzán, sőt
inkább trágár dalocska véget nem ér. Így hol zavarban, hol magában
mulatva várt.
Hirtelen léptek zaját hallotta maga mögött. A lány megpördült, és a
markáns arcélű angol matrózt látta meg, aki a feljáró homályából bukkant
elő. A férfi végigmérte Félicitét, és hátborzongatóan elmosolyodott.
– Lássuk csak, ki ez a szép kis hölgy.
Nem lett volna bölcs dolog ott maradni, ahol van. Félicité nem szólt
egy szót sem, hanem sarkon fordult, és elindult felfelé a meredek
hajóhídon.
A matróz azonban elkapta a karját.
– Mér' siet ennyire? Várjon egy kicsit. Megígérem, hogy remekül
elszórakoztatom; a főárbocom nagyon is megfelelő a munkához.
– Engedjen el, különben rosszul jár – vetette oda a lány, majd kirántotta
a karját, és továbbindult.
– Csak ne olyan sietősen – mondta gúnyosan a férfi, és megfogta a lány
derekát. – Tudok egy helyet a raktérben. Van ott egy bála selyem. Remek
érzés lesz a hátának, amíg én megtöltöm a kis kosarát.
– Engedjen!
Félicité két kezével a hajóhíd korlátjának támaszkodott, majd felemelte
a lábát, és a matróz hasába rúgott.
A fickó szorítása engedett, mire a lány felrohant, de a bokájára fonódó
kéz megállította. A matróz utána mászott a lépcsőn, és egyre magasabban
fogta a lábát.
– Takarodjon innen, maga aljas canaille! – kiáltotta Félicité, majd úgy
helyezte a testsúlyát, hogy rádőljön a férfira, így az a keskeny híd oldalának
szorult. A matróz fájdalmában és tehetetlen haragjában felordított, de nem
tudott változtatni helyzetén.
Fentről egy kard reszelős hangja hallatszott, melyet épp kihúztak
hüvelyéből. A matróz hátrarántotta a fejét, és elsápadt. Félicité
megpördült, és a feje fölött Morgant pillantotta meg. A férfi egyik kezével
az ajtófélfának támaszkodott, a másikban a tőrét fogta.
– Valami gond van, drágám? – kérdezte vontatottan.
Az ezután következő események olyan gyorsak, szörnyűek és
kíméletlenül igazságosak voltak, hogy leginkább egy rémálomra
emlékeztettek. Az angol tengerészt végigvonszolták a fedélzeten, és
kikötötték a hálóhoz. Morgan kemény hangon utasítást adott, mire egy
testes matróz lépett elő, aki vitorlamesterként szolgált a hajón. Előhozott
egy kilencágú korbácsot, amelynek szíjaiban most nem volt ugyan
ólomnehezék, de azért épp elég kínt tudott okozni. Letépték a férfi ingét,
majd elkezdődött a mormogó számolás, amely majd harminckilencig
folytatódik.
Félicité ott állt, ameddig bírt, amíg a gyenge, üveges szemű, sebesült
oldalát szorongató Valcour meg nem jelent a fedélzeten, hogy megnézze a
látványosságot, s amíg az angol tengerész rángatózni és üvölteni nem
kezdett, miközben a többi matróz szótlanul állt a fedélzeten. A lány ebben
a pillanatban megfordult, és meg sem állt a kabinjáig. Belépett, és becsapta
maga mögött az ajtót.
Morgan egy óra múlva ment utána. Megállt a küszöbön, és a feléje
forduló lány mélybarna szemébe nézett. Beljebb lépett, majd becsukta az
ajtót.
– Ha azért jött, hogy velem is úgy bánjon, mint azzal a férfival, akkor
figyelmeztetem, hogy ne számítson könnyű győzelemre! – mondta Félicité
dacosan, és a férfira villantotta a szemét.
– Miből gondolja, hogy ilyesmi jár a fejemben? – kérdezte Morgan,
miközben lecsatolta övét, félredobta, majd kihúzta ingét a térdnadrágjából.
– Az ilyen esetekben általában mindkét felet egyformán bűnösnek
szokták tekinteni.
A férfi felvonta a szemöldökét.
– Lehet, hogy a franciák így gondolkoznak. Én azonban ír vagyok, így
nem látom ebben a logikát.
A lány zavarba jött a válasz hallatán, majd fojtott hangon bár, de
válaszolt.
– Általában úgy tartják, hogy a nő bátorítja fel a férfit, és ő kényszeríti,
hogy ilyen kétségbeesett eszközökhöz folyamodjék, azzal… azzal, hogy
incselkedik vele.
– Ó, én gondolkodás nélkül felmentem önt a vád alól, drága Félicité.
Biztos vagyok benne, hogy csak azon férfiak számára tartja fenn ezeket a
praktikákat, akiket jól ismer, és akiket joggal gyűlölt meg.
Ezer szerencse, hogy Morgan most hátat fordított neki. gyorsan
szeretett volna elsiklani a téma fölött, ezért megkérdezte:
– Akkor miért van itt?
– Azért, hogy figyeljem magát.
– Ha nem hibáztat, akkor mi szükség erre? – kérdezte Félicité élesen.
– Azt hiszem, inkább azt kellett volna mondanom, hogy őrzöm, védem
magát. Igencsak elhanyagoltam ezt a kötelességemet, főleg most, kora este.
 – Semmi szükség erre.
– Úgy gondolja? Akkor egy férfi ma este ok nélkül fájlalja a hátát.
Morgan szembefordult a lánnyal; szemében sötét tűz égett.
Félicité rezzenéstelenül állta a pillantását, majd megkockáztatott egy
kérdést, amely már régóta motoszkált a fejében.
– Miért, Morgan? Miért alkalmazott ilyen szigorú büntetést, amikor
maga… amikor magát is…
– Szigorú? Fel kellett volna akasztatnom a gazembert! De miért aggódik
miatta annyira? Azt hittem, örülni fog, ha látja, hogy megkorbácsoltatom.
A lány összeszorította a fogát, hogy össze ne rázkódjék.
– Soha.
– De miért? Lehetséges, hogy ön bűnösnek érzi magát, annak ellenére,
hogy én nem tartom annak?
– Én… én nem tudom – válaszolta Félicité, majd megnyalta az ajkát,
ahogy Morgan közelebb lépett. – Nem volna szabad itt lennem.
– Valóban. Az ilyen helyzetek ellen hozták azt a törvényt, hogy tilos
nőket fölvenni a hajóra. De hát nem a maga hibája, hogy a hajó fedélzetére
került, igaz?
Félicité szótlanul megrázta a fejét.
– Ami pedig a dolog többi részét illeti, vajon a fényesen csillogó arany
hibája-e, amelyet oly nagy gyönyörűség birtokolni, hogy az emberek el
akarják lopni? A rum hibája-e, hogy sokan merevrészegre isszák magukat?
Miért lenne akkor egy nő hibája, ha egy férfi elveszíti az önuralmát, és
aláveti magát legelemibb ösztöneinek? Ha erről másképp gondolkodnánk,
az nem lenne egyéb, mintha suta felmentéseket koholnánk azokra a
bűnökre, amelyeket az elmúlt századok során a nők ellen elkövettek. Én
azt mondom, ez így van, Félicité, és ki tudná nálam jobban?
A lány a férfira meredt, elveszett magabiztosan csillogó smaragdzöld
szemében, és érezte, ahogy Morgan szavai nyomán lassan kitisztul a
fejében a zűrzavar. Mindaz, amit a férfi mondott, mintha bocsánatkérés
lett volna egy korábbi sértésért. Ugyanakkor a jövőre vonatkozó
eltökéltséget is magában hordozta, amelyet Félicité később esetleg próbára
is tehet.
Lefekvéshez készülődtek. A lány gyorsan bebújt az ágyba, majd az álláig
húzta a takaróját. Morgan lecsavarta a lámpát, majd felmászott a felső
ágyba. És bár egy olyan testalkatú férfi, mint ő, játszi könnyedséggel
hajtotta végre ezt a mozdulatot, a légzése egy darabig mégis nehéz volt,
ahogy ott feküdtek együtt, mégis külön, és a sötétséget bámulták
csendesen.

16. fejezet

– Hajó! Hajó jobbról!

Az árbockosárban ülő matróz kiáltott, nem sokkal napkelte után,
miután már tizennégy napja hajóztak a tengeren. Morgan a szeméhez
emelte a látcsövet, majd elmondta a többieknek, hogy egy amerikai
kereskedelmi hajó közeledik Észak-Amerika egyik angol gyarmata felől. A
rakománya valószínűleg nem gazdag, maga a hajó azonban – egy jó
állapotban lévő sznau* –, megéri, hogy harcoljanak érte. Párhuzamosan
haladtak, a sokkal gyorsabb kalózhajó azonban könnyen meg tudja majd
előzni a másikat.
Morgan ellépett a korlát mellől, és lement, hogy konzultáljon a Fekete
csődör parancsnokával. Bár Jacques Bonhomme kapitányt eddig még nem
sokat lehetett látni a fedélzeten, mégis az ő joga és kötelessége volt, hogy
harcba küldje a hajóját, és akár részeg volt, akár józan, neki kellett
irányítani a hadműveleteket.
Amíg Morgan lent volt, Valcour felment a tatra. Az arcán kaján öröm
jelent meg, amikor észrevette a sznaut, amelyről most már világosan
látszott, hogy nem más, mint a Prudence, a bostoni kikötőből. Éles hangon
kiáltott fel:
– Minden vitorlát felvonni! Bekerítjük!
A matrózok némi habozás után ugrottak, hogy engedelmeskedjenek
Valcournak. A Fekete csődör úgy száguldott előre, akár egy kiterjesztett
szárnyú Pegazus.
A széles fedélzetű kereskedelmi hajókat általában úgy tervezték, hogy a
lehető legtöbb rakományt tudják szállítani a lehető legkisebb legénységgel.
A sebesség másodlagos szempont volt a stabilitás mellett, s ezek a vízi

*
Sznau: kétárbocos, keresztrudas vitorlás hajó, csonka vitorlás hátsó
árboccal.
járművek szinte egyáltalán nem rendelkeztek nehézfegyverzettel, mert az
sok helyet foglalt volna el. Ezek a hajók általában vagyonos emberek
tulajdonában voltak, aki voltaképpen a részvényeket birtokolták, s így
mind a kockázatot, mind a nyereséget megosztották egymás közt. A
kapitánynak és a legénységnek csak kis részesedése volt a rakományból: a
tengerészek átlagfizetést kaptak, s a kapitánynak is csak korlátozott hely
állt rendelkezésére ahhoz, hogy a saját zsebére szállítson valamit a hajón.
Így aztán nem voltak érdekeltek abban, hogy megvédjék a hajót és
rakományát. A kalózok ezért a kereskedőket könnyű zsákmánynak
tekintették. Szinte nem is tartották igazi sikernek, ha elfogtak egy ilyen
hajót, hiszen ez csak annyira volt nehéz, mint kiszedni a halat a
merítőhálóból.
A kalózhajó beérte a másikat, és a matrózok csáklyákkal a kezükben
készen álltak, hogy a kötélhágcsón átmásszanak a kisebb hajóra. Egyre
csökkent köztük a távolság, míg látni lehetett, ahogy a sznau fedélzetén
fejvesztve rohangálnak az emberek.
A következő pillanatban füst szállt fel, és lövedék robbant a kalózhajó
fedélzetén. A matrózok átkozódva húzódtak fedezékbe. Egyikük
felkiáltott.
– A pokolba is! Ennek fegyverei is vannak!
Ha figyelmesebbek, észrevehették volna, hogy a lövések csupán
könnyűfegyverekből eredtek. Bár ilyen közelről valóban halálosak lehetnek
ezek is. Többen is fájdalomtól eltorzult arccal fetrengtek, s vérük
megfestette a felsúrolt fedélzetet. Valcour azonban mintha semmit sem
vett volna észre. Teljesen lefoglalta, hogy fej fej mellett haladjanak a másik
hajóval; közben fájó hasára szorította a kezét, s ajka széles vigyorra
húzódott. A fedélzeten álló kormányos feszült pillantást vetett rá, de azért
továbbra is irányban tartotta a hajót.
A sznau fedélzetén újra megszólaltak a fegyverek. Lövedékeik
átszaggatták a vitorlákat. A következő pillanatban megfordult a kereskedő
hajó, s az orrában vadászágyú dördült, mely tizenkét font* súlyú lövedéket
lőtt a fősudárvitor-lára. A fehér vitorlák lassú eleganciával leereszkedtek,
egy darabig még lógtak az egyik törött keresztárbocon, majd a fedélzetre
hullottak. A hajó megingott a lövedék becsapódásától, Valcour megbotlott,
és térdre esett.

*
Font: az angolszász országokban ma is használatos súlymérték, nagyjából
fél kilónak felel meg (0,4536 kg).
 – Balra tartsd! Kormányos, balra kormányozza a hajót, az isten
szerelmére!
A parancs hangosan, tisztán, ellentmondást nem tűrően hangzott fel.
Morgan, aki futva ért fel a fedélzetre, egyetlen kemény pillantással felmérte
a helyzetet, de nem várta meg, hogy lássa, engedelmeskednek-e az
utasításának.
– Mindenki menjen a helyére! – kiáltotta. – Mintha élnétek! i
Még egy lövedék robbant a kalózhajón, mielőtt bármihez is kezdhettek
volna, és tűz, víz meg tölgyfaszilánkok röpültek a levegőbe. Az emberek
kínjukban üvöltöttek. A hajó orrában rés nyílt a korláton. Fekete füst
telepedett a tengerre, csípős bűze körbevette őket, és a tüdejük legmélyéig
hatolt.
A két hajó közt ismét növekedni kezdett a távolság. Parancsszavak
pattogtak, a matrózok feltápászkodtak. A kalózhajó párhuzamosan futott a
sznauval, lomhán, de azért engedelmeskedve a kormánykeréknek.
– Tűz!
Eldörrentek az ágyúk, szétszakítva a reggeli párát, s a dörrenés
visszhangja lassú hullámokban terjedt tova. A kalózhajó jobb oldala lassan
fölemelkedett, ahogy az ágyúk visszarúgtak. A vízben csak egyetlen fehér
gejzír tört fel a sznau egyik oldalán, de az összes többi lövés célba ért.
Félicité látta, ahogy a kereskedelmi hajó főárboca kidőlt faként zuhan
le, magával rántva a vitorlákat és a köteleket. Hallotta a sebesültek
jajkiáltását, és sóhajtva látta, ahogy leengedik a sznau zászlóját, majd az
egyik tengerész meglengeti a megadás jeleként.
Morgan, aki a kalózhajókat ért károkat próbálta felmérni, ebben a
pillanatban látta meg Félicitét. Naptól cserzett arcbőre elfehéredett,
szemében zöld tűz villant.
– Az isten szerelmére! – dörrent a lányra. – Miért van a fedélzeten,
amikor lent biztonságban lenne? Soha nem érjük meg, hogy oda menjen,
ahova kell?
A kalózhajó tengerészei átmásztak a sznau fedélzetére. Arra gondoltak,
ha egy kereskedelmi hajó ilyen áldozatokra képes, csak hogy megvédje
magát, akkor biztosan értékes árut szállít. Hitetlenkedve és sértődötten
kellett aztán tudomásul venniük, hogy a raktérben csupán hordófa és
sózott tőkehal van, amivel Jamaicába indultak. Akárhogy kutattak is a
hajón, semmi mást nem találtak.
A két hajó egymás mellett haladt a tengeren. Amikor már eléggé
kijózanodott ahhoz, hogy meg tudjon állni a lábán,
 Bonhomme kapitány, megbeszélte Morgannel, mit kellene tenniük.
Komoly kár érte mindkét hajót. A sznau jelenlegi állapotában nem sokat
ér. Pedig valamit kapniuk kell érte, ha mást nem, hát annyit, hogy fedezzék
belőle a kalózhajó javításának költségeit.
Mindenképpen partot kell érniük, és minél hamarabb teszik ezt, annál
jobb. A Fekete csődör ugyanis hosszas pihenőre kényszerül, amíg a hajóács
alaposan át nem vizsgálja; eltörtek a keresztárbocai és a vitorlafái, hatalmas
lyuk tátongott a jobb oldalán, azonkívül a hátsó árboc megrepedt; még
erősebb szélben sem tartaná meg a vitorlát, nemhogy viharban.
Valcour nem sokat törődött a hajót ért kárral, inkább hasznosabb
dolgokhoz fogott. Az volt a terve, hogy megtüzesít egy vasszuronyt, és a
magas, szakállas New England-i kapitány talpához nyomja. Látszólag azért,
hogy rávegye a férfit, árulja el neki a vélt kincsek rejtekhelyét. A
valóságban azonban Valcour csak a haragját szerette volna szabadjára
engedni, mely azért kerítette hatalmába, mert rövid úton elvették tőle a
parancsolás jogát. A legénység hitelt adott Morgannek, mivel megmentette
a hajójukat és hitvány bőrüket, és győzelmet kovácsolt a vereségből, mely
elkerülhetetlen lett volna Murát vezetése alatt. Ha el tudja feledtetni velük,
hogy csalódniuk kellett benne, talán visszakaphatja a bizalmukat. Akkor
minden bizonnyal, ha kincset talál a kereskedőhajón, és szétosztja a
legénység tagjai között.
A másik két férfi ügyet sem vetett Valcourra. Ha Bonhomme
kapitánynak nincs ellenvetése, jegyezte meg Morgan, ő tud egy nem túl
messzi kis szigetet, ahol van egy védett kis öböl. A patakból friss vizet
nyerhetnek, van sertés is, legalábbis amikor utoljára ott jártak, még volt.
Tíz napig vagy akár két hétig is ott maradhatnak, amíg orvosolják a két
hajón esett károkat. A Fekete csődön meg is dönthetik, és lekaparhatják az
aljáról a kagylókat. Abból ítélve, ahogy a hajó futott, eltelt egy kis idő
azóta, hogy ezt utoljára elvégezték. Ha mindent megjavítottak, akkor
kifuthatnak a tengerre, és nem kell attól félniük, hogy egy fregatt* vagy
valamilyen másfajta, magasabb, hatékonyabb fegyverzettel rendelkező hajó
zsákmányul ejti őket, csak mert túl nehézkesek ahhoz, hogy el tudjanak
menekülni előle.
Ezzel mindenki egyetértett. Zsákba varrták a halottakat, akik közül
ketten a kalózhajón, négyen pedig a sznaun teljesítettek szolgálatot, majd a
tengerbe dobták őket. Azután felszedték a horgonyt, felvonták a

*
Fregatt: gyors járatú, háromárbocos vitorlás hadihajó
szükségvitorlázatot, és elindultak dél-délnyugati irányban. Négy nap múlva
befutottak a kis sziget kikötőjébe, majd mindenki megkönnyebbülésére
leeresztették a horgonyláncot.
Ennek a miniatűr paradicsomnak nem volt neve. A nem egészen
tizenkét mérföld* hosszú és hat mérföld széles kis szárazföld a nyugati
oldalon száznegyven láb† magas szirtté emelkedett, majd kelet felé lankásan
ereszkedett, míg a partnál teljesen sík területté vált. A szirt mészkőből
képződött. Repedések és barlangok lyuggatták, és onnan eredtek az
édesvizű források, amelyek a szélesebb patakba ömlöttek, és lakhatóvá
tették a szigetet. Északon, ahol az öböl a szigetbe vájt, házak alapjainak
maradványát, kezdetleges kikötő rothadó gerendáit lehetett látni, ami arra
utalt, hogy valaha emberek éltek ott. Most azonban csak a sirályok és a
csérek üdvözölték az érkezőket, ahogy szálltak a kék ég alatt, kiáltásaik
magányosan visszhangoztak a vakító tengeren.
A nap hátralévő részében lepakoltak a hajókról: a csónakok segítségével
szállították partra a dobozokat, hordókat és más csomagokat. A Holló, a
Fekete csődör és a Prudence legénysége csoportokba különülve állt a parton.
Nem igazán ismerkedtek egymással, még a Holló lascarja által kezelt
sebesültek sem, akiktől pedig elvárható lenne, hogy némi együttérzéssel
viseltessenek egymás kínjai iránt.
A maradék vitorlából és facsemeték törzséből sátrakat eszkábáltak.
Kiosztották a főzőedényeket és az óntányérokat, majd néhány matróz
vállára vette a muskétáját, és elindult az erdőbe vadkant lőni. Egy óra
múlva két lövés hallatszott. A férfiak néhány perc múlva egy több mint
kétszáz fontos disznóval tértek vissza, melyet a vállukra vetett rúdon
hoztak. A hús bizonyára elég lesz a közel száz főt számláló legénységnek.
A délután közepe felé Morgan elküldött két matrózt, hogy vágjon
tisztást az erdő szélén, a part mentén. Amikor a férfiak elvégezték a
feladatot, kunyhót kezdtek építeni: elkészítették a falakat és a kúp alakú
tetőt, amelyet rudakkal erősítettek meg, s hosszú, nehéz pálmaleveleket
kötöztek rájuk.
– Jöjjön, és próbálja ki az új lakását, mademoiselle Lafargue – ajánlotta
a lánynak Morgan, amikor a matrózok elkészültek.

*
Mérföld: hosszmérték, egy mérföld kb. 1,5 km (1,52399 km).
†
Láb: hosszmérték, egy láb 30,48 cm.
 Eddig nem adta jelét, hogy Félicité számára készül a ház, a lány pedig
nem is mert ebben reménykedni. Félicité kissé ingerült, de azért hálás
pillantást vetett a férfira, majd kinyitotta az ajtót, és belépett.
A házikó nem volt nagy, három lépés az egyik fal mentén, és négy a
másik oldalon. Azért, ha nagyon kell, helyet lehet szorítani benne az ajtó
mellett egy kis asztalnak és egy széknek, valamint egy ágynak a hátsó
sarokban. Mégis, meghitt és önálló kis lak volt, s friss illatú a frissen vágott
levelektől. A szellő lágyan fújt be az ajtón, fönt pedig a két falat átívelő
pálmalevelek megnyugtatóan zörögtek, míg oldalt meghagytak egy tüskés
bougainvilleát, amely élénkvörös, papírvékonyságú virágok tömegét
futtatta a tetőre.
Árnyék esett az ajtóra. Morgan mindkét keze tele volt, a fejét lehajtotta,
hogy be tudjon lépni. Egy kis asztalt hozott, letette, majd egy takaróba
csavart, batyunyi ruhát dobott a falhoz. Nem maradt rá idő, hogy Félicité
bármit is kérdezzen. Rögtön Morgan után egy matróz érkezett két székkel
és egy lámpással, utána pedig egy másik tengerész néhány főzőedénnyel és
tányérokkal. A férfiak letették a holmikat,' majd Morgan utasítására
elindultak, hogy máshol tegyék hasznossá magukat.
– Úgy látom – jegyezte meg Félicité, miután körülnézett –, mindenre
gondolt.
– Igyekeztem.
– Nekem is jó lett volna a vitorlából készült sátor, mint bárki másnak.
Igazán semmi szükség rá, hogy egyedül nekem ilyen komfortos lakhelyet
készítsenek.
– Nem egyedül magának készült – felelte a férfi határozottan.
Félicité Morganre meredt.
– Azt akarja mondani…
– Azt akarom mondani, hogy én is itt fogok lakni magával.
– Hogyan is gondolhattam volna, hogy másképp lesz? –jegyezte meg a
lány halvány mosollyal. – Mindig mellettem kell hogy legyen a
védelmezőm.
– Igen.
– Nagyon kedves, hogy előre figyelmeztetett. A végén még csak egy
fekhelyet készítettem volna!
– Az én hibám – válaszolta Morgan, és egy örökkévalóságnak tűnő
pillanatra a lány szemébe függesztette pillantását. Azután megfordult, fejét
lehajtva kilépett az ajtón, majd elment.
 Félicité tüzet rakott, amelyen majd megsüti a sertéslapockát, mely neki
és Morgannek jutott – a matrózok úgy vitték oda, mintha kétségük sem
lenne afelől, hol fog aludni a férfi. Míg a lángok lassan csillapultak, a lány
igyekezett valamiféle rendet kialakítani a kis kunyhóban. Elhelyezte az
asztalt és a székeket, majd talált egy üres rekeszt, amelybe a főzőedényeket
pakolta, azután faszegeket vert a póznákba, amelyekre a ruháikat
akaszthatják. Amikor ezt befejezte, az alvóhely elkészítéséhez látott.
Hacsak nem akarta az asztalt az apró helyiség közepére tenni, nem
tudta másképp elhelyezni a szalmazsákokat, csak egymás mellett. Átfutott
az agyán, hogy talán Morgan tervezte ezt így, de aztán elvetette a
gondolatot. A férfi ennyire nem körmönfont; ha intim kapcsolatot akar
kialakítani vele, azt nyíltan megmondja.
De vajon valóban megmondja-e? Egyszer már kihasználta az ő apja
iránt érzett aggodalmát, és arra kényszerítette, hogy barátságosan
viselkedjék vele. Ha más események nem jönnek közbe, a látszatból idővel
őszinte érzés vált volna.
Nem, nem szabad ilyesmire gondolni. Hogyan is lehet ilyen nevetséges?
Morgan McCormack semmit sem akar tőle. Időnként talán megperzseli a
vágy, de egy kis erőfeszítéssel le tudja győzni. Ezt a vonzódást egyébként is
könnyen meg lehet magyarázni a helyzetükkel s azzal, hogy közel s távol ő
az egyetlen nő. Mit számít az, ha Morgan nem tud rendesen aludni a
közelsége miatt? Az ő baja. Ó, Félicité még örülhet is, ha arra gondol,
mennyi kényelmetlenséget okoz a férfinak. Végül is, megérdemli, vagy
nem?
Merev mozdulatokkal tekerte ki a takarókat a kunyhó hátsó falánál.
Kiegyenesítette őket, elsimította a ráncokat, majd hátrafordult, és
megesküdött magának, hogy többet nem gondolkozik semmi ilyesmin.
A sülő hús illata ínycsiklandón szállt a levegőben. A lámpás hosszúkás
fénysávokat vetett a sötétségbe; az asztalon két tányér, két kés és egy apró
banánokból álló fürt feküdt, amikor Morgan visszatért. Félicité az ajtótól
nem messze ült egy pálmafa rönkjén, amelyet valamikor régen alighanem a
vihar dönthetett ki. A sötét tengert nézte, és a hullámverést hallgatta.
Amikor észrevette a férfit, felállt, majd némán bement előtte a kunyhóba.
Felszeletelte a disznóhúst, majd a tányérokra rakta, és az egyiket
Morgan elé tette. Eközben tökéletesen tudatában volt annak, mennyire
meghitt és családias a légkör. Kint a nyirkos sötétség és a ragyogó
frissesség, bent pedig az étel fenséges aromája éles ellentétben álltak a
kalózhajó matrózainak részeg duhajkodásával, akik nem messze tőlük, a
homokos parton ütöttek tanyát. A fal mellett a takarók mintha hívogatóan
kacsintottak volna rájuk, legalábbis erre lehetett következtetni Morgan
feléjük vetett pillantásaiból. Félicité úgy érezte, mintha a férfi jelenléte
betöltené a kunyhót, és minden mást kiszorítana.
Miután megvacsoráztak, nem volt más hátra, mint hogy homokkal
kitöröljék tányérjukat, aztán elöblítsék, majd elrakják. Utána akár le is
fekhetnek.
Morgan kilépett a kunyhóból, és az eget fürkészte. Félicité eközben
lecsavarta a lámpást, gyorsan levetkőzött, majd lefeküdt a falhoz közelebb
eső szalmazsákra. Amikor elhelyezkedett, hirtelen úgy érezte, mintha
mozogna alatta a föld, mintha még most is a hajó fedélzetén ringatózna.
Még erősebben hatalmába kerítette ez az érzés, amikor becsukta a szemét,
ezért igyekezett erőszakkal nyitva tartani. Az ajtón át látta, ahogy a lágy
fényű, növekvő hold kiemelkedik a tengerből. Hűvös, perzselő fényét a
homokra vetette, s körberajzolta az ott álló Morgant, ezüstté varázsolva
fehér ingét, és sötét rézszínű árnyalatot kölcsönözve hajának.
A férfi a válla fölött hátranézett a sötétbe borult kunyhóra, aztán
elindult a partnak azon része felé, ahol kiáltoztak és énekeltek az emberek,
miközben vedelték a rumot a három tűz körül, amelyet sós vízzel átitatott
uszadékfából raktak. Néhány perc múlva Morgan korsóval a kezében tért
vissza. Leült a kidőlt pálmafa törzsére, és iszogatni kezdett.
Amikor Morgan bement lefeküdni, épp a szirt mögé bújt a hold.
Megbotlott az egyik székben, amelyet aztán káromkodva dobott el az
útjából. Levette, majd a földre szórta a ruháit, aztán a szalmazsákra feküdt.
Félicitének, aki hegyezte a fülét a sötétségbe, sikerült idejében
elgördülni előle. A falhoz ütődött, mely a hirtelen érintésre megremegett.
Morgan az oldalára fordult, majd átkarolta a lány derekát. A szorítása egyre
erősödött, majd magához húzta Félicitét. Arcát a hajába temette, és nagyot
sóhajtott. A következő pillanatban már hangosan horkolva aludt.
A hajnal sápadtan és opálos fényben szűrődött be a szalmakunyhóba.
Félicité összerezzent, és kinyitotta a szemét. Morgan karjában feküdt, a
lábuk összekulcsolódott, a feje a férfi mellkasán pihent. Morgan testének
melege szinte körbeölelte őt, kellemes védelmet nyújtva a kora hajnali
hűvös szél ellen, amely beosont a kunyhóba, és megzörgette a száradó
leveleket.
A lány felnézett, és látta, hogy Morgan alszik. Erőteljes arca határozott
metszésű és kissé már borostás volt. Szempillája vastag vonalként
húzódott szemhéján; szemöldökének sötét íve között pedig vastag,
rézszínű szőrszálak meredeztek. Szeme sarkából vékony ráncok szaladtak
szét, jelezve, hogy Morgan sokat kémlelte összehúzott szemmel a
látóhatárt. Zárt, sérthetetlen, szoborszerű arcvonásaiban semmi sem
mutatta, mit gondolhat vagy érezhet, miért fordul felé újra és újra a
sötétben, s miért vonja Félicitét mindig magához, amikor pedig a lány
mindent megtesz, hogy távolságot tartson kettejük között.
Félicité nem félelem vagy vonakodás miatt volt ilyen óvatos. Nem
bízott az érzelmeiben, saját vágya áramlásában: várt egy bizonyos
pillanatra, hangszínre, selymes érintésre… Lejjebb engedte tekintetét,
megnézte Morgan vállát, feszes karizmait, amelyek őt tartották, és széles
mellkasát, amelyen a finom szőr a has felé egyre keskenyebb vonallá
szűkült. Mi lenne, tűnődött magában a lány, ha az ujjaival követné ezt az
útvonalat, ha közelebb húzódna hozzá…
Nem. Ostobaság még csak gondolni is ilyesmit. Miért vágyik egy olyan
férfi ölelésére, akit csak az ösztöne hajt felé? Aki börtönbe zárta őt, aztán,
amikor ráunt, útjára engedte, anélkül hogy egyetlenegyszer is odafordult
volna hozzá? Félicité érezte, hogy a testi szerelem láncaival nem
bilincselheti magához a férfit. Butaság lenne még csak megpróbálni is.
Lassan, hogy fel ne ébressze Morgant, a lány a hátára fordult. Egyik
lábával támasztékot keresett, majd megmozdította a vállát, és igyekezett
kisiklani a férfi őt ölelő két karja alól. Morgan megrezzent, mire Félicité
mozdulatlanná dermedt.
A férfi felhúzta a térdét, és a lány combjára tette. Félicité, egy pillanatig
azt hitte, Morgan a karját is felemeli, de ehelyett a melle közé tette a kezét,
ujjaival átfogta a gömbölyű, rózsaszín bimbós domborulatot. Aztán a férfi
újra mozdulatlan lett, ajka Félicité formás vállához ért.
A lány halkan felsóhajtott, félig dühében, félig azért, mert az érzékei
felébredtek, aztán kiengedte a levegőt. Hagyta, hogy a percek
vánszorogjanak, egészen addig, amíg azt gondolta, Morgan már elaludt.
Akkor óvatosan megmozdította a vállát. A férfi erőtlenül áttette a kezét a
másik mellére.
Félicité gyanakodva nézett oldalra, épp idejében ahhoz, hogy lássa,
amint Morgan szempillája megrezzen, mintha épp az imént csukta volna
be a szemét. Mozdulatlanul feküdt, és már majdnem engedett a
kísértésnek, hogy hagyja, hadd folytatódjanak a dolgok. A gondolat annyira
csalárd és elbűvölő volt, hogy vissza kellett fojtania a lélegzetét.
 Hirtelen elhatározással megfogta a férfi kezét, és levette magáról. Gyors
mozdulattal kigördült Morgan szorításából, és térdelőállásba érkezett.
Megfogta a takarót, kirántotta a férfi alól, majd az ölébe húzta.
– Ébredjen fel, maga aljas, vigyorgó, öntelt alak!
Morgan szívet tépő hangon sóhajtott fel.
– Maradjon nyugton, asszonyom. Úgy lüktet a fejem, mintha
kalapálnák.
– Remek! Meg is érdemli, ha már egyszer rumban áztatta, mielőtt
lefeküdt!
– Hálás lehetne érte. Nem hiszem, hogy értékelte volna, ha józanabb
vagyok.
Megfogta a takaró szélét, majd ahogy gördült, magára tekerte, míg
arccal a falnak kötött ki.
Félicité tehetetlenül, villámló szemmel nézett rá.
– Ahogy elnézem, azt a bizonyos józanabb állapotot már soha nem
fogja ismerni.
A férfi hirtelen visszafordult a lány felé, smaragd szemében tűz égett.
– Vigyázzon, Félicité. Most már józan vagyok, és sok mindenre képes.
A lány haragosan rázta meg a fejét.
– Vigyázzon maga, Morgan McCormack. Ha csak egyetlen ujjal is
hozzám mer nyúlni, levágom azt az ujját!
– Talán megérné a veszteség – felelte Morgan, miközben kicsavarodott
a takaróból, és felült –, ha tudnám, hogy most is olyan, mint régen.
Morgan szándéka visszatükröződött szemének csillogásában. Ahogy
előrelendült, Félicité hátrálni kezdett, és a rekesz után tapogatózott a
kezével, amelyben a késeket tartotta. A férfi elkapta a csuklóját, erre a lány
felkaija odaütődött a doboz széléhez, amelynek tartalma tompa puffanással
ömlött a homokos földre. Félicité vállát felhorzsolta a doboz. Morgan
ebben a pillanatban hajolt fölé, vállával eltakarta a fényt, s a szája
ellenállhatatlan erővel tapadt a lányéra. Félicité ujjai azonban ebben a
pillanatban egy kés markolatára kulcsolódtak.
A férfi ajka meleg és édes volt, érintése magával ragadó és gyöngéd.
Megízlelte Félicité mézédes ajkát, felfedezte annak nedves sarkait, s azt,
ahogy vágyakozva, elfogadón kinyílt ez a száj, mire ő egyre mélyebbre
hatolt benne. Félicité érzékei kitárultak, miközben valami lágy, izzó
ernyedtség fogta el. Egyik kezét Morgan vállára tette, s hirtelen ráébredt,
hogy még mindig a kezében tartja a kést.
 Megmerevedett. A férfi ajka egy darabig még az övére tapadt, majd
Morgan felemelte a fejét. A szeme zölden izzott, ahogy Félicitét nézte, s a
mélyében gúny égett, mely egyrészt saját magának, másrészt a lánynak
szólt. Félicité szorosabban markolta a kést, majd fájdalmas eltökéltséggel
Morgan barna nyakához emelte.
– Engedjen el – mondta rekedten suttogva.
A férfi lassan, gúnyosan elmosolyodott, de nem szólt, nem is mozdult.
Félicité még jobban Morgan nyakának nyomta a kést, annyira, hogy a
hegye megkarcolta a férfi bőrét. Rájött, hogy a bal keze még mindig a férfi
hátán pihen. Felemelte, majd széttárta ujjait. De Morgan még mindig nem
engedte el, hanem legyőzhetetlen férfiasságot mutatva tornyosult fölötte.
A kés hegyénél hirtelen élénkvörös csepp jelent meg, akár egy ékszer.
Félicité megijedt, halkan felkiáltott, majd elrántotta a kést, amely hangosan
csörömpölve esett az edények közé.
– Édes Félicitém – mondta Morgan rekedten nevetve. – El kell
döntenie, mit akar.
Nem várta meg a választ, s látszólag nem is számított rá, hogy
megkapja, ehelyett kinyújtotta a karját, és elhúzódott a lány mellől. A
kezébe vette a térdnadrágját, majd egyetlen ugrással az ajtónál termett, és
már ki is ment.
Félicité úgy ugrott fel, mint egy elengedett rugó. Dühösen kiáltott a
férfi után:
– És magának?
Morgan megállt és hátrafordult. Pompás látványt nyújtott a felkelő nap
narancsvörös fényében, ahogy bronzbarnán, ádámkosztümben állt a
parton. Elmosolyodott; a szemében vörös szikrák gyúltak.
– Ó – felelte –, én már döntöttem!
Félicité nagyon szerette volna, ha egyedül maradhat a kunyhóban, a
szalmazsákján heverészhet, a szalmatetőt nézheti, és szeszélyes érzésein
töprenghet. Ezt a nyugalmat azonban nem kaphatta meg. Morgan tele
energiával, önelégülten, farkaséhesen tért vissza az úszásból. Amíg
elpusztította a maradék disznóhúst és a kétszersültet, a válla fölött
beszélgetett a lánnyal, véletlenül sem fordulva oda a szalmazsákhoz. Át kell
fésülniük az erdőt friss gyümölcsért és zöldségért. Legjobb, ha korán
indulnak, mielőtt még a többiek felébrednek. Még délelőtt vissza akar érni,
hogy az embereket munkára fogja. Ha nem ezt teszi, a jóisten a
megmondhatója, mikor kelnek fel, hiszen rengeteg baj van a másnapos,
ingerült, humortalan tengerészekkel, ha nem látnak valami hasznos
munkához.
Más okuk is volt azonban a sietségre. Minél tovább maradnak a
szárazföldön, annál nagyobb az esély arra, hogy egy másik kalózhajó
észreveszi őket, vagy pedig a spanyol guarda de costas egyik folyton
őrjáratozó fregattja, amelynek az a feladata, hogy minél kevésbé
jövedelmezővé tegye a kalózkodást, vagy ha lehet, még veszélyessé is.
Félicité szerette volna, ha egyedül mehet el a beszerző körútra; Morgan
azonban hallani sem akart erről. Először is, mondta, Félicité nem ismeri a
sokféle trópusi gyümölcsöt és növényt. Az sincs kizárva, hogy egy
elhagyatott helyen összetalálkozik a három hajó legénységének valamelyik
tagjával. A matrózok egyelőre még tartottak Morgantől, és nem mertek a
lány közelébe merészkedni, legalábbis amikor a férfi a közelben volt. Ha
azonban Félicité messzebbre merészkedik, másképp alakulhatnak a dolgok.
A Valcourral történt összetűzés óta a matrózok egy része kihívásnak
tekintette a lányt, s nem csupán a vágy tárgyának. Volt abban valami
veszélyes is, ha megkörnyékezték, és ez nemhogy elrettentette volna őket,
inkább még fokozta vágyakozásukat. Egyetlen férfi sem volt köztük, aki ne
akarta volna ölelni a lányt, még azon az áron is, ha végérvényesen el
kellene némítania, hogy elkerülje Morgan biztos bosszúját.
Félicité egy tálat, Morgan pedig egy edényt és egy kötélen himbálózó
favödröt cipelt, s így mentek az őserdő sűrűjébe. Többször is átkeltek a
kanyargó patakocskán, amely az öböl keleti részén ért ki az erdőből.
Pálmafák hajoltak föléjük, óriási leveleik az arcukat súrolták. Vastag ágak
kúsztak fel a fákra, sárga pöttyös, élénkzöld levelekkel, és leginkább egy
fojtogató kígyóra emlékeztettek. Mindenütt virágok illatoztak: élénkpiros
és halvány színű fuksziák és hibiszkuszok, rózsaszín és fehér oleanderek,
valamint rikító narancssárga fáklyaliliomok. Számtalan fajta, sárga és fehér
virágokkal ékes bokor borította a földet, a kúszónövények pedig egészen a
fák tetejére tekeredtek. Még a fejük felett találkozó ágak is egzotikus
szépségű virágoktól és különös alakú, húsos levelektől roskadoztak,
amelyek betöltötték a levegőt csodálatos illatukkal.
A virágokhoz hasonlóan tarkák voltak a madarak is: a hatalmas,
panaszosan fecsegő papagájok, meg a kisebb madarak, akkora csőrrel, mint
ők maguk, valamint az apró, ide-oda rebbenő kolibrik. A galambok,
amelyeket a réges-rég alapított kolónia valaha volt lakosai hoztak a
szigetre, ott ültek a fák ágain, így meglehetősen veszélyessé vált hosszabb
ideig állni egy-egy fa alatt. Olykor egy-egy csirke futott el előttük, ezeket
Morgan pintadáknak nevezte.
Egyszer megtámadta őket egy vaddisznó, amelyet egy sötét üregből
ugrasztottak ki. Mielőtt még bármit tehettek volna, tízegynéhány kismalac
szaladt elő a bozótos másik oldaláról, dühösen sivítozva. Ha kan lett volna
a felnőtt állat, akkor bizony komoly veszélybe kerülnek. Mivel nőstény
volt, Morgan és Félicité megkönnyebbült és rokonszenvet érzett iránta
olyannyira, hogy nem volt szíve üldözőbe venni a kocát és a családját.
Találtak egy kis erecskét, tele útifűvel, amelynek sötétzöld levelei
hatalmas nyílhegyekként csillogtak a napsütésben. A közelben maniókára,
más néven kasszavára leltek. Félicité tudta, ha nem megfelelően készítik el
ezeket a növényeket, az könnyen gyomorbántalmakhoz vezethet, úgy
látszott azonban, Morgan nem nagyon igyekszik, hogy megmutassa neki az
eljárást. Amikor a zöldségekhez értek, megdézsmálták a káposztapálmákat
és a többi, ízletes eledelt nyújtó fát. Rengeteg érett, földre hullott
gyümölcsöt találtak. Annyira könnyű volt teleszedni a kosarukat, hogy
belátták, időtlen időkig élhetnének ott anélkül, hogy félniük kellene az
éhen-halástól.
Ahogy egymás mellett lépkedtek, Félicité Morganre pillantott, aki a
nehezebb kosarat vitte, és éppen megtartott egy faágat, hogy a lány el
tudjon menni alatta. Félicitének az a gondolat ötlött az eszébe, hogy ilyen
lehetett az Éden a bűnbeesés előtt. Ha egyedül vannak, ő és ez a férfi, s
nem fenyegeti őket a veszély, hogy a külvilág rájuk tör, vajon leveszik a
ruháikat, és meztelenül járnak, akár Ádám és Éva, szabadon, nem
korlátozva múltbeli bűneik és tévedéseik által?
Gyorsan félrenézett, majd hirtelen meglátta maga előtt a mészkőszirtet.
Morgan megállt, és alaposan megnézte magának kis vízerekkel és buja
növényzettel borított felszínét. Egy állat vágta út vezetett fölfelé, akár egy
jól kitaposott ösvény, majd elveszett a vakítóan fehér mésztömbben.
– Jöjjön csak, valamit mutatni akarok magának.
Morgan elindult a csapáson, majd letért egy teraszosan ereszkedő
útvonalra, míg végül leértek a kavicsos tengerpartra. A férfi a víz széléhez
állt, majd felfelé mutatott.
– Nézzen csak fel oda. Látja?
Félicité hunyorogva engedelmeskedett. A mészkőtömb felénél sötét
árnyék látszott, valamiféle bemetszés. Félicité megpróbálta túlkiáltani a
szirt lábánál tajtékzó hullámok za-ját.
– Az egy barlang?
 A férfi bólintott.
– Akár az ön fürdőszobája is lehetne, mademoiselle Lafargue, feltéve ha
nem zavarná, hogy meg kell osztania néhány denevérrel.
– Tessék? – kiáltott fel a lány.
– Van ott egy friss vizű tó, afféle természetes ciszterna.
Félicité csillogó szemmel fordult Morgan felé.
– Mikor próbálhatnánk ki?
– Most nem – felelte a férfi, válasz nélkül hagyva a meglepő személyes
névmást, bár azért az ajkán megjelent egy halvány mosoly. – Vissza kell
mennünk. Talán ma este, ha már elvégeztük a munkánkat.
Hosszú volt a nap. Az emberek erejüket megfeszítve dolgoztak a
trópusi hőségben, bőrükön megcsillant az izzadság. Káromkodtak és
morgolódtak, de Morgan figyelő tekintete előtt szorgalmasan
tevékenykedtek. A fájó fejét ápolgató Bonhomme kapitány ugyancsak
beállt a matrózok közé, és hamarosan munkadalt kezdett énekelni harsogó
hangján, ezzel is könnyebbé téve a munkát, ahogy az emberekkel együtt
húzta-vonta, amit kellett, és lapátolta a földet. Csak a sebesültek kaptak
felmentést a dolog alól, köztük Valcour is. Tűnődve feküdt egy
vitorlaponyva alatt, és gúnyos mosollyal figyelte a dolgozók meggörnyedt
hátát, mindig kért rumot, ahányszor csak elhaladt előtte a kabinosfiú a
rumos- és vizesvödörrel.
Mire a nap lefelé kezdett vándorolni az égen, Félicité már elkészítette a
főtt pálmatermést, a sült banánt, és a manióka fűrészporra emlékeztető
lisztjéből gyúrt süteményt, amelyet egy lapos kövön sütött meg. Az előző
napról maradt disznóhússal tálalta az ebédet, amire mellesleg nagyon
büszke volt.
Úgy tűnt, Morgannek is kedvére való az étel. Pillanatok alatt megette az
adagját, majd abban a reményben nézett körül, hogy van még belőle. Nem
volt meglepő, hogy ilyen étvágya van. Hiszen ugyanolyan keményen
dolgozott, mint a többi tengerész. Félicité a nap folyamán többször is
odapillantott az öbölbe vontatott hajók felé, s olyankor mindig azonnal
felismerte a férfi széles vállát és hegekkel tarkított hátát.
A hajón töltött utolsó napokon, és a szigeten is észrevette, hogy
Morgan kedveli a fizikai munkát, szereti, ha a saját kezével végezhet el
valamit. Sok tekintetben úgy tűnt, mintha ott inkább elemében lenne,
megszabadulva az egyenruha, a jelentéktelen részletek és a szigorú
szabályok korlátozásától, amelyet még spanyol tiszti rangja rótt rá. Igazán
kár, gondolta Félicité, hogy nem ölheti az energiáját valami értelmesebb
feladatba. Például a birtokba, amelyet megígértek neki. O'Reilly nagy hibát
követett el, amikor nem tartotta be az ígéretét. Az olyan emberek, mint
Morgan McCormack, sokat tehetnének érte, hogy Louisianából virágzó
gyarmat legyen.
Mi értelme zúgolódni? Morgan elvesztette a neki járó földet, ő pedig az
otthonát. Nincs semmijük, csak ez a sziget, a tenger és a bizonytalan jövő.
Félicité felnézett, és azt vette észre, hogy Morgan komoly tekintettel figyeli
őt.
– Mire gondol? – kérdezte a férfi.
– Azon tűnődtem, vajon mit akar csinálni. Úgy értem, később, amikor
már végzett ezzel… ezekkel – intett a lány a kikötőben álló hajókra.
– Csinálni? Miért kellene bármit is csinálnom?
– Nem élhet örökké így.
– Miért nem?
– Mert ilyen életforma mellett nem élhet sokáig – felelte dühösen, mivel
nagyon bosszantotta, hogy Morgan szándékosan nem akarja megérteni.
– Miért ne szerezhetnék vagyont azzal, hogy kifosztom az angol
hajókat? Mint Iberville, aki kis híján csődbejuttatta a Bay Trading
Companyt azzal, hogy porig rombolta Port Nelsont és Fort William
Henryt, hogy ne is említsük a többi, tucatnyi angol halászfalut Észak-
Amerikában. Csak ezután lett New Orleans városának tiszteletbeli
alapítójává. Ha ő ilyen izgalmas és megbecsült életet élhetett, s az ágyában
halt meg, velem miért ne történhetne ugyanez?
– Lehet, hogy Iberville az ágyában halt meg, de trópusi lázban, amely
harmincöt éves korában döntötte le a lábáról. Remélem, ezen a ponton
nem kíván versenyre kelni vele. Iberville-nek azonban legalább ott volt a
hazája, amely támogatta. Önnek tudomásom szerint nincs ilyen háttere.
Akkor pedig honnan akar megbecsülést szerezni magának?
– A legvalószínűbb megoldásnak az tűnik, ha megpróbálom
megvesztegetni az első szóba jöhető országot – felelte Morgan cinikusan. –
Most azonban leginkább az furdalja az oldalamat, drágám, hogy miért
aggódik miattam ennyire.
– Azt hiszem, ez nyilvánvaló – vágott vissza Félicité. – Jelenleg ugyanis
az én jövőm is az ön sorsától függ.
– Valóban. Mivel megosztom magával az ágyamat és az asztalomat,
ezért a legtöbb férfi itt a hajón joggal hiszi, hogy maga az ágyasom. Ha
nem tetszik önnek ez a felállás, ott van Bast, éppen maga miatt lógatja a
fejét. Vagy talán inkább a jó kapitányt választaná? Neki megvan az a
behozhatatlan előnye, hogy honfitársa önnek.
– Nem – válaszolta Félicité, majd megismételte hangosabban,
miközben igyekezett átlátni a férfi maszkszerű vonásain. – Nem.
– Miért? Mert nem követelek magától semmit? Nem ígérhetem, hogy ez
mindig így lesz.
Félicité a földre nézett.
– Ha ezzel az a célja, hogy elérje nálam, bánjam meg, amiért kérdéseket
tettem fel magának, akkor elárulhatom, remek munkát végzett.
A feszült csend szinte tapintható volt. Félicité felnézett, s ismerős képet
látott: a férfi végighúzta kezét az arcán, majd ujjaival végigszántotta a haját.
Morgan zöld szeme sötéten csillogott, amikor megszólalt:
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy utánanézzünk annak a fürdési
lehetőségnek.
A part mentén mentek el a barlanghoz, s a kapaszkodókat és a
lábtámaszokat használva másztak föl, amelyek már évtizedek óta ott
voltak. Csérek kísérték őket útjukon, a fejük felett köröztek, rikoltoztak;
szárnyukat a lenyugvó nap rózsaszínre festette.
A barlang belül kiszélesedett és magasabb lett. Alagutak és folyosók
indultak belőle, majd elvesztek a sötétségben. A két látogató leghalkabban
kiejtett szava is hangosan visszhangzott az üres térben, amelynek hallatán a
mennyezetről lógó szőrös, barna denevérek meggyorsították esti
repülésüket. Ide-oda csapongtak, kisuhantak a bejáraton, és vékony, magas
kiáltásokat hallattak, de ártalmatlannak tűntek. Amikor az első elsuhant
mellette, Félicité felugrott, de aztán észrevette Morgan szemében a
nevetést, ezért erőt vett magán, és mozdulatlan maradt.
A sötét, titokzatosan csillámló tó a barlang hátsó részében helyezkedett
el. Félicité úgy indult el felé a homokos talajon, mintha ellenállhatatlan erő
vonzaná. A körülbelül nyolc láb széles és nyolc láb hosszú, oldalt
vörösesbarna kövekkel szegélyezett vízgyűjtő terület első látásra
feneketlennek tetszett. Visszatükrözte az apró fénysugarakat, sőt a fölötte
magasodó mészkő fehérjét is, így leginkább egy óriási, sugárzó, baljós
érzéseket keltő holdkőre emlékeztetett.
Morgan előhalászott a zsebéből egy kis darab szappant.
– Menjen maga először. Én addig figyelem, nem jön-e valaki.
– Rendben – válaszolta a lány, bár nem tudta eltitkolni kétkedését.
A férfi ránevetett.
 – Ne aggódjék. Csupán öt láb mély, vagy még annyi sem, az alja pedig
szilárd kő.
Morgan visszament a bejárathoz; magas termetét körberajzolta a fény.
Félicité levette a ruháit, és óvatosan belerakta a lábát a vízbe. Hűvösnek
érezte, hívogatóan hűvösnek, ami csodás enyhülést ígért a hosszú, forró
nap és a kapaszkodó után. Leült a szélére, óvatosan belecsusszant a vízbe,
de közben azért kapaszkodott a kis tó szélébe. Morgan igazat mondott: a
víz még a nyakáig sem ért. Az egyik helyen húsz centi mély volt csak, és
üreges, tökéletesen sima padnak tűnt az alja. Félicité erre a padra ült le,
majd beszappanozta magát.
Életében nem érzett még ehhez fogható gyönyört. Újra és újra
leöblítette a testét, hogy lemossa róla a habot. A víz a felszínen tartotta,
amelyben teljesen megfeledkezhetett a külvilágról. Gondtalanul,
élvezkedve hunyta le a szemét; a haja ezüsthálóként lebegett körülötte.
Lent, a tengerparton lassan érkezett a dagály; a dübörgő hullámverés,
amely a sziklameredély alját nyaldosta, megrezegtette a tó felszínét.
Félicitének ekkor hirtelen olyan érzése támadt, mintha része lenne az
elemeknek, mintha eggyé vált volna a vízzel.
Hirtelen csobbanást hallott maga mellett, majd hullám szaladt az
arcának. A víz alá bújt, majd köpködve jött fel, és a vizet törölgette a
szeméből. Morgan állt mellette, meztelenül, mellmagasságig a vízben.
– Sajnálom – mondta, szemlátomást egyáltalán nem sajnálkozva. –
Annyira csábítónak tűnt ez a hűs tó, ahogy maga benne ült.
– Arról volt szó, hogy őrködik!
– Őrködtem is.
A férfi szeme végigsiklott a lány testén, amely fehéren csillogott a
félhomályban.
– De azokat kellett volna figyelnie, akik esetleg fel akarnak idejönni, és
nem engem!
– Semmi sem történt odakint.
– De itt sem!
Félicité arrébb tempózott a férfitól, majd elérte a tó szélét. Morgan
hátulról elkapta, izmos karjával átfogta a derekát, és visszahúzta magához.
A lány megérezte a hűvös vízben forró férfiasságát, és megdermedt. Víztől
csepegő haja a férfinak a hasára szorított kezére borult, és nedvesen tapadt
az ujjaihoz.
Félicité szeme úgy tapadt a férfi arcára, mintha mágnes vonzaná.
Morgan arca bezárult, ugyanakkor töprengő és sóvárgó volt. A lány érezte
a szívverésüket. Mintha minden ereje elhagyta volna, nem tudott
mozdulni, sem ellenkezni, amikor Morgan meleg, kemény ajka az övéhez
ért.
Valahonnan a lelke mélyéből fehéren izzó vágy támadt fel, akár a
trópusi nap, amely életre hívta. A szája a férfiéhoz simult, s a nyelvével
nyugtalanul, tétovázás nélkül kezdett kalandozni. Saját akaratából
megfordult Morgan karjában, mellével hozzá simult, s a kemény
domborulatokat a férfi széles mellkasának nyomta. Morgan keze a hátára
simult, és alsótestéhez húzta őt, majd mély lélegzetet véve megízlelte
Félicité megadásának édes mámorát. A lány felemelte a karját, kezét
végigcsúsztatta Morgan vállán, majd összekulcsolta a tarkójánál. Azt
akarta, hogy a férfi még jobban szorítsa magához. Volt valami vad kéj
abban, ahogy szinte összeroppan-totta az erős ölelés, s az egyre növekvő
izgalom felhevítette bőrét. Egymáshoz simulva mozogtak a vízzel együtt, s
ereikben érezték a tenger hullámainak robaját.
Miközben továbbra is szorosan fogta Félicitét, a férfi egyik térdét a víz
felszíne alá, a kis padra csúsztatta. Maga mellé ültette a lányt a
márványsimaságú felületre, s fejét a medence szélén pihenő karjára tette. A
víz, mely derékig ellepte őket, átlátszó, meleg, lüktető takaró volt, szinte
mintha élt volna. Morgan kérges, az ujjvégeknél kissé durva keze a lány
kemény mellére siklott a víz alatt, onnan pedig karcsú derekára, majd még
lejjebb. Félicité végigcsúsztatta körmeit a férfi mellén, le a hasáig, majd
tovább a vízbe, elveszve az érzékek mámorában.
Úgy egyesültek, akár a viharos hullámok: űzött dühvel és vad erővel.
Ajkuk égőn, érzékien, szinte fájón forrt össze. Testük eggyé olvadt, ahogy
a férfi finoman behatolt. A kis tó vize lassan fokozódó erővel egyre
viharosabb lett, s hömpölyögve áradt.
A feltámadó érzékek örvénye, hurrikánja olyan erős volt, hogy úgy
érezték, a világ ki akar fordulni sarkaiból. Nem voltak tudatában az időnek,
a helynek, saját maguknak, csak annak a csodálatos varázslatnak, amely
egybeforrasztotta őket. Félicité vadul kívánta, hogy magába fogadhassa a
férfi lökéseit. Semmit sem rejtett el magából. A szeméből eltűntek a sötét
árnyékok, miközben korlátlanul átadta magát, s cserében érezte, ahogy
Morgan lénye legmélyebb rejtekébe is behatol, és betölti a fájó ürességet,
míg ő újra teljesnek, egésznek érezheti magát.
A tóban ismét lenyugodott a víz. A férfi arrébb húzódott a lánytól, és
ernyedten, mégis csillapíthatatlan vágytól sötét szemmel nézett a szemébe.
Nem szólt semmit, de egy hosszú pillanat után magához húzta Félicitét, és
gyöngéden ringatni kezdte a karjában. Ajka a lány halántékát súrolta, majd
füle kagylószerű hajlatát, azután szenvedélyes birtoklásvággyal kalandozott
nyaka karcsú ívén. Erősödött a szorítása. A lány érezhette a szívverését.
– Morgan – suttogta a lány, s kezét a férfi hátára csúsztatta.
Morgan hátrahúzódott.
– Jól van?
Félicité bólintott, és a férfi arcát fürkészte. Morgan elmosolyodott, majd
így szólt:
– Bármilyen kellemes volt is ez az együttlét, tagadhatatlan, hogy
elmulasztottam a kötelességemet. Őrködöm, amíg felöltözik.
Kiszállt a vízből, összeszedte a ruháit, majd miközben magára húzta
őket, a bejárathoz ment. Félicité lassan követte a példáját. Miközben ingét
a térdnadrágjába tűrte, elgondolkodó kifejezés jelent meg barna szemében.
Lemásztak a szirten, majd a part mentén elindultak vissza az öbölhöz.
Néhány lépés után Morgan megfogta Félicité kezét. A lány mosolyogva,
kérdőn nézett rá. A férfi gyorsan elmosolyodott, de aztán el is fordult tőle;
tekintete a kék tenger hullámzó vizét fürkészte.

17. fejezet

Már majdnem egy hete voltak a szigeten, amikor egy fehér vitorla tűnt
fel a látóhatáron. Szörnyű kavarodás tört ki a tengerészek között. A
Prudence és a Fekete csődör árbocain nem volt vitorla. A Fekete csődörnek
azonkívül hiányzott az egyik hátsó árboca, igaz, már elő volt készítve, de
csak akkor kerülhetett volna a helyére, amikor a fa megszárad. Tüzek égtek
a homokban, fölöttük nagy edényekben gőzölgő víz forrt. Ezt a vizet arra
használják majd fel, hogy meghajlítsák a gerendákat, amelyekkel a hajó
tönkrement orr-részét kijavítják. A matrózok olyan kétségbeesetten
rohangáltak, mint hangyák a széttaposott hangyabolyban. Hol erre, hol
arra szaladtak; nem tudták biztosan, akarnak-e harcolni a betolakodókkal,
vagy inkább elmenekülnek előlük.
Egy férfi távcsővel a kezében felmászott egy csalánpálmára. Erről a
rögtönzött megfigyelő állásról kiáltotta le, hogy a közeledő hajó kalózhajó,
mely a Fekete csődörhöz hasonlóan francia módra épült és spanyol
vitorlázatú. Nincs zászlója, de az árbocszalagja fekete és ezüstszínű, és ha
az őrszem jól látta a vakító napsütésben, az orrszobra egy hatalmas
galamb.
A hajó valóban madárra emlékeztetett, amint siklott a vízen. Ahogy
közelebb ért, a vitorlái úgy feszültek neki a szélnek, mintha fehér szárnyak
volnának. A hajó maga fekete és ezüst színben tündökölt, aranydíszítéssel,
rézágyúval, és vakítóan fehér fedélzettel. Ahogy közelebb ért, piros, kék,
sárga, zöld, lila és ragyogó narancsszínben tündöklő zászlókat bontott. A
zászlók alatt a fedélzeten ugyanolyan színű ruhába öltözött, nőnek látszó,
szőke hajú teremtések álltak; a hajuk lobogott a szélben. A korlátnál
térdnadrágba és ingbe öltözve még több nő volt látható: gyakorlott
tengerészek, egy szál férfi nélkül. Az előfedélzeten, a kapitány helyén egy
feketébe öltözött nő állt; ruhája fölött fekete tüllfátyolt viselt, mely
mögötte lebegett, s amelynek redői a sápadtszürkéről a legtisztább fehérre
változtak.
Félicité a kunyhó előtti nyüzsgésre lett figyelmes. Nem kellett
kibetűznie a hajó orrára írt nevet. E nélkül is tudta, mielőtt még a felirat
olvashatóvá vált, hogy a kalózhajó valóban a galamb, a La Paloma. Amit
azonban nem tudott, és nem is talált ki, amíg fel nem harsant a férfiak
szívből jövő, örömittas kiáltozása, az az volt, hogy mi a célja a hajónak és
tengerészeinek. Az örömmel, szemérmetlen várakozással, buja kéjelgéssel
és zabolátlan vággyal üdvözölt jármű, a La Paloma ugyanis nem volt más,
mint egy úszó bordély, a fedélzetén egy szállítmány ribanccal.
A férfiaknak nem engedték meg, hogy lerohanják a nőket. Isabella de
Herrara teljesen egyedül evezett partra csónakjában, akár Kleopátra a
bárkájában. Haját fekete fésűkkel fogta hátra, s kétoldalt tollakat tűzött
bele, amelyek épp olyan színűek voltak, mint a halántékánál már megjelent
őszes tincsek. Úgy lépett ki a partra, mintha a legdrágább szőnyeget
terítették volna a lába elé. A kezét nyújtotta Morgannek, aki rögtön
odasietett, hogy kisegítse őt. A spanyol-ír származású nemesasszony
könnyű csókot nyomott a férfi bronzbarna állára, s halkan, dallamos
hangján üdvözölte őt.
Mire Félicité kiért a partra, Morgan már válaszolt, és ismét Isabella
beszélt.
– Morgan, drágám, micsoda megkönnyebbülés, hogy egészségesen, jó
erőben látlak.
 – Mást vártál? – kérdezte a férfi könnyed mosollyal, bár a nő keze még
a tenyerében pihent.
– Azt hallottam, zsákmányul ejtették a hajódat. Pedig tudhattam volna,
hogy te mindig kilábalsz a szorult helyzetből.
– Te is, Isabella, de remélem, nem haragszol meg érte.
Morgan az öbölben horgonyzó, kecses hajó felé bökött a fejével, amely
a két lecsupaszított hajótól valamivel távolabb ringatózott a hullámokon.
– Jól tudod, hogy nekem bármit mondhatsz – felelte a nő, majd
elfordult. Fekete szeme hűvösen pihent meg Félicitén, aki Morgan
nadrágját és ingét viselte.
A férfi hátrafordult.
– Félicité, de jó, hogy itt van. Azt hiszem, még nem ismeri Talavera
márkinét. Isabella, a hölgy mademoiselle Félicité Lafargue.
– Ó, igen, az az ifjú hölgy New Orleansból. Tehát megtaláltad. Milyen
jó neked – mondta a nő, miután udvariasan üdvözölték egymást
Félicitével.
– Igen, valóban – értett egyet Morgan.
La Paloma figyelme azonban most elkalandozott, és a feléjük közeledő
Bonhomme kapitányon állapodott meg.
– És ez az úr kicsoda?
Miután megtörtént a bemutatás, a francia kapitány egy igazi lovag
eleganciájával hajolt meg.
– Madame, micsoda megtiszteltetés – mormolta. – Mi hozta erre az
isten háta mögötti szigetre?
– A jó szél, azt hiszem – felelte a nő különös mosollyal, majd Morganre
pillantott. – És mert tudtam, hol tölti a pihenőidejét az én legjobb
barátom.
– A francba is, Morgan – morogta Bonhomme kapitány. –Minden szép
nővel közeli kapcsolatban áll, akivel csak összefutunk?
– Egyáltalán nem – válaszolta férfi nevetve, majd tekintete Félicitére
siklott.
A lány hidegen mérte végig.
Isabella ismét beszélni kezdett. Azt mondta, a hajón utazó hölgyeknek
enniük kellene valami könnyűt, hozzá pedig bort innának, lehetőleg a
szabadban. Bár a férfiak már napok óta így étkeztek, mégis úgy üdvözölték
az ötletet, mintha soha nem hallott újdonság lenne. A vacsora után
szórakoznának a legrátermettebb matrózok vezetésével, aztán ki tudja,
lehet, hogy a hölgyek nagyon szerelmes hangulatban lesznek, hiszen
telihold van.
A hölgyek buzgón helyeseltek. Időre lesz azonban szükségük, amíg
előkészülnek. Isabellával együtt majd napszálltakor térnek vissza.
Ezzel a férfiaknak is maradt néhány órájuk. Amint az várható volt, a
délután alig bizonyult elegendőnek arra, hogy dűlőre jussanak a minőség
dolgában – melynek persze igen magas színvonalúnak kellett lennie –, a
menüben, valamint hogy feltálalják az ételeket – a sült malacot, főtt rákot
és kagylót, sült aligátorteknőst és fűrészes sügért, valamint egy tál sózott
tőkehalat. Köretként párolt pálmatermést, maniókát, sült banánt, és egy
érdekes egyveleget kínáltak, amely pálmabélből, főtt teknőctojásból,
disznóhúsból, vadon nőtt fokhagymából és vöröshagymából állt,
fűszerekkel és olajjal összekeverve. Desszertnek gyümölcsöt adtak, banánt
és narancsot. A vacsorát egy teljes héten át érlelt pálmaborral öblíthették
le, valamint a kalózok által csak a „gyomorátoknak” nevezett hígított
sörrel, valamint „hideg rumkoktélnak” keresztelt, rumból, vízből és
cukorból álló, szerecsendióval ízesített itallal, végül pedig, az egész lakoma
megkoronázásaként, punccsal. Ez a főzet, amely rumból, pálmaborból,
konyakból, gyógynövényteából és grépfrútból állt, cukorral és
fűszernövényekkel ízesítve, garantáltan minden férfiban felébreszti a
vágyat. Ha nem vigyáz, csak a csillapíthatatlan vágy marad meg, amelyet
sehogy sem képes kielégíteni.
A matrózok uszadékfát hordtak össze a rögtönzött asztal két oldalán
gyújtandó tűzhöz. A tányérokat, késeket és korsókat homokkal
átdörzsölték, elöblítették, és művészien felhalmozták egy üres
vizeshordóban.
Amikor mindennel készen voltak, megnyírták a szakállukat és a hajukat.
Előszedték a legjobb ingüket és mellényüket. Az egyik matróz rettenetes
parfümmel locsolta meg magát, melyet a társai is elkértek tőle, míg végül
az utolsó cseppig elhasználták.
Ezután következett el az idő, amikor kiosztották a kalózoknak a Fekete
csődör rakományából nekik járó részt. Az összegyűlt legénység izgatott,
mohó tekintettel figyelte, ahogy Valcour előhozatta a hordókat, ládákat és
bálákat. Az osztozkodástól függ az este édessége. Sok pénz kell ahhoz, ha
el akarják nyerni ezeknek a szépségeknek a kegyeit.
Félicité visszament a kunyhóba. Nem érdekelte a zsákmány, de a nők
érkezése kissé zavarta. Benne is volt azért versenyszellem, ő is szerette
volna kicsinosítani magát. Elővette a batyuját, és kicsomagolta a holmiját.
A ruhái reménytelenül összegyűrődtek, vasalásra pedig nem volt lehetőség.
Ezeket a ruhákat egyébként is mindennapi viseletre szánta, mivel arra
számított, hogy Párizs utcáin hordja majd őket. La Paloma es a többi nő
ruháival összehasonlítva azonban lesújtóak. A szigeten egyetlen férfi sem
venné észre, hogy ő is jelen van, olyan slampos lenne.
Morgan semmiféle együttérzést nem tanúsított, amikor a szétterített
ruhák közt válogatva talált rá Félicitére. Azt mondta, bármit vesz is fel,
gyönyörű lesz. Semmi szükség rá, hogy felbosszantsa magát.
Félicité már épp indulatosan meg akarta mondani a férfinak, hogy ő
ugyan nem bosszús, amikor egy férfi lépett az ajtóba, elállva a fényt.
– Elnézést a betolakodásért – szólalt meg Valcour, mosolyával
meghazudtolva udvarias szavait.
– Mit akar? – fordult felé Morgan kemény arckifejezéssel.
Valcour sebe ugyan már begyógyult a derekán, de a férfi azért még egy
kicsit hajlottan állt. Megfordult, majd a mögötte lévő matrózra mutatott,
aki egy ládát tartott a kezében.
– Sajnálom, hogy meg kellett zavarnom a veszekedésüket, de mivel sem
ön, McCormack kormányosmester, sem Félicité nem jelent meg, arra
gondoltam, legjobb lesz, ha elhozom az önökre jutó három részt,
különben még elkeverednek.
– A részünket? – kérdezte Félicité, és összevonta a szemöldökét.
– Természetesen. Bármilyen különösnek tűnik is, mint Bonhomme
kapitány tisztjének, Morgannek két rész jár a Fekete csődör által
megkaparintott angol zsákmányból, amelyet még azelőtt zsákmányolt,
hogy odaért volna Las Tortugasra.
– És a harmadik rész? – kérdezte Morgan.
– Az Félicitéé, mivel felmérhetetlen segítséget nyújtott az ön hajójának
megszerzésében – hangzott Valcour felelete.
A lány már el is felejtette. Tudhatta volna, hogy Valcour viszont nem,
főleg azért nem, mert ezzel lehetősége nyílik bajt keverni. Megnyalta az
ajkát, gyors pillantást vetett Morgan rezzenéstelen arcára, majd
visszafordult a bátyja felé.
– Már megmondtam neked, de ha kell, elismétlem újra: nem akarom.
– Akár akarod, akár nem, a tiéd, ma chére. Megszolgáltad.
Valcour parancsoló mozdulatot tett, mire a mögötte várakozó férfi
előrelépett, és a homokos talaj közepére állította a ládát. Elefántcsont
sakk-készlet került ki belőle, amelynek figuráit arannyal díszítették.
Aranypénzek, vég anyagok, és zöld jade-kövek voltak még benne.
Ezenfelül egy krémszínű szatén brokátból varrt káprázatos ruhát is rejtett a
láda, mely dekadens, pazar eleganciát árasztva, csodálatosan fénylett a
lenyugvó nap utolsó sugaraiban.
Félicité gyűlölködő pillantást vetett Valcourra. A férfi mindig is túl jól
értett a női ruhákhoz, sőt a női gyengeségekhez is.
Valcour arcán vészjósló mosollyal hajolt meg.
– Remélem, később mindkettőjükkel találkozom még.
Murát a matrózzal együtt elindult visszafelé. Félicité összekulcsolta a
kezét, Morgan pedig lassan a kezébe vette a csillogó szaténruhát. Ujjai
összepréselték az anyagot.
– Most már van mit felvennie – mondta halkan.
– Én… én esküszöm a Szent Szűzre, hogy nem segítettem zsákmányul
ejteni a hajót, legalábbis szabad akaratomból nem.
– Ne esküdözzék! Van ebben valami az igazságszolgáltatásból.
Megérdemeltem.
A férfi elfordította kifejezéstelen arcát.
– Higgye el…
– Ne! Ne mondjon semmit – vágott a szavába Morgan parancsolón, és
a földre dobta a ruhát, mintha megégette volna a kezét.
– Meghaltam volna, ha nem ment ki a tengerből. Hát már nem is
emlékszik?
Morgan Félicitére nézett; sötét szemében bánat csillant.
– Jobban tettem volna, ha hagyom a tengerbe veszni.
A lány szinte megbénult a fájdalmas szavak hallatán. Nem tudott
megszólalni. Nézte, ahogy a férfi ellép mellőle, majd kimegy a kunyhóból.
Azután leült a takarókra, előrehajolt, és arcát a karjába temette. Reszketés
futott végig rajta. Sötét, megalázó kétségbeesés kerítette hatalmába.
Ő és Morgan itt feküdtek, és szerették egymást az elmúlt héten. Félicité
itt talált vele arra a csodálatos örömre. Morgan karjában biztonságban és
elégedettnek érezte magát. Lassanként már azt is megengedte magának,
hogy reménykedjék, álmodozzék és bizakodjék.
Nagy hibát követett el. Ennek a bizonyossága késszúrásként érte, amely
ellen nem tehetett semmit, amely ellen nem védekezhetett. Ebben a
versenyben ő már jó ideje fegyvertelen volt.
De vajon valóban így van-e?
Felült, és hátát az egyik karónak támasztotta. Összeszűkült szemmel
tűnődött, végiggondolta Morgan iránta tanúsított mélységes szenvedélyét,
simogató szavait és gyengéd ölelését, ahogy újra és újra a testét kereste
vigaszért, mintha az iránta érzett szomjúságát soha nem tudná eloltani.
Lehetséges, hogy ezt a köztük szövődött viszonyt fegyverré kovácsolhatja?
Félicité eltökélten hajtotta ki a takarót, gyengéden a kezébe vette a
szaténruhát, kirázta, majd magához próbálta.
***
La Paloma ragyogó taktikát alkalmazott. Az egynapos gondos készülés
után a kalózok és a matrózok egyaránt olyan bátortalanok lettek, mint az
iskolás fiúk, akiknek nagyon ritka és élvezetes szórakozást ígértek. Azok a
férfiak, akik máskülönben közömbösen fektettek le bármilyen utcai lotyót,
vagy táncoltattak meg gyanútlan szobalányokat, s utána úgy távoztak, hogy
még hátra sem fordultak, ebben az egynapos várakozásban szinte
belebetegedtek a vágyakozásba. A parton gyülekeztek, és az újonnan
érkezett hajó felé pislogtak, nem utal-e valamiféle jel arra, hogy az
asszonyok hamarosan csónakba szállnak.
A nők végül kieveztek a partra. Körülbelül százan voltak, ami a Holló, a
Fekete csődör és a Prudence legénységének összlétszámát tekintve talán
kevésnek is mondható. Isabella szokásos fekete ruháját viselte, a többiek
azonban ragyogó, finom selyemruhát öltöttek, hajukba pedig
selyemvirágot tűztek. Nevettek, csacsogtak, összesúgtak, s gyakran
felkiáltottak, szinte versenyre kelve a fákon éneklő madarakkal. Nem
hasonlítottak a megszokott tengerparti ringyókra; ők még igazi nők voltak,
de már a szüzesség terhe nélkül, így hamiskás pillantásokat, ravasz
célzásokat lehetett kapni tőlük, meg „itt vagyok, kapható vagyok”
hangulatot, még akkor is, ha azt azért nem engedték, hogy csipkedjék őket.
Félicité szatén brokátruhájában csatlakozott a többiekhez. Kicsit
furcsán érezte magát, mereven a rég viselt fűzők és turnűrök között,
miközben a szoknyák a bokájánál suhogtak. Egész csinos volt, legalábbis
abból ítélve, amit Morgan acéltükrében látott, amelyet a férfi a kunyhójuk
előtti egyik fára szögelt. A ruha derékban nagyon bő volt, máshol
egyébként megfelelt a mérete. A krémszín tökéletesen illett Félicité finom
arcbőréhez és naptól kifakult szőke hajához. Mivel nem voltak hajtűi,
nehezen tudta ráncba szedni hosszú fürtjeit; végül hátrafésülte, majd
megkötötte egy szalaggal, amelyet az ingéből nyert, így a haja hosszú
hullámokban omlott alá.
Megállt a tűz mellett, a kifeszített vitorlavászon felső végénél. A tűz
lobogó, narancssárga fénye, amelynek szélét a sóban ázott uszadékfa
kékeszöldre festette, az arcán és a ruháján csillogott: különös, földönkívüli
fénnyel tükrözte vissza a ruha ragyogó anyagát. Morgan Bonhomme
kapitánnyal és Isabellával állt. Amikor hátrafordult, megdermedt, mintha
hipnózisba esett volna. Lassan teltek a másodpercek. A férfi arca
maszkszerű volt, nem mozdult, s nem adta semmi jelét, hogy örülne
annak, ha a lány csatlakozna a társasághoz.
Félicité minden sietség nélkül fordította el a tekintetét. Jüan Sebastian
egy szurkot tartalmazó tölgyfa hordónak támaszkodva állt. A lány mosolyt
erőltetett az arcára, és odalépett hozzá.
Ahogy közelebb ért, a férfi felállt. Meghajtotta a fejét, majd mielőtt
beszélni kezdett volna, gyors pillantást vetett Morganre.
– Jó estét, mademoiselle Félicité.
A lány viszonozta az üdvözlést, majd megkérdezte:
– Miért van itt egyedül, amikor annyi alkalma lenne társaságban
mulatni?
– Nincs ínyemre ez a társaság – felelte a férfi, miközben sötét,
hódolatteljes pillantással mérte végig Félicitét, jelezve ezzel, hogy milyen
társaságot kedvelne inkább. – Megkérdezhetem öntől, miért nem a
barátommal, Morgannel tölti az idejét?
– Összekülönböztünk valamin – felelte a lány, és a vitorlavászon másik
végében égő tűz felé nézett, majd ragyogó mosolyt villantott fel.
– Remélem, nem… komoly.
Félicité fáradtan vonta meg a vállát.
– Attól tartok, az.
– Az egyik ember boldogtalansága a másik boldogsága lehet. Ha
valóban komoly önök közt a harag, akkor talán mellettem is ülhetne a
vacsora alatt.
A férfi szemében hirtelen meleg fény gyúlt ki.
– Nagyon örülnék – válaszolta a lány habozás nélkül.
Ebben a pillanatban előlépett Bonhomme kapitány.
– Mire várnak, emberek? – kiáltotta. – Asztalhoz!
Az üveges szemű tengerészek is azon voltak, hogy minél előbb letudják
a kötelező programot. A leterített vitorlavászon felé terelgették a nőket,
étellel kínálták őket, majd ők maguk is nekiláttak a bőséges vacsorának. A
bort, a puncsot és a bőséges mennyiségben rendelkezésre álló hideg
rumkoktélt kézről kézre adták. Az arcok kipirultak a tűz melegében.
Hangok trilláztak vagy hahotáztak az egyre emelkedettebb hangulatban.
Egyre több pofon csattant, és egyre több nevető ellenkezést lehetett
hallani, ahogy a férfikezek működésbe léptek a szürkületben.
 A francia kapitány az asztalfőn ült, jobb oldalán az est díszvendégével,
Isabellával, aki mellett közvetlenül Morgan foglalt helyet. Félicité és Bast a
másik oldalon, középtájon ültek. Igazi kínszenvedést jelentett végignézni,
ahogy Morgan és Bonhomme kapitány a nő kegyeiért versengenek. Bast
telepakolta Félicité tányérját étellel, a lánynak mégsem volt étvágya.
Iszogatta a puncsot, bár először kis híján megfulladt a lélegzetelállító
keveréktől. Bast addig ütögette a hátát, míg ő nevetve, könnyekkel a
szemében kérte, hogy hagyja már abba.
Ezután már megszűnt köztük a kezdeti feszültség. Ezt Bast is
megérezhette, mert megfogta Félicité kezét, és hódolatteljes tekintettel
nézett rá.
– Mademoiselle… Félicité, ön páratlanul szép ma este.
– Köszönöm, Bast. Igazán kedves, hogy ezt mondja.
A mosolya most talán bizalomteljesebb volt, mint más körülmények
közt lett volna.
– Ön napról napra gyönyörűbb lesz. Csak néztem és csodáltam önt,
amikor nem tudta, hogy ott vagyok.
– Bast… – kezdte a lány kissé feszengve.
– Most, hogy már tudja, zavarja, ha figyelem önt? Szokásommá vált,
hogy távolról nézem, amikor Morgannel van. Már az is öröm nekem, ha
láthatom a helyet, ahol pihenni szokott, bár fájdalmat is okoz, amikor más
férfival kell látnom önt.
Hogyan is maradhatott volna érzéketlen Félicité ezen vallomás hallatán?
– Ó, Bast, én ezt nem tudtam.
– Hogyan is tudhatta volna, hiszen én büszkeségemben és
kétségbeesésemben magamba zártam ezt az érzést, néha még magam előtt
is titkoltam. Ó, Félicité, beszélnem kell magával később, ha kettesben
lehetünk.
Halkan, sietősen ejtette ki a szavakat, s közben gyors pillantást vetett
Morganre. A férfi keményen nézett vissza rá, majd közel hajolt
Isabellához, aki igyekezett túlkiabálni az egyre növekvő zajt.
– Nem is tudom – kezdte Félicité.
– Kérem, rövid az időnk.
A lány színlelt vidámsággal mosolyodott el.
– Hiszen még csak most kezdődött el az éjszaka.
– De én nemcsak erről az éjszakáról beszélek…
Bast elhallgatott, és vékony vonallá préselte a száját, de a szeméből még
most sem tűnt el az a könyörgő kifejezés.
 Milyen bonyolult lelkű, és milyen hűséges ez a férfi. Talán attól fél,
hogy ő és Morgan kibékülnek, mielőtt még elmondhatná, amit akar?
Hiszen emiatt igazán nem kell aggódnia. A lehetőség ugyancsak távoli. De
miért is ne engedhetné meg neki, hogy beszéljen? Abban még nincs semmi
rossz, gondolta Félicité.
– Rendben – mondta végül. – Később.
Fél óra sem telt belé, és az ételből egyetlen morzsa sem maradt.
Miközben a rumkoktél újabb körútra indult, egy doromb, egy harmonika
és egy hegedű került elő. Az egyik férfi a Prudence-ről matróztáncot járt,
miközben a társai a zenei aláfestést szolgáltatták. Ezután dzsigg, francia
négyes, majd gavotte következett. A matrózok felkérték a nőket, és a
homokon forogtak velük. Belemerültek a puha talajba, elszédültek,
nevettek, botladoztak, de azért nagyjából sikerült tartaniuk az ütemet.
Közeledett a dagály, a koromfekete hullámok a partot ostromolták, sós
permetet szórtak a mulatozók felé. A csillagok lejjebb ereszkedtek, s úgy
lebegtek a tenger fölött, mintha foglyul ejtette volna őket a felhők hálója.
A tábortüzek vörös parázzsá égtek, amelyből apró szikrák pattantak ki. A
pálmaerdő árnyékai egyre sötétedtek, míg végül teljesen átha-tolhatatlanná
váltak, és csak az ég felé nyújtózó fakoronákat lehetett látni. A
vitorlavászon mellett ülő tömeg egyre gyérebbé vált, ahogy a párok egymás
után surrantak be az erdőbe. Mormoló hangok és apró kis kiáltások
visszhangoztak a szélben.
Aztán a tengerből felemelkedett egy ezüstkorong csillámló széle. A víz
világosabbnak, nyugodtabbnak tetszett, s az ég is szürkés árnyalatot öltött.
Szabad szemmel is láthatóan feljött a nagy, kerek telihold. Hosszú, fénylő
sugarat bocsátott le, amelynek mentén a hullámok láthatóan gördültek, s
olyan intenzitással és ragyogással ezüstözte be a világot, hogy a leg-
halványabban rótt írást is ki lehetett volna venni a fényénél.
Már csak néhány pár maradt az asztalnál. Részeg mámorral nézték
egymást, vagy éhes szájjal tapadtak egymásra. Félicité az asztalfő felé
fordult, és döbbenten látta, hogy Bonhomme kapitány egyedül ül, a
kezében rumos poharát szorongatja, és tűnődve figyeli a magasba araszoló
holdat. Morgan és Isabella már elmentek.
Félicité felállt, s ő is távozáshoz készült. Bast felpattant, s kezét a lány
könyökére tette.
– Hová megy? – kérdezte.
– Én… nem tudom. Sétálunk egy kicsit?
– Ahogy gondolja.
 A férfi Félicité karján hagyta a kezét, úgy indultak el. Jelen körülmények
között úgy tűnt, a tengerparton a legkevesebb az esélye a zavarba ejtő
találkozásoknak. Hallgatólagos egyetértésben indultak el arrafelé. Bast a
vízhez közelebb eső oldalra lépett, s közben ismét megérintette a lány
karját. A szél megborzolta a haját, s belekapott a varkocsát összefogó
szalagba, majd az arcához libbentette az inggallérját. Félicité haját is
meglebbentette, s a szoknyája alá is bebújt, így a lánynak az egyik kezével
le kellett fognia a ruháját.
Az öböl, ahol a hajók horgonyláncukon lebegtek, sarló alakú volt. A két
végénél a pálmák szinte a vízbe értek, s eláll-ták a kilátást a sziget távolabbi
része felé. A szalmakunyhó, amelyben Félicité és Morgan lakott, a félkör
nyugati vége közelében helyezkedett el. Félicité ösztönösen nézett arrafelé
séta közben, de a házikó sötét, csöndes, és szemlátomást üres volt.
Végigmentek egy keskeny ösvényen, amely az öböl legnyugatibb csücskén
vágott át, s eközben áthaladtak egy hajlott törzsű, öreg fenyő alatt. Előttük
feküdt a hosszú tengerpart, a hold sápadt aranyfényében fürödve.
Az erdő vékony sávjának árnyékában Bast megállt, ujjait szorosabbra
vonta Félicité karján, így a lány is megállt.
– Egyetlenem – mondta. – Egyszer már megkértem, hogy jöjjön
hozzám, anélkül hogy felajánlottam volna önnek a házasságot. Szörnyű
hiba volt, talán a legszörnyűbb, amelyet életemben elkövettem. A
szívemet, az életemet kellett volna felajánlanom, és a földet, mely majd
rám száll apám halála után. Egyszóval, mindazt fel kellett volna kínálnom,
ami vagyok, amim van, amit remélek, a nevemet. Kérem, bocsásson meg
ezért a tévedésért, és fogadja el most tőlem mindazt, amit elmondtam.
Mit várt Félicité? Szerelmi vallomást, mely kiköszörüli a hiúságán esett
csorbát? A vágy kifejeződését, amely hiába éledt fel iránta, de amelyet ma
éjjel, amikor Morgan és Isabella valahol a szigeten egymás karjában
fekszenek, talán mégis kielégíthetne? Tudhatta volna, hogy ez nem olyan
egyszerű.
– Ó, Bast – szólalt meg végül. – Ez lehetetlen.
– Semmi sem lehetetlen. Ha visszatértünk New Orleans-ba…
– Visszatértünk? Nem, ezt nem lehet.
– Miért nem? Mert attól fél, hogy elítélik majd az emberek? Biztos
vagyok benne, hogy meg fogják érteni, mivel az édesapja halála után ön
elment, és amit tett, amiért közeli kapcsolatba került egy spanyol tiszttel,
azt mind őérte tette. Tisztelni fogják önt az önfeláldozásáért, még ha hiába
tette is.
 Félicité a férfira meredt, és azt kívánta, bárcsak jobban láthatná az
arcvonásait.
– Ha ez igaz, akkor nagyon hálásnak és lekötelezettnek érzem magam,
hogy ezt elmondta nekem. De hamarosan azt is meg fogják tudni, hogy
kalózokkal vagyok együtt, s egy kalóz asszonya lettem. Ehhez mit fognak
szólni? És ahhoz, hogy egy spanyol tiszt, Jüan Sehastian Unzaga áruló lett?
Abban a pillanatban, ahogy hazaér, letartóztatják.
A férfi csak hosszú idő elteltével válaszolt, vonakodva, mintha komoly
érvei lennének, amelyeket csak sorolnia kellene.
– Igen… azt hiszem, igaza van. Akkor viszont elmehetnénk
Havannába, onnan pedig hajóval Spanyolországba.
– De ott is körözni fogják!
– Apám befolyásos ember az udvarnál – felelte a férfi, s közömbösen
legyintett. – Valamit biztos lehet tenni, amivel tisztára moshatjuk a
nevemet.
Félicité összevonta a szemöldökét. Bast meglehetősen könnyedén veszi
a kalózkodást mint kitérőt a pályáján.
– Bast – mondta lassan –, azt hiszem, nem gondolta végig…
– De végiggondoltam. Szeretem magát, Félicité, és azt akarom, hogy a
feleségem legyen. Bármit kell is tennem azért, hogy kiszabadítsam magát
ebből a csapdából, amelybe került, megteszem.
Olyan távolinak tűnt ez a jövő, amelyet a férfi ajánlott, mint egy álom,
mely nem biztos, hogy valóra válik. A valóság csak a sziget volt és a
várakozó hajók. Mi más lett volna? És mi más lehetne akár később is?
A lány elfordult, és eltökélten elindult, így a férfinak három választása
maradt: erővel visszatartja, elengedi vagy vele megy. Az utóbbi megoldást
választotta, és mellé lépett.
– Nem tudom – mondta Félicité, és megrázta a fejét. Aranyszínű fürtjei
a hátára omlottak.
– Én viszont igen – felelte a férfi. – Tegye a sorsát a kezembe, és én
mindent elrendezek.
– De mi lesz Morgannel?
– Mi lenne? Semmivel sem tartozik neki, hiszen még arra sem tartotta
magát érdemesnek, hogy elmondja…
– Mit? – kérdezte Félicité feszülten. – Azt, amit ön mondott az előbb?
Egyszer ő is felajánlotta a házasságot, én azonban visszautasítottam.
Bast megfogta a lány karját, és szembefordította magával az üresen álló,
holdfényben fürdő homokon.
 – És a szerelem, Félicité? A szerelmét is felajánlotta, ahogyan én
teszem?
A lány megrázta a fejét, és a holdfényben tisztán látszott bársonyos,
barna szemében a kín. A férfi halkan felnyögött, magához húzta, és
szorosan fogta őt.
– Ó, Félicité, bocsásson meg nekem.
A karjai vigaszt nyújtottak, de semmi többet.
– Megbocsátok – suttogta –, de nem vehet feleségül. Ön sokkal jobbat
érdemel nálam.
– Jobbat? Ez egyszerűen lehetetlen.
– Nem. Olyasvalakit érdemel, aki viszonozni tudja a szerelmét.
– És ön, Félicité, ön mit érdemel?
Bast szenvedélytelenül megcsókolta a lányt, szája és bajusza
tartózkodón ért Félicité ajkához.
Azután visszahúzódott, a szeme ragyogott. Elmosolyodott.
– Már olyan régen meg akartam tenni ezt… – kezdte, de ebben a
pillanatban megmerevedett, majd végignézett a parton.
Egy férfi és egy nő léptek ki az erdő fáinak árnyékából, talán
százméternyire tőlük. A nő fekete ruhát viselt, amelytől élesen elütött
vállának és arcának fehérsége; a férfi inge megvillant a hold fényében, míg
haja, melyet a szél borzolt, rézfénnyel tündökölt.
Morgan odament a párhoz, Isabella a háttérben maradt, de a következő
pillanatban ő is felkapta a szoknyáját, és odalépett hozzájuk. Félicité
legszívesebben elszaladt volna, bár nem azért, mert attól félt, mit tesz a
férfi, hanem attól, hogy meglátszik rajta a fájdalom, amelyet Morgan
elpártolása miatt érez. Amikor erre ráébredt, hirtelen harag fogta el, amiért
hagyta, hogy ennyire elkábítsák, amiért ennyire függ attól, hogy a férfi
továbbra is figyelmet fordítson rá, akármilyen formában is.
Morgan hosszú, gyors léptekkel közeledett; mire Bast megfordult, már
oda is ért hozzájuk.
– Lassan a testtel!
– Lassan a testtel! Mit jelentsen ez? – kérdezte Morgan, és csípőre tette
a kezét.
– Mind a hanghordozása, mind a viselkedése sértő – felelte a spanyol,
büszkén felvetve a fejét.
– Valóban? – vágott vissza Morgan gúnyosan. – Azt hittem, Bast, hogy
legalább magában megbízhatom.
– Megbízhat? Hogy érti ezt? Tán foglaljam magának a helyet?
 – Abban bíztam, hogy úgy bánik Félicitével, ahogy azt egy hölgy
elvárhatja, és nem úgy, mint egy közönséges…
– Vigyázzon! – kiáltott fel Bast. – Inkább a saját háza táján nézzen
körül. Én bármikor jobban bánok vele, mint ön!
Morgan volt tiszttársára nézett, közben pedig Isabella is odaért,
megfogta a karját, s ujjait úgy kulcsolta rá, mintha vissza akarná tartani. A
spanyol-ír származású nemesasszony egyikükről a másikukra nézett, és
kérdőn vonta fel a szemöldökét.
– Mi a baj?
Mivel senki sem válaszolt, Félicitére nézett, majd egyenesen
nekiszegezte a kérdést:
– Maga miatt vitatkoznak?
Bast felelt a lány helyett.
– Úgy tűnik, igen. Morgan nehezményezi, hogy a hölgy velem van,
méghozzá joggal, mivel megragadtam az alkalmat, és megkértem Félicité
Lafargue kezét.
– Mit csinált? – kérdezte Morgan követelőn.
– Hallotta.
– Hallottam – mordult fel az ír. – Árulja már el, mikor lesz a
menyegző? Ki tartja a szertartást, és hol, tekintve hogy a szigeten nincs
sem pap, sem kápolna?
– Megmagyaráztam neki…
– Ezt el tudom képzelni – szakította félbe oda Morgan.
Bast összevonta a szemöldökét.
– Nem, nem úgy, ahogy maga gondolja.
– Akkor meg hogyan? Jobb, ha most szépen elmondja nekem.
– Természetesen – felelte a férfi, majd előrehajtotta a fejét, mintha a
javaslat parancs lett volna.
– Ugye, megbocsátanak, hölgyeim – fordult a két nőhöz Morgan, majd
az elhagyatott part felé intett a fejével, és elfordult tőlük.
Bast mellé lépett, majd elindultak. Halkan beszéltek, nem lehetett érteni
őket.
Félicité felvonta a szemöldökét, és Morgan széles hátát nézte. Volt
valami, amit nem értett, vagy talán inkább nem akart megérteni.
– Nos – szólalt meg Isabella –, engedje meg, hogy gratuláljak.
Félicité feléje fordult.
– Nem tudom, mire céloz.
– Igazán megtisztelő, ha két ilyen férfi verseng egy nő kegyeiért.
 – Némelyeknek talán igen, nekem viszont nem.
– Ó, tehát már választott. Akkor miért nem mondta meg?
Megakadályozhatta volna, hogy ők ketten haragosokká váljanak.
– Honnan tudja, hogy nem mondtam meg? – kérdezte Félicité
keserűen.
– Ha egy nő határozottan nemet válaszol, akkor a kérő többé nem
reménykedik. S hacsak nem vonzódik az alkalmi kapcsolatokhoz, és nem
élvezi egyszerre két férfi figyelmét, ez a legbölcsebb megoldás.
– Gondolom, a tapasztalat beszél önből, amellyel szét tudja választani a
szerelmeseket?
– Tulajdonképpen igen.
Elviselhetetlen volt ez a fensőbbség, mely ebből a nőből áradt.
– Jelenlegi helyzetét tekintve nem gondolom, hogy sok alkalommal
kiábrándította volna azokat a férfiakat, akiknek felkeltette az érdeklődését.
La Paloma szeme most inkább héjáéra emlékeztetett, mintsem
galambéra.
– Engedje meg, drágám, hogy adjak magának egy jó tanácsot. Soha nem
szabad a látszatból ítélni.
– Ezzel célozni akar valamire?
– Ó, igen, több dologra is.
Félicité idegei pattanásig feszültek, és sikítani szeretett volna. Ehelyett
azonban udvarias pózt erőltetett magára.
– Kérem, beszéljen.
– Először is, a kikötőben veszteglő hajón betöltött posztom nem az,
aminek maga gondolja. Ez az utazás csak szórakozás, amelyet egy
barátnőm kedvéért tettem meg, akit fiatalabb koromban jól ismertem. Ő
egy szeszélyes pillanatában a nőkkel teli hajóját rólam nevezte el, és nekem
kedvemre való volt, hogy elkísérjem az első útjára.
– Milyen… érdekes – jegyezte meg Félicité hitetlenkedve.
Isabella összeszorította az ajkát.
– Aztán ott van Morgan. Igazán naiv ötlet volt öntől, hogy kieszelte ezt
az olcsó kis románcot. Rá fog jönni, hogy Morgan gyűlöli az efféle
ravaszkodásokat.
– Azt hiszi, előre kiterveltem, hogy meglásson engem Basttal? Mi sem
állt távolabb tőlem! Még azt sem tudtam, hogy önök itt vannak!
– Ugyan már – válaszolta Isabella gúnyosan ennél jobb magyarázatot
találjon ki.
 – Igazán nem zavartam volna meg az élvezetét, ha csak sejtem, hogy itt
a sötétben fogdossák egymást.
– Az élvezetemet, egy ilyen helyen? Engedje meg, hogy tájékoztassam –
felelte Isabella, kihúzva magát –, méltóságomon alulinak tartom, hogv a
homokban fekve keressem a testi örömöket!
Félicité féltékeny haragjától vezérelve felnevetett.
– Egyszer mindenképpen ki kell próbálnia, meg fog lepődni. De ha
igaz, amit mond, akkor teljesen rossz irányban indult el Morgannel. Ezen a
szigeten a legközelebbi ágy az ön barátjának a hajóján van.
– Biztosíthatom, hogy nem ez volt a célom!
– Akkor rögtön elő kellett volna lépnie. Olyan arcot vágott, mintha
kikapták volna a kezéből a megígért ajándékot.
A nő szájából hirtelen olyan káromkodás harsant fel, melyet igazi
nemesasszony nem is ismerhet.
– Micsoda ostoba kis ribanc maga!
– Én a maga helyében nem süllyednék odáig, hogy ilyen jelzőket
használjak – válaszolta Félicité felvetett fejjel. – Mivel egy részét ismerem
az ön élettörténetének, ha én kezdenék káromkodni, minden esélyem
meglenne rá, hogy egy-két jelzőm pontosan célba találjon.
– Istenemre, nem értem, Morgan miért kockáztatott olyan sokat, hogy
megtaláljon egy ilyen buta kis libát!
– Lehet, hogy bizonyos dolgokban buta vagyok – jelentette ki Félicité. –
De még én is megértem Morgan indítékait, melyeket magának, egy
rakomány ribanc főnöknőjének még inkább illene megértenie!
Isabella az arcához kapta a kezét, és kihúzta magát. A szeme résnyire
szűkült, ahogy megszólalt:
– Úgy tudom, ért a kardforgatáshoz.
– Egy kicsit – ismerte be a lány.
Isabella gyors pillantást vetett a partnak arra a részére, ahol a két férfi
állt.
– Rendben. Azt hiszem, nem ártana magának egy kis illemtan.
– Mielőtt tanítani kezdené, talán előbb ön is mélyedjen el benne!
– A kardvívásról vagy a modorról beszél?
– Amelyik önnek tetszik – válaszolta Félicité, és hideg mosollyal,
nyugodt tekintettel nézett riválisára.
– Meglátjuk.
– Igen – mondta Félicité meglátjuk.
Egyetlen szó nélkül megfordultak, és elindultak a tábor felé.
 18. fejezet

Gondot jelentett, hogy találjanak maguknak kardot. A férfiak a szigeten

mindig felfegyverkezve jártak, de nem csupán tőrrel, hanem pisztollyal is,
amelyet a mellükön átlósan átvetett övbe dugtak. Vajon odaadja-e nekik,
valamelyik is a fegyverét, már ha bárkit is elő lehet csalogatni a
pálmaerdőből?
Félicitének eszébe jutott Bonhomme kapitány, a francia azonban
eddigre már felállt az asztal mellől, és most nyoma sem volt sehol. Most
azonban előtűnt egy tucatnyi ember az erdőből, és a rumkoktéllal teli tál
felé vette útját. Érdes, hitetlenkedő röhögéssel üdvözölték a két nő közti
párbaj ötletét, mely számukra inkább szórakoztató látványosságot jelentett,
mint komoly eseményt. Részegen röhögtek, és összeszedték a tőröket,
hogy találjanak két körülbelül egyforma súlyút és hosszúságút.
Valcour segített a legtöbbet. A sérülése miatt egész délután csak
kártyázott a többi lábadozóval. Ügyes játékának köszönhetően sikerült
nyernie két egyforma tőrt, mely a zsákmány részét képezte. Mivel karcsúak,
könnyebbek és veszélyesebbek voltak, mint a többiek által felajánlott
fegyverek, jobban megfeleltek a hölgyeknek. Valcour udvariasan
meghajolt, majd az első tőrt Isabellának nyújtotta, miközben régi
vonzerejével mosolygott rá. A másikat, a kevésbé vereteset Félicitének
adta.
Nagyon egyszerűen készítették elő a terepet: összehajtották a
vitorlavásznat, a tányérokkal, ételmaradékokkal, lábasokkal és fatálakkal
együtt, majd arrébb húzták. Fát raktak a tűzre, így a lángok újra a magasba
szöktek. Azok a férfiak, akiknek nem volt párjuk, összegyűltek, akár nézők
az arénában, és leültek a földre. Fogadásokat kötöttek, és várakozóan
tekintettek a párbaj elé.
A fehér ruhás Félicité és a feketét viselő Isabella üdvözölték egymást. A
pengék ezüst- és aranyfénnyel villantak meg, ahogy a hold és a tűz fénye
rájuk vetült, miközben a nők felemelték, majd leengedték fegyverüket. A
karcsú fehér kezekben tartott kardok keresztezték egymást, majd
megkezdődött a lenyűgözően kecses küzdelem.
Úgy lendültek egymás felé, akár a köd és a füst, megpördültek,
eltávolodtak egymástól, majd újra egészen közel kerültek. A két kard
egymásnak feszült, majd sóhajtó nyögéssel csúszott le egymáson. A szél
belekapott a nők hajába, és meglebbentette a homokba csusszanó
szoknyájukat, ahogy légies könnyedséggel táncoltak: előreszökelltek,
hátráltak; mind a barna, mind a kék szempár eközben jeges elszántsággal
meredt ellenfelére.
A férfiak elcsendesedtek. Isabella most indította a megdöbbentően
könnyed támadását. Félicité tercvágással hárított; a tőrök csengő hangot
adva ütődtek össze, s most már komolyan megkezdődött a küzdelem.
A nők kardforgatásában nem lehetett felfedezni azt a határozott erőt,
amely Morgan és Valcour küzdelmében jelen volt. De az ő könnyed
mozdulataik ugyanolyan halálosak lehettek. Isabella gyorsan és pontosan
ütött, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Félicité tökéletesen kivédte
a kardcsapásokat; ezt és az ösztönös érzékét Isabellának igencsak
számításba kellett vennie, valamint a lány ösztönös érzékét a víváshoz:
Félicité remekül hárította La Paloma lendületes csapásait és színlelt
támadásait. Nem egészen öt perccel azután, hogy a spanyol-ír származású
nemesasszony megindította energikus támadását Félicité ellen, a két penge
sárga és narancsszínű szikrákat csiholva csapott össze. Félicité hárított,
majd körözni kezdett Isabella körül; pengéje ellenfele ruhaujjának fekete
csipkéjébe vágott.
La Paloma szeme felvillant, majd összeszűkült.
– Lehet, hogy maga sokkal jobb vívó, mint gondoltam – mondta.
– A gondolkozás most veszélyes lehet – válaszolta Félicité.
A szavai azonban elvesztek a kalózok kiáltozása közepette.
Tovább folytatódott a küzdelem. Lábuk a homokban csoszogott, szúrni
próbáltak, majd hátraugrottak a penge elől. A kard csillogó tükörképe a
homok fölött táncolt, és kékesfehér négyszögeket vetett a szoknyájukra. A
két nő számára csak a szüntelenül egymásba gabalyodó pengék léteztek, és
egyre szaggatottabb lélegzetük. Hárítottak, riposztoztak, támadtak; hol
egyikük, hol másikuk járt sikerrel, amikor ki akarták szabadítani pengéjüket
az újabb szúrás előtt.
A kalózok vért akartak. Bár csöndben voltak, a lélegzetelállító
figyelemben valami mohóságot lehetett érezni. Félicité fáradni kezdett, és a
haragja elpárolgott, mintha soha nem is lett volna. La Paloma arcán is
mintha azt látta volna, hogy az asszony sajnálja őt. Legalább annyira a
nehéz szoknyák terhétől fáradtak el, mint a kezükben tartott tőrök súlyától.
Fűzővel elszorított mellük zihált a gyors lélegzetvételtől, a hajuk nedves
lett az izzadságtól. De nem álltak, nem állhattak meg. Büszkeségről,
szakértelemről volt szó, és arról, hogy nem voltak hajlandók elfogadni a
megalázó vereséget, nem voltak hajlandók átengedni a másiknak a
győzelmet. Ragyogó démonokként vezették egymást az elkerülhetetlen
sebesülés felé, mely akár végzetes következményekkel, egyikük halálával is
járhat.
Félicité a szeme sarkából mozgást látott: Isabella mögött a francia
kapitány közeledett óvatosan. Félicité saját nyugtalanságának tükröződését
látta a nő szemében. Gyorsan hátranézett a válla fölött.
– Most!
A harcias férfiparancsra még két kard jelent meg az arénában, így már
négy csillogó, pusztító fegyver voltjelen. Félicité kardját erős ütés érte,
mely egészen a válláig megbénította a karját, majd ismerős, csattanó
hangot hallott, mint amikor fém ütődik fémhez. Egy kalóz nehéz, vastag
tőrén akadt meg a kardja, éle felfelé mutatott. Nem egészen hatlábnyira
tőle Isabellát is hasonló módon fegyverezte le Jacques Bonhomme
kapitány. Félicité oldalt fordította a fejét, és magasra tartotta a karját,
amelyben még ott szorította fegyvere markolatát, majd Morgan
McCormack smaragdszemébe meredt.
Azután újra Isabellára pillantott. A nő felvonta a szemöldökét, majd
teljes összhangban, mintha már számtalanszor gyakorolták volna a
mozdulatot, kiszabadították kardjukat, vállukat egymásnak vetették, és
fegyverüket annak a két férfinak szegezték, aki közbe mert avatkozni.
Nehéz lett volna megmondani, vajon Morgan vagy Bonhomme
kapitány jött-e jobban zavarba. Ösztönösen felemelték a kardjukat, hogy
megvédjék magukat, de arcukon nem tükröződött ez a szándék.
– Felnyársaljuk őket, mielőtt még visszanyernék a józan eszüket? –
kérdezte Isabella, és gonoszul elmosolyodott. –Vagy megkegyelmezzünk
nekik?
– Jót akartak – válaszolta Félicité. – Ennyit legalább a javukra lehet írni.
A körülöttük álló kalózok tiltakozva hördültek fel és kiáltoztak a
látványosság megzavarása miatt, és követelték, hogy folytatódjék a
küzdelem.
Morgan döntötte el, mi történjék. Hátralépett, kardja hegyét a homokba
szúrta, majd így szólt:
– Kegyelmet kérek öntől, Félicité, most és a jövőben is.
A francia kapitány megkönnyebbült sóhajjal követte Morgan példáját,
és ő is hátralépett. A szemében csodálattal vegyes aggodalom égett, ahogy
Isabella következő lépését figyelte.
 – Elég baj – szólt közbe Valcour, és előrelépett. Hangja megtörte a
beállt csendet. – Régen láttam ennél izgalmasabb jelenetet. Engedje meg,
márkiné, hogy visszavegyem öntől a kardomat, azután, ha ön is úgy
gondolja, odakísérhetem a puncsostálhoz.
Isabella elkínzott arccal fordult el Valcourtól. Hátralépett, a jobb karja
remegett, de azért ismét felemelte üdvözlésképpen Félicité felé.
– Mademoiselle, ez nagyszerű küzdelem volt. Gratulálok önnek.
– Igazán nincs miért – válaszolta Félicité –, azt hiszem, valójában szép
kis leckét kaptam.
– Ön túl nagylelkű – mondta a spanyol nő –, de azt hiszem, nem én
vagyok az első, aki erre ráébredt.
Isabella de Herrara átadta a kardot Valcournak, majd a francia
kapitányhoz fordult. Az ajkán mosoly jelent meg, ahogy a férfi tüzes barna
szemébe nézett.
– Kíváncsi vagyok, uram, rá tudnám-e venni, hogy elkísérjen a
puncsostálig.
– Megtiszteltetésnek tekinteném – felelte a kapitány, majd a nő ujjaira
tette a kezét, melyek a karján nyugodtak. Ahogy elindultak, egészen közel
hajolt Isabella sötét hajához.
Félicité leengedte kardot tartó kezét, a fegyver hegyét a homokba
szúrta, és figyelte, ahogy a bátyja a pár után néz, majd lassan meghajlítja a
tőrt a kezében. Félicité elengedte tőre markolatát, majd elfordult. A
tengerészek köréje sereglettek, gratuláltak neki, elragadtatással beszéltek
bátorságáról, a küzdelem nagyszerűségéről és bánkódtak miatta, hogy
olyan hamar véget ért. Tósztot akartak mondani a lány egészségére, ő
azonban nem törődött velük. Utat tört magának, majd gyors léptekkel és
elhomályosuló szemmel a kunyhó felé sietett.
Az utolsó pillanatban azonban megfordult, és az öblön túl húzódó part
felé indult. Sietve vágott át a keskeny, erdős földdarabon, közben átbújt a
bütykös fenyő alatt. A mély, süppedős homok megcsúszott a lába alatt,
lelassította őt, de talpával hamarosan újra kemény földet érzett.
Magasabbra emelte a szoknyáját, és egyre gyorsabban futott. A szíve a
torkában dobogott, a szeméből kicsorduló könnyeket megszárította az
arcán a szél.
Menekült az elveszett bizalom fájdalma, a Morgan gyanakvása fölött
érzett kiábrándultsága, a tehetetlen harag és a soha vissza nem térő szép
napok elmúlta miatti fájdalma elől, és közben meg sem hallotta, hogy
üldözik. Csak akkor vette észre, amikor már majdnem utolérték. Csizmás
lábak gyors dobogására figyelt fel. Nem mert hátrafordulni. Ki más is
lehetne az üldözője, mint valamelyik tengerész, aki nem találta a szeretőjét,
az erdőben bolyongott, és az öbölnek ezen az oldalán jutott ki belőle?
Legalább olyan természetes, hogy egy férfi egy szaladó nőt üldöz, mint
hogy egy vadászkutya egy őz után lohol. Ha az üldöző megismerné a
ruhájáról, hogy ő nem a La Paloma rakományából való, vagy ha ő
hátrafordulna, és megmondaná neki, vajon számítana-e ez valamit?
A dobogó léptek egyre közelebb értek. Félicité olyan nehezen lélegzett
a kimerítő párbaj után, hogy tudta, úgysem nyerhet egérutat. A legtöbb
matróz viszont nem tudott úszni. A lány pillanatnyi tétovázás nélkül
vetette magát a tengerbe. Az éjjeli dagály hullámai azonban
megtorpantották. Ugyanabban a pillanatban hátulról is elkapták. Félicité és
támadója együtt estek el, a hullám átcsapott rajtuk, és a vállukig elborította
őket. A lány küzdött, Morgan azonban a talajhoz szögezte. Fölé
magasodott, és mélyen a szemébe nézett.
– Te jó isten, Félicité – mondta feszülten –, mit talál még ki, amivel a
lelkemet ostorozza?
A férfi szájának só-, rum- és meleg, mézédes lelkiismeret-furdalás-illata
volt. Vajon elhiszi-e már, hogy ő nem vett részt a hajója zsákmányul
ejtésében? De mit számít ez, amíg a karjában tartja őt, amíg gyöngéden,
mégis magabiztosan megérinti, s a nyugtalan tenger együtt hullámzik a
vérével? Levetették elázott ruháikat, és a partra dobálták. A hullámzó,
simogató, kék víz melegen simogatta a bőrüket, és bár a homok szúrta
őket, valójában ezt nem érezték. A szájuk egymásra tapadt,
összeölelkeztek, majd örömüket lelték egymásban, csodálatosan
egyszerűen, meztelenül. Félicité érezte a férfi szívverését, két combját az
övéhez szorította, s lassan elöntötték a gyönyör hullámai, amelyek
ugyanolyan kérlelhetetlen ritmussal közeledtek, mint a dagály. Erőtlen volt,
de tüzessé tette a vágy, ahogy magába fogadta Morgant, gondolatai
elcsitultak, s ebben a csöndességében hallotta, ahogy ereiben vadul száguld
a vér. Elveszve érzéseiben, eltelve gyönyörétől, meglátta szempillái résein
át a hold fényét; s bőre nedves, ragyogó felszínén is érezte ezt a fehéren
izzó ragyogást. Körülölelte őt a sugárzó éjszaka. Fénylett a víz, és a homok
úgy csillogott, mintha sárga gyémántszemekkel volna tele. És ahogy
Félicité a föléje hajló férfi szemébe nézett, szinte kézzelfogható, szikrázó
elragadtatást látott tükröződni benne.
A nap már felkelőben volt, amikor a nők előkerültek az erdőből,
megigazították csipkével díszített ruhájukat, és kiszedték a hajukból a
szemetet. A férfiak rögtön utánuk jöttek. Voltak, akik nyögdécseltek, és
felpanaszolták, hogy alig tudnak járni; mások mogorván vagy ingerülten
válaszoltak, ha szóltak hozzájuk; a legtöbben azonban elégedettek voltak,
és alig várták, hogy reggelizhessenek.
A fésületlen nők és a megviselt, vakaródzó férfiak nekiláttak az ételnek:
összekeverték a maniókasüteményt és a füstölt húst. A frissen rakott tűz
szürke füstje fölszállt az ég felé. Mivel a szigeten az összes tányéron
megdermedt zsír fénylett, e nélkül próbáltak boldogulni: kézről kézre adták
a forró süteményt és húst, míg elég hideg lett ahhoz, hogy enni tudják.
Pálmaborral és rummal öblítették le a reggelit, majd ki-ki a szokása szerint,
finoman vagy vadállati módon, lenyalták az ujjukat.
Miután megreggeliztek, a nők felálltak és kinyújtóztak, majd a
horgonyláncon ringatózó La Paloma felé tekingettek.
Bár a férfiak igyekeztek maradásra bírni a nőket, azok nem álltak
kötélnek. Nem élhetnek vissza a tengerészek vendégszeretetével, mondták.
A francia kapitány karjába simuló Isabellának azonban nagyon nem
akaródzott felállnia. De Bonhomme kapitány forró suttogásai ellenére ő is
ragaszkodott hozzá, hogy induljanak. A még mindig ellenkező és könyörgő
matrózok a hajó fedélzetére szállították a hölgyeket, bár olyan lassan
mártották vízbe az evezőket, hogy még akkor is gyorsabban haladtak
volna, ha a nők maguk eveznek.
Isabella az utolsók közt szállt be a csónakba. Előtte még odalépett
Morgan, Félicité és Bonhomme kapitány mellé. Szomorkás mosoly jelent
meg komoly arcán; kezet nyújtott Morgannek.
– Nem szívesen hagyom itt a szigetet – mondta. – A világ nagyon sokat
vár az emberektől, nemde, barátom? Csak most ébredtem rá, hogy milyen
sokat.
– A kötelesség – felelte Morgan egyenes, rezzenéstelen tekintettel –,
hm… tízbetűs szó. Talán neked is az én példámat kellene követned, és
lemondani róla.
– Nagy a kísértés, de ellen kell állnom, bár talán lehetne rá megoldást
találni, hogy csak részben legyek kötelességtudó – értett egyet Isabella
fénylő szemmel.
Egyszerű szavak voltak, Félicité mégis érzett mögöttük valamit, amit
nem értett. Zavarodottan nézett a nőre, aki most megfordult, és ezzel vége
szakadt a tűnődésnek.
 – Köszönetet szeretnék mondani magának – mondta a nemesasszony.
– Igazán csak ajánlani lehet, hogy az ember olykor a homokban vessen
magának ágyat. Lekötelezett értékes tanácsával.
Félicité hirtelen azt érezte, hogy kedveli ezt az egyenes, független nőt.
Ha kedvezőbbek a feltételek, talán még össze is barátkoznak. Most
azonban túlságosan is tisztában volt vele, hogy a mellettük álló két férfi
érdeklődő tekintettel nézi őket, ezért nem válaszolhat érdemben a
megjegyzésre. Mosolyogva így szólt tehát:
– Talán még találkozunk.
– Igen, remélem, így lesz – felelte La Paloma, majd a francia
kapitányhoz lépett. – Isten vele – mondta, és kezét az övébe csúsztatta.
– Ez csak egy au revoir – mondta a kapitány. – Nem akarok
istenhozzádot mondani; nincs az a hatalmas tenger, amely elválaszthatna
bennünket.
– Talán – felelte a nő szélesebb, kissé kihívó mosollyal. –Ha a rumtól
nem lesz túl kacskaringós az útja ahhoz, hogy keresztezze az enyémet.
– Ettől a naptól fogva józan ember vagyok – jelentette ki Jacques
Bonhomme kapitány teljes komolysággal, ahogy az egy ilyen ígérethez illik.
– Szép szavak, de be tudja-e tartani őket?
– Meglátjuk.
– Igen – mondta Isabella –, meglátjuk.
Elléptek a többiektől, majd a francia kalózkapitány szerelmesen
magához szorította a nemesasszonyt, és ajkát az övére forrasztotta. Aztán
a nő kitépte magát az öleléséből, és a partra húzott csónakhoz sietett.
Beszállt, előrement a csónak orrába, még egyszer, utoljára intett, majd a
várakozó hajó felé fordította a fejét.
Nézték, ahogy a nő távolodik, ahogy a La Paloma felhúzza a horgonyt,
ahogy felemelkednek a vitorlák, és a hajó lassan elindul. Aztán a férfiak
mentek a dolgukra. Morgan és Félicité azonban még mindig a tengert
fürkészte. Bonhomme kapitány nem messze tőlük állt, keze a csípőjén,
lába széles terpeszben, s a komor, kecses kalózhajót nézte.
– Miért most? – kérdezte zaklatottan. – Miért épp ennyi év után, amikor
már csak egy rothadó emberroncs vagyok, miért most kell találkoznom
azzal a nővel, akiért érdemes lett volna élnem?
– Nagyon jó kérdés, barátom – felelte Morgan, bár tűnődő tekintete
Félicité arcán pihent.
A nők távozása után folytatódott a két hajó helyreállítása. A Fekete
csődört közelebb vontatták a parthoz, ugyanakkor az öbölnek egy kissé
távolabbi részébe vitték, ahol a fák egész a tengerpartig értek. Amikor
ezzel végeztek, oldalra döntötték. A csigasorokat és a köteleket az árbocok
és a fák közé kötötték, majd a hajótörzset egészen az oldalára fordították.
A csónakokban ülő tengerészek lekaparták a kagylókat és a többi tengeri
állatot, amelyek a víz alatt a hajófenékre ragadtak. Miután ezzel végeztek,
betömték a palánkok közti repedéseket, a töméseket beütéssel rögzítették,
aztán bekenték kénnel, amely elriasztja majd a tengeri élőlényeket, végül
faggyút kentek rá. Egy napig szárították, aztán a másik oldalára fordították
a hajót, és megismételték az eljárást.
Amikor elkészültek ezzel a feladattal, felállították az új hátsó árbocot,
hozzáillesztették az árbocsudarakat, feltették az új vitorlákat, majd
összesodorták és újra felkötötték a vitorlázatot. Kijavították a festést,
újralakkozták a hajót, kifényesítették a rézfelületeket, és horzsakővel
felsúrolták a fedélzetet. A Prudence nyers modorú kapitánya, valamint
Bonhomme és Morgan közt felvetődött, hogy újrakeresztelhetnék a hajót,
mégpedig Holló II. névre, annak ellenére, hogy az orrszobor csődört
formázott. Végül elvetették az ötletet. A francia kapitány azért elővette a
saját zászlaját, mely fekete hollót ábrázolt vörös alapon, és mielőtt
bejelentette, hogy a hajó készen áll az indulásra, az árbocrúdra tűzte.
De még nem indulhattak el. A Prudence-t is rendbe kellett tenniük. A
tengerészek, akiket a rum és a káromkodások, valamint a fedélzetmester
kezében pihenő kötélfogó szeg biztattak keményebb munkára, most ezen a
kisebbik hajón kezdtek el dolgozni.
Forró, száraz napok voltak, a szél is inkább csak lagymatag szellőkként
fújdogált, és semmit sem enyhített a hőségen. A pálmák susogása poros
zörgéssé vált, hordákban jöttek a legyek, és a dolgozó férfiak meztelen,
izzadt hátát csípték. A fejük fölött szúnyogok táncoltak, s a levegővel
együtt beáramlottak a matrózok orrlyukába. Egy nap, amikor már nagyon
unták a disznóhúst és a halat, elfogtak egyet a hatalmas, ormótlan leguánok
közül. Disznózsírban sütötték meg a húsát. Néhányuknak nagyon ízlett, ők
nagy élvezettel fogyasztották, és nevettek társaik undorodó arcán, az állat
nagy részét azonban kidobták az erdőbe, ahol majd a hangyáknak és
kukacoknak válik táplálékává.
Esténként a matrózok a tűz körül ültek. Régi nagy harcokról, gyönyörű
nőkről, vén kerítőnőkről és némelyik egzotikus kikötő különös szokásairól
meséltek. Néha énekeltek, vagy rögtönzött jeleneteket játszottak el, egyik
éjjel pedig, amikor különösen kreatív hangulatban voltak, bírósági
tárgyalást rögtönöztek.
 A Prudence kapitánya lett a bíró, a fedélzetmester pedig a vádlott; az
ácsot nevezték ki ügyésznek, tizenketten pedig az esküdtszék tagjaivá
váltak, egy kötélbontó vassal felfegyverzett férfit pedig az a megtiszteltetés
ért, hogy ő lehetett a törvényszolga.
A bíró egy sáros, kátrányos vásznat borított a vállára, női parókát
húzott a fejébe, és szemüveget biggyesztett az orrára. Méltóságteljes
öltözékében helyet foglalt egy farönkön. A fe-szítőrudakkal, szuronyokkal,
valamint evezőkkel felfegyverzett matrózok előtte gyülekeztek; a bűnös
pedig, akit elővezettek, az ártatlanul megvádolt ember arckifejezését öltötte
magára.
Az ügyész, aki életében először gombolta be rendesen a mellényét, úgy
viselkedett, mint akinek a kisujjában van a törvénykönyv. Bal kezével
megfogta a hajtókáját, és felolvasta a vádat.
Félicité és Morgan a nagy vidámság hallatán előjöttek kunyhójukból, és
közelebb mentek a tűzhöz, hogy lássák, mi történik.
– Tisztelt bíró úr, tisztelt esküdtszék – mondta az ügyész
méltóságteljesen –, az önök előtt megjelent férfi egy aljas gazember.
Őszintén remélem, hogy az önök ítélete kötél általi halál lesz, mégpedig
azonnal!
– Mit követett el ez a férfi? – kérdezte a bíró, és komor, fenyegető
pillantást vetett a fedélzetmesterre.
– Kalózként járta a tengereket, s nekem az a célom, tisztelt bíróság,
hogy bebizonyítsam, ez az aljas gonosztevő ezer halálos viharból ezret
túlélt, és igen, épségben partra úszott akkor is, amikor a hajó, amelyen
utazott, elsüllyedt. Ez, mint ahogy mindnyájan tudjuk, annak a jele, nem
arra született, hogy vízbe fulladjon! De az aljas gazember szeme előtt nem
lebegett az akasztás réme, mert tovább fosztogatott és rabolt, férfiakat,
nőket, gyermekeket, minden mozdítható tárgyat elvitt a hajókról, felégetett
és elsüllyesztett szkúnert* és szlúpot†, barkót‡ és csónakot, mintha az ördög
költözött volna a lelkébe. De ez még nem minden, tisztelt uraim. Ez a férfi
még több gonosztettet követett el, mivel bizonyítani tudjuk, hogy
„gyomorbosszút”, égetett szeszt és a jóisten tudja, még mit nem ivott!
Soha életében nem volt józan ez a veszélyes útonálló!

*
Szkúner: kétárbocos, hosszú vitorlázatú hajó.
††
Szlúp: egyárbocos, hosszvitorlás és orrvitorlás vagy elővitorlás hajó
‡
Bark: háromárbocos hajó, az első és a főárbocon keresztvitorlázattal, a
hátsó árbocon élvitorlával.
 A hallgatóság soraiból durva nevetés harsant fel, majd újra csend lett, és
az ügyész folytathatta vádbeszédét.
– Uram, biztos vagyok benne, hogy sokkal szebben is beszélhettem
volna, de mint azt méltóságod is tudja, a rum fogyóban van, és hogyan
idézhetné egy ember olyan folyékonyan a törvényt, amikor még nem itta
meg a féldecijét? Ettől eltekintve, remélem, méltóságod elrendeli, hogy a
gazfickót mielőbb akasszák fel!
A bíró a szemüvegén át a vádlottra nézett, aki igyekezett mindent
megtenni, hogy el ne nevesse magát.
– Ide hallgasson, uram! Maga tetves, szánalmas, förtelmes külsejű kutya;
mit tud felhozni a védelmére? Különben azonnal felakasztjuk, hogy aztán a
nap szívja fehérre a csontvázát a bitón! Lássuk, vádlott, könyörög-e, vagy
sem?
– Nem vagyok bűnös, uram – sóhajtotta a vádlott.
– Nem bűnös! Ha még egyszer ki meri ejteni a száján ezeket a szavakat,
tárgyalás nélkül felakasztatom!
A fedélzetmester lehorgasztotta a fejét.
– Bocsásson meg, uram, de én csak egy szegény tengerész vagyok, a
legjobb, aki megfordult a tengeren. Tudom kezelni, kifeszíteni és
meglazítani a vitorlát, tudok kormányozni, és összesodrom a kötél két
végét, mint bármelyik matróz, aki sokat járta már a tengert, csakhogy az
egyik kalóz, egy tolvajnak állt úriember a szolgálatába kényszerített. A
legocs-mányabb szabadon járó gazember volt, a Prudence kapitánya, ő
kényszerített rá, hogy én is kalóznak álljak, akaratom ellenére, isten engem
úgy segéljen, méltóságos uram.
A bíró, aki mellesleg a Prudence kapitánya volt, szörnyűséges tekintetet
vetett a fedélzetmesterre.
– Feleljen, uram. Ki fogja megítélni az ön tetteit?
– Isten és a hazám!
– Az ördögbe magával! Azt hiszem, tisztelt esküdtszék, nincs más
tennivalóm, mint átadnom önöknek a döntés jogát.
Az ügyész határozottan bólintott.
– Én is éppen erre gondoltam, méltóságos uram, mert ha ez a gazember
alkalmat kap rá, hogy beszéljen, még képes tisztázni magát, ez pedig
minden kétséget kizáróan a bíróságot ért sértésnek számít!
– De uraim, méltóságos uraim – könyörgött a vádlott –, remélem,
megfontolják a dolgot.
 – Megfontoljuk? – ismételte meg a bíró dühösen. – Hogy mer arra
számítani, hogy bármit is megfontolunk, uram? Soha életemben nem
fontoltam meg semmit, amennyiben ez a szó gondolkodást jelent.
– De remélem, méltóságom uram hallgat a józan észre és az érvekre.
– Hallják ezt a férget! Miféle érvekről beszél? Elmondom magának,
hogy nincs itt semmi más, aminek köze lenne a józansághoz, csupán a
törvénynek!
Ez a bemondás is tetszett a kalózoknak, talán mert teljesen egybeesett a
saját gondolataikkal és a bíróságokon szerzett tapasztalataikkal.
A bíró csendre intette a hallgatóságot, és azt kérdezte, készen van-e a
vacsora.
– Igen, uram – válaszolta az ügyész.
– Akkor hallgasson ide, maga pondró. A bíróság úgy határozott, hogy a
legsúlyosabb büntetést méri magára. Ennek három oka is van. Az első:
nem járja, hogy én itt ülök, mint bíró, és mégsem akasztanak fel senkit. A
második: magának lógni kell, mert az arcára van írva, hogy akasztófára való
gazember. A harmadik: lógnia kell, mert éhes vagyok, és ha a bíró
vacsorája készen van, mielőtt még véget ért volna a tárgyalás, akkor az
ítélet mindig akasztás. Ez a büntetése. Nem, várjanak! Van egy jobb
ajánlatom. Ott fog ülni a jobbomon. Mire megtölti a gyomrát azzal a
hányadékkal, amit mostanában enni kapunk, azt fogja kívánni, bárcsak
inkább felakasztották volna!
Sok igazság volt a matrózok színjátékában; Félicité úgy találta, talán túl
sok is, és az apjára meg a többi vádlottra gondolt, akiket New Orleansban
árulónak bélyegeztek, meg az ítéletekre, amelyeket kivonatolva olvastak fel
a tömeg előtt.
A másik igazság a rumra vonatkozott. Elég kevés volt már ebből az
alapvető árucikkből. Ha azt akarták, hogy kitartson az ital, amíg befejezik a
Prudence javítását és elérik a legközelebbi kikötőt, ahol fel tudják tölteni a
készleteket, akkor bizony komolyan takarékoskodniuk kellett.
Ez a döntés persze nem tetszett a matrózoknak, akik hozzá voltak
szokva, hogy annyit vedelnek a rumból, amennyit csak bírnak, mert
szükségük volt a felejtésre, ráadásul egész nap a perzselő hőségben
dolgoztak, ezért pótolniuk kellett az elvesztett folyadékot, de ők nem
voltak hajlandóak vizet leengedni a torkukon, csak ha alaposan
felhígították alkohollal. Mindenki tudta, hogy a rossz víztől kapják el az
emberek a trópusi lázat és a hasmenést.
 Az emberek türelme vészesen fogyott. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy
kevés az ital, ezért ha valakit rajtakaptak, hogy éjszaka lopja a rumot,
eszméletlenre verték, és talán meg is ölték volna, ha Morgan közbe nem
lép.
Bonhomme kapitány, aki valaha a puszta jelenlétével és a tréfáival
tartotta a lelket az emberekben, most csak hallgatott. Egy csepp alkoholt
sem ivott, és teljesen megváltozott: tűnődő, csöndes ember vált belőle;
magányosan harcolt a kísértés ellen, és közben a parton sétálgatott.
A tengerészeket tehát megfosztották legfőbb vigaszuktól, és Morgan
figyelte szeszfogyasztásukat, aki maga sem kaphatott többet, mint a
matrózok. Hosszú órákat kellett dolgozniuk anélkül, hogy remélhették
volna, utána részesülnek valamiféle jutalomban, így talán nem is meglepő,
ha zúgolódni kezdtek, és kis csoportokba tömörültek. Teltek a napok, már
egy hét is elmúlt, majd kettő. Valcour gyakran ment az emberek közé,
komolyan beszélt velük, halkra fogta a hangját, és éberen figyelte, nem
közeledik-e véletlenül Morgan vagy Bonhomme. A Prudence és a Fekete
csődör matrózai javarészt távol tartották magukat tőle, de a Holló szedett-
vedett legénységéből hálás hallgatóságot toborzott magának.
A tűző napon végzett kemény, fárasztó munka után, estefelé Félicité és
Morgan mindig elmentek a barlangban lévő kis medencéhez. A lány a
napnak ezt a részét élvezte a legjobban, távol a tábortól, az örökös
veszekedéstől, káromkodástól, és a matrózok buja pillantásaitól. A
nyugalom és csend időszaka volt ez, amikor a nap utolsó sugarai játszottak
a zöld lankák oldalán, hűvösség szállt fel az erdővel szegélyezett tisztások
felől; amikor a hullámok sóhajtva futottak a partra, s a tengeri madarak
utoljára röpültek az égbe, mielőtt visszaszálltak volna fészkükre. A
nyugalom időszaka volt ez, amikor ő és Morgan visszatérhettek
kunyhójukba, maguk mögött hagyhatták a külvilágot az összes gonddal
együtt, és megnyugvást találhattak egymás karjában.
Egyik este, amikor elindultak a barlangtól, lemásztak a mészkőfalon,
majd leértek a tengerpartra, valami különös érzés fogta el őket. Bár nyugat
felé még rózsaszín volt az ég alja a lenyugvó nap utolsó sugaraitól,
északkelet felé szürke köd lebegett a tenger fölött, olajfoltként követve a
hullámokat. A levegő vészjóslóan mozdulatlan volt, lépteik hangosan
ropogtak a homokban. A fejük felett szürkegém repült a sziget belseje felé,
de máskülönben egyetlen madár sem tűnt fel az égen.
– Úgy látom, esőt kapunk – szólalt meg Félicité.
– Én is – felelte Morgan, és összevonta a szemöldökét.
 – Vihar is lesz?
– Ki tudja? Ezen a szélességi körön minden előfordulhat, bár szerintem
ahhoz már késő van, hogy igazi vihar kerekedjék.
Néhány lépést némán tettek meg. A lány hirtelen elkomorodott, s
olyasféle hangulata támadt, mint amilyen a matrózokra voltjellemző
ezekben a napokban. Megnyalta az ajkát, majd így szólt:
– Morgan?
A férfi figyelmesen nézett rá.
– Észrevetted, hogy… hogy milyenek mostanában a tengerészek?
– Mire gondolsz?
– Mintha a szokásosnál gorombábbak lennének, mintha bármelyik
percben fellázadhatnának.
– Egy kalózhajó legénységét mindig csak hajszál választja el a
zendüléstől. Ez természetes.
– Lehet… nem tudom. De veszélyesnek látszik, főleg számodra.
A férfi fanyarul elmosolyodott.
– Igazán hízelgő, hogy aggódsz, de miért éppen értem?
– Láttam, ahogy Valcour a többieket győzködi, és nem hiszem, hogy
éppen Bonhomme kapitányt gyűlölné a legjobban.
– Te többet ártottál neki, mint én. Talán jobb, ha a saját épségedre
ügyelsz.
Morgan résnyire szűkült szemmel nézett a lányra, majd rámosolygott.
– Még ha ez igaz is – mondta Félicité –, te vagy az, aki most köztem és
közte állsz.
– Valóban – ismerte el a férfi elgondolkozva, miközben tekintete ismét
a tengert fürkészte.
– Talán ha nem lennél olyan szigorú az emberekkel – kezdte a lány.
– Valakinek szigorúnak kell lennie velük, ha nem akarjuk, hogy itt
ragadjunk, más úgysem igen vállalná ezt a feladatot.
Ez igaz volt, Félicitének is be kellett látnia, mégsem tudott erőt venni a
félelmén.
Morgan megfogta a kezét.
– Jobb, ha most sietünk, ha haza akarunk érni, mielőtt elered az eső.
Látták, ahogy közeleg a zivatar. A mennydöxgés fegyverropogás
zajához hasonlított, s a szürke fellegekből ezüstszínű villám csapott a
vízbe. Az ég sárgás árnyalatot öltött, érezni lehetett az ózon illatát a
levegőben. Feltámadt a szél, sós permetet és homokot kapott fel,
megcibálta a pálmák dús koronáját, majd kecsesen, ruganyosan táncolva a
farönkökre siklott. Félicité és Morgan érezték a bőrükön a nedvességet.
Eleredt az eső, az első, nagy cseppek az arcukra hullottak, de akkor már ott
volt előttük a kunyhó.
Gyorsan bementek, és zihálva az ágyba bújtak. A kissé bizonytalan
menedék szárazon zörgött, ahogy a szél és az esőcseppek megkezdték
támadásukat, s ők onnan nézték az esőt, mely sűrű függönyként
ereszkedett a házra, és habos tajtékká korbácsolta az öböl vizét.
A sötétséget fényes villámok szaggatták meg, morajló mennydörgés
követte őket. Félicitének hirtelen eszébe jutott a jelmezbál éjszakája,
amikor Morgan Valcourral és két másik férfival hadakozott a sötétben,
majd a vihar, mely akkor kitört. A mellette fekvő férfira nézett a
félhomályban.
– Félicité – suttogta Morgan, majd megsimogatta a lány arcát a hajától a
nyakáig. – Ne nézz rám így, nem tudom elviselni.
Lehajtotta a fejét, s megcsókolta kedvesét, hogy elfeledtesse vele
kellemetlen emlékeit és rossz előérzetét. Gyöngéd, szárnyaló csókokkal
borította az arcát, finom ívű állát, majd a nyakára kalandozott, amelynek
gödrében egyre láthatóbban lüktetett az ér. Kordában tartott izmaival
maga mellé fektette Félicitét, és fél könyékre támaszkodott. Simogatni
kezdte a lányt, izgatóan, felkeltve vágyát. Kihúzta az ingét a térdnadrágból,
felhajtotta, és csókot nyomott a lány mindkét mellbimbójára, majd lehúzta
róla a ruhadarabot. Letolta a térdnadrágot, a szemével követte, ahogy
lecsúszik kedvese kemény, lapos hasáról.
Amikor Félicité meztelenül feküdt, ő is levetkőzött, aztán újra felé
fordult, és magához szorította a ruhátlan lányt. Finom érintéssel simogatta
végig domborulatait, félretéve saját vágyait, s csak a lány örömére gondolt.
Elmondhatatlan gyönyör volt ezekben a cirógató mozdulatokban.
Félicité megérintette a férfi dús haját, érezte, ahogy lénye teljesen
feloldódik, és a gyöngéd vágyakozás érzéki szenvedéllyé dagad. Amikor
már elviselhetetlenné vált a vágy, a férfi beléhatolt, kemény férfiasságával
elmondhatatlan kéjt okozva; acélos izmainak reszketése jelezte, mennyi
erejét igénybe veszi, hogy kordában tartsa magát. Vad ritmusban mozogtak
együtt, ahogy az elemek körbevették őket, és ziháló lélegzettel próbálták
elérni a gyönyör kapuját. Végül elérték a csúcsot, elfeledtek mindent, és
ernyedten omlottak egymásra, megtalálva a tökéletes gyógyszert a
kellemetlen emlékekre.
– Morgan – suttogta Félicité, amikor ismét egymás mellett feküdtek.
A férfi megsimogatta a lány haját, majd magához húzta őt.
 – Itt vagyok – suttogta a fürtjeibe. – Aludj.
Félicité annyi mindent szeretett volna elmondani. S bár nehezen tudta
visszatartani gondolatait, becsukta a szemét, és a legnagyobb
meglepetésére elaludt.
Az éjszaka folyamán elállt az eső; odakint minden nedves volt és
termékeny. A szelek ismét csöndesen fújtak; a papagájok rekedt hangon
rikácsoltak, mintha fel akarnák ébreszteni az eső áztatta sátorban alvókat.
A parti madarak nyomai ott húzódtak a nedves homokban, amelyeket a
hínárok közt lépegetve hagytak; összekuszált tengeri moszatok, rothadó
uszadékfa és törött kagylók hevertek a parton a vihar nyomán. A nap
aranyos szegéllyel emelkedett ki a tengerből, fénye a vízen táncolt, s
ezüstszínt kölcsönzött a levegőben keringő sirályoknak. A madarak három
hajó felé igyekeztek, amelyek úgy lebegtek a víz színén, mint óriási pókok;
két fregatt és egy karcsú kalózhajó, kifeszített vitorlákkal, útban a sziget
felé, miközben a nap vakító fénnyel villant meg kiterjesztett vitorláikon.

19. fejezet

Figyelmeztető kiáltás harsant fel. A férfiak szemüket dörgölve keltek

fel, és átkozták azt az embert, aki képes volt felébreszteni őket, majd a
vizet fürkészték. A spanyol hajót nem lehetett eltéveszteni, még ilyen
távolságról sem, de az ágyúcsőrések sorát sem, amely jól látszott az
oldalán. Ez a guarda de costas, a rettegett spanyol flotta, amelynek az volt a
feladata, hogy a búvóhelyükön vagy a nyílt tengeren kapja el a
kalózhajókat, és megjelenése az öbölben nem éppen békés pikniket vagy
meghitt beszélgetést ígért.
A tengerészek rémülten kiáltoztak, megrugdosták még alvó társaikat,
kezükbe vették kardjukat és pisztolyaikat, és összeszedték holmijukat.
Bonhomme kapitány is a tengert fürkészte, majd határozottan
hátrafordult.
– Hagyjátok! Erre most nincs idő! Azonnal induljatok a csónakokhoz.
El kell jutnunk a hajónkhoz, különben mind egy szálig megölnek
bennünket!
 Nem volt nehéz belátni a francia kapitány igazát. Ha odaérnek a Fekete
csődörhöz, és idejében el tudnak indulni, talán elmenekülhetnek, mielőtt a
fregattok lőtávolságba érnének. Ha ez sikerül, akkor talán le tudják hagyni
a nehézkesebb járműveket. Ha azonban az öbölben rekednek, akkor
csapdába kerülnek. Akkor nincs számukra menekvés.
Félicité előbújt a kiáltozás hallatára, és gyorsan Morganre nézett, aki a
kunyhó ajtaja előtt állt. Az arca elkomorult, amikor megértette, mi a
helyzet.
– Morgan! – kiáltotta Bonhomme kapitány, és intett nekik. – Az isten
szerelmére, siessenek!
Morgan még mindig tétovázott, s a választási lehetőségeket mérlegelte.
Félicité azonban úgy látta, csak egy választásuk van. A férfi végül
odafordult hozzá.
– Félicité, szeretném, ha élelmet és vizet vennél magadhoz, és az öbölbe
mennél.
– Nem! – ellenkezett a lány. – Én… én nem rejtőzködhetek el, hogy
bevárjam, amíg rám találnak, amikor azt sem tudom, mi történik.
– Még akkor sem, ha ez a legjobb és legbiztonságosabb dolog, amit
tehetsz?
– Te is ezt akarod tenni? – kérdezte, s a férfira nézett.
– Velem más a helyzet.
– Nem érdekel!
Morgan ökölbe szorította a kezét.
– Ha sikerül elmenekülnünk, visszajövünk érted. Ha nem, a fregatton
lévő tengerészek nem fogják gyanítani, hogy valaki is itt maradt volna.
– Inkább vállalom a következményeket; így legalább van rá esélyem,
hogy harcolhatok az életemért.
Azt azért nem tette hozzá a lány, hogy szívesebben marad Morgan
mellett. A férfi vonakodva bólintott.
– Rendben van. Induljunk.
Amikor odaértek a francia kapitányhoz, az abbahagyta a siránkozást
amiatt, hogy milyen hosszú ideig vesztegeltek a szigeten, s az emberei
milyen lassan dolgoztak, majd a csónakok felé fordult. Ez mintha jeladás
lett volna: a matrózok mindenhonnan előjöttek, azzal a határozott
szándékkal, hogy ők lépnek elsőként a kalózhajó fedélzetére, mert attól
féltek, otthagyják őket.
 Ebben a pillanatban körülbelül harminc férfi lépett elő, felhúzott
pisztolyokkal, s a csónakok meg a közeledő tengerészek közé állt. Valcour
feszített az élükön, egyik kezében pisztollyal, másikban pedig karddal.
– Vissza! – kiáltotta éles hangon, támadóan. – Eddig, és ne tovább!
– Mit jelentsen ez? – mordult fel Bonhomme kapitány, és hirtelen
megállt a homokban.
– Én és az embereim szállunk először csónakba – kiáltotta Valcour. –
Vagy inkább úgy kellett volna mondanom, hogy csak mi szállunk
csónakba.
– Az ördögbe is, te áruló kutya! Ez lázadás!
– Igen, valóban, drága kapitányom. Milyen okos, hogy rájött. Legyenek
szívesek mind letenni a fegyverüket.
– Dehogy tesszük! Nézze, ember. Nem látja be, hogy az az egyetlen
esélyünk, ha eljutunk a hajóhoz? A spanyol donok mindannyiunkat
felakasztanak, a nőt is, ha itt maradunk!
– Igen, egy kivétellel. Bárcsak itt maradhatnék, hogy lássam, de nekem
és az embereimnek mennünk kell.
– Nem mehetnek el – szólalt meg Morgan, és ellépett Félicité mellől. –
Többen vagyunk, mint maguk. Bekerítjük magukat.
– Aki megmozdul – vágott közbe Valcour –, halott.
Ebben a pillanatban az egyik szélen álló matróz a pisztolyáért nyúlt.
Valcour abban a szempillantásban tüzelt. A matróz felkiáltott, a földre
zuhant, és fájdalmasan vonaglott. Néhány másodperc múlva
mozdulatlanná dermedt.
– Figyelmeztettem a fickót. Nekem mindegy, hány embert kell
megölnöm. – Valcour sárgásbarna szeme üresen csillogott, ahogy ledobta
most már hasznavehetetlen pisztolyát. –De ahogy mondtam, csak a
férfiakat fogják felakasztani.
Mielőtt még Félicité mozdulhatott volna, mielőtt még bárki
észrevehette volna a szándékát, Valcour gyorsan a lányhoz lépett,
megragadta a csuklóját, és átvonszolta a két csoport között fekvő üres
területen. Ahogy Morgan utánuk ugrott, Valcour megpördült, és
előreszegezte a kardját. Morgan hirtelen megállt, zöld szeme villámokat
szórt.
– Jól van, maradjon csak ott, ahol van – nevetett fel Valcour eszelősen.
– Bármennyire szeretném is átdöfni magát ezzel a karddal, az túl könnyű
halál lenne. Inkább az volna ínyemre, ha a spanyolok a bíróságra
hurcolnák, aztán felakasztanák. Ugye, milyen szép kilátás, Félicitének is
mennyire fog tetszeni.
Valcour hirtelen hátracsavarta a lány karját, így Félicité fájdalomtól
elfehéredett arccal szemtől szembe került bátyjával. Az egyik lázadó
mormogott valamit, mire Valcour egyetértően bólintott.
– Mint arra a barátom helyesen rámutatott, csak vesztegetjük az
időnket. Uraim, a fegyvereiket. Csak óvatosan. Igazán szégyen lenne, ha
valamelyik véletlenül elsülne, és megsebesítené az én drága húgocskámat.
Egyetlen pillantással meg lehetett állapítani, hogy azoknak a férfiaknak,
akik Valcour mellé álltak, a többsége a Hollón szolgált. Hitvány emberek
voltak, megkérgesítették szívüket az élet megpróbáltatásai, és valószínűleg
lelkiismeret-furdalás nélkül engedelmeskednének bármilyen parancsnak.
Bast Félicitére függesztette barna szemét. Ő volt az első, aki lehajolt, és
letette felhúzott pisztolyát, de olyan óvatosan, hogy véletlenül se sülhessen
el, majd a kardját is odahelyezte.
– Valcour, ezt nem teheted – szólalt meg Félicité feszülten, amikor
végre visszatért a hangja.
– Nem? – kérdezte gúnyosan a férfi. – Azt hittem, hálás leszel érte,
hogy csatlakozhatsz hozzám, és nem fogsz ellenkezni a módszereinkkel.
Sajnálom, hogy túszként kell használnom téged a többiek, főként pedig
Morgan jó magaviseletéért cserében, de ilyen a hadi szerencse.
– Nem hagyhatod, hogy ilyen sokan meghaljanak!
– Miért ne? Hidd el, drágám, tettem én már ennél rosszabbat is.
Valcour összeszűkült szemmel nézte maga előtt a matrózokat.
– Arra kérlek, engem is hagyj itt. Kérlek, Valcour, apám nevében.
– Apád nevében? Csak nem gondolod, hogy elérzékenyülök a neve
hallatán, ma chére? Semmiféle tiszteletet nem éreztem iránta, pedig örökbe
fogadott; sőt, inkább megvetettem.
De végül megfizettem neki, amiért éveken keresztül fölényesen bánt
velem, amiért minden alkalmat kihasznált, hogy emlékeztessen, teljes
mértékben az ő jóindulatától függök, és mennyire nem felelek meg az
elvárásainak. Biztosíthatlak, hogy azon a napon, amikor meghalt, keserűen
megbánta, amit tett.
– Mi… mire célzói ezzel? – kérdezte Félicité, és émelyegve nézte, ahogy
Bonhomme kapitány meg a többiek komoran földre teszik a fegyvereiket.
– Ugyan már, Félicité, még csak nem is gyanítottad? Pedig biztosra
vettem, hogy tudod! Én árultam el Olivier Lafargue-nak, hogy összeálltál
McCormack ezredessel, én mondtam el neki, hogy szétraktad neki a
lábadat, hogy eladtad a tisztességedet, csak hogy megmentsd az ő életét.
Mivel az apád volt, mi mást tehetett volna, mint hogy kioltotta élete
lángját, hogy megszabadítson téged ettől a hitvány köteléktől?
Félicitét iszonyatos fájdalom fogta el, ahogy apjára gondolt, amint
egyedül ül a börtönben, és szembe kell néznie azzal a tudattal, hogy a lánya
áruba bocsátotta érte a tisztességét. Micsoda szégyent és elkeseredettséget
érezhetett, micsoda tehetetlenség vehetett rajta erőt, ahogy kereste a
módját, hogyan segíthetne a lányán, és végül ehhez a végzetes
megoldáshoz folyamodott!
– Hogy tehetted ezt, Valcour? Hogy tehetted? – suttogta.
– Nagyon könnyen. Írtam néhány szót egy cetlire, adtam némi baksist
az őrnek, és kész. Voltaképpen én szabadítottalak ki. Hálásnak kellene
lenned. Én vágtam el a köteléket, amely New Orleanshoz láncolt, én
tettem lehetővé a számodra, hogy új életet kezdhess. Még most is
megtehetjük, Franciaországban, ha elég pénzünk lesz hozzá, hogy
elfoglaljuk a bennünket megillető helyet az udvarnál.
– Te teljesen megőrültél! – kiáltott fel Félicité.
Morgan leengedte a karját, és ugyanolyan gondosan, mint Bast,
utolsóként ő is letette fegyverét. A szája fehér vonallá keskenyedett, ahogy
Félicitét figyelte és azt a férfit, aki szorosan fogja őt. Ahogy Morgan lassan
ismét felegyenesedett, Félicité észrevette, hogy lerakott pisztolyának
markolata éppen őrá szegeződik. A pillantása találkozott Morganével.
Észrevette, hogy a férfi alig észrevehetően bólint, s ráébredt, hogy csak ő
segíthet saját magán. A többiek semmit sem tehetnek, mert félnek, hogy
veszélybe sodorják őt. Meg aztán, ő, Félicité az egyetlen, akit Valcour és
csatlósai talán nem ölnének meg gondolkodás nélkül.
– Szóval megőrültem? – nevetett föl Valcour, majd megállt, és a
kardjával intett az embereinek, hogy szedjék össze a fegyvereket. –
Megőrültem? Aligha. Ahhoz elég épeszű voltam, hogy eláruljam mindazt,
amit tudok az összeesküvésről, és kiadjam a bűntársaimat a saját
szabadulásom érdekében. De ahhoz is, hogy kiszökjem abból a hálóból,
amelyben ők fennakadtak, mint ahogy most is meg fogok szökni.
– Úgy beszélsz, mintha ártatlan lennél, de nem vagy az. Te is
ugyanolyan bűnös voltál, mint azok, akik meghaltak, sőt, te talán még
inkább az voltál!
A férfi szorítása most lazább volt, ahogy a csónak felé hátrált, magával
húzva Félicitét, és a bölcsességét fitogtatta előtte. Ahogy botladozott, a
lány arra gondolt, csak tudná minél tovább beszéltetni Valcourt, s így
minél tovább késleltetni az indulást. A lázadók elég nagy összevisszaságban
szedték össze a fegyvereket, ezért néhány pisztoly ott maradt a földön.
– Bűnös lettem volna? Nem számít. Olyan ostoba azért nem voltam,
hogy ott maradjak, ezért kijátszottam a spanyolokat, és megszöktem, pedig
engem akartak a leginkább, engem üldöztek a legnagyobb erővel a
gyarmaton. De nem tudtak elkapni, és most sem kapnak el.
Félicité ekkor kirántotta a karját a férfi szorításából, és a könyökét
bátyja sérült oldalába döfte. Valcour levegő után kapkodott, kínjában
felordított, s közben elengedte a lányt. Félicité előregurult, és felkapta
Morgan pisztolyát. Ahogy bátyja mellének szegezte, a férfi hirtelen
abbahagyta a rohanást, felemelte a karját, és hátrálni kezdett.
Ha van pisztolya, biztosan megöli Félicitét, olyan vad harag villant meg
a szemében. A kardja azonban jelen esetben nem nyújtott elegendő
védelmet neki.
– Most pedig – mondta Félicité, megtörve a hirtelen beállt csendet
dobd a földre a kardodat.
Valcour elmosolyodott, de a szeme komor maradt.
– Eldobhatom, de az semmit sem változtat a helyzeten. Az embereimet
egyáltalán nem érdekli, életben maradok-e, neked pedig csak egy golyód
van. Most már nincs más választásuk, mint hogy végigvigyék a tervet.
Különben vagy a spanyolok lógatják fel őket, vagy a saját kapitányuk.
– Akkor pedig elmenekülhetnek nélküled.
A zendülők egyetértően mormogtak Félicité szavai hallatán, majd lassan
megint visszamentek a csónakokhoz. Néhányan már elég közel voltak
ahhoz, hogy az összeszedett fegyvereket a csónakokba dobálják.
Megragadták a szegélydeszkát, és a vízre húzták a csónakot.
– Nem fogsz lelőni, Félicité, nem ölsz meg hidegvérrel, mert azzal
harcot szítasz. Ez nem a te módszered, hála istennek. Tedd le azt a
pisztolyt, és gyere velem. Válaszd az életet a bitó helyett. Soha nem
akartam, hogy meghalj. Tudd meg, Félicité, ma chére, hogy a magam
módján mindig is szerettelek, és én is legalább annyi érzelemre vagyok
képes, mint bárki más. Ha ez nem lenne igaz, soha nem próbáltalak volna
megszöktetni New Orleansból, Morgantől, soha nem tértem volna vissza
érted. Ha csellel és erőszakkal vettelek is rá, hogy becsapd a szerelmedet,
és segíts zsákmányul ejteni a hajóját, csak azért tettem, mert egyébként
nem álltál volna kötélnek. Ha pedig bántottalak, csak azért tettem, mert
máskülönben nem bírhatok egyetlen nőt sem.
 A férfi úgy beszélt, mintha az érveit valódiaknak tartaná, mintha azok
változtatnának a helyzeten. De tévedett.
Félicité nem hagyta, hogy bátyja sima modora gyengítse elhatározását,
bár érzett magában némi vonakodást, ami ki is ült az arcára.
– Ha azt hiszed, nem húzom meg a ravaszt, gyere közelebb.
– Az isten szerelmére, Félicité, légy már egy kicsit megfontoltabb –
kiáltotta Valcour. – Nincs időnk erre. Gyere!
– Soha!
– Akkor pedig pusztulj el az átkozott szeretőddel együtt!
A férfi hirtelen megpördült, és az utolsó csónakba lendült, amit a
lázadók a vízre toltak. Félicitét hirtelen hideg, kérlelhetetlen harag fogta el.
Két kezébe fogta a pisztolyt, megcélozta Valcourt, majd meghúzta a
ravaszt.
A fegyver hatalmasat dörrent, erőteljesen visszarúgott, de a csöve már
felfelé mutatott, mivel Morgan felütötte. A golyó elfütyült Valcour feje
fölött. A férfi hátrafordult, arca elkomorult haragjában, és átkokat szórt a
lány felé.
– Hadd menjen – mondta Morgan, és letérdelt a lány mellé. – Biztosan
nem akarod bemocskolni a kezedet a vérével.
Talán igaza van Morgannek, mégsem kellene kioltania a bátyja életét,
Félicité mégis úgy érezte, elégedettséggel töltené el a gyilkosság,
visszafizetne mindazokért a veszteségekért, amelyek Valcour Murát miatt
érték.
A parton maradt matrózok a kezükbe vették az ott hagyott
pisztolyokat, és a gyorsan távolodó lázadók után lövöldöztek. Belegázoltak
a vízbe, kiáltoztak, káromkodtak, fadarabokat és kagylókat dobáltak a
menekülők után, de hiába. A csónakokban ülők egyre távolodtak, s elvitték
az ott maradottak fegyvereit, reményeit, az utolsó esélyüket az életben
maradásra. Mert őket már a szigorú spanyol igazságszolgáltatás várja.
Elhalkultak a harag és a kétségbeesés vad kiáltásai. A Prudence csupasz
árboccal horgonyzott; semmi esélyük nem volt rá, hogy elkészüljenek vele;
kemény munkával is legalább hat órába telt volna, míg elindulhatnak. A
hajónak így nem vehették hasznát, a csónakjaikat elvitték. Csupán
késekkel, tőrökkel, ácsszerszámokkal és szuronyokkal védekezhettek a
felfegyverzett spanyol katonák ellen. Csak egyetlen dolgot tehettek: hogy
beveszik magukat az erdőbe, és bujkálni kezdenek, bár a sziget annyira
kicsit volt, hogy csak idő kérdése, és mindegyiküket megtalálják.
 Néhányan azonban éltek a lehetőséggel, eloldalogtak, és eltűntek a
pálmaerdő zöld árnyékaiban, a többség azonban ott maradt, ahol eddig
állt.
A Prudence nyers modorú kapitánya félrehívta az embereit, és
tanácskozott velük. A legtöbbjük angol születésű, mondta, és nemrégen
estek áldozatul a kalózoknak. Biztosan menni fog; a spanyolok
valószínűleg megértik majd, hogy bármire képes az ember, ha szorongatott
helyzetbe kerül. Csak arra kell vigyázniuk, hogy mindegyikük ugyanazt a
mesét mondja el, így a hajójukat a rakományukkal, vagyis a kalózok által el
nem fogyasztott sózott tőkehallal együtt visszakapják, mivel Spanyolország
és Anglia már nem állnak hadban egymással.
A parton maradtak csüggedten figyelték, amint a lázadók a Fekete csődör
fedélzetére szállnak. A fregattok egyre nagyobbaknak látszottak a látóhatár
szélén; hallották a parancskiáltásokat és a kalózhajó csörlőjének sivítását,
amint felhúzta a horgonyt. Látták, amint kibomlanak a fehér vitorlák a
vitor-larúdvégek alatt, majd beléjük akaszkodik a szél, a főárbocon kifeszül
a nagy orr- és hátsó vitorla is, s az alsó vitorlarúd szélirányba fordul. A
hajó kecsesen, minden erőfeszítés nélkül távolodni kezdett az öböltől,
habot és tajtékot hagyva maga után.
– Meg fogja csinálni – mondta Bonhomme kapitány. –Meg fogja
csinálni a fattyú.
Morgan azonban az öböl két végében álló fákat nézte, és összevonta a
szemöldökét.
– Nem hiszem.
Ekkor az öböl hajlatából két hadihajó indult el; árbocaikat eddig
elrejtették a fák törzsei. Hatalmas hajók voltak, több mint kétszáz
fegyverrel.
– Sacre bleu! – kiáltott fel a kapitány, bár azt nem lehetett volna
megmondani, szomorúságában vagy örömében-e. Tekintete követte
Morganét, majd visszatért a kalózhajó karcsú vonalaira. A fedélzeten lévő
férfiak ugyan lázadók voltak, hosszú időn át azonban vele együtt hajóztak
a tengereken. A
Fekete csődör fedélzetén utazók is észrevették a fenyegető veszélyt, mert
fejvesztve rohangáltak, és készítették a fegyvereiket.
Amikor felismerte a veszélyt, Félicité visszafojtotta a lélegzetét.
– Még az is lehet, hogy éppen meg tudnak szökni – jegyezte meg
Bonhomme feltéve ha ki tudnak kerülni a kikötő halálcsapdájából.
– Murát biztosan meg fogja próbálni – tette hozzá Morgan halkan.
 – Megpróbálhatja. Mivel a kalózhajó kisebb merülésű, így amikor a
fregattok és a nehézkesebb hajók már nem tudják követni, visszajöhet az
öbölbe, de a spanyol ágyúk nagyobb hatótávolságúak, messzebbre
hordanak. Darabokra tépik őket. Nem, meg kell próbálnia, különben vége.
A spanyol hajók egyre közelebb és közelebb értek a kalózhajóhoz,
mígnem a napfénytől hunyorgó Félicitének úgy tűnt, hogy könnyedén át
lehetne hajítani egy követ egyik fedélzetről a másikra.
– Lehet – szólalt meg lassan –, hogy a spanyolok nem akarnak tüzet
nyitni rájuk.
Bonhomme kapitány a szeme elé ernyőzte a kezét, és a közelebbi
hajókat nézte, majd kétkedő pillantást vetett a távolabbi fregattokra.
Amikor pedig a még távolabbi kalózhajóra siklott a pillantása,
elkáromkodta magát.
– Mi a baj? – kérdezte Félicité.
– Ó, miért is kellett megérnem ezt a napot – nyögött fel a férfi. – Mon
Dieu, mit követtem el, hogy megértem ezt az árulást? Mi rosszat tettem?
Félicité a fregattok konvoja által védelmezett kalózhajót nézte.
Zavartan, meglepetten szólalt meg:
– De hát ez a La Paloma!
– Valóban. Annak a gyönyörű kerítőnőnek, Isabellának a hajója.
Kiadott minket a spanyoloknak.
– Bizonyára téved – felelte a lány, és gyors pillantást vetett Morganre,
várva a férfi megerősítését. Morgan azonban üres arckifejezéssel meredt a
tengerre.
– Nem, nem tévedek – kiáltott fel a kapitány és ezt Morgan is jól tudja!
A Fekete csődör ebben a pillanatban nyitott tüzet; a jobb oldali fegyverek
egyetlen hatalmas dörrenéssel szólaltak meg. Ilyen közvetlen lőtávolságnál
minden lövés célba ért a nyugat felé haladó hadihajó oldalán. Vitorlák
szakadtak szét, s szilánkok röpültek szerteszét. A sebesültek hörgéseit a
partra sodorta a szél, a spanyol hajó azonban nem viszonozta a tüzet,
hanem továbbhaladt. A következő pillanatban füst és lángok csaptak fel a
fedélzetén, majd mennydörgésszerű sortüzet adott le. A füstölgő
ágyúgolyók a Fekete csődör fedélzetén robbantak, nyomukban pusztítás. A
hadihajó elbűvölő kecsességgel fordult el, igyekezvén elkerülni
testvérhajója sortüzét, amellyel együtt most már bekerítették a kalózhajót.
A Fekete csődör sebzett halként cikázott a vízen, s próbálta használni a
fegyvereit a sérült párkányzat és a szakadozott vitorlák ellenére. A
kormányrúd is megrongálódhatott, mert a hajó nem tudott megfelelő
irányba fordulni. Egy vagy két fegyver ugyan eldördült a tat közelében, de
irányt tévesztett. A lövedék a hajó mellett hullott a vízbe, sós zuhatagot
lövellve az ég felé.
Ez volt a Fekete csődör utolsó lövése, mivel a magas, díszes tattal
rendelkező második hadihajó pusztító sortüzet nyitott a kalózhajóra. Az
ágyútűz üresen visszhangzott a szigeten lévő mészkőszirtről. A parton
összegyűlt matrózok egyszerre hördültek fel, ahogy a lövések lesodorták az
újonnan rendbe hozott árbocot és vitorlákat.
Félicité megborzongott, amikor a haldoklók sikolyait hallotta. A felkelő
nap sugarai által megvilágított hajó felvillant, de aztán a lány rájött, hogy a
ragyogást az egyre magasabbra csapó tűznyelvek okozzák. Forró
mohóságukban egyre feljebb kúsztak az összegubancolódott és elszakadt
csarnakon7 és a korláton, felemésztve kátrányt, faggyút és éghető szurkot.
A hajó perceken belül égő pokollá változott. A férfiak lángoló ruhával
ugrottak a tengerbe. Az egyik matróz felmászott az előárbocra, hogy
megmeneküljön a forróságtól, de nem tudott megkapaszkodni, így
kétségbeesett üvöltéssel zuhant a feneketlen hullámok közé. Hatalmas
füstfelhők gomolyogtak az ég felé, miközben a lángok lassan
visszahúzódtak. A spanyol hajó nem mert közelebb menni, attól félvén,
hogy a szél lángot vagy szikrát vet a fedélzetére.
– Istenem – mormolta Morgan –, nem veszik át magukhoz a túlélőket?
A magas hajó mintha választ akart volna adni, ráérősen leeresztett egy
csónakot, de mire az odaért a kalózhajóhoz, azon már nem maradt élő
ember, akit ki lehetett volna menteni.
A Fekete csődör egészen a merülési vonalig leégett, ömleni kezdett belé a
víz, majd tattal lefelé a habok közé süllyedt. Mielőtt még az utolsó
légbuborék feljött volna a tenger martalékává lett Fekete csődör fölött, a
hadihajók a fregattok felé siettek, és leeresztették a horgonyt.
Jelzőzászlókat húztak fel, bókoló üzeneteket küldtek egymásnak, s
parancsokat adtak a matrózoknak. Aztán, mintha előre megbeszélték
volna, a spanyol hajók a sziget felé fordultak.
Valcour és rajta kívül több mint egy tucat férfi halt meg. Félicité látta,
ahogy elpusztulnak, szinte még a holttestüket és a szénné égett gerendákat
is látta lelki szemei előtt, s érezte a füst émelyítő szagát. Mégsem tudta,
egyszerűen nem akarta elhinni, hogy az élet ilyen gyorsan megszűnhet.
Valahogy a természet elleni bűnténynek érezte, hogy ilyen hirtelen, ennyire
megfellebbezhetetlenül történhetnek meg ezek a dolgok, hiába tudta, hogy
ez igazságos büntetésük. Ahogy teltek a másodpercek, megértette, hogy az
ő élete is a végéhez közeledik, de nem akarta elfogadni végzetét.
Nem csupán maga miatt rettegett, ahogy tágra meredt szemmel nézte a
vörös egyenruhásokkal teli csónakokat. Elsősorban a mellette álló férfi
miatt aggódott. Mi lesz majd a sorsa Morgannek, a köpönyegforgató ír
zsoldosnak, a volt tisztnek? Mit csinálnak vele a spanyolok? Milyen
halálnemet mérnek rá, amiért nyilvánosan elárulta őket, most pedig a
csapdájukba került?
A csónakok közelebb értek, határozottan szelték a habokat. A nap
sugarai megcsillantak az egyenruhák aranysujtá-sán, megvillantak a vörös
kabátokon és a muskéták ezüstkék csövén. A csónak orrában egy sötét
hajú nő ült, a halántékánál ősz tinccsel. Amikor a francia kapitány
észrevette, elindult a csónak felé, majd megtorpant, csípőre tette a kezét, s
mozdulatlanul állt, miközben a haját borzolta a szél.
A többi tengerész csoportokba gyűlt. Bast, aki a Fekete csődör
legénységének néhány tagjával valamivel messzebb álldogált, Félicitére
nézett. Sötét szemével mintha búcsút intett volna, de nem ment oda a
lányhoz. Félicité elmosolyodott, tett felé egy röpke mozdulatot, majd
felvetette a fejét, és Morgan felé fordult.
Hűvös ujjait a férfi izmos felkarjára tette. Halkan, tisztán mondta ki a
nevét.
Morgan hátrafordult és ránézett; szája sarkában és zöld szemében
mosoly játszott.
– Igen, Félicité?
– Valamit el kell mondanom neked.
A férfi a lány kezére tette ujjait. Az érintése meleg volt, mégis furcsán
tétovázó.
– Nekem is – felelte halkan –, de talán jobb, ha nem most tesszük meg
ezt.
Félicité megrázta a fejét, nem hallgatta meg a férfi érveit.
– Miért? Lehet, hogy már nincs mire várnunk, de el kell mondanom
neked, hogy… hogy szeretlek.
– Félicité – lehelte Morgan fájdalmasan. – Igazán csodálatos ajándék
egy halálra ítélt férfinak, de…
– Nem ezért mondtam el – szakította félbe a lány, miközben barna
szemével a férfi arcát fürkészte –, hanem azért, mert azt akartam, hogy
tudd, és talán nem lesz rá több esélyünk, hogy ezt mondhassam neked.
Már régóta tudtam, jóval azelőtt, hogy Valcour megkért rá, segítsek neki
zsákmányul ejteni a hajódat. Tudtam, de nem szóltam róla, mert… – Itt
elhallgatott, nem tudta tovább folytatni.
– Mert nem bíztál bennem – fejezte be helyette Morgan tompán. –
Most mi változott?
– Ha nincs számunkra jövő, akkor a bizalom már nem számít. Semmi
sem számít, kivéve ezt a pillanatot.
A férfi a karjába vonta Félicitét, magához szorította, és gyengéden
ringatni kezdte.
– Nem számít, meddig élek, vagy mi történik most – mondta,
miközben meleg lehelete a lány halántékát súrolta –, soha nem fogom
elfelejteni ezt a napot, és téged sem, Félicité, ahogy a szél belekap az
ingedbe meg a térdnadrágodba, és a tenger a hajadat simogatja. A szavaid a
szívembe vésődtek, és akkor is az eszemben lesznek, amikor meg kell
válnom az életemtől.
Ajkát a lányéhoz szorította, majd forrón magához ölelte őt, szinte
lemondón, majd a karjában ringatta Félicitét, s közben szerelmesen nézett
a szemébe.
Félicité a partra érő csónakok súrlódó zaját hallotta maga mögött. Letelt
az idejük. Morgan McCormack azonban egyetlen szóval sem mondta, hogy
szereti Félicitét.

20. fejezet

Isabella de Herrara lépett ki elsőként a csónakból. A francia kapitány a

kezét nyújtotta neki. A nő melegen elmosolyodott, s ujjait sokáig a férfi
tenyerében felejtette. Halkan mondott néhány szót, elérzékenyülve nézett a
kapitányra, majd elfordult. Jacques Bonhomme meghajolt, hátrált néhány
lépést, de közben le nem vette volna a tekintetét a spanyol
nemesasszonyról.
Ekkor katonás precizitással és kissé sietősen két spanyol tiszt szállt
partra. Vörös egyenruhát viselő katonák következtek utánuk, akik vállukra
emelt muskétával szabályos sort alkottak; moccanás nélkül, merev arccal
álltak, várva az utasításaikat.
 – Morgan! – kiáltott fel Isabella, amikor körülnézett, és Félicité oldalán
felfedezte a férfit. Megkönnyebbült mosoly jelent meg az arcán, ahogy
feléjük indult. – El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy életben
látom. Annyira féltem, hogy valami ostobaságot követ el, hogy szökni
próbál majd Félicitével.
– Átfutott az agyamon a gondolat – felelte a férfi, majd megfogta a nő
feléje nyújtott kezét.
Isabella biccentett Félicitének, majd ismét Morganhez fordult.
– A távcsövön keresztül nem láttalak benneteket a hajó fedélzetén,
mégsem lehettem egészen biztos a dologban. Amikor a Fekete csődör tüzet
nyitott ránk, a kapitányaink arra gondoltak, hogy nem vagy a fedélzeten,
vagy ha mégis, akkor megőrültél! Nem volt más választásuk, mint hogy
elpusztítsák a hajót.
– Tökéletesen megértem – válaszolta Morgan.
Félicité ugyan nem értett semmit, ennek ellenére valami különös
gondolata támadt, amitől hirtelen üresnek érezte a szívét.
– Biztonságban vagy, az a lényeg. A többi pedig majd csak megoldódik
valahogy – mondta Isabella gyorsan, majd ahogy a spanyol tisztek
közelebb értek, félreállt.
– O, McCormack ezredes – mondta egyikük, majd kardjára tett kézzel
meghajolt. – Biztos vagyok benne, hogy a márkiné kifejezte
megkönnyebbülését, hogy itt találtuk önt a szigeten, valamint a sajnálatát
az ön hajójának elpusztítása felett. Nekem csupán az a feladat maradt,
hogy kifejezzem gratulációmat a legnehezebb küldetés sikeres
megoldásáért.
Morgan viszonozta a meghajlást.
– Köszönöm, Ortega kapitány. Teljesen másképp alakult volna a
helyzet, ha önök nem érkeznek idejében.
La Paloma valami bocsánatfélét mormolt, majd elgondolkodó
tekintettel elsietett. A kapitány hódolatteljes arccal figyelte, ahogy távozik,
majd visszafordult Morganhez.
– Pontos érkezésünkért – mondta a tiszt – köszönet illeti Talavera
márkinét. Ő volt az, aki elárulta, hol találhatjuk önöket. Miután a kalózok
zsákmányul ejtették a hajóját, megváltozott az ön helyzete, és bár mi az
egész Karib-tengert át akartuk kutatni maga után, ez a hölgy különös
hajójának segítsége nélkül sokkal több időt emésztett volna fel, és
nehezebb feladatnak bizonyult volna. Épp ezen a területen őrjáratozunk,
amikor a hölgy felajánlotta a segítségét. Bevallom, eleinte szkeptikus
voltam, de a márkinő tettei mindennél ékesebben beszéltek. Mint azt
elmagyarázta nekem, nagyon sok olyan hely van, ahová a La Paloma –
természetesen a hajóról beszélek – elmehet anélkül, hogy felhívná magára
a figyelmet, egy hajóhad azonban nem tehetné meg ugyanezt.
– Igaza volt – felelte Morgan szárazon.
Isabella odaért Bonhomme kapitányhoz, és ismét beszédbe elegyedett
vele. Az egyik oldalon a Prudence kapitánya állt, és türelmetlenül várta, hogy
végre szóhoz juthasson, Bast pedig, aki mögötte foglalt helyet, katonásan
kihúzta magát, és nevetve beszélgetett a másik tiszttel. Félicité komoran,
hitetlenkedve nézte őket. A barátságosság és a tisztelet, amellyel Morgant
illették, nem csupán a civilizált viselkedés kellékei voltak. A lány most már
látta, hogy Morgan nem áruló, soha nem is volt az. Végig a spanyol
hadsereg alkalmazásában állt. Nem a maga akaratából indult el a Karib-
tengeren, hanem parancsot teljesített, nyilván abból a célból, hogy
megszüntessék a térségben a kalózkodást, mert az komoly fenyegetést
jelenthet a spanyoloknak, ha végleg át akarják venni Louisianát.
Ismét a spanyol kapitány szólalt meg.
– Mivel ez az akció sikerrel zárult, a tengeri banditák nyilván felhagynak
majd a hajóink megtámadásával. Most már nagyon résen kell lenniük!
O'Reilly kormányzó bizonyára nagyon elégedett lesz.
– Ez még csak a kezdet.
– Azért szép kis leckét adtunk a kalózoknak! Megszilárdítottuk a
helyzetünket.
– Igen – felelte Morgan minden lelkesedés nélkül.
A tiszt bólintott, majd témát váltva így szólt:
– Mi van azzal a Murat-val, akit el akart kapni? Hol van? És mi van a
másik hajóval, amelyik itt horgonyoz, és ki ez a férfi, aki itt állt maga
mellett? Azt hiszem, néhány kalóz bevette magát az erdőbe. Utánuk kell
küldenünk az embereinket, nem gondolja? Önnek mi a javaslata, ezredes?
Az embereim a rendelkezésére állnak.
Morgan Félicitére nézett, de nem tudta állni kemény tekintetét.
– Később majd elmondom, mi lett Murat-val. Akik az erdőbe
menekültek, érthetően megijedtek az önök érkezésétől, mivel fogalmuk
sem volt róla, mi a szándékuk velük. Legtöbbjük a kikötőben horgonyzó
sznau legénységéből való, vagy az én embereim, akiket erre az expedícióra
toboroztam. A sznau kapitánya alig várja, hogy beszélhessen, először
azonban hadd köszörüljek ki egy csorbát, és hadd mutassam be önnek,
Ortega kapitány, mademoiselle Lafargue-ot.
 – Mademoiselle – hajolt meg a spanyol férfi, és a szemében megvillant
valami, ami arról tanúskodott, hogy nem most hallja először ezt a nevet.
Azután helytelenítően nézett végig a lány ingből és térdnadrágból álló
ruházatán.
– Hálás lennék, kapitány – folytatta Morgan –, ha megfelelő kísérettel a
hajóra küldené a hölgyet.
– Természetesen – felelte a tiszt megkeményedő arccal.
Félicité Morgan felé fordult, és élesen nézett rá. A férfi egy pillanatra
viszonozta a pillantását, majd a másik férfihoz fordult.
– Lekötelezne, ha a nekem szánt kabinba vezetné a hölgyet, és…
gondoskodna róla, hogy minden kényelmet és főként tiszteletet
megkapjon.
A tiszt fejet hajtott, majd megfordult, hogy kiadja a szükséges
parancsokat.
– Nekem… nekem össze kell szednem néhány dolgot a kunyhóból –
szólalt meg Félicité összeszorult torokkal. Most tehát fogoly? Igaz, hogy
Morgan helyzete gyökeresen megváltozott, az övé azonban nem
feltétlenül. Tulajdonképpen önszántából szállt fel a Holló fedélzetére, és
segített zsákmányul ejteni a Fekete csődört. Semmit sem tett vagy mondott,
amivel megváltoztathatná a tényeket, nincs mentség a tetteire. A spanyol
tiszt szemében ő bizonyára egy női kalóz, aki súlyos büntetést érdemel.
Ahogy elindult, úgy érezte, mintha Morgan követné a szemével, de a
férfi nem szólt semmit.
Amikor a kunyhóhoz ért, összeszedte a holmiját, batyuba kötötte, és
közben próbált nem nézni a fal mellett heverő hevenyészett ágyra. A karja
alá fogta a batyut, egy pillanatra megállt a kis szoba közepén, s a szalmából
készített falakat és a kúp alakú tetőt nézte, majd az ajtón át a tenger kék
vizére pillantott. Mély lélegzetet vett, felvetette a fejét, aztán kiment a
kunyhóból. Határozott léptekkel haladt a homokban a kíséretére
felsorakozott katonák felé.
Hamar odaértek a fregatthoz. Félicité könnyedén, gyakorlott
mozdulatokkal mászott fel a kötéllétrán. Már feljutott a fedélzetre, és csak
ekkor vette észre, hogy egy másik csónak is elindult a partról, és a
kalózhajó, a La Paloma felé igyekszik. A kis csónak már oda is ért a
hajóhoz. Isabella felmászott a létrán, szorosan mögötte egy férfi követte.
Félicité döbbenten ismerte fel Jacques Bonhomme kapitányt, majd látta,
hogy felhúzzák a horgonyt, azután az úszó bordélyház női matrózai a
kötelekhez szaladnak, és előkészítik a hajót az induláshoz. Isabella és a
francia kapitány a hajó orrába mentek, és szorosan egymás mellett
megálltak.
Félicité hirtelen intett nekik. Mozdulatát élénken viszonozták, majd a
kalózhajó nagy, fehér vitorlái nekifeszültek a szélnek, és a hajó, orrán a
fehér galambbal, mely kitárta szárnyait, elindult, s magával vitte Isabellát és
kalóz szerelmét a részrehajlás nélküli igazságszolgáltatás elől.
Egyetlen hajó sem volt a kikötőben, amely utolérhette volna a gyors
kalózhajót. Félicité elmosolyodott magában a körülmények ilyetén
„kiigazításán”, és nézte, ahogy Isabella csónakja, amelyet a nő a maga
utánozhatatlan módján szépen elcsent az imént, most visszasodródik a
szigetre.
Félicité ezután visszafordult a kísérete felé. A körülötte álló férfiakat
éppen annyira érdekelte, mi történik, mint őt, de most vissza kellett térniük
kötelességeikhez. Egy spanyol hadnagy lépett előre, és imponáló
udvariassággal kísérte őt le a lépcsőn.
A fregatt kabinja jóval nagyobb volt, mint amilyenre Félicité számított.
Javarészt a magas tatnak köszönhetően megfelelően szélesek voltak az
ablakok, így elég fény és levegő jutott a helyiségbe, amelyben egy tágas,
egyszemélyes mahagóniágyat lehetett találni, pehelymatraccal, finom
ágyneművel és bársonytakaróval. Tikfa mosdóállvány állt az egyik
sarokban, valamint egy ugyancsak tíkfából készült asztal, két,
bársonypárnával ellátott karosszékkel. Rézlámpások függtek a falapokkal
burkolt falakról, a padlót pedig török szőnyeg takarta. Szó, mi szó,
Félicitének egy luxusbörtön jutott.
A lány háta mögött összekulcsolt kézzel állt a szoba közepén. A
hadnagy elfordította tekintetét férfias öltözékéről, és megkérdezte, nincs-e
szüksége valamire. Amikor Félicité intett, hogy nincs, a férfi megállt, és
pillantása a batyura tévedt, melyet a lány a kezében tartott. Azután azt
mondta, beküldi Félicitéhez a kapitány szolgálóját, majd meghajolt és
kiment.
Negyedóra telt el, mire kopogtak az ajtón. Félicité odament, és látta,
hogy nincs bezárva. Lassú mozdulatokkal nyitotta ki az ajtót.
Egy alacsony, a legutolsó párizsi divat szerint öltözött férfi, a szolgáló
állt előtte. Félrebillentette a fejét, majd tökéletes franciasággal így szólt:
– Úgy tájékoztattak, mademoiselle, hogy esetleg szüksége lehet a
szolgálataimra, már ami a megjelenését illeti.
Félicité agyát egy pillanatra elborította a harag. Amikor azonban
ráébredt, mennyire találó a férfi nem túl finom célzása, elnevette magát.
 – Igen – értett egyet, majd beengedte a szolgálót a kabinba. Miért is ne
legyen a lehető legvonzóbb fogvatartója előtt, ha később tiszteletét óhajtja
tenni nála?
Rengeteg ideje volt a félig már elfeledett szépítkezési fortélyokra.
Rózsaolajjal illatosított krémszappannal megfürdött, és megmosta a haját;
eldurvult bőrébe simította a finom fehér libazsírt; habkővel eltávolította a
bőrkeményedéseit, és a körmeit is lereszelte, majd kifényesítette őket. Még
egy délutáni szunyókálásra is maradt ideje, ezalatt megszáradt a napon
frissen kimosott alsóneműje: inge, fűzője és alsószoknyája.
Miután tetőtől talpig megtisztult, és rózsaolajtól illatozott, ismét magára
öltötte a nők ősi fegyverének számító ruházatot. Ruhája, amelyet a
szolgáló, André vasalt ki, csokoládébarna volt, elefántcsontszín csipkével;
ez volt a legmegfelelőbb arra, hogy benne elkezdje végre édesapja sokáig
halogatott meg-gyászolását. Miután magára vette, beengedte Andrét a
kabinjába, ahol a férfi begyakorlott mozdulatokkal rendezte el a fürtjeit, de
hagyta, hogy egy lágy fényű, dús lokni a vállára omoljék. A hajtűket is a
saját készletéből vette elő, ahonnan az édes illatú szappan és a női toalett
egyéb kellékei is előkerültek.
Félicité korábban arra gondolt, hogy nyugtalan állapotában, és mert
nincs más dolga, mint hogy Morgant várja, minden bizonnyal észreveszi,
mikor lép a férfi a fedélzetre. De nem így történt. Leszállt az est, és a hajó
már induláshoz készülődött, amikor Morgan megérkezett hozzá. Élt a
lehetőséggel, és megmosdott, valamint tiszta egyenruhát húzott. Ahogy a
küszöbön állt, napbarnított arccal ujjai még a kilincsen, és magas, széles
vállú alakja szinte betöltötte a kabint, Félicité tekintete megpihent az
ismerős vörös egyenruhán, amelyet aranysujtás díszített. Eszébe jutott,
hogy először a Fekete csődör fedélzetén látta ezt az öltözéket, majd később a
szigeten, a ládában, amelyet lepakoltak a kalózhajó fedélzetéről, mielőtt
oldalra döntötték. Tudhattam volna, gondolta a lány, hogy egy igazi
renegát nem tartja meg valaha volt hűségének ezeket a jelképeit.
A férfi könnyed léptekkel ment oda Félicitéhez.
– Igazán remekül nézel ki, Félicité, bár lehet, hogy még jobban tetszel
nekem szurtos kis csibészként.
– Te is nekem kormányosmesterként.
A lány szeme, ahogy a hangszíne is, hűvös volt. Morgan megállt, és a
mosoly eltűnt az arcáról. A következő pillanatban így szólt:
– Nem vagy éhes? Azt mondtam, itt, a kabinban tálalják fel nekünk a
vacsorát.
 – Tökéletes – felelte a lány gúnyosan. – Nem is akartam betolakodni a
tisztek étkezdéjébe. Milyen más intézkedésekre adtál még utasítást,
amelyekkel kellemesebbé akarod tenni az utat New Orleansba? Biztosan
kitaláltál már valamit, amivel megelőzheted, hogy túl sokat gondolkodjam
rajta, milyen is, ha felakasztják az embert? De talán nem is kellene
aggodalmaskodnom. Mindig ott van a tiszteletreméltóbb alternatíva: ha
nem találtok hóhért, akkor jöhet a sortűz!
Morgan tekintete hirtelen jegessé vált.
– Miről beszélsz?
– Ne nézz már rám ilyen döbbenten. Általában ez történik azokkal a
kalózokkal, akiket a rossz sorsuk a spanyol hatóságok karmai közé vezérel.
– Csak nem képzeled, hogy azért viszlek vissza New Orleansba, hogy
mint közveszélyes kalózt bíróság elé állítsanak?
– Ó, amikor minden idegszáladdal arra figyelsz, hogy megadd nekem a
legnagyobb kényelmet és tiszteletet! Mi más lehetne a célod?
A férfi közelebb lépett, és csípőre tette a kezét.
– Ez már aztán minden határon túlmegy! Tényleg fogalmad sincs róla,
mit jelentesz nekem?
– Miért lenne? Honnan tudhatnám, mit tesz egy olyan férfi, mint te, aki
a kötelessége teljesítése érdekében használ fel engem, aki apám életével
fenyegetőzik előttem? Aki hihető hazugságokat kohol arról, hogyan
csapott fel kalóznak, közben pedig titkos megbízatást teljesít?
Morgan leengedte a kezét, elfordult a lánytól, s a szokatlanul vastag zöld
ablaküveghez lépett. Mély lélegzetet vett, majd lassan kiengedte a levegőt.
– Ha egészen a kezdetekig vissza akarsz térni, csak hogy bizonyítsd az
álnokságomat, akkor legalább nézzük végig rendszeresen a dolgokat. Arra
nincs mentségem, ahogyan veled bántam, nem is akarok érveket keresni
mellette. Ami az édesapádat illeti, én betartottam a megállapodásunk rám
eső részét. Ha tudtam volna javítani a helyzeten, megtettem volna. De nem
tudtam, és nem hiszem, hogy okot adtam volna hiú reményekre. Ami
pedig az édesapád tragikus halálát illeti, nem vagyok hibás benne. Engem
legalább annyira megdöbbentett a hír, mint téged.
– Tudom – felelte a lány fojtott hangon. – És bár akkor még nem
értettem, most már azt is tudom, miért igyekeztél eltitkolni előlem, hogy az
apám miért vetett véget az életének. Valcour elmondta ugyanis.
Morgan végighúzta kezét az arcán, ujjaival pedig végigsimított a haján.
– A bátyád igen sok mindenért volt felelős, de most az én hibáimról
kezdtünk el beszélgetni.
 A férfi olyan nagyon haragudott Félicité feltevése miatt, miszerint fel
akarja akasztatni őt, hogy a lány kételkedni kezdett benne, vajon valóban
ez lenne-e a szándéka. Miután megszűnt a félelme, már nem szívesen vette
volna rá Morgant, hogy tovább beszéljen. Az is elképzelhető, hogy a férfi
önostorozó őszinteségében olyasmit is elárul, amit ő talán nem is szívesen
tudna meg.
– Morgan, ne…
– Nem, itt az ideje, hogy végre megértsd. Amikor a Nagy-Kajmánon,
abban a névtelen kikötőben megláttalak téged Valcourral a csónakban,
elvesztettem a fejemet, de a hajómat is. Elviselhetetlen volt számomra a
tudat, hogy oly sok tervemnek befellegzett. A hajót, amelynek a kapitánya
voltam, arra a feladatra szánták, hogy üldözze a kalózhajókat. Milyen
megalázónak éreztem, hogy azért vehetik el tőlem, mert egy pillanatra nem
figyelek oda egy nő miatt! Egyszer bekaptam a horgot, és elhittem, hogy te
is hibás vagy. De hamarosan eszembe jutott, hogy figyelmeztetni próbáltál,
és tudtam, hogy ostobán vélekedtem. Ami pedig a hazugságokat illeti…
– Nem kell magyarázkodnod. Már épp elég tapasztalattal rendelkezem a
kötelességtudatodat illetően.
– Valóban, erről is szó van. De ha azt hiszed, parancsba kaptam, hogy
legyek a Fekete csődör kapitánya, tévedsz. O'Reilly arra gondolt, több
hasznomat venné New Orleans-ban. Én mutattam rá, hogy a Karib-
tengeren szerzett kalóztapasztalataim hasznosak lehetnek. A többi már úgy
történt, ahogy korábban is mondtam; O'Reilly elengedett, különben nem
engedelmeskedtem volna a parancsainak.
– Azért engedett el, hogy visszahozd Valcourt, mivel tudtad, hogy
kapcsolatai vannak a Holló kapitányával, és az ő nevéhez fűződnek a
kegyetlenkedések?
– Dehogyis, kedvesem. Mit érdekelt engem ez az alávaló gazfickó,
bármennyire megérdemelte is a kötelet? Én téged akartalak, te üldöztél
álmaimban, annyira, hogy éjszakánként hideg verítékben ébredtem, és attól
féltem, soha többé nem talállak meg. Így hát tengerészeket fogadtam fel,
meghagytam nekik, hogy készítsék fel a Fekete csődört az indulásra, hogy a
lehető leghamarabb utánad mehessek. Éreztem némi rokonszenvet a
kalózok és a csempészek iránt, akik a spanyol rendeletek ellenére vagyont
akartak szerezni, de O'Reilly eltökéltségét is megértettem, aki azt akarta,
hogy a parancsait végrehajtsák. Tehát minden rokonszenvem ellenére
engedelmeskednem kellett. Legfőbb célomnak azonban azt tekintettem,
hogy megtaláljak egy aranyhajú lányt, és minden más csak másodlagos volt
amellett, hogy őt biztonságban tudjam.
A férfi hangja ércesen csengett, ahogy szemtől szemben állt a lánnyal.
– Csak nem gondolod, Félicité, hogy miután ennyi mindent
kockáztattam érted, hóhér kezére adnálak?
– Talán nem – felelte a lány, és a férfi zöld szemébe nézve önkéntelenül
megosztotta vele a gondolatait –, de ha a spanyol igazságszolgáltatás
kimondja, hogy bűnös vagyok, mit tehetsz te egy személyben?
– Nem lesz tárgyalás – jelentette ki Morgan. – Épp elég tanúnk van,
akik hallották, amint Valcour azt mondja, csellel csalt a Holló fedélzetére, és
akaratod ellenére kényszerített rá, hogy segíts neki a hajóm zsákmányul
ejtésében. Ha pedig ez nem lenne elég, O'Reilly arcába vágom a nagylelkű
földadományát, és visszaviszlek magammal a tengerre. Akkor már valódi
kalózok leszünk. Ma reggel már majdnem úgy határoztam, e szerint
cselekszem, mintsem hagyjam, hogy veszélybe kerülj.
– Földadomány? – ismételte meg Félicité. – Mintha emlékezetem
szerint azt mondtad volna, a kormányzó visszavonta ezt az ígéretét.
– Valamit kénytelen voltam kitalálni magyarázatként arra, miért
szöktem el előle.
– Újabb hazugság – jegyezte meg a lány halkan.
A férfi feléje fordult, és lassan visszament hozzá.
– És te, Félicité? Te, aki számon tartottál minden szót, ami a
legnagyobb idegfeszültség közepette csúszott ki a számon? Nem
hazugságban éltél ezekben a hetekben, azt színlelve, hogy megvetsz
engem? Vagy nem ezt mondtad ma reggel? Hamisan esküdtél szerelmet, és
kínáltál nekem Paradicsomot, melyet lassan elvesztettem, mielőtt vállaltam
ezt az álkalózsorsot.
– Morgan, ne – suttogta a lány. – Hogy juthat ilyesmi az eszedbe?
– Hogy is ne jutna, amikor korábban sem szóval, sem tettel nem utaltál
ilyesmire, amikor nem bírtál elviselni, gyűlölted az érintésemet, amikor újra
és újra Bast mellett találtalak? Talán azt gondolod, hogy jobban megfelel
neked az a spanyol-grand-ivadék, de biztosíthatlak róla, hogy tévedsz!
– Tudom. Megkérte a kezemet, azt akarta, menjek vele
Spanyolországba, ha elhagyjuk a szigetet, de kosarat adtam neki.
Morgan hirtelen megtorpant.
– Nincs olyan férfi, aki megfelelne neked? Miért nem egyeztél bele,
hogy feleségül menj ahhoz a férfihoz, aki Spanyolország legnagyobb
vagyonát fogja örökölni?
 – Azért – válaszolta Félicité határozottan –, mert nem szeretem.
A lány már a válasza közben ráébredt, hogy Bast azért kérte meg a
kezét, mert tudott Morgan küldetéséről, és arról, hogy amint a La Paloma
elhagyja a szigetet, megérkezik a spanyol guarda de costas. Visszagondolva
már világosan látta, hogy a férfi nagyon közel állt hozzá, hogy elárulja neki
a titkot, csak lett volna türelme meghallgatni.
Morgan az ujjai közé fogta a kósza fürtöt, amely Félicité vállára hullt.
– Nem válaszoltál teljes egészében a kérdésemre. Rendben,
megfogalmazom másképpen. Ha most, másodszor is megkérdeznélek,
akarsz-e a feleségem lenni, igent mondanál?
A lányt olyan feszültség fogta el, hogy szinte reszketett. Az
aranygombokat bámulta Morgan mellényén. Suttogva válaszolta:
– Nem.
A férfi megragadta a karját; ujjai a húsába mélyedtek, ahogy magához
rántotta.
– Az isten szerelmére, Félicité, megőrjítesz! Miért nem?
– Igaz, hogy szeretlek – kezdte a lány, majd ahogy Morgan közelebb
akarta húzni magához, kezét a mellkasára tette. Bársonyos barna szemében
könnyek csillogtak, ahogy tovább folytatta. – De igazad volt; nem
mondtam volna meg, ha nem gondolom úgy, hogy… hogy számunkra
mindennek vége. Mert ha az egyik ember szerelmes, a másik pedig csak
testi vágyat érez, legyen az bármilyen erős, nem elég. Nem tudnám
elviselni, hogy ilyen feltételek mellett legyek a hites feleséged, hogy nekem
csak a szenvedélyed jusson és a szenvedés a múlt tévedéseiért. Ezt nem
tudnám elviselni!
A férfi lassan összevonta a szemöldökét; szemében smaragd tűz égett.
– De hát… Félicité, az isten szerelmére, hogy juthat eszedbe, hogy én
nem vagyok beléd szerelmes? Nem mondtam már el neked ezerszer? Te
vagy az életem, a mindenem. Állandóan te jársz az eszemben, attól fogva,
hogy felmentem hozzátok, miután a fejünkre ürítettétek annak az átkozott
éjjeliedénynek a tartalmát! Ha nem imádlak szinte betegesen, ha nem
mérgesít fel annyira a gondolat, hogy Valcourral az életemre törtetek, még
most is szűz lennél. Ha nem az jelenti a lelkemnek az egyetlen vigaszt,
hogy láthatlak, érezhetlek és ízlelhetlek, mi másért adtam volna oda érted a
kalózvadász expedíció parancsnoki posztját? Én sokkal jobban szeretlek
téged, mint ahogy józan, megbízható férfiak és szemérmes nők elképzelik
a szerelmet, és ha nem egyezel bele, hogy velem jöjj, és a feleségem légy,
akit szent örömmel ölelhetek, hogy aztán kedved szerint kínozhass, akkor
ünnepélyesen megesküszöm, hogy újra kalóznak állok, és erőszakkal
magamhoz láncollak!
Félicité szempilláin könnyek csillogtak, miközben lassan elmosolyodott.
– És ha beleegyezem?
– Akkor nincs az az ember, az a bíróság, az a törvény, amelyik
elválaszthat bennünket egymástól, amíg élünk.
A lány Morgan karjába omlott, s kezét összekulcsolta a férfi lehajtott
feje mögött. Ajkuk szenvedélyesen forrt össze, édesen ízlelgették, finoman
birtokba vették egymás száját.
A férfi szorosan magához húzta Félicitét, állát a lány selymes hajába
fúrta, s mélyen beszívta a rózsaillatot.
– Akár már ma este örök hűséget esküdhetünk egymásnak a kapitány
előtt, ha te is úgy gondolod.
– Igen, hát persze.
A lány lassan, fokozatosan kibontakozott Morgan öleléséből, majd a
bársonnyal betakart ágy hívogató ölébe vezette a férfit.
Később, sokkal később hirtelen összerezzent, majd a férfi karjába fúrta
az arcát, ujjait pedig izmos mellkasára tette.
– Ugye, tudtad – kérdezte lágy hangon –, hogy Bonhomme kapitány
megszökött Isabellával?
– Igen, láttam – felelte Morgan mély és elégedett hangon.
– Kíváncsi vagyok, vajon ők is olyan boldogok-e, mint mi vagyunk?
– Nem. – A válasz egyszerű volt, határozott, és a lány természetesen
örömmel hallotta. Morgan néhány másodperc múlva így folytatta: – Azt
hiszem, Bonhomme-ból ragyogó márki válik, amint megszokja az új
személyazonosságát, melyet Isabella szerez majd neki.
– Talán a régi nevét veszi fel majd megint, amelyet a kalózkodása előtt
viselt.
– Lehet.
A férfi megfordult, lesimította Félicité selymes fürtjeit a válláról, majd
ajkát a meztelen hajlatra szorította.
– André, a szolgáló nagyon dühös lesz, ha meglátja a hajamat, és
megtudja, hogy újra ki kell vasalnia a ruhámat.
– Nem számít – mormolta Morgan.
Félicité hangja álmos lett, ahogy a férfi tüzes ajkával végigcsókolta őt a
vállától a melléig.
– Nem?
– Többé nem lesz szükség a szolgálataira.
 – Még az esküvői előkészületeknél sem? – kérdezte a lány tűnődve,
majd ujjaival Morgan hajába túrt. A férfi feléje fordult, rámosolygott, s
zöld szemében boldog ígéret égett.
– Nos – ismerte el, egyszerre vonakodva és várakozón talán akkor
egyszer még szükségünk lesz rá.
 francia kifejezések
á votre service = szolgálatára
au revoir = viszontlátásra
beaux yeux = szép szem(ek)
bonjour, mon ami = jó napot barátom
canaille = gazember
certainement = minden bizonnyal, természetesen
comme il faut = illendő, megfelelő
coq au vin = vörösboros kakassült
jeune fille = fiatal lány, hajadon
lettre de cachet = királyi elfogatóparancs
liberté = szabadság
ma chére = kedvesem (nőnemben)
ma foi = hitemre
mais oui = de igen, dehogynem
ma petite = kicsikém (nőnemben)
mon colonel = ezredesem
mon Dieu = istenem
mon petit ami = kis barátom, barátocskám
monsieur le Capitaine = kapitány úr
mousquetaire = muskétás, lovas testőr
pot de chambre = éjjeli edény
sacre bleu = teringettét!
trés bien = nagyon jó, nagyszerű