Az elveszett Fehér Könyv

II összesen A legősibb átkok

Cassandra Clare & Wesley Chu
Könyvmolyképző (nov 2021)

Címke: fantasy, romantikus, Ifjúsági Regény, Kaland, LMBTQ

fantasyttt romantikusttt Ifjúsági Regényttt Kalandttt LMBTQttt
Malec. Számukra egy veszedelmes küldetés a gonosz birodalmába nem
egyszerűen munka, hanem romantikus kirándulás.
Az élet szép Magnus Bane és Alec Lightwood számára. Együtt élnek
egy mesés lakásban, boszorkánymester fiukkal, Maxszel, aki épp járni
kezdett, New York utcái pedig békések és csendesek – mármint épp annyira
békések és csendesek, mint általában.
Mígnem egy éjjel két régi ismerős tör be Magnus lakásába, és ellopják
tőle a nagy hatalmú Fehér Könyvet. Magnus és Alec, felismerve, hogy a
tolvajokat ártalmas erők irányítják, mindent félredobnak, hogy
visszaszerezzék a könyvet, mielőtt nagyobb kárt okozhatnak. Egészen
Sanghajig kell követniük őket, Clary, Jace, Isabelle és a frissen
árnyvadásszá avatott Simon segítségével.
Ám Sanghajban gyorsan kiderül, hogy sokkal nagyobb a baj, mint
gondolták. Egy erőszakos támadás miatt Magnus mágiája egyre
megbízhatatlanabb lesz, és ha nem tudják a városba özönlő démonok útját
állni, jobb híján követniük kell őket oda, ahonnan jöttek – a holtak
birodalmába. És amivel szembetalálják magukat, sokkal különösebb és
aljasabb, mint amire valaha számíthattak…
Vajon sikerül-e leszámolniuk a fenyegető veszéllyel? És hazaérnek-e
időben, mielőtt a gyerekük teljesen kikészíti Alec anyukáját?
Csatlakozz a csapathoz, és éld át a kalandjaikat!
CASSANDRA CLARE és WESLEY
CHU
Az elveszett Fehér Könyv
A LEGŐSIBB ÁTKOK
II. könyv
 Steve-nek
– C. C –

Paulának, Hunternek és Rivernek

A családnak
– W. C. –
„És az angyalokat is, a kik nem tartották meg fejedelemségöket, hanem
elhagyták az ő lakóhelyöket, a nagy nap ítéletére örök bilincseken,
sötétségben tartotta.”

JÚDÁS APOSTOL LEVELE 1:61

 Prológus
Idris, 2007

AMIKOR A PIRKADAT KÖZELEDTÉVEL Magnus Bane belovagolt a

tisztásra, a halálra gondolt. Újabban ritkán fordult meg Idrisben –
idegesítette a sok árnyvadász egy helyen –, de el kellett ismernie, hogy az
Angyal igazán szép helyet választott a nephilimek otthonául. Friss, hűvös és
tiszta hegyi levegőt szívott be. A fenyők szelíden susogtak a völgyet
határoló domboldalakon. Idris néha sok tudott lenni a maga komor, baljós
hangulatával, de ez a darabkája mintha egy régi német meséből került volna
ide. Talán a környéken nyüzsgő rengeteg árnyvadász ellenére Magnus régi
barátja, Ragnor Fell is éppen ezért ide építette a házát.
Ragnor nem volt éppen vidám ember, valami megmagyarázhatatlan
okból mégis vidám házat épített. Alacsony kis kőépület volt, csúcsos és
magas zsúptetővel. Magnus pontosan tudta, hogy Ragnor a komplett tetőt
egy észak-yorkshire-i fogadóról teleportálta ide a megrökönyödött
vendégek feje fölül. Miközben lovával lefelé ügetett a völgybe, érezte, hogy
a jelen gondjai szertefoszlanak. Odafent az egész világ rettenetesnek tűnt.
Valentine Morgenstern minden erejével azon dolgozott, hogy kirobbantsa a
háborút, amire vágyott, és Magnus sokkal jobban belegabalyodott a
dologba, mint szerette volna. Cserébe persze itt volt ez a leírhatatlanul kék
szemű fiú.
Most egy pillanatra mégis csak ők lesznek ketten, Magnus és Ragnor,
mint korábban már annyiszor. Utána majd ráér foglalkozni a világgal meg a
problémával, ami hamarosan megérkezik majd Clary Fairchild alakjában.
A lovat a ház mögött hagyta, és előrement a bejárati ajtóhoz, ami
egyetlen könnyed érintésére szélesre tárult. Magnus arra számított, hogy a
barátja teázik vagy valamilyen tekintélyes méretű könyvet olvas, ehelyett
Ragnor azzal volt elfoglalva, hogy minél alaposabban tönkrezúzza a saját
nappaliját. Dührohamában éppen egy széket emelt a feje fölé.
– Ragnor? – szólt Magnus, mire a házigazda hozzávágta a széket a
kőfalhoz, amin az ripityára tört. – Rosszkor jöttem talán?
Ragnor láthatólag csak most vette észre Magnust. Felemelte a
mutatóujját, mintha csak így jelezné a vendégének, hogy várjon egy
pillanatot, aztán céltudatosan a tölgyfából készült antik komódhoz vonult,
sorban egymás után kihúzta a fiókokat, és hagyta, hogy fém meg porcelán
csörömpölése közepette a földre zuhanjanak. Végül felegyenesedett,
kilazította a vállát, és Magnus felé fordult.
– Őrület csillog a szemedben – mondta óvatosan Magnus.
Megszokta, hogy egészségesen csillogó zöld bőrrel és a homlokából
előkanyarodó két fehér szarvval megáldott Ragnor igazán elegáns, jól
öltözött úriember.
Az előtte álló férfi azonban már önmagában is elég ramatyul nézett ki,
Ragnorhoz képest pedig egyenesen katasztrofálisan. Elveszettnek tűnt, a
tekintete úgy ugrált körbe a szobában, mintha egy rejtőzködő idegent
keresne.
Minden körülményeskedés helyett érces, tiszta hangon megkérdezte:
– Tudod, mit jelent, hogy sub specie aeternitatis?
Magnus nem igazán tudta, milyen üdvözlésre számított Ragnortól, de
egészen biztosan nem erre.
– Valami olyasmit, hogy „a dolgok a maguk valójában”. Bár ez persze
nem a szó szerinti fordítás.
Ez a beszélgetés máris egészen bárgyú fordulatot vett.
– Igen – bólintott Ragnor. – Igen. Azt jelenti, hogy valami olyasminek a
szempontjából, ami igaz, teljesen és totál igaz. Nem azt az illúziót nézzük,
amit igaznak hazudunk, hanem úgy tekintünk a dolgokra, hogy minden
ilyen illúziót lehántunk róluk. Spinoza. – Kivárt egy pillanatot, és
elgondolkodva hozzátette: – Az a fazon aztán tudott inni. És amúgy nagyon
ügyesen csiszolt lencsét.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – közölte Magnus.
Ragnor hirtelen kizökkent a koncentrációból, és egyenesen Magnus
szemébe nézett, anélkül, hogy egyet is pislogott volna.
– Tudod, mi a létezés sub specie aeternitatis? Nem a mi világunk, nem is
csak az általunk ismert világok, de úgy minden egyben. Mert én tudom.
– Nocsak – mondta Magnus. Ragnor állta a tekintetét.
– A démonok azok – jelentette ki. – A gonosz. Velejéig káosz, aljas
szándékkal teli fortyogó üst.
Magnus sóhajtott. A barátja depressziós lett. Néha előfordul ilyesmi a
boszorkánymesterekkel. Az univerzum abszurditása egyszerre viccesebb és
kevésbé vicces, ha az ember élete annyival, de annyival hosszabb a
mondénokénál. Ragnor veszélyes útra lépett.
– Néha azért vannak jó dolgok is, nem igaz? – Magnus azon kezdett
gondolkodni, mit is szeret Ragnor. – A napnyugta a Fudzsi fölött? Egy
jóféle palack régi tokaji? Az a hely Hágában, ahová régen jártunk, és olyan
pici gyűszűkben szolgálták föl a kávét, ami viszont olyan erős volt, hogy
végig égetett, amíg leért a gyomrunkba? – Erősebben gondolkodott. – Hogy
mennyire hülyén néz ki egy albatrosz, amikor leszáll a vízre?
Ragnor végre pislogott, méghozzá sokszor egymás után, aztán lehuppant
a háta mögött álló skót kockás fotelba.
– Nem vagyok depressziós, Magnus.
– Naná, hogy nem – bólintott Magnus. – Ez csak a teljes
egzisztencialista nihilizmus, ahogy a jó öreg Ragnortól megszokhattuk.
– Besokalltam, Magnus. Ettől az egésztől. Most a nagy ember szállt rám.
A legnagyobb ember. Vagyis hát a második legnagyobb.
– Az azért még mindig elég nagy – nyugtázta Magnus. – Valentine-ról
van szó? Mert…
– Valentine! – hördült föl Ragnor. – A félnótás árnyvadászok biznisze.
Nincs hozzá türelmem. Azért jó az időzítés. Mármint nekem, hogy eltűnjek.
Ha bármi rossz történik most Idrisben, az valószínűleg csak ennek az egész
kavarásnak a része a Végzet Ereklyéivel. Azoknak, akik a valódi
fenyegetést jelentik, így semmi okuk kételkedni.
Magnusnak kezdett elege lenni.
– Elmondanád végre, hogy mi ez az egész? Ha már egyszer elhívtál ide.
Valami olyasmit emlegettél, hogy nagyon sürgős dologról van szó. Ihatnánk
egy csésze teát, vagy már összetörted a kannát?
Ragnor közelebb hajolt Magnushoz.
– Eljátszom a saját halálomat!
Kurtán felnevetett, aztán sarkon fordult, és elindult egy ajtó felé,
Magnus gyanúja szerint azért, hogy folytassa a lakás átrendezését.
Kelletlenül követte hát.
– Az isten szerelmére, miért? – szólt Ragnor távolodó háta után.
– Azt nem tudom, hogy miért most – felelte Ragnor –, de egy csomóan
visszajönnek. Te is tudod, hogy nem lehet őket megölni, csak elküldeni egy
időre, de aztán mindig előkerülnek. Ó, igen, de elő ám!
Magnus kezdte azt gyanítani, hogy Ragnornak elment az esze.
– Kicsodák?
Ragnor hirtelen közvetlenül Magnus mellett jelent meg egy ajtón át,
amit a boszorkánymester eddig szekrénynek hitt, de most kiderült, hogy egy
folyosóra vezet.
 – Azt mondja, „kicsodák”! – visszhangozta gúnyosan Ragnor, és egy
pillanatra egészen a régi önmagának tűnt. – Hogy kikről beszélünk?
Démonokról! Nagyobb Démonokról! Micsoda név! Miért hagytuk, hogy ők
nevezzék el saját magukat? Nem is annyira nagyok.
– Te ittál? – érdeklődött Magnus.
– Egész életemben – felelte Ragnor. – Mondanék neked egy nevet, aztán
hadd halljam, eszedbe jut-e valami.
– Hajrá!
– Azmodeusz.
– Az én drága jó édesapám – mondta Magnus.
– Belfegor.
– Olyan kis pacaformájú csávó – bólintott Magnus. – Hová akarsz ezzel
kilyukadni? Valamelyik el akar kapni?
– Lilith.
Magnus a fogát szívta. Ha Lilith Ragnor nyomában van, akkor tényleg
nagy a baj.
– Démonok anyja. Szammael szeretője.
– Na ja. – Ragnornak felvillant a szeme. – Nem is a csajról van szó. A
pasijáról.
– Szammael? – kérdezte nevetve Magnus. – Ne már!
– De igen – felelte Ragnor olyan megfellebbezhetetlenül, hogy Magnus
kétségbeesetten hagyott fel a kételkedéssel.
– Leülhetek, vagy valami? – kérdezte.

A hálószoba romjai között kerestek menedéket. Ragnornak sikerült

kettéhasítania az egész ágyat, ami igen szép teljesítmény volt. Magnus
letelepedett egy csodálatos módon érintetlenül maradt asztalra. Ragnor fel-
alá járkált.
– Mint az közismert, Szammael halott – mondta Magnus. – Csinált
valamit, amivel beengedte a démonokat a világunkba, aztán megölték,
állítólag az arkangyal…
– Te is tudod, hogy Szammaelt nem lehet igazán megölni – csattant fel
türelmetlenül Ragnor. – A nála sokkal jelentéktelenebb démonok is
visszatérnek idővel. Mindig is lehetett tudni, hogy előkerül. És most itt van.
– Jó – bólintott Magnus –, de továbbra sem értem, mi köze ennek
hozzád. Mármint azon kívül, hogy nyilván mindannyiunkhoz van köze. És
kérlek, ne törj össze több bútort, amíg el nem magyaráztad.
 Ragnor leengedte a kezét, mire a lustán a mennyezet felé pörgő
állólámpa csörömpölve zuhant vissza a földre.
– Keres már egy ideje. Nem tudom, miért, de van egy tippem.
– Na, várjunk csak! – Magnus lassan kezdte felfogni, mit is hall
voltaképpen. – Ha Szammael visszatért, akkor miért nem csap, tudod,
valami nagyobb hűhót?
– Teljesen még nem tért vissza. Nem képes hosszabb ideig a
világunkban maradni, csak valami ürességben lebeg a közelben. Szerintem
azt akarja, hogy találjak neki egy síkot.
Magnus szemöldöke felszökött.
– Síkot?
Ragnor bólintott.
– Démoni síkot. A mi valóságunk szappanbuborék-kupacának egy másik
dimenziójában. Eleinte nagyon gyenge lesz. Energia kell majd neki, hogy
felépítse az erejét és a mágiáját. Ha talál egy síkot, amit a magáénak tudhat,
akkor az amolyan dinamóféleségként szolgál majd az erejéhez. És én,
Ragnor Fell vagyok a dimenziós mágia első számú szakértője a világon.
– Meg a legszerényebb is. Miért nem tud ő birodalmat keresni magának?
– Ó, végül nyilván azt tenné. Valószínűleg már keresi is. De a démoni
idő nem ugyanaz, mint az embereké. Vagy akár a boszorkánymestereké.
Lehet, hogy még sok száz év, mire visszatér. Vagy már holnap.
Ragnor elhallgatott. A sarokban egy szemeteskosár lassan feldőlt, és az
egyenetlen padlódeszkákra borította a tartalmát.
– Szóval eljátszod a saját halálodat. Nem érzed ezt kicsit…
elhamarkodottnak?
– Érted te – bődült el Ragnor –, mit jelentene, ha Szammael
visszaszerezné a mágikus képességeit? Ha visszatérne Lilithhez, és
összefognának? Akkor kitörne a háború, Magnus. Háború a Föld ellen.
Teljes pusztulás. Nem innánk több tokajit! Nem lennének albatroszok!
– Mi a helyzet a többi tengeri madárral? Ragnor felsóhajtott, és leült
Magnus mellé.
– El kell rejtőznöm! Szammaelnek azt kell hinnie, hogy olyan helyen
vagyok, ahol senki nem érhet el. Ragnor Fellnek, a dimenziós mágia
szakértőjének örökre el kell tűnnie.
Magnus fontolgatta ezt pár pillanatig, aztán felállt, és kivonult a
hálószobából, hogy szemügyre vegye, milyen pusztítást végzett Ragnor a
nappaliban.
 Tetszett neki ez a ház. Több mint száz éven át a második otthonának
tekintette. Ragnor akkor már sok-sok éve a barátja és a mentora volt egy
személyben. Szomorú lett, és dühös. Hátra sem fordult, úgy kérdezte:
– Hogyan foglak megtalálni?
– Majd én megtalállak téged – felelte Ragnor. – Akármilyen formát
veszek is fel. Meg fogsz ismerni.
– Megállapodhatnánk egy jelszóban – javasolta Magnus.
– A jelszó az lesz – mondta Ragnor –, hogy elmesélem annak az
éjszakának a történetét, amikor te, Magnus Bane, megkóstoltad a sligovica
névre hallgató kelet-európai szilvapárlatot. Emlékeim szerint előadtál akkor
egy dalt is, amit magad szereztél.
– Talán nem is kell jelszó – vetette fel Magnus. – Elég, ha kacsintasz,
vagy valami.
Ragnor vállat vont.
– Biztosan nem tart sokáig, mire új személyiséget hozok össze
magamnak. Kíváncsi vagyok, ki lesz belőlem. Na mindegy, ha nincs más…
– De van – vágott közbe Magnus. Amikor megfordult, látta, hogy
Ragnor is felkelt az asztalról a hálószobában, és kijött utána a nappaliba.
– Szükségem van a Fehér Könyvre.
Ragnor kuncogni kezdett, aztán öblös nevetésben tört ki. Hátba vágta
Magnust.
– Magnus Bane! – mondta. – Az utolsó lélegzetvételemig elárasztasz
alvilági intrikával. Miért, könyörgöm, mi a rossebért lehet neked szükséged
a Fehér Könyvre?
Magnus Ragnor szemébe nézett.
– Fel kell ébresztenem Jocelyn Fairchildot. Ragnor megint elnevette
magát.
– Óriási! Óriási! Ahhoz nem elég, ha megszerzed a Fehér Könyvet, de
előbb kell megtalálnod, mint Valentine Morgenstern. A barátságunk mindig
is rettenetes dolgok gazdag szövevényében létezett, Magnus. Azt hiszem,
hiányozni fog. A Wayland-birtokon van. A könyvtárban, egy másik könyv
belsejében.
– Valentine régi házában van elrejtve? Ragnor szélesen mosolygott.
– Jocelyn dugta oda. Egy szakácskönyvbe. Úgy rémlik, az a címe, hogy
Egyszerű receptek háziasszonyoknak. Figyelemre méltó nő! Mondjuk
iszonyatosan rosszul választott férjet magának. Na mindegy, én elhúztam. –
Az ajtó felé indult.
 – Várj! – Magnus követte volna, de megbotlott valamiben, ami egy
bronzból öntött majomszobornak bizonyult. – Jocelyn lánya éppen téged
keres, hogy a könyvről érdeklődjön.
Ragnor felhúzta a szemöldökét.
– Hát, nem segíthetek neki. Meghaltam. Neked kell továbbadnod az
információt. – Ezzel sarkon fordult.
– Várj! – szólt utána megint Magnus. – Hogyan… hm… hogyan haltál
meg?
– Nyilván Valentine gorillái öltek meg – felelte Ragnor. – Ezért csinálom
most ezt.
– Nyilván – dörmögte Magnus.
– Ők is a Fehér Könyvet keresték. Csetepaté támadt, végeztek velem.
– Ragnor türelmetlennek tűnt. – Mindent a szádba kell rágnom? Nesze!
– Elcsörtetett Magnus mellett, bal mutatóujjával a hátsó falra bökött, és
izzó betűkkel, mélységi nyelven írni kezdett. – Felírom a falra, nehogy
elfelejtsd.
– Komolyan? Mélységi nyelv?
– „Valentine… verőlegényei… végeztek… velem… mert…” – Ragnor
egy pillanatra megállt, és Magnusra pillantott. – Soha nem tartottad karban
a nyelvtudásodat, Magnus. Ez jó gyakorlás lesz. – Visszafordult a fal felé,
és folytatta az írást. – „Most… halott… vagyok… jaj… ne.” Tessék. Sima
ügy még neked is.
– Várj! – mondta Magnus harmadszorra is, bár ezúttal nem jutott eszébe
egyetlen értelmes kérdés sem. Felkapta hát az első keze ügyébe kerülő
üveget, ami feldőlve hevert a kandallópárkányon. – Nem viszed magaddal
a… – Rálesett a címkére, és felhúzott szemöldökkel pillantott fel Ragnorra.
– A szarvlakkodat?
– A szarvam bizony lakkozatlan marad – felelte Ragnor. – Félre az
utamból, épp a halálomat rendezem meg.
– Nem is tudtam, hogy a szarvakat lakkozni kell.
– Pedig igen. Vagy legalábbis kellene. Már akinek van olyan. Különben
mocskos és gondozatlan lesz. Megyek, Magnus.
Magnus képtelen volt tovább türtőztetni magát.
– Muszáj? – Még ő is érzékelte, hogy úgy beszél, mint egy durcás
gyerek. – Ez agyrém, Ragnor. Nem kell meghalnod, hogy megvédd magad.
Beszélhetünk a Spirális Labirintussal. Nem vagy kénytelen egyedül
szembenézni ezzel. Vannak barátaid! Erős barátaid! Itt vagyok mindjárt én.
 Ragnor egy hosszú pillanatig némán nézte Magnust. Végül
ünnepélyesen a barátja elé lépett, és megölelte. Magnus számításai szerint
ez úgy az ötödik vagy a hatodik ölelésük lehetett több száz éves barátságuk
alatt. Ragnor nem rajongott a testi érintkezésért.
– Ez az én problémám, és egyedül fogok megküzdeni vele – jelentette
ki. – A méltóságom így kívánja.
– Azt próbálom megértetni veled – mondta Magnus –, hogy nem kell így
lennie.
Ragnor hátralépett, és szomorúan nézett a barátjára.
– Dehogynem.
Megfordult, és elindult. Magnus a lassan láthatatlanná váló tüzes betűket
nézte a falon.
– Nem tudom, miért csinálok ilyen nagy ügyet ebből – sóhajtotta. –
Szereted a drámai gesztusokat. Meglátjuk, hogy képes leszel-e legalább egy
hétig tetszhalott maradni, mielőtt beállítasz a lakásomba a hónod alatt egy
dámajátékkal.
Ragnor halkan felnevetett, és egyetlen további szó nélkül felszívódott.
Magnus sokáig csak állt ott, és az üres helyet nézte, amit nemrég még
Ragnor töltött be. Egykori mentora nem vitt magával sem poggyászt, sem
egy váltás ruhát, sem fogkefét. Egyszerűen eltűnt a világból. A bejárati ajtó
tárva-nyitva maradt, ahogy Ragnor hagyta, így jobban illett a bemutatni
kívánt képbe, Magnust mégis emésztette a látvány, úgyhogy egy idő után
csendben becsukta.
Ragnor konyhájának romjai között talált egy hatalmas agyagpipát, a
fürdőszoba romjai között meg egy szárított levelekkel teli üveget. A növény
Idrisből származott, és Magnus gyerekkorában, sok száz évvel korábban az
árnyvadászok előszeretettel szívták. Ragnor és a régi idők emlékére
Magnus rágyújtott a pipára, és elgondolkodva pöfékelt.
Az ablakból Clary Fairchild és Sebastian Verlac lovainak ritmikus lépteit
figyelte, amint a domboldalon ereszkedtek lefelé a tisztásra, hogy vele
találkozzanak.
ELSŐ RÉSZ
New York
 ELSŐ FEJEZET
Álomtüske
2010. szeptember

KÉSŐRE JÁRT, és egy pillanattal korábban még teljes volt a csend.

Magnus Bane, Brooklyn fő boszorkánymestere a nappalijában ült,
közelebbről a kedvenc foteljában, az ölében nyitott könyv hevert lapjával
lefelé, és a legfelső emeleti ablakának zörgő reteszét figyelte. Az elmúlt egy
hétben valaki a lakását védő varázslatokat próbálgatta. A jelek szerint most
már határozottabban próbálkozott az illető. Magnus ostobaságnak gondolta
a részéről. Példának okáért a boszorkánymesterek mindig sokáig fent
maradtak. Aztán meg egy árnyvadásszal élt – aki igaz, ami igaz, jelenleg
éppen őrjáratozott, de Magnus bármikor képes volt megvédeni magát, akár
pizsamában is. Szorosabbra húzta magán a fekete selyemköntöst, és
megmozgatta az ujjait, mágiát gyűjtve köréjük.
Arra gondolt, hogy pár évvel korábban még sokkal lazábban kezelte
volna az efféle betörési kísérleteket, hagyta volna, hogy a dolgok menjenek
a maguk útján, és az ösztöneire bízta volna magát. Most az ujjaiból nagyon
is valódi pisztolyt formázva mutatott az ablakra. Ugyanis a fia a szomszéd
szobában aludt.
Az alig egyéves Max mostanság már többnyire átaludta az éjszakát. Ez
egyszerre jelentett megkönnyebbülést és kellemetlenséget is, merthogy Max
mindkét szülője éjjeli bagoly volt, ő viszont a tyúkokkal kelt minden reggel
fél hatkor. Ilyenkor általában vidáman kurjantott egyet, amit Magnus persze
imádott, de egyben rettegett is tőle.
Az ablak felfelé siklott. Magnus mindkét tenyerében tűz éledt, zaffrkék
mágia ragyogott a sötétben.
Egy alak húzta be a felsőtestét az ablakon, aztán mozdulatlanná
merevedett. Egy árnyvadász állt ott teljes démonvadász felszerelésben, íjjal
a vállán. Meglepettnek tűnt.
– Huh, szia! – mondta Alec Lightwood. – Megjöttem. Légyszi, ne lőj le
a varázssugaraiddal.
Magnus mindkét kezét megforgatta, a kék sugarak elhalványultak, aztán
kihunytak, csak némi füst gomolygott a nyomukban az ujjai között.
– Általában az ajtót használod.
 – Néha szeretem a változatosságot.
Alec most már a teljes testét behúzta a lakásba, aztán becsukta az
ablakot maga mögött. Magnus felhúzott szemöldökkel pillantott rá.
– Oké, bevallom, egy démon megette a kulcsaimat.
– Annyi kulcsot elhagytunk már. – Magnus felállt, hogy megölelje a
szerelmét.
– Várj! Tiszta büdös vagyok.
– Semmi baj nincs azzal – jelentette ki Magnus, miközben Alec vállára
hajtotta a fejét –, ha az emberen érződik a verejték egy átdolgozott éjszaka
után…. Viszont te tényleg büdös vagy. Mi ez?
– Ez – felelte Alec – egy közönséges metróalagút-béli füstdémon szaga.
– Jaj, drágám! – Magnus így is megcsókolta Alec nyakát. Azért inkább a
száján vette a levegőt.
– Várj egy kicsit, főleg a cucc a büdös – monda Alec.
Magnus hátrahúzódott, Alec pedig nekiállt megszabadulni a holmijaitól:
az íjától, a tegeztől, az iróntól, pár szeráfpengétől, a bőrdzsekijétől, a
csizmájától, az ingétől.
– Hadd segítsek a többivel – mondta Magnus, miután Alec kigombolta
az ingét.
Alec elmosolyodott, kék szemébe melegség költözött, Magnus pedig
érezte, hogy átjárja a szeretet. Három év után szemernyit sem koptak az
érzelmei Alec iránt. Inkább csak erősödtek nap mint nap. Azóta is. Nem
győzött csodálkozni rajta.
Alec szája mosolyra kanyarodott, ahogy a tekintete a folyosó felé tévedt
Magnus mögött.
– Alszik – mondta Magnus, és szájon csókolta Alecet. – Órák óta.
A kanapé felé húzta a férfit. Elég volt egyetlen ujjmozdulat, és az
asztalon meggyulladtak a gyertyák, a lámpák fénye pedig elhalványult.
Alec halkan felnevetett.
– Ugye tudod, hogy van egy tökéletesen jó ágyunk?
– Az ágy közelebb van a gyerekszobához. Itt nyugisabb lesz – mormogta
Magnus. – Aztán meg az ágyról előbb Miau Ce-Tungot is le kellene
rugdosnunk.
– Ó! – Alec lehajtotta a fejét, hogy megcsókolhassa Magnus nyakát, a
boszorkánymester pedig hátrahajtotta a fejét, és megengedett magának egy
kis kéjes nyöszörgést. – Azt nagyon nem bírja.
– Egy pillanat! – mondta Magnus, és hátralépett.
 Színpadias mozdulattal megszabadult a köpenyétől, és a fekete selyem a
lába elé hullott. Alatta kis fehér horgonyokkal díszített tengerészkék
pizsamát viselt. Alec összehúzta a szemét.
– Hát, nyilván nem tudtam, hogy ez lesz – mondta Magnus. – Különben
valami szexisebbet vettem volna föl ennél az idétlen tengerészpizsinél.
– Éppen elég szexis ez is – mondta Alec, aztán mindkettejüknek földbe
gyökerezett a lába, amikor hirtelen sikoly rázta meg a levegőt.
Alec becsukta a szemét, és lassan kifújta a levegőt. Magnus látta, hogy
tízig számol magában.
– Megyek – mondta Alec.
– Majd én – intette le Magnus. – Csak most értél haza.
– Nem, nem, én megyek, amúgy is szeretném látni. – Alec továbbra is
egy szál nadrágban indult el a folyosón Max szobája felé. A válla fölött
még visszanézett Magnusra, és a fejét csóválva elmosolyodott. – Ki nem
hagyná, mi?
– A kiscsávónak hatodik érzéke van – bólintott Magnus. – Esőnap?
– Maradj itt!
Magnus nyitott egy kis portált Max szobájába, és nézte, ahogy Alec
felveszi, és ringatja a fiukat. Alec a portálon át visszanézett rá.
– Na ja – mondta –, ez tényleg sokkal egyszerűbbnek tűnik, mint eljönni
idáig a folyosón.
– Azt az utasítást kaptam, hogy maradjak itt. Alec a portálra mutatott.
– Az ott bapak? – kérdezte Maxtől. – Látod bapakot?
Magnus azt szerette volna, ha a fia valahogy úgy szólítja, hogy azzal hű
maradhasson a saját gyerekkorához, de aztán mindig furcsának érezte így. A
saját apja, mármint a humán férfi, aki felnevelte, volt bapak, de amikor ő
mondta ezt Maxnek, mindig beléhasított valami. Olyan volt, mintha
megtaposná az apja sírját.
Max gyorsan elcsendesedett – újabban a sikolyok leginkább rossz álmok
jelei voltak, és legfeljebb egy kis nyugtatásra volt szüksége –, és
hunyorogva pislogott Magnusra, aki elmosolyodott, és kis csillogó szikrákat
rázott ki az ujjai begyéből. Max viszonozta a mosolyt, és egy pillanattal
később már le is csukódott a szeme. Megint aludt, egyik húsos kék karja
mellette lógott. Max bőre mélykék volt – ez lett a boszorkánymesterjegye,
meg a két imádni való kis csonk, amik Magnus gyanúja szerint szarvakká
fogják kinőni magukat. Alec visszavitte a kisfiút az ágyába. Magnus
csendben nézte, és rácsodálkozott a boldogságára. Egy gyönyörű, csillogó
kék szemű, félmeztelen, elképesztően vonzó férfi gondoskodott éppen a
közös gyerekükről. Elátkozta magát, amiért ilyen szentimentális lett, és
próbált inkább szexis gondolatokra koncentrálni.
Alec felnézett rá, és a halvány fényben Magnus hirtelen meglátta rajta,
mennyire fáradt valójában.
– Most pedig – közölte Alec – elmegyek zuhanyozni. Aztán visszatérek
hozzád a nappaliba.
– Aztán valószínűleg még egy zuhany jön – mondta Magnus. – Siess
vissza!
Bezárta a portált, és újra a könyvével kezdett foglalkozni. A kötet a
skandináv mitológiai tárgyakkal foglalkozott, illetve a tulajdonosaikkal,
meg azzal, hogy hol voltak megtalálhatóak az idők során. Úgy tervezte,
hogy akkor tér majd vissza a buja gondolatokhoz, ha Alec előkerül.
Alec talán két perce állhatott a zuhany alatt – a korábbi tapasztalatokból
kiindulva valószínűleg húszat tervezett a fürdőben tölteni –, amikor Max
hirtelen felkiáltott álmában. Magnus azonnal felkapta a fejét, aztán amikor
nem hallott újabb hangot, visszatért az olvasáshoz.
Pár perccel később lépteket hallott a folyosóról, és villámgyorsan
megpördült. Nem őrült meg; valaki tényleg próbálgatta a védővarázslatait,
hogy betörhessen hozzá.
Amikor meglátta, ki áll az ajtóban, elszontyolodott. Mindegy, miért jött,
ma este már szó sem lehet romantikázásról.
– Sinjun Dzsung – állapította meg blazírtan. – Azért jöttél, hogy újra
megpróbálj megölni?
Sinjun Dzsung boszorkánymesterjegye a természetellenesen merev arca
volt, rezzenéstelen vonásairól soha semmilyen érzelmet nem lehetett
leolvasni. Amikor Magnus legutóbb látta, egy márványoszlophoz volt
kötözve, miután elbukott a terve, hogy hatalomra segítse a Pokol hercegét,
Azmodeuszt. Magnus azért együttérzett vele. A nő dühét olyan fájdalom
váltotta ki, amit nagyon is meg tudott érteni. Nem is zaklatta fel
különösebben, amikor Sinjun „valahogyan kiszabadult” Alec fogságából, és
nem kellett átadniuk a Klávénak.
A nő most éppen olyan szenvtelenül állt Magnus előtt, amilyennek
mindig mutatkozott.
– Nem kevés idő kellett hozzá, mire áttörtem a védvarázslataidon.
Lenyűgözőek.
– Nem eléggé – sóhajtott Magnus. Sinjun vállat vont.
 – Beszélnem kell veled.
– Van telefonunk – közölte Magnus. – Felhívhattál volna. Most nem
igazán alkalmas az időpont.
– Nagyon jó híreim vannak – mondta Sinjun, amivel sikerült alaposan
meglepnie Magnust. – Aztán meg szükségem van a Fehér Könyvre. Át
fogod adni nekem.
Ezt már Magnus sem találta annyira meglepőnek. Fontolóra vette, hogy
érdemes-e nekiállnia fejtegetni, miért van az, hogy bár csupa szépet és jót
kíván Sinjunnak az életben, nem szívesen bízná a gondjaira az egyik
legnagyobb erejű mágikus könyvet amiatt, amit róla meg a múltbéli tetteiről
tud.
Végül inkább csak annyit mondott:
– Már nincs nálam. Odaadtam a Spirális Labirintusnak. De mi volna ez a
jó hír?
Mielőtt a nő válaszolhatott volna, újabb alak lépett a szobába a
folyosóról.
Magnusnak elállt a lélegzete. Ragnor.
Ragnor, aki három éve tűnt el. Aki biztosította felőle Magnust, hogy
hamarosan megkeresi. Magnus várt, aztán a barátja keresésébe kezdett,
végül pedig arra jutott, hogy Ragnort idővel csak elfogták, a csele nem vált
be, és valóban meghalt. Ragnor, akit meggyászolt, akitől gondolatban
elbúcsúzott, ha a szívében nem is.
Ragnor, aki most Maxet tartotta a karjában.
Magnus nem találta a szavakat.
Normál körülmények között most hetedszer is megölelte volna Ragnort.
Csakhogy ezek nem normál körülmények voltak. Ott állt mellettük Sinjun
is, és volt valami furcsa abban, ahogy Ragnor Magnusra nézett.
Meg abban, ahogyan Maxet fogta. Érdektelenül, mintha egy zsák liszt
lett volna a karjában. Igazság szerint Max láthatólag nem bánta. Nagyjából-
egészéből aludt, közben nagyon lassan pislogott.
– Szóval – mondta Ragnor élesebben, mint Magnus várta volna. –
Látom, ez lett. Mindig gyanítottam, hogy előbb-utóbb valahogyan beújítasz
egy ilyet, Magnus. De bölcs dolog ez?
– Maxnek hívják – közölte Magnus. Ragnornak is éppen ezt a pillanatot
kellett választania. – Valakinek be kellett fogadnia. Mi lettünk azok. Ő a
miénk. Különben meg hogy jutottatok be?
 Ragnor felnevetett. Az ismerős hangot egészen hátborzongatóvá tette a
boszorkánymester váratlan felbukkanása.
– Magnus Bane. Mindig is olyan puha volt a szíve, amilyen nagy az
ereje. Jó kis menhelyet rendeztél itt be az árnyvadásszal meg ezzel a kis
áfonyával.
Magnus egyáltalán nem volt biztos benne, hogy ezzel a viselkedéssel
jogában áll-e Ragnornak leáfonyázni Maxet.
– Nem erről van szó. – A beszélgetést kíváncsian követő Sinjunra
pillantott. – Család vagyunk.
– Naná hogy. – Ragnornak felvillant a szeme.
– Szóval még mindig tetszhalott vagy? – kérdezte Magnus. – Vagy
hivatalosan is visszatértél az életbe? Továbbá honnan ismered Sinjunt?
Illetve, azt hiszem, jobb lenne, ha ideadnád a gyereket.
Most már Sinjun is közbeszólt.
– Ragnorral együtt dolgozunk egy projekten.
Alec továbbra is a fürdőszobában volt. Magnus fontolóra vette, hogy
kikiabál neki, bár ez esetben nagyon szerette volna előbb visszaszerezni
Maxet Ragnortól. Úgy döntött, egyelőre kivár.
– Remélem, nem bánod – mondta –, ha a projekt természetéről
érdeklődöm. Amikor legutóbb találkoztunk, Sinjun, a pasim épp
kiszabadított a fogságból, hátha megtanultál egy fontos leckét arról, mi lesz,
ha Nagyobb Démonokkal, a Pokol hercegeivel meg hasonszőrűekkel
szövetkezel. Közelebbről azt reméltük, megtanultad, hogy a továbbiakban
ne dolgozz velük.
A Nagyobb Démonok meglehetősen széles skálát öleltek fel, és sok
intelligens gonosztevő volt közöttük. A Pokol hercegei jóval komolyabb
erőt képviseltek, ők angyalokként kezdték, aztán bukott angyalok lettek,
amikor Lucifer mellé álltak a lázadásban.
– Természetesen – mondta fellengzősen Sinjun – már nem egy Nagyobb
Démont szolgálok.
Magnus megkönnyebbülten sóhajtott fel.
– Hanem a legnagyobb démont mind közül. Egy pillanatra csönd lett.
– A kapitalizmust? – kockáztatott meg egy tippet Magnus. – Ragnorral
kisvállalkozók lettetek, és befektetőket kerestek.
– A Kilencek legnagyobbikát szolgálom. – Sinjun fennhéjázó, diadalmas
hangjára Magnus jól emlékezett, és már annak idején sem tetszett neki. –
Az Út Teremtőjét! Világok Felfalóját! Lelkek Aratóját!
 – Az Alvilág Fura Urát? – érdeklődött Magnus. – És Ragnor? Öreg
cimborám? Hogy állsz te ezzel a világfelfalással?
– Egész megtetszett a gondolat – felelte Ragnor.
– Talán illett volna említenem – mondta Sinjun. – Ragnor teljesen a
gazdám hatása alá került. És a gazdám ajándékba adta neki a Svefnthornt,
az álomtüskét.
Az oldalán lógó hüvelyből előrántott egy csúf vastüskét, amit végig
tövisek szegélyeztek, a hegye pedig rémisztő dugóhúzó alakba csavarodott.
Olyan volt, mint valami piszkavas egy horrorfilmből.
Magnus nem tudott tovább uralkodni magán.
– Add ide a gyereket, Ragnor! – csattant fel. Felállt, és elindult a barátja
felé.
– Nagyon egyszerű ez, Magnus. – Ragnor úgy fordította Maxet, hogy
Magnus ne érhesse el. – Szammael, a Nagyobb Démonok ura, a Pokol
hercegeinek leghatalmasabbika végül elkerülhetetlenül befejezi azt, amit
ezer évvel ezelőtt elkezdett, hiába zavarták meg kis időre a kellemetlenkedő
árnyvadászok. Végül ő uralja majd ezt a világot is, ahogyan korábban
másokat. A győzelme elkerülhetetlensége – folytatta kedélyesen –, hogy is
mondjam… Befolyásolta a gondolkodásomat a maga szinte végtelen
erejével? Igen, azt hiszem, ez elég pontos leírás.
– Szóval lényegében fölöslegesen játszottad meg a halálodat – állapította
meg Magnus.
– Sinjun megtalált – ismerte el Ragnor. – Nagyon motivált volt.
Magnus majdnem odaért Ragnorhoz, de Sinjun elképesztő gyorsasággal
termett előtte, és a mellének szegezte a Svefnthornt. Magnus megtorpant, és
a kezét feltéve jelezte, hogy megadja magát. Vadul vert a szíve. Nehezére
esett koncentrálni, amíg Ragnor magánál tartotta Maxet.
– Nem érted – mondta Sinjun. – Nem ellopjuk tőled a Fehér Könyvet.
Kapsz érte valamit cserébe. Valami még értékesebbet.
Ezzel Magnus mellkasába döfte a Svefnthornt.
A csontok, az izmok semmiféle ellenállást nem fejtettek ki. Magnus
egyáltalán nem érzett fájdalmat, de még csak késztetést sem, hogy
megmozduljon, hiába siklott a penge egyenesen a szívébe. Pusztán annyi
történt, hogy rettenetes kimerültség vett rajta erőt. Érezte, ahogy a szíve
dobog a tüske körül. Nem akart lenézni, nem akarta látni, hogy kiáll a
melléből.
Képtelen volt elhinni, hogy Ragnor ott áll mellette, és ezt végignézi.
 Végignézi, anélkül, hogy bármit is tenne ellene.
Sinjun előrehajolt, és nyomott egy puszit Magnus arcára. Egy felet
fordított a tüskén, mintha egy széfet nyitó tárcsa volna, aztán kihúzta. A
fém éppen olyan fájdalommentesen csusszant ki, ahogyan az imént
behatolt. A nyomában hűvös vörös lángok lobbantak Magnus mellkasából.
Amikor megérintette őket, ártalmatlanul kanyarogtak az ujjai között.
A seb nem fájt.
A kimerültség kezdett tovatűnni.
– Mit műveltél velem? – kérdezte Magnus.
– Mint említettem – felelte Sinjun –, nagy ajándékot kaptál tőlem.
Legalábbis az első felét. Cserébe pedig… magunkkal visszük a Fehér
Könyvet.
– Mondtam már… – kezdte Magnus.
– Igen, de tudom, hogy hazudtál – vágott a szavába Sinjun. – Ugyanis a
könyv már nálam van. A fiad szobájából hoztam el, mielőtt megmutattam
volna magam neked. Így praktikus. Már ha az ember nem teljesen hülye.
– Ne vedd a szívedre, Magnus – mondta együttérzően Ragnor –,
Szammael akarata teljesen egybeforrt a Fehér Könyvvel, ezért folyamatosan
vonzza magához a szolgálóit.
Magnus ezt nem tudta. Ami azt illeti, valószínűleg nem is hagyta volna a
Fehér Könyvet a fia képeskönyveiből rakott kupac tetején, ha tisztában van
vele.
– Tudnék azért tenni ezt-azt, hogy ne vihessétek el a könyvet – mondta,
és látta, hogy Ragnor erre összehúzza a szemét. – Aztán meg Alec is itt van.
Persze, kellemetlen helyzetbe hoztatok. Ragnor, add ide Maxet, és
elmehettek a könyvvel.
– Így is, úgy is magunkkal vinnénk a könyvet – jelentette ki Sinjun, de
Ragnor, aki sosem érzett különösebb kedvet a verekedéshez, bólintott.
– Csak semmi kavarás! – mondta Magnusnak.
– Hát persze hogy semmi.
Ragnor közelebb lépett, és átadta a gyereket Magnusnak, aki óvatosan a
bal karja hajlatába fogta Maxet, aztán hirtelen mozdulattal jobb keze mind
az öt ujját durván Ragnor melléhez préselte, nagyjából a szíve közelében.
Azonnal érezte a barátja testében áramló mágiát, Szammael jelenlétét. Ott,
ahol Ragnor létezésének esszenciája veszíteni kezdett az erejéből, csak
ürességet talált. Ügyelve rá, hogy közben ne zavarja meg Maxet, tett egy
kísérletet, hogy valahogyan kihúzza ezt az erőt Ragnorból.
 – Ez kavarás, Magnus! – kiáltotta Sinjun.
A Svefnthornt Ragnor felé fordította, és finom, kiszámított mozdulatokat
végzett vele. Ragnor mély torokhangot hallatva küzdött Magnusszal, aztán
megfeszültek az izmai, és hirtelen támadt erővel eltaszította magától a
barátját. Magnus elvesztette az egyensúlyát, de sikerült úgy esnie, hogy
Maxet továbbra is a karjában tartva a kanapéra huppant. Összességében
véve puhán érkezett, de a kisfiú így is felriadt, és éktelen sírásba kezdett.
A felnőtteknek a szobában földbe gyökerezett a lába. Végül Ragnor
szólalt meg nagyon halkan.
– Ne érezd magad kellemetlenül, Magnus. Amikor felesküdtem
Szammaelre, olyan erőt kaptam tőle, amin sem te, sem semelyik másik
boszorkánymester nem kerekedhet felül.
– Ragnor! – súgta Sinjun. – Csendesen! A gyerek…
A nő felordított, aztán hirtelen elterült a földön. Egy nyílvessző állt ki a
vádlijából. A jelenet annyira meglepő volt, hogy Max megint elhallgatott.
– Maradj, ahol vagy! – kiáltotta Alec a folyosóról.
Ragnor őszinte meglepetéssel a tekintetében fordult a hang irányába.
Magnus tudta, hogy közbe kellene avatkoznia, de a kanapén hevert a
csecsemő fia alatt. Némi erőfeszítés árán belefogott a kifinomult
mozdulatsorba, ami ahhoz kellett, hogy felálljon, és közben ne ejtse el
Maxet. Portált nyitni nem volt ideje. Talán ha a mennyezethez lebegtetné
Maxet…
A gondolatait árulkodó hang szakította félbe – végül Sinjun volt az, aki
portált nyitott, pedig Magnus ostobán azt feltételezte, hogy a nő
harcképtelen lett. Ragnor már futott is a portál felé. Magnusnak esélye sem
volt időben utolérni.
Aztán viszont fenséges látvány tárult elé. Mint valami görög isten, Alec
lépett a szobába. Vizes haja még kócos volt a zuhanytól, és csöpögött belőle
a víz. A derekára fehér törülközőt kötött, a nyakába akasztott bőrszíjon a
Lightwood család gyűrűje lógott, a mellkasán pedig a biztos találatról
gondoskodó hatalmas rúna ékeskedett. Ezen kívül semmi mást nem viselt,
viszont felajzva, egy nyílvesszővel az idegen tartotta a kezében a
gyönyörűen fényezett tölgyfa íjat, ami máskor a nappali falát díszítette. Az
egész olyan volt, mint egy reneszánsz festmény.
Magnus tudta, hogy Alec sokszor túl hétköznapinak találta magát hozzá,
és úgy képzelte, hogy a számtalan csodához képest, amit a
boszorkánymester az évszázadok során látott, ő reménytelenül közönséges.
Magnus gyanította, hogy Alecnek fogalma sincs róla, milyen egészen
közelről látni egy harcra kész árnyvadászt.
Hát nem volt semmi.
Amint visszazökkent a valóságba, Magnus megállapította, hogy Sinjun
már áthaladt a portálon, ahová Ragnor éppen belépni készült. Időközben
felállt, de Maxet még mindig a kezében tartotta. Ahhoz, hogy varázsolni
tudjon, szüksége lett volna a kezére, de nem akarta elengedni a fiát.
Nyílvessző szelte át a szobát. Hajszálnyival elvétette Ragnort, de kiszakított
egy darabot a boszorkánymester köpenyéből, mielőtt a portál bezáródott
volna mögötte.
Hirtelen csend támadt.
Alec a Maxet ringató Magnushoz fordult. A kisfiú elhallgatott.
– Ragnor Fell volt az? – kérdezte döbbenten Alec. – Sinjun Dzsunggal?
Ő még sosem találkozott Ragnorral, de rengeteg fénykép, rajz, sőt egy
nagy olajfestmény is maradt a boszorkánymesterről Magnus holmijai
között.
– Egészen konkrétan ő volt az – felelte Magnus a hirtelen támadt
csendben.
Alec átszelte a szobát, és leguggolt, hogy felvegye a nyílvesszőt meg a
hegyére akadt szövetdarabot. Komoran pillantott fel Magnusra.
– De Ragnor Fell meghalt.
– Nem. – Magnus a fejét rázta, hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. –
Ragnor él.
 MÁSODIK FEJEZET
Angyalok között
AMÍG MAGNUS VISSZAVITTE MAXET AZ ÁGYBA, Alec elment
felöltözni. Még mindig pattanásig feszültek az izmai, tele volt adrenalinnal
és szorongással. Nem értette, mi történt az otthonában, vagy hogy
egyáltalán mit jelent ez az egész. Magnus leginkább a múltja egyik
szereplőjeként emlegette Ragnort – különböző időpontokban a mentora, a
tanára, az útitársa volt az árnyvadászok között. Emlékezett a sztoikus
nyugalomra, amivel három évvel korábban Magnus Ragnor halálára reagált.
Akkoriban úgy gondolta, hogy ez Magnus nagy bölcsességének jele, hiszen
az évszázadok során any-nyi halált élt már át.
Most már nem is volt olyan biztos ebben. Amikor meghallotta, hogy
Magnus belépett mögötte a hálószobába, felhúzott egy pólót a bokszeralsó
fölé, és megkérdezte.
– Ezek szerint tudtál Ragnorról? Mármint arról, hogy él.
– Többé-kevésbé – bólintott Magnus. Alec kivárt.
– Tudtam, hogy el akarja játszani a saját halálát, de… megígérte, hogy
azért tartja velem a kapcsolatot. És halálos veszélyben volt, eleve ezért is
akart eltűnni. Aztán teltek a hetek, a hónapok, egy év, két év, én meg azt
feltételeztem, hogy valami csúnyán félrecsúszott.
– Szóval először azt hitted, hogy nem halt meg. – Alec szembefordult
Magnusszal, aki időközben megint felvette a fekete köntösét, és furcsán
gyámoltalannak tűnt. – Aztán meg azt, hogy tényleg meghalt?
– Ez tűnt a nyilvánvaló következtetésnek – mondta Magnus. – És
bizonyos szempontból nem is tévedtem. Tényleg elkapták. Csakhogy
Sinjun volt az. – Szenvedélyesen pillantott Alecre. – Nála volt Max –
mondta csendesen. Leült az ágy szélére. – Még soha… ez volt ez első,
hogy… – Vett egy mély lélegzetet, és mire folytatta, eltűnt a remegés a
hangjából. – Van valami csodálatos abban, ha az embernek gyereke lesz.
– Veszélyben sokat segít koncentrálni.
Alec Magnushoz lépett, és a vállára tette a kezét.
– Már nem csak ketten vagyunk.
– Összeszedettnek kellett maradnom – mondta Magnus. – Muszáj volt.
Nem lehetett más választásom. Szóval össze is szedtem magam. Különben
most nagyon ki lennék készülve.
 Alec fanyar mosollyal nézett rá.
– Mert Ragnor Fell életben van? Mert Sinjun Dzsung visszatért közénk?
Mert összedolgoznak? Mert elvitték a Fehér Könyvet?
– Igazából azért – mondta halkan Magnus, miközben kibújt a
pizsamafelsőjéből és a köntöséből –, mert Sinjun megszúrt egy mitikus
pengével, és nem tudom, mit művelt velem.
Alec Magnus mellére pillantott. Volt ott egy hasadék, ahonnan skarlát
füst szivárgott elő, hogy aztán rögtön szerte is oszoljon. Alec kíváncsi lett
volna rá, miért nem aggódik jobban a barátja. Ő maga mindenesetre
nagyon, de nagyon aggódott. Mielőtt megszólalt volna, lehajolt, és felkapta
a nadrágját a padlóról.
– Állítólag Svefnthornnak hívják – magyarázta Magnus.
A hangja könnyedségétől Alecnek a fogai csikorogtak. Mi baja volt
ennek az embernek? Sokkot kapott?
– Miért veszed fel a nadrágodat? – kérdezte Magnus. Alec megmutatta a
mobilját, amit a zsebéből húzott elő.
– Hívom Catarinát.
– Jaj, ne zaklasd már az éjszaka közepén… – kezdte Magnus, de Alec
feltartott ujjal csendre intette.
Egy félig még álomtól tompa hang szólt bele a telefonba.
– Alec?
– Bocs, hogy felébresztettelek – mondta gyorsan Alec –, de…
Magnusról van szó. Megszúrták egy… hát, igazából egy nagy tüskével.
Valami démoni izé, nem vitás. Most meg mágikus lyuk van a mellében, és
fény jön belőle.
Mire Catarina ismét megszólalt, minden kétséget kizáróan teljesen
kitisztult a tudata.
– Tíz percen belül ott vagyok. Ne hagyd, hogy bármit is csináljon! –
Ezzel letette.
– Azt mondja, ne csinálj semmit – adta tovább Alec.
– Nagyszerű hír – nyugtázta Magnus. Felvette a köpenyét, és eldőlt az
ágyon. – Eleve ez volt a tervem.
Alec felvette a nyílvesszőt az éjjeliszekrényről, ahová előzőleg tette, és
lehámozta róla a szövetdarabot.
Szántszándékkal vétette el Ragnort. Bár pánikba esett, és dühös volt,
amiért betörtek az otthonába, veszélybe sodorva Magnust és Maxet, így is
felismerte a zöld bőrű boszorkánymesterben Magnus egyik legrégebbi
barátját. Nem tehetett kárt benne.
Kitépett hát inkább egy darabot a kabátjából. Most összezárta körülötte
az ujjait.
– Nyomkövető rúnával próbálom majd megtalálni Ragnort. Magnus
szeme félig csukva volt.
– Jó ötlet. Kreatív.
– Szerinted mire kell nekik a Fehér Könyv? – kérdezte Alec.
Gyorsan a kézfejére rajzolta a rúnát az irónjával. A szövetdarab mintha
életre kelt volna a markában, valahol az agya egy szegletében különös
bizsergés adta tudtára, hogy a rúna máris elkezdte keresni Ragnor Fellt.
Magnus csak egy pillanattal később válaszolt, a szeme még mindig
csukva volt.
– Fogalmam sincs. Felteszem, feketemágiát akarnak művelni Szammael
nevében. Van valami hír?
– Igen – mondta Alec. – Nyugatra ment.
– Milyen messze?
Alec összeráncolta a homlokát, koncentrált.
– Nagyon messze.
Magnus kinyitotta a szemét.
– Egy pillanat! – Váratlan lendülettel pattant fel az ágyról, tekintve,
milyen fáradtnak tűnt egy pillanattal korábban. Kihúzta a szoba másik
végében álló íróasztal fiókját, és izgatottan egy összehajtogatott
papírdarabot kezdett lobogtatni. – Íme egy kiváló alkalom a
boszorkánymesterek és az árnyvadászok együttműködésére. Na, gyere
szépen ide a rúnáddal, és…
Szétterítette az ágyon a papírt, amiről kiderült, hogy New York térképe,
és körbe-körbe mozgatta fölötte az ujjait. Aztán elkapta Alec csuklóját, és
alatta is ugyanúgy megmozgatta az ujjait. Végül Alec kézfeje fölé hajolt, és
megcsókolta.
Alec elmosolyodott.
– Milyen érzés megpuszilni egy aktív rúnát?
– Van egy kis mennyeitűz-bukéja, de amúgy kellemes – felelte Magnus.
– Nos, mit tudsz nekem mondani, nemes nyomkövetőm?
Alec koncentrált.
– Hm, az van, hogy nyugatabbra ment az egész térképnél.
– Mindjárt jövök.
 Magnus kisietett a szobából, de pár pillanattal később már vissza is tért
egész észak-nyugat térképével, amit aztán a másik fölé terített.
– Ettől is nyugatabbra – sajnálkozott Alec.
Magnus hamarosan előkerítette az egész Egyesült Államok térképét.
– Nyugatabbra – mondta Alec.
Összenéztek Magnusszal, mire a boszorkánymester megint elment, és
ezúttal egy vagy hatvan centi átmérőjű földgömbbel küszködve került elő.
– Magnus! – szólt Alec. – Ez egy bárszekrény.
Kinyitott egy kis ajtót, mire négy kristálykiöntő vált láthatóvá odabent.
– Attól még földgömb is. – Magnus visszazárta az ajtót.
Alec vállat vont, és az öklét lassan mozgatni kezdte a gömb felszíne
fölött. Amikor végül megállt, Magnus hunyorogva nézte meg, mi a helyzet.
– Kelet-Kína. A part mentén. Úgy fest… Sanghaj.
– Sanghaj? – csodálkozott Alec. – Miért akarna Ragnor és Sinjun
Sanghajba menni?
– Nincs semmilyen használható ötletem – mondta Magnus. – Talán ott
jól el lehet bújni.
– És mi a helyzet Szammaellel? Magnus a fejét csóválta.
– Amikor Szammael legutóbb a Földön járt, Sanghaj még csak kis
halászfalu volt. Nem tudok róla, hogy kapcsolat lenne köztük.
A köntöse szétnyílt, ahogy a földgömb fölé hajolt, és Alec megint
láthatta a helyet, ahol felhasadt a bőre, de a groteszk sebből vér helyett csak
hátborzongató fény szivárgott. Magnus észrevette, hogy nézi, és színpadias
mozdulattal összehúzta a gallért a nyakánál.
– Semmi bajom.
Alec feltartotta a kezét.
– Kicsit sem idegesít? – kérdezte. – Megszúrtak, és a sebből fura mágia
jön. Ez komoly dolog. Néha olyan vagy, mint Jace. Nem leszel ám
gyengébb tőle, ha elfogadod a segítséget. – Ellágyult a hangja. – Csak
aggódom miattad, Magnus.
– Hát, nem lettem Szammael alattvalója, ha ettől tartasz – nyugtatta meg
Alecet Magnus. Kinyújtóztatta a karját meg a lábát. – Jól érzem magam,
csak egy kis minőségi alvásra van szükségem. Catarina majd megerősíti,
hogy minden rendben van, aztán holnap reggel elmegyünk Sanghajba,
megkeressük Ragnort és Sinjunt, aztán visszaszerezzük tőlük a könyvet.
Sima ügy.
– Nem megyünk! – jelentette ki Alec.
 – Pedig valakinek muszáj lesz – szögezte le tárgyilagosan Magnus.
– Vagy legalábbis nem ketten megyünk. Segítségre lesz szükségünk.
– De…
– Nem – vágott a szavába Alec, mire Magnus elhallgatott, bár továbbra
is mosolygott. – Mi lesz, ha rúnák kellenek? Mi lesz, ha Sinjun és Ragnor
túl erősnek bizonyul a könyvvel ahhoz, hogy ketten szembeszálljunk velük?
És álljon meg a menet… Visszük Maxet is? Mert azt nem hinném.
– Valami olyasmiben reménykedtem, hogy Catarina vigyáz rá –
magyarázta Magnus. – Arra a kis időre, amíg nem leszünk itt.
– Magnus! – szólt rá a szerelmére Alec. – Tudom, hogy magad akarsz
megoldani minden problémát. Tudom, hogy gyűlölsz sérülékenynek
mutatkozni…
– Van segítségem – jelentette ki Magnus. – Te.
– Meg is teszek minden tőlem telhetőt – mondta Alec –, és tényleg elég
sok mindenre vagyunk képesek kettesben.
– Köztük vannak a legkedvesebb dolgaim – szúrta közbe a szemöldökét
húzogatva Magnus.
– De ez komoly dolog lehet. Ha megyünk, erősítés kell. Különben nem
indulok el.
Magnus már nyitotta a száját, hogy ellenkezzen, de ebben a pillanatban a
Catarina érkezését jelentő csengő megkönyörült Alecen. A férfi sietett ajtót
nyitni, Catarina pedig szó nélkül vágtatott el mellette. Kék műtősruhája
majdnem pontosan ugyanolyan színű volt, mint a bőre, fehér haját kusza
copfba rendezte. Miközben Alec követte a hálószoba felé, a nő
megkérdezte.
– Mennyi ideje történt?
– Nemrég – felelte Alec. – Talán húsz perce. Azt állítja, semmi baja.
– Mindig azt állítja, hogy semmi baja – állapította meg Catarina, majd
belépett a hálószobába, és máris kiadta a parancsot. – Vesd le azt a
förtelmes selyemizét, Magnus, lássuk a sebedet. – Egy pillanatra
elhallgatott. – És amúgy mit keresnek térképek az ágyadon?
– Ez egy nagyon is szép köntös – jelentette ki Magnus. – És vakációt
tervezgetünk, hogy megünnepeljük a szurkálást.
– Sinjun Dzsung támadott meg bennünket, az a boszorkánymester,
akivel pár éve találkoztunk Európában – magyarázta Alec. – Nyomkövető
rúnát vetettünk be, és… Na szóval végül kiderítettük, hol van. A jelek
szerint Sanghajban.
 Catarina bólintott. Alec látta rajta, hogy ez az egész nem mond neki
semmit. Kíváncsi volt, hogy Magnus meg fogja-e említeni Ragnort. Úgy
gondolta, csakis rajta áll, hogy megosztja-e a másik boszorkánymesterrel
kapcsolatos híreket.
De Magnus csak ennyit mondott:
– Egy Svefnthorn nevű valamivel csinálta.
– Sosem hallottam róla – mondta Catarina. – De azt hittem, az egész
lakás tele van a mágiáról szóló könyvekkel.
Alec kicsit feszélyezetten kezdett tiltakozni.
– Nem akartam könyveket bújni, mielőtt kiderül, hogy Magnus jól van-
e.
– Remekül vagyok – közölte Magnus, miközben Catarina a halántékát
tapogatta, aztán közvetlen közelről belenézett az egyik szemébe.
Alec feszülten figyelte, hogyan vizsgálja Catarina Magnust. A nő pár
perc elteltével felsóhajtott.
– A hivatalos diagnózisom úgy szól, hogy ez a seb egyértelműen nem jó,
és fogalmam sincs, hogyan lehetne eltüntetni. Másfelől viszont úgy látom,
egyelőre nem okoz közvetlen kárt.
– Szóval azt mondod – próbálta értelmezni Magnus –, hogy szakszerű
véleményed értelmében semmi okunk nincsen itthon maradni, és nem
egyenesen Sanghajba indulni, hogy megkereshessük Sinjunt, és
helyrehozzuk ezt az egészet.
– Nem ezt mondom – közölte Catarina. – Alec elkezdhet kutatni az
itthoni könyveitek között meg az Intézet könyvtárában, én pedig reggel
ránézek a saját forrásaimra, és meglátjuk, mit találok. Az nagyon biztos,
hogy nem volna jó ötlet elbumliznod Sanghajba egy világító mágikus
lyukkal a mellkasodban.
Magnus még méltatlankodott kicsit, de végül, ahogyan abban Alec eleve
biztos volt, megadta magát a bölcs Catarinának. Miután Magnus megígérte,
hogy komolyan veszi a nő helyzetértékelését, Catarina felsóhajtott,
összeborzolta a barátja haját, és hazaindult.
Alec az ajtóig kísérte, ahol a nő alaposan végigmérte őt.
– Magnus Bane – mondta – olyan, mint egy macska. Alec felhúzta a
szemöldökét.
– Soha nem vallja be, mennyire fáj neki valami. Jó képet vág még a saját
kínjaihoz is. – Catarina a férfi vállára tette a kezét. – Örülök, hogy itt vagy,
és vigyázol rá. Kicsit kevésbé aggódom miatta mostanában.
 – Ha azt hiszed, hogy Magnus megteszi, amit kérek tőle – felelte
mosolyogva Alec –, akkor sajnos tévképzetekbe ringatod magad.
Meghallgat, aztán azt csinálja, amit gondol. Szóval ebből a szempontból is
olyan, mint egy macska.
Catarina bólintott, aztán pléhpofával még megjegyezte:
– Plusz macskaszeme van. Alec kurtán megölelte a nőt.
– Jó éjt, Catarina!
Mire Alec visszatért a hálószobába, Magnus már felvette a köntösét, és
éppen az ágy alatt kutatott.
– Mit művelsz? – kiáltott rá Alec.
– Természetesen – felelte csillogó szemmel Magnus – elbumlizunk
Sanghajba, hogy megkeressük Sinjunt és Ragnort.
– Nem! – jelentette ki Alec. – Megígérted Catarinának, hogy komolyan
veszed ezt a sebet.
– Komolyan is veszem – bólintott Magnus. – Komolyan azt gondolom,
hogy a gyógyulás legjobb módja, ha minél gyorsabban előkerítjük Sinjunt
és Ragnort.
– Talán. Egyelőre azonban végigalusszuk azt a négy órát, ami Max
ébredéséig hátravan.
Magnuson látszott, hogy szívesen lázadna, végül azonban sóhajtott, és
visszaült az ágy szélére.
– A fenébe! Nem kérdeztük meg Catarinát, hogy vállalná-e Maxet, amíg
nem vagyunk itthon.
– Újabb ok, hogy várjunk reggelig. Aztán kitalálhatjuk, mi legyen
Maxszel, meg összeszedhetünk legalább egy kevéske információt, mielőtt
útnak indulunk. – Alec kivárt pár pillanatot, aztán óvatosan hozzátette: –
Napokig is távol lehetünk ám.
Magnus némi habozás után megadóan bólintott.
– Ez igaz. Jól van. Holnap reggel meglátjuk, ki vigyázhat Maxre…
napokig.
Mostanra már Alec jól ismerte ezt a hitetlenkedő pillantását, merthogy ő
is ugyanígy szokott Magnusra nézni. Ezzel a pillantással azt üzenték:
Hogyhogy ez most az életünk? Hogyan lehet ilyen különös, nehéz, kimerítő
és mégis ilyen csodálatos?
– Meglepő, hogy ez eddig nem fordult elő – mondta Alec. – Még soha
nem kellett keresnünk valakit, hogy vigyázzon Maxre.
– Hát, elég nyugisan alakultak a dolgaink – felelte Magnus.
 Igaza volt. Viszonylag nyugalmasan telt az év – mármint az Alvilágra
továbbra is félelmetes árnyékot vető hideg békétől eltekintve persze. Alig-
alig szólították el őket New Yorkból, éjszaka pedig egyetlenegyszer sem.
Előfordult, hogy rábízták valakire Maxet, de legfeljebb pár óra erejéig, ha a
Konklávé ülésezett, verekedés tört ki valahol a közelben, vagy az alvilági
ügyek kicsit kisiklottak. Ennél hosszabb időt soha nem töltöttek Maxtől
távol. A kisfiú egyetlenegyszer sem aludt úgy el, hogy ők ne lettek volna
ott.
Alec minden akaraterejét összeszedve leállította vágtató gondolatait,
mielőtt túl messzire vitték volna.
– Kitalálunk valamit Maxnek – mondta. – Négy óra múlva.
Végignyúlt az ágyon, és maga után rántotta Magnust is. A
boszorkánymester az oldalán feküdt, Alec pedig hozzágömbölyödött.
Amikor végre kényelembe helyezték magukat, a boszorkánymester
hosszasan fújta ki a levegőt.
A feszült lüktetés Alec gyomrában először csak csillapodott, aztán végül
teljesen el is múlt. Mire Miau Ce-tung előkerült az ágy alól, és önelégülten
letelepedett Magnus csípőjére, a boszorkánymester már egyenletesen
lélegzett. Alec puha csókot nyomott a szerelme feje búbjára, és végre
megengedhette magának, hogy ő is elaludjon.

Álmában Magnus egy elpusztult világ fölött uralkodott.

Millió arany lépcső tetején lévő arany trónon ült, és parancsokat
osztogatott az alatta nyüzsgő szürke lényeknek egy olyan nyelven, amit
maga sem értett. Olyan magasan volt, hogy a felhők a trón alatt, a lépcsőn
lebegtek, távolabb pedig látta a hatalmas, vörös napot a végtelen sík óceán
felszínén tükröződni.
Nem volt ott más ember. Az odalent gürcölő elgyötört csőrös szürke
valamiken kívül senkit sem látott sehol. Lassan felállt, és kíváncsian lejjebb
vonult pár lépcsőfokkal. Úgy gondolta, hogy ha elég messzire ereszkedik,
akkor meglátja a tükörképét az óceánban odalent.
Tovább haladt lefelé a lépcsőn, amikor azonban vetett egy pillantást
hátrafelé, a trón szinte semmivel sem tűnt kisebbnek a háta mögött. Végül
lepillantott a vízre, meglátta önmagát. Igazi óriás volt – húsz méter magas,
harminc. Hatalmasra nőtt macskaszeme szinte világított. A Svefnthorn által
a mellkasán ejtett sebnek nyomát sem látta. Ehelyett a bőre durva és recés
volt, mint valami állatnak. A tenyerét felfelé fordítva maga elé emelte a
kezét, és kíváncsian vette szemügyre a hatalmas ívelt karmokat az ujjai
végén.
– Ez meg mire jó? – kiáltotta. – Mit keresek ezen a helyen?
A szürke lények egytől egyig megtorpantak és rámeredtek. Beszélni
kezdtek hozzá, de Magnus nem értette őket. Úgy tűnt, vagy mérhetetlenül
csodálják őt, vagy mérhetetlenül rettegnek tőle. Képtelen volt
megállapítani, melyik. Egyikre sem vágyott.
Magnus azonnal tudta, hogy tovább aludt a kelleténél, amikor meglátta,
milyen szögben esik a fény a falra. Az ágy másik felét üresen találta, és arra
jutott, hogy Alec szándékosan hagyta pihenni az indulásuk előtt.
Megkereste a köntösét, kipislogta az álmot a szeméből, és átballagott a
konyhába, ahol Jace Herondale éppen kávét töltött az ő „Egész jó fej
vagyok” feliratú bögréjébe.
Magnus örült, hogy nem pucéran állított be a konyhába.
– Nincs saját bögréd? – kérdezte kábán.
Jace, akinek a szőke haja ezúttal is természetellenesen tökéletesnek
hatott, mint világéletében mindig, olyan megnyerő mosollyal felelt, amivel
Magnus semmi esetre sem tudott mit kezdeni, mielőtt ő is megitta volna a
maga kávéját.
– Hallom, megszúrtak valami fura norvég tüskével – mondta Jace. –
Illetve van szójatejetek? Clary most nagyon rá van kattanva a szójatejre.
– Mit keresel a lakásomban? – kérdezte Magnus.
– Nos – felelte Jace, aki immáron a hűtőszekrényben turkált –,
szeretném azt hinni, hogy bármikor szívesen látsz, amilyen közeli
kapcsolatot ápolok mindhármótokkal. Ez esetben viszont Alec hívott
bennünket. Sanghajról hablatyolt valamit.
– Mi az, hogy „bennünket”? – érdeklődött gyanakodva Magnus. Jace
körbemutatott a kávésbögrével.
– Hát bennünket! Tudod. Mindannyiunkat.
– Mindannyiótokat? – ismételte Magnus, majd feltartotta a kezét. – Várj!
Álljunk csak meg! Felveszek valami komolyabbat ennél a köntösnél. Addig
összekapod minden angyali erődet, és egy akkora bögre feketekávét hozol
nekem, amekkorát csak találsz. Hamarosan visszajövök, és akkor
tárgyalhatunk olyan borzalmakról, mint például, hogy ki az a
„mindannyiótok”, meg hogy mit mesélt Alec a tegnap éjszakáról.
Amikor immáron a helyzethez illő öltözékben megjelent a nappaliban,
Alecet karba font kézzel és elgyötört ábrázattal találta. A szoba egyik
sarkában Max pörögve lebegett egészen közel a mennyezethez. Nem úgy
tűnt, mintha veszélyben lenne, sőt mi több, élénken kurjongatott, és
láthatólag igencsak jól érezte magát. Alatta Clary Fairchild és Isabelle
Lightwood azzal volt elfoglalva, hogy egy partvis nyelével valahogyan
visszahozzák a földre. Clary a szabad kezével az egyik vörös copfját
lobogtatva igyekezett felkelteni Max érdeklődését, mintha Miau Ce-tunggal
keverné össze a fiút. Isabelle-en kívül mindenki pólót és farmert viselt, de ő
persze szűk fekete pulcsiban és hosszú ráncolt bársonyszoknyában állított
be. Azon kevés emberek egyike volt, akik mellett Magnus néhanapján
alulöltözöttnek érezte magát.
A boszorkánymester Alechez lépett.
– Lefogadom, hogy antigravitációs varázslat – mondta.
– Tudja, hogy megőrjít vele bennünket. Momentán imádja Claryt és
Isabelle-t.
Alec egyszerre tűnt bosszúsnak és elragadtatottnak. Magnus korábban
nem is sejtette, hogy az érzések ilyesféle elegyét milyen szorosan
összefüggésbe hozza majd a szülővé válással.
– Azt hittem, elbumlizunk Sanghajba – mondta halkan.
– Úgy is lesz – bólintott Alec. – De megmondtam. Ha gonosz
boszorkánymesterekkel akarunk harcolni, nem mehetünk egyedül. Reggel
szóltam Jace-nek.
– És meghívtad az egész bandát?
Kinyílt az ajtó, és Simon Lovelace lépett be rajta. Fekete pólót viselt,
amin nagy fehér betűkkel az állt, hogy „Sok szerencsét a dolgaidhoz”. Az
arcán viszont valami váratlan látszott – zaklatott volt, békétlen –, és
Magnus kíváncsi lett volna rá, hogy miért.
Talán csak az elmúlt évek súlya nyomta a vállát. Simon még ennek a
társaságnak a tagjaihoz képest is sok mindenen ment keresztül. Volt
mondén, volt vámpír, börtönbe vetették az árnyvadászok, később
sebezhetetlen lett, megölte a démonok anyját, találkozott Raziel angyallal,
elvesztette az emlékeit, visszaszerezte őket, aztán elvégezte az Árnyvadász
Akadémiát, és mindenki arra számított, hogy akkor itt vége is, Simon most
már boldogan élhet, amíg meg nem hal.
Csakhogy nem úgy alakult. Négy hónappal korábban Simon valóban
átesett a felemelkedés szertartásán, és teljes jogú árnyvadász lett belőle. A
diadalmasnak ígérkező pillanatban mindannyian csak ünnepelni szerettek
volna, végül azonban beütött a krach, amikor Simon legjobb barátja az
Akadémián, George Lovelace nem élte túl a szertartást. Ráadásul egészen
szörnyű halált halt mindannyiuk szeme láttára. Magnus fejében kéretlenül
bukkant fel az emlék, ahogy Simon rávetni készül magát George égő
testére, és csak Catarinának sikerül visszatartania. Simon végül barátja
emlékére felvette a nevét.
Azt Magnusnak is el kellett ismernie, hogy ennek fényében mégiscsak
elég meglepő volt a Simon arcán megjelenő fanyar, de kedélyes mosoly,
amikor észrevette, mi zajlik a szoba másik végében. A férfi odasietett
Claryhez és Isabelle-hez segíteni, Magnus pedig Alec felé fordult.
– Szóval tényleg az egész csapat?
– Nos – tárta szét a karját Alec –, Jace úgy gondolta, hogy jobb, ha Clary
is jön, és ebben láttam is a rációt. Aztán Clary felvetette, hogy jöjjön Simon
is, mert hát mégiscsak a parabataia, meg mivel a démonok nem valami
aktívak mostanság, nem is árt neki, ha szerez némi tapasztalatot terepen.
Aztán Isabelle is tudomást szerzett a dologról, és megsértődött, amiért nem
eleve őt hívtam, szóval bejelentette, hogy márpedig ő is jön.
Magnus azon gondolkodott, jó ötlet-e magukkal vinni Simont erre az
útra, és hogy vajon Clary miért ragaszkodott hozzá. Talán Isabelle-től
eltekintve ő tudta a legjobban, hogy érzi magát a férfi, és messziről is
nyilvánvaló volt, hogy nagyon nem jól. Később meg kell kérdeznie erről
Claryt.
Egyelőre hangosan tapsolt egyet, mire a három árnyvadász
mozdulatlanná merevedett. Simon a magasban fejjel lefelé lebegő Max
karját fogta, a kisfiú pedig boldogan nevetett.
– Drága árnyvadász vendégeim! – kiáltotta Magnus. – Ha
valamelyikőtök lenne olyan kedves, és megtartaná egy kicsit a fiamat, én
elintézem a varázslatot. És hol van a szöszi fiú a kávémmal?
Pár gyors mozdulattal semlegesítette a fia varázslatát, mire Max
visszatért a földre, ahol azonnal Alechez mászott, hogy izgatottan
átkarolhassa a vállát. Jace visszatért a konyhából az ígért kávéval, Magnus
pedig végre leült a kanapéra.
– Oké, szóval mi folyik itt? – kérdezte. Isabelle felhúzta a szemöldökét.
– Először is… Ez gyakran fordul elő Maxszel? Magnus vállat vont.
– Azt nem mondanám, hogy gyakran. A boszorkánymester gyerekek
varázsolnak néha. Véletlenül.
– Annyira nem vészes – fűzte hozzá Alec. – Csak célszerű kéznél tartani
váltásruhát meg egy tűzoltókészüléket.
 Jace-nek sikerült úgy felugrania az ablakpárkányra, hogy egy csepp sem
löttyent ki a kávéjából. Most ott ült, és a lábát lóbálta.
– Azt hittem, átöltözöl – mondta.
– Át is öltöztem. – Magnus értetlenül nézett rá.
– Most is köntös van rajtad.
– Az egy jukata volt – magyarázta a boszorkánymester. – Most
házikabátot viselek.
– Hát mindegyik köntösnek néz ki – állapította meg Jace.
– Beszélgessünk a tegnap éjszakáról – mondta Magnus. – Mit mesélt
Alec?
– Láthatjuk a világító sebet a melleden? – érdeklődött Simon.
– Simon, nem szép dolog felemlegetni a világító sebeket mások mellén –
hurrogta le Clary. – Szerinted mit akarhatnak a Fehér Könyvvel, Magnus?
A boszorkánymester Alec felé fordult.
– Szóval mindent elmondtál? És használtad az S betűs szót is? Meg az R
betűset?
Alec a szemét forgatta.
– Ha az érdekel, hogy beszéltem-e nekik Sinjunról és Ragnorról, akkor
igen.
– Szóval tudtad, hogy Ragnor nem halt meg aznap, amikor elmentünk az
idrisi házába – mondta Clary. – Amikor… Sebastiannel voltam. Hazudtál
nekünk.
– Muszáj volt – bólintott Magnus. – Nem kockáztathattam, hogy bárki
Ragnor nyomába ered, és kárt tesz benne. – A plafonra nézett. – Aztán
viszont nem is keresett, és akkor azt hittem, hogy tényleg meghalt.
– Most hogy érzed magad? – kérdezte Clary. Aggodalmasabb volt a
tekintete, mint Magnus várta volna.
– Jól vagyok – felelte a boszorkánymester, és egyszerre rádöbbent, hogy
az igazat mondja.
Valóban jól volt, egészen mintha egy végigaludt éjszaka után jól
bereggelizett volna, pedig alig sikerült hunynia egy keveset, és csak Jace
rettenetesen erős kávéjából ivott.
– És nem arról van szó, hogy jó képet vágok a dologhoz. –
Kötelességének érezte, hogy ezt hozzátegye. – Tényleg jól érzem magam.
Nem repesek, amiért mágikus seb világít a mellemen, de a jelek szerint nem
lett tőle semmi bajom. Mármint az esztétikai szempontokon túl.
Simon felnézett a földről, ahová időközben letelepedett Max mellé.
 – Igazából még jól is áll neked. Hozzátesz a vitathatatlanul meglévő
misztikumodhoz.
– Alectől annyit tudtunk meg – mondta Isabelle –, hogy Ragnor Fell él,
azzal a boszorkánymesterrel szövetkezett, akivel pár éve Európában akadt
dolgotok, és elvitték a Fehér Könyvet, hogy valami olyasmit műveljenek
vele, ami jó lesz a Nagyobb Démonnak, akivel együttműködnek.
– És így rossz nekünk – toldotta meg Simon.
– Rossz a világnak – mondta Magnus.
– Azaz rossz nekünk – erősítette meg Simon. – Mi is itt élünk.
– Azt is elárultad, melyik démonról van szó? – kérdezte Magnus
Alectől. A többiek kedvéért folytatta. – Mit mond nektek a Szammael név?
Csend lett.
– Ja hogy! – szólt Jace. – Szóval ezért hívtál – fordult Alec felé, aki
bólintott.
– Ő a Pokol hercege, igaz? – kérdezte Clary.
– A Pokol elvileg rég halott hercege – felelte Jace. – Lilith társa volt.
Milyen kár, hogy pár évvel elkerülték egymást.
Lilith ereje erősen megcsappant a sötét háború után, Káin jele tett be
neki, amikor Simon viselte magán. Azóta nemigen bukkant fel.
– Ennél többről van szó – mondta halkan Simon. Leszegte a fejét, ami
nagyon nem volt jellemző rá, és Magnus azt gyanította, hogy a Lilithtel
kapcsolatos megpróbáltatásait eleveníti fel magában. – Alig pár hónapja
végeztem az Akadémián, nekem a legfrissebb a tudásom ezekről a
dolgokról. – Felállt, és a falnak dőlt, mintha támaszra lett volna szüksége
hozzá, hogy el tudja mondani, amire készült. – Lucifer után Szammael a
legidősebb a Pokol hercegei közül. Úgy sejtjük, ő volt a kígyó az
édenkertben. Démonok atyjaként is ismert, ahogyan Lilith a démonok
anyjaként.
– Mindenkinek lehetnek gondjai az apjával – jegyezte meg Jace. – Még
a démonoknak is.
Simon rá sem hederített.
– A történelemből tudjuk, hogy mielőtt megjelentek volna az
árnyvadászok, a démonok évezredeken át szabadon járhattak át a
világunkba, ennek ellenére csak alkalmanként jöttek, és akkor is kevesen.
Szammael változtatott ezen. Tett valamit, bár máig nem tudjuk, mit, amivel
meggyengítette a határt a mi világunk és a démoni világok között. Utat
nyitott a démonoknak, hogy eláraszthassák a világot. Aztán amikor ő maga
is megjelent, pusztulás járt a nyomában. Ember nem győzhette le, lett
légyen bármilyen erős. Így történt hát, hogy az angyalok avatkoztak közbe.
Mihály arkangyal jött le közénk, és legyőzte Szammaelt…
Jace bólintott, és felvette a történet fonalát.
– Aztán lejött Raziel is, és megteremtett bennünket. Csakhogy senki
nem tudta visszacsinálni azt, amit Szammael művelt, ezért a világok közti
falak továbbra is gyengék, a démonok meg folyton csak jönnek.
– Végül Szammael legyőzésével annyit csak sikerült elérni, hogy nem
lett nagyobb a baj – szólt közbe Clary. – Tudom, hogy a Pokol hercegeit
nem lehet megölni…
– A vereségét jelentő csapást egy arkangyal vitte be – mondta Magnus. –
Azt hiszem, mindenki legalább reménykedett benne, hogy így mégiscsak
lehet végezni vele. Hát, a jelek szerint mégsem.
– Hogyan csalogathatjuk vissza Mihályt, hogy megint legyőzze? –
kérdezte Isabelle. – Azzal nyerhetnénk megint vagy ezer évet.
– Lehetetlen – felelte Simon. – Magunk vagyunk. Erre találtak ki
bennünket, árnyvadászokat, igaz? Hogy ne az angyaloknak kelljen
megoldani a gondjainkat. Ez a mi dolgunk.
Komor arcot vágott. Magnus újra aggódni kezdett Simonért. A férfi épp
annyi ideje harcolt a démonokkal, mint Clary, egy darabig maga is alvilági
volt, szemtől szemben állt Raziellel, és Magnus végig csodálta, amiért
megőrizte a harci szellemét, a lélekjelenlétét, és mindvégig kitartott, amikor
a helyzet a lehetetlennél is rosszabbnak tűnt. Simon szembeszállt Lilithtel,
és életben maradt – akkor vajon miért zökkent most így ki Szammael
nevének hallatán?
Annyira akarta, hogy árnyvadász legyen, hogy démonokkal küzdhessen
meg, hogy Clary, Isabelle és a többiek igazi társa legyen. Most mégis úgy
tűnt, hogy nem jó neki így.
– Tudom, hogy én csak a csávó vagyok a varázslyukkal a mellében –
mondta Magnus –, de szolgálhatnék esetleg némi kontextussal, amitől
mindjobban érezhetjük magunkat? Sinjun és Ragnor ugyan említették
Szammaelt, de Sinjunnak ezen a fegyverén kívül, ami állítólag az övé,
semmi sem utal rá, hogy tényleg visszatérne. Sinjun és Ragnor talán csak
valami mondén szektával szűrte össze a levet, vagy egy másik Nagyobb
Démonnal, aki Szammaelnek adja ki magát. A lényeg, hogy Szammael
jelenleg egyértelműen nincs itt a világunkban. Ha itt lenne, tudnánk róla.
Mindenféléket művelne. Démonseregek pusztítanának körülöttünk. És hát
nem teszik. – Szélesen elmosolyodott. Tényleg meglepően jól érezte magát
ebben a helyzetben. – Szóval Aleckel elmegyünk Sanghajba, megkeressük
Ragnort és Sinjunt, aztán visszaszerezzük tőlük a Fehér Könyvet, szóval
minden szép és jó lesz.
– Tehát szerinted – mondta lassan Isabelle – a jó hír az, hogy Szammael
még nem pusztította el a világot?
– Még ha a valódi Szammaelről van is szó, valószínűleg napjaink
vannak, hogy megállítsuk.
Clary és Isabelle aggodalmasan pillantottak egymásra. Láthatólag Alec
sem volt nyugodt.
– Hm, és Magnus, akkor végül is ki fog napokig Maxre vigyázni?
Magnus körbemutatott az összegyűlt csapaton.
– Valaki ezek közül a kiváló emberek közül.
– Viccelsz? – Clary felugrott. – Nyilvánvalóan mind megyünk
Sanghajba. Ez nagyon komoly helyzet, igaz? Szükségetek lesz az egész
csapatra.
Jace láthatólag jól szórakozott.
– Naná! Az pedig teljesen kizárt, hogy unod a járőrözést New Yorkban,
és el akarsz végre menni valahová.
– Oké, ez is igaz – ismerte el Clary. – De tényleg meg kell
akadályoznunk, hogy a démonok apja, tudjátok… még több démon apja
legyen, vagy mi.
– Sokkal több démoné – bólintott Simon. – Miért ne? Küzdjünk meg két
erős boszorkánymesterrel, egy démonnal, aki annyira gáz, hogy legutóbb
egy angyalnak kellett legyaknia. Szinte tuti, hogy az osztályteremben
szerzett tapasztalataim mind jól fognak jönni.
Isabelle odalépett hozzá, és szeretettel összeborzolta Simon haját.
– Persze, drágám, hiszen olyan kis újonc vagy még. Sosem voltál
sebezhetetlen napjáró, aki megfordult a Pokol egyik bugyrában, meg semmi
ilyesmi.
– Vedd észre azt a szót, hogy „sebezhetetlen” – morogta Simon, de
legalább egy picit elmosolyodott.
Magnus felállt, és összecsapta a tenyerét.
– Jól van, drágáim. Aleckel most nekiállunk pakolni, és közben
kitaláljuk, mihez kezdjünk ezzel itt, ni. – Maxre mutatott, akit Jace közben
a nyakába vett, de most kötelességtudóan visszatett a földre. – Nyilván
nektek is vissza kell mennetek az Intézetbe, hogy összeszedjétek a
holmitokat, szóval… – Széles mozdulatot tett a két karjával. – Tűnés a
lakásomból!

Mind elmentek, csak Clary maradt. Alec átvitte Maxet a hálószobába,

Magnus pedig épp utánuk indult volna, amikor a nő hirtelen elkapta a
karját, és halkan, de határozottan megszólította.
– Beszélnem kell veled egy pillanatra.
Magnus odafordult hozzá. Különös volt igazi felnőttként látni. Évekig
csendes, nagy szemű gyerek volt, akivel újra meg újra átélhette az első
találkozást. Clary akkoriban semmit sem tudott az árnyvilágról – és Magnus
feladata volt gondoskodni róla, hogy ez így is maradjon. Ezért amikor az
anyja átvitte hozzá, a kislány mindig ugyanúgy reagált – álmélkodva,
bátortalanul. Magnus ilyenkor azt várta, hogy Clary megijed, látván a
világító szemét a függőleges pupillával, de ő csak kíváncsi volt. Amikor
elég nagyra nőtt már, megkérdezte Magnustól:
– Miért van macskaszemed?
A boszorkánymester jó pár választ kipróbálhatott.
– Elcseréltem a macskámmal. Neki most emberszeme van.
– Hogy jobban lássalak, szívem.
– Neked miért nincs macskaszemed?
Különös volt a tudat, hogy Clary nem osztozik vele ezeken az
emlékeken. Hogy végignézte, amint valaki felnő anélkül, hogy az
emlékezne rá. Aztán persze eljött Miau Ce-tung születésnapi bulijának
estéje, és Clary ezúttal minden előzetes figyelmeztetés nélkül a New York-i
árnyvadászok gyűrűjében jelent meg. Időközben átalakult azzá a harcossá,
akinek született, és máris a tinédzser Jocelyn kiköpött mása volt.
Clary most láthatólag feszengett, mintha azt fontolgatná, hogyan
közöljön egy kellemetlen hírt. Pár évvel korábban még egyszerűen kibökte
volna, mostanra azonban elég jó barátságba kerültek ahhoz, hogy az is
érdekelje, milyen hatással lesz a mondandója Magnusra. Jó érzés volt, de
szokatlan.
– Veled álmodtam ma hajnalban – mondta Clary. – Közvetlen azelőtt,
hogy felébredtünk volna Alec hívására.
– Valami jópofa álom volt? – kérdezte bizakodva Magnus. – Nem olyan
baljóslatú, sokatmondó álom, ugye?
– Olyanom nem volt a sötét háború óta, szóval remélem, nem.
Mindenesetre úgy tűnt, határozottan jól érzed magad – felelte a nő. – Egy
nagy arany trónon ültél.
– Én is ezt álmodtam – mondta Magnus. – A trón egy nagyon hosszú
lépcső tetején volt? És szürke csőrös lények nyüzsögtek körülöttem?
– Nem. – Clary tekintete még aggodalmasabb lett. – Viszont harminc
méter magas szörnyeteggé változtál.
Magnus elgondolkodva bólintott.
– Ilyen Godzilla-jellegű történetre gondolsz?
– Inkább… démonos történetre. Hatalmas, éles fogaid voltak, és hosszú
karmok nőttek az ujjaidból. Valami nem stimmelt a szemeddel. És… –
Clary egy pillanatra elhallgatott. – És X alakban vörös tűz égett a
mellkasodban.
– Nos – közölte határozottan Magnus –, jó hírem van. Jelenleg egyetlen
tűzcsík ég a mellemben, nem X. Vettem a látnoki álmodat. Kerüljem el,
hogy megint megvágjanak, és X legyen a mellemben. Nagyszerű tanács.
– Más is van – mondta Clary. – Most jön a zavaros része.
– Ez eddig tényleg tiszta sor volt – bólintott Magnus.
– Láncra vertek. De nagyon sok lánc volt. A lábadat a földhöz láncolták,
a karodat, a válladat és a derekadat meg a falhoz. Hatalmas szemekből álló
vaslánccal. Lehúzott a súlya, az volt a csoda, hogy nem roppantál össze
alatta.
Még Magnusnak is el kellett ismernie, hogy ez elég rosszul hangzott.
– De mondok még valamit – folytatta Clary. – Egyáltalán nem úgy
néztél ki, mint akinek fájdalmai vannak. Vagy mint akit a legkisebb
mértékben is zavar a helyzete. Boldognak tűntél. Nem is egyszerűen
boldognak. Mintha eksztázisban lettél volna. Szinte… diadalmasnak tűntél.
– Magnusra szegezte a tekintetét. – Nem tudom, mit jelent ez. Ahogy
mondtam, már nincsenek prófétai látomásaim álmomban. Általában. De
azért gondoltam, csak elmondom neked.
– Jobb félni, mint megijedni – szögezte le Magnus. – Remélem, valami
totál absztrakt dologról van szó. Szomorú leszek, de örülni fogok a
szomorúságomnak. Valami ilyesmi. Inkább, mint hogy valódi vasláncok
meg nagy fogak kerüljenek elő.
– A remény hal meg utoljára – bólintott Clary.
– Nyomás az Intézetbe! – mondta Magnus. – Én meg megyek,
megnézem a családomat.
Clary elment, Magnus pedig, aki először érzett némi feszültséget, amióta
reggel felébredt, elindult megkeresni Alecet és a fiukat, hogy megölelje
őket egy pillanatra. Csak hogy felmelegítse magát.
 HARMADIK FEJEZET
Gyors búcsú
ALEC KEZDETT IDEGES LENNI. Először felhívta Catarinát, és
megkérdezte, tudna-e vigyázni Maxre pár napig, de kiderült, hogy a nő
dupla műszakban dolgozik a kórházban, és alig lesz otthon (bár azt
elvállalta, hogy esténként felugrik megetetni Miau Ce-tungot). Aztán
felhívta Maiát, akiről kiderült, hogy Bat barátait látja vendégül. Egy darabig
azt is fontolgatta, hogy megkérdezi Lilyt, de erről aztán letett. Lily
előszeretettel mondogatta, hogy Max „annyira zabálnivaló”, meg hogy „fel
tudná falni”, és bár Alec bízott benne, nem mert volna megesküdni rá, hogy
a nő csak képletesen gondolta ezeket.
– És anyukád? – vetette fel Magnus.
Szivárványszínben játszó mágikus buborékba tette Maxet, és ide-oda
gurigatta a hálószobában, miközben Alec elővette a bőröndöket a szekrény
mélyéről.
– Micsoda? Nem! – jelentette ki. Egy pillanatig csak nézte Magnust. –
Az egy mágikus hörcsögkerék? – kérdezte aztán.
– Nem! Vagyis olyasmi, igen – felelte a boszorkánymester. – Tetszik
neki. Mi a baj anyukáddal?
– A kölök időnként a plafonon lebeg – mondta Alec. – Úgy
háromhetente lángra lobbantja a takarót álmában.
– Ez is a mágikus hörcsögkerék nagy előnye – magyarázta Magnus. –
Pajzs is egyben. Nem akartam, hogy Max megint kicsinálja a szomszédok
kábeltévéjét.
– Mondjuk anyámnak pont nincs mágikus hörcsögkereke – jegyezte meg
Alec.
Magnus a kisfiú kéjes sikkantásai közepette kigörgette Maxet a
folyosóra. Onnan szólt vissza.
– Árnyvadász! Tudnia kell, hogyan kezeljen egy boszorkánymestert.
Téged is ő nevelt fel! – Megint bedugta a fejét a hálószobába, és felhúzta a
szemöldökét. – Jace-t is ő nevelte fel!
– Jól van! – nevette el magát Alec. – Nyertél. Felhívom.

Húsz perc alatt bepakolták a holmijukat, aztán kellett még két óra, hogy
összeszedjék Max a lakásban szerteszét heverő cuccait is. Nem tűnt soknak,
de amikor minden egy helyen volt, mégiscsak rendes kis csomagot tett ki: a
babakocsi, a járóka, egy rakás ruha, egy kartondoboz bébiétel meg egy
fekete hátizsák, amibe Magnus belegyömöszölte Max kedvenc
képeskönyveit és játékait, továbbá néhány hozzávalót a hasznosabb
védvarázslatokhoz Max véletlen mágiája ellen.
Végül kihalászták a tiltakozó Miau Ce-tungot a hátizsákból, ahová
aludni tért, és útnak indultak az Intézetbe.
A New York-i Intézet fém- és üvegtornyok között emelkedő komor
kőkastély volt. Magnusnak nagyon tetszettek a város templomai, az,
ahogyan csendes, megszentelt szegleteket varázsoltak a nyüzsgésbe.
Talán ezért találta mindig furcsán elragadónak az árnyvadászok
komolyságát. Általában elég pikírten válaszoltak, ha az ember rákérdezett –
még Alec is –, de ha könnyű volt is néha elfelejteni, az Intézet
emlékeztetőül szolgált arra nézvést, hogy Istentől kapták a megbízásukat.
Egyszerre jó és rossz is lehetett, hogy a boszorkánymesterek annyival
kiszámíthatatlanabbak és szervezetlenebbek voltak. Még a fő
boszorkánymesterek ötlete is viccből született meg – a tizenhatodik vagy a
tizenhetedik században azokat nevezték ki, akik némi elismertségre tettek
szert a hozzájuk hasonlókat leginkább szörnyetegnek tekintő mondén
társadalomban. Mindazonáltal Magnus becslése szerint a világon jelenleg
működő fő boszorkánymesterek jó fele önmagát nevezte ki a pozícióra.
Még az olyan városokban is, ahol régóta léteztek a fő boszorkánymesterek
– például Londonban –, nemegyszer bulikban kötött fogadások
eredményeképpen kerültek a helyükre.
Ami azt illeti, Magnus is az önjelölt fő boszorkánymesterek közé
tartozott. Abban, hogy Brooklyn fő boszorkánymesterének mondta magát,
az volt a vicc, hogy New York egyetlen másik városrésze sem rendelkezett
ilyennel. Remélte, hogy népszerűsíti az ötletet, de egyelőre senki sem
jelentkezett, kivéve egy fiatal nő unikornisszarvval a homloka közepén, aki
„alboszorkánymesternek” nyilvánította magát, szintén Brooklynban. Aztán
ahogyan teltek az évek, Magnus kezdte úgy érezni, hogy a pozíció valódi
felelősséggel jár. Az is gyorsan kiderült, hogy az árnyvadászok kifejezetten
örülnek, ha találnak egy boszorkánymestert, akire támaszkodhatnak. Még
Lightwoodék is így voltak vele, akikről, amikor átvették a New York-i
Intézet vezetését, Magnus csak annyit tudott, hogy egy hírhedten
gyűlölködő árnyvadászszekta tagjai voltak.
 A maga részéről pedig annak örült, hogy az árnyvadászok révén stabil
bevételi forráshoz jutott. Amikor meghallotta, hogy jönnek, vett egy mély
lélegzetet, rárakott még 15 százalékot az amúgy is horribilis áraira, és ha
feltétlenül szükséges volt, belibegett az intézetbe, ahol igyekezett lazára
venni a figurát. Hogy s mint mostanában? Milyen szép időnk van, cseppet
sem apokaliptikus! Jó szórakozást ehhez a gyönyörű varázslathoz, amire
amúgy nem szolgáltatok rá. Kérlek benneteket, sebtében fizessétek ki a
röhejes számlámat. Hogy rendszeresen ellátom-e védelmi varázslatokkal a
nephilimek elől bújkálókat? Jaj, dehogyis!
Különös érzés volt most úgy belépni ugyanabba az Intézetbe, hogy az
oldalán egy Lightwood a közös gyereküket tartotta a karjában. Hogy
Maryse Lightwoodot inkább a családjának tekintette, semmint az
üzletfelének, akiben soha nem bízhatott meg igazán. Örült, hogy legalább
Robert az inkvizítorkodással volt elfoglalva Idrisben. Biztos sokat kell
inkvizitálni az ottani népeket.
Az Intézet néma, félhomályos bejárata impozánsan emelkedett föléjük.
Magnusnak mindig úgy tűnt, hogy a kis csapat itt élő árnyvadász egészen
elveszik egy ekkora helyen. Jól ismerte az épületet, de csak úgy, ahogyan az
ember egy szálloda előcsarnokát ismeri, ahol már sokszor megfordult
jártában-keltében. Nem érezte a magáénak ezt a helyet, és hiába próbálták
Lightwoodék meg Jace elérni, hogy otthonosan érezze magát, ha
öntudatlanul is, de folyamatosan résen volt odabent. Három év szoros
együttműködés és barátság a helyi árnyvadászokkal nem törölte el a hosszú
évtizedek során itt töltött feszült pillanatok emlékét.
Példának okáért emiatt beszélt suttogva Aleckel, pedig semmi oka nem
volt rá, hogy elfojtsa a hangját. Egyszerűen ez passzolt a helyhez.
– Hol vannak a többiek?
Alec vállat vont, és úgy vágott át az előcsarnokon, mintha az övé volna a
hely – bár ha Magnus jobban belegondolt, többé-kevésbé tényleg az övé
volt.
– Felteszem, mindenki a ruháit meg a fegyvereit csomagolja.
Menjünk, keressük meg anyámat!
– És hogyan gondoltad megtalálni? – érdeklődött Magnus.
– Á! – felelte Alec. – Nos, az Intézet falait ősi mágia hatja át. Most
ennek révén fogok társalogni anyámmal, akárhol légyen is. – A szája mellé
illesztette a két tenyerét, és teli torokból elbődült. – ANYAAAAAAAAAA!
Alec hangját visszaverték a rideg kőfalak. Max nevetve szállt be.
 – Anyaaaaaaaaaaaaaaaaa! – kiáltotta ő is. A hang lassan elhalt, Magnus
pedig várt.
– Nos? – kérdezte aztán, mire Alec felemelte az ujját.
Egy pillanattal később láng lobbant, és egy tűzlevél jelent meg előtte.
Lekapta a levegőből, kinyitotta, és önelégülten pillantott Magnusra.
– „A könyvtárban van” – olvasta.
Egy pillanattal később második tűzlevél érkezett pontosan ugyanarra a
pontra, ahová az előző. Alec ezt is kinyitotta.
– „Te tudtad, hogy lehet tűzleveleket küldeni az Intézeten belül? Én
most tudtam meg.” – Értetlenül pillantott Magnusra. – Persze hogy tudtam.
– Akkor irány a könyvtár? – kérdezte a boszorkánymester.
Befutott egy harmadik tűzlevél is. Max megpróbálta elkapni, de túl
magasan volt a feje fölött. Ezt az üzenetet végül Magnus nyitotta ki, és
olvasta fel hangosan.
– „Imádom a tűzleveleket. Szép napot! Barátsággal: Simon Lovelace,
árnyvadász.” Mehetünk?
Amikor kiléptek az előcsarnokból, még hallották, amint egy negyedik
tűzlevél is lobban mögöttük, de egyikük sem nézett vissza rá.

– Biztosíthatlak benneteket – mondta Maryse –, hogy remekül elleszek

Maxszel pár napig.
Alec anyja a könyvtár közepén állt, az íróasztal közelében, ahol annak
idején az öreg tanáruk ült. Magas volt, ahogyan Isabelle is, és nem
szégyellte, hogy akkora helyet foglal el a világból. Kihúzta magát, így még
annál is magasabbnak hatott, mint amilyen valójában volt. Karba fonta a
kezét, mintha csak azt várná, hogy lehurroghassa Alecet és Magnust, ha
ellent mernek mondani neki.
– Anya! – Alec a tarkóját dörzsölte. – Csak nem szeretném, ha…
vészhelyzetekkel kellene megbirkóznod. Max boszorkánymester.
– Na ne hülyéskedj! – mondta Maryse. – Azt hittem, csak véletlenül
magára öntött egy üveg tintát.
Max hason feküdt közöttük, és Maryse irónjával firkált egy régi
viharvert pajzsra, amit a nő a pincében talált a kisfiú legutóbbi
látogatásakor. Az irón eleinte ragyogó, aztán lassan elhalványuló fényes
vonalakat hagyott maga után az acélfelületen. Max teljesen belefeledkezett
a műveletbe.
 – Feltűnt, hogy újabban lazábban szólongatsz be? – kérdezte egy
kacsintás kíséretében Magnus.
Közben kinyitotta a hátizsákot, és nekiállt kipakolni a könyveket meg a
játékokat Maryse asztalára. A nő láthatólag nem bánta.
– Csak azért mondom – folytatta Alec –, mert ma reggel például a
plafonon lebegett. Egyelőre nemigen képes uralni a mágiáját.
– Alec, felneveltelek téged, Jace-t, Maxet meg Isabelle-t, és volt veletek
baj épp elég. Jól megleszünk. Amúgy meg többnyire itt lesz Kadir is.
Mintha csak a végszót várta volna, Kadir Safar toppant a helyiségbe.
Magas, sötét bőrű férfi volt úri vonásokkal és tökéletesre nyírt
kecskeszakállal. Alec számára nem volt egészen tiszta, mi is Kadir
hivatalos státusza az Intézetben, mindenesetre az elmúlt hónapok során
egyértelműen Maryse helyetteseként kezdett el viselkedni. Gyerekkorukban
segített Alec, Isabelle és Jace kiképzésében. Szűkszavú ember volt, akinek
az arcáról sem sokat lehetett leolvasni. Alec mindig úgy érezte, hogy értik
egymást.
– Hívtál? – kérdezte Kadir Maryse-tól. Összekulcsolta a kezét a háta
mögött, közben a tekintetével az íróasztalt meg a rajta frissen felhalmozott
színes tárgyakat fürkészte. – Felteszem, az unokád holmija. Mit hoztál,
Magnus?
Magnus épp egy kupac képeskönyvet tartott a kezében, amit a
hátizsákból vett elő. Felmutatta Kadir felé.
– Remélem, felkészültetek a rengeteg olvasásra, amit a srác meg fog
követelni. – Egyenként letette a könyveket az asztalra. – Jó éjszakát, hold!
A komótos kiskutya. Ahol a vadak várnak. Ez most nagyon megy nálunk. A
főszereplőt szintén Maxnek hívják.
– Ismerem az Ahol a vadak várnakot. – Kadir önérzetesen kihúzta
magát.
– Itt van ez, nem igazán van címe, de lehet mondjuk Autók. Minden
oldalon másféle autó van a nevével – magyarázta Magnus. – Max
borzasztóan szereti, de figyelmeztetlek, a sztori nem fut ki sehová.
– Autó – erősítette meg Max.
A boszorkánymesterek általában elég korán kezdtek beszélni, és ez alól
Max sem volt kivétel. Az első szava az volt, hogy „gőte”, és kilenc
hónaposan mondta ki, mire Magnus jobbnak látta azonnal elrejteni a
varázslataihoz használt hozzávalókat.
 – Meg persze – folytatta Magnus – itt van A nagyon kicsi egér, aki
nagyon messzire jutott Courtney Gray Wiese tollából.
Alec fájdalmasan felnyögött.
– Nem a kedvenced? – kérdezte Maryse. – Nem ismerem, de nem
hangzik rossznak.
– Lily hozta – mondta Alec. – Fogalmam sincs, hol találta, de biztosan
valahol a Dumort Hotelban volt.
– Méghozzá évtizedeken át – bólintott Magnus. – A nagyon kicsi egér
valóban nagyon messzire jut, de mindezt csupán azért, hogy mára erősen
meghaladott leckéket tanuljon a személyes higiéniáról.
– Hmm – mondta Maryse és Kadir.
– Ez a kedvence. – Magnus a fejét csóválta. – Sajnos.
Alec színpadiasan mély lélegzetet vett, és szavalni kezdett.
– „Ide figyelj, kicsi egér / a lábmosás aranyat ér, / ha nem mosod meg
mindennap, / párra sosem találhatsz.”
– Egér? – Max izgatottan nézett fel. Kadir felemelte a kezét.
– Inkább megvárom, hogy magamnak fedezhessem fel. Most pedig, ha
nincs más, Maryse…
– Maradj még egy pillanatra – kérte a nő. – El akartam mondani Alecnek
a hírt. Alec, megkértem Jace-t, hogy hamarosan vegye át az Intézet
vezetését. Remélem, nem bánod.
Alec igyekezett elrejteni a meglepetését. Nem azon csodálkozott, hogy
az anyja Jace-t kérte fel vezetőnek, inkább azon, hogy ő nem akart már
ezzel foglalkozni a továbbiakban. Eddig semmiféle jelét nem adta, hogy
ilyesmire készülne. Alec nagyon szeretett volna rákérdezni az okokra, de
annyira bizonytalan volt, hogy inkább hallgatott.
Magnusnak nem voltak ilyen aggályai.
– De miért vonulsz vissza? Maryse megrázta a fejét.
– Az intézetvezetés fiataloknak való. Energia kell hozzá, hogy az ember
főállású árnyvadász legyen, közben ápolja a kapcsolatot az alvilágiakkal,
irányítsa a Konklávé tagjait, érintkezésben maradjon a Tanáccsal… Sok ez
együtt.
– De most már annyival könnyebb – mondta Alec. – Nem mintha nem
szolgáltál volna rá a pihenésre, de a Szövetség létrejöttével sokkal jobb lett
a kommunikáció az alvilágiak és a Konklávé között.
Érezte, hogy elpirul kissé. Mindig dicsekvésnek érezte, amikor szóba
hozta az Alvilági-Árnyvadász Szövetséget, amit ő hozott tető alá a
legnagyobb New York-i vérfarkasfalkát irányító Maia Roberts-szel és a
helyi vámpírokat vezető Lily Chennel. De hát ha egyszer tényleg büszke
volt arra, amit elértek.
– Így igaz – bólintott Maryse. – És, Alec, nagyra becsülöm az elvégzett
munkádat. Ezért nem téged kértelek fel intézetvezetőnek. Amúgy is bőven
van mivel foglalkoznod. És akkor még nem is említettük ezt a kis kékséget.
Amikor Max érzékelte, hogy valaki csodálni készül őt, felnézett.
Szélesen Alecre mosolygott, mire kék lángok lobbantak a fején.
– Édes istenem!
Maryse hunyorogva hőkölt hátra. Kadirnak a szeme se rebbent, ahogy
felvett egy pohár vizet az íróasztalról, és Maxre öntötte, eloltva vele a tüzet.
A kisfiú meglepetten hunyorgott, aztán elsírta magát.
Kadir felhúzott szemöldökkel pillantott Alecre.
– Bocsánat.
Maryse a karjába kapta Maxet, aki gyorsan megfeledkezett róla, hogy
csuromvíz a feje, és inkább a nagyanyja fülbevalójával kezdett játszani.
– Ez is van olyan jó megoldás, mint bármi más – mondta Magnus. –
Jobb egy síró gyerek, mint egy égő ház.
– Találó aforizma – állapította meg Kadir. Tőle ez felért egy
szenvedélyes szerelmi vallomással.
– Mit mondott Jace? – kérdezte Alec. – Vállalja?
– Azt mondta, időt kér, hogy gondolkodjon. – Maryse bizonytalannak
tűnt. – Biztos vagyok benne, hogy vállalja – mondta aztán. – Igazából
csodálkozom, hogy nem hozta szóba neked. Igazából félig-meddig azt
hittem, hogy ez már nem is lesz neked újdonság.
– Egyáltalán nem hozta fel – közölte Alec.
Nem értette. Miért nem szólt erről Jace egy szót sem? Ha meg is voltak
a maga kétségei, kivel beszélhetné meg őket, ha nem a parabataiával?
Különben is, mitől kellene Jace-nek tartania? Alec tudta, hogy fergeteges
intézetvezető lenne.
– Kizárt, hogy ő akar lenni az az ember, aki fenntartja a hideg békét –
szólt közben halkan Magnus.
– Mert veled bezzeg beszélt erről? – kérdezte Alec.
Azért volt abban valami, amit a boszorkánymester mondott. A hideg
béke az árnyvadászok és a tündérek közötti rettenetes megállapodás
elnevezése volt. Miután pár évvel korábban számos tündér a nephilimek
ellenségeinek oldalára állt, az árnyvadászok súlyosan megbüntették és egy
olyan békeszerződés aláírására kényszerítették őket, amely védtelenné tette
és alaposan legyengítette a népüket. Azóta több mint feszült volt a helyzet.
Sok árnyvadász – legfőképpen a New York-i Intézet lakói – gyűlölte a
hideg békét, és örült volna, ha visszaáll a régi rend. De az Intézet feladata a
törvény betartatása volt, márpedig a törvény szigorú, de a törvény a törvény,
és így tovább.
– Egy szót sem szólt – felelte Magnus. – Csak találgatok. Maryse vállat
vont.
– Három éve egyensúlyozom a Klávé hideg békével kapcsolatos
elvárásai és a New York-i alvilág valósága között. Meg lehet oldani. Jace
tud jó politikus lenni, ha akar. Amúgy meg én sem halok meg. Továbbra is
itt fogok élni, és rengeteg tanáccsal tudok majd szolgálni a hideg békéről. –
Felsóhajtott. – Bevallom, azt reméltem, hogy te majd be tudsz avatni, mi
járhat Jace fejében.
– Nem. Legalábbis egyelőre.
Bár igazából Alec maga sem hitte, hogy a nagy csoportos
kirándulásukon félre tudná vonni Jace-t egy kis négyszemközti
beszélgetésre.
– Az én tanácsaim – jegyezte meg Kadir – nagyrészt abból állnának,
hogy rajtad meg a Szövetségeden keresztül intézze az ügyeket.
– Jut eszembe, nem kellene szólnod nekik, hogy ma Kínába mész? –
vetette föl Magnus.
Alecnek ez eddig eszébe sem jutott.
– Dehogynem kellene – mondta.
Előhalászta a telefonját, írt egy üzenetet, amire gyorsan meg is kapta a
választ Maiától.

A Menedékben vagyok.

Alec felállt.
– Maia azt mondja… a Menedékben van? Ti tudtátok, hogy itt van?
Vagy egyáltalán azt, hogy jön?
Összenézett Magnusszal. Ez elmúlt hónapok során kifejlesztett egy
különleges pillantást, amiben szavak nélküli kérdés rejtőzött. Rád bízhatom
Maxet, amíg elintézek valamit? Mindig egy néma bólintás érkezett válaszul.
Különös érzés volt, hogy ők ketten alkottak egy új nyelvet, kizárólag a
családjuk számára.
 – Talán azt akarja elmondani, hogy a jövőbe lát – tippelt Magnus. –
Kérdezd meg tőle, mi lesz Sanghajban.
Alec kilépett a folyosóra, aztán lesietett a lépcsőn a Menedékbe. Maiát
valóban ott találta, és a nő láthatólag nagyon büszke volt magára.
– Alec! – szólt. – De jó látni!
Kinyújtotta a kezét, Alec pedig némiképp zavartan fogadta a gesztust;
nem szoktak ők ketten kezet fogni egymással. A férfinak akkor esett le, mi
történik, amikor az ujjai egyszerűen áthatoltak Maia ujjain, és a nő
boldogan felkiáltott.
– Haha!
Alec visszanyerte az egyensúlyát, és feddőn pillantott Maiára.
– Kivetítés vagy.
– Kivetítés vagyok! – Maia a feje fölé emelte a kezét. – Annyira izgi!
– Ezek szerint…
– Végre működik a kivetítés a Barlangban!
– A Barlangban? – Alec felhúzta a szemöldökét.
– Az őrs új neve – magyarázta Maia. A manhattani vérfarkasok egy
elhagyatott rendőrőrsön rendezkedtek be a kínai negyedben. – Egyelőre
csak próbálgatom.
Alec elgondolkodva bólintott.
– Óvatosan, de támogatom!
– Jó tudni. Szóval mint kiderült, van egy tündérgyűrű az őrs alatt, és
ezért nem működtek a dolgok. Felteszem, ott lehet már New York alapítása
óta.
– Tündérgyűrű? Huh…
Alec nem tudta, hogyan tegye fel a következő kérdést, miszerint:
Hogyan oldjuk meg ezt a problémát, ha egyszer a Szövetségnek elvileg
szóba sem szabadna állnia a tündérekkel?
– Figyu, egy árva tündérrel sem beszéltem erről – mondta Maia. – Csak
egy boszorkánymesterrel, aki aztán beszélt valakivel az árnypiacon, aztán
egy szép napon a kivetítés elkezdett működni, és valaki egy kosár makkot
hagyott a verandán.
– Nagyon őszies – állapította meg Alec.
– Annyi biztos, hogy a tündérek az esztétika megszállottjai – bólintott
Maia. – Na de mindegy. Mi ez a Sanghaj-dolog?
– Eltűnt egy varázskönyv. Magnus felelősnek érzi magát, és most mind a
kettőnknek mennie kell. Elvileg nem tarthat tovább pár napnál. Aztán az
sincs kizárva, hogy zsákutca, és egy órán belül hazajövünk – tette hozzá
Alec, bár ezt nem tartotta valószínűnek.
– És van valami Szövetséggel kapcsolatos dolog, amit el kell mondanod
nekem?
– Jesszus, dehogy – vágta rá Alec. – Te meg Lily simán elviszitek a
Szövetséget pár napig. Csak lehet, hogy lemaradok a játszós estéről.
Maia felsóhajtott.
– Ha nem vagy ott, Lily kikényszeríti majd, hogy most mutasd meget
játsszunk. Vagy kanasztázzunk, vagy mit tudom én. Időnként olyan
öregasszony tud lenni. Részeg öregasszony.
– Maia! – torkolta le a nőt Alec.
– Jaj, tudod, hogy szeretem. Nem gondoltál rá, hogy magaddal vihetnéd?
Hogy messzebb ne menjek, beszél mandarinul.
– A múlt héten a saját szájából hallottam, hogy soha a büdös életben
nem akarja többé betenni a lábát Kínába, szóval tudod… És hát Magnus is
beszél mandarinul.
– Még valami – mondta Alec. – Anyám vigyáz Maxre, amíg távol
leszünk. Még sosem volt nála pár óránál hosszabb időre. Megtennéd,
hogy… rajtuk tartod a szemedet?
– Biztos vagyok benne, hogy Maxnek semmi baja nem lesz.
– Őszintén szólva anyámért jobban aggódom – magyarázta Alec.
– Majd benézek párszor – ígérte Maia. – Nyilván elő tudok állni valami
unalmas bürokratikus ürüggyel, hogy miért kell amúgy is az Intézetbe
jönnöm. Amúgy meg… – Hirtelen Alec háta mögé nézett. – Társaságod
van.
Alec sarkon fordult, és csodálkozva állapította meg, hogy Jace, Clary,
Simon és Isabelle teljes harci öltözékben, felfegyverkezve állnak mögötte.
Majdnem mind a megszokott fegyverüket hozták – Simon az íját, Clary a
kardját, Isabelle a korbácsát. Jace valami oknál fogva egy láncos buzogányt
vett magához tüskés gömbbel a végén. A társaság tagjai és Maia intettek
egymásnak – Jace csak óvatosan a buzogány miatt.
– Egy kupacba gyűjtöttük a poggyászunkat – mutatott a háta mögé
Clary. – Magnus így később utánunk teleportálhatja, ha maradnunk kell
éjszakára.
– Látom, működik a kivetítés – mondta elégedetten Simon, és feltartotta
a hüvelykujját Maia felé.
– Várj… Honnan tudod, hogy kivetítés? – kérdezte Alec.
 – Tökre látszik – felelte Jace. – Csak érezni kell.
– Tényleg? – csodálkozott Alec.
– Aha. – Simon bólintott.
– Hú, és honnan az a buzogány, Jace?
– Ez egy csatacsillag, más néven morgenstern – közölte gyászosan
Clary.
– A morgensternnek nincsen lánca – jegyezte meg Alec. – Ez láncos
buzogány.
– Azt akarja, hogy hívjuk morgensternnek – magyarázta még
komorabban Clary. – De te nem vagy Morgenstern – fordult Jace-hez. – Én
vagyok a Morgenstern.
– Így is szoros szálak fűznek ehhez a névhez – erősködött Jace. – Csak
azon gondolkodtam, hogy jól állna-e nekem, ha a morgenstern lenne a
klasszikus fegyverem. Passzolna-e hozzám?
– Úgy érted, el tudnád-e kerülni, hogy úgy nézz ki, mint egy heavy
metál lemezborító? – kérdezte Simon.
– Nem tudom, mi az, és nem is akarom tudni – közölte Jace. – Csak az
érdekel, hogy elég dögös vagyok-e.
– Hát persze hogy az vagy, szívem – mondta Clary. – Figyelj! – fordult
aztán Alec felé. – Látom az arcodon, hogy aggódsz. Szerintem hagyjunk
ennek úgy egy hetet, aztán ha nem múlik el neki, közbeléphetünk.
– Ám legyen – bólintott Alec.
– Próbaüzem – egyezett bele Jace. – Talán nem fog tetszeni, és akkor
nem használom a morgensternt. Nyilván vannak nálam szeráfpengék is.
Meg nem is tudom, úgy négy vagy öt kés, azok már benne voltak a
zsebemben, amikor felöltöztem.
Alecet hirtelen elragadta a parabataia iránt érzett szeretete.
– Amúgy nem aggódtam – jelentette ki.
Elköszöntek Maiától, és a nő gyorsan távozott, éppen abban a
pillanatban, amikor Magnus jelent meg a Menedék ajtajában.
Időközben átöltözött – csak az Angyal tudhatta, honnan szerezte az új
holmikat –, és most tengerészkék bársonyöltönyt viselt a hozzáillő inggel
meg nyakkendővel. Alec titokban mindig akkor találta a legjóképűbbnek
Magnust, amikor öltönyt viselt, és most örömmel látta, hogy a szerelme ezt
a stílust választotta. Az sem kerülte el a figyelmét, hogy így egyáltalán nem
villanhatott ki a világító seb Magnus mellén.
 Magnus mögött Alec anyja állt, Alec fiával a karjában. Még fél év után
is különös érzés volt belegondolni, hogy ez itt az ő fia. Különös, de jó.
Maryse és Max mind a ketten izgatottan integettek.
– Kívánj sok szerencsét az apukáidnak – mondta Maryse. – Drukkoljunk
nekik, hogy visszaszerezzék a varázskönyvet a csúnya nénitől, aki ellopta.
Alec bólintott. Magnus könyörgésére mind belementek, hogy nem
beszélnek a Klávénak Ragnorról. Így Maryse is csak annyit tudott, hogy
Magnus egy Sinjun Dzsung nevű problémás boszorkánymester ismerőse
ellopta a Fehér Könyvet, és most mind azért mennek Sanghajba, hogy őt
felkutassák.
Alec odalépett hozzájuk, és homlokon puszilta Maxet.
– Viselkedj rendesen a nagyiddal, öcskös, oké?
A kisfiú Alec orrára tette a kezét, ő pedig gyorsan elfordult, az anyja
arcára is nyomott egy puszit, és sikeresen visszavonult, mielőtt szipogni
kezdett volna.
– Aztán vigyázzatok ám magatokra, gyerekek! – mondta Maryse.
– De anya! – tiltakozott Isabelle. – Már mind felnőttek vagyunk.
– Tudom. – Maryse előrehajolt, hogy megölelhesse a lányát, aztán Jace
felé fordult, aki egy pillanatnyi kivárás után szintén belement egy ölelésbe.
– De azért csak vigyázzatok!
Dobott egy csókot Magnus felé, aztán visszavonult, és behúzta az ajtót
maga mögött.
Alec elnevette magát.
– Nem így szoktunk küldetésre indulni. Ez nagyon kedélyes az után, ami
régebben volt.
– Úgy érted, amikor kiosontunk a sötétség leple alatt? – kérdezte Jace. –
Személy szerint nem hiányzik.
– Na szóval, ha már a Menedékben vagyunk – mondta Magnus –, akár
innen is megnyithatom a portált.
Néhány széles mozdulattal nekilátott a portál előkészítésének. Alec
csendben figyelte. Magnus rettentő elegáns tudott lenni, még akkor is, ha
egyáltalán nem állt szándékában. A kézügyesség, amivel a mozdulatokat
végezte, és a portál megnyitásához szükséges szavak csodálatos összhatást
eredményeztek, ami újra meg újra emlékeztette rá Alecet, hogy nem
pusztán szereti Magnust, de szüntelenül csodálja is.
Akkor zökkent ki a mélázásból, amikor a portál végül megnyílt, és
Magnus arcán a koncentráció helyét riadalom vette át. A portálon keresztül
eléjük táruló látvány nem úgy festett, mintha a földön lenne. Sehogyan sem
stimmeltek a színek.
Tucatnyi démoni bogárlény sereglett elő, mindegyik nagyjából akkora,
mint egy kosárlabda.
Magnus meglepetten kiáltott fel, és vadul hadonászni kezdett, hogy
mihamarabb bezárja a portált. Alec előkapott egy szeráfpengét.
– Kalka’il – súgta neki, és a legközelebbi bogárra vetette magát.
– Elytron démonok – kiáltotta Simon. – Azt hiszem.
– Meg tudnál még osztani róluk pár észrevételt? – kérdezte Jace,
miközben felemelte a buzogányát. – A nevükön kívül.
– Üdvözlet, Elytron démonok! Isten hozott benneteket a dimenziónkban!
Az itt töltött időtök tanulságos lesz, ám rövid.
– Nekem van egy észrevételem – szólt Isabelle. Gyorsan belerúgott a
legközelebbi bogárba, aztán amikor az a hátára fordult, beledöfte a kardját a
kitinpáncél alatti puha testbe. – Rúgjátok föl őket!
– Vettem! – Jace megforgatta a buzogányát, majd amikor elegendő
lendületet vett, oldalba vágott egy Elytront, mire az azonnal darabjaira
hullott, és szertefoszlott. – Amúgy ez is működik. Már ha van az embernél
buzogány.
– Haha! Megmondtam, hogy buzogány! – kiáltotta Alec, és felrúgta a
maga bogarát.
Gyorsan elintézték a démonokat. Amikor a dolgok megint
lecsendesedtek, Alec azonnal Magnushoz sietett, akinek szinte egy
gyűrődés sem látszott az öltönyén, bár ő a saját a szemével látta, hogy két
bogarat maga intézett el az ujjából kilövellő kék lángokkal.
– Mi történt? – kérdezte. Magnus a fejét rázta.
– Gőzöm sincs. Ez Sanghaj volt, de… nem a mi Sanghajunk. Nem
szokott ilyen történni. Mármint ezt úgy értem, hogy soha nem történik
ilyen. Nem nyitunk csak úgy ajtót egy alternatív világba. Szándékosan is
elég nehéz összehozni. – Körülnézett. – Clary, megpróbálnád? Csak nyisd
újra azt, amit én most bezártam.
Clary meglepetten pillantott a boszorkánymesterre. Alec uralkodott a
vonásain, de ő is éppen úgy meghökkent.
– Persze. – Clary elővette az irónját, és munkához látott. Alec törte meg
az ezt követő csendet.
– Lehet a tüske miatt?
Végtére is valakinek muszáj volt feltenni a kérdést. Magnus habozott.
 – Nem tudom – vallotta be. – Kapkodtunk, hogy felkészüljünk az
indulásra, és még csak rá sem gugliztam arra, hogy Svefnthorn.
– Én rágugliztam – közölte Alec őszinte meglepetésére Jace. –
Miközben készülődtünk.
– Te… – mondta Alec. – Rágugliztál?
– Aha. Skandinávnak hangzott, szóval bementem a könyvtárba, és
megnéztem a sagák tárgymutatóját. Mint mások is szokták. Ezt hívják
guglizásnak, igaz?
– Nagyjából-egészéből – bólintott Simon.
– És? – kérdezte Isabelle. Jace vállat vont.
– Azt jelenti, hogy „álomtüske”. Előkerül párszor. Egyes istenek más
isteneket küldenek vele mágikus álomba. Tudjátok, ahogy az istenek
szokták.
– Hát én nem aludtam el tőle. – Magnusnak láthatólag megvoltak a
kétségei. – Alvásról szó sem volt.
– Nos, ez csak a mondén mitológia – magyarázta Jace. – A saját
szövegeinket meg a démoni irodalmat nem volt időm átnézni.
– Attól tartok – mondta Magnus –, hogy a Sanghaji Intézet könyvtárában
főleg kínai nyelvű szövegek vannak. Szerencsére viszont a város, ahová
tartunk, az alvilág egyik legnagyobb csodájának otthona. A Mennyei
Palotáé!
– Mennyiben fog segíteni egy palota? – érdeklődött Simon.
– Ugyanis… – Magnus láthatólag határozottan élvezte a helyzetet, amit
Alec imádni valónak talált. – A Mennyei Palota a legnagyszerűbb valami,
ami csak létezhet: egy könyvesbolt!
Clary, aki pár méterrel mellettük dolgozott, most odaintette őket.
Sikerült megnyitnia a portált.
– Ránézésre rendben van – mondta bizonytalanul. Magnus átlesett a
portálon, és vállat vont.
– Az ég olyan színű, amilyennek lennie kell, látni a csillagokat meg a
holdat, az épületek is normálisnak tűnnek, nincsenek óriásbogarak. Én azt
mondom, előre.
– Nagyon inspiráló beszéd volt, Magnus – állapította meg Jace.
– Egye fene – mondta Isabelle.
Összegyűltek, és együtt átléptek a portálon. A hűvös szellő helyét puha
párafelhő vette át. A Menedéken kívülről beszűrődő mély dörmögése
helyébe autókból álló zenekar kakofón dudahangversenye lépett, amit egy
nyüzsgő város utcáinak esti zsivaja festett alá. Ragyogó fények vibráltak,
pörögtek-forogtak az éjszakai égen.
Aleckel megfordult a világ, az ég rossz helyre került. Zuhanni kezdett.
Mindannyian zuhantak. Méghozzá sokáig.
MÁSODIK RÉSZ
Sanghaj
 NEGYEDIK FEJEZET
Mennyei helyek
CSODA VOLT, HOGY NEM TETTEK KÁRT egyetlen emberben sem.
Az árnyvadászok a semmiben bukkantak elő a gyöngyházfényű portál
túloldalán, úgy négy méterrel a föld fölött, és a nyüzsgő gyalogosforgalom
kellős közepén zuhantak a járdára.
Mindannyian biztonsággal földet értek, vagy legalábbis elég jól védték
magukat ahhoz, hogy pár apróbb horzsolással megússzák. Alec óvatosan
felállt, örült, hogy láthatatlanná tevő varázslat védi. Akármerre voltak is a
városban, rengetegen vették őket körül.
Sanghajban késő estére járt az idő, kellemes meleg volt, és amikor végül
felegyenesedett, Alec megállapította, hogy egy széles, mindkét irányban a
látótávolságon túlra nyúló járdára kerültek. A tömeg legalább olyan sűrű
volt, mint Manhattanben, és az utca mindkét oldalát hatalmas
neonfeliratoktól csillogó épületek szegélyezték. Minden falat tarkabarka
cégérek és élénk hirdetések borítottak. Kínai írásjelekből kirakott nagy,
függőleges szövegek lógtak ki az utcára, ragyogó kékre, vörösre, zöldre
festve mindent. A távolban az éjszakai égbolt felé törő keskeny, tűszerű
épületen pompás lila árnyalatok hullámai váltották egymást. Körös-körül
pedig a sanghaji panoráma. Itt-ott félkész épületeket lehetett látni darukkal,
más részek pedig kivilágítva emelkedtek a nyüzsgő város fölé, mint
valamiféle totemoszlopok.
A kínai nyelvű feliratok közé angolok is vegyültek.
– Úgy néz ki, mint a Times Square! – jegyezte meg vidáman Isabelle.
– Ez a sanghaji Times Square.
– Sokkal menőbb, mint a Times Square – mondta Simon, miközben
magába szívta az eléje táruló látványt. – Több a neon, a lézer, a bank meg a
színes fény, és kevesebb a bazi nagy kivetítő.
– Rengeteg bazi nagy képernyő van – mondott ellen Clary. – És nem
olyan, mint a Times Square. Vagyis egy kicsit igen, de jobban emlékeztet az
Ötödik sugárútra. A Nanking út keleti részén vagyunk. Nagy
bevásárlóövezet, ahová autókat nem engednek be.
– Szóval – mondta Simon – úgy gondoltad, intézzük el a bevásárlást,
mielőtt előkerítjük a gonosz boszorkánymestereket.
 – Nem feltétlenül gonoszak – szögezte le Alec. – Ők, hm, megtévedt
boszorkánymesterek.
– Megtévedt boszorkánymesterek, akik szörnyű döntéseket hoznak –
pontosított Isabelle.
– Nem – rázta a fejét Clary. – Szóval… utánaolvastam a városnak ma
reggel a telefonomon. Híres helyeket kerestem, amiket érdemes megnézni
Sanghajban. Nem itt akartam kikötni. Az Intézetet céloztam, de a közelében
sem vagyunk.
– Továbbá – kérdezte riadtan Alec –, hol van Magnus?
Körülnéztek. Alec úgy tartotta kordában az érzéseit, mint amikor az
ember nyomókötést tesz egy vérző sebre. Most nem eshetett pánikba. Azzal
nem segítene Magnusnak.
– Clary, átlátsz a portálon? – kérdezte. – Magnus a túloldalon maradt?
Hunyorogva mustrálta a kis, világító négyzetet magasan a fejük fölött.
Clary hátralépett, és a fejét rázta.
– Nem, semmi.
Alec elővette a telefonját, és hívta Magnust. A boszorkánymester nem
vette föl. Alec továbbra sem esett pánikba. Inkább küldött egy SMS-t:

A Nanking úti bevásárlóközpontban vagyunk. És te?

Csak álltak ott, vártak, és bár a tömeg áramlott körülöttük, az

álcavarázslat miatt az emberek mit sem láttak belőlük. Alec nem tudta,
mihez kezdhetnének, ha nem találják meg Magnust. Egyszerűen folytatják a
küldetést? Egyáltalán hogyan? Kizárólag Magnus beszélte közülük a
mandarin nyelvet. A boszorkánymesternél volt a köpenyből leszakadt
darab, amivel Ragnor nyomára bukkanhattak. Elmehettek volna az
Intézetbe – ehhez persze készpénzt kellett keríteniük, aztán meg egy taxit,
és így tovább –, de ott sem mennének sokra Magnus nélkül, aki már
említette régi ismeretségét a helyet vezető Ko családdal. Alec számított
Magnus segítségére az érkezésük után.
A többiek mind aggodalmasan fordultak Alec felé. Jace kicsit közelebb
húzódott, és ha nem is tette a barátja vállára a kezét, úgy festett, mint aki
épp erre készül. És valóban, Alec tudta, hogy ha Magnus nem kerül elő, de
gyorsan, akkor a küldetésnek lőttek, mindegy, hány gondolatkísérlettel
próbálkozik ez ügyben. Még ha a Pokol egyik hercege is fenyegeti, hagy
csapot-papot, és először Magnus után indul, legyen bárhol is.
 Megszólalt a telefonja.
Előkapta, kinyitotta. Magnus felelt az üzenetére. Mind körülvették, hogy
együtt olvassák el.

Váratlanul úszni mentem. Találkozunk a Kujcsou úti McDonald’snál.

Alec érezte, hogy Jace keze könnyedén megérinti a kezét. Látod, öcskös,
minden rendben – üzente a mozdulat.
– Hát persze hogy van McDonald’s – mondta Isabelle, ahogy Simon
telefonjának GPS-jelét használva útnak indultak.
Alec néha úgy érezte, hogy a modern világ végül maga alá gyűri az
árnyvadászokat, bármennyire igyekeznek is kimaradni belőle. Ha az ember
egy nagyvárosban él, a puszta léthez elengedhetetlen bizonyos mértékig
érteni és átlátni a mondén világ működését. Alec most a világ egyik
legnagyobb városának legzsúfoltabb pontján találta magát, nagyjából olyan
távol az otthonától, amennyire csak lehetett, ha azért még a bolygón akart
maradni. Mégis volt ebben a helyben valami ismerős: a nagyvárosi
bevásárlóutcák azok nagyvárosi bevásárlóutcák. A cégéreket itt persze
kínaiul írták, és a külsőségekben is bőven akadtak különbségek, de az érzés
ugyanaz volt: az éjszaka, a fények, az emberek, a családok, a furcsa párok
és a forgatagon keresztül hazafelé tartó magányos munkások. Az egésznek
teljesen idegenül kellett volna hatnia, Alecnek mégsem ez volt a
benyomása. Inkább újdonságnak találta az élményt. Valamit azért máris
megértett. Meglepve tapasztalta, hogy mennyi minden működik így az
életében, ha ad neki egy esélyt.
Magnusszal ott találkoztak, ahol a gyalogosoknak fenntartott szakasz
véget ért, és elkezdődött az autóforgalom. A boszorkánymester haja
különös módon lucskosra ázott, a megszokott tüskék dühösen meredeztek a
feje fölött. A ruhái szárazak voltak, de nem ugyanazok, mint amiket azelőtt
viselt, hogy beléptek volna a portálba. Alec kicsit csalódott, mert imádta
Magnust öltönyben, de a szerelme ezúttal bölcsen úgy döntött, hogy nem
akar kilógni a tömegből, és fekete farmert, egyszerű fekete inget meg fekete
bőr motorosdzsekit választott. Olyan volt, mint egy szexi urbánus
autóversenyző. Alec támogatta a választását.
Magnus Alechez sietett, átkarolta a nyakát, és megcsókolta. Alec
szenvedélyesen viszonozta a csókot, megkönnyebbülés áradt szét benne.
Legszívesebben megmarkolta volna a boszorkánymester ingét, hogy
közelebb rántsa magához, és addig csókolja, amíg már alig állnak a
lábukon, de… A nővére, a parabataia, a parabataia barátnője és az ő
parabataia előtt álltak. Valahol meg kellett húznia a határt. Azért a
lehetőségekhez mérten visszacsókolta Magnust: itt volt, nem esett baja.
Végre elengedhette magát.
– Felteszem, te sem jutottál el az Intézetbe – mondta Clary, miután már
elég sok idő telt el.
Magnus szakította meg a csókot.
– Belefér? Mármint hogy két férfi megcsókolja egymást egy zsúfolt
sanghaji utcán. Nem biztos, hogy megcsókolnálak így a Times Square-en –
mondta Alec.
– Drágám, láthatatlanok vagyunk – emlékeztette Magnus csendesen.
– Ja! Tényleg.
– Nem, nem jártam az Intézetben – fordult Claryhez a
boszorkánymester. – Jó tíz méterrel a Huangpu-folyó fölött bukkantam elő.
– Látta, hogy Alec riadtan kapja fel a fejét. – Aztán eltelt pár másodperc, és
a Huangpu-folyóban voltam.
– Mit csináltál?
– Kecsesen alábucskáztam a levegőben, és talpra érkeztem egy
barátságos barna delfin hátára – felelte Magnus.
– Nagyon is hihető. – Simon mindig is lelkesedett az ilyen
beszámolókért.
Magnus csak legyintett.
– Azt szeretném, ha így képzelnétek el. Amint egy barna delfin hátán a
partra szörfözöm, és már jövök is hozzátok. Nem értem. Egymás után két
portál ment félre úgy, ahogy soha nem szabadna nekik. Hogyan
szakadhattunk el egymástól?
– Szerintem – felelte Jace – mind azt reméltük, hogy te majd tudod.
– Én csak megrajzolom őket – mondta Clary. – Ez nem jelenti azt, hogy
értem a mögöttük lévő mágiát.
– Egy darabig mindenesetre nem nyitunk portált – mondta Magnus.
Színpadias mozdulattal elővette a Ragnor köpenyéből leszakadt darabot,
és átadta Alecnek.
Jace fogta az irónját, és intett a parabataiának, aki kötelességtudóan
odanyújtotta neki a kezét, hogy frissítse fel rajta a nyomkövető rúnát.
– A rúna persze csak irányba állít minket, és Sanghaj hatalmas – mondta
Alec. – Hogyan csináljuk?
 – Fogunk egy taxit. – Magnus az út felé mutatott. – Szóval tüntessétek el
az álcátokat.
A sanghaji taxikat különféle színűre festették, de egyetlen típust
használtak, és az alja mindegyiknek szürke volt, úgyhogy könnyen ki
lehetett szúrni őket a forgalomban. Egy élénklila példány gyorsan meg is
állt az intésükre.
Magnus felmérte a csapatot.
– Két taxi kell.
Alec leintett egy újabb kocsit, Magnus pedig gyorsan beszélt a második
sofőrrel, mielőtt indult, hogy beszálljon az első taxiba.
– Várj! Mit mondtál neki? – kérdezte Alec.
– Hogy kövesse az első kocsit. És hogy a csillogó kék szemű, sötét hajú
férfiú fizet majd a végén. – Habozott. – Alec… ha Ragnor nem tudja, hogy
a nyomában vagyunk, és Sanghajban van, akkor holnap reggel is itt lesz. Ha
nem akarsz úgy belevágni, hogy egy nyomkövető rúnán kívül semmink
sincs, azt teljesen megértem. Kivehetünk pár hotelszobát, tudok jó helyeket,
és holnap reggel elmehetünk az Intézetbe. Akkor a rendes csatornákon
keresztül intézhetjük a dolgokat.
Alec igyekezett ellenállni, hogy ez a teljes pálfordulás kizökkentse.
– Magnus, ez megható, de meg kell kérdeznem… Azért nem akarod
utolérni Ragnort, mert nem tudod, mihez kezdj, ha megtalálod? Ezért
mondtad ezt most?
– Ez a beszélgetés igazi hullámvasút – szólt közbe Isabelle, aki a
második taxi hátsó ajtaján dugta ki a fejét –, de mandarinul pont nem
beszélek, Jace rettentő csóró, és a sofőr elindította az órát.
– Nem – felelte Magnus. – Csak… ha megtaláljuk Ragnort, az sokkal
jobb, mintha nem lenne nyomunk, viszont nagyon nem így szeretném
csinálni. Nem rajta keresztül akarom megszerezni a könyvet. Még csak nem
is Sinjunon keresztül.
– Csak belőlük tudunk kiindulni, drága – monda Alec –, szóval
szerintem szálljunk be a taxikba.
– Hát jó. – Magnus megcsókolta Alecet. – Menjünk!
Mind a ketten beszálltak az első taxi hátsó ülésére. Csak Simon ült bent
rajtuk kívül, és a telefonján megnyitott térképet nézte.
Feltartott hüvelykujjal jelezte nekik, hogy képben van, bár gondolatban
láthatólag máshol járt.
Magnus Alechez fordult.
 – Oké, merrefelé?
Alec megszorította a szövetdarabot.
– Még mindig nyugatnak.
Magnus előredőlt, mondott valamit a taxisnak mandarinul, és mutatta,
merre menjenek. A sofőr meglepettnek tűnt, de némi tárgyalás után
tudomásul vette az instrukciókat.
– Csak szólj, mikor forduljunk be – mondta Magnus. Alec bólintott, és a
két taxi elindult az éjszakában.

Magnus legutóbb húsz éve járt Sanghajban. A város alig pár hónappal
korábban született újjá, hogy aztán különös, hirtelen jött második élete
során idővel Kína pénzben úszó, folyamatosan terjeszkedő legnagyobb
városává nője ki magát. Most is újabb felhőkarcolók nőttek ki a földből, és
új fények csillogtak, bármerre néztek is. A város így is önmaga maradt,
továbbra is Sanghaj volt, közben mégis rengeteget változott viszonylag
rövid idő alatt.
Kijutottak a város központjából, maguk mögött hagyták a Nanking út
ragyogó fényeit, és átszelték a forgalmas Csing’an kerületet, amíg végül a
végtelenbe nyúló lakóövezetben találták magukat, hatalmas új panelházak
és pár kertes téglaépület között. Még pár kanyar, és máris egy régebbi
építésű környéken jártak, annak a Sanghajnak az egyik maradványában,
amit a luxusmárkák és a felhőkarcolók sebesen cseréltek le a modern világ
csillogására.
Menet közben Magnus megpróbálta felvázolni a sanghaji alvilágiak
szokatlan helyzetét.
– Még a tizenkilencedik században – mondta – Sanghajt koncessziós
területekre osztották, ezek mind különböző országokhoz tartoztak a városon
belül. Nagy-Britanniának, Franciaországnak és az Egyesült Államoknak is
volt ilyen területe. Ezek a környékek hivatalosan továbbra is Kína részei
maradtak, de a különféle országok nagyjából-egészéből azt csináltak, amit
akartak a koncessziós területek határain belül. Akkoriban a helyi alvilágiak
is kialkudtak a maguk jussát, és ők is kaptak egy ilyen területet.
– Micsoda? – Alec Magnus felé fordult. – Van itt egy környék, amit úgy,
ahogy van, az alvilágiak laknak?
– Feltehetőleg él ott pár látással rendelkező mondén is – felelte Magnus
–, de alapvetően igen.
 – Ha van saját területük, az azt jelenti, hogy Sanghajban nincs is
árnypiac?
Magnus elnevette magát.
– Ó, árnypiac az nagyon is van.
Az utcák gyorsan túl keskenyek lettek a taxiknak, ezért Magnus meg a
többiek gyalog mentek tovább. Simon furcsán sápadtnak tűnt, ha nem is
úgy, mint annak idején, amikor még vámpír volt.
– Az árnyvadászoknak nem fordul fel a gyomruk az autózástól –
szögezte le Jace.
– Ezt apád tanította? – Simon kicsit dülöngélve mozgott. – Ült
egyáltalán autóban valaha? Ha netán igen, akkor ült sanghaji autóban is?
Clary és Isabelle összenéztek.
– Jól vagy, Simon? – kérdezte Clary.
– Hékás, olyanok is szolgálhatják ám az Angyalt, akik nem csattannak ki
az egészségtől a dugóban – szólt oda Alec. – Haladhatnánk?
Magnus néha egyáltalán nem volt benne biztos, hogy Simonnak jobban
megy a sora árnyvadászként, mint korábban vámpírként. Már nem volt
élőhalott – ezt persze feltétlenül az előnyök közé lehetett sorolni. Csakhogy
az árnyvadászok kultúrájába be-beszivárgott valamiféle kellemetlen, véres,
erőszakos macsóság. Valentine mindig a velük született erőt és
felsőbbrendűséget lobogtatta, mint valami fegyvert. Folyamatosan ott volt a
fenyegetés, hogy ez az attitűd felüti a fejét az árnyvadászok között. Jace kis
híján beleszakadt, amikor erőszakot próbált tenni önmagán, hogy beleférjen
a sablonba. Ha nincs Alec, Isabelle és Clary…
A nyomkövető rúna Sanghaj azokból az időkből megmaradt kevés régi
szegleteinek egyikébe vezette őket, amikor még nem épültek a városban
széles sugárutak és csillogó ezüstszínű bevásárlóközpontok. Libasorban
kellett haladniuk, hogy ne zárják el a járókelők meg a biciklisták útját. Itt is
zsúfoltság volt, mindenfelé emberek, biciklik, állatok özönlöttek, mint egy
vágtató folyam. Magnus a számtalan általa ismert városra gondolt, amelyek
mindig ugyanolyanok maradtak, mégis folyton-folyvást megújultak.
Sanghaj, Szingapúr, Hong Kong, Bangkok, Dzsakarta, Tokió, New York…
Még nem mondta el senkinek, de érzett valamit a mellkasába vágott
fénylő sebben. Mágia csomója duzzadt odabent. Nem gonosz mágia volt ez.
Még csak nem is idegen mágia. A saját mágiája gyűlt benne. Ragyogó kék
aura jelent meg a látómezeje peremén, hogy aztán hajladozni és csavarodni
kezdjen más, Magnus számára ezen kívül érzékelhetetlen aurák hatására.
 Nem tudta, hogyan hozza fel a dolgot. Gondolta, előbb-utóbb
megtalálják Ragnort, aztán Ragnoron keresztül Sinjunt is, aki remélhetőleg
majd magyarázattal szolgál a jelenségre. Vagy ha nem, talán várhat a dolog
addig, amíg másnap utánaolvasnak.
Clary egy sor filctollal írt táblát vizsgálgatott egy bezárt bolt
kirakatában.
Magnus a fejük fölé mutatott.
– Fodrászat. Ez csak az árlistájuk.
– Isabelle – suttogta Simon, ügyelve rá, hogy azért mindenki hallja. –
Hazavihetjük az egyik csirkét?
– Igen – felelte Isabelle. – Hazavihetsz annyit, amennyit csak meg tudsz
fogni.
– Nehogy még biztasd is! – szólt rá Clary, majd Magnushoz fordult. –
Ilyen helyen tudod elképzelni Ragnort?
Magnus körülnézett a keskeny utcákon. A betonfalakat különféle
értesítések, apróhirdetések meg stencilezett graffitik borították. Érezte az
állatok, az étel, a szemét és az egymáshoz kényelmetlenül közel élő
emberek szagát. Évtizedek óta nem változott semmi egy olyan helyen, ami
mintha óránként alakult volna át.
– Nem hinném, hogy Ragnor itt akarna élni – mondta lassan. – Viszont
nagyon is el tudom képzelni, hogy itt bújt el.
– Hacsak nem tudja, hogy jövünk – szólt közbe Jace.
– Ha tudja, hogy jövünk – vetette fel Magnus –, akkor mit keresne
egyáltalán Sanghajban? A dimenziós mágia szakértője. Elég egy portál, és
odamegy, ahová akar. Elrejtőzhetne a Spirális Labirintusban, ha ahhoz
támadna kedve. Ott nem tudják, hogy most csak egy báb vagy mifene.
– Viszont a nyomkövető rúna kétségtelenné teszi, hogy továbbra is
Sanghajban van – mondta Alec. – Ezek szerint nem tudja, hogy jövünk.
– Vagy – tette hozzá Jace – azt akarja, hogy megtaláljuk.
Magnusban ez fel sem merült, de el kellett ismernie, hogy ez is egy
lehetőség. Az, hogy Ragnor Szammael csatlósa lett, önmagában még nem
zárta ki, hogy az ő barátja is legyen. Sinjun szerint biztosan nem, és talán
akkor maga Ragnor szerint sem.
Másfelől viszont vajon Ragnor számíthat arra, hogy öt árnyvadásszal
érkezik? Eggyel naná, de hogy öttel?
Egyre nyűgösebb lett. Viszketett a sebe.
 A nyomkövető rúna egy düledező fehér tömbházhoz irányította őket. Az
egyik oldalára szálkás, fekete írásjelekkel graffitiket fújtak a málló festék
fölé. Aleckel az élen bevonultak, és felmentek kétemeletnyit egy ócska
szőnyeggel borított folyosóról nyíló ócska lakásajtóig. Magnus éppen
kopogtatott volna, de megállt a keze a levegőben.
Alec ránézett, aztán bedörömbölt helyette. Egy pillanattal később kinyílt
az ajtó, és egy kopasz, szakállas kecskelábú tündér állt előttük, akinek a
szája is tátva maradt az ijedtségtől, amikor megpillantott egy teljes
szakaszra való árnyvadászt odakint.
– Nem jöhetnek be! – fortyant fel sanghaji nyelvjárásban, jóval
hangosabban, mint Magnus várta volna.
– Ők nem beszélnek kínaiul – mondta udvariasan Magnus. – Ha lenne
olyan kedves, úgy, hogy mi is értsük. Egy tündérnek ez nem jelenthet
problémát.
A férfi egy pillanatra sem vette le tágra nyílt szemét az árnyvadászokról.
– Nem jöhetnek be – mondta most már az ő nyelvükön.
– Jó napot! – köszönt Alec. – Igazából semmi dolgunk önnel, és
elnézést, amiért zaklattuk. Mi csak…
– Úgysem találnak semmit! – visította a tündér. – Tiszta a kezem, értik?
Tiszta!
– Ebben egészen biztos vagyok – mondta Alec. – Egy
boszorkánymestert keresünk. Nagyon könnyű felismerni. Zöld…
– Jól van. – A tündér közelebb hajolt. – Ha részben bevallom, amit
tettem, akkor kaphatok könnyítést? Segíthetek elfogni néhány nagy nevet.
De tényleg nagy neveket.
– Halljuk! – szólt Jace.
Alec mogorván pillantott rá.
– Erre semmi szükség – mondta –, amennyiben elárulja, hogy látta-e a
barátunkat. Úgy gondoljuk, hogy járhatott ebben a lakásban.
– És nem érdekelnek bennünket a nagy nevek – szúrta közbe Magnus.
Jace felhorkant.
– Azért egy kicsit érdekelnek, ugye?
– Megkaphatják Lábasfejű Lennyt – közölte buzgón a tündér. –
Megkaphatják Kétlábú Bobbyt. Megkaphatják Kalucsni MacPhersont.
Alec két kezével dörzsölte az arcát, Magnusnak pedig erőt kellett vennie
magán, hogy ne mosolyodjon el. Egy élmény volt közelről figyelni a
szerelme türelmét és professzionalizmusát.
 – Lépjünk egyet hátra – folytatta Alec. – Hallott valaha egy Ragnor Fell
nevű boszorkánymesterről?
A tündér érezhetően meghökkent, és gyanakodva hunyorgott Alecre,
mintha valami cselt gyanítana.
– Nem kell válaszolnom a kérdéseire.
– Felmerült már a rosszzsaru-opció? – kérdezte Jace. – Egyre nagyobb
kedvet kapok hozzá.
– Jó – mondta a tündér. – Sosem hallottam ilyen nevűről.
– Egy pillanat – mondta Alec, és a társaság felé fordult. – Igazából
hagyhatnánk pár pillanat nyugalmat az úrnak? Halálra van rémülve. Ha a ti
ajtótok előtt jelenne meg öt tündér, ti is frászt kapnátok hirtelenjében.
– Persze. – Jace összenézett a parabataiával. – Gyertek! Hagyjunk neki
egy kis nyugit.
Kicsit odébb húzódtak a folyosón; Magnus is velük tartott. Alec behajolt
az ajtón, és tovább beszélgetett a tündérrel. Úgy egy perccel később
közömbös tekintettel került elő újra.
– Én most bemegyek, és elbeszélgetek Mr. Rumnusszal. Magnus, velem
tartanál?
Alecnek valamiképpen sikerült annyira megnyugtatnia a tündért, hogy
beengedje őket. Magnusnak emlékeztetnie kellett, hogy Alec valamiért
mindig tudta, hogyan találja meg a hangot a bizalmatlan alvilágiakkal.
Némelyik bizalmatlan alvilági később közeli barátja lett.
Simon utánuk szólt.
– Tudja, hogy a neve…
– Tudja – mondta Alec. Simon elégedetten bólintott.
Magnus követte Alecet. Rendetlen, de amúgy elég hétköznapi kis
lakásban találták magukat. Talán túl hétköznapi is volt hozzá, hogy egy
kecskelábú tündér lakjon benne. Magnus elkezdte kiterjeszteni a mágiáját a
szobában, közben igyekezett semmit nem elárulni az arckifejezésével és a
kézmozdulataival.
– Mr. Rumnus azt mondja, az utóbbi időben történtek csúnya dolgok
Sanghajban boszorkánymesterekkel kapcsolatban – tudósított Alec.
– Miféle csúnya dolgok? – kérdezte Magnus. – Bandaháborúk?
Nem igazán tudott figyelni. Mágia nyomaira számított, legalább
valamiféle maradványokra. Ha egyszer a nyomkövető rúna ide vezette őket,
akkor Ragnornak itt kell lennie. Csakhogy ebben a lakásban nem bújhatott
el. Az egyetlen szobát könnyedén át lehetett látni, és a nyitott
fürdőszobaajtó túloldalán sem tűnt fel senki. Egyetlen mágikus lény sem
volt jelen önmagán és ezen a tündéren kívül. Hogyan lehet ez a hely
zsákutca?
– Mi dolga van magának ezekkel az árnyvadászokkal? – kérdezte
váratlanul Mr. Rumnus Magnustól.
– Ő a szerelmem – felelte Alec. – Továbbá fő boszorkánymester.
– Kicsit felülpozicionálta magát, mi? – vigyorgott a tündér.
– Huh! – nyögött föl Magnus.
– Ez nem a maga lakása, igaz, Rumnus? – szólt váratlanul élesen Alec.
– Mi van? – hökkent meg a tündér.
– Nem itt él. Nézze meg ezt! – Egy nagy, közel két méter magas
szoborra mutatott. Olyan volt, mintha egy absztrakt halakból álló raj egy
absztrakt madarakból álló rajjal ütközött volna. Csodálatosan förtelmes
alkotás. – Ez kovácsolt vasból készült. Egy hatalmas kovácsoltvas szobrot
tartana a nappalijában?
– Aztán meg – tette hozzá Magnus –, az a nagy tenyér formájú műanyag
szék nagyon nem tündéreknek való.
Egyszerre kétrét görnyedt a fájdalomtól. A feje hasogatni kezdett,
mintha keményen megütötték volna. Éles, eleinte halk, de egyre hangosabb
visítás lüktetett valahol hátul az agyában.
Érezte, ahogy egy kéz megragadja, és Alec hangját hallotta valahonnan
nagyon távolról.
– Magnus!
Komoly erőfeszítésébe telt, hogy fel tudja emelni fejét, és lássa, amint
megnyílik a plafon, és egy csillogó portálon át egy démonvilág kavargó
felhői tűnnek elő.
Amint megnyílt a portál, szél kezdett sípolni, és Alec már tudta, hogy
jönnek a démonok.
Elővette az íját, és elordította magát.
– Csapda!
Isabelle rontott be először a nyitott bejárati ajtón, a korbácsát
készenlétben tartva.
– Hát persze hogy csapda – mondta.
– Hát persze hogy nem rajzoltuk fel a harci rúnákat – folytatta Jace, aki
a nyomában érkezett.
A portálon keresztül démonok hullottak a szobába. Alec még nem látott
hasonló példányokat. Csillogó fekete pikkelyes kígyószerű lények voltak
vicsorgó emberi arccal. Amint megjelentek, már lőni is kezdett. Mire Simon
belépett a szobába, már felajzotta az íját, és a helyére illesztette az első
nyílvesszőt. Riadtabbnak tűnt, mint Alec várta volna. Clary világító
szeráfpengéket forgatva érkezett.
Különös csata volt. Rumnus bemászott egy asztal alá, és becsukott
szemmel ott kuporgott, mintha a pokolba kívánná ezt az egész napot.
Magnus kinyújtotta a fél kezét, szikrák repültek belőle összevissza. Néha
eltalált egy-egy démont, néha csak égett nyomokat hagyott hátra a falakon
vagy a bútorokon. A másik kezét a halántékához szorította, közben
hunyorgott. Úgy tűnt, mintha migrénnel küzdene, ami azért volt furcsa,
mert Magnusnak sosem szokott fájni a feje. Alec oda akart menni hozzá, de
a szoba zsúfolásig telt kígyódémonokkal és éles tárgyakkal.
Akármitől jelentek is meg a kígyók, stratégiának a nyomát sem lehetett
felfedezni a viselkedésükben. Továbbra is úgy potyogtak a szobába, mintha
egy hatalmas láthatatlan kéz dobálná őket. Volt, amelyik függőlegesen
érkezett, mások azonban kusza csomóba tekeredve értek földet, és így az
árnyvadászok könnyű prédái lettek. Clary körbejárt a szobában, és sorra
osztotta a kegyelemdöféseket.
Alec oldalt pördült, hogy elkerülje egy démon harapását, és Jace-t
pillantotta meg, akinek a karját két démon szorította le. Alec egy-egy
nyílvesszőt eresztett a kígyókba.
Amint kiszabadult, Jace előreugrott, és egy szeráfpengét vágott annak a
démonnak az arcába, amelyik elől Alec az imént kifordult.
A parabataiok gyorsan összenéztek, mindegyik gyorsan megállapította a
másikról, hogy nem esett baja, aztán megint belevetették magukat a csatába.
Ahhoz képest, hogy milyen sok démon került elő, és hogy milyen
felkészületlenül érték az árnyvadászokat, a harc gyorsan véget ért. Alec
annyit érzékelt belőle, hogy először rengeteg kígyó volt, aztán meg már egy
sem, ő pedig hevesen zihál a barátaival együtt, és nincsenek többé
közvetlen veszélyben.
Hirtelen a kígyók vicsorgó emberarcának vagy három méter széles
hatalmas mása jelent meg a portálban. Kinyitotta felfújt száját, és visító
hangot adott ki, miközben a tekintete ide-oda ugrált, amíg rá nem talált a
még mindig a fogát szívó Magnusra, akinek kinyújtott kezéből továbbra is
szikrák pattogtak, még ha nem is volt észrevehető hatásuk többé.
Simon belelőtt egy nyílvesszőt a portálba. A lövedék átrepült az arcon,
és eltűnt a semmiben. A férfi tekintetén látszott a pánik, ahogy Alecre
pillantott. Alec jobb híján vállat vont.
Aztán éppen olyan hirtelen, ahogy előkerült, a démonarc el is tűnt. Vele
együtt a portál is gyorsan semmivé lett, csak a lakás csupasz, repedezett
plafonja maradt helyén.
Alec fülében hangosan dobolt a szíve. Azonnal Magnushoz sietett, a
vállára tette a kezét, és odahajolt hozzá.
– Itt vagyok. Minden rendben?
Magnus levette a kezét a homlokáról, és sűrűn pislogva nézett Alecre.
– Jól vagyok – mondta. Furcsán ingatagnak tűnt, mint nád a szélben.
– Múlik a fejfájásom. Nem… nem volt semmi. Nem hiszem, hogy
valaha is… – Elhallgatott, hirtelen egészen acélos lett a tekintete. – Te! –
mordult rá az Alec mögött éppen az asztal alól előmászó tündérre.
– Azt hiszem, talán… – kezdte Rumnus.
– Te ott! – bődült el Magnus.
Alec meglepődött. No nem azon, hogy Magnus dühbe gurult, inkább a
hangjából áradó indulaton. A boszorkánymester szinte minden helyzetben
higgadt maradt. Ez volt az egyik kiszámítható pont Alec életében. Most
Magnus kinyújtotta a kezét, Rumnus pedig kibillent az egyensúlyából, és
elterült a földön.
– Ez nem a te lakásod – mondta fenyegetően a boszorkánymester. –
Nem is Ragnor lakása. Ami azt illeti – folytatta –, ez senkinek sem a lakása.
A magasba emelte a karját, és elektromos vihar támadt az ujjai hegyén
olyan hangos csattogással, hogy az a démon sikolyához volt fogható. A kék
energia villámai összevissza cikáztak a szobában, aztán amikor kitisztult a
levegő, Alec látta, hogy Magnus szétkergette az erőteljes illúziót, amihez
fogható álcavarázslattal soha életében nem találkozott. A lakás valójában
üres volt, sőt elhagyatott. Sehol egy bútor, egy szőnyeg, a repedezett fehér
falakra gyanús fekete valami tapadt, a mennyezetről egyetlen csupasz
villanykörte lógott alá.
Magnus a tündérre nézett, aki időközben feltápászkodott.
– Mit tudsz felhozni a védelmedre? – hördült rá.
Rumnus fontolóra vette a lehetőségeit, aztán döntésre jutott.
– Sosem fognak el élve, spiclik – bődült el, majd az ablakhoz rohant, és
kivetette magát rajta, mielőtt bárki megakadályozhatta volna.
Együtt figyelték, ahogyan a semmibe zuhan, mielőtt azonban földet
érhetett volna, nagy barna madárszárnyak nőttek ki a hátából, és elrepült az
éjszakába.
 – Na, ez aztán nem semmi – jegyezte meg halkan Alec.
Magnus hevesen zihált, és a mellkasára szorította a kezét. Éppen oda,
ahol a seb éktelenkedett rajta. Alec óvatosan lépett közelebb hozzá.
– Oké – szólt Clary. – Ez meg mi volt?
Magnus elindult, hogy leüljön a székre, aztán amikor eszébe jutott, hogy
nincs is szék, lassan letelepedett a földre, és kifújta a levegőt.
– Csuda tudja.
– Szerintem ne a kígyódémonokkal kezdjük. – Alec karba fonta a kezét,
úgy nézett Magnusra. – Mit műveltél? Ez nagyon nem rád vall. Nem
szoktál így dühbe gurulni.
– Gyakran dühbe gurulok így – vágott vissza Magnus –, ha hazug
alvilágiakkal találkozom, akik démonokkal kollaborálnak.
– És azért tételezzük fel, hogy démonokkal kollaborál – kérdezte Jace –,
mert egy csomó démon pottyant le a mennyezetről? Meg az ordibáló
démonpofa miatt?
– Igen – bólintott Magnus. Már nem tűnt olyan harciasnak. Alecre
pillantott. – Ne haragudj! Csak frusztrált vagyok.
– Hát, van miért. – Isabelle az ujjain vette sorra a kérdéseket. – Hol van
Ragnor? Miért vezetett bennünket ide a nyomkövető rúna ahelyett, ahol
valójában van? Honnan tudta, hogy követjük? Ő küldte ezeket a
démonokat? Vagy Sinjun Dzsung? Összedolgoznak-e valaki mással, akiről
még csak nem is tudunk?
Alec elgondolkodott.
– Jó sok kígyó volt, de semmi esetre sem jelentettek ránk komoly
veszélyt. Ami azt jelenti, hogy vagy figyelmeztetésnek szánták őket…
– Vagy – vetette fel Jace – nem sejtették, hogy hozol magaddal még
négy árnyvadászt.
– Szóval merre tovább? – érdeklődött Simon. Karba font kézzel állt, és
egészen úgy nézett ki, mint egy mókus.
Mind Magnusra néztek, aki mélyet sóhajtott.
– Mit mond a nyomkövető rúna?
Alec megint elővette a zsebéből a szövetdarabot, és ránézett a rúnára.
Vállat vont.
– Azt, hogy jó helyen vagyunk.
– Elnézhetnénk az Intézetbe – javasolta Simon. – Rákérdezhetnénk, mit
tudnak ezekről a csúnya dolgokról a boszorkánymesterekkel kapcsolatban,
amiket a tündér említett.
 – Nem – vágta rá olyan élesen Alec, hogy Simon hátrahőkölt. – Ne
kongassunk meg még több vészharangot, mint eddig. Határt kell szabnunk a
Klávéhoz eljutó információ mennyiségének.
– Mi vagyunk a Klávé – jegyezte meg Isabelle. – Nem az van, mint pár
éve, amikor még túl fiatalok voltunk hozzá, hogy meghallgassanak
bennünket.
Jace a fejét rázta.
– Alecnek igaza van. Nagyon kis csöpp vagyunk mi a Klávéban, és az,
ahogyan mi állunk az alvilágiakhoz, nem egyszerűen szokatlan, de a
nephilimek sokszor egyenesen abnormálisnak tekintik. Nem tudjuk, kivel
lenne dolgunk.
– Azt pont tudjuk – mondta Magnus. Kezdte összeszedni magát;
időközben felállt a földről, és a dzsekijét porolta. – A Sanghaji Intézetet a
Ko család vezeti most már hosszú évek óta. Jó emberek. Jem Carstairs…
vagyis Zakariás testvér rokonai. De – tette hozzá gyorsan, amikor Jace
válaszra nyitotta a száját – egyelőre nincs mit mondanunk nekik. Későre jár,
és nem vagyok hajlandó valami tábori ágyon aludni az Intézet egyik
vendégszobájában. Telefonálok egyet, és a kedvenc itteni hotelomban
szállunk meg.
Alecben megkönnyebbülés melegsége áradt szét. Ez már inkább
emlékeztetett arra a Magnusra, akit ismert.
– Ha velem utaztok – emlékeztette őket Magnus –, akkor stílusosan
utaztok.
 ÖTÖDIK FEJEZET
A sakktábla
MAGNUS MINDIG UGYANABBAN a sanghaji hotelban szállt meg,
leginkább nosztalgiából. Persze a nosztalgiát alapvetően veszélyes drognak
találta, és igyekezett távol tartani magát tőle, máskülönben túl sokat
foglalkozott volna azokkal az időkkel, amikor Manhattan helyén még
szántóföldek terpeszkedtek, amikor a Napkirály udvarában járt, vagy
amikor a Coca-Colában még valódi drogok voltak. Ez esetben azért tett
mégis kivételt, mert már akkor is sokszor aludt ezen a helyen, amikor még
egyáltalán nem szállodaként üzemelt, hanem a hírhedt maffiavezér, Tu Jüe-
seng lakott benne. Annak idején nyugati stílusban épült pazar villa volt a
francia koncessziós területen, klasszikus fehér oszlopokkal, kőkoszorúkkal
és arannyal díszített, balusztrádos balkonokkal. Tu az 1930-as években
vásárolta, Magnus meggyőződése szerint kizárólag azért, hogy a város
legbotrányosabb bulijait rendezze. Ő már csak tudta, hiszen elég sok város
legbotrányosabb bulijaiban fordult meg annak idején.
Tu Jüe-seng veszélyes és erőszakos férfi volt, de rendkívül intelligens:
sokkal intelligensebb annál, hogy ópiumot próbáljon rátukmálni Magnusra.
Általában operákról és operaénekesekről beszélgettek.
Most, évtizedekkel a férfi halála után ez az épület volt a Mansion Hotel.
Magnust korábbi időkre emlékeztette – nem szebb időkre, csak korábbiakra.
De vajon a szálloda mai lakói közül hányan emlékezhetnek még rá, milyen
volt annak idején? Csakis a legidősebb mondénok, már ha bárki is élt még
közülük. A helyet régmúlt, dekadensebb idők relikviái díszítették: egy régi
ópiumpipa, egy fonográf, aminek a hangszórójából még mindig recsegő
opera szólt, pár szépia fotó, amikről némi varázslattal Magnus eltüntette
magát, süppedős bársonyfotelek és faragott elefántcsont vitrinek. Örömmel
libegett be a kapun, aztán felvonult a lépcsőn a kis kőszobrok és szökőkutak
között. Várakozással telve közeledett a fehér homlokzat felé.
Végignézett a többieken. Időközben iratzékkal begyógyították a
sérüléseiket, és rendbe szedték magukat, de így is eléggé lestrapáltnak
érezték magukat ahhoz, hogy fenntartsák az álcavarázslatot, és odakint
várjanak, amíg Magnus bejelentkezik.
Magnus kulcsokat lóbált az ujjain, amikor visszatért, és háromfelé
váltak. A boszorkánymester erkélyes lakosztályt foglalt magának és
Alecnek. Most színpadias mozdulattal nyitotta ki az ajtót.
Alec körülnézett. Magnusnak akaratlanul is eszébe jutott a fiatalabb
Alec, akivel annak idején Velencébe utaztak, az, ahogyan álmélkodva
érintett meg mindent a szállodai szobájukban.
Alec most elmosolyodott.
– Ez annyira rád vall. Magnus felnevetett.
– Mert fényűző, mégis ízléses?
– Igen, de… De biztos vagyok benne, hogy rengeteg másik a kelleténél
flancosabb szálloda is van Sanghajban. Több ékkővel, több arannyal, több
csillogással.
– Én sem mindig a kelleténél flancosabbat választom – tiltakozott
Magnus, és leült az ágy végére.
– Pontosan. – Alec a boszorkánymester fölé hajolt, hogy megcsókolja.
– Ez a hely olyan, mint a múlt egy darabja. Nem a modern csupa acél és
üveg Sanghajhoz tartozik, hanem valami más. Nem csendesebb vagy
kevesebb, csak… más.
Magnus szíve megtelt szeretettel ez iránt a férfi iránt, aki annyira jól
értette őt. De csak annyit mondott:
– Sokkal jobb, mint bármilyen szállás, ahova az Intézet besuvasztott
volna minket…
Alec egy székre dobta a kabátját, amikor bejöttek, most lekapta az ingét,
és szélesen elmosolyodott.
– Nos – jegyezte meg Magnus –, az estém egyre szebb és szebb.
– Még jó, hogy szexisnek találod a sebeket – mondta Alec.
Megdörzsölte a karját, és vágott egy grimaszt. – Úgy érzem magam, mint
aki kígyódémonokban hempergett. Le kell zuhanyoznom. Mindjárt jövök.
Innen folytatjuk.
Magnus magához húzta a férfit még egy csókra ráadásnak, aztán
nyomott még egyet az arcára is. Alec kifújta a levegőt, a szeme
becsukódott. Gyengéden beleharapott Magnus alsó ajkába, aztán
hátralépett.
– Zuhany!
Magnus megadóan hanyatt dőlt, és becsukta a szemét.
Legutóbb 1990-ben járt Sanghajban Catarinával. Akkor először tette be
a lábát a városba azóta, hogy a dolgok a 1940-es években rosszra fordultak,
és rosszak is maradtak az ötvenes, a hatvanas és a hetvenes években is. Egy
látással rendelkező mondén család talált és örökbe fogadott egy
boszorkánymestert, aki akkor még egészen kicsi gyerek volt, és borzasztóan
nagy szükségük volt valakire, aki megtanítja nekik, hogyan kell felnevelni
egy alvilágit. Az akkor Sanghajban élő boszorkánymesterek különös
társaság voltak, a kínai asztrológia megszállottjai, és nem érdekelték őket
egy kóbor gyerek problémái. Egyszerűen elvették volna őt a mondénoktól,
magára hagyták volna az alvilági koncessziós területen, hadd gondoskodjon
róla, aki éppen rátalál. Aggódó ismerősök szóltak Catarinának, aki aztán
meggyőzte Magnust, hogy kísérje el tolmácsként, illetve Magnus gyanúja
szerint azért is, mert féltette őt. A boszorkánymester-gyerek egy riadt, nagy
denevérfülű kislány volt, talán ha hároméves. Amikor először pillantotta
meg a szűk konyhájukban az új szüleivel és Catarinával együtt bezsúfolódó
Magnust, könnyekben tört ki, ami nem tűnt éppen jó kezdetnek.
Tartotta tehát a távolságot, amíg Catarina beszélt a szülőkkel.
Azok szerencsére tudtak már az alvilágról, és Magnus azon kapta magát,
hogy kínaiul körmöl egy listát a mágiához szükséges hozzávalókról,
miközben Catarina angolul sorolja a javaslatait. Amikor egy pillanatra
csend lett, megkockáztatott egy mosolyt, de a kislány, aki, mint kiderült, a
Mej névre hallgatott, csak az anyja lába mögé bújt.
A szeme tette talán? Tovább fordított Catarinának, ha kissé szégyenlősen
is. Szokatlan érzés volt ez a számára.
Egy ponton a szülők átmentek egy másik helyiségbe, úgy mondták,
azért, hogy beszéljenek egy idősebb rokonnal, akinek az egészségi állapota
nem engedte meg, hogy előjöjjön. Megkérték Catarinát, hogy addig
vigyázzon Mejre, ő pedig természetesen szívesen vállalkozott rá.
Mej tágra nyílt szemmel ment oda Magnushoz, a füle reszketett kissé.
Magnus igyekezett a lehető legkevésbé félelmetesnek mutatkozni. Úgy
érezte, meglehetősen jól csinálja, ám a kislány hamarosan mégis sikkantott
egyet, és hátrálni kezdett.
A boszorkánymester megadóan feltartotta a kezét, Mej azonban ettől
csak még inkább visszavonult, és még el is sírta magát.
Catarina neheztelő pillantást vetett Magnusra.
– Mit művelsz? Beszélj hozzá! Kommunikálj vele!
– Nem tetszem neki – mondta Magnus. – Szerintem a szememtől ijedt
meg.
– Az isten szerelmére! – mordult rá türelmetlenül Catarina. – Nem ijedt
meg a szemedtől. Csak nem ismer téged.
 – Hát – magyarázta Magnus –, én csak hagyok neki teret. Catarina a
szemét forgatta.
– Az ilyen kis gyerekeknek nem teret hagyunk, Magnus. Eleget volt már
egyedül.
Odament Mejhez, letérdelt elé, és átkarolta. A kislány azonnal Catarina
melléhez dugta a fejét, ő meg csak ölelte tovább.
– Ez a kislány nagyon szerencsés – mondta a nő. – Az a
boszorkánymester, akit mondén szülők nevelnek szeretetben… nos, nagyon
szerencsés.
– Nagyon szerencsés vagy, Mej – váltott mandarinra Magnus. A létező
leggyengédebb hangján beszélt.
Mej felsandított Catarina melléről, és a szeme sarkából, még kissé
bizalmatlanul nézett Magnusra.
– És egy szép napon nagy hatalmad lesz! – folytatta vidáman a
boszorkánymester.
Mej elnevette magát, Catarina pedig elgyötört pillantást vetett
Magnusra. A boszorkánymester igencsak elégedett volt önmagával.
– Látod? – szólt a nő. – Nem is olyan nehéz.
Magnus néha elgondolkodott rajta, hogy vajon a kislány emlékszik-e
még rá. Nyilván nem; ő sem emlékezett valami sokra hároméves korából.
Egyáltalán mit számított ez? Egy órát töltött vele évszázadokkal korábban.
Különös érzés epizódszerepet vállalni valakinek az életében, aztán tudni,
hogy az illető nem is emlékszik rá.
Érezte, hogy besüpped mellette az ágy, és amikor kinyitotta a szemét,
Alecet pillantotta meg. Nedves, tintánál is feketébb hajáról a vállára
csöpögött a víz.
– Az első éjszakánk, amikor Max nem alszik a szomszéd szobában –
mondta halkan Magnus. – Jó ideje.
– Akkor, gondolom, nem kell kapkodnunk.
Alec végighúzta a mutatóujját Magnus nadrágjának derekán. A
boszorkánymester beleremegett az érintésbe. Semmilyen okos válasz nem
jutott eszébe; csakis Alec tudta úgy darabjaira bontani, hogy csak hebegni
volt képes, és minden porcikája egyetlen dologra vágyott csupán.
– Végül is nem – mondta végül.
Aztán egy ideig nem beszélgettek. Alec Magnus karjába olvadt, csupasz
bőre meleg volt, a haja lucskos, a csókja esőízű.
 Először gyengéden csókolták egymást, mint amikor még újak voltak
egymásnak, aztán egyre hevesebb lett bennük a vágy. Magnus lecsúsztatta a
kezét Alec hátán, a tenyere a gerince ívét, a kőkemény izmokat követte. Az
ajka Alec arcát érintette azon a kis helyen a füle mögött, ahol annyira
szerette. Volt valami türelmetlenség bennük, valami, amit eddig kordában
tartottak. Magnus emlékeztette magát, hogy nincs gyerek a szomszédban,
nem történhet meg, hogy egy szirénázó sikoly hasít a levegőbe, hivatalosan
is a pillanat varázsának végét jelezve.
Borzasztóan hiányzott neki Max. De borzasztóan hiányzott neki ez is.
Alec nekilátott, hogy kigombolja Magnus ingét. A boszorkánymester
azonnal nekilátott, hogy megzavarja a műveletben. Amikor emiatt nem
sikerült a finom mozdulatokra koncentrálnia, Alec általában frusztráltan
letépte az inget, hogy repültek a gombok mindenfelé, amit Magnus mindig
nagyon élvezett. Ezúttal azonban sikerült végig odafigyelnie, a
boszorkánymester pedig lerázta az inget előbb az egyik, aztán a másik
válláról is. Alec lehajolt, megcsókolta a nyakát, aztán a mellét, ott azonban
megállt.
Magnus kinyitotta a szemét. Alec a sebet nézte, amit a Svefnthorn ejtett
rajta. A vágás rézsút haladt a szíve fölött, és halvány rózsaszínes-piros
fénnyel világított. Alec látta már a sebet, még amikor egészen friss volt, de
így eddig nem találta magát szemtől szemben vele.
Továbbra is Magnus mellét nézte, félrebillentette hozzá a fejét. Magnus
kíváncsian figyelte. Alec lassan, elgondolkodva végül megnyalta az ujját,
aztán egy pillanatra sem szakítva meg a szemkontaktust Magnusszal,
végigsimította a sebet.
– Fáj? – kérdezte rekedten.
– Nem – felelte Magnus. – Ez csak a mágia maradványa. Semmi
különbség nincs ahhoz képest, mint ha nem is lenne ott.
Alec megérintette Magnus arcát, az ujja elindult a szeme sarkából, az
arcán lefelé egészen az áliáig haladt, hogy a boszorkánymester moccanni
sem tudott. Aztán Alec hosszan kifújta a levegőt. Magnus eddig észre sem
vette, milyen feszültséget tartogat magában a barátja, csak akkor tűnt fel
neki, amikor végül szertefoszlott, és Alec láthatólag elengedte magát.
Magnus felült, összegyűrte az ágyon heverő inget, majd félredobta.
Aztán az ölébe húzta Alecet, és megint megcsókolták egymást. Magnus
beletúrt Alec hajába, kicsit még közelebb húzta magához, és a szájával
fogta fel Alec élesen kifújt lélegzetét.
 A könnyednek induló csók egyre szenvedélyesebb lett. Magnus
beledugta két ujját az Alec törülközőjét tartó csomóba, és most már úgy
tapadt egymáshoz a testük, hogy még az ablakon beszűrődő holdfény sem
férkőzhetett közéjük. Alec egy pillanatra sem szakította meg a vad, vágytól
forró csókot, miközben a keze felfelé csúszott Magnus karján.
A testük kőkeményen préselődött egymásnak. Magnus fejében mintha
füst kavargott volna, a bőre lángolt, miközben ügyesen lefejtette Alec
derekáról a törülközőt, ami aztán ment is gyorsan az ing után.
– Most itt vagyunk egymásnak – suttogta Alec, Magnuson pedig
végigsöpört a szeretet és az izzó vágy érzése.
Szerették Maxet, az életüknél is jobban, de ettől ez még igaz maradt: ott
voltak egymásnak.
– Arra, hogy mindig együtt legyünk! – mormogta Magnus, és magával
rántotta Alecet az ágyra.

Utána egymás karjában feküdtek, a légzésük elcsendesedett. Holdfény

szűrődött be az ablakon, és a francia koncessziós terület lámpáinak halvány
vibrálása. Magnus nem is sejtette, mennyi idő telt el, mielőtt meghallotta
Alec elfojtott hangját.
– Nem akarok ünneprontó lenni, meg persze boldog tudnék lenni, ha itt
maradnánk, és soha többé meg sem moccannánk, de… aludnom kell,
különben a démonokon kívül az időeltolódással is komolyan meg kell
küzdenünk.
– Tiszta sor.
Magnus felemelte a kezét, megforgatta, mire aranypor spiráljai kezdtek
forogni a levegőben, hogy aztán letelepedjenek rájuk, és könnyű álmot
hozzanak a szemükre.
Vagy legalábbis ez volt a terv. Ehelyett Magnus érezte, hogy mágia
lövell a mellkasa közepében lévő melegségből a kezébe, és a kelleténél
jóval több álompor jelent meg fölöttük, aztán tapadt egyenesen az arcukra.
– Ez meg mi volt? – kérdezte Alec félig köhögve, félig nevetve.
Egy pillanattal később már le is csukódott a szeme, aztán elernyedt a
párnán, és halkan horkolni kezdett.
– Úgy tűnik, akadt egy kis gond a kalibr… – mondta Magnus, de mire
befejezte volna, már ő is aludt.
 Másnap reggel Magnus arra ébredt, hogy egyedül van. Alec már
pirkadatkor felkelt, és a többi árnyvadásszal együtt elment az Intézetbe.
Csak egy üzenetet hagyott, miszerint azért nem ébresztette fel őt, mert úgy
festett, mint akire ráfér a pihenés. Magnus ettől azonnal gyanakodni
kezdett, hiszen sokkal közvetlenebb volt a kapcsolata a Ko családdal, mint
bármelyiküknek. Akkor miért nem akarták, hogy velük menjen?
Fáradtan baktatott ki a fürdőszobába. Vizet fröcskölt az arcára, és
belenézett az aranykeretes tükörbe a diófa mosdószekrény porcelánkagylója
fölött. A mellkasából még mindig a különös fényt sugárzó seb szaggatott
vonala bámult vissza rá. Emlékeztetnie kellett magát, hogy nevetségesen
viselkedik. Alec mindig egyenes vele, és ha azt mondta, hogy azért nem
ébresztette fel, mert szerinte pihenésre van szüksége, akkor ez egészen
biztosan igaz is.
A bársonyfüggönyt szorosan behúzták az erkélyajtó előtt, a forgalmas
város zörgése, zúgása csak elfojtottan hallatszott be. A benti homályban
minden árnyékos volt – még Magnus szemével nézve is. Széthúzta a
függönyt, és hunyorogva nézett a fénybe.
Felöltözött – Sanghaj forró volt, és párás, mint mindig, ezért fehér
vászonnadrágot, egy guayaberát és egy fehér panamakalapot választott –,
aztán lement a földszintre, hátha még nem késett le a reggeliről. A
szállodához egy zárt udvar is tartozott, magas, fehér falainak kődíszeit úgy
faragták, hogy a mintázatuk kovácsolt vasra emlékeztessen. Magnus azon
kapta magát, hogy ide sétál be, miközben élvezi a napsütést az arcán.
Elegánsan öltözött turisták járkáltak a kavicsos ösvényen; Magnus legalább
tíz nyelvet számolt meg a közvetlen közelében. A bokrokon vörös virágok
nőttek, a méregzöld levelek az ég felé fordították a szívüket. A kinti fák
ágai behajoltak a kőkerítés fölött, mintha ők is a kertbe vágynának.
Mindenfelé padokat helyeztek el, egy geometriai alakzatokból kirakott
kőhíd pedig az elemeknek kitett kis zöld-sárga pagodához vezetett, amit egy
kőszobor őrzött.
A hídon Sinjun állt.
Szokásos, hagyományosabb ruházatát elhagyva, ezúttal makulátlan
szabású vérvörös kosztümöt választott. A Svefnthornt a hátára csatolta,
csúf, kanyargó vége a feje mögül állt ki.
Ezt Magnus már kezdte így soknak találni az első kávéja előtt.
– Magnus! – kiáltotta élesen a nő. – Maradj ott! – Körülnézett. –
Különben bántanom kell egyet ezek közül a kedves kis utazó emberek
közül. Hogy is hívják őket? Turisták!
Magnus felmérte a lehetőségeit. Nem kecsegtettek sok jóval. Egyetlen
turista sem fordult Sinjun felé, tehát a nő nyilván álcavarázslattal védte
magát. Megpróbálkozhatna ő is valamiféle harciasabb mágiával, de
valószínűleg pár mondén mindenképpen megsérülne, talán meg is halna,
ráadásul egyáltalán nem volt biztos benne, meddig terjed jelenleg Sinjun
ereje.
Egy helyben állva várta, hogy a nő odamenjen hozzá. Közben
észrevétlenül védvarázslatokkal kezdte körülvenni magát. Így legalább nem
kaphat még egyet a tüskével.
– Ha harcolni akarsz – mondta könnyedén –, akkor időpontot kell
kérned. Kizárt, hogy bármibe is belefogjak, mielőtt reggeliznék.
– Nem kell odáig fajulnia, ha nem csinálsz hülyeséget – közölte Sinjun.
– Csak beszélgetni szeretnék.
– Ha beszélgetni szeretnél, akkor ajánlom, hogy reggeli közben is
megfeleljen.
Sinjun méltósággal kihúzta magát.
– Megfelel. – Elővett egy nejlonzacskót a táskájából. – Szereted a
cefant?
– Igen – felelte Magnus a ragacsos rizstekercsekre pillantva. – Nagyon is
szeretem.
Pár perccel később már a kert egyik padján ültek. Kellemes, napos
reggel volt, lágy szellő fújdogált. A Sanghajban éppen nyíló virágok illata
sárga- vagy talán őszibarackra emlékeztetett. Magnus disznóhúst és
savanyított zöldséget evett, amitől máris valamivel jobban érezte magát.
Sajnos nem tudta elfelejteni, hogy egy finoman szólva is labilis illetővel
reggelizik, aki a legutóbbi találkozásukkor mellbe szúrta egy olyan
fegyverrel, amit most is magával hozott, és ha Clary álmából bármilyen
következtetést le lehet vonni, akkor újra próbálkozni fog. Másfelől viszont
legalább abban nagyjából biztos volt, hogy a reggeli nem mérgezett.
Újabb cefant dobott a szájába, és ellenőrizte a védvarázslatait. Továbbra
is minden rendben volt velük. Elvileg egy csörtető rinocérosz sem juthatott
át rajtuk.
– Hogy találtál meg? – kérdezte teli szájjal. – Pusztán szakmai
kíváncsiságból kérdezem.
– Hónapok óta Sanghajban vagyunk – felelte Sinjun. – Mostanra nyilván
komoly hálózatot szerveztem titkos informátorokból a városban.
 – Nyilván – dörmögte Magnus.
Ha kiderül, hogy a barátaival azért nem találták meg Ragnort, mert az
nagyobb sikerrel követte őket, akkor nagyon ideges lesz. Remélte, hogy a
többiek nem találkoztak vele úton az Intézetbe, meg semmi ilyesmi.
Másfelől viszont azt is remélte, hogy nem jönnek vissza, mielőtt kigondolja,
hogyan szabaduljon meg Sinjuntól.
– És… hogy van a gazdád? Hogy halad a gonosz terveivel?
– Szammael csakis saját magára hallgat – mondta Sinjun. – Én pedig
nem kérdezek, csak követem őt. Igazából nagyon nyugalmas így.
– Szóval fogalmad sincs, mire készül? Tudod, mire kell neki a Fehér
Könyv? És azt, hogy mire kell neki Ragnor?
– Hát, az egyértelmű. – Sinjun harapott egyet. – Azt akarta, hogy Ragnor
találjon neki egy létsíkot. És Ragnor talált is. Már egy ideje. Aztán
elfogadta Szammael győzelmét, és önként alávetette magát neki.
– Önként alávetette magát? – Magnus a Svefnthornt méregette. – Ez
egyáltalán nem vallana arra a Ragnor Fellre, akit én ismerek.
– Szammael nem hasonlítható más démonokhoz. – Sinjun
elgondolkodva méregette Magnust. – Te hülyének nézel, amiért összekötöm
a sorsomat az édenkert kígyójával.
– Nem, nem – tiltakozott Magnus. – Az édenkert kígyója, ez
határozottan bizalomgerjesztő.
– Nem bizalom kérdése – mondta Sinjun. – Tudom, mit csinálok.
– Oké. Mit csinálsz?
– Itt a Földön – magyarázta a nő – a hatalom bonyolult, furcsa valami.
Az emberek hatalmat adnak egymásnak, cserélgetik, megszerzik és
elvesztik. Az egész nagyon absztrakt. De odakint… – Felfelé mutatott.
– Az égen? – kérdezte Magnus.
– A mi világunkon túl a démonok és az angyalok között, vagy akármi
van is arra. Odakint a hatalom nem csak az emberi kultúra valamiféle
absztrakciója. A hatalom az hatalom. Amit mi a Földön mágiának
nevezünk, az csak a hatalom egy másik neve, itt termett, a létezésnek ezen a
síkján.
– És te hatalmat akarsz – állapította meg Magnus.
Minden ellenérzése dacára érdekelte kicsit a dolog. Mindig tudta, hogy a
Pokol hercegei és a szeszélyes arkangyalok úgy játszanak az emberiséggel,
mint a sakkfigurákkal. Most egy pillantást vethetett a táblára.
 – A hatalom az egyetlen, amire igazán vágyhat az ember – mondta
Sinjun. – A hatalom a képesség, hogy eldöntsük, mi történik, hogy a puszta
akaratunkkal valóra válthassunk valamit. Az ideák, amikről az emberek
folyton beszélnek, a szabadság, az igazságosság, ezek mind csak a hatalom
más nevei.
– Tévedsz – javította ki szelíden Magnus. – És még ha valahol az
őskáosz mélyén igazad is lenne, az sem számítana. Mert itt élünk a Földön,
ahol a hatalom bonyolult és érdekes, nem pedig kozmikus és unalmas.
Sinjun vicsorított, kivillanó fogai egészen különös látványt nyújtottak
mindig kifejezéstelen arcában.
– Ez egykor talán így lehetett a Földön – mondta –, de aztán Szammael
kozmikus és unalmas démonokat eresztett le, Raziel pedig kozmikus és
unalmas árnyvadászokat, hogy harcoljanak velük. – A fejét csóválta. –
Talán nem érted. Te nagyszerű örökségre születtél. Nem tudod, milyen
gyengén élni ebben a világban.
Magnus elnevette magát.
– Koldusszegény földművesek gyerekeként születtem egy elnyomott
gyarmaton. Most elég jól megy, de…
– Nyilván nem a mondén szüleidről beszélek – vágott a szavába Sinjun.
– Azmodeusz itt a lényeg.
Magnus reflexszerűen körülnézett. Senki sem figyelte őket, az
álcavarázslat nagyon hasznos tudott lenni. Szerencsére senki nem is próbált
leülni a padjukra.
– Az a boszorkánymester – folytatta Sinjun halkabban, de ugyanolyan
szenvedélyesen –, aki azt hiszi, hogy közelebb áll az emberekhez, mint a
démonokhoz, és hogy az emberek ezért rászolgálnak a védelmére, csak
áltatja magát. Nem emberek vagyunk, csak megállapodott démonok.
– Nézd – mondta Magnus a dülledő szemmel rámeredő nőnek. – Értem
én. Értem, miért akarod megtalálni a lehető legnagyobb, legdögösebb
démont, hogy ő legyen a védelmeződ. De erre semmi szükség. Semmilyen
démont nem kell találnod. Boszorkánymester vagy, máris olyan hatalom
van a kezedben, amihez foghatóról az emberek nem is álmodhatnak. És
halhatatlan vagy! Elég jól megy a sorod, Sinjun. Te vagy az egyetlen, aki
mit sem tud erről. Telepedj le valahol. Alapíts családot! Talán fogadj örökbe
egy gyereket.
– Az örök élet nem éppen hatalom, ha az egész egy tragédia. Magnus
felsóhajtott.
 – Minden boszorkánymester élete tragikusan kezdődik. Egyikünk
születése sem az a kimondott leányregény. De választhatsz. Te döntöd el,
milyen világban élsz.
– Nem igaz! – jelentette ki Sinjun. – A nagyhal megeszi a kishalat. A
démonok megeszik a kisebb démonokat.
– Korántsem ilyen egyszerű – erősködött Magnus. – Sinjun! – A nő
vállára tette a kezét. – Miért kerestél meg? Biztosan nem azért, hogy
megnyerd ezt a vitát.
Sinjun nevetgélni kezdett, ami zavarba ejtő váltás volt az addigi
viselkedése után.
– Azért jöttem, hogy átadjam neked az ajándékot, amit még
Brooklynban ígértem. És hogy megnyerjem ezt a vitát. Most pedig a kettőt
egyszerre tehetem meg.
Előrevetette magát, a keze követhetetlen sebességgel mozdult; Magnus
máris talpon volt, felemelte a kezét, a tenyeréből kék tűz lövellt.
Valami belefúródott a testébe. Bennszakadt a lélegzete.
Várta, hogy Sinjun a Svefnthornnal fog döfni, és felkészült rá, hogy a
mágiájával hárítsa a támadást, de a védvarázslatai úgy robbantak szét, mint
az üveg, amikor a fegyver egyenesen a mellkasán korábban vágott sebbe
hatolt.
Mágia görcsös rándulása kényszerítette térdre Magnust. Amit érzett, azt
sem fájdalomnak, sem gyönyörnek nem nevezte volna, mindenesetre
teljesen úrrá lett rajta. Lenézett a mellkasából másodszor is kiálló fegyverre,
és reszketeg lélegzetet vett.
– Hogyan…?
A fölé magasodó Sinjun hangjában önelégültség keveredett
fájdalommal.
– A tüske már a mágiád része, Magnus. Saját magad ellen nem tudsz
védekezni. – Úgy forgatta meg a tüskét a férfi mellkasában, mintha egy
zárat nyitott volna ki a kulcsával. – A Svefnthorn ellen nem tudsz
védekezni.
Még egyet fordított a Svefnthornon, aztán kihúzta Magnus mellkasából.
Magnus nem látott vért a pengén, bár mintha az egész kéken villant volna,
amikor a nő visszacsúsztatta a hüvelyébe.
– Ne mondd, hogy nem néztél utána, amióta beszéltem neked róla.
– Az északi mitológiából van, és álmot hoz az emberekre – mondta
Magnus. – Kivéve, hogy nyilván Szammaelhez van köze, aki nem része az
északi mitológiának, úgyhogy nem, ahogy így most hangosan kimondtam,
rá kell jönnöm, hogy jóformán alig jártunk utána.
– A mondén mítoszokon túl is szép kis története van – magyarázta a nő.
– Szammael elsőnek azzal a feladattal bízott meg, hogy hozzam el a
rejtekhelyéről, és hangoljam össze a gazdámmal. Igazából elég komoly
kaland volt. Számos veszéllyel néztem szembe, cselszövésekből vettem ki a
részem…
– Kérlek! – Magnus felemelte a kezét. – Nem érdekel.
A mellkasára szorította a tenyerét, érezte a sebből áradó hőt. A mágia
csomója továbbra is második szívként lüktetett odabent, még erősebben,
mint korábban. Ami azt illeti… meglehetősen kellemes érzés volt.
Sinjun leült a füvön térdelő Magnus mellé. Nyugodtnak tűnt.
– Meg fogod érteni – mondta, mintha egy titkot árulna el. – Azonnal
megszúrtam magam a tüskével, amint engedélyt kaptam rá. Egy pillanatig
sem bántam meg. Nemsokára hálás leszel azért, amit érted tettem.
– És ha nem leszek, megint megszúrsz vele? – érdeklődött Magnus.
Sinjun a fejét rázta. Izgatottnak tűnt, mint aki rég várta, hogy
elmondhasson valamit Magnusnak, és most végre eljött a pillanat.
– Nem – mondta. – Most már választhatsz. Te magad döntesz majd úgy,
hogy akarod a harmadik szúrást.
Magnus látta a nőn, mennyire várja, hogy megkérdezze, mit ért ez alatt.
Nem volt hajlandó megadni neki ezt az örömet, inkább csendben várt, amíg
Sinjun lelkesen figyelte.
– Miután kétszer megízlelted a pengét…
– Légy oly kedves, ne mondj ilyet, hogy „megízleltem” – vágott a
szavába undorodva Magnus.
– …kapcsolatba kerülsz a gazdámmal. Ha harmadszor is megízleled…
– Kérlek!
Sinjun türelmetlenül legyintett, de azért korrigált.
– Ha a penge harmadszor is megsebez, teljes egészében az övé leszel.
Uralkodik majd az akaratod felett, és az újonnan talált képességeddel őt
fogod szolgálni.
Magnus elkerekedett szemmel nézett rá.
– Miért tennék ilyet?
– Mert – felelte a nő, közben úgy, ahogy volt, térden állva kis híján
ugrálni kezdett a boldogságtól – ha nem kapod meg a harmadik sebet is, a
tüske belülről eléget. Elemészt majd a tűz. Csak úgy kerülheted el a halált,
ha befogadod Szammaelt a szívedbe.
Magnus riadtan kapott a mellkasához.
– Hogyan? Tehát a szó szoros értelmében a szívembe kell fogadnom
Szammaelt? Különben meghalok?
– Ez így működik – erősítette meg Sinjun. – Semmilyen mágia nem
fordíthatja vissza a tüske hatását, ha egyszer beléd ette magát. – Játékosan
Magnus mellére bökött volna, ha a férfi nem löki félre az ujját.
– Nemsokára te is rá fogsz jönni, hogy ez a legjobb dolog, ami valaha
történt veled.
– Már azon is igencsak meglepődnék – mondta Magnus, miközben
minden erejét összeszedve felállt –, ha lekerülne a valaha velem történt
legrosszabb dolgok listájáról. – Mélyen beszívta a levegőt sebesült
mellkasába, és Sinjunra nézett. – Azt hittem, tanulsz abból, ami történt. Mi
segíteni próbáltunk, őszintén.
– Most pedig én segítek neked – jelentette ki a nő. – Garantálom, hogy
amikor legközelebb találkozunk, máshogy fogsz gondolkodni.
– És mikor kerül sor erre a találkozásra?
– Hamarabb, mint gondolnád. Talán még annál is hamarabb, mint én
gondolnám.
Sinjun szinte táncolt, annyira elégedett volt magával.
– Ez mégis mit jelent? – kiáltotta dühösen Magnus. – Miért kattantál így
be?
De vérvörös köd jelent meg Sinjun lába alatt, és sebes gomolygással
emelkedni kezdett, amíg teljesen el nem lepte a nőt. Mire végül
szertefoszlott a reggeli szellőben, Sinjunnak már nyoma sem maradt.
 HATODIK FEJEZET
Tien
SENKINEK BE NEM VALLOTTA VOLNA a legközelebbi barátain
kívül, de Alec vezetett a fejében egy listát azokról az intézetekről, amiket a
leginkább szeretett volna meglátogatni. Persze sok száz helyre szívesen
elment volt, ezeket csak a tíz legfontosabbnak választotta.
Először is ott volt a Maui Intézet, aminek nem építettek falakat, sőt tetőt
is alig, és arrafelé állítólag különösebb démonaktivitással sem kellett
számolni. Az Amszterdami Intézet egy hatalmas láthatatlan állóhajóban
kapott helyet, ami az IJ folyón horgonyzott. A Brassói Intézet hatalmas
kővár volt magasan a Kárpátok fenyőerdővel borított csúcsain. Aztán
persze ott volt a Sanghaji Intézet.
Az Alec által ismert összes többi intézettől eltérően a sanghajit a
mondénok jól ismerték és nagy becsben tartották már jóval az árnyvadászok
megszületése előtt. Az épület egykor a Longhua templom, a buddhisták
monostorokból és szentélyekből álló majdnem kétezer éves
komplexumához tartozott. Az épületegyüttesen folyamatosan dolgoztak az
évszázadok során, javítgatták, felújították, a történetük elején pedig az
árnyvadászok gyorsan kihasználták a lehetőséget, és a magukévá tették a
terület egy addig üresen álló darabját.
Ahogy a barátaival sétált a meleg, napos délelőttön, Alec megállt a
templomegyüttes előtt, hogy szemügyre vegye a leghíresebbet közülük. A
Longhua pagoda hat balkonszerű szintje egy, az ég felé törő vörös és
okkersárga nyolcszöget vett körül. Alec számtalan képet látott már róla.
– Hihetetlen, hogy itt vagyok – mondta ki hangosan.
– Bármikor eljöhettél volna – jegyezte meg a háta mögött Isabelle. –
Vannak ám portáljaink.
– Csak nem használtam ki a lehetőséget. Van még pár hely a
bakancslistámon, ahová majd el kéne mennem, ha egyszer hazaérünk.
Azelőtt kellett volna végigjárnom őket, hogy gyerekem lett – futott végig
az agyán a gálád gondolat, de gyorsan el is hessegette. Maxszel sem kell
majd mondén repülőre ülniük, ha kirándulni akarnak. Őt ugyanúgy átvihetik
magukkal a portálon. Feltéve, hogy a portálok nem viszik továbbra is félre
őket, és nem árasztanak magukból bogárdémonokat.
 A pagoda gyönyörű volt, de a mondén turisták áradatát hirtelen már túl
soknak érezte. Elfordult.
– Menjünk!
Az Intézet is ugyanazokból az anyagokból épült, mint a többi templom.
Ugyanolyan felfelé forduló, körbefutó szinteket és hatszög alakú ablakokat
kapott. A középpontjától kicsit félreeső toronyban rézharang lógott, a közeli
mondén toronyban lévő példány ikertestvére. A két harang úgy készült,
hogy együtt védőmezőt alkossanak a démonok ellen. Bár a mondénok csak
alkalomadtán kongatták a sajátjukat, az árnyvadászok mindig harangszóval
köszöntötték az alkony beköszöntét. Alec kíváncsi volt, hogy hallhatja-e
majd.
Máris azon gondolkodott, milyen ürüggyel jöjjön vissza ide, mielőtt
elmennek a városból.
Miközben felfelé tartottak a lépcsőn a hatalmas kétszárnyú ajtóhoz, Alec
elbizonytalanodott. Nehéz döntés volt otthon hagyni Magnust, de szegényre
borzasztóan ráfért egy kis szünet. Eleve mozgalmas volt az élete, ráadásul
hirtelen gyerekük is lett, ő pedig egyszerűen úgy kezelte a stresszt, hogy
kevesebbet aludt, és jobban hajtotta magát.
Alec nem tehetett érte többet, mint hogy hagyta aludni. Igaz, Magnus
ismerte az Intézetet vezető Ko családot, de egyrészt hamarosan úgyis
csatlakozik hozzájuk, másrészt pedig nem okozhatott problémát segítség
nélkül boldogulni egy baráti intézetben. Mindannyian harci öltözetet
viseltek, és rúnákkal is ellátták magukat, úgyhogy azonnal fel lehetett
ismerni őket.
Egyszerre ott a lépcső közepén földbe gyökerezett a lába. A hatalmas
ajtó csikorogva nyílni kezdett, aztán hirtelen teljesen kitárult.
Alec némi csodálkozással fedezte fel, hogy az ajtó mögött egy nagyon
fiatal árnyvadász állt – talán tizennyolc lehetett, pár évvel még nála is
fiatalabb. Magas volt, szikár, egyenes fekete hajjal és sűrű szemöldökkel. A
kínai árnyvadászok fényes bordó öltözékét viselte, ami pár generáció
elteltével mindig divatba jött, hogy aztán újra elfelejtsék. A fiú emlékeztette
valakire Alecet, bár egyelőre fogalma sem volt róla, hogy kire.
Clary üdvözlésképpen felemelte a fejét, és épp mondani készült volna
valamit, amikor a fiatalember Alec felé fordulva a szavába vágott.
– Te vagy Alec Lightwood? – kérdezte makulátlan kiejtéssel. Alec
csodálkozva húzta fel a szemöldökét.
– Jaj, ne! – mondta Isabelle. – Alec híres lett! A fiú ránézett.
 – Te pedig nyilván Isabelle vagy, a nővére – állapította meg, és egy
kézmozdulattal beinvitálta őket. – Már vártunk benneteket.

Az Intézet meglepően üresnek hatott. Mint kiderült, csak négy

árnyvadász volt otthon, és a fiútól megtudták, hogy a többiek elmentek
„portálügyben nyomozni”.
– Bocsássatok meg – mondta, miután mind besereglettek, és ő bezárta
mögöttük az ajtót. – Nem áll szándékomban titokzatosnak mutatkozni. Ko
Ji-tien vagyok, de szólítsatok Tiennek. Azt mondták, várjalak benneteket.
Alec és Isabelle Lightwoodot meg Clary Fairchildot, Jace Herondale-t és
Simon Lovelace-t.
– Akkor Alec nem is híres? – Isabelle csalódottnak hatott.
– Ki mondta, hogy várj bennünket? – kérdezte Jace. Elővigyázatos volt,
és Alec meg is tudta érteni.
– Valaki a családomból – felelte Tien. – Ő már nem árnyvadász, de
továbbra is… szemmel tartja azokat, akik fontosak lehetnek.
– Á, ebben semmi baljóslatú nincs – dörmögte Simon.
– Tényleg nincs – mondta Clary. – Zakariás testvérről beszél.
– Az egykori Zakariás testvérről – pontosított Tien. Körülnézett, és egy
ajtóra mutatott. – Kimegyünk a barackosba? Ott beszélgethetünk is.
Egymásra néztek.
– Igen – mondta Alec. – Az egészen jól hangzik.
A barackos kellemes, árnyékos hely volt kis faasztalkákkal meg
körülöttük székekkel. Tien odavezette őket az egyikhez. Simon és Clary
leültek, a többiek inkább állva maradtak.
– Szóval a portálok miatt jöttetek?
– Olyasmi – bólintott Alec. – Amúgy mi történik velük?
Tien mintha meglepődött volna.
– A portálok az egész világon furcsán viselkednek. Csak pár napja
kezdődött, de máris komoly galibát okozott. Azt hittem, tudjátok. Vagy nem
portállal jöttetek Sanghajba?
– De igen – felelte Clary. – És igaz, ami igaz, eléggé… furcsán
viselkedtek. Azt hittük, csak velünk történt ez.
– Mindenki azt hitte – mondta Tien. – De az összes portállal ez van.
Rossz helyre vezetnek, meg sem nyílnak, vagy démonok özönlenek
belőlük. Most mindenki ezzel foglalkozik.
 – Gyanítjuk, hogy a küldetésünk valami módon kapcsolódik a
portálokhoz – mondta óvatosan Alec –, de alapvetően azért jöttünk, mert
két boszorkánymestert keresünk, egy férfit és egy nőt. Nemrég elloptak
New Yorkból egy varázskönyvet, és túl veszélyes lenne, ha hagynánk, hogy
megtartsák.
Tien szórakozottan piszkált egy faágat, sötét haja a szemébe hullott.
– Nos, a jó hír, egyben a rossz hír is, méghozzá hogy Sanghajban
nagyjából az összes alvilági ugyanazon a környéken él.
– Az alvilágiak koncessziós területén – mondta Alec.
– Pontosan. De rengeteg alvilági van a városban. Rengeteg. Én már csak
tudom, arrafelé járőrözőm.
– Engedik, hogy ott járőrözz? – csodálkozott Isabelle. Tien büszkén
bólintott.
– A sanghaji árnyvadászok és alvilágiak között mindig nagyon jó volt a
kapcsolat.
– Még most is az? – kérdezte Alec. Tien elhúzta a száját.
– Megteszünk minden tőlünk telhetőt. Az a lényeg, hogy megismerjük
ezeket az embereket, kapcsolatot építsünk ki velük, mert így a fontos
pillanatokban meg fognak bízni bennünk.
Alec azt vette észre, hogy kezdi megkedvelni a srácot.
– Van valami javaslatod? Tien bólintott.
– Ha tudtok addig várni, holnap elmehettek az árnypiacra. Ott
beszélhettek pár emberrel… A legcélszerűbb talán az lenne, ha Me-cö
Fognál kezdenétek. Vámpír és vérkereskedő…
– Találkoztunk – jegyezte meg komoran Alec. Isabelle és Simon
értetlenül néztek össze.
– És vannak mások is. – Tien habozott. – Megbántódnátok, ha
elkísérnélek benneteket? Sanghajban jobb állapotok uralkodnak, mint
máshol, de sok alvilági azért így is bizalmatlan az idegen nephilimekkel.
Főleg, ha első ránézésre látszik, hogy külföldiek.
– Hékás! – tiltakozott Simon. – Alec az Alvilágiak és Árnyvadászok
Szövetségének alapítója. Bérlete van az alvilágba.
– Nincs bérletem az alvilágba – közölte Alec.
– Hát, ha valakinek, akkor neked van – erősködött Simon.
– Elviszlek és bemutatlak benneteket – javasolta Tien. – Engem
ismernek. És nem ártana kicsit szétszélednetek majd, amikor körbejárunk.
Hat árnyvadász együtt az árnypiacon azt sejtetné, hogy valami balhé lesz. –
Rájuk mosolygott. – Gyertek el holnap reggel a házunkba.
Megreggelizhetünk, aztán irány a piac.
– De a piacot éjszaka tartják – értetlenkedett Simon. Tien szélesen
elmosolyodott.
– Üdvözöllek benneteket Sanghajban, az egyetlen nappali árnypiac
hazájában.
– De hogyan… – kezdte Simon.
– A vámpírok kaptak egy elsötétített szekciót, azt csak ők használják –
magyarázta Tien.
Simon egy bólintással nyugtázta.
– Hallottam valamit egy könyvesboltról – szólt Alec. – A Mennyei
Palotáról.
Tien felhúzta a szemöldökét.
– Ott van a közelben. Beugorhatunk éppen. Az van… – Habozott. – Az
van, hogy tündérek a tulajdonosok meg a személyzet is. Feltűnést fogtok
kelteni. Az egész környék perceken belül tudni fogja, hogy egy csapat
árnyvadász érkezett a Palotába.
– Baj lesz belőle? – kérdezte Jace. Tien vállat vont.
– Valószínűleg nem. Csak megy majd a pletyka. Ha nem akarjátok, hogy
a tündérek, a vámpírklánok vagy a Spirális Labirintus tudjon a
jelenlétetekről, akkor annak annyi, amint beléptek az ajtón.
– Miért zavarna bennünket, ha megtudnák, hogy Sanghajban vagyunk? –
kérdezte Alec.
Tien habozott.
– Beszélhetek őszintén? – kérdezte, aztán amikor a többiek bólintottak,
folytatta. – Az egyik oka, amiért Sanghajban ilyen nyugalmasak a dolgok,
az, hogy mi, árnyvadászok igyekszünk rugalmasan kezelni a felmerülő
helyzeteket, és megoldást találni, ha lehet.
– Nem feltétlen értem, hová akarsz kilyukadni – mondta Clary. Tien
megköszörülte a torkát.
– A célunk a helyi árnyvilág stabilitásának megőrzése. Ehhez az kell,
hogy néha szemet hunyjunk olyan dolgok felett, amiket amúgy nem
tekintenek elfogadhatónak. Tudnotok kell, hogy mindig kizárólag azért,
mert figyelembe veszünk fontos egyéb körülményeket is.
– Világos – bólintott Jace. – Azt akarod mondani, hogy ha együtt
kimegyünk a koncessziós területre, akkor illegális dolgokat láthatunk, és az
érdekel, hajlandóak vagyunk-e inkább másfelé nézni.
 – Tényleg ezt akarod mondani? – kérdezte Alec.
– Nem feltétlenül így fogalmaztam volna, de… végül is igen – felelte
Tien.
Összenéztek. Végül Jace felelt, gondosan válogatva meg a szavait.
– Bár elsősorban azzal váltunk ismertté, hogy szigorúan ragaszkodunk a
törvény betűjéhez és szelleméhez…
– Ez természetes – tódította Isabelle.
– …jelen esetben csak vendégeskedünk itt, és mindannyian tisztában
vagyunk vele, hogy a körülmények gyakran összetettek, és sok minden
állhat az események mögött. Továbbá a New York-i Intézetből jöttünk, és
nagymesterei vagyunk a másfelé nézésnek.
Jace kacsintott. Tien értetlenül nézett rá.
– Nem azért jöttünk, hogy bármilyen formában beleszóljunk az
árnyvadászkodásotokba – tisztázta Alec, hogy megnyugtassa a fiút.
Tien összehúzta a szemöldökét.
– Ilyet lehet mondani? Hogy „árnyvadászkodás”?
– Nem – felelte Isabelle. – Senki nem mond ilyet.
– Hát talán el kellene kezdenünk – vágott vissza Alec, mire a nővére
kiöltötte rá a nyelvét.
– És milyen a démonhelyzet nálatok? – érdeklődött Clary.
– Nem valami fényes. Egyre rosszabb igazából. – Tien láthatólag
feszültebb lett. – Most már menjünk be, meg akarom nézni, visszajött-e
apám a járőrözésből. – Menet közben folytatta. – Egyfelől egy ekkora
városban mindig lesznek barmok, akik új démonokat idéznek meg, és
lesznek olyan démonok is, akik évszázadokkal ezelőtt jöttek, aztán itt
maradtak. Ami azt illeti, utóbbiakból mostanában bőséggel kijut nekünk.
Különös démonok kerülnek elő, olyanok, akiket sok száz éve nem láttunk.
Olyanok, akiket ki kell keresni egy könyvből, miután az ember megküzdött
velük.
– Van valami elképzelésetek, miért?
– Jó pár elméletet gyártottunk, de semmi sem biztos. Különös. Sanghajt
évtizedeken át nagyon biztonságos városként ismerték, ahol alig vannak
démonok, és ahol az alvilágiak biztonságban lehetnek. A Janluo utáni
években…
Megint az Intézet előcsarnokában jártak, és Tien folytatta volna a
mondanivalóját, amikor hirtelen hangos kopogás hallatszott az ajtón. A fiú
hirtelen felkapta a fejét, aztán összeráncolt homlokkal indult ajtót nyitni.
 – Mi a baj? – kérdezte Alec.
– Ezen az ajtón nem lehet bekopogni – mondta Tien. – Fél méter vastag.
Senki sem tud ilyen erővel kopogni.
Kinyitotta az ajtót. Magnus állt odakint a reggeli ragyogásban. Kétrét
görnyedve a térdén támaszkodott zihálva, mint aki teljes erejéből futott.
– Magnus! – Alec elindult felé.
A boszorkánymester zavartnak tűnt, egyáltalán nem emlékeztetett a
megszokott önmagára. Körbenézett a csapaton, aztán Tienen állapodott meg
a tekintete.
– Te Tien lehetsz – mondta. – Magnus Bane vagyok, örvendek!
Gyerünk – tette hozzá indulás, és hozzatok fegyvereket! Most!

Alec követte Magnust. A háta mögött Isabelle felszisszent.

Fekete árnyfüggönyök lógtak az égen egy alacsonyan lévő viharfelhőnek
tűnő valami alatt. Az eső nem esett, bár az ég vadul dörgött. A góc alatti
terület koromsötét volt, és a felhő gomolygó aljából démonok özönlöttek
elő, méghozzá tucatjával.
Közöttük, vagy harminc méterre a föld felett Sinjun lebegett magasba
emelt kézzel, körülötte vörös, hullámokat vető fény ragyogott.
– Szóval akadt némi gond – mondta Magnus.
Végül Tien is kilépett az Intézetből egy ezüst kötélszerűséggel, amit
megforgatott maga mellett.
– Ki ez?
– Egy nagyon rossz boszorkánymester, aki nem kedvel engem – felelte
Magnus. – Elsősorban. Másodsorban pedig, bár nem vagyok benne száz
százalékig biztos, de nem zárnám ki, hogy irányít pár démont.
A földet ért démonok gördültek párat, aztán különféle alakokat vettek
föl. Egyesek mintha magából a felhőből formálódtak volna, rideg, falfehér
szemmel meredtek maguk elé. A tündér lakásából ismerős kígyódémonok
közül is előkerült egy újabb csapatra való, meg csatlakoztak hozzájuk
vigyorgó csontvázak is.
Alec megállt Magnus mellett, és egészen közel húzódott hozzá.
– Hogy talált meg bennünket?
– Engem talált meg – felelte Magnus. – A szállodában.
– De hogyan? – kérdezte Clary is. Magnus a szemét forgatta.
– Állítólag mindenhol vannak kémei.
– Megtámadott? – kérdezte Jace.
 – Igen, de aztán eljöttem a szállodából az Intézetbe, ő pedig megjelent,
amikor félúton jártam, és megint megtámadott, ezúttal démonokkal.
– Ez azt jelenti, hogy megint megszúrt a tüskével? – kérdezte riadtan
Alec.
– Most nincs idő ebbe belemenni…
Alec Magnus felé fordult, és elkapta a vállánál fogva.
– Megint megszúrt? – ismételte, ezúttal már határozottabban.
– Igen – felelte Magnus.
Alec úgy érezte magát, mintha őt szúrták volna meg. Becsukta a szemét.
– És a legrosszabbat még nem is hallottad. De erre most tényleg nincs
időnk. Először is Sinjun kis hadseregét kell lerendeznünk. Idáig követtek.
– Idevezetted őket hozzánk? – Simon meglepettnek tűnt.
– Nos – mondta ingerülten Magnus –, úgy éreztem, egyedül nem bírok
vele meg azzal a bazi sok démonnal. Szerinted mit kellett volna csinálnom?
Alec egy szót sem szólt. Normális esetben Magnus könnyedén
semlegesítette volna Sinjunt, hiszen sokkal erősebb boszorkánymester volt
nála. Időközben tehát vagy a nő erősödött meg, vagy Magnus gyengült le.
Vagy mind a kettő. Ráadásul Magnus újra megsebesült.
Alec előhúzta az íját, és belelőtt két nyílvesszőt a ködgomolyagba;
megragadtak benne, tehát volt ott valamilyen test.
– Tien! – kiáltotta oda a fiúnak. – Ezek helyiek? Mire lövöldözök?
– A kígyók hsziangliuk. Amerikában nincsenek ilyenek? – A Tien
kezében lévő kötél éles villanással hirtelen kilőtt, és már látszott, hogy a
végére egy adamantinból készített gyémánt alakú pengét erősítettek, ami
most könnyedén csapta le az egyik hsziangliu fejét. – A felhők alák, azok
leginkább csak idegesítőek.
– Azta! – Isabelle egy karcsú bottal a kezében odaszaladt Tienhez. – Mi
ez a fegyver? Óriási!
Tiennek láthatólag jólesett az érdeklődés.
– Köteles nyíl.
A fiú gyakorlott mozdulattal megforgatta maga körül a visszatérő
kötelet, aztán közvetlenül a penge alatt elkapta.
– Nekem is kell egy ilyen! – jelentette ki Isabelle.
Lódított egyet a bot végén, mire egy handzsárhoz hasonló hosszú, ívelt
penge fordult ki belőle, és kattant a helyére.
Simon ledobta az íját, és előkapott két szeráfpengét. Mint jelzőfények,
úgy világítottak a természetellenes sötétségben.
 – Ez egy guisarme? – kérdezte.
Isabelle felnyársalt egy csontvázat a fegyverrel, aztán megforgatta, és
egy másodikkal is végzett, mielőtt az első egyáltalán a földre került volna.
– Nem, glaive – felelte a lány széles vigyorral.
– Istenem, de szeretlek! – mondta Simon.
– Valaki leöntené őket egy vödör vízzel? – kérdezte Magnus. – Figyu,
bocs, hogy idehoztam. Nem tudtam, mit tehetnék. Sinjun… Próbálok
beszélni vele.
– Fel tudsz repülni hozzá? – kérdezte Alec.
– Igen, de segítségre lesz szükségem, ha nem akarom, hogy letaszítson
onnan.
– Minden mást távol tartunk tőled – ígérte Alec.
– Én majd elleszek a csontvázakkal – mondta Simon.
– Én máris elvagyok a csontvázakkal. – Isabelle a csata izgalmában is
aggodalmasan mérte végig Simont. – Megoldod?
– Lehet – felelte a fiú –, hogy csak nem régóta vagyok még árnyvadász,
de egész életemben arra készültem, hogy csontvázakkal harcoljak.
Megoldom.
Jace időközben eltűnt. Alec körbejáratta a tekintetét a démonseregleten,
és két gyors lövéssel leszedett az égről egy alát. Nemsokára megpillantotta
Jace-t, aki olyan magasra ugrált a levegőben, amire egyetlen démon sem lett
volna képes, és a buzogányával odavágott mindennek, amit csak ért. Tien
köteles nyila megtáncoltatta a hsziangliukat, amik hiába próbálták kikerülni
a fegyver által leírt kiszámíthatatlan íveket.
Miközben Alec tovább eregette a nyílvesszőket, érzékelte, hogy Clary
úgy helyezkedett, hogy a Tien elől menekülő hsziangliuk egyenesen az ő
szeráfpengéje elé kerüljenek.
Alec mögött szikrák repkedtek Magnus ujjaiból a föld felé, és a
boszorkánymester a levegőbe emelkedett Sinjun mellé. Alec készenlétben
tartott íjjal figyelte. Volt valami új azokban a szikrákban. Valahogyan…
mintha erőteljesebbnek tűntek volna. Az egész csata furcsa homályba
burkolózott, egészen olyan volt, mintha az ember forró lángok felett nézné.
Alec körül öt másik árnyvadász mészárolta a földről a démonokat. Ő
végig Magnust tartotta szemmel, és jól irányzott lövések sorával végzett a
felé tartó felhődémonokkal.
– Alec, mögötted! – kiáltotta Simon, és Alec éppen időben kapta oda a
fejét, hogy még lássa, amint egy meglepettnek tűnő hsziangliu darabjaira
hullva pusztul el. Tien köteles nyila egy pillanatra megállt a levegőben alig
pár centivel Alec arca előtt, aztán visszazúgott a fiú kezébe.
Alec vetett egy gyors pillantást a rákacsintó Tien felé, aztán megint
Magnusra fordította a figyelmét.

Miközben Sinjun felé repült, Magnus azon gondolkodott, hogy vajon a

nő megpróbálja-e majd lerobbantani a levegőből. Bíznia kellett benne, hogy
Alec megtisztítja előtte az utat. Bízott benne, hogy Alec megtisztítja előtte
az utat.
– Sinjun! – kiáltotta torkaszakadtából, hogy a szél zúgása és a
mennydörgés se nyomhassa el a hangját. Meg azért is, mert borzasztóan
dühös volt. – Ilyen szép ajándékot adsz nekem, aztán ránk támadsz?
– Azt hittem, teljesen jót beszélgettünk. Sinjun szenvtelenül nézett
vissza rá.
– Ugye tudod, hogy te is meg tudnál idézni egy ugyanilyen sereget?
– Nem tudnék – felelte Magnus –, de nem is akarnék. Egyfelől
határozottan törvénybe ütközik.
Sinjun harsányan felnevetett.
– Másfelől – folytatta a férfi – akkor kétszer annyi démonunk lenne,
nem pedig sehány démonunk, ami szerintem az ideális állapot.
– Dehogynem tudnál – mondta Sinjun.
Széllökés támadt, és Magnus hirtelen érzékelte, hogy mindkét oldalról
egy-egy ala démon száguld felé. Sinjun, gondolta komoran, bizonyítani
akarja a maga igazát.
Ám legyen. És mit szólsz ehhez?
Magnus hangos üvöltéssel kinyújtotta mindkét karját, hagyta, hogy a
mellkasában fortyogó mágia forrongva túlcsorduljon, aztán ragyogó kék,
pengeéles villámokat lőtt ki az ujjaiból. Az ala démonok kettéhasadtak és
lezuhantak. Magnus leengedte a kezét. Meglepetésére gond nélkül a
levegőben tudott maradni a támadás során.
Sinjun arca éppen olyan kifejezéstelen maradt, mint mindig, Magnusnak
mégis az a határozott benyomása támadt, hogy a nő önelégülten vigyorog
rá.
– Látod? Akármit gondolsz is a gazdámról, a Svefnthorn ereje
tagadhatatlan.
– És mit gondol a gazdád rólam? Sinjun elnevette magát.
 – Egyelőre nem is tud rólad. Viszont szerintem nagyon fog örülni,
amikor megismer.
– Ugyan miért örülne? – kérdezte hitetlenkedve Magnus. – Mert
erősebbé teszed az egyik ellenségét?
A nő megint nevetett.
– Egyáltalán nem ismered Szammaelt.
– Így igaz – bólintott Magnus. – Nem ismerem. – Körülnézett. – A jelek
szerint a barátaim lassan bedarálják a démonseregedet.
Sinjun vállat vont.
– Több is van még ott, ahonnan ezek jöttek. De már megyek is, csak
szerettem volna egy kis demonstrációt tartani neked meg a barátaidnak,
hogy mire képes a tövis.
Felemelte a kezét, mire az alatta lévő démonok egytől egyig
megtorpantak, majd a nő felé fordultak. Az egyik darabjaira hullott, aztán
eltűnt, ahogy valamelyik árnyvadász – Magnus nem látta, melyik –
kihasználta az alkalmat, és kardot döfött a hátába.
Sinjun újabb mozdulatára a megmaradt démonok mind addig
emelkedtek, amíg végül magába nem szippantotta a felhő, aminek az
árnyékában harcoltak.
– Várj! – mondta Magnus. – Hol van Ragnor? Beszélni akarok vele…
Muszáj.
– Átadom az üzenetet – felelte elnyújtott hangon Sinjun –, de most
nagyon nem ér rá.
– Hogyan játszotta ki a nyomkövető rúnánkat? – kiáltotta Magnus. – Mit
akartok elérni? Hol van a könyv?
Sinjun csak nevetett. Még akkor is hangosan kacagott, amikor eltűnt a
feje fölött lebegő viharfelhőben. Még Magnusnak is el kellett ismernie,
hogy megvolt a stílusa a gonoszsághoz.
Miután Sinjunt beszippantotta a felhő, minden elcsendesedett.
Nagyjából két perc után a viharfelhő is kifakult, aztán kacskaringós kis
ködgomolyokká foszlott. Végül teljesen eltűnt, ahogyan Sinjun is a
démonaival. Megint napsütéses volt a délelőtt.

Alec figyelte, ahogy Magnus leereszkedik, göndörödő fekete haját éles

szél borzolta. A boszorkánymester könnyedén ért földet, kecsesen, mint egy
macska, és Alec felé fordult.
 Alec megkönnyebbült. Rettegett. Kérdések merültek fel benne. Nem
tudta nem észrevenni Tien arckifejezését sem. A fiú döbbentnek tűnt, Alec
gyanította, hogy nem sok személyes tapasztalatot szerzett még a
boszorkánymesterek mágiájáról. De Tien nem Magnust nézte.
– Pajkucsing – mondta. Az égre emelte a tekintetét, aztán Alec felé
fordult. – A csontvázak. Pajkucsing lányai voltak.
– Hogy kinek a lányai? – kérdezte Isabelle.
– Jaj, ezt tudom! Ezt tudom! – Simon felemelt kézzel kezdett
ugrándozni. Amikor Isabelle éles pillantást vetett rá, leengedte a kezét. –
Bocs, csak most tavasszal estem túl a felemelkedésen – fordult Tien felé.
A fiú intett, hogy folytassa.
– Mondd csak te, ha szeretnéd!
– Pajkucsing egy Nagyobb Démon – magyarázta Simon. – A Nyugati
utazásban szerepel – tette hozzá. – A regényben. Alakváltó, de a csontváz a
valódi formája. És vannak ezek a… csatlósai.
– A lányai – pontosított Tien. Mély lélegzetet vett. – Maga Pajkucsing…
Nos, sem őt, sem a lányait nem láttuk a világunkban már jó ideje.
– Ahogy mondtad – nyugtázta Clary. – Olyan démonok kerülnek elő,
amiket rég nem látott senki.
– Ezek a démonok egy hadsereg tagjaiként szolgáltak – folytatta Tien a
fejét csóválva. – Pajkucsing parancsnok volt ebben a seregben, amit amúgy
évszázadokkal ezelőtt elpusztítottak és szétszórtak. Ami itt történt, az
elvileg lehetetlen. És más is van…
– Számos lehetetlen dolog történt mostanában – mondta Magnus, miután
ő is csatlakozott a többiekhez.
Simon karba fonta a kezét, és összehúzott szemmel nézte a
boszorkánymestert.
– Szóval repülni is tudsz? Most már simán csak felszállsz? Ilyet is lehet?
– Nem… nem igazán tudom – felelte Magnus. Bizonytalannak tűnt.
Halványan Tienre mosolygott. – Ko Ji-tien vagy, ugye? Én meg Magnus
Bane, Brooklyn fő boszorkánymestere.
– Miattad most már jobban főhet a démonok feje, mint bármelyik másik
boszorkánymester miatt, akit ismerek – mondta Tien.
Magnus rábökött a mutatóujjával.
– Ez jó! Akadna itt egy hely, ahol ledőlhetek egy percre?
Alec egy szemvillanás alatt Magnus mellett termett, és átkarolta, hogy a
boszorkánymester rátámaszkodhasson. Magnus sápadt volt, nehézkesen
kapkodott levegő után.
– Pihennie kell – mondta Alec Tiennek. – Bevihetnénk az Intézetbe?
Tien a fejét rázta.
– Abból csak még nagyobb baj lenne. A családomból mindenki ismeri
Magnust, de most, hogy van ez az ügy a portálokkal, mások is folyton ki-be
járnak az Intézetbe. És ott ez a másik boszorkánymester is megtalál, aki
nem rajong érted.
– Mit javasolsz? – kérdezte Alec. Tien elmosolyodott.
– Mit szólnátok hozzá, ha bemutatnám a nagymamámat?
 HETEDIK FEJEZET
A Ko-ház
MAGNUS PORTÁLT AKART NYITNI KÓÉK HÁZÁBA. Erre
mindenki más nemmel szavazott, tekintve, hogy mi történik a portálokkal,
Magnus azonban közölte, hogy megérzése szerint szerencséje lesz.
Tudta, hogy aludnia kell, méghozzá nagyon, de nagyon hamar. Közben
azért meglepően jól érezte magát. Színpadias mozdulattal nyitotta meg a
portált. Azonnal bogárdémonok kerültek elő belőle; egyetlen szemvillanás
alatt konstatálták, hogy szikrázó napsütésbe kerültek, aztán ichorrá
robbantak szét. Úgy egy perc és ötven bogárdémon után Magnus hangos
sóhajjal zárta be a portált.
– Nem bírtam tovább nézni a szomorú kis csápjaikat – mondta. A barátai
aggodalmas tekintettel méregették. Tien felhúzta a szemöldökét, és
felmutatta a telefonját Magnusnak.
– Hívtam pár taxit.
Magnus hamarosan már a Csiaotung Egyetem elsuhanó épületeit nézte a
kocsi ablakából, miközben a városnak azon részei felé tartottak, ahol az
emberek éltek. Magnus nem járt Kóék házában… több mint nyolcvan éve.
Sanghaj nemhogy átalakult azóta, de egyik átalakulás követte a másikat.
Eszébe jutott, milyen volt, amikor először betette a lábát Párizsba a
Haussmann-féle urbanizáció után. Döbbenten állt az Île de la Citén,
képtelen volt tájékozódni. Látta a folyót, látta a Notre-Dame magasba törő
tornyait alig pár saroknyira. Több tucatszor állt már ugyanazon a ponton,
mégsem tudta, hol van.
Ugyanez történt ezúttal is. A modern Sanghaj új épületei mosódtak el az
ablak előtt. Nem, gondolta Magnus, miközben kisegítették az autóból. Nem
ez a furcsa. Ez a furcsa! Magas kétszárnyú kapu, fémesen csillogó vörös, az
átláthatatlanul magas szürke kőkerítésben. Na, ez a kapu éppen olyan
maradt, amilyennek emlékezett rá. Annyira különös volt látni, hogy van,
ami nem változott.
A védvarázslatok átengedték Tient, ő pedig intett a vendégeinek, hogy
kövessék. Azok kicsit bátortalanul engedelmeskedtek. Magnus látta,
mennyire meglepődött Jace és Isabelle, amikor Tien elmondta nekik, hogy a
Ko család ősi otthona nem a helyi Intézet.
 A Ko család egészen hatalmas lehetett, és ragaszkodott a
hagyományokhoz. Valójában a dinasztia régebben fennállt, mint az Intézet,
és azok a családtagok, akik már visszavonultak az intézeti munkától, vagy
egyszerűen a Sanghaji Konklávé tagjai voltak, mindig is itt laktak.
Magnus jól emlékezett rá, hogy a birtok hatalmas, a rajta álló ház
azonban szerény. Egészen biztosan renoválták 1920 óta, de az épület
alapvetően ugyanolyannak hatott: vörös téglaoszlopok, dougong
tartóelemek, egyenes vonalú, egyszerű, visszafogott tető, amit azért a
sarkokon gyönyörűen faragott hagyományos oroszlánok és lovak őriztek. A
tartóelemeket kékre festették. Olyan kékre, ami egyre sötétebb lett,
miközben Magnus figyelte. Alec hangját hallotta, becsukta a szemét.
Tényleg nagyon fáradt volt.

Kényelmes kis szobában ébredt. Odakint a nap épp azon kezdett

gondolkodni, hogy elinduljon-e lefelé. Magnus úgy felfrissült, mintha az
egész napot végigaludta volna. Elsősorban Alecet akarta megkeresni.
Kikászálódott az ágyból, és a mellkasán tátongó sebre pillantott, ami
éppen kilátszott a köpenye alól. (A jelek szerint valaki egy köpenyt adott rá.
Feltételezte, hogy Alec. Remélte, hogy Alec.) A két vágás most X-et
formált a szíve fölött, és Magnus elhúzta a száját, ahogy eszébe jutott Clary
álma. Legalább még nem verték láncra. Az X melegnek hatott, mintha be
lenne gyulladva, de Magnus semmiféle fájdalmat nem érzett, ha
megnyomta. A sebből előtörő kis lángcsóvák sem váltottak ki semmit. Az a
helyzet, hogy a seb egyenesen jó érzéseket hozott elő belőle. Mögötte a
meleg mágia vitathatatlanul a sajátja volt, bár kacsok nyúltak ki belőle a
seben át, mintha keresnének valamit… De mit? A tüskét?
Szammaelt?
A ruháit egy székre hajtogatva találta meg az ágy mellett, és gyorsan fel
is vette őket a köpeny helyett. Aztán kilépett a folyosóra, és elindult. A
folyosó végén egy kis szalont talált, amit leginkább fegyverekkel díszítettek
fel – árnyvadászok, sóhajtott magában Magnus. Az egyik fotelban egy férfi
ült. Mélyen előrehajolt, mintha a gondolataiba merülne, vagy talán
egyenesen szunyókálna, így az arca rejtve maradt.
Különös, gondolta Magnus. A Ko család még most is mintha… A férfi
felemelte a fejét, mire Magnus meghökkent.
– Jem? – Suttogva mondta ki a nevet, mintha úgy érezné, talán titokban
kellene tartania.
 Jem felállt. Egészen jól nézett ki ahhoz képest, hogy százötven év alatt
volt már árnyvadász és néma testvér is, végül pedig annyi idő után mondén
lett belőle.
Jem mindig is jobban szerette a fiatalkorát idéző ruhákat. Most egyszerű
fehér inget viselt gyöngyház gombokkal, fölötte pedig viktoriánus szabású
lovaglókabátot. Más körülmények között Magnus még el is kérte volna a
szabója nevét.
Jem egyetlen szó nélkül előrelépett, és megölelte Magnust. Nagyon
régóta voltak barátok. A boszorkánymesterségnek sok hátulütője van, de az
érzés, hogy az ember átölelheti egymást egy baráttal, akit száz évnél is
régebben ismer, semmi esetre sem tartozik ezek közé.
– Hogy kerülsz ide? – kérdezte Magnus. – Nem mintha nem örülnék
neked.
– Minden okom megvan rá, hogy itt legyek – felelte mosolyogva Jem.
– Végtére is a Ko család tagja vagyok. Ko-csien Ming, ha elfelejtetted
volna.
– Szóval… véletlen? Épp családlátogatáson voltál? Tessa is veled van?
Jem arca hirtelen sokkal komolyabb lett.
– Tessa nincs velem, és nem, nem véletlenül jöttem.
Kivezette Magnust az udvarra, és a tavacskához ballagtak. Mintha
változott volna az alakja, amióta Magnus utoljára itt járt, de kétségtelenül
most is ugyanolyan szép volt, mint akkor. Fenyők és füzek hajoltak olyan
mélyen a víz fölé, hogy belelógtak az ágaik. A zöld felszín alatt aranyszínű,
fekete és fehér kői pontyok árnyai cikáztak.
A tavacskán átivelő öreg híd, amiről már mállott a piros festék, döngölt
udvarra vezetett, ahol egy tizenegy-tizenkét év körüli, harci öltözéket viselő
kislány végezte a botos formagyakorlatokat.
– Tudod, itt születtem – mondta Jem. – Még mielőtt a szüleim vezették
volna az Intézetet.
A tó mozdulatlan vizében tükröződő napkorongot figyelte.
– Hol van Tessa? – kérdezte Magnus.
– A Spirális Labirintusban – felelte Jem, mire Magnus
megkönnyebbülten felsóhajtott. – De nem a saját jószántából. Üldözőbe
vette egy boszorkánymester. Ha jól tudom, ismered. Akinek rezzenéstelen
az arca.
– Sinjun Dzsung – bólintott Magnus. – Nos, mondhatni, hogy ismerem.
Épp vele meg a szörnyetegeivel harcoltam, mielőtt idejöttem.
 – Hallottam a többiektől – mondta Jem.
– De miért kell Sinjunnak Tessa? – kérdezte Magnus. Jem meglepetten
nézett rá.
– Hát nyilván mert ő is legősibb átok. Mint te vagy. Magnusnak
fennakadt a szeme.
– Úgy érted, mert a Pokol egyik hercegének a gyereke. Ahogyan én?
– Nem, ennél többről van szó. Tessa nemcsak azért ment a Labirintusba,
hogy elrejtőzzön, hanem azért is, hogy kutatásokat végezzen. A legősibb
átkok nem egyszerűen a Pokol hercegeinek gyerekei. Egyszerre kilencen
lehetnek a világon, és én csak kettőről tudok. Az egyikkel éppen
beszélgetek, a másikat meg feleségül vettem.
Magnus meghökkent.
– Nem is tudtam, hogy összeházasodtatok. – Jem és Tessa hosszú,
különös utat jártak be, örült, hogy végre békességre leltek együtt. –
Gratulálok!
– Hát igen is, meg nem is – magyarázta Jem. – Mondén törvények
szerint házasodtunk. Csak mi voltunk ott, meg a szükséges hivatalnokok.
– A vízre meredt. – Nagyon vágyunk egy rendes esküvőre, ahol ott lehet
minden barátunk és családtagunk, de veszélyes életet élünk. Régóta
keresünk valamit, amit sok rossz ember is szeretne megtalálni. Nem csak
Sinjun eredt a nyomunkba. Nem kérhetem arra a barátaimat, sem Tessa
leszármazottait, hogy jöjjenek el egy esküvőre, ahol bajba kerülhetnek.
– Pedig nekem érdekes bulinak tűnik – mondta Magnus, de a Jem
szeméből sütő mély szomorúság a szívéig hatolt. – Nézd… Van egy
ötletem, hogyan tarthatnátok biztonságban esküvőt úgy, hogy közben
mindenki jelen van, akit csak szeretnétek. Ha kikeveredünk ebből a
helyzetből, megmutatom.
– Köszönöm – mondta Jem, és megfogta Magnus kezét. – Köszönöm.
Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy segítsek a Sinjun-ügyben. Amikor
megtudtuk a Labirintustól, hogy Sanghajban van, azonnal idejöttem, hogy
érdeklődjem az Intézetben, láttak-e valamit. Alig pár nappal előttetek
érkeztem.
– Nos – érdeklődött Magnus –, mit derítettél ki? Jem sóhajtott.
– Hogy a portálok nem működnek.
– Sinjun Szammaelnek dolgozik – mondta csendesen Magnus. –
Annak a Szammaelnek – tette hozzá jelentőségteljesen.
Jemnek felszökött a szemöldöke.
 – Hát ezt a nevet sem hallani mindennap. Mivel a Földön jelenleg nem
zajlik apokaliptikus démonháború, felteszem, nincs itt testi valójában.
– Én is ebből indulok ki, de nem tudom sem azt, hogy Sinjun
kapcsolatban áll-e vele, sem azt, hogy hol van. Vagy hogy milyen alakot
vett fel, ami azt illeti – mondta Magnus. – Ha ettől jobban érzed magad,
szerintem Szammaelt egyáltalán nem érdekli Tessa. Sinjun állítólag még azt
sem mondta el Szammaelnek, hogy én a részese vagyok ennek.
Jem ezen elgondolkodott.
– Egyáltalán nem érzem magam jobban tőle. – Felsóhajtott. – Azt
hiszem, ez elkerülhetetlen volt. Mind a ketten tudjuk, hogy a Pokol
hercegeit nem lehet megölni. Elmennek, aztán idővel visszajönnek. Eltelt
ezer év, igazából az a meglepő, hogy ilyen sokáig tartott.
Magnus elnevette magát.
– Az benne a legviccesebb, hogy alig kerülte el Lilithet.
Egyszerre Tien jelent meg az udvaron, ahol a lány gyakorolt. A
jellegzetes bordó harci öltözéket viselte, a nyilához erősített ezüst kötél
hurkokat vetett a teste körül. Lehajolt, és mondott valamit a lánynak.
– Meg kell keresnem Alecet – mondta Magnus. – Tudod, hol vannak a
többiek?
– Szerintem a kocsiszínben – felelte Jem. – Épp felfrissítették
magukat…
Elhallgatott, amikor két hosszú ősz lófarokba font hajú idősebb nő lépett
ki a házból, és rájuk meredt. Akkora fakanalat tartott a kezében, mint egy
kar, a nála lévő tál meg vagy kétszer akkora volt, mint Magnus feje.
Mindkét felkarján hatalmas Egyensúly rúna díszelgett.
A kanálon is rúnák voltak.
– Ő Jün anyó – mondta melegen Jem. – Tien nagyanyja.
– A barátaid már az asztalnál ülnek, és várják a vacsorát – mordult rá az
állítólagos Jün anyó Jemre mandarin nyelven. – Amit rólad nem lehet
elmondani. Meg róla se. – A kanállal a gyakorlatozó lány felé intett. –
Licsin! – bődült el teli torokból. – Gyere enni, te lány! Te is, hsziao Tien!
A lány lába rúgás közben állt meg a levegőben. Megfordult, észrevette,
hogy Magnus meg Jem őt figyelik, és hirtelen mintha nagyon szégyenlőssé
vált volna.
– Ő is egy Ko unokatestvér – magyarázta Jem. – Licsin. Tien a bátyja
helyett bátyjának tekinti magát, merthogy amúgy nincsenek édestestvérei.
 A lány ugyanazzal a komoly arckifejezéssel biccentett Jem felé, amit
Tien is előszeretettel öltött magára, majd Jün anyó hívásának
engedelmeskedve elsietett.
– Szia, Licsin! – integetett utána Magnus. A lány megtorpant, és a
szemét forgatta.
– Igazából Laurának hívnak, és Melbourne-ből jöttem. Jün néni
kizárólag a kínai nevemen hajlandó szólítani, pedig tökéletesen beszél az én
anyanyelvemen is. – Az utolsó szavakat elég célzatosan irányította az
öregasszony felé.
– Szia, Laura! – integetett megint Magnus.
A lány elpirult, leszegte a fejét, és sietett tovább vacsorázni.
– Te pedig! – fordult Jem felé Jün, továbbra is a mandarin nyelvnél
maradva. – Csien! Te is azonnal gyere! A barátoddal együtt.
– Jün, mej mej! – Jem felállt, és kihúzta magát.
Magnus mosolyogva nyugtázta, hogy Jem „kishúgom”-nak nevezte Jünt.
Valójában tényleg ő volt az idősebb kettejük közül, még ha a nő
évtizedekkel öregebbnek is látszott.
– A dédnagyunokabátyád vagyok, vagy mi a csuda, és nem tűröm, hogy
így beszélj velem. De azért igen, Magnus – tette hozzá Jem az orra alatt –,
menjünk! Ne akard tudni, hogy milyen, ha tényleg begurul.

Alecnek minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne pusztán az alvó

Magnust bámulja a Kóéknál töltött idő minden pillanatában. Miután
megtudták, hogy Zakariás testvér – most egyszerűen Jem Carstairs – szintén
jelen van, arra kérték, hogy vizsgálja meg Magnust, majd miután ő
kijelentette, hogy a boszorkánymesternek leginkább pihenésre van
szüksége, hagyták aludni.
Alec eleinte furcsán érezte magát egy idegen házban a könnyed és
barátságos Magnus nélkül, aki mindig elérte, hogy senki se érezze magát
feszélyezve a környezetében. Szerencsére Alecnek mindig sikerült
társaságkedvelő, magabiztos emberekkel körülvennie magát, így most Jace
és Isabelle megoldotta a vendégek bemutatását, és a helyzetet is felvázolták,
miközben ő, Clary és Simon a háttérbe húzódtak. Legalábbis amíg be nem
futott Jem, amikor is Clary és Simon azonnal felélénkültek, és
beszélgetésbe elegyedtek vele.
Alec továbbra sem érezte úgy, hogy különösebben jól ismerné Jemet, bár
időközben többször is találkoztak. Mint Magnus barátai esetében oly
sokszor, a több évszázados – vagyis Jem esetében százötven éves –
korkülönbség áthatolhatatlan akadálynak tűnt. Jem azonban végtelenül
kedvesnek bizonyult, és ő maga ment oda Alechez, hogy biztosítsa felőle,
hogy Magnus jól van, csak rövid idő alatt szokatlanul sok energiát égetett
el, de egy alapos pihenés után rendbe fog jönni, ő pedig azzal jár a
legjobban, ha addig körülnéz a birtokon, és megismerkedik a családdal.
Mint kiderült, aznap nem volt más a házban, csak Tien nagyanyja, akit
Jem Jün nagyinak nevezett, és az unokatestvére, Licsin, aki pár pillanatig
tágra nyílt szemmel meredt Claryre, majd elfutott. A vendégeket teával
kínálták, aztán megmutatták nekik a birtokot, amit éppen olyan intenzíven
szőtt át az árnyvadászok történelme, mint magát az Intézetet. Alec
sajnálatosnak érezte, hogy egyikük sem tudott igazán odafigyelni a helyre.
Mindannyiukat felzaklatta kissé a találkozás Sinjunnal és a
démonseregével.
Amíg Magnus aludt, Jün pedig a vacsorát készítette, Tien az étkezőbe
kísérte a vendégeit, ahol egy hosszú rózsafa asztal uralta a teret. A fiú
sóhajtva ült le, és beletúrt a hajába.
– Üljetek le, kérlek – mondta. – Tudom, hogy végigcibáltalak benneteket
a házon, és közben nem arról beszélgettünk, amiről muszáj lenne, de időre
volt szükségem, hogy gondolkodjam.
Alec és Jace megkönnyebbülten néztek össze. Alec tudta, hogy Jace-nek
vissza kellett fognia magát, hogy ne álljon neki válaszokat követelni az
állítólag kihalt csontvázharcosokról. Mindenki leült, és Tienre szegezte a
tekintetét.
– Tudnom kell – mondta a fiú –, ki volt az a boszorkánymester. Az, aki
Pajkucsing lányait irányította.
– Sinjun Dzsung – felelte Alec. – Egy olyan boszorkánymester, aki
kizárólag rossz döntéseket hoz. Az mit jelent, hogy Pajkucsing lányait
irányítja?
– Ők a végtelenségig hűségesek magához Pajkucsinghez. Ez a Dzsung
Sinjun pedig, aki ezek szerint egyenesen Pajkucsinget irányítja, igazán nagy
hatalmú valaki. – Tien Alecre pillantott. – Felteszem, ő lopta el a könyvet
is, amit kerestek.
Alec bólintott.
– Lehet, hogy el kell mesélnem valamit a sanghaji démonok
történelméről – folytatta Tien. – Próbálom rövidre fogni.
 – Javaslom, hogy használj diorámákat – mondta Jace, mire Clary bokán
rúgta az asztal alatt.
Mint Tien elbeszéléséből kiderült, a kínai, főleg a sanghaji nephilimeket
a tizennyolcadik és a tizenkilencedik században sokáig gyötörte egy Jenlo
nevű nagyobb démon, akit a kelet-ázsiai mondénok a Pokol királyaként
ismertek. Összefogott más nagy hatalmú démonokkal, köztük
Pajkucsinggel, és együtt vívtak rettenetes háborút a mondénok, az
alvilágiak és az árnyvadászok ellen egyaránt.
Amikor Jenlo 1872-ben megtámadta a Sanghaji Intézetet, és számos
árnyvadászt meggyilkolt, a Ko család nemezise lett. Egész Kínán
végigkergették, és végül 1875-ben sikerült megölniük. (Tien erre joggal volt
büszke.)
– Meghalt – nyugtázta Jace. – Ezek szerint nem a mi problémánk, jól
értem?
– És mi van Pajkucsinggel? – kérdezte Isabelle.
– Hát éppen ez az! – felelte Tien. – Jenlo természetesen nem a Pokol
királya. Még csak nem is a hercege. A mondénok pusztán azért nevezték
így, mert a birodalma, Tijü, a hitük szerint azonos az emberi alvilággal.
Tényleg rettenetes hely volt. Azt senki sem tudja, hogyan lett Jenlo Tijü
uralkodója, de arra használta ki a helyzetét, hogy mondénok lelkét kínozza,
és mészárlásokkal meg véres kínzásokkal szórakoztassa a csatlósait. –
Felsóhajtott. – Tijü és a mi világunk, vagy ami azt illeti, bármelyik másik
világ között sokáig egyetlen portálon lehetett átjárni itt Sanghajban. Ez
persze még azelőtt volt, hogy az emberek saját portált tudtak volna nyitni
maguknak, és Jenlo úgy járkált ide-oda, hogy senki nem igazán tudott mit
tenni ellene. Aztán a halála pillanatában a portál örökre bezáródott, és a
csatlósai mind Tijüben ragadtak. Köztük Pajkucsing és a lányai is.
– Hát most kijutottak – jegyezte meg komoran Simon.
– Megnyílhatott újra a portál? – kérdezte Clary. – Nem kéne ránéznünk?
– Senki sem tudja, hol van. Vagy volt – felelte Tien. – Jenlo halála idején
Sanghaj hatalmas területen terpeszkedett. Az európai országok mind
megvetették itt a lábukat, és fellendült a kereskedelem. Nem világos, mi
történt a portállal. Mindenesetre senki sem botlott bele Jenlo halála óta. A
legtöbben úgy gondoltuk, hogy meg is semmisült. Az a tipus volt, aki
ragaszkodhatott hozzá, hogy más se használhassa, ha már ő nem tudja.
Egyszerre Licsin lépett be, és merev, katonás mozdulattal letelepedett az
asztal végére. Tien félbehagyta a történetét, hogy megkérdezhesse tőle,
hogy ment a gyakorlás. Alec némiképp meglepve állapította meg, hogy a
lány határozott ausztrál akcentussal felel. Aztán megérkezett Jem
Magnusszal.
Az árnyvadászok felugrottak az asztaltól, hogy köszöntsék őket, és
megnézzék, hogy van Magnus. Alec azért ügyelt rá, hogy ő érjen oda
először. Elkapta Magnus derekát, és szorosan magához ölelte a férfit.
– Nem is tudtam, hogy felébredtél – mondta halkan. – Hogy vagy?
– Éhesen – felelte Magnus. – Attól eltekintve jól.
Csak félig-meddig tudatosan húzta végig a kezét az ingén a sebe fölött.
Alec szenvedélyesen megcsókolta, mintha csak ezzel tudta volna
bizonyítani magának, hogy a szerelme jól van. Magnus viszonozta a csókot,
és Alec érezte, hogy valamelyest oldódik benne a feszültség.
Pár pillanattal később Isabelle hangosan füttyentett, mire Alec zavart
mosollyal elhúzódott. Magnus együttérző pillantást vetett rá, és nyomott
egy puszit az arcára.
– Ez aranyos volt – mondta, majd amikor Alec kicsit szorosabban ölelte,
megismételte. – Jól vagyok.
Persze, gondolta Alec fanyarul, Magnus úgyis mindig azt mondja, hogy
jól van.
– Nem vagy jól – szólt halkan Alec. – Azt mondtad, Sinjun még egyszer
megvágott.
Magnus felsóhajtott, kigombolta az ingét, és megmutatta a most már X-
et formázó nyers sebet a mellkasán. Az összegyűlt árnyvadászok élesen
szívták be a levegőt. Clary a szája elé kapta a kezét. Meglepő módon sokkal
riadtabbnak tűnt a többieknél.
– Rosszabb híreim is vannak – mondta Magnus –, de úgy hiszem, Tien
éppen mesélt valamit, és nem szívesen szakítanám félbe.
A fiú döbbenten nézett rá.
– Ne, kérlek, ez fontosabbnak tűnik.
– Ha harmadszor is elkap – közölte a boszorkánymester –, Szammael
szolgálója leszek.
– Nos – mondta Alec –, ez esetben most azonnal el kell tűnnöd szem
elől. Vagy irány a Spirális Labirintus.
– Itt biztonságban vagy – szögezte le Jem. – Ezt a házat nagyon jól
ellátták védvarázslatokkal.
– Nem bújhatok el – közölte Magnus –, ugyanis ha nem vág meg
harmadszor, a tüske ereje belülről el fog égetni, és meghalok.
 Rettenetes csend telepedett a szobára. Alec csak a saját szaggatott,
kapkodó légzése hangját hallotta.
Jace aggodalommal telve pillantott rá, de a saját félelme olyan mélyen
mart belé, hogy oda már a parabataia sem érhetett el.
– Akkor most mi lesz? – kérdezte Simon. Kétségbeesettnek tűnt.
– Legyőzzük Szammaelt – jelentette ki határozottan Jace.
– Megsemmisítjük a tüskét – fűzte hozzá Isabelle.
Alec óvatosan lesett feléjük, de a jelek szerint nem vicceltek.
– Kétlem, hogy bármelyik is könnyen fog menni – mondta Magnus.
Clary rezzenéstelen tekintettel nézett rá.
– Nem tudtam, hogy a könnyű dolgok miatt hívtál bennünket.
– Megoldjuk – bólintott Magnus, aztán Alec felé fordult, aki szigorúan
nézett vissza rá. – Megoldjuk – ismételte.
Alec a jövőt érintő további gondolatainak azonban várniuk kellett, mivel
Jün lépett be az ajtón hatalmas tál étellel a kezében. Alec megfigyelte, hogy
a gigantikus fakanalat egy, a hátára erősített tokba tette, ami nagyon is
megfelelő helynek tűnt a számára.
– Hogyhogy senki nem ül? – kiáltotta, mire mindannyian az asztalhoz
siettek. – Isten hozta! – fordult aztán Magnus felé ugyanúgy kiabálva
tovább.
Magnus mandarin nyelven szólt hozzá, és a nő érezhetően ellágyult
valamelyest. Magnus ilyen hatással volt az emberekre. Jün ugyanúgy
mandarinul felelt, aztán váltott, hogy mindenki értse.
– Csien szerint maguk nagyszerű emberek, márpedig általában adok a
véleményére, még ha már nem is árnyvadász. – Jemre kacsintott, aztán
elkezdte szétpakolni a tányérokat.
– Beszéljünk még Jenlóról? – fordult Tienhez Simon. Magnus hevesen
rázni kezdte a fejét.
– Vagy… inkább ne? – bizonytalanodott el Simon.
– Semmi baj, Magnus. – Jem halványan elmosolyodott. – Személyes
kapcsolat fűz Jenlóhoz, ennyi az egész.
Tien sült babpürét és zöldségeket szedett magának az egyik tányérról, és
intett a többieknek, hogy kövessék a példáját.
– Egyetek, mielőtt nagyanyám megsértődik – mondta. – Szívesen
segítek, ha valamelyik étel…
De az árnyvadászok nem vártak további invitálásra, és már szedtek is a
lakomából. Alec gyorsan megállapította, hogy az étel különbözik a New
Yorkban megszokott kínaitól, de azért egyértelmű hasonlóságokat is mutat
vele. Leginkább a leveses gombóc volt ismerős, ami Tien reakciójából
ítélve kétségtelenül azt jelentette, hogy Jün mindent beleadott a vendégek
kedvéért. A fiú máris belekezdett volna a magyarázatba a fogyasztás
trükkjét illetően, de gyorsan el is hallgatott, amikor látta, hogy az asztal
körül mindenki kanalat ragad, és óvatosan kinyitja a gombócok tetejét,
hogy a gőz távozzon, és ki lehessen inni a levest.
Simon mosolyogva nyugtázta Tien meglepetését.
– Hsziaolongpao, igaz? – kérdezte. – Ezt az egyetlen kínai szót ismerem.
Ja meg azt, hogy csar sze pao. A tudásom java része a paót érinti a jelek
szerint.
– A csar sze kantoni – mordult föl a háta mögött Jün, mielőtt visszatért
volna a konyhába.
– Nem akartam megbántani – szólt halálra válva Simon. Jem a szemét
forgatta.
– Nem bántottad meg, csak így közli a hasznos információkat.
– Ő tanított engem is – mondta Tien –, meg az árnyvadászok előttem
lévő nemzedékét is.
– Félelmetes asszony. – Magnus hangjából őszinte csodálat áradt.
– Láttad volna fénykorában! – szólt Jem. – Persze az még egy másik
Sanghaj volt. A pedigréje sem semmi. Ő Ko Jiven legkisebb unokája.
Magnust ezzel láthatólag sikerült lenyűgözni. Isabelle mostanáig azzal
volt elfoglalva, hogy a Simon tányérján lévő hatalmas húsgombóc felét
levágja magának, most azonban felnézett.
– Az ki?
– Ő ölte meg Jenlót – felelte teli szájjal Tien. – Mondjuk erről Jem
többet tud, mint én.
Jem arckifejezése komor volt, és kicsit réveteg. Alec jól ismerte ezt a
pillantást. Magnus is éppen így nézett a távolba, amikor olyasmi jutott
eszébe, ami már réges-régen történt, de még mindig fájt az emléke.
– Pár évvel a halála előtt Jenlo megszállta a Sanghaji Intézetet, elfogta a
szüleimet és engem, aztán a szemük láttára megkínzott. Hogy bosszút álljon
rajtuk.
Nem remegett meg a hangja, de persze két emberöltőnyit élt azóta.
Alecet nem lepte meg, hogy Magnus felemelte a kezét, és bátorításul Jem
karjára tette.
 – Miért akart bosszút állni? – Clary tágra nyílt zöld szeme megtelt
aggodalommal.
Jem anyja, magyarázta Magnus, elpusztitotta Jenlo egy fészekalját, így
Jenlo azt akarta, hogy az ő gyereke fizessen meg érte. Elmesélte, hogyan
adagolta Jenlo a jin fen nevű démondrogot hosszú napokon át Jem testébe,
amíg a fiú szervezete végül látszólag visszafordíthatatlanul függővé vált.
Ezt a függőséget végül csak a néma testvérré válás tüntette el, a végleges
gyógyulást pedig az jelentette, amikor Jem a mennyei tűzzel égő Jace-be
kapaszkodott.
– Erre a részre emlékszem – bólintott komoran Clary.
– Én alig – tette hozzá Jace. – Elég fura időszak volt az nekem.
– Nahát! Benned aztán soha semmi fura nincs – jegyezte meg ártatlanul
Isabelle.
– Időnként még most is találkozunk jin fennel – mondta Tien –, bár
közel annyi sincs, mint Jem bácsi idejében. Fiatal vérfarkasok hozzák
Makaóból vagy Hong Kongból. Az alvilági közösség elég hatékonyan
rendezi le őket. Ismerik a veszélyt.
– Szingapúrban – vetette közbe Magnus, miközben a sebét vakargatta
látszólag anélkül, hogy tudta volna, mit csinál – az árnyvadászok a
helyszínen végeznek azzal, akit rajtakapnak vele.
– Ez nem ellentétes a Szövetség szabályaival? – kérdezte hitetlenkedve
Simon.
Magnus vállat vont.
– Én legalább életben maradtam – tért vissza a történethez Jem. – A
szüleimmel ellentétben. Anyám húga, Jiven a bosszúnak szentelte az életét,
és pár évvel később, amikor én már a Londoni Intézetben éltem, Elias
Carstairs bácsikámmal együtt felkutatták Jenlót, és végeztek vele. – A
konyhaajtó felé biccentett, ahol Jün időközben eltűnt. – Jün anyó Jiven
legfiatalabb unokája, az egyetlen, aki még életben van. – Elmosolyodott.
– Ő a második legidősebb élő Ko.
Alec vett magának még egy adag vörösre főtt csirkét, és úgy érezte,
nagyon nem tartozik oda. Néha még mindig elfogta ez az érzés, amikor
szóba került Magnus korábbi élete, az a hosszú időszak, amikor ő még meg
sem született. Magnusnak és Jemnek hosszú közös múltja és összetett
kapcsolata volt. Egy pillanatra Alec még féltékeny is lett, de gyorsan
leállította magát. Magnusnak teljesen más kapcsolata volt Jemmel, mint
vele, és butaság lenne a részéről irigyelni a közös múltjukat…
 Jemen kezdett gondolkodni inkább, elképzelte, milyen halálosan
retteghetett olyan fiatalon. Aztán a szülei jutottak eszébe, akik tehetetlenül
figyelték, ahogy a fiukat a szemük láttára kínozzák. Egyszerre rájött, hogy
sokkal rettenetesebb belegondolnia abba, amit a szülők átéltek. El tudta
képzelni, hogy őt kínozzák, hogy neki kell elviselnie a fájdalmat, de a
gondolat, hogy Max szenved, az ő kiáltásait hallja, és semmit sem tehet…
Megborzongott, és összeakadt a pillantása Magnuséval. Magnus az
ismerős, komoly, titokzatos macskatekintetével nézett rá. Alec
elmosolyodott, Magnus pedig visszamosolygott rá, még ha a szokottnál
halványabban is.
Vacsora után Magnus hirtelen eltűnt, Alec azonban még pár percig a
barátaival maradt. Licsin bátortalanul odasomfordált Clary-hez, hogy
kikérje a tanácsát valamiben; a beszélgetés hamarosan az edzésre, a
fegyverekre és a rúnákra terelődött, Alec pedig inkább kivonult a hátsó
udvarba, ahol a gyorsan terpeszkedő félhomályban rátalált a szűk körben
állva az eget kémlelő Tienre, Jemre, Jünre és Magnusra. Magnus szorosan
karba fonta a kezét, mint aki óvja magát valamitől, bár Alecnek fogalma
sem volt róla, mi lehet az – a beszélgetés teljes egészében pörgős mandarin
nyelven zajlott.
Magnus megpillantotta, és odaintette magához. Alec mellé lépett, és a
boszorkánymester vállára tette a kezét. Megkönnyebbülten érzékelte, hogy
Magnus nekidől, bár a kezét továbbra is karba fonva tartotta.
– Jün éppen arról beszélt, hogy az imént tűzlevelet kapott a Sanghaji
Intézetből – mondta Jem. – Aggódnak, mert újabban sok Jenlo idejéből való
démont látni a városban, olyanokat, amik Tijüvel hozhatók kapcsolatba. De
Jenlo rég elpusztult, Tijü pedig megsemmisült.
– Pajkucsing gyerekei, akikkel ma harcoltunk – magyarázta Tien –, az
én generációmnak már inkább csak legendák. Évek óta senki nem küzdött
velük.
– Sőt, már az én generációmnak is azok voltak – tette hozzá Jün halkan,
de szenvedélyesen. – A hsziangliu is nagyon ritka volt egész életemben, de
az Intézet szerint most ott ólálkodnak minden sötét sikátorban.
– Szerinted Jenlo visszatérhetett? – kérdezte Alec.
Ügyelt rá, hogy egy pillantást se vessen Jemre, mégis ő felelt.
– Nem hiszem. Jenlo nem a Pokol hercege volt. Meg lehetett ölni, és
meg is ölték. Valaki más nyithatta meg Tijüt, hogy rászabadítsa a
démonokat a világunkra.
 – Millió jüanba fogadok, hogy Sinjun az – jegyezte meg komoran
Magnus. – És Ragnor.
– De miért? – kérdezte Tien.
– Számos oka van – magyarázta Alec. Korábban ő maga is ugyanerre a
következtetésre jutott. – Tudjuk, hogy hűséget esküdtek Szammaelnek.
Jün erre élesen Alecre pillantott, a szeme tágra nyílt.
– Azt viszont nem tudjuk – folytatta a férfi –, hol van most Szammael,
sem azt, hogy milyen képességekkel rendelkezik éppen, vagy hogy Sinjun
és Ragnor el tudják-e érni közvetlenül. Talán csak kizökkenti őket abból,
amit maguktól csinálnának. Talán Szammaelt valamiért Tijü érdekli.
Magnus hosszan kifújta a levegőt.
– Ragnor állítólag talált Szammaelnek egy létsíkot.
– Egymillió jüanba, hogy… – kezdte Alec.
– Nem fogadunk – rázta a fejét Tien. – Ha Szammael bevette Tijüt,
akkor egy lépésre van tőle, hogy megint betegye a lábát a mi világunkba.
– Egyetlen síknyi távolságra van – bólintott Jem. – Védvarázslatok
tartják távol Szammaelt a Földtől, mióta az arkangyalok legyőzték. Csak
időre van szüksége.
– Méghozzá talán kevesebb időre, mint szeretnénk – fűzte hozzá
Magnus. – Náluk van a Fehér Könyv, és nem tudjuk, mire kell nekik. Nem
tudjuk, hol volt ez a régi portál, sem azt, hogy Szammael újra meg akarja-e
nyitni. Talán már meg is nyitotta, úgy kerültek ide ezek a démonok.
– Semmit sem tudunk – mondta frusztráltan Alec.
A szeme sarkából látta, hogy a barátai Licsin társaságában kivonulnak a
szürkületbe burkolódzó gyakorlótérre. Nem akaródzott elmozdulnia
Magnus mellől, közben mégis minden porcikája arra vágyott, hogy kövesse
őket, és belefeledkezzen az edzés rutinszerűen ismétlődő mozdulataiba.
Tudta, hogy a többiek egy kis nyugalmat akarnak hagyni neki és
Magnusnak, meg persze időt adni, hogy Magnus újra egymásra találjon
Jemmel és Jünnel. Alecet egyre inkább aggasztotta, hogy a
boszorkánymester talán gyengébb, mint gondolják, végtére is mindig
megingathatatlan önbizalmat árasztott magából. Ellenben azzal is tisztában
volt, hogy akármilyen közeli barátságot ápolt is Magnus Claryvel, Jace-szel
vagy Simonnal, volt egy olyan oldala, amit csak ő és nagyon kevés másik
ember láthatott. Catarina. Jem és Tessa. Ragnor.
– Meg kell találnunk Ragnort – jelentette ki Alec. – Ő szóba áll veled,
Magnus. Biztosan tudom. Lehet, hogy át akar majd állítani a maga oldalára,
de mégiscsak megtudhatsz tőle valamit.
– Ragnor nagyon tudja, hogyan tűnjön el – mondta Magnus. – Egészen
szokatlan mágiát kellene bevetnem, hogy megtaláljam, tekintve, hogy
milyen könnyen rázott le bennünket a nyomkövető rúnával.
– Akkor a következő lépés a kutatás lesz – jelentette ki Tien. – Holnap
elmegyünk a Fénypiacra. Vannak ott kapcsolataim. Kezdhetjük mindjárt
Me-cö Foggal…
Magnus hangosan felnyögött.
– Nem is annyira gáz – mondta Alec.
– Tulajdonképpen inkább ő, mint Szammael – bólintott rá Magnus.
– Szóba jöhet pár más ember is – folytatta Tien –, és a Mennyei
Palotában is utána lehet nézni dolgoknak.
– Nem az Intézet könyvtárában? – csodálkozott Alec. Tien vállat vont.
– Az Intézet könyvtárába gondosan válogatták a könyveket, sok hasznos
információ van bennük, amikről tudjuk, hogy igazak. A Mennyei Palota
sötét sarkaiban lévő könyvek viszont tele vannak pletykákkal és
híresztelésekkel. Gyanítom, ott jobban érezzük majd magunkat.
– Valóban kedvelem a pletykákat és a híreszteléseket – mondta Magnus.
– Érdemes lenne elmennetek Mo Jéhez és Kan Csianghoz – jegyezte
meg Jün.
Tien összehúzta a szemöldökét.
– Hogyan? – kérdezte Alec.
– Tündér fegyverkovácsok – felelte Tien. – Csak… megrendelésre
dolgoznak. Nagyi, nem tudom, hogy fegyverekre van-e most…
– Ha Tijü hordái visszatérnek – mondta komoran Jün –, pár szeráfpenge
nem lesz elég. Mo Je és Kan Csiang már évszázadokkal azelőtt tudták,
hogyan kell Jenlo és a fészekalja ellen harcolni, mielőtt bármelyikünk
megszületett volna. Akár te is – intett az állával Magnus felé.
– Aztán meg, ha fegyverkovácsok, talán még a Svefnthornt is ismerik.
Akkor sorolom, mivel kell foglalkoznunk, ha nem tévedek. – Alec az ujján
számolva sorolta a lista elemeit. – Sinjun, Ragnor, Tijü, Jenlo, Szammael, a
Tijübe vezető portál, a Svefnthorn, a Fehér Könyv, meg talán valami másik
varázskönyv.
– Nos – szólt kedélyesen Magnus –, a jelek szerint igencsak mozgalmas
napunk lesz, és nem ártana előtte jól kialudnom magamat. Aleckel most
haza kell szólnunk, hogy megkérdezzük, hogy van a fiunk. Szóval én mára
visszavonulnék. Alec?
 Még egyszer megköszönték Jünnek a vendéglátást, és Magnus, aki
továbbra is karba fonva tartotta a kezét, elindult az udvaron át a szobájuk
felé. Alec kellemetlen előérzettel a mellkasában követte.

Amint bezáródott mögöttük a szoba ajtaja, Magnus sarkon fordult, és

keményen nekipréselte Alecet. Vadul megcsókolta, majd belefulladt Alec
ízeibe, a borostába az állán (Alec rendetlennek érezte így magát, de Magnus
nagy rajongója volt a borostának), a karjai erejébe, ahogy elkapta Magnus
tarkóját, és még egy lapáttal rátett a csók vadságára.
Amikor elhúzódtak egymástól, Alec átható kék szemében meglepetés
csillogott, a szája imádni való mosolyra húzódott.
– Erre nem számítottam.
– Hiányoztál – mondta zihálva Magnus, Alec pedig, az az áldott jó lélek,
nem kérdezte meg, hogy ez mégis mit jelent, hiszen végig együtt voltak,
inkább csak viszonozta a csókot.
Magnus Alec nyakához nyúlt, és elkezdte lehúzni a harci öltözet
cipzárját. Alec közben nevetve gombolta ki Magnus ingét. Magnus
megcsókolta Alec nyakát, mire a férfi meglepetten felsóhajtott, de azért
módszeresen dolgozott tovább a gombokon, még ha kissé remegett is a
keze. Ez volt Alec. Magnus vidáman gondolt vissza az első alkalomra,
amikor valamikor a kapcsolatuk elején Alec egyszerűen feltépte az ingét.
Sosem fogja elfelejteni azt a meglepett tekintetet: mintha Alec maga sem
akarta volna elhinni, hogy ilyet tett.
Alec gyengéden, mégis türelmetlenül végigcsókolta Magnus nyakát. A
boszorkánymester közben azon gondolkodott, vajon mi lesz, ha Alec eléri a
továbbra is skarlátvörös mágiától fortyogó sebet, amit a tüske ejtett. Aztán
inkább elnyomta magában a gondolatot, beletúrt Alec gyönyörű fekete
hajába, és félreigazította, hogy nyomhasson egy csókot az érzékeny pontra
a füle mögött. Alec mormogott valamit, aztán hátralépett, hogy kibújhasson
a dzsekijéből, és a földre dobja. Rámosolygott Magnusra, aztán róla is
segített lefejteni az inget.
Végül a földbe gyökerezett a lába, a szeme tágra nyílt. Magnus
egyszerre rádöbbent, hogy nem a sebet bámulja, hanem váratlan
riadalommal a karján járatja fel-alá a tekintetét. A meleg, türelmetlen
vágyat, ami mostanáig eltöltötte Magnus testét, hirtelen kellemetlen, fagyos
érzés váltotta fel, mintha jégkocka csúszna le a torkán egyenesen a
gyomrába.
 – Mi az? – kérdezte. Aztán kinyújtotta a karját, és már ő is látta.
Mindkét tenyerén egy-egy csillag körvonalai rajzolódtak ki, olyanok
voltak, mint egy buzogány tüskés vége. A csillagokból egymásba fonódó
dühös, vörös, hólyagos hurkok indultak ki, és futottak végig Magnus
karjának belső felén.
Alec nyugtalanul, zihálva, de végtelenül gyengéden kísérte végig a
hurkokat az ujjával. Mereven, duzzadtan emelkedtek ki a bőrből.
Felfutottak egészen Magnus bicepszéig, aztán a boszorkánymester sima
mellkasán folytatódtak, amíg el nem érték magát a sebet.
– Láncok – mondta Alec csak úgy magának, aztán felnézett Magnusra.
– Úgy néznek ki, mint a láncok. Tudtál róluk? – kérdezte aztán egy
pillanatnyi habozás után.
– Nem – felelte Magnus. – Semmi… semmi különöset nem érzek.
Mármint azon túl, amilyennek a sebet érzem.
– És milyennek érzed a sebet? – érdeklődött Alec. Úgy nézett Magnus
szemébe, mintha ott keresné a választ, mert a szavaktól nem remélne sokat.
– Meleg. Különös. Nem… nem kellemetlen – tette hozzá Magnus.
– Hívnunk kéne Jemet – javasolta Alec.
– Nem! – rázta a fejét Magnus. – Semmit sem tud erről.
– Akkor a Spirális Labirintust – mondta Alec. – Valakit!
– Nem! – ismételte Magnus. – Holnap elmegyünk a piacra meg a
Mennyei Palotába, és ott keresünk válaszokat.
– És ha nem találunk semmit? – Alec erősen megszorította Magnus
vállát. Amikor Magnus habozott, lehunyta a szemét, és kétségbeesetten
ráncolta a homlokát. – Miért nem fogadod el a segítséget? – kérdezte
csendesen. – Nem kell egyedül megbirkóznod ezzel.
Magnus gyengéden lefejtette Alec kezét a válláról, de aztán nem engedte
el.
– Nem egyedül birkózom meg vele. Amennyire meg tudom állapítani,
egy egész baseballcsapat szállt be segíteni. Te, Jace, Clary, Simon, Isabelle,
Tien, Jem… Csoda, hogy Maiát és Lilyt nem hoztuk magunkkal.
– Azt szeretnéd, ha nem lennének itt? – kérdezte Alec. – Azt szeretnéd,
ha én sem lennék itt? Ha semmit nem tudnék erről az egészről?
– Nem – felelte megint Magnus. Alec haragudott rá talán? Lassan kifújta
a levegőt. – Mondtam már, hogy nem tudtam a láncokról…
– És nem aggódsz? Nem vagy zaklatott? – kérdezte Alec, és Magnus
hirtelen rájött, hogy valójában nem haragszik, hanem retteg. – Velem nem
kell eljátszanod, hogy milyen higgadt vagy. Én vagyok az az ember, akivel
soha nem kell eljátszanod semmit.
Magnus elmosolyodott, és szorosan magához ölelte Alecet.
Megkönnyebbülten nyugtázta, hogy Alec hagyja magát.
– Tudom. És ismersz – súgta Alec fülébe, miközben a férfi szappan-,
verejték- és szantálfaillatú hajszálai az orrát csiklandozták. Egészen
otthonos érzés volt. – Próbálok pillanatról pillanatra élni. – Érezte, hogy a
bennakadt lélegzet végül elhagyja Alec testét, és a feszültség enyhül
valamelyest. – Hát persze hogy aggódom – folytatta még mindig Alec
fülébe. Nem igazán tudom, mi történik, és az egyetlen, aki talán
elmagyarázhatná…
– Megbolondult? – kérdezte Alec.
– Igazából Ragnorra gondoltam – bólintott Magnus. – Akit Szammael
megszállt. De majd megoldjuk valahogy. Együtt. Holnap. Holnap
segíthetsz. Ma este… lazítanom kell.
Nyomott egy csókot Alec halántékára, és elégedetten állapította meg,
hogy a szerelme megenged magának egy halvány mosolyt.
Alec megfordult, és Magnus szívére tette a kezét, közvetlenül a seb
fölött.
– Ha meghalnál – mondta –, az én lelkem egy darabja is veled halna.
Szóval ne feledd, Magnus! Nem csak a te életedről van szó. Az enyémről is.
Valaki egyszer régen azt mondta Magnusnak, hogy az emberek soha
nem tudnak úgy szeretni, mint a halhatatlanok. Nincs meg hozzá a
lelkierejük. Nos, az illető sosem találkozott Alec Lightwooddal, sem senki
hozzá foghatóval, gondolta Magnus, és ettől csak ő lett szegényebb. Alec
szeretetének ereje alázatra tanította, és hullámként emelte a magasba. Ez a
hullám vitte a hátán Alechez, aztán tovább az ágy felé, ahol a kezüket
összefűzve egy ütemre mozogtak, egymás ajkába fojtva feltörő kiáltásaikat.

Órákkal később Magnus mélyen aludt, Alec azonban továbbra is ébren

hallgatta a rovarok és a madarak éjjeli énekét. A hold sárgás fénye puhán
özönlött be az ablakon. Egy idő után Alec felállt, hálóruhát húzott, és
kiment.
Az udvart határoló kerítés tövében sétált, ujjait menet közben végighúzta
a köveken. Nyugtalan volt. Aggódott Magnus miatt, és cselekedni akart,
nem aludni, de képtelen volt összehozni egy tervet, vagy akár csak
kigondolni az első lépéseket. Egyszerűen nem rendelkezett elég
információval.
Egyszerre az alacsony kőkerítésen ülve az eget kémlelő Jace-re bukkant.
A parabataia lenézett a közeledő Alecre.
– Te sem tudsz aludni?
– Te miért mereszted itt a hátsódat? – érdeklődött Alec. – Én azért, mert
egy őrült a pasim mellébe vágott egy nagy mágikus X-et.
– Mindenkinek van valami kínja – jegyezte meg Jace, és Alec arra
gondolt, hogy azért ebben lehet igazság. – Maryse megkérdezte, hogy
átvenném-e az Intézet vezetését – tette még hozzá aztán Jace, szinte
félvállról.
Alec nem árulta el, hogy tud róla, inkább megkérdezte:
– És vállalod?
Jace csak mismásolt.
– Nem tudom.
– Miért ne? – kérdezte Alec. – Menne neked. Jó vezető vagy. Jace
mosolyogva csóválta a fejét.
– Jó vagyok, ha elsőnek kell csatába menni. Jó vagyok, ha démonokat
kell szakmányban mészárolni. Ha ilyesmiről van szó, talán tényleg lehetnék
vezető.
– Nem akarsz íróasztal mögé ülni? – kérdezte vidáman Alec. – Nem
kellene ám felhagynod a járőrözéssel. Nem vagyunk hozzá elegen.
– Egyszerűen nem hiszem, hogy nagyon jó lennék abban, ami az Intézet
vezetéséhez kell. Stratégia? Diplomácia?
– Marha jó vagy ezekben – tiltakozott Alec. – Ki ültette el a fejedben a
gondolatot, hogy csak a verekedéshez értesz? Remélem, hogy nem Clary.
– Nem – húzta el a száját Jace. – Clary szerint vállalnom kellene.
– Szerintem is – mondta Alec.
– Nem közülünk kell erre ember – jelentette ki Jace. – A Klávé küld
valakit egy másik intézetből, ha kell. Egy felnőttet.
– Jace! – torkolta le Alec. – Felnőttek vagyunk. Most mi vagyunk a
felnőttek.
– Az Angyalra, ez rettenetes! – sopánkodott halvány mosollyal Jace. –
Neked még azt is megengedték, hogy saját gyereked legyen!
– Ami azt illeti, meg is kéne kérdeznem anyát, mi a helyzet. – Alec
elővette a telefonját, és meglóbálta Jace előtt. – Te meg inkább aludj!
– Te is! – mondta Jace, és leugrott a kerítésről.
 Mielőtt menekülőre foghatta volna, Alec elkapta, megölelte, Jace pedig,
ahogyan arra számítani lehetett, hálásan viszonozta az ölelést.
– Minden rendben lesz – mondta Jace. – Szokás szerint megmentjük a
világot. Ezek vagyunk mi.
Ezzel elindult vissza a szobája felé.
Alec figyelte, ahogyan távolodik, aztán a kezében lévő készülékre
fordította a figyelmét, és… majdnem úgy fogalmazta meg magának, hogy
hazatelefonált. De nem, már nem az Intézet volt az otthona. Néha még
mindig különös volt ez az érzés.
Különös módon Kadir vette fel az anyja telefonját.
– Alec! – szólt bele a férfi meglepő lelkesedéssel. – Épp veled akartam
beszélni. Nem szerettünk volna zaklatni, de…
– Mi van? – kérdezte azonnal riadtan Alec. Az idegei nem voltak valami
jó állapotban. – Maxszel minden rendben?
– Persze, Maxnek semmi baja – felelte Kadir. – Folyton mászik.
– Igen, jó gyorsan csinálja. – Alec elképzelni nem tudta, hová fognak
kilyukadni. – Remélem, ez azt jelenti, hogy hamarosan járni is tud majd.
– Nos… – Kadir habozott. – Tudtad, hogy… Mármint… otthon is…
– Mi van?
– Alec az? – Maryse hangja hallatszott a háttérből. Némi zörgés
következett, aztán nyilvánvalóan kihangosították a telefont. – Alec, a fiad
falra mászik.
– Elég aktiv tud lenni, igen – mondta Alec.
– Nem – pontosított Maryse végtelenül higgadtan. – Szó szerint
felmászik a falra. Aztán végigmászik a mennyezeten. Aztán meg a
függönyön lóg.
Alec szabad keze két ujjával összecsippentette az orrnyergét. Otthon
persze Magnus könnyedén megakadályozta Max véletlen mágikus
kalandjait.
– Nem hiszem, hogy leesne – mondta bizonytalanul. – Ilyenkor általában
észre sem veszi, hogy mi történt, és egyszerűen megvárjuk, amíg lemászik.
– Igen, de… Alec, az Intézetben nagyon magasak a mennyezetek.
– Egy nagy párnával kell járkálnom alatta, biztos, ami biztos – szólt
közbe Kadir.
– A fegyverszobában van pár dárda, de semmi olyan hosszú, amivel
elérhetnénk – folytatta Maryse. – Nincs valamilyen mágikus megoldás?
Magnus hozott mindenfélét. Össze lehet állítani valami varázslatot belőlük,
hogy… semlegesítsük?
– Ja, ne, anya! Nem lehet csak úgy „semlegesíteni”. Mondtam, hogy
nem egyszerű vele.
– Nyilván a dárda nyelét használnánk, ha arra kerülne a sor – szögezte le
Kadir.
– Zaklatott? – kérdezte Alec.
– Kadir? Nála sosem egyszerű megállapítani…
– Nem, anya. Max. Max zaklatott?
– Max rettentő boldog – mondta Maryse azon a hangon, amit Alec
emlékei szerint mindig akkor használt, ha Jace-ről beszélt. – Fantasztikusan
érzi magát.
– Akkor tartsátok rajta a szemeteket, és várjátok meg, amíg lejön –
javasolta Alec.
Hosszú csend következett.
– Nos… rendben – sóhajtott Maryse. – Ha csak ennyit lehet tenni.
– Hívhatnátok Catarinát… – kezdte Alec.
– Nem, nem, nem – vágott gyorsan a szavába Maryse. – Urai vagyunk a
helyzetnek. Ti csak folytassátok a küldetést, és ne aggódjatok, rendben?
– Alec! – szólt Kadir elég hevesen. – Beszélnünk kell A nagyon kicsi
egér, aki nagyon messzire jutottról is Courtney Gray Wiesétől.
– Mi van vele? – kérdezte Alec.
– Nem figyelmeztettél – közölte Kadir. – Nem figyelmeztettél rendesen.
– Mi próbáltunk – tiltakozott Alec.
Kadir morózus hangon szavalni kezdett.
– „A legjobb egér sem jó barát,/ ha nem fertőtleníti magát.”
– Nehéz rendesen felkészíteni rá bárkit is – nyugtázta Alec. – Ezt az
embernek magának kell megtapasztalnia.
– Valóban – mondta Kadir. – Annak azért örülök, hogy itt van az Ahol a
vadak várnak is. Annyi év után megtanultam, hol várnak a vadak. Ebben az
Intézetben.
Alec elköszönt, kinyomta a telefont, aztán felnézett a tiszta éjszakai
égboltra., Maryse négy gyereket nevelt fel egy fegyverekkel teli rideg
kőépületben. Őt is Maryse nevelte fel, és soha még csak csontja sem tört a
felügyelete alatt. Maxnek sem lesz semmi baja.
De mi a helyzet Magnusszal?
Félresöpörte a gondolatot, és elindult vissza lefeküdni.
 Magnus egy hatalmas, poros teremben találta magát. A mennyezetről
lámpák lógtak, de olyan magasan voltak a feje fölött, és annyira belevesztek
a sötétségbe, hogy nem látta őket rendesen.
Ahogy a szeme hozzászokott a fényhez, érzékelte, hogy egy
tárgyalóteremben van, méghozzá valami régimódi helyen száz, talán
kétszáz évvel ezelőttről. Ahogyan a helyiség kinézett, nagyjából
ugyanennyi ideje elhagyatottan is állhatott. Sűrű porréteg és pókhálók
fedtek minden felületet, és bár a faragott bútorok érintetlenek voltak, a
félredobott székeket senki sem állította fel.
Álmodik, gondolta. Egyértelműen álmodik. De mi ez az álom? Mi ez a
hely?
A bírói pulpitus mögött három szék állt. A középső jóval nagyobb volt,
mint a másik kettő, fölötte vaskos szürke felhő lebegett, mintha egy ala
démon telepedett volna le rá, bár Magnus nem látta a szemét. A felhő
jobbján Sinjun ült, a balján Ragnor.
Magnus felemelte a kezét, és látta, hogy a tenyerébe vésett tüskés
gömbök valódi, pár centi széles, mélyen a bőrében ülő vasgolyókká
változtak. Vér szivárgott körülöttük. Próbaképpen felemelte a kezét, és
összeütötte a két tenyerét, mire a golyók koppanása szárazon visszhangzott
az üres teremben.
Csikorgó hang hallatszott, és Magnus egy pillanattal később rájött, hogy
Ragnor a torkát köszörüli.
– Azért vannak, hogy ne tehesd össze a kezed imádkozáshoz – mondta.
Halkan beszélt, mégis tisztán csengett a hangja Magnus fülében. – Ez így
egy kicsit ódivatú, de tudod, hogy megy ezekkel a dolgokkal. Sok
szimbólum, kevés praktikum.
– Hol vagyunk? – kérdezte Magnus.
Ragnorhoz beszélt, Sinjunra rá sem hederített. Az a határozott
benyomása támadt, hogy a nő gúnyosan bámulja, bár éppen olyan
rezzenéstelen volt az arca, mint mindig.
– Nem egy konkrét helyen. – Ragnor könnyed kézmozdulattal
elhessegette a kérdést. – Csak beszélgetünk.
– De miről? Most már válaszoltok a kérdéseimre? Eláruljátok, mi van
ezzel… ezzel a tüskével? Mik ezek a láncok a karomon? Mi a fenét
műveltek? Mihez akartok kezdeni a Fehér Könyvvel? Miért álltatok össze
Sz…
 Ebben a pillanatban Sinjun a szája elé emelte az ujját, és csendre intette.
A hirtelen támadó hang fülsiketitő volt, mintha egy rettenetes hullám
csapott volna át a fejük fölött. Magnus a fülére tapasztotta a kezét, de
gyorsan el is rántotta onnan, ahogy a vastüskék megbökték.
– Nem szabad kimondanod a nevét – szólt sajnálkozva Ragnor, amikor a
hang elhalt.
– Mi van? – kérdezte hitetlenkedve Magnus. – Azt, hogy Szammael?
A terem alig észrevehetően megremegett, és porfelhők emelkedtek a
levegőbe.
– Szammael! – kiáltotta Magnus. – Szammael, Szammael, Szammael! A
terem már úgy rázkódott, mint egy kisiklott vonat. Magnus alig bírt
megállni a lábán, Ragnor és Sinjun azonban továbbra is a helyén ült.
Türelmetlennek tűntek.
– Miért? – kiáltott Magnus most már dühösen Ragnorra. – Miért vele?
Miért szövetkezik a nagy Ragnor Fell bármilyen démonnal, lett légyen
bármilyen erős? Nem erre tanítottál. Ez szembemegy mindennel, amiben
valaha hittél.
– Változnak az idők – mondta idegesítően higgadtan Ragnor.
– És mi van ezzel… ezzel a tüskével? Mi köze ennek Sz… a Pokol
hercegéhez?
Ragnor nevetése kellemetlen, reszelős hang volt, nagyon más, mint az a
nevetés, amire Magnus emlékezett.
– A Svefnthorn? Az úgy, ahogy van, Sinjun műve. Régi mágia, Magnus,
nagyon régi és nagyon erős boszorkánymester-mágia. Nem volt gazdája,
aztán Sinjun rátalált, és most már van gazdája. A mi gazdánk az ő gazdája
is. A tüske csak segíteni fog, hogy az lehess, akinek lenned kell. Ragnor
most már felállt, és Magnusnak elakadt a lélegzete. Ragnor mindig
gondozott és elegáns szarva most teljes egészében körbenőtte a fejét, és úgy
állt előre az álla mellett, mint két agyar. A szeme az obszidián színében
villant még ebben a félhomályos teremben is.
– Sinjun nem hazudott neked – folytatta. – A Svefnthorn nagy ajándék,
ami egykor elveszett, de a gazdánknak hála újra előkerült. Segít, hogy
jobban szolgálhassuk. Idővel neked is segíteni fog, hogy jobban szolgálhasd
őt.
Magnus megragadta a gallérját, és feltépte az ingét, hogy láthatóvá
váljon a seb és vele a lánc.
– Ez ajándék? – ordította. – Hogy lehetne ez ajándék?
 Ragnor kuncogott, ami rosszabb volt, mint a fülsértő kacaj az imént.
Kinyitotta a száját, de mielőtt megszólalhatott volna, Sinjunnal meg az
egész tárgyalóteremmel együtt eltűnt, Magnus pedig a Ko-házban kapott
szobájában ébredt sikítva, és Alec aggodalmas arcát látta maga előtt a
ragyogó holdfényben.
 NYOLCADIK FEJEZET
Árnyék és napfény
MAGNUS MÉG MINDIG RESZKETETT KISSÉ, de azért sikerült jó
képet vágnia a reggelihez. Az árnyvadászok társaságában befalták Jün
rizskásáját, majd Clary portált nyitott vissza a szállodába, hogy
átöltözhessenek utcai ruhába. Tien rámutatott, hogy egy csapat harci
öltözetet viselő árnyvadászt a szándékaiktól függetlenül nem néznének jó
szemmel az alvilágiak piacán.
Magnus a Ko-ház konyhájában állt, és az ablakon át nézte, ahogy a
Clary portáljából előrontó démonok azonnal lángra lobbannak, amint
napfény éri őket. (Éppen ezért döntöttek úgy, hogy az udvaron nyitják meg
a portált.) Már nemcsak bogarak kerültek elő, hanem méteres ezerlábúak is
meg valami, ami úgy nézett ki, mint egy dinnyeméretűre nőtt sárgásfehér
kaszáspók. Az árnyvadászoknak nem volt dolguk velük – a napfény
megtette a magáét –, de a rejtély, hogy vajon miért bújtak elő, határozottan
bosszantotta Magnust. Meg kellett volna kérdeznie Ragnort és Sinjunt,
hogy mi a helyzet a portálokkal, amikor… amikor ott volt azon a helyen…
álmában…
Szórakozottan csettintett az ujjaival a piszkos edények felé, mire azok
rögtön elindultak a mosogató irányába. Az első pár tányér már tiszta volt,
mire Magnus észrevette, hogy valami nem stimmel a mágiájával.
A boszorkánymester-mágia színének alapvetően nincs különösebb
jelentősége. Nem olyan, mint a filmekben, hogy mondjuk a jó
boszorkánymesterek mágiája kellemes kék, a rosszaké meg csúf vörös. Ami
azt illeti, az egész már csak annyiban sem emlékeztetett a filmekre, hogy
nem léteztek „jó boszorkánymesterek” és „rossz boszorkánymesterek” –
csak boszorkánymesterek, akik éppen úgy, mint bárki más, képesek voltak
jót és rosszat is tenni, és minden egyes alkalommal új döntést hozni. Azért
Magnus mindig nagyon elégedett volt a mágiája szép kobaltkék színével,
amit az évszázadok során alakított ki magának. Úgy érezte, erősnek, egyben
kontrolláltnak mutatja. Megnyugtató volt, mint a tapéta egy drága
szépségszalonban.
Csakhogy ma vörös volt a mágiája. Ragyogó, tolakodó vörös, szinte
rózsaszín, a széleinél pedig fekete lángnyelvek csapkodtak. Továbbra is azt
tette, amit Magnus akart, a tányérok ki-be mozogtak a mosogatóba, aztán
szépen stószba álltak össze, de a látvány meglehetősen ijesztő volt. Magnus
erősen koncentrált, hogy visszaszerezze a mágiája régi színét.
Semmi sem változott, és ez már mindjobban zavarta. Egyre kevésbé
figyelt a tányérokra vagy a barátaira az udvaron, és leginkább azzal
törődött, hogy a mágiáját megint a jól ismert képére alakítsa. Végtére is ez a
mágia színének lényege: olyan, amilyennek a boszorkánymester akarja.
A tányérokat körülölelő fény továbbra is ízléstelen vöröses árnyalatban
ragyogott. Magnus egyre dühösebb lett, és amikor az ajtóból valaki halkan a
nevén szólította, teljesen elvesztette az önuralmát.
Egy tányér pörögve elszállt a mosogatóból, és darabokra tört az
ablakpárkányon.
A mágia elhalványult. Magnus sarkon fordult, és a komoly tekintetű
Jemet pillantotta meg a küszöbön.
– Ne haragudj – mondta. – De ez a szín… Nem tudom, mit jelent. Jem a
fejét rázta.
– Én sem. A többiek tudnak róla?
– Most először történt ilyen – felelte Magnus. – Tegnap még semmi
nyoma nem volt.
– Még valami, aminek ma utána kell járni – mondta Jem. Magnus lassan
bólintott.
– Mást nemigen tehetünk egyelőre. Azért nem jó jel. Velünk jössz?
– Ha szeretnétek. Megígértem, hogy segítek Sinjun dolgában. Magnus
felvett egy tányért.
– Nem kell kockáztatnod. Azt mondtad, veszélyes emberek járnak a
nyomodban. Felteszem, páran közülük rendszeresen megfordulnak az
árnypiacokon.
– Némelyik igen – erősítette meg Jem.
– Inkább nem néznék szembe Tessa haragjával, ha történne veled
valami. Maradj itt, majd még értekezünk, amikor megjöttünk.
Ebben a pillanatban megjelent Alec a kimenős ruháiban: szürke farmert,
a szeme színéhez passzoló agyonmosott kék pólót és szürke-fehér csíkos
inget viselt, aminek könyékig felgyűrte az ujját.
– Indulnunk kéne – mondta Magnusnak. – A portál végre
démonmentesnek tűnik.
Magnus Jem kezébe nyomta a tányért, és tudomást sem vett a férfi
felvont szemöldökéről.
– Kellett valaha mosogatnod a Néma Városban?
 – Nem – felelte Jem.
– Akkor ez jó gyakorlás lesz.

Miközben az alvilágiak városrésze felé tartottak, Tien elvezette őket egy

nagy gótikus épület előtt, aminek a bejárata mellett két torony emelkedett.
Az egész úgy nézett ki, mintha úgy, ahogy van, egy francia kisvárosból
teleportálták volna ide.
Alecnek szokása volt, hogy az utazásai során feljegyezte az egyházi
épületeket – mindig jó volt tudni, hol lehet szükség esetén fegyvereket
találni –, itt azonban, ahol annyi különféle mondén vallás vegyült
egymással, nem egykönnyen azonosította ezeket a helyeket. Ez az épület
azonban egészen ismerősen hatott az ismeretlen épületek tengerében.
– Ez egy templom? – kérdezte Tientől. A fiú bólintott.
– A Hszücsiahuj-székesegyház – felelte. – Szent Ignácnak is nevezik. Itt
van a legnagyobb nephilim fegyverraktár a városban, ha úgy hozza a
szükség. Viszont általában csordultig van odabent a turistával, úgyhogy
nem sűrűn használjuk.
Úgy volt, ahogy mondta. Az épületben hatalmas volt a nyüzsgés. A
turisták sorba álltak, hogy bejussanak. Ráadásul a székesegyház egy részét
láthatólag éppen felújították. Az egyik oldal festettüveg ablakai előtt
állványzat emelkedett.
– Talán be kellene ugranunk még pár fegyverért – dörmögte Simon. –
Tisztára mintha meztelenül vonulnék be a piacra így, hogy egyetlen
szeráfpengén kívül semmi nincs nálam.
– Pont, mint az álmodban, amit emlegetni szoktál – jegyezte meg Clary
vidáman, mire Isabelle gyorsan elfojtotta feltörni készülő nevetését.
Jace együttérző pillantást vetett Simonra.
– Pedig nem mond butaságot – jegyezte meg. – A jelek szerint a
rosszfiúk akkor találnak meg, amikor csak akarnak, mi viszont sehogy sem
találjuk meg őket. Harci öltözetet kellett volna vennünk.
– Nem – mondta Tien. – Jobb így. Az Intézet és az alvilágiak városrésze
meglehetősen jó viszonyt ápol egymással más városokhoz viszonyítva, de a
hideg béke miatt most mindenki feszültebb. Látniuk kell, hogy barátokként
érkezünk.
– Majd meglátjuk, mennyire tartják a barátságunkat, amikor démonok
árasztják el a helyet – morogta Jace, mire Simon ideges pillantást vetett rá.
 Alec Magnusra pillantott, aki láthatólag megkönnyebbült, amiért nem
mennek be a templomba. Magnus a legtöbb boszorkánymesterhez
hasonlóan nem szívesen fordult meg a mondénok vallásos épületeiben. A
mondén vallások nem bántak valami kedvesen a hozzá hasonlókkal.
Néhány forduló után Tien átvezette őket egy gondosan megmunkált
piros kapun, és egy macskaköves sétálóövezetben találták magukat.
A kaput két bronzszobor őrizte. Egy hátsó lábain ágaskodó farkas,
amiről Alec nem tudta eldönteni, hogy üdvözlésképpen vagy fenyegetően
emeli magasba a mancsát, meg egy jókora denevér, ami a hátára hajtogatott
szárnyaival furcsán kacérnak hatott.
– Isten hozott benneteket az alvilági városrészben. – Tien büszkén
mutatott körbe.
Elsőre semmi szembetűnően alvilági nem volt a helyben, bár tény és
való, hogy aligha lehet egyetlen határozott építészeti stílust társítani az
alvilágiakhoz. Valójában ez a környék is olyan volt, mint maga Sanghaj – a
város komplett történelmét építették fel itt is kicsiben. Hagyományos, ívelt
kínai tetők váltakoztak nyugati stílusú épületekkel, némelyik egészen olyan
volt, mintha egyenesen az angol vagy a francia vidékről költöztették volna
ide a maga klasszikus márványoszlopaival. És itt mindenki alvilági volt.
A délelőtti órán az utcákon nem nyüzsögtek az emberek, de Alec
csodálattal figyelte a tündéreket, a vérfarkasokat meg az időnként fel-
feltűnő pár boszorkánymestert, akik mindenféle álca vagy illúzió nélkül
jártak-keltek. Látta, hogy Magnus is issza a látványt: egy hely, ahol az
alvilágiak szabadon éltek anélkül, hogy folyamatosan rejtőzködniük kellett
volna a mondén világ elől. Különös volt. Szép.
Tien észrevette a tekintetét.
– Az egész környéket álcavarázslat védi a mondénok elől – magyarázta.
– A bejárat olyan, mint egy régi épületbe vezető boltív, ami az 1940-es
években összedőlt, és azóta sem építették újjá.
– Miért nincs máshol ilyen? – kérdezte Clary. – Miért nem léteznek
álcázott alvilági környékek mindenhol?
Tien, Magnus és Jace egyszerre felelt.
– Sanghaj történelme egészen különleges és szokatlan, enélkül ilyen
nem jöhet létre – mondta Tien.
– Az árnyvadászok sosem engednék – mondta Magnus.
– A legtöbb helyen az alvilágiak azzal vannak elfoglalva, hogy
egymással harcoljanak – mondta Jace.
 Mind összenéztek.
– Valószínűleg mindegyik közrejátszik – állapította meg diplomatikusan
Alec.
Magnus bólintott, de szórakozottan nézett körül.
– Esetleg ehetnénk valamit? – kérdezte. Alec furcsán nézett rá.
– Most reggeliztünk.
– A kutatáshoz kalóriák kellenek – közölte Magnus.
– Én is kajás vagyok – jegyezte meg Clary. – Tien, van itt tím szam?
– Rengeteg tím szam van – felelte Tien. – Kövessetek!
Bár ez a környék jobb állapotban volt, mint Sanghajnak az a szeglete,
ahol két napja jártak, az alvilágiak negyede éppen úgy keskeny utcácskák
követhetetlen labirintusának bizonyult. Amit Alec sikátornak gondolt, arról
kiderült, hogy egy ház bejárata, amit pedig kirakatnak nézett, valójában
újabb utca volt.
Alec megbízott Tienben – végül is árnyvadász volt, a Ko család tagja, és
Jem kezeskedett érte –, de akaratlanul is az jutott eszébe, hogy a fiú
segítsége nélkül soha nem találnának ki innen. Összenézett Jace-szel, aki
nyilvánvalóan ugyanerre gondolt, aztán hátranyúlt, hogy megérintse az íját,
még mielőtt eszébe jutott, hogy nem hozta magával.
Újabb pár kanyar után egy nagyobb téren találták magukat, ahol oldalt
éttermek sorakoztak, középen pedig platánfák nőttek. Tien körbemutatott.
– Üdv a tím szam kerületben, mondhatni. Nem tudom, milyen sűrűn
esztek alvilági helyeken…
– Talán gyakrabban, mint hinnéd – vágott a szavába Clary.
– Nos – mondta Tien –, van vámpír tím szam, tündér tím szam és
vérfarkas tím szam.
– Melyiket ajánlod?
– Egyértelműen a vérfarkas tím szamot – vágta rá Tien.
Mint kiderült, a vérfarkas tím szam nem sokban különbözött a New
York-i mondén tím szamtól, csak itt a kocsikat az asztalok között tologató
ősz hajú nők vérfarkasok voltak. Közös nyelvet sem találtak velük, de
egyfelől ez nem ment nagyon másként New Yorkban sem, másfelől pedig
amúgy is elég volt rámutatni a megfelelő gőzölőkosárra vagy fémedényre.
Alec nem igazán rajongott a rizskásáért, és csak egy keveset evett belőle,
azt is azért, hogy ne sértse meg Jün anyót, így hát most falta a
rákgombócokat, a retektortácskákat, a gőzölt gombócokat, a kagylót
babszószban, a sült kínai brokkolit – közben pedig Tien arcát figyelte, aki
alig észrevehetően megrázta a fejét, ahányszor olyasmi érkezett, ami túl
vérfarkasos volt nekik, mondjuk apró véres hurkák, nyers vörös hús vagy
valamiféle sült rágcsáló édes-savanyú szószban. Tien közbe akart lépni,
amikor Magnus egy csirkeláb után nyúlt, de miután a boszorkánymester
elégedetten rágcsálni kezdte a zsákmányát, megadta magát, és ő is
csirkelábat rendelt magának. Különös módon Jace ugyanígy tett.
– Szereted a csirkelábat? – kérdezte csodálkozva Tien.
– Mindent szeretek – felelte teli szájjal Jace. Simon a fejét rázta.
– Az őseim azért menekültek el a hazájukból, hogy ne kelljen többé
csirkelábat enniük. Nem most fogok visszaszokni rá. Van olyasmi is az
asztalon, amiben nincsen hús?
Tien leemelt pár zöldséges gombócot és babpasztába csomagolt gombát
a szomszédos kocsiról, a vérfarkasnő pedig helytelenítő pillantást vetett
Simonra.
– Bocs – mondta Tien –, de általában a hús nélküliekben is van szárított
rák vagy disznózsír.
– Megszoktam – közölte rezignáltan Simon.
– Azért ne felejtsd el – szólt Clary egy gőzgombócot rágva –, hogy ezek
vérfarkasok!
A csapat jóllakottan indult tovább. Ahogy ott ballagtak Tien mögött,
Alec Magnus mellé lépett, és szeretettel oldalba bökte.
– Jól vagy? Olyan csöndben voltál, amíg ettünk.
– Kövérnek és pajzánnak érzem magam.
Magnus megdörzsölte a hasát, és Alecre mosolygott. Alec
visszamosolygott rá, de valami bizonytalanul rándult a gyomrában. A
láncok, a csillogó seb – és Magnus, ahogy sikítva ébredt az éjszaka
közepén. A boszorkánymester váltig állította, hogy közönséges rémálom
volt, de Alecnek nem akaródzott hinni neki.
Aztán meg egy szót sem szólt a többieknek a Magnus testén megjelenő
láncokról. Nem igazán tudta, hogyan is lehetne ilyesmit felhozni.
Bár egy pillanattal korábban még jókedve volt, hirtelen rátört az érzés,
hogy messzire került az otthonától, nyugtalan lett és feszült. Elkezdte
zavarni, hogy nem tudja elolvasni a táblákat meg a feliratokat a
kirakatokban, hogy egy fél világ választja el a fiától, hogy biztosan tele van
a környék olyanokkal, akik gyűlölik, amiért árnyvadász létére betette a
lábát az alvilágiak közé, még ha baráti is közöttük a viszony. A hideg béke,
Magnus sebe, az egymást követő újabb és újabb ismeretlenek rettenetes
súllyal nehezedtek a vállára.
– Annyira hiányzik Max – súgta oda Magnusnak, és ez volt az a pillanat,
amikor a szárnyas valami lecsapott a levegőből, majd durván Tiennek
ütközött.

Magnus figyelmét lekötötte az érzés a mellkasában; amióta csak

beléptek a kapun az alvilági negyedbe, nem tágított tőle. Minden egyes
szívverésével mágia lüktetett a testében, hogy aztán szinte felrobbanjon a
mellkasán tátongó seb mögött, és spirálokban kísérje végig a láncszemeket
a karján. Nem volt éppen rossz, csak nem tudta, mi történik, és ez nagyon
nem tetszett neki. Legszívesebben egyenesen a Mennyei Palota felé vette
volna az irányt, hogy beletemetkezzen a könyvekbe. Titkon úgy gondolta,
hogy Me-cö Foggal beszélgetni puszta időpocsékolás. Régebben
valószínűleg hangot is adott volna a véleményének. Akkoriban meg is tudta
volna győzni a többieket, hogy hagyják Fogot a csudába, és menjenek
egyenesen a könyvesboltba.
Annyira belefeledkezett a gondolataiba, hogy nem is vette észre a
fölöttük elsuhanó árnyékot, és hátrahőkölt, amikor a madárnő belevágódott
Tienbe.
Alec és a többi New York-i árnyvadász azonnal a magukkal hozott pár
fegyverért nyúlt – kivéve Simont, aki úgy emelte fel a kezét, mint aki egy
pofont próbál hárítani, és kissé tanácstalanul nézett körül. Nemsokára aztán
mindannyian észlelték, hogy Tien nem aggódik különösebben, sőt mi több,
egyenesen elneveti magát.
– Csinfeng! – kiáltotta.
A madárnő gyorsan megölelte Tient, aztán tett egy lépést hátra, és
rámosolygott. Magnus némi késéssel érzékelte, hogy a lány tündér,
méghozzá igencsak látványos példány: egy fenghuang, azaz főnix. A kínai
főnix teljesen más tündér volt, mint a nyugati főnix – sokkal szebb annál.
Ez a lány majdnem olyan magasra nőtt, mint Tien, és csillogó fekete haja a
bokájáig ért. A hátából kiálló vörös, sárga és zöld szárnyak szellőt kavartak,
a bőrét finoman fénylő arany mintázatok díszítették. Sötét szeme ragyogott
a hosszú pillák között, ahogy végigmérte a csapatot.
Jace, Clary és Isabelle zavartan engedték le a fegyvereiket. Simon
továbbra is tágra nyílt szemmel bámult, Alec meg persze Magnust nézte
kérdő tekintettel.
 Tien halkan mondott valamit a tündérnek.
– Ó! – szólt aztán a lány mandarin nyelven. – Bocsánat. Ők azok…
akik… – Elakadt a hangja, és félénken elmosolyodott.
– Nem akarsz bemutatni bennünket, Tien? – kérdezte szelíden Magnus.
– Dehogynem – felelte a fiú. – Ő itt Csinfeng, emberek. Csinfeng –
váltott mandarinra –, ők a New York-i árnyvadászok. Meg Magnus Bane,
Brooklyn fő boszorkánymestere.
A főnix elhúzódott, hirtelen sokkal óvatosabb lett.
– Bocsánat – mondta megint. – Tudom, hogy… a hideg béke…
– Semmi baj – segítette ki Magnus. – Mi sem rajongunk a hideg békéért.
– Csinfeng azoknak a fegyverkovácsoknak a lánya, akiket tegnap
említettem – magyarázta Tien. – Továbbá… – tette hozzá egy sóhaj
kíséretében – a barátnőm.
– Óóóóóóóóóóóóóó! – szólt Jace, mire Clary a karjába bokszolt.
Csinfeng feszülten Tien mellé lépett, és átkarolta. Közelebb hajolt, arcon
csókolta a fiút, az pedig elmosolyodott.
– Sejthetitek – folytatta Tien –, hogy titokban kellett tartanunk a
kapcsolatunkat a többiek előtt. A családomnak semmi gondja vele, hogy
együtt vagyunk, de a Sanghaji Konklávéban sokan szívesen felhasználnák
ellenünk a kapcsolatunkat.
– És mit szólnak a szüleid Tienhez? – kérdezte Magnus Csinfengtől. –
Vagy az udvaruk.
Csinfeng Magnus felé fordult, láthatólag örült, hogy Tienen kívül mással
is tud mandarinul beszélgetni.
– Kedvelik – mondta, közben susogtak a tollai. – És bíznak benne.
Viszont a családjában nem. – Alecre tévedt a tekintete, aki szórakozottan
Magnus derekán tartotta a kezét. – És mit szól a te családod hozzá?
– Nem igazán van családom – felelte Magnus –, de a jelek szerint
nagyjából-egészéből bírják. Ők pedig Alec legközelebbi barátai és
családtagjai, akikre az életemet is rábíznám. – Erre Tien felhúzta a
szemöldökét, de Magnus folytatta tovább. – Azért beletelt pár év, mire ezt
elértük. Most éppen értetek kezeskedem amúgy – fordult a többiekhez
nyelvet váltva, hogy ők is megértsék.
– Mesélj neki a Szövetségről! – Alec oldalba bökte Magnust.
– A pasim szeretné, ha elmondanám neked, hogy ő alapította az
Alvilági-Árnyvadász Szövetséget. – Magnus megrebegtette a szempilláit
Alec felé. – Már ha tudod, mi az.
 Csinfeng fanyar mosolyra húzta a száját.
– Sanghajban Tien és én vagyunk az Alvilági-Árnyvadász Szövetség.
– Nem azt mondtad, hogy a családod támogat benneteket? – kérdezte
Magnus Tientől.
A fiú zavarba jött.
– Így is van – felelte –, de ettől még nem engedik, hogy nyilvánosan
vállaljuk magunkat. Azt meg végképp nem, hogy összeházasodjunk.
Tudnod kell, hogy azzal én is, meg ők is komoly bajba kerülhetnénk. A
hideg béke még az üzleti kapcsolatot is tiltja a tündérek és a nephilimek
között, nem is szólva…
– Az entyempentyemről – bólintott Magnus.
A többiek udvariasan figyelték őket, de most már láthatólag kezdtek
feszengeni. Simon a telefonját stírölte.
Tien felmérte a helyzetet, és Csinfenghez fordult.
– Szerettem volna találkozni a szüleiddel, kedves. Ezek a nephilimek
nemrég különös fegyverrel találkoztak, és gondoltuk, ők talán tudhatnak
róla valamit. Beszélhetnék velük?
– Menjetek csak nyugodtan – mondta Tiennek Magnus úgy, hogy a
többiek is értsék. – Jártam már elégszer a Fénypiacon, minden további
nélkül el tudom vinni oda a többieket.
Tien bólintott, közben a zsebéből előbányászott papírfecnire felírt egy
címet.
– Én elmegyek Csinfenggel. Itt találkozunk két óra múlva, és reméljük,
Mokan szóba áll velünk.
– Ki az a Mokan? – kérdezte Magnus. Tien elmosolyodott.
– A fegyverkovácsok. Mo és Kan. Mokan.
– Tündérek – sóhajtott Magnus.
Elvette a papírt, egy pillanattal később pedig Csinfeng és Tien már el is
tűntek egy mellékutcában.
– Kicsit sem bánta a srác, hogy megszabadulhatott tőlünk – állapította
meg Isabelle.
– Fiatal szerelmesek – mondta Magnus. – Neked nyilván fogalmad
sincs, milyen az. – Isabelle-re mosolygott, a nő pedig viszonozta a
mosolyát. – Később úgyis találkozunk velük. Egyelőre irány a piac.
– Egy iszonyú bosszantó vérsommelier-vel van találkozónk – bólintott
Alec.
 – És vár ránk egy könyvesbolt is – fűzte hozzá lelkesen Clary. – El ne
felejtsétek a könyvesboltot!

Most, hogy Tien magukra hagyta őket, Magnusra kellett hagyatkozniuk

a navigációt illetően, amit Alec egyáltalán nem bánt. Tien barátságos volt,
és a felismerés, hogy ilyen jól kezeli az alvilágiak és az árnyvadászok
komplex kapcsolatát, csak még szimpatikusabbá tette, de így is kicsit olyan
volt, mintha a pesztrájuk lett volna. Alec maga is ismerte az árnypiacokat.
Ismerte az alvilágiakat is. Ismerte Me-cö Fogot. Hiúsági kérdést csinált
belőle, hogy egy ilyen küldetést egyedül is meg tudnak oldani.
Idegenvezetőként Magnus persze sokkal bizonytalanabb volt Tiennél.
– Biztosan tudod, merre kell menni? – kérdezte Alec párszor, amikor
Magnus két lehetséges irány közül próbált választani.
– Errefelé ismerősnek tűnik – felelte ilyenkor Magnus, és elindult az
egyik lehetséges úton.
A többiek teljes mértékig megbíztak a boszorkánymesterben, és Alec
úgy érezte, nem lenne szép a részéről, ha épp ő kezdene kételkedni.
Pár kanyar után egy sötét, keskeny utcácskában találták magukat. Az
alvilági negyed alapvetően rendes volt, tiszta és világos a napos késő
délelőttön, ez a hely azonban kifejezetten lepusztultnak tűnt. A környező
épületek sötét árnyékában mintha rothadás vette volna őket körül. Az ételek
és az őszi virágok kellemes illata eltűnt, a helyét nyirkos, orrfacsaró bűz
vette át. Nem ahhoz hasonlított, amit a zsúfolt városban, rengeteg ember
között érezni, inkább elhagyatott helyeket idézett, ahol életnek már rég
nyoma sem maradt.
Mindannyian érezték, hogy valami nincs rendjén. Jace és Clary
elővették a magukkal vitt egyetlen szeráfpengét, Simon pedig megvetette a
lábát az utca végén, és igyekezett felmérni a környéket.
Isabelle mellette állt, láthatólag kevésbé aggódott, de ugyanúgy résen
volt.
Alec a maga szeráfpengéjének markolatára tette a kezét, bár ő egyelőre
nem vette elő a fegyvert.
– Talán rossz sarkon fordulhattunk be – mondta volna, de a torkán akadt
a szó, amikor Magnusra nézett.
Magnus dühös, skarlátvörös fénnyel ragyogott a félhomályos sikátorban.
A felső ajkát felhúzta, a fejét a magasba emelte, mint egy ragadozók után
szaglászó állat. Vagy zsákmány után. A szeme is csillogott, sárgászölden és
olyan idegenül, amilyennek Alec még sosem látta. Üveges volt a tekintete,
a semmibe meredt – olyan volt, mintha valami távoli neszt figyelne, amit
rajta kívül senki sem hall. Egészen biztosan csak az épületek között
beszűrődő különös fény játéka volt, de magasabbnak, éberebbnek tűnt.
– Magnus? – szólt csendesen Alec, de a boszorkánymester mintha nem
is hallotta volna.
Szárnycsapásokat vélt hallani a háta mögül, de amikor megpördült, nem
látott semmit.
Az árnyvadászok óvatosan indultak el a sikátorban. Jace és Isabelle ért
először a végére, ahol aztán bevárták Claryt, aki a leginkább is felborzolt
szőrű macskára emlékeztető Simont terelgette, hogy aztán vállt vállnak
vetve álljanak meg egymás mellett. Alec várta, hogy Magnus is kövesse
őket, de a boszorkánymesternek mintha a földbe gyökerezett volna a lába.
A haja összekócolódott, zihálva kapkodott levegő után, mint aki futott. Alec
óvatosan megfogta a kezét. Magnus engedte, de amikor a férfira pillantott,
nem látszott felismerés a szemében.
Alecbe félelem villant. Magnus soha nem volt szétszórt, soha nem
hagyta, hogy eltereljék a figyelmét. Éppen ez volt az egyik azon dolgok
közül, amiket a legjobban szeretett benne. Tudta, hogy ha Magnusnak be
kellene lépnie a Pokolba, kifogástalan lenne a frizurája, vasaltak a ruhái,
éles a tekintete.
Mindazonáltal el kellett ismernie, hogy Magnus még így is jól néz ki.
Igaz, ami igaz, az arckifejezése üres volt, és éhes, de ez valahogy kiemelte a
vonásait, és Alec egy pillanatra elgondolkodott rajta, vajon milyen lehetne
megcsókolni úgy, hogy közben abba a zöld és aranyszínben világító
szempárba néz. Különös kombináció volt a félelemnek és a vágynak ez az
elegye.
Úgy kellett rávennie magát, hogy elinduljon, és kézen fogva vezesse
Magnust. A boszorkánymester hagyta magát, mint aki észre sem veszi, mi
történik vele. Alec visszatartotta a lélegzetét, biztos volt benne, hogy
pillanatokon belül rájuk támadnak. A sikátor végén azonban egy újabb
boltívet találtak, és miután mind a hatan átjutottak rajta, újra sütött rájuk a
nap, a levegő pedig illatos lett, és nyugodt. Egyik pillanatról a másikra
Magnus furcsasága is megszűnt, és megint a régi önmaga volt. Határozottan
meglepettnek tűnt, amikor Alec a nyakába ugrott, és szorosan átölelte.
– Mindenki jól van? – kérdezte Clary.
 – Persze – felelte Simon, bár továbbra is remegett a hangja. – Semmi
sem történt, igaz?
Mindannyian Magnusra néztek – naná, gondolta Alec. Akármilyen
tapasztaltak voltak mindannyian, a rejtélyekre Magnustól várták a választ.
De a boszorkánymester csak a fejét rázta komoly tekintettel.
– Nem tudom – mondta. – Csak gyalogoltunk, aztán… azok a hangok…
Isabelle és Clary aggodalmasan néztek össze.
– Mi nem hallottunk semmilyen hangot – mondta Isabelle.
– Mit mondtak? – kérdezte halkan Alec. Magnus tehetetlen tekintettel
nézett rá.
– Hát… nem emlékszem.
– Az ember azt hinné, az alvilágiak csak tesznek valamit, ha megjelenik
egy sikátor a Pokolból a városrészük közepén.
Magnus a fejét csóválta.
– Nem tudom, merre jártunk – mondta –, de ki merem jelenteni, hogy
nem Sanghajban.

Magnus igazat mondott. Tényleg nem emlékezett rá, mi történt, mint

ahogyan arra sem, hogy mit mondtak a hangok, vagy hogy felismerte-e
azokat, akik beszéltek. Amire viszont tisztán emlékezett, azt inkább nem
mondta el: félelmetesen erősnek érezte magát. A többiekhez hasonlóan ő is
biztos volt benne, hogy rájuk rontanak, de csak megvetést érzett az
esetleges támadóik iránt, közben tudta, hogy egyetlen kézmozdulattal
félresöpörheti őket. Most csak különös üresség maradt benne.
Megkönnyebbült, de egyben csalódott is, hogy hirtelen támadt erejét senki
nem tette próbára.
Viszont ő volt az idegenvezető, így hát igyekezett félretenni ezeket az
érzéseket, és arra koncentrálni, hogy felidézze, hová is tartanak. Járt már itt
korábban, csakhogy azóta eltelt nyolcvanvalahány év. Azért így is tudta
követni a zajokat, és nemsokára már újra alvilágiak vették körül őket, akik
nagyjából-egészéből mind egy irányba tartottak. A fiatal vérfarkasok
csapatai éppúgy, mint a nagy fekete napernyők alá húzódó idősebb
vámpírpárok meg a néhány tündér, akik aggodalmasan pillantottak az
árnyvadászokra, hogy aztán inkább átsiessenek az utcán, nehogy el kelljen
haladniuk mellettük.
– Nem igazán tetszik, hogy itt ellenségként tekintenek ránk – jegyezte
meg Alec. – Mind ugyanazon az oldalon állunk, árnyvadászok és alvilágiak
egyaránt.
Jace felhúzta a szemöldökét.
– Ha nem tévedek, a Klávé hivatalos álláspontja szerint szemben állunk
egymással.
– Nevetséges – mondta Clary. – Hány tündér állt valóban Sebastian
oldalára a háborúban? A királynő meg az udvara. Valójában csak egészen
kis százalékuk lehetett. Mi meg az összeset büntetjük.
– A Klávé bünteti az összeset – helyesbített Simon. – Mi nem csináltunk
semmit. Leginkább csak a hideg békét igyekeztünk megakadályozni.
– Ha ezt egyenként az összesnek elő tudjuk adni, nem lehet gond –
mondta Jace.
– Talán csináltathatnánk pólót – bólintott Simon. – „Mi speciel próbáltuk
megakadályozni a hideg békét”.
Magnus egy újabb kő boltív felé mutatott.
– Errefelé, azt hiszem.
– Nem mondhatni, hogy mostanáig különösebb mázlink lett volna a
random boltívekkel – dörmögte Isabelle.
Azért átléptek alatta, és miután elállt a lélegzetük az egyetlen
hátborzongató pillanatra felvillanó hátborzongató ragyogás láttán, tágas
téren találták magukat, ahol egy hosszú brokátkabátot viselő tündér
féloldalas mosollyal farkasgyökérkölnit próbált rájuk sózni.
A hatalmas, nyílt piacteret méretes kőlapokkal rakták ki. Az árnypiacok
általában labirintusszerű, átláthatatlan helyek voltak, tele rögtönzött
standokkal és sátrakkal, ahol az árusok egymást túlkiabálva versengtek a
vásárlók figyelméért. A sanghaji fénypiac azonban lényegesen
civilizáltabbnak hatott, a standok és a bódék szabatos rendben sorakoztak a
város elmaradhatatlan platánjainak árnyékában. A kávézók teraszain
rendben tartották az asztalokat, középen pedig hatalmas szökőkút állt egy-
egy kőszoborral a négy sarkában. Onnan, ahol álltak, Magnus egy sárkányt
és egy Csinfengre emlékeztető madarat látott, és ha jól emlékezett, a
túloldalon egy tigris és egy teknős állt. A szökőkútból piros, sárga és zöld
víz fröcskölt a magasba, hogy aztán pontosan a kőmedence határain belül
zuhogjon vissza. Magnus meglepve állapította meg, hogy látja a szökőkutat
működtető mágia aurájának ezüstös ragyogását, ami pedig normális esetben
láthatatlan lett volna a számára.
Kezdte érteni, miért gondolta úgy Sinjun, hogy a Svefnthorn ajándék, de
a karján futó láncokat tekintve úgy tűnt, ezért az ajándékért rettenetes árat
kell fizetnie.
A piac szervezettebbnek tűnt a legtöbb hasonlónál, de így is káosz és
nyüzsgés vette körül őket. Egy idős vámpír, aki úgy nézett ki, mintha félig
elolvadt volna, fekete bársonyernyő alatt állt, és egy, a látás képességével
rendelkező mondénnal alkudozott pár obszidián-karóra. Két
boszorkánymester a jelek szerint valamilyen varázslattal kísért ivós játékot
játszott az egyik kávéház teraszán, és pár másodpercenként hangos
csattanással miniatűr tűzijátékok lőttek ki az ujjaik hegyéből. A szökőkút
előtt négy vérfarkas vonyított kusza harmóniában.
Magnus hátramaradt egy lépést, hogy Alec fülébe súghasson.
– A nap dalárdája. Micsoda muzsika!
– Valamit nem értek – mondta Clary. – Ha az alvilágiaknak saját
városrészük van, mi szükség piacra? Miért nincsenek állandó boltjaik?
– Vannak – közölte Magnus, és a tömegen keresztül a standok sorának
széle felé vezette őket tovább. – Ezért nem igazi árnypiac ez. Közönséges
piac, amilyet bármilyen mondén környéken találni.
Amikor Magnus utoljára itt járt, a piac külső körét csupa élelmiszerárus
alkotta, és hiába fordult fel a város többször is az évtizedek során, ez azóta
sem változott. Mindenfelé mondén és alvilági ételek különös egyvelegét
lehetett látni, pekingi kacsa, mapo tofu, baozi és mantou sorakozott a
kandírozott tündérgyümölcsök és a pálcára tűzött virágok mellett. Magnus
vett egy kandírozott mandarint, aztán mosolyogva Alecnek kínálta. Alec
elfogadta, de azért továbbra is feszült pillantásokkal méregette a szerelmét,
amikor úgy gondolta, hogy nem néz oda. Magnus nagyon szerette volna, ha
fel tudja idézni, mi történt abban a sikátorban.
Azt sem bánta volna, ha az árnyvadászok diszkrétebbek. Mindannyian a
New York-i árnypiachoz voltak szokva, ahol jól ismerték őket, és a legtöbb
árus meg legalább a vásárlók egy része is barátságosan pillantott feléjük. Itt
pedig – akármilyen jó is volt Tien szerint a kapcsolat a Konklávé és az
alvilág között – mégiscsak egy csapat idegen nephilim voltak.
– Nagyon megbámulnak bennünket – mondta Jace, aki mindig kicsit
többet érzékelt a környezetéből a társainál. – Talán szét kéne válnunk.
– Ez a Me-cö Fog nem is feltétlenül akar találkozni mindenkivel –
találgatott reménykedve Clary. – Esetleg páran mehetnénk egyenesen a
könyvesboltba.
– Nocsak, a mi hőseink! – Magnus elmosolyodott. – Párszor megmentik
a világot, aztán máris kibújnának a felelősség alól.
 – Me-cö Fog tényleg rettenetes alak – mondta Alec.
– Áruló – tette hozzá Magnus.
– Én is szívesebben mennék egyenesen a könyvesboltba – jegyezte meg
Simon.
– Hát jó! – mondta Magnus. – Menjetek mind. A könyvesbolt az Éjjeli
Negyed túloldalán van, ahol a vámpírok. Nem jelenthet gondot odatalálni.
Me-cö Foggal majd boldogulok egyedül.
– Szó sem lehet róla – jelentette ki Alec. – Ketten fogunk boldogulni
Me-cö Foggal.
Magnusnak egy pillanatra eszébe jutott, hogy tiltakozni kezd, de igazság
szerint amúgy is szívesebben vitte magával Alecet. Me-cö Foggal nem lesz
egyszerű.
Elküldték hát a többi New York-i árnyvadászt, és amikor már
hallótávolságon túl jártak, Magnus Alechez fordult.
– Hálás vagyok a támogatásodért, de talán jobb lenne, ha kint várnál,
amíg én bemegyek Me-cö Foghoz. Legutóbb azonnal elhallgatott, amikor
beállítottál.
– Az mindegy – rázta a fejét Alec. – Nem Me-cö Fog miatt aggódom,
hanem miattad. – Magnusra pillantott. – Tényleg semmire nem emlékszel a
sikátorból?
– Nem is történt semmi – mondta Magnus.
Alec olyan arcot vágott, mintha nagyon kikívánkozna belőle valami, de
inkább csöndben maradt.
Ők is az Éjjeli Negyedbe mentek, ahol aztán beléptek egy vörös
bársonnyal elfüggönyzött nyíláson. Odabent félhomály volt. Igaz, hogy
körben irdatlan mennyiségű gyertya világított ezüst tartókban, de a
magasban vastag vászontető gondoskodott róla, hogy napfény még
véletlenül se juthasson be. Olyan volt, mintha egy gót cirkuszi sátorban
találták volna magukat.
– A vámpírok meg az ő gyertyáik! – dörmögte az orra alatt Alec.
– Bizony! Pedig a tűz még kárt is tehet bennük – bólintott Magnus. –
Mégsem tudnak ellenállni. A maguk módján olyanok, mint a lepkék.
Épp azon kezdett gondolkodni, hogyan fogják megtalálni Me-cö Fogat,
amikor észrevette, hogy Alec egy pillanattal korábban megtorpant mellette.
Sarkon fordult, és látta, hogy a barátja tágra nyílt szemmel bámul valamit
oldalt. Követte a tekintetét, de beletelt pár másodpercbe, mire leesett neki,
mit lát.
 Egy bársonnyal borított stand előtt – a vámpírok meg az ő bársonyuk,
gondolta Magnus – Alec kartonból kivágott életnagyságú mása állt.
Hunyorogva bámulta.
A karton Alec teljes árnyvadász harci öltözetet viselt, és egy vörös
folyadékkal teli kristálykancsót tartott a kezében. A szájához illesztett
szövegbuborékban elegáns kézírással ez állt: „Mmmm! Ez ám a finom vér!”
– Magnus – szólt lassan Alec –, szerinted elképzelhető, hogy baja van az
agyamnak?
– Itt várj! – Magnus határozott léptekkel elindult a stand felé, a kezében
mágia gyúlt.
Mielőtt a bejárathoz érhetett volna, tömzsi férfi lépett elő odabentről, és
üdvözlésképpen széttárta a karját, közben szélesen mosolygott. A haja
olyan volt, mint egy nagy méhecske, akiből rocksztár lett, ehhez piros
béléses fekete zakót viselt, alatta pedig egy gőzmozdonyt ábrázoló pólót. A
kéményből áramló gőz kövér szürke betűkkel hirdette: ITT JÖN A
VÉNAVONAT!
– Me-cö Fog! – szólt Magnus. – Máris megbántam, hogy eljöttem
beszélni veled.
– Magnus Bane! – kiáltotta Me-cö Fog. – Mióta is nem találkoztunk?
Egy örökkévalóság telt el!
– Három éve volt – jegyezte meg szárazon Alec. – Kirúgtál bennünket a
párizsi árnypiacról, mert azt mondtad, hogy az árnyvadászok ártanak az
üzletnek.
Me-cö Fog egészen fel volt dobódva.
– És Alec Lightwood! Hékás, úgy örülök, hogy a szerelmespár még
együtt van! Olyan inspiráló! Az árnyvadászok és az alvilágiak közötti
együttműködés új korszaka jött el! Hadd öleljelek meg benneteket!
Magnus udvariasan feltartotta a kezét.
– Nem érhetsz hozzám, Me-cö Fog! Ismered a szabályt.
– De…
– Nem… érhetsz… hozzám.
Nem mintha Magnus úgy általában ellene lett volna az ölelésnek, de Me-
cö Fog mindig olyan… lelkesen ugrott a nyakába. Meg mindenki máséba is.
Magnus már az ismeretségük elején, valamikor a tizennyolcadik század
közepe felé lefektette a szabályt, és azóta sem látta okát, hogy változtasson
ezen.
 – Mi szél hozott Sanghajba? És mi szél hozott a boltomba? – Továbbra
is szélesen mosolygott.
– Az most mellékes. – Alec alig győzött uralkodni magán. – Engem mi
szél hozott a boltodba? – A kartonfigurára mutatott.
Me-cö Fog felhúzott szemöldökkel fordult arrafelé, mintha csak most
vette volna észre, hogy ott van egyáltalán.
– Drága gyermekem, hát híres vagy. Te alapítottad az Alvilági-
Árnyvadász Szövetséget. Két háború hőse lettél. Képzelheted, milyen jót
tesz az üzletnek, ha az emberek látják, hogy jártál az üzletemben.
– Kirúgtál az üzletedből! – mondta Alec. Me-cö Fog felemelte a kezét,
hogy elhallgattassa, de rá sem hederített. – És rámozdultál Magnusra.
– Mindenkire rámozdulok. – Me-cö Fog vállat vont. – Ne szívd mellre.
– Magnus felé hajolt. – De gyertek be a boltba. Hozzájutottam pár antik
holmihoz. Még a szövetség előtti időkből. Ezeket nagyon nehéz beszerezni.
Nem árulhatok el többet, de mondjuk úgy, valami kissé… bűzlik a
származási helyüket illetően.
Magnus rámeredt.
– Sellővér. Sellővérről van szó – tisztázta a vámpír.
– Nem, Me-cö Fog, továbbra sem iszunk vért. – Magnus sóhajtott. –
Információért jöttünk.
– Nem tudjátok, miről maradtok le – mondta Me-cö Fog. – Gyertek be!
A stand bejáratánál a pólóját meghazudtoló elegáns meghajlással húzta
félre a függönyt, majd betessékelte őket.
Odabent a körben álló vitrineket megtöltötték kristályfiolákkal és -
kancsókkal. Szépen hunyorogtak a gyertyafényben, de Me-cö Fog rájuk
sem bagózott.
– Ezek a vackok nem érdekesek. – Egy legyintéssel elintézte a fiolákat,
és inkább levette az egyik gyertyát egy nagy pecsétes hordó tetejéről. –
Ezen a standon csak lőrét hirdetünk és árulunk. – Alechez fordult. – Friss
mondénvért, olyasmit, amit bárhol lehet kapni az utcán. Te tudod, miről
beszélek – tette hozzá Magnusnak címezve.
– Nem tudom – felelte Magnus.
Me-cö Fog mosolya egy pillanatra sem lett halványabb.
– Kövessetek! – mondta. – Beszélgessünk az irodámban.
Félrerúgott egy szőnyeget, alatta nyirkos, kő csigalépcső indult a mélybe
a stand alá.
 Alec aggodalmasan pillantott Magnusra, a boszorkánymester pedig
ugyanúgy nézett vissza rá, de ha már egyszer eljöttek idáig, követték Me-cö
Fogat a mélybe.
Alec három éve sem kedvelte Me-cö Fogat, amikor az még gyűlölte őt,
és most sem rajongott érte, hiába döntött úgy hirtelen a vámpír, hogy
valójában öribarik. Volt elég baja anélkül is, hogy egy sumák vámpírt
kelljen követni gyertyafénynél a föld alá, hátha véletlenül tud valamiféle
hasznos információval szolgálni. Egyáltalán nem bánta volna, ha hagyják a
fenébe ezt az egészet, és egyenesen a könyvesboltba mennek. Egyik kezét
az övén lógó szeráfpenge markolatán tartotta, mert biztos volt benne, hogy
Me-cö Fog pillanatokon belül sarkon fordul, hogy rájuk vesse magát, és
vagy megharapja, vagy megcsókolja őket, esetleg mindkettőt egyszerre.
A folyosó végén újabb vörös függöny várta őket. Amikor beléptek
mögé, Alec megnyugodott valamelyest. Továbbra is a pincében voltak, de
itt már rendes lámpák világítottak, és a föld sem döngölt agyag volt, hanem
fekete márvány. Kovácsoltvas lépcsőn indultak felfelé. Odafent két ajtó
nyílt, az egyiket buja vörösre és feketére lakkozták, a másik éppen olyan
sötétszürke volt, mint a falak, és egy kis fémtáblát erősítettek rá, amin öt
nyelven az állt, hogy BELÉPÉS CSAK A SZEMÉLYZET RÉSZÉRE.
– Bocsássatok meg egy pillanatra – mondta Me-cö Fog, és kitárta a
lakkozott ajtót.
Két fekete gyászruhát viselő, kékes-fehéres bőrű ősöreg vámpírasszony
volt odabent. Az egyik vért vizsgált egy kis kristályfiolában.
Me-cö Fog oroszul szólította meg őket. Alec egyetlen szavát sem értette,
de ugyanazon a kenetteljes hangon beszélt, mint mindig, és a mosoly sem
olvadt le az arcáról. Egy kérdéssel fejezte be, aztán előbb az egyik, aztán a
másik vámpírnőre nézett, de azok csak pislogtak rá válasz helyett. –
Daszvidányia! – mondta végül, és becsukta az ajtót.
– Ez a kóstolószoba – magyarázta a Magnusnak, aki erőtlenül
elmosolyodott. – Csodálatos asszonyok. Évek óta járnak hozzám. A jövő
vérébe szeretnének befektetni.
Alec felhúzta a szemöldökét.
– Szóval… olyan vérbe, ami még benne van az emberekben.
Me-cö Fog barátságosan hátba vágta Alecet, és felnevetett, de nem
fűzött további magyarázatot a dologhoz. Kinyitotta a csak a személyzet
számára fenntartott ajtót, és intett, hogy lépjenek be.
 Odabent hatalmas mahagóni íróasztalt találtak, meg körülötte pár füles
fotelt. Ahogyan azt a vámpíroktól megszokhatták, félhomály volt, de a
fényeket gondosan úgy tervezték meg, hogy látványosan tükröződjenek a
hátsó falnál álló polcokat megtöltő kancsókon és palackokon. Me-cö Fog
odalépett, és nekilátott, hogy kiválasszon magának egy kehely vért. Magnus
ledobta magát az íróasztal felé fordított fotelok egyikébe, és kinyújtóztatta a
lábát. Alec karba font kézzel állva maradt.
Me-cö Fog a kelyhet tartva megfordult.
– Kanpej! – mondta, és kortyolt egyet. Magnus és Alec nem szóltak, a
vámpír pedig vértől vörös fogakkal mosolygott rájuk. – És miben állhatok
ma kedvenc vásárlóim rendelkezésére?
– Foglalkoztat bennünket pár dolog – mondta Alec. – Vegyük például a
portálok helyzetét. Nagyon úgy fest, hogy egész Sanghajban összevissza
működnek.
Me-cö Fog ivott még egy kortyot.
– Nem mondhatni, hogy ez szaftos pletyka lenne. Ahogy hallom,
nagyjából-egészéből így megy az egész világon. Elképzelni nem tudom, ti
ketten miért nyomoztok. A Konklávé már jó ideje rajta van az ügyön.
– De te hallasz dolgokat – mondta Magnus. – Mindenhonnan az
alvilágból. Akadnak esetleg érdekes elméletek?
– Ó, sokan nyilván az árnyvadászokat hibáztatják. – Me-cö Fog szabad
kezével legyintett. – A hideg béke óta mindent rájuk kennek. Persze ez
butaság. A portálok a boszorkánymesterek mágiáját használják. Lássuk
csak! Egyesek szerint a tündérek szabotálják őket.
– Halvány gőzöm sincs, hogyan lennének rá képesek. – Magnus
nyilvánvalóan kételkedett.
– Nekem sincs – bólintott Me-cö Fog. – Hacsak nem fogtak össze valaki
nagyon erőssel. Mármint nagyon, de nagyon erőssel.
– Egy Nagyobb Démonnal? – kérdezte Alec.
– Nagyobbnál is nagyobbal. – Me-cö Fog megint elvigyorodott. A Pokol
egyik hercegével. A nagybetűs herceggel.
– Ugye nem… – kezdte Magnus.
– Nem – vágta rá azonnal Me-cö Fog. – Nem vele. De majdnem.
Szammaellel.
Alec minden tőle telhetőt megtett, hogy ne áruljon el semmit a reakciója.
– Szammaellel? – kérdezte kuncogva. – Mindenki tudja, hogy Szammael
elment. Nincs már itt… Hát, lényegében olyan, mintha soha nem is lett
volna.
– Szóval halott – mondta Me-cö Fog, bár Alec nem éppen erről beszélt.
– Én is az vagyok, de ez nem gátolt meg benne, hogy sikeres nemzetközi
üzleti vállalkozást működtessek, igaz? Ti is éppen olyan jól tudjátok, mint
én, hogy a Pokol hercegeit nem lehet örökké távol tartani. Egy darabig
naná. Kétségkívül hosszabb időre is, mint amióta én vagy akár te – intett
Magnus felé – élünk. De az örökkévalóságig nem. Végtére is ő az útépítő.
– Hogy micsoda? – kérdezte Alec. Me-cö Fog türelmetlenek tűnt.
– Az átjáró fellelője? Világok kiásója? Fátylak leszaggatója? Mond
valamit bármelyik is?
– Egyáltalán nem – rázta a fejét Alec.
Me-cö Fog torokhangon felhördült, aztán kiürítette a kelyhet.
– Mit tanítanak ezeknek az árnyvadászoknak? Szammael az a fazon, aki
először utat nyitott a démoni síkokról ebbe a világba. Legyengítette a
világunk védvarázslatait, vagy legalábbis így mondják. – A kancsóért nyúlt,
és újratöltötte a kelyhet. – Tehát – folytatta –, ha a portálok valamiért nem
működnek rendesen, az emberek természetszerűleg arról kezdenek beszélni,
hogy Szammael lehet az oka.
– Te is így gondolod? – érdeklődött Magnus. Me-cö Fog elmosolyodott.
– Nem hiszek én semmit, ha nem fizetnek meg érte, Magnus Bane. Úgy
találtam, hogy ezzel a módszerrel megoldható, hogy a fejem a nyakamon
maradjon, és karót se verjenek a mellkasomba.
– Aztán meg két boszorkánymestert is keresünk – tette hozzá Magnus. –
Egy koreai nőt és egy zöld faszit szarvakkal.
– Ó! – Me-cö Fog jókedve hirtelen mintha elpárolgott volna. – Őket.
– Találkoztál velük? – Alec igyekezett leplezni a lelkesedését.
– Mindenki találkozott velük – felelte Me-cö Fog. Zsémbesnek tűnt. –
Hónapokig itt arcoskodtak a piacon. A nő tovább is. Senki sem rajong
értük, de úgy költekeznek, mint matróz az eltávon, és ahogy az emberre
néznek, az a benyomása támad, hogy rögtön megölik.
– Mit vettek? – kérdezte Magnus.
– Normális esetben – Me-cö Fog körbefuttatta az ujját a kehely peremén
– ez az információ nem lenne ingyen.
– Nos…
– De a válasz ezúttal annyira egyszerű, hogy nem tudnék jó szívvel
pénzt kérni érte. Mit nem vettek? Varázslatok hozzávalóit, hétköznapiakat
és flancosakat is. Mindenféle antik varázskönyveket, amiket évszázadok óta
senki nem használt. Olcsó vért hordószám.
– Tőled is vásároltak? – kérdezte Magnus.
– Na most… – Me-cö Fog szeme felvillant. – Ez már tényleg nem lenne
ingyen. De amúgy nem igazán számít. Semmilyen komoly vérmágia nem
elérhető a számukra pár elég komoly varázslat nélkül. Amíg nincs náluk a
Fehér Könyv vagy valami hasonló, nem lehet gond.
Alec nem tudta megállni, hogy ne forduljon Magnus felé. Azonnal
felismerte a hibáját, és gyorsan visszarendezte a vonásait, de Me-cö Fog így
is észrevette.
– Nincs náluk, ugye? – Most először nem hatott teljesen magabiztosnak.
– Honnan tudjam? – Magnus mosolyából semmit sem lehetett kiolvasni.
– Mindannyiunk érdekében reméljük, hogy nincs. – A vámpír megint
kiürítette a kelyhét, és nekilátott, hogy megint töltsön magának. – Személy
szerint nem láttam, de azt rebesgetik, hogy ezek a boszorkánymesterek
démonokat hoztak az alvilági negyedbe. Ez természetesen szigorúan tilos –
tette hozzá Alec felé fordulva.
– Jelentettétek az árnyvadászoknak? – Alec előre tudta a választ. – Ha
már olyan jó itt a kapcsolat köztetek, meg minden.
Me-cö Fog vállat vont.
– Eddig senkinek nem esett bántódása. És senki nem akarja, hogy
megismétlődjön, ami 37-ben történt.
Alecnek fogalma sem volt róla, miről beszél, de Magnus összeráncolta a
homlokát.
– Fiúk, fantasztikus volt találkozni veletek, mint mindig, de sajnos rá
kell néznem az oroszokra.
Alecet meglepte a hirtelen váltás, de Magnus azonnal felállt, és bólintott.
– Köszönöm, hogy időt szántál ránk, Me-cö Fog. Nekünk is muszáj
mennünk. Találkozónk van Mokannal.
– A kovácsokkal? – Me-cö Fog hallhatólag meglepődött. – Őt ne vidd
magaddal – tanácsolta Magnusnak, miközben Alec felé intett. – A legtöbb
tündér újabban nem rajong az árnyvadászokért.
Magnus beletúrt a zsebébe, és előhalászott belőle egy köteg papírpénzt.
– Pár jüan a fáradozásaidért.
Me-cö Fog látványos kézmozdulattal utasította vissza a pénzt.
– Magnus, Magnus, olyan régen barátok vagyunk már. Semmi olyat nem
mondtam ma neked, ami pénzt érne. Ennyire azért bízhatnál bennem. Nem
vagyok kétszínű csaló, mint Johnny Rook.
Magnus azért így is a vámpír kezébe nyomta a pénzt. Me-cö Fog újabb
kísérletet tett rá, hogy megölelje, a boszorkánymester azonban egy végső
határozott nemmel elindult lefelé a lépcsőn. Alec követte. Újra végigmentek
a pincén, aztán fel a kő csigalépcsőn a stand belsejébe. Odabent sötét volt,
de így sem kellett erőltetniük a szemüket, hogy lássák a kínai feliratokkal
ellátott vitrineket meg a tartalmukat.
A felfoghatatlan mennyiségű vér már kezdte zavarni Alecet, úgyhogy
megkönnyebbült, amikor végre kiértek az alvilági negyed utcáira, ahol
továbbra is kellemes, napos délután volt.
– Ki is az a Johnny Rook? – kérdezte. Magnus vállat vont.
– Egy kétkulacsos szélhámos.
 KILENCEDIK FEJEZET
A Mennyei Palota
ALEC CSENDBEN MARADT, AMÍG A KÖNYVESBOLTBA
TARTOTTAK, Magnus pedig
két éve először valami furcsát érzett. Zavarba jött a Me-cö Fognál
történtek miatt.
– Igazából egyáltalán nem ismerem valami jól Me-cö Fogat – mondta.
– Csak információkért fizettem neki párszor az évek során.
Alec bólintott, láthatólag máshol járt az esze.
– Csak… tudom, hogy történtek necces dolgok a múltamban – folytatta
Magnus. Mi a fene baja volt? – Nem szeretném, ha amiatt aggódnál, hogy
bármi is bezavarhat a… hát…
Elakadt a hangja, mire Alec kíváncsian nézett rá.
– Miről beszélsz? – kérdezte.
– Amikor Me-cö Fognál voltunk, azon kezdtem gondolkodni, milyen
gyanús ez az egész, milyen gyanús egy csomó minden, amit meg kell
tennem. Mármint Me-cö Fog ártalmatlan, csak hát folyton különcök
vesznek körül. Mind azt hiszik, hogy szeretem őket.
Alec melegen elmosolyodott.
– Az ördögi karizmád miatt van – közölte. – Nem tehetsz róla.
– Igen, de némelyik különc ismerősömről kiderült, hogy veszélyes. És
nyilvánvalóan nem akarjuk veszélybe sodorni Maxet.
Alec elnevette magát.
– Mi az? – kérdezte Magnus.
– Magnus, kettőnk közül nekem van veszélyes állásom – mondta Alec.
– Démonokkal harcolok hivatalból. Hihetetlenül veszélyes családba
fogadtuk örökbe Maxet. Pontosan tudom! De felejtsd el a harcot, a
szörnyetegeket, a sötét mágiát. Meleg árnyvadász vagyok, aki összejött egy
híres alvilágival, egyenesen a Pokol egyik hercegének fiával. Apám az
inkvizítor, a szüleim régen egy gyűlöletcsoport tagjai voltak. A
parabataiomat börtönbe zárták a Néma Városban. Nem is egyszer!
– Hát, ha jobban belegondolok – dörmögte Magnus –, nem hangzik
valami fergeteges otthonnak.
– És mégis az! – jelentette ki Alec váratlan hévvel. – Szeretem az
életünket, Magnus. Szeretem, hogy nem tudom, mi fog történni
legközelebb. Szeretem, hogy esélyünk van olyan életet biztosítani Maxnek,
ami kevés boszorkánymesternek adatik meg. Szeretem, hogy együtt fogjuk
csinálni. Emlékszel, mi állt azon a cetlin, amikor megtaláltuk Maxet? „Ki
tudná szeretni?” Mi tudtuk, Magnus. Tudtuk szeretni. Szeretjük őt.
Magnus kétségek közt őrlődött. Egyfelől csordultig telt szeretettel Alec
meg Max iránt, hálával az életért, amiről azt hitte, sosem kaphatja meg.
Másfelől a mellkasában duzzadó mágiára gondolt, meg arra, ami a
sikátorban történt. Eszébe jutott Ragnor, aki egy démon hatalmába került,
miután évszázadokon át csakis jót tett az erejével.
– Hogyan fogjuk ezt valaha is elmagyarázni Maxnek? – kérdezte halkan.
– Hogy honnan jött. Hogy én honnan jöttem. Hogy az emberek ránéznek, és
eldöntik, kicsoda, anélkül, hogy egy kicsit is ismernék. Hogy a szülei újra
meg újra veszélybe sodorják magukat, de akkor is mindig visszatérnek
hozzá.
– Szerintem nagyjából éppen így – mondta Alec. – És… nem is tudom.
Én is kezdő vagyok még ebben. De együtt majd kiokoskodjuk. Épp ez a
poén.
Magnus a tarkójára tette a kezét, és magához húzta, hogy megcsókolja.
A boszorkánymester valami gyorsra számított, de Alec csókja mély volt,
meleg, megnyugtató, tele szeretettel és vággyal. Magnus elengedte magát,
de amikor a nyelve a saját fogait érintette, valahogyan másnak érezte őket.
Megnyúltak volna? Vámpírfogakat növesztett? Mi történt vele?
Úgy döntött, lépésről lépésre halad, és most a csóknak van itt az ideje.
Ezek a napközbeni csókok gyakran könnyedek, rutinszerűek voltak, az
otthon melegét idézték. Most azonban kétségbeesett reménnyel feledkeztek
egymásba, mint annak idején, amikor még a kapcsolatuk elején jártak. Jó
sok idő eltelt, mire Alec abbahagyta a csókot, és Magnusénak támasztotta a
homlokát.
– Megoldjuk. Mindent megoldunk. Mindig az a vége.
Egy vérfarkas haladt el mellettük, és mandarin nyelven odakiáltott.
– Menjetek szobára, cukifiúk! Alec vidáman intett neki.
– Mit mondott?
– Siessünk a Palotába! – javasolta Magnus. – Akad némi kutatnivalónk.
Kézen fogva haladtak tovább, és egy kis időre Magnus valamivel
nyugodtabbnak érezte magát, mint az elmúlt két napban bármikor.
 Pillanatokkal azután, hogy újra elindultak, tűzlevél lobbant Alec orra
előtt. A férfi egy pillanatra hátrahőkölt, aztán elkapta az üzenetet, és
felolvasta Magnusnak.
– „Hol vagytok? Találtunk infót a tüskéről. A tündérek úgy bámulnak,
mintha ki akarnánk rabolni a boltot. Gyertek, amint tudtok. Jace.”
Sietősebben haladtak tovább, Magnus követte az emlékeit, amíg végül
befordultak a piac egyik régi utcájába, ahol egyszerre megjelent előtte a
kedvenc ázsiai könyvesboltja.
A Mennyei Palota akkora volt, mint egy komplett háztömb, és dupla
tetejével úgy festett, mintha Sanghaj valamelyik bíróságát álmodták volna
újra a tündérek. Azt állították róla, hogy a legrégebbi alvilági üzlet a
városban, és már az alvilági negyed létrejöttekor is több száz éves volt.
Magnus nemigen vette be ezt a történetet – bár elvileg igaznak kellett
lennie, mivel a tündérek nem hazudhattak –, de annyi biztos, hogy a bolt a
régi Sanghaj szemrevaló darabkája volt, egyben a tündérek erejének ékes
bizonyítéka. Nem tégla, kő és cserép alkotta, mint a mondénok házait,
hanem színes üvegből, aranyból és fényesre lakkozott fából építették. A
hatalmas kétszárnyú ajtó mellett üvegsárkányok álltak őrt. Higannyal
festették őket, a szemeik hatalmas igazgyöngyök voltak.
Ahogy Magnus közelebb ért, egyikük felé fordította kígyószerű fejét.
– Magnus Bane! – Olyan volt a hangja, mintha két kő csikordult volna
egymáson. – Rég találkoztunk.
– Huang! – Magnus biccentett, majd a másik sárkányhoz fordult. – Ti! A
Ti nevű meg sem moccant.
– Várj!
A könyvtár ajtaja hangos csattanással vágódott ki, és egy rókafülű kis
tündér rontott elő egy vaskos kötettel a hóna alatt. Alec vállának ütközött,
félrelökte a férfit, aztán futásnak eredt.
Jóformán semeddig sem jutott azonban, amikor színes fénysugár lövellt
ki Ti szájából. Telibe találta a rókatündért, aki mozdulatlanná merevedett,
aztán kék füstfelhőbe veszett. A könyv a földre hullott. Ózonszag terjengett
a levegőben.
Huang végigmérte Magnust és Alecet.
– Így jár minden könyvtolvaj. A művészet az élet értelme, ezért a lopás a
gyilkosság édestestvére. A tolvajok örökre elkárhoznak, és nem
menekülhetnek a Huang-ti tekintete elől!
 – Tudomásul véve – bólintott Alec feszülten. – Mi nem lopunk
könyveket.
– Semmi személyes – jegyezte meg Ti. – Ez a munkánk. – Járjatok hát
mindig sikerrel, és bőség legyen a jutalmatok – mondta Magnus.
– Szerintem is – tette hozzá Alec.
A sárkányok a tekintetükkel követték őket, ahogy beléptek az ajtón.

Alec jó pár csodát látott már életében, de még neki is el kellett ismernie,
hogy a Mennyei Palota belseje elképesztő látványt nyújt.
Bár az épület odakintről csak kétszintesnek hatott, odabent aztán öt szint
várta őket, mindegyik jókora galériával, ahol a padlótól a mennyezetig ért a
könyvek végtelenje. Az egész belteret rózsafából faragták ki, mindenhol
díszes indák és ágak kanyarogtak. A levegőben lógó három nagy lánggömb
meleg ragyogással töltötte be a teret.
Alec tartott tőle, hogy nehezen találják meg majd a barátaikat egy
ekkora helyen, de aztán szinte azonnal megpillantotta őket. Isabelle egy
létra tetején egyensúlyozott könnyedén, cipője irdatlan magas tűsarka
ellenére is. A húga éppen úgy nem félt a magasságtól, mint ahogy
gyakorlatilag semmi mástól sem. Most leszólt Simonnak, hogy minél
gyorsabban tolja a létrát a vérátkokról szóló könyvek szekciójához, aztán
amikor a férfi engedelmeskedett, boldogan sikkantott.
Clary futva érkezett, és egy borjúbőrbe kötött könyvet hozott magával,
aminek ismeretlen szimbólumot pecsételtek a borítójára.
– Megtaláltuk a tüskét! – mondta.
Egy közeli, ránézésre tündérszakácskönyvekkel telepakolt asztalon
kinyitotta a könyvet, és diadalmasan rámutatott egy tüskében végződő
lándzsát ábrázoló rajzra, ami alatt rúnákkal írt bekezdések álltak.
– És mi a dörgés? Miért nem altatja el ez az altatótüske az embereket? –
érdeklődött Magnus.
– Azt csak az északi istenekkel csinálja, gondolom – mondta Jace. –
Nézd! – A szövegre mutatott. – Fordítsam le neked?
– Naná, hogy tudod olvasni az óészaki rúnákat. – Magnus a szemét
forgatta.
– Hát, ha egyszer sok mindenhez értek – tárta szét a karját Jace. – Arról
nem is beszélve, hogy apám kegyetlen hajcsár volt.
– Jogos.
– Na szóval – folytatta Jace. – A Svefnthorn fekete adamantinból készül.
 – Ami egyébként pontosan micsoda?
– Olyan adamantin, ami beszennyeződött a démonok valamelyik
birodalmában – magyarázta Magnus. – Nagyon ritka anyag. – Végighúzta
az ujját a tüskét ábrázoló illusztráción. – A boszorkánymestereket ahhoz a
birodalomhoz és az uralkodójához köti, a hatása alatt belőlük merít erőt. Így
sokkal erősebbek lehetünk a megszokottnál.
– Ez így nem tűnik annyira vészesnek – jegyezte meg Alec.
– Amíg át nem veszi fölötte az uralmat. Akkor vagy meghal, vagy
háromszor megszúrják a tüskével, és a birodalomban uralkodó démon
lelkes csatlósává válik – tette hozzá Magnus.
– Ez így elég vészesnek tűnik – helyesbített Alec.
– Szóval alapvetően… bűvös metamfetaminról beszélünk? – vetette fel
Clary.
– A Spirális Labirintus megtiltotta a használatát – mondta Jace. –
Várjunk csak, hadd váltsam át a dátumot… úgy 1500 körül.
– Miért mondta Sinjun, hogy ajándék? – kérdezte Alec.
– Talán mert elment az esze – vont vállat Magnus. – A szóban forgó
birodalom nyilván Tijü. De miért szúrhatta meg Sinjun önmagát? Még ő
sem lehet annyira hülye, hogy megölje magát egy bizonytalan ideig tartó
erőlöket kedvéért.
– Talán azt hiszi, hogy apuci, a démon megakadályozhatja a halálát –
tippelt Clary.
– A kérdés az, mi hogyan akadályozzuk meg Magnus halálát – mondta
Alec.
Csak most vette észre, hogy ökölbe szorítja a kezét, és gyorsan
kinyújtotta az ujjait.
– Talán egy legősibb átok elbírja a dolgot – vetette fel Magnus. – Talán
azt hiszik, hogy találnak valamit a Fehér Könyvben, ami segíthet.
– Én arra tippelnék, hogy vagy a lehető leggyorsabban el kell jutnod
Tijübe, vagy soha az életben nem szabad betenned a lábad Tijübe – mondta
Jace.
Alec a halántékát dörzsölte.
– Talán Sinjun megint előkerül, és megkérdezhetjük a démonseregeivel
folytatott két bunyó között.
– Simon és Isabelle elvileg a Tijübe vezető portál helye után kutatnak –
mondta Clary.
 Mind arra néztek, ahol legutóbb kettejüket látták. Egy keret nélküli
szemüveges, mogorva képű manó dühösen magyarázott valamit, Simon
pedig bocsánatkérően emelte fel a kezét. A jelek szerint sikerült
felzaklatniuk egy egészen apró manókból álló olvasókört. Isabelle
észrevette őket, és egy rakás könyvvel a kezében odasietett hozzájuk.
Hangos sóhajjal tette le őket.
– Visszajöhetünk, amikor van több időnk böngészni? A helytörténet nem
az erősségem.
– Találtatok valamit a portál helyéről? – kérdezte Alec.
– Nem igazán. Simon elkezdte összeírni a szóba kerülő helyek listáját,
de az egész olyan, mintha valami útikalauz lenne turistáknak. – Isabelle
frusztráltnak tűnt. – Minden szóba jöhető nevezetességről elhíresztelték
már, hogy ott lehet a portál.
– Sinjunnak és Ragnornak tudnia kell – mondta Magnus. – Valahogyan
nyilván kommunikálnak Szammaellel, és elég biztosak lehetünk benne,
hogy ő Tijüben van.
– Tehát megint ott tartunk, hogy reménykedünk, hátha előkerülnek –
állapította meg Clary. – Vagy utánanézünk minden lehetséges helynek.
Amik közül bármelyikről kiderülhet, hogy valójában nyitott portál a
Pokolba. Csak úgy mondom.
Simon is megérkezett melléjük, és beletúrt a hajába.
– Egy jó tanács, gyerekek, soha ne akasszatok ki egy könyvárus manót.
Nagyon kemények.
– Hallom, semmit sem találtatok – mondta vidáman Jace. Simon undok
pillantást vetett rá.
– Azért nem jöttünk hiába – jegyezte meg Alec. – A tüskéről többet
tudunk.
– És utánaolvastam Tijünek is – mondta Simon. Isabelle
könyvkupacának a tetejére dobta a sajátját.
– Az a kínai pokol, igaz? – kérdezte Clary.
– Nos – felelte Simon –, nem igazán. Talán inkább a kínai purgatórium.
A lelkek azért kerülnek oda, hogy egy ideig kínozzák őket a bűneikért,
mielőtt reinkarnálódnak. Az egész nagyon szervezettnek tűnik. Van egy
csomó különféle pokol, mindegyiknek más az uralkodója. Bírák döntik el,
ki melyik pokolba kerül, és köztisztviselők működtetik az egész rendszert.
Vagy legalábbis – tette hozzá – működtették, amíg Jenlo uralkodott. De
Jenlo már nincs.
 – És akkor most mi a helyzet? – tudakolta Alec.
– Eltérő beszámolókkal találkoztunk – felelte szárazon Isabelle.
– Senki sem tudja, mert senki sem járt ott Jenlo halála óta – fűzte hozzá
Simon.
– Szammael talán a megkínzott lelkekből próbál energiát meríteni –
gondolkodott hangosan Alec.
– Elég komoly melónak tűnik. – Magnus összeráncolta a homlokát. –
Soha nem hittem volna, hogy Szammael az a típus lehet, aki köztisztviselői
kart tart fent. Lehet, hogy csak úgy elvan ott magában.
Clary aggodalmasan nézett a többiekre.
– Úgy érzem, meg kell kérdeznem – mondta. – Ha találunk egy nyitott
portált Tijübe, akkor… átmegyünk rajta?
Mielőtt bárki is válaszolhatott volna, kivágódott az ajtó, és Tien sietett
feléjük. Kapkodva szedte a levegőt.
– Reméltem, hogy itt talállak benneteket – mondta azonnal. – Csinfeng
szülei azonnal találkozni akarnak veletek. Állítólag fontos. Azt mondták,
hogy akin a lánc van, azonnal fegyverkezzen fel.
Alec és Magnus kivételével mindenki értetlenül nézett rá.
– Milyen lánc?
Magnus felsóhajtott, kigombolta az ingét, és szétnyitotta a mellkasán,
hogy megmutassa a sebéből kiinduló és az ujjak alatt eltűnő láncokat. Alec
nem volt teljesen biztos benne, de úgy érezte, mintha határozottabbá váltak
volna a vonalak. És eddig is ott voltak a Magnus lába meg nyaka felé induló
láncok? Nem emlékezett.
A többi árnyvadász Magnus testére meredt.
Váratlanul az imént még Simonnal veszekedő szemüveges manó jelent
meg mellettük. Sziszegve suttogott, de olyan hangerővel, hogy mindenki
hallhatta a közelben.
– Bocsánat, de fel kell szólítanom önöket, hogy távozzanak. Zavarják a
többi vásárlót. Eleve nincsenek hozzászokva az árnyvadászok jelenlétéhez,
erre maga még nekiáll vetkőzni…
– Tiszta sor – bólintott Alec. – Amúgy is épp indulni készültünk.
– A hideg béke értelmében eleve nem is kötelességünk beengedni
önöket – folytatta a manó. Nyilvánvalóan előre megfogalmazta magában a
beszédet, és feltett szándéka volt, hogy minden körülmények között végig is
mondja. – Mi viszont azt mondtuk, ez így nem jó, a Palota semleges terület,
bárkit beengedünk az árnyvilágból. Azt azért nem gondoltuk, hogy egy
egész… szakasz nephilim fog…
– Igen, igen – mondta Alec. – Megyünk már. Az ajtó felé kezdte terelni
a többieket.
– Aztán meg – folytatta a manó – ez nem kölcsönkönyvtár. Azokat a
könyveket eladásra szánjuk, és most tehetjük vissza őket a polcokra…
Magnus eddig azzal volt elfoglalva, hogy begombolja az ingét, de most
megfordult, és barátságosan a manó vállára tette a kezét. A tündér úgy
nézett rá, mint egy mérges kígyóra.
– Uram, elnézést kell kérnem a társaim nevében – mondta a
boszorkánymester. – Vállalom a felelősséget. Csak nekem segítettek a
kutatásaimban. Magnus Bane vagyok, New York fő boszorkánymestere, és
egytől egyig szeretném megvenni ezeket a könyveket.
A manó gyanakodva nézett rá.
– Hallottam magáról. Csak Brooklyn fő boszorkánymestere.
– Részletkérdés – hessegette el Magnus. – A lényeg, uram…
Megtudhatnám a nevét?
A manó megszívta az orrát.
– Nos, ha annyira kíváncsi rá, a nevem Kethryllianalæmacisii.
– Valóban? – kérdezte Magnus. – Nos, Keth… Szólíthatom Kethnek?
– Semmi esetre sem. Magnus folytatta.
– Legyen oly kedves, írja össze ezeket, és küldesse el a számlát a
Spirális Labirintusba! A könyveket pedig a Mansion Hotelbe kérjük, ha ez
így megoldható.
Simon segítőkészen egyetlen nagy stószba pakolta a köteteket, és
Kethryllianalæmacisii kezébe nyomta őket, aki kicsit megtántorodott a súly
alatt, de nyilvánvalóan nem szívesen mondott volna le egy jelentős üzletről
a Spirális Labirintussal.
– Természetesen, Mr. Bane – szűrte összeszorított fogai között. – Ha ez
minden, a munkatársaimmal hálásak lennénk, amennyiben…
– Igen – bólintott Magnus –, már megyünk is.
– Bocsánat – mondta Simon a manónak, aki sziszegő hanggal válaszolt.
A kicsit kábának tűnő Tien kivezette őket a boltból. Amikor kinyílt az
ajtó, egy ketrecbe zárt madár fülbemászó, kellemes dallamot énekelt fölötte.
Jöjj velünk, embergyermek! Víz és vadon beenged.2
Odakint a lépcsőn Alec Magnushoz fordult.
– Tényleg ki tudod fizettetni a számláidat a Spirális Labirintussal?
 – Meglátjuk – felelte Magnus. – Most pedig azt hallottam, hogy akin a
lánc van, azonnal fegyverkezzen fel, szóval mutasd az utat, Tien!
 TIZEDIK FEJEZET
A Fekete és a Fehér Átmenet
KÖVETTÉK TIENT AZ ÁRNYVILÁGI NEGYED ISMERETLEN
UTCÁIN ÁT. Indák sűrű kuszasága nőtte be az épületek közti területeket,
lombkorona-féleséget formálva a fejük fölött. A földig szűrődő fény hűvös
volt, és lágy. Elhaladtak egy tyúkhúslevest áruló selkie mellett, aztán láttak
egy tündérek készítette, holdvirágokkal feldíszített folyót, ahol sellők
énekeltek. Magnus megállt, rájuk mosolygott, hallgatta őket. Nagyon
szerette volna látni a fiát. Nagyon szeretett volna bedőlni az ágyba Aleckel,
összebújni, és csak aludni. A fülbemászó dallam eszébe juttatta a régi
Kínába tett látogatásait azokból az időkből, amikor mostani útitársai
nagyszüleinek nagyszülei sem éltek. Lehunyta a szemét, és egy pillanattal
később már érezte is Alec kezét a hátán. Nem sürgette, csak éreztette vele,
hogy ott van.
– Csun csiang hua jüe je – mondta Alecnek. – „Holdvilágos éjszaka a
tavaszi folyónál”. Ez a dal nálam is idősebb.
Dúdolni kezdett magában, a szemét továbbra is csukva tartotta. Nem baj,
ha a többiek várnak kicsit. Vajon miért nem hozta még el ide Alecet egy
egyszerű látogatásra? Ha a barátaik nem lettek volna veszélyben, táncra
perdült volna Aleckel a folyóparton, megtanította volna neki a szöveget és a
dallamot. Csakhogy rajta volt a lánc, és fel kellett fegyverkeznie.

A kovácsműhelyt semmilyen másik épülettel nem lehetett

összetéveszteni. A fénypiac főterének közelében állt, és több tucat
összekötözött hosszú lándzsából álló kerítés vette körül, amit Alec
voltaképpen logikusnak talált.
Tien bevezette őket az érintésre tündérharangok csilingelésétől kísérve
szélesre táruló kapun. Miközben áthaladtak rajta, Jace csodálattal simította
végig az egyik hullámos lándzsahegyet.
Tien észrevette a mozdulatot.
– Figyeld meg, hogy minden egyes penge pontosan ugyanolyan! –
mondta. – Nincs hozzájuk fogható kovács egész Kínában.
– Szerinted ezek csiangok vagy maók? – kérdezte Jace. Tien
meglepettnek tűnt.
 – Talán maók. De erről a kovácsokat kellene megkérdezni. Ismered a
kínai fegyvereket?
– Jace minden fegyvert ismer – mondta elgyötört hangon Clary, de
közben azért mosolygott.
Alec követte Tient az épületbe, arra számítva, hogy elegáns vitrinekben
kiállított ragyogó fegyverek várják. Akármennyit ugratta is Jace-t a
fegyvermániája miatt, az ő fantáziáját is birizgálták a tündérek íjai, arról
nem is beszélve, hogy a lánckorbácsot is használták a hagyományos kínai
harcművészetben. Talán Isabelle kaphatna egyet ajándékba…
Odabent azonban nemhogy gyönyörűen kiállított fegyvereket nem látott,
de egyáltalán semmilyent sem. Ehelyett egy nagyon-nagyon öreg férfi és
egy nagyon-nagyon öreg nő ült két zsámolyon egy fáklyákkal megvilágított
üres szobában. Kettejük között egy kis tűzön agyagedényben főtt valami,
amit a nő kavargatott.
Az árnyvadászok felsorakoztak a szobában, és zavartan kapkodták a
fejüket.
Az idős pár felnézett.
– Ó, Tien! – mondta a nő. – Ők nyilván a barátaid.
– Azt hallottuk, hogy Tijübe készültök – szólt a férfi.
– Még nem döntöttük el – vágta rá gyorsan Alec. – Épp beszélgettünk
róla.
– Mo Je, Kan Csiang, szeretném bemutatni…
Teleszívta a tüdejét, és egy levegővel felsorolt mindenkit balról jobbra
haladva. Alec igazán szép teljesítménynek találta.
– Emberek – folytatta Tien –, ők itt Kan Csiang és Mo Je, a legnagyobb
élő tündér fegyverkovácsok.
– Butaság! – tiltakozott Kan Csiang. – A halottaknál is jobbak vagyunk.
– Úgy hallottuk, magát megszúrták Svefnthornnal! – mondta lelkesen
Mo Je. – Nekünk is van egy valahol hátul, ha kell.
– Nincsen nekünk olyan – rázta a fejét Kan Csiang. – Ne hallgassanak
rá. Legutóbb akkor láttam azt a Svefnthornt, amikor Sanghajt még meg sem
alapították. Valahol a hegy alatt lehet, de ki tudja, merre? Én nem, és
lefogadom, hogy ő sem.
– Ööö, nagy tiszteletű… Bocsánat, nem tudom, mi a helyes megszólítás
– szabadkozott Magnus –, de úgy tudom, mondtak valamit a láncokról, és
hogy fel kell fegyverkeznem. Nos hát… – Nekilátott, hogy kigombolja az
ingét.
 – Ne! – szólt rá Mo Je. – Semmi szükség rá, hogy levetkőzzön. Már
tudjuk. Tessék!
Két kézzel benyúlt az agyagedénybe, amit eddig kavargatott, és
előhúzott belőle két kardot, de akkorákat, hogy külön-külön sem férhettek
volna bele a lábasba.
A szerény környezet ellenére a tündérek nem tudtak ellenállni a
kísértésnek, hogy elkápráztassák a vendégeiket.
Mo Je keresztbe fektette a kardokat az agyagedény tetején.
Nyilvánvalóan egy párt alkottak. Egyformák voltak, csak a színük tért el: az
egyiknek a pengéje mélyfekete obszidián volt, a markolata csillogó fehér
fém, a másiknak pedig éppen fordítva, a fekete markolathoz fehér penge
tartozott.
Magnus szemügyre vette a fegyvereket, aztán felnézett a tündérekre.
– Nem nagyon értek a kardforgatáshoz – mondta.
– Ezek nem kardok – közölte Kan Csiang. – Ezek istenek.
– Kulcsok – tette hozzá Mo Je.
– Igazán nem akarok kötekedni – mondta Jace –, de nagyon úgy néznek
ki, mintha kardok lennének.
– A Hejpaj Vucsangok – magyarázta Kan Csiang. – A Fekete Átmenet
és a Fehér Átmenet.
Tien csendben, csodálattal a hangjában szólalt meg.
– Ők vezetik át a holtak lelkeit Tijübe.
– Csak vezették – pontosított Mo Je. – Amíg a gazdájuk, Jama el nem
pusztult.
– Jenlo másik neve – súgta Tien.
– Ők szabadon elrepültek, nem béklyózta meg őket senki – mondta Kan
Csiang.
– Aztán megtaláltuk őket, és kardot kovácsoltunk belőlük – folytatta Mo
Je. – Szüksége lesz rájuk – fordult Magnushoz –, hogy Tijübe kísérjék a
lelkeiket.
– Ismétlem – mondta Alec –, egyáltalán nem biztos, hogy Tijübe
akarunk menni. Lehetőség szerint igyekszünk kerülni a pokol dimenzióit.
Kan Csiang úgy mosolygott rá, mint egy gyerekre.
– És megint szükségük lesz rájuk, ha majd ki akarnak jutni. Magnus
habozott.
– Sok mindenben jó vagyok, de a kardvíváshoz nagyon nem értek.
 – Ha eljön az ideje, ezekkel nem ölnie kell majd – mondta Kan Csiang.
Összehúzott szemmel vizsgálta a csapatot. – Ezek a könyörület és az
ítélethozatal kardjai. Maga, boszorkánymester, a könyörületet vegye
magához. A fehér pengét.
Mo Je kézbe vette a Fehér Átmenetet, majd Magnus mögé lépett, és
fontoskodó mozdulatokkal felcsatolt a hátára egy hüvelyt.
Alec rámosolygott Magnusra, aki azonnal ugyanazt a semleges
arckifejezést vette fel, mint amikor a szabó gombostűkkel rögzítette a ruháit
az átalakításhoz.
– Maga, nephilim, pedig vigye a feketét. – Kan Csiang Alec felé
nyújtotta a Fekete Átmenet markolatát.
Alec épp megkérdezte volna, hogy miért kellene neki az „ítéletnek”
lennie, de abban a pillanatban, hogy a kezébe vette a kardot, a szoba, a
kovácsok és a barátai mind eltűntek, ő pedig egy teljesen új helyen találta
magát.
Jellegtelen, száraz, fekete pusztaság nyújtózott az üres látóhatárig.
Fölötte vörös volt az ég, a nap jóval nagyobb a megszokottnál, és sötét,
mint a vér.
A pusztaságon ott állt Magnus. Vagyis az, amivé Magnus vált.
Nem szörnyeteg lett belőle. Nem igazán. Nem vált sem állattal, sem
démonnal hasonlatossá. Viszont iszonyatos méretűre nőtt, és teljesen fehér
szemmel nézett le Alecre anélkül, hogy felismerte volna.
Az óriás Magnus felemelte csupasz karját, és láthatóvá váltak a két
tenyerébe fúródó tüskés gömbök a belőlük kiinduló láncokkal. Ezek a
láncok aztán füstté és lángokká alakulva húztak csíkot a háta mögött.
A boszorkánymester a láncok ellenére is közelíteni tudta egymáshoz a
két tenyerét. Rózsaszínes-pirosas mágia szakadozott foszlányai keletkeztek
a kezei között, a föld remegni kezdett alattuk, rettenetes erő gyűlt egybe.
Alec maga elé emelte a Fekete Átmenetet, és semmiféle kétsége nem
volt felőle, hogy csakis ő forgathatja. Csakis ő hozhatja meg az ítéletet, ha
arra kerül a sor. Ha Magnust végképp a hatalmába keríti a tüske és
Szammael.
Aztán meg az érzelmek nélküli, erőtől izzó Magnus még az ítélet
kardjával a kezében is ijesztőnek hatott kissé.
Felemelte a kardot, és a sötét istenre mutatott vele, aki valaha Magnus
volt.
– Ha megismersz, szólj hozzám!
 Aztán megint a kőfalú szobában találta magát. Kan Csiang izgatottan
figyelte.
– Persze hogy ismerlek – mondta aggodalmasan Magnus. – Jól vagy?
Alec Kan Csiangra pillantott, az öreg tündér pedig bólintott.
– Jól van – mondta. – Azt hiszem, volt pár érdekes pillanata a karddal.
– Ha nem tévedek, a férjedet próbára tették – fordult vidáman
Magnushoz Mo Je. – Jó hír! Átment!
Magnus aggodalmas pillantást vetett Alecre. Alec érezte, hogy
elvörösödik.
– Nem vagyunk házasok – mondta, miközben a hátára csatolta a kardot.
– Még nem vagytok házasok – szúrta közbe Isabelle. Kan Csiang
elnevette magát.
– A mi kezünkön lát gyűrűt? És mégis, Mo Je meg én már házasok
voltunk, mielőtt só került a tengerbe. – Egészen közel hajolt Alechez. –
Maradjon vele! – mondta bizalmasan.
– Úgy tervezem – felelte Alec.
– Nagyszerű! – kiáltotta Kan Csiang. – Most pedig menniük kell.
Bezárunk, kezdődik a vacsora.
Ez annyira hirtelen jött, hogy egy pillanatig mind csak álltak bambán.
– Süketek talán? – kérdezte Mo Je. – Kifelé! Bezárunk! A piacon van
szükség magukra.
Kiterelték Magnust meg az árnyvadászokat a házból az utcára. A
kovácsoknál töltött rövid idő alatt valami úton-módon a nap az épületek
mögé ereszkedett, és beköszöntött az alkonyat. Narancsszínű fény
világította meg a házakat és a fákat, lágy, meleg szellő hozta virágok és a
közeli piactér ételeinek illatát.
Az ajtó becsapódott mögöttük, és Alec egy pillanattal később számos
retesz meg zár kattanását hallotta.
– Ez meglepően hasonlított ahhoz, amikor a nagyszüleimnél járok –
szólt aztán Simon. – Kivéve, hogy ők megetettek volna bennünket.
– Mi történt odabent, Alec? – kérdezte Jace.
– Látomásom volt – felelte lassan Alec.
– Milyen látomásod? – kíváncsiskodott Isabelle.
– Azt hiszem, arról, hogy mi történik, ha nem sikerül megállítanunk
Szammaelt.
– Megtudtál valamit arról, hogy mit kell tennünk? – kérdezte Jace. Alec
Magnusra nézett.
 – Nem szabad elbuknunk.
– Jól van – bólintott Jace. – Elvégeztük a kutatómunkát, szereztünk
kardokat. Mi a következő lépés?
– A jelek arra utalnak, hogy többet kell megtudnunk Tijüről – mondta
Isabelle. – Kezdhetnénk azzal, hogy megnézzük a régi portál egy-két
lehetséges helyszínét. Mi a véleményed, Tien?… Tien?
Mind körülnéztek. Tien kétségtelenül ott volt velük a kovácsműhelyben,
időközben azonban eltűnt.
Alec egyszerre rádöbbent, hogy nem látta a fiatal árnyvadászt, mióta
megkapták a kardokat.
A központi piactér fölött egyszerre éles fény villant. Alecnek pislognia
kellett, hogy kiűzze a szeméből a lilás ragyogást. Nem messze valaki
sikított.

Alig volt náluk fegyver, és harci öltözéket sem viseltek. Nem rajzolták
magukra a csatában szükséges rúnákat. Az egyik kardjuk Magnusnál volt,
aki évtizedek óta nem vívott. Ami azt illeti, még azt sem igen tudta
megfejteni, hogyan vegye elő a fegyvert a bonyolult hámból, amit Mo Je a
hátára erősített.
Azért mégis mindannyian futva indultak a piactér felé.
Káosz uralkodott. Alvilágiak rohangáltak fejvesztve fel-alá, menekülési
útvonalat vagy legalább menedéket keresve.
A piactér standjain hangos csattanással vágódtak be a rácsok és zsaluk.
Magnus nemigen tudta megállapítani, mi történik. Magasan fölöttük feketés
ragyogás lüktetett, mint egy égből kivágott kör. Majdnem akkora volt, mint
maga a tér. És ebből a körből démonok törtek elő.
– Ez egy portál! – Isabelle fekete haja lobogott a szélben.
– Méghozzá dimenziós portál – kiabálta túl a káoszt Clary. – Nem csak
olyan hétköznapi. Egy másik világba visz.
Tijübe. Nem is kellett kimondaniuk a szót, mindannyian tudták már
azelőtt is, hogy Ragnor meg Sinjun előléptek belőle, és ott lebegtek fölöttük
a levegőben. A magasba tartották a kezüket, és vörös mágia szikrázott
közöttük. Éppen olyan színű, amilyenre Magnus mágiája is változott.
Magnus felnézett a portálra. Semmit sem látott a túloldalán, csak olyan
sötét felhőket, hogy már-már feketék voltak. Több ponton hosszú
selyemszálak jöttek elő belőle, ezeken pedig szürke gömbök csúsztak lefelé,
akkorák, mint egy nagyobbfajta kutya. Ahogy a föld közelébe értek,
kinyújtották a lábaikat, és kiderült, hogy hatalmas pókok. Nem mintha egy
ilyen napon ez különösebb meglepetés lett volna.
Magnus gyorsan Alecre pillantott. Nem mondhatni, hogy Alec rajongott
volna a pókokért, és néha már egészen szórakoztató volt, ahogy állig
felfegyverkezett angyali harcos létére még a lakásba betévedő egészen apró
példányokat is elkerülte.
Alec most elővette a Fekete Átmenetet, és összeszorította a fogát.
– Lássuk, hogy működik ez az istenkulcs hétköznapi kardként.
Magnus mágiát gyűjtött a két keze közé, közben egyre jobban zavarta,
hogy éppen olyan színű, mint az ellenségeié. Ragnor mély hangja
túlharsogta a káoszt.
– Tijü ura megérkezett! A bíróság ítéletet hozott. Méltatlannak
találtattatok, és a holtak kínjait kell kiállnotok!
Simon mozdulatlanná dermedt, elszörnyedve bámulta az ereszkedő
pókokat. Mögöttük ködfoszlányok jelezték az ala démonok érkezését, akik
aztán vijjogva csaptak le, és kergették végig az alvilágiakat a piac keskeny
utcáin. Egy csapat sátánkutya jelent meg és szorított sarokba egy
pixicsaládot. Magnus éppen odaszólt volna, amikor Jace rohant el mellette,
mindkét kezében egy-egy ívelt pengéjű lándzsával, amit a fegyverkovácsok
kerítéséből emelt ki.
– Ide süss, Lewis! Bocs, Lovelace! – kiáltotta, és Simon éppen idejében
kapta felé a fejét, hogy elkapja az egyik lándzsát.
Szüksége volt egy pillanatra, hogy összeszedje magát, aztán Jace-szel
együtt rohanták le a sátánkutyákat. Az egyik azonnal elengedett a szájából
egy gyereket, ahogy Jace lándzsája az oldalába fúródott. A démoni állat
felüvöltött, és eldőlt, a többiek pedig feléjük fordultak. A szemük vörös
volt, tátott szájukban recés fogak sorai éktelenkedtek.
Simon egy szemvillanás alatt végzett a falkavezérrel. Egy másik kutya
üvöltve vetette magát Jace-re, aki fürgén elhajolt, és támadója lendületét
kihasználva a lándzsa nyelével átküldte egy ablakon.
Hsziangliuk indultak Jace és Simon felé, de Clary gyorsan közbelépett,
hogy fedezze őket. Ragyogó szeráfpengéje világított a ködben, ahogy
körbefordult vele. A nő tekintete egy pillanatra találkozott Magnuséval,
aztán felnézett az odafönt lebegő két boszorkánymesterre.
Magnus megértette, mit vár tőle a nő. Fel kell repülnie, és harcba
szállnia azzal a kettővel, éppen, mint az Intézet előtt tette. Ebben a csatában
viszont senkinél nem lesz íj, és csakis a saját mágiájára számíthat majd
odafent.
Isabelle-t közben egy csapat pókdémon az egyik csíkos vászonsátor felé
szorította. A nőnél egyetlen szeráfpenge volt, és parabataia sem akadt, akire
számíthatott volna. A pókok érzékelték a sebezhetőségét, és támadásba
lendültek. Isabelle megpördült, röptében félrerúgott egyet, ettől azonban
elvesztette az egyensúlyát, és a sátornak dőlt, ami rögvest össze is dőlt,
maga alá temetve őt is, és a pókokat is.
Magnus felkiáltott, és elindult feléjük, de fölöslegesen aggódott.
Hirtelen az egyik pókdémon hullája emelkedett ki a zűrzavarból egy
sátorvasra felnyársalva. Aztán Isabelle felállt, és a vasat fegyverként
forgatva újabb két póktól szabadult meg. A többit is sikerült sakkban
tartania vele, amíg szabad kezével előhúzta a hüvelyéből a szeráfpengéjét,
és elkiáltotta magát.
– Nuriel!
A szeráfpenge felragyogott. Isabelle megpördült, visszatámadott, és már
hátrálásra kényszerítette a pókokat, amikor megjelent Alec, és lecsapott a
Fekete Átmenettel. Ichor fröccsent.
Sinjun a földre ereszkedett a démonok között, hatalmas tűzgolyót
varázsolt elő, és a hátukat egymásnak vetve harcoló Jace, Clary meg Simon
felé hajította. Magnus gondolkodás nélkül a tűzgolyó meg a barátai közé
vetette magát. A lángoló gömb a testének ütközött, és eltűnt. Úgy tűnt,
egyszerűen belesüllyed a mellkasába. Clary észrevette, és tágra nyílt a
szeme.
– Miért csinálod ezt? – ordította Magnus Sinjunra. – Ezek alvilágiak! A
te néped.
A boszorkánymesternő feléje fordította szenvtelen tekintetét.
– Legyetek tanúi – kiáltotta – az új, állandó átjáró megnyitásának
Tijübe! – A keze nyomában rózsaszín lángok lebegtek, ahogy leengedte,
közben az ujjaiból újabb pókdémonok pattantak elő. – Cse-csu-csing,
húgaim! Ez már a ti világotok. Készítsétek az utat új gazdátoknak!
– Nem!
Magnus üvöltve rontott rá a pókokra. Kinyújtotta a kezét, és hangos
cuppanással egyszerűen belenyúlt az egyik démon testébe. Amikor odabent
kinyitotta az öklét, a démon felrobbant. Sinjunra pillantott, és meglepetten
látta, hogy a nő elégedetten bólint. Ettől Magnus csak még dühösebb lett,
két kézzel megragadott egy másik pókot, majd a tenyerét összecsapva
szétloccsantotta, mint egy dinnyét.
Remegő kézzel, a saját tettétől döbbenten állt egy helyben. Soha nem
csapott le még egy hétköznapi pókot sem otthon a lakásban. Bár igaz, ami
igaz, azok, a démonokkal ellentétben, rá sem szolgáltak ilyesmire.
– Magnus! – Alec hangja mintha egészen távolról jött volna. – Be tudod
zárni a portált?
– Épp pókokkal foglalatoskodom – mormogta maga elé Magnus.
Egy éppen odagördült hozzá, ő pedig rálépett, és széttaposta. Egy
pillanatra nem akadt több ellenfél, úgyhogy felnézett a portálra, és a pereme
után nyúlt a mágiájával, hátha össze tudja húzni.
Egyszerre Ragnor jelent meg fölötte, és sebesen ereszkedett felé. Amióta
aznap este betoppant hozzá a lakásába, Magnus csak álmában találkozott a
másik boszorkánymesterrel, aki a kevés eltelt idő ellenére is – valóban alig
pár napja lett volna? – rengeteget változott. Általában sötét és meleg szeme
most szinte lángolt, a szarvai megnőttek és tekervényesebbek is lettek.
A szarvakból tüskék nőttek, és amikor Ragnor felemelte a kezét,
Magnus látta, hogy a keze is nagyobb a megszokottnál, és fekete
karmokban végződik.
– Esélytelen – közölte Ragnor. – Nem tudod bezárni. Erről az oldalról
biztosan nem.
Magnus rá sem hederített, inkább a portált a világhoz kötő szálakra
koncentrált. Összeszorította a fogát, érezte, ahogyan a szívében lévő
csomóból a karján futó láncokba áramlik az energia, hogy aztán a tenyerén
át távozzon.
– Nem erő kérdése. – Ragnor már-már úgy beszélt, mint régen, amikor a
mágia elméleti és gyakorlati kérdéseiről tartott előadást Magnusnak. – Ez
másféle mágia. Régebbi. Ugye tudod, hogy ez a ti hibátok? – kérdezte aztán
kedélyesen. – Mármint az, hogy itt nyitottunk portált. Más helyet is
választhattunk volna, de amint a gazdánk megtudta, hogy a piacon vagytok,
nem tudott ellenállni a kísértésnek.
– Mármint az én hibám, és Alecé? – kérdezte Magnus.
– Mindannyiótoké. – Ragnor vidám hangja egészen hátborzongatóan
hatott. – Főleg az árnyvadászoké. A Kígyó különösen kedveli őket. Az
egész alvilággal tudatni akarja, hogy a nephilimek semmilyen körülmények
között nem védhetik meg őket.
 – Egyelőre elég becsületes munkát végeznek – mondta Magnus. –
Ragnor… Mi történt veled? Miért álltál egy… nem is egy egyszerű démon,
de a létező legrettenetesebb gonosz szolgálatába? Nem kell ezt tenned.
Semmit sem kell tenned. Ezt éppen tőled tanultam.
Most először Ragnor mintha elbizonytalanodott volna. Magnus mondta
tovább.
– Hagyd Szammaelt! Hagyd Tijüt! Gyere velem. Meg tudunk védeni…
De Ragnor a fejét rázta.
– Nem tudod. Te nem tudod, milyen vele lenni. Érezted a tüske hatását,
de azt nem, hogy milyen, amikor ő tartja a kezében.
– Vissza tudjuk csinálni – erősködött Magnus. – Elmegyünk a Spirális
Labirintusba. Hívjuk Catarinát, Tessát…
Elhallgatott. Ragnor széles mosolya nagyon nem rá vallott.
– Magnus! – mondta a másik boszorkánymester. – Nekem már késő.
– A Magnus mellén lévő X alakú sebre tette a kezét. – Mindkettőnknek
késő. Csak te még nem törődtél bele. – Felnézett az égen tátongó portálra,
ahol a nyüzsgő démonok és a tomboló vihar közepén az artériás vér
természetellenes színében cikáztak a villámok. – A túloldalról bezárhatod a
portált – folytatta. – Tijüből. Innen nem.
Az egyik pillanatban még ott volt, a következőben már nem.
Olyan sebesen emelkedett fel, hogy Magnus jóformán szemmel sem
tudta követni. Rengeteg mondanivalója lett volna még, de így, hogy Ragnor
elment, megint az árnyvadászokra fordította a figyelmét. Továbbra is
harcoltak, de már kezdtek fáradni. Mind az öten a tér közepén álltak a
hátukat egymásnak vetve, de hiába végeztek egyik démonnal a másik után,
újabbak jöttek helyettük.
Magnus feléjük rohant – a barátai és élete szerelme felé. Érezte a Fehér
Átmenet szokatlan súlyát a hátán. Hogyan bírják az árnyvadászok azt a
rengeteg nehéz fémet állandóan? Alec a Fekete Átmenetet forgatva sorra
söpörte félre a pajkucsing démonokat. Magnus nem is vette észre, mikor
szálltak be ők is a harcba. Alec Magnus nevét kiáltotta, és maga elé emelte
a kardot.
A mágia úgy tombolt Magnus mellkasában, mint egy ketrecbe zárt
vadállat. Felkészült, hogy végiglüktet a karján lévő láncokon, mint eddig
mindig, amikor valamilyen ötlete támadt. Koncentrált, érezte a Fehér
Átmenet súlyát a hátán, miközben az ereje a szívéből a gerincébe, a
nyakszirtjébe, onnan pedig a kard pengéjébe áradt.
 Mennydörgésszerű csattanással vörös fény tört elő a fegyver hegyéből.
Azonnal az ikertestvérét kereste, és el is jutott az Alec kezében tartott
Fekete Átmenetig. Mágia indái bújtak elő a villámokból, és a démonok
szétszéledtek. Az alkonyatot pokoli vörös ragyogás töltötte be – de ez a
ragyogás most megmenthette őket.
A villámokhoz legközelebb lévő démonok egyszerűen elpárologtak.
Mások lángra lobbantak, és üvöltve menekültek el. Aztán a villámlás
abbamaradt, egy pillanatra minden tiszta lett, és nyugodt. A távolban
Magnus két fényes csíkot látott. Ragnor és Sinjun ereszkedtek le olyan
sebesen, ahogy a mágiájuk csak engedte. A boszorkánymester a továbbra is
kivont fegyverrel egy csapatban álló árnyvadászokhoz sietett.
– Figyeljetek ide! – kiáltotta. – A túloldalról kell bezárnom a portált.
Tijüből. Ez az egyetlen lehetőség.
Alec feléje pördült, és rámeredt.
– Veled megyek. Nyilván.
– Nem! – jelentette ki Magnus, bár látta a szenvedélyt és az elszántságot
Alec tekintetében. – De Max…
– Magnus! – torkolta le vadul Alec. – Ez a munkám! Ez a munkánk.
Együtt kell mennünk. Együtt mentjük meg ezeket az embereket. Együtt
mentjük meg a portált.
– Mind megyünk – közölte Jace. Az arcát por és vér lepte, halvány
aranyszínű szeme ragyogott. – Ez természetes. És mind vissza is jövünk.
– Én benne vagyok – vont vállat Simon. – Mit nekem a pokol még egy
dimenziója?
– Nem mehetünk mindannyian – tiltakozott Clary. – Nem hagyhatjuk
védtelenül a piacot ennyi démonnal szemben.
Magnus körbemutatott.
– Szerencsénkre megérkezett a lovasság.
Mindenki felkapta a fejét. A tér sarkaiban az alkonyat kékes félhomályát
újabb és újabb felvillanó szeráfpengék világították meg.
Ragnor és Sinjun nem ereszkedtek tovább, jóval a föld fölött maradtak,
és óvatosan fordultak az újonnan érkezettek felé.
– Valaki hívta a Konklávét – sóhajtotta Isabelle. – Hála az Angyalnak!
– Talán Tien ment el értük – tippelt Jace. – Ő is velük van.
– Maradhatunk, és harcolhatunk mellettük, amíg vége – javasolta Simon.
Magnus a fejét rázta, és csodálkozva állapította meg, hogy a barátja is
ugyanígy tesz.
 – Be kell zárnunk azt a portált, különben sosem lesz vége – mondta
Alec.
És nem szeretnénk kérdésekre válaszolni rólam meg Ragnorról, gondolta
Magnus, és összenézett Aleckel, aki bólintott.
– De hogyan jutunk fel oda? – Isabelle az égen tátongó hatalmas
hasítékot nézte.
– Nem tudom, hallottatok-e róla – mondta Magnus –, de a mágiám
lényegesen erősebb lett. – Hátralépett, és a többiekre nézett. – Jól van –
bólintott. – Mindenki álljon össze. Mintha fényképezkednénk.
Az árnyvadászok láthatólag nemigen értették, mi történik, de
engedelmeskedtek, és csoszogva egy kupacba rendeződtek. Hamarosan
mind ugyanazon a kőlapon álltak.
A hátuk mögött a helyi árnyvadászok összecsaptak a démonhordával.
Magnus Tient kereste köztük a tekintetével, de nem tudta megállapítani, ott
van-e.
A feladatra koncentrált, kinyújtotta a kezét, és minden erejét
összeszedve felfeszítette a földről a kőlapot, ami csikorogva szabadult ki,
majd felemelkedett, és nagyjából fél méterrel a föld fölött tartotta az
árnyvadászokat. Kavicsok és betondarabkák hullottak le róla, de maga a kő
egyben maradt.
– Jól van – mondta Magnus. – Itt vagyok mögöttetek. Próbáljatok nem
leesni.
Képtelen volt odanézni. Becsukta a szemét, leguggolt, a kőlap és a rajta
utazó öt ember súlya megállapodott a mágiáján.
– Térdből emeld! – javasolta Clary.
– Szóljatok, ha vége! – mondta Simon.
Magnus érezte, ahogyan a mágia szikrázik benne. Erősebb lett, mint
valaha. Csodálatos érzés volt. Félelmetes, de csodálatos.
Forgószél támadt körülötte és az árnyvadászok körül. Egyre gyorsabban
száguldott, erőre kapott, szélesebb lett. Magnus várt, hogy még tovább
erősödjön… amíg aztán el nem vesztette fölötte az uralmat.
Látta, hogy a barátai megriadnak a kelleténél gyorsabb és erősebb
forgószéltől. Nemsokára már olyan volt, mint egy kisebb tornádó. Az
örvényben dühödt vörös villámok csapkodtak. Alec Magnus nevét kiáltotta,
de a boszorkánymester nem hallotta a rettenetes zajban.
Most vagy soha. Magnus átadta magát az erejének, és hangos kiáltással
a levegőbe küldte a kőlapon álló árnyvadászokat. Ő is velük emelkedett,
beszippantotta a tombolva a portál felé száguldó ciklon.
A kőlap forgott, billegett, és Magnus barátai hamarosan lerepültek róla.
Clarynek sikerült elkapnia Simon karját, ők ketten egymásba kapaszkodva,
de kontrollálhatatlanul pörögtek tovább.
Hamarosan mind az öt árnyvadász eltűnt a portálban. Pillanatokkal
később a kőlap is követte őket, miközben jókora darabok hullottak le róla a
mögötte emelkedő Magnus felé.
A boszorkánymester tudta, hogy a lendülete így is, úgy is átjuttatja a
portálon. Elszánta magát, hogy a lehető legtöbbet kihozza a helyzetből.
Röptében megfordult, majd kinyújtotta a két karját, az egyiket Ragnor, a
másikat Sinjun felé. A szél elkapta őket is, és már együtt repültek a portál
felé. A két másik boszorkánymester sem volt jobban ura a maga
helyzetének, mint Magnus.
Pörögve-forogva mindhárman követték a nephilimeket a világok közti
átjáróba. A portál éppen úgy ragyogott, mint a Magnus mellkasán tátongó
seb.
Aztán sötétség vette körül őket, erősebb, mint bármilyen fény. Magnus
füstfelhőket érzékelt, hideg szelet, aztán már egyáltalán semmit sem.
HARMADIK RÉSZ
Tijü
 TIZENEGYEDIK FEJEZET
Az Első Udvar
PÁR SZÁZ ÉVVEL KORÁBBAN Magnus álmatlanul forgolódott a
Csontvárosban a néma testvérek között. Akkor éppen olyan lehetetlennek
tűnt a béke, mint most.
Magnus anyja megölte magát, amiért ő ilyennek született. A
mostohaapja őt magát akarta megölni. Végül aztán úgy alakult, hogy
Magnus ölte meg a mostohaapját. Az ezután következő időszakot alig-alig
tudta felidézni. Nem is igazán volt magánál, nem uralta az erejét, elveszett
gyerek volt tomboló mágiával és tomboló dühvel a lelkében. Arra még
emlékezett, hogy majdnem szomjan halt egy sivatagban. Emlékezett egy
földrengésre, az aláhulló törmelékre, a sikolyokra. Amikor megérkeztek a
néma testvérek, kőzápor közepette tartott a csuklyás figurák felé, pedig
fogalma sem volt róla, hogy tanítani akarják vagy megölni.
Elvitték, de még a béke és a csend városában is a lángokban álló
mostohaapjáról álmodott. Borzasztóan nagy szüksége lett volna a
segítségre, de nem tudta, hogyan kérje.
A néma testvérek Ragnor Fellt kérték meg rá, hogy foglalkozzon az
elárvult boszorkánymester-gyerekkel. Az első találkozásuk emléke még
élénken élt Magnusban. Az ágyán feküdt a csupasz kőfalú szobában, amit a
néma testvéreknél kapott. Megtették, ami tőlük telt, kerítettek egy puha,
színes takarót meg pár játékot, hogy a helyiség inkább emlékeztessen
gyerekszobára, mint börtöncellára. Azért így sem lett barátságos, nem kis
részben azért, mert maguk a néma testvérek is eléggé félelmetesnek
hatottak. A kedvességük éles ellentétben állt hátborzongató, szem nélküli
arcukkal. Magnus igyekezett nem összerezzenni, amikor beléptek hozzá.
Miután végül megszokta, hogy szörnyetegek gondoskodnak róla, új
szörnyeteg érkezett. Az ajtó csikorogva nyílt ki, acél a kövön.
– Jaj már, fiam! – szólalt meg egy hang a cellája küszöbén. – Nem kell
sírni!
Démon, gondolta kétségbeesetten a fiú, éppen olyan, amilyenről a szülei
beszéltek. A bőre zöld volt, mint a sírokon növő moha, a haja fehér, mint a
csont. Szokatlanul hosszú ujjai groteszk karmokba görbültek.
Magnus felült, és már készült is, hogy megvédje magát. Esetlen
kiskamasz volt, aki épp elkezdett gyorsan nyúlni, hosszú végtagjaival csak
hadonászott, közben áradt belőle a veszélyes mágia.
Csakhogy Ragnor felemelte a kezét, Magnus mágiája pedig kék füstté
változott, és ártalmatlanul gomolygott a sötétben.
Ragnor a szemét forgatta.
– Nagyon udvariatlan ám így bámulni valakit.
Magnus nem számított rá, hogy ez a földönkívüli szót tud érteni vele,
Ragnor azonban, ha némi akcentussal is, de folyékonyan beszélt malájul.
– Az első benyomásom, hogy szociálisan éretlen vagy, és borzasztóan
rád férne egy fürdés. – Hangosan felsóhajtott. – Hihetetlen, hogy
belementem ebbe. Az első lecke, fiam, hogy soha ne ülj le kártyázni egy
néma testvérrel!
– Ki… ki maga? – kérdezte Magnus.
– Ragnor Fell vagyok. És te? Magnus alig találta a hangját.
– Azt mondta… Az a nő azt mondta… Azt mondták, el vagyok átkozva.
Ragnor közelebb lépett.
– És mindig hagyod, hogy mások mondják meg, mi a helyzet veled?
Magnus néma maradt.
– Mert szünet nélkül próbálkozni fognak – mondta Ragnor. – Van
mágiád, ahogyan nekem is.
Magnus bólintott.
– Nos hát – folytatta Ragnor –, íme a legfontosabb dolgok, amiket
mondhatok neked. Az emberek uralkodni akarnak majd fölötted az erőd
miatt. Meg akarnak győzni róla, hogy a te érdekedben teszik. Nagyon
vigyáznod kell velük. – Amikor Magnus tekintete valahová a folyosóra
villant a háta mögött, Ragnor hozzátette: – Igen. Részben még a néma
testvérek is azért segítenek rajtad, mert érdekük fűződik hozzá. Az
árnyvadászoknak szükségük van szövetséges boszorkánymesterekre, még
akkor is, ha nagyon nem örülnek neki, hogy így van.
– És ez rossz? – kérdezte halkan Magnus. – Hogy segítenek nekem?
Ragnor habozott.
– Nem – felelte végül. – Valójában nem az ő feladatuk, és semmi sem
garantálja, hogy olyan leszel, amilyennek látni szeretnének. Szerencséd
van, hogy olyan pillanatban születtél, amikor az árnyvadászok kedvelik a
boszorkánymestereket, nem a számtalan időszak valamelyikében, amikor
sportból vadásztak ránk.
– Szóval veszélyes, ha valakinek mágiája van – állapította meg Magnus.
Ragnor kurtán felnevetett.
 – Az élet elképesztően veszélyes, ha van mágiája valakinek, ha nincs –
mondta. – De igen, a magunkfajtának még veszélyesebb. A
boszorkánymesterek nem úgy öregszenek, mint mások, mégis sokan
fiatalon meghalnak közülünk. Mondénok égetnek el máglyán.
Árnyvadászok végeznek ki bennünket. Ez a világ nem biztonságos a
számunkra, de az a helyzet, hogy egyetlen biztonságos világot sem ismerek.
Mindenhol erősnek kell lenni, hogy az ember életben maradjon.
A gyerek, akiből később Magnus lett, hebegett.
– És maga… hogyan maradt életben?
Ragnor leült a hideg agyagpadlóra Magnus mellé, a hátukat a megsárgult
koponyákból álló falnak vetették. Ragnor háta széles volt, Magnusé
keskeny, de a fiatal boszorkánymester próbált ugyanolyan egyenes háttal
ülni, mint idősebb társa.
– Szerencsém volt – mondta Ragnor. – A legtöbb boszorkánymester így
marad életben. Mi a mázlisták vagyunk. Azok, akiket szerettek. Az én
családom látással rendelkező mondénokból állt, akik tudtak valamicskét a
világunkról. Azt hitték, egy zöld gyerek talán tündér cserefi lehet, és csak
később derült ki, hogy nem erről van szó. De ők azután is ugyanúgy
szerettek.
A néma testvérek hang nélkül, pusztán az elméjében beszéltek
Magnushoz, megtanítottak neki ezt-azt arról, hogy honnan származnak a
boszorkánymesterek, hogy démonok törtek be a világba, és hol
kényszerítették, hol becsapták az embereket, hogy gyereket szüljenek nekik.
– És ki volt a te apád?
– Az apám? – visszhangozta Ragnor. – A démonra gondolsz? Őt nem
tekintem az apámnak. Az az ember volt az apám, aki felnevelt. A másikhoz,
a démonhoz, semmi közöm. Tudom, hogy te nem voltál ilyen szerencsés –
folytatta –, de boszorkánymesterek vagyunk. Örökké élünk, és ez azt
jelenti, hogy előbb vagy utóbb egyedül maradunk. Amikor mások
démonivadékoknak neveznek bennünket, a saját céljaikra próbálnak
felhasználni, irigyelnek, félnek tőlünk, vagy egyszerűen meghalnak, esetleg
elhagynak bennünket, akkor nekünk kell eldönteni, mi lesz belőlünk. A
boszorkánymesterek maguk döntik el, mi lesz a nevük, mielőtt valaki más
nevezné el őket.
– Választok magamnak nevet – mondta a fiú.
– Akkor egészen biztosan jobban megismerjük majd egymást. – Tetőtől
talpig végigmérte a fiút. – Második lecke. A néma testvéreknek nem kell
kimosni a ruháikat és tisztálkodni, de neked igen. Nagyon is.
A fiú elnevette magát.
– Mostantól legyünk ragyogóan tiszták, jó? – javasolta Ragnor. – És az
isten szerelmére, keríts valami rendes ruhát!
Később Ragnor azt mondta, bár ne ment volna el aznap a Csontvárosba.
Egy pillanatig sem állt szándékában azt elérni, hogy Magnus ennyire
túlzásba essen az öltözködésével. És persze nem láthatta előre a csillám
feltalálását sem.
Magnus remélte, hogy békére lel a Néma Városban, de időközben rájött,
hogy az ilyen béke lehetetlenség. Nem tehetett mást, mint hogy feltette a
kérdéseit, és remélte, hogy Ragnor legalább néhányra válaszolhat közülük.
A végén pedig nevet választott magának.

– Magnus!
Alec hallotta a saját hangját, amint visszhangzott az őt minden irányból
körülvevő semmiben.
A Pokol üres volt.
A hátán feküdt, kapkodnia kellett levegő után, de legalább tudatánál
volt. Elvesztette az eszméletét, amikor átbucskázott a portálon, és fogalma
sem volt róla, mennyi ideig nem lehetett magánál. Felkönyökölt, arra
számított, hogy fájni fog, de a jelek szerint nem sebesült meg.
Nem volt itt semmi. Az égről hiányoztak a csillagok, a holdak, a felhők
– nem is, maga az ég hiányzott. Nem volt mélység vagy távolság, nem
voltak árnyalatok vagy egyáltalán színek, csak az üresség klausztrofóbiás
egyentengere látóhatártól látóhatárig.
Hunyorogva ült fel és nézett körül. Hatalmas, jellegtelen szürke kősíkon
ült, lapos volt, de egyenetlen, itt-ott hatalmas repedésekkel. A táj is
jellegtelennek hatott, üresen nyújtózott a látóhatár felé a szélrózsa minden
irányába.
A többi árnyvadászt ott látta maga körül, egyik sem lehetett távolabb
úgy tizenöt méternél. Jace már talpon volt – hát persze –, és mint kiderült,
csodával határos módon sikerült magánál tartania a dárdát, amit a
kovácsoktól hozott magával. A többiek éppen azzal foglalkoztak, hogy
feltápászkodjanak valahogy. Láthatólag senkinek sem esett baja.
Magnus is a közelben állt, és felfelé nézett. Alec követte a tekintetét, és
csomóba rendeződő mágiát pillantott meg felettük. Kusza volt, kaotikus,
mint egy hirtelenjében a csatamezőn összevarrt seb. Feketén ropogott, de
nem jöttek elő belőle démonok.
Alec is feltápászkodott, és a szerelme mellé lépett. Magnus vállára tette
a kezét. A boszorkánymester továbbra is a fenti kusza varratot bámulta.
– Nem valami szép. De azt hiszem, tartani fog.
Alec szorosan megölelte Magnust, egy pillanatig el sem engedte, csak
belefeledkezett a teste melegébe és a légzése megnyugtató hangjába. Aztán
hátralépett.
– Sinjun? – kérdezte. – Ragnor?
– Közvetlenül mögöttem voltak – felelte Magnus. Fáradt volt a hangja,
Alec szerette volna tudni, mennyit vett ki belőle a forgószél. – Meg mernék
esküdni, hogy ők is átjöttek mögöttem a portálon. Mégsem kerültek elő
ezen az oldalon.
– Nos, Szammael a portálok ura, meg Ragnor és Sinjun gazdája is –
találgatott Alec. – Szóval talán valahová máshová mentek.
– Ki tudja? – mondta kedvetlenül Magnus. A siker ellenére úgy festett,
mint akit legyőztek.
Hirtelen Isabelle szólalt meg a hátuk mögött.
– Simon?
Alec odakapta a fejét. Isabelle, Clary és Jace közeledett feléjük – mind
úgy néztek ki, mint akiket megtépázott egy szélvihar –, de Simon nem volt
velük.
Clary körbefordult.
– Simon? Simon?
Mind a fejüket kapkodták, de az őket körülvevő csupasz kövön
semmiféle búvóhely nem volt. Simon eltűnt.
Mind Claryre néztek. A nő összefonta a karját, mérhetetlenül sápadt
volt. Jace a hátára tette a kezét.
– Keresd meg! – mondta gyengéden. – Magadban.
Amikor Clary becsukta a szemét, Alecnek eszébe jutott, milyen volt,
amikor annak idején Sebastian elrabolta Jace-t, ő pedig hiába kereste
magában a parabataia szikráját. Most, hogy Claryt figyelte, fel tudta idézni
a fájdalmat.
A nő mélyen beszívta a levegőt.
– Oké… életben van legalább.
– Gondolod, hogy ott lehet, ahol Ragnor és Sinjun? – kérdezte Alec
Magnustól.
 Arra számított, hogy Magnus megint csak visszakérdez, hogy „ki
tudja?”, de a boszorkánymester tekintete hirtelen éles lett, és úgy festett,
végre megint koncentráltabb.
– Lehetséges – felelte.
– Annyi biztos, hogy átjött a portálon – mondta Jace. – Láttam. Isabelle
egészen kétségbeesettnek tűnt.
– Nem akart eljönni – sóhajtott. – Mármint Sanghajba. Úgy érezte,
valami szörnyű fog történni. Én meg azt mondtam neki, hogy hülyeséget
beszél. – Félresöpörte kócos haját az arcából, az ajka remegett.
– Iz! – nyugtatta Alec. – Megtaláljuk.
– És azt is meg kell fejtenünk, mi hogyan jutunk haza – emlékeztette a
többieket Jace. – Egyelőre halványlila gőzünk sincs róla.
– És nem mehetünk el a Fehér könyv nélkül – szúrta közbe Alec. – És
téged is meg kell mentenünk – fordult Magnus felé.
– És Ragnort is meg kell mentenünk – tette hozzá Magnus. Mind
ránéztek.
– Magnus! – szólt gyengéden Clary. – Téged kell megmentenünk
Ragnortól.
– Nem önmaga – magyarázta a boszorkánymester. – Szammael irányítja.
Nem hagyom magára ebben az állapotban. Ha engem meg lehet menteni
valahogyan, akkor őt is.
Egy pillanattal később Jace bólintott.
– Jól van – mondta. – Szóval meg kell keresnünk a Fehér Könyvet, aztán
megkeresnünk Ragnort, legyőznünk Ragnort, megmentenünk Ragnort,
megtalálnunk Simont, megmentenünk Simont, rájönnünk, mi Szammael
célja, semlegesítenünk Sinjunt, és lerombolnunk az állandó portált Tijü meg
Sanghaj között.
– Azt hittem, az utolsóval meg is vagyunk. – Isabelle felnézett a
sebhelyre. – Aztán meg… a jelek szerint Ragnor és Sinjun tudják, hogyan
kell jó nagy lyukat nyitni Tijü meg a mi világunk között, amikor csak
akarják.
– Ez esetben viszont felmerül a kérdés – mondta Jace –, hogy ha erre
képesek, miért nem jött át velük együtt Szammael is.
Magnus összeillesztette az ujj begyeit.
– Ha Szammael át tudna jönni a mi világunkba, át is jönne –
gondolkodott hangosan. – Tehát valami oknál fogva egyelőre nem képes
Tijüből a Földre jutni. Ahhoz lehet valami köze, ahogyan elkergették innen.
De nem tudom, pontosan miről lehet szó.
Jace csípőre tett kézzel nézett körül.
– Talán van valahol egy információs konzol. Tudjátok, „isten hozta a
pokolban”, ilyesmi.
Magnus komoran nézett rá.
– Nos, nem maradhatunk ezen a kődarabon – mondta Alec. – Nem úgy
volt, hogy Tijüben komplett államigazgatás működik bírákkal, bíróságokkal
meg kínzókamrákkal? Az nem lehet, hogy ezek mind eltűntek, igaz?
– Egy pillanat! – Magnus kilőtte magát a levegőbe.
Alec aggodalmasan figyelte. Normális esetben Magnus nem tudott
repülni, most viszont láthatólag semmiféle erőfeszítésébe nem került. Arra
gondolt, hogy biztosan a Svefnthorn teszi a dolgát.
Némán figyelték, amint Magnus a kősivatag fölött köröz. Clary Isabelle
vállára tette a kezét, a nő kétségbeesetten nézett vissza rá.
– Megtaláljuk Simont – mondta Clary. – Semmiféle szerepet nem játszik
ebben az egészben. Semmi sem indokolja, hogy veszélyben legyen.
– Na ja – felelte erőtlenül Isabelle. – Végül is csak a Pokolban veszett el.

Erre senki nem tudott mit mondani, úgyhogy csendben álltak még egy
percet, amíg Magnus a háta mögött elegánsan lobogó kabátjában végül
leereszkedett a földre. Még a démoni alvilágban is van stílusa, gondolta
Alec.
– Erre! – mondta a boszorkánymester, és egy teljesen ötletszerűnek tűnő
irányba vezette őket.
Mindannyian zavartan követték. Pár percig gyalogoltak, közben
szemernyit sem változott a táj, és semmi sem utalt rá, hogy bárhová is
jutnának. Magnus végül megállt, és a földre mutatott.
– Voilà! – mondta.
Alattuk pár méternél távolabbról láthatatlanul nagy nyílás tátongott a
földben. Kő csigalépcső indult belőle a mélybe.
– Ez meg hová tart? – kérdezte Clary. Magnus felhozott szemöldökkel
nézett rá.
– Lefelé – felelte, és elindult a lépcsőn. Clary ugyanúgy nézett vissza rá.
– Az egyetlen ember, aki értékelte volna ezt a poént – mondta –, éppen
az, akit meg kell mentenünk.
 – A megjegyzésed azt bizonyítja, hogy a magad módján igazából te is
értékelted.
– Legalább jópofán halunk meg – dörmögte Isabelle, miközben követte
őket.
Alec feszülten indult utánuk.

A lépcső több száz fokból állt, ide-oda kanyargott nagyjából

függőlegesen lefelé. Korlát persze nem tartozott hozzá, és Magnus
elképzelni sem tudta, mi történne, ha valaki a mélybe zuhanna. Arra
gondolt, hogy azért elkaphatná őket a mágiájával, de remélte, hogy nem
kerül sor ilyesmire.
Egy darabig a lépcső csak haladt lefelé a végtelennek tűnő párába. Aztán
fokozatosan valami szögletes kezdett kirajzolódni alattuk, és Magnus
rádöbbent, hogy fallal körülvett várost lát.
Odafentről nézve akár földi város is lehetett volna, bár igaz, ami igaz,
legfeljebb középkori. A külső falakat egymástól szabályos távolságra emelt
tornyok szakították meg. Magnus egészen biztos volt benne, hogy a tornyok
aljában lévő kapukon lehet ki- és bejutni, bár a várost ugyanaz a sötét
üresség vette körül, ami minden mást is uralt. Odabent az udvarokat
bíróságokra vagy palotákra emlékeztető piros tetős épületek választották el
egymástól.
Ahogy közelebb értek, nyilvánvalóvá vált, hogy egy elhagyatott helyhez
közelednek. Minden néma volt. Semmi sem mozdult. Amikor már jobban
megnézhették maguknak a tornyokat, Magnus látta, hogy a legtöbb félig
ledőlt, és itt-ott hatalmas földre zuhant kövek zárják el az utcákat.
Először úgy tűnt, hogy egyenesen a romos város szívébe ereszkednek,
de ez csak illúzió volt. Amikor végül leértek, látták, hogy a lépcső kívülre
vitte őket.
Mind az öten ugyanolyan csendben léptek le az utolsó lépcsőfokról a
kővel borított udvarba, mint ahogyan elindultak odafentről. Az udvar három
oldalon egyszer csak minden átmenet nélkül véget ért, és a semmibe zuhant,
a negyedik oldalon azonban két hatalmas csüe torony állt. Hagyományos
kínai építmények voltak – mármint a több ezer éves hagyományokhoz hűek
–, a falaikat finom faragások díszítették, lapos tetejük széles karimájú
kalapként telepedett rájuk. Közelebb érve látták, hogy mindkét tornyot több
száz, vagy inkább több ezer állati és emberi csontból állították össze. Az
egyik fakófehéren, a másik ébenfeketén ragyogott. A kettő között kígyóként
kanyargó ösvény vezetett a városfalban lévő nyílás felé. Azon túl teljes volt
a sötétség.
Csak a lépteik zaját lehetett hallani. Nyomasztó volt a csend, a levegő
meg sem moccant. Végigmentek a kanyargós ösvényen; úgy tűnt, másfelé
nem is indulhatnak. Alec előhúzta a Fekete Átmenetet, és harcra készen
tartotta maga elé, de semmi sem történt, ahogy áthaladtak a csüe tornyok
között.
Magnus maga sem tudta, mire számítson, amikor beléptek a városba. Az
ösvény egy újabb szögletes, kövezett udvarba vezetett. A túloldalán fehér,
favázas, kontytetős ház állt. Az ajtók szélesre tárva, az ereszekről piros
papírlámpások lógtak, bár egyik sem égett. Az épületet nem lehetett
megkerülni. Nem volt más lehetőségük, mint hogy bemenjenek, és
remélhetőleg át is jussanak rajta, mielőtt folytatják útjukat.
A belső tér különös módon egy szálloda előcsarnokára emlékeztette
Magnust. A kőoszlopok olyan magas mennyezetet tartottak, hogy
beleveszett a homályba. A hatalmas teret mintha arra tervezték volna, hogy
sok ember gyűlhessen össze benne.
A helyiség mindkét oldalán falikárpitok függtek hosszú bronzrudak
között. Magnus gyanította, hogy valaha egy történetet meséltek el, vagy a
birodalom mélyén várható büntetéseket ábrázolták, most azonban legfeljebb
egy-egy arcot lehetett kivenni a száraz vérfoltokkal borított, itt-ott már
rongyolódó, kifakult szöveteken. A terem túlsó végében hatalmas, de
egyszerű fa íróasztal állt, rajta gondosan elrendezett poros, penészedő
könyvekkel meg egy kupac jóformán semmivé foszlott pergamennel. Az
asztal mögött a falat meglepően hétköznapi krizantémokat ábrázoló festés
díszítette.
Semmi sem moccant, még a szél sem fújt. Magnus lélegzete hangosan
zúgott a fülében, a lépteik hangja olyan volt, mintha valaki egy hatalmas
kőkapun kopogtatott volna.
Magnus bizonytalanul indult az íróasztal felé. Ahogy közeledett,
egyszerre mozgást érzékelt – vaskos, tömzsi zöld és fekete csáp jelent meg
odalentről, és csapódott az asztallapra.
Az árnyvadászoknak földbe gyökerezett a lába. Magnus suttogást
hallott, és a szeme sarkából fellobbanó szeráfpenge fényét érzékelte.
Újabb csáp követte az elsőt, aztán egy harmadik is előkerült. Ahogy ide-
oda mozogtak az asztalon, nyálka maradt utánuk. Aztán egy ütemre
feszültek rá az asztallapra, és emeltek fel alóla egy lucskos fejet és testet,
amíg végül a lény teljesen megmutatkozott. A csápok lecsúsztak az
asztalról, és undok cuppanással hullottak a kőpadlóra.
A démonnak közel ülő zöld szemei voltak, orr és száj helyett pedig
egyetlen függőleges nyílás húzódott az arcán. Ebből a nyílásból hangos,
nyálkától nehéz, gurgulázó hang tört elő, ami épp úgy lehetett hörgés, mint
ásítás.
– Ez egy cecaelia démon akar lenni? – kérdezte hitetlenkedve Jace.
– Halandók! – A démon hangja olyan volt, mint egy fuldoklóé. –
Köszöntelek benneteket Jutuban, a százezer pokol fővárosában. Itt, az Első
Udvarban számba vesszük a bűneiteket, és megszabjuk a bünte… –
Elhallgatott, hunyorogva mérte végig őket. – Várjunk csak, téged ismerlek!
Magnus Bane! Mit keresel te éppen Tijüben?
– Mi van? – szólalt meg nagyon hangosan Alec.
– Honnan ismersz engem, démon? – kérdezte Magnus, de már ott
motoszkált a fejében egy pár évvel korábbi emlék. A kapcsolatuk elején
Aleckel… egy ügyfél, aki sellőkkel akart valamit…
A démon Alecre pillantott.
– Hékás, ez meg Alec! Szóval minden rendben veletek! Gratulálok,
gyerekek, őszintén!
– Elyaas – mondta erőtlenül Magnus. – Elyaas vagy, igaz?
– Magnus! – Alec elővette a legjózanabb hangját. – Honnan ismered ezt
a démont?
– Hát tudod… én vagyok az, Elyaas. – A démon lelkesen integetett a
csápjaival, közben nyálka csöpögött róluk az asztalra. – Magnus nyilván
mesélt rólam. Szobatársak voltunk!
– Nem voltunk szobatársak! – jelentette ki élesen Magnus. –
Megidéztelek a lakásomba. Egyszer.
– De ott voltam egész nap! Végül mit vettél Alecnek a szülinapjára? –
Elyaas láthatólag tényleg őszintén örült a találkozásnak.
Magnus hangos sóhajjal fordult Alec felé.
– Egy munka miatt idéztem meg Elyaast pár évvel ezelőtt. A szokásos
megbízás, semmi izgalmas.
– Azon filózott, hogy mit vegyen neked a szülinapodra. – Elyaas
valószínűleg barátságos próbált lenni, de inkább olyan volt a hangja, mintha
félrenyelt volna egy egész polipot. – Mindig tudtam, hogy együtt fogtok
maradni!
 – Nem – rázta a fejét Magnus. – Azt mondtad, a szíve mélyén örökké
gyűlölni fog, és végül eljön értem apám.
Egy pillanatra csend lett. Végül Elyaas szólalt meg.
– Ezek szerint erre nem került sor.
– Nos, apám valóban eljött értem – vallotta be Magnus. – Csak nem lett
jó vége a számára.
– E miatt a démon miatt lett aznap csupa trutyi a lakásod? – kérdezte
Isabelle.
– Igen! – vágta rá Magnus elégedetten, amiért valaki meg tudta erősíteni
az ő verzióját az eseményekről.
– Várj, te találkoztál ezzel a démonnal? – Alec úgy nézett Isabelle-re,
mint az árulókra szokás.
– Mind országos cimborák vagyunk! – lelkesedett Elyaas.
– Nem vagyunk azok! – jelentette ki határozottan Magnus. – Mit keresel
itt?
– Én vagyok a recepciós. – Elyaas csápjainak mozdulatát akár
vállrándításként is lehetett értelmezni. – Ez a porta, ahol a magisztrátus,
jelesül én, számba veszi a bűneiteket, és a megfelelő örök kínok közé küld.
És összeházasodtatok? – kérdezte lelkesen. – Vannak gyerekeitek?
– Van egy fiunk – felelte Alec, még ha a józan esze azt súgta is, hogy
csendben kellene maradnia.
– Ez csodálatos! – mondta Elyaas. – Imádom a gyerekeket!
– Gondolom, megenni – szólt közbe Jace. Elyaas csalódottnak tűnt.
– Most ráléptél a tyúkszememre.
– Nézd, Elyaas, igazán jó téged viszontlátni – hazudta Magnus –, de
igazság szerint pár barátunkat keressük, és muszáj mennünk. Szóval nem
tudom, mi az eljárás, hogy átjussunk ezen a helyen, és belépjünk Tijübe, de
részünkről kezdhetjük.
– Nos… – Elyaas csak hímezett-hámozott. – Senki sem járt erre
mostanában, szóval a barátaitok sem. Ami azt illeti, egyáltalán senki nem
járt erre, amióta itt kezdtem dolgozni. – Az egyik csápjával megvakarta a
fejét. – Igazából fogalmam sincs az eljárásról.
– Nem lehetne, hogy egyszerűen megöljük, és megyünk tovább? – szólt
oda Jace.
– Ez bunkóság – közölte Elyaas. – Csak mert árnyvadász vagy, még nem
kell megölnöd minden szemed elé kerülő démont.
– Ami azt illeti, de – fintorodott el Clary.
 – Ez egészen más megvilágításba helyezi a kapcsolatunkat –
panaszkodott Magnusnak Elyaas. – Azt hittem, értjük egymást. Soha
korábban nem idézett meg egy boszorkánymester kétszer.
– Kétszer? – kérdezte Alec.
– Az első nagyon régen volt – magyarázta Magnus. – Talán a
tizenkilencedik században. Elyaas, ígérem, később újra megidézlek egy
beszélgetésre. De tényleg muszáj mennünk.
– Oké, oké. Hm. – Elyaas felvette az egyik penészes könyvet az
íróasztalról, és az egyik csápjával kinyitotta. A borító a földre hullott, több
lap pedig a csápra tapadt. – Csak adjatok egy percet. Miért is nem tanultam
meg kínaiul olvasni?
– Talán – mondta Alec – elég lenne, ha elmondanád, hová menjünk, mi
meg odamennék, és mindenkinek azt mondanánk, hogy tökre
végigcsináltad az egészet a könyvekkel meg az ítélethozatallal.
– És nem fogunk megölni – tette hozzá Jace. – Legalábbis most. Elyaas
fontolóra vette az ajánlatot.
– Rendben. De jöttök eggyel.
– Nem – mondta Magnus.
– Jól van – bólintott a démon. – Én jövök nektek eggyel.
– Azt sem.
– Csak menjetek át azon az ajtón! – Elyaas a csápjaival a falon
megjelenő ajtó felé intett. – A Második Udvarba vezet, aztán jön sorban a
többi. A barátaitoknak ott kell lenniük az egyikben valahol. Ha mégsem,
végül eljuttok Tijü központjába. Ott találjátok Szammaelt, ő talán segít.
– Nem minden démon olyan segítőkész, mint te, Elyaas – mondta
fáradtan Magnus. – Megyünk is.
Az íróasztal mellett lévő ajtón át Tijü belseje felé indult, az
árnyvadászok pedig követték. Az ajtón túl újabb kőlépcsőket találtak, és
Magnus már indult is lefelé.
– Kösz, hogy benéztetek – mondta vidáman Elyaas. Amikor Alec
elhaladt mellette, hozzátette: – Szóval te vagy a híres Alec. Hm.
– Mi van? – mordult rá a férfi.
– Semmi – rázta a fejét Elyaas. – Csak azt hittem, jóképűbb vagy, ennyi.
Alec pislogva nézett rá. A háta mögött Jace elfojtotta a nevetését.
– Ahogy beszélt rólad, azt hittem, egy egész csomó csápod van. Több
száz csápod! Erre tessék! – Szomorúan csóválta a fejét. – Egy sincs.
Alec egyetlen szó nélkül vonult tovább.
 Ahogy lefelé tartottak a lépcsőn, még hallották Elyaas cuppogó hangját
a távolból.
– Hogyan értékelnétek a recepción nyújtott szolgáltatást? Nagyon
elégedettek voltatok, többé-kevésbé elégedettek voltatok, egy kicsit
elégedettek voltatok, egy kicsit elégedetlenek voltatok, többé-kevésbé…
A lépcső alján egy boltívet találtak, amely az elsőhöz nagyon hasonlatos
újabb épületbe vezetett. Háromszor olyan magas volt, mint Alec, és az
oszlopai ijesztő szögben dőltek egymásnak. Az utat két másik összedőlt
oszlopból származó, egykor gondosan megmunkált kövek zárták el. Olyan
volt, mintha egy óriási gyerek építőkockákkal játszott volna, aztán nem
pakolt volna el maga után.
Magnus láthatólag arra készült, hogy mágiával söpörje félre a köveket
az útból, de Alec leállította.
– Inkább másszunk át rajtuk! – javasolta.
Magnus beleegyezett, bár furcsán nézett Alecre. Jace már neki is indult,
hogy felkapaszkodjon a kövekre, a többiek követték.
A Második Udvar sokkal rosszabb állapotban volt, mint az előző. Vagy
talán eleve zsúfoltabb lehetett. Itt sokkal több bútort láttak, némelyiket
kőből faragták, mások fából készültek, de mind darabokra tört – asztalok,
székek egyaránt. A porban darabokra hullott kőtáblák, könyvek, elsárgult
pergamenek hevertek. Alec óvatosan navigált a törmelék közepette, aztán
felvett egy repedezett fadarabot, rajta vörös és arany festék maradványaival.
Valaha egy arc lehetett rajta.
– Itt csata volt – állapította meg Jace, miután gyakorlott szemmel
körülnézett.
Alec gyanította, hogy igaza lehet. Itt-ott elhagyott fegyverek hevertek –
kardok, dárdák, törött íjak –, a hatalmas terem hátuljában pedig egy
pontosan ugyanolyan íróasztalt is láttak, mint amilyen mögött Elyaas is ült,
csak ezt nemes egyszerűséggel kettévágták. Öt nyitott ajtó vezetett
különféle irányokba azon kívül, amelyiken át beléptek. Az egyetlen
érintetlen tárgy a helyiségben egy fehér ruhás fiatal nőt ábrázoló, élénk
színekkel, finom ecsetvonásokkal készült olajfestmény volt a törött íróasztal
közelében. Alec gyönyörűnek találta a nőt, a ragyogása egészen különösen
hatott a sötét romok között. A képnek egyetlen hibája akadt, egy soha be
nem gyógyuló sebként éktelenkedő szakadás éppen a nő arcán.
Amikor Magnus megállt Alec mellett, hogy alaposabban szemügyre
vegye a festményt, a nő arca feléjük fordult. Üres és fehér volt a szeme.
 – Pfuj! Gonosz kép! – Clary hátrahőkölt.
A festményen lévő nő feje hátborzongatóan billent a nyakán, amikor
pedig megszólalt, olyan volt a hangja, mint a száraz tüzelő.
– Üdvözöllek benneteket, elveszett lelkek! – mondta.
Alec azt várta, hogy talán mond valamit arról, hogy mennyire
magányos, de a nő így folytatta:
– Itt választjuk ki az utatokat, aztán átmentek a kijelölt szellemkapunk
szenvedéseitek helyszíne felé.
– Csodás hír – dörmögte Jace.
– Ne csüggedjetek! – A nő mosolya hosszú, tűszerű fogakat tett
láthatóvá. – Amikor a szenvedéseitek felérnek a fájdalommal, amit
életetekben okoztatok, visszakerültök az élet és a halál körforgásába. Azt
tanácsolom, bátran viseljétek a megpróbáltatásaitokat. Nem kerülhetitek el
őket, úgyhogy akár emelt fővel is viselhetitek, ami vár rátok.
Amikor senki nem felelt, folytatta.
– Nem is kérek tőletek mást, csak a szokásos útdíjat.
– A szokásos útdíjat? – húzta fel a szemöldökét Alec.
– Igen – felelte a nő. – A hagyomány szerint jüanpao dukál, de újabban
elfogadunk papírpénzt is.
Magnus felnyögött.
– Felteszem – szólt Alec –, nincs nálad kápé.
– Maradt némi apróm, miután megvettem a tündérektől azt a
teasüteményt. – Clary a farmerja zsebében turkált. – Felejtős, falevél lett
belőle.
– Nincs nálunk pénz – közölte a festménnyel Magnus –, de tudod…
– Amennyiben hiányzik a szükséges összeg, a Jégbarlangon át
eljuthattok a Bánat Bankjáig…
– Semmiféle pénzünk nincsen a Pokol bankjában – magyarázta Magnus.
– Tudod, nem haltunk meg.
A nő meghökkent.
– Ha senki sem küldött nektek pénzadományt, talán felvehetitek azt, ami
az őseitek után maradt…
Magnus közbevágott.
– Nem haltunk meg. És nem tudom, feltűnt-e, de ez a hely romokban
hever. Tijüben megszűnt a normál ügymenet. Hát nem látod, hogy az egész
udvar összedőlt? – Amikor a nő nem válaszolt, Magnus folytatta. – Mikor
jött erre valaki legutóbb?
 – Magnus… – mondta Jace. Az egyik oldalsó ajtót figyelte. – Valaki jön.
Amikor a nő végül válaszolt, lassabban beszélt, mint Alec szerette
volna.
– Rég volt már – mondta. – És a hivatalnokok nem takarítottak rendesen.
– A hivatalnokok nincsenek többé – közölte Magnus. – Ahogyan a
gazdájuk sincs. Jenlót, az uradat legyőzték, elkergették erről a helyről több
mint száz évvel ezelőtt.
– Nem járok el sokat – ismerte be a nő. – Talán igazad van, de talán
csaló vagy, aki csak fizetés nélkül akar átjutni a szellemkapun.
– Igazat beszél – segített be Alec. – Most jöttünk az Első Udvarból. Az
is romokban van.
– Emberek! – mondta türelmetlenül Jace.
Felkapott egy elhagyott tőrt a földről, és Clary kezébe nyomta, a saját
dárdáját maga elé emelte. Mindannyian a zaj forrása felé fordultak. Alec
már tisztán hallotta: futólépések közeledtek feléjük egyre határozottabban.
A nő a festményen habozott.
– Sajnálom – szólt végül –, de ragaszkodnom kell a fizetséghez. Még ha
ideiglenesen akadnak is problémák Tijü gépezetében, nem kételkedem
benne, hogy hamarosan kijavítják őket. Az nem lehet, hogy a lelkek örökké
csak feltorlódjanak, és ne legyen hová menniük.
– Megmondtam, hogy nincs pénzünk… – tiltakozott dühösen Alec, de el
is hallgatott, mert a futólépések forrása egyszerre belépett az ajtón.
Tien volt az. Úgy festett, mint aki leállt birkózni egy zsák
borotvapengével. A ruhái szakadtak voltak, és véresek, a haja kócos, a
bőrén egymást érték a vágások és a horzsolások. A vállán pecsétes fehér
rongyokból rögtönzött batyut hozott magával. A nő a festményen
odafordult hozzá.
– Neked van pénzed a belépti díjra?
– Nyilván nincs neki… – kezdte Magnus.
– Van – mondta a fiú.
– Tien! – kiáltotta Alec. – Merre jártál? Hogy kerülsz ide?
– Elkeveredtünk egymástól, miután végeztünk a kovácsoknál – mondta
Clary. – Aztán támadtak a démonok.
– Barátaim, rémes dolgokon mentem át – mondta fáradtan Tien.
Jace eltette a lándzsáját, de azért gyanakodva méregette a fiút.
Láthatólag Magnusnak is voltak fenntartásai.
– Hogyan tűntél el anélkül, hogy bárki is észrevette volna?
 – Démonok ragadtak el – felelte Tien. – A boszorkánymesterek
seregének előőrse. Amikor kiléptem a kovácsoktól, hogy meggyőződjem
róla, minden rendben van-e, nagy denevérszárnyú démonok csaptak le rám,
és elvittek magukkal. Szinte azonnal átdobtak egy portálon, és itt kötöttem
ki.
– Vajon miért nem vártak meg bennünket is? – gondolkodott hangosan
Magnus.
– Szerintem nem is tudták, hogy ti ott vagytok – mondta Tien. – Nyilván
észrevettek, és azt hitték, egyszerű árnyvadász vagyok, aki véletlenül az
útjukba keveredett. – Zihálva nézett végig a társaságon. – Nagyon örülök,
hogy megint összefutottunk, még ha mindannyian csapdába is estünk. Mi a
helyzet a portállal?
– Zárva – felelte Alec. – Egyelőre. Viszont Simon is eltűnt, és addig nem
mehetünk el, amíg nem kerítettük elő.
– Plusz remélhetőleg megakadályozhatjuk Szammaelt, hogy azt tegye,
amit tenni akar – szúrta közbe Clary.
– Meg igazából egy csomó minden más is szerepel a listánkon – mondta
Magnus.
Tien megkönnyebbülten sóhajtott.
– Azt hiszem, segíthetek.
Fémes csörgéssel a földre dobta a batyuját. A szövet kibomlott, és
öklömnyi arany- meg ezüstdarabok kerültek elő belőle. Különböző alakúak
voltak – egyik szögletes, másik kerek, megint mások stilizált virágokat
vagy hajókat formáltak.
– Látom, jártál a Bánat Bankjában. – Magnus felhúzta a szemöldökét.
– Jártam – bólintott Tien. – Elég sok olyan felajánlás érkezett a Ko
családnak az évek során, amit aztán nem vett át senki. A manók, akik
kihozták nekem, láthatólag még örültek is neki, hogy végre valami dolguk
akadt. – A kupacra mutatott, és a festményen lévő nő felé fordult, aki
boldog mosollyal villantotta ki hegyes fogait. – Nagy tiszteletű Hua Csung-
hszien – mondta. – Ez elegendő fizetség az átkelésünkért?
A nő pár pillanat alatt felmérte a kupacot.
– Elegendő – mondta aztán.
– Nagyszerű. – Alec megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Kösz, Tien.
– Most pedig a csiangsik mindenkit elvisznek oda, ahol ki kell állnia a
maga gyötrelmeit.
 Mind a hat ajtón át humanoid lények özönlöttek a terembe. Zöld bőrük
és hosszú fehér hajuk volt, a karjukat maguk elé nyújtották. Amikor
kinyitották a szájukat, több sorra való hegyes sárga fog vált láthatóvá, és
éles, panaszos üvöltést hallattak.
– Szóval zombik – állapította meg Clary. – Most verekedhetünk
zombikkal.
– Csiangsi démonok – helyesbített Tien. – De igen, nagyon hasonlítanak
a zombikra.
– Ne már! – kiáltotta ingerülten Magnus, alaposan meglepve ezzel
Alecet.
A tekintete vadul villant. Alec már nyúlt a Fekete Átmenetért, hogy
előhúzza, de megállt a keze a levegőben, és csak bámulta a vízzel hígított
vérre emlékeztető rózsaszínes-pirosas fényt, ami Magnus ujjaiból lőtt ki. A
sugarak áthatoltak a csiangsikon, ichorrá és hamuvá robbantva őket.
Magnus körbe-körbe forgott, és egyik közelítő lényt pusztította el a másik
után.
Csak égett szag maradt utánuk a levegőben, és Magnus ziháló
légzésének hangja hallatszott.
– Azt a rohadt! – szólat meg Isabelle egy pillanattal később.
Magnus Alec felé fordult, és találkozott a tekintetük. Először olyan volt,
mintha fel sem ismerte volna, felhúzta az ajkát, és különös, a normálisnál
hosszabb és hegyesebb fogak villantak ki alóla. Aztán a boszorkánymester
megint önmaga lett. Amikor meglátta Alec pillantását, elbizonytalanodott.
– B… bocsánat. Türelmetlen voltam.
– Semmi baj – mondta Jace. – Most, hogy… – Újabb mély hangú
üvöltések szakították félbe. – Jaj, ne!
Újabb csiangsik jelentek meg az ajtókban, hogy aztán kérlelhetetlenül
elinduljanak feléjük. Alec éppen megszólalt volna, amikor Magnus
ujjbegyein megint fellobbant a kegyetlen piros fény.
– Várj! – kiáltotta a nő a festményen.
Alec azt hitte, Magnus nem fog habozni, de mégis ez történt. A
boszorkánymester kapkodta a levegőt, de visszafogta magát, amíg a nő
folytatta.
– Nem fognak elfogyni. Addig jönnek, amíg nem kapnak egy lelket,
hogy magukkal vihessék. Legalább egyet.
– Állítsa le őket! – förmedt rá Alec. A nő a fejét rázta.
– Nem tudom, én is éppen úgy csak szolgáló vagyok, mint ők.
 Mindannyiunknak teljesítenie kell a feladatát.
– Hagyom, hadd vigyenek el engem – mondta Tien.
– Nem! – szólt rá élesen Jace. – Te tanulmányoztad Tijüt, többet tudsz
róla, mint bárki közülünk. Szükségünk van rá, hogy bármi esélyünk legyen
ezen a helyen. Majd én megyek.
– Szó sem lehet róla! – jelentette ki Clary.
– Én megyek – közölte ellentmondást nem tűrően Isabelle.
A hangja betöltötte a termet. Még a csiangsik is megtorpantak egy
pillanatra.
– Isabelle, nem teheted… – kezdte Alec.
– Márpedig megyek – mondta Isabelle. – Megyek, és megkeresem
Simont, ha addig élek is.
Sarkon fordult, és a csiangsik felé nyújtotta a karját. A démonok
sóhajszerű hangot hallattak, olyan volt, mintha megkönnyebbültek volna.
Nem özönlött be több belőlük az ajtókon.
– Ő választott – mondta Hua Csung-hszien. Jace Alec felé pördült.
– Meg fogják ölni…
– Nem. – Magnus hangja feszült volt, és halk. – Ide eleve csak a holtak
kerülnek. Azt fogják feltételezni róla, hogy ő is halott. Nem tudom, mit
tesznek vele, de nem ölik meg.
Clary arcán könnyek folytak. Meg sem próbálta letörölni őket.
– Isabelle, ne!
– Engedjétek elmenni! – mondta a festett nő. – Nem másíthatja meg a
döntését. Ha vissza akarjátok szerezni magatoknak, rosszabbak jönnek a
csiangsiknál.
– Te maradj ki ebből! – förmedt rá Alec.
Isabelle felé indult, de hiába – három démon egy szemvillanás alatt
körbevette a húgát. Isabelle nem állt ellen. A tekintetét végig Alecre
szegezte, miközben a csiangsik az egyik kijárat felé vezették. Ne kövess! –
üzente a pillantása. Szeretlek, de ne kövess!
– Isabelle! – kiáltott utána kétségbeesetten Alec. – Ne csináld ezt!
Kérlek! Megtaláljuk Simont…
Magnus elkapta a férfi vállát. Isabelle már majdnem az ajtónál járt. Jace
olyan erővel szorította a lándzsáját, hogy elfehéredtek az ujjai. Clary
láthatólag sokkot kapott.
– Ne feledd, Lightwood lány! – mondta a Hua Csung-hszien. – Emelt
fővel vonulj gyötrelmeid színhelyére.
 Isabelle megfordult, és végigmérte a nőt a festményen.
– Az Angyal erejére esküszöm – mondta tiszta, erős hangon –, hogy
visszatérek. Visszatérek, és szétszedjük ezt a helyet. Téged személyesen
foglak csíkokra szaggatni.
Ezzel eltűnt szem elől.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET
Ökörfej és Lópofa
Hosszú, RETTENETES PILLANAT TELT EL, miután Isabelle eltűnt az
ajtón át. Magnus csak félig-meddig érzékelte, hogy a Hua Csung-hszien
előbb elhalványult, aztán teljesen el is tűnt a képről. Csak álltak ott némán.
Tien tehetetlenül feszengett, az ujjait összefűzve toporgott. Clary halkan sírt
Jace mellének dőlve. A férfi a haját simogatta, aggodalmas tekintete Alecét
kereste, aki fel-alá járkált a teremben, közben időnként ökölbe szorította a
kezét.
Magnus nem volt biztos benne, hogy Alec vár-e vigasztalást vagy sem,
de végül nem tudta megállni. Odament hozzá, és átölelte. A másodperc
törtrészére Alec szorosan csüngött rajta, belemarkolt Magnus kabátjába, a
homlokát a vállához nyomta.
Magnus olyan szavakat mormolt, amikről nem is tudta, hogy emlékszik
rájuk: vigasztaló, biztató szavakat malájul.
De Alec csak pillanatokra engedte meg magának, hogy Magnus karjában
rázkódjon.
Elhúzódott, felszegte az állát.
– Jól van – mondta. – Most már két embert kell megmentenünk.
– Hármat – pontosított Jace. – Ha Ragnort is beleszámoljuk.
– Remélem, engem is megmentettetek volna – szólt közbe bátortalanul
Tien.
– Nem tudtuk, hogy te is itt vagy – mondta Clary. – Meg te különben is
magadat mentetted meg.
Ellépett Jace-től, és bizonytalanul mosolygott a fiúra. Az arcán még
látszottak a könnyek csíkjai, de Alechez hasonlóan ő is úrrá lett az érzésein.
Az árnyvadászok ehhez nagyon értettek.
– Kell egy terv – mondta Jace. – Az nem megy, hogy ide-oda kószálunk
Tijüben, hátha beléjük botlunk.
Magnus megköszörülte a torkát.
– Nem szívesen hozom fel, de nem hagyhatjuk Tijüt Szammael kezében.
– És Sinjunéban – mordult fel Alec.
– És Sinjunéban – bólintott Magnus.
– Azért idegesít, hogy nem tudjuk, mit akar Szammael – mondta Clary.
– A Földre menni, és minél nagyobb pusztítást rendezni? – tippelt Alec.
 – Igen, de mi célból? Miért nyit portált a Földre? Mi olyan frenetikus a
Földben? Ha csak Tijüben akarna uralkodni, szerintem hagynánk.
– Hát, a Földön sokkal jobb a kaja – mondta Jace. Tien a fejét rázta.
– Szammaelnek nem kell ok. A káosz és a pusztítás teljesen öncélú a
részéről. Ki tudja, miért vet szemet erre vagy arra?
– Mihály arkangyal azért végzett Szammaellel, hogy ne szabadíthassa el
végleg a poklokat a Földön – mondta lassan Magnus. – Most nyilván azt
akarja véghez vinni, amit akkor nem tehetett meg, mert ez is része a
háborúnak.
– Az angyalok és démonok közti háborúnak. – Jace szokatlanul
komolyan beszélt. – Amiben mi is katonák vagyunk.
– Úgy van – bólintott Magnus. – Sosem szabad elfelejtenünk, hogy a
Pokol hercegei és az arkangyalok folyamatosan kilencdimenziós sakkot
játszanak, és a világok a bábuik. Mindig a legrosszabbat kell feltételeznünk.
– Jogos – mondta Tien. – A támadás a piacon csak figyelemelterelés
volt, hogy a sanghaji árnyvilág odafigyeljen, amíg Szammael máshol
cselekszik. Csakhogy nem tudjuk, hol.
– Azt nem tudjuk, hogy Sanghajban hol – pontosított Alec. – Arra
viszont talán rájöhetünk, hogy Tijüben hol. Nyilván valamilyen központi
helyen dolgozik, igaz? Nem valami félreeső kínzókamrában. És feltehetőleg
Sinjun meg Ragnor is vele van.
– Szerinted rájuk kéne rontanunk? – kérdezte Jace.
Csillogott a szeme. Csakis Jace várhatja ilyen lelkesen, hogy végre
megküzdhessen két erős boszorkánymesterrel meg a Pokol egyik
hercegével, gondolta Magnus.
– Gondolom, könnyebben rájövünk, mi az ábra, ha közelebb leszünk
ahhoz a helyhez, ahol Szammael, Sinjun és Ragnor dolgoznak, mint itt,
ezekben az elhagyatott udvarokban – mondta Alec.
Tien ezen elgondolkodott egy pillanatra.
– Tijü geográfiája nem olyan egyszerű. Igaz, hogy most is az alvilágban
vagyunk, de ezek az udvarok még így is jóval Tijü központja fölött vannak.
Ott Sanghaj árnyékát lehet megtalálni tulajdonképpen.
– Már hogy fejjel lefelé van? – kérdezte Clary.
– Részben – felelte Tien. – A mi világunk megszokott törvényei ott már
nem érvényesek. Ami Sanghajban hegy, Tijüben lehet mély árok, máshol
viszont nem feltétlenül így érvényesül a fordítottság. Hol a színek mások,
hol a fekvés, de van, hogy egy épület célja. Arra gondoltam…
 – Hogy amikor a nyomkövető rúnával mentem Ragnor után, egy olyan
helyen kötöttünk ki Sanghajban, ahol ő nem volt – vágott a fiú szavába
Alec. – De mi van, ha az annak megfelelő helyen van Tijüben? Azt meg
talán megtalálhatjuk.
– Nagyon okos – mondta Magnus. – Nagyon okos pasim van – tette
hozzá.
– Csakhogy nincsen térképünk ezekről a megfelelésekről – emlékeztette
őket Tien. – Valószínűleg akkor járunk a legjobban, ha egyenesen Tijü szíve
felé tartunk. – Elhúzta a száját. – Akármilyen kellemetlen lesz is.
– És mivel jár, ha Tijü szíve felé megyünk tovább? – érdeklődött Jace.
– A Végső Udvarba jutunk, de az nem lesz kellemes kirándulás – felelte
Tien. – Az Tijü labirintusának közepén van, valaha ott állt Jenlo trónja. Az
Tijü legmélyebb pontja, a legborzalmasabb pokol.
– Naná! – sóhajtott mélyet Clary.
– Vagyis nem a legmélyebb pont. A Végső Udvar alatt még ott van
Avicsi. – Tien megborzongott. – Az az egyetlen hely Tijüben, amitől futkos
a hideg a hátamon. Csak a legrosszabb bűnösök kerülnek oda. Azok, akik a
legrettenetesebb bűnöket követték el. Megöltek egy angyalt, egy Buddhát
vagy a saját szüleiket. Ők megmérettetnek, aztán Avicsibe küldik őket.
Valószínűleg csak a képzelete játszott Magnusszal, de úgy érezte, Tien
egyenesen rá mered. Alec minden kétséget kizáróan egyenesen rá meredt,
az arcára kiült az aggodalom. Pontosan tudta, hogy Magnus annak idején
végzett a saját mostohaapjával – vitán felül önvédelemből, mivel előbb a
férfi próbálta megölni őt, de nem lehetett tudni, hogy Tijüben törődnek-e az
ilyen részletkérdésekkel.
– Hogy jutunk oda? – kérdezte Magnus. – Mármint a Végső Udvarba,
nem Avicsibe.
– Tijü sok tízezer pokolból álló útvesztő – magyarázta Tien. – Ha az
elhagyatott termeken át akarunk odajutni, rámehet életünk hátralévő része.
Viszont… – Elakadt a hangja, láthatólag gondolkodott.
– Mi az? – kérdezte Alec.
– Sanghajtól északra – felelte Tien –, Pekingtől délre Satnung
tartományban van a Tajsan. A Taj-hegy – magyarázta. – Sok ezer évvel
ezelőtt a holtaké volt a hely. Most turistalátványosság, de Tijüben megvan
az ellenpárja, egy sötétbe vesző mély árok. Akkor láttam, amikor visszafelé
jöttem a Bánat Bankjából. Út vezetett lefelé. Nem tudom, milyen mélyre
lehet lejutni, de talán elérhetjük Sanghaj árnyékát…
 – Hát, jobban hangzik, mint egy sor kínzókamrában kóvályogni –
mondta Clary.
– Pontosan – bólintott mosolyogva Tien. Mind Magnusra néztek, aki
felemelte a kezét.
– Nincs jobb ötletem – mondta. – Bocs, hogy megint utánam kellett
jönnötök a Pokolba.
Clary felhorkant.
– Igazából másodszorra már könnyebb.
– Ez a dolgunk – mondta Jace, és a lándzsájáért indult, amit előzőleg a
falnak támasztott. – Mutasd az utat!
Alec nem tűnt éppen elégedettnek a fejleményekkel, de bólintott.
– Menjünk!
– Szerintem rajzoljunk magunkra pár rúnát – mondta Tien. – Szinte
biztos, hogy harcolnunk kell majd.
– Tijüben működnek a rúnák? – csodálkozott Alec.
– Működnek – erősítette meg Tien, mire Jace vállat vont, és elővette az
irónját.
Magnus sok mindenhez hozzászokott az árnyvadászokkal töltött idők
során, de azt az öt hosszú percet, amíg egymásra rajzolgattak minden csata
előtt, azóta is minden egyes alkalommal kicsit viccesnek találta.
– Azon az ajtón megyünk ki – mutatta az irányt Tien, aztán Magnushoz
fordult. – A barátaid nagyon lazák ahhoz képest, hogy ezeken a helyeken
jóformán még nem is fordult meg élő ember.
– Ja – mondta Magnus. – Láttak már ezt-azt.

Az ajtón át a Második Udvarból egy szűk folyosóra jutottak. Magnus

minden ösztöne azt súgta, hogy mélyen a föld alatt járnak, de a folyosó
falain egymást követő nagy ablakokon át végtelen pusztaságot látott
odakint. Az ablakkereteket valaha gondosan faragták, fölülük arcok
meredtek az elhaladókra, de ezek nagy része már elkopott és darabokra
hullott.
Tien, Jace és Clary előrement, Magnus pedig hátramaradt Aleckel.
– Neked nem tetszik? – kérdezte. – Úgy értem, a terv. Túl bizonytalan?
– Nem. Mármint persze bizonytalan, de abban egyetértek, hogy ott kell
lennünk, ahol az események zajlanak. Meg ahol a Fehér Könyv is van. Ha
vissza tudjuk szerezni Ragnortól és a többiektől, talán keresztbe tehetünk
vele Szammaelnek.
 – Vagy legalább a napját elszúrhatjuk. Gondolod, a könyv kell neki,
hogy rájöjjön, hogyan juthat át Tijüből a Földre? – Magnus legalábbis így
sejtette.
Alec bólintott.
– Haragszol rám? – kérdezte Magnus.
– Mi van? – kapta fel a fejét Alec. A boszorkánymester megállt.
– Csak mert… mind miattam vagytok itt. Ha nem vesztem el a Fehér
Könyvet… Ha Ragnornak nem sikerül meglepnie…
Alec felhorkant.
– Ha nem zuhanyoztam volna éppen…
– Az nem ugyanaz – rázta a fejét Magnus. – Nem kellett volna Max
szobájában tartanom a könyvet. És ügyelhettem volna jobban a lakás
védvarázslataira.
– Magnus! – Alec megérintette a boszorkánymester arcát, aztán a
szemébe nézett.
Magnus nagyon szerette volna tudni, mit lát benne most, hogy a tövis
különös ereje lüktet a mellkasában.
– Tekintve, hogy a Démonok Atyjának egyik csatlósa tartotta a kezében
a gyerekünket, és a szóban forgó gyerek végül visszakerült az ágyába, én
úgy vagyok vele, hogy tökéletesen kezelted a dolgot. Nem haragszom rád. –
Felsóhajtott. – Ellenben Isabelle-re haragszom némiképp, szóval mentsük
meg, mielőtt valami szörnyűség történik vele.
– Á, nincs rajtunk nyomás.
– Hát igen – mondta Alec. – Ezért haragszom rá. Gyűlölök a
szeretteimért aggódni. De rád nem haragszom – ismételte. – Clarynek igaza
van, és Jace-nek is. A társad vagyok. Ők a barátaid. Máskor is követtünk
már a Pokolba, most újra megtesszük, és megtennénk harmadszorra is.
Aztán meg – folytatta mosolyogva –, ha a Pokol egyik hercege próbál
betörni a világunkba, az abszolút a mi hatáskörünkbe tartozik.
Közelebb hajolt, és gyengéden, lassan megcsókolta Magnust, úgy,
ahogyan egy vasárnap reggel tenné az ágyban. Az egész egyáltalán nem
illett a helyzethez meg ahhoz, amit ott és akkor éreztek. Egyszerűen
csodálatos volt.
– Ez nem az a pillanat – szólt hátra a jócskán előttük járó Jace.
– Minden pillanat az a pillanat – mormogta Alec a szájával Magnus
száján, aztán visszakiáltott Jace-nek. – Csak arra gyúrunk, hogy fenntartsuk
a harci szellemet.
 A többiek után siettek. Magnus kicsit jobban érezte magát Alec
dolgában, de a bizonytalanság, az, hogy nem tudta, hová mennek, és mihez
fognak ott kezdeni, továbbra is nehéz kőként ült meg a gyomrában.
Aztán meglátta a Taj-hegy szakadékát.
Befordultak a folyosó egy széles kanyarulatában, hirtelen eltűntek
mellőlük a falak, és egy pusztaságban találták magukat. Egy út széles fekete
csíkja indult az egyik irányba, és kanyargott át a sziklás, élettelen pusztán.
A távolban sötét, fejjel lefelé álló hegy látszott – éppen, ahogy Tien
mondta. Komor volt, és még Tijü sötétszürke háttere előtt is feketén ásítva
választotta ketté a tájat.
Magnus értette, miért javasolta ezt a helyet Tien. Akármilyen
labirintusszerű volt is Tijü, a fordított hegyet nemigen lehetett elkerülni. És
nagyon is hosszúnak tűnt az út lefelé.
Tien levezette őket a kősivatagból egy új ösvényre, amiről kiderült, hogy
tiszta vasból készült. A felülete úgy csillogott, mint egy kígyó pikkelyei,
kétoldalt pedig tüskebokrokat idéző kovácsolt vas formált korlátot.
Magnus közelebb hajolt, hogy alaposabban megnézze magának, és már
látta, hogy valójában fegyverek – kardok, dárdák, pikák – vannak ott
beolvasztva és újrakovácsolva. A korlát fénykorában félelmetes látványt
nyújthattak ezek a fegyverek, mostanra azonban hatalmas felületeken
rozsda marta őket, nem egy helyen pedig darabok törtek le róluk, és
hevertek az ösvény mentén.
Lassan, nézelődve haladtak. Láthatólag valamikor régen valódi út
vezetett erre, táblákkal, gondozott felülettel, mostanra azonban csak romok
maradtak a kietlen tájban. Aztán meg ott voltak a démonok.
Egyelőre egyik sem jött a közelükbe, messze előre belátták az utat, és
bizony mindenfelé démonok nyüzsögtek körülötte: pajkucsing
csontvázharcosok, alák és hsziangliuk, amilyenekkel Sanghajban harcoltak,
de nem hiányoztak az újabb csiangsik sem. Másoknak Magnus nem tudta a
nevét: látott óriási szarvas ötfarkú leopárdokat, arc nélküli kecskék nyájait
szemekkel a testük minden pontján és sokfejű madárlényeket is.
– Rengetegen vannak – állapította meg halkan Clary.
– Régen ők kínozták az erre járó lelkeket, most azonban, hogy már
nincsenek új lelkek, a legtöbbjük tétlenségre van kárhoztatva.
– Nincs más dolguk, csak hogy velünk harcoljanak. – Jace megforgatta a
kezében a lándzsáját.
 Alec elővette a kardját, Clary pedig a tőrét. Tien a nyilához erősített
ezüst dróttal játszadozott, amit úgy tekert magára, mint valami ünnepélyes
vállszalagot.
Ahogy azonban haladtak tovább, a démonok rájuk sem hederítettek.
Sokan közülük elég messze voltak – az üres tájban nagyon nehéz volt
felbecsülni a távolságokat. Egyes csoportokról azt hitték, hogy egészen
biztosan az útjukat fogják állni, aztán kiderült, hogy az úttól több száz
méterre gyülekeznek a pusztaságban. Másokhoz valóban elég közel
haladtak el, de azok sem mutattak különösebb érdeklődést irántuk. Ami azt
illeti, a démonoknak láthatólag fontosabb volt, hogy egymással
verekedjenek. Magnus és a többiek szeme láttára két madárdémon
lecsapott, és darabokra tépett egy pajkucsingot. Emberszerű csontok
röpködtek szerteszét, miközben lakomáztak. Alák csattantak egymásnak az
égen, kisebb mennydörgéseket és villámokat keltve.
Ahogy teltek a percek, az árnyvadászok már nem markolták olyan
szorosan a fegyvereiket, és kevésbé feszesen lépkedtek. Csak Alec nem volt
hajlandó lazítani, nyugtalanul járta körbe a csapatot, a kardját egy pillanatra
sem engedve el, mintha csak idejekorán el akarná riasztani a démonokat.
Magnus meg tudta érteni. Egészen különleges gyötrelem volt
végiggyalogolni ezen a rettenetesen hosszú úton azzal a tudattal, hogy a
barátaik veszélyben vannak, az ellenségeik a tervük megvalósításán
dolgoznak, miközben ők nem tudnak mit tenni azon kívül, hogy egyik
lábukat teszik a másik után. Érzékelte az Alec feszültségéből áradó energiát.
A barátja végig akart rohanni az úton, egyenest belevetni magát az
elkerülhetetlen csatába, de túl messze voltak még, és spórolniuk kellett az
erővel.
Szinte teljes csendben haladtak, de egy ponton Alec Tienhez fordult.
– Biztos, hogy ez a legjobb irány?
A fiú nem felelt, csak ment tovább.
Eltelt egy óra. A vasút kanyargott tovább. Két óra.
Végül a sima út véget ért, és ugyanolyan vasból kovácsolt függőhíd szelt
át előttük egy mély szakadékot, ami amúgy megakadályozta volna, hogy
eljussanak a céljukhoz. A híd túloldalán két nagy vörös csüe torony
emelkedett, mögöttük pedig végtelen lépcső indult lefelé a fordított hegy
csúcsához, hogy idővel belevesszen alattuk a homályba.
– Legalább ereszkednünk kell – mondta Magnus. Tien bólintott.
 – Én jártam a valódi Taj-hegyen. Több mint hatezer lépcsőfokot kell
megmászni a tetejéig. Csak a Taj-hegy tetején gyönyörű templomok
vannak.
– Jobb, mint a Pokol legmélyebb bugyra – állapította meg Magnus. Tien
nem szólt, csak komor képet vágott.
Mielőtt elérték volna a hidat, sötét villanásokat pillantottak meg az úton.
Olyanok voltak, mint az utóképek az ember szemhéján, ha a napba néz.
Amikor Magnus pislogott egyet, hogy tisztábban lásson, két démont
pillantott meg az útjukban. Ugyanolyan zöldes bőrük volt, mint a
csiangsiknak, de amíg azok szikárnak és gyűröttnek hatottak, ez a kettő
sokkal nagyobbra nőtt, láthatólag erősebbek és izmosabbak voltak. Az
egyiknek emberteste volt, de lófeje. Ökölnyi méretű szemekből álló
lánckorbácsot tartott a kezében. A másik ugyanolyan embertestéhez ökörfej
tartozott, ő kétélű csatabárdot markolt. Az ökör rettenetes üvöltést hallatott,
megtörve a különös csendet, amihez időközben hozzászoktak.
Az árnyvadászok előhúzták a fegyvereiket.
Alec ösztönösen Tienre pillantott, és döbbenten látta, hogy a fiú arcán
rettegés villan át.
– Niutou – mondta. – És Mamian.
– A barátaid? – érdeklődött Magnus.
– Ők Ökörfej és Lópofa – felelte Tien. – Jenlo küldöncei voltak, és Tijü
őrzői. Jó pár történet szól a velük harcoló árnyvadászokról. Persze ez még
azokban az időkben történt, amikor Jenlo a világunkban járt.
– Ha ők harcoltak velük, akkor mi is harcolhatunk – jelentette ki Clary.
Tien a fejét rázta.
– Sokkal gyengébbek a mi világunkban. A legendák szerint a saját
birodalmukban nem lehet legyőzni őket.
– Akkor visszafordulunk? – kérdezte Clary.
– Öten vagyunk kettő ellen – mondta Jace. – Elég jónak tűnnek az
esélyeink.
– Ha tovább akarunk menni, nincs választásunk.
Tien távolabb lépett a többiektől, hogy legyen elég helye, és pár
gyakorlott mozdulattal letekerte az ezüstdrótot a testéről, majd közvetlenül
a tövénél megragadta a gyémánt alakú adamantinfejet. Magnus lassan,
bizonytalanul előhúzta a Fehér Átmenetet a hátára csatolt hüvelyből, és
maga elé emelte. Alec rendkívül különösnek találta a kardot forgató
Magnus látványát. Egyszerűen helytelennek, sőt perverznek tűnt. De nem
voltak rendesen felfegyverkezve ehhez a csatához, és minden elérhető
eszközt be kellett vetniük.
– Clary, neked csak egy tőröd van – szólt halkan Jace –, szóval nem
tudsz vívni velük. Aleckel majd megpróbáljuk lefoglalni a tehenet, te pedig
kerülj mögé. Tien, a te dolgod az lesz, hogy azt a lánckorbácsot ne engedd a
közelünkbe. Magnus, ha bármiben tudsz segíteni…
Késő volt tovább tervezgetni. Ökörfej hangos üvöltéssel rontott rájuk.
Valóban öten voltak kettő ellen, ahogy Jace mondta, de Alec meglehetősen
biztos volt benne, hogy azok ketten külön-külön is nagyobbak voltak, mint
ők öten együtt. Persze nem volt más választásuk, mint megpróbálni. Alec
előreengedte Jace-t, hogy a lándzsájával fogadja a támadót, közben
felkészült, hogy kihasználja az esetlegesen adódó lehetőséget, és beszálljon
a harcba. A szeme sarkából látta, hogy Tien ráront Lópofára a kötélre
erősített nyilával – a fegyver úgy szállt a démon felé, mint egy lecsapni
készülő kígyó.
Ökörfej bárdja rettenetes erővel vágódott Jace lándzsájának, Alec pedig
látta, hogy Jace beleremeg a találatba. Ő maga oldalról érkezett, a bárdot
tartó kart célozta, és sikerült meg is vágnia, mielőtt Ökörfej lendülete
elsodorta a fegyvert. A démon karján keletkezett vágásból ichor csöpögött,
de a seb nem volt olyan mély, mint Alec remélte. Azért így is megtette a
magáét, mert Clary egy gondosan kiszámított bukfenccel Ökörfej lába
mögé került, és két kézzel markolva a tőrt átvágta a lény Achilles-inait.
Ökörfej elfordult Jace-től, nyers, nem emberi üvöltést hallatott, és máris
Claryt kereste. Eléggé lelassult hozzá, hogy Jace-nek legyen ideje
visszanyerni az egyensúlyát, és közelebb lépni egy újabb döféshez.
Alec megfordult, és látta, hogy Tien kordában tartja Lópofát.
Villámgyorsan ugrált és bukfencezett körülötte, a sokkal fürgébb köteles
nyíl megakadályozta, hogy a démon bevesse a lánckorbácsot. Az
adamantingyémánt széles íveket írt le, aztán újra meg újra visszatért, hogy
Tien testére csavarodjon, majd egy szemvillanás alatt újra kiszabaduljon és
lecsapjon. A fegyver hirtelen eltalálta Lópofa vállát, az pedig fülsértő,
vonyításszerű üvöltéssel hőkölt hátra.
Mindeközben Magnust más démonok kötötték le. Egy rajra való sokfejű
madárnak feltűnt a csata, majd úgy döntöttek, ők is beszállnak, és lecsapnak
a harcoló felekre. Magnus komor képpel úgy nyújtotta ki a kardot, mint
valami varázspálcát. Újra meg újra piros mágia robbant elő a pengéből,
hogy aztán lecsapjon a madarakra. Azok pörögve tértek ki az útjából, de
néhány azért találatot kapott közülük, és a boszorkánymesternek sikerült
távol tartania őket. Ideiglenesen ennyi is megtette.
Alec úgy látta, egyelőre elég jól állnak. Jace a lándzsájával
megakadályozta, hogy Ökörfej komoly csapásra tudja emelni bárdját. Clary
oldalt táncolt, várta a következő lehetőséget. Csakhogy aztán Ökörfej
hátraugrott, legalább öt méter magasra emelkedett a levegőbe az
árnyvadászok fölé. Egy pillanattal később fél térden landolt, fél kézzel a
bárdot markolta, szabad öklével pedig a földre támaszkodott. A seb, amit
Alec az imént vágott a démon karján, habzani kezdett, aztán pár pillanat
alatt teljesen begyógyult.
– Hoppá! – mondta Jace.
Alec körülnézett, és látta, hogy Tiennek ugyanez a problémája akadt:
Lópofa vállsérülése szintén begyógyult – úgy tűnt el, mintha soha nem is
létezett volna.
– Szóval tényleg nem lehet legyőzni őket? – kiáltott oda a fiúnak. Tien
mogorván nézett vissza rá.
– Itt maga a föld gyógyítja meg őket.
– És mihez kezdhetünk ezzel? – kérdezte Jace.
– Magnus! – kiáltotta Alec. – Fel tudod emelni őket a földről?
– Szemmel tartom a többieket – mondta Tien, majd fürgén megpördült,
és nyila máris ezüst villanással száguldott az egyik rájuk támadó
madárdémon felé.
Magnus két kézzel megmarkolta a Fehér Átmenetet, erősen koncentrált,
és széles skarlátvörös fénysugarat küldött Ökörfej felé. A démon azonban
nem emelkedett a levegőbe, megvetette a lábát, és gúnyos vigyorral szívta
magába a mágiát. Mintha a szemük láttára vált volna még magasabbá és
erősebbé.
– Hm – mondta Magnus.
– Jól jönne most egy kevés abból a klasszikus kék mágiából – jegyezte
meg Clary.
Magnus tehetetlenül nézett rá.
– Van még valami fergeteges ötleted? – szólt oda Tiennek Jace. A fiú a
fejét rázta, a szeme elkerekedett.
– Húzzátok az időt! – javasolta.
Ökörfej meglódította a bárdot, és Alec felé csapott vele, aki félreütötte a
fegyvert a kardjával. Clary elhajította a tőrét, ami azonban hiába állt bele
Lópofa mellkasába, a démon egyszerűen kirántotta és visszadobta. Clary
megpördült, úgy kapta el a markolatnál fogva.
– Nem készültünk fel rendesen – mondta Tien.
– Gondolod? – kiáltotta oda Alec.
Fény villant az égen, közvetlenül a csetepaté fölött. Alec nem
foglalkozott vele, feltételezte, hogy csak újabb démonok érkeznek, de aztán
észrevette, hogy Magnus leengedte a kardját, és kifürkészhetetlen tekintettel
felfelé néz.
Akkor már ő is odakapta a fejét, és látta, hogy a lassan szertefoszló
vakító villanásból egy szarvas lény bukkan elő. Ez a lény is zöld volt, de
mélyebb zöld, mint a csiangsik vagy az őrök, akikkel éppen harcoltak. A
fejéből nagy, csontfehér kosszarvak álltak ki. Fekete kabátja lobogott
mögötte, ahogy a földre ereszkedett.
Még Ökörfej és Lópofa is leállt, hogy megnézzék, mi történik. Aztán
Alecnek leesett a tantusz. Ragnor Fell volt az.

Ragnor közöttük ért földet. Pár pillanatig senki sem szólalt meg.
Ökörfej törte meg a csendet, amikor bizonytalanul felemelte a bárdját, és
elbődült. Ragnor oda sem nézett, csak a démonok irányába nyújtotta a
kezét, és felfelé intett, mire Ökörfej és Lópofa jó hat méter magasra
emelkedtek a levegőbe, és egy vöröses felhőben lebegtek. Mindketten heves
kapálózásba kezdtek, de csak azt érték el vele, hogy lassan pörögtek
odafent. Lópofa vadul üvöltött, Ragnor pedig a régi önmagára emlékeztető
ingerült arckifejezéssel újra intett egyet. A hang egy szemvillanás alatt
abbamaradt.
Magnus megköszörülte a torkát.
– Jól sejtem, hogy ez vár rám is az összes tüskézés után? Leginkább
nagyobb szarvak?
Ragnor ismerős hangja egészen nyugtalanítóan hatott így, hogy egy
erősen megváltozott arc tartozott hozzá.
– Csak beszélgetni jöttem. Senki sem tette el a fegyvereit.
– Akkor beszélj! – mondta Alec.
– Még mindig Szammael csicskája vagy? – kérdezte Jace. – Kezdjük az
alapoknál.
– Figyeljetek! – szólt Ragnor. – Máris kezd kaotikus lenni a helyzet.
Egyikőtöknek sem kellene itt lennie. Ez nem volt a terv része.
– Mindig szeretted a terveket – jegyezte meg Magnus.
 – Szóval segítek nektek kijutni innen – folytatta Ragnor.
Alec hosszan, megkönnyebbülten sóhajtott Magnus mellett.
– Ragnor! – mondta. – Ez nagyszerű. Ha te mellénk állsz, akkor…
– Sinjunnak egyáltalán nem kellett volna megszúrnia Magnust. – Ragnor
rá sem hederített Alecre, ami Magnus szemében hétköznapi viselkedésnek
számított régi barátjától. – Nem kért rá engedélyt, és egyáltalán bele sem
gondolt, mivel járhat a terveinkre nézve. – Megvetően nézett. – Egy
hülyének is rá kellett volna jönnie, hogy amilyen… közeli kapcsolatban
állsz a nephilimekkel, komplikációk garmadája léphet fel, amint téged
belekever az egészbe. – Ellenszenvvel a tekintetében nézett körbe az
összegyűlt árnyvadászokon.
– Igen, Sinjun egyértelműen őrült – bólintott Alec. – Szóval…
– A tövissel nem tehetek semmit – mondta Ragnor Magnusnak. – Senki
sem tehet semmit. Visszafordíthatatlan a hatása. Viszont segíthetek kitalálni
innen. Tudjátok, túl nagy fenyegetést jelentetek a gazdám terveire.
Magnusnak csalódnia kellett.
– A gazdád.
Ragnor meglepetten nézett rá.
– Igen. Ha nem tévedek, már végighallgattad, mi a helyzet a
Svefnthornnal, Magnus. Soha nem figyelsz oda a részletekre. Mindig ez
volt a legnagyobb hibád. A gazdámnak – folytatta – semmi szüksége rá,
hogy hősködő árnyvadászok és a birodalmában kószáló önfejű
boszorkánymesterek bekavarjanak. Szóval ha megengeded… – Felemelte a
kezét, és Magnus vörös mágiájának ikertestvére tört elő a tenyeréből, ahol
ugyanaz a tüskés kör jelent meg, mint a másik boszorkánymesterén.
Magnus elég biztos volt benne, hogy még akkor is rettenetesen rossz ötlet
megengedni Ragnornak, hogy jelen állapotában ki tudja, milyen mágiát
eresszen rájuk, ha állítása szerint segíteni akart nekik. Még azt sem
zárhatták ki, hogy „segítség” címén meg akarja ölni őket. Az ilyesmi
általában így működött. Csakhogy esélye sem volt eldönteni, mihez kezdjen
ezzel a helyzettel, mert Ragnor hirtelen kibillent az egyensúlyából, miután
egy újabb vörös mágiavillám hátba találta.
Alec Magnusra pillantott, aki gyorsan tisztázta a helyzetet.
– Nem én voltam!
– Ragnor!
Mind felnéztek, és látták, hogy Sinjun lebeg odafent nem messze onnan,
ahol Ökörfej és Lópofa továbbra is álmosan forogtak a felhőkben. Ökörfej
úgy nézett ki, mint aki egyenesen el is aludt.
– Nem engedem, hogy eláruld a gazdánkat! – jelentette ki a nő.
Ragnoréhoz hasonlóan Sinjun külseje is jelentősen megváltozott.
A karja és a lába hosszabb, nyurgább lett, amitől egészen pókszerűnek
hatott. Fehér aura vette körül, és bár az arca éppen olyan kifejezéstelen volt,
mint mindig, a szemében bíbor láng lobogott. Ezúttal mélyebb kivágású
kabátot vett fel, amiből kilátszott a tövis által vágott X közvetlenül a nyaka
alatt. Ragnor visszanyerte az egyensúlyát, és megállt Sinjunnal szemben.
– Csak megnehezíted a dolgokat – mondta, mint aki kiselőadást tart.
– Így minden sokkal zűrösebb, mint lennie kellene. Fogom ezeket a…
váratlan tényezőket – ezzel nagyjából Magnus meg az árnyvadászok
irányába mutatott –, és visszajuttatom őket a Földre. Akkor mehetnek
tovább úgy a dolgok, ahogyan eredetileg terveztük.
– Azta! – szólt közbe Magnus. – Mindig is szerettem volna váratlan
tényező lenni.
– Régebben folyton váratlan tényező voltál – jegyezte meg Clary.
– Régebben?
– Nos – magyarázta a nő –, idővel elkezdtük várni, hogy úgyis művelsz
valamit.
Sinjun tekintete veszélyesen villant.
– Ostoba vagy! Azt hiszed, ha visszaküldöd őket, majd békén hagynak
minket? Szerinted hagyják majd, hogy újra megnyissuk a portált a piacon,
és véletlenül sem jönnek megint ide? A helyzet már így sem egyszerű. Most
kell cselekednünk.
– Neked kell cselekedned! – közölte zsémbesen Ragnor. – A te ötleted
volt, hogy belerángassuk őket. Én azért jöttem, hogy takarítsak utánad.
Sinjun felemelte a kezét, és mágia gyűlt körülötte, éppen úgy, ahogyan
pár perccel korábban Ragnor két tenyere között. A férfi felé szállt.
– Megfeledkezel magadról! – szűrte a fogai között. – Én vagyok
Szammael első és legkedvesebb követője. Ha nem lennék, soha nem
ismerted volna meg az ő dicsőségét! Soha nem kerültél volna hozzá a
többiekkel együtt. Mutass némi tiszteletet, és engedelmeskedj!
– Majd mutatok én neked tiszteletet! – mordult Ragnor, és Sinjunra
vetette magát, miközben a kezéből mágia lobbant.
A két boszorkánymester odafent az égen kezdett dulakodni egymással.
Láthatólag mind a kettőt jobban érdekelte, hogy a másikat legyőzze, mint
hogy az árnyvadászokkal foglalkozzon.
 – Talán továbbállhatnánk – javasolta Jace. – Átmehetnénk a hídon…
Magnus úgy érezte, moccanni sem bír. Az egyik legrégebbi barátja és az
egyik legfrissebb ellensége csapott össze. Nem annyira embereknek, mint
inkább mitológiai lényeknek tűntek. Ragnor a szarvával próbálta
felnyársalni Sinjunt, de a nő pókszerű karjaival kinyúlt, és elkapta
mindkettőt. Megmarkolták egymást, és a levegőben birkóztak.
Folyamatosan kiabáltak, de a csatazajban egyetlen szavukat sem lehetett
érteni.
– Gyertek! – mondta Tien. – Eljuthatunk a gödörhöz, amíg nem velünk
foglalkoznak.
– Ha meg akarjuk menteni Isabelle-t és Simont – tiltakozott Magnus –,
akkor először Ragnort kell visszahoznom közénk.
– Ő már menthetetlen – jelentette ki határozottan Tien. – Háromszor
szúrták meg a tövissel. Végleg Szammaelhez tartozik.
Magnus tehetetlenül nézett Alecre.
– Meg kell próbálnom!
Senki nem tudta, mihez kezdjenek. Magnus a fölötte zajló verekedést
bámulta. Tien a hegyre szegezte a tekintetét a hídon túl, Jace, Clary meg
Alec pedig csak vártak. Magnus arra gondolt, hogy talán valaki győz, és
akkor kikeverednek ebből a patthelyzetből.
– Nem semmi látvány, igaz? – szólalt meg egy ismeretlen hang.
Magnus odafordította a fejét, és megállapította, hogy egy idegen
csatlakozott hozzájuk. Fiatalos volt, keskeny arcú, fehér és törékeny. Úgy
öltözött, mint egy hátizsákos egyetemista, aki valami rejtélyes oknál fogva
éppen Tijübe indult túrázni: kopott kockás inget és szakadt farmert viselt.
Úgy vágta zsebre a kezét, mintha egy elhaladó karneváli menetet nézne. A
ritka elveszett lelkek egyike lehet, gondolta Magnus.
Az egyetlen igazi furcsaság a férfival kapcsolatban – mármint azon
kívül, hogy egyáltalán ott állt mellettük – a zöld tiroli filckalapja volt. A
kalap szalagja alól legalább harminccentis nagy aranytoll meredt felfelé.
Magnus nem volt meggyőződve róla, hogy ez az öltözék jól áll a férfinak,
de értékelte a próbálkozást.
– Van itt éppen elég erőszak – folytatta szelíden az idegen – anélkül is,
hogy ezek úgy marják egymást, mint két vásott kölyök. Nem gondolod?
– Bocsásson meg – szólt Magnus –, de kit tisztelhetek önben?
Találkoztunk már netán?
 – Ó! – sajnálkozott a férfi. – Milyen szörnyen tapintatlan vagyok! Persze
hogy ismerjük egymást. Te Magnus Bane vagy, Brooklyn fő
boszorkánymestere. A hírneved még itt is megelőz. És az árnyvadászok!
Imádom az árnyvadászokat! – Kezet nyújtott. – Szammael – mondta
barátságos mosollyal. – Az Út Teremtője. Világok Egykori És Majdani
Felfalója.
 TIZENHARMADIK FEJEZET
A kígyó a Kertből
MINDENKINEK ELKEREKEDETT A SZEME. Szammael, az Út
Teremtője, Világok Egykori És Majdani Felfalója üresen mosolygott rájuk.
– Egykori és Majdani… – mondta Alec.
– Világok Egykori És Majdani Felfalója – ismételte Szammael. – Ez
alatt azt értem, hogy régen is faltam fel világokat, és a továbbiakban egyéb
világok felfalását is tervezem. Minél hamarabb, annál jobb.
Újabb villám csattant odafent, és a démon felpillantott Ragnorra meg
Sinjunra, akik a jelek szerint észre sem vették, hogy megérkezett.
Megértően, de azért ingerülten nézett rájuk, mint apa a civakodó gyerekeire.
– Ragnor! – szólt. – Sinjun!
Ugyanolyan nyugodtan és csendesen beszélt, de mindkét
boszorkánymester azonnal leállt, és a hang irányába kapta a fejét.
– Gazdám! – kiáltotta Sinjun.
– Menjetek a szobáitokba! – Szammael csettintett az ujjával, mire
Ragnor és Sinjun hangos csattanás kíséretében eltűnt az égről. – Mint az
imént említettem – törte meg aztán az ezt követő rövid csendet –, rég volt
már, amikor utoljára felfaltam egy világot. Kicsit talán be is rozsdásodtam –
tette hozzá kuncogva. – De Ragnor barátod volt olyan rendes, és megtalálta
nekem ezt a helyet! – Körbemutatott. – Persze alaposan ki kell kupálni, de
annyi lehetőség rejlik benne! Irdatlan démoni erőt áraszt magából, amit az
emberi szenvedés táplál. Annyira… klasszikus!
Szélesen az árnyvadászokra mosolygott, aztán Magnusra fordította a
figyelmét.
– Magnus Bane! – mondta. – Nem egyszerűen fő boszorkánymester, de
legősibb átok is! Tudod, hány ilyen létezik? – Amikor senki sem felelt,
összeráncolta a homlokát. – Nem beugratós kérdés volt. A válasz az, hogy
soha nem lehetnek kilencnél többen az egész világon. Nekünk, a Pokol
Hercegeinek legidősebb gyerekei.
– Neked ki a legidősebb gyereked? – kérdezte Alec. Szammael
meglepettnek tűnt.
– Ez kedves – mondta. – Olyan ritkán fordul elő, hogy valaki
érdeklődjön irántam. Nekem nincsen olyan – árulta el. – Annyira régen
elmentem innen, hogy az utolsó földi gyerekeim is eltűntek évszázadokkal
ezelőtt. Ezen majd dolgoznom kell, amikor visszamegyek.
– Végigmérte Magnust. – Gondolkodtál már a tüskén? Örömmel lennék
én az, aki harmadszorra megszúr, feltéve, hogy ki tudom csavarni azt az izét
Sinjun kezéből. Nagyon ragaszkodik ám hozzá.
Magnusnak csak most tűnt fel, hogy ösztönösen a mellkasán lévő sebhez
emelte a kezét. A láncok a karján fájdalmasan lüktettek.
– Nem vágyom rá, hogy belépjek a kis klubodba, ha erre gondolsz.
– Erre gondolok – erősítette meg Szammael, bár nem úgy tűnt, mint aki
különösebben rossz néven veszi Magnus válaszát. – De mivel a másik
lehetőség, hogy meghalsz, bármi lesz is, a kis klubom kerül ki győztesen a
dologból. Azért meg kell mondjam, nagyon jól jönnél a szervezetbe.
Egyelőre nincsen köztünk legidősebb átok. – Közelebb hajolt, és bizalmas
hangon folytatta. – Azt javasolnám, hogy ha meglesz hozzá az erőd, minden
további nélkül öld meg Sinjunt, és lépj a helyébe. Együtt dolgozhatnál régi
cimboráddal, Ragnorral.
– Magnusnak már van csapata – mondta Clary.
– A mi csapatunk – tisztázta Jace.
– Igen, tiszta sor. Jóságos ég! – Szammael újra végigmérte a társaságot.
– Árnyvadászok! Hogy ez mennyire izgalmas!
– Gondolom, mert gyűlölöd az árnyvadászokat, és kínozni akarsz
bennünket – mondta Jace.
Szammael elnevette magát. Magnus azt várta volna, hogy félelmetes, de
minimum ijesztő lesz a nevetése, de a démon láthatólag tényleg jókedvű
volt, sőt, egyenesen barátságos. – Viccelsz? Odáig vagyok az
árnyvadászokért! Én teremtettelek benneteket.
– Micsoda? – horkant fel Alec. – Az árnyvadászokat Raziel teremtette.
– Később pedig más árnyvadászok – tette hozzá Jace.
– Na ne hülyéskedjetek velem – mondta vidáman Szammael. – Raziel
magasról tett volna az egészre, ha nem szabadítom rá a démonokat a
világotokra. Miattam léteztek!
Clary és Jace zavartan néztek össze.
– De azért teremtettünk, hogy legyőzzük a démonaidat – emlékeztette
Szammaelt Jace. – Ez nem azt jelenti, hogy akkor… ellenségek vagyunk?
– Kétségkívül ellenségek vagyunk – erősítette meg Magnus.
– Ugyebár két társunkat most is a kínzókamráidba zárva tartod – szűrte
Alec összeszorított fogai között.
 Szammael arcáról most először eltűnt a mosoly, bár a hangja ugyanolyan
barátságos maradt.
– Nos, az esetek igen kis százalékában előfordulhatnak személyes
nézeteltérések köztünk. De a csudába is, nem. Az igaz, hogy szemben
állunk egymással az örök háborúban, de… ti a lojális ellenzék vagytok.
Örömmel várom, hogy elkezdődjék a valódi küzdelem. Nem lenne
helyénvaló, ha előtte elpusztítanálak benneteket.
– De akkor mi a helyzet velük? – Alec Ökörfej és Lópofa felé intett,
akik továbbra is tehetetlenül lebegtek a felhőjükben úgy hat méterrel a föld
fölött nem messze tőlük.
– Azért egy kis próbatétel belefér – felelte Szammael. – Semmi olyasmi
nem történt, amit egy komoly ellenállásra képes nephilim ne tudna kezelni.
Jut eszembe, nem sokra mentem velük, szóval…
Megrántotta a vállát, és a démonok felé intett. Ökörfejnek és Lópofának
elkerekedett a szeme, aztán megint kapálózni kezdtek, csak most
hevesebben, mint az imént. Nagyon úgy tűnt, hogy szenvednek.
– Igazából nem is az, enyémek – magyarázta Szammael. – A birodalom
mellé jártak.
A két démon vadul dobálta magát, láthatólag fájdalmaik voltak. Magnus
azon kapta magát, hogy megsajnálja őket annak ellenére is, hogy a szó
legszorosabb értelmében pokolfajzatok voltak, és alig pár perccel korábban
még azon munkálkodtak, hogy megöljék őt és a barátait. A tehetetlenségük
és a zavaruk mégis mindent megváltoztatott. Szammael megrázta a fejét,
mintha ő sem szívesen nézte volna már a szenvedésüket, aztán fordított
egyet a kézfején, mire Ökörfej és Lópofa darabjaikra hullott.
Ez még Magnusnak is szörnyen hátborzongatónak hatott. Nem látszott
mágia ragyogása, nem villant fény, ami elfedhette volna a látványt. A két
démon egyszerűen szétesett, a fejük meg a végtagjaik leszakadtak, a testük
számos darabra szakadt. Hús és ichor zápora közepette a nemrég még
Ökörfejként és Lópofaként ismert démonok darabjai tompa, gyomorforgató
puffanásokkal hullottak sorra egymás után a kietlen földre.
Magnus Szammaelre nézett, akit láthatólag meglepett a közönség
reakciója. Az árnyvadászok egytől egyig megint elszörnyedt arcot vágtak;
ez az imént változott valamelyest Szammael meglepően barátságos
modorának következtében, most azonban visszatért.
– Ne nézzetek már így! – mondta Szammael. – Még csak nem is
pusztultak el igazából. Nagyobb Démonok, és erről a helyről származnak.
Idővel egyszerűen regenerálódnak valahol ebben a labirintusban.
– De akkor is! – mondta vékony hangon Clary. Szammael széttárta a
karját.
– Elbuktak, szóval meg kellett büntetnem őket. Nem igazán értem, miért
izgat ez benneteket. Emlékeim szerint pár perccel ezelőtt még ti is meg
akartátok ölni őket.
Magnusnak feltűnt, hogy Tien nagyon csendes. Arra gondolt, hogy talán
a fiatal árnyvadász nem készült fel a történelem egyik legerősebb
démonjával való találkozásra. El kellett ismernie, hogy a barátai talán kissé
blazírtabban fogadták a konfrontációt a Pokol egy újabb hercegével, mint a
legtöbben tették volna a helyükben. Pár évvel korábban például
összefutottak Azmodeusszal. A boszorkánymester lopva Tienre pillantott,
de semmit sem tudott leolvasni az arcáról.
Aztán Szammaelhez fordult.
– Szóval a démonok eltűntek, Sinjun és Ragnor eltűntek, csak te meg mi
maradtunk. Ha akarnál, meg is ölhettél volna bennünket, de nem tetted. Mi
lesz most?
– Nyilván meg kell fordulnotok, és vissza kell mennetek a világotokba.
Még nem állok rá teljesen készen, hogy kirobbantsam a háborút, de azért
ismerjük el, hogy nektek ezer évetek volt felkészülni, nekem meg csak a
töredéke. Szóval menjetek vissza, újra megnyithatjátok a portált, amit olyan
igénytelenül zártatok be, amikor jöttetek, és hamarosan találkozunk a
harctéren.
Ezzel búcsút intett, mintha véget is ért volna a beszélgetés.
– Nem mehetünk. – Alec mintha mentegetőzött volna, ami elég
viccesnek hatott, tekintetbe véve, hogy kivel beszélt. – Meg kell mentenünk
a barátainkat.
Szammael hunyorogva nézett rá, mintha nem is igazán értené, miről
beszél Alec.
– De hogy akarjátok megtalálni a barátaitokat, kis nephilim? Tijü sok-
sok ezer pokolból áll. Még én sem jártam az összesben. Őszintén – a szája
mellé illesztette a tenyerét, mintha titkot árulna el –, azt hallottam, hogy ha
az ember megfordult már úgy tízezerben, a többi vagy hetvenezer már csak
ezeknek a variációja.
– Nem te vagy az egyetlen, akit foglalkoztat Tijü – mondta Magnus. –
Tien évek óta tanulmányozza. Kiismeri magát.
 Alec Tien felé fordult, és rámosolygott, de a fiú nem viszonozta a
mosolyát. Tényleg végig nagyon szótlan maradt.
– Ja, Tien? – kérdezte Szammael. – Ko Ji-tien? Az a Tien, aki ott áll
mellettetek? Az a Tien, aki a Sanghaji Intézetből jött?
– Igen, nyilván az a Tien – felelte Magnus.
Az árnyvadászok mind a fiúra néztek, aki mereven bámult maga elé.
– Tien az én alkalmazottam – közölte vidáman Szammael. – Ő vezetett
el hozzám benneteket.
– Nevetséges! – jelentette ki Jace.
– Hogyan? – csodálkozott Szammael. – Ezek szerint úgy gondoltátok,
hogy ha valaki végigvezet benneteket a birodalom leghosszabb pusztaságán
a birodalom legmélyebben lévő udvara felé, az egy jó stratégia? Úgy
gondoltátok, remek ötlet Avicsi felé tartani?
Magnus a fejét csóválta.
– Ez csak átverés. Gyerekes próbálkozás, hogy a frászt hozd ránk.
– Tien! – Szammael kis híján ugrabugrálni kezdett izgatottságában. –
Hagyd a fenébe ezeket a félnótásokat, keresd meg Sinjunt, és mondd meg
neki, hogy lásson hozzá a piacra vezető portál újranyitásához.
Pár pillanatig csend volt, aztán Tien, a köztiszteletben álló Ko család
tagja, lehajtotta a fejét, és mélyet sóhajtott.
– Igenis, gazdám. – Aztán felnézett, látszott rajta a frusztráció. – Velük
maradhattam volna. Fölöslegesen buktattál le.
– Eszembe jutott, hogy elvezethetnéd őket valami kazamatába, ahol
aztán elrohadhatnának – mondta Szammael. – De aztán rájöttem, hogy nagy
csalódás lenne, ha nem látnám az arcukat, amikor megtudják. Imádom az
ilyen pillanatokat. Aztán meg nem is számít. Bármikor magukra hagyhatod
őket. Akár most mész el, akár később, úgyis éhen halnak a felfoghatatlanul
hosszú úton, ami a Pokol legmélyére vezet. A boszorkánymester vagy
meghal a tövis miatt, vagy ő is engem fog szolgálni. Semmi sem változik –
tette hozzá biztatóan Tiennek.
– Tien! – szólt csalódottan Magnus.
A fiú kilépett az árnyvadászok közül, és görnyedten, mogorván
Szammael mellé állt. A démon barátságos mosolyra húzta a száját, majd
kinyújtotta a karját, és lassan, mintha egy fényképhez pózolna, Tien vállára
tette.
 – Tien! – Alec szólalt meg először. – Miért? Legalább magyarázattal
tartozol nekünk. – Szammaelre nézett, alig kontrollálva a dühét. – Így van.
Szammael feltette a kezét.
– Nem, nem, hadd menjen, ezt a részét is elég élvezetesnek találom.
Alec nem is foglalkozott vele.
– Nos? – kérdezte Tientől. A fiú mély lélegzetet vett.
– Tudod te, milyen érzés – szólalt meg akadozó hangon –, ha a
szerelmed törvénytelennek számít?
Alec értetlenül emelte fel a kezét.
– Tien, igen, tudom.
– Nyilván tudja – szúrta közbe Jace. – Nagyon is.
– Nem – jelentette ki Tien. – Te együtt élhetsz az alvilágival, akit
szeretsz, Alec. Te pedig… – fordult Jace-hez. – Neked is összejöttek végül
a dolgok, ami tulajdonképpen rendben is van. Máskülönben… figyeljetek,
nem is számít az egész.
– Hah! – Jace úgy szegte fel az állát, mint aki megnyert egy vitát. Tien
megint Alecre nézett.
– Te örökbe fogadhattál egy gyereket az alvilágival, akit szeretsz. Én
viszont nem is találkozhatom azzal az alvilágival, akit én szeretek, anélkül,
hogy megszegném a törvényt. És igen, tudom, a törvény szigorú.
Túlságosan szigorú. Most már annyira megmerevedett, hogy elkezdett
töredezni.
– Ez nem magyarázat… – kezdte Alec.
– Megnéztétek mostanában a Klávét? – kérdezte keserűen Tien. –
Megosztottak vagyunk. Széthullottunk. Vannak a hozzátok meg a hozzánk
hasonlók, akik békére vágyunk, akik azt szeretnénk, ha az egész alvilág
összefogna, és így mind erősebbek lennénk. Mi félretennénk az őseink
babonáit meg a bigott ostobaságait.
– Jem Carstairs is az őseid közé tartozik – jegyezte meg csendesen
Magnus. – Márpedig ő sem nem babonás, sem nem bigott.
– És vannak a többiek – folytatta Tien. – A paranoiások. A gyanakvók.
Azok, akik az árnyvadászok dominanciáját akarják, és az alvilágban
mindenki mást az uralmunk alá akarnak hajtani. Főleg azok, akik
Cohorsnak nevezik magukat.
– A Cohors csak őrültek egy kis csoportja – mondta hitetlenkedve Jace.
– Egyelőre talán csak páran állnak be közéjük – rázta a fejét Tien –, de
sokkal többen értenek velük egyet, mint gondolnátok, ha tudják, hogy csak
a barátaik hallják őket.
– És ezért a Pokol egyik hercegével kellett szövetkezned? – kérdezte
Alec.
Ahányszor csak valaki megszólalt, Szammael eltúlzott grimaszokkal
játszotta el, mennyire megdöbbenti, amit hall. Úgy tűnt, egyszerűen
lebilincselik az események. Alec nem bánta volna, ha ezt abbahagyja, de
arra jutott, hogy nem sülne el jól, ha megkérné rá.
– Így is, úgy is háború lesz – mondta Tien –, mindegy, mit csinálok.
Szammael rátámad a világra, az árnyvadászok pedig megosztottak, mert
szétverte őket a sok hazugság meg az egymás előtt őrizgetett titkaik. Vagy
elbuknak, és velük bukik a világ is, vagy sikerrel járnak, és megmentik a
világot. Én mindenképpen biztonságban leszek Csinfenggel együtt.
– A barátnője – súgta jó hangosan Szammael.
– Tudjuk – mondta Clary.
– És ha győzünk? – kérdezte Jace. – A Klávé egyszerűen visszafogad?
Egy árulót, aki az ellenség mellé állt?
– Szeretném úgy gondolni, hogy több vagyok ellenségnél – vetette
közben Szammael. – Minimum ősellenség volnék. Talán egyenesen
nemezis?
Tien makacsul felszegte az állát.
– A Klávé könyörületében mindig reménykedhetek. Szammaelében
eszembe sem jutna.
– Istenem! – mondta Clary. – Azt hiszem, ez a legönzőbb dolog, amit
életemben hallottam.
– Kérlek – szólt rá Szammael. – Csak ezt az I betűs szót ne!
Clary a szemét forgatta.
– Nemzedékek óta ismerem a felmenőidet – mondta csendesen Magnus.
– A Ko család tagjai mindig a legtiszteletreméltóbb, legnagylelkűbb
árnyvadászok közé tartoztak. Nagyot csalódnának most benned, Tien. Jem
is nagyot fog csalódni.
Tien felnézett a boszorkánymesterre, és Alec most először látott dacot
villanni a szemében.
– De a szerelemért áldozatot hozni nemes cselekedet, nem? Egész
életemben azt tanították, hogy ez nemes dolog. Mindent feláldozni. –
Alecre pillantott. – Én ezt tettem. Mindent feláldoztam a szerelemért.
Alec nem tudta, mit mondjon erre. De nem is kellett megszólalnia, mert
Magnus hangosan vitába szállt a fiúval.
 – Ez… szar duma, Ko Ji-tien!
Tien láthatólag meghökkent. Még Szammael is láthatólag meghökkent.
Magnus mágiája vörösen kavarogva villant fel, egyszerre világított a
mellkasából és a kezéből. A boszorkánymester nem fogott bele semmilyen
varázslatba, csak elindult Tien felé, arany-zöld szemében tűz égett.
– Nem valami hétköznapi mondén vagy. – Ijesztően halk volt a hangja. –
Árnyvadász vagy. Kötelességeid vannak. Felelősséged. Egy szent célért
küzdesz. Értesz engem?
Elhallgatott, mintha válaszra várna. Egy pillanat eltelt, Tien kinyitotta a
száját, Magnus azonban mégsem hagyta szóhoz jutni.
– A világunk védelmezője vagy. Az Angyal szentelt fel. Tőle kaptad a
tüzet. A Mennyek ajándékát! – Elkapta Tien karját, és a fiú szemébe nézett.
– Ismerem az árnyvadászokat, Tien. Évszázadok óta ismerem őket. Láttam
őket a legjobb és a legrosszabb pillanataikban. De ismertem másokat is,
alvilágiakat, mondénokat, és ha valamit, hát azt biztosan meg kell érteniük
az árnyvadászoknak, hogy nem olyanok, mint a többi ember. Szeretnek,
építkeznek, vagyont gyűjtenek… ha van rá idejük. Amikor a kötelességük,
a szent kötelességük, az egyetlen kötelességük, hogy a Föld élőlényeit
megvédjék a pusztulástól a színtiszta gonosszal szemben…
Szammael könnyedén legyintett.
– …éppen engedi. Minden szeretet fontos. A te szerelmed is az. Sokak
számára a szerelem a legeslegfontosabb, fontosabb az egész világnál. De az
árnyvadászok nem így vannak vele. Mert mások életének nem az a célja,
hogy ügyeljenek a világ biztonságára, a te életed célja viszont pontosan ez.
A mágia elhalványult. Magnus lehajtotta a fejét. Tien némán állt. Nem
felelt.
– Igen – mondta Clary halkan Alec mögött. Alec viszont Magnusra
meredt.
– Nem tudtam, hogy így gondolod. – Egészen kábának érzékelte a saját
hangját. – Valamiért azt feltételeztem, hogy butaságnak találod ezt az
egészet a szent harcosokkal.
– Néha még én is butaságnak találom – vallotta be Jace –, és a szó
legszorosabb értelmében mennyei tűzzel kellett kiégetni a gonoszt a
testemből.
Magnus tekintete ellágyult. Visszalépett Alechez, mintha csak most vette
volna észre, milyen hosszú utat tett meg Tien és Szammael irányába.
 – Próbálom nem túl komolyan venni a dolgokat – mondta Alecnek. – Te
is tudod. A világ abszurd hely, és ha az ember túl komolyan veszi, az azt
jelenti, hogy hagyja magát legyőzni. Továbbra is ez a filozófiám, kitartok
mellette. Többnyire. De többnyire – tette hozzá – nem a démonok valódi
atyjával állok szemben a valódi pokolban.
– Ne feledd a Világok Felfalóját! – figyelmeztette Szammael. – Az a
kedvencem. Mármint ki ne szeretne felfalni dolgokat? Nem igaz?
Magnus egy ujját felemelve Szammael felé fordult, és egy pillanatra
Alec azt gondolta: Az Angyalra, Magnus mindjárt nekiáll lehordani
Szammaelt, a kígyót a Kertből. Még mindig teljesen odáig volt. Egyfelől fel
tudja villanyozni az embert, ha a pasija szenvedélyesen a védelmébe veszi,
és arról beszél, mennyire fontos és igaz, amit csinál. Másfelől nem nagyon
tudott olyan alkalmat felidézni, amikor Magnus dögösebb lett volna.
Szammael megrántotta a vállát.
– Mindegy, jó szórakozást hozzá, hogy céltalanul kószáljátok Tijüben,
amíg éhen nem pusztultok. Én nem ilyen halált választanék, de hát ez a ti
sorsotok. Magnus, gyere velem!
– Te is tudod – mondta Alec –, hogy semmilyen körülmények között
nem engedjük el veled.
Szammael hosszan felnyögött.
– Miért kell mindent megnehezítenetek? – Nagyjából a vashíd irányába
intett, mire kerek portál nyílt meg előtte. Démonok, alák, hsziangliuk,
pajkucsingok özönlöttek elő belőle. Amikor ezzel megvolt, Tienhez fordult.
– Amikor végeztek a többivel, hozd el nekem Magnust. Most dolgom van. –
A fejét csóválta, mintha belefáradt volna ebbe az egészbe, aztán halk,
pukkanó hang kíséretében eltűnt.
Alec és a barátai egy pillanatig némán meredtek Tienre. Senkinek nem
akadt mondanivalója. Aztán, hála az égnek, Magnus megtörte a csendet.
– Tudom, hogy mindenféle érzelmek dúlnak bennünk…
– Kizárt, hogy azon a démonseregen átverekszitek magatokat – mondta
Tien. Kimerültnek tűnt. – Tijü számtalan démon otthona. És Szammael
mindegyiknek parancsol.
– Akkor irány a híd! – jelentette ki egy pillanat habozás után Jace. –
Nem győzhetjük le őket, de talán áttörhetünk rajtuk. Aztán a lépcsőn csak
szűk helyük marad, és legfeljebb páran tudnak egyszerre támadni közülük.
– Meg az összes, amelyik repülni tud – mutatott rá Alec.
– Van jobb ötleted?
 Alecnek nem volt jobb ötlete. Clary Tienhez fordult.
– Megpróbálod az utunkat állni?
A szavak mögött kihívás volt. Alec nem először tapasztalta, hogy a
maga módján Clary éppen olyan heves tud lenni, mint Jace.
Tien a fejét rázta.
– Ha itt maradok, a démonok velem is végeznek. Nem látják köztünk a
különbséget. Különben is meg kell keresnem Sinjunt, hogy átadjam neki a
gazdám üzenetét.
– Szép kis gazdád van – mondta Alec.
Tien nem felelt. Hosszan végigmérte őket, aztán elvonult. Gyorsan,
céltudatosan vágott át a kietlen pusztaságon. A démonok rá sem
hederítettek. Nem telt bele sok idő, és a fiú eltűnt a lények áradata mögött.
– Jól van. – Magnus elővette a Fehér Átmenetet. – Én távol tartom a
repülő démonokat.
– Hová? – kérdezte Clary.
– Valami biztonságosabb helyre – felelte Jace. – Maradjunk együtt.
Négyen együtt indultak a híd felé. Az elöl haladó Alec és Jace a
fegyvereikkel távol tartották az útjukba kerülő démonokat. Mögöttük
Magnus mindent felrobbantott a levegőben, Clary pedig az oldalról támadó
démonokat verte vissza.
A jelenet a klasszikus hadviselésről tanultakra emlékeztette Alecet. Arra,
ahogyan a szorosan egymás mellett vonuló hopliták átjutottak a nyílvesszők
záporán.
Gyötrelmesen lassan haladtak. Tíz perc harcba telt, mire eljutottak a
vashídhoz, de Alec úgy saccolta, hogy a végtelenbe nyúló hídon való
átjutáshoz még legalább egy óra kell. Mellette Jace újra meg újra döfött a
lándzsával, az arcát verejték és ichor borította. Alec biztos volt benne, hogy
ő sem fest jobban.
Amikor mind a hídra léptek, a démonok stratégiát váltottak. Már nem
úgy zajlott a harc, mint korábban. A lények olyan sűrűn összeálltak, hogy
az árnyvadászok alig tudtak manőverezni. Hamarosan rájöttek, hogy már
nem a fegyvereiket meg Magnus villámait próbálják megkerülni, hanem
inkább azzal érnének célt, hogy leszorítják őket a hídról.
– Mi lesz, ha leesünk? – kérdezte Clary.
– Jusson eszedbe, amit Tien mondott – felelte Jace. – Tijü mélyén
Sanghaj városának fordítottját találjuk. Akármit jelentsen is ez.
 Alec összenézett Magnusszal, aki bólintott. Jace érzékelte a
pillantásukat.
– Leugrunk, igaz?
– Meg tudom óvni magunkat az eséstől – mondta Magnus.
– De mi lesz a földet éréssel? – aggódott Clary.
– Ha csak akkor ugranék, ha tudom, hol érek földet – felelte Magnus –,
egyáltalán nem is ugranék soha.
Ezzel levetette magát a híd széléről.
– Most akkor tényleg ezt csináljuk? – nézett Claryre Jace.
A nő egy pillanatig habozott, de aztán határozottan bólintott.
– Bízom Magnusban.
Mindketten egyszerre ugrottak Magnus után, és Alec is rögtön követte
őket. Alec hátrafelé vetette le magát, figyelte, ahogy a híd egyre távolodik,
amíg végül bele nem veszik az ég csillagtalan ürességébe. Közben
akaratlanul is Tien tekintetére, a fiú kifürkészhetetlen arckifejezésére
gondolt, amikor otthagyta az árnyvadász társait, akik megbíztak benne.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Zuhanás
ZUHANTAK.
Eleinte tehetetlenül forogtak a levegőben, és Alec már azon kezdett
gondolkodni, hogy vajon mi történik majd, ha valamelyikük nekisodródik a
gödör falának. A szabadesés érzése egy darabig félelmetesnek hatott, olyan
volt, mintha a gravitáció cserben hagyta volna, már a véget várta, a
rettenetes becsapódást, ami aztán csak nem következett be.
Pár perc elteltével aztán már úgy érezte, tulajdonképpen meg is szokta a
dolgot.
Segített, hogy Magnus először egyenesbe hozta magát, aztán a
mágiájával mindenkit álló helyzetbe fordított és egybegyűjtött, hogy
beszélgethessenek. Amikor a híd és az út, amin idáig jöttek, eltűnt szem
elől, és a démonok is beleolvadtak a szürkeségbe, négyesben maradtak, úgy
zuhantak tovább hangtalanul a semmiben. Clary vörös haja lágyan lobogott
az arca előtt. Magnus felemelt keze vörösen világított, Alec pedig szinte
érezte a nagy semmit a lába alatt.
A vizuális támpontok nélkül az az illúziója támadt, mintha egyáltalán
nem is mozognának.
– Volt pár fura húzásom a magam idejében – állapította meg Jace –, de
tíz perc szabadesés egy ismeretlen helyről egy másik ismeretlen helyre a
Pokol egyik bugyrában még az én fogalmaim szerint is elég meredek.
– Ne érezd rosszul magad emiatt – mondta Magnus. – Nem a te döntésed
volt.
Clary megigazította egy hajtincsét, aztán elgondolkodva figyelte, ahogy
újra a levegőbe emelkedik.
– Szerintem elég menő.
Mindketten Alecre néztek. Ő lefelé fordította a tekintetét – bár a semmi
közepén néha nehéz volt számontartani, merre is van a lefelé. Valahol a
távolban, a zuhanásuk irányában körvonalak sejlettek halványan. Egyre
nagyobbak lettek volna, közeledtek hozzájuk? Nemigen tudták
megállapítani.
Clary és Jace még mindig arra vártak, hogy Alec megszólaljon.
– Együtt hoztuk meg a döntést – mondta végül a férfi. – Sem elég
információnk, sem elég időnk nem volt a döntéshez. Az ösztöneinkre
hagyatkoztunk.
– És ha tévedtünk? – kérdezte Jace.
– Még a földet érés után – vetette közbe Magnus – sem fogjuk igazán
tudni, hogy jól döntöttünk-e, avagy sem. Talán sosem derül ki, hogy így
jártunk-e a legjobban.
– Néha az ember egyszerűen nekiindul – mondta Alec. – Te is tudod,
hogy így van.
Jace habozott. Különös volt ezt a bizonytalanságot látni a mindig
határozott, tétovázás és kételyek nélkül a dolgok elébe menő Jace arcán.
– De akkor sok embernek baja eshet.
– Folyton eszement őrültségeket művelsz! – tiltakozott Alec. Jace a fejét
rázta.
– Igen, de akkor csak én kockáztatok – magyarázta. – A saját
biztonságommal nem kell foglalkoznom. Mások életét kockára tenni
nagyon nem ugyanaz. – Claryre nézett.
– Jace – mondta a nő –, komolyan azt hiszed, hogy ha a saját életedet
kockáztatod, az nincs hatással másra? Rám például.
– Vagy a parabataiodra – tette hozzá Alec.
– Meg mindenki másra, akinek rendet kell tenni utána – morgolódott
Magnus.
– Bagoly mondja a verébnek – közölte Jace.
– Ha már a döntéshozatalnál tartunk – folytatta kedélyesebben a
boszorkánymester –, pontosan hol akarunk landolni? Ha az ott odalent a
fordított Sanghaj, akkor hamarosan megérkezünk.
– Kell, hogy legyen valami hely Sanghajban, ahová mehetünk.
Mármint a fordított Sanghajban – mondta Clary.
– Az Intézet? – kérdezte Jace.
– A templom! – jutott eszébe Alecnek. – A Hszücsiahuj-székesegyház.
Tien mutatta meg, amikor a piac felé tartottunk.
– Talán csak átverés volt. – Jace összehúzta a szemét.
– Tehát szerény véleményed szerint – mondta Clary szárazon – Tien
tudta, hogy szabadesésben fogunk zuhanni Tijüben, közben pedig azon
elmélkedünk, hogy a fordított Sanghaj melyik pontján hajtsunk végre
kényszerleszállást, úgyhogy megmutatta nekünk a katedrálist, mert
gondolta, akkor tőrbe csalhat, és ott landolunk, nem pedig valami más
helyen.
Jace elbizonytalanodott.
 – Hát, így összefoglalva tényleg kicsit komplikáltnak tűnik. Magnus fél
kézzel lefelé tapogatózott, közben erősen koncentrált.
– Igazából a Szent Ignác nagyon jó választás – mondta –, merthogy
jellegzetes. Könnyű észrevenni a levegőből.
– Megtalálod?
– Hát, van odalent valami két nagy gótikus toronnyal – felelte Magnus. –
Feltehetőleg az lesz az.
– Gondolod, ott is lehet fegyverraktár, mint a fenti székesegyházban?
– kérdezte Jace.
– Fordított fegyverek – tippelt Clary. – Leszúrsz velük valakit, és jobban
érzi magát tőle.
– Magnus! – szólt Alec. – Te farkat növesztesz?
– Nem szándékosan – felelte a boszorkánymester, de láthatólag
feszengett.
Alec esés közben igyekezett nem zavarni Magnust, hagyta, hadd
dolgozzon a mágiájával, és vigyázzon rájuk anélkül, hogy bármi elterelné a
figyelmét, most azonban alaposan megnézte magának a barátját, és látta,
hogy a Svefnthorn döfései nyomán szerzett nem emberi tulajdonságai
felerősödtek. Talán csak illúzió volt, mert szokatlan szögből pillantott rá,
meg a szabadesés miatt amúgy is nyúltabbnak tűnt a testük… de Magnus
világító zöld szeme mintha nagyobb lett volna a megszokottnál. Talán a füle
is hegyesebb volt, olyasmi, mint egy macskáé, amikor pedig kinyitotta a
száját, Alec meg mert volna esküdni, hogy hosszabb és hegyesebb
szemfogakat lát benne.
Magnus ránézett, aggodalmasan összehúzta a szemöldökét, de nem
fűzött hozzá semmi mást.
– Esetleg próbálj meg ne olyan sokat elhasználni a mágiádból –
javasolta bizonytalanul Alec.
– Esetleg miután biztonságban földet értünk – torkolta le a kelleténél
talán hevesebben Jace.
– Alec! – mondta Magnus. – Ha baj lesz… ha…
– Erre most ne gondolj! – vágott a szavába Alec. – Csak juttass le
bennünket! Majd megoldjuk, bármi lesz is.

Magnus továbbra is azt fürkészte, mi van odalent. A székesegyházat

kereste. Érezte, ahogy kavarog benne a mágia, és egy-két perc elteltével
meg is találta az épületet. Lassan óvó köddel vette körül Alecet, Jace-t,
Claryt és önmagát, olyan buborékkal, ami biztonságban lejuttatta őket az
odalent várakozó fekete tornyokhoz.
Félig lehunyta a szemét. Elhomályosodott előtte a világ. Mindig
kifárasztotta, ha túl sok mágiát használt, de most még a szokásosnál is
rosszabb volt a helyzet. Csak egészen távolról, elfojtva hallotta a barátai
hangját, már alig érzékelte a végtelen szabadesést, az ürességet maga körül.
A mágiája utolsó morzsája is a varázslatba áradt a kezéből, a többieket
védte, óvta az életüket. A gondolatai szétfolytak, és bár öntudatánál maradt,
Magnus álmodott.
Otthon volt. Otthon Brooklynban, a lakásában, amit most éppen olyan
állapotban látott viszont, ahogyan otthagyták, amikor elindultak Sanghajba.
A hálószobában találta magát, de nem emlékezett rá, miért ment oda. Az
ágy gyűrött takaróin még mindig ott hevertek a Ragnor nyomon
követéséhez használt térképek.
Össze kellene szednem őket, gondolta, és már nyúlt is értük, de aztán
visszarántotta a kezét, és felemelte, hogy megvizsgálhassa. Éppen nem
foglalkozott semmilyen mágiával, de a keze így is fényesen ragyogott.
Túlságosan is fényesen. Hunyorított, és látta, hogy a vakító fény mögött a
keze furcsán megnyúlt. Egy madarat juttatott eszébe, az ujjai hosszabbra
nőttek bármilyen emberénél, a végükből fekete, baljóslatú karmok bújtak
elő.
Magnus nem tudta, mihez kezdjen, inkább kilépett a szobából. Alig
jutott ki a nyitott ajtón, valahogy beverte a fejét, és amikor felemelte a
kezét, hogy megtapogassa a homlokát, érezte, hogy szarvak nőttek ki
belőle. Oda sem kellett néznie, hogy tudja, sárgásfehérek és hegyesek, mint
Ragnor szarvai. Lehajtotta a fejét, hogy megnézze, ott van-e még a seb a
mellkasán. De nem tudta megállapítani, a kezéből áradó fény mindent
elhomályosított. Talán jobb lesz, ha keres egy tükröt.
Végül lehajolt, úgy lépett ki a folyosóra. Ahogy elhaladt Max szobája
előtt, benézett. Alec ott volt, éppen Maxet öltöztette. Felnézett. Magnus azt
várta, hogy riadtan felkiált, de nem úgy tűnt, mintha bármi szokatlant látott
volna.
– Jól van – mondta Maxnek. – Emeld fel a karod!
Max lelkesen a levegőbe emelte a karját, mint aki győzelmet ünnepel.
Alec felhúzta rá a pólót, és megigazgatta.
– Hű, nagyszerű, sokat segítettél – mondta Alec. – Köszi!
– Hű! – ismételte Max.
 Abban a korban volt, amikor megpróbált elismételni mindent, amit a
szüleitől hallott. Rávigyorgott Magnusra, ő pedig az ujjaival integetett
vissza neki, aztán megállt a mozdulata a levegőben, ahogy eszébe jutott a
ragyogás meg a karmok.
– Szia, kékség, mi a dörgés?
– Késség – monda Max.
– Éhes vagy? – kérdezte Alec.
Max bólintott, Magnus pedig figyelte, ahogy a kisfiú két szarvának
csonkja fel-le mozog. Éppen olyan szarv volt, mint az övé.
Nem. Neki nem volt szarva. Kivéve, hogy mégis volt szarva. Mint
Ragnornak. De Ragnor meghalt, nem igaz?
– Magnus! – szólt Alec. – Idehoznád a kukoricapelyhes tálját és a
szopogatós bögréjét? A mosogatógépben vannak.
– Persze.
Magnus elindult a konyha felé. Miért laknak még itt egyáltalán, amikor
alig fér be a szarva a folyosóra? Tudta, hogy jó okuk van rá, de momentán
nem jutott eszébe, hogy mi az.
A konyhában Raphael Santiago ült a pulton, és a lábait himbálta.
– Raphael! – szólt meglepetten Magnus. – De hiszen te halott vagy!
Raphael megsemmisítő pillantást vetett rá.
– Mindig is halott voltam – mondta. – Nem is ismertük egymást, amikor
még éltem.
– Ez végül is igaz – ismerte el Magnus –, de úgy értem, hogy most még
halottabb vagy, és már nem járkálsz ide-oda. Elmentél. Inkább megöletted
magad Edomban, hogy ne neked kelljen megölnöd engem.
Raphael összeráncolta a homlokát.
– Ez biztos? Nem vallana éppen rám.
Magnus próbálta kinyitni a mosogatógépet, de útban voltak a karmai.
– Segítenél? – kérdezte.
Raphael gúnyosan tapsolt.
– Undokabb lettél, amióta Sebastian végzett veled – jegyezte meg
Magnus. – Őszintén nem hittem, hogy ez lehetséges.
– Nos, nem mondhatnám, hogy meg akartam halni. Nem szolgáltam rá,
hogy meghaljak – mondta Raphael. – Halhatatlan voltam. Örökké kellett
volna élnem. Erre úgy alakult, hogy még annyit sem éltem, mint egy átlagos
halandó.
– És tényleg nem – bólintott Magnus.
 Sikerült beakasztania az egyik karmát a mosogatógép ajtajába, és
ügyetlenül kinyitotta. Nem ez volt a legelegánsabb pillanata, de azért nem
jött zavarba Raphael előtt, aki végtére is már meghalt.
– Hogy van Ragnor? – kérdezte Raphael.
Továbbra is a lábát lóbálta a pulton ülve. Annyira szokatlan volt tőle az
ilyesmi, hogy Magnus majdnem ráordított, de azért ez őrültségnek tűnt
volna.
– Ő is halott még?
– Nem – felelte Magnus, de aztán elhallgatott. Hogy volt Ragnor?
Ragnort legutóbb… Tijüben látta.
A bögréért meg a tálért nyúlt, és ügyetlenül egyensúlyozta őket világító
kezében.
– Ezeket el kell vinnem Maxnek – mondta.
– Próbáld meg nem nagyon összekarmolni – tanácsolta Raphael.
Magnus vágott egy grimaszt, aztán megfordult, hogy kisiessen a
konyhából, de a bögre és a tál kicsúsztak az ujjai közül. Bár minden
kétséget kizáróan műanyagból készültek – Max kedvenc almákkal díszített
készletének összeillő darabjai voltak –, amint földet értek, ezer éles
szilánkra robbantak, mintha kristályból lettek volna.
– Azta! – rikkantotta Raphael. – Egyelőre idefent maradok.
A partvis Max szobájában volt. Magnus egyszerűen átvonult a
szilánkokon, érezte, ahogyan a csupasz talpába vágnak (de miért volt
egyáltalán mezítláb?).
Hátranézett, miközben a folyosón haladt, és látta, hogy két véres csíkot
húz maga után a szőnyegen.
Legalább még rendes vér folyik belőlem, gondolta.
– Alec?
A férfi kilépett a gyerekszobából Maxszel, akit most a hordozóba tett,
amit az első pár vele töltött hónapban használtak a brooklyni utcákon. A
kisfiú jó egy hónapja kinőtte a hordozót, és már tervezték, hogy újat
vesznek helyette. Ez az új lehetett talán? Úgy nézett ki, mint a régi.
Aztán meg Max látványosan nem fért bele. Persze ez azért volt, mert ő
is megváltozott. A pár perccel korábban még csak csonkokként létező
szarvából recés tüskék lettek, feketék és fényesek, mint Magnus karmai.
Frissen nőtt ostorszerű farka szőrtelen volt, mint egy patkányé. Fenyegetően
himbálta ide-oda, akár egy támadásra készülő macska.
 És a szeme. Magnus nem tudta volna szavakkal leírni, mi történt Max
szemével. Amikor ránézett, olyan volt, mintha hegek alakultak volna ki a
retináján. El kellett fordítania a tekintetét.
– Valami baj van – monda Alec.
– Dehogy – felelte kétségbeesetten Magnus. – Csak… a
boszorkánymesterek… néha nem lehet tudni…
– Nem beszéltél erről. – Alec hangja teljesen szenvtelen volt.
– Mert én sem tudtam – mondta Magnus.
Hátrálni kezdett a folyosón, és megint rálépett a szilánkokra, amiket a
földön hagyott, amikor az előbb elindult Alec és Max felé. Újabb pontokon
hasított fájdalom a talpába.
Alec kiemelte Maxet a hordozóból, és úgy tartotta, hogy lássa az arcát.
– Meg tudok barátkozni a karmaival, a szarvával és a fogával is –
mondta. – De ezzel nem tudok mit kezdeni.
Magnus felé fordította Maxet. A kisfiú arca merev, kifejezéstelen, üres
maszk volt.
De nem ez a boszorkánymesterjegye, gondolta Magnus. Úgy néz ki,
mint… mint…
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Edom asszonya
AMIKOR SINJUN LEERESZKEDETT KÖZÉJÜK EGY NYÍLÁSON
ÁT, ami valaha egy rozetta helye volt, Alecnek egy pillanatra az jutott
eszébe, hogy talán álmodik. Amikor a nő kitárt karral megjelent az üres
körben, egy pillanatig azt hitte, egy szobrot lát. Aztán Sinjun beszállt az
épületbe, és Jace hosszan, frusztráltan felnyögött. Alec meg tudta érteni. A
menekülés, a merész ugrás a hídról talán teljesen hiábavaló volt, ha Sinjun
alig pár pillanattal az érkezésük után máris csatlakozott hozzájuk.
Valamikor zuhanás közben Magnus szeme kifordult és lecsukódott. A
három árnyvadász pánikba esett, már fel is készültek rá, hogy minden
védelem nélkül zuhannak a földre, de szerencsére a varázslat kitartott. A
tijübéli fordított Sanghaj baljóslatú körvonalai egyre határozottabban
rajzolódtak ki alattuk, és hamarosan a székesegyházat is megpillantották.
Egészen pontosan a Szent Ignác árnyéka volt ez: minden részletében
azonos, csak a színek tűntek el róla.
Sötétszürke és fekete épület várt rájuk, ami azonban szerencsére nem állt
fejjel lefelé.
Magnus óvó felhője a templom kertjében tette le őket a hatalmas
keresztet formázó épület egyik szárnya mellett. Egy kis oldalajtón át
besegítették Magnust, és lefektették egy faragott padra. Amikor pihenhetett
végre, a mágia azonnal eltűnt a tenyeréről, és máris egyenletesen lélegzett,
mint aki alszik.
A valódi székesegyházban nem jártak, de a fordított párja elég
katedrálisszerű volt hozzá, hogy Alec azt gyanítsa, nincs köztük különbség.
Különös érzés volt belépni Tijü hátborzongatóan nem emberi idegenségéből
a katolikus templom nagyon is emberi belsejébe. Első pillantásra lehettek
volna Franciaországban, Olaszországban, de akár New Yorkban is. Miután
körbejártak, és látták a finoman megmunkált fa padsorokat meg a
jellegzetesen kínai berakásokat a főhajó közepén, már feltűnt Hszücsiahuj
sajátos alakja. Aztán meg, döbbent rá Alec, egyetlen vallási szimbólum,
szent vagy angyal sem volt sehol. Látott üres beugrókat meg az üres
helyeket, ahová az igazi katedrálisban ezek a dolgok kerülhettek, de innen
eltüntettek mindent. A jelek szerint Jenlo nem rajongott az ilyesmiért. Alec
gyanította, hogy Szammael sem.
 Visszatért Magnushoz, és megállapította, hogy még mindig egyenletesen
lélegzik – minden jel szerint békésen aludt. A boszorkánymester vállára
tette a kezét, és finoman megrázta. Amikor Magnus nem reagált, kicsit
erősebben próbálkozott. Igyekezett óvatos lenni – valószínűleg felriasztani
sem lett volna jó ötlet –, de akárhányszor ismételte a barátja nevét,
akárhogy rázogatta, semmit sem ért el vele.
– Gyerünk, ébredj már fel! – mondta türelmetlenül, és megkocogtatta
Magnus térdét.
– Lelocsolhatnánk vízzel – javasolta Clary.
– Nem hiszem, hogy lenne itt víz – mondta Jace. – Talán Magnus
varázsolhatna valahonnan. Meg kaját is.
– Már ha fel tudjuk ébreszteni – jegyezte meg Clary.
– Ébresztő! – mondta megint Alec, aztán zörejt hallottak, felkapták a
fejüket, és meglátták az ablak helyén lévő lyukon át feléjük ereszkedő
Sinjunt.
Ahogy a nő könnyedén földet ért, megnyúlt végtagjai egészen
rovarszerű külsőt kölcsönöztek neki. Jace előkapta a lándzsáját, Clary pedig
a tőrét. Alec továbbra is Magnust bökdöste, egyre kétségbeesettebben.
– Nem akarok harcolni – kiáltotta Sinjun, de senki nem tette el a
fegyverét. Közelebb lépett, az árnyvadászok tapodtat sem mozdultak. –
Magnus… alszik?
– Hosszú nap volt – felelte szárazon Alec.
– Szenvedni fog a harmadik tüske nélkül – mondta Sinjun.
– Inkább halna meg.
– Nagyon érdekes – elmélkedett a nő –, hányan jutnak arra, hogy
mégsem halnak meg, amikor végül döntést kell hozniuk. – Végigmérte
őket. – Általában amiatt aggódnak, milyen hatással lenne a haláluk
másokra.
– Számodra ez, gondolom, nem jelent problémát – mondta Jace.
– Tényleg nem – bólintott a nő. – Túlságosan jól értem a hatalom
természetét ahhoz, hogy megengedjem magamnak azokat a szentimentális
kapcsolatokat, amik az emberek többségét a világhoz kötik. A világ végül
úgyis cserben hagyja őket.
– Tévedsz – szólalt meg erőtlenül Magnus.
Alec segített neki felülni. A boszorkánymester pislogott, a szeme
nagyobb és fényesebb volt, mint máskor. Akármilyen jól ismerte is, Alec
minden egyes eltelt órával idegenebbnek találta.
 – Tévedsz – ismételte Magnus. – Ezekből a szerinted szentimentális
kapcsolatokból származik az igazi erő.
– Egészen elképesztő – mondta Sinjun –, hogy négyszáz éve élsz, és
mégis képes vagy ezt gondolni. Miután annyi embert túléltél. Tudván, hogy
őket is túl fogod élni. – Az árnyvadászok felé intett.
– Hát most éppen nem úgy fest. – Magnus könnyedén végigsimította a
mellét, mintha csak ellenőrizni akarná, hogy megvannak-e még a belső
szervei.
Sinjun nem foglalkozott vele.
– Tudod, hogy az idő kegyetlen tréfát űz velünk, és végül úgyis mindent
elvesz tőlünk. Az idő olyan gépezet, ami a szeretetet fájdalommá
változtatja.
– De közben annyira remekül lehet szórakozni. – Magnus a fejét rázta. –
Nagyon szépen mondod, de attól még nem lesz igaz.
Sinjun sóhajtott.
– Nem azért jöttem ide, hogy filozófiai vitát folytassak veled, Magnus.
– Nem is gondoltam – felelte Magnus. – Felteszem, inkább azért, hogy
heccelj bennünket, és kiossz egy lelkifröccsöt.
– Nem – közölte némi rosszallással a hangjában Sinjun. – Azért jöttem,
hogy elmondjam, hol találjátok Simon barátotokat.
– Azt meg ugyan miért tennéd? – kérdezte Magnus.
Kicsit kellemetlenül érezte magát, amiért valami transzszerűségbe esett.
Már az álom emléke is kezdett elszivárogni, csak apró részleteket tudott
felidézni belőle: Raphael Santiagót, amint a konyhapulton ülve a lábát
lóbálja, Maxet, amint felemeli a karját, hogy Alec ráadhassa a pólóját.
Vérnyomokat a szőnyegen.
– Nem kell nektek magyarázkodnom – mondta Sinjun. Alec karba fonta
a kezét.
– Akkor megérted, miért nem hiszünk el semmit, amit mondasz?
– Te elhinnél nekünk bármit is? – kérdezte Magnus.
– Igen – bólintott Sinjun. – Ugyanis annyira szánalmasan hiányzik
belőletek minden ravaszság, hogy azt hiszitek, ha igazat mondtok nekem,
azzal le tudtok kenyerezni. Mert mondjuk nem lesz más választásom, mint
hogy titkon meghajoljak az egyenességetek és az elvhűségetek előtt. –
Sinjun hosszan, fájdalmasan felnyögött; furcsán kifejező hang volt ez a
kifejezéstelen arcból. – Akarjátok tudni, hol van a barátotok, vagy nem?
– Csak ha azt is elárulod, miért akarsz segíteni – mondta Jace.
 – Mert mérges vagyok – felelte szenvtelenül Sinjun.
– Ránk vagy mérges? Vagy Simonra? – kérdezte Magnus.
– Szammaelre – mordult fel Sinjun. – Hónapok óta minden pillanatot a
nagy tervének szenteltünk, a rengeteg munka, az én rengeteg elvégzett
munkám jutalmának, erre megjelentek ti, és totál eltereli a figyelmét valami
szánalmas kis sérelem.
– Simonra gondolsz? – Clarynek elállt a lélegzete. – Ezek szerint
Szammael kapta el rögtön azután, hogy átjöttünk a portálon? Mit művelt
vele?
– És miért pont Simont választotta? – kérdezte Alec.
– Az tutifix, hogy nem ismerték egymást korábbról – mondta Jace. –
Tudom, hogy Simon elég spéci bulikba jár Brooklynban, de akkor is
lehetetlen. – Claryre pillantott. – Lehetetlen, igaz?
Sinjun felemelte a kezét.
– Ragnorral mindent megteszünk, hogy megvalósítsuk a terveit az
emberek világának megszállására, rohangászunk fel-alá ebben a koszhadt
gödörben, mint a mérgezett egerek, és démonoknak parancsolgatunk,
akikről nem mondhatni, hogy a legengedelmesebb beosztottak lennének…
– Igen, igen, nehéz manapság jó munkaerőt találni – bólogatott Magnus.
Felállt, próbára tette a lábát. Úgy érezte, viszonylag könnyen meg tud
már állni rajta. A jelek szerint máris összeszedte magát, miután annyi
mágiát használt el a székesegyház felé való ereszkedés közben. Vajon a
tüske töltötte fel ilyen gyorsan? Nem tudhatta.
– Mit csinál a Démonok Atyja Simonnal, és miért?
– Bezárta magát egy ötletszerűen kiválasztott kínzókamrába, hogy
egyetlen árnyvadászt gyötörjön, aki ráadásul semmilyen formában nem
veszélyes rá. Nevetséges. Ennek véget kell vetni.
– Egyetértek – vágta rá azonnal Clary. – Mutasd az utat!
– Szóval elviszel bennünket, hogy megmenthessük Simont. – Alec
próbált teljesen tisztán látni. – Ezzel azt éred el, hogy Szammael nem osztja
meg a figyelmét, és megint a világ elpusztításán fog munkálkodni.
– Igen – felelte Sinjun. – Ti tudjátok, hogy elfogadjátok-e.
– Várj! – mondta Magnus. – Előbb kérdeznem kell valamit. Sinjun kissé
oldalra billentette a fejét.
– Ó!
Magnus nagyon nem szívesen tett fel kérdéseket Sinjunnak a tüskéről,
saját magáról és jelen állapotáról. Egyfelől semmi oka nem volt rá, hogy
elhiggye, amit a nő válaszol. Aztán meg Sinjun úgyis csak kihasználta
volna a lehetőséget, hogy megint kiselőadást tartson. Csakhogy nem értette,
mi történik vele, és e mögött a bizonytalanság mögött ott ólálkodott a
félelem.
– Azt mondtad, szenvedek a tüskétől, de ez nem igaz. Erősebb leszek.
A mágiám sokkal hatékonyabb. Nem értem.
– Hogyhogy nem érted? – kérdezett vissza Sinjun.
– Igazából azt nem tudom elképzelni, hogyan halhatok meg a harmadik
szúrás nélkül. Ha könyörületnek akár csak a morzsája is megvolt benned
valaha – könyörgött –, akkor el kell magyaráznod. Legalább azt hadd
tudjam, mi fog történni. Hirtelen legyengülök majd? Vagy lassan sorvadok
el?
– Nem – magyarázta Sinjun. – Egyszerűen egyre többet és többet kapsz
a tüske erejéből anélkül, hogy teljesen kötődnél a gazdájához. A mágiád
még erősebb lesz, még hatékonyabb, de egyre kevésbé uralod majd, és
veszélyt jelentesz önmagadra meg a körülötted levőkre. Ha nem hagynak
magadra, ők is meghalnak.
Magnusnak elkerekedett a szeme.
– Szóval egyre jobban és jobban és jobban érzem majd magam – mondta
–, amíg aztán hirtelen sokkal rosszabbul érzem majd magam?
– Nem. Amíg aztán hirtelen nem érzel semmit. Ezért fogadja el
mindenki a harmadik szúrást a tüskével. Nincsen igazi választási
lehetőséged. Na, akkor elmegyünk a barátotokért?
Fény tört elő a mellkasából, éppen olyan vörös, mint Magnus mágiája.
Egy festőművész könnyedségével portált rajzolt a levegőbe a
mutatóujjával. A portál egy fekete obszidiántüskékkel teli szobába nyílt. A
háttérben vörös folyadékkal teli medence bugyborékolt.
– Hmm. – Sinjun intett az ujjával, és a látvány a túloldalon
megváltozott. Most hatalmas fehér kősíkság tárult eléjük, a túlsó végén egy
hatalmas malomkővel. – Ez sem az. – Újra meg újra intett, a képek sorban
egymás után változtak. – Az Öntöde Pokla… Az Őrlődés Pokla… A
Belezés Pokla… A Gőzölés Pokla… A Jéghegy Pokla… A Tűzhegy
Pokla…
– Huh, jó sok pokol – jegyezte meg Magnus.
– Lehetne gyorsabban? – kérdezte Alec.
Sinjun megsemmisítő pillantást vetett rá, és tovább keresett.
 – A Nyüvek Pokla, a Férgek Pokla, a Forró Homok Pokla, a Forró Olaj
Pokla, a Forró Leves Pokla Embergombócokkal, a Forró Tea Pokla
Emberfilterekkel, a Pici Csípős Rovarok Pokla, a Nagy Csípős Rovarok
Pokla, az Embereket Élve Felfaló Farkasok Pokla, az Embereket
Agyontaposó Lovak Pokla, az Embereket Felnyársaló Ökrök Pokla, az
Embereket Halálra Csipkedő Kacsák Pokla…
– Mi volt ez a legutóbbi? – kérdezte Jace, de Sinjun mintha meg sem
hallotta volna.
– A Mozsarak Pokla, a Nyúzókések Pokla, az Ollók Pokla, a Vörösen
Izzó Piszkavasak Pokla, a Fehéren Izzó Piszkavasak Pokla. Ah! Meg is
vagyunk.
A portál túloldalán sztalaktitokkal és sztalagmitokkal teli
cseppkőbarlangot láttak, olyan volt, mint egy szemfogakkal teli hatalmas
száj. Mindenfelé vasláncok hevertek, akárha alvó kígyók fészkébe
csöppentek volna.
– Ennek mi a neve? – kérdezte Alec.
– Fogalmam sincs – felelte Sinjun. – A Jelentéktelen Emberek Kínzására
Vesztegetett Idő Pokla. Menjetek, mielőtt megbánom.
Készenlétben tartották a fegyvereiket, és libasorban átvonultak a
portálon a barlangba. A székesegyházban nyirkos és áporodott volt a
levegő, de hűvös. Ezzel szöges ellentétben a barlangban száraz hőség
uralkodott, mint valami sütőben. Magnus követte Alecet, Jace-t és Claryt a
talajból felfelé emelkedő cseppkövek között a nem messze lévő nyílt
területre. Meglepetésére Sinjun is átjött velük a portálon, és a nyomukba
szegődött.
Némi gyaloglás után meglátták Szammaelt, aki a kezét a háta mögött
összekulcsolva fel-alá járkált, mint aki éppen erősen gondolkodik valamin.
Magnus körülnézett, de beletelt pár pillanatba, mire észrevette…
– Simon! – suttogta Clary rekedten.
A tisztás közepén Simon lógott kifeszítve. A csuklóját tartó vasláncokat
a barlang mennyezetéhez erősítették, a bokáját pedig ugyanúgy a padlóból
kiálló pántokhoz. Amikor aztán közelebb értek, Magnus már látta, hogy a
láncok jelentik Simon legkisebb problémáját.
Tucatnyi éles penge lebegett körülötte a levegőben. Pörögtek-forogtak,
hol véletlenszerűen, hol mintát követve – nyilvánvalóan Szammael
akaratának engedelmeskedtek.
 Simon testén máris számtalan vágás volt, és az egyik kés most a szemük
láttára indult meg rettenetes sebességgel, hogy a férfi karjába vágjon.
Simon vágott egy grimaszt, és becsukta a szemét, de Magnus látta, hogy
rettentő energiákat bevetve tartja magát mozdulatlanul a bőrétől centikre
táncoló pengék között.
Simonnak máris óriási fájdalmai lehettek, de néma maradt, a száját
összeszorította, pedig több helyen is vér csöpögött a bőréből. Amikor
meghallotta Clary hangját, tágra nyílt a szeme. A barátaira meredt, szinte
vakon, mintha attól félt volna, hogy talán csak álmodik.
Szammael megfordult, és hátrahőkölt, de inkább csak úgy, mint akit
kellemes meglepetés ért.
– Ti aztán alaposan körülnéztek felénk, mi? Nem is tudom, van, ami
tetszik, de Jenlo ízlése nagyon eltér az enyémtől. Szerencsére csak
ideiglenesen kell elviselnem, amíg meg nem hódítom a ti világotokat, és át
nem költözöm oda.
Clary Szammaelre vetette volna magát, de Jace elkapta a karját, és
visszarántotta. A nő vadul vicsorgott.
– Mit művelsz Simonnal? – kiáltotta. – Mit ártott neked valaha? Még
csak nem is találkoztatok soha.
Szammael hangosan felnevetett.
– Micsoda kérdés! Nem, soha nem találkoztam még ezzel a
fiatalemberrel. Észrevettem, amikor átjött az ideiglenes portálon, amit a
boszorkánymestereim nyitottak a fénypiacon, és idehozattam. Merthogy,
tudjátok, hallottam már róla. Egy csomó dolgot tudok. De az igaz, hogy
csak most kezdtünk ismerkedni.
Clary odakiáltott a férfinak.
– Simon, jól vagy?
Szammael szemernyit sem változtatott a hanghordozásán, úgy mondta:
– Simon, ha felelsz neki, kinyomom a szemedet.
Simon bölcsen néma maradt, és Magnus felismerte, hogy Szammael
tényleg csak most kezdi. Az, hogy kicsit megvagdosta és mágikus forgó
késekkel fenyegette, még egyáltalán nem maga a kínzás volt. Csak egy kis
előétel. Tijüben voltak. Még egy jó darabig vagdoshatta Simont, mielőtt
áttér a komolyabb dolgokra.
Szammael összevont szemöldökkel nézett Simonra. Magnust meglepte a
mélységes, színtiszta gyűlölet a démon arcán. Korábban azon gondolkodott,
hogy Szammael talán már annyira eltávolodott a világtól, hogy inkább
hasonlított Razielre – értelmezhetetlen erő, kicsinyességre, gyűlöletre és
minden más emberi érzelemre képtelen puszta akarat vált belőle. Azt hitte,
többé nem is démon, inkább természeti erő vagy isten, olyan monumentális,
hogy földi ember fel nem foghatja.
Most azonban rádöbbent, hogy tévedett. Szammael nagyon is képes volt
emberi gyűlöletre. Minden porcikájából sütött, mennyire gyűlöli Simont.
– Tudom, hogy nem volt mindig nephilim – mondta a démon. – Tudom,
hogy hétköznapi mondénnak született, aztán az éj gyermeke lett. Abban a
formájában elkövette a lehető legrettenetesebb bűntényt. Megölte Lilithet,
minden démonok közül az elsőt, Edom asszonyát, az egyetlen nőt, akit
hosszú létezésem során szeretni tudtam.
Clary felszisszent.
– Ó! – szólt nagyon halkan Alec.
Az egyik tőr széles ívet írt le, és vörös vonalat húzott Simon hasára.
Clary kétségbeesetten fintorodott el. Magnust őszintén lenyűgözte az
akaraterő, amire Simonnak volt szüksége, hogy csendben maradjon. Elég
biztos volt benne, hogy a helyében ő már üvöltene.
– Nem tudom, hogyan győzhette le egy közönséges vámpír – folytatta
Szammael. – Ha nem személyesen Edom asszonyától hallom a történetet,
még véletlenül sem hittem volna el. De ő maga mesélte el. Annyira közel
álltam már hozzá, hogy visszatérjek. Kezdtem már szabadulni az
ürességből. Épp kerestem valakit, aki találhat nekem egy birodalmat, ahol
uralkodhatok. Aztán a világokon át meghallottam a szerelmem sikolyát. A
dühe elegendő erőforrás lehetett volna egy világegyetemnek. – Őszinte
csodálat volt a hangjában. – Azt kiáltotta, hogy legyőzték. Hogy haldoklik.
Időtlen időkre el kell hagynia a világot. A dühe ereje életre keltett,
visszaküldött az ürességből ezekre az anyagi síkokra, ahol a dolgoknak
formájuk és jelentésük van. Megint lett élő testem, és tettem két
fogadalmat.
Magnus hallgatta, közben azonban a tekintetével Szammaelt követő
Simont figyelte.
– A fájdalom és a harag szakított ki végleg a sötétségből – folytatta a
démon. – Semmi másra nem vágytam, csak hogy megint Lilith-tel lehessek,
erre, ó, micsoda irónia, az ő távozása segített hozzá, hogy visszatérjek.
– Nem hinném, hogy megfelelően használtad az „irónia” szót – mondta
Magnus. – Talán jobban passzolt volna ide „a sors fintora”.
 Alec élesen pillantott rá, de Szammael nagyon belelendült, és nem is
foglalkozott velük.
– Az első fogadalmam az volt, hogy befejezem, amit elkezdtem, tüzet és
mérget zúdítok a földre, démonok seregét vezetem, hiszen az az univerzum
jog szerint őket illeti. A második meg az volt, hogy legyőzöm Lilith
gyilkosát, és nem nyugszom, amíg nem szenved azért, amit tett.
Simon nehézkesen szólalt meg.
– Nem állt szándékomban… Szammael a szavába vágott.
– Nem lep meg, hogy ez itt ki akarja dumálni magát, mert nem fogadja
el a jogos büntetését, de őszintén szólva azt hittem volna, valami jobb
szöveggel jön annál, hogy „nem is akartam legyőzni minden démonok
anyját, csak véletlen volt”. Nyilván megbotlott, és szívvel előre pont
belezuhant a pengédbe.
– Igazából tényleg valahogy így történt – mondta Clary. – Nem Simon
hibája volt. Ha egyáltalán valakié, hát sokkal inkább az enyém.
Szammael a szemét forgatta. Mielőtt újra megszólalhatott volna, Sinjun
a szavába vágott.
– Szammael uram, parancsolóm – szólt. – Megértem, hogy bosszúra
vágysz, de ez olyan jelentéktelen feladatnak tűnik egy ennyire fontos
démon számára. Meg kell terveznünk egy háborút, csapatokat kell
gyűjtenünk.
– Rengeteg időnk van még ezekre. – Szammael legyintett. – Amint
eleget élveztem ennek a lénynek a fájdalmát.
– Sosem lesz elég – mondta Simon. – Végül péppé fogsz zúzni, de
aztán? Akkor sem kapod vissza a csajodat.
– Mi lenne, ha inkább hagynád, hogy ő is ott pusztuljon a többiekkel
együtt, amikor a seregeink vérrel árasztják el a földet? – Sinjun
frusztráltnak tűnt. – Ha egyenként meg akarsz büntetni mindenkit, aki ártott
valamelyik ismerősödnek, az igen sokáig fog tartani. Ennyi időnk biztosan
nincsen.
Szammael felsóhajtott.
– Sinjun, tudod, hogy nagyra tartalak. Nagyon értesz hozzá, hogyan
szervezd meg a démoni erőket, és te hoztad el nekem Ragnor Fellt. A
munkamorálod kifogástalan, és láthatólag nagyon is élvezed, amit csinálsz.
Valamit viszont nem értesz. Nem is érthetsz. Talán csak Lilith értené meg,
remélem, valahol, valahogyan most látja, mi történik, és mosolyog. –
Egészen ábrándos lett a tekintete. – Nagyon hiányzik a mosolya. Meg azok
a kígyók a szeme helyén. Mindig bírtak engem.
– Igenis, gazdám. Próbálom megérteni.
Sinjun lehunyta a szemét, beletörődött, de nem tűnt éppen boldognak.
– Most pedig – mondta Szammael – semlegesítsd Magnust, amíg készen
nem állok rá, a többieket pedig add át Tijü udvarainak, hogy tegyenek velük
belátásuk szerint.
– Azt hittem, hagyod, hadd járkáljunk összevissza, amíg éhen nem
halunk – jegyezte meg Alec.
– Úgy is volt, de a jelek szerint az alkalmazottaim úgy döntöttek, hogy
találkozókat szerveznek nekünk az éhhalálotok meg a járkálásotok helyett.
Kifejezetten vártam, hogy valamikor majd gondoljak rátok, amint
magatokra hagyva haltok meg egy kietlen sziklán egy csillagok nélküli
világban. Viszont egyáltalán nem olyan vidám az egész, ha beszélgetnem is
kell veletek. – Vállat vont. – Úgyhogy döntse csak el Tijü, hová kerültök.
Kaptok egy kis kínzást a fáradozásaitokért cserébe. Ahhoz itt nagyon
értenek, feltéve, hogy hajlandóak dolgozni.
Sinjun Magnus és az árnyvadászok felé fordult. Kurtán megrántotta a
vállát.
– Pontosan mi is volt a terved? – kérdezte tőle mérgesen Alec. –
Felteszem, jobb ötleted is akadt, mint hogy majd mi lebeszéljük erről. Ha
rád nem hallgatott, ránk miért hallgatott volna?
Sinjun habozott.
– Azt hittem, ciki lesz neki.
– Nem hinném, hogy könnyen zavarba jön – mondta Magnus. – Láttad a
kalapját?
– Akkor most visszaviszel bennünket az udvarokba? – kérdezte Jace.
Sinjun bizonytalanul felelt valamit, de akármit mondott is, beleveszett a
hirtelen hangzavarba: pokoli mágia zúgott, mint valami méhkas, valahol a
távolban víz moraj lőtt.
Mielőtt Magnus láthatta volna, mi okozza a ricsajt, hosszú,
narancsszínű, nyílegyenes láng vágta át könnyedén a Simon bokáját tartó
láncokat. Szammael felkapta a fejét, a tekintetén látszott, hogy ezúttal őt is
kellemetlen meglepetés érte. A kések nem forogtak tovább, csak lebegtek és
vártak.
A lángnyelv újra megjelent, kiszabadította Simon karját is, mire a férfi
kellemetlen puffanással zuhant a földre. Átfordult, ami nem ment könnyen,
tekintve, hogy a keze továbbra is bilincsben volt, Magnus pedig
megkönnyebbülten állapította meg, hogy még tudatánál van.
Clary és Jace azonnal Simonhoz futott, Magnus pedig összegyűjtötte a
mágiáját – bár egyelőre maga sem tudta, mi célból –, csak Alec állt ott
földbe gyökerezett lábbal, döbbenten.
Portál nyílt, benne szürke viharfelhőkkel és esővíz függönyével. A
túloldalról Isabelle jelent meg kezében lángoló ostorral, egy tigris hátán.
Egy még tigrisléptékkel mérve is hatalmas tigris hátán.
Magnusnak el kellett ismernie, hogy ezúttal még ő is meglepődött.
A narancssárga láng Isabelle-től származott. A nő először visszahúzta a
teljes hosszában égő ostort, és újra lecsapott vele.
Isabelle éles csatakiáltására a gigantikus tigris a tisztás közepén földet
ért, majd akkorát üvöltött, hogy a barlang alapjai is beleremegtek. A lány
leszállt a tigris hátáról, és a földön hevergő Simon felé futott, aki mellett
már ott térdelt Clary. A két nő együtt próbálta kiszabadítani Simon
csuklóját és bokáját a béklyóból.
Aztán újabb alak ugrott elő a portálon túlról, és bár Magnus, aki
korábban úgy találta, hogy az óriástigrist megülő Isabelle Lightwoodnál
meglepőbb dolgot aznap már nem láthat, most arra jutott, hogy alig
valamivel lemaradva ez lehet a második helyezett.
Bőrig ázva, a testéhez tapadó hajjal és ruhákkal Ko Ji-tien ért földet
guggoló tartásban. Felegyenesedett, és azonnal Sinjun felé rohant, a kötele
végén feszes köröket írt le a gyémánt alakú penge. Az adamantin csillogása
különös látványt nyújtott ezen a félhomályos helyen, de Magnus így is
furcsán felemelőnek találta, még ha nem is igazán értette, mi folyik.
Sinjun gyakorlatilag az utolsó pillanatban emelte fel a kezét. Tien nyila
eltérült, és lepattant az őket körülvevő, mostanra nagyon is ismerős színű
piros füstről.
Szammael hátralépett. Magnus azt feltételezte, hogy azonnal harcolni
kezd, de a démon továbbra is habozott. Aztán feltűnt neki, hogy a tigrist
figyeli. Szammael Sinjun felé fordult, mondott neki valamit, aztán egy
ujjával portált rajzolt a levegőbe. A nyílás sötéten vibrált, mintha csak
beszippantaná a fényt maga körül – nagyon különbözött azoktól a
portáloktól, amiket boszorkánymesterek nyitottak meg.
Szammael vetett még egy utolsó pillantást rájuk, és átlépett a portálon,
ami azonban nem záródott be mögötte. Ehelyett pajkucsing
csontvázharcosok kezdtek özönleni belőle.
 Clary és Isabelle képtelenek voltak azonnal harcba szállni, mivel éppen
Simon kiszabadításával voltak elfoglalva, de a többiek ösztönösen
reagáltak. Előkapták a fegyvereiket, és felkészültek a csatára. Jace
felkapaszkodott egy közeli sziklára, aztán a lándzsájával a kezében leugrott
róla, egyenesen a legközelebbi csontvázra. Mindketten a földre zuhantak, és
átfordultak, Magnus azonban képtelen volt arra figyelni, mi történik velük.
Tien a köteles nyilával csapott oda egyik csontváznak a másik után, Alec
pedig villogó karddal vetette bele magát a harcba.
Pár másodpercenként újabb csontvázak kerültek elő a portálból, ezért
Magnus futva indult felé, közben vörös jeleket rajzolt a levegőbe. Amikor
elérte a portált, kapkodva látott neki, hogy lebontsa. Szerencsére Szammael
portálja valójában nem is különbözött annyira a többitől. A
boszorkánymesternek alig egy perc alatt sikerült visszafordítania a mágiát,
és bezárni a portált.
Tien, Alec és Jace gyorsan elintézte az utolsó néhány csontvázat. Párnak
még a tigris is odacsapott, ha elég közel kerültek hozzá, de alapvetően
megelégedett annyival, hogy átengedte a többieknek a munkát.
Amikor már egyetlen csontváz sem maradt, csend ereszkedett a
barlangra. Csak Sinjun maradt velük, felemelte a kezét, mágikus határt
húzott önmaga meg a többiek közé. Tien gyilkos tekintettel próbálta
becserkészni, fegyverét a kezében forgatta.
– Tien! – szólt rá Alec. – Nem fog megtámadni bennünket.
– Tényleg nem – erősítette meg Sinjun. – Egyelőre van éppen elég
bajom. – Azért továbbra sem engedte közelebb őket magához.
Clary és Isabelle végül csak kiszabadította Simont a maradék láncaiból,
de ez még nem jelentette azt, hogy a férfi jó állapotban van. A sebeiből vér
szivárgott. Egyik sem tűnt különösebben mélynek, de rengeteg volt belőlük.
Isabelle az ölébe húzta Simon fejét, úgy simogatta a haját, Clary pedig
egyik iratzét rajzolta a másik után. Alec felsegítette Jace-t; az egyik
pajkucsingnak sikerült komolyabb csapást bevinnie, mielőtt elpusztult, és
Jace-nek most vérzett a válla. Fintorogva állt fel.
– Jól van, Tien – szólt Magnus, amikor megállt mellettük. – Most akkor
összeszűrted a levet Szammaellel vagy nem? Kezdek belezavarodni.
– Nem szűrtem vele össze a levet – rázta a fejét Tien. – És ezt most már
ő is tudja. A megfelelő pillanatra vártam, hogy cselekedjek, miután
eljátszottam, hogy szövetségre léptem vele, és egy csomó információt
szereztem. – Simon felé biccentett. – Tudtam, hogy ha Tijübe jöttök,
elrabolja Simont. Aztán amikor Isabelle-t is elvitték… úgy éreztem, itt a
pillanat.
– Tudtad, hogy elrabolják Simont? És hagytad, hogy meg is történjen? –
Clary nem olyan arcot vágott, mintha épp készülne megbocsátani.
– Azt is tudnod kellett, mit tesz vele Szammael. – Isabelle sem tűnt
éppen boldognak.
– Éppenséggel nekem is lesz pár kérdésem Tienhez – mondta Alec –, de
talán előbb itt hagyhatnánk ezt a poklot.
– Azt nem bánnám – bólintott Simon. Isabelle és Clary segítettek neki
felállni. Sok sebe elkezdett már bezáródni, de továbbra is sápadt volt, és
még nem szabadult a sokkhatás alól. – Hosszú nap volt.
– És még nincs vége – mondta komoran Jace Alec vállára dőlve. – Azt
hiszem, eltört a lábam.
Alec elővette az irónját.
– Hívatnak – szólalt meg hirtelen Sinjun. – Megyek, beszélek a
gazdámmal, próbálom visszaterelni a helyes útra. – Végignézett rajtuk. –
Miért kellett így megkavarnotok mindent? – kérdezte leginkább magától,
aztán eltűnt a barlang sötétjében.
Miután megrajzolta a rúnákat – a törés csúnya volt, kérlelhetetlenül
feszült az iratzéknak –, Alec eltette az irónját, és körülnézett.
– Jól van – mondta. – Mit lehet tudni a tigrisről?
A tigris, akit láthatólag nem különösebben izgattak fel az események
most, hogy Szammael meg a démonjai eltűntek, időközben lefeküdt, és
hatalmas rózsaszín nyelvével a mellső mancsát nyalta.
– Ja! – Tien odament az állathoz, és lehajolt hozzá. – Köszönöm, Hu Sen
– mondta mandarin nyelven. – Sanghaj nephilimjei tartoznak neked egy
szívességgel.
Hu Sen ásított, nyújtózott egyet, aztán felállt. Irdatlan mancsát Tien
vállára tette, és egy pillanatra a szemébe nézett. Aztán odébbállt, és eltűnt a
barlang mélyén, ahol már nem láthatták.
– Hu Sen legendás tündér – mondta Tien. – Eltévedt utazóknak mutatja
az utat. Néha nem árt, ha az ember jóban van a tündérekkel.
– Nem lesz belőle gondja? – kérdezte Clary. Tien arrafelé nézett, amerre
Hu Sen eltűnt.
– A tündérekre nem ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint másokra.
És sokkal régebben itt van, mint bárki más. Akár te – biccentett Magnus
irányába.
 Clary Jace-hez lépett, és nyilvánvaló aggodalommal súgott oda valamit
Jace-nek. Jace fél lábon állt, a dárdáját használta mankónak.
– Tényleg jól vagyok – mondta ingerülten –, de azért lehet, hogy eltart
egy darabig, mire meggyógyul. Addig nem leszek valami fürge.
– Már nem kell csontvázakkal birkóznunk – mondta Alec. – Remélem.
– Pár óra, és tényleg kutya bajom sem lesz – erősködött Jace.
Magnus kifejezetten szórakoztatónak találta, mennyire idegesíti a férfit,
hogy megsérült, és hogy milyen gyorsan témát váltott.
– Mi volt az a fegyver, amit használtál? – kérdezte Jace Isabelle-től.
– Lángostor – felelte vidáman Isabelle. Jace kinyújtotta a kezét, de a nő
félreütötte. – Ne nyúlj hozzá! – szólt rá. – Forró!
– Azt hiszem, mindenkire ráférne egy kis idő, hogy levegőhöz jussunk,
és hagyjuk meggyógyulni a törött lábunkat. Meg hogy információt
cseréljünk – mondta Magnus. – Főleg arról, hogy miben mesterkedtél, Tien.
A fiúban volt annyi tisztesség, hogy lesüsse a szemét.
– Ne haragudjatok! Mindent elmondok majd.
– Halihó! – szólt Simon. – Nem mennénk végre? Nagyon szeretnék már
máshol lenni. Tudjátok, nem ebben a kínzóbarlangban.
Magnus ezt nagyszerű ötletnek találta.
– Visszamehetünk a székesegyházba – mondta, és megmozgatta az
ujjait.
Tiennek felszökött a szemöldöke.
– Hszücsiahujba? Kíváncsi voltam, eljuttok-e oda.
Magnus bólintott, aztán egy kézmozdulattal portált nyitott. Ugyanaz a
vibráló feketeség jelent meg, ami az imént, amikor Szammael nyitotta meg
a maga portálját. Magnus összenézett Aleckel.
– Hát ez nem úgy néz ki, mint amivel minden rendben – mondta Clary.
Simon is bizonytalannak tűnt, de mind látták a székesegyház belsejét a
portálon keresztül, és senki sem akart a barlangban maradni. Nem tehettek
hát mást, mint hogy nekivágtak, és reménykedtek benne, hogy Tijü meg az
urai egy időre békén hagyják őket. Mindannyiukra borzasztóan ráfért volna
egy kis pihenés.
 TIZENHATODIK FEJEZET
Egy főnix tolla
A SZÉKESEGYHÁZAT ÉRINTETLENÜL TALÁLTÁK, és a főhajó
végénél táboroztak le, ott, ahol a valódi épületben az oltárnak kellett lennie.
Itt persze nem volt oltár, csak repedezett fehér márvány. Simon, Isabelle,
Clary és Jace a padsorokhoz vezető lépcsőkön ültek, Tien pedig az első
sorban. Magnus az egyik oszlopnak vetette a hátát.
Alec nyugtalanul járkált fel-alá a szentélyben. Magnus kerített nekik
némi szerinte biztonságos ételt – húslevesben főtt egyszerű rizst és vizet
lezárt termoszokban. Egyik sem volt valami ízletes, de azért mindent
felfaltak.
Alec azért nem bánta volna, ha sikerül meggyőzniük Magnust, hogy pár
falatnál többet egyen. A boszorkánymester ehelyett Tienre szögezte a
tekintetét, arany és zöld szeme villogott.
– Na szóval, Ko Ji-tien – szólt. – Halljuk a mondanivalódat! Hogy is
volt ez veled meg Szammaellel?
Tien hangos sóhajjal félretette az üres tálat, bólintott, aztán belefogott a
történetébe.

Először a fénypiacon keresett meg Dzsung Sinjun és Ragnor Fell, még

hónapokkal ezelőtt. Az alvilágiak között akkor már rebesgették, hogy két
idegen boszorkánymester érkezett a semmiből, és gyorsan törzsvendégek
lettek. A Sanghaji Konklávét is foglalkoztatni kezdte a dolog, és mivel jól
ismerem a városrészt, az én feladatom volt, hogy szemmel tartsam őket.
Melyik árusokat látogatták? Mit vásároltak? Találkoztak valakivel?
Visszatekintve azt gondolnám, magát a piacot mérték fel, annak jártak
utána, milyen a felügyelet, hogyan védik. Szóval minden valószínűség
szerint fölöslegesen jegyeztem föl, hol és milyen mennyiségben vettek
madárbelsőségeket meg kvarckristályokat. Akkor persze még egyszerűen
csak ismeretlenek voltak, akiket jobbnak láttunk megfigyelni.
Sajnos, mint kiderült, mindeközben Dzsung és Fell is szemmel tartottak
engem. Én pedig… óvatlanabb lettem a Csinfenggel való kapcsolatomat
illetően. Szerencsémre olyan helyen élhetek, ahol az alvilágiak és az
árnyvadászok jóban vannak egymással, Csinfengnek és nekem pedig külön
szerencsénk, hogy a családjaink támogatnak bennünket. Szóval résen kellett
volna lennem, de én könnyelmű voltam. Sebezhető.
Egy nap a piac egy sötét sarkában találtak rám. Közölték, hogy tudnak
Csinfengről meg rólam, és bajba keverhetnek. Mondtam nekik, hogy a
családom mindent tud, és a Sanghaji Konklávé is támogat. Erre ők a
Cohorsszal jöttek.

Alec tudott a Cohorsról. A Klávéban pár árnyvadász nem egyszerűen

úgy gondolta, hogy a hideg béke jó politika, de szentül hitték, hogy ez
jelenti az első lépést a nephilimeknek az alvilágiak fölötti újbóli teljes
uralma felé. Valentine Morgenstern és a Kör annak idején azt hirdették,
hogy az árnyvadászok csak úgy „tisztulhatnak meg”, ha háborút vívnak az
alvilágiak ellen, a Cohors azonban finomabb módszerrel próbálkozott. Ők
új szabályokat javasoltak, hogy sokszor csak lokálisan, jelentéktelennek
tűnő dolgokban, de megnyirbálják az alvilágiak jogait. Alec nem abban
látta a veszélyt, hogy új háború robbanhat ki, inkább attól tartott, hogy a
Klávé elfogadja ezeket a kisebb változtatásokat, és észre sem veszi a valódi
veszélyt, csak amikor már túl késő lesz. Egyelőre csak nem túl nagy
frakciónak számítottak, de Alec apja szemmel tartotta őket, és egyre inkább
aggodalomra adott okot, hogy ha nem is vészes mértékben, de folyamatosan
nőtt a létszámuk.
Tien és Csinfeng kapcsolata a hideg béke feltételei szerint
törvénytelennek számított, és Alec tudta, hogy ha a Klávé tudomást szerez
róla, az nemcsak Tien sorsát pecsételné meg, de a családja elveszíthetné a
Sanghaji Intézet irányítását, és felborulhatna a városban kialakított kényes
egyensúly is.
Tien végignézett a komor arcokon.
– Látom, értitek – mondta. Alec bólintott.
– Halljuk tovább! Tien folytatta.

Sanghajtól délnyugatra, úgy nagyjából százötven kilométerre fekszik

Hangcsou városa. Az ottani Intézetet a Lieu család irányítja. Az
intézetvezető férje, Lieu Csü-lung ugyan hivatalosan nem tagja a
Cohorsnak, de a kínai árnyvadászcsaládok számára köztudott, hogy egyetért
a céljaikkal. Az sem kérdés, hogy Lieuék minden alkalmat megragadnak,
hogy ártsanak a Ko család hírnevének, mert idővel maguknak akarják
megszerezni a Sanghaji Intézetet.
 Sinjun ezt pontosan tudta. Név szerint említette Lieu Csü-lungot. Azt
mondta, ha meg akarják tartani az Intézetet, a családomnak nem lesz más
választása, mint hogy átadjanak a Klávénak, amiért megszegtem a hideg
béke szabályait. Közöltem vele, hogy soha nem tennének ilyet, de nem
engedhettem meg, hogy feláldozzák a befolyásukat meg a pozíciójukat
amiatt, amit tettem.
Megkérdeztem a boszorkánymestereket, hogy mit akarnak tőlem.
Információ kellett nekik a kínai intézetekről, a védelmi rendszerükről, arról,
hogy melyik Konklávénak hány tagja van, hogy tudomásom szerint milyen
a kapcsolat az árnyvadászok és az alvilágiak között a különböző
városokban. Minden kérdésükre feleltem. Azzal vigasztaltam magam, hogy
nem adok ki egyetlen létfontosságú titkot sem, hogy ezt mind nélkülem is
kideríthetnék, ha megtagadnám a segítséget.
Eltelt egy hónap, talán kettő is. Dzsung és Fell továbbra is a fénypiac
gyakori látogatói maradtak, aztán egy napon megint feltartóztattak. Elvittek
egy pincébe az alvilági negyed valamelyik ismeretlen utcájában, ahol
létrehoztak maguknak egy irodát és egy laboratóriumot.
Amint megláttam a főhadiszállásukat, tudtam, hogy borzasztó nagy
veszélybe kerültem. Nem kötötték be a szememet, és semmilyen más
módon nem próbálták elrejteni előlem, amin dolgoztak. Márpedig amin
dolgoztak, az éppen olyan borzalmas volt, mint amilyennek az ember
elképzeli. Amit egyetlen pillantással fel tudtam mérni, elég volt hozzá, hogy
mind a két boszorkánymestert örök senyvedésre ítéljék a Néma Városban.
Azt hittem, azért vittek oda, hogy végezzenek velem.
Ehelyett mindent elmondtak nekem. Azt, hogy Szammael, a Démonok
Atyja a gazdájuk, és azon dolgoznak, hogy visszajuttassák a földre, ahol
aztán folytathatná a háborút, ami ezer évvel korábban félbeszakadt, miután
Mihály legyőzte őt. Meg azt, hogy most már én is neki dolgozom.
Nyilván nemet mondtam, soha nem tennék ilyet. Erre azt mondták, hogy
dehogynem, különben szólnak a családomnak, hogy máris sok mindent
elmondtam nekik az árnyvadászokról, azt, hogy hányan vannak, mik az
erősségeik, mik a gyengeségeik. Kijelentették, hogy máris Szammael kéme
vagyok. Csak még bele kell törődnöm.

Magnus elképedt.
– A toll Szammael kalapján – mondta. – Főnixtoll, igaz? Csinfengé?
 Alec nem ismerte a tündérmágia finomságait, de tudta, hogy egy főnix
tolla hatalmat adott a birtokosának a szóban forgó tündér fölött. Tien
hevesen rázta a fejét.
– Nem. Nem! Elfogadtam, hogy nincs más választásom, mint hogy
megtegyem, amit kérnek. A következő kérésük az volt, hogy vigyem el
nekik egy főnix tollát. Nyilván azt akarták, hogy áruljam el Csinfenget, és
még kiszolgáltatottabb legyek. Ehelyett mindenbe beavattam, rajtatok kívül
csak ő ismeri a teljes történetet. Kaptam tőle egy főnixtollat valamelyik
ősének a sírjából. Azt mondtam Dzsungnak és Fellnek, hogy az övé. –
Körbenézett a többieken. – Ugye értitek, hogy azt hittem, kihasználhatom a
helyzetet? Beengedtek Tijübe, kezdtem kiismerni a fekvését, a struktúráját,
a szabályait. Úgy gondoltam, ez legalább jól jöhet, ha valaha kikeveredem
ebből a csapdából.
– Jól is jött – nyugtázta Isabelle.
Alec ránézett, a húga pedig tiszta tekintettel nézett vissza rá. Simon, aki
a vállára hajtotta a fejét, mosolyogva nézett fel.
– A csiangsik elvittek egy másik udvarba – folytatta Isabelle –, és volt
ott egy öregember, akinek mintha leolvadt volna az arca. Egy darabig
kínaiul ordított velem, aztán amikor nem feleltem, kinyitott egy panelt a
falban, és átküldött rajta.
– Melyik pokolba küldött? – kérdezte Alec.
– A Csendek Poklába – felelte Isabelle.
– Lehetne rosszabb – jegyezte meg Jace.
Alecnek a Forró Leves Pokla jutott eszébe. Embergombócokkal.
– Egy torony tetején voltam egy kis emelvényen, körülötte minden
irányban pár száz méteres szakadék, a mélyén fémtüskékkel – mesélte
kedélyesen Isabelle. – Lelógattak egy láncon, és csatoltak rám egy
fémrudat, aminek mind a két vége hegyes volt. Az egyik a torkomnak
szegeződött, a másik a mellkasomnak, úgyhogy ha megszólaltam, vagy akár
csak bólintottam volna, duplán felnyársal. Démonok bámultak, és azon
röhögtek, hogyan küszködöm.
– Hű! – szólt Jace.
Simon még közelebb húzta magához Isabelle-t.
Amikor Alec először találkozott Simonnal, kinevetett volna bárkit, aki
azt állítja, hogy a húga egy napon majd szorosan öleli ezt a fiút, és hogy
egymásban találnak vigasztalást. Persze akkoriban azt az ötletet is
nevetségesnek találta volna, hogy egy nap majd Magnus Bane-nel közösen
nevelnek gyereket. Mindannyian nagyon sokat változtak, nagyon rövid idő
alatt.
– Csak pár percig voltam ott – folytatta Isabelle. – Tien rám talált. A
démonok, akik engem őriztek, közel engedték, aztán, huh, megjelent egy
bazi nagy tigris, és megölte őket.
– Amikor Szammael már nem figyelt rám, Hu Sen segítségét kértem
Isabelle kiszabadításához – magyarázta Tien.
– Nagyon menő lehetett – mormogta Simon.
– Ragaszkodtam hozzá, hogy magunkkal hozzuk a tigrist – mondta
Isabelle. – Tudtam, hogy csalódott lennél, ha lemaradnál róla.
Simon arcon csókolta a nőt, mire Isabelle elpirult kissé. Alec
mosolyogva nyugtázta, hogy ez mennyire nem vall a húgára. Legalábbis
általában.
– A többit már tudjátok – mondta Tien. – Szammael valószínűleg azt
tervezi, hogy ma Tijüben császkál, amiatt nyafog, hogy milyen rettenetes,
és a két boszorkánymesterének parancsolgat. És mostanra már tudja, hogy
én is az ellensége vagyok.
– Nekem elhiheted – mondta fáradtan Simon –, ha egyszer Szammael
úgy dönt, hogy démoni lesz, gond nélkül kihozza magából a gonoszt.
Alec bólintott. Meglepte az első találkozás Szammaellel. Akkor annyira
barátságos volt, kicsit sem fenyegető, most meg elég volt felidéznie a
Simon testét vagdosó kések látványát, és máris tudta, kivel van dolguk.
– Továbbra is ő itt a legveszélyesebb.
– Ráadásul különös érdeklődést tanúsít irántad, Magnus – mondta Tien.
– Felteszem, mert Sinjun megszúrt a tüskével, de amúgy úgy tűnik, ha
további boszorkánymester-csicskákat szeretne magának, könnyedén találna
önkénteseket.
Magnus megrántotta a vállát.
– Az is benne lehet, hogy én már itt vagyok.
– Ezek szerint Szammael készülődik – szólt Clary –, de vajon mire?
Pontosan mi lehet a terve?
– Szammael nem léphet a földre a védvarázslatok miatt, amiket még
Mihály arkangyal hozott létre réges-régen – mondta Tien. – Amennyire
meg tudom állapítani, Dzsung és Fell azon dolgozik, hogy találjanak
valamit a Fehér Könyvben, ami segít neki megkerülni a varázslatokat.
– Az lehetséges? – kérdezte Jace. – Van olyasmi a Fehér Könyvben, ami
képes erre?
 Mindannyian Magnusra néztek.
– Valószínűleg – felelte kelletlenül a boszorkánymester. – Igen. Nem
csoda, hogy a földi portálok mind megzavarodtak. Szammael emberei
folyamatosan buherálják a dimenziókat egymástól elválasztó falakat.
– Akkor miért nem találtak még megoldást? – érdeklődött Clary. Tien
ezen elgondolkodott.
– Szerintem Szammael azt hitte, Tijü sokkal jobb erőforrás lesz. Régen,
még Jenlo idejében persze az volt. Arra tervezték, hogy dinamó legyen, ami
az emberi szenvedést démonerővé alakítja. Csakhogy a gépezet most már
vagy százötven éve nem működik. Nem elég, hogy Dzsung meg Fell csak
nehezen merít belőle üzemanyagot a mágiájához, de a régen Tijüt irányító
démonok időközben megszokták a szabadságot és a káoszt. Szammael
egymaga nem korbácsolhatja őket addig, amíg hadrendbe állnak. – A fejét
csóválta. – Sinjunnak meggyőződése, hogy a tüske elegendő erőt biztosít
majd neki, és Tijü teljes lakosságát az uralma alatt tarthatja majd a
mágiájával. Egyelőre viszont még nem tart ott.
– Szóval kevés időnk van – nyugtázta Alec. – Itt biztonságban lehetünk?
Tien bólintott.
– Szammael nem gondolja, hogy valódi veszélyt jelentünk rá, és az
alárendeltjeire bízta, hogy tartsák a megfigyelésük alatt Tijüt. A démonok
meg nem szeretnek templomba járni, még a fordított Sanghajban sem.
– Jól van – monda Jace. – Szóval mi a terv? Kipihenjük magunkat, aztán
levadásszuk Szammaelt?
– Vagy Sinjunt és Ragnort – tette hozzá Clary. Amikor észrevette
Magnus tekintetét, hozzátette: – Nem hagyhatjuk, hogy rájöjjenek, hogyan
szabadíthatják rá Szammaelt a világunkra. Szó sem lehet róla.
– De ha elvesszük tőlük a könyvet, azzal vajon útját tudjuk állni
Szammael terveinek? – kérdezte bizonytalanul Simon.
Tien a fejét rázta.
– Késleltetnénk, de biztosan találna más megoldást. Rengeteg sötét
mágia van a világban.
– Akkor sem hagyhatjuk csak úgy náluk – mondta Clary. – Nem
mehetnek így tovább a dolgok.
– Jól van – bólintott Alec. – És hol találjuk a könyvet? Vagy Szammaelt.
Pontosabban és Szammaelt.
Tien bizonytalannak tűnt.
 – Nem igazán van itt otthona. Mindenfelé mászkál a birodalomban. –
Tudálékosan tette hozzá: – Próbál mindent az irányítása alatt tartani.
– Akkor most mi lesz? – kérdezte frusztráltan Jace. – Megyünk vissza a
vashídra? Vissza az udvarokba? Követeljük, hogy vigyenek el hozzá?
– Előcsalogatjuk – mondta Magnus. – Én leszek a csali.
– Nem! – vágta rá azonnal Alec.
– Sinjun elég furán nyomatja nekem ezt a tüskét – mondta Magnus. –
Azóta heccel vele, amióta ez az egész elkezdődött. Azt mondja, végül úgyis
a harmadik szúrást választom a Svefnthornnal a halál helyett. Ha elmegyek
valahová, nagy ricsajt csapok, és követelem, hogy beszélhessek Sinjunnal,
meg fog jelenni. Onnan már eljuthatunk Szammaelhez. Vagy ő jut el
hozzánk.
– Nem! – ismételte Alec.
– Beválhat! – erősködött a boszorkánymester.
– Magnus! – mondta Alec. – Mi történik, ha tényleg még egyszer
megszúr? Szammael hatalmába kerülsz. Akkor pedig mindennek vége. Az
egész… világon.
– Nem szúr meg – jelentette ki Magnus. – Nem fog neki sikerülni.
Ahhoz nekem kellene a harmadik seb mellett döntenem, és arra nem fog sor
kerülni.
– De hazudsz neki, és azt mondod majd, hogy megszúrhat – tippelt Alec.
Magnus halványan elmosolyodott, láthatólag jólesett neki, hogy a
barátja ennyire ismeri.
– Igen. Akkor valószínűleg elő akar majd adni valami összetett rituálét
egy csomó kántálással. Ismeritek. Meggyújt kismillió gyertyát. Egy
örökkévalóságig fog tartani. Rengeteg idő lesz támadni.
Alec szíve túl hevesen vert.
– És ha nem? Mi lesz, ha mégsem tart egy örökkévalóságig?
– Alec! – szólt óvatosan Jace. – Nem hiszem, hogy lenne jobb ötletünk.
Magnusnak igaza van. Szammael meg a csatlósai felől akár maradhatunk a
székesegyházban, amíg éhen nem halunk. Nem gondolják, hogy bármivel is
megzavarhatjuk a terveiket. Megölhetünk pár démont, gond egy szál se, de
két megtüskézett boszorkánymestert és a Pokol egyik hercegét? Egyszerű
közkatonák vagyunk az ellenséges hadsereg arctalan gyalogságában.
– Hamarosan megtudja, mekkorát tévedett – mondta Isabelle.
– Mármint ja – bólintott Jace. – Isabelle jól mondja. De amikor
Szammael találkozott Magnusszal, megpróbálta maga mellé állítani. Sinjun
állását ajánlotta neki! Magnus az egyetlen, aki fel tudja magára hívni a
figyelmüket, és aki képes megvédeni magát, ha a három cimboránk közül
valamelyik megtámadja. – Simon felé biccentett. – Bocs, nem akartalak
megbántani.
– Nem is vettem zokon – felelte erőtlen mosollyal Simon. – Momentán
nem vagyok százszázalékos.
Alec nem tudta, mit mondjon. Valami rettenetes villant át az agyán, és
úgy szorongott, mint soha azelőtt. Egy beszélgetésre gondolt Maxszel, egy
rettenetes beszélgetésre arról, hogy Magnus nem jön vissza, és csak ketten
maradtak. Kockázatos terv volt, elég meredek, de azt gondoltuk, úgyis jól
sül majd el…
– Mind Magnuson tartjuk majd közben a szemünket – mondta Jace.
Szokás szerint most is jól olvasta Alec szemében a feszültséget. – Egy
pillanatra sem lesz komoly veszélyben. Korábban is visszavertük már
Sinjunt, és újra meg tudjuk tenni. Magnusnak igaza van, ezúttal neki kell
úgy döntenie, hogy engedi magát megszúrni a tüskével. Ezért nem is
próbálkozott Sinjun, amióta Tijüben vagyunk.
Alec felsóhajtott. Minden erejét összeszedve úgy döntött, felhagy a
morbid fantáziálással, és inkább a pillanatnyi problémára koncentrál.
– Jól van, jól van! Jogos, ez valószínűleg a legjobb esélyünk.
– Akkor mi legyen? – kérdezte Clary.
Simon ásított.
– Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem nagyon jólesne egy kis
alvás. Nem semmi nap volt ez. A tím szam, a piac, aztán láncokon lógtam,
mágikus repülő kések vagdostak össze. Tudom, hogy nektek ez egy átlagos
hétköznap este, de engem eléggé lestrapált.
– És az én lábamban is össze kell forrnia a csontoknak – mondta Jace.
– Felteszem, nem tudod, hol találhatnánk jobb fegyvereket – tette hozzá
Tien felé fordulva.
– Lángostorokat! – szólt közbe Isabelle.
– Újabb lángostorok is elfogadhatóak lennének – bólintott Alec –, bár
nem annak örülnék a legjobban.
– Ami azt illeti… – mondta Tien.

Az egyik kereszthajó végén kis helyiség nyílt. A valódi

székesegyházban nyilvánvalóan kis kápolna lehetett, innen azonban
természetesen hiányoztak a vallásgyakorlás kellékei, úgyhogy a falak
üresen visszhangozták a lépések koppanását, amikor Tien bevezette Alecet,
Jace-t és Claryt. Jace a lándzsáját használta mankónak, úgy ugrált, hogy ne
kelljen a törött lábára nehezednie. Magnus is velük tartott, bár Alec
gyanította, hogy inkább kettesben akarta hagyni Simont és Isabelle-t, nem
pedig a fegyverek érdekelték. Alec a falnak dőlt, úgy figyelte, ahogy Tien
letérdel, és sorban megkocogtatja a padló kőlapjait. Pár hiábavaló
próbálkozás után a fiú végül kiemelte a helyéről a legnagyobb lapot. Alatta
faborítású kamra vált láthatóvá, benne viaszosvászon csomagokkal.
– Nem olyan komoly készlet, mint ami a valódi templomban van –
sajnálkozott Tien –, és rúnák sincsenek rajtuk. Szóval megsebezhetitek
velük a démonokat, de szeráfpengével kell megölnötök őket. Viszont…
Jace elégedetten felhorkant, Tien pedig nekilátott, hogy kihalássza a
csomagokat a kamrából.
– Tien! – szólt halkan Alec. – Miért nem szóltál korábban, hogy
Szammaelnek kell dolgoznod? Megbíztál bennünk, mert Csinfenget
bemutattad.
Tien meglepetten pillantott Alecre.
– Azt hittem, ez nyilvánvaló. Tudtam, hogy nem lesz kifogásotok a
kapcsolatom ellen egy alvilágival, de volt rá esély, hogy visszajut a
Klávéhoz, mi történt velem meg Szammaellel. Márpedig akkor közbeléptek
volna, és azt Csinfeng nem úszná meg. Talán a családom sem úszta volna
meg.
Clary felmordult.
– Mi az? – kérdezte Tien.
– Csak… mi vagyunk azok, akik eltitkolunk dolgokat a Klávé elől –
mondta a nő.
– Igaz – bólintott Alec. – Nem éppen arról vagyunk híresek, hogy
késedelem nélkül tájékoztatjuk a hatóságokat a terveinkről.
– Példának okáért azt sem árultuk el a Klávénak, hogy Sanghajba jövünk
– tette hozzá Clary. – Azt hittem, egyenesek leszünk egymással.
Tien értetlenül nézett rájuk.
– Alec, apád az Inkvizítor. Azt hiszem, nem is kicsit bíztam meg
bennetek ahhoz képest, hogy csak tegnap találkoztunk. Azta, de hosszú nap
volt ez!
– Mond valamit – ismerte el Jace.
A lándzsája nyelével félrehúzta a viaszosvásznat. Kétkezes kard került
elő belőle hatalmas ívelt pengével – mintha egy handzsár és egy macséta
keresztezése lett volna. Óvatosan megbökte a pengét az ép lábával.
– Ez elég jónak tűnik. Clary? Ta-tao?
A nő felvette a kardot, és a szoba másik végébe vonult, ahol bemutatott
pár formagyakorlatot. Vörös haja csak úgy lobogott, ahogy újra meg újra a
levegőbe vágott, amíg végül elegánsan lefelé tartott fegyverrel a
mozdulatsor végére ért.
Mosolyogva nézett a többiekre.
– Tetszik!
Jace tágra nyílt szemmel bámulta. Alec vállon veregette a parabataiát.
– Van valami izgalmas abban, ha egy pici lány bazi nagy kardot forgat –
állapította meg Jace.
Clary visszament hozzájuk. Jace-nek láthatóan kényszerítenie kellett
magát, hogy ne kapja el, és csókolja meg. Jobb híján újra a lábuk előtt
heverő fegyvereket kezdte mustrálni.
– Azért ez bosszant – mondta Alec Tiennek. – Mármint a
bizalmatlanság, a titkok. Az enyémek is, a tieid is. – Összeráncolta a
homlokát. – Az árnyvadászoknak elvileg sziklaszilárdaknak kellene
lenniük, hogy első és utolsó védelmi vonalként álljanak az emberek és a
démonok közé. Ehelyett tele vagyunk titkokkal. Régebben azt gondoltam,
hogy csak én meg a barátaim nem árulunk el bizonyos dolgokat a Klávénak,
de tudod, mire jöttem rá? Mindenki titokban tart dolgokat a Klávé előtt.
– Azt akarod mondani, hogy jobban kellett volna bíznom bennetek? –
Tien bosszúsnak tűnt. – Annak ellenére, hogy épp csak találkoztunk?
– Igen! – kiáltotta Jace.
Alec és Tien egyszerre fordultak felé, hogy megkérdezzék, mire gondolt,
de mint kiderült, csak egy újabb fegyvert talált – két keményfa botot
vaslánc kötött össze. Az egyik bot nyilvánvalóan a nyél volt, a sokkal
rövidebb másikat pedig hegyes vasszegecsek borították. Jace boldogan
méregette őket.
– Morgenstern!
– Na jó, ez viszont tényleg buzogány – jelentette ki Clary.
– Ez lesz az enyém! – mondta Jace. – Jól jön majd, ha azelőtt kell
harcolnom, hogy teljesen rendbe jönne a lábam. Ezt megforgatom, és nem
férnek hozzám a démonok.
– Törött lábbal is hasznodat lehet ám venni egy csatában – emlékeztette
Clary. – Értesz a stratégiához és a taktikához.
Jace mosolyogva rázta a fejét.
 – Mind tudjuk, leginkább a pompázatos, ruganyos testem szól
mellettem. Anélkül – tette hozzá – ki volnék?
Clary a szemét forgatta.
– Az, aki rájött, hogyan törhetünk be Sebastian erődítményébe
Edomban. Példának okáért.
– Persze – bólintott Jace. – Példának okáért. Clary elmosolyodott.
– Ne feledd, a legpompázatosabb izmod az agyad. Tien mosolyogva
figyelte a beszélgetést.
– Amúgy nem hiszem, hogy jobban kellett volna bíznod bennünk –
mondta neki Alec. – Ilyen rövid ismeretség után mi sem árultuk volna el
neked minden titkunkat. – Felsóhajtott. – Csak hát… egyre rosszabb a
helyzet az árnyvadászok között. A bizalom egyre fogy, titkokból meg egyre
több lesz. Nem tudom, meddig hajlik még a rendszer – tette hozzá, látszólag
saját magának –, mielőtt aztán végleg megroppan.
Jace egy meglepően tisztességes íjat kerített elő ívelt, duplán hajlított
szarvval meg egy teli tegez nyílvesszővel. Alec felé nyújtotta, aki elvette
tőle, de azt mondta:
– Ezt odaadom Simonnak. Nekem végtére is itt van a Fekete Átmenet.
Elindultak vissza a főhajó felé, lépteik kopogása visszhangzott a
kőpadlón. Váratlanul Magnus törte meg a csendet, halkan, de határozottan
szólalt meg.
– Az apám Azmodeusz, a Pokol hercege – mondta Tiennek. A fiú
megtorpant, és hunyorogva nézett rá.
– Gondoltam, nem árt, ha tudod – folytatta Magnus –, mielőtt harcba
bocsátkozunk Szammaellel. Párszor említette, hogy legősibb átok vagyok.
Ebből gondolom, hogy számít nekik, kicsoda az apám.
– Értem – bólintott Tien. Pár pillanatra elgondolkodott ezen. – És mit
jelent ez a terveink szempontjából? – kérdezte.
– Nem tudom – felelte Magnus. – Talán semmit. Talán Szammael azt
hiszi, valamiféle erőt nyerhet belőlem. Vagy talán a bácsikámnak képzeli
magát. Csak… ahogy mondtam, gondoltam, jobb, ha tudod.
Újra megindult, majd egy pillanatnyi habozás után a többiek is követték.
Alec látta, ahogy Jace és Clary aggodalmas pillantást vált egymással.
– Ez rettenetes – mondta Tien. – Mármint a számodra. Magnus
csodálkozva nézett rá.
– Nem te akartad, hogy a Pokol hercege legyen az apád – magyarázta a
fiú. – De emiatt nyilván Nagyobb Démonok és más hercegek zaklatnak…
hát, az örökkévalóságig.
– Rendszeresen – árulta el Magnus.
– Mit tudsz tenni ellene? – kérdezte Tien.
– Semmit – felelte a boszorkánymester. – Élem az életem. Óvom a
családomat.
– A családod meg téged – szúrta közbe Alec.
– És a barátaid is – tette hozzá Clary.
Pár pillanatig csendben ballagtak tovább.
– Köszönöm – mondta aztán Tien. – Azt, hogy úgy döntöttél, bízol
bennem, és elmondod. Nem adom tovább senkinek.
Az oltárfülke felé fordultak, ahonnan Simon bámult az egyik ablakon át
a semmibe odakint. Isabelle a másik oldalon állt.
– Neked kell eldöntened, beszélsz-e róla másoknak – mondta Magnus. –
Azt, hogy te kiben bízol. A bizalom így működik. – Tartott egy pillanatnyi
szünetet. – Illetve Jem tudja, és szívesen válaszol bármilyen kérdésre. Van
némi tapasztalata ezen a területen.
Ahogy közeledtek az oltárfülkéhez, már látták, hogy Isabelle nem éppen
nyugodt. Távolról figyelte Simont, közben aggodalmasan húzta össze a
szemöldökét. A kezét szorosan karba fonva tartotta.
– Izzy? – szólt oda Clary.
Alecet a nagyobb testvér ösztönei legszívesebben azonnal a húgához
hajtották volna, de még nála volt az íj a nyílvesszőkkel, szóval először
Simonhoz lépett, hogy átadja neki őket. Jace vele tartott, amiért Alec
igencsak hálás volt neki. Magnus és Tien bizonytalanul hátramaradtak.
– Simon! – szólt Alec, amikor közelebb értek. – Találtam neked egy íjat.
– Csúcs – felelte Simon anélkül, hogy hátranézett volna. – Szuvenír.
Menjünk haza!
Alec és Jace összenéztek. Jace szólalt meg először.
– Miről beszélsz, Simon?
– Haza akarok menni – mondta a férfi. – Részetekről is ez lenne
észszerű.
– Nyilván haza akarunk menni – próbálkozott óvatosan Alec. – De még
nem lehet. Szammaelnél van a Fehér Könyv, és muszáj…
– Újra mind együtt vagyunk – folytatta Simon tompán. – Egyelőre
biztonságban. Semmi okunk itt maradni.
– Nem ismerünk visszautat – mondta Alec. – Keresnünk kell egyet.
 – Hát keressünk! – Simon hangja ugyanolyan élettelen maradt. – Ez az
egyetlen értelmes terv. Rájönni, hogyan mehetünk haza. Aztán hazamenni.
– Reménykedve nézett fel Jace-re. – Aztán visszajöhetünk erősítéssel. Te
imádod az erősítést.
– Magnus továbbra is veszélyben van – emlékeztette Alec. – Rá kell
jönnünk, hogyan kezelhetjük a Svefnthornt.
– Nos – mondta Simon –, talán könnyebb lenne máshol megoldást
keresni, mint konkrétan a Pokolban.
Clary is odalépett hozzájuk Isabelle-lel. Bizonytalannak tűnt.
– Simon! – szólt. – Nem szoktál te ilyen lenni.
– Még csak nem is most először jársz a Pokol valamelyik dimenziójában
– mutatott rá Jace.
Simon végre megfordult. Alec a hangja alapján könnyekre számított.
Aztán mégsem látott könnyeket, ehelyett Simon tekintetéből alig kordában
tartott düh sütött.
– Ez már sok – mondta halkan. – Túl sokat hazardírozunk emberek
életével. – Nem nézett a szemükbe. – A ti életetekkel is.
– Simon… – kezdte megint Clary. – Eddig is annyi mindenen
átmentünk, és semmi bajunk. Te voltál már élőhalott, voltár már
sebezhetetlen. Az egyik vagy a kevés élő ember közül, aki a saját szemével
látott egy angyalt, és a Pokol két hercegének társaságában is megfordultál.
Te ölted meg Lilithet!
– Káin jele ölte meg – közölte fásultan Simon. – Én csak pont ott
voltam.
– Árnyvadászként… – fogott volna bele Alec, de őszinte meglepetésére
Isabelle egy pillantással beléfojtotta a szót.
Simon felemelte a fejét. Elveszettnek tűnt.
– Átmentünk a portálon, hazárdjáték volt, mert nem tudtuk,
visszatérhetünk-e. A démonok kezére adtad magad – fordult Isabelle felé.
Úgy beszélt, mint akinek mindjárt felfordul a gyomra. – Hazárdjáték volt,
mert nem tudtad, meg tudsz-e szökni tőlük. Tien megjátszotta, hogy elárult
bennünket. Hazárdjáték volt, mert nem tudta, megmentheti-e majd Isabelle-
t, amikor Szammael már nem tartja rajta a szemét.
– De végül minden bejött – mondta Jace. – Mármint egyelőre tényleg
nem tudjuk, hogyan jutunk haza Tijüből, de mivel bárhol tudunk portált
nyitni…
 – Túl nagy a kockázat – vágott a szavába Simon. – Nem jöhet be
minden. Előbb vagy utóbb veszítünk.
– De nem most – mondta Alec. Simon mérgesen nézett rá.
– Májusban – idézte fel remegő hangon – végignéztem, ahogy George
Lovelace üvöltve hal meg. Minden ok nélkül. Ivott a Végzet Kelyhéből,
lángra lobbant, aztán meghalt. Ő sem különbözött tőlem. Nem volt kevésbé
méltó a felemelkedésre. Sőt, kettőnk közül ő volt inkább méltó rá.
Senki sem szólt.
– Ez volt az utolsó lecke az Akadémián – sóhajtotta Simon. – Az
árnyvadászok is meghalnak. Néha… minden ok nélkül.
– Veszélyes munka ez – mondta Jace.
– George semmi veszélyeset nem csinált – szűrte a fogai között Simon. –
Nem hozott nemes áldozatot, nem azért veszett oda, mert egy démon
legyőzte. Azért halt meg, mert az árnyvadászok néha meghalnak csak úgy.
Ez így van, és kész. Ez volt a lecke.
– Isabelle megmenekült – emlékeztette Alec. – Te is megmenekültél.
Tiennel minden rendben.
– Egyelőre. – Simon felnevetett. – Igen, most sikerült. De mi lesz
legközelebb? És mellesleg az a legközelebb holnap lesz. Hogyan
csináljátok? – Tehetetlenül nézett körül. – Hogyan teszitek kockára saját
magatokat meg a szeretteiteket újra?
Isabelle Simon elé lépett, és a vállára tette a kezét. A férfi a szemébe
nézett, keresett valamit a tekintetében. Alec tudta, ő mit mondana: ez a
feladatuk. Árnyvadásznak lenni nemes és magányos foglalkozás,
kiválasztottnak lenni áldás és átok egyszerre, aztán meg pontosan a
kockázat miatt annyira fontos ez az egész. Évek óta együtt harcoltak, és
Simon minden kétséget kizáróan méltó volt rá, hogy a nephilimek közé
tartozzon. Aztán Isabelle szenvedélyére, lendületére, elkötelezettségére
gondolt, és azt várta, hogy a húga majd valami olyasmivel áll elő, amit ő
maga is mondana.
De Isabelle csak átkarolta Simont, és szorosan magához ölelte.
– Nem tudom – suttogta. – Nem tudom. Nem minden tiszta sor, drága.
Sőt, néha semmi értelme az egésznek.
Simon halk, elfojtott hangot hallatott, és Isabelle nyakába fúrta az arcát.
A nő mozdulatlanul, némán ölelte.
– Ne haragudj! – mondta Simon. – Ne haragudj!
 – Meg kell értenie – szólt nagyon halkan Alec. Isabelle alig
észrevehetően bólintott.
– Érti – felelte. – Csak… adjatok nekünk pár pillanatot, rendben? Clary
az ajkába harapott.
– Szeretlek, Simon – mondta. – Mind a kettőtöket szeretlek.
Megfordult, és elvonult, a többiek pedig követték. Simon parabataia
lévén ez az ő döntése volt. Alec hallotta, ahogy Isabelle halkan sugdos
valamit a barátjának, aztán már annyira eltávolodtak tőlük, hogy semmi
sem jutott el hozzájuk.
– Isabelle-nek igaza van – szólt Clary, miután visszajutottak a főhajóba.
– Simon tudja, csak most fáj neki a világ. Alig pár hónapja veszítette el
George-ot. – Az egyik kőfalnak dőlt. – Bár többet tehetnék! Jobb parabataia
szeretnék lenni. Ha olyasvalaki mellett harcolunk, akit szeretünk, az nem
csak arra jó, hogy hatékonyabbak legyünk. Akkor is támogatnunk kell
egymást, ha nem alakulnak jól a dolgok.
– Pontosan tudjuk, mire gondolsz. – Alec Jace-re pillantott. – És jó
parabatai vagy, Clary. Amikor figyellek benneteket Simonnal…
– Olyan, mintha mi lennénk. – Jace magára és Alecre mutatott. – Erő és
szépség. Tökéletes harmónia. Technika és ösztön makulátlan elegye.
Alec felhúzta a szemöldökét.
– Te az erő vagy a szépség vagy?
– Azt hiszem, erre mind a ketten tudjuk a választ – mondta Jace.
– Tényleg nagyon különös egy társaság vagytok – állapította meg Tien.
Jace elvigyorodott. Alec tudta, hogy a hangulatot igyekszik oldani, és
sikerült is neki.
– Talán keresnünk kellene valami helyet, ahol alhatunk. Néhány
nagyobb padot véltem látni a másik kereszthajóban.
– Honnan tudjuk majd, mikor ébredjünk fel? – kérdezte Alec. – Idelent
ugyanis nem fog felkelni a nap.
Clary váratlan lelkesedéssel kapta elő az irónját.
– Mutasd a karodat!
Alec kinyújtotta, a nő pedig egy addig ismeretlen jelet rajzolt a bőrére:
egy kört a közepéből kiinduló számos különböző hosszúságú spirális karral.
Clary a művelet közben magában számolt.
– Megvagyunk – mondta aztán. – Dolgozom rajta már egy ideje.
Ébresztőrúna. Hét óra múlva aktiválódik.
– Vagy használhatod a telefonodat – szólt Jace. Clary vállat vont.
 – A rúnák megbízhatóbbak. És menőbbek is.
– Még mindig a Szövetség rúnája a legjobb munkád – szögezte le
mosolyogva Alec.
– Nem mentheti meg mindegyik a világot – vont vállat Clary. – Néha
elég, ha időben felébredünk.
– Nem, úgy értem, pont erről beszéltél – mondta Alec. – Így osztjuk meg
az erőnket egymással. És nem csak az erőnket, a gyengeségeinket is.
Clary előbb Magnusra nézett, aztán megint Alecre. Halványan
elmosolyodott, bár közben nyilvánvalóan rettenetesen aggódott Simon
miatt.
– Nos… örülök, hogy megadhattam ezt neked.
Jace megfogta a kezét, és közelebb húzta magához. Átkarolta Claryt, a
nő pedig a vállára hajtotta a fejét. Jace becsukta a szemét. Alec tudta, mit
érez, mert ő sem érzett másképp, amikor csak Magnus-szal volt. A szerelem
határtalanságának csodája, a túláradó boldogság olyan erőteljes volt, hogy
szinte fájdalom szőtte át. Jace ritkán beszélt az érzéseiről, de nem is volt rá
szükség: Alec le tudta olvasni őket az arcáról.
Jace Claryt választotta, ahogyan ő Magnust, és nem volt kérdés, hogy
teljes szívével szeretni fogja az idők végezetéig.
Jace az ajkával megérintette Clary haját, aztán elengedte a nőt. Clary
megfogta a kezét.
– Viszlát! – formálta az ajkával némán a szót egy féloldalas mosoly
kíséretében Jace, aztán Claryvel együtt elvonultak a székesegyház mélyébe.
– Gondolom, nekem is jó éjszakát kellene kívánnom – mondta Tien,
aztán el is hallgatott.
Isabelle és Simon jött le a lépcsőn a főhajóba. Egymás kezét fogták,
Simon közben olyan arcot vágott, mint aki szégyelli magát.
– Bocs az előbbiért! – mondta.
– Nem gáz – legyintett Alec. – Magad mondtad. Nem semmi nap volt.
Tien és Magnus kicsit távolabb húzódtak, hogy Alec magára maradhasson a
húgával és Simonnal. Alec mintha könnyek nyomát látta volna Simon
arcán. Szemernyit sem tisztelte emiatt őt kevésbé; ami azt illeti, talán így
még az eddigieknél is nagyobbra tartotta kicsit.
Simon rezzenéstelen tekintettel nézett rá.
– Azt hiszem, csak meg kell szoknom, hogy már nem vagyok
sebezhetetlen. Szó sincs róla, hogy amikor vámpír voltam, vagy amikor
Káin Jelét viseltem, folyamatos buli volt az élet, de azért biztonságban
éreztem magam. Ez most elmúlt. – Simon kihúzta magát. – Azért álltam
közétek, hogy harcoljak. Mindenáron árnyvadász akartam lenni. Most az
vagyok, és harcolok. Jó lenne, ha nem kellene folyamatosan azon
dolgoznunk, hogy megóvjunk mindent és mindenkit, akit szeretünk, de
hát… ez van.
– Ezt jelenti árnyvadásznak lenni – mondta Alec. Simon a fejét rázta.
– Nem. Ezt jelenti embernek lenni. Árnyvadászként legalább elutazhatok
egzotikus helyekre, és jókat bunyózhatok.
Isabelle arcon csókolta a férfit.
– Soha ne kételkedj benne, hogy menő vagy, drágám.
– Látjátok? – kérdezte Simon. – Király életem van. A csajom tüzes
korbáccsal csapkod! És ezt szó szerint kell érteni.
– Na, tűnjetek el innen, mielőtt beütnek a nagytestvéri ösztöneim –
mondta Alec, és a páros elvonult, hogy kettesben lepihenjenek.
Alec körülnézett, és látta, hogy Magnus Tiennel beszélget. A
boszorkánymester elővette a Fehér Átmenetet a hüvelyéből, Tien pedig
hevesen magyarázott valamit a kardra mutogatva. Alec kíváncsian lépett
oda hozzájuk.
Magnus felnézett, és Alec ismét meghökkent, mennyit változott. Az arca
mintha keskenyebb lett volna, a vonásai határozottabbak. A szeme zölden
világított a halvány fényben. Volt valami éhség a tekintetében, egy vámpírt
idézett, aki rég nem jutott élelemhez.
Alec tudta, hogy a Svefnthorn harmadik szúrására éhezik, és
beleremegett a gondolatba. Könnyen bele tudtak feledkezni az ünneplésbe,
amiért megmentették Simont, amiért kiderült, hogy Tien mégsem árulta el
őket, ehelyett segített kiszabadítani Isabelle-t. Hogy legalábbis egyelőre
nem fenyegette őket veszély. Hajlamosak voltak azt feltételezni, hogy úgyis
találnak valamilyen megoldást Magnus problémájára, így vagy úgy, de
megszabadítják a tüskétől, mert úgyis létezik kiskapu a mágiában.
Csakhogy Simonnak igaza volt: néha a dolgok félresikerülnek. Néha nem
lehet elkerülni a szenvedést. Néha meghal valaki. Ragnor és Sinjun számára
már késő volt, de mi a helyzet Magnusszal?
– Megnézhetem a kardodat? – kérdezte Tien.
Alec rántott egyet a vállán, és elővette a Fekete Átmenetet. Tien kezébe
nyomta, aki a két kardot egymás mellett tartva alaposan szemügyre vette
őket.
 – Tudjátok, mivel harcoltok? – kérdezte mindkettejüktől. Alec
elgondolkodott.
– Kan Csiang és Mo Je azt mondták, nem kardok, hanem istenek.
– Mondjuk nyilvánvalóan kardok – szögezte le Magnus. – Alec egész
nap démonokat kaszabolt az övével.
– Azt is mondták, hogy kulcsok – tette hozzá Alec. Tien a szemét
forgatta.
– Kan Csiang és Mo Je nagyon titokzatosak tudnak lenni. Nyilván úgy
vannak vele, hogy az ő korukban már ennyi jár nekik. Nem tudom, mire
véljem a kulcsos dolgot – vallotta be. – Ellenben tényleg istenek. Akartam
már említeni, mielőtt… – Elhallgatott, nem mondta ki, hogy „mielőtt
Szammael elárulta, hogy neki dolgozom”. – De ha ebből komoly ütközet
lesz, tudnotok kell róluk ezt-azt. Lehet, hogy a legerősebb fegyvereink ezen
a helyen.
– Talán hülye kérdés – mondta Alec –, de ha kardok, hogyan lehetnek
egyben istenek is?
– A két Hejpaj Vucsang – magyarázta Tien – két isten, egy fekete és egy
fehér. Régen ők kísérték át a holtak szellemeit Tijübe. Sok száz történet
kering róluk Kínában, de mind a nephilimek előttről származik, szóval
fogalmunk sincs, melyik lehet igaz. Az sincs kizárva, hogy egyik sem.
– Minden szóbeszéd igaz – dörmögte maga elé Alec. Magnus
meghallotta, és halvány mosolyra húzta a száját.
– A tündérek állítása szerint a Hejpaj Vucsangok belefáradtak, hogy a
halandók folyamatosan zaklatják őket, és a kívánságaikat akarják
teljesíttetni velük, ezért inkább visszavonultak ezekbe a kardokba. – Tien a
fejét csóválta. – Nem tudom, mivel jár majd, hogy visszahoztuk őket
Tijübe, az otthonukba, de ha a kovácsok úgy gondolták, hogy bölcs dolog
így tenni, akkor nyilvánvalóan jó okuk volt rá.
– Talán úgy gondolták, hogy a kardok kárt tehetnek Szammaelben? –
vetette föl Alec.
– Talán kinyitnak egy ajtót, amin átrugdoshatjuk? – próbálkozott
Magnus.
– Nem tudom – mondta Tien. – Csak szerettem volna, ha tudjátok, mivel
harcoltok. Kivel harcoltok. – Visszaadta a fekete kardot Alecnek. – Fan Vu-
csiu. Azt jelenti: „nincs bocsánat a gonosztevőknek”. – A fehér kardot
Magnus felé nyújtotta. – Hszie Pi-an. „Békesség a bűnbánóknak.”
 – Látom, nem mindenben értenek egyet – mondta Magnus. De Tien a
fejét rázta.
– Nem hiszem. Bizonyos történetekben egyetlen lényként említik őket.
De akárhogy is van, elvileg egyensúlyban kell lenniük egymással.
– Pont, mint nekünk. – Magnus Alecre kacsintott.
Alec valóban úgy gondolt kettejükre, mint akik egyensúlyban vannak,
legalábbis a hétköznapokban. De vajon így volt-e ez még mindig? Alec
emlékeztette magát, hogy a tüske behatolt Magnus testébe, és a maga
akaratát – Szammael akaratát – igyekezett rákényszeríteni. Magnus azért
még Magnus maradt, de egyre változott, és nem ismertek semmilyen
módszert, amivel ezt a folyamatot visszafordíthatnák.
Alec ismét felcsatolta a Fekete Átmenetet – Fan Vu-csiut –, és Tienre
nézett.
– Kösz. Most már felkészültem arra az eshetőségre, hogy a kardom
esetleg átváltozik valami pasassá.
– Sosem lehet tudni – mondta Tien. Végignézett a székesegyház tágas
főhajóján. – Le kéne pihennünk. Talán ez az egyetlen lehetőségünk, mielőtt
megint harcolnunk kell.
– Nincs itt túl sok kényelmes hely szunyálni egyet – állapította meg
Magnus.
– Árnyvadászok vagyunk! – jelentette ki Tien. – A Pokol mélyén is
tudunk pihenni, ha kell.
Levonult a lépcsőn, és eltűnt a templom mélyében. Alec Magnushoz
fordult.
– Mi is keresünk valami helyet, ahol alhatunk?
– Jó – felelte Magnus, és mintha vidáman villant volna a szeme.

A többiek a székesegyház különböző végeibe vonultak vissza, így

Magnus leterelte Alecet az altemplomba. Fénygömböt gyújtott, ami mutatta
az utat lefelé a kőlépcsőn, aztán be az épület alatt végigfutó folyosóról nyíló
kis helyiségbe. Az erős, pirosas fény minden színt eltüntetett a Magnus
mellett némán, a gondolataiba merülve lépkedő Alec arcából.
A valódi katedrálisban ugyanez a helyiség valószínűleg iroda lehetett, itt
Tijüben azonban csak egy újabb márványpadlós, meszelt kőfalú üres doboz
volt.
– Barátságos – állapította meg Alec. – Tudnál varázsolni valahonnan
pihe-puha takarókat?
 Magnus felhúzta a szemöldökét.
– Úgy mégis honnan? A rizst és a vizet a halottaknak ajánlották fel, de
luxuscikkekből nem áll rendelkezésre valami fergeteges választék.
Alec vállat vont.
– És a… Pihe-puha Takarók Poklában? Magnus elgondolkodott.
– Esetleg… megidézhetnék pár olyan kilencfejű madarat, és
kitéphetnénk a tollaikat. Vagyis inkább nem, valószínűleg elég büdik
lennének. Várj csak!
– Mi az?
Magnus kuncogva takarót varázsolt magának az egyetlen olyan helyről
Tijüben, aminek a lakójáról tudta, hogy szeret kényelmesen aludni.
Piros brokátpaplan jelent meg a szobában egy füstpamacs közepén.
Körben aranyszínű bojtok lógtak róla.
– Véletlen csak – kérdezte Alec –, hogy a paplan ugyanolyan színű, mint
a mágiád?
– Nem… nem tudom – felelte Magnus.
Két párnát is varázsolt. Alec elégedettnek tűnt.
Letelepedtek a földre, és elfoglalták a megszokott alvópozícióikat.
Érdekes, ki hogyan alszik, gondolta Magnus. Minden eldől egy kapcsolat
elején, amikor senki sem gondol rá, aztán örökre úgy marad. És ez most is
működött: tudták, hogy ha Magnus ágyba bújik, Alec pedig lefekszik
közvetlenül a jobb oldalára, akkor velük van valami az otthonukból,
legyenek akárhol is.
– Mielőtt eloltod azt a fénygömböt… – szólt Alec.
Magnus várta a folytatást, amikor azonban csak nem jött, megkérdezte.
– Igen?
Alec bizonytalannak tűnt.
– Mi az? – A boszorkánymester kezdett kicsit megijedni.
– Mielőtt holnap elmész… csalinak. Magnus pislogott párat.
– Nehezen fejezed be a gondolataidat?
– Nem. – Alec végtelenül kimerültnek tűnt. – Szerintem használnunk
kellene a Szövetség rúnát.
– Milyen Szövetség rúnát?
– A Szövetség rúnát. Ami lehetővé teszi, hogy egy árnyvadász és egy
alvilági megosszák az erejüket.
Clary három évvel korábban, a Végzet Háborúja idején alkotta meg a
Szövetség rúnát, hogy egy árnyvadász és egy alvilági egyesült erővel,
párban harcolhasson. Magnus élesen emlékezett annak a régi csatának az
előestéjére. Pattanásig feszültek az idegei, tudta, hogy akár meg is halhat a
csatamezőn, a szíve nehéz volt a szomorúságtól. Szerelmet vallott egy fiatal
árnyvadásznak, és fogalma sem volt, mit érez iránta valójában a fiú, hogy a
kapcsolatuk tartós lehet-e, vagy éppen olyan lehetetlen, mint amilyennek
elsőre tűnt.
Akkor figyelte, hogyan alakul a jel a bőrén, hogyan kanyarognak a
finom vonalak az angyali rúnában, amiről soha nem gondolta volna, hogy
egy napon eltűri majd a teste.
Most viszont… neki kellett ellentmondania.
– Nem!
– Nem kell egyedül végigcsinálnod – erősködött Alec. – Kaphatsz az
erőmből. Átvállalhatom a tövis terhének egy részét.
– Fogalmunk sincs, mit tenne veled – tiltakozott Magnus. – Hogy mit
jelentene, ha átvennéd ennek a különös mágiának egy darabját. Valami
úton-módon kapcsolódik Szammaelhez, te meg csordultig vagy, hát tudod,
angyali mágiával. Az is lehet, hogy felrobbannál.
Alecnek fennakadt a szeme.
– Azért azt csak nem!
– Ki tudja, mi történhet? Egyikünk sem éppen szakértője ennek a
bizonyos mágikus tárgynak.
– Akkor is! – mondta makacsul Alec. – Meg kellene tennünk. – Amikor
Magnus nem felelt, hozzátette: – Ha egyszer megengedtem neked, hogy
kiállj oda, és azt várd, hogy megtámadjanak, legalább hadd osszam meg
veled a terhet.
Magnus Alec szemébe nézett.
– Ha valami történik velem – szólt nagyon halkan –, Maxnek szüksége
lesz rád.
– Ha feltesszük a rúnát, és valami félremegy – mondta Alec –,
lekaparjuk. Minden rendben lesz.
Magnus felsóhajtott.
– Azt hiszem, kénytelen vagyok beadni a derekam. Mert én is azt
mondtam, hogy minden rendben lesz, amikor beleegyeztél, hogy én legyek
a csali, igaz?
– Egyesek ezt meggyőző érvnek tartanák, igen – bólintott Alec. Magnus
kinyújtotta a karját.
 – Jól van. Végül is mit nekünk még egy felelőtlen hülyeség, mielőtt
véget ér a nap?
Alec komoly műgonddal rajzolta meg a rúna vonalait, Magnus pedig
ugyanazt a csodát, ugyanazt a megnyugtató félelmet érezte, amit annyi
évvel korábban. Egy csata előestéjén vagy egy város különös, pokoli
tükörképében: mit sem számított, hol voltak éppen. Együtt harcolnak,
együtt élnek, együtt halnak.
Amikor Alec befejezte a rúna utolsó hurkát a saját bőrén is, Magnus
még várt egy pillanatot, mielőtt megkérdezte:
– Hogy érzed magad?
Alec bizonytalannak tűnt. Felemelte a karját, és Magnus elé tartotta.
Az angyali erő rúnája az alkarja belső felén élénkpirosan ragyogott.
– Ez új – mondta.
– Ezen túl? Alec várt.
– Semmi – mondta. – Jól vagyok.
Kísérletképpen gyors tudatosságrúnát rajzolt ugyanarra a karjára, ez
csak egy egyszerű hurokból és egy vonalból állt. Mindketten némán
figyelték egy hosszú pillanatig, de szokványos rúnának tűnt, olyan volt,
mint mindig.
– Úgy fest, semmi gond vele – nyugtázta Magnus.
– Igen – bólintott Alec, aztán közelebb hajolt, hogy megcsókolja
Magnust.
A boszorkánymester egyszerű jóéjtcsókra számított, ehelyett azonban
Alec beletúrt a hajába, magához húzta, és vadul, szinte tüzesen csókolta.
Alec lejjebb csúsztatta és Magnus derekára fonta a karját, úgy húzta magára
a barátját. Magnus mély torokhangon felnyögött: mindig megvadult, ha
Alec teste az övéhez simult. Szenvedélyesen megcsókolta a férfit, élvezte,
ahogy a borostája dörzsöli, ahogy az ajka puhán tapad az övére. Alecnek
elakadt a lélegzete, Magnus hátát markolta, egyre csak húzta magára, hogy
olyan közel legyenek, ahogyan csak lehetséges.
Magnus leállt egy pillanatra.
– Hogy érzed magad? – A szája Alec száján mozgott.
– Féltelek.
– Nem. – Magnus mindkettejüket átfordította, így most Alec került
felülre. – Úgy értem, ez milyen érzés?
Lejjebb csúsztatta a kezét, és csinált valamit, amiről tudta, hogy Alec
szereti.
 – Húúú! – sóhajtotta Alec. – Ó! Huh, ez határozottan érdekel. Azért
továbbra is féltelek – tette hozzá. Szépséges tekintetével egyenesen Magnus
szemébe nézett. – Ezt azért tartsd észben! Itt vagy a szívemben, Magnus
Bane. Vigyázz magadra a kedvemért!
– Úgy lesz.
Magnus megint azt csinálta, amiről tudta, hogy Alec szereti, aztán
eloltotta a fénygömböt.
 TIZENHETEDIK FEJEZET
A Hejpaj Vucsangok
NEM ÁRULÁS EZ, GYŐZKÖDTE MAGÁT MAGNUS; NEM
IGAZÁN. Tudta, hogy esélye sem lenne megtenni, amire készül, ha az
árnyvadászok is vele tartanának. Arra talán rávehetné őket, hogy elengedjék
kettesben Aleckel, de… akármilyen nehezére esett is bevallani, tudta, hogy
jelen helyzetben a barátja is csak akadályozná.
És Alec soha nem engedné el egyedül. Mellesleg Alecnek valószínűleg
igaza lenne.
De Magnus tudta, mit csinál. Legalábbis azt gondolta, hogy tudja.
Alec a székesegyház altemplomának vaksötétjében aludt. Talán ha öt óra
telt el, amióta álomba zuhantak, Magnus mégis energikusan, kipihenten,
tettre készen ébredt.
Azt mondta magának, vissza is ér, mielőtt Alec egyáltalán észreveszi,
hogy eltűnt.
Magnus mindig is jól látott a sötétben, és az elmúlt hónapok során
tovább élesedett a szeme.
Semmiféle világításra nem volt szüksége hozzá, hogy felöltözzön, és
hang nélkül felcsatolja a hámot a vállára.
Egy kézmozdulatára sötét felület jelent meg előtte, vibráló tükör.
Magnus a saját arcát látta benne. Riasztó kuszaságot a nyakánál és a
szemében. A legrosszabb a borotvaéles fogsora villanása volt, az, amitől
mintha az egész arca megváltozott volna.
Magnus ismert egy mondén történetet egy boszorkány tükréről, ami
szilánkokra tört, és ha egy darabja beleállt egy gyerek szívébe, akkor jéggé
változtatta. Érezte a tüske mágiájának fortyogását a mellkasában – olyan
volt, mintha egy kulccsal épp kinyitottak volna egy ajtót, amit ő inkább
zárva akart volna tartani. Nem kellett lenéznie a kezére, hogy tudja, az erek
vörösen és feketén emelkednek ki belőle, a lánc rajzolata még élesebben üt
el a bőrétől. Érezte a lénye fokozatos, mégis rettenetes átalakulását, ahogy
maga a vére változott.
Tennie kellett valamit. És ez valami volt.
Mielőtt elment volna, kinyújtotta a kezét, és maga felé intett. A Fekete
Átmenet lassan, hangtalanul emelkedett a levegőbe Alec mellől. Óvatosan,
nehogy megérintse Alecet vagy akár a takarót, Magnus megfordította a
levegőben a kardot, ami aztán lebegve indult meg felé. Visszatartotta a
lélegzetét, de egy pillanattal később Fan Vu-csiu már a kezében volt.
Megvárta, felrobban-e; azt a kovácsok egy szóval sem említették, méltó-e
rá, hogy két kardot forgasson egyszerre.
Semmi sem történt. Talán a Szövetség rúnája képessé tette rá, hogy Alec
fegyverét is a kezébe vegye. Talán a szabályok képlékenyebbek voltak, mint
amilyennek a tündérek beállították őket. Talán mind a kettő egyszerre. Újra
mert levegőt venni, és gondosan a hátán lévő hámba csúsztatta a Fekete
Átmenetet az ikertestvére mellé.
Az ajtóban megfordult, hogy vethessen még egy pillantást Alecre. A
főhajóba vezető lépcső tetején sokáig fürkészte a Hszücsiahuj néma
csendjét. A Pokol mélyére kerültek, és ez a székesegyház csak az árnyéka
volt valami valóságosnak. Magnus azért így is érzékelte az áhítat
némaságát, a sötétségbe fényt csempésző hitet. Ezek együtt áthatották a
templomot, ami még így is a menedékük lett. Talán az utolsó menedékük.

Négyszáz évvel ezelőtt Magnusnak egyetlen barátja volt széles e

világon: Ragnor Fell. Ragnor tanította meg rá, mivel jár
boszorkánymesternek lenni. Hatalommal, igen, a képességgel, hogy az
ember a maga céljaira hajlítsa a teret és az időt, de ez a létezés mégis
magányos, a folyamatos veszélyről és vándorlásról szól. Ragnor azt
mondta, egy boszorkánymester sehol nem részesül meleg fogadtatásban.
Még a többi alvilági sem bízik benne. Az árnyvadászok elfoghatják,
megkínozhatják, büntetlenül megölhetik. A vámpíroknak klánjaik vannak, a
vérfarkasoknak falkáik, a tündéreknek udvaraik, de egy boszorkánymester
mindig csak magára számíthat.
Egyszer Magnus Leonberg városában találta magát. Nem tetszett neki a
hely. Nem sokat látott a Német-római Birodalomból, de az alapján a kevés
alapján azt a következtetést kellett levonnia, hogy alaposan túlértékelik. Az
idő hűvös volt, és nyirkos, az étel nehéz és ízetlen, az emberek gyanakvóak
és beszűkültek. Magnus egy kisebb földesúr kérésére utazott oda, aki azt
kérte tőle, hogy javítson a termésén és a disznói szaporulatán. Sokkal többet
fizetett érte, mint amennyit az ilyen mágia megért. Magnus jó negyedóra
alatt végzett a feladattal, aztán jellegtelen sört ivott egy jellegtelen
kocsmában. Ebből a kocsmából csodás kilátás nyílt a leonbergi börtön
szürke ég alatt kuksoló épületére. Sóhajtott, ivott, olyan még nem létező
mágiáról álmodott, ami eltünteti onnan, és egy meleg, barátságos helyen
varázsolja elő újra, talán Párizsban vagy valahol a Szicíliai Királyságban.
Elmélkedéséből a börtön felől érkező zsivaj zökkentette ki. Egy csapat
helyi egyenruhát viselő férfi vonszolt ki egy zilált nőt. Befordultak vele az
épület sarkánál, és eltűntek szem elől. Az utolsó pillanatban Magnus
észrevette, hogy a nőt álcavarázslat védi, és alatta kék a bőre.
Belekortyolt a sörébe. Remegett a keze. Ragnor hangját hallotta a
fejében, amint szigorúan azt mondja neki, hogy csak magával szabad
törődnie, hogy semmit sem nyerhet vele, ha kockára teszi a saját jólétét egy
idegenért.
Még egyet kortyolt a söréből.
Egy hirtelen, határozott mozdulattal lecsapta a poharát az asztalra,
felállt, hangosan káromkodott egy sort malájul, franciául és arabul, aztán
céltudatosan a börtön és a kék boszorkánymester irányába indult.
Évszázadok elteltével is emlékezett a nő sikolyára, ahogy a lángok
belekaptak a hajába. Futásnak eredt, amikor meghallott egy szigorú
férfihangot, amint kijelentette, hogy a leonbergi bírói testület bűnösnek
találta a nőt boszorkányság vádjában, meg mert összeszűrte a levet az
ördöggel, és ezért máglyahalálra ítélték.
Kevés bámészkodó gyűlt csak össze, de a boszorkányégetés igazán nem
számított újdonságnak a környéken, és amúgy sem volt valami szép nap.
Magnus rohanvást indult a máglya felé, ahol a lángnyelvek már a kék
boszorkánymester feje fölött csaptak össze. Senki sem avatkozott közbe,
amikor védelmi varázslat szavait kezdte mormolni – bár egyáltalán nem
volt benne biztos, hogy megy vele valamire –, mint ahogy akkor sem,
amikor megvetette a lábát a ropogó fán, és felugrott a máglyára.
A teste ugyan védve volt, de a ruhái azonnal tüzet fogtak. Próbált nem
törődni a kellemetlenséggel, ahogy megmarkolta a nőt fogva tartó köteleket,
és kék mágia szikráival elporlasztotta őket. A nő ráemelte a tekintetét, és
megpillantotta Magnus macskaszemét. Az arcán rémület keveredett
meglepetéssel, amikor a másik boszorkánymester a karjába kapta, hogy
leugorjon vele a máglyáról.
– Üdv! – súgta a fülébe Magnus. – Amikor földet érünk, kérem,
forogjon ide-oda, hogy eloltsuk a lángokat.
Válaszra sem várva levetette magát a máglyáról, magával emelve a nőt
is. A hideg sárba huppantak, és hemperegni kezdtek. Bár ezzel valóban
sikerült eloltaniuk a lángokat, mire felálltak, a ruháik megfeketedtek és
lehullottak róluk, ahogyan azt Magnus előre látta is. Persze varázsolhatott
volna maguknak új ruhákat, de ezek itt nem olyan népségnek tűntek, akik
előtt bölcs dolog lett volna mágiával próbálkozni. A kivégzést felügyelő
katonák eddig a pontig földbe gyökerezett lábbal bámultak, mi történik,
időközben azonban összeszedték magukat, és kivonták a kardjaikat.
Magnus a nőre nézett.
– Most mi legyen? – ordította túl a tűz ropogását és a tömeg döbbent
moraját.
A nő tágra nyílt szemmel nézett rá.
– Hogyhogy mi legyen? Maga ment meg engem!
– Még sosem csináltam ilyet – közölte Magnus.
– Esetleg fussunk – javasolta a nő. Magnus egy pillanatig bután bámult
rá, mire a nő megrázta a fejét. – Édes istenem, egy félnótás mentett meg!
A tömeg felé fordult, és felemelte a kezét, mire kék füst tört elő a
tenyeréből, és kezdett sűrű felhőben terjedni. A katonák egyre
zavarodottabban kiabáltak.
– Igen! Jó ötlet! – mondta Magnus.
A nő a szemét forgatta, és futásnak eredt. Magnus követte, közben azon
gondolkodott, vajon milyen gyorsan találnak majd búvóhelyet, és hogy
annak a velencei szabónak van-e elég brokátja egy új kabáthoz.
Ragnor órákkal később csatlakozott hozzájuk egy fogadóban a tübingeni
út mentén. Addigra már kerítettek új ruhákat, és Magnus megtudott ezt-azt
a nőről, akit megmentett. Catarina Lossnak hívták, és azért utazott
Leonbergbe, hogy segítsen az ott kitörő pestisjárvány megfékezésében.
Egyszer rajtakapták, hogy világít a keze, amikor egy beteghez nyúl, mire
azonnal kikiáltották boszorkánynak. Elbeszélése szerint Leonbergben
egyszerűen megőrültek a boszorkányégetésért.
– Egész Európában megőrülnek a boszorkányégetésért – jegyezte meg
bosszúsan Ragnor.
Magnusra haragudott, de közben látványosan megkedvelte Catarinát, és
pillanatok alatt éppen olyan jó barátságba keveredett vele, mint a hosszú
évek során Magnusszal. Sajnos a kedvenc beszédtémájuknak az bizonyult,
hogy mekkora ostobaság volt Magnus részéről egyáltalán megpróbálkozni a
mentőakcióval.
– De megmentettem az életedet! – tiltakozott.
– És milyen óvatos, visszafogott életmentés volt – mondta Ragnor. –
Szerinted hogyan találtalak meg benneteket? Perceken belül az egész
környék attól zengett, hogy egy gonosz mágus leereszkedett az égből
Leonbergbe egy fekete felhőn, átrepült a lángokon, aztán magával vitt egy
rettenetes boszorkányt a tűzből, aminek meg kellett volna tisztítania.
– Legfeljebb egy ideig nem tesszük be a lábunkat a Német-római
Birodalomba. – Magnus vigyorogva vont vállat. – Nem fog hiányozni.
– Ez az ország fél Európát kiteszi, Magnus.
– Ezt az Európát nagyon túlértékelik.
Catarina Magnus karjára tette a kezét, úgy szakította félbe a
beszélgetést.
– Őszintén hálás vagyok – szólt. – Rettenetes mostanság
boszorkánymesternek lenni.
– Számomra is viszonylag új ez az érzés – bólintott Magnus. – De
Ragnor azt mondja, mindannyiunknak önmagunkra kell vigyáznunk.
– Azért megmenthetjük egymást – mondta Catarina. – Merthogy senki
más nem fog megmenteni minket. Sem alvilági, sem mondén, árnyvadász
pedig aztán végképp nem.
– Hogy rohadnának meg egytől egyig – tódította Ragnor, aztán ellágyult
a tekintete. – Hozok még jó sokat inni. És nem feltétlen vagyok ellene,
hogy biztonsági okokból együtt utazzunk. Egyelőre. Általában nem
erősségem a barátkozás.
– Mindazonáltal – jegyezte meg Magnus – te voltál az első barátom.
Catarina halvány mosollyal nézett rá.
– Talán én is a barátod leszek. Valakinek meg kell akadályoznia, hogy
végképp hülyét csinálj magadból.
– Úgy ám! – Ragnor kiürítette a poharát. – Egy barom vagy.
– Tetszik nekem – fordult Ragnor felé Catarina. – Van valami nagyszerű
azokban az emberekben, akik nem futamodnak meg a veszélytől, még
akkor sem, amikor pedig sokkal jobban tennék. Akik, ha szenvedést látnak,
gondolkodás nélkül a lángok közé vetik magukat.
Reggelre mind barátok voltak. Azóta az egész világ más lett, de ez
változatlan maradt.

Magnus már nem igazodott el úgy Sanghajban, mint régen, ráadásul Tijü
csillagok nélküli feketesége sem segített, de ha már a jelek szerint
megtanult repülni, hát a fordított város fölé emelkedett, és addig szállt,
amíg meg nem találta, amit keresett.
 A szentély kicsi volt, és romos, mint minden más is Tijüben. Eleve
szerény épület volt egyetlen szobával, sárga foltos téglafalakkal, egyszerű,
dísztelen tetővel. A valódi Sanghajban minden bizonnyal egyetlen család
számára épült.
Az egyik oldalára egy jel került, hosszú, ismerősnek tűnő csík fekete
festékkel. Ugyanilyet láttak az új lakóház oldalán is, ahová a nyomkövető
rúna vezette őket, amikor először Ragnor után indultak.
Magnus felment a lépcsőn, és benézett a nyitott bejárati ajtón.
Odabent viszonylag puritán szobát látott. A mennyezetről lógó
olajlámpa egyszerű faszéket világított meg. Ragnor ült rajta a nadrágja
fölött egy övvel összefogott kopott köntösben. Nyilvánvalóan Magnust
várta.
– Elloptad a takarómat – szólt savanyú képpel.
– Még két párnát is – bólintott Magnus. – Tudod, milyen nehéz
bármilyen ágyneműt találni ezen a helyen?
– Nagyon is jól tudom – felelte Ragnor. – Az jár jól, aki szeret alvadt
vértől kemény régi falikárpitokon aludni.
Magnus alaposabban is körülnézett a szobában. Egyetlen deszkát látott a
sarokban, erről feltételezte, hogy Ragnor ágya lehetett, mielőtt ő
megszabadította minden textíliától. Egy kis faasztal is volt ott, rajta nem
meglepő módon a Fehér Könyvvel. A szék a bejárati ajtóval szemben állt,
mintha Ragnor órák óta ott ült volna. Talán így is lehetett.
Magnus az ajtóban állt. Ennél tovább nem tervezett el semmit.
– Nem gondoltam volna, hogy ilyesmit megteszel – szólt óvatosan. –
Mármint hogy szabad akaratból bevállalod a harmadik szúrást a tüskével.
– Bocs, hogy csalódást kellett okoznom. – Ragnornak csillogott a szeme.
– Amikor arra került a sor, úgy döntöttem, hogy nem akarok meghalni.
Neked sem kellene.
– Nos. – Magnus körbejáratta a tekintetét a düledező szentély
belsejében. – Most, hogy már láttam, milyen előnyökkel jár ez a meló,
hogyan is állhatnék ellen?
Ragnor felsóhajtott. Magnus nem bírta tovább.
– Amikor eljátszottad a halálodat. Idrisben. Akkor azt mondtad,
megkeresel majd – bukott ki belőle. – De nem kerestél. Azt feltételeztem…
– Azt feltételezted, hogy Szammael elkapott – fejezte be helyette
Ragnor. – Persze igazad volt.
 – Azt feltételeztem, hogy meghaltál – helyesbített Magnus. Ragnor
vállat vont.
– Úgy is alakulhatott volna. Egy darabig akár rám is lehetett fogni, hogy
halott vagyok.
Különös érzés volt így beszélni Ragnorral – egészen úgy beszélt, mint az
a Ragnor, Magnus legrégebbi barátja, aki mindenkinél többet tett érte, hogy
azzá az emberré formálja, aki lett belőle. Közben viszont látta a piros fényt
a másik boszorkánymester mellkasában, és tudta, hogy bármilyen
ismerősen mogorva is öreg barátja, Szammael szolgája lett belőle, talán
visszafordíthatatlanul.
Túlságosan kíváncsi volt hozzá, hogy ne folytassa a beszélgetést, hiába
tudta, hogy valószínűleg nincs rá ideje, és Sinjun vagy akár Szammael is
tisztában lehet vele, hogy ott van. De meg kellett tudnia a választ a
kérdésre, ami olyan régóta emésztette.
– Mi történt?
– Sinjun volt az – felelte Ragnor. – Ülj le!
A nyitott ajtó mellett állt egy másik szék, amit most Magnus közelebb
húzott, és letelepedett rá Ragnorral szemben, mintha egy beszélgetős
tévéműsorban próbálná faggatni.
– Szammael keresett engem – mesélte Ragnor. – Nagyrészt még az
ürességben volt, és akart magának egy démoni síkot, ahol testet ölthetett, és
terveket szőhetett. Eljutott hozzá a nevem.
– Emlékszem – bólintott Magnus. – Szóval eljátszottad a halálodat a
végzet háborúja idején, és menekülőre fogtad.
– Pontosan. A legtöbben nem hitték el, hogy a valódi Szammael tért
vissza, de Sinjun igen. Rám talált, és bezárt egy ketrecbe.
– Egy ketrecbe? – csodálkozott Magnus.
– Egy ketrecbe – erősítette meg Ragnor. – Nem ez volt a
legméltóságteljesebb pillanatom. Ez amúgy még azelőtt történt, hogy
Sinjun hűséget esküdött volna Szammaelnek. Tudni azért tudott már róla.
Tudta, hogyan száműzték a világból, tudta, hogy egy-egy pillanatra,
erőtlenül bár, de visszatérhet. Azt is tudta, hogy Szammael engem keres. Én
voltam a csali, akivel Sinjun magára akarta vonni a figyelmét. – Keserű
mosolyra húzta a száját. – Bejött neki.
Magnus nem tudta elfelejteni, hogy a terv, amit ők találtak ki a
barátaival, szintén a „csali” koncepciója körül forgott.
Ragnor folytatta.
 – Elmondta, hogyan találkozott veled és Alec Lightwooddal, aztán
hogyan utasította vissza Azmodeusz. Meg azt is, hogy a végén
megsajnáltátok, és ahelyett, hogy elvittétek volna a Spirális Labirintusba
vagy átadtátok volna a nephilimeknek, Alec futni hagyta.
Magnus hosszan kifújta a levegőt.
– Valóban Alec engedte el – mondta. – Mégpedig azért, mert jobb
ember, mint szinte bárki más, akit ismerek. Azután mesélte el, hogy
hazamentünk Olaszországból. Azt hiszem, mind a ketten abban
reménykedtünk, hogy Sinjun a könyörületet lehetőségnek tekinti, és
átgondolja a döntéseit. Hogy más utat választ, nem egyszerűen megkeresi a
legerősebb elérhető lényt, hogy aztán hűséget fogadjon neki.
– Hát, ez nem jött be – csattant fel Ragnor. Annyira megszokott volt tőle
ez a hangnem, hogy Magnus kis híján elmosolyodott. – Sinjun úgy fogta
fel, hogy ketten együtt könyörültetek meg rajta, amivel személy szerint te
azt üzented neki, hogy hatalmad van fölötte. Szerinte kigúnyoltad. Azzal,
hogy a kezedben volt az élete, aztán elengedted, valójában játszottál vele.
Mint macska az egérrel.
– Te mit gondoltál? – kérdezte Magnus csendesen. Ragnor felhorkant.
– Azt, hogy szívességet tettél neki, pedig nagyon nem érdemelte meg, és
az lett volna a legkevesebb, hogy szépen megköszönje. Nem tetszett neki,
amikor ezt mondtam.
– Azt lefogadom – bólintott Magnus.
– Lilith halála után Szammael a nagy ürességből egyenesen Sinjun
karjaiban találta magát. Mondhatni. Parancsba adta neki, hogy szerezze
meg a Svefnthornt. Aztán már tudjátok, mi történt. – Ragnor fészkelődni
kezdett a székén. – Sinjun és Szammael együtt jöttek el hozzám a tüskével.
Mielőtt Szammael először megszúrt vele, elmondta, hogy erősebb leszek, és
erre a plusz erőre azért lesz szükségem, hogy találjak neki egy birodalmat.
Nemet mondtam, mert akkor még nem értettem igazán sem Szammael, sem
a tüske hatalmát, és úgy gondoltam, hogy más lehetőségem is van, mint
hogy őt szolgáljam. Persze nem volt.
Magnus nem szólt.
– Másodszor is megszúrt, keresztet rajzolt a szívem fölé. Éreztem, ahogy
szétárad bennem az erő. Szédítő élmény volt. Egy időre elkábított ez az erő,
és szétfeszítettem a ketrecem rácsait. El akartam menekülni, de Szammael
megállított. – Elmosolyodott, mint aki egy kedves emléket idéz fel. –
Lehetett volna annyi eszem, hogy nem szállok szembe vele. Sinjun
követelte, hogy őt is szúrja meg. Szammael megengedte neki, hogy magába
fogadja a tüskét, de elmagyarázta, hogyan működik a mágiája. Sinjunnak
egy harmadik szúrásra is szüksége lesz, amivel örökre a szolgálójává válik.
Máskülönben a Svefnthorn kiégeti belőle az életet. Sinjun fogta a tüskét, és
habozás nélkül megejtette magán a harmadik sebet.
– És te? – kérdezte Magnus.
– Én nyilván ellenálltam – felelte Ragnor. – Frusztrált voltam, makacs,
és még nem láttam tisztán a helyzetet. Amikor aztán már igen, önként
fogadtam be a tüskét. Végtére is nem akartam meghalni. – Szigorú
pillantást vetett Magnusra. – Te sem akarsz meghalni, Magnus. Semmi
okod rá, hogy az angyalok mártírjává válj pusztán elvi alapon. Végtére is te
meg én Lilith teremtményei vagyunk, helyénvaló, hogyha a hitvesét
szolgáljuk.
– Nem fogom elárulni Alecet – jelentette ki Magnus. – Sem Maxet.
– Semmi szükség rá, hogy eláruld Maxet – mordult fel Ragnor. – Éppen
úgy Lilith gyermeke, mint mi ketten. Jól menne a sora a Szammael-féle
földön. Ami pedig Alecet illeti… hát végül is azt te baltáztad el.
Számtalanszor megmondtam, hogy a boszorkánymesterek magányos életet
élnek, és ha úgy teszünk, mintha nem így lenne, annak sírás lesz a vége.
Tessék, most sírhatsz, mind a ketten tudtuk, hogy nem kerülheted el.
Magnus néma maradt, a fények játékát figyelte a csupasz padlón. Egy
hosszú pillanat elteltével Ragnor sóhajtott.
– A többit kitalálhatod. A megnövekedett erőmet felhasználva
megtaláltam Tijüt Szammael számára, ő átvette itt az uralmat, és megkezdte
a felkészülést a háborúra.
– Ragnor! – Magnus előredőlt. – Ha magamat nem is tudom
megmenteni… de téged igen. Nem kell itt maradnod Tijüben. Nem kell
Szammaelt szolgálnod, sem senki mást. Fel tudlak szabadítani. – Azt
hiszem. Talán.
Felállt a székről, és a hátára csatolt hüvelyből lassan előhúzta a két
kardot, a Fehér Átmenetet és a Feketét.
Volt egy megérzése. Nagyon halvány megérzés, de előfordult már, hogy
ennél is kevesebb alapján cselekedett. Azért elég ritkán, amikor ilyen nagy
volt a tét.
Egy pillanatig aggasztotta, hogy Ragnor esetleg rátámad, de a másik
boszorkánymester nem mozdult.
 – Ha ez alatt azt érted, hogy megölhetsz, attól tartok, itt, Tijüben nem
fog sikerülni. – Ragnor hangjából melankólia sugárzott. – Szammael
védelme alatt állok, és ezen a helyen ő az úr.
– Nem foglak megölni – közölte Magnus, bár el kellett ismernie, hogy
ha valaki neki mondja ugyanezt, miközben két kardot fog rá, valószínűleg ő
sem hinne neki.
– Még ha meg is szabadíthatnál a tüskétől – mondta Ragnor –,
megmenteni nem menthetsz meg. Túl sok mindent műveltem már
Szammael parancsára ahhoz, hogy jóvátegyem. Sem a Spirális Labirintus,
sem Idris nem tűrné, hogy szabad maradjak, még ha maga Mihály
arkangyal ereszkedne is alá, hogy a szemem láttára másodszor is végezzen
Szammaellel. – Kíváncsian pillantott a vendégére. – Remélem, nem ez volt
a terved.
– Nem – felelte Magnus. Úgy fordította a két kardot, hogy a pengék
lapjukkal néztek felfelé. – Ismered ezeket?
– Nem – dörmögte Ragnor –, de ide a rozsdás bökőt, hogy mesélni fogsz
róluk.
– Ez – mondta Magnus, feltartva a fekete kardot – azt mondja, hogy
nincs bocsánat a gonosztevők számára. Ez pedig – emelte fel a fehér kardot
– azt, hogy akik bűnbánatot tanúsítanak, békességre lelnek.
– Tehát ellentmondanak egymásnak – állapította meg Ragnor. – Ez
elvileg jelent valamit?
De Magnus már nem figyelt rá. Érezte, ahogy a mágiája a kardokba
árad. Hejpaj Vucsangok, gondolta. Fan mester, Hszie mester! Elvették az
otthonotokat, a Svefnthorn mágiája uralja ezt a helyet, ahol pedig semmi
keresnivalója. Jenlo királyotok nincs többé, és vissza sem fog térni. De ha
kiűzitek a Svefnthornt ebből a boszorkánymesterből itt előttetek,
visszaengedlek benneteket Tijübe, hogy azt szolgáljátok, akit csak akartok.
Ezt az egy dolgot tegyétek meg nekem.
Ragnor egy pillanat elteltével szárazon szólalt meg.
– Most történnie kellene valaminek? Be van csukva a szemed.
Magnus érezte, hogy a kardok megrándulnak a kezében. Felpattant a
szeme. A pengék körül fényesség támadt, nem a tüske mágiájának piros
ragyogása, hanem valami teljesen más – fehér és fekete füst gomolygott
egymásba köztük a levegőben.
A kardok együtt akartak lenni. Magnus érezte, hogy mágnesként
vonzzák egymást. Lenyűgözve figyelte, ahogyan átalakultak mozdulatlan,
élettelen tárgyakból mozgó, láthatólag élő dolgokká. Mintha eddig csak
aludtak volna.
Magnus remélte, hogy nem bánják túlságosan, amiért az elmúlt két
napban egy rakás förtelmes démon testébe döfték őket.
Elengedte mindkét kard markolatát, mire azok rögtön egymást keresve
kezdtek sodródni a levegőben. Középen találkoztak, penge a penge mellett,
aztán meghajlottak, és elkezdtek egymásba csavarodni.
Ragnor döbbent tekintettel, némán bámulta a kardokat, aztán Magnusra
emelte a tekintetét, aki a vállát megvonva jelezte, hogy ő sem tudja, mi
történik.
Fény tört elő a pengékből, és amikor a pörgés-forgás abbamaradt,
Magnus látta, hogy a kettő helyett már csak egy kard van. Szomorúan
állapította meg, hogy nem lett kétszer akkora, mint az eredeti kardok, de
ettől még igencsak lenyűgözően hatott. A teljes markolat fényes fekete
szaruból készült, a keresztvas kanyarulata Ragnor szarvára emlékeztetett –
mármint a régi szarvára, nem az új tüskés förmedvényre, amivé a
Svefnthorn torzította. A csontból készült penge sima volt, hosszú, és látszott
rajta, hogy nagyon éles.
Magnusnak édeskevés ideje maradt gyönyörködni a fegyver
szépségében, mert az szinte rögtön meglódult, és átdöfte Ragnort.
A boszorkánymester hátradőlt, a köpenye szétnyílt. Magnus így meglátta
a harmadik szúrás nyomát – az első két seb alkotta keresztet átvágó egyenes
vonalat.
A kard egyenesen a sebek találkozásába vágódott. Fény tört elő onnan,
ahol a penge Ragnor húsát érte.
Magnus azonnal a barátja mellé térdelt. Ragnor mintha nem is látta
volna – üres tekintettel bámult előre, a szemére fehér hályog borult. A háta
ívbe hajlott, a kard mélyebbre csúszott a mellkasába, és lassan süllyedni
kezdett. Maró szagot árasztó piros ködfelhő szállt fel a sebből.
Egyre sűrűbb és teltebb lett, aztán már Ragnor szeméből, orrlyukából és
nyitott szájából is áradt.
Magnus hátrahajolt. Nem tudta, lehet-e belőle baj, ha belélegzi a
mágikus ködöt, de jobbnak látta nem megkockáztatni.
A kard markolatig fúródott Ragnor mellébe, de egyre haladt tovább,
amíg már a markolat is eltűnt a testében, mintha vízen hatolna át. A piros
köd görcsös hullámokban tört elő, aztán a kard eltűnt, a köd szertefoszlott,
Ragnor pedig nem mozdult.
 Magnus egy hosszú pillanatig csak a saját lélegzetvételének hangját
hallotta rettenetes erővel. De Ragnor nem halt meg. Magnus látta, hogy a
mellkasa emelkedik és süllyed. Nem nagyon. Nem épp lendületesen. De
azért érzékelhetően.
Mintha egy örökkévalóság telt volna el, mire Ragnor kinyitotta a szemét.
Körülnézett, amíg a tekintete rá nem talált a jobbján térdelő Magnuséra.
– Hogy te mekkora marha vagy! – mondta.
Magnus félrebillentette a fejét, nem tudta eldönteni, hogy akkor most
Ragnor gonosz maradt-e vagy sem. Az azért feltűnt neki, hogy Ragnor
szarvai a megszokott méretűre mentek össze, és a szeme meg a fogai is
ismerősebbnek hatottak.
– Istenek hatalma volt a kezedben – folytatta Ragnor. – Beszéltek
hozzám. Kismillióféleképpen felhasználhattad volna őket Szammael ellen.
Te meg arra bírtad pazarolni ezt az erőt, hogy tüskétleníts engem.
Magnus felnevetett, nem tudott uralkodni magán. Elkapta Ragnort, és
szorosan megölelte.
– Felteszem – mondta egy pillanat elteltével –, azért tűröd el, hogy ilyen
sokáig öleljelek, mert eltölt az irántam mint legkedvesebb barátod, egyben
megmentőd iránt érzett szeretet, nem pedig azért, mert túl gyenge vagy
hozzá, hogy elhúzódj.
– Gondolj, amit akarsz – mondta Ragnor.
Magnus távolabb húzódott, és több szögből is megvizsgálta Ragnor
mellkasát. Amennyire meg tudta állapítani, a tüske által hagyott sebek
teljesen eltűntek. Sajnálatos módon azonban a kardok is.
Ragnor felkönyökölt.
– A Fekete és a Fehér Átmenet – csóválta a fejét hitetlenkedve. – Aztán
mégis, ennek az univerzumnak melyik szegletében tettél szert rájuk?
– Ugye megbocsátasz, ha nem árulom el? – kérdezett vissza Magnus.
– Csak úgy hetvenöt százalékig vagyok biztos benne, hogy már nem
állsz Szammael zsoldjában.
Ragnor komoran rázta a fejét.
– Rossz ötlet volt ez, Magnus. Mármint engem megmenteni. Többre
mentél volna vele, ha a Hejpaj Vucsangok erejét Szammael ellen használod
fel, és legalább annyit elérsz, hogy késleltesse vagy megváltoztassa a
terveit. Jobban jártam volna, ha itt hagysz. Megmondtam, hogy túl sok
olyasmit műveltem, amire nincs bocsánat.
 Magnus felemelte a két tenyerét, és úgy mozgatta őket, mintha egy
mérleg két serpenyője volnának.
– Nincs megváltás a bűnösöknek. Akik bűnbocsánatot tanúsítanak,
békére lelnek. Bocs, Ragnor, de a halál istenei döntöttek, és arra jutottak,
hogy jár neked a békesség.
– És mindent elhiszel, amit a halál istenei mondanak neked? – kérdezte
szigorúan Ragnor.
Magnus segített neki talpra állni.
– Szerinted végleg eltűntek? El… elhasználtam őket.
– Isteneket nem lehet csak úgy eltüntetni, Magnus. A Fekete és a Fehér
Átmenetről van szó. Érted, átmenet. Idővel újra felbukkannak Tijüben,
teljesen biztos vagyok benne.
Úgy nézett körül a szentélyben, mintha csak most venné észre, milyen
ütött-kopott és mocskos.
– Ragnor! – mondta Magnus. – Feltétlen el kellett lopnotok a Fehér
Könyvet? Szammael parancsolta meg?
Ragnor az asztalon heverő könyvre pillantott, és láthatólag meglepődött,
mint aki el is felejtette, hogy ott van. Aztán Magnushoz fordult, és kurtán
felnevetett.
– Nem. Sinjun ötlete volt. Magnus felhúzta a szemöldökét.
– Szammaelnek nem is kell?
– Dehogynem – bólintott Ragnor. – Azt akarja, hogy gyengítsük vele a
Föld védvarázslatait, amiket azután állítottak fel, hogy először próbálkozott
megszállással. – Fanyar mosollyal nézett Magnusra. – De Sinjun nagyon rá
volt kattanva, hogy szerezzük meg.
– Mert el akart jönni hozzám látogatóba? – érdeklődött Magnus.
– Nem minden rólad szól ám, Magnus. Bár igen, Sinjunból elég…
összetett érzéseket hozol elő. Bár szerintem a maga céljaira akarta
felhasználni a könyvet. Tény és való, hogy ő Szammael házi kedvence, de
ismerem, és nem kétlem, hogy a maga játékát játssza Szammaeltől
függetlenül.
– Pontosan ezt mondtam én is! – kiáltott fel elégedetten Magnus. – Hogy
a maga játékát játssza. De milyen játékot? Fedezi magát arra az esetre, ha
Szammael elbukik?
– Megalapozza a saját sikerét. – Ragnor felállt. – A csillagaim! Fel nem
foghatom, hogy elfogadtam egy ilyen szállást, csak mert hajlandó voltam
Szammael szolgálatába állni. Micsoda szemétdomb!
 – Nem ígérhetem, hogy kényelmes lesz – mondta Magnus –, de gyere el
velem a Szent Ignácba. Vagyis hát a fordított Szent Ignácba. Az
árnyvadászok mind ott kerestek menedéket.
Ragnor habozott.
– Azt hiszem, nincs más választásom. A bűnbocsánatnak máshol kell
kezdődnie. És Szammael úgysem enged haza. – Kicsit elveszettnek tűnt.
– Az otthonom… – mondta. – Úgysem mehetek vissza oda.
– Indulás! – javasolta Magnus. – Ha odaértünk, beszélgethetünk majd a
jövődről.
Ragnor felvette a Fehér Könyvet, és Magnus kezébe nyomta. Magnus
nem úgy érezte, mintha végre visszakapta volna a jogos tulajdonát, inkább
úgy, mintha újabb teher nehezedett volna a vállára. Azért óvatosan
kezelhető méretűre zsugorította a könyvet, és zsebre vágta.
Amint kiléptek a szentélyből, és útnak indultak, Magnus látta Ragnoron,
mennyire legyengült. Lassan lépdelt, óvatosan tette egyik lábát a másik
után, mintha nem lenne biztos benne, hogy engedelmeskedni fognak neki.
Miután pár percig némán gyalogoltak a sötétben Magnus feltételezése
szerint a helyes irányban, Ragnor törte meg a csendet.
– Magnus, én semmilyen módszert nem ismerek a tüske
hatástalanítására. Így, hogy a kardok eltűntek, el nem tudom képzelni,
hogyan fordíthatnánk vissza a folyamatot. Nemsokára neked is döntened
kell, hogy Szammael mellé állsz, vagy meghalsz.
– Akkor meghalok – mondta Magnus.
– Nem. – Ragnor felsóhajtott. – Senki sem választja a halált, amikor
élhet is. Inkább megmagyarázod magadnak a másik döntést. Ürügyet
keresel rá.
Magnus nem felelt. Változás kezdődött. Tijü levegője eddig meg sem
mozdult, most azonban könnyű szellő támadt. Alig hallható, ismeretlen zajt
fújt a nyomasztó csendbe, és időről időre kellemetlen forrósággal árasztotta
el Magnus arcát. Ragnornak is feltűnt a jelenség, egy pillanatra fel is kapta
a fejét, amikor elkezdődött, aztán viszont újra a földre szegezte a tekintetét,
és gyalogolt tovább.
– Szóval – mondta aztán. – Max. – Megköszörülte a torkát. – A fiad.
– Alec öccséről nevezték el – magyarázta Magnus. – Arról, akit
Sebastian megölt.
Ragnor elfintorodott.
 – Tudtad, hogy Szammael eredetileg azért került elő, mert fel akarta
venni a kapcsolatot Valentine Morgenstern fiával, Sebastiannel? Lilith
javasolta neki, hogy keresse meg. Azt mondta neki, hogy hasonlóak a
céljaik. Akárhogy is, Sebastian jóval azelőtt meghalt, hogy Szammael
rátalálhatott volna. Érdekes kérdés, mi sülhetett volna ki belőle.
– Hát, akár érdekesnek is nevezhetjük. – Magnus elhallgatott egy
pillanatra. – Ragnor! Történt valami, amiről valószínűleg nem tudsz. –
Gyorsan ki kellett böknie. – Raphael… meghalt.
Ragnor megtorpant, és Magnus is megállt mellette. Körülöttük Tijü
száraz, vas- és koromillatú szele fújdogált.
– Valentine fia, Sebastian – mondta Magnus. – Most az övé Edom.
– Ó, tudom. – Ragnor felhúzta a szemöldökét. – Folyamatosan ezt kellett
hallgatnom. Szerinted Szammael idejött volna, ha mehetne Edomba is?
Imádja azt a helyet. De… Raphael.
Magnus mély lélegzetet vett.
– Sebastian mindkettőnket foglyul ejtett. Ráparancsolt Raphaelre, hogy
öljön meg engem. Raphael nem engedelmeskedett. Sebastian őt ölte meg. –
Ragnorra nézett, aki a jelek szerint egyszerre ment át a gyász összes
stációján; az arcán villámgyorsan váltakozott a döbbenet, a bánat, a düh, az
elmélkedés. – Azt mondta, visszafizeti az adósságát. Amiért megmentettem
az életét.
Ragnor mély lélegzetet vett, és összeszedte magát.
– Minden háborúnak megvannak az áldozatai – sóhajtott keserűen. – És
ha valaki elég sokáig él, túlontúl sok barátja kerül ezek közé az áldozatok
közé. Szegény Raphael! Mindig kedveltem.
– Ő is kedvelt téged – mondta Magnus.
– Az az érzésem – szólt Ragnor, miután pár pillanatig mind a ketten
csendben maradtak, és csak a forró tijüi szél süvöltése hallatszott –, jobb is,
hogy Szammael végül nem találkozott Sebastiannal.
– Nem biztos, hogy összefogtak volna – jegyezte meg Magnus. – Egyik
sem valami jó csapatjátékos.
– Hogyan fogadtátok örökbe Maxet?
– Hosszú történet – felelte Magnus. – Egyszer majd töviről-hegyire
mindent elmondok, csak jussunk ki előbb a Pokolból.
– Akkor hadd halljam a rövid verziót – mondta türelmetlenül Ragnor.
Továbbindult, Magnus követte.
 – Ő is egy elhagyott boszorkánymester-gyerek volt. A szülők szokás
szerint halálra rémültek. Otthagytak vele egy üzenetet is. „Ki tudná
szeretni?”
Ragnor felhorkant.
– A legősibb boszorkánymester-történet.
– Az Árnyvadász Akadémián hagyták – mondta Magnus. – Épp ott
voltam vendégelőadó, és az lett a vége, hogy hazavittük Maxet.
– De komolyan – csodálkozott Ragnor –, ez már a betetőzése a hülye
mániádnak, hogy mindenkit megmentesz.
Magnus hitetlenkedve nézett rá.
– Ezt pont te mondod?
– Nem mintha nem lennék hálás – ismerte el Ragnor.
– Nem erről beszélek – mondta Magnus. – Nem arról, ami most van. Ezt
pont te mondod, aki sok száz évvel ezelőtt megmentettél engem. Te marha!
A szél egyre erősebb lett, és már aggasztóan forró volt. A sötét utcákon
épületek üres váza mellett haladtak el. Magnus nem igazán tudta
azonosítani őket – feltehetőleg sanghaji épületek párjai voltak, itt azonban
meghúzódtak az árnyékban, és alig lehetett őket megkülönböztetni a
háttértől.
– Legalább lesz még egy boszorkánymester, akit szerető szülők nevelnek
– mondta rekedten Ragnor. – Olyanok, akik tudnak az alvilágról.
Magnus tudta, hogy a barátjától ez már mérhetetlenül komoly
dicséretnek számít.
– Csak kár, hogy az árnyvadászok beledumálnak – tette hozzá Ragnor.
– Hékás! – torkolta le Magnus. – Engem meg a néma testvérek
tanítottak.
– Igen, és nézd, mi lett belőle.
Magnus egy darabig nem szólt. Még itt a Pokolban is egészen jólesett
Ragnor mellett sétálni, mint korábban már annyiszor. Még így is, hogy a
tüske égette a mellkasát, még így is, hogy nem tudták, hogyan juthatnak
haza.
– Össze fogunk házasodni Aleckel – mondta egy idő után. Ragnor
felhúzta a szemöldökét.
– Mikor?
– Nem tudom. Egyelőre nem sietünk. Az árnyvadászok most nem
ismernék el, bár reméljük, hogy ez változni fog.
– És mégis miért változna meg? – kérdezte lemondóan Ragnor.
 – Mert megváltoztatjuk – felelte Magnus.
Ragnor a fejét csóválta. Fáradtnak tűnt. Magnus gyanította, hogy egy
ponton leesik majd neki, milyen szörnyűségeket is művelt valójában.
Egyelőre úgy tűnt, a sokk útját állja ennek.
– Elképzelni nem tudom, hogyan lettél ilyen bizakodó. Az hétszentség,
hogy nem én tanítottam neked.
– Amikor elismerik a házasságunkat, jöhet az esküvő – mondta Magnus.
– De csak akkor. Amint a törvény is lehetővé teszi, hogy összeházasodjunk
Aleckel. Hogy Tien elvegye Csinfenget.
– Hogy Sinjun hozzámenjen Szammaelhez – fűzte hozzá szárazon
Ragnor.
Magnus felnevetett, amikor azonban befordultak a következő sarkon, az
arcára fagyott a mosoly.
Ott állt előttük a Szent Ignác. Épp elszállt.
A forró szél itt már még erősebb volt. Körbetáncolta őket, vadul
csapkodott, darabokat szakított le a székesegyházról, hogy aztán az üres ég
felé repítse őket. Hatalmas márvány- és téglatömbök szabadultak el,
csikorgó, csattogó, dübörgő zajok kavalkádja közepette.
A két torony egyike beleveszett a forgószélbe. Magnust azonban a tető
aggasztotta igazán.
A tető ugyanis eltűnt. Vagyis nem, nem tűnt el. A tető darabjaira hullott,
cserepek és hatalmas kövek szálltak szerteszét, mintha valami óriás állított
volna be, hogy kicsomagolja a templomot, akár egy gyerek az ajándékát. A
tető maradványai a semmiben sodródtak a szél hátán. Magnus nem lehetett
biztos a dolgában, de mintha egy emberi alak röpködött volna a kövek
között, hol lejjebb ereszkedve, hol megint feljebb kapaszkodva.
– Alec! – kiáltotta Ragnor, mire Magnus megint lefelé fordította a
tekintetét a földre, ahol Alec, az ő Alecje kormos arccal rohant feléjük,
ahogy csak a lába bírta.
Ordított valamit, de Magnus egyelőre nem értette, hogy mit. Amikor
aztán közelebb ért, már tisztán hallatszottak a szavai.
– A kardok! – ordította. – Szükségünk van a kardokra!
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET
Avicsi
ALEC NEM TUDTA, Ml TÖRTÉNT A BARÁTAlVAL.
Rettenetes hang ébresztette, olyan volt, mint valami földrengés, és mire
feljutott a lépcsőn, a székesegyházról lerepült a tető. Odafent, Tijü egének
fekete függönyén két alak repkedett. Az egyik Sinjun volt, aki megnyúlt
végtagjai mellé széles, fluoreszkáló, erekkel átszőtt szárnyat is növesztett,
szitakötőéhez hasonlót. Köröket írt le a székesegyház levegőben úszó
darabjai között, és láthatólag igen jól érezte magát közben.
A másik alak Szammael volt. Nehéz lett volna nem észrevenni, mivel
időközben jó háromszor akkora lett, mint a vashídon. Sinjun fölött lebegett,
és láthatólag teljesen otthon érezte magát a levegőben. Odafentről lesett be
a székesegyházba, közben néha félrelökött egy-egy, a szeme elé kerülő
követ.
Alec arra gondolt, hogy nem lenne valami bölcs dolog végigszaladni az
egész épületen a barátaihoz Szammael orra előtt. Csak remélhette, hogy
biztos helyet keresnek maguknak valahol. De hová tűnhetett Magnus?
Önként ment el: a ruháit és a cipőjét sem hagyta hátra. De vajon miért vitte
magával mind a két kardot, nem csak a sajátját?
Bár ahhoz nem fújt elég erősen a szél, hogy ő ne tudjon ellenállni neki, a
székesegyházat már elkezdte darabjaira szedni. Alec tudta, hogy ki kell
jutnia az épületből, és valahogy úgy megkerülnie, hogy észrevétlen
maradjon. Hamarosan talált egy megfelelő nyílást az egyre gyorsabban
omló falon. Átvetette magát rajta, előregördült, és összegömbölyödött, hogy
a fejét védje. Érezte magán a forró, pusztító szelet, aztán már szabad volt.
A Szövetség rúnája égett a karján, és valahonnan a közelből érezte
Magnus jelenlétét. A lelki szemeivel látta a barátja fényét a sötétség és a
szél ellenére is. E felé a fény felé futott.
Amikor aztán rátalált Magnusra, meglepetésére ott volt vele Ragnor is,
aki valamiért határozottan zavarba jött Alecet látva. A férfi egy pillanatig
aggódott, hogy talán Magnust harmadszor is megszúrták a tüskével, és azért
van együtt Ragnorral. Aztán közelebb ért, mire Magnus meg Ragnor
egyszerre kezdtek beszélni, és nyilvánvaló lett, hogy valami úton-módon
Ragnor kikerült Szammael uralma alól.
 Magnus gyorsan elmondta, hogyan mentették meg a kardok Ragnort,
hogy aztán eltűnjenek. Amikor a végére ért, habozott egy pillanatra.
– Haragszol?
– Nyilván nem haragszom, amiért a kardokkal megmentetted Ragnort –
felelte Alec. – Azért viszont haragszom kicsit, hogy nem szóltál, mielőtt
elmentél, és nem vittél magaddal.
– Nem akartalak felébreszteni… – kezdte Magnus, de Ragnor a karjára
tette a kezét.
– A családi viszály most ráér – mondta élesen. – Nézzétek! – Az állával
a templom felé intett.
Távoli, apró emberalakok bucskáztak felfelé a Szammael keltette
szélviharban. Alec csak akkor pillantotta meg őket, amikor a székesegyház
falai fölé emelkedtek. Egyszerre rádöbbent, hogy Szammael az
árnyvadászokat gyűjti magához a tűz festette égen. Jace, Simon, Isabelle,
Tien… leginkább a sziluettjükről lehetett azonosítani őket, ahogy
mindannyian a kezükben tartották a fegyverüket.
– Oda kell jutnunk hozzájuk – szólt Alec.
– Lehet, hogy nincs is más választásunk – mondta Magnus.
És valóban, Alec érezte, amint a kellemetlen, forró szél kóstolgatni
kezdi, a lába köré csavarodik, és határozottan rángatni kezdi.
– Várj egy kicsit! – mondta Magnus. – Majd én…
A szél a levegőbe emelte Alecet, a látóhatár szédítő sebességgel forgott
körülötte. Mindig is szeretett volna repülni, de egyáltalán nem így képzelte
a dolgot. A légáramlatok körbevették, és úgy pörgették, mint valami
búgócsigát. Próbált az övébe dugott szeráfpengéért nyúlni, de az ujjai nem
találták a markolatot.
Aztán a mozgás abbamaradt, és miután egy pillanat elteltével Alec újra
fel tudta mérni a helyzetét, érzékelte, hogy a levegőben lóg. A szél továbbra
is zúgott körülötte, de legalább már őt nem cibálta.
Körülnézett, és látta, hogy Magnus meg Ragnor továbbra is mellette
vannak, vagy legalábbis a közelében. Ők is a levegőben lebegtek. Magnus
felemelte a kezét, a karja megfeszült, és pirosasfehér fény áradt mindkét
tenyeréből. A távolban a többi árnyvadász még mindig úgy pörgött, mint a
ruhák a centrifugában. Magnusnak nyilvánvalóan minden erejére szüksége
volt, hogy legalább önmagát és Alecet egyenesben tartsa.
Sinjun a közelben lebegett, figyelte őket, de nem avatkozott közbe. Alec
kíváncsi lett volna rá, miért. Nyilvánvalóan tehetetlenek voltak. Ha
Szammael meg akart szabadulni tőlük, kínálta magát az alkalom…
Újra Magnus felé pillantott. Nyilvánvalóan látszott rajta az aggodalom,
mert a boszorkánymester egy sor fejmozdulattal reagált, amit Alec úgy
értelmezett, hogy ő minden tőle telhetőt megtesz, de sajnos a többiekig nem
ér el a mágiájával.
Szammael feléjük úszott a semmiben, a kezét gúnyosan imára kulcsolta.
A jelek szerint egyáltalán nem volt rá hatással a szél, feltehetőleg azért,
mert éppen ő keltette.
Ostobaság, gondolta Alec. Akkora ostobaság volt a tervünk. Csakis
rosszul sülhetett el, hogy harcba csalták Szammaelt. Hiába mutatta magát
barátságos mondénnak, hiába beszélt úgy, mint valami tévés vetélkedő
műsorvezetője, mégiscsak egy elképzelhetetlenül nagy hatalmú démon volt.
Alec arra jutott, hogy valójában esélytelenek, és csak azért vannak még
életben, mert Szammaelt valamiért nem izgatja különösebben, hogy
végezzen velük. Hátborzongató gondolat volt.
– Sziasztok! – Szammael integetve közeledett hozzájuk. – Hogy s mint
idefent?
Mielőtt bárki is válaszolhatott volna – nem mintha Alecnek a
leghalványabb fogalma is lett volna róla, mit felelhet erre –, Szammael
Ragnorra pillantott, és színpadias gesztussal hátrahőkölve meglepetést
tettetett.
– Szentséges ég! – kiáltotta. – Mi lett a tüskével? Hogy csináltad ezt a
kis trükköt? – kérdezte Magnustól. – Ragnor! – folytatta. – Hát nem volt jó
együtt? Nem vártad, hogy a világ ura lehess az oldalamon? Legalább egy
kicsit? Jaj már, biztosan te is akartad picikét!
Ragnort láthatólag nem hatotta meg.
– Egy ketrecben tartottál, és többször is megszúrtál. Nem igazán
foghatjuk rá, hogy önként jelentkeztem volna.
– Igazság szerint – jegyezte meg Szammael – Sinjun tartott ketrecben.
– Visszafordult Magnus felé. – Remélem, nem tervezed, hogy Sinjunból
is kiveszed a tüskét.
– Nem hiszem, hogy ő is azt szeretné, hogy kivegyem belőle – felelte
Magnus.
Szammael elnevette magát.
– Te mondtad, öregem. Tudtad, hogy még csak meg sem akartam szúrni?
Mesélte? Gondoltam, úgyse bírná. De ragaszkodott hozzá. Követelte.
Tőlem, minden démonok legnagyobbikától!
 – A második legnagyobbtól – jegyezte meg halkan Ragnor. A Pokol
hercege összehúzta a szemét.
– Na hát, róla inkább szó se essék. – A még mindig pörgő árnyvadászok
közelében lebegő Sinjunra pillantott. – Tudod – árulta el bizalmasan –, ha
engedném neki, simán megölné mindegyiket.
Alec megköszörülte a torkát.
– És miért nem engeded neki?
– Ó! – mondta Szammael. – Hát mert van egy tervem. Az előbb találtam
ki, idefelé jövet, nem hihetetlen? Egyszer csak itt volt a fejemben.
Kört írt le a karjával, mire messze alattuk remegni kezdett a föld. Alec
egy pillanatig nem is tudta, mit lát, de aztán lassan leesett neki a tantusz. A
székesegyház falai körül hasadékok nyíltak meg a földben. Maga az épület
megbillent, erőteljesen inogni kezdett, aztán irtózatos dübörgéssel az eleje
és a hátulja egymásnak dőlt. Por és füst emelkedett a forró szélben.
A katedrálisnak nem maradt ideje teljesen összeroskadni. A falai még
egymás felé dőltek, amikor az egész környék egyszerűen a mélybe zuhant,
mintha megnyílt volna alatta a föld. Háztömbnyi kődarab szakadt le a
környező utcákról, a székesegyház pedig felnyögött, megbillent, és végül
beledőlt a lyukba.
Alec elszörnyedve figyelte, ahogy az egész épület eltűnik a semmiben.
Az üresség alján olvadt követ idéző fekete és vörös tavat látott.
A katedrális véget érni nem akaró dübörgéssel zuhant a tűztóba. Jace,
Isabelle meg a többiek nem pörögtek tovább. Alec alig tudta őket kivenni a
füstben, de úgy tűnt, mindannyian némán figyelik, amint a templom
elfoglalja új helyét félig a lávába süllyedve. Az egyik ledőlt torony úgy állt
ki a mélyből, mint a fuldokló ember karja.
Alec Szammaelre nézett, aki elkapta a tekintetét, és rákacsintott. Aztán
Magnusra pillantott, aki továbbra is feltartott kézzel tartotta hármukat –
Alecet, Ragnort és önmagát – stabilan a levegőben.
Most, hogy a porfelhő kezdett szertefoszlani és leülepedni, Alec látta,
hogy a tó odalent nem olyan jellegtelen, mint amilyennek először gondolta.
A süllyedő székesegyház körül magas kőoszlopok törtek a felszín fölé, itt-
ott pedig kőlapokat kötöttek össze hidak és lépcsők. Az épületből
megmaradt alázuhanó tégla és márvány lerombolta ennek a struktúrának
egy részét, de azért így is sok megmaradt belőle.
– Ezt nézzétek! – mondta Szammael. – A Tűzgödör Pokla! Kínzások
nagyszerű labirintusa, ahol az elítélt lelkek próbálnak talpon maradni az
egymáshoz kapcsolódó kőlapok között járva, közben pedig hol elmerülnek
a lángok közt, hol előbukkannak. Az egészet a székesegyház alá temettem
most, csak mert jó buli.
Alec lenézett a tóra. Semmi sem mozdult körülötte, csak a porfelhő
oszladozott lassan tovább a katedrális becsapódása után. Megint
Szammaelre emelte a tekintetét.
– Nos – mondta a démon –, jelenleg nyilván nem működik. Nagyjából
százötven éve bezárták, és azóta várja a nyitást. Ez a gond Tijüvel. Ez a
gond, Ragnor! – vicsorította. – Rengeteg démonenergiát kellene merítenie a
megkínzott lelkekből, de a gépezet bekrepált, a lelkek eltűntek, úgyhogy ez
az egész nem működik!
Ezzel erőteljes mozdulattal lefelé rántotta a kezét, és Alec barátainak
sziluettjei már zuhantak is a gödörbe, amíg végül meg nem állapodtak a
székesegyház tornyán. Alec visszatartotta a lélegzetét, de még csak keresnie
sem kellett magában a Jace-szel való kötődését – anélkül is tudta, hogy nem
szakadt meg. Az árnyvadászok vitathatatlanul életben voltak, Szammael
úgy tette le őket, hogy ne essék bántódásuk. Megvetették a lábukat a torony
tetején, bár ahhoz túl messze voltak, hogy Alec meg tudja állapítani, mi
történik.
Szammael kuncogva intett a másik kezével. Odalent a mélyben három
portál nyílt meg a tó partján, és apró alakok özönlöttek elő belőlük.
Démonok, gondolta Alec a mozgásuk alapján. Riadtan nézett össze
Magnusszal.
– Tudjátok – mondta Szammael bizalmasan, mintha valami csodálatos
titkot árulna el –, kiokoskodtam. Fel tudom használni az ő lelküket, ha
összeeresztem őket pár démonnal. Abból nyerhetek erőt. Nem lesz sok,
közel sem annyi, mint amennyit Tijü a fénykorában termelhetett. De ahhoz
azért elég, hogy megnyissam a portált, amit szeretnék.
– Így sem juthatsz át a Földre – mondta Ragnor. – Az arkangyal
varázslatai érintetlenek…
Szammael vidáman mosolygott.
– Nem nekem lesz a portál – mondta. – Tijünek.
– Mi van? – csodálkozott Alec. Jelenleg ennyi tellett tőle. Szammael
összedörzsölte a tenyerét.
– Jól hallottad. Arra kell a barátaid leikéből nyert energia, hogy
megnyissak egy akkora portált, mint Sanghaj. – Tett pár tánclépést a
levegőben. – Zseni vagyok! De komolyan. Nem volt elég energia Tijüben,
hogy kárt tegyen az arkangyal védvarázslatában, igaz? Szóval
elgondolkodtam. Honnan lehet ilyen nagy löket gonosz energiát szerezni?
Gyűjtögettem az infót Tientől az ellenséges erőkről, arról, hogy hol vannak
elszállásolva meg ilyenek, aztán rájöttem, hogy hékás, én vagyok
Szammael! A portálok ura! Bármit átküldhetek egy portálon. Szóval bumm!
Sanghaj egy szemvillanás alatt eltűnik, és Tijü kerül a helyébe. Vagy
legalábbis Tijünek egy Sanghaj-méretű szelete. – Felnevetett. –
Gondoljatok bele! Egy egész embervárost elnyel egy démonváros!
Garantáltan elég energiát nyerek belőle, hogy áttörjem a védvarázslatokat.
– Meg tudja csinálni? – kérdezte Magnus Ragnortól. – Elnyelhet egy
egész várost?
Ragnor olyan képet vágott, mint akinek hányingere van.
– Az fix, hogy meg fogja próbálni.
– Légyszi, ne beszélgessetek rólam úgy, mintha nem is lennék itt –
mordult fel Szammael. – Bunkóság.
– És meg fogja kínozni a barátainkat. Ez is hozzátartozik ahhoz, hogy
megpróbálja – mondta Alec Magnusnak. – Küldj le oda…
– Nem! – fojtotta belé a szót élesen Szammael. – Ha azt akarnám, hogy
bárki közületek ott legyen velük, én küldtelek volna le benneteket. Nekünk
még dolgunk van egymással – fordult Magnushoz. – Tüskés dolgunk. De –
tette hozzá egy kacsintás kíséretében – milyen más dolgunk is lehetne?
Hangos zaj hallatszott, és Alec megint érezte a szelet az arcán. A tűztó, a
székesegyház romjai, Sanghaj árnyékának maradványai a gödörben –
minden elfeketedett előtte, és Tijüben már a második alkalommal zuhant a
semmin át a semmibe.

Ezúttal csak pár pillanatig zuhant, és amikor végül megállt, akkor sem
ért földet. Csak lebegett a levegőben a Hszücsiahuj székesegyház romjai
fölött, aztán zuhant tovább, aztán valahol máshol volt már.
Magnus is ott volt, Ragnor is, és a szemmel láthatólag kissé
elbizonytalanodott Sinjun is. Meg persze Szammael, aki hála az égnek
megint emberméretűre zsugorodott.
Egész Tijü elhagyatottnak és düledezőnek hatott, de erről a helyről
mintha teljesen megfeledkeztek volna. Olyan csend volt itt, mint egy
sírkamrában, amit több ezer éve lepecsételtek, és soha többé nem is
szándékoztak kinyitni. Alec a csontjaiban érezte, hogy az elhagyatott
bugyrok birodalmában ez a legmélyebb és a legmagányosabb hely mind
közül.
Közelről Sinjun tényleg egészen pókszerűnek hatott – a végtagjai
megnyúltak, és több ponton hajlottak, az arca keskenyebb, a vonásai
élesebbek lettek. Az arca kifejezéstelensége mindig is hátborzongató volt,
de így, hogy a mozgása egyre kevésbé tűnt emberszerűnek, egészen úgy
hatott, mint egy földönkívüli lény, aki azt próbálja eldönteni, eltiporja-e
őket. A szeme világított a sötétben, a feje úgy billegett előre-hátra, mint a
zsákmányát mustráló kígyóé.
Nem mintha Magnus sokkal jobban festett volna. A szeme nagyobbra
nőtt a megszokottnál, és idegen fénnyel ragyogott. A láncok élesen
rajzolódtak ki a karján, a tüskés körök durván emelkedtek ki a tenyeréből.
Mintha ő is kígyószerűen megnyúlt volna, nyurgábbnak és vékonyabbnak
hatott, mint korábban.
Alec figyelemre méltónak találta, hogy rajta kívül Ragnor volt a
legemberszerűbb lény a környéken, pedig neki igazi szarvak nőttek ki a
homlokából. Nem maradt ideje további megfigyeléseket tenni, mert Sinjun
kiabálni kezdett.
– A Svefnthorn felsírt! – Az ordítása erősen visszhangzott a hatalmas,
üres térben, ahol hirtelen találták magukat. – Azt mondta… megsértették.
Tiszteletlenek voltak vele. Fájdalmat okoztak neki. – A tekintete rátalált
Ragnorra, aki megvetéssel nézett vissza rá. – Ragnor! Miért tetted ezt?
Miért utasítottad vissza a legnagyobb ajándékot?
– Ha az emlékezetem nem csal – mondta Ragnor úgy, mintha a beszéd
szinte elviselhetetlen erőfeszítésbe kerülne a számára –, eleve nem is
fogadtam el az ajándékotokat, és a beleegyezésem nélkül tukmáltátok rám.
Ha belegondolsz, a legtöbben nem ilyesmire gondolnak, ha azt hallják,
hogy „ajándék”.
– Jaj már! Isten hozott benneteket! – szakította félbe őket Szammael. A
szűnni nem akaró, túláradóan kedélyes hangnem már kezdte megtépázni
Alec idegeit. – Isten hozott benneteket Avicsiben!
Alec Magnusra nézett. A boszorkánymester bólintott, mintha csak azt
akarta volna jelezni, hogy számított erre.
Alec viszont egyáltalán nem számított rá. Avicsiről csak annyit tudott,
hogy ez fekszik a legmélyebben Tijü összes pokla közül, és a
legrettenetesebb bűnök elkövetőinek tartják fent. Annak alapján, amit a
pokol dimenzióiról tudott, olvadt lávára és a tisztítótűzben égő bűnösök
sikolyaira számított. Vagy talán végtelenbe nyúló jégmezőre az idők
végezetéig mozdulatlanságra kárhoztatott, fagyott lelkekre.
Avicsi egyszerűen… üres volt.
Valamin álltak, az nem vitás, de az a valami fekete volt, és semmilyen,
nem idézett egyetlen Alec számára ismerős anyagot sem. Sem keménynek,
sem puhának, sem síknak, sem hepehupásnak nem lehetett volna mondani.
Minden irányban a végtelenbe nyúlt körülöttük. A látóhatáron csak a lehető
leghalványabb homályos folt jelezte, hogy a föld a Tijü minden más
pontjáról ismerős üres égbe vált.
Talán Avicsiben pusztán az számított büntetésnek, ha valakit ide küldtek,
ahol nem voltak hangok, nem volt mit nézni, nem fújt szél, csak a csupasz
talaj és a csupasz égbolt várta a bűnöst. Az ember egyedül maradt a
gondolataival, amíg végül elkerülhetetlenül megzavarodott, és kiégett, aztán
leolvadt az agya.
– Tudom, mire gondoltok – mondta Szammael. Széttárta a karját, és
meglepettséget varázsolt az arcára. – Hol vannak a cuccok?
Alec összenézett Magnusszal.
– Amikor megjöttem, bennem is ez a kérdés merült fel – folytatta
Szammael. – Na, mondom, nagyon okos, nagyon jó, a legszörnyűbb
bűnösök legszörnyűbb büntetése – felfelé intett, valószínűleg az összes
többi pokolra utalva – nem az, ha kitépik a nyelvüket, szekerekkel gázolnak
át rajtuk, vagy egy üstben főzik meg őket. Elég, ha itt vannak önmagukkal
és semmi, de semmi mással, igaz? Aztán viszont elbeszélgettem pár
helybelivel, és megtudtam, hogy egyáltalán nem erről van szó. Ez volt
Jenlo… műhelye. A stúdiója. Azért ürítette ki, hogy bármit idehozhasson,
mert ha valaki Avicsibe került, annak személyre szabott kínzás dukál. –
Csikorogva, hamisan nevetett fel. – Így van, a VIP-ügyfelek kedvéért Jenlo
felgyűrte az ingujját, és személyesen látott munkához. Pár démon szerint
olyan fény nélküli feketeséget alkotott, hogy akármit művelt is itt,
akárhogyan bontotta is szét az emberek testét, akárhogyan csonkolta,
szaggatta, mészárolta őket, Avicsin semmi sem hagyott nyomot. –
Körbemutatott. – Csupa folt, látjátok?
– Ezek szerint… – kérdezte Alec – nem marad üres? Idehozol dolgokat?
Például… kínzóeszközöket?
Szammael sértett képet vágott.
– Én ugyan nem csinálok semmit – mondta. – Vagy legalábbis eddig
még nem csináltam. Nem én alkottam ám ezt a birodalmat. Jenlót okoljátok,
amiért így működik. Úgy nézek én ki, mint aki egy nagy üres valamit
álmodik a legmélyebb poklába? Inkább a vérvízesés a stílusom, vagy egy
absztrakt belsőségszobor. De hogy válaszoljak a kérdésedre, igen,
Avicsiben az a jó, hogy bármit idehozhatok, amit csak akarok. Példának
okáért besuvaszthatom ezt az árulót egy ketrecbe, ahová való.
Színpadias kézmozdulatára kovácsoltvas tüskék emelkedtek Ragnor
körül. Gyorsan történt, de Alec csodálkozva állapította meg, hogy Ragnor
nem is moccan, amint a ketrec összezár körülötte.
– Ragnor! – szólt Magnus. – Most is boszorkánymester vagy, kapd össze
magad! Nem hagyhatod, hogy csak úgy… foglyul ejtsen.
Ragnor Magnusra emelte a szemét, és Alecet megdöbbentette a
feneketlen öngyűlölet, amit a tekintetében látott.
– Nem lehet – mondta. – Ezt érdemlem, Magnus.
– Ez nem így működik. – Magnuson látszott a frusztráció. – Jóváteheted,
ami történt, de nem így. Nem azzal, hogy hagyod foglyul ejteni magad.
– Megmondtam – emlékeztette a barátját Ragnor. – Elárultam magam.
Túl messzire mentem, és túl sok olyasmit műveltem, amit nem lehet
visszacsinálni.
Szammael hol az egyik, hol a másik boszorkánymesterre nézett,
nyilvánvalóan remekül szórakozott.
A vasrudak hangos csattanással záródtak össze Ragnor feje fölött.
Ragnor mintha tudomást sem vett volna róluk, inkább látszólag céltalanul
meredt a távolba.
– Jól van – bólintott Szammael, mintha egészen idáig csak arra várt
volna, hogy Ragnorral már ne kelljen foglalkoznia. – A könyvet, Sinjun, ha
lennél olyan kedves.
Sinjun bizonytalanul nézett körül.
– Ragnornál volt.
Szammael megdörzsölte a homlokát.
– Más szóval – mondta – most Magnusnál van.
– Talán nem – vetette fel Magnus. – Talán Ragnor szállásán maradt.
Szammael megsemmisítő pillantást vetett rá, mire Magnus vállat vont.
– Egy próbát megért.
– Légyszi – szólt oda Sinjunnak Szammael –, szerezd vissza a
könyvemet!
Ahogy elindult feléjük, Sinjun hátán remegtek a szitakötőszárnyak.
Magnus felemelte a fél kezét, a tenyeréből piros fény sugárzott.
 – Nem adom neked a könyvet, Sinjun. A nő tovább közelített.
– Ismerlek, Magnus. Mindkettőtöket ismerlek – tette hozzá, Alec felé
intve az állával. – Hisztek a könyörületben. Hisztek a megbocsátásban.
Hisztek benne, hogy nem szabad olyasmit tenni, amit aztán nem lehet
visszacsinálni.
Alec a kicsit távolabb, karba font kézzel figyelő Szammaelre nézett.
Különösnek találta, hogy a démon minden bizonnyal szörnyűségek egész
garmadáját művelhetné velük, vagy egyszerűen fejjel lefelé fordíthatná
Magnust, hogy aztán addig rázza, amíg a könyv kiesik a zsebéből. Mégsem
tette, inkább Sinjunra bízta a munkát, még ha a nő ereje nem is volt az
övéhez fogható.
Alecnek az jutott eszébe, hogy a legnagyobb hatalmú emberek, akikkel
valaha megküzdött, mindenáron demonstrálni igyekeztek ezt a hatalmat.
Valentine, Sebastian, maga Sinjun, Lilith… Azt akarták, hogy tiszteljék
őket. Hogy féljenek tőlük.
Szammaelt az ilyesmi láthatólag egyáltalán nem érdekelte. Mintha
akkora hatalma lett volna, hogy a tisztelet már egyáltalán nem számított
neki. Mintha elkerülhetetlennek tartotta volna a győzelmét, és e miatt a
megingathatatlan bizonyosság miatt a Fehér Könyv sorsa is csak
részletkérdés lett volna a szemében.
– Nem fogsz rám támadni – mondta Sinjun –, hacsak nem én támadok
először. Mit csinálsz hát, amikor mindjárt odaérek hozzád, és megpróbálom
elvenni tőled a könyvet? – Közben egy pillanatra sem vette le a szemét
Magnusról. – Elfutsz? Nincs hová futni. Vagy hagyod, hogy elvegyem,
ahogyan azt is hagytad, hogy átszúrjam a tüskével a szívedet?
Magnus szomorúan nézett Sinjunra. Aztán piros villám csapott ki a
tenyeréből, és Sinjun a mágia erejétől sújtva kibillent az egyensúlyából.
– Azta! – kiáltott fel Szammael. – Láttátok ezt?

Sinjun jól mondta: Magnus nem akarta megtámadni. Szerette volna

megértetni vele inkább, hogy nem csak erőszakkal meg erőszakkal való
fenyegetéssel lehet elérni valamit. Esélyt adott neki. Úgy érezte, most már
túlontúl is sok esélyt.
Sinjun csak nem akart tanulni. Nem akart megváltozni.
Magnusnak a szíve szakadt meg, amiért ilyen elveszettnek kell látnia ezt
a boszorkánymesternőt. Mélységesen együttérzett vele, amiért olyan korán
az a benyomása alakult ki a világról, hogy csak a nyers erő a célravezető, és
az empátia gyengeség.
De ettől még esze ágában sem volt olyan közel engedni magához, hogy
elvehesse tőle a könyvet. Vagy megint megszúrhassa a Svefn-thornnal.
Sinjun nem számított a mágia első löketére, és hátratántorodott. Alec
már rohant is felé, közben a szeráfpengéjéért nyúlt, de a nő villámgyorsan
felpattant, és a levegőbe repült. A mágiáját lőtte ki Alecre, akit a hatalmas
löket fél térdre kényszerített. Sinjun aztán üvöltve csapott le Alecre, a
Svefnthornt úgy tartotta, mint valami tőrt, és felkészült a döfésre.
Magnus a saját mágiájával lökte félre a tüskét, Alec pedig félregördült
az útból. A boszorkánymester felemelte a kezét, hogy megidézzen valamit –
bármit – Tijü egy másik pontjáról. Egy kardot valamelyik elesett pajkucsing
harcostól. A széket Ragnor szentélyéből. Egy vakolatdarabot a Pokol
összedőlt udvarának maradványaiból.
Semmi sem jött. A jelek szerint csakis Szammaelnek állt hatalmában
Avicsibe idézni dolgokat – Magnus biztos volt benne, hogy ha megtehetné,
Sinjun is démonokat, lávát meg ki tudja, még mit idézne meg. Szammael
kitűnő helyet választott, ha azt akarta, hogy Magnus hátrányban legyen. A
legtöbb boszorkánymester-mágia nem arról szólt, hogy a nyers erőt
használták fel valamilyen erőszakos célra, inkább arról, hogyan
manipulálják a világot a saját kedvükre. És Magnusszal ellentétben
Sinjunnak volt fegyvere.
Alec időközben felállt. A kezében tartotta a szeráfpengét, megvető
pillantást vetett Szammaelre.
– Mihály! – mondta, mire a kard szent lánggal lobbant fel.
Szammael hátrahőkölt az arkangyal nevének hallatán. Magnusnak
dagadt a keble a büszkeségtől. Nem mindenki képes ilyen művészien
beszólni a Pokol egy hercegének.
Alec a karddal a kezében hátulról támadt Sinjunra, de a nő újból a
magasba emelkedett, és széles ívet írt le odafent. Amikor a legmagasabb
ponton járt, a Svefnthornnal sokágú csillagot rajzolt a levegőbe, amiből
lángok törtek elő. Magnus gyorsan védelmi varázslatot vont Alec köré, és a
tűz ártalmatlanul fordult el tőle.
De Sinjun továbbra is körözött az újabb lehetőséget keresve. Magnus
Alecre nézett, aztán fel a boszorkánymesternőre.
– Menj! – sürgette Alec. – Én megleszek.
 A Szövetség rúnájának ereje, Alec hite és a tüske hatása végül elég volt
hozzá, hogy Magnus maga is a levegőbe emelkedjen.
– Minél többet használod a mágiádat – mondta Sinjun –, annál közelebb
kerülsz hozzá, hogy teljesen elveszítsd magad. A változások fel fognak
gyorsulni.
Az Avicsi feletti ürességben Magnus megküzdött Sinjunnal. A nő
mindenáron Alecre akart támadni, mivel felismerte, hogy ő sebezhetőbb
célpont, és azt is tudta, hogy Magnus mindenekelőtt védelmezni fogja.
Magnus kettejük közé repült, hogy elzárja Sinjun útját, blokkolja a
mágiáját, elterelje a figyelmét. A tüske teljes erejével a háta mögött
azonban a nő erősebb volt nála. Ráadásul Alec nem sebezhette meg Sinjunt,
csak ha a nő közelebb kerül hozzá, ami nyilvánvalóan esze ágában sem
volt.
Ami még rosszabb, Magnus érezte, hogyan áramlik benne a tüske
mágiája. Erősebb lett tőle, de ez az erő idegen volt a számára, teljesen
elkülönült tőle. Érezte az éhségét, a vágyát, hogy teljesen betöltse őt, amíg
végül elkerülhetetlenül eluralkodik rajta.
– Ha átadnád magad a tüskének – kiáltotta frusztrált tehetetlenségében
Sinjun –, semmi szükség nem lenne erre az egészre.
– Igen – szűrte összeszorított fogai között Magnus –, éppen ez a poén az
egészben.
Ott birkóztak az üres égen, egyik sem tudott a másik fölébe kerekedni.
– Sinjun! – szólt oda a nőnek Szammael. – Úgy vettem észre, még nem
szerezted vissza a könyvet. Szükséged volna esetleg segítségre?
– Nem! – vágta rá dühösen Sinjun.
Magnus kihasználta a pillanatot, hogy kibillentse az egyensúlyából.
– Hát, nem is tudom – mondta Szammael. – Nagyon úgy fest, hogy
Magnusnak nem akaródzik odaadnia. Na várj, majd én segédkezet nyújtok.
– Ne! – üvöltötte megint Sinjun, de Szammael már szó szerint nyújtotta
is a kezét.
Ő ugyan helyben maradt, de a karja egyre hosszabb és hosszabb lett,
addig nyúlt, amíg végül megragadta Magnust, majd lerántotta Avicsi puszta
földjére. A boszorkánymester az egyik pillanatban még Sinjun felé repült, a
következőben pedig már ott térdelt Szammael mellett. A démon ismét
normális méretűre zsugorodott kezét a boszorkánymester vállára tette,
látszólag könnyed, atyáskodó mozdulattal, Magnus mégis azt vette észre,
hogy képtelen mozdulni.
 – Csalsz – mondta, és felnézett Szammaelre.
A démon összeráncolta a homlokát, úgy tett, mint aki nem is érti, miről
van szó.
– Én drága átkom, mégis miből gondoltad, hogy még tisztességesen
játszunk?
Magnus próbált megfordulni, de Szammael ujjai a vállába martak. A
levegő élesen, villámgyorsan szökött ki a tüdejéből. Nem, gondolta. Aztán
meg: Tudhattam volna.
Sinjun időközben elkapta Alecet. Mögötte állt, a karjával tartotta a
nyakát, szabad kezével a mellkasához tartotta a Svefnthornt. A szeráfpenge
a földön hevert, és sercegett, mint egy elhasznált gyufa.
Alec arca szenvtelen volt, kék szeme rezzenéstelen. Tanulmányozhatott
volna akár egy gyönyörű tájat vagy a metróhálózat térképét is. Magnus látta
már, milyen Alec, amikor megijed – látta a leplezetlen gyengeség
mindenféle stádiumában –, de azt is tudta, hogy a barátja sosem mutatna
ilyesmit Sinjun és Szammael előtt.
– Hú, ez érdekes! – mondta elbűvölve Szammael.
– Magnus! – Sinjun hangja rekedt volt, száraz. – Követelem, hogy
fogadd el a Svefnthorn harmadik döfését. Követelem! Különben megölöm
azt, akit a legjobban szeretsz. – A tekintete izzott, a szeme már inkább volt
szörnyetegé, mint emberé.
Megforgatta a Svefnthorn hegyét Alec szíve fölött. Magnus úgy érezte,
mintha az ő mellkasába döftek volna. A tövisben boszorkánymester-mágia
rejlett, csakis a biztos halált jelenthette egy árnyvadász számára.
Magnusnak nem maradt választása. Ha elfogadja a tövist, Sinjun
győzött: ő önként Szammael alattvalójává válik, és talán az egész világ
elpusztul. Ha nem fogadja el a tövist, Alecet a szeme láttára gyilkolják meg,
ő maga is meghal, Szammael pedig elindíthatja a háborút, amit annyira
akar.
– Életben hagyod Alecet? – kérdezte Magnus halkan. – Ígérd meg, hogy
elengeded Alecet, és engedelmeskedem.
A nő Szammaelre pillantott, az pedig megvonta a vállát.
– Lehet róla szó. Nem pont ez az egyetlen árnyvadász fog komoly
veszélyt jelenteni ránk. Persze nem tudom garantálni a biztonságát, miután
elkezdődik a Föld megszállása – tette hozzá. – Az egy másik történet.
Magnus bólintott. Alec őt nézte, a tekintete rezzenéstelen maradt, még
mindig nem lehetett kiolvasni belőle semmit. Magnus elgondolkodott rajta,
vajon mi lesz az Alec iránt érzett szerelmével a tüske után. Talán el fog
tűnni, mintha soha nem is lett volna? Talán csak Szammaelt fogja szeretni?
Vagy továbbra is szereti majd Alecet, és azt fogja követelni tőle, hogy álljon
ő is a démon oldalára?
De ha aközött kellett választania, hogy ő is, és Alec is biztosan
meghalnak, vagy csak az egyikük, akkor az nem is volt igazi választási
lehetőség. Max otthon várt. Egy szülő még mindig jobb, mint ha egy sincs.
A számtannal nem lehetett vitatkozni, és csakis egyetlenegy következtetést
lehetett levonni belőle.
Mielőtt azonban Sinjun cselekedhetett volna, Alec mozgásba lendült.
Felemelte a kezét, megmarkolta a Svefnthorn pengéjét, majd az
erőfeszítéstől és az elszántságtól vicsorítva a saját mellkasába rántotta,
átszúrva vele a szívét. Magnus látta, ahogy a tövis áthatol rajta, kibukkan a
hátán, és ott is marad. Alec tágra nyílt szemével még mindig egyenesen
Magnusra meredt.
Magnus kétségbeesetten ordított fel, Alec mellkasából és hátából pedig
piros mágia robbant ki olyan erővel, hogy a fénye egy pillanatra nappallá
változtatta Avicsi örök éjszakáját. A vakító ragyogásban Magnus nem látott
mást Alecből, csak a szemét. Tiszta volt, csillogó, csordultig szeretettel.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET
A végtelen út
TERMÉSZETÉNÉL FOGVA Alec nem szívesen cselekedett
megérzések alapján. Inkább minden helyzetet alaposan tanulmányozott, és
tervet készített, hogy azt kivitelezhesse. Isabelle és Jace sokat ugratták
ezért, mert ők mindketten abban hittek, hogy le kell ugrani a szikláról, aztán
valami úton-módon esés közben varrni egy ejtőernyőt. Az ösztöneikre
bízták magukat, aztán általában jól sült el a dolog. Alec azonban nem bízott
ennyire a saját ösztöneiben. Mélyen hitt az információgyűjtésben, a
kutatómunkában, a felkészülésben. (Igazság szerint ezekben Isabelle és Jace
is ugyanígy hittek, csak közben abban is, hogy inkább mások végezzék el
helyettük, merthogy unalmasak.)
A legtöbb árnyvadászküldetésre ez kiváló stratégia is volt, néha azonban
képtelenség lett volna támaszkodni rá. Néha olyan helyzetbe került az
ember, hogy látszólag csak azt dönthette el, hogy így vagy úgy éri-e utol a
vég.
Tijü, Szammael és Sinjun mind megfosztották Alecet a képességétől,
hogy rendszerbe szedje a tudását, és tervezzen.
Sinjun indítékai annyira ellentmondásosak voltak, hogy Alec
meggyőződése szerint még saját maga sem értette őket. Tijü egy szürreális
romhalmaznak bizonyult. Szammael pedig úgy viselkedett, mintha ez az
egész csak valamiféle tréfás figyelemelterelés volna, és mindegy, mit
tesznek, úgysem lenne semmiféle komolyan vehető hatása. Az egész
küldetés során megérzésekre hagyatkoztak – leginkább Magnus
megérzéseire. A boszorkánymester ráérzett, hogy Me-cö Fog tudhat valamit
a boszorkánymesterekről a piacon. Ráérzett, hogy a székesegyház párja ott
lesz Tijüben, és ott biztonságban meghúzhatják magukat. Ráérzett, hogy a
Hejpaj Vucsangot fel lehet használni Ragnor megmentésére.
Így hát Alec is rábízta magát az ösztöneire, és megkérte Magnust, hogy
rajzolják magukra a Szövetség rúnáját.
Most pedig, amikor azt kellett eldöntenie, hogy így vagy úgy veszítse-e
el Magnust, inkább cselekedett, és a saját szívébe szúrta a Svefnthornt. Alig
akadt ideje nyugtázni a Sinjun arcára kiülő meglepetést, amikor minden
felrobbant körülötte.
 Olyan erős piros fény villant, hogy Alec elől eltűnt a világ. Nyers, izzó
energia áramlott belé, teljesen idegen érzés volt, ahogy marta a mellkasát.
Érezte, ahogy a rúnái felforrósodnak, mintha a tüske démoni mágiája
dörzsölné őket. Mindegyik, kivéve a Szövetség rúnáját, ami sistergett a
karján. Szammael és Raziel ereje vívott csatát a testében, de a Szövetség
rúnája felszívta a támadó feszültséget, elsimította, és megtanította rá a
különféle mágiákat, hogy összefogjanak egymással.
Alec előtt kezdett kitisztulni a világ. Látta Avicsi kietlen fekete
pusztaságát, Sinjunt, Szammaelt, Magnust. Mindannyian őt nézték, Magnus
halálra vált arccal.
Élek, döbbent rá Alec. Kissé maga is meglepődött.
Sinjun visszarántotta a tüskét. Ő is majdnem olyan rémültnek látszott,
mint Magnus, amikor a penge kicsúszott Alec testéből. Egyáltalán nem fájt
a szúrása. A tüskén nem volt vér, és amikor Alec lenézett, nyomát sem látta,
hol hatolt belé a penge.
Sinjun hátratántorodott. Felemelte a Svefnthornt, és döbbenten meredt
rá: a fegyver vörösen izzott, mint a tűzben hevített vas. Alec egyszerre azt
vette észre, hogy Magnusban és Sinjunban is látja a tüske fényét. Mindkét
boszorkánymester mellkasában mágiából kovácsolt apró tűzgolyó pörgött
vadul a Svefnthorn ejtette seb mögött. Sinjun tűzgolyója kicsit nagyobb
volt, mint Magnusé, de fontosabb különbségnek tűnt, hogy a nő sebéből
mágia vastag kötege indult ki, ami aztán Szammael mellkasában ért véget.
Magnust nem kötötte össze ilyen mágia Szammaellel – feltehetőleg azért,
mert ő nem kapta meg a harmadik szúrást a tüskével.
Alec megborzongott; érezte, ahogy a mágia elhagyja a testét, és a
Szövetség rúnája hűlni kezd. Addig kellett cselekednie, amíg még maradt
belőle valamennyi. Továbbra is térdelve Magnus felé nyújtotta a kezét, és
magához hívta a tüske erejét.
Olyan volt, mintha egy megvadult lovat próbálna kordában tartani. A
Magnus testében izzó tűzgolyó rángatózni, ugrálni, vibrálni kezdett. Alec
valahonnan a tudatos gondolatok birodalmán túlról érte nyúlt. Nyugtatta.
Csalogatta. Végül egy óvatos mozdulattal leválasztotta a csápjait Magnus
saját mágiájáról, a kék, hűvös mágiáról, amit ismert és szeretett. Egy
pillanattal később a tűzgolyó elhagyta Magnus testét.
Amint kiszabadult, nőni kezdett, és az egyetlen világosságot adó csillag
lett Avicsi egén. Ott forgott felettük, majd szétvetette az erő. Alec érezte a
bizonytalanságát, a vágyát, hogy új nyugvóhelyre leljen. Az ő mellkasába
kívánkozott, de a Svefnthorn által ejtett újabb seb nélkül nem találhatott
utat hozzá. Így hát egy pillanatig szabadon pörgött, és mindannyian csak
bámulták némán.
Szammael kapta össze magát először, ki más. Levette a kezét Magnus
válláról, és elnevette magát.
– Nagyszerű! Szép munka! Nem tudom, te hogy vagy vele, de én
imádom a váratlan fordulatokat. – Mintha ezt Ragnornak címezte volna, aki
még csak fel sem emelte a fejét, és úgy tett, mintha tudomást sem venne a
történtekről. Szammael hunyorogva nézte a gömböt odafent. – Sinjun, ha
lennél olyan drága, és odamennél az izéért, hogy lehozd nekem,
dolgozhatnánk tovább a terveinken.
Sinjun is a tűzgolyót figyelte. Nem reagált.
– Halihó! – szólt rá egy pillanat elteltével Szammael. – Sinjun Dzsung?
Hűséges alattvalóm! Idehoznád azt a gömböt?
Amikor Sinjun végül megfordult, nem Szammaelre nézett. Magnust
bámulta izzó gyűlölettel a tekintetében.
– Soha nem foglak megérteni. – Remegő hangja azt sejtette, hogy
türtőztetnie kell magát, különben végképp összeomlana. – Életemben nem
láttam olyan embert, aki ennyire ragaszkodott volna hozzá, hogy eldobja
azt, ami születésétől fogva jár neki. Boszorkánymesterek vagyunk, Magnus
Bane! Lilith gyermekei!
Alec próbált nem foglalkozni a testében fortyogó mágiával, és Magnusra
koncentrálni. Érzékelte a mágia forgó gömbjét a fejük fölött. Az imént még
Magnus is arrafelé nézett, kissé kábán, mostanra azonban az öles léptekkel
felé tartó Sinjunt figyelte, akinek már a kiterjesztett szárnya is vészjóslóan
rángatózott.
– A tüske ereje a legnagyobb ajándék, amit egy boszorkánymester csak
kaphat – szűrte összeszorított fogain keresztül. – Apánk ereje, az igazi
apánké, Magnus, nem egyszerűen azé a démoné, aki nemzett bennünket.
Azé, aki nélkül a fajunk nem is létezne. Én rátaláltam erre az erőre. Fel is
ajánlottam neked ezt az erőt. Mindannak ellenére, amit tettél, annak
ellenére, hogy még Azmodeuszt is visszautasítottad… megkönyörültél
rajtam. Én így fizettem vissza. – Elcsuklott a hangja a gyötrelemtől. – Te
pedig így fizeted vissza nekem?
– Sinjun! – Szammael kedélyes hangjába némi riadalom vegyült. –
Értem én, hogy akadnak kibeszéletlen problémák közted meg Magnus
között, de igazából ezek semmiféle hatással nincsenek a terveinkre.
 Magnus a démonra pillantott.
– Azért ez fájt picit.
Szammael felemelte a kezét, és értetlenséget tettetett.
– Még csak a létezésedről sem tudtam. Aztán amikor kiderült, hogy
Azmodeusz legősibb átka vagy, és már kétszer megkaptad a tüskét, hát nem
mondhattam le a lehetőségről, hogy a szolgálatomba állítsalak.
– Szóval egyáltalán nem voltam része a terveidnek? – kérdezte
hitetlenkedve Magnus. – De hát elkaptad a legrégebbi barátomat… meg azt
a boszorkánymestert, aki Azmodeusz szolgájává akart tenni három évvel
ezelőtt.
– Ugye megbocsátasz – mondta Szammael –, ha Ragnor Fellre
elsősorban mint a dimenziós mágia első számú szakértőjére tekintek, és
csak másodsorban mint a te legrégebbi barátodra. Ami pedig Sinjunt illeti, ő
keresett meg engem.
Magnus tehetetlenül pillantott Ragnorra, aki megrántotta a vállát.
Szammael a fejét csóválta.
– Nem tudom, hogyan mondjam el, de nem minden rólad szól, Magnus.
Benned pedig, Sinjun – folytatta a tűzgömb felé nyúlva –, óriásit csalódtam.
– Mindenki fogja be! – kiáltotta Sinjun, amivel láthatólag még
Szammaelt is sikerült meghökkentenie.
A gömb Szammael nyitott tenyere felé sodródott. Sinjun hirtelen
elrugaszkodott, és új szárnyaival csapkodva, röptében kapta el a tűzgolyót,
mintha egy kosárlabda volna.
– Sinjun! – Szammael hangja most már szigorúbb volt.
A nő dühösen pillantott rá, aztán felemelte a kezét, és az öklével átütötte
a gömb felszínét. Az azonnal éles, sikításszerű hangot adott ki, és elkezdett
leereszteni, akár egy léggömb.
Alec a fülére szorította a kezét, aztán megértette: nem, a gömb nem
eresztett le. A Sinjun mellkasán lévő hatágú seb szívta belőle magába a
mágiát. A tűzgolyó egyre kisebb és oválisabb lett, amíg végül pukkanó
hangot hallatva úgy, ahogy van, el nem tűnt Sinjun testében.
– Hoppá! – dörmögte Szammael.
Sinjun mozdulatlanul lebegett ott, ahol az imént még a mágia volt, és
piros tűzzel ragyogott. Egy pillanattal később különös, reszketeg hangot
kezdett kiadni magából. Eltelt még egy pillanat, majd hátravetette a fejét, és
Alec megértette: a nő nevet. Rettenetes, dühödt, gúnyos nevetés volt.
 Az arca töredezni kezdett, repedések indultak ki a szája, a szeme
sarkából, és futottak tovább a homlokától az álláig mindenfelé. A vonásai
elváltak egymástól, úgy feszültek, mintha valami egy maszk mögül
igyekezett volna kitörni.
Végül iszonyatos, zsigeri, nem emberi diadalüvöltést hallatott, és
végtagok, szemek, fogak, szárnyak forgataga került elő…
Sinjun szeme kétszer akkora lett, mint korábban, és ő maga is kétszer
akkorára nőtt. A végtagjai úgy terültek szét, mint valami nagyvízi rovaré,
időközben vérvörösre színeződött szárnyai lassan csapkodtak a háta mögött.
Az arca, amit már nem fagyasztott merevre a boszorkánymesterek
véletlenszerű jegyének átka, elégedett vigyorra torzult. A fogai hegyesen
csillogtak, kettő úgy nyúlt meg, mint egy tarantula méregfogai. Ostorszerű
farka is nőtt, és annak a faroknak a végén tüskés vasgolyó éktelenkedett. A
Svefnthorn maga.
Alec elszörnyedve, mégis lenyűgözve nézte, ahogy Sinjun átváltozik
azzá, amit a legjobban szeretett – démonná. Méghozzá egészen biztosan
egy Nagyobb Démonná.
Megint azt a földöntúli sikolyt hallatta, mire Avicsi földje remegni
kezdett a lábuk alatt.
– Sinjun! – kiáltotta Szammael. – Mesés az új külsőd! Azért talán kicsit
eltévelyedtünk a tervtől. Mi lenne, ha lejönnél, és eldöntenénk, mihez
kezdjünk…
Sinjun villámgyorsan mozdult, és egy pillanattal később már Szammael
meg Magnus fölött lebegett. A farka vészjóslóan himbálózott ide-oda.
– Azt hittem, te vagy a leghatalmasabb – mondta Szammaelnek. A
hangja továbbra is felismerhető maradt, bár élesebb lett, és valami
csikorgásféleség vegyült bele, amiről Alec hamarosan megállapította, hogy
a légzése lehet. – Tévedtem.
Szammael láthatólag megsértődött ezen.
– Ha tudsz nálam nagyobb hatalmú démonról, kérlek, szólj, hogy
leróhassam előtte a tiszteletemet.
– Lehetsz a leghatalmasabb a Pokol hercegei közül – fröcsögte Sinjun –,
de sokkal gyengébb vagy, mint hittem. Szükséged van ezekre az ostoba
emberekre. – Karmokban végződő kezével a többiek felé intett. –
Szükséged van Tijüre. Szükséged van a megkínzott lelkek-re, hogy belőlük
meríts erőt. Szükséged van rám.
 – Ha arra jutottál, hogy Szammael nem elég hagy hatalmú neked… –
Magnus a fejét csóválta. – Hát tudod, akkor téged nem könnyű boldoggá
tenni.
– A jelek szerint minden jelen lévő lény közül – mondta Sinjun – én
vagyok az egyetlen, aki érti a hatalom valódi természetét. A valódi
hatalomnak nincs szüksége senkire és semmire. Ha nincs senki, akire
rábízhatom magam, akkor én fogok uralkodni. Méghozzá egyedül.
Ezzel körözve indult meg felfelé. Ahogy távolodott a többiektől,
kinyitotta a száját, és piros fény széles tölcsérét lehelte a sötétbe. Amikor a
ragyogás szertefoszlott, portál nyílt a helyén. Tükröződő ezüst felületét
nézve Alec nem találhatta ki, hová vezet. Sinjun egy utolsó üvöltéssel
átrepült a portálon, ami azonnal be is záródott mögötte.
A talaj még hevesebben dübörgött a lábuk alatt. Alec valamivel
korábban elesett, és most a földön kuporgott. Magnus már elindult felé, de
óvatosan kellett mozogni a hirtelen egyenetlenné váló terepen.
Szammael csalódottan nézett körül.
– Hát, gondolom, ennyit Tijüről. Ez a nő ránk borítja az egészet. –
Felsóhajtott. – Végül is benne volt a pakliban.
Magnus odaért Alechez, és éppen azon volt, hogy felsegítse. Alec
tudatáig csak félig-meddig jutott el, mi történik vele. Az egész világ
rázkódott körülötte. Rázkódott és imbolygott. Vagy talán ő maga rázkódott
és imbolygott inkább?
Amikor felnézett, látta, hogy valami oknál fogva Szammael is
csatlakozott hozzájuk.
– Magnus – szólt a démon –, sajnálom, hogy nem fogunk együtt
dolgozni. És sajnálom, hogy mindketten Tijü legmélyebb bugyrában fogtok
meghalni, amikor egy komplett föld alatti város szakad mindjárt a
nyakatokba egy rakás udvarral együtt. – Összehúzta a szemöldökét. – Ha
jobban belegondolok, fogalmam sincs, mi történik az emberekkel, ha egy
eleve halottak számára fenntartott dimenzióban halnak meg. Mindegy,
történjen veletek bármi, sok szerencsét a további vállalkozásaitokhoz. Már
ha úgy alakul, hogy lesz még ilyen.
– Egyszerűen elmész? – kérdezte Alec. Szammael meglepettnek tűnt.
– Nem tettem volna egyértelművé? Keresnem kell egy másik
birodalmat. – Vállat vont, és leginkább csak önmagának még hozzátette:
– Micsoda különleges napok voltak ezek!
 Aztán villant egyet, és mintha soha ott sem lett volna, eltűnt a
semmiben.

Amint Szammael semmivé foszlott, Magnus letérdelt Alec mellé. Szinte

erőszakosan húzta magához, a keze már a férfi mellkasán volt, és félrehúzta
a gallérját, hogy hozzáférjen a helyhez, ahol a tüske a testébe hatolt.
Végigfuttatta ott az ujjait.
Nem volt semmilyen seb, Magnus nyomát sem találta, hogy bármi is
történt volna Aleckel. A legtöbb jel a testén teljesen szokványosnak hatott,
csak a Szövetség rúnája tűnt el nyomtalanul.
Magnus továbbra is Alec mellkasát simogatta ott, ahol a tüske
beléhatolt. Alec végül összeszedett annyi erőt, hogy meg tudjon szólalni.
– Ne itt, drága! Ragnor figyel bennünket.
A Magnus mellkasából feltörő hang félig nevetés, félig zokogás volt. Fél
kézzel beletúrt Alec hajába, csókokkal árasztotta el az arcát, egyszerre
nevetett és sírt. Alec szeme már nyitva volt, és a mélykékjében Magnus
valami aranyszínűt látott tükröződni. A saját szemét, amint Alecet figyelte.
– Nagyon bátor voltál – mondta. – És elképesztően felelőtlen. Alec
erőtlenül elmosolyodott.
– Egy ideje dolgozom már rajta, hogy bátrabb és felelőtlenebb legyek.
Találtam magamnak egy nagyszerű példaképet.
– Nem lehetünk mind a ketten bátrak és felelőtlenek – szögezte le
Magnus. – Akkor ki fog vigyázni ránk?
– Remélem, idővel majd Max – felelte mosolyogva Alec.
– Ha ráérnétek egy pillanatra… – Ragnor hangja érkezett valahonnan a
semmiből. – Esetleg lehetne róla szó, hogy egy kicsit most ne egymással
enyelegjetek, hanem kiszabadítsatok ebből a ketrecből?
Alec szemében a szeretet helyét hirtelen riadalom vette át.
– Magnus! A többiek! A Tűzgödör Pokla! Magnus felugrott.
– Soha nem lesz vége, igaz?
Ragnorhoz futott, aki mogorva képpel, törökülésben ült a földön, és
türelmetlenül kopogott börtöne rácsain.
Magnus a mágiájáért nyúlt, de hirtelen elbizonytalanodott, és
megszédült, mint aki elvétette az utolsó lépcsőfokot. Ürességet érzett a
mellkasában, és bár tudta, hogy a tüske ereje egy szörnyű ellenségtől
származik, méghozzá az egész emberiség ellenségétől, értette, miért
ragaszkodik hozzá annyira Sinjun, miért érzi úgy, hogy melegséget, vigaszt
talál benne. Nem szeretet volt ez, de ha valaki nem ismerte a különbséget,
minden további nélkül hihette annak.
Magnus pár könnyed kézmozdulattal összetörte Ragnor ketrecének
rácsait, és talpra segítette a másik boszorkánymestert. Ragnor egy pillanatig
Magnust nézte, aztán mögötte kezdte fürkészni a környéket.
– Ez nagyon nagy hülyeség volt.
Alec feléjük tartott, kicsit lassan, de biztos léptekkel. Amikor odaért
hozzájuk, Magnus átkarolta a derekát.
– Talán ideje, hogy hivatalosan is bemutassalak benneteket egymásnak.
– Megköszörülte a torkát. – Ragnor, ő itt Alec Lightwood, a szerelmem és a
gyerekem másik apja. Az imént megmentette az életemet, és ennek
folyományaképpen a tiédet is. Alec, ő itt Ragnor Fell. Mindenkivel bunkón
viselkedik, még akkor is, ha éppen nem a Pokol valamelyik hercege
uralkodik rajta.
– Sokat hallottam rólad – mondta Alec.
– Én évek óta nem hallottam semmiről, csak hátborzongatóan genya
világuralmi tervekről – közölte Ragnor. – Most viszont visszatértem, és
gyanítom, az lesz, hogy Magnus halálra untat a sztorijaival a távollétem
idejéről. – Megint Alecre pillantott. – Hogy élted túl a tüskét? A
boszorkánymesterek kivételével elvileg mindenkinek meg kellene halnia,
ha ilyen adagban kapja a démonmágiát. És nem léteznek árnyvadászba
oltott boszorkánymesterek, kivéve… – Gyanakodva pillantott Alecre. –
Nem Tessa Gray vagy álruhában, ugye? És ez nem valami túlgondolt tréfa,
amivel átvágtad szegény Magnust. Ha igen, Tessa, akkor lesz hozzád pár
keresetlen szavam.
– Nyilván nem – mondta sértetten Alec.
Ragnor még jobban összehúzta a szemét, mire Magnus felsóhajtott.
– Voltam egy szobában egyszerre mindkettejükkel, Ragnor. Nem ő
Tessa.
– Akkor hogyan…
– Ezt majd később – vágott a szavába Magnus.
Csak ebben a pillanatban esett le neki, mennyi mindenről maradt le
Ragnor, mennyi mindent kell majd elmesélni neki. A Szövetség rúnáját. A
Végzet Háborúját. A sötét háborút! Meg persze apróbb, személyesebb
dolgokat is. Malcolm Fade lett Los Angeles fő boszorkánymestere. Catarina
egyelőre New Yorkban maradt.
De mindent a maga idejében.
 – Ragnor! – szólt. – El tudsz juttatni bennünket a Tűzgödör Poklába a
többi árnyvadászhoz? Meg kell mentenünk őket.
Ragnor a fejét rázta.
– Egészen biztos, hogy elkéstünk. Azért nyitok egy portált, és meglátjuk.
Legalább a maradványaikat visszavihetjük a Földre.
Alecet láthatólag lesújtotta a gondolat. Magnus a vállára tette a kezét.
– Ne szívd mellre! – mondta. – Ragnor már csak ilyen.
Ragnor az ujjaival babrált, a plusz ízületek miatt a mozdulatai
nyakatekertnek és idegennek tűntek még Magnus szemében is. Egy
pillanattal később ajtó nyílt Avicsi ürességében, mögötte narancs lángok
nyaldostak fekete köveket. Úgy tűnt, az a másik hely is éppen úgy reng,
mint Avicsi.
Magnus Alecre nézett.
– Készen állsz egy újabb csatára?
– Nem igazán – felelte Alec, miközben előhúzta a szeráfpengéjét az
övéből. – De indulhatunk.
Egy kőlapra érkeztek, ami a levegőben függött a lent hömpölygő láva
fölött. Kőlépcsők vezettek lefelé újabb kőlapokhoz és a labirintusszerű táj
többi darabjához. Magnus nem lelkesedett, amikor érzékelte, hogy a
kőlapjukat semmi sem tartja a levegőben, ráadásul ezen a helyen a
földrengés még erősebben rázza Tijüt.
– Oké – bólintott Alec. – Mentsük meg a barátainkat!
– Vagy ami a barátaitokból maradt – jegyezte meg Ragnor. – Várjunk
csak! Amúgy hol vannak a barátaitok?
A jelek szerint szétszóródtak. Mélyen alattuk egy viszonylag széles
síkon Simon, Clary meg Tien harcoltak Tijü különféle démonjaival.
Távolabb, kissé magasabban megpillantották Isabelle-t, nála is magasabban,
egy másik kőlapon pedig Jace-t.
Alec nemigen tudott mit kezdeni ezzel a felállással.
– Mi történik itt?
– Hát, Jace lába eltört, szóval gondolom, kerestek neki egy biztonságos
helyet.
– És Isabelle miért van egyedül?
Akármennyire kimerítette is a mágia, Alec futva indult lefelé a lépcsőn,
fegyverét készenlétben tartva.
Ragnor Magnus felé fordult.
– Nem fogsz te is futni, ugye? Magnus felhúzta a szemöldökét.
 – Ebben a cipőben?
Lementek a lépcsőn, aztán a következőn is, kihúzva magukat, ahogyan
két boszorkánymesterhez illik, akik az imént győzték le a Pokol egyik
hercegét. Vagy legalábbis egy helyen voltak a Pokol egyik hercegével, és
elérték, hogy ő távozzon először.
Mire odaértek Jace-hez, Alec már váltott vele pár szót, és láthatólag
sokkal kevésbé aggódott.
– Ezek szerint még nem pusztítottak el benneteket – állapította meg
Ragnor.
– Nem, urai a helyzetnek – mondta izgatottan Alec, és Jace felé intett.
– Mondd el nekik!
Jace a szeme sarkából pillantott rá.
– Éppen arra készültem. Urai vagyunk a helyzetnek. Én momentán nem
nagyon tudok harcolni, úgyhogy Clary felsegített ide, ahonnan a lehető
legtöbbet beláthatom ebből a zűrös és szabálytalan csatatérből. Aztán
észrevettük, hogy a démonoknak is ugyanaz a gondja, mint nekünk. Csak a
megszabott útvonalakon juthattak el hozzánk, és három ember könnyedén
fedezhet fejenként két ilyen útvonalat.
Magnus felhúzott szemöldökkel nézett rá.
– Szóval Simon, Tien és Clary lementek, hogy ezt intézzék. Isabelle-t a
középső emeletre tettük, mert ő az egyetlen, akinek a fegyvere kicsit
messzebbre elér, szóval lerendezheti azt a néhány repülő példányt.
Alec szinte könnyekig meghatódott.
– Nagyon büszke vagyok rád – mondta Jace-nek. – Kitaláltál egy igazi
tervet.
– A tervekhez nagyon értek – közölte Jace.
– Ami azt illeti, tényleg értesz hozzájuk – bólintott Magnus. – A gond
csak az, hogy általában hátrafelé kiabálod őket, miközben a veszély
irányába rohansz.
– De használtad a pompázatos agyadat, és senkinek sem esett baja. –
Alec diadalmasan vállon veregette Jace-t. – Ezt kapd ki, pesszimista csávó!
Ragnor összeráncolta a homlokát.
– Nos, nyilván én is örülök, hogy egyelőre mindenki életben maradt.
– Feltétlen meg kell említenem – mondta Jace –, hogy nemrég elkezdett
rengeni a föld.
– Azt Sinjun csinálta – tájékoztatta Magnus. – Hosszú történet.
Szerencsétekre magammal hoztam a dimenziós mágia első számú
szakértőjét, és egy portállal rögtön ki is juttat innen bennünket.
Ragnor savanyú pillantást vetett Magnusra.
– Jó, nyilván az lesz, de muszáj segítened.
– Remek hír! – mondta Magnus, és leugrott a kőlapról. Lassan a lenti
tisztásra ereszkedett, útközben még integetett is Isabelle-nek.
– Magnus! – szólt Clary, miközben lecsapta egy pajkucsing csontváz
fejét. – De jó látni!
– Mondani fogok valamit – fordult Clary felé Simon –, és nem
szeretném, ha berágnál miatta.
Clary hosszan, fájdalmasan sóhajtott fel.
– Mondd csak! Végül is kiérdemelted.
– Magnus! – mondta Simon vigyorogva. – Rendes tőled, hogy
beugrottál.
Clary még egyet sóhajtott.
– Van egy jó hírem, és egy rossz – közölte Magnus. – A jó hír az, hogy
egy portálon át visszajuttatok mindenkit a Földre. A rossz hír az, hogy
ehhez szükségem lesz Ragnor segítségére, ő pedig lépcsőn jön le.
Ragnor valóban a lépcsőn haladt lefelé kényelmes tempóban. Jace
hamarosan meg is előzte, ami szép teljesítmény volt, lévén hogy mankóval
közlekedett.
A démonhorda a jelek szerint kezdett fogyatkozni. Egyre ritkábban
jelentek meg újak a portálokból, és most már Jace meg Isabelle is besegített
a barátaiknak, hogy mihamarabb elbánjanak a maradékkal. Talán a
démonok érzékelték Tijü küszöbönálló pusztulását, és menekülőre fogták,
hogy mentsék az irhájukat. Talán Szammael és Sinjun távoztával már nem
látták okát, hogy teljesítsék a parancsaikat.
Végül Ragnor is kegyeskedett leereszkedni hozzájuk. A két
boszorkánymester gyorsan megnyitott egy portált. Magnus arra gondolt,
mennyire hiányzott neki, hogy összedolgozzon Ragnorral.
Amikor aztán megnyílt a portál, megkönnyebbülten látta, hogy ismerős,
vidám kék színben ragyog.
 HUSZADIK FEJEZET
A Klávé lelke
1910-BEN MEGHALT CATARINA FIA, EPHRAIM. Addigra már
öregember volt, gyerekei és unokái születtek. Catarina évtizedek óta nem
találkozott vele. Ephraim azt hitte, hogy az anyja egy hajóbaleset
következtében a tengerbe veszett, amikor még a harmincas éveiben járt.
Magnus akkor éppen New Yorkban élt egy elegáns manhattani lakásban
a Metropolitan Operával szemben – azzal az épülettel, amelyiket 1967-ben
aztán lebontottak. Egyszer csak táviratot kapott: Sanghaj, Bund 2., állt rajta
Catarina kapkodó kézírásával. Magnus fogta hát a kesztyűjét meg a
kalapját, és útnak indult.
A Bund kettes számú épülete a Sanghaj Klub otthonának bizonyult. Egy
kis angol előkelőség volt ez Kína szívében egy alacsony neobarokk
márványépület formájában, ahol a helyi brit elit csevegett, ivott és egy rövid
ideig tulajdonképpen uralta a mondén világot. Az épület ugyan új volt
abban az időben, de a klub nem. Érdekes választásnak tűnt a helyszín
Catarina részéről. Mint Magnus, ő is pontosan tudta, hogy a klubot
kizárólag fehér férfiak látogathatják. Ez is a nő újabb csínye volt. Catarina
előszeretettel álcázta magát úgy, hogy megjelenhessen a gazdag mondénok
között. Szórakoztatta, hogy ő, aki teljesen kívül állt a világukon, megihatott
valamit egy régi barátjával azoknak az orra előtt, akik hétköznapi
körülmények között be sem engedték volna őket.
Az egész hely palotára emlékeztetett, amivel némiképp groteszk hatást
keltett. Magnus átvonult egy tágas csupa oszlop nagytermen üzletemberek
és diplomaták között, akik láthatólag rettentő elégedettek voltak magukkal.
És miért is ne lettek volna? Uralkodóhoz méltó életet éltek a világ egyik
legrégebbi királyságában. Semmi okuk nem volt azt hinni, hogy ennek a
világnak valaha is véget kell érnie. Magnus akkoriban elgondolkodott rajta,
vajon mennyi ideig tarthat még a jólétük. Mint kiderült, nem sokáig.
Egyelőre azonban drága szivarok és konyakok, friss lapok vették körül
őket, a könyvtárukról pedig azt rebesgették, hogy nagyobb, mint Sanghaj
városáé. Magnust cseppet sem lepte meg, hogy Catarinát odabent találta.
Bár rajta kívül senki sem láthatta, a nő éppen olyan elegánsan öltözött
fel, mint mindig: pillangóujjú, fekete csipkerátétes ruhája karcsú fehér
szaténoszlopként ölelte körül, a hatást fekete bársonyöv tette teljessé.
Magnus mintha Paul Poiret, a híres tervező keze munkáját látta volna
benne, és azon gondolkodott, vajon Catarinának sikerült-e túlöltöznie őt.
A nő az egyik fotelban ült, és a vele szemben lévő polcokon időzött a
tekintete, mintha csak a könyvek gerincét tanulmányozná. Magnus leült a
szemben lévő fotelba.
– Szóval mi a terv? – kérdezte. – A szabadság és az egyenlőség nevében
szétkapjuk ezt a helyet?
Catarina ránézett. Sötét karikák voltak a szeme alatt.
– Egyszer végig kellett itt néznem egy ember halálát – mondta. Magnus
élesen előredőlt.
– Hogyhogy?
– Pár éve történt. Itt voltam a könyvtárban, egy férfi összeesett, és
fájdalmasan vonaglani kezdett. Orvost hívtak, a többi klubtag összegyűlt
körülötte, de egyik sem tudta, mihez kezdhetnének. Azon vitatkoztak, hogy
a lábát emeljék fel, vagy a fejét, hogy vízszintesben vagy hasra vagy
hanyatt fektessék. Ő meg meghalt, mielőtt egy orvos vagy egy nővér
ideérhetett volna. – A távolba révedt a tekintete. – Megmenthettem volna?
Mágiával vagy akárhogy máshogy? És a mondén orvosok? Nem tudom.
Lehet, hogy így is, úgy is meghalt volna. De mit tehettem volna? Nem
jelenhettem meg csak úgy, mintha egy álomból kerülnék elő. Azt hitték
volna, hogy valaki megmérgezte a puncsot.
– Még mindig szolgálnak fel puncsot? – kérdezte Magnus. Catarina
felhúzta a szemöldökét.
– Szerinted hülyeségeket beszélek.
– Szerintem – felelte Magnus – nem most jöttél rá, hogy a mondénok
meg szoktak halni, és mi nem tudjuk megmenteni őket.
Catarina felsóhajtott.
– Nem az a baj, hogy nem tudjuk megmenteni őket – mondta. – Inkább
az, hogy még azokat sem tudjuk megmenteni közülük, akiket nagyon-
nagyon szeretünk.
Most már könnyek szöktek a szemébe. Magnus tudta, hogy az lesz a
legjobb, ha meg sem szólal. Inkább csendben megfogta a nő kezét.
– A mondénok számára – folytatta Catarina egy pillanattal később – az a
legnagyobb tragédia, ha egy szülő túléli a gyereket. A boszorkánymester
szülők számára ez elkerülhetetlen. Mindig furcsának találtam, hogy a
legtöbb boszorkánymester egyedül éli le az életét, anélkül, hogy
kapcsolatokat alakítana ki, hogy gyökeret eresztene…
 Magnus várt egy keveset, aztán halkan szólalt meg.
– Ha elölről kéne kezdened, inkább úgy döntenél, hogy bele sem
kezdesz?
– Nem – vágta rá Catarina habozás nélkül. – Nyilván megint
belevágnék. Akárhányszor kellene döntenem, minden egyes alkalommal azt
választanám, hogy újra örökbe fogadom és felnevelem Ephraimot, és
végignézem, ahogy férfivá érik, ahogy gyerekei és unokái születnek.
Akármilyen nehéz volt is. Akármilyen nehéz is ebben a pillanatban.
– Nekem soha nem volt gyerekem – mondta Magnus –, de tudom,
milyen érzés elveszteni valakit, akit szeretünk, amikor nincs más oka,
egyszerűen csak annyi, hogy minden embernek meg kell halnia.
– És? – kérdezte Catarina.
– Jelen állás szerint – felelte Magnus – az élet abból áll, hogy újra meg
újra a szeretetet választjuk, hiába tudjuk, hogy sebezhetőek leszünk miatta,
és hogy később még nagyon fájhat. Talán nem is olyan sokkal később.
Igazából nincs is választási lehetőségünk. Vagy a szeretet mellett döntünk,
vagy egy üres világban élünk, ahol nincsen senki rajtunk kívül. És úgy
aztán tényleg rettenetes leélni egy örökkévalóságot.
Nem mondhatni, hogy Catarina mosolygott volna, de azért megcsillant a
szeme.
– Szerinted a vámpírok is átmennek ezen? Magnus a szemét forgatta.
– Hát persze. Úgy tapasztaltam, egy pillanatra sem képesek befogni a
szájukat, ha ilyesmiről folyik a beszélgetés.
– Köszönöm, hogy eljöttél, Magnus.
– Olyan nincs, hogy ne jöjjek. Catarina megtörölte a szemét.
– Tudod – mondta kissé szipogva –, ebben a klubban van a világ
leghosszabb bárpultja. Odalent.
– A leghosszabb bárpult? – csodálkozott Magnus.
– Igen – felelte a nő. – Legalább harminc méter. Úgy hívják, hogy
Hosszú Bár.
– Az angolok nagyon értenek a luxushoz – állapította meg Magnus –, de
a névadást illetően sokszor nem valami kreatívak.
– Majd meglátod – mondta Catarina. – Tényleg nagyon hosszú.
– Mutassa az utat, drága hölgyem!

Ahogy előbukkantak, Alec először biztos volt benne, hogy a portálok

továbbra sem működnek valami jól. Forgalmas sanghaji utcákra számított,
ehelyett azonban magas, keskeny, sűrűn ültetett fákkal teli ligetben kötöttek
ki, ahol a levelek színe épp elkezdett halványzöldről sárgára és narancsra
váltani. A közelben a hold tükörképét pillantotta meg tükröződni egy
vízfelületen.
Sötét volt, ami meglepte, de persze nem tudhatta, meddig maradtak
Tijüben, és a dimenziók közti utazás sokszor amúgy is egészen bizarr
módon tágíthatta ki az időt. Az jutott eszébe, hogy talán megkérdezhetné
Ragnort.
– Hová kerültünk? – kiáltotta. – Közel vagyunk még Sanghajhoz?
Jace felhúzott szemöldökkel, csodálkozva nézett rá, aztán Alec háta
mögé mutatott.
Alec tett pár lépést, aztán a fák között váratlanul megpillantotta Sanghaj
a szivárvány minden színében ragyogó fényeit.
– Ja hogy!
– Vannak itt ilyen „park” nevű izék – mondta Jace.
– Nehéz napok voltak ezek – nyugtázta Alec.
– Ez a Néppark. – Tien a vízfelület felé intett, amit Alec az imént
észrevett. Egy kis tó volt az, a partján gondosan elrendezett kövekkel.
Liliomok úsztak a fekete felszínen. – Ez a Száz virág-tó. Jó választás – tette
hozzá Ragnor és Magnus felé fordulva.
Ragnor bólintott.
– Gondoltam, csendes lesz ilyen késő este.
– Hány óra van egyáltalán? – kérdezte Clary. Magnus felnézett az égre.
– Kábé fél tizenegy.
– Meg tudod mondani az időt az égről? – kérdezte Alec.
Magnus meglepettnek tűnt.
– Te nem?
– Ide figyeljetek! – mondta Simon. – Lehetne, hogy most veszünk egy
mély levegőt, és gyorsan megünnepeljük, hogy győztünk, meg hogy senki
sem halt meg? Mert azért szerintem ez említést érdemel.
– Úgy van, úgy van! – Isabelle diadalmasan öklözött a levegőbe. –
Éljünk mi! Legyőztük a Pokol hercegét!
– Nos – szólt Ragnor –, igazság szerint annyi történt, hogy
megmentettek bennünket Magnusszal a Svefnthorntól, nyilván elsősorban
Alec, aztán Sinjun bekattant, és elkezdte szétverni Tijüt, a Pokol hercege
meg elment másik birodalmat keresni magának, szóval idővel garantáltan
visszatér. A Sinjun-szál sincs éppen elvarrva, mivel éppen valami
szitakötőbe oltott pókféleség lett belőle.
Ezen egy kijózanító pillanatra mindenki elgondolkodott.
– De mindenki életben maradt – mondta aztán Simon. – Magnus
megmentett téged. Alec megmentette Magnust. A barátnőm meg engem
mentett meg úgy, hogy közben megült egy óriási tigrist.
– Igen – ismerte el Ragnor –, azért nem volt teljesen reménytelen ez a
nap.
Alec elmosolyodott, de már nagyon fáradtnak érezte magát.
Hazavágyott, úgy, ahogy korábban talán soha. Most már hihetetlen erővel
vonzotta egy új gondolat. Max. Max.
Próbálta elkapni Magnus tekintetét, de a boszorkánymester már Tien
mellett állt, aki éppen olyan fáradtnak tűnt, mint bárki más közülük.
– Elköszönnél Jemtől a nevünkben? Add át az üdvözletünket. Tien
láthatólag meglepődött.
– Elmentek? Magnus bólintott.
– Őszintén úgy érzem, hogy nem volt időnk igazán felfedezni Sanghajt,
de remélem, nem veszitek sértésnek, ha mi, New York-iak most inkább
egyenesen hazamegyünk innen. – Magnus Alec felé fordult, és elkapta a
tekintetét. – Nagyon szeretném már látni a fiamat.
– Hát persze! – Tien mosolygott, sötét szemébe visszatért a fény, amit
Magnus már nem látott ott egy ideje. – Én is Csinfenghez megyek. Nagyon
fog örülni, amikor meghallja, hogy már nem járok majd Tijübe. Ragnor! –
A boszorkánymester csodálkozva fordult felé. – Legjobb tudomásom
szerint te vagy az egyetlen ember, akit megszúrtak a Hejpaj Vucsangokkal,
és életben maradt. Előfordulhat pár érdekes mellékhatás.
– Nagyszerű! – felelte gyászosan Ragnor. – Legalább várhatok valamit,
amíg szégyenkezve, névtelenségben töltöm az elkövetkezendő éveimet.
Tien a többiek felé fordult.
– Nem mellesleg köszönöm, amit értem tettetek. És hogy megőriztétek a
titkunkat Csinfenggel.
– Mi is köszönjük, Tien – mondta Simon, és megrázta a fiú kezét. –
Hogy megmentetted Isabelle-t. Hogy segítettél nekünk.
Mindenki egyetértően bólogatott.
– A hideg béke sem fog örökké tartani – jelentette ki Alec. – Továbbra is
azon fogunk dolgozni, hogy a Klávénak megjöjjön a józan esze, és véget
vessen ennek.
 – Remélem, úgy lesz – mondta Tien –, de tudom, hogy nem csak nektek
van mostanság befolyásotok a Klávéra. – Alec vállára tette a kezét. –
Tudnod kell, milyen inspirációt jelentesz nekem – folytatta határozottan. –
A családod, úgy értem, ti ketten és a fiatok óriási hatással vagytok a
Klávéra, már a puszta létezésetekkel is. Ha a Klávé meg akar maradni, a ti
családotok jelenti a jövőt. Nem lehet másképpen.
– Á, jó, hogy nincs rajtunk nyomás – mondta mosolyogva Alec. – És te
is inspirálsz ám másokat. Ezt se felejtsd el!
Tien lehajtotta a fejét.
– Csak idő kérdése, és megkezdődik a valódi harc a Klávé lelkéért. Ha
nem akarjuk, hogy a Cohors víziója váljék valósággá, nekünk is be kell
szállnunk ebbe. Hallatnunk kell a hangunkat, még ha legszívesebben
csendben is maradnánk.
– Jó ember vagy, Tien – mondta Alec. – Örülök, hogy egy oldalon
állunk!
Ő sem a leghangosabb volt a családjában. Inkább csendes, a
legcsendesebb. De Tien jól mondta. Alec felkészült rá, hogy végiggondolja
a dolgokat.
Ragnor és Magnus időközben nekiláttak, hogy előkészítsék a portált,
ami hazaviszi őket, bár a jelek szerint Ragnor inkább Magnusra hagyta a
munka oroszlánrészét. Azzal érvelt, hogy ő három tüskeszúrás után
lábadozik, Magnus pedig csak kettőt kapott.
– Tudod, kinek kellene megnyitnia ezt a portált? Clarynek – dörmögte
Magnus. – Vele nem történt semmi különösebben rossz ezen az utazáson.
– Továbbra is feszélyez kissé, hogy ez a lány képes portált nyitni. –
Ragnor feszülten pillantott Clary irányába.
Jace átkarolta a nő derekát, és mindketten együtt nevettek Isabelle-lel.
Elképesztő, milyen szívósak tudnak lenni az emberek, gondolta Magnus.
– Teológiai alapon zavarba ejtőnek találom – magyarázta Ragnor.
– Éppen ezért nem szoktam semmiben sem mélyebb összefüggéseket
keresni – felelte könnyedén Magnus. Ragnor tekintete elárulta neki, hogy a
másik boszorkánymester pontosan tudja, mennyire nem mondott igazat. –
No de te hová mész? – kérdezte. – Vissza Idrisbe? Hosszú évek után rendbe
kapod a házadat?
Ragnor habozott. Magnus a szemét forgatta.
– Csak azt ne mondd, hogy tovább játszod a halottat. Mi lett belőle
legutóbb is?
 – Ott követtem el a hibát – magyarázta Ragnor –, hogy megpróbáltam
teljesen eltűnni. Csak gyanúsabbnak tűntem tőle. – A háta mögé pillantott,
mint aki paranoiás. – Egy darabig rendesen rám fognak szállni. Sinjunnal…
nem igazán vigyáztunk, hogy ne lássanak meg bennünket a fénypiacon. Az
alvilág java része és feltehetőleg pár árnyvadász is ferde szemmel fog rám
nézni. Arról nem is szólva, hogy Sinjun továbbra is szabadon van. Meg
előbb-utóbb Szammael is újra megjelenik.
Magnus felsóhajtott.
– Ragnor, tudod te, hányszor szenvedett csorbát a hírnevem az évek
során? És tessék, még mindig dolgozom. Senki sem vetett a Néma Város
tömlöceibe. Senki sem lógatott fel a tündérek valamelyik udvara előtt.
– Az más! – jelentette ki Ragnor. – Te nem a Pokol egyik hercegének
dolgoztál.
– Nem sokkal azután, hogy eljátszottad a halálodat, azzal vádoltak, hogy
alapítottam egy szektát Azmodeusz dicsőítésére.
– De azt a szektát tényleg te alapítottad. – Ragnor összeráncolta a
homlokát. – Emlékszem, a kevésbé jól sikerült vicceid egyike volt.
– Akkor örömmel hallod majd, hogy elnyertem érte a méltó
büntetésemet.
Ragnor egy pillanatra felhagyott a mágikus machinációkkal.
– Nem, nyilván nem örülök. – Felsóhajtott. – Te talán bírod a gyűrődést,
Magnus, de én nem. Ami lényegesebb, nem is akarom. Csináltam rossz
dolgokat, amíg Szammaelnek dolgoztam. Igazi rossz dolgokat, amiket már
nem vonhatok vissza. Jó eséllyel már azért is fővesztést érdemlek, hogy
elvittem Szammaelt Tijübe.
– De hát nem voltál önmagad! – tiltakozott Magnus.
– Önként választottam a harmadik szúrást a tüskével. Én választottam!
Időre van szükségem. A bűnbánathoz, gondolom. Három éve halott vagyok,
és végig kell gondolnom, ki lesz majd Ragnor Fell, amikor újra életre kel.
Magnus egy darabig nem szólt, némán dolgoztak tovább a portálon.
– Azért hallok még felőled? – kérdezte aztán. – Mert ha nem, azt kell
majd feltételeznem, hogy Sinjun újra elkapott, márpedig akkor érted
megyek.
– Senki más nem lenne képes szabályosan megfenyegetni vele, hogy
úgyis meg fog menteni – dörmögte Ragnor. – De igen, úgy sejtem, gyakorta
akad majd dolgod az új énemmel.
 – Nos, ez is valami – mondta Magnus, majd egy pillanatra elhallgatott. –
Catarinának nem szóltam.
– Semmit nem mondtál neki? – kérdezte Ragnor.
– Semmit. De ez elég igazságtalan vele szemben. Pótolni fogom, amikor
legközelebb találkozunk. Sokat jelentene neki, ha megtudná, hogy életben
vagy.
Ragnor meglepettnek tűnt, de azért láthatólag örült.
– Tényleg?
– Igen – bólintott Magnus. – Te hülye! Fontosabb vagy neki, mint szinte
bárki másnak. Olyan kevesen vagyunk, és… – Elhallgatott. Szörnyű
gondolat merült fel benne. – Jaj, ne! Ugye nem akarod megint azt a béna
álnevet használni?
– Először is – felelte Ragnor –, nem fogadok el névadási tanácsot
olyasvalakitől, aki bárhogy hívhatta volna magát, és a „Magnus Bane”
mellett döntött. Másodszor pedig igen, azt a nevet fogom használni.
– Nem örülök neki – közölte Magnus.
– Pedig a Shade tökéletesen passzol – kacsintott Ragnor. – Végtére is
csak árnyéka vagyok a régi önmagamnak.
Magnus hosszan felnyögött.

Miután elköszöntek Ragnortól és Tientől, Alec meg a többiek átléptek a

portálon, és máris New Yorkban találták magukat, egy hűvös őszi reggelen.
Sajnos egy sikátorban álltak az Intézet közelében, ahol szemét orrfacsaró
bűze árasztott el mindent.
– Á! – szólt Simon. – Az otthon illata!
– Magnus – érdeklődött Jace –, miért nem közvetlenül az Intézetbe
nyitottál portált?
Az egyik, amit Alec nagyon élvezett a gyereknevelésben, az volt,
amikor Magnus, a legmagabiztosabb, leghiggadtabb ember, akit valaha is
ismert, elbizonytalanodva feszengett. Márpedig az, hogy gyerekük lett,
jelentősen megnövelte azon alkalmak számát, amikor Magnus jobb híján
elbizonytalanodva feszengett.
Ez is az ilyen alkalmak egyike volt. Alec legszívesebben elkapta és
megcsókolta volna a boszorkánymestert, de ilyesmire sajnos alkalmatlan
volt a pillanat.
– Véletlenül sem akartam felébreszteni Maxet – mondta Magnus egy
vállrándítás kíséretében.
 Amikor végül beléptek az épületbe, gyorsan megtalálták Maxet, aki
vidáman mászkált körbe a szőnyegen Maryse dolgozószobájában, Maryse,
Kadir és meglepő módon Catarina óvó tekintetétől kísérve. Alec nem is
köszönt nekik, inkább minden önuralmát félredobva már rohant is Maxhez,
hogy felkapja a földről, és szorosan magához ölelje. A kisfiú örült, de
láthatólag nem nagyon értette, miért szeretgeti ilyen hevesen Alec. Egy
pillanattal később aztán beadta a derekát, felnevetett, és boldogan kezdett
fészkelődni. Magnus is melléjük lépett, és szeretettel megsimogatta Max
fejét, bár mintha közben kicsit máshol járt volna az esze.
Jace és Isabelle Maryse-hez siettek, hogy megöleljék, Simon és Clary
pedig Kadirral meg Catarinával beszélgetett. Alec, továbbra is Maxszel a
kezében, Magnushoz bújt, belefeledkezett hármuk világába a családjuk és a
barátaik körében. Sokszor előfordult már, hogy az életét kellett
kockáztatnia, és sokszor adott hálát az égnek, hogy végül biztonságban
hazatért, de ez most más volt. Egyszerre fájdalmas, szépséges, rettenetes és
tökéletes.
Nemsokára Jace, Clary, Simon és Isabelle elköszöntek, és mosakodni
indultak – mindenkit belepett a por és a nyálka. Alec tudta, hogy ő sem néz
ki sokkal jobban, de nem érdekelte. Maxet dobálta a karjában, miközben
Magnus félrevonta Catarinát beszélgetni. Alec feltételezte, hogy Ragnorról
akar mesélni neki. A nő évszázadok óta közeli barátságban volt a másik
boszorkánymesterrel, és most mindenről tudnia kellett. Onnan, hogy
Ragnor valójában él, egészen odáig, hogy megint elrejtőzni készül valahol.
Maryse és Kadir boldognak tűnt, részben azért, hogy vigyázhattak
Maxre, de azért is, hogy végre visszaadhatták a szüleinek. Láthatólag Max
is vidám volt. Elégedetten ugrált Alec karján.
– Nem volt nagyon gáz? – kérdezte mosolyogva Alec.
– Nem! – vágta rá Maryse. – Dehogy! Semmi olyasmi nem történt, amit
ne tudtunk volna megoldani.
– Nem tudom nem észrevenni – mondta Alec –, hogy fel van kötve a
karod. Te pedig – tette hozzá Kadirnak – összeszedtél valahol két monoklit.
Kadir és Maryse összenéztek, aztán megint széles mosolyra húzták a
szájukat.
– Ennek semmi köze Maxhez – mondta Maryse könnyedén. – Csak egy
kis baleset ért bennünket, amikor egy képet akasztottunk magasra a falon.
– Aha – bólintott Alec. – Szóval abszolúte semmi köze Maxhez?
– Már a gondolat is nevetséges – jelentette ki Kadir ünnepélyesen.
 – Nagyon jól szórakoztunk, amíg Maxre vigyáztunk – mondta
határozottan Maryse. – És máris nagyon várjuk, hogy újra nálunk legyen.
– Újra – bólogatott Max, Alec pedig megcsiklandozta az álla alatt.
– Szia, öcskös! – szólt egyszer csak Clary.
Jace-szel tisztán, friss ruhákban tértek vissza. A nő vörös haja ragyogott.
Alec észrevette, hogy Jace magával hozta a lándzsáját Tijüből. A jelek
szerint megkedvelte.
Clary összeborzolta Max kék haját.
– Ugye rendes gyerek voltál?
– Huff! – árulta el bizalmasan Max, majd lepacsizott Jace-szel.
– Jó kis lándzsa, Jace – szólt Kadir. – Bár személy szerint jobban
kedvelem a naginatákat.
– Hát jó – mondta Jace. – Anya, Kadir! Claryvel beszélgettünk, és arra
jutottam, hogy… hajlandó vagyok átvenni az Intézet vezetését, de csak
akkor, ha Claryvel csinálhatom. Mind a ketten együtt.
Maryse láthatólag nagyon megörült a hírnek.
– Szerintem nagyon jó lesz így. – Alecre pillantott. – Te győzted meg?
Alec a fejét rázta.
– Nem. Egyedül döntötte el. Szóltál már Isabelle-nek és Simonnak? –
kérdezte Jace felé fordulva.
Jace és Clary összenéztek.
– Elindultunk Isabelle szobájába – mondta óvatosan Jace –, de nagyon
úgy tűnt, hogy hm, nem érnek rá.
– A húgomról beszélsz – figyelmeztette Alec. – Erre pont nem voltam
kíváncsi.
Az anyja irányába pillantott, aki éppen elmélyülten beszélgetett Kadirral
– vagy legalábbis úgy tett.
– Neked legalább nem kellett hallgatnod – mondta Clary. Jace szája
sarka gyors mosolyra húzódott.
– Gyanítom, Simonnak leesett, hogy ha nem az élet nagy kérdésein
rágódik, ráér hasznosan tölteni az időt a szeretteivel.
– Édes istenem! – sóhajtotta Alec. – Én most kiszállok ebből a
beszélgetésből a gyerekemmel együtt.
Átvágott a szobán Magnushoz, aki továbbra is Catarinával beszélgetett.
A nő döbbenten nézett Magnusra, de azért sikerült elmosolyodnia, amikor
meglátta a Maxszel a karjában közelítő Alecet.
Max Magnus felé nyújtotta húsos kék karját.
 – Ba! – szólt.
– Tessék! – mondta Alec. – Fogd meg a kissrácot! – Ezzel már nyújtotta
is Maxet.
Magnus azonban elhátrált, közben felemelte a kezét, mintha el akarna
hárítani magától valamit.
– Nem, csak… csak tartsd magadnál, és én inkább…
– Mi az? – kérdezte Alec. – Mi baj? Magnus zavartan kapkodta a
tekintetét.
– Hát csak… nemrég szörnyetegszerűség voltam. Nem is igazán tértem
még magamhoz. Nem szeretném, tudod… elejteni. Meg semmi.
– Magnus! – szólt rá a barátjára határozottan Alec. – Nem vagy
szörnyetegszerűség. Magnus vagy. Vedd el a gyereked!
– Bocsáss meg, Alec – szólt Catarina, és megragadta Magnus kezét. –
Kölcsön kell kérnem a pasidat egy pillanatra.

Catarina egy székre lökte Magnust a folyosón. Magnus még mindig

szédült kissé – Catarina meglepő erővel rontott rá, és vonszolta el Alec meg
Max társaságából. Néha hajlamos volt elfelejteni, milyen erős ez a nő.
Catarina izzó tekintettel meredt rá.
– Ne csináld ezt! – mondta.
– Mit?
– Ezt az önostorozó „juj, juj, szörnyeteg vagyok” szöveget. Nem áll jól.
Magnus habozott.
– Te nem láttad Sinjunt. Nagyon közel álltam hozzá, hogy szörnyeteg
legyek. Sima mázli, hogy megmenekültem.
Catarina rosszallóan nézett rá.
– Azt hittem, egy nagyon okos tervnek köszönheted, amit a barátod
kivitelezett.
– Hát igen, de igazából csak a megérzéseire hagyatkozott. Nem tudta,
beválik-e, amit kitalált. Azóta sem feltétlenül értem, miért sikerült.
– És több száz év után miért jutottál hirtelen arra a következtetésre, hogy
veszélyt jelentesz a szeretteidre? Mert boszorkánymesterek vagyunk, és a
boszorkánymestereknek démon az egyik szülője? Ugye tudod, hogy
átmentél ezen korábban is, aztán kikeveredtél belőle? Nem kell lelki
beszédet tartanom neked arról, hogy a cselekedeteink határoznak meg
bennünket, nem az, hogy minek születtünk. Hallottam már ugyanezt a te
szádból is.
 Catarina tekintetéből együttérzés sütött, de Magnus a tartásából látta,
hogy azért bosszús. Tényleg nagyon régóta ismerték egymást.
– Ez most más – mondta Magnus, aztán egy pillanatra elhallgatott. –
Emlékszel a Sanghaj Klubra? 1910-ben.
Catarina lassan bólintott.
– Közvetlen Ephraim halála után volt.
– Azt kérdeztem tőled, érdemes volt-e felnevelned – mondta Magnus. –
Nagyon sokat adtál neki, és jó életet élt… aztán mégis meg kellett halnia.
– Ah! – Catarina lassan elmosolyodott. – Ezért más most. Magnus
zavartan bólintott.
– Magnus, körülvesznek a szeretteid. Én sem engedtem el Ephraimot,
amíg nem győződtem meg róla, hogy sokan szeretik. Szép kort ért meg, és
az ágyában halt meg a családja körében. Szomorú voltam, de egyben
győzelemnek is tekintettem. Megmentettem azt a fiút. Embert neveltem
belőle. Élt, szeretett. Pontosan ezt szántam volna neki.
– De Max… – kezdte volna Magnus, Catarina azonban legyintett.
– Magnus, nem szívesen beszélek úgy, mint Ragnor, de néha tényleg egy
barom vagy. Nekem elhiheted, hogy jót cselekszel, azt teszed, amit kell. A
szeretteid, a családod megmentenek majd, ha arra lesz szükség. És Maxet is
segítenek majd megmenteni, ha neki lesz rá szüksége. Ebben muszáj
hinned. – Fanyarul elmosolyodott. – Én egészen konkrétan tőled tanultam.
Magnus elérzékenyülten csóválta a fejét.
– Igazad van. Csak néha könnyű elfelejteni ezeket a dolgokat. Most Max
miatt minden más. Óriási a felelősségem, sokkal nagyobb, mint korábban
valaha.
– Aha! – Catarina karba fonta a kezét. – Ezt hívjuk apaságnak. Magnus
megadóan emelte fel a kezét.
– Oké – mondta. – Oké. Nyertél. És mivel te vagy a legrégebbi barátom,
vagy legalábbis az egyik…
– Szívességet akarsz kérni tőlem, igaz? – kérdezte Catarina megadóan.
Magnus benyúlt erősen megviselt zakója zsebébe, és előhúzta belőle a
Fehér Könyvet.
– Megtennéd, hogy elviszed ezt a Spirális Labirintusba? Azt hiszem,
most már nem szeretnék én vigyázni rá.

Alec számára mindig különös érzés volt elhagyni az Intézetet,

elbúcsúzni az anyjától, Isabelle-től, Jace-től, és… hazamenni. Annyi éven át
volt az Intézet az otthona, és bár gyorsan megszokta, hogy Magnus lakása
már kettejük lakása lett, amikor kiléptek az ajtaján, egy-egy futó pillanatra
még mindig azt érezte, hogy valami nincs rendben.
Amikor hazaértek, Magnus felhívta a Mansion Hotelt Sanghajban, és
elintézte, hogy vitessék a holmijaikat egy raktárba, ahonnan aztán már
mindent hazateleportálhat, amikor már nem lesz a szállodai személyzet
szeme előtt. Alec Maxszel játszott, aki vidáman mászkált ide-oda a
nappaliban, és élvezte az otthon nyugalmát.
Magnus hamarosan visszatért, és a karjába kapta Maxet, aki eleinte
tiltakozott kicsit, majd megadta magát, szélesen elmosolyodott, aztán
azonnal nekiállt Magnus egyik gombját rágcsálni.
– Szépek, igaz? – kérdezte a boszorkánymester.
– Nyilván mindig tudtam – mondta Alec –, hogy a világ megmentése a
feladatunk, de sokkal rémisztőbb így, hogy Max is velünk van.
– Már megbocsáss – tiltakozott Magnus –, a te melód talán a világ
megmentése. Az enyémet kicsit nehezebb ilyen frappánsan megfogalmazni,
de egy jelentős részét az teszi ki, hogy jól nézzek ki.
– Ja hogy! – bólintott Alec. – Ezek szerint ha meg kell menteni a világot,
te nem is jelentkezel majd a feladatra? Jogos, pont ilyennek ismerlek.
Figyu, Max! – tette hozzá, mire Max egy pillanatra felnézett rá a
gombrágcsálásból. – Ő neked a bapak? Tudod azt mondani, hogy „bapak”?
– Ezt még nem mondja – súgta oda Magnus. – Ne erőltesd!
– Fura – mondta Alec. – Fura egy élet ez. De azt hiszem, erre
teremtettünk. És ezt is választottuk.
– Bapa! – kiáltotta jó hangosan Max, és legyezni kezdett a karjával. A
háta mögött az egyik függöny lángra lobbant, Alec pedig fogott egy
díszpárnát, és megadó sóhajjal már indult is, hogy eloltsa a tüzet.
– A másik feladatunk – mondta Magnus –, hogy ne hagyjuk felgyújtani
Maxnek az épületet, amíg nem lesz elég nagy hozzá, hogy uralja a mágiáját.
Alec elmosolyodott.
– Szammael után ez lehetetlennek tűnik.
– Bpppft – mondta Max.
– Bapak? – próbálkozott újra Alec.
Max összeráncolt homlokkal koncentrált, aztán tovább rágta Magnus
gombját.
 Sokkal később, amikor már sötét lett, néma csend honolt a lakásban, és
mindenki a saját ágyában feküdt, Magnus görcsös álomból riadt fel.
Óvatosan kihámozta magát Alec karjából, kimászott az ágyból, egy pulcsit
húzott a selyempizsamájára, és átballagott a másik szobába.
Szinte azonnal egy nagyon kék szempár jelent meg a kiságy pereme
fölött. Magnusnak az az emlék jutott eszébe, amikor egy vízilovat látott a
szemét éppen csak a vízfelszín fölé emelve leselkedni.
Elindult a kiságy felé.
– Hékás! – suttogta. – Látok itt valakit, akinek nagyon nem kellene fent
lennie.
Az a kék szempár azonban egyre vidámabban csillogott, mintha Max
tudná, hogy csalafintaságon érték, de azért reménykedne benne, hogy
valójában bűntársra lelt, akit bevehet a buliba. Amikor Magnus közelebb
ért, magasba emelt karral kérte, hogy vegye fel.
– Na ki a kis hamis szabályszegő boszorkánymester? – szólt Magnus,
miközben eleget tett a kérésnek. – Na ki az én kisfiam?
Max kéjesen sikkantott.
Magnus felemelte a fiát, aztán kék szikrák zápora közepette a magasba
dobta. Nézte, hogyan nevet mérhetetlen boldogságában, egyetlen pillanatig
sem kételkedve benne, hogy amikor zuhanni kezd, az apja elkapja majd.

Énekhangok verték fel Alecet békés álmából. Átfordulhatott volna a

selyemlepedőn, hogy megint átadja magát az alvás kellemes melegségének,
mégis úgy döntött, hogy inkább felrázza magát. Kába volt, de az édes
dallamot hallva látni akarta, mi történik.
Amikor résnyire nyitotta az ajtót, és bekukucskált Max szobájába, már
látta is. Magnust kényelmes otthoni öltözékben találta. Ami azt illeti, az ő
egyik pulóverét viselte, a vastag, viseltes anyag féloldalasan lecsúszott
keskenyebb válláról. Mint annyi minden másban, ebben is jól nézett ki.
– „Nina bobo, ni ni bobo” – énekelte mély, csodaszép hangján a még
nála is sokkal idősebb indonéz altatódalt.
A karjában ringatta a gyereküket. Max úgy legyezett a kezével, mintha ő
lenne a karmester, vagy talán el akarná kapni a mágia szobában úszó
kobaltkék szentjánosbogár-szikráit. Magnus halvány, gyengéd,
elmondhatatlanul meleg mosollyal nézett le Maxre, miközben énekelt.
Alec úgy tervezte, hogy magukra hagyja őket, és visszafekszik aludni,
Magnus azonban egy pillanat szünetet tartott a dalban, és felnézett rá,
mintha végig tudta volna, hogy figyeli kettejüket.
Alec behajolt a hálószoba ajtaján, kezét a feje fölött az ajtókereten
nyugtatta.
– Ő a te bapakod? – kérdezte Maxtől. Némi megfontolás után Max felelt
neki.
– Bapak.
A pillantás, amivel Magnus Alecre nézett, aranylott, mint egy érme,
mint a nephilimek esküvői ruhája, mint az otthon ablakán beragyogó reggeli
napsugár.
 Epilógus
VALAHOL, EGY HELYEN, AMI NEM IS HELY IGAZÁN,
összegyűltek a Pokol hercegei.
Meghívó érkezett, világokat körülvevő fátylak remegtek bele a fivérük
hangjába. Már önmagában az is meglepőnek tűnt, hogy a meghívásban
kérés szerepelt, nem pedig parancs. Volt, aki kötelességtudatból ment el.
Volt, aki kíváncsiságból. Volt, aki azért, mert ha a többiek is felsorakoznak,
akkor ő sem maradhat távol.
– Tudom, hogy nem sokszor beszélünk – kezdte Szammael.
Mindenki elcsendesedett, és rá figyelt. Vegyes társaság voltak, ezt neki
is el kellett ismernie. Volt itt mindenféle démon Belialtól – aki, mint
általában, ezúttal is elegáns, világos hajú férfiként jelent meg – Leviatánig,
aki leginkább sötétzöld kígyóként mutatkozott csillogó pikkelyekkel és
némi jóindulattal karhoz hasonlatosnak nevezhető csápokkal.
– Azt is tudom, hogy többnyire mind a magunk útját járjuk – folytatta
Szammael. – Csak azért találkozunk néha, hogy megküzdjünk egy-egy
területért vagy a hatalomért. Így van ez az idők kezdete óta.
Ebben a pillanatban is így volt. Belfegor és Belial egymásra sem
hederítettek az érkezésük óta, egyik sem volt hajlandó tudomást venni a
másik jelenlétéről. Leviatán és Mammon ugyanazt a széket nézték ki
maguknak, és mindkettő azzal érvelt, hogy ez az egyetlen kozmikus méretű
ülőalkalmatosság a helyszínen, így a legtekintélyesebb méretű hercegként
neki jár, hogy letelepedjen rá.
Szammael azt fontolgatta, elmondja-e nekik, hogy a szék pusztán
metafizikai konstrukció, és éppen úgy lehetne belőle akár kettő is, mint egy,
ugyanis egy olyan helyen vannak, ami nem is hely igazán, és a többi. Végül
arra jutott inkább, hogy nem avatkozik bele a vitába.
Azmodeusz, aki szinte minden mércével mérve a legerősebb volt
közülük, lojális maradt Szammaelhez. Szammael óriási szerencséjére.
Amikor ő fejet hajtott előtte, így ismerve el a hatalmát, a többiek
nyugtázták, és Szammael ebből már tudta, hogy nem lesz különösebb
gondja velük.
– Ha mindig is így volt, akkor így is kell lennie – bólintott Asztaroth. A
többiek bólogattak.
– Nemrég – mondta Szammael –, mint ti is nyilván tudjátok, életem
szerelmét, a démonok anyját emberek ölték meg a Földön.
Megsemmisültem – folytatta élesen. – Olyan fájdalmasan gyászolok, hogy
csillagok omlanak össze bele.
Azazel a szemét forgatta.
– Látom ám, Azazel! – mordult rá Szammael. – Talán senki sem érti ezt
meg közületek, mert hitetek szerint a szeretet nem fér össze a démoni
birodalmak céljaival. Azért jöttem, hogy elmondjam nektek, ez tévedés.
Lilith adta nekem a legtöbb erőt. – Egy pillanatra elcsuklott a hangja. –
Most, hogy már nincs, úgy érzem, belőlem is hiányzik egy darab.
A hirtelen támadt csendet végül Belial törte meg.
– Szammael, azért rángattál ide bennünket a világegyetem minden
pontjáról, mert elő akartad adni nekünk, hogy a szeretet létezik?
– Nem – felelte Szammael. – Vagyis persze igen, a szeretet valóban
létezik, szóval, ha valaki úgy érzi, beljebb van ettől az infótól, hát tessék.
De nem, ennél konkrétabb oka van, hogy összehívtalak benneteket. Nemrég
– folytatta – több különös találkozásom is volt emberekkel, közelebbről
boszorkánymesterekkel és nephilimekkel Tijü birodalmának romos
udvaraiban.
– Tijü? – mennydörögte Mammon. – Jenlo régi kecója? Micsoda bulikat
rendeztünk ott!
– Igen – bólintott Szammael –, és látnotok kellene, hogy néz ki most.
Hát nem valami jól. – Jelentőségteljesen nézett körbe a többieken. – De az
most nem lényeges a mi szempontunkból. Minden ottani tervem dugába
dőlt.
– Azért rángattál ide bennünket – kérdezte Belial fennkölten, mint
mindig –, mert elő akartad adni nekünk, hogy a szeretet létezik, és pocsékul
végzed a munkádat?
Szammael rá sem hederített.
– Nem azért buktam el, mert nem voltam elég erős, sem nem azért, mert
Tijü birodalma nem állt a szolgálatomba. Azért buktam el, mert nem
számoltam vele, mire lehet képes egy csapat, ha összedolgoznak, és
támogatják egymást.
A Pokol többi hercege értetlen pillantásokat váltott egymással.
– Igazán inspirálónak találtam – folytatta Szammael. Ajánlattal fordulok
tehát hozzátok, kedves testvéreim. Túlságosan régóta dolgozunk már külön-
külön. Ha valaha is el akarjuk érni a céljainkat, fel kell ismernünk, hogy
több minden köt össze bennünket, mint ami elválaszt egymástól.
Azmodeusz döbbenten meredt rá.
– Úgy érted…
– Igen – felelte Szammael. – Luciferről szeretnék beszélgetni.
 Köszönetnyilvánítás
Köszönöm Naomi Cuinak, hogy hozzáfűzte a gondolatait a kézirathoz.
Ettől eltekintve ez a köszönetnyilvánítás némiképp különbözik a többitől.
Ilyenkor általában a barátaimnak, a családomnak, a szerzőtársaimnak és a
szerkesztőmnek mondok köszönetét. Bár mérhetetlenül hálás vagyok
mindannyiuknak, amiért segítő környezetet biztosítottak Az elveszett Fehér
Könyv megszületéséhez, ezúttal szeretném kihasználni az alkalmat, hogy
fejet hajtsak az olvasóim előtt.
Drága olvasók, köszönöm, hogy kitartotok mellettem, Magnus, Alec
meg a barátaik mellett. Köszönöm, hogy osztoztok velem a történetekben, a
kalandokban és a varázslatban. A lelkesedésetek, az árnyvadászok és az
alvilágiak világa iránti rajongásotok a mai napig elképeszt. Szerencsés
vagyok, hogy ilyen okos, vidám és elbűvölő olvasóim vannak. Köszönöm,
hogy a történetem részesei lettetek. El nem tudnám képzelni nélkületek.
C. C.

Nem mondom, hogy A legősibb átkok elvarázsolt, vagy bármi ilyesmi,

de mielőtt elkezdtem dolgozni ezen a sorozaton, egyetlen gyerekem sem
volt.
Hunter akkor jött a világra, amikor éppen A mágia vörös tekercsein
dolgoztam, a második fiam, River pedig Az elveszett Fehér Könyv írása
közben született.
Véletlen volna? Taaaaaalán.
Szeretném azt gondolni, hogy nem kell ok-okozati viszonyt keresni, és
inkább arról lehet szó, hogy A legősibb átkokkal töltött évek során az életem
csordultig telt boldogsággal és szeretettel. Ez a sok jó részben az egyre
növekvő családomtól eredt, részben pedig a munkámból, amíg Magnus és
Alec (meg Max!) történetét írtam. Különösen szórakoztató volt látni, hogy
Magnus meg Alec ugyanazokkal az egyre fájdalmasabb problémákkal
néznek szembe gyereknevelés közben, mint mi magunk. Hogyan is lehet
zsonglőrködni az etetéssel, a vigyázással meg a mágikus csatákkal (vagy a
megírásukkal)?
Mindenekelőtt tehát a családnak ajánlom ezt a könyvet – az enyémnek
és a világ minden családjának –, akik folyamatosan gondoskodnak a
szeretetről, a boldogságról és a gyerekeknek nevezett varázslatos lények
hihetetlen kalandjairól. Köszönöm csodás feleségemnek, Paulának, a
társamnak, amiért együtt nevelhettünk fel két nagyszerű fiút. Hunternek, aki
inspirált és türelemre tanított – örökre a dj-d és a táncpartnered leszek.
Rivernek, annyi örömöm és az emberiségbe vetett hitem forrásának – egy
nap meg fogod hódítani a világot. Köszönöm a tágabb családom többi
tagjának – ti vagytok az én törzsem. Köszönöm az ügynökségemnek, a
Scovil Galen Ghosh Literarynek, amiért mindig számíthattam a
támogatásukra. Köszönöm a Simon & Schusternek, hogy az olvasók most a
kezükben tarthatják ezt a csodálatos könyvet.
Külön meg kell említenem Cassie-t, az írócsaládomat. Köszönöm, hogy
az első sorból figyelhettem az alkotó zsenid működését.
Végül pedig köszönöm az árnyvadászcsaládnak: a ti kedvetekért írjuk
ezeket a történeteket. Hálás vagyok a szeretetetekért és a bizalmatokért.
Legeslegvégül pedig köszönöm Magnusnak, Alecnek és Maxnek.
Gratulálok a csodálatos családotoknak. Feltétlen fogadjunk egyszer egy
bébiszittert a gyerekeknek, és menjünk dupla randira!
W. C.
A továbbiakban az
 Álmainkban kezdődik
című novellát olvashatjátok, benne Tessával és Jemmel.
 MAGNUS BANE TERVEZGETETT.
A felületes szemlélőnek úgy tűnhetett volna, hogy Brooklyn fő
boszorkánymestere nagyjából-egészéből semmit sem csinál. Kezdjük ott,
hogy lila selyempizsamát viselt. Ezen felül az ágyban ült egy kupac
párnának támaszkodva, nyitott varázskönyvvel az ölében.
Alec Lightwood az oldalán feküdt mellette, és mély álomba merült.
Korábban Alec elvitte a fiukat, Maxet a Brooklyn Botanikus Kertbe.
Magnus kérte, hogy menjenek el – azt szerette volna, ha Maxnek elegendő
alkalma adódik elfáradni lefekvés előtt. Az ötlet már-már túlságosan is
bevált. Max gyorsan összebarátkozott egy Eliza nevű vérfarkaslánnyal, és
kettesben vagy három órán keresztül boldogan járták a kertet, Max
négykézláb, Eliza pedig, ha kissé bizonytalanul is, de futva. Eliza anyja
meglepődött kissé, amikor Max először emelkedett a levegőbe. Szerencsére
a kisfiút álcavarázslat védte, így a nőn kívül csak Alec vette észre, mi
történt.
Bár még nem volt hozzá megfelelő a szókincse, hogy meg is
fogalmazza, Eliza nyilvánvalóan azt szerette volna, hogy Max őt is emelje
fel. Szerencsére a fiú egyelőre nem volt képes ilyesmire.
Alec és Max boldogan, sárosan, és ami a legjobb, kimerülten érkeztek
haza. Magnus azt akarta, hogy aludják végig az éjszakát.
A boszorkánymester úgy helyezkedett, hogy vethessen egy pillantást a
szoba másik végében álló fésülködőasztalon lévő, puttókkal díszített
förtelmes órára, amit még Ragnortól kapott évekkel korábban. A szobában
csak egy kék lánggal égő gyertya világított az ágy melletti asztalon, de
Magnus a kevéske fénynél is látta a számlapot. Hajnali háromnegyed
kettőre járt. Most már biztosan elég késő van. Ilyenkorra már a nyugati parti
árnyvadászok és alvilágiak is nyilván húzták a lóbőrt. Catarinának, Jemnek
és Tessának előre szólt, ami pedig Blackthornékat és Emma Carstairst illeti,
ők gyerekek. Annak sem kisbabák, akik képesek bizarr módon összevissza
aludni. Mostanra nyilván mind lefeküdtek, fáradtan, miután annyit
rohangáltak az óceán partján, vagy mivel is töltötték a napjaikat a Los
Angeles-i Intézet lakói. Igen, eljött az idő.
Magnus kicsit jobban magára húzta a takarót, közben szeretettel
pillantott az alvó Alecre, akinek fekete haja tintaként folyt szét az
elefántcsontszínű párnahuzaton. A boszorkánymester becsukta a könyvét,
és az éjjeliszekrényre tette. Mélyen magába nyúlt, a mágia rejtett zsebét
kereste, amit gondosan elrejtett egy zárt buborékba. Két hét telt el, amióta
kiszabadult a Svefnthorn hatása alól, és bár a rajzolatok a bőrén
elhalványultak, a fogai a régi méretükre zsugorodtak, és a fegyver feszülő
mágiája kiürült a szervezetéből, az energiának ez a kevéske maradványa
még ott volt vele.
Magnus eleinte azt fontolgatta, hogy megtartja magának afféle biztosítás
gyanánt. Egy kis extra mágiával sok mindent el lehetett érni, főleg ha a
mágia ilyen hatékony volt, és Magnus egy pillanatig sem kételkedett benne,
hogy Alecnek és a barátainak rengeteg veszéllyel kell majd szembenézniük
az elkövetkező években. Csakhogy puszta félelemből megtartani a mágiát
egyáltalán nem esett jól.
Olyan volt, mintha hagyta volna, hogy a démonok apró győzelmet
arassanak felette, és egyenesen a pikkelyes, démoni kezükre játszott volna.
Nem, úgy döntött, olyasmire használja fel ezt a mágiát, amihez a
démonoknak az égadta világon semmi köze – boldogságot varázsol vele.
Lehunyta a szemét. Az oneiromancia, az álommágia tanulmányozása és
gyakorlása soha nem tartozott a különleges képességei közé. Szentül hitt
benne azonban, hogy Svefnthorntól kapott friss erővel megvalósíthatja ezt a
trükköt, lett légyen bármilyen összetett is. Úgy érezte, a legnehezebb része
az lesz, hogy félálomban tartsa magát alvás és ébrenlét között, miközben
annyit azért megőriz az éberségéből, hogy képes legyen végrehajtani a
varázslatot. A párnáknak dőlt, most már neki is le kellett hunynia a szemét.

Amikor megint kinyitotta, a Blackfriars hídon állt, körülötte London

nyújtózott minden irányban a látóhatárig.
Mélyet szippantott a folyóillatú levegőből. Az ég sötétlila volt, a nap épp
csak elkezdett felkelni. Nem volt forgalom, ami határozottan előnyére vált
az álombéli hídnak a valódihoz képest, ha egy összejövetel szervezéséről
volt szó. Meleg szellő lengedezett, a Temze ezüst táncot lejtett odalent a
hajnali fényben. Elképzelhető, hogy korábban soha nem érzékelte álmában
a szelet? Magnus maga sem volt biztos benne.
Gyönyörködött a hídról nyíló kilátásban – teljesen pontosnak tűnt a
látvány, pedig vagy húsz éve nem járt arrafelé. Talán építhettek azóta
valami rusnya új épületet, de ki hibáztatná érte, ha azt kihagyja a képből?
– Magnus!
Megfordult, és két alakot látott, akik felé siettek. Tessa és Jem voltak
azok, ránézésre mindketten pizsamában. Tessáé szürke volt fehér
nyuszikkal. Jemé sötétzöld-tengerészkék kockás. Mezítláb jöttek, de egy
álombéli hídon ez mit sem számított. Magnus elmosolyodott, ahogy a pár
közelebb ért, és látta, hogy mindketten vidáman nevetgélnek, mint akik el
sem akarják hinni, hogy ilyesmi lehetséges.
Tessa átkarolta, és a lendületétől Magnus egy pillanatra elvesztette az
egyensúlyát. Csodálkozott, mennyire valódinak érzékeli a nőt.
– Sikerült! – mondta álmélkodva Tessa.
– Mindig érdemes kísérletezni a mágia még felfedezetlen ágaival. –
Magnus hátralépett. – Lehet, hogy az oneiromanciáról lekéstem kicsit, de
úgy tervezem, hogy itt és most kárpótolom magunkat a trehányságomért.
Ebben akartok házasodni?
– Nem épp hagyományos, de a sárga pamutruha sem volt az, amit a
polgári esküvőre vettem föl. Meg különben is szeretem a nyuszikat –
mondta Tessa. – Nekem jó így, ha Jemnek is.
– Akkor is elvennélek, ha egy hordót húznál magadra – jelentette ki Jem.
– De miért húznék magamra egy hordót? – kérdezte Tessa.
Idétlenül mosolyogtak egymásra, Magnus pedig arra jutott, hogy
cselekednie kell. Nem tudta, meddig tart ki a mágia.
– Szó sem lehet róla! – tiltakozott. – Ha álomesküvőt rendezek, akkor
rendesen ki kell öltöznötök az alkalomra. Benne van a szerződésemben.
Remélem, az apró betűs részt is elolvastátok.
Csettintett az ujjaival, mire Jem pizsamájának helyét makulátlanul
szabott fekete öltöny vette át. Magnus olyasmit szeretett volna, ami felidézi
az árnyvadász harci öltözet stílusát, hiszen Jem mégiscsak azt viselte réges-
régen a Tessával való ismeretségük első éveiben. A zakó hajtókájára
esküvői rúnákat hímeztek arany cérnával. Amíg Jem rácsodálkozott,
mennyire passzol rá az új ruhája, Magnus Tessára fordította a figyelmét.
– Tudom – mondta –, hogy az esküvői ruha kiválasztása mindig nagyon
személyes döntés, mivel azonban a többi vendég pillanatokon belül érkezik,
és igen szűkös az időnk, tennék egy próbát.
– Megkapod az engedélyemet – bólintott Tessa.
Magnus újra csettintett, és egy pillanattal később Tessa gyönyörűséges
ujjatlan, halványezüst színű ruhát viselt földig érő szoknyával, ami a
korabeli vámpírbálon történt első találkozásukra emlékeztette a
boszorkánymestert. Még pár kézmozdulat, és Tessa haja gyönyörűen
elrendeződött a feje tetején, csak pár tincs lógott az arca körül. Újabb intés,
és az ismerős jádemedál is megjelent Tessa nyakában, a csuklóján pedig a
gyöngy karkötő, amit Willtől kapott a harmincadik évfordulójukra.
 Tessa láthatólag meglepődött kissé, felemelte a kezét, megérintette a
haját, aztán végigsimította a ruhát.
– Hogy festek?
Jem megint nagyon fiatalnak tűnt, ahogy ránézett, és sötét szeme megtelt
érzelemmel.
– Ni hen piao liang – suttogta. Gyönyörű vagy.
Magnus elfordult, hogy egy pillanatra csak egymásra figyelhessenek, és
egyszerre ismerős karokat érzett a dereka körül. Alec homlokon csókolta
Magnust – mivel kicsit alacsonyabb volt nála, valamelyest lefelé kellett
húznia magához, amit az egyáltalán nem bánt –, és odasúgta neki:
– Szentimentális egy bitang vagy, mi?
De azért széles mosollyal az arcán fordult meg, hogy köszöntse Tessát
meg Jemet, és gratuláljon nekik. Mind a ketten odáig voltak, hogy láthatják.
– Na szóval tisztázzunk valamit – mondta Alec. – Te, én, Tessa meg Jem
mindenre hajszálpontosan fogunk emlékezni. Eleinte a többi vendég is, de
nekik idővel elhalványulnak az emlékeik, ahogyan az álmok szoktak.
– Így van. Nem emlékeznek majd úgy, mint mi, de lélekben velünk
tartanak, és boldogok lesznek. Legalábbis a többség – magyarázta Magnus.
– Hogy érted azt, hogy a többség? – kérdezte idegesen Jem.
– Úgy, hogy nem tudom, Church mit szól majd ehhez az egészhez.
– Church! – Alec és Jem egyszerre kiáltottak fel, majd sarkon fordultak,
és megpillantották a mogorva perzsa macskát, amint a híd kellős közepén
battyogott feléjük.
Tessa elnevette magát.
– Hát, napi húsz órát alszik. Nincs min meglepődnünk.
– Vettem a bátorságot, és hozzáadtam a tőled kapott vendéglistához
– mondta Magnus. – Próbálok a kegyeibe férkőzni.
– Miért? – kérdezte hitetlenkedve Alec. – Ez egy macska.
– Hogy ne gyűlöljön meg végleg, amiért ezt csinálom vele.
Magnus csettintett, mire egy Tessa ruhájával egyező anyagú ezüst masni
jelent meg Church nyakában. A macskának egy pillanatra elkerekedett a
szeme, aztán leült, és erőteljesen a mellső mancsára kezdett koncentrálni.
– Na most – mondta Magnus –, már csak ezt a hidat kell feldíszítenem.
– Tökéletesen fel van díszítve – szólalt meg egy hang a háta mögött.
Amikor arrafelé fordult, a Maxet a karjában tartó Claryt pillantotta meg.
A nő mögött ott állt Jace, mögötte pedig Isabelle és Simon. Utóbbi kettő
összedugta a fejét, és suttogva konspiráltak. Jocelyn és Luke is velük
voltak. Kissé csapzottnak tűntek, de Magnusnak máris eszébe jutott, hogy
éppen egy pajtát alakítottak át Luké tanyáján, hogy Jocelyn kibővíthesse a
műtermét, ahol festett. Ragnor és Catarina is megjelentek egy egész
gyereksereglettel együtt – a Blackthorn klánnal. Ott volt Julian és Helen,
Tiberius és Livia, Drusilla és Octavian. Emma Carstairs is velük tartott, bár
ő azonnal kivált a csapatból, és már futott is, hogy megölelje Claryt.
Magnus vidáman nyugtázta, hogy most már pontosan egyforma
magasak. Max közben meglógott Clarytől, és már Alec nyakában ülve
gagyogott valami jelentőségteljeset Helen Blackthornnak és a feleségének,
Aline-nek. A két nő láthatólag remekül szórakozott, bár nyilván a negyedét
sem értették annak, amit a kisfiú előadott.
Maryse meg Kadir is eljöttek, és máris elmélyülten beszélgettek
Jocelynnel és Luke-kal. Kadir neve nem szerepelt a vendéglistán, amit Jem
és Tessa adott Magnusnak, merthogy nem is igazán ismerték, a
boszorkánymester azonban hozzáadta mint Maryse kísérőjét. Sosem árthat,
ha az ember hízeleg egy kicsit a pasija anyjának, főleg ha az néha akár
napokra is hajlandó gyerekfelügyeletet vállalni.
Két néma testvér is érkezett. Énokh és Sadrak talán? Magnus feszengve,
de kénytelen volt elismerni, hogy mindegyiket egyformának látta így, hogy
Jem már nem tartozott közéjük Zakariás testvérként. Nem is tudta,
eljöhetnek-e egyáltalán, mivel a néma testvérek általában egyáltalán nem
aludtak. Egyikük – Énokh? – kurtán meghajtotta csuklyás fejét Magnus
felé, ezzel adva tudtára, hogy nagyra tartja, amit csinál. Legalábbis Magnus
így értékelte a gesztust.
Octavian úgy kapaszkodott fel Jace-re, mint valami járókára. Clary
Juliannel és Emmával beszélgetett, Tiberius pedig a bátyja közelében állt,
és szürke szemében vad kíváncsisággal fürkészte Londont. Livia és Drusilla
a híd korlátján kuporogtak, Livia lelkes csevejbe elegyedett Simonnal és
Isabelle-lel, Drusilla feszélyezetten pislogott körbe. Catarina a korlátnak
dőlt mellette, és feltett neki egy kérdést.
Magnus végignézett a vendégsereg igencsak vegyes ruházatán. A
legtöbben lazán öltöztek, mások Tessáékhoz hasonlóan pizsamában
érkeztek. A boszorkánymester tett két széles karmozdulatot, és egyszerre
mindenki hibátlanul elegáns holmikat viselt. Ami meg még ennél is jobb
volt: jóformán észre sem vették a változást. Magnus le volt nyűgözve.
Oneiromancia – ki gondolta volna?
Valaki elkapta a karját. A könnyeivel küszködő Tessa volt az.
 – Magnus! El sem hiszem, hogy ezt teszed értünk. Én… – Elhallgatott,
nem találta a szavakat.
Magnus szeretettel nézett rá.
– Tessa, a legtöbb ember álomesküvője nem szó szerint álomesküvő.
Mivel azonban a tied az, boldogan állok rendelkezésedre. Akkor
kezdhetjük?
Jem és Tessa elfoglalták a helyüket Magnus két oldalán, a vendégek
pedig köréjük gyűltek. A nap már jóval a látóhatár fölött járt, meleg
fénysugarakkal töltve a vendégek hosszú árnyékai közti réseket.
– Drága barátaim! – fordult Magnus Jemhez és Tessához. –
Mindannyiunknak megtiszteltetés, hogy osztozhatunk veletek ezen a
pillanaton, számomra pedig duplán az, mert még beszélhetek is. Pár száz
évvel ezelőtt nagyon berúgtam, és felkent tiszteletesként ébredtem. Annyi
idő után ma végül arra a következtetésre jutottam, hogy ez mégiscsak bölcs
előrelátás volt a részemről.
Jocelyn felnevetett, aztán zavartan nézett körül. Luke mosolyogva nézett
rá.
– A viccet félretéve, lehetetlen úgy állni itt veletek, hogy az ember ne
érezné, valami nagyobb terv valósul meg itt, valami nagyobb erő hozta
össze ezt a két lelket több mint egy évszázad elteltével, hogy most
egyesüljenek.
Clarynek csillogott a szeme. Jace a zsebébe nyúlt, és egy szövetdarabot
nyújtott felé, ami ránézésre zsebkendőnek tűnt, de őt ismerve inkább
lehetett pengék fényesítésére való puha rongydarab. Clary fanyarul
elmosolyodott, és szipogva törölte bele az orrát.
– Fontolgattam, milyen szokások szerint celebráljam ezt az esküvőt –
folytatta Magnus. – Árnyvadász-ceremónia legyen-e, boszorkánymester-
ceremónia, esetleg mondénceremónia, hiszen annyi világ egyesül
kettőtökben. Önmagában mégsem tűnt megfelelőnek egyik sem.
Igyekeztem tehát olyan esküvőt összehozni, ami hű a ti különleges
utazásotokhoz.
Magnus biccentett Jemnek, aki a zsebébe nyúlt, és elővett egy
aranygyűrűt. Előzőleg azt kérte, hogy egyetlen szót véssenek rá: „Micpa”.
– Úgy tartják – folytatta Magnus –, hogy ha két ember a szíve mélyén
valójában egy, akkor az erejük a vaséval és a bronzéval vetekszik. Theresa
Gray, egy vagy James Carstairsszel a szíved legmélyén?
Tessa nagy, kerek szemekkel, komoly arccal nézett Jemre.
 – Igen – mondta, és a férfi felé nyújtotta a kezét, az pedig az ujjára
csúsztatta a gyűrűt.
Aztán Magnus Tessa felé biccentett, aki szintén elővett egy gyűrűt, csak
ő a puszta levegőből. Magnusnak el kellett nyomnia a hivatalnok szenvtelen
arckifejezésén áttörni készülő mosolyát. Felvillanyozta, hogy Tessa is
megpróbálkozott egy kisebb oneiromanciával, és Jem tekintetéből ítélve ő
is éppen úgy örült neki. A második gyűrű pontos mása volt az elsőnek, és
Magnus azt is tudta, ezen mi áll. „Az Angyal legyen vigyázó közöttem és
teközötted, amikor egymástól elválunk.”
– James Carstairs, Ko Csien Ming! Egy vagy Theresa Grayjel a szíved
legmélyén?
– Igen – felelte Jem boldogságtól csillogó szemmel.
Tessa az ujjára húzta a gyűrűt, aztán csak álltak ott némán egy pillanatig,
és úgy mosolyogtak egymásra, mint akik el sem tudják hinni, hogy ilyesmi
megtörténhet velük.
– Részemről meggyőztetek – mondta Magnus, és Jem meg Tessa
felnéztek rá, ahogy ráismertek az ősi árnyvadász esküvői szertartás
szövegére, még ha a boszorkánymester át is fogalmazta –, hogy sem halál,
sem élet, sem angyalok, sem démonok, sem fejedelmek, sem
hatalmasságok, sem a jelen dolgai, sem az eljövendő, sem magasság, sem
mélység, sem semmilyen teremtmény nem választhat el benneteket
egymástól. – Széttárta a karját. – Ezáltal mérhetetlen örömmel szentelem
meg ezt a házasságot a barátaitok és a családotok jelenlétében. Tessa Gray,
Jem Carstairs, immáron házastársak vagytok, és a világ jobb hely lett ettől.
Megcsókolhatjátok egymást, no, nem mintha szükségetek lenne hozzá az
engedélyemre.
Az összegyűltek megéljenezték Jem és Tessa csókját – a csókot, ami
annyit késlekedett. Magnus lassan elhátrált, és elvegyült a lelkes közönség
soraiban.
– Hagyjuk őket kicsit – mondta, és máris vidám csevej kezdődött
körülötte.
Magnusnak feltűnt, hogy Alec átkozottul dögös az Armani öltönyében,
ahogy összenevet Maryse-szel. Ragnor és Catarina is együtt nevettek.
Boldogok voltak, hogy megint találkozhattak, most, hogy Ragnornak már
nem kellett eljátszania a halottat – vagy legalábbis velük nem. Clary
átkarolta Emma vállát, Jace pedig azon huzakodott Simonnal, hogyan kell
rendesen megkötni egy nyakkendőt.
 Tiberius és Drusilla úgy figyelték a vitát, mint valami teniszmeccset.
Julian felemelte Octaviant, hogy a kisfiú lenézhessen az alattuk hömpölygő
folyóra. Isabelle Liviával viccelődött, aki éppen a hátán lovagoltatta Maxet.
Csodálatos esküvő volt.
Együtt lehetett a barátaival. Akik már kétszer jártak vele a Pokolban.
Azon kapta magát, hogy a rengeteg változáson kezd elmélkedni. Eleinte
úgy érezte, egyedül harcol a világ ellen. Aztán hosszú-hosszú éveken át
Catarinával és Ragnorral harcolt a világ ellen. Most pedig egy sokkal
nagyobb közösség tagja volt, egy olyan közösségé, amelyik akkorára
duzzadt, hogy Magnus és a barátai már nem küzdöttek a világ ellen, hanem
egyenesen a részei lettek. Méghozzá a legeslegjobb részei.
Jólesett az érzés.
– Nézzétek! – hallatszott egy kislány hangja.
Drusilla volt az, aki csodálkozástól tágra nyílt szemmel az égre mutatott.
A vendégek egy emberként kiáltottak fel, amikor meglátták, mit vett észre.
Két alak repült felettük egy áttetsző fehér lovon, aminek két arany és két
ezüst patája volt. Hátul egy szőke fiú ült viseltes ruhákban, aki lenézett a
Blackthorn gyerekekre, és integetett nekik. Az elöl ülő alakot nehezebben
lehetett kivenni – tündér volt, épp olyan viseltes ruhákban, csak rajta át
lehetett látni, akár a lovon. A szőke fiú nyilván Mark Blackthorn, gondolta
Magnus. Meghívta az egész családot, de nem tudta, hogy a Vadűzéssel
utazókat is meg lehet-e idézni álommágiával. Most már fény derült a
válaszra, de ezzel együtt újabb rejtélyt kellett megfejtenie.
Ki lehetett Mark társa, aki olyan közel állt hozzá, hogy együtt jelentek
meg egy álomban?
A lovasok kört írtak le felettük, közben Blackthornék harsány kiáltások
közepette integettek neki. Mark visszaintegetett, és különös mosollyal
nézett le rájuk. Aztán ló és lovasai felszívódtak a reggeli levegőben.
Magnus megkönnyebbülten látta, hogy Jace, Clary, Simon, Isabelle és
Alec körülvették a Blackthorn gyerekeket, lehetőséget kínálva nekik, hogy
kibeszéljék, amit az imént láttak – elrabolt testvérüket, aki csak egy futó
pillanatra látogathatta meg őket.
Tessa és Jem felé pillantott, akik továbbra is a korlátnál álltak.
Mellettük, a híd szélén vibrált a levegő, Magnus nyakán pedig égnek álltak
a szőrszálak.
Tudta, hogy Will Herondale sosem kísértett a halandó világban, mert
boldogan élt és halt, így hát nem maradtak elintézendő ügyei az élők között.
Bár Magnus nem állította volna magáról, hogy fenntartások nélkül
elfogadja, amit különböző hitvilágok tartottak a reinkarnációról vagy a
túlvilágról, mindig is úgy érezte, hogy Will egy sötét folyó túlpartján vár –
legyen az a Léthé, vagy bármilyen más határ élők és holtak között. Ott volt
a zöld fűben, az égben, aminek a kékje éppen az ő szemét idézte, és
türelmesen várta, hogy Jem meg Tessa mellé szegődjenek, ő pedig kézen
fogja őket, hogy megmutassa nekik az odaát lévő új csodákat.
Az ókori görög filozófusok úgy hitték, az álom és az alvás a halál
ikertestvérei: Morpheusz és Hadész vállt vállnak vetve. Itt és most Magnus
azon sem lepődött volna meg, ha Will a kezét nyújtja azok felé, akiket a
legjobban szeretett – Jem és Tessa felé.
Végtére is Herondale volt, és ehhez méltóan makacs.
Alec Magnushoz oldalazott, a Blackthornokat a testvéreire és a társaikra
bízva. A gyerekek a jelek szerint Mark megjelenését különleges esküvői
ajándéknak tekintették.
Alec Magnus derekára fonta a karját, közelebb húzta magához a barátját,
és nyomott egy csókot a halántékára.
– Rendes volt tőled, hogy erre használtad el a Svefnthorn mágiájának
maradékát – mondta.
Magnus Alecnek dőlt.
– Hát ahhoz már nem volt elég annyi mágia, hogy elrepülhessünk vele a
holdra, vagy helyet szerezzünk az első sorba egy Alexander McQueen-
divatbemutatón. Gondoltam, akkor ez lesz a legjobb.
Alec célzatosan mosolygott rá.
– Ami azt illeti, véletlenül tudom, hogy azért csináltad, mert hihetetlenül
jó ember vagy, és ez csak egy abból a rengeteg mindenből, amit annyira
szeretek benned.
– Jóságos ég! – Magnus Alec felé fordult. – Kiismerted minden
titkomat.
Aztán megcsókolták egymást, és mint kiderült, a csók egy mágikus
álomban éppen olyan tökéletes, mint az ébren töltött órákban.
 Tartalom
Prológus
ELSŐ RÉSZ
ELSŐ FEJEZET Álomtüske
MÁSODIK FEJEZET Angyalok között
HARMADIK FEJEZET Gyors búcsú
MÁSODIK RÉSZ
NEGYEDIK FEJEZET Mennyei helyek
ÖTÖDIK FEJEZET A sakktábla
HATODIK FEJEZET Tien
HETEDIK FEJEZET A Ko-ház
NYOLCADIK FEJEZET Árnyék és napfény
KILENCEDIK FEJEZET A Mennyei Palota
TIZEDIK FEJEZET A Fekete és a Fehér Átmenet
HARMADIK RÉSZ
TIZENEGYEDIK FEJEZET Az Első Udvar
TIZENKETTEDIK FEJEZET Ökörfej és Lópofa
TIZENHARMADIK FEJEZET A kígyó a Kertből
TIZENNEGYEDIK FEJEZET Zuhanás
TIZENÖTÖDIK FEJEZET Edom asszonya
TIZENHATODIK FEJEZET Egy főnix tolla
TIZENHETEDIK FEJEZET A Hejpaj Vucsangok
TIZENNYOLCADIK FEJEZET Avicsi
TIZENKILENCEDIK FEJEZET A végtelen út
HUSZADIK FEJEZET A Klávé lelke
Epilógus
Köszönetnyilvánítás
Álmainkban kezdődik