Írta: Cassandra Clare

A mű eredeti címe: Chain of Iron (The Last Hours 2)

A művet eredetileg kiadta: MARGARET K. McELDERRY BOOKS

Text copyright © 2021 by Cassandra Clare, LLC

Interior illustrations by Kathleen Jennings © 2021 by Cassandra Clare, LLC
Jacket photo-illustration © 2021 by Cliff Nielsen
Jacket design by Nick Sciacca © 2021 by Simon & Schuster, Inc.
All rights reserved.

Ez a könyv egy kitalált történet. A nevek, a szereplők, a helyszínek és az események a szerző

képzeletének szüleményei. Valós eseményekkel, helyekkel
és élő vagy elhunyt személyekkel való egybeesés pusztán csak a véletlen műve.

Fordította: Sándor Alexandra Valéria

A szöveget gondozta: Késmárki Anikó

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2060-4769
ISBN 978 963 597 201 2

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2022-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor, Tamaskó Dávid

Korrektorok: Réti Attila, Deák Dóri
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve

rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül
sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában
– akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást
és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
 Rick Riordannek.
Köszi, hogy megengedted nekem az előkelő di Angelo név használatát.
 ELSŐ RÉSZ

KIS JÁTÉKOK
Nemsokára hallani fogtok rólam és a vicces kis játékaimról. Félretettem
némi jóféle piros cuccot egy gyömbérsörös üvegbe a legutóbbi melóból,
hogy azzal írjak, de úgy besűrűsödött, mint a ragasztó, így nem tudom
használni. Remélem, a vörös tinta is megfelelő lesz.
– Hasfelmetsző Jack
 London:
East End

. Érezni, ahogy a szél

K felborzolja a haját, és a hideg hókristályok csiklandozzák
ülönös és újszerű volt újra emberi testben lenni
az arcát,
miközben a macskaköveken sétál. Lóbálni a karját, és lemérni az új
lépteinek hosszát.
Épp csak virradt, az utcák lényegében kihaltak voltak. Olykor
megpillantott egy-egy utcai árust, aki a behavazott utcán tolta a kocsiját,
vagy egy bejárónőt kötényben és vállkendőben, amint a
rabszolgamunkájába igyekezett.
Egy hókupacot megkerülve megbotlott, és ráncolni kezdte a homlokát.
Igen gyenge volta teste. Iszonyú nagy szüksége lett volna az erőre. Nem
folytathatta tovább nélküle.
Sötét árnyék haladt el előtte. Egy idősebb férfi, munkásoverallban,
mélyen a homlokába húzott sapkával, letért a főútvonalról egy sikátorba.
Figyelte, ahogy az ember letelepszik egy rekeszre, nekidől a téglafalnak,
majd a kopottas kabátjába nyúlva elővesz egy üveg gint, és letekeri a
kupakot.
Hangtalanul lépett be a sikátorba. Mindkét oldalon falak emelkedtek,
kirekesztve a gyenge napfényt. A férfi csipás szemmel pillantott fel rá.
– Mit akarsz?
Az adamantinkés megvillanta halovány fényben. Újra és újra belemélyedt
a férfi mellkasába. Vér fröccsent, vörös cseppekkel színezve a mocskos
havat.
A gyilkos a földön térdelve felegyenesedett, és vett egy mély lélegzetet. A
férfi halálának energiája – az egyetlen hasznos dolog, amit ez a halandó
lény nyújthatott – átáradt belé a késen keresztül. Felállt, hogy
felmosolyogjon a tej- fehér égboltra. Máris jobban érezte magát.
Erősebbnek.
Hamarosan elég erős lesz ahhoz, hogy kiálljon az igazi ellenségeivel
szemben. Ahogy sarkon fordult, hogy távozzon a sikátorból, az orra alatt
motyogta a nevüket.
James Herondale.
Cordelia Carstairs.
 1
A fényes háló

S mozdulatlanul ül – fiatal még, a föld pedig vén,

Finoman szemlélődvén,
Magához hívja a férfiakat, hogy fényes hálóját nézzék,
Amit szőni tud, míg a szív, a test és az élet tart.
A rózsa és a mák az ő virága.
Hol van már ő – ó, Lilit – a férfi, kinek illata,
Lágy csókjai és édes alvása mind kelepcébe csal?
– Dante Gabriel Rossetti: A test szépsége –

L : kinyújtotta homályos
F csápjait az utcákra, az épületeket
üstös téli köd telepedett ondon városára
pedig fakó árnyalatokba burkolta.
Elsápasztotta a pusztuló fákat, ahogy Lucie Herondale végighajtotta a
hintóját a Chiswick-ház hosszú, elhanyagolt kocsifelhajtóján. A ház teteje
úgy emelkedett ki a ködből, akár a Himalája egyik csúcsa a felhők közül.
Csókot nyomott a lova, Balios orrára, s takarót terített rá, mielőtt
otthagyta a bejárati ajtó lépcsője tövében, és eliramodott a teraszos kert
romjai felé. Elhaladt Vergilius és Szophoklész indákkal befutott, repedezett
szobra mellett, amiknek a végtagjaik letörve hevertek a gazban. A többi
szobrot részben eltakarták már a lelógó faágak és a túlburjánzott bokrok,
mintha fel akarta volna falni őket a sűrű növényzet.
Lucie egy felborult rózsalugast átlépve végre odaért a régi tégla
melléképülethez a kertben. A teteje már rég eltűnt; a lány kicsit úgy érezte,
mintha egy elhagyatott vadászkunyhóra lelt volna az ingoványban. Még egy
vékony szürke füstcsíkot is látott belőle felszállni. Ha ez a Gyönyörű
Cordeliában történt volna, akkor egy őrült, ámde jóképű herceg tántorog elő
a csalitosból – ám soha semmi nem úgy történik, ahogy a könyvekben.
A csűr tele volt apró földhányásokkal, ahová a sikertelen kísérleteik
eredményeit temették Grace-szel: lezuhant madarak meg macskák
mészárolta patkányok és egerek szerencsétlen hulláit, amikbe újra és újra
megpróbáltak életet lehelni.
Eddig még semmi sem működött. Grace pedig még csak nem is tudott
mindenről. Továbbra sem volt tisztában Lucie képességével, hogy
parancsolni tud a holtaknak. Nem tudta, hogy Lucie megpróbálta
megparancsolni a kis testeknek, hogy keljenek életre, megpróbált elérni
bennük valamit, amibe belekapaszkodva visszaráncigálhatta volna őket az
élők világába. De egyszer sem sikerült neki. Bármelyik részüknek is
parancsolhatott Lucie, az elillant a halálukkal együtt.
Ebből semmit sem említett Grace-nek.
Lucie eltűnődött, vállat vont, aztán felment a hatalmas faajtóhoz. Néha
felmerült benne a kérdés, hogy mi értelme az ajtónak egy tető nélküli
épületen. Most pedig leadta a kopogásával a megbeszélt jelzést: egy-kettő,
egy-kettő.
Rögtön hallotta, hogy valaki átsétál a kis épületen, és elhúzza a reteszt,
aztán kitárult az ajtó. Komoly és eltökélt arccal Grace Blackthorn állt a
küszöbön. Haja még ebben a ködös időben is a vállára omlott és ezüstösen
csillogott.
– Eljöttél – állapította meg, inkább meglepetten, mintsem örömmel.
– Megmondtam, hogy jövök – férkőzött be mellette Lucie. A csűr
egyetlen helyiségből állt, döngölt padlóval, ami félig fagyos volt.
Egy asztalt toltak a falhoz, amin a Blackthorn család kardja lógott durván
megmunkált vaskampókon. Az asztalon szedett-vedett laboratórium:
lombikok és az üvegpoharak sorakoztak, egy mozsár és egy törő, meg
többtucatnyi kémcső. A többi helyet papír- és konzervdobozok foglalták el,
némelyik nyitva hevert, a többi pedig üresen állt egy halomban.
Az asztal mellett tűz égett a padlón, innen jött a füst a hiányzó tetőn át. A
tűz természetellenesen halk volt, és nem egy farakás égett, hanem egy
kőhalom. Zöldes lángnyelvek nyaldosták mohón a föléjük függesztett
vasüstöt. Az üst fénylő fekete főzetet rejtett, aminek a szaga egyszerre
emlékeztetett a földére és a vegyszerekére.
 Lucie lassan megközelített egy másik, nagyobb asztalt. Azon egy koporsó
állt. Az üvegfedélen keresztül pontosan olyannak látta Jesset, mint amikor
legutóbb találkoztak: fehér ingben, a tarkóját csiklandozó fekete hajjal. A
fiú szemhéja halovány félholdnak tűnt.
Lucie nem madarak, denevérek és egerek kedvéért vonult száműzetésbe.
Jesset is megpróbálta visszaparancsolni az életbe, de csak rövid ideig
sikerült neki néha, amikor Grace elment valamiért, és magára hagyta őt a
fiú holttestével. Még kevésbé ment, mint az állatokkal. Jesse nem volt olyan
üres, mint az állatok. Érzett benne valamit: életet, erőt, lelket. De akármi
volt is az, az élet és a halál között vert gyökeret, amin Lucie nem tudott
változtatni. Még a próbálkozástól is betegnek és gyengének érezte magát,
mintha valami rosszat tenne.
– Nem tudtam, hogy eljössz-e még – vetette oda Grace. – Már mióta
vártalak. Megvan a csattanó maszlag?
– Nehéz volt lelépni – nyúlt a zsebébe a kis csomagért Lucie. – És nem
maradhatok sokáig. Cordeliával találkozom ma este.
– A holnapi esküvő miatt? – vette el a csomagot Grace, hogy feltépje. –
Azzal neked mi dolgod lenne?
Lucie szúrós pillantást vetett Grace-re, aki viszont úgy tűnt, hogy tényleg
nem érti. Grace gyakran nem értette, hogy miért csinálnak az emberek
dolgokat, ha az volt a válasz, hogy pusztán azért, mert így viselkednek a
barátok, vagy mert ezt szokás megtenni azért, akit szeretsz.
– Én vagyok Cordelia suggenese. – válaszolta. – Én kísérem az oltárhoz,
de a szertartás előtt is segítem és támogatom. Ma este elmegyek vele...
Huss. Grace beleöntötte a csomag tartalmát az üstbe. Lángnyelv csapott
fel a mennyezet felé, aztán egy füstfelhő. Ecetszagot árasztott.
– Nem kell elmondanod. Biztosra veszem, hogy Cordelia nem kedvel
engem.
– Nem fogok veled Cordeliáról beszélgetni – jelentette ki krákogva
Lucie.
– Nos, én sem kedvelném magamat az ő helyében – állapította meg
Grace. – De nem kell mindent megbeszélnünk. Nem csevegni hívtalak ide.
Belebámult az üstbe. Köd és füst terjengett a kis szobában, homályos
derengésbe burkolva Grace-t. Lucie összedörzsölte a kesztyűbe bújtatott
kezét, és zakatolni kezdett a szíve, amikor Grace megszólalt:
 – Hic mortui vivunt. Igni ferroque, ex silentio, ex animo. Ex silentio, ex
animo! Resurget!
Miközben Grace kántált, a főzet elkezdett hevesebben fortyogni, az egyre
magasabbra szökő lángok pedig elkezdtek sziszegni, s felértek az üstig,
aminek a tartalmából kiloccsant a földre egy kevés. Lucie ösztönösen
hátraugrott, amikor zöld indák törtek elő a talajból, kis híján térdig érő
szárakat, leveleket és bimbókat növesztve.
– Működik! – állt el a lélegzete. – Tényleg működik!
Pillanatnyi öröm látszott Grace egyébként kifejezéstelen arcán. Elindult a
koporsó és Jesse felé...
Ám a virágok olyan gyorsan elhervadtak és lehullottak a szárakról, ahogy
előbukkantak. Olyan volt, mintha látták volna felgyorsulni az időt. Lucie
tehetetlenül nézte a hulló leveleket a saját súlyuk alatt megrogyott és eltört
szárakkal együtt.
Grace dermedten állt, a porban heverő halott virágokat bámulva.
Rápillantott a koporsóra, de Jesse nem moccant.
Persze hogy nem moccant.
Grace-nek megmerevedett a válla a csalódottságtól.
– Legközelebb frissebb mintákat fogok kérni Christophertől – javasolta
Lucie. – Vagy erősebb kémlelőszereket. Biztos van valami, amit nem jól
csinálunk.
Grace odaállt a bátyja koporsója mellé. Rátette a tenyerét az üvegre.
Mozgott a szája, mintha suttogna valamit; Lucie nem tudta, mit.
– Nem a hozzávalók minőségével van gond – szólalt meg halkan és
hűvösen. – Az a baj, hogy túlságosan a tudományra hagyatkozunk.
Aktivárorok, kémlelőszerek... A tudomány szánalmasan korlátolt, ha olyan
kihívásokról van szó, amilyenre mi is vállalkoztunk.
– Honnan tudod?
 – Tudom, hogy butának tartasz, mert sohasem kaptam semmiféle oktatást
– nézett rá hűvösen Grace. – De sikerült elolvasnom néhány könyvet még
Idrisben. Sőt, a könyvtár nagy részét átböngésztem.
Lucie-nek be kellett látnia, hogy Grace-nek legalább részben igaza van:
fogalma sem volt róla, hogy Grace érdeklődik az olvasás iránt, vagy
igazándiból bármi iránt, azon kívül, hogy férfiakat gyötörjön, és
feltámassza Jesset.
– Ha nem a tudományra hagyatkozunk, akkor mit javasolsz?
– Azt, ami nyilvánvaló. Mágiát – magyarázta Grace úgy, ahogy a
gyerekeknek szokás. – Nem ezt a gyerekes játékot a varázsigékkel anyám
egyik olyan könyvéből, amit még csak meg sem próbált rejtegetni –
sziszegte megvetően. – Arról az egyetlen helyről kell hatalmat szereznünk,
ahol tényleg van.
– Halottmágiára gondolsz – nyelt egyet Lucie. – A halálból vett
hatalomra, hogy elvarázsoljuk vele a holtakat.
– Lehet, hogy vannak, akik gonosznak tartják az ilyen fajta mágiát. De én
inkább szükségesnek mondanám.
– Hát, én gonosznak mondanám – felelte Lucie. Képtelen volt leplezni a
rosszallását. Úgy tűnt, hogy Grace egymaga jutott döntésre, egyáltalán nem
az együttműködésük szellemében. – És én nem akarok gonosz dolgokat
művelni.
Grace elutasítóan rázta a fejét, mintha Lucie semmiségen problémázna.
– Muszáj beszélnünk erről egy halottmágussal.
– Egy halottmágussal? – húzta össze magát Lucie. – Kizárt. A Klávé
megtiltaná még akkor is, ha találnánk valakit.
– És ennek megvan az oka – vágott vissza élesen Grace, és megmarkolta
ruhájának többrétegű szoknyarészét. Szemlátomást készen állt rá, hogy
kisétáljon a csűrből. – Amit meg kell tennünk, az nem teljesen jó.
Semmiképpen sem olyasmi, amit az emberek jónak gondolnak. De ezt már
tudtad, Lucie, szóval akár abba is hagyhatod, hogy úgy teszel, mintha
különb lennél nálam.
– Nem, Grace – állt oda Lucie az ajtó elé. – Én nem akarom, és szerintem
Jesse sem akarná. Nem beszélhetnénk egy boszorkánymesterrel? Akiben
megbízik a Klávé?
– Lehet, hogy a Klávé megbízik bennük, de én nem – közölte lángoló
tekintettel Grace. – És azért jutottam arra, hogy együtt kellene dolgoznunk,
mert úgy tűnt, hogy Jesse kedvel téged. De még nagyon friss az
ismeretséged a bátyámmal, életében pedig egyáltalán nem is ismerted.
Aligha lehetsz szakértő. Én vagyok a húga, és vissza fogom hozni őt, bármit
kell is tennem, akárhogy is. Megértetted, Lucie? – tette fel a kérdést Grace,
s vett egy mély lélegzetet. – Itt az ideje eldöntened, hogy a saját tökéletes
életed a fontosabb, vagy pedig az, hogy a bátyám visszakaphassa az övét.

Cordelia Carstairsnek megvonaglott az arca, amikor Risa még szorosabban

rögzítette a teknőcpáncél fésűt a hajában. Lefogta vele a sötétvörösen
kunkorodó fürtjeit, miután a házvezetőnő meggyőzte róla, hogy tűzzék fel
egy általa nagyon népszerűnek mondott fazonba.
– Nem kell ennyit bajlódnod ezzel ma este – tiltakozott Cordelia. – Ez
csak egy szánkóparti. Úgyis összevissza fog állni a hajam, akárhány hajtűt
vagy fésűt szúrsz bele.
Risa továbbra is rosszalló arcot vágott. Cordelia feltételezte, hogy az
asszony szerint kötelességének kellene éreznie mindenféle erőfeszítést
tenni, hogy jól fessen a vőlegénye előtt. Elvégre Cordelia éppen James
Herondale-hez készült hozzámenni, aki mindenféle társadalmi mérce
szerint – árnyvadászoknál és mondénoknál egyaránt – jó partinak számított:
jóképű, gazdag, remek kapcsolatokkal rendelkezik, és még kedves is.
Semmi értelme nem lett volna elmondani, hogy nem számít, Cordelia
hogy néz ki. Jamest az sem érdekelné, ha nagyestélyiben jelenne meg, vagy
éppen anyaszült meztelenül. Semmi haszna nem lett volna, ha megpróbálja
elmagyarázni ezt Risának. Sőt, túlságosan kockázatos lett volna bárkinek is
elmagyaráznia.
– Doktáre zibaje men, tu ajene knodet ra negah kon – tartott elé egy ezüst
kézitükröt Risa. Gyönyörű leányom, nézz bele a tükörbe!
– Szép lett, Risa – ismerte be Cordelia. A gyöngyberakásos fésűk csak
úgy ragyogtak a hajában. – De hogy fogod ezt még tetézni holnapra?
Risa csak kacsintott egyet. Legalább valaki várja a holnapot – gondolta
Cordelia. Neki valahányszor eszébe jutott az esküvője, legszívesebben
kiugrott volna az ablakon.
 Holnap utoljára ül majd ebben a szobában, miközben az anyja és Risa
selyemvirágokat tűz a hosszú, dús hajába. Holnap olyan boldog
menyasszonynak kell látszania, mint amennyire gondosan felöltöztetik
majd. Ha Cordeliának szerencséje lesz, akkor a vendégek többségét
lefoglalja majd a ruhája holnap. Az ember folyton reménykedik.
Risa gyengéden a vállára koppintott. Cordelia engedelmesen felállt, és
még utoljára vett egy mély lélegzetet, mielőtt Risa szorosra húzta a fűzőjét,
ami felpolcolta a mellét és kiegyenesítette a gerincét. A fűző lényege –
gondolta bosszúsan Cordelia –, hogy minden pillanatban a nők eszébe
juttassa, hogy az alakjuk miben tér el a lehetetlen társadalmi ideáltól.
– Elég! – ellenkezett, ahogy belevájt a húsába a bálnacsont. – Szerettem
volna enni az összejövetelen, tudod.
Risa a szemét forgatta. Felemelt egy zöld bársonyruhát, hogy Cordelia
belelépjen. Ráigazította a hosszú, szűk ujjakat, habos csipkével a
mandzsettánál és a nyakrésznél. Utána következett a ruha hátulján
végigfutó összes kis gomb. Szoros volt, Cordeliának fűző nélkül nem
sikerült volna belebújni. A Herondale-gyűrű – a menyasszonyság látható
jele – ott csillogott a bal kezén, amikor Risa felemelte Cordelia karját, hogy
feladja a hátára a Cortanát.
– Indulnom kéne – mondta Cordelia, amikor Risa átnyújtott neki egy
apró selyem kézitáskát és egy kézmelegítő muffot. – James nem nagyon
szokott késni.
Risa kurtán bólintott, ami nála a szívélyes búcsút jelentette.
Igaz – gondolta Cordelia a lépcsőn lefelé susogva. – James tényleg nem
nagyon szokott késni. A vőlegény feladata elkísérni a hölgyet a partikra és a
vacsorákra, limonádét és legyezőt hozni, és táncpartnerként szolgálni.
James tökéletesen játszotta a szerepét. Az egész báli szezon alatt hű
partnerként szolgált mindenféle könnyfakasztóan unalmas Enkláve-
eseményen, ám ezeket az alkalmakat leszámítva Cordelia alig látta őt.
James néha csatlakozott hozzá és a barátaihoz olyan kiruccanásokon, amik
valóban élvezetesek voltak – egy-egy délutánra az Ördög fogadóban vagy
teára Annánál –, de még ott is úgy tűnt, mintha elmerülne a gondolataiban.
Nem sok lehetőségük nyílt a jövőjükről beszélgetni, bár Cordelia nem tudta,
mit is mondana pontosan, ha lenne.
– Layla?
 Cordelia odaért a kard- és csillagmintával kövezett előcsarnokba, ahol
először nem látott senkit. Egy pillanat múlva észrevette, hogy az anyja,
Sona áll az ablaknál, aki félrehúzta a függönyt az egyik vékony kezével.
Másik keze a kerekedő hasán pihent.
– Tényleg te vagy az – állapította meg Sona. Cordelia kénytelen volt
észrevenni, hogy mintha elmélyültek volna a sötét karikák az anyja szeme
alatt. – Hová indulsz már megint?
– Pouncebyék szánkópartijára a Parliament Hillre – felelte Cordelia. –
Borzalmasak, de tényleg, de Alastair is megy, én pedig arra gondoltam,
hogy akár el is terelhetném a figyelmemet a holnapi napról.
– Semmi különös nincs abban, ha egy esküvő előtt feszült az ember,
Layla joon – húzódott mosolyra Sona szája. – Rettegtem az utolsó este,
mielőtt hozzámentem az apádhoz. Kis híján elszöktem egy tejszállító
vonaton Konstantinápolyba.
Cordelia vett egy rövid és éles lélegzetet, az anyjának pedig elhalványult
a mosolya. Jaj, szegény – gondolta Cordelia. Egy hét telt el azóta, hogy az
apját, Elias Carstairst kiengedték a Basiliasból, az idrisi árnyvadász-
kórházból. Hónapokig bent tartották – sokkal tovább, mint eleinte
számítottak rá –, hogy kigyógyítsák az alkoholproblémájából, amiről a
Carstairs család másik három tagja tudott, ám sohasem beszéltek róla.
Öt napja haza kellett volna érkeznie, viszont egy szót sem hallottak
felőle. Csupán egy velős levelet küldött Franciaországból. Nem ígérte, hogy
Cordelia esküvőjének napjára visszatérne. Nyamvadt egy helyzet volt, amin
csak tovább rontott a tény, hogy Cordeliának sem az anyja, sem pedig a
bátyja, Alastair nem volt hajlandó erről beszélni.
– Mâmân – sóhajtott fel Cordelia. – Tudom, még mindig abban
reménykedsz, hogy apa talán megérkezik az esküvőre...
– Nem reménykedem, hanem tudom – jelentette ki Sona. – Nem számít,
mi tartja fel, nem fogja kihagyni az egyeden lánya esküvőjét.
Cordelia majdnem megrázta a fejét a csodálkozástól. Hogy lehet az
édesanyjának ekkora hite? Az apja annyi születésnapot kihagyott, még
Cordelia első rúnájának megünneplését is, a „betegsége” miatt, amiért végül
letartóztatták és elküldték az idrisi Basiliasba. Mostanra elvileg
meggyógyult, ám a távolléte nem sok jót ígért.
Csizmás léptek zaja hallatszott le a lépcsőn, aztán megjelent Alastair az
előcsarnokban, lobogó sötét hajjal. Fess volt az új tweed télikabátjában, bár
ráncolta a homlokát.
– Alastair – szólította meg Sona. – Te is mész erre a szánkópartira?
– Nem hívtak meg.
– Ez nem igaz – tiltakozott Cordelia. – Én csak azért akartam menni,
Alastair, mert te is mész!
– Arra jutottam, hogy a meghívóm sajnálatos módon elkallódott a postán
– legyintett Alastair. – Le tudom foglalni magam, anya. Van, akinek dolga
is akad, és nem kószálhat odakint folyton.
– Komolyan mondom, ti ketten... – rázta a fejét rosszallóan Sona, amit
Cordelia meglehetősen igazságtalannak érzett, Ő csak kijavította Alastair
füllentését.
– Beszélnem kell Risával a holnapi napról – sóhajtott fel Sona a kezét a
csípőjére téve. – Még mindig olyan sok a tennivaló.
– Neked pihenned kellene – szólt utána Alastair, miközben az anyja
elindult a konyha felé vezető folyosón. Amint eltűnt szem elől, borús arccal
Cordelia felé fordult. – Apánkra vár? – követelte a választ suttogva. – Még
mindig? Miért kell gyötörnie magát?
– Szereti – vont vállat tehetetlenül Cordelia.
Alastair erre nem túl elegáns morgással felelt.
– Csi! Khodah margam bedeh – tette hozzá, amit Cordelia nagyon
udvariatlannak talált.
– A szerelemben nincs mindig észszerűség – magyarázta, mire Alastair
gyorsan elfordult. Már hónapok óta nem tett említést Charlesról Cordelia
előtt, és bár kapott leveleket Charles gondos kézírásával, Cordelia többet is
felbontatlanul talált a kukában. Némi szünet után hozzátette: – Attól még jó
lenne, ha legalább küldene pár szót arról, hogy jól van. Anya kedvéért.
– Akkor fog visszajönni, amikor akar. Ahogy ismerem, a lehető
legrosszabbkor.
– Te szeretnéd, hogy visszajöjjön, Alastair? – kérdezte Cordelia, egyik
ujjával a gyapjú-muffot simogatva.
Alastairnek elhomályosult a tekintete. Éveken át óvta Cordeliát az
igazságtól, kifogásokat találva az apjuk „rohamaira” és gyakori távollétére.
Néhány hónappal ezelőtt Cordelia megtudta, milyen lelki teherrel jártak
Alastair erőfeszítései, s milyen láthatatlan sérüléseket igyekezett olyan
szorgalmasan leplezni.
 Mintha éppen válaszolni akart volna, amikor hótakaróval tompított
patkódobogás hallatszott odakintről. Egy hintó sötét sziluettje állt meg a ház
előtti villanyoszlopnál. Alastair félrehúzta a függönyt, és ráncolni kezdte a
homlokát.
– Ez Fairchildék hintója – jegyezte meg. – James nem vette a faradságot,
hogy érted jöjjön, ezért a parabataiával végezteti el a dolgát?
– Ez nem volt szép – szólt rá élesen Cordelia. – Te is tudod.
– Lehet – felelte habozva Alastair. – Herondale elég kötelességtudó.
Cordelia nézte, ahogy Matthew Fairchild könnyedén leugrik a hintóról
odakint. Képtelen volt elfojtani feltörő félelmét: mi van, ha James pánikba
esett, és Matthew-t küldte el, hogy lefújja vele a dolgokat az esküvő előtti
este?
Ne légy nevetséges! – tette helyre magát határozottan. Matthew
fütyörészve baktatott fel a lépcsőn. A havas fehér talajon itt-ott csizmanyom
látszott. A hópelyhek máris megültek Matthew szőrmegalléros
nagykabátjának vállrészén. Kristályosán csillogtak a szőke hajában, a
hidegtől pedig kipirult a magasan ívelt orcája. Úgy festett, akár egy
Caravaggio festette angyal, hóval cukrozva. Nem fütyörészne, ha rossz hírt
hozott volna, ugye?
Mire Cordelia ajtót nyitott, Matthew éppen a havat topogta le az elegáns
fűzős csizmájáról.
– Szervusz, drága – mondta Cordeliának. – Azért jöttem, hogy elvigyelek
egy hatalmas dombra, ahonnan mindketten rozoga, irányíthatatlan
fadarabokon fogunk leszáguldani.
– Mesésen hangzik – mosolygott Cordelia. – Utána mit fogunk csinálni?
– Rejtélyes oknál fogva visszamászunk majd a dombtetőre, hogy újból
megtegyük. Ez valami hóval kapcsolatos mánia, azt beszélik.
– Hol van James? – szólt közbe Alastair. – Tudod, amelyikőtöknek itt
kellene lennie.
Matthew ellenszenvvel méregette Alastairt. Cordeliának ismerős érzés
szorongatta a szívét. Most már mindig ez volt, amikor Alastairnek a Vidám
Zsiványok valamelyikével akadt dolga. Néhány hónapja hirtelen mind
szörnyen megharagudtak Alastairre, Cordeliának pedig fogalma sem volt,
hogy miért. Képtelen volt rávenni magát, hogy rákérdezzen.
– Jamest elszólította egy fontos dolog.
– Milyen dolog? – faggatta Alastair.
 – Nem a te dolgod – válaszolta Matthew szemlátomást elégedetten. –
Ebbe jól belesétáltál, mi?
– Jobb, ha nem kevered bajba a húgomat, Fairchild – villant meg Alastair
fekete szeme. – Tudom, milyen körökben mozogsz.
– Alastair, hagyd abba – kérte Cordelia. – Egyébként tényleg kihagyod
Pouncebyék partiját, vagy csak borsot törtél anya orra alá? És ha az utóbbi,
akkor szeretnél elkísérni engem és Matthew-t?
– Miért nincs rajtad még kalap sem? – pillantott rá Matthew-ra Alastair.
– Hogy eltakarjam ezt a frizurát? – intett Matthew elegánsan az aranyló
tincsei felé. – Eltakarnád a napot?
Alastair olyan arcot vágott, mintha a világ összes szemforgatása sem
lenne elég.
– Én elmegyek sétálni – jelentette ki.
Azzal szó nélkül kisétált a havas éjszakába. A távozásának zaját
tompította a csizmája nyomát elnyelő hó.
Cordelia felsóhajtott, és elindult Matthew-val. Dél-Kensington úgy nézett
ki, akár egy mesebeli város, fehér cukormázas házakkal meg az utcai
lámpák köré vetülő, havas párától lágy fénykörökkel.
– Úgy érzem, mintha folyton bocsánatot kéne kérnem Alastair miatt.
Múlt héten elsírta magát miatta a tejesember.
– Nekem soha ne magyarázkodj Alastair miatt! – segítette fel Matthew a
hintóra. – Ellenfélként szolgál, akin gyakorolhatom a szellemességet.
Azzal felpattant Cordelia mellé, s becsukta a súlyos ajtót. A hintó
selyemmel bélelt belsejét puha párnák és az ablakokat fedő
bársonyfüggönyök tették otthonossá. Cordelia hátradőlt a pádon, ahol
biztatóan súrolta a karját Matthew nagykabátjának ujja.
– Olyan, minta ezer éve nem láttalak volna, Matthew – váltott témát
boldogan. – Jól tudom, hogy az anyukád visszajött Idősből? Charles pedig
Párizsból?
Matthew édesanyja konzulként gyakran elutazott Londonból. Másik fia,
Charles – Matthew bátyja – pedig újonc volt a Párizsi Intézetben, ahol
politológiai képzést kapott. Charlesról mindenki tudta, hogy egyszer majd ő
szeretne lenni az új konzul.
Matthew beletúrt a hajába, amivel szétzilálta a jégkristályokat.
– Ismered az anyámat. Amint kiszáll a hintójából, máris megint úton van.
És persze, Charles nem vesztegette az időt, hogy hazajöjjön találkozni vele.
Ezzel emlékezteti a Párizsi Intézetet, hogy milyen közel áll a konzulhoz, aki
nagyon is függ az ő tanácsától. Prédikál apának és Martin Wentworthnek.
Amikor eljöttem, éppen félbeszakította a sakkjátszmájukat, hogy
megpróbálja erővel bevonni őket egy beszélgetésbe a francia alvilágiak
politikájáról. Wentworth kissé kétségbeesettnek tűnt. Biztos azt remélte,
hogy Christopher megint felrobbant valamit a laborban, hogy legyen
alkalma megszökni.
– Megint felrobbant... ?
– Kit majdnem leégette Thomas szemöldökét a legutóbbi kísérletnél –
vigyorgott Matthew. – Azt mondja, közel jár ahhoz, hogy akár csak rúnák
közelében meggyulladjon a puskapor, de Thomasnak nem maradt
szemöldöke, amit feláldozhatna a tudományért.
Cordelia töprengett, hátha eszébe jut valami mondanivaló Thomas
szemöldökéről, ám nem jutott.
– Rendben – fonta végül maga köré a karját. – Feladom. Hol van James?
Megijedt és útnak eredt Franciaországba? Esküvő lefújva?
Matthew elővett egy ezüst laposüveget a kabátzsebéből, és ivott egy
kortyot, mielőtt válaszolt. Időt akart nyerni ezzel? Valóban aggodalmasnak
tűnik egy kissé – gondolta Cordelia –, holott az idegességet és Matt- hew-t
ritkán lehetett egy lapon említeni.
– Az én hibám, attól tartok – ismerte be. – Vagyis az enyém és a többi
Vidám Zsiványé, hogy pontosítsunk. Az utolsó pillanatban jöttünk rá, hogy
nem hagyhatjuk, hogy Jamesnek bekössék a fejét anélkül, hogy rendeznénk
neki egy bulit. Az én feladatom, hogy te ne sejts semmit a botrányos
fejleményekből.
Cordelián eluralkodott a megkönnyebbülés. James nem hagyta el. Persze
hogy nem. Sohasem tenné. Elvégre ő James.
– Miután az előbb elmondtad nekem, hogy botrányos fejlemények
lesznek, nem buktái bele a küldetésedbe? – húzta ki magát Cordelia.
– Egyáltalán nem! – Matthew ivott még egy kortyot a flaskából, mielőtt
visszarakta a zsebébe. – Csak annyit mondtam neked, hogy James a
barátaival tölti az esküvője előtti estét. Ez akár azt is jelentheti, hogy a
bajorországi tündérek történetét tanulmányozva teázgatnak. Az én
feladatom gondoskodni arról, hogy ne értesülj másképp.
– És hogyan szándékozod ezt megvalósítani? – mosolyodott el
önkéntelenül Cordelia.
 – Természetesen úgy, hogy elkísérlek a saját botrányos fejleményeidhez.
Ugye nem gondoltad, hogy tényleg Pouncebyék partijára megyünk?
Cordelia félrehúzta a függönyt, és a hintó ablakán át kinézett az
éjszakába. Kensington fákkal szegélyezett és hófödte utcái helyett a West
End külső széléhez érkeztek. A keskeny utcákat sűrű köd borította, s
emberek tucatjai lófráltak arra, tucatnyi nyelven beszélve, és
olajoshordókban rakott tűz fölött melengették a kezüket.
– Soho? – kérdezte kíváncsian. – Mi a... a Hell Ruelle?
– Mi más? – vonta fel a szemöldökét Matthew. A Hell Ruelle egy alvilági
éjszakai klub és szalon volt, ami minden héten kinyitott néhány estére a
Berwick Street egyik kívülről semmitmondó épületében. Cordelia eddig
kétszer merészkedett oda, hónapokkal korábban. Emlékezetes látogatások
voltak.
Elengedte a függönyt, és odafordult Matthew-hoz, aki éppen fürkészte őt.
Cordelia úgy tett, mintha elfojtana egy ásítást.
– Komolyan, már megint a Ruelle? Olyan gyakran járok oda, mint a női
bridzsklubba. Biztosan tudsz ennél botrányosabb helyet is, nem?
– Arra kérsz, hogy elvigyelek a Borotvált Vérfarkas Fogadójába? –
vigyorgott Matthew.
– Olyan hely nem is létezik – csapott rá Cordelia a muffjával. – Nem
vagyok hajlandó elhinni.
– Hidd el nekem, hogy létezik néhány botrányosabb hely a Ruelle-nél, de
nem várhatnám el, hogy James megbocsásson nekem, ha elvinnélek
bármelyikbe is – jelentette ki Matthew. – Nem sportszerű húzás, ha az
ember megrontja a parabataiának a menyasszonyát.
Cordeliából kifogyott a kacaj; hirtelenjében nagyon fáradtnak érezte
magát.
– Jaj, Matthew! Tudod, hogy ez egy kamuesküvő. Nem számít, mit
csinálok. Jamest nem fogja érdekelni.
Matthew mintha habozott volna. Cordelia felhagyott a szerepjátékkal,
amin nyilvánvalóan megdöbbent. Ám soha nem maradt sokáig szótlan.
– De, érdekli – felelte, ahogy a hintó rákanyarodott a Berwick Streetre. –
Talán nem úgy, ahogy mások képzelik. Szerintem nem lesz nehéz
házasságban élni Jamesszel, és csak egy évig fog tartani, ugye?
Cordelia behunyta a szemét. Ebben állapodott meg Jamesszel: egy év
házasság, hogy tisztára mossák mindkettejük hírnevét. Aztán Cordelia
beadja majd a válópert. Jó viszonyban elválnak, és barátok maradnak.
– Igen – mondta. – Csak egy év.
A hintó éppen egy utcai lámpa alatt állt meg, aminek a fénye rávilágított
Matthew arcára. Cordelia érezte, hogy kissé összeszorul a szíve. Matthew
pont annyit tudott, mint amennyit mindenki más – még Jamest is beleértve
–, mégis, volt valami a tekintetében. Cordelia megijedt egy pillanatra, hogy
a fiú talán megsejtette, mi a kirakós játék utolsó darabkája. Az, amit
Cordelia saját magán kívül mindenki elől eltitkolt. Képtelen volt elviselni,
ha sajnálták. Képtelen lett volna elviselni, ha bárki megtudja, milyen
szörnyen szerelmes Jamesbe, s mennyire azt kívánja, hogy bárcsak igazi
házasságra lépne vele.
Matthew kinyitotta a hintó ajtaját, így már látszott a Berwick Street
olvadt hótól fénylő burkolata. Kiugrott, és a kocsissal folytatott rövid
beszélgetés után lesegítette Cordeliát is.
A Hell Ruelle-t a Tylers Court szűk sikátorán keresztül lehetett
megközelíteni. Matthew karon fogta Cordeliát, és együtt elindultak a
sötétben.
– Eszembe jutott, hogy mi talán tudjuk az igazat, de az Enklávé többi
tagja nem. Emlékezz vissza, milyen patkányok voltak, amikor
megérkeztetek Londonba. Most pedig úgy tűnik annak az önelégült
bagázsnak, hogy hozzámész az ország egyik legkelendőbb agglegényéhez.
Nézd meg Rosamund Wentworthöt! Fogta és eljegyeztette magát Thoby
Baybrookkal, csak hogy megmutassa: nem te vagy az egyetlen, aki férjhez
megy.
– Tényleg? – csodálkozott Cordelia. Igencsak szórakoztatta a helyzet.
Eszébe sem jutott, hogy bármi köze lehet Rosamund hirtelen jött
bejelentéséhez. – De úgy tudom, hogy az egy szerelmi házasság lesz.
– Én csak annyit mondok, hogy az időzítés kérdéseket vet fel – legyintett
lazán Matthew. – A lényeg, hogy akár örülhetnél is, amiért téged irigyel
egész London. Mindenkinek, aki gonoszkodott veled, amikor megérkeztél,
és mindenkinek, aki lenézett téged az apád miatt, vagy pletykákat suttogott
rólad, mardosni fogja a szívét az irigység, miközben azt kívánják majd,
hogy bárcsak a helyedben lennének. Élvezd ki!
–Te mindig, minden problémára megtalálod a legdekadensebb megoldást.
– Úgy vélem, hogy a dekadencia igen lényeges perspektíva, amit mindig
figyelembe kell venni.
 Odaértek a Hell Ruelle bejáratához, és beléptek egy ajtón, ami súlyos
drapériákkal teli, szűk folyosóra vezetett. A folyosó szemlátomást
karácsonyi díszben pompázott (pedig az ünnepekig még hátra volt néhány
hét); a drapériákat fehér rózsákkal és piros pipacsokkal tűzdelt zöld ágak
díszítették.
Az apró szalonok labirintusában megtalálták az utat a Ruelle
nyolcszögletű nagyterméhez. A szoba átváltozott: szabályosan elrendezett
fák csillogtak lecsupaszított ágakkal és fehérre festett törzzsel, sötétzöld
koszorúkkal és lelógó piros üveggömbökkel. Egy ragyogó falfestmény erdei
jelenetet örökített meg: hófödte fenyőligettel övezett gleccsert, ahol baglyok
kukucskáltak ki a fák közül. Egy fekete hajú, kígyótestű nő tekeredett az
egyik villám sújtotta fa köré; aranyfestéktől csillogtak a pikkelyei. A terem
elülső részében Malcolm Fade, a londoni főboszorkánymester egy
tündércsapat bonyolult táncát vezette.
A padlón kupacokban állt valami hószerűség, ami közelebbről megnézve
gondosan felaprított fehér papírnak bizonyult, ahogy fel-felszállt az
alvilágiak táncától. Persze, nem táncolt mindenki: a szalon vendégei közül
sokan kis kerek asztalok köré gyűltek, kezükben forralt borral teli rézbögrét
szorongatva. Nem messze egy vérfarkas és egy tündér ült egymás mellett,
akik az írországi önigazgatás kérdéséről vitatkoztak. Cordelia mindig
ámuldozott, milyen sokféle alvilági figura jár a Hell Ruelle-be. Mintha
félretették volna a vámpírok és a vérfarkasok meg az egyes tündérseregek
közötti ellenségeskedést a művészetek és a költészet kedvéért. Meg tudta
érteni, hogy Matthew miért szereti annyira ezt a helyet.
– Lám-lám, a kedvenc árnyvadászom – jegyezte meg vontatottan egy
ismerős hang. Cordelia megfordulva felismerte Claude Kellingtont, a fiatal
vérfarkas muzsikust, aki a szórakoztatásról gondoskodott a Ruelle-ben. Egy
hosszú, kékeszöld hajú tündérnővel ült egy asztalnál, aki kíváncsian
bámulta Cordeliát. – Látom, magaddal hoztad Fairchildot – tette hozzá
Kellington. – Vedd rá, hogy legyen egy kicsit szórakoztatóbb, rendben?
Sohasem táncol.
– Claude, én kulcsfontosságú vagyok a szórakoztatáshoz – figyelmeztette
Matthew. – Pótolhatatlan vagyok: a lelkes közönség.
– Nos, hozz nekem több olyan előadót, mint ő – mondta Kellington
Cordeliára utalva. – Ha véletlenül találkoznál hasonlóval.
 Cordeliának eszébe jutott az előadása, ami annyira lenyűgözte
Kellingtont. A Ruelle színpadán táncolt, olyan botrányosan, hogy még saját
maga is megdöbbent rajta. Most igyekezett nem belepirulni, hanem inkább
olyan szofisztikáit teremtésnek tűnni, aki egy szempillantás alatt képes úgy
táncolni, mint Salome.
– Szóval megtartjátok a karácsonyt a Hell Ruelle-ben? – biccentett a
feldíszített ágak felé.
– Nem egészen.
Cordelia megfordult, és Hypatia Vexet látta maga előtt, a Hell Ruelle
háziasszonyát. Habár Malcolm Fade volt a hely tulajdonosa, Hypatia hívta
meg a vendégeket. Akit nem kedvelt, még az ajtón sem juthatott be.
Csillogó vörös estélyit viselt, és aranyfestékbe mártott bazsarózsát tűzött a
sötét hajkoronájába.
– A Ruelle-ben nem tartjuk meg a karácsonyt. A látogatók természetesen
azt csinálják otthon, amit csak szeretnének, de a Ruelle decemberben
inkább a háziasszonya előtt tiszteleg a Festum Lamiával.
– A háziasszony előtt? Vagyis... előtted? – kérdezte Cordelia.
Hypatiának egy pillanatra derűsen felcsillant a szeme. Jellegzetes, csillag
alakú pupillája volt.
– A kozmikus háziasszony előtt, aki a felmenőnk. Némelyek a
boszorkánymesterek anyjának hívják, míg mások a Démonok Anyjának.
– A, Lilit – mondta Matthew. – Most, hogy így megemlítetted, tényleg
sokkal több a baglyos dísz, mint máskor.
– A bagoly az ő egyik jelképe – húzta végig a kezét Kellington székének
támláján Hypatia. – A Föld első napjaiban Isten teremtett egy feleséget
Ádámnak. Lilit volt a neve, és nem engedelmeskedett Ádám kívánságainak,
ezért kiűzték az Édenkertből. Összejött Szammael démonnal, akivel sok
démongyerekük lett. Az ő leszármazottaik lettek az első
boszorkánymesterek. Ez feldühítette a Mennyek lakóit, ahonnan három
bosszúszomjas angyalt – Szenojt, Szanszenojt és Szemangelofot – küldték
le, hogy megbüntessék Lilitet. Az angyalok meddővé tették őt, és Edom
birodalmába száműzték, az éjszakai lények és huhogó baglyok földjére,
ahol a mai napig lakik. Olykor viszont kezet nyújt, hogy segítsen azoknak a
boszorkánymestereknek, akik hűségesek a küldetéséhez.
A történet javarészt ismerős volt Cordelia számára, bár az árnyvadász
legendákban a három angyalt hősként és védelmezőként tartották számon.
Nyolc nappal az árnyvadász gyerekek születése után mindig volt egy
szertartás, ahol varázsigeként kántálták Szenoj, Szanszenoj és Szemangelof
nevét a Néma Testvérek és a Vasnővérek. Sona egyszer elmagyarázta
Cordeliának: így zárják le a gyermek lelkét, hogy semmiféle démoni
megszállás vagy befolyás ne érje.
Cordelia arra jutott, hogy jobb, ha ezt most nem említi meg.
– Matthew tényleg botrányt ígért nekem – mondta. – Gyanítom, hogy a
Klávé nem nézi jó szemmel, ha árnyvadászok vesznek részt ismert
démonok születésnapi összejövetelén.
– Ez nem az ő születésnapja – pontosított Hypatia. – Csupán egy
ünnepnap. Úgy tartjuk, hogy ekkor kellett elhagynia az Édenkertet.
– A fákról lógó vörös gömbök... azok almák – döbbent rá Cordelia. –
Tiltott gyümölcsök.
– A Hell Ruelle finomságai – mosolygott Hypatia. – Tilos elfogyasztani
őket. Szerintünk még finomabb attól, hogy tabu.
– Nem tudom, miért zavarná a Klávét – vont vállat Matthew. – Nem
hinném, hogy muszáj Lilitet ünnepelnünk, vagy ilyesmi. Ez tényleg csak
díszítés.
– Hát persze! – felelte vidáman Hypatia. – Semmi más. Jut eszembe...
Sokatmondó pillantást vetett Kellington tündérkísérőjére, aki felállt és
átadta a helyét. Hypatia szemrebbenés nélkül elfoglalta azt, és megigazította
szétterülő szoknyáját maga körül. A tündér beolvadt a tömegbe, Hypatia
pedig folytatta.
– Nincs meg a pikszisdobozom azóta, hogy itt jártatok, Miss Carstairs.
Matthew is itt volt, emlékszem rá. Esetleg figyelmetlenségből nektek
ajándékoztam volna?
Jaj, ne! Cordelia visszaemlékezett a pikszisre, amit hónapokkal korábban
loptak el, és felrobbant egy mandikhor démonnal vívott csatában. Ránézett
Matthew-ra. A fiú vállat vonva lekapott egy bögre forralt bort az éppen arra
járó tündérfelszolgáló tálcájáról. Cordelia megköszörülte a torkát.
– Szerintem valóban így történt. Mintha sok szerencsét kívántál volna a
jövőmhöz.
– Nemcsak figyelmes ajándék volt, hanem nagyon hasznos is, hogy
megmentsük London városát a pusztulástól.
– Igen – helyeselt Cordelia. – Kulcsfontosságú. Nélkülözhetetlen segítség
volt egy hatalmas katasztrófa megelőzéséhez.
 – Mr. Fairchild, rossz hatással vagy Miss Carstairsre. Kezd aggasztóan
arcátlan lenni – fordult oda Hypatia Cordeliához, kifürkészhetetlen
csillagszemmel. – Meg kell mondjam, kissé meglep, hogy látlak benneteket
ma este. Azt hittem, hogy egy árnyvadász menyasszony a fegyverei
élesítésével vagy kitömött babák lefejezésével akarja tölteni a menyegzője
előtti estét.
Cordelia eltöprengett, hogy miért hozta őt Matthew a Ruelle-be. Senki
sem akarta azzal tölteni az esküvője előtti estét, hogy fennhéjázó
boszorkánymesterek kigúnyolják, még ha érdekesen feldíszített
környezetben is.
– Én nem vagyok hétköznapi árnyvadász menyasszony – válaszolta
tömören.
Hypatia csak mosolygott.
– Ahogy mondod. Szerintem akad néhány vendég, aki már várt téged.
Cordelia a terem túlsó végébe pillantva meglepetten látta, hogy két
ismerős alak ül az egyik asztalnál. Anna Lightwood gyönyörű volt, mint
mindig, ezúttal rászabott szalonkabátban és kamásliban, Lucie Herondale
pedig lelkesen integetett az elegáns, csinos, kék gyöngyökkel díszített
csontszínű ruhájában.
– Te hívtad ide őket? – kérdezte Cordelia Matthew-tól. A fiú ismét
elővette a laposüveget, hogy belekortyoljon, ám elfintorodott, mert üresen
találta, végül visszarakta a zsebébe. Csak úgy csillogott a szeme.
– Én – hangzott a felelet. – Nem maradhatok veled, muszáj
visszamennem James partijára, de gondoskodni akartam neked jó
társaságról. Megkapták az utasítást, hogy táncolják és igyák végig veled az
éjszakát. Érezd jól magad.
– Köszönöm – hajolt oda Cordelia, hogy csókot nyomjon Matthew
arcára. A fiúnak szegfűszeg- és brandy-illata volt, s az utolsó pillanatban
elfordította a fejét, így a csók az ajkát súrolta. Cordelia gyorsan elhúzódott
tőle, és látta, hogy Kellington és Hypatia is éles szemmel figyeli.
– Mielőtt elindulnál, Fairchild... láttam, hogy üres a flaskád – szólalt meg
Kellington. – Gyere velem a pulthoz. Töltetek bele bármit, amit csak
szeretnél.
A vérfarkas kíváncsian nézte Matthew-t. Cordelia emlékezett, hogy rá is
így nézett a tánca után. Kiéhezve.
 – Sohasem voltam az a típus, aki visszautasítaná a „bármit” – válaszolta
Matthew, és hagyta, hogy Kellington elkalauzolja. Cordelia fontolgatta,
hogy utánakiált, ám végül meggondolta magát. Anna egyébként is
integetett, hogy menjen oda az asztalukhoz.
Cordelia otthagyta Hypatiát. Már félúton járt a termen át, amikor
megakadt a tekintete valamin a sötétben: két férfialak állt egymáshoz közel.
Meglepetten látta, hogy Matthew és Kellington az. Matthew nekidőlt a
falnak, a kettejük közül magasabb Kellington pedig fölé hajolt.
Cordelia látta, hogy Matthew a fejét rázza, de még többen csatlakoztak a
parketten táncoló sokasághoz, és eltakarták előle a párost. Miután odébb
mentek, Matthew már eltűnt, Kellington pedig bosszúsan elindult vissza
Hypatiához. Cordelia eltöprengett azon, hogy vajon, miért döbbent meg
ennyire, hiszen aligha volt újdonság a számára, hogy Matthew a férfiakat és
a nőket is szereti, ráadásul egyedülálló, így meglehetnek a maga döntései.
Mégis volt valami Kellington kisugárzásában, ami nyugtalanította
Cordeliát. Reménykedett benne, hogy Matthew óvatos...
Valaki a vállára tette a kezét.
A tengelye körül megpördülve egy nőt látott maga előtt: a tündért, aki
korábban Kellington mellett ült. Smaragdzöld bársonyruha volt rajta,
csillogó kék kövekből álló nyaklánccal.
– Bocsánatot kérek a zavarásért – szólalt meg a tündér levegőért
kapkodva, mintha szorongana. – Te vagy... te vagy az a lány, aki néhány
hónapja táncolt nekünk?
– Én vagyok – felelte elgyötörtén Cordelia.
– Gondoltam, felismertelek – felelte a tündér. Sápadt és eltökélt volt az
arca. – Meglehetősen csodáltam a tehetségedet. És a kardot is, persze. Jól
sejtem, hogy a fegyvered nem más, mint maga a Cortana?
Az utolsó szavakat úgy suttogta, mintha bátorság kellene a puszta
kiejtésükhöz is.
– Á, nem – mondta Cordelia. – Hamisítvány. Csak egy jól sikerült
másolat.
A tündér rámeredt egy pillanatra, aztán nevetésben tört ki.
– Jaj, nagyon jó! Néha elfelejtem, hogy a halandók viccelődnek. Ez olyan
hazugságféle, nem, amit humorosnak szántál? De minden igazi tündér
felismeri Völund, a kovács művét – bámulta a kardot vágyakozva. – Ha
szabad ilyet mondanom, akkor Völund a Brit-szigetek legnagyszerűbb ma
is élő fémművese.
Cordelia ledöbbent.
– Ma is élő?- ismételte. – Azt mondod, hogy Völund, a kovács még él?
– Hát persze! – csapta össze a tenyerét a tündér. Cordeliának eszébe
jutott, hogy talán mindjárt megtudja: Völund, a kovács valójában az a
részeg kohold a sarokban, lámpaernyővel a fején. A tündér viszont csak
ennyit mondott: – Az alkotásai közül egyik sem került ember kezébe sok
évszázadon át, de azt beszélik, hogy még mindig a műhelyében dolgozik,
egy sírbolt alatt Berkshire Downsban.
– Valóban? – kérdezte Cordelia, miközben Anna tekintetét kereste a
menekülés reményében. – Milyen érdekes!
– Ha eszedbe jutott már, hogy találkoznál a Cortana készítőjével,
elvihetlek. A nagy fehér ló mellett, a domb alatt. Csupán egy fémpénzért és
az ígéretért, hogy...
– Nem – jelentette ki határozottan Cordelia. Lehet, hogy olyan naiv volt,
mint amilyennek a Ruelle vendégei vélték, ám még ő is tudta, mi a helyes
válasz egy alkudozni próbáló tündérnek: otthagyni. – Érezd jól magad a
partin! – tette hozzá. – De nekem mennem kell.
Ahogy elfordult, a tündér halkan utánaszólt.
– Tudod, nem muszáj hozzámenned egy férfihoz, aki nem szeret.
Cordelia megdermedt. Hátrapillantott a válla fölött, a tündér pedig úgy
nézett rá, hogy már nyoma sem volt az arcán álmatagságnak. Határozott és
eltökélt képet vágott.
– Van más út – folytatta. – Tudok segíteni.
Cordelia semmitmondó arckifejezést erőltetett magára.
– A barátaim már várnak – közölte, s kalapáló szívvel otthagyta.
Lerogyott egy székre Annával és Lucie-vel szemben. Ők ujjongva
üdvözölték, neki viszont fényévekre jártak a gondolatai.
Egy férfihoz, aki nem szeret. Honnan tudhatta a tündér?
– Daisy! – szólt rá Anna. – Figyelj már ide! Aggódunk érted.
Kecses kehelyből itta a pezsgőt, intett egyet, mire megjelent egy újabb
kehely, amit átadott Cordeliának.
– Hurrá! – sikkantott fel örömében Lucie, majd továbbra sem törődött
sem az almaborával, sem a barátnőivel, mert hol a füzetébe körmök vadul,
hol pedig a távolba tévedt.
 – Elkapott az ihlet, drága? – érdeklődött Cordelia. Kezdett lecsillapodni a
szívverése. A tündér csak badarságokat beszélt – jelentette ki magában
határozottan. Biztos hallotta, amikor Hypatiával beszélgetett az esküvőről,
és elhatározta, hogy rátapint arra, amiben minden menyasszony
bizonytalan. Ki ne aggódna amiatt, hogy a férfi, akihez készül hozzámenni,
nem is szerelmes belé? Cordelia esetében ez talán igaz is, viszont mindenki
félne ettől, a tündérek pedig a halandók félelmeire szoktak játszani. Semmit
sem jelent az egész, csupán egy kísérlet volt arra, hogy megkapja
Cordeliától, amit előtte kért: egy ígéretet és egy pénzérmét.
Lucie integetett a tintafoltos kezével, hogy magára vonja a figyelmét.
– Olyan sok itt az alapanyag – jegyezte meg. – Láttátok ott Malcolm
Fade-et? Imádom a kabátját. Jaj, arra jutottam, hogy lord Kincaid fess
tengerész helyett legyen inkább művész, akinek Londonban betiltották az
alkotásait, ezért Párizsba menekült, ahol a gyönyörű Cordelia lesz a
múzsája, és a legjobb szalonokban fogadják...
– Mi történt Blankshire hercegével? – kérdezte Cordelia. – Azt hittem,
hogy a regényhős Cordeliából nemsokára hercegné lesz.
– Meghalt – nyalta le az ujjáról a tintát Lucie. A nyakában aranyozott
lánc ragyogott. Már hónapok óta ugyanazt az egyszerű aranymedált hordta,
s amikor Cordelia rákérdezett, Lucie azt mondta, hogy régi családi örökség,
ami szerencsét hoz. Cordelia még mindig emlékezett arra az aranyszínű
villanásra a sötétben azon az éjszakán, amikor James kis híján meghalt a
démonméregtől a Highgate temetőben. De nem tudta felidézni, hogy Lucie
előtte is viselte volna ezt a nyakláncot. Felmerült benne, hogy erőltesse a
témát, ám tudta, hogy neki is megvoltak a maga titkai a jövőbeni
parabataia előtt. így aligha követelhette, hogy Lucie is megosszon vele
mindent, főleg egy ilyen apró dolgot, mint ennek a medálnak az ügye.
– Elég tragikusnak hangzik ez a regény – állapította meg Anna, miközben
csodálta, ahogy a pezsgője visszaveri a fényt.
– ó, nem az – tiltakozott Lucie. – Nem akartam, hogy a kitalált Cordelia
egyetlen férfihoz legyen kötve. Azt akartam, hogy legyenek kalandjai.
– Nem éppen ilyen gondolatot remél az ember az esküvője előestéjén, ám
attól még értékelem – közölte Anna. – Habár az ember reménykedik, hogy
az esküvő után is lesznek kalandjaid, Daisy – emelte a poharát csillogó kék
szemekkel.
 – A szabadság végére! – ragadta meg Lucie a bögréjét. – Az örömteli
fogság kezdetére!
– Badarság – mondta Anna. – Egy nőnek az esküvője a
felszabadulásának kezdetét jelenti, Lucie.
– Hogyhogy? – kérdezte Cordelia.
– Egy hajadonra úgy tekint a társadalom, hogy a házasságon kívüli lét
ideiglenes állapotában van, és reméli, hogy bármelyik pillanatban
beköthetik a fejét – magyarázta Anna. – Egy házas nő viszont azzal
flörtölhet, akivel csak akar, anélkül, hogy ártana a hírének. Szabadon jöhet-
mehet. Például a lakásomra.
– Azt akarod mondani, hogy a szerelmi partnereid között voltak már
házas nők is? – kerekedett el Lucie szeme.
– Azt akarom mondani, hogy többnyire ez a helyzet – felelte Anna. –
Egyszerűen arról van szó, hogy egy házas nő szabadabban teheti azt, amit
akar. Egy egyedülálló fiatal hölgy aligha hagyhatja el kísérő nélkül a házat.
Egy házas nő vásárolhat, eljárhat órákra, találkozhat a barátaival...
tucatnyi kifogása lehet a távollétre, ráadásul lenyűgöző kalapban.
Cordelia vihogott. Anna és Lucie mindig fel tudta vidítani.
– Neked pedig tetszenek a lenyűgöző kalapot viselő hölgyek.
Anna elgondolkodva felemelte az ujját.
– Egy nő, aki valóban hozzáillő kalapot tud választani, nagy
valószínűséggel odafigyel az egész megjelenésére.
– Milyen bölcs meglátás. Nem bánod, ha beleírom a regényembe? –
érdeklődött Lucie. – Pont olyan, amilyet lord Kincaid mondana.
– Ahogy szeretnéd, te kis szarka. Már így is elloptad a legjobb szövegeim
felét – nézett körül a szobában Anna. – Láttátok Matthew-t Kellingtonnal?
Remélem, nem kezdődik újra.
– Mi történt Kellingtonnal? – tudakolta Lucie.
– Lényegében összetörte Matthew szívét, úgy egy évvel ezelőtt –
válaszolta Anna. – Matthew-nak szokása összetöretni a szívét. Úgy tűnik,
hogy a reménytelen szerelmet részesíti előnyben.
– Tényleg? – körmök megint a füzetébe Lucie. – Jaj, istenem!
– Üdvözletem, szép hölgyek – szólalt meg egy magas fiatalember
hullafehér bőrrel és loknis barna hajjal, aki mintha varázsütésre bukkant
volna fel az asztaluknál. – Melyik ragyogó szépség óhajt velem először
táncolni?
 – Én majd táncolok veled – pattant fel Lucie. – Vámpír vagy, ugye?
– Ööö... igen.
– Fantasztikus! Táncolunk, és te mesélsz nekem a vámpírlétről. Szoktál
szép nők után leskelődni a város utcáin abban a reményben, hogy
belekortyolhatsz a zsenge vérükbe? Szoktál sírni az elátkozott lelked miatt?
– Én tényleg csak keringőzni akartam – nézett körbe aggodalmas sötét
szemekkel a fiatalember. Lucie viszont már meg is ragadta, hogy
odavonszolja a táncparkettre. Felcsendült a zene, Cordelia pedig koccintott
Annával, és mindketten nevettek.
– Szegény Edwin – pillantott Anna a táncolok felé. – Többnyire szorongó
természet. Most pedig avass be az esküvői tervek minden részletébe,
Cordelia, hozok friss pezsgőt.
 2
Minden, ami forog

„És ha néha, egy palota lépesein, egy árok zöld füvén, szobátok komor
magányában felébredtek, mikor már csökkent vagy eltűnt a mámor,
kérdezzétek meg a széltől, hullámtól, a csillagtól, a madártól, a
toronyórától, mindattól, ami eltűnt, mindattól, ami sóhajt, mindattól, ami
tovaring, mindattól, ami dalol, mindattól, ami beszél, kérdezzétek meg, hogy
minek az órája van itt; és a szél, a hullám, a csillag, a madár, a toronyóra
majd azt feleli nektek: – Itt az óra, hogy berúgjatok! Hogy ne legyetek
marcangolt rabszolgái az Időnek, rúgjatok be; rúgjatok be, szüntelenül!
Borral, költészettel vagy erénnyel, ahogy tetszik.”
– Charles Baudelaire: Rúgjatok be!1 –

V nyakkal, ugrott félre

igyázz mögötted ! – kiáltott fel rémülten Christopher. James behúzott
az útból. Két vérfarkas repült el mellettük, akik
részegen verekedve gabalyodtak össze, és lezuhantak a földre. Thomas a
feje fölé tartotta a poharát, hogy biztonságban legyen a nyüzsgő tömegtől.
James nem volt biztos abban, hogy az Ördög fogadó a megfelelő hely
ehhez a partihoz, mivel egyébként is ott töltött hetente néhány napot,
Matthew viszont ragaszkodott hozzá, s megsúgta, hogy valami különleges
dolgot szervezett.
– Ennél nyugalmasabb estét képzeltem – nézett végig James a káoszon,
elnyomva magában egy sóhajt.
Eleinte nem volt ekkora felfordulás, amikor megérkeztek. A szokásos,
barátságos esti nyüzsgés fogadta őket az Ördögben, James pedig örömmel
felosont volna a külön lakosztályukba, mint eddig oly sokszor, hogy
egyszerűen csak lazítson egy kicsit a legrégebbi barátaival.
Matthew viszont rögtön felállt egy székre, hogy irónját a fémcsillárhoz
ütögetve felhívja magára az egész fogadó figyelmét.
– Barátaim! – kiáltotta. – A parabataiom, James Jeremiah Jehoshaphat
Herondale ma ünnepli az utolsó estéjét egyedülálló férfiként!
Mindenki kurjongatott és örvendezett.
James intett egyet, hogy megköszönje a jókívánságokat és lezárja a
témát, ám úgy tűnt, hogy még nincs vége a dolognak. Mindenféle alvilági
figura jött, hogy kezet rázzon vele, megveregesse a hátát, és sok
boldogságot kívánjon neki. James meglepetten vette észre, hogy szinte az
összes jelenlévőt ismeri. Sőt, többségüket gyerekkora óta ismeri: olyanok,
akik látták őt felnőni.
Ott volt Nisha, „a legöregebb vámpír az öreg város legöregebb
negyedéből”, ahogy mindig is mondta. Ott volt Sid és Sid, a két vérfarkas,
aki mindig vitatkozott, hogy melyikük legyen „Sid”, és melyikük „Sidney”.
A különös koboldcsapat, amelyiknek a tagjai csak egymással csevegtek, és
soha nem szóltak senki máshoz, viszont olykor ajándék italt küldtek a többi
vendégnek, látszólag véletlenszerűen. Körülvették Jamest, és követelték,
hogy igya meg a kezében tartott whiskey-t, hogy aztán ihasson az általuk
hozott whiskey-ből is.
James tényleg meghatódott a túláradó érzelmektől, ám ettől csak még
kellemetlenebbül érezte magát a házasságának természete miatt. Egy év
múlva vége az egésznek – gondolta. Ha tudnátok, nem ünnepelnétek.
Matthew nem sokkal a beszéde után eltűnt az emeleten, a többieket pedig
mintha egyre részegebben tivornyázó mulatozók vették volna körül addig
az elkerülhetetlen pillanatig, amikor Sid behúzott egyet Sídnek, a tömeg
pedig félig helyeselve, félig gúnyosan felmorajlott.
Thomas a homlokát ráncolva kihasználta széles vállának és izmos
alkatának az előnyeit, hogy egy kevésbé zsúfolt részre kalauzolja őket.
– Köszi, Thomas – mondta Christopher. Barna haja összekócolódott, a
szemüvege pedig felcsúszott a homloka irányába. – Matthew különleges
programja most már bármelyik pillanatban elkezdődhet – pillantott
reménykedve a lépcsőre.
– Ha Matthew valami különlegeset eszel ki, akkor az vagy szörnyen
pompás, vagy pompásan szörnyű – jegyezte meg James. – Akartok fogadni,
hogy ez most melyik lesz?
– Olyasmi, ami túlmutat a szépségen Matthew szerint – árulta el kis
mosollyal Christopher.
– Az bármi lehet – állapította meg James, miközben Pollyt, a
kocsmárosnőt figyelte, aki besétált a csetepaté közepébe, hogy szétválassza
Sidéket, miközben Pickles, a kelpie fogadta a téteket, hogy melyikük lesz a
győztes.
Thomas leengedte a karba font kezét, mielőtt megszólalt.
– Egy sellő.
– Egy micsoda? – kérdezte James.
– Sellő – ismételte Thomas. – Valamiféle... forró sellőműsort fog előadni.
– Egy barátja a félvilági társaságból, tudod – lódította Christopher, aki
igencsak meg volt elégedve magával, amiért ismeri a „félvilági” szót.
Matthew költőkből és kurtizánokból álló rendszeres társasága közismerten
távol állt Christopher tinktúráitól és kémcsöveitől vagy Thomas kiterjedt
könyvtárától és komoly edzésprogramjától. Akárhogy is, szemlátomást
mindketten megkönnyebbültek, miután kibökték a titkot.
– Mit fog csinálni? – érdeklődött James a sellő műsora felől. – És... hol
fogja csinálni?
– Egy hatalmas akváriumban, feltehetőleg – válaszolta Christopher.
– Ami pedig azt illeti, hogy mit fog csinálni, valami bohém dolgot
harangokkal, kasztanyettával meg fátyollal, azt hiszem – tette hozzá
Thomas.
– A fátyol nem lesz vizes? – aggodalmaskodott Christopher.
– Feledhetetlen élmény lesz – folytatta Thomas. – Matthew azt mondta.
Túlmutat a szépségen, satöbbi.
James azon kapta magát, hogy önkéntelenül a csuklóján lévő ezüst
karkötőhöz nyúl, és simogatni kezdi a felszínét. Ennyi idő után már alig
vette észre, hogy rajta van: Grace Blackthorntól kapta mindössze tizennégy
éves korában. James viszont nagyon igyekezett nem gondolni Grace-re,
ahogy közeledett az esküvője.
Egy év – gondolta. Ki kell vernie Grace-t a fejéből, még egy évre. Ezt az
ígéretet tették egymásnak. És ő Cordeliának is ígéretet tett, hogy nem fog
kettesben vagy a háta mögött találkozni Grace-szel, mert ha bárki is
megtudná, akkor Cordelia szégyenben maradna. A világnak azt kell hinnie,
hogy a házasságuk valódi.
 Kényelmetlenül érezte magát a gondolattól, hogy a karperecét viselve
csinálja végig az esküvőt Cordeliával. Az eszébe véste, hogy majd leveszi,
amikor hazaér. Ha leveszi, azzal talán semmibe veszi Grace-t, ha viszont
magán hagyja, akkor úgy érzi, hogy semmibe veszi Cordeliát. Elhatározta
már, hogy sem szóval, sem pedig cselekedettel nem fogja megszegni az
esküjét. A szívét és a gondolatait talán nem tudja irányítani, a karkötőt
viszont leveheti. Ennyi hatalmában áll.
A terem túlsó végében Polly éppen egy kis csapatnyi manónak dirigált.
Egy színpadon valóban egy hatalmas akvárium állt. Két manó
kandelábereket rakosgatott köré a drámai megvilágítás kedvéért, a többiek
pedig sürgölődve igyekeztek helyet csinálni a tömegben.
A lépcső recsegett; Matthew sietett le rajta, akinek ragyogó szőke haja
gyertyalángként világított a fogadó félhomályában. Levette a zakóját, így
ingujjban és egy kék-zöld csíkos mellényben volt. Átugrott a
lépcsőkorláton, s a színpadon landolt. Az akvárium mögé állva felemelte a
kezét, hogy csendre intsen.
A lárma viszont zavartalanul folytatódott, amíg az első Sid össze nem
csapta a hatalmas öklét a feje fölött, és felkiáltott.
– Na! Csend legyen, vagy beverem a rühös képeteket!
– Így van! – helyeselt a másik Sid. Szemlátomást sikerült megoldaniuk a
nézeteltérést.
Némi zsörtölődés hallatszott.
– Rühös! – motyogta egy vérfarkas a közelben. – Persze!
De végül elhalkult a tömeg.
– Várjatok – suttogta James. – Hogy fog lejönni a sellő a lépcsőn?
Beállt a csend, aztán Christopher – aki levette a szemüvegét, hogy
megtörölje – szólalt meg:
– Hogy ment fel a sellő a lépcsőn?
Thomas vállat vont.
– Jó estét, barátaim! – kiáltott fel Matthew, mire csekély, udvarias tapsot
kapott. – Ma esete valami igazán különlegeset fogunk mutatni nektek az
Ördög egyik régi cimborájának tiszteletére. Voltatok oly kedvesek elviselni
a Vidám Zsiványok jelenlétét, immáron évek óta...
– Csak azt hittük, hogy ti, árnyvadászok megszálljátok a helyet – szólalt
meg egy félmosoly kíséretében Polly. – És ráérősen csináljátok.
 – Holnap az egyikünk, aki az első közöttünk, szembenéz majd a
végzetével, és csatlakozik majd a szerencsétlen házasemberek táborához –
folytatta Matthew. – Ma este viszont stílusosan fogjuk útjára bocsátani!
Kurjongatás és üdvrivalgás hallatszott a bekiabált tréfákon meg az
asztalcsapkodáson túl. Egy szatír és egy vaskos szarvú lény felállt elöl,
hogy buja ölelkezést színleljen, mígnem valaki hozzájuk vágott egy
kolbászt. A zongoránál egy manó belekezdett egy könnyed nótába. Zene
töltötte be a termet, Matthew pedig feltartotta a boszorkányfényét, ami
megvilágította a lépcsőn leereszkedő alakot.
Jamesnek egy pillanatra eszébe jutott, hogy használt-e már valaki
rúnaköves boszorkányfényt színpadi világítás gyanánt, mielőtt rádöbbent,
hogy mit lát, és kiüresedett az elméje. Christopher halkan felhorkantott,
Thomas pedig elkerekedett szemmel bámult.
A sellőnek emberi lába volt. Hosszú és meglehetősen formás – Jamesnek
el kellett ismernie –, egzotikus tengeri algákból szőtt laza és áttetsző
szoknyába burkolva.
Deréktól felfelé sajnos tátott szájú, dülledő szemű hal volt. Fémesen
csillogtak a pikkelyei, és úgy verték vissza a fényt, hogy szinte elterelték a
figyelmet a lapostányér nagyságú, sohasem pislogó sárga szeméről.
A közönség megőrült: kétszer olyan hangosan kurjongattak és éljeneztek,
mint korábban. Az egyik vérfarkas gyászosan sóvárgó hangon felkiáltott:
– CLARIBELLA!
– Hadd mutassam be Claribellát, a sellőt! – rikkantotta vigyorogva
Matthew.
A tömeg füttyögve és csapkodva örvendezett. James, Christopher és
Thomas küszködve kereste a szavakat.
– Egy sellő visszafelé – mondta James, miután visszanyerte a
szókincsének egy részét, bár vélhetően nem az egészet.
– Matthew felfogadott egy fordított sellőt – helyeselt Thomas. – De
miért?
– Kíváncsi vagyok, milyen hal – szólalt meg Christopher. – A sellők
vajon valamelyik halfajtához tartoznak? Cápa, hering, vagy ilyesmi?
– Én füstölt heringet reggeliztem ma – vallotta be Thomas szomorúan.
A fordított sellő elkezdte jobbra-balra ringatni a csípőjét, méghozzá olyan
gyakorlott könnyedséggel, akár egy revütáncos. A szája kinyílt és
becsukódott a zene ritmusára. A kis úszói ide-oda verdestek mindkét
oldalán.
Matthew becsületére szólt, hogy az Ördög fogadó többi vendége úgy
tűnt, feltétlen hódolója Claribellának és az előadásának. Miután vége lett a
táncnak, visszahúzódott az akváriuma mögé, legalábbis részben azért, hogy
megvédje magát a legbuzgóbb rajongóitól.
– Tényleg van benne valami – mondta Christopher, és reménykedve
pillantott Jamesre. – Hm?
– Pouncebyék szánkópartijára kellett volna elmennünk – közölte James.
– Esetleg egy nyugodt este odafent? – javasolta Thomas együttérzően. –
Majd én csinálok helyet, hogy átjussunk a tömegen.
Ahogy követték Thomast az alvilágiak özönén át, meglátta őket Matthew,
aki jegyeket árult Claribella zárt körű műsorára, és leugrott a színpadról.
– Az egyedüllét gyönyörűséges nyugalmára vágysz? – karolt bele James-
be. Olyan illata volt, mint mindig: kölni és brandy, némi füsttel és fűrész-
porral fűszerezve.
– Hármótokkal megyek fel. Ezt nem nevezném magánynak – érvelt
James.
– Akkor legyen „csend” – pontosított Matthew. – Oh tűnt derűk arája,
íme még / Itt állsz s dajkál a vén idő s a csend...2
Amikor a lépcsőhöz értek, Ernie, a fogadó tulajdonosa felszökkent a
színpadra, és megpróbált táncolni Claribellával, aki mindössze két zömök
úszójának segítségével könnyedén kitért előle, hogy fejjel beleugorjon a
ginnel teli kádba, ahol Pickles, a kelpie lakott. Egy szempillantás múlva
gint köpve bukkant fel, Pickles pedig felnyerített jókedvében.
A saját kis lakrészükbe érve Thomas gondosan bereteszelte mögöttük az
ajtót. Hideg volt, a plafonról pedig folyamatosan csöpögött a víz a viharvert
szőnyegekre egy szűnni nem akaró beázásból, ám James így is otthonosnak
találta a látványt. Ez volt a Vidám Zsiványok székhelye, a búvóhelyük a
világ elől – az egyetlen hely, ahol James most lenni akart. Egyre jobban
esett a hó, és kavargó fehér felhőcskékben csapódott neki az ólomüveg
ablaknak.
Thomas odavitt egy fazekat a beázás alá, Christopher pedig a kandalló
elé térdelve szemügyre vette a fahasábokat, amik nedvesek voltak az olvadt
hótól. Elővett a zsebéből valamit – egy kis üvegcsére erősített fémcsövet –,
amivel vegyi úton tüzet tudott gyújtani. A saját találmánya volt, amin már
hetek óta dolgozott. Megnyomott rajta egy gombot, mire az üvegcse
rózsaszínes gázzal telt meg. Halk pukkanás hallatszott, a cső végéből pedig
láng tört elő, ami viszont hamar ki is aludt, a szobát pedig sűrű fekete füst
lepte el.
– Erre nem számítottam – ismerte be Christopher, miközben igyekezett
bedugaszolni a csövet a zsebkendőjének a csücskével. James váltott egy
bosszús pillantást Matthew-val, aztán köhögve és levegőért kapkodva
rohantak kinyitni az ablakokat. Thomas lekapott egy viseltes könyvet a
polcról, amivel megpróbálta kifelé terelni a füstöt. Kinyitották az összes
ajtót és ablakot, hogy aztán minden kezük ügyébe kerülő tárgyat
megragadva elhessegessék a fanyar szagú füstöt a szobából, mígnem végre
eltűnt, ám kesernyés bűzt és fekete koromnyomokat hagyott maga után
mindenfelé.
Gyorsan becsukták az ablakokat. Thomas átment a másik szobába,
ahonnan száraz fával tért vissza. Ezúttal, amikor Christopher megpróbálta
meggyújtani a tüzet – hagyományos viaszgyufával –, sikerült is neki. Mind
a négyen összezsúfolódtak a szoba közepén álló kerek asztalnál, és együtt
reszkettek; Matthew megfogta James mindkét kezét, és dörzsölgetni kezdte.
– Nos, ez remek időtöltés az esküvőd előestéjén – szólalt meg
bocsánatkérő hangon Matthew.
– Sehol sem lennék szívesebben – felelte vacogó fogakkal James. – Csak
ti tudjátok az igazat erről az esküvőről, kezdjük ott.
– Ami felszabadít bennünket a szokásos elvárás alól, miszerint ennek az
utolsó estének élvezetesnek kell lennie – összegezte Matthew. Elengedte
James kezét, és felsorakoztatott négy poharat. Fogta a brandys üveget, hogy
mindegyikbe töltsön belőle.
Könnyed hangon beszélt, de mégis kissé kapatosán. James eltöprengett,
hogy Matthew vajon mennyit ihatott, mielőtt megérkezett ma este a
fogadóba.
– A törzsvendégeknek mintha tetszett volna Claribella műsora – jegyezte
meg Thomas.
– Tudtátok, hogy fordított sellő? – érdeklődött Christopher, ártatlanul
csillogó orgonaszínű szemekkel.
– Nem... konkrétan nem – töltötte újra a poharát Matthew. – Vagyis a
közvetítő említette, hogy fordított, de azt hittem, hogy szövegeket fordított,
amit nem tartottam annyira fontosnak.
Thomas felhorkantott.
– Kérhetted volna, hogy megnéznéd, mielőtt megrendelted – mondta
James. Belekortyolt a poharába; a brandy kezdte úgy átmelengetni belülről,
ahogyan a már pattogó tűz melegítette kívülről.
Viccnek szánta, Matthew viszont mintha a lelkére vette volna.
– Én legalább igyekeztem – ellenkezett. – Tőletek nem hallottam
egyetlen fantasztikus ötletet sem a mai estére – fordult Thomashoz és
Christopherhez.
– Csak azért, mert azt mondtad, hogy már intézkedtél – felelte Thomas.
– Az a fontos, hogy mindannyian együtt vagyunk – állapította meg
Christopher, aki mintha megijedt volna az összetűzés lehetőségétől. – És
persze az, hogy időben eljuttassuk Jamest a szertartásra.
– Persze, mert a vőlegény epedve várja, hogy házasember legyen – szólt
oda vontatottan Matthew, mire mindnyájan összenéztek, épp olyan ijedten,
mint Christopher. Ők négyen nagyon ritkán vitatkoztak vagy veszekedtek,
James és Matthew pedig szinte soha.
Mintha még Matthew is észrevette volna, hogy a megjegyzése túl erős
volt; az igazság csontváza fehéren fénylett a porban. Elővette a laposüveget
a kabátzsebéből, hogy fejjel lefelé fordítsa, ám az üres volt. Félredobta a
kanapéra, majd csillogó szemekkel nézett Jamesre.
– Jamie – mondta. – Lelkem. Parabataiom.. Nem kell megtenned. Nem
kell végigcsinálnod. Tudod, ugye?
Christopher és Thomas is mozdulatlanul ült.
– Cordelia... – kezdte James.
– Lehet, hogy Cordelia sem akarja ezt – folytatta Matthew. – Áleskü-
vő... egy fiatal lány biztosan nem erről álmodik...
James felállt az asztaltól. Különös ütemre vert a szíve.
– Cordelia hazudott, hogy megmentsen engem a bebörtönzéstől a Klávé
előtt gyújtogatásért, károkozásért és az Angyal tudja, mi másért még. Azt
mondta, hogy együtt töltöttük az éjszakát – közölte éles hangon, minden
egyes szót tisztán és pontosan kiejtve. – Tudod, mit jelent ez egy nő
számára. Tönkretette értem a saját hírnevét.
– De nincs oda a hírneve – vetette fel Christopher. – Te...
– Felajánlottam, hogy házasodjunk össze – fejezte be helyette James. –
Nem, ezt húzzuk ki. Megmondtam neki, hogy összeházasodunk. Mert
biztosan Cordelia lesz az első, aki hátat fordít majd egy ilyen szövetségnek.
Sohasem akarná, hogy bármi olyat tegyek, amire kényszerítve érzem
magam. Sohasem akarná, hogy boldogtalanná tegyem magam a kedvéért.
– És te? – kérdezte Thomas tiszta és határozott tekintettel. –
Boldogtalanná teszed magad a kedvéért?
– Boldogtalanabb lennék, ha tönkremenne, és én lennék érte a felelős –
felelte James. – Egyévnyi házasság Daisyvel csekély ár mindkettőnk
megmentéséért cserébe – fújta ki magát. – Emlékeztek? Mindannyian azt
mondtuk, hogy jó móka lesz. Egy hecc.
– Szerintem minél inkább közeledik a napja, annál komolyabbnak tűnik –
vetette fel Christopher.
– Ez nem egy könnyed dolog – lódította Thomas. – A házassági rúnák, az
eskütétel...
– Tudom – fordult el James az ablak felé. Mintha egész Londont elnyelte
volna a hó. Egy fényes és meleg buborékban ültek a jégvilág közepén.
– És Grace Blackthorn – tette hozzá Matthew.
Beállt a csend egy kis időre. Egyikük sem ejtette ki Grace nevét James
előtt, mióta négy hónapja eljegyezte Cordeliát.
– Igazából nem tudom, mit gondol Grace – ismerte be James. – Nagyon
furcsán viselkedett az eljegyzés után...
– Bár ő maga már jegyben járt, így semmi köze nem volt hozzá... –
rándult meg Matthew szája.
– Matthew – szólt rá halkan Thomas.
– Hónapok óta nem beszéltem vele – mondta James. – Egy szót sem.
– Ugye nem felejtetted el, hogy a kedvéért égetted le azt a házat? –
töltötte újra a poharát Matthew.
– Nem – válaszolta James feszülten. – De nem számít. ígéretet tettem
Daisynek, és be is fogom tartani az ígéretemet. Ha meg akartátok
akadályozni, hogy helyesen cselekedjek, akkor egy kicsit hamarabb kellett
volna elkezdeni a kampányolást, mint az esküvőm előestéjén.
Síri csönd állt be egy pillanatra. Négyük közül senki sem moccant, alig
vettek levegőt. A hó halk fehér puffanásokkal vetette neki magát az
ablaktábláknak. James látta sötét hajú és sápadt tükörképét az üvegen.
– Igazad van, persze – szólalt meg végül Matthew. – Talán csak
aggódunk, hogy túl becsületes vagy, és túl jó. A jóság pedig elég éles
fegyver lehet ahhoz, hogy vágni lehessen vele, tudod. Pont úgy, ahogy a
gonosz szándékkal.
– Nem vagyok én olyan jó – fordult el James az ablaktól.
...és hirtelen eltűnt a szoba a barátaival, ő pedig úgy érezte, hogy zuhan,
pörög és forog a nagy semmiben, pedig ugyancsak mozdulatlan maradt.
Egy földdarabon landolt.
Nem, ne most, ez nem lehet! De ahogy talpra állt, a pusztában találta
magát, hamuval borított égbolt alatt. Képtelenség – gondolta. Látta
darabjaira hullani ezt az árnyékvilágot, miközben Belial dühében vonyított.
Legutóbb akkor járt ezen a helyen, amikor végignézte, ahogy Cordelia
belemártja a kardját Belial mellkasába. Hívatlanul felelevenedett benne egy
kép Cordeliáról, ahogy lesújt a kardjával, a haja pedig úgy omlik le, mint
egy festményen megörökített istennőé: mintha a Szabadság vagy a
Győzelem képében állna az emberek élén.
Aztán kettéhasadt maga a világ, megrepedt az égbolt, és vörös-fekete
fény vetült a szétmálló talajra. James pedig látta, ahogy Belialnak beesik az
arca, a teste pedig ezer darabra hullik szét.
Belial nem halt meg, ám úgy elgyengítette a Cortana, hogy Jem szerint
még legalább száz évig nem lesz képes visszatérni. És az óta a pillanat óta
valóban csend honolt. James nem látta a nagyapját, és a nagyapja
árnyékvilága sem villant fel előtte. Most viszont ki más hívhatta ide Jamest,
mint Belial?
James gyorsan megfordult, és résnyire szűkült a szeme. Valami
megváltozott ezen a helyen, amit már oly sokszor látott álmában és a
látomásaiban. Hová lettek a kifehéredett csonthalmok, a homokdűnék meg
a kitekeredett, göcsörtös fák? Messze a távolban – egy gazzal benőtt,
elhagyatott omladékon túl James meglátta egy hatalmas kőépítmény
körvonalait. Egy erődítmény tornyosult a puszta fölé.
Csak emberi kéz – vagy legalábbis szakavatott kéz – építhetett ilyet.
James sohasem látta ilyesminek a nyomát Belial birodalmának
pusztulásakor.
Tett egy óvatos lépést előre, de hullámszerű légáramlat söpört rajta végig.
Nem látott, fuldokolva térdre kényszerült, és feneketlen mélység
szippantotta be. Megint a semmiben száguldott, kicsavarodva és kapálózva,
mígnem durván landolt a keményfa padlón.
 Nagy nehezen felkönyökölt, hogy aztán égett vegyszerek és ázott gyapjú
szagát szívja magába. Hangokat hallott, mielőtt kitisztult a látása. Matthew-
é hangosabb volt a másik kettőnél.
– James? Jamie!
James erőtlenül köhintett. Sós ízt érzett, és odanyúlt a szájához. Fekete és
vörös volt a keze, amikor elvette. Valaki megfogta a csuklóját, erőből
felhúzta, s egy kart érzett a háta körül. Brandy és kölni illatával.
– Matthew – szólalt meg kiszáradt torokkal.
– Vizet – javasolta Christopher. – Van nálunk víz?
– Én ahhoz soha nem nyúlok – helyezte el Matthew a hosszú kanapén
Jamest. Leült mellé, s olyan elmélyülten nézett a szemébe, hogy James
kénytelen volt elfojtani a nevetést a helyzet ellenére.
– Jól vagyok, Matthew. Ráadásul nem tudom, mit szeretnél felfedezni
azzal, hogy bámulod a szemgolyómat.
– Hoztam vizet – tolta félre Christophert Thomas, hogy odanyújtson egy
bögrét Jamesnek, akinek úgy reszketett a keze, hogy az első korty fele a
légcsövébe jutott, a másik fele pedig az ingére. Christopher addig ütögette a
hátát, amíg levegőhöz nem jutott, és már tudott rendesen lélegezni meg
inni.
James letette az üres bögrét a kanapé karfájára.
– Köszi, Thomas...
Hirtelen Matthew erőteljes ölelésében találta magát. A parabataiz.
szorosan fogta hátul az ingét, hideg orcája pedig hozzányomódott az
övéhez.
– Árnyék lettél – mondta halkan Matthew. – Mintha el akarnál tűnni,
mintha én kívántam volna, hogy tűnj el, és kezdtél volna köddé válni...
James kibontakozott az ölelésből annyira, hogy félresimítsa Matthew
haját a homlokából.
– Azt kívántad, hogy tűnjek el? – kérdezte viccelődve.
– Nem. Csak azt kívánom néha, hogy én tűnjek el – suttogta Matthew.
Igazi ritkaság volt tőle, hogy teljes mértékben igaz állítást tegyen
mindenféle élcelődés, cukkolás vagy humor nélkül.
– Azt soha ne kívánd! – dőlt hátra James annyira, hogy lássa a két másik
Vidám Zsiványt is, az aggodalmas arcukkal. – Árnyékká váltam?
Thomas bólintott. Matthew már a kanapé támlájának dőlt, jobb kezével
James csuklóját fogva, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy a
parabataia még mindig ott van.
– Tényleg azt hittem, hogy annak az ostobaságnak már vége – vallotta be
James.
– Hónapok óta nem volt rá példa – erősítette meg Christopher.
– Azt hittem, hogy többé már nem történhet meg veled – mondta
Thomas. – Azt hittem, hogy Belial dimenziója megsemmisült.
James a barátaira nézett. Biztatni akarta őket – nem jelent semmit,
bármilyen okból megtörténhetett, biztos vagyok benne, hogy nem fontos –,
ám a torkára forrt a szó. Még mindig túl közelinek érezte a hely kopárságát,
a levegő savas aromáját, a füstbe burkolózó távoli erőddel.
Valaki azt akarta, hogy lássa – gondolta. Valószínűtlen, hogy olyasvalaki,
aki jót akart neki.
– Tudom – szólalt meg végül- – Én is azt hittem.

Olyan hideg volt odakint, mintha még a levegő fagyosan csillogott volna,
amikor Cordelia – becsípve és vihogva – kiszállt az Intézet hintójából, és
lelkesen búcsút intett Lucie-nek. Mögötte sötétlett lezárt kapukkal a
Cornwall Gardens.
– Köszönöm a meglepetéspartit – kiáltotta, miközben becsukta a hintó
ajtaját. – Sohasem hittem volna, hogy az esküvőm előtti éjszakán
vérfarkasokkal fogok bolhajátékozni.
– Szerinted csaltak? Szerintem igen. De attól még szörnyen szórakoztató
volt – hajolt ki a nyitott ablakon Lucie, és színpadias csókot dobott
Cordeliának. – Jó éjt, drágám! Holnap én leszek a suggenesed! Nővérek
leszünk!
Cordelia mintha egy pillanatig feszengett volna.
– Csak egy évig.
– Nem! – jelentette ki határozottan Lucie. – Bármi történjék is, mi mindig
testvérek leszünk.
Cordelia mosolyogva megfordult, hogy bemenjen a házba. Kinyílt a
bejárati ajtó, Lucie pedig megpillantotta Alastairt a küszöbön, felemelt
lámpással a kezében. Úgy festett, mint Diogenész, amikor őszinte embert
keresett. Biccentett Lucie-nek, mielőtt becsukta az ajtót a húga mögött.
Lucie megpaskolta a hintó oldalát, mire Balios újra elindult, patadobogását
tompította az utat borító hó.
 Felsóhajtva dőlt hátra a kék selyemülésen. Egyszeriben fáradtnak érezte
magát. Hosszú volt az éjszaka. Anna nagyjából egy órával éjfél után eltűnt
Lilyvel, egy vámpírral Pekingből. De Lucie állta a sarat: ott akart maradni a
Ruelle-ben, amíg Cordelia jól érezte magát. Tudta, hogy a barátnője szinte
retteg a holnapi naptól. Nem tudta hibáztatni érte. Nem mintha az emberek
nem házasodtak volna mindenféle előnyszerzés érdekében a szerelem
helyett, ám hiába volt átmeneti a dolog, mégis drámainak hatott.
Cordeliának meglehetősen jól kell játszania holnap, mint ahogy Jamesnek
is.
– Adnék egy pennyt azért, hogy megtudjam, mi jár a fejedben – szólalt
meg egy halk hang. Lucie felnézett, és mosolyra húzódott a szája.
Jesse volt az. Ott ült vele szemben, megvilágította az arcát a hintó
lámpásának rózsaszín ragyogása, ahogy beszűrődött a fénye az ablakon.
Lucie hozzászoktatta magát, hogy ne rezzenjen össze, amikor Jesse egyik
pillanatról a másikra megjelent. Négy hónapja, amióta újra találkoztak,
szinte minden este látta.
Mindig ugyanúgy nézett ki. Soha nem nőtt egy centit sem ő maga, sem
pedig a haja. Megnyugtatóan hatott, hogy mindig ugyanaz a fekete nadrág
és fehér ing volt rajta. Mindig átható volt a tekintete és zöld a szeme, akár a
patina egy régi pénzérmén.
A jelenléte pedig mindig olyan érzést váltott ki Lucie-ből, mintha
gyengéd ujjak szánkáznának felfelé a gerincén. Borzongás és melegség,
mindez egyszerre.
– Egy penny nagyon kevés – felelte megjátszott könnyedséggel Lucie. –

Nagyon érdekes dolgok járnak a fejemben, ami jelentősebb

pénzmennyiséget ér meg.
– Kár, hogy csont szegény vagyok – mutatta meg Jesse az üres zsebeit. –
Jól érezted magad a Ruelle-ben? Annának tényleg látványosak a szettjei;
bárcsak tudna nekem tanácsot adni mellény- és kamásli-ügyben, de tudod...
– tárta szét a karját a sohasem változó ruházatára utalva.
– Ott ólálkodtál? – mosolygott rá Lucie. – Nem láttalak.
Ritkaságszámba ment, hogy nem látta Jesset, ha a fiú jelen volt valahol.
Négy hónappal korábban Jesse odaadta az utolsó leheletét – egykor az
aranymedálban rejtőzött, amit most már Lucie a nyakában hordott –, hogy
megmentse James életét. Lucie aggódott utána, hogy Jesse majd
elhalványul vagy eltűnik emiatt. A fiú bosszantóan anyagtalan volt ugyan,
ám látható maradt, még ha csak Lucie számára is.
Sötét hajával a kék és arany kárpitnak dőlt.
– Talán bekukkantottam meggyőződni róla, hogy épségben odaértél a
Ruelle-be. Sokféle gyanús alak lézeng a Berwick Street környékén:
tolvajok, zsebesek, gézengúzok...
– Gézengúzok? – derült fel Lucie. – Ez úgy hangzik, mintha a Gyönyörű
Cordeliába való lenne!
– Apropó – bökött felé vádlón az ujjával Jesse. – Mikor fogod hagyni,
hogy elolvassam?
Lucie habozott. Már megengedte neki, hogy elolvasson néhányat a
korábbi regényei közül, mint például a Lucie-t, a titkos hercegnőt
megmentik a borzalmas családjától címűt, ami nagyon tetszett neki, főleg
Kegyetlen James herceg karaktere. A Gyönyörű Cordelia viszont más volt.
– Még csiszolom a könyvet – felelte. – Ráfér a csiszolás. Minden regényt
csiszolni kell, mint a gyémántot.
– Vagy a cipőt – jegyezte meg Jesse szárazon. – Magam is gondoltam
már rá, hogy írok egy regényt. Egy szellemről, aki nagyon-nagyon
unatkozik.
– Lehet, hogy egy olyan szellemről kellene írnod, akinek van egy nagyon
odaadó húga és egy nagyon odaadó... barátja, akik rengeteg időt töltenek el
azzal, hogy kitalálják, hogyan ne legyen szellem többé – indítványozta
Lucie.
Jesse nem felelt. Lucie viccelődni akart, ám a fiúnak sötét és komoly lett
a tekintete. Milyen különös, hogy a szem még egy szellemnél is a lélek
tükre! Tudta, hogy Jessenek van lelke. Ami pont annyira él, mint bármilyen
élő dolog, és kétségbeesetten vágyik arra, hogy újra szabadon járjon a
világban, ne pedig félig létezésre ítéltetve az éjszakában.
Jesse kinézett az ablakon. A Piccadilly Circusnél haladtak el, ami szinte
teljesen elhagyatott volt ezen a késői órán. Erósz középen magasodó szobrát
finoman belepte a hó, a hozzá vezető lépcsőn pedig egy magányos csavargó
aludt.
– Ne reménykedj túlságosan, Lucie. A remény néha veszélyes.
– Ezt Grace-nek is mondtad?
– Ő nem hallgat rám. Egy szavamra sem. És... nem akarom, hogy csalódj.
 Lucie kinyújtotta a kezét, még mindig a kék kecskebőr kesztyűjében.
Jesse mintha az ő halovány tükörképét figyelte volna az ablaküvegen, saját
magát nyilván nem láthatta benne. Talán jobb volt neki így.
Jesse tenyérrel felfelé fordította a kezét. Lucie levette a kesztyűjét, hogy
óvatosan odategye az ujjait. Ó! Micsoda érzés volt a fiú hűvös, ám kissé
anyagtalan keze! Akár egy érintés emléke. Mégis bizsergett tőle belül –
szinte látta a szikrákat, mint szentjánosbogarakat a sötétben.
Lucie megköszörülte a torkát.
– Ne aggódj amiatt, hogy csalódnék. Szörnyen lefoglalnak a fontos
dolgok, holnap pedig meg kell szerveznem egy esküvőt.
Jesse ekkor nézett rá, s szinte vonakodva elmosolyodott.
– Te vagy az egyetlen, aki szervezi ezt az esküvőt?
– Az egyetlen, aki ért is hozzá – vetette hátra a fejét Lucie úgy, hogy
beleremegtek a virágok a kalapján.
– Jaj, valóban. Emlékszem a jelenetre a Lucie-t, a titkos hercegnőt
megmentik a borzalmas családjától című regényedből, ahol Lucie hercegnő
legyőzi Kegyetlen James herceget virágkötészetben.
– Jamest nagyon bosszantotta az a fejezet – tette hozzá Lucie némi
elégedettséggel. Fény szüremlett be a hintóba, ahogy elhaladtak az utcai
lámpák alatt. Odakint egy magányos csendőr masírozott egyedül a
Haymarket Theatre korinthoszi oszlopcsarnoka előtt.
Lucie már nem érezte Jesse kezét. Lefelé pillantva látta, hogy a tenyere
mintha a semmin pihenne. A fiú kissé anyagtalanból teljesen anyagtalanná
változott. Lucie a homlokát ráncolta, de Jesse már vissza is húzta a kezét,
így nem tudta, hogy csak képzelődött-e.
– Gondolom, találkozol holnap Grace-szel – mondta Jesse. – Úgy tűnik,
nem zavarja az esküvő, és minden jót kíván a bátyádnak.
Lucie kénytelen volt eltűnődni ezen. Grace olyan téma volt, amit ő és
Jesse csak felületesen érinthetett. Még sohasem találkozott velük egy
időben, mivel Jesse öntudatlanul feküdt napközben, Grace pedig nehezen
tudott elszabadulni Bridgestockéktól és Charlestól éjjel; Jesse gyakran
meglátogatta, de sohasem beszélt Lucie-nek a társalgásaikról. És annak
ellenére, hogy Grace és Lucie közös munkával igyekezett megmenteni
Jesset, kellemetlen volt nekik a fiúról beszélgetni.
Jesse valóban mintha megértette volna, hogy Grace azért lépett
jegyességre Charlesszal, hogy megmeneküljön Tatiana befolyásától, James
és Cordelia pedig azért házasodik össze, hogy megmentsék Cordelia
becsületét. Sőt, úgy tűnt, hogy Jesse így gondolja helyénvalónak.
Ugyanakkor mély és védelmező szeretetet érzett a nővére iránt, Lucie pedig
nem óhajtotta megvitatni vele az aggodalmát, miszerint aggódik, hogy
Grace összetörte James szívét.
Főleg úgy nem, hogy még mindig szüksége volt Grace segítségére.
– Nos, örömmel hallom – vágta rá. A Shoe Lane-ről lekanyarodva
begurultak az Intézet vaskapuján át az udvarba. Fölöttük magasodott az ég
felé törő sötét és lenyűgöző katedrális.
– Mikor... mikor látlak újra?
Lucie rögtön megbánta a kérdést. Jesse mindig előkerült, ritkán maradt ki
egy esténél több a találkozásaik között. Nem lett volna szabad erőltetnie.
Jesse kissé szomorúan mosolygott.
– Bárcsak jelen lehetnék az esküvőn! Kár, hogy nem. Szerettelek volna
látni a suggenes-ruhádban. Úgy nézett ki, mint a pillangók szárnya.
Lucie korábban megmutatta neki az anyagot, a barack- és
levendulaszínben játszó, áttetsző selymet, mégis meglepődött, hogy a fiú
emlékszik rá. Fények gyúltak az Intézetben; Lucie tudta, hogy a szülei
nemsokára kijönnek üdvözölni őt. Elhúzódott Jessetől, és lehajolt az
eldobott kesztyűjéért, mire már nyílt is a bejárati ajtó, s meleg fény öntötte
el a járdát.
– Talán holnap este... – kezdte, de Jesse már eltűnt.
 Grace:
1893-1896
, – erre emlékszik. Egy másik lány,
E bár ugyanilyen
gyszer régen még valaki más volt
vézna csuklóval és világosszőke hajjal. Még kicsi volt,
amikor a szülei leültették, és elmagyarázták neki, hogy ők – vele és az
összes ismerősükkel együtt – nem hétköznapi emberek, hanem angyalok
leszármazottai. Nephilimek, akik felesküdtek rá, hogy megvédjék a világot
a rá leselkedő szörnyektől. Egy odarajzolt szem volt a kezén, amióta csak
az eszét tudta. A szülei tették rá annak a jeleként, hogy ő is árnyvadász, és
így láthatta a mások számára láthatatlan szörnyeket.
Mindenképpen emlékeznie kellene a szülei arcvonásaira s a házra,
amiben laktak. Hétéves volt, így emlékeznie kellene rá, hogyan érezte
magát abban a kőfalú szobában Alicantéban, amikor egy csapatnyi idegen
felnőtt eljött hozzá, hogy tudassa, meghaltak a szülei.
Ám attól a pillanattól fogva már nem érzett semmit. A lány, aki azelőtt
volt, mielőtt bement abba a kőfalú szobába, nem létezett többé.
Eleinte azt hitte, hogy rokonoknál fog lakni, bár a szülei eltávolodtak a
többi családtagtól, így azok idegenek voltak számára. Ehelyett viszont egy
teljesen másik idegenhez küldték. Hirtelenjében Blackthorn lett.
Ébenfekete, zongora módjára csillogó hintó jött érte, ami átvitte Idris nyári
mezőin a Brocelind-erdő széléhez, át egy díszesre kovácsolt vaskapun. A
Blackthorn-kúriába, az új otthonába.
Bizonyára sokként hatott rá, hogy egy szerény alsó-alicantei házból az
egyik legrégebbi árnyvadász-család ősi birtokára került. Ennek a sokknak
azonban – mint az alicantei házból való legtöbb emlékének – oly sok
minden mással együtt nyoma veszett.
 Az új anyja furcsa volt. Kezdetben kedves, szinte túl kedves. Hirtelen
megragadta a derekánál fogva, hogy szorosan magához húzza.
– Sohasem hittem volna, hogy lesz egy lányom – mormolta ámuldozva,
mintha valaki másnak mondaná a szobában, akit nem lehetett látni. –
Ráadásul olyan, akinek a neve is szép. Grace.
Grace.
Tatiana Blackthorn más, félelmetesebb okból is furcsa volt. Nem tett
semmit, hogy rendben tartsa az idrisi házat, vagy megóvja az enyészettől;
egyetlen alkalmazottja egy savanyú képű, néma szolgáló volt, akit Grace
ritkán látott. Tatiana olykor kellemes társaság volt, máskor pedig
végeláthatatlan litániát zengett a sérelmeiről – kikelt a fivérei ellen, más
árnyvadász-családok ellen, vagy úgy általában az árnyvadászok ellen. Ők
feleltek a férje haláláért, így Grace hamar megértette, hogy az egész bagázs
mehet a pokolba.
Hálás volt érte, hogy befogadták, és örült, hogy van családja s egy hely,
ahová tartozhat. De a hely furcsa volt, az anyja pedig valójában
kiismerhetetlen, aki különös varázslatokkal foglalatoskodott a kúria
eldugott, sötét sarkaiban. Nagyon magányos élete lett volna, ha nincs Jesse.
A fiú hét évvel volt idősebb nála, és örült, hogy lett egy húga. Halk szavú
volt, és kedves, felolvasott neki, és segített virágkoszorút fonni a fejére a
kertben. Grace észrevette, hogy Jessenek kifejezéstelené válik az arca,
amikor az anyjuk az ellenségeiről beszélt, meg az ellenük forralt, vágyott
bosszúról.
Ha bármi is létezett a világon, amit Tatiana Blackthorn szeretett, akkor az
Jesse volt. Ha Grace-ről volt szó, szigorú is tudott lenni, s bőkezűen
osztogatta a pofonokat meg a szorongatásokat, Jessere viszont sohasem
emelt volna kezet. Vajon azért, mert ő fiú volt, vagy pedig azért, mert
Tatiana vér szerinti gyermeke volt, miközben Grace csak egy árva, akit
befogadott?
Valójában nem sokat számított. Grace-nek nem volt szüksége az anyja
imádatára, amíg ott volt neki Jesse. A fiú mellette volt, amikor a leginkább
kellett, és olyan sokkal idősebb volt, hogy Grace szinte felnőttnek látta.
Jó volt, hogy ott lehettek egymásnak, mivel ritkán hagyták el a birtokot –
csak akkor, amikor elmentek az anyjukkal egy kis időre a Chiswick-házba,
a hatalmas angliai kőépületbe, amiért Tatiana huszonöt éve küzdött meg a
fivéreivel, most pedig féltékenyen védelmezte. Noha a Chiswick-ház
London közelében állt, így értékes ingatlannak számított, Tatiana mintha
eltökélte volna, hogy azt is hagyja szétrothadni.
Grace mindig megkönnyebbült, amikor visszatértek Idrisbe. London
közelsége nem igazán emlékeztette a régi életére – az már árnyakká és
álmokká vált –, ám eszébe juttatta, hogy van múltja: egy olyan időszak,
amikor még nem Jessehez, Tatianához és a Blackthorn-kúriához tartozott.
Bár ezzel nem ment sokra.

Grace egy napon különös dübögést hallott a sajátja fölötti szobából.

Odament megnézni, mi lehet az. Inkább kíváncsiságot érzett, mintsem
aggodalmat. Rájött, hogy a zaj forrása meglepő módon Jesse, aki szedett-
vedett késdobáló helyet állított össze szalmabálákból és egy durva szövésű
kendervászonból az egyik nagy belmagasságú, tágas helyiségben a kúria
legfelső emeletén. A ház korábbi lakói bizonyára gyakorlószobának
használhatták ezeket, ám Tatiana úgy hivatkozott rájuk, mint „báltermekre”.
– Mit csinálsz? – kérdezte megbotránkozva Grace. – Tudod, hogy nem
szabad úgy tennünk, mintha árnyvadászok lennénk.
Jesse odament, hogy kihúzzon egy eldobott kést az egyik szalmabálából.
Grace kénytelen volt megállapítani, hogy igen pontosan eltalálta a célt.
– Ez nem tettetés, Grace. Mi árnyvadászok vagyunk.
– Vér szerint igen, azt mondja mama – felelte óvatosan. – De a döntésünk
szerint nem. Azt mondja, hogy az árnyvadászok brutális gyilkosok. És
nekünk nem szabad gyakorolnunk.
A bátyja felkészült, hogy újra eldobja a kést.
– Mégis Idrisben lakunk, egy titkos helyen, amit csak az
árnyvadászoknak építettek, és csak ők ismerik. Rúnát viselsz magadon.
Nekem is kellene.
– Jesse... – mondta lassan Grace. – Tényleg ennyire fontos neked, hogy
árnyvadász legyél? Hogy bottal harcolj démonok ellen, meg ilyesmi?
– Arra születtem, hogy ezt csináljam – vonta össze a sötét szemöldökét. –
Magamat képzem nyolcéves korom óta. Tele van itt a padlás régi
fegyverekkel és kiképzési útmutatókkal. Te is annak születtél.
Grace habozott, és felszínre tört benne egy ritka emlék: a szülei kést
dobáltak az alicantei kis házuk falára akasztott táblába. Démonokkal
harcoltak. Úgy éltek és úgy haltak meg. Biztosan nem ostobaság az egész,
ahogy Tatiana állította. Biztosan nem volt értelmetlen az életük.
 Jesse észrevette a furcsa arckifejezését, de nem erőltette, hogy elárulja,
mi jár a fejében. Helyette inkább folytatta az érvelést.
– Mi lesz, ha egyszer majd démonok támadnak ránk? Valakinek meg kell
védenie a családunkat.
– Kiképeznél engem is? – vágta rá Grace, mire a bátyja arcán olyan
mosoly terült szét, amitől neki eleredtek a könnyei. Hirtelen elárasztotta az
érzés, hogy gondoskodnak róla. Törődnek vele. Hogy egy nagyobb dolog
része.

A késekkel kezdték. Napközben nem mertek gyakorolni, csak amikor az

anyjuk aludt, és elég távol volt ahhoz, hogy ne hallja a lemezbe csapódó
pengék zaját. Grace pedig maga is meglepődött, hogy milyen jól teljesített a
kiképzésen, gyorsan tanult. Néhány hét után Jesse adott neki egy vadászíjat,
gyönyörű vörös bőrtegezzel. A fiú még bocsánatot is kért, amiért nem volt
új a holmi, Grace viszont tudta, hogy a padlásról csórta, majd heteket töltött
a tisztítgatásával és javítgatásával a húga kedvéért, ami többet jelentett
bármilyen drága ajándéknál.
Elkezdték az íjászórákat. Ez összességében veszélyesebb vállalkozás
volt, mert ki kellett hozzá osonniuk az éjszaka közepén, hogy a ház mögötti
régi pályán gyakoroljanak, szinte a falnál. Grace teljesen felöltözve feküdt
le, aztán megvárta, hogy a hold beússzon az ablakába, majd a kivilágítatlan,
sötét lépcsőn leereszkedve csatlakozott a bátyjához. Jesse türelmes oktató
volt, kedves és biztató. Grace-nek korábban eszébe sem jutott, hogy legyen
egy bátyja, de most mindennap hálás volt érte – s nem csak olyan
kötelességtudó hálát érzett, mint az anyja iránt.
Mielőtt Tatianához költözött, fogalma sem volt róla, hogy milyen súlyos
méreg tud lenni a magány. Ahogy teltek a hónapok, rádöbbent, hogy a
magány megőrjítette a nevelőanyját. Szeretni akarta Tatianát, aki viszont
nem hagyta, hogy ez a szeretet kialakuljon. Annyira eluralkodott rajta a
magány, hogy már félt szeretni, s mindenkitől visszautasította a közeledést,
csak Jessetől nem. Grace lassan felfogta, hogy Tatiana nem kér a
szeretetéből. Csak a hűsége kellett neki.
Ennek a szeretetnek viszont ki kellett áradnia, különben Grace felrobbant
volna – úgy, mint amikor egy folyó átszakítja a gátat. így hát Jessere öntötte
az összes szeretetét. Jessere, aki megtanította fára mászni, franciául beszélni
és olvasni, aki az ágya mellett fejezett be minden estét olyan változatos
művek felolvasásával, mint Vergilius Aeneise vagy A kincses sziget.
Amikor az anyjukat más tennivalók kötötték le, a használaton kívüli
dolgozószobában találkoztak, ahol a falak mentén plafonig érő
könyvespolcok álltak, és néhány hatalmas, roskatag karosszék. Jesse azt
mondta, hogy ez is hozzátartozik a gyakorlásukhoz: együtt olvastak. Grace
sohasem értette, miért ilyen jó hozzá Jesse. Arra gondolt, hogy a fiú talán a
kezdetektől fogva tudta: csakis ők egymás igazi szövetségesei, s a másiktól
függ a túlélésük. Külön-külön talán beleesnek abba a verembe, aminek az
anyjuk is áldozata lett, együtt viszont akár tündökölhetnek is.
Amikor Grace tízéves volt, Jesse meggyőzte az anyjukat, hogy végre ő is
kaphasson egy rúnát. Azt mondta, igazságtalan dolog úgy élni Idrisben,
hogy még a Látás-rúnája sincs meg. Elvégre mindenkinek megadatott a
Látás, aki Idrisben lakott, és akár veszélyes is lehetett Jessere nézve, hogy
neki nem. Az anyjuk ráncolta a homlokát, ám megadta magát. Eljött két
Néma Testvér. Grace alig tudta felidézni a saját rúnaszertartását, s kirázta a
hideg a sebhelyes, libbenő alakoktól a Blackthorn-kúria sötét folyosóin.
Mégis összeszedte a bátorságát, és ott volt Jesse mellett, amikor az egyik
Néma Testvér rárajzolta a Látás-rúnát a jobb kézfejére. Ott volt Jesse
mellett, amikor a fiú felemelte a kezét, hogy csodálkozva szemügyre vegye,
s terjengős köszönetét mondjon a Testvéreknek.
És ott volt Jesse mellett azon az éjszakán, hogy lássa meghalni.
 3
Keserédes

„Ó, ó, ó, tán hiszékeny volnék,

Kacér csalás ámított.
Ám ha Maud nem volna csalfa,
Hanem mindaz, aminek látszik,
S a mosolya amiről álmodom,
Mégsem lenne oly keserű a világ,
Mert megédesíthetné egy mosoly.”
– Lord Alfred Tennyson: Maud –

em muszáj hozzámenned egy férfihoz, aki nem szeret.

N Cordelia fejében ott visszhangzott a tündér hangja, amikor
szembefordult a tükörrel a hálószobájában. Úgy festett, mintha a saját
árnyéka lenne, hiába volt rajta a ragyogó aranyszínű esküvői ruhája – akár
egy kósza lélek, akit csak vékony kötelék tart ezen a világon. Ô nem az, aki
mindjárt feleségül megy egy férfihoz, aki nem szereti. Ez a nap nem lehet
az utolsó, amikor itt áll, ebben a szobában, miután egy fedél alatt aludt az
anyjával és a bátyjával, hogy aztán kinézzen az ablakán a téli napfénytől
sápadt dél-kensingtoni sorházakra. Nem változhat meg ennyire az élete
mindössze tizenhét évesen.
– Doktáre zibáje man. Az én gyönyörű lányom – mondta az anyja, ahogy
esetlenül, a várandós hasára vigyázva átölelte hátulról Cordeliát. A lány
kettős tükörképüket nézte: a hasonló formájú kezüket és szájukat. Arany
nyakláncot viselt, ami az anyja hozományához tartozott. A bőre néhány
árnyalatnyival világosabb volt, mint Sonáé, a szemük viszont ugyanolyan
fekete. És mikor lett magasabb nála?
 Sona csettintett a nyelvével. Egy hajtincs elszabadult Cordelia
ékkövekkel kirakott arany hajpántjából, ő pedig hátrasimította a helyére.
– Leila, azizam. Gondterheltnek tűnsz.
Cordelia lassan kifújta a levegőt. El sem tudta képzelni, hogyan reagálna
Sona, ha elárulná neki az igazat.
– Csak ez egy elég nagy változás, Mâmân. Elköltözni ebből a házból, és
nem vissza Cirenworthbe, hanem egy nagyon is idegen helyre...
– Leila – mondta Sona. – Ne félj! Mindig nehéz a változással
szembenézni. Amikor hozzámentem az apádhoz, szörnyen idegeskedtem.
Mégis mindenki arról beszélt, hogy milyen szerencsés vagyok, mert ő az a
fess hős, aki lemészárolta Yanluót, a démont. Anyám viszont félrevont, és
azt mondta nekem: „ Tényleg nagyon fess, de nem szabad megfeledkezned a
saját hősiességedről.” Tehát minden rendben lesz. Csak ne feledkezz meg a
saját hősiességedről!
A szavai megijesztették Cordeliát. Sona ritkán említette a családját, akkor
is inkább csak a hősiesség példájaként: a család vérvonala messzire
visszanyúlt a perzsa árnyvadászok történelmében. Cordelia tudta, hogy a
nagyszülei már nem élnek – meghaltak még az ő születése előtt –, de voltak
nénikéi, bácsikái és unokatestvérei Teheránban. Sona alig beszélt róluk, és
nem hívta meg őket James és Cordelia esküvőjére sem, mondván, hogy
udvariatlanság lenne elvárni tőlük, hogy ilyen messzire utazzanak, és
amúgy sem bíznak a portálokban.
Olyan volt, mintha teljesen elvágta volna magát a régi életétől akkor,
amikor hozzáment Eliashoz, most pedig Risa állt a legközelebb ahhoz, hogy
a perzsa családjának tekintse. Ráadásul nem Sona elszigeteltsége volt az
egyetlen, ami aggasztotta Cordeliát. Elias már hosszú évek óta nem volt
fess hős. Sona vajon mit gondolt erről? Mit gondolt a saját hősiességéről,
amit félretett, hogy felnevelje a gyerekeit, és soha le nem telepedve örökké
kóboroljon a férje „egészégi állapota” miatt?
– Sona khanum! – jelent meg Risa hirtelen az ajtóban. – Megérkezett –
folytatta, jelentőségteljesen a háta mögé pillantva. – Éppen most, minden
előzetes bejelentés nélkül...
– Alastair! Cordelia! – kiabálta odalentről egy ismerős hang. – Sona,
szerelmem!
Sona elsápadt és a fáinak támaszkodott, hogy visszanyerje az
egyensúlyát.
 – Elias?
– Bâbâ az? – kapta fel a súlyos, többrétegű szoknyáját Cordelia, hogy
kisiessen a folyosóra. Risa már felháborodott arccal úton volt lefelé. Elias
úgy ment el mellette, hogy rá sem nézett: mosolyogva felrohant a lépcső
tetejére, kezét a korlátpillérre téve.
Cordelia megállt, mintha falnak ütközött volna. Öröm söpört végig rajta,
amikor meghallotta az apja hangját, de most... képtelen volt megmoccanni,
miközben az anyja elhaladt mellette, hogy átölelje Eliast. Cordelia furcsán
távolinak érezte magát, amikor az apja átkarolta és megcsókolta az anyját,
aztán hátralépett, hogy rátegye a kezét a kerekedő hasára.
Sona hátrahajtott fejjel, lágyan és gyorsan beszélt Eliashoz, aki bár
mosolygott, kimerültnek látszott: mély barázdák húzódtak az arcán,
foltokban pedig őszes borosta borította az állát. Viseltes volt az öltönye,
mintha mindennap azt hordta volna, amióta elvitték.
– Cordelia – nyújtotta ki a kezét.
Cordelia kitört a bénultságból. Egy szempillantás múlva az apja
ölelésében találta magát. Ismerős érzés volt, ahogy a szúrós borostájával
megcsókolta a homlokát. És mindennek ellenére megnyugtatta.
– Bâbâ – nézett fel az apjára. Olyan idősnek tűnt. – Hol voltál? Úgy
aggódtunk.
A ruhájának és a hajának az illata is ismerős volt: füstös, akár a dohány.
Vagy valami édeskés, rothadó szag is érződött rajta? Cordelia alkohol
szagát érezte rajta, vagy csak képzelődött?
Elias kartávolságra tartotta magától Cordeliát, hogy tetőtől talpig
végigmérje.
– Köszönöm a köszöntést, drágám – szólalt meg csillogó szemmel. – De
nem kellett volna ennyire kiöltöznöd csak miattam.
Cordelia nevetett. Visszajött az apám. Ott lesz az esküvőmön. Ez az, ami
számít – gondolta.
– Ez az esküvői ruhám – kezdte, ám Elias mosolyogva félbeszakította.
– Tudom, gyermekem. Azért jöttem ma vissza. Eszembe sem jutott volna
kihagyni az esküvődet.
– Akkor miért nem jöttél vissza, amikor kiengedtek a Basiliasból?
Mindannyian megfordultak. Alastair éppen kijött a szobájából.
Szemlátomást éppen a szertartásra készülődött: nem volt begombolva a
mandzsettája, és nem viselt zakót sem. Fekete mellény volt rajta, a
Szerelem, az Öröm és az Egység aranyszínű rúnáival, az arckifejezése
viszont egyáltalán nem volt ünnepélyes.
– Tudjuk, hogy egy hete engedtek ki, apám. Ha hamarabb visszajöttél
volna, enyhülést jelentett volna anya lelkének. Lédáénak is.
Elias ránézett a fiára. Nem nyújtotta ki a kezét, ahogy Cordeliának, ám
túláradó érzelmektől rekedten szólalt meg.
– Gyere és üdvözölj, Esfandiyār.
Ez volt Alastair második keresztneve. Esfandiyār a régi mondabéli perzsa
királyokról szóló Sáhnáme című könyv hőse volt, aki egy elvarázsolt
lánccal meg tudta bilincselni bármelyik démont. Alastair imádta a Sáhnáme
meséit hallgatni kiskorában; Cordeliával együtt a tűz mellett kuporogtak,
amikor az apjuk felolvasott.
De az már régen volt. Most Alastair nem moccant, Elias pedig ráncolni
kezdte a homlokát.
– Igen, valóban kiengedtek néhány napja – felelte. – De mielőtt
visszatértem, elmentem a francia vadonba, Idristől nyugatra.
– Vezekelni? – kérdezte élesen Alastair.
– Cordelia esküvői ajándékáért – mondta Elias. – Risa! – kiáltott le a
lépcsőn.
– Jaj, nem, később is átadhatod az ajándékot – tiltakozott Cordelia.
Érezte, hogy nő a feszültség. Sona felváltva nézett a fiára és a férjére. –
Amikor közösen fogjuk kibontani mindet Jamesszel.
– Risa – szólt le megint a lépcsőn Alastair. – Fel tudnád hozni azt a
hosszúkás fadobozt a holmijaim közül? Ez badarság – magyarázta
Cordeliának. – Ez nem egy háztartási eszköz. Hanem a te ajándékod.
Risa hamarosan megjelent: a vállán egyensúlyozta a dobozt, és szörnyen
bosszús arcot vágott. Elias ezzel mit sem törődve elvette tőle a dobozt, hogy
átnyújtsa Cordeliának, aki a falnak támaszkodó Alastairre nézett. Felvonta a
szemöldökét, mintha a bátyjától kérdezné, hogy mit csináljon. Az csak
vállat vont. Cordelia legszívesebben megrázta volna egy kicsit. Fájna úgy
tenni, mintha örülnél?
Visszafordult az apjához, aki megtartotta a dobozt, amíg ő kinyitotta rajta
a réz tolózárakat, és felemelte a fedelét.
Cordeliának elállt a lélegzete. A kék bársonyágyon egy kardhüvely
hevert – az egyik legszebb, amit valaha látott. Múzeumba illő darab.
Finoman megmunkált acélból, ami úgy ragyogott, mint az ezüst, rajta
igényes aranyberakással és aprólékosan rávésett madár-, falevél- és
indamintával. Közelebbről megnézve látta a levelek között pillangóként
megbúvó rúnákat.
– Csakis az az ajándék méltó a lányomhoz, ami méltó a kardhoz, amelyik
őt választotta – jelentette ki Elias.
– Honnan van? – kérdezte Cordelia. Akaratán kívül meghatódott. Azután,
hogy Alastair elmondta neki, milyen sokszor kellett megmentenie az
apjukat – illetve saját magát, Cordeliát és az anyjukat is – az ivászat
következményeitől... Cordelia dühös volt. Hogy lehetett az apja ennyire
önző, hogy hagyhatta ennyire figyelmen kívül a családját?
Ugyanakkor mégis mellette állt sokszor: segített neki fára mászni,
gyakorolni, megérteni a Cortana jelentőségét és a használatával járó
felelősséget. És eljött ma hozzá, az esküvője napján, s ezt az ajándékot
hozta. Olyan nagy baj lenne feltételezni, hogy jót akart?
– Észak-Franciaország tündérnépe híres a kitűnő kézművességéről –
mondta Elias. – Azt beszélik, hogy ezt a kardhüvelyt maga Melusine
készítette. Tudtam, hogy muszáj, hogy a tiéd legyen. Remélem, elfogadod a
szeretetem jeleként, gyermekem. És ígéretként, hogy jobban fogok
igyekezni.
Sona remegő szájjal elmosolyodott. Elias óvatosan lerakta a dobozt az
asztalra.
– Köszönöm, apa – fonta köré a karját Cordelia. Miközben az apja
szorosan ölelte, a szeme sarkából mozgást érzékelt. Felpillantva látta, hogy
Alastair szó nélkül visszamegy a szobájába.

James fel-alá járkált a szobája szőnyegén, és arra gondolt, hogy még mindig
rajta van az az átkozott karperec. Már napok óta le akarta venni. Sőt,
biztosra vette, hogy meg is próbálta levenni, csak beragadt a kapocs.
Félúton járt az íróasztala felé, hogy keressen egy levélkést, amivel
megpiszkálhatja a kapcsot, amikor megpillantotta magát a tükörben.
Megállt, hogy ellenőrizze, minden a helyén van-e. A legjobb formáját
kellett hoznia Cordelia kedvéért.
Lesimította a haját – reménytelen vállalkozás volt, mert rögtön
visszaugrottak a tincsei –, és begombolta az utolsó gombot is az arany
brokát szalonkabátján, amit az apja szabója készített neki, egy Lemuel
Skyes nevű aggastyán.
 Eszébe jutott, milyen izgatott volt az apja, amikor bemutatta őt
Lemuelnek: „A fiam megnősül!” Skyes mérgesen motyogva gratulált. A
fülszőr mennyiségéből ítélve James fogadni mert volna, hogy vérfarkas, ám
ezt udvariatlannak tartotta megkérdezni. Mindenesetre kiderült, hogy Will
jól tette, amikor szemet hunyt Skyes lelombozó viselkedése fölött, és az
állandó félelemtől is eltekintett, hogy Skyes az orruk előtt fog holtan
összeesni a hajlott kora miatt. James úgy érezte, hogy nem a saját
külsejének legjobb ítésze, de még őt is magával ragadta, hogy az öltönye –
a pompás arany zakóval meg mindennel – komolynak mutatja. Mint egy
céltudatos fiatalember, aki tudja, mit csinál. Ebben a helyzetben még a
magabiztosság illúziójának is hasznát vette.
Éppen folytatta az útját az íróasztal felé, amikor kopogtak az ajtaján. A
szülei álltak ott, szintén elegánsan felöltözve. Jameshez hasonlóan Will is
szalonkabátot viselt fekete nadrággal, az ő zakója viszont ébenfekete
gyapjúból készült. Tessa egyszerű szabású rózsaszín bársonyruhát
választott, apró gyöngyökkel díszítve. Mindketten komornak tűntek.
– Valami baj van? – szorult össze James gyomra.
Megtudták – gondolta. Hogy leégettem a Blackthorn-kúriát, aztán
Cordelia közbelépett, hogy megóvjon engem, és hogy ez egy álesküvő
mindkettőnk megmentésére.
– Ne ijedj meg! – nyugtatta Will. – Jött egy kis hír.
– Will, megrémiszted ezt a szegény fiút – sóhajtott fel Tessa. – Biztos azt
hiszi, hogy Cordelia felbontotta az eljegyzést. Nem bontotta fel – tette
hozzá. – Nincs szó ilyesmiről. Csak annyi, hogy... visszajött az apja.
– Elias itthon van? – lépett oldalra James, hogy beengedje a szüleit a
szobába. A folyosókon szolgálólányok és inasok sürögtek-forogtak, akik a
helyszín előkészítésén fáradoztak, márpedig ezt a beszélgetést
célszerűbbnek tűnt hatszemközt megejteni. – Mikor jött vissza?
– Csak ma délelőtt – felelte Will. Az ablaknál három szék állt. James
odament hozzájuk a szüleivel. Az üvegen túl jég borította faágak csillogtak
a téli szélben. Halovány napfény szüremlett be a szőnyegre. – Amint tudod,
egy ideje már kiengedték a Basiliasból, de azt állítja, hogy elment Cordelia
esküvői ajándékáért. Emiatt érkezett késve.
– Nem úgy hangzik, mintha hinnél neki – állapította meg James. –
Szerinted hol volt?
 Will és Tessa összenéztek. Elias Carstairs sorsa csak egy-két héttel azután
vált a klávés pletykák szerves részévé, hogy elküldték őt a Basiliasba
„gyógyulni”. A legtöbben tudták vagy gyanították, hogy a pohár fenekén
talált rá a betegség. Cordelia fájdalmasan őszinte volt Jamesszel: elmondta,
hogy felcseperedve nem tudott az apja alkoholproblémájáról, most pedig
egyszerre reménykedik abban, hogy a Basiliasban meggyógyítják, és fél
attól, hogy nem fogják.
– Ő Cordelia apja – válogatta meg gondosan a szavait Tessa. – Bíznunk
kell benne, hogy komolyan beszél. Úgy tűnik, hogy Sona boldog, hogy
visszakapta, Cordelia pedig kétségtelenül megkönnyebbült, hogy itt lesz az
esküvőjén.
– Szóval itt vannak? – kérdezte James némi aggodalommal. – Cordelia és
a családja? Úgy tűnik, hogy jól van?
– A hátsó lépcsőn csempésztük fel, hogy senki ne lássa meg – válaszolta
Will. – Ahogy láttam, eléggé... habos-babosnak és aranyszínűnek tűnt.
– Úgy beszélsz róla, mint egy Yorkshire pudingról – jegyezte meg sötéten
James. – Menjek oda hozzá? Hátha szüksége van rám?
– Nem hinném – mondta Tessa. – Cordelia okos, bátor, leleményes lány,
de itt az apjáról van szó. Meglehetősen érzékeny téma ez, főleg, hogy a
Klávéból ennyien tudnak róla. A legjobb, amit tehetsz, hogy mellette és
Elias mellett állsz. Tedd nyilvánvalóvá, hogy örülünk Elias jelenlétének, és
ez egy örömteli alkalom!
– Ez hozzátartozik a férj feladataihoz – tette hozzá Will. – Te és Cordelia
már egyek vagytok. A céljaitokon és az álmaitokon is osztozni fogtok,
akárcsak a felelősségen. Tudomásom szerint Elias sok éven át titkolta az
állapotát; ha nem tette volna, akkor talán nagyon másképp alakulnak a
dolgok. Adhatok neked egy szemernyi házassági tanácsot?
– Vissza lehetne fogni akár hat vadlóval? – kérdezett vissza James.
Kérlek, ne – gondolta. Végképp nem akarom, hogy azt hidd: azért nem
sikerült a házasságom, mert rossz tanácsot adtál.
– Attól függ – mondta Will. – Tudsz most valahonnan vadlovat szerezni?
– Pillanatnyilag nem tudok – mosolyodott el önkéntelenül James.
– Akkor nem – közölte Will. – Szóval tessék: mindig mondd el
Cordeliának, hogy mit érzel – nézett James szemébe. – Talán félsz, hogy mi
fog történni, ha kimondod, ami a szívedben lakozik. Talán el akarsz majd
titkolni dolgokat, mert tartasz tőle, hogy megbánthatsz velük másokat. De a
titkok képesek felemészteni a kapcsolatokat, Jamie. A szerelmet, a
barátságot... aláássák és tönkreteszik, mígnem végül azon kapod magad,
hogy keservesen egyedül maradtál a titkaiddal.
Tessa némán rátette a kezét Will vállára. James csak bólintott, mert
hányingere támadt. Titkok. Hazugságok. Most is hazudott éppen a szüleinek
– hazudott mindenkinek az érzéseiről. Mit fognak mondani, amikor ő és
Cordelia egy év múlva elválnak? Hogyan fogja megmagyarázni? Felrémlett
benne egy kép az apjáról, ahogy elkeseredett arccal húzza át James
házassági rúnáit.
Will mintha mondani akart volna még valamit, amikor zörgés és ropogás
hallatszott odakintről: kerekek a hó borította kövön. Valaki kiabálva
köszönt. Megérkeztek az első vendégek.
Mindannyian felálltak, Will pedig odanyúlt, hogy gyengéden
megsimogassa James haját.
– Szeretnél egyedül lenni egy kicsit? Elég sápadtnak látszol. Természetes
dolog idegeskedni egy ilyen esemény előtt, tudod.
Ennél jobb színjátékkal tartozom Cordeliának – gondolta James. Érdekes
módon erőre kapott Daisy gondolatától: néha megfeledkezett róla, hogy
Daisy az, akivel készül összeházasodni. Daisyvel, akinek könnyed a
nevetése, gyengéd és ismerős az érintése, és meglepő az ereje. Nem holmi
idegen. Ha Jamesnek nem jutott volna eszébe, milyen csalódottak lesznek
majd a szülei, amikor vége az egésznek, talán még boldog is lenne.
– Nem kell! – felelte. – Csak izgulok, ez minden.
A szülei megkönnyebbülten elmosolyodtak. Hármasban lesétáltak az
Intézet ragyogóan feldíszített falai között. Will ajtót nyitott, és egy
fuvallatnyi csillogó jégkristály is bejött az első vendégekkel együtt. Ahogy
James felkészült a köszöntésükre, rájött, hogy még mindig rajta van Grace
karperecé. Nos, már nem maradt idő levenni. Cordelia meg fogja érteni.

James éppen a kellős közepén tartott annak, amiről úgy érezte, hogy
London összes árnyvadászának köszöntése (de szép számmal érkeztek
máshonnan is), amikor meglátta Lucie-t a terem túlsó végében.
Elnézést kért a sorban álló vendégektől, hogy odasiessen a húgához.
Átmentek oda, amit Tessa „Hosszú Teremnek” hívott – a négyszögletű
helyiségbe, ami elválasztotta a bejárathoz vezető utat a kápolnától. James a
kápolna széles kétszárnyú ajtaján keresztül látta, hogy az is átváltozott. A
gerendákat krizantémfüzérek díszítették búzával és arany szalagokkal, az
oltárhoz vezető úton pedig arany szirmok voltak szétszórva. A padok
végében sárga közepű liliomok, walesi nárciszok és körömvirágok
sorakoztak, a plafonról pedig aranyszínű bársonyszalagok lógtak madarak
és kastélyok képével – a Herondale és a Carstairs család jelképeit egyesítve.
Az oltár két oldalán – az oltárnál, ahol hamarosan állni fogsz, mormolta
egy hang James fejében – hatalmas kristályvázák álltak, telis-tele még több
virággal. Gyertyák borítottak minden felületet és bemélyedést a falon.
James tudta, hogy az anyja és Sona tervezett meg mindent; valóban
kitettek magukért.
– Hol voltál? – suttogta James, amikor utolérte a húgát, aki barackszínű
selyemruhát viselt sifonrátéttel és aranyszínű selyemmasnikkal az ujján.
Imádott aranymedálja ott csillogott a nyakában. Korábban már
megkérdezte, honnan szerezte: Lucie rászólt, hogy ne butáskodjon, mert
régóta megvan neki. James pedig tényleg fel tudta idézni, hogy az ajkához
szorította a Highgate temetőben azon az éjszakán, amikor kis híján meghalt.
Szerencsét hoz, Lucie később azt mondta. – Matthew még nincs itt, és
teljesen egyedül köszöntök ezernyi idegent. Köztük Pangbornékat a
Cornwalli Intézetből.
– Még az öreg ragacsos kezűt is? – fintorgott Lucie.
James elvigyorodott a becenév hallatán, amivel Albert Pangbornt illették,
aki 1850-ben vette át Felix Blackthorntól a Cornwall! Intézet vezetését.
– Szerintem apa azt kérte tőlem, hogy szólítsam „uramnak’. És rázzam
meg a ragacsos kezét.
– Nos... – nézett rá gőgösen Lucie. – Nekem ma Cordelia mellett kell
lennem, James. Nem pedig melletted. Én vagyok a suggenese. Éppen a
szobámban készülődik.
– Miért nem készülődhetek nyugodtan én is? – tűnődött el James. Úgy
vélte, jogosan.
– Mert nem te vagy a menyasszony – mondta Lucie. – Te a vőlegény
vagy. És amikor először meglátod őt a kápolnában, teljes esküvői díszben,
annak varázslatosnak kell lennie.
Elhallgattak egy pillanatra. Lucie nagyon is jól tudta az igazat, mégis
olyan makacs arcot vágott, hogy James gyanította: nem most jött el az ideje
rámutatni arra, hogy ez nem egy olyan esküvő.
 – Ki gyújtotta meg ezt a sok gyertyát? – érdeklődött James. – Vagy egy
órába telhetett neki.
Lucie beosont a kápolnába, ahol éppen körülnézett.
– Komolyan, James. Nem ezen kéne most gondolkodnod. Szerintem
Magnus lehetett, nagyon segítőkész volt – lépett ki a kápolnából, kezében
egy maroknyi sárga rózsával. – Meg is volnánk. Sok szerencsét, James.
Nekem vissza kell mennem Daisyhez – mondta, majd felderülve James
mögé pillantott. – Jaj, nézd! Itt van Thomas és Christopher. Matthew sem
lehet messze.
James elindult a terem túlsó végébe a barátai felé, de nagynénik és
nagybácsik hada fogta közre: Cecily néni a férjével, Gabriel Lightwood-
dal; Gabriel bátyja, Gideon a feleségével, Sophie-val, és egy nővel, akit
James nem ismert.
– James! – veregette vállon Gideon. – Fantasztikusan nézel ki.
– Milyen pompás zakó! – állapította meg Gabriel. – A lányom segített
rátalálni?
– Sajnos ez nem Anna műve – igazította meg James a mandzsettáját. –
Apám elvitt az aggastyán szabójához, aki egyáltalán nem értette, miért
akarok aranyszínű zakót, nem pedig valami úriemberhez méltó árnyalatot,
például feketét vagy szürkét.
– Árnyvadászok nem esküsznek szürkében – mondta Cecily csillogó
szemmel. – Will pedig olyan régóta jár ahhoz a szabóhoz, hogy kezdem azt
hinni, hogy elveszített ellene egy fogadást. Találkoztál már Filomenával?
James rápillantott a két nagybátyja mellett álló nőre. Annyi idős lehetett,
mint Anna, egyenes sötét haját pedig a tarkójánál összefogta. Az ajka
nagyon vörös volt, a szeme pedig sötét és álmatag. Ő is rápillantott Jamesre
és mosolygott.
– Még nem volt hozzá szerencsém – jelezte James.
– Az Angyalra, mi lesz a jó modorral? – rázta a fejét Gabriel. – James,
hadd mutassam be neked Filomena di Angelót. Most érkezett Rómából, ezt
az évét tölti utazással.
– Te vagy a vőlegény? – érdeklődött erős akcentussal Filomena. – Milyen
kár! Nagyon jóképű vagy.
– Hát, tudod, hogy tartja a mondás – felelte James. – A legjobb pasik
vagy házasok, vagy Néma Testvérek.
 Cecily vihogásban tört ki. Jamest pedig megmentette a további
beszélgetéstől Charles Fairchild felbukkanása, aki egy hangos
„gratulálok!”-kal szakította félbe őket.
– Nem láttad mostanság a szüléidét? – kérdezte lelkes hátbaveregetések
közepette.
Szerencsére Will felbukkant, mert bizonyára meglátta Charles égővörös
haját a terem túlsó végéből.
– Charles, minket kerestél?
– Párizsról akartam veled tárgyalni – kezdte Charles, és félrevonta Willt,
hogy visszafogott hangerejű, mégis heves beszélgetésbe kezdjen vele.
Lightwoodék Filomenával kezdtek el társalogni arról, hogy milyen sokáig
nem voltak démonok Londonban, meg a Klávé bosszúságáról, amiért ismét
egyre növekszik a számuk, így éjszakai őrjáratra lett szükség. James úgy
érezte, nem sokat tud hozzátenni a beszélgetéshez, így elfordult, hogy
megkeresse Matthew-t.
És ott állt előtte – mintha szellemként bukkant volna elő – Grace.

Jamesnek eszébe jutott egy verssor Tennysontól. A szívem, hallván őt,

megdobbanna, mintha por lenne egy porból lett ágyban.
Nem emlékezett rá, hogy ezután mi történt a versben, csak arra, hogy a
költő azt álmodta: a sírján sétál a lány, akit szeretett.
James az Enklávé összejöveteleit leszámítva – amikor messziről látta őt,
de nem ment oda hozzá – hónapok óta nem találkozott Grace-szel. Biztos,
hogy azóta nem is beszélt vele. Megtartotta az esküjét. Nem kommunikált
Grace-szel. Semmi érintkezés.
Ha abban reménykedett, hogy ettől megváltoznak az érzései, ebben a
pillanatban már tudta, hogy nem. Grace felhőszürke ruhában volt, aminek
az árnyalata megegyezett a szemével, az arcán pedig foltokban látszott némi
szín, mint a fehérborba hulló vércseppek. Olyan gyönyörű volt, mint a
színtelen hajnal; mint a szürke tenger, amit nem tarkítanak fehér habok és
hullámok. Úgy betöltötte James látóterét, akár egy lámpa, ami kitakarja a
csillagokat.
Valahogy megragadta a csuklóját, és félrehúzta egy oszlop mögé a többi
vendég szeme elől.
– Grace! Nem tudtam, hogy eljössz-e.
– Nem volt észszerű indokom a távolmaradásra.
 Mindene – a kinézete, a tisztán csengő hangja, a vékony csuklója James
markában – úgy hasított Jamesbe, akár egy kés.
– Charles elvárta, hogy elkísérjem.
James elengedte a csuklóját, és sietve körülnézett. Az egyetlen ember a
közelben egy szeplős szolgálólány volt, aki szerencsétlenül távolabb
araszolt tőlük. James nem ismerte fel, de hát a szolgálók többségét sem
ismerte ma az Intézetben; Bridget hozta őket, hogy segítsenek az esküvőnél.
– Jobb lett volna, ha nem teszed.
– Tudom – harapott rá az ajkára Grace. – De négyszemközt kell
beszélnem veled a szertartás előtt. Muszáj. Fontos.
James tudta, hogy vissza kellene utasítania.
– A társalgóban – vágta rá, mielőtt közbeléphetett volna a józan esze. –
Tíz perc múlva.
– Ó, nem. Nem.
Matthew volt az. James meglepetten felnézett. Fogalma sem volt, hogyan
talált rá a suggenese., de sikerült neki. Matthew olyan lesújtó pillantást
vetett mindkettőjükre, mint egy bagoly, akit halálosan megsértett egy
másik.
– Grace Blackthorn, ez James esküvőjének napja. Hagyd őt békén.
Grace mintha legkevésbé sem rettent volna meg.
– Akkor távozom majd James társaságából, ha ő kér rá, nem pedig akkor,
ha te – válaszolta. – Neked nem tartozom semmivel.
– Nem vagyok biztos abban, hogy ez így van – mondta Matthew. – Ha
másért nem is, de a fajdalomért tartozol nekem, amin a parabataiom
miattad keresztülment.
– Á, igen – felelte Grace könnyedén, némi éllel. – Érzed a fajdalmát,
ugye? Ha összetörik a szíve, akkor a tiéd is? Ő is érzi, amit te érzel? Mert
úgy látom, hogy ez kellemetlen lehet.
– Grace! – szólt rá James. – Elég!
A lány döbbentnek tűnt. James feltételezte, hogy azért, mert elég ritkán
szokott vele durván beszélni.
– Sohasem akartalak megbántani, James.
– Tudom – válaszolta halkan James, és látta, hogy Matthew dühtől
kipirult arccal rázza a fejét.
– Tíz perc múlva! – mormolta Grace, aztán elsuhant, át a termen, vissza
Charleshoz.
 Matthew még mindig csúnyán nézett. Lenyűgözően festett zsakettban,
alatta egy mesés brokátmellénnyel, aminek a hímzése Magnus Bane-i
magasságokba emelkedve látványos csatajelenetet elevenített meg. A
nyakában ragyogó francia selyemsál mintha színaranyból készült volna. A
hatást azonban kissé tönkretette a zilált haja és a dühös arckifejezése.
– Ő meg mit akart tőled?
– Én is gratulálok neked az esküvődhez – sóhajtott fel James. – Ne
haragudj! Tudom, miért aggódsz. Azt mondta, hogy beszélnie kell velem a
szertartás előtt, ez minden.
– Ne – intette Matthew. – Akármit akar is mondani, csak fájdalmat fog
okozni vele. Mindig csak azt csinálja.
– Math – szólalt meg James lágyan. – Neki is fáj. Ez nem az ő hibája. Ha
bárkié is, akkor az enyém.
– Ahhoz, hogy fájjon neki, kellene, hogy legyenek érzései – kezdte
Matthew, ám James arckifejezését látva elharapta a mondat végét.
– Talán ha jobban megismernéd... – kezdte James is.
Matrhew-nak egy pillanat erejéig őszinte döbbenet ült ki az arcára.
– Nem hinném, hogy valaha is beszéltem vele kettesben – ismerte be. –
Vagy ha mégis, akkor nem emlékszem – sóhajtotta. – Hát jó. A
suggenesedként az a feladatom, hogy segítsek neked. Megpróbálok nem
ítélkezni. Bármire legyen is szükséged, tudom, hogy arra biztosan nincs.
– Köszönöm – tette rá James a tenyerét Matthew mellkasára, amit
meglepően keménynek és fémszerűnek talált. Megtapogatta a zakójának
hajtókáját, mire Matthew egy félmosoly kíséretében benyúlt a belső
zsebébe, és James megpillantotta az ezüstflaskáját.
– Folyékony bátorság – közölte Matthew.
– Nekem lenne erre szükségem, nem? – kérdezte James könnyedén.
Remélte, hogy Matthew nem fog túl sokat inni a szertartás előtt, ám több
esze volt .annál, mint hogy ki is mondja. Néha ostobának érezte magát az
aggódása miatt: Anna híres volt az abszintpartijairól, és mindannyian ittak
az Ördög fogadóban. De mégis...
Az alkohol megemlítése csupán egy nyegle megjegyzést érdemelne
Matthew részéről, meg egy érteden tekintetet, ha James ragaszkodik az
álláspontjához. Így inkább mosolyogva leeresztette a kezét.
– Akkor hát a suggenesemként próbálj meg beszédbe elegyedni
Bridgestock inkvizítorral, rendben? Szerintem alig várja, hogy adhasson
nekem valami férfias tanácsot, és nem vagyok biztos benne, hogy
pókerarccal kibírom.

A hangok Grace körül kezdtek kellemetlen morajjá egybeolvadni. Félig

Charles beszélgetésére figyelt James szüleivel – valamit mondtak a
vámpírokról –, miközben a falnál álló ingaóra lassan kúszó mutatóját nézte.
Pontosan kilenc percet várt. Miután az letelt, odasuttogta Charlesnak:
– Bocsáss meg egy pillanatra. Látom, megérkeztek Wentworthék, és
köszönnöm kellene Rosamundnak.
Charles oda sem figyelve bólintott, majd folytatta a diskurzust Will
Herondale-lel. Nem mintha Grace bánta volna. Jobb, ha valami leköti
Charles figyelmét, és egyébként sem az odaadása miatt választotta a fiút.
Elosont az esküvői vendégseregben, és a lépcső felé vette az irányt, ami
az Intézet központi részébe vezetett. Jó érzés volt távol kerülni a lármától.
A Londoni Enklávé tagjainak többsége furcsán nézett Grace-re –
Lightwoodék kivételével, akiknek a baráti figyelmessége még rosszabb
volt, mint a sanda oldalpillantások.
Gideon és Sophie Lightwood lényegében minden alkalommal felajánlott
neki egy szobát a házukban, valahányszor találkoztak, hozzátéve, hogy
bármikor szívesen látják őt az unokahúgukként, illetve Thomas és Eugenia
unokatestvéreként. Cecily és Gabriel Lightwood is hasonló felajánlást tett,
bár ők nem ismételgették olyan sűrűn, mint Gideon és a felesége. Grace a
maga részéről semmiféle kötődést nem érzett egyikük iránt sem.
Feltételezte, hogy ez Tatiana műve, aki szörnyetegként jellemezte a fivéreit,
noha meglehetősen hétköznapi embereknek tűntek.
Annyira hétköznapiak voltak, hogy sohasem érthették volna meg: ha
Grace valamelyik nagybátyjánál keresne menedéket, az a lehető
legcsúnyább árulás lenne, amit elkövethet az anyja ellen. Grace pedig egy
pillanatra sem gondolta, hogy Tatiana örökre az Adamantin Citadellán
marad, a Klávé ide vagy oda. Végül meg fogja találni a kiutat, és akkor
pokolian meg kell majd fizetniük.
A következő emeletre érve Grace léptek zaját hallotta a háta mögött.
Talán James érte utol? De Lucie volt az, kezében egy maroknyi sárga
virággal. A Blackthorn-medál – Jesse medálja – ott csillogott a nyakában;
Lucie a gravírozott oldalával a bőrén horda, a sokatmondó töviskoszorút
elrejtve. Grace viszont tudta az igazat.
 – Grace? – lepődött meg Lucie.
Véletlen találkozás, de talán hasznos is – gondolta Grace. Mindig félt
üzenetet küldeni Lucie-nek, nehogy eltérítsék. Jobb személyesen beszélni.
– Lucie – kezdte. – Mondtad, hogy egyeztetni akarsz egy
boszorkánymesterrel a... arról, amin dolgozunk. Mit szólnál Malcolm Fade-
hez?
– Ó, igen – bólogatott Lucie olyan lelkesen, hogy a virágok is fel-le jártak
a kezében. – Öt könnyű megtalálni, mert mindig a Hell Ruelle-ben van, és a
Klávé bízik benne. De gondolod, hogy hajlandó lesz segíteni nekünk ebben
a... témában?
– Alapesetben talán nem – felelte Grace. – De szerintem tudok valamit,
ami segíthet meggyőzni, hogy segítsen nekünk.
– Te jó ég, mit?
Lucie kíváncsinak tűnt, ám mielőtt még többet kérdezősködhetett volna,
valaki hívta a folyosóról.
– Később muszáj lesz elmondanod – jelentette ki, s elsietett oda, ahol az
esküvői előkészületek zajlottak, sárga szalagként hullámzó virágokkal.
Nagyszerű – gondolta Grace. Némi szerencsével két legyet üthet egy
csapásra ezzel a kis kitérővel. Különös volt ez a dolog Lucie-vel: furcsának
találta ilyen szorosan együttműködni valakivel, akit nem tudott befolyásolni
vagy irányítani. De Jesseért tette. Érte bármit megtenne.
Könnyű volt odatalálni a társalgóba. Grace négy hónappal ezelőtt ebben a
szobában vette vissza az ezüst karkötőjét Jamestől, és közölte vele, hogy
nem fog hozzámenni feleségül. Akkor még nyár volt, most pedig fehér
fuvallat söpört végig az ablakokon túl. Máskülönben nem sok minden
változott: ugyanaz a virágos tapéta, pamutbársony kanapé és fülesfotelek,
enyhe tinta- és papírillat.
Túl élénken elevenedett fel az a nap. James lesújtott arckifejezése. Amit a
fiú mondott neki.
Grace tudta: örömét kellett volna lelnie abban, hogy fájdalmat okoz neki.
Az anyja miatt. Mégsem érzett semmi ilyesmit. Éveken át úgy élt, hogy
érezte a vállán James szerelmének súlyát. Láncként gondolt rá –
vasláncként, ami hozzá kötötte a fiút. A Herondale-eket arra teremtették,
hogy szeressenek – mondta régen az anyja. Mindenüket odaadják, semmit
sem sajnálnak.
 Grace nem szerette Jamest. Tudta, hogy gyönyörű – nyaranta látta, ahogy
férfivá cseperedik, mintha csak egy Rossetti-festmény változott volna
vázlatból meseszép, hús-vér művé –, de mit számít ez? Az anyjának mintha
sohasem jutott volna eszébe – vagy ha mégis, akkor nem érdekelte –, hogy
éppen olyan gyötrelem szeretve lenni, mint szeretni. Amikor úgy szeretik az
embert, hogy közben tudja: nem valódi az érzés.
Egyszer már megpróbálta felszabadítani a láncok közül Jamest, pont
ebben a szobában. Látta, hogy néz Cordeliára, s tudta: láncok nélkül úgy
fogja utálni őt a fiú, mintha szörnyeteg volna. Jobb elengedni, amíg Tatiana
alszik. Jobb megtenni a visszafordíthatatlant.
Ez képtelenség közöttünk, James.
Grace úgy gondolta, hogy az anyja nem tehet majd semmit. Akkor
tévedett. És talán most is téved, hogy újra megpróbálja – de eltelt négy
hónap. Négy hónap, amikor nem ment James közelébe, alig szólt hozzá, s
az anyjától sem kapott üzenetet. Valahányszor eltelt egy hét, remény ébredt
a szívében: Tatiana talán elfelejtette? Ha elmondja Jamesnek... az ilyen erő
nem működik, ha valaki tud róla, ugye?
Zörgött az ajtó; Grace gyorsan odafordult. Jamesre számított, ám a fiatal
szobalány volt az, akit odalent látott: a világosbarna hajú, szeplős orrú. Kis
kéziseprűt tartott a kezében szemétlapáttal. Meglepetten nézett Gracere.
Biztos elcsodálkozott, hogyan sikerült neki elkóborolni a partiról.
– Segíthetek, kisasszony?
Grace igyekezett nem ráncolni a homlokát.
– Reménykedtem, hogy megtalálom a könyvtárat.
A szolgálólány elindult Grace felé. Most, hogy már közelebb volt, Grace
látta a különös, rezzenéstelen mosolyt az arcán.
– Akkor eltévedt?
– Egyáltalán nem – indult el Grace nyugtalanul az ajtó felé. – Inkább
visszamegyek a partira.
– Ó, Grace!
Grace ráeszmélt, hogy a kéziseprű furcsa szögben lóg. Mintha valami baj
lenne a lány kezével; a szeme pedig a semmibe tévedt.
– Ó, tényleg elvesztél, drágám. De semmi baj, eljöttem érted.
Grace odaért az ajtóhoz, ám a szolgálólány fürgébb volt. Odaszaladt
Grace és a kijárat közé.
 – Nem ismersz fel, drágám? – vihogott a szobalány olyan reszelős, disz-
szonáns és furcsán üres hangon, akár egy rosszul hangolt zongoráé.
Négy hónap. Négy hónap. Grace lenyelte a torkába gyűlt epét.
– Mama?
A szolgálólány megint vihogott; a szája nem a hang ritmusára mozgott.
– Lányom. Tényleg meglep, hogy látsz? Bizonyára tudtad, hogy látni
szeretném ezt az esküvőt.
– Nem tudtam, hogy képes vagy megszállni embereket, mama –
válaszolta Grace fáradtan. – Ő segít neked?
– Segít – lehelte az anyja. – A pártfogónk, akitől az ajándékodat kaptad,
igen szívélyesen segített belépnem ebbe a testbe, bár kétlem, hogy sokáig
fogja bírni – méregette kritikusan a szolgálólány reszkető kezét. –
Küldhetett volna egy alakváltó Eidolon démont, persze, vagy bármelyik
másik szolgáját, de úgy óhajtotta, hogy személyesen lássam ezt. Nem
akarja, hogy kárba vesszen az ajándéka. Te pedig nem szeretnéd feldühíteni
őt. Ugye?
Az ajándék. A képesség, ami lehetővé tette Grace számára, hogy uralja a
férfiak elméjét; hogy azt tegyék, amit csak akar. Nyilván csak a férfiakét –
Tatiana sohasem gondolt úgy a nőkre, hogy lenne olyan hatalmuk vagy
befolyásuk, amit megérne aláásni.
– Nem – válaszolta tompán Grace. Ez volt az igazság. Az ember nem
dühít fel csak úgy egy ilyen hatalmas démont. – De ha te és a pártfogód
meg szerettétek volna akadályozni ezt az esküvőt, akkor hamarabb kellett
volna cselekednetek.
– Bíztam benned, hogy egyedül is cselekszel – mosolygott gúnyosan
Tatiana. – Úgy látszik, hiba volt. Tudtad, hogyan léphetsz kapcsolatba
velem, az adamantinokkal, de egyszer sem vetted a fáradságot. Csalódást
okoztál, mint mindig.
– Féltem – mondta Grace. – Bridgestockék... ő az inkvizítor, mama.
– A te döntésed volt, hogy abban az oroszlánbarlangban lakj. De ami az
esküvőt illeti, aligha számít. Mesés kilátás rávenni Herondale-t arra, hogy
megszegje az esküjét. Még jobban fogja utálni magát azért, amit kicsikart a
hatalmunk.
Tatianának vicsorgó vigyor ült ki az arcára. Rémisztő volt, valahogy nem
helyénvaló; mintha a kölcsönvett emberi arc kezdene szétszakadni.
 – Én vagyok az anyád – folytatta. – Senki sem ismer téged úgy ezen a
világon, mint én.
Jesse – gondolta Grace, de nem szólt semmit.
– Láttam az arcodat odalent. Megint el akartad engedni, ugye? Be akartál
neki mindent vallani?
– Ennek az egésznek semmi értelme – jelentette ki Grace. – A varázslat
nem elég erős. Nem tudom örökre fogságban tartani. Át fog látni rajta.
Tudod, a hamisságon.
– Badarság – legyintett Tatiana a szobalány ernyedten lógó kezével.
– Semmit sem értesz a nagy tervből, te lány. James Herondale egy
sakkfigura. Az a kötelességed, hogy a helyén tartsd, és ne árulj el neki
olyan titkokat, amikhez semmi köze.
– De nem fogja azt tenni, amit mondok...
– Meg fogja tenni, amit akarunk tőle, ha fejet hajtasz. Csak az számít,
hogy te engedelmeskedj.
Tatianának erőből megrándult a válla; Grace-nek eszébe jutottak a
történetek a vonagló állatokról, akiket a kígyók élve nyeltek le.
– És ha eszedbe jut az engedetlenség, a pártfogónk készen áll rá, hogy
teljesen elszakítson Jessetől. Olyan helyre kerül a teste, ahol soha többé
nem fogod látni.
Félelem hasított Grace-be, akár egy kés. A démon nem tudhatja, ugye,
hogy mit tervez, hogy segíteni szeretne a bátyján?
– Nem teheted – suttogta. – Nem engedheted meg neki, mama. Olyan
közel járok hozzá, hogy segítsek Jessen... nem választhatsz el minket.
Tatiana kacagott; éppen ekkor zörgött az ajtó. A szobalánynak
megvonaglott az arca, durván megremegett a teste, aztán összeesett. A
seprű és a szemétlapát kirepült a kezéből. Grace odaszaladt hozzá, mire
kitárult az ajtó, s valaki megszólalt.
– Miss Blackthorn! Miss Blackthorn, mi történt?
Christopher Lightwood volt az. Pont ő. Grace főleg James barátjaként
ismerte; ő tűnt hármójuk közül a legkevésbé ijesztőnek.
– Nem tudom – válaszolta kétségbeesetten. – Éppen csak belépett,
amikor összeesett előttem.
– James azért küldött, hogy szóljak, hogy ideje visszamenni a Hosszú
Terembe – térdelt le Christopher, hogy két ujjával ellenőrizze a szobalány
pulzusát. Aggodalmas arcot vágott, megjelent a két szemöldöke között egy
ránc.
– Várj itt! – állt talpra megint. – Mindjárt jövök.
Grace csak bámulta az ernyedt szobalányt – aki szerencsére legalább
lélegzett –, és várt. Nagyjából egy perc múlva visszatért Christopher a
Herondale család szakácsnőjével, Bridgettel, és két inassal.
Bridget idejétmúlt fekete szalonkabátot viselt sárga művirággal díszített
kalappal, amit kissé csálén tett a fejére. Letérdelt, hogy elfordítsa a
szobalány fejét, és megvizsgálja.
– Rendesen lélegzik. És a színe is jó – nézett savanyú képpel Grace-re. –
Talán csak szimulál, hogy kibújjon a sok munka alól, amivel ez az esküvő
jár.
– Szerintem eltört a jobb csuklója, valószínűleg az eséstől sérülhetett meg
– tette hozzá Christopher. – Nem hinném, hogy megjátssza magát.
– Pff. Hát segítünk Edithnek, csak semmi aggodalom – mondta Bridget. –
Ti ketten menjetek vissza a kápolnába! Mindjárt kezdődik a szertartás, és a
fiatalúr ott akar látni titeket.
Christopher karon fogta Grace-t, és elindult vele kifelé a szobából. Grace
egyébként szívből utálta a terelgetést, ám Christopher kedvesen csinálta,
nem pedig hatalmaskodva.
– Jól vagy? – érdeklődött, amint a lépcsőhöz értek.
– Megijedtem – felelte Grace. Elég őszintének érezte a válaszát.
– Szeretnél üzenni valamit rajtam keresztül Jamesnek? – kérdezte
Christopher. – Azt mondta, hogy beszélni akartál vele, de nem jutott rá idő.
Ó, milyen ironikus – gondolta Grace. James – a hűséges és
kötelességtudó James – úgy döntött, hogy egyébként sem akar vele
kettesben találkozni a társalgóban. A nagy semmiért volt az egész.
– Csak sok boldogságot akartam neki kívánni mára – válaszolta Grace,
majd némi habozás után folytatta. – És elmondani, hogy bánjon jól a
menyasszonyával. Ezen a világon ritka a szerelem, meg az igaz barátság is.
Ez minden.
 4
Jó név

„Legyen ez a házasság a kegyelem jele,

a boldogág pecsétje most és mindörökre.
Legyen neki igaz arca és jó hírneve,
minek úgy örvendnek,
mint a holdnak a tiszta kék égen. „
– Rumi: Ez a házasság –

J beleszédült a látványba,
ames az oltárnál Á , és végignézett az egybegyűlt tömegen. Kissé
llt
ahogy a padsorokat teljesen megtöltötték az
esküvői vendégek: Wentworthék és Bridgestockék, Townsendék és
Baybrookék ültek olyan emberek között, akiket James alig ismert. Aztán ott
voltak a szülei az első sorban, szorosan egymás kezét fogva. Cordelia
családja: Sona csontszínű selyemben arany és ezüst hímzéssel, Elias
fáradtan és évekkel idősebben, mint ahogy James emlékezett rá, s Alastair a
mindig gőgös és kifürkészhetetlen arckifejezésével. James összes nagynénje
és nagybátyja, egymás köré gyűlve. Henry széles vigyorral az arcán, a
tolószéke a széksor mellé húzva, ahol Charles ült. Thomas és Anna, bátorító
mosollyal.
Halovány idrisi virágok borítottak mindent, füzérekben lógtak a
széksorokon, és beborították az oltárt, finom illatuk betöltötte a kápolnát.
Lágy, arany gyertyafényben fürdött a terem. James úgy tette meg a
virágokkal teleszórt utat az oltárig, hogy Matthew erősen fogta a karját.
Matthew mormolva beszélt hozzá – könnyed, vicces megjegyzéseket tett a
vendégekre, s volt néhány keresetlen szava Mrs. Bridgestock kalapjára –,
James pedig arra gondolt, hogy milyen szerencsés, amiért a parabataia
mindig ott van mellette. Valójában sohasem eshet úgy, hogy Matthew ne
kapja el.
Résnyire nyílt a kápolna ajtaja. Mindenki felnézett, de nem Cordelia volt
az; hanem Grace, Christopher kíséretében. A lány odasietett ahhoz a
pádhoz, ahol Charles ült, és lehuppant mellé, Kit pedig gyorsan csatlakozott
Thomashoz és Annához.
James érezte, hogy Matthew keze megfeszül a karján.
– Szép munka, Kit – dörmögte.
Jamesnek egyet kellett értenie vele. Korábban megfogadta, hogy nem tölt
majd időt kettesben Grace-szel, az esküvője napja pedig aligha tűnt
megfelelő alkalomnak arra, hogy megszegje a fogadalmát. Amint Grace
elhagyta a Hosszú Termet, James már el sem tudta képzelni, mi vitte rá,
hogy igent mondjon a találkozóra.
Matthew mondta, hogy ne aggódjon, mert elküldi Christophert szólni
Grace-nek, hogy a találkozó lefújva. James némi bűntudattal vetette bele
magát a vendégek köszöntésébe: csevegett Annával és Thomasszal,
üdvözölte Ariadnet, bemutatta Matthew-t Filomenának, és figyelte a
szórakoztató flörtölésüket. Végül megjelent Bridget – kissé komor arccal –,
és kijelentette, hogy az utolsó vendégeket is be kell terelni a kápolnába.
Eljött a szertartás ideje.
James tudta, hogy a mondén ceremóniákon gyakran van zene, s olykor az
árnyvadász esküvőkön is akadt, most viszont síri csönd honolt. A légy
zümmögését is hallani lehetett volna. Viszketett a tenyere az idegességtől.
Megint nyílt az ajtó, ám ezúttal szélesre tárva. Fellobbantak a gyertyák, a
vendégek pedig arrafelé bámultak. Halk sóhajtás hallatszott mindenfelől.
Megérkezett a menyasszony.
Matthew közelebb lépett Jameshez, összeért a válluk. James tudta, hogy
Matthew is bámul; mindenki bámult, mégis úgy érezte, mintha egyedül
lenne a teremben, és csak ő látná a belépő Cordeliát, Lucie-vel az oldalán.
Daisy. Mintha csak egy fáklya lángolt volna. James mindig is tudta, hogy
gyönyörű lány – mindig is tudta, vagy volt egy pillanat, amikor tudatosult
benne? –, ám attól még villámcsapásszerűen hatott rá a látványa. Cordelia
csupa tűz volt, fény és forróság, a sötétvörös hajába fűzött arany
selyemrózsáktól kezdve egészen az aranyruháját díszítő szalagokig és
gyöngyökig. A Cortana markolata látszott a bal válla fölött – a szíjakat,
amik tartották, széles aranyszalagokból formázták.
 – Az Angyalra, de bátor – hallotta Matthew motyogását, amivel
kénytelen volt egyetérteni. Erre az esküvőre gyakorlatilag azért került sor,
hogy helyrehozzon egy borzalmas társadalmi vétséget. Cordelia becstelen
menyasszonynak számított, és némelyek meglehetősen merésznek
tarthatták, hogy talpig aranyban jelenik meg az esküvőjén. Árnyvadász
araként teljes díszben, kardjával a hátán, felszegett állal.
Ha bármikor is rosszalló arckifejezésre lehetett számítani az Enklávé
aggastyán és bigott tagjai részéről, akkor az most volt. De nem történt
ilyesmi – csak elismerő kis sóhajok és Sona derűs arca, ahogy Cordelia
megtette az első lépést az oltár felé, s a habos arany szoknyája alól
kilátszott egy pillanatra az arany- és csontszínű brokátcsizmája.
James csengést hallott a fölében. Először azt hitte, hogy a szél fújja
odakint a jeges faágakat. De látta, hogy Lucie elmosolyodva hátrapillant.
Valóban zene volt, egyre közelebb, egyre hangosabban. Olyan könnyed,
kristálytiszta hang, mint maga a tél, szinte mélabúsan édes felütéssel.
A hegedű hangja még a vastag kőfalakon is áthatolt. A vendégek
döbbenten néztek körbe. James pedig rápillantott Matthew-ra.
– Jem?
Matthew bólintott, és James szülei felé biccentett. Will és Teresa is
mosolygott. James mintha könnyeket látott volna az anyja szemében, de
egy esküvőn sírni helyénvaló.
– A szüleid megkérdezték tőle, hogy játszana-e. Kint van az udvaron.
Nem volt hajlandó bejönni. Azt mondta, hogy a Néma Testvéreknek nincs
keresnivalójuk egy esküvőn.
– Nem vagyok biztos benne, hogy ez igaz – mormolta James, de
elkönyvelte ezt annak, ami volt. Ajándéknak attól az embertől, aki mindig
is olyan volt neki, mintha a nagybátyja lenne. A zene hangosabb lett,
éppolyan pompás, mint Cordelia, s olyan tiszta és büszke, mint az arca,
ahogy fellépett James mellé az oltárhoz.

Cordelia nem számított rá, hogy ilyen furcsán fogja érezni magát: egyszerre
volt különösen jelen és távol, mintha egy messzi helyről figyelte volna az
eseményeket. Látta a családját, látta, ahogy Alastair rápillant, aztán az első
sorra nézve látta az anyja arckifejezését. Nem számított a virágillatra és a
zenére, ami mintha szőnyegként gördült volna a lába elé, hogy végigkísérje
az úton, és felemelje az oltárhoz.
 És nem számított Jamesre sem. Nem számított arra, hogy abban a
pillanatban rászegeződik majd a fiú szeme, amikor belép a terembe, s csak
őt fogja nézni, semmi mást. James olyan gyönyörű volt, hogy Cordeliának
elállt tőle a lélegzete: sötétarany zakója ugyanolyan árnyalatban pompázott,
mint a szeme, a haja pedig zabolátlan volt, és hollófekete. Mintha elkábult
volna egy kicsit a döbbenettől, miközben Cordelia csatlakozott hozzá az
oltárnál. Mintha elállt volna a lélegzete.
Cordelia nem tudta hibáztatni érte. Mindketten tisztában voltak vele,
hogy eljön ez a nap, ám ettől még szédítő volt a valódisága.
A hegedűszó elhalkult, amikor a konzul felállt, hogy odamenjen
hozzájuk. Charlotte Fairchild elfoglalta a helyét az oltár mögött. Kedvesen
mosolygott, Cordelia pedig távolabb lépett Lucie-től; James megfogta
mindkét kezét, és szembefordultak egymással. A fiúnak meleg és határozott
volt az érintése, kérges a tenyere. Lehajtotta a fejét, így Cordelia csak a
göndörödő fekete tincseit látta az ívelt járomcsontja előtt.

– Üdvözlet mindenkinek – töltötte be a termet Charlotte tekintélyparancsoló

hangja. Lucie-ből sugárzott az izgatottság, újra meg újra lábujjhegyre állt.
Matthew a tömeget pásztázta, gunyoros mosollyal.
– Huszonhárom évvel ezelőtt ugyanebben a kápolnában adtam össze Will
és Tessa Herondale-t. Milyen büszke és hálás vagyok, hogy most a fiukat,
Jamest adhatom össze egy olyan hölggyel, akinek a családja ugyancsak
közel áll a szívemhez. Cordelia Carstairsszel.
Charlotte Cordeliára emelte átható tekintetét, aki rögtön kellemetlenül
érezte magát miatta. Ha valaki, akkor Charlotte biztosan átlát rajtuk. De a
konzul csak mosolygott, és folytatta.
 – Azért gyűltünk ma itt össze, Klávé és Enklávé, az Angyal gyermekei és
az ő szeretteik...
Charlotte ezen ponton kacsintott egyet, Cordelia pedig kissé meglepődve
látta, hogy Magnus Bane is csatlakozott Willhez és Tessához a vendégek
soraiban.
– ...hogy megünnepeljük két élet összetartását Raziel pártfogásával. Mi,
nephilimek magányos és nagy ívű utat járunk be. Raziel nagy terhet tett a
vállunkra, amire volt okunk emlékezni mostanság – pillantott Gideonra és
Sophie-ra. – De számos ajándékot kaptunk tőle, ami kárpótol a
kötelezettségeinkért – folytatta Charlotte, akinek a tekintete ezúttal
gyengéden megállapodott a férjén, Henryn. – Óriási erőt adott nekünk arra,
hogy szeressünk. Hogy adjunk a szívünkből, és hagyjuk azt újra és újra
megtelni a szeretettel, ami mindnyájunkat megszentel. Amikor szeretjük
egymást, akkor kerülünk a legközelebb ahhoz, hogy magunk is angyalokká
váljunk.
Cordelia enyhe szorítást érzett a kezén. James felemelte a fejét; határozott
tekintettel és bátorító mosollyal nézett rá. Nyugodj meg – tátogta
hangtalanul, mire Cordelia önkéntelenül visszamosolygott rá.
– James Morgan Henry Herondale – mondta Charlotte. – Jártál-e az
őrszemek között és a világ városaiban? Ráleltél-e arra, akit szeret a te
lelked?
Cordelia hallotta, hogy Lucie-nek eláll a lélegzete, s addig nem fújta ki a
levegőt, amíg James tiszta és határozott válasza nem visszhangzott a
kápolnában.
– Megtaláltam – mondta, s egy kissé mintha megrettent volna, mintha
meglepődött volna a saját eltökéltségén. – És nem fogom őt elengedni.
– Cordelia Katajun Carstairs – szólt Charlotte. – Jártál-e az őrszemek
között és a világ városaiban? Ráleltél-e arra, akit szeret a te lelked?
Cordelia habozott. James keze határozottan és gyengéden fogta az övét,
és tudta, hogy a fiú mindig ilyen lesz, gyengéd és eltökélt, kedves és
figyelmes. Cordeliának erőteljesen dobogott a szíve, akár egy áruló. James
nem volt gyengéd a Suttogószobában. Nem volt gyengéd a keze és a szája
sem. Azt a Jamest akarta. Akkor pillanthatta meg azt a Jamest, aki nem
lehet az övé.
Győzködte magát, hogy könnyen túl lesz majd ezen az időszakon, hogy
legalább James közelében lehet, mellette, s láthatja elaludni és felébredni?
De most, a fiú arcát – a szájának ívét, a gondolatait elrejtve, lesütött
szempilláinak vonalát – látva már tudta, hogy nem fogja sérülés nélkül
megúszni ezt az évet. Abba egyezett bele, hogy összetörjön a szíve.
– És nem fogom őt elengedni.
Hegedűszó harsam. Charlotte-nak csillogott a szeme.
– Eljött az első rúnacsere és a második eskütétel ideje – jelentette ki.
Az árnyvadászok általában két rúnát rajzoltak egymásra, amikor
összeházasodtak: egyet a karjukra a nyilvános ceremónián, és egy másikat a
szívük fölé később, négyszemközt. Egy rúna a közösségért, egy pedig a
házasság bensőségességéért, ahogy Sona fogalmazott mindig.
Matthew és Lucie az oltár felé fordult, kezükben egy-egy aranyirón- nal.
– Helyezz bélyegként a szíved fölé, bélyegként a karodra – mondta
Lucie, s bátorító mosollyal átadta az első irónt Cordeliának. A szertartás ősi
szövegének súlyát az évszázadok adták. Olykor a menyasszony és a
vőlegény mondta ki őket, máskor pedig a suggeneseik. Ez esetben James és
Cordelia azt akarta, hogy Matthew és Lucie beszéljen.
– Mert a szerelem oly erős, akár a halál – helyezte James kezébe a másik
irónt Matthew. Szokatlanul komoran csengett a hangja. – A féltékenység
pedig oly kegyetlen, mint a sír.
James felhúzta a zakója és az inge ujját, felfedve a többi rúnát, ami ma
került a két karjára. A Szerelem, a Szerencse és az Öröm rúnáit. Cordelia
előrehajolt, hogy felrajzolja a házassági rúnát a felkarjára néhány gyors,
lendületes mozdulattal. A másik kezével meg kellett ehhez fognia James
karját, és megborzongott kissé, amikor hozzáért: érezte az ujjai alatt a fiú
kemény bicepszét, a bársonyos bőrét.
Aztán James következett: gyengéden és gyorsan rajzolta fel az első
házassági rúnát Cordelia alkarjára, éppen a ruhája csipkeujja alá.
Charlotte előrehajolt.
– Most pedig ismételjétek utánam. „Meggyőződésem, hogy sem halál,
sem élet, sem angyalok, sem démonok, sem fejedelmek, sem erők, sem
jelen lévő dolgok, sem eljövendők, sem magasság, sem mélység, és
semmilyen más teremtmény nem lesz képes szétválasztani bennünket.”
– Meggyőződésem – suttogta Cordelia, s ahogy hangosan kimondta
Charlotte után a szavakat, vetett egy oldalpillantást Jamesre. A fiúnak
elszánt volt az arckifejezése, s eltökélten ismételte meg Cordelia után: –
Sem halál, sem élet, sem angyalok, sem démonok, sem fejedelmek, sem
erők, sem jelen lévő dolgok, sem eljövendők...
Megtörténik. Tényleg megtörténik – gondolta Cordelia. Mégis,
mindennek ellenére nem volt felkészülve arra, ami következett. Miután
kimondták a szavakat, Jamesszel megkönnyebbülten néztek egymásra. De
nem tartott sokáig.
– Most megcsókolhatjátok egymást – folytatta derűsen Charlotte.
Cordelia tátott szájjal meredt Jamesre, aki ugyanolyan meglepettnek tűnt.
Úgy látszik, mindketten megfeledkeztek arról, hogy ez is a szertartáshoz
tartozik.
Nem tudom megtenni – gondolta Cordelia kissé pánikba esve. Nem
erőltethetett rá egy nem kívánt csókot Jamesre, főleg nem nyilvánosan. De a
fiú máris magához húzta, két tenyere közé vette Cordelia arcát, ajkai pedig
súrolták Cordelia szája sarkát.
– Ha már eljutottunk idáig, nehogy nekem meghátrálj! – suttogta James.
Cordelia felszegte az állát. Összeért az ajkuk. James mosolygott.
– Sohasem tennék... – kezdte dacosan, de James már csókolta is. Cordelia
az egész testében, még a zsigereiben is érezte a csókot és a vele járó
mosolyt. Önkéntelenül megragadta James vállát, aki bár illedelmesen
csukva tartotta a száját, az ajka hihetetlenül puha volt: olyan puha és meleg,
hogy Cordeliának el kellett fojtania egy halk nyögést.
James hátrahúzódott, Cordelia pedig reszkető kézzel simított végig a
ruháján. Mielőtt abbahagyták, üdvrivalgás tört ki az egybegyűltek közöd:
taps, némi füttyszóval és lábdobogással.
Az éljenzés folytatódott, ahogy megfogták egymás kezét, és elindultak
lefelé az oltártól. Cordelia látta, hogy Lucie rámosolyog – aztán Matthew
feszült és mogorva arckifejezését is, amitől megijedt. Rádöbbent, hogy
Matthew bizonyára aggódik Jamesért. Nem tudta hibáztatni érte. Nem
lehetett úgy felkészülni erre a napra, hogy felkészüljenek az utána
következő valóságra.
Cordelia férjes asszony lett.
Férjes asszony, és iszonyúan rémült is ugyanakkor.
A kápolnából kilépve tapsvihar és üdvrivalgás fogadta őket, hogy
kövesse az útjukat a Hosszú Termen át fel a bálteremig, ahol mar
megtérítettek az esküvői lakomához.
 Cordelia – még mindig kéz a kézben Jamesszel – csodálkozva nézett
körbe. A bálterem csillogó álomképpé változott. Sona fáradhatatlanul
dolgozott Tessával a parti megszervezésén, és a bálterem egyetlen csücskét
sem hagyták érintetlenül: a több száz réz falikaron pislogó gyertyától
kezdve az ablakokat borító arany selyemgöngyölegekig. Cordelia
aranyszínű ruhájának árnyalata köszönt vissza újra és újra a plafonról lógó
ragyogó zászlókon és harangokon. Aranyosan csillogtak a mezeimimóza- és
walesimák-füzérekbe szőtt szalagok meg az örökzöld
fehérbogyósberkenye-kompozíciókba rendezett almák és körték is. Még a
fényűzően fölterített asztal közepén álló két hatalmas emeletes torta
bevonata is arany- és csontszínű volt.
Az ételválaszték tényleg lenyűgöző volt: gőzölgő tálcákon bárány- és
csirkesült, vékonyra szelt ürücomb, marhanyelv és libamájpástétom. Egy
másik hosszú asztal roskadozott a hideg lazactól, uborkamártástól, a rizses
homársalátától, a főtt burgonyától és a savanyú uborkától; és az aszpikba
művészien beledermesztett kövér tojásoktól. A tálak között élénk színű
zselétornyok magasodtak borostyán, fukszia és zöld árnyalatokban.
Cordelia ámuldozó pillantásokat váltott Jamesszel, miközben a barátaik
köréjük gyűltek. Christopher elcsent egy körtét az egyik kompozícióból, és
mintha csalódott volna, hogy az viaszból készült.
– Te jó ég, ez csodálatos! – nézett körbe Cordelia a teremben.
– Zavarba hozol, drága – felelte Matthew szelíden. – Bár tényleg valami
különleges alkalomra tartogattam ezt a mellényt.
Cordelia kacagott, és ekkor odaléptek hozzájuk James szülei, hogy
gratuláljanak, bár Cordelia gyanúja szerint azért is, hogy megóvják őket az
Enklávé túlbuzgó tagjaitól. Cordelia elkapta Will pillantását, ahogy az
csillogó szemekkel figyelte a fiát, s érezte, hogy a saját arcáról leolvad a
mosoly. Mindazok közül, akik hittek a Jamesszel kötött álesküvőjük
valódiságában, Tessát és Willt volt a legfájdalmasabb elárulni.
– Éhen halok – suttogta James Cordeliának, miközben Lucie igyekezett
az asztalok felé terelni a gratulálókat. A menyasszony és a vőlegény addig
nem kezdhetett enni, amíg a vendégek el nem helyezkedtek. Cordelia látta a
saját kis családját a terem túlsó végében. Alastair és Elias segített Sonának
óvatosan leülni. Cordelia szeretett volna odamenni a családjához, ám Sona
korábban világossá tette: elvárja a lányától, hogy maradjon James mellett a
szertartás után.
 – Kegyetlenség, hogy ilyen lakomát kell bámulnunk, és még egy kekszet
sem szabad elvennünk.
– Christopher tényleg megeszi a viaszkörtéjét? – suttogta vissza Cordelia.
– Nem lesz valami egészséges.
Feladta, hogy nyomon kövesse az összes vendéget; még azt is nehéz volt
észben tartani, hogy kivel találkozott már, és kivel nem. James – feltehetően
azért, mert évek óta látogatta az Intézet összejöveteleit – szinte
mindenkinek tudta legalább a nevét. Cordelia azon kapta magát, hogy
megkönnyebbült, amikor olyanok bukkantak fel, akiket valóban ismert:
Gabriel és Cecily a kisfiúkkal, Alexanderrel, akit a gyerekszobából hoztak
el, hogy csodával határos módon átaludja a zajos gratulációkat és az
üdvrivalgást. Rosamund Wentworth, aki esküvői tortákról akart beszélgetni,
hiszen „amint nyilván tudjátok, én is férjhez megyek hamarosan – Thoby,
hagyd abba, és figyelj ide!”. Thomas nővére, Eugenia, aki nemrég tért haza
Idrisből. Henry Fairchild, aki egyszerűen megfogta Cordelia mindkét kezét,
és olyan nyílt őszinteséggel kívánt sok boldogságot, hogy a menyasszony
kis híján elsírta magát.
A vendégek Lucie és Tessa segítségével megtalálták a helyüket, így
James és Cordelia is leülhetett. Lucie-nek sikerült megoldania, hogy a
baráti kör jelentős része együtt, egy derűs társaságként ülhetett. Csak a
ragyogó megjelenésű Anna nem csatlakozott hozzájuk, ő az egyik sarokban
Magnus Bane-nel csevegett arról, hogy Ragnor Fell Capri szigetén
tartózkodik. (Cordelia javasolta, hogy hívják őt is oda, de Matthew azt
mondta: „Anna olyan, mint egy macska. Hagynod kell, hogy odamenjen
hozzád.” Christopher megerősítette, hogy ez tényleg így is van.)
Felszolgálók gyűltek köréjük, akik mindenféle fiiatokkal megrakott
tányérokat tettek eléjük. Cordelia bekapott egy fügét, és élvezte, ahogy
szétárad a szájában az édes íz. Eszébe jutott az anyukája és a mézes füge,
amit gyakran fogyasztottak különleges alkalmakkor.
– Üdv a családban – szók oda Christopher Cordeliának. – Most már
sógor-unokatestvérek vagyunk. Nekem még sohasem volt olyanom.
– Az árnyvadászok már így is mind rokonai egymásnak – rakta el
Matthew a laposüvegét a mellényzsebébe, hogy aztán gyakorlott
mozdulattal megállítson egy tálcányi pezsgővel közeledő pincért. Felkapott
két kelyhet, és sugárzó arccal James felé nyújtotta az egyiket.
– Már így is kilenced-unokatestvérek voltatok valószínűleg.
 – Köszönöm a nyugtalanító elemzést – emelte poharát ékelődve Cordelia.
– Remélem, hogy tiszteletbeli Zsivány leszek.
– Nos, azt majd meglátjuk – felelte Matthew csillogó szemmel. – Hogy
megy neked a zsiványkodás, meg ilyesmi.
– Tudjátok, tényleg fantasztikus ez az egész – jegyezte meg Christopher.
– Mármint annak ellenére, hogy az egész esküvő... értitek... mert...
– Drága, igen – vágott közbe hangosan Thomas, mielőtt Christopher
megtalálta volna a keresett szavakat. – De igazán megéri, azt mondom.
– Akárhogy is, elég pazar lesz, hogy most már van saját házad, James –
folytatta Christopher. – Soha többé huzatos szobák az Ördög fogadóban.
– A Vidám Zsiványok tisztes körülmények között gyűlnek össze –
lódította Matthew. – Ki gondolta volna?
– Nekem tetszik az Ördög fogadós lakosztály – tiltakozott James.
– Nekem meg tetszik az olyan kandallótűz, amit nem olt el az eső –
replikázott Thomas.
– Nem vitethetitek át a holmijaitokat az Ördög fogadóból az új házamba
– jelentette ki szigorúan James. – Az nem egy raktár a tévelygő
barátaimnak.
Cordelia nem szólt semmit, miközben a fiúk folytatták a tiltakozást és a
fecsegést. Hálás volt mindannyiuknak, amiért jól fogadtak mindent, és nem
utálták őt, amiért hozzáment Jameshez. Mintha a bonyolultsága ellenére
megértették volna a helyzetet.
Másfelől viszont mindannyian az új házról beszéltek, így Cordeliának ma
már nem először jutott eszébe: „Ennek az ünnepségnek a végén nem az
anyámmal, az apámmal és Alastairrel megyek haza. A férjemmel megyek
haza a saját házunkba.” A saját házukba. A házba, amiről Cordelia
egyáltalán nem is tudott semmit, még azt sem, hogy hol van.
Az anyja zsörtölődve fogadta a döntését, amikor hagyta, hogy James
intézze a ház megvételét és berendezését. A férfiaknak – mondta Sona –
fogalmuk sincs a lakberendezésről, és Cordelia nem szeretné rajta hagyni a
keze nyomát? Gondoskodni arról, hogy olyan ház legyen, ahol hajlandó
leélni az egész hátralévő életét?
Cordelia csak annyit válaszolt: boldogan ráhagyja Jamesre, hogy
meglepetés legyen. A fiú szülei vásárolták – gondolta magában –, és Jamesé
lesz a válás után. Aki utána talán Grace-szel akar majd ott élni.
 Önkéntelenül végignézett az asztalsorokon. Grace ott volt, Charles
mellett ült, némán és gyönyörűen, mint mindig. Ariadne a másik oldalán
foglalt helyet. Cordelia kis híján elfelejtette, hogy Grace most
Bridgestockéknál lakik. Nagyon furcsának hatott az egész.
Charles egyszer csak felállt és elindult feléjük, miközben aggasztóan
önelégültnek tűnt.
Matthew is észrevette.
– A bátyám beszennyezi a látóterünket – figyelmeztette halkan Jamest? –
Vigyázz. Mintha nagyon örülne valaminek.
– Az újdonsült Mr. és Mrs. Herondale! – rikkantotta Charles, mire
Matthew szemforgatással reagált. – Lehetek én az első a gratulálok
sorában? – nyújtott kezet Jamesnek.
– Nem az első vagy, Charles, de ugyanolyan nagyra értékeljük – rázott
vele kezet James.
– Milyen pompás esküvő – folytatta Charles, aki úgy nézett fel a fejük
fölé az Intézet tetőgerendáira, mintha először venné szemügyre a termet. –
Micsoda esküvői szezonunk van az idén, nemde?
– Tessék? – kérdezett vissza James. – Ó, hát persze, te és... Miss
Blackthorn.
Matthew nagyot kortyolt a pezsgőjéből.
Cordelia James arcát fürkészte, ám az nem árult el semmit. Kedvesen
mosolygott Charlesra, Cordeliát pedig – mint mindig – egyszerre nyűgözte
le és ijesztette meg kissé a maszk rezzenéstelensége. Maszknak hívta azt a
kifürkészhetetlen, üres arckifejezést, amit James szokott bevetni,
valahányszor leplezni kívánta az érzéseit.
– Várjuk, hogy a te egészségedre és boldogságodra koccinthassunk
hamarosan ugyanebben a teremben, Charles.
Charles távozott.
– Párizsban ezt hívják sang froid-nak, Monsieur Herondale – emelte a
poharát Matthew.
Cordelia magában helyeselt. A maszk megijesztette, amikor nem tudta
eldönteni, hogy mit gondol James, ám kétségtelenül megvolt a haszna is. A
fiú sebezhetetlennek tűnt miatta.
– Ez egy bók? – érdeklődött Christopher. – Nem azt jelenti, hogy
„hidegvér”?
 – Matthew-tól ez határozottan bók – mondta nevetve Anna. Meglehetős
hirtelenséggel bukkant fel az asztalnál, Magnus Bane-nel a nyomában, aki
világoskék frakkot viselt aranygombokkal, aranyszínű mellénnyel,
vakondszürke térdnadrággal és csatos csizmával. Úgy festett, mint azok a
férfiak, akiket Cordelia a Napkirály udvaráról készült képeken látott.
– Mindannyian ismeritek Magnus Bane-t, ugye? – intett Anna a mellette
álló magas alak felé.
– Nekem úgy tűnik, hogy nem az a kérdés, hogy az ember ismeri-e
Magnus Bane-t – jegyezte meg Cordelia. – A kérdés mindig az, hogy
Magnus Bane ismeri-e az embert.
– Ó, ez tetszik – felelte Anna szemlátomást kedvtelve. – Nagyon
szellemes, Daisy.
Magnusnak becsületére váljék, hogy kissé zavarba jött. Ez különös volt a
feltűnően ragyogó stílusa mellett. Annával együtt – aki elegáns fekete
öltönyt választott égszínkék mellénnyel, nyakában pedig a családi rubint-
lánc csillogott – divatos párost alkottak.
– Gratulálok. A világ legnagyobb boldogságát kívánom neked és
Jamesnek.
– Köszönöm, Magnus – válaszolta Cordelia. – Jó látni téged. Gondolod,
hogy van rá esély, hogy végleg Londonban maradj?
– Lehet – mondta Magnus. Az utóbbi hónapokat részben Londonban
töltötte: olykor itt volt, gyakran távol. – Előbb el kell utaznom a Cornwall!
Intézetbe, hogy elintézzek egy ottani projektet. Voltaképpen holnap.
– Milyen projektről van szó? – kérdezte Matthew. – Valami csillogó,
titkos és csodálatra méltó?
– Valami unalmas – jelentette ki Magnus határozottan. – De jól fizet. Azt
a feladatot kaptam, hogy elvégezzek egy kutatást a Cornwalli Intézetben
található varázsigés könyvekkel kapcsolatban. Némelyik veszélyes lehet,
míg mások nélkülözhetetlenek a Spirál Labirintus számára. Jem, vagyis
Zakariás testvér is elkísér. Úgy tűnik, ő az egyetlen árnyvadász, akiben a
Klávé és Spirál Labirintus is megbízik.
– Akkor jó társaságban leszel – állapította meg Cordelia. – De sajnálom,
hogy elmész Londonból. Szerettünk volna meghívni Jamesszel egy
vacsorára az új otthonunkba.
– Ne aggódjatok – nyugtatta meg Magnus. – Nem sokáig maradtok a
kisugárzásom nélkül. Két hét múlva visszatérek. És akkor ünnepelhetünk.
 – Követelem, hogy engem is hívjatok meg vacsorára Magnusszal –
emelte fel a kezét Matthew. – Nem fogok neheztelni érte.
– Apropó, neheztelés – mormolta Lucie. Egyszer csak felbukkant a
semmiből Ariadne Bridgestock, aki meglehetősen csinosan festett az
aranypaszományos rózsaszínű ruhájában.
– Hát itt vagy – szólalt meg Ariadne. – James és Cordelia, gratulálok.
Aztán habozás nélkül Annához fordult.
– Körbejárná velem a termet, Miss Lightwood?
Cordelia érdeklődő pillantást váltott Matthew-val, aki kissé vállat vont, a
fülét viszont úgy hegyezte, akár a macska.
Annának megváltozott a testtartása. Eddig lazán állt, zsebre vágott
kézzel, most azonban kihúzta magát.
– Senki más nem sétálgat a bálteremben, Ariadne.
– Beszélgethetnénk – babrált egy gyűrődéssel a ruháján a megszólított. –
Jó lenne!
Cordelia feszült lett. Ariadne éppen egy csípős válaszba készült
beleszaladni a kitárulkozásával. Anna viszont csak ennyit mondott:
– Nem hinném.
Nagyon tárgyilagos volt a hangja. Aztán szó nélkül elsétált.
– Összetettebb személyiség, mint amilyennek mutatja magát – próbálta
megmagyarázni Magnus Ariadnenak.
A lány mintha nem örült volna a vigasztalásnak.
– Ezt mindenki másnál jobban tudom – villant meg a szeme. – A világ
legnagyobb boldogságát kívánom nektek – biccentett mereven Cordelia
felé.
Cordelia késztetést érzett, hogy sok szerencsét kívánjon neki a harchoz,
ám nem maradt rá idő. Ariadne felszegett állal elsétált.
– Nos – szólalt meg Magnus a gomblyukába dugott aranyszínű virágot
piszkálva. Cordelia észrevette, hogy egy bazsarózsa, aranyba mártva. –
Nehéz nem csodálni a kurázsiját.
– Nagyon eltökélt – helyeselt Lucie. – Minden bálon és összejövetelen
odamegy Annához, mindig valamilyen kéréssel.
– Anna készségesen szokta fogadni?
– A társasága alapján nem – felelte James. – Valahányszor látom, mindig
egy új hölgyet kísérget a városban.
 – Az biztos, hogy megvan a közös múltjuk Ariadneval – tette hozzá
Thomas. – Csak nem igazán tudjuk, mi történt közöttük.
Cordeliának eszébe jutott, ahogy Anna ott térdelt Ariadne betegágyánál,
és halkan mormolta: „Kérlek, ne halj meg.” Sohasem említette ezt a
pillanatot senkinek. Úgy érezte, hogy Anna nem örülne neki.
Magnus nem szólt hozzá. Valami más kötötte le a figyelmét.
– Á, Mr. Carstairs.
Alastair volt az, aki határozottan közelített Cordelia és James felé.
Magnus – mintha megérezte volna egy kellemeden helyzet kibontakozását –
elnézést kérve eltűnt a tömegben.
Cordelia aggódva fürkészte Alastairt. A bátyja tényleg kötelességének
érezte megkockáztatni, hogy a Vidám Zsiványok között gratuláljon? Úgy
tűnt, hogy igen. Szinte katonás mozdulattal fordult oda a húgához.
– Azért jöttem, hogy gratulációmat fejezzem ki mindkettőtöknek.
– Legalább van benned annyi jóérzés, hogy tudd, mit kell mondani –
mondta halkan James, miközben végigmérte. – Még akkor is, ha nem tudtad
rávenni magad, hogy komolyan is hangozzon tőled.
– Akkor hát az igyekezet sem értékelendő? – szorította össze a száját
Alastair.
Hagyd abba! – gondolta Cordelia. Tudta, hogy Alastair nem mindig
ilyen. Tudta, hogy képes kedves, aranyos, sőt még sebezhető is lenni. Tudta,
hogy az apja, ezer darabra törted bátyja szívét, aki a tőle telhető legjobbat
hozta ki a darabokból. Ám ez nem segített Alastairen; hogy hideg és merev
álarcot vett magára.
Ahogy James is elbújt a maszk mögé.
– Mi már testvérek vagyunk, Alastair – mondta James. – És szívesen
látunk az otthonunkban. Kulturáltan fogok veled viselkedni, és remélem,
hogy te is kulturáltan fogsz velem viselkedni, Cordelia kedvéért.
Alastair kissé mintha megkönnyebbült volna.
– Természetesen.
– De jobban teszed, ha jól bánsz vele – folytatta James továbbra is
higgadt hangon. – Mert pontosan addig tart a vendégszeretetem, ameddig
Cordelia örül a jelenlétednek.
– Természetesen – ismételte Alastair. – Semmi másra nem számítok.
Azzal Thomashoz fordult, aki rezzenéstelenül bámulta a tányérját.
 – Tom – szólította meg óvatosan Alastair. – Ha beszélhetnék veled egy
pillanatra...
Thomas úgy felpattant, hogy kis híján felborította az asztalt. Cordelia
csodálkozva nézett rá.
– Megmondtam neked, hogy ha még egyszer hozzám szólsz, akkor
belehajítalak a Temzébe – közölte Thomas. A máskor nyílt és barátságos
arckifejezése helyett most eltorzította a fizimiskáját a düh. – Legalább egy
melegebb napot választottál volna a megmártózáshoz.
– Hagyd abba – dobta le Cordelia a szalvétáját. – Alastair a bátyám, és én
szeretem őt. Ez pedig az én esküvőm. Senki sem fogja a Temzébe dobálni a
családtagjaimat.
– Komolyan, Thomas – nézett rá Lucie csalódottan. Thomasnak ökölbe
szorult mindkét keze.
– Most pedig elárulná nekem valaki, hogy mi ez az egész? – kérdezte
Cordelia.
Kínos csönd állt be. Még Alastair sem nézett rá, csak furcsa torokhangot
hallatott.
– Ez... kibírhatatlan – mondta végül. – Nem lehet elviselni.
– Ezt érdemied – villant meg Matthew szeme. James a parabataia. felé
nyújtotta a kezét, mintha meg akarná nyugtatni... ám éppen ekkor nagy
csattanás hallatszott a terem túlsó végéből.
Alastair szó nélkül futásnak eredt. Tudván, hogy ez mit jelent, Cordelia
hátratolta a székét, és utánasietett. Súlyos bársonyszoknyái visszahúzták,
így néhány másodperccel Alastair után ért oda a szüleihez. Az apja a földön
hevert a széke mellett, és a térdét szorongatta, miközben nyögött
fájdalmában.
Sona küszködött vele, hogy felálljon.
– Elias... Elias, te...
Cordelia apjának céklavörös volt az arca, mintha tajtékzani készült volna.
– Én mondom neked, nekem kellett volna a lányom suggenesének
lennem – csattant fel. – így kirekeszteni engem a szertartásból, mintha
valami szégyenteljes titkolnivaló lennék... hát, gondolom, hogy rávették, de
ez botrányos... szándékos megszégyenítés, és nem tudsz az ellenkezőjéről
meggyőzni! – csapott öklével a padlóra.
Cordelia úgy érezte, hogy megnyílik a fold a brokátcsizmája alatt.
Rápillantott Alastairre, aki máris próbálta talpra segíteni Eliast. Cordelia
gyorsan odaállt, hogy eltakarja a vendégek elől a jelenetet, bár azok, akik
elég közel ültek hozzájuk, már bámulták őket. Úgy nyilallt belé a harag,
akár egy lándzsa. Hogy merészel az apja előállni azzal, hogy nem jutott elég
nagy szerephez az esküvőjén, holott azt sem lehetett tudni, hogy részt vesz
rajta, egészen ma reggelig?
– Itt vagyok – szólalt meg valaki Cordelia vállánál. James volt az.
Finoman megérintette a karját, aztán letérdelt Alastair mellé, hogy Elias
másik karját megragadva talpra állítsák.
– Nincs szükségem a segítségedre – meredt rá Elias.
– Ahogy kívánja – hagyta rá James. Sona a tenyerébe temette az arcát,
Cordelia pedig gyengéden megérintette az anyja vállát, mielőtt James és
Alastair után pillantott, akik olyan gyorsan vitték el Eliast, ahogy csak a
lábuk bírta.
– Apám, szerintem pihenned kellene egy kicsit – mondta Alastair.
Higgadt és tárgyilagos volt. Így boldogult annyi éven át – gondolta
Cordelia.
– Erre, uram! – javasolta James, és odatátogta Alastairnek, hogy
játékszoba, mire az bólintott. Sona lerogyott a székére, Cordelia pedig a
fiúk után sietett, akik a terem túlsó végében álló kétszárnyú ajtó felé
tartottak. Egyenesen előrenézett menet közben. Bizonyára mindenki
bámulta, bár hallotta Will és Gabriel emelt hangú csevejét: minden tőlük
telhetőt megtettek, hogy eltereljék a vendégek figyelmét.
James és Alastair már eltűnt Eliasszal. Cordelia kiosont utánuk az ajtón,
és egy keskeny folyosón találta magát a játékszoba előtt.
Megkönnyebbülést jelentett neki az egyedüllét, még ha csak egy pillanatra
is: a fiúnak dőlve halkan elmormolt egy imát Razielnek. Tudom, hogy nem
érdemiem meg, de kérlek, adj erőt nekem.
Hangok szűrődtek ki a játékszoba ajtaja mögül. Cordelia megtorpant;
James és Alastair nem vette észre, hogy követte őket?
– Gondolom, később jót fogtok nevetni ezen a barátaiddal – szólalt meg
Alastair. Inkább lemondó volt a hangja, mintsem dühös. Akármennyire
zavarta is Cordeliát sokszor Alastair makacssága, a harci szellemének
eltűnése még rosszabb volt.
– Senki sem hibáztat az apád miatt, Alastair – hallatszott James válasza. –
Csak azért, amit te magad mondtál és tettél.
 – Próbáltam bocsánatot kérni és változni – felelte Alastair. Még a csukott
ajtón át is hallani lehetett, hogy remeg a hangja. – Hogyan tehetném jóvá a
múltat, ha senki sem hagyja?
Amikor James megszólalt, valódi jóság csengett a hangjában.
– Muszáj időt adnod az embereknek, Alastair – mondta. – Egyikünk sem
tökéletes, és senki sem vár el tökéletességet. De ha megbántottál másokat,
meg kell engedned nekik, hogy dühösek legyenek. Különben ez is egy
olyan dolog lesz, amit megpróbálsz tőlük elvenni.
Alastair mintha habozott volna.
– James. Most vajon...
Éles hang hallatszott, mintha valami leesett volna egy asztalról, aztán
Elias ismerős öklendezése. Cordelia hallotta Alastairt, amint azt mondja
Jamesnek, hogy menjen, ő majd megoldja. Cordelia nem tudta, mi mást
tehetne, így hang nélkül visszament a bálterembe.
Teljes gőzzel zajlott az esküvői ebéd. Cordelia körbepillantva látta, hogy
a Vidám Zsiványok mind felálltak az asztaluktól. Fel-alá járkáltak a
teremben, üdvözölték az embereket, és fogadták a gratulációkat James és az
ő nevében. Matthew és Anna miatt egy kisebb társaság nevetőgörccsel
küszködött; Will pedig egy másik asztalt szórakoztatott egy Dickens-regény
hosszadalmas és igencsak kiszínezett cselekményével.
Cordelia nekivetette a hátát a falnak. Tudta, hogy James kedvéért teszik
ezt, de ugyanakkor érte is: elterelik az emberek figyelmét, szórakoztatják
őket, feledtetik velük Eliast. Hatalmas megkönnyebbülés volt, hogy nem
egyedül kell szembenéznie az egésszel.
Elindult a teremben, és mosolygott, miközben újra és újra megállították,
hogy gratuláljanak neki. A vonósnégyes halkan rázendített; a legtöbben
szemlátomást abbahagyták az evést, és éppen lazítottak egy pohár portóival
(a férfiak) vagy likőrrel (a hölgyek). Eugenia és Ariadne Alexszel játszott.
Matthew elkezdett énekelni, Lucie és Thomas pedig mintha meg akarta
volna győzni arról, hogy hagyja abba. Charlotte rájuk pillantott. Cordelia
önkéntelenül is eltűnődött rajta, hogy Charlotte vajon mit gondol a kisebbik
fiáról, annak bohém vágyairól, a nyughatatlan elégedetlenségről, ami
mintha hajtotta volna, s arról, hogy hol nagyon szomorú, hol nagyon boldog
– csak ritkán a kettő között.
És ott volt Cordelia saját anyja: Sona felkelt az asztaltól, és élénken
csevegett Ida Rosewainnel és Lilian Highsmithszel, mintha mi sem történt
volna. Cordelia rádöbbent, hogy az anyja éppen azt csinálja, amit ő maga is
tett mindig: összeszedi a szétesett darabkákat, és továbblép. Hogy lehetett
ennyire vak ilyen sokáig?
Vett egy mély lélegzetet, mosolyt erőltetett az arcára, s odament az
anyjához. Látta, hogy Sona arcára egy pillanatra kiül a megkönnyebbülés a
közeledtének láttán, és megköszönte az anyja beszélgetőpartnereinek, hogy
eljöttek. Ida Rosewain megdicsérte a ruháját, Lilian Highsmith pedig
megcsodálta a Cortana új kardhüvelyét.
– Köszönöm. Ez is gyönyörű, igaz? Esküvői ajándék az apámtól.
Mosolygott. Mindannyian mosolyogtak. Ha bárkinek is akadt
mondanivalója az apjáról, megtartotta magának. Sona megérintette Cordelia
arcát, aki továbbment, egyik kis csapattól a másikig, megköszönve a
jelenlétüket, amivel boldoggá tették az esküvőjét. Kissé csodálkozva jött rá,
hogy mindössze csak meg kell játszania magát az embernek, és akkor
mindenki más csatlakozni fog a színjátékhoz.
Ahogy elfordult Wentworthéktől, akik tudni akarták, honnan hozták a
pezsgőt, valaki gyengéden a vállára tette a kezét.
– Drágám.
Cordelia megfordult. Tessa volt az.
– Fantasztikusan csinálod.
Cordelia csak bólintott: Tessa többet érdemelt egy műmosolynál.
Megkönnyebbülve vette észre, hogy a vendégek kezdtek induláshoz
készülődni, és kettes-hármas csoportokban szállingóztak kifelé.
– Olyan fontos a társasági életben való boldoguláshoz, hogy az ember
felszegje az állát... – tette hozzá Tessa óvatosan, mire Cordeliának eszébe
jutott, hogy mi mindenen ment keresztül az utóbbi években Tessa és a
családja: a sutyorgás Tessa boszorkánymester véréről, a démon apjáról. – És
hogy ne foglalkozzon azzal, amit mások tudatlanságukban mondanak.
Cordelia szótlanul bólintott. Tudta, hogy Will és Tessa teljes mértékben a
tudatában van Elias tartózkodásának a Basiliasban, és annak is, hogy miért
került oda. Ettől még nagyon megalázó volt, hogy James szülei így látják az
ő családját.
– El kellene kezdenem búcsúzkodni a vendégektől – mondta Cordelia. –
De James bent van a... az apámmal.
– Akkor én majd elkísérlek – jelentette ki Tessa, s intett Cordeliának,
hogy kövesse. Együtt odamentek a bálterem főbejáratához, ahol Cordelia
újra és újra mosolygott, miközben a vendégek távoztak. Megköszönte
nekik, hogy eljöttek, és megígérte nekik, hogy rögtön meghívja őket
magukhoz, amint berendezkedtek Jamesszel az új házukba. Látta Lucie-t és
Willt a szeme sarkából, ahogy a bálteremben körbejárva dobozokat
osztogatnak a vendégeknek, benne szeletekkel az esküvői tortából, hogy
szerencsét hozzon.
– Elvileg várnom kellene egy évet, és csak utána megenni ezt – lóbálta
meg a dobozt Cordelia előtt az indulni készülő Christopher. A fiút
körülvette a családja: Cecily és Gabriel, az alvó Alexander, sőt még Anna
is, bár ő továbbindult Magnus Bane-nel – valószínűleg a Ruelle-be vagy
valami ismeretlen helyre. – Addigra nagyon érdekes penészkultúra
növekedne rajta.
– Alig várom az eredményeket! – felelte komolyan Cordelia. Thomas, aki
Eugéniával együtt távozott, mosolygott. Legalább rá nem haragudott, még
ha Alastairre nagyon dühös is volt. Cordelia megállapította, hogy ez a
helyzet nem maradhat így; legalább azt meg kell tudnia, miért haragszanak
ennyire a Vidám Zsiványok a bátyjára.
Amikor már csak néhány vendég maradt a bálteremben, Cordelia
meglátta, hogy Alastair és James éppen visszajött a játékszobából. Ketten
kétfelé indultak el: Alastair csatlakozott Sonához, James pedig körülnézett a
teremben, szemlátomást valakit keresve.
Megpillantotta Cordeliát – és integetett neki –, aki őszinte
megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy James őt keresi. A fiú odasietett
hozzá, megfogta mindkét kezét, és lehajolt, hogy halkan a fülébe
mormoljon. Cordelia elpirulva körülnézett, ám senki sem méltatta őket
egyetlen pillantásra sem. (Tessa diszkréten beolvadt a tömegbe.) Hát persze
hogy nem – gondolta Cordelia. Friss házasok, akik nyugodtan
belesuttoghatnak egymás fülébe.
– Ne haragudj, hogy magadra hagytalak – mormolta James. – Az apád
csinált egy kis zűrzavart.
Cordelia örült, hogy James meg sem próbálja figyelmen kívül hagyni
vagy elbagatellizálni a történteket.
– Tettünk hideg borogatást a homlokára, és leoltottuk a lámpát a
játékszobában. Azt mondta, hogy egyedül kell lennie, amíg nem enyhül a
fejfájása.
 – Köszönöm – bólintott Cordelia. – A Basiliasban állítólag
meggyógyították, de...
James megfogta Cordelia arcát, és meg is simogatta a hüvelykujjával.
– Sok stressz érte. Lehet, hogy ez nem ismétlődik meg. És ha reggelig
alszik a játékszobában, nem lesz tőle semmi baja.
Cordelia rápillantott Alastairre, aki nyugodtan beszélgetett az anyjukkal.
Mindig is azt hitte, hogy Alastair mogorvasága a furcsa és magányos
gyermekkoruk következménye. Most már tudta, hogy többről volt szó.
Milyen gyakran kellett Alastairnek így gondoskodnia az apjukról? Milyen
nyomot hagyott ez benne?
Majd beszélek vele erről otthon. Csinálok egy teát, és akkor...
De nem. Cordelia nem a Cornwall Gardensbe fog hazamenni. Nem fog
egy fedél alatt aludni Alastairrel. Jamesszel megy haza. A saját házukba.
Felszegte az állát. így nagyon közel volt James arca: látta az aranyszínű
pöttyöket a szemében, az apró fehér heget az állán. A telt alsó ajkát, amit
csupán néhány órával azelőtt csókolt. Jamesnek úgy megállapodott rajta a
tekintete, mintha nem akarna másfelé nézni, pedig Cordelia tudta, hogy
csak a képzelete játszik vele.
Fáradt volt. Rendkívül fáradt. Egész nap szerepet játszott. Semmi mást
nem akart, mint hazamenni, akármit is jelentsen most az. És ha James
jelentette az otthont, nos, rendben: Cordelia nem tudta tovább tettetni saját
maga előtt, hogy nem akarja.
– Menjünk haza, James! – mondta. – Vigyél haza!
 5
A király halott

„Gyönge Bábok vagyunk, s Ő tologat

ide-oda az óriási Sakk
Éj- s Nap-Kockáin: megtámad, kiüt
s a Dobozba egyenkint visszarak.”
– Omar Khajjám: Rubáík3 –

az Intézetből,
S elbúcsúzni a családjaiktól és a suggeneseiktől, Lucie szorosan
ikerült a lehető legkisebb felhajtással távozniuk
átölelte
Cordeliát – most az egyszer nem talált szavakat. A válla fölött Cordelia
látta, hogy Matthew belesuttog valamit James fölébe, aki elmosolyodik.
- Viseld gondját a fiamnak – mondta Will Cordeliának olyan
arckifejezéssel, mintha legszívesebben megborzolná a haját, ám
feltartóztatná a rengeteg beletűzött virág és gyöngy.
Alastair megérintette Cordelia arcát.
– Agar oun ba to mehrabun nabud, bargard khuneh va motmén bas man
kari mikonam ke az ghalat kardene khodes pasimun beseh.
Ha valaha is bántana, gyere haza, és én majd gondoskodom róla, hogy
megbánja.
Alastair így közölte a maga módján, hogy hiányozni fog neki. Cordelia
elfojtott egy mosolyt.
Ahogy kijöttek az Intézetből, minden hatalmas, visszhangzó és furcsa
volt neki, mintha álmodna. James megállt az ajtóban; úgy tett, mintha a
kesztyűje felhúzásával foglalatoskodna, miközben hosszasan végignézett a
kőpadlón, amin több száz évnyi vendég hagyott nyomot, és a lépcső
fakorlátján, amit számtalan kéz simított végig. Cordelia számára is elég
különös volt örökre elhagyni a dél-kensingtoni otthonát, habár csak négy
hónapig lakott ott. Mennyivel furcsább lehet Jamesnek maga mögött hagyni
azt a helyet, ahol mindig is élt!
– Elmondod, hol van az új házunk? – kérdezte Cordelia abban a
reményben, hogy eltereli a fiú figyelmét. – Vagy még mindig titok?
James rápillantott Cordeliára, aki megkönnyebbülten látta az aranyszínű
szemében megcsillanó huncutságot.
– Ilyen sokáig megőriztem a titkot. Így akár még egy órával tovább is
megtarthatom.
– Nos, akkor remélem, hogy igencsak lenyűgöző, James Herondale –
felelte Cordelia megjátszott szigorúsággal, miközben lefelé haladtak a
fagyos lépcsőn. Az utolsó napsugarak halványsárga csíkot festettek a keled
égboltra; halk téli este telepedett a városra.
Bridget odaküldte a hintójukat, amit ajándékba kaptak Tessától és Willtől
a házzal együtt. Masszív, kétüléses csukott hintó volt további lehajtható
ülésekkel a barátokkal való utazáshoz. A kocsis – akit az Intézettől kaptak –
megemelte előttük a kalapját. A hintó elé a Xanthos nevű lovat fogták be,
amelyik Willé volt még fiatal korában; aranyos, foltos fehér pofával és
kiegyensúlyozott magatartással. Xanthos mostantól Jameshez és
Cordeliához tartozott, s amikor Lucie férjhez megy, Xanthos fivére, Balios
lesz az övé.
Alighanem azért, mert Cordelia szokása volt répával etetni Xanthost, Will
egyszer megjegyezte, hogy ez a ló van a legjobb véleménnyel Cordeliáról,
aki bólintott csupán, és később megkérdezte Jamestől, hogy viccelt-e az
apja.
– Gyakran nehéz eldönteni – válaszolta akkor James. – Néha csak ugratja
az embert, máskor viszont ez ilyen rejtélyes walesi dolog. Ha lovakról van
szó, akkor valószínűleg az utóbbi.
Cordelia azon kapta magát, hogy hálás, amiért már ismeri a hintót és a
lovat is. Próbálta rávenni magát, hogy hangulatba jöjjön, és engedje magát
meglepni a házzal, ám az anyja várakozásai miatt önkéntelenül is félt a
nyirkos szobáktól, hogy nélkülözniük kell a fűtést, és a bútorok feltehető
hiányától is. Mi lesz, ha a háznak nincs teteje? Nem, James bizonyára
észrevette volna, ha hiányzik a tető. És Risa is ott lesz: előrement, hogy
előkészítse a házat az érkezésükre. Cordelia próbált nem mosolyogni,
miközben elképzelte a dühében szitkozódó Risát, amiért hó esett a
szenesvödörbe.
Az úton zötykölődve azon kapta magát, hogy a hintó menetiránya alapján
próbálja kitalálni, hol van a ház. Nyugat felé haladtak a Strand Londonon,
át a Trafalgar Square zűrzavaros forgalmán, és végig a Pall Mallon, el a
War Office előtt, aminek a kapujánál a királyi őrség tagjai posztoltak
medvebőr sapkában. Még néhány gyors kanyar következett, és Cordelia
látta, hogy a Curzon Street nevű utcában vannak, egy takaros fehér sorház
előtt, csendes környéken. Cordelia megkönnyebbült, hogy a háznak
szemlátomást valóban van teteje, illetve kívülről megvan az összes többi
szükséges része is.
Ámuldozva James felé fordult.
– Mayfair! – bökte mellkason a fiút. – Egyáltalán nem számítottam ilyen
elegáns környékre!
– Hát, úgy hallottam, hogy errefelé lakik a konzul a mindig rosszban
sántikáló fiaival – válaszolta James. – Nem akartam, hogy fölénk
kerekedjenek emiatt.
Leszállt a hintóról, és kezet nyújtott Cordeliának, hogy lesegítse.
– Ez azt jelenti, hogy Matthew közelében akartál lakni – nevetett
Cordelia a ház négy szintjére felpillantva. Az ablakokon át meleg fény
szűrődött ki. – Egyszerűen ezt kellett volna mondanod! Nem hibáztattalak
volna érte.
Kinyílt a bejárati ajtó, és Risa lépett ki rajta. Az esküvőn elegáns ruhát
viselt, azóta viszont átöltözött, kötényt kötött, és összehúzta a pamut
roosariját az állánál a hideg ellen. Intett nekik, hogy menjenek be.
– Gyertek be a hóról, csacska gyermekeim! Meleg étel vár benneteket
idebent, és tea.
Perzsa nyelven beszélt, ám James mintha így is elég jól megértette volna:
felrohant a lépcsőn, és gyorsan átvette az irányítást a gyakorlati teendők
fölött. Szólt a kocsisnak, hogy vigye fel a poggyászukat az emeletre.
Cordelia lassabban lépett be. Risa segített levenni a bársony díszkabátját,
aztán a Cortanát. Óvatosan nyúlt a kardhoz, miközben Cordelia
csodálkozva nézett körbe. A bejáratot lágy fénybe burkolták a falakon
sorakozó díszes réz gyertyatartók. A tapéta madár- és golgotavirág-mintás
volt, mély smaragdzöld alapszínnel.
 – Milyen szép – cirógatta meg Cordelia az ujjbegyével az egyik
aranypáva körvonalait. – Ki választotta?
– Én választottam – mondta James, majd Cordelia meglepett arcát látva
hozzátette: – Körbevezesselek esetleg a házban? És Risa, Effie meg tudna
teríteni egy egyszerű vacsorához? Mintha említettél volna teát is.
– Ki az az Effie? – suttogta Cordelia, miközben Risa a Cortanával a
kezében felvezette a lépcsőn a kocsist a csomagokkal.
– Új szobalány. Risa fogadta fel. Régen a Pounceby családnál dolgozott –
felelte James. Cordelia követte őt egy hatalmas étkezőbe, aminek vastag
szőnyegei, márványkandallója volt, hatalmas ablakai pedig a Curzon
Streetre néztek. Rögtön megakadt a tekintete a falon lógó négy
megvilágított rajzon. James szorongva figyelte – jobb kezével a lábát
ütögette –, ahogy Cordelia odament megnézni őket.
Perzsa miniatűrök voltak, erős színekkel: égővörössel, kobaltkékkel és
arannyal.
– Hol találtad ezeket? – fordult meg ámuldozva.
– Egy régiségboltban a Sohóban – mondta James. Még mindig
kifürkészhetetlennek tűnt az arca. – Egy külföldön élt perzsa kereskedő
hagyatékát árusították ki.
Cordelia közelebb hajolt, hogy szemügyre vegye a gyönyörű nastaliq
szépírást a próféták, a tanítványok, a zenészek, a madarak, a lovak és a
folyók képei fölött.
– Ez Rumitól van – suttogta, mert felismert egy sort: A seb az a hely, ahol
beléd áramlik a fény. Ez mindig is az egyik kedvence volt.
Szaporán vert a szíve, ahogy végignézett az egész szobán a selyembe
burkolt falakon, a míves csilláron, a rózsafa asztalon és a faragással díszített
székeken.
– Az asztal kibővíthető tizenhat fősre – magyarázta James. – Bár nem
tudom, hány emberrel akarok majd együtt vacsorázni. Gyere, nézd meg a
ház többi részét is!
Cordelia követte kifelé egy folyosóra, de alig fért ki az ajtón a hatalmas
szoknyája. Keresztülhaladtak egy gyönyörű, kék és fehér tapétás társalgón,
melyben egy hatalmas zongora állt; a dolgozószobát kihagyva lementek a
meleg fénnyel teli konyhába. Onnan egy kis ajtó vezetett ki a kertbe, amit
most hó borított, ám látszottak a nyáron nyíló rózsákkal teli lugasok.
 Egy fekete ruhás szobalány – Cordelia feltételezte, hogy Effie az –
masírozott be a konyhába, üres tálcával a kezében. Eltűnődve szemügyre
vette Jamest és Cordeliát, mintha értékbecslésre szánt tárgyak lennének.
Acélszürke haját a homlokából magasan hátrafésülve hordta, és szúrós volt
a tekintete.
– Kitettem némi ételt önöknek a dolgozószobában – jelentette be,
anélkül, hogy vette volna a faradságot a bemutatkozásra. – Korántsem lesz
olyan jó, ha kihűl.
Jamesnek megrándult a szája széle.
– Akkor szerintem jobb, ha most megesszük – mondta Cordeliának nagy
komolyan, és felvezette az emeletre.
Cordelia arra számított, hogy a dolgozószoba egy kis helyiség lesz, benne
valószínűleg egy íróasztallal, ám ez is meglepte, mint minden más a
házban. Tágas és elegáns szoba volt, szinte mindenfelől könyvespolcokkal
szegélyezve, teli kényelmes bútorokkal, például egy kényelmes Knole
kanapéval, aminek a damasztkárpitja illett az utcára néző ablakok
függönyéhez. Az egyik sarokban olyan íróasztal terpeszkedett, amit
Cordelia már látott az Intézetben, középen pedig egy másik, gyönyörű
asztal díszelgett, csiszolt ébenfa és gyöngyház sakktáblaberakással. Rajta
felsorakoztatott sakk-készlet állt, gondosan faragott elefántcsontból: a
bábuk egyik fele piszkosfekete, másik fele mélyvörös volt.
– Mondtad, hogy szeretsz sakkozni, emlékszel? – kérdezte James. –
Townsendék partiján.
Cordelia valóban emlékezett rá. A sok esemény egyike volt, amikre a fiú
elkísérte, egy feledhető bál egy nyirkos októberi napon. Fel tudta idézni,
hogy csevegtek, miközben táncoltak, ám nem hitte volna, hogy James
emlékszik arra, amit mondott neki.
Azon kapta magát, hogy szinte kábulatba esve sétálgat a szobában,
megnézi a könyvek gerincén sorakozó címeket, és felemel egy rézórát, csak
hogy utána visszarakja. A kandalló fölött egy gyönyörű festmény Shalott
hölgyét ábrázolta, ahogy a csónakjában ülve vörös függönyként omlik a
vállára a hosszú haja. Az ablak melletti faállványon egy vaskos, bőrkötéses
könyv hevert.
– Ez ugye nem a New English Dictionary? – kiáltott fel.
– Csak a „K” betűs kötet, attól tartok – válaszolta James. –
Megrendeltem, amint kiadták a legutóbbit. Csak reménykedhetünk benne,
hogy nem megint húsz év lesz, mire megjelenik a többi. Egyelőre csak
bízzunk benne, hogy nem kell „L” vagy „M” betűvel kezdődő szavakat
keresned.
– Ez csodálatos, James! Lucie szörnyen irigy lesz.
– Lucie bármikor átjöhet és belenézhet, amikor csak szeretne – mondta
James. – De ne hagyjuk neki, hogy elkezdje idehordani a könyveit,
különben megtölti a polcokat, amiket szabadon hagytam neked.
Cordelia nem is vette észre az üres polcokat James óriási
könyvgyűjteménye alatt, aminek egyes köteteit már látta a fiúnál olykor.
Mintha nem akadt volna olyan téma, ami ne érdekelné, így Cordelia
mindenfélét látott közöttük a naturalizmustól a tengerészeten és Nagy-
Britannia csodáin át egészen néhány útikönyvig.
De James neki is hagyott helyet. És az általa kiválasztott dolgok – a
szótár, a miniatűrök, a sakk-készlet – figyelmes, szép gesztusok. Nem
csoda, hogy alig lehetett látni őt az elmúlt néhány hónapban. Bizonyára
elképesztően sok idejébe telt egy ilyen szép környezet kialakítása.
Tökéletes volt: minden, amiről Cordelia csak álmodott, és amit maga is
választott volna.
Bár még volt olyan része a háznak, amit nem látott. Éppen a
legbensőségesebb részét. A hálószobát.
Óriási szobát képzelt el, a kellős közepén egy olyan nagy ággyal, ami két
embernek is elég. Mintha felpezsdült volna a vére a gondolattól. Hogy fog
egyáltalán aludni hálóingben fekve James mellett? Mi lesz, ha álmában érte
nyúl, mert képtelen visszafogni magát? James vajon elborzadna?
Eltaszítaná magától?
Vagy... mi van, ha James igazi nászéjszakát vár? Cordelia hallott más
lányokat sutyorogni, és átböngészte A buja török viseltes példányát, amit a
szülei dolgozószobájából csent el, ám ettől még nem sok elképzelése volt
róla, hogy mi történik a hitvesi ágyban. Úgy tűnt, hogy Lucie sem tud
többet nála: amikor olyan részhez ért a Gyönyörű Cordeliában, ahol ilyesmi
következhetett volna, folyton elővette az időjárást: a heves szélben libbenő
függönyöket, a tomboló viharokat és az eget kettéhasító villámlást.
Cordeliának talán egy kis esőben kellene reménykednie?
– Tetszik? – sétált oda James a kanapé melletti alacsony asztalhoz, amire
Effie felterített: teát, vajat, kenyeret és forró vadhúsos pitét. – Mármint a
ház.
 – Eddig tökéletes. Van valami borzalmas titok, amiről nem tudok? Egy
elmebeteg a padláson? Démonok a pincében?
James kuncogott. Kipirult az arca, valószínűleg a szoba melegétől. A tűz
fénye megcsillant a fekete haján és az ezüst karkötőjén.
Cordelia csak most vette észre, hogy James továbbra is hordja a karkötőt.
Lenyelte a fájdalmát. Nem volt joga követelni, hogy vegye le. Kevesen
tudták, hogy ez a Grace-hez való kötődésének jelképe. Cordeliának jogában
állt követelni, hogy ne alázzák meg egy hűtlen karkötővel, ám nem állt
jogában magának követelni James gondolatait és a szívét. Mégis, a karperec
emlékeztetőül szolgált, hogy James érzései különválnak a barátság, a
szeretet és a vágyakozás mentén.
Így helyes – gondolta. Ne hagyd, hogy megfeledkezz róla!
Megköszörülte a torkát.
– Játszhatnánk. Egy parti sakkot.
Ez mintha felkeltette volna James érdeklődését.
– A ház asszonya játszani óhajt?
– Megköveteli – foglalt helyet Cordelia óvatosan a kanapén. Tényleg
hatalmas volt a ruhája.
– A kezdés joga a ház asszonyát illeti – ült le mellé James.
Talán megfogod bánni, hogy átadtad ezt az előnyt – gondolta. Csöndben
tették meg az első néhány lépést, ám hamar könnyed tempót vett fel a játék,
és tudtak beszélgetni. James elmagyarázta, mi a helyzet a ház
személyzetével: Effie mondén családból jött, akik generációk óta hordozzák
a látás képességét, mint ahogy a két inas és a másik szobalány is, aki
alkalmanként jön majd, hogy „elvégezze a munka nehezét”. Risa itt marad a
Curzon Streeten, amíg Cordelia be nem rendezkedik, aztán visszatér a
Cornwall Gardensbe, hogy segítsen Sonának az újszülött mellett.
– Anya nagyon ragaszkodott hozzá, hogy Risa maradjon legalább néhány
hétig – mondta Cordelia, egy szelet vajas kenyeret majszolva. – Risa
elkísérte őt is, amikor férjhez ment, és gyanítom, hogy szerinte
belefulladnék egy fazék pörköltbe, vagy agyonnyomna egy ruhakupac, ha
saját kútfőből kellene boldogulnom.
– Risa tényleg nem ért egy szót sem angolul? – lépett James az egyik
futóval.
Cordelia egy gyalogért nyúlt.
 – Ó, megért mindent, amit mondunk. Úgy tesz, mintha nem értené, ha
éppen jól jön neki. Risa bármit is hall, feltételezheted, hogy az anyám is
hallani fogja. Óvatosnak kell lennünk, hogy mit mondunk és teszünk a
jelenlétében.
– Tehát muszáj fenntartanunk a látszatot, hogy boldog friss házasok
vagyunk – kortyolt bele a teába James.
Cordelia érezte, hogy elvörösödik. Talán megkönnyebbülést kellene
jelentenie annak, hogy James nem találta olyan nyomasztónak a helyzetet,
mint ő.
– Igen – válaszolta. – És valószínűleg meg kellene beszélnünk, hogy
ööö... hogyan fogjuk ezt csinálni. Részletesen.
James úgy lépett a bástyájával, hogy veszélyt jelentett Cordelia
királynőjére, mert kihasználta a figyelmetlenségét.
– Mint ahogy a sakkjátékban is vannak szabályok, nekünk is meglesznek
a szabályaink a házasságunk játékára.
– Igen, pontosan.
– Nos, szerintem az első megfontolandó dolog, hogy óvatosnak kell
lennünk, ki jár-kel a házunkban – javasolta James.
– A Vidám Zsiványokat és Lucie-t mindig szívesen látjuk, persze – érvelt
Cordelia. – De mindenki másnak előre engedélyt kell kérnie. Nem jöhetnek
hívatlan vendégek, akik rajtakaphatnak minket...
– Nem in flagranti helyzetben? – vágott közbe James olyan vigyorral, ami
a nemrég felcsillanó szemére emlékeztetett.
– Úgy, hogy nem viselkedünk illendően – fejezte be Cordelia
szemérmesen, és megint lépett. Ezúttal egy bástyával.
– Nekem papucsban kell ülnöm a tűz mellett, neked pedig nyaggat- nod
kell engem, amiért a fürdőkádban hagyom a versesköteteimet?
– És... – folytatta Cordelia habozva. Talán nem kellene kimondania. Ám
sohasem volt a terv része az, hogy félretegye a méltóságát. – Ha elmész
találkozni Grace Blackthornnal, akkor kérlek, hogy szólj nekem előre, hogy
ne tűnjön úgy, mintha a hátam mögött tennéd. Szeretnék felkészült lenni.
– Ha elmegyek találkozni... – hallgatott el James szinte dühösen. – Nem
áll szándékomban találkozni vele, Daisy. Minek nézel engem? Nem leszek
vele kettesben, sem az engedélyeddel, sem anélkül ebben az egy évben.
Nem tennék ilyet veled.
 – Persze hogy nem tennél – babrálta Cordelia az egyik gyöngyös fésűt a
hajában; kezdett fájdalmat érezni. – Hivatalosak leszünk partikra és más
nyilvános eseményekre – folytatta, miközben igyekezett kiszabadítani a
fésűt. – Minden második meghívást el kell fogadnunk...
– Megbeszéltük.
– ...és amikor elmegyünk valahova, akkor egész végig úgy kell tűnnie,
mintha igencsak odaadó lennél velem.
Végre kiszabadította a hajából a fésűt, ami bizonyára nagyobb szerepet
játszott a frizurája megtartásában, mint hitte volna: leomlottak a tincsei a
fedetlen vállára.
– Rendben? – kérdezte.
Arra számított, hogy James nevetni fog, de nem tette, csak bámult.
Cordelia érezte, hogy elpirul. Talán túl merészen fogalmazott? Csak
viccelődni akart, ám James úgy festett, mintha halálosan meglepődött
volna, a szeme pedig óaranyra sötétedett.
Cordelia lepillantott a sakktáblára, s látta, hogy James védtelenül hagyta
magát. Gyorsan lépett a királynővel, amivel egyszerre tudta fenyegetni a fiú
huszárját és királyát is.
– Sakk.
– Igen, az – állapította meg James furcsán rekedt hangon. – Cordelia,
én...
– Inkább lépj! Te jössz!
– Jó – vette szemügyre a táblát, mielőtt lépett egy huszárral. – Arra
gondoltam... hogy akkor a legnagyobb az esélyünk a sikerre, ha mindent
megosztunk egymással. Esetleg minden este feltehetnénk egymásnak egy
kérdést. Valamiről, amit tudni akarunk a másikról, és őszintén kell rá
válaszolni.
Cordeliának enyhe légszomja támadt. Mi lesz, ha James rákérdez,
hogy...? Nem. Nem fog.
– Vagy mi lenne, ha a győztes kérdezhetne? – vetette fel.
– A győztes?
– Minden este játszanánk egy partit – mutatott a sakktáblára. – A
győztesnek illene nyernie valamit. Nem pénzt, hanem a jogot, hogy
kérdezzen valamit a másiktól.
James az ujjhegyeit összeérintve, eltöprengve nézett Cordeliára.
 – Igent mondok rá egy feltétellel. A vesztes választhatja ki a következő
játékot. Sakk, dáma vagy kártya. Amit csak szeretne.
– Rendben. Bármilyen játékban összemérem veled a tudásom. De a
sakkot szeretem a legjobban. Perzsiában találták ki, tudod.
Jamesnek elidőzött egy pillanatra a tekintete Cordelia ajkán. Aztán
megint lenézett a táblára.
– Ezt még nem hallottam.
– Ismered a Sáhnámét? – vette szemügyre Cordelia az egyik bástya
helyzetét.
– A királyok könyve – felelte James. – Perzsa legendákkal.
– Mindegyik történet igaz – emlékeztette Cordelia. – És van benne egy
olyan, amelyik két hercegről, Gavról és Talhandról szól. Talhand meghalt
egy csatában, de amikor megtalálták a holttestét, nem volt rajta sérülés. Az
anyja, a királynő beleőrült a gyászba: megvádolta a másik fiát, Gavot, hogy
megmérgezte a fivérét, hiszen hogyan halhat meg valaki egy csatában
sérülés nélkül? A bölcs bírák ahhoz, hogy meggyőzzék az anyját, hogy nem
így történt, elkészítették a sakkjátékot, és a bábuk mozgatásával bemutatták
a csata folyamatát. Talhand a kimerültségbe halt bele, az ellenséggel
körülvéve. Innen ered a shah mat kifejezés, ami azt jelenti, hogy „a király
halott”.
Cordelia gyorsan odanyúlt a táblához, hogy megtegye azt a lépést, amit
már régóta tervezett, egy klasszikus épaulette mattot.
– Shah mat. Vagyis sakk-matt.
Jamesnek elállt a lélegzete.
– A jó életbe! – szólalt meg, és nevetésben tört ki. Cordelia egy pillanatra
megengedte magának, hogy elmerüljön ebben a kacajban: James olyan
ritkán nevetett önfeledten, és az egész arca átváltozott tőle.
– Nagyon szép munka volt, Daisy. Kiváló figyelemelterelés.
– Most pedig te próbálod elterelni az én figyelmemet – kulcsolta össze
Cordelia szemérmesen a kezét.
– Ó... – pillantott rá James. – Miről?
– Én nyertem. Tartozol nekem egy válasszal.
Erre a fiú felegyenesedett, és hátravetette a szemébe hullott tincseit.
– Hát hajrá! – biztatta Cordeliát. – Kérdezz tőlem, amit csak szeretnél!
– Alastair – vágta rá rögtön. – Én... tudni akarom, miért utálja annyira
mindenki.
 Jamesnek mit sem változott az arckifejezése, viszont vett egy lassú és
mély lélegzetet.
– Nem igaz, hogy mindenki utálja Alastairt – felelte végül. – De nincs
jóban Matthew-val és Thomassza!. Amikor még mindannyian iskolába
jártunk, Alastair... nem volt kedves. Szerintem ezt tudod. Egy szörnyű
pletykát is terjesztett Gideonról és Charlotte-ról. Nem ő kezdte, de igenis
továbbadta. Az a pletyka rengeteg fájdalmat okozott, Matthew és Thomas
nincs elnéző hangulatban miatta.
– Ó... – mondta halkan Cordelia. – És Alastair bocsánatot kért? Ezért,
meg mindazért, amit az Akadémián tett?
Jaj, Alastair!
– Becsületére legyen mondva, hogy Matthew és Thomas szerintem nem
adott neki rá lehetőséget – ismerte be James. – Nem ő volt az egyetlen, aki
udvariatlanul bánt velem, velünk, de... tőle többet reméltünk, és szerintem
ezért nagyobb a csalódás. Sajnálom, Daisy. Bárcsak egyszerűbb lett volna a
válasz!
– Örülök, hogy elmondtad nekem az igazat. Alastair mindig is a saját
maga legnagyobb ellensége volt. Úgy tűnik, eltökélte, hogy tönkreteszi az
életét.
– Nincs tönkretéve az élete – pontosított James. – Tudod, én hiszek a
megbocsátásban. A kegyelemben. Még a legrosszabb dolgok után is, amiket
megtesz az ember – tette hozzá, azzal felállt. – Felkísérhetlek az emeletre?
Gondolom, pont olyan kimerült vagy, mint én.
Az emeletre. Tessék, itt van! Cordelia ismét visszasüppedt az
értetlenségbe, miközben követte felfelé a lépcsőn Jamest, feltehetően a
közös hálószobájukba. Arra a helyre, ami csak a kettejüké Jamesszel, ahová
nem tudnak és nem fognak jönni látogatók. Fel sem tudta fogni ezt a fajta
meghittséget.
Minden lámpa égett az emeleten. Gyertyák ragyogtak végig a rövid
folyosón. James benyitott az első ajtón, és intett Cordeliának, hogy tartson
vele.
A kékre festett szoba a hátsó kertre nézett. Cordelia a hold ezüstjébe
burkolt fehér faágakat látott az ablakon keresztül, mielőtt James
megnyomott egy gombot a falon. Egyforma lámpák gyúltak a két személyre
is épp elég nagy, gyönyörűen megvetett ágy mindkét oldalán.
 Cordeliának megakadt a tekintete azon, amit először megpillantott: a
kandalló fölött, márványból kifaragva, csipkézett tornyaival a Carstairs-
címer lógott.
– Ez...?
– Remélem, nem baj – szólalt meg mögötte James halkan. – Tudom,
hogy a külvilág számára már Herondale vagy, de arra gondoltam, hogy
talán szeretnél valamit, ami emlékeztet a családodra.
Cordelia körülnézett a szobában: szemügyre vette a steppelt bársony
ágytakarót, a selyembaldachint, a jacquard-függönyöket a kedvenc
smaragd- és ametisztárnyalatában. A színek a pompás Kerman szőnyegen is
visszaköszöntek a talpa alatt. Risa aranyozott rézkampókra akasztotta a
Cortanát az ágy mellé, amik nyilván eleve ezt a célt szolgálták. Az
ablakpárkányon kialakított ülőhelyen ketten is elfértek, és halomban álltak
rajta a bojtos selyempárnák, mellette pedig könyvektől roskadoztak a
polcok... Cordelia könyveitől. James bizonyára előre megszervezte, hogy
Risa kicsomagolja őket egy utolsó meglepetés gyanánt a számára.
– Ez a szoba... itt mindent csak nekem választottál ki.
De hol van a te holmid? Hol vagy te, James?
James már levette az aranyzakóját, ami a karján összehajtogatva pihent.
Zilált volt a haja, az arcán egyik oldalt virágpor nyoma látszott az esküvői
dekorációból, a mandzsettáján pedig borfolt. Ha Cordelia megcsókolta
volna, akkor cukros tea ízét érezte volna, azt az erőteljesen édeskés aromát.
összeszorult a gyomra a bizonytalanságtól és a vágytól.
– Úgy gondoltam, hogy a hálószobádnak olyan helynek kell lennie, ahol
önmagad lehetsz – folytatta James. – Ahol nem kell megjátszanod semmit.
Keresztülsétált a szobán, hogy kinyisson egy kisebb ajtót. Azon túl egy
csillogó, modern fürdőszoba rejtőzött zománcozott káddal és csillogó
csapokkal, a másik végében pedig egy másik smaragdzöldre festett ajtóval.
–A zöld ajtó az én szobámba vezet – magyarázta James. – Szóval, ha
bármire szükséged van, de nem akarod felébreszteni a személyzetet,
bármikor bekopoghatsz.
Cordelián borzalmas szégyen söpört végig.
– Nagyon praktikus – hallotta a saját hangját, mintha egy bádogdobozból
visszhangzott volna a távolban. Sok házaspárnak van külön szobája,
közöttük egy közös fürdővel. Mi az ördögből gondolta, hogy James egy
hálószobán akar osztozni vele? Cordelia szülei közös hálószobában aludtak,
ám ez szokatlannak számított. Ennek a háznak minden szeglete személyre
szabott; persze hogy James saját szobára tart igényt.
Rádöbbent, hogy James őt bámulja, mert várja, hogy válaszoljon.
– Nagyon fáradt vagyok. Jobb lenne, ha...
– Igen, persze – indult el James a szobaajtó felé, de ott megállt a kezével
a kilincsen. Lágy hangon szólalt meg újra. – Megcsináltuk, igaz, Daisy? Az
Enklávé színe előtt már házasok vagyunk. Túl vagyunk a mai napon. Túl
leszünk a többi napon is – mosolygott. – Jó éjt!
Cordelia gépiesen bólintott, miközben James távozott. Hallotta a lépteit a
folyosón, aztán azt, hogy a másik szoba ajtaja kinyílik és becsukódik.
Nagyon lassan becsukta a fürdőszoba ajtaját, aztán eloltotta az összes
lámpát, csak a boszorkányfényt hagyta égve az éjjeliszekrényén. A ruhás
szekrény egyik fiókja kissé nyitva volt, és Cordelia tudta, hogy ott várja a
hálóinge – szépen összehajtogatva és illatosítva, Risa jóvoltából. Az ajtó
mellett volt egy csengő; Cordeliának csak csengetnie kellett, hogy Risa
jöjjön és segítsen neki...
Segítsen neki levenni a ruháját. Cordelia megdermedt. Nem hívhatja
Risát. Ha megteszi, akkor Risa megtudja, hogy az, akinek ma este le kellene
őt vetkőztetnie – James –, a másik szobában alszik, és egyáltalán nem
szándékozik együtt tölteni az éjszakát az újdonsült feleségével. A hír eljutna
Sonához is. Aggódnának. Sőt, szörnyülködnének!
Cordelia megpróbálta lehámozni magáról a ruhát, ám száz apró gomb
rögzítette szorosan a testéhez: kicsik voltak, és egyáltalán nem tudta őket
elérni. Kétségbeesve megpördült. Talán levághatná magáról a ruhát a
Cortanával. De nem, mert Risa megtalálná a ruha maradványait, és
megtudná.
Kalapáló szívvel tépte fel a fürdőszoba ajtaját. Kopogott a cipője a
padlón, ahogy átgyalogolt a helyiségen. Most kell megtennie, most rögtön,
mielőtt inába szállna a bátorsága.
Felemelte a kezét, és bekopogtatott Jameshez.
Zörgés hallatszott a túloldalról. Kinyílt az ajtó, és ott állt James
értetlenkedő arccal. Mezítláb volt, kigombolt mellényben, és az ingén is
kioldotta már a felső néhány gombot. A zakója egy közeli szék támláján
hevert.
Cordelia egy kicsit távolabbra szegezte a tekintetét, bár ez nem igazán
működött: így azon kapta magát, hogy James nyakát bámulja a kulcscsontja
kezdeténél, ahol általában eltakarja az ing. A fiúnak erős, szálkás nyaka
volt, a kulcscsontjánál lévő bemélyedés pedig igazán elragadó, de Cordelia
most nem engedhette meg magának, hogy elolvadjon James Herondale
testrészeitől. Felszegte az állát, és megszólalt.
– Segítened kell a ruhám miatt!
– Tessék? – pislogott James. Hosszú szempillái csak úgy verdestek.
– Nem tudom levenni a ruhámat egy szobalány segítsége nélkül – fejtette
ki Cordelia. – És nem hívhatom Risát, különben megtudja, hogy nem
töltjük együtt az éjszakát hitvesi értelemben, és elmondja az anyámnak, aki
elmondja mindenki másnak.
James rámeredt.
– Gombok vannak rajta – folytatta higgadtan Cordelia. – Sok gomb. A
fűzőmnél nem kell segítened. Azt meg tudom oldani. Nem kell hozzáérned
a fedetlen testemhez. Csak a ruha anyagához fogsz hozzáérni.
Hosszú, fájdalmas csend következett, mialatt Cordelia eltűnődött azon,
hogy vajon bele lehet-e halni a szégyenbe.
Aztán James kitárta az ajtót.
– Rendben. Gyere be!
Cordelia belépett a szobába, s igyekezett a dekorációra irányítani a
figyelmét. Természetesen könyvek voltak mindenhol. James ide rakta az
imádott versesköteteit: Wordsworthtől, Byrontól, Shelley-től, Pope-tól,
Homérosztól és Wilde-tól.
A szoba meleg okkersárga és piros árnyalatokban játszott. Cordelia a
sötétvörös szőnyeget bámulta éppen, amikor James megszólalt.
– Szerintem jobb lenne, ha megfordulnál.
Megfordulni igazából megkönnyebbülést jelentett. Sokkal rosszabb volt
szemben állni Jamesszel abban a tudatban, hogy láthatja, ha elpirul.
Cordelia érezte, hogy James mögé lép, és gyengéden megérinti a két vállát.
– Hol kezdjem? – érdeklődött.
– Hadd húzzam félre a hajamat az útból – válaszolta Cordelia, s odanyúlt,
hogy félresöpörje a hajzuhatagot a válláról. James érdekes kis hangot
hallatott. Valószínűleg megdöbbent a ruhán sorakozó gombok számától.
– Kezdd csak a tetején! – mondta Cordelia. – És semmi baj, ha egy kicsit
elszakítod az anyagot. Nem fogom még egyszer felvenni.
Megpróbálkozott egy kis tréfával, James viszont síri csöndben volt.
Cordelia érezte, hogy a tarkójához ér a fiú keze. Behunyta a szemét.
Jamesnek könnyed, gyengéd volt az érintése. Elég közel állt ahhoz, hogy
Cordelia érezze a leheletét a bőrén, amitől égnek álltak a karján az apró
pihék.
Jamesnek lejjebb vándorolt a keze. A ruha már lazult, kezdett lógni
Cordelián. Hozzáért a fiú tenyere a lapockájához, s érezte, hogy rebeg- ni
kezd a szemhéja. Még mindig úgy érezte, hogy mindjárt meghal, ám most
nem a szégyentől.
– Daisy – mondta James rekedt, szinte elfúló hangon. Biztos szörnyen
zavarban lehet, gondolta Cordelia. Talán ez már hűtlenség Grace-hez. –
Van... még valami, amiről beszélnünk kell. A második rúnák kérdése.
Ó, Raziel! A második rúnák... amiket a menyasszony és a vőlegény
négyszemközt rajzol fel egymásra. James arra utal, hogy ha Cordeliáról már
úgyis lekerül a ruha, akkor kerüljön rá sor most?
– James – felelte Cordelia kiszáradt torokkal. – Nincs nálam az Írónőm...
A fiú megtorpant. Ha Cordeliának nem súg mást az esze, még azt hitte
volna, hogy Jamesnek reszket a keze.
– Nem, nem most – vágott közbe. – De valamikor fel kell rajzolnunk a
rúnákat. Ha valaki megtudná, hogy nincsenek rajtunk...
Cordelia érezte az első rúnát, amit ma kapott tőle, szinte égette a karját.
– Csak meg kell próbálnunk nem levetkőzni mások előtt – közölte
összeszorított foggal.
– Nagyon vicces – mozdult meg újra James keze, ahogy lefelé haladt –
Risára gondoltam.
Hallani lehetett, ahogy elállt a lélegzete. Bizonyára eljutott az utolsó
gombig, mivel a ruha felső része hervadt virágként esett össze, csak lógott
Cordelia derekán, aki egy pillanatig dermedten állt. Semmi más nem volt
rajta felül, mint a fűzője, alatta a vékony csipkés ingmellel.
Egyik illemtankönyv sem írt semmit erről a helyzetről. Cordelia feljebb
húzta a ruhája mellrészét, hogy magához szorítsa. A hátulja viszont lejjebb
csúszott, így elborzadva döbbent rá, hogy James valószínűleg látja a fűző
alól kikandikáló csípőjét, ami az összehúzott dereka alól kikerekedik.
Cordelia az Oscar Wilde-könyvekre szegezte a tekintetét; Keats mellett
sorakoztak a polcon. Eszébe jutott A readingi fegyház balladája: „Mind
megöljük, amit szeretünk.”4 Eltöprengett rajta, hogy egy kínos helyzettel
vajon meg lehet-e ölni, akit szeretünk.
 – Kérlek, menj el! – szólalt meg James. Szinte felismerhetetlen volt a
hangja. Mit követett el Cordelia?
–Én tényleg... borzasztóan sajnálom – felelte levegőért kapkodva, s
elmenekült. Alig ért oda a saját hálószobájába, amikor hallotta, hogy James
ajtaja becsukódik és kulcsra záródik mögötte.
 London:
Curzon Street 48.

, ahogy bemennek – James

E Herondale és a vörös hajú felesége, a Cortana
gy fal mellett meghúzódva figyelte
birtokosa. Árnyvadászos
aranyban és csillogásban szálltak ki a hintóból; mindketten értékes
csecsebecsék módjára tündököltek a halványuló téli napfényben.
Már majdnem besötétedett. Sárgás fény gyűlt az egyik emeleti ablakban,
aztán egy másikban. Tudta, hogy nem várakozhat már itt sokáig;
kockáztatta a meghagyást vagy valami másfajta kárt. Az emberek teste
kegyetlenül törékeny. Tényleg csecsebecse – gondolta, miközben még
szorosabbra húzta magán a kabátot. A megfelelő időben oly könnyedén
darabjaira hullik a kezében, mint a csillogó, de értéktelen semmiségek. Mint
az összetört gyerekjátékok.
 6
Eljövendők

„Nem látod, mily nélkülözhetetlen a fájdalmak és bajok világában

az értelem kiművelése és lélekké tétele?”
– John Keats: Levelek –

James sohasem említette az esküvői

C ruhával kapcsolatos incidenst. Amellett,
ordelia nagy megkönnyebbülésére
hogy ügyelt rá, hogy Risa
mindig kéznél legyen, és segítsen neki az öltözködésben, Cordelia
örömmel tett úgy, mintha mi sem történt volna.
Könnyebbnek találta a dolgot, mint hitte volna. Az esküvője napján
biztosra vette, hogy egyévnyi szörnyen kínos helyzet áll előtte. Ám
meglepődött, hogy az azóta eltelt két hétben mintha egyszer sem merült
volna fel kellemetlen szituáció. Semmi sem emlékeztette Grace-re. Sőt,
azon kapta magát – akár egyhuzamban órákon át –, hogy megfeledkezik
róla: James érzelmei másfelé irányulnak. Más emberek társasága könnyed,
sőt kellemes volt. Jamesszel eljártak vacsorázni a barátaikkal és az
Intézetbe, bár Cornwall Gardensbe még nem hívták meg őket. Magnus még
nem jött el látogatóba; Annától megtudták, hogy ő és Jem problémába
ütköztek a könyvekkel a Cornwalli Intézetben, és bevitték őket a Spirál
Labirintusba további vizsgálatok céljából. így még nem volt tudható, mikor
térnek vissza.
A Vidám Zsiványok viszont szinte mindennap átjöttek mulatni és Risa
főztjét enni. Will, Tessa és Lucie is gyakran tett látogatást. Anna esténként
ugrott be; egyszer négyórás beszélgetésbe bonyolódott Jamesszel a
sötétítőfüggönyökről, miközben Cordelia elaludt a díványon.
 Cordelia meglepve tapasztalta, hogy ugyanilyen könnyű volt kettesben
lenni a férjével.
Persze, nem azonnal alakult így. Kényelmesen hozzászoktak: gyakran
olvastak együtt, egymással szemben a társalgó füzénél ülve. Máskor a
dolgozószobában vacsoráztak meg este, és játszottak: dámát, sakkot vagy
ostáblát. Cordelia nem tudott kártyázni, így James felajánlotta, hogy
megtanítja, de a lány tiltakozott: jobban szerette a táblajátékok
kézzelfoghatóságát, hogy csata módjára bontakoztak ki a valódi térben.
Minden este, miután véget ért a játék, a győztes feltehetett egy kérdést.
Cordelia így tudta meg, hogy James nem szereti a paszternákot, hogy
olykor szeretne magasabb lenni (bár Cordelia emlékeztette, hogy így is igen
tekintélyes: száznyolcvankét centi), és mindig is el akart menni
Konstantinápolyba. És így mondta el Jamesnek, hogy fél a kígyóktól, pedig
tudja, hogy ez butaság, és szeretné, ha tudna csellón játszani, és a haját
szereti saját magán a legjobban. (James csak mosolygott ezen, és amikor
Cordelia megpróbálta kiszedni belőle, hogy mi jár a fejében, a fiú csak
legyintett.) Gyakran az évődés és a nevetés volt a legjobb rész; Cordelia
már azelőtt is szerette barátként Jamest, hogy másképpen szerette, s ekkor
elevenedett fel benne, miért.
Kedvelte, ahogy a beszélgetés elhalkult és lelassult, amikor mindketten
elálmosodtak, de egyikük sem akarta abbahagyni, hogy bármiről és
mindenről csevegjenek. Cordelia beszélt arról, hogy a világot bejárva mit
látott: láncra vert berber makákókat Marrákesben, citromfákat Menton-ban,
a Nápolyi-öblöt vihar után, és átvonuló elefántokat a Vörös Erődnél
Delhiben. James vágyakozva beszélt az utazásról, hogy kisfiúként volt egy
térképe a falon, és rajzszögeket szúrt belé azokra a helyekre, ahová remélte,
hogy egyszer majd eljuthat. Mivel egyikük sem járt még soha
Konstantinápolyban, eltöltöttek egy estét azzal, hogy könyveket és
térképeket vettek le a polcról, útinaplókból olvastak fel hangosan, és
megbeszélték, milyen nevezetességeket szeretnének megnézni: a mecsetek
kivilágított minaretjeit éjjel, az Hagia Szophiát, a történelmi kikötőt, a folyó
által kettéosztott várost. James a tarkójánál keresztbe rakott kézzel hevert a
szőnyegen, amíg Cordelia felolvasott egy régi úti beszámolóból:
„A Városok Királynője trónolt előttem a népes dombjain, az ezüstszínű
Boszporusszal, palotákkal megkoszorúzva, áramlattal a lábai előtt.”
 James kuncogott. Csupán egy csík látszott az aranyló szeméből a félig
csukott szemhéja alatt.
– Jobb vagy, mint egy útikönyv – jelentette ki. – Folytasd csak.
Cordelia úgy is tett, amíg ki nem aludt a tűz. Fel kellett ébresztenie
Jamest, és együtt osontak fel az emeletre. Szétváltak a két külön ajtó előtt.
Cordelia néha úgy érezte, mintha Jamesnek elidőzne a vállán a keze, amikor
jó éjt csókot adott neki, szemérmesen az arcára.
Álmodozott már erről az egészről, félig bűntudatosan: hogy a fiúval él,
ennyire közel van hozzá, ilyen gyakran. Ám sohasem hitte volna, hogy
milyen ez valójában. A házasság hétköznapjainak édes és szúrós
bensőségessége. Ahogy James nevetésre készteti, miközben szlenges
kifejezéseket tanít neki (amiket túl durvának tartanak a hölgyek számára)
reggelinél – az „öszvér” makacs embert jelent, a „tintás” pedig illuminált
állapotot. Ahogy betéved a fürdőszobába, amikor James borotválkozik – ing
nélkül, törülközővel a vállán. Cordelia ekkor kis híján elmenekült, ám
James csak kedvesen intett neki, és beszélgetést kezdeményezett arról, hogy
részt kell-e venniük Rosamund Wentworth eljegyzési partiján.
– Ó, szerintem akár mehetnénk is – felelte Cordelia. – Lucie ott lesz, és
Matthew is.
James nekilátott, hogy leöblítse a szappant az arcáról, Cordelia pedig
figyelte a finoman megfeszülő izmokat a karján és a hátán. Nem tudta, hogy
a férfiaknak ilyen mély árok húzódik a csípőcsontjuk fölött, s azt sem tudta,
hogy a látványtól miért támad furcsa érzés a torkában. Gyorsan felpillantott,
ám ekkor észrevette James vállán a halovány szeplőket, amik úgy festettek,
mintha aranyló tűzijáték tört volna ki a bőrén. Még nem látta olyan
testrészét, amit ne gondolt volna gyönyörűnek. Ez már szinte igazságtalan.
James akkor a leggyönyörűbb, amikor mozgásban van – állapította meg
Cordelia. Akkor jutott erre a következtetésre, amikor együtt gyakoroltak. Ez
is a házasélet olyan velejárója, ami azelőtt egyszer sem jutott eszébe,
viszont rájött, hogy nagyon is tetszik neki. A gyakorlószoba, amit James
odafönt rendezett be, kicsi volt ugyan, de kényelmes: a plafon elég magas a
kardlendítéshez, a kötélmászáshoz és a szedett-vedett terephez szükséges
emelvényekhez. Itt vívtak párbajt Jamesszel, és gyakorolták a
mozdulatokat. Cordelia a maga valójában láthatta a fiút, az igazi szépségét,
ahogy mozgott: karcsú testével ugrott egyet, vagy éppen kecsesen és
tudatosan esett. Szerette volna azt hinni, hogy amikor nem figyel, akkor
James ugyanúgy lopott pillantásokat vet rá, mint ő Jamesre. De egyszer sem
kapta rajta, így arra jutott, hogy csak ábrándozik.
Cordeliának néha eszébe jutott, hogy a viszonzatlan szerelme talán olyan,
mintha harmadik személyként velük együtt lakna, s akkor is jelen lenne,
amikor ő távol van – James nyomában jár, a fiú köré fonja a láthatatlan
karját, miközben az nyakkendőt köt a tükör előtt, és alig észrevehetően
hozzábújik alvás közben. Ám ha James érzett is bármi ilyesmit, egyáltalán
nem adta jelét.

– Daisy – mondta James. A folyosón állt, Cordelia félig nyitott ajtaja előtt,
akire Risa már majdnem ráadta a ruhát. – Bejöhetek?
– Egy pillanat – szólt ki Cordelia; Risa éppen az estélyi ruhájának utolsó
gombjainál tartott.
– Bebin ke meszle máh mimuni – lépett hátra Risa, Cordelia pedig sietős
pillantást vetett a tükörképére. Nézd, olyan gyönyörű vagy, mint a hold!
Cordeliának az az epés gondolata támadt, hogy Risa vajon arra utalt-e,
hogy a ruha mély kivágása látni engedi a dekoltázsát, duzzadó félholdként a
sötétzöld selyem fölött. Tényleg igaz hát, hogy a férjes asszonyok sokkal
merészebb darabokat hordhatnak, mint a hajadonok. A ruhájának minden
egyes öltése azt a célt szolgálta, hogy kiemelje a domborulatait; az összes
csipkebetéten trompe l’oeil módjára sej lett át a fedetlen bőre. A hatás –
magyarázta neki Anna, amikor kiválasztotta az anyagot – teljesen
szubjektív: még a legbuzgóbb pletykálkodó sem róhatja fel a kivágását, ám
egy csodáló könnyedén el tudja képzelni, mi bújik meg alatta.
De James vajon el fogja képzelni? – szólalt meg Cordelia fejében egy kis
hang. Észre foga venni a ruhámat? Megdicséri?
Cordelia nem tudta. Két hét telt el az esküvőjük óta, és James olykor
teljesen kifürkészhetetlen volt. Mégis, két olyan boldog hét volt ez, hogy
meglepődött. Az őrült hazardírozás talán megtérül. Visszagondolhat majd
erre, amikor olyan vén és göcsörtös lesz, mint egy fatörzs: egyévnyi
boldogság annak a fiúnak a feleségeként, akit imádott. Sok embernek még
ennyi sem jut soha.
– Talán túl sok ez a ruha – jegyezte meg Cordelia a nyakrészt igazgatva.
– Negaran nabas – legyintette odébb a kezét ciccegve Risa. – Ne aggódj!
Ez az első igazi társasági eseményed az egész Enklávé előtt férjes
asszonyként. Mutasd meg nekik a büszkeségedet. Mutasd meg nekik, hogy
nem fogod csekélynek érezni magad. Mutasd meg nekik, hogy Jahanshah-
sarj vagy – tette hozzá hessegető mozdulattal. – Most mennem kell –
kacsintott. – Nem szabad megvárakoztatnod Alidzsenáb Jamest.
Risa elosont, magára hagyva Cordeliát, aki úgy érezte, hogy kissé
ostobán áll ott. James ritkán jött be a szobájába; mintha azt akarta volna,
hogy legyen meg a személyes tere. Most egyszer kopogott, mielőtt belépett,
és becsukta maga mögött az ajtót.
Cordelia megpróbálta nem megbámulni. James fekete frakkot viselt fehér
mellénnyel. Az apja őrült vérfarkas szabója ismét kitűnő munkát végzett:
tökéletesen illett rá a ruhája: a fekete gyapjúszövet kiemelte a vállát és a
hosszú lábát, a fehér pamuting megmutatta az erős mellkasát és nyakát.
Hirtelen Cordeliára pillantott, és teljesen megdermedt. A járomcsontja
fölött halovány pír jelent meg.
– Daisy – szólalt meg. – Te...
Elfúlt a hangja, megrázta a fejét, és matatni kezdett a zsebében, ahonnan
elővett egy egyszerű, fekete selyemdobozt. Cordelia felé nyújtotta, aki
igencsak meglepetten fogadta.
– Arra, hogy kéthetesek vagyunk! – hangzott a kérdő tekintetére adott
felelet.
– De hát... én nem hoztam neked semmit – vette el a dobozt Cordelia. A
bolyhos bársony puha volt az ujjainak. – Nem tudtam, hogy kellett volna.
– Neked nem – mondta James. – Néha vannak gyarlóságaim. Ez az egyik
– vigyorgott. – Nyisd ki.
Cordelia kinyitotta, s egy csillogó aranymedált talált lánccal a még
sötétebb bársonyágyon. Kivette a dobozból, és felkiáltott, amikor meglátta,
mi az: egy apró földgömb az óceánok és a kontinensek körvonalával a
felszínén.
– Olyan sokat beszélgettünk az utazásról – magyarázta James. – Oda
akartam adni neked a világot.
– Tökéletes – felelte Cordelia, s úgy érezte, hogy mindjárt kiugrik a szíve
a helyéről. – Hadd vegyem fel...
– Várj, várj – lépett mögé James nevetve. – Kicsi a kapocs. Majd én
segítek.
Avatott mozdulattal megtalálta a kapcsot Cordelia tarkójánál, aki
megdermedt. A fiú ujjai gyengéden végigszánkáztak felül a csigolyáinál,
ahol lefelé ívelt a ruhája. Jamesnek mennyei illata volt, a babérlevél és
tiszta férfibőr. Kattanás hallatszott, ahogy a nyaklánc a helyére került,
James pedig mély lélegzetet vett, miközben előrenyúlt, hogy megigazítsa a
medált. Cordelia érezte ezt a mély lélegzetet, ahogy a fiú mellkasa
megemelkedett, az ingének anyagát a hátánál, amitől vigyázzba álltak a
pihék a nyakán. Egy pillanatra elidőzött James keze, centikre a zöld
selyemtől és a fedetlen bőrtől.
Hátralépve megköszörülte a torkát. Cordelia odafordult. A maszk a
helyére került, így semmit sem látott az arcán, csupán kedves
kifejezéstelenséget.
– Szép – állapította meg James, és elővett a zsebéből egy összehajtogatott
papírt. – És majdnem elfelejtettem... Neddy üzenetet hozott
mindkettőnknek Lucie-től. Nem nyitottam ki a tiédet, pedig nyilván furdal a
kíváncsiság.
Drága Cordelia! – állt Lucie kusza kézírásával a papíron. Annyira, de
annyira sajnálom, hogy nem leszek ott a mai partin, és magadra hagylak,
hogy a Társadalom prédája legyél, de meglehetősen émelygek. Ha bárki is
gondot okozna neked, felszegett állal emlékezz arra, hogy mit mondana a
Gyönyörű Cordelia: „Nem, és nem is tudtok rákényszeríteni!” Várom, hogy
mindent megtudjak holnap, főleg azt, hogy ki milyen ruhát viselt, és hogy
Thoby újra növesztett-e kopogtatót. Sok szeretettel: Lucie.
Cordelia odaadta az üzenetet Jamesnek, hogy olvassa el, miközben
lementek a lépcsőn, ki az éjszakába. Az inas máris előállt a hintóval.
Csípős, hideg este volt: a levegő olyan száraz, hogy szinte porlott, mint a
kréta, a havon pedig jégréteg reccsent üveg módjára a talpuk alatt. A
hintóbán súlyos szőrmeszőnyegek és doboznyi lábmelegítők várták őket;
Cordelia sóhajtva telepedett le.
– Kopogtató? – érdeklődött James, amikor a hintó meglódult előre a
fagyos úton.
– Az egy szakállfajta – válaszolta Cordelia mosolyogva. – Majd mutatok
egyet, ha látok.
Bár az árnyvadász férfiak ritkán növesztettek szakállt, mert a római
seregek korában a nephilimek úgy tartották, hogy az arcszőrzetet
megragadhatja az ellenség a csatában. A női hajra nem vonatkozott ilyen
tiltás, mert a rómaiak el sem tudtak volna képzelni nőket a harcban.
– Nos, ha Thoby növesztett egy ilyet, akkor nekem két választásom
maradt – összegezte James. – Párbajra hívom, vagy növesztek egy még
nagyobbat.
– Remélem, egyiket sem fogod megtenni! – fintorgott Cordelia.
– Azt hiszem, hogy a feleségemként tényleg van némi beleszólásod a
megjelenésembe – mondta James. Cordelia rápillantott a szempillái alól, ám
a fiú csak kifelé bámult az ablakon a fekete-fehér éjszakába. – Wentworthék
ritkán hívnak vendégeket. Alig várom, hogy meglásd a habcsókot.
– A habcsókot? – visszhangozta Cordelia.
– Majd meglátod.
Így is történt, abban a pillanatban, amikor begördültek a kapun. Az épület
egy nevetségesen túldíszített kúria volt kisebb-nagyobb tornyokkal, akár
egy kastély, ám halovány csontszínben, így a Tádzs Mahal és egy esküvői
torta elegyére hasonlított. Az ablakokon át kiözönlő fényekkel és a hófödte
birtokot bevilágító lámpákkal együtt vakító volt az összhatás.
A hintó egy zöld szőnyeg előtt állt meg, ami erdei ösvényként vezetett fel
a csillogó fehér lépcsőkön a hatalmas álközépkori ajtóig. A lépcső mentén
csontszínű egyenruhába bújt inasok sorakoztak, s mindannyian vigyázzban
álltak, ahogy James és Cordelia elhaladt mellettük. Cordeliára rájött a
vihogás, amikor beléptek a hatalmas előcsarnok nagy műgonddal kikövezett
rózsaszín és fehér márványpadlójára. Tényleg úgy festett az egész, mint egy
sütemény.
James rákacsintott, amikor megérkeztek a bálterembe – egy újabb tágas
térbe, aminek díszes mennyezetét vastagon aranyozták, és pasztell felhőket
meg angyalkákat festettek rá. A falak mentén nyüzsögtek az emberek:
Cordelia felismerte Willt és Tessát, akik az egyik sarokban Gabriel és
Cecily Lightwooddal csevegtek. A Vidám Zsiványok is ott voltak, egy
másik sarokban álló asztalnál terpeszkedtek Annával. Matthew felemelte a
pezsgőspoharát, amikor észrevette őket; Anna pedig lustán intett. A tánc
még nem kezdődött el: a vendégek a hosszú büféasztal körül lófráltak, ami
egy kisebb városnak elegendő ételtől roskadozott. Ezüsttornyokon sorakozó
sütemények és szendvicsek szolgáltak a hatalmas pácolt sonkák és a
kisgyermek méretű, aszpikban csillogó halak hátteréül. Utóbbiak
vészjóslóan bámultak a kisült szemükkel az ezüsttálcájukról.
A bálterem közepén Martin Wentworth és a felesége, Gladys egy
hatalmas jégszobrot csodált Rosamundról és Thobyról, ami mindkettőjüket
lobogó palástban ábrázolta. Rosamund vállán egy kis galamb ült. James
leplezetlenül megbámulta.
 – Mondhatjuk, hogy a parti témája a „hűvös fogadtatás”? – suttogta
Cordeliának, aki összeszorította a száját, ám így is rázkódott a néma
nevetéstől. James ártatlanul szemügyre vette az angyalkákat a plafonon,
miközben a hús-vér Rosamund és Thoby is odalépett hozzájuk, hogy
köszöntse őket.
– Ó, mindketten gyönyörűen festetek, milyen szép pár! Éppen ezt
mondtam, ugye, Thoby? – kiáltott fel Rosamund.
Thoby ijedtnek tűnt.
– Valóban?
Rosamund olyan mohón méregette Jamest, mintha egy mennyei fánk
lenne, amit nagyon szeretne megkenni szederdzsemmel. Cordelia úgy
érezte, muszáj megmentenie a férjét, ezért megszólalt.
– És milyen csodálatos, hogy mindenki eljött ünnepelni! James,
üdvözölnünk kell a szüléidét...
– Nem mindenki – sóhajtott fel mélyen Rosamund. – Amos Gladstone-
nak muszáj volt fognia és megöletnie magát, így elég sokan úgy érezték,
hogy ízléstelen lenne eljönni, ami nagyon igazságtalan, mert mi nyilván már
azelőtt megszerveztük ezt az eseményt, hogy ő meghalt. És lemondtuk
volna, de már megrendeltük a jégszobrot.
– Rendkívüli érvek, Rosamund – mondta James.
– Köszönöm – nyugtázta Rosamund szemlátomást elégedetten. – Hiszen
honnan tudtuk volna előre, hogy feldobja a talpát őrjárat közben?
– Mikor történt ez? – kérdezte Cordelia. Rápillantott Jamesre, aki vállat
vont. – Nem hallottuk...?
– Ó, csak tegnapelőtt éjszaka – felelte Thoby, egy magas, szögletes állú
fiatalember világosszőke hajjal.
– Démontámadás volt? – érdeklődött James.
– Hát nyilván – válaszolta Rosamund. – Mi más lehetett volna? Most
pedig mutasd meg Jamesnek a biliárdszobát. Új! – jelentette ki, majd
vihogva karon fogta Cordeliát. – Nekünk, hölgyeknek máshol van dolgunk
Miközben Thoby elindult Jamesszel, Rosamund odavezette Cordeliát egy
csapatnyi nőhöz, akik pasztell ruhákban álldogáltak a frissítőkkel megrakott
asztalnál. Köztük volt Thomas nővére, Eugenia is, halványsárga ruhában és
hozzáillő kesztyűben.
– Tessék – szólalt meg Rosamund némi elégedettséggel. Nagyon magas
volt a frizurája, virágokkal teletűzdelve. Sziromeső hullott, ahogy
hátravetette a fejét. – Itt vannak a férjes asszonyok – tette hozzá színpadias
suttogással.
Hát persze – döbbent rá Cordelia utólag. A férjes asszonyok általában
egybegyűltek a bálok alkalmával, elvégre ők már nem kerestek maguknak
vőlegényt. Reménykedve nézett Eugéniára, akihez viszont máris odalibbent
Rosamund.
– Eugenia! Neked nem itt kellene lenned. Gyere vissza oda, ahol a
hajadon hölgyek vannak... elég sok fiatalember jött el ma este, akik alig
várják, hogy táncolhassanak...
– Nem megyek – mondta Eugenia lázadó tekintettel, ám nem állhatott ki
Rosamund ellen. Egy szempillantás múlva halványsárga foltként tűnt el a
tömegben.
– Cordelia Herondale, ugye? – kérdezte egy szálkás alkatú nő
barackszínű selyemben. Cordelia felismerte benne Eunice Pouncebyt,
Augustus Pounceby anyját. Úgy látszott, hogy Rosamund nemcsak hogy
már elkelt hölgyek közé hozta, hanem matrónák közé is – anyákkal és
nagymamákkal. – Elég fáradtnak tűnsz.
Nevetés tört ki; Cordelia csak bámult.
– Eunice csak csipkelődik veled – mondta Vespasia Greenmantle, egy
kellemesnek tűnő nő lila bársonyban. – A friss házasok a hosszú
éjszakákkal, eh?
Cordelia érezte, hogy égővörösre gyűl az arca.
– Élvezd ki, amíg tudod! – tanácsolta Eunice. – Nemsokára már a
gyerekszobát kell előkészítened.
– A csecsemők unalmasak, Eunice – közölte Lilian Highsmith, aki
fejedelminek tűnt az ódivatú kék ruhájában a zafírjaival. – Másrészről
viszont a fegyverek érdekesek – nyúlt a Cortana felé. – Én például
csodálom a kardodat, drágám. Szabad?
Cordelia bólintott, mire Lilian megérintette a Cortana markolatát, és
sóvárogva elmosolyodott.
– Kislánykoromban semmi mást nem akartam, mint egy olyan fegyvert,
amit Völund, a kovács készített. Tizenkét évesen elszöktem otthonról, és a
szüleim a Ridgeway Roadon kóborolva találtak rám, ahogy a
kovácsműhelyt kerestem. Vittem magammal egy pennyt, ahogy a legendák
szerint kell, és teljesen biztos voltam benne, hogy kapok majd egy kardot
cserébe! – kuncogott. – A tiéd szép.
 – Köszönöm – mondta Cordelia, de a háta mögül hallotta a többiek
sutyorgását. Valaki hangosan eltűnődött rajta, hogy miért nem a nász- útján
van, valaki más – valószínűleg Eunice – pedig azt válaszolta, hogy
Jamesnek és Cordeliának nem adatott meg a várakozás és a tervezgetés
luxusa. A hírnevéről volt szó, tudod.
Pff, ez kibírhatatlan! És mindjárt kezdődik a zene: hamarosan Cordelia
összes barátja táncolni fog, ő pedig aligha szökhet oda hozzájuk. Látta,
hogy James visszatért a bálterembe, ám félrevonták a szülei, akikkel
elmélyült beszélgetésbe bonyolódott. Nem mintha számíthatott volna rá
Cordelia, hogy James felkéri táncolni. Egy férj nem táncol a feleségével a
bálokon – emlékeztette rá magát.
– Szabad még az első tánc megtisztelő lehetősége, Mrs. Herondale?
Halk álmélkodás hallatszott a férjes asszonyok köre felől. Cordelia
meglepetten felpillantott, mert felismerte a lusta és hanyag beszédstílust:
Matthew állt előtte tarkán és kérdő tekintettel: a mellényén hímzett pávák
díszelegtek, szőke haja pedig csak úgy ragyogott a csillárok fényében.
Cordelia hálásan hagyta, hogy a fiú odavezesse a táncparkettre.
– Nos, biztos ez a legizgalmasabb dolog, ami az elmúlt években történt
azzal a bagázzsal – jegyezte meg. – Jaj, egek! Ez erős volt, ugye? Én is
férjes asszony vagyok, nem találhatom unalmasnak a házasokat.
 – A legtöbb ember unalmas – tódította Matthew. – Ennek nem sok köze
van ahhoz, hogy házasok-e.
Az első tánc egy mazurka volt, és a terem minden szegletéből jöttek a
párok, hogy csatlakozzanak a parketten lévőkhöz. Cecily és Gideon,
Catherine Townsend és Augustus Pounceby, Filomena di Angelo – Cordelia
emlékezett a sötét hajú olasz lányra az esküvőjéről – és Albert Breakspear.
Christophernek Eugenia volt a partnere, és ott volt Alastair, aki illendően
táncolt Ariadneval.
–Akkor miért jársz partikra? – érdeklődött Cordelia. – Ha mindenkit
annyira unalmasnak tartasz.
–Az emberek unalmasak. Pletykálni róluk sohasem unalmas. Nézd, ott
van Thoby és Rosamund, máris vitatkoznak. Vajon miről? Lilian Highsmith
az előbb megütötte Augustus Pouncebyt az esernyőjével. Mit követhetett
el? Megsértette a lányt? Esme Hardcastle éppen mindent elmesél Piers
Wentworthnek a könyvéről, amit a Londoni Enklávé történetéről ír, de
Pierst csak Catherine Townsend érdekli. És a bájos Eugenia, aki elutasítja
az összes kérőt. Biztos a korábbi rossz tapasztalatok miatt.
– Mi történt Eugéniával?
– Augustus Pounceby – ráncolta a homlokát Matthew. – Elhitette vele,
hogy elköteleződtek.
Cordelia meglepődött; az, hogy valakik „elköteleződtek”, igen komoly
dolgot feltételez. Azt jelenti, hogy egy lány biztosra veheti a házassági
ajánlatot.
– Úgyhogy elég szabadosán viselkedett vele – folytatta Matthew. – Eljárt
vele sétálni gardedám nélkül, meg ilyen ártatlanságok, de miután Augustus
megkérte Catherine Townsend kezét, aki elutasította, Eugenia bolondot
csinált magából. Elment Idrisbe, hogy távol kerüljön az Enklávé pletykáitól.
– Milyen gyalázatos – állapította meg Cordelia. – De valakinek biztos
van mindezeknél nagyobb titka is. Csontváz a szekrényben, meg ilyesmi?
– Arra gondolsz, hogy van-e gyilkos? – forgatta meg fürgén Matthew,
mire a gyertyák tucatjai egyetlen fénycsíkká olvadtak össze körülöttük. –
Én az vagyok.
Cordelia kissé levegőért kapkodva kacagott. A táncparkett széléhez
pördültek oda. Megpillantotta Jamest, aki még mindig elmélyülten
beszélgetett Will-lel és Tessával.
 – Mi lenne, ha azt mondanám neked, hogy tudok szájról olvasni? –
kérdezte Matthew. – És hogy ének minden szót, amit James vált a
szüleivel? És hogy sokkoló hírt osztanak meg egymással?
– Erre azt mondanám, hogy hagyd abba a kíváncsiskodást. És nem is
hinnék neked. Évekig tart, mire valaki megtanul szájról olvasni. Sőt, azt
mondanám, hogy félelmetes kidobóembereknek szoktál ilyeneket mesélni,
hogy érdekesebbnek mutasd magad, miközben az az igazság, hogy ha akad
valami sokkoló hír, akkor valószínűleg az anyukádtól hallottad.
Matthew úgy tett, mintha szíven szúrták volna.
– Megkérdőjeleztek! Lefegyvereztek! Kegyetlenség, asszony a neved –
nézett Cordeliára résnyire szűkült szemekkel. – Ez azt jelenti, hogy nem
akarod tudni, miről beszélnek?
– Persze hogy tudni akarom, te mamlasz! – csapott rá Cordelia finoman a
vállára. A mazurka nem olyan bensőséges tánc, mint a keringő, ám így is
elég közel volt Matthew-hoz ahhoz, hogy észrevegye a halovány barázdákat
a szeme körül, amikor a fiú tényleg mosolygott. Nem túl gyakran esett meg
vele. Matthew-nak brandy-, frangipáni- és szivarillata volt.
– Nos – fogta halkabbra a hangját. – Tudod, hogy Charles Párizsban járt,
ahol az Intézetben dolgozott.
– Hallottam, hogy a Párizsi Intézetben rosszul mennek a dolgok, és
Charles besegített.
– És micsoda segítségnek bizonyult – folytatta Matthew. – Volt egy
találkozó az összes francia vámpírklánnal, és Charles nem hívott meg egy
marseilles-i klánt. Valószínűleg csak elfelejtette, de halálosan megsértődtek
miatta.
– Biztos meg tudta magyarázni, és bocsánatot kért, nem?
– Találkoztál már Charlesszal? – horkantott fel Matthew. – Ő nem kér
bocsánatot. Ráadásul a vámpírok nem hajlandóak megbízni benne. Úgy
érzik, és nem alaptalanul, hogy bármilyen komoly nézeteltérés esetén a
konzul a saját fia mellé fog állni. Ezért Will bácsi és Tessa néni visszamegy
vele holnap Párizsba, hogy segítsenek csöndben elsimítani a dolgokat –
mondta Matthew csillogó szemmel. – Az alvilágiak általában jó szemmel
néznek rájuk, mivel Tessa félig alvilági, Will pedig illendőnek tartotta
megvédeni őt a Klávé előtt, sőt még el is vette feleségül.
Mindketten felemelték a kezüket, hogy összeérintsék a tenyerüket a
tánchoz. Cordelia látta a fekete Látás-rúnát fényleni a kézfején, ahogy
finoman összekulcsolta az ujjait Matthew-val.
– Hát azt mondanám, hogy eleve nem a megfelelő Fairchild-fiút küldték
oda – mondta.
– Mire gondolsz? – tudakolta Matthew. Lassú körben kezdtek el haladni,
továbbra is összekulcsolt kézzel.
– Te vagy az, aki imádja Franciaországot – érvelt Cordelia. – Folyton
Párizsról beszélsz. És ördögien elbűvölő vagy, ezt tudod is magadról.
Sokkal jobb követ lettél volna, mint Charles.
Matthew mintha... „elámult” volna, talán ez a legjobb kifejezés.
Cordeliának az a sejtése támadt, hogy a fiú ritkán kerül ki győztesen a
bátyjával való összehasonlításból szakmai kérdésekben. Még egy fordulatot
tettek csöndben. A könnyed beszélgetés védőfalai nélkül a tánc egyszeriben
sokkal bensőségesebbnek tűnt. Cordelia érezte Matthew mozdulatait, a
kezének melegét, a pecsétgyűrűjének hűvös érintését. Jamestől kapta azt a
gyűrűt.
Cordelia látott már így párokat a táncparketten: teljes csöndben, egymás
látványában fürdőzve, élve a ritka lehetőséggel, hogy botrány nélkül
egymáshoz érjenek és egymás közelében legyenek. Nem mintha ő és
Matthew ilyenek lettek volna. Csak mondott valamit, amitől a fiú
kellemetlenül érezte magát, ennyi az egész. Hát sajnálom – gondolta
Cordelia. Hallania kellett. Százszor többet ér, mint Charles.
Elhallgatott a zene. A táncparkettet elhagyók nyüzsgésében leeresztették
a kezüket.
– Sajnos vissza kell kísérnem téged a fogdába – szólalt meg Matthew az
ismerős, könnyed hangnemében. – Kérnék még egy táncot, de nem nézik jó
szemmel, ha egy férfi túl sokat táncol férjes asszonyokkal. Nekünk
független hölgyeket kell ágyúgolyó módjára célba vennünk.
– Semmi baj – kuncogott Cordelia. – Megkíméltél tíz unalmas perctől.
Már majdnem belevetettem magam a krémdesszertbe.
– Szörnyű krémdesszert pazarlás lett volna – mondta egy ismerős hang.
Cordelia meglepetten fordult meg, és Jamest látta maga előtt, akinek a
meleg fényben lenyűgöző aranyszínben játszott a tekintete.
– Kiszabadítottad magad a szüleid karmai közül? – üdvözölte Matthew,
majd rövid habozás után, ami talán csak Cordelia képzeletének szüleménye
volt, folytatta. – Hallottad, mi történt Charlesszal?
James úgy tett, mintha füttyentene egyet.
 – Persze. Bőven van mit róla beszélni, de pillanatnyilag... – fordult
Cordelia felé. – Mrs. Herondale, megtisztelne az első keringő jogával?
Cordelia meglepetten nézett rá.
– De a férjeknek nem szabad... mármint nem szoktak táncolni a
feleségükkel.
– Márpedig ez a férj szokott – közölte James, és a parkettre pördült vele.
 Grace:
1896

J odaszaladt, és már egy groteszk,. Ordítani

esse halála nem volt szép kezdett éjszaka, mire Grace
borzalmas jelenet tárult elé: a bátyját az
ágyneműbe csavarodva találta véresen, rengeteg vérben, embertelenül
ordítva kínjában. Grace az anyjáért kiáltott, így a hangja egybeforrt
Jesseével. Tudta, hogy léteznek gyógyító rúnák – árnyvadász varázslat, ami
segíthet –, ám nem tudta, hogyan kell felrajzolni őket. Ráadásul irónja sem
volt.
A karjaiban tartotta a bátyját, akinek átázott a vértől a hálóruhája, s
amikor elengedte, már halott volt. Közben homályosan észlelte Tatiana
érkezését és az ő jajveszékelését a sajátja mellett. Az anyja egyszer
odatartott egy aranymedált a bátyja szájához, erőteljes zokogás közepette.
Hogy miért, azt Grace nem tudta, bár hamarosan világossá vált előtte.
Grace akarta, hogy az anyja ott legyen, de csak még magányosabbnak
érezte magát. Tatiana összeomlott: kiáltozott, tépte a ruháját, imákat és
átkokat ordított Grace számára ismeretlen lényeknek, hogy mentsék meg,
mentsék meg a fiát. Miután Jesse meghalt, Tatiana a földön ült –
terpeszben, mint egy kislány –, és magában sírdogált. Egyáltalán nem vett
tudomást Grace-ről.
Ha Grace abban reménykedett, hogy vigaszra lel majd az anyjával közös
gyászban, a következő napokban csalódnia kellett. Jesse halála után Tatiana
még jobban magába zuhant, és gyakran hosszú idő telt el úgy, hogy nem
vett tudomást Grace-ről, és nem reagált a szavaira. Miközben Grace
szeretett volna rájönni, hogyan léphet tovább egy ilyen veszteség után, az
anyja az árnyvadászok romlottsága miatt átkozódott, amiért azok eltökélték,
hogy tönkreteszik őt. Nem volt hajlandó csöndben, harc nélkül élni. Még a
Herondale családot is sikerült hibáztatnia, noha Grace semmiféle
összefüggést nem látott közöttük és Jesse halála között.
Miközben valahol mélyen örömmel belekapaszkodott volna a
gondolatba, hogy valaki felelős Jesse haláláért, valójában tudta, hogy az
árnyvadászok olykor nem viselhetnek rúnákat, és belehalhatnak a
próbálkozásba. Ez borzalmas – igazságtalan, értelmetlen –, de igaz. így hát
Grace nem lelt vigaszra az anyja haragjában.
Az sem nyugtatta meg, hogy az anyja újabban gyakran eltűnt a kúria
pincéjében, ahonnan kénbűz kíséretében került elő, miközben különös
nyelveken motyogott az orra alatt. Amikor szóba állt Grace-szel, többnyire
a nephilimek árulása és rossz szándéka volt a téma. Ezek a beszédek
látszólag véletlenszerűen kezdődtek és zárultak, egy gondolatfolyam
közepét folytatva, mintha a legutóbbi alkalom óta nem telt volna el több
nap, s az egész egyetlen, hosszú előadás volna.
Grace összességében nem feltételezett semmi gonoszságot az
árnyvadászokról – elvégre közöttük töltötte az életének első néhány évét –,
de Tatiana jól illusztrálta az előadásait: elmerült a Blackthorn-kúria sötét
zugaiban, hogy mindenféle hajmeresztő történetekre bukkanjon. A
pincében, egy poros ládában alvilágiak maradványai voltak: vámpírfogak és
egy aszalódon vérfarkas-mancs, ami túlméretezett molylepkeszárnynak tűnt
az átlátszó, ragacsos anyagban, amiben úszott. Tatiana elismerte, hogy már
harminc éve illegálisnak számított ilyen maradványokat tartani, de az
árnyvadász-történelem előző kilencszáz évében gyakorinak számítottak.
Akadt egy naplóbejegyzés is, ami részletezte, hogyan fosztották meg a
rúnáitól valakinek az engedetlen legkisebb fiát.
– Kidobták az útra – olvasta fel hangosan Tatiana. – A család és a Klávé
érdekében.
Gyűjteményének gyöngyszeme a Chiswick-ház dolgozószobájában
rejtőzött: egy aletheia kristály, egy csiszolt kő, amit elvarázsoltak, hogy
megőrizze az ember emlékeit. Grace azt hitte volna, hogy a családok az
örömteli események megörökítésére használnak ilyen varázslatot, ez
azonban egy rövid és szörnyű jelenetet őrzött, ahol a száz évvel korábban
élt Annabel Blackthornt éppen megkínozza az inkvizítor, amiért egy
alvilágival érintkezett, és ezért száműzték is az Adamantin Citadellára.
– Ezek a nephilimek – mondta Tatiana. – Ezek akarnak elpusztítani
minket. Ezek ölték meg a mi Jessenket.
 Aztán összeomlott, zokogva rogyott a földre, Grace pedig elosont
lefeküdni, amint rájött, hogy az anyja már nem óhajtja a jelenlétét aznap
este. De Grace hiába hunyta le a szemét, még sok órán keresztül látta maga
előtt a rég elhunyt Blackthorn lány képét. A tehetetlenségét. A rettegését.
Annabel hozott egy döntést, és mindent elveszített miatta. Grace eltűnődött,
hogy az anyja valami más leckét kívánt-e ezzel megtanítani, mint amit
sikerült neki.

Egyik este – még mindig csak néhány nappal Jesse halála után – fekete
hintó állt meg a kúria előtt, és Grace kapta az utasítást, hogy kaput nyisson.
Latyakos, esős este volt, ám megtette, amit mondtak neki, és a murvával
felszórt kocsifelhajtón át odatocsogott, hogy kinyissa a súlyos vaskaput,
ami szinte visítva nyikorgott, miután hosszú ideig nem használták. A kocsi
begördült, Grace pedig kíváncsian követte. Különös szimbólumok
borították kívülről – nem árnyvadász rúnák, és nem olyanok, amiket
felismert volna.
A hintó megállt a bejárati ajtó előtt, s amikor Grace utolérte, valaki
kiszállt belőle. Egy férfi volt az – Grace emlékezetében úgy maradt meg,
mintha nagyon magas lett volna, de valószínűleg csak azért, mert ő maga
még gyermek volt –, fekete kabátban, felhúzott csuklyával, az arcát
eltakarva. Mély, reszelős hangon szólalt meg; durvábban, mint ahogy Grace
várta.
– Hol van Tatiana Blackthorn?
– Az anyám – válaszolta gyorsan. – Megyek, megkeresem. Mit mondjak,
ki...
– Nem kell – vetette oda az alak. – Várnak.
Azzal Grace mellett elhaladva bement a házba, és befordult az első
folyosóra, mintha tudná az utat.
Grace-nek eszébe jutott, hogy kövesse, de amikor az alak elment
mellette, olyan reszketés jött rá, hogy képtelen volt járni. A dereka köré
fonta a karját, és próbálta átmelengetni magát, mert vacogott a foga.
Nemsokára vissza tudort menni a szobájába, ahol kis lángon égert a tűz,
de akkorára csiholta, amekkorára csak tudta. Mégsem akart szűnni a hideg,
amit a csontjaiban érzett.
Az idő mintha Jesse halála után elveszítette volna minden jelentőségét.
Grace felkelt, és gépiesen tette a dolgát, éjjel pedig álom nélkül aludt. A
levelek színe megváltozott a kertben, a vadrózsabokrok pedig magasabbra
nőttek. Tatiana egyik sötét szobáról a másikra járt, szótlanul, gyakran az
elromlott órákat bámulva a falakon, amik mind nyolc óra negyven percet
mutattak.
Nem vigasztalták egymást. Grace tudta, hogy egyedül van. Annyira
egyedül, hogy szinte meg sem lepődött rajta, amikor hallucinálni kezdett,
hogy Jesse is vele van. Felriadt az éjszaka közepén, levegőért kapkodva. És
Jesse ott volt, még mindig abban a ruhában, amiben meghalt. Mintha csak
tovalibbent volna Grace látóteréből, a szoba túlsó végébe. Aztán egyszer
csak ott volt mellette, az elhunyt bátyjának életnagyságú, apró részletekig
ugyanolyan kísértete, halovány ragyogással, és úgy mosolygott, mint ahogy
életében tette.
Ez már túl sok volt ahhoz, hogy Grace elviselje. A halál kegyetlensége, a
saját elméjének kegyetlensége. Felsikoltott.
– Grace! – szólalt meg ijedten a bátyja. – Grace, ne ijedj meg! Csak én
vagyok. Én vagyok az.
– Nem vagy igazi – mondta kábán Grace. Rávette magát, hogy
felpillantson Jessere.
– De igen – hangzott a kissé sértett felelet. – Szellem vagyok. Tudsz a
szellemekről. Akkor sem hallucináltál, amikor láttad azt az alakot vért inni.
Vámpír volt.
Grace félig nevető, félig zokogó hangot hallatott.
– Az Angyalra!
Ez a kifejezés tiltott volt a házban, mégis kicsúszott a száján.
– Igazi vagy – tette hozzá. – Csak az igazi Jesse tud ennyire bosszantó
lenni.
– Bocsánat. Csak nehéz tekintettel lennem a gyászodra. Főleg, hogy itt
vagyok.
– Igen, de szellem vagy – mondta Grace. Hagyta, hogy eljusson a
tudatáig ennek a jelentése, és miután felélénkült egy kissé, megengedte
magának, hogy kíváncsian szemügyre vegye a bátyja szellemét. – Egész
végig szellem voltál azóta? Miért vártál ilyen sokáig, hogy meglátogass?
Jesse komornak tűnt.
 –Nem vártam. Próbálkoztam, de... nem hallottál. Mostanáig – rázta a
fejét értetlenül. – Talán beletelik egy kis időbe, mire a szellemek teljesen
visszajönnek. Lehet, hogy el kell hozzá intézni valami papírmunkát.
– Lehet – felelte habozva Grace. – Jesse... Mama készül valamire. Valami
titkos dologra. Nem tudom, mi az, de könyveket ás elő a ház sötét zugaiból,
és jött egy úriember, hogy... segítsen neki valamiben, Ő kicsoda?
– Nem tudom – merengett el Jesse. Odanyúlt, hogy megsimogassa Grace
haját, szinte önkéntelenül. Olyan érzés volt az érintése, mint a pókhálóké.
Grace közelebb hajolt hozzá, mert eltökélte, hogy így is elfogadja a vigaszt,
amit a bátyja nyújtani tud neki. – Ki fogom deríteni, Grace. Elvégre most
már kedvem szerint jövök-megyek a házban.
– Nincs többé veszély, hogy felébreszted a mamát – nyugtázta Grace. –
Gyere vissza hamar, Jesse! Hiányzol.
Amikor másnap reggel felkelt, félig-meddig úgy hitte, hogy az egész
találkozás csak álom volt, a bánattól feltüzelt képzeletének szüleménye.
Jesse viszont újra visszajött este, és másnap este is – és csak este. Az ötödik
estén végre elmagyarázta, miért.
– Most már anyánk is lát engem – mondta furcsa, színtelen hangon. – És
eltökélte, hogy visszahoz engem a halálból.
Ellentmondásos érzések hasítottak bele Grace-be. Meg tudta érteni, hogy
az anyja miért érez késztetést erre: Jesse teljes visszatérésének gondolata
olyan erőteljes reményt ébresztett benne, hogy alig bírta elviselni. És
mégis!
– Az ember, aki idejött... halottmágus volt?
– Egy sötét varázslatokban jártas boszorkánymester, igen – válaszolta
komoran Jesse. – Tulajdonképpen... tartósítottak engem – ejtette ki a szót
undorodva. – Anyánk emiatt fogadta fel. Van egy üvegkoporsó a pincében,
benne a testemmel, ami változatlan marad, mintha valami... vámpír lennék.
A nyakában, vagyis a nyakamban ott egy aranymedál, ami az utolsó
leheletemet tartalmazza.
Grace nem tudta, hogy megkönnyebbülést vagy inkább zaklatottságot
érezzen.
– Így annyi ideje van, amennyi csak kell neki ahhoz, hogy...
megpróbáljon visszahozni téged.
– Igen – mondta Jesse. – Addig is itt leszek, az élet és a halál, a napfény
és a sötétség közé rekedve. Kísértek a házban éjszaka, amikor ébren
vagyok, és eltűnök, amikor felkel a nap. Napnyugtakor arra ébredek, hogy
egész nap öntudatlanul aludtam a koporsómban.
Grace el sem tudta képzelni, milyen rémisztő lehetett ez, és mennyire az
lehet még mindig.
– Még ha nem is halottmágia, de sötét varázslat tart ebben az állapotban.
Nem bírom ki örökké.
Grace tudta, hogy Jessenek igaza van. Mégis, halovány öröm kezdte
átmelengetni a zsigereit, amitől talán még bűntudata is támadt. így, hogy
Jesse vele volt – még ha csak éjszaka is –, nagyon sokkal jobb volt, mint az
örök egyedüllét. Egyedül az anyjával, egy sötét, hideg házban.
 7
Óvatosan lépj

„Haloványan láttam a keringő alakok elegyét,

Egymással összefonódva, a Divat gályarabjait,
Ábrándozva, akár egy újonc szellem, ki
Meglepetten kezd a sírok között botladozni.

Mert sírok voltak a talpam alatt,

Nyugodt álarcaik gyászosan mosolyogták a bolondságomat,
Miközben a távozók egész serege mondta:
Óvatosan lépj; te is hamu vagy, akárcsak mi. „
– Julia Ward Howe: Az utolsó táncom –

Ariadne mellkasában.
A nna látványa örömteli fájdalmat ébresztett
Örömtelit, mert Anna csak még gyönyörűbb lett, amióta Ariadne
először találkozott vele, amikor még hosszú haja volt, lógott a ruhája,
lángolt a kék szeme, és ijesztően ráncolta a homlokát. Most látszott a
ragyogó szépségén, hogy milyen jól érzi magát a bőrében: a
homlokráncolás eltűnt, vörös ajka pedig mosolyra húzódott, ahogy ivott egy
kortyot a pezsgőspoharából.
És fájdalmat, mert Ariadne nem érhetett hozzá. Anna valóságos
erődítményben volt, a barátaival körülvéve: a magas és jóképű Thomasszal;
Christopherrel, aki osztozott a nővére szigorúan elegáns vonásain; a páva
Matthew-val, aki mindig úgy festett, mintha egy halom selyemben és
bársonyban fetrengett volna. Ha James és Cordelia – aki olyan üde volt,
akár a virág a ruháján, amiről Ariadne biztosra vette, hogy Anna javasolta
neki – nem éppen a táncparketten keringőzött volna, ők is bizonyára ott
lettek volna Anna közelében.
A csapatuk gyanakodva méregette Ariadnet, ahogy odament Annához,
aki mintha egyáltalán nem látta volna őt: a falnak dőlve állt, egyik csizmás
lábát is odatámasztva. Mintha csupa karcsú fekete-fehér vonalból állt volna
a megjelenése, szűkre szabott zakója követte karcsú alakját, és hátravetett
fejjel nevetett. Rubint medálja, amiről Ariadne tudta, hogy érzékeny a
démoni energiákra, ott csillogott a nyakában.
– Szia, Anna! – szólalt meg.
– Miss Bridgestock – vetett rá Anna egy lusta pillantást.
Ariadne felszegte az állát. A legújabb ruháját viselte, egy éjkék
különlegességet, hozzá illő szalaggal a hajában. Anna szemének
árnyalatában. Tudta, hogy Anna észre fogja venni.
– Megtisztelnél a következő tánccal?
Anna felsóhajtva intett a köré gyűlteknek, akik éppen csak annyira
rebbentek szét, hogy hagyjanak egy kis nyugalmat kettejüknek.
– Rohamra még egyszer?5 – szólt oda halkan Matthew, ahogy elhaladt
Ariadne mellett, és rákacsintott.
– Ariadne – felelte Anna. – Tényleg táncolni akarsz velem? Itt, a sok
ember szeme láttára?
Ariadne habozott egy pillanatig. Megvárta, amíg a szülei átvonulnak a
szomszéd társalgóba, de attól még sok családi barát maradt itt és figyelt.
Rosewainék, Wentworthék, Lilian Highsmith az éles vén szemével...
Nem számított. Felszegte az állát. Csakis Anna számított.
Anna viszont máris kételkedve nézett rá, mert észrevette a hezitálását.
– Persze hogy nem – folytatta. – Valójában semmi sem változott nálad,
igaz, Ari? Hányszor fogsz még felkérni táncolni, miközben tudod, hogy
semmi értelme?
– Ezerszer – fonta keresztbe a karját a melle előtt Ariadne. –
Végtelenszer.
– Ez nevetséges – rakta le a pezsgőjét az ablakpárkányra Anna. Ariadne
meglepetten látta, hogy lángol a tekintete. – Gyere akkor!
Ariadne megemelte ruhájának súlyos szoknyarészét, és követte Annát a
kétszárnyú tolóajtón át az elhagyatott étkezőbe. Fehér lepel borította a
bútorokat. Anna magabiztosan keresztülsétált a helyiségen, kinyitott egy
keskeny ajtót, és eltűnt mögötte.
Ariadne utánaosonva rájött, hogy egyáltalán nem egy másik szobában
kötöttek ki, hanem egy szűk helyen, amit kamrának gondolt. Anna éppen
ekkor csukta be az ajtót mögöttük, szinte sötétségbe burkolva
mindkettőjüket.
Ariadne felsikkantott. Hallotta Anna kuncogását, és boszorkányfény
gyúlt, ami bevilágította a kis helyiséget. Az égővörös medálból jött, ami
Anna nyakában lógott. Ariadnenak fogalma sem volt, hogy a medál ilyet is
tud.
Körbepillantott. Valóban egy kamrában voltak. A polcok jobbára üresen
álltak, csupán egy-két holmival itt-ott, rongyokkal, amikkel valószínűleg
bútorokat törölgettek egykor. A padló csupasz volt, és tiszta. Olyan szűk
volt a hely, hogy Ariadne báli cipőbe bújtatott lába Anna bal csizmáján
pihent, és hátra kellett dőlnie, hogy ne ütközzenek egymásba.
Biztosra vette, hogy égővörös az arca. Anna remélhetőleg nem látja
rendesen. Ariadne vett egy mély lélegzetet.
Az elmúlt években Anna levendulavíz-illatú volt, most viszont más illatot
árasztott a ruhája és a bőre, amikor megmozdult. Valami gazdag és sötét
aromát, mint a dohány és az édes gyanta. A medál pirosas fénye inkább
olyan színűnek mutatta a szemét, mint az öccséé – inkább lilásnak. A
járomcsontja olyan élesnek tűnt, mint egy penge. Az ajka mély árnyalatú,
buja és telt volt, akár a sötétvörös bogyós gyümölcsök. Ariadnenak
összeszorult a torka.
– Figyelj rám! – mondta Anna. Semmi sürgető nem volt a hangjában,
csak tárgyilagos visszavonhatatlanság. – Négy hónap telt el azóta, hogy azt
mondtad, visszaszerzel engem. Engem nem lehet visszaszerezni, Ariadne.
A szerelem börtön, és én nem vágyom béklyókra. Nem illenének a
szettemhez.
– De én szeretlek! – érvelt Ariadne. – És nem érzem magam
megbéklyózva.
– Ennek a kamrának a fogságában kötöttél ki miatta.
– Veled – tette hozzá Ariadne. Lassan felemelte a kezét. Úgy moccant
meg, mintha próbálna nem elijeszteni egy vadat. Megcirógatta az
ujjhegyeivel Anna arcát, aki erőteljesen megszorította a csuklóját.
Lehajtotta a fejét; hajszálnyival magasabb volt, mint Ariadne, főleg
csizmában. – Szóval boldog vagyok.
– Bolond vagy – pontosított Anna. – Akarod tudni, hogy miért?
– Igen. Mondd el! Mondd el, miért vagyok bolond.
Anna odahajolt Ariadne füléhez. Szinte suttogva szólalt meg, forró
leheletével meglibbentve a lány hajszálait a halántékánál, ajkával súrolva a
bőrét.
– Mert sohasem foglak szeretni – duruzsolta Anna. – Sohasem leszek
veled együtt. Nincs közös jövőnk. Egyáltalán. így is akarod, hogy
megcsókoljalak?
– Igen – hunyta le a szemét Ariadne. – Igen.
Anna elkapta egy vad, nyomot hagyó csókra. Ariadne felnyögött, ahogy
Anna keze belegabalyodott a hajába. Ariadne sohasem csókolózott
Charlesszal, leszámítva néhány merev szájra puszit a nyilvánosság előtt.
Előtte kipróbálta, milyen más fiúkkal csókolózni, és nevetségesnek találta.
Mintha két ember ok nélkül nyomná össze az arcát.
Annával más volt. Tényleg más volt. Hogy is felejthette el majdnem?
Anna szájának melege, a boros-rózsás íze. Ariadne lábujj hegyre állva
harapta és nyalta Anna alsó ajkát, és érezte a körülötte szorosabbra fonódó
karokat, amik felemelték őt.
Anna erős volt, mint minden árnyvadász: úgy felkapta Ariadnet, mintha
pihekönnyű lett volna, és felültette egy polc szélére. így, hogy Annának
megint szabad lett mindkét keze, megkettőzött figyelemmel folytatta a
dolgát. Ariadne nyöszörögve homorított, miközben Anna a száját falta –
nyalogatta és szívogatta, csókolgatta és harapdálta – olyan avatottan, hogy
Ariadne eszeveszetten kapkodott levegőért a tornádószerű hatásától.
Nem tévedett az elmúlt négy hónapban. Ez bármit és mindent megért.
Ennek még csak az árnyékát sem érezte senkivel, csakis Annával.
Elgyengülve idézte fel az első alkalmukat: milyen járatlanul nyúltak
egymáshoz, hogy nevettek és próbáltak ki ezt meg azt, hogy rájöjjenek,
melyikük hogyan szereti.
Még mindig sok minden vök, amit Ariadne nem tudott. Anna viszont úgy
elszáguldott mellette, mint egy automobil a hintó mellett. A keze már ott
volt Ariadne térdén, felfelé kúszva, s megtalálta vele a harisnyája fölötti
fedetlen bőrt. Benyúlt a muszlin alsószoknyája alá. Ariadne belemarkolt
Anna hajába. Tudta, hogy nyögések szakadnak fel belőle, miközben Anna
ujjai mesterien találták meg a mélységeibe vezető utat. Lehanyatlott a keze,
s egy pillanatig habozott, mielőtt megragadta a polcot. Úgy érezte, mintha
zuhanna, lerepülne a világ széléről. Nagy nehezen kinyitotta a szemét, mert
iszonyúan látni akarta Anna arcát, akinek a vörös fényben sötétkéknek tűnt
a szeme, és résnyire nyíltak az ajkai. Két év alatt most először teljes
mértékben Ariadnera összpontosított.
Ez már túl sok volt. Ariadnenak elállt a lélegzete, s megborzongott,
ahogy darabjaira hullott a világ körülötte.
– Anna, Anna, Anna – suttogta. A szó beleveszett Anna zakójának
gyapjúszövetébe. Azon kapta magát, hogy belefúrta az arcát a vállába.
Ha elfordította a fejét, hallotta Anna szívdobogását. Zakatolt.
Elhúzódott tőle, s végighúzta a kezét Anna ingének mellrészén, a puha
anyagon a forró bőr fölött.
– Anna, gyere ide! Hadd...
– Ó, arra semmi szükség – lépett hátra Anna. – Komolyan, Ariadne,
elmondhattad volna, hogy csak azt akarod. Rég megtehettük volna.
Anna résnyire nyitotta a kamra ajtaját, miközben Ariadne sietve
igyekezett megigazítani a szoknyáját. Leugrott a polcról, de alig tartotta
meg a remegő lába.
– Anna! Nem lehet, hogy csak úgy...
– Visszasétálunk együtt a partira? Egyetértek. Pletykálnának – felelte
Anna. – Én megyek elsőnek, te néhány perc múlva utánam. És el kellene
kerülnünk egymást az este hátralévő részében, azt mondom. Ne vágj
ennyire aggodalmas arcot, drágám. Biztosra veszem, hogy senki sem látott
meg minket.

Cordelia hallotta a sutyorgást, ahogy Jamesszel együtt forogtak a

táncparketten. Nem mintha zavarta volna. Hadd motyogja mindenki, hogy
James milyen udvariatlan, amikor a feleségével táncol, amikor bizonyára
otthon is eleget társalog vele. Cordeliát nem érdekelte, mit szólnak az
emberek: boldog volt, és győzedelmes. Nem pedig egy bolond, aki a
romlottság veszélye miatt kénytelen volt hozzámenni egy vonakodó
férfihoz. James törődött vele.
Tudta, hogy törődik vele. James egyik keze összefonódott az övével, a
másik pedig a derekán pihent. A keringő sokkal érzékibb tánc volt, mint a
mazurka, James pedig nem erőlködött, hogy tartsa a távolságot. Cordelia
hozzápréselődött, összegyűrve a keményített ingét.
– Látom, Matthew elmesélte az összes pletykát Charlesról – görbült
felfelé James szája széle. – Milyen volt a látogatásod az Enklávé
matrónáinak körében?
– Hát most mindannyian minket néznek – mondta Cordelia. – Úgy tűnik,
megbotránkoztak.
– Azért, mert az ő férjeik mind elmentek portóit inni és biliárdozni.
– Te nem akarsz elmenni portóit inni és biliárdozni? – élcelődött
Cordelia.
– Ha valaki olyan jól táncol, mint én, akkor kötelessége a példamutatás –
forgatta meg színpadiasán James Cordeliát, aki kacagva pördült vissza
hozzá. A fiú elkapta, és széttárt ujjakkal fogta a derekát.
– Megtudtam még egy kicsivel többet arról, ami Amos Gladstone-nal
történt a múltkor éjszaka – folytatta James. – Felhasított torokkal találtak rá.
Megfagyva egy sikátorban. Semmi démongenny, semmi démonnyom, de
esett azóta az eső, úgyhogy...
– Nem tehetek róla, rossz érzésem támadt – borzongott meg Cordelia. –
Legutóbb, amikor árnyvadászok haltak meg...
– Azok a támadások fényes nappal történtek – tette hozzá James. – Ez
normális, legalábbis annyira, amennyire a nephilimeknek normálisak a
dolgaik. Már elszoktunk tőle, de előfordul, hogy valaki meghal az
őrjáratkor. Nem mintha támogatnám, hogy az ember úgy tegyen, mintha mi
sem történt volna, csak mert megrendelt egy jégszobrot...
James elhallgatott. Két vendég lépett be a terembe, Rosamund és Thoby
pedig már korábban odasietett üdvözölni őket. Cordelia még a tömeg
ellenére is tudta, kik érkeztek: Charles, akinek a vörös haja világított a
fekete frakkja miatt, mellette Grace-szel. A lánynak mintha csontszínű
hálófelhő lett volna a ruhája egy jégkék selyem alsószoknya fölött.
Vetett egy hosszas pillantást Cordeliára, elkerekedett szürke szemekkel.
Aztán másfelé nézett.
– Nem hittem volna, hogy Charles eljön – jegyezte meg Cordelia.
Küszködött, hogy úgy tűnjön, mintha nem érintené érzékenyen a helyzet. –
Nem holnap indul Párizsba?
– Az első dolga lesz reggel, a szüleimmel együtt, de Charles eltökélte,
hogy jó képet fog vágni mindehhez.
 James már nem a párost figyelte. Van benne gyakorlata – gondolta
Cordelia. Ez nem az első eset, hogy ő és James találkozik Grace-szel egy
partin, bár az esküvőjük óta nem történt ilyen. A fiú sohasem nézett sokáig
Grace-re, és nem is ment oda hozzá beszélgetni, Cordelia viszont olyan
fogékony volt a hangulatváltozásaira, hogy mindig érezte a zaklatottságát.
– Elnézést, eléggé elveszítettük a tánc fonalát.
– Pedig milyen jó munkát végeztél a példamutatással – tette hozzá
Cordelia. James nevetett, de olyan szárazon, akár a sivatagi homok.
Cordelia hátrapillantott: Rosamund mintha intett volna Grace-nek, hogy
csatlakozzon a hajadonok csapatához, Grace viszont csak megrázta a fejét,
és Thoby felé fordult.
Egy szempillantás múlva Thoby kézen fogta Grace-t, hogy a
táncparkettre perdüljön vele. Rosamund tátott szájjal nézte őket. Charles
vállat vonva elsétált.
Cordelia csak bámult. Az illemtankönyvekben semmit sem írtak arról,
hogy ne lehetne egy összejövetel házigazdájával táncolni, akár jegyben jár
az illető, akár házas, akár egyedülálló. De különös volt a közepén
csatlakozni egy tánchoz, az pedig, hogy Grace kérte fel Thobyt – ami
szemlátomást így történt –, döbbenetes szabályszegésnek számított. Biztos,
hogy ezzel nem szerzett magának barátokat Rosamund köreiben.
Thoby arckifejezése sem segített. Úgy bámult le Grace-re, miközben
végiglibbentek a parketten, mintha sohasem tartott volna még a karjaiban
ilyen elbűvölő teremtést. Ha Charlest zavarta is a dolog, nem adta jelét:
határozottan elindult a termen át Alastair felé, aki egy oszlop mellett állt
egyedül, elgyötörtén.
– Mi a baj? – kérdezte James. – Daisy?
Milyen ironikus, gondolta Cordelia, hogy James ilyen jól ismeri őt. És
még ironikusabb, hogy a fiú egyszer faképnél hagyta a táncparketten, most
pedig ő fogja faképnél hagyni őt, pedig végképp nem akarta megtenni.
– Alastair – húzta el a kezét Jamestől. Azzal elsietett, hátra sem nézett,
csak rohant a táncosok tömegén át a terem túlsó végéig.
Charles már odaért Alastairhez, és lazán nekidőlt az oszlopnak mellette.
Alastair úgy festett, mintha... nos, Alastairnek kifejezéstelen volt az arca,
vagy legalábbis olyannak ítélte volna az, aki nem ismeri. Cordelia viszont
tudta a görnyedt tartásából – kis híján lecsúszott az oszlop mentén- és a
zsebében erősen ökölbe szorított kezéből, hogy meglehetősen feldúlt.
 – Tudom, hogy mondén újságokat is olvasol – mondta Charles, ahogy
Cordelia feléjük közeledett. – Érdekelne, hogy találkoztál-e a mostani
gyilkossággal az East Enden. Olyasmi, ami látszólag nem kellene, hogy
érdekeljen minket, de jobban megnézve...
Cordelia szelíden pislogva odalépett Alastairhez. Tudta, hogy nézik az
emberek. Nem akart okot adni nekik a szóbeszédre.
– Charles – szólalt meg túl sok fogat villantó mosollyal. – Úgy
emlékszem, beleegyeztél, hogy távol tartsd magad a bátyámtól.
Charles felsőbbrendűséget sugározva felvonta a szemöldökét.
– Cordelia, szívem. A férfiak között néha akadnak nézeteltérések A
legjobb hagyni őket, hogy megoldják.
– Szeretnél Charlesszal társalogni? – fordult oda Cordelia Alastairhez.
– Nem – húzta ki magát nagy nehezen Alastair.
Charles elpirult, amitől szeplői dühös foltoknak tűntek.
– Alastair, csak egy gyáva ember szorul rá arra, hogy a kishúga mentse
meg.
– És csak egy seggfej hoz másokat olyan helyzetbe, amiből egyáltalán ki
kell menteni őket – rezzent meg Alastair kifejező szemöldöke.
Charles mély lélegzetet vett, mintha ordítani készülne. Cordelia fürgén
odalépett kettejük közé. Kezdett megfájdulni az arca a mosolygástól.
– Charles, most menj el! – mondta. – Különben mindenkinek elmondom,
hogy a nénikédnek és a bácsikádnak el- kell rohannia Párizsba, hogy
megmentse a Klávét a fiaskódtól.
Charles összeszorította a száját. És Cordelia valamiért hirtelen Matthew-t
látta benne – el sem tudta képzelni, miért. Nem is lehetnének
különbözőbbek. Ha Charles csak kedvesebb, megértőbb lenne, Matthew
talán nem...
Cordelia pislogott. Charles mondott valamit – kétségtelenül valami
csípőset –, és elviharzott. Közben Cordelia észrevette, hogy valóban
figyelték őket, méghozzá Thomas. A terem túlsó végéből bámult,
szemlátomást megdermedve egy mozdulat közben. Mögötte James újra
csatlakozott a barátaihoz, és velük csevegett, egyik kezét finoman Matthew
vállára téve.
Több dolog történt egyszerre. Thomas észrevette, hogy Cordelia őt nézi,
mire elpirulva elfordult. Véget ért a zene, a táncolok pedig elindultak lefelé
a parkettről. Grace pedig szó nélkül otthagyta Thobyt, és odament
Jameshez.
Matthew és Christopher együtt nevetgélt; Matthew abbahagyta, s
bámulta, ahogy Grace mond valamit Jamesnek, és mindketten távolabb
lépnek a többiektől. James rázta a fejét. Az ezüst karkötő megcsillant a
csuklóján, ahogy a kezével kísérte a szavait.
– Akarod, hogy odamenjek, és eltörjem a férjed mindkét lábát? –
kérdezte halkan Alastair.
– Aligha menekülhet ordítva, ha Grace odamegy hozzá – válaszolta
Cordelia. – Udvariasnak kell lennie.
– És te udvarias voltál Charlesszal? – érdeklődött Alastair egy félmosoly
kíséretében. – Ne vedd rossz néven, Leila, hálás vagyok. De nem muszáj...
Cordelia a szeme sarkából látta, hogy James otthagyja Grace-t, és elindul
felé. Csak azért állt meg, hogy biccentve üdvözöljön néhány arra járót.
Falfehér volt, ám egyébként a maszkja a helyén.
– Alastair – mondta közelebb érve. – Jó, hogy látlak. Jól vannak a
szüleid?
Alastair azt mondta Cordeliának, hogy nem kell udvariasnak lennie. Az
udvariasságnak viszont megvan a maga haszna. James úgy viselte a
modorát, mint egy páncélt. Mint egy olyan öltözetet, ami illik a
maszkjához.
– Nagyjából – felelte Alastair. – A Néma Testvérek otthoni pihenést
javasoltak anyámnak az esküvő nagy izgalmai miatt. Az apám nem akarta
otthagyni.
Ez részben kétségtelenül igaz volt, részben azonban nem. Cordeliának
nem volt szíve utánajárni. Már egyáltalán nem volt kedve a partihoz. James
nem szegte meg a megállapodásukat, de nyilvánvaló volt, hogy fájdalmat
okozott neki egy teremben tartózkodni Grace-szel.
Az volt a legrosszabb az egészben, hogy együtt tudott érezni. Tudta,
milyen érzés annak a közelében lenni, akit szeret az ember, mégis úgy
érezni, mintha fényévnyire lenne tőle.
– James – tette a kezét a fiú karjára. – Rájöttem, hogy szívesebben
sakkoznék.
Ezzel kiérdemelt egy mosolyt, még ha haloványt is.
– Hát persze – válaszolta James. – Azonnal indulunk.
– Sakkozni? – motyogta Alastair. – Izgalmasan hangzik a házasélet.
 Cordelia adott egy búcsúpuszit Alastairnek, amíg James megejtette a
szükséges búcsúzkodást a vendégektől. Csöndben összeszedték a
holmijaikat, és hamarosan a Wentworth-ház bejárata előtti lépcsőn találták
magukat, a kocsijukra várva.
Szép este volt. Tisztán látszottak a gyémánt módjára ragyogó csillagok
Grace töprengő arckifejezéssel nézte, ahogy távoztak. Cordelia
önkéntelenül is eltűnődött rajta, hogy Grace vajon mit rejteget. Nem vall rá,
hogy odamenjen Jameshez. Bizonyára kétségbeesett. Cordelia nem tudta
hibáztatni érte, ha így volt.
Ám nem kérdezhette meg Jamestől, mert nem egyedül álltak a lépcsőn:
Tessa és Will is ott volt. Tessa rámosolygott Willre, miközben felhúzta a
szőrmeszegélyes kesztyűjét; Will lehajolt, hogy félresimítsa a felesége haját
a homlokából.
James hangosan megköszörülte a torkát. Cordelia felpillantott rá.
– Különben elkezdenének csókolózni – jelentette ki tényszerűen. – Hidd
el, tudom!
Tessa szemlátomást örült, hogy látja őket. Ragyogó mosollyal nézett
Cordeliára.
– Milyen elragadóan nézel ki! Szörnyű, hogy ilyen korán el kellett
jönnünk a partiról. Szerencsére Miss Highsmith felajánlotta szegény
Filomenának, hogy később használhatja a hintóját. De nekünk kora reggel
indulnunk kell a portálon át Párizsba.
Cordelia észrevette, hogy nem említette meg Chariest.
– Próbáltunk odamenni hozzátok odabent, de utunkat állta Rosamund, aki
Thobyt kergette, mert megolvadt a jégszobruk – folytatta Will. – Mit mond
el a mai fiatalságról, hogy nem tudják, hogy elolvad a jég? Mit tanítunk
nekik az iskolában?
– Megint egy „ezek a mai fiatalok” beszéd? – kérdezte derűsen James,
majd mélyebb hangnemre váltott, hogy elég jól utánozza Willt. –
Rohangálnak, erkölcstelenek, olyan nevetséges szavakat használnak, mint a
„dilis” vagy a „tinglitangli”.
– Még én is tudom, hogy a „tinglitangli” nem egy rendes szó – jelentette
ki méltóságteljesen Will. Kölcsönösen csipkelődtek Jamesszel, amíg az
Intézet hintója be nem fordult a sarkon, hogy aztán megálljon a lépcső előtt.
Ezüst- és csontszínbe öltözött, sovány inas vezette. Cordelia elgondolkodott
azon, hogy mennyire más James kapcsolata az apjával, mint Alastairé
Eliasszal. Olykor eszébe jutott, hogy mit szólna Elias, ha tudna Alastairről
és Charlesról. Ha tudná, hogy Alastair más. Hinni akarta, hogy nem
érdekelné. Hónapokkal ezelőtt még biztosra vette volna. Most már
semmiben sem volt biztos.
A merengésből egyszer csak kiabálás zökkentette ki. A sovány inas
felugrott, és a hintó ülésének szélén egyensúlyozott. Eszelős tekintettel
nézett körül.
– Démon! – ordította rekedten. – Démon!
Cordelia csak bámult. Egy forgó kerékre hasonlító, nyálas-vörös
szájakkal borított valami robbant ki a kocsi alól, és köröket írt le. Cordelia
hátranyúlt a Cortanáért, és égő tenyérrel elfintorodott.
Valahogy megvágta magát? Az lehetetlen.
– Semmi baj – tette a vállára a kezét James. – Nincs rá szükség.
Will elkerekedett kék szemekkel Tessára nézett.
– Szabad?
Tessa kedvtelve mosolygott, mintha Will repetát kért volna süteményből.
– Ó, menj csak!
Will kurjantott egyet. Cordelia csodálkozva nézte, ahogy leszökdécselt a
lépcsőn, és elrohant a kerékdémon után. James és Tessa is mosolygott.
– Segítsünk neki? – érdeklődött a teljesen ledöbbent Cordelia.
– Nem – vigyorgott James. – Az a démon és az apám régi barátok. Vagy
inkább régi ellenségek, de a kettő ugyanaz. A démon szereti partik után
bosszantani.
– Ez nagyon különös – állapította meg Cordelia. – Látom, hogy egy
nagyon különös családba házasodtam be.
– Ne tegyél úgy, mintha nem tudtad volna előre! – tette hozzá James.
Cordelia kacagott. Annyira nevetséges volt az egész, mégis annyira
olyan, amilyen mindig is volt James családja. Szinte úgy érezte, mintha
minden megint rendben lenne, mire előállt a hintójuk, és beszálltak. Ahogy
kigördültek az éjszakába, elhaladtak Will mellett, aki egy szeráfpengével
üldözte boldogan a kerékdémont Wentworthék rózsakertjében.

– Biztos szörnyen csalódott vagy, amiért lemaradtál a ma esti partiról –

mondta Jessamine a társalgószoba könyvespolcai előtt ellibbenve. – Biztos
teljesen összetörtél miatta.
 Lucie éppen a Kitty Costello közepén járt, vagy legalábbis próbálta
olvasni, amikor megjelent a társaságra vágyó Jessamine. Alapesetben nem
zavarta volna Lucie-t, akinek csak az imént enyhült a csontig hatoló
fejfájása, ami egyszerűen kimerítette.
Sóhajtva behajtotta a lap sarkát, hogy megjegyezze, hol járt, és becsukta
a könyvet.
– Őszintén szólva nem sajnálom, hogy lemaradtam a partiról.
– Még akkor sem, ha az az olasz lány elmehetett? – érdeklődött
Jessamine.
– Filomena?
Lucie úgy érezte, hogy alig ismeri Filomenát; a nála idősebb lány elvileg
az Intézetben lakott ugyan, de folyton jött-ment Londonban, múzeumokba
és kiállításokra járt. Lucie alig látta.
– Nem. Örülök, hogy jól érzi magát. Csak tényleg nem akarom látni
Rosamund és Thoby önelégültségét, viszont nagyon sajnálom, hogy nem
lehetek ott Cordelia mellett. Rosamund kétségtelenül el fogja vonszolni a
férjes asszonyok közé, ahol borzasztóan unatkozni fog.
Jessamine leereszkedett, hogy odaüljön az íróasztal szélére, és lóbálja az
anyagtalan lábát.
– Az ő házasságát legalább nyilvánosan elismerik – felelte. – Amikor én
mentem hozzá Nate-hez, még csak hallani sem akart róla senki.
– Hát talán azért, mert ő egy gyilkos volt, Jessamine.
Lucie félretette a könyvet, és felállt, hogy szorosabbra húzza a
flanelköntösének megkötőjét. Már leengedte a haját éjszakára, így az
leomlott a háta közepéig, és eszébe juttatta, milyen volt kislánynak lenni:
rengeteg estét töltött el ebben a szobában az anyja mellé bújva, miközben
Tessa masnit formált vagy copfot font a hajából, Will pedig felolvasott.
Lucie arra gondolt, hogy hiányozni fognak neki a szülei, amikor Párizsban
lesznek Charlesszal. Érzékenyen érintette, hogy James költözése után ilyen
hamar útnak indulnak, bár megnyugtatták, hogy az Intézet szokásos
karácsonyi partijára hazaérnek. Legalább Cecily néni és Gabriel bácsi itt
lesz vele, hiszen ők veszik át az Intézet vezetését Herondale-ék
távollétében. Christopher és Alexander is itt lesz, noha Lucie gyanította,
hogy Christopher a pincében robbantgatva fogja tölteni az ideje nagy részét.
Jessamine felhúzta az orrát, de nem mondott semmit. Néha rózsaszínben
tüntette fel a múltját, ám pont olyan jól tudta az igazat, mint Lucie. Nem
mintha Jessamine megérdemelte volna a halált a hibákért, amiket elkövetett
– gondolta Lucie a szobájához vezető folyosón haladva –, mint ahogy azt
sem érdemelte meg, hogy szellem legyen belőle, örökké az élet és a halál
közé rekedve, hogy mindig az Intézetben kísértsen, és soha ne tudjon
kijutni.
Az ember tényleg mélabús lett, ha ebbe belegondolt. Lucie-nek a
szobájához érve eszébe jutott, hogy megkereshetné Bridgetet, és
kunyerálhatna tőle egy bögre meleg tejet, ha esetleg nem tudna elaludni –
de amikor szélesre tárta az ajtót, egyszeriben a meleg tej volt a legutolsó,
amire gondolt.
Ragyogó holdfény szűrődött be a szobába, megvilágítva a gondosan
kiterített orgonaszínű ruhát, amit kiválasztott ma estére, s végül érintetlenül
maradt. Alacsony sarkú, csontszínű kecskebőr csizma állt az ablak alatt;
nyakláncai és gyűrűi a fésülködőasztalon hevertek, s jegesen csillogtak a
hideg fényben. A papíroktól roskadozó íróasztala mögött pedig ott ült Jesse,
előtte a Gyönyörű Cordelia oldalai szétterítve.
Lucie-n eluralkodott a pánik. Meg akarta mutatni Jessenek a Gyönyörű
Cordeliát, ám ki szerette volna választani, hogy a fiú mely oldalakat
láthatja.
– Jesse! – lépett be a szobába, s határozottan becsukta maga mögött az
ajtót. – Nem szabadna...
– Elolvasnom ezt?
Furcsán csengett a hangja, s még furcsább volt az arckifejezése. Olyan,
amilyennek Lucie még sohasem látta, mintha valamiféle árnyék vetült
volna a finom vonásaira.
– Meg tudom érteni, miért.
– Jesse... – nyújtotta a kezét Lucie, de Jesse már felemelt egy papírt.
Lucie elszörnyedt, amikor merev hangon elkezdte hangosan felolvasni:

Bátor Lucinda összekulcsolta maga előtt a kezét. Talán csalt a szemel

De nem! Tényleg az imádottja, Sir Jethro tért vissza a háborúból.
Valóban igen elgyötörtnek és megviseltnek látszott, gazdagon
felcímerezett páncélját vér szennyezte – kétségtelenül a számtalan
pipogyának a vére, akiket lemészárolt a csatatéren. Ezek a
csatanyomok azonban csak kiemelték a gyönyörű vonásait. Fekete haja
ragyogott, zöld szeme pedig csillogott, ahogy Lucinda rohant felé.
 – Drágám, életben vagy! – sikkantotta.
– Nem vagyok életben – fogta két hideg tenyere közé az arcát a
lovag. – Szellem vagyok, és csak te látsz engem.
– Az nem számít! – kiáltott fel Lucinda. – Élve vagy halva, én
ugyanúgy szeretlek!

Lucie kitépte a papírt a kezéből. Vadul hullámzott a mellkasa.

– Hagyd abba – szólt rá Jessere. – Ne olvasd tovább.
– Megértem, miért nem akartad, hogy lássam ezt – állt fel Jesse. –
Gondolom, azért, mert gúnyt űzöl belőlem...
Lucie rámeredt. A fiú dühös volt, és úgy tartotta a száját, hogy az egész
arca átváltozott tőle. Vagy lehet, hogy csak Lucie még sohasem látta
mérgesnek?
– Nem... hogy gondolhatsz ilyet?
– Nyilván én valami vicc vagyok a számodra, vagy a helyzetem az.
Még mindig szörnyen húzta a száját. Még mindig olyan ridegen csengett
a hangja. Lucie érezte, hogy a szégyenkezésen túl a harag szikrája is
pislákolni kezd benne.
– Ez nem igaz – tiltakozott. – Ez egy mese. És van ugyan... hasonlóság
lord Jethro és közted, ez csak olyasmi, amit az írók szoktak csinálni. Annak
alapján formáljuk a szereplőket, amit a való életben látunk. Nem jelent
semmit.
– Igazad van – felelte durván Jesse. – Az a fiú a könyvben nem én
vagyok. Nem tudom, kicsoda. A képzeleted szüleménye, Lucie.
Lucie reszkető kézzel galacsinná gyűrte a könyvének oldalát, és
lehajította a földre.
– Ez csak írás. Egy mese kitalálása.
– Meglehetősen világos, hogy ha nem lennék szellem, akkor kevéssé
volnék számodra érdekes. Csak egy fiú, aki nem élt túl sokat, és nem
hősiesen halt meg – jelentette ki Jesse. Elkezdett fel-alá járkálni, teljesen
hangtalan léptekkel. Lucie félig átlátott rajta, például a vállán is, amikor a
fiú megfordult. Mintha veszítene az erejéből – gondolta Lucie rémülten.
Mintha veszítene a képességéből, hogy tömörnek és teljesnek tűnjön.
– Ki akarsz találni egy történetet, ahol csatában haltam meg, vagy a
becsületért vesztem oda. Nem pedig ostobán és gyengén, az első rúnám
megkapása miatt.
 Lucie belepillantott a fésülködőasztalának tükrébe. Látta magát nagyon
sápadtan, a szorosan összehúzott köntösével. Ahol Jesse állt, még csak a
levegő sem rezzent meg. Nagy nehezen levette a tekintetét a tükörképről.
– Nem – válaszolta. – Úgy vagy nekem fontos, ahogy vagy, amilyen
vagy. A könyv egyfajta igazság, mégsem az, akik mi vagyunk. Kegyetlen
James herceg nem James. Matthew nem egy csapatnyi kamáslis jégmanó.
És Lucinda hercegnő sem én vagyok. Sokkal bátrabbnak, okosabbnak és
talpraesettebbnek találtam ki, mint amilyen én vagyok – mondta Lucie, s
vett egy mély, rettegő lélegzetet. – Lucinda hercegnő rég elmondta volna
neked, hogy szeret téged.
– Ne! – intette Jesse. – Ne keverd össze az érzéseidet a történetekkel,
amiket írsz! Nem szeretsz engem. Ez lehetetlen.
Lucie legszívesebben dobbantott volna egyet, ám visszafogta magát.
–Tudom, mit érzek – csattant fel. – Az ilyesminek nem lehet parancsolni,
és azt sem szabhatod meg, hogy mi lehetséges!
– Nem érted – mondta Jesse. – Amikor veled vagyok, elképzelem, hogy
dobog a szívem, pedig már hét éve nem dobog. Olyan sokat adsz nekem, én
pedig semmit sem tudok adni neked – kapott fel egy maroknyi papírt
Lucie íróasztaláról. – Győzködtem magam, hogy semmit sem érzel
irántam. Semmi többet, mint amit egy... egy festmény vagy fénykép iránt
éreznél olyasvalakiről, aki élt és lélegzett egykor. Ha hazudtam magamnak,
akkor ez az én hibám. Az egész. És muszáj véget vetnem neki.
Lucie odanyúlt, mintha megragadhatná Jesse ingujját.
– Mi lenne, ha parancsolnék neked? – kérdezte úgy, hogy a hangja még a
saját fülének is durván csengett. – Hogy elfelejtsd, hogy valaha is olvastad a
könyvet? Mi lenne, ha...
– Nem – jelentette ki a fiú, aki most már szörnyen dühösnek tűnt. – Soha
nem szabad parancsolnod egy szellemnek, hacsak nem ők kérik, hogy
megtedd!
– De Jesse...
Lucie most már alig látta őt: kezdett elhalványulni, elmosódtak a
körvonalai.
– Nem tudok, nem fogok itt maradni – csattant fel. – Hacsak nem
parancsolod meg nekem, persze. Ezt akarod? Erővel rávenni, hogy
maradjak?
 Lucie szótlanul megrázta a fejét. Jesse pedig eltűnt, nyomában a földre
szállingózó fehér könyvlapokkal.

James a tűznél ült a hálószobájában. Hagyta, hogy a tűz fénye táncoljon a

kezén, mintát és árnyakat rajzolva.
Nem tudott aludni; amint hazaértek, Cordelia könyörgött, hogy hagyják a
sakkot. A lány valóban elgyötörtnek és kimerültnek látszott. James keserű
dühöt érzett saját maga iránt.
Nem szegte meg az egyezségüket Cordeliával – röviden beszélt Grace-
szel, és csak Amos Gladstone haláláról. Grace azt mondta neki, hogy
vigyázzon. Mindez tökéletesen helyénvaló volt, ám tudta, hogy bizonyára
megrémülhetett, amikor Grace besétált a terembe. Cordelia ledöbbent.
James szörnyen festhetett, mert Cordelia általában olyan vidám volt,
rendíthetetlen nyugalommal.
James nem is akart menni ma este: három teljes napon át alig
merészkedett ki a saját házának ajtaján. Elvileg az időjárás tartotta otthon;
kedd óta fagyos, ónos esőt fújt a szél. Ugyanakkor be kellett látnia: ha még
mindig az Intézetben lakott volna, akkor kivonszolja magát az ajtón, hogy –
zsémbesen, mint egy ázott macska – csatlakozzon a barátaihoz az Ördög
fogadó fölötti dohos lakosztályban.
Ám otthon maradni Daisyvel... Mondogatta neki korábban, hogy jó móka
lesz a házasság, és komolyan is gondolta, de ő maga sokkal jobban élvezte,
mint hitte volna. Azon kapta magát, hogy alig várja, hogy lássa a reggelinél
Cordeliát, és elmesélje neki, mi járt a fejében az éjszaka, s lássa este is,
hogy meghallgassa, mi járt Cordelia fejében reggeli óta. Napközben
találkoztak a barátaikkal, viszont imádták a kettesben töltött estéiket,
amikor játékokban mérték össze a tudásukat, fogadásokat kötöttek és
buktak el, miközben bármiről és mindenről beszélgettek.
Eszébe jutott, hogy kiskorában, amikor az egész család összegyűlt a
szalonban, látott egy olyan arckifejezést az apjánál, amit mindig úgy hívott
magában, hogy „a néma tekintet”. Will ránézett a kék szemével a feleségére
– úgy járatta rajta végig a tekintetét a vonalain, mintha újra az eszébe
akarná őket vésni –, aztán a gyermekein, majd olyan boldogság ült ki az
arcára, ami egyszerre volt gyöngéd és erőteljes.
James most már tudta, hogy mire gondolt az apja, amikor a néma
tekintetével nézett rájuk. Ugyanarra, amire maga James is gondolt este a
dolgozószobában, miközben nézte, ahogy megcsillan a tűz fénye Cordelia
zabolátlan vörös haján, hallotta a nevetését, és látta a kecses kézmozdulatait
a meleg lámpafénynél. Hogy élhetnék örökké ebben a pillanatban úgy, hogy
el sem engedem?
Vajon Grace-szel is ilyen lesz, amikor összeházasodnak? – tűnődött el
James. Grace mellett sohasem érezte magát olyan otthonosan, mint Cordelia
társaságában. Talán ez a különbség a szerelem és a barátság között. A
barátság könnyedebb, nyugodtabb.
Ugyanakkor azt suttogta valahol mélyen egy áruló hang, hogy nem
nyugalmat érzett akkor, amikor hagyta, hogy a tekintete elidőzzön Daisyn,
ahogy a lány ott ült a tűznél. Mindent észrevett rajta, mintha mennyei
matematikai feladványként összegeznie kellett volna Cordelia bájait: a
szájformáját, a bársonyos bőrt a nyakán és az alkarján, a nyakának ívét, és a
hálóing alatt finoman domborodó keblét. Lenyűgöző volt ma este; James
meglehetősen sok férfit kapott rajta, hogy Cordeliát bámulta a vonalaira
öntött zöld ruhában, a tánc közben kecsesen oldalra biccentett fejét, ahogy a
tőle kapott aranymedál fénylett a bőrén...
James heves lüktetést érzett a szeme mögött. Mostanában erős fejfájásai
támadtak. Talán az alváshiány miatt. Megdörzsölte a halántékát. Biztosan
nem tudja kipihenni magát így, hogy a tűzbe bámul. Amikor felállt, eszébe
jutott, hogy keresni akart egy zsebkést. Azzal esetleg kioldhatja a
karkötőjét. De túl fáradt volt ahhoz, hogy lebaktasson a dolgozószobába, s
mire ágyba bújt, már nem emlékezett rá, mit akart csinálni.
 London:
Finch Lane

: leszállt Bishopgate minden

L ajtaja elé és sikátorába, elhomályosítva az épületek
opva ereszkedett le a köd a hajnali órákban
és a fák körvonalait.
Hajnal közeledtével az árusok törték meg először a csendet, de a
kocsijaik zaját tompította a köd, ahogy a portékáik felvonultatásához
kitolták őket az utcára. Az épületek között halovány piros fénnyel derengett
a nap, miközben az árnyvadász őrjáratozók hazafelé ballagtak a
mellékutcákon, a mondén árusok számára láthatatlanul.
A Threadneedle Streeten pedig útnak indult egy gyilkos, áldozatot
keresve.
Úgy mozgott, akár egy kísértet: hangtalanul osont az egyik ponyvatető
rejtekéből a másikéba, szinte láthatatlanul a sötét köpenyében, ami
egybeolvadt a latyak borította utcakövei. Elsietett Wellington hercegének
szobra előtt és a Bank of England fehér oszlopai mögött. Körülötte
mindenhol jól öltözött bankárok és brókerek igyekeztek dolgozni, s nem
vették észre őt, ahogy folyami halak módjára beözönlöttek London
pénzintézeteinek kapuin. A gyilkos eltűnődött azon, hogy ezek a szánalmas
mondénok akár halak is lehetnének, mert olyan gyengék, olyan tudatlanok –
semmi más nemes cél nem vezeti őket, csupán a pénz.
De a gyilkosnak nem holmi közönséges mondén volt a zsákmánya. Ennél
tekintélyesebb prédát szemelt ki magának.
Ott – azt a feketébe öltözött, ősz hajú alakot, akin látszott a vállára
nehezedő kimerültség, amint letért a főútról a Finch Lane-re, a csendes
mellékutcára, amit senki sem vett észre, amikor elrohant mellette. A gyilkos
néhány lépésnyivel lemaradva követte az áldozatát. Rácsodálkozott, hogy ez
a legtöbb, ami a nephilimektől kitelik: ez az elgyötört vadász, aki még csak
észre sem veszi, hogy most rá vadásznak.
Eltűnődött rajta, hogy a démonok vajon csalódtak-e a prédájában; az
elmúlt néhány ezer évben biztosan hozzászoktak, hogy a nephilimek jobb
harcosok. Ez például még csak észre sem vette a felé közeledő gyilkost. Nem
vette észre a pengét, amíg a hideg éle hozzá nem préselődött a torkához.
Adamantin a húsba – a Vasnővérek borotvaélesre munkálták a
műhelyükben, gyilkos fegyverré változtatva az adamantint.
Újra és újra hasított vele. Elöntötte a vér a pengét, eláztatta az öklét, és
lefolyt a kőre a lábaik elé, tócsába gyűlve a mélyedésekben. Feléledt benne
a düh, így nemsokára már erőteljesebben döfött, újra és újra lesújtva a
késsek másik kesztyűs kezét az áldozatának szájára tapasztva, hogy
mindössze gurgulázó nyögéssé tompítsa a sikolyokat.
Miután semmi más nem maradt az árnyvadászból, csupán ernyedt hús, a
gyilkos elengedte. A holttest lehanyatlott a macskakőre. Letérdelt, és
óvatosan – szinte gyengéden – felhúzta a haldokló férfi kabátujját, és
odatartotta a saját fedetlen karját az árnyvadászéhoz.
A gyilkos elővett egy tárgyat a zakójából, egy vékony fémrudat, ami nem
verte vissza a fényt, a felszíne pedig tele volt rovátkákkal Végighúzta az
ujjait az áldozat Gyorsaság-rúnáján, végigjárván a halott férfi bőrén a
vonalakat, érezvén az energiát a felszín alatt, magának a rúnának az erejét.
A gyilkos elmosolyodott.
Ez a rúna már az övé. Kiérdemelte.
 8
Tüzet bocsátani

„Azért jöttem, hogy tüzet bocsássák a földre; s mennyire szeretném, ha már

fellobbanna! Keresztséggel kell megkeresztelkednem, és mennyire vágyom
utána, amíg be nem teljesedik! Azt gondoljátok talán: azért jöttem, hogy
békét hozzak a földre! Mondom nektek: nem, hanem széthúzást.”
– Lukács 12:49–516 –

M magas nyakú fehér blúzzal, és, Cordelia

iután másnap reggel későn kelt meleg gyapjúszoknyába bújt
lement az étkezőbe. James már az
asztalnál ült, egy Housman-verseskötet volt kinyitva a bal könyökénél, a
jobbjánál pedig egy reggelizőtányér.
Fáradtan rámosolygott Cordeliára. Nem festett sokkal jobban annál, mint
ahogy Cordelia érezte magát: félhold alakú sötét árnyak húzódtak a szeme
alatt. Ahogy Cordelia leült, kénytelen volt észrevenni, hogy a verseskötet
fejjel lefelé hever.
Risa viharzott be, hogy teát és reggelit hozzon neki. James csöndben
maradt, zárkózott arckifejezéssel, félig lehunyt szemmel. Amint Risa
elment, James megszólalt.
– Daisy, van valami, amit el akarok mondani neked. Arról, hogy mi
történt az esküvőnk előtti éjszakán.
Cordelia bőszen rátámadt a főtt tojására. Nem volt biztos benne, hogy
tudni szeretné, mi történt az Ördögben.
– Mintha... hallottam volna valamit egy fordított sellőről.
– A! – dőlt hátra James a székén. – Az Matthew hibája volt, és tényleg az
egyik legkülönösebb dolog, amit valaha láttam. Mindenesetre úgy tűnik,
hogy Claribella megtalálta az igaz szerelmet egy ginben ázó kelpie
karjaiban, tehát úgy gondolom, hogy senkinek sem esett nagyobb baja.
– Tényleg? – derült fel Cordelia, de James komorabb arccal folytatta.
– Nem erről van szó. Én csak a Vidám Zsiványokkal szerettem volna
eltölteni egy kis időt azon az estén. De éppen beléptem a
főhadiszállásunkra, amikor... ott találtam magam abban a másik világban –
idézte fel James, miközben a tányérja mellett fekvő villát piszkálta a hosszú
és kecses ujjaival. Nagyon keveset evett. – Belial világában.
A név mintha árnyékot vetett volna rájuk. Belial. Amikor Cordelia látta,
egy gyönyörű, fagyosan sápadt férfi alakját öltötte. Ránézve nehéz volt
elképzelni, hogy bárkinek is a nagyapja, főleg nem Lucie-é és Jamesé.
– De... az lehetetlen – felelte Cordelia. – Belial világa megsemmisült.
Láttuk őt darabjaira hullani és eltűnni. Jem azt mondta, hogy száz évbe telik
majd, mire elég erőt gyűjt a visszatéréshez!
– És mégis... annyira valóságos volt – vont vállat szomorúan James. –
Éreztem, Cordelia. Éreztem a jelenlétét. Talán nem tudom elmagyarázni,
de...
– Mondtál erről valamit Jemnek?
– Igen. Küldtem neki egy üzenetet ma reggel. Vagy legalábbis
megpróbáltam – eresztette el James a villát, aminek meggörbült néhány
ága. – Úgy tűnik, hogy még mindig a Spirál Labirintusban van Magnusszal;
nem tudom elérni. Majd megpróbálom újra, de addig is minden tőlünk
telhetőt meg kell tennünk, hogy megértsük, mi történik, hogyan
érzékelhettem Belial közelségét, amikor nem is lehetett ott.
Jamesnek megvillant valami a szeme mélyén. Valami, amitől Cordelia
kihúzta magát, és hirtelenjében nagyon aggódni kezdett. De mielőtt
válaszolhatott volna, megszólalt az ajtócsengő.
Risa besietett az előcsarnokból.
– Oun pesszare ke tou Sirk bazi mikoneh, indzsaszt – közölte a szemét
forgatva Cordeliával.
James kérdő tekintettel nézett.
– Azt mondta, hogy „itt van az egyik a cirkuszból” – tolmácsolta
Cordelia, és eljátszotta, hogy szigorú pillantást vet Risára. – Matthew-ra
gondol. Nem tetszenek neki a mellényei.
James elvigyorodott, amikor Matthew ruganyos léptekkel bevonult az
étkezőbe. Burgundi és olajzöld kamásli volt rajta hozzáillő mellénnyel, és
elegánsan helyet foglalt az egyik széken az asztalfőnél. És mielőtt
megszólalt, elvett egy füstölt heringet James érintetlen tányérjáról.
– Híreim vannak.
– Kérlek, érezd magad otthon, delikvens barátom – mondta James. –
Biztosra veszem, hogy a ház asszonyát nem zavarja.
– Zavar? – kérdezte Matthew Cordeliától, a villával már félúton a szája
felé.
– Nem – felelte határozottan Cordelia. – Gyere, amikor csak szeretnél.
– Ó, remek. Akkor szerintetek kaphatnék egy kis kávét? Tejjel és
kivételesen sok cukorral?
Risa, aki a szoba sarkában ólálkodott, gyanakodva ránézett, aztán kiment
a konyhába.
–Jól van – dőlt előre Matthew. – Akarjátok hallani a hírt?
– Jó hír? – érdeklődött Cordelia.
– Nem – válaszolta Matthew, mire James felmordult. – De szerintem
fontos. Hallottam ma reggel Charlest az anyámmal beszélgetni, mielőtt a
portálon át elindult Franciaországba a szüléiddel, őrjáraton volt az éjszaka,
és a hajnali csapattal jött vissza. Egyvalaki hiányzott közülük: Basil
Pounceby. Augustus apja. Charles elment a keresőbrigáddal, és ott volt,
amikor megtalálták a holttestét. Úgy tűnik, hogy őrjáratozás közben ölték
meg az éjszaka.
James váltott egy pillantást Cordeliával.
–Azt gyanítják, hogy ugyanaz a démon ölte meg, amelyik Amos
Gladstone-t? – kérdezte Cordelia.
–Arra gondolnak, hogy egyáltalán nem is démon volt – folytatta
Matthew, miközben Risa megjelent a kávéval. – A sebeket késsel ejtették.
Nagyon éles pengével, amit arra használtak, hogy sok lyukat döfjenek vele
az idősebb Pouncebyba. A démonok általában marcangolnak, mint az
állatok. Pouncebyt egy vékony fémpengével ölték meg, Gladstone-nak
elvágták a torkát, és egyik gyilkossági helyszínen sem volt nyoma
démonoknak – magyarázta, majd hátradöntötte a fejét, hogy Botticelli-
angyalként rámosolyogjon Risára. – Maga olyan gyönyörű, mint az Összes
csillag – mondta neki. – De még jobb, mert van kávéja.
– Dari mano aszjat mikoni – emelte fel mindkét kezét Risa, aztán
kiballagott a szobából.
 – Sikertelenek a próbálkozásaim, hogy elbűvöljem – állapította meg
Matthew.
– Risa józan nő – jegyezte meg James. Kissé a távolba tévedt. Szinte
elviselhetetlenül feszült volt; Cordelia látta a felhúzott vállán, az
összeszorított száján. – Pouncebyt olyan helyen ölték meg, ahol fehér
oszlopok vannak? Meg egy szobor, egy lovon ülő emberé?
Matthew lassan és megfontoltan tette le a kávéscsészéjét.
– Wellington hercegének szobránál, valóban – válaszolta. – A Bank of
England környékén.
– Aminek van egy fehér oszlopcsarnoka – nézett Jam es re meglepetten
Cordelia. – Honnan...?
James úgy festett, mint aki halálos diagnózisra gyanakodott, és az orvosa
éppen most erősítette meg a hírt.
– A Threadneedle Street környékén volt, igaz?
– Beszéltél Gabriel bácsival vagy Cecily nénivel? – érdeklődött Matthew
szemlátomást döbbenten. – Le kellett volna állítanod, ha már tudtál az
egészről.
– Nem tudtam – tolta hátra a székét James, hogy az ablak mellé állva
kibámuljon a zúzmarával borított sövényre. – Vagy legalábbis nem tudtam,
hogy tudom.
– James – szólt rá Cordelia. – Mi folyik itt?
– Ez... szerintem több, mint aminek tűnik – fordult szembe velük James.
– A legjobb lesz, ha egyszerre mondom el mindenkinek. Össze kell hívnunk
az összes Zsiványt.
– Az elég egyszerű lesz – jelentette ki Matthew csevegő hangon.
Cordeliának az a határozott érzése támadt, hogy a fiú visszafogja magát,
mert nem akarja kérdésekkel bombázni Jamest. – Lucie és Christopher már
ott van az Ördögben, és próbálnak hatni Thomas józan eszére.
– Miért kell Thomasnak hatni a józan eszére? – vonta fel a szemöldökét
James.
– Hát, ha eljöttök az Ördögbe, akkor majd meglátod – közölte Matthew. –
Odakint vár a hintóm, negyedórán belül ott lehetünk. Szerintetek Risa nem
bánná, ha elvinnék magammal egy tányér vajas pirítóst?

– Nem fogok kibújni az őrjárat alól – mondta Thomas, amikor James,

Matthew és Cordelia belépett a szobába. Visszafogott üdvrivalgás fogadta
Matthew-t és Jamest, ahogy keresztülsétáltak odalent a fogadón;
nyomottnak látszott a hangulat az Ördögben. A gyilkosságok és a hasonló
hírek általában gyorsan terjedtek az alvilágban.
– Nevetséges javaslat, és nem tehettek semmit, hogy meggyőzzetek róla!
Elhallgatott, amint meglátta Cordeliát és a többieket. Egyik keze a
levegőben volt, és a levegőbe bökött az ujjával beszéd közben, mintha
nyomatéket akarna adni a szavainak. Kipirult az arca, ziláltan állt a barna
haja. Cordelia meglepődött – a kedves és nyugodt Thomas ritkán veszítette
el a fejét.
Bár ott volt az a jelenet Alastairrel az esküvőn.
Lucie és Christopher egymás mellett ültek egy kanapén Thomas előtt,
mint két kisgyermek, akiket éppen megdorgálnak a szüleik. Mindketten
összekulcsolt kezekkel az ölükben ültek, ám amikor Lucie meglátta
Cordeliát, önkéntelenül is integetett.
– Hála az Angyalnak, hogy mind itt vagytok! Hát nem borzasztó?
Cordelia csatlakozott Lucie-hez és Christopherhez a régi kanapén.
Hálásan lehuppant az elnyűtt, tollal tömött párnákra, mire porfelhő szállt
fel, hogy egybeolvadjon a régi könyvek és a füstölő otthonos illatával. A
körülmények ellenére jó volt visszatérni ebbe az ismerős lakosztályba.
Cordelia nézte, ahogy James helyet foglal az egyik megrogyott brokát
karosszéken, Matthew pedig leül a szokásos helyére a sarokban. Amíg ők
elhelyezkedtek, Lucie odanyúlt Cordelia kezéhez.
– Éppen most mondtuk Thomasnak, hogy nem kellene őrjáratoznia –
jelentette ki komolyan. – Legalábbis nem egyedül. Azok után nem, ami
Basil Pouncebyval történt.
– És Amos Gladstone-nal – tódította Christopher. – Két haláleset ilyen
rövid időn belül, és mindkettő őrjárat közben... logikusnak tűnik, hogy van
köztük összefüggés.
– Vagy talán csak pech – dobta fel Thomas mindkét karját a levegőbe. –
Az őrjárat mindig veszélyes. Egyszerűen hozzátartozik a feladathoz, mint a
démonok és Alastair Carstairs... – folytatta, de ekkor égővörösre gyűlt
arccal elhallgatott. – Jaj, Cordelia, én...
– Most jutott eszedbe, hogy Alastair a bátyám? – mosolygott kedvesen
Cordelia.
– Igen. Nem – nézett Thomas kérdő tekintettel a barátaira.
– Ó, nem – felelte James. – Ebből neked kell kimásznod, Tom.
 Thomas odafordult Cordeliához, akiben hirtelenjében tudatosult, milyen
magas a fiú. Hátra kellett hajtania a fejét, hogy felnézzen rá.
– Cordelia, én... bocsánatkéréssel tartozom neked egy ideje. Lehet, hogy
megvannak a magam problémái Alastairrel, de sajnálom, hogy udvariatlan
voltam vele az esküvőtökön. Ez megbocsáthatatlan. Nagyon kedvellek, és a
barátomnak tartalak téged. Bár nem tudok megbocsátani Alastairnek,
udvariasan fogok bánni vele a kedvedért. Sohasem lett volna szabad
másképp tennem.
– Nos, köszönöm – válaszolta Cordelia. – Bár egyetértek, hogy most nem
szabadna egyedül őrjáratoznod.
Thomas szóra nyitotta a száját, majd becsukta, s újra kinyitotta.
– Megengeded, hogy kiabáljak, szem előtt tartva, hogy nem rád kiabálok?
– érdeklődött.
– Ó, természetesen – mondta Cordelia. – Egy jófajta kiabálás mindig
jöhet.
– Igen – helyeselt Lucie. – Kiabálj Matthew-val, ha szeretnél!
– Köszönöm szépen, Luce – reagált Matthew.
– Állj! – szólalt meg James. Mindenki meglepetten nézett rá. – Meg kell
beszélnünk, hogy mivel van dolgunk, mielőtt azon vitatkoznánk, hogy ki és
mikor megy őrjáratra. Az őrjárat elvileg a démonokról szól, és Math
említette, hogy az Enklávé máris úgy gondolja, hogy ez nem egy démon
műve...
– MICSODA? – kérdezte Thomas olyan hangosan, hogy mindnyájan
összerezzentek. – Bocsánat – tette hozzá. – Teljesen felkészültem a
kiabálásra, és még nem volt rá lehetőségem.
– Miből gondolják, hogy nem démon volt? – tűnődött el Christopher.
– Pouncebyt legalább harmincszor szúrták meg egy éles pengével –
felelte Matthew. – A démonok nem hordanak maguknál fegyvert.
– Lehetett egy nagyon éles karmú démon is – érvelt Christopher. –
Vagy... lehetett egy késarcú démon is – nézett körül kíváncsian.
– Késarcú? – visszhangozta Matthew. – Ez az érved?
– Igen – makacskodott Christopher. – Lehetett valamiféle kitüremkedés
az arcán. Talán több is. Például hosszú és hegyes orr, éles szélekkel.
– Semmi nyoma nem volt démoni tevékenységnek sem a holttesteken,
sem pedig a helyszíneken – vetette ellen Matthew. – Egy démon
hátrahagyott volna valamiféle nyomot.
 – És ha egy mondén volt a látás képességével? – vetette fel Lucie. –
Talán nem is tudta, hogy mit lát. Lehet, hogy részeg volt. Vagy dühös. Talán
csak ott botorkált a sötétben, meglátott egy árnyvadászt, és valamiért
veszélyesnek ítélte.
– Vagy lehetett egy másik árnyvadász is – mondta Matthew. – Ne
nézzetek így rám, fontolóra kell vennünk a lehetőségét. Végül is az
emberek mindenféle indítékkal gyilkolhatnak.
– Mint például? – kérdezte kétkedve James.
– Nem tudom. Lehet, hogy Basilt szerelemféltésből ölték meg, vagy
haragudtak rá valamiért. Vagy valaki neheztelt rá, amiért összehozta
Augustusi Senki sem lepődne meg rajta. Ami azt illeti, akár Alastair is
lehetett.
– Matthew! – gerjedt haragra Cordelia. – Muszáj folyton emlegetnünk a
bátyámat? Alastairről sok mindent el lehet mondani, de nem gyilkos.
– Csak szeretem őt hibáztatni dolgokért – válaszolta kissé esetlenül
Matthew.
– Egyébként sincs értelme ennek az egésznek – állapította meg Cordelia.
– Ha valaki bosszúból, szerelemféltésből vagy bármi ilyesmi miatt ölte meg
Basil Pouncebyt, miért gyilkolta volna meg Amos Gladstone-t is? És
ostobaság lenne feltételeznünk, hogy a két haláleset között nincs
összefüggés.
– Szerintem van összefüggés – mondta James. Úgy festett, mintha
nagyon megfeszülve, acélos eltökéltséggel arra készülne, hogy rossz hírt
közöljön. – Volt egy álmom az éjszaka – tette hozzá minden átmenet nélkül.
– Egy rettenetesen szörnyű álom, ami annyira valódinak tűnt...
– Annyira igazinak, mint... mint átmenni az árnyékvilágba? – ijedt meg
Lucie. Matthew is aggodalmas pillantásokat váltott a többiekkel.
– Egyáltalán nem olyan volt, mint árnyékká változni – válaszolta James.
– Nagyon is itt voltam Londonban. Láttam a gyilkosságot.
– Láttad? – ismételte Matthew. – Hogy érted ezt?
– Álom volt, de egyáltalán nem olyan, mint egy hétköznapi álom –
magyarázta James. – Ott voltam. Éreztem a hideg levegőt, a macskaköveket
a talpam alatt. Felismertem a Threadneedle Streetet. Láttam egy kést...
láttam egy lehanyatló testet... és láttam kezeket. Vérrel borított kezeket,
amik.... emberi kezek voltak.
– A gyilkos keze? – kérdezte Thomas.
 – Nem tudom – mondta James. – De olyan gyűlöletet éreztem, amilyet
előtte csak Belial dimenziójában. Nem emberi gyűlöletnek tűnt.
– Kit utáltál? – suttogta Cordelia. – Az álomban?
James a szemébe nézett, és suttogva szólalt meg.
– Mindenkit.
– Tehát tanúja voltál a gyilkosságnak álmodban – összegezte aggodalmas
arccal Lucie. – De itt, Londonban, nem az árnyékvilágban, vagy azon
keresztül. Ha érted, mire gondolok.
– Nem az árnyékvilágban – helyeselt James. – Ez Londonban történt,
nem valami porig égett tájon, ahol halál és pokoli pusztítás volt.
– Hacsak nem a Piccadilly Circusről beszélsz csúcsforgalom idején –
tette hozzá Matthew.
– Erre a megjegyzésre nem reagálok, mivel nem segít – mondta James. –
Csak annyit tudok mondani, hogy nem hiszem, hogy Pouncebyt egy démon
ölte meg, vagy éppen egy féltékeny férj, vagy egy vámpír, vagy egy vámpír
féltékeny férje. Nem állíthatom biztosan, de úgy gondolom, hogy ugyanaz a
lény ölte meg Pouncebyt, aki Amos Gladstone-t is.
– Arról is álmodtál? – érdeklődött Cordelia. – De az csak egy-két
éjszakával ezelőtt történt, nem?
– Volt egy álmom, amit rémálomnak könyveltem el – idézte fel James. –
Messze nem olyan tiszta és részletes, mint a tegnap éjjeli. De emlékszem
valami fojtogató rettegésre. Egyszerűen eszembe sem jutott, hogy bármi
köze lehet ahhoz, ami Gladstone-nal történt. Egészen addig, ameddig
Pounceby haláláról nem álmodtam az éjszaka.
– Jamie – szólalt meg Lucie. – Amikor a khora démonok támadtak,
mielőtt egyáltalán áldozatot szedtek volna, volt egy látomásod arról, hogy
mi következik. Előfordulhat esetleg, hogy képes vagy látni, ha valami rossz
fog történni az árnyvadászokkal?
– Sajnos nem azelőtt, hogy megtörténne – pontosított James. – Talán csak
fél órával azelőtt ébredtem fel a rémálomból, hogy Matthew eljött
megmondani nekünk, hogy Pounceby meghalt, és már az egész Klávé tudja.
– És az már reggel tízkor volt – jegyezte meg Matthew. – Meg tudod
mondani, mikor zajlottak az események álmodban?
James megrázta a fejét.
– Hajnaltájt, azt hiszem.
 – Nem túl korai figyelmeztetés – állapította meg Thomas. – És nem lehet
tudni, hogy megtörténik-e újra.
– El kell mondanunk valakinek – javasolta Christopher. – Nem csak itt
ülni és elméleteket gyártani. Bár én imádok elméleteket gyártani – tette
hozzá sóvárogva.
– A szüléinknek... – kezdte Lucie.
– Nem – szakította félbe James. – Végképp nem fogjuk hazarángatni a
szüleinket Párizsból emiatt. Még csak most mentek el. Megint megpróbálok
eljuttatni egy üzenetet Jemnek.
– Anyám mondott róla valamit – ráncolta a homlokát Matthew. –
Akármit is csinál Magnusszal a Spirál Labirintusban, fontosnak tűnik.
Olyan érzésem van, hogy mindketten bezárkóztak oda; anya szerint most
nem lehet elérni Magnust.
– Ha elmondanánk az Enklávénak... – kezdte Thomas.
– Nem tehetjük – vélekedett Matthew. – Már így is feltételezik, hogy a
két haláleset összefügg. Semmi újat nem tudnánk mondani nekik azon
kívül, hogy Jamesek vannak ilyen álmai, és szerintük az, hogy az álmoknak
bármi jelentése vagy jelentősége van...
– Belláiról szólnunk kell nekik majd – érvelt Cordelia.
– És az katasztrófával járhat – intette Matthew. – Jamie-nek, Lucie-nek,
Willnek és Tessának... az összes okból kifolyólag, amiért egyáltalán úgy
döntöttünk, hogy nem mondjuk el nekik.
Thomas közben leült á kanapé szélére.
– Hát persze – tette James vállára a kezét. – Nem azt javasoltuk, hogy
arról áruljunk el nekik bármit is.
– Készen állnék arra, hogy beszéljek nekik Belialról, ha csak engem
érintene – közölte James. – De ezzel anyám és Lucie is a Klávé
kereszttüzébe kerülne – fejtette ki, aztán odafordult Thomashoz. – Nos,
Tom, senki sem mondja azt, hogy nem mehetsz őrjáratra. Csak ne egyedül.
Veled tartok.
– Bárcsak megtehetnéd! – felelte Thomas. – De kijárási tilalom lesz
mindenkinek, aki még nincs tizennyolc éves. Egyáltalán nem mehet
őrjáratra egyikőtök sem, és ha nem őrjáratozhatok veletek, akkor inkább
leszek egyedül. Legutóbb Augustus Pouncebyval állítottak párba.
Kínszenvedés volt.
 – Apropó, Pouncebyék... – szólalt meg Lucie. – Mi lehetett a közös Amos
Gladstone-ban és Augustus Pouncebyban azon túl, hogy mindketten éppen
őrjáratoztak?
– Gondolom, hogy az Enklávé pont ezt vizsgálja – mondta Matthew. –
Ami pedig minket illet, talán arra kellene összpontosítanunk, hogy
megóvjuk Jamest attól, hogy gyötörjék álmában.
– Léteznek olyan tinktúrák meg ilyesmik, amik elvileg álomtalan alvást
biztosítanak – magyarázta Christopher. – Majd megkérdezem róluk Henry
bácsit.
– Ó, az fantasztikus lenne – könnyebbült meg Lucie. – Biztosra veszem,
hogy ezek csak rossz álmok. Az árnyékerő maradványa kínoz téged, James.
– Semmi kétség – válaszolta James, ám Cordelia látta az arckifejezésén,
hogy igencsak kételkedik.

Miközben összeszedték a kabátjaikat és a kesztyűiket, Lucie alaposan

szemügyre vette a bátyját, hogy vajon hogyan érzi magát, Jamesnek viszont
kifejezéstelen volt az arca. Eszébe jutott, hogy Cordeliát zavarja-e, milyen
csekély mértékben mutatja ki olykor az érzéseit James. De hát Cordelia
valószínűleg nem várt sokat – és nem is óhajtott sokat – Jamestől. Ez egy
lelombozó gondolat volt.
– Megyek, meglátogatom Pouncebyékat – kanyarította a nyakába a sálját
James. – Részvétet kellene nyilvánítanom nekik.
– Biztosra veszem, hogy az Enklávé gondjukat viseli – fintorodon: el
Matthew. – Nem kell venned a fáradságot, Jamie.
– Mégis veszem a faradságot – húzta ki magát James. – Ezt tenné az
anyám és az apám is, ha itt lennének. így, hogy ők Párizsban vannak, az én
feladatom tiszteletemet tenni Pouncebyéknál.
– Jó ember vagy, James – jelentette ki együttérzéssel Thomas.
– Remek dolog tőled, hogy beugrasz Will bácsi és Tessa néni helyett –
tette hozzá Christopher. – Kérlek, hogy helyettünk, a Vidám Zsiványok
helyett is nyilváníts részvétet.
– Igen – helyeselt Matthew. – Akár akarják, akár nem.
Lucie csodálta a bátyja eltökéltségét, ám nem osztozott benne.
– Csatlakoznék hozzátok, de ma gyakorolnom kell Cordeliával. Szörnyen
lemaradtunk, és muszáj felzárkóznunk, ha készen akarunk állni a parabatai-
szertartásunkra januárban. Visszajössz velünk az Intézetbe, Kit?
 – Nem, indulok Henry laborjába.
Lucie nem állította volna, hogy meglepődött. Annak ellenére, hogy
Christopher elvileg az Intézetben lakott, számított rá, hogy szinte mindig
távol lesz: vagy az Ördög fogadóban, vagy az imádott laborjában a
konzulék házában.
– Ha már úgyis elmész Pouncebyékhez, gyere át utána a Grosvenor
Square-re! – fordult oda Jameshez Christopher. – Van valami, amit
szeretném, ha megnéznél a laborban.
Miközben James és Christopher szóba elegyedett a laboratóriumról,
Matthew félrevonta Thomast. Lucie hegyezte a fülét. Gyanította, hogy
Cordelia is hallgatózik, bár ő tökéletes jámborsággal húzta fel éppen a
nappa-bőr kesztyűjét.
– Kérlek, tényleg legyél óvatos, Tom! – javasolta Matthew. – Tudom,
hogy tizennyolc éves vagy, és azt csinálhatsz, amit akarsz, de ne vállalj
botor kockázatot.
– Te se, Matthew – húzta fel a harci kabátjának csuklyáját Thomas,
elfedve a világosbarna haját. – Legyél óvatos!
Matthew döbbentnek tűnt.
– Ez meg mit jelentsen?
Thomas felsóhajtott. Lucie önkéntelenül eltűnődött azon, hogy vajon
Thomas is észrevette-e azt, amit ő észrevett Matthew-n. Amit mintha senki
más nem akart volna látni vagy megemlíteni.
– Csak vigyázz magadra!
Odakint mindenki beszállt a maga hintójába. Mindenki, kivéve Lucie.
– Egy pillanat, Daisy – szólt oda Cordeliának, aztán odaszaladt
Christopher hintójához, és egy rántással kinyitotta az ajtót.
– Mi a...? – nézett rá a fiú a szemüvegén keresztül. – Valami baj van,
Lucie?
– Nincs! – válaszolta Lucie, aztán suttogásra váltott. – Úgy volt, hogy
hozol még nekem csattanó maszlagot, nem emlékszel?
– Ja, igen – nyúlt bele a zsebébe egy kis csomagért Christopher. – De
Henry egyre jobban gyanakszik, hogy miért kéred ezeket a dolgokat.
Lucie elvette a szárított növényi részekkel teli csomagot, óvatosan a
sarkoknál megfogva, és eltette a szoknyája zsebébe.
– Igazán semmiség – válaszolta. – Csak egy szépségbáj italon dolgozom.
Sejtheted, hogy a bátyám nem hagyna békén, ha megtudná...
 – Mondhattad volna – derült fel Christopher. – Henrynek van egy kis
ámbráscetolaja. Állítólag jót tesz az arcszínnek, ha a bőrödre kened.
– Nem, köszönöm – borzongott meg Lucie. – Szerintem ez a csattanó
maszlag is megteszi.
– Csak vigyázz vele – mondta Christopher, miközben Lucie hátralépett a
hintótól. – Nagyon mérgező. Ne nyelj le belőle egy kortyot se, ne idd meg,
meg semmi ilyesmi.
– Eszembe sem jutna – mosolygott rá biztatóan Lucie.
Tényleg nem jutott eszébe. Az sem jutott eszébe, hogy szépségbájitalt
készítsen, de még Christopher is – aki a világ összes fiúja közül bizonyára
az egyik legjobb és legkedvesebb volt – elég hihetőnek találta ezt a
kifogást. Férfiak – gondolta Lucie, s elsietett, hogy utolérje Cordeliát.

Azoknak a napoknak az egyike volt, amikor úgy tűnt, hogy semmi sem
sikerül jól a gyakorlóteremben.
Cordelia egy hintóban érkezett az Intézetbe Lucie-vel. Többnyire kitűnő
párbajpartnernek találta a legjobb barátnőjét. De ma mintha egyikük sem
tudott volna rendesen koncentrálni. Behúzták a nyakukat, amikor félre
kellett volna ugraniuk, elvétették a célt késdobáskor, Cordelia pedig
megpördült, amikor ugrania kellett volna, a csípőjével nekiütközve egy
oszlopnak. Ami még rosszabb, hogy kétszer is ügyetlenül bánt a Cor-
tanával: úgy hagyta kicsúszni a kezéből, hogy még maga is megijedt tőle.
– Attól tartok, ez egyszerűen nem a mi napunk – jelentette ki levegőért
kapkodva Lucie a derekát markolva. – Szerintem nem tudunk mit tenni,
elkalandozik a figyelmünk.
– Szörnyű dolog, ha én egyáltalán nem a gyilkosságokon gondolkodtam?
– kérdezte Cordelia.
–Az attól függ, hogy min gondolkodtál – felelte Lucie. – Ha egy új
szalagkötős kalapon, az elég rossz, de ha az élet értelmén, az kevésbé.
–Az apámra gondoltam. Holnap mindannyian együtt vacsorázunk
Cornwall Gardensben. Ez lesz az első alkalom, hogy találkozunk vele az
esküvő óta – igazította meg türelmetlenül az izzadt tincseit. – Annyira
igyekeztem, hogy sikerüljön. Mindent megtettem, hogy visszakapjam az
apámat, és most, hogy itt van, fogalmam sincs, mit érzek.
– Azért a Basiliasba küldték, mert te legyőzted a mandikhor démont –
mutatott rá Lucie. – Máskülönben börtönbe került volna, Daisy, és még
mindig ott lenne. Nem kell tudnod, mit érzel, de neked köszönhető, hogy
van esély a család újraegyesítésére. Biztosra veszem, hogy ezt ő is tudja.
– Gondolom – mondta halovány mosollyal Cordelia. – Csak nem tudom,
mit mondjak neki, és nincs időm töprengeni rajta. És olyan borzalmas
dolognak tűnik ráerőltetni Jamesre, hogy részt vegyen ezen a kellemeden
családi vacsorán...
– Ő is a családodhoz tartozik-jelentette ki határozottan Lucie. – Pont úgy,
mint én. Most már a nővérem vagy, és örökre az is maradsz. Mindig is
testvérek és parabataiok. leszünk. Ez az, ami számít. Apropó... – nézett
körbe. – Miért nem gyakoroljuk a szertartást?
– A parabatai-ceremóniát? – kérdezte Cordelia. Be kellett látnia, hogy
van valami csábító ebben az ötletben. – Tudod a teljes szöveget?
– Láttam James és Matthew ceremóniáját – felelte Lucie. – Szerintem
emlékszem. Na, tegyél úgy, mintha egy tűzkörben állnál, én pedig egy
másik tűzkörben.
– Remélem, a felszerelés lesz rajtunk – helyezkedett el Cordelia a
képzeletbeli körben. – Különben igencsak kigyulladna a szoknyánk.
Lucie előrenyújtotta a kezét, és jelezte, hogy Cordelia is tegyen ugyanígy.
Megfogták egymás kezét, majd Lucie mélyen összpontosítva elkezdett
beszélni.
– Bár a legtöbb parabatai férfi, a szertartás olyan szent szöveget idéz,
amit Ruth és Noémi mondott. Két nő egymásnak – mosolygott rá
Cordeliára. – Ne légy ellenemre azzal, hogy hagyjalak el és távozzam, mert
ahova te mégy, oda megyek én is...7
Lucie hirtelen összerezzent, mintha megcsípte volna valami, és
leeresztette a kezét. Cordelia ijedten odalépett hozzá, mert megfeledkezett a
képzeletbeli tűzkőtökről aggodalmában.
– Lucie, minden rendben...?
Kinyílt az ajtó, és Filomena di Angelo lépett be raja. Unott, durcás képet
vágott; nagyon sötét szemöldöke volt, és vörös ajka, amitől minden, amit
csinált, drámainak hatott.
– Á, Lucie! Nem tudtam, hogy idebent leszel – nézett körbe érdektelenül.
– Mr. Lightwood javasolta, hogy nézzek be a gyakorlószobába, mivel még
nem láttam. Bevallom, jobban érdekel a londoni művészet és kultúra
szemrevételezése, mint az, hogy a brit árnyvadászok vajon másképp
szúrják-e hegyes dolgokkal a démonokat – tette hozzá. – Gyanítom, hogy
nem. Mi a véleményed?
Lucie mintha magához tért volna.
– Emlékszel Cordeliára, Filomena? – érdeklődött túl széles mosollyal. –
Ő ment férjhez néhány héttel ezelőtt...
– Á, igen, a fiatalemberhez, aki magnifico volt az abiti formalijában –
sóhajtott fel Filomena. – Quellt sì che sono un petto su cui vorrei far
scorrere le dita e delle spalle che mi piacerebbe mordere.
Cordelia nevetésben tört ki.
– Attól tartok, hogy ha odamentéi volna Jameshez, és... mit is mondtál?
Beleharaptál volna a vállába, nagyon megijedt volna.
– Nem tudtam, hogy beszélsz olaszul! – derült fel Filomena. – Igazából
azt mondtam, hogy meg akartam simogatni a mellkasát, és beleharapni a
vállába...
– Filomena! A bátyámról beszélünk! – tiltakozott Lucie. – És Daisy
férjéről. Hidd el nekem, sok jóképű férfi van még az Enklávéban!
Thomasnak nagyon jól néz ki a válla. Sőt, fantasztikusan.
Filomena mintha meglepődött volna.
– Thomasnak? Igen, de... – nézett Lucie-re, aztán Cordeliára, végül villát
vont. – Azt hiszem, hogy az a Fairchild fiú érdekesnek tűnik. Nem a vörös
hajú, persze.
– Anna Lightwood rendez egy partit a lakásán holnap este – jelentette ki
Lucie. – Muszáj eljönnöd! Az Enklávé összes fiatalja ott lesz. Matthew is.
– L’affascinante Anna partit rendez? – csapta össze a tenyerét Filomena.
– Nos, ez olyasminek hangzik, ahol jól érezhetem magam.
– Ó, ha szereted a művészetet és a kultúrát, vagy éppen a széles vállaltat,
akkor biztosan jól fogod érezni magad – biztatta Cordelia. Alig várta, hogy
cukkolhassa Jamest a csinos olasz lány miatt, aki annyira csodálta őt. – És
sok fess úriembert is találhatsz, azt hiszem.
– Hát persze – vetette hátra sötét haját a távozásra készülő Filomena. –
Róma hatszáz év alatt hajtotta uralma alá a világot. Én az Enklávét egy este
alatt fogom.

Jamesnek komor és nehézkes volt a látogatása a Pounceby-házban. A

társalgóban félhomály derengett, mert behúzták a függönyöket, hogy ne
süssön be az erőteljes téli napfény. Augustus egész végig olyan csúnyán
nézett, mintha James csomót kötött volna az összes cipőfűzőjére. Basil
özvegye, Eunice pedig hosszasan sírt James vállán, s azt mondta neki, hogy
jó fiú volt, és előzékeny fiatalember lett belőle.
James legszívesebben elbúcsúzott volna, hogy úgy rohanjon Mayfair-be,
ahogy csak bír. Mégis győzött a szülei iránti hűség, és csaknem egy órán
keresztül ott maradt Pouncebyéknél, amíg szerencsére megérkezett Gideon,
Sophie és Eugenia, akik lehetőséget adtak neki a menekülésre.
Megkönnyebbülés volt megérkezni a konzuli házba a Grosvenor Square-
re. Már maga a hely is megnyugtatta Jamest. Sok boldog délutánt töltött el
itt az élete során. Ám alig öt perccel az érkezése után máris kezdte sejteni,
hogy ez nem olyan délután lesz.
Egyenesen a laboratórium felé akarta venni az irányt, hiszen feltételezte,
hogy ott vannak a barátai. Mégis azon kapta magát, hogy megtorpan a
dolgozószoba kitárt ajtaja előtt, ahol Matthew Kleopátra módjára hevert egy
kis kanapén, jámboran a körmeit bámulva, miközben Charlotte fel-alá
járkált aggodalmában. Oscar, a kutya a sarokban aludt, és álmában
szortyogott.
– Az Enklávé nappali őrjáratot szervez annak a területnek az átkutatására,
ahol megtalálták Basil Pounceby holttestét. Felmerült a neved, Matthew, de
levettelek a listáról, és elmagyaráztam, hogy nem vagy jól – mondta
Charlotte, aki mintha finoman szólva sem örült volna ennek
James megpróbált volna észrevétlenül továbbosonni. Matthew viszont
meglátta, és elkezdett vadul, mégis finoman integetni – ilyen kunsztra csak
ő volt képes – Jamesnek, hogy maradjon. James lesújtó pillantást vetett rá,
de maradt.
– Miért tettél ilyet? – kérte számon Matthew. – Makkegészséges vagyok,
anya.
– Azért mondtam ezt, mert igaz – remegett meg Charlotte hangja. –
Matthew, te tényleg nem vagy jól. Állandóan iszol, és amikor nem iszol,
akkor reszket a kezed. Egyik állapot sem kedvez az őrjáratozásnak.
Matthew a szemét forgatva felegyenesedett kissé, és megigazította a
párnákat.
– Nem tehetek róla, hogy apával együtt ti voltatok a világ legunalmasabb
tinédzseréi. Én nem vagyok olyan, mint ti. Élvezni akarom a fiatalságomat.
Inni akarok, és sokáig fent maradni. Nincs ezzel semmi baj. Túlaggódod.
 – Van egy régi mondás – halkult el nagyon Charlotte hangja. – Először az
ember nyúl az italért, aztán az ital az emberért.
Jamesnek eszébe jutott Cordelia apja, és megvonaglott az arca.
Akármennyire is jót akart Charlotte, pont a rossz utat választotta, mert
közönynek hitte Matthew fásultságát, aki a kanapén újra elhelyezkedve még
hanyagabb testhelyzetet vett fel, mint korábban. Charlotte rosszallásként
könyvelhette el a gesztust, James viszont tudta, hogy Matthew fásultsága
mögött düh lapul. Ugyanaz a düh, ami rávette, hogy James előtt
szemtelenkedjen ebben a helyzetben, mintha azt akarná üzenni vele: nézd,
milyen nevetséges az egész, milyen bolondok ezek.
– Szóval annak örülnél, ha inkább Charlesra hasonlítanék? – tudakolta
Matthew. – Ő mindenkinek a tudtára akarja adni, hogy milyen fontos és
tehetséges. Tessának és Willnek mégis el kellett rohannia Párizsba, hogy
elsimítsa a legutóbbi katasztrófát, amit okozott. És ha sikerül megelőzniük,
hogy háború törjön ki a zűrzavar miatt, amit csinált, akkor sietnie kell majd
haza a szeretettelen szövetségéhez Grace Blackthornnal...
– Ne próbáld elterelni a témát, Matthew – szólt rá Charlotte, aki
szemlátomást küszködött, hogy megőrizze a nyugalmát. – Nem Charlesról
volt szó. Hanem rólad...
James nem bírta tovább; megköszörülte a torkát, és tett néhány lépést a
szobába. Matthew színpadias meglepődést mímelve felült.
– Nézd, ki van itt, anya! James jött el látogatóba.
– Szia, szívem! – mosolygott rá Charlotte elgyötörtén.
– Anyám és én éppen arról beszélgettünk, hogy a szüleidnek miért kellett
elrohanniuk Franciaországba.
– Nem akarok zavarni – fintorodon el James Matthew lesújtó
pillantásának láttán. Úgy érezte, hogy egy parabatainak az anya-fia vitákig
terjed a hatásköre. – Csak gondoltam, beköszönök, mielőtt lemegyek a
laborba megnézni, mit csinál Christopher.
Matthew hátrahanyatlott a párnákra. James hallotta őt és Charlotte emelt
hangját is, ahogy lement a kőből faragott csigalépcsőn a pincébe. Eleinte
„tömlöcnek” hívták a helyet, amikor Henry berendezkedett, hogy
kísérleteket végezzen ott sok-sok éve. Jamest – mint mindig –most is
megcsapta a bedugózott kémcsövek, mintákat rejtő üvegek és felcímkézett
dobozok garmadájából áradó záptojásszag.
 A labort fényesen bevilágította a boszorkányfény, ám Henry
munkaasztala – egy rendezett jegyzethalmot leszámítva – üres volt. A
kandallóban, ami régóta nem működött, foltokkal és szakadásokkal teli
szalmabábu hevert odatámasztva, számtalan múltbéli kísérlet áldozataként.
Christopher sarka a megszokott módon tele volt az aktuális kutatásának
jegyzeteivel, és kupacokban álltak nála a margójuknál összefirkált könyvek.
Raziel alabástromszobra – akinek valaki szemüveget biggyesztett az orrára
– kedvesen nézett le a kandallópárkányról, miközben Thomas, aki egy
sámlin ült Christopher mellett, éppen vizsgálgatott valamit a kezében.
James közelebb lépve látta, hogy Thomasnál egy nikkelbevonatú
kézifegyver van. Az árnyvadászok nem használhattak lőfegyvert; a
fegyvereiket ugyanis rúnákkal kellett ellátni a démonok elleni harchoz, a
rúnák azonban meggátolták, hogy meggyulladjon a lőpor. Christophernek
régi meggyőződése volt, hogy biztosan megoldható valahogyan ez a
probléma, így ez a pisztoly már egy ideje ott hevert a laborban, rúnákkal
borított bevonattal. Christophernek még sohasem sikerült működésre bírnia.
– Halihó, James! – köszöntötte derűsen Christopher. – Éppen időben
jöttél.
– Mi a helyzet, Kit? – kérdezte James. – Megvan az áttörés?
– Még annyira nincs, de van egy ötletem, hogyan lehetne kissé átalakítani
a revolvert. Azok után, ami szegény Basil Pouncebyval történt,
elhatároztam, hogy félreteszem az üzenetküldő projektemet, és megint a
lőfegyverekre összpontosítok. Gondolj bele, milyen hasznos lehet! Ha
valaki ki tudna fejleszteni egy rúnákkal ellátott pisztolyt, ami egyformán
működne démonok és más lények ellen is, akkor mindenki kaphatna belőle,
aki őrjáratra megy. Felbecsülhetetlen értékű eszköz lenne Késarc
legyőzéséhez, vagy bárki legyen is a gyilkos.
Jamest mosolyra fakasztotta Christopher lelkesedése. Az
unokatestvérének csillogott az orgonalila szeme, összevissza állt a haja, és
bőszen gesztikulálva beszélt. Thomas is mosolygott, bár némi kétkedés
látszott rajta.
– Úgyhogy segítséget akartam kérni tőled, James – folytatta Christopher.
– Nyilván én még sohasem lőttem fegyverrel, és Thomas sem, de te igen.
Biztosra akarunk menni, hogy jól csináljuk. Tényleg van benne töltény –
tette hozzá szinte mellesleg.
 – Nem nehéz – ment oda Thomashoz James. – Lenyomod az ütőszeget,
így, aztán meghatározod az irányt a karod mentén. Célzol, és meghúzod a
ravaszt.
Thomas bőszen összpontosítva követte James utasításait. Kattant az
ütőszeg, ahogy kibiztosította a pisztolyt, és Raziel szobrára célzott vele.
James gyorsan hátrahúzódott, Thomas pedig meghúzta a ravaszt.
Hangos kattanás hallatszott. Christophernek elkomorult az arca. Thomas
megrázta a fegyvert, mintha csak egy kocsi lenne, aminek elakadt a hóban a
kereke.
– Ne hadonássz vele, Tom, még akkor se, ha nem működik –
figyelmeztette James, mire Thomas gyorsan átadta neki a revolvert. James
szemügyre vette, miközben ügyelt rá, hogy a fal felé nézzen a pisztoly
csöve, ne a többiekre. A fegyver nehezebb volt, mint várta, iszapszürke
csövén pedig a „Lukács 12:49” szöveg díszelgett odavésve.
– Honnan szerezted ezt egyébként? – érdeklődött Thomas.
– Amerikából van – felelte Christopher, akinek mintha kedvét szegte
volna a kísérlet kudarca. – Henry szerezte még évekkel ezelőtt. Ez egy Colt
Single Action Army revolver. A mondénok „béketeremtőnek” hívják.
James megfogta a markolatot, s úgy találta, hogy kényelmesen beleillik a
kezébe. Próbaképpen lehúzta az ütőszeget a hüvelykujjával. Hunyorogva
lenézett a pisztolycsőre, és célba vette vele a poros alabástromszobrot.
– De a rúnák megakadályozzák, hogy elsüljön.
– Meg – sóhajtott fel Christopher. – Csak azt hittem, hogy találok
megoldást a problémára. Próbálkoztam különböző lőporkeverékekkel,
különböző rúnákkal, még a védelmi varázsigét is elmondtam fölötte.
Tudod: Szenoj a jobbomon, Szemangelof mögöttem...
– Ez azokhoz a védőbűbájokhoz tartozik, amiket újszülött
árnyvadászokra szoktak szórni – pontosított James. – Ez egy pisztoly, nem
pedig egy csecsemő, Kit. Amúgy meg... – tette hozzá, kísérletképpen a
ravaszra téve az ujját. – Ez nem...
A fegyver megrándult James kezében. Fülsüketítő robaj harsam a szűk
pincében, amit robbanás tompított hangja követett. Az utána beállt döbbent
csendben mindhárman bámulták, ahogy kis kék füstfelhő száll fel a
revolverből.
Raziel szobrának most már hiányzott a bal szárnya. Alabástromdarabok
szóródtak a kandallópárkányra és az alatta húzódó munkaasztalra.
 James csodálkozva és nem csekély aggodalommal nézett le a kezében
tartott fegyverre.
– A mondénok „béketeremtőnek” hívják, azt mondtad? – méltatlankodott
Thomas. – A mondénok még furcsábbak, mint gondoltam.
Christopher viszont győzedelmesen kurjantott.
– Az Angyalra, James, ez óriási! Óriási! Működésre bírtad! Hadd lássam.
James markolattal előre odanyújtotta a pisztolyt Christophernek.
– A tiéd.
Fülelt, hogy hall-e odafentről sietős lépteket, de nem jöttek. Henry
említette, hogy javított a labor hangszigetelésén – vagy talán csak a lakók
szoktak hozzá annyira az alkalmankénti robbanásokhoz, hogy már a
szemük sem rebbent.
Christopher határozottabban biztosította ki a fegyvert, mint James várta,
majd a bábura célzott vele a kandallóban. James és Thomas gyorsan
befogták a fülüket, ám amikor Christopher meghúzta a ravaszt, csak a
kattanás hallatszott, ahogy az ütőszeg visszaállt a helyére, a tár pedig
fordult egyet. Christopher még kétszer megpróbálta, aztán bosszúsan rázta a
fejét.
– Talán csak mázli volt, hogy akkor az egyszer elsült – jegyezte meg
szemlátomást csalódottan.
– Szabad? – vette vissza tőle James a pisztolyt. – Kíváncsi vagyok...
Ezúttal a bábura célzott a kandallóban, és most készen állt az erőteljes
visszarúgásra. A revolver újabb hatalmas bumm kíséretében rándult meg
James kezében, a bábunak pedig kidurrant a mellkasa, mindenfelé
szalmaszálakat hányva. Thomas véletlenül belélegzett egy eltévedt
darabkát, és köhögő-rohamot kapott tőle. James óvatosan letette a pisztolyt
az oldalára, és odatérdelt a kandallóhoz, hogy megkeresse a golyót, amit a
vakolatba vájódott szűk résben talált meg.
– Lehet, hogy csak te tudod elsütni – állapította meg Christopher, miután
addig csapkodta Thomas hátát, amíg az újra levegőhöz nem jutott. – A... a
vérvonalad miatt. Érdekes.
Thomas felemelte a fegyvert, és vetett rá még egy utolsó kíváncsi
pillantást, mielőtt visszaadta Jamesnek.
– Talán Jamesnek meg kéne tartania.
– Ha hajlandó vagy átjönni még néhány további kísérlethez vele, Jamie –
mondta Christopher. – Igyekszünk találni egy biztonságosabb helyet a
próbálgatásához.
James méregette a Colt súlyát a kezében. Hallott már más árnyvadászokat
arról beszélni, hogy megtalálták a fegyvert, ami a kedvencük lett, amit
sohasem nélkülöznek, amihez elsőként nyúlnak a harcban. James mindig is
azt hitte, hogy az ő fegyvere a kés: jól bánt velük, ám tény, hogy sohasem
akadt még olyan penge, amiért különösebben lelkesedett volna. Az, hogy
talán az öröksége miatt fedezte fel éppen a neki való fegyvert, nem volt
egészen jóleső gondolat.
– Ha működik a démonok ellen – kezdte Thomas, mintha kitalálta volna
James gondolatait. – Az sok mindent megváltoztathat. Azt, hogy hogyan
harcolunk. Biztonságosabb lesz az árnyvadászoknak. Ez megéri a
kockázatot.
– Igen, valószínűleg igazad van – tette el James óvatosan a revolvert a
zakója zsebébe. – Kit, majd tájékoztatni foglak, ha van bármi... fejlemény.
Sejtette, hogy maradhatna tovább is, de azon kapta magát, hogy a Curzon
Streeten szeretne lenni, mire Cordelia visszatér az Intézetből. Már nem
tarthat sokáig a gyakorlás, mindjárt lemegy a nap. Christopher
összekészített néhány tinktúrát, amik elvileg elősegítik az alvást. James
zsebre vágta azokat is, aztán felsietett a lépcsőn, ahol látta, hogy Charlotte
dolgozószobájának zárva az ajtaja. Hallotta a hangját, Matthew-éval és
most már Henryével egyetemben – hol halkabban, hol hangosabban – az
ajtó mögül. Kár – gondolta. Szeretett volna beszámolni Matthew-nak a
fegyverről, de majd Christopher és Thomas elmeséli neki.
Hazafelé készülődve Jamesnek eszébe jutott a pisztoly csövére vésett
felirat: Lukács 12:49. Ismerte a bibliai strófát, mint minden árnyvadász.
Azért jöttem, hogy tüzet bocsássák a földre; s mennyire szeretném, ha már
fellobbanna!8
 9
Sajgó sebbel

„De egy se talált soha másra,

ki szívében betöltse az űrt,
sajgó sebbel csak állt egyedül.
Mint két szikla, különszakítván:
köztük vad tenger hánytorog,
de sem hő, sem fagy, sem a villám
le nem töröl minden nyomot,
amit a régmúlt otthagyott.”
– Samuel Taylor Coleridge: Christabel –

– M Hallottál már, Jvalaha! a–félelmetes

ondd csak ames szólalt meg csillogó szemmel
Yanluo démonról?
Elias. –

Papa, hát persze hogy hallott Yanluóról – mondta volna legszívesebben

Cordelia, de ráharapott a nyelvére. Attól a pillanattól kezdve, hogy beléptek
az ajtón, nyilvánvaló volt, hogy az anyja hatalmas erőfeszítéseket tett ennek
az estének a különlegessé tételére. A legszebb párizsi porcelánok voltak
elöl, a rügyekkel gondosan hímzett damasztabrosszal. Drága melegházi
virágokkal – jázminnal és napraforgóval – teli díszvázák sorakoztak az
asztalon, a házban pedig fűszerek és rózsavíz illata terjengett.
Eleinte megkönnyebbülést jelentett az egész. Cordelia jobban aggódott a
vacsora miatt, mint amennyire be akarta vallani magának. Szörnyű volt
Willnek és Tessának hazudni a házasságáról, de őket legalább teljesen
meglepetésként érte ez a kapcsolat. A saját családjának hazudni viszont más
volt. Sonának és kétségkívül Eliasnak is álma volt ez a fejlemény: Cordelia
nemcsak hogy férjhez ment, hanem ráadásul még befolyásos családba is
házasodott be (bárhogyan is érzett Elias a Herondale család iránt). Cordelia
megadta nekik, amiben reménykedtek, ám most, hogy már letette a
házassági esküt az Enklávé és az Angyal előtt, a hazugság mintha sokkal
inkább fölé tornyosult volna. A szülei szinte mindenki másnál jobban
ismerték őt, így valahol mélyen biztosra vette, hogy amint belép Jamesszel,
a szülei rájuk néznek majd, és azt mondják: Látjuk. Szemlátomást nem
szeretitek egymást, és ez nyilván valamiféle érdekházasság.
Ehelyett viszont mindenki a lehető legudvariasabb volt. Sona
körülrajongta Jamest, Alastair eltöprengve bámulta a plafont, Elias pedig a
legelbűvölőbb formáját hozta: közlékeny volt, nagylelkű és kedves, tele
háborús történetekkel.
James letette a villáját – rajta egy falat ghormeh sabzival –, és könnyedén
bólintott.
– Egy nagyon híres démon volt – válaszolta. – Hallottam, milyen bajt
hozott a Sanghaji Intézetre.
– Ez talán nem vacsorához való téma – jegyezte meg Sona. Bár csinos
volt a csipkével és cobolyprémmel szegélyezett bársony fogadó-
pongyolájában és a fekete roosarijában, fáradtnak tűnt. Bizonyára tegnap
óta dolgozhatott ezen az ételsoron, gondoskodva róla, hogy a szakácsnak
meglegyenek a receptek, és tudja, hogyan kell elkészíteni mindent a
fesenjoontól, az édes-gránátalmás báránypörkölttől kezdve a forró kaleh
pacsehig.
Elias Sonával mit sem törődve odahajolt Jameshez, és felvonta a
szemöldökét. Színpadias komolysággal szólalt meg.
– Ő az a démon, aki megölte a fivéremet, Jonah-t, és a feleségét Wen Yut,
de csak miután megkínozta a fiukat, Jem unokaöcsémet a szemük láttára.
Hallottad a történetet, hogyan tudtam megölni Yanluót?
James mosolygott; ha volt is benne némi erőltetettség, Cordelia biztosra
vette, hogy az apja nem vette észre.
– Csak azt, hogy megölted. És sohasem első kézből. Természetesen
nagyon szívesen meghallgatnám tőled a történetet.
Cordeliának találkozott a tekintete Alastairével az asztal fölött. A fiú
felvonta a szemöldökét, mintha azt üzenné vele, hogy „lám-lám”.
Cordelia csak vállat vont. Ő sem tudta, mi ütött Jamesbe. Mivel csak
családtagok voltak otthon, James hétköznapi ruhát öltött – Cordelia még
cukkolta is az éjkék bársonyzakó miatt, hogy Matthew szokott ilyet hordani
–, ám amint átlépte a küszöböt, maradéktalanul hivatalos volt a modora.
Bókok Sonának a gyönyörű virágkompozíciók és a finom ételek miatt, sőt
még Alastair haját is megdicsérte. Most pedig Eliast biztatta, hiszen
ragaszkodott hozzá, hogy meghallgassa a múltbéli hősiességének történetét.
– Amikor megtudtam, hogy Jem elárvult, természetesen azonnal
elmentem Sanghajba – mondta Elias. – A Sanghaji Intézet éppúgy bosszút
akart állni, mint én, és mellém vezényelték a legádázabb harcosukat, a
legendás Ko Jivent.
James mormolt valamit a tudomásulvétel vagy az egyetértés jeléül, ám
Eliasnak szemlátomást nem volt szüksége visszajelzésre; már belejött a
mesélésbe.
– Jiven és én két éven át követtük a démont a világban. Az átjáró Yanluo
saját dimenziójába Sanghajban volt, így sohasem maradt távol túl sokáig,
mégis kicsúszott a markunkból. Egészen addig, amíg egy napon... |
A történet folytatódott. Cordelia olyan sokszor hallotta már, hogy
valójában elkerülték a figyelmét a szavak, ám felfogta, hogy az apja a
felkutatásról szóló hőstetteit eleveníti fel, a szörnyűségeket, amiket el
kellett viselnie, s néhány hajszálon múlt küzdelmet alacsonyabb rendű
démonokkal. A visszaemlékezés minden egyes alkalommal egy kicsit
színesebbé vált, valahányszor Elias előadta. Cordelia rápillantott Alastairre,
hátha osztoznak a hosszas szenvedés fájdalmában.
Alastair viszont nem csupán olyan arcot vágott, mintha régóta szenvedne.
Alig leplezett gyűlölettel nézett az apjára. Végül egy szuszra felhajtotta a
borát, és mondat közben félbeszakította Eliast.
– Apám, azon gondolkodtam: tartod-e még a kapcsolatot Ko Jivennel?
Vagy ő már túl elfoglalt manapság a levélíráshoz, mivel ő a Sanghaji Intézet
vezetője?
Egy pillanatra borzalmas csend állt be. Valójában semmi sem akadt
Alastair mondandójában, ami annyira rossz lett volna, de képtelenség volt
elsiklani a célzás fölött. Az asztalnál most mindenki arra gondolt, hogy
mennyire különböző Yanluo két gyilkosának a helyzete: az egyikük
intézetvezető és ünnepelt hős, a másikukat pedig bebörtönözte a Klávé
ittasan elkövetett hanyagságért, így most csak reménykedhetett benne, hogy
egyáltalán újra köztiszteletben álló árnyvadász lehet.
James előbb Alastairre, majd Eliasra nézett. Nem sok minden látszott az
arcán; Cordelia ebben a pillanatban örült a fiú maszkjának. Aztán
elmosolyodott, de olyan mosollyal, amitől felderült az egész arca, mintha
ragyogna.
– Komolyan – biccentett Sonának. – To bajad kheili khoshhal basi ke do
ta ghahraman tuje khanevadat dari.
Bizonyára büszke lehetsz, amiért két ilyen hős is van a családodban.
Cordeliának elállt a lélegzete. Fogalma sem volt róla, hogy James bármit
is tud perzsa nyelven néhány olyan szón kívül, mint ételek nevei,
„köszönöm” és „viszontlátásra”. Még Alastair is meglepődés és tisztelet
elegyével bámulta.
Sona boldogan összecsapta a tenyerét.
– Tanultál perzsa nyelven, James? Milyen fantasztikus!
– Esküvői meglepetés volt Cordeliának – válaszolta James, aztán Elias
felé fordult, szemlátomást még mindig makulátlan könnyedséggel. –
Cordelia mondta, hogy tőled tanult meg sakkozni – folytatta, mintha
semmiféle feszültség nem fortyogott volna a mélyben. – Kemény játékos.
Mindig megver, ha játszunk egy partit.
Elias kuncogott. A szobalány odajött, hogy leszedje a tányérokat, a
családfő pedig a negyedik pohár borát itta; a zakójának hajtókáján vörös
folt éktelenkedett. Alastair dermedten bámulta, de mintha nem vette volna
észre.
– Nos, a sakk perzsa játék, tudod, a Királyok könyve szerint – mondta
Elias. – Hallottad már az eredetének történetét?
– Még soha – felelte James rezzenéstelenül. – Meséld el!
Finom rúgással jelzett Cordeliának az asztal alatt. Még szerencse, hogy
soha nem kártyáztak, mert Jamesnek tökéletes volt a pókerarca.
– Mâmân – állt fel az asztaltól Cordelia. – Hadd segítsek neked a chaival.
Kissé szokatlan volt, hogy egy hölgynek bármi teendője legyen az ételek
és italok előkészítésével, ám Cordelia ismerte az anyját: bármilyen
szigorúak legyenek is az utasítások, Sona sohasem bízta volna másra, hogy
elkészítse a teát a családjának. Órákig kellett áztatni, majd sáfrány,
kardamom, fahéj és rózsavíz megfelelő elegyével fűszerezni. Ezután jött
hozzá a víz a szamovárból; a vízforralóból egyszerűen nem volt jó. Sonának
meggyőződése volt, hogy ennek köszönhető a különbség.
A konyhában megcsapta Cordeliát a honvágy szele, amikor látta, hogy
már ezüsttálcán sorakoznak a desszertek: édes szohan aszali és
rózsaszirupban áztatott sült zulbia bamieh. Az anyja mögé lépve gyengéden
a vállára tette a kezét, mire Sona fogadó-köntösének csipke- és sifonujja
megrezzent kissé.
– Mâmân. Nem kellene ilyen sokat talpon lenned.
Sona nem foglalkozott vele, csak az étkező felé pillantott.
– Úgy tűnik, hogy James jól kijön az apáddal.
Cordelia türelmetlenül felhorkantott kissé.
– Apa átírja a történteket. Valahányszor elmeséli, mindig egyre
színesebb, ő pedig egyre hősiesebb.
Sona töltött egy kis vizet a vörösesbarna teához a kancsóba, s kritikus
tekintettel szemlélte.
– Mindnyájunknak ki szabad színezni egy kissé a történeteket. Nem
ártunk vele senkinek. Leila – fordult oda Cordeliához, és ellágyult a hangja.
– Olyan sok minden változott, annyira gyorsan. Muszáj, hogy a bátyáddal
együtt adjatok neki egy esélyt.
– De nem érdekel, hol volt napokig? Kiengedték a Basiliasból, és
ahelyett, hogy hazajött volna, csak... lófrált?
Sona felsóhajtott.
– Mindent elmesélt nekem az utazásairól. Ha tudni akarsz róluk, akkor
kérdezd csak meg te magad, őszintén szólva elszomorít, hogy menynyi
mindenen ment keresztül önként, de azt hiszem, hogy a javára vált a
tapasztalat. Amit túlélt, az tette újra teljessé.
Cordelia azt kívánta, hogy bárcsak el tudná hinni. Akármit is látott az
anyja az apjában annak hazatérése óta, Cordelia nem látta. Neki
ugyanolyannak tűnt, amilyen mindig is volt – most pedig már tudta, hogy
Elias mindig részeg volt, vagy éppen másnapos a részegség után, nem pedig
krónikus beteg így az iránta táplált együttérzés egy kegyeden átverés
eredményének tűnt. Cordelia nem akart olyan lenni, mint az anyja: azzal a
mesével áltatni magát, hogy minden rendben van, amikor nyilván nincs. De
olyan sem akart lenni, mint Alastair: folyton dühös, képtelen kibékülni a
valósággal, hogy milyen az apjuk, újra és újra lázadozva a tény ellen, ami
sohasem fog változni.
Cordelia fogta a desszertes-tálcát, és kivitte az étkezőbe. James kacagott.
Alastair belenézett Cordelia szemébe, aki tökéletesen kiismerte a bátyja
összetett mimikáját: Alastair mintha pontosan tudta volna, miről
beszélgettek a konyhában, és Cordelia biztosra vette, hogy nem is téved.
 Szerencsére mindenkinek sikerült további összetűzés nélkül túl lennie a
desszerten. Sona elnézést kérve távozott, mert azt mondta, hogy fáradt.
Cordelia pedig – látván, hogy az apja is kókadozik – bejelentette, hogy
nekik is indulniuk kell, hiszen már későre jár.
Így Alastairnek kellett kikísérnie őket. Kiment Cordeliával az
előszobába, miközben James – az örökké makulátlan udvariasságával –
lemaradt, hogy megköszönje Eliasnak az estét.
– Hát ritka jó formában volt ma este – jegyezte meg undorodva Alastair.
Cordeliának nem kellett rákérdeznie, kire gondol.
– Annyira más így – jegyezte meg, amíg Alastair segített neki felvenni a
kabátot. – Időt tölteni vele annak a tudatában, hogy... hogy egyáltalán nem
is beteg. Neked mindig is...?
Elhallgatott, amikor megjelent James, aki megállt a kabátjáért és a
kesztyűjéért. Rápillantott Cordeliára és Alastairre, s azt mondta:
– Odakint leszek. Szükségem van egy kis friss levegőre, és rá kell
néznem Xanthosra.
Cordelia tökéletesen tisztában volt vele, hogy odakint fagy, Xanthos
pedig valószínűleg alszik, ám értékelte, hogy James magára hagyja egy
pillanatra, hogy kettesben tudjon beszélgetni Alastairrel. Miután James
kiment, Cordelia odanyúlt, hogy megsimogassa a bátyja arcát.
–Alastair, dâdâsh. Minden rendben veled? Ha bármikor a Curzon
Streeten szeretnéd tölteni az éjszakát...
– Veled és Jamesszel? – vonta fel a szemöldökét a fiú, és kinézett az
ablakon. Cordelia látta, hogy James a havas járdán áll, és Xanthos orrát
simogatja. – Aggódtam, hogy sohasem fog túllépni Miss Blackthornon. De
a látszatból ítélve úgy tűnik, hogy nem zokog.
Megkönnyebbülés volt végre beszélni erről valakivel.
– Nem tudom... amikor meglátta őt Rosamund partiján, úgy nézett ki,
mint aki mindjárt rosszul lesz.
– Az nem jelent semmit. Valahányszor látom Chariest, én is úgy érzem,
hogy mindjárt rosszul leszek. De ez nem jelenti azt, hogy még mindig...
Ellentétben azzal, amit az imádott költőid mondanak, a viszonzatlan
szerelem nem tart örökké. És attól, hogy rosszul bánik veled valaki, nem
fogod jobban szeretni.
– Alastair – mondta halkan Cordelia. – Nem bántam meg az esküvőmet, de
valahol mélyen szörnyű érzés, hogy itt hagytalak egyedül éppen amikor apa
visszajött. Minden este olyan kellemetlen, mint a mai?
– Soha ne érezd így, Leila – rázta a fejét Alastair. – Az egyik dolog, ami
élhetővé teszi számomra ezt az egészet, a tudat, hogy nem vagy itt, és nem
kell kibírnod a hangulatingadozásait, a követeléseit és a nagyon szelektív
emlékezetkiesését – mosolygott Alastair, miután egy kézmozdulattal
érzékeltette, hogy a Cornwall Gardens-i helyzetre utal. – Talán önzés a
részemről, de most, hogy már tudod az igazat, és beszélhetek róla valakivel,
könnyebb cipelni a terhet, mint hittem.

Későre járt, amikor Lucie távozott Anna partijáról. Nyugtalan estét töltött
ott, képtelen volt belefeledkezni a pezsgőbe vagy a beszélgetésbe. Folyton
az ablak felé pillantott, és nézte, ahogy hullanak a kövér hópelyhek, és azon
tűnődött, hogy milyen hideg lehet most a tető nélküli chiswicki csűrben.
Tudta, hogy Jesset nem zavarja. Hogy a fiú nem érzi a hideget. Attól
viszont még aggódott.
Végül feladta, s hazaindult a kiáltások közepette, hogy maradjon még, és
szálljon be még egy kör játékba és csevegésbe. Filomena a fogadalma
ellenére – miszerint meghódítja az Enklávét – azzal töltötte az este java
részét, hogy elmélyült beszélgetést folytatott egy vámpírral, aki osztozott az
Európán végigsöprő art nouveau iránti lelkesedésén. Miután Filomena
megígérte, hogy keres majd valakit, aki épségben hazaviszi, Lucie
átevickélt a szobán – valaki felborított egy asztalt, amit az emberek szedett-
vedett táncparkettnek használtak – Matthew felé, mert meg akarta kérni a
fiút, hogy vigye haza a hintójával.
 Matthew rámosolygott, aztán megbotlott, és kis híján felborította
Percivalt, Anna kitömött kígyóját. Nyilvánvalóan részeg volt, Lucie pedig
inkább a saját maga társaságát preferálta a mámoros Matthew-éval
szemben. Fájó szívvel legszívesebben megrázta volna, hogy megkérdezze,
miért nem képes ennél jobban bánni magával. Miért nem tud úgy tekinteni
magára, ahogy Lucie bátyja? Miért tökélte el ennyire, hogy kárt tesz
magában, és közben kárt tesz Jamesben is?
Ahogy Lucie a Percy Streeten haladt, néhány hópehely kergetőzött lustán
a gázlámpák fényében. Üresek és csöndesek voltak az utcák ilyenkor. A
hólepte London egy város elcsitult ígéretének hatott, a gázlámpák pedig
gyöngysor módjára fénylettek a horizonton. Lucie szorosabbra húzta magán
az asztrahánprém kabátját. A derekán megzörrentek a tőrök és a
szeráfpengék, amiket magával hozott ma este. Az ember sohasem lehet elég
óvatos.
Néhány saroknyi gyaloglás után elővette a kesztyűjét. El kellett ismernie,
hogy hideg van, hiába rajzolt fel egy melegítő rúnát, mielőtt eljött a partiról.
Anna lakásán szörnyen meleg volt, és ahogy leszállt az este, egyre jobban
elszabadultak a dolgok: mindenki táncolt, ivott és flörtölt. Anna felült a
zongora tetejére, és Mona Lisa mosolyával figyelte őket. Thomas nővére,
Eugenia Matthew-val táncolt, hosszú haját dobálva. Lucie egyszer röviden
szóba elegyedett egy mondén lánnyal, aki azt állította, hogy ez a parti a
legvadabb, amin valaha részt vett, és ámuldozva kérdezte Lucie-től, hogy a
jelenlévők mind bohém életet élnek-e.
Lucie fontolóra vette, hogy azt feleli: nem bohém életet élnek, hanem
vámpírok, vérfarkasok és démonvadászok, ám nem akarta halálra ijeszteni
szegény lányt.
– Igen – válaszolta. – Bohém életet élnek.
– Te jó ég! – kiáltott fel a lány. Lucie később látta őt Annával csókolózni
az egyik ablakpárkánynál kialakított kanapén, amiből megállapította, hogy
bizonyára megtetszett neki a bohém élet.
Egyre jobban esett a hó, miközben Lucie elsétált a British Museum
hatalmas, elhagyatott, néma épületegyüttese előtt, ami sápadtan ragyogott a
kerítés mögött, impozáns oszlopait vékony jégréteg borította. Lucie-nek
bizsergés futott végig a gerince mentén. Olyan érzése támadt, hogy figyelik
Hűvös fehér felhőt hagyott maga után a lehelete, ahogy megpördült, a keze
pedig a derekán hordott tőrök egyikére tévedt.
 Ott volt a fiú, egy sötét alak a fehér hó és a jég borította épületek előtt.
Esett körülötte a hó, de őt magát érintetlenül hagyta: a sötét haját, és a fehér
ingből és fekete nadrágból álló örök öltözetét is.
– Rám ijesztettél! – kiáltotta Lucie kalapáló szívvel.
– Nos, szellem vagyok – felelte halovány mosollyal Jesse. –
Kiugorhattam volna a múzeum mögül, és rád kiabálhattam volna, hogy
„húú”, de visszafogtam magam.
Lucie reszketni kezdett.
– Azt hittem, nem akarsz látni többé.
– Sohasem mondtam ilyet – tiltakozott a fiú. Olyan volt, mintha üvegfal
mögött állna: a hó úgy elsodródott róla, mintha igazából ott sem lenne, A
tekintete viszont olyan élénk és mély volt, mint mindig. – Sőt, kíváncsi
voltam, hogy jön ki egymással Lucinda hercegnő és lord Jethro.
Lucie tempósan elindult, anélkül, hogy ránézett volna.
– Ne űzz gúnyt belőlem!
– Nem űztem – válaszolta Jesse szelíden, és csatlakozott Lucie-hez,
ahogy a High Holbornon haladtak az utolsó hazafelé tartó kocsik felkavarta
latyakban. Aztán letértek a Chancery Lane-re. Egyáltalán nem volt
forgalom; az úttestet vékony, fehér szűz hóréteg borította. – Csak
szerettelek volna látni egy picit.
Lucie összedörzsölte a kezét. Még kesztyűben is hideg volt.
– El sem tudom képzelni, miért. Nagyon is egyértelműen elmondtad, mit
érzel.
– Igen? – kérdezett vissza halkan. – Ezért bocsánatot kell kérnem.
– Ó, ha bocsánatkérésről van szó... – derült fel Lucie.
Jessenek kedvtelve csillant meg a zöld szeme.
– Bizonyára nem őrjáraton vagy, ilyen ruhában?
Lucie lepillantott a kabátja alól kikandikáló halványzöld sifonra.
– Egy partira öltöztem fel így – válaszolta könnyedén. – Elmentem a
partira, most pedig fiatal hölgyhöz illendő módon éppen hazakísérnek
engem a partiról.
– Akkor a parti is illendő volt?
– Egyáltalán nem! Az égvilágon semmi illendő nincs semmilyen
összejövetelben, ahol Anna Lightwood a házigazda. De a partijai pont ettől
olyan jók.
 – Én még sohasem jártam partin – jegyezte meg Jesse. – Imádtam volna,
ha eljutok valaha az egyik partijára.
– Ott voltál a bálon, amikor megérkeztetek Londonba – emlékeztette
Lucie.
– Igaz. De nem tudtam táncolni, és nem kóstolhattam meg az ételt meg a
bort. Te vagy az író – biccentette oldalra a fejét Jesse. – írd le nekem,
milyen volt a parti.
– Írjam le?
Rákanyarodtak a St. Brides Lane-re. Szőkébb, otthonosabb környék volt
ez; a macskaköves utcák a hótól mesebelinek tűntek. Jégcsapok lógtak le a
favázas házak sarkairól, az ólomüveg ablakokon át pedig tüzek fényét
lehetett látni. Lucie felszegte az állát.
– Elfogadom a kihívásod, Jesse Blackthorn. Olyan részletesen le fogom
írni neked a ma esti partit, hogy úgy érzed majd, mintha ott lettél volna.
Azzal belevetette magát a mesélésbe, s úgy ábrázolta a jeleneteket,
mintha a regényét írná. Kiszínezte a párbeszédeket – viccesebbé varázsolta
őket, mint amilyenek voltak leírta valamennyi felkínált fogás ízét, a
sütemények omlósságától kezdve a puncs habzásáig. Mesélt a borzalmas
pöttyös kravátliról, amit Matthew csíkos selyemnadrággal és bíborszínű
mellénnyel párosított. Eszébe jutott, hogy Jesse még nem találkozott
Filomenával, így mindent elmesélt a fiatal olasz lányról és a vámpír
csodálójáról.
– Nagyon jól táncol – tette hozzá Lucie. – Tanított nekünk egy új
keringőt, amit Peruban tanult.
Az Intézet kapuja magasodott előttük, az épület toronysisakja pedig a
felhőkig ért a fejük fölött. Lucie megállt a kapunál, és odafordult Jessehez.
– Köszönöm, hogy hazakísértél. A bocsánatkérést viszont nem hallottam,
amit ígértél. Nem lett volna szabad kérdés nélkül beleolvasnod a
könyvembe.
Jesse nekidőlt a kapuoszlopnak. Vagy legalábbis úgy tűnt: Lucie tudta,
hogy anyagtalan a teste, az oszlop pedig szilárd.
– Nem – felelte a fiú. – Nem lett volna szabad.
Van Jesseben valami – gondolta Lucie. Pont Matthew ellentéte a maga
módján. Matthew jó képet vágott minden helyzetben, még akkor is, ha
szörnyű volt. Jesse viszont egyenesen beszélt, és sohasem terelte a témát.
 – És nem kellett volna azt mondanod, hogy gúnyolódom rajtad vagy a
helyzeteden – tette hozzá Lucie. – Én csak segíteni akarok neked.
Helyrehozni ezt.
– Helyrehozni a halált? – kérdezte halkan Jesse. – Tényleg tévedtél
abban, amit mondtál. De csak akkor, amikor azt állítottad, hogy nem vagy
olyan, mint Lucinda hercegnő. Hogy nem vagy bátor, talpraesett és okos.
Ezerszer inkább az vagy. Jobb vagy bármelyik képzeletbeli hősnőnél. Te az
én hősnőm vagy.
Lucie érezte, hogy elpirul.
– Akkor miért...
– Miért lettem annyira mérges? Bizonyára úgy tűnhetett neked, hogy
utálom a könyvet – mondta Jesse olyan halkan és gyorsan, mintha a végére
akarna érni, mielőtt inába szállna a bátorsága. – Vagy utálom az írásodat,
vagy utálom azt a szereplőt, Jethrót, de szó sincs semmi ilyesmiről. Inkább
féltékeny voltam arra a gazfickóra. Neki az egyetlen célja, hogy pontosan
kimondja az érzéseit.
Jesse felnézett az égre és a hóra, mielőtt folytatta.
– Meg kell értened, hogy én soha, de soha nem feltételeztem, hogy bármit
is érezhetsz irántam. És ezért gondoltam ártalmatlannak, hogy én úgy érzek
irántad, ahogy.
Lucie rezzenéstelenül állt. Akkor sem bírt volna megmoccanni, ha
hirtelen megjelenik egy támadni készülő shax démon.
– Hogy érted ezt? – suttogta. – Hogy érted azt, hogy úgy érzel irántam,
ahogy?
Jesse elrugaszkodott a faltól. Lucie ráeszmélt, hogy a fiú már valóban
zaklatott: olyannyira, hogy amikor gesztikulált, akkor a keze mintha
pislákolt volna a levegőben. Látott már ilyet, amikor egy-egy szellem
igencsak feldúlt volt – nem mintha úgy akart volna gondolni Jessere, mint
egy hétköznapi szellemre, mint amilyen Jessamine vagy Old Mól.
– Szinte már vicc – szólalt meg a fiú olyan keserűen, hogy Lucie
meglepődött rajta. – Egy szellem szerelmes lesz egy élő lányba, és egy
poros padláson emészti magát, miközben a lány éli az életét. De túl tudom
élni, Lucie. Csak tragédia lenne a számomra.
Egy szellem szerelmes lesz.
Apró láng gyűlt Lucie mellkasában. Egy parázs, egy nagy tűz előfutára.
– Sohasem tragédia szeretni valakit.
 – Szerintem ebben Rómeó és Júlia nem értene egyet veled. És nem érted?
– reszketett Jesse hangja. – Ha viszontszeretsz, akkor az nemcsak az
egyikünknek tragédia. Hanem mindkettőnknek tragédia. Mert nem lehet
jövője.
– Jesse – szólalt meg Lucie. – Jesse, te reszketsz?
A fiú egyfajta csodálkozással nézett szét maga körül. Lucie egy pillanatra
látta a fiút, aki kislánykorában megmentette őt a Brocelind-erdőben, amikor
még azt hitte róla, hogy valamiféle sápadt bőrű, zöld szemű herceg, akit
elraboltak a tündérek.
– Azt hiszem... – felelte halkan. – Hogy ebben a pillanatban talán képes
vagyok érezni a szelet.
– Látod? – kapta el a kezét Lucie. Nem volt se meleg, se hideg, de mintha
átvette volna a lány bőrének melegét, ahogy összeértek az ujjaik. – Van
jövőnk. Hidd el nekem, hogy van...
Jesse megsimogatta Lucie arcát a másik kezével.
– Parancsolj nekem, Lucie! – kérte rekedten. – Kérlek, parancsold meg
nekem, hogy táncoljak veled! Tanítsd meg nekem azt a perui keringőt!
Nagyon lassan, végig Jesse szemébe nézve kigombolta a kabátját,
kesztyűs kézzel átbújtatva minden egyes bőrgombot a gomblyukon. Végül
ott állt a fiú előtt, a válláról lelógó kabátban, és a szél szinte rátapasztotta a
ruhájának csipkeanyagát a testéhez. Jesse mintha nem tudta volna levenni
róla a tekintetét; Lucie érezte a nyakában emelkedő és süllyedő aranymedált
minden lélegzetvételnél.
– Táncolj velem, Jesse Blackthorn! Megparancsolom neked.
Odanyúlt, hogy mindkét kezét becsúsztassa Lucie kabátja alá, s magához
húzza. Lucie a fiú vállára tette a kezét – Jesse szabad tenyere a lány derekán
pihent –, és hozzábújt. Erre pír öntötte el Jesse arcát, amit Lucie nem
firtatott. Ösztönösen érezte, hogy az embernek nem szabad firtatnia a
csodákat.
Halk és varázslatos volt az éjszaka. Táncoltak, amihez csak a lágyan
hulló hó adta a zenét. Belepte Lucie arcát, a szempilláit. Nem tudta levenni
a tekintetét Jesseről. A fiú olyan gyönyörű volt, olyan szörnyen és
borzasztóan gyönyörű, mint egy márványból faragott angyal, ám egyetlen
szobornak sem lehet ilyen sötét, leomló haja és ilyen titokzatos szemé. Jesse
szorosan magához húzta őt, amíg táncoltak. Lucie most először érezte közel
magához a fiú testét, az erőt a karjaiban és izmosán kemény mellkasát a túl
vékony inge alatt.
Lucie szoknyája nyomot hagyott a hóban, bár amikor lenézett, csak a
saját lábának nyomait látta, ahogy keresztezik egymást. Az semmiféle
nyomot nem hagyott, hogy merre lépkedett Jesse. Lucie hátrahajtotta a
fejét, s azon kapta a fiút, hogy őt nézi, a tekintete pedig a szeméről a szájára
vándorol. Mintha az ujjhegyeivel megérintette volna az ajkát, körüljárta
velük az ívét; összeforrt a tekintetük, egyikük sem pillantott másfelé...
A távolban bevágódott az Intézet ajtaja. A zene mintha elhallgatott volna,
s mindketten megálltak, hogy dermedten bámuljanak az udvarra.
– Ne menj – suttogta Lucie, de közeledő lépteket hallott a járda felől.
Jesse felemelte a kezét, hogy kihúzzon egy aranyfésűt Lucie hajából, és a
markába zárja. Úgy lángolt a tekintete, akár a csillagok az éjszakában.
Lucie hallotta Gabriel bácsi hangját, ahogy a nevén szólítja, aztán a kapu
zörgését. Jesse sarkon fordult és eltűnt, hogy beleolvadjon a sötétbe, mint a
hó.

James szokatlanul csöndes volt, amikor hazaértek a vacsoraparti után.

Cordelia önkéntelenül aggódni kezdett, hogy a családjával eltöltött este után
James talán megbánta, hogy elvette őt feleségül, még ha csak egy évre is.
Miután levették a kabátot, Cordelia arra gondolt, hogy a fiú talán elindul a
lépcső felé, hogy egyedül maradhasson a bizarr anyósáról és apósáról szóló
gondolatokkal. James viszont kifürkészhetetlen aranyszínű szemekkel felé
fordult.
– Még nem szeretnék ilyen hamar lefeküdni – Jelentette ki. – Csatlakozol
hozzám a dolgozószobában?
Hogyne. Cordeliának bármi Jobb volt annál, mintsem hogy egyedül
menjen vissza a szobájába, s azon tépelődjön, hogy végleg elijesztette a
fiút.
A dolgozószoba meghitt és otthonos volt, mint mindig; Effie begyújtotta
a kandallót, a sakkasztalon pedig egy tányér csokis keksz várta őket.
Cordelia lekuporodott a brokátfotelbe a kandalló mellé, hogy a tűz felé
nyújtsa a hideg kezét és lábát, mint egy kislány. James – mint mindig –
visszafogottabb volt: elgondolkodva rogyott le a kanapéra.
– Minden rendben? – érdeklődött Cordelia, miután csak a tűz ropogása
törte meg kettejük között a csendet. – El sem tudom képzelni, hogy a mai
este kellemes lehetett neked.
– Nekem? – kérdezett vissza James meglepetten. – Nem én szenvedek, ha
feszültség van a családodban, Daisy. Csak azért voltam ott, hogy neked
könnyebb legyen. Ha nem segítettem...
– Ó, nagyon is segítettél. Teljesen elbűvölted az anyámat, Ő is hozzád
menne feleségül, ha lehetne. Apám pedig örült, hogy van kinek elmesélnie
a régi történeteket. Én pedig... nem tudtam, hogy tanultál perzsa nyelven.
– Emlékeztem, amikor Lucie tanulta, hogy lenyűgözzön téged – felelte
James egy félmosoly kíséretében. – Gondoltam, ez a legkevesebb, amit
megtehetek.
– Lucie-nek csak néhány mondatot sikerült bemagolni – nevetett
Cordelia. – Ő angolból sokkal jobb. Akkor nem azért tűnsz ennyire...
komolynak, mert szörnyű estéd volt? – biccentette oldalra a fejét.
James belebámult a tűzbe. A táncoló lángok mozgó aranyfényt vetítettek
a szemébe.
– Azt mondtad nekem korábban, hogy Alastair titokban tartotta előtted az
apátok állapotát, amikor még kicsi voltál. Hogy egyáltalán nem tudtál róla.
– Ez igaz.
– Szerintem csak ma este tudatosult bennem, hogy ez mekkora
erőfeszítésébe kerülhetett. Nem könnyű eltitkolni az ilyesmit. És nem
könnyű szembeszállni egy olyan emberrel, akinél tartunk tőle, hogy van egy
ilyen betegsége.
– Bűntudatom van, amióta Alastair elmondta nekem – ismerte be
Cordelia. – Amikor kicsi voltam, azt hittem, hogy Alastair féltékeny, amiért
ráncolta a homlokát, ha együtt látott az apámmal. Most már tudom, hogy
csak félt, hogy rájövök az igazságra, és az fájni fog.
– Látom, hogy apád milyen elbűvölő tud lenni, ha iszik – jegyezte meg
James. – Mint Matthew.
– Matthew nem olyan, mint az apám – nézett rá meglepődve Cordelia. –
Matthew azért iszik, hogy szórakozzon és szórakoztató legyen. Apám pedig
azért iszik, hogy még jobban elmélyedjen önmagában. Matthew nem...
Nem beteg, ezt akarta mondani, ez a szó viszont nem tűnt helyénvalónak
Matthew nevével egy mondatban, az ő helyzetével kapcsolatban.
– Ő nincs megkeseredve – fejezte be inkább így Cordelia.
– Néha eltöprengek rajta, hogy vajon képesek lehetünk-e teljesen
megérteni másokat – túrt bele James a hajába. – Talán csak annyit tehetünk,
hogy igyekszünk.
– Hálás vagyok neked, amiért igyekeztél ma este – jelentette ki Cordelia.
James váratlanul elmosolyodott. Huncutul.
–Tudok egy módot arra, hogy viszonozd. Egy olyan módot, amit nagyra
értékelnék.
Cordelia intett Jamesnek, hogy folytassa.
– Azt akarom, hogy felolvass nekem a Gyönyörű Cordeliából.
– Ó, az Angyalra, James! Nem. Az nem egy igazi könyv. Lucie csak azért
írta, hogy engem szórakoztasson.
– Pont azért akarom hallani – közölte James lefegyverző egyenességgel.
– Tudni akarom, hogy szerinte mi tesz boldoggá téged. Mi nevettet meg.
Többet akarok tudni rólad, Daisy!
Erre képtelenség volt nemet mondani. Cordelia elment a könyvért, s mire
visszatért, James odavitt egy takarót a kanapéhoz, és félig bebújt alá.
Levette a cipőjét, a nyakkendőjét, a haja pedig mintha sötét dicsfényt vont
volna köré.
Cordelia leült mellé, és kinyitotta a bőrkötéses könyvet, amit Lucie-től
kapott az esküvője alkalmából.
– Nem az elején fogom elkezdeni – mondta. – Amúgy sem számítana, és
az tizenhárom éves koromban volt, úgyhogy most már eléggé más.
Nekifogott az olvasásnak.

A bátor Lucinda hercegnő végigrohant a palota márványkövén.

– Muszáj megtalálnom Cordeliát – nyögte. – Meg kell mentenem őt.
– Úgy vélem, hogy a herceg még most is fogva tartja öt a trónteremben! –
kiáltott fel Sir Jethro. – De Lucinda hercegnő, hiába vagy te a
leggyönyörűbb és legokosabb hölgy, akivel valaha találkoztam, egész
biztosan nem tudod átküzdeni magad a száz legtestesebb palotaőrén! –
villant meg a lovag zöld szeme. Egyenes fekete haja ziláltan állt, fehér inge
pedig teljesen összegyűrődött.
– De muszáj! – sikoltotta Lucinda.
– Akkor majd harcolok az oldaladon!
Eközben a trónteremben a gyönyörű Cordelia küszködött a szörnyű
vasbéklyókkal, amik a padlóhoz láncolták őt.
– Tényleg nem értem, miért nem akarsz hozzám jönni feleségül – mondta
Augustus herceg duzzogva. – Örökké szeretnélek, és rengeteg ékszert meg
egy ménesre való csődört adnék neked.
– Nekem abból semmi sem kell – felelte a nemes és gyönyörű Cordelia. –
Csak arra kérlek, hogy bocsásd szabadon az igaz szerelmemet, lord Byron
Mandrake-et a végeláthatatlan fogságából.
– Soha! – tiltakozott Augustus herceg. – Hiszen gonosz kalóz volt.
Korábban egy banditával gabalyodtál össze, előtte pedig ott volt a
csempészhorda... Komolyan mondom, hogy ha igent mondasz nekem, végre
tiszteletre méltóvá tennéd magad.
– Én nem akarok tiszteletre méltó lenni!– kiabálta Cordelia. – Engem
csak az igaz szerelem érdekel!

Cordelia alig mert felpillantani Jamesre. Amikor mégis megtette,

rádöbbent: a fiú úgy nevet, hogy szinte levegőhöz sem jut.
– Rengeteg ékszer – nyögte James. – Meg egy ménes... egy ménesre való
csődöt.
Cordelia nyelvet öltött rá.
– Tényleg akarsz egy ménesre való csődört? – kérdezte a fiú, aki
küszködve próbálta kordában tartani a nevetését.
– Az szörnyen bajos volna Londonban – vélekedett Cordelia.
– Nem olyan bajos, mint lord Byron Mandrake – tette hozzá James. – Ő a
kitalált Cordelia igaz szerelme? Csak mert nem hinném, hogy kedvelem.
– Ó, egyáltalán nem. Cordeliának sok a kérője. Találkozik velük,
elcsábítják, csókolóznak, aztán többnyire kínhalált halnak, hogy
előkészítsék a terepet a következő udvarlónak.
– Meglehetősen nehéz sors jut nekik – állapította meg együttérzően
James. – Miért van ennyi haláleset?
– Valószínűleg azért, mert Lucie nem tudja, mi történik a csókjelenet után
– tette félre a könyvet Cordelia.
– Alighanem – mondta James elgondolkodva, s hirtelen mintha túl meleg
lett volna a szobában. Jamesnek is bizonyára ugyanez juthatott eszébe, mert
lerúgta magáról a takarót, és a teljes testével odafordult Cordeliához. Bár a
maszkja eltűnt, még mindig nem igazán lehetett kifürkészni az
arckifejezését. Végignézett Cordelián: a szemétől az ajkáig, aztán nyaktól
lefelé, mintha csak egy kéz járta volna végig az utat a domborulatain.
– Daisy – szólalt meg James. – Te voltál már valaha szerelmes?
Cordelia felült.
 – Voltak... érzéseim valaki iránt – vallott be végül ennyit.
– Ki iránt? – követelt választ hirtelen James.
Cordelia olyan gondtalan mosolyt villantott rá, amilyet csak tudott.
– Ha tudni akarod a választ, akkor meg kell nyerned egy sakkpartit.
Kalapált a szíve. Mintha szikrázott volna körülöttük a levegő, akár egy
vihar közepén. Mintha bármi megtörténhetne.
Jamesnek egyszer csak megvonaglott az arca, s a fejéhez kapott, mintha
fájna neki.
– Valami baj van? – kérdezte levegőhöz jutva Cordelia.
A fiú igen különös arcot vágott: mintha félig meglepődött, félig pedig
összezavarodott volna. Mintha próbálna visszaemlékezni valamire, amit
elfelejtett.
– Semmi – felelte lassan. – Semmi, te pedig fáradt vagy. Jobb, ha
megyünk aludni.
 London:
Shoe Lane

, vérrel és lángokkal színezve az égboltot egy nagy

E mészárlás látképeként.
ljött a reggel

A gyilkos kuncogott egy kicsit a kellemes gondolatain. A téli London

valóban költeménybe illik. A hőmérséklet leesett, a tegnap esti hó fagyos
ködnek adta át a helyét, ami belengte a jeges szürke utcákat. Egyre erősebb
lett, ellenállónak érezte magát az elemekkel szemben, és új keletű
magabiztossággal járt-kelt: mert a munkába induló mondén üzletemberek
között sétálni ahelyett, hogy átment volna az út túloldalára, hogy elkerülje
őket. Elhaladt a kereskedők és a kézbesítők előtt, meg olykor egy-egy
kapualjban fagyoskodó részeg előtt is. Egyikük sem érdekelte.
Erősebb lett–sokkal erősebb, mint e mondénok közül bármelyik –, de még
mindig nem elég erős. Ahhoz nem, amit meg akart tenni.
A gyilkos már megengedhette magának, hogy válogatósabb legyen.
Kihagyott néhány lehetőséget, mielőtt meglátta a hosszú hajú lányt, aki
partihoz illő ruhában tipegett haza, és jégkristályok csillogtak a zilált,
hosszú hajában.
Mások is látták. A gyilkos viszont nem azt akarta tőle, amit más férfiak
akartak. Már a távolból is érzékelte az erejét.
A lány befordult egy sarkon a High Holbomra, az ügyvédi irodákkal
szegélyezett széles sugárútra. A gyilkos tartotta tőle a távolságot, beolvadva
az arra siető hivatalnokok és boltosok közé. Amint a lány letért egy szűk,
csendes utcába, közelebb merészkedett hozzá.
A lány nem vette észre. Nem tudta, hogy ezek az utolsó lélegzetvételei.
Amikor belépett egy templom árnyékába, a gyilkos készen állt: úgy vetette
rá magát, akár egy farkas.
 Meglepődött, hogy a lány megpróbálta kivédeni a támadást. Nem,
nemcsak próbálkozott, hanem vadul küzdött – forgolódott, rugdosott és ütött
–, miközben a gyilkos esetlenül lesújtott a pengéjével, teljesen rossz
szögben, alig megsebezve őt. Vércseppek hullottak a hófödte utcára, de a
halálhoz nem elég.
A gyilkos hátralendítette a kezét, hogy nagyobb vágást ejtsen, a lány
viszont a penge elöl kitérve sípcsonton rúgta, így elveszítette az
egyensúlyát. Mire észbe kapott, a lány futásnak eredt egy sikátor sötét
bejárata felé.
A gyilkos – kezében még mindig a késsel – az áldozata után vetette
magát.
 10
Bűnös föld

„Hess, károgók! A szívem nyugodt, gyászdal nem kell ide;

Szállj, angyalom! Leng himnuszom: kendőm ma e drága ige!
Ne kongj, harang! Rút földi hang lelkét ne érje már;
A tiszta egekbe tovább ne kövesse e bűnös föld, e sár.
Itt űzte gonosz; barátaihoz menekült fel a fény teli égbe
Megtörte kín e Pokol körein – így tért meg a mennyek ölébe –
Hol színaranyod, szent Trón, ragyog: az égi Király közelébe. „
– Edgar Allan Poe: Lenore9 –

– J ames!
Valaki rajta volt, lefogta. James hánykolódott és rugdosott,
próbálta lerázni. Az álom még mindig a karmai között tartotta:
nem egy valódi emlék, hanem egy érzés, a gyűlölet és a sötétség érzése, a
fojtogató rettegés...
– James, kérlek!
Kipattant a szeme.
Forgott vele a világ. Az ágyában feküdt, belegabalyodva egy kupac
ágyneműbe. A párnáinak jó része a földön hevert, az ablak pedig résnyire
nyitva – hideg volt a szobában. A vállán kezek – Cordelia kezei. A lány
szemlátomást rámászott, hogy csillapítsa a hánykolódását. Közben
lecsúszott a válláról a csipke hálóing, kibomlott vörös haja pedig
tűzfolyam- ként omlott a hátára.
– James? – suttogta.
Álmodott valamit, valami borzalmasat, ami már elhalványult.
Elpárolgott, mint a reggeli harmat. Ez a való világ. A fagyos hálószobája,
ahol olyan hideg van, hogy fehér felhőcskéket formál a lehelete. Ahol ott az
üres tinktúrás üveg az éjjeliszekrényen, a nyelvén pedig még érzi a
tartalmának keserű nyomait. Cordelia pedig ott van rajta, elkerekedett sötét
szemekkel. A lány reszketett.
– Jól vagyok – szólalt meg James rekedt hangon. – Daisy...
Felült, az ölébe húzta Cordeliát, és megpróbálta mindkettőjüket
betakarni. Fel akarta melegíteni. Abban a pillanatban jött rá, hogy milyen
ostoba ötlet volt, amikor a lány hozzábújt, Ő átfogyott, Cordeliából viszont
áradt a forróság, így hirtelen átmelegedett mindenhol, ahol a bőrük összeért.
Cordelia csupa meleg puhaság volt a vékony hálóing alatt. James még soha
életében nem látott ennyire alulöltözött lányt, arról pedig végképp nem volt
elképzelése, milyen érzés lehet a karjaiban tartani.
Tökéletesnek tűnt.
James a derekára tette a kezét. Cordelia mozdulatlan maradt, meglepődve
nézett fel rá, de nem feszengett. Semmi félénkség nem volt Daisyben.
Hihetetlenül puha volt, és formás. A lány megmoccant, hogy
nekitámaszkodjon, Jamesnek pedig eszébe jutott az este, amikor segítséget
kért az esküvői ruhához. Akkor megpróbálta nem bámulni, de még mindig
emlékezett a vonalaira az anyag alatt. Most pedig érezte: a derekának ívét, a
csípője pedig úgy kerekedett a tenyere alatt, mint egy hegedű.
– Úgy átfagytál – suttogta Cordelia, s átölelte a nyakát. Kissé remegett a
hangja. Közelebb húzódott Jameshez, és a tarkóját simogatta. A fiú képtelen
volt megálljt parancsolni a két kezének, ami fel-le járt Cordelia hátán, a
gerince mentén. A melle kerek volt, és feszes, ahogy James mellkasához
simult. Érezte, hogy semmi sincs Cordelián a hálóing alatt. James érezte az
íveit és a domborulatait, s mintha minden érintés elvágott volna egy szálat a
vékony fonálból, ami összetartotta a józan eszét. Érezte, hogy forrón a hasa
aljához áramlik a vér. A hálóing összegyűrődött az ujjai között, amik
megérintették a selymet Cordelia fedetlen combján, és felfelé húzták...
Valami visszhangzott a házban.
Az ajtócsengő volt az. James némán átkozta magát, amiért egyáltalán
beszereltette. Sietős lépteket hallott, és átkozta magát azért is, amiért
személyzetet fogadott fel. Jobb lett volna neki kettesben Cordeliával,
például egy hegy tetején.
Még több járkálás, most már beszédhangokkal odalentről.
 Cordelia lemászott róla, le az ágyról, és megigazította a haját. Égővörös
volt az arca. A kis földgömb nyaklánc, amit Jamestől kapott, ide-oda
hintázott a nyakában, ahogy mozgott, és becsúszott a csipke nyakrésze alá.
– James, szerintem jobb, ha...
– Felöltözünk – mondta gépiesen. – Igen, azt hiszem.
Cordelia rá sem nézve kisietett a szobából. James talpra kászálódott, és
nagyon dühös volt magára. Elveszítette a fejét, és meglehetős
valószínűséggel ráijesztett Cordeliára. Ádáz káromkodás közepette úgy
bevágta az ablakot, hogy hallotta a repedést, ami pókhálószerű mintát
rajzolt az üvegre.

Annak ellenére, hogy Cordelia úgy érezte, mintha tetőtől talpig elvörösödött
volna, kapkodva felöltözött és leszaladt. Az előtérben találta Risát, aki
tanácstalannak és aggodalmasnak tűnt.
– Oun marde ghad boland indzsaszt – mondta Risa, ami nagyjából annyit
tett, hogy „itt van a nagyon magas ember”.
Valóban, Thomas bizonytalanul ácsorgott a küszöbön. Cordelia nyáron
szőkének hitte, de most rájött, hogy az csak a napfény műve volt. A fiú haja
most mogyoróbarna volt, elég kusza és hótól nedves. Thomas levegőért
kapkodott, mintha megdermedt volna, és hirtelen nem tudná, mit mondjon.
– Történt valami?
James éppen most ért le. Cordelia rápillantott a szeme sarkából; a
gondolattól, hogy hogyan látta legutóbb, olyan érzése támadt, mintha
madártollak csiklandoznák belül. James azonban egyáltalán nem látszott
kipirultnak, fésületlennek vagy ziláltnak: még a zakóját gombolta, de ezt
leszámítva teljesen összeszedett volt. Thomasra szegezte az aranyló
tekintetét.
– Matthew-nál voltam – mondta Thomas. Túlságosan zaklatott volt
ahhoz, hogy bejöjjön, pedig a szapora légzése fehér felhőcskéket hagyottá
hidegben. Cordelia nem látott hintót mögötte. Bizonyára gyalogolt idáig,
vagy futott. – Legalábbis elmentem meglátogatni Matthew-t, de Henry azt
mondta, hogy Matthew nincs otthon, és nem tudja, mikor jön haza. Magával
vitte Oscart is. Henry zsémbesnek tűnt. Ezt furcsálltam. Henry szinte
sohasem szokott zsémbeskedni. Furcsa, nem? Kérdezősködhettem volna
még, de nem tudtam, miután hallottam, hogy...
– Tom – szólalt meg szelíden James. – Lassíts! Mi történt?
 – Úgy volt, hogy találkozom Matthew-val ma reggel – felelte Thomas. –
De amikor odaértem a konzuli házhoz, csak Henry volt ott. Nem nagyon
akart Matthew-ról beszélni, de azt mondta, hogy Charlotte-ot behívták az
Intézetbe... mert valaki meghalt...
Thomas megdörzsölte a szemét a tenyere alsó részével, szinte durván.
– Valakit megöltek tegnap este? – kérdezte Cordelia. – Újabb őrjáratozó
árnyvadászt?
Eszébe jutott James ordítása. Azért rontott be a szobájába, mert olyan
borzalmas volt az a hang. James pedig hánykolódott, kiabált álmában.
Miről álmodott vajon?
– Nem őrjáraton történt – válaszolta Thomas. – Henry azt mondta, hogy
szerintük valaki, aki Anna partijáról tartott hazafelé. Egy lány.
– Lucie ott volt Anna partiján – lehelte Cordelia. – Thomas...
– Nem Lucie volt az. Őt Gabriel bácsi látta hazaérni tegnap este. Ez a
lány sokkal később volt kint, hajnaltájt. Az őrjáratozó, aki megtalálta a
holttestét, csak annyit mondott, hogy egy sötét hajú lány. Es... Eugenia...
nem találkoztam vele ma reggel. Tudom, hogy ott volt a tegnap esti partin,
de nem foglalkoztam ezzel, amíg Henry el nem mondta, mi történt – tette
hozzá halkan Thomas. – Egyenesen haza kellett volna mennem, miután
hallottam, tudom, de... Barbara után... nem tudok... kell, hogy mellettem
legyél. Kell, hogy mellettem legyél, James.
Thomas az idén már elveszítette az egyik nővérét a mandikhor-
támadások miatt. Nem csoda, hogy ennyire megbénította a rettegés. James
átkarolta, Cordelia pedig odafordult Risához.
– Kérlek, intézd a hintót. Az Intézetbe kell mennünk, amilyen gyorsan
csak lehet.

Máris tömeg gyűlt össze az Intézetben, mire odaértek. A kapu tárva-nyitva

állt, Xanthos pedig vidáman vágtatott be az íve alatt, mintha örült volna,
hogy hazatért.
A bejárati ajtó előtti lépcsőnél kisebb csődület fogadta őket. Cordelia sok
idősebb árnyvadászt felismert közülük: az inkvizítort és Charlotte-ot, Cecily
Lightwoodot – Lucie-vel, Annával és Matthew-val. (Örült annak, hogy
előkerült a fiú, bár Oscar mintha nem lett volna vele.) Mindannyian
döbbentnek látszottak, komor arckifejezéssel.
 Ahogy a kocsis megállt az udvaron, a tömeg kettévált, Cordelia pedig
meglátott egy világos színű csomagot a lépcső aljánál. Miután Thomas
kinyitotta a hintó ajtaját, ráeszmélt: nem, nem egy csomag az. Egy holttest,
fehér lepellel letakarva. A leplen vörös foltokat hagyott az alvadt vér, egyik
sarka alól pedig kilógott egy kéz, mintha segítséget akarna kérni.
A lepel szélénél sötét hajzuhatag látszott.
Thomas leugrott a földre. Kétségbe volt esve. James követte, s amint
lelépett a felhágóról, Lucie odarohant. Anna lassabban követte, kapucnis
nagykabátban és komor arccal, Matthew társaságában. Cordelia azon kapta
magát, hogy eltűnődik Christopher hollétén, főleg azért, mert a fiú éppen az
Intézetben lakott. Talán odabent lehet, az apjával?
Lucie James nyakába borult.
– Meg kellett volna várnom – zokogta reszkető kis testtel. – Az én hibám,
Jamie.
James szorosan magához ölelte a húgát.
– Ki az? – kérdezte. – Ki halt meg?
– Kérlek... – szólalt meg Thomas, aki úgy festett, mint aki rosszul van. –
Csak mondjátok meg...
– Filomena di Angelo – felelte Anna. – Leszúrták, akárcsak Basil
Pouncebyt. A Néma Testvérek már úton vannak, hogy elvigyék
Csontvárosba.
– Azt hittem... – kezdte Thomas, és elhallgatott. Döbbenet és
megkönnyebbülés miatti bűntudat ült ki az arcára. Cordelia nem tudta
hibáztatni, hiszen ő maga is örült, hogy nem Thomas nővére az. De
Filomena olyan fiatal volt, olyan életteli, olyan izgatott az utazással töltött
esztendő miatt, annyira imádta a művészetet és a kultúrát!
– Eugenia miatt aggódtál? – tette a kezét Thomas vállára Anna. –
Szegény drágám. Nem, Eugenia még mindig igen békésen alszik a
kanapémon. Lehet, hogy a gyomortartalma a kaspóban kötött ki tegnap este,
de tökéletesen jól van.
– A szüleim... – mondta Thomas. – Ők tudják... ?
– Anyám küldött hozzájuk egy futárt az üzenettel – válaszolta Matthew. –
Bizonyára úton vannak.
– Mikor indult el Filomena a partiról? – kérdezte Cordelia. – Elkísérte
valaki?
 – A lakásomon volt szinte hajnalig – felelte Anna. – Akkor indult el.
Ragaszkodott hozzá, hogy egyedül menjen haza – tette hozzá a homlokát
ráncolva. – El kellett volna kísérnem. Valakinek el kellett volna kísérnie.
– Milyen közel a pirkadathoz – tűnődött el James. – Tehát ez bizonyára
az elmúlt néhány órában történt.
– Anna, nem a te hibád – nyugtatta Cordelia. – Nem tudhattad.
– Meg kellett volna várnom, és gondoskodnom róla, hogy hazaérjen... –
kezdte Lucie.
James szigorú arccal fordult felé.
– Nem lett volna szabad egyedül hazagyalogolnod, Lucie. Az éjszaka
közepén nem. ígérd meg, hogy többé nem teszel ilyet. Túl veszélyes.
– De én... – mondta Lucie, aztán befogta a száját. Egy szempillantás
múlva újra megpróbálta. – Azt hiszem, egyikünknek sem szabad egyedül
mászkálnia. Szegény Filomena!
– Hol van Christopher? – kérdezte Thomas.
– Apám őrjáratot szervezett a környék átkutatására, hogy bizonyítékot
keressenek – magyarázta Anna. – Christopher önként jelentkezett. Még tart
a keresés.
– Szegény Kit, zaklatott volt – tette hozzá Matthew. – Azt mondta, hogy
elég jót beszélgetett Filomenával Wentworthék partiján a botanikáról. Nem
is tudtam, hogy egyáltalán lehet jót beszélgetni a botanikáról.
– Én is jelentkeztem, de Gabriel bácsi azt mondta, hogy ha történne
velem bármi, akkor örökre hallgathatná anyától – méltatlankodott Lucie.
Egy Néma Testvér lépett ki az Intézetből. Cordelia úgy látta, hogy Énókh
az, aki letérdelt – pergamenruhája a havat súrolta –, és felemelte a lepel
sarkát, hogy megvizsgálja a holttestet. Cordelia elfordult.
– Hol ölték meg? – kérdezte a barátaitól. – Anna lakásának környékén?
– Nem – mondta halkan James, aki lehúzta a kesztyűjét, és fedetlen
ujjakkal babrált vele. Melegedett a levegő, a közeli fák kopár ágain át
beszüremlő napfény pedig mintha finom csipkemintájú árnyjátékot vetített
volna az arcára. – Máshol ölték meg. Itt, a közelben.
– Igen, a Shoe Lane-en – nézett rá Anna meglepődve. – Majdnem sikerült
neki visszaérni az Intézetbe.
James feszülten markolászta a kesztyűjét. Lucie furcsán kifejezéstelen
arccal meredt a bátyjára, mintha nem egészen ismerné fel őt, vagy valami
mást nézne a válla fölött. De semmi más nem volt ott.
 – Kezdek visszaemlékezni – jelentette ki James.
Matthew megfogta James vállát. Cordelia eltűnődött rajta, hogy neki
kellett volna-e ezt megtennie – bizonyára támogatnia kellene Jamest? De
megrémült a gondolattól, hogy nyilvánosan megérintse. Nem azért, mert ne
lenne helyénvaló, hanem azért, mert ki tudja, mit árulna el vele. Bizonyára
kiülnének az arcára az érzései.
– Jamie – szólalt meg halkan Matthew. – Megint álmodtál?
– Nem emlékeztem rá, amikor felébredtem – magyarázta James,
elkerülve Cordelia tekintetét. – De most... részletekben kezd előjönni.
Leejtette az olvadó hóba a kesztyűjét, aminek fekete színe élesen elütött a
hó fehérjétől.
– Volt egy lány, aki énekelt... olaszul énekelt... ó, Raziel, és vér is volt...
rengeteg vér...
– James – szakította félbe élesen Anna, s odalépett, hogy eltakarja a
Filomena holtteste körül összegyűlt tömegtől. – Muszáj bemennünk –
nézett a kis csapatuk tagjaira.
James falfehér arccal bólintott. Igencsak rátámaszkodott Matthew-ra, aki
átkarolta őt.
– Igen, beviszlek titeket a Szentélyen keresztül.

– Majd csatlakozom hozzátok – szólt oda Lucie, miközben James

odavezette a többieket a Szentély csaknem elrejtett bejárata felé. Ez volt az
Intézetnek az a része, ahol az alvilágiak nyugodtan jöhettek-mehettek,
hiszen nem látták el védelemmel ellenük. Gyakran használták
találkozóhelyként vagy végszükség esetén bajkeverők fogdájaként, mivel
odabent is külön ajtó választotta el az Intézet többi részétől. Cordelia
aggódva hátrapillantott, Lucie viszont olyan kézmozdulatot tett, amivel
feltehetőleg azt üzente: ne félj, mindjárt jövök!
Lucie lehajolt, hogy felvegye James kesztyűjét, csak hogy úgy tűnjön,
mintha csinálna valamit; mire felegyenesedett, a többiek már eltűntek a
Szentély ajtaja mögött. Végigosont az épület oldala mentén, hogy ne
lehessen látni őt a bejárat előtti lépcsőről. Egyenesen rámeredt egy furcsa
árnyékfoltra két kopár fa között.
– Jól van. Akár meg is mutathatod magad újra.
A szellem lassan kirajzolódott a semmiből, egészen a tömörség látszatáig.
Lucie az udvaron pillantotta meg először, éppen James válla fölött. Egy
pillanatra azt hitte, hogy Jesse az, és kis híján pánikba esett.
Jesse nem tudott napközben megjelenni. A legtöbb szellem viszont észre
sem vette a napkeltét és a napnyugtát, s ez a példány sem jelentett kivételt.
Valóban egy fiatalembernek tűnt, ám egyáltalán nem hasonlított Jessere:
szőke volt, alacsony és hegyes arcú. Régensség korabeli ruhát viselt –
térdnadrágot, csizmát és széles kravátlit, mint Mr. Darcy portréja.
Kétségbeesettnek tűnt, ahogy kissé közelebb libbent Lucie-hez, és a kezei
között forgatta az anyagtalan keménykalapját.
– Miss Herondale! – szólalt meg suttogva. – Úgy hallottam, hogy
magácska meghallgatja a holtakat. Hogy tud nekünk segíteni.
Zötykölődés zaja hallatszott: még több hintó érkezett az udvarba. Lucie
lassan megrázta a fejét.
– Látom és hallom a holtakat. De nem tudom, mit tehetnék, hogy
segítsek. Nem hinném, hogy eddig túl sokat sikerült segítenem.
A szellemnek teljesen színtelen volt a szeme, amivel rápislogott.
– Én nem így hallottam.
– Hát arról nem tehetek, hogy mit hallott. Be kell mennem – indult el
Lucie.
A szellem felemelte az átlátszó kezét.
– Elárulhatom önnek, hogy már életre kelt annak a fiatal hölgynek a
szelleme, akinek az udvaron hever a holtteste – mondta. – Tele van az
újonnan elhunytak rettegésével és fájdalmával.
Lucie-nek elállt a lélegzete. Nem minden halott vált szellemmé, persze.
Csak azok, akiknek elvégezetlen dolguk maradt az élők földjén.
– Filomena? Nem... nem ment tovább?
– Sikoltozik, de egyedül van – felelte a szellem. – Kiabál, de senki sem
hallja.
– De elvileg hallanom kellene őt! – rikkantotta Lucie. Az udvar felé
visszafordulva úgy megpördült, hogy leírt egy teljes kört, és
kétségbeesetten nézett körül. – Hol van?
– Ő nem igazán tudja – suttogta a szellem. – De én tudom. És emlékszik.
Emlékszik, hogy ki tette ezt vele.
– Akkor vigyen oda hozzá! – hunyorgott rá Lucie.
– Nem. Hacsak nem tesz meg nekem valamit.
– Komolyan? – tette csípőre a kezét Lucie. – Zsarolás? Maga egy zsaroló
szellem?
 – Semmi ilyen kínos dologról nincs szó – fogta még halkabbra a hangját
a suttogó szellem úgy, hogy Lucie libabőrös lett tőle. – Úgy hallottam, hogy
képes parancsolni a holtaknak, Miss Herondale. Hogy a Temzébe fulladt
lelkek közül hatvanan felkeltek a hívására.
– Azt nem kellett volna megtennem – jegyezte meg Lucie kissé
émelyegve. Még mindig emlékezett arra az éjszakára, amikor a holtak
kiemelkedtek a folyóból a rabruhájukban, egyikük Cordeliával a karjaiban.
– Tudja, megparancsolhatnám, hogy hagyjon békén.
– Akkor sohasem tudná meg, hol van a lánynak a szelleme. És én csak
egy kis dolgot akarok magácskától. Igazán apróságot.
A sürgető kérés közepette egyre tömörebb lett. Lucie látta, hogy elegáns
őzbarna zakót visel, aminek a hajtókáján elszenesedett lyukak
éktelenkednek. Tölténynyomok. Lucie-nek hirtelen eszébe jutott Emmanuel
Gast, a boszorkánymester, aki a meggyilkolása után jelent meg neki,
csurom véresen, kilátszó zsigerekkel. Ez legalább tisztább halálnak tűnt.
– A beleegyezésemet adnám, ugyanakkor a hálámat is, ha
megparancsolná nekem a feledést.
– Minek az elfeledését? – kérdezte Lucie.
– Annak az oknak az elfeledését, ami nem hagy nyugodni.
Meggyilkoltam a fivéremet. Vérét ontottam egy párbajban. Parancsolja
meg, hogy elfeledjem, ahogy utoljára láttam az arcát – kérte egyre
hangosabban a szellem. – Parancsolja meg, hogy elfeledjem, amit tettem.
Lucie-nek emlékeztetnie kellett magát, hogy senki más nem hallja a
szellemet, csak ő. Mégis reszketett. Szinte tapintani lehetett a férfi körül a
keserűséget.
– Nem érti? Még ha valóban felejt is, akkor sem fog szabadulni.
Ugyanúgy szellem marad. De még csak nem is fogja tudni, miért.
– Nem számít – mondta a szellem, és megváltozott az arckifejezése.
Lucie-nek úgy tűnt, hogy minden szellemarc mögött ott a halál álarca, a
fantombőr alatt a csontváz árnyéka. – Jobb lenne. Amit most kell kiáll-
nom, az gyötrelem. Látom a fivérem arcát, minden ébren töltött
pillanatomban látom az arcát, márpedig sohasem alhatok...
– Elég! – vágott közbe könnyes arccal Lucie. – Megteszem – jelentette
ki. Rendben van, gondolta magában. Ha beszélhetek Filomena szellemével,
talán el tudja mondani nekem, ki ölte meg. Megéri. – Megteszem.
Feledtetni fogom önnel.
 A szellem hosszasan felsóhajtott; lehelet nélküli sóhaj volt, ami úgy
hangzott, mintha szél fújna át a törött gallyakon.
– Köszönöm.
– De előbb mondja el, hol van Filomena!

Odataláltak a könyvtárhoz. James lába alatt mintha úgy imbolygóit volna a

talaj, akár egy hánykolódó hajó fedélzete. Odatántorgott egy hosszú
asztalhoz, hogy két kézzel rátámaszkodjon. Haloványan tudatosult benne,
hogy Matthew ott van mellette, s az is, hogy Cordelia lágy hangon beszél
Annához. Oda akart menni, hogy Cordelia ölébe hajtsa a fejét. Elképzelte,
hogy a lány simogatja a haját, ám elhessegette a képet: már így is
bocsánatkéréssel tartozott neki a ma reggel történtekért.
Úgy özönlötték el a tudatát az álom emlékképei, mintha átszakadt volna
egy gát a fejében. London utcái... egy megcsillanó penge. Vöröslő vér, ami
olyan vörös, akár egy rózsa. Egy dal emléke, lágy olasz énekhanggal és
sikolyba torkolló sorokkal.
És az a gyűlölet újra. Az a gyűlölet, amit nem tud felfogni vagy
megmagyarázni.
– Math – szólalt meg az erőlködéstől megkövültén. – Mondd el...
Annának. Magyarázd el neki.
Hangok kavarogtak James körül: Annáé higgadtan és megfontoltan,
Matthew-é felhevülten. Thomas és Cordelia is hozzátett valamit, össze kell
szednem magam – gondolta James.
– Daisy – mondta. – Konstantinápoly.
– Jaj, istenem, félrebeszél – állapította meg szomorúan Thomas. – Talán
hívnunk kellene Charlotte nénit...
– Nem beszél félre – jelentette ki Cordelia. – Csak szörnyen érzi magát.
Thomas, állj félre az útból.
James érezte a vállán Cordelia hideg kezét. Hallotta a lágy hangját,
amikor közel hajolt hozzá.
– James, csak figyelj ide egy pillanatra. Összpontosíts a hangomra. Képes
vagy rá?
Összeszorított foggal bólintott. A gyűlölet olyan volt, mintha kések
fúródtak volna a koponyájába. Látta a macskakövet karmolászó kezeket, és
az volt a legrosszabb az egészben, hogy valami beteg örömfélét érzett.
 – Konstantinápolyi egykor Bizáncnak hívták, a városok királynőjének –
mondta Cordelia olyan halkan, hogy James szerint rajta kívül senki más
nem hallhatta. – A városnak volt egy aranykapuja, amit csak a császárok
visszatértekor nyitottak ki. Senki más nem léphetett be rajta. Tudtad, hogy a
bizánciak találták fel a görögtüzet? Az a víz alatt is tudott égni. A mondén
történészek szem elől tévesztették a tűz forrását és a meggyújtásának
módját, ám az árnyvadászok között akad, aki szerint maga a mennyei tűz
lehetett. Képzeld el az angyalok fényét, ahogy a Sztambul kikötő kék vize
alatt lángol...
James behunyta a szemét. A csukott szemhéja mögött látta kirajzolódni a
várost: a kék ég felé törekvő minaretek árnyékát, az ezüst folyót. Cordelia
halk és ismerős hangja erősebb volt a rémálom lármájánál. Követte hát,
hogy kijusson a sötétségből, mint Thészeusz a fonalat, hogy kijusson a
Minótaurosz labirintusából.
És ez nem az első alkalom volt. Cordelia hanga emelte ki annak idején a
lázból, fény volt neki az éjszakában...
Éles fájdalom hasított a halántékába. Pislogva kinyitotta a szemét:
határozottan visszatért a jelenbe, a barátai pedig mind aggódva néztek rá.
Cordelia már elhúzódott tőle, jázminillatot hagyva maga után. James még
mindig érezte a lány keze nyomát a vállán.
– Jól vagyok – mondta. Felegyenesedett; a tenyerén vonalak húzódtak
ott, ahol belevájt az asztal széle. Iszonyatosan fájt a feje.
– Megálmodtad Filomena halálát? – kérdezte Anna egy szék karfájára
támaszkodva. – És ennek semmi köze a látomásaidhoz az árnyékvilágból?
– Tényleg megálmodtam a halálát. Pouncebyét is. De ezek nem egy
másik világból való álmok voltak – felelte James, és elővette az irónját. Egy
iratze legalább megoldja a fejfájását. – Londonról álmodom. A részletek
valódiak. Az egyetlen haláleset, amit nem láttam, Amos Gladstone-é volt,
de aznap éjjel is rémálmom volt, valami véres látomás.
– Az Enklávé jóformán biztosra veszi, hogy őt is megölték – mondta
Thomas. – Kíméletlenül elvágták a torkát. Korábban azt feltételezték, hogy
démonkarom volt, de egy ember is lehetett barázdált pengével.
– Lehet, hogy a gyilkos még csiszolja a módszerét – jegyezte meg
Matthew. – Gondolom, hogy még a gyilkosoknak is szükségük van a
gyakorlásra.
 – Határozottan úgy tűnt, hogy több örömét lelte Filomena
meggyilkolásában – fűzte hozzá James. Gyorsan rajzolt egy gyógyító rúnát
a csuklójára, s visszarakta az irónját a zsebébe. – Gyomorforgató volt.
Lucie jelent meg az ajtóban, amin mindannyian meglepődtek. Nagyon
sápadt volt.
– Bocsánat – kezdte. – Lemaradtam...
– Lucie! – kiáltott fel Cordelia, és odasietett a barátnőjéhez. – Jól vagy?
Lucie megdörzsölte a szemét; ugyanazzal a mozdulattal, mint kislány
korában tette, amikor fáradt volt.
– Láttam egy szellemet – közölte minden felvezetés nélkül.
– Az elég gyakran megesik, nem? – kérdezte Matthew. Cordelia vetett rá
egy gyors pillantást, hogy fogja vissza magát. – Bocsánat. Csak nem
gondoltam annyira szokatlannak.
– Ez a férfi az volt – folytatta Lucie. – Azt mondta, hogy... hogy
Filomena szelleme már életre kelt, és azt is, hogy hol lehet megtalálni őt.
Mintha úgy gondolta volna, hogy Filomena tudhatja, ki ölte meg.
– Különös, hogy én nem láttam – csodálkozott James. Ő is látta általában
a szellemeket, bár rég megfogalmazódott benne a gyanú, hogy Lucie többet
lát belőlük. A húga viszont sohasem vallotta volna ezt be.
– Hát, te lényegében csak tántorogtál, Matthew pedig úgy tartott céged,
mint egy zsák sót – mutatott rá Anna. – Szóval hol van Filomena szelleme,
Lucie?
– Limehouse-ban. Egy régi gyárban – válaszolta Lucie. – Leírtam a
címet.
– Odavagyok a halottakkal társalgásért és a nyomok gyűjtögetéséért, de
mi van, ha ez csapda? – vetette fel Thomas.
–Valóban, ha a regényekben felbukkan egy titokzatos, fantomszerű
figura, és azt mondja a hősnek, hogy menjen el egy bizonyos helyre, az
mindig csapda – ismerte be Lucie. Az arcszíne kezdett valamelyest
visszatérni. – De akár igaz is lehet. Nem engedhetjük meg magunknak,
hogy ne menjünk oda. Filomena talán közvetlenül a gyilkoshoz tud
irányítani minket.
– Attól még mindig lehet csapda – állapította meg Matthew.
– Az a csapda, ha meglepetésként ér a támadás – pontosított James. – Mi
nem lennénk meglepődve, igaz? – kacsintott rá Lucie-re.
 – Pontosan – felelte Lucie. – Ez a szellem, aki nem tűnt rossz fajtának,
sőt, inkább elegáns volt, négyszemközt jött oda hozzám. Fogalma sem volt
róla, hogy ha elmegyek valahova, akkor magammal viszem az összes
barátomat is.
– Oda kellene mennünk – mondta James. Cikáztak a gondolatai, szinte
képtelenség volt azokat követni. – Ha feltételezzük, hogy ez a szellemtől
érkező tanács egy csapda, és nem foglalkozunk vele, akkor nincs nyom,
amin elindulhatunk. Ha viszont feltételezzük, hogy van benne valami, és
utánajárunk, akkor lehet, hogy rájövünk valami hasznosra. Értitek, mire
gondolok?
– Arra gondolsz, hogy van választásunk – helyeselt Anna. –
Odamegyünk a limehouse-i kikötőbe, és talán megtudunk valamit, vagy
nem csinálunk semmit, és biztosan nem tudunk meg semmit.
– Ha tényleg van rá esély, hogy beszélhetünk Filomena szellemével,
akkor meg kell próbálnunk – jelentette ki határozottan Cordelia.
– Ha pedig rajtunk akarnak ütni, akkor bőven elegen leszünk ahhoz, hogy
kezeljük a helyzetet – tette hozzá Anna. – Viszont nem gurulhatunk be a
kikötőbe a konzuli hintóval. Álcázó bűbáj kell ránk, és meghúzni magunkat.
– Pompás! – szólalt meg Matthew. – Vonattal fogunk menni. Imádom a
vonatot. Azok a kis jegyek olyan szórakoztatóak.

Ahogy beléptek a Fenchurch Street-i vasútállomás hűvös, nyüzsgő

épületébe, Cordelia igencsak elcsodálkozott, hogy mi nyűgözhette le ebben
a helyben annyira Matthew-t. Sokszor utazott már vonattal a családjával,
így számára talán elveszítette a varázsát a dolog. A pályaudvar olyannak
tűnt, mint a többi: virágárusok, újságosstandok, távírda, a mozdonyokból
felszálló füstben sietve jövő-menő utasok, égő szén erőteljes szaga a
levegőben. Halovány fény szűrődött be a magasan ívelt mennyezet piszkos
üvegtábláin keresztül, megvilágítva egy hatalmas táblát Carrington Ales
felirattal. Mögötte a pályaudvar hatalmas órája lógott.
Mindannyian harci felszerelést viseltek, és igen erős álcázó bűbáj volt
rajtuk – kivéve Matthew-n. Ő hosszú kabátot húzott, hogy eltakarja a rúnáit,
viszont ragaszkodott hozzá, hogy fizessenek a jegyeikért, hiába volt James,
Thomas, Anna, Cordelia és Lucie is teljesen láthatatlan a mondénok
számára. Szerencsére rövid sor állt a jegypénztárnál. Lucie forgatta a
szemét, miközben Matthew gondosan előbányászott hat darab három-
pennyst a zsebéből, és átnyújtotta. A vonat néhány perc múlva indult, s
ahogy követték Matthew-t a vágányhoz, beérkezett a füstöt és gőzt okádó
szerelvény. Kis vonat volt, mindössze három kocsival és nem sok utassal
így napközben. Kerestek maguknak egy kellően üres harmadosztályú
fülkét.
Elterpeszkedtek a bársonyos barna üléseken – mindenki, kivéve Anna,
aki állva maradt. Matthew egy ablak melletti ülésre huppant le. James
szemügyre vette: mindig szeretettel nézett Matthew-ra, de most aggodalom
is vegyült a tekintetébe.
– Elköltöztél a szüléidtől, Math?
Matthew kissé elpirulva felnézett.
– Találd ki... vagy valaki mondta neked?
– Az apád inkább csak célzott rá Thomasnak – felelte James. – Én pedig
tudtam, hogy már régóta tervezed.
– Hát igen – sóhajtott fel Matthew. – Már hónapok óta szemezgettem
ezzel a marylebone-i villalakással. Már a kauciót is kifizettem egy ideje, de
még rágódtam rajta. Tegnap délután elhatároztam, hogy itt az idő – nézett
bele James szemébe. – Függetlenség! Hol kedves, hol morcos szolgálók és
saját teáskanna! Mindenkit meghívok majd pendre la crémaillère-re, ha egy
kicsit vidámabb lesz a helyzet.
– Szólhattál volna – jegyezte meg Thomas. – Segítettünk volna neked a
költözésben. Kivételesen jó vagyok a méretes tárgyak cipelésében.
– És gondolj csak bele, hány hajkefét kellett magaddal vinned – szólalt
meg Lucie. – Hatot vagy hetet, nem?
– Próbálok legalább olyan stílusos lenni, mint a helyi szellemek... – vetett
rá lesújtó, mégis derűs pillantást Matthew.
Füttyszó harsant, amitől nem lehetett hallani a mondat végét. Bevágódtak
a fülkeajtók, a vonat pedig fekete füstfelhő közepette kizakatolta
pályaudvarról.
Thomas elgondolkodva megszólalt.
– Kíváncsi vagyok, hogy az a szellem miért éppen Lucie-hez ment oda,
nem pedig egy idősebb árnyvadászhoz az Enklávéból. A nephilimek
legtöbbje látja a szellemeket, ha azok láttatni óhajtják magukat.
Lucie vállat vont.
– Talán azért, mert ma reggel én voltam az utolsó, aki belépett az
Intézetbe.
 – Lehet – mondta James. – Vagy az is lehet, hogy bőven akadnak olyan
Enklávé-tagok, akik nem fogadnának olyan szívesen információt egy
szellemtől.
A fülke párás volt, és nedves gyapjúkabátok illata terjengett benne.
Odakint eltűnt a nap a felhők mögött. Szitáló eső homályosította el a sínek
mentén húzódó szurtos kis teraszos házak sorainak körvonalát,
gyárkémények halovány árnyékával a távolban. A vonat megállt egy
pillanatra Shadwellnél. Most már jobban esett az eső, a csöpögő fatetejű,
ázott platform pedig teljesen üres volt. Ahogy megint elindult a szerelvény,
szikrák röppentek el az ablak előtt szentjánosbogarakként, furcsamód szép
látványt nyújtva a párás levegőben.
– Árnyvadászokat gyilkolnak – jelentette ki Anna komoran. – örülnünk
kell, ha valaki veszi a fáradságot egy nyomnak a közlésére, akár szellem,
akár nem. Szerintem az alvilágiak legtöbbje úgy véli, hogy meg tudjuk
oldani a saját problémáinkat, mivel beavatkozunk mindenki máséba is.
A vonat éppen egymás mellett sorakozó, magas fekete raktárépületek
mellett haladt el, közöttük olykor felsejlett a ködben a jobbra elterülő
hatalmas víztömeg, tele a Temze áruszállító uszályainak nagy, kísérteties
körvonalaival.
– Az a Regent’s Canal kikötő – mondta Matthew. – Mindjárt ott vagyunk.
Mindannyian felálltak, ahogy a vonat beért a limehouse-i állomásra. Egy
csúcsos sapkás, ázott kabátos őr kíváncsian méregette Matthew-t, aki átadta
lyukasztásra a jegyét. A többiek láthatatlanul tovaosontak, és elindultak
mögötte a falépcsőn.
Még mindig esett, amikor kiléptek az állomásról egy szűk macskaköves
utcára a vasúti híd alatt. Előttük állt egy óriási, magas és szögletes tornyú
templom fakó alakja a párában. A szellem által megadott cím felé vették az
irányt, a templomkert falát követve az út mentén, amíg egy kis házakkal
övezett, csendes utcához nem értek. A sikátor végében alacsony fal állt, ami
mögül olyan zaj hallatszott tompán, mint amikor egy nagyobb jármű szeli a
habokat: egy uszály a csatornán.
– Ez a Limehouse Cut – magyarázta Matthew. – Itt kell lennie, kicsit
feljebb.
Munkanap volt; a csatorna tele egymásnak kiabáló hajósokkal, akiknek
furcsán visszhangzott a kiáltásuk a víz fölött, miközben a megpakolt
uszályaikkal manővereztek oda-vissza. Alig látszottak a ködben, ami
mintha még sűrűbb lett volna odalent. Az árnyvadászok halkan
végigosontak egy keskeny vontatóúton, a nagy raktárépületek fala mentén,
amíg Lucie meg nem állt egy magas kerítés ajtajánál.
Az ajtó sarkait vastagon beszőtte a pók; szemlátomást sok éve nem
használták. Rozsdás lakat lógott hasztalan a még rozsdásabb
hevederpánton. Az elhajlott és szétrothadt deszkákon hámló festékkel
rajzolódtak ki a kifakult betűk maradványai. Csak a legalsó sort lehetett
elolvasni: ILMAKERS.
– Thomas? – vonta fel a szemöldökét James.
Thomas oldalra fordult, és a vállával nekiment az ajtónak, ami rögtön
bedőlt. Az árnyvadászok beléptek, s egy gazzal és szeméttel teli kis udvaron
találták magukat, szemben az épület hátuljával, ami talán fehér lehetett
egykor. Mostanra zöldek voltak a téglák a penésztől, a repedezett ablakokat
pedig belepte a kosz. Korhadt falépcsők vezettek fel egy tárva- nyitva álló
bejárathoz a sötétbe.
– Ha írnék egy olyan regényt, amelyikben valaki főhadiszállást keres a
bűnös tevékenységeihez, pontosan így írnám le a helyet – állapította meg
Lucie.
– Örülnél, ha itt lenne a füzeted? – kérdezte Cordelia. Ellenőrizte, hogy a
Cortana ott van-e, szorosan a hátára szíjazva. Ujjai végigszánkáztak a
kardhüvelyen, amit az apjától kapott, és magában felsóhajtott. Nem tudta
eldönteni, hogy valóban képes-e szeretni, mint ahogy már azt sem igazán
tudta, mit érez az apja iránt.
– Túl jól ismersz – kacsintott rá Lucie.
A lépcsősor meglepő módon elbírta a súlyukat, ahogy egyesével óvatosan
felmentek rajta. James vezette a csapatot, mutatóujját az ajkára szorítva, a
többiek pedig mind az öten követték őt a bejáraton keresztül egy alacsony,
koromfekete, pókoktól hemzsegő folyosóra. Pókhálók értek Cordelia
arcához, miközben halkan gyalogoltak, és hallani lehetett a patkányok
motoszkálását a falak belsejében.
Egyszer csak egy hatalmas térben kötöttek ki, ami kétségtelenül a
gyárépület legnagyobb csarnoka lehetett, körülötte olyan vasoszlopokkal,
akár egy kerengő a katedrálisban. Csúcsos üvegtető ívelt fölöttük
vasbordákkal, körben pedig galéria húzódott a belmagasság felénél. A fejük
fölött óriási fémkampók lógtak le az acélszerkezetre erősített vasláncokról.
A kinti táblán az állt, hogy TORLAGYÁR. Eredetileg alighanem vitorlagyár
lehetett, ahol vászondarabokat lógattak fel száradni. Az üres kampók most
lustán himbálóztak a poros levegőben; alattuk pedig a tetőn át beszüremlő
halovány fényben egy hatalmas, darabjaira hullott szövőszék maradványai
hevertek.
Lucie feszülten körülnézett.
– Itt van – szólalt meg.
– Filomena? – vetett rá James egy kíváncsi oldalpillantást. – Hol?
Lucie nem válaszolt. Máris átevickélt egy rakás rozsdás vasgép között,
amiket ki tudja, mire használtak, és elindult a szemét borította padlón.
– Filomena? – kiáltotta. Félrerúgott egy darab rothadó vakolatot. –
Filomena!
A többiek egymásra néztek. Anna elővett egy boszorkányfény rúnakövet,
amiből fény lobbant fel; a többiek Lucie nyomába eredtek. Úgy tűnt, hogy
Lucie a terem közepe felé tart, ahol sötét halmokban tornyosult a hulladék.
– Gyere ide! – mondta elfúló hangon.
Cordelia átugrott egy törött padlódeszkán. Falfehéren találta Lucie-t, aki
úgy festett, mintha menten elájulna egy eldobott rongykupac mellett. A
padlón sötét massza éktelenkedett.
– Lucie?
A többiek is utolérték őket, magukkal hozva a boszorkányfény jelentette
enyhülést. Anna megbökte az egyik rongyot a csizmájával, aztán letérdelt,
hogy közelebbről is megnézze: az ujjhegyével felemelte a sarkát.
Elkomorult az arca.
– Ez a sál volt Filomenán, amikor elindult a lakásomról.
Thomas felnyársalt egy másik sötét ruhadarabot a tőrével, hogy
felemelje.
– Ez pedig valakinek a köpenye. Vérfoltos...
– Láthatnám a sálat, kérlek? – nyújtotta a kezét Lucie.
Anna átadta neki. A halovány kasmírsál tépett, szakadt állapotban volt.
James hátralépett, miközben a húga összegyűrte az anyagot a kezében.
Lucie-nek mozgott a szája, bár egy hang sem jött ki rajta. Cordelia azt hitte,
hogy mindenféle hangulatban látta már Lucie-t, ám ilyennek még soha –
ilyen eltökéltnek, ennyire elmélyülten összpontosítva.
Valami megcsillant a levegőben. Lucie felnézett, a szemében pedig
Cordelia egyre erősebb fényt látott tükröződni, mintha lámpa gyúlt volna a
pupilláin belül.
 – Filomena? – mondta Lucie. – Filomena, te vagy az?
A vibrálás testet öltött, mintha egy vázlatrajz kelne életre a körvonalak
között. Hosszú sárga ruha, vérfoltos fehér cipő egy karcsú lábon. Hosszú,
sötét haj, amit meglibbent a szellő, s úgy lengedezik, mint a fekete
vitorlaanyag. Egy lány szelleme lebegett fölöttük, átlátszó sálba burkolva.
Filomena di Angelo.
–Mi sono persa. Ho tanto freddo – suttogta a szellem vigasztalanul. Ó,
elvesztem. És annyira fázom.
Cordelia körülnézett; a többiek erteilen arckifejezését látva úgy tűnt,
hogy ő az egyetlen, aki tud olaszul.
– Barátok közt vagy, Filomena – nyugtatta kedvesen.
– Árnyékká változtam – mondta a szellemlány úgy, hogy mindenki értse.
– A nevemen szólítottál. Miért?
– Hogy kiderüljön az igazság – felelte Lucie. – Nem kellett volna
meghalnod. Ki tette ezt veled?
Filomena végigjáratta rajtuk a tekintetét. Cordelia érezte, hogy libabőrös
lett tőle. Még sohasem gondolt bele, milyen különös lehet Lucie-nek és
Jamesnek, hogy képesek látni a holtakat, akik nem egyszerűen testetlen
emberek. Hanem valóban nagyon idegenszerűek. Filomena szeme, ami
annyira sötét volt, most teljesen fehérlett – egyáltalán nem volt
szivárványhártyája, csupán két gombostűfejnyi pupillája.
– A sötétből jött elő. Penge volt a kezében. Küzdöttem vele. Megvágtam.
Vérzett. Vörös volt a vére, mint egy emberé. De a szeme... – húzta el a
száját furcsán hosszúra Filomena. – Tele volt gyűlölettel. Rengeteg
gyűlölettel.
Cordelia rápillantott Jamesre. Olyan gyűlöletet éreztem. Nem emberi
gyűlöletnek tűnt.
– Itt a vére – suttogta Filomena, akinek Thomasra esett a pillantása. –
Kiontottam, de nem eléggé. Nem voltam elég erős. Elvette tőlem... az
erőmet, az életemet. Ki nem állhatom – lógott bele a sötét haja az arcába.
– Nem a te hibád, Filomena – vigasztalta Cordelia. – Bátran harcoltál. De
mondd el nekünk, ki volt az! Egy árnyvadász?
Filomena hirtelen odafordult. Rámeredt Cordeliára, s megváltozott a
szeme: a képtelenségig elkerekedett.
– Per quale motivo sono stata abbandonata, lasciata sola a farmi
massacrare? – suttogta. Miért hagytatok magamra, hogy lemészároljanak?
 Filomena hangja kísértetiesen monoton lett, és egymásba olvadtak az
olasz szavak, ahogy sietve kiejtette őket:
– Cordelia, tu sei una grande eroina. Persino nel regno dei morti si parla
di te. Sei colei ehe brandisce la spada Cortana, in grado di uccidere
qualunque cosa. Hai versato il sangue di un Principe dell’Inferno. Avresti
potato salvarmi.
Cordelia csak hebegni tudott a lesújtottságtól.
– Filomena... annyira sajnálom, Filomena...
A szellem viszont forogni és rángatózni kezdett, mintha erős széllökés
fújna át rajta. Vonalak rajzolódtak ki az arcán, amik villámgyorsan
pókhálószerű repedésekké mélyedtek az egész testén. Felnyögött a szörnyű
fájdalomtól.
– Lasciami andare... engedj el... tessék, elmondtam... nem bírom
tovább...
– Menj, ha szeretnél. Filomena, nem foglak itt tartani – tárta szét a karját,
Lucie.
Az olasz lány mozdulatlanná dermedt. Egy pillanatra úgy festett, mint
életében: az arca tele reménykedéssel és gondolatokkal, a testéből pedig
elszállt a feszültség. Aztán megborzongott és szétporladt. Semmi más nem
maradt utána, csak a levegő.
– Az Angyalra! – meredt rá Anna Lucie-re. – Mindig ilyen megrázó a
szellemekkel beszélni?
Lucie hallgatott; James válaszolt helyette.
– Nem – felelte. – De a szellemek azért maradnak a Földön, hogy
elvégezzék a befejezetlen dolgukat. Szerintem Filomena elmondta nekünk,
amit tudott. Miután ezt megtette, már nagyon vágyott nyugodni.
– Nem vagyok biztos benne, hogy olyan sokat tudott, szegény lány –
jegyezte meg Matthew.
– Mit mondott neked, Cordelia? – kérdezte Thomas. – Sok minden
olaszul volt.
Mielőtt Cordelia válaszolhatott volna, valami nagy zaj visszhangzott a
gyár mélyéről. Az árnyvadászok kis csapata gyorsan megfordult.
Cordeliának elállt a lélegzete: a lelógó láncok ide-oda jártak a fejük fölött, a
rájuk akasztott kampók pedig vadul himbálóztak.
– Nem vagyunk egyedül – szisszent fel hirtelen Anna, s a fenti galériára
irányította a boszorkányfényt. Úgy lüktetett a nyakában a rubint nyaklánc,
mint egy második szív.
Por és sötétség; a tönkrement gépek torz alakja; aztán Cordelia észrevett
egy mozgó árnyat a galéria mellvédje alatt, ami mintha számtalan vastag és
szürkés lábon inait volna.
Cordelia előrántotta a Cortanát. Mindenki felfegyverkezett körülötte:
Anna az ostorával, Thomas az argentin bolájával, James egy dobókéssel,
Matthew egy szeráfpengével, Lucie pedig a fejszéjével.
Pók – gondolta Cordelia a maga elé tartott Cortanával hátrálva. A démon
valóban pókszerű volt: felcsillant a hat pontszerű szeme, ahogy ráugrott az
egyik himbálózó vaskampóra, s odavetődött a nyílt térbe. Eszeveszett,
csipogásra emlékeztető hangot adott. Négy mellső lába hosszú, íves
karmokban végződött. A hátuljából kiálló többi lába mind kampóvégű volt.
Agyaras szája két külön állkapcson húzódott.
A démon levetette magát a kampóról.
– Anna!– sikoltotta Cordelia.
Anna éppen időben tért ki. A démon elrepült mellette, hogy a tönkrement
szövőszék tetején landoljon. Anna teljes kört leírva pattant fel a
guggolásból, és csak úgy süvített az ostora, ahogy a démon felé sújtott vele.
Az meghátrált, hogy elkerülje a csapást: hátsó négy lábával
belekapaszkodott a szövőszékbe, miközben az ostor belehasított a levegőbe.
– Ourobas démon! – kiáltotta James. Elhajította a kését, ám az ourobas
máris bemászott a szövőszékről egy másik hasznavehetetlen gép alá. A kés
belemélyedt a szemközti falba.
– Személyesen ismered? – érdeklődött a pengéjével támadásra kész
Matthew. Lucie ott volt mellette, kezében fejszével, szemlátomást várva az
alkalmat, hogy közelebbről is megismerkedjen a lénnyel.
James felugrott egy rozsdás fémkupacra a közelben, és végignézett a
gyáron.
– Még sohasem volt hozzá szerencsém, de állítólag gyorsak és
mozgékonyak. Viszont nem túl okosak.
– Úgy tűnik, hasonlít néhány ismerősünkre – állapította meg Anna.
James egy ordítással figyelmeztette őket. Lucie lesújtott a fejszéjével,
amikor a démon elrohant előtte, egyenesen Thomas felé csörtetve. A fiú
viszont készen állt a bolájával: a rugalmas bőrszíj előrelendült és
visszarándult, hogy fülsüketítő reccsenés közepette a démon egyik lába
köré fonódjon, s jól meghúzza. A láb leszakadt, és spriccelő démongenny
kíséretében hanyatlott a földre, ahol úgy rángatózott, mint egy döglődő
rovar.
A démon vonyítva ugrott az egyik lelógó kampó felé, elkapta, és gyorsan
tovalendült. James szitkozódott, ám nem volt értelme üldözőbe venni; máris
elrugaszkodott az állványzattól, és csak szállt, miközben démongenny
csöpögött a sebesült lábából, egyenesen Cordeliára.
Cordelia felemelte a Cortanát, az aranypenge éle gyönyörű ívet írt le a
gyár undok fényében...
Egyszer csak vakító fajdalom nyilallt a tenyerébe. Nyögve elejtette a
kardot. A démon már majdnem rávetette magát: látta az ocsmány fekete
pofáját, az összeolvadva fénylő szemeit. Hallotta Lucie sikolyát, és ekkor
tört felszínre benne a gyakorlás. Cordelia levetette magát a földre, s odébb
gurult. Az ourobas karma nem sokkal mellette sújtott le.
A démon felnyüszítve lerogyott a szeméttel borított padlóra. Lucie
dobófejszéje jól beleállt az oldalába, de még csak le sem lassította. Cordelia
felé szökkent, aki érezte a genny bűzét, ahogy hátrébb kúszott, és a
derékszíja körül matatott egy szeráfpengéért...
Robbanás visszhangzott a teremben. Valami belevágódott az ourobasba,
füstölgő sebet hagyva maga után. A démon izegve-mozogva, rángatózva
földöntúli sikolyt hallatott, és eltűnt.
Lucie fejszéje a földre zuhant, és pengével lefelé beleállt a padlóba.
Cordelia feltápászkodott. Látta, hogy a többiek mind megfordulnak, és
mindannyian egy pontot bámulnak mögötte. Füst terjengett a levegőben, a
kordit összetéveszthetetlen szagával.
Puskapor.
Cordelia lassan megfordult. James állt mögötte kinyújtott karral, jobb
kezében pedig egy revolver fénylett. A puskacsőből füstcsík szállt fel.
Találkozott a tekintete Cordeliáéval, és lassan leeresztette a karját.
Kifürkészhetetlen volt a tekintete.
– James – szólalt meg Anna, miközben lesöpörte a port a felszerelésének
ujjáról. – Magyarázd meg!
– Christopher csinálta – törte meg a döbbent csendet Matthew. – Akart
egy rúnás fegyvert, amivel lőni lehet. De csak James tudja elsütni.
– Biztos? – ment oda Anna Jameshez. – Hadd próbáljam meg – nyújtotta
a kezét.
 James odaadta neki a fegyvert. Anna az ablakra célozva meghúzta a
ravaszt. Mindenkinek megvonaglott az arca, viszont nem történt semmi.
Kíváncsi arccal visszaadta Jamesnek a pisztolyt.
–Hát... ez érdekes.
– Neked is működhet – nézett rá James Lucie-re. – Nem én vagyok az
egyetlen, tudod.
Lucie viszont felemelt kezekkel megrázta a fejét.
– Nem. Én nem akarom kipróbálni, James.
– De ki kellene próbálnod, Lucie – érvelt Matthew. – Mi van, ha
Christopher tudna gyártani még egyet? Gondolj bele, mit művelhetnénk a
démonokkal, ha kettő lenne belőle. Kettő belőletek.
– Jó, rendben – felelte mogorván Lucie, s odament Jameshez, hogy
elvegye tőle a fegyvert. Amíg James megmutatta a húgának, hogyan kell
használni, Cordelia kihasználta az alkalmat, hogy félrevonuljon. Ott volt a
kardja, a Cortana: lámpafényként ragyogott a szemétben és a porban.
Lehajolt érte, s óvatosan megfogta a markolatát. Szinte várta, hogy az
megégesse újra.
Nem történt semmi. Reszkető kézzel visszatette a kardot a helyére.
Eszébe jutott a pillanat, amikor Wentworthéknél nyúlt a Cortanáért. Akkor
is megégette a tenyerét. Akkor nem töprengett rajta, de most élénken
felelevenedett az emlék.
Lepillantott a tenyerére. Látszott rajta egy vörös csík, szinte L alakban,
ahol a keresztidom megégette. Visszautasította.
De a Cortana az én kardom – suttogta egy halk hang valahol mélyen a
fejében. Engem választott.
Lehetséges, hogy Völund, a kovács kardja meggondolja magát?
Cordelia megborzongva visszatért a többiekhez. Lucie köré gyűltek» aki
a fejét rázta, és éppen visszaadta a revolvert Jamesnek.
– Semmi – mondta Lucie. – Úgy tűnik, hogy ebben a képességben nem
osztozunk, James. Mint ahogy az árnyékvilág látásában sem – nézett körül a
gyárban. – Apropó, ettől a helytől kiráz a hideg. Szívesebben lennék
máshol, fegyverrel vagy anélkül.
Senki sem tiltakozott. Ahogy elindultak a gyárból kifelé, a komoran
szemerkélő esőbe, Cordeliának újra és újra csak Filomena utolsó mondatai
jártak a fejében. Úgy érezte, hogy egész hátralévő életében hallani fogja
őket.
 Cordelia, te nagy hős vagy. Még a holtak birodalmában is beszélnek
rólad. Te vagy a Cortana birtokosa, ami bármit le tud kaszabolni. Vérét
ontottad a Pokol Hercegének.
Megmenthettél volna.
 Grace:
1897

I számáraJ
dővel esse halála után Tatiana azt mondta Grace-nek, hogy van
egy meglepetése, s elviszi a Brocelind-erdőbe, ahol
megkaphatja. Hozzátette, hogy Grace-nek muszáj lesz egész végig
bekötve tartani szemét, hiszen nem tudhatja, hogy az erdő melyik részére
megy, és ott kivel találkozik.
A kirándulásra valamilyen oknál fogva az éjszaka közepén került sor,
Grace pedig sajnálta, hogy kihagyja a találkozót Jessevel azon az estén. A
fiúnak mindig sikerült eltűnnie Tatiana – aki szeretett szelleme fölött
zokogni, amikor olyan kedve támadt – szeme elől egy időre, hogy
felolvasson Grace-nek. Éppen Stevensontól a Dr. Jekyll és Mr. Hyde
különös esetévé felénél jártak. Grace kellemesen rémisztőnek találta a
könyvet, aminek semmi köze nem volt mindennapi életének
szörnyűségeihez.
Kísérteties volt az erdei kirándulás a vaksötétben. Grace az anyját vakon
követve botladozott a fagyökerekben, és váratlan fűcsomókba lépett, amitől
kellemetlen érzés nyilallt a lábába. Tatiana nem siettette, viszont nem is
lassított. És amikor végre megálltak, nem vette le a lánya szemkötőjét,
hanem hagyta feszült csöndben állni, ahogy múltak a percek.
Grace nem tudta, hogy bajba kerülne-e, ha megszólalna, ezért csöndben
maradt, és némán számolt magában. Nagyjából kétszázig jutott, amikor
megszólalt egy hang a sötétben, bár semmi zaj nem utalt arra, hogy
közeledett volna valaki.
– Igen – közölte a hang eltűnődve. Férfihang volt, sötét és bársonyos
hangszínnel. – Pont olyan gyönyörű, ahogy mondtad.
Megint csönd, aztán Tatiana hangja.
 – Hát akkor láss neki!
– Kislány – folytatta a hang. Grace nem tudta megállapítani, hol áll a
férfi, milyen közel vagy milyen messze, előtte van vagy mellette. Mintha
mindenhonnan jött volna a hangja egyszerre. – Azért jöttem, hogy egy
hatalmas ajándékot adjak neked. Egy ajándékot, amit az anyád kért neked.
Hatalmat a férfiak elméje fölött. Hatalmat arra, hogy elhomályosítsd a
gondolataikat. Hatalmat arra, hogy befolyásold a véleményüket. Hatalmat
arra, hogy úgy érezzenek, ahogy te óhajtod.
Egyszer csak kezek értek a halántékához, csakhogy nem emberi kezek,
hanem tűzforró piszkavasak. Grace ijedten összerezzent fajdalmában.
– Mi a...
Elfehéredett a világ, aztán tiszta fekete lett. Grace pedig sikoltva,
zavarodottan tért magához a saját ágyában, akár egy zuhanásról szóló
álomból. Fény szüremlett be a piszkos csipkefüggönyön át, sárga csíkokat
rajzolva a takaróra, Grace pedig még jobban összezavarodott, amíg rá nem
eszmélt, hogy bizonyára átaludta az egész éjszakát, és már másnap van.
Reszketve kibújt az ágyból, és megkereste a házicipőjét. Nem hívhatta az
anyját; a hálószobáik túl messze voltak egymástól, a falak pedig túl
vastagok ahhoz, hogy Tatiana meghallja a kiáltást. így hát házikabátban
csörtetett keresztül a kúria kőfolyosóin. Érezte, ahogy csípi a bokáját a
dohos huzat hidege, s azt kívánta, hogy bárcsak ott lenne Jesse, és
beszélhetne vele. De a bátyja természetesen nem bukkant fel a következő
napnyugtáig.
– Úgy tűnik, egész jól viselted – mondta az anyja, amikor Grace rátalált a
dolgozószobájában, amint éppen nagyítóval tanulmányozott egy pergament.
– Meg se kottyant megkapnod az ajándékodat.
Grace nem mert vitatkozni, ezért csak annyit kérdezett:
– Mi az ajándékom, mama?
– Hatalmat kaptál a férfiak fölött – magyarázta Tatiana. – Képes vagy
rávenni őket, hogy bármit megtegyenek, amire kéred őket, csak hogy a
kedvedre tegyenek. Szerelmesek lesznek beléd, ha ez a kívánságod.
Grace sohasem töprengett sokat a szerelmen. Tisztában volt vele, hogy a
felnőttek szerelmesek lesznek, és még az olyan fiatalok is, mint Jesse.
(Bár Jesse sohasem volt szerelmes, és most, hogy már meghalt, soha nem
is lesz.)
 – De ha egyébként is rá tudom őket venni arra, amit akarok, miért
óhajtanám tőlük, hogy szeressenek engem? – kérdezte.
– Elfelejtettem, milyen keveset tudsz – tűnődött el az anyja. – Idebent
tartottalak, hogy megóvjalak, és jó, hogy ilyen keveset láttál abból a
gonoszságból, ami a külvilágot mérgezi ennek a háznak a falain túl –
sóhajtott fel. – Gyermekem, nőként hátrányban leszel ezen a kegyetlen
világon. Ha megházasodsz, akkor a férjedé lesz minden, a tiéd pedig
semmi. El fog tűnni a neved, és a helyére kerül majd az övé. Nézd meg,
hány fivérem tündököl, miközben mi nyomorban senyvedünk. Nézd meg,
hogy Will Herondale szavát mennyivel hitelesebbnek tartják, mint Tatiana
Blackthornét.
Ez nem válasz.
– De ki volt az az ember? Aki felruházott a képességgel?
– A lényeg – folytatta Tatiana –, hogy minden hatalmat meg kell
ragadnunk, ami elérhető a számunkra, hiszen annyival lejjebb vagyunk
másoknál. Meg kell ragadnunk, csak hogy egyáltalán legyen esélyünk a
túlélésre.
– Azzal a képességgel, hogy... rávehetem a férfiakat arra, hogy
megtegyék, amit akarok? – kérdezte Grace bizonytalanul. – És rávehetem
őket, hogy szeressenek?
– Meglátod majd, Grace – húzta mosolyra pengevékony száját Tatiana. –
A szerelem fájdalmat szül, ha viszont óvatosan bánsz vele, akkor arra is
használhatod, hogy sebet ejts.

Másnap reggel Grace arra ébredt, hogy az anyja az éjszaka összepakolta az

utazóládáját, és hogy délután indulnak Párizsba. Nem akart menni, hiszen
Jesse nem kísérhette el őket. Túlságosan kockázatos lenne megkísérelni
megmozdítani a testét – mondta Tatiana –, s a korábbi kísérletek szerint
nem tudott messzire kalandozni tőle. Grace megrémült, hogy nem lesz
lehetősége elbúcsúzni vagy megmagyarázni, hová mennek, ezért Tatiana
megengedte neki, hogy hagyjon egy üzenetet. Grace reszkető kézzel írta
meg, az anyja szeme láttára, s otthagyta az éjjeliszekrényén, hogy Jesse
megtalálja. Aztán elcipelték Párizsba.
Abban a csillogó városban elegáns ruhákba bújtatták Grace-t, és mondén
bálokra vitték. Egyik bálteremből libbent a másikba, felékszerezett
idegeneknek mutatták be, akik nyájasan bókoltak neki.
 – Milyen gyönyörű gyermek! – kiáltottak fel. – Milyen elbűvölő! Mint
egy mesebeli hercegnő.
Megrendítette az, hogy megváltozott az élete. Korábban senkihez sem
szólt az anyján és a bátyja kísértetén kívül a sötét, néma házban, most pedig
európai nemesi családok fiaival csevegett. Grace megtanulta, hogy a
legjobb, ha keveset beszél és elragadtatást mutat, bármit is mondanak ezek
a szürke felnőttek meg az unalmas sarjaik. Az anyja minden esemény
alkalmával világossá tette, hogy gyakorolni mentek oda. Így hát Grace
gyakorolt is.
Amikor felnőtt férfiakon próbálta ki az erejét, azok örömteli
érdekességként tekintettek rá, mint egy szép vázára vagy egy ritka virágra.
Meg akarták őt ajándékozni: játékkal, babával, ékszerrel vagy akár
pónilóval. Grace bosszantóbbnak találta, amikor maga korabeli fiúkon
vetette be a képességét, ám Tatiana mégis ragaszkodott ehhez. Nem az volt
a baj, hogy a fiúk ne kedvelték volna, hanem az, hogy túlságosan kedvelték.
Mindig abban reménykedtek, hogy megcsókolhatják, vagy házassági
ajánlatot tettek neki – esztelenség, hiszen még csak gyerekek voltak, és még
éveket kellett volna várniuk, hogy egyáltalán megtarthassák az esküvőt.
Mintha minden tőlük telhetőt megtettek volna kétségbeesésükben, hogy
Grace viszontszeresse őket. Annak érdekében, hogy sikerüljön elterelni a
figyelmüket a csókról, Grace inkább ajándékokat kért, és garantáltan meg is
kapta őket.
Egy német herceg legkisebb fia a saját nyakából adta oda a láncot, egy
családi örökséget; az Osztrák–Magyar Monarchia császárának harmadik
öccse pedig egyik este négylovas hintóval küldte haza, amit megtarthatott
utána.
A figyelem ellenére Grace megdöbbentően egyedül érezte magát Jesse
nélkül. Kezdte emészteni a magány mérge – éppen úgy, ahogy az anyját is
kizsigerelte. Ezek a fiúk bármit megtettek volna érte, de egyikük sem tudta,
ki ő valójában. Azt csak Jesse tudta. Grace minden este szörnyen
magányosan feküdt le anélkül, hogy Jesse ott ült volna az ágya szélén, amíg
el nem aludt.
Így hát egyre különösebbé váltak a kérései. Egy cseh vikomttól elkérte a
kétlovas hintója elé kötött lovak egyikét, mire a férfi gálánsán eloldotta az
állatot, mielőtt esetlenül útnak indult a megmaradt egyeden paripájával.
Hóbortos étkezési szokásokat vett fel, amik eseményről eseményre
változtak: egy nagy pohár hideg tej étel helyett, vagy éppen ötven darab az
egyik fajta kanapészendvicsből. Ezáltal nemcsak a saját képességét ismerte
ki. Megtanulta, hogyan működik a hatalom a felsőbb rétegek szalonjaiban.
Nem volt elég elködösíteni a férfiak elméjét – át kellett látnia, hogy kik
azok a férfiak, akiknek hatalmukban áll azzal szolgálni, amit ő kíván.
Grace végre módot talált arra, hogy elnyerje az anyja elismerését, még ha
etikátlan úton is. A Párizsban eltöltött idő alatt Tatiana gyakran volt remek
hangulatban, végre elégedett volt Grace-szel. Rámosolygott a hintóban,
miközben hazafelé tartottak egy különösen sikeres este után:
– Te vagy az anyád pengéje – mondta. – Miszlikbe aprítod ezeket az
arrogáns úrfikat.
Grace pedig helyeselve viszonozta a mosolyt.
– Valóban az anyám pengéje vagyok.
 11
Pennyk és fontok

„Huszonegy voltam akkor,

s intett egy bölcs szava:
»Pennid, fontod kiadjad,
de szívedet soha.
Szórd bár gyöngyöd, rubintod,
vágyad szabad legyen!«
Huszonegy voltam akkor,
beszélhetett nekem!”
– A. E. Housman: Huszonegy voltam akkor10 –

C megtisztította a világot. London utcái, csillogtak,

ordelia másnap reggel arra hogy havazott az éjjel, ami
kelt
még nem tocsogtak a
latyakban a kocsikerekektől. Fehér takaró borította a háztetőket és a
kéményeket, a Curzon Street kopár fáinak ágairól pedig finoman
szállingóztak a pelyhek.
Reszketve kikászálódott az ágyból, és belebújt a házikabátjába. A
Cortana a falra erősített aranyozott kampókon lógott, tündöklő
kardhüvellyel, a markolata pedig mintha aranypálca lett volna. A
fürdőszobába menet elsétált mellette, s igyekezett arra összpontosítani,
hogy milyen kellemes, hogy meleg vízzel tudja megmosni az arcát ahelyett,
hogy át kellene törnie a jégréteget az éjjeliszekrényén álló mosdókancsóban
– és nem arra, hogy a kardja mintha kérdő tekintettel meredt volna rá.
Miután eljöttek a vitorlagyárból tegnap, arra jutottak, hogy
elkerülhetetlen a dolog: muszáj szólni a felnőtteknek a gyárról és a véres
köpenyről. Ennek az eltitkolása csak hátráltatná a gyilkossági ügyekben
folyó nyomozást. Cordelia fejfájásra hivatkozva távozott, de egyszerűen
csak szeretett volna hazamenni, és nem zavarni a többieket, ugyanakkor
szörnyen vágyott arra, hogy egyedül maradjon egy kicsit, és töprenghessen
a Cortanán. Csak részben járt sikerrel. James ragaszkodott hozzá, hogy
hazajöjjön vele a Curzon Streetre, ahol rögtön odament Risához, hogy
fejfájás-csillapítót kérjen tőle. Risa órákon át ajnározta Cordeliát, aki végül
bebújt a takaró alá, s úgy tett, mintha aludna.
Cordelia most kontyba tekerte a haját, borvörös gyapjúruhát húzott az
ingére és az alsószoknyájára, majd levette a fiúról a Cortanát. Kihúzta a
kardhüvelyből, és csak bámulta. Falevél- és rúnaminták díszelegtek a
markolatán. Szokatlannak számított, hogy a pengéjén nem voltak rúnák,
csak szavak: „Én vagyok a Cortana, ugyanabból az acélból és izzításból
mint a Joyeuse és a Durendal.„
Felemelte a kardot, miközben szinte várta, hogy megint fajdalom
nyilalljon a karjába. Megpördült, lesújtott vele a levegőbe. Megint
megpördült, dupla cselfogás, egy lépés hátra felemelt pengével.
Ezúttal nem volt fájdalom. Volt viszont egy furcsa érzés, a jogtalanság
érzése. Ahhoz szokott hozzá, hogy a Cortana tökéletesen illeszkedik a
tenyerébe, mintha csak neki készült volna. Mindig érzett egy suttogó,
bensőséges kapcsolatot a karddal, főleg csatába indulva, mintha elmondták
volna egymásnak, hogy együtt győzni fognak.
Most csak némaságot érzett. Elszontyolodva visszarakta a kardot a fiúra.
– Pff – motyogta magában a bokacsizmáját bekötve. – Ez egy kard, nem
egy házi kedvencként tartott sündisznó. Térj észhez!
Amikor leért, üresen találta az étkezőt. Kiment a hallba, ahol meglátta
Risát egy tálcával és azon ezüst kávéskészlettel: úgy festett, mint akinek
igencsak visszaélnek a türelmével.
– Az összes barátod a fogadószobában van, a cirkuszos fiú pedig a
zongorapadon aludt éjszaka – közölte perzsául. – Komolyan mondom,
Leila, ez nagyon illetlen.
Cordelia végigsietett a folyosón, és nyitva találta a fogadószoba ajtaját.
Odabent lobogott a tűz a kandallóban. Lucie az egyik bársony karosszékben
ült, a szőnyegen pedig ott terpeszkedtek a Vidám Zsiványok: James
kinyújtóztatta a hosszú lábait, Thomas zabkását kanalazott egy tálból,
Christopher citromos kosárkát majszolt boldogan, Matthew pedig
belesüppedt egy óriási párnahalomba.
 James álmos, aranyszínű szemekkel nézett fel rá, amikor belépett.
– Daisy – intett felé egy üres kávéscsészével. – Kérlek, ne haragudj! Ezek
az ifjú cselszövők illetlen időpontban bukkantak fel, és nem voltak
hajlandóak a távozásra, helyette bevették magukat a házunkba.
Cordeliát elöntötte a boldogság. A házunkba. Risa is bejött utána, a fiúk
pedig – a kávé látványától fellelkesülve – belekezdtek a For She’s a Jolly
Good Fellow tivornyázó változatába. Matthew felugrott a párnákról, hogy
táncra csábítsa Risát, aki viszont fürgén rácsapott a fiú kezére egy kanállal,
és sértetlen méltósággal elhagyta a szobát.
– Ha esetleg érdekel – mondta James, miközben a többiek a kávéskannán
veszekedtek –, Christopher éktelen haragra gerjedt, amiért kihagytuk a
tegnapi eseményekből, és elhatározta, hogy revansot vesz rajtunk egy
méretes kupacra való könyvvel.
– Ha könyvekkel akar revansot venni, akkor nem a megfelelő célpontot
választotta – foglalt helyet Cordelia egy kereveten Lucie mellett. – Hol van
egyébként Anna?
– Őrjáraton – felelte Lucie. – Megszavaztuk, hogy ő mondja el Charlotte
néninek, mi történt pontosan tegnap a gyárban. És Cecily néninek meg
Gabriel bácsinak is, hiszen ők az Intézet vezetői, amíg mama és papa
Párizsban van.
– Azt, hogy mi történt pontosan? – vonta fel a szemöldökét Cordelia.
– Minden apró részletét?
– Nagyjából – felelte erőltetett mosollyal Lucie. – Azt mondta nekik,
hogy Limehouse-ban lófrált tegnap, amikor a nyaklánca jelezte, hogy
démonok vannak a közelben. Követte a jelet az elhagyatott vitorlagyárig.
Ahogy belépett, megkörnyékezte egy ourobas démon, amit elpusztított.
További szemrevételezés nyomán előkerült Filomena salja és a véres
köpeny.
– Micsoda véletlen – vett el Cordelia egy csésze kávét Jamestől. A fiú
tejet tett bele, cukor nélkül, ahogy szerette. Cordelia kissé meglepve
mosolygott rá.
– A véletlen tényleg jó dolog – helyesek Lucie csillogó szemmel.
– Gondolom, nem mondott semmit a... Filomena szelleméről? Vagyis
egyik szellemről sem?
– Szerintem aláásta volna a hihetőséget, ha Anna megpróbálja
elmagyarázni, hogy véletlenül akadt rá a démonra, a köpenyre és Filomena
szellemére – jegyezte meg Thomas.
– Mi a helyzet a gyárral? – érdeklődött Cordelia. – Az Enklávé átkutatta?
– Igen. Volt egy gyűlés tegnap este, aztán egy csapat kiment Limehouse-
ba – válaszolta Thomas.
– Apám velük tartott – tette hozzá Christopher. Levette a szemüvegét, és
megtörölte az ingével. – Teljesen felforgatták a helyet, de nem találtak
semmit, csak egy üres ourobas-fészket. Rajta fogják tartani a szemüket,
de...
– Senki sem tartja valószínűnek, hogy a gyilkos visszatérne – mondta
James. – Hogy miért hagyta ott a köpenyt, nem tudjuk. Feltehetően nem
akarta, hogy rajtakapják, amint véres ruhában sétálgat Londonban.
– Megpróbálták követni a gyilkos mozgását a köpennyel, de nem sikerült,
még így, véresen sem – mondta Thomas. – Valószínűleg átadják majd a
Testvéreknek további vizsgálódásra.
– Akaratlanul is eszembe jut: vajon szólnunk kellene az Enklávénak a
másik szellemről? Amelyik odavezetett bennünket a gyárhoz? – kérdezte
Lucie, miközben feszülten gyűrögette a szoknyáját.
– Nem – jelentette ki határozottan James. – A szellemek beszélnek
egymással, nem? Nincs okunk feltételezni, hogy a régensség korabeli
szellemednek bármi köze lenne a gyilkosságokhoz. És ha az Enklávé
megtudja, hogy kedveled a szellemeket, Lucie... – sóhajtott fel James, hátát
a kerevetnek döntve. A haja még a szokásosnál is ziláltabb volt, a szeme
pedig sötét óarany. – Nem tetszik a gondolat. Elkezdenének piszkálni, hátha
rá tudsz venni más szellemeket, hogy odamenjenek hozzád, és kiderüljön,
hogy felhasználhatnak-e téged a nyomszerzéshez. És nem minden halott
barátságos.
– Szerinted ezt tennék? – szörnyülködött Lucie.
– Bridgestock biztosan ezt akarná – helyeselt Matthew. – Jamesnek igaza
van.
– Akkor töprengjünk inkább valami máson – javasolta Cordelia. – Mi
lehetett a gyilkos indítéka? Filomenát alig ismerte valaki. Miért lett volna
vele bármi baja annak, aki holtan akarta látni Pouncebyt és Gladstone-t?
– A bátyád, Alastair mondott valamit tegnap este a gyűlésen – közölte
vonakodva Thomas. – Gondolom, olvassa a mondén újságokat. A halandók
között vannak őrültek, akik csak azért ölnek, hogy öljenek. Lehet, hogy
nincs indíték.
 – Ha nincs indíték vagy személyes kapcsolat, csak kiszámíthatatlan
gyűlölet, akkor szinte lehetetlen megtalálni a gyilkost – magyarázta
Matthew.
– De a gyilkos nem kiszámíthatatlan – tiltakozott Lucie. – Három
árnyvadászt ölt meg. Mi egy különleges csoport vagyunk. A mondénok
nem tudnak rólunk, így nem lehet, hogy az egyikük véletlenszerűen
csinálta. Bár azt hiszem... azt hiszem, lehetett olyasvalaki, akinek
megadatott a látás képessége az alvilágban.
– Ha ez volna a helyzet, akkor alvilágiak is kerülnének elő holtan – érvelt
James. – Ami az árnyvadászokat illeti, mi a létfenntartásért gyilkolunk.
Fegyvert adnak a kezünkbe gyerekkorunkban, és azt mondják nekünk, hogy
„öljetek szörnyeket”. Az ilyen erőszak bárkit megőrjíthet.
– És ha egy megszállás alatt álló árnyvadász? – vetette fel Lucie. – Egy
boszorkánymester irányítása alatt, vagy...
– Minket nem lehet megszállni, Lucie – mondta Christopher. – Te is
tudod. Megkapjuk a védelmi bűbájokat a születésünkkor.
– Ha Filomena azért tért vissza szellemként, hogy elmondja nekünk, amit
a gyilkosról tud, akkor nem furcsa egy kicsit, hogy nem igazán árult el túl
sokat? – tudakolta Thomas, és bocsánatkérően Cordeliára nézett. – Amit
olaszul mondott...
Cordelia megdermedt. Felelevenedett benne Filomena kísérteties hangja.
Igyekezett rezzenéstelen hangon válaszolni.
– Arról beszélt, hogy leszúrtam Belialt. Tudni akarta, hogy ha azt
megtettem, akkor miért nem tudtam segíteni neki. Azt kérdezte, hogy miért
nem mentettem meg.
Nem említette a Cortanát. Képtelen volt rá. Mi van, ha Filomena
tévedett? Mi van, ha ő nem hős, nem a Cortana igazi birtokosa? Mi van, ha
a kard úgy döntött, hogy nem érdemli meg?
– Cserben hagytam – pillantott le a kezére Cordelia.
Tiltakozó moraj hallatszott; érezte, hogy egy kéz megsimogatja a karját.
Tudta, hogy James az, nem is kellett odanéznie.
– Daisy! Mi nephilimek vagyunk, nem maguk az angyalok. Nem
lehetünk ott, ahol nem tudjuk, hogy szükség van ránk. Nem tudhatunk
mindent.
– Én például nagyon keveset tudok – biztatta Matthew.
 – Én pedig nem tudom, miért látom ezeket a haláleseteket álmomban –
tette le a csészéjét James. – Van valami, ami miatt közöm van ehhez az
egészhez. Habár tökéletesen megértem, ha egyikőtök sem akar
belekeveredni.
– Azt hiszem, hogy a közösségünk lényege, hogy igenis bele akarunk
keveredni, ha egymásról van szó – fejtette ki Matthew.
– Ezért kell belevetnünk magunkat az oneiromanciába, az álmok
tudományába – javasolta vidáman Christopher. – Vettem jó néhány könyvet
a témában, hogy elosszuk egymás között.
– Van valamelyikben szerelmi jelenet? – érdeklődött Lucie. – Éppen
dolgozom az enyémen.
–Ha van, akkor biztosra veszem, hogy meglehetősen felzaklató – mondta
James.
– Ezek a könyvek nagyon érdekesek – jelentette ki szigorúan Christopher.
– Vannak bennük történetek halottmágusokról, akik álmokban utaztak, sőt
még gyilkoltak és halálenergiát is gyűjtöttek az álmokban.
– Mire értesz pontosan a „halálenergia” alatt? – kérdezte Lucie. Kissé
sápadtnak tűnt, ha Cordelia nem tévedett. – Arra gondolsz, amit a
halottmágusok használnak a halottak feltámasztására?
– Pontosan arra – válaszolta Christopher. – Van mód a halottak
feltámasztására egy katalizátor segítségével. Az egy tárgy, amit áthat egy
boszorkánymester által összegyűjtött energia. De a legtöbb módszer azt az
életerőt használja, ami felszabadul, amikor valaki meghal, hogy energiát
adjon egy holttest feltámasztására.
– Nos, ha a gyilkos árnyvadász, akkor nem vehette hasznát a
halálenergiának – mondta Matthew egy péksütemény szélét majszolva. –
Hacsak nem fuj egy követ egy boszorkánymesterrel...
– Ó, egek – állt fel Thomas, és lesöpörte a mellényét. – Megígértem,
hogy délre hazaérek. A szüleim felhajtást csinálnak, folyton azzal
fenyegetőznek, hogy levetetnek Charlotte-tal az őrjáratozók listájáról, ha
nem keresek magamnak hozzá egy társat.
– Ne butáskodj, Tom – szólt rá Lucie. – Menj legalább Annával. Vagy
remélem, hogy tényleg levesznek a listáról – fintorgott.
– Én meg azt remélem, hogy összefutok a gyilkossal – közölte Thomas
komoran. – Eddig még nem támadott olyanra, aki számított rá. De én
számítani fogok.
 Elpirult, miután üdvrivalgás fogadta a kijelentését. A többiek is
felkerekedtek, Jamest és Cordeliát kivéve: választottak a könyvekből,
amiket Christopher hozott, elcsevegtek arról, hogy ki mit fog olvasni, és
tréfálkoztak az eddigi legfurcsább álmaikról. (Matthew-éban egy kentaur és
egy bicikli volt.)
A helyzet ellenére – a Cortana ellenére – Cordeliát öröm járta át. Nem
csak azért, mert szerette Jamest. Szerette a barátait, a családját, a közös
terveiket és azt is, hogy Lucie a testvére. Bűntudata támadt volna ekkora
boldogság miatt, ha a szíve legmélyén nem motoszkált volna ott a tudat,
hogy mindez csak átmeneti.

Matthew hintója az út mentén várakozott; már majdnem odaért, amikor

James odament hozzá. Matthew meglepetten megfordult, és gyorsan
megváltozott az arckifejezése: szórakoztatónak találta, hogy James félig
felhúzott kabátban jött ki a házból, s kesztyűs kézzel éppen a
begombolásával küszködött.
– Hadd segítsek – kapta le Matthew a jobb kesztyűjét a fogával. Zsebre
vágta, aztán nekiállt begombolni James Ulster-kabátját. Szakavatott
könnyedséggel bújtatta be a bőrrel borított gombokat a lyukakba. – Miért
szaladgálsz félig felöltözve ilyen időben? Nem a tűz mellett kéne
összebújnod Cordeliával, C. Langner Álmok, amikben üldöztek engem, és
azok, amik üldöztek című könyvét olvasgatva?
– Nem úgy tűnik, mintha hiteles információk lennének benne – ismerte
be James. – Math, nem tudtam, hogy fogtad magad, és szereztél egy lakást.
Nem mesélted.
Matthew, aki éppen végzett James kabátjának begombolásával, kissé
mintha elszégyellte volna magát. Beletúrt a hajába, ami egyébként is úgy
állt, mint a zabolátlan napsugár.
– Egy ideje már fontolgattam a dolgot, de sohasem hittem volna, hogy
ilyen hirtelen fogok elköltözni. Gyors döntés volt...
– Semmi köze ahhoz a múltkori vitához Charlotte-tal?
–Talán van valamennyi – mondta zárkózott arckifejezéssel Matthew. – És
egy kicsit sok lett Charlesszal egy fedél alatt élni. Dühít, amikor a közelgő
esküvőjéről beszél.
– Értékelem a hűséget – felelte James. – És persze teljes mértékben a te
döntésed, hogy mit teszel. De nem tetszik a gondolat, hogy nem tudom, hol
laksz.
– Nem akartalak zavarni – jelentette ki Matthew tőle szokatlan
félénkséggel.
– Engem semmi sem zavar, amit te csinálsz – bátorította James. – Vagyis
ez nem teljesen igaz. Olykor meglehetősen idegesítő vagy, mint azt nagyon
jól tudod – tette hozzá vigyorogva. – De ez nem jelenti azt, hogy ne
akarnám tudni, mi zajlik az életedben. Én vagyok a parabataiod.
– Tudom. És azt hittem... szerintem azt hittem, hogy mivel nemrég
házasodtál meg, szeretnéd kettesben tölteni az időt Cordeliával. Hogy van
némi esély rá, hogy a házasságod igazi legyen.
Matthew-nak mintha valami gyötrelemhez hasonló ült volna ki az arcára.
James megdöbbent – Matthew oly ritkán mutatta ki az ilyesmit még akkor
is, ha így érzett. James arra gondolt, hogy a barátja talán attól félt, hogy
megváltoznak majd közöttük a dolgok így, hogy ő már házasember. Hogy
már nem fognak olyan közel állni egymáshoz.
– Cordelia és én csak barátok vagyunk – jelentette ki nagyobb
bizonyossággal, mint ahogy érezte. – Tudod, hogy fogadalmat tettem Miss
Blackthornnak.
– Ő a nyomába sem érhet Daisynek – mondta Matthew, majd
szemlátomást elszörnyedt. – Bocsáss meg, egyáltalán nem az én dolgom.
Vissza kellene mennem a lakásomra, mielőtt még több bajt okozok.
James megdöbbent, bár sejtette, hogy nem kellene. Matthew kis híján
leharapta Grace fejét az esküvőn. Nyilvánvalóan nem haragudott Math
ellenérzéseiért Grace iránt: megértette, hogy Matthew nem akarja, hogy
szenvedjen.
– Hadd menjek veled! – kérte James.
Matthew megrázta a fejét, és kinyitotta a hintó ajtaját.
– Egyedül kellene lennem... berendezkedni...
– Senkinek sem kell egyedül lennie ahhoz, hogy berendezkedjen –
jegyezte meg halkan James. – Én csak azt akarom, Math, hogy szeresd
magad annyira, amennyire én szeretlek téged.
– Cordelia nem bánja, hogy eljössz hozzám? – kérdezte Matthew egy
reszketős sóhajjal.
– Ő javasolta. Ő is szeret téged – pillantott fel James az égre. Sötét
hófelhők gyülekeztek, eltakarva a kékséget. Nem látta, hogy Matthew
behunyt szemmel nagyot nyelt.
 Egy szempillantás múlva Matthew kitárta a hintó ajtaját, és intett
Jamesnek, hogy szálljon be.
– Hát akkor gyere! Ha sietünk, akkor odaérhetünk, mielőtt elkezd esni a
hó.

Cordelia a dolgozószobában kuporogva töltötte a délutánt, Az álmok

csodatételét olvasva. Christophernek igaza volt: a könyv nagyon
érdekesnek bizonyult, bár teljes egészében arról szólt, hogyan irányíthatjuk
mások álmait, és nagyon keveset írt arról, hogy mi a teendő, ha valakit
kellemetlen, erőszakos álmok gyötörnek, amikről kiderül, hogy igazak.
Ahogy teltek az órák, férfiak jártak-keltek az utcákon ásókkal és
seprűkkel, hogy felkaparják és eltakarítsák az esti havat a járdákról;
gyerekek jöttek ki a házakból – kis csomagokként bebugyolálva –, s
nekiálltak hógolyókat hajigálni egymásra. Cordeliának eszébe jutott, hogy
régen ugyanezt csinálták Alastairrel. Remélte, hogy a bátyja jól elboldogul
Cornwall Gardensben.
Elhalványult a napfény az ablakon túl, és megint esni kezdett a hó. Liszt
módjára szitált az égből, hogy csillogó üvegréteggel borítsa a világot. A
gyerekeket beparancsolták, az utcai lámpák pedig átragyogtak a fehér
kristályos leplen. Cordelia azon kapta magát, hogy elkalandozik a figyelme
a könyvről: megint a Cortanára tévedtek a gondolatai.
Ha eszedbe jutott már, hogy találkoznál a Cortana készítőjével,
elvihetlek. A nagy fehér ló mellett, a domb alatt.
Ráharapott az ajkára. Tündérekben bízni egy dolog, ám Lilian Highsmith
is megemlítette Völundot, a kovácsot.
Tizenkét évesen elszöktem otthonról, és a szüleim a Ridgeway Roadon
kóborolva találtak rám, ahogy a kovácsműhelyt kerestem.
Cordelia feltápászkodott a kanapéról, hogy a könyvespolcok felé vegye
az irányt. Az úti könyveknek szánt rész elég kaotikus volt – Jamesszel
együtt átböngészték a kötetek felét –, ám így is könnyen rálelt arra, amit
keresett: A régi Nagy-Britannia csodáit.
Megtalálta a Ridgeway Roadot a tárgymutatóban, és odalapozott. Az
illusztráció egy hegyoldalba vájt sötét üreg tintarajza volt. Völund, a kovács
barlangja Wiltshire felé található, a Ridgeway Roadon, letűnt idők
útvonalán, ami a Downs egyik végétől a másikig tart. A földeket már
megművelik, ám a hely még mindig különösen fest. Megfelelő arra, hogy
csöndbe burkolja az ember lelkét egy zarándoklat után a Fehérló-hegyre...
Jeges utcakövön gördülő kocsikerekek zaja zökkentette ki Cordeliát a
gondolataiból. Hallotta bevágódni a bejárati ajtót, így gyorsan félretette a
könyvet. Nemsokára James lépett a dolgozószobába, hajadonfőtt,
hópelyhekkel a leomló sötét hajában.
Cordelia levett egy Konstantinápolyról szóló könyvet, miközben James
odament a tűzhöz, és a lángok felé nyújtotta a kezét.
– Milyen volt Matthew-nál?
– Jó – felelte James a hidegtől kipirult orcával. – Whitby Mansions a hely
neve, azt hiszem, nagyon elegáns az egész. Automobil is van, amit
bármikor használhat, és ez egyenes útnak tűnik a katasztrófához. Szakács és
takarítószemélyzet is van a birtokon. Nem mintha az Enklávé túlzottan el
lenne ragadtatva attól, ha tudnák, hol van. Nem szeretik, ha olyan
szolgálóink vannak, akik nem tudnak az alvilágról, nehogy meglássanak
valami kellemetlen dolgot. Szóltam neki, hogy ne vigyen haza csápokat.
– Valószínűbb, hogy leégeti a lakást, miközben próbál teát főzni –
mosolygott Cordelia. – Kérsz vacsorát? Risa egész nap főzött, és motyogott
róla. Ehetnénk idebent – tette hozzá. – Kényelmesebb.
James ráérős pillantással végigmérte. Úgy, hogy Cordeliának különösebb
ok nélkül zakatolni kezdett a szíve. A fiú hajában elolvadt a hó, az ázott
tincsek vége felfelé kunkorodott.
– Miért is ne?
Cordelia elment, hogy beszéljen Risával; mire visszatért, James már
elterült a kanapén Az álmok csodatételével, amit oda sem figyelve
lapozgatott
– Találtál benne valami hasznosat? – kérdezte.
– Nem igazán – ült le mellé Cordelia a kanapéra, amikor Risa
megérkezett egy ételekkel teli tálcával, majd távozott, hagyva, hogy a
fiatalok kiszolgálják magukat: csirkével és rizzsel, fűszeres zöldségekkel és
teával. – Főleg arról szól, hogyan láttathatunk másokkal dolgokat
álmukban, nem pedig arról, hogy mit tegyünk, ha mi álmodunk valamit.
– Matthew részletesebben kifejtette a kentauros álmát – jegyezte meg
James a levest kanalazva. – Nagyon nyugtalanító volt.
– Ő volt a kentaur, vagy valaki más? Vagy ne akarjam tudni? –
érdeklődött Cordelia. James a kanalát bámulta. – ízlik a leves? Ez as restek,
Risa ilyet főzött neked, amikor perzselő lázad volt.
– Igen? – kérdezett vissza lassan James.
– Mindketten tizennégy évesek voltunk – folytatta Cordelia. Muszáj,
hogy James emlékezzen rá. – Eljöttél Cirenworthbe; Alastair nem volt ott,
így hárman játszottunk veled és Lucie-vel az egész kertben. Aztán egyik
nap összeestél; forró voltál. Emlékszel ebből bármire is?
– Furcsa – dörzsölte meg a szemét James. – Többre kellene emlékeznem
a lázból. Még sohasem voltam annyira beteg.
– Lucie-t hazaküldték, de én már átestem a lázon. Megengedték, hogy
maradjak és ott üljek melletted – mesélte Cordelia. – Emlékszel egyáltalán
arra, hogy felolvastam neked?
– Hát emlékszem valamiféle történetekre – nyugtatta a tenyerében az
állát James. – De nem tudom, hogy csak álmodtam-e, vagy igazi emlék
Talán volt egy olyan mese, mint a Rómeó és Júlia? Valami mélabús és
romantikus?
– Igen – felelte lassan Cordelia. Vajon tényleg elfelejthette? Neki úgy
tűnt, hogy néhány hónapja, amikor erről a történetről beszélgettek, jól
emlékezett rá. Tévedett volna? – Leila és Madzsnun története. Nagyon
tetszett neked. Beszéltünk róla utána. Igazándiból sokat beszéltél, mert úgy
tűnt, mintha az elterelte volna a figyelmed arról, hogy milyen rosszul vagy.
Tényleg nem emlékszel?
– Sajnálom, Daisy. Bárcsak emlékeznék!
Cordelia tudta, hogy megvan a könyv odafont, a régi otthonából hozott
kötetek között. Hirtelen eltökéltséggel felállt. Ha ő nem tudja felfrissíteni
James emlékezetét, talán Nizámi igen. – Akkor csak egy dolgot tehetünk.
Fel fogom eleveníteni neked.

James rögtön felállt, és elkezdett fel-alá járkálni, amint Cordelia kiment.

Azt kívánta, hogy bárcsak emlékezne arra, amire a lány olyan nagyon
emlékeztetni akarja. Úgy érezte, valamiért csalódást okoz neki. Mégis,
amikor megpróbálta felidézni, olyan volt, mintha függöny takarná a
Cirenworthben eltöltött időt, és csak itt-ott tudna bekukucskálni a résein.
Jázmin és égő fa illata.
Cordelia rekedt hangja: „Nem kerestem a tüzet, mégis merő láng a
szívem. Leila, ez nem földi szerelem.”
 Vett egy mély lélegzetet. Fájt a feje. Gondterhelten lépett be a
dolgozószobába, Matthew-n töprengve, mert aggódott, hogy egyedül van az
új otthonában. Aztán meglátta Cordeliát – egy könyv fölé hajolt, haja úgy
csillogott, mint az újonnan vert pénzérmék; puha gyapjúruhát viselt, ami
rásimult a testére, minden domborulatát kiemelve. Kis híján odament hozzá
és megcsókolta, mint ahogy sok férfi tenné, amikor hazaér a feleségéhez.
Csak az utolsó pillanatban kapott észbe, s fordult inkább a tűz felé.
Mégis sajgott a teste, mintha valami egész más után sóvárgott volna, mint
ami az esze szerint jó neki. Régen – szinte biztos volt benne – Cordelia
átölelte őt, amikor égett a láztól. Tegnap reggel pedig a karjaiban tartotta
Cordeliát, aki puhán simult hozzá, s akkor másfajta láz gyúlt benne.
Akarta őt. Szembesülnie kellett ezzel. Cordelia gyönyörű volt, kívánatos,
és együtt voltak bezárva ebbe a házba. Várható volt, hogy így lesz. Eszébe
jutott a Suttogószoba a Hell Ruelle-ben. Ott megcsókolta, bár mintha az is
elhalványult volna az emlékeiben, mint a cirenworthi időszak.
Megdörzsölte a jobb csuklóját, ami sajgott; tudta, hogy bizonyára elment az
esze, de... Grace éppen akkor vetett véget annak, ami közöttük volt. Ő
Cordeliánál keresett vigaszt, ami nem volt igazságos a lánnyal szemben.
Sőt, úgy viselkedett, mint egy kiéhezett állat: végigmérte, felrakta az
íróasztalra, rámászott...
James a fejéhez kapott. Mintha ketté akart volna hasadni. A vágy és a
szerelem nem ugyanaz – emlékeztette saját magát –, Cordelia pedig
ártatlan. Nem használhatja ki őt. Jobban kordában kell tartania magát.
Muszáj lesz...
Zaj hallatszott az ajtó felől; Cordeliára számítva felnézett.
Megdöbbenés nyilallt belé. Risa állt ott megrökönyödve, de James nem
rajta lepődött meg. Mögötte volt Elias Carstairs olyan viseltes barna
kabátban, ami már évek óta kiment a divatból.
James szinte fájdalmas sokkhatáson ment keresztül. Akármin is
gondolkodott előtte, teljesen elhomályosult; szerencsére működésbe lépett
az egész életében gyakorolt önkontroll és jó modor. Kezet nyújtva
előrelépett.
– Jó estét, uram!
Elias kezet rázott vele, miközben James válla fölött rápillantott az
ételekkel megrakott asztalkára.
– Á, vacsoráztok éppen? Elnézést kérek.
 – Minden rendben Mrs. Carstairsszel? – érdeklődött James azon tűnődve,
hogy vajon mi szél hozta Eliast előzetes bejelentés nélkül.
– Persze – felelte Elias közönyösen. – Soha jobban. Nem szeretnélek
feltartani, James. Csupán egy percet kérek az idődből. Elvonulhatnánk
esetleg egy kis időre valahová, hogy megvitassunk egy fontos témát? Mint
apa és fiú. Mint férfi a férfival.
James bólintott, és átvezette Eliast a társalgóba, miközben odasuttogott
Risának. Nem akarta, hogy Cordelia csodálkozzon az eltűnésén.
A társalgóba érve Elias becsukta és elreteszelte az ajtót. James a kandalló
elé állt, hátul összekulcsolt kezekkel, és próbálta megfejteni a helyzetet.
Úgy vélte, hogy talán nem kellett volna ennyire meglepődnie. Természetes,
hogy egy após beszélni akar a vejével. Jó néhány hétköznapi dolog akad,
amit nem tartanak női témának: pénzügyek, politika, jelzálogkölcsön,
lovak, kocsi-karbantartás... nem mintha James el tudta volna képzelni, hogy
Elias a kocsi-karbantartás megvitatására merészkedett volna ki egy havas
estén.
Cordelia apja lassan, ráérősen járta körbe a szobát, és fontoskodva vette
szemügyre a míves festményeket. James látta, hogy Elias felborít egy kis
kerámiafigurát – aztán megpróbálta megigazítani, de feladta, és elfordult –,
mire összeszorult a szíve. Ha Elias próbált józannak tűnni, akkor nem a
megfelelő közönséget választotta a színjátékához. James az elmúlt években
jól megtanulta felismerni az ilyesmit Matthew mellett. Elias meglehetősen
ittas volt, semmi kétség.
A kis körséta után Elias rátette a kezét a zongora fedelére, és végigmérte
Jamest.
– Milyen gazdagon berendezett az új otthonotok. Milyen fantasztikusan
nagylelkű emberek a szüleid! Mi ehhez képes bizonyára koldusoknak
tűnhetünk.
– Egyáltalán nem. Biztosíthatom, hogy...
– Nem kell biztosítanod – kuncogott Elias. – A Herondale család tehetős,
ennyi az egész! Nehéz ezt nem észrevennem mindazok után, amin
mostanában keresztülmentem.
– Nehéz időszak volt, valóban – mondta James a megfelelő válaszon
töprengve. – Cordelia nagyon boldog, hogy hazatért.
 – Haza – ismételte Elias úgy, hogy volt valami rútság a hangjában. Szinte
már élcelődött. – A tengerész otthagyta a tengert11, igaz-e, James? Haza,
ahol úton egy újabb kölyök, akit nincs miből etetni. Ez nekem az otthon.
Egy újabb kölyök. James Cordeliára gondolt, aki olyan eltökélten meg
akarta menteni az apját, a családját. Ha ő nem lett volna olyan bátor, akkor
Elias bíróság elé kerül, nem pedig a Basiliasba. De az apósának
viselkedéséből – az esküvőn, a vacsorán és most – még a legapróbb nyoma
sem látszott annak, hogy Cordelia kiérdemelte volna a csodálatát. A háláját.
– Mit akar, Elias? – kérdezett rá egyenesen James.
– Ha lehetek őszinte, eladósodtam. Tudod, Cirenworth befektetés volt a
hagyatékomba. Túl drága volt, de úgy gondoltam, akkoriban igen
észszerűen, hogy a hátteremet figyelembe véve hamarosan előléptetnek
majd a Klávén belül – támaszkodott rá Elias a zongorára. – Sajnos többször
is nemet mondtak az előléptetésemre, és a mostani gondjaim miatt már
egyáltalán nem kapok fizetést. Nem szeretném kifosztani a gyerekeimet és a
feleségemet, hogy kifizessem az adósságaimat. Ezt bizonyára meg tudod
érteni.
Ezt bizonyára meg tudod érteni. James meg tudta érteni, habár azt is
éppen annyira tudta, hogy Elias nem a teljes igazságot tárja elé.
Diplomatikus hangot hallatott.
Elias megköszörülte a torkát.
– Hadd térjek a tárgyra, James... már egy család vagyunk, és szükségem
van a segítségedre.
– Miféle segítségemre? – biccentette oldalra a fejét James.
– Ötezer fontra – jelentette ki Elias olyan hangon, amilyenen egy
lóverseny győztesét szokás kihirdetni. – Ez az az összeg, amitől újra
egyenesbe jönnék. Ennyit biztosan meg tudsz oldani... alig fog neked
hiányozni.
– Ötezer? – kérdezett vissza James. Nem tudta megakadályozni, hogy
döbbenten csengjen a hangja. Nem ismert olyan embert, akinek ne okozott
volna gondot ekkora összeg előteremtése. – Nekem nincs annyi pénzem.
– Neked talán nincs – mondta Elias, bár nem úgy tűnt, mint aki el is hiszi.
– Esetleg tudnál beszélni a szüléiddel? Ők biztosan eladhatnának valamit,
hogy segítsenek rajtam így szükség idején.
 Elias részegebb volt, mint James gondolta. Matthew-val ellentétben ő
nem leplezte túl jól; egyszerre lett tőle túl lelkes és zavaros. Talán az eltelt
idő és a rossz döntéseinek következményei gyengítették le Eliast. Ez a
gondolat igencsak aggasztotta Jamest, ám nem az apósért aggódott, hanem
Matthew-ért.
– Nem tudok segíteni önön, Elias – felelte James erőteljesebben, mint
akarta.
– Á – szegezte rá Elias a csipás tekintetét. – Nem tudsz vagy nem akarsz?
– Mindkettő. Nem helyénvaló, hogy ilyesmivel fordul hozzám. Ez csak
megmérgezi a kapcsolatát Daisyvel...
– Ne használd fel kifogásnak a lányomat, Herondale! – csapott rá Elias a
zongora fedelére. – Neked mindened megvan, nekem semmim sincs. Biztos
meg tudsz adni nekem ennyit...
Szemmel látható erőlködéssel igyekezett józanul beszélni.
– Vannak az Enklávéban olyanok, akik úgy vélik, hogy az anyád nem
tartozik a nephilimek közé – folytatta immáron másfajta arckifejezéssel,
egyfajta részeg arroganciával. – Mint ahogy te meg a húgod sem. Tudod,
elültethetem a bogarat az inkvizítor fülében... ha nem sikerülne a
belegyezésemet adnom, akkor valószínűden, hogy engedélyeznék a húgod
parabatai-szertartását a lányommal...
Jamesbe nyílvesszőként hasított bele a düh.
– Hogy merészeli? Azzal nemcsak nekem és a húgomnak okozna
fájdalmat, hanem akkora kárt tenne Daisyben is...
– Cordeliának hívják – csattant fel Elias. – Hagytam, hogy elvedd
feleségül, a pletykák ellenére, amik a családod körül keringenek, mert azt
hittem, hogy gáláns leszel. És így akarod megfizetni?
James önkéntelenül elhúzta a száját.
– Megfizetni? Azt állítja, hogy nem akarja kifosztani a családját, mégis
arról beszél, hogy megfosztaná a legszebb reményétől Cordeliát? Főleg ő
lenne az, aki szégyenkezne maga miatt, amiért fenyegetőzéssel próbálkozik,
miután kéregetéssel nem ért célt...
– Én csak az igazat mondtam – vetette oda Elias eltorzult arccal. –
Sokan... sokan vannak, akik nem bíznak benned. Sokan örömmel látnának
máglyán téged és a családodat.
Jamesnek elállt a lélegzete. Abban a pillanatban gyűlölte Elias Carstairst,
de annyira gyűlölte, hogy azt kívánta: bárcsak megölhetné egyeden
csapással ott, ahol van.
– Kifelé a házamból – vicsorogta. Csak ennek az egy mondatnak az
erejéig bízott magában.
Elias sarkon fordult, és kiviharzott a társalgóból, kis híján beleütközve a
csodálkozó Cordeliába a folyosón.
– Apa? – lepődött meg Cordelia.
– A férjed nagyon önző ember – sziszegte Elias. Mielőtt a lány
válaszolhatott volna, az apja durván félrelökte, aztán bevágta maga mögött
az ajtót.

Lucie meghúzta magát egy fedett kapualjban a Hell Ruelle mellett. Jól
beburkolózott a kabátjába, hogy védje magát a fagyos levegőtől, amíg
Grace-re várt. Holdfény nélküli este volt, a csillagokat vastag felhők
takarták A sikátor merő sár és latyak volt, összepiszkította Lucie kecskebőr
csizmáját.
Titokzatos alakok osontak el előtte, útban a Hell Ruelle-be. Lucie
vágyakozva nézett utánuk. Valahányszor kinyílt az alig észrevehető ajtó egy
alvilági kopogtatására, aranyszínű fény áradt ki a sötétbe, mintha gyufa
gyúlna a sötétben.
– Hát itt vagy – mondta Grace úgy, mintha Lucie elbújt volna. Grace
belépett a Ruelle emeleti ablakain kiszűrődő fénybe. Világos gyapjúköpeny
volt rajta, szőrmeszegéllyel a nyakán, hozzáillő kézmelegítővel. Ezüst
szalagokkal átszőtt apró fonatokból állt a frizurája. Úgy festett, akár a
tündérmesék Jégkirálynője.
– Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – kérdezte Lucie. – Most lépett
érvénybe a kijárási tilalom, de mi máris megszegjük.
Grace vállat vont.
– Te ragaszkodtál ahhoz, hogy „rendesen” csináljuk. Szóval itt vagyunk
Ebben volt valami: jobb a kijárási tilalom megszegése, mint egy
gonosztett. Lucie hátborzongatónak találta a mai rövid beszélgetést a
halottmágiáról James fogadószobájában.
– Jártál már itt? – érdeklődött Grace.
– Csak egyszer.
Lucie ettől még kicsit büszke volt a korábbi tapasztalatára.
Odamasírozott az ajtóhoz, hogy bekopogtasson, s elővette a legelbűvölőbb
mosolyát, amikor egy lila hajú, trapéznadrágos tündér ajtót nyitott.
 – Anna Lightwoodhoz jöttem – jelentette ki. – Az unokatestvére vagyok.
– Pff – mondta a tündér. – Anna nincs itt, és amúgy sem szeretjük a
nephilimeket. Távozz!
– Ó, remek – motyogta Grace, bosszúsan forgatva a szemét. Úgy tűnt,
hogy a tündér mindjárt a képükbe vágja az ajtót.
– Várj! – kiáltotta valaki. Hypatia Vex volt az, míves porcelánvirágokkal
feltűzött hajjal, rubintvörös ruhájának kivágása fölött pedig csillámpúderrel
megszórt barna bőrrel.
– Ő Anna unokatestvére – közölte Hypatia az ajtónálló tündérrel Lucie-re
mutatva. – Járt már itt néhány hete. Ami pedig a másikat illeti... – kezdte,
aztán vállat vont. – Jaj, engedd be őket. Korán van még. Kétlem, hogy
ilyenkor akár egy Herondale is bajt tudna keverni. És intézd a hintómat,
Naila. Készen állok az indulásra.
Lucie és Grace besurrant a távozó Hypatia mellett, és szűk folyosókkal
összekötött szobák útvesztőjében találták magukat. A hangokat követve
eljutottak a hatalmas központi szalonig, ami teljesen másképp festett, mint
Lucie legutóbbi ittjártakor. Akkor tele volt tivornyázókkal. Ma este viszont
visszafogottabbnak tűnt: a lámpák fényét krémszínű bársony árnyékolta,
lágy ragyogást nyújtva. Drágakövek színeiben pompázó kanapék
mindenütt, rajtuk mindenféle vámpírokkal és tündérekkel, sőt még egy-két
vérfarkassal is, és olyan teremtményekkel, akiket Lucie nem tudott
beazonosítani. Halkan beszélgettek egymással, miközben a szatírok jeges
italokat szolgáltak fel nekik ezüsttálcákon.
– Nem éppen az a bacchanália, amire számítottam – jegyezte meg Grace
hűvösen. – El sem tudom képzelni, miért tolonganak úgy az emberek azért,
hogy meghívják őket.
Lucie pillantotta meg előbb Malcolm Fade-et, aki éppen egyedül
terpeszkedett egy díványon, a tarkójára tett kézzel, lila tekintetét a plafonra
szegezve. Ahogy odamentek hozzá, felegyenesedett, és őszinte kétkedés
látszott az arcán.
– Akkor hát így lesz? Árnyvadászok bukkannak fel itt minden este? –
sóhajtott fel Malcolm. Elegáns fehér szalonkabátja ugyanolyan színű volt,
mint a haja. – Kezd fogyni a türelmem.
– Örülök, hogy még csak most kezd, mert beszélnünk kell magával –
jelentette ki Lucie. – Nyugodt körülmények között. Én Lucie Herondale
vagyok, ő pedig Grace Blackthorn.
 – Tudom, ki vagy – tápászkodott fel Malcolm egy mély sóhaj kíséretében
a díványról. – Öt percet kapsz, de annyit se, ha untatsz. Gyertek be az
irodámba!
Követték őt egy szűk folyosón keresztül egy külön szobába, ahol William
Morris-tapéta fogadta őket egy íróasztallal és néhány borostyánszínű
kárpitozott székkel. Malcolm türelmetlenül intett, hogy üljenek le. Grace
kacéran foglalt helyet az egyik szék szélén, és oldalra biccentett fejjel, a
szempilláit rebegtetve nézett fel Makóimra. Grace tényleg szörnyen furcsa
– gondolta Lucie a másik brokátszékre csüccsenve. Tényleg úgy gondolja,
hogy a flörtölés működhet egy százéves boszorkánymesternél? De hát
szükség törvényt bont.
Malcolm nekidőlt a falnak egy viharos tengert ábrázoló festmény mellett.
Mintha szórakoztatta volna a helyzet – és teljesen közömbös maradt.
– Nem kellene már ilyenkor otthon lennetek, gyerekek?
– Úgy érti, hogy akkor tud a gyilkosságokról? – kérdezte villámgyorsan
Grace.
Malcolm lehuppant egy bőrfotelbe az íróasztal mögött. Valamiért
Magnusra emlékeztette Lucie-t, noha Magnusnak kedvesebb a tekintete.
Ellentétben Makóimmal, akiben mindig volt valami távolságtartás, mintha
elrejtené a lényének egy részét, mert nem akarja, hogy megérintsék.
– Én vagyok a Főboszorkánymester. Az olyan dolgok, mint az
árnyvadászok kijárási tilalma, beletartoznak a hatáskörömbe. De már
elmondtam a Klávénak: fogalmam sincs, ki ölte meg azt a három
nephilimet.
– Megértjük – felelte Lucie. – És nagyon sajnáljuk, hogy megzavarjuk az
estéjét. Abban reménykedtem, hogy tud nekünk segíteni valami másban.
Valamiben, amiről próbálunk többet megtudni. A halottak feltámasztásával
kapcsolatban.
Malcolmnak elkerekedett a szeme.
– Milyen üdítő nyíltság – húzta végig az ujját az íróasztalának ébenfa
berakásán. – Mindig jó látni, ha a mai fiatalság tudásra szomjazik.
Gondolod, hogy a gyilkos holtakat próbál feltámasztani?
– Nem erről van szó – pontosított óvatosan Lucie. – Hanem arról, hogy
van-e mód a halottak feltámasztására úgy, hogy ne legyen benne annyi...
hát, halál. Olyan mód, ami nem igényel gonosztettet.
 – Nincs mód a holtak feltámasztására súlyos gonosztett nélkül – jelentette
ki határozottan Malcolm.
– Ez nem lehet igaz – mondta Grace. Még mindig Makóimra szegezte a
pillantását. – Könyörgök! Segítsen nekünk! Segítsen nekem!
– Értem – sötétült el Malcolm tekintete. Hosszúra nyúlt pillanatnyi csend
után szólalt meg, Lucie pedig nem tudta, hogy vajon mit érthet. – Grace...
Grace-nek hívnak, ugye? Én máris segítek nektek azzal, hogy elmondom az
igazat. Az életben egyensúly uralkodik, mint ahogy a mágiában is. És nincs
mód az élet visszaadására az élet elvétele nélkül.
– Ön nagyon híres, Mr. Fade – folytatta Grace. Lucie ijedten nézett rá:
miben sántikál? – Mintha hallottam volna, hogy régen beleszeretett egy
árnyvadászba. Aki utána Vasnővér lett.
– Mi van vele? – kérdezte Malcolm.
– Anyám éppen most csatlakozott a Vasnővérekhez az Adamantin
Citadellán, de nem lépett be közéjük, öt nem köti a csendfogadalom.
Megkérhetjük, hogy járjon utána, hogy érzi magát az ön kedvese a
Citadellán. Elmondhatnánk önnek, hogy van a hölgy.
Malcolm megdermedt, egyébként is sápadt arca pedig még jobban el-
fehéredett.
– Komolyan beszélsz?
Lucie arra gondolt, hogy bárcsak jobban kifaggatta volna Grace-t a
tervéről. Ő valahogy úgy képzelte el, hogy egyszerűen odamennek
Malcolmhoz, és segítséget kérnek tőle. Ez teljesen váratlan volt. Lucie
egyáltalán nem tudta, mit gondoljon róla.
– Komolyan beszélünk – válaszolta Grace. – Lucie egyetért velem.
Malcolm odafordult Lucie-hez. Most sötétebb volt a szeme; szinte
feketének tűnt.
– Valóban ez az ajánlat, Miss Herondale? Feltételezem, hogy a szüleid
tudta nélkül?
– Igen és igen – mondta Lucie. – De a szüleim mindig is arra tanítottak,
hogy tenni kell az igazságtalanság ellen. Ezt próbálom most. Valaki
meghalt, akinek... akinek sohasem kellett volna meghalnia.
Malcolm keserűen felkacagott.
– Eltökélt vagy, igaz? Az apádra emlékeztetsz. Mint egy kutya a csonttal.
Tessék, itt van, amit muszáj tudnotok: még ha lehetséges is feltámasztani
egy halottat egy másik élet kioltása nélkül az egyensúly helyreállításáért,
kell egy test, amit az elhunyt elfoglalhat. Egy olyan test, ami nem rothadt
szét. Ám bizonyára már tudjátok, hogy a halottak természetszerűleg
szétrothadnak.
– De mi van, ha valakinek még mindig tökéletes állapotban van a teste? –
faggatózott Lucie. – Nem foglalt, de még mindig ööö... makulátlan?
– Tényleg? – pillantott Malcolm Grace-re, aztán megint Lucie-re, s
megadóan felsóhajtott. – Jól van – mondta végül. – Ha igaz, amit mond-
tok... és hírt tudtok nekem adni Annabelről... akkor gyertek majd vissza az
üzenetével. Én itt leszek.
Azzal felállt, és kurtán biccentett egyet. Nyilvánvaló volt, hogy vége a
beszélgetésnek.
Lucie is felállt, s ráeszmélt, hogy eléggé reszket. Grace már talpon volt,
és mintha ki akart volna osonni az irodából, ám amikor elhaladt Malcolm
mellett, az elkapta a lány karját, és síri hangon megszólalt.
– Miss Blackthorn. Ha esetleg nem jöttél volna rá, az a fajta bűbáj, amit
te használsz, nem hat a magamfajtákra, ugyanakkor nem tartom sem
jelentéktelennek, sem ártalmatlannak. Ha még egyszer megpróbálkozol
ilyen trükkel a Ruelle-ben, annak következményei lesznek.
Azzal eltaszította Grace karját, aki lehajtott fejjel iszkolt ki az irodából.
Lucie egy pillanatra azt hitte, hogy... de nem. Képtelenség. Nem láthatott
Grace szemében könnyeket csillogni.
– Milyen bűbájra gondol? – érdeklődött Lucie. – Grace akkor sem tudna
használni egy varázsigét, ha az élete múlna rajta. Arról tudnék Malcolm
hosszasan szemügyre vette Lucie-t.
– Léteznek másfajta bűbájok is – felelte végül. – Miss Blackthorn az a
fajta, aki tudja, hogy a férfiak szeretik, ha szükség van rájuk. A
gyámoltalanságra és a flörtölésre játszik.
– Hmm – kommentálta Lucie. Visszafogta magát, s inkább nem mutatott
rá, hogy azon korlátok között, amiket a világ szab a nőknek, gyakran nincs
más választásuk, mint férfiak segítségét kérni.
Malcolm vállat vont.
– Én csak annyit mondok, hogy nem kellene megbíznod abban a lányban.
A döntés természetesen a tiéd.

– Ez tényleg nagyon érdekes – csukta be maga mögött a Suttogószoba

ajtaját Ariadne, s a biztonság kedvéért kulcsra is zárta. – Grace Blackthorn
éppen most rontott ki Malcolm Fade irodájából, és kiszaladt a Ruelle-ből.
Gondolod, hogy utána kellene mennem?
Tüzet gyújtottak a kandallóban; Anna előtte heverészett, egy szál fehér
férfiingben. Hosszú, versbe illően elegáns, meztelen lábait a lángok felé
nyújtotta. Most a hasára fordult, s a tenyerébe támasztotta az állát, mielőtt
válaszolt.
– Nem. Meglehetősen nyilvánvalóvá tette, hogy nem nagyon foglalkozik
veled. Talán te is fontolóra vehetnéd, hogy így tegyél vele. Egyébként
meg... – tette hozzá Anna, mosolyra húzódó vörös ajkakkal – eszedbe sem
jutott kirohanni így az éjszakába, igaz?
Ariadne elpirult; kis híján megfeledkezett róla, hogy csupán fehér
muszlin alsónemű van rajta, olajzöld szalaggal megkötött míderrel. A többi
ruhadarabja – a ruhája, a cipője, az alsószoknyái és a fehérneműje többi
része – szétszórva hevert a szobában.
Visszament Annához, és lehuppant mellé a szőnyegre. Ez volt a harmadik
alkalom, hogy Ariadne látogatást tett a Suttogószobában, hogy találkozzon
Annával, és nagyon is megkedvelte a helyet. Tetszett neki az ezüst tapéta, a
melegházi gyümölcsökkel mindig telepakolt réztál és a tűz mindig
rózsaillatú füstje.
– Nem udvariatlan velem – szólalt meg eltöprengve. – Tisztelettudó, és
elmotyogja a választ, ha kérdezik, de valójában nincs jelen.
– Biztos azon gondolkodik, hogyan tudja tönkretenni James életét –
fordult Anna a hátára. A rubinmedál ott csillogott a nyakában. – Gyere csak
ide – mondta bágyadtan. Ariadne felé nyúlt, aki rámászott.
Anna karcsú és ellazult testének minden porcikájával érzékien
elterpeszkedett. Ariadnenak megdobbant a szíve, amikor Anna odanyúlt a
fehér kezével, hogy gyengéden lehúzza a kombinéját tartó pántot a válláról.
Lecsúszott a derekáig. Annának zafírkékre sötétült a szeme.
– Megint? – suttogta Ariadne, miközben Anna tovább varázsolt a
kezével. Még mindig lenyűgözte, ha Anna ujjai megcirógatták a nyakát, de
már akkor is, ha csak a vállát, sajgott minden porcikája, s viharos
vágyakozás uralkodott el rajta. Megpróbálta ugyanezt ő is megtenni
Annával, aki néha hagyta ugyan, de jobban szeretett irányítani. Még
Ariadne érintésére sem adta át magát teljesen.
– Baj? – kérdezte Anna olyan hangon, mintha tökéletesen tisztában lenne
a válasszal.
 – Nem. Bepótoljuk az elvesztegetett időt.
Anna mosolyogva magához húzta Ariadnet. Kezei megtalálták az utat
Ariadne dús, sötét, kibomlott hajához, a nyelve pedig Ariadne kulcscsontján
kalandozott. Úgy játszott a testén, mintha hegedű lett volna. Ariadne
felnyögött. Ez éltette: minden hosszú és sötét téli napon azt várta, hogy jön-
e majd este meghívó Annától. Becsusszan-e egy összehajtogatott papírlap
az ablaka alatt, rajta pedig egy üzenet Anna erőteljes, elegáns kézírásával.
Találkozzunk a Suttogószobában.
Úgy érezte, mintha a teste egy irányíthatatlanná vált, kisiklott vonat
lenne. Megtalálta a gombokat Anna ingén, kioldotta őket, s odanyomta
Annáéhoz a meztelen bőrét. Tudta, hogy újra szerelmes Annába – pont
annyira, mint korábban –, de nem érdekelte. Semmi más nem érdekelte,
csak Anna.
Miután darabjaira hullott a világ, majd megint összeállt, akár egy
kaleidoszkóp üvegdarabkái, ott feküdtek a tűz mellett, Ariadne odabújva
Anna oldalához. Anna feje a behajlított karján pihent, kék szemét pedig a
plafonra szegezte.
 – Anna – szólalt meg óvatosan Ariadne. – Tudod, hogy ami Filomenával
történt, az nem a te hibád. Még akkor sem, ha a te partidról tartott hazafelé.
– Ez meg miről jutott eszedbe? – pillantott rá Anna.
Arról, ahogy csókoltál. Mintha próbáltál volna elfelejteni valamit.
Ariadne vállat vont.
– Ari – folytatta Anna halk, rekedt és vontatott hangon. – Értékelem az
erőfeszítést, de ha aggályaim támadnak az érzéseimmel kapcsolatban, akkor
van sok barátom, akikkel beszélhetek róluk.
Ariadne felült, és belebújtatta a karját a kombinéjába.
– Mi még csak barátok sem vagyunk?
Anna mindkét kezét odatette a tarkójához. A rózsaillatú tűzben lágy fény-
és árnyjátékként rajzolódott ki a nyúlánk teste.
– Szerintem nagyon is világosan fogalmaztam, amikor először beszéltünk
– közölte higgadtan. – Az én döntésem, hogy nem fecsérelem románcokra
az érzéseimet. Ha odaadod másoknak a szívedet, akkor lehetőséget is adsz
nekik, hogy fájdalmat okozzanak, ami keserűséghez vezet. Nem akarod,
hogy így bánjunk egymással, ugye?
Ariadne időközben felállt. Elkezdte keresni a szétdobált ruháit. Régen,
amikor nem öltözött fel elég gyorsan, akkor Anna – akinek a férfias
öltözetét könnyebb volt levetni és felkapni – nélküle távozott, így egyedül
kellett megtalálnia a kiutat a Ruelle-ből.
– Nem.
– Én nem vagyok veled tisztességtelen, Ari – ült fel Anna. – Pontosan
elmondtam neked, mit tudok nyújtani. Ha ez nem elég, nem foglak
hibáztatni, ha elmész.
– Nem megyek – lépett bele az alsószoknyájába Ariadne.
– Miért nem? – nézett rá Anna őszinte kíváncsisággal.
– Azért, mert ha nagyon akarsz valamit, akkor hajlandó vagy elfogadni
akár annak az árnyékát is. Még akkor is, ha csak egy árnyék.
 London:
Shepherd Market

; sárgás fény kezdett átsejleni a vastag, szürke felhőkön,

K amikor a férfi szinte
omor hajnal volt
kibotorkált a kocsmából a térre. Elsántikált a Half
Moon Street felé, el a tér közepén sorakozó mindenféle bolt – zöldséges,
hentes – előtt. A környéknek megvolt a bája a közeli negyedek és a piszok
ellenére, de ez az ember nem vette észre. Nem ő volt az utolsó vendég a Ye
Grapesben, a többiek viszont eszméletlenre itták magukat, és nemsokára
ingyen kirándulásnak örülhetnek majd a hátsó ajtóig, amin keresztül
teketóriázás nélkül kirakják őket az utcakőre, hogy ott várják meg az
eljövendő napot.
A gyilkos egyik kapualjtól a másikig osont. Inkább szórakozásból követte
az áldozatát, mintsem kényszerűségből. Lopakodásra itt aligha volt szükség.
A férfi egy imbolygó részeg volt, hamisan dúdolt egy kis dalt, lélegzete
pedig fehér felhőcskéket formált a fagyos levegőben. Mintha nem is érezte
volna a hideget a viharvert kabátjában.
A lány túlságosan felkészült, túlságosan gyors volt. A gyilkos ellen
fordította annak saját pengéjét, mélyen belemártva a vállába. Aztán
mocskos, gyors és kegyetlen halált halt. A gyilkosnak utána el kellett
rejtőznie, hátrahagyva a véres bizonyítékot egy elhagyatott gyárban,
Limehouse-ban. Gyors gyógyulása alatt hallotta az ourobas démon
kaparászását és csicsergő hangát a közelben – odavonzotta a gyilkosság és
a vér szaga. Nem félt tőle; a démonok most közéjük valóként ismerték.
De dühös volt. Nem történhet több ilyen baleset.
A gyilkos gyorsított a tempón. Egy, kettő, három lépés, és már rá is
vetette magát a férfira. Megragadta a vállát, hogy durván megfordítsa, és
nekilökje a hideg téglafalnak. A férfi előbb dühösen, majd értetlenül
pislogott. Kinyitotta a száját, és egyetlen szó hagyta el az ajkát, mielőtt a
kés a mellkasába fúródott:
– Te?
 12
Rekviem

„Vésd sírkövemre, verse kész:

Itt nyugszom, ennyi az egész,
megérkezett a tengerész
és a vadász hazatalált.
– Robert Louis Stevenson: Rekviem12 –

A gyűlt a penge, köré,

kés behatolt A
el csont előtt, belemélyedve a lágy szövetekbe. Vér
lüktetett, érezni lehetett a forró és fémes bűzét,
ahogy elnehezült tőle a levegő...
James felült az ágyban, nyilalló fajdalommal a mellkasában. Zakatolt a
szíve. Levegőért kapkodott, ahogy visszaözönlöttek az emlékek: a kihalt
utcák, a Shepherd Market boltjai és standjai. A férfi, aki eljött a zajos,
kivilágított kocsmából, a szűkebb utcák felé vette az irányt – valószínűleg
abban a reményben, hogy talál egy őrizetlen kocsiszínt, ahol alhat.
A gyilkos, a penge, a gyűlölet megint, az a tűzforró gyűlölet.
Azért jöttem, hogy tüzet bocsássák a földre; s mennyire szeretném, ha már
fellobbanna!
Feltápászkodott, miközben a rettegő érzés rák módjára terjedt szét a
gyomra környékén. Úgy hánykolódott az ágyban, hogy elszakította a
pizsama-felsőjét; a válla és a karja fedetlen volt, jéggé dermedt a nyitott
ablakon beáramló hidegben.
Hideg volt, nagyon hideg; egyik kezével megragadta a férfi, barna
kabátját, a másikkal pedig belemélyesztette a kést...
James hirtelen nem kapott levegőt.
 – Nem – nyögte. Ledobta magáról a takarót, és igyekezett teleszívni a
tüdejét. Odatántorgott az ablakhoz – tudta, hogy nem hagyta nyitva, mert
kétszer is ellenőrizte tegnap este –, és becsukta.
Látta a hanyatt fekvő férfit, ahogy felfelé bámul az égre. Ismerte őt. A
barna kabátját, az arcát, a hangját.
Elias.
Felkapta a nadrágját, és reszkető kézzel begombolta az ingét. Hátha
rémálom volt, egy jelentéktelen álom, nem pedig látomás. Talán csak azért
álmodta ezt, mert veszekedett Eliasszal tegnap este; talán csak azért
álmodott Eliasról, mert dühös volt rá. Előfordul az ilyesmi.
Dörömbölés hallatszott odalentről. Valaki újra és újra kopogtatott az
ajtón. James mezítláb kirohant a szobájából, és leviharzott a lépcsőn.
Cordelia már az előszobában volt, leomló vörös hajjal, a hálóruhájára
felkapott pongyolában. Risa is ott volt vele; ő nyitotta ki az ajtót, amin Sona
Carstairs tántorgott be.
– Mâmân? – hallotta Cordelia hangját a pániktól egyre hangosabban. –
Mâmân?
Sonából fájdalmas jajveszékelés tört elő. Risa a karjaiba zárta, Sona
pedig belefúrta az arcát egykori dadájának vállába, s úgy zokogott, mintha
megszakadna a szíve.
– Meghalt, Leila – zokogta. – Ma reggel találták meg. Apád meghalt.

Noha Cordelia járt már a Néma Városban, a Csontházban még soha.

Szerencséje volt – állapította meg kábán –, miközben ő, James, Alastair és
Sona bement egy szűk folyosón, követve Énókh testvér boszorkányfény-
fáklyáját. Még sohasem találkozott ilyen közelről a halállal.
Alastair eljött a Curzon Street-i házba Sona után, és meglepő
higgadtsággal elmagyarázta, hogy Elias holttestét a reggeli őrjárat
alkalmával találták meg, s már elvitték a Néma Városba. Ha a család látni
óhajtotta őt a boncolás előtt, akkor sietniük kellett a Csontházba.
Cordelia csak egy-egy részletét tudta felidézni annak» ami ezután
következett. Elment felöltözni, miközben olyan zsibbadtnak érezte magát,
mintha a sarkvidéki jégtakarón keresztül beleesett volna a fekete, fagyos
tengerbe. Amikor kilépett a házból, hogy beszálljon az anyjához és a
bátyjához a hintóba, valahogy meglepődött azon, hogy Jamest is maga
mellett találta. James kifejezetten ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjön a Néma
Városba, pedig Cordelia mondta neki, hogy erre semmi szükség.
– Csak a családtagoknak kell menniük.
– Daisy, én családtag vagyok.
A hintóban James vigasztaló szavakat mormolt perzsa nyelven: ghame
akharetun baseh.
Soha többé ne érjen bánat!
Sona megállás nélkül, halkan sírt, egész végig a Highgate temetőig.
Cordelia leginkább arra számított, hogy Alastair olyan lángoló dühhel fog
reagálni Elias halálára, amilyet akkor szokott gyakran kimutatni, ha faj neki
valami. A bátyja viszont merevnek és kiüresedettnek tűnt, mintha karót
nyelt volna. Cordelia mintha a távolból hallotta volna, ahogy Alastair kiejti
a megfelelő szavakat, amikor találkoztak Énókh testvérrel, aki a Néma
Város bejáratánál várt rájuk.
Cordeliába hiányérzet hasított Jem miatt. Bárcsak ne lenne éppen a Spirál
Labirintusban! Bárcsak itt lehetne velük, hiszen ő családtag, Énókh pedig
nem az. Jem egyáltalán tudja? Mennyi időbe telhet, amíg elmondják neki,
hogy a nagybátyja – az ember, aki lemészárolta a szülei gyilkosát –
meghalt?
Lesz majd temetés is, feltételezte Cordelia, tekintetét Énókh testvér
előttük járó boszorkányfény-fáklyájára szegezve. Azzal várni kell majd.
Elias holttestét megvizsgálják és tartósítják, amíg a gyilkost el nem kapják:
nem égetik el, mert akkor megsemmisítenék a lehetséges bizonyítékokat is.
Jem akkor majd velük lehet, ám Cordelia azon kapta magát, hogy nem tudja
elképzelni a jelenetet – az alicantei mezőket, az apja holttestét a halotti
máglyán, a konzul vigasztaló szavait. Rémálomnak tűnt az egész.
Érezte, hogy James megfogja a kezét, amikor odaértek egy kikövezett
térre, s ott tornyosult előttük a Csontház vaskapuja. Az ajtó fölé ezeket a
szavakat vésték:

TACEANT COLLOQUIA. EFFUGIAT RISUS.

HIC LOCUS EST UBI MORS GAUDET

SUCCURRERE VITAE.
 Némuljon el a beszéd. Csituljon el a nevetés. E helyen a holtak örömmel
tanítják az élőket.
Kitárult előttük az ajtó, nyikorogtak a réges-régi vas csuklópántok. Sona
ment elöl – szemlátomást semmi más nem érdekelte, csak az, ami a
hatalmas, ablaktalan teremben várta.
A Csontházban sima, fehér márványfalak magasodtak, hogy boltíves
mennyezetté forrjanak össze a fejük fölött. A falakon semmi más nem volt,
csupán egyszerű vaskampók, amikről különböző bonceszközök lógtak:
csillogó szikék, kalapácsok, tűk és fűrészek. Nyúlós folyadékkal teli üvegek
sorakoztak a polcokon; halmokban állt az összehajtogatott selyem –
sebkötözésre, gondolta Cordelia, de rádöbbent: a holtaknál semmi értelme a
sebkötözésnek. A fehér selyemcsíkok arra szolgáltak, hogy bekössék velük
az árnyvadászok szemét, mielőtt ráfektetik őket a halotti máglyára. Ez volt
a hagyomány.
A terem közepén sorban álltak a magas márványasztalok, ahová az
elhunytakat fektették vizsgálat céljából. Ide hozták Amos Gladstone-t és
Basil Pouncebyt is, gondolta Cordelia, mint ahogy Filomenát is. Most csak
az egyik asztal volt foglalt. Cordelia győzködte magát, hogy az apja
maradványai hevernek ott makulátlan fehér anyagba burkolva, de nem
igazán tudta elhinni.
Kezdhetjük? – kérdezte az asztal felé közelítve Énókh.
– Igen – felelte Sona. Alastair mellett állt, aki átkarolta, hogy támaszt
nyújtson neki; keze pedig a kerekedő hasán pihent. Tágra nyílt a szeme a
rémülettől, ám amikor megszólalt, tisztán csengett a hangja. Felszegte az
állát, ahogy Énókh lassan felemelte a hosszú fehér leplet, hogy felfedje
Elias holttestét. A régi barna kabátja volt rajta, aminek a félrehúzott
hajtókája látni engedte az elnyűtt, erősen vérfoltos fehér inget alatta.
Hamuszürke volt a bőre, mintha elszivárgóit volna a vér az arcából, a haja
és a borostája pedig piszkosszürkének tűnt, akár egy öregemberé.
– Hogyan halt meg? – kérdezte Alastair, tekintetét az apja holttestére
szegezve. – Mint a többiek?
Igen. Többször is megszúrták egy éles késsel. A sebei ugyanolyanok, mint
amilyeneket Filomena di Angelo és Basil Pounceby holttestén találtunk.
Alastair dermedtem bámulta Eliast.
– Volt küzdelem? – szólalt meg Cordelia. – Közte és a támadója között?
 A támadója elölről közelítette meg, ahogyan arra a sebek
tanulmányozásából következtetni lehet. Nincs jele annak, hogy sor került
volna küzdelemre. Nem voltfegyver a helyszínen, és nincs olyan nyom a
holttesten, ami arra utalna, hogy Elias Carstairs fegyvert rántott.
– Valószínűleg túl részeg volt – motyogta Alastair.
Lehet – válaszolta Énókh testvér. Nem volt kedvesség a hangjában,
ugyanakkor kegyetlenség sem. Egyáltalán nem volt benne érzelem. Vagy
lehet, hogy ismerte azt, aki rátámadott. A kezein lévő sebekből látjuk, hogy
védekezésképpen maga elé tartotta őket, ám addigra már túl késő volt,
hiszen halálos sérülést szenvedett.
– Nem értem – suttogta Sona rekedten.
– Azt akarja mondani, hogy apa az utolsó pillanatig várt azzal, hogy
védje magát – mondta Cordelia.
– De miért? – emelte fel a hangját Sona kínjában. Ökölbe szoruló kézzel
megragadta Elias kabátját. – Miért nem harcoltál, Elias? Te, aki
lemészároltál egy Nagyobb Démont...
– Anya, ne... – szólt rá Alastair. – Nem ér annyit...
Cordelia nem bírta tovább. Kirántotta a kezét Jameséből, és kisietett a
Csontházból, el a szürke viaszbábuszerű halott apjától, el a zokogó anyjától.
A Csontház előtti kőtér mellől nyílt egy szűk folyosó. Cordelia letért rá,
aztán egy hosszú, keskeny átjáróban találta magát, ami a teljes sötétségbe
kanyargóit. Elég baljós volt ahhoz, hogy földbe gyökerezzen tőle a lába.
Görnyedve nekidőlt az egyik falnak, és még a gyapjúkabátján keresztül is
érezte a kőből áradó hideget.
Néha eszébe jutott, hogy bárcsak tudna imádkozni, ahogy a többi
nephilim szokott Razielhez, ám igazából sohasem tanulta, hogyan kell. A
szülei nem tisztelték azt a vallást, ami az összes árnyvadászt összefogta:
annak az angyalnak az imádatát, aki azzá tette őket, akik, s aki fájdalmasan
gyönyörű végzetre ítélte őket, s aki olyan könyörtelen, mint maga a jóság.
Raziel imádata azt jelenti, hogy az ember jóban-rosszban elkülönül azoktól,
akiknek felesküdött a védelmére. Hogy akár még a tömegben is lehet
egyedül.
– Daisy?
James volt az, aki szinte hangtalanul talált oda a folyosóra. Nekidőlt a
szemközti falnak, és Cordeliára szegezte a tekintetét.
 – Nem kell követned – suttogta Cordelia. Szavai visszhangzottak a
folyosón. A plafon beleveszett fölöttük a sötétségbe: talán fél méterrel
húzódott a fejük fölött, talán ezerrel.
– Miattad vagyok itt – mondta James. Cordelia felpillantott rá: a fiú.
olyan volt, akár egy költemény, ahogy fekete-fehérben állt a félhomályban,
a haja pedig sötét ecsetvonásnak tűnt a bőre alkotta halovány vásznon. – És
itt akarok lenni. Miattad.
Cordelia vett egy reszketős lélegzetet.
– Csak annyi, hogy... haragudtam rá, amióta visszajött a Basiliasból.
Ha őszinte akart lenni magához, azóta haragudott az apjára, amióta
megtudta Alastairtől az igazat.
– Nem üdvözöltem itthon. Sohasem fogadtam el őt. Most, hogy már
meghalt, nincs esélyem kibékülni vele, megbocsátani neki, megérteni.
– Az apám... – kezdte James, aztán habozott egy kicsit. – Az apám régen
azt mondta, hogy az ember néha nem tud kibékülni a másikkal. Néha saját
magában kell megtalálnia ezt a békét. Az, aki összetöri a szívünket, gyakran
nem az, aki meg tudja gyógyítani.
Az, aki összetöri a szívünket. Cordelia az apjára gondolt. Soha többé nem
lesz már egyetlen szép pillanatuk sem. Bárcsak hagyta volna, hogy ő kísérje
az oltárhoz – Lucie megértette volna. Bárcsak adott volna egy esélyt az
apjának!
Meg kellett volna állítania, amikor tegnap este elrohant tőlük Az a
szörnyű igazság, hogy örült, hogy elmegy, és aggódott is – nem saját
magáért, hanem Jamesért. Csak arra tudott gondolni, hogy az apja megint
szégyent hozott rá valamivel. Mit művelt az apám Jamesszel? Mit mondott?
James következetesen ragaszkodott ahhoz, hogy semmiség volt, mégis úgy
festett, mint akinek felfordult a gyomra, s korán lefeküdt.
– Láttad? – suttogta Cordelia.
Olyan csend volt, hogy lehetett hallani, ahogy James zakója
nekidörzsölődött a kőfalnak, amikor megmoccant.
– Mit?
– Megálmodtad? A halálát?
James felemelte a kezét, hogy eltakarja vele a szemét.
– Igen.
– Ugyanaz volt a gyilkos? – kérdezte Cordelia vékony hangon, kiszáradt
torokkal. – Ugyanaz a gyilkos, ugyanaz a gyűlölet?
 – Igen. De Daisy...
Cordelia a hasára tette a kezét, mert úgy érezte, hogy ha nem tartja össze
magát, akkor darabjaira hullik.
– Ne mondd el! Most ne! De ha van valami...
– Amiből megtudhatjuk, ki tette ezt? Kattog az agyam, Daisy. Ha lenne
valami, egyáltalán bármi, elmondanám neked, üzennék Jemnek, a
szüleimnek. .. Nincs semmi több, mint ami eddig volt – rázta a fejét.
– Akkor mondd el nekem, hogy miért jött el hozzánk tegnap este – kérte
Cordelia keserű kis kacajjal. – Tegyünk úgy, mintha megnyertem volna egy
sakkpartit. Mondhatjuk, hogy tartozom neked egy válasszal. De áruld el az
igazat. Mit akart?
James némi habozás után válaszolt.
– Pénzt akart.
– Pénzt? – ismételte Cordelia hitetlenkedve. – Mennyi pénzt? Mire kellett
neki?
James rezzenéstelen maradt, ám furcsamód nem öltötte magára a
maszkot. Cordelia látta, hogy mire gondol, mit érez. Látta az elgyötört
tekintetét. James megengedi magának, hogy érezzen mindent – gondolta –
sőt: megengedi magának azt is, hogy kimutassa.
–Az apád ötezer fontot kért tőlem – mondta. – El sem tudom képzelni,
mit gondolt, honnan tudok annyit szerezni. Azt mondta, hogy a szüleimtől
kellene kérnem. Utalt rá, hogy nekik annyi pénzük van, hogy észre sem
vennék. Azt mondta, hogy Cirenworth miatt kell. Hogy nem engedheti meg
magának a ház költségeit. Nem tudom, hogy ez igaz volt-e.
– Fogalmam sincs – suttogta Cordelia, bár számos lehetőség kínálkozott a
válaszra. Szerencsejáték-adósságok. Kifizetetlen adósságok. Kiegyenlítetlen
számlák. – Miért nem szóltál róla?
Úgy érezte, mintha tűz és jég tombolna benne egyszerre: lángolt a dühtől
és megdermedt a kétségbeeséstől.
– Bárcsak tudtam volna, hogy bajban van, segíthettem volna rajta.
– Nem – mondta halkan James. – Nem segíthettél volna.
– Megállíthattam volna, hogy ne menjen ki az utcára, a hóba...
– Nem a pénzhiányba halt bele – jegyezte meg James. – És nem is a
hidegtől. Megölték.
Cordelia tudta, hogy James józanul gondolkodik, ám nem sok hasznát
vette a józanságnak. Fel akart robbanni a dühtől, el akart pusztítani valamit.
 – Nem lett volna muszáj ötezret adnod neki. Adhattál volna neki egy
keveset is, egy kis pénzt, hogy épségben hazajusson.
Valami megvillant James szemében. Düh. Cordelia még sohasem látta
dühösnek ezt az aranyszínű szempárt; úgy nem, hogy rá lett volna dühös.
Émelyítő örömöt érzett: a semmi helyett most már harag volt benne. Érezte
a kétségbeesést. Érezte a kínt, amiért fájdalmat okozott Jamesnek, pedig ezt
akarta a világon a legkevésbé.
– Ha adtam volna neki valamennyi pénzt, akkor elment volna a kocsmába
elkölteni, és ugyanúgy részegen tántorgott volna, és ugyanúgy megölik. Te
pedig ugyanúgy engem hibáztatnál, mert nem akarod azt gondolni, hogy a
saját döntései miatt...
– Cordelia.
Cordelia hátrafordulva látta, hogy Alastair áll a szűk folyosón. A bátyját
hátulról megvilágította a boszorkányfény, amitől világosnak tűnt a haja,
mint azokban az időkben, amikor még festette.
– Énókh testvér azt mondja, hogy ha szeretnél elbúcsúzni, akkor most
lehet.
– Jövök – bólintott Cordelia gépiesen.
El kellett araszolnia James mellett, hogy elinduljon; közben összeért a
válluk. Hallotta bosszúsan felsóhajtani a fiút, aki aztán követte.
Visszamentek a térre, és követték Alastairt a Csontházba, ahol Sona ott állt
Elias holttesténél. Énókh testvér is ott volt, mozdulatlanul, összekulcsolt
kezekkel, akár egy pap.
James megállt a kétszárnyú ajtó előtt. Cordelia nem nézett rá; nem tudott.
Kézen fogta Alastairt, és a márványpadlót átszelve odament, ahol az apja
feküdt. Alastair szorosan magához húzta. Az anyjuk rezzenéstelenül állt,
vörös és duzzadt szemekkel, lehajtott fejjel.
– Ave atque vale – mondta Alastair. – Üdvözlet és búcsú, apám.
– Ave atque vale – ismételte Sona. Cordelia tudta, hogy neki is ki kellene
mondania a hagyományos búcsú szavait, de túlságosan összeszorult a torka
ahhoz, hogy meg tudjon szólalni. Helyette megfogta az apja kezét, ami
kilátszott a felhajtott lepel alól. Hideg volt, és merev. Egyáltalán nem az
apja keze. Nem az a kéz, ami kiskorában felemelte vagy kardoz- ni tanította
gyakorlás közben. Óvatosan letette, hogy a mellkasán nyugodjon.
Cordelia megdermedt. Eliasnak eltűnt a Látás-rúnája, amit minden
árnyvadász a domináns kézfején viselt.
 Megint hallotta Filomena hangját, ahogy visszhangzott az elhagyatott
vitorlagyárban. Elvette tőlem. Az erőmet. Az életemet.
Az erejét.
Énókh – gondolta. Tudtad, hogy Filomena di Angélának volt egy Erő-
rúnája?
A Néma Testvérek arcán nem tükröződhetett meglepődés. Cordelia mégis
érzett felőle egyfajta meghökkenést. Énókh azt felelte, hogy nem tudom, de
a holtteste Idrisben van, Sadrak testvérnél. Megkérem majd, hogy vizsgálja
meg, ha fontos ez.
Nagyon fontos – gondolta Cordelia.
Énókh szinte észrevétlenül bólintott. A konzul nemsokára itt lesz.
Óhajtanak itt maradni és fogadni őt?
– Őszintén szólva nem bírom – takarta el a szemét Sona. – Semmi mást
nem szeretnék, csak hazamenni, és magam mellett tudni a gyermekeimet. ..
– hallgatott el halovány mosollyal. – Bocsánat. Hát persze, Leila, neked
megvan a saját otthonod.
– James nem bánja, ha veled maradok ma este, Mámán – válaszolta
Cordelia. – Ugye, James? – pillantott oda kíváncsian, hogy vajon látszik-e
még a fiú tekintetén a vitájuk nyoma. James viszont kifürkészhetetlen arcot
vágott, a maszkja tökéletesen a helyén volt.
– Persze hogy nem. Ahogy önnek jobb, Mrs. Carstairs. Szólok Risának,
hogy ő is menjen oda, és vigye magával azokat a holmikat, amiket Cordelia
csak szeretne.
– Én csak egyvalamit szeretnék – mondta Cordelia. – Csak látni
szeretném Lucie-t. Kérlek... kérlek, mondd meg neki.

Amikor James távozott a Néma Városból, nem ment haza rögtön. Úgy
tervezte, hogy leint egy bérkocsit, ám volt valami fájdalmas komorsága
gondolatban, hogy Cordelia nélkül térjen vissza a Curzon Streetre.
Önkéntelenül is az az érzése támadt, hogy kudarcot vallott előtte.
Azon kapta magát, hogy a Highgate temető sírjai között bolyong a
hófödte ösvényen, és felelevenedett benne a legutóbbi alkalom, amikor ott
járt – amikor átlépett Belial ellopott dimenziójába Matthew és Cordelia
segítségével. Kis híján ott halt meg a kripták között, a nagy fék alatt, a
fennkölt angyalszobrok között. Néha még mostanában is eltöprengett rajta,
hogyan élhette túl, ám egyvalamiben kétségtelenül biztos volt: Cordelia
mentette meg az életét.
El kellett volna mondania neki az igazat. Erőből lesújtott egy alacsonyra
ereszkedő faágra a feje fölött, amiről ezüstös hópelyhek hullottak rá. Hó és
jég borította a legtöbb sírkövet, csak néhol látszott ki egy-egy szó: szeretett,
imádott, elveszített.
Az is elég baj volt, hogy éles szóváltásba keveredett Cordeliával. De még
rosszabb, hogy képtelen volt elmondani neki: Amikor az apád haláláról
álmodtam, rám nézett. Mintha felismert volna engem, az álombéli
önmagamat. Tudta, ki vagyok.
Félek, hogy ez okkal történt. Tartok tőle, hogy ezek az álmok nem csupán
álmok. Sőt, nem csupán látomások.
Cordelia nem akart részleteket hallani, James pedig magában tartotta az
igazat. Most viszont semmi másra nem tudott gondolni. Elias arcának
emléke, ahogy eltorzul a meglepődéstől és a félelemtől, a felismerés a
szemében. .. James fel-alá járkált a hóban, fehér felhőket felrúgva a
csizmájával. Képzeletben érveket hozott fel Cordeliának:
Csak azokon az éjszakákon jönnek a rémálmaim, amikor gyilkosság
történik. Amikor felébredek, nyitva az ablakom, mintha álmomban én
tártam volna ki. De miért? Hogy valaki bejöhessen? Hogy én magam ki
tudjak menni?
Bizonyos tények ellentmondtak ennek az elképzelésnek. Mezítláb
gyalogolna London utcáin, a hálóruhájában? Ha igen, akkor bizonyára
lennének fagyási sérülései. Lemossa a vért a kezéről, amikor hazaér?
Hogyan lehetséges ez anélkül, hogy akár csak egy árnyalatnyit a tudatában
lenne? Filomena pedig úgy tűnt, hogy nem ismerte fel őt a gyilkosaként –
de megtalálták azt a véres köpenyt a gyárban; ha a támadó azt viselte, akkor
eltakarhatta az arcát a csuklya.
Mi van, ha én vagyok az, Daisy? Mi van, ha Belial valahogy irányít
engem, gyilkossá tesz, és beszennyezi vérrel a kezemet?
De Belial eltűnt, James – hallotta Cordelia hangját, azt a hangot, amitől
legszívesebben mindent elmondott volna, amelyik nem ígért ítélkezést, csak
kedvességet. Legalább száz évre, azt mondta Jem.
James megállt, és nekidőlt egy márványkripta falának, amit egyiptomi
szarkofágfaragványok díszítettek. A tenyerébe temette az arcát, ő a Pokol
Hercege. Ki tudja, mire képes? Nem élhetem ezen tűnődve az életemet, és
nem is engedhetem magam szabadon járkálni, ha bármiféle veszélyt
jelentek. Tudnom kell.
Tudnom kell.

Bridgestockék sorházi lakásában Grace kinézett a kis szobájának ablakán.

Sok órán át várt, hogy mindenki elmenjen otthonról. Az inkvizítor bement
az Intézetbe egy megbeszélésre; Ariadne pedig az anyjával együtt éppen
látogatást tett valahol. Hívták Grace-t is, hogy tartson velük, ő viszont
visszautasította, mint mindig. Nem óhajtotta a gyűlölt közös étkezéseket
Bridgestockékkal, ahol négyen erőltetett beszélgetésbe bonyolódtak. Alig
várta, hogy visszajöhessen a szobájába, ahol várták a könyvei –
varázslatról, halottmágiáról és tudományról.
A szobája kicsi volt, ám takarosán berendezett. Még egy kis panoráma is
látszott az ablakból: a Cavendish Square fáinak teteje, ahogy kopáran és
sötéten hajladoznak a szürke égbolt alatt. Már ellenőrizte, hogy az ajtót
kulcsra zárták-e; egyszerű fehér ruhát húzott, és leengedte a haját. A
legjobb, ha annyira ártatlannak tűnik, amennyire csak lehet.
A fésülködőasztalának legfelső fiókjából elővett egy boszorkányfény-
rúnakövet. Charlestól kért egyet, akinek természetesen nem volt más
választása, mint adni. Grace visszafogta magát, hogy ne kérjen többet,
hiszen nem akart gyanút kelteni.
Az adamantin olyan hűvös és sima tapintású volt a kezében, akár a víz.
Felemelte az ajkához, miközben nézte magát a tükörben. Az adamantin
fehér volt, néhol ezüst foltokkal: ugyanolyan színű, mint a haja.
Elkerekedett a szeme, rémült volt a tekintete. Ez ellen semmit sem tehetett;
és talán jobb is volt így.
Az ajkához emelte a követ, és megszólalt.
– Mama – mondta halkan, de érhetően. – Audite. Figyelj.
Hullámzani kezdett a tükörképe. Hosszú és világos haja fémes szürkévé
változott, a szeme pedig mocsárzöldre sötétült. Ráncok futottak szét az
arcán. Legszívesebben borzongva elhátrált volna, de tartotta magát. Nem a
saját tükörképét látja – mondta magában. Egy ablakon néz ki, egy átjárót
nyit meg.
Tatiana Blackthorn visszamosolygott rá a tükörből. Egyszerű szürke ruhát
viselt, a haját pedig hosszú copfokba fonva hordta, mint a Vasnővé- rek. A
tekintete nem változott: éles maradt, és számító.
 – Azt hittem, talán megfeledkeztél a szegény anyádról az Adamantin
Citadella fogságában – szólalt meg keserű mosollyal.
– Gyakran gondolok rád, mama – felelte Grace. – De figyelnek, tudod.
Nehéz egyedül maradni.
– Akkor miért kerestél meg most? – ráncolta a homlokát Tatiana. –
Akarsz valamit? Beszéltem az inkvizítorral, mielőtt száműzetésbe
vonultam: bőven elég pénz van Bridgestockéknál ahhoz, hogy új ruhát
vegyenek neked. Senki sem mondhatja, hogy a lányom szegényesen
öltözködik
Grace meg sem próbált tiltakozni, hogy nem kért pénzt az anyjától;
sohasem volt semmi értelme.
– Malcolm Fade-ről van szó. Közel vagyok hozzá, hogy magunk mellé
állítsam.
– Hogy érted ezt?
– Úgy, hogy segíteni fog nekünk – mondta Grace. – Jessevel
kapcsolatban. Emlékszel arra az aleheia kristályra a Chiswick-ház
dolgozószobájában? Arra, amelyik Annabel Blackthorn tárgyalását őrzi?
Tatiana türelmetlenül biccentett, hogy emlékszik.
– Őt a Citadellára száműzték – folytatta Grace. – A Makóimmal való
kapcsolata miatt. De ha tudnál vele beszélni... talán továbbadni tőle egy
üzenetet...
Tatiana nevetésben tört ki.
Grace dermedten ült. Fázott és kicsinek érezte magát, mint oly sokszor
gyermekkorában. Az anyja gúnyos nevetése olyan volt, akár a rianó jég
reccsenése.
– Egy üzenetet – mondta végül Tatiana. – Annabel Blackthofntôl. Grace,
ő már csaknem egy évszázada halott – mosolyodott el, ezúttal őszinte
örömmel a tekintetében. – A Blackthorn család megölte. A saját családja. A
mese, hogy Vasnővér lett belőle, csak egy hazugság volt, hogy rászedjék
Malcolmot. Nem érdekelte őket, hogy Malcolm mit csinált. Egy boszorkány
mindig hasznos lehet. De Annabel a lányuk volt. Ősi nephilim család sarja.
Ők vezették a Cornwalli Intézetet. Szégyent hozott rájuk, ezért meg kellett
halnia – közölte vidáman Tatiana. – Megmondtam neked, hogy a
nephilimek gonoszak.
– Biztos vagy ebben? – szorult össze Grace gyomra.
 – A bizonyíték ott van a kristályban – felelte Tatiana. – Nézd meg, ha
szeretnéd. Tudod, hol van. Még sohasem mutattam meg neked az egészet,
de ha már sikerült felkavarnod ezt a port, akár meg is tudhatsz mindent.
– De szükségünk van Malcolm segítségére, mama, Ő tudja megmutatni
nekünk, hogyan támasszuk fel Jesset...
– Nos, hát akkor előre kellett volna gondolkodnod, nemde? – jegyezte
meg Tatiana szárazon. – Az igazság ennyi éven át rejtve maradt Fade előtt,
a Klávé és más boszorkánymesterek jóvoltából. Ki tudja, mit árulhattak
volna el neki a Spirál Labirintusban, ha akarnak? Nem fogja megköszönni
neked, ha te leszel az, aki közli vele. Ezt megígérhetem.
Miért nem igyekszel jobban? – gondolta Grace. Nem akarod visszakapni
Jesset?
De inkább csak ennyit mondott:
– Sajnálom, mama.
Tatianának lassan mosolyra húzódott a szája.
– Na, na. Már kezdtem aggódni, hogy cserben hagytad a bátyádat. A
családodat. Hogy megfeledkeztél rólunk a nagy sietségben, hogy a konzul
menye legyél.
– Sohasem tudnék megfeledkezni rólatok – válaszolta Grace. Ez volt az
igazság. – Mama, hol van a kristály?
Tatianának csillogott a szeme.
– Meg tudom mondani neked, hogy pontosan hol találod. Cserébe csak
annyit kérek, hogy látogasd meg James Herondale-t az új házában a Curzon
Streeten. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy él az újdonsült feleségével.
Enyhítenéd egy öregasszony kíváncsiságát, drágám?

Amikor James végre visszatért a Curzon Streetre, már közelgett a

naplemente: zafírkék volt az égbolt, és borostyánszínű csík hasította ketté.
Effie várt rá, aki bosszúsnak tűnt: elmesélte, hogy a Vidám Zsiványok mind
ott voltak órákon át a szalonban, és megszámlálhatatlan csészényi teát
kértek Végül jött a konzul, virágokkal és részvétnyilvánítással, és
megparancsolta, hogy a fiúk menjenek haza, hiszen közeledett a kijárási
tilalom miatti takarodó ideje. Matthew (akit mintha Effie kissé megkedvelt
volna) hagyott egy üzenetet, ami a szobájában várta Jamest. Risa megpakolt
utazóládával elment Kensingtonba, ráadásul magyarázatot sem adott erre,
amit Effie igen udvariatlannak tartott, és ennek a véleményének hangot is
adott.
James szinte oda sem figyelve bólintott, és végül odaadta neki a kabátját,
hogy legyen valami tennivalója. Semmi mást nem akart, csak egyedül lenni.
Amit tennie kellett, ahhoz ez szükséges volt. Szinte bűntudattal teli örömöt
érzett, amiért lemaradt a barátairól, hogy már elmentek, mire ő visszaért. Ha
elmondaná nekik a gyanúját, akkor ragaszkodnának hozzá, hogy vele
maradjanak. Tudta ezt – már azelőtt, hogy felment, elcsigázottan leült az
ágyra, és széthajtogatta Matthew üzenetét.

Jamie fiú...
Tudod, hogy maradnék, ha lehetne, de képtelenség egyedül harcba szállni
a konzullal, pláne, ha az embernek a saját anyja. Hagytam egy shillinget a
zongorapadon, ha esetleg küldeni akarnál egy üzenetet Neddyvel. Ha
küldesz, akkor rögtön összegyűlünk nálad. Téged ismerve gyanítom, hogy
egyedül akarsz lenni, de ne várd tőlem, hogy ezt elfogadjam egy napnál
hosszabb időre. A shillinget pedig várom vissza, te fösvény gazfickó.
Szeretettel:
Matthew

James összehajtogatta az üzenetet, és elrakta az ingzsebébe, közel a

szívéhez. Kinézett az ablakon. Közeledett a sötétség. Már nem bízott az
éjszakában, és a saját elméjében sem. Hazafelé jövet csak erősödött az
eltökéltsége: próbára teszi magát. Amint megtudja, már a barátai szeme elé
tud kerülni, bármi is az igazság.
Felment az emeletre, a gyakorlóteremben pedig talált egy kötegre való
sűrűn szőtt kötelet. Elvonult a hálószobájába, jól becsukta az ajtót, és
lefeküdt az ágyra – mezítláb és zakó nélkül, de ezt leszámítva teljesen
felöltözve. Nekilátott, hogy a tőle telhető legerősebb csomóval kikötözze
mindkét lábát és az egyik karját az ágy lábához. Éppen próbálta kiötleni,
hogyan kötözhetné ki a szabadon maradt karját egy kézzel, amikor besietett
a szobába Effie egy tálca teával.
A kötél láttán egy pillanatra megdermedt, mielőtt óvatosan letette a tálcát
az ágy melletti kis asztalra.
– Á, helló, Effie – próbálta ráhúzni a takarót a kötelekre James, ám ez
lehetetlennek bizonyult. – Én csak... hallottam, hogy ez jót tesz a
vérkeringésnek – legyintett lazán a szabad kezével.
– Fizetésemelést fogok kérni, de tényleg – sóhajtott fel Effie. – És
kiveszem szabadságnak a ma estét. Próbáljon csak megállítani.
Azzal minden további nélkül kicsörtetett a szobából. Sajnos úgy rakta le
a tálcát, hogy James épphogy nem érte el. így, ha nem akarta még egyszer
végigcsinálni a procedúrát a kötéllel, egyszerűen kénytelen volt tea nélkül
kibírni ezt az estét.
A lámpát sem érte el, ám ez nem volt gond, hiszen szándékában állt egész
éjszaka égve hagyni. Ügyelt rá, hogy a kése a közelben legyen, és úgy
tervezte, hogy lazán a markában fogja tartani. Ha elálmosodik, akkor úgy
megszorítja majd a pengét, hogy felriad a fajdalomtól.
Egy kis vér semmiség, ha ezzel bebizonyíthatja magának, hogy nem
gyilkos.

A délután java része a homályba veszett. Cordelia hazament Cornwall

Gardensbe, és segített Alastairnek ágyba tenni Sonát, párnával a háta
mögött, hideg vizes borogatással a homlokán. Fogta az anyja kezét,
miközben az sírt, s újra és újra csak azt ismételgette, hogy bele sem tud
gondolni, hogy Elias már sohasem láthatja a harmadik gyermekét. Hogy
egyedül halt meg, a családja nélkül – anélkül, hogy tudta volna, hogy
szeretik.
Cordelia igyekezett nem túl gyakran ránézni Alastairre, aki a „nagy
testvére”, s fajt ugyanolyan tehetetlennek látni, mint amilyen ő maga volt.
Bólogatott, ahogy Sona beszélt, és azt mondogatta az anyjának, hogy végül
minden rendben lesz. Risa valamikor megérkezett egy kis utazóládával,
amiben Cordelia néhány holmija lapult, és átvette az irányítást. Cordelia
csak hálás lehetett Risának, amiért ópiumoldattal gazdagított teát adott
Sonának, aki ettől várható volt, hogy hamarosan elalszik, és felejt egy
darabig.
Alastairrel együtt átmentek a szalonba, ahol leültek egymás mellé a
díványon, némán és döbbenten, mint egy hajótörés túlélői. Egy idő múlva
megjött Lucie – levegőért kapkodva, könnyek között. Úgy tűnt, hogy James
valóban elküldött egy futárt Cordelia kérésével az Intézetbe. Alastair azt
mondta Cordeliának, hogy marad fogadni a látogatókat, ha esetleg jön
valaki, ő pedig menjen fel Lucie-vel pihenni. Mindannyian tudták, hogy
kevesen érkeznek majd részvétet nyilvánítani: Elias nem volt sem
közismert, sem pedig közkedvelt.
Lucie elment teáért, amíg Cordelia hálóinget húzott – a régi ruhái közül
elég sok még mindig a fiókokban állt összehajtogatva. Bebújt az ágyba. Bár
a nap még nem ment le, kimerültnek érezte magát.
Amikor Lucie visszatért, Cordelia sírt egy kicsit a meleg, tintaillatú
vállán. Aztán Lucie töltött neki teát, és együtt emlékeztek meg Eliasról –
nem arról az Eliasról, akit Cordelia az utóbbi időben megismert, hanem az
apjáról, amilyennek mindig is hitte. Lucie felidézte, amikor Elias
megmutatta nekik, hol teremnek a legfinomabb bogyók a cirenworthi
bokrokon, vagy amikor elvitte őket lovagolni a devoni tengerparton.
Amint kezdett a háztetők alá bukni a nap, Lucie vonakodva felállt, és
megpuszilta Cordelia feje búbját.
– Annyira sajnálom, drágám. Tudod, hogy ha szükséged van rám, én
mindig itt leszek.
Lucie éppen csak távozott, amikor megint kinyílt Cordeliánál az ajtó, és
belépett rajta Alastair. Mérhetetlenül fáradtnak tűnt, apró ráncok húzódtak a
szája és a szeme körül. Néhol kifakult a hajából a fekete festék, és még
mindig akadtak benne szőke foltok, amik elütöttek a sötétebb tincsektől.
– Mâmân végre elaludt – mondta az ágy szélére ülve. – Folyton csak sírt
Risának, hogy ez a gyerek sohasem fogja megismerni az apját. Én azt
mondom, hogy szerencsés gyerek.
Máskor, egy másik Cordelia talán megdorgálta volna, amiért ilyet
mondott. A mostani viszont csak felült a párnáknak dőlve, és megpaskolta a
bátyja arcát. Kicsit szúrós volt. Próbált visszaemlékezni arra, hogy Alastair
mikor is kezdett el borotválkozni. Az apjuk tanította meg rá? A
nyakkendőkötésre, a mandzsettagombolásra? Ha igen, akkor Cordelia nem
emlékezett rá.
– Alastair joon – szólalt meg. – Ez a gyerek tényleg szerencsés lesz, de
nem azért, mert az apánk meghalt. Hanem azért, mert te leszel a bátyja.
Alastair a húga tenyerébe hajtotta a fejét, és az egyik kezével megfogta a
csuklóját.
–Nem tudok gyászolni – vallotta be elfúló hangon. – Nem tudom
gyászolni a saját apámat. Ez mit árul el rólam?
– Azt, hogy a szeretet bonyolult – felelte Cordelia. – Azt, hogy a düh és a
gyűlölet mellett húzódik meg, mert csak azok tudnak nekünk igazán
csalódást okozni, akiket igazán szeretünk.
– Mondott neked valamit tegnap este? – kérdezte Alastair, mire
Cordeliának elkerekedett a szeme. – A Shepherd Marketen halt meg,
néhány saroknyira a Curzon Streettől. Nem egy valószínűtlen feltételezés,
hogy nálatok járt látogatóban.
–Nekem nem mondott semmit – válaszolta Cordelia. Alastair közben
elengedte a csuklóját, így eltöprengve össze tudta kulcsolni az ujjait. –
Jamesszel beszélt. Pénzt kért tőle.
– Mennyit?
– Ötezer fontot.
– Azt a mindenségit! Remélem, James elküldte melegebb éghajlatra –
jelentette ki Alastair.
– Szerinted nem kellett volna adnia neki valamennyit? – faggatta
Cordelia, bár tudta a választ. – Azt mondta, hogy Cirenworthre kell.
– Hát nem arra – árulta el Alastair. – Anyánk pénze fedezte Cirenworthöt.
Apának viszont egész Londonban voltak tartozásai bárokban és
játékbarlangokban, már évek óta. Egyszerűen csak azokra az adósságokra
ment volna el. James helyesen cselekedett, bár nem hittem volna, hogy
életemben valaha is ezt fogom mondani róla.
– Attól tartok, hogy én nem voltam ennyire megértő – ismerte be
Cordelia. – Rárivalltam, amiért elküldte apát ki a hóba, pedig tudtam, hogy
egyáltalán nem az ő hibája. Mit árul ez el rólam?
– A gyász megőrjít minket – állapította meg halkan Alastair. – James ezt
meg fogja érteni. Senki sem várja el az embertől, hogy a legjobb formáját
hozza aznap, amikor meghalt az apja.
– Ez nem olyan egyszerű – suttogta Cordelia. – Valami baj van a Cor-
tanával.
– A Cortanával? – pislogott Alastair. – Tényleg a kardodról beszélünk?
– Legutóbb, amikor használni akartam egy csatában... és ne kérdezz a
részletekről, mert nem árulhatom el... egyszer csak felforrósodott a
markolata, mintha izzó szénen hevert volna. Nem lehetett megfogni.
Elejtettem, és ha James nincs ott, akkor engem megölnek.
– Mikor történt ez? – kérdezte zaklatottan Alastair. – Ha ez igaz...
– Igaz, és nemrég történt, de... tudom, hogy miért – folytatta Cordelia rá
sem nézve. – Azért, mert már nem vagyok rá méltó.
 Mert hazugságban élek. Mert a házasságom egy csalás. Mert
valahányszor Jameshez szólok, és úgy teszek, mintha nem lennék belé
szerelmes, az arcába hazudok.
– Muszáj, hogy te vedd át a Cortanát, Alastair. Már nem engem választ.
– Ez nevetséges – mondta szinte dühösen a fiú. – Ha valami baj van,
akkor a karddal, nem pedig veled.
– De...
– Vidd el a kardot a Néma Testvérekhez. Nézzék meg. Nem fogom
átvenni a Cortanát, Cordelia. Te vagy a kard jogos tulajdonosa. Most pedig
aludj egy kicsit – állt fel. – Biztos kimerültél.
 Grace:
1899

– M vadrózsákat – közölteH Tatiana csak úgy

eg fogom kérni a , hogy jöjjön át lemetszeni a
erondale fiút
mellesleg reggeli után.
Grace nem mondott semmit. Két év telt el azóta, de néha hiányzott neki
az elismerés, amiben az anyja egykor részesítette Párizsban. Miután
hazajöttek, Tatiana megtiltotta Grace-nek, hogy elmesélje Jessenek a
programjuk részleteit, a lányt pedig nem kellett győzködni. Nem akarta,
hogy Jesse megtudja, mit tett. A bátyja talán szörnyű embernek tartotta
volna emiatt, Grace pedig képtelen lett volna elviselni. Tudta, hogy Jesse
sohasem avatkozna be mások akaratába, még akkor sem, ha Tatiana
megparancsolná neki. De nem volt helye összehasonlításnak. Tatiana
sohasem emelt volna kezet a fiára, és sohasem tette volna ki önként
boszorkányságnak Más szabályokat alkalmazott a fiára és a lányára. Semmi
értelme nem volt megkérdőjelezni ezeket.
Tatiana kinézett a kúria ablakán.
– Benőtte a tövis a kaput. Alig tudjuk kinyitni anélkül, hogy miszlikbe
aprítana minket. Nagy szükség van rá.
Grace ledöbbent. Az anyjának máskor idegen volt a ház gondozásának
gondolata, vagy akár az is, hogy ha tönkremegy valami, akkor meg kell
javítani. Grace tudta, hogy az utált Herondale-ék beköltöztek a saját családi
kúriájukba – nem túl messzire – a nyárra, s volt egy fiuk és egy lányuk is,
mindketten nagyjából vele egykorúnk. Már korábban is jártak itt nyáron,
ám Tatiana mindig megtiltotta, hogy találkozzon velük.
– Azt hittem, nem akarod, hogy bármi közünk legyen hozzájuk – jegyezte
meg óvatosan.
– Azt akarom, hogy megigézd a fiút, Jamest – mosolygott Tatiana.
 Ez még meghökkentőbb volt.
– Mit akarsz, mit kérjek tőle?
Vajon mit akarhat az anyja James Herondale-től?
– Semmit – felelte ravaszul Tatiana. – Még semmit. Csak szeressen beléd.
Szórakoztató lesz a számomra.
Miután az anyja annyit átkozódott, és akkora felhajtást csinált a
Herondale család kapcsán, Grace valahol arra számított, hogy a névvel
együtt valami szörnyűségnek az árnyéka közeledik. Jamesről viszont
kiderült, hogy teljesen hétköznapi fiú; sokkal barátságosabb és könnyedebb
társaság, mint azok az otromba férfiak, akikkel Párizsban találkozott, s nem
volt rossz ránézni sem. Bár Grace tudta, hogy csak az anyja parancsára
cselekszik, ki volt éhezve a társaságra, James pedig mintha örült volna az
övének. Jólesett beszélgetni valakivel, aki nem szellem. Hamarosan már
minden este csevegtek, és látszott, hogy James azért hanyagolja el a
vadrózsametszési feladatait, hogy minél hosszabb ideig legyen rá szükség a
Blackthorn-kúriában.
Vajon Grace hatalma miatt? A lány nem tudta biztosan. Semmi többet
nem kért Jamestől, mint hogy látogassa meg, amit James meg is tett, ám
Grace úgy gondolta, hogy talán mindenféle bűbáj nélkül is megtenné. Ő is
bizonyára magányos, nincsenek barátai a közelben, és jólelkű.
– Holnap este találkozunk majd itt? – kérdezte Grace könnyedén. Már
vagy tucatszor feltette korábban ezt a kérdést.
– Nem – ráncolta a homlokát James. – Holnap este egy felolvasásra
vagyok hivatalos, a húgom folyamatban lévő mesterművének a legújabb
részletére Kegyetlen James hercegről.
– Ó... – felelte Grace, mert nem igazán értette, mit is jelent ez.
– Nyilvánvaló, hogy ebben a fejezetben Kegyetlen James herceg
megpróbálja távol tartani Lucie hercegnőt annak igaz szerelmétől, Arnoldo
hercegtől, ám beleesik egy dagonyába – húzta félmosolyra a száját a fiú. –
Rettentően izgalmas.
Grace lebiggyesztette az ajkát. Még nem használta ezt az arckifejezést
James társaságában, ám sokat gyakorolta annak idején Párizsban.
– De annyira szeretnélek látni! – mondta szomorúan. – Attól még gyere
el hozzám holnap este – hajolt közelebb. – Mondd azt a családodnak, hogy
az anyám megfenyegetett, így dolgoznod kell, különben a haragját
kockáztatod.
 – Akármilyen nagy a kísértés... – nevetett James. – Nagyon sajnálom,
Grace, de tényleg muszáj ott lennem, különben Lucie gondoskodik róla,
hogy a padláson száradjon a bőröm. Holnapután találkozunk majd,
megígérem.
Grace nyár végéig várt, hogy beszéljen az anyjával a helyzetről. James és
a családja már visszament Londonba. Olyan furcsa volt úgy gondolni rájuk,
hogy ők ugyanaz a Herondale család, akiket az anyja átkozott; James leírása
alapján mintha egyáltalán nem hasonlítottak volna Tatiana esküdt
ellenségeire. Néhány hét után már meglehetősen biztos volt benne, hogy mi
történik, de elhatározta, hogy hagy a dolognak egy nyárra való időt.
– A hatalmam nem működik Jamesszel szemben.
– Nem kedvel téged? – vonta fel a szemöldökét Tatiana.
– Kedvel, azt hiszem – válaszolta Grace. – De néha kértem tőle ezt- azt,
túlzó dolgokat, amiket egyébként nem tenne meg, hogy lássam, rá tudom-e
venni. És nem.
Az anyja savanyú képet vágott.
– Európa koronás fői sorban állnak a hívásodra, egy walesi földműves fia
viszont kifog rajtad.
– Próbálkoztam, mama – mondta Grace. – Lehet, hogy azért van, mert
árnyvadász. Ők talán ellenállóbbak a bűbájjal szemben.
Tatiana semmi mást nem mondott akkor, ám néhány hét múlva hirtelen
bejelentette, hogy egy óra múlva indulnak Alicantéba, Grace pedig menjen
készülődni.
 13
Téli szél

„Egyetlen faág sem száradt el a téli szél miatt;

Azért száradtak el, mert elmondtam nekik az álmaimat.„
– William Butler Yeats: Elszáradt faágak –

Alastair elment, mintha rémes csönd telepedett volna a szobára.

M iután
Cordelia rápillantott az ajtóra. Megszokta már, hogy Jamestől csupán
néhány lépésnyire alszik el. A fiú most mérföldekre volt tőle, s
valószínűleg abban a hitben feküdt le, hogy Cordelia haragszik rá.
James. Hozzászokott, hogy minden reggel öt látja ébredés után, és
minden este lefekvés előtt. Mégis nagyon különös volt abban a tudatban
levetkőzni a fürdőszobában, hogy csak néhány lépésnyire van tőle, de...
most egyedül volt. A bátyja a folyosó végén, az anyja odalent aludt, James
pedig hiányzott neki.
Cordelia felsóhajtott. Tudta, hogy nem fog egyhamar álomba merülni,
bármit is mondott Alastair. Éppen keresni akart egy könyvet, hogy azzal
múlassa az időt, amikor hirtelen kivágódott az ablak. Valaki beugrott rajta, s
az ágya mellett landolt a padlón fagyos levegő, szőke fürtök és
narancsszínű kamáslik forgatagában.
– Matthew?
Matthew esetlenül ért földet. A könyökét masszírozva felült, és halkan
szitkozódott.
– Ez volt az első tisztességes dolog, amit Alastair valaha tett életében. És
belegondolni abba, hogy itt voltam és láttam... vagyis gyakorlatilag
kukkoltam.
 – Menj, csukd be az ablakot – szólt rá Cordelia. – Különben tényleg
hozzád vágom a teáskannát. Mit keresel itt?
– Látogatóba jöttem – porolta le magát, és odament az ablakhoz, hogy
becsukja. – Miért, nem úgy tűnik?
– A legtöbben a bejárati ajtót szokták használni – jegyezte meg Cordelia.
– Mire gondoltál Alastairrel kapcsolatban?
– A Cortanára. Arra, hogy visszautasította a nevetséges felajánlásodat.
Egyetértek vele egyébként: az a kard nem tudja meggondolni magát, hogy
már nem téged választ, és nincs is rá oka. Valószínűleg elromlott.
– Egy mitikus kard. Nem tud elromlani – húzta magára még jobban a
takarót Cordelia. Valóban nagyon furcsa volt hálóingben ücsörögni
Matthew előtt. – Tényleg odakint hallgatóztál?
– Igen, és gyorsabban is elküldhetted volna a bátyádat. Majdnem
megfagytam.
A megbánás teljes hiánya miatt képtelenség volt haragudni rá. Cordelia
elfojtott egy mosolyt, a mai első mosolyát.
– És miért, ha szabad tudnom?
– Amikor meghallottam, mi történt, odamentem részvétet nyilvánítani a
Curzon Streetre, de egyikőtök sem volt ott...
– James nem volt otthon?
– Gyanítom, hogy elment sétafikálni. Szeret gyalogolni, ha bántja valami.
Will bácsi is ugyanezt csinálta régen – felelte Matthew. – Sejtettem, hogy te
talán itt leszel, de tartottam tőle, hogy ha az ajtón kopogtatok, akkor a
családod már nem engedett volna be ilyen késői órán.
– Várhattál volna holnapig – nézett rá Cordelia értetlenkedve.
Matthew leült az ágy végébe. Ez rettentő udvariatlanság, gondolta
Cordelia, de hát már férjes asszony volt. Ahogy Anna fogalmazott: azt
tehet, amit csak szeretne. Akár még azt is megengedheti, hogy narancssárga
kamáslis fiatalemberek üljenek az ágya végében.
– Nem hiszem, hogy várhattam volna – jelentette ki Matthew. Kerülte
Cordelia tekintetét, és a takaróval babrált. – Van valami, amit el kell neked
mondanom.
– Micsoda?
– Tudom, milyen, amikor az embernek fáj valami, de nem kérhet
segítséget attól, akit a legjobban szeret, és nem oszthatja meg a fajdalmát
senkivel, akit ismer.
 – Mire gondolsz?
Matthew felemelte a fejét. Nagyon zöldnek tűnt a szeme a halovány
fényben.
– Arra gondolok, hogy ez talán egy álházasság, de te valóban szerelmes
vagy Jamesbe.
Cordelia elszörnyedve meredt rá. A fiúnak szanaszét állt a haja, vizes volt
az olvadó hótól. Arcát pirosra csípte a hideg, a szeme pedig csillogott...
attól, hogy izgult? Matthew tényleg képes izgulni?
– James tudja? – suttogta Cordelia.
– Nem – vágta rá határozottan Matthew. – Te jó ég, nem. Szeretem
Jamest, de olyan vak, mint egy denevér, ha a szív ügyeiről van szó.
– Mióta? – ragadta meg két kézzel a takaróját Cordelia. – Mióta tudod,
és... és hogy jöttél rá?
– Abból, ahogy ránézel – válaszolta tömören Matthew. – Tudom, hogy
nem akartad ezt a házasságot, hogy nem mesterkedtél érte. Biztos, hogy
különös gyötrelmet jelenthet neked. Én pedig sajnálom. Megérdemled,
hogy boldog legyél.
Cordelia meglepődve nézett rá. Rádöbbent, hogy eddig még sohasem
gondolta Matthew-t ilyen remek megfigyelőnek. Nem hitte volna, hogy a
fiú elég komolyan veszi ehhez a dolgokat.
– Tudom, milyen elrejteni, hogy mit érzel – folytatta Matthew. – Tudom,
milyen, amikor fáj, de nem tudod megmagyarázni, hogy miért. Tudom,
miért nem vagy Jamesszel ma este. Mert amikor fáj nekünk valami, akkor
lemeztelenedünk, és amikor lemeztelenedünk, akkor nem rejthetjük el az
önvalónkat. És te nem bírnád elviselni, ha megtudná, hogy szereted.
– Hol tanultad ezt a sok mindent? – kérte számon Cordelia. – Mikor lettél
ennyire bölcs?
– Magam is megéltem a viszonzatlan szerelmet, még régen.
– Ezért vagy annyira szomorú?
– Nem tudtam, hogy szerinted szomorúnak látszom – mondta némi
hallgatás után Matthew.
Cordelia kissé megborzongott, pedig nem volt hűvös a szobában.
–Valami nyomja a szívedet, Matthew – jegyezte meg szelíden. – Egy
titok Tudom, mint ahogy te is tudtad, hogy szerelmes vagyok Jamesbe.
Elárulod nekem, mi az?
 Látta, hogy a fiú a mellzsebe felé nyúl, ahol gyakran a laposüvege lapult.
Aztán mereven leeresztette a kezét, és vett egy mély lélegzetet.
– Nem tudod, mire kérsz.
– De igen, tudom – bizonygatta Cordelia. – Az igazságot szeretném. A te
igazságodat. Te tudod az enyémet, én pedig még azt sem tudom, mitől vagy
ennyire boldogtalan.
Matthew mintha megdermedt volna az ágy végében, mintha szoborrá
változott volna. Csak az ujjai mozogtak, egy párna hímzését követve.
Amikor végre megszólalt, szinte úgy csengett a hangja, mint egy idegené –
nem a Matthew-tól megszokott derűs, habkönnyű hangnem volt, hanem
valami mélyebb és halkabb.
– Senkinek sem meséltem még el ezt a történetet. Soha életemben. Jem
tudja. Senki más. Talán az ostobaság teteje, hogy arra kérjelek, hogy ne
mondd el Jamesnek. Tőlem sem hallotta soha.
Cordelia habozott.
– Nem ígérhetem meg, hogy eltitkolom előle.
– Akkor csak az ítélőképességedben bízhatok, és remélem, hogy osztani
fogod a véleményemet, miszerint semmi hasznát nem venné annak, ha
megtudná – közölte Matthew. – De előre figyelmeztetlek, hogy ez a történet
Alastairről is szól, bár nem hinném, hogy teljes egészében tud róla.
– Akkor James mondott erről nekem valamit. A pletykákról, amiket
Alastair terjesztett. Biztos borzalmasnak találsz, amiért még mindig
szeretem.
– Nem. Szerintem te vagy az ő mentsvára. Ha tudsz a pletykákról, akkor
ismered a történet egy részét, de nem az egészet.
– Mindenről tudni akarok – jelentette ki Cordelia.
Matthew az ágy melletti falat bámulva ugyanazon a halk, színtelen
hangon szólalt meg.
– Hát akkor rendben. Még iskolába jártunk. Valószínűleg túl fiatalok
voltunk ahhoz, hogy ismerjük a szavak erejét. Amikor jött Alastair, és
mondott dolgokat az anyámról... azt, hogy Henry nem az apám, mert
Gideon fattya vagyok... – rázta a fejét, és az egész teste megfeszült. – Azt
hittem, hogy ott helyben megölöm Alastairt. Persze, nem tettem meg, de... –
dobta félre a párnát. – Az volt benne a szörnyű, hogy miután bogarat ültetett
a fülembe, csak ez járt a fejemben. Apám még a születésem előtt sérült
meg, világéletemben kerekesszékre ítélve ismertem. Ráadásul egyáltalán
nem is hasonlítok rá. Kezdett felemészteni a tipródás... és egyik nap
elmentem az Árnypiacra. Nem tudtam, mit keresek pontosan, de végül
vettem egy palack „igazságszérumot”. Másnap reggel raktam belőle egy
keveset az anyám ennivalójába. Gondoltam, hogy majd megkérdezem tőle,
ki az apám, ő pedig vagy nem jön rá, hogy bűbáj hatása alatt áll, vagy
megbocsátja nekem, és megérti, hogy megérdemlem, hogy tudjam.
Matthew-nak hátrahanyatlott a feje. A plafont bámulva folytatta.
– Egyáltalán nem igazságszérum volt, bár ezt alighanem sejted. Bármi is
volt az, valami méreg, és... az anyám várandós volt. Nem tudtam, persze, de
akármit is adtam neki, halálos kínt okozott, és... elveszítette a magzatot.
– Ó, Matthew – suttogta Cordelia, ahogy belé nyilallt a szörnyülködés: A
fiú nem hagyta abba. Igyekezett úgy venni a levegőt, hogy ki tudja ejteni a
szavakat.
– A Néma Testvérek meg tudták menteni az anyámat, de a húgomat nem.
Anyám azóta sem esett teherbe, pedig tudom, hogy a szüleim reménykedtek
és próbálkoztak. Pont azon a napon megtudtam az igazat, hogy
kétségtelenül az apám fia vagyok. Az egész egy ostoba pletyka volt
Fuldokoltam, nem találtam a szavakat, összetörtem. Apám feltételezte,
hogy próbálok napirendre térni a veszteség fölött. Az igazság pedig az volt,
hogy elszörnyedtem a saját cselekedeteimtől, és undorodtam attól, hogy
nem hittem a hozzám legközelebb állókban. Megfogadtam, hogy soha nem
fogom elmondani senkinek, még Jamesnek sem. És arra jutottam, hogy
sohasem fogok megbocsátani Alastairnek, habár magamat sokkal jobban
hibáztattam, mint őt valaha is.
Matthew végre ránézett Cordeliára.
– Ennyi a történet, Cordelia. Ez az én titkom. Most utálsz engem, és nem
tudlak hibáztatni érte. Még csak arra sem kérhetlek, hogy ne mondd el
Jamesnek. Tedd, amit tenned kell. Én meg fogom érteni.
Cordelia kibújt a takaró alól. Matthew aggódva figyelte – valószínűleg
arra gondolt, hogy ki fogja dobni a házból. Cordelia viszont kinyújtotta a
karját, miközben kis híján elveszítette az egyensúlyát, és átölelte.
Hallotta, ahogy Matthew-nak eláll a lélegzete. Hó-, szappan- és
gyapjúillata volt. Úgy megdermedt, akár egy deszka, Cordelia viszont
eltökélten magához húzta.
– Cordelia – szólalt meg végül fojtott hangon, és a lány vállára hajtotta a
fejér.
 Cordelia olyan szorosan ölelte, ahogy csak tudta; még a szívverését is
érezte a saját mellén. Úgy ölelte Matthew-t, ahogy szerette volna, ha James
öleli őt aznap délelőtt a Csontház előtti kőfolyosón. Megsimogatta a
bársonyos tincseket a tarkójánál.
– Te sohasem akartál kárt tenni senkiben, mégis kárt tettél. Muszáj
megbocsátanod magadnak, Matthew.
A fiú artikulálatlan hangon mormolt Cordelia vállába, akinek eszébe
jutott Alastair. A bátyja természetesen nem tudhatta, mi sült ki a
pletykájából, ám Matthew sem tudta, mi lesz az eredménye az
igazságszérumának. Több közös van bennük, mint bármelyikük is szívesen
bevallaná.
–Matthew – folytatta kedvesen Cordelia. – El kell mondanod az
anyukádnak! Meg fog neked bocsátani, és nem kell többé egyedül cipelned
ezt a keserű terhet.
– Nem tehetem – suttogta Matthew. – Anyám most egy gyermeket
gyászol. Utána már kettőt fog, mert ő és az apám sohasem bocsátanának
meg nekem – emelte fel a fejét. – Köszönöm. Hogy nem utálsz. Hidd el,
sokat jelent!
Cordelia kibontakozott az ölelésből, és megszorította Matthew kezét.
– Most, hogy már hallottad, mit tettem, talán már nem fogsz azon
gondolkodni, hogy nem vagy méltó a Cortanára – mondta a fiú. – Hiszen te
nem tettél semmit, amiért megérdemelnél olyan bánásmódot, még egy
élettelen tárgytól sem – mosolygott, bár ez nem Matthew megszokott,
napfényes mosolya volt, hanem valami feszültebb és erőltetettebb.
– Akkor talán a karddal van valami baj, ahogy Alastair mondja, bár... –
méregette Matthew-t eltöprengve Cordelia. – Van egy ötletem. Ami egy
újabb titokkal jár. Ha megkérnélek arra, hogy gyere el velem valahova...
– Természetesen bármit megteszek önért, hölgyem – biztatta félmosollyal
Matthew.
– Ne bolondozz! – legyintett Cordelia a színpadiasságra. – James azt
mondta, hogy az új lakásodhoz automobil is tartozik, amit használhatsz.
Nekem pedig el kell utaznom valahová. Gyere értem holnap reggel, és
odamegyünk együtt.
Gyorsan beszámolt arról, hogy mit mesélt a tündérnő a Hell Ruelle-ben
Völundról, a kovácsról.
 – Ha valaki meg tudja nekem mondani, mi a baj a Cortanával, akkor az ő.
Ha egyáltalán létezik, de... tennem kell valamit. Muszáj, hogy legalább
megpróbáljam megtalálni.
– És azt akarod, hogy én vigyelek oda? – kérdezte Matthew meglepődve,
de örömmel.
– Hát persze – felelte Cordelia. – Te vagy az egyetlen ismerősöm, akinek
automobilja van.

Alastair a szalonban állt, és mereven bámult kifelé az ablakon a szomszéd

házra. Nézte, ahogy két kisfiú a nappali padlóján játszik, miközben az
anyjuk hímez, az apjuk pedig újságot olvas. Nem tehetett róla, a zokogó
anyja szavai visszhangzottak a fejében. Ez a gyerek sohasem fogja meg
ismerni az apját.
Szerencsés gyerek – mondta Cordeliának, ám a nyegleség mögött
erőteljes és hideg keserűség lakozott. Ez a keserűség olyan érzés volt,
mintha jeges pengét döftek volna belé. Nehezen kapott levegőt a
veszteségtől. Sok idő eltelt azóta, hogy bonyodalommentes szeretetet érzett
az apja iránt, ám ez a tudat nem nyújtott vigaszt. Sőt, még jobban
megforgatta benne a kést minden egyes levegővételnél, minden egyes
jövőről szóló gondolatnál. Soha többé nem látni őt. Sohasem hallani a
hangát, a lépteit. Sohasem látni, ahogy rámosolyog arra a gyermekre.
Alastair behúzta a függönyt. És azt mondta magában, hogy a kicsinek
mindene meglesz, amit megadhat neki. Olyasvalaki jelenlétét az életében,
aki nem igazán lehet szülő, de megpróbál jobb fivér lenni, mint amilyen
Cordeliának volt. Olyasvalakiét, aki kimondja majd, hogy szereti, hogy
tökéletes, és nem kell megváltoznia senkiért és semmiért.
Kopogtattak az ajtón. Alastair összerezzent. Késő volt már; túl késő
ahhoz, hogy bárki is látogatóba jöjjön részvétet nyilvánítani. Nem mintha
eddig sokan jöttek volna. Még az idősebb árnyvadászok – akik úgy
ismerték Eliast, mint a hőst, aki lemészárolta Yanluót – is megfeledkeztek
róla az évtizedek alatt. A halála szellemhalál volt, egy olyan embernek az
eltűnése, aki egyáltalán alig volt jelen.
Risa rég elment aludni; Alastair maga ment ajtót nyitni. Thomas
Lightwoodot találta a küszöbön.
Alastairnek fogalma sem volt, mit mondhatna. Csak bámult. Thomas,
mint az összes ostoba barátja, kalap nélkül járt: ázott volt a haja, a tincsek
vizes vége pedig az arcát nyaldosta. A vonásai meglepően kifinomultak
voltak a hatalmas termetéhez képest – vagyis a „hatalmas” nem is volt rá
megfelelő jelző. Nem fejezte ki Thomas könnyed mozdulatait. Magas volt,
ám sok másik magas férfival ellentétben olyan néma tekintély sugárzott
belőle, ami illett a méretéhez. Az alkata is tökéletesen arányos volt, már
amennyire Alastair emlékezett rá, mert nehéz megállapítani az ilyesmit egy
télikabátba bugyolált emberről.
Thomas megköszörülte a torkát. Nyílt mogyoróbarna tekintettel mondta
el a mondandóját.
– Azért jöttem, hogy elmondjam neked, hogy sajnálom, ami az apáddal
történt. Tényleg sajnálom.
– Köszönöm – suttogta Alastair. Tudta, hogy nem kellene tovább
bámulnia Thomast, ám nem tudta, hogyan valósítsa ezt meg. Egy
szempillantás múlva már amúgy sem számított. Thomas ugyanis minden
további nélkül sarkon fordult, és elsietett.

– Mit csináltál az aranyfésűmmel? – kérdezte Lucie.

Jesse, aki a lehető legszellemtelenebb öntudatossággal terpeszkedett az
ágyán, elmosolyodott. Lucie párnáira dőlve meglehetősen elégedettnek tűnt
önmagával. Az ágy tulajdonosa éppen az íróasztalánál ült hálóingben,
jegyzeteket körmölve, amikor Jesse megjelent, így pacát ejtett a papíron.
Jesse mintha örült volna, hogy sikerült meglepnie.
– Elrejtettem egy biztonságos helyre – felelte. – Rád emlékeztet, amikor
nem vagy ott.
– Talán gyakrabban kellene engem kísértened – ük le Lucie az ágy
szélére.
Kiengedte a haját estére, Jesse pedig megérintette az egyik fürtjét. Néha
azt kívánta, hogy bárcsak olyan ragyogó lenne a hajkoronája, mint
Cordeliáé, ami mindig úgy nézett ki, mint a naplemente. A sajátja viszont
egyszerű barna volt, mint az anyjáé.
– De akkor nem tudnál találkozni este a barátaiddal, ami kár lenne –
magyarázta Jesse. – Úgy tűnik, hogy az igen kellemes időtöltés a számodra.
Ugyanakkor bárcsak tudnám, ki ez a régensség korabeli úriember, aki
zaklatott téged... – tette hozzá a homlokát ráncolva. – Nem tetszik, hogy
más szellemekkel találkozgatsz.
 Lucie mindent elmondott neki a gyilkosságokról, a gyárban tett
látogatásukról, és a beszélgetéséről Filomenával. Egyedül a szívességet
nem említette, amit megtett a régensség korabeli szellemnek. Úgy gondolta,
hogy az nem tetszene Jessenek.
– Mi a baj? – érdeklődött a fiú. – Mintha sötét gondolatok gyötörnének.
Gabriel bácsi, Cecily néni és Christopher mind Lucie köré gyűltek,
amikor hazaért Cordeliától, mert tudni akarták, hogy vannak Carstairsék.
Lucie túlságosan kimerültnek érezte magát, hogy túl sokat beszéljen velük,
Jessevel viszont más volt.
– Aggódom Cordeliáért. El sem tudom képzelni, milyen lenne elveszíteni
az apámat.
– Úgy tűnik, hogy neked nagyon jó apád van – állapította meg Jesse.
Azzal a határozott, komoly tekintettel nézett Lucie-re, amitől a lány úgy
érezte, hogy rá figyel, és fontosabbnak tartja őt a világ összes többi
dolgánál.
– Mindig is tökéletesnek gondoltam – ismerte be Lucie. – Még most is,
amikor már elég idős vagyok ahhoz, hogy tudjam, hogy egyeden ember sem
tökéletes, teljes bizonyossággal állíthatom, hogy apaként sohasem okozott
nekem csalódást, és nem hagyott kétséget afelől, hogy mennyire szeret. De
Daisynek...
– Neki távol volt az apja – mondta Jesse. – És amikor visszajött, akkora
viselkedésével megbonyolította, hogy Cordelia bármennyire is örülhessen.
– Most pedig már sohasem lesz lehetősége rá, hogy kérdőre vonja az
apját, vagy kibéküljön vele, vagy akár megbocsásson neki.
– Attól még megbocsáthat neki – pontosított Jesse. – Az én apám a
születésem előtt meghalt. Attól még szerettem. És még meg is bocsátottam
neki, amiért elhagyott. Az ember békét teremthet egymagában is, bár ez
nehéz. De Cordeliának itt vagy te. így könnyebb lesz.
Jesse látta Lucie aggodalmas arcát, így kinyújtotta a karját.
– Gyere ide – mondta neki, mire Lucie odamászott az ágyra, és Jesse
oldalához kuporodott,
Most tömörnek tűnt a fiú teste, mint amikor táncoltak. Lucie érezte az
ingének az anyagát, és látott néhány szeplőt oldalt a nyakán.
Megint hozzáért a hajához, és végigsimított a tincseken.
– Szerencsésnek érzem magam, amiért így láthatlak – szólalt meg halkan.
– Kiengedett hajjal. Mintha én lennék a férjed.
 Lucie érezte, hogy elpirul.
– Olyan semmilyen ez a haj. Csak barna, nem egy érdekes szín, mint
Grace-é vagy...
– Nem „csak barna” – tiltakozott Jesse. – Úgy fénylik, mint a csiszolt fii,
és van benne mindenféle árnyalat: arany részek, ahol a nap megsütötte, és
tincsek csokoládé–, karamella- és mogyorószínben.
Lucie felült, és az éjjeliszekrényen heverő hajkeféjéért nyúlt.
– Mi lenne, ha megparancsolnám neked, hogy kifésüld a hajamat?
Jessamine néha szokta...
Jessenek lusta mosoly terült szét az arcán.
– Parancsolj, a tiéd vagyok.
Lucie odaadta neki a hajkefét, és megfordult, hogy lelógassa a lábát az
ágy végében. Érezte, ahogy a fiú térdelve elhelyezkedik mögötte, és
megemeli a barna hajzuhatagát, hogy szétterítse a vállán.
– Régen, amikor Grace megérkezett hozzánk, esténként én fésültem ki a
haját – mondta halkan. – Anyánkat nem érdekelte, máskülönben pedig
összegubancolódott volna, Grace pedig sírva fakadt volna.
Lucie hátradőlt, miközben a méretes hajkefe végigsiklott a haján, és Jesse
ujjai követték. Dekadens, fényűző érzés volt ez a fajta érintés. A fiú keze
hozzáért a tarkójához, amitől borzongás futott végig a gerincén. Egyáltalán
nem olyan volt, mint amikor Jessamine csinálta.
– Grace biztos még csak kislány volt, amikor megérkezett hozzátok.
– Apró teremtés volt. Riadt. Szinte semmire sem emlékezett a szüleiről.
Úgy gondolom, hogy ha anyám szerette volna, akkor Grace teljesen átadta
volna magát az ő kívánságainak és céljainak. De...
Lucie érezte, hogy Jesse megrázza a fejét.
– Grace-nek csak én voltam – folytatta a fiú. – Néha eszembe jut, hogy
talán azért jöttem vissza így. Nem emlékszem magára a halálra, de arra
igen, ahogy magamhoz térek utána. Hallottam Grace-t sírni álmában, és
tudtam, hogy oda kell mennem hozzá. Mindig csak én voltam neki. Ezért
vagyok képtelen elmondani neki, hogy...
Elhallgatott.
Lucie megfordult; Jesse a takarón térdelt, kezében a hajkefével, egyszerre
bűntudatos és ijedt arckifejezéssel.
– Hogy halványul a jelenléted – fejezte be halkan helyette Lucie. –
Azóta, lassan, amióta odaadtad az utolsó leheletedet, hogy megmentsd a
bátyámat.
– Tudod? – tette le a hajkefét a fiú.
Lucie-nek eszébe jutott, amikor Jesse keze elhalványult az övén a
hintóban; hogy félig áttetszővé vált, amikor dühös volt, mintha nem lenne
elég ereje teljesen megjelenni.
– Sejtettem – suttogta. – Ezért estem annyira kétségbe... félek, Jesse. Ha
elhalványulsz, foglak valaha is újra látni?
– Nem tudom – felelte, zöld szemével határozottan nézett. – Úgy félek
ettől, mint ahogy bárki fél a haláltól, és éppen olyan keveset tudok arról,
hogy mi vár a nagy kapu túloldalán.
– Megbízol bennem? – fogta meg a csuklóját Lucie.
– Többnyire – mosolyodott el a fiú.
Lucie teljesen szembefordult vele, hogy a vállára tegye a kezét.
– Meg akarom parancsolni neked, hogy élj.
Jesse összerezzent a meglepődéstől, Lucie érezte a mozdulatot a keze
alatt. Olyan közel volt hozzá, mint azon az éjszakán, amikor táncoltak.
– Lucie! Vannak határok. Nem lehet megparancsolni nekem, hogy olyat
tegyek, ami lehetetlen.
– Felejtsük el, csak egy pillanatra, hogy mi lehetséges vagy lehetetlen –
javasolta Lucie. – Talán nem történik semmi; talán erősebb leszel. De nem
tudok úgy tükörbe nézni, hogy meg sem próbálom.
Nem említette, hogy állatokon már kísérletezett ezzel, és a sikertelen
próbálkozásokról sem tett említést Jesse koporsója mellett. A fiú viszont –
az állatokkal ellentétben. – az élet és a halál között leledzett, így
kiszámíthatatlan volt; talán az kellett, hogy Jesse tudatosan ott álljon
mellette, hogy megfelelően fel tudja őt támasztani. Megint eszébe jutott a
régensség korabeli szellem, akinek megparancsolta, hogy felejtsen: neki
olyan békesség ült ki az arcára, amitől Lucie megijedt.
Hosszú csend következett.
– Rendben – mondta Jesse. Bizonytalanság látszott a tekintetében, az arca
viszont kipirult. Lucie tudta, hogy ez nem valódi véráram, nem valódi
forróság, ám így is jobb kedvre derült tőle. A többi szellem nem pirult el,
nem érintett, nem borzongott meg. Jesse már így is másmilyen volt. –
Próbáld meg!
Lucie felült a sarkára. Sokkal alacsonyabb volt a fiúnál, és tényleg
kicsinek érezte magát, amikor a mellkasára tette mindkét kezét. Érezte az
ingének az anyagát, a testének a tömörségét.
–Jesse – szólalt meg lágyan. – Jesse Rupert Blackthorn. Megparancsolom
neked, hogy lélegezz. Hogy térj vissza önmagadhoz. Élj!
A fiúnak elállt a lélegzete. Lucie még sohasem hallott vagy képzelt
szellemtől ilyen hangot, és megdobbant tőle a szíve. Jesse elkerekedett zöld
szemekkel elkapta a vállát. Erős volt az érintése, szinte már fájdalmas.
– Egyesítsd a lelkedet a testeddel – folytatta. – Élj, Jesse! Élj!
Elsötétült a tekintete. Lucie pedig hirtelen zuhant, fuldokolva a teljes és
fullasztó sötétségben. Nem volt fény – vagyis de, volt fény a távolban, egy
megvilágított ajtóban pislákolt. Lucie igyekezett megkapaszkodni
valamiben, hogy ne zuhanjon tovább.
Jesse. Hol van Jesse? Semmi mást nem látott, csak sötétséget. Eszébe
jutott James: ilyen érzés átesni az árnyékvilágba? Ilyen szörnyű, idegen,
gyökértelen érzés?
Jesse! Felé nyúlt – érezte, hogy valahol ott van vele. Párát érintett,
árnyékot, aztán valami szilárd köré fonódtak az ujjai. Ficánkolt a kezében.
Erősen fogta; igen, emberi alakja volt. Együtt zuhantak. Ha elég erősen
kapaszkodik belé, akkor vissza tudja hozni, gondolta, mint Janet tette Tam
Linnéi a mesében.
De valami nem volt rendjén. A nem helyénvalóság szörnyű nyomása
nehezedett Lucie mellkasára, és elszívta előle a levegőt. Az árnyak mintha
darabokra hullottak volna körülötte, mindegyik vicsorgó, vonagló
szörnyeteg volt, ezernyi sötétségből született démon. Érzett egy korlátot,
ami (áthatolhatatlanul és szörnyűségesen magasodott előtte hirtelen, mintha
megérkezett volna a pokol kapujához. Az alak a karjaiban tüskés és éles
volt, égetett és szúrt; elengedte...
 Aztán durván földet ért. Kiszorult a levegő a tüdejéből. Nyögve
megfordult, és öklendezni kezdett.
– Lucie! Lucie! – hajolt fölé Jesse rémült arckifejezéssel. Kábultan
döbbent rá, hogy a szobája padlóján van. Bizonyára leeshetett az ágyról.
T Sajnálom – lehelte, s kinyújtotta a kezét, hogy megérintse Jesset. Ujjai
viszont átsiklottak a fiú vállán. Mindketten dermedten néztek egymásra. –
Nem, nem! Rontottam a helyzeten...
– Nem rontottál – fogta meg Jesse azt a kezét, amelyikkel odanyúlt.
Szilárdak voltak az ujjai. – Ugyanolyan. Semmi sem változott. De nem
próbálhatjuk meg még egyszer, Lucie. Azt hiszem, vannak dolgok, amiket
nem lehet megparancsolni.
– A halál féltékeny kedves – suttogta Lucie. – Küzd, hogy megtartson
téged.
– Nem vagyok az övé – jelentette ki a fiú. – A tiéd vagyok, ameddig csak
lehetek.
– Maradj! – kérte Lucie, s behunyta a szemét. Még sohasem volt ennyije
fáradt, ennyire kimerült. Megint eszébe jutott James. Megértőbbnek .kellett
volna lennie a bátyjával az évek során. Még egyszer sem tudatosult benne,
mekkora keserűség, ha az embernek hatalma van, de nem használhatja
semmi jóra.

Thomas szinte örült a csípős hidegnek, a csizmája alatt ropogó jégnek, az

ujjaiban sajgó merevségnek. Egész nap erre várt, a magányos késő esti
őrjáratra, amikor mintha kiélesednének az érzékei, s a mélabút – ami
mindenhová elkísérte – eltökéltség váltotta fel, még ha csak néhány
órányira is.
Thomasnak hiányzott a bola a kezéből, de még a madridi mestere, a
Buenos Airesből származó Romero mester is egyetértett volna azzal, hogy
nem a legjobb választás egy gyilkos ellen London utcáin. Egy ilyen
fegyvert nem könnyű elrejteni, márpedig neki óvatosnak kellett lennie.
Tudta, hogy ha bárki rájön, mit csinál, abból baj lesz. Még sohasem látta
olyan szigorúnak a szüleit, mint amikor elmagyarázták az Enklávé által
hozott új szabályokat. És ő is igazat adott nekik: a kijárási tilalom teljesen
észszerű volt, mint ahogy az egyedüli őrjáratot tiltó szabályozás is.
Kivéve neki.
 Aznap este Thomas Dél-Kensingtonban járt, és nem tudott ellenállni a
kísértésnek, hogy meglátogassa Carstairséket. Valahol reménykedett benne,
hogy Cordelia ott lesz – kedvelte a lányt, aki tényleg fontos volt neki. De
Alastair nyitott ajtót. Alastair elgyötörtnek és feszültnek tűnt, mintha a
gyász feszesre húzta volna a bőrt a csontjain. Az alsó ajka vörös volt,
mintha ráharapott volna, az ujjai pedig idegesen megrándultak. Azok az
ujjak, amik olyan gyengéden szánkóztak végig Thomas alkarján, ahol az
iránytű mintája rajzolódott ki a tintával.
Thomas kis híján azonnal elmenekült. A legutóbbi néhány alkalommal,
amikor látta Alastairt, a haragnak sikerült úgy elvakítania, hogy semmi más
érzése nem maradt. De már elpárolgott a haragja. Barbara még csak néhány
hónapja halt meg, és volt idő, amikor az elvesztésének hiánya pont úgy fájt,
mint az első néhány órában.
Ugyanazt a fájdalmat látta Alastair arcán. Akiről azt mondogatta
magában, hogy nincsenek érzései. Akit olyan nagyon igyekezett gyűlölni.
Csupán néhány esetlen szónyi részvétnyilvánításra futotta tőle, mielőtt
sarkon fordult és elment. Azóta egyszerűen csak gyalogolt tovább,
mérföldeken át Londonban, a kisebb utcákra és sikátorokra szorítkozva,
ahol a gyilkos talán rejtőzhet. Most a Fleet Street környékén találta magát,
bezárt újságosstandok, éttermek és boltok között. Csak azoknak az
épületeknek az ablakain szűrődött ki fény, ahol serényen dolgoztak a
nyomdagépek a holnap reggeli újságon.
Pouncebyt csupán néhány saroknyira onnan ölték meg, ahol Thomas
most sétált. Elhatározta, hogy rákanyarodik a Fleet Streetre, hogy megnézze
a gyilkosság helyszínét. Ha bejárja azt az utat, amit Pounceby is megtett,
talán felfedez valamit, ami mások figyelmét eddig elkerülte. Vagy ha a
gyilkos a szokások rabja, akkor Thomas akár még el is teheti lábalól. A fiú
nem ijedt meg a gondolattól; éppen ellenkezőleg, csak eltökél- tebb lett, a
harcra kiéhezve.
Thomas letért a mellékutcára, ahol megtalálták Pounceby holttestét.
Havas, csöndes utca volt – semmi nyoma annak, hogy bármi borzalom
történt volna itt. Mégis volt valami feszültség a levegőben, amitől
Thomasnak borsózott a háta, mintha figyelné valaki...
Léptek alatt ropogott a hó. Thomas megfeszült, és megpördült a tengelye
körül, hogy védekező állást vegyen fel.
 Ott, egy kapualj árnyékában megdermedt egy sötét alak, akinek arcát
csuklya takarta. Egy pillanatig egyikük sem moccant... aztán idegen
futásnak eredt. Gyorsabban, mint Thomas várta. Hiába eredt a nyomába,
máris növekedett közöttük a távolság. Thomas gyorsított, miközben az
idegen fürgén beslisszolt egy sikátorba.
Thomas szitkozódva behúzódott egy rácsos kerítés árnyékába, aztán
beviharzott a sikátorba, de az alak már el is tűnt egy távoli sarkon túl.
Thomas odakocogott a sikátor végébe, s már tudta, mit fog látni. Semmit.
Az üldözője eltűnt, lábnyomait pedig nem lehetett megkülönböztetni a
tucatnyi másiktól a letaposott hóban.
 14
Izzó műhely

„Sorsunk izzó műhelyében

Ilyen munka vár, fogad,
És üllőjén így nyer formát
Minden tett és gondolat.„
– Henry Wadsworth Longfellow: A falusi kovács13 –

, amikor Matthew
C megérkezett a csillogó Ford A modelljével. Meglehetősen
ordelia már várakozott másnap kora reggel
hideg volt; a
nagykabát és a gyapjúruha ellenére mintha Cordelia csontjaiig hatolt
volna a szél. A Cortanát a hátára szíjazta; magát ugyan nem bűvölte
láthatatlanná a mondénok előtt, a kardot viszont igen.
Reggeli előtt osont el, üzenetet hagyva az anyjának, hogy vissza kell
mennie Jameshez a Curzon Streetre. Az anyja meg fogja érteni, hiszen
Sonának nagyon fontosak a családi tűzhely kívánalmai. Ami Alastairt illeti,
neki egy másik üzenetet hagyott Cordelia, amiben határozottan
megismételte, hogy szívesen látja a házukban, és könyörög, hogy látogassa
meg, amikor csak akarja. Aggódott a bátyjáért; a házban látott jelekből
tudta, hogy egész éjjel fent volt.
Alastair vélhetően az apjukra gondolt. Cordelia kicsit szürreálisnak
érezte, amikor Matthew körbevezette a kis autó körül, megcsodálta rajta a
csillogó piros festéket meg a fényes bronzos rácsokat, miközben a fiú
izgatottan számolt be a motor legkifinomultabb tulajdonságairól, egy
forgattyúház nevű dolgot is beleértve. Bár Cordelia igyekezett gátat szabni
a fájdalmas, sötét gondolatoknak, olykor mégis sikerült egynek bekúsznia:
 Meghalt az apám. Meghalt az apám. Ez életem első reggele, amikor úgy
keltem fel, hogy tudom, hogy már nincs itt.
– ...és van benne kombinált bolygóműves sebességváltó és főtengelyre
szerelt váltókapcsoló – folytatta Matthew. Cordelia mintha távolról
szemlélve észrevette volna, hogy az autó karcsú kerekeit a hozzájuk illő
piros küllőkkel együtt mintha alig tartaná össze valami a többi részével;
hogy a kipárnázott bőrülés csak két embernek elég nagy. A hátrahúzott
fedele valószínűleg nem nyújthat túl jó védelmet eső ellen, és az egész
tákolmány olyan sérülékenynek tűnt, mintha egy nagyobb szél is elfújhatná.
– Ez mind nagyon szép – mondta végül, ismét háttérbe szorítva a
sötétebb gondolatait. – De nem tudom nem észrevenni, hogy nincs tető ezen
a kocsin. Valószínűleg mindketten jéggé fogunk fagyni.
– Ne aggódj – nyúlt be Matthew az ülés mögé, hogy elővegyen két
fenséges, szőrmeszegélyes úti takarót, Ő maga tökéletesen volt felöltözve
ugyancsak szőrmeszegélyes bőrkabátba, fényesre polírozott csizmával.
Rendkívül élénknek tűnt.
– Tudja valaki, hogy hová megyünk? – kérdezte Cordelia a fiú kinyújtott
kezét megfogva, ahogy beszállt a kocsiba.
– Azt senkinek sem mondtam el, hogy hová – felelte Matthew. – De.
Thomasszal tudattam, hogy elmegyünk kocsikázni. Időben visszaérünk
majd, hogy este találkozzunk a többiekkel a Curzon Streeten.
A többiekkel – gondolta Cordelia. Amibe James is beletartozott.
Határozottan elhessegette a gondolatot, és elhelyezkedett az úti takaró alatt.
A Cornwall Gardensre hátrapillantva alig látható mozgást észlelt. Alastair
az egyik emeleti ablakból nézett le rá; Cordelia óvatosan felemelte az egyik
kezét. Végképp nem hiányzott most a bátyja és Matthew között egy
összetűzés. Alastair biccentett, és visszaengedte a függönyt.
– Mi volt az? – kérdezte Matthew.
– Alastair. Csak... integetett búcsúzóul.
Matthew meghúzta az indítókart, Cordelia pedig hálásan dőlt hátra,
ahogy életre kelt a Ford motorja. Ahogy kikanyarodtak az utcára, eszébe
jutott, hogy az apja mennyire örült volna, ha láthatja a kocsit.

James pislogva kinyitotta a szemét; a szobáját betöltötte a napfény. Ha

álmodott is, nem emlékezett rá: az elméje örvendetesen mentes volt a
sikolyok, a sötétség, a gyűlölködés és a késvillanás képétől. Lepillantott:
még mindig a ruhájában volt, ami összegyűrődött az átaludt éjszakától.
Jéghideg volt.
Vacogva körülnézett: az ablak nyitva állt néhány ujjnyira.
James szitkozódva felült. A kötelek darabokban hevertek körülötte, a kés
pedig a keze mellett. Éjszaka valahogy levágta magáról a köteleket.
Felkelt az ágyból, és odaballagott az ablakhoz. Felemelte a kezét, hogy
becsukja – talán ideje lett volna be is szögelni –, de megtorpant.
Az ablakpárkányra fagyott jégben egy különös jel látszott. James megállt
egy pillanatra, hogy szemügyre vegye. Ki véste oda?
Összeszorult a gyomra a rettegéstől. Nem volt nyugton, amíg aludt.
Kiszabadította magát. Bármi megtörténhetett volna. És a jel az ablakon...
Beszélnie kell Daisyvel. Már félúton járt a szobája felé, amikor eszébe
jutott, mert kitisztult a feje: Cordelia nincs itthon. Az anyjánál van. James el
akart rohanni Kensingtonba, könyörögni akart Cordeliának, hogy jöjjön
haza. Itt lakik, itt a helye. De nem tudta hibáztatni őt, amiért nem akarta
látni. James volt az utolsó, aki beszélt az apjával, a szóváltásuk pedig
csúnyára és aljasra sikerült. És mégis mit akart bevallani? Hogy úgy
gondolja, talán ő az oka annak, hogy Elias meghalt? Hogy talán^azö
kezében volt a kés?
És isten tudja, mit tett múlt éjjel.
Jamesbe belenyilallt az émelygés. Odalent – gondolta. Ott vannak a
könyvek, amiket az Intézetből hozott. Meg kellett néznie, hogy teljesen
biztos legyen benne. Magára kapott egy zakót, cipőt, és lecsörtetett a
lépcsőn...
Megszólalt a csengő.
Effie nem került elő, hogy ajtót nyisson; bizonyára még nem tért vissza a
szabad estéje után. James fohászkodott, hogy ne egy részvétnyilvánító
félidegen legyen az, és kitárta az ajtót. Egy nyolc- vagy kilencéves vérfar-
kas fiú állt a küszöbön, piszkos haját viseltes gyapjúsapka alá tűrve, szurtos
arccal.
– Neddy – lepődött meg James. – Mi járatban? Újabb gyilkosság történt?
– szorította meg a kilincset.
– Nem, uram – válaszolta a fiú, s előkotort a zsebéből egy gyűrött levelet,
amit átadott Jamesnek. – Nem jött hír semmiféle árnyvadász-gyilkosságról.
Nem halt meg senki. A gyilkos nem csapott le. Ez megkönnyebbülés volt,
mert senkinek nem esett baja, ugyanakkor nyugtalanítónak is bizonyult:
James nem járt előrébb, mint tegnap. A halálesetek szórványosan történtek,
nem minden éjjel, de rövid idő elteltével. Nem feltételezhette, hogy nem
lesz következő. Mit tehet ma, ha nem ért célt azzal, hogy megpróbálta
kikötözni magát az ágyhoz?
James széthajtogatta a levelet, és rögtön felismerte Thomas kézírását.
Gyorsan átböngészte a tömör sorokat: Matthew elvitte Cordeliát kocsikázni,
hogy felvidítsa; a többi Zsivány – Thomas és Christopher – pedig
nemsokára jön a Curzon Streetre. Tudom, hogy Elias halála sokkhatást
jelentett- írta Thomas. De fésülködj meg. Risa azt mondta, hogy úgy festesz,
mint akit megrázott az áram.
– Akkor minden rendben? – érdeklődött Neddy. – Annyira, hogy
megkaphatom a borravalómat?
Miután James keresett egy shillinget Neddynek, azon kapta a fiút, hogy
tátott szájjal, kíváncsian bámul egy hatalmas, csillogó hintót, ami éppen
most kanyarodott a ház elé. James ráncolta a homlokát. Fairchildék hintója
volt, oldalán a szárnyas címerrel. Charlotte érkezett volna, hogy lerója a
tiszteletét?
James Neddy kezébe nyomta a pénzt, és szélnek eresztette a fiút. Éppen
ekkor nyílt ki a hintó ajtaja, s megjelent egy galambszínű bőrkesztyűbe
bújtatott karcsú kéz, amit földig érő csontszínű szoknya követett rövid és
világos nercbundával, feltűzött ezüstszőke hajjal megkoronázva, ami
fémesen csillogott a napfényben.
Grace volt az.

Cordelia kihalászott egy hosszú gyapjúsálat a táskájából, s a feje köré

tekerte, hogy rögzítse vele a kalapját, és az ne repüljön le a szélben. A kis
automobil még a londoni forgalomtól lelassulva is zaboládanul gyorsnak
tűnt; úgy lehetett vele manőverezni, ahogyan egy lovas kocsival soha.
Cordelia némileg szélfutta érzéssel még szorosabban magára kötötte a
kalapját a sáljával, ahogy két omnibusz meg egy tejeskocsi között
száguldottak, és kis híján kisodródtak a járdára. Az út mentén néhány
munkás üdvrivalgást hallatott.
– Bocsánat! – rikkantotta vigyorogva Matthew, miközben avatott
mozdulattal jobbra kormányozott, hogy újabb útkereszteződésen guruljon
át.
– Te tényleg tudod, hová megyünk? – nézett rá komolyan Cordelia.
 – Persze hogy tudom! Van térképem.
Elővett egy vékony textilborítású könyvet a zsebéből, és odaadta
Cordeliának. A Bath Road, ez állt rajta.
– Az biztos, hogy ránk fér majd egy fürdő, mire odaérünk – jegyezte meg
Cordelia, mert éppen belehajtottak egy sáros pocsolyába.
Az útvonaluk keresztülvezetett Hammersmithen, és nagyjából követte a
Temze vonalát, amit itt-ott megpillanthattak a külvárosi gyárak és házak
között. Elhaladtak egy Chiswick felé vezető útra mutató táblánál, mire
Cordeliának eszébe jutott Grace, valamiféle kellemetlen érzéssel a szíve
környékén.
Miután áthaladtak Brentfordon – aminek a nyüzsgő főutcája tele volt
buszokkal –, ritkult a forgalom, az épületek helyét pedig vidéki táj vette át.
Nyílt mezők terültek el előttük, amiknek a fehér zúzmaratakaróját
rózsaszínre festette a kora reggeli napfény. Matthew hajadonfőtt,
vigyorogva, a széltől hátranyalt hajjal, csillogó szemmel nézett Cordeliára.
Cordelia még sohasem élt át hasonlót. Kitárult előttük a világ, az
ismeretlen ígéretével. Minden mérfölddel egyre jobban enyhült a
mellkasában a fájdalom. Nem Cordelia Carstairs volt, aki most veszítette el
az apját, s aki olyan férfit szeretett, aki sohasem fogja őt viszontszeretni.
Szabad és névtelen ember volt; úgy szállt, mint a madár az úton, ami a
kerekeik alatt elhomályosult.
Mialatt elsuhant mellettük a vidéki táj, a zöld hegyeket olvadva fehérlő
hófoltok tarkították, a kis házak kéményeiből pedig füst szállingózott,
Cordelia elképzelte, milyen lehet Matthew-nak: egyedül él, oda mehet,
ahová csak akar, és akkor, amikor akar. Mindig megtartja a lényének egy
részét, felbukkan és eltűnik eseményeken és partikon; sohasem köteleződik
el a jelenlétével, csalódást okoz a vendéglátóknak, hogy nem jön el, vagy
éppen későn érkezik mindazoknak a palástolatlan örömére, akik ismerik
Nem tudta, hogy ismeri-e egyáltalán valaki az igazi Matthew-t, leszámítva
Jamest.
Hát persze hogy Matthew volt közülük az, aki motoros járművel kezdett
– gondolta Cordelia. A fiú pont azt az érzést igyekezett sóvárogva elérni,
amit ez nyújtott: hogy semmi sincs az ember talpa alatt, de van sebesség és
cél, a töprengéshez pedig túl nagy a zaj. Talán ez volt az első alkalom,
amikor Cordelia is rádöbbent, hogy valahol mélyen ő is vágyik erre.
 Az ölében tartotta a kis térképet, és figyelte, hogy milyen városkákon és
falvakon hajtanak keresztül. Hounslow, Colnbrook, Slough, Maidenhead.
Maidenheadben megálltak egy rövid időre, teázni egy Temze-parti
szállodában, a szép hétlyukú kőhídnál. A berendezés és a hangulat is elég
viktoriánus volt; a két reggeliztető idős hölgy rosszallóan bámulta kissé
zilált öltözetüket. Matthew rájuk villantotta a nagybetűs Mosolyát, amitől
úgy szétrebbentek, mint a riadt verebek.
Visszaültek a kocsiba, s a falvak színpadi jelenetek módjára röppentek
tova. Twyford, Theale, Woolhampton, Thatcham, Lambourn. Lambournban
volt egy fogadó a falu apró piacterén. Úgy hívták, hogy George; le lehetett
előtte tenni a kocsit, belül pedig otthonos volt, amiből a mostanra már
átfagyott Cordelia semmit sem vett észre, csak a hatalmas kandallót a
gyönyörű, lobogó tűzzel, mellette pedig a két karosszéket az asztallal, amik
csodával határos módon szabadok voltak. Cordelia gyanította, hogy nem
sok utazó jár a Downsnak ezen a részén télvíz idején.
Egy fiatal nő sietett oda kiszolgálni őket virágmintás pamutruhában és
fehér kötényben. Csinos volt, gesztenyebarna hajjal és nőies formákkal.
Cordeliának nem kerülte el a figyelmét, ahogy Matthew-ra nézett, aki
valóban jól festett a bőrkabátjában, motorosszemüvegét a zilált szőke
tincseire biggyesztve.
Matthew figyelmét sem kerülte el a pillantás. Világos sört rendelt
magának, és gyömbérsört Cordeliának, majd szinte megdöbbentő
kacsintással érdeklődött, mi jót lehet enni. A lány úgy viszonozta a
flörtölést, mintha Cordelia ott sem lett volna, aki viszont nem is bánta;
örömmel figyelte a többi vendéget, javarészt földműveseket és
kereskedőket. Nem volt hozzászokva, hogy londoniakat lásson inni fényes
nappal, ám feltételezte, hogy ezek a férfiak jóval hajnal előtt elkezdték a
munkájukat.
Amikor a pultoslány elment a konyhába, hogy gondoskodjon a húsos
pitéjükről, Matthew Cordeliához fordult a ragyogó mosolyával, aki viszont
egyáltalán nem volt vevő rá.
– Te jó ég, micsoda borzalmas szoknyapecér vagy – állapította meg.
– Egyáltalán nem! – tiltakozott Matthew sértettnek tűnő arckifejezéssel. –
Ördögien nagyszerű szoknyapecér vagyok. A legjobbtól tanultam.
Cordelia ezen kénytelen volt elmosolyodni.
– Annától?
 – És Oscar Wilde-tól. Mármint a drámaírótól, nem a kutyámtól.
A lány visszatért az italaikkal és csillogó szemekkel. Letette eléjük a
poharakat, aztán visszaszaladt a pult mögé. Cordelia belekortyolt a
gyömbérsörébe: csípős és fűszeres ízt érzett a szájában.
– Tudsz valamit Annáról és Ariadneról? Szemlátomást megvan a
történetük, a közös múltjuk, de mindig olyan kellemetlennek éreztem, hogy
érdeklődjek róla. Anna olyan zárkózott.
– Néhány éve volt. Anna szerelmes volt Ariadneba. Azt hiszem, nagyon
is. De Ariadne nem viszonozta az érzéseit. Úgy tűnik, hogy fordult a kocka,
de... – vont vállat Matthew. – Meglehetősen sok kérdezősködésembe telt,
hogy ennyit is megtudjak. Anna tökélyre fejlesztette a nyitottságot anélkül,
hogy bármikor is felfedne magáról bárki előtt bármi lényegeset. Éppen ezért
remekül lehet sírni a vállán.
– És te éltél a lehetőséggel? – fürkészte Cordelia Matthew-t. A fiú
sötétzöld szemét, a halovány sebhelyet az arcán, a halántékánál göndörödő
szőke tincseit. Ritkán maradt nyugton annyi ideig, hogy valóban szemügyre
vehesse. – Anna azt mondta, hogy szokásod összetöretni a szívedet.
– Azt a kutyafáját! – forgatta a félig üres poharat a tenyerében Matthew. –
Milyen érzéketlen. Bizonyára Kellingtonra gondol.
A fiú vetett egy oldalpillantást Cordeliára, mintha fel akarná mérni,
hogyan reagál erre a hírre. Cordelia eltűnődött, hogy vajon mit mondana
Matthew, ha cserébe mesélne neki Alastairről és Charlesról. Furcsa volt
tudni valami ennyire személyeset Matthew bátyjáról úgy, hogy nem
mondhatja el.
– Nem sokkal azután, hogy először jártam a Ruelle-ben, Kellington
felajánlott nekem egy privát fellépést a Suttogószobában.
Cordelia érezte, hogy elvörösödik az arca.
– Ebből lett összetört szív?
– Ebből lett egy viszony, és a viszonyból lett az összetört szív. Bár, amint
látod, teljesen helyrejöttem.
Cordeliának eszébe jutott Matthew a Ruelle-ben, a két vállán Kellington
kezével. Emlékezett Lucie arckifejezésére is, amikor Anna azt mondta: ágy
tűnik, hogy Matthew a reménytelen szerelmet részesíti előnyben.
– Mi a helyzet akkor Lucie-vel? Ő összetörte a szívedet? Mert nem akarta
volna.
Matthew kissé hátrébb húzódott a székén, mintha Cordelia ellökte volna.
 – Erről mindenki tud? – kérdezte. – Lucie tud róla?
– Sohasem mondott nekem semmi indiszkrét dolgot szándékosan –
nyugtatta meg Cordelia. – De a leveleiben gyakran többet árult el, mint
amennyit szerintem akart. Mindig... nyugtalankodott miattad.
– Minden úriember erre vágyik – motyogta Matthew. – Hogy
nyugtalankodjanak miatta. Egy pillanat.
Felállt, és odament a pulthoz. Cordelián együttérzés lett úrrá a pultoslány
iránt, miközben Matthew áthajolt a csiszolt fan, és megvillantotta az
elbűvölő mosolyát. Remélte, hogy a lány tudja: Matthew flörtölése csak
játék, egy maszk, amit gondolkodás nélkül magára ölt. Sohasem szabad
komolyan venni.
Matthew egy sokkal sötétebb színű sörrel tért vissza, s lehuppant a
székre.
– Nem fejezted be a másikat – intett Cordelia a pohár felé. Nem tehetett
róla, de eszébe jutott az apja, aki szintén gyakran belekezdett egy újabb
italba, mielőtt megitta volna az előzőt. Matthew viszont nem olyan, mint
Elias – győzködte magát. Elias képtelen volt végigcsinálni az esküvőt
anélkül, hogy darabjaira hullott volna. Matthew többet ivott a kelleténél, ám
ez nem azt jelentette, hogy olyan, mint Cordelia apja.
– Mivel szemlátomást úgy döntöttünk, hogy letesszük a terheinket,
elhatároztam, hogy valami erősebbre váltok – jelentette ki Matthew. –
Mintha a flörtölés miatt dorgáltál volna meg éppen?
– Lucie-ről beszélgettünk – pontosított Cordelia, aki kezdte megbánni,
hogy felhozta a témát. – Tényleg szeret téged, csak...
Matthew elmosolyodott. Félmosoly volt ugyan, de valódi.
– Nem keli vigasztalnod. Tényleg úgy gondoltam, hogy voltak gyengéd
érzelmeim Lucie iránt, ám ennek már vége. Hidd el, hogy nem tört össze a
szívem, és nem próbálom rejtegetni vad flörtöléssel.
– Engem nem zavar a flörtölés – bosszankodott Cordelia. – Csak nem
tudsz tőle komoly lenni.
– Az annyira rossz?
– Ó, valószínűleg nem – sóhajtott fel Cordelia. – Azt hiszem, szörnyen
fiatal vagy még a komolysághoz.
Matthew félrenyelte a sört.
– Ezt úgy hangzott, mintha te százéves lennél.
 – Én egy koros férjes asszony vagyok – közölte méltóságteljesen
Cordelia.
– Ha rád nézek, nem azt látom – mondta Matthew.
Cordelia meglepetten meredt rá. Kiitta a poharát; eltökélt koppanással
tette le közéjük az asztalra. Cordelia meg mert volna esküdni rá, hogy pír
látszott a fiú orcáján. Megint a flört – gondolta. Értelmetlen.
Matthew megköszörülte a torkát.
– Szóval, annak alapján, amit Maidenheadben mondtál, egy mitikus
barlangot keresünk valahol a Ridgeway Roadon. Pontosan hogyan is fogjuk
megtalálni?
– Egy könyvben olvastam, hogy az Uffington White Horse környékén
van.
– Egy lónak a környékén? Azok nem mozognak?
– Ez nem – válaszolta Cordelia. – Ez egy lovat ábrázoló hatalmas rajz
egy hegyoldalban. Vagyis igazából nem kifejezetten rajz. Krétavonal szerű
árkok a hegybe vájva, amik nagyon fehérlenek a földben.
– Az Uffington Horse-ról beszélnek? – kérdezte a pultoslány, aki
odasomfordált hozzájuk a húsos pitékkel.
Matthew és Cordelia egymásra pillantott.
– Arról – felelte Matthew, miközben a lehető legangyalibb pillantást
vetette a lányra. – Tudsz bárhogyan segíteni abban, hogy megtaláljuk?
– Csak menjenek egy kicsit tovább az úton. Mérföldekről láthatják a
hegyoldalban, és évente jönnek az emberek mindenfelől, hogy segítsenek
lesuvickolni a lovat, vagyis fehéren tartani a krétavonalakat. Van egy
ösvény a hegyen, ami odavezet a krétavonalakhoz. Azon szoktak felmászni,
és felajánlásokat is hagynak ott: virágokat és gyertyákat. Ilyen
boszorkányos hely.
Matthew-nak csillogott a szeme, amikor a pultoslány magukra hagyta
őket, hogy nekilássanak az ebédjüknek.
– Gondolod, hogy ott van a barlang?
– Ott, vagy a környéken.
Cordelia kezdett tényleg izgatott lenni. Kétségbeesett cselekedet volt
eljönni ide abban a reményben, hogy kiderül, mi a baj a Cortanával. Mód
arra, hogy a saját kezébe vegye a sorsát, még ha ezzel olyasvalamit is kellett
megtudnia, amit nem akart.
 – Régen talán közismert volt, hogy Völundnak, a kovácsnak van ott egy
műhelye, és a fehér ló egyfajta...
– Cégér? – vigyorgott Matthew. – Hogy „itt vehetsz magadnak
varázskardot”?
– így akarták az emberek tudtára adni, hogy az egy nagy erők uralta,
védelem alatt álló hely – tette hozzá Cordelia. – Fogadjunk egy shillingben,
hogy lesz ott egy bódé, ahol forró cidert árulnak.
Matthew kacagott. Sietve befejezték az evést, és kifizették a számlát,
mielőtt távoztak. Otthagyták a Matthew-t sóvárogva bámuló pultoslányt,
aztán visszaszálltak a kocsiba. Cordelia bemászott a takaróhalom alá,
miközben felbődült a motor, és kigurultak az útra.

– Grace – állta el a bejáratot James. – Nem kéne itt lenned.

Grace felnézett rá. Kis arcára árnyat vetett a kalapja, így nem lehetett
látni az arckifejezését.
– De beszélnem kell veled – mondta. – Fontos.
James megragadta az ajtófélfát. Ott volt a nyomás hátul a fejében, a
suttogás, hogy engedd be, engedd be, látni akarod, látnod kell.
–Grace...
Valahogy megkerülte Jamest, és bejutott a házba. Hála az Angyalnak,
hogy Risa elment Carstairsékhez segíteni Sonának. James becsukta az ajtót,
mert semmi értelme nem volt jelenetet rendezni az egész Curzon Street
szeme láttára, s mire megfordult, Grace már el is indult a folyosón.
Shah mat – gondolta, s utánasietett. Grace-nek mindig sikerült bejutnia.
A belső falain túl. Úgy tűnik, hogy az igazi házának falai közé is. Hallotta,
ahogy a szoknyái végigsöprik a folyosót, s akkor érte utol, amikor éppen be
akart fordulni a dolgozószobába.
– Ne ide.
Ez a hely valamiért a kettejüké volt Cordeliával. Már az is elég baj, hogy
Grace megjelent itt Elias halálának másnapján. Kell lennie valamiféle
határnak.
– A társalgóba.
Grace hosszas és kíváncsi pillantást vetett rá, de oda ment, ahová James
mondta. Kopogott a parkettán az elegáns csizmája.
James kulcsra zárta mögöttük a társalgó ajtaját. Nem járt itt az Elias-szal
való vitája óta. Még mindig látta az egyik polcon fekvő kis porcelánfigurát,
amit Elias borított fel.
– Megegyeztünk valamiben – fordult Grace-hez.
A lány kibújt a súlyos köpenyéből; alatta krémszínű gyapjúruhát viselt
kék hímzéssel. Szűk volt a derekán és a csípőjén, majd csipkeforgataggá
változott a térde alatt.
– Közölted velem, hogy lesznek a dolgok, de nem emlékszem
megegyezésre.
– Nem akartam udvariatlan lenni – dőlt neki a zongora oldalának James.
– De ez nem igazságos egyikünkkel szemben sem. És Daisyvel szemben
sem. Tettem neki egy ígéretet, amit meg is szeretnék tartani; j
– Daisy – visszhangozta Grace, s a szék támlájára tette a kesztyűs kezét.
– Milyen szép becenév. Szerintem nekem nem adtál.
– A Cordelia sokkal hosszabb név, mint a Grace – válaszolta kurtán
James. – Azt mondtad, hogy fontos mondanivalód van a számomra.
– Igazándiból egy kérdésem van. Lucie-ről.
James meg sem próbálta leplezni, hogy meglepődött.
– Sohasem mutattál túl nagy érdeklődést Lucie iránt.
Minden Idrisben töltött nyár alkalmával felajánlotta, hogy bemutatja a
húgának, ám Grace visszautasította. Olykor azt mondta, hogy egy pillanatot
sem bírna elmulasztani abból az időből, amit kettesben tölthet Jamesszel,
máskor pedig azt, hogy majd akkor óhajt megismerkedni Lucie-vel, amikor
már megszabadult az anyjától, és nyíltan beszélhet a James iránti
szerelméről. James történetesen úgy vélte, hogy Lucie-nek végképp nem
hiányzott hallani egy idegen lány gyengéd érzelmeiről a bátyja iránt, ám
Grace-t nem lehetett meggyőzni.
– A képességéről van szó – folytatta Grace. – Tudom, hogy Lucie hozzád
hasonlóan látja a holtakat, de te utazni is tudsz az árnyékvilágban. Lucie is
képes ugyanerre?
– Miért akarod tudni? – kérdezte James. – És miért éppen most?
– A gyilkosságok miatt, azt hiszem – fordult el Grace. – Olyan
borzalmasak. .. és tudok az árnyékhatalmadról, amiről még mások is tudnak
néhányan. Csak eszembe jutott, hogy talán Lucie-nek és neked... van valami
módotok arra, hogy lássátok a meggyilkoltak szellemét? Hogy tudjátok, ki
tehette ezt?
Kellemetlenül közel áll az igazsághoz – gondolta James –, bár nem
oszthatta meg Grace-szel ezt az elképzelést. Nyilván semmi olyat nem tud,
amivel vigaszt nyújthatna a lánynak. Együttérzés ébredt benne, mert Grace
mindig olyan elzártan élt Idrisben, védve a démonoktól és egy mondén
város hétköznapi erőszakjától.
– Csak azokat a szellemeket látjuk, akik itt ólálkodnak a Földön, mert
van befejezetlen dolguk, vagy egy helyhez vagy tárgyhoz kötődnek –
válaszolta kedvesen. – Csak remélni tudom, hogy ezeknek a
meggyilkoltaknak a lelke békére lel, úgyhogy nem, nem fogjuk látni őket.
El sem tudta képzelni, hogy meséljen Grace-nek a régensség korabeli
szellemről, a gyárról és Filomena szelleméről. Úgy nem, ahogy Cordeliának
szokta elmondani a dolgokat.
– Grace, tényleg ez az, ami bánt? Vagy valami más a baj? Nem vagy
boldog Bridgestockéknál?
– Boldog? – visszhangozta a lány. – Megvagyok. Nem hinném, hogy
különösebben kedvelnének, de gondolj bele a helyzetembe. Ariadne
barátkozni szeretne velem, és titkokat sugdosni, én viszont hogy tehetném?
Nem árulhatom el neki a helyzetemet anélkül, hogy felfedném a tiédet; nem
beszélhetek a fájdalmamról anélkül, hogy kiadnám a titkodat és Cordeliáét.
Én senkiben sem bízhatok, te pedig bármelyik barátodban megbízhatsz.
James szóra nyitotta a száját, aztán becsukta. Grace-nek igaza volt a
maga módján, ő pedig nem gondolt bele – nem gondolt bele az
elszigeteltségébe, csak a közelgő házasságkötésébe Charlesszal.
A lány közelebb lépett, és felpillantva belenézett James szemébe, aki
érezte, hogy gyorsabban ver a szíve.
– Charlesszal sem beszélhetek – folytatta. – Párizsban van, és egyébként
sem bizalmaskodunk egymással. Azt hittem, megtalálod majd a módját,
hogy üzenetet küldj nekem... valami módot arra, hogy a tudtomra add, hogy
még mindig szeretsz...
– Megmondtam, hogy nem tudok – válaszolta James zúgó füllel.
– Azt mondtad, hogy nem fogsz. Kötelességről beszéltél, és becsületről –
tette rá gyengéden James karjára a kesztyűs kezét. – De a szerelemnek nem
tartozunk kötelességgel?
– Ezért jöttél ide? – kérdezte James rekedten. – Hallani, hogy szeretlek?
Grace mindkét kezét odatette James mellére. Szinte viaszszerű volt az
arca a sápadtságtól – gyönyörű, de rezzenéstelen, akár egy babáé. James
érezte a karperec súlyát, ahogy lehúzta a csuklóját. Emlékeztette mindarra,
amire megesküdött, mindarra, amit Grace-szel éreztek egymás iránt, és
bizonyára még mindig éreznek.
– Nem kell hallanom – suttogta a lány. – Csak csókolj meg. Csókolj meg,
James, és tudni fogom, hogy szeretsz.
Szeretsz. Szeretsz. Szeretsz.
Olyan erő ébredt fel Jamesben, ami mintha ott lakozott volna a lángra
lobbanó lelkének minden szegletében, és felforrt tőle a vére: érezte Grace
parfümjének jázminos-fűszeres illatát. Behunyt szemmel megfogta a lány
két csuklóját. Valahol a fejében tiltakozás harsant, még akkor is, amikor
magához húzta – apró volt, és vékony, miért emlékezett rá úgy, hogy puha
és ívelt? Rátapasztotta a száját Grace-ére, s hallotta, hogy tompa kis Hangot
hallat, meglepetten felnyög.
A lány karjai odafonódtak James nyaka köré, miközben válaszolt az
ajkával. James csak csókolta és csókolta. Szörnyű éhség tombolt benne*
Mintha egy tündérlakomán lett volna, ahol minél többet ettek a halandók,
annál ékesebbek lettek, mígnem éhen haltak a bőség közepette.
Amikor hirtelen elengedte a lányt és hátratántorodott, Grace éppen olyan
kábának tűnt, mint amilyennek ő érezte magát. Tátongó űr sajgott benne.
Fuldokolt tőle: szinte durva testi fajdalom volt.
– Mennem kell – mondta kipirult arccal Grace. – Látom, hogy... hogy
talán nem kellett volna idejönnöm. Nem fogok... nem szabad jönnöm.
– Grace...
A lány félúton járt az ajtó felé, amikor vádló tekintettel megfordult.
– Nem tudom, kit csókoltál az előbb, James Herondale. De az biztos,
hogy nem engem.

Nemsokára az Uffington nevű kis falu következett a mögötte magasodó

hegyvonulattal, Matthew és Cordelia pedig megpillanthatta a fehér lovat-
úgy festett, akár egy ügyetlen gyermekrajz a hegyoldalban elterülve. A
közelben birkanyáj legelészett békésen, aminek a tagjait szemlátomást nem
nyűgözte le a híres történelmi helyszín.
Matthew felhajtott az úton, ameddig csak lehetett, majd leparkolt a
Forddal egy ösvény mellett, ami kacskaringósan vezetett fel a hegytetőre. A
hátralévő utat gyalog tették meg, Cordelia pedig örült, hogy a legvastagabb
gyapjúkabátját vette fel. Odafont olyan élesen vágott a szél, akár egy kés.
Matthew-nak égővörös volt az arca, mire felértek a rézsű tetejére, néhány
lépésnyire a krétaporral felszórt vonalaktól, amik kirajzolták a lovat.
Közelről döbbenetesen fehérek voltak.
– Nézd, a ló arra néz, szinte mutat az orrával! – emelte fel a kezét
Cordelia. Különös bizonyosságot érzett: mélyen a zsigereiben tudta, hogy
igaza van. – Odalent, a csalitosnál van egy ösvény. Egy régi út, azt hiszem.
Matthew kissé meghökkent, ám követte Cordeliát lefelé az ösvényhez, és
olykor megállt, hogy segítsen, amikor a szoknya megnehezítette a
továbbjutást. Cordeliának eszébe jutott, hogy bárcsak a harci felszerelése
lenne rajta, bár az nem tartaná melegen.
– Nézd! – szólalt meg Matthew, amint odaértek az ösvényhez. Egy
faoszlopra mutatott, amit mélyen beleástak a földbe. Négyszögletű tábla
volt rászögezve, ami azt állította, az ösvény a Ridgeway.
– Tehát ez a Ridgeway – mondta fojtott hangon Matthew. – Nagy-
Britannia legrégebbi útja. Nem római kori, még annál is régebbi.
– Azt hiszem, igen.
Cordeliának csillapodott az izgalma; most valami komolyabb érzés
kerítette hatalmába. Mintha a Néma Városba vagy a Szövetség Termébe
tartana. Mintha ez nem egy kirándulás, hanem egy zarándoklat lenne.
Csöndben átgyalogoltak a másik dombhoz, ahol összetéveszthetetlenül
előtte volt: kődarabok, amik egy barlang sötét bejáratát szegélyezték. Maga
az üreg alig tűnt többnek egy fűvel borított buckánál, a bejárata pedig – egy
földhalomhoz vezető sötét lyuk – feleakkora volt, mint egy átlagos ajtó.
Cordelia levette a nagykabátját. Elővette a Cortanát a hátára szíjazott
kardhüvelyből, lefektette a fűre, s elővett egy pennyt a zsebéből, hogy
letérdelve odarakja a barlang bejárata elé.
– És most? – köszörülte meg a torkát Matthew.
– Nem tudom. Lilian Highsmith azt mondta, hogy a legenda szerint egy
pennyt kell a barlangnál hagyni.
– Lehet, hogy az infláció...? – kérdezte Matthew. – Kölcsön tudok adni
egy hatpennyst.
Cordelia sötét pillantást vetett rá.
– Ha nem bírod abbahagyni a viccelődést, Matthew...
– Jól van, jól van! – emelte fel a kezét meghátrálva a fiú. – Megyek, őrt
állok. Jön egy földműves amott, a hegyen, és jaj nekünk, ha rajtakap, amint
ősi kovácsok figyelmét próbáljuk felkelteni a földjén.
 Azzal elindult vissza onnan, amerről jöttek, és rajta tartotta a szemét
Cordelián, aki látta, hogy Matthew megáll a hegytetőn, nekiveti a hátát egy
fának, és benyúlt a kabátzsebébe a laposüvegéért.
Cordelia megint a megoldandó feladatra irányította a figyelmét. A kardra
nézett, aztán a barlangra. A föld alatti rész bejárata olyan sötét volt, mint az
éjszaka. így is bemászhatott volna, ám valami azt súgta neki, hogy nem ezt
kérik tőle.
Odanyúlt a Cortanáért, hogy az ölébe vegye. A penge csillogott a
napfényben.
– Völund, a kovács – suttogta. – Én vagyok a Cortana kardjának
kiválasztott birtokosa. Mindig is hittel és bátorsággal bántam vele. Csatába
vittem. Démonok vérét ontottam vele. A birtokában lemészároltam még a
Pokol Hercegét is.
– Daisy!
Matthew kiáltását hallotta, s odafordulva látta, hogy egy férfi gyalogol
feléjük Bizonyára a földműves, akit említett – gondolta Cordelia. Éppen fel
akart állni, amikor meghűlt a vér az ereiben.
Az ember nem földműves volt. Hanem kovács.
Egyszerű ruhát viselt: durva szövésű pamutinget, rajta koromfoltos
bőrköténnyel. Bármilyen korú lehetett, mert olyan kortalan arcvonásai
voltak, amilyenekről Cordeliának a boszorkánymesterek jutottak eszébe. A
férfi hasonlított a barlang előtti homokkőgörgetegekre a széles vállával, a
vaskos kezével, a rövid szőke szakállával és a lenyírt hajával. A nyakában
fémfonat függött, benne mélykék kővel.
– Hívattál engem, a Cortana kardjának birtokosa? – kérdezte a férfi.
Völund, a kovács; nem lehetett más. – Nem képzelheted, hogy nem tudom:
a Pokol Hercegeit képtelenség valóban lemészárolni, bár csodálatra méltó,
hogy ilyet mertél állítani.
– Ebben a dimenzióban lemészároltam őt – szegte fel az állát Cordelia. –
Sebesülten és meggyengülve távozott a világunkból.
– És az a seb még mindig vérzik – csillantak meg Völund, a kovács fogai,
ahogy elvigyorodott. – Egy hatalmas vágás az oldalán, amiből folyik a
démonvér. Évtizedekbe telhet, mire meggyógyul.
– Honnan tudod mindezt? – nézett fel rá Cordelia.
– Ismerem a cselekedeteit az összes kardnak, amit valaha
megmunkáltam. Ó, az acélból és vasból lett gyermekeim átjárókat vágnak a
világban! – mondta mély, reszelős hangon. – Most pedig add ide a
fegyvered.
Cordelia nagyot nyelve átadta a Cortanát Völundnak. Ahogy a kovács
megfogta a kardot a hatalmas kezével, mintha megváltozott volna a világ
körülöttük: az égbolt elsötétült, a hegyek pedig kékesfekete hamurétegbe
burkolóztak. Matthew eltűnt. Cordelia egy kovácsműhely zaját hallotta
mindenfelől: acélra lesújtó kalapács zengését, tűz ropogását. Rézvörös
szikrák keltek életre a barlangban, szentjánosbogarak módjára repkedve
hasítottak a sötétségbe.
– Ő, gyermekem, gyermekem – mondta lágyan Völund, felemelve a
Cortanát a különös fényben. – Sok idő eltelt azóta, hogy megmunkáltam az
acélt, ami téged és a fivéreidet, a Joyeuse-t és a Durendalt alkotja. A te
őseid pedig régóta birtokolják a kardjaimat – pillantott megint Cordeliára. –
Amikor belemártottad ezt a pengét Belial testébe, nem gondoltad, hogy
lehetnek következményei?
– Ezért van? – próbált Cordelia kétségbeesetten visszaemlékezni. Tény,
hogy nem volt oka használni a Cortanát azóta, hogy megszúrta vele Belialt.
Egészen a gyárban történt harcig.
– Az, hogy találkozott Beliallal... kárt tett a Cortanában?
– Ez a kard mennyei tűzben formálódott, a markolatában pedig ott egy
angyaltoll – magyarázta Völund. – Amikor Belial véréhez ért, felsikoltott.
Nem hallottad. Te csak egy halandó vagy. És a halandók rég elfeledték,
hogyan lássák a kardjuk lelkét – tette hozzá megenyhülve.
– Mondd, mit tegyek! – kérte Cordelia buzgón. – Bármit is kell tennem a
Cortanáért, meg fogom tenni.
Völund a kezei között forgatta a kardot. Rezes parázsszerű volt a
tekintete, az ujjaival pedig mintha egy hangszert hangolt volna, ahogy
végigsimított velük a pengén. A kard egyetlen, csengő hangot hallatott –
olyat, amilyet Cordelia még sohasem hallott –, Völund pedig
elmosolyodott.
– Kész – jelentette ki. Cordelia rámeredt, mert csodálkozott, hogy ez
ilyen egyszerű volt. – A Cortana meggyógyult. Visszaadtam neki a szeráfi
esszenciáját. Tartsd abban a kardhüvelyben, ami a hátadon van. Akárkitől is
kaptad azt az ajándékot, szemlátomást a védelmedet akarta. Erős bűbájok
vannak rajta, amik mindkettőtöket megóvnak a Cortanával.
 Csakis az az ajándék méltó a lányomhoz, ami méltó a kardhoz, amelyik őt
választotta.
Úgy tűnik, hogy az apja adott neki egy valódi dolgot. Cordelia ráharapott
az ajkára.
– Nem tudtam, hogy ilyen egyszerű lesz.
– Lehet, hogy egyszerű volt, de kérek érte valamit cserébe. És nem egy
pennyt.
Cordelia magához ölelte a Cortanát. Máris érezte a kardon a változást:
úgy illett a tenyerébe, mint mindig, azon az ismerős és szeretett módon.
– Bármit.
Völund mintha mosolygott volna.
– Ismered a Joyeuse-t és a Durendalt?
– Igen. Nagy Károly és Roland kardjai. A Cortana fivérei, ahogy
mondtad.
– És ismered a Caliburn kardot? – kérdezte Völund, s miután Cordelia
megrázta a fejét, felsóhajtott. – Hallhattál róla úgy is, hogy az Excalibur.
– Igen. Persze...
– Nagy Károly, Artúr és Roland paladinok voltak – fejtette ki Völund. –
A pengék, amiket megformáltam, a saját lelkűkkel dalolnak. Muszáj
hasonló lelkeket találniuk a világ istenei és halandói között. Ám ezeknek a
kardoknak az ereje növelhető, a birtokosukkal való kötelék pedig
megerősíthető, ha a birtokos hűbéresküt tesz egy nagyobb harcos előtt, mint
ahogy Lancelot tett Artúrnak.
– De Artúr nem tett hűbéresküt senkinek – vetette fel Cordelia. – Ő maga
volt a király, akárcsak Nagy Károly.
– Artúr tett hűbéresküt – pontosított Völund. – Nekem tette.
– Apám régen azt mondta nekem, hogy te árnyvadász voltál – cikáztak
Cordelia gondolatai. – De mindaz, amiről beszélsz, még azelőtt történt,
hogy Raziel megteremtette volna a nephilimeket, ráadásul az árnyvadászok
nem is élnek örökké. És nincsenek rúnáid.
– Sokan állítják, hogy közéjük tartozom. Neveztek már a bukottak
egyikének is. Vannak, akik istenségnek hívnak – mondta Völund. –
Valójában az ilyesmi fölött állok. A nephilimek első idejében a saját
alakjukban érkeztem az árnyvadászokhoz, hogy közülük valóként
ismerhessenek, és megbízhassanak a fegyverkovács munkámban.
Igazándiból sokkal ősibb vagyok náluk. Emlékszem a démonok és angyalok
előtti időkre – folytatta egy pontra meredve, ám eltökélten csillogó
parázsszemekkel. – Most pedig sötétség jár az árnyvadászok között,
szándékosan lecsapva. A halál csak terjedni fog. A te váltadra nehezedik a
gyilkosságok megállításának a súlya, Cordelia Herondale, képes vagy
elbírni?
A te váltadra nehezedik. Cordeliának kezdett gyorsabban verni a szíve.
– Te... te arra kérsz, hogy legyek a paladined?
– Igen, arra.
– Tényleg? Nem az Excalibur vagy a Durendal birtokosait?
– Az Excalibur a tó mélyén hever; a Durendal pedig egy sziklába rejtve –
morogta a kovács. – A Cortana viszont szabad, és ég a vágytól, hogy
harcolhasson. Felveszed a kardodat? Úgy vélem, hogy nagy harcos lélek
lakik benned, Cordelia Herondale. Ám hűbéresküt kíván az, hogy valóban
szabad legyen.
Valahol mélyen eltűnődött rajta: vajon honnan tudja róla Völund, a
kovács, hogy férjhez ment – még mindig nem szokott hozzá, hogy hallja az
új nevét. De hát úgy tűnt, hogy Völund mindent tud. Ahogy ő maga is
elmondta, szinte istenség.
– Igen – felelte Cordelia. – Felveszem a kardomat.
A kovács mosolygott, Cordelia pedig észrevette, hogy az összes foga
bronzból van, és csillog a sötét fényben.
– Emeld fel a fegyvered! Tartsd magad elé!
Cordelia felemelte a kardot, hegyével a mennyek felé mutatva. A
markolata keskeny aranytűzcsíkként égett a szeme előtt. Völund, a kovács
odaállt elé, s meglepő módon megragadta a fedetlen pengét a hatalmas jobb
kezével, és köré fonta az ujjait. Kiserkent a vére, befestette a pengét.
– Most pedig esküdj! – mondta. – Esküdj meg rá, hogy hű leszel hozzám,
hogy nem hátrálsz meg! És amikor kardot rántasz, akkor az én nevemben
fogod megtenni.
– Esküszöm, hogy hű leszek – jelentette ki buzgón Cordelia. A kovács
vére tovább csordogált a pengén, ám amint a cseppek elérték a markolatot,
arany-, réz- és bronzszikrákká változva felszálltak a levegőbe. – Esküszöm,
hogy bátor leszek. Esküszöm, hogy nem fogok meghátrálni vagy kudarcot
vallani a harcban. Valahányszor kardot rántok, valahányszor felemelem a
fegyverem egy csatában, a te nevedben fogom megtenni.
Völund elengedte a kardot.
 – Most pedig állj fel!
Cordelia most először állt fel. Eddig nem tudatosult benne, hogy milyen
hatalmas a nagy kovács: fölé tornyosult, óriási alakja méretes árnyékot
vetett a viharos égboltra.
– Indulj! És legyél harcos! Megtalállak majd újra.
Egyszer megérintette Cordeliát a szemöldökénél... aztán eltűnt. Egyetlen
szempillantás alatt megint átváltozott a világ: már nem volt vihar, nem volt
parázs, nem lehetett hallani a kovácsműhely lármáját. Cordelia egy
szokványos hegyen ült a szokványos kék ég alatt, a nap pedig
aranypénzként fénylett. Vetett még egy utolsó pillantást a barlangra, s
nem,lepődött meg rajta, hogy megint sötét a mohával félig benőtt bejárata.
Elindult vissza, fel a hegyre, és megpillantotta Matthew-t a tetején, aki
integetett neki. Cordelia a diadaltól megdobbanó szívvel, a Cortanát a
magasba emelve szaladt felé, miközben a penge arany szikrákat vetett a
napfényben.
 15
Nappal járkálnak

„Az álmok ébernek tűnnek,

A szellemek nappal járnak.
Fáradt szél kíséri őket,
Mióta egy gyermek eltávozott.
A május ismer minden tréfát,
Ez most nem május. „
– Algernon Charles Swinburne: Sötét hónap –

volt, élénk gyalogosforgalommal a Berwick Streeten:

N aplemente
kereskedők mentek hazafelé a munkából, a közönséges hölgyek már a
kapualjakban kínálták bájaikat, és jókedvű munkások érkeztek a Blue
Posts kocsmába.
Lucie a Tyler’s Court bejáratánál a falnak dőlve felsóhajtott. Elmosódtak
a ködben a város körvonalai, az árusok olajlámpáit csillogó, hideg
fáklyákká változtatva. Balios a padkánál várakozott a hintóval, s a lábaival
dobbantva halkan felnyerített; lehelete fehér felhőcskét formált a levegőben.
– Lucie Herondale?
Megpördült a tengelye körül, hogy leteremtse Grace-t a késésért – és
megdermedt. Egy lány állt mögötte vékony muszlinruhában, ami túl könnyű
volt a téli időjáráshoz képest. Gyér szőke haját fehér sapka fedte.
Csontsovány volt, karján és nyakán fekete sebekkel, amiken keresztül Lucie
úgy látta az utcát, mintha egy téglafal repedésein nézne át.
– Martha vagyok – suttogta a lány. – Úgy hallottam, hogy tudsz segíteni a
magamfajtákon – libbent közelebb. A szoknyája mintha fehér füstben
végződött volna az utcakő fölött. – Hogy tudsz parancsolni nekünk.
 – Én... – hátrált egy lépést Lucie. – Nekem nem kellene. Nem szabad.
Sajnálom.
– Kérlek! – jött közelebb a lány. Fehér volt a szeme, mint Filomenáé,
viszont üres és pupilla nélküli. – El akarom felejteni, amit tettem. Nem lett
volna szabad beszednem az ópiumoldatot. A mamámnak nagyobb szüksége
volt rá. Ordítva halt meg, mert beszedtem mindet. És már nem maradt
senkinek.
– Felejteni akarsz? – suttogta Lucie. – Ennyi... ennyi az egész?
– Nem – felelte a lány. – Megint azt akarom érezni, amit akkor, amikor
bevettem az ópiumot – harapott rá az apró hüvelykujjára, és felnézett az
égre a fehér szemével. – Az a sok szép álom! Megparancsolhatnád nekem,
hogy megint lássam őket.
Közelebb libbent; Lucie pedig hátratántorodott, így a csizmasarka kis
híján beleakadt az utcakőbe. Különös érzés hasított belé, mintha jég
áramlana a zsigereibe.
– Hagyd békén!
Jesse állt a sikátor bejáratánál. Olyan valódinak tűnt, hogy még Lucienek
is nehéz volt feleleveníteni, hogy valójában nincs ott. Marthára szegezte a
tekintetét.
– Kérlek! – nyafogta a szellemlány. – Neked segít. Ne legyél önző...
– Tudtad, hogy mit csinálsz – közölte lángoló zöld szemekkel Jesse.
Lucie rádöbbent Martha ijedt arcának láttán, hogy Jesse bizonyára szörnyű
furcsaság lehet a számára. A fiú nem él eléggé ahhoz, hogy az élők között
legyen, és nem halt meg eléggé ahhoz, hogy a holtak számára
természetesnek tűnjön. – Nincs bocsánat arra, ha valaki árt az élőknek.
Most pedig menj el!
A szellem rávicsorgott. Hirtelen, gonosz reakció volt, hegyes és fekete
fogcsonkokkal.
– Nem lehetsz mindig vele...
Jesse villámgyorsan lépett. Már messze nem a sikátor bejáratánál volt,
hanem Martha mellett, és megmarkolta a vállát. A lány felsikkantott,
mintha megégett volna az érintéstől, és hátrahúzódott – úgy tűnt, hogy a
teste nyúlóssá válik, mint a karamella, így fehér szellemanyag-szálak
ragadtak Jesse kezére, miközben Martha kitekeredett a tenyere alól. Halkan
felszisszent, miközben hosszúkás fehér szálakra bomlott, amik köd módjára
foszlottak szét.
 Lucie-nek elállt a lélegzete. Egy szempillantás múlva Jesse már ott volt
mellette, s egy éjszakára bezárt piaci bódé tetejének kiszögellése alá
vezette.
– Mi... mi volt ez? – kérte számon Lucie, s megigazította a kalapját, hogy
védje a csöpögő ponyvatetőtől. – Most... meghalt? Mármint még jobban?
– Egyáltalán nem. Újra formát ölt valahol ma este. Pont olyan
megkeseredetten és bosszúszomjasan, mint mindig. De most már távol
fogja magát tartani tőled.
– Mert fél tőled?
– Ahogy korábban mondtad, a szellemek pletykálnak – jelentette ki
nagyon is határozottan Jesse. – Nem tudok bennük kárt tenni, valójában
nem, de tudok nekik kellemetlenséget okozni. És mindig aggódnak, hogy
talán többet is. A szellemek legnagyobb része gyáva, mert fél, hogy
elveszíti azt a nyomorult kis életmaradványát, ami van neki. Nem vagyok
teljesen közülük való, de látom őket, meg tudom őket érinteni. Emiatt
félnek. Tudják, ki vagyok. Remélhetőleg Martha a tudóikra fogja adni, hogy
tartsák távol magukat tőled, hacsak nem akarnak szembekerülni velem.
– Tőlem nem félnek – töprengett el Lucie. – Pedig mindig is láttam őket...
Habár be kellett ismernie, hogy ez nem teljesen igaz. Emlékezett
Emmanuel Gast árnyékára, a halott boszorkánymesterre, aki odasziszegte
neki: ti valóban szörnyetegek vagytok, az angyalvéretek ellenére. De Gast
bűnöző volt, és hazug – elevenítette fel magában Lucie.
– Ó, valószínűleg félnek – mondta komoran Jesse. – Ugyanakkor mohók
is. A szellem, aki elárulta neked annak a gyárnak a hollétét... a többiek
kezdik hallani, mit tettél érte. Hogy elfeledtetted vele azt, ami gyötörte.
– Ő kért meg rá – kulcsolta össze a kesztyűbe bújtatott kezét Lucie. –
Nem kérés nélkül parancsoltam neki...
– Én pedig biztosra veszem, hogy nem osztotta volna meg veled
Filomena szellemének hollétét, ha nem segítesz neki – tette hozzá Jesse.
– A szellemek éppen olyan gátlástalanok tudnak lenni, mint az élők De
nem meséltél nekem erről, igaz...?
– Mert tudtam, hogy így magadra fogod venni – csattant fel Lucie.
Fázott, aggódott Jamesért, ám főleg nem bírta elviselni Jesse csalódott
arckifejezését. – Ez az én képességem, az én hatalmam, és el tudom
dönteni, mikor használjam.
 – El tudod – felelte halkan Jesse. – Viszont vannak következményei, és
nem tudok ezekben segíteni neked, ha nem árulod el nekem. Nem fogok
mindig a sötétben várakozni, Lucie. Csak véletlen volt, hogy itt voltam, és
megfékezhettem Marthát.
– Miért voltál itt?
Jesse Lucie két vállára tette a kezeit. Nem volt meleg az ujjainak nyoma,
mégis érezni lehetett a súlyukat és a valódiságukat.
–Tudom, hogy próbálsz... segíteni nekem. Feltámasztani engem.
Lucie legszívesebben belesimult volna az érintésébe.
–Amikor magamhoz térek esténként, látom a hátrahagyott nyomait a
munkátoknak Grace-szel. A hamut, a szétszórt bájital-hozzávalókat. De
most vért is... a vérmágia sötét dolog, Lucie.
Grace, mit csinálsz? – ráncolta a homlokát képzeletben Lucie.
– Halványulsz – válaszolta halkan. – Tartok tőle, hogy nincs sok időnk.
Szerintem Grace is érzi a maga módján.
– Ahogy én is – helyeselt Jesse mély fájdalommal a hangjában. –
Szerinted én nem akarok megint élni, igazán? Sétálni veled a folyóparton,
jzéz a kézben, a napfényben? És voltak reményeim. De miután tegnap
megpróbáltuk, Lucie... nem teheted ki magad további veszélynek. Ebbe
beletartozik, hogy nem mehetsz oda veszélyes emberekhez úgy, min
valami... valami kerti partin.
Sétálni veled a folyóparton, kéz a kézben. Ezeket a szavakat Lucie az
emlékezetébe fogja vésni, hogy aztán később felidézze, mint ahogy mások
előveszik a szerettük fényképét, hogy szemügyre vegyék rajta a részleteket.
Most viszont csak annyit mondott:
– Jesse, én árnyvadász vagyok, nem holmi mondén lány, akit meg kell
óvnod a csőcseléktől.
– Nem csőcselékről beszélünk. Hanem halottmágusokról. Valódi
veszélyről, rád és Grace-re.
– Aligha csináltunk bármit, ami annyira komoly lett volna. Miért nem
beszélsz erről Grace-szel? Miért csak én kapok dorgálást?
– Mert neked elmondhatom azt, amit neki nem – válaszolta Jesse, majd
némi habozás után folytatta. – Tudod, hogy én már végignéztem ezt az utat.
Nem tudnám elviselni, ha téged... ha bármelyikőtöket úgy beszippantaná a
fekete mágia, mint az anyámat.
– Semmi közös nincs Tatianában és bennem – feszült meg Lucie.
 – Az biztos, hogy most nincs – villantott rá keserű mosolyt Jesse. – De
úgy gondolom, hogy az anyám régen teljes ember volt... egy hétköznapi
ember, talán még boldog ember is. Nem tudom, hogy mennyit vett el abból
az életéből a keserűség, és mennyit az, hogy belefeledkezett ebbe a fajta
fekete mágiába és halottmágiába. Minden olyasmibe, amibe ti is
beleártottátok magatokat Grace-szel.
Lucie-nek meghasadt a szíve az üresség láttán Jesse tekintetében, amikor
a fiú Tatianáról beszélt. Vajon milyen mély sebeket okozhatott neki az
anyja?
– Te most... utálod őt? Az anyádat?
Jesse hezitált, és Lucie válla fölött kinézett az utcára. Egy szempillantás
múlva kerekek zaját lehetett hallani, Lucie pedig megfordulva meglátta a
Fairchild család címerének pompás angyalszárnyait a hintó oldalán. Grace
végre megérkezett.
Lucie-nek rá sem kellett néznie Jessere, hogy tudja: már el is tűnt, mire
Grace odaért hozzá a ponyvatető alá. Neked elmondhatom azt, amit neki
nem – csengett még mindig a fiú hangja a fülében.
Jesse úgy eltűnt az éjszakában, mintha csak a része lett volna. S talán az
is volt – gondolta Lucie. Szinte vigaszt nyújtott az elképzelés, hogy Jesse a
csillagokhoz és a sötétséghez tartozik, így mindig ott van körülötte; állandó
a jelenléte akkor is, amikor nem látszik.
– Lucie!– szólította Grace. Nyilvánvaló volt, hogy nem először
próbálkozik. –Te jó ég, nagyon elmerültél a gondolataidban. Mi jár a
fejedben?
– Jesse – felelte Lucie, mire Grace-nek megváltozott az arckifejezése.
Létezik még valami a világon, ami olyan fontos Grace-nek, mint a bátyja?
Sőt, létezik egyáltalán bármi más a világon, ami egyáltalán fontos neki? –
Én... nemrég találkoztam vele. Említette, hogy kísérleteztél a csűrben.
Tényleg legyél óvatos. A véres halottmágia durva dolog.
– Nyúlvér – villant meg valami Grace szemében. – Nem meséltem neked.
Tudtam, hogy nem akarod, hogy bármi közöd legyen hozzá.
Azzal elindult a Hell Ruelle bejárata felé, arra kényszerítve Lucie-t, hogy
a nyomába eredjen. Grace cipősarkai kopogtak az utca kövén; elegáns
csizmát húzott a kék és csontszínű, csipkével díszített szoknyájához. –
Örömmel fogod hallani, hogy úgy tűnik, nem volt semmi hatása. A
Chiswick-birtok nyúlállománya biztonságban van, nem pusztítom tovább.
 Lucie kissé elszörnyedt; meglehetősen biztosra vette, hogy sohasem
tudna kárt tenni egy nyúlban.
–Megszerezted az információt Annabelről, amit megígértünk
Malcolmnak?
Grace-nek mintha megfeszült volna a válla.
– Igen, de nem fogom elmondani neked. Csak neki fogom elmondani.
Pff – gondolta Lucie, ám nem volt értelme vitatkozni. Legalább most
könnyebben bejutottak a Hell Ruelle-be; az ajtónálló felismerte őket, s egy
félmosollyal utat engedett nekik.
Odabent, a nagy központi teremben rengeteg ejtőző alvilági csevegett
egymással a mindenfelé felállított kis asztaloknál. Lucie kereste a
tekintetével Hypatiát, de nem látta. Látott viszont sok más ismerős arcot,
például Kellingtont, aki egy vonósnégyesben hegedült a színpadon. A nők a
legutolsó divat szerint voltak felöltözve – szűk szoknyában és bővülő ujjú
felsőrészben, Párizsban láthat ilyesmit az ember –, ami illett is a
környezethez, hiszen párizsi jeleneteket festettek a falakra. Az est témája a
moules fritest és a kis savanyú uborkával díszített sonkás szendvicseket
felszolgáló pincéreknél is visszaköszönt. Francia borok és abszintok
sorakoztak a pulton. Úgy tűnt, hogy a vendégek igen jól érzik magukat,
pletykáltak és kacagtak A leglelkesebbek éppen a bigine-t igyekezték
megtanulni a szedett-vedett táncparketten a sarokban.
Grace döbbent arcot vágott.
– Ő mit keres itt?
Lucie követte a pillantását, és meglepődve ismerte fel Ariadne
Bridgestockot, aki egyedül ült az egyik asztalnál. Nagyon csinosan festett a
sötétzöld ruhájában, fekete tincseit pedig sárga selyemszalag fogta hátra.
– Fogalmam sincs. Még sohasem beszélt a Ruelle-ről?
– Nem. Alig beszélünk – válaszolta Grace. – Túl sok titkot őrzök ahhoz,
hogy bárkinek a bizalmasa legyek most.
– Beszélnünk kellene vele, nem gondolod?
– Malcolmot kellene megtalálnunk – pontosított Grace. – Nem
várathatjuk meg. Lucie!
Lucie már félúton járt a terem túlsó végébe. Lehuppant a székre
Ariadneval szemben, aki meglepetten nézett fel, amint megismerte a
látogatóját.
– Lucie, drágám! Hallottam, hogy gyakran jársz ide.
 – A „gyakran” azért túlzás lenne – mondta Lucie. – De mi újság veled?
Mi szél hozott ide ma este?
– Mindenki úgy beszélt róla, hogy nagyon izgalmasnak tűnt – igazította
Ariadne a füle mögé az egyik sötét hajfürtjét. – Miután véget ért a
jegyességem, rájöttem, hogy mennyire... korlátok közé szorult az életem.
Olyan keveset láttam, még Londonból is.
Lucie mosolygott magában; noha Ariadne őszinte tekintettel nézett rá,
mégis eszébe jutott, hogy a Ruelle iránti érdeklődés vajon milyen arányban
szól egy bizonyos kék szemű Lightwoodról.
– Elég csendes a mai este. Lehet, hogy nem a legnyüzsgőbb formájában
látod a Ruelle-t.
– Hát, bármikor eljöhetek újra – vont vállat Ariadne elgondolkodva, s
körülnézett. – Reméltem, hogy legalább láthatom a híres Hypatia Vexet, de
ő sincs itt.
– Nemsokára megnyitja az új varázsboltját Limehouse-ban.
– És azt beszélik, hogy van egy új csodálója. Az egyik vérfarkas mondta.
Remélem, jól érzitek magatokat, lányok – tette hozzá Grace felé pillantva. –
Ha még nem kóstoltátok az abszintot, talán jobb, ha nagyon kevéssel
kezditek.
Lucie megköszönte a tanácsot Ariadnenak, és visszatért a terem fő
részébe, ahol Grace éppen egy nyaktilót vett szemügyre, amit a pengéje
nélkül állítottak egy lefejezett ember mellszobra mellé.
– Milyen furcsa – nézegette a szobrot Lucie. – Egy mellszobor fej nélkül
leginkább csak egy váll, nem?
– Hála az égnek, hogy visszaértél – mondta Grace. – Most már mehetünk
a boszorkánymesterhez?
Fade irodájának ajtaja nyitva állt a szűk folyosó végén. Lucie szélesebbre
tárta a kesztyűbe bújtatott ujjaival. Odabent Malcolm Fade éppen egy
kárpitozott fotelben ülve bámulta a kandalló lángjait, egy meggyújtatlan,
erezett fapipával a kezében.
Rápillantott a vendégeire. Mindig látszottak az aggodalom ráncai a szeme
és a szája körül. Lucie mindig is úgy vélte, hogy fiatalnak tűnik, talán
huszonnégy vagy huszonöt évesnek, ám ebben a pillanatban lehetetlennek
bizonyult kort társítani az arcához. Hűvösen szemügyre vette őket a sötét
ametisztszínű szemével.
– Gyertek be! És zárjátok kulcsra az ajtót magatok mögött!
 Úgy is tettek, azután helyet foglaltak egymás mellett egy gobelinkanapén.
– Megszereztétek az információt az Adamantin Citadelláról? – kérdezte
Malcolm, aki nem bajlódott formaságokkal.
– Igen – válaszolta Grace komoly, szürke szemekkel. – Mondhatok hírt
Annabelről, de talán nem lesz a kedvére való.
– Nos, hát talán nektek sem lesz a kedvetekre való minden, amit tudok –
közölte Malcolm ujjaival a székének karfaján dobolva. – Ez nem jelenti azt,
hogy nem ér semmit.
–Nem tudom, hogy elmondjam-e önnek – folytatta szenvtelenig Grace. –
Gyakran igaz, hogy az emberek neheztelnek arra, aki rossz hírt hoz.
– Grace!– sziszegte Lucie. – Ezért vagyunk itt.
– Talán hallgatnod kellene Miss Herondale-re – szólt Malcolm Grace-
hez. – Nekem egyvalamit el kell mondanom, amit tudok: tisztában vagyok
vele, kit próbáltok feltámasztani. A bátyádat, igaz? Jesse Blackthornt.
Hamarabb is eszembe juthatott volna a történet. Az első rúnájának
megkapásakor halt meg. Tragédia, de nem példa nélküli a nephilimek
között. Miből gondolod, hogy ez feljogosítja őt még egy esélyre az életben?
– A bátyám nem teljesen halott – jelentette ki Grace, mire Lucie
meglepetten nézett rá, mert valódi érzelem hallatszott a hangján. – Anyám
megőrizte a testét, fekete mágia segítségével. Most élet és hálál között
rekedt, nem tapasztalhatja meg az élők örömét és a halottak felszabadulását
sem. Két világ között lézeng. Még senkiről sem hallottam, akinek hasonló
gyötrelmet kellett volna átvészelnie.
Malcolm mintha nem igazán lepődött volna meg.
– Úgy hallottam, hogy talán egy boszorkánymester is érintett volt abban a
történetben. Hogy Tatiana Blackthorn felfogadott valakit, aki segített neki
a... szokatlan mágiában.
Ez nem volt újdonság Lucie számára. Felidézte az első alkalmat, ami- .
kor Jesse mesélt neki a haláláról és az utána történtekről. Tudom, hogy
hívott egy boszorkánymestert a szobába a halálom utáni órákban, hogy
tartósítsa és megőrizze a fizikai testemet. A lelkemet szabadjára engedték a
valódi és a szellemvilág között kószálni.
Az viszont nem jutott eszébe, hogy Malcolm tisztában van ezzel, vagy
tudhatja, hogy Tatiana melyik boszorkánymestert fogadta fel. Márpedig
annál a boszorkánymesternél, aki bebalzsamozta Jesset, aki megoldotta,
hogy ebben a félig élő állapotban maradjon... nos, annál az embernél ki
tudhatja jobban, hogyan lehet őt visszahozni?
– Melyik boszorkánymester volt? – kérte számon Lucie. – Tudja?
– Megállapodtunk valamiben – érintette össze az ujjhegyeit Malcolm. –
Mondjátok el, amit Annabelről tudtok. Utána tárgyaljuk meg, amit tudok,
nem előtte.
Grace habozott.
– Ha azt kell mondanod, hogy Annabel hallani sem akar rólam, akkor
mondd ki – folytatta Malcolm. Higgadt volt a hangja, az arca viszont
elgyötört, az ujjait pedig olyan erővel szorította össze, hogy elfehéredtek –
Szerinted nekem nem jutott még eszembe, nem törődtem bele? A remény
egy börtön, aminek a rácsát az igazság kulcsa nyitja. Mondd ki!
Grace nagyon szaporán vette a levegőt, mintha felszaladt volna egy
hegyre.
– Tudni akarja, milyen híreket hoztam az anyámtól, az Adamantin
Citadelláról? – kérdezte Makóimtól. – Hát íme: meghalt. Annabel
Blackthorn halott. Sohasem volt Vasnővér.
Malcolm összerándult a székében, mintha rálőttek volna. Nyilvánvaló
volt, hogy egy dologra felkészült – hogy Annabel hallani sem akar róla–,
ám erre egyáltalán nem számított.
– Mit mondtál?
– Sohasem lett belőle Vasnővér – ismételte Grace. – Az egy hazugság
volt, amit azért mondtak magának, hogy azt higgye, hogy még életben van.
Hogy azt higgye, Annabel nem akar együtt lenni önnel. A Klávé csaknem
száz évvel ezelőtt úgy megkínozta, hogy kis híján beleőrült. El akarták
vinni a Citadellára, hogy ott húzza ki a hátralévő napjait. A családja viszont
megölte, mielőtt megérkezett volna oda. Azért ölték meg, mert szerette önt.
Malcolm nem moccant, de mintha elfehéredett volna az arca, amitől
lángoló tekintetű élő szoborrá változott. Lucie még senkit sem látott ilyen
tekintettel: mint akire halálos csapást mértek, de még nem esett el.
–Nem hiszek neked – szorította meg Malcolm a pipáját. – Nem... nem
hazudhattak nekem erről. Róla.
Volt valami ismerős Malcolm hanglejtésében, amikor a „róla” szót
mondta: Lucie apja is így beszélt az anyjáról. Mintha senki másról nem
lehetne szó.
 – És honnan tudhatnád, mi történt? Senki sem mondhatta el neked ezeket
a dolgokat, és nem mondhatta el az anyádnak sem.
Grace benyúlt a táskájába. Kivett belőle valamit, és két ujja közé fogta:
egy kerek, sokoldalúra csiszolt kristály volt az, nagyjából akkora, mint egy
krikettlabda.
– Tudom, mi ez – suttogta Malcolm. Lucie is tudta: olvasott róla. Az
aletheia kristályokat adamantinból csiszolták. Egykor arra használta őket a
Klávé, hogy emlékek formájában tároljon bennük információkat újbóli
megtekintésre, ha a nézőnek hatalmában állt belenézni. Lucie tudomása
szerint csak a Néma Testvérek tudták kiengedni az ilyen kristályban tárolt
képeket, habár logikusnak tűnt, hogy egy boszorkánymesternek vagy
varázslónak is meglehet ugyanez a képessége.
Grace letette a kristályt az íróasztalra Malcolm elé, aki nem moccant.
– A Chiswick-házban tárolták. Olyan emlékek vannak benne, amik
bebizonyítják, hogy igazat mondok.
Malcolm mély torokhangon szólalt meg.
– Ha bármi is igaz abból, amit mondasz, akkor meg fogom ölni őket.
Megölöm mindet.
– Mr. Fade, kérem... – pattant fel Lucie.
– Az nekünk nem számít, hogyan áll bosszút – közölte hűvösen Grace.
Ezüstös haja úgy csillogott a tűzfénynél, akár a jég. – Mi megtettük, amire
kért; hírt hoztunk Annabel Blackthornról. Elmondtam önnek az igazat.
Senki más nem mondta volna el, de én megtettem. Ez bizonyára számít.
Bizonyára ér valamit.
Malcolm üres tekintettel nézett rá. A düh szinte kifejezéstelenné tette az
arcát; csak a szeme mozgott, mintha két seb lenne az arcán.
– Kifelé.
– Volt egy megállapodásunk – méltatlankodott Grace. – El kell mondania
nekünk, hogy...
– Kifelé!- bődült fel Malcolm.
– Nem – kapta el Grace karját Lucie. – Megyünk! – préselte ki a fogai
között.
– De... – kezdte Grace, ám befogta a száját, amikor Lucie kivonszolta az
irodából a folyosóra. Egy szempillantás múlva bevágódott Malcolm ajtaja,
Lucie pedig hallotta a zár kattanását.
 – Mi a csudáért csináltad ezt? – torpant meg Lucie, és szembefordult
Grace-szel.
– Elmondtam neki az igazat – felelte makacsul Grace. – Te mondtad,
hogy mondjam el neki az igazat...
– Nem így. Nem úgy, mintha... ez annyira kegyetlen.
– Jobb az igazság, mint a hazugságok! Bármennyire is kegyeden, még
mindig kegyetlenebb, ha nem tudja. Amikor ez megtörtént, mindenki tudta,
de senki sem árulta el neki. Egészen mostanáig hagyták, hogy azt higgye,
hogy Annabel még életben van...
– Grace, megvan a módja az igazmondásnak – ellenkezett Lucie jobbra-
balra tekintve, hogy nem jön-e valaki. – Nem kellett volna az arcába
vágnod. Ettől csak még jobban fogja utálni a Blackthorn családot. Hogy
gondolhattad, hogy továbbra is segíteni akar majd Jessen?
Grace-nek megremegett az ajka, összeszorította.
– Az árulás és a fájdalom az élet része. Nem menekülhet el előlük csupán
azért, mert boszorkánymester.
Lucie tudta, hogy Grace szenvedett, hogy Tatiana szinte elviselhetetlenné
tette a gyerekkorát. De tényleg teljesen megfeledkezett róla, hogy milyenek
az emberek? Tudta egyáltalán valaha?
– Sohasem fogom megérteni a bátyámat – jelentette ki gondolkodás
nélkül Lucie. – Mi a csudáért szeret téged?
Grace úgy festett, mintha Lucie pofon vágta volna. Mintha kis híján
kirobbant volna belőle valami, de aztán szó nélkül megfordult, és
végigrohant a folyosón.
Lucie egy pillanatra ledöbbent, aztán a nyomába eredt. Követte Grace-t a
legnagyobb terembe, ahol már tömeg volt, a táncparketten pedig
nyüzsögtek a partizok. Megpillantott egy szőke hajkoronát, amikor Grace
utat tört magának egy csapatnyi vérfarkas között. Egy szempillantás múlva
eltűnt.
Lucie komoran bámulta a zsonglőrködő pookát. Vitatkozott Jessevel; egy
fikarcnyi információt sem kapott Makóimtól, csupán feldühítette; és
felzaklatta Grace-t. Jesse pedig egyre halványult, fogyott az idejük. Muszáj
volt többet tennie, többet megtudnia. Talán, ha visszamenne, hogy egyedül
beszéljen Makóimmal...
– Lucie?
 Meglepetten fordult meg. Nem más állt mögötte, mint Ariadne
Bridgestock, akinek smaragdzöld selyemruhája csillogott a feli gyertyák
fényében. – Gyere velem! – mondta halkan Ariadne, s az ajkához emelte az
ujját, majd intett Lucie-nek, hogy kövesse.
Végigmentek egy másik folyosón, aminek a falát damaszt borította.
Ariadne megállt egy fajtó előtt, hogy fürgén bekopogtasson. Az ajtón egy
tábla állt, „Suttogószoba” felirattal.
Ariadne hátralépett, hogy beengedje Lucie-t, aztán követte, és gondosan
becsukta maguk mögött az ajtót. Szédítő, milyen sok szoba volt a Ruelle-
ben. Ezt könyvespolcok szegélyezték, kényelmesnek tűnő karosszékekkel
és díványokkal mindenfelé. A kandallóban lila, édes illatú tűz égett.
A szoba nem volt üres. Az egyik széken a kandalló mellett ott ült Anna.
Fekete nadrágot viselt kigombolt zafírkék mellénnyel a finom szövésű
pamuting fölött. Keresztbe tett lábakkal, egy pohár vörösborral a kezében.
– Örömmel látom, hogy Ariadne megtalált – szólalt meg. – Van valami
oka annak, hogy te és Grace Blackthorn feszült hangulatú találkozókra
jártok Malcolm Fade-del? Valami botrányos, amiről tudnom kell?
Lucie hol Annára, hol Ariadnera pillantott. Utóbbi egy hatalmas diófa
íróasztalon foglalt helyet a lábát lóbálva, és zizegett a bokájánál a
szoknyája.
Ariadne tehát számított Anna jelenlétére. Lucie-nek jó volt a megérzése.
Ám korábban úgy gondolta, hogy Ariadne csak reméli, hogy véletlenül
összefuthat Annával. Ezzel szemben viszont nyilvánvaló volt, hogy előre
megbeszélték. Nos, ez érdekes fejlemény.
– És hol van Grace? – érdeklődött Anna, s ivott egy korty bort.
– Elrohant – felelte Ariadne. – Nem tudtam, hogy ilyen gyorsan tud futni.
– Ez kezd ismerősnek tűnni – vetett Anna egy éles pillantást Ariadnera. –
Nem ez a második alkalom, hogy felbukkantál a Hell Ruelle-ben Grace
Blackthornnal, ő meg úgy szalad el, mintha lángolna a haja? Remélem,
ebből nem lesz rendszer.
– Láttál minket a múltkor? – vonta fel a szemöldökét Lucie.
– Lucie, csibém, nem kell elmondanod nekem semmi olyat, amit nem
akarsz elmondani – vont vállat Anna. – Lehetnek titkaid. De Malcolm Fade
olyan ember, akinek hatalma van. Ha lesznek közös ügyeitek...
– Segíteni próbáltam – válaszolta Lucie, s kinyújtotta a kezét a lila tűz
felé. Cikáztak a gondolatai. Mit árulhat el, és mit kell megtartania
magának? – Grace-nek.
– Ez szörnyen furcsa – állapította meg Ariadne. – Sohasem tett rólad
említést. Sőt, egyetlenegy barátjával sem láttam találkozni, és amikor
elviszi a hintót – mert Charles kölcsönadta neki a hintóját, amíg ő Párizsban
van –, mindig egyedül megy. Szerintem nem kedvel engem túlságosan.
– Szerintem senkit sem kedvel túlságosan – mondta Lucie. – Legalábbis
az élők közül senkit.
Kezdett körvonalazódni a fejében egy történet, ami megfelelhet a célnak.
– De nem olyan rossz ő, ahogy bizonyára már észre is vetted – tette
hozzá, és felnézett az unokatestvérére. – Grace-t egy rögeszmés bestia
nevelte fel, így nyomorúságos élete volt. Gondolom, hogy egy fikarcnyi
törődést sem kapott a családjától, leszámítva a bátyját.
– Jessere gondolsz? – kérdezte Anna. – Az unokatestvéremre?
Lucie kissé meglepődve nézett rá; még egyszer sem jutott eszébe, hogy a
nála idősebb Anna emlékezhet Jessere.
– Találkoztál vele?
– Hivatalosan nem – válaszolta Anna. – Apám akarta, hogy
megismerkedjünk, de Tatiana néni megtiltotta nekünk, hogy találkozzunk
vele. Emlékszem viszont egy esetre, amikor úgy nyolcéves lehettem.
Tatiana néni eljött hozzánk két gyertyatartóért, amikről állította, hogy
családi örökség – forgatta a szemét Anna. – Nem jött be a házba, én viszont
kinéztem az ablakon, mert kíváncsi voltam. Láttam Jesset a nyitott tetejű
hintóban. Sovány teremtés volt, mint egy madárijesztő azzal az egyenes
fekete hajával meg a hegyes kis arcával. Zöld volt a szeme, azt hiszem.
Lucie bólogatni kezdett, ám visszafogta magát.
– Jó volt Grace-hez – magyarázta Annának. – Aki emlékszik rá, mert
senki más nem volt jó hozzá.
Lucie vett egy mély lélegzetet. Tudta, hogy nem mondhatja el Annának
és Ariadnenak a teljes igazságot; nem tudhattak a reményéről, hogy
feltámasztanák Jesset, és a fiú bebalzsamozott testéről sem. De ha éppen
csak annyit tudnának, hogy segíteni akarjanak... nos, léteznek más
boszorkánymesterek is Malcolm Fade-en kívül.
– Amit most mondani fogok, annak muszáj hármunk között maradnia. Ha
Grace megtudná, hogy elmondtam nektek, nagyon kiborulna.
Ariadne bólintott, borostyánszínű szeme pedig megcsillant a tűz
fényében.
 – Persze.
– Jesse azután halt meg, hogy megkapta az első rúnáját. Borzalmas eset
volt – kezdte Lucie. Hagyta,.hogy a hangját áthassa kissé a valódi
szomorúsága. Anna és Ariadne hihette Grace iránti együttérzésnek, ami
valamennyire tényleg megvolt benne. De Jesse miatt is szomorkodott:
azokért a napokért, amiket a fiú nem élt meg, a naplementékért, amiket nem
láthatott, és a néma házban eltöltött szófián órákért a halála óta eltelt évek
során. – És hát maradjunk annyiban, hogy akadtak rejtélyes körülmények a
halála körül. Most, hogy Tatiana az Adamantin Citadellán van, és nem
irányíthatja többé a lánya cselekedeteit, Grace megrögzötten kutatja az
igazságot.
Ariadnenak mintha felkeltette volna az érdeklődését.
– Nyomozót játszik?
– Ööö... – habozott Lucie, aki nem éppen ilyen reakcióra számított. –
Igen. Eljöttünk Malcolm Fade-hez megkérdezni, hogy tud-e valamit Jesse
Blackthornról. Elvégre ő a Főboszorkánymester, tud egy csomó mindent.
Utalt rá, hogy Grace bátyjának a története nem csupán annyi, amennyit a
Klávé hisz. És valahogy érintett volt benne egy boszorkánymester is.
– Mármint mennyiben érintett? – kérte számon Anna.
– És ki volt az a boszorkánymester? – tudakolta Ariadne.
– Nem árulta el – rázta a fejét Lucie.
– Alapesetben nem lennék túl együttérző Grace Blackthornnal – bámult
bele Anna a tűzbe. – De tényleg emlékszem arra, amikor Tatiana örökbe
fogadta. Még csak tízéves voltam nagyjából, viszont... voltak pletykák.
– Miféle pletykák? – érdeklődött Lucie.
Anna letette a borospoharat.
– Nos, tudod, hogy Grace elárvult. A szüleit démonok mészárolták le –
pillantott Ariadnera, aki ugyanígy árvult el. – A túlélő gyermeket egyébként
családtaghoz szokták helyezni. Ha nincs olyan rokon, aki be tudná fogadni
az árvát, akkor idrisi árvaházba kerül, vagy valamelyik Intézetbe, mint
például Jem bácsi. A Cartwright családnak vannak élő tagjai. Grace-t az
apja unokatestvéréhez helyezték, amíg Tatiana közbe nem avatkozott.
– Hogy érted azt, hogy közbeavatkozott? – kérdezte Lucie.
– Tatiana megvásárolta – felelte tömören Anna. – Cartwrightéknak már a
saját gyermekeik eltartása is gondot jelentett, ő pedig meglehetősen szép
összeget ajánlhatott fel nekik. Azt beszélik, hogy évek óta ott ólálkodott az
árvaház környékén, és azt állította, hogy akar egy lánygyermeket, ám nem
talált olyat, aki megfelelt volna neki. Aztán jött Grace.
Lucie elszörnyedt.
– Grace tudja? Hogy... hogy ő egy árucikk volt?
– Remélem, hogy nem, mert szörnyű lenne ezzel szembenézni – mondta
Anna. – Habár valószínűleg jobb tudni az igazat.
Lucie megdermedt, mert mintha Grace saját szavait hallotta volna újra.
– Bárcsak tudnánk rajta segíteni valahogy! – jegyezte meg Ariadne.
– Lehet, hogy tudunk – válogatta meg gondosan a szavait Lucie. – Csak
nem szabad megtudnia, hogy segítünk. Esetleg... érdeklődhetnénk Jesse
Blackthorn halálának a körülményeiről. Jobbak a kapcsolataink, mint
Grace-nek; talán megtudhatnánk olyasmit, amit ő nem.
– Gondolod, hogy tényleg segítene rajta, ha tudná az igazat a bátyja
haláláról? – kérdezte Ariadne. – Nem mindig vezet jóra a múlt
felhánytorgatása.
– Szerintem ezzel a témával kapcsolatban bármilyen előrelépés
megbékélést hozhatna neki – vélekedett Lucie.
Néhány pillanatig csak a tűz ropogását lehetett hallani. Anna nyugtalanul
bámulta a lángokat; Lucie paradoxonnak tartotta, hogy Anna – a nagylelkű,
nyíltszívű Anna – olyan homályos tudott lenni, mint az ólomüveg.
Amikor felnézett Lucie-re, töprengő és kicsit kíváncsi volt a tekintete.
– Szóval mi jár a fejedben, hogyan menne ez a nyomozás?
– Kell találnunk valakit, akivel beszélhetünk – mondta Lucie. – Valakit,
aki talán tudja, hogy tényleg volt-e köze boszorkánymesternek Jesse...
vagyis ahhoz, ami Jesse Blackthornnal történt. Ragnor Fell Caprin van,
Malcolm Fade nem árulja el, amit tud, Magnus Bane közel áll a szüléimhez.
.. Másik forrást kell keresnünk. Arra gondoltam, hogy talán beszélhetnél...
Hypatia Vexszel?
Lucie igyekezett nem túl lelkesnek tűnni. Abból, amit elmondott, ez a
rejtély Grace-nek tűnt fontosnak, nem pedig neki. Anna felvonta a
szemöldökét. Ariadne nem szólt semmit, bár úgy látszott, mintha egyáltalán
nem díjazná az elképzelést.
–Hypatia továbbra is neheztel rám kissé amiatt, ahogy a legutóbbi
találkozásunk végződött – magyarázta Anna. – Habár nem neheztel annyira,
hogy ki tegyen a Ruelle-ből – állt fel macskamód kinyújtózva. – A kérdés
csak annyi, hogy óhajtom-e ismét próbára tenni a türelmét...
 Kopogtattak. Ariadne leugrott az asztalról, hogy ajtót nyisson.
– Ó, te jó ég – hallotta a hangját Lucie. – Hát te meg ki vagy, kisember?
– Ő Neddy – kacsintott rá Anna Lucie-re. – Üzeneteket kézbesít a Vidám
Zsiványoknak meg a sokféle barátaiknak. Most mit hoztál?
– Üzenetet James ’erondale-től – slisszolt be a szobába Neddy. – Kéri,
hogy menjen el hozzá, amilyen gyorsan csak lehet, és azt mondta, hogy adj
nekem egy fél koronát a .fáradozásomért. Ugyanez az üzenet a
kisasszonynak is – tette hozzá Lucie-re hunyorogva. – Csak így nem kell
elmennem az Intézetbe, hogy kézbesítsem. Azt hiszem, ezzel megspóroltam
egy kört.
– Nekem viszont fél koronát nem – varázsolta elő Anna a pénzérmét,
amit Neddy önelégülten elvett, majd kisomfordált a szobából. – Mit akarhat
James? Te tudod, Lucie?
– Nem... egyáltalán nem, de nem hívott volna minket oda, ha nem lenne
fontos. Mehetünk a hintómmal, itt áll a sarkon.
– Rendben – bújt bele a zakójába Anna. Ariadne időközben visszaült az
asztalra. – Ari, iratkozz fel hozzám a következő őrjáratra. Van egy ötletem
Hypatiával kapcsolatban.
– De ha beszélni fogsz Hypatiával, én is ott akarok lenni – tiltakozott
Lucie. – Tudom, milyen kérdéseket kell neki feltenni...
– Ne csapj hűhót, kislány – pillantott rá kedvtelve Anna. – Tudatom majd
veled, hogy hol találkozunk Hypatiával.
– Jaj, remek, egy titkos üzenet! – örvendezett Lucie. – Kódolva lesz?
Anna nem válaszolt, csak elindult kifelé a szobából, de megállt Ariadne
előtt. A lány álla alá tette az ujját, hogy maga felé emelje az arcát, és
szenvedélyesen megcsókolta. Ariadnenak elkerekedett a szeme a
meglepetéstől, mielőtt becsukta, s átadta magát a pillanatnak. Lucie érezte,
hogy elvörösödik az arca.
Elfordult, hogy belenézzen az ametisztszínű tűzbe. Eszébe jutott Grace,
akit gyermekkorában úgy adtak-vettek, mintha porcelánbaba lett volna, nem
pedig ember. Nem csoda, hogy úgy tűnik: nagyon keveset tud a szeretetről.
 16
A sötétségből hajnal hasad

„Es itt, ahogy a híd lámpásai elhalványulnak

London füsttelen feltámadás-fényében,
A sötétségből hajnal hasad. „
– Dante Gabriel Rossetti: Megtalálva –

– E csészealjra olyan erővel,

, J
z színtiszta őrültség – csapta le Anna a teáscsészéjét a
ames
hogy pókhálószerű repedés futott végig a
porcelánon. Igencsak felháborodhatott – gondolta James –, hiszen rajongott
a minőségi porcelánokért. – Hogy juthatott egyáltalán eszedbe ilyesmi?
James körülnézett a szalonban. A barátai a tűz melegéhez húzott
székekről meredtek rá. Anna elegánsan, kék mellényben fekete kamáslival;
Christopher elkerekedett szemmel, Thomas komoran összeszorított szájjal.
Lucie az ölében nyugtatta a kezét, és szemlátomást küszködött az
érzéseivel, amikről eltökélte, hogy nem mutatja ki őket.
– Egyáltalán nem terveztem elmondani nektek – tette hozzá James. Egy
karosszékben ült, hiszen akár kényelembe is helyezheti magát az ember fia,
ha olyan elméletet ad elő a barátainak, miszerint gyilkol álmában. – Ha nem
lett volna ott az a jel az ablakpárkányomon...
– Ettől jobban kéne éreznünk magunkat? – kérte számon Thomas.
– Azért nem akartad elmondani nekünk, mert tudtad, hogy azt
mondanánk, hogy nevetséges – jegyezte meg Lucie. – Cordeliával együtt
már megszabadítottatok bennünket Belialtól.
– De a Pokol Hercegeit nem lehet megölni – magyarázta fáradtan James.
Minden porcikájában érezte a kimerültséget: alig aludt az éjjel, alig evett, és
felzaklatta Grace látogatása. Most elhessegette a lányról szóló
gondolatokat, hogy határozottan visszatérjen a megoldandó problémához. –
Ezt mindannyian tudjuk. Belial nagyon meggyengülhetett, miután sérülést
okozott neki a Cortana, de ez nem jelenti azt, hogy már nincs befolyása.
Valahogy odakerült az a jel ma reggel az ablakpárkányomra.
– Korábban már említetted azt a jelet – állapította meg Christopher. – Mi
is volt? Miért vagy ennyire biztos abban, hogy köze van Belialhoz?
James felállt, hogy megfogja a Monarchia Daemoniumot a
zongorapadról, ahová letette. Méretes kötet volt, sötétlila bőrkötésben.
– Itt olvastam először Belialról és a Pokol nyolc másik Hercegéről-
fejtette ki. – Mindegyiknek van egy pecsétje, egy jele, amiről felismerik –
ült le, hogy kinyissa a könyvet a Belialról szóló kétoldalas résznél. – Ezt a
szimbólumot láttam a jégen.
A többiek odasereglettek köré. Anna áthajolt James székének támlája
fölött. Beállt a csend, miközben szemügyre vették Belial rajzát, akit oldalra
fordulva ábrázolt a könyv, erőteljes arcéllel. Sötétvörös köpeny volt rajta, s
látszott az egyik karmos keze. Nem éppen az az elegáns úriember volt,
akivel James találkozott Belfegor dimenziójában, noha ugyanaz a léken
tartott rosszindulat sugárzott belőle.
– Tehát Belial otthagyta neked a névjegyét – mormolta Anna. – Milyen
udvariadon, hogy nem várta meg az inast a kézbesítéséhez.
– Akkor ez egy üzenet akar lenni? – kérdezte Thomas. – így jelezte, hogy
„itt vagyok”?
– Talán így jeleztem, hogy ő én vagyok – válaszolta James. – Talán
megtalálta a módját, hogy megszálljon engem, amikor nem vagyok
magamnál...
– Nem vagy gyilkos, és nem szálltak meg – csattant fel Lucie. – Ha
esetleg elfelejtetted volna, a démonok nem tudják megszállni az
árnyvadászokat. Ugye nem gondolod, hogy a szüléink megfeledkeztek a
védelmi bűbájainkról a születésünkkor?
– Lucie – mondta James. – Nem hibáztatom őket, és nem hinném, hogy
elfelejtették. De itt Belialról van szó. A Pokol Hercegéről. Fél életemben
beavatkozott az éber álmaimba. Ha bárki is meg tudja törni a védelmi
bűbájokat, akkor a Pokol Hercege...
– Annak bármilyen démoni behatás ellen védenie kell – pontosított
Christopher. – A varázsige eredetileg azt a célt szolgálta, hogy kifejezetten
Lilitet tartsa távol. Szenoj, Szanszenoj és Szemangelof az ő halálos
ellenségei. De a teljes szertartásnak, amit a Néma Testvérek végeznek, elég
erősnek kell lennie ahhoz, hogy távol tartsa Belialt, vagy akár Leviatánt.
– Nagyszerű emlékeztető ez arra, hogy rosszabb is lehetne – mondta
James. – Leviatán is lehetett volna a nagyapánk. Akkor mindkettőnknek
csápjai lennének.
– Milyen nehéz lenne megfelelő ruhákat találni – tette hozzá
együttérzően Christopher.
– Szóval mire jók ezek a pecsétek? – tűnődött el Thomas, és hátradőlt a
széken. – Egyszerűen csak míves aláírásként szolgálnak?
James letette a könyvet a berakással díszített asztalra a tűznél.
– Nem csupán szimbólumok. Idézésre is használhatják őket. A régi
vallási közösségek hatalmas pecséteket készítettek álló kövekből vagy
földbe vájt jelekből, amik átjáróként szolgáltak a démonoknak –
magyarázta James, és egy hirtelen támadt gondolattól elhallgatott. –
Christopher, van nálad egy London-térkép?
– Tudós vagyok, nem térképész! Nincs London-térképem. De van egy
főzőpohárnyi raum mérgem. Csak a cipőmben, ahonnan nehéz kivenni.
– Van valakinek kérdése ezzel kapcsolatban? – pillantott körbe James. –
Nincs? Helyes. Tehát egy térkép...
Anna könnyedén felpattant az egyik kárpitozott székre, hogy elérjen egy
magas könyvespolcot. Levett róla egy atlaszt.
– Micsoda szerencse, hogy jól felszerelt könyvtárad van, James.
James elvette a könyvet, és letette az asztalra, hogy belelapozzon.
Könnyen megtalálta London térképét: nem létezett olyan londoni, aki ne
ismerte volna a városának formáját, a zsúfolt partjait, a hídjait meg a
rakpartok és kikötők között futó folyóját.
Thomas tiltakozásai közepette James elcsórt egy tollat a barátja zsebéből.
Nekilátott, hogy pontokat jelöljön meg a térképen, és sorban végigment
rajtuk:
– Clerkenwell, Fitch Lane, Shoe Lane, Shepherd Market...
– Szerintem megszállták – állapította meg Thomas. – Belefirkál egy
könyvbe.
– A szükség törvényt bont – hunyorgott James. A térképen ott
éktelenkedtek a jelölései; mindenhol egy jel, ahol találtak egy holttestet.
Összekötötte őket a tollával, ám a kapott forma egyáltalán nem hasonlított
Belial pecsétjére. – Kíváncsi voltam, hogy...
 – Hogy valaki a pecsétet akarja-e úgymond felrajzolni a gyilkossághoz
kiválasztott helyszínekkel – fejezte be helyette eltöprengő arckifejezéssel
Christopher. – Rájöttem, mit csinálsz. Nagyon okos ötlet, de nem tudom,
hogy lehetne ez akár csak Belial pecsétjének kezdete. Az csupa körből áll,
ez pedig inkább egy vonal, aminek kampó van a végén...
James ledobta a tollat az asztalra.
– Csak egy elmélet volt. De ez még nem jelenti azt, hogy Belial nem
teljesítteti velem az akaratát, amikor alszom. Gondoljatok arra, hogy mit
mondott Filomena szelleme Cordeliának: hogy ő sebezte meg Belialt, így
tudnia kellett volna segíteni neki. Talán azért, mert tudta, hogy a gyilkosa is
a pokol egyik hercege? Sőt, akár ugyanaz?
– Nem tudhatjuk, mire gondolt – intette Thomas. – És ha Belial
befolyásol téged, akkor ugye tudod, hogy ebből semmi sem a te hibád?
Mindannyian elhallgattak egy pillanatra. James vett egy mély lélegzetet.
– Te így éreznéd? – kérdezte. – Ha a helyemben lennél?
– Hát, nem nagyon alhatsz többé – mondta Christopher. – Kutatások
bizonyítják, hogy meglehetősen veszélyes.
– Gondolkodj logikusan – szólalt meg Anna. – Hogyan tudnál jönni-
menni az éjszaka közepén, mindennek nekiütközve és felborítva a dolgokat,
mert ugye nem is vagy ébren... anélkül, hogy felvernéd az egész házat?
– Nem vagyok biztos benne, hogy ez ugyanaz, mint az alvajárás –
pontosított James. – Lehet, hogy nem megyek neki dolgoknak. Lehet, hogy
annál jobban ébren vagyok, az emlékek pedig egyfajta emlékei annak, amit
tettem. És... – tette hozzá szörnyen kiszáradt torokkal. – Aznap éjjel, amikor
Elias meghalt... más volt az álmom, mint a többi. Mintha látott volna
engem. Felismert.
Anna, aki eddig fel-alá járkált, hirtelen megtorpant.
– Kimondta a nevedet?
– Nem. – James kénytelen volt beismerni. – Láttam a felismerést a
tekintetében. Mondott valamit. Szerintem azt, hogy „te vagy az”. De nem
ejtette ki a nevemet.
A barátai aggódó pillantást váltottak egymással.
– Már értem, miért nem akartad, hogy Cordelia itt legyen – jegyezte meg
végül Anna. – Elárulni neki, hogy szerinted te vagy a felelős az apja
haláláért...
– Pedig nem te voltál, James – vágott közbe Lucie.
 – Igazándiból szeretném, hogy itt legyen – felelte James. – Azt hittem,
hogy mostanra visszaérnek Matthew-val. Ezt nem titkolhatom el előle. Egy
olyan összeesküvés-szerű elhallgatás... – rázta a fejét. – Nem. Ha gyűlölni
fog engem utána, akkor szükségem lesz rátok, hogy itt legyetek. Ti, a
barátai.
– Nem fog gyűlölni, James... – kezdte Anna.
Erre mintegy égi jelre, mindannyian hallották a ház előtt megálló
automobil hangját. James háta mögött morajjá halkult a barátai hangja,
amikor elindult, hogy kinyissa az ajtót.
Ingujjban volt, a hideg levegő áthasított a pamutanyagon. Nem havazott,
ám a lenyugvó nappal köd is jött, ami elmosta a város körvonalait, az
automobil pedig elvarázsolt, lovak nélküli hintónak tűnt benne.
Az ajtófélfának dőlt, miközben a ködben árnyékká változó Matthew
megkerülte a kocsit, hogy segítsen Cordeliának kiszállni. A lány öléből kis
híján lecsúszott a takaró, ahogy felállt, ám Matthew elkapta, még mielőtt
földet ért volna, és gondosan visszarakta a vállára. James még a ködben is
látta Cordelia mosolyát.
Különös érzés lett rajta úrrá, mintha bizsergett volna a két lapockája
között. Talán rossz előérzet volt; nem várta, hogy elmondja a történetét
Cordeliának, aki Matthew-val együtt a ház felé tartott. Csizmás lépteik zaját
tompította a hó a járdán. Cordeliának kiszabadultak a tincsei, a ragyogó
vörös árnyalat jelentette az egyetlen színt a ködbe burkolt, szürke világban.
– Daisy! – kiáltotta James. – Math! Gyertek be. Meg fogtok fagyni.
Egy szempillantás múlva gyorsan beléptek mellette a házba. Matthew
már oda is nyúlt, hogy lesegítse Cordeliáról a kabátot, mielőtt Jamesnek
eszébe juthatott volna. Mindkettőjük arcát pirosra csípte a szél. Matthew a
kocsiról fecsegett, és arról, hogy Jamesnek ki kellene próbálnia a vezetést
Cordelia viszont csöndben vette le a kesztyűjét; nagy, sötét szemein pedig
látszott, hogy töpreng. Amint Matthew elhallgatott levegőt venni,
megszólalt.
– James, ki van itt?
– Anna, Lucie, Thomas és Christopher a szalonban – felelte. – Én hívtam
őket.
– Minden rendben? – ráncolta a homlokát Matthew, miközben levette a
motorosszemüvegét.
 – Nem egészen. Nem történt újabb haláleset – tette hozzá, miután
mindketten aggodalmas arckifejezéssel néztek rá. – Semmi ilyesmi.
– De nincs minden rendben? – kérdezte Matthew. – Valami más történt?
Az Enklávé tett valami borzalmasat?
– Az Enklávé azon tépelődik, hogy vajon egy megvadult
boszorkánymester vagy egy árnyvadász-e a tettes – magyarázta James. –
Thomas és Anna viszont többet tud neked mondani erről. Nekem beszélnem
kell Cordeliával egy pillanatra. Ha nem bánod, Math...
Valamiféle érzés futott át Matthew arcán, ám el is tűnt róla, mielőtt James
felismerhette volna, mi is az.
– Hát persze – sétált el James mellett, hogy eltűnjön a folyosón.
Cordelia kérdő tekintettel nézett fel Jamesre. Vizes volt a haja; mintha
rózsaszirmokba göndörödött volna az arca mentén. James suttogást hallott a
lelke mélyén: el kell mondanod neki, hogy megcsókoltad Grace-t.
Csendre intette a suttogó hangot. Amit előbb kellett elmondania, sokkal
rosszabb volt.
– Hiányoztál – kezdte. – És mielőtt bemegyünk a szalonba, szeretnék
bocsánatot kérni. Amit az apádról mondtam a Csontházban, az
megbocsáthatatlan, és örökké bánni fogom, hogy elküldtem őt...
Cordelia viszont a fejét rázta.
– Én akartam bocsánatot kérni tőled. Neked nincs miért. Nem tudtad
volna megmenteni az apámat. Szörnyen szerencsétlen módon te találkoztál
vele utoljára, ő pedig... jaj, micsoda szégyen, hogy pénzt követelt tőled –
jelentette ki hidegen szenvedélyes dühvel. Még megtartották az utolsó
hajtűk a fürtjeit, ahogy a fejét fázta. – Éppen Alastair tett engem helyre. Azt
tetted, amit tenned kellett, James.
–Van még valami – erőltette a szavakat kiszáradt torokkal James. – Még
valami, amit el kell mondanom neked. Nem tudom, hogy utána is ilyen
jószívű leszel-e velem.
Látta, ahogy Cordelia megfeszülve felkészíti magát. Jamesnek eszébe
jutott, hogy már gyermekkorában kénytelen lehetett megtanulni felkészülni
a rossz hírekre.
– Mondd!
Valahogy könnyebb volt elmondani neki, mint elmagyarázni a többieknek
Daisy már tudott a rémálmokról, amikből ordítva riadt fel, a nyitott ablakról
a hálószobában és mindarról, amit James álmában látott. Daisy ugyanúgy
találkozott Beliallal. A Pokol Hercegét elképzelni egy dolog. Az viszont
teljesen más, amikor az ember ott áll vele szemben, és érzi a belőle áradó
jeges gyűlöletet, a gonoszságát, a hatalmát.
James kipréselte magából a mondandója többi részét is – kifejtette a
kísérletezést, a kötelet, a jelet a párkányon –, miközben Cordelia csak
bámulta, rezzenéstelen arccal.
– Úgy látom, nem kellett volna egyedül hagynom téged tegnap éjszaka-
állapította meg utána.
Jamesnek a szemébe lógott a haja; reszkető kézzel félresöpörte onnan.
– Az a legrosszabb, hogy édeskevés, amivel többet tudok azóta. És lehet,
hogy fel kell vennünk egy másik szobalányt Effie helyére.
– Mit mondanak a többiek? – érdeklődött Cordelia.
– Nem hajlandóak elhinni... az egészből semmit – válaszolta James. –
Talán azt hiszik, hogy az apáddal történtek miatti sokkhatás az agyamra
ment. Daisy – állt el a lélegzete. – Az utálatról, amit mindig éreztem,
valahányszor álmodtam, képtelen vagyok mást gondolni, mint hogy Belial
gyűlölete. És az apád... – akadt el a szava megint. – Ha azt akarod, hogy
semmi közöd ne legyen ehhez vagy hozzám, egy percig sem foglak
hibáztatni érte.
– James – ragadta meg a csuklóját Cordelia. Olyan hatással volt Jamesre
az apró mozdulat, mintha megrázta volna az áram. – Gyere velem! – kérte
eltökélt arccal.
James hagyta, hogy Cordelia végighúzza a folyosón, be a szalonba, ahol
a többiek már összegyűltek. Matthew a kanapé támláján ült; odafordult
James felé, amikor az belépett a szobába, sötét szemében aggodalommal.
– Elmondtad neki? – pillantott Anna a kék szemével Cordeliára.
– Mindent tudok – engedte el James csuklóját Cordelia. Nagyon
higgadtan beszélt. Valami megváltozott rajta, gondolta James, bár nem tudta
megfogalmazni, hogy mi. Megváltozott tegnap óta. De hát elveszítette az
apját. A családja már sohasem lesz a régi.
– Ez nevetséges – állt fel a kanapé támlájáról Matthew. – James, nem
gondolhatod komolyan, hogy...
– Én megértem, hogy miért gondolja – szólalt meg Cordelia, mire
Matthew megdermedt a mozdulat közben. Minden arc Cordelia felé fordult
a szobában. – Két dolog jutott eszembe, amikor találkoztam Beliallal. Az
első, hogy a világon bármit megtennék, hogy távol tartsam magam tőle. A
második pedig, hogy mindegy, mit csinálok, mert kizárólag csak Jamesre
figyelt. Azóta már eltelt valamennyi idő. Ha van módja arra, hogy utolérje...
akkor meg fogja tenni.
– De James nem gyilkos – érvelt Lucie. – Ő soha...
– Én sem hiszem, hogy az lenne – tette hozzá Cordelia. – Ha Belial
irányítja, akkor ebből az egészből semmi sem az ő hibája. Nem lehet
hibáztatni érte. Bármelyikünk ugyanígy tenne a Pokol Hercegének uralma
alatt – rázta a fejét. – Megállíthatatlan.
– Én próbáltam megállítani magamat tegnap éjszaka – mondta James. –
Mégis úgy ébredtem fel, hogy darabokban volt körülöttem a kötél.
– Nem csinálhatod ezt egyedül – vélekedett Cordelia. – Sőt, ha bármilyen
bizonyítékot akarunk arra, hogy valójában mi történik, akkor egy pillanatra
sem maradhatsz egyedül.
– Igaza van – helyeselt Anna. – Ma estére itt maradunk, és őrt állunk. Ha
megpróbálod elhagyni a házat, tudni fogunk róla.
– Akkor nem, ha az ablakon próbál meg kijutni – mutatott rá Christopher,
jogosan.
– Beszögezzük–javasolta Thomas, akin kezdett eluralkodni a lelkesedés.
– És valaki ott ül majd James mellett. Hagyja aludni, de figyeli, mi
történik – tódította Matthew. – Majd én.
– Talán jobb, ha Cordelia lesz az – jegyezte meg halkan James.
Matthew mintha kissé megbántódott volna.
– Miért?
– Mert nálam van a Cortana – válaszolta Cordelia. – Már megsebeztem
vele egyszer Belialt; ha kell, akkor szerintem... megint meg tudom tenni.
Most először látszott rajta kétség.
– Így van – magyarázta James. – Lesújthat rám, ha kell.
– Biztos, hogy nem! – kiáltott fel talpra ugorva Lucie. – Senki sem fog
lesújtani senkire!
– Kivéve Belialra – pontosított Christopher. – Ha megjelenik... tudjátok,
önmagában, ahogy volt, nem pedig Jamesben.
– Akkor sebesíts csak meg – mondta James Cordeliának. – Szúrj lábon,
ha kell. A balon, ha lehet. A jobbat jobban szeretem.
– És ígérd meg, hogy sikítasz majd, ha szükséged lesz ránk – kérte
Matthew. Hosszas pillantást váltott Jamesszel. Benne volt mindaz, amit
Matthew sohasem ejtett volna ki a jelenlévők előtt, akármennyire is
fontosak voltak neki: elárulta vele, hogy szereti Jamest, hogy egész éjjel itt
lesz, ha Jamesnek szüksége lenne rá, és hogy úgy hisz benne, mint ahogy
James saját magában.
– Tehát ez eldőlt – összegezte Anna. – Idelent fogunk várakozni ma éjjel,
és gondoskodunk róla, hogy James egy pillanatra se hagyja el a szobáját;
Cordelia odafent fog őrködni. – Én pedig óéiba veszem az éléskamrát,
mivel valószínűleg meg fogunk éhezni. Egy hadsereget tényleg a gyomra
mozgat, ahogy a mondás tartja.
– És hogy tervezünk ébren maradni egész éjszaka? – érdeklődött Thomas.
– Felolvashatok nektek a Gyönyörű Cordeliából – javasolta Lucie. – Van
néhány oldal a táskámban. Sose lehet tudni, mikor jön az ihlet.
– Ó, egek – nyúlt Matthew a laposüvegéért. – Ebben az esetben
szükségem lesz a brandyre. Mit is mondott lord Byron? Az ittasság az élet
koronája – emelte fel a flaskáját pohárköszöntő gyanánt. – Lucie, kezdd el!
Ahogy a pokol démonai megharcolnak egymással odafönt, úgy kell nekünk
megharcolnunk a romantikus próza démonaival a társalgóban.
James visszatért a szobájába Thomasszal, aki segített beszögelni az
ablakokat, mielőtt lement kártyázni. Cordelia – miután a saját szobájában
kényelmes fogadópongyolába öltözött – csatlakozott Jameshez, aki
gondosan kulcsra zárta az ajtót mögötte, és még egy széket is odatolt elé a
biztonság kedvéért.
Aztán elkezdett vetkőzni.
Cordelia sejtette, hogy számítania kellett volna erre. Végül is az volt a
lényeg, hogy James lefeküdjön, és senki sem várhatta el tőle, hogy cipőben
és zakóban aludjon. Cordelia odahúzott egy széket az ágy mellé, s
elhelyezkedett rajta, ölében a Cortanával.
– A mai utad... – szólalt meg James a mandzsettáját kigombolva.
Kioldódott az ingujja, így kilátszott az izmos alkarja. – Jobb kedvre
derített?
– Igen – felelte Cordelia. – Van egy hóbortos történet egy barlangról
Berkshire Downsban, ahol, ha hagysz egy pénzérmét, akkor Völund, a
kovács megjavítja a kardodat. Odavittem a Cortanát, és tényleg úgy tűnik,
hogy jobb lett a fogása.
El akarta mesélni Jamesnek a többit is: Völundról, a kovácsról, és a
hűbéri esküjéről, ami paladinná tette. Matthew-nak nem mesélte. Akkor
még túl friss volt a dolog, túl nagy csoda. Most pedig azon kapta magát,
hogy Jamesnek sem mondhatja el, mert túl sok, túlságosan különös történet
lenne ma estére. Ha minden jól megy, majd holnap megosztja vele.
– Azt beszélik, hogy Völund, a kovács készítette a Balmung kardot is,
amivel Szigurd megölte a Fafhirt, a sárkányt – vette le James a zakóját és a
nadrágtartóját. – Egy király foglyul ejtette Völundot, és megpróbálta
erőszakkal rávenni, hogy fegyvereket kovácsoljon. Bosszúból megölte a
király fiait, aztán serleget csinált a koponyájukból és nyakláncot a
szemükből.
Cordeliának eszébe jutott a kék köves nyaklánc Völund nyakában, amitől
kissé megborzongott. Egyáltalán nem úgy tűnt, mintha szemgolyókból állt
volna, de semmi jelét nem látta azon az emberen annak, hogy ne lenne
képes mindarra, amit James elmondott.
– Állítólag minden kardnak van lelke – jegyezte meg Cordelia. – Emiatt
kicsit aggódom a Cortanáért.
James egy félmosoly kíséretében kigombolta az ingét.
– Talán nem minden mese igaz.
– Remélhetőleg nem – helyeselt Cordelia, miközben James nadrágban és
alsóingben bebújt az ágyba; a párnák már ott sorakoztak a fej végnél, és egy
kötél a takarón. Az alsóing könyöktől lefelé fedetlenül hagyta James karját,
amin fekete rúnák látszottak a kifakultak halovány hegei mellett.
– Ki fogom kötözni a csuklómat az ágy lábához, így. Aztán szerintem az
lenne a legjobb, ha te kötöznéd oda a másik csuklómat.
– Igen – köszörülte meg a torkát Cordelia. – Ez... ez tűnik a legbiztosabb
megoldásnak.
– Mi baja volt a Cortanának? – pillantott rá James borzas hajjal.
– Nem volt olyan jó a fogása, amióta megküzdöttünk Beliallal – ismerte
be Cordelia; ez igaznak is bizonyult. – Szerintem a vére lehetett rá
valamilyen hatással.
Amit maga Völund, a kovács magyarázott el nekem, de ezt nem
árulhatom el.
– Belial – fogta meg a kötelet James, hogy óvatosan átvesse a hurkot a
bal csuklóján, és kikötözze magát az ágy lábához. Lehajtotta a fejét;
Cordelia pedig nézte, ahogy megfeszülnek és elernyednek a karizmai. Bár
nyár óta már hónapok teltek el, még mindig látszott a vonal a bőrén,
ameddig barnább volt, aztán az ingujjak és az ingnyak mentén fehérebb. –
Ezért akartam, hogy itt legyél velem a szobában – folytatta halkan, szinte
rekedten. – A többiek tudják, hogy Belial a Pokol Hercege, de csak te újra
maga előtt látta a hamuvá égett helyet, ahol az életükért harcoltak: az és én
láttuk őt. Csak mi tudjuk, mit jelent szembenézni vele.
James végzett a csomóval, így hátrahanyatlott a párnahalomra, aminek a
fehérségétől nagyon elütött a fekete haja. Cordelia egy pillanatra újra maga
előtt látta a hamuvá égett helyet, ahol az életükért harcoltak: az
üvegszilánkokká porladó homokkal, a csontvázszerűre korhadt fákkal és
Beliallal, teljes szépségében, akiből az összes emberség kiégett.
– Nem hiszed el, hogy a többiek hajlandóak lennének megállítani téged,
ha ehhez kárt kellene tenniük benned – állapította meg Cordelia. – De úgy
gondolod, hogy én megtenném.
– Bízom benned, Daisy - válaszolta halovány mosollyal James. - És van
még valami, amit muszáj elmondanom neked.
Megfeszítette az állkapcsát, mintha felkészítené magát valamire.
– Ma megcsókoltam Grace-t.

James előtt ott állt az éjszaka – annak minden lehetséges borzalmával -»

ebben a pillanatban mégis úgy tűnt, mintha az egész világ beszűkült volna
Cordeliára. Tisztában volt vele, hogy bámulja a lányt, és nem bírta
abbahagyni. Nem tudta, mire számított: Cordelia nem szerelmes belé, ezt
tudta, viszont megszegte az egyezségüket; az ígéretet, hogy tiszteletben
fogja tartani a méltóságát.
Bizonyos tekintetben könnyebb lett volna, ha Cordelia szereti; ha James
egy szerelmi ígéretet szeg meg. Akkor a lábai elé vethetné magát,
könyöröghetne és bocsánatot kérhetne. Cordelia sírhatna és követelésekkel
állhatna elő. De Daisyről van szó, aki sohasem tenne semmi ilyet. Most sem
mondott semmit, csak mintha a szeme kerekedett volna el egy kissé.
– Idejött – szólalt meg végül James, mert már nem tűrhette a csendet. –
Nem én hívtam. Hinned kell nekem; sohasem tettem volna ilyet. Váratlanul
beállított, zaklatott volt a gyilkosságok miatt, és... megcsókoltam. Nem
tudom, miért – tette hozzá, mert nem tudta megmagyarázni Cordeliának azt,
amit még saját magának sem tudott megmagyarázni. – De nem fogok
ostoba kifogásokat keresni.
– Észrevettem, hogy van egy repedés a fém karkötődön – mondta
Cordelia halk, tárgyilagos hangon.
 A James jobb csuklójára fonódó kötél részben eltakarta a karkötőt.
Odapillantva látta, hogy Cordeliának igaza van: hajszálvékony repedés
futott végig rajta.
– Lehet, hogy belebokszoltam a könyvespolcba, miután elment – vallotta
be James. Még mindig fájt a keze az ütés erejétől. – Lehet, hogy ettől repedt
meg.
– Lehet? – kérdezte Cordelia ugyanazon a halk hangon. – És miért most
mondod el ezt nekem? Várhattál volna. Mondhattad volna holnap is.
– Ha egész éjjel engem figyelsz, akkor tudnod kell, kit látsz. Csalódást
okoztam neked. Barátként. Férjként. Nem akarom tetézni azzal, hogy
titkolózom előtted.
Cordelia hosszasan nézte. Fürkésző pillantással.
– Ha el szeretnél menni, elmehetsz... jelezte James.
– Nem foglak itt hagyni – közölte Cordelia kimérten. – Másfelől viszont
megszegted az egyezségünket. Szeretnék kérni valamit cserébe.
– Mintha elveszítettem volna egy sakkpartit?
Mindig meg tudta lepni Jamest, aki kis híján elmosolyodott.
– Talán jobb, ha máskor kéred, amikor nem vagyok ágyhoz kötözve –
folytatta James. – Pillanatnyilag korlátozottan tudok a szolgálatodra lenni.
Cordelia felállt, és odatámasztotta a Cortanát a falhoz. A vörös
fogadópongyolája bő volt, ám testre tapadó selyemből készült, fekete
bársonyszalagokkal a derekán és az ujján. A haja egy árnyalatnyival
sötétebb volt a selyemnél, a szeme pedig ugyanolyan, mint a bársony – és
rászegezte a tekintetét Jamesre, miközben bemászott az ágyba.
– Így is megfelel ahhoz, ami nekem kell, azt hiszem – mondta. – Azt
akarom, hogy megcsókolj.
Jamesnek mintha gyorsabban lüktetett volna a vér az ereiben.
– Tessék?
Cordelia vele szemben térdelt, egyforma magasságban volt a tekintetük.
A pongyolája úgy terült szét körülötte, mintha ő maga egy levelekkel ölelt
tavirózsa lenne. A mély nyakkivágást fehér csipke szegélyezte, ami
gyengéden cirógatta barna bőrét. Az arckifejezésére arra az estére
emlékeztette Jamest, amikor a Hell Ruelle-ben táncolt. Olyan eltökéltségre,
ami közel állt a szenvedélyhez.
– Egy napon majd visszatalálsz Grace-hez, aki tud a helyzetünkről –
magyarázta Cordelia. – Én viszont úgy fogok hozzámenni egy másik
férfihoz, hogy tisztában lesz vele: a te feleséged voltam. El fogja várni
tőlem, hogy tudjak csókolózni és... más dolgokat. Nem várok teljes körű
oktatást, de szerintem joggal kérhetem tőled, hogy megmutasd, hogyan kell
csókolózni.
James emlékezett a táncoló Cordeliára: csupa tűz volt. Emlékezett az
utána következő pillanatokra a Suttogószobában. Mondhatta volna neki,
hogy aligha van szüksége bármilyen oktatásra, hiszen tudja, hogyan kell
csókolózni. De elözönlötte az elméjét annak az embernek a gondolata,
akihez Cordelia majd feleségül megy, aki meg fogja csókolni, és dolgokat
vár majd el tőle...
Máris gyűlölte azt az embert. Beleszédült a haragba olyasvalaki iránt,
akit nem is ismert, és beleszédült abba, hogy Cordelia ilyen közel van
hozzá.
– Mássz rám! – mondta James olyan hangon, hogy még a saját fölének is
idegenül csengett.
Most Cordelián volt a sor, hogy meglepődjön.
– Tessék...?
– Ki vagyok kötözve az ágyhoz – érvelt James. – Nem tudok felkelni,
hogy megcsókoljalak, ezért itt ülve kell megtennem. Ami azt jelenti, hogy...
közelebb kell jönnöd – nyújtotta Cordelia felé a szabad kezét, miközben
egy pillanatra sem vette le róla a tekintetét.
A lány bólintott. Arcán pír terült szét, de egyébként tágra nyílt szemekkel
és komolyan nézett, miközben közelebb kúszott az ágyon, és kissé
ügyetlenül odamászott James Ölébe, akinek máris felforrt a vére, ahogy
Cordelia elhelyezkedett a csípője fölött térdelve. Most már közel volt az
arcuk; James egyenként látta Cordelia hosszú szempilláit, s azt a
mozdulatot is, amivel a lány ráharapott az ajkára.
– Mondd el újra, hogy mit vársz tőlem – kérte James.
– Taníts meg csókolózni – mozdult meg Cordelia bársonyos nyaka,
miközben nyelt egyet. – Rendesen.
James átölelte a szabad karjával, és felhúzta a térdét, hogy Cordelia neki
tudjon támaszkodni a hátával. A pongyola megrezzent, megfeszült az
anyaga a mozdulattól, és rátapadt a testére. Érezni lehetett a parfümjének
illatát: füstös jázmin. James odanyúlt a dús és selymes hajához, hogy
megfogja a tarkóját. Cordelia felsóhajtva még közelebb húzódott, az
érzéstől pedig éles üvegszilánkként futott végig James gerincén a vágy.
 Szív formájú az ajka – gondolta James: azzal az ívvel a felső ajkán, azzal
a kerek formával az alsónál. Cordelia már nem harapdálta az ajkát, csak
nézett, ugyanazzal a hűvösen kihívó tekintettel, amivel szembenézett a Hell
Ruelle-ben. James rádöbbent, hogy nincs oka úgy kezelni őt, mintha félne,
hiszen Daisyről van szó, aki sohasem fél.
– Tedd a kezed a váltamra – mondta, s amikor Cordelia előrehajolt, hogy
engedelmeskedjen, akkor James megcsókolta.
A lánynak azonnal erősebb lett a szorítása; meglepődve belelehelt James
szájába, aki elnyelte a nyögését, és az ajkával arra ösztönözte, hogy nyissa
ki a száját, amíg az forrón fel nem tárult neki. Habkönnyű csókokkal
halmozta el Cordelia szája sarkát, s úgy szívogatta-nyalogatta az alsó ajkát,
hogy csak erősebb lett a szorítás a vállán. A lány reszketett, ám tanítást kért
Jamestől, aki teljes munkát akart végezni.
Szabad kezével megsimogatta Cordelia haját, és kihúzta belőle az utolsó
hajtűket is. Ujjai belegabalyodtak a dús fürtökbe. Cordelia mindkét keze
James nyakára vándorolt, ujjai pedig a tarkójához értek. James nyelve
viszonzást várva mutatta meg, hogyan kell viszonozni a csókot – hogyan
lehet az adok-kapokból ajkak és nyelvek párbaja, sóhajok és gyönyörök
csatája. Mialatt Cordelia az alsó ajkát szívogatta, James még szorosabban
magához húzta, kegyeden módon még szenvedélyesebbé téve a csókot,
szabad kezével a lány ruháját markolva, összegyűrve az anyagot.
Ó, te jó ég! A vékony selyem alig jelentett bármiféle korlátot; érezte
magán Cordelia testét, a formáit: a keblét, a derekát, a csípőjét. Fuldokolva
csókolta, mintha sohasem tudná megunni. A puha ajka, a gyönyör hangjai,
amit a csókok között hallatott... Cordelia közelebb húzódott, és ringatta
rajta a csípőjét. James élesen felszisszent. Fájt a karja; csak feszítette és
feszítette az őt visszafogó kötelet, a teste már a saját szükségletei és vágyai
után ment.
Cordelia felnyögve homorított rajta. Jamesnek szikrák pattantak ki a
zsigereiben. Vakító, perzselő késztetést érzett az érintésre. Egyre erősebb
sajgást érzett, hogy többet tegyen, hogy többet kapjon meg belőle.
Cordeliának valószínűleg fogalma sem volt róla, hogy mit művel vele –
maga James is alig tudta –, de ha így mozog tovább...
A felesége, aki imádni való és hihetetlenül kívánatos. Még soha senkit
sem akart így. Félig eszét vesztve mozdult a szájával Cordelia álla felé, le a
nyakához. Érezte a szívverését, magába szívta a hajának az illatát: jázmin és
rózsavíz. Lefelé haladt a csókjaival, már kulcscsontját súrolta az ajkával és
a fogával...
Cordelia gyorsan elhúzódott tőle, lemászott róla. Élénk rózsaszín volt az
arca, a haja pedig zabolátlanul omlott le a hátára.
– Ez nagyon tanulságos volt – szólalt meg olyan nyugodt hangon, ami
nem illett a kipirult arcához és a gyűrött ruhájához. – Köszönöm, James.
James hagyta egy puffanással hátrahanyatlani a fejét a párnára. Még
mindig szédült, dübörgött a vér az ereiben. Meg nem élt vágytól sajgott a
teste.
– Daisy...
– Jó lenne, ha aludnál! – nyúlt a Cortanáért, és máris visszaült az ágy
melletti székre. – Sőt, muszáj lenne, különben sohasem fogjuk megtudni.
James küszködött, hogy rendesen vegye a levegőt. Azt a mindenségit
neki! Ha nem Cordeliáról lett volna szó, azt mondta volna, hogy bizonyára
bosszúnak szánta: mintha belerokkant volna a vágyakozásba. A lány
viszont nyugodtan helyet foglalt a széken, a kardjával az ölében. Csupán a
kissé zilált haja és a nyakán James ajkának vörös nyomai árulkodtak arról,
hogy bármi is történt.
– Ó – szólalt meg Cordelia, mintha csak most jutott volna eszébe, hogy
elfelejtett valamit a bevásárlólistáról. – A másik csuklódat is ki kell
kötözni?
– Nem – bökte ki James. Nem állt neki elmagyarázni, miért tűnik rossz
ötletnek, hogy Cordelia megint a közelébe menjen. – Ez így... jó lesz.
– Akarod, hogy felolvassak neked? – emelt fel Cordelia az
éjjeliszekrényről egy könyvet.
– Miből? – bólintott alig láthatóan James. Szörnyen nagy szüksége volt a
figyelemelterelésre.
– Dickens – válaszolta kimérten Cordelia, majd kinyitotta a kötetet és
olvasni kezdte.

Thomas a kabátját gombolva szelte át a konyhát, ahol most sötét volt,

hiszen elmúlt éjfél, így a személyzet is elvonult szerencsére. Úgy osont ki a
szalonból, hogy észre sem vették a többiek, mert belefeledkeztek a
csevegésbe és a kártyázásba. Még az ajtónál őrködő Christopher sem vette
észre, hogy Thomas fogta a felszereléséhez tartozó zakót és a boláját, aztán
végigsettenkedett a folyosón.
 Meglehetősen büszke volt magára, miközben hangtalanul kireteszelte és
kinyitotta a kertbe vezető hátsó ajtót. Épphogy kislisszolt a csípős
éjszakába, amikor fény gyúlt előtte. Az égő gyufaszál vége szúrós kék
szemeket világított meg.
– Csukd be az ajtót magad mögött – szók rá Anna.
Thomas engedelmeskedett, és némán átkozta magát. Meg mert volna
esküdni arra, hogy Anna tíz perccel ezelőtt még egy széken aludt.
– Honnan tudtad?
– Hogy ki fogsz surranni? – gyújtott rá a manilla-szivarjára Anna, s
eldobta a gyufát. – Komolyan mondom, Thomas, olyan régóta vártam rád,
hogy félő volt, hogy kimegy a mellényem a divatból.
– Én csak egy kis friss levegőt akartam...
– Nem, nem azt akartál – fújta bele Anna a fehér füstöt a hidegbe. –
Megint látszott a tekinteteden. Megint indulsz egyedül őrjáratozni. Ne
legyél bolond, unokatestvérkém.
– Meg kell tennem, amit tudok, és jobb hasznomat lehet venni odakint,
mint a szalonban – magyarázta Thomas. – Jamesnek nem kellünk öten
ahhoz, hogy biztosan ne hagyja el a házat.
 – Thomas, nézz rám! – kérte Anna, mire a fiú engedelmeskedett. Anna
rezzenéstelenül nézett rá a kék szemével. Thomas emlékezett rá, amikor az
unokatestvére még alsószoknyát és ruhát hordott, hosszú haját pedig copfba
fogva viselte. Arra is emlékezett, amikor Anna bábból előbújó pillangó
módjára átváltozott azzá, aki lett: egy csillogó mandzsettagombokkal és
keményített inggallérral díszített látomássá. Annyira vakmerőén, annyira
mentegetőzés nélkül élte az életét, hogy Thomasnak néha már a puszta
látványától is megfájdult egy kicsit a gyomra.
– Mi különlegesek, szokatlanok, egyediek vagyunk – tette Anna az
unokatestvére arcára a kesztyűs kezét. – Ez azt jelenti, hogy vakmerőnek és
büszkének kell lennünk, ugyanakkor óvatosnak is. Ne gondold,'hogy olyan
sokat kellene bizonyítanod, amennyitől már bolondnak tűnhetsz. Ha muszáj
őrjáratoznod, menj be az Intézetbe, és kérvényezd, hogy osszanak be
párként valakihez. Ha megtudom, hogy egyedül mászkálsz, nagyon mérges
leszek!
– Rendben – csókolta meg Thomas Anna kesztyűs tenyerét, és gyengéden
lefejtette az arcáról.
Anna gondterhelt tekintetétől kísérve mászott át a hátsó kert falán.
Természetesen nem állt szándékában társat keresni az őrjárathoz. Utálta
félrevezetni Annát, ám James őrületének véget kellett vetni. James volt az
egyik legjobb, legkedvesebb és legbátrabb ember, akit Thomas valaha
megismert, és fájdalmas volt látni, hogy így kételkedik önmagában. Ha
James így tud kételkedni önmagában, akkor mi lesz az olyanokkal, mint
Thomas, akik már eleve annyira kételkedtek önmagukban?
Eltökélte, hogy pontot tesz ennek a végére – gondolta, miközben
kigyalogolt a holdfényben kihalt Curzon Streetre. Akkor is megtalálja a
gyilkost, ha az lesz élete utolsó cselekedete.

„Amikor betegségem válságán már túl voltam, ámulva kezdtem

ráeszmélni, hogy miközben lázas mámorom minden más különössége
megváltozott, ez az egy mindig változatlanul jelentkezett. Akárki jött
hozzám, Joé-vá alakult. Kinyitottam szememet éjjel s ott láttam a nagy
karosszékben, ágyam mellett, Joé-t. Kinyitottam szememet nappal, s
láttam, mindig csak azt láttam, hogy az ablak deszkáján, a nyitott ablak
ellenzőjének árnyékában, a pipáját szopogatva ott ül Joe. Hűsítő italt
kértem, és az a kedves kéz, amely adta, Joe keze volt.
 Visszahanyatlottam párnámba, miután ittam, és az a kedves arc, amely
oly reménykedőn és oly gyöngéden nézett rám, Joe arca volt.„14

James nem tudta, hogy Cordelia mióta olvasott; csukva tartotta a szemét,
szabad karjával pedig el is takarta, miközben próbált elaludni. De nem
tudott álomba szenderülni. Lehetetlennek tűnt. Folyton csak Cordeliára
gondolt, aki ott volt mellette. Hogy milyen érzés volt a közelsége, a dús
hajának a fogása, a teste az övén. És nem csak ez: a közös pillanataik
emlékei villámcsapásként villantak fel, bevilágítva a szemhéja mögötti
sötétséget. A játékokkal töltött esték, a nevetések, a sokatmondó
pillantások, az elsuttogott titkok. A karkötő mintha kéttonnás súllyal
nehezedett volna a csuklójára. De te Grace-t szereted – suttogta a hívatlan
hang valahol a tudata mélyén. Tudod, hogy így van!
El akarta hessegetni a gondolatot. Olyan érzés volt, mintha nyomást
gyakorolna egy sebre vagy egy törött csontra. Megcsókolta ma Grace-t, az
emlék viszont haloványnak érződött, akár egy régi pergamen. Mint egy
álom árnyéka. Lüktetett a feje, mintha valami kemény préselődne a
halántékához; a hang ott mélyen azt akarta, hogy Grace-re gondoljon, de ő
megint tiltakozott ellene.
Daisyre gondolt. Hiányzott neki, amikor nem volt itt; amikor James ma
reggel felkelt, Cordelia volt az első gondolata, hogy megosztja vele a baját,
így együtt kereshetnek rá megoldást. Ez több a barátságnál, ráadásul a
barátsághoz nem tartozik hozzá, hogy az ember rögtön megragadná a
másikat, amint meglátja, és legszívesebben elhalmozná csókokkal.
De tartozott Grace-nek. Annyi éven át tett neki ígéreteket. James nem
tudta felidézni, hogy pontosan milyen ígéretek voltak ezek, ám a
bizonyosságuk olyannyira valódi volt, mintha szíven döfték volna egy
vasrúddal. Azért tette ezeket az ígéreteket, mert szerette Grace-t. Kötötte a
hűség. Sajgott a csuklója ott, ahol a kötél a karkötőre fonódott, és hideg
fajdalom sugárzott onnan a karjába. Mindig is Grace-t szeretted – jött
megint a hang. A szerelmet nem lehet cserben hagyni. Nem egy játék, amit
eldobhatsz az út szélén.
Soha nem szerettél senki mást.
Halk morajlást hallott a fejében. Daisy volt az, ahogy Dickenstől olvasott.
 „Újabban, bizony gyakran. Volt egy időszak, hosszú, keserves évek
voltak azok, amikor megtiltottam magamnak, hogy emlékezzem arra,
amit eldobtam volt magamtól, mert nem ismertem az értékét. De amióta
kötelességeimmel nem összeférhetetlen már, hogy magamhoz engedjem
az ilyen emlékezést, megnyitottam neki szívemet.„15

Egy valódi emlék jött ekkor – olyan erős és sötét, mint a tea – egy másik
szobából, egy olyan időből, amikor James csak hánykolódott, Daisy pedig
felolvasott. Az emlék olyan volt, akár egy vízhullám; feltört és elapadt
alatta, aztán eltűnt. James utánanyúlt, ám az már szertefoszlott a sötétben;
kimerültségében már nem küszködött tovább a saját elméjének ereje ellen.
A mélyről jövő hang árvíz módjára öntötte el. Találkozott ma Grace-szel, és
nem tudta visszafogni magát, hogy megcsókolja. Tényleg szerette. Ez a
bizonyosság olyan érzés volt, mintha rácsuktak volna egy cellaajtót.
– James? – hagyta abba az olvasást Cordelia. Aggodalmasan csengett a
hangja. – Jól vagy? Nem álmodtál rosszat?
Az éjszaka olyan volt, akár egy szurdok, fekete és feneketlen; James
olyan dolgok után sóvárgott, amiket nem tudott sem meghatározni, sem
megnevezni.
– Még nem, nem álmodtam rosszat – válaszolta.
 London:
Golden Square

gyilkos már olyan fürgén mozgott, hogy a halandók nem látták őt; egy
A árnyék volt, ami elsuhant mellettük az utcán. Nem kellett többé
bujkálnia vagy elhagyatott épületekben megszabadulnia a véres ruháitól
– habár végtelenül szórakoztatónak találta, hogy az árnyvadászok továbbra
is figyelték az elárvult limehouse-i gyárat, mintha számítanának a
visszatérésére.
Úgy haladt el a tömegek mellett, akár egy elvonuló felhő árnyéka. Néha
megállt, hogy körülnézzen és mosolyogjon, hogy eltöprengjen. Vér fog
folyni hajnalban, de vajon kié? Egy csapatnyi őrjáratozó árnyvadász ment
el mellette, akik rákanyarodtak a Brewer Streetre. Vérszomjas vigyor ült ki
az arcára – micsoda móka lenne leválasztani egyet a falkáról, és lecsapni
rá, s otthagyni holtan a saját vérében, mielőtt egyáltalán észrevennék a
társai!
Miközben a pengéjéért nyúlt, újabb árnyvadász haladt el előtte: egy
fiatal, magas, barna hajú. Egyedül volt, és figyelt. Nem az őrjáratozókhoz
tartozott. A Golden Square-re sétált ki egyenes háttal és felszegett állal. A
gyilkos fejében valahol mélyen egy nevet suttogott egy hang.
Thomas Lightwood.
 MÁSODIK RÉSZ

KARD ÁLTAL
„álom által, éjjeli látomásban,
amikor mély álom száll az emberekre,
s az ágyon szenderegnek;

megnyitja akkor az emberek fülét

és megintve fegyelemre tanítja őket,

hogy eltérítse az embert tetteitől,

és megszabadítsa a kevélységtől,

hogy visszatartsa lelkét a sírveremtől,

és életét, hogy ne rohanjon kardba.„
– Jób 33:1516 –
 17
A gonosz prófétája

„Mindig a gonosz prófétája vagyok önmagam előtt: örökké keserű

látomásokra ítélve, miket nincs hatalmam elrejteni
a saját szívem elöl sem – nem, a magányos éjjeli álmokban sem.„
– Thomas de Quincey: Egy angol ópiumevő vallomásai –

. Thomasnak mintha minden lépése

A visszhangzott volna a kihalt utcákon,
ludt a város a hótakaró alatt
a boltok kapualjában s a házak
előtt – ahol emberek pihentek odabent biztonságban, melegben, és
sohasem tudták meg, hogy elhaladt az ajtajuk előtt.
Mayfairből felgyalogolt Marylebone-ba, elment a bezárt üzletek előtt,
amiknek karácsonyi kompozíciók díszelegtek a kirakataikban, mígnem elért
a Regents Parkig. Az ónos eső míves jégszobrokká változtatta a fákat.
Akadt néhány hintó a Euston Roadon, ahogy közeledett a pirkadat;
alighanem orvosokkal, akiket sürgős esetekhez hívtak, esetleg a
munkaidejüket kezdték vagy zárták valamelyik kórházban.
Hosszú éjszaka volt, hiszen nem sokkal éjfél után elkezdett esni az eső,
másrészt pedig azért, mert Thomas a Brewer Streeten kis híján összefutott
egy őrjáratozó árnyvadász-csapattal: négy vagy öt harci felszerelésbe és
nagykabátba bújt férfival. Elosont tőlük a Golden Square-en át. Végképp
nem akarta, hogy elkapják s utána valószínűleg megdorgálják. Nem tudott –
nem akart – nyugodni addig, amíg a gyilkost le nem tartóztatják.
Nem egészen tudta megmagyarázni, mi állt a nyughatatlan
eltökéltségének hátterében. James kétségtelenül hozzátartozott; James, aki a
hálószobájában megkötözve tölti az egész éjszakát, miközben a barátaik őrt
állnak odalent, felkészülve valamire, amit egyikük sem tartott
lehetségesnek. James, aki minden árnyéknál sötétebb örökségnek a súlyát
cipelte. Lucie-t mintha sohasem bántotta volna a dolog, ám Jamesnek
mindig zaklatott volt a tekintete.
Thomas csak egyvalakit ismert Jamesen kívül, akinek ilyen volt a
tekintete. Neki nem aranyszínű a szeme, hanem sötét és nagyon szomorú.
Mindig is vonzotta ez a kettősség – gondolta –, Alastair szavainak
kegyetlensége és a szomorúság, amivel a fiú kiejtette őket. Bánatos tekintet
és éles nyelv. Mondd csak – akarta kérni mindig –, mi törte össze a szíved és
engedett utat ilyen keserűségnek?
Thomas csak ment és ment, Bloomsburyn keresztül, miközben alig vette
észre, mennyire elgémberedett a hideg lába. Hajtotta az érzés, hogy a
következő sarkon túl már várja a prédája. De nem volt ott senki, csak olykor
egy őrjáratozó bobby vagy köpenybe burkolózott munkások, akik éppen
hazafelé igyekeztek láthatatlan arccal, ám semmiféle fenyegető nem volt
bennük. Thomas elhaladt a Covent Garden éppen nyitni készülő piaca előtt,
aminek magasra rakodott faládák szegélyezték az oszlopos folyosóit,
miközben teherkocsik gurultak ki és be, tele virágokkal, gyümölccsel, sőt
még karácsonyfákkal is, amiktől fenyőillat járta át a levegőt.
Ahogy Thomas visszakanyarodott nyugatra, a Soho felé, az ég szemmel
láthatóan kezdett világosodni. Hirtelen megállt II. György király szobra}
előtt a Golden Square közepén; a fehér márvány szinte világított a sötétkék,
pirkadat előtti égbolt alatt. Valahol egy korán kelő éppen zongorázott, a
gyászos dallam pedig visszhangzott a téren. Már csak percekre volt a
hajnal. A Curzon Streeten hamarosan kiderül a válasz. Vagy nem történt
haláleset ma este – ebben az esetben James továbbra is gyanúsított marad –,
vagy megint lecsapott a gyilkos, és tudni fogják, hogy James ártatlan.
Milyen különös volt nem tudni, hogy melyiket kívánja!
Egyszeriben semmi másra nem vágyott, mint visszatérni a barátaihoz.
Gyorsabbra fogta a lépteit, és összedörzsölte a kesztyűs kezét, hogy
átmelengesse a dermedt ujjait. A fák fölött sárgás-rózsaszínes fény jelezte a
napfelkelte közeledtét.
Aztán egy sikoly törte meg a csendet. Thomas gondolkodás nélkül
futásnak eredt; a gyakorlás szinte hajtotta a hang irányába, mielőtt akár csak
égj pillanatig is habozott volna. Fohászkodott, hogy valami csetepaté
legyen, talán kocsmából kitántorgó részegek vagy egy kora reggel munkába
induló ember táskáját felmarkoló tolvaj...
Csúszva lefékezett, hogy bekanyarodjon a Sink Streetre. Egy nő hevert
egy teraszos sorházi lakás ajtajában elterülve, félig odabent, félig pedig a
befagyott kertben. Arccal lefelé feküdt a földön, véráztatta ruhában, a hóban
szétterülő ősz hajjal. Thomas gyorsan körülnézett, de nem látott senki mást.
Letérdelt, a karjaiba vette a nőt, és elfordította a fejét, hogy lássa az arcát...
Lilian Highsmith volt az. Thomas ismerte őt, mint mindenki. A Klávé
egyik rangidős tagja, köztiszteletben álló hölgy, és jószívű is. Mindig tartott
mentolos cukorkát a zsebében, hogy adjon belőle a gyerekeknek. Thomas
emlékezett rá, hogy ő is kapott tőle még kisfiúként, a nő pedig
megsimogatta akkor a haját a vékony kezével.
A nőn reggeli öltözet volt, mintha nem számított volna rá, hogy kimegy a
házból. Az anyagot több helyen is felhasították, és mindenhonnan ömlött a
vér. Véres hab gyűlt az ajkára. Még lélegzik – döbbent rá Thomas. Reszkető
kézzel elővette az irónját, és kétségbeesetten rajzolta rá egyik iratzét a
másik után. Mindegyik felvillant és eltűnt, mint amikor egy kődarab
lesüllyed a víz alá.
Most már borzalmasan örült volna a korábban látott őrjáratozóknak. Alig
néhány saroknyira lehetnek innen. Hogy kerülhette el a figyelmüket?
Lilian Highsmith pislogva kinyitotta a szemét. Megragadta Thomas
kabátjának elejét, és a fejét rázta, mintha azt akarná mondani, hogy elég, ne
próbálkozz többé.
Thomasnak elállt a lélegzete.
– Miss Highsmith – szólalt meg gyorsan. – Thomas vagyok. Thomas
Lightwood. Ki tette ezt önnel?
A nő még jobban megmarkolta Thomas kabátjának hajtókáját, és
meglepő erővel közelebb húzta magához a fiút.
– Ő tette – suttogta. – De már meghalt, meghalt az élete delén. A
felesége. .. csak sírt és sírt. Emlékszem a könnyeire – nézett Thomas
szemébe. – Lehet, hogy nincs bocsánat.
Lilian Highsmithnek enyhült a szorítása, s lassan lehanyatlott a keze
Thomas kabátjáról, véres nyomot hagyva maga után. Elernyedt az arca, s
eltűnt a szeméből a fény.
Thomas zsibbadtan lefektette a magatehetetlen testet a földre. Cikáztak a
gondolatai. Be kellene vinnie a házba? Hamarosan erre járhat valaki, és
nincs rajta álcázó bűbáj – a mondénok nem láthatják meg így, viszont az
Enklávé talán nem akarná, hogy megmozdítsa.
Legalább annyit megtehetett, hogy úgy fekteti, ahogy egy árnyvadászt
szokás a halála után. Lecsukta a szemét a hüvelykujjával, és a keze után
nyúlt, hogy a mellkasára helyezze. Valami kiesett a nő bal kezéből, ami halk
koppanással landolt a jégen.
Egy irón volt. Vajon mit csinálhatott vele? Próbálta meggyógyítani
magát?
Thomas közeledő léptek zaját hallotta, s kábán felemelte a fejét. Talán a
gyilkos jött vissza, mert tartott tőle, hogy Lilian talán túlélte – és
elhatározta, hogy visszatérve gondoskodik róla, hogy ne így legyen? Fürgén
zsebre vágta az iront, s előrántott egy kést a zsebéből.
– Hé! Maga! Ne merészeljen elmenekülni!
Thomas megdermedt. Az őrjáratozó árnyvadászok voltak, akiket látott
korábban. Négy férfi fordult be a sarkon, élükön Bridgestock inkvizítorral.
Közelebb érve lelassítottak; döbbenten meredtek Thomasra és Miss
Highsmith holttestére.
Thomas egy szempillantás alatt ráébredt, hogyan festhet a helyzet.
Mellette egy halott árnyvadász, ő pedig egy késsel a véres kezében. Ami
még rosszabb, hogy nem jelentkezett őrjáratra – senki sem tudott az
éjszakai kirándulásairól. Senki sem tudott kezeskedni érte. A barátai
mondhatták, hogy tudtak a magányos őrjáratairól, ám ez nem sok, igaz?
Lárma tört ki, ahogy az inkvizítor elindult Thomas felé eltökélt arccal és
a lábát verdeső fekete köpenyben. Thomas elejtette a kést, és leeresztette
mindkét kezét, mert tudta, hogy hiábavaló lenne megszólalnia. Nem vette a
fáradságot, hogy próbálja megérteni, mit mondanak. Minden olyan lassúnak
és valószerűtlennek tűnt, mintha egy rémálom igyekezett volna a hatalmába
keríteni. Mintha mérföldes távolságból figyelte volna, hogy Bridgestock
győzedelmes hangon megszólal.
– Uraim, megtaláltuk a gyilkost. Tartóztassák le rögtön.

Cordelia félrerakta a könyvet, és nézte, ahogy James alszik. Úgy vélte, hogy
van rá magyarázata a viszonzatlan szerelmen túl is. Vigyázott rá. Óvta az
éjszaka borzalmaitól, Belial veszélyétől. Érezte a Cortana súlyát a kezében,
mint ahogy annak a bizalomnak a súlyát is, amit Völund, a kovács vetett
belé.
 Indulj! Legyél harcos!
Nem mintha nehézséget jelentett volna neki, hogy figyelje az alvó férjét.
Az eljegyzésükkor azt hitte, hogy James mellett fog feküdni éjjelente, s
hallani fogja, ahogy álomba merülve megnyugszik a légzése. Amikor rájött,
hogy külön hálószobájuk lesz, szertefoszlott ez az álma.
Szerette volna azt mondani, hogy maga a házasság csalódást okozott
neki. De ez hazugság lett volna. Látta, ahogy James forgolódott, majd végre
álomba merült – szabad karjával a feje alatt, arcával szinte a
könyökhajlatában. A fiúnak úgy kisimult az aggodalmas arca, mintha
megvilágosodott lenne, és ártatlan. Kipirult az arca álmában, fekete
szempillái pedig megrezzentek a magasan ívelt orcáján. Cordeliának eszébe
jutott róla Mandzsún Nizámi verséből: a fiú, aki olyan gyönyörű volt, hogy
fényt vitt az éjszakába.
Amikor megmoccant álmában, felcsúszott a vékony inge, így kilátszottak
az izmok a hasán. Cordelia belepirulva elfordult kissé, mielőtt határozottan
kérdőre vonta magát: miért? Hiszen csókolta már azt a puha szájat –
Jamesnek az alsó ajka teltebb volt, mint a felső, aminek a vonala leírt egy
kis ívet középen. Érezte hozzásimulni a testét az övéhez, a belőle áradó
forróságot, a megfeszülő izmait, amikor James közelebb húzta.
Cordelia tudta, hogy James akarja őt. Talán nem szerelmes belé, de attól a
pillanattól kezdve, hogy megkérte rá, hogy csókolja meg – hogy tanítsa –,
James kívánta. Cordelia érezte ennek a hatalmát. Gyönyörűnek érezte
magát. Paladin volt, harcos. Amikor James elmondta neki, hogy
megcsókolta Grace-t, döbbenetét és fájdalmat érzett, aztán cáfolhatatlan
tiltakozást a sírás ellen. Nem lehetett gyenge. Követelt egy csókot;
követelte, hogy James mutassa ki a vágyakozását. Nem indulhatnak mindig
egyenlődén pozícióból.
Jobban sikerük a dolog, mint Cordelia valaha hitte volna. Olyan jól, hogy
tudta: könnyedén folytatódhatott volna, visszavonhatatlanul átbillenve az
önuralom határán egy ismeretlen területre. Bár akarta ezt, mégis ő volt
végül az, aki elhúzódott, aki véget vetett a helyzetnek.
Mert tudod, hogy akkor véged lenne – suttogta egy kis hang a lelke
mélyén. Mert ha még jobban beleesel, akkor a zuhanás összetör.
Ez igaz volt. Tudta, hogy ha akár csak egy szemernyivel is többet adna
magából Jamesnek, akkor ezer fáklyából álló tábortűzként lobbanna lángra
tőle. Semmi más nem maradna belőle, csak hamu. A vágy terén egyenlő
pozícióból indultak, ám a szerelemben nem.
Valami világosságot látott már egy ideje a szeme sarkából: kinézett az
ablakon, és látta a tengeri kagyló árnyalatára emlékeztető hajnali fényt.
Eluralkodott rajta a megkönnyebbülés. Biztonságban voltak – egyelőre.
Eljött a reggel. Felkelőben volt a nap, és nem történt semmi.
James nyugtalanul oldalra vetette a fejét a párnán. Cordelia letette a
Cortanát, és közelebb húzódott, hogy vajon a fény ébresztette-e fel.
Behúzhatná a függönyt...
James felnyögött; hirtelen homorítani kezdett, a válla és a sarka a
matracba mélyedt.
– A kertbe ne! – nyögte. – Ne, menjen vissza... nem! Nem!
– James!
Cordelia kitárta az addig kulcsra zárt ajtót, és kikiáltott a folyosóra
segítségért. Mire megfordult, James hánykolódott, és véres volt a csuklója
ott, ahol a kötél belevájt a húsába.
– Engedd el! Engedd éli – kiáltott fel James, ahogy Cordelia odarohant
hozzá.
Elkezdett babrálni a kötéllel, hogy kiszabadítsa a fiút, de közben
összekente vérrel az ujjbegyeit. James hirtelen felugrott – mert sikerült
elszakítania magát a fejtámlától –, talpra állt, és mezídáb odatántorgott az
ablakhoz, hogy megragadja a keretet. Cordelia rádöbbent, hogy próbálja
kinyitni.
Léptek zaja visszhangzott a lépcsőn felfelé. Matthew rontott be a szobába
ziláltan, zöld szeme elsötétült az álmosságtól és az aggodalomtól. Meglátta
Jamest az ablaknál, megragadta a két vállát, és maga felé fordította. James
tágra nyílt szemmel meredt rá, vakon.
– En-gedd-el – nyögte erőlködve James.
– Ébredj! – követelje Matthew, miközben nekipréselte James testét a
fáinak.
James még mindig küzdött ellene a merev karjaival, de már lassabban
mozgott, és nem hullámzott a mellkasa.
– Matthew – suttogta. – Matthew, te vagy az?
–Jamie fiú – mélyedtek bele a vállába Matthew ujjai. – Én vagyok az.
Nézz rám! Ébredj!
James tekintete lassan fókuszra lelt.
 – Lehet, hogy nincs bocsánat – suttogta furcsán üres hangon.
– Valószínűleg nincs – helyeselt Matthew. – És mindannyian pokolra
jutunk, de mit számít az így, hogy már jól vagy.
– James – szólalt meg Cordelia. A fiú rámeredt; nedves volt a fekete haja
a verejtéktől, és vérzett az alsó ajka ott, ahol ráharapott. – Kérlek!
James megborzongott, és elernyedve dőlt a fiúnak. Kimerültén bólintott.
– Jól vagyok – jelentette ki úgy, mintha elfogyott volna a levegője, az
üresség viszont eltűnt a hangjából. – Vége.
Matthew megnyugodva leeresztette a kezét. Alsóingben és nadrágban
volt – Cordelia most döbbent rá, s kissé belepirult. Látott egy enkeli rúnát
Matthew bicepszén, aminek egy része eltűnt az ingujja alatt. Matthew-nak
nagyon szemrevaló karja volt. Cordelia eddig még nem vette észre.
Te jó ég! Ha az anyja megtudná, hogy egy hálószobában tartózkodik két
ilyen alulöltözött férfival, elájulna.
– Szóval álmodtál – állapította meg Matthew. Jamesre nézett, s olyan
szeretettek volt a hangja, hogy Cordeliának menten meghasadt tőle a szíve.
Jóságos isten, ha majd ők is parabataiok. lesznek Lucie-vel, akkor remélte,
hogy ugyanígy fogják szeretni egymást. – Jól sejtjük, hogy rémálmod volt?
– Jól sejtitek – találták meg James ujjai a csomót a kötélen, ami még
mindig ott volt a csuklója körül. – És ha az álmom nem csalt, akkor meghalt
még valaki – tette hozzá fagyosan.
– Még ha ez így is van, nem te tetted – jelentette ki Cordelia eltökélten. –
Egész éjszaka itt voltál, James. Az ágyhoz kötözve.
– Ez igaz – tódította Matthew. – Cordelia itt volt veled, el sem moccant
mellőled, mi pedig mindannyian odalent voltunk. Vagyis Thomast kivéve,
aki megint meglógott őrjáratra, de a többiek mind. Senki sem jött be és
senki sem ment ki az ajtón.
James kioldotta a kötelet a csuklóján. Az leesett, kör alakú véres nyomot
hagyva maga után. Kinyújtóztatta a kezét, és Matthew-ról Cordeli- ára
nézett.
– És megpróbáltam kinyitni az ablakot – tűnődött el. – De az már az
álmom után volt, nem előbb. Nem tudom... – mondta bosszúsan. – Olyan,
mintha nem tudnék gondolkodni. Mintha köd szállt volna az agyamra. De
ha nem én csinálom... akkor ki?
Mielőtt Matthew vagy Cordelia válaszolhatott volna, zaj visszhangzott
odalent. Valaki kopogtatott az ajtón. Cordelia egy szempillantás alatt
felpattant, és harisnyában lerohant a lépcsőn. Hallotta a motoszkálást a
szalonból, ám ő ért oda leghamarabb az ajtóhoz, és gyorsan kinyitotta.
A küszöbön egy pergamenszínű köpenybe burkolt alak állt. Cordelia
mögé pillantva látta, hogy az illető nem hagyott nyomot a csizmájával a
járdát borító hóban; mintha csendet cipelt volna magával, néma helyek és
visszhangtalan árnyékok emlékével.
Cordeliát egy pillanatra elöntötte a zabolátlan remény, hogy Jem jötte!
meglátogatni. Ez a Néma Testvér azonban görnyedtebb volt, és nem volt
olyan dús, sötét haja – sőt, egyáltalán nem volt haja. Ahogy a látogató
lenézett rá a csuklya árnyékában látszó bevarrt szemével, Cordelia
felismerte. Énókh testvér volt az.
Cordelia Herondale – mondta a hangtalan hangján. Beszélnem kell veled,
több ügyben. Először is, üzenetet hoztam neked Zakariás testvértől
Cordelia meglepetten pislogott. James említette, hogy történt egy újabb
haláleset – de Énókh testvér talán nem azért jött ide? Az arca olyan
kifejezéstelen volt, mint mindig, bár a hangját Cordelia meglepően
kedvesnek hallotta a fejében. Még sohasem gondolt úgy Jemen kívül a
többi Néma Testvérre, hogy kedvesek vagy udvariatlanok lennének, mint
ahogy a fákat és a kerítésoszlopokat sem látta el ilyen jelzőkkel.
Talán igazságtalan volt ez a részéről. Amikor meg tudott szólalni, behívta
Énókh testvért az előszobába, s halkan üdvözölte. Hallotta a többiek
moraját a házban, ahogy egyre hangosabban beszélgettek a szalonban. Még
mindig nagyon korán volt, éppen csak kezdett kékleni odakint az égbolt.
Becsukta az ajtót, és megfordulva Énókhra nézett, aki úgy állt ott, mintha
szemlátomást rá várna márványszerű sápadtsággal, akár egy szobor egy
boltív alatt.
– Köszönöm – kezdte Cordelia. – Örömmel hallok Je... Zakariás testvér
felől. Jól van? Visszatér Londonba?
Léptek zaja hallatszott. Cordelia felpillantott a lépcsőre, s látta Jamest és
Matthew-t lejönni. A fiúk mindketten bólintottak, és a bejárat előtt
elhaladva a fogadószoba felé vették az irányt. Cordelia rájött, hogy
kettesben hagyják őt Enókhkal, aki bizonyára velük is hangtalanul
kommunikált.
Zakariás testvér a Spirál Labirintusban van, és nem térhet vissza –
mondta Énókh.
– Ó – próbálta leplezni a csalódottságát Cordelia.
 Cordelia – folytatta Enókh. Évek óta figyelem Zakariás testvért, ahogy
felnőtt a rendünkben betöltött szerepéhez, és egyre nagyobb tisztelet övezi.
Ha szabadna, hogy legyenek barátaink, sokan közülünk annak tekintenék öt.
Am ennek ellenére tudjuk, hogy Ő kicsit más.
Elhallgatott egy pillanatra.
Amikor egy Néma Testvér csatlakozik a rendünkhöz, fel kell adnia az
életét. Még az emlékeit is, hogy ki volt, mielőtt Néma Testvér lett belőle. Ez
nehezebb volt Zakariás testvérnek, az átváltozásának szokatlan
körülményeit tekintve. Vannak, akiket a korábbi életéből a mai napig
rokonaiként tart számon, ami az általános érvényű szabály szerint tilos. De
az Ő esetében... megengedjük.
– Igen – helyeselt Cordelia. – Sajátjaként tekint a Herondale családra,
tudom...
És rád – mondta Énókh. És a bátyádra. Tud Eliasról. Olyan dolgok
történnek a Spirál Labirintusban, amikről nem beszélhetek neked. Olyan
dolgok, amik megakadályozzák a távozását. Mégis veletek akarna lenni
mindenekelőtt. Nem tud nekem hazudni, és én sem tudok neked. Ha
mellettetek tudna lenni ezekben az időkben, itt lenne.
– Köszönöm – felelte halkan Cordelia. – Mármint azt, hogy elmondta.
Énókh kurtán bólintott. Látszottak a járomcsontja alá vésett Csendrúnák;
Jem is viselte ezeket. Bizonyára fájdalmas lehetett megkapni őket. Cordelia
tudta, hogy ezzel valószínűleg megszeg valamilyen szabályt, mégis rátette a
kezét a Néma Testvér karjára. A pergamenköpeny mintha sercegett volna,
amikor hozzáért: mintha hirtelen látta volna sok-sok év eseményeit, a múlt
ívét, egy történelem és rúnák között eltöltött élet néma erejét.
– Kérem... Történt újabb haláleset? Nem tudom, hogy elmondhatja-e
nekünk, de... de a legutóbbi az apám volt. Egész éjjel virrasztottunk, mert
aggódtunk, hogy folytatódhat. Meg tudna nyugtatni bennünket?
Mielőtt Énókh válaszolhatott volna, kinyílt a szalon ajtaja, s kilépett rajta
James, Matthew, Christopher, Lucie és Anna. Öt szorongó arc meredt
Énókhra – vagyis hat, ha Cordelia saját magát is beleszámolta, öt szempár
fogalmazta meg ugyanazt a kérést és tette fel ugyanazt a kérdést: meghalt
még valaki?
Énókh higgadtan válaszolt, mindenféle érzelem vagy keserűség nélkül.
Ha lesújtottak még egy árnyvadászra, én nem tudok róla.
 Cordelia nyugtalan pillantást váltott Jamesszel és Matthew-val. Lehet,
hogy James álma tévedés volt? Az eddigiek közül egy sem bizonyult annak.
Azért jöttem ide, hogy beszéljek Cordeliával– folytatta Énókh. Olyan
témában, aminek köze van a gyilkosságokhoz és a nyomozáshoz.
– Bármit, amit négyszemközt szeretne elmondani nekem, mondhatja a
barátaim előtt is – húzta ki magát Cordelia.
Ahogy óhajtod. A Csontházban feltettél nekem egy kérdést Filomena di
Angelo Erő-rúnájáról.
A többiek értetlenül néztek Cordeliára.
– Azt kérdeztem, hogy volt-e neki – magyarázta.
Volt – felelte Énókh. Maradandó Erő-rúnát viselt a csuklóján a családja
szerint, de az a rúna most hiányzik.
– Hiányzik? – értetlenkedett Christopher. – Az hogy lehet? Úgy érd, hogy
behegesedett?
Nincs heg. Egy rúnát el lehet használni, hogy aztán csak a nyoma
maradjon meg, ám nem tűnhet el teljesen az ember bőréről, ha egyszer
felrajzolták – fejtette ki Énókh, majd Cordeliára nézett. Honnan tudtad?
– Láttam, hogy apámnak nincs meg a Látás-rúnája – mondta Cordelia. –
Amikor pedig Filomena holtteste kint volt az udvaron, mintha úgy láttam
volna, hogy hiányzik a csuklójáról az Erő-rúna. Lehet, hogy semmiség, és
csak az emlékezetem tréfált meg... de miután észrevettem az apám rúnáját,
meg kellett kérdeznem...
Érezte Énókh testvér tekintetének súlyát, mintha rámeredt volna, pedig
tudta, hogy ő nem látja azt, amit a hétköznapi emberek lámák. Igyekezett
kifejezéstelen arcot vágni. Remélte, hogy a többiek is ugyanígy tesznek.
Egy Néma Testvérnek hazudni több mint nehéz: ha Énókh úgy dönt, hogy
kotorászni kezd az elméjében, könnyedén megláthatja, hogy Filomena
szelleme súgta meg az igazat.
Elvette az erőmet.
Ám ha Cordelia elmondja az igazat, abból kérdezősködés és kutakodás
lesz, ami Lucie-re irányulhat. Rávette magát, hogy szívélyes és
kifejezéstelen arcot vágjon, mint James, amikor rajta van a maszk.
– De mit jelenthet ez? – hasított James éles kérdése késként a
feszültséggel terhelt levegőbe. – A tény, hogy két áldozatnak is vannak
hiányzó rúnái? Nem lehet rúnákat lopni, és még ha valaki meg is tenné, mi
hasznukat venné?
 –Valamiféle trófeának használná? – találgatott Lucie, miközben hálás
pillantást vetett Cordelia felé.
– Hasfelmetsző Jack... darabokat gyűjtött azokból az emberekből, akiket
megölt – jegyezte meg Christopher, szemlátomást enyhe hányingerrel
küszködve.
– Vagy bizonyíték gyanánt arra, hogy az illető meghalt? – kérdezte Lude.
– Ha a gyilkos valaki másnak a nevében járt el... ha felfogadták esetleg, és
bizonyítania kellett, hogy megtette...
Az nem lehet. Nem arról van szó, hogy kivágták a bőrdarabot, ahol a
rúna volt – érvelt Énókh. Magát a rúnát vitték el. Az erejét. A lelkét, ha úgy
tetszik.
– De mihez tud kezdeni valaki egy elvett rúnával? – rázta a fejét Anna. –
Ez bizarr...
Elhallgatott, mert Énókh hirtelen teljesen mozdulatlanná dermedve
felemelte mindkét kezét, mintha az összes zajt ki akarná zárni. Cordelia
rájött, hogy a többi Néma Testvérrel beszél. Tudta, hogy mindannyian
összeköttetésben állnak, akár egy különös, néma kórus tagjai a földteke
különböző pontjain.
Egy hosszúra nyúlt pillanat múltán Énókh leeresztette a kezét.
Végigjáratta a csapaton a vak tekintetét. Üzenetet kaptam a testvéreimtől.
Lilian Highsmitht megölték, és történt egy letartóztatás. Az inkvizítor úgy
véli, hogy megtalálta a gyilkost.
Cordelia önkéntelenül vetett egy gyors pillantást Jamesre. Valakit
megöltek, amíg James szó szerint kikötözve, bezárva hevert: képtelenség,
hogy ő tette volna. Cordelián eluralkodott a megkönnyebbülés, amit rögtön
szörnyülködés és döbbenet követett: a borzalma annak, hogy valaki
meghalt, és a sokk, hogy talán megtalálták a tettest.
– Kit tartóztattak le? – tudakolta Anna. – Ki tette ezt?
Azt hiszem, ismeritek – válaszolta Énókh komoran a néma hangjával.
Thomas Lightwood.

A hintó csak úgy száguldott London utcáin, a forgalmat kerülgetve: hála

Razielnek, hogy vasárnap nem volt tömeg az utakon. Épphogy megállt az
Intézet udvarán, amikor James kicsapta az ajtót, és leugrott a járdakőre.
Máris tömeg gyűlt össze az udvaron: árnyvadászok lófráltak, fojtott
hangon beszélgettek, és tornáztatták a lábukat a reggeli hidegben. Valakin
harci felszerelés volt, míg másokon szokványos nappali öltözet. Cordelia és
Lucie James után szállt ki, a mögöttük begördülő másik hintóból pedig
Anna, Matthew és Christopher pattant ki. Mindenki ugyanolyan döbbentnek
tűnt, mint ahogy James érezte magát. Olyan volt ez, mint valamiféle
viharosan keserű irónia, mint az angyalok szörnyű bosszúja – gondolta
James, miközben ügyesen megkerülte a tömeget az Intézet bejárati ajtaja
felé menet. Amint kiderült, hogy nem ő a bűnös a gyilkosságokért, hamisan
megvádolták velük Thomast.
És James tudta, hogy hamis a vád. Valaki rászedte őket, szörnyű
ravaszsággal, és amikor James elkapja az illetőt, recés szeráfpengével fogja
levágni mindkét kezét.
Éppen felfelé nyargalt a lépcsőn, a többiekkel a sarkában, amikor valaki
felkiáltott a tömegben.
– Ti! Lightwoodék!
Christopher és Anna is megfordult, előbbi leplezetlenül kíváncsi
arckifejezéssel. Augustus Pounceby volt az, aki felkiáltott – az imént még
Townsendékkel sutyorgott. Anna úgy nézett rá, mintha egy rovar lenne,
amit meg akar etetni Percyvel.
– Mi az? – vetette oda.
– Nyittassátok ki a szüleitekkel az Intézetet! – rikkantotta Augustus. –
Hallottuk, hogy elkapták a gyilkost. Megérdemeljük, hogy tudjuk, ki az!
– Zárva van az intézet? – suttogta Lucie. Általában bárki ki tudta nyitni a
katedrális ajtaját, akinek árnyvadászvér csörgedezik az ereiben. Az
Intézeteket csak vészhelyzet idején szokták bezárni. James kettesével szedte
a hátralévő lépcsőfokokat, és megragadta a súlyos kopogtatót.
A zaj visszhangzott az épületben. Anna továbbra is úgy nézett Augus-
tusra, mintha egy ízeltlábú lenne. Pillanatokon belül résnyire nyílt a
katedrális ajtaja, és Gabriel Lightwood beterelte őket rajta.
– Hála az Angyalnak, hogy ti vagytok. Azt hittem, hogy még több
kotnyeles Enklávé-tagot kell elzavarnom.
Gabriel nyúzottnak tűnt, égnek álltak a barna hajtincsei. Átölelte Annát
és Christophert, mielőtt a többiekhez fordult.
– Szép kis zűrzavar, igaz? Honnan tudtátok meg?
– Énókh testvér mondta nekünk – felelte tömören Matthew. – Tudjuk,
hogy ott találták Thomast Lilian Highsmith holtteste mellett, és
letartóztatták.
 – Énókh testvér? – értetlenkedett Gabriel.
– Beugrott a vagdalt húsos pite receptjével – magyarázta James. – Hogy
van Sophie néni és Gideon bácsi? És Eugenia?
– Rohantak, amint megtudták – válaszolta Gabriel, miközben felértek az
emeletre. – Szerencsére még éppen a tömeg előtt. Szörnyen zaklatottak,
persze. Thomast nemcsak hogy a holttest mellett találták, hanem véresen,
egy késsel a kezében. És éppen Bridgestocknak kellett rátalálnia.
– Az inkvizítornak? – döbbent le Cordelia.
James így belegondolva tényleg látta odakint Mrs. Bridgestockot, bár
Ariadnenak nyoma sem volt, sőt: Grace-nek sem.
– Éppen a környéken őrjáratozott – tette hozzá Gábriel. Odaértek a
könyvtárhoz; mindannyian bementek, és ott találták James nagynénjét,
Sophie-t, ahogy fel-alá járkált a fényes fapadlón. Lucie odasietett hozzá.
James ott maradt, ahol volt; úgy érezte, hogy hihetetlen feszültség tombol
benne, s dühroham törhet ki rajta, ha bárkihez hozzáér.
– Hol van? – kérte számon James, miközben Lucie megfogta és
megszorította a nagynénje kezét. – Hol van Tom?
– Jaj, drágám! A Szentélyben van – nézett rájuk olyan kedvesen Sophie,
amennyire csak tudott. Mély ráncokat vetett a homlokára az aggodalom. –
Bridgestock hozta ide, és ragaszkodott hozzá, hogy bezárják és értesítsék a
Tanácsot. Gideon rögtön elment Charlotte-ért, és amint az inkvizítor
kiszimatolta ezt, lélekszakadva rohant, hogy ő érjen oda előbb Mayfairbe –
szorította a homlokára a kezét. – Nem tudom, hogyan terjednek ilyen
gyorsan a hírek. Kulcsra kellett zárnunk az ajtókat. Féltünk, hogy zaklatni
fognak bennünket az Enklávé tagjai, akik hallották a pletykákat, hogy
elfogtak egy gyanúsítottat.
– Az Enklávé többi tagját is tájékoztatni fogják? – érdeklődött James a
dühös tömegre gondolva az udvaron. – Arról, hogy Thomas a gyanúsított?
– Még nem – válaszolta Sophie. – Bridgestock zsörtölődött, de még ő is
belátta az értelmét a hallgatásnak, amíg Charl... amíg a konzul megérkezik.
A járőrtársait is megeskette a titoktartásra. Nincs értelme felkelteni az
emberek haragját, hiszen Thomas nyilván ártatlan.
Gabriel elfordult, és halkan szitkozódott az orra alatt. James tudta, mi jár
a fejében. Sophie-nak talán meggyőződése, hogy Thomas ártatlan, de nem
mindenki lesz így ezzel.
 – Találkoznunk kell Thomasszal – mondta James. – Mielőtt bárki más
ideér. Főleg az inkvizítor. Sophie néni – tette hozzá a bizonytalan arcát
látva. – Tudod, hogy ő is látni akar minket.
– Rendben – bólintott Sophie. – De csak te, Christopher és Matthew. És
legyetek gyorsak. Szerintem Charlotte nemsokára ideér a kíséretével, az
inkvizítor pedig senkit sem akar majd ott találni a Szentélyben. A többiek
kénytelenek lesznek itt várakozni...
– Nos, én nem fogok várakozni – szólalt meg fagyosan Anna. – Volt
tanúja annak, hogy mi történt, Sophie néni? Lilian halálának vagy annak,
hogy miért volt ott Thomas?
Sophie megrázta a fejét.
– Thomas azt mondja, hogy hallotta Lilian sikolyát, amikor arra járt, de
már haldoklott, mire odaért hozzá. Nem volt tanú.
– Vagyis nem tudunk róla, hogy lett volna – pontosított Anna. – Én is
tudok információt szerezni a magam módján. Sophie néni, apa, én inkább
elkezdek utánajárni a dolgoknak, mint hogy itt maradjak, és Bridgestock
képét bámuljam. És ha udvariatlanul bánna veletek, szóljatok – pillantott rá
Christopherre. – Akkor levágom azt a fenn hordott orrát.
Anna meg sem várta a választ: sarkon fordulva kiballagott a könyvtárból.
James hallotta, ahogy a csizmája kopogott a folyosón. Egy másodperc
múlva Matthew és Christopher elindult az ajtó felé; James pedig megállt,
hogy hátrapillantson Lucie-re és Cordeliára, akik komor arccal nézték őket.
– Mondd meg Tómnak, hogy mindannyian tudjuk, hogy ártatlan! – kérte
Lucie.
– Igen – helyeselt Cordelia elszánt arccal. James tudta: bizonyára nem
örül, hogy a könyvtárban kell maradnia, de a lány attól még bátorítólag
biccentett neki. – Mellette állunk.
–Tudja – felelte James.
Utolérte Christophen: és Matthew-t a folyosón, hogy aztán együtt
végigsiessenek az Intézet kanyargós folyosóin, amíg oda nem értek a
Szentély előteréig. A folyosó itt magas, felszentelt vasból készült
kétszárnyú ajtóban végződött, amit itt-ott adamantinszögek díszítettek. A
bal ajtószárny kulcslyukát angyal formájúra faragták. Maga a kulcs éppen
egy zöld ruhás, sötét hajú lány kezében volt, aki a homlokát ráncolva állt az
ajtó előtt.
Eugenia volt az, Thomas nővére.
 – Elég sokáig tartott, mire ideértetek – állapította meg.
– Mit keresel ideien t, Genia?–kérdezte Matthew. – Biztos nem
Bridgestock kért meg arra, hogy őrizd az ajtót.
– Aligha – horkantott fel a lány. – Aggódom Thomasért. Azért vagyok itt,
hogy távol tartsam az embereket, nem pedig azért, hogy bent tartsam őt. Az
egész Enklávé pengeélen táncol, amióta elkezdődtek ezek a gyilkosságok.
Nem lepődnék meg, ha egy haragos csürhe bukkanna fel fáklyákká! és
vasvillákkal most, hogy lett egy gyanúsított – villant meg a szeme. –
Gyerünk, mondjátok, hogy bolond vagyok!
– Ellenkezőleg – mondta James. – Örülök, hogy itt vagy. Mindannyian
örülünk.
– Így van! – helyeselt Christopher. – Nagyon ijesztő vagy, Eugenia. Még
mindig emlékszem arra, amikor kikötöztél egy fához a Green Parkban.
– Tegyük hozzá, hogy kalózosat játszottunk, és nyolcéves voltam –
tiltakozott Eugenia, de halványan elmosolyodott. – Mondjátok meg neki,
hogy ki fogjuk hozni! – jelentette ki eltökélten, miközben odanyújtotta az
angyalkulcsot Jamesnek.
James bólintott, és kinyitotta az ajtót.
Odabent félhomály volt a hatalmas kötetemben, csupán egy sor
kandeláber fénye világította meg. Az ablaktalan falakon hosszú
faliszőnyegek lógtak, mindegyiken egy-egy árnyvadász-család gondosan
szőtt címerével. Az egyik falat szinte teljesen tükör borította, amitől a terem
még nagyobbnak tűnt. Középen egy óriási kőszökőkút állt, most éppen víz
nélkül, a középpontjából kiemelkedő angyallal, aminek csukott szemű, vak
arca bánatról mesélt.
James legutóbb annak a gyűlésnek az alkalmával járt itt, amikor Cordelia
felállt, és kijelentette, hogy a fiú ártatlan a Blackthorn-kúria felgyújtásában
– hogy együtt töltötte vele az éjszakát, és igazolja a hollétét. James még
mindig emlékezett a pillanatra. Megdöbbent; leginkább nem is azon, amit
Cordelia mondott, hanem hogy egyáltalán kimondta. Sohasem hitte volna,
hogy valaki ilyen áldozatot fog hozni érte.
Még mindig látszottak a nyomai annak a gyűlésnek: a családi címerek a
faliszőnyegeken, a fekete bársonyszékek szerte a teremben, a pulpitus az
egyik sarokban. Az egyik széken – a kiszáradt szökőkút mellett – ott ült
Thomas. Gyűrött és vérfoltos volt a ruhája, két karja a szék mögé húzva, a
csuklója megkötözve. Behunyt szemmel, lehorgasztott fejjel ült.
 Christopher méltatlankodva felhorkantott.
– Amúgy is bezárták. Nem kellett volna még meg is kötözni...
Thomas pislogva felemelte a fejét. Kimerültség látszott a karikás szemén.
– Kit?
– Itt vagyunk – mondta Christopher, és odasietett a termen át Thomashoz.
James követte, s letérdelt Christopherrel együtt Thomas széke előtt,
miközben Matthew követte őket, és előhúzott egy tőrt a derékszíjából.
Egyetlen mozdulatába került, hogy a kötél kettéhasadjon, Thomas pedig
megkönnyebbült nyögéssel mozgatta meg kiszabadult karjait.
– Ne legyetek dühösek! – nézett a barátaira. – Én mondtam nekik, hogy
nyugodtan megkötözhetnek. Bridgestock ragaszkodott hozzá, és nem
akartam, hogy a szüleimnek folyton a védelmemre kelljen kelniük.
– Egyáltalán nem is lenne muszáj, hogy a védelmedre keljenek – fogta
meg James Thomas szabaddá vált kezeit. Látta az iránytűs-rózsás tetoválás
árnyékát ott, ahol átsejlett Thomas ingujján. Elvileg szeretetet és
biztonságot kellett volna adnia a fiúnak – gondolta keserűen; itt és most
kudarcot vallott. – Ez nevetséges...
– Thomas – szólalt meg Christopher tőle szokatlan határozottsággal. –
Mondd el nekünk, mi történt.
Thomasból mintha elfojtott nyögés szakadt volna fel. Jéghideg volt a
keze.
– Azt fogjátok hinni, hogy őrült vagyok. Vagy titokban gyilkos...
– Szeretnélek emlékeztetni, hogy tegnap én hittem azt magamról, hogy
átokban gyilkos vagyok, és közölted velem, hogy ez nevetséges – jegyezte
meg James. – Most pedig én mondom neked, hogy te a legcsekélyebb
valószínűséggel vagy titokban gyilkos.
– Én azonban a legnagyobb valószínűséggel vagyok titokban gyilkos –
huppant le Matthew az egyik székre. – Sajátos ruhákat hordok Akkor
jövök-megyek, amikor csak kedvem tartja, és rejtélyes, tiltott dolgokat
művelek éjszaka. Ti egyáltalán nem vagytok ilyenek. Vagyis Christopher
talán megölne valakit, de nem szándékosan. Baleset lenne, egy szörnyen
elfuserált kísérlet eredménye.
– Tudom, méghozzá kristálytiszta bizonyossággal, hogy nem bántottam
Lilian Highsmitht – felelte Thomas reszketős sóhajtással. – De Bridgestock
és a cimborái úgy tesznek, mintha azt gondolnák, hogy bántottam. Rögtön
azt gondolták. Nem számított, mit mondok. És én világéletemben ismertem
ezeket az embereket.
James megdörzsölte Thomas kezét, hogy serkentse benne a vérkeringést.
–Tom, mi történt?
– Éppen átsétáltam a Golden Square-en, amikor meghallottam, hogy
valaki sikít. Elrohantam a hang irányába, és láttam ott heverni egy testet.
Megfordítottam, hogy lássam az arcát, és... Lilian volt az, alig élt. Nem volt
nyoma a gyilkosnak.
Thomas a tenyerébe temette az arcát.
– Megpróbáltam... megpróbáltam meggyógyítani, de nem tudtam; túl
közel volt már a halálhoz. És mire feleszméltem, kiabálást hallottam, aztán
fölém tornyosult az inkvizítor és még mások is. Addigra már beborított
Lilian vére...
– Láttál valamit? – egyenesedett fel a sarkára ülve James. – Bárki mást,
aki menekült?
Thomas a fejét rázta.
– Lilian látta a gyilkosát?
– Megkérdeztem tőle, hogy ki támadta meg – magyarázta Thomas a
bosszúságtól lángoló mogyoróbarna tekintettel. – Valami olyasmit mondott,
hogy „ő tette, meghalt az élete delén, a felesége sírt utána”. Aminek semmi
értelme.
– Gondolod, hogy felismerte a gyilkosát, aki már korábban meghalt? –
visszhangozta értetlenkedve Matthew.
– Szerintem valószínű, hogy nem volt magánál – válaszolta Thomas. – És
van még valami, ami furcsa egy kicsit. Amikor odaértem hozzá, az irónját
szorongatta. Gondolkodás nélkül zsebre vágtam – nyúlt be a nadrágja
zsebébe, hogy elővegyen valamit, ami megcsillant a gyertyafényben. –
Legalábbis azt hittem, hogy az irónja. De nem az, ugye?
Átadta Jamesnek, aki kíváncsian kézbe vette. Kemény, szögletes,
ezüstfehér anyag volt, rúnákkal televésve. – Az biztos, hogy adamantin –
állapította meg James. – De igazad van, ez nem irón. Valamiféle doboz
lehet, azt hiszem.
– És nem ismerősek a rúnák sem – tette hozzá Matthew. – Ezek a mieink?
Mármint érted, jó rúnák?
– Ó, igen – mondta James. – Az Angyal réges-régen hagyományozta az
árnyvadászokra a Jó Rúnák Könyvét.
 Thomas elfojtott egy nevetést.
– Jó tudni, hogy a borzalmas foglyul ejtésem nem hangolt le titeket olyan
szörnyen.
– Tudjuk, hogy borzalmas, Tom – nyugtatta meg James. – De átmeneti.
Senki sem fogja elhinni, hogy tényleg te tetted, és ha úgy alakul, akkor a
Lélekkard majd bebizonyítja.
– De ha próbára tesznek a Lélekkarddal, akkor megtudhatnak mindent,
amit csinálunk – vetette fel Thomas. – Tudomást szerezhetnek a
kapcsolódásodról Beliallal. Végül mindenkit elárulnék, főleg téged, Jamie.
James már így is térdelt, és most lehajtotta a fejét egy pillanatra Thomas
térdére. Hallotta Christopher és Thomas szuszogását, érezte az
aggodalmukat; érezte Thomas durva kezét a haján. Thomas próbálja
vigasztalni őt-döbbent rá James, pedig Thomas volt bajban, ök a testvéreim
– gondolta. ök itt, körülöttem; bármit megtennék értük.
– Mondd el nekik azt, amit el kell mondanod – emelte fel a fejét. –
Sohasem haragudnék rád ilyesmi miatt, Thomas, és meg fogom oldani...
mindannyian megoldjuk...
Hirtelen hangok harsantak odakint, Eugenia pedig nagyon hangosan
megszólalt:
– NOS, JÓ NAPOT, BRIDGESTOCK INKVIZÍTOR ÉS KONZUL
ASSZONY. ÖRÜLÖK, HOGY TALÁLKOZUNK.
– Itt vannak – állt fel James, miközben zsebre vágta az adamantindobozt.
Matthew felpillantott, amikor Charlotte belépett a terembe Bridgestock
inkvizítorral és Gideon Lightwooddal. A két férfi vadul vitatkozott.
– Ez kész tragikomédia – csattant fel Gideon. – Azonnal el kell engedni
Thomast. Nincs ellene valódi bizonyíték...
– Mi folyik itt? – üvöltötte Bridgestock, amikor meglátta a Vidám
Zsiványokat. – Hogy jutottatok be ide?
– Én itt lakom – felelte James szárazon. – Mindenhez van kulcsom.
– Igazából a Curzon Streeten laksz... jó, mindegy – lódította Christopher.
– Sziporkázó válasz volt.
–Thomast gyanúsítottként tartják fogva – pillantott rá Charlotte Matthew-
ra, aki félig elfordulva, behúzott nyakkal állt. James nem tudta hibáztatni
érte. Neki is mindig úgy tűnt, hogy Charlotte Fairchildból kettő van: az
egyik az imádott nagynénje, a másik pedig a konzul, aki hideg fejjel,
érzelmek nélkül jár el a törvény és az igazság nevében. – Nem tilos
látogatókat fogadnia. És az ellene felhozott vádakat sem ejthetjük
mindenféle nyomozás nélkül – folytatta Gideonra nézve. – Tudjátok, mit
fog mondani az Enklávé. Azt, hogy kivételezünk, mert szabadon bocsátunk
egy gyanúsítottat, aki családtag, és nem azért tesszük, mert tisztázódott,
hogy semmi köze a bűncselekményhez.
– Néha nagyon megnehezíted a dolgokat, Charlotte – állapította meg
Gideon halk és dühös hangon. – Rendben. Tessék, Thomas: mondd el
nekik, mi történt.
Thomas megismételte a történetet, csak a különös adamantindobozt
hagyta ki belőle. Gideon keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt, és
csúnyán nézett az inkvizítorra. Bridgestock, akinek lila lett az arca az
erőfeszítéstől, hogy ne vágjon közbe, rögtön tiltakozott, amint Thomas
befejezte.
– Ez a történet nonszensz – sziszegte. Thomas fölé tornyosult, aki
elernyedve hátradőlt a széken. – Azt várod tőlünk, hogy higgyük el, hogy az
egész csak véletlen volt, miközben a saját bevallásod szerint minden éjjel
megszegted a szabályokat? Egyedül őrjáratoztál? Van bármi alibid, hogy
hol jártál, amikor Basilt meggyilkolták? Vagy az olasz lányt?
– Filomenának hívták – pontosított halkan Thomas.
– Lényegtelen – ráncolta a homlokát Bridgestock.
– Filomenának valószínűleg nem volt lényegtelen – szólalt meg James.
– Nem ez a lényeg – bődült fel Bridgestock. – Lightwood, te nem voltál
feliratkozva őrjáratra, és semmi okod nem volt rá, hogy a Golden Square-en
legyél.
– Thomas ezt már elmagyarázta – fehéredett el a dühtől Gideon arca. –
És fontosabb neki, hogy hogy hívták az egyik elhunyt árnyvadászt, mint
neked, Maurice, mert neked ez az egész egyáltalán nem számít, csak az,
hogy milyen hasznod származik belőle. Ha sikerül meggyőznöd a Klávét,
hogy elkaptál egy gyilkost, akkor úgy gondolod, hogy elismerésekkel
fognak elhalmozni. De bolondnak fogsz tűnni, ha börtönbe zárod őt, a
gyilkosságok pedig folytatódnak.
– Nem akkora bolondnak, mint te, akinek gyilkos a fia...
– Van erre egy nyilvánvaló megoldás – vágott közbe James. – Biztos
vagyok benne, hogy pontosan tudja, miről beszélek. Csak arra lennék
kíváncsi, hogy miért nem áll elő vele?
 Bridgestock olyan leplezetlen gyűlölettel nézett rá, hogy James
megdöbbent. Igaz, hogy olykor akadt nézeteltérése az inkvizítorral, ám
fogalma sem volt róla, hogy ez az ember vajon miért gyűlöli.
– A Lélekkard – fejezte be James. – Thomas nem tart tőle. Maga miért
tartana?
– Elég volt belőled – vicsorgott Bridgestock. James egy pillanatra azt
hitte, hogy az inkvizítor tényleg meg fogja ütni. Charlotte megragadta
Bridgestock karját – valódi ijedelemmel az arcán –, mire megint kivágódott
az ajtó.
Mindannyian meglepett arckifejezéssel bámultak. Alastair Carstairs volt
az, aki úgy vonult be a terembe, ahogy mindig is járt-kelt: mintha megvette
volna az épületet, hogy aztán busás haszonért eladja. Fekete öltönyt viselt, a
zakója alól pedig kilátszottak a csillogó fegyverei. James látta Eugéniát az
ajtóban, ahogy eltűnődve néz Alastair után.
Miért engedte be?
– Édes istenem – méltatlankodott Matthew. – Mi jöhet még ma? Mi a
fenét keresel itt, Carstairs?
– Alastair – szólalt meg Charlotte. – Attól tartok, kénytelen vagyok
megkérni arra, hogy távozz. Ez egy zárt körű esemény – mondta, aztán a
homlokát ráncolva Gideonra nézett. – Már nincs kulcsra zárva a bejárati
ajtó?
Alastair dölyfös arckifejezéssel felszegte az állát. Jamesnek borzalmas
feszültség szorongatta a gyomrát. Látta, hogy Thomas szinte pánikba esve
néz Alastairre. Elias halála után James kezdte azt hinni, hogy Alastair
megváltozott – legalább szereti a húgát –, de most tényleg idejött, hogy
kárörvendjen?
– Nem – válaszolta Alastair. – Az ajtó kulcsra volt zárva, legalábbis
akkor igen, amikor bejöttem. Azóta már eltelt valamennyi idő. Tudják,
követtem idáig Thomast, és az inkvizítorral meg a járőrtársaival együtt
jöttem be. Tanúja voltam Miss Highsmith halálának, az egész incidensnek.
–Alastair – állt fel Matthew. – Ha hazudsz, akkor az Angyalra
esküszöm...
– Hagyd! – parancsolt rá felemelt kézzel Charlotte. – Alastair. Mondd,
amit mondani akarsz. Máris!
– Ahogy mondtam, a Golden Square-en voltam, amikor Thomas arra járt
– kezdte Alastair a száját húzva, felszegett állal. Minden porcikájában
annak az arrogáns fajankónak tűnt, aki az Akadémián volt. – Én is
hallottam Lilian Highsmith sikolyát. Láttam, hogy Thomas odaszalad
segíteni neki. Már haldoklóit, mire odaért hozzá. Egyáltalán nem bántotta.
Megesküszöm rá.
Matthew egy puffanás kíséretében visszahanyatlott a székre. Thomas
kábult arccal meredt Alastairre. Gideon örült, bár egy kicsit zavarba hozta
mindenki másnak a döbbeneté.
– Ööö... tessék? – nyilvánult meg Christopher. James úgy érezte, hogy
mindnyájuk nevében szólalt meg.
– Akkor hát véletlen, véletlen hátán – gúnyolódott Bridgestock – Mondja,
Carstairs, mégis mi oka lehetett arra, hogy a Golden Square-en járjon
ugyanakkor, amikor Thomas Lightwood is ott volt?
– Mert követtem őt – mérte végig Alastair megvető pillantással az
inkvizítort. – Napok óta követtem Thomast. Tudtam, hogy egyedül jár
ezekre az eszement éjszakai őrjáratokra, és meg akartam bizonyosodni róla,
hogy biztonságban van. Cordelia kedveli őt.
– Te voltál az, aki követett? – kérdezte ámulva Thomas.
– Tudtad, hogy valaki követ? – kérte számon Matthew. – És egy szót sem
szóltál róla? Thomas!
– Mindenki maradjon csöndben – kérte Charlotte. Nem emelte fél a
hangját, mégis volt benne valami, ami emlékeztette rá a többieket, hogy
miért választották konzullá.
Thomas még mindig úgy festett, mint aki menten elájul. Alastair a
körmeit nézegette. Bridgestock volt az, aki végül megtörte a csendet.
– Ez abszurdum, Charlotte. Carstairs hazudik, hogy fedezze a barátját
– Nem barátok – tette szóvá James. – Mi hazudhatnánk Thomasért.
Alastair nem.
– Akkor valószínűleg beleőrült az apja miatti gyászba. így sem
szavahihető – vicsorgott Bridgestock.
– De mi mégis meg fogjuk őt hallgatni, és Thomast is, mert ez a ránk
ruházott feladatunk – mondta fagyosan Charlotte. – Thomast és Alastairt is
itt tarjuk a Szentélyben, amíg próbára nem tehetjük őket a Lélekkarddal.
– Nem hozhatod meg nélkülem ezt a döntést – tiltakozott Bridgestock. –
Én most rögtön próbára tenném őket, ha a Lélekkard éppen nem Párizsban
lenne.
Meglepő utálkozással ejtette ki a „Párizs” szót.
 – Szerencsére Will és Tessa holnap reggel itt lesz a karddal – jelentette ki
Charlotte, s váltott egy gyors pillantást Gideonnal. – Nos, Maurice, attól
tartok, hogy a letartóztatás iránti buzgóságod csak pánikot keltett A legjobb,
ha kijössz velem az udvarra közölni, hogy az Enklávé kézben tartja az
ügyet. A vádlott kilétét csak akkor hozzuk nyilvánosságra, miután holnap
használatba kerül a Lélekkard.
Bridgestock hosszas és dühös pillantást vetett Charlotte-ra, de nem volt
más választása a konzullal szemben. Szitkozódva kisomfordált a teremből;
be is vágta volna maga után az ajtót, James biztos volt benne, ha Cordelia
nem éppen akkor férkőzik be a résen. Rá sem nézett az inkvizítorra, csak
elsietett mellette, hogy Alastair nyakába ugorjon.
– Hallottam! – nyomta oda a homlokát a bátyja vállához. – Odakint
voltam Eugéniával. Hallottam mindent.
– Ghoszeh nakor, hamecsi doroszt misbe – simogatta a húga hátát
Alastair. James meglepődött azon, hogy megértette. Minden rendben lesz. –
Figyelj rám, Leila – fogta halkabbra a hangját Alastair. – Nem akartam rád
ijeszteni, de Mâmânnak. azt mondták a Néma Testvérek, hogy maradjon
ágyban a saját maga és a baba egészségének érdekében. Nem hinném, hogy
még több aggodalmat kellene okoznunk neki. Szólj neki, hogy az
Intézetben töltöm az éjszakát, Christopher társaságában.
– Igen – tartotta vissza a könnyeit Cordelia. – Küldök majd egy futárt az
üzenettel, de... el fogja hinni? Alig ismered Christophert.
Alastair megcsókolta Cordelia homlokát. Közben behunyta a szemét,
Jamesnek pedig az a különös sejtése támadt, hogy ritka bepillantást nyert
Alastair valódi érzéseinek mélységeibe.
– Szerintem csak örülni fog, hogy van egy barátom.
– Alastair...
– Túl zsúfolt lett ez a terem – nézett gondterhelten az inkvizítor után
Charlotte. – Mindannyian menjetek ki; te is, Gideon, csak Alastair és
Thomas maradjon. Ki kell állnunk az együttműködés jeleként. Ezt
bizonyára megérted.
– Természetesen – válaszolta Gideon olyan hangon, amivel elárulta, hogy
egyáltalán nem. Rámosolygott Thomasra, aki még mindig kábultnak tűnt. –
De nevetséges, hogy itt hagyjuk őket. Szükségük van takaróra, ételre... nem
kínzásra vannak ítélve, Charlotte.
 – Persze hogy nem – háborodott fel Charlotte. – Mindent megkapnak
majd, amire szükségük van. Most pedig Gideon, Christopher, Matthew,
James, és te is, Cordelia... muszáj mennetek.
A Vidám Zsiványok vonakodva kisétáltak a Szentélyből, miközben
mindnyájan megálltak, hogy Thomas vállára tegyék a kezüket, és bátorító
szavakat mormoljanak neki. Ahogy Cordelia nagy nehezen eleresztette a
bátyját, és csatlakozott a barátaihoz, azt duruzsolta – elég hangosan ahhoz,
hogy James is meghallja:
– Ha nem hozzák ide a Lélekkardot holnapra, akkor kiszabadítalak a
Cortanával.
– Hallottam ám! – dorgálta meg Charlotte. Szögegyenes háttal állt, ahogy
egy konzulhoz illik, ám James meg mert volna esküdni arra, hogy halovány,
bujkáló mosollyal csukta be mögöttük a Szentély vaskapuját, bezárva
Thomast, Alastair Carstairs társaságában.
 18
Koboldpiac

„Az egyik letette a kosarát,

A másik felemelte a tányérját;
A harmadik elkezdett koszorút fonni
Indákból, levelekből és kemény dióból
(Az emberek nem árulnak ilyet sehol);
A negyedik cipelte az aranyló portékát,
Az edényeket és gyümölcsöket, amiket kínált:
»Tessék csak, tessék« – kiáltották mindig.„
– Christina Rossetti: Koboldpiac –

– S óvatosan megbökte az adamantinból

? – tűnődött el hangosan Christopher, és
zóval mi ez a szerkezet
készült tárgyat, amit Thomas
a Golden Square-ről hozott el. Ott hevert a kerek asztal közepén az Ördög
fogadó emeleti szobájában; az asztal körül pedig James, Matthew,
Christopher, Lucie és Cordelia gyűlt össze. Anna távolabb foglalt helyet
egy íves támlájú fotelben, aminek a karfájából kilógott a tömés. Az egyik
ablakpárkányon néhány félig kiürült whiskey-s üveg állt.
Anna valamikor délután érkezett meg az Ördögbe, s csak legyintett,
amikor a többiek rákérdeztek, megtudott-e valamit.
– Figyelmeztettem – süppedt bele az egyik karosszékbe, visszautasítva a
felkínált teát és sherryt. – Tudtam, hogy Thomas egyedül indult el tegnap
éjjel, és figyelmeztettem, hogy ne tegye. Bizonyára nem voltam elég
meggyőző.
Anna olyan ritkán fejezte ki, hogy kételkedne magában, hogy a többiek –
Cordeliát is beleértve – csodálkozva meredtek rá egy pillanatra. A csendet
Matthew töne meg.
– Mindannyian figyelmeztettük, Anna, de Thomas egy átkozottul
keményfejű, makacs figura. Bár elég aprócska volt régen, és olyan aranyos,
mint egy tengerimalac vagy egy egér – tette hozzá.
James játékosan fejbe kólintotta Matthew-t.
– Szerintem azt akarja mondani, hogy nem a barátok feladata
megakadályozni, hogy az ember azt tegye, amit jónak lát – magyarázta. –
Az viszont a barátok feladata, hogy megmentsék az embert a tetteinek a
következményeitől, ha a dolgok félresiklanak.
– Rendben – mondta Anna. – Tényleg megtudtam néhány dolgot, bár
nem annyit, amennyit szerettem volna. Az egyik, ami érdekes lehet, hogy
Lilian Highsmith holttestéről hiányzott egy Pontosság-rúna.
– Akkor tiszta a sor – állapította meg Matthew. – Valaki azért gyilkol
árnyvadászokat, hogy ellopja a rúnáikat. És biztosan tudjuk, hogy nem
James a gyilkos. De nem is Thomas – tette hozzá.
– Nem, de Belialnak van hozzá köze – egészítette ki James. – Az a pecsét
az ablakpárkányomon... szerintem én rajzoltam anélkül, hogy tudtam volna,
mit csinálok. Mint ahogy az ablakot is kinyitottam. Valahol mélyen
tudhattam, és próbáltam figyelmeztetni saját magamat. Biztos, hogy Belial
mutatja nekem ezeket az álmokat, ezeket a látomásokat. De ha az életem
múlna rajta, akkor sem tudnám megmondani, miért.
– Gondolod, hogy ő akarta Thomas letartóztatását? – kérdezte
Christopher.
– Nem – felelte lassan James. – Nem vagyok biztos benne, de ez olyan...
apróságnak tűnik Belial szempontjából. A legtöbb emberi lény nem méltó a
figyelmére, hacsak nem állnak az útjába. És nem tudom, Thomas miért lett
volna útban neki.
Talán csak azért tette, hogy fájdalmat okozzon neked – gondolta Cordelia,
de nem mondta ki. Nem segített volna Jamesen, ha úgy érzi, hogy ő a hibás
Thomas letartóztatásáért.
– Talán csak el akarta terelni az Enklávé figyelmét – mondta helyette. –
Arról az illetőről, aki az igazi tettes, és az ő kapcsolatáról Beliallal.
– Ami az Enklávét illeti, kezdett kiszivárogni, hogy Thomas a
gyanúsított. Akik tudják, azoknak a fele szerint ő tette, a másik felük pedig
továbbra is úgy gondolja, hogy egy boszorkánymester lehetett, vagy egy
alvilági, aki felbérelt egy boszorkánymestert – magyarázta Anna.
 – Lehet, hogy segítene, ha rájönnénk, mire jó ez – mutatott rá Christian
az adamantinból készült tárgyra. – Akkor talán megtudjuk, hogy Miss
Highsmithé volt-e, a gyilkosé vagy valaki másé. Ó, és elhatároztam, hogy
pitosznak fogom hívni. Az egyfajta tárolóedény a görög mitológiában.
– De nem tudhatjuk, hogy van-e benne valami, Kit – figyelmeztette
Matthew. – Lehet, hogy Miss Highsmith egyik levélnehezéke. Akár
hatalmas gyűjteménye is lehetett.
– Nem hinném, hogy az övé volt. Szerintem a gyilkos ejtette el a
helyszínen. Biztos, hogy nem árnyvadász-tárgy, ha ilyen rúnák vannak rajta
– sóhajtott fel Christopher, lila szemében gyászos tekintettel. – Nem
szeretem, ha nem tudom, hogy egy dolog mire jó.
– Én pedig azt nem szeretem, hogy Bridgestocknak mintha a begyében
lenne Thomas – tette hozzá Matthew. – Úgy tűnik, szörnyen akarja, hogy
elítéljék.
– Mindig is olyan érzésem volt, hogy Bridgestock egyikünket sem
kedveli túlzottan – állapította meg James. – Vagyis a szüleinket sem. Nem
tudom, miért. Idősebb náluk; talán felelőtlennek tartja őket. Valószínűleg
azt hiszi, hogy ha ő kapja el a gyilkost, akkor előléptethetik, vagy ő lehet a
következő konzul.
– Charles helyett? – kérdezte Matthew. – Élvezni fogom azt a
bokszmeccset.
– Elég volt a politikából! – szólt rájuk Cordelia. – Thomas börtönben
senyved. Tudom, hogy a Szentélyben van, de attól még börtönnek számít.
És a bátyám is. Tudom, hogy titeket nem nagyon érdekel, mi történik
Alastairrel, de engem igen.
Nem ilyen harciasán akarta kiejteni a szavakat. James kisvártatva
megszólalt.
– Daisy, amit Alastair tett, az nagyon bátor volt. Főleg azért, mert
olyasvalakiért tette, akiről tudja, hogy utálja őt.
– Elég önzetlen dolog volt – tódította Lucie. – őszintén, minket is érdekel,
mi történik Alastairrel.
– Igen? – sóhaj ton fel Christopher. – Olyan érzésem van, hogy képtelen
vagyok felvenni a fonalat. Mit mondott, miért is követte Thomast?
– Miattam – jelentette ki határozottan Cordelia. – Hogy ne aggódjak.
Christopher úgy festett, mintha lenne még egy kérdése. Anna viszont
gyorsan közbevágott.
 – Van valami, ami szerintem még egyszer sem került szóba. Az, hogy az
összes gyilkosság hajnaltájt történt. Mintha a gyilkos valamiért megvárta
volna, hogy véget érjen az éjszaka.
– Talán a ritkább őrjáratok miatt – vetette fel James. – Az árnyvadászok
akkor kezdenek hazaindulni.
– Komolyan mondom, hogy a késarcú démonunk fifikás ellenség-
jelentette ki Christopher, mire Matthew rámeredt a laposüvegére.
James eltöprengve nézte a pitoszt.
– Az egyik rúna hasonlít a Hajnal-rúnára.
Cordelia kézbe vette a dobozt. Mint minden adamantinból készült tárgy,
ez is hideg volt, és érezni lehetett benne az erőt. A rávésett alakzatok első
ránézésre egymástól megkülönböztethetetlen ákombákomoknak látszottak.
De ahogy jobban szemügyre vette őket, kezdte észrevenni a durva ívű,
elágazó formákat, mintha kiegészítettek és módosítottak volna ismerős
rúnákat. Még sohasem látott ehhez foghatót.
– Biztos van valaki, aki el tudja mondani nekünk, hogy mi ez – szólalt
meg. – Egyetértek Christopherrel. A tapintása alapján nem valami olyasmi,
ami egy árnyvadászé lett volna.
– Nagyon különös, hogy adamantin – fűzte hozzá Matthew. – Azt csak a
Vasnővérek bányásszák, és csak árnyvadászok tudják használni.
– Elvileg igen, de fű alatt is kereskednek vele – helyesbített Anna. – Régi
Írónőkért meg ilyesmikért borsos árat kérnek az Árnypiacon. Nem sokan
tudják megmunkálni az anyagot, de ott van benne a lehetőség, hogy
mágiaközvetítőként használják.
– Tessék, meg is van. El kell mennünk az Árnypiacra – javasolta James. –
Southwarkban van, igaz? A St. Saviour bazilikánál?
Lucie rákacsintott Cordeliára az asztal fölött. Cordelia mindig szeretett
volna elmenni egy Árnypiacra, vagyis olyan ideiglenes bazárba, ahol
alvilágiak gyűltek össze elvarázsolt árucikkekre vadászni, üzletelni és
pletykálni. Sok városnak volt Árnypiaca, de Cordeliának még sohasem nyílt
lehetősége megnézni egyiket sem.
Matthew jó nagyot húzott a flaskájából.
– Utálom az Árnypiacot.
James érteden arcot vágott. Hát persze – rezzent össze Cordelia a
felismeréstől. A bájital miatt, amit Matthew ott vett, kis híján meghalt a fiú
édesanyja. De James erről nem tudott. Senki más nem tudta, csak Cordelia.
 –Egyébként, ha kérdezősködni kezdünk, hogy ki árul démoni adamantint,
biztosan nem vonjuk magunkra a figyelmet... – tette hozzá Matthew.
– Hát, óvatosnak kell lennünk! – mondta James. – De az adamantin
értékes. És hol máshol adnak, vesznek és becsülnek értékes varázscikkeket?
Nem hiszem, hogy bárhol máshol találhatunk valakit ilyesfajta
szakértelemmel, ilyen rövid idő alatt legalábbis nem.
– Fantasztikus ötlet – derült fel a lehetőségtől Christopher. – Már
majdnem lement a nap; indulhatunk azonnal.
– Sajnos én nem tudok csatlakozni hozzátok – állt fel Anna kecsesen a
székből. – Ma este őrjáratra megyek.
Amíg a többiek induláshoz készülődve összeszedték a holmijaikat,
Cordelia észrevette, hogy Lucie furcsa pillantást vet Annára. Az a fájta
pillantás volt, ami azt jelentette, hogy Lucie tud valamit, amit nem mond ki.
De mégis mi a csudát tudhat Annáról? Cordeliának átfutott az agyán, hogy
meg kellene kérdeznie, viszont elvonta a figyelmét Matthew, aki éppen
utántöltötte a flaskáját a párkányon sorakozó üvegekből.
Kissé remegett a keze. Cordelia szeretett volna odamenni hozzá, mondani
valami vigasztalót, ám amit Matthew megosztott vele, az titok volt. Úgy
kellett tennie, mintha nem látott volna semmi olyat, ami nincs rendjén.
Gondterhelten követte a többieket kifelé a fogadóból.

Lucie kihajolt a hintó ablakán, amiben Cordeliával utazott együtt, és éppen

a London Bridge déli hídfője felé közeledtek. Érezni lehetett a levegőben a
Piac illatát: füstölő és fűszerek, forralt bor és valami égett szag, mintha
csontot perzseltek volna. Éppen csak leszállt az este, a naplemente pedig
rézszínbe és a tűz árnyalataiba öltöztette az égboltot. Lucie-nek eszébe
jutott, hogy ez azon ritka alkalmak egyike, amikor hihetetlenül kitágul a
világ, és tele van lehetőségekkel.
Amint megállt a hintó, azonnal kipattant belőle, Cordelia pedig követte.
Az Árnypiac bódéi, asztalai és vásári kocsijai egy boltíves, üvegtáblás tető
alatt kígyóztak, amit magas vasoszlopok tartottak Southwarkban, a Borough
High Street környékén. A standokat – ahol délelőtt gyümölcsöt, zöldséget
és virágot árultak – színes és lármás bazárrá varázsolták az alvilági
kereskedők; ragyogó fényekkel, festett táblákkal és rengeteg színes
selyemmel.
 Lucie magába szívta a füstölőillatú levegőt, miközben James hintója is
befutott zötykölődve, hogy aztán kiugorjon belőle ő, Christopher és
Matthew. James lesöpörte Christopher kabátját, akinek valahogy sikerült
összekennie magát lőporral. Kisebbfajta vihart meghazudtoló hangerővel
harsam fel a bazárból, hogy tessék csak, tessék!
– Nincs egyedül rohangálás az Árnypiacon, kisasszony – szólalt meg
James, ahogy Lucie mögé ért. Aliig begombolta a gyapjúkabátját, hogy
elrejtse a rúnáit. Korábban megegyeztek abban, hogy semmi értelme
megpróbálni leplezni az árnyvadász mivoltukat. Az árnyvadászokat nem
látták szívesebben az Árnypiacon sem, mint más alvilági helyeken – kivéve,
persze, ha akadt elkölteni való pénzük –, így felhívni sem akarták magukra
a figyelmet. – Lehet, hogy ártalmatlan vásárnak tűnik, de igencsak
veszélyesek ezek a szűk sorok.
James rápillantott Cordeliára; talán azért, hogy ő is hallotta-e, ám
Cordelia a kesztyűje felhúzásával foglalatoskodott éppen. A vörös tincsei
közül kiszabadult néhány a bársonykalapja alól, és az arca elé kunkorodott.
Mintha elmerült volna a gondolataiban. Ahogy Matthew és Christopher
feléjük tartott, odasietett Matthew-hoz, és halkan mondott neki valamit,
amit Lucie nem hallott. Különös – gondolta Lucie.
– Kegyetlen James Herceg, szolgálatára – nyújtotta a karját James a
húgának.
Lucie vihogott; eszébe jutottak a régi szép idők, amikor felváltva
incselkedtek egymással és védelmezték a másikat. A bátyjába karolva
valóban belépett az Árnypiacra, az üvegtető alá. A fejük fölött vasúti híd
futott a magasban, ahonnan éppen csak hallani lehetett a vonatok távoli
zakatolását a piac lármáján túlról: bádoghangú varázszenék szóltak több
bódéból is, egymással hangosan összecsapva. Alvilágiak nyüzsögtek a
sorok között, jó vagy törvénytelen üzletre várva, esetleg e kettő elegyére.
Selyemlobogók lengedeztek, és fényesen ragyogó gömbök röpdöstek
lidércfény módjára a levegőben.
Lucie elkapott egyet, miközben elhaladtak egy gyógyszerészstand előtt,
ahol fapolcokon sorakoztak a bádogdobozok és az üvegek, s egy
négyszarvú boszorkánymester kürtölte világgá a báj italainak dicsőségét. A
gömb olyan volt, mint egy vékony üvegből készült játék labda. Sötétlila
fény világított benne. Mintha a szabadulásnak örülve röppent volna tova,
amikor Lucie elengedte a tenyeréből.
 Matthew mondott valamit, amin Cordelia és Christopher kacagott. Lucie
túlságosan elragadtatta magát ahhoz, hogy rákérdezzen a viccre.
Megpillantott két vörösre, aranyszínűre és zöldre festett kocsit és egy
bajszos trolit, aki egy dobogón állva fejtegette az orvosságainak
tudományos hátterét, eléggé megkérdőjelezhető megállapításokkal. A piac
szívében – ahol nagyobb standok kaptak helyet – szabók szolgáltak ki
tündéreket és vérfarkasokat, ruháikon szárnyaknak és faroknak való
lyukakkal. Mellettük egy kis kocsin egy vámpír sorakoztatta fel a
piperecikkeit: finom púdert a borhibák eltüntetésére, s olyan rúzsokat,
amiktől „Európa legtrendibb városaiban látott vérvörös árnyalatokban”
pompázhat a vásárlók ajka.
A csapat egy központi helyen gyűlt össze, ahol a bódék négyszög alakban
vették körül őket. Lucie elengedte James karját, hogy a fiú belelapozhasson
egy oszlopra szögeit, kézzel írt nyilvántartásba, ami az árusokat és a
helyüket tartalmazta. Matthew gondterhelten bámult egy „különleges”
gyömbérsört árusító vámpírra, Christopher pedig elővett a zsebéből egy
hosszú papírtekercset. Cordelia elsietett, hogy szemügyre vegyen egy
kézzel készített bőr kardhüvelyeket és bőrmandzsettákat kínáló helyet.
– Mi az ott nálad? – kérdezte Lucie Christophertől, amikor meglátta a
számára ismeretlen kifejezések listáját a válla fölött.
– Ja, hogy ez? A bevásárlólistám – válaszolta Christopher. – így, hogy
kijárási tilalom van, jó ideje nem tudtam kijönni a piacra, és be kell
szereznem az összetevőket.
Fürgén elindult a bódék közötti kanyargós útvonalon. Lucie követte őt, és
örömmel hallotta, hogy az árusok lelkesen köszöntik a fiút.
– Mr. Lightwood! Éppen most érkezett meg a pemetefű-szállítmány.
Érdekli esetleg?
– Christopher Lightwood! Pont önre vártam! Megvan az áru, amiről a
legutóbb beszéltünk: a legjobb minőség, nagyon ritka...
Christopher Lucie szeme láttára leállt alkudozni egy vérfarkassal, aki
szárított gyökereket és gombákat árult, aztán üres kézzel indult el, míg
végül a vérfarkas utána kiáltott, hogy elfogadja a felajánlott árat.
– Christopher milyen profi az alkudozásban! – kiáltott fel Cordelia, aki
kétüvegnyi gyöngyöző rózsaszín folyadékkal bukkant fel Lucie oldalán. –
Még a marrákesi bazárokban is megállná a helyét. Tessék, kóstold meg ezt.
Azt mondták, hogy rózsás lesz tőle az ember arca.
 – Ó, nem, nem – lépett oda James, hogy kikapja Cordelia kezéből az
üvegeket. – Daisy, Lucie, ne egyetek és ne igyatok meg semmit, amit itt
árulnak. A legjobb esetben megúsznátok egy enyhe gyomorfájással. A
legrosszabb esetben vidraként ébrednétek.
– A vidrák aranyosak – jegyezte meg Cordelia csillogó szemmel.
– Így is elég rózsás az arcod – jelentette ki határozottan James, és kidobta
az üvegeket egy szeméthalom tetejére a bódék mögött, mielőtt csatlakozott
Matthew-hoz, hogy megnézzen vele egy sor kardot, amiknek a markolatán
gyanúsan csillogó „ékkövek” kaptak helyet.
– Ha már az ember bátyjáról van szó... – kezdte Lucie. – Nem mintha
olyan közel állnánk egymáshoz Alastairrel, de annyira sajnálom, hogy
letartóztatták. Szerintem elképesztően bátor dolog, amit tett.
Cordelia meglepődött.
–Tudtam, hogy te majd megérted... – tette rá Lucie karjára a kezét. – És
Lucie...
Lucie körülnézett. Olyan érzése támadt, hogy Cordelia valami titkot akar
megosztani vele. James és Matthew elmélyülten beszélgetett egy
vérfarkassal – egy hosszú, szürkésbarna hajú nővel, aki fogakból készült
nyakláncot viselt, és színes kristályüvegeket rejtő üvegkalitkát őrzött,
amiből parfümillat áradt. Az egyik polcon kézzel írt tábla hirdette:
„ELFEDI AZ ÁZOTT BUNDA SZAGÁT”.
– Tudtam, hogy sántikálsz valamiben. Valamiben, amit titkolsz. Nem
vagyok dühös – tette hozzá gyorsan Cordelia. – Csak örülnék, ha
elmondanád, mi az.
Lucie próbálta leplezni a meglepődését. Azt hitte, hogy Cordelia a
házasságkötés és a háztartási teendők közepette egyáltalán nem figyelt rá.
– Sajnálom, tényleg – felelte lassan. – Mi lenne, ha azt mondanám,
hogy... igyekszem segíteni valakinek, aki nagyon megérdemli a segítséget,
ám az ő biztonságának érdekében most még nem árulhatom el a részleteket?
Cordeliának mintha rosszulesett volna a dolog.
– De... én vagyok a parabataiod. Vagy legalábbis az leszek, nagyon
hamar. Együtt kellene szembenéznünk a kihívásokkal. Ha van valaki, aki
segítségre szorul, én is tudok neki segíteni.
Ó, Daisy!- gondolta Lucie. Bárcsak ilyen egyszerű volna! Eszébe jutott
Grace – a nyers őszintesége, az őrjítő titkolózása –, és tudta, hogy Cordelia
nem értené meg a döntését, hogy együtt dolgozik vele.
 – Nem tehetem – mondta. – Nem az én titkomról van szó.
Némi habozás után Cordelia levette róla a kezét.
– Bízom benned – felelte, viszont kissé... vékonynak tűnt a hangja. –
Remélem, hogy nemsokára elmondhatod, de megértem, hogy valakit meg
szereméi védeni. Nem fogom erőltetni. Most pedig menjünk visz- sza a
többiekhez, jó?
Ezt bizonyára jobban is meg tudtam volna oldani – gondolta Lucie,
miközben elindultak vissza a társaikhoz. James és Matthew egy jól szituált
tündérrel beszélgetett, aki a füleit eltakaró usankát viselt. Éppen a fejét
rázta: nem, nem ismer senkit, aki adamantint adna vagy venne. Ahogy a
lányok feléjük tartottak, egy kohold Lucie fülébe suttogott:
– Malcolm Fade látni óhajt. A kék sátorban találod.
Lucie döbbenten megállt a sorok között, így beleütközött egy
bevásárlószatyrokkal megrakodott szelki.
– Nézz a lábad elé, árnyvadász! – sziszegte a teremtmény, és tett egy
mozdulatot az uszonyszerű kezével. Az biztos, hogy udvariatlan gesztus
volt, ugyanakkor szemlátomást egy bódéra mutatott a távolban, amit olcsó
kék bársony borított.
– Lucie, jól vagy? – kérdezte Cordelia.
– Igen... csak eszembe jutott valami. El kell mondanom Christophernek.
Megyek, megkeresem. Mindjárt jövök.
– Lucie... várj!
De Lucie eliszkolt, mielőtt Cordelia megállíthatta volna; mielőtt James
megpillanthatta volna, aki egyértelmű állásfoglalást tett az egyedül
kószálással kapcsolatban. Lucie addig furakodott előre a tömegben, amíg az
el nem nyelte, majd az ajkára harapva érezte a bűntudat és a megbánás
súlyát, mintha kő nehezedett volna a mellkasára. Titkolózás James előtt,
elrejtőzés Daisy elől... minden pillanatát utálta. Viszont Malcolm Fade lehet
Jesse egyetlen esélye. Egyszer még hátrapillantott, hogy biztos nem látják-e
a barátai, s bebújt a kék sátorba.

– Nos, ez időpazarlás volt – állapította meg Matthew, és jó alaposan

belerúgott annak a bódénak az oldalába, ahonnan kijöttek.
– Badarság – tiltakozott James. – Walesi palabányász koboldokkal
bridzselni sohasem mondható igazi időpazarlásnak. Egyébként, ha valaha is
vérfarkas-szőr szőnyeget akarnék venni, pontosan tudni fogom, hol
keressem.
Igazság szerint pont úgy elkedvetlenedett, mint Matthew. Többtucatnyi
árussal beszélgettek, de nem derítettek ki semmi hasznosat. James azonban
kecskebőr kesztyűs kézzel bánt Matthew-val, aki ma este feszültnek és
szomorúnak tűnt. Nemrég egyedül hagyta őt egy pillanatra, hogy elolvasson
egy táblát, amin az állt: „A TERMÉSZET REJTETT KINCSEI, A
LEGÉLETSZERŰBBEN MEGŐRIZVE”. Megfordulva pedig azon kapta
Matthew-t, hogy felmarkol egy üveg bort egy mondéntól, akinek
megadatott a látás képessége, s éppen szarvfényesítőt mutogatott egy
vásárló tündérnek. Mire James utolérte Matthew-t, a parabataia. már
elrejtette az egész üveget a kabátja alatt.
Matthew szemlátomást nem akart itt lenni. Derűsen boldogtalannak
látszott, a fecsegés és a hallgatás között váltakozva. Máris részeg volt,
miután kiürítette a flaskáját, és nekilátott az üveg bornak. Érthetetlen volt;
Jamest mindig is foglalkoztatta, hogy Matthew-t miért nem érdekli a piac.
A piacozók tarkabarka, rossz hírű társaságot alkottak, ám Matthew semmi
mást nem élvezett jobban, mint a színes és kétes társaságot, legalábbis
James tapasztalatai szerint. Talán csak aggódik Thomas miatt? Főleg, hogy
Thomast egy terembe zárták Alastair Carstairsszel; James úgy vélte, hogy
Thomas képes megvédeni magát, ám ő nem utálta annyira Alastairt, mint
Matthew.
James megint megállt, hogy megnézze a nyilvántartást. Kezdett esni a hó
– hatalmas pelyhek szállingóztak, miközben Matthew odasomfordált egy
bájitalos pulthoz, ahol a portékák az ígéret szerint vonzzák az unikornisokat
attól függően, hogy az ember „szűzies”-e. Éppen azokat vizslatta, amikor
megjelent Cordelia, szép virágnak látszó fehér hókristályokkal a vörös
hajában.
Jamesnek eszébe jutott róla az esküvőjük napja. Nekidőlt az oszlopnak,
amire a nyilvántartást szegezték, és nem törődött a hóval, ami beesett a
gallérja alá a tarkójánál. Eddig próbált nem gondolni az előző éjszakára:
olyan távolinak és olyan közelinek tűnt egyszerre. Megjárta a poklot,
Belialra gondolt, ám az egésznek a közepén mégis ott volt az a pillanat
Cordeliával – az a csöndes, mégis felfordulást hozó pillanat, ami
kifejezetten heves volt, mégis valahogy békés. A parfümjének emlékétől –
füstös jázmin – felforrt James vére, enyhülést adva a hideg hóban.
 A fehér pelyheken keresztül látta, hogy Cordelia odamegy Matthew-hoz.
Nem tudta, hogy látják-e őt. James bizonyára csak egy árny lehetett az
árnyak között, félig elnyelte a hó.
Cordelia megfogta Matthew kezét, és közel hajolt hozzá, hogy mondjon
neki valamit. A látványtól belenyilallt valami Jamesbe, mintha elektromos
vezetékhez ért volna. Gondolta, hogy Matthew azért vitte el tegnap
kocsikázni Cordeliát, hogy jobb kedvre derítse – és sokszor, amikor James a
Curzon Street-i ház előkészítésével foglalatoskodott, Matthew ment át
Cordeliához társalogni –, de nem hitte volna, hogy ők ketten olyan jó
barátok, hogy titkaik legyenek. Mégis úgy hajoltak közel egymáshoz, hogy
lerítt róluk a bizalmas viszony.
Cordelia gyengéden megsimogatta Matthew kezét, és elsétált; James
hallotta, hogy adamantinról érdeklődik egy szatír bódéjánál, ahol
tündérgyümölcsöt lehetett kapni. A fehér barackokkal teli tál tetején ülő
hóbagoly ráhuhogott a lányra, aki elmosolyodott.
Matthew elővette a borosüveget a kabátja alól, és cikcakkos utat bejárva
odament Jameshez, hogy ráhunyorogjon a hóban.
– Szóval tényleg te vagy az – konstatálta közelebb érve. – Ha továbbra is
itt állsz, és hagyod, hogy belepjen a hó, a végén még te leszel Wentworthék
következő partiján a jégszobor.
– Békés életkilátásnak tűnik – mondta James még mindig Cordeliát
nézve. – Hol van Lucie? Nem együtt voltak Cordeliával?
– Elment megkeresni Christophert – felelte Matthew. – Nem mondta,
miért. Talán eszébe jutott valami.
– Mostanában furcsán viselkedik – jegyezte meg a húgáról James. –
Grace még rá is kérdezett...
Elhallgatott, de már túl késő volt. Matthew-nak résnyire szűkült a szeme,
ami általában elkerekedett és még zöldebbé vált, ha ivott.
– Mikor találkoztál Grace-szel?
James tudta: mondhatná, hogy Wentworthék partiján, és ezzel véget vetne
a kérdezősködésnek. De ezt hazugságnak érezte volna Matthew-val
szemben.
– Tegnap. Amikor Daisyvel elmentetek kocsikázni.
Matthew rámeredt. Volt valami ijesztő a teljes mozdulatlanságában-a
borzas haja, a rikító mellénye és a kezében tartott üveg ellenére.
– Eljött a Curzon Streetre – folytatta James. – És...
 De Matthew meglepő erővel elkapta a karját, hogy keresztülvezesse két
bódé között a résen. Egy sikátorban találták magukat, ami valójában nem is
sikátor volt, sokkal inkább egy szűk hely az egyik bódé és a vasúti felüljáró
boltívének téglafala között.
Jamesben csak akkor tudatosult, hogy Matthew meglökte, amikor
nekivágódott a háta a téglafalnak. Nem volt durva lökés – főleg nem fél
kézzel, hiszen Matthew még mindig a borosüveg nyakát szorongatta,
elfehéredett ujjakkal. Ugyanakkor már ez a mozdulat is elég volt ahhoz,
hogy James bosszúsan felkiáltson.
– Math, mit művelsz?
– Te mit művelsz? – kérte számon Matthew. Átjárta a levegőt a füstölők
tömény illata, s üveggömbök szálltak el előttük, hogy smaragdzöld,
rubinvörös és zafírkék színekben világítsák be a teret. Matthew
türelmetlenül elhessegette az egyiket. – Otthon fogadni Grace-t, miközben
az apját gyászoló feleséged távol van... ez aligha fér bele a
megállapodásotokba Daisyvel.
– Tudom – mondta James. – Ezért el is mondtam Cordeliának mindent,
ami történt. Még azt is, hogy megcsókoltam Grace-t...
– Mit csináltál? – dobta fel mindkét kezét a levegőbe Matthew, bort
locsolva a hóba. Vörösre festette vele a fehér kristályokat. – Te megőrültél?
– Daisy tudja...
– Cordelia sokkal méltóságteljesebb annál, mintsem hogy kimutassa,
hogy fájdalmat okoztál neki. De neki is van becsülete. Tudom, hogy a
megállapodásotok szerint addig nem találkozol Grace-szel, amíg nős vagy...
hogy megmentsd Cordeliát attól, hogy nevetség tárgya legyen, az Enklávé
pletykáitól, hogy kényszerből vetted feleségül, miután romlottá tetted.
Jobbat érdemel annál, mintsem hogy koloncnak tekintsék a nyakadon.
– Koloncnak...? Nem én hívtam meg Grace-t. Megjelent az ajtóm előtt, és
követelte, hogy beszéljünk. Nem is emlékszem, miért csókoltam meg, vagy
hogy egyáltalán akartam-e, a fenébe is...
Matthew furcsa pillantást vetett Jamesre – több mint furcsát; mintha
próbálná megtalálni az értelmét valaminek, amire nem igazán emlékszik.
– Nem lett volna szabad beengedned a házba, James.
– Már bocsánatot kértem Daisytől, és újra meg fogom tenni. De miért
fontos ez neked, Math? Tudsz a házasságunk körülményeiről...
 – Azt tudom, hogy amióta megismerkedtél Grace Blackthornnal, azóta
megnyomorítja az életedet – jelentette ki Matthew. – Azt tudom, hogy volt
fény a szemedben, ő pedig kioltja.
– Az tesz nyomorulttá, hogy távol vagyok tőle – mondta James.
Miközben nagyon is tisztában volt vele, akárcsak az előző este, hogy úgy
tűnik, mintha két James Herondale lenne. Az egyik, aki elhiszi, amit mond,
a másik pedig kétségek közt tépelődik.
A kétségek viszont mintha sohasem tartottak volna egyeden pillanatnál
tovább. Elillantak, mígnem alig emlékezett rájuk, mint ahogy arra is alig
emlékezett, hogy tegnap megcsókolta Grace-t. Tudta, hogy megtette. Arra
emlékezett, hogy megcsókolta Daisyt – sőt, ez az emlékkép annyira éles és
édes volt, hogy nehéz volt bármi másra gondolnia. De képtelen volt
felidézni, hogy miért csókolta meg Grace-t, és milyen volt, amikor
megtette.
– Mindig is úgy gondoltad, hogy a szerelemnek ára van – jegyezte meg
Matthew. – Hogy gyötrelem, kín és fájdalom. De kell lennie benne
valamennyi örömnek is. Van öröm abban, ha együtt vagy valakivel, akit
szeretsz. Még akkor is, ha tudod, hogy sohasem lehet a tiéd. Még akkor is,
ha tudod, hogy sohasem fog viszontszeretni.
Matthew mélyet szívott a hideg levegőből, mielőtt folytatta.
– Te viszont még azokban a pillanatokban sem tűnsz boldognak, amikor
Grace-szel vagy. Nem tűnsz boldognak, amikor róla beszélsz. A
szerelemnek boldogságot kellene hoznia, legalább az elképzelésnek, hogy
milyen lesz majd az életetek, amikor együtt lesztek. Milyen lesz vele a
jövőd? Mondd el nekem, mit gondolsz erről.
James tudta, hogy ez lehetetlen. Minden álma elvont volt a Grace-szel
közös jövőről, semmi kézzelfogható. Amikor eltűnődött, hogy milyen lenne
vele a Curzon Street-i házban, egyszer csak rádöbbent: semmit sem úgy
választott ki ott, hogy Grace-re gondolt volna közben. A saját igényeit verte
figyelembe, és Cordeliáét. Grace igényeire sohasem gondolt, mivel fogalma
sem volt róluk.
Érezte a hideg karkötőt a csuklóján, a fém átvette a hó hőmérsékletét.
– Elég volt! – mondta végül. – Ezt nem most kellene megbeszélnünk.
Válaszokat kellene keresnünk.
– Nem fogom tovább nézni, ahogy megnyomorítod magad – közölte
Matthew. – Semmi értelme... ha sohasem fogsz jobb belátásra jutni vagy
észhez térni...
– Mert te vagy a jobb belátás és az észhez térés szobra? – csattant fel
James. Tudta, hogy ő is hamar felkapja a vizet, akár az apja; túlcsordult
benne a fémes ízű düh. – Részeg vagy, Matthew. Szerintem semmit sem
gondolsz komolyan abból, amit most mondasz.
– Mindent komolyan gondolok – ellenkezett Matthew. – In vino veritas. ..
– Ne idézgess nekem latinul – szólt rá James. – Még ha józan is vagy,
amire elenyésző az esély, te sohasem vetted elég komolyan a szerelmet
ahhoz, hogy kioktass. A szerelmi életed enyelgések és félresikerült
kötődések sorozatából áll. Nézz a szemembe, és mondd azt, hogy van
valaki, akit jobban szeretsz, mint azt az üveget a kezedben.
Matthew nagyon elsápadt. James valahol mélyen megrémült attól, hogy
megszegte a hallgatólagos megállapodásukat, miszerint nem említi meg
Matthew-nak az ivászatot. Miszerint, ha nem beszélnek róla, talán
megszűnik.
Matthew ekkor megfordult, és felemelte a karját. James előrelépett, a
parabataia. viszont máris erőből hozzávágta az üveget a téglafalhoz.
Üvegszilánkok repültek mindenfelé; Matthew hátratántorodott. Egy kósza
üveg- darabka súrolta az arcát, éppen a szeme alatt. Letörölte a vért az
arcáról.
– Nem akarom végignézni, ahogy tönkreteszed az életed. De ha nem
szereted Cordeliát, akkor hagynod kellene, hogy valaki más szeresse –
jelentette ki.
–Aligha tudnám megállítani őket, ugye? – jegyezte meg James. – Most
pedig hadd nézzem meg a kezed... Matthew...
– Hát itt vagytok – szólalt meg egy hang. Cordelia közeledett feléjük,
óvatosan lépkedve a friss, csúszós hóban. – Attól tartok, nem jártam
szerencsével; találtam egy tündérkovácsot, aki olykor más fémekkel is
dolgozott, de nem adamantinnal, úgy tűnik...
Megállt, és aggodalmasan összeszorított szájjal nézett egyik fiúról a
másikra.
– Mi folyik itt? – kérte számon rajtuk. – Mi ütött belétek?
Matthew felemelte a bal kezét. James hallotta, hogy Cordelia
kétségbeesett hangot hallat, és odasietett hozzájuk. James megrémült és
émelyegni kezdett: egy üvegdarab belefúródott Matthew tenyerébe, a vágott
sebeiből pedig folyt a vér.
 James gépiesen nyúlt az irónjáért. Matthew kíváncsi tekintettel nézte és
forgatta a kezét; csak úgy ömlött belőle a vér, egészen biztosan borral
keveredve. Kövér vörös cseppek hullottak a hóba.
– Csak szórakoztam – magyarázta Matthew részegesebb hangon, mint
James indokoltnak tartotta. – Megvágtam magam, James pedig idehozott
egy gyógyító rúnára. Milyen buta vagyok! Ki hitte volna, hogy a játékoknak
vág a széle?
James nekilátott gyógyító rúnát rajzolni Matthew kezére, Cordelia pedig
keresgélni kezdett a táskájában valamit, amivel bekötözhetik a sebet. Elállt
a hóesés – döbbent rá James; nem tudta, miért van ennyire hideg.

A kék sátor belseje sokkal tágasabb volt, mint amilyennek Lucie kívülről
gondolta. Malcolm egy karosszékben ült egy hosszú asztalnál, ami egy
kopottas szőnyegen állt. Az asztalon halmokban hevertek a könyvek az
árnyvadász-családok történetéről, tündérmesékről és halottmágiáról.
– Itt lakik? – tudakolta körülnézve Lucie. – Milyen jó, mennyi könyv! De
mit csinál napközben?
– Természetesen nem itt lakom – felelte Malcolm, aki nem úgy tűnt,
mintha különösebben örülne Lucie-nek, pedig ő hívta ide. – Itt tartom a
könyveim egy részét. Néhány olyat, amit nem szeretném, ha megtalálnának
az árnyvadászok, amennyiben úgy döntenek, hogy megszállják a lakásomat.
Kérlek, helyezd magad kényelembe – állt fel a karosszéke felé intve. Az
egyetlen ülőhely volt a helyiségben.
Lucie leült, Malcolm pedig a pipájáért nyúlt.
– Bocsánatot kell kérnem azért, ahogy a Ruelle-ben viselkedtem-vágott
bele mindenféle bevezető nélkül, és rátámaszkodott a könyvekkel
megrakott asztalra. – Az elmúlt kilencven évben azt hittem, hogy Annabel...
Elfúlt a hangja; megköszörülte a torkát, és folytatta.
– Hogy az én Annabelem jól megvan az Adamantin Citadellán. Nem volt
mellettem, de arról álmodtam, hogy talán boldog. Hogy talán még vissza is
jöhet hozzám. Vagy ha nem jön vissza, s úgy hal meg, ahogy a Vasnővérek
és a Néma Testvérek szoktak... beleolvadva a csöndbe, bebalzsamozott
testük pedig örökké a Vaskriptában marad... akkor a közelében helyeznek
majd végső nyugalomra, és mellette alhatok az örökkévalóságig.
Lucie eltűnődött rajta, hogy Malcolm vajon egész éjjel virrasztott-e:
kimerültnek látszott, könyékig feltűrt ingujjal, a szeme alatt pedig
ugyanolyan lila karikák éktelenkedtek, amilyen a szivárványhártyája volt.
Eszébe jutott, hogy régen – még gyerekfejjel – nagyon izgalmasnak találta
Malcolmot: fess és gyönyörű boszorkánymesternek a világító fehér hajával
és a finom kezével. Most viszont úgy festett, mintha húsz évet öregedett
volna egy nap alatt. Mintha a gyász tönkretette volna az arcát.
– Annyira sajnálom! – szólalt meg Lucie. – Én... én sohasem számoltam
volna be úgy magának Annabel sorsáról, ahogy Grace tette. Ha tudtam
volna, hogy erre készül, akkor sohasem hozom el magammal látogatóba.
– Őszintén szólva értékelem a nyers stílusát – vette le Malcolm egy
dohánydoboz fedelét. – Jobb tudni az igazat.
Lucie kénytelen volt meglepődni ezen. Felidézte Grace szavait a Hell
Ruelle-ben: Elmondtam neki az igazat. Nem kellene tudnia az igazat?
– Ezért hívattalak. Gondoltam, megérdemlőd, hogy tőlem halld a
döntésemet – töltötte meg Malcolm a pipáját, és óvatosan belenyomkodta a
dohányt. – Nem fogok segíteni nektek. A halottmágia eredendően gonosz és
közismerten nehéz. Még ha tudnék is segíteni abban, hogy Jesse
Blackthorn! feltámadásra csalogassam, nem látom, mi hasznom származna
belőle.
Havazni kezdett odakint; Lucie hallotta a hulló pelyhek halk zizegését a
sátor tetején.
– De ha tudna segíteni nekem feltámasztani Jesset, akkor én... tudnék
segíteni abban, hogy ugyanezt megtegye Annabellel.
– Azt mondtad, hogy Jesse Blackthorn testének épségét mágia őrzi.
Annabel egy évszázada halt meg, és fogalmam sincs, hová temették –
magyarázta. Úgy tompította a keserűség a dühét, mint törékeny kardhüvely
a penge élét. – Ő elveszett a számomra. Átolvastam a szövegeket,
áttanulmányoztam, amit tudni lehet. Az egy dolog, hogy mi a helyzet
Jessevel, mert ő... szokatlan eset. Annabel viszont... – rázta a fejét. –
Ahhoz, hogy egy halottat visszahívjunk egy halandó testbe, halottmágia
kell, a halottmágiának pedig túl nagy ára van. Az eredeti test nélkül pedig...
elvenni egy másik élő ember testét szörnyű cselekedet lenne.
Lucie mély lélegzetet vett. Felállhatott volna, hogy távozzon ebből a
sátorból, és folytassa a hétköznapi életét anélkül, hogy bárki is tudomást
szerezne erről az egészről. De eszébe jutott Jesse... Jesse, ahogy táncolt vele
odakint a hóban az Intézet előtt. Jesse, aki eltűnt, ahogy megérintette a
napfény. Jesse a koporsójában, ahogy esik körülötte a hó, mégsem f érzi
soha a hideget.
– Mr. Fade, én tudok beszélni a holtakkal, még azokkal is, akik
nyugalomra leltek. Idehívhatom magának Annabel szellemét, és
megkérdezhetjük tőle, hol találjuk a holttestét...
Malcolm megdermedt, kezében a meggyújtatlan pipával. Lassan
elfordult; Lucie csak oldalról látta, s olyan éles volt az arcéle, mint egy
karvalyé.
– Annabel szellem? Ezen a világon kísért? Az lehetetlen – állapította meg
elgyötörtén.
– Mr. Fade...
– Azt mondtam, lehetetlen – ismételte reszkető kézzel, miközben hullott
a dohány a pipájából. – Megmutatta volna magát nekem. Sohasem hagyott
volna egyedül.
– Akár szellem, akár nem... – mondta habozva Lucie. – Én elérem a
holtakat.
Malcolm lassan felegyenesedett. Lucie érezte a kétségbeesését; volt
valami szinte brutális a vágyakozásának hevében.
– Tudnál beszélni Annabellel? Elhozni nekem a szellemét?
Lucie bólintott, és összekulcsolta a hideg ujjait.
– Igen, és ha segít nekem újraegyesíteni Jesse lelkét a testével, akkor
bármit megteszek, amit óhajt. Megidézem Annabelt, és kiderítem, hol
temették el.

Néhány perccel később Lucie kilépett a kék sátorból. Szinte kábulatban

volt, mintha el sem hinné a történteket – mintha valaki más járt volna
odabent Malcolm Fade-nél, aki alkudozott és ígéretet tett. Olyan
magabiztosságról árulkodott, amit valójában nem érzett. Beleegyezett, hogy
megengedi Malcolmnak, hogy elvigye Jesse testét Londonból a Fowey
környéki házába, mintha lett volna joga ilyesmit szorgalmazni. Még nem
tudta, mit fog mondani Grace-nek, vagy akár Jessenek...
– Lucie?
Sűrű pelyhekben esett a könnyű hó, homályos fátyolba burkolva a piacot.
Lucie a pelyheken túl, hunyorogva meglátott egy sötét hajú fiút. James –
gondolta, s elindult felé, miközben a kezével védte az arcát a hótól.
Reménykedett abban, hogy a bátyja nem fogja megkérdezni, mit csinált.
Időnként a féltése könnyedén átfordult dorgálásba, Lucie pedig gyanította,
hogy már csak ilyen, ha az embernek bátyja van...
De nem James volt az. Úgy jelent meg, mint egy árnyék a ködös fehér
éjszakában: egy vékony fiú ingujjban, aki körül esett a hó, de rd nem.
– Jesse – lehelte Lucie. Odasietett hozzá, miközben a havat szántotta a
szoknyája aljával. – Minden rendben? Láthat téged itt rajtam kívül valaki?
– Nem – felelte bujkáló mosollyal Jesse. – Úgy fog tűnni, mintha
magadban beszélnél. Szerencsére ez nem számít szokatlannak az
Árnypiacon.
– Jártál már itt?
– Nem. Láttam képeket, de valójában sokkal érdekesebb. Attól, hogy
követlek, Lucie, kinyílt előttem a világ, mint mindig.
– Azt hittem, haragszol rám – rúgott bele a hóba a lány. Nem tudta, hogy
megemlítse-e a beszélgetést Malcolmmal.
– Nem haragszom. Sajnálom, amit a Ruelle előtt mondtam. Tudtam, hogy
azért teszed, amit teszel, mert fontos vagyok neked. Csak arról van szó,
hogy... szerintem gyorsabban halványulok. Néha elfelejtem, hol voltam az
imént. Tudom, hogy Grace eljön hozzám beszélgetni, de nem emlékszem
rá. A városban találom magam, és idegennek tűnnek az utak.
Lucie-t marcangolni kezdte a rémület.
– De már olyan közel vagyok... hogy találjak valakit, aki tud nekünk
segíteni. Hogy kiderítsem, mi történt veled, és milyen bűbájt szórtak rád,
hogy vissza lehessen fordítani, helyrehozni...
Jesse egy pillanatra behunyta a szemét. Mire kinyitotta, még a mosolynak
és a könnyedségnek a látszata is eltűnt; védtelennek és sebezhetőnek
látszott.
– Már így is olyan sokat tettél. Ha te nem vagy, rég elhalványultam
volna. Tudtam, hogy valami idehorgonyzott, amikor minden észérv szerint
el kellett volna tűnnöm. Az elmúlt hónapokban láthattam a folyón
tükröződő holdfényt, éreztem a bőrömön a szelet és az esőt. Emlékszem,
milyen, amikor melegem volt vagy fáztam. Amikor akartam dolgokat.
Amikor szükségem volt dolgokra – nézett Lucie szemébe csodálkozva. –
Mindez megint olyan valódi a számomra, mint semmi más, amióta
meghaltam... kivéve téged.
Lucie forró sajgást érzett a torkában.
– Ezek az érzések bizonyítják, hogy ide tartozol, az élők közé.
 Jesse odahajolt hozzá.
– Parancsolj rám, hogy csókoljalak meg! – suttogta jelentőségteljesen.
– Mondd, hogy tegyem meg, kérlek!
Lucie összekulcsolt kézzel, reszketve nézett fel rá.
– Csókolj meg!
Jesse lehajtotta a fejét. Lucie-nek mintha szikrák futottak volna végig a
bőrén, ahogy a fiú könnyű csókokat lehelt az arcára, mielőtt a szájához ért.
Elállt a lélegzete, amikor Jesse foglyul ejtette az ajkát, és magához ölelte.
Lucie mindennek ellenére úszott a boldogságban.
Nem tudtam – fogalmazódott meg benne. Korábban nem jutott eszébe,
hogy milyen puha lesz a fiú ajka, ellentétben az árnyalatnyi durvaságával,
az enyhe harapdálásával, a simogató nyelvével. Nem hitte volna, hogy
egész testében érezni fogja a csókot; el sem tudta képzelni ezt a mennyei
feszültséget. Jesse beletúrt a hajába, s a tarkóját fogta, miközben komótos
óvatossággal felfedezte a száját...
Lucie halk torokhangon felnyöszörögve kapaszkodott bele a vállába.
Jesse, Jesse, Jesse.
Vonat zakatolt el fölöttük a vasúti felüljárón, aminek a fénye bevilágította
a sötétséget, és napfelkeltévé változtatta az éjszakát. Jesse elengedte. A
fiúnak borzas volt a sötét haja, álmos és vágytól kába a tekintete.
– Ha el kell halványulnom, úgy szeretnék majd, hogy az utolsó éber
álmomként emlékszem vissza erre.
– Ne menj! – suttogta Lucie. – Tarts ki, a kedvemért! Olyan közel
vagyunk.
– Csak egyvalamit ígérj meg! – érintette meg az arcát Jesse. – Ha tényleg
elmegyek, adj nekünk boldog befejezést, jó? A könyvedben.
– Nem hiszek a befejezésekben – jelentette ki Lucie, de a fiú csak rá-
mosolygott, és lassan eltűnt a szeme elől.
 19
A saját palotád

„S látván a csigát, ki mindenütt lófrál,

Mindig otthon van, mindig cipeli házát,
Kövesd ezt a csigát (hisz könnyű tempót diktál),
Légy a saját palotád, vagy börtönöddé lesz a világ.„
– John Donne: Sir Henry Wottonnak –

homasnak fogalma sem volt, mennyi az idő. Nem volt ablaka a

T Szentélynek, hogy kedvezzen a vámpír vendégeknek. A vékony
gyertyák pedig csak égtek a kandeláberekben, mintha sohasem fogytak
volna.
Charlotte nem volt hűtlen az igazsághoz, amikor azt mondta, hogy
Thomas és Alastair mindent megkap, amire szükségük van. Meleg ágyat
biztosítottak nekik, egy kupac könyvet (Eugenia választotta ki őket),
ennivalóról nem is beszélve. Thomas tudta, hogy Bridget sajnálja, mert a
kedvenceiből hozott: a hideg csirketál mellett frissen sült kenyeret, egy
darab juhsajtot, szeletelt almát és olyan salátát is, amiben egy szemernyi
zeller sem volt. Thomas utálta a zellert.
Bridget szó nélkül letette a tálcát, ráhunyorgott Alastairre, aztán elment.
Alastair mintha meg se moccant volna. Egyetlen szót sem szólt
Thomashoz, amióta végül kulcsra zárult a konzul mögött az ajtó.
Odasomfordált az egyik „ágyhoz”, ami egy matrac volt egy halom takaróval
és párnával, leült egy könyvvel (Machiavellitől A fejedelemmel, amit a
kabátzsebéből varázsolhatott elő – vajon mindenhová magával vitte?), és
elmerült benne. Most is így volt, órákkal később, és fel sem nézett, amikor a
fel-alá járkáló Thomas véletlenül felborított egy gyertyatartót.
Thomas szemügyre vette az „ágyat”, amit éppen Alastair foglalt el, s
örült volna, ha tudja, hogy ideje van-e már a lefekvésnek. Bár a fogságuk
folytatódott, úgy vélte, hogy nem számít: olyanok lettek Alastairrel, mint az
istálló macskái, akik akkor alszanak, amikor csak kedvük tartja.
Annyira elkeserítette Thomast a gondolat, hogy akár csak még egy órát
eltöltsön a teremben, hogy odament az ajtóhoz, és megrázta. Hátha van
valami halovány esélye annak, hogy zár az örökkel együtt megadta magát...
Természetesen nem történt semmi. Alastair hangja viszont megtörte a
csendet, amitől Thomas kis híján ugrott egyet.
– Kissé vészjósló, hogy a Szentélyt kívülről lehet bereteszelni, nem? Ez
eddig még nem nagyon jutott eszembe.
Thomas megfordult, hogy ránézzen. Alastair már kibújt a zakójából,
persze, és gyűrött volt az inge.
– Hát... gyanítom, hogy kordában kell tartani a váratlanul veszélyesnek
bizonyuló alvilágiakat, vagy ilyesmi – mondta Thomas esetlenül.
– Lehet – vont vállat Alastair. – Másfelől viszont szedett-vedett
börtönként szolgál az Intézetnek.
Thomas valamennyivel közelebb merészkedett Alastairhez, aki megint a
könyvét nézte. Szokatlan volt Alastairt rendezetlen hajjal látni – ebben
hasonlított Annára –, most viszont ziláltak voltak a tincsei, és bársonyos,
dús fürtökben lógtak rá a homlokára. Legalábbis bársonyosnak Hintek;
Thomas nem volt biztos benne. Azt viszont tudta, hogy sokkal jobban
kedveli Alastair haját így, hogy visszafestette az eredeti színére.
Sajnos azonban – emlékeztette magát – Alastairt nem nagyon kedvelte.
Annak ellenére, amit a fiú néhány órával ezelőtt megtett érte.
Ami éppen olyan lenyűgöző volt, mint amennyire meglepő.
– Miért követtél? – kérte számon Thomas.
Alastairnek mintha elállt volna a lélegzete, bár lehet, hogy Thomas csak
képzelődött.
– Valakinek muszáj volt – válaszolta még mindig A fejedelemre meredve.
– Mi a csudát jelentsen ez? – kérdezte Thomas.
 – Ne tegyél fel olyan kérdést, amire nem akarod tudni a választ,
Lightwood – vetette oda Alastair. Felszínre tört egy pillanatra a régi
arroganciája, mint az iskolában.
Thomas lehuppant Alastair matracára, aki meglepetten nézett rá.
– De, tudni akarom a választ – jelentette ki. – És addig nem kelek fel,
amíg el nem mondod.
Alastair lassan és megfontoltan félretette a könyvét. A torkánál látszott a
szívverése, nem sokkal a kulcscsontja fölött. Thomas azt a részt bámulta
korábban: eszébe jutott Párizs, ahol csak ketten voltak, járták az utcákat,
megnéztek egy mozgóképet, és együtt nevettek. Eszébe jutott Alastair keze
a csuklóján, bár ez ingoványos talaj volt.
– Tudtam, hogy ráadás őrjáratot vállalsz... egyedül mászkálsz, miközben
egy gyilkos szabadon járkál. Megöletted volna magad. El kellett volna
vinned valakit kísérőnek.
– Nem, kösz. Azok az emberek mind párosával járnak, minden
megszólalásukat bejelentik, és képtelenek megmoccanni anélkül, hogy
egyeztetnének róla egymás közt. Ennyi erővel akár harangozhatnának is a
gyilkosnak, hogy jelezzék az érkezésüket. És amikor éppen nincsenek
szolgálatban, csak ülnek a fenekükön anélkül, hogy bármit is csinálnának.
Sohasem fogjuk elkapni a gyilkost, ha kerüljük, hogy az utcán legyünk.
Mert a gyilkos ott van.
Alastairt mintha szórakoztatta volna a dolog.
– Még sohasem hallottam ilyen tömör kinyilatkoztatását annak a
nevetséges filozófiának, amivel te meg az iskolatársaid járkáltok a világban,
a veszély felé rohanva – állapította meg nyújtózva. Ahogy felemelte a
karját, felhúzódott a nadrágjába tűrt ing alja, s látni engedett egy csíkot a
hasából. Thomas eltökélte, hogy nem bámulja. – De nem ezért csináltad azt,
amit csináltál – tette hozzá Alastair. – Van némi igazság abban, amit
mondtál, viszont nem ez a lényeg.
– Mire gondolsz?
– Nem tudtad megmenteni a nővéredet. Ezért akarsz megmenteni
másokat. Bosszút akarsz állni, még akkor is, ha ez nem ugyanaz a
gonosztevő, aki megölte Barbarát. De attól még gonosztevő, igaz? –
magyarázta Alastair, aki mintha átlátott volna Thomason a sötét szemével. –
Felelőtlenül akarsz viselkedni, és nem akarod, hogy a felelőtlen
viselkedésed veszélybe sodorja egy járőrtárs épségét. Ezért mentél egyedül.
 Thomasnak lassan, de erőteljesen megdobbant a szíve. Nyugtalanító volt,
hogy nem igazán bírta felfogni: Alastair Carstairs mintha megértette volna
az indítékait, holott senki más nem tudta kitalálni.
– Hát én meg nem hiszem, hogy tényleg ostobának tartasz minket –
mondta Thomas. – Vagy úgy gondolod, hogy csak a hecc kedvéért keressük
a veszélyt. Ha úgy gondolnád, akkor többet tettél volna, hogy visszatartsd
Cordeliát, amikor velünk akarta tölteni az időt.
Alastair kinevette.
- Az a lényeg – folytatta Thomas némi éllel. – Hogy nem hiszem, hogy
komolyan gondolod a durva dolgokat, amiket mondasz. És nem értem,
miért mondod őket. Semmi értelme. Olyan, mintha el akarnál üldözni
valakit – fejtegette, majd elhallgatott egy pillanatra. – Miért viselkedtél
velünk olyan szörnyen az iskolában? Sohasem követtünk el semmit ellened.
Alastairnek megvonaglott az arca. Egy hosszúra nyúlt pillanatig
hallgatott.
– Azért viselkedtem szörnyen veletek... – szólalt meg végül. – Mert
megtehettem.
– Bárki lehet gazember, ha az akar lenni – jegyezte meg Thomas. –
Neked semmi okod nem volt rá. Herondale-ék családi barátaitok. Legalább
Jamesszel lehettél volna kedvesebb.
– Amikor elkezdtem az iskolát, megelőzött a szóbeszéd apámról – kezdte
lassan Alastair. Szemlátomást erőfeszítésébe került a beszéd. – Mindenki
tudta, hogy kudarcot vallott, és a nagyobbak közül néhányan könnyű
célpontnak gondoltak. Ők... maradjunk annyiban, hogy az első hét végére
megértették velem a helyemet a ranglétrán, és ott voltak a zúzódások, amik
gondoskodtak róla, hogy soha ne felejtsem el.
Thomas nem mondott semmit. Bizarr volt a gondolat, hogy Alastairt
bántalmazták. Mindig is úgy tűnt, mintha ő lett volna az iskola hercege, aki
tökéletes frizurával és felszegett állal jár-kel.
– Miután nagyjából egy évig taszigáltak, rájöttem, hogy vagy belőlem is
bántalmazó lesz, vagy szenvedéssel fogom tölteni a hátralévő napokat az
iskolában – folytatta Alastair. – Nem éreztem hűséget az apám iránt, vagy
késztetést, hogy megvédjem őt, így ez sohasem okozott gondot. Nem
voltam túl nagydarab. Nos, tudod, hogy milyen az.
Egy pillanatra eltűnődve szemügyre vette Thomast, aki zavarba jött és
kissé összehúzta magát. Igaz, hogy a növekedési rohammal együtt jöttek az
izmai, így még mindig nem érezte igazán komfortosnak, hogy ekkora helyet
foglal el a világban. Miért nem lett inkább olyan, mint Alastair – elegáns és
könnyed?
– Amim viszont megvolt, az a gyors észjárás és a felvágott nyelv – tette
hozzá Alastair. – Augustus Pounceby meg a többiek összeestek a
nevetéstől, amikor kiosztottam egy szegény alsóbb évest. Sohasem tapadt
vér a kezemhez, nem ütöttem meg senkit, de ez nem számít, igaz? Az
erőszakoskodó fiúk nemsokára megfeledkeztek arról, hogy valaha is
utáltak. Már közéjük tartoztam.
– És mennyire vált be? – kérdezte Thomas könyörtelen hangon.
Alastair tárgyilagos pillantást vetett rá.
– Hát egyikünknek van egy szoros baráti társasága, a másikunknak pedig
egyáltalán nincsenek barátai. Ebből majd te megmondod.
– Vannak barátaid – tiltakozott Thomas. Ám így belegondolva rájött,
hogy valahányszor látta Alastairt egy partin, vagy egyedül jött, vagy pedig
Cordeliával. Vagy Charlesszal, persze. Bár erre nem volt példa Charles
eljegyzése óta...
– Aztán jött a bagázsotok, egy csapatnyi fiú neves családokból, akik túl
jó nevelést kaptak ahhoz, hogy elsőre megértsék, mi zajlik az otthonuktól
távol. Azt vártátok, hogy a világ majd a keblére ölel benneteket. Hogy jól
fognak bánni veletek. Ahogy velem sohasem – simított hátra Alastair egy
hajtincset a reszkető kezével. – Szerintem azért utáltalak benneteket, mert
boldogok voltatok. Mert ott voltatok egymásnak... barátok, akiket kedvelni
és csodálni lehet... nekem pedig semmi ilyesmi nem jutott. Voltak szüléitek,
akik szerették egymást. De ebből semmi sem jelent kifogást arra, ahogy
viselkedtem. És nem várom el, hogy megbocsássatok nekem.
– Én próbáltalak utálni azért, amit Matthew-val tettél – mondta halkan
Thomas. – Bőven megérdemled, hogy utáljanak azért, amit csináltál.
– Nemcsak az ő anyját rágalmaztam – csillogott Alastair sötét szeme. –
Hanem a szüléidét is. Tudod. Szóval... nem kell megjátszanod a
nemeslelkűséget. Ne tegyél úgy, mintha csak Matthew miatt zavarna. Utálj
a saját magad nevében, Thomas.
– Nem – felelte Thomas.
Alastair pislogott. Az egész teste megfeszült, mintha ütésre várna, és
Thomas valahol mélyen be is akarta vinni a találatot: azt mondani, hogy
„igen, Alastair, utállak, és világéletedben hitvány maradsz”.
 A beszélgetés közben viszont felerősödött valami Thomasban, aminek
semmi köze nem volt Alastair iskolai viselkedéséhez. Csak a később
történtekhez volt köze. Thomasnak azt súgták az ösztönei, hogy maradjon
csöndben, és nyomja el ezeket az érzéseket a lelke mélyére, ahogy mindig
is tette. De az elmúlt néhány percben őszintébben beszéltek egymással,
mint életükben valaha, s Thomas gyanította, hogy ha most nem mondja ki a
többit, akkor soha nem is fogja.
– Azért nem tudlak utálni, mert... a Párizsban együtt töltött idő miatt –
jelentette ki, s látta Alastair szemét elkerekedni. – Jó voltál hozzám, amikor
nagyon egyedül voltam, és ezért hálás vagyok. Akkor tudatosult bennem,
hogy kedves is tudsz lenni.
Alastair rámeredt. Miért festette egyáltalán valaha is a haját? A sötét
szeme és a barna bőre gyönyörűnek látszott a gyertyafényben.
– Nekem is az a kedvenc párizsi emlékem.
– Nem kell ezt mondanod. Tudom, hogy Charlesszal voltál ott.
– Charles Fairchilddal? – dermedt meg Alastair. – Mi van vele?
Tehát Alastair tényleg rá akarja venni, hogy kimondja...
– Neked nem az a kedvenc párizsi emléked? – vetette fel Thomas.
– Mire célzol pontosan? – kérdezett vissza Alastair merev állkapoccsal.
– Nem célzok semmire. Láttam, hogyan nézel Charlesra, és ő hogyan néz
rád. Nem vagyok idióta, Alastair, és az érdekel, hogy...
Thomas felsóhajtva megrázta a fejét. Egy pillanatig sem volt könnyű ez a
beszélgetés: olyan érzés volt, mint egy futóverseny, és most már látta a
célegyenest. Alastair talán jobban szeretne továbbra is hazudni magának, de
Thomas már nem akart.
– Szerintem az érdekel, hogy olyan vagy-e, mint én.

Két iratze kellett Matthew kezének meggyógyításához, aminek a

mellékhatásaként valamennyire kijózanodott. Cordelia abban a pillanatban
amikor meglátta, már tudta, hogy Matthew meglehetősen ittas, és hogy
vitatkozott Jamesszel. Ismerte a helyzetet, mert Elias is így nézett ki, bár
évekkel ezelőtt még nem tudta, hogy erről van szó.
Matthew kezét zsebkendővel kötötték be – a szedett-vedett kötés
védelemként szolgált, hátha szétnyílik a seb. Mintha teljesen
megfeledkezett volna a vitáról, s elmélyült beszélgetést folytatott Lucie-vel
és Christopherrel, szemügyre véve az utóbbi bevásárlószatyrában
csörömpölő szerzeményeket.
– Elképesztően jó áron botlottam bele egy kis porlasztóit bürökgyökérbe,
és még jobban megérte egy viperanyelvvel megspékelve – vett elő
Christopher egy apró fiolát, benne egy bőrdarabka-szerűséggel, hogy
megmutassa nekik. – Ti kiderítettetek valamit?
– Semmi említésre méltót – válaszolta James. – Senki sem hajlandó
adamantinról beszélgetni egy csapatnyi árnyvadásszal. Azt hiszik, hogy le
akarunk kapcsolni valakit, ezért hallgatásba burkolóznak.
Cordelia nem tudta eldönteni, hogy valóban megfeledkeztek-e a fiúka
vitáról. James maszkja nagyon is a helyén volt, elrejtve a gondolatait. Vajon
Thomas miatt vitatkozhattak – vagy talán a borosüvegen, ami szilánkokban
hevert a lábuknál? Cordeliának rossz érzése támadt, mert eszébe jutott
Matthew reszkető keze az Ördögben, amikor újratöltötte a (laskáját.
Matthew nem az apád– emlékeztette magát. Ez a hely szörnyű emlékeket
ébreszt benne, ez minden, a többiek pedig nem érthetik.
– Az árusoknak van okuk tartani magukat ehhez – tette hozzá
Christopher. – A nephilimek razziái csaknem eltüntették a piacot régen.
– Talán el kellene kezdenünk megmutatni az ittenieknek a dobozt –
javasolta Cordelia. – Hátha tudnak mondani valamit a rúnákról.
– Mit szólnátok valakihez, aki csakis valódi és erőteljes varázstárgyakkal
kereskedik? – kérdezte Lucie. – Elég sok itt a kacat, de akadnak igazi, drága
árucikkek is. Meg mernék esküdni rá, hogy láttam egy példányt A mágia
vörös tekercseiből.
– Vagy mi lenne, ha felfogadható boszorkánymestereket keresnénk? – állt
elő az ötlettel Matthew. – Mit szólnátok... Hypatia Vexhez? – mutatott egy
pontra.
– Hypatia itt van? – döbbent meg Lucie. – De hogyan...?
Elértek egy olyan részre a piacon, ahol lakókocsik álltak szabálytalan
körben. A kör közepén varázstűz égett: a felszálló szikrák különböző
formákat öltöttek, rózsákkal, csillagokkal, tornyokkal, félholdakkal, sőt
még egf négylovas kocsival is. Előttük egy frissen lilára és aranyra festett
kocsi állt, gondosan megírt cégérrel az oldalán, ami Hypatia Vex új
varázsboltját hirdette Limehouse-ban.
– Megbízhatunk Hypatiában? – kérdezte James. – Tényleg úgy tűnik,
mintha kedvelné Annát, de nem tudom, meddig terjed ez a rokonszenv, ha
rólunk van szó. Főleg, miután elloptuk a pikszisét.
– Ezt valóban említette, amikor Cordeliával ott voltunk a Ruelle-ben –
vetett bánatos pillantást Matthew Cordeliára. – Úgy tűnt, hogy megbékélt
vele. És engem kedvel.
– Igen? Nem nagyon tudtam eldönteni – ismerte be Cordelia.
– Árnyvadászok! – kiáltott fel valaki, akinek a hangja túlharsogta a piac
zaját. Cordelia megfordulva látta, hogy Magnus Bane áll a lila és arany
kocsi ajtajában. Szűk ezüst szalonkabátot viselt, csillogó pávakék nadrággal
és hozzáillő hímzett mellénnyel, zsebéből pedig fényes óralánc kandikált ki.
Ezüst mandzsettagomb ragyogott a csuklóján, az ujján pedig egy csillogó
kék kővel díszített ezüstgyűrű. – Mi a csudát műveltek? Úgy lófráltok az
Árnypiacon, mint a csirkék, akik várják, hogy elvágják a torkukat! Gyertek
be azonnal.
Azzal behessegette őket, s a fejét rázta, miközben a vendégei bementek a
kocsiba. Odabent Hypatia keze nyoma látszott mindenhol: drágakövek
árnyalataiban pompázó bársonypárna halmok hevertek a rojtos
szőnyegeken; aranyozott tükrök és míves keretbe foglalt japán rajzok
sorakoztak a Ellákon. Boltívek alatt lámpák világítottak, a helyiség közepén
pedig egy papírokkal borított asztal állt – Cordelia úgy látta, hogy a
limehouse-i varázsboltról körmök jegyzetekkel.
–Magnus! – szólalt meg vidáman Lucie, amint a többiekkel együtt helyet
foglalt a szanaszét heverő párnákon. Mennyei érzés volt melegben lenni a
kint töltött fagyos este után. Cordelia belesüppedt egy hatalmas kék bársony
vánkosba, s megmozgatta a lábujjait a csizmában, ahogy kezdtek kiolvadni.
James mellette foglalt helyet, érezte a fiú vállának melegét az oldalán. – Hát
visszajöttetek Jem bácsival? A Spirál Labirintusból?
– Csak ma éjszakára maradok Londonban – magyarázta Magnus egy
élénk színűre festett rattanszékbe ülve. – Hypatia volt olyan kedves, és
megengedte, hogy itt húzzam meg magam, mert a lakásom tele van jég-
trollokkal. Hosszú történet. Zakariás testvér viszont még mindig a
Labirintusban van. Kifogástalan a munkamorálja.
Cordelia vetett egy oldalpillantást Jamesre. Vajon zavarta őt, hogy Jem
ennyire távol van? Ha igen, nem látszott rajta; kifürkészhetetlen volt az
arckifejezése.
– Lehet, hogy elavultak az értesüléseim – folytatta Magnus, miközben
letett eléjük egy tálcát olyan apró finomságokkal, mint például kekszek,
mogyoró- és diófélék és cukrozott gyümölcszselék. – De nem egy gyilkos
Hangái Londonban? Nem szabadna egyedül mászkálnotok, igaz? Arról nem
is beszélve, hogy az Árnypiacon nem látják szívesen a nephilimeket.
– Mi szörnyetegekkel foglalkozunk- nyúlt egy kekszért James. – Ez a
dolgunk.
– És az összes gyilkosság kora reggel történt – tette hozzá Cordelia. –
Ebből nem következik, hogy este ne lennénk biztonságban.
– Ráadásul a gyilkos itt nem csapna le, ennyi alvilágival a környéken. A
gyilkosságok elhagyatott utcákon történtek, a sötétben – lódította
Christopher. – Ötfős mintából pedig azt a logikus következtetést lehet
levonni...
– Ó, egek, csak logikát ne! – emelte fel a kezét megadóan Magnus. –
Nos, tényleg nem ti vagytok az első nephilim generáció, amelyik úgy dönt,
hogy az ő dolga megmenteni a világot. De mit kerestek a piacon?
James csupán egy pillanatig habozott, mielőtt elővette a kabátzsebéből a
pitoszt, és átadta Magnusnak. Olyan gyorsan elmagyarázta a helyzetet,
ahogy csak tudta: Thomas irónnak nézte, James elrakta az inkvizítor
érkezése előtt, és gyanakodnak, hogy köze lehet a gyilkosságokhoz,
Christopher pedig nevet adott neki.
– Nem vagyok biztos benne, hogy Thomas barátotok akkorát tévedett,
mint gondolta – állapította meg Magnus. Megnyomott egy rúnát a gondosan
manikűrözött ujjával. A doboz halk kattanással átváltozott egy új, ismerős
formájú tárggyá.
– Ez tényleg egy irón – álmélkodott Christopher, aki közel hajolva
bámulta.
– Biztos, hogy arról mintázták – mondta Magnus. – És mondanám, hogy
árnyvadász munka, de... minden varázslat valamilyen szövetségre épül. A
nephilimeknek angyali eszközeik vannak Maga az adamantin a szeráfokhoz
kötődik, míg a démonok dimenzióiból való tárgyak eredendően démoniak.
Ez itt démoni – biccentett a kezében tartott tárgy felé. – A rúnák valóban
mutatnak hasonlóságot a Szürke Könyvben foglaltakkal, de megváltoztatták
őket. Átalakították. Démoni szöveggé rendezték. Démoni dumává, ha úgy
tetszik – emelgette Magnus a szemöldökét. – Jó, ez a vicc nem jött át
senkinek. Talán túl sok nektek. A lényeg, hogy ez egy démoni munka.
– Megvizsgálhatom újra? – kérdezte Christopher.
Magnus átadta, a tekintete pedig pillanatnyi aggodalmat árult el.
 – Csak legyél óvatos. Egyáltalán nem játék.
– Nem lehet, hogy egy Vasnővér készítette? – érdeklődött Matthew. –
Kicsit meggárgyult szegény az Adamantin Citadellán, és nekiállt gonosz
tárgyakat gyártani?
– Biztos, hogy nem – jelentette ki Lucie. – A Vasnővérek nagyon
komolyan veszik a munkájukat, de ha mégsem, akkor sem lehet démoni
tárgyakat készíteni az Adamantin Citadellán. A védelem nem engedné. Én
Vasnővér akartam lenni – tette hozzá, mire mindenki meglepetten nézett rá.
– Amíg meg nem tudtam, hogy milyen hideg tud lenni Írországban. Brr!
– Lehet, hogy valaki fogott egy irónt, és megváltoztatta a természetét? –
vetette fel James. – Démonivá tette?
– Nem – válaszolta Magnus. – Ez sohasem volt igazi irón. Ilyennek
készült, amilyennek most látjátok, biztos vagyok benne. Nagyon
valószínűtlen, hogy Lilian Highsmithé lett volna. Egyetértenék azzal, hogy
ez a tárgy azé, aki elkövette a gyilkosságokat.
– Egy démon tud adamantinnal dolgozni? – érdeklődött James. – Úgy
gondoljuk, hogy egy démonnak van valami köze a gyilkosságokhoz. Talán
nem ő az elkövető, de... az akaratához lehet köze.
– Semmi ötlet, hogy melyik démonról lehet szó? – tudakolta Magnus
csevegő hangon, és ő is választott egy kekszet a tálcáról.
James váltott egy gyors pillantást a csapat többi tagjával. Matthew vállat
vonva bólintott, mindnyájuk nevében: ez James titka volt, neki kellett
kimondania.
– Belláiról – felelte James. – Úgy tűnik, valahogy eléggé megerősödött,
még a sérülése után is, hogy visszatérjen hozzám az álmaimban. Vannak...
látomásaim. A gyilkosságokról. Látom őket megtörténni. Szinte úgy érzem,
mintha én lennék az... az, aki gyilkol.
– Úgy érzed, mintha te lennél az...? – hunyorgott Magnus a
macskaszemével. – Kifejtenéd esetleg bővebben?
– Biztos, hogy nem James követi el a gyilkosságokat – vágta rá hevesen
Cordelia. – Gondolod, hogy olyan ostobák vagyunk, hogy nekünk nem
jutott eszünkbe? Próbára tettük. Ártatlan.
– Kikötöztek az ágyhoz – magyarázta James egy darabka lokumot
szemlélve.
– Elbűvölő! – emelte fel a kezét megjátszott rémülettel Magnus. – Semmi
szükség arra, hogy többet mondjatok nekem erről a részről.
 – Valószínűleg a Beliallal való kapcsolatom okozza ezeket a látomásokat
– folytatta James. – Egyszerűen nem lehet más ok a háttérben. Olyanok,
mint amilyenek régen jöttek, amikor az ő dimenziójába kerültem. A
nagyapámnak biztos van valami köze az egészhez.
– Megint láttad a dimenzióját? – kérdezte halkan Magnus. – A világát?
– Nem nagyon – mondta James habozva. – Egyszer változtam árnyékká,
az esküvőm előtti estén, de az a világ nem hasonlított arra, amit
elpusztítottunk Cordeliával – pillantott a lányra. – Még sohasem láttam azt
a helyet. Egy hatalmas, kihalt bozótos volt, a távolban romokkal... tornyok
és csatornák romjaival. Állt ott egy sötét erődítmény, kapuval...
– Edóm – csillant fel Magnus szeme, ahogy előrehajolt. – A dimenzió,
amit láttál, az Edóm volt
– Edóm? – dörzsölgette a tarkóját Matthew. – Ismerős a neve. Biztos egy
óráról, amit átaludtam az iskolában.
– Vadmacskák találkoznak ott hiénákkal, és démon kiált a társának;
bizony, ott rejtőzik a boszorkány, és talál nyugvóhelyet magának17 – idézte
Cordelia. Visszagondolt a partira a Hell Ruelle-ben az esküvője előtti
éjszakán. – Az egy démonvilág, Lilit uralma alatt.
– Így van – helyeselt Magnus. – Hallottam pletykákat, hogy kiűzették
onnan, hogy átvették a hatalmat... de azt nem hallottam, hogy kicsoda. Úgy
tűnik, hogy talán Belial lehetett.
– Tehát Belialnak új dimenziója van – összegezte Christopher. – Lehet,
hogy ez erősebbé teszi? Lehet, hogy képes a mi világunkban járni?
– Belial a hasonszőrűekkel ellentétben nem járhat a föld színén,
bármelyik dimenziót is uralja. Ezt az átkot próbálja mindig megkerülni.
– Mi van, ha mondénokat vagy alvilágiakat száll meg? – kérdezte
Matthew. – Eszköznek használja őket?
– Egy olyan hatalmas démon, mint Belial, nem tud emberi testet
megszállni. Még egy vámpír vagy egy elkárhozott testét sem. Olyan lenne,
mint tábortüzet gyújtani egy cipősdobozban. Akkora erő, amekkora neki
van, szó szerint szétszaggatná a testet.
– De nem szállhat meg valakit annyi időre sem, hogy elkövessen egy
gyilkosságot, mielőtt darabjaira hullik az a test? – érdeklődött Lucie.
–Akkor két holttestet találnánk – mutatott rá Cordelia. – A gyilkosság
áldozatáét és azt, amelyiket Belial megszállta.
 – Bár emlékezzetek arra, hogy mit mondott Lilian Highsmith, amikor
haldoklott – szólalt meg Christopher. – Thomas mesélte nekünk.
Megkérdezte tőle, hogy ki támadta meg, mire az volt a válsz, hogy valaki,
aki meghalt az élete delén, a felesége pedig sírt...
– Egy holttest megszállása? Az még hamarabb darabjaira hullana, mint az
élőké – vélekedett Magnus. – Ennek semmi értelme.
–Thomas tényleg említette, hogy akár félre is beszélhetett – szontyolodott
el Christopher.
– Lehet – tűnődött el James. – Elias is mintha felismerte volna a
gyilkosát, és nem hinném, hogy hallucinált. Eléggé épelméjűnek tűnt, ami
alátámasztja a feltételezést, hogy egy árnyvadászról van szó.
– Egy árnyvadászról, aki megidézett egy démont, hogy segítsen neki?
Esetleg Belialt? – ötleteit Lucie.
– Senki sem idézheti meg a Pokol Hercegét, hogy irányítsa – vont vállat
Magnus. – Az a lényeg, hogy ezernyi különböző elmélet létezik. És minden
éjszaka, minden hajnal magával hozza egy újabb haláleset lehetőségét –
dörzsölgette az arcát. – Talán itt az ideje, hogy használd a képességedet,
James. Ne csak félve kerülgesd.
James pókerarcot vágott. Cordeliának eszébe jutott, amikor
megsemmisítette Belial világát az akaratával, mintha kifordította volna a
földet, darabokra zúzva a sziklákat, a hegyeket és a fákat.
– Már használta – szólalt meg. – Nem könnyű irányítani, bár nem
szabadna a nevében beszélnem. James?
– Szerintem attól függ, mire gondolsz – magyarázta James. – Mire
használni?
Magnus felállt a székéből, és odament egy aranyozott zsúrkocsihoz, amin
különböző üvegek és palackok sorakoztak, aztán kiválasztott egy mélyarany
színű italt.
– Csatlakozik valaki hozzám egy kis portóira?
Matthew elővette az üres flaskát a zsebéből, és Magnus felé nyújtotta. A
kötés mintha fehéren világított volna a lámpafényben a kezén.
– Ha nem bánod, rám férne egy utántöltés.
Magnus olyan pillantást vetett rá, amivel azt üzente, hogy a drága portói
nem laposüvegbe való, de engedelmeskedett. Töltött magának is egy
adagot, és megint leült, a rózsaarany italt a bal kezében egyensúlyozva.
 – Tudod, milyenek az árnyak, James. Belial megmutatta neked az új
dimenzióját, Edómot, vagy valahogy odafurakodtál? Emlékszel rá?
– Nem tudatosan történt – válaszolta James. – Én akkor... zaklatott
voltam.
Ígéretet tettem Daisynek, és tartani is fogom az ígéretemet. Ha meg
akartátok akadályozni, hogy helyesen cselekedjek, akkor egy kicsit
hamarabb kellett volna elkezdeni a kampányolást, mint az esküvőm
előestéjén.
– Ha azt javaslód, hogy a saját akaratából lépjen át az árnyékvilágba,
akkor a legutóbb kis híján tönkretette az Intézet báltermét, amikor
megcsinálta – elevenítette föl Matthew.
– Én pedig majdnem lelőttem egy nyíllal – tette hozzá búsan Christopher.
– Bizonyára vissza tudnád fogni magad, hogy ne ismétlődjön meg, ööö...
hogy is hívnak? Cecily fia? Próbáld meg nem lenyilazni Jamest – javasolta
Magnus. – Figyeljetek, amikor a bálteremből átment az árnyékvilágba,
akkor eltűnt, vagy továbbra is jelen volt a teste ezen a világon?
– Erre tudom a választ – mondta James. – Az előbbi. Eltűntem.
– De amikor magad előtt láttad Edómot... tényleg átkerültél oda? –
kérdezte Magnus.
– Nem – közölte Matthew. – Velünk maradt a szobában. Nagyon is ott
volt.
– Beszéltem erről Jemmel – jegyezte meg Magnus. – A legtöbb úgymond
„utazásod” az álmok dimenziójában történt, James. Belial csak akkor tudott
bántani téged, amikor fizikailag áthelyezted magad egy általa irányított
dimenzióba. Kémkedik utánad a maga mocskos kis módján. Azt mondom,
hogy cserébe te is kémkedj utána. Álmok útján.
– Álommágia – állapította meg kedvtelve Christopher. – Megmondtam,
hogy azok az oneiromanciáról szóló könyvek hasznosak.
– Egyszer már láttad Edómot álmodban – folytatta Magnus. – Láthatod
újra.
– De miért fontos látni Edómot? – érdeklődött Cordelia. – Mit fogunk
megtudni belőle?
– Azt, hogy Belial valóban ott van-e – válaszolta Magnus. – Akár azt is,
hogy mik a tervei. Hadsereget toboroz? Bujkál, és nyalogatja a sebeit?
Milyen démonok követik? Mik a gyenge pontjai? Gondoljatok úgy erre,
mint kémkedésre az ellenség táborában.
 – Még sohasem csináltam semmi ilyesmit – rázta a fejét James. – Sem
akkor, amikor Jemmel gyakoroltunk, sem pedig véletlenül. Nem vagyok
biztos benne, hogy tudom, hogyan kell.
– Szerencsére én az álommágia szakértője vagyok – állt elő Magnus. –
Én majd elkísérlek. Magam is megtenném, de nincsenek olyan
képességeim, mint neked. Át tudok lépni veled együtt, de nem nyithatom ki
az ajtót.
Cordeliának kellemetlen érzése támadt. Magnus tárgyilagosan beszélt,
ám nem volt ott velük Belfegor dimenziójában, és nem tette meg a rémisztő
oda-vissza utat.
– Ha James ezt megteszi, szeretnék egy szobában maradni vele, a Cor-
tanával készenlétben – jelentette ki. – Arra az esetre, ha valahogy felkeltjük
Belial figyelmét, vagy egy másik kellemetlenkedő egyénét.
– Ó, hogyne – helyeselt Magnus. – Az ember nem lehet elég óvatos, és
Belial nem sok mindentől fél úgy, mint a Cortanától – lötykölte körbe az
italát a pohár oldalát nézegetve. – A nagyhatalmak, az arkangyalok és a
Pokol Hercegei a maguk sakkjátszmáját vívják. Megvannak a
szövetségeseik és az ellenfeleik. Azazel és Azmodeusz együtt dogozott,
csakúgy, mint Belial és Leviatán, Belfegor pedig utálja a társait. De mindez
megváltozhat egy új hatalom felbukkanásával – vont vállat. – A halandók
nem látják a játék legnagyobb lépéseit, a stratégiáját és a céljait. Ám ez nem
jelenti azt, hogy gyalognak kell lennünk a táblán.
– Shah mat – mondta Cordelia.
– Így van – kacsintott rá felállva Magnus. – Sajnos magatokra kell
hagynom benneteket, vagy legalábbis arra biztatnom titeket, hogy
hagyjatok magamra engem. Muszáj itt lennem, amikor Hypatia visszatér,
nektek pedig muszáj, hogy ne legyetek itt. Nem tetszene neki, hogy
beengedtelek titeket a kocsiba. Mindig jobb, ha tiszteletben tartjuk egy
hölgy személyes terét – mosolygott. – James és Cordelia, találkozunk a
Curzon Streeten éjfélkor. Most pedig induljatok: nincs több vásárlás,
enyelgés vagy téblábolás! Az Árnypiac veszélyes hely, főleg holdkelte után.
 20
Szívünk együtt ver

„sors és idő gyengíthetett, de hős

szívünk együtt ver s kemény hite, hogy
küzd, keres, talál s nem hagyja magát. „
– Lord Alfred Tennyson: Ulysses18 –

ire odaértek a piac előtt várakozó hintókhoz, Matthew már elővette az

M újratöltött laposüvegét a kabátzsebéből, és folyamatosan ivott.
Botladozva szállt be a hintóba, és nem fogadta el James segítségét:
elhessegette a kezét, aztán lerogyott a bársonyülésre, s elkezdte hangosan
énekelni az I could love you in a steam heat fiatét.
Cordelia aggódó pillantást váltott Lucie-vel, mielőtt beszálltak a saját
hintójukba. Balios elindult a porhanyós hóban, és zötykölődve távolodni
kezdtek a piactól. Az ablakon túl látszott a téli mesevilággá változott
London: kövér hópelyhek telepedtek le szépen a csupasz faágakra, s
táncoltak a gázlámpák fényében. Gyertyák égtek a St. Saviour’s-templom
ablakában, a vonatok távoli, tompított zakatolása szinte jólesően hatott.
– Utálom ezt – bukott ki Lucie-ből, aki éppen az ujjait tornáztatta az
átázott kesztyűjében. – Utálom a gondolatot, hogy James átmegy az
árnyékvilágba. Tudom, ha Magnus mondja, hogy minden rendben lesz,
akkor biztosan rendben is lesz, de attól még utálom.
– Én is utálom – értett egyet Cordelia. – De Lucie, én is ott leszek vele...
amennyire tudok.
– Tudom. De félelmetesnek tűnik, és azt is utálom, hogy Matthew...
– Nyomorultul érzi magát? – fejezte be helyette Cordelia. Próbálta
elhessegetni az összetört borosüveg gondolatát a hóban.
 – Tudom, hogy egyikünk sem beszél róla – pillantott rá Lucie az ajkára
harapva. – Nem tudunk. Azt se tudom, hogy Christopher és Thomas
mennyire van tudatában. De úgy tűnik, mintha már évek óta ilyen lenne.
Biztos szörnyen boldogtalan. Csak nem tudom, miért. Mindannyian
szeretjük, és James is borzasztóan szereti. Amikor kicsik voltunk, Jamesnek
volt egy inge. Tudod, csak egy sima ing, de anya kidobta, mert James
kinőtte, aki olyan mérges lett, hogy elment kivenni a szemetesből. Az az ing
volt rajta, amikor Matthew megkérdezte, hogy lesz-e a parabataia. Nem
akart megválni tőle.
Cordelia habozva válaszolt.
– Néha nem elég, ha mások szeretnek. Nem hinném, hogy Matthew
különösebben szereti saját magát.
– Mégis mit ne szeretne magán? – kerekedett el Lucie-nek a szeme.
Olyan őszintén mondta, hogy Cordeliának belesajdult a szíve. Eszébe jutott,
hogy megpróbálja rávenni Matthew-t: mondja el a barátainak a titkot.
Annyira szeretik! Sohasem ítélkeznének fölötte, hiába fél ettől.
A két hintó zajosan átzötykölődött egy vasúti aluljáróban, végig egy szűk
mellékutcán, egy György korabeli sorházakkal körülvett udvar felé. Kopott
tábla jelezte, hogy ez a Nelson Square. Éppen az egyik saroknál jártak, és
csikorgott a kerekek alatt a jég meg a murva, amikor Balios hangosan
felnyerítve a két hátsó lábára állt.
A lányok hintója olyan hirtelen állt meg, hogy Cordelia és Lucie kis híján
lebucskázott az ülésről. Gyorsan kinyílt az ajtó, s benyúlt rajta egy karmos
kéz, hogy kirántsa a sikoltozó Lucie-t az éjszakába.
Cordelia fürgén előhúzta a Cortanát, és belevetette magát a sötétbe.
Ropogott a hó a csizmája alatt, pörgött a szoknyája. A sorházak jellegtelen
homlokzata egy elhanyagolt, foltokban hiányos kertre nézett, néhány
csupasz platánfával szegélyezve. Tucatnyi kisebb démon ólálkodott
körülötte, ráijesztve Baliosra, aki felhorkantva dobbantott a patájával. Lucie
félig hóval borítva ott volt, ahová kizuhant, és már kiszabadult a
karmaikból. Eltűnt a kalapja, így hajadonfőtt és dühösen villogtatta a
fejszéjét.
Cordelia körülnézett a Cortanával a kezében. A kard tökéletesen illett a
tenyerébe, nyoma sem maradt semmiféle rossz érzetnek. Szinte vibrált attól,
hogy végre használják, hogy eggyé válhat Cordeliával, aki látta, hogy a fiúk
nem messze már kiszálltak a hintójukból; világító árnyak voltak a sötétben,
Christopher a csillogó szeráfpengéjével, Matthew pedig a ragyogó
csakrámjával a kezében. Többtucatnyi apró, szürke bőrű, troli- szerű démon
rohangált eszeveszetten a Nelson Square-en, a hintók tetejére ugrálva és
hógolyókat hajigálva egymásra.
– Hauras démonok! – kiáltotta James, aki egyszerre bosszús és dühös
arcot vágott. A hauras démonok olyanok voltak, mint a kártevők. Olykor
csibészdémonoknak is hívják őket: gyorsak és csúnyák – pikkelyük és
szarvuk van, alattomos karmokkal –, de akkorák csupán, mint a kisebb
farkasok.
James eldobott egy kést. Cordelia látta már kést dobálni, ám kis híján
megfeledkezett arról, hogy milyen jól csinálja. A kés ezüst halál módjára
lőtt ki a kezéből, és elválasztotta az egyik hauras démon fejét a testétől.
Démongenny fröccsent, a lény két darabja pedig semmivé foszlott; a többi
csibészdémon rikoltozott és röhögött.
– Óóó... kártevők! – sikoltotta felháborodva Lucie, miközben két
teremtmény megragadta a szoknyáját, és tépni kezdték a bársonyfodrokat.
Lucie-nek nem volt elég helye a karlendítésre, így elkezdte csapkodni őket
a fejszéjének a nyelével. Cordelia lesújtott a Cortanával, aranyszínű
tűzvonalát húzva az éjszakában. Látta, hogy az egyik démon hamuvá porlad
szét, a másik pedig visítva eleresztette Lucie szoknyáját, és eliszkolt a tér
közepe felé, ahol a többi csibészhez csatlakozva próbálták elgáncsolni az
árnyvadászokat: rájuk támadtak és bökdösték őket az éles kis karmukkal,
végig kacarászva.
Az egyik rávetette magát Matthew-ra, aki két kézzel belevágott egy
csakrámot a nyakába, mert még csak nem is vette a faradságot, hogy
eldobja. A démon hörögve összeesett és eltűnt. Jött egy másik hátulról;
Matthew megfordult, megbotlott és megcsúszott. Durván landolt a jeges
talajon.
Cordelia elindult felé, de James már ott is volt, hogy talpra rántsa a
parabataiát. Látni lehetett Matthew sápadt arcát egy pillanatra, mielőtt
előrántott egy szeráfpengét a derékszíjából, ami úgy fellángolt, hogy
Cordelia szemébe szinte beleégett a fényes vonal. Látta Christophert
vagdalkozni a pengéjével, Jamest pedig egy nagy késsel. Kiáltások és
sziszegés hangja töltötte be az éjszakát, a lábuk alatt pedig démongennytől
bűzös latyakká változott a hó.
 Szinte komikusnak tűnt a helyzet – hiszen a haurasok nevetséges külsejű
teremtmények voltak –, amíg Lucie fel nem sikoltott. Cordelia meg- pördült
a tengelye körül, és elkezdett felé rohanni, de kettejük között jégdarabok
kíséretében szétrobbant a föld. Egy hosszú, tekergő, pikkelyes valami tört
elő, földdarabokat szórva mindenfelé.
Egy naga démon. Cordelia látott róla rajzokat Indiában. Ennek a
példánynak hosszú kígyó teste volt, lapos, nyílvég alakú fejjel, amit széles
száj hasított ketté, benne hegyes sárga fogakkal. A szeme fekete
csészealjnak tűnt.
Cordelia hallotta, hogy James rekedten felordít: odanézve látta, hogy a
fiúk egy hauras démonokból álló fal mögé szorultak. A naga sziszegve
kígyózott, majd Lucie felé ugrott, aki éppen időben ugrott félre, s kirepült a
kezéből a fejsze; matatni kezdett egy szeráfpenge után...
Energiahullám futott végig Cordelia karján; előrevetette magát, és mintha
olvadt arannyá változott volna körülötte a világ. Minden lelassult és megállt
– csak ő sújtott le úgy, mint a villám, aranyeső kíséretében. A Cortana izzó
ívet írt le a sötétben; a naga pedig megvonaglott, ahogy az oldalába fúródott
a penge. Démongenny fröccsent, ám Cordelia nem érzett forróságot vagy
fájdalmat, már nem érezte a hideget. Csak kárörvendő diadalt érzett, ahogy
a naga vonyítva zuhant a földre, hogy mögé csússzon.
Cordelia megpördült a tengelye körül. A démon fölé tornyosult a lapos
fejével, akár egy kobra. Előre–, majd hátralendült, végül Cordelia felé
kapott, még egy tűzből kipattanó szikránál is sebesebben. De Cordelia így is
gyorsabb volt: ahogy a lény kinyitotta a fűrészfogakkal teli száját,
megfordult, és felfelé döfött a karddal, átszúrva a szájpadlását. Genny
fröccsent, a démon pedig meghátrált: megfordult, hogy el tudjon siklani a
havon, Cordelia viszont üldözőbe vette. A kígyózó teremtmény nyomába
iramodott úgy, hogy még a talaj is elhomályosult a talpa alatt. Mellette
rohanva felemelte a gennyes kardot, és egy utolsó sújtással – pikkelyt és
csontot is átvágva – kettészelte a naga testét.
Gőzcsík szállt fel belőle. A feje és a farka megrándult, mielőtt bűzös,
nedves masszává változott, amit magába szívott a föld. Cordelia levegőért
kapkodva eresztette le a kardot; úgy érezte, hogy csupán néhány másodperc
alatt rohant át a Nelson Square-en, és meglehetősen távol került a
többiektől. Látta őket, az árnyékukat, ahogy próbálnak túljutni a hauras
démonok tömegén. James kivált a többiek közül, hogy elinduljon felé,
amikor éles rikoltás hasított a levegőbe.
Cordelia a szemét meresztette. Nem emberi hang volt, nem is ember adta.
Az egyik nagyobb hauras démon állt csupán néhány lépésnyire, s bámulta
őt a szürkésfehér szemével.
– Paladin!– zihálta a hauras. – Paladin!Nem merünk hozzáérni!
Cordelia csak bámult. Honnan tudhatta a démon, hogy ő Völundnak, a
kovácsnak a paladiója? Kapott tőle valami láthatatlan jelölést?
Rikoltás hallatszott a többi hauras démon felől is. Kezdtek szétszóródni.
Cordelia hallotta a barátai meglepett kiáltásait; James átugrott egy alacsony
sövényt, egyenesen felé tartva.
– Paladin – nyújtotta a démon Cordelia felé a göcsörtös kezét. A hangja
jajveszékeléssé változott. – Bocsánat! Mondd meg a mesterednek! Nem
tudtuk.
Azzal a démon reszketős meghajlással elfordult és elszaladt, hogy
csatlakozzon megfutamodó társaihoz. Nem messze Matthew, Lucie és
Christopher értetlenül nézett körbe, miközben a támadóik eltűntek.
Cordeliának alig volt ideje eltenni a kardot, mire James mellette termett.
Már szóra nyitotta a száját, hogy magyarázkodjon a fiúnak, de az csak
bámulta – a démongenny szörnyű nyomokat égetett a ruhája elülső részén
és az ujján.
– Cordelia... – mondta elgyötörtén.
Olyan erővel ölelte magához, hogy Cordeliának elállt a lélegzete. A
hideg éjszaka ellenére Jamesnek átázott a verejtéktől az inge. Erős, izmos
karokkal fogta Cordeliát, aki érezte a szívének szapora kalapálását. James
odanyomta az arcát az övéhez, miközben a nevét ismételgette: Daisy, Daisy,
Daisy.
– Jól vagyok – jelezte gyorsan Cordelia. – Csak összekente a ruhámat, ez
minden, de teljesen jól vagyok, James...
James szinte elképedt arccal eresztette el.
– Láttam, ahogy az a naga démon hátralendül, hogy rád támadjon –
mondta halkan. – Azt hittem...
– Mi volt ez? – kérdezte Christopher, aki most ért oda Lucie-vel. –
Láttam, hogy az a hauras démon kiabált Cordeliával, aztán úgy elrohant az
összes, mintha az ördög kergette volna őket.
 – Hát... fogalmam sincs – felelte Cordelia. – Szerintem a Cortana miatt.
A hauras démon mintha megrémült volna tőle.
– Talán híre ment annak, hogy a Cortana megsebezte Belialt – vetette fel
Lucie. Úgy csillogott a szeme, mint amikor a Gyönyörű Cordelián.
dolgozott. – Megelőz a kardod hírneve!
Csak James nem szólt semmit, miközben visszafelé tartottak a téren át:
mintha elmerült volna a gondolataiban. Matthew már korábban visszament
a hintókhoz, hogy megnyugtassa a lovakat. Mintha érezte volna Cordelia
tekintetét, megfordult, hogy ránézzen. Sötét volt a zöld szeme. Cordelia
kénytelen volt eltűnődni azon, hogy a fiú vajon nem látott-e többet a
barlangnál, mint amennyinek jelét adta, de nem: bizonyára nem láthatta
Völundot, és nem hallhatta a kovács szájából a „paladin” szót, miközben
Cordelia ott térdelt előtte.
De Cordelia csak erre tudott gondolni. A csodálkozáson túl zabolátlan
öröm kezdett benne felszínre törni. Úgy vélem, hogy nagy harcos lélek lakik
benned – mondta Völund, a kovács. Cordelia paladin lett, egy legendás hős
bajnoka, s ezt már a démonok is észrevették. Egyszeriben azt remélte, hogy
ezek a csibészek pletykás fajtából valók. Remélte, hogy a szóbeszéd feljut a
démonok ranglétráján egészen Belialig, aki majd megérti, hogy Cordelia és
a kardja ott áll a barátai és a Pokol Hercege között, és mindhalálig
védelmezni fogja őket.

Elhatározták, hogy Christopher együtt megy haza Daisyvel és Jamesszel,

hiszen a konzuli ház csupán néhány saroknyira volt a Curzon Streettől, Kit
pedig szerette volna használni az ottani labort a pitosz tanulmányozásához.
Lucie Matthew-val tartott, ami remekül jött neki. James ugyanis általában
kérdezősködött. Matthew viszont nem szokott.
Lucie elhelyezkedett Matthew hintójában, amivel zötykölődve elindultak
a Nelson Square-ről. Matthew végig panaszkodott; szerinte a londoni
forgalom anélkül is elég szörnyű, hogy démonok ugrálnának
maradéktalanul tisztességes emberek járműveire. Lucie tudta, hogy a fiú
csupán az érzéseit adja ki, s nem vár választ, ezért nem mondott rá semmit,
csak kedvesen nézett. Matthew szőke haja zilált volt a küzdelemtől, a
zakója pedig elszakadt. Úgy festett, akár egy romantikus hős, bár a kissé
züllött típusból.
 A hintó meglódult, amikor befordultak egy sarkon, Lucie pedig
ráeszmélt, hogy amíg belemerült a gondolataiba, addig Matthew a
tenyerébe temette az arcát. Ez tényleg nyugtalanító volt, és nem tartozott
hozzá a megszokott hangulati skálájához.
– Matthew, minden rendben? – érdeklődött Lucie.
– A legnagyobb rendben.
Nem hangzott meggyőzően, ahogy Matthew a tenyere mögül kiejtette a
szavakat.
– Mi jár a fejedben? – kérdezte könnyedén Lucie, hogy más
megközelítéssel próbálkozzon.
– Az, hogy milyen, amikor .egyáltalán nem érdemied meg azt az embert,
akit a világon a legjobban szeretsz – felelte lassan Matthew.
– Milyen regénybe illő panasz – állapította meg Lucie egy pillanatnyi
habozás után. Fogalma sem volt, mit gondoljon erről a drámai kijelentésről.
Nem James az, akit Matthew a világon a legjobban szeret? Miért gondolja
úgy hirtelenjében, hogy nem érdemli meg Jamest? – Gondolom, nem
akarod elmondani nekem.
– Biztos, hogy nem.
– Jó, akkor nekem kell elmondanom valamit neked.
– Ó, Raziel! – nézett fel Matthew. Mintha kiszáradt és kissé kivörösödött
volna a szeme. – Ebből semmi jó nem szokott kisülni.
– Nem haza megyek – tájékoztatta Lucie. – Úgy terveztem, hogy onnan
indulok tovább, de már nincs rá idő. El kell jutnom Limehouse-ba, és te
fogsz engem elvinni oda.
–Limehouse-ba? – csodálkozott Matthew. Beletúrt a hajába, amitől még
ziláltabban álltak a tincsei, mint korábban. – Lucie, kérlek mondd, hogy
nem mész vissza abba a vitorlagyárba.
– Ne félj! Hypatia Vex új varázsboltjába megyek. Ott találkozom
Annával és Ariadneval, így nem kell aggódnod, hogy kíséret nélkül
maradok.
– Limehouse egyáltalán nem esik útba Marylebone felé – tette szóvá
Matthew, de mosolygott kissé. – Az Angyalra, mekkora cselszövő vagy,
Lucie! Mikor találtad ezt ki?
– Ó, egy ideje – legyintett lazán. Igazság szerint nem is volt biztos benne,
hogy mikor fognak találkozni Hypatiával egészen addig, amíg Anna a
kezébe nem nyomott egy összehajtogatott papírt az Ördögben, miközben
úgy tett, mintha megpaskolná a kezét. – Nem muszáj elvinned, Math, de ha
hagyod, hogy egyedül gyalogoljak el Limehouse-ba, és megölnek, akkor
James nagyon mérges lesz rád.
Lucie ezt viccnek szánta, Matthew-nak viszont elkomorult az arca.
– James így is nagyon mérges rám.
– Miért?
Matthew nekidöntötte a fejét az ülésnek, és fürkésző pillantást vetett
Lucie-re.
– Elárulod nekem, hogy mi ez a varázsboltos ügy?
– Nem – válaszolta nyájasan Lucie.
– Akkor azt hiszem, mindkettőnknek megvannak a maga titkai – fordult
hátra Matthew, hogy kinyissa az ablakot, és közölje a kocsissal, hogy
tartson Limehouse felé. Mire visszahuppant az ülésre, kíváncsian csillogott
a szeme.
– Nem tartod furcsának, Lucie, hogy Jamest állandóan kínozza Belial, aki
viszont úgy tűnik, hogy egyáltalán nem érdeklődik irántad?
– Nem hinném, hogy Belial elolvasta és megértette Mrs. Wollstonecraft
könyvét a nők jogainak igazolásáról. Azért érdeklődik James iránt, mert
James fiú, és én azért nem érdeklem, mert lány vagyok. Gyanítom, hogy
Belial előbb szállna meg egy teknőst, mint egy nőt.
– Ez esetben szerencsésnek mondhatod magad, hogy a gyengébb nemhez
tartozol.
– De nem vagyok szerencsés – tiltakozott Lucie, s már nyoma sem volt
viccelődésnek a hangjában. – Jobb lenne, ha Belial rám összpontosítaná a
figyelmét, mert James mindig hajlamos saját magát hibáztatni a dolgokért,
én pedig utálom látni a fajdalmát.
– Szerencsések vagytok a bátyáddal, Lucie – mosolygott rá fáradtan
Matthew. – Tartok tőle, hogy ha Charlesnak választania kellene hogy őt
vagy engem szálljanak meg, akkor egy nagyon jól öltözött démonként
végezném.
A hintó átkelt a Temzén, így a kinti hideg levegő magával hozta a folyó
vizének szagát. Lucie-nek eszébe jutott, amikor Cordelia beleesett a vízbe,
miután megsebesítette a mandikhor démont. Amikor Cordelia életéért
rettegve megidézte a szellemeket, hogy kimentsék a Temzéből a barátnőjét
– holott nem is volt tisztában azzal, hogy mit tesz. Emlékezett rá, hogy
milyen borzasztóan fáradt volt utána, hogy elsötétült előtte a világ, mielőtt
elveszítette az eszméletét Jesse karjaiban, óhatatlanul felelevenedtek benne
Malcolm szavai: a halottmágiának pedig túl nagy ára van.
Lucie elfordult az ablaktól. Még mindig nem mondta el a barátai közül
senkinek, hogy mi mentette meg valójában Cordeliát azon az éjszakán a
Tower híd alatt. Úgy tűnt, Matthew-nak igaza volt – Lucie titkokat őrzött,
talán túl sokat. James és Matthew parabataiok. voltak, mint ahogy ő is erre
készült Cordeliával. Mégis olyan volt, mintha egyikük sem lenne őszinte a
másikkal. Vajon Matthew erre értette, hogy „nem érdemli meg”?

Mire visszaértek a Curzon Streetre, Cordeliának alábbhagyott a túlcsorduló

jókedve. Bár Christopher és James végig beszélgettek a hintóbán, ő
kénytelen volt hagyni, hogy elkalandozzanak a gondolatai az előttük álló
éjszaka felé – a veszélyes feladattal együtt, amire Jamest kérték.
A ház ablakain túl sötétség honolt; Effie, a szobalány ugyan visszatért, de
bizonyára rég lefeküdt. Ahogy átfázva és fáradtan beléptek az előszobába,
Cordelia ügyetlenkedve igyekezett kigombolni a kabátját.
– Gyere! – mondta James. – Hadd segítsek!
Azzal főié hajolt, Cordelia pedig megengedte magának, hogy magába
szívja az illatát: a melegségét s az ázott gyapjú szagát némi sóval meg a
halványuló édes kölnivel. Szemügyre vette James állkapcsának ívét és azt a
pontot, ahol a pulzusa lüktetett a nyakán. Érezte, hogy elvörösödik az arca.
Tegnap éjjel ott csókolta.
James levette Cordeliáról a kabátot, hogy felakassza az ajtó melletti
fogasra, az ázott sáljával együtt.
– Nos, Magnus nem fog ideérni éjfél előtt – szólalt meg könnyedén. –
Nem tudom, te hogy vagy vele, de én éhen halok. Találkozunk a
dolgozószobában?
Negyedórával később Cordelia – másik ruhában és száraz lábbeliben –
belépett a dolgozószobába, egyik kezében a Cortanával, a másikban pedig
egy könyvvel. Jamest már ott találta a díványon. A kandallóban tűz égett, a
játékasztalon pedig egyszerű ennivaló várta őket. Nekitámasztotta a
Cortanát a kandallónak, s elindult szemügyre venni az ételt. James
szemlátomást megrohamozta a konyhát: a fatálcán szeletelt sajt és kenyér
volt almával, hideg csirkével és két csésze gőzölgő teával.
– Nem is tudtam, hogy ilyen házias vagy – huppant le Cordelia hálásan a
díványra. Jólesett a meleg és a pihenés. Letette a könyvét a kisasztalra, s
odanyúlt egy almáért. – Ezt a titkos képességet is örökölted?
– Nem, ez csak a Vidám Zsiványok etetésének eredménye.
Hozzászoktam, hogy ennivalót csórjak az Intézet konyhájáról. Christopher
éhen halna, ha nem szólnánk rá, hogy egyen, Thomas pedig olyan hatalmas,
hogy néhány óránként meg kell etetni, mint egy fogva tartott tigrist – tépett
egy darabot a kenyérből James. – Remélem, Thomas elvan Alastairrel.
– Alastair a sarokban ülve fog olvasni. Mindig azt csinálja, ha
kellemetlen helyzetbe kerül – mondta Cordelia. – Tényleg szörnyen érzem
magam, amiért nem mondom el anyának, hogy valójában mi történt, de mi
jó sülne ki belőle? Neki pihenésre és nyugalomra van szüksége.
– A titkolózás nehéz – jegyezte meg James. – Annak is, aki nem tudja az
igazat, de annak is, aki őrzi a titkot. Daisy... – folytatta habozva. –
Szeretnék kérdezni tőled valamit.
Amikor James így ejtette ki a nevét, Cordelia legszívesebben bármit és
mindent megadott volna neki.
– Igen?
– Ma este, a Nelson Square-en hallottam, hogy mit mondott neked a
hauras démon. Sokszor használtad már a Cortanát. Még Belial ellen is. De
akkor egyetlen démon sem hívott „paladinnak”.
Cordelia leeresztette a kezét, benne az almával. Reménykedett benne,
hogy James nem hallotta.
– Ez nem egészen kérdés.
– Nem az – értett egyet James. – De láttam, ahogy küzdöttél... mindig is
elképesztő voltál a Cortanával, ma este viszont mégis más. Még sohasem
láttam ehhez foghatót – folytatta úgy, hogy nem rejtette maszk mögé az
arckifejezését; világosan látszott. – Ha valami megváltozott veled
kapcsolatban, nem muszáj elmondanod. De szeretném, ha elmondanád.
– Tudod, mi az a paladin? – tette félre az almát Cordelia.
– Igen, de csak a történelemóráról. Jonathan Shadowhunter idejében,
amikor úgy tudom, még könnyebb volt találkozni egy istenséggel vagy
angyallal, az ember hűbéresküt tehetett valamelyiknek, hogy erősebb és
nemesebb legyen. Erről szól a legenda.
– És minden legenda igaz – tette hozzá Cordelia. Elmesélte Jamesnek a
találkozását Völunddal, a kováccsal, az átváltozott tájat, a műhely lármáját,
Völund szavait és az esküt, amit letett. James figyelmesen hallgatta, amíg
beszélt.
 – Nem tudtam, milyen hatása lesz a fogadalmamnak – fejezte be. – De...
eddig még sohasem éreztem azt, amit ma este, amikor a naga démonnal
harcoltam. Mintha bronz- és aranyfény vett volna körül, mintha bennem lett
volna, felpezsdítve a véremet, hogy küzdeni akarjak. És azok a démonok
elmenekültek előlem.
– Körülötte az érc ragyogott, mint fennlobogó tűzláng, vagy mint
hajnalba kelő nap19 – idézte mosolyogva James. – Tényleg olyan volt,
mintha Akhilleusz eljött volna Dél-Londonba.
Cordeliának enyhe melegség járta át a szívét. Minden dicsősége ellenére
annak, hogy paladinként harcolt, furcsamód láthatatlannak érezte magát
eddig, mintha elválasztotta volna a többiektől valami. James azonban látta
őt.
– De ez nagy fogadalom, Daisy. Felesküdni arra, hogy olyan leszel, mint
Völund, a kovács... bármikor szólíthat, és követelheti, hogy nézz szembe
bármilyen veszéllyel.
– Mint ahogy te fogod tenni ma este? Én akarom, hogy szólítsanak
engem, James. Mindig is ezt akartam.
– Hősnek lenni – fogalmazta meg James, aztán habozott egy kicsit. –
Cordelia, mondtad már...
Kopogtatás zaja visszhangzott a házban. Pillanatokon belül megjelent
Effie – dühösen, hálósapkában és hajcsavarókkal. Motyogva kísérte be a
szobába Magnust, aki a körgalléros kék bársony nagykabátjában minden
eddiginél magasabbnak tűnt Effie mellett.
– Magnus Bane érkezett látogatóba – közölte komoran Effie. – És
kénytelen vagyok megjegyezni, hogy az előzetes tájékoztatás alapján azt
hittem, egyáltalán nem ilyen körökben forgó embereknek fogok dolgozni,
de nem ám!
Magnus higgadtan kibújt a kabátjából, és várakozó arckifejezéssel átadta
neki. Effie eloldalgott, miközben azt mormolta, hogy rongyot foga feje köré
tekerni a „végeláthatatlan zsibongás” tompítására.
Magnus érdeklődő pillantást vetett Jamesre és Cordeliára.
– Mindig olyan személyzetet tartotok, amelyik sérteget benneteket?
– Én szeretem – állt fel James. Cordelia észrevette, hogy a derékszíjába
bújtatva ott a revolver. A Nelson Square-en történtek után valószínűleg nem
akarta, hogy megint nélküle kapják el. – Állandó készültségben tart.
 – Kérsz egy kis teát? – kérdezte Cordelia Magnustól.
– Nem. El kellene kezdenünk. Hypatia visszavár – nézett körül Magnus a
dolgozószobában, s az ablakokra tévedt a tekintete. Intett egyet, mire az
összes függöny leereszkedett. – Azt hiszem, ez a szoba is ugyanolyan jó,
mint bármelyik másik. Cordelia, tudnál őrködni az ajtónál?
Cordelia odament az ajtóhoz, és előhúzta a Cortanát. A penge megcsillant
a tűz fényénél, s egy pillanatra lüktetni kezdett a kezében. Ugyanezt az erőt
érezte, amikor a nagával küzdött – mintha a kard suttogna neki. Mintha azt
kérné, hogy harcoljon vele.
Magnus odaállította Jamest a kandalló elé. Cordelia eddig még nem vette
észre, milyen különös módon hasonlít a szemük: Magnusé zöldesarany,
hosszúkás pupillákkal, Jamesé pedig aranysárga. Halovány bronzszínű
varázsszikrák pattantak ki Magnus kezéből, ahogy rányomta az ujjait James
halántékára.
– Most pedig összpontosíts! – mondta neki.
 Grace:
1899-1900
, G hat az árnyvadászokra. Minden
K árnyvadász
iderült hogy race képessége
férfira, kivéve Jamest. Tatiana annyira megrakott kocsit
hajtott haza az alicantei kirándulásból, hogy alig fért el az úton.
– Mondd meg a péknek, hogy adjon oda neked mindent, amije csak van –
vetette oda Tatiana, amikor először megérkeztek a bolt elé Alicantéban.
Most pedig megkövültén nézte Grace-t, miközben a kocsi lassan
zötykölődött vissza a Blackthorn-kúria felé. Olykor egy hatalmas rétesbe
harapott bele, olykor pedig némán bámulta a kartondobozokat, amik Grace
két oldalán tornyosultak, kényelmetlenül odaszuszakolva.
Miután hazaértek, az anyja végigmérte Grace-t, majd minden előzmény
nélkül – meglepő gyorsasággal – pofon vágta.
Grace összerezzent, és az égő arcához emelte a kezét. Az anyja a párizsi
útjuk előtt ütötte meg legutóbb.
– James Herondale ugyanolyan árnyvadász, mint az összes többi –
préselte ki magából Tatiana. – Nem vele van baj – tette hozzá lesújtó
pillantással. – Legyenek kötélből az idegeid, te lány. Ha bármit is meg
tudok neked tanítani, hát az legyen, hogy muszáj megedzened az idegeidet.
Kemény a világ, és azon fog munkálkodni, hogy elpusztítson. így
működnek a dolgok.
Elsomfordált, mielőtt Grace megszólalhatott volna. Grace megfogadta
magában, hogy mire megint eljön a nyár, és Herondale-ék visszajönnek,
akkor majd más lesz. Jobban fog igyekezni.
Eljött a nyár a hosszú tél után, amikor csöndesen engedelmeskedett az
anyjának. Csak a Jessevel töltött idő alatt érezte magát hús-vér embernek
Folytatták a kiképzést a maguk módján, bár inkább egyoldalú lett a dolog
így, hogy Jesse szellem volt.
Grace megedzette az idegeit, ahogy elvárták tőle, s megbeszélt egy
találkozót Jamesszel. Ám amikor először meglátta a fiút, rögtön belé
nyilallt a keserűség amiatt, amit kértek tőle. James épphogy felépült a
perzselő lázból, amint kiderült – de hiába tűnt sápadtnak és gyengének, tele
volt energiával és lelkesedéssel, örült, hogy látja Grace-t: boldogan elmesélt
neki mindent egy másik árnyvadászról, akit Cordelia Carstairsnek hívtak, és
mellette volt, ápolta őt a betegsége idején. Sőt, Grace-nek hamar feltűnt,
hogy James egy percre sem hajlandó befogni a száját erről a Miss
Carstairsről.
– Nos? – csattant fel az anyja, amikor Grace aznap délután bement a
dolgozószobájába.
– James beleszeretett valakibe – mondta némi habozás után. – Az elmúlt
hónapokban. Nem hinném, hogy belém tud szeretni, ha már szerelmes.
– Ha valami hiányzik belőled, az az akarat, nem pedig a hatalom –
korholta Tatiana. – El lehet vele feledtetni, hogy szerelmes. Rá lehet venni,
hogy azt érezze, amit te óhajtasz.
– De...
Grace azt akarta mondani, hogy akár hatalmában áll elfeledtetni
Jamesszel ezt a lányt, akit szeret, akár nem, fogalma sincs, hogy meg
szabad-e tennie ilyesmit. Elvégre James az egyeden igazi barátja. Jesset
leszámítva, * aki családtag és még szellem is, tehát kétszeresen nem számít.
Ám semmi ilyesmit nem mert felvetni az anyjának.
– Mama, rajta nem működik a képességem. Hidd el, hogy igyekeztem.
Másoknál azonnali volt a hatás: az összes próbán, amik elé Párizsban
állítottál. És egyáltalán nem került semmi erőfeszítésbe. Jamesszel még a
nagyon nagy igyekezet sem vezetett semmire.
– Te ostoba lány – fintorgott Tatiana. – Azt hiszed, hogy nem működik
rajta a képességed, mert szerelmes valakibe. De én is végeztem némi
kutatást az elmúlt hónapokban, és valójában Herondale tisztátalan vére
lehet a baj.
– Tessék? – kérdezte bizonytalanul Grace.
– Az anyja boszorkánymester – magyarázta Tatiana. – Úgy tűnik, ő a
világon az egyetlen boszorkánymester, aki árnyvadász is. Tehát kétszeresen
elátkozott nő.
 Egy pillanatra mintha eltűnődött volna. Grace csöndben maradt.
Aztán Tatiana újra felcsattant, és ránézett a lányára.
– Várj itt! – szólt rá élesen, azzal kiment a szobából, s elindult a folyosón.
Grace gyanította, hogy a pincébe megy, ahová neki tilos volt. Belesüppedt
az egyik székbe a kandallónál, miközben azt kívánta, hogy bárcsak
hamarabb lemenne a nap, és láthatná Jesset. Az anyja mindig jobban bánt
vele, ha Jesse ott volt a közelben.
Mintha szemernyi idő sem telt volna el, mire Tatiana visszatért, és
izgatottan összedörzsölte a tenyerét.
– Az egyik pártfogóm talált megoldást a problémádra – jelentette ki az
íróasztalához menet.
– Az egyik pártfogód? – kérdezte Grace.
– Igen. Olyan megoldást, ami még nagyobb hatalmat biztosít nekünk a
Herondale fiú fölött, mint amilyet bárki más fölött tudsz gyakorolni.
Elővett a zsebéből egy vékony ezüst karperecét, ami egy pillanatra úgy
verte vissza a gyertyafényt, hogy elvakította Grace-t. Tatiana nekilátott
elmagyarázni a tervét, a történetet, amit kitalált. Grace azt fogja mondani
Jamesnek, hogy a karperec a vér szerinti szüleinek régi családi hagyatéka –
jelentette ki Tatiana. Grace-nek ettől valahol mélyen megfájdult a szíve, de
biztosra vette, hogy ez egyáltalán nem látszott az arcán. Tatiana elrejti majd
a karperecét – egy dobozban, a dolgozószobájában –, aztán Grace-nek rá
kell vennie Jamest, hogy megszerezze neki.
– Abban a pillanatban, hogy önként megfogja, el fog veszni – mondta az
anyja. – Mert olyan erős, hogy a puszta érintése is elég ahhoz, hogy
legyőzzön a varázsa.
– Miért kell rávenni, hogy ő hozza el a karkötőt a házból? – értetlenkedett
Grace. – Biztosra veszem, hogy elfogadná, ha egyszerűen odaadnám neki
ajándékba.
– Grace, bíznod kell bennem – mosolygott Tatiana. – A kaland fogja
elplántálni a karperec gondolatát a fejében, hogy meg kell szerezni. Fontos
lesz neki. Azért is, persze, mert szeret téged, de a történet miatt is, amit
hozzá társít a fejében.
Grace tudta, hogy semmi értelme tiltakozni. Sohasem volt értelme a
tiltakozásnak. Neki csak az anyja volt; máshová nem tudott menni. Még ha
be is vall mindent Jamesnek, és a fiú hírhedten kegyetlen szüleinek
kegyeire bízza magát, akkor is elveszít mindent. Az otthonát, a nevét, a
bátyját. Az anyja haragja pedig porrá fogja égetni.
Más dolog is motiválta. Az elmúlt egy évben Tatiana többször is
sugalmazta, hogy James Herondale megigézésének terve valamilyen módon
hozzátartozik Jesse fel támasztásának tervéhez. Nem mondta ki
egyértelműen, ám Grace nem olyan ostoba, hogy ne állt volna neki össze a
kép. Annak talán megvoltak a határai, hogy mit hajlandó önként megtenni
az anyja kedvéért. De ha visszakapná a hús-vér Jesset, életben és
biztonságban, az felbecsülhetetlenül megváltoztatná az életét. Grace bármit
hajlandó lett volna megtenni a bátyja megmentéséért, aki talán így őt is
megmentheti.
 21
A pokol ösvénye

„Fordulj vissza újra, ó, legkedvesebbem

– fordulj vissza újra; csalfán és tünékenyen:
E járt út, amin taposol, attól tartok, maga a pokol ösvénye.”
„Nem, túl meredek a hegymászáshoz; nem, túl késő a morfondírozáshoz:
A lefelé vezető út könnyű, de nincs visszaút. „
– Christina Georgina Rossetti: Amor Mundi –

G a kecskebőr csizmájában,, belefáradt

race belefáradt a télbe a latyaktócsákba, amikbe belelépett
belefáradt a hidegbe, ami átjárta karcsú testét,
amikor kiment. A hideg megtalálta az utat a szoknyája alá, a kesztyűje
ujjába, egészen a lelkéig – mígnem úgy érezte, hogy soha többé nem fog
újra átmelegedni.
Sok telet túlélt már a Blackthorn-kúriában meghúzódva. De ezen a télen
azzal töltötte a legtöbb estéjét, hogy kiszökött. Csontig fogyva tért vissza
Bridgestockékhoz, ahol jéghideg ágynemű várta, mert rég elillant a meleg a
forró vízzel töltött kerámiaedényből az ágy végében.
Ma este viszont sokkal szívesebben lett volna a kis szobájában
Bridgestockéknál, vagy talán Jessenél látogatóban, mint ott, ahol valójában
volt. Éppen a bátorságát próbálta összeszedni, hogy betörjön a konzuli
házba, miközben fagyos téli szél tépte a kabátját, és éjjeli baglyok huhogtak
a tér fáinak ágain.
Azt hitte, hogy ilyenkor már mindenki aludni fog, ám bosszantó módon
még mindig fény szűrődött ki az alagsor ablakain. Talán Henry Fairchild
véletlenül úgy hagyta? Biztosan elég szétszórt ahhoz, hogy ezt is egy
lehetőségként kelljen számba venni. Grace-nek muszáj volt kockáztatnia,
hacsak nem akart halálra fagyni.
Az épület oldala mentén végigsettenkedve a kazánház lépcsője felé vette
az irányt, amit egy igen ritkán használt keskeny és nyirkos folyosó kötött
össze a laboratóriummal. Elhozta magával a mesterkulcsot, amit Charlestól
csent el, még régen, örült, hogy Charles még mindig Franciaországban van,
mert a fiú így nem tudhatta, mire készül.
Grace beosont, és lopakodva követte a sötétben a halovány fényt, ami az
előtte álló keskeny folyosóra szűrődött ki. A labor ajtaja résnyire nyitva
volt; bekukucskálva úgy látta, hogy a szoba üres, Henry munkaasztala
pedig épp olyan rendetlen, mint általában.
Belépett – és összerezzent. Christopher Lightwood egy fa sámlin
gubbasztott a sarokban, kezében egy különös tárgyat forgatva. Mit művel a
sarokban bujkálva?- dühöngött magában Grace. Miért nem képes az
asztalnál ülni, mint egy normális ember, ahonnan rendesen Játszódott volna,
amikor ő belesett?
Mosolyogva szóra nyitotta a száját, hogy hazudjon valamit – Charles
kérésére jött, aki itt felejtett valamit a régi szobájában –, amikor Christopher
megfordult és rápislogott.
– Ó! Te vagy az – nyugtázta a fiú a szokásos derűs mosolyával. – Azt
hittem, megint a patkányok. Helló, Grace!
– Szörnyen késő van – jegyezte meg csevegő hangon Grace, mintha
mindennap fiatalemberekbe botlana a pincében. – Fairchildék tudják, hogy
itt vagy?
– Jaj, én folyton itt vagyok – emelte fel Christopher a furcsa tárgyat a
fénybe. Úgy festett, mint egy különös irón. – Henrynek van egy csomó
felszerelése, és nem bánja, ha használom.
– De... meg sem kérdezed, hogy én mit keresek itt? – ment oda a
munkaasztalhoz Grace.
– Miért tenném? – nézett rá őszinte értetlenséggel Christopher. – Charles
menyasszonya vagy. Világos, hogy van jogod itt lenni.
 Grace megköszörülte a torkát.
– Ez egy meglepetés Charlesnak. Rá tudlak venni, hogy megszánj, és
segíts nekem megkeresni egy bizonyos összetevőt?
– Tudományos meglepetésen dolgozol Charlesnak? – állt fel Christopher
a sámliról. – Nem is tudtam, hogy ennyire érdekli a tudomány – rakta le a
rejtélyes iront a munkapadra. – Körbevezesselek gyorsan a laborban?
Bizton állíthatom, hogy ez a legjobban felszerelt tudományos műhely
Londonban.
Grace meghökkent. Nem kényszerítette rá a fiút, hogy felajánlja neki a
bemutatót: az magától állt elő vele. Pedig hablatyoló idiótává tudta volna
változtatni, hogy olyanokat mondjon, a vágyakozástól keresztbe álló
szemekkel, mint például „az életemet adnám, hogy bármiben segítsek
neked, amire csak vágysz”. Christopher viszont szemlátomást őszinte
lelkesedéssel kapott az alkalmon, hogy dicsekedhessen a főzőpoharaival, a
kémcsöveivel és a fioláival; így Grace arra eszmélt, hogy visszafogja
magát.
Igazándiból nem szereti használni a képességét – gondolta –, miközben a
fiú odavezette a polcokhoz, ahol színes anyagokkal teli apró üvegek
sorakoztak, és elkezdett neki mesélni a kémiai elemek táblázatáról, amiket
egy orosz tudós talált fel sok évvel ezelőtt. Grace úgy érezte, hogy ha
használja a képességét, akkor az az anyjához láncolja. A sötétséghez, amit
az anyja szolgál.
Miközben szemügyre vette a kis üvegek tartalmát, Christopher
megosztotta vele, hogyan lehet összekötni a mágiát a tudománnyal valami
teljesen újnak a létrehozására. Grace nem nagyon tudta követni, de maga is
meglepődött rajta, hogy felkeltette az érdeklődését, amikor Christopher a
különböző tárgyak és eszközök felhasználásának módjáról beszélt, meg a
kísérletekről, amiket Hanryvel együtt végzett – a dolgokról, amiket
feltaláltak.
Grace-nek eszébe jutott az, amikor a fiú hazavitte nyáron egy piknikről a
démontámadások idején. Úgy beszélt neki a tudomány iránti szeretetéről,
hogy szemernyit sem volt olyan leereszkedő, mint gyakran Grace férfi
csodálói, és nem is fontoskodott, mint ahogy Charles mindig. Christopher
egyenlő félként kezelte, akinek a tudomány iránti lelkesedése hasonló az
övéhez, ráadásul nem is meglepő.
 – Min dolgoztál, amikor bejöttem? – kérdezte őszinte kíváncsisággal
Grace, amint Christopher befejezte a polcok és ládák bemutatását a
gondosan felcímkézett fajokkal és hozzávalókkal.
A fiú visszakísérte az irónhoz, és adott neki egy nagyítót, hogy jobban
megnézhesse rajta a mintázatot. Nagyon különös volt: nem egészen olyan,
mint amilyen rúnáknak a látványához hozzászokott az árnyvadászok bőrén,
ugyanakkor nem is volt teljesen más, mint azok.
– Ez egyáltalán nem igazi írón – mondta Christopher. – Pitosznak
neveztem el, mert valamiféle dobozzá változik át. Megpróbálhatnám
megolvasztani az anyagot, hogy igazi adamantin-e, de az a baj, hogy ha
valamit megolvaszt az ember, akkor utána nem tudja visszacsinálni
olyannak, amilyen volt.
– Tényleg nem – helyeselt Grace. – Kézbe vehetem?
Christopher átadta neki. Grace érezte a tárgy súlyát a kezében, és nem
igazán tudta, mit keres rajta. Ha rendes árnyvadász lenne, akkor már sok
irónt fogott volna, Tatiana viszont mindig is ellenezte, hogy tanuljon vagy
gyakoroljon.
Christopher pislogott a szokatlan ibolyakék szemével.
– Az, hogy úgy néz ki, mint egy irón, még nem jelent semmit. Főleg, ha
szándékosan akarták álcázni valamiért.
– Nyújtsd ki a karod! – mondta hirtelen ötlettől vezérelve Grace.
Christopher felhúzta az ingujját, felfedve egy rúnát a bal alkarjának }
belső oldalán. Talán Jártasság? Vagy Módszer? – Csináld csak, ha
szeretnéd! – biztatta. – Rajzolj valamit!
Grace odaérintette a pitosz hegyét a fiú bőréhez, és habozott, mert
elbizonytalanodott hirtelenjében. Egy pillanatra azt kívánta, hogy bárcsak
használta volna a képességét Christopheren; szörnyen nagy szüksége lett
volna a magabiztosságra, amit adott volna neki. Lassan és ügyetlenül rajzolt
egy enkeli rúnát, amit a legtöbb árnyvadász először tanul meg lerajzolni.
Angyali erő.
Csodálkozott, hogy abban a pillanatban, amint befejezte, el is tűnt
Christopher karjáról.
– Furcsa, ugye? – nézegette a karját Christopher; nyilván próbálkozott
már ezzel. – Rajzolsz egy rúnát, és eltűnik.
 – Ez az Alkotás-rúna a karodon... – szólalt meg Grace. – Borzasztóan
odavagy érte?
– Nem, nem igazán...
Grace fogta a pitoszt, és végighúzta a hegyét a Christopher karján lévő
Alkotás-rúnán. A fiú kíváncsian figyelte, majd meglepődött, amikor a rúna
felcsillant – és eltűnt.
Christopher úgy felvonta a szemöldökét, hogy szinte eltűnt a hajában.
– Mi a fene! – mondta szemlátomást elégedetten. – Most próbáld meg
megint felrajzolni rám!
De Grace nem ezt forgatta a fejében. Kísérlet gyanánt hozzáérintette a
pitoszt a saját csuklójához, s látta, hogy az Alkotás rúna életre kel rajta,
feketén világítva a bőrén.
– Hűha! – nézte Christopher. – Szóval ez rúnákat tud mozgatni egyik
emberről a másikra? Vajon erre szolgál, vagy ez csak az egyik funkciója?
– Nem tűnsz annyira meglepettnek – jegyezte meg Grace.
– Ellenkezőleg. Még sohasem hallottam olyat, hogy egy rúna átkerülhet
egyik árnyvadászról a másikra...
– Nem, úgy értettem, hogy...
Grace azt kívánta, hogy bár ne mondott volna semmit.
– Csak úgy értettem, hogy mintha nem lepődtél volna meg azt látva, hogy
felrajzolok egy rúnát magamra.
– Miért lepődtem volna meg? – kérdezte szemlátomást értedenül
Christopher. – Árnyvadász vagy. Mi szoktunk ilyet.
Grace-nek összeszorult a szíve. Most Christopher valószínűleg rendkívül
különösnek találja őt, és ez valamilyen oknál fogva zavarta.
A fiú viszont a pitoszra összpontosított a kezében.
– Vajon hogyan működhet?
Grace a témaváltásért hálásan visszaadta neki.
– Eddig annyit tudunk, hogy képes rúnákat mozgatni egyik emberről a
másikra, igaz?
– Igen, de miért? És legalább annyira fontos, hogy hogyan? A rúnákat
semmilyen fém, sőt egyáltalán semmilyen anyag nem zárhatja magába,
amennyire tudom. Akkor átküldi a rúnát egy másik dimenzióba tárolás
céljából, aztán visszahozza? Mint egy rúnákra szakosodott miniatűr portál?
– Egy... rúnatároló dimenzió? – kételkedett Grace. – Ez nem tűnik
valószínűnek.
 Christopher félénken rávigyorgott.
– Még a korai hipotézisalkotás szakaszában járok a vizsgálatom során –
gesztikulált izgatottan. Koszfoltok, égési sérülések és hegek tarkították a
kezét, amivel a levegőt hasította. – A különböző anyagoknak különböző
tulajdonságaik vannak. Például sűrűség, gyúlékonyság meg egy tucat másik
dolog. Ez alól a varázstárgyak sem jelentenek kivételt. Próbálom például
meghatározni, hogy miből áll az adamantin. A világon minden elemekből
áll, amilyen a vas, az oxigén, a klór, satöbbi, és azokból csak egy bizonyos
számú létezik. Még sincs köztünk az adamantin. Bizonyára a kémiai
összetételétől eltekintve vannak mágikus tulajdonságai, de...
Hirtelen elhallgatott.
– Ne haragudj, Grace! – szabadkozott lesújtva. – Ez biztos rettentően
unalmas a számodra.
Grace rájött: Christopher ahhoz van hozzászokva, hogy unottan reagál rá
az emberek többsége, öt viszont nem untatta, a legkevésbé sem. Örült volna,
ha Christopher tovább beszél. A fiú azonban várakozva nézett rá. Ha volt
valami, amit Grace nem tudott elviselni, az az, ha másoknak elvárásai
voltak felé. Mindig csalódást okozott nekik.
– Nekem nem... de tudod, azt reméltem, hogy találok egy kis gerjesztett
molylepkeszárny-port.
Elhalványult a csillogás Christopher szemében. Megköszörülte a torkát,
és letette a pitoszt a munkaasztalra.
– Csak gerjesztetlen van nálunk – felelte tárgyilagosan. – De azt
szerintem megoldhatjuk itt.
Vedd rd! – suttogta Grace-nek belül egy kis hang. Ugyanaz a hang,
amelyik irányította, hogyan vehet rá mindenféle embereket, hogy az ő
akaratából cselekedjenek.
– Arra semmi szükség – válaszolta inkább, miközben lenézett a saját
kezére. – Magam is meg tudom oldani.
– Remek – nyugtázta Christopher. – Adósod vagyok, amiért segítettél
nekem felfedezni ennek az eszköznek a célját, és boldogan
engedelmeskedem. Hozom neked a port, aztán nem bánnád, ha arra mennél
ki, amerről jöttél? Kiengednélek rendesen, de ritkán használom a
főbejáratot.
Hypatia Vex varázsboltja egy hatalmas, földszintes téglaépületben volt egy
hajózási társaság és egy dohos kis étterem között, ahol kávét és szendvicset
kínáltak a kikötőmunkásokból álló vendégkörnek. A limehouse-i üzlet
külseje egy használaton kívüli kis gyárépületre hasonlított; az előtte elsétáló
mondénok csupán egy lelakatolt ajtót láttak, fölötte rézbetűkkel és
koszréteg borította kis ablakokkal.
Lucie tudta, hogy a bolt helyén egykor egy szokatlan tárgyakat árusító
üzlet működött, egy Sallows nevű tündér tulajdonában, akinek a halála után
üresen állt. Azóta viszont felcsiszolták és lelakkozták a padlót, a falakat
pedig égővörösre és kékre festették. Az árucikkek máris padlótól plafonig
érő polcokat töltöttek meg, pultként pedig egy hosszú üveges szekrény
szolgált. Mögötte ott állt Hypatia, habos lila ruhában, fekete
selyempaszománnyal. Orrára apró szemüveget biggyesztve nézett át éppen
egy halomnyi számlát, miközben az orra alatt motyogott.
Anna és Ariadne már megérkeztek. Anna a pultnak dőlve fixírozta a
bőrkesztyűjét, mintha hibát keresne rajta. Ariadne pedig gyakorlóruhába
bújva ámuldozva nézte az egyik polcon lévő babaházat, amiben apró élő
babák – talán tündérek? – szobáról szobára rohangáltak, kicsi hangszereken
játszottak, és liliputi ágyakban aludtak.
– Lucie – nézett fel Anna mosolyogva. – Már kezdtem eltűnődni rajta,
hogy olvastad-e az üzenetemet.
– Igen, olvastam... csak egy kicsit elidőztem az Árnypiacon – felelte
Lucie.
– Milyen izgalmas életet élsz – állapította meg Anna. – Most pedig
vigyázz a szádra! Hypatia úgy gondolja, hogy a munkások átejtették, és
nincs jó hangulatban.
– Hallottam! – csattant fel Hypatia a homlokát ráncolva. – Soha ne fogadj
fel gnóm munkásokat, Herondale! Túl sokat fognak kérni a fűrészáruért.
A könyvek hősnőivel nem szokott olyasmi történni, hogy túl sokat kérnek
tőlük a fűrészáruért. Lucie felsóhajtott magában: abban reménykedett, hogy
mire ideér, Anna jókedvre bűvöli Hypatiát. Szemlátomást nem így történt.
Habozott, hogy vajon mennyit mondhat. Anna többet tudott Ariadnenál,
hogy mire készül Lucie a többiekkel, ám egyik lánynak sem volt fogalma
Lucie valódi céljáról.
– Madame Vex – szólalt meg Lucie. – Azért jöttünk, mert szükségünk
lenne a segítségedre.
 Hypatia felpillantott a számlákból. Felhőszerű hajának egy része
kiszabadult a színes sál alól, amivel hátrakötötte, és tintafoltos volt a keze.
– Mi másért jönnétek ti, árnyvadászok? És látom, ideküldted Annát, hogy
levegyen a lábamról – méregette az említettet. – Noha meglehetősen
kedvelem őt, legutóbb, amikor enyelegtünk, a barátaid leléptek a
pikszisemmel. Antik darab volt.
– Volt benne egy démon – mutatott rá Anna. – Valószínűleg szívességet
tettünk neked azzal, hogy biztonságosan eltávolítottuk.
– A démon is antik volt – jegyezte meg Hypatia. – Mindazonáltal nem
vagyok most kapható az enyelgésre. Van egy úriember udvarlóm.
Anna befejezte a kesztyűjének szemrevételezését. Rámosolygott
Hypatiára, Lucie pedig rácsodálkozott, hogy a pikszis és Hypatia udvarlója
ellenére a boszorkánymester megenyhült kissé. Annának varázslatos volt a
bája.
– Apropó, udvarlók – kezdte Anna. – Hoztam valamit, hogy
megmutassam neked.
Anna elővett a zakójából egy kis díszdobozt, amire zömök betűkkel az
„M. B.” monogramot gravírozták.
– Ez a közös barátunké, Magnus Bane-é. Már jó ideje keresi.
– Elloptad Magnus Bane díszdobozát? – kérdezte Ariadne. – Anna, kizárt
dolog, hogy ez jó ötlet legyen. Fel fog gyújtani érte. Varázstűzzel.
– Nyilván nem loptam el – forgatta Anna a kezei között a kis dobozt. –
Úgy történt, hogy a csizmakészítőmnek, aki igazi úriember, a Tanner család
sarja, volt egy liaison passionnée-ja. Magnusszal. Meglepően szilaj népség
a csizmakészítőké. Miután rosszul végződött a dolog kettejük között,
elcsaklizta Magnus díszdobozát, mert tudta, hogy odavan érte – mesélte
Anna, s rámosolygott Hypatiára. – Arra gondoltam, hogy talán szeretnéd
visszaadni neki. Biztosra veszem, hogy nagyon hálás lenne.
– És honnan tudtad, hogy Mr. Bane az udvarlóm? – vonta fel Hypatia a
sötét szemöldökét. – Azt hittem, hogy elég diszkrétek vagyunk.
– Én mindent tudok – jelentette ki Anna tényszerűen.
– Tudom, hogy nem a semmiére cserébe ajánlasz fel nekem valamit –
méregette Hypatia a dobozt. – Mit akarsz?
– Beszélni veled egy ügyben, aminek a boszorkánymesterekhez van köze
– válaszolta Anna. – Régi dolog... most ásták elő úgymond. Egy Jesse
Blackthorn nevű árnyvadász fiú halála.
 Hypatia mintha megrémült volna.
– Szerinted egy boszorkánymester bántott egy árnyvadász gyereket?
Csak nem képzeled, hogy én...
Lucie-nek kis híján megrándult az arca. Szinte azt kívánta, hogy bárcsak
el tudná magyarázni Hypatiának: azt kell a leginkább kiderítenie, amiben a
névtelen boszorkánymester Jesse halála után volt érintett. Tudta viszont,
hogy ez képtelenség. Ha bárki is megtudta volna, amit ő tudott Grace-szel,
akkor hatalmas veszélybe sodródna Jesse további létezése.
– Kérlek, ne értsd félre a szándékainkat! – szólalt meg Ariadne higgadt,
megnyugtató hangon. – Nem akarunk bajt hozni senkire. Jesse Blackthorn
régóta halott. Mi csak szeretnénk tudni, mi történt vele.
Hypatia gyanakodva bámulta őket egy hosszúra nyúlt pillanatig, aztán
felsóhajtva égnek emelte a kezét. Félretolta a papírokat, s addig keresgélt a
pultban, amíg meg nem talált egy tál keménycukorkát. Kiválasztott egyet,
de nem vette a fáradságot, hogy megkínálja vele a többieket.
– Mondjátok hát, mit gondoltok, mire fogadták fel ezt a boszorkány-
mestert?
– Tudsz az első rúnákról? – kérdezte Lucie, mire Hypatia unottan
bólintott. – A legtöbb gyerek könnyedén átesik a procedúrán. Néhányuknál
mellékhatások jelentkeznek. Jesse Blackthorn kínhalált szenvedett –
magyarázta nagyot nyelve. – És... nekünk azt mondták, hogy egy
boszorkánymesternek is köze lehetett ahhoz, ami vele történt.
Hypatia bekapta a cukorkát.
– Az anyja nem egy különös orosz nevű nő volt?
– De – válaszolta sóvárogva Lucie. – Tatiana.
Hypatia összeérintette az ujjhegyeit, és fölöttük átnézve szemügyre vette
őket.
– Évekkel ezelőtt egy boszorkánymester segítségét kérte, hogy védelmi
bűbáj kerüljön a fiára. Újszülött volt, és nem akarta megkeresni a Néma
Testvéreket vagy a Vasnővéreket. Azt állította, hogy nem bízik az
árnyvadászokban. Nem tudom hibáztatni érte, de egyikünk sem akart
belekeveredni. Senki, kivéve Emmanuel Gastot.
Emmanuel Gast. Borzongás futott végig Lucie-n, amikor eszébe jutott
Gast szétmarcangolt holtteste a lakásának csupasz padlóján. Levált a
csontjairól a hús, a bordái pedig felnyitva látni engedték az összeesett vörös
üreget. A fapadlóba fekete rovátkákat rajzolt az odaszáradt vér. A
legemberibbnek tűnő megmaradt rész a keze volt, tenyérrel fölfelé, mintha
kegyelemért könyörgött volna, amit nem kapott meg.
Emmanuel Gast Belial parancsára cselekedett, és meggyilkolták érte.
Gyanú ébredt valahol mélyen Lucie-ben, bár továbbra is kíváncsian
tárgyilagos arcot vágott.
– Az a boszorkánymester, akit nyáron öltek meg? – kérdezte Ariadne.
– Az bizony – mondta higgadtan Hypatia. – Meglehetősen korrupt volt. A
boszorkánymesterek tanácsa végül megtiltotta neki a mágiagyakorlást.
– Tehát lehetséges, hogy rászórta a védelmi bűbájt Jesse Blackthornra, de
rosszul csinálta? – vetette fel Ariadne. – Ez a Néma Testvérek dolga lenne.
– És hogy valahogy emiatt lett mellékhatása az első rúnának? Okos
gondolat – vélekedett Anna. A két lány egymásra nézett, mintha örültek
volna a közös felismerésnek.
Talán többről lehetett szó, mint közös felismerésről – döbbent rá Lucie.
Ariadne leplezetlen vágyakozással nézte Annát, aki... talán gyengédség volt
a tekintetében, ahogy visszanézett rá? Lucie még sohasem látta nála ezt az
arckifejezést.
Hypatia Vex megint félmosolyra húzta a száját.
– Tessék, árnyvadászok! Egy kis segítség, cserébe a díszdobozért. Jusson
eszetekbe, hogy segítőkész voltam, amikor az Intézetnek legközelebb
boszorkánymestert kell felfogadnia.
– Ó, biztosan emlékezni fogunk rá – válaszolta Lucie, de még mindig
Emmanuel Gast járt a fejében. Miért ráncigáltál vissza erre a gyötrelmes
helyre? Mit akarsz, árnyvadász?
– Most pedig menjetek – hessegette ki őket Hypatia. – Az árnyvadászok
jelenléte nem tesz jót az üzletnek.
Lucie kedves mosolyt erőltetett magára, miközben követte Annát és
Ariadnet kifelé az utcára. Jobb, ha gyorsan szerez magának egy bérkocsit –
gondolta –, hiszen az unokatestvére, Anna különösen jó megfigyelő, s
végképp nem hiányzott, hogy valaki megsejtse, milyen feladat vár rá ma
este.

– Thomas Lightwood – szólalt meg Alastair. – Én egyáltalán nem vagyok

olyan, mint te.
Thomas csak bámulni tudott. Annyira biztos volt benne. De Alastair
eltökélten nézett rá, és határozottan beszélt. Te jó ég – gondolta Thomas kis
híján felállva –, most már nincs mit tenni, csak elbújni a terem túlsó
végében a borzasztó szégyentől. Talán elrejtőzhet egy kandeláber mögé.
– Egyáltalán nem vagyok olyan, mint te, Thomas – folytatta Alastair. –
Mert te a jobb emberek egyike vagy azok között, akiket valaha is ismertem.
Jó természeted van, a szíved pedig akár egy legendás királyé. Bátor, büszke,
igaz és erős. Mind egyszerre – magyarázta keserű mosollyal. – És amióta
csak ismersz engem, én szörnyű ember vagyok. Tehát látod, hogy nincs
közöttünk semmi hasonlóság.
Thomas felkapta a fejét. Nem erre számított. Fürkészte Alastair arcát, a
fiúnak viszont áthatolhatatlan tükör volt a tekintete, nem árult el semmit.
– Én nem... – bökte ki Thomas, mielőtt megfékezhette volna magát.
Tényleg jószívű volt; ezt tudta. Néha azt kívánta, hogy bárcsak ne lenne az.
– Nem erre gondoltam.
– Tudom, mire gondoltál – mondta Alastair, a szavai pedig úgy lógtak
kettejük között a levegőben, hogy egyikük sem mert megmoccanni. Egy
szempillantás múlva Alastair lágyabb hangon hozzátette: – Honnan tudsz
Charlesról?
– Nem voltál hajlandó elmondani nekem, mit csinálsz Párizsban –
mondta Thomas. – De emlegetted Chariest, újra és újra, mintha az is örömet
okozna neked, hogy csupán kiejted a nevét. És amikor idén nyáron
megérkeztél Londonba, láttam, ahogy ránéztél. Tudom, milyen érzés,
amikor rejtegetni kell a... gyengéd érzések jeleit.
– Akkor talán észrevetted, hogy többé már nem nézek úgy Charlesra.
– Azt hiszem, igen – válaszolta Thomas. – Bár az elmúlt négy hónapban
én igyekeztem, hogy ne nézzek rád. Győzködtem magam, hogy utállak. De
sohasem sikerült. Amikor Elias meghalt, csak rád tudtam gondolni. Hogy
mit érezhetsz.
Alastairnek megvonaglott az arca.
– Én sértegettem az apádat, és bemocskoltam a nevét. Nem kötelességed
foglalkozni az enyémmel.
– Tudom, de néha szerintem sokkal nehezebb olyasvalakit elveszíteni,
akivel rossz viszonyban vagyunk, mint olyasvalakit, akivel minden rendben
van közöttünk.
– A fenébe is, Thomas. Utálnod kellene engem, nem pedig azon
gondolkodni, hogy mit érezhetek... – törölte meg a szemét Alastair. Thomas
döbbenten látta, hogy könnyek csillognak benne. – És a legrosszabb az
egészben, hogy igazad van, persze. Mindig is olyan jó emberismerő voltál.
Szerintem valahol utáltalak azért, hogy ilyen jószívű vagy. Azt gondoltam,
hogy „biztos milyen sok van neki, ha ennyire nagylelkű tud lenni”. És azt
hittem, hogy nekem nincs semmim. Sohasem jutott eszembe, hogy neked is
lehetnek titkaid.
– Mindig is te voltál a titkom – mondta halkan Thomas, Alastair pedig
meghökkenve nézett rá.
– Senki sem tudja? – érdeklődött Alastair. – Hogy te... a férfiakat
szereted? Mióta tudod?
– Azóta talán, hogy elkezdtem az iskolát. Tudtam, hogy min akad meg a
tekintetem, mitől gyorsul fel a szívverésem, és lányoktól soha.
– És sohasem mondtad el senkinek?
Thomas habozott.
– A barátaimnak elmondhattam volna, hogy a férfiak tetszenek.
Megértették volna. De azt nem árulhattam volna el nekik, hogy mit érzek
irántad.
–Tehát tényleg éreztél irántam valamit. Azt hittem... – fordult el Alastair
a fejét rázva. – Én nem vettelek észre. Az a fiú voltál, aki a nyomomban járt
az iskolában, aztán találkoztam veled Párizsban, és már felnőttél, átváltoztál
Michelangelo Dávidjává. Gyönyörűnek tartottalak. De még mindig csak
Charles érdekelt... – fúlt el a hangja. – Még valami, amit elpazaroltam. A
figyelmedet irántam. Elvesztegettem az időmet és az érzéseimet Charlesra.
Elveszítettem az esélyemet nálad.
Thomas beleszédült. Alastair tényleg azt mondta az előbb, hogy
„gyönyörűnek tartottalak”? Alastair, aki a leggyönyörűbb ember, akit
valaha is ismert?
– Talán nem – felelte. – Mármint velem kapcsolatban.
Alastair pislogott.
– Beszélj értelmesen, Lightwood! – csattant fel. – Hogy érted ezt?
– Így értem – hajolt oda Thomas, hogy szájon csókolja.
Röpke csók volt, és szinte szemérmes; Thomas valójában még nem
csókolózott senkivel, néhány lopott pillanattól eltekintve az Ördög fogadó
valamelyik sötét sarkában. Alastairnek kitágult a pupillája, s még akkor is
Thomas ingének mellrészét markolta, amikor az habozva elhúzódott tőle.
Feltérdelt, hogy egymással szemben legyenek; Thomas a sarkán ült, így az
arcuk éppen egy magasságban volt.
 – Thomas... – kezdte Alastair. Rekedt és bizonytalan volt a hangja;
Thomas remélte, hogy van köze ehhez. Alastair hirtelen elengedte az ingét,
és kezdett elfordulni tőle.
– Csak gondolj bele! – mondta Thomas. – Mi lett volna, ha nem járunk
együtt az Akadémiára? Mi lett volna, ha azok a dolgok egyáltalán nem
történnek meg, és Párizsban találkozunk először? Most pedig másodszor?
Alastair nem szólt semmit. Ilyen közelről Thomas látta a szürke pöttyöket
a sötét szemében, mint finom ereket a fekete márványban.
Aztán Alastair elmosolyodott. A régi, arrogáns mosolyának árnyéka volt,
csupán egy árnyalatnyival abból a fennhéjázó gonoszságból, amire Thomas
az iskolából emlékezett. Akkoriban megdobbant tőle a szíve, most pedig
zakatolni kezdett.
– A fenébe veled, Thomas – jelentette ki lemondó hangon, amiben
viszont valami más is csengett, valami sötét, édes és heves.
Egy másodperc múlva magához húzta Thomast. Egymásnak ütközött a
testük, esetlenül és izgalmasan. Thomas behunyta a szemét, mert képtelen
volt megbirkózni ennyi érzéssel, miközben Alastair ajka hozzáért az
övéhez: először gyengéden, aztán egyre magabiztosabban fedezte fel
Thomas száját. Olyan volt, mint a repülés – Thomas sohasem hitte volna. A
forróság és az erő Alastair szájában, a puha ajka és a bőre, a színtiszta ereje
annak, hogy együtt lélegzik és mozog Alastair Carstairsszel.
Még csak a képzeletében sem merült fel ilyesmi. Sem a halk morgás, ami
Alastairből tört elő, ahogy a tenyere végigjárta Thomas mellkasát és vállát.
Mintha régóta vágyott volna arra, hogy megérintsék azokon a helyeken.
Sem Alastair szívverésének érzete, miközben Thomas a nyakát csókolta. És
ebben a pillanatban Thomas csak arra tudott gondolni, hogy ha le kellett őt
tartóztatni gyilkosságért, hogy ez megtörténhessen, akkor megérte.

Christopher óvatosan belerakta a gumiból készült dugót az utolsó

kémcsőbe. Mióta Grace elment, azzal foglalatoskodott, hogy rögzítette a
pitosszal történt kísérleteinek eredményét, ám nehéz volt összpontosítania.
A titkokon elmélkedett, hogy mások mintha valahogy tudnák, mit érdemes
megosztani másokkal, és mit kell megtartani maguknak; milyen szavak
bátorítanak vagy okoznak fájdalmat; hogy vannak, akiken meglepődik, mert
még a legegyszerűbb koncepciókat sem értik, bármilyen gondosan
magyarázza is el nekik, míg mások...
 Míg mások mintha anélkül is megértették volna Christophert, hogy ez
jelentősebb erőfeszítésébe került volna. Nem voltak sokan: Henry biztosan,
Thomas általában, és gyakran – bár nem mindig – a többi barátja.
Grace viszont zavarba ejtő módon mintha tisztán látta volna őt. Olyan
könnyen ment vele a beszélgetés, hogy Christopher elfelejtette megszűrni a
mondandóját: nem gondolta végig a megszólalás előtt, hogy biztosan jól
jönnek-e ki a szavai.
Nem fogja elmondani senkinek, hogy a lány beosont a laborba – addig
nem, amíg alaposabban át nem gondolja. Vajon Jamest ez fogta meg Grace-
ben? Jamest viszont nem érdeklik a kísérletek meg a tudomány – úgy nem,
ahogy Grace-t. A lány olyan kíváncsian nézte a Christopher által vizsgált
puskapor összetevőit a mikroszkóp alatt, annyira érdekelték a feljegyzései.
De butaság volt ezen morfondírozni. Grace valószínűleg soha többé nem
fog eljönni a laborba. Kár... sok nagy felfedezés született a páros munkából.
Elég Curie-ékre gondolni, akik nemrég nyertek Nobel-díjat a
radioaktivitással kapcsolatos kísérleteikért. Talán, ha mesélne Grace-nek
Curie-ékről...
Dörömböltek a bejárati ajtón, Christophert ez zökkentette ki a
gondolataiból. Felszaladt, hogy ajtót nyisson; a többiek bizonyára már órák
óta aludni tértek a házban. A küszöbön Matthew várakozott. Piros
gyapjúkabátba bújva, hajadonfőtt, a kezét lehelgetve, hogy átmelegedjen.
– Miért kopogtatsz a saját házad ajtaján? – pislogott meglepetten
Christopher.
– Szerintem lecserélték a zárat – forgatta a szemét Matthew. – Az anyám,
szokás szerint hangsúlyozza az álláspontját.
– Ó! Hát... be akarsz jönni?
– Semmi szükség rá, csak megbízásból jöttem. James küldött. Még nálad
van az a pitosz, ugye?
– Nálam! – derült fel Christopher. Izgatottan kifejtette a felfedezést, hogy
az irón eltávolítja a rúnát az egyik emberről, hogy átvigye egy másikra. Bár
Grace-t kihagyta belőle valami olyan okból kifolyólag, amit nem tudott
egészen megmagyarázni. – Azt kell mondjam, nagyon különösnek tartom –
tette hozzá. – És szakszerűtlennek! De a gyilkos bizonyára valami olyan
sötét indokkal gyilkolja meg az embereket és veszi el a rúnáikat, amire még
nem jöttünk rá.
 – Jó, értem – felelte Matthew, noha Christopher nem volt biztos abban,
hogy tényleg érti, hiszen nem úgy tűnt, mintha figyelt volna. – Bármire is
szolgál, Jamesnek azonnal szüksége van rá, szóval jobb, ha most elviszem
neki.
Persze hogy Jamesnek van már valami terve – James mindig tervekkel
állt elő. Christopher végigtapogatta a zsebeit, és megtalálta azt, ahol az
eszközei tisztítására szolgáló fehér rongyok voltak. Gondosan bebugyolálta
a pitoszt, és átadta Matthew-nak.
– Jobb is, hogy elviszed – jelentette ki. – Amúgy is teljesen kimerültem.
A szobádban fogok aludni, ha nem bánod, hiszen neked úgyis ott az egész
lakásod.
– Persze – csúsztatta a pitoszt Matthew a kabátzsebébe. – Az én
otthonom a tiéd is.
Elbúcsúztak, aztán Christopher felment Matthew szobájába, ami furcsán
üres volt, miután Matthew sok könyvét és ingóságát elvitte a költözéskor.
Valami ott motoszkált Christopher tudós elméjében – valami Matthew-val
kapcsolatos dolog, talán elfelejtett elmondani neki valamit? De túl fáradt
volt ahhoz, hogy sokat töprengjen rajta. Holnap rengeteg idő lesz rá, hogy
rendbe tegye a dolgokat.
 22
Vasból van a másik szíve

„Az visz földilakóknak fényt s mindent bevilágít,

ez karján a Halál testvérét hozza, az Alvást,
Nüx, a veszélyes, szürke, ködös felhőbe takarva.
Mert ez a két fia is Niixnek vele lakja a házat,
Hüpnosz meg Thanatosz, félelmetes istenek, őket
fényes napsugarak sosem érik, sem, ha az égre
megy fel Héliosz, akkor sem, mikor este lenyugszik.
Ám békésen járja az egyik a földet, a tengert,
s megközelíti az embert mézédes nyugalommal,
míg vasból van a másik szíve, a lelke kegyetlen
rézből, és embert ha utolér, el nem ereszti
többé, gyűlölik őt a haláltalan istenek is mind. „
– Hésziodosz: Istenek születése20 –

– M Magnus olyan elszánt tekintettel

? – kérdezte James. Kissé feszengett:
ire összpontosítsak pontosan
nézte, mintha belelátna, vagyis
átlátna rajta.
–Tényleg a nagyapád vére csörgedezik benned – mormolta Magnus. Még
mindig kíváncsian bámulta Jamest.
James megdermedt. Tudta, hogy Magnus semmi többet nem ért ez alatt;
tényközlés volt, semmi több. Ettől még nem volt zene James füleinek.
– Vannak ajtók az elmédben, amik más dimenziókba vezetnek –
magyarázta Magnus. – Folyton vándorló elme, ahogy mondani szokás. Még
sohasem láttam hasonlót. Tudom, hogy Jem megtanította, hogyan zárd be
ezeket az ajtókat, de még nem uralod tökéletesen – eresztette le a kezét
mosolyogva. – Nos, nem baj, majd együtt vándorlunk.
James nem volt biztos benne, hogy Magnus választ vár.
– Egyáltalán nem aggaszt, mit fognak szólni a szüleim, ha megtudják,
hogy megkockáztattuk? És megfogják tudni.
– Ó, kétségtelenül – legyintett könnyedén Magnus. James vetett egy
pillantást Cordeliára, aki a dolgozószoba ajtajában állt kivont karddal, mint
Jeanne d’Arc szobra. A lány vállat vont, mintha azt üzenné, hogy „hát,
Magnus már csak ilyen'.
– James, szerintem a szüleid meg fogják érteni, amint felmérik a helyzet
súlyát – felelte Magnus. – Ráadásul a múltbéli tevékenységeiket tekintve
nincs túl sok alapjuk tiltakozni – tette rá hosszú ujjakkal kinyújtott tenyerét
James mellkasára, a szíve fölé. – Most pedig hagyjuk ezeket a sokkoló vagy
felzaklató próbálkozásokat, hogy átbillenj az árnyvilágba. Nincs rájuk
szükség.
James meglepetten nézett rá, de máris kezdett elszürkülni a világ. A
dolgozószoba ismerős falai szürkés hamuvá porladtak; a könyvek, a
kanapék és a székek szertefoszlottak és eltűntek. James felemelkedett, és
pörögve belevetődött a semmibe.
Még sohasem élt át ilyen utazást az árnyékvilágba. Egy rántással eltűnt
mellőle a világ, mintha egy alagútba zuhant volna. Az egyik pillanatban
még ott volt a dolgozószoba, a tűz, Cordelia s az ablakon túl a londoni
éjszaka. A következőben pedig elszállt az ismerős világ – bár utánanyúlt,
hogy elkapja, hogy belekapaszkodjon, de csak sötétség vette körül; nem
volt hold, nem voltak csillagok, csak a végtelen sötétség.
Fény gyúlt az árnyak között, egy borostyánszínű láng, ami fokozatosan
erősödött. Magnus néhány lépésnyire állt Jamestől, sárga fénnyel a jobb
kezében.
– Ez nem Edóm – nézett körül a homlokát ráncolva.
James talpra állt, és egyenesbe került körülötte a világ. Hirtelenjében lett
„fent” és „lent”, egyfajta gravitációérzés a valódi térérzet hiányában. Talaj
volt a lába alatt, vagy valami olyasmi. Nem Edóm pora, hanem egy sima,
fényes felület, ami a végtelenbe nyúlt, sötét és világos négyzetekkel.
– Magnus – szólalt meg. – Szerintem lehet, hogy egy sakktáblán állunk
Magnus motyogott valamit az orra alatt. Úgy hangzott, mintha más
nyelven szitkozódna. James körbefordult: mintha csillanást látott volna a
feje fölött, mintha gombostűnyi lyukak lettek volna a fekete égbolton.
Mindent halovány ragyogás vett körül, a kezét és a lábát is. Szemlátomást
Magnus is fénylett kissé. James meglóbálta a kezét a levegőben, s nézte,
ahogy csillog a karkötője.
– Gondolkodj, James! – javasolta Magnus. – Magad elé tudod képzelni
Edómot úgy, ahogy a legutóbb láttad? Fel tudod idézni a sötét erődöt?
James mély lélegzetet vett. A hideg levegőnek fémes íze volt, ezüstösen
metsző. Még sohasem érezte magát ilyen távol az otthonától, mégsem félt
egyáltalán. Arra gondolt, hogy valahol, valahol nagyon közel, ha csak ki
tudná nyújtani a kezét...
És akkor meglátta: egy kis forgószelet, egy miniatűr homokvihart.
Hátralépett, ahogy az egyre nőtt, megszilárdult és formát öltött.
Egy trón volt. Olyan trón, amilyet James a könyvekben látott, az
angyalokat illusztráló képeknél: csontszínű és arany, a hatalmas trónszékhez
felvezető aranylépcsőkkel. Egy különös szimbólumot véstek többször is a
két oldalába – hegyes és furcsa kinézetű volt –, a támláján pedig ezek a
szavak álltak: „Aki pedig győz és mindvégig megtartja cselekedeteimet,
annak hatalmat adok a nemzetek fölött, hogy vasvesszővel kormányozza
azokat, és összetörjenek, mint a cserépedény, amint én is megkaptam
Atyámtól, és neki adom a hajnalcsillagot.„21
Ez egy angyal trónja – gondolta James –, legalábbis ahhoz igencsak
hasonlóra formálták. A rávésett szavak pedig latinul voltak, noha az
oldalára és a karfájára vésett furcsa szimbólum egyáltalán nem tűnt
ismerősnek...
De, mégis. James felismerte. Látta abban a könyvben, éppen a múltkor.
Belial pecsétje. Magnusra pillantott, aki gyanakvó arckifejezéssel ökölbe
szorította a kezét. Eltűnt a tenyeréből világító borostyánszínű fény.
– Nagyapám! – mondta James a trónra nézve. – Nagyapám, mutasd meg
magad!
James halk kuncogást hallott, nagyon közelről, mintha valaki odahajolt
volna a füléhez. Hátraugrott, amint Belial megjelent a trónon, mintha csak
lazán ejtőzne rajta. Ugyanazt a világos öltönyt viselte, mint Belfegor
dimenziójában, a gyász színében, nyakán és mandzsettáján fehér csipkével.
A haja ugyanolyan fehér és szürke volt, mint a galambtoll.
 – Meg vagyok lepve, James. Az volt a benyomásom, hogy nem akarsz
tőlem semmit. Átgondoltad az ajánlatomat?
– Nem – közölte James.
– Meghökkentő – mondta Belial, aki egyáltalán nem tűnt úgy, mintha
meghökkent volna. – Úgy tűnik, te kerestél meg engem, nem pedig fordítva.
Azért jöttél ide, hogy megdorgálj?
– Elhiszed, hogy egyáltalán nem miattad jöttem ide? – vetette fel James.
– Aligha – válaszolta Belial. – Be kell látnod, hogy ez valószínűtlennek
tűnik! Látom, elhoztál magaddal egy boszorkánymestert – pillantott rá
Magnusra az acélszürke szemével. – Méghozzá Azmodeus fiát. Az
unokaöcsémet.
– Hogyan hullottál le az égből, te hajnalcsillag, a hajnalpírnak fia? –
kérdezte eltűnődve Magnus, James pedig rádöbbent, hogy a Bibliából idéz.
– Te azt mondtad magadban: „Az égbe szállok fel, Isten csillagai fölé
emelem trónomat, leülök a gyülekezet hegyén, a messzi északon. Felmegyek
a magas felhők fölé, hasonló leszek a Magasságbelihez.„
– De az alvilágba szállsz alá, a verem legmélyére!22 – fejezte be Belial az
idézetet.
– Pontosan – nyugtázta Magnus.
– Meglehetősen udvariatlan vagy – jegyezte meg Belial. – A te apád örül
neki, ha a bukásra emlékeztetik? Mert azt kétlem.
– Nem nagyon érdekel, hogy minek örül – válaszolta Magnus. – Az apám
viszont nem tolvaj, nem úgy jár-kel, hogy megfoszt másokat az otthonuktól.
Lilit hatalmas. Nem félsz a haragjától?
Belial kacagni kezdett. A hangját mintha visszaverte volna a fényes padló
meg a távolban ragyogó pontok is, amikről James gyanítani kezdte, hogy
igen messzi csillagok.
– Félni Lilittől? Ó, ez szórakoztató.
– Félned kellene – mondta nagyon lágy hangon Magnus. – Egy mar van
neked. Csak három kell.
Belial abbahagyta a nevetést. Röpke pillantást vetett Magnusra, ami
viszont tele volt hirtelen jött keserű gyűlölettel.
– Nem szeretem a birtokháborítókat – jelentette ki. – És ami azt illeti, az
unokaöcsöket sem.
 Magnus felé intett, aki egy kiáltás kíséretében felemelkedett, és
belevetődött a sötétségbe. James felordítva odarohant, ahol a kísérője eltűnt,
de Magnus már nem látszott sehol. Semmi nyoma nem maradt annak, hogy
egyáltalán ott volt.
Egy már van neked. Csak három kell.
James rápillantott Belialra, aki hidegen számító tekintettel fürkészte.
Nyilvánvaló volt, hogy nem számított a jelenlétére, így a váratlan lépésen
meglepődött sakkmester módjára azon tűnődött, hogyan tudná előnyére
fordítani a helyzetet.
– Ha Magnusnak baja esett, nagyon feldúlt leszek – közölte James.
– Milyen különös gyermek vagy – állapította meg Belial. – Mintha
számítana, mit érzel. Bár bevallom, kíváncsi vagyok: ha nem azért jöttél,
mert engem keresel, akkor miért?
James mérlegelt. Belial okos; csak megfontolt hazugsággal lehet
megtéveszteni.
– Látni akartam Edómot. Oda akartam eljutni.
– Értem – felelte csillogó szemmel Belial. – Valóban számítottam
betörésre az új dimenziómban, ezért idetettem ezt a kaput, hogy
megállítsam a betolakodókat – legyintett lazán a sakktábla sötétje felé. –
Arra nem számítottam, hogy te leszel a betolakodók egyike. Miért érdekel
téged Edóm?
– Magnus hallotta, hogy Lilittől, a boszorkánymesterek anyjától loptad el
azt a dimenziót – válaszolta James. – Csak kíváncsi voltam, mihez akar
kezdeni a nagyapám egy olyan úttalan pusztával. Kíváncsi voltam rád. A
terveidre.
– Bane sajnálja Lilitet, azt hiszem – mondta Belial. – A
boszorkánymestereknek úgy tanítják, hogy ő az ősük, akit imádniuk kell.
De ha te is így tennél, akkor egy érdemtelenre pazarolnád a rokonszenvedet
– dőlt hátra a trónján. – Tudod, Lilit volt Ádám első felesége az Édenben,
de elhagyta a kertet, hogy összeálljon Szammaellel. A világ első hűtlen nője
– magyarázta keserű mosollyal. – Gyermekgyilkosként is ismerik, hiába
mondanak róla mást a boszorkánymesterek.
– Nem sajnálom őt – tiltakozott James. – Mint ahogy titeket, ősi
démonokat sem... Hiába állítjátok, hogy előkelőségek vagyok, hiába a
trónok és a címek meg a nagy büszkeségetek. Nem vagytok többek, mint az
első gonoszok a világ színe előtt.
 Belialnak résnyire szűkült a szeme.
– Tudom, miért formáltad sakktáblává ezt a helyet – tette hozzá James.
– Világok, életek... mind csak játék neked.
– Hadd emlékeztesselek, hogy nem én kerestelek meg téged – ismételte
rejtélyes mosollyal Belial. – Mégis idejöttél, hűhót csapva és dühösen, az én
világomba, az én földemre. Meglehetősen egyedül hagytalak...
– Hazudsz – bukott ki Jamesből, mert képtelen volt visszafogni magát. –
Gyötörsz álmaimban. Megmutattad az összes halálesetet. Rákényszerítesz,
hogy átéljem őket – sorjázta, miközben szaporán vette a levegőt. – Miért
gyilkolsz árnyvadászokat és veszed el a rúnáikat? És miért mutatsz nekem
látomásokat arról, amit csinálsz? Miért akarod, hogy tudjak róla?
Belialnak rezzenéstelen maradt a mosolya. Dobolt az ujjaival – amik
különösen hajlott formájúak voltak, szinte karomszerűek – a trón karfáján.
– Látomások, azt mondod? Én nem mutattam neked semmiféle látomást.
– És ez hazugság! – kiabálta James. – Ebben mesterkedsz? Ha nem tudsz
rákényszeríteni, hogy engedelmeskedjek neked, akkor megőrjítesz? Vagy a
halál és a gyász csak úgy alapvetően szórakoztat téged?
– Hallgass!– csattant fel Belial úgy, hogy arcul csapásnak hatott a hangja.
– A halál és a gyász valóban szórakoztat, de a feltételezés, hogy méltó
lennél a hazugságaimra... kétségtelen arrogancia – nézett le Jamesre, aki
némileg meglepődve vette észre a vörös foltot Belial fehér öltönyének
hajtókáján. A vörös foltot, ami egyre nőtt.
Vér volt a sebből, amit a Cortana ejtett rajta oly sok hónappal ezelőtt.
Igaz hát: nem gyógyult meg.
– Egy már van neked – zendült fel James hangja tisztán a sötétségben. –
Csak három kell.
– Mit mondtál, véremből való gyermek? – emelte rá Belial a lángoló
tekintetét.
– Egy seb – kockáztatta meg James, hátha igaza van. – Már van egy
halálos sebed a Cortanától. Csak három kell ahhoz, hogy...
– Hallgass! – bődült fel Belial, mire James hirtelenjében átlátott a
gyönyörű emberi álarcon, s megpillantotta azt, ami alatta húzódott: egy
szörnyű, lángoló és alakváltó árnyakkal teli vermet. Tudta, hogy Belial
valódi arcát látja, egy fájó sebet a világegyetem testén.
– A Pokol Hercege vagyok – jelentette ki Belial olyan hangon, akár a tűz.
– Akkora a hatalmam. Azt hiszed, hogy a védelmed megment téged? Nem
fog. Halandó vagy, mint az is, aki a Cortana birtokosa. A föld színén csúszó
pondrók.
Azzal felállt – férfi képében –, ám James látta, mi rejlik a hamis kép
mögött és azon túl. Egy tűzoszlop, felhőkkel és éjfekete villámokkal.
– Fel fogom emelni a trónomat Isten csillagai fölé! A földön fogok járni
úgy, hogy a hatalmam a mennyeken is túlnő! És te nem fogsz megállítani!
Elindult James felé. Mohó volt a tekintete, ijesztő, néma éhséggel. James
visszavonulót fújt, hátrálni kezdett a nagyapjától.
– Oda jöttél, ahol erős vagyok – mondta Belial. – Itt nem találsz olyat,
amit ellenem fordíthatsz.
– Nem számít – hátrált tovább James, óvatosan lépdelve a váltakozó
színű mezőkön: fehér, fekete, fehér. – Nem nyúlhatsz hozzám.
Belial elvigyorodott.
– Azt hiszed, hogy védelem alatt állsz itt, mert védelem alatt állsz a
földön? – vonta kérdőre. – Szólítalak, hogy tedd próbára ezt az elméletet –
tett még egy lépést előre, de megvonaglott az arca. Gyorsan rendezte a
vonásait, ám Jamesnek nem kerülte el a figyelmét. Belialnak még mindig
fájt a sebe. – Tényleg, miért nem próbáltál még visszamenekülni a saját kis
világodba? – tűnődött. – Nem látnak ott szívesen? Unod a helyet? Kicsik a
világok, ugye? – folytatta gúnyos félmosollyal. – Vagy arról van szó, hogy
nem tudod, hogyan juthatnál vissza a boszorkánymestered nélkül, aki
segítene neked?
Képzeld el Edómot – mondta korábban Magnus. James most megpróbálta
az ellenkezőjét: elképzelte a dolgozószobáját, az ismerős kis helyiséget a
tűzzel, a könyvekkel, a festményekkel a kandallópárkányon. De hiába tudta
tökéletesen felidézni az emlékét, az nem volt hajlandó a valóságban is életre
kelni. Kép volt csupán, amit akkor látott, ha behunyta a szemét.
– Gondoltam – nyúlt Belial James felé. Mintha hosszabbak lettek volna
az ujjai, akár a cingár póklábak. Megfeszültek, a végükön hegyes, fehér
körmökkel. – Neked itt nincs hatalmad...
A robbanástól James hátrahőkölt. Olyan gyorsan mozdult előtte, hogy
maga is alig érezte: benyúlt a zakója alá. Érezte a fémet a keze alatt, aztán a
fegyver visszarúgását; a puskapor fémes szaggal keveredett illatát a
levegőben.
Kétségbeesetten nézett Belialra; tudta, hogy nem lőtt mellé. Belial nem
moccant. Vicsorogva állt, kinyújtott karokkal, két kezét ökölbe szorítva.
James bámulta, ahogy Belial lassan kinyitotta az öklét, s a látványtól
összeszorult a szíve: a tenyerében ott hevert egy golyó, ami vörösen
fénylett.
– Te ostoba – vágta hozzá a golyót Jameshez, aki ruhaanyag szakadását
hallotta, miközben a töltény a felkarját súrolta. Megtántorodott, mintha
valaki elkapta volna – olyan érzés volt, mint egy hatalmas, láthatatlan kéz
megfogná és elhajítaná. Ügyetlenül landolt a vállán, a pisztoly pedig
pörögve kicsúszott a markából. Átfordult, miközben kínzó fájdalom nyilallt
a karjába, s elkezdett utánakúszni.
Megint elkapta ugyanaz a láthatatlan kéz. A hátára fordította, amitől
levegőért kapkodott; a fölé tornyosuló alakra bámult. Belial mintha három
méter magasra nőtt volna. Vigyorgott, de olyan repedezett volt az arca, mint
a régi tapéta. A repedéseken keresztül James szörnyű végtelent pillantott
meg: lángokat és sötétséget, kínt és kétségbeesést. Belial halkan, gúnyos
hangon szólalt meg.
– Te tényleg meg akartál ölni engem, James? Ne félj! Én vagyok az első
és az utolsó, az élő, bár halott voltam; de íme élek örökkön-örökké; nálam
vannak a halál és az alvilág kulcsai.23
– Olvastam ezt az idézetet – könyökölt fel nagy nehezen James. – De
nem hinném, hogy rólad szól.
Belial elfordult, hogy a horizontra nézzen, már amilyen az volt. Jamesnek
megkönnyebbülést jelentett – még ha kicsit is –, hogy nem kellett a
nagyapja arcát látnia.
– Ezek jelentéktelen szavak, James. Az emberek tolmácsolta igazság
olyan, mintha homályos üvegen keresztül látnánk. Hamarosan bele fogsz
egyezni a feltételeimbe. Hagyni fogod, hogy megszálljalak. És én fogom
uralni a Földet. Mi fogjuk uralni a Földet – fordult vissza Jameshez. Megint
teljesen emberinek tűnt; nyugodtan mosolygott. – Te szereted megmenteni
mások életét. Különös hobbi, de eltűröm. Csatlakozz hozzám most, és nem
kell több halálesetnek bekövetkeznie.
– Tudod, hogy inkább halnék meg – állt fel lassan James.
– Tényleg? – gúnyolódott Belial. – Azt megoldhatjuk, elég könnyen, de
gondolj bele, mi minden hiányozna neked. A drága kis szüleid. A húgod. ..
milyen szomorú lenne, hogy elveszített. A parabataiod: hallottam, hogy
egy ilyen seb Örök életére nyomot hagyna benne. És az imádni való kis
feleséged. Biztosra veszem, hogy hiányoznál neki.
Jamesnek ökölbe szorul a keze, amitől lassan lüktetve végigáramlott a vér
a karjában.
Daisy.
Mint egy zuhanó, aki kétségbeesetten keresi a kapaszkodót, az elméje
megragadta Cordelia emlékét. Ahogy Cordelia epret szedett Cirenworthben,
ahogy rózsaszínű estélyijében táncolt az intézeti bálon, ahogy az oltárhoz
sétált felé az Intézetben; ahogy megpördült a Cortanával a kezében. Az
arca, ahogy olvasott: a szájának íve, a nyakának vonala, a kezének
boltozata.
Cordelia.
– Gyere már, James! – sürgette Belial. – Nem kell ilyen makacsnak lenni.
Pihenhetsz. Add át magad nekem, legyél az enyém! Én majd hagylak
aludni...
Fény hasított a sötétségbe. Megvilágította az árnyakat, amik még
sohasem láttak fényt, mint a világ első napfelkeltéjekor. Belial felordított;
James gyorsan felemelte a kezét, hogy védje a szemét, miközben a
világosság egyre csak nőtt, és tűzlándzsaként hasított a látóterébe.
A Cortana. Egy aranycsík, ami egyre szélesedett. Képek villantak fel,
amik kis híján elvakították Jamest – látta Londont felülről, a ragyogó
napfényt a jégen, Thomast egy székhez kötözve, az égő gömböket az
Árnypiacon, a zöld gyepet és Matthew-t, amint egy botot dob el Oscarnak,
az Ördög fogadó fölötti szobát, Lucie-t és a szüleit, ahogy felé fordulnak, és
Jemet az árnyékban. Aztán kezek voltak a vállán, az ő kezei – Cordeliáé –,
aki a teljes eltökéltség hangján szólalt meg:
– Ő nem a tiéd! Ő az enyém. Ő az enyém.
James előtt elsötétült a világ. Ismerős pörgés és hánykolódás következett
az árnyékvilág ürességében; a hatalmas sakktábla, Belial és a trón
széttöredezett a semmibe – másodpercekkel később pedig James olyan
erővel ért földet, hogy megreccsentek tőle a csontjai.
Fájdalom nyilallt a karjába, s felkiáltott. Hallotta, hogy valaki a nevét
mondja, mire kinyitotta a szemét: Cordelia volt az. Visszatért a Curzon
Street-i dolgozószobába, Cordelia pedig ott állt fölötte, hamuszürkén,
kezében a Cortanával.
– James... – nyögte. – James, mit csináltál...?
 Felült, és szédülve körülnézett. A bútorok közül meglehetősen sok
mintha felborult volna; egy míves kisasztal darabokban hevert a kandalló
előtt. Magnus Bane a sarokban ült: egyik keze az élénk színű mellényéhez
kötözve, fájdalomtól eltorzult arccal.
James a jobbjával rátámaszkodott a sakkasztalra, hogy feltápászkodjon.
Több időbe telt, mint szerette volna. Elállt a lélegzete a fajdalomtól, amikor
megszólalt.
– Daisy. Jól vagy?
– Igen – bólintott. – De nem tudom, Magnus jól van-e – indult el a
felborult bútorok között a boszorkánymesterhez. – Épphogy megjelent itt és
összeesett, amikor hallottam, hogy hívtál...
James ezt nem értette, viszont nem volt idő rákérdezni.
– Magnus – szólalt meg. – Ha Belial csinált veled valamit, akkor hívnunk
kell a Néma Testvéreket... talán Jemet...
Magnus fájdalmak közepette talpra állt. Kinyújtotta a kezét, és
határozottan megrázta a fejét.
– Jól vagyok. Csak megdöbbentem. Nem hittem volna, hogy Belial le- \
zárja Edóm bejáratát.
– Belial...? – vágott bele Cordelia, de félretette a kérdéseit. Felváltva
nézett Jamesre és Magnusra. – Mihez kezdjünk most?
Magnus merev mozdulatokkal elindult az ajtó felé.
– Ez sokkal rosszabb, mint gondoltam. Ne tegyetek semmit,
megértettétek? Ne vállaljatok több kockázatot. Fel kell vennem a
kapcsolatot a Spirál Labirintussal, és beszélni a boszorkánymesterek
tanácsával.
– Legalább hadd segítsünk! – kérte James. – Mehetsz a mi hintónkkal...
– Nem – válaszolta élesen Magnus. – Muszáj bíznotok bennem.
Maradjatok itt. Maradjatok biztonságban.
Azzal szó nélkül eltűnt. James távoli zajként hallotta, hogy bevágódott a
bejárati ajtó. Zavartan és meglehetősen szédülve odafordult Cordeliá- hoz,
aki elszörnyedve bámulta.
– James! Te vérzel.

Cordelia megkönnyebbülésére Jamesnek nem volt olyan súlyos a sebe, mint

amilyennek látszott. A fiú tőle szokatlan engedelmességgel bújt ki a
zakójából, amitől Cordeliának megvonaglott az arca: átázott a vértől James
ingujja. Cordelia reszkető kézzel gombolta ki az inget – mintha csak az
imént történt volna, hogy a fiú lesegítette róla a hallban a kabátot –, és
felszisszent. Valami sekély árkot fúrt James bicepsze mentén.
– És ezt Belial tette? – nyúlt egy nedves rongyért, hogy letörölje vele a
vért. Általában jobb, ha az ember szemügyre vesz egy sebet, mielőtt
gyógyító rúnát használ rá, nehogy az iratze valami szennyeződés fölött
forrassza össze a bőrt. – Azzal, hogy hozzád vágott egy puskagolyót?
– Úgy tűnik – felelte James. – Furcsamód ezt a képességét nem említi a
Monarchia Daemonium.
James elmesélte, mi történt az árnyékvilágban, amíg Cordelia hozott
kötszert és vizet, és valahogy előkereste az irónját. Odaillesztette az irónt
James bőréhez, hogy óvatosan odarajzolja az iratzékat a vágás alá. James
elfintorodva szólalt meg.
– És az az átkozott pisztoly odalett. Elveszítettem odaát. Milyen kár.
– Nem fontos – jelentette ki határozottan Cordelia. – Vannak más
fegyvereid. Azok is ugyanolyan jók.
James egy pillanatra szótlanul nézte.
– Honnan... hogyan jöttél oda, ahol voltam?
– Nem tudom – mondta Cordelia. – Hallottam, hogy hívtál. Mintha
valami húzott volna hozzád, de csak árnyakat láttam, és ebből tudtam, hogy
sötétben vagy. Hogy ott vagy. Felemeltem a Cortanát, hogy lássak, és
meghallottam Belial hangját: Add át magad nekem, legyél az enyém! Én
majd hagylak aludni...
James felpillantott rá; Cordelia fölötte állt, miközben ő az egyik
kárpitozott szék karfáján ült. Átmentek a dolgozószobából a szalonba, ahol
még ép volt a bútorzat. Boszorkányfény ragyogott a kandalló fölötti
gyertyatartókból a falon, halovány fénybe vonva a szobát.
– Attól féltem, miután Magnus nélküled jött vissza, hogy ott ragadtál –
idézte fel Cordelia. A „féltem” gyenge kifejezésnek tűnt. Elborzadt. –
Kinyitottál egy ajtót, hogy visszajöjj? Úgy, mint egy portált?
James aranyszínű szemével fürkészte Cordelia arcát, aki feljebb haladt az
irónnal a karján, hogy odarajzoljon egy harmadik rúnát: a karcolás máris
gyógyult, és heggé forrt össze. Jamesnek kosz és vér éktelenkedett az
alsóingén, horzsolás az arcán, a haja pedig úgy festett, akár egy zabolátlan
szénakazal. Cordelia eltűnődött azon, hogy vajon nem furcsa-e, hogy
jobban tetszik neki ez a James – ziláltan, véresen, izzadtan –, mint a
tökéletes modorú úriember, a maszkkal készenlétben.
– Talán Belial nem akarta, hogy ott legyek – szólalt meg, amivel nem
igazán válaszolt a kérdésre. – Tényleg azt mondta, hogy semmiféle látomást
nem küldött nekem a gyilkosságokról. Egyáltalán nem is akarta, hogy
lássam őket.
– Hiszel neki?
– Igen – felelte némi habozás után James. – Tudom, hogy hazug, de
általában azt akarja, hogy mindenhatónak gondoljam. Nem látom előnyét
annak, hogy hazudjon valamit, amiből úgy tűnik, mintha hibát követett
volna el.
– Akkor ez mit jelent?
– Nem tudom – jelentette ki James, bár Cordelia azt gyanította, hogy
vannak sejtései. – De azt hiszem, megértettem, miért fél annyira a
Cortanától és tőled. Amikor az árnyékvilágban voltunk, Magnus azt mondta
neki, hogy „egy már van, csak három kell”.
– Miből van neki egy?
– Szerintem sebből – vélekedett James. – A Cortanától. Még mindig nem
gyógyult meg. Olyan, mint a Halászkirály sebe: csak vérzik és vérzik. Arra
jutottam, hogy még két csapás a kardtól – halálos seb, nem karcolás –
kivégezheti. És amikor ezt megemlítettem, Belial mintha rettegett volna.
Cordelia hátralépett, hogy szemügyre vegye a munkájának eredményét.
Jamesnek továbbra is zúzódások éktelenkedtek a karján és a vállán, a vágás
viszont már csak egy vékony fehér vonal volt. Beledobta a kis rongyot, amit
a kezében tartott, a rózsaszínes vízzel teli réztálba az asztalon.
– De nem értem. Azt mondják, hogy a Pokol Hercegét semmi sem ölheti
meg, akkor a Cortana hogyan lehet rá képes? A csapások számától
eltekintve?
– Nem tudom. Egyelőre nem – ragyogott James aranyszínű szeme. – De
hiszek benne, hogy minden legenda igaz, még azok is, amik
ellentmondásosak. Talán főleg azok igazak – nyúlt Cordelia irónjáért, aki
meglepetten hagyta, hogy elvegye tőle. – Azt kérdezted az előbb, hogy ajtót
nyitottam-e, hogy visszatérjek ide. Nem nyitottam. Nem tudtam.
Magnusnak igaza volt: Jemmel sohasem gyakoroltam ilyesmit, sőt még
csak meg sem fordult a fejemben, hogy képes lehetek rá. Arra, hogy utat
nyissak a világok között az elmémmel.
 – Magnus annyira biztosnak tűnt benne...
– Hát megpróbáltam. Erre a házra gondoltam, a dolgozószobára,
igyekeztem megjeleníteni magam előtt minden részletét. Semmi sem
működött. Mintha futóhomokban rekedtem volna – tette le az irónt. – Amíg
rád nem gondoltam.
– Rám? – kérdezte kissé értetlenül Cordelia, miközben James felállt, így
már felnézett a fiúra, a komoly tekintetére, a dús pilláira, a szigorú ívekre a
szája sarkában.
– Rád gondoltam – ismételte James. – Olyan volt, mintha ott lettél volna,
velem. Láttam az arcodat. A hajadat... – csavarta az ujja köré az egyik
tincset Cordelia arcánál, aki érezte a fiú kezének melegét. – És már nem
féltem többé. Tudtam, hogy képes leszek hazatérni, miattad. Hogy te majd
visszavezetsz. Te vagy az én állócsillagom, Daisy.
Cordeliának egy pillanatra eszébe jutott, hogy James talán
megzavarodott, bár rajzolt rá egy olyan rúnát is, ami a vérveszteséget
pótolja.
– James, én...
Ujjai végigszánkáztak Cordelia arcán, és az álla alá vándoroltak, hogy
gyengéden megemelje az arcát.
– Csak egyvalamit akarok tudni. Komolyan gondoltad, amit mondtál? –
Micsodát?
– Amit az árnyékvilágban mondtál – mormolta James. – Hogy a tiéd
vagyok.
Cordeliának összerándult a gyomra. Reménykedett benne, hogy James
nem hallotta. Emlékezett rá, hogy belekiabált valamit a sötétbe, hogy nem
látta Belialt, viszont érezte a jelenlétét mindenfelé, s érezte, hogy belevájta
a karmait Jamesbe.
De úgy tűnik, hogy a fiú hallotta. Őt nézte az aranyló szemével, ami
gyönyörű volt, akár a napfelkelte, s olyan átható, mint egy sólyom tekintete.
– Nem számít, mit mondtam. Azt akartam, hogy békén hagyjon...
– Nem hiszek neked – közölte, de Cordelia érezte, hogy enyhe remegés
fut végig James testén a feszültségtől, ami azt jelentette: erővel vette rá
magát a mozdulatlanságra. – Ne mondj olyat, amit nem gondolsz komolyan,
Daisy...
– Jó – szegte fel az állát, így az eltávolodott James kezétől. Reszkető
ajkakkal folytatta. – Akkor komolyan gondoltam. Hozzám tartozol, és nem
hozzá. Sohasem fogsz hozzá tartozni, James...
Felnyögött, amikor James átölelte és felemelte a földről. Cordelia tudta,
hogy ő nem olyan törékeny baba, mint Lucie, ám James mégis úgy kapta
fel, mintha nem nyomna többet, mint egy tollpihe. Ráhanyatlott a keze a fiú
vállára, amikor az rátapasztotta a száját az övére, hogy a szenvedélyes
csóktól elakadjon a szava és elálljon a lélegzete.
Felpezsdült a vére. Jamesnek forró volt a szája, ami megnyílt előtte; ő is
széttárta az ajkát, mire a fiú nyelve lágy mozdulatokkal megtalálta az utat
befelé. Cordelia hozzápréselődött, ujjai belevájtak James húsába; még
többet akart, megnyalta James ajkát, a szájának puha belsejét. Mézízű volt.
Lehanyatlottak a földre. James még mindig a karjaiban tartotta, s
óvatosan leeresztette a szőnyegre, hogy fölé kerekedjen, ittas és kába
arckifejezéssel.
– Daisy – suttogta. – Daisy, az én Daisym.
Cordelia tudta: ha megkérné, hogy hagyja abba, akkor James megtenné,
azonnal és kérdés nélkül. De egyáltalán nem akarta. A fiú teljes testével
hozzápréselődött, belepasszírozta a puha szőnyegbe, egy szál alsóingben.
Cordelia hagyta, hogy szabadon vándoroljon a saját keze, felkússzon James
felkarjára, érezze az ott dagadó izmokat, aztán a hátán is, miközben az
fölötte könyökölt.
– Így van – suttogta bele James a szájába. – Érints meg... tegyél, amit
akarsz... bármit...
Cordelia lenyúlt, hogy kiszabadítsa a fiú ingét, és benyúlhasson alá. Oda
akarta tenni a tenyerét, ahol a fiúnak vert a szíve. Végighúzta a kezét a
fedetlen mellkasán, s érezte az izgatott remegését, amikor az izmos hasánál
járt. A bordája fölé érve pedig a mellizmait – selymes volt a bőre, irtott régi
hegek nyomával.
James lehajtotta a fejét, hogy odanyomja a homlokát Cordelia vállához,
miközben megborzongott az érintésétől.
– Daisy.
Cordelia megint érezte azt a hatalmat, amit korábban. Tudatában volt
annak, hogy bár James nem szereti őt, de kívánja. Mindennek ellenére
kívánja. Szégyenteljes fajtából való hatalom volt ez, a bűntudattól még
erősebb.
– Csókolj meg! – suttogta Cordelia.
 James mintha villámsebességgel fogta volna fel a szavait. Felnyögve
rátapasztotta a száját, aztán csókokkal halmozta el a nyakát és a
kulcscsontját. Kezével megtalálta Cordelia ruhájának nyakrészét: egyenként
haladt a gombokkal, a szabaddá tett bőrfelületet mindig megcsókolva.
Cordelia ,mély lélegzetet vett – egyedül öltözött fel, így nem viselt fűzőt
vagy kombinét a ruha alatt. Hallotta, hogy Jamesnek hirtelen elállt a
lélegzete, amint lecsúszott a ruha, lemeztelenítve a dekoltázsát.
A fiú széttárt ujjakkal simogatta a bőrét még akkor is, amikor megint
felemelkedett, hogy megcsókolja. Cordelia mohón viszonozta a csókot, és
beletúrt a selymesen kócos fekete hajába. James keze olyan formát öltött,
hogy megmarkolhassa a mellét. Halkan belenyögött Cordelia szájába, s azt
duruzsolta neki, hogy gyönyörű, hogy az övé...
Cordelia mintha a távolból hallotta volna a fém csörrenését. Mintha egy
kicsi és törékeny tárgy leesett volna a földre...
Jamesnek elállt a lélegzete, s elhúzódott tőle. Félig felülve odakapott a
jobb csuklójához, ahol vörös nyom látszott, akár egy égési sérülés. De volt
még valami más is... valami hiányzott.
Cordelia lenézett. Az ezüst karkötő, amit a fiú mindig viselt, kettétörve
hevert a kandallónál.
Cordelia felült, hogy gyorsan begombolja a ruháját. Érezte, hogy vörösen
lángol az arca, miközben James éppen térden állva nyúlt a darabokért, és
szemügyre vette őket a kezében. Cordelia látta a karkötőn végigfutó hosszú
repedéseket, mintha nagy nyomásnak kitéve jól megcsavarták volna. A
karkötő belső oldalára vésett szavak már szinte olvashatatlanná váltak:
LOYAULTÉ ME LIE.
Köt a hűség.
James – mondhatta volna. Annyira sajnálom, James!
De Cordelia nem sajnálta. Keresztbe fonta a karját maga előtt; még
mindig bizsergett minden porcikája, önálló életre kelve az izgalomtól.
Remegett a lába; úgy tűnt, hogy a testnek kicsit több időbe telik, mint az
elmének, hogy felismerje a helyzetet, összevissza állt a haja, kócosán
omlott a vállára. Hátravetette, mielőtt megszólalt.
– James? Mi történt?
A fiú még mindig a kandalló szélénél térdelt, és felgyűrődött az inge ott,
ahol Cordelia félig letépte róla. A kezében forgatta a karkötőt.
– Daisy, azt hiszem...
 Hátrahanyatlott a feje. Cordelia látta a szemét – tiszta fekete volt, teljesen
eltűnt a fehérje –, ahogy remegés futott rajta végig, majd összeesett, és
mozdulatlanul hevert a földön.
 Grace:
1903

G éjszaka volt, jelen, természetesen, és aszándékosan

race soha egy szóval sem említette karkötőt Jessenek. A bátyja csak
elkerülte Herondale-
éket, akik ugyebár látták a szellemeket. James viszont mintha sohasem
pillantotta volna meg.
Grace azt mondta magában, hogy semmi értelme elmondani Jessenek a
varázslatot. Ha elmesélte volna neki, hogy James szereti, akkor szörnyen
érezte volna magát a bátyja biztatásától és örömétől. Ha pedig elmesélte
volna neki, hogy az anyjával együtt uralkodnak James érzései fölött, akkor
elszörnyedt volna.
Amikor a nyáron Londonba költöztek – James nyomában –, Tatiana
kétségbeesetten szerette volna, hogy ne törjön meg a karkötő bubája, Grace
pedig mindennél jobban tartott tőle, hogy Jesse most megtudja. Megtudja,
hogy ő kizsákmányolja, kihasználja és megtéveszti Jamest. Hogy
szörnyetegnek fogja tartani.
És talán tényleg az volt, ám mégsem bírta volna elviselni, ha Jesse is így
gondolja.
 23
Selyemfonál

„ Volt nékem egy galambom, de meghalt az édes;

Én pedig úgy hiszem, hogy a gyászba halt bele.
Ó, vajon mit gyászolhatott? A lába meg volt kötve,
Selyemfonállal, mit saját kezűleg szőttem. „
– John Keats: Volt egy galambom –

J mindjárt –megidézek egy szellemet,Lés ez. –egyáltalán

essamine szólalt meg ingerülten Megmondtam neked, hogy
ucie
nem fog tetszeni
neked. Nem is kedveled a többi szellemet.
– De téged kedvellek – felelte Jessamine. – Egyébként is, az apád
megkért, hogy vigyázzak rád, amíg ő Párizsban van. Biztosra veszem, hogy
nem helyeselné, hogy megidézel egy szellemet vagy más élőhalott
személyt.
Lucie bosszúsan felsóhajtott, és lerogyott az ágyra. Többnyire nem bánta,
ha Jessamine arrafelé lebegett. Kiskorában remekül tudott bújócskázni vele;
a szellem folyton csalt, mert elrejtőzött Lucie cipősdobozainak egyikében
vagy a kesztyűs fiókjában (Jessamine nem látta értelmét, hogy ember
méretű maradjon csupán azért, mert Lucie olyan). Most, hogy már felnőtt,
Jessamine gyakran segített neki elveszett tárgyak megtalálásában, vagy
csevegett vele, amíg Tessa a hajával foglalatoskodott.
Jelenleg viszont határozottan kellemetlen volt a jelenléte. Lucie sietett
haza a limehouse-i boltból, mert elhatározásra jutott, hogy mit kell tennie.
De a szobájában ott találta a függönyökkel együtt lebegő Jessamine-t, aki
panaszkodott, hogy magányos. Nehezebbnek bizonyult anélkül
megszabadulni tőle, hogy túlságosan gyanús lenne, mint hitte.
– Ide figyelj. Muszáj megértenem... valamit, ami hosszú évekkel ezelőtt
történt. Nem tudom kiszedni az élőkből, úgyhogy...
Jelentőségteljesen félbehagyta a mondatot.
– Ezért a holtakhoz fogsz fordulni? – kérdezte Jessamine. – Lucie,
mondtam már neked, hogy nem mindegyik szellem olyan, mint én. Nem
olyan kedves tekintetű, csodálatos személyiség. Ez nagyon rosszul is
elsülhet.
– Tudom. Találkoztam már ezzel a szellemmel. Rendkívül kellemetlen
lesz. És nem fog tetszeni neked a látvány – tette hozzá. – Jobb, ha
megkíméled magad tőle, és most elmész.
Jessamine kihúzta magát. Meglehetősen kiélesedtek a körvonalai, s a
lehető legsötétebb pillantást vetette Lucie-re.
–Nemet kell mondanom. Nem moccanok mellőled. Bármit is forgatsz a
fejedben, nem szabad felügyelet nélkül megtenned!
– Egyáltalán nem is tenném, ha nem lenne feltétlenül szükséges. De
semmi szükség arra, hogy gondot okozzon neked ez a téma, Jessamine.
– Igenis gondot okoz nekem – jelentette ki Jessamine, s gondoskodott
róla, hogy pislákoljanak egy kicsit a fények a hatás kedvéért. – De nem
megyek sehová – fonta keresztbe a karját maga előtt, és még az állát is
felszegte.
Lucie leugrott az ágyról, aztán megigazította a ruháját. Még átöltözni sem
volt lehetősége, így vizes maradt a szoknyája.
– Maradj akkor, ha muszáj!
Odaállt a szoba közepére, s behunyta a szemét. Elkezdte lassabban venni
a levegőt addig, ameddig minden belégzésre és kilégzésre jutott néhány
szívverés. Arra az esetre dolgozta ki ezt a módszert, ha problémája akadt az
összpontosítással írás közben, ám rájött, hogy mindenféle helyzetben
hasznos lehet. Ezt csinálta a gyárépületben, amikor kapcsolatba kellett
lépnie Filomenával, hogy megidézze őt az árnyak közül...
Elképzelte, hogy hatalmas sötétség veszi körül, benne fénypontokkal,
amik csillagok módjára ragyognak. Úgy gondolta, hogy ez a holtak óriási
birodalma. Valahol itt, az egykori élet pislákoló emlékei között ott volt ő.
Emmanuel Gast.
 Olyan izgalmat érzett, mint a néhány alkalommal, amikor megpróbált
állatok lelkének parancsolni. Gast szelleme ott volt – érezte –, de nem akart
előállni. Vonszolni kezdte, miközben érezte a lélek vonakodását. Mintha
szánkót húzott volna a földön.
Aztán hirtelen könnyű lett.
Elállt a lélegzete, s kinyitotta a szemét. Gast szelleme ott lebegett előtte,
és csúnyán nézett. Legutóbb, amikor Lucie találkozott vele, még magán
viselte az erőszakos halálának nyomait – felhasított torokkal és véráztatta
ruhákkal. Most sértetlennek tűnt, bár lüktetett körülötte egy szörnyű repedés
a dimenzióban; valami fénylő sötétség, ami eltűnt, ha közvetlenül ránézett
az ember.
– Ismerlek – mondta Gast. Nyirkos hajtincsek lógtak az arcába, és úgy
ráncolta a homlokát, hogy kilátszott a fogsora. – A lány a lakásomból.
Akinek hatalmában áll parancsolni a holtaknak.
Jessamine elborzadva hőkölt hátra.
– Lucie, miről...
Jaj, ne! Lucie nem számított rá, hogy Gast ilyen gyorsan elszólja magát,
és arra sem, hogy ennyire. Jessamine-ra nézve megrázta a fejét, mintha nem
tudná, hogy Gast miről beszél.
– Emmanuel Gast. Azért idéztem meg, mert tudnom kell valamit egy
Jesse Blackthorn nevű árnyvadászról. Emlékszik rá?
– Igen, emlékszem rá – húzta fintorra a száját Gast. – Tatiana kölyke.
Lucie érezte, hogy egy pillanatra megállt a szíve.
– Akkor tényleg van valami köze ahhoz, ami vele történt.
Jessamine nyugtalan hangot hallatott. Hosszú szünet után Gast szólalt
meg.
– Honnan tudsz erről bármit is, árnyvadász?
– Csak mondja el, amit tud! Nem fogom kétszer kérni – jelentette ki
Lucie.
– Gondolom, hogy most már nagyon kevéssé számít – nézett le rá karba
font kezekkel Gast szelleme.
– A védelmi bűbájokról már tudok – jegyezte meg Lucie.
– Így van – nyugtázta a szellem, mintha kezdett volna hozzászokni a
témához. – Tatiana Blackthorn nem bízta a Néma Testvérekre vagy a
Vasnővérekre a feladatot, nyilván. Szinte senkiben sem bízott, főleg nem az
árnyvadászokban. Helyette engem kért fel, hogy végezzem el a varázslatot.
 – De amikor a Látás-rúna rákerült Jessere, meghalt – folytatta Lucie. –
Volt ennek valami köze a védelmi bűbájokhoz?
Gast undorodva köpött egyet. A fehéres, áttetsző anyag eltűnt, mielőtt
földet érhetett volna.
– Nem én rajzoltam az első rúnát a fiúra. A drágalátos Néma Testvéreitek
csinálták. Én úgy csináltam a védelmi bűbájokat, ahogy a nagykönyvben
meg van írva. A tanács megdorgálhatott ugyan még életemben, de teljes
mértékben hozzáértő boszorkánymester voltam.
–Tehát úgy csinálta a védelmi bűbájokat, ahogyan egy Néma Testvér tette
volna? – kérdezte Lucie. – Erre meg merne esküdni?
Gast egyenesen rámeredt Lucie-re, miközben kiült az arcára a pánik.
Hirtelen elfordult tőle, s úgy kezdte el kaparászni a levegőt, mintha
próbálná visszavonszolni magát a sötétségbe, ahonnan előjött.
– Hagyja abba! – szólt rá Lucie, mire rögtön így is tett. Lesújtó
pillantással lebegett a levegőben.
Jessamine suttogott valamit; Lucie nem nagyon hallotta, hogy mit, ám
most nem aggódhatott Jessamine miatt.
– Mondja el az igazat! – kérte Lucie.
– Nem – rándult meg Gast arca. – Vannak rosszabb dolgok a halálnál,
kicsi árnyvadász, és több mindentől lehet félni a túloldalon, mint hinnéd.
Szerinted te vagy az egyeden, aki parancsolni tud a holtaknak? Mit
gondolsz, honnan jön a hatalmad?
– Elég! – csettintett Lucie. – Megparancsolom, hogy elmondja nekem.
– Lucie, hagyd abba! – csapkodott ijedten Jessamine. – Nem szabad ezt
csinálnod!
Gastnak olyan hang kíséretében rándult hátra a feje, mintha egy bot tört
volna el. Kitekeredve közelebb vonszolódott Lucie-hez, miközben úgy
kaparászott, mint egy csapdába esett nyúl. Lucie egy pillanatra megsajnálta.
Aztán eszébe jutott Jesse, aki kínok között halt meg, amikor rákerült a
rúna. Véráztatta ágyneműbe csavarodva. Segítségért kiáltva, holott nem
kaphatott segítséget.
Hideg veríték ült ki Lucie homlokára. Gastra irányította az akaratát, a
képességének és a dühének erejét.
Mondja el! Mondja el az igazat!
– A horgony! – visította Gast úgy, mintha kitépték volna a torkából a
szót. – Istenemre mondom, a horgony, ami alámerült a lelkében! Nem
akartam megtenni, de nem volt más választásom! Édes istenein, eressz el,
mert darabokra fog engem szaggatni... – változott vonyítássá a hangja.
Jessamine éppen akkor sikoltott fel, amikor Gast áttetsző teste úgy
kettészakadt középen, mint egy darab papír. Lucie hátratántorodott,
miközben a szellem szétesett: darabokra hullott, amik a földre zuhanva
szertefoszlottak, halovány fekete foltokat hagyva maguk után.
Lucie nekidőlt az ágy lábának Olyan kimerültség nehezedett a
végtagjaira, mintha maratoni távot futott volna.
– Jessamine – suttogta. – Jessamine, jól vagy?
De Jessamine rámeredt, szellemszeme óriásira kerekedett a sápadt arcán.
– Te tudsz parancsolni a holtaknak – préselte ki magából. – Ez azt jelenti,
hogy... valahányszor arra kértél, hogy vigyem oda neked a hajkefédet, vagy
arra, hogy mondjak neked esti mesét, vagy arra, hogy nyissam ki az
ablakot... te parancsoltál nekem? Nem volt más választásom?
– Jessamine, nem – tiltakozott Lucie. – Az nem olyan. Nem is tudtam...
Jessamine viszont egy szempillantás alatt eltűnt. Lucie lerogyott az ágyra,
és a tenyerébe temette az arcát. A szobában füst és halál bűze terjengett.
Sohasem hitte volna, hogy Gast olyan erővel képes ellenállni neki, hogy
inkább miszlikbe aprítja magát. Biztos olyan lehetett, mintha valaki letépné
a saját fejét.
De Gast nyilván rettegett. Valaki nagyon nem akarta, hogy válaszoljon a
kérdésre – valószínűleg olyannyira nem, hogy mágikus kényszerítést
alkalmazott rajta. Az egymással harcot vívó kényszerítések közepette pedig
Gast kettészakadt.
Lucie teljesen mozdulatlanná dermedt. Alig vett levegőt, miközben
felidézte azt, amit Gast mondott. Amit Jesse mondott.
Szerinted te vagy az egyetlen, aki parancsolni tud a holtaknak! Mit
gondolsz, honnan jön a hatalmad?
A horgony, ami alámerült a lelkében!
Tudtam, hogy valami idehorgonyzott, amikor minden észérv szerint el
kellett volna tűnnöm.
– A horgony – suttogta Lucie.
Fogta a fegyverövét és az irónját. Nyoma veszett a gondolatnak, hogy
Jessamine nyomába eredjen. Körmök egy gyors üzenetet a nagynéniének és
a nagybátyjának, majd egyenesen az ajtó felé vette az irányt; el kellett jutnia
Chiswickbe, mielőtt bárki is észrevette volna, hogy elment.
 Találkoznia kellett Jessevel.

Fémes csörrenés zaja visszhangzott a Szentélyben, amitől Thomas gyorsan

felült az ágyban. Valaki kinyitotta a kulcsra zárt ajtót.
Thomasnak fogalma sem volt, meddig csókolózott Alastair Carstairs-
szel, ám biztosra vette, hogy órákon át. Nem mintha ellenére lett volna.
Egyszer állt le, hogy szendvicset egyenek, almabort igyanak és együtt
kacagjanak, mígnem Alastair úgy harapott bele egy szelet almába, hogy
Thomas újra meg akarta csókolni. Néhányszor legurultak a matracról, és
Thomas egy alkalommal jól beütötte a fejét a falba, de Alastair sokat
szabadkozott miatta. Ő is gyengéd volt, és türelmes; nem volt hajlandó a
csókolózásnál továbbmenni.
– Ha valami komoly fog történni közöttünk, nem azért lesz, mert
gyilkosság gyanújával besuvasztottak téged a Szentélybe – jelentette ki
határozottan.
Thomas arra jutott, hogy van valami ebben az érvelésben, ám ő úgy vélte,
hogy máris történt közöttük valami komoly. Kicsit összetört, de szerinte jól
titkolta.
Most gyorsan végigsimított a ruházatán, felkapta a zakóját, és belebújt a
cipőjébe. Alastair is ugyanígy tett, s mire kitárult az ajtó, már a szoba két
végében álltak, teljesen felöltözve.
Ami jó volt, hiszen Thomas nagybátyja, Will, és a nagynénje, Tessa sétált
be a terembe. Tessa tengerzöld francia selyemruhát viselt, hosszú haját
kontyba fogva. Will szemlátomást már letette valahol a kabátját, és egy
hosszú, gazdagon díszített kardhüvelyt egyensúlyozott könnyedén a vállán.
A markolat keresztjére egy széttárt szárnyú angyal alakját vésték, ami
kilógott a tokból.
– Ez a holmi borzasztó nehéz – jegyezte meg Thomasnak derűsen Will.
– Az ott a Lélekkard? – nézett rá hitetlenkedve Alastair.
– Velünk volt a Lélekkard Párizsban. Azért vittük magunkkal, hogy
megmutassuk a jó szándékunkat, hogy semmi mást nem fogunk mondani,
csakis az igazat a marseilles-i vámpíroknak. Siettünk haza, amint befejeztük
velük a dolgunkat. Jó látni téged, ifjú Alastair! Hallottam, mit tettél
Thomasért. Nagyon kötelességtudó voltál.
– Én csak elmondtam, amit láttam – felelte Alastair, akit mintha az a
veszély fenyegetett volna, hogy visszatér a megszokott morcosságához.
 – Ó, igen – helyeselt Will csillogó szemmel. – Most pedig, ami a rossz
híreket illeti...
– Megkérdeztük, hogy végrehajthatnánk-e ezt szűk körben – vette át a
szót Tessa. – Csak mi négyen. De az inkvizítor hallani sem akart róla.
Ragaszkodik hozzá, hogy személyesen legyen jelen.
– Elvileg az a dolga, hogy személyesen jelen legyen a kihallgatásoknál,
drágám – tette hozzá Will.
– Biztosra veszem, hogy a történelem során valamikor létezett egy
kedves, atyáskodó stílusú inkvizítor, csak mi nem találkoztunk vele –
sóhajtott fel Tessa. – Will, szívem, én most megyek, hogy beszéljek
Gábriellel és Cecilyvel. Lucie elment Jameshez és Cordeliához. A cserfes
kis nőszemély tegnap este szökött el, és hagyott egy üzenetet.
Emlékeztetnünk kell majd arra, hogy alapvető udvariasság lenne az ember
nagynénje és nagybátyja felé, hogy engedélyt kérjen társasági életet élni az
éjszaka közepén.
Azzal kedvtelve rámosolygott Willre, s biccentett egyet bátorítólag
Thomasnak, mielőtt kiment a Szentélyből.
– Köszönöm, hogy egyenesen idejöttetek Párizsból – szólalt meg Thomas
gyászos hangulatban.
– Gondoltam, hogy jobb túlesni rajta – válaszolta Will. – Egy kis próbára
tétel a Lélekkarddal reggeli előtt, igaz?
Alastair mintha megdöbbent volna; Thomas viszont már hozzászokott a
nagybátyja humorához, így csak vállat vont.
– Majd hozzászoksz – mondta Alastairnek. – Minél ijesztőbb a helyzet, a
nagybátyámnak annál frivolabb a stílusa.
– Komolyan? – kérdezte mogorván Alastair.
– Komolyan – nyugtázta Will. – Nem hiszem, hogy az unokaöcsém
gyilkos; ennélfogva nincs félnivalója a Lélekkardtól.
– Lehet, hogy van félnivalója az inkvizítortól – jegyezte meg Alastair. –
Bridgestock szörnyen szeretné, hogy árnyvadász legyen a tettes. Muszáj így
lennie ahhoz, hogy igaza legyen az egész helyzettel kapcsolatban. Ha
hagyja, hogy ő vezesse a kihallgatást...
– Nem fogom – közölte halkan Will.
Résnyire nyílt a Szentély ajtaja, s Matthew dugta be rajta a fejét. Thomas
látta, hogy emberek tolakodnak mögötte: mintha Christophert pillantotta
volna meg, mögötte Eugéniával, aki nyújtózva igyekezett belesni az ajtón.
Eltűnődött, hogy vajon mennyi lehet az idő – arra jutott, hogy reggel van,
ám ennél jobban nem tudta megsaccolni.
– Helló, Thomas – mosolygott rá Matthew, aki aztán Alastairre pillantva
fagyosan folytatta. – Carstairs.
– Fairchild – viszonozta Alastair ugyanolyan hűvösen. Thomas gondolta,
hogy Alastairnek talán megkönnyebbülést jelent valami megszokott dolog
ebben a helyzetben, még ha csak a kölcsönös megvetés is közöttük
Matthew-val.
– Biztos, hogy nem – somfordált be Bridgestock inkvizítor a Szentélybe,
a nyomában Charlotte-tal. Meglepő volt a hivatalos konzuli öltözetében
látni Charlotte-ot. Mellette Bridgestock az inkvizítortól elvárt feketében és
szürkében pompázott: hosszú fekete köpenyben szürke rúnákkal, a mellén
ezüstbrossal, és fémcsatos fekete csizmában. Thomasnak összeszorult a
gyomra; Bridgestock komoly és eltökélt volt.
– Kifelé, Fairchild!
Charlotte vetett egy lesújtó pillantást Bridgestockra, majd Matthew felé
fordult.
– Jobb, ha mész, drágám – mondta kedvesen. – Minden rendben lesz.
Charles is hazajött ma reggel portálon keresztül, ha találkozni szeretnél
vele.
– Nem nagyon – válaszolta Matthew. Gyászosan nézett Thomasra, ahogy
becsukódott mögötte a szentély ajtaja. Tátogott neki valamit, ami biztatás is
lehetett, vagy akár a citromos keksz receptje. Thomas sohasem tudott
szájról olvasni.
Charlotte a fia után nézett egy pillanatra, mielőtt a megoldásra váró
helyzetre összpontosított.
– Thomas Lightwood. Alastair Carstairs. Megméretés következik a
Lélekkarddal. Tisztában vagytok vele, mit jelent ez?
Thomas bólintott. Alastair csupán dühösnek látszott, amivel Thomas
sejtésének megfelelően kiérdemelt egy magyarázatot az inkvizítortól.
– A Lélekkard Raziel egyik ajándéka – fejtette ki dagályos stílusban. –
Ráveszi azt az árnyvadászt, aki a kezében tartja, hogy mondja ki az
igazságot. Pompás fegyverünk a romlottság és a gonosz ellen a saját
köreinkben. Thomas Lightwood, állj elő, és fogd meg a kardot.
– Majd én odaviszem neki – szólalt meg Will, aki már nem hangzott
kedélyesnek. Komolyság látszott a kék szemében, ahogy előhúzta a kardot,
és odavitte Thomasnak. – Nyújtsd ki mindkét kezedet tenyérrel fölfelé, fiam
– kérte. – Nem forgatnod kell a kardot, az fog próbára tenni téged.
Thomas kinyújtotta a kezét. Érezte, hogy Alastair figyeli őt, miközben
megfeszült. Mintha az egész Szentély lélegzet-visszafojtva várt volna.
Thomas arra gondolt, hogy ártatlan, ám amint közeledett felé a kard, kétely
kezdett lyukat mardosni a magabiztosságán. Mi lesz, ha a kard belelát a
lelkébe, látja minden titkát és mindent, amit valaha is rejtegetni próbált?
Will letette a kardot – oldalra néző pengével – Thomas nyitott tenyerébe.
Thomas mély lélegzetet vett – a kard nehezebb volt, mint hitte. Mintha a
súlya nemcsak a kezét húzta volna le, hanem az egész testét: a szívét, a
vérét és a gyomrát, öklendeznie kellett, de visszatartotta.
– Nézzétek – hallotta Bridgestock kuncogását. – Olyan nagy ez a fiú,
mint egy ló, de még ő sem bírja el Maellartach erejét.
Will teljesen mozdulatlan volt. Thomas kétségbeesve nézett rá. Will
Herondale olyan ember volt, aki – bár nem állt vérrokonságban Thomasszal
– lényegében a családjához tartozott: a nagybátyja, aki megbízható, kedves
és jó kedélyű. Ahogy Thomas felcseperedett, kezdte megérteni, hogy a
jószívűség mögött ész és stratégiai gondolkodás lapul. Eltűnődött, hogy
Will hogyan fogja kezelni ezt a helyzetet.
Will egyenesen a szemébe nézett.
– Te ölted meg Lilian Highsmitht?

Matthew és Christopher fecsegő Enklávé-tagok gyűrűjében sodródott végig

a folyosón, köztük Gideonnal és Sophie-val, Eugéniával, Gábriellel és
Cecilyvel. Matthew megszámolni sem tudta, hány felnőtt jött oda hozzá
reggel, hogy megszorítsa a vállát, és biztassa, hogy minden rendben lesz
Thomasszal.
Persze, ott voltak a többiek is – azok, akik vádló tekintettel bámultak, és
sötét, gyanakvó pillantást vetettek rájuk. Matthew örült, hogy Christopher
mintha még azt sem vette volna észre, amikor az emberek csúnyán néztek
rájuk.
– Nem mondanám, hogy szívesen hagyom itt Thomast – mondta
Christopher a válla fölött gyászosan hátrapillantva, miközben az Intézet
főbejárata felé terelték őket. A kétszárnyú ajtó nyitva volt, és még több
Enklávé-tag gyűlt össze az udvaron. Matthew látta Pouncebyékat és
Wentworthéket – mindannyian ráncolták a homlokukat.
 – Nincs más választásunk, Kit – emlékeztette Matthew. – Legalább Will
és az anyám is ott van Bridgestockkal. És Tom ártatlan.
– Tudom – felelte Christopher. Körülnézett a nagy tömegben, s kissé
megborzongott. Talán többet észlelt, mint Matthew hitte. – Szerinted
Jamesszel minden rendben?
James gondolatától fájdalom nyilallt Matthew mellkasába. Vitatkozott
vele tegnap este, pedig sohasem vitatkoztak. – Magnus nem hagyná, hogy
bármi is történjen vele – jelentette ki Matthew. – Biztosra veszem, hogy
bármelyik pillanatban ideérhet, hogy beszámoljon nekünk a tegnap estéről –
folytatta, majd halkabbra fogta a hangját. – Az utazásról az álomvilágba,
meg mindenről.
– Hát remélem, hogy a pitosz hasznos volt – vágta a kabátja zsebére a
kezét Christopher. – Még mindig nem értem, miért akarna bárki is egy
olyan tárgyat, ami fogja a rúnákat, és átrakja őket valaki másra.
– Miről beszélsz?
Matthew gyakran úgy érezte, mintha lemaradt volna valamiről, amikor
Christopherrel beszélgetett a kísérleteiről, ám ez még a szokásosnál is
ködösebb volt.
– Nos... – kezdett bele Christopher. – Ha árnyvadász az ember, akkor
egyszerűen magára tudja rajzolni a rúnákat, ha pedig nem az, akkor
egyáltalán nem is lehetnek rúnái anélkül, hogy Elhagyatottá válna.
– Igen, igen, de miről beszélsz?
– Matthew – sóhajtott fel Christopher. – Tudom, hogy nagyon késő volt,
amikor eljöttél a Grosvenor Square-re tegnap este, de figyelned kellene,
amikor elmagyarázok neked valamit. Nem csak unalmas és jelentéktelen
dolgokat szoktam, tudod.
Némi rettegéstől szorult össze Matthew gyomra.
– Én nem mentem oda tegnap este a házhoz.
– De igen! – erősködött értetlenül pislogva Christopher. – Azt mondtad,
hogy Jamesnek kell az irón, ezért odaadtam neked.
Mintha jégcsappal döfték volna hasba Matthew-t. Felidézte a tegnap
estét, amikor hazavitte Lucie-t, majd visszatért a saját lakására, hogy ott
töltse az este hátralévő részét, Oscarral iszogatva a tűznél. Ha váratlanul
meglátogatta volna az apja laborját hajnalban, biztosan emlékezett volna rá.
– Christopher, én nem tudom, kinek adtad oda tegnap este az irónt-
válaszolta nyomatékosan. – De nem nekem.
 – Nem értem – sápadt el Christopher. – Te voltál. Pont úgy nézett ki, mint
te. Ha nem te voltál... jaj, istenem, kinek adtam oda az irónt? És milyen
célra?

Thomas nehezen kapott levegőt. Mintha érezte volna szétterjedni a

mellkasán a kard súlyát, ami nem csupán súly volt, hanem fájdalom is –
tucatnyi, vagy inkább ezernyi apró tű bökdöste és karcolta a bőrét. Szavak
jöttek ki a száján, mindenféle irányítás vagy megfontolás nélkül: már
értette, Maellartach hogyan tette lehetetlenné az igazság elhallgatását.
– Nem – nyögte. – Nem én öltem meg Lilian Highsmitht.
Charlotte megkönnyebbülten felsóhajtott. Az inkvizítor dühösen
motyogott. Ha Alastair hallatott is bármilyen hangot, Thomas nem hallotta.
Will – mintha csak a reggelijéről kérdezte volna őt – folytatta.
– Te gyilkoltad meg Basil Pouncebyt? Vagy Filomena di Angelót? Vagy
Elias Carstairst?
Thomas ezúttal már felkészülten fogadta a fájdalmat. Az ellenállás miatt
jött – gondolta. Attól, hogy tiltakozik a kard kényszerítése ellen. Hagyta
magát ellazulni, s anélkül engedte szabadjára a szavakat, hogy küzdött
volna ellenük.
– Nem. Harcos vagyok. De nem vagyok gyilkos.
– Láttad ezt a társadat árnyvadászt gyilkolni? – bökött Will a
hüvelykujjával Alastair felé. – Mármint Alastairt. Követett el gyilkosságot a
tudomásod szerint? Esetleg Amos Gladstone-ét?
– Már elnézése – szörnyedé el Alascair.
– Nem – felelte Thomas. – Sohasem láttam Alastairt gyilkolni. És nem
hinném, hogy képes lenne ilyesmire – tette hozzá, amin még maga is
meglepődött valamennyire.
Willnek színre észrevétlenül megrezzent a szája sarka.
– Van bármi más cirkod, Thomas Lightwood?
Thomast váratlanul érce a kérdés. Gyorsan és erősen ellenállt, mielőtt a
számos titok közül bármelyik kicsúszott volna a száján. A titkok közül a
balárairól, James örökségéről. Vagy bármi is Alastairről.
– Will – korholta Charlotte. – Konkrét dolgokra kell rákérdezned! Nem
tapogatózhatsz csak úgy. Bocsáss meg, Thomas.
– Kérdés visszavonva – mondta Will, mire azonnal enyhült a kard lehúzó
súlya. Komoly pillantást vetett Thomasra, s egy pillanat múlva el- tökélten
folytatta. – Gideon tudatában van annak, hogy még mindig tartozik nekem
húsz fonttal?
– Igen – válaszolta Thomas, mere képeden volt visszafogni magát. – De
úgy tesz, mintha nem emlékezne rá.
– Tudtam! – kiáltott fel Will, majd győzedelmes arckifejezéssel az
inkvizítor felé fordult. – Azt hiszem, végeztünk.
– Végeztünk?– vakkantotta Bridgestock. – Szinte még el sem kezdtük!
Ezt a két fiút rendesen ki kell kérdezni, William, te is tudod.
– Szerintem feltettem az összes lényeges kérdést – vélekedett Will.
– Alastairtől nem is kérdeztél semmit! – ordította Bridgestock. –
Bármelyik fiú tudhat még valamit. Tudhatják például azt, hogy miért nem
gyilkoltak meg senkit, amióta ők be vannak zárva ide. Ez már önmagában is
okot ad a gyanakvásra.
– Miért adna? – kérdezte Charlotte. – Nem minden éjszaka történik
gyilkosság, és még a gondolata is nevetséges annak, hogy Alastair ölte
volna meg Liliane. Thomas után jött, egy csepp vér sem volt rajta, és
hozzánk fordult. Egy igazi gyilkos mit sem törődött volna az egésszel,
miután nem a megfelelő gyanúsítottat vettük őrizetbe.
– Nem a megfelelő gyanúsítottat? – fújta fel magát Bridgestock úgy, mint
egy varangy. – Úgy találtam rá Thomasra, hogy Lilian fölött állt, csurom
véresen...
– Valaki másnak a bölcs szavaival élve... – emelte fel Will a kardot
Thomas markából. – Több dolgok vannak földön és égen, Maurice,
mintsem, bölcselmetek álmodni képes.24
– Shakespeare – mondta Alastair. – A Hamletból van. Nem a mauriceos
rész, csak nyilván a többi.
Will először meglepődött, aztán felderült. Odafordult Thomashoz.
– Tom – szólalt meg kedvesen. – Tudom, hogy ez pocsék volt, de engem
is meggyanúsítottak mindenféle gaztettel, amikor annyi idős voltam, mint
te. Amint híre megy, hogy próbára tettek a karddal, az Enklávé elfelejti
majd az egészet, hidd el nekem – mondta, s elhallgatott egy pillanatra. –
Nos, úgy látom, már nincs szükség a kard használatára...
– Ez nem a te döntésed! – bődült fel az inkvizítor.
Megremegett a lábuk alatt az Intézet épülete. Thomas hitetlenkedve
nézett körbe, miközben a kandeláberek lezuhantak körülöttük a földre, s
felborultak a székek. Vékony repedés futott végig a talpuk alatt a padlón,
Alastair pedig rohanni kezdett Thomas felé – aztán bizonytalan arccal
megdermedt. Bridgestock elkerekedett szemekkel kapaszkodott bele egy
oszlopba. Will magához húzta Charlotte-ot, hogy a vállát átkarolva
megtartsa őt, és a homlokát ráncolva nézett körül.
A rengés abbamaradt.
– Mi a...? – nyögte Bridgestock, ám senki sem hallotta: a többi
árnyvadász mozgásba lendült, és már kifelé rohant az ajtón.

Anna a feltétlenül szükségesnél kicsit erőteljesebb ütemben lépdelt a hosszú

lábaival, így Ariadne nehezen tudta vele tartani a tempót, miközben átkeltek
a Waterloo hídon. Az Intézet tornya ott magasodott a túloldalon, és sötétlett
a világosodó égbolt alatt.
Félúton járt a hídon, mire ráeszmélt, hogy egyedül van. Megfordulva
látta, hogy Ariadne néhány lépésnyire lemaradva, csípőre tett kézzel áll.
Ariadnenak igen csinos volt a csípője, ami pompás derékba ívelt, és a lába
is formás volt – Anna már csak tudta. Még a lábfeje is vonzó volt, ami
jelenleg mozdulatlanul pihent az aszfalton.
– Nem tudok olyan gyorsan gyalogolni, mint te – jelentette ki Ariadne. –
De nem fogok rohanni, hogy tartsam a lépést. Megalázó. Ha egyedül
szeretnél menni, elég, ha szólsz.
Még ezen a korai órán is volt forgalom a hídon: hivatalnokok siettek
munkába, árusok kocsikáztak Covent Gardenbe, a reggeli piacra,
tejeskocsik zötykölődtek, rajtuk az üvegekkel... de mivel Ariadnen és
Annán álcázó bűbáj volt, senki sem állt meg, hogy bámulja őket.
Két éve menekülök előled. Miért pont most kellene felhagynom vele? –
gondolta Anna. Bár be kellett ismernie, hogy az elmúlt néhány héten
gyengén teljesített a menekülés terén.
Tett egy gúnyos kis félig meghajló mozdulatot, ám ott maradt, ahol volt;
Ariadne pillanatokon belül utolérte, s együtt mentek tovább a hídon. A
keleti égbolt kezdett rezes és kék árnyalatot ölteni. Ariadne sötét haját fújta
a szél; ha leengedve hordta, Annát mindig viharfelhőre emlékeztette.
– Különös – mondta Ariadne. – Most, hogy megvan ez az információnk
Jesse Blackthornról, mihez kezdjünk vele?
– Pillanatnyilag semmihez – felelte Anna. – Lucie előbb el akarja
mondani Grace-nek.
 Ezek voltak Lucie utolsó, jelentőségteljes szavai, miközben bepattant egy
bérkocsiba, s hozzátette, hogy szörnyen vissza kell érnie az Intézetbe,
mielőtt Cecily néni észreveszi, hogy eltűnt. Annának és Ariadnenak még be
kellett fejeznie az őrjáratot; most pedig visszafelé tartottak az Intézetbe,
mert Anna eltökélte: tudni akarja, hogy van-e valami fejlemény Thomasszal
kapcsolatban.
– Eléggé meglep, hogy barátkoznak – jegyezte meg Ariadne. – Egyszer
sem hallottam, hogy Grace-nek találkozója lett volna valakivel, vagy
látogatóba jött volna egy barátja a házhoz. Egy szellemre hasonlít, amikor
Charles nincs ott.
Anna nem volt egészen biztos benne, hogy Lucie és Grace tényleg
barátok. Lucie nem az a fajta, aki összebarátkozna valakivel, aki
keserűséget okozott a bátyjának. Másfelől viszont Lucie mindig olyan
történeteket talált ki, amikben nagy kalandok hősnője lehetett. Egy fiú
halálának kissé romantikus históriája kifejezetten ebbe a kategóriába
tartozott.
Elértek a Viktória rakparthoz, ami a Temze északi partja mentén
húzódott. Itt hevesen fújt a szél; Anna megborzongott.
– Grace remélhetőleg már nem sokáig fog zavarni téged – jelentette ki. –
Charlesnak egyszer majd vissza kell jönnie Párizsból, és akkor feleségül
veszi.
– Mindenki úgy gondolja, hogy meg kellene vetnem Grace-t – nevetett
halkan Ariadne. – Azért, mert összeállt az egykori vőlegényemmel. De
valójában az én ötletem volt, hogy fogadjuk be.
Annának felkeltette a kíváncsiságát, pedig ez nem vallott rá.
– Igen?
– Én nem akartam hozzámenni Charleshoz, tudod – vont vállat Ariadne.
– Te aztán tudod. Mindenki másnál jobban.
Anna nem válaszolt. Talán nem akartál – gondolta. De beleegyeztél, hogy
hozzámenj, pedig tudtad, hogy összetöröd vele a szívemet. Tudtad, hogy
sohasem fogod öt szeretni. Én sohasem tettem volna ilyet.
– Amikor magamhoz tértem a betegségem után, és megtudtam, hogy
elhagyott engem Grace-ért, leginkább megkönnyebbülést éreztem –
folytatta Ariadne. – Hálás voltam Grace-nek, azt hiszem. Arra gondoltam,
hogy ha magunkhoz vesszük, akkor az Enklávé is látni fogja, hogy nem
haragszom rá.
 A Carmelite útra fordulva elhaladtak egy függőleges bordákkal osztott
ablakú téglaépület előtt. Az Intézet toronysisakja ott magasodott a környék
épületei fölött, és a katedrálist körülvevő ismerős utcák fogadták őket.
– Nos, ez meglehetős áldozathozatal az Enklávé kedvéért – állapította
meg Anna.
– Nem csak az Enklávé kedvéért volt. Jobban meg akartam ismerni
Grace-t, a közös tapasztalataink miatt.
– Mi közös van egyáltalán a ti életetekben, Ari? – kérdezte Anna kurta
kacajjal.
– Mindkettőnket örökbe fogadtak – nézett rá határozottan Ariadne.
Annának ez eszébe sem jutott eddig. Némi szünet után szólalt meg.
– Nem mindig jöttem ki jól a szüléiddel. De szeretnek téged. Szerintem
erősen kétséges, hogy Tatiana táplál-e bármilyen gyengéd érzelmet Grace
iránt.
– A szüleim tényleg szeretnek engem – helyeselt Ariadne. – De sohasem
vesznek tudomást a múltamról. A tényről, hogy Indiából jöttem ide hétéves
koromban. Még arról sem, hogy más néven születtem – hallgatott el
Ariadne, mintha keresné a megfelelő szavakat. – Olyan érzés, mintha
mindig két világ között lennék. Mintha örülnék, hogy a lányuk vagyok, ám
közben valaki más is vagyok.
Anna morajlást hallott a távolban, mintha villamos zaja lett volna.
– Milyen néven születtél?
Már majdnem az Intézet kapujánál jártak. Ariadne habozott.
– Kamala – válaszolta. – Kamala Joshi.
Kamata. Mint egy virág neve.
– És nem volt más rokon... nem volt olyan, aki tudott volna segíteni? –
érdeklődött Anna.
– A nagynéném és a nagybátyám, de rossz viszonyban voltak a
szüleimmel. Nem voltak hajlandóak befogadni engem. Nevelkedhettem
volna a Bombayi Intézetben, de... szerettem volna egy anyát és egy apát.
Rendes családot. És talán távol lenni azoktól, akik visszautasítottak.
Ariadne szép szeme, benne az arany pöttyökkel, átható tekintettel
fürkészte Anna arcát. Nyugtalanító, ha így néznek az emberre. Anna érezte,
hogy ritkán látják őt ennyire.
– Anna, meg fogsz nekem valaha bocsátani?
– Ariadne... – feszült meg Anna, mert váratlanul érte a kérdés.
 Villám cikázott végig az égbolton. Anna meglepődve megpördült. Nem
látta jelét viharnak, nyugodt volt a hajnali égbolt. Most viszont...
– Mi az? – suttogta Ariadne.
Hatalmas, sötét felhő terjeszkedett az Intézet fölött – de csak az Intézet
fölött. Óriási volt, tintafekete, s úgy gomolygott a templom fölött, mintha
széllökések tépáznák belülről. Körülötte sötétkék és háborítatlan volt a
horizont.
Mennydörgés hallatszott, miközben Anna döbbenten bámult körbe. Egy
mondén férfi sétált arra munkásruhában, magában fütyörészve; nyilvánvaló
volt, hogy a vihar láthatatlan a számára.
Anna benyitott a kapun, hogy Ariadneval együtt belépjen az udvarra.
Sötét árnyékba burkolózott a hely a fölötte gomolygó felhő miatt. Villám
cikázott az Intézet toronysisakja körül.
Ariadne máris egy khandát – kétélű pengét – tartott a kezében. Anna
elővette az ostort a derékszíjából, és lassan megfordult, úgy, hogy minden
érzéke kiélesedett. Mozgásra lett figyelmes: egy sötét valami mozgott az
udvar közepén, ami úgy nézett ki, mint egy tinta- vagy vérfolt.
Tett felé egy lépést, mire az felemelkedett és kifelé mozdult: végül is nem
tinta- vagy vérfolt volt, hanem valami sikamlós, fekete, mozgó, élő dolog.
Anna hátraugrott, maga mögé lökve Ariadnet, miközben az a valami áttörte
a talajt, cikcakkos repedésekkel a járdakövön. Víz tört fel a repedésekből,
forró só és tengervíz bűzével betöltve az udvart. Miközben Anna
megfordult, hogy lesújtson a sötétségre az ostorával, kénytelen volt
eltűnődni rajta: hogy a csudába tud tengervízzel megtelni az Intézet udvara?

Noha eleinte vonakodott tőle, hogy kimerészkedjen a meleg istállóból a

hidegbe, Balios gyorsan visszanyerte az erejét, amikor hajnalban elvitte
Lucie-t a Chiswick-házhoz. Lucie kiszállt, és megpaskolta a ló fejét, mielőtt
kikötötte egy oszlophoz a kapu mellé, és takarót terített a marjára.
Óvatosan lépdelt a lepusztult, fagy marta talajon. A Chiswick-ház
elhagyatottnak tűnt, mint mindig, csak a fák között fütyülő téli szél
szegődött a nyomába. Mégis eltökélte, hogy nem vállal kockázatot. Ha a
Jessevel kapcsolatos találgatása akár csak az igazság közelében jár, akkor
valóban nagyon körültekintőnek kellett lennie. Átkelt a lepusztult kerten, s
megfogalmazódott benne a keserű gondolat, miszerint kezdi annyira
megismerni a chiswicki birtok ösvényeit, mint a saját környékének utcáit.
Elhaladt a szétesett szobrok és a túlburjánzott bokrok mellett, mígnem
odaért a régi csűrbe.
Néhány másodpercig fülelt, hogy megbizonyosodjon róla: senki sem
követte. A zaj, ahogy a csupasz ágak karistolták a palatábla falakat,
megviselte az idegeit, de erőnek erejével közeledett az ajtó felé, ami kissé
nyitva volt. Kesernyés illat csapta meg az orrát – talán füstölő, amit Grace
gyújtott meg egy próbálkozásnál, hogy feltámassza a bátyját.
Lucie beosont, s amint hozzászokott a szeme a fényviszonyokhoz,
meglátta Jesse holttestét, éppen úgy, ahogy a legutóbb: békésen feküdt az
üvegkoporsóban, behunyt szemmel, a mellkasán összekulcsolt kezekkel.
Mégis meg kellett bizonyosodnia. Reszkető kézzel megtette azt, ámít
még soha, s felemelte a koporsó csuklópántos fedelét.
Az előtte heverő holttest nem Jesse – győzködte magát. Jesse az ő
szelleme, egy lélek, és nem ez a földi maradvány. Mégis különös
szabályszegésnek érezte, amikor megemelte Jesse fehér halotti zakójának
hajtókáját.
Alatta vérfoltos volt a gyapjúszöveg ing.
Lucie félig lélegzet-visszafojtva elkezdte felül kigombolni az inget, és
lehámozni a fiúról a hideg anyagot. Ez bizarr módon bensőségesnek hatott.
Ott, Jesse mellkasának sápadt bőrén látszott egy Erő-rúna. A bal vállán
egy Gyorsaság és egy Pontosság. A Látás a bal kezén, noha Lucie tudta,
hogy nem balkezes. A karja belső oldalán pedig az enkeli.
Lucie hagyta, hogy az anyag kicsusszanjon az ujjai közül, ahogy a fekete
jelölésekre meredt Jesse halovány, viaszszerű bőrén. Ettől félt.
A horgony.
A rúnák. Jessenek sohasem volt egyeden rúnája sem. Most viszont öt volt
neki. Minden meggyilkolt árnyvadász után egy: Amos Gladstone, Basil
Pounceby, Filomena di Angelo, Lilian Highsmith, Elias Carstairs.
Kábán odament a szemközti falhoz, hogy leemelje a Blackthorn-kardot.
Lelassuló léptekkel tért vissza a koporsóhoz. Még mindig nyitva volt a
fedele, benne pedig ott feküdt Jesse mozdulatlanul – békésen, mit sem
sejtve. Milyen igazságtalan! Szörnyen igazságtalan. Jesse ártatlan.
De azok, akiket meggyilkoltak... ők is ártatlanok voltak.
Lucie tudta, hogy most kell megtennie, mielőtt inába szállna a bátorsága.
Összeszorította a fogát, s felemelte a kardot. Két kézzel szorongatta a
markolatát, felkészülve arra, hogy egyenesen és határozottan sújtson le
vele, ahogy az apja tanította neki.
– Jesse – suttogta. – Jesse, annyira sajnálom!
Fény csillant a kard pengéjén, és valami hátulról nekivágódott Lucie
fejének. Kiesett a kezéből a Blackthorn-kard, ami az üvegkoporsó széléről
lepattanva, csörömpölve zuhant a kemény talajra. Lucie-nek árnyak szöktek
a látóterébe, hogy aztán magukkal rántsák a sötétbe.
 24
Felbukkan

„A Kraken csak alszik a századokkal,

Így táplálják a nagy tengeri férgek,
Míg a végső tűz nem éri a mélyet:
Ember s angyal látja akkor, üvöltve
Felbukkan és el is pusztul itt fönn azonnal.„
– Alfred Lord Tennyson: A Kraken25 –

J ames Árnyak között volt, amik körülvették; álmodott, bár nem aludt.
Hallotta a saját elgyötört lélegzetvételét. Foglyul ejtették az árnyak,
nem tudott moccanni – nem is látott, csak a sötétségben tátongó két
lyukon át, ami mintha egy maszk két szeme lett volna.
Már elmúlt a pirkadat, így az égbolt hűvös, kékes üvegre hasonlított.
Ahogy James előretántorgott, platánfák magasodtak fölötte, kinyúló
ágaikkal eltakarva a halovány napfényt. Sajgott és égett a teste. Sötét
hajtincsek hullottak a látóterébe; odanyúlt, hogy félretolja őket. Lefelé
pillantva látta a kezét – vékony, sápadt fehér kezeket –, ahogy egy ezüstös,
rúnás dobozt fog.
A keze, ami nem is az ő keze volt, szorongatta a dobozt. Ismerős helyen
járt, valamiféle kertben. Bokrokkal és kanyargós ösvényekkel a téliesen
kopár fák között. Előtte egy gótikus templom toronysisakja törekedett a
tiszta égbolt felé, aminek az ajtajától gyalogút vezetett a középen álló –
bronz szökőkút köré.
James fütyörészést hallott. Kezdett elhomályosulni előtte a világ, ám
látott valakit – gyakorlóruhában –, aki a borostyán- és a magyalbokrok
között sétált. A bokrok levelét megcsípte a fagy, csak úgy csillogtak tőle a
napfényben...
Valahol valaki kardot ragadott. Valahol gyűlölet volt, az a zord,
könyörtelen gyűlölet, amit James már korábban is érzett, és megvetés –
megvetés a gyakorlóruhás férfi ellen, az árnyvadász ellen, akire a téren várt,
akit követett az otthonától, akit a tudtán kívül idevezetett, erre a helyre,
ehhez a szembesüléshez...
Hagyd abba!– suttogta James. Ne csináld ezt!
Gúnyos rosszallás. Eredj innen, fiú!
Azzal kivetődött a látomásból. Kiabálva keresett valami kapaszkodót,
ami megtartja őt a világban.
– James!
Cordelia hangja volt az. A lány fölötte térdelt, mint ahogy Matthew is.
James a dolgozószoba padlóján feküdt, félig kábán, mintha a magasból
zuhant volna le. Olyan hirtelen ült fel, mint egy túl gyorsan rángatott
marionettbábu.
– Most történik – szólalt meg. – Újabb gyilkosság.
– Gyere – nyúlt felé Matthew. James megfogta a parabataia. kezét, hogy
talpra segítse. Még mindig szédült, és valahogy másképp érezte magát –
könnyebbnek, bár bele sem tudott volna kezdeni a magyarázatba, hogy
miért. Nekivetette a hátát a márványkandallónak, hogy levegőhöz jusson.
– Nyugalom, Jamie bach – nézett rá aggódva Matthew.
James három dologra döbbent rá egyszerre. Az egyik, hogy mintha
pillanatokkal ezelőtt csókolózott volna Cordeliával, ám az ölelkezésüknek
nem maradt nyoma: Cordelia begombolt gyakorlókabátot viselt a ruhája
fölött, és figyelmesen nézte. Magán Jamesen pedig tiszta ing volt, ami még
nagyobb rejtélynek tűnt.
A másik, hogy Matthew bizonyára most érkezett: még nem vette le az
élénk színű, zöld brokátból és bársonyból varrt kabátját, hosszú törtfehér
sáljának egyik vége pedig lelógott a földre.
A harmadik, hogy olyan volt, mintha valaki kinyitott volna Jamesben egy
ketrecet, és szabadon engedte volna az elméjét. Három dolog kellett neki
nagyon gyorsan: egy válasz, egy térkép és egy könyv.
– Math – szólalt meg. – A pitosz... Christopher elhagyta?
Matthew-nak elkerekedett a szeme.
 – Ellopták. Valaki, aki úgy nézett ki, mint én. Honnan tudtad, hogy nincs
meg?
– Mert nála van – felelte James. – Belialnál. Biztos elküldött egy eidolon
démont Christopherhez, hogy megtévessze – folytatta mély lélegzetet véve.
– Szerintem... szerintem tudom, mi történik.
Cordelia talpra állt, a hátán pedig megcsillant az odaszíjazott Cortana.
Kissé elpirult, ahogy Jamesre nézett.
– Hogy érted azt, hogy tudod? Tudod, ki a felelős a gyilkosságokért?
Mármint nyilván Belial...
– Nem tudok mindent – rohant oda James a szoba közepén álló asztalhoz,
ahol még mindig összevissza hevertek az álmokról és a mágiáról szóló
könyvek. – De valamit igen. Hogy miért csinálja azt, amit csinál. Talán azt
is, hogy hogyan. Tessék... – kapott elő egy lila kötetet. – A térkép. London
térképe... hol van?
– Itt – tolta felé Matthew a könyvet, középen kinyitva a térképnél. James
sietős pillantást vetett a Monarchiává, aztán megint a térképre. Fogott egy
tollat, és megejtett egy utolsó jelölést.
– Mount Street Gardens? – hunyorgott Matthew az új tollvonásra. –
Jártunk már ott. Elég közel van.
– De ebből még mindig nem áll össze Belial pecsétje, igaz? – pillantott
oda Matthew válla fölött Cordelia. – Inkább úgy néz ki, mint Poszeidón
háromágú szigonya.
– Ez is egy pecsét – magyarázta James. – Csak nem Belialé. Ez Leviatán
pecsétje – paskolta meg a Monarchiát, ahol egy teljes oldalon szerepelt
Leviatán hegyes és vészjósló pecsétje. – Ezért a háromágú szigony. Elvégre
ő egy tengeri démon.
Matthew és Cordelia döbbenten nézett egymásra. Ennyi – gondolta
James; őrültnek fogják nyilvánítani, és bezárják a padlásra.
– Magnus azt mondta, hogy a Hercegeknek vannak szövetségeseik –
kezdte lassan Cordelia. – Azazél és Azmodeusz, Belial és...
– Leviatán – fejezte be Matthew, akinek kissé elfeketedett a szája
környéke. –James, azt mondtad, hogy a pecsétek kapuként is működhetnek.
Ha ez a gyilkosság megtörténik... akkor megnyílik a kapu Leviatánnak,
hogy átlépjen a mi világunkba?
– Szerinted már megtörtént? – kérdezte Cordelia.
 – Nem – pillantott James az ablakra. – A látomásomban éppen elmúlt
hajnal, és most kezd hajnalodni. A Mount Street Gardens nincs messze, de
nincs vesztegetni való időnk. Rohannunk kell...
– Nem, így nem fogsz – szólt rá szigorúan Matthew. – Szükséged van
cipőre, fegyverekre és legalább egy gyakorlókabátra. Cordeliának pedig
csizma kell.
– És aztán? – érdeklődött Cordelia.
– Aztán rohanunk.

Ahogy Thomas keresztülcsörtetett az Intézeten az ajtó felé, hallotta, hogy

valaki a nevét kiáltja. Minden egy merő felfordulás volt, forrongó
árnyvadász-tömeg sürgölődött – fegyvert ragadtak, felszerelésbe bújtak, és
kirohantak a nyitott ajtókon át az udvarra, ahonnan már hallani lehetett a
csatazajt.
– Thomas! Itt vagyok!
Christopher volt az, aki felé furakodott a tömegben; egy gyakorlókabáttal
és számos szeráfpengével a kezében.
– Hol van Will bácsi? – kérdezte.
– Elment megkeresni Tessát – vette el Thomas a kabátot, hogy
belebújjon, a pengék közül néhányat pedig a derékszíjába dugott. – Mi
folyik itt?
–Valami támadás. A szüleid már odakint vannak, beálltak harcolni. Az én
szüleim is, vagy legalábbis apa. Anya odafent van Alexanderrel. De az
Intézet nem biztonságos hely. Kérsz egypár szeráfpengét?
Thomas éppen tiltakozni akart, hogy már elvett néhányat, amikor
rádöbbent, hogy Christopher nem hozzá beszél. Hanem Alastairhez, aki úgy
tűnt, hogy mellette maradt. Thomas elhatározta, hogy később majd
végiggondolja ezt a fejleményt.
Alastair bólintott, megköszönte és elvette a fegyvereket. A bejárati ajtó
felé tartott, miközben Thomas még a kabátját gombolta. Christopher
követte őket: mondott valamit az adamantin-tárgyról, amit Thomas talált, és
hogy Matthew elszaladt Jamesért. Elakadt a szava, amikor utolérte Thomast
és Alastairt az ajtóban.
Romokban hevert az udvar. Hatalmas fekete felhő vetett árnyékot az
Intézetre és a környékre: ragyogó boszorkányfénynyalábok hasítottak a
levegőbe, csatajeleneteket megvilágítva. Ott volt Gideon, karddal a
kezében, éppen egy törmelékhalomra mászott fel. Anna beöltözve, hátát
Ariadne hátának vetve forgatta az ostorát, ami vékony aranycsíkot húzott a
levegőben.
– De mi ellen harcolnak? – mondta ki Alastair azt, amire a többiek is
gondoltak. – Nem látni ebben az átkozott sötétben, és... halszag van-
fintorgott.
– Fény kell!
Will volt az, aki visszatért az előcsarnokba; Tessa is vele volt, és
mindketten harchoz öltöztek. Will parancsokat osztogatott: mindazoknak,
akik nem tudtak beállni a küzdelembe, hozniuk kellett egy boszorkány-
fény-rúnakövet, s odavinni egy nyitott ablakhoz, hogy a csatázókra
irányítsák a fényét.
Thomas röpke pillantást váltott a többiekkel. Nem állt szándékában
hátramaradni, hogy egy ablakban ácsorogjon a boszorkányfénnyel. Ha az
Intézetet ostromolták, odakint akart lenni, és megvédeni.
Alastair mozdult elsőként. Elindult lefelé a lépcsőn, Christopherrel és
Thomasszal a nyomában. Thomas köhögött, ahogy besűrűsödött körülöttük
a levegő, amiben só, hal és rothadó moszat dohos szaga terjengett. A lépcső
aljához érve Thomasnak jéghideg vízbe ért a csizmája. Hallotta, hogy
Christopher tudományos képtelenségről kiabál.
– Hát lehet, hogy képtelenség – jegyezte meg Alastair meglehetősen
észszerűen. – De ez van.
– Bármi legyen is ez – tette hozzá Thomas. Kezdett kivilágosodni az
udvar: többtucatnyi ablak nyílt ki az Intézetben. Thomas felismert néhány
arcot azok közül, akik kinyúltak a ragyogó rúnakövekkel: ott volt Cecily
néni, Mrs. Bridgestock, Piers Wentworth és a Pounceby család néhány tagja
is.
Az erősödő fényben Thomas látta, hogy az egész udvart elárasztotta az
óceán. A puskacsőszürke, összevissza loccsanó víz úgy hullámzott, mintha
szélvihar háborgatná. Az árnyvadászok járdakőhalmok és másfajta romok
tetejére másztak, hogy lesújtsanak a vízből kiemelkedő valamikre.
Hosszúkás, tengerikígyó-szerű dolgok voltak – sárszínűek, valahol a barna,
a szürke és a zöld között, de fémesen csillogtak. Az egyik Anna felé
vetődött a levegőben, aki az ostorával lesújtva kettészelte. A csonk
hánykolódva spriccelte a szürkészöld démongennyet. Thomas hallotta
Eugenia kiabálását – nem is tudta, hogy a nővére kint van az udvaron –,
ezért megfordult, és látta, hogy a csáp maradványai Augustus Pounceby
dereka köré tekerednek.
Augustus felordított, elejtette a szeráfpengéjét, és kétségbeesetten
markolászta a húsos, zöld nyúlványt, ami összeszorult a teste körül.
Nyilvánvalóan nem tudott tőle lélegezni; elvörösödött arccal kapkodott
levegőért. Thomas megindult előre, de Eugenia már ott is termett, és
megvillant a hosszú kardja. Ferdén csapott le vele, hogy Augustus
gyakorlókabátját felhasítva kettévágja a csápot, ami rángatózó darabokban
esett le, Augustus pedig a törzsét markolászva térdre rogyott.
– Eugenia – zihálta. – Kérlek... nem érdemiem meg...
– Nem, nem érdemied meg – vetett rá undorodó pillantást Eugenia. –
Gyerünk, fogd meg a fegyvered, és tedd hasznossá magad most az egyszer.
Azzal elcsörtetett, vissza a csata sűrűjébe. Csak azért állt meg, hogy
rákacsintson Thomasra, amikor elsietett mellette.
– Ez váratlanul kielégítő volt – jegyezte meg Christopher.
Thomas helyeselt, ám nem jutott idő kiélvezni a pillanatot.
– Midael – ejtette ki a száján, mire életre kelve fellobbant a szeráfpenge a
kezében. Még jobban kievickélt az udvarra a bokáig érő vízben,
Christopherrel és Alastairrel a közelében. Valami felfelé tört a habok között
– újabb csáp, ami viszont élt és vonaglott. Nagyjából akkora volt, mint egy
felnőtt ember, és lehetetlenül hosszú, s ahogy kiemelkedett a hullámok
közül, Thomas látta, hogy az alsó része tele van kemény, hegyes, fekete
horgokkal.
Lecsapott. Valami elkapta Thomast, hogy durván félrerántsa az útból.
Alastair.
Szinte egymásra zuhantak, miközben a csáp másik vége becsapódott az
Intézet homlokzatába; amikor visszahúzódott a vízbe, magával vitt egy
darabot a falból. Téglapor szállt fel a levegőbe, Gabriel Lightwood pedig
leugrott az imbolygó járdakőhalomról, a kardját felemelve.
A polipkarszerűség hátralendült, majd Gabriel köré fonódott, a törzse
köré tekeredve, úgy, hogy az oldalához szorította a karjait. Kirepült a kard a
kezéből: a pengéje démongennyes volt, a keresztvasa pedig véres.
Gabriel küszködött, ám a lény erősen tartotta. Christopher rekedt
kiáltással szaladt az apja felé, miközben aprópénz méretű vércseppek
hullottak köré. Thomas talpra éviekéivé Christopher után rohant, hogy
rávesse magát a hatalmas csápra. Belemártotta a szeráfpengéjét a
gumiszerű, zöldesfekete húsba – újra meg újra –, miközben haloványan
tudatosult benne, hogy mellette Alastair Carstairs is ugyanezt csinálja.

Cordelia, Matthew és James futva érkezett meg a Mount Street Gardensbe.

A kapu nyitva állt, maga a kert pedig elhagyatottnak tűnt. Cordelia
sétatempóra lassított, amikor a platánfák alatti ösvényre értek. Győzködte
magát, hogy a csend – a tőlük jobbra álló általános iskola Jakab korabeli
vörös épületének ellenére – a korai óra miatt lehet. A diákok még nem
érkezhettek meg, sétához pedig túl hűvös volt.
Mégsem tudott megszabadulni a benne motoszkáló kellemeden érzéstől,
mintha valaki figyelné őket. A gereblyézett gyalogösvények viszont
érintetlenek voltak. James nyugtalanul fésülte át a parkot, hajadonfőtt. Fújta
a szél a sötét tincseit, miközben keresett. Mindannyian álcázó bűbájt
használtak, máskülönben biztosan megijesztették volna a South Audley
Street járókelőit, ám úgy tűnt, senki sincs ott, aki láthatná őket. Cordelia
eltűnődött rajta, hogy vajon túl későn – vagy túl korán – érkeztek-e, amikor
James rekedten felkiáltott.
– Matthew! Gyere gyorsan!
Matthew és Cordelia váltott egymással egy gyors és érteden pillantást;
James a kert közepén álló bronzszobornál állt, s vadul integetett. Matthew
odaszaladt hozzá, nemsokára pedig Cordelia is követte.
Rögtön látta, hogy James miért Matthew-t hívta magához először. A
szobor egy éppen kiszáradt bronz szökőkút fölött állt; a szökőkút mögött
pedig egy árnyvadász hevert összeesve – egy gyakorlóruhába bújt,
sötétvörös hajú férfi. Nem messze tőle ott csillogott egy tárgy az ösvényen,
mintha leesett vagy eldobták volna. A pitosz.
A szökőkúthoz közeledve Matthew megdermedt. Borzalmas színt öltött
az arca, mint a kréta.
– Charles – suttogta.
Mintha képtelen lett volna megmoccanni. Cordelia megfogta a kezét, és
szinte odavonszolta, ahol James a holttest mellett térdelt... nem, nem
holttest – látta Cordelia megkönnyebbülve. Charles élt, bár alig. James a
hátára fordította; egyenetlenül emelkedett és süllyedt a mellkasa.
James már elővette az irónját, és eszeveszettül rajzolta Charles bőrére az
iratzékat ott, ahol kilátszott az alkarja a szétszakadt, véres ruhaujj alól.
Cordelia hallotta, hogy Matthew elgyötörtén felsóhajt. Csak bámulta a
rúnákat, Cordelia pedig tudta, miért: ha egy seb halálos, akkor nem
maradnak meg a bőrön az iratzék. Eltűnnek, mert megsemmisíti őket az
olyan súlyos sérülés, amit nem tudnak meggyógyítani.
– Ott fognak maradni – suttogta Cordelia, noha tudta, hogy ez nem
garancia. Jól megszorongatta Matthew kezét. – Menj, Matthew... utálni
fogod magad, ha nem teszed meg!
Matthew merev bólintással elindult, hogy aztán térdre rogyjon James
mellett. Rátette a fényes pecsétgyűrűs, hosszú és vékony kezét a bátyja
arcára.
– Charles – mondta levegőért kapkodva. – Tarts ki, Charlie! Szerzünk
neked segítséget. Mi majd...
Elhallgatott. Mozdulatlanul ült, egyik keze a bátyja arcán, a másik pedig
a levegőben, mert éppen az irónjáért nyúlt. Mintha Charles felületes légzése
is abbamaradt volna. Úgy megdermedtek, akár a szobrok. Cordelia
kétségbeesetten fürkészte Jamest, aki csodálkozva bámult egy pontra. A
parkban teljes csönd, teljes mozdulatlanság honolt. Madarak hangját
lehetett hallani – városi seregélyekét és verebekét? Az ébredő London zaját:
árusok kiáltásait, a munkába tartó gyalogosok lépteit? A levelek zizegését a
szélben? A világ viszont továbbra is mozdulatlan és dermedt maradt,
mintha üveg alá szorult volna.
De James... James is tudott mozogni. Zsebre vágta a pitoszt, felállt, és
megkereste a tekintetével Cordeliát. Lángolt az aranyszínű szeme.
– Cordelia – szólalt meg. – Fordulj meg!
Cordelia megpördült, hogy szembeforduljon a park kapujával, és kis
híján szívszélhűdést kapott: egy fiatal férfi sétált feléjük, halkan
fütyörészve. A dallam úgy betöltötte a néma parkot, mint zene a templomot.
A fiú ismerősnek tűnt, bár Cordelia nem tudta volna megmondani, miért;
hosszú volt a haja, mosolygott, és egy súlyos kardot vitt, vésett
keresztvassal. Hófehér öltönyt viselt, mintha nyár lett volna, a zakóján
pedig élénkvörös vérfoltok látszottak. Jóképű volt – valóban elragadó a
tavaszi levelek árnyalatát őrző sötétzöld szemével. Mégis volt benne
valami, amitől Cordelia megborzongott. Volt valami vadság a mosolyában.
James mintha a megvilágosodás borzalmával meredt volna a fiúra.
Mellette Matthew és Charles mozdulatlan maradt a különös jelenetben, üres
tekintettel bámultak.
– De az nem lehet – mondta James, félig saját magának. – Képtelenség.
 – Mire gondolsz? Mi a képtelenség?
– Az ott Jesse – közölte James. – Jesse Blackthorn.

– Tatiana fia? De ő meghalt – felelte Cordelia. – Évekkel ezelőtt.

– Lehet – vett elő James egy kést a derékszíjából. Egy pillanatra sem
vette le a tekintetét a fiúról, Jesseről, ahogy közeledett, óvatosan
megkerülve egy magyalbokrot. – De felismerem. Láttam a portréját a
Blackthorn-kúriában. És néhány fényképet Grace-nél. Ő az.
– De az lehetetlen...
Cordelia elhallgatott, és a Cortanához kapott. A fiú egyszer csak ott állt
előttük, és úgy forgatta a kardját, mint egy énekes fellépés közben a
sétapálcáját. Lazán szétnyitott zakóval s egyre szélesebb mosollyal nézett
Jamesről Cordeliára.
– Persze hogy lehetetlen – mondta. – Jesse Blackthorn rég meghalt.
James oldalra biccentette a fejét. Sápadt volt, a tekintete viszont
határozott és gyűlölettel teli.
– Nagyapám – szólalt meg.
Hát persze. Nem a fiú volt ismerős Cordeliának, hanem a kegyetlen
mosolya, a mozgása meg az a világos ruházat, ami hasonlított a pokoli
dimenzióban látottakra, ahová követte Jamest. Nem nézett Cordeliára – sőt,
határozottan elkerülte a pillantásával.
Érdekes.
– Valóban – válaszolta Belial váratlan derűvel. – Még egy nem éppen
ideális gazdatestben is szabadon járok a világodban. Érzem a napfényt az
arcomon. London levegőjét szívom.
– ”Nem éppen ideális gazdatestnek” nevezni egy hullát olyan, mint „nem
olyan rossz úti célnak” hívni a londoni csatornahálózatot – állapította meg
James, miközben Jesse Blackthorn valóban jól megőrzött maradványait
fürkészte. – Bocsáss meg egy pillanatra... a mese, amit Jesse halálának
módjáról és idejéről hallottam, merő hazugság volt?
– Drága fiam! – kezdte Belial. Cordelia előhúzta a Cortanát; látta, hogy
Belial szinte észrevétlenül összerezzen, bár még mindig nem volt hajlandó
ránézni. – Drága fiam, nem kell bánkódnod amiatt, hogy a te drága Grace-
ed hazudott neked – nézett le kedvtelve Jesse bal kezére, ahol az új Látás-
rúna csillogott feketén. – Tudod, volt idő, amikor attól tartottam, hogy az
anyád egyáltalán nem fog szaporodni. Hogy sohasem lesz egy James
Herondale. Kénytelen voltam más terveket kitalálni. Elhelyeztem egy
horgonyt ebben a világban, mélyen egy fiú csecsemő lelkébe süllyesztve,
amikor rákerültek a védelmi bűbájok. A kicsi Jesse Blackthornba, akinek az
anyja nem bízott meg az árnyvadászokban, de megbízott a
boszorkánymesterekben. Emmanuel Gastot elég könnyű volt fenyegetéssel
rávenni az engedelmességre. Ellátta védelemmel Jesset, az útmutatás
szerint, némi ráadással. Egy csöppnyivel az esszenciámból, ami a gyermek
lelkének felszíne alá került.
Cordeliának hányingere támadt. Az árnyvadász védelmi bűbájokat nagy
becsben tartották, szinte szentnek tekintették. Amit Belial tett,
gyomorforgató megszentségtelenítésnek tűnt.
– De James megszületett – vágott közbe Cordelia. – Akkor már nem
kellett Jesse Blackthorn, igaz? Ezért halt meg?
– Nem öltem meg, ha erre irányul a kérdésed – mondta Belial. – A saját
anyja tette. Hagyta, hogy a Néma Testvérek rátegyenek egy rúnát.
Figyelmeztettem, hogy ne hagyja őket beleavatkozni. A Szürke Könyv
angyali rúnái elég szerencsétlen kölcsönhatásba léptek a mélyen benne lévő
démoni esszenciával. Úgyhogy...
– Meghalt – összegezte James.
– Ó, igen, meglehetősen fájdalmasan – pontosított Belial. – És tényleg
ennyi lett volna az egész, ám Tatiana makacs nő. Megkeresett engem.
Valóban tartoztam neki egy szívességgel, és nekem is megvan a magam
becsülete...
James rosszalló hangot hallatott. Belial tettetett szörnyülködéssel nyitotta
tágra Jesse zöld szemét.
– Elfelejted, hogy egykor angyal voltam – válaszolta. – Non serviam,
meg minden ilyesmi. Jobb a Pokolban uralkodni. De megtartjuk az
ígéreteinket – nyújtózott olyan elegánsan, mint egy macska. Noha a
szorítása a kardon egy pillanatra sem enyhült. Cordelia most vette észre,
hogy a fegyver markolatára tövismintát véstek. – Utasításba adtam Gastnak,
hogy tartósítsa Jesse holttestét. Hogy tartsa őt köztes állapotban: nem
teljesen életben, nem teljesen holtan. Napközben a koporsójában aludt.
Éjszaka szellem volt.
Cordeliának eszébe jutott Lucie. Lucie, aki látja a szellemeket. Aki olyan
titokzatos volt mostanában.
 – Az a sok halottmágia, amit Tatiana csinált... – szólalt meg lassan. – A
fekete mágia, amiért száműzték a Citadellára... nem azért volt, hogy
feltámassza Jesset, hanem azért, hogy megtartsa így?
– Ó, azt is akarta mindig, hogy feltámadjon a fia – felelte Belial. – De az
nem kedvezett nekem. Évekig halogatnom kellett. Csak azután férhettem
hozzá a drága kisfiához, hogy az megtegye, amire szükségem volt tőle,
miután Tatianát elvitték, hogy a Vasnővérek tartsák rajta a szemüket.
– Tehát gyilkost csináltál belőle – jelentette ki határozottan James. – De
miért?
Cordelia szerette Jamesnél ezt az arckifejezést: okos, kíváncsi, határozott.
A maszk ellentétének tűnt valamiért. James már rájött valamire, amire
Cordelia még nem: arra, hogy a látás képességével bírók átlátnak a
mondénok számára áthatolhatatlan bűbájokon.
– Felébresztetted a testét hajnalban... megszálltad... és úgy járkáltál vele
Londonban, mint egy bábuval. Rávetted a pitosz használatára, hogy rúnákat
lopj a halott nephilimektől. Gyilkoltattál vele – csillant fel a szeme a
felismeréstől. – Nem csak azért, hogy halálenergiát gyújts, vagy felrajzold
Leviatán pecsétjét. Jesset is erősebbé tetted. Elég erőssé ahhoz, hogy viselje
azokat az ellopott rúnákat.
– Á, igen, és te mindezt láttad – mosolygott gúnyosan Belial. – Tudod,
udvariatlanság kémkedni. Még álmodban is.
– Még mindig tagadod, hogy bármi közöd lenne azokhoz az álmokhoz? –
kérdezte James.
– Teljes mértékben. Nem én mutattam meg neked azokat a haláleseteket.
Valószínűleg olyasvalaki volt, aki azt akarta, hogy lásd őket – vont vállat. –
Akár hiszel nekem, akár nem. Nincs okom hazudni, de még kevesebb okom
van törődni azzal, hogy mit gondolsz.
Cordelia váltott egy pillantást Jamesszel; érezte, hogy mindketten
kétkednek abban, hogy jobb választ is kaphatnak Belialtól.
–Tehát Jesse nem élő, nem is halott – állapította meg James. – És a benne
lévő horgonyod lehetővé teszi, hogy megszálld anélkül, hogy a teste
megadná magát, és darabjaira hullana. Még a Blackthorn-kardot is
magadnál hordod – folytatta undorodó arckifejezéssel. – Akkor miért
kérdezted meg tőlem újra, Edóm előtt, hogy megengedem-e, hogy
megszállj engem? Miért nem hagyod abba a próbálkozást velem?
Belial csak elővette a fagyos vigyorát.
 –Talán nincs szükségem rád. Talán csak meg akarlak ölni. A
vonakodásod, hogy nem vagy hajlandó együttműködni velem... nagyon
felbosszantott. És senki sem bosszanthatja fel a Pokol Hercegét
következmények nélkül.
– Nem – mondta James. – Nem erről van szó. Jesse nem a végcélod.
– Az ő testét csak a nap egyik felében lehet használni – jegyezte meg
Cordelia. – Nem igaz? Éjszaka szellemmé változik, és akkor nem lehet
használni a testét?
– Tényleg csak a nap egyik felében van életben, és még csak nem is a
szórakoztató felében – helyeselt Belial. – Nem, sohasem gondoltam arra,
hogy az ő teste lenne a lelkem végső célállomása. Sokkal inkább egy mód,
hogy eljussak addig a célállomásig.
– Ami még mindig James – folytatta Cordelia. – De nem fogsz
hozzányúlni – emelte fel a kardját.
Belial ezúttal nem rezzent össze. Mosolyogni kezdett – egy mantikór
mosolyával, mintha kiakadt volna az állkapcsa, s a vigyor szétterjedhetett
volna az egész arcán, hogy fogakból álló maszkká változtassa.
– Cordelia, ne! – emelte fel James a karját gyorsan, hogy Cordelia köré
fonja. Hirtelenjében nagyon elsápadt. – A rúnák. Amikor Jesse elveszítette
a pitoszt, küldened kellett egy eidolont, hogy visszaszerezze Christophertől,
pedig ezzel kockára tetted, hogy kiderülhet a terved. Olyan nagy szükséged
volt rá. Harcost faragtál Jesseből. Angyal és démon, élő és halott. Úgy
gondolod, hogy legyőzheted a Cortanát. Ezért keltetted életre Jesset. Hogy
eltávolítsd Cordeliát az útból... hogy hozzám férj... Daisy – fordult Cordelia
felé. – Fuss!
És hagyjalak téged védelem nélkül?- vetett Jamesre egyetlen hitetlenkedő
pillantást, mielőtt magasan a feje fölé emelte a Cortanát.
– Azt mondtam, hogy nem fogsz hozzányúlni! – ismételte.
Belial rátámadt Cordeliára. Az egyik pillanatban előreugrott a
Blackthorn-karddal hadonászva. A következőben pedig tűzcsíkká változott,
ezüsthegyű lánggá.
James rávetette magát Cordeliára, hogy félrelökje az útból. Az ösvény
döngölt talaján gurultak végig; Cordelia felpattant egy bukfencből, és
lesújtott a Cortanával. A pengéje nekiütközött Jesseének... vagyis
Belialénak. Észrevette a Blackthorn-kard keresztvasán végigvonuló
tövismintát. Belial még forgás közben is előredöfött felé, mire a penge
hegye suhogva megvágta a gallérját. Égő fajdalmai érzett, melegen
kiserkenő vérrel.
Hallotta, hogy James a nevét kiáltja. De távolinak tűnt; a kert – és benne
minden – messze volt. Úgy állt szemben Beliallal, mintha a hatalmas
sakktáblán lennének, amiről James mesélt a látomásából. Semmi más nem
volt, csak ők ketten és a következő lépés.
Megrohamozta Belialt. Felszökkent egy padra a közelben, hogy
elrugaszkodjon tőle, s a levegőben forogva lesújtson a karddal. Belial
félreugrott az útjából, ám nem volt elég gyors: a kard végighasította elöl az
ingét.
Belial vicsorogva kivillantotta a fogát.
Sebezd meg!– gondolta Cordelia. Három halálos seb a Cortanától...
Belial felszisszenve odaugrott hozzá, kezében a táncoló Blackthorn-
karddal. Cordelia valahol mélyen a tudatában volt annak, hogy még
sohasem látott ilyen kardforgatást. Belial miszlikbe kellett volna, hogy
aprítsa. Egy hete még így történt volna, Cordelia hiába gyakorolt
világéletében.
De most már paladin volt. Hagyta, hogy belé áramoljon az erő, s lángra
lobbantsa a zsigereit. Cordeliának villámgyors volt a keze: a penge újra és
újra összecsattant Belialéval, betöltve a kertet a fémes csörömpölés zajával.
Biztos, hogy az egyik kard kettétörik majd. Biztos, hogy a világ is kettétörik
majd, Cordelia pedig pörögve átszeli a szakadékot, mert magával viszi a
Cortana suhanó pengéje.
A Blackthorn-kard végigszáguldott mellette – táncolva hasította a
levegőt–, ám Cordelia minden mozdulatnál ki tudott térni az útjából. Újra és
újra visszatért, kezében a lángoló Cortanával, Belialt hátrálásra késztetve az
ösvényen még akkor is, amikor annak hitetlenkedve elkerekedett a szeme.
– Ez lehetetlen!- sziszegte, s a Blackthorn-kard belehasított a levegőbe
ott, ahol egy másodperccel korábban még a Cortana volt.
Cordelia örvendezve felemelte a Cortanát a feje fölé, majd bevitt egy
erőteljes rúgást Belial hasába. Az hátravetődött, szétnyílt a kigombolt
zakója, Cordelia pedig meglátta James pisztolyát a derékszíjába dugva.
Belial leguggolva döfött egyet a Blackthorn-karddal; Cordelia átugrotta a
pengét, ami ki akarta vágni alóla a lábát. Cselezett, hárított, aztán hosszú,
átlós ívben lesújtott a Cortanával; az pedig belecsapódott Belial kardjának
keresztvasába.
 Belialnak vérezni kezdett a jobb keze.
Felvonyított; az elnyújtott, dühös ordítása mintha az utolsó leveleket is
lerázta volna a fákról. Cordelia képtelenségnek tartotta, hogy ne hallotta
volna egész London. Zakatolt a szíve – vajon megsebesítette? Vajon elég
lesz? Belial eközben lángoló dühvel felnézett, és ugatva, gonoszul
felnevetett.
– Azt hiszed, hogy számít, ha megkarcoltál? – vetette oda. Beletörölte az
arcába a sérült kézfejét. Sötétvörös vércsíkot hagyott. De Belial már
mosolygott. – Ennyire tartod a nagyapádat, James?
Cordelia megdermedt a még mindig felemelt Cortanával; észre sem vette,
hogy James mellette állt az ösvényen, szeráfpengével a kezében.
Támadnom kellene – gondolta Cordelia, rá kellene vetnem magam Belialra,
viszont volt valami az arckifejezésében, ami visszafogta. Volt valami a
mosolyában, ahogy azt mondta:
– Nem jöttél rá, hogy addig húztam az időt, ameddig a fivérem készen
nem állt?
Cordelia érezte, hogy James megfeszült mellette.
A fivérem.
Belial nevetve felemelte a bal kezét. A platánfák között mintha
kifehéredett volna a levegő, s hirtelen olyan volt, mintha kinéznének egy
óriási ablakon.
Amin keresztül Cordelia zűrzavaros jelenetet látott. Az Intézet udvarát,
de alig lehetett felismerni. A járdakövek romos halmokban álltak, amik
körül szürkészöld víz hullámzott. Villámok cikáztak odafönt, nehéz és
fekete volt a levegő.
A sötétben alakok rohangáltak, akiket boszorkányfény világított meg. Ott
volt Ariadne, amint egy összeesett ember fölött állva küzd valamivel, amit
Cordelia nem egészen látott – valamivel, ami úgy festett, mint egy
hatalmas, gumiszerű végtag, tele alattomos tapadókorongokkal. Ez egy csáp
– döbbent rá –, a hullámzó testrésze egy óriási, rejtőző lénynek
A csápok között pedig ott voltak a barátaik és a családtagjaik: Anna,
magasan egy kitört faldarab tetején, feltartóztatott az ostorával egy
Christopher felé tartó csápot. Henry – a székének támlájával egy sziklához
állva – egy sanjiegunnal csapkodott. Alastair felmászott egy
törmelékhalomra, lándzsával a kezében, és hátrafordult, hogy Thomast is
felsegítse. Az Intézet ablakai tele voltak arcokkal...
 Belial leeresztette a kezét. Az ablak egy szempillantás alatt eltűnt.
Cordelia hallotta a saját rémült lélegzését.
Alastair.
James teljesen mozdulatlan volt mellette. Cordelia tudta, mire gondol.
Nevek cikáztak a fejében: Will, Tessa, Gideon, Gabriel, Sophie, Cecily.
Cordelia nem látta Lucie-t, de szinte biztos, hogy ő is ott volt, talán bent az
Intézetben. Mindenki, akit James szeretett, ott volt, és megsemmisülés várt
rájuk.
– A fivéred – szólalt meg James alig felismerhető hangon. – Leviatán, a
tengeri démon. Idehívtad őt a pokolból.
– Tartozott nekem egy szívességgel – közölte Belial, újra a tőle
megszokott hanyagsággal. – És ő élvezi az ilyesmit. Szóval látod, James,
valójában egyáltalán nincs választásod, hiába a Cortana.
– Azt mondod, hogy ha nem adom át önként a testemet, és nem engedem,
hogy megszállj engem, akkor te majd Leviatánnal megöleted őket – foglalta
össze James. – Mindegyiküket.
– Ó, igen. Gondoskodni fogok róla, hogy mindannyian meghaljanak –
válaszolta Belial. – A te döntésed.
– James – mondta Cordelia. – Ne! Hazudik... ő a hazugok hercege...
mindegy, mit csinálsz, sohasem fogja megmenteni őket...
– Azt hiszem, nem érted – tűnt el Belial arcáról a mosoly. – Ha nem
egyezel bele abba, amit akarok, akkor a családod és a barátaid meghalnak.
– Cordeliának igaza van – vélekedett James. – Egyébként is megölnéd
őket. Nem tudom őket megmenteni. Csak azért mutatod nekem azt a
látszatot, hogy kicsikard a beleegyezésemet. Nos, nem fogod megkapni.
Belial fojt egyet, de olyan hangon, hogy szinte kacajnak hatott.
– A Pokol Hercegének unokájához méltó beszéd – állapította meg. –
Milyen gyakorlatias, James. Milyen logikus. Tudtad, hogy a logika és az
észszerűség vezetett odáig, hogy száműztek minket a mennyből? Elvégre a
jóság nem logikus, ugye? Sem a könyörület, sem pedig a szeretet. De talán
tisztábban kell látnod a helyzetet.
James vetett egy fotó pillantást Cordeliára, aki tudta, mire gondol, miben
reménykedik – bárcsak ne jönne rá Belial, hogy Charles még életben van,
hogy a pecsét nem teljes –, de tartott tőle, hogy elárulja az arckifejezése. így
hát Cordelia lenézett a kardra a kezében, amin ott volt Belial vére.
 – Ti, halandók olyan apróságoktól féltek – folytatta Belial. – Például a
haláltól. Pusztán átmenet egyik helyről a másikra. Mégis minden tőletek
telhetőt megtesztek, hogy elkerüljétek. Aztán a gyötrelemtől... ami egészen
más. Tudod, semmi szükség arra, hogy a fivérem megölje ezeket az
ismerőseidet. így nincs, hogy kifinomultabb és... végtelen kínzások is
léteznek.
James egyenesen – és kétségbeesetten – Belialra nézett. Talán csak
Cordelia látta rajta, aki úgy ismerte őt, mint a saját tenyerét. De ott volt: a
kétségbeesés, és ami még rosszabb, a reménytelenség.
James, ne! Ne csináld! Ne menj bele!
– Csak ha megesküszöl rá, hogy semmiféle bántódás nem fogja érni
őket... – mondta James.
– James, ne! – bukott ki Cordeliából. – Hazudik...
– És mi lesz a bátyáddal, Carstairs lány? – tudakolta Belial úgy, hogy
rászegezte a zöld tekintetét. – Leviatán úgy lemészárolhatja, ahogy én
mészároltam le az apádat. Megmételyezhetem az egész családfádat...
Cordelia sikoltva felemelte a kardját. James odalépett hozzá, gyorsan
felemelte a karját, és... valami zaj harsant a néma kertben. Mintha tűz
hangja lett volna, ahogy pattogott és sziszegett. Árnyak kavarogtak és
hasítottak sötét madarak módjára a levegőben. Belial kölcsönvett szeme
gyanakodva követte őket.
– Miféle csíny ez? – kérte számon. – Elég! Mutasd magad!
Az árnyak formát öltöttek. Cordelia mélységes megdöbbenéssel bámulta,
ahogy megjelent egy sötétülő és megszilárduló alak az égen.
Lilian Highsmith volt az. A halott Lilian, régimódi kék ruhában. Fülében
zafírok csillogtak. Ugyanazok a kövek, amiket Wentworthék partiján viselt.
– Csalódtam benned – szólalt meg mély és higgadt hangon. – Megtaláltad
a Ridgeway Roadot, a műhelyt és a tüzet. Paladinnak tartod magad,
mégsem tudsz megölni egy nyamvadt herceget a pokolból?
– Nyamvadt? – kérdezte James hitetlenkedve. – Akár szellem, akár nem,
hogy merészel így beszélni Cordeliával?
– Ó – mondta Lilian. – Nem vagyok szellem – mosolygott. A mosolya
hasonlított Belialéra. Cordeliának meghűlt a vér az ereiben, amikor Lilian
megint árnyakká foszlott szét, aztán újra formát öltött: már eltűnt, a helyén
pedig egy másik ismerős alak állt, a színjátszó hajú tündérlány, akivel
Cordelia a Hell Ruelle-ben beszélt, aki először mesélt neki Völundról, a
kovácsról.
– Így jobb? – lehelte a tündér, miközben hosszú ujjaival a kék nyakláncát
piszkálta. – Vagy talán jobban tetszik így?
A tündér köddé vált, és Magnus Bane jelent meg a helyén – abban az
öltözetben, ahogy a piacon látták. Csillogó pávakék nadrág, hozzáillő
hímzett mellénnyel és a zsebéből kilátszó fényes óralánccal. Ezüst
mandzsettagomb ragyogott a csuklóján, ujján pedig ezüstgyűrű, rajta egy...
Csillogó kék kő.
– Magnust ne... – lehelte Cordelia. – Sohasem ő volt... Nem Magnus volt
– ébredt rá hányingerrel küszködve. – James...
– Nem – suttogta James. – De akkor ki volt? Ez nem szerepelt Belial
tervében. Nézd csak az arcát.
Valóban düh torzította el Jesse Blackthorn vonásait; alig lehetett
felismerni. Mintha az emberi arc túl szorosan ráfeszült volna az alatta
húzódó borzalmas arcra. Belial igazi arcára.
– Elég! – sziszegte. – Mutasd meg, ki vagy!
Az ál-Magnus mélyen meghajolt, egészen a földig, s mire
felegyenesedett, megint átváltozott. Egy karcsú nő állt előttük, tejfehér
bőrrel és sötét zuhatagként leomló hollófekete hajjal- Szép lett volna, ha a
szeme nem ilyen furcsa: fekete kígyók tekeregtek az egyébként üres
szemgödrében. A nyaka körül tengerkék köves füzér feszült.
– Lilit – mondta Belial keserűen. – Hát persze, Tudhattam volna.
 25
Bukott arkangyal

„...ősfénye nem veszett

egészen, kisebbnek se tűnt, csupán
bukott arkangyalnak, dicsfénye csak
füzével halkult...„
– John Milton: Elveszett Paradicsom26 –

. Beletelt Lucie-nek egy másodpercbe, mire

H rádöbbent, hogy belőle jött
alk nyögés hallatszott
a hang. Hason feküdt, arcát egy hideg és
kemény felülethez nyomva. Nagy nehezen, pislogva kinyitotta a szemét,
mire vastag porréteget pillantott meg a fapadlón, maga előtt pedig piszkos
sötétkék falat.
Olyan szörnyen sajgott a feje, hogy hullámokban tört rá tőle a hányinger.
Nagyot nyelve felkönyökölt és körülnézett.
Egy hosszúkás, nagy belmagasságú, szálló porral teli teremben volt,
fölötte pedig kopott, kitekeredett pók formájú csillár világított. Aha. A
Chiswick-ház báltermében volt, ahová egyszer bemászott az ablakon, és
Jessevel találkozott.
Jesse. Elözönlötték a friss emlékek: a sietség a koporsóhoz, a rúnák
felfedezése Jesse testén, a Blackthorn-kard levétele a falról. Az ütés hátulról
és a sötétség...
Lucie megérintette hátul a fejét. Fájdalmas dudort érzett ott, ahol a csapás
érte. Még egy kicsit oldalra fordult, és fodros szürke szoknyát pillantott
meg, galambszürke kecskebőr csizmával. Lassan feljebb vándorolt a
tekintete. Grace ült tőle néhány lépésnyire egy repedezett, fából készült
széken, kecsesen keresztezett bokával és egyenes háttal. Egy piszkavasat
tartott az ölében.
Lucie gyorsan felült, mit sem törődve a fajós fejével. A háta beleütközött
a falba, és védekezésképpen maga elé tartotta mindkét kezét, miközben
Grace rámeredt.
–A közelembe ne gyere még egyszer azzal a valamivel – nyögte Lucie. –
Mégis mi a csudáért...
– Még kérdezed? – nézett rá Grace hitetlenkedve. – Lucie, te... pont te
álltái kivont karddal a bátyám fölött! Te hogy tehetted? Azt hitted, hogy ha
elpusztítod a testét, akkor sohasem tudom majd feltámasztani? Miért
akarhattál ilyesmit?
Lucie mindennek ellenére enyhe bűntudatot érzett. Grace hitetlenkedése
és szörnyülködése által ő maga is elborzadt: sohasem akart ilyen helyzetbe
kerülni, nem akart veszélyt jelenteni Jessere.
– Nem ismered az egész helyzetet – dörzsölte meg az arcát a koszos
kezével. – Többről van szó, Grace.
– Mi többről? – nézett rá kétkedve Grace. – Vagy az összes barátod fölött
kivont karddal szoktál állni, amikor alszanak?
–Jesse nem alszik – jegyezte meg halkan Lucie. – Grace, muszáj
meghallgatnod.
– Nem! – villant meg Grace szeme. – Nem foglak – feszült meg a keze a
piszkavason. – Most már régóta vonakodsz. Nem akartál megpróbálni
mindent, amivel segíthetünk Jessenek. De én tovább próbálkoztam, még
nélküled is...
–A borzalmas füstölőre gondolsz, amit odakint égettél? – kérdezte Lucie.
–Azt, hogy gerjesztett molylepke-port égetése a legjobb a kóbor lélek
foglyul ejtésére, Valdret, az Élettelen mondta!
– Nos, ha Valdret, az Élettelen mondta, hogy működni fog, akkor biztos
vagyok benne, hogy tényleg. A halottmágusok híresen megbízhatóak –
jelentette ki Lucie maró gúnnyal. – Igazad van. Nem akartam, hogy bármi
közöm legyen ehhez a badarsághoz, mert nem működhet. Nincs apró és
ártalmatlan módszer a halottak feltámasztására...
– De ez tényleg működik – érvelt Grace.
Lucie rámeredt.
– Jessenek már rúnái vannak – folytatta vékony hangon Grace. –
Elkezdtek megjelenni a bőrén. Néha látom, hogy megmozdult a koporsója.
Mintha mozogna benne. Jesse egyre jobban van, Lucie. Készen áll a
visszatérésre.
– Nem – rázta a fejét Lucie. – Jaj, nem, nem. Sajnálom, Grace. De nem a
te füstölőid, bűbájaid vagy más dolgaid miatt jelennek meg rúnák Jessen –
mondta, mielőtt megkockáztatta a következő gondolatot. – Mesélted, hogy
feláldoztál odakint egy nyulat. De nem történt ilyen, igaz? Igazából szereted
az állatokat. Véres volt a csűr, de te nem tudtad, mitől, ugye?
– M-mire célzol? – kérdezte emelt hangon Grace, mire Lucie már tudta,
hogy igaza volt. – I-igen, egyik reggel bementem, és megláttam őt a
koporsóban, véres ruhában. Arra gondoltam, hogy biztos magához tért, és
megsebesítette magát valahogy. Úgy voltam vele, hogy ez jó, nem? Csak az
élők véreznek.
– Jaj, Grace... – szólalt meg mély szomorúsággal Lucie. – Azt hitted,
hogy visszatér az élők közé? Bárcsak így lett volna! Nincs jobban. Még-
szállták.
Grace csak bámult.
– Tessék?
Lucie végigsimított a kezével a szoknyáján, fekete koszcsíkot hagyva
maga után.
– Megidéztem egy boszorkánymester szellemét, mielőtt idejöttem.
Emmanuel Gastét. Anyukád talán tett róla említést.
Grace nem szólt semmit; Lucie rendületlenül folytatta.
– Ő szórta a védelmi bűbájokat a bátyádra a születésekor. Azt mondta,
hogy hagyott benne egy horgonyt. A lelkében. Szerintem... ez adott
lehetőséget egy démonnak arra, hogy megszállja őt.
Teljes csönd. Grace nem válaszolt. Csak az elgyötört lélegzését lehetett
hallani.
– Jesse nem olyan, mint a többi szellem. Ő éjjel van ébren – magyarázta
Lucie. – Napközben alszik, vagy valami olyasmi. A szelleme eltűnik,
amikor felkel a nap. Nem emlékszik azokra az órákra. Minden gyilkosság
hajnalban történt, amikor Jesse nem volt magánál, és nem tudta, mi történik
a testével. Nem tudta, hogy megszállták és irányítják.
– Azt mondod, hogy ő a gyilkos – remegett Grace szája. – Hogy egy
démon használja a testét. Embereket gyilkokat meg vele. Árnyvadászokat.
– Nem akármilyen démon...
– Tudom – felelte Grace. – Belialra gondolsz.
 – Tudod? – hőkölt hátra Lucie ettől az egyetlen szótól úgy, hogy a falnak
ütközött. – Mit tudsz?
– Hónapokkal ezelőtt, amikor idejöttél, és amikor rájöttem, hogy látod
Jesset, volt itt egy démon – válaszolta Grace. – Anyám intézte, hogy
küldjék ide, hogy megfenyegessen engem. Hogy kikövetelje tőlem azt, amit
az anyám akart – mondta ki nehézkesen. – Emlékszel, mit mondott neked?
Lucie lassan bólintott.
– Ismerlek. Te vagy a második.
– Először azt hittem, csak arra gondol, hogy a második Herondale gyerek
– ismerte be Grace. – De kezdtem gyanítani, hogy többről van szó.
Átnéztem anyám magánfeljegyzéseit. Mindig is tudtam, hogy démonokkal
paktált le, igazán hatalmasokkal. De ott találkoztam a nevével, és akkor
megértettem. Belial. Te vagy a második unokája.
– James tud róla? – suttogta Lucie. – Hogy az anyád együttműködik
Beliallal?
– Sohasem akartam, hogy tudja – rázta a fejét Grace. – Elvégre mi más
közős van az anyámban és Belialban azon kívül, hogy gyűlölik a
családodat? Anyámnak olyan vak a gyűlölete, hogy be tudta mesélni
magának, hogy semmi veszély nincs abban, ha a Pokol Hercegéhez köti
magát. De sohasem hittem volna... – remegett meg a hangja. – Azt hittem,
hogy van egyvalami, ami fontos neki. Jesse.
– Lehet, hogy semmit sem tud erről – tette hozzá kissé vonakodva Lucie.
Aligha akart Tatiana védelmére kelni. – Azért fogadta fel Gastot, hogy
rászórja a védelmi bűbájokat Jessere, mert utálja a Néma Testvéreket, nem
pedig Belial miatt. Talán nem is tudja, hogy Belial hagyott ott egy ajtót,
amin visszatérhet és megszállhatja Jesset.
– Gondolod, hogy még csak nem is sejtette, amikor rárajzolták a rúnát
Jessere, és meghalt? – kérdezte Grace. – Anyám tette tönkre. A
bizalmatlansága ölte meg. És sohasem vállalt magára egy fikarcnyi
felelősséget sem, egy szóval sem adta jelét a megbánásnak. Csak annyit
mondott, hogy a nephilimek hibája volt. Pedig az ő hibája volt. Az övé.
– El kell engedned – közölte Lucie. – Jesse után kell mennem...
megállítani őt...
– Hogyan? – kérte számon Grace. – Nem engedlek el, ha lehet, hogy
bántani fogod. Vissza fog jönni ma este, vissza kell jönnie...
– És hagyjunk meghalni még valakit? Nem tehetjük, Grace.
 Ez rossz stratégia volt. Grace összeszorította a száját.
– Még csak azt sem mondtam, hogy hiszek neked. Csak azért, mert vér
volt a csűrben...
– Grace – hajolt előre Lucie. – Minden meggyilkolt árnyvadászról
hiányzott egy rúna. Eltűnt róluk, mintha ott sem lett volna. Elias Carstairs a
Látás-rúnáját veszítette el. Filomena di Angelo az Erőt. Lilian Highsmith a
Pontosságot. Gyorsaság, Angyali Erő... ezek ugyanazok a rúnák, amik
megjelentek Jessen. Tudom, hogy képtelenségnek tűnik...
Grace-nek betegesen szürke színt öltött az arca.
– Átvinni egy rúnát egyik árnyvadászról a másikra? Nem, nem
képtelenség – jelentette ki. – De miért?
– Nem tudom – vallotta be Lucie. – De mindenki a gyilkost keresi,
Grace. Nappali őrjáratot szerveztek, árnyvadászok tucatjai járják az utcákat,
mindenki keres. Megtalálhatják Jesset. Első dolguk lenne megsemmisíteni a
testét. Majdnem én magam tettem meg...
– Vannak dolgok, amiket megtehetsz – jegyezte meg Grace hatalmasra
tágult pupillákkal. – Látod Jesset, de nem csak ennyi. Tudsz társalogni a
holtakkal. Még érzékeled is őket. Mi ez, Lucie? Milyen képességed van?
Valami lázadás ébredt Lucie-ben. Nem árulhatta el a titkát Grace-nek.
Azelőtt nem, hogy elmondta volna Cordeliának, Jamesnek és a szüleinek.
Elég baj, hogy elmondta Makóimnak. Már így is tartozott Cordeliának
azzal, hogy sokkal többet elárul az igazságból.
– Nem árulhatom el. Egyszerűen meg kell bíznod bennem.
– Nem tudok megbízni benned. Én nem tudok megbízni senkiben.
– Jesseben megbízol – helyesbített Lucie. – Ismered Jesset. Mindenki
másnál jobban, Grace. Beszélt rólad... aggódik érted... azt mondja, hogy te
megérted. Hogy nélküled megőrült volna Tatianával egy fedél alatt.
Grace-nek könnyek szöktek a szemébe. Rámeredt Lucie-re.
– Nem hagyhatom, hogy bántsd – suttogta.
– Éppen most bántják – ellenkezett Lucie. – Foglyul ejtették. Irányítják.
Rákényszerítik, hogy olyat tegyen, amit sohasem tenne, ha lenne választása.
Kérlek, Grace! Képzeld el, ha Jesse tudná!
Grace behunyta a szemét. Könnyek csordultak ki a szemhéja alól,
csíkokat hagyva az arcán a piszokban. Nem adta jelét, hogy tudna róluk.
Kérlek, értsd meg! – fohászkodott Lucie. Kérlek, értsd meg, mit jelent ez, és
segíts nekem! Grace vajon képes megérteni? Grace, akit egy elmebeteg
nevelt fel egy romos, szellemek lakta házban?
– Gyere velem! – állt fel a székről Grace. Lucie kétségbeesetten
reménykedve egyenesedett fel. – Akkor induljunk! – intett felé a
piszkavassal. Olyan hangnemben beszélt, mint egy iskolai igazgatónő. –
Megyünk, meglátogatjuk őt. Jesset.
A piszkavasat noszogatásra használva végigbökdöste Lucie-t lefelé a
kúria lépcsőjén, mígnem kiértek egy olyan előtérbe, ahol a néhai
Blackthornok portréi sorakoztak: sötét hajú férfiak és nők, akik dölyfösen
bámultak lefelé a falakról. Bizonyára Tatiana tette ide őket valamikor, hogy
ezzel is alátámassza az igényét a Chiswick-házra. A portrék alatt vésett
réztáblák örökítették meg a neveket (egy vastag patinaréteg kíséretében):
Felix Blackthorn, John Blackthorn, Adelaide Blackthorn. Annabel
Blackthorn – állt az egyik táblán, noha a fölötte lévő portrét
összekaszabolták egy késsel, így felismerhetetlen volt, akit ábrázolt. Pont
ilyen dekoráció vall Tatiana ízlésére – gondolta Lucie.
– Siess – bánt úgy Grace a piszkavassal, mint egy dühös öregember az
esernyőjével. – Lucie!
– De hisz ez Jesse! – állt meg egy újabb portré előtt Lucie, ami egy kicsit
egészségesebbnek mutatta a fiút, mint amilyennek ő valaha is látta.
Napbarnított bőrrel, csillogó zöld szemmel.
– Nem ő az – közölte mogorván Grace. – Az ott az apja, Rupert. Most
pedig gyere, különben rád csapok a piszkavassal.
– Úgysem fogsz – jelentette ki Lucie magabiztosan. Grace motyogott
valamit, ám nem mondott ellent, majd együtt szaladtak le a bejárati ajtó
előtti lépcsőn. Odakint melegedett az idő, már rendesen felkelt a nap.
Csikorgóit a lábuk alatt a fagyos gaz, miközben átszelték a kertet, és
bementek a csűrbe.
Lucie már felkészült arra, hogy mit fognak találni. Mégis fajdalom
nyilallt a szívébe: a koporsónak nyitva állt a teteje, s üres volt. A
Blackthorn-kard sehol.
Grace kétségbeesett hangot hallatott. Lucie eltöprengett, hogy eddig a
pillanatig vajon tényleg elhitte-e az igazságot.
– Tényleg eltűnt – suttogta Grace. – Túl későn jöttünk. Sohasem fogjuk
megtalálni...
 – De, meg fogjuk találni – mondta Lucie. – Én megtalálom. Érzékelem
őt, Grace. Ahogy a bálteremben mondtad: érzékelem a halottakat. És
Baliosszal megyek; gyorsabb leszek, mint amilyen Jesse lehet gyalog.
Grace bólintott, ám az arcán pánik látszott.
– Én mit csináljak?
– Keresd meg Malcolm Fade-et! Mondd el neki, mi történik! Mondd meg
neki, hogy szükségem van a segítségére!
Grace habozott. Lucie úgy érezte, hogy minden tőle telhetőt megtett, így
indulásra készen elfordult... és megdermedt. Grace odakapott, hogy
megragadja a csuklóját.
– Megteszem. Megkeresem Fade-et. De muszáj megesküdnöd rá, hogy
nem fogod hagyni, hogy bármi is történjen Jessevel. Esküdj meg, hogy
visszahozod a bátyámat épségben.
Semmi mesterkélt, semmi ravasz nem volt most Grace tekintetében. Csak
a kétségbeesés.
– Esküszöm – suttogta Lucie, azzal futásnak eredt.

Lilit. Az összes démon közül az Első, a boszorkánymesterek anyja.

Gyönyörű volt, ahogy egy műalkotás gyönyörű lehet: az arca a szobrászat
és a szimmetria mintapéldánya, a haja pedig egy felhő, ami szellő nélkül is
magától mozog. Cordelia már felismerte őt a Hell Ruelle-ben látott portré
alapján: a fa köré tekeredő, kígyótestű nő.
– Persze hogy itt vagyok – mondta. Rápillantott Jamesre, Cordeliára,
végül pedig Belialon állapodott meg a tekintete. – Amikor kivetettél a saját
dimenziómból, Pokol Hercege, átléptem ebbe a világba. Beliya’al, a hazug,
a pusztítás szerelmese... nem tudtam elhinni, hogy megtörted az évezrednyi
bizalmat, és megpróbálod elvenni tőlem a földet, amit magától a mennytől
kaptam.
– Menny... – gúnyolódott Belial. – A mennynek nincs keresnivalója
Edómban, és nem veszed hasznát, Lilitu.
– Barangoltam a világok közötti ürességben – elevenítette fel Lilit. – És
mekkora visszhangja volt a pokoli dimenziókban, hogy Belial hírnevét
megcsorbította az unokája, aki képes látni az árnyékvilágokat. Mennyit
fecsegtek a lenti démonok arról, hogy megsebesültél, valóban
megsebesültél a Cortana pengéje által. Akkor döbbentem rá, hogy az e világ
iránti megszállottságod a vérvonalad iránti megszállottságot jelenti. Hogy
képes voltál olyan unokákat nemzeni, akikben egyszerre csörgedezik a te
véred és a nephilimeké... és hogy ezt sohasem fogod elengedni.
– Mondod te, a meddő teremtmény – vetette oda Belial. – A te
ágyékodból csak szörnyetegek fakadtak, ezért kénytelen vagy az én
leszármazottaimon élősködni, Baglyok Asszonya?
– Nos, mi gátolt meg abban, hogy fogd az unokádat, és rákényszerítsd az
akaratodat? – húzta el a száját Lilit. – A Cortana. Úgy félsz a Cortanától,
mint senki és semmi mástól. Mihály arkangyal tolla van benne, aki
száműzött téged a pokolba. A Cortana birtokosa pedig az unokád
menyasszonya. Ez a világ tényleg bővelkedik az iróniában.
Belial köpött egyet.
– Gúnyolódj csak velem, ahogy akarsz, Lilit. Nem nyúlhatsz hozzám.
Letetted az esküt, és köt téged a Pokoli Eskü. Nem tehetsz kárt a Pokol
Hercegében.
James és Cordelia kérdő pillantást vetett egymásra. Cordeliának eszébe
jutott, amit maga Lilit mondott – Magnósnak álcázva – az Árnypiacon: a
Pokol Hercegei magukkal az angyalokkal álltak harcban, a világegyetem
sakktábláján lépkedve, s olyan szabályokat betartva vagy megszegve,
amiknek a megértésében egyetlen halandó sem reménykedhet.
– Valóban, én nem tudok kárt tenni benned – helyeselt Lilit. – De a
paladinom igen.
– A paladinod – lehelte Belial. Odafordult Cordeliához, félig dühös, félig
lenyűgözött arckifejezéssel. – Ez megmagyarázza. Nephilim vagy, nem
arkangyal. Képesnek kellett volna lennem rá, hogy legyőzzelek.
– Engem? – kérdezte Cordelia. – Nem, én nem az ő paladinja vagyok...
– Bolond gyermek – mondta Lilit. – Az enyém vagy. S míg Belial az új
alakjában talán képes lenne legyőzni a Cortana birtokosát, azt nem tudja
legyőzni, aki az én paladinom.
– Ez hazugság. Én Völundnak, a kovácsnak tettem hűbéresküt...
– Nekem tettél hűbéresküt – jelentette ki Lilit. Árnyék vetült rá, s
átváltozott: egy magas, testes, rövidre nyírt hajú férfi állt a fagyos fűben ott,
ahol eddig Lilit volt. Hajlított bronzból készült nyaklánc volt rajta, aminek
kék tűz égett a közepén.
Cordeliának cikáztak a gondolatai. Egy bronz nyaklánc kék ékkővel. Egy
kék nyaklánc. Zafír fülbevaló. Egy kék köves gyűrű. Ugyanazok az ékkövek.
Ugyanaz a...
 Völund elmosolyodott.
– Emlékszel az esküre, amit letettél előttem?
Bár Cordelia tudta, hogy Lilit az, és mindig is Lilit volt, ugyanúgy
megindította a hangja.
– Valahányszor felemelem a fegyverem egy csatában, a te nevedben
fogom megtenni. Olyan volt, mintha kiáltottál volna értem, aranykardú és
csillogó kardhüvelyű paladinom. Mindez a hatalom, az én nevemhez kötve.
– Nem – suttogta Cordelia. Nem lehetett igaz; nem hagyhatta, hogy igaz
legyen. Nem tudott ránézni Jamesre; még akkor sem, amikor újra árnyék
vetült Lilitre, s újra önmaga lett, a nyakán csillogó kék kövekkel. Cordeliára
nézett a kígyótekintetével.
– Én vagyok a Démonok Királynője – szólalt meg. – Egy nephilim nő
képében megérintettem a kardod markolatát, hogy attól a pillanattól kezdve
égessen téged. Tündérként odamentem hozzád a Hell Ruelle-ben, hogy
meséljek neked a kovácsról, aki talán helyrehozza. Völund bőrébe bújva
pedig megeskettelek, a paladinommá tettelek, és eltávolítottam az átkot a
kardodról. Magnus Bane képében Edóm közelébe vittelek, önmagámként
pedig hauras és naga démonokat küldtem, hogy harcra csábítsanak, és
megmutassák neked, mire képes egy paladin. Én terveztem meg előre
minden egyes döntésedet, minden egyes lépésedet – közölte, szánalommal a
hangjában. – Ne hibáztasd magad. Ti csak halandók vagytok. Sohasem
tudhattad volna.
De Cordelia már nem hallotta. Dübörgőit a dobhártyáján a pulzusa, és
minden egyes szívverés mintha egy-egy vádat vetett volna oda: ostoba,
bolond, meggondolatlan, arrogáns. Hogyan is hihette, hogy őt választotta
Völund, a kovács a paladiójának? Hogy Völund ilyen gyorsan, ilyen kevés
megfontolás után adhatott neki ilyen ajándékot, csupán azért, mert
ránézésre rokonszenves volt neki? Cordelia annyira szeretett volna hős
lenni, hogy ez elvakította, most pedig ide jutott; összetörve és
megszégyenülten bámult a sötétbe.
– Nem tudok közvetlenül ártani neked, Belial, ez igaz – mondta Lilit.
Nem vagyok esküszegő. De nőként igencsak hozzászoktam már, hogy a
nyers erő helyett más módszereket használjak. Egy rendelkezésemre álló
paladinnal és a Cortanával nem állíthat meg az eskü. Amikor megtudtam,
hogy a legostobább fivéredet fogadtad fel, hogy betolakodjon ebbe a
világba, tudtam, hogy bizonyára kétségbeeshettél, hogy hamarosan
szembekerülsz majd a paladinommal. És itt vagyunk – tárta szét a kezét
macskaszerű félmosoly kíséretében.
– Mit akarsz, Lilit? – kérdezte Belial.
– Edómot – válaszolta Lilit. – Add vissza nekem a dimenziómat, és akkor
visszavonom a védelmemet és az erőmet Cordeliától. Megölheted, és véget
vethetsz ennek az ügynek úgy, ahogy jónak látod. Én csak vissza akarom
kapni a királyságomat.
– Megpróbálnál kényszeríteni? – kérte számon Belial, lángoló zöld
szemekkel. – Megpróbálsz tőlem követelőzni te, aki sohasem tanultál
engedelmességet? Kit száműztek emiatt?
– Lehet, hogy száműztek– mondta Lilit. – De én nem vagyok bukott.
– Sohasem fogsz legyőzni – emelte fel Belial a pengéjét, és egy pillanatra
Jessenek tűnt: egy fiatal nephilim harcosnak, a napfényben csillogó karddal.
– Állítsd ki ellenem a paladinodat. Darabokban fogod visszakapni tőlem, a
világodat pedig romokban!
Cordelia érezte, hogy James elkapta a csuklóját; azt hitte, hogy el akarja
vonszolni, valószínűleg fedezékbe. Alig tudatosult benne. Számára nem
létezik fedezék addig, ameddig Lilit paladinja. Csak düh és üresség.
– Cordelia – szólalt meg Lilit olyan hangon, mint a szelíd tűz. – Ragadd
meg a kardodat! Öld meg Belialt!
– Nem – vette rá magát Cordelia, hogy elhúzódjon Jamestől. Rá kellene
néznem – gondolta. Megpróbálni megmutatni neki, hogy tudom, hogy
segíteni igyekszik, és értékelem, hiába tudom, hogy reménytelen. De a teste
máris mozdult magától; mintha zsinóron rángatták volna a végtagjait.
Nézte, ahogy harci készültségbe emelkedik a keze a Cortanával. Képtelen
volt megálljt parancsolni magának, hiába harapott rá olyan erővel az ajkára,
hogy érezte a vér ízét.
Eszébe jutott az eskü, amit Völundnak, a kovácsnak tett, és gúnyosan
visszhangzott a fejében.
Esküszöm, hogy bátor leszek. Esküszöm, hogy nem fogok meghátrálni
vagy kudarcot vallani a harcban. Valahányszor kardot rántok, valahányszor
felemelem a fegyverem egy csatában, a te nevedben fogom megtenni.
Ezüst villanás húzott el Cordelia mellett; James elhajított egy dobókést, a
tőle megszokott tévedhetetlen pontossággal. Lilit felé száguldott, aki karcsú
fehér kezét felemelve elkapta a pengéjénél fogva.
 James szitkozódott. Cordelia nem nézhetett oda, hogy lássa Lilit
reakcióját: Belial felé tartott, aki önelégült félmosollyal állt, kardját a
markában szorongatva. Olyan volt, mintha Cordelia álmodna, nem tudott
megálljt parancsolni magának. Felemelte a Cortanát, és életében most
először nem okozott örömet neki az aranyszínű ív, ahogy a penge lesújtott a
napfényben.
– Öld meg – sziszegte Lilit.
Cordelia rávetette magát Belialra.
Kard ütközött karddal, fém csikordult; Cordelia ugyanazt a tüzet érezte a
csontjaiban, a szívének zakatolása egy ritmusra vert a csatazajjal. Most
viszont nem volt benne öröm, még abban sem, hogy gyorsabban tudott
fordulni, magasabbra tudott szökkenni, s álomsebességgel tudott kitérni és
hárítani. Még a sötét öröme sem volt meg annak, hogy a Pokol Hercegével
harcol.
Felnézett, s találkozott a tekintete Belial szemének fagyos mélységeivel.
Vajon ilyen lehet bukott angyalnak lenni? – gondolta Cordelia. Amikor
valaki egykor a jót és ragyogóan szépet szolgálta, hogy aztán minden
cselekedetével a gonosz és a pokol szolgálatába álljon? Vajon Belial
lelkében is van valahol egy üvöltő üresség, mint ahogy most az övében?
Belial felszisszent, mintha hallotta volna a gondolatait; a Blackthorn-kard
jobbról csapott le, végigszántva Cordelia vállát, miközben elfordult, hogy
kitérjen előle. Cordelia hallotta Lilit dühös sikoltását, és hirtelen megint
odapördült, mit sem törődve a veszéllyel, a kard is táncolt a kezében...
James felkiáltott. Valami hirtelen ott termett Cordelia és Belial között,
hogy kitárt karokkal megvédje kettejük közül az utóbbit.
Nem valami, hanem valaki.
Lucie.
A Cortana már mozgásba lendült, és olyan ívben hasította a levegőt, hogy
látszott: mindjárt kettévágja Lucie-t. Cordelia egy utolsó, kétségbeesett
vonaglással oldalra rántotta a testét, Lilit akaratának ellenében. A kardja
távolabbra döfött, ahogy megtántorodott, aztán térdre rogyott, de rögtön
felállt. Megint Lucie felé fordult. Olyan fajdalom hasított belé, mintha
késekkel szurkálták volna. Lucie tágra nyílt szemekkel könyörgött: Daisy,
ne csináld! Daisy, ne!
De a Cortana mintha parázslón volna Cordelia kezében, a pengéje pedig
suttogva, követelőzve megmondta neki, hogy mit tegyen.
 Könnyű lenne véget vetni a fájdalomnak. Csak emeld fel a kardot, és
kaszabold le Lucie-t.
Minden erejére szükség volt ahhoz, hogy mozdulatlan maradjon. Szörnyű
nyomást érzett belülről, és megszorította a Cortana markolatát.
– Lucie! – kiabálta James a húga felé szaladva. – Lucie, állj félre az
útból!
Lucie vadul rázta a fejét. Hihetetlenül aprónak és törékenynek tűnt,
ahogy széttárt karokkal védte Belialt.
– Tudom, miért akarjátok bántani – szólalt meg. – De nem tehetitek.
Megidéztem Emmanuel Gastot, elmondott nekem mindent... Jesse
ártatlan...
– Szó sincs Jesseről – lépett közelebb James. – Ez a holtteste. Belial
mozgatja. Jesse Blackthorn halott, Lucie.
– Nem – tiltakozott Lucie. – Nem halott. Nem úgy, ahogy gondolod. Meg
lehet menteni, vissza lehet hozni...
– Meg kell mondjam, hogy ez nagyon szórakoztató – kuncogott Belial.
Lucie elkerekedett szemekkel fürkészte Cordeliát.
– Daisy, figyelj rám...
– Nem – közöké Lilit mély, rekedtes hangon; visszhangzott Cordelia
elméjében. – Rám figyelj, paladin! Fogd magad, és sújts le Belialra! Ha
Lucie Herondale az utadba áll, öld meg őt is!
Cordelia tett egy hirtelen lépést előre. Vér csöpögött az álláról. Mintha
felhasadt volna az ajka, de távoli bizsergésnek tűnt a fájdalom. Sokkal
hevesebb fájdalmat okozott ellenszegülni Lilit akaratának. Mintha lángra
lobbantak volna a zsigerei.
– Lucie – nyögte. – Félre kell állnod az útból...
– Nem fogok – válaszolta Lucie hajthatatlanul. – Daisy, tudom, hogy nem
bántanál engem.
Cordelia egyre nagyobb erőt érzett a Cortana markolata köré fonódó
kezeiben. Sajgott a karja az erőfeszítéstől, hogy visszafogja magát; tudta,
hogy ha akár csak egy pillanatra is átengedi az irányítást, akkor átrohan a
karddal Lucie-n.
– Lucie, kérlek, az Angyal szerelmére, állj félre az útból...
Belial morgott valamit egy olyan nyelven, amit Cordelia még sohasem
hallott; szabad kezével pedig a derékszíjához nyúlt, hogy elővegye a Coltot.
Lilitre célzott vele, és vicsorogva meghúzta a ravaszt.
 Csak egy kattanás hallatszott, de nem történt semmi.
– Egy pisztoly? – nevetett Lilit. – Beliya’al, vénségedre leépültél
szellemileg, megbolondultál? Te, aki nemzeteket vezettél a sötétségbe?
Végre elmondhatom a pokoli dimenziókban, hogy megőrültél, és még a
Teremtő képét is elveszítetted?
– Nagyapám! – ordította James, és felemelte a kezét. Belial, aki eddig
rosszallóan bámulta Lilitet, döbbenten nézett rá. James szögegyenesen állt,
lángoló aranyszínű szemekkel, kinyújtott karral. – Azért jöttem, hogy tüzet
bocsássák a földre! – rikkantotta.
– Öld meg őket! – kiabálta Lilit az arca körül örvénylő hajjal és szúrós
kígyószemekkel. – Most rögtön, paladin! Öld meg mindkettőt!
Cordelia érezte, hogy vadul hátrarándul a karja, mintha láthatatlan
kötélen rángatnák. Felemelte a Cortanát. Könnycseppek keveredtek vérrel
az arcán.
– Lucie, Lucie, kérlek... – mondta.
Belial hátrált egy lépést; és odadobta a revolvert Jamesnek.
Mintha egy örökkévalóságig tartott volna, mire odaért hozzá, mialatt
Cordelia küszködött; az izmai pedig visítottak, mert igyekezett nem
megmozdítani a Cortanát, nem végigszántani a pengével Lucie torkán, ahol
az aranymedál fénylett. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg a pisztoly
nikkeles-ezüstös csillogással suhant pörögve a levegőben, mielőtt egy
csattanással landolt James tenyerében.
James megfordult. A fegyver mintha hozzátartozott volna a testéhez,
ahogy célzott a karjával, egyenesen Lilitre... és meghúzta a ravaszt.
A pisztolylövés olyan hangerővel dördült a rezzenéstelen csöndben,
mintha ágyú lett volna. A golyó olyan erővel találta el Lilitet, hogy fel-
emelkedett a levegőbe. Vonyítva szertefoszlott tucatnyi fekete bagollyá,
amik vijjogva röppentek fel, hogy a levegőben körözzenek.
Cordelián enyhült a satuszerű nyomás; térdre rogyva markolta a Cortanát.
Levegőért kapkodott, vadul hullámzott a mellkasa, a szeme előtt pedig
fekete pöttyök táncoltak. Lucie. Majdnem megöltem Lucie-t.
A baglyok felemelkedtek a fejük fölé, borzalmas vijjogásuk
visszhangzott Cordelia elméjében, hogy a szemhéja mögött kirajzolódó
néma szavakká álljanak össze.
Ne feledd, paladin! Enyém vagy, én parancsolok neked.
 A vijjogás elhalkult. A levegőben lőpor és vér szaga terjengett, valaki
pedig nevetett. Cordelia lassan felemelte a fejét, s látta, hogy Belial az. Úgy
röhögött, mintha elképesztően jól szórakozna, csak úgy táncolt a kezében a
Blackthorn-kard.
– James, James – mondta. – Látod, mit érhetünk el, ha együttműködünk?
Elűzted a Démonok Anyját!
– Nem halt meg – jelentette ki James.
– Nem, de eltűnt és meggyengült – pontosított derűsen Belial. – Készen
állsz az újabb harcra, Carstairs? Mert azt hiszem, meglehetősen más élmény
lesz anélkül harcolnod velem, hogy megvédene téged Lilit ereje.
James a fejét rázva Belialra célzott a pisztollyal.
– Hagyd békén – közölte fáradt hangon. – Menj innen. Nem próbállak
majd követni.
Belial felhorkantott.
– Tudod, hogy bennem nem tehetsz kárt azzal. Én nem vagyok Lilit;
nekem nem gyenge pontom a Három Angyal. Egyébként is... – tette hozzá
beteg vigyorral. – A húgod nem akarja, hogy bajom essen.
– A húgom nem érti, hogy mi vagy. Lucie – intett James a pisztollyal. –
Állj félre az útból.
– Nem – szegte fel az állát makacsul Lucie. – James! Jesse még mindig
itt van, hozzátartozik ehhez a testhez. Odabent van. Megmentette az életed,
James. A Highgate Temetőben. Haldokoltál, és ő odaadta nekem ezt a
medált – nyúlt a nyakához. – Mert benne volt az utolsó lehelete. Ideadta
nekem, hogy megmentselek téged.
A Highgate Temetőben. Cordelia emlékezett arra az éjszakára. A
sötétségre, a fajdalomra, amit érzett, a rémületre, hogy James meghal. Az
aranyszínű villanásra Lucie kezében. Sokszor megkérdezte Lucie-től, mi
történt a temetőben akkor éjjel, mi gyógyította meg Jamest, ám Lucie
mindig megrázta a fejét, és azt mondta, hogy nem tudja. Hogy csupán
szerencse volt.
Mennyi titkolózás egymás előtt. Mennyi hazugság.
– Az utolsó leheletét – ismételte James. Még mindig Belialra célzott a
pisztollyal, rezzenéstelen karral, ám úgy ejtette ki a szavakat, mintha valami
talányos, ismeretlen jelentésük lenne a számára. – Láttam őt...
– Elég! Ti unalmas, szófogadatlan gyerekek – szólt közbe Belial. – Lőj
rám, ha akarsz, James; semmit sem fogsz elérni vele. És a paladin sem tud
már megvédeni – emelte fel a Blackthorn-kardot lazán, könnyedén, a
kimerültség minden jele nélkül. – Olyan egyszerűen lekaszabolom a
feleségedet és a húgodat, mintha füvet kaszálnék.
– Nem – mondta elgyötörtén James.
– Tudod, milyen döntést kell meghoznod – tett felé egy lépést Belial.
Félrelökte az útból Lucie-t, aki oldalra tántorgott. – Tudod, mit kell
feladnod. A családod, az Intézet, mind tőled függ.
– James? – kerekedett el Lucie szeme. – Miről beszél? – kérdezte, s
Belláihoz fordult. – Jesse! Ne csináld ezt. Tudom, hogy odabent vagy,
tudom, hogy nem akarod ezt...
– Maradj csöndben – csattant fel Belial. – Nem számítasz, te lány! A te
kis képességed a szellemekkel nem számít. Amikor hallottam, hogy
megszülettél, tűzkönnyeket hullattam, amiért lány lettél, és nem láthatod az
árnyékdimenziókat. Hasznavehetetlen vagy, érted? Hasznavehetetlen
nekem, a világnak.
De Lucie – az aprócska termetével és úgy, hogy nem volt fegyver a
kezében – egyszerűen csak a szemébe nézett.
–Mondj, amit akarsz. Te biztosan nem számítasz. Csak Jesse számít.
Jesse – nyújtotta ki a kezét. – Legyél önmagad, csakis önmagad. Vesd ki
Belialt a testedből.
Belial nevetésben tört ki.
– Ó, unokám, ez bűbájos. De tőlem nem ilyen könnyű megszabadulni.
– Jesse – suttogta Lucie, s volt valami abban, ahogy kiejtette a nevét.
Szerelmes belé – gondolta Cordelia hirtelen rácsodálkozva. Szerelmes belé,
én pedig azt sem tudtam róla, hogy létezik. – Jesse, tudom, hogy azt
mondtad, hogy soha ne parancsoljak neked, hacsak nem kérsz meg rá. De
ez más. Szörnyű dolgot tettek veled – remegett Lucie hangja. – Nem is volt
választásod. Most viszont dönthetsz. Hogy megbízol bennem. Hogy
idejössz hozzám. Kérlek, Jesse.
– Pff – kommentálta Belial, aki mintha émelygett volna. – Ebből bőven
elég volt.
– Jesse Blackthorn. Megparancsolom neked, hogy űzd ki Belialt a
testedből. Legyél önmagad!
– Azt mondtam, elég – bődült fel Belial, aztán megrándult a teste, s
kirepült a kezéből a Blackthorn-kard, ahogy kétrét görnyedt. Fél térdre
rogyott, hátravetett fejjel. Kinyílt a szája és kipattant a szeme, hogy
lehetetlenül szélesre húzódjon.
Cordelia talpra kászálódott, és felemelte a Cortanát. Most először
nehéznek érezte, de attól még ugyanúgy ismerősnek. Ugyanúgy erősnek. A
magasba emelte a pengét.
– Még ne! – kiáltotta Lucie. – Daisy, várj...
Belial megvonaglott. Sötét fény tört elő a szeméből, a szájából: fekete
áradat ömlött ki a levegőbe, mintha füst lett volna. Úgy forgott és tekergett,
mint egy fémtüskére nyársalt bogár. Hátrahajlott a teste – szörnyű, képtelen
ívben –, a válla pedig szinte leért a földre, miközben hadonászott a kezével,
hogy belekapaszkodjon a semmibe.
– Deus meus! – ordította Belial. Cordelia értette: a Teremtőjéhez kiáltott,
akit több ezer éve megtagadott. – Deus meus respice me quare me
dereliquisti longe a salute mea verba delictorum meorum...
Mintha valami nagy zajjal szakadt volna szét. A sötétség, ami Belial
szeméből ömlött, kezdett összeállni fekete záporesővé, ami csak úgy
kavargott a levegőben. Jesse teste lerogyott a földre, s elernyedt, ahogy
elhagyta Belial életre keltő ereje.
Lucie térdre rogyott Jesse mellett, két kezét a fiú mellkasára téve.
Felszakadt belőle egy fájdalmas kis hang. Cordelia mindennél jobban oda
akart menni hozzá, de csak állt ott a Cortanát markolva, mert tudta, hogy
még nincs vége.
Hiszen Jesse teste fölött – úgy, hogy a lába nem érte a föld felszínét – ott
lebegett Belial.
Habár nem egészen Belial volt. Volt formája és alakja, anyaga viszont
nem. Áttetszőnek hatott, mint a színes levegő. Cordelia átlátott rajta:
arannyal átszőtt fehér brokátselyem köpenyt viselt, látványos fekete
rúnákkal, amik olyan élesen rajzolódtak ki, akár a villámok. Mögötte
árnyékot látott, szárnyak nyomát: hatalmas, fekete, megviselt szárnyakat,
amiknek a széle recés késre hasonlított.
Sötétség szivárgott át a ruháján a mellkasánál: a még mindig vérző seb,
amit Cordelia okozott neki az árnyékvilágban. Rosszindulatú tekintettel,
komor arccal, gyűlölködve bámulta Lucie-t.
– Ó – szólalt meg. Már más volt a hangja így, hogy nem Jesse Blackthorn
torkán jött ki: sötétebb lett, és borzalmas fenyegetés ígéretének súlyát
hordozta. – Mennyire nem tudod, mit tettél.
 – Hagyj minket! – mondta James. Odament Lucie-hez és Cordeliához az
ösvényre. Lángolt a tekintete; a pisztolyt maga mellett lógatta a kezében. –
Ennek vége.
– Ez nem a vég – jelentette ki Belial. – Hanem olyasvalaminek a kezdete,
amit el sem tudtok képzelni.
Egyre hangosabban, egyre durvább hangon beszélt; olyan volt hallani,
mint az elszabadult tűz pattogását.
– Ellenetek fordítom arcomat, és elhullotok ellenségeitek előtt, azok alá
kerültök, akik gyűlölnek titeket, s futni fogtok, noha senki sem kerget titeket.
Ha pedig még így sem engedelmeskedtek nekem, akkor hétszeresen fenyítlek
meg titeket bűneitekért, s megtöröm makacs gőgötöket. Olyanná teszem az
eget felettetek, mint a vas, földeteket pedig mint az érc...27
Cordeliának elfogyott az utolsó csepp önuralma is. Meglódult Belial felé,
kezében a Cortanával, ami gyönyörű aranyszínű ívet írt le a levegőben,
ahogy teljes erőből lesújtott vele. A penge viszont ellenállás nélkül siklott át
rajta.
Cordelia hátratántorodott, és összeszorult a szíve a kétségbeeséstől. Ha a
Cortana már nem tudja megsebezni Belialt... ha nincs teste, amire
lesújthatna...
– Daisy! – sikoltotta Lucie. – Óvatosan!
– Bizony, óvatosan! – gúnyolódott Belial közelebb libbenve. Bűzlött
körülötte a levegő, mintha állott szemét égett volna. – Ostoba kis gyermek,
szerencsétlen kis ember. Most már tudod, honnan jön az erőd: Lilittől. Nem
a jótól, ahogy hitted, hanem a gonosztól. Ő most elment a sebeit nyalogatni,
de majd visszatér, és uralkodik fölötted. Valahányszor fegyvert rántasz,
megidézed vele. Soha nem fogsz elmenekülni előle.
Cordelia felsikoltott. Megint felemelte a Cortanát, pedig tudta, hogy
semmi haszna, semmi értelme...
Hirtelen ott termett James, és hátulról átkarolta. A fiú mintha mit sem
törődött volna a Cortanával, miközben magához húzta Cordeliát, és a fülébe
suttogott.
– „Sem halál, sem élet, sem angyalok, sem démonok, sem fejedelmek,
sem erők, sem jelen lévő dolgok, sem eljövendők, sem magasság, sem
mélység és semmilyen más teremtmény nem lesz képes szétválasztani
bennünket.” Érted? Kapaszkodj belém, Daisy. Kapaszkodj belém, és ne
engedj el.
 Cordelia hallotta, hogy Lucie felsikolt. Lefelé pillantva pedig látta, hogy
halványulni kezd a köré fonódó kar. Jamesnek elsötétültek az ujjhegyei, a
sötétség pedig terjeszkedni kezdett felfelé a karján, az egész testében.
Árnyékká vált.
De valami más is történt. A sötétség Cordeliába is átterjedt ott, ahol
összeért a testük. Cordelia látta, hogy az alkarja – ahol James keze pihent –
áttetszővé változik és elsötétül. Különös érzete támadt, mintha anélkül
kelne útra, hogy megmozdulna; mintha egyszerre alakulna át valamivé, ami
egyszerre kevesebb és több, mint önmaga.
Vajon mindig ilyen volt Jamesnek, amikor átlépett az
árnyékdimenziókba? Cordelia körül elsötétült a világ, a fák fehérsége
elütött a fekete égbolttól, az ösvények pedig erek módjára ágaztak el egy
homályos, sötét világ bőrén át. A nap úgy fénylett, mint egy zavaros
pocsolya alján heverő pénzérme. Lucie árnyék volt; Belial is halovány
árnyék csillogó szemekkel.
Az árnyak felkúsztak Cordelia karján és lefelé a csuklóján át a kezébe,
onnan a Cortanába. Egyedül a pengének maradt színe. Egyedül az aranyló
penge ragyogott a sötétségben.
Mielőtt Belial léphetett volna, Cordelia előrehajolt – még mindig James
karjában –, és belemártotta a pengét a mellkasába, egyenesen a seb alá, amit
korábban ejtett rajta.
Belial kitekeredett a karddal felnyársalva, miközben valami sötétebb
árnyék – vér vagy esszencia? – kezdett folyni az új sebből; hátravetett fejjel,
némán kiáltott az ég felé.
Az ég pedig válaszolt. Rövid időre mintha kettévált volna a világ –
mintha félbetépték volna a felhőket –, Cordelia pedig látta a mögöttük
meghúzódó végtelen, csillagtalan sötétséget. Abban a sötétségben
kavarogtak a világok közötti űr borzalmai, az üresség, ahol a gonosz
mohóvá és féktelenné vált, ahol a Pokol Hercegei erejük teljében
pusztítottak, mint a semmi rideg urai.
Belial felfelé nyújtózott a semmi felé, kinyújtotta mindkét kezét. Cordelia
egy rántással kiszabadította a Cortanát. Egy pillanatra mintha Belial
ránézett volna, vérszomjas gyűlölettől eltorzult arccal, aztán úgy tűnt, hogy
Belialt elragadja a kinti sötétség. Fehér fény villant, szárnyak szaggatott
csattogását lehetett hallani... és eltűnt.
 James lassan elengedte Cordeliát. Elernyedt körülötte a karja, a színek
visszatértek a világba, a színek és a hangok is: Cordelia megint hallotta a
madarakat, a fák között susogó szelet, a távoli hangokat. Hallotta Lucie-t
búcsúzkodó szavakat suttogni.
Cordelia kinyitotta a markát, eleresztve a Cortanát. Az leesett, s
csilingelő hang kíséretében ért földet. Hátralépett tőle; ez már nem az ő
kardja volt, annak ellenére sem, ami az imént történt. Egy olyan kardot,
mint a Cortana, nem birtokolhatott olyasvalaki, aki hűbéresküt tett a
Démonok Királynőjének.
– Daisy! Jól vagy? – ragadta meg James a vállát, hogy maga felé fordítsa.
Félve végigmérte, hogy lát-e rajta sérülést. – Nem sebesültél meg?
Cordelia lefelé pillantott. Volt karcolása, de semmiség ahhoz képest, hogy
mintha fogak martak volna a szívébe a tudattól: ő Lilit paladinja. Nem bírt
ránézni Jamesre. Lucie-re pillantott, aki Jesse teste mellett térdelt. A fiú ott
feküdt, ahol összeesett: mozdulatlan volt, és nem lélegzett. Ha eddig nem
lett volna valóban halott, most már az volt. Lucie mintha teljesen elveszett
volna.
Cordelia behunyta a szemét, és forró könnyek folytak végig az arcán,
égetve a bőrét.
– Daisy – hallotta James hangját. Érezte, hogy James irónja súrolja a
karját, aztán az enyhe csípő érzést, majd a zsibbadást, amint a gyógyító rúna
kifejtette a hatását. – Daisy, szerelmem, annyira sajnálom...
– James! – kiáltotta egy döbbent hang, mire Cordelia kinyitotta a szemét,
s látta, hogy Matthew integet a bronzszobor mellől. Szemlátomást teljesen
összezavarodott; Charles mellett térdelt, aki hátát a szökőkút falának vetve
ült. Charles sápadtnak tűnt, és a mellkasát fogta, de úgy látszott, hogy
nagyon is életben van. – James! – kiáltotta ismét Matthew. Tölcsért formált
a kezéből, hogy ordítva megkérdezze: – Mi a csuda folyik itt?

Mindhárman – Lucie, James és Cordelia – odarohantak a parkon át a

Fairchild testvérekhez. James térdre rogyott Matthew mellett, aki még
mindig a kezében tartotta az irónját, másik keze pedig Charles vállán
pihent.
Gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy Charles és Matthew megdermedt,
amint Belial belépett a parkba; egy másodperc sem telt el a számukra. Ami
Matthew-t illeti, ő egyik pillanatról a másikra látta meg Jamest és Cordeliát
a park túlsó végében Lucie-vel, aki mintha csak úgy a semmiből bukkant
volna fel.
– Charles? Mi a...? – nyögte Lucie; már így is falfehér volt, és a földön
vérző Charles látványa nem segített rajta. – Nem értem...
– Én sem – felelte komoran Matthew, miközben két újabb gyógyító rúnát
rajzolt Charles fedetlen alkarjára. Charles mintha csak félig lett volna
eszméleténél, laposakat pislogva, elöl véráztatta ingben. – Be kell vinnünk
Charlest az Intézetbe... ők hívhatják a Néma Testvéreket...
– Az Intézetbe ne – rázta a fejét James. – Ott nem biztonságos.
– Miért ne lenne biztonságos? – ráncolta a homlokát értetlenkedve
Matthew.
Cordelia leült a szökőkút szélére, míg James a lehető leggyorsabban
elmagyarázta, mi történt. Rengeteg mindennek tűnt, mégis mintha
másodpercek alatt játszódott volna le: az események és a mozdulatok, a
döbbenet és a vér homályába vesztek.
Amikor James eljutott Lilithez a történetben, azon kapta magát, hogy
lelassít. Charles az öccsének támaszkodott, és elgyötörtén, de folyamatosan
lélegzett.
– Nem értem – mondta Lucie. – Miért gondolta Lilit, a Démonok
Királynője, hogy Cordelia az ő paladinja?
– Mert az vagyok – felelte Cordelia a szökőkút szélén ülve. Visszarakta a
Cortanát a kardhüvelybe. Merev volt a testtartása; úgy festett, mint aki
elszenvedett egy szörnyű csapást, és már felkészült a következőre. –
Hűbéresküt tettem valakinek, akiről azt hittem, hogy Völund, a kovács –
folytatta. Látta, hogy Matthew-nak megváltozik az arckifejezése: a fiú
hirtelen lenézett a földre. – De Lilit volt az, álcázva. Bolond módon azt
hittem, hogy Völund, a kovács a paladiójának akar engem. Átverés volt.
– Mindnyájunkat átverték, Daisy – pontosított Lucie. – Mindnyájan azt
hittük, hogy Magnus Bane-nel beszélgettünk az Árnypiacon. Nem voltál
bolond.
– Önhitt voltam – mondta Cordelia. James legszívesebben felkelt volna,
hogy átkarolja. Visszafogta magát. – Ha nincs James és te, Lucie, akkor ez
nagyobb katasztrófával is végződhetett volna.
– Ez nem igaz – jelentette ki eltökélten James. – Te vagy az, aki
másodjára is megsebezte Belialt. Nélküled én soha nem tudtam volna...
 – Ne menj el! – suttogta valaki rekedten. James megdermedt; Charles volt
az. Megrezzent a szemhéja, bár még mindig úgy tűnt, hogy alig van
eszméleténél. Nyugtalanul forgatta jobbra-balra a fejét, csupasz kezével
pedig a földet karmolászta. Matthew bűntudattal és aggodalommal terhes
arccal megfogta a bátyja vállát, mire Charles tisztán hallhatóan azt mondta:
– Alastair, ne menj el!
Mindannyian döbbenten meredtek egymásra. Mindannyian, kivéve
Cordelia – vette észre James. Bosszúsnak tűnt, ám egyáltalán nem lepődött
meg.
Matthew pislogott.
– Hallóéinál – állapította meg rekedten. – Kell neki még egy vérpótló
rúna...
– Majd én megcsinálom – ajánlkozott James, és már neki is látott, amikor
Lucie felsikkantva talpra ugrott, hogy a park főbejáratára mutasson.
Malcolm Fade, a londoni főboszorkánymester kaptatott feléjük egy
gesztenyebarna, fekete sörényű lovon, aminek egy fehér csillag volt az
orrán.
Amikor megpillantotta őket, lekászálódott a lováról, és odaballagott.
James úgy érezte, hogy már képtelen bármin is megdöbbenni vagy
meglepődni, tehát befejezte a vérpótló rúnát, aztán felállt.
– Mr. Fade! – köszöntötte a közeledőt. – Mi járatban itt?
– Csak erre jártam – guggolt le Malcolm, hogy szemügyre vegye Charles
arcát, akinek az álla alá tette a kesztyűs kezét, és elmormolt halkan egypár
szót. Sötétlila tűz szikrája lobbant fel, majd Charles összerándult, s úgy
pislogott körbe, mintha most ébredt volna.
– Most már... jól van? – bámult Matthew.
– Látnia kell valamelyik Néma Testvéreteknek – válaszolta Malcolm. –
De az biztos, hogy jobban van. Bárki legyen is ő. A konzul fia? –
hunyorgott.
– A boszorkánymesterek sohasem járnak csak úgy valamerre – jegyezte
meg James. – Nem mintha nem örülnénk a segítségének...
Malcolm valamiért éles pillantást vetett Lucie-re, aki olyan
arckifejezéssel meredt rá, hogy James nehezen tudta kifürkészni. Végül
Malcolm felegyenesedett.
– A világok közötti kapu bezárult – jelentette ki mogorván. – Leviatánt
kitoloncolták.
 – Az Intézet ostroma... véget ért? – ugrott talpra James.
Malcolm megerősítette, hogy az Intézet ostrom alá került, a támadó pedig
egyetlen szörnyeteg volt: Leviatán, a Pokol Hercege, aki egy átjárón
keresztül osont be, egy dimenziók közötti résen. – Van néhány sérülés, és
elég nagy kár keletkezett az épületben is, de tényleg nagyon szerencsések a
tieitek. A portál, ami a Földhöz kötötte Leviatánt, nagyon kicsi volt;
nagyjából csak akkora, mint az Intézet udvara.
– Az nem tűnik kicsinek – jegyezte meg Cordelia.
– Leviatánnak olyan volt, mintha te egy egérlyukon akarnál bemenni a
házba – magyarázta Malcolm halovány mosollyal. – Csak néhány kisebb
csápját tudta átgyömöszölni.
– Azok voltak a kisebb csápjai? – visszhangozta James. Hátrasimította a
haját; vérnyomok látszottak a kezén. – Azért, mert a pecsét nem lett teljes.
Mert Charles nem halt meg.
– Sokkal jobban érzem magam – szólalt meg Charles, noha James nem
állíthatta volna, hogy sokkal jobban is nézett ki. Még mindig elég sápadt
volt, és kéklett az ajka. A gyors bűbájok és a vérpótló rúnák ennyit tudtak
segíteni. Ráhunyorgott Malcolmra. – Maga a Főboszorkánymester? –
kérdezte. – Örömömre szolgál, hogy végre megismerhetem. Charles
Fairchild vagyok. Talán ismeri az anyámat, a konzult.
– Charles – motyogta Matthew összeszorított fogakkal. – Most szúrtak le.
Charles tántoríthatatlan volt.
– Persze, bánom, hogy nem kedvezőbb körülmények között
találkoztunk...
– Oszd be az erődet! – mondta Malcolm velősen. – Sohasem fog
beindulni a politikai karriered, ha ma belehalsz a sérüléseidbe – érvelt,
aztán Jameshez fordult. – Ez a pecsétekről szóló gondolatmenet nagyon
érdekes, de már nem sokáig tudom távol tartani a mondénokat a parktól. Itt
egy iskola, meg egy templom is, nemsokára csődület lesz. Javaslom, hogy
menjünk át az Intézetbe.
– Jesse nélkül nem – jelentette ki Lucie. – Felvette a harcot, és...
Elhallgatva Malcolmra nézett.
– Meg kell kapnia az Árnyvadász temetést, amit az anyja megtagadott
tőle annak idején. Math, kölcsönvehetjük a nevetséges nagykabátodat? –
fordult Matthew felé. – Hogy belebugyoláljuk Jesset?
 Matthew egyszerre tűnt együttérzőnek és kissé bosszúsnak, ahogy kibújt
a kabátjából.
– Igen – válaszolta. – De nem nevetséges.
– Ez messze nem a legnevetségesebb nagykabátod – ismerte el James. –
Ugyanakkor messze nem a legkevésbé az.
Matthew motyogva felállt, és odanyújtotta a kabátot Lucie-nek. James és
Matthew talpra állította Chariest, átvetve a karját az öccse vállán. A csapat
együtt tette meg a rövid távot a park túlsó végébe, ahol Jesse holtteste
feküdt, közelében a földre zuhant Blackthorn-karddal.
Lucie letérdelt, hogy az ujjbegyeivel óvatosan lecsukja Jesse szemét.
Ráfektette a kardot a mellkasára, s keresztezte fölötte a fiú két karját, hogy
a keze a markolaton pihenjen.
– Ave atque vale, Jesse Blackthorn – mondta James a Highgate temetőből
ismerős sápadt arcra nézve. A szellem arcára, aki megmentette az életét.
Üdvözlet és búcsú, testvérem. Bárcsak megismerhettelek volna!
Láng csapott ki Malcolm kezéből, ahogy nekilátott a portál
megnyitásának az Intézetbe. James bebugyolálta Jesset Matthew közepesen
nevetséges nagykabátjába, Malcolm pedig úgy felkapta, mintha nem lett
volna nehezebb egy gyermeknél. Matthew és Charles lassan közeledett;
Charles már a saját erejéből tudott járni, bár igencsak támaszkodott
Matthew-ra. Cordelia megfogta Lucie kezét, és szorosan tartotta, miközben
Malcolm – hátra sem nézve – átment a portálon, Jessevel a karjaiban.
A többiek is követték.
 26
Ősibb az isteneknél

„Erőfeszítéssel napról napra, fáradsággal óráról órára;

És a szitáló pára, keserű, mint a vér; tajtékai falánk agyarak:
Gőzének vihara olyan, mint leendő szellemek sóhajtása;
Zaja, mint álombéli zaj; mélységei, mint e tenger gyökerei:
Fejei olyan magasban vannak, mint az ür legtávolabbi csillagai:
Erejétől megremegnek a föld szélei, az idő pediglen eltűnik.
Megzabolázzátok-e gyeplővel a tenger mélyét, megfenyítitek-e
vesszővel a hullámait?
Elvinnétek-e, hogy láncra verjétek őt, aki idősebb minden istennél?”
– Algernon Charles Swinburne: Himnusz Proserpine-hez –

A portál éppen az intézet kapuja elé vezetett.

Lucie próbált előre felkészülni, de így is sokkot kapott, amikor
először meglátta a templomot. Az udvar úgy nézett ki, akár egy felgyűrt
szőnyeg. A kövek hatalmas, egyenetlen halmokban álltak a vaskaputól a
bejárati ajtó előtti lépcsőig mindenfelé. Patakokban folyt a víz a megmaradt
járdakövek repedésein, tengervíz szagát árasztva. Az udvar közepén olyan
méretes lyuk tátongott, mintha egy óriás sújtott volna le oda az öklével.

Lucie most az egyszer úgy érezte, hogy ebből az egészből tényleg semmi
sem illik egy regénybe. Fáradt volt, és kimerült, s aggódott Cordeliáért.
Amióta Daisy megtudta, hogy Lilit paladinja, egyszer sem mosolyodott el;
mintha bezárkózott volna a saját boldogtalanságába, ahogy James is
gyakran tette. Matthew folyton lopott pillantásokat vetett Cordeliára,
ugyancsak gondterhelt arckifejezéssel.
 Mindketten megküzdöttek Beliallal és Lilittel – gondolta Lucie –,
mégsem érezték igazi győzelemnek. Nehezebb volt neki a vártnál
fenntartani a látszatot, hogy Malcolmmal alig ismerik egymást; mintha
egyáltalán nem került volna sor közöttük néhány heves és titkos
eszmecserére a halottmágiáról. Megállapította, hogy borzasztó dolog
titkolózni: mielőtt átléptek a portálon, kis híján elfelejtette figyelmeztetni
Jamest, hogy a szüleik tudomása szerint a Curzon Streeten töltötte az
éjszakát ahelyett, hogy lélekszakadva rohant volna a Chiswick-házba
megakadályozni, hogy Belial újra megszállja Jesset.
– Inkább nem sétálnék be egy halott árnyvadászt cipelve az Intézetbe –
jelezte Malcolm. – Attól tartok, rossz benyomást tennék.
– Bekísérem a Szentélybe – javasolta Lucie. – Ott felravatalozhatjuk
Jesse holttestét.
– Ne maradj sokáig! – nyomott egy puszit a homlokára James. –
Gondolom, amint anya és apa rájön, hogy nem a Curzon Streeten
heverésztünk biztonságban, azonnal keresni fognak majd.
Lucie a törmelékhalmokat kerülgetve odavezette a Szentélyhez
Malcolmot, aki némán lépdelt mögötte, a karjaiban Jessevel, és eltűnődve
nézett körbe, mintha felmérné a kárt. Lucie önkéntelenül belegondolt: vajon
az Intézet belsejében is kár esett? El kell költözniük? Látta, hogy néhány
helyen kövek hiányoznak a főépület falából, ám úgy tűnt, hogy így is
szilárdan áll.
Köpenyes alak bukkant fel az épület sarkánál, a Szentély ajtajának
közelében. Szellem – gondolta először Lucie, mielőtt rádöbbent: nem, ez
egy hús-vér, élő ember. Az alak megfordult, és látta, hogy Grace az –
sötétszürke köpenybe burkolva, ami alól alig látszott ki a haja és az arca.
– Psszt! – intette Malcolm, amit Lucie kissé zokon vett. Nem mintha
kiabálni akarta volna Grace nevét. Nem olyan ostoba. – Én mondtam neki,
hogy itt találkozzunk. Gyere!
Lucie szorongva pillantott az udvar túlsó végébe, de ha James észrevette
egyáltalán Grace-t, nem adta jelét: éppen árnyvadászokat üdvözölt, akik az
Intézetből jöttek kifelé. Lucie felismerte Charlotte-ot, aki aggódva sietett
oda a fiaihoz.
Grace kilépett az árnyékból, hogy elinduljon Malcolm és Lucie felé,
aztán hátrahőkölt, amikor megpillantotta a bebugyolált testet Malcolm
ölében.
 – Mi történt? Az ott... Jesse?
Lucie az ajkához érintette a mutatóujját, és beterelte a kísérőit a
Szentélybe. Odabent még látszottak Thomas és Alastair fogságának
nyomai: egy felborult szék, egy gyűrött takarókupac, ételmaradékok.
Malcolm odavitte Jesset egy hosszú mahagóniasztalhoz, ráfektette, és
félrerakta Matthew kabátját.
Grace apró sikolyt hallatott, amikor megpillantotta a még mindig friss
vért Jesse testén. A fiú keze továbbra is összekulcsolva pihent a Blackthorn-
kardon.
– Jól van? – rohant oda hozzá.
– Ugyanolyan halott, mint eddig – közölte Malcolm némileg
türelmetlenül. – Biztosan jobb neki így, hogy Belial kiűzetett belőle, de
ettől még nem kelt életre.
Grace kissé meglepetten nézett Lucie-re, aki viszont csak megrázta egy
picit a fejét. Gyanította, hogy Malcolm talán többet látott a Mount Street
Gardensben, mint amennyit elárult.
– A horgony eltűnt – jelentette ki Lucie. – Ezt érzékelem, viszont azt is,
hogy Jesse, vagyis a lényének a szikrája még mindig odabent van.
Grace viszont a fejét rázta. Hátracsúszott a csuklyája, így a vállára omlott
a szőke haja, amit nem zaboláztak meg a haj tűk.
– Miért hoztad ide? – kérdezte. – Ez a Szentély, az Intézet közepe. Amint
a nephilimek megtudják, mi történt, el fogják égetni a testét.
– Nem lehetett elrejteni előlük – felelte Lucie. – Túl sokan tudnak róla.
És sohasem tudtuk volna feltámasztani őt itt, Londonban. Beszéltem
Makóimmal az Árnypiacon, még a múltkor, és az rá az egyeden lehetőség,
hogy elviszik őt innen, Grace.
– Most? – dermedt meg Grace.
– Ma este – pontosított Lucie. – Meg fogják engedni, hogy itt maradjon a
holtteste reggelig, de holnap átviszik Idrisbe. És kész.
– Nem kérdeztél meg – mondta Grace mereven. – Hogy rendben van-e,
ha elviszik.
– Ez az egyetlen esélye – magyarázta Malcolm. – Ha tényleg azt
óhajtjátok, hogy kíséreljem meg a halottmágiát, nem a város szívében
fogom megtenni. Helyre van szükségem, az eszközeimre és a könyveimre.
De még akkor sem ígérhetek semmit.
 – De van egy megállapodása – húzta ki magát Grace. – Lucie-vel. Egy
megegyezése. Meggyőzte magát.
– Tett nekem egy méltányos ajánlatot – gombolta be a földig érő kabátját
Malcolm. – Cserébe pedig el fogom vinni a bátyádat Londonból egy
biztonságos helyre, ahol megteszem érte, amit tudok. Ha ezt visszautasítod,
nem csinálok semmit.
– Senki sem tudja, hogy itt vagy, ugye, Grace? – kérdezte Lucie. – Senki
sem tudja, hogy egyáltalán benne vagy ebben az egészben.
– Bridgestockék úgy tudják, hogy náluk vagyok, otthon. De nem tudom,
mi köze ennek...
– Eljöhetsz velünk – vágta rá Lucie.
Malcolm felvonta a szemöldökét. Még Grace is meglepődött.
– Tessék?
– Azt mondtam, hogy eljöhetsz velünk – ismételte Lucie. – Senki sem
számít rá, nem próbálják majd megakadályozni a távozásodat. Ma este
indulunk, Jessevel együtt; vagy csatlakozol hozzánk, vagy nem. Egyébként
már nem a te kezedben van a dolog.

James el akarta mondani az igazat, a teljes igazságot, amint meglátta az

apját és az anyját. A dolgok viszont nem alakultak ennyire egyszerűen.
A többiekhez hasonlóan őt is megdöbbentette a pusztítás az Intézetben –
a felhőtlen kék ég, a kapun túl sétálgató mondénok és a benti romok
kontrasztja. Látta az aggodalmat Lucie arcán, amikor a húga elsietett a
Szentélybe Makóimmal: nem tudta hibáztatni érte. Világéletükben az
Intézet volt az otthonuk mindkettőjüknek.
Egészen néhány héttel ezelőttig. A Curzon Street-i ház hamar James
otthonává vált, noha gyanította, hogy ennek kevesebb köze van a házhoz, és
több köze van ahhoz, akivel együtt lakik.
Charles igencsak sántított, így James megfogta a másik karját, hogy
segítsen Matthew-nak átkalauzolni őt az udvaron. Már majdnem a bejárati
ajtónál jártak, amikor az kinyílt: Thomas, Christopher és Anna lépett ki
rajta, a nyomukban Charlotte-tal és Gideonnal.
Hangzavar tört ki sok-sok öleléssel és megkönnyebbüléssel. James
felkiáltott, hogy Thomas kijutott a börtönből; Thomas pedig elmesélte,
hogy próbára tették a Lélekkarddal, és ártatlannak találták.
 – De Bridgestock még mindig panaszkodott, amikor a démon lecsapott –
idézte fel Christopher. – Kétlem, hogy nagy támogatásra tenne szert azzal,
ha visszadugná Tomot a rács mögé, miután ilyen kiemelkedően teljesített a
csatában. Egyedül legyőzött egy egész csápot!
– Így van – vigyorgott rá Jamesre Thomas. – Egy egész csápot.
Charlotte odarohant Matthew-hoz és Charleshoz; hevesen arcon csókolta
Matthew-t, és aggodalmasan felkiáltott Charles láttán, amíg Gideon oda
nem jött, hogy James helyét átvéve segítsen Matthew-nak bevinni a bátyját
a kórházba. Aztán különváltak, mert Charlotte elsietett, hogy odahívja
Henryt Charles betegágya mellé.
– Henry elég lenyűgöző volt a botjával – jegyezte meg Anna. – A láncok
majdhogynem megszégyenítették az ostoromat.
Thomas félrehívta Cordeliát; James hallotta, hogy mond neki valamit a
csatáról, Alastair nevét is említve, majd látta, hogy Cordelia felderül. Tehát
Alastair jól van. James rádöbbent, hogy megkönnyebbült emiatt, de nem
csupán Cordelia kedvéért. Érdekes. Ariadne is jól van, Anna és Christopher
mondta. Nem történt haláleset, a legsúlyosabb sérültek pedig a kórházban
vannak, ahol a Testvérek viselik gondjukat.
A lépcsősor tetején megjelent Ariadne. Általában csinos és rendezett volt,
most viszont megtépázott gyakorlóruhában, bekötött karral állt ott. Az arcán
karcolás látszott, haja pedig összegubancolódott. Csillogott a szeme.
–Anna, minden...?
Felderült Cordelia és James láttán.
– Ó, remek! – folytatta. – Mr. és Mrs. Herondale éppen most mondta,
hogy hintót küldenek értetek a Curzon Streetre.
James és Cordelia összenéztek.
– És hol vannak pontosan a szüleim? – érdeklődött James. – Jobb, ha
beszélek velük, amint lehet.
Továbbra is úgy tervezte, hogy elmondja a teljes igazságot; még akkor is,
amikor Ariadne odavezette mindnyájukat a könyvtárhoz. Thomas,
Christopher és Anna a támadásról mesélt – Gabriel kis híján súlyos sérülést
szenvedett, ám csapatmunkával sikerült őt kiszabadítani Leviatán tüskés
csápjai közül –, Cordelia pedig csendben velük tartott.
James legszívesebben átkarolta volna, magához ölelte volna, s vigasztaló
szavakat suttogott volna a fülébe. A lány viszont úgy tartotta magát, mint az
apja halálakor: rezzenéstelenül és óvatosan, mintha összetörhetné egy
túlságosan hirtelen mozdulat. James nem vigasztalhatta meg anélkül, hogy
felkeltette volna a többiek kíváncsiságát, és tudta, hogy Cordelia nem
vágyik az együttérzésükre. Most nem.
– Örülni fogsz, hogy Jem bácsi és Magnus visszatért – mondta Anna,
miközben oldalpillantást vetett Jamesre a könyvtár ajtajánál. – A hír, hogy a
Pokol Hercege megtámadta az Intézetet, elég meglepőnek tűnik ahhoz,
hogy még a Spirál Labirintusba is eljusson. Veletek mi történt egyébként?
Elvileg kényelmesen elvoltatok otthon, de úgy néztek ki, mintha
megvívtatok volna egy háborút.
– Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy nagyon elfajultak a társasjátékok? –
tudakolta James.
Anna mosolygott, és mintha kíváncsi arccal méregette volna Jamest.
– Olyan másnak tűnsz – állapította meg, ám nem maradt ideje kifejteni.
Beléptek a könyvtárba, ami csordultig tele volt árnyvadászokkal.
Will ott ült, egy hosszú asztal asztalfőjén. Tessa mellette állt. Az
összegyűlt nephilimek közül sokan – például Catherine Townsend és Piers
Wentworth – magukon viselték a közelmúltbéli csata nyomait: bekötözött
sebekkel, szakadt ruhában, véresen. Néhányan, mint Bridgestockék és
Pouncebyék, kisebb csoportokba gyűlve gesztikulálva motyogtak. Mások
ott ültek az asztalnál Will-lel és Tessával: Sophie is – Cecily és Alexander
valószínűleg a kórházban Gábriellel –, akárcsak Alastair, aki felnézett,
amikor beléptek. Cordelia láttán felállt.
– James! – nézett rá Will csillogó szemekkel. James egy pillanatra
mindent elfelejtett; csak örült, hogy látja a családját. Odament átölelni az
apját, aztán a karjaiba zárta az anyját is: most először könnyűnek, szinte
törékenynek érezte őt. Azt kívánta, hogy bárcsak itt lett volna a csatában,
hogy még közelebbről tudja védelmezni őket, mint ahogy tette.
Miután Tessa kibontakozott az ölelésből, aggódva vette szemügyre
Jamest.
– Az Angyalra, mi történt veled... és Daisyvel? – kérdezte a megviselt
külsejük láttán. – Honnan tudtátok, hogy itt a helyetek?
– Nem ti küldtétek értünk Malcolmot? – kérdezte James, és rápillantott
Cordeliára, akit éppen átölelt Alastair.
– Nem – ráncolta a homlokát Will.
– Biztos félreértettem, amit mondott – vágta rá James. – Nem számít...
 – Hol a húgod? – érdeklődött Will. – És a Főboszorkánymester, ami azt
illeti?
– A Szentélyben vannak – válaszolta James. – Matthew pedig a
kórházban van Charlesszal és a szüleikkel.
Sophie, aki éppen a bőrből készült védőkesztyűjét csatolta ki, felnézett.
– Mi történt Charlesszal?
Will leült az asztalra, s feltette a csizmás lábát egy közeli székre.
– Kezd olyan érzésem támadni, hogy van itt egy sztori – szólalt meg. –
Talán a másik fele annak a történetnek, amit mi már ismerünk. így van,
James?
– Ha tudnánk négyszemközt beszélni... – habozott James.
– Kizárt – hallatszott az inkvizítor hangja. – Ha azt hiszed, van rá esély,
hogy ennek az ügynek további része maradjon titokban az Enklávé előtt...
– Senki sem titkolt el semmit az Enklávé elől – helyesbített Will résnyire
szűkült szemekkel, ami azt jelentette, hogy igencsak mérges. – A fiam meg
végképp nem.
– Megtámadtak minket – folytatta egyre emeltebb hangon Bridgestock.
Úgy festett, mintha egyáltalán nem vett volna részt a csatában, mert
makulátlan volt a köpenye, de ettől még tajtékzott a dühtől. – A mélység
egyik teremtménye. Maga a pokol küldte, hogy lesöpörjön minket a Föld
felszínéről. Valaki előhívta a tengeri démont. „Átkozzák el azok, akik napot
átokkal illetnek, akik készek felkelteni a Leviatánt!”28
– És mit gondolsz, ki hívta elő Leviatánt? – kérdezte Tessa keresztbe font
karokkal.
– Azt mondom, hogy hanyagok voltunk; romlást engedtünk magunk közé
– mondta Bridgestock. Fénylett az apró szeme. – Magunk közé engedtük a
démonok leszármazottait.
Ez volt az a pillanat, amikor James arra jutott, hogy lehetetlen lenne
elmondani a teljes igazságot.
– Elég volt – szólalt meg. – Tudni akarja, mi történt? Ki gyilkolt
árnyvadászokat? Ki próbálta meg előhívni Leviatánt? Meg akartam várni a
konzult, de ha ragaszkodik hozzá, akkor elmondom magának most.
Amennyiben nem fogja megint sértegetni az anyámat és a családomat.
Bridgestock mintha éktelen haragra gerjedt volna, Jamesnek pedig eszébe
jutott, hogy talán túl messzire ment. Elvégre Bridgestock az inkvizitor, a
Klávé legnagyobb hatalommal bíró alakja. De nem szegülhetett szembe az
Enklávé akaratával keserves botrány nélkül, a tömeg pedig máris várakozva
nézett Jamesre, még Pouncebyék is. A kíváncsiság mindig győz – gondolta
James, miközben látta kiülni ezeket a felismeréseket Bridgestock arcára,
akinek a dühös arckifejezése cinikussá változott.
– Hát akkor rendben – legyintett James felé. – Biztosra veszem, hogy az
egybegyűltek szeretnék hallani a mondandódat.
Így James beszélt, és meglepődött azon, hogy felkészülés nélkül elmesélt
egy összefüggő történetet, amiből azért kimaradt néhány a legfontosabb
részletek közül. Elmagyarázta, hogy aggódott Thomas letartóztatása miatt,
mert tudta, hogy tévesen gyanúsítják. (Bridgestock köhintve egyik lábáról a
másikra állt.) Elmesélte a saját felfedezését a gyilkosságok helyszínének
mintázatával kapcsolatban London térképén, hogy Leviatán pecsétjét adták
ki. Azt állította, hogy felébresztette Cordeliát, aztán Matt- hew-t és Lucie-t,
akik náluk voltak vendégségben. Együtt elrohantak a Mount Street
Gardensbe, ahol rátaláltak Charlesra, akit éppen megtámadtak. A támadó –
mondta James – Jesse Blackthorn volt. Jesse holttestét szemlátomást egész
végig megőrizte az anyja mágia segítségével, feltehetően sötét varázslatok
használatával – hiszen eddig is tudták, hogy próbálkozott már
halottmágiával. Ezért börtönözték be a Citadellán.
– Tehát sikerült neki? – kérdezte Sophie igencsak émelyegve. –
Feltámasztotta a halott fiát?
Nem egészen, fejtette ki James: Jesse teste afféle emlékműként maradt
fenn. Tatiana felkért egy démont, hogy segítsen ebben, és az a démon vette
át a hatalmat Jesse teste fölött, majd szemlátomást megpróbálta megidézni
Leviatánt, a Pokol Hercegét, hogy elpusztítsa London ne- philimjeit.
Hozzátette, hogy Cordelia leszúrta Jesset a Cortanával, elűzve belőle a
démont, ami bizonyára lezárta a Leviatán eljövetelét lehetővé tevő átjárót.
– Ki akarná megidézni Leviatánt? – gondolkodott hangosan Christopher.
– A pokol bármelyik hercege bizonyára kevésbé... undorító.
– Lehet, hogy más tengeri démonokhoz képest meglehetősen jóvágású –
vetette fel Anna. – Nem tudhatjuk.
– Csend legyen – vágott közbe Bridgestock. Vöröslött az arca. – Azt
mondod nekünk, hogy a gyilkos egy... egy régóta halott fiú? Ez nem tűnik
nevetségesnek... és nem jön kapóra?
– Csak akkor, ha a gyilkos megtalálásánál jobban érdekli, hogy találjon
valakit, akit megbüntethet – felelte James. – Még ha nem is hajlandó hinni
nekem, Jesse holttestét most vizsgálják a Néma Testvérek. Miután végeztek,
talán majd maga szeretné elmagyarázni az Enklávénak, hogy egy fiút, aki
ma huszonnégy éves lenne, ha élne, hogyan őriztek meg tökéletes
állapotban tizenhét éves kora óta, amikor köztudomásúlag meghalt.
Ennél többről van szó – mondta Jem az ismerős, néma hangján. Éppen
most lépett be a könyvtárba Lucie-vel. Pergamenszínű köpenyének ujján
vérfoltok látszottak, a csuklyáját pedig hátrahajtotta, hogy felfedje magát: a
heges arcát, az őszesfekete haját. Jamest elöntötte a megkönnyebbülés a
látványától; eddig nem tudatosult benne, mekkora feszültséget okozott Jem
távolléte egy olyan helyen, ahol nem lehetett elérni. Azt is meg kellene
magyaráznia, hogy miért vannak Jesse Blackthomon pontosan ugyanazok a
rúnák, amik hiányoznak a meggyilkoltak holttestéről. Filomena di Angelo
Erő-rúnája. Elias Carstairs Látás-rúnája. Lilian Highsmith Pontosság-
rúnája. Mindegyik stimmel.
Morajlás futott végig a termen, Will pedig rámosolygott Jemre. James jól
ismerte ezt a mosolyt: különleges volt, mert Will csakis a parabataiának
tartogatta. Ha furcsa is volt látni, hogy valaki így mosolyog egy Néma
testvérre, James számára rég megkopott a furcsasága; elvégre az apjáról és
Jem bácsikájáról volt szó, akiket világéletében ismert.
Amikor Jem átszelte a termet, hogy halkan szót váltson Will-lel, Lucie ott
maradt, ahol volt; rámosolygott a szüleire, de nem szaladt oda, hogy átölelje
őket. Mintha megtanulta volna visszafogni magát – gondolta James, és nem
tudta, mit is érez ezzel kapcsolatban. Lucie szertelen lelkesedése mindig is
hozzátartozott a lényéhez.
– Lilian Highsmith ismerte a gyilkosát – közölte Bridgestock olyan
hangosan, hogy hallani lehessen a pletykáló moraj közepette. – Felismerte.
A Lightwood fiú megesküdött rá, amikor próbára tettük a Karddal. Honnan
ismerte volna Tatiana gyerekét?
– Nem ismerte – szólalt meg Lucie. – Azt hitte, hogy az apja az, Rupert.
Pontosan ugyanúgy nézett ki, és Lilian ismerte Blackthornékat. Felismerte
volna Rupertet.
Lucie-nek találkozott a tekintete Jamesével, aki Eliasra gondolt: ő
ugyancsak azt hihette, hogy olyan embert lát, akit ismert egykoron... akiről
azt hitte, hogy halott.
Te?
 – Ezért mondta Miss Highsmith azt, amit mondott – magyarázta Thomas.
– „Meghalt, meghalt az élete delén. A felesége csak sírt és sírt. Emlékszem
a könnyeire.” Rupert nős volt, amikor meghalt. Tatianára gondolt.
– A tragédia tragédiát szül – állapította meg Tessa. – Rupert Blackthorn
meghalt, a fia is meghalt, Tatiana pedig beleörült. Nem volt hajlandó
hagyni, hogy a fia megkapja az árnyvadász védelmi bűbájokat, így lehetővé
tette, hogy megszállják a testét. Tragikus figura, ugyanakkor veszélyes is.
– Remélhetőleg a Nővérekre nem jelent veszélyt az Adamantin
Citadellán – lódította lazán Alastair. – Az inkvizítor elég könyörületes volt
vele, amikor oda küldte, és nem a Néma Városba. Remélhetőleg elnyeri
majd a jutalmát ez a könyörület.
Martin Wentworth durva hangot hallatott.
– Nem könyörület kell neki – jelentette ki. – Hanem kihallgatás. Tényleg
azt gondoljuk, hogy nem volt tudomása erről a helyzetről?
Az inkvizítor összevissza motyogott az orra alatt. Mrs. Bridgestock, aki
eddig némán állt Pouncebyék mellett, megszólalt:
– Mi van Grace-szel? Ha ez a... gyilkos démon tud a létezéséről... ha
áldozatul ejtette a bátyját...
– Grace a Cartwright családba született – mondta Ariadne, mindenkit
meglepve. – A szülei elkötelezett árnyvadászok voltak. O megkaphatta a
védelmi bűbájokat még évekkel azelőtt, hogy egyáltalán találkozott volna
Tatianával.
– Ma este indulok – bújt bele a köpenyébe az inkvizítor. – Muszáj
elmennem az Adamantin Citadellára, hogy hivatalos látogatást
kérvényezzek Tatiana Blackthornnal. A Nővéreknek kell majd kihozniuk a
Citadelláról, mert férfi nem mehet be oda. De Wentworthnek igaza van:
ideje kihallgatni őt.
Ezzel mintha véget vetett volna az udvariasságnak, kitört a hangzavar –
kérdésekkel és követelésekkel:
De melyik démon volt az, amelyik megszállta a fiút? Mi lesz, ha
visszatér?
Nos, ha visszatér, akkor mi lesz? Test nélkül csak egy testetlen démon,
nem?
Hogyan távolították el a rúnákat a holttestekről? Tudod, James?
Melyik démonnak áll hatalmában előhívni a Pokol Hercegét? Hogyan
várhatott irányítást fölötte?
 A démonok nem gondolkodnak ennyire előre – vagy mégis?
Will, aki eddig csizmás lábát a széken pihentetve ült, most felrúgta a
széket. Az olyan erővel csattant a földön, hogy James meglepődött, mert
azonnal csend lett.
– Elég! – szólt rájuk határozottan Will. – Ahogy azt sokan tudják, a
konzul jelenleg a kórházban van a sebesült fiával. De üzent nekünk,
Zakariás testvéren keresztül – biccentett Jem felé. – Rám ruházta a jogot,
hogy hivatalos vizsgálatot indítsak az ügyben, amit meg is fogok tenni.
Holnap. Most pedig mindazok, akik nem sérültek meg, vagy nem a sérültek
hozzátartozói, kérem, hogy menjenek haza! Nincs jele további veszélynek,
és rengeteg munka vár ránk. Értesíteni kell a Klávét Idrisben, és elkezdeni a
helyreállítást. Mert ez a mi Intézetünk, és nem fogjuk hagyni, hogy egy
pokolbéli herceg lerombolja.
Visszafogott üdvrivalgás tört ki. Míg az árnyvadászok elkezdtek kifelé
szállingózni a könyvtárból, Will odafordult Jameshez, aki tudta, mi jár a
fejében. Először Belial, most meg Leviatán? A pokol két hercege? Túl sok a
véletlen. James apja okos volt; talán túlságosan is okos. De azt is tudta,
hogyan kell megvárnia, míg rátalál az igazság. James nem kételkedett
abban, hogy ez meg fog történni.

– Nos – szólalt meg Alastair. – James eget rengetően nagy maszlagot adott
elő, ugye?
Cordelia kis híján elmosolyodott. Mérhetetlenül megkönnyebbült Alastair
láttán; elviselhetetlen volt számára a gondolat, hogy esetleg történhetett
valami a bátyjával. Most nem bírta volna ki. Alastair zilált volt, ami
szörnyen bosszanthatta: kócos hajjal, szakadt és kőporos ruhában. Sona
egyáltalán nem fog örülni, amikor hazamegy, de Cordelia szerint egészen
aranyosan festett így, hogy nem volt olyan tökéletesen összeszedett és
merev, amilyen szokott lenni.
Alastair ott maradt mellette, amíg James beszélt, és ezért Cordelia hálás
volt. Elképesztően furcsán érezte magát. Büszke volt Jamesre, amiért a fiú
kiállt az igaza mellett az egész Enklávé ellenében, és szőtt egy olyan
történetet, ami kerek egész volt, holott mindent kihagyott, amivel bajba
sodorhatná a barátait – vagy Cordeliát, aki kénytelen volt csodálni a
vakmerőségét, ugyanakkor félt, hogy mi következik. Úgy érezte, hogy egy
szikla szélén egyensúlyoznak: nem tarthatják fenn örökké ezt a hamis
látszatot mindannyian.
Rajtakapta Jamest, hogy néhányszor különös pillantást vetett rá, amióta
véget ért a harc. Mintha mondani akart volna valamit, de visszafogta magát.
Cordeliának elképzelése sem volt, mi lehet a mondandója. Látta, hogy
James éppen elmélyült beszélgetést folytat Jemmel, és felé sem néz.
– Oun dorough nemigoft – felelte Alastairnek perzsául. Úgy gondolta,
hogy senki sem hallja őket, miután a könyvtár sarkába araszoltak, egy
számmágiás könyveket felsorakoztató polc mellé. Mégis jobb volt
óvatosnak lenni. – Nem hazugság volt. Csak nem a teljes igazság.
– Igen – csillant fel Alastair sötét szeme derűsen. – Tudom, hogy
működik a hazugság, Lejla.
Cordeliának felfordult a gyomra. Legszívesebben azt mondta volna, hogy
ne szólíts Lejlának. Túlságosan úgy hangzott neki, mint a Lilit, ami nem
ugyanúgy éjszakát jelent, mint a Lejla?
– Nem mesélhetem most el neked az egészet – válaszolta. – De
egyvalamit elárulhatok, ami igaz. Igazam volt, amikor azt mondtam, hogy
nem vagyok méltó a Cortana birtoklására.
– Nem te ölted meg a démont, amelyik megszállta Jesse Blackthornt?
– De, én – kezdte Cordelia. – De nem vagyok...
– Abba kell ezt hagynod – rázta a fejét Alastair. – Méltatlanná fogod
tenni magad azzal, hogy méltatlannak tartod magad. Azzá válunk, amitől
félünk, hogy válni fogunk, Lejla.
Cordelia felsóhajtott.
– Elmegyek veled Cornwall Gardenbe ezután, mielőtt hazamegyek Túl
régóta nem láttam Mâmânt.. És megbeszélhetjük, hogy...
– Alastair – szólalt meg Matthew.
A Carstairs testvérek meglepetten fordultak meg; egyikük sem hallott
közeledni senkit. A szoba még mindig tele volt árnyvadászokkal, akik kibe
járkáltak a könyvtár ajtaján, tompa morajlás közepette. Matthew bizonyára
másokkal együtt érkezett; Alastairre és Cordeliára nézve állt, zsebre tett
kézzel.
Borzas volt az aranyszínű haja, ugyanolyan kócos, mint Alastairé, a
ruhája pedig tiszta vér. Cordelia tudta, hogy Charles vére, de attól még
nyugtalanító volt.
– Matthew, minden rendben? – érdeklődött Cordelia.
 A fiú ránézett – egyetlen különös, átható pillantással –, mielőtt megint
Alastairhez fordult.
– Ide figyelj, Carstairs. Nem mondhatnám, hogy tudom vagy tudni
akarom, mi folyik itt, de a bátyám a kórházban van, és látni akar téged.
Szeretném, ha bemennél hozzá.
– Charles és én... már nem vagyunk jó viszonyban – ráncolta a homlokát
Alastair.
– A csudába a jó viszonnyal! – jelentette ki Matthew. – Cordelia biztatott,
hogy van szíved, Alastair. Azt mondta, hogy más vagy, mint amilyen az
iskolában voltál. A fiú, akit az iskolából ismerek, nem látogatná meg a
bátyámat, csak hogy kicsinyes bosszút álljon rajtam. Ne tedd hazuggá a
húgodat; ő jobb ember nálad, és ha hisz benned, akkor meg kéne próbálnod
olyasvalakivé válni, akiben hihet! Én tudom, én is próbálom.
Alastair mintha habozott volna, ami nála azt jelentette, hogy teljesen
mozdulatlanná vált, és néhány másodpercig lassan pislogott.
– Jó – mondta végül. – Ta didar-e badd – borzolta meg Cordelia haját,
majd Matthew-ra rá sem nézve elsétált.
Cordelia nézte, ahogy áthalad a szobán Jem felé. Amíg ők ketten
beszélgettek, Jem rápillantott Cordeliára, aki nem látta az arcát a távolból,
ám hallotta a hangját a fejében. Csatlakoznál hozzánk? Hiányoztál,
Cordelia. Mindnyájunknak sok a mondanivalója egymásnak.
Cordelia érezte, hogy megfájdul a szíve. Elias halála óta másra sem
vágyott jobban, mint beszélgetni Jemmel, hogy megkérdezze tőle, milyen
emlékei vannak az apjáról, mit tanácsol a családnak. De ő Néma Testvér
volt – tudott olvasni a gondolatokban, kitalálta az emberek érzéseit. Ha
most belelát Cordelia fejébe, akkor megtudja az igazat Lilitről, és azt
Cordelia nem tudná elviselni.
Alig láthatóan megrázta a fejét. Most nem. Menjetek nélkülem!
Jem csalódottnak tűnt, ahogy Alastair vállára tette a kezét, és elindultak
kifelé a könyvtárból, Thomas mellett elhaladva az ajtónál. Thomas különös
arckifejezéssel nézett utánuk. Meglepetten? Dühösen? Talán még mindig
próbálta megfejteni Alastair tegnapi viselkedését.
– Matthew – szólalt meg Cordelia. – Ez...
– Ne legyél dühös! – húzta ki a kezét a zsebéből, és Cordelia rádöbbent,
hogy miért rejtegette egyáltalán. Vadul remegett. Benyúlt a mellényzsebébe,
hogy elővegye a behorpadt laposüvegét.
 Cordelia legszívesebben behunyta volna a szemét. Az apjának is remegett
a keze, olykor minden reggel. Este ritkábban. Most már tudta, miért. Többet
tudott, mint amennyit valaha is tudni akart – az apjáról és Matthew-ról is.
– Nem vagyok dühös. Azt akartam mondani, hogy ez kedves volt tőled.
– Charlesszal szemben? Lehet – ivott egy kortyot Matthew. Dolgoztak a
nyakizmai nyelés közben. Cordeliának eszébe jutott, hogy az anyja azt
mondta Eliasról, milyen gyönyörű volt. Az ivás viszont olyan betegség, ami
felemészti a gyönyörű dolgokat. – De nem hinném, hogy ő és Alastair
összeillenek.
– Nem is – helyeselt Cordelia. – De most már jobban kedveled Chariest?
– Mert kis híján meghalt? – szopogatott le egy csepp brandyt Matthew a
hüvelykujjáról. – Nem. Csak azt hiszem, hogy ez egy emlékeztető volt: nem
kedvelem Chariest, de szeretem. Nem tehetek róla. Furcsán működik ez,
nem?

– Alastair!
Thomas látta, hogy Alastair Jemmel együtt távozik a könyvtárból, és
utánuk osont. Különös unokatestvérek – gondolta róluk: Alastair a szakadt
és koszos ruhájában, Jem a makulátlan pergamenköpenyében. Senki sem
találta volna ki egykönnyen, hogy rokonok. Szótlanul gyalogoltak, ám
Thomas tudta, hogy ez aligha jelenti azt, hogy nem cserélnek eszmét.
– Alastair! – kiáltotta megint, mire Alastair megfordult, és meglepődés
ült ki az arcára. Mondott valamit az unokatestvérének, aztán intett
Thomasnak, hogy menjen oda, Jem pedig félrehúzódott egy kicsit, hogy
legalább úgy tűnjön, mintha négyszemközt lennének.
Alastair kérdő tekintettel nézett Thomasra, aki szinte rögtön rájött, hogy
fogalma sincs, mit mondjon, így egyik lábáról a másikra állt.
– Jól vagy? – kérdezte végül. – Nem tudtam megkérdezni tőled a csata
után.
Tényleg nem tudta. Miután véget ért az összecsapás Leviatánnal,
magával sodorta őt Anna, Christopher, a szülei és Jamesnek meg a
többieknek az érkezése. Egyikük sem gondolta volna, hogy Thomasnak
bármi oka lenne arra, hogy Alastair közelében akarjon maradni.
– Jól vagyok – felelte Alastair. – Megyek, meglátogatom Chariest a
kórházban. Állítólag ő kérte.
– Ó.
 Thomasnak olyan érzése támadt, mintha megfeledkezett volna egy
lépcsőfokról. A botlás, a zavarodottság olyan volt. Aztán levegőhöz jutott.
– Tartozom ennyivel – tette hozzá Alastair. Sötét és határozott volt a
tekintete. – Emlékszel, mit mondtál a Szentélyben? Hogy úgy kellene
tennünk, mintha a múltban nem történt volna semmi, és Párizsban
találkoztunk volna először?
Thomas bólintott. Mintha a görcsbe rándult gyomra megtelt volna jéggel.
– Nem tehetünk úgy örökké – jelentette ki Alastair. – Végül muszáj
szembenézni az igazsággal. Az összes barátod utál engem, Thomas, és jó
okuk van rá.
Matthew – gondolta Thomas. Látta, hogy a barátja elszánt arckifejezéssel
odament Alastairhez és Cordeliához, és kíváncsi volt, miről lehetett szó. De
nem tudott haragudni Matthew-ra. Math a bátyját óvta, ami teljesen érthető.
– Nincs az a bocsánatkérés, ami jóvátenné a múltbéli tetteimet – folytatta
Alastair. – És ha választanod kellene köztem és a barátaid között, csak
rontana a helyzeten. Ezért én meghozom a döntést. Menj vissza a
könyvtárba. Már várnak rád.
– Követtél az őrjáraton, mert aggódtál értem – elevenítette fel Thomas. –
Tisztában vagy vele, hiszen ott voltál, hogy Belial talán ezért nem támadott
rám? Mindig olyan árnyvadászokra csapott le, akik egyedül voltak. De te
velem voltál, még ha nem is tudtam róla.
– Ez csak találgatás – állapította meg Alastair. Lüktetett a nyakán egy ér.
– Tom, te azért őrjáratoztál egyedül azon az éjszakán, mert szereted a
számodra veszélyes és egészségtelen dolgokat. Én egyik sem leszek.
Már majdnem elfordult. Thomas utánanyúlt, hogy elkapja, és attól, hogy
megfogta Alastair vállát, kis híján elveszítette a fejét. Már érintette így, a
Szentélyben: Alastair vállára tette a két kezét, és ránehezedett a súlyával,
miközben csókolóztak.
– Ne! – kérte Alastair rá sem nézve. – Ez lehetetlen. Soha nem is lesz
lehetséges.
Elhúzódva visszasietett Jemhez. Thomas ott állt, és csak nézett utánuk,
ahogy eltűntek a folyosón. Valamiért végig azt várta, hogy Alastair
megfordul és visszanéz rá. De nem tette.

Bolond vagy – mondta Malcolm Fade magában.

 Ugyanezt mondogatta magában az elmúlt napokban; ez most már nem
változtatott semmin. Ragyogott odafont a nap, miközben átszelte az Intézet
udvarát. Feltámadt a szél, felkavarta a napfényben fehéren csillogó havat.
Eltűnődött, hogy vajon mennyi időbe fog telni az árnyvadászoknak, hogy
újjáépítsék a tönkretett Intézetüket. Kevesebb időbe, mint az ember
gondolná – vélekedett. Meglepően találékonyak ezek a nephilimek, és olyan
makacsság van bennük, ami a boszorkánymesterekben nincs. Nem sok
értelme a makacsságnak, ha valaki örökké él. Akkor megtanul hajlani
ahelyett, hogy törne.
Malcolm úgy gondolta, hogy ő már meghajlott oly sok évvel ezelőtt,
amikor elveszítette Annabelt. Vasnővér lett belőle – mondták neki. Soha
többé nem fogod látni. Az ő döntése.
E pillanat óta hajlottan és új formába kényszeredve járt a világban: egy
olyan férfi alakjában, aki elveszítette az egyetlen dolgot, ami számított neki
az életben, és megtanult nélküle élni. Ízetlen volt az étel; máshogyan érte a
szél és a nap; mindig hallotta a saját szívverését, akár egy elromlott
metronómot. Ilyen lett az élete – ilyen volt több mint kilencven éve –, s
megtanulta elfogadni.
Amíg Lucie és Grace be nem toppant az életébe. Amikor megtudta, hogy
Annabel meghalt, rájött, mennyire megadta magát annak, hogy soha többé
nem fogja látni. Bár ez ellentmondott a józan észnek, a halálának híre
magában hordozta a reményt: lehet rá esély, hogy ennyi idő után
valamiféleképpen megmentse.
Látta Annabelt képzeletben, az egyszerű kartonruhájában, szélfutta
szalagos kalapban. Azon a május elsején Padstow-ban, ami oly rég volt
már, mégis emlékezett a lányokra a virágokkal a kezükben, és a víz kékjére.
A sötétbarna hajra. Annabelre.
Bolond vagy! – mondta magának újra. Szorosabbra húzta magán a
nagykabátot, ahogy közeledett az udvar kapujához. Volt ott valaki, a
vaskorlátnak dőlve. Nem árnyvadász; egy magas férfi zöldbe és feketébe
öltözve, a kabátja hajtókáján csillogó smaragd nyakkendőtűvel.
– Magnus – lassított Malcolm a léptein. – Milyen különös itt látni téged.
Magnus keresztbe fonta a karját. Komor arccal vette szemügyre a kertet.
– Igen?
– Arra számítottam, hogy hamarabb sietsz segíteni – válaszolta Malcolm.
Kedvelte Magnust, már amennyire kedvelni tudott bárkit. De a másik
boszorkánymester méltán híres volt arról, hogy árnyvadászokra pazarolja az
energiáját. – Sajnálod, hogy lemaradtál a csatáról?
Magnusnak úgy csillogott a zöldesarany szeme, mint a nyakkendőtűjén a
smaragd.
– Gúnyolódj csak a bűntudatomon, ha szeretnél, de ez tény. A legutóbbi
támadássorozat után Londonba siettem, berendezkedtem itt, és vártam,
hogy történjen valami. De csend volt. Amikor megkértek arra, hogy hozzak
el néhány varázskönyvet a Cornwalli Intézetből egyenesen a Spirál
Labirintusba, azt hittem, nyugodtan mehetek. Erre ez történt a
távollétemben.
– A Labirintus igényt tartott rád egy ideig – jegyezte meg Malcolm. –
Tudom, hogy Hypatia... nem örült neki.
Magnusnak felfelé görbült a szája széle.
– Kiderült, hogy egy erőteljes varázsigéket tartalmazó könyvgyűjtemény
költöztetése nehezebb a vártnál egy ősgonosz felélesztése nélkül.
Malcolm érezte magában a kíváncsiság szikráját.
– Egy ősgonosz?
– Garantáltan nincs összefüggésben ezzel, és kevésbé pusztító – járatta
végig a tekintetét Magnus az udvaron, majd oldalra biccentette a fejét. –
Apropó. Mintha... megváltoztál volna, Malcolm. Rád is hatással van, amit
itt látsz?
Máskor, egy másik világban Malcolm is aggódott volna. Most csak
Annabelre tudott gondolni, a cornwalli sziklákra, egy másik jövőre.
– Megtudtam valamit, amíg távol voltál. Valamit, amiről azt hittem, hogy
sohasem fogom megtudni.
Magnusnak kifürkészhetetlen volt a tekintete. Nem kérdezte meg
Malcolmtól, hogy mire jött rá, ennél bölcsebb volt.
– Hogyan tudtad meg?
– Nem olyantól, aki számítana – felelte gyorsan Malcolm. – Egy...
tündértől – fordult megint a romos udvar felé. – Magnus. A nephilimek
megértik valójában, hogy mi történik velük? Évezredek teltek el azóta,
hogy Pokol Hercegei jártak a Földön. A nephilimek angyalok
leszármazottai, de nekik az angyalok olyanok, mint egy tündérmese. Egy
erő, ami létezik, de sohasem lehet látni. Nem bölcs dolog megfeledkezni a
hitről – sóhajtott fel.
 – Emberek – sommázta Magnus. – Nem képesek megérteni azt, ami
természeténél fogva szinte túlmutat az érthetőségen. Úgy látják a
démonokat, hogy azok ellen harcolnak. Megfeledkeznek arról, hogy vannak
elképzelhetetlen erők, amik felboríthatják a világegyetem törvényeit. Az
istenek járnak-kelnek, Malcolm, és egyikünk sincs felkészülve.

Végül elhatározták, hogy mindannyian a Curzon Street-i házba mennek – a

Vidám Zsiványok, Anna és Cordelia is –, bár úgy, hogy Cordelia előtte
megáll Cornwall Gardensben egy kis időre. Mindannyian, kivéve Lucie-t.
Lucie már tudta, hogy képtelenség lenne. Túlságosan szorított az idő, és
együtt akart tölteni néhány órát a szüleivel, mielőtt leszállt az este – noha
Will és Tessa azt mondta neki, hogy nyugodtan menjen Jamesékhez, hiszen
őket még órákon át lekötik majd az Enklávé tagjai. De ettől még fajt neki
azt mondani Cordeliának, hogy azért nem tart velük, mert fáradt.
Utálok hazudni neki – gondolta szomorúan még akkor is, amikor
Cordelia átölelte, s biztosította arról, hogy megérti. Nagyon utálok.
– Bárcsak ott lehetnél! – szorította meg a kezét Daisy. – Senki sem tud
a... senki sem tud Lilitről, csak te, James és Matthew. Nem tudom, hogy a
többiek mit fognak szólni. Lehet, hogy megutálnak.
– Nem fognak – mondta Lucie. – Melletted állnak majd, mindenki, de ha
nem, akkor lecsapom őket a kalapommal.
– Ne a legjobb kalapoddal! – kérte komoran Cordelia. – Az szörnyű
pazarlás lenne.
– Biztos, hogy nem. A második legjobbal fogom – jelentette ki Lucie,
aztán habozott. – Az Árnypiacon... amikor azt mondtam neked, hogy azért
titkolózom, hogy segítsek valakin... az Jesse volt.
– Sejtettem – nézett le egy pillanatra Cordelia a sötét szemével: a Lucie
nyakában lógó medált figyelte. A medált, amit Lucie végül megigazított,
hogy rendesen lógjon, felfedve az elejére vésett töviseket. – Lucie, ha ő
fontos volt neked... akkor bizonyára elég sok időt tölthettél a társaságában.
És eltitkoltad előlem.
– Daisy...
– Nem vagyok dühös – nézett bele Lucie szemébe Cordelia. – Csak
annyi, hogy bárcsak tudtam volna. Te gyászolod őt, nekem pedig idegen.
Elmondhattad volna nekem, Lucie; nem ítélkeztem volna fölötted.
 – És te is mesélhettél volna nekem a saját érzéseidről – tette hozzá halkan
Lucie. – Mert úgy gondolom, hogy talán jobban megérted, milyen érzés
olyasvalakit szeretni, akivel nem lehetsz együtt, mint máig hittem.
Cordelia elpirult.
– A legközelebbi gyakorlásnál megbeszélünk mindent – jelentette ki
Lucie.
De Cordeliának árnyék vetült az arcára a gyakorlás megemlítésekor.
– Igen – felelte. Aztán ott termett James, akivel elköszöntek Lucie-től, és
csatlakoztak a többiekhez, hogy elinduljanak Kensingtonba és Mayfáirbe.
– Nincs miért aggódnod, Mâmân, látod? – fogta meg az anyja arcát
gyengéden Cordelia.
Sona rámosolygott. Cordelia megkönnyebbült, hogy amikor megérkezett
Alastairrel Cornwall Gardensbe, bársonyköntösbe bugyolálva találta Sonát,
a szalonbéli plüss-szófan, a lobogó tűz mellett. Nem volt rajta a roosarija,
így a vállára omlott a sötét haja; fiatalnak tűnt, ám fáradtnak.
– Milyen koszosak vagytok ti ketten – mutatott rá Alastairre, aki a szalon
ajtajában ácsorgott. – Egy anya mindig aggódik, ha a gyerekei úgy jönnek
haza, mintha beleestek volna egy sáros pocsolyába.
Úgy jönnek haza. Cordeliának viszont nem ez volt az otthona, többé már
nem. Hanem a Curzon Street. Az otthona nem ez a ház, ahol mindannyian
boldogtalanok voltak valamiért.
Ez azonban nem a megfelelő alkalom, hogy ilyesmit mondjon az
anyjának. Most nem, amikor minden olyan bizonytalan.
– Csak egy kis harc volt, ez minden – mondta Alastair; már elmesélte a
csatát Sonának dióhéjban. Nem a teljes igazságot, csak annak egy részét:
Cordelia némileg kellemetlenül érezte magát, hogy mintha kezdene
hozzászokni ehhez. – És sikerült megvédeni az Intézetet.
– Nagyon bátor voltál – állapította meg Sona. – Az én bátor fiam. És te,
bátor lányom – paskolta meg Cordelia kezét, ami már a sajátja mellett
pihent. – Mint Szúra és Jutáb.
Máskor Cordelia ragyogott volna, ha a perzsa történelem hősnőihez
hasonlítják. így viszont nem, hogy még mindig Lilitről szóló keserű
gondolatok jártak a fejében. Magára erőltetett egy mosolyt.
– Pihenned kellene, Mâmân...
– Ó, badarság – legyintett Sona. – Nem tudhattad, de a te születésed előtt
is ágyba parancsoltak, és Alastairnél is. Jut eszembe, Alastair, drágám,
kettesben hagynál bennünket egy kis női csevejre egy pillanatra?
Alastair szörnyülködő ábrázattal nem győzött elég gyorsan eltűnni;
motyogott valamit egy utazóláda összepakolásáról, és elmenekült.
Sona csillogó szemmel nézett a lányára. Cordeliában felmerült egy
rémisztő pillanat erejéig, hogy az anyja meg fogja kérdezni, terhes-e.
Képtelen volt elviselni a gondolatot.
– Lejla, szívem. Van valami, amiről beszélni szeretnék veled. Rengeteget
gondolkodtam sok mindenen, amióta az apád meghalt.
Cordelia meglepődött; az anyja tisztán, némi megbánással a hangjában
beszélt – de a borzalmas gyász, amit Cordelia az apja említésekor várt
volna, hiányzott. Mintha valami szomorú és keserédes vette volna át a
helyét.
– Tudom, hogy nem akartál feleségül menni James Herondalehez...
– Mama, ez nem...
– Nem azt mondom, hogy nem szereted – folytatta Sona. – Látom abból,
ahogy ránézel, hogy igen. És talán eljött volna a házasság, a későbbiekben,
de azért jött el előbb, mert a botrány kikényszerítette. Soha nem akartam ezt
neked... – húzta össze magán még jobban a pongyoláját. – Az életünk ritkán
alakul úgy, ahogy várjuk, Lejla. Amikor hozzámentem az apádhoz, csak
nagy hősként ismertem őt. Később, amikor rádöbbentem, milyen súlyos
problémái vannak, eltávolodtam a családomtól. Túl büszke voltam... nem
tudtam volna elviselni, ha megtudják.
Cordelia a távolból hallotta, hogy Risa a konyhában van, és énekel.
– Mâmân... – suttogta.
Sonának túlságosan is csillogott a szeme.
– Ne aggódj emiatt. Csak figyelj rám. Lány koromban olyan sok álmom
volt. Álmodtam hősiességről, csillogásról, utazásról. Lejla... a világon
mindennél jobban szeretném, ha követnéd az álmaid szavát. Ennél
semmiféle megvetés, szégyen vagy közvélekedés nem lehet fontosabb.
Cordeliának mintha kést döftek volna a szívébe. Nem tudott megszólalni.
Sona folytatta:
– Azt mondom, és ugyanezt Alastairnek is el fogom mondani, hogy nem
szeretném, ha pesztrálnátok, ha körülugrálnátok engem, amíg megérkezik a
kicsi. Én is árnyvadász vagyok, ráadásul... tudni akarok arról, hogy a saját
boldogságotok nyomába eredtek. Engem ez tesz mindennél boldogabbá a
világon. Máskülönben pocsékul fogom érezni magam. Megértetted?
 Cordeliától csak egy helyeslő dünnyögésre tellett válasz gyanánt, és
átölelte az anyját. Egyszer majd elmondom neki az igazat – gondolta
elszántan. Egyszer majd.
– Lejla.
Alastair volt az, aki átvette a szakadt és démongenny-foltos ruháját.
Kevésbé tűnt ziláltnak, de még mindig elcsigázott volt, s olyan komoran
tartotta a száját, mintha nem várná, hogy visszatérjen a kórházba és
Charleshoz. Cordelia próbált erről beszélni vele Kensington felé jövet a
hintóban, ám Alastair szűkszavú maradt.
– Vár ránk a hintó. Holnap is visszajöhetsz.
– Ne merészelj – suttogta Sona, s mosolyogva elengedte Cordeliát. –
Most pedig szaladj vissza ahhoz a jóképű férjedhez. Biztosra veszem, hogy
hiányzol neki.
– Megyek – egyenesedett fel Cordelia. Találkozott a tekintete a szoba
túloldalán álló bátyjáéval. – Csak előbb beszélnem kell Alastairrel. Meg
kell kérnem valamire.

– Kitűnő hazugság, James – emelte fel a portóis poharát Matthew. –

Tényleg elsőrangú.
James is úgy tett viszonzásképpen, mintha felemelné a poharát.
Legszívesebben lerogyott volna egy székre abban a pillanatban, amikor
beléptek az ajtón; aztán szerencsére megjelent Effie, aki kiselőadást tartott
nekik, hogy ne kenjék össze démongennyel és kosszal a szőnyegeket.
– Figyelmeztettek, hogy piszkosan fog hazajönni – jelentette ki. – De
senki sem szólt nekem a halszagról. Egek, ez borzasztó! Mint egy halom
rothadt osztriga.
– Elég volt, Effie! – mondta James, mert látta Christophert elzöldülni.
– És hol van Mrs. Herondale? – érdeklődött Effie. – Elijesztette a bűz?
James elmagyarázta, hogy Cordelia látogatóba ment az édesanyjához, és
nemsokára visszatér, ami mintha felvillanyozta volna Effie-t. A szobalány
mindnyájukat elküldte, hogy szedjék rendbe magukat, és aztán
megmosakodva, megfésülködve és gennymentesen térjenek vissza a
társalgóba, ahol már égett a tűz a kandallóban.
James a hálószobájában észrevette, hogy valaki – valószínűleg Effie – az
éjjeliszekrényére tette Grace összetört karperecének darabjait. Zsebre vágta
a két fél karperecét, mert nem akarta szem előtt hagyni. Majd vissza kell
adnia Grace-nek – gondolta –, bár most nem akart ezen tűnődni.
Mire átöltözött és lement, Annát – aki mintha a semmiből kapott volna
elő egy egész öltözetre való ruhát – egy gobelin kárpitos széken heverészve
találta, sötét aranyszínű bársonyból készült nadrágban és hozzáillő bő
zakóban.
Cordelia éppen akkor érkezett haza a Curzon Streetre, amikor Effie
bejött, hogy letegyen egy kisebbfajta lakomát az asztalra: egy
kukoricalisztből készült, lekvárral töltött lancashire-i süteményt, currys
garnélát és húsos szendvicset, mazsolás-cukormázas londoni péksüteményt
és ekler fánkot.
Jamesnek összeszorult a torka Daisy látványától. Míg a barátaik kiéhezett
farkasokként vetették rá magukat az ételre, James nézte, ahogy Cordelia
odamegy a kanapéhoz. Mély smaragdzöld ruha volt rajta, amitől úgy festett
a haja, mint rózsaszirmok a zöld levelek fölött. A tincsek puha csigákban
találkoztak a tarkóján, ahol selyempánt tartotta őket a helyükön. Zöld
házicipő volt a lábán. Találkozott a pillantásuk; amikor Cordelia ránézett,
látta, hogy az a nyaklánc van rajta, amit tőle kapott: a kis arany földgömb
ott csillogott a ruhájának nyakvonala alatt. A Cortana mintha nem lett volna
nála; bizonyára letette odafent.
Jamesnek nagyot dobbant a szíve. Amikor kettesben lesznek, elárulhatja
neki a nyaklánc titkát. De most nem – állapította meg magában, ma már
nagyjából ötvenedjére. Még nem.
– Szóval... – emelte fel a poharát Matthew, hogy rávetüljön a fény. –
Fogunk beszélgetni arról, hogy valójában mi történt ma reggel?
– Hogyne – válaszolta Thomas. Különös hangulatban van – állapította
meg róla James –, csöndes és befelé forduló, mintha valami bántaná.
Thomas folyton odanyúlt a bal alkarjának belső oldalához, mintha fájlalná
az iránytűs tetoválását, pedig James tudomása szerint ez valószínűtlen volt.
– Mennyi igaz abból, amit az Enklávénak mondtál, James?
James hátradőlt a széken. Olyan fáradt volt, mintha homokzsák
nehezedne a szemhéjára.
– Amit elmondtam nekik, igaz volt, de sok mindent kihagytam.
– Okkal feltételezzük, hogy a Jesse Blackthornt megszálló démon Belial
volt? – kérdezte Anna.
James bólintott.
 – Belial nem szállt meg engem, de ő állt a gyilkosságok mögött. Az
összes eset mögött.
– Tehát az álmaidban... Belial szemével láttál, miközben ő Jesse
Blackthorn testében volt? – tudakolta Christopher.
– Nem hinném, hogy Belial egyáltalán tisztában volt vele, hogy az ő
szemével látok. Őszintén szólva én sem tudom, miért történt így. Talán
inkább Jessehez van köze, mint Belialhoz, de fogalmam sincs – fogott meg
James egy üres teáscsészét, és elkezdte a kezei között forgatni. – Az az
ember, aki a legtöbbet tudja Jesseről, az Lucie, és talán nem ismerhetjük
meg a teljes történetet, amíg nem beszélünk vele is. De úgy tűnik, hogy egy
ideje már ismeri őt, vagyis a szellemét.
Anna a homlokát ráncolva szedegette le a mazsolákat egy
péksüteményről.
– Lucie Jesse halálának a körülményeit kutatta...
– Igen? – szólalt meg Matthew. – Tudjuk, hogy látta a szellemét,
kommunikált is vele, de miért tett volna ilyet?
– Szerintem... segíteni próbált Grace-nek – jelentette ki Anna kimérten. –
Úgy tűnik, jól ismerték egymást.
Jamesnek eszébe jutott Grace, amikor itt járt, ebben a szalonban. Tudom,
hogy Lucie hozzád hasonlóan látja a holtakat, de te utazni is tudsz az
árnyékvilágban. Lucie is képes ugyanerre?
– Valóban? – kérdezte szemlátomást meglepődve Cordelia, de gyorsan
másfelé nézett. – Hagyjuk, Anna! Nem fontos.
– Elmentem vele kifaggatni Hypatia Vexet – folytatta Anna. – Aki
elmondta nekünk, hogy Tatiana nem volt hajlandó rátetetni a védelmi
bűbájokat Jessere, és felfogadta a mi régi ismerősünket, Emmanuel Gastot,
hogy inkább ő tegye meg.
Hát innen tudta Lucie, hogy Emmanuel Gastot kell megidéznie – döbbent
rá James. Nyilvánvalóan Lucie sokkal többet tehetett, és valóban többet is
tett annál, mint bármelyikük is hitte volna. Jamesnek eszébe jutott az
aranymedál. Tatiana bizonyára azzal is itt akarta tartani a fiát, ám ugyanaz a
fiú feláldozta a medál varázserejét, hogy megmentse James életét. Eszébe
jutott, mit mondott utána Grace. Anyám azt mondja, tudja, hogy már nincs
esély Jesse visszatérésére. Szerinte elloptad az utolsó leheletét.
James akkor még nem értette. Lucie viszont tudta.
Holnap – jegyezte meg magában. Akkor majd beszél Lucie-vel.
 – Belial a markában tartotta Emmanuel Gastot – magyarázta James. –
Rákényszerítette a boszorkánymestert, hogy tegyen az ő esszenciájából
Jessebe, így ahogy felcseperedik, Belialnak lesz benne egy horgonya. Egy
test, amit megszállhat ezen a földön.
– De miért most? – vetette fel Christopher. – Miért most szállta meg
Jesset?
– Mert én visszautasítottam – válaszolta James elcsigázottan. – Mert
katasztrofálisan sikerült a próbálkozása, hogy megszálljon engem. Nemcsak
hogy nem szállt meg, de még a Cortana is megsebezte. Azóta is fél tőle.
– Belial egy harcost akart teremteni – fejtette ki Cordelia. – Úgy
gondolta, hogy ha árnyvadászokat gyilkol, elveszi a rúnájukat, és odaadja
azokat Jessenek, akkor teremthet egy harcost, aki képes a Cortana
legyőzésére, mert félig a Pokol Hercege, félig pedig árnyvadász.
– De úgy hangzik, hogy megküzdöttél ezzel a teremtménnyel, és le is
győzted – mosolygott rá Anna. – Belialról kiderült, hogy nem ér fel a mi
Cordeliánkhoz.
– Anna... nem – szólalt meg Cordelia halkan és rekedtesen. – Nem így
történt.
Anna mintha nem lepődött volna meg. Letette a teáscsészéjét, és
Cordeliára nézett.
– Mondd el nekünk, Daisy!
James legszívesebben magára vállalta volna, hogy elmondja a történetet,
megkímélve Cordeliát attól, hogy neki kelljen kiejtenie a szavakat. Azon
kapta magát, hogy belevájnak az ujjai a szék karfájába, miközben Cordelia
megszakítás és érzelmek nélkül elmesélte nekik a történetet attól a
pillanattól kezdve, hogy a tündérnő odament hozzá a Hell Ruelle-ben, a
Fehér Lóhoz tett látogatáson keresztül a műhelyről szóló látomásán és az
esküjén át a felfedezésig, hogy nem Völundnak, a kovácsnak tett
hűbéresküt, hanem a Démonok Anyjának.
Amíg beszélt, Matthew felállt és odament az ablakhoz. Ott állt, zsebre
tett kézzel és merev váltakkal, mialatt Cordelia befejezte a mondandóját
azzal, hogy Lilit küldte a démonokat a Nelson Square-re.
– Azt akarta, hogy megértsem, mit jelent annak az erőnek a birtoklása –
tette hozzá. – Hogy milyen paladinként harcolni a Cortanával.
– Nem lett volna szabad elvinnem téged a barlanghoz – jelentette ki
Matthew. Az ablak felé fordulva állt, mozdulatlanul.
 – Matthew, nem a te hibád – mondta gyengéden Cordelia.
Thomas megdörzsölte a karját, ahol az iránytűs-rózsás tetoválás kilátszott
a fehér ingujja alól.
–Tehát Lilit egészen mostanáig különböző alakokat öltött, hogy
manipuláljon és csapdába csaljon téged... vagyis minket. Amikor
találkoztatok Magnusszal az Árnypiacon, az nem az igazi Magnus volt,
ugye?
– De miért...? – döbbent meg Christopher.
– Sohasem az igazi Magnus volt – magyarázta James. – Kitalálhattam
volna, amikor eljött hozzánk ide. Valami nem volt rendjén a mágiájával.
– De Magnus elég sokat segített – ráncolta a homlokát Christopher. –
Segített nekünk megoldani a pitosz rejtélyét – paskolta meg a
mellényzsebét, ahol az adamantin-eszköz most pihent. – Lilit miért tett
volna ilyet?
James Matthew-t figyelte, aki még mindig kifelé bámult az ablakon.
– El kellett nyernie a bizalmunkat, hogy elhitesse velünk, ő Magnus. És
jusson eszetekbe, hogy Belial ellensége. Utálják egymást. Nem zavarta, ha
segít nekünk legyőzni őt. Valójában azt akarta, hogy visszajuttassam
Edómba, és majdnem sikerült.
– Muszáj szólnom Magnusnak erről – állapította meg Anna. – Lehet,
hogy titoktartást kell esküdnie, de muszáj tudnia. Ki tudja, mi mindent
művelt még Lilit, amikor neki adta ki magát?
Egyetértő morajlás fogadta. Thomas, aki eltöprengve ráncolta a
homlokát, megszólalt.
– Akkor, ha Cordelia Lilitnek a paladiója, hogyan tudtatok
megszabadulni tőle?
– A revolvereddel, Christopher – mosolygott James.
– Lelőtted Lilitet? – hitetlenkedett Christopher.
– Nem tűnik helyénvalónak lelőni egy démont – jegyezte meg Anna.
– Sportszerűtlen. Bár örülök, persze, hogy megtetted.
– Nem értem – mondta Christopher. – Lilitben semmiképpen sem lehet
kárt tenni hétköznapi, rúnázott fegyverekkel. És bármilyen szokatlannak
számít, az a revolver nem más, mint egy rúnázott fegyver.
– De működött – tiltakozott Matthew.
– Csoda, hogy működött. Nem kellett volna működnie – vélekedett
Christopher, és visszafordult Jameshez. -Te viszont tudtad, hogy fog, ugye?
 – Erősen gyanítottam – ismerte be James. – Te magad mondtad, hogy
mindenféle bűbájt szórtál rá, mert próbáltad működésre bírni. Eszembe
jutott, hogy azt mondtad, elvégeztél rajta valamiféle módosított nephilim
védelmi varázslatot. Aztán beugrottak a védelmi bűbájok.
– Igen – mondta Christopher. – De... ó!
Felderült az arca a felismeréstől.
– Jól van, jól van! – mosolygott kissé Thomas. – Valamelyikőtök
elmagyarázhatja. Látom rajtatok, hogy arra vártok.
– A védelmi varázslat – visszhangozta Christopher. – A három angyal
nevében szól.
– Szenoj, Szanszenoj, Szemangelof – magyarázta James. – Ők
védőangyalok. A régi szövegekben olyan angyalokként szerepelnek, akik
kifejezetten Lilit ellen védenek.
– Szóval Christophernek sikerült egy Lilit-gyilkos fegyvert alkotnia? –
összegezte Anna. – Igazán lenyűgöző.
– Nem ölte meg – pontosított Cordelia. – Szerintem meggyengült és
elmenekült, mert megijedt és megsebesült. De csak annyira halt meg vagy
tűnt el, mint Belial – nézett végig gyászosan a többieken. – Megértem, ha
távol kell tartanotok magatokat tőlem. Még mindig Lilit paladinja vagyok.
– James pedig Belial unokája – tette hozzá Anna. – És egyikünk sem
hagyta cserben. A Vidám Tolvajok szellemisége nem olyan.
– Ez más – érvelt Cordelia kissé kétségbeesett hangon. – Lilit hozzám
mint árnyvadászhoz kötődik. Bármikor megjelenhet, ami eddig is igaz volt,
de valahányszor fegyvert rántok, megidézem vele. Ha a Cortanával
harcolok, akkor ő is, rajtam keresztül. Ha szerintetek az lenne a legjobb, ha
a Klávé elé vetném magam, a kegyelmükben bízva...
– Nyilván nem! – fordult el gyorsan Matthew az ablaktól. – Senkinek
sem fogjuk elmondani.
– Gondolod, hogy az édesanyád nem irgalmazna? – dőlt hátra Anna.
– Anyám igen, Will és Tessa is – biccentett James felé Matthew. – De
sokan nem. Sokan pánikba esnének, és Cordelia a Néma Városba kerülne,
mielőtt bármit is tehetnénk.
– Talán ott lenne a helyem – jegyezte meg Cordelia.
– Egyáltalán nem – közölte James. – A te döntésed, Daisy, hogy mihez
akarsz kezdeni. Hogy szeretnéd-e, hogy elmondjuk bárkinek is. De
egyetértek Matthew-val. Semmi rosszat nem tettél. Nem jelentesz veszélyt,
amíg nem ragadsz fegyvert, és a Démonok Anyjának van oka félni tőlünk –
tette a kezét a derékszíjára ott, ahol a revolver pihent. – Legyőztünk már
Liliméi rosszabbat is.
– Ő még csak nem is a Pokol Hercege, pedig belőlük kettőt győztünk ma
le – mutatott rá Thomas.
Cordelia összeszorította a száját, mintha küszködne, hogy ne sírja el
magát. Christopher szörnyen rémüknek tűnt.
– Jaj, teringettét, könnyek – szólalt meg gyámoltalanul. – Borzalom...
nem mintha ne sírhatnál, ha szeretnél, persze. Sírj, mint a záporeső,
Cordelia.
– Christopher... ezzel nem segítesz – állapította meg komoran James.
– Nem Christopher az – rázta a fejét Cordelia. – Vagyis ő az, de nem
miatta vagyok szomorú. Csak annyi, hogy... nem tudtam, hogy... ti mind
tényleg barátként gondoltok rám?
– Ó, drágám – felelte Anna szeretettek hangon. – Hát persze.
Én nem barátként gondolok rád – mondta magában James.
– Együtt megoldjuk, Daisy. Sohasem fogunk magadra hagyni – válaszolta
inkább hangosan.

Gyorsan leszállt a téli este, mintha kés csapódott volna be egyik pillanatról
a másikra, aranyló árnyékba vonva a szalont. Matthew távozott elsőként,
miután kölcsönvett egy tweedkabátot Jamestől, aki kikísérte az ajtóhoz,
aztán fáradtan az ajtófélfának dőlve nézte, ahogy Matthew felhúzza a
kesztyűjét.
– Biztos, hogy nem akarod kölcsönvenni a hintónkat? – kérdezte James
már ötödjére, amikor Matthew felpillantott a szürkésfekete égre.
– Nem, majd elcsípek egy bérkocsit az Oxford Streeten. Jobb, ha sétálok
egy kicsit. Kitisztul a fejem.
– Majd szólj, hogy sikerült-e – söpört le James egy hópelyhet Matthew
válláról. Nem esett, de a szél felkavarta a havat az utcán.
– Nem tudjuk titokban tartani ezt az egészet – jelentette ki Matthew.
Fáradtnak tűnt, jobban látszottak a szeme alatt az árnyékok. – Muszáj lesz
elmondanunk legalább a szüléinknek.
James bólintott.
– Úgy terveztem, hogy holnap elmondom nekik az egészet. Remélhetőleg
Lucie ki tudja egészíteni a részletekkel, amikről nem tudunk. De így, hogy
Belial a láthatáron van, nem tarthatjuk előttük titokban. Kivéve a
Cordeliáról és Lilitről szóló részt, persze.
– Egyetértek – helyeselt Matthew. – Talán Magnusnak lesz ötlete, hogyan
lehet megtörni a varázslatot kettejük között – tette rá a kesztyűs kezét James
csupasz kezére a vállán. James érezte az enyhe reszketést Matthew
érintésében, aki ivott egy kis vörösbort a társalgóban, de az nem lesz neki
elég. Biztosan várja már, hogy hazaérjen, de nem pihenni, hanem hogy
addig igyon, ameddig bír.
Milyen buta vagyok! Ki hitte volna, hogy a játékoknak vág a széle?
– Te nem voltál ott – kezdte Matthew. – Nem láttad, milyen boldog volt,
amikor azt hitte, hogy Völund, a kovács a paladinjának választotta őt. Én...
tudom, milyen, amikor azt hiszed, hogy valami jót teszel, és kiderül, hogy
szörnyű hiba volt.
James legszívesebben megkérte volna Matthew-t, hogy fejtse ki. Miféle
hibákat követtél el, Matthew, amiket nem tudsz magadnak megbocsátani?
Mit fojtasz italba, miért nézel a pohár, a flaska és az üveg fenekére? Most,
hogy már tisztán látlak, látom, hogy boldogtalan vagy, de miért, amikor
jobban szeretnek téged, és jobban tele vagy szeretettel, mint bárki más, akit
ismerek?
A ház viszont tele volt vendégekkel, Cordeliának pedig szüksége volt rá,
így most nem maradt rá sem idő, sem lehetőség.
– Én is tudom, milyen együtt élni a benned lakozó sötétséggel – jegyezte
meg James. – Olyannal, amitől félsz.
Matthew levette róla a kezét, és megkötötte a sálat a nyakában. Az arca
máris kipirult a hidegtől.
– Sohasem láttam benned sötétséget.
– Én sem olyannak ismerlek, mint aki olyan súlyos hibákat követne el,
amilyeneket mondasz – tette hozzá James. – De ha mégis, akkor tudod,
hogy minden tőlem telhetőt megtennék, hogy segítsek neked helyrehozni.
Matthew mosolya egy villanás volt a sötétben, amit csak az utcai lámpák
távoli fénye világított meg.
– Tudom, hogy megpróbálnád.
 27
Szárnyas mennyben ébredni

„Ha hét életed lenne,

mégis halállal hálsz,
nem ébredsz szárnyas mennyben,
nem bogét pokolnyárs. „
– Algernon Charles Swinbourne: Proserpine kertje29 –

a Curzon Street-i ház előtt, hogy

A elzsibbadtak
riadne olyan régóta várakozott
az ujjai. Ahogy leszállt az este, figyelte, ahogy a
lámpagyújtó jön a létrájával és egy szikráztatóval, de James és Cordelia
házában is kigyúltak a fények. Látta őket a szalon ablakán keresztül:
Thomast és Christophert, Jamest és Cordeliát, Matthew-t és Annát.
Nem bánta, hogy Anna elindult a Curzon Streetre az intézetbeli harc után.
Nyilván találkozni akart a barátaival és az unokatestvéreivel. Otthon viszont
nyomorúságos és feszült volt a hangulat: Grace bezárkózott a
hálószobájába, Mrs. Bridgestock pedig a fogadószobában sírt, mert úgy
gondolta, hogy Mr. Bridgestocknak nem kellett volna egyedül elmennie az
Adamantin Citadellára. Jó ég tudja, mit tesz majd vele Tatiana Blackthorn –
mondta.
Ariadne hozzászokott már, hogy a cselédbejáraton keresztül osonjon ki a
házból. Annát nem zavarta volna, hogy eljön a Curzon Streetre, győzködte
magát; elég jó barátságban volt a Vidám Zsiványokkal, s Thomas és
Christopher oldalán harcolt ma reggel. Csak akkor veszítette el a bátorságát,
amikor ideért a házhoz.
 Látta Annát a szalon ablakán át, ahogy a karcsú testével terpeszkedik egy
karosszékben, haja mintha puha kalap lenne – olyan sima és egyenes, mint
a selyem. Mosolya kedves volt, kék szeme gyengéd, Ariadne pedig egy
pillanat alatt rádöbbent, hogy az emlékeiben élő Anna valójában sohasem
tűnt el. Még mindig itt van – gondolta Ariadne a küszöbön habozva. Csak
nem nekem.
Utána képtelen volt bemenni, s azon kapta magát, hogy egy utcai
lámpánál várakozik a közelben, amíg ki nem nyílt a ház ajtaja. Matthew
lépett ki rajta, a kelleténél nagyobb tweedkabátban. Beszélt néhány percig
Jamesszel az ajtóban, mielőtt távozott; Ariadne elbújt egy csupasz fa mögé,
nehogy megpillantsa a fiú.
Már lement a nap, mire Thomas, Christopher és Anna is kilépett a fagytól
csípős éjszakába. Felhőket formált a leheletük, miközben lejöttek a lépcsőn.
Thomas és Christopher meglepetten nézett egymásra, mielőtt elindultak
felé; Ariadneban homályosan tudatosult, hogy köszönnek neki, és
elmondják, hogy lenyűgözte őket a reggeli csatában. Viszonozta a bókokat,
bár nagyon is a tudatában volt Anna jelenlétének, aki megállt a lépcsőn,
hogy rágyújtson egy manilla-szivarra.
Azt akarta, hogy Anna jöjjön le a lépcsőn. Meg akarta fogni a kezét, itt az
utcán, Christopher és Thomas előtt. A fiúk viszont máris búcsút intettek és
elballagtak; csevejük és lépteik zaját hamar elnyelte a köd és a hó.
– Ari – ment oda hozzá Anna a járdán. Olyan cseresznyepirosan világított
a manilla-szivarjának vége, mint a rubintmedálja. – Sétálsz egyet?
– Látni akartalak – válaszolta Ariadne. – Gondoltam, hogy talán...
– Elmehetnénk a Suttogószobába? – fújt ki Anna egy füstgyűrűt, és nézte,
ahogy szertefoszlik a levegőben. – Ma este nem, attól tartok. Holnap
délután, ha...
– Azt reméltem, hogy elmehetnénk a lakásodra.
Anna nem szólt semmit, csak nézte, ahogy a füstgyűrű szertefoszlik a
levegőben. Anna olyan, mint a csillagfény – gondolta. Melegnek,
sugárzónak és közelinek tűnik, ám valójában megszámlálhatatlan mérföldre
van.
– Nem hinném, hogy ez jó ötlet. Elintéznivalóm van ma estére.
Ariadne tudhatta volna. Anna világosan fogalmazott: az életében és az
életével kapcsolatban semmi sem fog megváltozni Ariadne kedvéért. Mégis
tompa fájdalmat érzett, mintha lesújtottak volna rá egy életlen pengével.
 – Ma, amikor az udvaron voltunk... ahol először megtámadtak minket...
magad mögé húztál – idézte fel.
– Igen? – vonta fel Anna az elegáns szemöldökét.
És Ariadne tudta: Anna emlékszik rá. Ő maga már tucatszor
felelevenítette magában a pillanatot, amióta megtörtént. Anna óvatlan volt
egy pillanatig, és igazi félelem tükröződött az arcán, amikor félrelökte az
útból Ariadnet, és ostorral a kezében szembefordult Leviatánnal.
– Tudod, hogy igen – folytatta Anna. – Az életed árán is megvédenél, de
nem bocsátasz meg nekem. Tudom, hogy már kérdeztem...
– Nem vagyok rád dühös, és nem is akarlak büntetni – sóhajtott fel Anna.
– De boldog vagyok úgy, ahogy vagyok. Nem vágyom változásra.
– Lehet, hogy te nem vagy rám dühös – felelte Ariadne. Nedvesség gyűlt
a szempillájára, pislogva megszabadult tőle. – De én dühös vagyok
magamra. Nem tudok megbocsátani magamnak. Ott voltál nekem... ott volt
a szerelem... én pedig félelemből elfordultam tőle. És talán ostobaság volt
azt gondolnom, hogy folytathatom, hogy várni fogsz rám, de... – remegett
meg a hangja. – Félek, hogy miattam lettél olyan, amilyen vagy. Olyan
kemény és csillogó, mint egy gyémánt. Megfoghatatlan.
A figyelmen kívül hagyott szivar ott égett Anna kezében.
– Milyen barátságtalan jellemrajz – állapította meg könnyedén. – Nem
mondhatnám, hogy egyetértek.
– Kibírtam volna, hogy nem szeretsz, de azt sem akarod, hogy én
szeresselek. És azt nem tudom elviselni – kulcsolta össze Ariadne a hideg
ujjait. – Ne kérj többé arra, hogy menjek el a Suttogószobába!
– Ahogy óhajtod – vont vállat Anna. – Jobb, ha megyek. Amint tudod,
nem szeretek megváratni egy hölgyet.
Ariadne nem maradt ott, hogy lássa Annát elmenni; nem gondolta, hogy
kibírná, ezért nem látta, hogy Anna csak egy rövid távot tett meg, mielőtt
lerogyott egy szomszédos ház lépcsőjére. Ott eldobta a félig leégett manilla-
szivart a hóba, s arcát a tenyerébe temetve vadul rázkódni kezdett –
könnyek nélkül és némán –, levegőért kapkodva.

Lucie úgy érezte, mintha órák óta várta volna, hogy elcsendesedjen a ház.
így, hogy Gabriel megsérült és a kórházba került, Cecily és Alexander is az
Intézetben maradt. Lucie a vacsora java részét azzal töltötte, hogy
Alexanderrel játszott: hagyta az asztalon sétálni, és kekszet adott neki.
Rájött, hogy ha krízishelyzetben gyerekekkel foglalkozik az ember, akkor
senki sem zaklatja kérdésekkel.
Végül visszavonult a szobájába. Hallotta Christophert, ahogy hazaér, meg
a hangokat a könyvtárból, de már odatolt egy széket az ajtaja elé, s nagyban
pakolt. Fogalma sem volt, mit illik viselni egy boszorkánymester cornwalli
házában egy halottidéző szertartáshoz. Végül néhány meleg gyapjúruhát, a
fejszéjét, öt szeráfpengét, egy gyakorlókabátot és egy fürdőruhát csomagolt.
Sohasem lehet tudni – Cornwall a tengerparton van.
Hagyott egy üzenetet a fésülködőasztalára támasztva, fogta az
összepakolt utazótáskáját, aztán kiosont a szobájából. Az Intézet folyosóin
néma sötétség fogadta. Helyes; mindenki alszik. Hangtalanul surrant le a
földszintre s be a Szentélybe.
A termet fény töltötte be. Az összes gyertya égett, reszkető fénybe vonva
a helyiséget. A közepén muszlinnal borított ravatalra fektették Jesset,
körülötte fehér gyertyákkal, amiknek mindegyike egy külön hosszú
gyertyatartóban égett. A ravatal körül szétszórt pergamenlapok hevertek,
mindegyiken egy-egy rúnával: a legtöbbjük a gyászt jelképezte, bár akadt
közöttük olyan is, amelyik becsületet vagy bátorságot a harcban.
A Néma Testvérek jó munkát végeztek. Lucie örült, hogy lezárták a
Szentélyt, és csak ők mehettek be. Nem tetszett neki a gondolat, hogy
idegenek bámulják Jesse holttestét. Nekik csak egy látványosság lenne, s
ezt nem bírta volna elviselni.
Lucie letette utazótáskáját, és lassan odament Jessehez. A fiút a
Blackthorn-karddal a mellkasán fektették le, kezét a markolaton
keresztezve. Fehér selyemszalag fedte a szemét. Lucie-nek összeszorult a
gyomra a látványtól; Jesse halottnak tűnt, amilyennek még sohasem látta a
Chiswick-házbeli koporsójában. Porcelánszínű volt a bőre, sötét és hosszú
szempillái pedig a színtelen orcája fölött pihentek. Gyönyörű, mesebeli
herceg – gondolta Lucie. Olyan, mint Hófehérke, aki nem is élő, nem is
holt...
Lucie mély lélegzetet vett. Malcolm érkezése előtt bizonyosságot akart
szerezni. Úgy vélte – azt mondta magában, hogy muszáj így lennie –, hogy
Jesse teljesen kiűzte magából Belialt. Biztos, hogy nincs már benne a Pokol
Hercegének egyetlen darabja sem. Malcolm nem kérdezett rá – talán nem is
jutott eszébe –, ám Lucie el sem tudta képzelni, hogy a boszorkánymester
megkockáztatná Jesse visszahozatalát, ha ezzel kaput nyitna Belial előtt
ebbe a világba.
Rátette a kezét Jesse mellkasára. Hideg és merev volt a tenyere alatt. Ha
megérintene, olyan forrónak érezném magam tőle... sőt, perzselőnek.
Behunyta a szemét, és utánanyúlt. Ahogy egyszer már megtette,
megkereste Jesse lelkét a behunyt szemmel látott homályban és árnyak
között. Egy pillanatig nem történt semmi. Lucie-nek összeszorult a szíve –
mi van, ha elment, elment örökre? –, aztán fény gyűlt körülötte és benne.
De most nem jött a jogtalanság érzése, mint korábban, amikor
megparancsolta neki, hogy éljen. Sötét szörnyetegek helyett egy poros
szalont látott. Odabent volt, egy ablak mellett ült, és a kert falán túl a
szomszédos épületet nézte: a Herondale-kúriát. Az ablaküvegben meglátta
Jesse megvilágított arcát: kicsi volt, és sápadt. Az emlékeiben jár – döbbent
rá Lucie –, s csodálkozva nézett körül a szobában. Már látszottak a
pókhálók a sarokban, a tapéta kezdett hámlani...
Hirtelen egy másik jelenetben találta magát, aztán egy harmadikban – a
Blackthorn-kúria rozoga folyosóin; egy emlékben Tatiana Blackthornról,
akinek ritka mosoly ült ki az arcára. A kúria nyitott ajtajában állt. Lucie
látta a vadrózsával benőtt kaput a távolban. Egy kicsi lány állt Tatiana
mögött, aki összehúzta magát, mintha félne belépni a házba. Elkerekedett az
ijedtségtől a szürke szeme.
Aztán Jesse és Grace együtt nevettek, megmászták a Blackthorn-birtok
túlburjánzott fáit. Grace-nek piszkos volt az arca, a ruhájának pedig
elszakadt az alja, de boldogabbnak tűnt, mint amilyennek Lucie valaha is
látta. De aztán gyorsan váltott az emlékkép. Lucie – vagyis Jesse –
ugyanabban a pókhálós szalonban volt, kissé túlméretezett alkalmi
öltözetben, és az egyik Néma Testvér éppen felé tartott, irónnal a kezében.
Tatiana az ajtóban ácsorgott a kezét tördelve. Lucie kiabálni akart, követelni
akarta, hogy hagyják abba, mert a Látás-rúna lesz Jesse halálos ítélete – ám
megint váltott a kép. A Brocelind-erdőben volt, ahol holdfényben fürödtek
a fák. Jesse a moha lepte ösvényeket járta, s az a Jesse volt, akinek Lucie
megismerte: a szellem.
Aztán az Intézet báltermében termett, és most látta saját magát: a kék
csipkeruhájában, ami illett a szemének színéhez, a fejpántja alól kiszökő haj
tincsekkel, és megdöbbent azon, hogy Jesse másmilyennek látta őt, mint
amilyennek saját magát képzelte. Kecsesnek, kívánatosnak Gyönyörűnek.
Lucie-nek kékebb volt a szeme, mint amilyen árnyalatról tudott, az ajka
teltebb és pirosabb, a szempillái pedig hosszúak és titokzatosak. Úgy festett,
mint egy nő, aki tudatában van a képességeinek, felnőtt, s megvannak a
maga titkai és intrikái.
Érezte Jesse vágyakozását, mintha meghasadt volna tőle a saját szíve.
Jesse – gondolta, vagy már egyáltalán nem is gondolkodott. Érte nyúlt, mint
ahogy mindig is tette, hogy visszahúzza magához. Élj!
Megparancsolom neked, hogy élj.
Szél söpört végig a Szentélyen, pedig zárva voltak az ajtók. Lucie arra
nyitotta ki a szemét, hogy elaludtak a gyertyák, és félhomályba borult a
terem. A messzi-messzi távolból mintha hallott volna valamiféle vonyítást,
mintha egy tigristől elvennék a zsákmányát. A levegőt betöltötte az égett
kanóc, a pergamen és a gyertyaviasz szaga...
A keze alatt megremegett Jesse mellkasa, s megemelkedett egy
levegővétellel.
Lucie hátratántorodott. Csak ekkor döbbent rá, hogy iszonyatosan
reszket; olyan gyengének és kimerültnek érezte magát, mintha rengeteget
veszített volna a saját véréből. Maga köré fonta a karját, ahogy Jessenek
megmozdult, megrezzent a keze: az arcához emelte. Letépte magáról a
szemkötőt, és levegőért kapkodva homorított a ravatalon.
Lucie oda akart menni hozzá, segíteni neki, de képtelen volt
megmoccanni. Megingott a lábán, amikor Jesse felült, a Blackthorn-kard
pedig csörömpölve a földre zuhant. Kiült a ravatal szélére – szaporán vette
a levegőt, és összevissza járt a tekintete a teremben. Lucie látta, hogy
észreveszi a kialudt gyertyákat, a gyászrúnákat a földön, a ravatalt.
És aztán meglátta őt.
Kinyílt a szája, elkerekedett a szeme.
– Lucie.
Lucie térdre rogyott. Ó, hát élsz, hát élsz! – akarta mondani, de nem volt
elég ereje a szavak megformálásához. Kezdett elhomályosulni előtte a
világ. Sötétség vette körül. Látta, hogy Jesse felugrik, és egy fehér
villanással elindul felé. Hallotta, hogy a nevét mondja, érezte a vállán a fiú
kezét.
Kicsúszott alóla a talaj. Rádöbbent, hogy a földön fekszik, Jesse pedig
fölé hajolt. Nyíló ajtó zaját hallotta a távolból, és már valaki más is ott volt.
Malcolm odakintről jött, magával hozva az éjszaka hidegét. Fehér úti
köpenyben, dühös arckifejezéssel.
– Mit műveltél? – kérte számon, haragja pedig áthatolt Lucie fölzúgásán.
Rájuk mosolygott a földről.
– Megcsináltam – hallotta a saját suttogását. – Visszahoztam.
Megparancsoltam neki.
Lecsukódott a szeme. Malcolm még mindig beszélt: azt mondta, hogy
rögtön el kell vinniük innen Lucie-t, kivinni a hintóhoz, mielőtt bárki is
rájönne, mit tett.
Aztán meleg karok nyúltak alá, s valaki felemelte őt a földről, ölben vitte.
Jesse – gondolta az eszméletébe kapaszkodva, ahogy átszelték a Szentélyt.
Hagyta ráhanyatlani a fejét a fiú mellkasára. Hallotta a hangot, amit eddig
még soha: Jesse szívverését, erősen és folyamatosan.
Megcsináltam – gondolta ámuldozva. Zsanér nyikordult, hideg levegő
csapta meg. Hallotta, hogy Malcolm mond valamit arról, hogy tegyék be őt
a hintóba, de már nem bírta tovább. Lucie belesüppedt a néma sötétségbe.

Olyan halkan és gyorsan, ahogy csak tudta, Grace bepakolt a bőröndjébe –

újra elcsomagolva azokat a dolgokat, amiket Bridgestockékhoz hozott,
amikor eljött a Chiswick-házból. Tudta, hogy a ruhái egyáltalán nem
praktikusak egy vidéki látogatáshoz Cornwallba. Az anyja mindig
ragaszkodott hozzá, hogy a legutolsó női divat szerint öltözködjön: rengeteg
selyem és csipke, semmi meleg vagy vízálló anyag. De ezzel kellett
beérnie.
Miután lecsukta az utazóládát, odasietett a fésülködőasztalához. Nem is
az övé – emlékeztette rá magát. Itt semmi sem az övé; vendég volt csupán,
és nem is annyira szívesen látott. Kihúzott egy fiókot, hogy matatva
elővegye a pénzérmékkel teli kis selyemerszényt. Ennyi pénze volt – nem
sok, de elég egy bérkocsihoz az Intézetbe. Malcolm bármelyik pillanatban
odaérhet, hogy találkozzon Lucie-vel. Grace nem késhetett. Gyorsan
átszelte a szobát, fogta a bőröndjét, odament az ajtóhoz...
– Grace.
Mintha gyomorszájon rúgták volna. A bőrönd kicsúszott a kezéből, hogy
alsószoknyákat, harisnyákat és egy csipkestólát okádjon a földre. Grace
lassan és reszketve megfordult, félelmében nyelt egyet.
– Mama.
 Onnan, a fésülködőasztal tükréből nézett rá haragosan Tatiana. A Vas-
nővérek köpenye volt rajta, ugyanúgy, mint amikor Grace legutóbb látta. A
homlokán vaspánt volt, hosszú és őszes haja pedig fésületlenül lógott a
vállára. Úgy festett, mint a három párka legöregebbje, aki elvágta az emberi
életek fonalát.
– Ostoba és szófogadatlan lány vagy, Grace – mondta Tatiana mindenféle
bevezető vagy köszönés nélkül. – Segítettél másokat a családunk ellen, és
kellemetlen helyzetbe hoztál a pártfogóm előtt.
Grace vett egy lassú és elnyújtott lélegzetet.
– Belialra gondolsz.
– Ohó! – hőkölt hátra Tatiana. – A csitri kutakodott, kémkedett utánam.
Megtudta a titkaimat. így áll a helyzet?
– Nem – válaszolta Grace. – Legalábbis nem akartam megtudni semmit.
Próbáltam segíteni Jessen.
– Arra gondolsz, hogy megpróbáltad feltámasztani a buta kis bűbájaiddal
– pontosított Tatiana. – Gerjesztett molylepke-por, hát persze! – kuncogott.
– így van, te csitri. Tudok mindent. Hogy milyen bolond vagy. Nem hitted
el, hogy az anyád jobban tudja, ugye? A szövetségeseim, a pártfogóm fogja
visszaadni nekünk Jesset, nem pedig a szánalmas szerencsétlenkedéseid.
– Amit Belial mond neked, azt nem lehet elhinni – érvelt levegőért
kapkodva Grace. – Ő a Pokol Hercege. Egy démon.
Tatiana felhorkantott.
– Nem a démonok azok, akik elárultak engem. A pártfogóm minden
ígéretét betartotta, amit valaha is tett nekem. Hihetőbb a szava, mint a tiéd,
ha engem kérdezel. Ha nem rajtad múlik, akkor Jesse nincs most egy
árnyvadász kezében. Aki nemcsak hogy árnyvadász, hanem Herondale.
Hogy tehettél ilyet?
Grace legszívesebben felsikoltott volna. Ki akart szaladni a szobából,
elrohanni az Intézetbe Malcolmhoz és Lucie-hez. De abból semmi jó nem
sülne ki. Tatiana követné.
– Óvatosnak kell lenned, anyám – mondta olyan higgadtan, ahogy csak
tudta. – Az inkvizítor úton van a Citadellára. Ki fog hallgatni téged.
– Szamárság – legyintett Tatiana. – Miről hallgatna ki? Én egy ártatlan
öregasszony vagyok.
– Jesseről – felelte Grace. – A védelmi bűbájairól. Arról, hogy tudtad-e,
hogy Belial hagyott magából egy darabot Jesseben, hogy megszállhassa. Én
tudom, persze: bizonyára nem voltál tisztában azzal, amit a „pártfogód” tett.
Tudom, hogy sohasem sodortad volna veszélybe Jesset.
– Jesse hibája volt – jelentette ki Tatiana olyan élesen, hogy Grace
megijedt. – Ha nem ragaszkodott volna annyira ahhoz, hogy rúnákat akar,
akkor sohasem történik meg ez az egész. Honnan tudhatta volna Belial?
Gondolta, hogy rendesen felnevelem majd a gyerekemet... hogy utálja a
nephilimeket és mindent, ami az övék. Bár nem tudtam, mi fog történni, az
én hibám volt, és a fiamé. Ezért dolgoztam olyan keményen, Grace. Nagyon
keményen dolgoztam, hogy rendesen visszahozzam őt. Úgy, hogy ahhoz
hűséges, akihez kell. A megfelelő elköteleződéssel.
Grace megborzongott.
– Vissza akarod kapni Jesset, de csak úgy, ha engedelmeskedik neked.
– Te nem érted – vágott vissza Tatiana. – Te csak egy lány vagy. Bolond
és ostoba. Nem látod, mi fog történni? A Herondale lány fogja
visszahoz¬ni, és ellenünk fordítja. Megtanítják neki, hogy utáljon minket,
és utálja mindazt, amiből jött. Nem érted? Mindig is ezt akarták. Elvenni
Jesset a családjától. Ezért kell menned és visszaszerezni őt!
– Visszaszerezni? – meredt rá Grace. – Úgy érted, hogy raboljam el?
Lopjam el a holttestét egy boszorkánymestertől, és... nem, anyám. Ezt nem
tudom megtenni. A képességem még csak nem is hat Malcolmra.
– De Jessere hatni fog – közölte Tatiana.
Szörnyű csend következett. Az a fajta csend, ami Jesse halála után
töltötte be a szobát.
– Nem értem, mire gondolsz, anyám – mondta végül Grace.
– Hagyd, hogy visszahozzák őt! – kezdte vontatottan Tatiana. – Hadd
végezzék el a munka nehezét! Aztán győzd meg, hogy melletted van a
helye... mellettünk. Amikor ez megtörtént, gyere vissza vele hozzám!
Mindkettőtöket ellátlak majd utasításokkal. Nagyon egyszerű lesz az egész.
Még neked is elég egyszerű.
– Nem... nem értem, mire célzol – rázta a fejét Grace. Szó szerint
émelygett.
– Muszáj lebetűznöm neked? – keményedtek meg Tatiana vonásai. –
Csak egy képességed van Grace, egyvalami, ami különlegessé tesz.
Csábítsd el! – jelentette ki. – Kényszerítsd! Hitesd el vele, hogy a világon
minden másnál jobban szeret téged! Intézd el, hogy legyen a tiéd, ahogyan
James Herondale-lel sohasem tudtad megoldani!
 Grace-nek felfordult a gyomra. Gyorsan vert a szíve, és szorított a
mellkasa.
– Jesse a bátyám.
– Badarság – tiltakozott Tatiana. – Nem vagytok vérrokonok. A lányom
is aligha vagy. Mi társak vagyunk, te meg én. Társak egy közös célért.
– Nem fogom – suttogta Grace. Mondott már valaha ilyen nyíltan nemet
az anyjának? Nem számít. Semmiféleképpen nem tudta megtenni, amire
Tatiana kérte. Semmiféleképpen nem tudta bemocskolni és szörnyűvé tenni
az egyetlen tiszta szeretetet az életében.
– Ó, de fogod! – sziszegte Tatiana lángoló tekintettel. – Kénytelen leszel.
Az erő az én oldalamon áll, nem a tiéden. Nincs más választásod, Grace
Blackthorn.
Nincs más választásod. Ebben a pillanatban Grace rájött valamire, amire
eddig még soha. Az anyja nem azért átkozta meg a férfiak fölötti
hatalommal – nem pedig nők fölöttivel –, mert úgy gondolta, hogy a nők
nem befolyásosak, hanem azért, mert képtelen volt elviselni a gondolatot,
hogy Grace-nek egyszer fölötte is lehet hatalma.
Zúgott a füle, ahogy tett három lépést előre. Néhány hüvelyknyire volt a
fésülködőasztaltól, az anyja vigyorgó arcától. Felkapott egy súlyos ezüst
hajkefét, és belenézett Tatiana haragos szemébe.
Felsikoltva hozzávágta a kefét a tükörhöz, ahogy csak bírta. Az üveg
összetört, Tatiana képe pedig csillogó szilánkokra hullott szét. Grace
zokogva menekült ki a szobából.

Ahogy James becsukta az ajtót Thomas és a többiek mögött, ráérősen

kifújta magát. Hideg és tiszta éjszaka volt, havazás jele nélkül. A hold úgy
ragyogott, akár egy magányos fényforrás egy őrtorony tetején, az utcai
lámpák és kocsik árnyéka pedig feketén vetült rá a fagyos talajra.
Jamesnek eszébe jutott, hogy vajon tud-e félelem és rémálmok nélkül
aludni ma este. Mintha összeaszalódott volna a kimerültségtől, kiszáradt a
szeme és a torka, de a fáradtság mögött ott volt az izgalom forró szikrája.
Ma először kettesben marad Cordeliával.
Becsukta az ajtót, és visszament a szalonba. A tűz kis lánggal égett.
Cordelia még mindig a díványon volt; éppen felemelte a karját, hogy
megigazítsa a fésűket a hajában. James szótlanul figyelte az ajtóból, ahogy
néhány rakoncátlan vörös fúrt kiszökött Cordelia keze alól: a tűz vérvörösre
és aranyra színezte a szélüket. Gyönyörű volt, mint ahogy a lány fel¬emelt
karjának íve, a csuklójának a kanyarulata és ügyes kezének formája is. Mint
mindene.
– Daisy!
Cordelia helyre tette az utolsó fésűt, aztán odafordult Jameshez.
Hihetetlen szomorúság honolt a tekintetében. James egy pillanatra úgy
érezte, hogy azt a lányt látja, aki egykoron volt: valahányszor cserben
hagyta az apja, valahányszor magányos, csalódott volt... látta mindazt a
fájdalmat, amit Cordelia némán, könnyek nélkül hordozott.
Ott kellett volna lennie mellette. Most ott lesz – állapította meg magában,
ahogy átszelte a szobát. Leült Cordelia mellé, hogy megfogja mindkét
kezét. Aprónak és jéghidegnek érezte őket a tenyerében.
– Fázol...
– Nem lehetek Lucie parabataia – jelentette ki Cordelia.
– Mire gondolsz? – nézett rá James meglepetten.
– Lilithez vagyok kötve. A paladinja vagyok... nem foghatok fegyvert,
csak az ő nevében. Hogyan gyakorolhatok együtt Lucie-vel? Nem
nyúlhatok szeráfpengéhez, nem emelhetek kardot...
– Majd megoldjuk – biztatta James. – Kapunk segítséget... Magnustól,
Jemtől, Ragnortól...
– Lehet – hagyta rá Cordelia nem sok meggyőződéssel. – De ha találunk
is megoldást, a ceremóniánk alig egy hónap múlva lesz. Nem kérhetem a
Klávét, hogy... hogy halasszák el indoklás nélkül, és nem tudom
megindokolni borzalmas következmények nélkül. Az eredmény pedig
ugyanaz lenne. A Néma Testvérek sohasem hagynák jóvá, hogy Lucie
összekösse magát valakivel, aki egy démont szolgál – magyarázta utálattal
teli hangon. – Lucie-re sem róhatok ilyen terhet. Holnap megmondom neki,
hogy semmiképpen... hogy nem történhet meg.
– Nem fogja feladni a reményt – jegyezte meg James.
– Pedig azt kellene neki – folytatta Cordelia. – Még ha meg is tudunk
szabadítani engem Lilittől, mindig is ott lesz ez a hiba a múltamban. Mindig
is olyasvalaki leszek, akiben nem kellene megbíznod annyira, hogy a húgod
parabataia legyen.
– Ez nevetséges.
Jamesnek eszébe jutott az a pillanat a parkban, amikor Lilit felfedte az
igazságot. Akkor éktelen haragra gerjedt. De nem Cordeliára haragudott.
Hanem érte. Nem ismert még egy olyan embert, aki annyira szeretett volna
jót tenni, mint Cordelia: ő azért akart hős lenni, mert úgy tud a legjobban
segíteni a legtöbb embernek. Azzal, hogy Lilit így tőrbe csalta Cordeliát,
tulajdonképpen azt forgatta ki, ami a leggyönyörűbb a lány természetében:
mint egy tündér, aki egy halandó legmélyebb vágyaiból kovácsol fegyvert,
hogy fájdalmat okozzon vele.
– Daisy, mi Lucie-vel együtt Belialhoz kötődünk, aki Lilitnél is rosszabb
szörnyeteg. Ettől csak még több közös van bennetek. Még több közös van
bennünk.
– De az nem a ti hibátok – érvelt szenvedélyesen Cordelia. – Nem
tehettek arról, hogy ki a nagyapátok! Ez viszont az én döntésem volt –
magyarázta kipirult arccal és csillogó szemmel. – Lehet, hogy nem tudtam,
mi mellett döntök, de számít ez? Én csak azt akartam, mindig is csak azt
akartam, hogy megmentsem az apámat, hogy hős legyek, és hogy Lucie
parabataia. legyek. Most elveszítettem mindezt.
– Nem – felelte James. – Te hős vagy, Daisy. Ma veszítettünk volna
nélküled.
– James – lágyult el Cordelia tekintete. James bele akart borzongani.
Szerette, ahogy Cordelia kimondja a nevét. Mindig is szerette. Most már
tudta. – Igazad volt – próbált mosolyogni. – Tényleg fázom.
James magához húzta, hogy Cordelia elhelyezkedjen a mellkasán. A
lánynak ellazult a teste, ahogy egymáshoz értek, és James vállára hajtotta a
fejét, aki megsimogatta a hátát, és igyekezett nem hagyni, hogy a meleg
domborulatok felé kalandozzanak a gondolatai.
– Mindig is kíváncsi voltam valamire – szólalt meg James nyakába
lehelve. – Úgy neveltek minket, hogy lássuk a démonokat, és látjuk is őket.
Nem is emlékszem, milyen volt, amikor először találkoztam eggyel. Az
angyalokat mégsem látjuk. Tőlük származunk, ám láthatatlanok a
számunkra. Miért van ez?
– Gyanítom, hogy azért, mert az angyaloknak az kell, hogy legyen hitünk
– válaszolta James. – Azt akarják, hogy anélkül higgyünk bennük, hogy
látnánk őket. Azt hiszem, ez lenne a hitnek a lényege. Úgy kell hinnünk
bennük, ahogy a kézzelfoghatatlan dolgokban hiszünk: a jóságban, a
kegyelemben és a szeretetben.
Cordelia nem szólt semmit; amikor James aggódva lepillantott rá, látta,
hogy csillog a szeme. Lassan felemelte a kezét, hogy a fiú arcára tegye a
tenyerét.
– James.
James megengedte magának, hogy megborzongjon, miközben Cordelia
ujja átvándorolt az ajkára. Elsötétült és kitágult a pupillája. Cordelia
hátradöntötte a fejét, James pedig megcsókolta.
Olyan ízű volt, mint a fűszeres méz. Édes és forró. Megfogta a tarkóját,
és belefeledkezett a csókba. Magához húzta Cordeliát, aki puha volt, erős és
kívánatos. Tökéletes. James még sohasem érzett ilyen gyengédséget: nem
igazán tudta, mire gondolnak az emberek, amikor erről beszélnek, hiszen ez
nem volt része annak, amit Grace iránt érzett. Abban volt szánalom és
sóvárgás, igen, de ez – a szenvedély, a csodálat, az áhítat és a vágy elsöprő
elegye – olyasmi volt, amit még sohasem érzett. Némi csodálkozással
döbbent rá, hogy annyira új és más érzés volt, hogy először nem is tudta a
nevén nevezni. Éppen azért nem gondolta szerelemnek, mert az.
Szerette Cordeliát; nem, szerelmes volt belé. Egész nap elhessegette a
gondolatot, mert tudta, hogy nem engedheti meg magának a felismerést,
amíg el nem múlik a veszély – amíg kettesben nem marad Daisyvel, amíg el
nem mondhatja neki...
Cordelia levegőért kapkodva húzódott el tőle. Égővörös volt az ajka és az
arca, a haja pedig zilált.
– James... James... muszáj abbahagynunk.
James egyáltalán nem akarta abbahagyni. Úgy akarta csókolni Cordeliát,
hogy felemelkedjen a lába a talajról. Bele akart túrni a dús, bársonyos
hajába, s elmondani neki, hogy a kulcscsontjának ívétől kedve szottyant
megírni egy szonettet. Meg akarta ízlelni a bemélyedést alul a nyakán.
Megint meg akarta kérni a kezét, ám ezúttal rendesen.
– Miért? – kérdezte inkább. Nem ez volt tőle az ékesszólás csúcsa,
tisztában volt vele, ám ennyire futotta.
– Én... értékelem, amit arról mondtál, hogy együtt fogjuk megoldani a
helyzetet – kezdte Cordelia a homlokát ráncolva, s elbűvölően
tanácstalannak tűnt. – Tudom, hogy bármit megtennél, hogy segíts a
barátaidnak. De nem támaszkodhatok rád ennyire, nem viselkedhetek úgy,
mintha ez egy igazi házasság lenne. Nem az. Mindkettőnknek észben kell
ezt tartania.
– Pedig igazi – jelentette ki rekedten James. – Ami köztünk van, az...
tényleg egy házasság.
 – Ki tudod mondani, hogy úgy érzel irántam, ahogy iránta éreztél? –
nézett rá egyenesen Cordelia. – Grace iránt?
James érezte, hogy kavarog benne valami. Düh. Visszatetszés. Eszébe
jutott a karkötő, a két törött darab a zsebében.
– Nem – felelte szinte gonoszul. – Egyáltalán nem úgy érzek irántad,
mint ahogy Grace iránt. Ahogy valaha is éreztem iránta.
Csak akkor döbbent rá, hogy mit mondott, amikor Cordelia úgy nézett rá,
mintha arcul csapta volna. Hogy hogyan hangzott. A lány felállt a
díványról; kissé kábának tűnt, és gépiesen a hajához nyúlt, hogy
megigazítsa benne a fésűket.
– Nekem most... mindenképpen...
Kopogtattak a bejárati ajtón. A zaj visszhangzott az egész házban. James
némán szidta Effie-t, amiért valószínűleg alszik, aztán szidta az ajtókat és
az embereket, akik kopogtattak.
A kopogtatás megismétlődött, ezúttal hangosabban. James talpra ugrott.
– Ez szinte biztos, hogy az apám. Igazából számítottam rá, hogy azonnal
jön, amint mindenki elment az Intézetből.
Cordelia bólintott. Még mindig kissé döbbentnek látszott.
– Persze, akkor hát beszélj vele!
– Daisy! – kapta el a lány vállát. – Nem fogok beszélni vele. El fogom
küldeni. Nekünk kell beszélnünk, neked és nekem. Már rég ideje.
– De ha te...
– Én veled akarok beszélni – csókolta meg Cordelia homlokát, aztán
elengedte. – Várj meg odafent, a szobádban. Nagyon sok mindent el kell
magyaráznom neked. Szörnyen fontos. Elhiszed?
– Nos... ha szörnyen fontos – próbált meg mosolyogni Cordelia, majd
felhagyott a próbálkozással, és kiment a szobából; hallani lehetett, ahogy
felmegy a lépcsőn. James megállt, hogy megigazítsa a ruháját – nem lesz jó,
ha úgy küldi el udvariasan az apját melegebb éghajlatra, ha teljesen zilált
közben –, és az előszoba felé vette az irányt. Tele volt a feje azzal, hogy mit
fog mondani Cordeliának. Hogy fogja elmondani neki. Alig tudta saját
magának megmagyarázni az egészet – amit gyanított, amit tudott, amit
érzett. Mégis el kellett mondania neki, mert még soha életében nem érzett
semmire ekkora késztetést.
James odaért az ajtóhoz. Kinyitotta, amivel hideg légáramlatot engedett
be, s azon kapta magát, hogy Grace jégszürke szemébe bámul. Megdermedt
a döbbenettől, miközben Grace a karjaiba vetette magát.
 Grace:
1900

A karperecét Jamesre, , látta,

bban a pillanatban amikor Grace oct állt az erdőben, és ráadta a
hogy valami megváltozott benne. Mintha
fogott volna egy lámpát, és kisebbre vette volna a lángját.
Onnantól kezdve James szerette őt. Vagy legalábbis azt hitte, hogy
szereti. A fiúnak nem számított, hogy a kettő közül melyik.
 28
Egyetlen bölcs ember sem

„A szerelem csalóka hálójába akadtam bele,

Egyetlen próbálkozásom sem vezetett eredményre.
Nem tudtam, amikor a telivér paripán ültem:
Minél jobban húzom a gyeplőt, annál kevésbé enged,
A szerelem egy óceán: hatalmas, kies tér,
Egyetlen bölcs ember sem tudja sehol átúszni.„
– Rabia Balkhi –

E szörnyülködéstőlJ
gy pillanatig ames nem tudott megmoccanni. A döbbenettől és a
dermedten állt, ahogy Grace belekapaszkodott a
vékony, de erős karjaival, és hozzápréselődött a testével. Éveken át
álmodott arról, hogy a karjaiban tartja Grace-t, valamiféle nyughatatlan
sóvárgással – úgy akarta, hogy szinte nem is tudta, miért.
Most már tudta, miért. És most, hogy a karjaiban tartotta, csak undort
érzett.
– James – húzódott kicsit hátrébb Grace, bár még mindig James
tarkójánál tartotta az összekulcsolt kezeit. – Azonnal jöttem, amint
megkaptam az üzenetet.
Milyen üzenetet? Nem kérdezte meg. Itt kell tartania – döbbent rá. Ha
esélyt ad neki a menekülésre, talán sohasem kapja meg a válaszokat.
– El kellett mondanom neked, drágám, hogy be fogom fejezni
Charlesszal – nézett rá tágra nyílt és őszinte szürke szemekkel. – Nem
bírom tovább, James. Nem fogok hozzámenni feleségül. Számomra
sohasem létezett senki más, csak te.
 – Hála istennek! – felelte James. Látta, ahogy Grace elmosolyodik; ez
volt az esélye. Hátrahúzódva Grace mögé nyúlt, hogy bevágja és
elreteszelje az ajtót. Amikor megfordult és kézen fogta Grace-t – akinek
hideg és csontos volt a keze –, a lány szinte sóvárogva hagyta. Nem is
kíváncsi, hol van Cordelia? – tűnődött el James. Hogy talán megzavarta-e
őket? Neki senki más nem létezett a világon, csak saját maga? Semmi sem
számított, csak a saját közvetlen érdekei?
– Hála istennek – ismételte James. – Hála istennek és az Angyalnak,
hogy végre vége ennek a komédiának.
Leolvadt a mosoly Grace arcáról. James önkéntelenül rácsodálkozott a
saját érzéseire – pontosabban arra, hogy mit nem érez. Eltűnt a vágyakozás
Grace iránt, ami olyan erős volt, hogy szinte betegesnek hatott. Eltűnt a
döbbenet és az áhítat a láttán.
Valami más volt a helyén. Egyre erősödő düh.
A lánynak mozgott a szája, kezdett kérdéseket formálni vele. James
viszont lépteket hallott – az ajtó zaja valószínűleg felébresztette Effie-t.
Végképp nem akarta, hogy megzavarják őket. Még szorosabban fogta
Grace csuklóját, és végigmasírozott vele a folyosón a szalonba. Odabent
rögtön elengedte, s olyan erővel rántotta vissza a kezét, hogy a lány
méltatlankodó tiltakozásra nyitotta a száját. James bevágta mögöttük az
ajtót, kulcsra zárta, s elállta az utat.
Grace rámeredt. Kissé zihált. James tudta, hogy tárgyilagosan nézve még
mindig szép. Az arcvonásai, a pompás haja, a karcsú alakja – mindez nem
változott. De most már úgy undorodott a lánytól, mintha egy szörnyeteg
lenne, mindenfelé kiálló ragyákkal és csápokkal.
– James... mi a baj?
James benyúlt a zsebébe, hogy megfogja a karkötő törött darabjait. Egy
szempillantás múlva ledobta őket a földre. Csörömpölve értek földet, elég
szánalmas látványt nyújtva a szőnyegen: két hajlott és patinás fém félhold.
– Köt a hűség – gúnyolódott. – Vagy legalábbis kötött.
Grace-nek megfeszült az egész teste. James látta a tekintetén, hogy
mérlegel: a lány abban a reményben jött ide, hogy még működik a karperec
bűbája. Hogy képes lesz őt elbűvölni. Most, hogy rájött az igazságra, a
lehetőségeit fontolgatta.
– Hogyan tört el?
 – Akkor történt, amikor Cordeliával csókolóztam – válaszolta. Látta,
hogy Grace kissé elfintorodik, mintha ízléstelen dolgot mondott volna.
Helyes. Fontolgassa csak a lehetőségeit, ahogy akarja. Jamesnek nem állt
szándékában együttműködni vagy barátságosnak lenni vele.
– Nem olyan régen még engem csókoltál – hunyorgott rá Grace. – Ebben
a szobában.
– Fogd be! – szólt rá James szenvtelenül. – Nem vagyok idióta, bár
szerintem akár az is lehettem az elmúlt néhány évben. Csak értesítenem
kellene a Néma Testvéreket. Ők eldönthetik, mi legyen a sorsod. De meg
akartam adni neked a lehetőséget, hogy magyarázatot adj.
– Kíváncsi vagy.
James látta rajta, hogy a kérdéseinek és a saját válaszainak az árát
fontolgatja. Elöntötte tőle a düh. Tudta, hogy ki kellene hívnia a Klávét, a
Testvéreket, ám az igazság iránti vágya felülírt mindent. Grace igenis el
fogja mondani neki, ami most még csak nagyjából találgatás volt – amitől
James rettegett, ugyanakkor tudnia kellett.
– Nem elég kíváncsi ahhoz, hogy hagyjam, hogy játszadozz velem –
közölte James. – Tudtad, mit csinált a karkötő? Mindig is tudtad?
Grace-nek kinyílt a szája a meglepetéstől.
– Honnan...
– Csak azt hittem miatta, hogy szeretlek, vagy ennél többet is csinált? –
folytatta James, és látta Grace arcán, hogy a kérdéssel rátapintott a
lényegre. Semmiféle örömet nem okozott neki, hogy kitalálta; szó szerint
hányingere támadt. – Mit művelt velem?
– Semmi értelme kiabálni – mondta Grace inkább kimérten. – Elmondok
neked mindent. Isten tudja, már úgysincs értelme megvédeni senkit –
bámult ki a sötét ablakon. – Miután Jesse meghalt, anyám elvitt engem
Brocelindbe egyik éjszaka.
– Remélem, ennek van jelentősége – jegyezte meg James.
– Van. Volt ott valaki... egy köpenyes férfi, nem láttam az arcát... aki
adott nekem valamit, amit az anyám „ajándéknak” hívott. A képességet,
hogy rávegyem a férfiakat, hogy azt tegyék, amit mondok, és úgy
érezzenek, ahogy én szeretném. Amikor használom ezt az erőt, a férfiak
megadják nekem, amit akarok. Egy pohár bortól kezdve egy csókon át egy
lánykérésig. De ó, milyen ironikus... – pillantott rá Jamesre. – Rád nem
hatott. Megpróbáltam mindent. Ellenálltál mindennek. Az anyám éktelen
haragra gerjedt, de annyira még soha, mint amikor visszajöttél
Cirenworthből Idrisbe, és elmondtam neki, hogy beleszerettél Cordeliába.
– Tizennégy voltam...
– Elég idős a kamaszszerelemhez – közölte szenvtelenül Grace. – Semmi
másról nem beszéltél, csak Cordeliáról. Ahogy beszélt, ahogy járt, ahogy
felolvasott neked, amikor beteg voltál. A szemének és a hajának az
árnyalatáról. Az anyám kétségbeesett. Elment ahhoz az emberhez, aki ott
volt az erdőben. Ő adta neki a karperecét. Ellenhatást gyakorol a nagyapád
démonvérére, azt mondta. És tényleg úgy volt. Attól a pillanattól kezdve,
hogy felvetted, megfeledkeztél Cordeliáról. Azt hitted, hogy engem
szeretsz.
James hallotta a saját szívének zakatolását. Eszébe jutott Cordelia,
amikor a dolgozószobában megpróbálta emlékeztetni arra a nyárra, amikor
elkapta a perzselő lázat... és a fájdalmas tekintetére, amikor úgy tűnt, hogy
képtelen felidézni.
James már akkor is szerette őt.
– De a karperec nem volt tökéletes – tette hozzá Grace. – A bűbáj, ami
hozzám láncolt, gyengült, ha távol kerültünk egymástól. Nyaranta
felerősödött a hatása Idrisben, és megint engem szerettél, minden másról
megfeledkezve. De aztán a múlt nyáron nem jöttél el Idrisbe, és tényleg
elkezdett múlni a varázs.
Jamesben felelevenedett, hogy milyen szomorú volt, amiért nyáron nem
utaztak el a Herondale-kúriába, mert a szülei ragaszkodtak hozzá, hogy
Londonban maradjanak segíteni Carstairséknek. Emlékek gyötörték akkor:
a séta a Blackthorn-kúria felé vezető úton a dús lombú galagonyafák alatt; a
hosszú beszélgetések Grace-szel a vaskapunál, a hűs víz, amit a lány a
konyhából csent porceláncsészében hozott ki neki.
Ám ebből semmi sem volt valódi: James egy kábítószer, egy lázálom
után vágyódott. Grace gyermekkoruk óta manipulálta. James érezte, hogy
úgy válaszol a teste, mint bármilyen veszélyre, megfeszültek az izmai az
elfojtott dühtől.
– Szóval ezért jöttél Londonba? Hogy rövidebb pórázon tarts? – vetette
oda. – Miért, Grace? Tudom, hogy az anyád őrült, mert belebolondult a
gyászba meg a gyűlölködésbe. De miért ment ennyire megfontoltan
messzire ahhoz, hogy azt higgyem, hogy szeretlek?
 – Nem érted? – sikoltotta Grace, mire Jamesnek eszébe jutott, hogy ez az
első alkalom, amikor igazi érzelmeket hall belőle kitörni. – Miatta. Belial
miatt. Minden miatta történt. Irányítani akart téged, anyám pedig fájdalmat
akart okozni neked, így mindketten megkapták, amit akartak.
James mintha alig jutott volna levegőhöz.
– Belial – visszhangozta. – Ő volt ott az erdőben? Ő adta neked ezt az...
átkot?
– Ő ajándéknak hívta – magyarázta Grace vékony hangon.
Ez csak még jobban felbőszítette Jamest.
– Mióta tudod, hogy Belial unokája vagyok? Előbb tudtad, mint én?
Grace a fejét rázta.
– Akkor tudtam meg, amikor négy hónapja elvettem tőled a karkötőt.
Belial volt az, aki küldött egy démont, hogy megfenyegessen, hogy tegyem
rád vissza.
Jamesnek hirtelen eszébe jutott az, amit eddig nem tudott felidézni: a
szavak, amiket Grace mondott neki aznap éjjel, amikor leégett a
Blackthorn-kúria. Aznap, amikor a lány visszarakta a karperecét a
csuklójára. Anyám a kardjává tett engem, hogy minden akadályon
áthatoljak, amit elé állítanak. A te véred, vagyis az ő vére viszont olyan
akadály, amin nem tudok áthatolni. Nem köthetlek meg az ő lánca nélkül.
– Nem köthetlek meg az ő lánca nélkül – idézte James. – Ezt mondtad
nekem. Nem tudtál irányítani engem az ő lánca nélkül. A karkötő nélkül –
kezdett el fel-alá járkálni az ajtó előtt. Grace figyelte, de mintha nem félt
volna: azoknak a higgadtsága sugárzott belőle, mint akikkel már megtörtént
a legrosszabb, így nincs mitől tartaniuk többé. – Szóval miért szakítottál
velem négy hónapja? Ez hogyan tartozott hozzá Belial tervéhez? Bizonyára
téged akart felhasználni arra, hogy meggyőzzön engem, és átengedjem
magamat neki. Hogy hagyjam, hogy megszálljon. Amikor találkoztam vele
Belfegor dimenziójában, dühös volt, amiért nem volt rajtam a karkötő.
– Az nem tartozott hozzá a tervéhez – jelentette ki Grace egy pillanatnyi
furcsa büszkeséggel. – Anyám megbetegedett, és nem volt ott, hogy
meg¬állítson. Tudom, hogy nem fogod elhinni nekem, James, de én mindig
is barátként gondoltam rád. Az egyeden barátomként. Ahogy teltek az évek,
utáltam használni rajtad azt a karkötőt. Te voltál az egyetlen ember Jessen
kívül, aki valaha is jó volt hozzám, én pedig fájdalmat okoztam neked.
 – Tehát... szabadon akartál engedni? Nem várhatod el, hogy ezt
elhiggyem.
– Nos, pedig igaz – csattant fel Grace. – Ezért mentem Charleshoz. Úgy
gondoltam, hogy ő elég befolyásos ahhoz, hogy kiállja az anyám haragját,
miután felépül. Tudtam, hogy szörnyen mérges lesz, amiért visszavontam a
hatalmamat fölötted. De már halálosan utáltam az egészet. Tévedtem –
fordult el. – A Charles és a konzul jelentette veszély nem jelentett semmit.
Nem tudtam, milyen erős szövetségesei vannak az anyámnak. Túl későn
jöttem rá.
– Az eljegyzés Charlesszal... – tapogatózott James a félig homályos
emlékek között. Vajon kitisztul valaha az elméje? – Használtad rajta a
képességedet. Meggyőzted, hogy szakítson Ariadneval, és elvegyen téged
feleségül.
Grace bólintott.
– Ki máson használtad még a képességedet? – kérdezte keményen James.
– Valamelyik rokonomon? A barátaimon? Csak férfiakra hat, azt mondtad.
– Ő... ők elfelejtették...
– Hagyd! – állt meg az eddig járkáló James. – Mindegy. Ne mondd el! Ha
megteszed, nem fogok tudni felelni a cselekedeteimért.
Grace meghátrált, James pedig utálta őt, és utálta saját magát.
– Folyton próbáltam levenni azt az átkozott izét – emlékezett vissza. –
Valahányszor elindultam, hogy levegyem, azon kaptam magam, hogy
valami mást csinálok, valami másra gondolok. Ha erősebb lettem volna...
– Nem hibáztathatod magad – jelentette ki Grace. James úgy érezte, hogy
valószínűleg komolyan beszél. – A karkötőt a Pokol Hercege készítette.
Elrejtett benne egy olyan erőt, hogy ha valaki meglátta, el is felejtette, hogy
mit látott. Ha megpróbáltál gondolkodni rajta, ha a barátaid vagy a rokonaid
megpróbáltak gondolkodni rajta, gyorsan elfelejtették. Bárhogyan is
viselkedtél, elfogadták, hogy szeretsz engem. De nem szerettél, ugye? –
kérdezte Grace elgyötört lélegzetet véve. – Mindennek ellenére Cordeliát
szeretted. Eléggé szeretted ahhoz, hogy megtörd a varázst, eltörd a karkötőt
– mondta álmélkodva. – Tudom, hogy eget rengetően rosszat tettem veled,
James. De komolyan mondom, hogy ha létezik olyan halandó a földön, aki
az igaz szerelem példája, az te vagy.
James egy hosszúra nyúlt pillanatig fürkészte, nézte a halovány és
könnyes szempilláit, az élesen kiemelkedő arccsontját s a száját, amit
annyira meg akart csókolni egykor, hogy majd’ belehalt.
– El sem tudom képzelni, milyen életed van – mondta durván. – Ami arra
ösztönözhetett téged, hogy ezzel vigasztalj.
– Nem, tényleg nem tudod elképzelni az életemet – felelte Grace.
– Nem foglak sajnálni – jelentette ki James. – A karkötő csak tegnap este
tört el, de az azóta eltelt kis idő alatt is feljöttek emlékek. Fel tudom idézni,
hogy Cordelia felolvasott nekem, hogy mit éreztem iránta, és talán
kamaszszerelem volt, de újdonság és csodálatos, te pedig úgy eltapostad,
mintha egy pillangóra sújtottál volna le egy téglával – folytatta James,
miközben hallotta a keserűséget a saját hangjában. – Eszembe jutott, hogy
amikor négy hónapja levetted rólam a karkötőt, olyan volt, mintha köd
szállt volna fel az agyamról. Megint tudtam gondolkodni. Csak fél életet
éltem tizennégy éves korom óta. Nemcsak hogy rákényszerítettél, hogy azt
higgyem, szeretlek, hanem újra és újra elnyomtad az akaratomat, mígnem
azt sem tudtam már, ki vagyok. Meg fogod érteni valaha is, hogy mit tettél?
– Azt akarod, hogy kimondjam, hogy vezekelni fogok – szólalt meg
Grace furcsán unott hangon. – Nem számít, gondolom. Azt fogom tenni,
amit mondanak nekem, kivéve egyvalamit. Azért jöttem ide, hogy a
segítségedért könyörögjek, mert már nem bírok tovább az anyám utasítására
cselekedni.
– Amikor megtetted, mégis megjátszottad, hogy szeretsz engem, és
elvártad, hogy szeresselek – mondta James. – Nem kérted a segítségemet,
hanem elvártad és kikényszerítetted. Miért kellene elhinnem akár egy
szavadat is?
Grace a fejéhez kapott, mintha fájlalná.
– Nem számít, mit tett velem az anyám. Azt hittem, hogy szereti Jesset,
hogy mindent annak érdekében tett, hogy feltámassza őt... hogy
visszahozza. De most már látom, hogy csak magával törődik. Hagyta, hogy
Belial így kihasználja Jesset, és gyilkosságokat kövessen el... ez
esztelenség.
– Szóval Annának igaza volt – horkantott fel James. – Te rángattad bele
Lucie-t ebbe a Jesse-ügybe. Mintha nem lett volna elég rossz a helyzet, még
a húgomat is beleráncigáltad a mesterkedésedbe.
– Ami Lucie-t illeti...
– Nem! – csattant fel James. – Elég! Egy szót se többet. Úgy jöttél ide ma
este, hogy azt hitted, még mindig a bűbáj hatása alatt állok. Hogy
elbújtatnálak az anyád elől, mert én vagyok a te rászedett, túlzottan rajongó
idiótád. Nem állt szándékodban elmondani nekem az igazat...
– Nem tudom, honnan kérhetnék még segítséget... – suttogta Grace.
A keserűségtől szinte fájt Jamesnek megszólalnia.
– Kidobnálak az utcára, de ez a képességed olyan, mint egy csőre töltött
fegyver egy önző gyermek kezében. Nem szabad megengedni neked, hogy
továbbra is használd. Tisztában vagy vele?
– Igen – remegett Grace hangja. – A kegyelmedre bízom magam. Nekem
senki más nincs ezen a világon. Bármit megteszek, amit tanácsolsz.
James hirtelen elcsigázottnak érezte magát. Kimerült a saját dühétől és
sajnálkozásától. Képtelen volt ránézni Grace-re, s arra gondolni, mi
mindent veszített. Végképp nem akart felelősséget vállalni érte.
De nem kockáztathatta meg, hogy cserben hagyja. Amíg mindketten
életben vannak Tatianával, Grace-t az a veszély fenyegeti, hogy az anyja
fegyverként használja. Amikor Tatiana rájön, hogy Grace elfordult tőle, az
csak megpecsételi a szövetségét Beliallal, a dühét és a haragját.
– A Klávéhoz kell fordulnunk – jelentette ki James. Grace tiltakozni
kezdett, mire megrázta a fejét. – A hatalom, ami a birtokodban van, gonosz.
Egyetlen embernek sem szabad képesnek lennie arra, hogy a saját szabad
akaratuk ellen kényszerítsen másokat. Ha bizonyítani szeretnéd, hogy
valóban elfordultál az anyádtól, akkor elmondod a Klávénak, hogy mit tett
veled, és megkéred a Néma Testvéreket, hogy fosszanak meg ettől a
képességtől. Semmi jó nem sülhet ki belőle. Én védelmezni foglak az
anyádtól és a démonaitól, ahogy csak tudlak, de nem egyedül. A Klávéval
együttműködve, hogy segítsünk rajtad. Mi nem vagyunk barátok, Grace.
Nem akarok veled olyan bensőséges kapcsolatot. De segíteni fogok neked.
A szavamat adom.
Grace leült a díványra, s az ölébe tette a kezét, mint egy gyermek.
Jamesnek eszébe jutott a kislány, aki odaadta neki a metszőollót a kerítés
résén át a Blackthorn-kúriánál, és eluralkodott rajta a szomorúság.
– Nem akarom, hogy a szemem előtt legyél. Hívom a Néma Testvéreket.
Eszedbe ne jusson bárhová is menni. Utolérnek.
– Emiatt nem kell aggódnod – válaszolta Grace. Az ezüst karkötő
darabjait bámulta a földön. – Nincs hová mennem.
James kavargó gyomorral távozott a szalonból – ahol kulcsra zárta maga
után az ajtót –, és felment az emeletre. Hogyan hihette valaha is, hogy
szereti Grace-t? Még a bűbáj erejének teljében sem érzett iránta úgy, mint
Cordelia iránt. Grace sohasem tette boldoggá. Csak gyötrelmet érzett,
amikor Grace nem volt ott, és feltételezte, hogy az a szerelem.
Megszenvedünk a szerelemért, mert azért megéri – mondta neki egyszer az
apja. James azt hitte, hogy eszerint a szerelem a gyötrelem elviselését
jelenti. Nem jött rá, hogy az apja arra gondolt, hogy örömnek is kell lennie,
ami ellensúlyozza a fájdalmat.
Olyan örömnek, amit Daisy szerzett neki: a közös sakkozás csöndes
boldogságát, az együtt olvasást vagy a beszélgetéseket a társalgóban.
Cordelia szobájának ajtajához érve benyitott, mert egyszeriben már alig
várta, hogy lássa őt.
A szoba viszont üres volt. Az ágy beverve, az ágytakaró a sarkoknál
gondosan betűrve. A falról hiányzott a Cortana. Nem égett a tűz a
kandallóban. A levegő hideg volt, a helyiség pedig néma. Elhagyatott.
James átrohant a saját szobájába; Cordelia talán ott várja.
Az ő szobája is üres volt.
Lesietett a lépcsőn. A földszintet gyorsan bejárva nem látta nyomát
Cordeliának. Úgy összeszorult a gyomra a félelemtől, mintha hideg követ
nyelt volna. Hol lehet? Megint elindult felfelé a lépcsőn, mire léptek zaját
hallotta. Megdobbanó szívvel megfordult, csak hogy aztán csalódjon.
Effie volt az, lobogó és fodrokkal teli szürke pongyolában,
hajcsavarókkal. Óriásit sóhajtott, amikor meglátta Jamest.
– Én mondom, az ember egy éjszakát sem alhat nyugodtan ezen az
átokverte helyen.
James úgy döntött, hogy inkább nem jegyzi meg, mennyire nem
helyénvaló, ha egy szobalány hálóruhában jelenik meg a ház ura előtt. Nem
érdekelte.
 – Látta Cordeliát? Mrs. Herondale-t?
– Ó, igen – felelte Effie. – Hát jött lefelé a lépcsőn, és meglátta magát
összebújva azzal a szőke hölgyikével. Úgy kirohant a hátsó ajtón, mint egy
leforrázott macska.
– Tessék? – ragadta meg a lépcsőkorlátot James, hogy megtartsa az
egyensúlyát. – Nem jutott eszébe utánamenni?
– Egyáltalán nem – közölte Effie. – Nem fizetnek nekem annyit, hogy
hálóingben szaladgáljak a hóban – húzta fel az orrát. – És tudnia kéne, hogy
rendes emberek nem ölelgetnek más nőt az előszobájukban, csak a
feleségüket. Inkább kibérelnek egy szép házat St. John’s Woodban, és ott
csinálják.
James szédült. Dühös volt, amikor arra nyitott ajtót, hogy Grace áll ott.
Dühös volt, amiért a lány a nyakába vetette magát, ő pedig hagyta, hogy
belecsimpaszkodjon, mert bent akarta tartani a házban. Egy pillanatra sem
jutott eszébe, hogy Cordelia megláthatja, ahogy Grace-szel ölelkezik, és
meghallhatja, amit Grace mondott. El kellett mondanom neked, drágám,
hogy be fogom fejezni Charlesszal. Nem bírom tovább, James. Nem fogok
hozzámenni feleségül. Számomra sohasem létezett senki más, csak te.
És ő mit válaszolt erre? Hála istennek.
Három lépéssel ott termett az ajtóban. Cordelia kesztyűje ott hevert a
kisasztalon; zsebre vágta, mert nem akarta, hogy Daisy megfázzon – fagyos
volt az éjszaka –, és arra gondolt, hogy majd odaadja neki a kabátját,
amikor megtalálja.
– Effie. Kérem, hívja ide a konzult. Azonnal. Egy alattomos bűnöző van a
szalonban.
Ezzel mintha felkeltette volna a szobalány érdeklődését.
– Hűha! A hölgyike? Mit követett el? Elcsent valamit? Veszélyes? –
kérdezte tágra nyílt szemekkel.
– Magára nem az. De hívja a konzult. Kérje meg, hogy hozza magával
Zakariás testvért – rántotta magára a kabátot James. – Grace majd elmondja
nekik, amit tudniuk kell.
– A bűnöző fog nekik elmondani mindent a bűnökről, amiket elkövetett?
– értetlenkedett Effie, James viszont nem válaszolt. Már ki is rontott az
ajtón az éjszakába.
A végeláthatatlanul hosszúnak tűnő nap után Will örült, hogy
visszavonulhat a hálószobába, lerúghatja a cipőjét, és nézheti, hogy a
felesége azt csinálja, amiben a legjobb: olvas. Tessa az ablakfülkében
kuporgott, dús és fényes haja a vállára omlott, és éppen a Hét csillag
ékszere című kötetben merült el. Will mindig jót derült azon, hogy bár a
feleségének tele volt az élete démonokkal és vámpírokkal, folyton rohant a
fantasztikus regényekhez, valahányszor beléptek a Foyles könyvesboltba.
Mintha Tessa meghallotta volna a gondolatait, rápillantott és mosolyra
húzta a száját.
– Mit nézel?
– Téged – felelte Will. – Tudtad, hogy mindennap egyre szebb vagy?
– Hát ez furcsa – tűnődött el Tessa, miközben az állát a könyv gerincén
nyugtatta. – Mert boszorkánymesterként nem öregszem, ezért napról napra
ugyanúgy kellene kinéznem. Se nem jobban, se nem rosszabbul.
– És mégis... egyre jobban ragyogsz – állapította meg Will.
Tessa rámosolygott. Will látta rajta, hogy hazaérve pont úgy
megkönnyebbült, mint ő, a nap hosszúra nyúlt és rémisztő eseményeinek
ellenére. A párizsi útjuk megrázóbb volt, mint bármelyikük is jelét adta:
minden együttes diplomáciai erőfeszítésükre szükség volt ahhoz, hogy
csillapítsák a francia alvilágiak megkeseredett dühét. Akadtak pillanatok,
amikor Will – kettesben Tessával – hangosan aggodalmaskodott a háború
lehetősége miatt. Charlesért is aggódott: a fiú eleinte túl mérges volt és
túlságosan védekező álláspontra helyezkedett ahhoz, hogy beismerje a
hibájának súlyát, később pedig belesüppedt a búskomorságba. Nem is akart
visszajönni Londonba, s csak azután egyezett bele, hogy Will rámutatott:
már nem látják őt szívesen Párizsban.
– Bánkódsz – olvasott a tekintetében Tessa. Felnézett, mire Will
hozzá¬érintette az ajkát az övéhez, az arcát pedig két tenyere közé fogta.
Mennyi év eltelt, mégis minden csók annyira új volt, mint a hajnal.
Tessa hagyta, hogy a könyv a földre hulljon, és önkéntelenül megragadta
Will ingét, aki éppen arra gondolt, hogy kezd határozottan jobban alakulni
az este, amikor egyszer csak szörnyű sikoly zökkentette ki őket.
Will megpördült a tengelye körül, amin Tessa igencsak meglepődött,
aztán a homlokát ráncolta.
– Jessamine – mondta szigorúan. – Hagyd abba. Házasok vagyunk. És ne
legyél udvariatlan, mutasd meg magad Tessának.
 Jessamine megtette, amit tennie kellett ahhoz, hogy láthatóvá váljon a
nem Herondale-ek számára. Kiélesedtek a körvonalai, szilárdabbnak és
kevésbé áttetszőnek tűnt a teste.
– Hát persze hogy azon kaplak titeket, hogy csókolóztok – csattant fel.
– Nincs idő ilyen szamárságra. Szólnom kell nektek Lucie-ről.
– Mi van Lucie-vel? – érdeklődött Will, aki zokon vette, hogy
megzavarták. Ő nem tartotta szamárságnak a csókolózást, és szívesen
folytatta volna, különösen egy ilyen feszült nap után.
– A lányotok rossz dologba keveredett. Nem szeretek történeteket
mesélni, de ez egy borzalmas história, benne halottidézéssel.
– Halottidézéssel? – kiáltott fel Tessa hitetlenkedve. – Ha azt mondod,
hogy Lucie összebarátkozott Jesse Blackthorn szellemével, arról már
tudunk. Aligha olyan meglepő; világéletében barátkozott veled is.
– És muszáj hangsúlyoznom, hogy imádsz történeteket mesélni,
Jessamine – tette hozzá Will.
– Minden rendben lenne, ha Lucie csak barátkozni akarna a
szellemekkel, de nem csak ennyiről van szó – libbent oda Tessa
szekrényéhez Jessamine. – Tud nekik parancsolni. Láttam, ahogy csinálja.
Bármit megtesznek, amit mond nekik.
– Hogy mit csinál? – kérdezett vissza Will. – Lucie soha...
Jessamine türelmetlenül rázta a fejét.
– A drága gyermeketek megidézte Emmanuel Gast szellemét, azét a
kegyvesztett boszorkánymesterét. Rákényszerítette, hogy válaszoljon a
kérdéseire, aztán a végén...
Jessamine színpadiasán elhallgatott.
– Aztán a végén mit csinált? – faggatta Tessa bosszúsan. – Komolyan,
Jessamine, ha tényleg fontos mondandód van a számunka, akkor
megleszünk a színpadias hatásszünetek nélkül is.
– Aztán a végén elpusztította – jelentette ki Jessamine, s ezüstös alakján
borzongás futott végig.
Tessa úgy bámulta Jessamine-t, mintha nem tudná, mit válaszoljon.
– Ez nem vall Lucie-re – jegyezte meg Will, de szörnyű érzés kezdte
mardosni. Hinni akarta, hogy Jessamine tévedett, vagy akár hazudik, ám mi
oka lenne rá? Nem olyan szellemnek ismerte meg, aki tréfákat űzne vagy
csínytevést követne el. Persze, nem is segített semmiben, ám ettől még nem
állítana valótlanságokat Lucie-ről.
 – Másfelől viszont valóban eltitkolta a barátságát Jesse szellemével –
ismerte el Tessa. – Szerintem kezd afféle titokzatos életkorba lépni.
– Beszélek majd vele – mondta Will, aztán odafordult Jessamine-hoz. –
Hol van most?
– Bezárkózott a Szentélybe – felelte Jessamine. – Nem tudtam követni.
Bizonyára figyelmetlenség lehet az oka, hogy senki sem távolította el a
szellemeket a természetfeletti lények listájáról, akiknek tilos a belépés.
– Azt majd megbeszéljük – hagyta rá Will. Ha Jessamine valóban
aggódott is Lucie-ért, ez sem akadályozta meg abban, hogy benyújtsa a
szokásos panaszait.
A szellem egy felháborodott szipogással eltűnt.
– Néha olyan nehéz őt komolyan venni – ráncolta a homlokát Tessa. –
Szerinted van valami igazságtartalma annak, amit mond?
– Talán van benne valami, de ugyanolyan jól tudod, mint
én, hogy Jessamine szeret túlozni – nyúlt a zakójáért Will. –
Megyek, beszélek Lucie-vel, és mire kettőt pislogsz, már itt
is vagyok.
 29
Összetört tükör

„És így megszakad a szív, de megtörve tovább él:

Mint egy összetört tükör, amiben az üveg
Megannyi apró darabra hullik szét,
Ezer képet mutatva arról, mi egy volt,
Mégis egyre csak több darabra törik;
S így tesz a szív is, amelyik nem hagy el,
Összetört köntösben él, némán és hidegen,
Sápadtan, mikor sajog az álmatlan bánata,
Elsorvad mégis, míg minden elöregszik odakint,
Látható nyom nélkül, mert az ilyen dolgok kimondatlanok.”
– Lord Byron: Childe Harold zarándokúba –

ordelia rohant.
C Átrohant Mayfairen, keresztül a széles utcákon, a gazdag és pazar
házak között, ahol meleg, aranyszínű fény áradt ki az ablakokon. Nem
vette a fáradságot, hogy álcázó bűbájt szórjon magára, így a néhány
járókelő nyíltan megbámulta az utcán a kabát nélkül szaladó lányt. Nem
mintha érdekelte volna.
Nem tudta, hová tart. Semmit sem hozott el magával a Curzon Street- ről
azon kívül, ami a zsebében lapult: néhány pénzérmét, egy zsebkendőt és az
irónját. Gondolkodás nélkül rontott ki a hátsó ajtón – csak az érdekelte,
hogy kijusson. Fagyos volt a talaj, és csak selyempapucsot viselt; érezte,
ahogy megdermedtek a lábujjai. Különös volt a Cortana nélkül
elmenekülni, de ma már megtette a karddal, amit meg kellett tennie. Utálta
megtenni, de nem volt más választása.
Megcsúszott egy jégfolton, így belekapaszkodott egy lámpaoszlopba,
aminek neki támaszkodott. Még mindig látta őket maga előtt képzeletben.
Jamest és a nyakába boruló Grace Blackthornt.
Nem csókolóztak. De bizonyos tekintetben még rosszabb volt a magától
értetődően bensőséges viszonyuk. Grace a szeme láttára hajolt közel
Jameshez; még szorosabban ölelte, s hozzápréselődött. Szépek voltak
együtt. James a nagyon sötét hajával, Grace pedig a nagyon szőke
tincseivel, mindketten erősek és karcsúak, mindketten fájdalmasan
gyönyörűek. Mintha összetartoztak volna úgy, ahogy Cordelia biztos volt
benne, hogy Jamesszel sohasem fog.
Hívatlan gondolatok jöttek, tömegével és gyorsan. Amikor Jamesszel
együtt nevettek egy sakkparti közben, és a fiú azt mondta: érints meg...
tegyél, amit akarsz... bármit...; amikor az esküvői fogadalom szavait idézte
neki Mount Street Gardensben. Az összes kis semmiség, amit Cordelia
összegyűjtött és elraktározott magában, a remény darabjai, amik egy
álomtükröt alkotva felfedtek előtte egy Jamesszel közös életet.
Hazudott magának. Most már tudta.
El kellett mondanom neked, drágám – mondta Grace, s minden szó új
tüskeként fúródott Cordelia szívébe. Befogom fejezni Charlesszal. Nem
bírom tovább, James. Nem fogok hozzámenni feleségül. Számomra sohasem
létezett senki más, csak te.
Cordelia tisztában volt vele, hogy nem kellene hallgatóznia. Vissza kellett
volna vonulnia, kettesben hagyni őket, s elrejtőzni odafent, ahol
beleburkolózhat a nem tudásba. De nem tudta megmozdítani a lábát.
Dermedten, tehetetlenül nézte. Nézte, ahogy a kard felemelkedik, aztán ott
lebeg az élete, az álmai, a gondosan őrizgetett illúziói fölött. Mindjárt
bekövetkezik a csapás.
James megkönnyebbülten felsóhajtott. Hála istennek – mondta.
A penge lesújtott, darabokra törve Cordelia álomtükrét. Az egykor
gyönyörű képet adó szilánkok csillogva repültek szanaszét, hogy most
cserben hagyva zuhanjanak a sötétben, a szégyen és a rémület örvényében.
Még az sem volt ennyire szörnyű, amikor megtudta, hogy Lilit paladiója.
Lilit gúnyolódását kibírta, s a barátai mellette álltak.
 De James bizonyára megveti őt – gondolta. Azon kapta magát, hogy
vakon hátrál a folyosón, a falnak támaszkodva, hogy megtartsa magát.
Milyen bolondnak tarthatja James! Ó, vonzódott hozzá, ebben Cordelia
meglehetősen biztos volt, ám a fiú valószínűleg rájött, mit érez iránta.
Semmi kétség, hogy szánta emiatt.
El kellett jönnie.
Halkan leosont a hátsó lépcsőn, s átvágott a földszinten át a konyhába,
ami tele volt aranyló meleg fénnyel. Emlékezett rá, amikor James
körbevezette a házban az esküvőjük utáni estén, rámutatott minden egyes
festményre, minden egyes bútordarabra, szeretettel és büszkén. Sohasem
lett volna szabad úgy beszélnie – gondolta Cordelia. Mintha neki lett volna
jövője ebben a házban, mint az úrnője. Egyszer majd Grace-re marad az
egész, akinek közös hálószobája lesz Jamesszel, Cordelia szobája pedig a
biztosan gyönyörű gyermekeiké lesz. Lehet, hogy sötét hajuk és szürke
szemük lesz, vagy szőke hajuk és aranyszínű szemük.
Szinte vakon bámult körbe. Látta a mintás porcelánt, amit esküvői
ajándékként kaptak Gabrieltől és Cecilytől, a szamovárt, amit az anyjától,
és az ezüstkelyhet, amit a nagyanyja vitt magával Jerevánból Teheránba. A
szeretet és a büszkeség jelei voltak ezek az ajándékok, egy boldog házasság
reményében. Cordelia már nem bírta nézni egyiket sem. Egyetlen
másodperccel sem maradhatott tovább abban a házban.
Elmenekült, ki a kertbe, a sötétbe, az utcára.
Még mindig hallotta James hangját magában. Egyáltalán nem úgy érzek
irántad, mint ahogy Grace iránt. Mire számított? A tagadás hálóját szőtte
eddig James kedvességéből, a csókjaiból, a fiú vágyakozásából. A
vágyakozás valószínűleg mindig Grace-nek szólt, és az egyetlen lehetséges
módon adta ki magából. Cordelia mindig csak pótlék volt. Még a második
esküvői rúnájukat sem rajzolták fel egymásra.
Reszketni kezdett. így, hogy már nem futott, kezdett nagyon is
tudatosulni benne a hideg. Elrugaszkodott a lámpaoszloptól, és elindult a
latyakos hóban, maga köré font karokkal. Tudta, hogy nem maradhat ide-
kint éjszakára. Halálra fagyna. Nem mehetett Annához – hogyan tudná
megértetni vele a helyzetet anélkül, hogy ő maga bolondnak, James pedig
gazembernek tűnne? Nem mehetett Cornwall Gardensbe, hogy
szembesüljön a beismerés szégyenével és borzalmával, miszerint vége a
házasságának. Nem mehetett Lucie-hez az Intézetbe, mert Will és Tessa is
ott volt, ami ugyancsak egy vallomást jelentett volna, miszerint a házassági
kötelék a fiukkal csupán színjáték. A friss felismerésről nem is beszélve,
hogy Lucie valahogy összeismerkedett Grace-szel. Cordelia úgy gondolta,
hogy nem hibáztathatja Lucie-t, valójában nem teheti, ám ez több volt
annál, mint amiről most hallani bírt.
Csak amikor elhaladt a Coburg Hotel téglaépületének ajtónállója mellett,
akkor döbbent rá, hogy a Grosvenor Square felé viszi a lába.
De Matthew már nem a Grosvenor Square-en lakik.
Lelassultak a léptei. Matthew-t kereste a tudtán kívül? őszintén szólva a
Grosvenor Square éppen Mayfair kellős közepén volt. Akár véletlenül is
kiköthetett itt. A lába viszont egyenesen erre hozta anélkül, hogy ráeszmélt
volna, és valóban volt benne valami. Ki máshoz mehetne, mint Matthew-
hoz? Ki más ék egyedül, a szülei kíváncsi tekintetétől távol? Sőt, ami még
fontosabb, ki más tudta róla az igazat?
Arra gondolok, hogy ez talán egy álházasság, de te valóban szerelmes
vagy Jamesbe.
Vetett egy pillantást a konzuli házra, majd továbbment a Grosvenor
Square-en keresztül, és folytatta az útját, amíg ki nem ért az Oxford Street-
re. Végignézett az utcán. Általában tele volt emberekkel és hintókkal;
betöltötte a kocsis árusok lármája és a boltok nyüzsgése. Még ezen a késői
órán sem volt üres, viszont gond nélkül le tudott inteni egy bérkocsit.
Nem kellett sokat kocsikázni oda, ahol Matthew lakott. A Whitby
Mansions úgy festett, mint egy esküvői torta: a rózsaszín kőépület tornyai
és toronysisakjai mintha rácsorgatott cukormázból lettek volna. Matthew
valószínűleg anélkül bólintott rá a lakásra, hogy akár csak ránézett volna –
gondolta Cordelia, amikor kiszállt a kocsiból.
Unott arcú, mondén portás jelent meg, amikor Cordelia becsöngetett a
fekete kétszárnyú ajtó melletti rézcsengőn. A portás bevezette őt az
előcsarnokba. Félhomály volt, ám Cordelia még így is megpillanthatta a sok
sötét lambériát és az olyan mahagónipultot, amilyen a szállodákban szokott
lenni.
– Csöngessen fel Mr. Fairchild lakására, kérem! – mondta. – Az
unokatestvére vagyok.
A portás kissé felvonta a szemöldökét. Elvégre Cordelia egy magányos
fiatal hölgy volt, aki egy egyedülálló férfi lakásán tett esti látogatást.
Egyetlen jó családból való lány sem tenne ilyet. Nyilvánvaló volt, hogy a
portás mit gondol róla. Cordeliát nem érdekelte. Didergett és kétségbe volt
esve.
– Odafönt van a harmadik emeleten, hatos lakás. Parancsoljon!
A portás folytatta az újságolvasást.
A felvonó fényűző volt, csupa aranyozással és drága tapétával. Cordelia
toporgott, miközben lassan, nyikorogva haladt felfelé a harmadik emeletre,
hogy aztán egy vörös szőnyeges folyosón találja magát, ahol végig ajtók
sorakoztak, mindegyiken egy-egy arany számmal. Csak most kezdett inába
szállni a bátorsága; végigsietett a folyosón, mielőtt meggondolhatta volna
magát, és határozottan bekopogtatott a hatos számú lakás ajtaján.
Semmi. Aztán léptek zaja és Matthew hangja. Az ismerős hangtól
Cordelia érezte, hogy megkönnyebbült.
– Hildy, megmondtam már, hogy nincs szükségem mosásra... – tárta ki az
ajtót a fiú.
Dermedten nézett Cordeliára. Nadrág és alsóing volt rajta, és egy
törülköző a nyakában. Fedetlenül maradt a karja; rúnák futottak végig rajta.
Vizes és kócos volt a haja. Bizonyára borotválkozás közben zavarhatta meg
Cordelia.
– Cordelia? – szólalt meg őszinte döbbenettel a hangjában. – Történt
valami? James bajban van?
– Nem – suttogta Cordelia. – James jól van, és... nagyon boldog, azt
hiszem.
Matthew-nak megváltozott az arckifejezése. Fellobbant a tekintete.
Hátralépett, és még szélesebbre tárta az ajtót.
– Gyere be!
Cordelia belépett a kicsi és szögletes hallba. Egy előszoba-szerűség volt,
ahol az ember kénytelen volt ránézni a sarokban álló hatalmas
neoklasszicista vázára. Görög stílusban készült, a szobalányok szokták
ilyenből önteni az olajat a fürdőhöz, bár ebben az esetben hat méter magas
szobalányra lett volna szükség. Telis-tele volt ráfestett görög figurákkal,
akik vagy birkózásban, vagy szenvedélyes ölelésben forrtak össze –
Cordelia nem tudta megállapítani.
– Látom, észrevetted a vázámat – mondta Matthew.
– Nehéz lett volna nem észrevenni.
Matthew nem igazán nézett rá, inkább a nyakában lévő törülköző
csücskeivel babrált feszülten.
 – Akkor hadd vezesselek körbe. Az ott a vázám, amivel már
megismerkedtél, ott pedig egy szobanövény és egy kalaptartó. Vedd le az
ázott cipődet, és átmegyünk a szalonba. Kérsz teát? Hívhatom a szobalányt.
Vagy csinálok én, már elég jól bánok a vízforralóval. Vagy...
Cordelia az átázott cipőjéből kibújva átsétált a szalonba. Az sokkal szebb
volt, mint a váza. Legszívesebben rögtön leheveredett volna a puha
perzsaszőnyeg-halomra, de arra jutott, hogy az még Matthew lakásán is
túlzás lenne. De meleget árasztó, szelíd tűz égett a kandallóban, aminek a
cserepei mintha aranyfényben csillogtak volna, s volt ott egy bársonnyal
borított dívány. Lehuppant rá, Matthew pedig ráterített egy takarót a vállára,
s olyan gondosan körülrakta a díszpárnákkal, mint ahogy a gyerekek
szoktak várat építeni belőlük.
Cordelia csak bólintani tudott a teára. Azért jött ide, hogy kibeszélje
magát Matthew-nak – valakinek –, de most, hogy ideért, rájött, hogy nem
tud megszólalni. Matthew aggódó pillantást vetett rá, s eltűnt egy tolóajtó
mögött, ami feltehetően a konyhába vezetett.
Fel a fejjelt Mondd el neki az igazat! – gondolta Cordelia, miközben
körülnézett a lakásnak azon a részén, amit éppen látott belőle. A
legmeglepőbb benne a rendezettsége volt. Inkább olyasmire számított, mint
Annánál az össze nem illő mintákkal és a szanaszét dobált ruhákkal.
Matthew-nak viszont olyan bútorai voltak, amiket mintha újonnan rendelt
volna a beköltözésekor: tölgyfából készült, súlyos darabok, amiket
bizonyára gyilkos feladat lehetett felcipelni a harmadik emeletre. Stílusos
megoldásként többet is kiakasztott a színes zakói közül az előszobában
sorakozó fogasokra. Az ajtó mellé odatámasztott egy bőröndöt,
vászonborításán mindenféle bélyegek nyomával. Oscar – ékkövekkel
díszített nyakörvben – a kandalló előtt aludt, éppen egy platánfák alatt álló
fiatalembereket ábrázoló rajz alatt. A Vidám Zsiványok voltak – ismerte fel
őket Cordelia. Eltűnődött, hogy vajon ki rajzolhatta.
Megint rácsodálkozott a színtiszta szabadságra, amiben Matthew
szemlátomást élt. Cordeliának Anna volt az egyetlen barátja, aki hasonlóan
szabadon élt, de rá mindig úgy gondolt, hogy idősebbként érettebb is,
pusztán azért, mert több évvel korábban született. Matthew viszont
Cordeliával egykorú volt, és úgy élt, ahogyan kedve tartotta. A családja
tehetős volt, persze; sokkal tehetősebb, mint Cordeliáé vagy a többi közeli
barátjáé – elvégre a konzul fia –, s ez alighanem együtt jár bizonyos fokú
szabadsággal, ami viszont javarészt mégis magának Matthew-nak volt
köszönhető. Az árnyvadászok mind kötelezettséget teljesítő emberek, ám
Matthew valahogy mégis kötetlennek tűnt: mintha nem kötötte volna
feladat vagy más e világi dolog.
Matthew – aki talált magának egy inget, és gyorsan belebújt – ezüst
teatálcával bukkant fel, amit letett az asztalra. Töltött belőle, s átadott
Cordeliának egy csészével.
– Átmelegedtél már? – érdeklődött, amíg odahúzott egy sötétzöld
bársonyfotelt a díványhoz. – Ha nem, akkor a tea segíteni fog.
Cordelia engedelmesen belekortyolt, miközben Matthew lehuppant a
karosszékbe. Nem érezte az ízeket, de a tea meleg volt, és átmelegítette
belülről.
– Segít – felelte. – Matthew, én...
– Folytasd! – töltött magának is egy csészével a fiú. – Mesélj, mi a
helyzet Jamesszel!
Lehet, hogy Matthew-nak igaza van; lehet, hogy a tea tényleg mindent
megold. Akárhogy is, valamiért utat törtek maguknak a szavai. Csak úgy
kiözönlöttek.
– Tudod, azt hittem, hogy talán működhet ez az egész – kezdte. –
Tudtam, amikor igent mondtam Jamesnek, hogy ő nem érez irántam úgy...
ahogy én érzek iránta. De voltak pillanatok... nem mindig, de voltak...
amikor úgy tűnt, hogy ez változott. Hogy fontos vagyok neki. És az ilyen
pillanatok egyre gyakoribbak lettek. Valódibbak. Legalábbis azt hittem. De
úgy tűnik, hogy csak olyan pillanatok voltak, amikor áltattam magam. A
téveszmém volt, hogy egyre gyakoribbak – rázta a fejét. – Tudtam. Tudtam,
mit érez Grace iránt...
– Történt valami Grace-szel? – szakította félbe Matthew kissé élesen.
– Vele van most, nálunk – válaszolta Cordelia, mire Matthew hátradőlve
felsóhajtott. – Matthew, ne nézz így, én nem utálom azt a lányt – folytatta, s
komolyan is gondolta. – Tényleg nem. Ha úgy szereti Jamest, ahogy James
szereti őt, akkor ez az egész szörnyű lehet neki.
– Nem – jegyezte meg fagyosan Matthew. – Nem szereti.
– Nem gondoltam, hogy... de talán mégis? Mintha pánikba esett volna.
Biztos hallotta, hogy James veszélybe került ma. Azt hiszem, úgy érezték,
hogy mindezek után látniuk kell egymást.
Cordelia reszkető kézzel tette le a teáscsészéjét a csészealjra.
 – Grace azt mondta neki, hogy lezárja Charlesszal. James pedig azt
felelte, hogy „hála istennek”. Grace átölelte... átölelték egymást... sohasem
gondoltam volna, hogy...
Matthew is letette a teáját.
– James azt mondta, hogy „hála istennek”? Amikor Grace közölte vele,
hogy véget vet a dolognak a bátyámmal?
Cordelia tudta, hogy Chariest valójában egyáltalán nem érdekli, ha Grace
elhagyja. Matthew viszont nem volt ezzel tisztában.
– Sajnálom, Matthew – sóhajtott fel. – Ez nem túl kedves Charlesszal
szemben...
– Ne foglalkozz Charlesszal – pattant fel egy vad mozdulattal Matthew a
karosszékből. Oscar aggodalmasan felugatott. – Ami pedig Jamest illeti...
– Nem szeretném, hogy haragudj rá! – kezdett el aggódni Cordelia. –
Sohasem akarnék ilyet. Szeret téged, te vagy a parabataia...
– És én is szeretem őt – válaszolta Matthew. – Mindig is szerettem és
megértettem. Most viszont szeretem, de egyáltalán nem értem. Tudtam,
hogy szerette Grace-t. Azt hittem, azért, ahogy megismerkedett vele. Úgy
tűnt, mintha szörnyen rászorulna, hogy megmentsék, és James mindig is
meg akarta menteni az embereket. Még azokat is, akiket nyilván nem lehet
megmenteni. Én végképp nem hibáztathatom ezért – dörzsölte meg a keze
alsó részével a szemét. – De beengedni az otthonotokba, és ölelkezni vele,
miközben te ott állsz... hogyne haragudnék rá? – eresztette le a kezét. – Már
csak saját maga miatt is. Grace sohasem fogja boldoggá tenni.
– De ez James választása. Szereti. Ez nem olyasmi, amiről csak úgy le
lehet beszélni. Nem lehet és nem is kell ellene tenni semmit.
Matthew élesen és hitetlenkedve felkacagott.
– Feltűnően nyugodt vagy.
– Mindig is tudtam – mondta Cordelia. – Sohasem volt velem
tisztességtelen. Én voltam az, aki nem volt vele őszinte. Nem árultam el
neki, hogy szeretem. Nem hinném, hogy belement volna a házasságunkba,
ha tudta volna, mit érzek.
Matthew hallgatott. Cordelia is kifogyott a szavakból: végre kimondta a
sötét és borzalmas gondolatot, ami ott ólálkodott a lelke mélyén. Csellel
vette rá Jamest, hogy vegye feleségül, olyan közönyt tettetve, amit nem is
érzett. Hazudott neki, így megérdemelte ezt a következményt.
 – Csak annyi, hogy nem tudom, mit tegyek – folytatta. – A válás most,
ilyen rövid idő után romlott nőnek mutatna, azt hiszem. De nem fogok...
nem tudok visszamenni abba a házba.
Matthew végre megszólalt, amolyan döcögős pontossággal, mint amikor
egy felhúzós játék életre kel.
– Maradhatsz... maradhatsz itt.
– Veled? – döbbent meg Cordelia. – Aludjak a díványon? Az nagyon...
bohém lenne. De nem lenne jó, mert a családom soha...
– Nem velem – vágta rá Matthew. – Én elmegyek Párizsba. Úgy
terveztem, hogy holnap indulok.
Cordeliának bevillant a bőrönd az ajtó mellett.
– Elmész Párizsba? – kérdezte. Hirtelen szörnyen egyedül érezte magát. –
De... miért?
– Mert nem bírok itt lenni – kezdett el fel-alá járkálni Matthew. – Esküt
tettem arra, hogy James mellett álljak. És szeretem őt. Mindig is megvolt
benne minden, ami bennem nincs. Becsületes, amikor én nem vagyok az.
Bátor, amikor én gyáva. Amikor azt hittem, hogy rád esett a választása...
– Sohasem esett rám – tette le a teáscsészéjét Cordelia.
– Azt hittem, hogy alábecsül téged, hogy magától értetődőnek veszi a
jelenléted – folytatta Matthew. – Aztán láttam, ahogy odarohant hozzád a
Nelson Square-i csata után. Mintha ezer éve történt volna, de emlékszem rá.
Szaladt, hogy felsegítsen téged, és úgy tűnt, hogy borzalmasan tudni akarja,
jól vagy-e. Mintha belehalt volna abba, ha nem. Arra gondoltam... arra
gondoltam, hogy tévesen ítélkeztem. Ezért megállapítottam magamban,
hogy felhagyok vele.
– Mivel hagysz fel? – nyalta meg a kiszáradt ajkát Cordelia.
– A reménykedéssel, azt hiszem – válaszolta Matthew. – Hogy rájössz
majd, hogy szerelmes vagyok beléd.
Cordelia rezzenéstelen arccal bámult. Túlságosan ledöbbent ahhoz, hogy
megszólaljon.
– Teljes mértékben azt vártam, hogy James észhez tér – közölte Matthew.
– Te jó ég, amikor megláttalak titeket a Suttogószobában, azt hittem,
pillanatokon belül fejbe fogja verni magát egy téglával, amiért valaha is azt
hitte, hogy szereti Grace-t, és ezzel egyidejűleg a lábaid elé veti magát,
hogy kifejezze a hódolatát irántad.
 Cordeliának eszébe jutott, amit Matthew mondott. Mintha régen történt
volna. Sokáig azt kívántam, hogy bárcsak valaki mást tüntetne ki a
kegyeivel, és mégis... amikor megláttam veled a Suttogószobában, nem
örültem.
Mégsem jutott eszébe soha, hogy nem csupán flörtölésnek szánja.
Márpedig Matthew flörtölése semmit sem jelent az égvilágon.
– Szerintem egyszerűen csak azt hittem, hogy elég lesz, ha tudod –
ismerte be Matthew. – Hogy talán... ha bármi is történne velem, akkor
emlékezni fogsz rá, hogy nagyon szerettelek. És ha valamilyen oknál fogva
elválnátok Jamesszel egy év után, akkor... nos, akkor én várok. De
reméltem, hogy eljön majd az idő, amikor az udvarlásom nem lesz undorító
a számodra.
– Matthew! Nézz magadra. Hallod magadat? A te udvarlásod sohasem
lehetne undorító.
A fiú kis híján elmosolyodott.
– Emlékszem, hogy a bálon, amikor valójában először találkoztunk, azt
mondtad nekem, hogy gyönyörű vagyok – idézte fel Matthew. – Tudod, az
sokáig erőt adott. Nagyon hiú vagyok. Akkor még nem voltam beléd
szerelmes, vagyis nem hinném, bár tudom, hogy arra gondoltam, milyen jól
festesz, amikor lángol a tekinteted a dühtől. Aztán a Hell Ruelle-ben,
amikor táncoltál, és bebizonyítottad, hogy bátrabb vagy mindnyájunknál
együttvéve, már biztosan tudtam. De a szerelem nem mindig olyan, mint
egy villámcsapás, igaz? Olykor egy kúszó inda. Lassan növekszik, mígnem
az egész világot betölti.
– Nem tudom, mit mondjak – mormolta Cordelia. – Csak annyit, hogy
tényleg fogalmam sem volt róla...
Matthew megint élesen felkacagott, szemlátomást saját magán.
– Talán örülnöm kellene, hogy ilyen jó színész vagyok. Talán amikor
majd óhatatlanul kipenderítenek a Klávéból egy jövőbeni gaztett miatt, új
sikerre fogok lelni a színpadon.
Cordelia nem jutott szóhoz. Nem akart fájdalmat okozni a fiúnak; elég
fájdalma volt így is, és nem óhajtotta áthárítani valaki másra. Főleg egy
olyan kedves barátra nem, mint Matthew. Annak ellenére, hogy Matthew
nyíltan beszélt a szerelemről, a testtartása olyan volt, akár egy sebzett állaté:
feszült és gyanakvó.
 – Nem gondoltam, hogy tudni fogod, mit válaszolj – jelentette ki. – De...
el kellett mondanom neked. Meg kellett tudnod, hogy mit érzek. Azért
terveztem Párizsba menni, mert úgy tűnt, hogy James végre felfogta, mit
nyert azzal, hogy elvett téged feleségül. És örültem neki, viszont tisztában
voltam vele, hogy nem bírnám nézni. Arra gondoltam, hogy Párizsban talán
felejteni fogok. Párizsban mindent elfelejt az ember.
– Irigyellek – mondta halkan, Matthew szemébe nézve Cordelia. – Van
közös pontja a gyötrelmünknek, azt hiszem, te viszont el tudsz menekülni
előle. Elmehetsz Párizsba egyedül, és senki sem fog emiatt megjegyzést
tenni. Amitől én ugyanúgy tartok, mint bármi mástól, az a pletyka. Hogy
mit mondanak majd az emberek, amikor tudomást szereznek Jamesről és
Grace-ről. Hogy mit szól majd a családom. Mit szól majd Will és Tessa...
ők mindig olyan jók voltak hozzám... és Lucie...
Matthew minden előzmény nélkül térdre vetette magát a puha szőnyegen.
Cordelia elé térdelt – olyan testhelyzetben, amivel hirtelen megijesztette.
– Nem kérheted meg a kezem – jegyezte meg Cordelia. – Már férjnél
vagyok.
Erre Matthew tényleg elmosolyodott, és megfogta Cordelia kezét, aki
hagyta. Arra gondolt, milyen sokáig élt együtt a tudattal, hogy nem olyan
fontos Jamesnek, mint amennyire neki fontos James. Most pedig egy
gyönyörű fiatalember térdel előtte, fogja a kezét, és szavak nélküli
szenvedéllyel néz rá. Szinte világéletében három dologról álmodott: arról,
hogy övé legyen a Cortana, ő legyen Lucie parabataia és szeressék. Az első
kettőt elveszítette. Képtelen volt ezt az utolsó, apró dolgot ilyen hamar
eldobni magától.
– Nem a kezedet akartam megkérni – mondta Matthew. – Valami mást
akartam kérni. Azt, hogy gyere el velem Párizsba – szorította meg Cordelia
kezét kipirult arccal, és szinte lázasan beszélt. – Figyelj rám. Pont olyan
nagy szükséged van a felejtésre, mint nekem. Párizs a csodák városa, a
kedvencem a világon. Tudom, hogy jártál már ott, de még nem jártál ott
velem.
Cordelia mosolygott. Jó volt hallani, hogy Matthew-t nem hagyta el a
hiúsága.
– Megnézzük majd a III. Sándor hidat éjszaka kivilágítva. Elmegyünk a
Montmartre-ra, ahol minden botrányos. A Maxim’sban fogunk vacsorázni,
és tudd, hogy ez csak a kezdete lesz egy varázslatos estének kabaréval,
tánccal, színházzal és művészetekkel – hajtotta hátra a fejét, hogy
egyenesen Cordelia szemébe nézzen. – Sohasem traktálnálak a
figyelmemmel. Külön szállodai szobában fogunk lakni. A barátod leszek,
ez minden. Csak engedd meg, hogy boldognak lássalak Párizsban. Ez a
legnagyobb ajándék, amit adhatsz nekem.
Cordelia behunyta a szemét. Egy pillanatra újra az automobilban érezte
magát, alatta a kanyargó úttal, a széllel a hajában. Azokra az órákra maga
mögött hagyta a kínszenvedést. Ismét bepillantást nyerhetett ebbe a
szabadságba Matthew szavai által, aki a csodák városáról beszélt. Cordelia
szabadnak érezte magát a gondolattól, hogy maga mögött hagyja a latyakos,
szívfájdító Londont. Olyan szabadnak, amilyen lenni akart. Olyan
szabadnak, ahogy Matthew szabad.
De az anyám – gondolta. Aztán eszébe jutott, amit Sona mondott neki
éppen aznap délután. Nem szeretném, ha pesztrálnátok, ha körülugrálnátok
engem, amíg megérkezik a kicsi. Én is árnyvadász vagyok, ráadásul... tudni
akarok arról, hogy a saját boldogságotok nyomába eredtek.
– Az apám – mondta helyette. – A temetése...
– Arra nem kerül sor legalább még két hétig – érvelt Matthew. Ez igaz
volt: a meggyilkoltak testét a Néma Városban tartották, amíg meg nem
tisztították; elvégre démonidéző szertartásra használták őket. – Ha még
mindig Párizsban leszünk, akkor megígérem, hogy átutazunk miatta Idrisbe.
Cordelia mély lélegzetet vett.
– Párizs – suttogta a szót ízlelgetve. – De... nincs nálam semmi. Egy szál
ruhában jöttem el a Curzon Streetről, a papucsom pedig tönkrement.
Matthew-nak felcsillant a szeme.
– Párizsban majd kistafírozlak egy egész gardróbra való új ruhával! Csak
a legújabb divat szerint, csak a legjobb szabóktól. Párizsban azok lehetünk,
akik lenni szeretnénk.
– Rendben – jelentette ki még mindig egyenesen Matthew-ra nézve. –
Menjünk el Párizsba! Egy feltétellel.
Matthew-nak egyszerre ült ki az arcára az öröm és a döbbenet;
szemlátomást nem számított rá, hogy ide vezet majd ez a beszélgetés.
– Bármit – mondta.
– Nincs ivászat – közölte Cordelia. Tudta, hogy ingoványos talajra
tévedt, ám ez fontos volt. Eszébe jutott a törött üveg az Árnypiacon. Ahogy
Matthew botorkált és tántorgott a Nelson Square-i csatában. Cordelia nem
akarta ezt látni akkor, ám ha egyvalamit megtanult a házasságából, akkor az
az, hogy egyáltalán nem segít, ha az ember elfordítja a fejét az igazságtól.
Képes megtenni ezt Matthew-ért, miután soha senki nem tette meg Cordelia
apjáért. – Egy kis pezsgő, bor, amit szeretnél, de... nem úgy, ahogy az apám
ivott. Nem lerészegedve.
Valami megcsillant a fiú zöld szemében.
– Komolyan beszélsz? Ha igent mondok erre, eljössz velem?
– Sohasem beszéltem ennél komolyabban – biztatta Cordelia. –
Indulhatnánk ma este. Mindig van éjszakai vonat.
– Akkor igen. Igen, igen! Párizsban, veled... nem lesz szükségem arra,
hogy felejtsek – csókolta meg Cordelia kezét, hogy aztán elengedje és
talpra álljon. – Hagyok egy üzenetet Jamesnek a portásnál. Reggel
kézbesítheti neki. Meg fogom írni, hogy nem kell aggódnia. Elmondhatja a
többieknek... mondjon azt, amit csak szeretne. Anna örülni fog,
valószínűleg eljön majd meglátogatni minket.
Cordelia pedig arra gondolt, hogy majd az anyjának és a bátyjának fog
üzenetet hagyni. Attól még aggódnak majd, ám ez ellen nincs mit tenni.
Úgy érezte, hogy csak úgy vibrál benne az energia, szinte a zsigereiben érzi
a vágyódást, hogy kimozduljon, hogy utazzon... a kötöttségektől szabadon,
érezve a menetszelet és hallva a mozdony fütyülését.
– Matthew – szólalt meg. – Párizsban képes leszel megbocsátani
magadnak?
Erre a fiú elmosolyodott. Valódi mosoly volt, amitől felderült az arca,
Cordeliában pedig megfogalmazódott, hogy ez az arc minden ajtót kinyit
majd előttük Párizsban.
– Párizsban képes leszek megbocsátani az egész világnak – jelentette ki
Matthew.
– Rendben – felelte Cordelia. Képzeletben már a Rue Saint-Honorén
táncolt. Volt ott zene, fény, öröm s egy olyan jövő ígérete, ami nem sivár.
Mindezt Matthew-val, a rendíthetetlen barátjával az oldalán. – Keressünk
nekem egy kabátot!

Jó volt kimenekülni London sötétjébe, ám James gyorsan rádöbbent, hogy

ez nem segít majd neki megtalálni Cordeliát. Megpróbálhatott volna
találgatni, hogy hová ment, ám a két legnyilvánvalóbb hely – Cornwall
Gardens és az Intézet – közül egyik sem tűnt neki valószínűnek. Ha a lány
annyira zaklatott volt, mint James gondolta, akkor végképp nem hiányoztak
neki olyan kérdések, amikre csak félig tudta a választ. Úgy is¬merte
Cordeliát, hogy sajnálkozást sem akart, olyasmit pedig pláne nem, amit
szánalomként értelmezhet. Cordelia előbb választaná, hogy felgyújtsák,
mintsem hogy sajnálják.
James végül nem jutott semmire: fedezékbe vonult a Burlington Arcade
előtti oszlopsor tövében, és nekilátott egy nyomkövető rúnának.
Kellemetlen érzés volt így kinyomozni Cordelia hollétét: Jamesnek valahol
mélyen azt súgta egy hang, hogy ha a lány tudatni akarná vele, hol van,
akkor hagyott volna egy üzenetet. De téves információ alapján cselekszik –
rivallt rá James a hangra. Tudnia kell. El kell mondanom neki, legalább a
karkötőt. Aztán majd Ő maga dönthet, mit akar tenni, de legalább
felvázolhatom neki a tényeket.
Cordelia egyik kesztyűjét fogva – egy elegáns kecskebőr darabot, hímzett
levélmintával – James aktiválta a nyomkövető bűbájt. Az ismerős, húzó
érzés cikcakkos útvonalon keresztül vezette a Piccadillyn át a New Bond
Streetre, aztán sötét utakon haladva Marylebone-ba. Matthew házának
lépcsőjénél találta magát, és tudatosult benne, hogy ez a végcél.
Lelassultak a léptei. Cordelia Matthew-hoz jött? Jó, hogy egy baráthoz
ment, persze – Anna nem valószínű, hogy otthon van, vagy ha mégis, akkor
nem egyedül –, és Cordelia Annán kívül Matthew-hoz állt a legközelebb a
Vidám Zsiványok közül. De Matthew volt az első, aki tudott James
kapcsolatáról Grace-szel, sőt össze is különböztek, amikor négy hónapja
vége lett. (Jamesnek felfordult a gyomra az emléktől.) Cordelia bizonyára
úgy gondolta, hogy Matthew értené meg őt a legjobban.
James lerúgta a havat a csizmájáról, mielőtt belépett az előcsarnokba,
ahol a portás éppen egy magas, hosszúkás arcú alakkal diskurált, aki egy
kutyát tartott pórázon. A portás udvariasan biccentett egyet Jamesnek.
– Fel tudna csöngetni Matthew Fairchild lakására? – kérdezte James,
miközben zsebre tette Cordelia kesztyűjét. – Beszélnem kell vele, és...
Ebben a pillanatban a kutya rávetette magát Jamesre, aki két dologra
döbbent rá nagyon gyorsan, egyszerre: az ugrás baráti volt, a kutya pedig
ismerős.
– Oscar? – tette rá a kezét a retriever fejére.
Oscar olyan buzgón csóválta a farkát, hogy az egész teste beleremegett.
 – Nos, Oscar barátja az én barátom is – nyújtott kezet a hosszúkás arcú
ember Jamesnek. – Gus Huntley. Én fogok vigyázni Oscarra, amíg Fairchild
távol van.
– James Herondale. Matthew távol van? – hagyta abba Oscar simogatását
James. – Hogy érti azt, hogy távol van?
– Éppen mondani akartam – szólalt meg a portás bosszúsan. – Talán húsz
perce indulhatott el a párizsi vonathoz. Volt vele egy csinos barátnő is, aki
azt mondta, hogy az unokatestvére, de egyáltalán nem hasonlít rá –
kacsintott.
– Kölcsönvett tőlem egy női kabátot és egy pár női cipőt, mielőtt elment
– tette hozzá Huntley. – A nővérem mérges lesz, de Fairchild olyan
meggyőző tud lenni.
– Ha vörös haja volt, akkor nem, nem az unokatestvére – jelentette ki
James, miközben annak a lehetőségét mérlegelte, hogy Matthew és Anna
utazott el hirtelen Párizsba, viszont el is vetette. Annának sohasem kellene
kabátot kölcsönöznie. – Ő a feleségem.
Szörnyű és kínos csönd telepedett rájuk. A portás némileg riadtan nézett
Jamesre.
– Mit mondott, hogy hívják? Herondale?
James bólintott. Valamiért nagyon különös volt mondénoknak megadnia
a nevét, ám a portás csak végiglapozta a papírokat az asztalon, s átadott
neki egy összehajtogatott üzenetet, Matthew odafirkantott kézírásával
Jamesnek címezve.
– Ezt hagyta magának. Valószínűleg azért, hogy tisztázza az egészet.
– Kétségkívül nagyon jó magyarázat lesz mindenre – tódította Huntley,
aki Oscar mögé hátrált.
– És a párizsi vonat honnan is indul...? – kérdezte James.
– Waterloo – válaszolta a portás, mire James megint belevetette magát az
éjszakába. Gyanította, hogy legalább két szánakozó pillantás kíséretében.

James úgy döntött, hogy elcsíp egy bérkocsit az állomásra, de igen hamar
rájött, hogy ez hiba volt. Bár lecsengett már a csúcsforgalom, nyüzsgés volt
az utcákon: nemcsak a munkából későn hazatérő ingázók miatt, hanem
azért is, mert javában zajlott a londoni este, s a város mulatozói éppen
vacsorázni, iszogatni vagy színházba siettek. James bérkocsija úgy megállt
a Waterloo hídon, mintha falnak ütközött volna az omnibuszok, a kocsik és
a lovak erdejében. A zötykölődés közepette nehéz volt elolvasni Matthew
üzenetét, ám a parabataiának hurkos és kifejező kézírása segített. Mire a
híd végére araszoltak, már háromszor végigolvasta.

Jamie!
Sohasem hittem volna, hogy ilyen levelet fogok írni neked, a
legkedvesebb barátomnak, de remélem, hogy amikor olvasod,
boldog vagy. Mostanra már tudni fogod, hogy Cordelia és én
elmentünk Párizsba. Ez nem egy könnyelmű döntés volt. Bár tudom,
hogy a házasságod Cordeliával nem igazi, megesküdtem rá, hogy
tiszteletben fogom tartani, és azt is, ami nyilvánvaló lehetőségnek
tűnt a számomra: hogy Daisy férjeként belé fogsz szeretni.
Most már tudom, hogy nem leszel boldog, csakis Miss
Blackthornnal. Tudom, hogy megígérted Daisynek, hogy távol tartod
magad Grace-től, de úgy tűnik, hogy képtelen vagy rá, ami elárulja,
mennyire szeretheted őt. Cordelia büszke. Ezt velem együtt jól tudod.
Ő úgy vélné, hogy ki kell bírnia a helyzetet, de én szeretem, és nem
tudnám elviselni, hogy szenvedni lássam egy évig. Remélem,
megbocsátasz nekem – szerintem meg fogsz bocsátani nekem. Meg
kell értened, hogy a jelenleg helyzetben négyen vagyunk
boldogtalanok. Bizonyára te is azt kívánod, bárcsak ne így lenne.
Bizonyára fontos neked Cordelia még akkor is, ha nem szereted, és
azt akarod, hogy boldog legyen. És bizonyára megbocsátasz nekem,
amiért eltitkoltam előled az érzéseimet iránta – sohasem akartam
erről beszélni senkinek, egészen ma estig.
Mindig is kinevettél a gondolatom miatt, miszerint Párizs a
varázs¬latos gyógyulás színhelye, de hiszek benne, hogy Cordelia
egy idő után újra mosolyogni fog majd itt, és aztán hárman
eldönthetjük, mi lesz a legjobb, immáron keserűség és bánat nélkül.
Szeretettel:
Matthew

James meg akarta fojtani Matthew-t. Ugyanakkor el akarta mesélni neki

az egész történetet a karkötőről. A bocsánatáért akart könyörögni mindazok
miatt, amiket annyi éven át nem vett észre, a köd miatt, ami minden érzését
és gondolatát körüllengte, eltompította. Matthew-nak annyi mindenre
szüksége lett volna, James pedig nem volt ott, hogy megadja neki.
– Itt kiszállok! – rikkantotta a kocsisnak, és odalökött neki valamennyi
pénzt. Lekászálódott a kocsiról, egyenesen a londoniak tengerébe, akik
felfelé tartottak a kis emelkedőn a Waterloo pályaudvar főbejáratának
hatalmas boltívéhez; odakint hemzsegtek a hintók és a bérkocsik, ahogy
éppen kiszálltak belőlük az éjszakai járatok utasai, és kipakolták belőlük a
poggyászokat.
Odabent, az óriási állomásépületben szó szerint nyüzsögtek az emberek, a
tömeg és a vonatok lármája fülsüketítő volt. Jamest a tömegen áthatolva kis
híján elgázolta három etoni egyenruhás kisfiú egy méretes guruló ládával.
– Vigyázzatok az úriemberre! – szólt rájuk durván egy arra járó hordár. –
Segítsek, uram? Van poggyásza?
James kis híján megragadta a férfi gallérját.
– Meg kell találnom a southamptoni vonatot. Azt, amelyikről át lehet
szállni a Le Havre-i kompra. Az első osztályú kocsikat – tette hozzá, s látta
a hordár tokás arcára kiülő kíváncsiságot.
– Pompás, pompás. Én majd odakísérem a vonathoz. Pontosan indul,
bizony ám, és megtalálni a vágányt nehéz feladat, uram, mivel valamelyik
számból kettő van...
James követte a hordárt, ahogy az átvágott a tömegen. A fejük fölött
színes plakátok biztatták az utazókat, hogy „VÁR FRANCIAORSZÁG”,
képeket mutogatva Bretagne-ról, Párizsról és a Côte d’Azurről. Aztán a
vágánynál voltak, ahol egy kifogástalannak tűnő vonat állt bent, ragyogó
barnára festve. James átnyújtott egy hatpennyst, de mit sem hallott abból,
amit a hordár válaszolt neki. Ahhoz túlságosan lefoglalta a bámulás.
Az első osztályú szerelvények a vágány külső végén voltak, a vonat
elején. A levegőt betöltötte a gőz és a füst, a peron pedig tele volt
emberekkel, de James a tömegen át is látta őket. Matthew-t, ahogy beszáll
egy aranyra festett ajtajú kocsiba, majd visszafordul, hogy felsegítse maga
után Cordeliát. A lányon túlméretezett kabát volt, lángoló vörös hajá¬ból
kilazultak a fésűk, de mosolygott Matthew-ra, miközben az segített neki.
Daisy, az én Daisym.
James éppen elindult felé a vágányon, amikor valaki megfogta a vállát.
Megfordult – a kabátja csak úgy suhogott körülötte –, hogy rárivalljon arra,
aki visszatartja. De a torkára forrt a tiltakozás.
 Az apja volt. Will kék Inverness kabátot viselt kalappal és kétségbeesett
arckifejezéssel.
– Hála az Angyalnak, hogy elcsíptelek – mondta. – Velem kell jönnöd!
Most rögtön.
Jamesnek megállt a szíve, aztán újraindult; nem jutott szóhoz a
döbbenettől, hogy itt látja az apját, minden lehetséges ok nélkül, amitől
indokoltnak tűnne a jelenléte.
– Nem... nem tudok, mindjárt felszállók a vonatra – intett széles
mozdulattal a szerelvény felé. – Cordelia már rajta van...
– Tudom.
Will szemlátomást anélkül rohant el az Intézetből, hogy vette volna a
fáradságot az álcázásra, bár a bal kézfején látszott egy nyomkövető rúna.
Kétségtelenül így találta meg Jamest.
– Láttam felszállni Matthew-val. Hová a ménkűbe mentek ti hárman?
– Párizsba – válaszolta James. – Miután annyi borzalmas dolog történt...
gondoltam, Cordelia megérdemli, hogy jól érezze magát, még ha csak pár
napra is. Sohasem volt nászutunk, nem utaztunk el sehova...
– És arra jutottál, hogy ez a megfelelő alkalom?
Will bosszúsnak tűnt egy pillanatra. James tudta, hogy az apja más
körülmények között nem csak ennyire kapná fel a vizet; rájött volna, hogy
valójában milyen nevetséges az előadott történet, és úgy kivallatta volna,
akár az inkvizítor. A fiút mardosni kezdte az aggodalom. Az apja
nyilvánvalóan nagyon kétségbe volt esve.
Will az arcára szorította a kezét, küszködve próbálta kordában tartani az
arckifejezését.
– Jamie. Hidd el nekem, hogy megértem. Az ember csinál nevetséges
dolgokat, amikor szerelmes. De nem mehetsz el! Borzalmas a helyzet.
– Mi a borzalmas?
– A húgod eltűnt – közölte Will.
– Tessék?
– Eltűnt. Jesse Blackthorn holtteste is eltűnt. Malcolm Fade is eltűnt. Az
üzenet szerint, amit Lucie hagyott, Fade-del együtt valamiféle
halottidézésre készülnek, hogy feltámasszák az ifjú Jesset. Nem hinném,
hogy el kell magyaráznom neked, milyen ára van az ilyenfajta mágiának.
Willnek mély barázdák rajzolódtak ki a szája sarkánál; James ritkán látta
ennyire aggódni az apját.
 – James, rád hallgatni fog, úgy, ahogy rám vagy az anyádra nem hallgat.
Muszáj velem jönnöd, hogy megtaláljuk.
James a döbbenettől bénultan meredt az apjára. A vágányon éppen
végigsétáltak a hordárok a southamptoni vonat mentén, hogy
meggyőződjenek róla: minden ajtó zárva.
– Jobb, ha szaladsz, és visszahozod őket – tette hozzá halkan Will. James
tudta, hogy Matthew-ra és Cordeliára gondol. – Bár jobb lenne, ha
egyiküknek sem szólnál Lucie-ről. Minél kevesebben hallanak erről, annál
jobb, az ő érdekében.
James még mindig kábán diszkóit a vonat elejéhez. Kezdett felszállni a
gőz a kerekek felől; látszottak az utasok az ablakok mögött, ahogy
elfoglalják a helyüket, és felkészülnek az utazásra.
Hátrapillantott az apjára. Will egyedül állt a vágányon, széles vállával
előregörnyedve, révedt tekintettel. James még sohasem látta az apját
ennyire magányosnak.
– Mindenki szálljon fel! – kiabálta egy hordár, aki elhaladt a vonat
elejéhez tartó James mellett. – Mindenki szálljon fel Southampton és Párizs
felé!
Párizs. James Cordeliára gondolt, aki a vonaton ült. Daisy éppen
elhelyezkedhet a puha bársonyülésen, talán most veszi le a sálját és a
kabátját, s ránéz a vele szemben ülő Matthew-ra, tele az utazás izgalmával...
Megpróbálta elképzelni saját magát, ahogy beront abba a fülkébe, s
kétségbeesett követelésekkel tönkreteszi a kellemes jelenetet. De mit is
mondhatna egyáltalán? Nem könyöröghetett Cordeliának – sőt, ami azt
illeti, Matthew-nak sem –, hogy dobják sutba a terveiket, és jöjjenek vissza,
csak hogy aztán ő maga rögtön elhagyja Londont mindenféle magyarázat
nélkül, hogy hová megy, és miért.
Képtelenség lenne. Sőt, ami még rosszabb: kegyetlenség.
Felharsant a vonat gőztrombitája. James sohasem hitte volna, hogy a
legnehezebb dolog, amit életében megtesz, az lesz, hogy nem csinál
semmit. Mozdulatlanul állt, ahogy betöltötte a teret a kiengedő fékek zaja.
Még volt egy utolsó pillanat, amikor eszébe jutott: még mindig
odaszaladhatnék, utolérhetném, bekiabálhatnék neki az ablakon – aztán
felszállt a füst, elindultak a kerekek a síneken, a vonat pedig egyre gyorsuló
zakatolással kigördült az állomásról.
 Elhomályosult a világ James körül, mintha barna és szürke árnyalatokban
játszó, elmosódott vízfestékből lett volna. Visszament Willhez, aki eltűnt a
vonat csípős füstjében. Hallotta a saját hangját, amint mond valamit az
apjának arról, hogy Matthew és Cordelia megbeszélte: elmennek nélküle
Párizsba, s ő majd csatlakozik hozzájuk, miután megoldódott a családi
ügye. Badarság az egész – gondolta tompán –, és máskor az apja is rájött
volna. De Willnek túlságosan elkalandozott a figyelme ahhoz, hogy jobban
górcső alá vegye a helyzetet: máris elindult Jamesszel az állomáson
keresztül, a tömeget kerülgetve, miközben biztatta Jamest, hogy jól
cselekedett. Elvégre többtucatnyi barátjuk volt Párizsban, Matthew pedig
vigyázni fog Daisyre – senki sem vigyázhatna rá jobban –, Párizsban pedig
biztosan jobb kedvre derül majd az apja elvesztése után, igaz?
James gépiesen bólintott, amikor kiléptek a boltíves kapun. Will
körülnézett, sétapálcájával türelmetlenül kopogtatva az aszfaltot.
Megenyhült az arca, s előreterelte Jamest. Egy ismeretlen hintó várakozott
az út szélén: csillogó, fekete, két egyforma szürke lóval. A hintó oldalának
dőlve, makulátlan öltözetben – nercgalléros fehér gyapjúkabátban – ott állt
Magnus Bane.
– Éppen sikerült elcsípnem, mielőtt elment a vonat – mondta Will, és
eleresztette Jamest, aki leginkább úgy érezte magát, mint egy cocker
spániel, aki kereket oldott Kensington Gardensben, és most visszavitték a
gazdájához.
– Mit csinál itt Magnus? – kérdezte James.
Magnus hátratolta fehér puhakalapját, és szemügyre vette Jamest.
– Apád hívatott, amint elolvasta a húgod üzenetét – felelte. – Ha tudod,
hogy valaki elszökött egy boszorkánymesterrel, akkor az a legjobb, ha
bevonsz egy másik boszorkánymestert, aki segít megtalálni őket.
– Apropó megtalálás, te szerencsével jártál? – érdeklődött Will.
– Nem sikerül a nyomkövetés – rázta a fejét Magnus. – Malcolm
megakadályoz minden próbálkozást. Én is ugyanezt tenném.
– Van bármi ötletetek, hová mehetett Lucie? – faggatta James. – Valami
irány? Akármi?
– Említette Cornwallt – válaszolta Will. – Elmegyünk az ottani Intézetbe.
Kérünk egy listát a helyi boszorkánymesterekről, alvilágiakról. Magnus
feltehet nekik néhány megfontolt kérdést. Benne jobban megbíznak.
 – És muszáj hagynotok, hogy én szóljak Makóimhoz, amikor megtaláljuk
– tette hozzá Magnus.
Willnek elkomorult az arca.
– Csudát! Elszökött a lányommal. Aki tizenhat éves.
– Javaslom, hogy ne így gondolj a dologra – jegyezte meg Magnus. –
Malcolm nem rabolta el Lucie-t. A lány levele alapján neki az a célja, hogy
segítsen Jessen. Mindketten úgy vélik, hogy éppen azt teszik – sóhajtott fel.
– Malcolm különös figyelmet szentel Blackthornéknak.
Ez mintha felkeltette volna Will érdeklődését.
– Van még valami ebben a történetben, amit ki fogok szedni belőletek,
mielőtt Cornwallba érünk – sóhajtott fel ő is. – Megnézem a lovakat. Aztán
indulunk. Reggelre megérkezhetünk Basingstoke-ba, ott majd
megpihenünk.
Azzal elcsörtetett, James pedig hallotta, ahogy a lovaknak dörmög.
Feltehetően Magnus lovainak, bár Will általában véve is szerette a lovakat.
Valójában minden állatot, kivéve a kacsákat. És a macskákat.
Összpontosíts!- parancsolt rá saját magára James. Cikáztak a gondolatai:
olyan kába volt a mai nap túl sok megdöbbentő fordulatától, mintha
lezuhant volna a magasból.
Hozzá fog szokni az új helyzethez, tisztában volt vele. És amikor ez
bekövetkezik majd, az fájni fog. Csak a sokkhatás tompította Cordelia – és
Matthew – elvesztésének fájdalmát, s amikor ez a sokk elmúlik majd,
jobban fog fájni, mint bármi, amit Grace-szel kapcsolatban érzett. Egyszer
majd el fogja érni Cordeliát, hogy elmagyarázza neki, de addigra vajon
érdekelni fogja? És hisz majd Jamesnek?
Magnus felvonta a szemöldökét.
– Tehát Cordelia hirtelenjében úgy döntött, hogy elmegy Párizsba
Matthew-val, ugyanazon a napon, amikor megakadályoztátok Charles
Fairchild meggyilkolását és megállítottátok Leviatánt, a pokol ősi hercegét,
aki rátámadt az Intézetre?
– Igen – mondta velősen James. – Nagyon hosszú ez a nap.
– Bocsáss meg, ha azt mondom, hogy nem úgy festesz, mint akinek a
felesége éppen most indult el egy kellemes párizsi kiruccanásra – állapította
meg Magnus. – Inkább úgy festesz, mint akinek a szívén most hajtott át egy
vonat.
James hallgatott. Megszenvedünk a szerelemért, mert azért megéri.
 – Tudod, hogy Matthew szerelmes belé, igaz? – lágyult el Magnus
hangja.
James pislogott. Honnan tudta meg Magnus? Lehet, hogy Matthew
mondta el neki – milyen furcsa gondolat! –, vagy kitalálta, hiszen remek
megfigyelő volt.
– Most már tudom. Hamarabb is tudnom kellett volna – válaszolta tompa
fejfájással. – Nem sok mindent tudok felhozni a mentségemre. Nagyon vak
voltam. Vakságomban fájdalmat okoztam Cordeliának, és fájdalmat
okoztam Matthew-nak. Nincs jogom dühösnek lenni, amiért elmentek.
– Jogok... – vont vállat Magnus. – Mindnyájunknak joga van fájdalmat
érezni, James, és boldogtalannak lenni. Meg merném kockáztatni, hogy
Cordelia és Matthew maguktól menekülnek. Természetes dolog azt hinni,
hogy az ember elfuthat a kínja elől. Volt idő, amikor én is a világ másik
felére szaladtam a sajátom elől. De az az igazság, hogy a keserűség fürge és
hűséges. Mindig követi az embert.
James hátrahajtotta a fejét. Betöltötte a levegőt a köd és a füst, nem
látszottak a csillagok. Eltűnődött, hogy Cordelia vajon látja-e már őket –
hogy a vonat elég messzire vitte-e Londontól ahhoz, hogy kitisztuljon az
égbolt.
– Félek, hogy Matthew-t már régóta követi – szólalt meg. – Félek, hogy
akkoriban én... elveszítettem a kapcsolatot azokkal, akiket a legjobban
szeretek. Azokkal, akiket meg kellett volna tudnom menteni az efféle
fájdalomtól.
– Nem tudsz megmenteni olyanokat, akik nem akarják, hogy
megmentsék őket – érvelt Magnus. – Csak mellettük állhatsz abban a
reményben, hogy amikor magukhoz térnek, és rájönnek, hogy megmentésre
szorulnak, akkor ott leszel, hogy segíts rajtuk – tette hozzá, s elhallgatott. –
Ezt érdemes észben tartanunk, amikor elindulunk segíteni a húgodnak.
Magnus felegyenesedett; Will visszajött, és éppen a csupasz kezét
dörzsölgette, hogy felmelegítse. Látta, hogy James szerencsétlenül ácsorog,
ezért odanyúlt, hogy gyengéden megborzolja a haját.
– Tudom, hogy nehéz, Jamie bach. Szívesebben lennél Párizsban. De jó
döntést hoztál – hanyatlott James vállára a keze, s egy pillanatra erősen
megszorította, mielőtt elengedte. – Jól van – folytatta rekedten. – Nem
késlekedhetünk. Mindenki szálljon be a hintóba!
 James felkapaszkodott, és hátradőlt az egyik bársonyülésen. A zsebé¬be
nyúlva megragadta Cordelia kesztyűjét. Erezte a kecskebőr tapintását a
tenyerén. Szorosan fogta, szótlanul, ahogy a kocsi eltávolodott a
Waterlootól, zötykölődve bele az éjszakába.
 Epilógus
, mint egy dühös macska
Ú farka. Tatiana Blackthorn még szorosabban összehúzta
gy csapkodott végig a szel a sziklás tájon
magán a rongyos
köpenyét, ahogy felfelé igyekezett a szabálytalanul csipkézett domb
szélárnyékos részén. Látta az Adamantin Citadellát odalent, ahogy egyre
zsugorodott a távolban, körülötte a vöröses árokkal, ami tele volt forró
salakkal és magmával. Azokat az adamantinfegyvereket, amiket már nem
lehetett használni, a Vasnővérek beledobták a lávába – a nem megfelelő
kezekben ennyire veszélyes lehet az anyag.
Nem mintha észrevették volna, amikor ő maga kicsempészett egy darabot
– gondolta elégedetten Tatiana. Amolyan bolondfélének tartották a
Citadellán, amiért magában motyogott a sötét sarkokban, összerezzent,
amikor hozzá szóltak, és hosszú, magányos sétákra indult a smaragdzöld
mohával benőtt rónán. Önkéntelenül is eszébe jutott, hogy vajon mikor
fognak ma riadót fújni. Mikor döbbennek rá, hogy örökre elhagyta a
Citadellát, és nem tér majd vissza?
Riadót fognak fújni, de ez most nem számított. A kocka el volt vetve,
átkelt a Rubiconon. Nem volt visszaút. Nem érdekelte. Régóta elege volt az
összes nephilim dologból. Nem tudta lekörözni őket és a hajszájukat, ezen a
földön nem, ám ez sem számított. Jól választott magának szövetségeseket.
Ebben a pillanatban látta meg: a hegy tetején állva mosolygott le
Tatianára. Gyönyörű volt, mint mindig; olyan gyönyörű, mint a szabadság
és a bűn. Tatiana zihált, mire odaért hozzá. Belial a hátát egy mohos
sziklának vetve fürkészte éppen az áttetsző körmeit. Mindene áttetsző volt,
mintha emberi könnyekből öltött volna testet. Tatiana átlátott rajta keresztül
a mögötte elterülő, vulkánokkal teli kopár földre.
– Nálad van? – kérdezte a dallamos hangján.
 – Szép üdvözlet – jegyezte meg Tatiana. Látta, hogy már nem csupán egy
seb szennyezi be Belial fehér ruházatát, hanem egymás fölött kettő. Folyt
belőlük a vér. Tatiana összeszorította az ajkát. Ostoba gyerekek – gondolta.
Olyan veszélyesen bolondok, mint a szüleik. Mit sem sejtenek a
játszadozásuk tétjéről. – Hoztak eredményt a terveink? Fel tudtad használni
az adamantint, amit adtam neked?
– Bizony, és a fiad remekül játszotta a szerepét – mosolygott Belial, és ha
meg is vonaglott az arca a mosoly mögött, Tatiana nem látta. – A tervnek
azt a részét már magunk mögött hagytuk. Most a jövőbe tekintünk. A jövő
pedig rajtad múlik. Nálad van, amit megígértél?
– Igen – nyúlt Tatiana a vastag derékszíja alá dugott fémtárgyért.
Felemelte a magasba: egy vaskulcs volt, ami megfeketedett az idő
vasfogától, és nagy ígéret súlyát hordozta. – A Vaskripta kulcsa – pillantott
hátra. Talán csak képzelődött, de mintha gondterhelt hangyák módjára
kiáradó apró alakokat látott volna a Citadellánál. – Most pedig vigyél el
innen, ahogy megesküdtél rá.
– Szolgálatodra, sötét hattyúm – hajolt meg Belial, akinek a nevetése
édes ópiumgőz módjára vette körül Tatianát, és felemelte, hogy a
zöldesfekete világ elhalványuljon körülötte.
Elvitte a messzeségbe.
 Megjegyzések a szöveghez
A Sink Street nem egy valós londoni helyszín, hanem Evelyn Waugh A
Handful of Dust című regényében szerepel, mintha a Golden Square mellett
lenne. A részletek, amiket Cordelia Völund, a kovács barlangjáról olvas
(egy létező helyről, amit tényleg meg tudsz nézni!), a Country Life
Illustrated magazin 1899-es kiadásából származnak; az Isztambulról
(akkoriban Konstantinápolyról) szóló részek pedig Julia Pardoe The City of
the Sultan című könyvéből, ami 1836-ban jelent meg. A „Csi! Khodah
margam bedeh”, amit Alastair mondott, egy bosszankodásra utaló
kifejezés, és szó szerint azt jelenti, hogy „isten, adj nekem halált”.
Az ötezer font, amit Elias kért Jamestől, körülbelül hatszázezer font lenne
mai árfolyamon. Hűha!
 Köszönetnyilvánítás
Hatalmas köszönet mindenkinek, aki segített: a történet prózai
formálásában, és azoknak is, akik beugrottak, hogy átsegítsenek 2020
megannyi sötét napján. Köszönet a rettenthetetlen asszisztensemnek, Emily
Houk-nak; a kutatóangyalomnak, Clary Goodmannek; írótársaimnak, Holly
Blacknek és Kelly Linknek, illetve Robin Wassermannak, Steve Berman-
nak, Jedediah Berrynek, Elka Cloke-nak, Kate Welshnek és Maureen
Johnsonnak. Köszönet Fariba Kooklannak és Marguerite Maghennek,
amiért segítettek a fárszi nyelvvel, és Sarah Ismailnak a második fejezet
elején álló Baudelaire-vers angol fordításáért. Köszönet illeti – mint mindig
– az ügynökeimet, Jo Volpet és Suzie Townsendet, és a szerkesztőmet,
Karen Wojtylát. Ölelés Catnek és Rònak, amiért felvidítottak; örök hálám a
családomnak, és persze szívem minden szeretete Joshnak: kifogytam az
ötletekből, hogyan fejezhetném ki, milyen fontos vagy nekem.
 Lapozz a történetért!
Az embernek mindig
vigyáznia kell a
könyvekkel
Ráadás novella
Magnusszal és Jemmel
.

A philimekP tényleg igényt tartanak, a Halottak

lbert angbornnak igaza van tudod – mondta Jem szelíden. A
fekete könyvére.
ne

Magnus forgatta a szemét.

Nem azt mondom, hogy alátámasztom Albert állítását– emelte fel mindkét
kezét Jem. Csak azt, hogy az egyedüli jogos helye a Cornwalli Intézet. Csak
azt mondom, hogy ha szigorúan tartjuk magunkat az Egyezményben
foglaltakhoz, akkor törvénytelen, amit éppen most csinálunk.
A törvénytelen cselekedet, amit éppen végrehajtottak, az említett Könyv
átszállítása volt a Spirál Labirintusba helyreállítás és talán ördögűzés
céljából, miután elhozták a Cornwalli Intézet könyvtárából. Amikor Jem
elfogadta a felkérést, hogy megvizsgálja a varázsigés könyveket az Intézet
könyvtárában, semmi olyanra nem számított, ami ekkora izgalmat jelentett
volna. Közismert tény volt, hogy a Cornwalli Intézetnek óriási a
gyűjteménye az olyan varázskönyvekből, amiknek a tartalmát még a
legnagyobb jóindulattal is megkérdőjelezhetőnek lehet mondani. De
Magnusszal együtt már csaknem két hete Cornwallban voltak, amikor
Pangborn, az Intézet vezetője elpanaszolta nekik, hogy az egyik könyve
folyton leugrik a polcról a földre, amikor ő nem néz oda. Miután
be¬számolt róla, hogy súlyos láncokkal kötözte le a kötetet, ám még így is a
könyvtár ablakpárkányán találta másnap reggel – „mintha a panorámát
nézegette volna” –, Jem arra jutott, hogy az ügy vizsgálatot érdemel.
Amikor rájött, hogy a rosszul viselkedő kötet a hírhedt Halottak fekete
könyve, Magnusszal együtt rádöbbentek, hogy komoly intézkedésekre lesz
szükség.
Most Magnósnak eltorzult az arca az erőlködéstől, miközben két kézzel
szorította a Fekete könyvet, hogy az nyugton maradjon. Abban a
pillanatban, amikor megjelent a portál, izegni-mozogni és reszketni kezdett.
– Nem gondolhatod komolyan, hogy ez a... csökönyös... varázsige-
gyűjtemény... jó helyen van Pangborn enyves kezei között – jelentette ki
Magnus, de közben szünetet tartott, hogy megbirkózzon a kötettel.
 Valóban kivételesen enyves a keze – felelte Jem eltöprengve. Olyan
ragacsos, mint egy frissen festett kerítés. De a személyes véleményem
kevéssé számít, mivel a Néma Testvérek nevében cselekszem, és be kell
tartanom a Törvényt.
– Mégis hagyod, hogy ez az erőteljes varázskönyv a boszorkánymesterek
hatalmának központjába kerüljön – állapította meg Magnus. – Egyébként
átmegyünk azon a lila függönyön – biccentett a szemközti fal felé.
Jem kritikusan szemügyre vette. Magnus egy kis kőfalú helyiségbe
repítette kettejüket a portálon keresztül, ami úgy festett, akár egy kolostori
cella, egyik végében csipkével teletűzdelt súlyos bársonydrapériával, ami
ellentétes volt a szoba stílusával.
– Akkor tettem ki a lakásomból, amikor a viktoriánus elegancia kiment a
divatból – magyarázta Magnus. – Sajnáltam. A viktoriánus elegancia jól
illett a főboszorkánymesteri eleganciához.
Te tetted fel ide ezeket a függönyöket? Kaptál rá engedélyt? Jem
kétkedve nekilátott félrehúzni a súlyos anyagredőket.
– Nekünk, főboszorkánymestereknek lehet egy saját kis zugunk a Spirál
Labirintusban. Személyes tárgyak tárolására vagy kutatásban való
elmélyedésre.
Mint egy olvasófőiké a könyvtárban – mondta Jem, ám elhallgatott, mert
a függönyön túl ott volt Magnus úgynevezett „saját zuga”, ami sokkal
kevésbé hasonlított dolgozószobára, mint preraffaelita barlangra. A szoba
közepén egy csermely csörgött végig – láthatatlan forrásból, láthatatlan
végcélig –, kerek kavicsokkal teli mederben, amik úgy csillogtak, akar a
sárkánypikkelyek. A csermely fölött kőhíd állt, régi és omladozó stílusban
(vagy talán tényleg régi volt és omladozott, mert Magnus így lopta).
Mindezek fölött pedig nagyra nőtt fűzfák ágai lógtak. Itt-ott kisebb
kupacokban hevertek a textil- vagy bőrkötéses könyvek: néhány a csermely
mellett a fűben, egy a hídon, néhány darab pedig furcsamód hozzákötözve a
fűzfa ágaihoz.
Magnus elégedetten felsóhajtott.
– Élvezd ki; ez a legszebb hely az egész Labirintusban. A többi
lényegében hideg és dohos kő, különösen hátborzongató fénnyel.
Meglepettnek tűnsz – jegyezte meg sanda oldalpillantást vetve Jemre.
Mármint amennyire egy Néma Testvér bármilyennek is tud tűnni.
 Hát ne vedd sértésnek – kezdte Jem. De olyan környezetre számítottam,
ami inkább...
– Dekadens? – kérdezte Magnus. – Én bonyolult, többszintű lélek
vagyok, Zakariás testvér – nézett rosszallóan a Fekete könyvre; ami mintha
abbahagyta volna a reszketést most, hogy már a Spirál Labirintusban volt.
Persze, ez igaz – gondolta Jem, ám Magnus gondosan óvta a mélységeit.
Felismerte, milyen bensőséges gesztus, hogy Magnus beengedte a
személyes terébe. Bizonyos tekintetben érdekesebb volt, mint a Labirintus
legkülönösebb belső szentélyei, bár Will azokról fog kérdezősködni, miután
visszatértek.
Will. Egy pillanatra messzire kalandozott az elméje, vissza Angliába;
valahol mélyen aggodalom kezdett el motoszkálni a szívében. Magnus már
letelepedett a fűbe, s nekilátott átnézni egy halom kis alakú könyvet maga
mellett.
Tessának is van itt saját helye? – érdeklődött Magnustól.
Magnus felvont szemöldökkel nézett fel a könyvből.
– Azt te jobban tudod nálam. Úgy vélem, hogy boszorkánymesterként
nyugodtan lehet itt helye. Aztán hogy politikailag bölcs dolog-e az
árnyvadász Intézet fejének magánügyletbe bonyolódni a Spirál
Labirintussal...
A Néma Testvéreknek van dolguk a Spirál Labirintussal – érvelt Jem.
Még a Vasnővéreknek is, kifejezett kérésük esetén.
Magnus vállat vont.
– Nekem nem kell mesélned a Klávé következetlenségéről, ha az
alvilágiakkal való kapcsolatról van szó. Azt hiszem, hogy a Néma
Testvéreket kicsit boszorkánymesteresebbnek tartják a többi nephilimnél.
Hosszú élet, titokzatos kisugárzás, rajongás a csuklyás köpenyekért... –
egyenesedett fel, hogy lesöpörjön egy képzeletbeli fűszálat a palackzöld
nadrágjáról. Felnyalábolta a Fekete könyvet az ölébe. – Megyünk
helyretenni ezt a rakoncátlankodó londoni rémtörténetet?
Ne sértegesd a könyvet – javasolta Jem. Nem tetszett neki, hogy egy
könyv magától mozog. Ez démoni megszállásról árulkodott, bár Magnus
állítása szerint valószínűleg csak egy tévedésből működésbe lépett bűbáj
volt az magából a könyvből. Mi a terv?
– Elvisszük a könyvet a Rézpincébe – felelte Magnus. – Ahol az olyan
varázsige-gyűjtemények vannak, amik, mondjuk úgy, hogy „javításra”
szorulnak. Indulhatunk?
Magnus kertjéből kilépve már jobban hasonlított a Spirál Labirintus arra,
amilyen Jem legutóbbi látogatásakor volt. Tényleg labirintus, és valahogy
spirál alakú is, ám Jem ennél többet nem tudott a felépítéséről vagy az
elrendezéséről. A folyosók mind hosszúak és boltívesek voltak, így
mindegyiknek a végén más irányba tartott az ember, mint az elején, ám
képtelenség volt megállapítani, milyen szögben. Magnus természetesen úgy
haladt a végtelenségig ismétlődő folyosókon, mintha fejből is¬merné a
helyet. Jem el sem tudta képzelni, hogyan csinálja; szinte nem is akadt
megjegyezhető tájékozódási pont, csak végtelen könyvespolcok és
helyenként egy faasztal az olvasáshoz. Drámaibb, rejtélyesebb jeleit várta
volna a démoni mágiának, ám sejtette, hogy sok olyan hely van a
Labirintusban, amit sohasem lesz szabad látnia, s valószínűleg azok a
legérdekesebb részei.
Senki mással nem találkoztak a folyosókon. Jem nem tudta, hogy ez a
hely varázsához tartozik, vagy a Labirintus olyan hatalmas, hogy ritkán
találkozhat benne az ember másokkal. Magnus hallgatott – a csönd valóban
megfelelőnek tűnt az egész hely néma, síri hangulatához –, így Jem magára
maradt a gondolataival.
És a gondolatain túl, az összes Néma Testvér gondolatain túl ott volt a
halk zümmögés, a vér áramlásának biztató moraja, ami betöltötte az egész
világot. Különös, hogy a legtöbb árnyvadász sohasem hallhatta. Ez volt az ő
dobogó szívük.
Ám ezt a szívet úgy nyomta valami, akár egy szög a puha bőrt: Jem
aggódott a családtagjaiért és a barátaiért.
Valami szörnyűség zajlott Londonban. Nem tehetett róla, félig ott volt
lélekben. Minden olyan nyugodtnak tűnt, amikor megérkeztek Cornwallba
– nem kaptak sürgős üzenetet, nem jött értesítés katasztrófáról, csak amikor
már túl késő volt, és rájöttek a zabolátlan Fekete könyv veszélyére.
Árnyvadászok estek éppen gyilkosság áldozatául. Alastair és Cordelia
nemrég veszítette el az apját, és bizonyára nyomasztja őket a gyász egy
olyan ember miatt, akit szerettek, de nem kedveltek. És a Blackthorn
család: Tatiana börtönbe került, amiért halottidézésben vett részt, ám volt
valami különös a lányában, Grace-ben is, és Jem gyanította, hogy Lucie is
belekeveredhetett valahogy...
Jem hirtelen megállt. Magnus furcsán nézett rá.
 Igen? – kérdezte udvariasan Jem.
– Gondolom, nem kellene meglepődnöm azon, hogy ennyire hallgatag
vagy – vakarta meg az orrát Magnus. – Figyelembe véve a foglalkozásodat.
De...
Bocsáss meg – szabadkozott Jem. Csak elgondolkodtam a... londoniakon.
Mindazokon, akikkel közeli a kapcsolatom.
– Jamesen, hát persze – bólintott Magnus. – Tudom, hogy keményen
dolgoztál vele, hogy kordában tartsa azt az árnyékhatalmat, ami van neki.
De sejtem, hogy küszködik a Beliallal való kapcsolata miatt.
Mindannyian küszködnek – válaszolta Jem. James, Lucie, Tessa... és még
Will is. Olyan, mintha rávetülne az életükre egy árnyék. És Matthew...
– Ó, a boldogtalan Matthew – jegyezte meg Magnus. – Viszonzatlan
szerelem emészti, de van egy olyan érzésem, hogy ennél többről lehet szó.
Te tudod?
Jem tudta. Matthew-t még mindig összenyomta a nyomorúság súlya, s
megbénította a bűntudat amiatt, amit akaratlanul bár, de megtett Charlotte-
tal. Jem azonban senkinek sem beszélhetett arról, amit tudott. Még Willnek
sem. Még Magnusnak sem.
Semmi olyanról, amit elmondhatnék – felelte Jem.
Magnus csak bólintott.
– És persze az, ami Elias Carstairsszel történt. Ha vissza kellene menned
Londonba...
Jemben Néma Testvérhez méltatlan sóvárgás ébredt. Gyorsan lezárta az
elméjének ezt a részét, s lelakatolta a legemberibb vágyait.
Nem – mondta Jem. Néma Testvérként vagyok itt. Kiadták nekem ezt a
feladatot, amit muszáj elvégeznem.
– Ilyen a kötelesség? – indult el Magnus megint.
Nemcsak a kötelesség – eredt a nyomába Jem egy pillanat múlva.
Hanem... én is ilyen vagyok. Megváltoztat bennünket a folyamat, amikor
belépünk ebbe a rendbe. Nem az a fiú vagyok, aki voltam.
– Nem akarok okoskodni, de senki sem az, aki régen volt – mondta
Magnus. – Viszont értem, mire gondolsz – tette hozzá. – Pangborn csak
azért ment bele, hogy idehozzuk a Fekete könyvet, mert te velem voltál. Ha
elmennél, azzal megszegnéd az ígéretet, amit tettél. A nagyobb cél
érdekében muszáj félretenned a kötődést a családodhoz vagy az olyan
barátokhoz, mint Will és Tessa. Ezt megértem.
 Jem riadtan verte észre, hogy a kőfalak eltűntek, és Magnus kivezette
őket a végtelen folyosók közül egy fekete üvegemelvényre, ami mintha
feneketlen mélység fölött húzódott volna. Az ékkövekkel díszített táj
közepén egy fényes rézobeliszk állt, mindkettejük fölé tornyosulva.
A Néma Testvérek nem bámulnak szájtátva. Jem inkább kérdő pillantást
vetett Magnusra.
Magnus a szemét forgatta.
– Látom, hogy az építészek rákaptak az Arany Hajnal divatjára meg az
összes ilyen okkult halandó közhelyre. Nagyon felkapott ez most. Csupa
színtisztán tükröződő felület és erőltetett szimbolizmus – paskolta meg az
obeliszket. – Ismerem ezt a figurát Bécsből...
Itt van a többi könyv? – érdeklődött Jem. Ez a hely olyan... üres.
– Á, nem – magyarázta Magnus. – Ez olyan, mint a lila függönyöm.
Hadd nézzem csak.
Pillanatnyi gondolkodás után kántált valamit torokhangon, egy démoni
nyelven, amit Jem nem ismert fel. Az obeliszk csikorogva süllyedni kezdett,
és vele együtt a padló is ereszkedett, hogy egy csigalépcső táruljon fel az
obeliszk körül. Jem meglepően lassúnak érezte ahhoz képest, hogy
varázslatról van szó.
Magnus őt nézte.
– Vissza kell menned Londonba? – kérdezte lágyan. – Mielőtt lemegyünk
a pincébe. Tudom, hogy aggódsz ott mindenkiért. Én biztos nem fecsegném
ki, ha elmennél hozzájuk ahelyett, hogy itt maradnál a
boszorkánymesterekkel .
Magnus – szólt rá Jem szigorúan. Nem.
– De...
Nem – ismételte Jem. Persze hogy vissza akarok menni Londonba. Még
mindig emberből vagyok. Ott vannak azok, akiket még mindig szeretek.
– Még mindig ugyanolyan fontos ez neked, mint régen? – érdeklődött
halkan Magnus.
Igen – fonta karba a kezét Jem. Az eskü lényege, hogy muszáj
hozzáidomítani az akaratunkat, hogy megfeleljen annak az eskünek. Ha nem
tudnám a rendemet, a kötelességemet választani... mi értelme lenne
egyáltalán egy ilyen eskünek? – rázta a fejét.
Magnus egy pillanatig hallgatott. Aztán az eddiginél is halkabban
folytatta.
 – Neked nem saját döntés volt.
Az volt – nézett a régi barátjára határozottan Jem.
– Jól van – bólintott Magnus. – Akkor menjünk – sóhajtott fel. – Lehet,
hogy gyorsan végzünk ezzel, és siethetünk vissza Angliába amúgy is.
Tehát... amint belépünk a pincébe, muszáj...
Megállt és hunyorgott, mintha próbálna felidézni egy homályos emléket.
Hmm? – kérdezte Jem udvariasan nemsokára.
– Nos, ahhoz, hogy visszaállítsuk a Fekete könyv eredeti, tétlen állapotát,
vagy gondoskodnunk kell róla, hogy újra csatlakozzon a társaihoz, vagy
pedig arról kell gondoskodnunk, hogy ne csatlakozzon a társaihoz.
Jem megtorpant a lépcső felé menet.
Parancsolsz, kérlek?
– Biztos, hogy a kettő közül az egyik – jelentette ki Magnus.
Mi van, ha az utóbbi? – tudakolta Jem, véleménye szerint még mindig
meglehetősen udvariasan. Mire számítunk, mi fog történni?
Magnus pillanatnyi töprengés után vállat vont.
– Nem tudom. Egyiket sem tudom. Akár jól csináljuk, akár rosszul,
valami történni fog. Még nem tudom, micsoda. Majd megoldjuk, amikor
bekövetkezik. A boszorkánymesterek mágiája általában így működik – tette
hozzá szabadkozva. – Még a legjobb esetben is a katasztrófa szélén
egyensúlyozunk.
Azzal gondosan megmarkolta a Fekete könyvet, és elindult lefelé a
lépcsőn.
Jem úgy érezte, hogy talán elképesztő ostobaság továbbmenni. Sőt, annak
a körültekintésnek és a bölcsességnek a vészes hiányáról árulkodna, amiről
elvileg a Néma Testvéreket ismerik. Ráadásul egyébként is rossz fényt
vethet rá, hogy Magnust követi – de mégis követte lefelé.
A csigalépcső néhány forduló után egy hatalmas üregbe vezetett, ahol
vakító fény világított. A Rézpince – vélte Jem a sima fémfalak láttán. Szinte
elviselhetetlenül ragyogtak, pedig Jem nem látott fényforrást. A falak
mentén halomban álltak a könyvek, némelyik kupac vészjóslóan magasra
nyúlt.
– Egy árnyék nélküli kamra – szólt hátra a válla fölött Magnus. – Nagyon
nehéz benne elrejteni bármit is.
Jem a lépcső aljánál érte utol Magnust; csak ekkor tudatosult benne, hogy
Magnus különös szemüveget visel, sötétített lencsével.
 – Obszidián szemüveg – magyarázta Magnus. – Segít a ragyogó fényben.
Hűha!
A Halottak fekete könyve megint hánykolódni kezdett Magnus kezében,
és gyorsan kezdett felforrósodni körülötte a levegő. Jem odasietett
Magnushoz, hogy segítsen neki megbirkózni a nehezen kezelhető kötettel,
ám csak ebben a pillanatban döbbent rá, hogy szél süvített a pincében:
zajos, csípős szél, amitől nehezen hallotta Magnust. Minden túl fényes volt,
túl hangos és túl sok...
A Fekete könyv szárnycsapkodásra emlékeztető hang kíséretében kirepült
Magnus markából, és a szoba közepe felé szállt. Más kötetek kirepültek a
fal mentén sorakozó halmokból, hogy Magnus és Jem szeme láttára
nekiütközzenek a Fekete könyvnek. Ahogy kitisztult a kép, Jem rádöbbent,
hogy a kötetek egy pálcikaemberre hasonlító alakká álltak Össze.
– Talán csak egy kis látványosság – vonta fel a szemöldökét Magnus,
ahogy ránézett Jemre. – Vagy lehet, hogy a könyvek szeretnek amolyan
barátságos és segítőkész... könyvlény formát ölteni a Rézpincében.
A könyvszörnyeteg előrelépett. Felemelte mindkét karját, mire az oldalak
fenyegetően hangosan csapódtak egymásnak.
Tehát gyanítom, hogy nem kellett volna idehoznunk a Fekete könyvet –
állapította meg Jem.
– Igazándiból ki tudja – felelte Magnus. – Éppolyan valószínű, hogy ez
volt a helyénvaló döntés, és senkinek sem jutott eszébe említést tenni a
könyvgólemről. Apropó, szörnyen rossz ötlet lenne kárt tenni bármelyik
kötetben azok közül, amik alkotják. Talán csak itt kéne hagynunk. Felhúzni
magunk után a lépcsőt.
Ez a te Labirintusod – jegyezte meg Jem kétkedve. De el sem tudom
képzelni, hogy ez lenne a Fekete könyv tárolásának helyes módja.
– Nos, boszorkánymestereknek elvileg nem is szabad birtokolniuk a
Fekete könyvet – fejtegette Magnus bosszantó derűvel. – Jelenleg viszont
csak kölcsönvettük. Nem tehetek róla, hogy egy könyvszörny részévé vált,
igaz?
A könyvgólem – mintha megsértődött volna – sziszegve rávetette magát
Jemre, s lesújtott rá. Jem kitért a támadás elől, bár az egyik könyv széle
súrolta a kézfejét.
– Nem hinném, hogy kárt tehet bennünk – vélekedett Magnus. – Ezek
csak könyvek.
 Ám éles fájdalom kezdett gyorsan szétterjedni ott, ahol Jemet
megsuhintotta a gólem. Mintha fagy csípte volna meg. Meglepetten
felszisszent tőle.
– Jó, rendben van, úgy látom, tehet kárt bennünk – ismerte be Magnus. –
Van valami ötleted? – pördült félre az útból, mert a könyvgólem most őt
támadta, így védekezésre alkalmasabb pozíciót vett föl. – Alapesetben
egyszerűen felgyújtanám az egészet, de el sem tudom képzelni a
következményeit rám nézve, ha tönkreteszek többhalomnyi pótolhatatlan
varázsige-gyűjteményt.
Nem gondolod, hogy a többi boszorkánymester megértené? – vetette fel
Jem. Jól megmarkolta a botját, hogy azzal védje magát a könyvlény ellen,
ami megint felé ugrott. Jelen körülmények között?
– Nem értenék meg – mondta Magnus. – Egyébként is, a
varázskönyvekben annyi a mágia, hogy nem csodálkoznék, ha nem
mennének tönkre a tűzben. Vagy erősebbé válnának tőle.
A Néma Testvérek esküjének értelmében Jem sohasem érezhetett olyan
dühöt, mint fiatal korában, mégis azon kapta magát, hogy valami hasonló
keríti hatalmába.
Van egy ötletem – jelentette ki az érzéssel mit sem törődve. Az eredeti
gólem legenda szerint a szörnyet úgy lehetett megállítani, hogy a
homlokára írták a „halál” szót.
– Nem hinném, hogy ennek a valaminek van homloka – tért ki Magnus a
legutóbbi tántorgása elöl.
Van feje – mondta Jem. – Arra felrajzolhatom a halálrúnát, amit a Néma
Testvérek ismernek.
– Micsoda? – emelte fel a hangját Magnus. – Vannak titkos rúnák,
amikről csak a Néma testvérek tudnak?
Persze – válaszolta Jem. Ez önmagában nem titok. Minden árnyvadász
tudja.
– Tudják, hogy nektek van egy titkos halálrúnátok? – kérdezte Magnus
kissé fojtott hangon.
Valójában nem halálrúna – pontosított Jem. Hanem egy komplex
reprezentációja a... nem beszélhetek róla – találkozott a pillantása
Magnuséval. Bíznod kell bennem!
– Bízom – felelte Magnus, de bármit is mondott utána, a homály¬ba
veszett, mert a könyvgólem egy hatalmas ugrással nekivetette magát a pince
falának, és úgy áthatolt rajta, mintha az csak papírból lett volna. A falon túl
Jem még több fénylő rezet látott egy távolba vezető folyosón. Kérdő
pillantást vetett Magnósra.
– Nos – sóhajtott egy nagyot Magnus. – Most elmenekült a
Rézárkádokba. Bár szeretnék úgy tenni, mintha ez már nem a mi
problémánk lenne... az a helyzet, hogy ez csak még tovább tetézi a
problémáinkat – vázolta föl Jemnek együttérző mosoly kíséretében. – Úgy
tűnik, hogy még nem rohanunk vissza Londonba. Jól van. Üldözőbe
vesszük, én megpróbálom majd valamiféle mágikus ketrecbe zárni, aztán
megpróbálkozunk a te halálrúnáddal.
És ha az nem működik? – kérdezte Jem.
– Akkor legalább bezártuk egy mágikus ketrecbe – összegezte Magnus. –
Tehát, Zakariás testvér, még mélyebbre vethetjük magunkat a Spirál
Labirintusban, ahol a halandók félnek megfordulni?
Jem rászánt egy másodpercet, hogy a barátaira és a családtagjaira
gondoljon, akik odahaza küszködtek Angliában. Egy pillanatra csupán, de
érezte, hogy kibírhatatlanul erős szeretet keríti hatalmába – olyan erős,
hogy csak arra az egy pillanatra lehetett kibírni.
Azt hiszem, muszáj lesz – mondta aztán.
Szintén Cassandra Clare-
től
A végzet ereklyéi
Csontváros
Hamuváros
Üvegváros
Bukott angyalok városa
Elveszett lelkek városa
Mennyei tűz városa

Pokoli szerkezetek-trilógia
Az angyal
A herceg
A hercegnő

Gonosz fortélyok
Éjfél kisasszony
Árnyak ura
Éjsötét királynő

Utolsó órák
Aranylánc
Vaslánc

A LEGŐSIBB ÁTKOK
 Wesley Chuval
A mágia vörös tekercsei
Az elveszett Fehér Könyv

The Shadowhunters Codex

Joshua Lewisszal

Bane-krónikdk
Sarah Rees Brennannel
és Maureen Johnsonnal

Történetek az Árnyvadász Akadémiáról

Sarah Rees Brennannel, Maureen Johnsonnal
és Robin Wassermannal

Az Árnypiac kísértetei
Sarah Rees Brennannel, Maureen Johnsonnal,
Kelly Linkkel és Robin Wassermannal
 A szerzőről
Cassandra Clare a bombasikerű A Végzet Ereklyéi című sorozat szerzője.
Teheránban született, gyermekkorában beutazta a világot a családjával és jó
pár könyvvel teli ládával. Cassandra jelenleg Nyugat-Massachusettsben él
férjével meg a macskáikkal, és manapság már sokkal több könyve van.
 MÉLTATÁSOK

„Imádtam Clare pazar leírásait, a humorát, a szereplők közötti évődést, a

környezetet (az Edward korabeli Londont), a szereplők közötti kémiát és
feszültséget.”
– luce, goodreads.com

„Cassie megintcsak rengeteg embert mozgat itt, valószínűleg egy

Árnyvadász-univerzumba most belekezdő olvasó kapkodja a fejét a
tömérdek név miatt. A főszereplőgárda kitűnik még mindig – a fentebb
említettek mellett Christopher egy kincs, Anna és a pofátlan karizmája
hihető, és talán Cordelia személyes drámája tetszett a legjobban ebben a
kötetben.”
– Zetsuen, moly.hu

„Hű, hát ez volt aztán az érzelmi hullámvasút! (...) Továbbra is fenntartom,

hogy a legjobb szereplőgárdával a The Last Hours rendelkezik. Mély
karaktereket kapunk, akik tele vannak múltbéli traumákkal, titkokkal,
nemegyszer hibáztak, mégis igyekeznek és próbálnak jobbak lenni, vagy
éppen süllyednek egyre lejjebb a gödör alja felé, ami sajnos már nincs is
annyira messze.”
– Eszti_TDA, moly.hu

„Nincs annál szomorúbb dolog, mint mikor egy Cassandra Clare-könyvnek

a végére érek. Az biztos, hogy az első két kötetet újra fogom olvasni az
utolsó rész megjelenése előtt. Fantasztikus. Leírhatatlan számomra a
hangulata, ami sugárzik a lapokból és körülölel. Órákig lehetne olvasni
egyhuzamban anélkül, hogy pihenésre lenne szüksége az embernek. :)
Gyönyörű gondolatok egy szépséges történetben. Nem akarom elengedni
ezeket a szereplőket.”
– viri98, moly.hu
„Egyáltalán nem meglepő, hogy az írónőnek ez a könyve is hihetetlenül
sikerült. Minden egyes mondatot élveztem.”
– lucyy, moly.hu

„Ha lehetne üzenni az írónőnek, lenne mit megosztanom vele:

1. Miért? MIÉRT teszi ezt a szegény rajongókkal, hogy ilyen lógó
befejezést ír, majd otthagy minket a fenébe?!
2. Mikor lesz már meg a 3. rész?
3. Nem unjuk még a parabatai édes hármast? :)
4. Ne pazarold mindenféle más könyvekre az energiát, hanem írd
gyorsabban a folytatásokat, mert nem bírjuk kivárni!!!!
Csak úgy faltam az oldalakat, még akkor is, ha az eredeti nyelvű 1900-as
évekbeli megfogalmazás néha kifogott rajtam.”
– judit_asztalos, moly.hu

„Még úgy is fel tud húzni Cassandra Clare, hogy feltételezem, a szereplők
helyzete nagyrészt rendeződni fog a következő részben, az eddigi
sorozatzáró kötetek alapján. Szerintem ennyi szemszöggel még nem
dolgozott mondjuk. Ha jól számolom, a Gonosz fortélyokban 8 plusz pár
szemszögből láttuk a történetet. Itt minimum 10.”
– Beatrices, moly.hu

„Valóságos hullámvasút volt az olvasása. Annak ellenére, hogy

meglehetősen sok a karakter, mindannyian jól megkülönböztethető
személyiségek. Mindannyiuk sorsáért lehet izgulni. Kíváncsi leszek,
hogyan oldja meg az írónő az újabb szerelmi háromszöget. Matthew
szembenéz a démonaival, és abbahagyja végre az ivást? Lucie és Jesse,
Thomas és Alastair, Anna és Ariadne megtalálják a boldogságot?
Izgatottam várom a folytatást.”
– Adeina, moly.hu
Megjegyzések

[←1]
Szabó Lőrinc fordítása
[←2]
Tóth Árpád fordítása
[←3]
Szabó Lőrinc fordítása
[←4]
Tóth Árpád fordítása
[←5]
Lévay József fordítása
[←6]
Káldi-Neovulgáta
[←7]
Káldi-Neovulgáta
[←8]
Káldi-Neovulgáta
[←9]
Tandon Dezső fordítása
[←10]
Tótfalusi István fordítása
[←11]
Naschitz Frigyes fordítása
[←12]
Kosztolányi Dezső fordítása
[←13]
Szász Béla fordítása
[←14]
Mikes Lajos és Telekes Béla fordítása
[←15]
Mikes Lajos és Telekes Béla fordítása
[←16]
Káldi-Neovulgáta
[←17]
Káldi-Neovulgáta
[←18]
Szabó Lőrinc fordítása
[←19]
Devecseri Gábor fordítása
[←20]
Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása
[←21]
Káldi-Neovulgáta
[←22]
Káldi-Neovulgáta
[←23]
Káldi-Neovulgáta
[←24]
Arany János fordításának átirata
[←25]
Tandori Dezső fordítása
[←26]
Jánosy István fordítása
[←27]
Káldi-Neovulgáta
[←28]
Káldi-Neovulgáta
[←29]
Hajnal Anna fordítása