CASSANDRACLARE

ésWESLEYCHU

A mágia

vörös tekercsei

A LEGŐSIBB ÁTOK

Első könyv

Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2020

Írta: Cassandra Clare, Wesley Chu A mű eredeti címe: The Red Scrolls of
Magic (The Eldest Curses Book 1.) A művet eredetileg kiadta:

MARGARET K. McELDERRY BOOKS,

An imprint of Simon & Schuster Children’s Publishing Division The Red

Scrolls of Magic

Copyright © 2019 by Cassandra Clare, LLC All rights reserved.

Cover photo-illustration © 2020 by Cliff Nielsen Cover design by Nicholas

Sciacca

Fordította: Kamper Gergely

A szöveget gondozta: Leléné Nagy Márta

ISSN 2060-4769

EPUB ISBN 978-963-373-263-2

MOBI ISBN 978-963-373-272-4

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2020-ban Cím: 6701 Szeged, Pf. 784

Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139

E-mail: info@konyvmolykepzo.hu

www.konyvmolykepzo.hu

Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor, Tamaskó Dávid

Korrektorok: Szász Dorottya, Széll Katalin Minden jog fenntartva,
beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát
is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része
semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

Mert mindenki megérdemel

egy nagy szerelmes történetet

– C. C. –

A szerelemnek, a legnagyobb kalandnak

– W. C. –

„A halhatatlanság vágya

valójában egy súlyos hiba megörökítésének vágya.”

– Arthur Schopenhauer –

„Most már magányod titka, könnyeid kútfeje feltárult.”

– William Shakespeare –
(Vas István fordítása)

ELSŐ RÉSZ

A szerelem városa

†††

„Párizsban nincs menekvés a múlt elől.”

– Allen Ginsberg –

ELSŐ FEJEZET

Karambol Párizsban

Az Eiffel-torony harmadik emeletéről nézve úgy terült el a város Magnus

Bane és Alec Lightwood előtt, mint valami ajándék. A csillagok úgy
ragyogtak, mintha tudnák, hogy versenytársuk akadt. A keskeny
macskaköves utcák aranyszínben világítottak odalent, a Szajna ezüst
szalagját finom ötvösmunkával készült bonbonos dobozka köré csomózták.
Párizs a sugárutak, a bohémok, a szerelmesek és a Louvre városa.

Párizs egyben Magnus több kínos balfogásának és rosszul elsült tervének a

színhelye is volt, a számos katasztrofális szerelmi kalandról nem is
beszélve. A múlt azonban most mit sem számított.

Magnus ezúttal mindent jól akart csinálni Párizsban.

Négyszáz éve járta a világot, és ennyi idő alatt megtanulta, hogy akárhová
utazik is az ember, a társaság az, ami igazán számít. A kis asztal fölött
mosolyogva pillantott Alec Lightwoodra, aki Párizs csillogásával mit sem
törődve képeslapokat írt a családjának.

Ahányszor befejezett egyet, Alec odabiggyesztette a végére, hogy: „Jó

lenne, ha itt lennél”. Magnus ilyenkor elkapta előle a lapot, és cirkalmas
betűivel hozzátette:

„Mondjuk ez pont nem igaz.”

Ahogy Alec széles vállát az asztal fölé görnyesztve írt, rúnák hullámzottak
izmos karján. Az utolsó még a nyakára is felfutott, közvetlenül álla
határozott vonala alatt ért véget. Mindig kócos fekete hajából egy kósza
tincs a szemébe hullott. Magnus hirtelen nagyon szeretett volna odanyúlni,
és a helyére igazítani, de ellenállt a kísértésnek.

Alec nem nagyon szerette, ha nyilvánosan kimutatják az érzéseiket. Igaz,

nem voltak körülöttük árnyvadászok, a hétköznapi emberek sem feltétlenül
lelkesedtek az ilyen gesztusokért. Magnus nem bánta volna, ha
elfogadóbbak.

– Mély gondolatokba merülsz? – kérdezte Alec.

Magnus felhorkant.

– Igyekszem nem.

Létfontosságú volt, hogy élvezzék az életet, de néha komoly erőfeszítésbe

telt. Nem volt könnyű megtervezni a tökéletes európai utazást sem. Magnus
jó pár zseniális ötletet kénytelen volt önmaga megvalósítani. El tudta
képzelni, mit szólt volna egy utazási ügynök, ha előáll a kissé szokatlan
elképzeléseivel.

– Gondolt esetleg valamire? – kérdezné az irodában dolgozó hölgy, ha

felhívná.

– Először megyek nyaralni az új pasimmal – felelné Magnus, mivel csak

nemrég alakult úgy, hogy közhírré tehette a kapcsolatát Aleckel, és most
szívesen dicsekedett vele. – Nagyon új. Annyira új, hogy még újautó-
illatunk van.

Annyira új, hogy még mindketten tanulták a másik ritmusát, minden

pillantással, minden érintéssel, minden mozdulattal csodás, de ismeretlen
területre jutottak.

Magnus néha azon kapta magát, hogy döbbenten mered Alecre – vagy azt
vette észre, hogy a fiú figyeli így őt.
Olyan volt, mintha egyszerre fedeztek volna fel valami váratlant, ámbár
mérhetetlenül kívánatosat. Még nem voltak biztosak egymásban, de nagyon
szerettek volna azok lenni.

Vagy legalábbis Magnus erre vágyot.

– Klasszikus szerelmi történet. Rányomultam egy buliban, ő randira hívott,

aztán vállt vállnak vetve hősiesen harcoltunk a gonosz ellen egy mágikus
háborúban, úgyhogy végre ránk fér a vakáció. Az a helyzet, hogy ő
árnyvadász – mondaná.

– Bocsásson meg, hogy mondta? – csodálkozna el a képzeletbeli utazási

ügynök.

– Ó, hát tudja, hogy van ez. Annak idején a világot lerohanták a démonok.
Valami olyasmi volt, mint a fekete péntek, csak több véres folyóval és
kevesebb gyötrelmes üvöltéssel. Mint mindig, ha a nemes és igaz emberek
(szóval nem magamról beszélek) nehéz időket élnek át, ezúttal is eljött egy
angyal. Az Angyal átadta a maga tudását

kiválasztott

harcosainak

és

leszármazottaiknak, hogy ők védelmezzék az emberiséget.

Saját titkos országot is létrehozott a számukra. Raziel angyal nagy

adományozó volt. A szóban forgó daliás és erényes árnyvadászok a mai
napig láthatatlan

védelmezőként harcolnak, és nem csak szentfazekak, hanem igazi szentek,

minden irónia nélkül. Baromi idegesítő. Szó szerint szentek. Nálam biztos
szentebbek, mert én démonok ivadéka vagyok.
Azt még Magnus sem tudta elképzelni, mit lépne erre az utazási

ügynöke.

Valószínűleg

csak

nyüszítene

zavarodottságában.

– Elfelejtettem volna említeni? – folytatná azért. – Az árnyvadászoktól

mindenben különböző lények is léteznek.

Vannak alvilágiak is! Alec az Angyal gyermeke, és az egyik legősibb idrisi

család sarja. Idris a nephilimek otthona. Elég biztos vagyok benne, hogy a
szülei nem verték volna a hátsójukat a flaszterhoz, ha azt látják, hogy egy
tündérrel, egy vámpírral vagy egy vérfarkassal kavar New Yorkban. Abban
is biztos vagyok, hogy még ezeket is jobban tűrték volna, mint egy
boszorkánymestert. Az én fajtámat

tekintik

legveszélyesebbnek

és

leggyanúsabbnak az alvilágban. Démonok gyerekei vagyunk, én meg

egyenesen egy bizonyos hírhedt nagyobb démon fia, bár nincs kizárva,
hogy pont erről elfelejtettem

beszámolni

a
pasimnak.

Tisztes

árnyvadászoknak nem illik a magamfajtát hazavinniük anyuhoz és apuhoz.

Van múltam. Igazából jó pár múltam van. Ráadásul a jó árnyvadászfiúk
eleve nem visznek haza pasikat.

Csakhogy Alec hazavitt egyet. Az ősei termében állt, és gondolkodás nélkül

szájon csókolta Magnust az összegyűlt nephilimek szeme láttára. Ez volt a
legigazibb és legszívhezszólóbb meglepetés Magnus hosszú életében.

– Nemrég együtt harcoltunk egy nagy háborúban, amivel elhárítottuk az

emberiségre leselkedő veszélyt.

Nem mintha az emberiség hálás lenne érte, mivel nem is tud róla. Az
árnyvadászoknak sem dicsőség, sem megfelelő anyagi kárpótlás nem jutott,
és olyan veszteségeket szenvedtek el, hogy arról beszélni is nehéz.

Alec elvesztette az öccsét, én a barátomat, és mind a kettőnknek jól jönne

egy kis pihenés. Az a kellemetlen érzésem, hogy Alec soha nem engedett
meg magának nagyobb luxust annál, mint amikor vett egy szép új kést.

Valami jót akarok tenni vele. Kicsit el akarok távolodni a sok zűrtől az
életünkben, hogy kiokoskodjuk, hogyan lehetünk igazán együtt. Tud
ajánlani ehhez valamilyen útitervet?

Az utazási ügynök erre még Magnus képzeletében is lecsapta a telefont.

Nem, kénytelen volt maga megtervezni a romantikus európai utazást.

Elvégre ő volt a ragyogó és rejtélyes Magnus Bane. Bármikor képes
összehozni egy stílusos kirándulást. Az angyalok gyermeke és egy jól
öltözött démonivadék egymásba szeretnek, és nekivágnak Európának. Mi
baj származhatna belőle?

A stílus kérdésén merengve Magnus hetykén rézsút tolta a fején karmazsin

barettjét. Alec felnézett a mozdulatra, aztán rajta is felejtette a szemét.

– Szóval mégis szeretnél egy ilyet? – kérdezte Magnus. –

Csak szólj! Történetesen jó pár hasonló van elrejtve a ruházatomban.
Mindenféle színben. Egy barettbőségszaru vagyok.

– Ezt speciel kihagynám – sóhajtotta Alec. – Megint.

Azért kösz.

A szája sarka felfelé kanyarodott, a mosolya bizonytalan volt, de azért

igazi.

Magnus a tenyerére támasztotta az állát. Ki akarta élvezni ezt a

lehetőségekkel teli csillagfényes pillanatot Párizsban Aleckel, és eltenni az
emlékei közé, hogy hosszú évek múltán is élvezhesse. Remélte, hogy
később nem fog fájni ez az emlék.

– Mi jár a fejedben? – kérdezte Alec. – Komolyan.

– Komolyan? Te.

Alecet láthatólag meglepte a gondolat, hogy Magnusnak rajta jár az esze.

Egyszerre volt nagyon könnyű és nagyon nehéz meglepni – nem csak
viccből volt szokás az árnyvadászok jó szemét és reflexeit emlegetni. Akár
a semmiből érkezett, akár a közös ágyukban fordult felé – az ágyat egyelőre
csak alvásra használták, amíg Alec nem szeretett volna többet –, a fiú
mindig résen volt. Egy olyan apróság viszont, mint a gondolat, hogy ő jár
Magnus eszében, váratlanul érte.

Magnus úgy érezte, rég eljött az ideje, hogy rendes meglepetéssel

szolgáljon Alec számára. Történetesen elő is készített egyet.

Párizs volt az utazásuk első állomása. Talán klisének tűnhet egy romantikus
európai vakációt éppen a szerelmesek városában kezdeni, de Magnus
szentül hitte, hogy a klasszikusok jó okkal klasszikusok. Majdnem egy hete
voltak már itt, és úgy érezte, ez a megfelelő pillanat, hogy hozzáadja a
dolgokhoz a rá jellemző sajátos csavart.

Alec végzett az utolsó képeslappal is, Magnus pedig érte nyúlt, aztán
leengedte a kezét. Elolvasta, mit írt a fiú, és elmosolyodott. Alec a húgának
írt lapot is azzal fejezte be, hogy „jó lenne, ha itt lennél”, ezúttal azonban
saját kezűleg tette hozzá, hogy: „mondjuk, ez pont nem igaz”.

Halvány vigyorral nézett Magnusra.

– Készen állsz a következő kalandra? – kérdezte Magnus.

Alec kíváncsian nézett rá.

– A kabaréra gondolsz? Kilenc órára szólnak a jegyeink.

Utána kellene járnunk, mennyi időbe telik eljutni oda.

Nyilvánvaló volt, hogy Alec még soha életében nem vakációzott rendesen.
Folyamatosan úgy próbált megtervezni mindent, mintha csatába
készülnének.

Magnus könnyedén legyintett, mintha egy legyet hessegetne odébb.

– Mindig megcsíphetjük a késői előadást a Moulin Rouge-ban. Fordulj

meg!

Az árnyvadász háta mögé mutatott, Alec pedig engedelmeskedett.

Egy rikító kék és lila csíkos hőlégballon sodródott az Eiffel-torony felé.

Alatta a kosár helyén egy asztal és két szék állt egy négy kötélre erősített
deszkán. Az asztal két személyre volt megterítve, középen karcsú váza állt
egy szál rózsával. A terítéket háromágú gyertyatartó tette teljessé, bár az
Eiffel-torony körül kavargó erős szél folyton elfújta benne a gyertyákat.
Magnus olyankor bosszúsan csettintett az ujjaival, mire mindhárom újra
fellobbant.

– Hű! – szólt Alec. – Ballonnal is tudsz repülni?

– Hát persze! – jelentette ki Magnus. – Meséltem már azt az esetet, amikor

elloptam egy hőlégballont, hogy megszöktessem a francia királynét?

Alec úgy mosolygott, mintha Magnus viccelne.

A boszorkánymester visszamosolygott rá. Marie Antoinette-tel rendesen
meggyűlt a baja.

– Fura – mondta eltűnődve Alec –, de még sosem láttalak autót vezetni.

Felállt, hogy megcsodálja a ballont, amit Magnus álcavarázslattal

láthatatlanná tett mások számára.

A körülöttük lévő mondénok azt gondolhatták, hogy Alec a semmibe

bámul.

– Tudok vezetni. Autót is, hajót is, repülőt is, meg mindenféle járművet,
ami csak eszedbe juthat. Nem fogok nekimenni a ballonnal egy kéménynek!
– tiltakozott Magnus.

– Aha. – Alec összeráncolta a homlokát.

– Nagyon belefeledkeztél a gondolataidba – jegyezte meg Magnus. – Azon

elmélkedsz tán, hogy milyen csodálatosan romantikus az új barátod?

– Azt próbálom felmérni – felelte Alec –, hogyan védhetlek meg, ha

nekimegyünk a ballonnal egy kéménynek.

Ahogy ellépett Magnus mellett, Alec egy pillanatra megállt, és félrehúzott

egy önálló életre kelt hajtincset Magnus homlokából. Az érintése könnyű
volt, gyengéd, de lezser, mintha fel sem tűnne neki, mit csinál. Magnus
eddig észre sem vette, hogy a szemébe lóg a haja.

Lehajtotta a fejét, és elmosolyodott.

Egészen szokatlan érzés volt, hogy valaki törődik vele, de úgy gondolta,
hozzá tud majd szokni.

Magnus álcavarázslattal elterelte róluk a mondénok figyelmét, aztán a

székét lépcsőnek használva a himbálódzó deszkára kapaszkodott. Amint
megvetette mindkét lábát, olyan volt, mintha szilárd talajon állna.

A kezét nyújtotta.
– Bízz bennem!

Alec habozott, de elfogadta Magnus kezét. A férfi szorítása erős volt, a

mosolya kedves.

– Bízom.

Követte Magnust, és a korlát fölött könnyedén ő is a deszkára ugrott.

Leültek az asztalhoz, a ballon pedig ingatagon, mint egy evezős csónak a
hullámokon, láthatatlanul elsodródott az Eiffel-toronytól. Pillanatokkal
később már magasan az épület fölött repültek, alattuk a szélrózsa minden
irányában Párizs.

Magnus figyelte, ahogyan Alec háromszáz méter magasból beissza a város

látványát. Volt már szerelmes életében, de valami mindig félresikerült. Ezek
az esetek mindig megviselték, és bőséggel volt alkalma megtanulni, hogyan
épüljön fel a fájdalomból.

A korábbi szerelmei olyanokat mondtak Magnusnak, hogy őt képtelenség

komolyan venni, hogy rémisztő, hogy túl sok, hogy nem elég. Lehet, hogy
Alecnek is csalódást okoz majd. Valószínűleg így lesz.

Magnus azt szerette volna, hogy ha Alec érzelmei nem is tartanak ki,
legalább ez az utazás maradandó emlék

legyen. Remélte, hogy valami nagyobb dolgot is alapozhatnak rá, de úgy

volt vele, hogy ha végül csak ennyit lesznek együtt, akkor ezek a hetek
legalább számítsanak.

Az Eiffel-torony kristályos ragyogása fokozatosan halványult mögöttük.

Arra sem számított senki, hogy a torony tartósan a helyén marad. Most
mégis ott állt, és Párizs jelképe lett.

Hirtelen erős széllökés billentette meg a deszkát, és a ballon vagy tizenöt

méternyit zuhant. Jó párszor körbefordultak, majd Magnus színpadias
mozdulatára a járművük egyenesbe jött.
Alec megmarkolta a széke karfáját, és a szemöldökét ráncolva pillantott a
boszorkánymesterre.

– Tulajdonképpen hogyan kell irányítani ezt az izét?

– Gőzöm sincs! – felelte vidáman Magnus. – Azt terveztem, hogy csak

mágiát használok.

A hőlégballon szinte súrolta a Diadalív tetejét, aztán éles kanyarral a

Louvre felé haladt tovább alig pár centivel a háztetők fölött.

Magnus nem érezte olyan gondtalannak magát, mint amilyennek

mutatkozott. Szörnyen szeles nap volt. Az, hogy stabilan függőlegesben
tartsa a ballont, a megfelelő

irányba terelje, és közben mindvégig láthatatlanok maradjanak, több erejét

szívta el, mint gondolta. És még hátra volt a vacsora felszolgálása, ráadásul
a gyertyákat is újra meg újra meg kellett gyújtania.

A romantika kemény meló.

Odalent sötét levelek nőtték be a töltés falának vörös

tégláit, a macskaköves utcákon sorakozó lámpák rózsaszínben, narancsban

és kékben világítottak a fehérre festett épületek között. A hőlégballon másik
oldalán a Tuileriák kertje terült el, kerek tava szemként nézett fel rájuk.
Aztán ott volt a Louvre üvegpiramisa a közepén átvágó vörös fénysugárral.
Magnusnak hirtelen eszébe jutott, hogyan gyújtotta fel a párizsi kommün a
Tuileriákat, látta maga előtt a levegőben szitáló hamut és a vért a guillotine-
on. A város magán viselte hosszú története és számtalan régi bánat foltjait.
Magnus remélte, hogy Alec szemén keresztül megint tisztának láthatja
majd.

Csettintett az ujjaival, és egy vödör jégbe hűtött palack jelent meg az asztal
mellett.

– Pezsgőt?

Alec felugrott a helyéről.

– Magnus, látod azt a füstöt arrafelé? Ég valami?

– Ezt értsem úgy, hogy nem kérsz pezsgőt?

Az árnyvadász egy, a Szajnával párhuzamosan futó útra mutatott.

– Elég furcsa az a füst. Szél el szemben gomolyog.

Magnus arrafelé intett a pezsgőspoharával.

– A tűzoltók gond nélkül eloltják.

– Most meg a tűz a háztetőkön ugrál. Jobbra fordult.

Most meg elbújt egy kémény mögött.

Magnus keze megállt a levegőben.

– Bocsáss meg?

– Na, jó, a füst átugrott a Rue des Pyramides-on. – Alec hunyorogva figyelt.

– Felismered innen a Rue des Pyramides-ot?

Alec meglepetten pillantott Magnusra.

– Nyilván alaposan tanulmányoztam a város térképeit, mielőtt útnak

indultunk – mondta. – Felkészültem.

Magnusnak megint az jutott eszébe, hogy Alec úgy készül egy vakációra,
mint az árnyvadászküldetésekre szokott, merthogy soha életében nem
vakációzott még.

Szemügyre vette az esti égboltra szálló fekete füstöt, remélve, hogy a fiú
téved, és folytathatják az eltervezett romantikus estét. Csakhogy Alec
sajnálatos módon nem tévedett: a füstfelhő túl fekete és túl sűrű volt, a
belőle gomolygó csíkok pedig csápokként vibráltak a levegőben, mit sem
törődve a széllel, aminek pedig szerte kellett volna foszlatnia őket. A füst
alatt egyszerre világítani kezdett valami.
Alec a deszka szélén állt, és már-már ijesztő látványt nyújtva hajolt ki a
peremén.

– Két ember kergeti a füst… izét. Azok szerintem szeráfpengék.

Árnyvadászok.

– Hurrá, árnyvadászok – sóhajtott Magnus. –

A jelenlévők természetesen kivételek a szarkasztikus hurrá alól.

Felállt, és miután csalódottan nyugtázta, hogy ennek valóban utána kell

járniuk, egy határozott mozdulattal sebesen lejjebb irányította a ballont.
Nem látott olyan élesen, mint Alec, akinek rúnák segítették ki a szemét, de
így is hamarosan kivette a két alakot, amint Párizs háztetőin vágtatva
üldözték a füstöt.

Magnus egy nőt látott, aki egy pillanatra az ég felé

fordította gyöngyházfényű arcát. Hosszú copfja csak úgy lobogott mögötte

futtában, olyan volt, mint egy ezüst- és aranyszínű folyó. A két árnyvadász
felfoghatatlanul gyorsan rohant.

A füst végiggomolygott egy csupa irodaépületből álló szakasz fölött, aztán

egy keskeny utcához érve egy nagy lakóházra borult, kikerülte a
tetőablakokat, a csöveket és a szellőzőnyílásokat. Az árnyvadászok
folyamatosan üldözték, és ha túl közel került hozzájuk egy fekete csáp, hát
odacsaptak neki. A füst sötét felhőjében szentjánosbogár-szerű

sárga

fénypontok

cikáztak

párosával.

– Iblisz démonok – dörmögte Alec, aztán elővette az íját, és egy nyílvesszőt

illesztett az idegre.
Magnus hangosan felnyögött, amikor indulás előtt észrevette, hogy Alec
magával készül vinni az íjat.

– Mégis miből gondolod, hogy bármit is le kell nyilaznod az Eiffel-

toronyból? – kérdezte akkor, de a fiú csak szelíden mosolygott, rántott egyet
a vállán, és a helyére szíjazta a fegyvert.

Magnus fölöslegesnek gondolta felvetni, hogy hagyják, hadd intézkedjenek

a párizsi árnyvadászok a saját idegesítő démonkatasztrófájuk ügyében. Alec
egy születési rendellenesség folytán képtelen volt hátat fordítani a nemes
ügyeknek. Magnus ezt találta az egyik legvonzóbb tulajdonságának.

Most már közelebb jártak a háztetőkhöz. A deszka veszélyesen ingott,

ahogy kéményeket, háztetőket és tetőkijárókat kerültek meg.

Kellemetlenül élénk szél fújt. Magnus úgy érezte, az egész éggel harcban
állnak. A ballon megbillent, egyik oldalról a másikra hajolt, mire a
jegesvödör felborult.

Éppenhogy sikerült kikerülni egy magas kéményt, Magnus annyira

belefeledkezett a deszkáról legördülő pezsgősüveg látványába. A palack
üvegszilánkok és habzápor közepette robbant szét odalent a tetőn.

A boszorkánymester épp nyitotta volna a száját, hogy megjegyezze,

mennyire kár a veszendőbe ment jóféle pezsgőért, amikor Alec a szavába
vágott.

– Bocs a pezsgő miatt! Remélem, nem valami nagy becsben tartott

különlegesség volt.

Magnus elnevette magát. Alec megint a veséjébe látott.

– Háromszáz méter magasan imbolygó deszkákra kizárólag közepes árú

pezsgőket viszek magammal.

Kicsit túlbecsülte a szelet, és a deszka ingaként lódult a másik irányba, kis

híján kilyukasztva egy óriásplakátot.
Magnus gyorsan helyrebillentette a ballont, aztán lenézett, hogy felmérje a
helyzetet.

Az Iblisz démonok két csapatra oszlottak, és körbevették az árnyvadászokat

a tetőn. A szerencsétlen páros csapdába esett, bár továbbra is hősiesen
harcolt. A szőke nő sarokba szorítva is villámgyorsan mozgott. Az elsőnek
támadó Ibliszt szeráfpenge hasította ketté, de a második és a harmadik sem
járt jobban. Csakhogy túl sokan voltak. Egy negyedik démon is az
árnyvadásznőre vetette magát, világító szemei párhuzamos csíkokként
szelték át a sötétséget.

Magnus Alecre pillantott, mire a fiú bólintott.

A boszorkánymester rengeteg mágia felhasználásával egyetlen pillanatig

teljes mozdulatlanságban tartotta a hőlégballont. Alec kilőtte az első
nyílvesszőt.

Az Iblisz démon nem érte el a nőt. A szeméből eltűnt a fény, füstös teste
szertefoszlott, csak a háztetőbe fúródó lövedék maradt utána. Három másik
démon is hasonló sorsra jutott.

Alec keze követhetetlen sebességgel mozgott, egyik nyílvessző röpült a

másik után a lenti forgatagba.

Ahányszor csak egy világító szempár elindult az árnyvadászok felé, egy

lövedék telibe találta, mielőtt elérhette volna őket. Magnus őszintén
sajnálta, hogy az elemeket kell kordában tartania ahelyett, hogy a
szerelmére koncentrálhatna.

Az Ibliszek maradéka az ég felől érkező új fenyegetéssel kezdett

foglalkozni.

Hárman

elfordultak

az
árnyvadászoktól, és a ballon felé száguldottak. Az első

kettővel nyílvessző végzett, mielőtt a deszkára ugorhattak volna, Alecnek

azonban nem maradt ideje harmadszor is felajzani az íjat. A démon tátott
pofájában meredező

tűhegyes fekete fogaival vetette magát a fiúra.

Alec azonban máris eldobta az íjat, és egy szeráfpengét rántott elő helyette.

– Puriel! – kiáltotta, mire a fegyver angyali fénnyel kezdett világítani.

A fiú testén felragyogtak a rúnák, ahogy egyetlen gyors mozdulattal

elválasztotta az Iblisz fejét a testétől. A démon fekete hamuvá porladt.

Újabb csapat démon érte el a ballont, de ők is gyorsan

hasonló sorsra jutottak. Az árnyvadászok ezzel foglalkoztak, Alec is erre

született. Az egész teste kecses és villámgyors fegyver volt, eszköz, amit
arra teremtettek, hogy démonokat pusztítson, és a szeretteit óvja. Alec
nagyon értett mindkettőhöz.

Magnus inkább a mágia és a divat terén mutatott kiemelkedő képességeket.

Elektromos hálóba csalt egy démont, egy másikat pedig a szél láthatatlan
barikádjával vett körül. Alec lelőtte a Magnus által mozdulatlanságban
tartott Ibliszt, aztán az utolsó még odalent ólálkodó démont is. Időközben a
szőke árnyvadásznőnek és a vele lévő férfinak nem maradt dolga. Ott álltak
a füstös hamu forgatagában

pusztulás

közepette,

és

kissé
tanácstalannak tűntek.

– Nagyon szívesen! – integetett le nekik Magnus. – Nem tartoztok

semmivel!

– Magnus! – kiáltott rá Alec. – Magnus!

A fiú hangjából sütő riadalmat hallva Magnus felkapta a fejét, és előbb

érzékelte, hogy a szél kicsúszott a szorításából, mint hogy a ballon alatt
lógó deszka meglódult volna alattuk. Tett még egy utolsó kapkodó,
hasztalan mozdulatot, de Alec már kibillent az egyensúlyából, és egyenesen
a boszorkánymesternek zuhant.

– Kapaszkodj! – kiabálta a fülébe Alec, ahogy a hőlégballon zuhanni

kezdett egyenesen egy színház cégére felé, ahol ragyogó sárga izzók sora
rajzolta ki a CARMEN szót.

Magnus egész életében azon dolgozott, hogy amit tesz, az látványos legyen.

Hát ez az ütközés az volt.

MÁSODIK FEJEZET

Csillagok írják ki a neved

A hőlégballon alatt lógó deszka éppen az R betűbe készült becsapódni,

amikor Alec megmarkolta Magnus ruhájának ujját, magához szorította a
boszorkánymestert, és vele együtt levetette magát. A csillogó égbolt és a
csillogó város helyet cserélt egymással, ahogy forogni kezdett a világ.

Magnus már nem tudta, mi van fent, és mi van lent, amíg aztán földet értek,
és már kizárólag a lentre tudott figyelni.

Egy pillanatnyi vaksötét következett, aztán azt vette észre, hogy Alec
karjában fekszik a gyepen.

Magnus sűrűn pislogott, és még éppen időben sikerült eltüntetnie a

csillagokat a szeme elől, hogy lássa, amint a ballon nekiütközik a feliratnak,
és látványos robbanással szikrák meg szilánkok repülnek szerteszét. A légi
járművet odafent tartó gázláng meglódult, és a ballon, meg vele együtt a
színház homlokzatán álló felirat tüzet fogott.

Az utcán már kezdtek gyülekezni a bámészkodók.

A párizsi rendőrök szirénájának jellegzetes visítása egyre közelebbről

hallatszott. Van, amit még álcavarázslattal

sem lehet eltüntetni.

Erős kezek rántották talpra Magnust.

– Jól vagy?

A boszorkánymester maga is meglepődött, de jól volt.

A jelek szerint az árnyvadászok számos képessége közé tartozott az abszurd

magasságból való biztonságos zuhanás is. Magnust jobban felzaklatta Alec
aggodalmas tekintete, mint maga a baleset. Azon kapta magát, hogy
legszívesebben hátrafordulna, hogy megnézze, kinek szól ez a pillantás –
nehezen hitte el, hogy személyesen neki.

Magnus évszázadok óta kokettált a halállal, és nem szokta meg, hogy valaki
ennyire megijedjen, amikor szokás szerint kevésen múlott, hogy megússza.

– Nem panaszkodom – mondta most, és megigazította a kézelőjét. – Ha azt

tenném, csak egy jóképű úriember figyelmét kívánnám magamra vonni
vele.

Szerencsére aznap este épp nem adták elő a Carment, így a jelek szerint
senki sem sérült meg. Magnus és Alec felálltak, leporolták magukat, aztán a
roncsokat figyelték.

A gyülekező tömeg szerencsére nem láthatta őket, így hát azon ámuldoztak,
hogy vajon hová tűnhettek a hőlégballon utasai. Csend lett, aztán a hatalmas
cégér az égőkkel előrebillent, és miután a lángok megolvasztották a
tartószerkezet utolsó darabjait is, az egész hangos durranással zuhant a
földre, friss füstfelhőt és szikrákat küldve a levegőbe. Az emberek óvatosan
hátrébb húzódtak, de azért nem hagyták abba a fényképezést.
– El kell ismernem – jegyezte meg Magnus, miközben egy félig leszakadt
szövetdarabot igyekezett a helyére

rángatni a ruháján –, az este nem egészen terv szerint alakul.

Alec komoran nézett rá.

– Bocs, hogy elszúrtam.

– Semmi sincs elszúrva. Fiatal még az este, és a foglalásaink élnek – felelte

Magnus. – A színház nagyvonalú adományt fog kapni egy ismeretlen
törzsvendégtől a különös baleset utáni javítások költségeinek fedezésére.
Hamarosan esti sétára indulunk a világ legromantikusabb városában. Én
egészen kitűnőnek találom ezt az estét. Legyőztük a gonoszt, az is jó.

Alec összeráncolta a homlokát.

– Ritkaság, hogy ennyi Iblisz démon összegyűljon.

– Hagyjunk valamit a Párizsi Intézetnek is, különben mivel szórakoztatnák

magukat? Tapintatlanság lenne a részünkről, ha elhappolnánk előlük
minden legyőzendő

gonoszt. Különben is vakációzunk. Carpe diem! Élj a mának! Ne a

démonoknak.

Alec egy vállrándítással és egy halvány mosollyal adta meg magát.

– Aztán meg átkozottul jól bánsz azzal az íjjal, és ez nagyon, de nagyon

vonzó – tette hozzá Magnus.

Az volt a szerény véleménye, hogy Alecnek több dicséretre van szüksége.

A fiú láthatólag meghökkent, de azért nem esett neki rosszul a dolog.

– Jól van. De most új ruhák kellenek. Ha valamelyik párizsi tündér meglát

így, egy jó évszázadra annyi a jóhíremnek.

– Nem is tudom – szólt Alec. – Nekem bejössz így.

Magnus sugárzott, de megőrizte az elszántságát. Nem úgy képzelte, hogy
egy hőlégballon-baleset szaggatja majd le róla a ruhát ezen az úton. Célba
vette hát a Rue Saint-Honorét egy gyors ruhatárfrissítés céljából.

Bejártak jó pár boltot. Ezek egy része eleve késő estig nyitva volt, másokat
rá lehetett bírni, hogy kinyissanak egy régi kedves vevő kedvéért. Magnus
kiválasztott egy kasmírmintás vörös bársonyzakót, hozzá rozsdavörös
zsabós inget, Alec pedig laza bőrdzsekit kapott indokolatlanul sok cipzárral.

Miután ezzel megvoltak, Magnus telefonált párat, majd örömmel közölte,

hogy a séf asztalánál vacsoráznak a tündérek Szent Iván-éji vendéglő névre
hallgató legmenőbb helyi éttermében.

A hely odakintről egészen hétköznapi vörös téglás épületnek látszott

gipszből készült homlokzattal, odabent viszont tündérek barlangjára
emlékeztetett. A földet burjánzó smaragdzöld moha lepte, a falakat és a
mennyezetet pedig szabálytalan sziklák alkották, mintha csak a föld
gyomrában lettek volna. A mindenfelé álló fákból akár a kígyók, indák
nőttek ki, és az asztalok között kúsztak-másztak. Jó pár vendég úgy
vadászott az ételre, mert a fogások felemelkedtek a tányérjukról, és
menekülni igyekeztek a szabadság felé.

– Mindig hülye érzés a tündérek éttermeiben rendelni –

elmélkedett Alec, miután megrendelték a salátát. –

Mármint New Yorkban folyton ezt csinálom, de azokat a helyeket ismerem.

Az Árnyvadászkódex szerint soha semmilyen körülmények között nem
ehetünk a tündérek

ételéből.

– Ez a hely teljesen biztonságos – mondta Magnus egy levelet rágcsálva,

ami közben megpróbált kimászni a szájából. – Mármint nagyjából
biztonságos. Amennyiben kifizetjük az ételt, nem ajándéknak, hanem
árunak tekintik. A pénzügyi tranzakció létrejötte nagyon nem mindegy.
Vékony a határvonal, de hát nem mindig így van, ha tündérekről van szó?
Ne hagyd szökni a salátádat!
Alec nevetve döfte a villáját a tündér capresébe.

– Már megint azok az árnyvadászreflexek – állapította meg Magnus.

Mindig ügyelt rá, hogy mondén szerelmei a lehető

legkevesebbet kerüljenek kapcsolatba az alvilággal.

A saját biztonságuk és lelki békéjük érdekében is. Mindig azt feltételezte,

hogy az árnyvadászok is akkor elégedettek, ha minimális a kapcsolatuk az
alvilággal. Távol tartották magukat tőlük, azt mondták magukról, hogy
ugyan nem mondénok, de nem is alvilágiak – valami harmadik dolog
inkább, különleges, talán kicsit még jobb is. Alec viszont minden jel szerint
szívesen jött ide. Semmi sem riasztotta meg Párizsban vagy akár Magnus
világában. Még az is előfordulhatott, hogy Alec egyszerűen csak
ugyanolyan boldog volt, mint ő, amiért végre együtt lehetnek.

Egymásba karolva vonultak ki az étteremből, Magnus érezte az árnyvadász

kőkemény bicepszeit. Tudta, hogy Alec szükség esetén megint egyetlen
szemvillanás alatt harcra kész lenne, ebben a pillanatban azonban elengedte
magát. Magnus nekidőlt.

Befordultak a Quai de Valmyra, ahol erős szembeszél

fogadta őket. Alec felhúzta a kapucniját, becipzározta a dzsekijét, és

közelebb húzta magához Magnust.

A boszorkánymester a Canal Saint-Martin felé vette az irányt, követve az

egyszer csak kanyart leíró csatornát.

A parton párok sétáltak, mások a víz mellett leterített pokrócokon ülve

piknikeztek. Az egyik ilyen csapathoz egy fedorát viselő férfisellő is
csatlakozott. Magnus és Alec átballagott egy kék vas gyaloghíd alatt. A
csatorna túlpartján ütőhangszerekkel kísért hegedűszó szólt.

A párizsi mondénok is hallották a halandó dobost, de csak a Magnushoz és

Alechez hasonlóak láthatták és hallhatták a körülötte pörögve-forogva
hegedülő tündérlányt, akinek a hajában virágok csillogtak, akár az ékkövek.
Magnus a víztől egy csendesebb utcába terelte Alecet.

A kétoldalt egymáshoz préselődő alacsony szürke házak falán ragyogó

sápadt holdfény ezüstös kaleidoszkóppá változott az ingó fák lombjaiban.
Ötletszerűen fordultak be a sarkokon, hagyták, hogy a véletlen vezesse
őket. Magnus ereiben zubogott a vér. Végre érezte, hogy él, végre felébredt
a tompaságból. Remélte, hogy Alec is ugyanúgy fel van dobva, mint ő.

Hűvös szél simogatta Magnus nyakszirtjét, egészen libabőrös lett tőle. Egy
pillanatra valami különöset érzett.

Valami viszketést, egy borzongató jelenlétet. Megtorpant, és hátranézett. A

sétáló embereket figyelte. Még mindig érezte: egy szempár figyelte, fülek
hallgatták, vagy talán levegőben lebegő gondolatok fókuszáltak rá.

– Valami baj van? – kérdezte Alec.

Magnus csak most vette észre, hogy eltávolodott Alectől,

és ösztönösen arra készült, hogy egyedül szálljon szembe a fenyegetéssel.

Lerázta magáról a kellemetlen érzést.

– Mi baj lehetne? Veled vagyok.

Kinyújtotta a kezét, és összefűzték az ujjaikat. Alec bőrkeményedéses

tenyere az övéhez simult. A fiú könnyebben megtalálta a helyét az
éjszakában, mint napközben. Talán jobban érezte magát a bőrében így, hogy
még azok sem bámulhatták meg, akik rendelkeznek a látás képességével.
Talán minden árnyvadász jobban érzi magát az árnyak között.

A Parc des Buttes-Chaumont bejáratához érve megálltak. A város fényei

világosbarna árnyalatot kölcsönöztek a látóhatárnak, ahol a fák
összeolvadtak az éjszakai égbolttal. Magnus halványan egy kupac vibráló
csillagra pillantott a fénylő holdtól jobbra.

– Ott van az Ökörhajcsár, aztán mellette az Északi Korona és a Hercules.

– Miért tartják romantikusnak a csillagok mutogatását?

– kérdezte Alec, bár közben mosolygott. – Nézd, az ott…

Dave… a vadász… Az meg a… Béka! És… a Helikopter. Bocs, nem

ismerem a csillagképeket.

– Azért romantikus, mert ilyenkor továbbadjuk a tudásunkat a világról –

magyarázta Magnus. – Az, aki ismeri a csillagokat, tanítja a társát, aki nem
ismeri őket.

Ez romantikus.

– Nem hinném, hogy én bármit taníthatnék neked –

mondta Alec, és közben levette a dzsekijét.

Továbbra is mosolygott, de a boszorkánymester szívébe belehasított valami.

– Dehogynem taníthatsz. Mi van a kézfejeden?

Alec felemelte a kezét, és úgy vette szemügyre, mintha most látná először.

– Egy rúna. Láttál már ilyet.

– Nyilván tisztában vagyok az alapokkal. Rúnákat rajzoltok a bőrötökre, és

mindenféle képességet kaptok tőlük – bólintott Magnus. – A részletek nem
világosak.

Tégy hát a kedvemre! Az a jel a kezeden az első, amit mind megkaptok,

igaz?

– Igen – felelte lassan Alec. – Voyance. Általában ezt a rúnát kapják meg
először az árnyvadász gyerekek. Ezzel győződnek meg róla, hogy
egyáltalán bírják a rúnákat. És segít átlátni az álcavarázslaton, ami mindig
jól jön.

Magnus alaposabban megnézte a szemet formáló halvány vonalakat Alec

sápadt bőrén. Az álcával az alvilágiak védték magukat, az árnyvadászoknak
pedig azért kellett átlátni rajtuk, mert az alvilágiak fenyegetést jelenthettek
rájuk.
Vajon Alecnek is ugyanez jutott eszébe, amikor a saját kezén lévő jelre
pillantott, csak volt olyan jó lélek, hogy nem mondta ki hangosan? Talán
ezzel is Magnust védte, mint amikor levetette magát vele a hőlégballonról.

Különös, gondolta a boszorkánymester. De kedves.

– És ez? – kérdezte.

Egyszerre azon kapta magát, hogy végighúzza az ujját Alec bicepszén.

Figyelte, ahogy a fiú megborzong a váratlanul intim gesztustól.

Alec Magnus szemébe nézett.

– Pontosság – felelte.

– Szóval ennek kell megköszönnöm, hogy olyan jól bántál az íjjal?

Ha már úgyis Alec kezét fogta, közelebb húzta magához a fiút, hogy az
ösvény közepén találkozzanak a lágy holdfényben. Odahajolt, és apró
csókot nyomott Alec karjára.

– Köszönöm – suttogta. – És ez?

Most Alec nyakának oldalát simította végig az ujjával.

Alec reszketeg lélegzete megtörte az éjszaka bársonyos csendjét. A fiú

hirtelen Magnus dereka köré fonta a karját, és egymáshoz préselte a
testüket. Magnus a ruháikon keresztül is érezte Alec szívverését.

– Ekvilibrium – mondta a fiú alig hallhatóan. –

Biztosabban állok tőle a lábamon.

Magnus lehajtotta a fejét, és az ajkával gyengéden megérintette az Alec

nyakába szinte teljesen beleolvadó, ezüstösre halványult rúnát. A fiú élesen
szívta be a levegőt.

Magnus addig csúsztatta az ajkát a meleg bőrön, amíg el nem érte Alec
fülét.
– Azt hiszem, nem működik – búgta.

– Nem is akarom, hogy működjön – dörmögte válaszul Alec.

Elfordította az arcát, és elkapta Magnus száját. Úgy csókolt, ahogyan

minden mást is csinált, szenvedéllyel, teljes szívét beleadva. Teljesen
levette a lábáról Magnust.

A boszorkánymester belemarkolt Alec karján lévő puha dzsekijébe, és

lesütött szempilláin keresztül észrevette, hogy a hold fénye megcsillan
kivillanó csupasz bőrén. Az

újabb finoman megmunkált, leginkább hangjegyre emlékeztető rúnára az

Alec kulcscsontja alatti mélyedésben talált rá.

– És ez mi? – kérdezte halkan Magnus.

– Állóképesség – felelte Alec.

Magnusnak elkerekedett a szeme.

– Ez komoly?

Alec elvigyorodott.

– Aha.

– De tényleg – folytatta Magnus –, szeretném ezt tisztázni. Nem csak azért

mondod, mert szexisen hangzik?

– Nem – válaszolta Alec fátyolos hangon, aztán nyelt egyet. – De örülök, ha

így van.

Magnus Alec kulcscsontja alá illesztette a gyűrűit, és látta, ahogyan a fiú

megborzong a fém hűvös érintésétől.

Felfelé húzta a kezét Alec nyakán, a tarkójára tette a tenyerét, és megint

közelebb húzta magához.
– Istenem, de szeretem az árnyvadászokat! – suttogta közben.

– Örülök – mondta megint Alec.

A szája puha volt és meleg, ami látszólag szöges ellentétben állt erős
kezével. Aztán ebből az ellentétből semmi sem maradt, amikor a csókok
egyszerre nyújtottak mindent átható biztonságérzetet, és kergették vadul
előre.

Magnus kis idő múlva levegő után kapkodva lépett hátra, mert hamarosan
nem lett volna más választása, mint hogy leteperje Alecet a földre.

Ezt nem tehette meg. Alec még soha nem csinált hasonlót. Az első párizsi
éjszakájukon Magnus kora

hajnalban arra ébredt, hogy a fiú még ébren van, és fel-alá járkál a
szobában. Biztos volt benne, hogy Alecet néha aggasztja, mibe keveredett.
Kizárólag az ő kezében volt a döntés, hogy továbblépnek-e.

– Nem lenne gond, ha kihagynánk a kabarét? –

érdeklődött pattanásig feszült hangon Alec, és belebújt a dzsekijébe.

– Milyen kabarét? – kérdezett vissza Magnus.

Kisiettek a parkból, és elindultak Magnus lakásának irányába. Kétszer

megálltak, mert rossz irányba fordultak a keskeny utcák valamelyikén,
kétszer pedig azért, hogy csókolózzanak egy felemásan megvilágított
sikátorban.

Ha Alec nem tájékozódik olyan jól, reménytelenül eltévedtek volna.

Egy árnyvadász kapóra jön, ha az ember útra kel.

Magnus úgy tervezte, hogy soha többé nem indul el otthonról egy
árnyvadász nélkül. Volt már ebben a lakásban forradalmár és rossz festő, a
XVIII. században pedig itt rabolták el tőle a vagyonát. Akkor először lett
gazdag, és mindenét elveszítette. Azóta még párszor megtörtént vele
ugyanez.
Mostanság Brooklynban élt, a párizsi lakás üresen állt, csak az emlékeit
tartotta itt. Mindössze érzelmi okokból nem adta el, meg azért, mert a
párizsi divathéten szállodai szobát találni a pokol egy csakis az ő számára
tartogatott különleges bugyrának tűnt.

Magnus nem is foglalkozott a kulcsokkal, csak csettintett az ajtó előtt, és a

mágiája utolsó tartalékaival nyitotta ki. Aleckel akkor is csókolóztak,
amikor beléptek

az épületbe. Felváltva döntötték a falnak egymást, miközben valahogy

felbotorkáltak négyemeletnyit.

A lakás ajtaja hangos csattanással vágódott ki, ők pedig szinte bedőltek

rajta.

A bársonyzakó még a lakásba sem jutott be, mivel Alec még a folyosón
letépte, és a földre dobta. Amikor átléptek a küszöbön, már Magnus ingét
húzta szét. Kézelők és gombok csilingeltek valahol a távolban a padló
deszkáin.

Magnus vadul rántotta le a bőrdzseki cipzárját, és a kanapé karfájának

döntötte Alecet, hogy aztán átbillentse rajta a párnákra. Alec kecsesen
zuhant hanyatt, közben maga után rántotta Magnust.

A boszorkánymester megcsókolta az ekvilibrium-, aztán az állóképesség-

rúnát. Alec teste ívbe hajlott alatta, ujjai Magnus vállát szorították.

Aztán Alec hangja egészen sürgető lett, miközben azt hajtogatta, hogy
valami, valami, Magnus, valami, valami.

– Alexander – dörmögte válaszul Alec, mire a fiú teste azonnal hevesen

reagált.

Szorítása erősödött a vállán. Magnus hirtelen támadt aggodalommal nézett

rá.

Alec tágra nyílt szemmel bámult a fal felé.

– Magnus! Ott!
Magnus követte Alec tekintetét, és egyszerre rádöbbent, hogy társaságuk
van. Egy alak ült a lila, kétszemélyes fotelban nem messze tőlük. Az
ablakon beszűrődő színes fényben Magnus egy dús barna hajú, szürke
szemű nőt pillantott meg, ismerős, fanyar mosollyal az arcán.

– Tessa?

HARMADIK FEJEZET

A Karmazsin Kéz

Feszélyezett csendben ültek a nappaliban. Alec a kanapé másik végébe

húzódott, messze Magnustól. Ma este semmi sem alakult terv szerint.

– Tessa! – ismételte csodálkozva Magnus. – Rád aztán nem számítottam.

Mondjuk nem is hívtalak.

Tessa kortyolt a teájából. Tökéletesen összeszedettnek tűnt. Mivel ő volt

Magnus egyik legkedvesebb és legrégebbi barátja, a boszorkánymester úgy
érezte, legalább sajnálkozva nézhetne rá egy kicsit. Tessa nem tette.

– Egyszer azt mondtad, nem bocsátanád meg, ha nem néznék be hozzád,

amikor úgy alakul, hogy egy városban vagyunk.

– Megbocsátottam volna! – jelentette ki Magnus. – Sőt mi több,

megköszöntem volna.

Tessa Alec felé pillantott, mire a fiú elvörösödött. A nő

szája sarka elindult felfelé, de kedves volt, és a teáscsészéje mögé rejtette a

mosolyát.

– Akkor megállapíthatjuk, hogy kvittek vagyunk –

mondta Tessa. – Egyszer beállítottál egy hegyi erődítménybe, amikor épp

egy úrral voltam. Az is elég kínos volt.

Félig elrejtett mosolya már nem volt olyan könnyed.

Megint Alecre pillantott, aki egykor élt árnyvadászoktól örökölte a színeit.
Olyan árnyvadászoktól, akiket Tessa szeretett.

– Ezt már elengedhetnéd – tanácsolta Magnus.

Tessa épp úgy boszorkánymester volt, mint Magnus, és hozzá hasonlóan ő

is megszokta, hogy túl kell tennie magát azoknak az emlékén, akiket valaha
szeretett és elvesztett. Hosszú évek óta rendszeresen vigasztalták egymást.

A nő megint ivott a teájából, a mosolya visszatért, mintha soha el sem tűnt

volna.

– Pillanatig se aggódj, elengedtem! – mondta. –

Egyelőre.

Alec, aki úgy kapkodta köztük ide-oda a fejét, mintha egy teniszmérkőzést
nézne, felemelte a kezét.

– Bocsánat, de ti jártatok?

Erre mindkét boszorkánymesternek fennakadt a szeme.

Tessa és Magnus ugyanolyan döbbent tekintettel fordult felé.

– Te mintha jobban elszörnyedtél volna – mondta Magnus Tessának –,

pedig valamiért én is mélyen sértve érzem magam.

Tessa halványan elmosolyodott, aztán megint Alecre nézett.

– Magnusszal több mint száz éve barátok vagyunk.

– Oké – nyugtázta Alec. – Ezek szerint ez egy baráti látogatás?

Éle volt a hangjának, amitől Magnus felhúzta a szemöldökét. Alec néha

feszengett, ha új emberekkel kellett találkoznia. Magnus úgy sejtette, hogy
ez megmagyarázza a hangvételét. Azért nem értette a dolgot, mert annyira
látványosan belehabarodott a fiúba, hogy az semmilyen körülmények között
nem lehetett féltékeny.
Tessa felsóhajtott. A vidámság egy pillanat alatt eltűnt szürke szeméből.

– Bár baráti látogatás lenne! – mondta halkan. – De nem az.

Mocorogni kezdett ültében, kicsit mereven mozgott.

Magnus összehúzta a szemét.

– Tessa! – mondta. – Megsebesültél?

– Semmi olyasmi, ami ne gyógyulna meg – felelte a nő.

– Bajban vagy?

Tessa hosszú, kifürkészhetetlen pillantást vetett rá.

– Én nem. Te viszont igen.

– Hogyhogy? – Alec hangja hirtelen megtelt feszültséggel.

Tessa az ajkába harapott.

– Magnus – szólt. – Beszélhetnénk négyszemközt?

– Nyugodtan mondhatod Alec előtt is – jelentette ki Magnus. – Bízom

Alecben.

– Az életedet is rábíznád? – kérdezte nagyon halkan Tessa.

Ha más ül ott velük szemben, Magnus azt hitte volna, csak színpadiasan
megjátssza magát. Tessától azonban

nem szokta meg az ilyesmit. Ő általában komolyan gondolja, amit mond.

– Igen – bólintott Magnus. – Az életemet is.

Sok alvilági soha nem árulta volna el a titkait egy árnyvadásznak, akármit
mondjon is Magnus, Tessa azonban más volt. Felvette a lábánál heverő
kopott bőrtáskát, és előhúzott belőle egy tekercset. Feltörte rajta a
viaszpecsétet, aztán kibontotta.

– A Spirális Tanács hivatalosan is utasításba adta, hogy te, Magnus Bane,

Brooklyn fő boszorkánymestere, semlegesítsd a Karmazsin Kéz névre
hallgató démonimádó szektát az emberek között. Azonnal.

– Értem én, hogy a Spirális Tanács a legjobbat akarja –

mondta szerényen Magnus. – Másfelől viszont nem dobom el az agyam a

hangvételüktől. Hallottam a Karmazsin Kézről. Komolytalanok. Egy csapat
ember, akik démonmaszkban járnak bulizni. Jobban érdekli őket, hogy
egymás köldökéből igyák a tequilát, mint hogy démonokat imádjanak.
Vakációzom éppen, és nem óhajtok ezzel a képtelenséggel foglalkozni.
Üzenem a Spirális Tanácsnak, hogy inkább megfürdetem a macskámat,
Miau-ce-tungot.

A Spirális Tanács voltaképpen a boszorkánymesterek irányítótestületeként

működött, bár igyekezett titokban tevékenykedni, és nem mondhatta magát
hivatalosnak.

A boszorkánymesterek eleve nehezen viselték, ha meg akarták nekik

mondani, mit csináljanak, Magnus pedig még a többieknél is nehezebben.

Tessa arcán árnyék futott át.

– Magnus, könyörögnöm kellett a Tanácsnak, hogy

eljöhessek hozzád. Igen, a Karmazsin Kéz mindig komolytalan volt, de

mint kiderült, új vezetőjük van, aki gatyába rázta őket. Megerősödtek,
mélyen a zsebükbe nyúltak, és komolyan nekifeküdtek a toborzásnak. Sok
haláleset köthető hozzájuk és még több eltűnés.

Velencében találtak egy halott tündért egy pentagramma mellett, amit a

vérével festettek.

Magnus meghökkent, úgy kellett kényszerítenie magát, hogy ne mozduljon.

Semmi szükség nem volt rá, hogy Tessa a szájába rágja, mit jelent ez.
Mindketten tudták, hogy tündérvérrel Nagyobb Démonokat is meg lehet
idézni; olyanokat, akik valaha az angyalok között is a legnagyobbak voltak,
aztán a legmélyebbre buktak alá.

Az is kimondatlan maradt, hogy Tessa meg Magnus mindketten egy-egy

Nagyobb Démon gyerekei voltak.

Magnus ennek következtében közelebb érezte magát Tessához. Nemigen

szaladgáltak a világban Nagyobb Démonok gyerekei.

Magnus eleddig nem árulta el Alecnek, hogy az apja a Pokol egyik hercege.
Azt gyanította, hogy egy ilyen információ nem tenne igazán jót egyetlen
formálódó kapcsolatnak sem.

– Valóban? – kérdezte Magnus, miközben igyekezett semleges hangot

megütni. – Ha ez a szekta valóban egy Nagyobb Démon megidézésén
dolgozik, az tényleg igen rossz hír. A szektának és jó eséllyel számos
ártatlan illetőnek is.

Tessa bólintott, és előredőlt.

– A Karmazsin Kéz egyértelmű célja, hogy káoszt keltsen az árnyvilágban,

ezért a Spirális Tanács engem küldött, hogy bánjak el velük. Velencében
eljátszottam egy tanítványukat, hogy kiderítsem, miben mesterkednek, és ki
lehet a vezetőjük. Aztán egy szertartás során olyan főzetet ittam, amitől
elvesztettem az alakváltó képességemet. Alig úsztam meg élve. Mire pár
nappal később visszatértem, a szekta már elhagyta a helyet. Meg kell
találnod őket.

– Ahogy oly gyakran mondom – sóhajtotta Magnus –, miért pont én?

Tessa már nem mosolygott.

– Nem igazán adok hitelt az ilyen pletykáknak, de az alvilágban azt

rebesgetik, hogy a Karmazsin Kéz új vezetője nem is annyira új. Állítólag
az eredeti alapító tért vissza.
– És ha megkérdezhetem, ki volna ez az alapító?

Tessa elővett egy fényképet, és lecsapta az asztalra.

A fotó egy falra festett képről készült. A festmény esetlen, amatőr alkotás
volt, szinte mintha egy gyerek mázolta volna. Egy sötét hajú férfi
terpeszkedett rajta egy trónon.

Ketten pálmalevelekkel legyezték, egy harmadik szolga pedig előtte térdelt.

Nem, nem megalázkodott, a jelek szerint inkább a talpát masszírozta.

A kezdetlegesség ellenére is mindannyian felismerték a szektaalapítót a

fekete hajáról, a markáns vonásairól és macskákat idéző jellegzetes sárga
szeméről.

– Az alapítót Nagy Méregnek nevezik – mondta Tessa. –

Nem ismerős véletlenül? Magnus, az emberek azt állítják,

hogy te vagy a Karmazsin Kéz alapítója, egyben új vezetője.

Magnus hátán végigfutott a hideg, aztán a felháborodás kerekedett felül.

– Tessa, a legkevésbé sem alapítottam szektát! –

tiltakozott. – Még csak nem is bírom a démonimádókat.

Unalmas barmok, akik unalmas démonokat imádnak. –

Elhallgatott egy pillanatra. – Éppen az ilyesmiken szoktam viccelődni

igazából. – Újra elhallgatott. – Nem mintha arra is képes lennék. Még csak
ugratásból sem. Soha… – Elakadt a hangja.

– Képes lennél azzal poénkodni, hogy alapítasz egy démonimádó szektát?

Magnus tehetetlenül tárta szét a karját.

– Bármivel képes lennék poénkodni.

Magnus emlékeiben távolról felrémlett valami. Egy Karmazsin Kéz nevű
szekta… egy réges-régi vicc.

Valamikor évszázadokkal korábban elmesélt egy viccet.

Meg mert volna esküdni rá, hogy Ragnor Fell is ott volt.

Egy nagyon hosszú és nagyon meleg éjszakán történt.

Semmi másra nem emlékezett.

Magnus mély lélegzetet vett, és nyugalmat erőltetett magára. Öreg barátja,

Ragnor meghalt, egy nemrég véget ért háború áldozatául esett. Magnus
igyekezett nem gondolni rá túl sokat.

Mostanra már hiányos volt az emlékezete a szóban forgó eseményt illetően.

Hosszú évszázadokat senki sem őrizhetett meg hibátlanul a fejében, és
Magnus nem tudta megkülönböztetni az elhomályosodó emlékeket azoktól,

amiket szándékosan metszettek ki. Ő maga is tüntetett már el emlékeket

varázslattal. A boszorkánymesterek néha így segítettek egymásnak
átvészelni a halhatatlanság jelentette megpróbáltatásokat.

De miért lennének eltüntetett emlékei egy démonimádó szektáról? És ki

tüntette volna el őket? Nem mert Alec felé nézni.

– Tessa – szólt óvatosan –, biztos vagy benne, hogy nem zavart meg a Nagy
Méreg szimpatikus arca és megnyerő

modora?

– Van egy festmény a falon. – Alec hangja nyugodt volt, pusztán a tényt
állapította meg. – Mind a két képen ugyanaz a felöltő van rajtad.

Magnus nem fordult a fiú felé, inkább a két másik boszorkánymester,

Ragnor Fell és Catarina Loss társaságában őt ábrázoló festményre pillantott.
A képet egy művészi hajlamú vérfarkas ismerőse festette, így egyiküket
sem takarta álcavarázslat. Catarina mélyen kivágott ruhája elég sokat
megmutatott gyönyörű kék bőréből, Ragnor íves szarvai pedig gondosan
belőtt göndör fürtök közül emelkedtek ki, zöld arca olyan éles kontrasztot
alkotott fehér kravátlijával, mint a tavaszi falevelek a kései hóval. Magnus
világító macskaszeme körül ráncok jelentek meg, ahogy mosolygott.
Mindig nagy becsben tartotta ezt a képet.

És valóban ugyanazt a felöltőt viselte mindkét képen.

Fontolóra vette, aztán el is vetette a lehetőséget, hogy a Nagy Méreg egy

véletlen egybeesés folytán rendelkezett az övével pontosan megegyező
felöltővel, ezt a darabot

ugyanis az orosz cár varratta hálából személyesen neki a saját szabójával.

Valószínűtlennek tűnt, hogy Miklós egy másikat is készíttetett volna holmi
szektavezérnek.

– Semmire sem emlékszem a Karmazsin Kézről –

mondta Magnus. – De az emlékekkel könnyű babrálni, és szerintem valaki

az enyémekbe is belenyúlt.

– Magnus! – szólt Tessa. – Én tudom, hogy nem te vagy a démonimádó

szekta vezetője, de nem mindenki ismer úgy a Spirális Labirintusban, mint
én. Azt hiszik, hogy te állhatsz emögött. Az árnyvadászokhoz akartak
menni, én győztem meg őket, hogy adjanak neked egy esélyt felszámolni a
szektát, és bizonyítani az ártatlanságodat, mielőtt ráállítják az ügyre
valamelyik intézetet. Nem bánnám, ha többet is tehetnék, de ennyi telt.

– Nem gond – mondta Magnus. Nem akarta aggasztani Tessát, úgyhogy

könnyedséget kényszerített magára, bár inkább tombolni lett volna kedve. –
Megoldom egyedül is.

Egy ideje nem nézett Alecre. Kíváncsi lett volna rá, összeszedi-e valaha is
annyira a bátorságát, hogy megint felé tudjon fordulni. Az árnyvadászok és
az alvilágiak közötti egyezség értelmében az árnyvadászokat értesíteni
kellett volna erről a démonszektáról és a gyilkosságokról, arról pedig főleg,
hogy egy boszorkánymester az első

számú gyanúsított.
Tessa helyette fordult Alechez.

– Magnus nem tett semmi rosszat – biztosította.

– Ezt nélküled is tudom – közölte a fiú.

Tessa vállában oldódott a feszültség. Csészéjét az asztalra tette, és felállt.

Tekintete elidőzött Alecen, száját

meleg, édes mosolyra húzta, és Magnus tudta, hogy nem csak Willt, de
Cecilyt, Annát és Christophert is ott látja benne – több nemzedékre való
szeretett arcot, akik már csak az emlékezetében éltek.

– Örülök, hogy találkozhattam veled, Alexander.

– Alec – helyesbített a fiú, miközben maga is Tessát tanulmányozta.

– Alec – bólintott Tessa. – Szívesen maradnék segíteni, de minél

gyorsabban vissza kell térnem a Labirintusba.

Portált nyitnak nekem. Kérlek, vigyázz Magnusra!

– Hogy mondod? – hökkent meg Magnus.

– Persze, hogy vigyázok rá – nyugtatta meg Alec. –

Tessa, mielőtt még elmész… Ismerősnek tűnsz.

Találkoztunk már?

Tessa megállt előtte, és lenézett rá. Komoly és kedves volt az arca.

– Nem – felelte –, de remélem, azért még fogunk.

A hátsó fal felé fordult, ahol egy frissen nyíló portál különös fénnyel
világította meg a bútorokat és a lámpákat.

A levegőbe vágott íves nyíláson át Magnus látta a Spirális Labirintus

fogadószobájának híresen kényelmetlen székeit.
– Akárki is ennek a szektának az új vezetője – mondta Tessa, mielőtt
átlépett volna a portálon –, légy óvatos! Úgy sejtem, boszorkánymester
lehet. Nem sokat tudtam meg, de egyszerű szektatagként is erős
védvonalakkal találkoztam, és láttam, hogyan söpörnek félre varázslatokat.
Valami titkos könyvet emlegetnek, A mágia vörös tekercseit. Nem sikerült
szereznem belőle egy

példányt sem.

– Körbekérdezek a párizsi árnypiacon – bólintott Magnus.

– Figyelik a mágiát, szóval lehetőség szerint ne használj portált! –

tanácsolta Tessa.

– Mindeközben te most is portált használsz – jegyezte meg kedélyesen

Magnus. – Szóval szokás szerint most is arra figyeljek, amit mondasz, ne
arra, amit csinálsz.

Értem. És veled minden rendben lesz?

Tessa elmúlt százéves, de így is sokkal fiatalabb volt Magnusnál, aki

gyakorlatilag egész életében ismerte őt, és mindig feladatának érezte, hogy
a szárnyai alá vegye.

– A Spirális Labirintusba tartok, és ott is maradok. Ott mindig biztonságban

leszek. Te viszont minden valószínűség szerint veszélyesebb helyekre
készülsz. Sok szerencsét! Illetve… bocs a vakációdért!

– Nincs miért bocsánatot kérned – mondta Magnus.

Tessa csókot dobott neki, majd átlépett a portálon, és vele együtt a fényes
boltív is eltűnt Magnus nappalijából.

Magnus és Alec jó pár pillanatig mozdulatlan maradt.

Magnus továbbra sem tudta rávenni magát, hogy egyenesen a fiúra nézzen.
Túlságosan félt attól, amit az arcán láthatott. Ott állt a párizsi lakása
közepén az emberrel, akit szeretett, és nagyon egyedül érezte magát.
Magnus komoly reményeket fűzött ehhez az utazáshoz.

Erre alig kezdték el a vakációt, és máris összeszűrte a levet egy alvilági

barátjával, hogy eltitkoljanak valami fontosat az árnyvadászok elől. Ami
pedig még rosszabb volt, nem esküdhetett meg Alecnek, hogy ártatlan
abban, amivel

vádolják. Ugyanis semmire sem emlékezett.

Egy rossz szava sem lehetett, ha Alec átgondolja az egész kapcsolatukat.

Járj velem, Alec Lightwood! A szüleid gyűlölnek, nincs helyem a
világodban, neked pedig nem fog tetszeni az enyém, ráadásul még
romantikus vakációra sem mehetünk anélkül, hogy a sötét múltam be ne
árnyékolná a jövőnket.

Nagyon szerette volna, ha jobban megismerik egymást.

Magnus az idők során kemény munkával jó véleményt alakított ki magáról,

Alecet pedig még többre tartotta. Azt hitte, felfedett minden sötét titkot,
megbirkózott minden démonnal, elfogadta minden hibáját. A lehetőség,
hogy léteznek még a saját maga számára is ismeretlen titkai, zavarba ejtette.

– Nem Tessának kellett volna bocsánatot kérnie – szólt végül. – Hanem

nekem. Ne haragudj, amiért elszúrtam a vakációnkat!

– Semmi sincs elszúrva – felelte Alec.

Amikor Magnus rájött, hogy a saját korábbi szavait hallja vissza a fiútól,
végre ránézett. Alec halvány mosollyal nézett vissza rá.

Az igazság ezúttal is úgy bukott ki Magnusból, mint ahogyan az korábban

is előfordult már Alec társaságában.

– Nem értem, mi folyik itt.

– Majd kiokoskodjuk – felelte a fiú.

Magnus tudta, hogy hosszú élete során nem egyszer érezte magát dühösnek
és elveszettnek. Ha a Karmazsin Kézre nem is emlékezett, arra igen, amikor
először embert ölt. Gyerek volt még, máshogy hívták, és egy másik

országban élt, amit később Indonéziának neveztek el.

Magnus megbánta már, hogy akkor az volt, aki, de nem törölhette le

magáról a múlt mocskát.

Nem akarta, hogy ezt a mocskot Alec is lássa, vagy, hogy hatással legyen
rá. Nem akarta, hogy Alec is úgy gondoljon rá, mint más árnyvadászok.

Magnusnak akadtak olyan szerelmei, akik mostanra sikítva menekültek

volna, ráadásul Alec árnyvadász volt.

Márpedig az ezzel járó kötelezettségeket a nephilimek szentebbnek

tartották, mint a szerelmet.

– Ha úgy éreznéd, hogy erről be kell számolnod a Klávénak – mondta

lassan Magnus –, megérteném.

– Viccelsz? – kérdezte Alec. – Ebből az idióta hazugságból egyetlen szót

sem fogok továbbadni a Klávénak. Senkinek sem szólok, Magnus, ígérem.

Alec tekintetében értetlenség látszott. Magnust magát is meghökkentette,

mennyire megkönnyebbült, amiért Alec nem feltételezte róla a
legrosszabbat.

– Esküszöm, tényleg nem emlékszem semmire.

– Hiszek neked. Kezeljük a helyzetet. Meg kell találnunk és meg kell

állítanunk az illetőt, aki valójában vezeti a Karmazsin Kezet. – Alec vállat
vont. – Szóval akkor csináljuk ezt.

Magnus nem tudta, hozzászokik-e a valaha, hogy Alec Lightwood újra meg
újra meglepi. Remélte, hogy nem.

– Aztán meg rá kell jönnünk, miért nem emlékszel erre.

Utánajárunk, ki tüntette el az emléket, és miért. Nem aggódom.

Magnus aggódott. Tessa hitt benne, mert jóindulatú volt.

Döbbenetes, de Alec is hitt benne. Még kábán és az Alec reakciója felett

érzett megkönnyebbüléstől szédülten sem tudta elűzni a nyugtalanságát.
Nem emlékezett az esetre –

így hát lehetséges volt – nem valószínű, de lehetséges –, hogy olyat tett,
amit most már szégyellne. Magnus nagyon szeretett volna biztos lenni
benne, hogy rászolgált Alec bizalmára. Szeretett volna megesküdni a
fiúnak, hogy soha

életében

nem

követett

el

semmilyen

megbocsáthatatlan bűnt.

Sajnos nem tehette.

NEGYEDIK FEJEZET

Sok titok van még

Az első párizsi éjszakájukon Alec nem tudott aludni.

Felkelt, és fel-alá járkált. Közben az alvó Magnust nézte az ágyban – abban

az ágyban, amelyikben együtt aludtak.

Semmi más nem történt még benne, és Alec remény meg félelem között
őrlődött, amikor arra gondolt, mire kerülhet sor ott hamarosan. Magnus
selymes fekete haja szétterült a fehér párnán, bőre barnaságát egészen
kiemelte a világos ágynemű. Erős, szálkás karja ott nyugodott, ahol
Alecnek kellett volna feküdnie, a csuklóján vékony arany karperec
csillogott. Alec nem igazán tudta elhinni, hogy ez valóban megtörténik vele.
Nagyon nem szerette volna elrontani.

Egy héttel később pontosan ugyanezt érezte. Mindegy volt neki, hogy egy
szektával harcolnak, egy hőlégballonon

szállnak,

vagy

éppenséggel

egy

hőlégballonon szállva harcolnak egy szektával, ami az utóbbi napok

eseményeiből kiindulva egészen életszerű

lehetőségnek tűnt a jövőre nézvést. Egyszerűen boldog

volt, hogy Magnusszal lehet. Soha nem hitte volna, hogy egyszer egy
teljesen igazi romantikus vakációra mehet valakivel, akivel tényleg jól érzi
magát, sőt még azt sem, hogy egyáltalán illendő ilyesmire vágynia.

Mindazonáltal nem örült volna különösebben, ha az apja tudomást szerez

róla, hogy az új barátja futólag démonimádó szektát alapított, és végigfutott
a hátán a hideg a gondolattól, hogy mi fog történni, ha a Klávéban
meghallják ezeket a pletykákat. Márpedig innen vagy onnan idővel
mindenképpen eljut a fülükbe, bármennyire gondosan őrzik is a titkot
Magnusszal.

A törvény szigorú, de a törvény az törvény, tartotta a népe, és Alec pontosan

tudta, mit jelent ez. Látta, hogyan bánik a Klávé azokkal az
árnyvadászokkal, akik szerintük valamilyen bűnt követtek el. Egy alvilágira
sokkal rútabb büntetés várna. Alec látta, amikor börtönbe vetették Clary
alvilági barátját, Simont, pedig semmi rosszat nem csinált.

Alec már a gondolatba is beleremegett, hogy a ragyogó Magnust bezárják a

sötétbe.
Az előző este nem sokkal Tessa távozása után mind a ketten lefeküdtek,
Magnus azonban csak nyugtalanul forgolódott. Egy ponton Alec arra
ébredt, hogy Magnus egyenes háttal ül az ágyban, és a semmibe bámul.
Amikor Alec reggel elment, a boszorkánymester még aludt, bár egészen
kicsavarodva, mintha a teste hánykolódás közben adta volna meg magát a
kimerültségtől. Tátott szájával nem volt éppen maga a megtestesült
elegancia, mint általában.

Alec megszokta, hogy akiket szeret, azok bosszantják is

egyben. A kapcsolat elején általában a bosszúság volt túlsúlyban, és csak

minimális vonzalmat érzett, aztán ahogy telt az idő, a bosszúság mértéke
csökkent, a ragaszkodása pedig egyre erősebb lett. Ez jellemezte a
viszonyát Jamesszel, a parabataiával, egyben legközelebbi barátjával is, sőt
nemrég pontosan ezeken a lépéseken ment végig Clary Fairchilddal is,
miután a lány belépett az életükbe. Clarynek is megvoltak a maga elveszett
emlékei, amik aztán még időben tértek vissza, hogy segítsenek megnyerni a
háborút. Az ő fejéből személyesen Magnus tüntette el az emlékeket. Most
pedig nagyon úgy fest a helyzet, hogy sok-sok évvel ezelőtt Magnus
emlékeivel is babrált valaki.

Magnus egyetlen pillanatig sem bosszantotta Alecet.

A fiú nem is tudta, mit kezdjen ezzel. A káosz csillámporfelhőként keringett

Magnus körül, és Alec maga is megdöbbent, mennyire jól viseli ezt a
zűrzavart.

Most visszafelé tartott Magnus lakásába a reggeli testmozgás után. Hűvös

reggel volt, Párizsra harmat takarója borult. A nap már kezdett
kikukucskálni az épületek fölött.

Magnus lakása zavarba ejtően kellemes volt, de edzőterem nem került bele,
és Alec persze edzőpartnert sem talált magának, így hát rögtönöznie kellett.

Felfedezett egy uszodát a folyóparton. Valami rejtélyes oknál fogva a

párizsiak egy hely mellett, ahol úszhattak, építettek egy helyet, ahol
úszhattak. A mondénok furcsák.
Alec végül úszott pár hosszt az egyik medencében.

A haja és a ruhája még nedves volt. Egy hatalmas és

nyilvánvalóan teljesen fölösleges napszemüveget viselő

nő elismerően füttyentett egyet, amikor elhaladtak egymás mellett.

– Beau gosse! 1 – kiáltotta utána.

Amikor Alec megérkezett Magnus épületéhez, szinte repült a negyedik

emeleten lévő lakásig, hármasával szedve a lépcsőfokokat. Kinyitotta az
ajtót, és elkiáltotta magát:

– Magnus? – Megtorpant. – Mi a rosseb?

Magnus a szoba közepén, nagyjából térdmagasságban lebegett, körülötte

könyvek és fényképek tucatjai keringtek a levegőben. A brooklyni lakásból
megidézett három nagy diófa szekrény elfoglalta nagyjából a szoba felét,
tartalmuk javarésze kiborult a padlóra. Az egyik polc féloldalra billent, és
nagyon úgy tűnt, hogy pillanatokon belül lebucskázik a helyéről, egyenesen
az ablaküvegbe.

Az asztalokon és a székeken több tányérnyi félig megevett péksütemény

hevert.

A fekete-fehér elektrosztatikus energia vibrálása hátborzongató,

szellemszerű fénnyel töltötte meg a nappalit. Időről időre vakító fehérség
tüntetett el mindent szem elől. Alec egyetlen pillanatig sem kételkedett
benne, hogy démonoktól származik.

– Magnus, ez meg mi?

A boszorkánymester odakapta a fejét, a tekintete megállapodott Alecen.

Üveges volt a szeme. Aztán pislogott egyet, és visszatért belé a fény.

– Alexander, hát megjöttél! Milyen volt a kardió?

– Elég jó – felelte lassan Alec. – Minden rendben?

– Csak kutatómunkát végzek. Próbálok rájönni, hogyan, miért és mikor
veszíthettem el bizonyos emlékeimet. Főleg azokra koncentrálok, amik
éppen elég időt fednek le egy démonimádó szekta megalapításához.
Mindenesetre úgy döntöttem, hogy időrendben végigveszek minden
eseményt az életemben.

– Akkor ez eltarthat egy darabig – jegyezte meg Alec.

Magnusnak pörgött a nyelve, hallhatóan élvezte a nyomozást. Vagy talán

csak túl sok kávét ivott. Alec három kávéfőzőt és fél tucat bögrét látott a
többi tárgy között lebegni.

Magnus azt mondta neki, hogy ne aggódjon, de a jelek szerint ez nem

akadályozta meg abban, hogy ő maga igenis aggódjon.

– Tudod – folytatta a boszorkánymester –, az emlékek ritkán állnak meg a

saját lábukon. Egymásba fonódnak, egyéb emlékekből származnak, azok
adnak nekik jelentést. Minden egyes emlék segít létrehozni számos másikat.
Olyan ez, mint egy hatalmas pókháló. Ha eltüntetsz egyetlen emléket,
bizonyos szálak a semmiben fognak lógni.

Alec elgondolkodott Magnus szavain.

– Ezek szerint találnod kell egy olyan emléket, amelyik nem vezet sehová.

– Pontosan.

– De mi van, ha egyszerűen elfelejtettél valamit? Nem emlékezhetsz az

életed minden egyes pillanatára.

– Ezért kerítettem segítséget. – A levegőben körülötte úszó

tárgyakra

mutatott.

Elhoztam
a

fényképalbumaimat Brooklynból. Átfutottam azokat a pillanatokat, amik a

Karmazsin Kéz alapításához vezettek, aztán mágiával papírra nyomtattam
őket, hogy mindet rendszerezhessem.

Alec összehúzta a szemöldökét.

– Szóval emlékkönyvet készítesz?

Magnus vágott egy grimaszt.

– A laikus megfigyelő szemében nagyon hasonlónak tűnhet, amit csinálok,

igen.

Alec a lebegő fényképekre nézett. Az egyik repülő

szőnyegen ábrázolta Magnust egy sivatag fölött.

A következőn Magnus Viktória-korabeli ruhában egy rideg, gyönyörű szőke

nővel táncolt. Egy másikon egy idősebb, jóképű férfi vállára tette a kezét.
Alec közelebb hajolt, hogy hunyorogva jobban megnézhesse magának a
képet. Mintha könnyeket látott volna Magnus arcán.

Mielőtt az ujjai összezárulhattak volna körülötte, a kép úgy sodródott tova,

akár az őszi falevél, majd bukfencet vetett a levegőben.

– Ez egy eléggé személyes emlék – mondta gyorsan Magnus.

Alec nem erőltette a dolgot. Bimbódzó kapcsolatukban nem először fordult

elő, hogy szembejött Magnus múltja, és a barátja bezárta előtte az ajtót.
Alec gyűlölte ezeket a pillanatokat, de igyekezett megértő lenni. Még nem
ismerték egymást annyira jól, de annak is eljön az ideje.

Mindenkinek vannak titkai. Alec korábban is titkolózott még a hozzá

legközelebb állók előtt is. Magnusnak számos oka lehetett rá, hogy ne
áruljon el neki egyet s mást.
Alec azt szerette volna, hogy Magnus mindent elmondhasson neki, közben
azonban maga sem tudta, képes lenne-e szembenézni azzal, amit ez a
„minden”

jelent. Emlékezett a gyomorforgató, riadt érzésre, ami akkor kerítette

hatalmába, amikor megkérdezte, hogy Magnus és a gyönyörű barna hajú nő
régen egy pár volt-e.

Mérhetetlenül megkönnyebbült, amikor kiderült, hogy Tessával csak

barátok voltak.

Talán soha nem kell találkoznia Magnus egyetlen exével sem. Talán soha
nem is kell gondolnia rájuk. De soha. Lehet, hogy egy sem él közülük New
Yorkban. Még az sem kizárt, hogy mind meghaltak, gondolta reménykedve
Alec, aztán rögtön el is szégyellte magát miatta.

– Megtaláltad, amit kerestél? – kérdezte, hogy mihamarabb elsimítsa a

pillanatnyi zavart.

– Egyelőre nem – felelte Magnus. – Csak most kezdtem.

Alec már nyitotta is a száját, hogy felajánlja a segítségét, de gyorsan be is

csukta, mielőtt megszólalhatott volna. Az egy dolog, hogy szeretné, ha
Magnus megnyílna neki, de egészen más lenne belépni a több évszázadra
való emlékek fortyogó katyvaszába; ki tudja, hány száz ember, hány tucat
otthon, hány ezer esemény közé.

– Hosszú és zűrös folyamat lesz – mondta gyengéden Magnus. – Használd

ki az alkalmat, és nézz meg pár párizsi látnivalót, Alexander! Néhány
kisebb templomot.

Vagy az egyik múzeumot.

– Jól van – bólintott Alec. – Nemsokára visszajövök, és rád nézek.

– Remek!

Magnus halványan rámosolygott, mintha így mondana neki köszönetet,

amiért megértőnek mutatkozik.
Alec a nap java részét azzal töltötte hát, hogy megtekintett pár fontosabb
nevezetességet. Tudta, hogy Párizs a templomairól híres, így hát felkeresett
néhányat a legismertebbek közül. Turisták között tolongott a Notre-Dame-
ban, aztán a Sainte-Chapelle lenyűgöző színes ablakait csodálta meg, onnan
pedig a Saint-Eustache híres, hatalmas orgonáját nézte meg egyedül, majd a
Saint-Sulpice árnyas csendességében kötött ki. Az Église de la Madeleine-
ben jóval tovább időzött Jeanne d’Arc szobránál, mint tervezte. A harcias
Jeanne két kézzel emelte magasba sújtásra kész kardját. Arcát élesen felfelé
fordította, mintha az ellenfele sokkal magasabb lenne nála. Jellegzetes
árnyvadászpóz volt ez, bár Alec legjobb tudomása szerint Jeanne d’Arc
nem tartozott közéjük.

A tekintetéből sütő eltökéltség a láthatatlan szörny előtt ettől még éppoly

lenyűgözőnek bizonyult. Az aznap látott rózsaablakok és korinthoszi
oszlopok minden szépsége ellenére Jeanne arckifejezése volt az, ami
órákkal később is vele maradt.

A templomokban akaratlanul is azt kereste, hol lehetnek elrejtve a nephilim

fegyverek. A világ szinte minden templomában egy árnyvadászrúna jelölte
a helyet, ahonnan vészhelyzetben fegyverhez juthattak.

Persze megkérdezhette volna a Párizsi Enklávé bármelyik árnyvadászát, de

Magnusszal nem akarták nagydobra verni, hogy a városban járnak. A
Notre-Dame-ban pár

percig a kőpadlót fürkészte az ismerős rúna után kutatva, de már kezdte

magára vonni az emberek figyelmét – a székesegyházban a legtöbb turista
felfelé nézett, nem pedig a lába elé. Nemsokára feladta. Az épület óriási
volt, a fegyverek bárhol lehettek.

A legtöbb helyen senki sem törődött vele, de volt egy rémes pillanat,
amikor a Pont des Arts-on átsiető

tömegben megpillantott két alakot, akik ismerős jeleket viseltek a csupasz

karjukon. Élesen sarkon fordult, és elindult a másik irányba, hogy aztán
gyorsan behúzódjon az első szűk mellékutcába. Mire pár perccel később
előmerészkedett, az ismeretlen árnyvadászok már eltűntek.
Egy pillanatig csak állt ott a zsúfolt utcán, aztán hirtelen nagyon
magányosnak kezdte érezni magát. Nem szokta meg, hogy el kelljen
rejtőznie a többi árnyvadász elől; végtére is a kollégái meg a szövetségesei
voltak. Most nagyon feszélyezte ez a szokatlan érzés, de amíg nem
tisztázzák a szekta ügyét, nem akarta, hogy keresztezzék egymást az útjaik.
Nem mintha nem bízott volna Magnusban – egyetlen pillanatig sem hitte,
hogy a boszorkánymesternek a jelenben bármi köze is lenne a Karmazsin
Kézhez. De hogy viccből, egy kétszáz évvel korábbi alkoholmámoros
éjszakán nem alapított-e egy ilyen szektát? Nos, ez már inkább kitellett tőle.
Szívesen felhívta volna Magnust, de nem akarta zavarni kutatás közben.

Miután továbbindult, elővette hát a mobilját, és hazatelefonált. Pár

másodperccel később a húga ismerős

hangját hallotta.

– Halihó! Na, milyen Párizs?

Alec széles mosolyra húzta a száját.

– Szia, Isabelle!

A háttérben rettenetes csörömpölés hallatszott, aztán újabb hang szólalt

meg.

– Alec az? Add ide a telefont!

– Mi ez a zaj? – kérdezte némiképp riadtan Alec.

– Á, csak Jace – felelte Isabelle. – El a kezekkel, Jace!

Engem hívott!

– Nem, a hangra gondoltam. Mintha ezer kukafedél hullott volna alá az

égből.

– Ja, Jace éppen egy nagy fejszével csapott rá egy láncra, amikor
telefonáltál – mondta a lány. – Jace! A fejszéd beszorult a falba!
Lényegtelen, Alec. Mesélj a kirándulásról! Milyen Magnus? És nem a
személyleírására gondolok.

Alec köhintett.

– A képességei iránt érdeklődnék, és nem a mágiáról beszélek – tisztázta

Isabelle.

– Igen, vágom, mire célozgatsz – közölte szárazon Alec.

Ebben a témában nem rendelkezett kész válasszal Isabelle számára. Amikor

New Yorkban találkozgattak Magnusszal, Alec többször is úgy érezte, hogy
tovább akar lépni, de megijedt a saját érzelmei intenzitásától.

Csókolóztak, ölelgették egymást, de egyelőre ennyi történt, és Magnus soha

nem erőltetett semmit. Aztán jött a háború, amikor pedig az is véget ért,
Magnus vakációzni hívta Európába, ő pedig igent mondott. Alec
feltételezte,

hogy ez azt jelenti, készen áll rá, hogy bárhová elmenjen és bármit
megtegyen Magnusszal. Elmúlt már tizennyolc éves; felnőtté érett. Ő
hozhatta meg a saját döntéseit.

Csakhogy Magnus nem próbálkozott. Mindig nagyon óvatosan bánt

Aleckel. A fiú egyáltalán nem bánta volna, ha nem finomkodik annyira,
mert nem igazán voltak erősségei a beszélgetések, különösen az érzéseket
taglaló kínos beszélgetések – azaz az összes érzéseket taglaló beszélgetés –,
és fogalma sem volt róla, hogyan hozza szóba a folytatást. Alec soha nem
csókolt meg senkit Magnus előtt. Tudta, hogy a boszorkánymester komoly
tapasztalatot szerzett már, és ettől csak még feszültebb lett, de Magnust
megcsókolni a legcsodálatosabb érzés volt a világon. Amikor csókolóztak, a
teste magától értetődően indult Magnusé felé, olyan szorosan simult hozzá,
ahogy csak tudott. Ezen kívül csak harc közben mozgott ilyen ösztönösen.
Korábban nem is sejtette, hogy valami ennyire igazinak tűnhet, és ilyen
sokat jelenthet. Most pedig itt voltak együtt Párizsban, és bármi
megtörténhetett.

Legalább annyira volt mámorító, mint félelmetes.

Nyilván Magnus is tovább akart lépni. Ugye?

Alec úgy gondolta, hogy a hőlégballonozás éjszakáján alakul majd valami,

Magnus figyelmét azonban – érthető

okokból – elterelte a démonszekta.

– Alec! – kiáltotta a telefonba Isabelle. – Ott vagy még?

– Ja… igen, bocs. Persze.

A lánynak ellágyult a hangja.

– Nagyon ciki? Vigyázz, mert az első vakáción dőlhet el egy pár jövője!

– Ezt meg mégis mire alapozod? Soha életedben nem vakációztál senkivel!

– Igaz, de Clary adott kölcsön pár mondén magazint –

magyarázta vidáman Isabelle. Clary és Isabelle nem barátkozott össze

egykönnyen, de Alec húga – talán épp ezért – kifejezetten nagyra tartotta
kettejük kapcsolatát. –

Márpedig a magazinok szerint az első kirándulás nagyon fontos, mert akkor

derülhet ki, hogy két ember összeillik-e.

Akkor ismeritek meg egymást igazán, kiderül, hogy tudtok együttműködni,

és meglátjátok, hosszú távon is működőképes lesz-e a kapcsolat.

Alec gyomra hirtelen elszorult, úgyhogy gyorsan témát váltott.

– Hogy van Simon?

Alec részéről a kétségbeesés jele volt, hogy szóba hozta Simont, mivel nem
lelkesedett érte, hogy a húga egy vámpírral jár. Bár igaz, ami igaz, Simon
ahhoz képest rendes srácnak tűnt. Alec nem ismerte igazán jól, csak annyit
tudott, hogy Simon sokat beszélt, leginkább a mondén világ olyan dolgairól,
amikről Alec még sosem hallott.
Isabelle a kelleténél kicsit hangosabban nevette el magát.

– Jól. Vagyis nem tudom. Időnként találkozunk, és ránézésre semmi baja, de

nem igazán érdekel. Tudod, hogy vagyok a fiúkkal, ő is csak egy játékszer.
Egy kis vérszívó játékszer.

Isabelle rengeteg fiúval járt, de soha nem hebegett így.

Talán Alecet éppen ezért feszélyezte annyira Simon.

– Hát, amíg nem a te véredet szívja… – vont vállat Alec.

– Figyu, kéne egy szívesség!

– Miért vetted elő ezt a hangodat? – kérdezte élesen Isabelle.

– Milyen hangomat?

– Az „árnyvadász hivatalos küldetésen” hangodat. Alec, te most vakációzol.

Ki kell kapcsolódnod.

– Kikapcsolódom.

– Nem hiszem el.

– Segítesz vagy sem?

Isabelle elnevette magát.

– Hát persze. Mibe keveredtetek Magnusszal?

Alec megígérte Magnusnak, hogy nem szól senkinek, de Isabelle csak nem
számított.

Elfordult a járókelőktől, és szabad kezével eltakarta a telefonját.

– Erről hallgatnod kell, anya és apa sem tudhatja meg.

Jace előtt is titokban kell maradnia.

Zörej hallatszott a telefonban.

– Alec, bajban vagy? Fél óra alatt Alicantéban vagyok, onnan Párizs még
három.

– Nem, nem, semmi ilyesmi.

Alecnek

hirtelen

leesett,

hogy

elfelejtette

álcavarázslattal védeni magát, nehogy a mondénok kihallgathassák a

beszélgetést, de a jelek szerint a New York-iakhoz hasonlóan a párizsiak
sem hederítettek rá, miközben

elsiettek

mellette.

mobiltelefon-

beszélgetésekkel még akkor sem foglalkoznak az emberek, ha a legnagyobb

nyilvánosság előtt zajlanak; a jelek

szerint ez valamiféle univerzális szabály.

– Utána tudnál nézni az Intézet levéltárában egy Karmazsin Kéz nevű

szektának?

– Persze. Elárulod, miért?

– Nem.

– Meglátom, mit tehetek.

Isabelle nem erőltette tovább a dolgot. Sosem faggatta Alecet a titkairól. Ez

volt az egyik oka annak, hogy a fiú bízott a húgában.

Másfelől viszont mindenféle zajok hallatszottak a vonal másik végéről,

aztán dulakodás kezdődött.

– Húzz el, Jace! – sziszegte Isabelle.

– Igazából… – szólt közbe Alec. – Beszélhetnék egy pillanatra Jace-szel?

Valamit kérdezni szeretett volna, viszont a húga előtt nem szívesen hozta
szóba a dolgot.

– Hát jó – sóhajtott Isabelle. – Adom.

Némi szöszmötölés után Jace megköszörülte a torkát, és könnyedén

beleszólt a mobilba, mintha egy perccel korábban nem is ő civakodott volna
Isabelle-lel a telefonért.

– Halihó!

Alec elmosolyodott.

– Hali!

Látta maga előtt Jace-t, aki megkérte Alecet, hogy legyen a parabataia,
aztán mindig úgy tett, mintha nem is lenne rá szüksége. Alecet persze nem
verhette át.

Jace Alec tizenegy éves kora óta élt velük a New York-i Intézetben. Alec
mindig is szerette a fiút, és annyira közel

érezte magához, hogy egy darabig maga sem volt vele tisztában, miféle
szeretet ez voltaképpen. Amikor most Jace-re gondolt, hirtelen rádöbbent,
kire emlékeztette a Tessa nevű boszorkánymester.
Komoly és békés, mégis sugárzó tekintete egészen olyan volt, mint Jace-é,
amikor zongorázott.

Alec elhessegette magától a különös gondolatot.

– Milyen Párizs? – kérdezte könnyedén Jace. – Ha nem érzed jól magad,

korábban is hazajöhetsz.

– Párizs nagyon kellemes – felelte Alec. – Hogy állnak a dolgok?

– Hát, remekül megy az üzlet, kaszabolom a démonokat, szóval minden oké

– mondta Jace.

– Szuper. Hm, Jace, kérdezhetnék valamit? Ha szeretnéd, hogy történjen

valami, és úgy érzed, hogy eljött az ideje, de a másik talán csak arra vár,
hogy megadd a jelet, hogy készen állsz… Hogy talán készen állsz… Nem,
hogy egészen biztosan, talán, készen állsz… Szóval hogy akkor mit tennél?
Ez csak egy hipotetikus helyzet.

Egy pillanatra csend lett.

– Nos… – Jace hümmögött egy sort. – Jó kérdés. Örülök, hogy hozzám

fordultál ezzel. Szerintem ne vacakolj, és add meg a jelet!

– Remek – nyugtázta Alec. – Én is erre jutottam. Kösz, Jace!

– Nehéz telefonon jeleket megbeszélni – mondta elgondolkodva Jace. –

Majd kitalálok mindenfélét, és megmutatom őket, amikor hazaérsz.
Mondjuk, van egy jel arra, hogy „ott jön mögötted egy démon, és le kellene

döfnöd”, igaz? De kell majd egy másik jel arra is, ha a démon ott jön
mögötted, viszont célba tudom venni. Így logikus.

Megint csend lett.

– Add vissza Isabelle-t! – mondta Alec.

– Várj, várj! – torkolta le Jace. – Mikor jössz haza?

– Isabelle-t! – parancsolt rá Alec.

A lökdösődés újrakezdődött, de Isabelle-nek hamarosan sikerült ismét

birtokba vennie a telefont.

– Biztos, hogy ne jöjjek segíteni? Vagy szívesebben maradtok kettesben

Magnusszal?

– Jobb nekünk ketten – jelentette ki határozottan a fiú. –

Ami azt illeti, vissza is kellene mennem. Szeretlek, Isabelle.

– Én is téged – felelte a lány. – Várj! Jace azt mondja, beszélni akar még
veled. Lehet, hogy félreértette a kérdésedet.

Magnust ugyanabban a testhelyzetben találta, ahogyan hagyta. Úgy tűnt,

egyáltalán nem mozdult azóta, csak a papírok, fényképek és könyvek
ciklonja lett kétszer akkora és kétszer olyan kaotikus körülötte.

– Alec! – szólt vidáman a boszorkánymester, akinek láthatólag jelentősen

javult a hangulata. – Milyen Párizs?

– Ha párizsi árnyvadász lennék – felelte Alec –, kétszer annyit kellene

edzenem, hogy jóvátegyem azt a rengeteg kávét meg harapnivalót, amire
jártában-keltében beugrik az ember.

– Párizs az egyetlen olyan nagyváros a földön – adott

neki igazat Magnus –, ahol a kávézás és a nassolás kötelező.

– Hoztam neked egy kis pain au chocolat 2-t – mondta Alec, és felemelt egy
kissé megviselt papírzacskót.

Magnus úgy húzta szét a könyv- és papírtornyot, mint valami függönyt,

aztán magához intette Alecet.

– Találtam valamit – mondta. – Gyere be!

Alec épp le akarta tenni a zacskót, de Magnus a fejét rázta.

– Hozd csak magaddal azt a csokis sütit is!

Alec bátortalanul belépett a körbe, aztán megállt a boszorkánymester

mellett. Magnus fél kézzel kihalászta a péksüteményt Alec zacskójából, a
másikkal pedig maguk elé intette az egyik kimerevített képet, hogy aztán
felnagyítsa. Egy komor, zöld bőrű és fehér hajú boszorkánymestert ábrázolt,
aki egy krumpliszsákba öltözve egy bádogbögrékkel teli faasztalon ült.

Ez Ragnor Fell, gondolta Alec. Ismerte ezt a képet, ott lógott Magnus
lakásának a falán. A boszorkánymester mintegy mellékesen megjegyezte
pár nappal Ragnor halála után, hogy jó barátok voltak. Egyre világosabb
lett, hogy kifejezetten közel álltak egymáshoz. Alec kíváncsi lett volna rá,
miért nem beszélt erről Magnus a boszorkánymester halála után. Igaz, hogy
egy háború kellős közepén jártak. Alec és Magnus akkor még csak arra
próbált rájönni, mik is ők egymásnak.

Végül is nem arról volt szó, hogy Magnus titokban tartotta előtte.

Az asztal másik oldalán, Ragnor Fell-lel szemben a

félmeztelen Magnus ült, aki mindkét kezét tenyérrel felfelé kinyújtotta. Úgy
tűnt, éppen egy palackot próbál elvarázsolni.

Magnus csettintett az ujjaival, mire a kép megremegett, és még nagyobbra

nőtt. A boszorkánymester nyelt egyet.

– Pontosan emlékszem erre az éjszakára. Ivós játékot játszottunk. Előtte a

szó legszorosabb értelmében az ingünket is elvesztettük pár sajtkereskedő
ellen, akikről kiderült, hogy tehetséges amatőr hamiskártyások. Valahol a
negyedik és az ötödik kancsó glögg között komoly beszélgetésbe merültünk
az élet értelméről, pontosabban arról, mennyivel könnyebb is lenne az
életünk, ha nyíltan használhatnánk a képességeinket anélkül, hogy a
mondénok összecsinálnák magukat, és megpróbálnának máglyán elégetni
bennünket, ahányszor meglátnak egy szikrányi mágiát.

– És arra jutottatok Ragnorral, hogy ha alapítanátok egy démonimádó

szektát, könnyebb lenne az életetek? –
kérdezte hitetlenkedve Alec.

– A világ sokszor nem bánik valami jól a boszorkánymesterekkel.

Néhanapján kísértést érzünk, hogy valamit visszafizessünk a sok
disznóságból.

Sokáig csendben voltak, végül Magnus felsóhajtott.

– Nem a démonidézésről beszélgettünk – mondta –, hanem arról, milyen

vicces lenne démonnak kiadni magunkat, és rávenni a hiszékeny
mondénokat, hogy megtegyenek ezt-azt.

– Miféle ezt-azt?

– Amit csak akarunk tőlük. Hogy megmasszírozzák a

lábunkat, szaladgáljanak pucéran a főtéren, vágjanak záptojást a papokhoz.

Szóval érted, olyan hétköznapi dolgokat, amiket a poénból alapított szekták
csinálnak általában.

– Persze – bólintott Alec. – Hétköznapi dolgokat.

– Arra nem emlékszem, hogy meg is tettük volna, pedig az ember azt hinné,
hogy egy szektaalapítást nem olyan könnyű elfelejteni. Ami azt illeti,
leginkább semmit sem tudok felidézni arról az éjszakáról. A következő
emlékem majdnem három évvel későbbről származik, vakációra utaztam
Dél-Amerikába. Rettenetesen erős volt az a glögg, de azért három év
emlékezetkiesés túlzásnak tűnik. –

Magnus komornak tűnt. – A beszélgetés meg a hároméves emlékezetkiesés

nem tetszik nekem. A beszélgetés nagyon gyanús, az emlékezetkiesés meg
nagyon praktikus.

Azonnal meg kell találnom a Karmazsin Kezet.

Alec elszántan bólintott.

– Hol kezdjük?
Magnus sokáig nem szólt, mintha gondosan fontolóra vette volna, mit
mondjon ezután. Úgy mérte végig Alecet, mintha tartana tőle. Talán azt
hitte, hogy úgysem tud segíteni?

– Kezdetnek megkeresek pár alvilági forrást, hogy információt szerezzek a

szektáról.

– Mit tehetek? Szívesen segítek – jelentette ki Alec.

– Mindig segítesz – mondta Magnus, aztán megköszörülte a torkát, és

hozzátette: – Csak azon gondolkodtam, milyen kár, hogy az első párizsi
utadat megzavarja egy ilyen piszlicsáré ügy a múltamból, meg

egy csomó féleszű mondén. Azért jól érezted ma magad, ugye? Úgy volna
rendjén. Elvileg nem fog sokáig tartani.

Visszajövök, mielőtt egyáltalán eszedbe jutna, hogy hiányzom.

– Hogy a fenébe érezném jól magam – kérdezte Alec –, ha egyszer tudom,

magad vagy a bajban?

Magnus még mindig azzal a különös, óvatos tekintettel méregette. Alec

semmit sem értett az egészből.

– Mindig ott van a kabaré – dörmögte Magnus.

Mosolygott, mire Alec viszonozta. Ez nem vicc volt.

Eszébe jutott a levegőben forgó sok színes kép, és karba fonta a kezét.

Alecnek három közeli barátja volt a világon: Isabelle, Jace és a gyerekkori

barátjuk, Aline, aki viszont igazából inkább számított a húga barátjának,
mint az övének.

Ismerte őket, évek óta együtt harcolt velük. Megszokta, hogy tagja egy
csapatnak.

Azt viszont nem szokta meg, hogy ennyire megkedveljen valakit anélkül,
hogy töviről hegyire kiismerte volna. Amikor Magnus ott harcolt mellette,
feltételezte, hogy most már vele is egy csapatot alkot. Alec nem tudta, mit
lépjen, ha a boszorkánymester nem akar egy csapatot alkotni vele, egy
dologban viszont biztos volt.

– Magnus, árnyvadász vagyok. A démonok meg az imádóik lekapcsolása

benne van a munkaköri leírásomban. Nagyjából-egészéből ez a meló
lényege. Ami viszont még fontosabb, hogy valakinek rád is vigyáznia kell.
Nem fogsz itthagyni.

Alec hirtelen nagyon magányosnak érezte magát. Azért

jött el erre az útra, hogy jobban megismerhesse Magnust, de most úgy tűnt,
ez teljességgel lehetetlen. Talán Magnus nem is akarta, hogy megismerje.
Talán nem látott Alecben mást, csak olyasvalakit, aki egyszer majd a
repkedő képek közé kerül, és azon múló jelenések egyike lesz, amire a
boszorkánymester már alig-alig emlékszik vissza.

A fiúnak egyszerre leesett a tantusz: Magnus magánügyének tekintette ezt

az egész démonszektás kalandot, és igazából egyikük sem volt benne
biztos, hogy Alec a magánügyei része lehet-e. Mi van, ha Magnus tényleg
valami retteneteset tett több száz évvel korábban?

Mi van, ha az elveszett emlékekből kiderül, hogy Magnus ostoba volt,

érzéketlen, sőt egyenesen kegyetlen?

A boszorkánymester előredőlt, kivételesen komoly volt a tekintete.

– Ha velem jössz, nem biztos, hogy tetszeni fog, amit megtudunk.

Alec felengedett valamelyest. Nem tudta elképzelni, hogy Magnus valaha is

kegyetlen lett volna.

– Ezt hajlandó vagyok megkockáztatni. Mi a következő

lépés?

– Neveket akarok, egy találkozóhelyet, és/vagy A mágia vörös tekercseinek

egy példányát – mondta Magnus. –
Szóval pontosan tudom, hová menjünk. Mindjárt lemegy a nap, nyitásra
éppen odaérünk a párizsi árnypiacra.

– Még sosem jártam árnypiacon – jegyezte meg Alec. –

A párizsi esetleg különösen ragyogó és elegáns?

Magnus elnevette magát.

– Jaj, dehogy, egy igazi szemétdomb.

1 szépfiú (francia)

2 csokis párna vagy croissant (francia)

ÖTÖDIK FEJEZET

Árnypiac

– Isten hozott az arènes de lutèce-ben! Gladiátoraréna volt az ókori

Rómában. Ez a hatvannyolcadik legnépszerűbb turistalátványosság
Párizsban. Ma este pedig itt vásárolja meg Martha nevű tündérnénikéd a
havi illegális gőteszemgolyó-ellátmányát.

A piac bejáratánál álltak egy kőlelátók között vezető

keskeny átjáróban. Azok számára, akik nem rendelkeznek a látás

képességével, az átjáró egy homokkal teli mélyedéshez vezetett, ami még
most is minden kétséget kizáróan látszott, hogy valamikor gladiátorok
küzdőteréül szolgált. A piac népe számára azonban alvilágiaktól zsúfolt,
kiáltásoktól és szagoktól kaotikus standok labirintusa volt.

Még a bejárathoz sem értek, máris fürkész tekintetek szegeződtek rájuk.

Alec tudta ezt, és kellőképpen feszült is volt miatta. Egy selkie aggodalmas
pillantást vetett rá a szeme sarkából, aztán nem épp elegánsan kitért az
útjukból.

Alec mélyen a homlokába húzta a bőrdzsekije alatt viselt pulóvere

kapucniját, hogy árnyékot vessen az arcára. Puha bőrkesztyű takarta a
kezén lévő rúnákat.

Senkit nem verhetett át. Próbálkozhatott bármivel, messziről sütött róla,

hogy az Angyal gyermeke.

Nyilvánvaló volt a tartásából, a mozgásából, a tekintetéből.

A nephilimeknek nem tiltották meg, hogy az árnypiacokra járjanak, de nem

is látták őket szívesen.

Magnus örömmel vitte magával Alecet, bár ezzel jelentősen komplikálta a

dolgokat.

A keskeny átjáróban a piac felé tolongó tömegben rövid, de intenzív

klausztrofóbia kerítette őket hatalmába.

Ázott állatok és állott víz szaga terjengett, mindenki kellemetlenül közel

került egymáshoz. Aztán egyszerre vakító fény üdvözölte őket azon a
helyen, amit a piac népe La Place des Ombres-nak nevezett. Itt már fafüst,
fűszerek és tömjén, meg napon szárított gyógynövények illata uralta a
piacot. Az egész kellemesen ismerős volt Magnus számára, kevéske
állandóság a folyamatos változás évtizedei és évszázadai során.

– A párizsi árnypiac nem pontosan olyan, mint a többi.

Ez volt a legelső a világon, a történetét átszövi a politika és a vér. A

tizenkilencedik század előtt innen indult az alvilágiak szinte minden
jelentősebb konfliktusa a mondénokkal, a nephilimekkel és egymással is. –
Magnus alaposan megfontolta a következő szavait. – Oda akarok
kilyukadni, hogy vigyázz magadra.

Ahogy elindultak az első standok között, Magnus

észrevette, hogy egy feszültségtől majd szétpattanó buborék követi őket. Az

alvilágiak összesúgtak körülöttük.

Némelyik vádló pillantásokat vetett rájuk, pár kereskedő

egyenesen lehúzta a függönyt, vagy becsukta az ablakát, amikor a
közelükbe értek.

Alec összehúzta a szemöldökét, a tartása merev volt.

Magnus megtorpant, látványosan Alec keze után nyúlt, és erősen

megszorította. Egy vérfarkas hangosan hörögve csapta be a standja ablakát,
amikor elhaladtak mellette.

– Itt amúgy sem akartam megállni – mondat Alec.

– Nyilván nem – bólintott Magnus. – Senki sem akar egy Farkasburger

nevű helyen enni. Tisztára úgy hangzik, mintha kannibál lenne a fazon.

Alec elmosolyodott, bár Magnus gyanította, hogy csak őt akarta

megnyugtatni vele. Alec továbbra is szemmel tartotta a környezetét, egész
életében úgy nevelték, hogy folyamatosan résen kell lennie. Magnus
elengedte a fiú kezét, hagyta, hogy hol kicsit eltávolodjon tőle, hol
visszatérjen mellé. Tudta, hogy Alec mindig oda helyezkedik, ahonnan a
legjobban átlátja a helyzetet.

Magnus először egy nagy vörös sátornál állt meg, ami kitűnt a többi közül a
piac egyik főutcáján. A sátor hosszú volt, magas és keskeny, a hátul lévő fő
helyiségbe egy előtéren keresztül lehetett bejutni. A bejárattól balra vörös
folyadékkal teli borospalackot ábrázoló cégér lógott, alatta a felirattal: A
BOR AZ ÉLET. ÉLJETEK JÓL!

Magnus félrehúzta a vörös függönyt, és bedugta a fejét a hátsó szobába,

ahol megpillantotta a világ első (és valószínűleg egyetlen) vérsommelier-ját
egy íves

mahagóni íróasztal mögött. Me-cö Fog a húszas évei közepén járó

fiatalembernek tűnt, az arca széles volt és kellemes, a szeme csillogott, és
határozottan éteri hangulat vette körül. Sűrű fekete hajának egy tincsét
rikító sárgára festette, amitől barátságos méhecskére emlékeztetett.

A lábát feltette az asztalra, és egy vidám dallamot dúdolt.

Magnus azóta ismerte felületesen Me-cö Fogat, amióta az 1700-as évek
elején divatba jött a vérátömlesztés.

Magnus csodálta a vállalkozókedvet, márpedig abban Me-cö Fog tobzódott.

Talált egy piaci rést – hol máshol, mint a piacon –, és betöltötte.

– Nocsak, Brooklyn fő boszorkánymestere! – Me-cö Fog arcán elragadtatott

mosoly terült szét. – Csak beszélgetni ugrottál be? Mindig fontos az
adásvétel, de veled üzletet kötni külön boldogság lenne.

Me-cö Fog mindenkivel így kokettál. Annyira nem tudta abbahagyni, hogy
Magnus el-elgondolkodott rajta, vajon őszinte-e az érdeklődése. Persze ez
most mit sem számított.

– Attól tartok, most én is üzleti ügyben jöttem. – Magnus széttárta a karját,

úgy viszonozta a mosolyt.

Me-cö Fog maga is utánozta a mozdulatát.

– Soha nem utasítom vissza a lehetőséget, ha profitra van kilátás.

Főzetekhez keresel hozzávalókat? Van egy fiolányi sárkánydémonvérem.
Száz százalékig tűzálló.

– Naná, folyamatosan azon aggódom, mikor fog tüzet a vérem – bólintott

Magnus. – Igazából ma nem vért szeretnék venni. Információra van
szükségem a Karmazsin Kézről.

– Újabban sokat hallottam róluk – mondta Me-cö Fog,

majd Magnus háta mögé nézett, és elakadt a szava.

Magnus megfordult, és Alecet pillantotta meg, aki bizonytalanul lépett be a

függöny mögé. Me-cö Fog felállt az íróasztala mögül, és hűvösen mérte
végig a fiút.

– Elnézését kérem, árnyvadász úr, de mint látja, ügyféllel vagyok.

Amennyiben később visszatér, szolgálatára lehetek.

– Velem van – közölte Magnus. – Alexander Lightwood, ő itt Me-cö Fog.

A férfi összehúzta a szemét.

– Nehogy megjegyzést tegyen a nevemre! A szüleim nyilván nem

számítottak rá, hogy a kisfiukból vámpír lesz. Egyáltalán nem találom
viccesnek a nevemet érintő

megjegyzéseket.

Magnus úgy döntött, nem tesz említést a vámpír barátai körében

használatos

gúnyneveiről.

Me-cö

Fog

nyilvánvalóan nem vágyott rá, hogy Alecet a barátai között tudja. A

tekintetét úgy szegezte a fiúra, mintha arra számítana, hogy az bármelyik
pillanatban rátámadhat.

Azt azért meg kellett adni neki, hogy Alec keze könnyedén nyugodott az
oldalán lógó szeráfpenge markolatán.

– Jó napot! – mondta Alec. – Magnusszal jöttem. Magnus miatt jöttem.

Egyetlen másik árnyvadász sem tud róla, hogy itt vagyok. Csak a
Karmazsin Kézre vagyunk kíváncsiak. – Egy pillanatnyi szünet után még
hozzátette. –

Fontos lenne.

– Mégis, mit tudhatnék én róluk? – kérdezte Me-cö Fog.

– Biztosíthatom, árnyvadász, nem üzletelek szektákkal.

Nem árulok semmit a pult alatt, ezt szigorúan betartom.

Egyszerű vérkereskedő vagyok, aki a legjobb legális, igazolt eredetű vért
árulja a törvénytisztelő alvilágiaknak.

Amennyiben vért szeretnél vásárolni, boszorkánymester, boldogan adok

tanácsot a választáshoz. Máskülönben nem tudok segíteni.

– Azt hallottuk, új vezérük van – jegyezte meg Alec.

– Semmit sem tudok az illető férfiról – jelentette ki határozottan Me-cö

Fog.

– Férfi? – kérdezte Magnus. – Ez is valami.

Me-cö Fog elhúzta a száját.

– Pár pillanattal ezelőtt még hajlandónak mutatkoztál segíteni – mondta a

boszorkánymester.

Egy jó darabig patthelyzet alakult ki, majd Me-cö Fog visszaült az

asztalához, és a papírjai között kezdett kutakodni.

– Nos hát, nem jönnék ki belőle jól, ha lábra kapna a pletyka,

hogy

információt

szivárogtattam

az

árnyvadászoknak.

– Elég régóta ismerjük egymást – emlékeztette Magnus.

– Ha bennem bízol, benne is megbízhatsz.

Me-cö Fog felnézett a papírokból.

– Benned megbízom, de attól még az árnyvadászokban nem fogok. Senki
sem bízik az árnyvadászokban.

Egy pillanattal később Alec feszülten szólalt meg.

– Gyere, Magnus, menjünk!

Mielőtt kiléptek volna a helyiségből, Magnus megpróbálta elkapni Me-cö

Fog tekintetét. A vámpír szorgosan tanulmányozta a kezében tartott lapokat,
és rájuk sem hederített. Odakint megálltak. Alec feszesen

karba fonta a kezét, és nyugtalanul figyelte az előttük elhaladó tömeget.

Egészen úgy nézett ki, mintha Me-cö Fog kidobója volna.

– Bocsáss meg ezért! – mondta Magnus.

Egyetlen alvilágira sem haragudhatott, amiért gyanakodott egy

árnyvadászra. Alecre éppúgy nem haragudhatott, amiért sértve érezte
magát.

– Figyu – szólt Alec –, ez így nem lesz jó! Te csak tedd a dolgod, én addig
meghúzom magam, és találkozhatunk, miután kiderítettél valamit.

Magnus bólintott.

– Ha vissza akarsz menni a lakásba…

– Nem úgy gondoltam, hanem úgy, hogy te csak tedd a dolgod, én addig
meghúzom magam, és követlek a piacon.

Nem lépek közbe, hacsak veszélybe nem kerülsz. – Alec habozott. – Vagy
ha azt szeretnéd, hogy…

– Nem – rázta a fejét Magnus. – A közelemben akarlak tudni.

Alec óvatosan körülnézett, aztán magához húzta a boszorkánymestert.

Az árnypiac nyüzsgéséből tompa moraj maradt.

Magnus mellkasában engedett valamelyest a frusztráció feszülő

csomója.

Becsukta

szemét.

Minden

elcsendesedett, mozdulatlan és édes lett.

– Tűnés a standomtól! – ordította hirtelen Me-cö Fog, mire Magnus és Alec

szétrebbent. A vámpír a sátor bejáratából meredt rájuk. – Ne ölelgess itt
nekem árnyvadászokat az üzletem előtt! Senki sem fog vért venni valakitől,
aki árnyvadászölelgető szeánszot rendez a

standja előtt. Menjetek innen!

Alec elindult, hogy beleolvadjon a tömegbe. Előtte még végighúzta a kezét

Magnus karján.

– A közelben leszek – mondta épp csak olyan hangosan, hogy Magnus

hallhassa. – Vigyázok rád!

Aztán eltűnt, mire Magnus számára azonnal visszatért a külvilág. Alec már
nem volt sehol, egyszerűen beleolvadt a háttérbe.

Magnus felgyűrte palackzöld selyemingének ujját, közben próbálta elűzni a

feszélyezettséget, ami akkor támadt benne, amikor Alec azt mondta, hogy
„ez így nem lesz jó”.

A következő fél órában Magnus az árnypiac boszorkánymestereitől és

tündéreitől próbált információt vásárolni. Így, hogy távol maradt Alectől,
gond nélkül beleolvadt a tömegbe. Igyekezett könnyednek és gondtalannak
mutatkozni, és eltitkolni, hogy súlyos felhők lebegnek fölötte, vagy hogy
igencsak híján van az időnek.
Benézett a Les Cserefis en Cage-hoz (ahol egy mogorva boszorkánymester
tündéreket távol tartó varázslatokat árult) és a Le Tombeau des Loups-hoz
(a Farkasok Sírboltja nevű, vérfarkasok elleni varázslatokat áruló standot
természetesen vámpírok vezették). Megsimogatott számos törvénytelen
úton beszerzett különös lényt, amikről gyanította, hogy hamarosan
főzetalapanyag válik belőlük.

Többször

is

megállt,

hogy

puszta

szakmai

kíváncsiságból végignézze a távoli helyekről érkezett boszorkánymesterek

mágikus bemutatóit. Csakis az európai árnypiacokon megtalálható ritka
hozzávalókat

vásárolt a varázslataihoz. Tudta, hogy nagyon boldoggá fog tenni egy falka
mexikói vérfarkast, amikor átadja nekik a főzetet, ami helyreállítja vezérük
elvesztett szaglását.

Még néhány új munkát is előre elvállalt arra az időre, amikor túllesz ennek
a bosszantó szektának az ügyén. Egy amszterdami halászflottának gondja
akadt egy sellőrajjal, akik a tengerbe csábították a matrózaikat. Megígérte,
hogy felveszi majd velük a kapcsolatot.

A Karmazsin Kézről viszont semmit sem tudott meg.

Magnus időről időre a háta mögé pillantott, Alecet keresve.

Egyetlenegyszer sem pillantotta meg.

Egy ilyen hátrapillantás alkalmával különös érzés kerítette hatalmába,
éppen olyan, mint amikor a hőlégballon lezuhanása után sétálni indultak.
Mintha barátságtalan tekintetek követték volna. Rideg fenyegetést érzett,
mint a közelgő rossz idő előszelét.

Elmormogott egy varázsigét, hogy figyelmeztesse, ha valaki kéretlen

figyelmet szentel neki, aztán végighúzta a kezét a fülén. Azonnal bizsergést
érzett a bal fülcimpájában, könnyedén, mintha egy tollal cirógatnák.

Ezt csak a futó pillantások okozták, vagy talán az, hogy Alec rajta tartotta a
szemét a távolból.

Magnus éppen egy köpenyeket áruló stand előtt haladt el, amikor valami
erősebben megérintette a fülét. A két határozott rántástól kis híján
hátrahőkölt.

– Valódi selkie-szőrme – mondta reménykedve a kofa. –

Etikus kereskedelemből származik. Vagy mit szól ehhez?

Olyan vérfarkasok bundájából van, akik aerodinamikai okokból lenyíratták

magukat.

– Csodás – felelte Magnus, és továbbállt.

Befordult egy, a piac legforgalmasabb központjától elvezető szűk

mellékutcába, onnan pedig egy zsákutcában haladt tovább. A fülcimpájából
egyetlen pillanatra sem tűnt el az erős bizsergés.

Lángra lobbantotta a kezét, és megszólította a semmit.

– Hízelgő ez a figyelem, de talán hagyjuk a rejtőzködést, és beszélgessünk

szemtől szemben!

Senki sem felelt. Magnus kivárt pár pillanatot, aztán hagyta, hogy
elhaljanak a kezét ölelő lángok.

Visszaballagott a mellékutca végéhez, és amint újra kilépett a civilizációba,

éles rántást érzett a fülén. Valaki perzselő tekintettel meredt rá.
– Magnus Bane! Jól láttam, hogy maga az!

Magnus a hang felé fordult.

– Johnny Rook! Mit keres Párizsban?

Johnny Rook azon ritka mondénok egyike volt, akik látták az árnyvilágot.
Általában a Los Angeles-i árnypiacon lehetett megtalálni.

Magnus nem túl lelkesen mérte végig Johnnyt. A férfi fekete ballonkabátot
és az éjszakai időpont ellenére napszemüveget viselt. Rövid, piszkos szőke
haja és erős borostája volt. Az arcában volt valami különös: Magnus hallott
egy pletykát, miszerint Johnny tündéreket fogadott, hogy mágiával tegyék
vonzóbbá a vonásait, de ha ez igaz volt, leginkább csak a pénzét
vesztegette. A férfi csalóként vált hírhedtté, és adott a külsejére.

– Én is ugyanezt akartam kérdezni. – Johnny igencsak kíváncsinak tűnt.

– Vakációzom – adott semmitmondó választ Magnus. –

Hogy van a fia? Cat, ugye?

– Kit. Jó fiú. Nő, mint a bolondgomba. Gyors a keze, nagyon jól jön az én
munkámban.

– Zsebtolvajlásra tanítja a gyerekét?

– Részben igen. Meg hogy hogyan adjon át észrevétlenül apró tárgyakat,

mondjuk egy kulcsot. Meg bűvészmutatványokra.

Mindenfélére.

Borzasztóan

tehetséges.

– De csak úgy tízéves, nem?

Johnny vállat vont.

– Koraérett a srác.

– Ezek szerint.

– Valami különlegeset keres? Talán a szolgálatára lehetek.

Magnus becsukta a szemét, és lassan elszámolt ötig.

Tudta, hogy valószínűleg hülye ötlet, de könnyedén kibökte a kérdést.

– Mit tud a Karmazsin Kézről?

Johnny a szemét forgatta.

– Szektások. Azmodeuszt imádják.

Magnus szíve majd kiugrott a helyéből.

– Azmodeuszt?

Johnny élesen pillantott rá.

– Nem mindennap hallani ezt a nevet – tette hozzá a boszorkánymester, bár

csak reménykedni tudott benne, hogy ennyi magyarázat elegendő lesz.

A valóságban persze jóval gyakrabban hallotta a nevet, mint szerette volna.

Egyelőre csak remélhette, hogy véletlen egybeesésről van szó, de
Azmodeusz, a Pokol hercege egyben a saját apja is volt.

Tényleg létrehozott volna egy szektát az apja nevében?

Nem mondhatni, hogy jóban lettek volna, és elképzelni sem tudta, hogy
ilyesmit tett volna, akárcsak viccből is.

Vajon kénytelen lesz majd elmondani Alecnek, hogy Azmodeusz az apja?

Alec soha nem kérdezte meg tőle, melyik szülője a démon, és ki is az
pontosan, neki pedig esze ágában nem volt szóba hozni. A legtöbb
boszorkánymester apja vagy anyja hétköznapi démon volt, Magnus
személyes balszerencséjének tudhatta be, hogy neki épp a Pokol kilenc
hercegének egyike jutott.

– Azmodeusz? – kérdezett vissza aztán. – Biztos benne?

Johnny vállat vont.

– Nem gondoltam, hogy ez akkora titok volna. Csak hallottam valahol.

Szóval talán nem is igaz. Semmi értelme szólni róla Alecnek, gondolta
Magnus, ha lehet, hogy nem igaz. Tessa nem említette, pedig egészen
biztosan szóba hozta volna, ha tudomása szerint a szekta éppen Magnus
apját imádja.

A boszorkánymester kicsit szabadabban lélegzett, sajnos azonban Johnny

sunyi pillantásából így is tudta, mi következik.

– Lehet, hogy többet is tudok – jegyezte meg foghegyről a férfi.

Magnus csettintett az ujjaival. Kis sárga buborék szállt fel az ujjbegyéről,

hogy aztán folyamatosan terjedve

körülvegye őket. Az árnypiac háttérzaja elhalt, helyette a mágikus gömb

néma csendje telepedett rájuk.

Magnus mélyet sóhajtott. Már tudta, mire megy ki a játék.

– Mit kér cserébe?

– Az információ az öné egy igazán apró szívességért cserébe, amit a

jövőben határozunk meg pontosan.

Johnny

széles,

biztató

mosollyal
nézett

boszorkánymesterre.

Magnus

reményei

szerint

méltóságteljes pillantással, tetőtől talpig végigmérte.

– Mind tudjuk, mi lesz az ilyen homályos szívességekből

– szólt. – Egyszer csak futólag a segítségemet ígértem valakinek, aztán hét

hónapig éltem elvarázsolva egy driád akváriumában. Nem szeretnék
beszélni róla – tette hozzá gyorsan, amikor Johnny mondani készült
valamit. –

Kizárólag pontosan meghatározott szívességekkel lehetek bárki adósa.

– Rendben – bólintott Johnny. – Mit szólna egy pontosan meghatározott

szívességhez most azonnal? Tudja a módját, hogyan terelhetné el a
nephilimek figyelmét valamiről? Vagy valakiről?

– Olyasmivel foglalkozik, amit a nephilimek nem hagynának jóvá?

– Nyilvánvalóan igen – felelte Johnny –, most talán még inkább, mint

valaha.

– Adhatok egy kenőcsöt – mondta Magnus. – Eltereli a figyelmet arról, aki

bedörzsöli magát vele.

– Kenőcsöt? – csodálkozott Johnny.

– Kenőcsöt, igen. – Magnus kezdte elveszíteni a

türelmét.

– Nincs valami, amit inkább megehetnék vagy megihatnék?

– Nincs – jelentette ki a boszorkánymester. – Kenőcs van. Ezzel kell

beérnie.

– Gyűlölöm, ha zsíros leszek.

– Nos, ezt az árat, úgy hiszem, meg kell fizetnie, amiért folyamatosan
bűnös tevékenységeket folytat.

Johnny vállat vont.

– Mennyit kaphatok?

– Az attól függ, hogy mennyit tud – felelte Magnus.

Magnust meglepte, hogy Rook nem határozottabb: a férfi általában

megpróbálta kézben tartani az ilyesféle tárgyalásokat. Nem tudta, mi okból,
de Rooknak nagyon fontos volt, hogy rátegye a kezét arra a kenőcsre.
Magnus nem akarta beleütni az orrát a dolgába. Az még nem számított
bűnnek, hogy Rook kerülni akarta az árnyvadászokat.

Maga is sok olyan árnyvadásszal találkozott, akiket szívesebben elkerült

volna. Nem voltak mind olyan elbűvölőek, mint Alec.

– Úgy hallottam, hogy a Karmazsin Kéz nemrég elhagyta a velencei

főhadiszállását – mondta Magnus. –

Van róla valami elképzelése, hová mehettek?

– Nincs – felelte Rook. – Annyi biztos, hogy a Karmazsin Kéznek volt egy
titkos szentélye a velencei főhadiszálláson belül, ahol a szent könyvüket
tartották. Kamarának nevezik. – A férfi mosolya szélesebb lett, egyre több
fogát villantotta ki. – Titkos jelszóval lehet bejutni. Meg is

mondom magának tíz üvegért a főzetből.

– Kenőcs.

– Tíz üvegért a kenőcsből.

– Egyet adok érte.

– Hármat.

– Megbeszéltük.

Kezet ráztak. Így kell üzletet kötni.

– Rendben. Meg kell keresni a kő kecskefejet, és kimondani azt a szót,

hogy „Azmodeusz”.

Magnus egyik szemöldöke felszökött a homloka közepére.

– A jelszó, amivel be lehet jutni az Azmodeusz-imádó szekta titkos

rejtekhelyére, az, hogy „Azmodeusz”?

– Nem tudom, feltűnt-e már – mondta elgondolkodva Rook –, de a

szektatagok általában nem a mondénvilág legfényesebb elméi közül
kerülnek ki.

– Ez feltűnt – nyugtázta Magnus. – Még valamit tudnom kell. Ki volt a

forrása?

– Egy árva szóval nem mondtam, hogy el fogom árulni.

– De el fogja – közölte a boszorkánymester –, mert három üveg kenőcsöt

akar, és mert kényszeres szószegő.

Rook habozott, de csak egy futó pillanatig.

– Egy Mori Su nevű boszorkánymester. Régebben a Karmazsin Kéz tagja

volt.

– Mit keres egy boszorkánymester egy mondén szektában? Lehetne több

esze.
– Ki tudja? Állítólag megsértette az új vezért, ezért most menekülőre fogta,
és védelmet keres. Többet tudhat a Karmazsin Kézről, mint azok, akik még
mindig a tagjai.

Nemrég Párizsban volt, de úgy tudom, most Velence felé tart. Ő bármit
hajlandó lesz elmondani, ha kisegíti.

Éppen, amikor a Karmazsin Kéz elhagyja Velencét, Mori Su odatart.

– Köszönöm, Rook. Elküldetem magának a kenőcsöt Los Angelesben,

amint hazatértem a vakációmról.

sárga

buborék

fokozatosan

szertefoszlott,

maradványai aranyló csillogással szálltak el a szellő

hátán. Rook hirtelen elkapta Magnus karját, és váratlan hévvel a fülébe

súgta.

– Sok tündér tűnt el mostanában az árnypiacról.

Mindenki feszült. Az itteniek szerint a Karmazsin Kéz áll mögötte. Nem

repesek a gondolatért, hogy emberek vadásznak tündérekre. Állítsa meg
őket!

Az arckifejezésében volt valami új, amit Magnus nem látott korábban, düh
és félelem keveréke.

Aztán egyik pillanatról a másikra visszatért a párizsi árnypiac kakofóniája.

– Na most – dörmögte Magnus. – Hol van Alec?

– Az az árnyvadász a magáé? – Rook cinkosan vigyorgott, a korábbi
feszültségnek nyoma sem maradt a tekintetében. – Maga aztán tudja,
hogyan kell felbolygatni egy nyilvános helyet, barátom.

– Nem vagyunk barátok, Johnny – mondta szórakozottan Magnus,

miközben a tömeget fürkészte.

Rook élesen felnevetett, egy pillanattal később pedig váratlanul előkerült

Alec, akár bűvész nyula a kalapból.

Egy közeli stand sarka mögül lépett elő. Úgy nézett ki, mint aki
meghempergőzött a sárban.

– Mocskos az árnyvadásza – jegyezte meg Rook.

– Nos, majd megmosdik – felelte Magnus.

– Egészen biztos vagyok benne, hogy igazán különleges csodalény, de

sajnos épp máshol van egy sürgős találkozóm. Viszlát, fő
boszorkánymester!

Rook könnyedén szalutált, majd eltűnt a tömegben.

Magnus hagyta, hadd menjen. Jobban aggasztotta a barátja állapota.

Végigmérte Alecet, a ruhájára száradt és a hajába tapadt sárpacnikkal
együtt. Alec szorosan markolta az íját, a mellkasa sebesen emelkedett és
süllyedt.

– Szia, drágám! – mondta Magnus. – Mi újság?

HATODIK FEJEZET

Éjszakai ütközet

Öt perccel azután, hogy magára hagyta Magnust, Alec távolról figyelte,

amint a boszorkánymester egy éles karmú, mérges démonmajmokkal teli
ketrecbe dugja a kezét. Alec könnyedén a szeráfpengéje markolatára tette a
kezét, de nem ment közelebb.
Az árnypiacon volt. Tudta, hogy erre a helyre más szabályok vonatkoztak.

Szerencsére Magnus gyűrűs ujjaival megsimogatta az egyik vicsorgó

állatot, aztán elhátrált a standtól, és egy másik felé vette az irányt, ahol
elégedetlen vérfarkasok tüntettek.

– Elég a vérfarkasok élőholtak általi elnyomásából! –

jelentette ki egy vérfarkasnő, aki egy ALVILÁGI EGYSÉG

feliratú táblával hadonászott.

Magnus elvett tőlük egy röplapot, és rámosolygott a vérfarkasra, akit ezzel

sikeresen zavarba is hozott.

Magnus ilyen hatással volt az emberekre. Alecnek eszébe jutott, hogy

nézett korábban a vámpírvérkereskedő

Magnusra.

Mielőtt

találkozott

volna

boszorkánymesterrel, néha ideges pillantásokat vetett férfiakra – Jace-re, az

Intézetbe látogató idegenekre vagy a forgalmas New York-i utcákat járó
mondénokra. Most, ha egy szobában voltak, Alec észre sem vett mást
Magnuson kívül. És hogy Magnusnak megakadt-e a szeme más jóképű
férfiakon, vagy szépnek talált-e nőket? Alec minden idegszála
felborzolódott a gondolatra, hogy hány embert töltene el örömmel, ha ő
megbukna a kapcsolati próbán.

Alec mélyebbre húzta a homlokában a kapucniját, és távolról követte a

boszorkánymestert.
Magnus egyszerre patikussá változott át, és nekilátott gyógynövényeket

vásárolni.

Később

megállt,

és

elbeszélgetett egy lila hajú tündérrel, akitől aranyat kért, hogy megetethesse
vele a baziliszkuszát. Ez után a szemközti standnál hosszasan alkudozott
valamire, ami gyanúsan emberi hajnak tűnt.

Alec bízott benne, hogy Magnus tudja, mit csinál.

A boszorkánymesterből áradt a minden erőlködés nélküli magabiztosság.

Mindig úgy tűnt, mintha ura lenne a helyzetnek, még akkor is, ha valójában
nem volt az. Alec többek között ezt is csodálta benne.

Amikor Magnus továbbindult, Alec egy párhuzamos utcában követte. Elég

messze volt tőle, hogy ne keltsen gyanút, mégis öt gyors ugrással ott
teremhetett mellette.

Nemcsak a barátját figyelte, hanem mindenki mást is körülötte, a

driádoktól, akik a sátrukba próbálták csábítani Magnust a csontos
zsebtolvajlányig, aki töviskoronával a

fején nem épp ártatlanul követte őt.

Amikor aztán a lány próbálkozott, Alec is akcióba lépett, és elkapta a

ragadós ujjait, még mielőtt Magnus zsebébe csusszanhattak volna. Egy
pillanattal később már be is rántotta a kis zsebtolvajt két stand közé, de
olyan gyorsan, hogy senki nem vette észre őket.

A tündérlány megpróbálta kitépni magát a kezéből, és amikor a heves

mozdulattól lecsúszott a kesztyű Alec kezéről, megpillantotta a rúnáit. A
halványzöld szín kiszaladt az arcából, és sápadt szürke lett a bőre.
– Je suis désolée – suttogta Alec értetlenségét látva. –

Elnézést kérek! Kérem, ne bántson! Ígérem, hogy soha többé nem teszek
ilyet.

A lány olyan sovány volt, hogy Alec két ujja körbeérte a csuklóját. A
tündérek életkora általában nem állt összhangban a külsejükkel, de ez a lány
éppen annyi idősnek tűnt, mint Alec öccse, Max, akit megöltek a
háborúban.

Az árnyvadászok harcosok, mondta az apja. Ha veszítünk, küzdünk tovább.

Max túl fiatal volt még hozzá, hogy harcoljon. Most már soha nem is fog
megtanulni. Alec folyamatosan aggódott a húga és a parabataia miatt, akik
mindketten vakmerőek és rettenthetetlenek voltak. Mindig is az volt a
legfőbb célja, hogy megvédje őket. Soha eszébe sem jutott, hogy Maxot is
neki kellene óvnia. Cserben hagyta a kisöccsét.

Max majdnem olyan vézna volt, mint ez a lány, és éppen úgy nézett fel rá,
mint ő, szeme hatalmasnak tűnt a

szemüvege mögött.

Alec egy pillanatra alig jutott levegőhöz, és inkább elfordította a tekintetét.

A lány nem próbálta meg kihasználni az alkalmat, hogy kitépje magát
gyengülő

szorításából. Amikor Alec lenézett rá, még mindig őt figyelte.

– Hm, árnyvadász? – kérdezte. – Jól vagy?

Alec kirázta magát a kábulatból. Az árnyvadászok tovább harcolnak,

hallotta az apja hangját a fejében.

– Persze – felelte kissé rekedten. – Hogy hívnak?

– Rose – felelte a lány.

– Éhes vagy, Rose?

A lánynak remegett az ajka. Próbált elmenekülni, de Alec elkapta a pólóját.
A lány rácsapott a karjára, és készült beleharapni, amikor észrevette a
maroknyi eurót a kezében.

Alec a tündér felé nyújtotta a pénzt.

– Vegyél rajta valami ennivalót!

Alig nyitotta szét az ujjait, az eurónak máris nyoma veszett. A lány meg
sem köszönte, csak biccentett, és eloldalgott.

– És ne lopj! – kiáltotta utána Alec.

Így már elfogyott a magával hozott pénze. Amikor a sporttáskájával a

vállán kilépett a New York-i Intézetből, hogy elinduljon erre az útra, az
anyja utánarohant, és a kezébe nyomott egy csomó bankót.

– Menj csak, és légy boldog! – mondta neki.

Alec most azon kezdett gondolkodni, hogy vajon a tündér becsapta-e. Nem
zárhatta ki, hogy több száz éves, és

a tündérek mindig előszeretettel károsítják meg az embereket. Aztán úgy

döntött, a kislány az volt, akinek látszott – egy riadt, éhes kisgyerek –, és
máris jobban érezte magát, amiért segíthetett. Nem csak egyszerűen
elvesztegette a pénzt.

Az apja nem örült, amikor bejelentette, hogy elutazik az Intézetből, és

utazásra indul Magnusszal.

– Mit mondott neked rólunk? – kérdezte Robert Lightwood, miközben fel-

alá járkált Alec szobájában, akár egy kétségbeesett macska.

A szülei valaha Valentine követői voltak, a gonosz árnyvadászé, aki

kirobbantotta a háborút. Alec gyanította, hogy Magnus tudna történeteket
mesélni róluk, ha akarna.

– Semmit – felelte dühösen. – Ő nem olyan.

– És mit mondott magáról? – folytatta az apja. Amikor Alec nem szólt, még
hozzátette: – Gondolom, szintén semmit.

Alec nem tudta, milyen arcot vághat, és mennyire látszik rajta a félelem, de
az apja tekintete ellágyult.

– Nézd, fiam, nem hiheted, hogy ennek van jövője –

mondta. – Egyfelől alvilági, másfelől férfi. Értem én, hogy úgy érzed,
hűnek kell lenned önmagadhoz, de néha jobb, ha bölcsen más utat
választasz, még ha… ha erős is a kísértés. Nem szeretném, ha nehezebb
lenne az életed, mint feltétlenül muszáj. Annyira fiatal vagy még, és nem
tudod, milyen a világ valójában. Nem szeretnélek boldogtalannak látni.

Alec rámeredt.

– Hogyan tehetne boldoggá a hazugság? Korábban nem

voltam boldog. Most az vagyok.

– Az meg hogy lehetséges?

– Boldoggá tesz, hogy kimondom az igazat –

magyarázta Alec. – Magnus is boldoggá tesz. Nem érdekel, mennyire

nehéz. – Az apja arcán bánattal vegyes aggodalom jelent meg. Alec egész
életében attól félt, hogy egyszer majd ilyen érzéseket vált ki belőle. Minden
erejével azon volt, hogy ezt elkerülje.

– Alec! – suttogta az apja. – Nem akarom, hogy elmenj.

– Apa – felelte Alec –, megyek.

Hirtelen megpillantotta a távolban Magnus vörös bársonyzakóját, és

visszatért a valóságba. Arrafelé sietett, ahol látta eltűnni a zakót.

Amikor utolérte a boszorkánymestert, az éppen befordult egy szűk utcába

egy sor stand mögött.
Nemsokára egy köpenyes alak lépett elő a búvóhelyéről, és elindult Magnus
után.

Alecnek nem maradt ideje, hogy lassan kövesse őket.

Magnust már szem elől tévesztette, és nem kellett hozzá sok, hogy a
köpenyes alak is eltűnjön. Futásnak indult, félretolt egy egymással ölelkező
vámpírt meg egy perit, aztán elvágtatott egy csapat bottal karikát hajtó
vérfarkas mellett. Megérkezett az utca elejéhez, és a falnak vetette a hátát.
Kilesett a sarok mögül, és látta, amint az alak az utca közepe felé, a
gyanútlan boszorkánymester felé tart.

Egy nyílvesszőt helyezett az íja húrjára, és ő is nekiindult. Éppen csak

olyan hangerővel szólalt meg, hogy az idegenig eljusson a hangja.

– Ne mozduljon! Lassan forduljon meg!

A köpenyes alak mozdulatlanná merevedett, a keze elindult felfelé, mintha

engedelmeskedni készülne az utasításnak. Alec közelebb húzódott, az
idegen bal oldala felé lépett, hogy jobban láthassa az arcát. Még látott egy
keskeny állat – emberé volt, méghozzá ránézésre egy enyhén vöröses arcú
nőé –, mielőtt az idegen kinyújtott kézzel felé fordult, és ujjai hegyéből
fényes villanás tört elő. Alec hátratántorodott. Elhomályosodott előtte a
világ, nem látott mást, csak a nő árnyékát az irtóztató fényesség előtt.
Vakon eresztette el a nyílvesszőt, jobb híján bízott benne, hogy annyi év
gyakorlás után így is stabil marad a keze. A nyílvessző elröppent az idegről,
és célba is talált volna, de a nő valami úton-módon egyszerűen köddé vált
előtte. Egyszerűen eltűnt. Az egyik pillanatban még ott állt a lövedék
útjában, aztán homályossá váltak a körvonalai, majd egyszerűen
felszívódott, hogy aztán az utca másik oldalán jelenjen meg újra.

Aztán megint eltűnt, és ezúttal közvetlenül Alec mellett öltött testet. A fiú
félreugrott, épp csak sikerült elkerülnie a felé villanó pengét. A következő
támadást a kardjával hárította. Az adamantinnal kezelt fa megállította a kard
fémjét, majd Alec még mindig félig vakon leguggolt, íját az idegen
bokájába akasztotta, és lesöpörte a lábáról.
Magasba emelte a fegyverét, és épp lesújtott volna vele ellenfele fejére,
amikor az megint köddé vált, hogy ezúttal az utca bejáratánál bukkanjon fel
ismét.

Egy széllökés félrelibbentette a köpenyét, és egy lámpa fényében láthatóvá

vált a fél arca. Mélybarna szeme és keskeny ajka volt, vállig érő egyenes
haja keretezte az

állát. A fegyvere egy háromszögű keresztvasról felismerhető koreai kard

volt, amit úgy terveztek, hogy helyrehozhatatlan kárt tegyen a húsban.

Alec hunyorgott. A nő arca teljesen emberinek tűnt, mégis volt benne

valami különös. Az, ahogyan nézett: furcsa üresség látszott a tekintetében,
mintha a távolba meredne. Valahol Alec háta mögött fém csikordult téglán,
egy futó pillanatra elvonva a figyelmét.

A titokzatos nő kihasználta a lehetőséget, és gyorsan megforgatta a kardot a

feje fölött, közben szavakat kiáltozott egy nyelven, amit Alec egyáltalán
nem ismert fel. Végül a fegyvert a fiú felé nyújtotta, mire a hegyéből cikázó
narancs fény tört elő. Alec lábánál úgy megremegett a föld, hogy kis híján
hanyatt esett. Végül sikerült megőriznie az egyensúlyát, félreugrott, újabb
íjat kapott elő a tegezből, majd az idegre illesztette. Arrafelé fordult, ahol
utoljára látta ellenfelét, de az már megint eltűnt.

Alec addig forgatta a fejét, amíg végül az egyik épület párkányán pillantotta
meg a célpontját. Kilőtte a nyílvesszőt, aztán már rohant is kifelé az
utcából, majdnem olyan gyorsan, ahogy a lövedéke szállt. A nő

köddé vált, és ezúttal ugyanannak az épületnek egy magasabb párkányán

öltött újra testet. A nyílvessző kövön csattant. A köpenyes leugrott,
könnyed bukfenccel landolt egy stand tetején, aztán felpattant, és már
futásnak is eredt, egyik standról szökellve a másikra.

Alec a standok mögötti úton haladva vette üldözőbe, szemeteszsákokon,

áruval

megrakott
dobozokon,

köteleken, karókon, ládákon ugrált át. A nő gyors volt, de Alec az angyalok

erejéből merített. Egyre közelebb járt.

A nő zsákutcához ért a piac szélénél, és egy újabb köddé válós trükkel már
lent is termett a földön. Megint démoni nyelven kezdett kántálni, mire
vibrálni kezdett előtte a levegő. Fokozatosan egy kezdetleges portál
körvonalai tűntek elő.

Alec elővett egy nyílvesszőt, és az ujjai közé fogta.

A nőre vetette magát, aki felé kapta a fejét. Alec ellentámadásra számított,
ehelyett azonban a nyílvessző

hegye átlyukasztotta ellenfele köpenyét, és odaszegezte az egyik stand

falához.

– Megvagy!

Alec villámgyorsan előkapta az íját, és egy újabb nyílvesszővel egyenesen a

nő mellkasát vette célba.

Az idegen megrázta a fejét.

– Nem hiszem én azt.

Alec a koreai kardra szegezte a tekintetét. Rosszul tette.

A nő másik kezéből éles fény lövellt ki, ő pedig a levegőbe emelkedett, és

hadonászva repült hátrafelé. Érzékelte, hogy egy fal közelít felé sebesen, és
úgy fordult a levegőben, hogy lábbal előre érkezzen, majd egy előreszaltó
után guggolva ért földet a sárban.

Felugrott, és mivel az íja csodával határos módon nem tört el, ösztönösen
máris lövésre emelte. A nő – a boszorkánymester – már nem volt sehol.
Nem maradt utána más, csak a portál, de egy utolsó villanással az is
gyorsan eltűnt. Alec továbbra is megfeszítve tartotta az íját, miközben leírt
egy teljes kört a saját tengelye körül.
Csak akkor fújt egyet, amikor meggyőződött róla, hogy a nő valóban nincs
már ott.

Ellenfele boszorkánymester volt, de egyben képzett harcos is. Komoly

fenyegetést jelentett.

– Magnus! – sóhajtotta Alec.

Hirtelen eszébe jutott, hogy a boszorkánymester nem feltétlen egyedül

dolgozott. Mi van, ha csak el akarta csalni Magnustól?

Visszavágtatott az iménti mellékutcába, közben nem vesződött az útjába

kerülő tárgyakkal. Sátrak dőltek össze a nyomában, ahogy karókat rúgott ki
a helyükből futtában. Az árnypiac polgárainak dühödt kiáltásai kísérték,
amerre járt.

Az Angyalnak hála Magnusnak semmi baja nem esett.

Megint előkerült az utcából anélkül, hogy bármit is észrevett volna. Most

egy közeli sarkon álldogált, és egy ballonkabátot meg napszemüveget
viselő kétes külsejű

mondénnal beszélgetett. Amint a férfi meglátta Alecet, futásnak eredt. A fiú

tudta, hogy az alvilágiak meg az árnyvadászok nem mindig jönnek ki
egymással, de azért kezdte már a szívére venni az árnypiac polgárainak
hozzáállását.

Magnus sugárzó mosollyal nézett Alecre, és odaintette magához. A fiú

érezte, ahogy mogorva arca lassan ellágyul. Túl sokat aggódott. Da ha
egyszer mindig volt rá oka. A démontámádások. A szerettei biztonsága. Az
idegenek, akik beszédbe próbáltak elegyedni vele. Néha a gondolatai olyan
láthatatlan teherként nehezedtek a vállára, hogy Alec már alig bírta elviselni
a nyomást,

amitől sehogyan sem szabadulhatott meg.

Magnus most felényújtotta a kezét. Gyűrűin megvillantak az ékkövek, egy

pillanatra vadnak és idegennek tűnt, de aztán melegen elmosolyodott.
Alecen egy pillanat alatt úrrá lett a boszorkánymester iránti szeretete, és az
érzés, hogy végtelenül szerencsésnek mondhatja magát, amiért ez a szeretet
viszonzásra talált.

– Halihó, szívem! – mondta Magnus, és Alec kisebb csodaként élte meg,

hogy hozzá beszél. – Mi újság?

– Nos – felelte Alec –, valaki követett. Elkergettem.

Boszorkánymester volt, méghozzá olyan, aki a harchoz is ért.

– A Karmazsin Kéztől jött talán?

– Ez nem derült ki – felelte a fiú. – Ha már van egy egész szektájuk, ők nem
több embert küldenének?

Magnus egy pillanatra elgondolkodott.

– Általában igen.

– Kiderítetted, amire kíváncsi voltál?

– Többé-kevésbé. – Magnus mit sem törődve a fiú ruháira tapadt sárral,

belekarolt Alecbe, és magával húzta.

– Otthon majd beszámolok minden részletről, de a lényeg, hogy húzunk

Velencébe.

– Azt reméltem – mondta Alec –, hogy pihenhetünk egy kicsit. Aztán

holnap mehetünk Velencébe.

– Igen, igen – bólogatott Magnus. – Sokáig alszunk, aztán ezer évig tart
majd, mire becsomagolok. Holnap este indulunk, és reggelre ott is leszünk.

– Magnus! – Alec elnevette magát. – Ez most egy veszélyes küldetés, vagy

még mindig vakációzunk?

– Nos, reményeim szerint egy kicsit mindkettő. Velence különösen szép az

évnek ebben a szakában. De mit is beszélek? Velence az év minden
szakában különösen szép.

– Magnus! – mondta megint Alec. – Este indulunk, és reggelre érünk oda?

Nem portált használunk?

– Nem – közölte Magnus. – Tessa szerint a Karmazsin Kéz figyelemmel

kíséri a portálokat. Közönséges földi halandók módjára kell közlekednünk,
méghozzá a legflancosabb luxusvonattal, amivel csak át lehet robogni az
Alpokon egy romantikus éjszakán. Ugye látod, milyen áldozatokra vagyok
hajlandó a biztonságunk érdekében?

– Az árnyvadászok ilyenkor az állandó portálokat használnák, legfeljebb

útba kellene ejteniük Idrist –

jegyezte meg Alec.

– Az árnyvadászok minden kiadását szigorúan elszámoltatja a Klávé. Az

enyémeket nem. Készülődj, egyetlen küldetés sem lehet annyira veszélyes,
hogy ne legyen érdemes stílusosan csinálni!

HETEDIK FEJEZET

Az Orient expressz

Sokáig aludtak, aztán a nap java része azzal telt, hogy Magnus csomagolt.

A boszorkánymester új holmikat varázsolt a lakásba az egyik

kedvenc

butikjából,

„előre

nem

látható
vészhelyzetek” esetére. Alec hiába tiltakozott, hogy nem kér semmi
rongyrázósat, képtelen volt lebeszélni róla Magnust, hogy szerezzen neki jó
pár csodaszép pulóvert, amiken egyetlen lyuk nem sok, annyi sem volt.
Ezen kívül kerített egy szmokingot is, miután biztosította felőle Alecet,
hogy a szóban forgó ruhadarab nélkülözhetetlen.

A reggelit a közeli pékségből hozatták, ebédet pedig a másik irányban lévő

étteremből rendeltek.

Végül a romantikát mellőzve gyakorlatias döntést hoztak, és taxival mentek

a Gare de l’Estre, ahol Magnus élvezettel figyelte, amint Alecnek
elkerekedett a szeme az elegáns kék-fehér kocsikat látva, amikor az Orient
expressz hosszú, határozott sziszegéssel megállt előttük. Jó pár libériát
viselő férfi és nő özönlött ki belőle, hogy

segítsen a várakozó utasok poggyászait a vonatra emelni.

Alec a gurulós bőrönd kihúzható fogantyújával vacakolt. A bőröndöt

Magnustól kapta, aki arra kényszerítette, hogy abba hajtogassa a holmijait.

Végignézte, amint a fiú belegyömöszöli az összegyűrt szennyesét egy

formátlan sporttáskába, aztán rettenetes düh lett rajta úrrá, és jó pár nagyon
pöpec bőröndöt varázsolt a helyszínre a saját lila szettjéből, majd
felügyelte, amint Alec gondosan elhelyezi bennük az azon frissiben kapott
szép ruhákat.

A fiú most letette a saját bőröndjét, és Magnushoz lépett.

Megfeszítette a vállát, és felkészült, hogy Magnus legnagyobb bőröndjét a

vonat lépcsőjére emelje.

– Nem, nem! – mondta Magnus, és kezét könnyedén a bőrönd tetején tartva

kicsit értetlenül nézett körül.

Nemsokára előkerült egy elegánsan öltözött hordár, és kinyújtott kézzel

kérte el Magnustól a jegyeket, hogy aztán elrendezze a poggyászaikat, úgy,
ahogy voltak.
Magnusnak némi lelkiismeret-furdalása támadt, amikor a fiatalember
meglepetten felnyögött, és csak minden erejét megfeszítve tudta felvinni a
poggyászokat a kocsiba, de tudta, hogy a bőkezű borravaló igazi vigaszt
jelent majd.

Végigkísérték őket egy hosszú, gazdagon díszített hálókocsin. A puha

szőnyegek, a mahagónival bevont falak és az ékes rézkorlátok meg
szerelvények a vámpír szeretőjével, Camille Belcourt-ral eltöltött évekre
emlékeztették Magnust.

Camille. Amikor véget ért a kapcsolatuk, az Orient expressz még nem is

létezett, most pedig már amolyan

nosztalgiavonatként funkcionál olyan turisták számára, akik luxusra és

kényelemre vágynak, de közben szívesen belekóstolnak a ma élő ember
számára szinte elképzelhetetlenül régi időkbe.

Magnus visszatért a jelenbe. Alec számára az Orient expressz nem

nosztalgikus utazás volt, nem is egy távoli kellemes emlék, csak egy kaland
a mában, fenséges étkezések a hófedte csúcsok között, kényelmes ágyban
alvás úgy is, hogy közben az ember érzi a vonat ritmikus zakatolását a
síneken.

Megérkeztek a számukra kijelölt fülkéhez nem messze a hálókocsi végétől.

Magnus állta a szavát, és a létező legelegánsabb lakosztályt választotta elöl

egy kis nappalival, mögötte pedig hálószobával. A két szoba közt lévő kis
fürdőben a zuhanyozót üvegfal vette körül. A lakkozott fa és a törökös
díszítések határozottan dekadens hatást keltettek. Magnus rendkívül
elégedett volt.

– Lakosztályainkat az útvonalunk mentén fekvő

városok stílusában rendeztük be – mondta a hordár, miközben bevonszolta

Magnus poggyászát. – Ez Isztambul.

Magnus a fiatalember kezébe nyomta a megérdemelt bőséges borravalót,

majd bezárta mögötte az ajtót, és Alec felé fordult, éppen amikor meglódult
velük a vonat.

– Nos, hogy tetszik?

Alec elmosolyodott.

– Miért pont Isztambul?

– A párizsi és a velencei lakosztály butaságnak tűnt.

Párizst megnézhetted magadnak, és hamarosan Velencét is láthatjuk. Szóval

Isztambul adta magát.

A nappali kanapéján ülve figyelték az elsuhanó tájat.

A vonat egyre gyorsabban haladt. Hamarosan elhagyták az állomást, és

perceken belül máris kifelé haladtak Párizsból. A nagyvárosi látkép
lakóövezeteknek adta át a helyét, míg végül zöld lankák és hervadó
levendulával teli bársonyos mezők között haladtak a francia vidéken.

– Ez itt… – Alec körbemutatott. – Ez itt… – Sűrűn pislogott, nem találta a

szavakat.

– Hát nem nagyszerű? Öltözzünk fel, és menjünk vacsorázni!

Felfedezhetjük a vonat többi részét is.

– Igen. – Alec még mindig csak hebegett. – Vacsora.

Igen. Jó. Mit kell felvenni vacsorához egy ilyen vonaton? –

A ruhazsák fölé hajolt, miközben Magnus nekilátott, hogy széthajtogassa. –

Megúszhatom egy menő zakóval meg egy farmerral?

– Alec! – korholta a fiút Magnus. – Ez az Orient expressz. Itt szmoking a

viselet.

Magnus az évtizedek során megtanulta, hogy ami a szmokingot illeti,

puristának kell lennie. A divattrendek jönnek és mennek. Igaz, ami igaz,
szerette az élénk színeket és a rikító holmikat. A szmokingkabátok, amiket
magának és Alecnek hozott, mégis feketék voltak hegyes félselyem
hajtókával és két gombbal.

A kabáthoz fekete csokornyakkendő is tartozott.

Alecnek fogalma sem volt róla, hogyan kösse be.

– Ugyan hol viseltem volna csokornyakkendőt eddigi életemben? –

kérdezte Alec.

Magnus kénytelen volt elismerni, hogy ebben van valami, és megkötötte a

fiú nyakkendőjét, ráadásul nem is ugratta közben, pedig valahol mindketten
tudták, hogy Alec rászolgált volna.

Magnus hosszú évek tapasztalatából tudta, hogy a szmoking titka pusztán

annyi, hogy mindenkinek jól áll.

Egy vonzó férfi, mint például Alec, átkozottul jól tud kinézni szmokingban.
Magnus megengedte magának, hogy egy pillanatra elkalandozzon, és csak
gyönyörködjön az ingét esetlenül gomboló, csokornyakkendős Alec
látványában. A fiú elkapta a tekintetét, és lassan, félénken elmosolyodott,
amikor érzékelte, hogy Magnus őt figyeli.

Alecnak persze mandzsettagombjai sem voltak.

Magnusnak annyi ötlete volt, hogy milyeneket vásárol majd neki a jövőben,
de hirtelenjében a sajátjai közül választott ki egy íjat és nyílvesszőt ábrázoló
párt, amit most színpadias mozdulattal átnyújtott a fiúnak.

– És te? – kérdezte Alec, miközben begombolta a mandzsettákat.

Magnus megint a ruhazsákhoz lépett, és elővett belőle két aranyba fogott

hatalmas szögletes ametisztet. Alec elnevette magát.

Kiléptek a fülkéből, és a hasonszőrű mondénokhoz csatlakozva maguk is

elindultak volna az étkezőkocsi felé, amikor egy szeleburdi driád elvágtatott
mellettük az ellenkező irányba. Egy pillanattal később egy csapat láthatóan
részeg kobold is megkerülte őket, miközben a vonat hátulja felé tartottak.
Alec megkocogtatta Magnus vállát.

– Szerinted merre tartanak ezek az alvilágiak?

Amikor Magnus a mutatott irányba nézett, épp két farkas nyitotta ki a

szomszédos kocsi ajtaját. Hangos éneklés ütötte meg a fülüket. Magnus
éhes volt, de azért hagyta magát elterelni.

– Bulinak hangzik. Kövessük a szirén dalát!

Az alvilágiak nyomában haladva bedugták a fejüket az utolsó kocsiban

kialakított bárba, ahol valóban buli zajlott, méghozzá teljes lendülettel.

A berendezés arra a zugkocsmára emlékeztette Magnust, amit az

alkoholtilalom idején üzemeltetett.

A jobb oldalon hosszú bárpult húzódott végig, a bal oldalon pedig

szakaszokra osztott puha lila kanapék sorakoztak. A kocsi közepén egy
elegánsan öltözött, kecskelábú

szakállas

férfi

játszott

egy

hangversenyzongorán. A tetején örvénylő vízből álló, estélyi ruhás szirén

hevert és énekelt.

Az egyik sarokban egy csapat brownie húzta meg magát, egyikük furcsán
kitekert hangszert pengetett, ami leginkább egy faágból faragott lantra
emlékeztetett. Két phouka az ablak mellett pipázott, miközben a tájban
gyönyörködtek. Egy lila bőrű boszorkánymester manókkal kockázott. A
bárpult fölött egy táblán ez állt: HARAPNI TILOS! VEREKEDNI TILOS!
A MÁGIA TILOS!
A kocsiban túláradóan vidám hangulat és nyugalom uralkodott. Akármilyen
sokan voltak is az alvilágiak, úgy tűnt, mindnyájan ismerik egymást.

– Hová tartanak? – kérdezte Magnus az egyik manótól.

– Velencébe! – felelte a manó, mire a kocsi különböző

szegleteiben lévő társai rögtön rákontráztak.

– Velencébe!

Az első manó felemelte a kezében tartott bögrét, amiben riasztó

sziszegéssel habzott valamilyen ismeretlen folyadék.

– Buliba!

Milyen

buliba?

érdeklődött

tovább

boszorkánymester, de a manó szeme időközben megakadt a háta mögött

érkező Alecen.

– Nem, nem – rázta a fejét. – Nincs semmilyen buli. Már hétszáz éves
vagyok, és a hamut is mamunak mondom.

Alec szúrós tekintettel meredt a manóra.

– Talán jobb lenne – mondta halkan Magnusnak –, ha inkább az
étkezőkocsiba mennénk.

Magnus egyszerre tűnt megkönnyebbültnek, zavartnak, bosszúsnak és

hálásnak.

– Kitűnő ötlet!

Miután becsukódott mögöttük a bárkocsi ajtaja, Alec a

boszorkánymesterhez fordult.

– Mindig ennyi alvilági van a vonatokon?

– Általában nem – felelte Magnus. – Csak akkor, ha valamilyen nagy

alvilági buliba tartanak Velencébe, amiről engem ezúttal mintha elfelejtettek
volna értesíteni.

Szemmel láthatólag pedig épp erről van szó.

Alec hallgatott. Egyikük sem hozta szóba, hogy ha ő

nem lenne, Magnus máris az említett buliba készülne.

A boszorkánymesterből azért kikívánkozott volna, hogy nem érdekli a buli,

és szívesebben vacsorázik Aleckel, mert Alec fontos a számára, míg a bulik
meg nem.

Még két szalonkocsin haladtak át – egy pezsgőző- és egy kilátókocsin

–,

mielőtt

megérkeztek

volna

az
étkezőkocsiba. A bejáratnál egy pincér fogadta őket, majd megmutatta a
helyüket egy elegánsan kárpitozott bokszban, a sarokban. A fölöttük lógó
kis rézcsillár meleg, sárgás ragyogással vonta be az asztalt, ahol ijesztően
sok különféle villa, kanál és kés hevert mindenféle szögben a tányérok
mellett.

Magnus rendelt egy üveg Barolót, majd kitöltötte az italt, miközben az

ablak előtt száguldó tájban gyönyörködtek. Vacsorára sütőben sült
noirmoutier-i homárt szolgáltak fel vajjal és citromlével, mellé pedig
kaviárral tálalt krumplit köretnek.

Alec kicsit húzta az orrát a kaviár miatt, aztán zavarba jött, amiért húzta az
orrát a kaviár miatt.

– Mindig úgy voltam vele, hogy az emberek csak azért eszik, mert drága.

– Nem – felelte Magnus. – Azért eszik, mert drága és finom. De ez

bonyolult. Lassan kell enni, érzékelni kell a kifinomultságát és az
összetettségét.

A villájára szúrt egy darab krumplit, meglocsolta tejföllel, aztán tett rá egy
egészséges adag kaviárt, és a szájába emelte. Lassan, tudatosan, a szemét
lehunyva rágott.

Amikor megint felnézett, Alec őt figyelte, közben elgondolkodva

bólogatott. Végül nevetésben tört ki.

– Nem vicces! – jelentette ki Magnus. – Tessék, neked is csinálok egyet.

Újabb villányi falatot készített, aztán megkínálta vele

Alecet.

A fiú lemásolta Magnus előadását, nagy, eltúlzott mozdulatokkal rágott,

közben a szemét forgatva eljátszotta az extázist. Magnus várt.

Végül Alec lenyelte a falatot, és kinyitotta a szemét.

– Igazából elég finom.

– Ugye?

– Muszáj mindig a szememet forgatnom közben?

– Szemforgatva jobb. Várj…! Ezt nézd!

Alec elégedett sóhajjal nézett ki az ablakon, éppen mikor a vonat egy

kanyart bevéve már a francia vidék szívében járt. Sűrű, zöld erdők vettek
körül tükröződő

tavakat, a távolban hófödte hegyek felügyelték a tájat.

Közelebb egy sziklás kiszögellés emelkedett a világos szőlőskertek pedáns

rendje fölé, mint valami hajóorr.

Magnus a tájat figyelte, aztán Alec arcát, aztán megint a tájat. Azáltal, hogy
ezt együtt láthatják, szinte mintha újjászületett volna a világ. Magnus
máskor is átutazott már a Parc du Morvanon, de hosszú idő óta először
tudott megint rácsodálkozni.

– Egy ponton – jegyezte meg Alec – át fogunk haladni az idrisi

védvarázslatokon, és az egész vonat egy pillanat alatt az egyik határtól a
másikig ugrik. Kíváncsi vagyok, észrevesszük-e majd.

Vágyakozás áradt a hangjából, bár kisgyerekkora óta nem élt Idrisben. A

nephilimekre mindig várt egy hely, ahová hazatérhetnek, történjék bármi.
Az országuk elvarázsolt erdőkből és tágas mezőkből állt, a közepén pedig
üvegtornyos város emelkedett. Idrist az Angyaltól

kapták. Magnusnak nem volt otthona, már nem is emlékezett rá, mióta.
Különös érzés volt látni, hogy Alec lelkének iránytűje ilyen magabiztosan
mutat az otthon irányába. Magnus rég megszokta, hogy az ő lelkének
iránytűje szabadon forog a semmiben.

A kezük egymásra talált. Magnus ujjai Alecéi köré kanyarodtak, és együtt

nézték a kelet felől a sínek fölé kúszó súlyos fellegeket.

Magnus egy viharfelhőgócra mutatott.

– Az a hosszú úgy néz ki, mint egy önmagát csomóra kötő kígyó. Az meg
olyan, mint a croissant, amit reggelire ettem. Az meg… egy láma, azt
hiszem. Vagy esetleg apám?

Szia, apu! Remélem, nem találkozunk egyhamar. –

Szarkasztikus csókot dobott.

– Ez is olyan, mint a csillagokkal? – kérdezte Alec. –

Romantikus dolog elnevezni mindenfélét, amit az égen látsz?

Magnus nem felelt.

– Beszélhetsz ám róla, ha akarsz – mondta a fiú.

– Az apámról, a démonról vagy a mostohaapámról, aki meg akart ölni? –

kérdezte Magnus.

– Bármelyikről.

– Nem akarom elvenni a kedvünket a homártól.

Igyekszem nem gondolni egyikre sem.

Magnus ritkán hozta szóba az apját, a Johnny Rooktól kapott információ

tudatában azonban most nem tudta őt kiverni a fejéből. Folyamatosan azon
gondolkodott, mit jelenthet az, hogy a Karmazsin Kéz által tisztelt démon
nem más, mint az apja.

– Éppen apámon járt az eszem tegnap – próbálkozott bizonytalanul Alec. –

Szerinte New Yorkban kellene maradnom, és eljátszanom, hogy hetero
vagyok.

Legalábbis így gondolta, amit mondott.

Magnus emlékezett egy hosszú, hideg éjszakára, amikor egy rettegő

vérfarkascsalád és egy csapat árnyvadász közé kellett állnia. Utóbbiak
között ott voltak Alec szülei is.
Annyi gyűlölet és félelem volt a világban, még az Angyal kiválasztottjai
között is. Magnus Alec szemébe nézett, és látta a kétely magját, amit a fiú
apja ültetett el benne.

– Nem beszélsz sokat a szüleidről – jegyezte meg Magnus.

Alec habozott.

– Nem akarom, hogy rosszat gondolj apámról. Tudom, hogy sok mindent
tett a múltban…, hogy részt vett olyan dolgokban, amikre ma már nem
büszke.

– Én is csináltam olyasmit, amire nem vagyok büszke –

dörmögte Magnus.

Nem mert többet mondani. Igazság szerint soha nem kedvelte Robert
Lightwoodot. Egy másik univerzumban úgy gondolta volna, hogy semmi
közös nincs bennük.

Ebben az univerzumban azonban mind a ketten szerették Alecet. Márpedig

a szeretet néha akkor is teszi a dolgát, amikor már semmilyen erő sem
működik, és azt hinnénk, rég oda minden remény. Szeretet nélkül nincsenek
csodák.

Magnus a szájához emelte Alec kezét, és megcsókolta.

Robert nem lehetett minden ízében szörnyeteg. Végtére is felnevelte ezt a

fiatalembert.

Bensőséges csendben fejezték be a vacsorát, közben végignézték, ahogy a

nap lángra gyújtja a távoli hegyeket, majd lassan lebukik a csúcsok mögött.
Az első csillag fényes lyukat szúrt a sötétedő égboltba.

Előkerült a pincér, és megkérdezte, óhajtanak-e desszertet, esetleg

valamilyen italt.

Magnus épp a lehetőségek felől érdeklődött volna, amikor Alec csillogó

szemmel, vidáman elmosolyodott.
– Ami azt illeti – szólt –, tudomásom szerint már vár ránk a pezsgő a
kabinunkban. Jól mondom, Magnus?

A boszorkánymester mozdulatlanná dermedt, még a szája is tátva maradt.

Két nagyon különböző Alecet ismert meg eddig: a magabiztos árnyvadászt
és a félénk, bizonytalan fiút. A csillogó szemű Aleckel ez idáig nem
találkozott.

Alec felállt, és kinyújtotta a kezét, hogy magával húzza Magnust is. Aztán
nyomott egy csókot a boszorkánymester arcára. A pincér udvariasan
biccentett, és halvány mosollyal válaszolt.

– Valóban. Ez esetben bonne nuit 3, uraim.

Amint a fülkébe értek, Alec ledobta a zakóját, és az ágy felé indult. Magnus
szíve vadul kezdett kalapálni – nem sok szexisebb dolgot tudott elképzelni
egy fehér inges férfinál, és ez a darab különösen jól állt Alecen.

Némán köszönetet mondott Raziel angyalnak az árnyvadászoktól

megkövetelt rengeteg kardióért, majd elővarázsolt egy behűtött üveg Pol
Rogert, és a pultra helyezte. Felemelt két poharat, és mosolyogva figyelte,
amint maguktól megtelnek. A dugó végig a helyén maradt,

csak a folyadék szintje süllyedt a palackban. Magnus letelepedett Alec

mellé az ágyra, és felényújtotta az egyik poharat. A fiú elfogadta.

– Arra, hogy együtt vagyunk! – mondta Magnus. – Ott, ahol akarunk.

– Szeretek együtt lenni veled – felelte Alec. – Ott, ahol akarunk.

– Santé! 4

Koccintottak, és belekortyoltak az italba. Magnus a pohara pereme fölött

továbbra is a csillogó szemű Alecet figyelte. Így még annyira sem tudott
ellenállni neki, mint a bajkeverésnek, a kalandnak vagy a gyönyörűen
szabott kabátnak. Előrehajolt, és Alec puha, telt ajkához préselte az ajkát.
Az egész testén mély borzongás futott végig.
Érezte a bor fanyar ízét Alec száján, ahogy a nyelvét végigfuttatta a fiú alsó
ajkán. Alec felsóhajtott, és állt elébe Magnus felfedezőkedvének. A poharat
továbbra is a kezében tartva átkarolta a boszorkánymester nyakát, közben a
felsőteste ívbe hajlott, és a két keményített ingmell egymáshoz simult.

Kék szikrák lobbantak, és a pezsgőspoharak máris az ágy melletti

éjjeliszekrényen álltak.

– Hála az Angyalnak! – mondta Alec, és magára húzta Magnust.

Csodálatos volt. Alec szálkás karjával átkulcsolta Magnust, a csókja

határozott volt, mély, csontig ható. A fiú erős teste meg sem érezte Magnus
súlyát.

A boszorkánymester elengedte magát, egyre inkább belemerült a hosszú,

lassú csókokba, élvezte, ahogy Alec

ujjai a hajába túrnak. Még mindig csókolóztak, amikor az addig simán

gördülő vonat döccent egyet, és a kocsi megrándult. Magnus félregördült,
és a hátán találta magát. A pezsgőspoharak lerepültek az éjjeliszekrényről,
és beterítették őket a habzó itallal. A boszorkánymester Alecre pillantott, és
látta, hogy a fiú pezsgőt próbál kipislogni a szeméből.

– Vigyázz! – mondta Alec, majd a karjánál fogva felemelte Magnust az

ágyról.

A lepedő átázott, a boszorkánymester pedig rázuhant a pohárra, és

összezúzta maga alatt. Hirtelen leesett neki, hogy Alec attól fél, megvágta
magát a törött pohár szilánkjaival.

– Hívnom kéne a személyzetet, hogy cseréljék ki az ágyneműt – mondta

Magnus. – Megvárhatnánk a kilátókocsiban…

– Nem érdekel! – jelentette ki szokatlanul élesen Alec.

Azért egy pillanattal később már higgadtabb volt. –

Mármint… rendben. Az jó lenne.

Magnus felülvizsgálta a helyzetet, és arra jutott, hogy mint olyan gyakran,
ezúttal is a mágia jelentheti a megoldást. Intett az ujjaival, és az ágy rendbe
tette magát.

Huzatok lebegtek a levegőben kék szikrák zápora közepette, hogy aztán

megint szárazon és hófehéren terüljenek el.

Alecet lenyűgözte, ahogy a párnák meg a takarók egyszerre

vászonforgataggá változva repkedtek a levegőben, Magnus pedig
kihasználta az alkalmat, teljesen megszabadult

zakójától,

és

megoldotta

csokornyakkendőjét. Alechez lépett, és a fülébe súgta:

– Azt hiszem, ez nem egyszerűen jó lesz.

Tovább csókolóztak, de ahelyett, hogy az ágyhoz terelte volna, Magnus a

fiú nadrágjának bújtatójába akasztotta az ujját, és a zuhanyozó felé húzta.
Alec tekintetében csodálkozás látszott, de azért habozás nélkül hagyta
magát.

– Csurom pezsgős az inged – magyarázta a boszorkánymester.

Alec lenézett Magnus ingére, ami teljesen átlátszó lett.

Elpirult.

– A tied is – mormogta.

Magnus mosolyogva tapasztotta a száját Alecére.

– Kitűnő megfigyelés.

Apró mozdulatára forró víz kezdett ömleni a zuhanyból, végképp átáztatva

mindkettejüket. Magnus látta a rúnák halvány, fekete kacskaringóit Alec
lucskos inge alatt. Körülöttük a szűk térben vízcseppek csillantak ezüst
fénnyel.

Magnus elkezdte lehámozni Alec ingét és trikóját a fején keresztül. A víz

csíkokban folyt a fiú csupasz mellkasán, az izmok közötti feszes
vájatokban.

Magnus magához húzta Alecet, megcsókolta, közben szabad kezével a saját

ingét is kigombolta. Érezte Alec erős tenyerét a hátán, a vékony,
csuromvizes ing mintha ott sem lett volna. Magnus lehajtotta a fejét, és
végigfuttatta a száját Alec nedves nyakán egészen a csupasz válláig.

Alec megborzongott, és az üvegfalhoz szorította Magnust. A

boszorkánymesternek komoly nehézséget

okozott, hogy kigombolja az ingét.

Alec elkapta a száját, belefojtotta Magnusba a feltörő

sóhajt. A csók mély volt, türelmetlen, a szájuk éppen olyan éhesen kereste a
másikat, mint vizes kezük. Magnus igyekezett az ujjaira koncentrálni,
mégis észrevette a különös vibrálást a levegőben a zuhanyozó előtt,
közvetlenül a mennyezet alatt.

Alec mozdulatlanná dermedt a karjaiban, amikor érzékelte az újfajta

feszültséget Magnus testében. Követte Magnus tekintetét. Rosszindulatú,
világító szempár hunyorgott rájuk a gőzön túlról.

– Ne most! – suttogta Alec Magnus szájába. – Ez nem lehet komoly.

Magnus elmormogott egy varázsigét, mire gőz tört elő a zuhanyozó

tetejéből, és körbevette a vibrálást.

A homályból hatalmas százlábúra emlékeztető lény bukkant elő. A Drevak

démon rájuk vetette magát.
Magnus több hangos szót kiáltott, ezúttal a kthonoszi démonnyelven. A
zuhanyozó falai azonnal jéggé fagytak és megkeményedtek, még mielőtt a
Drevak démon maró savat lövellt volna az irányukba.

Alec a földre rántotta Magnust, és kiugrott a zuhanyozóból. A nedves

padlón csúszva nekiütközött a szekrényajtónak a fülke másik oldalán. Kissé
esetlenül elkapta az egyik ajtót, és feltépte.

Magnusnak fogalma sem volt róla, miért, amíg Alec talpra nem ugrott egy
szeráfpengével a kezében.

– Muriel!

Mielőtt a Drevak újra támadhatott volna, Alec a

levegőbe ugrott, és széles mozdulattal előrefelé vágott.

A démon két darabja a földre hullott mögötte, és eltűnt.

– Nagyon vicces, hogy létezik egy Muriel nevű angyal –

jegyezte meg Magnus. – Inkább illene egy mogorva zongoratanárnőhöz.

Felemelt

egy

képzeletbeli

szeráfpengét, és affektálva nevet adott neki. – Muriel nénikém!

Alec Magnus felé fordult, félmeztelenül, vizes nadrágban állt a csillagok és

a szeráfpengéje fényében.

A boszorkánymester egy pillanatig szóhoz sem jutott, olyan heves testi

vágy lett úrrá rajta.
– A Drevak biztosan nem egyedül jött – mondta Alec.

– Démonok – húzta el a száját keserűen Magnus. –

Nagyon értenek hozzá, hogy vágják tönkre a hangulatot.

A fülke ablaka berobbant, a helyiséget üvegszilánk- és törmelékeső töltötte

be. Magnus egy pillanatra még Alecet is szem elől tévesztette. Előrelépett
egyet, és egy hosszú, fekete testű, póklábú lénnyel találta szemben magát,
kerek fejéből hosszúkás pofa nyúlt előre. A démon sziszegve vetette meg
előtte a lábát, és megmutatta többsornyi éles, recés fogát.

Magnus intett, mire a földön lévő víztócsa felemelkedett, és hatalmas,

átlátszó buborékkal vette körül a démont. A lény teljesen megszédült,
ahogy a gömb a feje tetejére gördült. A boszorkánymester ütőmozdulatot
imitált, mire a vízlabda kirepült az ablakon.

Azonnal újabb démon érkezett. Ez a rovar oldalról támadt Magnusra, és

majdnem sikerült is kiharapnia egy darabot a boszorkánymester vádlijából.
Magnus

hátratántorodott az ágy felé, közben csettintett az ujjaival, amitől a

szekrényajtók kivágódtak, egyenesen eltrafálva a közeledő hatalmas
bogarat.

Ennyi édeskevés volt hozzá, hogy lelassítsa a démont.

Sziszegve harapta ezer darabra a faajtókat. Éppen elrugaszkodott volna,

amikor Alec fehéren ragyogó szeráfpengéje lecsapott a kétoldalt egy-egy
csomóba sűrűsödő szeme közé, és kettéhasította kerek koponyáját.

Alec kihúzta a kardot a lény testéből.

– Mennünk kell – mondta.

Felkapta az íját, intett Magnusnak, hogy kövesse.

Kimenekültek a fülke romjai közül, és az amúgy sértetlen hálókocsi

folyosóján találták magukat. Az egy pillanattal korábbi káosz után a hirtelen
támadt csend egészen furcsán hatott. Semmi sem mozdult, csak a kerekek
ütemes csattogása hallatszott a síneken, meg a halk klasszikus zene a
mennyezetbe rejtett hangszórókból.

Lágy sárga fények és árnyékok villództak a vonat ritmusa által diktált

keringőre.

Alec készenlétben tartott íjjal ide-oda forgott, várta a következő támadást. A

hátborzongató csend még jó pár pillanatig tartott, mielőtt meghallották a
zajt. A finom kopogást eleinte alig lehetett érzékelni, olyan volt, mintha eső
csöpörögne fölöttük. Nemsokára sűrűsödött a kopogás, egyre több helyről,
egyre intenzívebben hallatszott.

Alec felfelé fordította az íját, ahol száz karom kopogott a fémen, mintha a
vonat viharzónán haladna át.

– Mindenhol ott vannak. Gyerünk a következő kocsiba!

Siess!

Magnus már indult is a közelebbi ajtóhoz, de Alec élesen utánakiáltott.

– Arra a többi hálókocsi van, tele mondénokkal.

Magnus irányt váltott, és a távolabbi ajtó felé tartott, Aleckel a sarkában. Az

utolsó kocsi felé tartottak, ahol az alvilágiakkal teli bár üzemelt. Egy
gyöngyökkel kirakott ruhát viselő fiatal vérfarkaslány sietett a folyosón.
Amikor észrevette őket, megtorpant.

Öt termetes Raum démon rontott be kétoldalt az ablakokon. A lány

felsikított, Alec pedig rávetette magát, és a testével védte, miközben
döfések sorával igyekezett távol tartani a démonokat. Újabb lény csápjai
tekeredtek kettejük köré, de Alec már le is csapta őket a szeráfpengéjével,

miközben

odébb

gördült
a

vérfarkaslánnyal.

Az egyik megmaradt Raum a bárból kiszűrődő hangok felé vonszolta

magát. Magnus perzselő fénycsóvát küldött felé.

– Ez egy démon? – kiáltotta valaki. – Ki hívta meg őket?

– Olvasd el a feliratot! – mondta egy másik hang.

– Mindenki jól van? – kérdezte Magnus.

Egy démon kihasználta a pillanatnyi figyelemelterelést, és rátámadt.

Csápok és fogak rémálommal felérő forgataga emelkedett előtte. Aztán a

démon hátába nyílvessző

fúródott, és egyszerűen semmivé lett. Magnus hunyorogva meredt a

homályban az íját a kezében tartó, földön guggoló Alecre.

vérfarkaslány

csodálattal

nézett

fiúra.

A lemészárolt démonokból hátramaradt sötét por az Alec rúnákkal

telefestett bőrét borító fényes verejtékrétegre tapadt.

– Eddig félreismertem az árnyvadászokat. Mostantól fogva bármit kérhetsz

tőlem, ami segít a démonok elleni harcodban – közölte meggyőződéssel a
vérfarkas. – És én megteszem.
Alec ránézett.

– Bármit?

– Örömmel!

– Hogy hívnak? – kérdezte Alec.

– Juliette.

– Párizsban laksz? – kérdezte Alec. – Jársz ott az árnypiacra? Ismersz egy

Rose nevű tündérgyereket?

– Járok – felelte a vérfarkaslány. – És ismerem. Tényleg gyerek? Mindig azt

hittem, hogy csak trükközik, ahogy a tündérek szoktak.

– Ha legközelebb találkoztok, adnál neki enni?

A vérfarkaslány csak pislogott, aztán ellágyult a tekintete.

– Igen – mondta. – Megoldható.

– Mi folyik odakint? – kérdezte a manó, akivel korábban beszélgettek,

miután kirontott a bárból a folyosóra.

Elkerekedett a szeme. – Minden csupa démontrutyi, egy árnyvadász meg a

rúnáit villogtatja idekint! – kiáltotta hátra a válla fölött.

Alec felállt, és Magnushoz lépett, aki csettintett az ujjaival, mire Alec még
mindig csuromvizes trikója megjelent a kezében. A fiú látható
megkönnyebbüléssel

vette el tőle. Magnus és a vérfarkaslány egyaránt kissé szomorúan figyelte,

ahogy belebújik.

Amint rajta volt a trikó, Alec megfogta Magnus kezét.

– Maradj közel a…
Magnus már nem hallotta a többit. Mielőtt egyáltalán felkiálthatott volna,
valami a derekára fonódott, felemelte a földről, és kitépte Alec szorításából.
Elviselhetetlen fájdalmat érzett, ahogy a szusz is kiszorult belőle. Üveg
csörömpölését hallotta, és érezte, amint több száz apró szilánk vág a bőrébe.

A világ elsötétedett egy pillanatra, aztán a fülében süvítő szél és az arcába

csapó fagyos levegő azonnal magához térítette. Kábán, irányérzékét vesztve
nézett fel, és a fehér teliholdat pillantotta meg a csipkézett hegycsúcsok
felett.

Alatta a vonat egy híd felé tartott.

Magnus a levegőben lebegett egy szakadék fölött. Csak a derekát szorító

fekete csáp akadályozta meg abban, hogy a mélybe zuhanjon.

Nem mondhatni, hogy biztonságban érezte magát.

3 Jó éjt! (francia)

4 Egészségedre! (francia)

NYOLCADIK FEJEZET

Száguldás

Alec keze kinyújtva maradt, a szíve verni is elfelejtett.

Csak bámulta a nagy semmit ott, ahol pillanatokkal korábban még Magnus
állt.

Az egyik másodpercben még a boszorkánymester kezét fogta, a

következőben már csak az ezerfelé robbant ablak volt mellette, az éles
szilánkok a bordó süppedős szőnyegen hevertek szerteszét.

Alec megremegett. Nem tudott nem arra gondolni, hogy mi mindent

vesztett az alicantei csatában. Nem veszíthette el Magnust is. Harcos és
katona volt, örök fény a sötétségben, most mégis zsigeri, mély rettegést
érzett, olyat, amit korábban még csatában sem.
Alec kiáltást hallott valahonnan a szél rettenetes zúgásán túlról. A törött
ablakhoz ugrott.

Magnus ott lógott a levegőben a vonat mellett.

A derekára fonódó csáp egy, a kocsi tetején kuporgó démonhoz tartozott,

ami leginkább egy füstből álló fára emlékeztetett. Magnus ennek a fának a
fekete ágai között

akadt fent, kezét mozdulatlanságra késztették a csápok.

Alatta vagy százméteres mélység tátongott.

A démon füstös felszíne buborékokat vetett és fodrozódott a levegőben.

Alec kísértést érzett, hogy belelőjön pár nyílvesszőt, de nem akarta
provokálni a lényt így, hogy Magnust a szakadék fölött lóbálta. Mivel nem
mozgatta szabadon a kezét, Magnus sem használhatott mágiát. Alec lenézett
a szakadékba, de a sötétben nem is látta az alját.

– Magnus! – kiáltotta. – Jövök!

– Nagyszerű! – felelte a boszorkánymester. – Addig én csak itt lógok.

Alec felkapaszkodott az ablakba, és megvetette a lábát a vonat ide-oda

ingása ellenére. Közben némán hálát adott az ügyesség rúnájának, hogy
ilyen körülmények között is meg tudta őrizni az egyensúlyát. Felnyúlt, és
elkapta a vasúti kocsi ablakai fölé erősített bronz INTERNATIONALE

felirat T meg E betűjét. Nem maradt más dolga, csak hogy felhúzza magát,
és átvesse a lábát a tető szélén.

Sikerülnie kellett volna. Gyakorlás közben sok százszor vitt véghez

hasonlót. Csakhogy a T betű nem tartott olyan erősen, mint kellett volna, és
hangos csikorgással félig levált a helyéről. A csavarok kilazultak, aztán
meggörbültek. Alecnek csak az egyik lábát sikerült a tetőre emelnie, mielőtt
a T teljesen letört. Új kapaszkodót keresett, a karja és a lába reménytelenül
csúszkált a kocsi ívelt peremén.

– Megvagy? – kiáltotta Magnus.

– Minden a tervek szerint alakul!

Alec elkezdett lefelé csúszni, lassacskán, centiről centire. A vére zubogva

áradt az ereiben. A kétségbeesés karmokká hajlította az ujjait. Valahogyan
sikerült még akaraterőt merítenie a vágyból, hogy megmentse Magnust, és
az utolsó pillanatban ki tudta támasztani az egyik lábát, ami aztán elég volt
hozzá, hogy kapkodva felkapaszkodjon a tetőre.

Mielőtt felállhatott volna, valami nagy és nehéz rontott neki hátulról.

Csápok tekeredtek a lábára meg a derekára.

Többtucatnyi szívókorong szakította át lucskos ingét, hogy aztán a bőrére

tapadjon.

Alec egy Raum démon hatalmas bogárszemébe és tátott pofájába bámult. A

lény cuppogó hangokat hallatva felé harapott. Alec ezúttal nem használhatta
sem a szeráfpengéjét, sem az íját, így az egyetlen elérhető

fegyveréhez nyúlt, és ököllel a Raum arcába vágott.

Először az egyik bogárszemet találta telibe, a könyöke pedig a lény

pofájába vágódott. Alec addig ütlegelte a démon arcát, amíg a csápok
szorítása engedett valamelyest, ő pedig egy rúgással kiszabadíthatta magát.

Hanyatt dőlt, de egy szaltóval térdelő állásba ugrott. Az íját máris

készenlétben tartotta, és az idegre illesztett nyílvesszőt kilőtte a felé tartó
Raum démonra.

A lény az első nyílvesszőt az egyik csápjával hárította, de amikor a második

a térdébe fúródott, megbotlott.

A démon végül akkor hagyott fel a támadással, amikor Alec a harmadik

nyílvesszőjét közvetlen közelről a mellkasába lőtte. Felüvöltött, elvesztette
az egyensúlyát, és a mélybe zuhant.

Az íj hangosan koppant a fémen. Alec kifújta a levegőt, és tenyerével

megtámaszkodott a vonat tetején. Az egész teste égett a démon csápjai által
hátrahagyott többtucatnyi apró mérges sebtől. Az irónjáért nyúlt, a szívéhez
szorította, és rajzolt egy iratze rúnát. A mellkasában azonnal elmúlt a
szorító érzés, és a zsibbadtsága is alábbhagyott.

Élesen beszívta a levegőt. A démonméreg hatása sosem múlik könnyen,

tudta, hogy a megkönnyebbülés csak ideiglenes.

A lehető legtöbbet ki kell hoznia a következő pár percből.

Minden akaraterejét összeszedve talpra állt, és Magnusra koncentrált. A

boszorkánymester még mindig a polipszerű lény szorításában vergődött.
Alec még csak hasonló démont sem látott életében, és a Kódexben sem
olvasott ilyesmiről.

Nem számított. A démon elkapta Magnust, és most elindult vele. Alec

üldözőbe vette, végigszáguldott a vonat tetején, átugorva a kocsik közötti
réseket. A tekintetét végig Magnusra szegezte, elszánta magát, hogy most
már egyetlen pillanatra sem téveszti szem elől. A rettegés hajtotta, ész
nélkül rohant, egyetlen pillanatig sem törődve a saját biztonságával. Amikor
a vonat éles kanyart vett, alig tudta megtartani magát a tetején.

Jó pár Falánk démon jelent meg, fogaikat csattogtatva, sziszegve, mérges

skorpiófarkukat lóbálva állták útját.

Valahol a tudata mélyén az analitikus énje érzékelte, mennyire szokatlan,

hogy ennyi különféle démon

összehangoltan támad. Általában egy fajtabéliek álltak össze falkába.

Ez szinte biztosan azt jelentette, hogy úgy idézték meg őket. Gonosz
szándék húzódott meg a támadás mögött, ami egyértelműen ellenük
irányult.

Alec egyelőre nem ért rá tovább elemezni a helyzetet, mint ahogy a Falánk
démonokra sem pazarolhatta az idejét. Magnus minden elvesztegetett
pillanattal távolabb került tőle. Teljes sebességgel rohanva lőtte ki a nyilait,
feláldozva a pontosságot a tempó kedvéért. Az egyik nyíl ugrás közben
találta el az első Falánkot, aztán Alec még kettőt letaszított közülük a
vonatról az íjával. Egy Raum démon a torkába kapott lövést, aztán a fiú
szeráfpengéje villant, és úgy vágta át a húst, akár az éjszakai levegőt.

Alec végül azt vette észre, hogy átvágta magát a teljes falkán, és ichorral
meg vérrel borítva megtorpant. Minden porcikája fájt, és kezdett múlni az
iratze hatása. Még nem végzett. Összeszorította a fogát, és továbbindult.

A füstdémon a vasúti kocsi végéhez érve nem haladt tovább. Két csápja
továbbra is Magnus köré fonódott, négy a vonat alvázába kapaszkodott, az
utolsó kettő pedig oldalt lobogott, mintha a szelet próbálgatná vele. Vagy
nem is.

A csápok a vonat száguldása ellenére is mozdulatlanok maradtak a lény

mellett, és a végük világított, méghozzá egyre összetettebb fénnyel.

Alec hunyorgott, és hamarosan rádöbbent, hogy a fény nem más, mint a

vonat mellett a levegőbe emelkedő

pentagramma vörös ragyogása. Az idegre illesztett egy nyílvesszőt, a

szörnyeteg két szeme közé célzott, és lőtt.

A nyílvessző ártalmatlanul pattant le a démon füstszerűen gomolygó

bőréről. A következő lövés ugyanilyen eredménytelennek bizonyult. A
pentagramma időközben elkészült, és a démon arrafelé emelte Magnust.

Talán egy másik dimenzióba készült vinni, talán valamilyen feneketlen

mélységbe dobta volna.

Alec megint felajzotta az íját. Ezúttal a Magnust tartó egyik csápot vette
célba. Elmormogott egy imát az Angyalhoz, és lőtt.

A nyílvessző talán egy fél méterre Magnus testétől fúródott a csápba. A

szörnyeteg egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, és valamelyest lazított a
szorításán. Magnus nem vesztegette az időt, és amint ki tudta szabadítani a
fél kezét, széles mozdulatokat írt le vele a levegőben. Azonnal
elektromosság kékes hálója vette körül az immáron őt egyedüliként tartó
csápot.
A füstdémon felüvöltött, és visszarántotta a csápjait, Magnus pedig
kiszabadult. A boszorkánymester hangos puffanással a vonat tetejére
zuhant, aztán oldalra gördült, és elkezdett lefelé csúszni a kocsi oldalánál.

Alec előrevetődött, csak úgy siklott a hideg fémen, már veszélyesen közel
járt a peremhez. Épp elérte Magnus ujja hegyét, de aztán csak a puszta
levegőt szorította, ahogy a boszorkánymester lebucskázott a vonatról.

Alec utánanyúlt, és elkapott egy maroknyi nedves szövetet. Két kézzel

tartotta Magnus ingét, és minden megmaradt erejét összeszedve valahogy
visszarángatta a boszorkánymestert a vonatra.

Az erőfeszítéstől elhomályosult előtte a világ, de aztán

Magnus ott volt a karjaiban, és aranyszínű szemével döbbenten hunyorgott

rá.

– Köszönöm, Alexander! – mondta. – Sajna viszont a polipszörny megint

támad.

Alec a boszorkánymesterrel a karjában félregördült.

A következő pillanatban egy fekete csáp vágódott a hűlt helyükre. A csáp

aztán felemelkedett, hogy újra lecsapjon.

Magnus már ült is, felemelte a kezét, és kék tűz hasította le a csápokat.
Fekete ichor fröccsent, ahogy a démon hátrahőkölt.

Magnus talpra állt. Alec is felemelkedett volna, de szédülés hulláma kapta

el. Az iratze rúna hatása szinte teljesen elmúlt, és a Raum mérge ismét
szabadon áramlott az ereiben.

– Alec! – kiáltotta Magnus. A haja vadul lobogott a vonat fölött hasító

szélben. Talpra segítette Alecet, miközben a füstdémon megint feléjük
tartott. – Alec, mi baj?

A fiú az irónját kereste, de már kezdett elhomályosodni előtte a világ.

Hallotta, hogy Magnus nevét kiáltja, hallotta, hogy a démon közeledik. A
boszorkánymester nem segíthetett rajta, és küzdhetett meg a lénnyel
egyszerre.

Magnus, gondolta. Fuss! Magadat védd!

A füstszörny épp rájuk vetette volna magát, amikor egy sötét alak toppant
közéjük.

A sötét köpenyes nő haja lobogott a szélben. Az egyik kezében koreai

kardot tartott, pengéjén megvillant a hold fénye.

– Vigyázzanak! – kiáltotta. – Majd én elintézem.

Egyet intett, mire a füstdémon hosszú, rekedt sikolyt hallatott, mint amikor
az égő fa nem bírja tovább, és megreped.

– Láttam már ezt a nőt – mondta Alec. – Vele harcoltam az árnypiacon

Párizsban. Magnus…

Újra végigsöpört rajta a démonméreg gyomorforgató fájdalma. Már csak

nagyon homályosan látott. Úgy érezte magát, mintha valaki ütlegelné,
kapna egyet a gyomrába, aztán kisöpörné alóla a lábát.

– Magnus! – sóhajtotta megint.

Már az ég is cserben hagyta, egyik csillag hunyt ki a másik után. Aztán már
ott volt Magnus, és a karjába vette.

– Alec – ismételte újra meg újra. Egyáltalán nem olyan hűvös, ironikus és
mégis vonzó volt a hangja, mint máskor. Inkább érdes, kétségbeesett. –
Alec, kérlek!

Rettentő súly húzta lefelé Alec szemhéját. A világon minden azt követelte
tőle, hogy csukja be. Alec erőnek erejével kényszerítette magát, hogy még
egyszer utoljára felnézzen: Magnust látta maga fölött, az ő különös, meleg
szeme volt az utolsó fény, ami megmaradt neki.

Alec el akarta neki mondani, hogy minden rendben.

Hogy Magnus megmenekült.

Márpedig ez azt jelenti, hogy elért mindent, amit akart.

Próbálta felemelni a kezét, hogy megérintse Magnus arcát. Már nem

sikerült.

Egészen elsötétedett a világ. Magnus arca elhalványult, és végül az egész

világgal együtt azt is elnyelte a csillagtalan éjszakai égbolt.

KILENCEDIK FEJEZET

Sinjun

A démonsav félig elpuszította a fülkéjüket. Ami azt illeti, az egész vonat

komoly károkat szenvedett, amit álcavarázslatok ravasz kombinációjával
meg a bulizó európai hercegekről elejtett megjegyzésekkel sikerült elrejteni
a mondén személyzet és az utasok elől.

Magnus a fabetéteket újranövesztette, és mellékesen kicsit feldobta a

berendezést, amikor meghallotta, hogy Alec mocorog. Épp csak
megmozdult a takaró alatt, de Magnus egész éjjel erre várt.

Amikor odafordult, Alec újra megmoccant. Magnus az ágyhoz sietett, és

leült a fiú mellé.

– Szia, szépségem, hogy érzed magad? – kérdezte.

Alec kinyújtotta a kezét, de a szeme csukva maradt.

Néma, bizalmas gesztus volt – egy olyan fiúé, aki mindig számíthatott egy
szerető kézre és vigasztalásra, ha beteg volt vagy megsebesült. Magnus még
emlékezett rá, amikor meghívták az Intézetbe, hogy gyógyítsa meg Alecet a
démonoktól szerzett sérüléseiből. Isabelle pánikban volt,

Jace falfehér arccal fel-alá járkált a folyosón.

Magnusnak régmúlt idők jutottak eszébe, egy nephilim, akiről valaha

gondoskodott, és hogy mennyire fontosak voltak egymásnak. Miután látta,
mennyire szereti egymást Will és Jem, egészen másképp gondolt a
nephilimekre, és Jace-ről – a higgadt, felsőbbrendű Jace-ről – is
megváltozott a véleménye, amikor kiderült, hogy darabjaira tud hullani
Alec miatt.

Alec most a kezét nyújtotta felé, és Magnus ezt a bizalom jelének tekintette
– merthogy az is volt. A fiú bőre egészen lehűlt. Magnus az arcához emelte
kettejük összefűzött kezét, és egy pillanatra lehunyta a szemét, ahogy
végigfutott rajta a megkönnyebbülés. Alec egy darabig egészen forró volt a
láztól, de Magnus már komoly

tapasztalatokat

szerzett

nephilimek

gyógyításában.

Ugyanis még a legnemesebb szívű árnyvadászok is megveszekedett őrültek

voltak.

Persze Alec akkor is megveszekedett őrültként viselkedett, amikor az ő

életét megmentette. Eszébe jutott, hogyan egyensúlyozott a fiú a kanyargós
hegyi síneken száguldó vonat tetején csuromvizes ruhában, véresen és
mocskosan. Egyszerre volt szívszorító és észbontóan dögös.

– Voltam már jobban is. – Alec ágyneműje átázott a verejtéktől, de a fiú

arcába kezdett visszatérni a szín.

Felült, és a takaró lecsúszott a csupasz derekára. –

Mondjuk rosszabbul is. Köszönöm, hogy meggyógyítottál.

Magnus a szabad kezét Alec mellkasához emelte.

Halványkék ragyogás indult el a tenyeréből, hogy aztán felszívódjon a fiú
bőrén keresztül.

– Erősödött a szívverésed. Azonnal szólnod kellett volna, hogy

szabadítsalak meg attól a méregtől.

Alec a fejét rázta.

– Ha visszaemlékszel, épp egy polipdémon lóbált a levegőben.

– Igen – bólintott Magnus. – Jut eszembe. Mérhetetlenül hálás vagyok,

amiért megmentetted az életemet. Nagyon kötődöm hozzá. Mindazonáltal,
ha a saját életed és az enyém közül kell választanod, jusson eszedbe, hogy
én már nagyon régóta élek.

Különös volt ezt kimondani. A halhatatlanságról mindig nehéz beszélni.

Magnus alig emlékezett a fiatalkorára, idős pedig sohasem volt. Különböző

életkorban lévő halandók között töltötte az időt az évszázadok során, és

soha nem értette igazán, hogyan telik számukra az idő. Mint ahogyan azok
sem értették őt.

Viszont ha elvágná magát a halandóktól, az azt jelentené, hogy semmi sem

kötné őt többé a világhoz. Az élet úgy egyetlen hosszú várakozás lenne
melegség és kapcsolatok nélkül, amíg el nem sorvadna a szíve. Egy
évszázadnyi magányba bárki beleőrülne.

Alec viszont mindent kockára tett Magnus kedvéért – ez is őrültségnek

hatott.

A fiú összehúzta a szemét.

– Miről beszélsz?

Magnus megfogta Alec lepedőn lévő kezét. A fiúé sápadt volt, tele
rúnákkal, Magnusé barna, és tele ragyogó

gyűrűkkel.
– Először is magadra vigyázz! A te biztonságod fontosabb, többet jelent,
mint az enyém.

– Én is ugyanezt mondanám neked.

– De tévednél.

– Ez hozzáállás kérdése. Milyen démon volt az?

Magnus csodálta a pimaszságot, amivel Alec témát váltott.

– És miért támadott meg? – kérdezte még Alec.

Erre a boszorkánymester maga is kíváncsi lett volna.

– A támadás már csak ilyen démonszokás – mondta. –

Ha pont én kellettem neki, akkor felteszem, a stílusomra és a sármomra volt

irigy.

Ennyivel nem tudta elterelni Alec figyelmét, pedig Magnus erősen remélte,
hogy sikerülni fog.

– Láttál már ilyet valaha? Ki kell találnunk, hogyan lehet a legjobban

harcolni ellene, ha még egy előkerülne.

Meg kellene nézni a New York-i könyvtár bestiáriumait…

Talán megkérhetném Isabelle-t…

– Ó, te javíthatatlan nephilim! – Magnus elengedte a fiú kezét, mielőtt az

engedhette volna el az övét. – Nem lehetne, hogy a kávétól kapj
energialöketet, mint mindenki más?

– A démon egy Raum-fészekben volt az anya – szólalt meg mögöttük egy

női hang. – Erős mágiára van szükség, hogy előcsalogassanak egyet a
búvóhelyéről.
Alec az egyik kezével maga elé kapta a takaróját, a másikkal pedig a
szeráfpengéjéért nyúlt.

– Továbbiakban – szólt Magnus anélkül, hogy felemelte

volna a hangját – bemutatnám új barátomat, Sinjun Dzsungot. Ő takarította

el a ránk támadó démont.

Nagyszerű első benyomást tett rám.

Alec és Sinjun hitetlenkedve méregették Magnust.

– Az én első benyomásom az volt róla – jegyezte meg Alec némi éllel a

hangjában –, hogy rám támadt az árnypiacon.

– Az én első benyomásom meg az volt – vágott vissza Sinjun –, hogy te

támadtál rám. Csak beszélni szerettem volna Magnusszal, erre te nyilazni
kezdtél.

– Valószínűleg ránk férne egy kis beszélgetés, hogy tisztázzuk a dolgokat –

jegyezte meg Magnus.

Eddig annyira aggódott Alecért, hogy nem is gondolta át ezt az egészet.

Sinjun azonnal letérdelt melléjük, és segített begyógyítani Alec sebeit. Ott
és akkor elég volt ennyit tudnia róla.

– Igen – bólintott Sinjun. – Jobb lenne valahol máshol folytatni ezt a

beszélgetést, méghozzá úgy, hogy mindannyian fel vagyunk öltözve.

– Hálás lennék – mondta Alec.

– A bárkocsit javaslom.

Magnusnak felcsillant a tekintete.

– Azért meg én lennék hálás.

Az alvilági bárban ültek össze. A kocsi még mindig zsúfolt volt, de a

hangulat érezhetően visszafogottabb lett a démontámadás után. Hirtelen
megüresedett három egymás melletti hely a bárpultnál, ők pedig gyorsan

letelepedtek a magas székekre. Még mielőtt rendelhettek volna, egy üveg

pezsgő jelent meg előttük három pohárral.

Amikor Alec gyanakodva körülnézett, egy vámpír rákacsintott, és ujjaiból

pisztolyt formálva rábökött.

Magnusnak már nem kellett aggódnia amiatt, hogy az alvilágiak esetleg

gyűlölködve néznek Alecre. Legalábbis ezen a vonaton nem.

– Nem gondoltam volna, hogy az árnyvadászok ilyen népszerűek az

alvilágiak között – mondta Sinjun.

– Csak az én árnyvadászom – magyarázta Magnus, miközben töltött.

A bárt a mennyezeten lógó rézlámpák világították meg.

Meleg fényük éppen Sinjun arcára esett. A nőnek csak a szája és a szeme
mozgott beszéd közben, kerek arcának többi része, egyet sem pislogó
szemhéja, sima bőre nem rezzent. Monoton hangja szárazon lebegett.

Ez volt az ő boszorkánymesterjegye, a kifejezéstelen arc. Minden

boszorkánymesteren észre lehetett venni valami rá jellemzőt – ezek a
tulajdonságok általában kora gyerekkorban jelentek meg, és gyakran
tragédiát eredményeztek. Magnus jegye az aranyszínű macskaszem volt. A
mostohaapja azt mondta, ablak a pokolba.

Magnus nem tudta elfelejteni a pillanatot, amikor a vasúti kocsi tetején

térdelt, reszketve a félelemtől, miközben Alec elvesztette az eszméletét a
karjában. Látta, amint a démon füstté válik Sinjun körül, aztán a nő

hátraveti a csuklyáját, és lenéz rá. Azonnal felismerte –

ugyan nem tudta, ki ő, de azt igen, hogy hozzá hasonló.

Boszorkánymester.

Jó kis belépő volt.

– Beszélgessünk! – mondta Alec. – Miért követtél bennünket? Leginkább
miért követted Magnust az árnypiacon Párizsban?

– A Karmazsin Kézre vadászom – felelte Sinjun. – Azt hallottam, hogy

Magnus Bane a vezetőjük.

– Nem én vagyok.

– Nem ő az! – jelentette ki élesen Alec.

– Tudom – bólintott Sinjun.

Magnus látta, hogy Alec vállában valamelyest oldódik a feszültség.

A nő sötét szeme Magnus felé fordult, és állta a tekintetét.

– Persze hallottam már rólad. Magnus Bane, Brooklyn fő

boszorkánymestere. Mindenki tud valamit mesélni róla.

– Az világos – nyugtázta Magnus. – Közismert vagyok a kiváló ízlésemről,

a divatos öltözködésemről és a nagyszabású partijaimról.

– Az is igaz, hogy a jelek szerint mindenki bízik benned

– folytatta Sinjun. – Nem akartam én mindenáron elhinni, hogy szektavezér

vagy, de az utóbbi időben újra meg újra ezt hallottam. „Magnus Bane
alapította a Karmazsin Kezet, ő az, akit a Nagy Méregnek neveznek.”

Magnus habozott.

– Nincs kizárva, de nem emlékszem. Az emlékeimet arról az időszakról…

megváltoztatták. Bár többet tudnék!

Meglehet Magnus nem értett a gondolatolvasáshoz, Alec tekintetéből így is

könnyedén ki tudta olvasni, mennyire megdöbbentette, hogy egy ilyen
fontos és veszélyes titkot

egy vadidegenre mer bízni.

Ő maga ezzel szemben furcsán megkönnyebbült, miután nyíltan elismerte,
hogy talán valóban ő alapította a Karmazsin Kezet. Végeredményben
valóban elsütött egy ilyen viccet Ragnornak. Látta Tessa képét. Tudta, hogy
évek hiányoznak az emlékezetéből. Melyik a valószínűbb?

Hogy ezek mind különös véletlenek, vagy hogy valóban ő

a bűnös?

Szívesen visszautazott volna az időben, hogy fejbe rúgja magát.

– Hiányoznak az emlékeid? Szerinted a Karmazsin Kéz vette el őket? –

kérdezte Sinjun.

– Könnyen lehet – bólintott Magnus. – Nézd, nem akarok én szektát – tette

hozzá. Úgy érezte, feltétlenül világossá kell tennie az álláspontját a
szektákkal kapcsolatban. –

Nem az a célom, hogy átvegyem az irányítását, sokkal inkább az, hogy a

végére járjak ennek, és jóvátegyek mindenféle ocsmányságot, amit
műveltek. Vissza akarom kapni az emlékeimet, és tudni akarom, miért
vesztettem el őket, bár ez ügyben inkább csak a személyes kíváncsiságom
vezérel. A lényeg, hogy egyetlen démonszekta se érezzen semmiféle
rokonságot Magnus Bane-nel. Aztán meg elbaltázták a romantikus
vakációmat, pedig az volt a benyomásom, hogy nagyon jól kezdődött.

Felhajtotta az italát.

Miután kis híján lezuhant egy vonatról, igazán megérdemelt egy pohár
pezsgőt. Pontosabban nem is csak egyet.

– Nagyon jól kezdődött – mormogta Alec, és a tekintete azt sugallta, hogy

ha Sinjun meg is mentette az életét, a jelenléte többé nem kívánatos.

Magnus fontolóra vette, hogy talán tehetne egy célzást a zuhanyzóban

félbeszakadt jelenetre is, de arra jutott, hogy ez nem az a pillanat.

– Megérthetitek, miért gyanakodtam… – kezdte Sinjun.

– Te pedig megértheted, mi miért gyanakodtunk! –

vágott vissza Alec.

Sinjun mérgesen pillantott rá.

– Amíg meg nem láttam, hogy az a Raum anya rátok támad – folytatta. –
Elég jól ismerem a Karmazsin Kezet, hogy tudjam, miként működnek. A
jelenlegi vezérük egészen biztosan meg akar öletni, Bane. Ez pedig azt
jelenti, hogy akármi történt is a múltban, az ellenségüknek tekintenek. Ha
az imént meg is akadályoztam őket ebben, igen valószínű, hogy újra fognak
próbálkozni.

– Honnan tudsz róluk ennyit? – kérdezte Alec. – És mit akarsz?

Sinjun a szájához emelte a poharát, és lassan, kimódoltan beleivott. Magnus

nem először csodálkozott rá, milyen ösztönös érzéke volt a nőnek a drámai
hatású időzítéshez.

– Az én célom megegyezik a tiétekkel. Szándékomban áll elpusztítani a

Karmazsin Kezet.

Magnust feszélyezte, hogy a nő gyakorlatilag kitűzte helyette a célját.

Szívesen perlekedett volna vele, de minél inkább gondolkodott rajta, annál
egyértelműbb lett, hogy Sinjunnak igaza van. Valószínűleg úgyis ez lesz a
vége az

egésznek.

– Miért? – Alec a fontosabb kérdésre koncentrált. – Veled mit tett a

Karmazsin Kéz?

Sinjun az ablak felé fordult, a lámpák sápadt tükörképeit nézte az üvegben

az éjszaka háttere előtt.

– Nagy fájdalmat okoztak nekem.

Magnus gyomra egészen kis ponttá szűkült össze.

Akármit tett is a Karmazsin Kéz, ha valóban ő alapította a szektát, részben
maga is felelős érte.

Sinjun

kezei

remegni

kezdtek,

és

gyorsan

összeszorította őket, hogy leplezze valahogy.

– A részletek nem fontosak. A Karmazsin Kéz sorban áldozza fel, akit csak
ér. Így akarnak megidézni egy Nagyobb Démont. Tündéreket öltek.
Mondénokat. Sőt, boszorkánymestereket is. – Egyetlen pislogás nélkül
nézett Magnusra. – Meggyőződésük, hogy ez az út vezet számukra a végső
hatalomhoz.

– Egy Nagyobb Démont? – kiáltott fel Alec.

Magnus teljességgel érthetőnek találta a riadalmat és a gyűlöletet a

hangjában. Alecet nemrég kis híján megölte egy Nagyobb Démon. Még az
ő gyomra is összeszorult a gondolatra. Végzett a második pohár pezsgővel,
és megint töltött magának.

– Szóval a legbanálisabb, legtipikusabb dolgot akarják, ami csak egy

gonosz szektának eszébe juthat. Hatalmat.

Hatalmat valami démonon keresztül. Miből gondolják az ilyenek mindig,

hogy nekik nem eshet bajuk? A démonok nem arról híresek, hogy betartják
a játékszabályokat. –

Magnus felsóhajtott. – Az ember azt gondolná, hogy ha

egy szektát alapítottam, akkor azért kreatívabb szellemben működik. Aztán
meg eleve azt feltételezném, hogy ha szektát alapítok, akkor az nem lesz
gonosz. Ez a része továbbra is meglepő a számomra.

– Olyanok haltak meg a Karmazsin Kéz miatt, akiket szerettem – folytatta

Sinjun.

– Talán mégiscsak fontosak a részletek – jegyezte meg Alec.

Sinjun olyan erővel szorította a poharát, hogy elfehéredtek az ujjai.

– Én azért továbbra sem beszélnék róluk szívesen.

Alec bizonytalanul nézett rá.

– Ha azt akarjátok, hogy bízzak bennetek, nektek is bíznotok kell bennem –

mondta egyszerűen Sinjun. –

Egyelőre elég, ha annyit tudtok, hogy bosszút akarok állni a Karmazsin

Kézen az ellenem és a szeretteim ellen elkövetett bűneik miatt. Ez minden.
Ha az ellenségeik vagytok, azonos oldalon állunk.

– Mindenkinek vannak titkai – mondta halkan Magnus, aki épp nyakig

merült a maga titkaiba. – Ha a Karmazsin Kéz valami okból meg akar ölni,
minden segítség jól jöhet.

Magnus elnézte Sinjunnak, hogy nem szívesen fedi fel a múltját. Végtére is
nagyon úgy álltak a dolgok, hogy ő sem igazán emlékezett a sajátjára. Hinni
akart benne, hogy ha beszélnek valamiről, akkor jobb lesz, de úgy
tapasztalta, hogy néha a beszélgetés csak ront a helyzeten.

Csend ereszkedett közéjük. Sinjun a pezsgőjét kortyolgatta, és nem szólt.

Magnus rettegett, és nem a maga életét féltette. Folyamatosan az a pillanat
járt az

eszében, amikor Alec összeesett a vasúti kocsi tetején, ő

pedig egy hátborzongató pillanatig azt hitte, hogy a fiú meghalt érte. Alecet
féltette, és aggasztotta, hogy mi mindent művelhetett, amit most már nem
tud felidézni.

Azt nem tudta megállapítani, mire gondolhat Alec, de a fiú halványan

elmosolyodott, és felé nyúlt a bárpulton.

Erős, sebhelyes ujjaival megszorította Magnus kezét.

Kettejük összefonódó keze békésen nyugodott a gyertya fénykörében.

Magnus legszívesebben elkapta volna Alecet, hogy aztán addig csókolja,

amíg ki nem fogy belőle a szusz, de gyanította, hogy Sinjun nem élvezné
különösebben az előadást.

– Igazad van – bólintott aztán Alec. – Végül is az ellenségem ellensége a

barátom, vagy legalábbis kedves ismerősöm. Jobb, ha összefogunk. –
Halkabban folytatta. –

De nem alszik a szállodai szobáinkban.

– Akkor béke van? – kérdezte Sinjun. – Mert nem szeretnék bunkó lenni, de
hihetetlenül ciki ezt végigülnöm. Nem azért jöttem, hogy lássam, hogyan
fejlődik a kapcsolatotok. Én csak egy gonosz szektát szeretnék legyőzni.

Magnus elhatározásra jutott. Akármi volt is a háttérben

– mindegy, hogy Sinjunnak köszönhették az életüket, vagy hogy mit tett

vele a Karmazsin Kéz –, ez a nő sokat tudott.

Ostobaság lett volna, ha nem fognak össze vele.

– Egyelőre élvezzük a pezsgőt, és induljunk ki abból, hogy egy oldalon

állunk. Tudnál azért legalább a közelmúltadról mesélni?

Sinjun ezt pár pillanatig fontolgatta, aztán láthatólag döntésre jutott.

– Már egy ideje vadászom a Karmazsin Kézre.

Folyamatosan kaptam információkat egy Mori Su nevű

beépített emberemtől. Már közel jártam, amikor lefüleltek egy másik kémet,
mire elhagyták a főhadiszállásukat, és új búvóhelyet kerestek maguknak.
Elfogytak a nyomok, de aztán egy megbízható forrás elárulta, hogy a
Spirális Labirintus felkínálta neked a lehetőséget, és te is a szekta nyomába
eredtél.

– Ha ő megtudta, akkor talán más is – szólt közbe Alec. –

Talán ezért akar holtan látni a Kéz, Magnus.

– Talán – bólintott a boszorkánymester.

Az elmélet kínálta magát, de még mindig túl sok mindenre nem emlékezett.
Az a kellemetlen érzése volt, hogy sok olyasmit tett, amivel maga ellen
fordíthatta a Kezet.

Sinjunt láthatólag nem érdekelte a kérdés.

– Követtelek Párizsban, figyeltem, merre jársz, és úgy döntöttem, az

árnypiacon odamegyek hozzád, csak aztán az árnyvadász rám támadt.

– Én csak Magnust védtem – jegyezte meg Alec.

– Tisztában vagyok vele – bólintott Sinjun. – Jól harcolsz.

Egy pillanatra csend lett.

– Te is – mondta Alec.

A Karmazsin Kéz vezére, akárki volt is, tudott az érkezésükről. Magnus

biztonságban akarta tudni magát, legfőképpen pedig Alecet. Azt akarta,
hogy ennek az

egésznek vége legyen.

– Kérjünk még egy üveggel! – mondta, és intett a pultosnak. – Mondjunk

pohárköszöntőt az újdonsült szövetségünkre!
Megérkezett az újabb palack, és megint teletöltötték a poharaikat. Magnus
felemelte a magáét.

– Nos – szólt egy félmosollyal –, irány Velence!

Koccintottak és ittak. Magnus a démonszektáknál kellemesebb dolgokra

gondolt. A folyékony üveg és a vizek városa járt az eszében, a csatornák és
az álmodozók városa. Nézte a megint makkegészséges Alecet, a kék
szemét, hallgatta a hangját, ami mintha horgony lett volna a zúgolódó
tengeren.

Magnus rádöbbent, hogy nem Párizs volt az a város, ahol a kapcsolatuknak

el kellett kezdődnie. Alecet a démonimádó szekta előtt sem igazán nyűgözte
le az Eiffel-torony vagy a hőlégballon – legalábbis nem úgy, ahogyan
Magnus szerette volna. Párizs a szerelem városa volt, de a felületesség és a
ragyogó, de gyorsan a semmibe vesző

fények városa is. Márpedig ezt a fényt Magnus nem akarta elveszteni. Jobb
helyszínt kell keresnie. Ezúttal mindent jól csinál majd. Velence lesz az
igazi Alec számára.

Velencének mélysége van.

MÁSODIK RÉSZ

A maszkok városa

†††

„Velence, benne él még:

Itália színháza, örök ünnep,

hol egy egész világ vidult és részegült meg.”

– Lord Byron –

(Várady Szabolcs fordítása)

TIZEDIK FEJEZET

Vizek labirintusa

Magnus széthúzta a függönyt, és kilépett a szállodai szoba erkélyére.

– Ó, Velence! Nincs hozzád fogható város a világon!

Alec követte, és a korlátra támaszkodott. Tekintete követte a csatornán sikló

gondolát, amint eltűnt a sarkon túl.

– Kicsit büdös.

– Az csak az atmoszféra.

Alec elmosolyodott.

– Elég húzós atmoszféra.

Az éjszakai démontámadásból csak azért nem lett nagyobb baj, mert a

résztvevők és néhány nézelődő által felhúzott nagyjából tucatnyi
álcavarázslattal sikerült elérni, hogy a vonatot irányító mondénok nem
vették észre az irdatlan felfordulást, sem az egyik kocsi oldalán tátongó
hatalmas lyukat. Délelőtt tíz órakor, minimális késéssel befutottak
Velencébe.

Onnan már csak egy vízitaxiútnyira volt a Karmazsin

Kéz korábbi főhadiszállásától alig pár saroknyira lévő

Belmond Hotel Cipriani.

Magnus visszahúzódott a lakosztályba, és a bőröndökre mutatott.

Mindegyik kinyílt, és nekiláttak, hogy kipakolják magukat. Zakók repültek
a várakozó szekrényekbe, alsóneműk hajtogatták be magukat a fiókokba,
cipők sétáltak rendezett sorokban az ajtó mellé, értéktárgyak zárkóztak be a
széfbe.
Visszafordult Alec felé, aki némiképp összehúzott szemöldökkel figyelte a
nap mozgását a felhőtlen égbolton.

– Tudom, mire gondolsz – mondta Magnus. –

A reggelire.

– Nem érünk rá! – közölte Sinjun, aki kopogás nélkül csörtetett be a

lakosztályukba.

Időközben átöltözött egy olaszos szabású kosztümbe, ami számtalan

színben játszott a különféle varázslattól.

Magnus helytelenítőleg nézett rá.

– Nem dolgozunk együtt valami régen, Sinjun Dzsung, de azt gyorsan a

tudomásodra kell hoznom, hogy nagyon komolyan veszem az étkezéseimet.

Sinjun Alecre pillantott, aki bólintott.

– Bármikor előfordulhat, hogy a küldetésünk egy komplett szakaszát úgy

szervezem meg, hogy ellátogathassunk egy bizonyos étterembe vagy bárba.

Amennyiben ez megtörténik, garantálom, hogy nem fogod megbánni.

– Ha annyira fontos… – kezdte volna Sinjun.

– Naponta háromszor étkezünk majd. Ezek egyike lesz a

reggeli. Ami azt illeti, a reggeli lesz a legfontosabb a szóban forgó

étkezések közül, ugyanis a reggeli a nap legfontosabb része.

Sinjun Alecre pillantott, aki fapofával bólintott.

– A gonosz leküzdésére irányuló számos küldetés bukott el az alacsony

vércukorszint miatt.

– Szóval mégiscsak figyelsz rám, amikor beszélek! –

kiáltotta Magnus.

Alec sajnálkozó mosollyal nézett Sinjunra, amit a nő

nem viszonzott.

– Hát jó – bólintott inkább. – Te hol szeretnéd kezdeni a napot?

Szerencsére Magnus a földszinten, a szálloda saját éttermében kívánta

indítani a napot. A kerthelyiségben ültek le, és a lagúnában felvonuló
hajókat nézték. Alec befalt két palacsintát, és éppen azt fontolgatta, hogy
rendeljen-e egy harmadikat is. Magnus egy eszpresszót fogyasztott, az
étlapon található tojásételek közül a legbonyolultabbat, közben pedig a
türkiz csatorna látványában gyönyörködött.

– Az jutott eszembe, hogy Velence talán jobban fog tetszeni, mint Párizs –
mondta Alecnek.

– Tetszett Párizs – felelte Alec. – Ez is szép. – Látható erőfeszítésébe telt,

hogy Sinjunhoz forduljon, és őt is megpróbálja bevonni a beszélgetésbe. –
Életemben először utazom puszta szórakozásból. Eddig sosem távolodtam
el messzire otthonról. Neked hol van az otthonod?

Magnusnak egy pillanatra el kellett fordulnia a hajóktól. Néha már fájt,

olyan gyengédséget érzett Alec

iránt.

Sinjun habozott.

– Korea volt az otthonom, amikor még volt olyanom.

Korea a Csoszon-dinasztia idején.

Egy pillanatra csend lett.

– Nehéz volt ott boszorkánymesternek lenni?

Sinjun Magnusra nézett.

– Mindenhol nehéz boszorkánymester-gyereknek lenni.

– Így igaz – bólintott Magnus.

– Eredetileg egy kis faluból származom a Kuvol-hegy környékéről. A

boszorkánymesterjegyeim csak későn jelentek meg. Tizennégy éves voltam,
egy jó családból származó Joszung nevű fiú jegyese. Amikor az arcom
mozdulatlanná merevedett, mindenki azt hitte, hogy Hanja démon lett
belőlem, vagy megszállt egy küsin.

A jegyesem azt mondta, nem érdekli. – A hangja remegett kicsit. – Így is

elvett volna, de aztán megölte egy démon.

Ezért egész életemet a démonvadászatnak szenteltem az ő

tiszteletére. Részletesen tanulmányoztam a démonokat az évszázadok során.

Ismerem a dolgaikat. Tudom a nevüket.

És eddig soha életemben nem idéztem meg démont, sőt, soha nem is fogok.

Magnus hátradőlt, és belekortyolt a kávéjába.

– Alec, emlékszel a tegnap estére, amikor újdonsült ismerősünk azt állította,

hogy nem mondhat nekünk semmit a múltjáról?

Sinjun elnevette magát.

– Ez már őstörténelem. Ennek már sok-sok éve.

Rengeteg dolog történt velem, amióta ezeket a dolgokat

magam mögött tudtam.

– Nos – mondta Magnus –, megértem, miért döntöttél így, de el kell

árulnom, hogy én viszont rendszeresen idézek meg démonokat. Mármint
rendszeres alatt azt értem, hogy amikor megfizetnek érte, és természetesen
nem tévesztve szem elől a saját etikai kódexemet.

Sinjun ezen elgondolkodott.

– De… nem kedveled a démonokat. Minden további nélkül megölöd őket.

– Erőszakosan, agyatlanul pusztítják a világunkat, úgyhogy igen. Minden

további nélkül megölöm őket.

A barátom árnyvadász, az istenért. Szó szerint az isteni fajtából.

– Feltűnt – jegyezte meg szárazon Sinjun.

Rövid, kínos csend következett, amit végül Sinjun tört meg, amikor egy
mozdulattal a levegőbe varázsolta előző

éjszakai ellenfelük, a polipszörny kicsinyített mását.

– Én iszom még egy eszpresszót. – Magnus az üres csészéjével intett a

pincér felé.

– Itt van például ez a Raum anya. Nincsenek csontjai, és újra tudja

növeszteni a húsát. Meg lehet vágni, bele lehet döfni akárhányszor, olyan
sebességgel regenerálódnak a szervei és nőnek a végtagjai, hogy így
képtelenség elpusztítani. Belülről kell széttépni. Ezért használtam
hangvarázslatot.

– Harcoltál már ilyennel korábban is? – kérdezte Alec.

– Száz évvel ezelőtt vadásztam egyre a Himalájában, amikor egy ottani

falut terrorizált.

A beszélgetés a démonvadászat irányába terelődött, ami

mélységesen untatta Magnust, Alecet azonban rendkívüli módon érdekelte.

A boszorkánymester hátradőlt hát, az eszpresszóját kortyolgatta, és
miközben teltek a percek, csendben figyelte két asztaltársát. Aztán, amikor
egy pillanatra csend lett, megköszörülte a torkát, és halkan közbeszólt.

– Ha mindannyian megreggeliztünk, megnézhetnénk a Karmazsin Kéz

főhadiszállását, amiről annyit hallottunk.
Sinjun ettől persze zavarba jött kissé, és már indultak is vissza az
étteremből az előcsarnokba. Magnus hívatott a portással egy vízitaxit. Mire
az megérkezett értük, Sinjun és Alec már ismét démonölő tippeket osztottak
meg egymással.

Velence titka abban áll, hogy bár az utcái kiismerhetetlen labirintust

alkotnak, a csatornái különös, mégis értelmezhető rendszerré állnak össze.
Nem lett volna értelme a szűk sikátorokban bolyonganiuk, ahol semmiféle
útjelző tábla nem segítette őket, amikor a vízitaxi gyorsan elvitte őket egy
olyan helyre, ahonnan már láthatták a keresett épületet.

A palota aranyszínű falait skarlátvörös stukkóval díszített fehér

márványoszlopok és boltívek szabdalták.

A földszinti – vagy Velencében inkább vízszinti –

ablakok szokatlanul nagyok voltak, kockáztatták a beázást a szépségért

cserébe. Az üveg a csatorna tükröződő vizét szeszélyes türkizről csillogó
jádévá változtatta.

Magnus nem tudta elképzelni magáról, hogy szektát alapítson, de ha

egyszer mégis úgy döntene, látta maga előtt, amint egy ilyen épületet
választ hozzá.

– Neked való hely – állapította meg Alec.

– Csodálatos – bólintott Magnus.

– Mondjuk, nekem leginkább az tűnik fel – mondta Alec

–, hogy rengeteg ember járkál ki-be. Nem azt mondta Tessa barátnőd, hogy
elhagyatott?

Velence mindig zsúfolásig telt emberekkel, az utcák éppúgy folyamatos

mozgásban voltak, mint a csatornák, de Alec igazat beszélt. A palota nagy,
kétszárnyú kapuján szünet nélkül özönlöttek ki-be az emberek.

– Mi van, ha a Karmazsin Kéz még mindig itt működik?

– kérdezte a fiú.

– Akkor könnyebb lesz a dolgunk – vágta rá lelkesen Sinjun.

– Ezek nyilvánvalóan nem szektatagok – szögezte le Magnus. – Nézzétek,

mennyire unják magukat!

Igaz, ami igaz, a palota kapuján ki-be siető férfiak és nők úgy festettek,
mint akik csak a dolgukra mennek. Ki nagy köteg szövetet, ki
kartondobozokat, ki egymásba rakott székeket cipelt. Egy fehér
szakácsruhát viselő illető

egymásba

rakott,

alufóliába

csomagolt

melegítőedényekkel érkezett. Senkin nem volt köpeny vagy maszk, vért

sem hoztak magukkal fiolában, de feláldozni való élő állatokat sem láttak.
Magnus azért észrevett az érkezők között pár alvilágit. Célba vette közülük
a legalvilágibbat, egy zöld bőrű driádot, aki a bejárat mellett álldogált, és
elmélyülten beszélgetett egy írótáblát tartó szatírral.

Amikor közelebb ért, a driád felkapta a fejét.

– Azt a… Maga Magnus Bane?

– Ismerjük egymást? – kérdezte Magnus.

– Nem, pedig nem bánnám – mondta a driád, és csókot dobott a

boszorkánymesternek.

Alec hangosan köhintett Magnus háta mögött.

– Hízelgő, de a köhögésből levonhatja a következtetést, miszerint foglalt

vagyok.
– Kár – húzta el a száját a driád, majd megbökte a szatír mellkasát. – Ez
Magnus Bane!

A szatír fel sem nézett a papírjából.

– Magnus Bane-t nem hívták meg a bálba. Úgy hallottam, azért, mert egy
árnyvadásszal jár.

A driád bocsánatkérő pillantást vetett rájuk.

– Hahallgahahass ahaz áhárnyvahadáhászróhól –

súgta oda a szatírnak úgy, hogy mindenki jól hallhatta. –

Ahaz áhárnyvahadáhász ihis ihitt vahan, éhés mihindehent hahall.

– Igen, és a titkos kódodat is megfejtettem – közölte szárazon Alec.

Magnus sértődötten fordult a társaihoz.

– Hihetetlen, hogy nem hívtak meg a bálba. Magnus Bane vagyok! Még
ezek is tudják.

– Milyen bál? – érdeklődött Sinjun.

– Bocsánat – folytatta Magnus –, helyesbítenem kell.

Arra a bálra, ahol Alecet nem látják szívesen, én sem vagyok kíváncsi.

– Magnus, milyen bál? – erősködött Sinjun.

– Szerintem Sinjun csodálkozik kissé – mondta Alec nagyon lassan

Magnusnak –, hogy az alvilágiak azon a helyen rendeznek bált, ami nemrég
még a Karmazsin Kéz

főhadiszállása volt.

– Maga! – szólt oda ellentmondást nem tűrően a driádnak. – Milyen bálról

beszél ez az ember?
A driád láthatólag meglepődött, de készséggel válaszolt.

– A ma esti álarcosbálról, amivel Valentine Morgenstern vereségét

ünnepeljük a végzet háborújában. Ez a hatalmas épület frissen került
eladósorba, és egy boszorkánymester kibérelte erre a bulira. Az egész
árnyvilágból érkeznek emberek. Mi például vonattal jöttünk Párizsból egy
nagyobb társasággal. – Kidüllesztette a mellkasát, az arca smaragdzöld lett
a büszkeségtől. – Ha az alvilágiak nem fogtak volna össze, hogy legyőzzék,
az egész világ veszélybe került volna.

– Az árnyvadászoknak is volt hozzá némi közük –

jegyezte meg Alec.

A driád széttárta a karját, a csuklóján rezegtek a levelek.

– Hallottam, hogy segítettek.

– És sokan jönnek erre az alkalomra? – kérdezte Magnus.

Szívesen

találkoztam

volna

egy

boszorkánymester barátommal. Mori Sunak hívják. Rajta van a listán?

A háta mögött Sinjun élesen beszívta a levegőt.

– Igen, rajta van. Viszont úgy hallottam, nem biztos, hogy el tud jönni.
Állítólag meghúzza magát mostanában.

Valami démonügy miatt. Természetesen önt is szívesen látjuk – tette hozzá

a driád. – A kísérőivel együtt. Csak tévedésből nem szerepel a vendégek
listáján.

A szatír bólintott, majd a listája végére lapozott, hogy

felírja Magnus nevét.

– Mérhetetlenül sértő, hogy nem kaptam meghívót, mindenesetre én és a

kísérőim természetesen részt veszünk a bálon – jelentette ki fellengzősen
Magnus.

Beletelt egy pillanatba, amíg a driád ezt feldolgozta, végül azonban

bólintott.

– Nyolckor nyílnak a kapuk.

– Annál sokkal, de sokkal később érkezünk – mondta Magnus –, mivel

rendkívül zsúfolt a naptárunk.

– Természetesen – nyugtázta a driád.

Levonultak a lépcsőn, és körülnéztek.

– Ez tökéletes – állapította meg Alec. – Elmegyünk a bálba, ott

félreosonunk, és megkeressük a Kamarát. Sima ügy.

Sinjun bólintással jelezte, hogy ő is így gondolja.

– Ti tényleg azt hiszitek, hogy eljöhettek a bálba? –

húzta fel a szemöldökét Magnus. – Ezekben a ruhákban?

Alec és Sinjun összenézett. Sinjun a kosztümjét viselte, ami elegáns volt és

drága, de maszkabálba teljesen alkalmatlan. Koreai samgakdója az övén
lógott. Alec egy kopott pólót vett fel meg egy farmert, amire valami úton-
módon festék került.

Magnus már vett pár új holmit Alecnek Párizsban, de egyáltalán nem voltak
karneváli álarcaik és megfelelő
jelmezeik, ami kitűnő ürügyet szolgáltatott Magnusnak, hogy időt szakítson
az egyik legkedvesebb elfoglaltságára.

– Gyerünk, démonvadászok! – szólt fennkölten. – Irány vásárolni!

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Álarcok

– Nem könnyen mondok ilyet – szólt Magnus –, de ta-damm!

A boszorkánymester a La Mercerie-be vitte őket, és azt ígérte, hogy

egészen különleges élményben lesz részük.

Alec vásárolt már Magnusszal, és meglehetősen jól ismerte a folyamatot. Ő

minden egyes boltban fél tucat szatyorral a kezében várt, miközben a
boszorkánymester felpróbált szinte mindent a hagyományos öltönyöktől a
matadorok traje de lucesén át a mariachi zenészek öltözetére kísértetiesen
emlékeztető holmikig. Mintha minden stílus és szín illett volna sötét
hajához meg arany és zöld macskaszeméhez, így hát Alec nem is igazán
tudta, mit keres. Biztos volt benne, hogy bármit talál is, jól fog állni neki.

Ez a ruha sem volt kivétel. Magnus barna bőrnadrágot viselt, ami úgy
simult hosszú lábára, mintha a karcsú izmokat tintába mártották volna. Az
öve fémkígyó volt, a láncszemek pikkelyek, a csat egy zafírszemű kobrafej.

Felsőjének kámzsanyaka indigókék, flitteres vízesésként hullott mélyen alá,

nem csak a kulcscsontot, de egy jókora darabot a testéből is megmutatva.

Magnus körbefordult, majd a hátát Alec felé fordítva szemügyre vette

magát a tükörben. A fiúnak kiszáradt a szája a látványtól.

– Hát… elég jól nézel ki – mondta.

– Lehet vele valami gond?

– Nos – jegyezte meg Alec –, ebben a nadrágban nem lenne könnyű

mozogni harc közben, de úgysem kell harcolnod. Majd én verekszem
helyetted, ha kell.
Magnust ez láthatólag meghökkentette kissé, és Alec egy pillanatig azt
hitte, hogy talán valami rosszat mondott.

Aztán a boszorkánymesternek ellágyult a tekintete.

– Értékelem az ajánlatot. Most pedig – tette hozzá – még valamit

felpróbálok. – Ezzel újra eltűnt a próbafülkében.

Amikor előkerült, egy gallér nélküli zakó volt rajta, könnyedén a vállára
vetett hozzá illő köpennyel. Sinjun öltözete leginkább egy páncél és egy
menyasszonyi ruha ötvözetének tűnt.

Úgy öt perce érkezhettek meg az első boltba, amikor Alec kiválasztott

magának egy hosszú, fekete zakót, amihez térdig érő farok is tartozott, és
Magnus szalonkabátnak nevezte. Elég rugalmas volt hozzá, hogy harcolni
lehessen benne, és elég bőnek is találta, hogy elrejtse benne az irónját meg a
szeráfpengéit. Magnus szerette volna, ha valami színesebbet is felpróbál, de
Alec ezt kerek perec megtagadta, a boszorkánymester pedig nem erőltette a
dolgot. A kabát alá kerülő selyeming

árnyalata éppen olyan mélykék volt, mint Alec szeme.

Miután felpróbált pár meglehetősen visszafogott ruhát, Sinjun látta, hogyan

vonul ki Magnus a próbafülkéből egy egyiptomi fáraók temetkezési
kamráját idéző aranyszínű

öltönyben, mire inkább ő is egy barackszínű hanbokot választott. Magnus

nem fukarkodott a bókokkal, és már kezdődhetett is a verseny.

Sinjun küzdőszelleme felért Magnuséval. Talán minden boszorkánymester

szívesen versenyzett a többiekkel. Alec nem sokkal találkozott közülük,
úgyhogy nem tudhatta.

Igyekezett nem túlságosan aggódni Sinjun miatt.

Magnus nyilvánvalóan megkedvelte a nőt, Alec azonban mindig zavartan

viselkedett az idegenekkel, ráadásul most még attól is tartott, hogy a
feszélyezettsége további fennakadásokat okoz a romantikus vakációjukban.
Hogyan ismerhették volna meg egymást jobban Magnusszal, ha egy
harmadik mindig ott van velük?

Talán a folyamatos aggodalom elleni küzdelem eleve veszett ügy volt, így
legalább azon dolgozott, hogy ne mutassa ki az aggodalmát.

Alec oldalba bökte a mellette csodálkozó eladót.

– Honnan szerezték be ezeket a ruhákat?

A fiatal nő csak a fejét csóválta, és megfontoltan válaszolt Alec nyelvén.

– Fogalmam sincs. Egyiket sem láttam még soha.

– Hű! – mondta Alec. – Furcsa.

Magnus végül egy csillogó fehér öltöny mellett döntött, aminek a színjátszó
sárkánypikkelyszerű díszei mintha opálfénnyel vették volna körül.
Elefántcsontszínű zakója a

térdéig ért, kigombolt inggallérjának gyöngyházfényű

anyaga rásimult barna bőrére.

Sinjun nem vacakolt, díszes fekete ruhát vett, hatalmas szalagokkal a

csípője körül. A nyakáról finom ezüst indák lógtak a földig, a tarkója mögül
pedig virágok özöne emelkedett fel.

Megkérték Alecet, hogy segítsen kiválasztani az álarcaikat. Magnus egy

narancsszínű tollakkal díszített félkör alakú arany, és egy tükrös ezüst
dominómaszk között vacillált, ami olyan fényes volt, hogy jóformán rá sem
lehetett nézni. Sinjan egy egész arcot elrejtő

márványmaszk, illetve egy csupasz drótálarc között próbált dönteni –

mindkettő erősen ironikus viselet lett volna. Alec végül az ezüst álarcot
választotta ki Magnusnak és a drótot Sinjunnak. A nő elégedetten illesztette
az arcára.
– Jól nézel ki – mondta Magnus, majd Alecre siklott a tekintete, és egy fél
arcot takaró selyemmaszkot nyomott a kezébe.

Az álarc mélykék volt, olyan, mint az alkonyat. Alec felvette, Magnus

pedig elmosolyodott.

– Te pedig tökéletesen nézel ki. Indulás!

Félhomály ereszkedett a városra. A palotát a falak tetején világító fáklyák

díszítették. Fehér köd lepte be az utcákat; az épületek és az oszlopok körül
gomolygott, takaróként borult a csatornára, hátborzongató ragyogást
kölcsönözött az egész jelenetnek. Alec nem tudta megállapítani, hogy a

köd mágia eredménye vagy egyszerű természeti jelenség-e.

Az

épület

márványhomlokzatán

ragyogó

tündérlámpások mozogtak, hogy minden második percben kiírhassák:

VALENTIN-NAP NEM MA VAN.

Alec nem rajongott az ilyesféle összejövetelekért, ezúttal azonban legalább

jó okkal ünnepeltek. Ő maga is harcolt Valentine Morgenstern ellen. Az
életét adta volna azért, hogy megállítsa. Nem igazán gondolt bele, hogyan
tekintenek az alvilágiak Valentine-ra, aki tisztátalannak tartotta őket, és úgy
tervezte, hogy egytől egyig valamennyiüket eltörli a föld színéről. Most már
látta, mennyire tarthattak tőle.

Az árnyvadászok között számos ünnepelt harcos volt.

Alec eddig bele sem gondolt, hogy az alvilágiak is győzelemként

ünnepelhették a háború lezárását, és nekik is lehetnek hőseik – nem csak
egy klánnak, egy családnak vagy egy falkának, de az egész alvilágnak
közösen.
Még inkább rokonszenvezett volna velük, ha a vérfarkas biztonsági őrök
nem ragaszkodnak hozzá, hogy végigtapogassák. Kétszer. Pedig egyáltalán
nem tűntek szigorúnak, amíg meg nem pillantották Alec rúnáit.

– Ez nevetséges! – csattant fel a fiú. – Én is harcoltam abban a háborúban,

aminek a végét ünneplik. Méghozzá a jó oldalon – tette hozzá gyorsan.

A vérfarkasok hívták a biztonsági főnököt, aki a legtagbaszakadtabb volt

közülük. Alec ezt voltaképpen logikusnak találta.

– Csak nem akarunk semmi zűrt – mondta a főnök

halkan Alecnek.

– Nem terveztem, hogy bajt keverek – felelte határozottan a fiú. – Csak

bálozni jöttem.

– Én meg azt hittem, ketten lesznek – mormogta a vérfarkas.

– Hogyan? – kapta fel a fejét Alec. – Két árnyvadász?

A vérfarkas megvonta széles vállát.

– Atyám, remélem, hogy nem.

– Végzett már a táncpartneremmel? – kérdezte Magnus.

– Megértem, hogy nem tudják levenni róla a kezüket, de muszáj

ragaszkodnom hozzá.

A biztonsági főnök intett.

– Jó, mehetnek.

– Köszönöm – mondta halkan Alec, és Magnus keze után nyúlt. A

biztonságiak elkobozták az íját meg a nyilait, de ez nem zaklatta fel
különösebben, mivel nem találták meg a hat szeráfpengét és a négy tőrt,
amiket elrejtett a ruhája alatt. – Lehetetlen alakok.
Magnus hátralépett egy aprót, ami elég volt hozzá, hogy Alec ne érje el a
kezét.

– Néhányan közülük a barátaim – mondta. Azért utána megvonta a vállát,

és elmosolyodott. – Néhány barátom lehetetlen alak.

Alecet nem sikerült teljesen meggyőznie. A fiú nem tudott mit kezdeni a
kezük közötti űrrel. Ezt az apró, de hűvös távolságot tartva léptek be a
csillogó-villogó palotába.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Óvatos lépések

A nagy bálteremben Johann Strauss Császárkeringője szólt.

Magnus sok száz álarcos embert látott, akik összehangoltan táncoltak.

Körülöttük nem csak hallani lehetett a zenét, de látni is. Mintha fekete-fehér
lapokról tépték volna le őket, hogy aztán mindet színes, élő

formává változtassák: a hangjegyek lebegtek a levegőben, a kotta

vonalaihoz igazodva körülúszták a csillogó maszkokat és gondosan
kidolgozott frizurákat.

A mennyezeten mozogtak a csillagképek; nem is, az a zenekar volt. A

csillagok emberek és hangszerek alakját rajzolták ki. A Mérleg volt az
elsőhegedűs, mellette a Nagy Medve a második. A Sas brácsán játszott, a
Skorpió nagybőgőn. Az Orion csellózott, a Hercules az ütőhangszereket
kezelte. A csillagok játszottak, az álarcosok pedig táncoltak, köztük
hangjegyek lebegtek.

Magnus lefelé tartott a carrarai márványlépcsőn az előcsarnokból a

bálterembe, Alec és Sinjun pedig úgy követték, mintha a testőrei lennének.

– Adaon herceg! – kiáltotta, amikor felismert egy barátot.

Adaon, akinek hattyúálarca gyönyörűen ellenpontozta sötét bőrét,

Magnusra mosolygott az udvaroncai feje fölött.
– Te beszélőviszonyban vagy egy herceggel? – kérdezte Alec.

– Az Ellentündérek Udvarának legtöbb hercegével biztosan nem állnék

szóba – felelte Magnus. – El nem hinnéd, miket művelnek. Hálásak
lehetnek, hogy a tündéreknek nincsenek bulvárlapjaik. Adaon a legjobb fej
a társaságból.

Amikor a lépcső aljához értek, találkoztak egy levendulaszínű szmokingot

viselő férfival, akinek teljes arcot takaró maszkja El Muertót ábrázolta,
fehér haját hátrasimította. Magnus elmosolyodott.

– A házigazdánk, ha nem tévedek.

– Ezt meg miből gondolja az úr?

– Ki más rendezhette volna ezt a bált? Azt javaslom, mutasd meg magad.
Semmi értelme ennek a rejtőzködésnek. – Magnus megrázta a férfi kezét. –

Malcolm Fade! Rég találkoztunk.

– Közvetlenül az ezredforduló előtt. Emlékszem, valami furcsa zenét

hallgattál.

– Igen, grunge-nak hívták. Meglepve hallottam, hogy Los

Angelesbe

költöztél,

és

kineveztek

fő

boszorkánymesternek.

Malcolm felemelte a maszkját. Magnus látta a mosolyát. Kedves volt, mint

mindig, és nem is kicsit szomorú.
– Hát igen. Elment az eszük.

– Ha megkésve is, de gratulálok – mondta Magnus. –

Hogy vagy? Dolgoztál valamin, de nyilvánvalóan nem az egészséges

bőrszíneden.

– Ó, sok mindenbe beleártom magam, többek között a

rendezvényszervezésbe is. – Malcolm köbemutatott a látványos
bálteremben. Kiválóan adta elő a szórakozottat, de Magnus rég ismerte már.
– Örülök, hogy tetszik a kis estélyem.

Két ember állt meg Malcolm mögött. Az egyik kék bőrű

tündér volt levendulaszínű hajjal és úszóhártyával az ujjai között, a másik

pedig határozottan ismerősnek tűnt.

Johnny Rook az orra hegyére tolta le a napszemüvegét, ami észszerűnek

tűnt, feltéve, hogy valaki eleve észszerűnek találta a napszemüveg viselését
fedett helyen, éjszaka. A szemüveg kerete fölött látszott, ahogy tágra nyílik
a szeme a felismeréstől, majd gyorsan elfordította a tekintetét Magnusról.

– Ó, ismeritek egymást? Persze, egészen biztosan –

mondta Malcolm álmatagon. – Ő itt Hyacinth, nélkülözhetetlen

társam,

ha

ilyen

eseményeket

szervezünk. És Johnny Rook. Biztosan ő is nélkülözhetetlen valaki

számára.

Magnus a társaira mutatott.

– Ő Alexander Lightwood, a New York-i Intézet árnyvadásza, ő pedig
Sinjun Dzsung, egy titokzatos harcos titokzatos múlttal.

– Nagyon titokzatos – kezdte Malcolm, de elterelődött a figyelme, amikor

több raklapnyi nyers hús érkezett.

Tanácstalanul nézett körül. – Tudja valaki, minek kell ez a rengeteg hús?

– A vérfarkasoké. – Hyacinth odaintette a futárt. – Majd én intézkedem.

Rád ellenben a szalonban lenne szükség.

A fülében lévő csillogó kagylóhoz emelte a kezét, és odasúgott valamit

Malcolmnak. Los Angeles fő

boszorkánymesterének eleve sápadt arcából kiszaladt a maradék vér is.

– Jóságos ég! Bocsássatok meg, a szirénjeink letáboroztak a

pezsgőszökőkút mellett, és most azon vannak, hogy belefojtsák az arra
tévedő vendégeket. –

Azzal elsietett.

– Az árnypiacon láttam magát! – fordult Johnny Rookhoz Alec, ahogy

leesett neki a tantusz.

– Soha életében nem látott – mondta Johnny. – Ebben a pillanatban sem lát.
– És kivágtatott a bálteremből.

Alec komor, gyanakvó tekintettel nézett körül.

A bálozók közül sokan kíváncsian viszonozták a pillantását.

Magnus rendőrt vitt a buliba. Ezzel maga is tisztában volt, és meg tudta
érteni Alec óvatosságát. Szinte minden alviláginak akadt valamilyen folt a
múltjában.

A vámpírok vért szívtak, a tündérek vagy a boszorkánymesterek mágiája

félresikerült, a vérfarkasok elvesztették a fejüket, és ezt egy másik illető
valamelyik végtagja bánta. Magnus meg tudta tehát érteni az alvilágiak
bizalmatlanságát. Nem olyan régen az árnyvadászok még az ő fejeikkel
díszítették a falakat.

– Szia, Magnus! – kiáltotta oda egy egyszerű zöld ruhát

és fehér pestisdoktorálarcot viselő boszorkánymesternő.

Magnus igencsak örült a találkozásnak.

– Szia, drágám! – Szorosan átölelte a nőt, aztán a levegőbe emelte, és

megforgatta, mielőtt bemutatta volna a társainak. – Alec, Sinjun, ő itt
Catarina Loss. Ő az egyik legrégebbi barátom.

– Ó! – szólt Catarina. – Sokat hallottam rólad, Alexander Lightwood.

Alec láthatólag megriadt.

Magnus nagyon szerette volna, ha ők ketten kedvelik egymást. Figyelte,

ahogy mindketten bizalmatlanul méregetik a másikat. Nos, az ilyesmihez
idő kell.

– Beszélhetnénk egy pillanatra, Magnus? – kérdezte Catarina. –

Négyszemközt.

– Megyek, megkeresem a kőkecskénket – mondta Sinjun, és odébbállt.

Catarina értetlenül nézett.

– Csak egy elmés szófordulat, megszoktuk tőle –

magyarázta Magnus. – Tudod, titokzatos múltja van.

– Jobb, ha vele tartok.

Alec Sinjun után sietett, és szóba elegyedett vele.

Magnus gyanította, hogy azt vitatják meg, ki hol kezdje a keresést.

– Találkozunk az előcsarnokban! – kiáltotta Magnus.

Alec anélkül tartotta fel a hüvelykujját, hogy hátranézett volna.

Catarina belekarolt Magnusba, és elvitte magával, mint szigorú tanárnő a

rosszul viselkedő diákot. Befordultak a sarkon, majd egy szűk alkóvba
húzódtak, ahová csak

tompán szűrődött be a bál zsivaja.

A nő egyből belekezdett.

– Nemrég Tessa sebeit kellett kezelnem. Azt mondta, egy démonimádó

szekta tagjaitól szerezte őket. Állítólag te

„kezeled” a szektát. Ő használta ezt a szót. Mi történik?

Hadd halljam!

Magnus elhúzta a száját.

– Lehet, hogy benne voltam az alapításában?

– Mennyire voltál benne?

– Nos, nyakig.

Catarina felszisszent.

– Nem megmondtam, hogy ne csináljátok meg?

– Megmondtad? – Magnusban éledezni kezdett a remény. – Te emlékszel

rá, mi történt?

A nő lehangoltan nézett rá.

– Te nem?

– Valaki eltüntette minden emlékemet ezzel a szektával kapcsolatban. Nem

tudom, ki és miért.
Kétségbeesettebb volt a hangja, mint szerette volna.

Régi barátjának tekintete megtelt együttérzéssel.

– Semmit sem tudok róla – mondta Catarina. – Egy rövid vakációt töltöttem
el veled meg Ragnorral. Zaklatottnak tűntél, de igyekeztél elkenni a dolgot,
ahogyan mindig szoktad. Ragnor meg te azt mondtátok, hogy van egy
zseniális ötletetek valami viccszektával kapcsolatban. Én mondtam, hogy
hagyjátok a fenébe. Ennyi.

Catarina, Ragnor és Magnus sokszor utaztak együtt az évszázadok során.

Egyik emlékezetes kalandjuk során Magnust kitiltották Peruból. Ezeket az
utakat mindig

jobban élvezte a többinél. Ha a barátaival töltötte az időt, az már-már olyan

volt, mintha lenne egy otthona.

Nem tudta, hogy sor kerülhet-e még ilyen utakra.

Ragnor meghalt, ő pedig talán valami retteneteset tett.

– Miért nem állítottál le? – kérdezte. – Általában leállítasz.

– Egy árvát kellett átvinnem az óceánon, hogy megmentsem az életét.

– Értem – bólintott Magnus. – Az jó ok.

Catarina a fejét rázta.

– Egyetlen pillanatra vettem le rólad a szememet.

A nő évtizedeken át dolgozott New York-i mondén kórházakban. Árvákat

mentett. Betegeket gyógyított.

Mindig ő képviselte a józan észt Ragnor, Catarina és Magnus triójában.

– Tehát elterveztem Ragnorral, hogy poénból szektát alapítok, és úgy fest,

meg is tettem. A viccszektából valódi szekta lett, és új vezérük van. A
pletykák szerint egy Nagyobb Démonnal álltak össze.
Még Catarina előtt sem volt hajlandó kimondani az apja nevét.

– A jelek szerint ez a vicc önálló életre kelt – jegyezte meg szárazon

Catarina.

– A jelek szerint én vagyok a poén. Azt rebesgetik, hogy én lettem az új

vezér. Meg kell találnom őket. Ismersz egy Mori Su nevű embert?

Catarina a fejét rázta.

– Tudod, hogy nem ismerek senkit.

Egy csapat részeg tündér tántorgott el mellettük. Az

ünneplés decibelekben mérve is kezdett elvadulni.

Catarina megvárta, amíg megint kettesben maradtak, csak utána folytatta.

– Ekkora slamasztikában vagy, és mégis magaddal hoztál egy árnyvadászt?

– kérdezte. – Magnus, tudtam, hogy jártok, de ez már bőven túlvan azon,
hogy csak szórakozás legyen. Kötelessége jelenteni a Klávénak, hogy
szektát alapítottál. Előbb-utóbb biztosan eljut a fülükbe, hogy te vagy a
vezér, ha Ligthwoodtól tudják meg, ha mástól. A nephilimek nem is fogják
tovább keresni a bűnöst. Soha nem ismerik el a tévedéseiket. Nem jut hely a
szívükben szánalomnak vagy könyörületnek. Láttam olyat, hogy az Angyal
gyermekei a maguk közül valót is megölték, amiért megszegte a drágalátos
törvényeiket.

Magnus, az életeddel játszol.

– Catarina – mondta Magnus –, szeretem őt.

A nő döbbenten meredt rá. A szeme olyan színű volt, mint a vihar tépte
óceán ott, ahol kincs rejtőzik a felszín alatt. A valódi pestisjárványok során
is viselte már a pestismaszkot. Számtalan tragédiát látott már, és mindketten
tudták, hogy a legszörnyűbb tragédiákat a szerelem szüli.

– Biztos vagy a dolgodban? – kérdezte csendesen. –

Mindig a legjobban reménykedsz, ezúttal viszont túl veszélyes a remény. Ez
jobban fájhat, mint a többiek. Most bele is halhatsz.

– Biztos vagyok benne – mondta Magnus. – Ha azt kérded, biztos vagyok-e

benne, hogy ebből működőképes kapcsolat lehet… – A pillanatnyi
hűvösségre gondolt közte

meg Alec között, mielőtt beléptek volna a palotába.

A számos titokra, amit még mindig őrzött. – Abban nem vagyok biztos. De
az hétszentség, hogy szeretem.

Catarina tekintete szomorú volt.

– De vajon ő is szeret téged?

– Egyelőre – felelte Magnus. – És ha megbocsátasz, most meg kell

keresnem a kőkecskét, már ha érted, mire gondolok.

– Nem értem – sóhajtotta Catarina –, de azért sok szerencsét.

A következő egy órát Magnus a hülye kecske keresésével töltötte. Úgy

döntött, a bálterem szintjén kezdi, mivel Sinjun és Alec máshová ment.
Egyesével sorravette a helyiségeket, először a szalont, aztán a zeneszobát,
majd a játékszobát. Mágikus képességeivel titkos reteszeket, fogantyúkat
vagy gombokat keresett, amikkel alkalmasint titkos folyosókat lehetett
kinyitni. Sajnálatos módon azonban a bál miatt az egész palotát úgy átitatta
a mágia, hogy a próbálkozásai csak eltorzított, használhatatlan eredményt
szültek.

Magnus azért nem adta fel, a tömegben navigálva átkutatott minden

helyiséget. A gyanús pontokat meg is érintette: gyertyatartókat fordított el,
könyveket billentett ki, szobrocskákat tolt odébb. Meghúzott egy
csengőzsinórt, ami hínárnak bizonyult, és felfedett egy szinte teljes
egészében víz alatt lévő helyiséget, ahol egy csapatra való sellő egyetlen
vámpírral üzekedett.
A vámpír, Magnusnak egy Elliott névre hallgató holdkóros ismerőse, addig
integetett neki, amíg habzani

kezdett körülötte a víz.

– Ne is törődj velem! – szólt oda neki a boszorkánymester. – Pancsoljatok

nyugodtan tovább!

Semmi szokatlan nem volt a jelenetben.

Magnus megérkezett a nyugati szárny végében található

dohányzóhelyiséghez. Az oldalsó falon végigfutó hosszú párkány volt a
legfontosabb darab ebben az ívelt, puha plüssel borított Viktória-korabeli
bútorokat felvonultató

helyiségben.

Minden

egyes

darab

elképesztően túlméretezett volt. Egy autónyi méretű

irdatlan díszgombos kanapét két magas támlájú fotel mellé állítottak,

amiket mintha gyerekek számára készítettek volna. A falakon mozgott a
tapéta, a réz fáklyatartók pedig jazzt sugárzó lemezjátszókkal váltották
egymást.

A szoba közepén a csillárról alálógó hintán egy driád ült – nem ugyanaz,
akivel Magnus korábban találkozott.

A túlsó falnak egy szürkésbarna heverő támaszkodott függőlegesen. Éppen

egy vámpír heverészett rajta, mintha csak a négy lábán állna. Magnus nem
tudta, hogy Malcolm antigravitációs mágiával is foglalkozott, de értékelte,

hogy
az

Angyalok

Városának

fő

boszorkánymestere ilyen elegáns ötlettel állt elő.

– Úgy nézel ki, mint akire ráfér egy szivar, Magnus Bane – szólalt meg egy
női hang valahol oldalt.

A boszorkánymester arrafelé fordult, és egy mahagóni bőrű nőt pillantott

meg sikkes fémruhában, ami tökéletesen illett bronzszínű hajához. Az
álarcát alkotó arany csillagok a feje búbjától egészen az álla alá lógtak.

Rímeltek a pupillájára, merthogy az is csillag alakú volt.

– Hypatia! – mondta Magnus. – Kösz, de száz éve leszoktam. Épp rebellis

időszakomat éltem.

Hypatia Vex londoni boszorkánymester volt, aki nagyon értett az üzlethez

és az ingatlanügyekhez. Az évek során többször is keresztezték egymást az
útjaik, és egy ponton egészen közel kerültek egymáshoz, bár ez már elég
régen történt. Több mint egy évszázaddal korábban.

Magnus letelepedett Hypatiával szemben az egyik alulméretezett fotelba. A

nő keresztbe tette a lábát, előredőlt, és mély slukkot szívott a szivarjából.

– Elég csúnya pletykát hallottam rólad.

Magnus szintén keresztbe tette a lábát, de ő inkább a fotel támlájának dőlt.

– Mesélj! Imádom a csúnya pletykákat.

– Egy Karmazsin Kéz nevű szektát vezetsz a dicsőség és a pusztulás felé? –

kérdezte Hypatia. – Csúnya fiú!
Magnus nem találta különösebben meglepőnek, hogy Hypatia tudott a
szektáról. A kisstílű Johnny Rookkal ellentétben ő nagyban játszott. A XX.
század elején alvilági szalont vezetett Londonban, ahonnan botrányok egész
sora indult ki. Magnus még emlékezett rá, mennyi titok tudója volt akkor a
nő, és tudta, hogy azóta is gyűjti őket.

El nem tudta képzelni, mi mindent tudhatott mostanra.

– Nem tagadom, általánosságban véve valóban csúnya fiú voltam – ismerte

el Magnus. – A dicsőség és a pusztulás azonban nem az én stílusom. A
pletyka teljesen alaptalan.

Hypatia kecsesen vonta meg a vállát.

– Valóban elrugaszkodottnak tűnt, de az elmúlt pár

napban futótűzként terjed. Nem ártana végiggondolnod, milyen fényt vet

rád. Egy egész szektát vezetsz, ráadásul egy árnyvadászt kerülgetsz? Nem
is egy egyszerű

árnyvadászt, de egyenesen olyat, akinek a szülei beléptek Valentine Körébe.

– Nem kerülgetem.

– Örömmel hallom – nyugtázta Hypatia. – Katasztrofális egy alak lehet.

– Már járok vele – közölte Magnus. – És csodálatos a fiú.

Hypatia arcát le kellett volna festeni. A hosszú, hosszú évek alatt Magnus
még soha nem látta ilyen döbbentnek.

– Nem ártana, ha az eszedbe vésnéd, hogy a világ egyik legismertebb

boszorkánymestere vagy – mondta a nő, miután összeszedte magát. – Sok
alvilági példaképének tekint. Rajtad tartják a szemüket.

– Ennek többnyire szemkápráztató megjelenésem az oka.

– Ne vedd ezt félvállról! – szólt rá élesen a nő.

– Hypatia! – mondta Magnus. – Úgy ismersz, mint akit valaha is érdekelt a
dolgok látszata?

Arany fülbevalók libbentek Hypatia barna bőrén, ahogy megrázta a fejét.

– Nem. De más emberek érdekelnek, és egészen biztos vagyok benne, hogy

Alec Lightwood is közéjük tartozik.

Ha visszaemlékszel, Magnus, én tudom, ki az apád. Régen elég jóban

voltunk.

Magnus valóban emlékezett rá.

– Nem igazán tudom, mi köze ennek Alechez.

– Beszéltél neki apádról?

Sokáig csend volt.

– Nem – vallotta be végül Magnus.

Hypatia valamelyest megnyugodott.

– Jó. Remélem, fel sem merült benned ilyesmi.

– Nyilván semmi kétséged nincsen Alec Lightwood erkölcsi kiválósága

felől, Magnus. – Hypatia gondosan megválogatta a szavait. – És még az is
lehet, hogy nem tévedsz. Viszont képzeld el, milyen helyzetbe hoznád, ha
megtudná, hogy a Tanács boszorkánymester képviselője egyben annak a
démonnak a fia, akit a Karmazsin Kéz imád, az a szekta, amelyik éppen a
legnagyobb zűröket okozza. Ha tényleg fontos vagy neki, eltitkolná ezt az
információt, ami aztán végül mindenképp kiderülne, és a közös titok révén
őt is a bűntársadnak tekintenék.

A történelem megmutatta, hogy a nephilimek a sajátjaikkal szemben is

éppoly kegyetlenek tudnak lenni, mint az alvilágiakkal. Főleg azokkal, akik
nem passzolnak a status quóba.

– Mindegyikünknek van démon szülője, Hypatia.

Semmi meglepő nincs ebben.

– Te is éppen olyan jól tudod, mint én, hogy nem minden démon teremtetett
egyenlőnek. Nem mindegyikre tekintenek olyan gyűlölettel és félelemmel,
mint apádra.

De ha már felhozod, ez valóban mindannyiunkra hatással lehet. A

boszorkánymesterek évszázadok óta nehézkes viszonyt ápolnak a
nephilimekkel. Eltűrnek bennünket, mert hasznukra válnak a képességeink.
Sokan munkakapcsolatban vagyunk a Klávéval. Te vagy az egyik
leghíresebb boszorkánymester a világon, és ha tetszik, ha

nem, ha rólad rossz véleménnyel vannak, az ránk sem vet jó fényt. Szépen
kérlek, ne tégy olyasmit, ami kockára teheti mindazt, amiért harcoltunk.
Tudod, hogy nem adták könnyen.

Magnus dühös akart lenni. Hypatia fejéhez akarta vágni, hogy ne üsse az
orrát a dolgába meg a szerelmi életébe. Csakhogy a nő nyíltan beszélt vele,
a hangjának valódi éle volt. Hypatia tényleg félt.

Magnus megköszörülte a torkát.

– Fontolóra veszem, amit mondtál. Hypatia, olyan tájékozottnak tűnsz.

Ismersz egy Mori Su nevű valakit?

– Ismerek. – Hypatia hátradőlt a foteljában. Kicsit mintha zavarba jött volna

a saját szenvedélyes kirohanásától. – Nem tagja a szektádnak?

– Nem az én szektám – szögezte le makacsul Magnus.

– Itt van ma este – mondta Hypatia. – Láttam korábban.

Talán elbeszélgethetnétek, hogy tisztázzátok ezt a szektás dolgot.

– Talán úgy is lesz.

– Ha megfogadod a tanácsomat – folytatta a nő –, én az árnyvadászos

dolgot is tisztáznám.
Magnus megvillantotta a legvadabb mosolyát.

– A kéretlen tanács valójában kritika, drágaságom.

– Hát, akkor kezdj gyűjteni a temetésedre – vont vállat Hypatia. – Várj!

Vajon eltemetnek a nephilimek, miután kivégeztek?

– Én is örültem neked, Hypatia – mondta Magnus, és elment.

Úgy érezte, sürgősen innia kell valamit, átkígyózott hát

a tömegen, amíg végül talált egy bárpultot. Leült elé, és rendelt egy „sötét
és viharos” elnevezésű koktélt, ami éppen illett a hangulatához. Catarina
aggodalma és Hypatia elszörnyedése mély nyomot hagyott általában
könnyű szívében.

A bárpult egy ablak előtt állt. A palackokon túl Magnus látta, hogy odalent
az udvarban még egy táncmulatság zajlik. A táncosokat körülvevő zöld
buborékokból halvány zene szűrődött fel. Eredetileg úgy képzelte, hogy
felhőtlenül fog táncolni Aleckel Európa legszebb helyein, mégsem így
alakult. Egy folt miatt Magnus múltján.

Csettintett az ujjával, és egy kristálypohár esett a kezébe, ami aztán

borostyánszínű folyadékkal telt meg, miközben a polcon lévő üvegek
egyike vele párhuzamosan ürült.

– Halihó! – szólt Sinjun, aki egy pohár vörösborral a kezében jelent meg
mellette.

Magnus koccintott vele.

– Jutottál valamire?

– Nem. Megpróbálkoztam pár kutatóvarázslattal, de nem sokra mentem

velük.

– Ugyanez az én bajom is. – Magnus kortyolt egyet a poharából, és Sinjun

merev arcát tanulmányozta. – Ez a szekta személyes ügyed – folytatta. Nem
kérdésnek szánta.
– A démonvadászatról szívesen beszélsz, de a szektáról nem. Nem
egyszerűen megölték a szeretteidet, de lelkiismeret-furdalásod is van a
Karmazsin Kézzel kapcsolatban. Miért?

Mindketten a táncosokkal teli udvart nézték. Hosszú

pillanatok teltek el.

– Tudsz titkot tartani? – kérdezte aztán Sinjun.

– Az a titoktól függ – felelte Magnus.

– Ezt rád bízom, aztán azt teszel vele, amit akarsz. –

Sinjun Magnus felé fordult. – Én is… Én is benne voltam.

A Karmazsin Kéz tagjai legfőképpen emberek, de boszorkánymester

gyerekeket is toboroznak. – Egészen fanyar lett a hangja. – Egy időben
vallásos tisztelettel imádtalak téged, a Nagy Mérget, az Azmodeusz
híveiből alakult Karmazsin Kéz alapítóját és prófétáját.

– Azmodeusz? – ismételte halkan Magnus.

Valahol a lelke mélyén még bízott benne, hogy Johnny Rook tévedett, de
most minden reménye elszivárgott, mint vér a sebből.

Arra a több száz évvel korábbi időszakra gondolt, amikor mindenáron ki

akarta deríteni, ki volt az apja. Így tudta meg, hogy tündérek vérével meg
lehet idézni egy Nagyobb Démont.

Magnus egyetlen alviláginak sem ártott, hogy magához szólíthassa az apját.

Más megoldást talált. Végül az apja szemébe nézett, beszélt vele, majd
undorodva fordított hátat neki.

– Akkortájt persze senki nem akarta megidézni Azmodeuszt – mondta

Sinjun. – Ez új mánia. Viszont folyamatosan

róla
beszéltünk.

Minden

elárvult

boszorkánymester-gyerek az ő gyereke volt a szekta szerint. Én is a

lányaként gondoltam magamra. Mindent azért tettem, hogy őt szolgáljam
vele.

Boszorkánymester-gyerekek. Magnus még emlékezett

rá, milyen elkeseredettnek és magányosnak érezte magát kiskorában. Bárki

kihasználhatta volna a kétségbeesését.

Úrrá lett rajta a félelem. Az évek során nemegyszer hallotta a Karmazsin

Kéz nevét. A szekta egy vicc volt, ahogyan Tessának is mondta, és a nő
egyetértett vele.

Vajon csak az új vezető okozta a zavart, vagy sokkal régebb óta volt már
komoly gond a szektával, mint bárki gondolta volna, csak ez idáig sikerült
eltitkolniuk valódi természetüket?

– Engem imádtál? – Magnus nem tudta elűzni a hangjából a kétségbeesés

élét. – Örülök, hogy kigyógyultál ebből a marhaságból. Mennyi ideig voltál
ebben a szektában?

– Hosszú évtizedekig – felelte keserűen a nő. – Egy emberöltőnyi idő volt.

Még… még öltem is miattuk. Úgy gondoltam, hogy érted teszem, a te
nevedben. –

Elhallgatott egy pillanatra. – Kérlek, ezt ne mondd el az árnyvadásznak…

Alecnek… Azt, hogy öltem. Azt elmondhatod, hogy benne voltam a
szektában, ha muszáj.

– Nem – suttogta Magnus, de nem tudta, hogy Sinjun vagy saját maga
miatt.
Sinjun azt mondta, Azmodeusz gyerekeként gondolt magára. El tudta
képzelni, hogy elszörnyedne, ha megtudná, hogy ő viszont valóban
Azmodeusz gyereke.

Hypatia figyelmeztetése jutott eszébe arról, hogy semmiképpen ne fedje fel

az apja kilétét Alec előtt. Képzeld el, milyen helyzetbe hoznád. A
történelem megmutatta, hogy a nephilimek a sajátjaikkal szemben is éppoly
kegyetlenek tudnak lenni, mint az alvilágiakkal.

– Sok évtized eltelt már, amióta elszakadtam tőlük.

Azóta próbálom megsemmisíteni őket, de egyedül nem voltam hozzá elég

erős. Aztán jött ez a titokzatos új vezér.

Nem volt kihez fordulnom. Tehetetlennek éreztem magam.

– Hogyan léptél be a szektába?

Sinjun lehajtotta a fejét.

– Máris többet mondtam el neked, mint akartam.

Magnus nem erőltette a dolgot. Ő sem beszélt a gyerekkoráról.

– Bátor vagy, hogy így szembe mersz nézni a múltaddal

– szólt inkább csendesen. – Mondanám úgy, hogy „szembe mersz nézni a

démonaiddal”, de az túl direkt lenne.

Sinjun felhorkant.

– Gondolom, nem tudod, hol lehet a Karmazsin Kéz Kamarája. – Sinjun

már a fejét rázta, de Magnus azért hozzátette, bár nem mert reménykedni. –
Vagy A mágia vörös tekercsei.

– Mori tudhatja – felelte Sinjun. – A Karmazsin Kéz tagjai jobban bíztak

benne, mint bennem. Közel álltunk egymáshoz, de magára kellett hagynom,
amikor elmenekültem. Hosszú évek teltek el azóta, de megismerném, ha
látnám, és ő megbízna bennem.
– Itt van – mondat Magnus. – Állítólag.

Csettintett az ujjával, és a pohara kristályos villanással eltűnt. Aztán a

közeli jegesvödörben álló pezsgőspalack után nyúlt. Lenyűgöző bál volt, de
Magnus rettenetesen érezte magát. Egyetlen rejtekhelyet sem talált, és erre
a titokzatos emberre sem bukkant rá. Táncolni akart, és elfelejteni, hogy
mennyi mindenre nem emlékszik.

– Majd körbekérdezek – javasolta Sinjun.

– Tedd azt! – Magnus felállt a bárpulttól. – Nekem meg kell keresnem

valakit.

Szerette Alecet, és a lába elé akarta teríteni a múltját meg az igazságot, mint
egy vég csillogó selymet. El akarta mondani Alecnek, kicsoda az apja, bár
csak remélni tudta, hogy ez mit sem számít majd. De hogyan vallhatna be
olyasvalamit a fiúnak, amire egyáltalán nem emlékezett?

És hogyan avathatná be olyan titkokba, amik a Klávé célpontjává tehetnék,

ahogyan Hypatia mondta?

Bízott Alecben. Fenntartások nélkül bízott benne.

Csakhogy a bizalom nem garantálta a fiú biztonságát.

Aztán meg arra is volt példa korábban, hogy olyasvalakiben bízott meg,
akiben nem kellett volna.

Nekiindult, hogy felkutassa Alecet, de közben nem tudta elhallgattatni régi

barátja hangját a fülében.

De vajon ő is szeret téged?

TIZENHARMADIK FEJEZET

A szépség tánca

Alec csendben nézte, ahogy Catarina Loss elvezeti Magnust. Egy pillanattal
később Sinjun kisietett a nagy kétszárnyú ajtón, feltehetőleg azért, hogy
körülnézzen a hatalmas udvarban, Alec pedig ott maradt a bál kellős
közepén.

Nagyon örült neki, hogy álarcot visel. Egyedül érezte magát ellenséges
területen. Ami azt illeti, szívesebben lett volna egyedül valóban ellenséges
területen, mintsem egy ilyen bálban.

Magnus azt állította, hogy ezek közül az emberek közül többen a barátai.

New York-i kalandjaik során a boszorkánymester mindig olyan

függetlennek és önállónak tűnt. Inkább Alecnek voltak kötöttségei – nem
feledkezhetett meg a többi árnyvadászról, legfőképpen pedig a húgáról és a
parabataiáról. Soha eszébe sem jutott, hogy talán Magnus is kötődik
másokhoz. Most pedig nem hívták meg bálokra, és kinézték a saját
világából, amiért vele járt.

Alec tudta, hogy ha Magnusszal akar lenni, jóban kell lennie a barátaival is.
Magnus megtett minden tőle telhetőt, hogy segítsen az ő barátainak, és Alec
tudta, hogy meg kell találnia a módját, miként viszonozza ezt, bár egyelőre
elképzelni sem tudta, mi lenne a jó megoldás.

Mérhetetlen megkönnyebbülést érzett, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy

küldetése van.

A zsúfolt folyosókon kanyarogva eljutott a palotának abba a szegletébe, ami

nyilvánvalóan a szolgálók szálláshelyéül szolgált, de ott sem nyüzsögtek
sokkal kevesebben, mint a nagyobb termekben. Egy kisebb hadseregre való
személyzet – leginkább dzsinnek, kelpie-k és koboldok – járkált fel-alá,
ügyeltek rá, hogy szóljon a zene és égjenek a fények, folyjon az alkohol és
az egész épület tiszta maradjon. Egy szobában tucatnyi boszorkánymester
egymást váltva gondoskodott a mágia folyamatosságáról.

biztonságra

egy
egész

vérfarkasfalka felügyelt.

Végigsietett az étkező mögött a felszolgálók számára fenntartott folyosón,

és belépett a konyhába, ahonnan azzal a lendülettel ki is dobta a főszakács,
egy elképesztően dühös manó.

Villámgyorsan állt odébb. A húsvágóbárddal és kiszedőlapáttal hadonászó

manó nem tudta tartani vele a lépést.

Kőkecskének nyomát sem látta sehol. Próbált visszatalálni a bálba, ahol

esetleg megkérdezhet valakit, nem látta-e ezt a Mori Su nevű alakot, még
ha nem is rajongott a gondolatért, hogy idegeneket szólítson meg

csak úgy.

Az egyik ajtó mögül halk zene szűrődött ki. Kinyitotta, és erdei jeleneteket,
hajladozó szőlőindákat és mély tavakat ábrázoló falfestmények között
találta magát.

A képek előtt két nő csókolózott. Az egyik egészen kis termetű volt, lila
ruhája fénylett a romantikus félhomályban. A magasabb, aki hosszú,
ezüstösszőke haját hegyes tündérfüle mögé igazítva viselte, felhúzott
szemöldökkel pillantott Alecre a társa válla fölött. Az nevetve csúsztatta
felfelé a kezét a szőke tündér fekete harisnyás combjának hátsó részén.

Alec kihátrált a szobából.

Becsukta az ajtót.

Kíváncsi lett volna, hol van Magnus.

Tovább járta a folyosókat. A szomszéd szobában egy csapat alvilági

kártyázott. Alec bedugta a fejét, és azonnal rájött, mit is játszanak, amikor
valaki bemondta az amatőr szót, mire egy madaras álarcot viselő brownie,
aki a jelek szerint elvesztette a leosztást, felállt, majd nekilátott, hogy
kigombolja az ingét.
– Jaj, bocsánat! – mondta Alec, és menekülőre fogta volna, de egy pixie
megragadta a kezét.

– Maradhatsz, árnyvadász. Mutasd meg a rúnáidat!

– Engedj el, kérlek – mindta Alex.

A pixie szeme pajkosan csillant.

– Udvariasan kértem – mondta Alec. – Nem fogom még egyszer.

A pixie elengedte, Alec pedig fáradtan továbbindult, hogy hátha végre Mori
Su vagy a szekta valamilyen

tevékenységére bukkan, de legalábbis olyasvalakire, aki nem próbálkozik

be nála.

Az egyik csillogó parkettás folyosón, ahol a mennyezetről arany kerubok

mosolyogtak alá, egy fiút talált,

aki

zsémbes

macskás

álarcban

és

motoroscsizmában

ült

törökülésben

falnak
támaszkodva, és csodák csodája semmilyen szexuális tevékenységet nem
folytatott. Amikor egy csapat vihogó tündér haladt el mellette, a fiú
távolabb húzódott tőlük.

Alec még emlékezett rá, amikor fiatalabb korában félelemmel töltötték el az

ilyen nagy társaságok. A fiú mellé lépett hát, és a falnak dőlt. Az ismeretlen
srác éppen üzenetet írt valakinek. „Az ilyen összejöveteleket direkt arra
találták ki, hogy engem idegesítsenek. Tele vannak azzal, amit a legkevésbé
bírok elviselni: emberekkel.

Ráadásul mind azzal foglalkozik, amit meg mégannyira sem bírok elviselni:
társasági érintkezéssel.”

– Én sem vagyok oda a bulikért – mondta együttérzően Alec.

– No hablo italiano 5 – mormogta a fiú anélkül, hogy felnézett volna.

– Ööö, ez a beszélgetés nem olaszul zajlik.

– No hablo ingles 6 – vágta rá gondolkodás nélkül a fiú.

– Na ne már! Komolyan?

– Egy próbát megért.

Alec fontolóra vette, hogy odébb áll. A fiú újabb üzenetet írt a valakinek,
aki RF-ként volt elmentve a telefonjába. Alec akaratlanul is észrevette,
hogy a beszélgetés teljesen egyoldalú. A fiú egyik üzenetet küldte

a másik után, választ azonban nem kapott. Az utolsó üzenet így szólt:
„Velencének budiszaga van. És mivel New Yorkban élek, nem dobálózom
könnyen ilyesmivel.”

A különös egybeesés felbátorította Alecet, aki újra próbálkozott.

– Én is elég félszeg vagyok idegenek között – mondta.

– Én nem vagyok félszeg – húzta el a száját a fiú. –

Egyszerűen utálok mindenkit magam körül, meg ezt az egészet úgy, ahogy
van.

– Hát – vont vállat Alec –, az azért nagyjából-egészéből ugyanazt jelenti.

A fiú felemelte a fejét, a macskaálarcot göndör hajára tolta, aztán eltátotta a

száját. Alecnek földbe gyökerezett a lába, a hegyes fogak és az ismerős arc
láttán. A fiú vámpír volt, és Alec azt is tudta, kicsoda.

– Raphael? – kérdezte. – Raphael Santiago?

Kíváncsi lett volna rá, mit keres itt a New York-i klán vezetőjének
helyettese. Igaz, hogy a világ minden részéről özönlöttek ide az alvilágiak,
de Raphael soha nem tűnt annak a kimondott buligépnek. Persze most sem
tette éppen buligép benyomását.

– Jaj, ne, te vagy az! – sóhajtotta Raphael. – A tizenkét éves idióta.

Alec nem rajongott a vámpírokért. Végtére is mind olyan emberek voltak,

akik egyszer már meghaltak, márpedig túl sok halált látott, nem szerette, ha
még emlékeztetik is rá.

Jó, a vámpírok halhatatlanok, de semmi szükség nincs rá, hogy kérkedjenek

vele.

– Nemrég harcoltunk együtt a háborúban. Ott voltam veled a temetőben,

amikor Simonból vámpír lett.

Számtalanszor láttál tizenkét éves korom óta.

– Máig kísért a tizenkét éves éned – felelte Raphael komoran.

– Oké – hagyta rá Alec. – Ellenben láttál-e errefelé egy Mori Su nevű

embert?

– Igyekszem minden jelenlévővel kerülni a szemkontaktust – felelte a

vámpír –, és amúgy sem vagyok az árnyvadászok spiclije. Sem a
beszélgetések rajongója, soha, sehol, senkire nem vagyok kíváncsi.
Alec a szemét forgatta. Ezen a ponton egy tündérnő

libegett végig a folyosón. A feje tetejére rendezett frizurájába virágokat

tűzött, öltözete pedig kimerült pár szalagban és némi borostyánban. Amikor
megbotlott a bokájára tekeredett indában, Alec elkapta.

– Jók a reflexeid – állapította meg vidáman a nő. – És erős a karod.

Érdekelne egy tumultuózus tiltott szenvedéllyel eltöltött éjszaka, ami igény
esetén hét évre is meghosszabbítható?

– Hát, meleg vagyok – felelte Alec.

Nem szokta meg, hogy ezt ilyen könnyedén csak úgy kimondja egy
vadidegennek. Különös érzés volt, egyszerre felszabadító és félelmetes,
ahogy a régi szorongás árnyéka vetült rá.

Persze egy ilyen kijelentés igazából semmit sem jelentett a tündérek

számára. A nő csak rántott egyet a vállán, majd Raphaelre nézett, és
felcsillant a szeme. Volt valami a bőrdzseki és a megvető pillantás
elegyében, ami

láthatólag nagyon tetszett neki.

– És te, vámpír, aki, látom, haragban állsz a világgal?

– Én nem vagyok meleg – felelte Raphael. – Heteró sem vagyok. Kíváncsi

sem vagyok.

– Úgy lőnéd be a szexuális irányultságodat, hogy „nem vagy kíváncsi”? –

érdeklődött Alec.

– Pontosan – bólintott Raphael.

A tündér ezen elgondolkodott egy pillanatra.

– Szükség esetén egy fa alakját is fel tudom venni – szólt aztán.

– Nem azt mondtam, hogy „nem vagyok kíváncsi, hacsak nem csinálhatom
egy fával”.
– Várj csak! – húzta össze hirtelen a szemöldökét a tündér. – Csak most
ismerlek meg. Raphael Santiago vagy!

Hallottam már rólad.

Raphael legyintett.

– Azt is hallottad, mennyire szeretem, amikor békén hagynak?

– Te voltál az alvilágiak Valentine elleni győzelmének egyik hőse.

– Ő volt az alvilágiak és az árnyvadászok között, a győzelem érdekében

kötött szövetség egyik hőse – szólt közbe Alec.

Raphael már nem tűnt olyan bosszúsnak, inkább mintha szórakoztatta volna
a dolog.

– Á, szóval az árnyvadászok is segítettek egy keveset?

– Ott voltál! – emlékeztette Alec.

– Kaphatok egy autogramot, Raphael? – kérdezte a tündérnő, és elővett egy

nagy, csillogó zöld levelet meg egy

lúdtollat.

Hagyj békén! – írta Raphael a levélre.

– Nagy becsben fogom tartani – közölte a tündér, majd kincsét a melléhez

szorítva elszaladt.

– Ne! – kiáltotta utána Raphael.

Válaszul csak a hirtelen felhangosodó zene visszhangzott végig a folyosón.

Alec és Raphael egyszerre rezzent össze, aztán a vámpír felnézett.

– Ez a legrosszabb bál, amiben valaha voltam – mondta

–, pedig eleve utálok minden ilyesmit. Folyton azt kérdezik, hogy vannak-e
különleges képességeim, én meg közlöm velük, hogy összekevernek
Simonnal, akit nem bírok.

– Ez egy kicsit kemény – jegyezte meg Alec.

– Muszáj keménynek lenni az olyan ivadékokkal, akik semmiből sem

tanulnak – jelentette ki szigorúan Raphael.

– Aztán meg bénák a viccei.

– Nem mindegyik fergeteges – ismerte el Alec.

– Honnan ismered? – Raphael csettintett az ujjaival. –

Várj, eszembe jutott! Az idegesítő szőke parabataiod haverja, ugye?

Így volt, bár valószínűleg Simon meglepődött volna, ha hallja. Alec

pontosan tudta, hogyan viselkedik Jace, ha barátkozni szeretne valakivel.
Mindenhogyan, csak barátságosan nem, az túl egyszerű lett volna. Inkább
sok időt tölt az illető társaságában, amíg az hozzá nem szokik, hogy ott van.

Most látványosan éppen ezt tette Simonnal. Amikor még kicsik voltak, Jace
mindig ellenségesen kószált körülötte,

elismerést és szeretetet remélve. Alec őszintén többre tartotta, mint a

feszélyezett ismerkedős beszélgetéseket.

– Igen. Plusz Simon Isabelle húgommal jár – mondta most.

– Az nem lehet – hökkent meg Raphael. – Isabelle jobbat is talál magának.

– Hm, ismered a húgomat? – kérdezte Alec.

– Egyszer megfenyegetett egy gyertyatartóval, de nem igazán szoktunk

beszélgetni – felelte a vámpír. – Ami azt jelenti, hogy számomra ideális
köztünk a kapcsolat. –

Ridegen nézett Alecre. – Minden árnyvadásszal ilyet szeretnék.

Alec éppen feladni készült, mielőtt azonban továbbállhatott volna, egy
csipaót viselő csinos vámpírnő

száguldott végig a folyosón, a szalagok úgy lobogtak lila csíkos hajában,

mint valami selyemzászlók. Ismerős volt az arca. Alec többször találkozott
vele a Taki’sban meg úgy általában a városban. Többnyire Raphaellel volt.

– Ments meg bennünket, rettenthetetlen vezetőnk! –

mondta Raphael barátja. – Elliott egy hatalmas akváriumban kéket és zöldet

rókázik. Megkóstolta a sellővért, aztán megkóstolta a selkie-vért, és
megkóstolta…

– Khm. – Raphael élesen Alec felé bökött az állával.

Alec intett.

– Árnyvadász – mondta. – Jelen. Szia!

– Igyekezett betartani a Szövetség szabályait, és engedelmeskedni minden

ismert törvénynek – jelentette ki a nő. – Mert a New York-i klán csak így
tudja elképzelni, hogy a tagjai igazán jól érezzék magukat.

Alecnek eszébe jutott Magnus, és megpróbált nem úgy viselkedni, mint aki
azért jött, hogy tönkretegye az alvilági bulit. Volt valami közös benne meg
ebben a nőben.

Felismerte a lila ruhájáról.

– Szerintem láttalak az előbb – mondta bizonytalanul. –

Egy tündérlánnyal csókolóztál, igaz?

– Hát ennél konkrétabbnak kell lenned – sóhajtotta a vámpírnő. – Ez egy

bál. Lesmároltam hat tündérlányt, négy tündérfiút meg egy beszélő galócát,
akinek a nemében egyáltalán nem vagyok biztos. De azért galócának
nagyon szexi volt.

Raphael egy pillanatra az üres kezébe temette az arcát.

– Miért, talán nem tetszik valami? – A nő hirtelen ideges lett. – Mennyire
örülök, hogy a nephilimek folyton beállítanak a bulijainkra. Meghívtak
egyáltalán?

– Kísérő vagyok – felelte Alec.

A vámpírlány oldódott valamelyest.

– Ja persze, te vagy Magnus legújabb katasztrófája –

bólintott. – Raphael legalábbis ezt mondja rólad. Lily vagyok.

Kelletlen intésre emelte a kezét. Alec Raphaelre pillantott, aki

barátságtalanul húzta fel a szemöldökét.

– Ezek szerint annyira jóban vagyunk Raphaellel, hogy már becézgetjük

egymást? – Alec továbbra is a vámpírt tanulmányozta. – Jól ismered
Magnust?

– Alig-alig – felelte Raphael. – Épp csak felületesen. Nem vagyok valami

nagy véleménnyel az egyéniségéről. Sem az öltözködéséről. Sem a
társaságáról. Gyere, Lily!

Alexander, remélem, soha többé nem találkozunk.

– Úgy döntöttem, rühellni foglak – mondta Alecnek Lily.

– Az érzés kölcsönös – felelte szárazon a fiú.

A vámpírlány erre váratlanul elmosolyodott, mielőtt Raphael magával

vonszolta.

Alec szinte sajnálta, hogy magára hagyták. Ezek ketten New York egy
darabkáját hozták el neki, még ha vámpírok voltak is, és hihetetlenül
ellenségesen viselkedtek is vele.

Alec azelőtt nem találkozott egy teremtett lélekkel sem, aki nála is
rosszabbul viselte volna a társasági eseményeket.
Egyelőre nem hagyhatott fel a kutatással. Elindult lefelé a lépcsőn. Az
alagsort kereste, és bowlingpályát talált, amit rögtönzött párbajhelyszínné
alakítottak át. A mellette lévő

helyiséget jobb híján csak római tógás orgiaszobának tudta nevezni. Az

egyik végében egy kis medencében habfürdőbuli zajlott. Az egész
borzasztóan sok volt, és Alec már nagyon feszélyezve érezte magát, de
kőkecskéket továbbra sem látott.

Belépett egy oldalsó ajtón, és egyedül találta magát egy kivilágított

folyosón, ami valami pinceszerűségbe vezetett.

A bál zsivaját elfojtották a vastag kőfalak. Alec elindult a folyosón, lement

egy lépcsőn, közben nem mulasztotta el észrevenni, hogy a lépcsőfokokat
borító vastag porrétegben lábnyomok sorakoznak. Valaki járt itt, méghozzá
nem is régen.

A lépcső alján egy durván kivájt kőpince egyik oldalán fahordók

sorakoztak, a másikon pedig különféle élelmiszereket halmoztak fel. Ez a
hely tökéletes bejárat lenne egy titkos búvóhelyhez, ha egyáltalán volt itt
valaha ilyen. Az élelmiszerkosarakat kezdte tanulmányozni,

kettős feneket, rejtett reteszt keresett, bármit, ami szokatlannak tűnhetett.

Nagyjából a helyiség felénél járt, amikor meghallotta: valahol a távolban

beszélgettek. Földbe gyökerezett a lába, félrebillentette a fejét, és a hallását
segítő rúnákat bevetve fülelt.

– Itt volt a Karmazsin Kéz főhadiszállása – mondta egy férfi francia

akcentussal. – Csakhogy szektának semmilyen nyomát nem találtam, egy
őrületes bálnak viszont annál inkább. Állítólag még Magnus Bane is itt van.

– És nekünk mégis át kell kutatnunk az egész épületet –

felelte egy nő. – Erre varrj gombot!

Alec elővett egy szeráfpengét, és bár nem aktiválta, a hangok felé osont
vele. A fal végéhez érve rövid folyosót talált, ami pár lépés után
borospincévé szélesedett.

A falakat a padlótól a mennyezetig borító polcokat üvegekkel pakolták tele.

Az egyik polc egy pontjáról vakító fehér fény sugárzott, megvilágítva az
egész helyiséget.

Előtte két alak állt, és egy kis Bacchus-szobrot tanulmányoztak. Alec a nő

profilját tudta kivenni oldalról és egy tündérfül ívét.

Az éles fényben nem látott valami sokat, ezért lépésről lépésre közelebb
osont. Egyetlen alvilági sem hallhatta a közeledő árnyvadászt, ha utóbbi
nem akarta.

Egy tőr szelte át a levegőt, éppen csak elvétve Alec fekete kabátjának ujját.
Talán egyes alvilágiak mégiscsak meghallhatták a közeledő árnyvadászt.

– Atid! – kiáltotta a nő, mire a szeráfpengéje lángra

lobbant a kezében.

A mellette álló férfi megfeszítette az íja húrját.

– Egy pillanat! – Alec a szabad kezével lerántotta selyemálarcát. –

Árnyvadász vagyok! Alec Lightwood a New York-i Intézetből.

– Á! – A férfi leengedte az íját. – Üdv!

Az árnyvadásznő, aki először rántott kardot, nem tette el a szeráfpengéjét,

inkább Alecet kezdte mustrálni. Alec cserébe ugyanígy tett, és most már
felismerte a sápadt bőrű, dús, világos hajú, finom, hegyes fülű, ragyogó
kékeszöld szemű nőt, akinek szép arcát most a komorság ráncai szabdalták.

Ő volt az a tündér, aki a vámpírlánnyal csókolózott az első szobában, ahová

Alec az imént betévedt.

Ő volt az árnyvadász, aki a párizsi háztetőkön üldözte a démonokat,

miközben Alecék a hőlégballonnal követték őket.

Alec tudomása szerint egyetlen olyan árnyvadásznő

létezett, akinek tündér is volt az ősei között.

– Te pedig Helen Blackthorn vagy – mondta lassan – Los Angelesből. Hogy

kerülsz ide?

– Ezt az évet utazással töltöm – felelte Helen. – Éppen a Párizsi Intézetben

voltam, ahonnan Rómába készültem, amikor

először

hallottam

pletykákat

egy

boszorkánymesterről, aki démonokat kommandíroz, és egy Karmazsin Kéz

nevű szektát vezet.

– Miféle pletykákat? – kérdezte Alec. – Mit hallottál, és kitől?

Helen mintha meg sem hallotta volna.

– Azóta is a démonokat meg a boszorkánymestert kergetem.

Malcolm

Fade,

Los

Angeles

fő

boszorkánymestere meghívott ebbe a bálba, én pedig azt reméltem, hogy itt

válaszokra lelhetek. De te mit keresel itt?
Alec sűrűn pislogott.

– Hm. Szóval… vakáción vagyok.

Ő maga is érzékelte, mennyire bután is hangzik ez.

Ennél többet nem vallhatott be anélkül, hogy lebuktassa Magnust, annak

pedig az lett volna a vége, hogy ott áll a Klávé előtt, és azt magyarázza,
hogy a boszorkánymester pasija véletlenül démonimádó szektát alapított.

Megszokta, hogy ha bajba kerül, a többi árnyvadászhoz fordulhat

segítségért. Ha nincs Magnus, beszélhetne ennek a kettőnek Mori Suról
meg a kőkecskéről, aztán együtt indulhatnának a keresésükre. Erről viszont
most szó sem lehetett. Nem lehetett benne biztos, hogy egy oldalon állnak
ezekkel az árnyvadászokkal.

Amikor rájuk nézett, nem megkönnyebbülést érzett a jelenlétük miatt, csak

még feszültebb lett, amiért hazudnia kell nekik.

– Csak azért jöttem, hogy jól érezzem magam – tette hozzá erőtlenül.

Hitetlenség villant át Helen arcán.

– Egy szekta korábbi főhadiszállásának alagsorában, szeráfpengével a

kezedben, miközben odafent alvilágiak báloznak, kik között nem egy
gazember is akad.

– Te nem így szoktál kikapcsolódni? – kérdezte Alec.

– Hallottam rólad – mondta Helen. – Ott voltál a

háborúban. Te keveredtél össze Magnus Bane-nel.

– Ő a barátom – bökte ki színtelen hangon Alec.

Tekintetével szándékosan kerülte a csendben a háttérbe húzódó árnyvadász

férfi arcát. Az alapján, amit korábban látott, Helen valószínűleg nem néz
ferde szemmel az azonos neműek közötti kapcsolatokra, de sok árnyvadász
máshogy volt ezzel.
Helenen valóban nem látszott, hogy kiakadt volna.

Sokkal inkább tűnt úgy, mintha aggódna.

– Malcolm Fade-től azt hallottam, hogy egyes híresztelések szerint Magnus

Bane a Karmazsin Kezet irányító boszorkánymester – mondta.

Ezek szerint már árnyvadászok is hallották a pletykát.

Alec igyekezett megnyugtatni magát. Malcolm Los Angeles fő

boszorkánymestere volt. Helen a Los Angeles-i Intézetben élt. Ismerték
egymást. Ez még nem jelentette azt, hogy a sztori máris bejárta az egész
Klávét.

– Nem igaz – közölte Alec a tőle telhető

legmagabiztosabban.

– Malcolm azt mondta, hogy ő sem igazán hiszi –

vallotta be Helen.

– Jól van – bólintott Alec. – Látom, kézben tartjátok a helyzetet. Én fel is

megyek az emeletre bálozni.

Helen elsétált mellette, látszólag, hogy megnézze, nem közeledik-e valaki a

lépcsőn. Alec nem tudta nem észrevenni, hogy a szeráfpengéjét továbbra is
a kezében tartja, és hogy tulajdonképpen elvágta a menekülési útvonalát.

Helen megfordult, és ránézett.

– Szerintem az lenne a legjobb, ha eljönnél velünk Rómába, és felelnél pár

kérdésre.

Alec ügyelt rá, hogy az arca meg se rezzenjen, de a hátán végigfutott a

hideg. Ha odáig fajulnak a dolgok, a Klávé a kezébe nyomhatja a Végzet
Kardját, akkor pedig kénytelen lenne igazat mondani. El kellene árulnia,
hogy még saját maga szerint is Magnus alapította a szektát.
– Azt hiszem, borzasztóan felfújjuk ezt – mondta.

– Egyetértek – szólt közbe váratlanul az árnyvadász férfi, aki most először

vonta magára Alec figyelmét.

Alacsony volt, jóképű, dús vörös hajjal és francia akcentussal. – Elnézést,

de nem járt a minap Párizsban, Monsieur Lightwood?

– De igen, közvetlenül azelőtt, hogy Velencébe jöttem volna.

– És ott nem utazott véletlenül hőlégballonon?

Alec majdnem nemmel felelt, de aztán rádöbbent, hogy voltaképpen

lebukott.

– De igen.

– Tudtam! – Az árnyvadász odarohant hozzá, megszorította a kezét, és

lelkesen rázni kezdte. –

Köszönetet kell mondanom, Monsieur Lightwood!

Szólíthatlak Alecnek? Leon Verlac vagyok a Párizsi Intézetből. Helen meg

én voltunk a két árnyvadász, akiket kisegítettél a háztetőn. Nem lehetünk
eléggé hálásak.

Helen arckifejezése azt sugallta, hogy ő valószínűleg tudna eléggé hálás

lenni, de talán azt is megoldaná, hogy egyáltalán ne legyen hálás. Alec némi
nehézség árán kihámozta a kezét Leonéból. A férfi valamiért nagyon

ragaszkodott hozzá.

– Ezek szerint te is Párizsban voltál – jegyezte meg félvállról Helen. –

Micsoda elképesztő véletlen!

– Párizsba menni egy európai vakáción véletlen volna?

– kérdezte Alec.
– Bűn lenne kihagyni Párizst! – bólogatott Leon. – Be kellett volna nézned
a Párizsi Intézetbe, ha már arra jártál, Alec. Neked is megmutattam volna a
várost, mint az elbűvölő Helennek, akit bárhová szívesen követek. Még
ebbe a borzalmas bálba is.

Alec ide-oda forgatta a fejét kettejük között, próbálta megfejteni, hogy

együtt vannak-e. Helen azzal a vámpírlánnyal csókolózott, szóval abból
indult ki, hogy inkább nem, de tudta, hogy az ilyesféle dolgokban nagyon
naiv. Talán összekaptak, és a lány kitette Leon szűrét.

– Hozd a kocsit, Leon! – mondta Helen. – Bármit kérdezhetsz Alectől úton

Róma felé.

– Na, álljunk meg egy pillanatra! – emelte fel a kezét Leon. – Alec az
életünket mentette meg a háztetőn. Nem tette volna, ha benne lenne a keze
ebben a szektaügyben.

Részemről hiszek neki. Gyanús tevékenység után nyomozhatott az

alagsorban, mégpedig utánunk, ahogyan bármelyik árnyvadász tette volna a
helyében. Még vakáció közben is.

Biccentett Alecnek.

– Nem tesz semmit – felelte a fiú óvatosan.

– Aztán meg nézz csak rá! – folytatta Leon. –

Egyértelmű, hogy bulizni jött. Őrült jól néz ki. Mondtam, hogy mi is
vegyünk álarcot. Hadd folytassa szegény a

vakációját, Helen, mi meg nézzünk valódi nyomok után!

Helen még egy hosszú pillanatig mustrálta Alecet, aztán lassan leeresztette
a szeráfpengéjét.

– Rendben – mondta kelletlenül.

Alec nem kérdezte őket sem Mori Suról, sem másról.

Késedelem nélkül a lépcső felé indult.

– Várj! – szólt utána Helen.

Alec megfordult, igyekezett nem kimutatni, mennyire fél.

– Mi az?

– Köszönöm – mondta a lány. – Azt, hogy megmentettél bennünket

Párizsban.

Alec ezen annyira meglepődött, hogy ösztönösen elmosolyodott.

– Szívesen.

Helen viszonozta a mosolyt. Szép volt, amikor mosolygott.

Alec így is remegve ért fel az emeletre, hogy aztán meginduljon a

táncparkett felé tartó tömeg áradatával szemben.

Kíváncsi lett volna rá, hogy amikor az árnyvadászok faggatják őket, az

alvilágiakat mindig az a jeges félelem keríti-e hatalmába, amit ő érzett
Helen előtt állva. Nem mintha felrótta volna a lánynak a gyanakvását.

A helyében ő maga is így reagált volna. Alec pontosan tudta, hogy bárki
lehet áruló – például a tanára, Hodge Starkweather is elárulta őket
Valentine-nak a Végzet Háborújában. Helen gyanakvása ráadásul jogos
volt, hiszen Alec valóban hazudott, vagy legalábbis nem

említett meg bizonyos lényeges információkat. Szörnyű

volt belegondolni is, hogy elhallgatta az igazságot más árnyvadászok elől,

akikkel elvileg egy oldalon álltak.

Valóban árulónak érezte magát.

Csakhogy még rosszabb lenne, ha nem sikerülne megóvnia Magnust. A

Klávénak az lenne a dolga, hogy védelmet nyújtson a Magnushoz
hasonlóknak, nem az, hogy újabb fenyegetést jelentsen rájuk. Alec mindig
hitt a törvényekben, de ha ezek a törvények nem képesek garantálni
Magnus biztonságát, akkor meg kell változtatni őket.

Alec legfeljebb hat emberben bízott fenntartás nélkül az egész világon, és

ezek egyike Magnus volt. Igazság szerint egyáltalán nem készült fel rá,
hogy a bizalom ennyire bonyolult dolog.

Azért most már szívesen megtalálta volna Magnust.

Nem hitte volna, hogy ilyesmi lehetséges, de a palota mostanra zsúfoltabb

lett, mint amikor nemrég megérkeztek.

Alec egyre csak felfelé tartott, amíg végül a nagy bálterem falán körbefutó
galérián találta magát. Innen tökéletesen szemmel tudta tartani az egész
forgatagot. Elég volt egyetlenegyszer körbejárnia, és már meg is pillantotta
az alvilágiak és mondénok forgatagában odalent táncoló Magnust. Hirtelen
minden feszültsége szertefoszlott.

Mielőtt találkozott volna Magnusszal, Alec egyáltalán nem volt benne

biztos, hogy valaha teljes egészében önmagát adhatja, és igazán boldog
lehet. Aztán jött a boszorkánymester, és a lehetetlen hirtelen lehetségessé

vált. Ahányszor csak megpillantotta, mintha kisebb sokkot kapott volna, és

olyankor mindig elhitte, hogy semmi baj nem történhet.

A bálterem két falán hatalmas boltívek nyíltak az éjszakára, amitől a

helyiség olyan lett, mint a fekete víz és a fekete ég között emelkedő
aranygömb. A táncterem kékje a tavak víztükrét idézte nyáron. A
mennyezet zsúfolásig megtelt a csillagzenekar tagjaival, a csillár aláhulló
csillagözönén tündérek hintáztak. Az egyik tündér hirtelen a mélybe lökött
egy másikat. Alec minden izma megfeszült, de egy pillanattal később
hártyás türkiz szárnyak nyíltak ki a tündér hátán, aki aztán puhán ért földet
a táncosok között.

Más szárnyas tündérek összevissza repkedtek, vérfarkasok vetettek

cigánykereket a tömegben, nevető
vámpírok hegyes fogai villantak, boszorkánymesterek öltöztek fénybe.
Sokan félredobták az álarcukat, a fáklyák égő szalagokként húztak csíkot a
levegőbe, a lagúna vizéről tükröződő ezüst holdfény a falakon táncolt. Alec
látott már szépséget Alicante csillogó tornyaiban, a húga vagy a parabataia
könnyed mozgásában, amikor harcoltak, meg sok más egyéb ismerős,
szeretett dologban.

Az alvilág szépsége egészen addig fel sem tűnt neki, amíg nem találkozott
Magnusszal. Most mégis itt volt előtte, csak arra várt, hogy rátaláljon.

Már-már lelkiismeret-furdalása támadt, amiért annyira zokon vette, hogy az

alvilágiak a sajátjukként tartják számon a Valentine ellen aratott győzelmet.
Persze tudta, mi történt, ott volt, vállt vállnak vetve harcolt az

alvilágiakkal a háborúban, ami lehetővé tette ezt az aranylóan csillogó

szabadságot. A győzelem legalább annyira az övék is volt, mint az
árnyvadászoké.

Alecnek eszébe jutott a pillanat, amikor Magnusszal erőt öntöttek egymásba

a Szövetség rúnájának segítségével, a mágia még szorosabbá tette a kettejük
közötti kapcsolatot, és ő azt gondolta: ez a győzelem a miénk. Ők ketten
megoldják majd ezt a feladványt is.

Találnak valakit, aki segít nekik kiigazodni az arany oszlopok és sötét

folyók labirintusában. Rosszabbal is megküzdöttek már. Alec szíve repesett
a gondolatra, és ebben a pillanatban már látta is az ő saját
boszorkánymesterét a forgatagban.

Magnus hátravetette a fejét, csillogó fehér öltönye összegyűrődött, mint egy

lepedő, fehér köpenye úgy úszott mögötte, akár a holdsugár. Tükrös
maszkja félrecsúszott, fekete haja szénaboglyává kuszálódott, karcsú testét
ívbe hajlította a tánc, ujjai köré tíz gyűrűt vont a mágiája fénye, ami hol
egyik, hol másik táncosra vetődött.

A Hyacinth nevű tündér elkapott egy ilyen ragyogó mágiasugarat,

megpördült, és úgy tartotta meg, mintha a fény egy májusfa szalagja volna.
A Lily nevű, lila csipaót viselő vámpírlány egy másik vámpírral táncolt, aki
a száján meg az ingmellén éktelenkedő kék és zöld pacákból kiindulva
feltehetőleg Elliott lehetett. Malcolm Fade is beszállt a táncba Hyacinthtal,
bár ő a jelek szerint a dzsiggeléssel próbálkozott, amivel a nő nemigen
tudott mit kezdeni. A kék boszorkánymester, akit Magnus Catarinának
nevezett, egy magas tündérrel táncolt, akinek

szarvak nőttek ki a homlokából. A sötét bőrű tündért, akit Magnus korábban

hercegnek szólított, kisebb csapat táncolta körbe, akik Alec gyanúja szerint
az udvaroncai lehettek.

Magnus elnevette magát, amikor észrevette, hogy Hyacinth szalagot csinált

a mágiájából, és ragyogó kék fényből készült szerpentineket küldött a
szélrózsa minden irányába. Catarina félreütötte Magnus mágiáját, az ő keze
halványfehéren vibrált. Lily és Elliott, a két vámpír hagyta, hogy egy-egy
mágikus szalag tekeredjen a csuklójukra.

Nem úgy tűntek, mint akik könnyen osztogatják a bizalmukat, mégis

azonnal átadták magukat Magnusnak.

Lily fogolynak tettette magát, Elliott pedig lelkesen rázta a csípőjét,

miközben Magnus nevetve húzta őket maga felé.

Zene és csillagfény töltötte meg a termet, és Magnus ragyogott

legfényesebben az egész ragyogó kompániából.

Miközben a lépcső felé tartott, Alec elhaladt a galéria korlátjának

támaszkodva a táncosokat figyelő Raphael Santiago mellett. A vámpír sötét
szemét Lilyre, Elliottra meg Magnusra szegezte. Halvány mosoly játszott az
arcán. Amikor észrevette Alecet, azonnal visszatért a mogorva
homlokráncoláshoz.

– Visszataszítónak találom az öröm ilyen féktelen megnyilvánulását –

közölte.

– Ha te mondod – vont vállat Alec. – Nekem tetszik.

A lépcső aljára érve már szelte is át a táncparkettet, amikor mennydörgő

hang szólalt meg odafentről.
– Itt DJ Bat, a világ legnagyobb vérfarkas DJ-je, de az biztos, hogy benne
vagyok az első ötben. Élőben

jelentkezem Velencéből, mert a boszorkánymesterek igen felelőtlenek a

pénzügyeket illetően, és ez a dal a szerelmeseknek szól! Vagy legalábbis
azoknak, akikkel hajlandó valaki táncolni. Mi, magányos gyökerek addig a
bárpultnál piálunk.

Lassú, édeskés, hátborzongató ritmusú dal szólalt meg.

Alec nem hitte volna, hogy a táncparkett ennél is zsúfoltabb lehet, de

pontosan ez történt. Az eddig a falak mentén álldogáló, elegánsan öltözött,
álarcos alvilágiak elindultak középre. Alec azon kapta magát, hogy zavartan
álldogál a forgó párok között. Töviskoronák és égig érő

színpompás tollak takarták el előle a kilátást. Riadtan nézett körül

menekülési útvonalat keresve.

– Felkérhetem erre a táncra, uram?

Ehelyett a csupa fehérbe és ezüstbe öltözött Magnust pillantotta meg.

– Téged kerestelek – mondta Alec.

– Láttam, hogy jössz. – Magnus félig a homlokára tolta az álarcát. –

Megtaláltuk egymást.

Egészen közel lépett Alechez, fél kezét a derekára csúsztatta, a másikkal

összefűzte az ujjaikat, és megcsókolta a fiút. Szája puha érintése olyan volt,
mint fénysugár a vízen, felvillanyozott és átformált mindent.

Alec ösztönösen a boszorkánymesterhez húzódott, megint arra az energikus,

mindent átformáló érzésre vágyott, aztán kelletlenül eszébe jutott, hogy
nem ezért jöttek ide.

Találkoztam
egy

Helen

Blackthorn

nevű

árnyvadásszal – mormogta Magnus szájába. – Azt mondta…

Magnus újra megcsókolta.

– Biztosan izgalmas lehetett – mondta. – Nem válaszoltál a kérdésemre.

– Milyen kérdésedre?

– Felkérhetlek egy táncra?

– Hát persze – felelte Alec. – Mármint… Nagyon jó lenne táncolni veled,

csak… Csak ezt meg kellene oldanunk valahogy.

Magnus vett egy mély lélegzetet, és bólintott.

– Megoldjuk. Halljam!

Magnus arcán elhalványult a mosoly, most már némi feszültség látszott

abban, ahogyan a vállát tartotta. Alec csak most döbbent rá, hogy a
boszorkánymesternek lelkifurdalása támadt, amiért elrontotta a
vakációjukat.

Alec ezt butaságnak találta – Magnus nélkül el sem indult volna vakációzni,
nem ragyogta volna be a napját a mágia, nem érzett volna ilyen
boldogságot, nem lett volna fény, nem lett volna muzsika.

Felemelte a kezét, és megérintette Magnus álarcát.

A tükörképét látta meg benne, saját tágra nyílt kék szemét a körülöttük
forgó karnevál háttere előtt. Szinte fel sem ismerte magát, annyira
boldognak tűnt.
Aztán teljesen feltolta a maszkot, és már Magnus arcát látta. Így sokkal
jobb volt.

– Előbb táncoljunk! – mondta.

Átkarolta Magnus hátát, de elbizonytalanodott, és próbált úgy helyezkedni,

hogy a boszorkánymester vállára tehesse a kezét.

Magnus megint mosolygott.

– Majd én.

Alecet korábban sosem foglalkoztatta igazán a tánc pár esetlen gyerekkori

próbálkozástól eltekintve a húgával vagy Aline barátnőjükkel. Magnus
átkarolta Alec derekát, és táncolni kezdett. A fiú a tánchoz ugyan nem, de a
verekedéshez értett, és ösztönösen ráérzett, hogyan reagáljon Magnus
mozdulataira, és hogyan kövesse őket.

Egyszerre azt vette észre, hogy összehangoltan siklanak a táncparketten,

éppen olyan kecsesen, mint a többi pár. Már tudta, milyen igazából táncolni
valakivel – pedig mostanáig azt sem sejtette, hogy valójában vágyik
ilyesmire. Mindig azt feltételezte, hogy az ilyen romantikus regényekbe
való pillanatok Jace-nek meg Isabelle-nek valók. Bárki másnak, csak neki
nem. És mégis, most itt táncolt Magnusszal.

A csillár fénye mintha egyenesen rájuk vetült volna.

Egy tündér maroknyi ragyogó csillagot dobott le a galériáról. Apró, világító

pontocskák telepedtek Magnus fekete hajára, és lebegtek az arcuk között.
Alec előredőlt, amíg összeért a homlokuk, aztán az ajkuk is találkozott
megint. Magnus szája Alecére simult. Még a mosolyuk is hibátlanul
összepasszolt. Alec lehunyta a szemét, de így is látta a fényt.

Talán csodálatos élet várhat rá. Talán mindig ott volt előtte a lehetőség, csak
annyi kellett, hogy Magnus kinyissa az ajtót, és megmutassa neki a csodát,
amit önmagában őrzött. A képességét a boldogságra.

Magnus ajka továbbra sem hagyta el az övét.

A boszorkánymester Alec nyakába tette a karját, egyre

közelebb és közelebb húzva magához. A testük együtt kígyózott, a fény

forrósággá alakult át. Magnus lefelé csúsztatta a kezét Alec zakójának
hajtókáján, aztán alányúlt, és a fiú ingén nyugtatta a kezét, éppen vadul
kalapáló szíve fölött. Alec elengedte Magnus karcsú derekát, aztán a keze
egy pillanatra elakadt a boszorkánymester nadrágszíját alkotó
pikkelyekben, mielőtt megint összefűzték volna az ujjaikat ott, a mellkasán.
Alec nyakán melegség kúszott felfelé, aztán elárasztotta az arcát,
megszédítette, amíg a fiú zavartan azon nem kapta magát, hogy többre
vágyik. Minden érzés új volt – újra meg újra váratlanul érte a vágy éles,
hasogató fájdalma és az ezzel látszólag ellentétben álló, tőle mégis
elválaszthatatlan gyengédség. Soha nem is gondolt ilyesmire, most, hogy
megtapasztalta, el sem tudta képzelni, milyen lenne nélküle az élete.
Remélte, hogy soha nem kell megtudnia.

– Alexander, te most…

Magnus mormogását alig lehetett hallani a zenétől és az éles nevetéstől. A

hangja halk volt és meleg, az egyetlen fontos hang a világon.

– Igen – suttogta Alec, mielőtt Magnus a mondat végére érhetett volna.

Semmi másra nem vágyott, csak hogy igent mondhasson bármire, amit
Magnus kérdez tőle. A szájuk éhesen, forrón csattant össze, a testük
egybeolvadt. Olyan vadul csókolóztak, mintha ki lennének éhezve, és
Alecet már az sem érdekelte, ki bámulja meg őket. A Szövetség Termében
többek között azért is csókolta meg Magnust,

hogy a világ is lássa, mit érez. Ebben a pillanatban egyáltalán nem érdekelte
a világ. Csakis az számított, ami kettejük között történt: az izzás, a tapadás,
amitől úgy érezte, ott helyben meghal, ha nem térdelhet le, hogy aztán
magával rántsa Magnust is.

Hirtelen éles csattanás hallatszott, és tűzcsóva lobbant, mintha egy meteor

zuhant volna a táncparkettre. Alecnek és Magnusnak is földbe gyökerezett a
lába. Minden izmuk megfeszült, nem tudták, mi lesz ebből. Egy új
boszorkánymester jelent meg a lépcső alján, és a tekintetét Malcolm Fade-
ébe fúrta. Alec őt magát ugyan nem ismerte fel, de a társaságon egy
szemvillanás alatt eluralkodó riadalmat igen.

Alec kihasználta, hogy egymás kezét fogják, és a háta mögé lendítette

Magnust. Szabad kezével előkapott egy szeráfpengét, és az orra alatt
elmormogta egy angyal nevét. A terem végében Bat, a DJ és Raphael a
bárpultra tették a stampedlijeiket. Raphael könyökölve haladt a bálozók
között a vámpírjaihoz, Lily és Elliott pedig elindultak felé.

Alec hangja ugyanúgy töltötte be a márvánnyal borított termet, ahogyan a

szeráfpengéje fénye.

– Aki úgy érzi, egy árnyvadász védelmére van szüksége

– kiáltotta –, jöjjön ide hozzám!

5 Nem beszélek olaszul. (spanyol)

6 Nem beszélek angolul. (spanyol)

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Tűzön-vízen

Alec az egyik kezével Magnusét fogta, a másikat pedig a szeráfpengéje

markolatán tartotta. A vendégek közül jó páran óvatosan elindultak felé, a
felajánlott védelmet keresve. Magnus körbejáratta a tekintetét, várta, hogy
ki lép először.

A vérfarkas biztonsági főnök lefelé száguldott a lépcsőn. A

boszorkánymester egyetlen apró mozdulatára aztán átszállt a táncparketten
összegyűlt tömeg feje fölött, és a márványpadlóra zuhant, ahol egészen a
falig csúszott. Catarina azonnal odarohant hozzá, hogy felsegítse. A férfi
kétrét görnyedt, és a bordáit szorongatta.

A boszorkánymester utána sem fordította a fejét.

Alacsony, szakállas férfi volt kígyóra emlékeztető

szemmel és fehér pikkelyes bőrrel. A tömeget mustrálva indult a táncparkett
közepe felé.

– Malcolm Fade! – A boszorkánymesternek izzott a tekintete, miközben

Los Angeles fő boszorkánymesterére mutatott. Az ujja hegyéből mintha
halvány pára szivárgott

volna. – Elloptad a bálomat és a palotámat!

– Szia, Barnabas! – mondta Malcolm. – Elvesztettél egy palotát? Nagyon

szomorú. Remélem, megtalálod.

– A múlt héten vettem meg ezt az épületet! Abban a pillanatban, hogy

felkínálták eladásra! – mennydörögte Barnabas. – Most is abban a
palotában állunk, amit elloptál tőlem!

– Hurrá! Ezek szerint megtaláltad! – nyugtázta Malcolm.

Alec oldalba bökte Magnust.

– Ez meg ki?

Magnus közelebb hajolt.

– Barnabas Hale. Ő vezeti a Los Angeles-i árnypiacot.

Úgy tudom, ő volt a fő boszorkánymesteri poszt várományosa, mielőtt

Malcolm megkapta. Van köztük némi rivalizálás.

– Így már világos – bólintott Alec. – Remek.

Barnabas fenyegetően mutatott körbe a szobában.

– Úgy volt, hogy én fogom megünnepelni az alvilágiak csodálatos

győzelmét. Egyenesen a Barnabas-buli kedvéért vásároltam meg ezt a
helyet. Esetleg nevezhettem volna Barnabulinak is. Még el sem döntöttem!
Most már ki sem fog derülni.
– Valaki többet ivott ma este a kelleténél – mormogta Magnus. – Barnabuli?
Tényleg?

De Barnabas még nem ért a mondandója végére.

– Erre betoppansz, mint valami tolvaj, és aláásod a terveimet, ahogyan

lenyúltad előlem a Los Angeles-i fő

boszorkánymester pozíciót, ami pedig engem illetett. Nos,

ennek a bálnak vége! Bolondot csináltál belőlem. –

Barnabas keze sziszegni és füstölni kezdett.

A táncosok hátrálni kezdtek, több helyet hagytak a két

boszorkánymesternek a parkett közepén. Egyre többen gyűltek Alec mögé.

– Ahhoz igazán nincs szükséged a segítségemre, Barnabas – jegyezte meg

Malcolm. A keze világítani kezdett, és két pohár pezsgő jelent meg az ujjai
között. Az egyikbe belekortyolt, a másik pedig Barnabas felé lebegett.

– Lazíts! Élvezd a bulit!

– Tudod, mit gondolok a bulidról?

Barnabas csuklómozdulatára a pohár visszabillent Malcolm felé, és a

pezsgő ráborult a boszorkánymester levendulaszínű zakójára.

A vendégek felszisszentek, Malcolm azonban meg sem rezzent. Lenézett az

átázott ruhadarabra, elővett egy zsebkendőt, és az arcát kezdte törölgetni
vele.

Malcolmnak lázasan csillogott a szeme, mintha határozottan élvezné a

helyzetet. Magnus tudta, hogy Malcolm egykor nyugodt, csendes életet
akart élni. Azok az idők rég elmúltak.

– Szívességet tettem neked – jelentette ki most. –

Közismert, hogy finoman szólva is képtelen vagy egy tisztességes bált
szervezni. Megmentettelek attól a kínos helyzettől, hogy meghirdeted az
összejövetelt, aztán senki sem jön el.

– Hogy merészeled!

A pára most már mintha egyenesen Barnabas fejéből szállt volna fel. A
boszorkánymester letérdelt, és a

tenyerével a padlóra csapott, mire egy fehér jégcsík indult el Malcolm felé.

Alec előrelépett, hogy közbeavatkozzon, Magnus azonban elkapta a

könyökét, és a fejét rázta. Malcolm legyintésére a jég azonnal sziszegve
gőzzé vált. Egy pillanattal később az Orion csillagkép levált a bálterem
mennyezetéről, és elfoglalta mellette a helyét. A többi csillagkép is
többnyire emberi körvonalakat vett fel, hogy beszállhassanak a harcba.
Malcolm lustán Barnabasra mutatott, mire az Orion egy csatakiáltással
nekirontott az alacsonyabb boszorkánymesternek, furkósbotként lóbálva a
hangszerét. Barnabas megfagyasztotta a csillagképet, mielőtt az odaért
volna hozzá, aztán csillagporfelhővé zúzta.

– Ő volt az első csellósom! – csattant fel Malcolm. –

Tudod, milyen nehéz pótolni?

A Malcolm oldalán felsorakozó, számtalan hunyorgó fénypontból álló

csillagképek egyszerre rontottak rá Barnabasra. Félúton jártak a táncparkett
közepén, amikor a mennyezetről lógó óriási csillár életre kelt, és számos
karjával, mint valami polip, el-elkapdosta a közelébe kerülő csillagképeket.
Malcolm körül beomlott a márványpadló, és fémcsövek emelkedtek fel a
porból, hogy aztán kígyóként tekeregjenek a boszorkánymester felé. Mielőtt
azonban elérhették volna, felrobbant a mennyezet.

A legtöbb vendég rettegve menekült ki az éjszakába a nyitott boltíveken át.

A bátrabbak és a butábbak maradtak még, földbe gyökerezett lábbal
figyelték, mi történik,
képtelenek voltak másfelé nézni. A két boszorkánymester jeget, tüzet,
villámot és zöld trutymót szórt egymásra. Az egész épület nyöszörgött,
ablakok törtek szilánkokra, jégcsapok ütöttek lyukakat a falakba,
lángnyelvek terjedtek a padlón.

Egy darab jég a közvetlen közelben csapódott a falnak, a nyomán

törmelékzápor zúdult egy csapat nimfára. Alec odaugrott, felkapta egy
zongora tetejét, és pajzsként tartotta a fejük fölé.

– Muszáj tennünk valami! – kiáltotta oda Magnusnak.

– Vagy megállapíthatnánk, hogy ennek semmi köze hozzánk, és

elhúzhatnánk innen.

– Ledöntik az egész épületet! Valaki megsérülhet.

Magnus felkapta a kezét, mire márványdarabok szakadtak ki a padlóból,

hogy aztán alacsony fallá állva össze megvédjék a nimfákat a következő
jéglövedéktől.

– Valaki egészen biztosan meg fog sérülni, méghozzá nagy valószínűséggel

mi.

Csakhogy Alec hős üzemmódba váltott, és Magnus tudta, hogy ilyenkor

nem sok esélye van megállítani.

– Azért igyekszem csökkenteni a károkat – tette hozzá.

Az egész terem beleremegett, amikor az egyik fal megmozdult. Raphael

félrelökte Elliottot az aláhulló vakolat útjából, aztán sietve lesöpörte a fehér
márványport a másik vámpír rasztafrizurájáról.

– Nem érzem valami jól magam – mondta Elliott. –

Tényleg az épület akar összedőlni, vagy én ittam túl sokat?

– Mindegyik – felelte Lily.

– Nekem is forog a gyomrom – szállt be a beszélgetésbe

Raphael. – Attól, hogy mekkora barom vagy, Elliott.

– Szia, Raphael! – szólt Magnus. – Esetleg követhetnétek Alecet a kertbe.

Arra a pontra mutatott, ahol az imént még Alec állt.

Már nem látta ott a fiút, csak a korlát egy szakaszát, ami éppen lehullott a
galériáról. A korlát darabokra törve zuhant Catarina felé, aki, mit sem
sejtve, éppen sérült vérfarkasokat kezelt.

Egyszerre ismét előkerült Alec – aki időközben megint a hátára akasztotta a

bál előtt elkobzott íját és tegezét –, és a dolgok sűrűjébe vetette magát.

Kikerült két felé csapó fémcsövet, aztán lebukott, de kis híján így is letépte
a fejét a polipcsillár egyik karja. Az utolsó pillanatban vetődve sikerült
félresodornia az útból Catarinát. Végül térden állva kötött ki a földön a
nővel az ölében.

– Nem tűnik jó ötletnek Alecet követni – jegyezte meg Raphael Magnus

mögül. – Ugyanis a jelek szerint egyenesen a veszélyt követi.

– Az árnyvadászok már csak ilyenek – mondta Magnus.

Raphael a körmeit tanulmányozta.

– Talán nem lenne rossz ötlet – mondta – olyan társat választani, akiről
tudod, hogy mindig téged fog választani ahelyett, hogy kötelességtudóan
megmentené a világot.

Magnus nem felelt. Catarina és Alec kötötte le a figyelmét. Catarina

láthatólag kicsit meglepetten hunyorogva nézett fel a fiúra. Hirtelen dobálni
kezdte magát, és elkiáltotta magát.

Alec felkapta a fejét, de már elkésett: a mennyezet újabb

darabja szabadult el, és pillanatok kérdése volt, hogy összezúzza őket. Már
nem menekülhettek, és Magnus tudta, hogy Catarina soha nem őrizgette a
mágiáját.
Meggyógyított bárkit, aki hozzá fordult, és soha nem ügyelt rá, hogy
önmagát is védje.

Magnus elszörnyedve figyelte, ahogy Alec Catarinára veti magát, a testével

védve őt a törmeléktől, ami mindkettejüket élve készült eltemetni. Kék
szikrák villantak. Magnus két keze úgy világított, mint lámpák a sötétben.

– Alexander! – kiáltotta. – Félre!

Alec felnézett, meglepetten, amiért a törmelék nem zúzta halálra. A

bálterem romjai fölött elkerekedett szemmel nézett Magnusra. A
boszorkánymester mindkét kezét stabilan előrenyújtotta, és erejét
megfeszítve tartotta a levegőben a jókora betondarabot.

Alec és Catarina feltápászkodott, aztán az aknamezővé változott

táncparketten át Magnus felé sietett. Újabb élő

csövek állták az útjukat, fémcsápjaikkal Alec bokáját véve célba. A fiú ide-
oda szökellve kerülte ki őket. Amikor az egyiknek végül sikerült a lábára
fonódnia, megbotlott ugyan, de még sikerült Magnus karjába taszítania
Catarinát. A boszorkánymester elkapta a nőt, és magához rántotta, ahol már
biztonságban volt.

– Cael! – kiáltotta Alec, és a szeráfpenge máris lángolt a kezében.

Elég volt egyetlen vágás, és máris megszabadult a csáp szorításából. A

fiúnak éppen sikerült eljutnia Magnushoz, amikor Barnabas lángra
lobbantotta a teljes táncparkettet.

Malcolm a konyhából érkező csatornavíz áradatával reagált. A víz vadul

örvénylett körülötte, ledöntötte a lábáról, aztán ugyanígy tett Barnabasszal
is. Az ár aztán mindkét boszorkánymestert kisodorta a palotából, miközben
Malcolm kéjesen kurjongatott, mintha egy vízi vidámpark csúszdájára
váltott volna jegyet.

A vámpírokon kívül mindenki megkönnyebbülten fellélegzett. A palota

továbbra is düledezett körülöttük.
– Meggondoltam magam! – jelentette be Catarina.

Átkarolta Alec nyakát, és arcon csókolta a fiút. – Bírlak!

– Ó! – Alec erősen zavarba jött. – Köszi.

– Vigyázz Magnusra, légy szíves! – tette hozzá Catarina.

– Igyekszem.

Catarina elégedetten mosolygott Magnusra Alec válla fölött.

– Végre valaki, akit érdemes megtartani.

– Most már kimenekülhetnénk esetleg, mielőtt végleg ránk dől az épület? –

kérdezte mérgesen Magnus, még ha titkon örült is.

Hyacinthtal az ajtó felé indultak, sebesült vagy pusztán megviselt

alvilágiakat terelve maguk előtt. A vámpírokkal, a vonaton megismert
Juliette nevű vérfarkassal meg másokkal Alec törődött.

A fiú körülnézett.

– Összedőlt az emeletre vezető lépcső. Jó páran odafent ragadtak.

Magnus elkáromkodta magát, aztán bólintott. Felemelte a kezét, és két

ujjával megérintette Alec félig üres tegezét.

Halványkék fény villant, és a tegez hirtelen újra megtelt.

– Én megyek Barnabas meg Malcolm után, próbálom kordában tartani őket

– mondta Magnus. – Te meg tedd, amihez a legjobban értesz, és helyezz
mindenkit biztonságba!

Széles mozdulatot tett, mire a nemrég még a palota vízvezetékeiként

szolgáló fémindák kiegyenesedtek, és híddá álltak össze az áradó
csatornavíz felett, ami az imént magával sodorta a két boszorkánymestert.
Magnus Alecre nézett, aki éppen közbelépett, hogy véget vessen pár
vérfarkas meg pixie verekedésének, aztán megfordult, a füst meg a szikrák
irányába indult, és már ott sem volt.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Mori Su

Miközben az épület rájuk dőlt, néhány vérfarkas pánikba esett. Alec ezt
érthetőnek, de elég szerencsétlennek találta.

Amikor vérfarkasok pánikolnak, nemritkán vérontás a vége.

Három vicsorgó vérfarkas közelített egy csapat rettegő

pixie felé. Alec már sietett is, hogy a két társaság közé álljon. Úgy hullott
körülöttük a vakolat, mint az eső, elvakítva és fojtogatva mindenkit. A fiú
épp csak elhajolt egy karmokban végződő mancs suhintása elől, és oldalra
vetette magát, amikor egy újabb vérfarkas nekirontott.

Aztán odaértek a többiek is, és minden erejét össze kellett szednie, hogy ne
belezzék ki. Az izomemlékezet és a hosszú évek alatt végigdolgozott
edzések átvették az uralmat, miközben eltáncolt a minden irányból érkező

ütések elől. Öt hosszú karom kishíján felhasította az arcát, aztán az egyik

végül valóban sebet ejtett a karján. Hegyes fogak érték el a vállát, és épp
össze is csattantak volna rajta, amikor Alec megragadta a szőrt támadója
állán, és

egy bukfenccel akkorát dobott rajta, hogy a vérfarkas addig

csúszott

utána

földön,

amíg
egy

törmelékkupacnak nem ütközött.

Az utolsó vérfarkas Raphael Santiago lábán esett át, majd Alec gyorsan
tarkón vágta a szeráfpengéje markolatával, hogy lent is maradjon.

– Véletlen volt – közölte Raphael Lilyvel és Elliott-tal a háta mögött. –

Átfutott előttem, amikor pont indulni készültem.

– Értem – zihálta Alec, miközben kitörölte a port és a verejtéket a

szeméből.

Bat, a DJ botorkált feléjük kiterjesztett karmokkal. Alec újra megmarkolta a

szeráfpengéjét.

– Valaki rám dobott egy darabot a tetőből – mondta Bat, és úgy pislogott,
hogy attól inkább emlékeztetett bagolyra, mint farkasra. – Tapintatlanság.

Alec nyugtázta, hogy Bat nem őrült vérengzésre készül, inkább csak kisebb
agyrázkódása van.

– Csak nyugalom! – mondta, ahogy Bat a mellkasának dőlt.

Körülnézett, a legmegbízhatóbb embert keresve, akit biztosan a csapatában

tudhat. Végül hazardírozott, és Lilynek adta át Batet.

– Vigyáznál rá a kedvemért? – kérdezte. – Csak juttasd ki innen élve!

– Azonnal tedd le azt a vérfarkast, Lily! – parancsolta Raphael.

– Fáj, hogy ezt mondod – mormogta Bat, és becsukta a szemét.

Lily lenézett Bat fejére, ami épp az ő lila ruhás keblén nyugodott.

– Nem akarom letenni – jelentette ki. – Az árnyvadász nekem adta a DJ-t.

Bat kinyitotta a fél szemét.

– Szereted a zenét?

– Igen – felelte Lily. – Főleg a jazzt.

– Klassz – mondta Bat.

Raphael felemelte a kezét.

– Ez kész röhej! – csattant fel. – De jó, legyen. Akkor talán ürítsük ki az

összedőlő épületet, jó? Megegyezhetünk benne, hogy ez szórakoztató és az
emberéletekre nézve igen kíméletes tevekénység volna?

Alec kiterelte a renitens alvilágiakat a legközelebbi kijáraton, közben

összegyűjtött pár törött szárnyú tündért meg két kába vagy egyszerűen
részeg boszorkánymestert.

Amikor meggyőződött róla, hogy a legtöbben kint vannak, és olyan tarka

áradatként özönlenek Velence utcáin, hogy ahhoz képest a csatorna
mozdulatlannak tűnik, visszafordult a vámpírok felé. Lily Catarinára bízta
Batet, és most mindannyian várakozással telve néztek rá.

– Valaki segítene feljutni az emeletre?

– Én ugyan nem – jelentette ki hűvösen Raphael.

– Persze, aki Magnus barátja… – kezdte Elliott, aztán Raphael villanó

tekintetét látva hozzátette: – Azt mi nem szeretjük, annyi biztos, de még
egy kicsit sem, egyáltalán.

A lépcső egészen fönt adta meg magát, és csak egy töredezett darabkája állt
ki a galériából. Lily és Elliott megemelték Alecet, a fiú ruganyosságához
hozzáadva a

saját emberfeletti erejüket. Raphael karba font kézzel nézte őket.

Odafent nagyobb volt a csend, csak itt-ott reccsent a fa, és hallatszott az

épület gyengülő falainak nyöszörgése.
Alec szobáról szobára járt. A legtöbb helyiséget persze üresen találta. Az
egyikben egy vérfarkaslány sírt egy ágyneműkből összehordott fészekben.
Alec segített neki kimászni az ablakon, aztán figyelte, ahogy a csatorna
vizébe ugrik, és kutyaúszással elevickél.

Az egyik hálószobaszekrényben két peri bujkált. Vagyis Alec először azt

hitte, hogy bujkálnak, de aztán rájött, hogy végig csókolóztak, és nem is
sejtették, hogy a bál véget ért. Egy sellőt is kiszabadított, aki véletlenül
bezárta magát az egyik fürdőszobába.

Majdnem az egész emeletet bejárta már, amikor benyitott a könyvtárba, és

rábukkant egy csapat látással rendelkező mondénra, akiket indák ejtettek
foglyul.

Padlódeszkák, csövek és az épület egyéb elszabadult darabjai keltek életre,

hogy bebugyolálják őket, mint a múmiákat. A könyvtár közvetlenül a
bálterem fölött kapott helyet, így nyilván a csata mágiájából szivárgott be
ide valamennyi.

Alec a szeráfpengéjével vágta el magát a mondénokig, úgy hasítva a

padlódeszkákat, mint sarló a búzát. Az egyik nő nyakáról letépett egy
lámpát, ami éppen fojtogatta.

Az életre kelt bútorok Aleckel kezdtek foglalkozni –

most már nyilvánvalóan őt tekintették fenyegetésnek.

A fiú az ablakhoz terelte a rettegő kis csapatot, és segítségért kiáltott.

Elliott került elő, aki sorban egymás után elkapta a mondénokat, akiket
Alec ledobott.

– Elég biztos vagyok a válaszodban – kiáltotta fel a vámpír –, de mit szólnál

hozzá, ha megharapnám ezeket az embereket?

– Nem! – torkolta le Alec.

– Csak gondoltam, megkérdezem – mondta gyorsan Elliott. – Nehogy már

felhúzd magad rajta!
Alec ezek után már nem szívesen dobta volna le az utolsó mondént, de
aztán megjelent Catarina egy rakás kötszerrel. Vele biztonságban lesznek a
mondénok.

Alec helyzete viszont némiképp aggasztó lesz. Minden átvágott cső helyét
újabb vette át. A deszkák a bokájára csavarodtak, elkapták a csuklóját.
Minél jobban küszködött, annál inkább beléjük gabalyodott.

A lábát lehetetlenül gyorsan fonták körül a rézcsövek, a derekát deszkák

kapták el, a karját a falból elővágódó két lambériadarab ejtette foglyul. A
csuklóját olyan erővel szorította meg egy fainda, hogy a kardot is kiejtette a
kezéből.

Ez volt az a pillanat, amikor Sinjun belépett a könyvtárba.

– Alec? Mi az isten történik itt? Miért dől össze a palota?

Alec rámeredt.

– Te meg hol voltál?

– Segítsek? – kérdezte a nő.

Rezzenéstelen arccal hosszasan méregette a fiút, és Alec nem tudta

eldönteni, hogy szórakoztatónak találja a helyzetet, gondolkodik, vagy csak
azon csodálkozik, hogy

ő mekkora egy marha.

– Kiégethetlek onnan – ajánlotta fel.

A keze világítani kezdett, előbb narancsszínű lett, aztán izzó vörös. Alec
érezte a hőt a gyorsan olvadó indákon keresztül.

Mélységesen

megkönnyebbült,

amikor
hirtelen

előkerült Magnus a csatorna vizétől csöpögő Malcolmmal az oldalán.

– Kérlek, ne tedd kockára a fiúm testi épségét! – mondta Magnus. –

Ragaszkodnék hozzá, hogy egyben maradjon.

Malcolm, hívd vissza… ezt a növényzetet vagy mit.

Sinjun kezén elhalt a fény. Malcolm felmérte a helyzetet, aztán jó párat

tapsolt úgy, hogy hol a jobb, hol a bal keze volt felül. Az indák minden
egyes tapssal visszább húzódtak.

– Hol van Barnabas? – kérdezte Alec, majd lerázta magáról a törmeléket, és

kilépett az immár élettelen tárgyak közül.

– Kicsit kapacitáltam, hogy távozzon – felelte Magnus. –

Csak óvatos célzásokkal.

– Hogyan?

Magnus elgondolkodott egy pillanatra.

– Talán nem is olyan óvatos célzásokkal.

Malcolm arca a szokásosnál is sápadtabb volt.

– Rettenetes! – szólalt meg. – Azt hiszem, oda a kaucióm.

– Nem tettél le kauciót – emlékeztette Alec. – Lenyúltad ennek a Barnabas

nevű fazonnak a házát.

– Ja, igen! – Malcolm arca máris felderült.

Alec és Magnus egymás kezét fogva vonult ki a palota romjai közül.

Jólesett ez a kapcsolat közöttük, Magnus szorításának melegsége, a
biztonság ígérete.
– Szóval, mint Alec is kérdezte – szólt Magnus, miközben áthaladtak az
előcsarnok romjain –, hol voltál?

– Kint az udvaron, legalábbis amikor az épület elkezdett összedőlni – felelte

Sinjun. – Elképzelni nem tudtam, mi történik. Próbáltam visszamenni
hozzátok, de segítenem kellett pár embernek.

– Mi is ezzel voltunk elfoglalva – mondta Alec már a bejárat előtti lépcsőn.

A legalsó fokot egy hatalmas márványdarab torlaszolta el. Malcolm

fáradtnak tűnt, de Magnusszal egyszerre emelték a kezüket, mire a kő
elkezdett lassan félresiklani.

A közelgő hajnal derengése lilára festette a márványt.

A bálozók közül páran még a macskaköves utcán várakoztak a palota előtt.

Juliette halkan felsikkantott, amikor meglátta Alecet és a többieket. Raphael
néma maradt.

– Az a fontos – jegyezte meg Magnus –, hogy tudomásom szerint senki sem

halt meg.

A márvány most már teljesen félrecsúszott, és mind megpillantották

alatta

az

összedőlt

palota

márványlépcsőjén hason fekvő sötét hajú, középkorú férfit, akinek a bőre

kék árnyalatot vett fel az elvesztett vértől, ami teljesen átáztatta a ruháit.

A kezében szorongatott, most már nagyon oda nem illőnek tűnő főnixálarc
az éjjeli mulatságra emlékeztetett.

– Ezt elkiabáltad – sóhajtotta Malcolm.

Magnus letérdelt, óvatosan átfordította az élettelen testet, majd lecsukta a
férfi tágra nyílt szemét.

Sinjun lélegzete sziszegett a fogai között.

– Ő az – mondta. – Ez Mori Su.

Alecnek összeszorult a gyomra. Most már nem kaphatnak válaszokat a

kérdéseikre Mori Sutól, aki mozdulatlanul és örökre némán hever a
macskaköves utcán.

– És nem a rázuhanó márvány ölte meg – szólt Sinjun.

Hangjában az elszörnyedés helyét a düh vette át.

– Vámpírok végeztek vele.

Mind látták a lyukakat a nyakán, a vér sötéten csillant a holdfényben.

A New York-i vámpírok jó pár lépést hátráltak.

– Nem mi voltunk – szólt Lily egy pillanattal később. –

Hadd lássam a holttestet!

– Ne, Lily! – Raphael elkapta a nő karját, hogy ne mehessen közelebb. –

Semmi közünk ehhez. Most elmegyünk.

– Velem voltak – mondta Alec.

– Egész éjjel? – kérdezte Sinjun. – Úgy fest, hogy már jó ideje halott.

Alec néma maradt. Elliott inge véres volt, bár a színe alapján nem emberi
vérnek tűnt. A gondolattól, hogy valaki tehetetlen emberekből táplálkozik,
felfordult a fiú gyomra.

– Boszorkánymesterekből nem eszünk – közölte Lily.

– Hallgass! – mordult rá Raphael. – Ne jártasd a szádat nephilimek előtt!

–

vámpírok

soha

nem

táplálkoznak

boszorkánymesterekből – erősítette meg Magnus. – Nem az éhség vezérelte

Mori Su gyilkosát. Valaki azért ölte meg, hogy elhallgattassa.

– Nem is ismerjük – mondta Elliott.

– Életemben először látom – szólt Lily.

– Sok vámpír volt a vendégek listáján – jegyezte meg Malcolm. – A többiek

már elmentek. Mások meg csak úgy beállítottak. Azt az embert se hívta
senki, aki a nyakunkba döntötte az egész bált. Új palotát kell keresnem
holnap estére.

– Holnap estére? – húzta fel a szemöldökét Alec.

– Naná – felelte Malcolm. – Azt hitted, egyestés győzelmi bálról van szó?
A műsornak folytatódnia kell!

Alec a fejét rázta. El nem tudta képzelni, hogy a történtek után bárki is
folytatni akarná a bulizást.

Sinjun Mori Su holtteste fölött térdelt, és nyomokat keresett. A férfi

boszorkánymester volt – azaz halhatatlan.

Viszont egyetlen boszorkánymester sem mondhatta magát

sebezhetetlennek. Bármelyiküket meg lehetett sebezni és meg lehetett ölni.
Magnus, aki ezüst maszkját feltolta a hajára, a New York-i vámpírok útját
állta, mielőtt távozhattak volna. Alec érzékelte, hogy egészen halkra fogja a
hangját.

Lelkifurdalása volt, amiért hallgatózik, de nem tudta csak úgy kikapcsolni

az árnyvadászösztöneit.

– Hogy vagy, Raphael? – kérdezte Magnus.

– Idegesen – felelte a vámpír. – Szokás szerint.

– Ismerem az érzést – bólintott a boszorkánymester. –

Magam is átélem, ahányszor csak beszélünk. Úgy értem, tudom, hogy

gyakran beszéltetek Ragnorral.

Egy

futó

pillanatig

Magnus

aggodalmasan

tanulmányozta Raphaelt, Raphael pedig nyilvánvaló megvetéssel Magnust.

– Á, szóval arra vagy kíváncsi, hogy földhöz vágott-e a gyász egy

boszorkánymester miatt, akit az árnyvadászok öltek meg?

Alec már nyitotta a száját, mert közbe akarta szúrni, hogy Ragnor Fellt, a
boszorkánymestert ugyanaz a gonosz árnyvadász, Sebastian Morgenstern
ölte meg, aki az ő

kisöccsét is.

Aztán látta maga előtt Raphaelt, amint egymagában ül, és sms-eket ír egy
RF-ként elmentett számra, ahonnan egyetlen választ sem kap.
Ragnor Fell.

Alec váratlanul megsajnálta Raphaelt, ahogy felismerte a magányosságát.

Egy bál közepén, több száz ember között a földön ült, és egy halottnak
írogatott újra meg újra, tudván, hogy nem kaphat választ.

Nagyon kevesen lehettek Raphael életében olyanok, akiket a barátaiként

tartott számon.

– Nem szeretem – mondta a vámpír –, amikor az árnyvadászok megölik a

kollégáimat. Nem mintha nem történt volna meg korábban is. Folyton ez
van. Ez a hobbijuk. Köszönöm kérdésed. Persze az ember legszívesebben
egy szív alakú kanapén zokogna egy selyemzsebkendőbe, de valahogy
sikerül összekapnom magam. Végtére is maradt még boszorkánymester

ismerősöm.

Magnus halvány mosollyal biccentett.

– Tessa Gray – folytatta Raphael. – Igen tiszteletreméltó hölgy. Nagyon

olvasott. Úgy hiszem, te is ismered.

Magnus vágott egy grimaszt.

– Nem a pimaszságod ellen van kifogásom. Az még tetszik is. Az

örömtelenséggel van bajom. Az egyik legnagyobb boldogság az életben, ha
másokat gúnyolhatunk,

úgyhogy

legalább

alkalmanként

csinálhatnád kicsit vidámabban. Legyen már benned némi joie de vivre 7.

– Élőhalott vagyok – jegyezte meg Raphael.

– Ez esetben joie de unvivre 8?

Raphael

fagyos

tekintettel

méregette

boszorkánymestert.

Magnus

egy

kézmozdulattal

elhessegette a saját kérdését, gyűrűi meg a maradék mágia szikrázó csíkot

húztak a sötétben. Felsóhajtott.

– Tessa – mondta, majd hosszasan kifújta a levegőt. –

Rossz hírt hozott nekem, és még hetekig haragudni fogok rá, amiért a
nyakamba zúdította ezt a problémát. Vagy tovább is.

– Milyen problémát? Bajban vagy? – kérdezte Raphael.

– Semmi olyasmi, amit ne tudnék megoldani.

– Kár. Azt terveztem, hogy jól kiröhöglek. Na, mindegy, mennünk kell.
Mondanám, hogy sok szerencsét a hullához meg a rossz hírhez, de… teszek
rá.

– Vigyázz magadra, Raphael!

A vámpír csak legyintett.

– Mindig vigyázok.
A vámpírok elindultak a sötét utcán, a csatorna ezüst csíkja mentén.
Malcolm Hyacinthhoz lépett, és új báli helyszínekről kezdett beszélgetni
vele. Ezek hallhatólag jobban érdekelték, mint a holttest.

Alec a vámpírok után nézett.

– Segíteni akart neked.

Magnus meglepetten pillantott rá.

Raphael?

Kétlem.

Nem

az

kimondott

boszorkánymester-segéd típus.

Megfordult, hogy segítsen Sinjunnak alaposabban szemügyre venni a

holttestet. Alec nem tartott velük –

tudta, hogy Magnus úgyis észrevesz mindent, ami fontos lehet –, és inkább
a vámpírok után kocogott.

– Várjatok! – kiáltotta.

A vámpírok rá sem hederítettek, csak vonultak tovább.

– Egy pillanat!
– Ne szóljatok az árnyvadászhoz! – utasította a többieket Raphael. – Rá se
nézzetek!

– Oké, bocs, hogy itt zaklatlak benneteket. Elfelejtettem, hogy nem érdekel
Magnus. Inkább visszamegyek, és magam segítek neki – mondta Alec.

Raphael megtorpant.

– Beszélj! – szólt anélkül, hogy megfordult volna.

Amikor Alec habozott, nem tudván, hogyan fogalmazza meg a problémát,

Raphael feltartotta az ujjait.

– Három. Kettő. Egy…

– Alapvetően te irányítod a vámpírklánt, igaz? –

kérdezte Alec. – Szóval tudnod kell, mi folyik az alvilágiak között.

– Többet tudok, mint amennyit te valaha fogsz, árnyvadász.

Alec a szemét forgatta.

– Hallottál-e bármit is a Karmazsin Kézről? Egy szekta.

– Hallottam róluk – felelte Raphael. – Azt rebesgetik, hogy Magnus

alapította.

Alec nem szólt.

– Én ezt nem hiszem el – folytatta a vámpír. – És ezt meg is mondom

bárkinek, aki kérdezi.

– Remek – bólintott Alec. – Kösz.

– És körbekérdezek – adta meg magát végül Raphael.

– Oké. Add ide a telefonod!

– Nincs telefonom.

– Raphael, elég nyilvánvaló, hogy van telefonod, ugyanis arról sms-ezgettél

éppen, amikor először láttalak a bálon.

A vámpír végül megfordult, és bizalmatlanul mérte végig Alecet. Elliott és

Lily összenéztek. Pár pillanat után Raphael közelebb lépett, elővette a
telefonját a zsebéből, és Alec kinyújtott kezébe tette. Alec küldött magának
egy sms-t Raphael telefonjáról. Próbált valami velőset és szellemeset
kitalálni, de végül csak annyit írt, hogy „szia”.

Jace-nek biztosan eszébe jutott volna valami velős. Na, mindegy. Mindenki
másban igazán jó.

– Történelmi esemény – jegyezte meg Lily. – Raphael ötven év után először

adta meg valakinek a telefonszámát egy buliban.

Elliott felemelte lehajtott fejét.

– Ez újabb italért kiált!

Raphael és Alec nem foglalkoztak velük. Alec visszaadta a telefont a

vámpírnak, aki elvette tőle. Végül biccentettek.

– Ami pedig Bane-t illeti, ne bántsd! – mondta váratlanul Raphael.

Alec habozott.

– Nem – mondta ellágyulva kissé. – Sosem…

Raphael felemelt kézzel fojtotta belé a szót.

– Ne gusztustalankodj, kérlek! Egyáltalán nem érdekel, ha beletaposol a kis

lelkecskéjébe. Felőlem ejtsd a fazont, teszek rá. Igazából örülnék neki. Csak
úgy gondoltam, hogy ne öld meg.

– Nem fogom megölni – hökkent meg Alec.

Megfagyott az ereiben a vér a gondolatra, és csak még jobban ledermedt,
amikor meglátta Raphael arcát.

A vámpír komolyan beszélt.

– Nem fogod? – kérdezte. – Árnyvadász.

Éppen úgy mondta ki a szót, mint az árnypiac alvilágijai, mégis egészen

máshogyan hangzott így, hogy olyasvalaki érdekében szólt, akit Alec az
élete árán is megóvott volna minden bajtól.

A fiú elgondolkodott, hogy vajon a piac népe is azért nézett-e rá

gyanakvással, mert úgy gondolták, hogy fenyegetést jelent a szeretteikre.

– Hagyd már abba, Raphael! – szólt közbe Lily. Kurta, meglepően

együttérző pillantást vetett Alecre. – A srác nyilvánvalóan szerelmes.

– Pfuj! – húzta el a száját Raphael. – Ez borzasztó. Na, tűnjünk el innen.

Elliott felvidult.

– Mehetünk az afterpartyra?

– Nem! – jelentette ki viszolyogva Raphael.

Faképnél hagyta Alecet, és anélkül vonult el, hogy hátranézett volna. Lily
azért vetett még egy utolsó pillantást a fiúra, majd Elliott-tal együtt
követték a klánvezért.

Alec egy pillanatig egyedül állt az utcán, aztán visszatért Magnushoz, aki
időközben felhagyott a nyomok keresésével, és éppen telefonon intézkedett
Mori Su holttestének feltűnés nélküli elszállításáról. Alec óvatosan lépett
oda hozzá. Magnus köpenye alatt a szokásosnál kicsit görnyedtebb volt a
háta. Sűrű, flitterrel teleszórt fekete hajának rejtekében egészen fáradtnak
tűnt az arca.

Alec nem tudta, mit mondjon.

– Hogyan találkoztatok Raphaellel? Úgy látom, elég jól ismeritek egymást.

– Végül is egyszer kisegítettem kicsit – felelte Magnus. –

Semmiség volt.

Amikor másodszor találkoztak, Magnus meggyógyította Alecet. A fiú lázas

álmából Magnus különös, ragyogó szemének látványára, és óvatos,
gyengéd kezének érintésére ébredt. Fáj, suttogta. Tudom, felelte Magnus.

Majd én segítek.

Alec hitt neki, és elengedte a fájdalom egy részét.

Az emlék vele maradt, később pedig egészen Magnus ajtajáig követte. A

boszorkánymester kedves ember volt, még ha nem is így látta magát.
Annyira kedves, hogy ha meggyógyított vagy kisegített valakit, egyetlen
legyintéssel

intézte el, mintha semmi különöset nem tett volna.

Akármit tett is Magnus Raphaelért, a vámpír nem tekintette semmiségnek.

Magnus élete zsúfolásig megtelt különös incidensekkel és még különösebb

emberekkel. Alec még nem sokat tudott, de rengeteg alkalma lesz a
tanulásra, és egy dologban biztos volt. A húga azt mondta, hogy egy
vakáción ismerszik meg igazán az ember párja, és Alec most már egyetlen
pillanatig sem kételkedett benne, hogy hosszú, szokatlan életének szikrázó
káoszában Magnus végig kedves maradt.

Amíg Alec Raphaellel beszélgetett, előkerült két tökéletesen egyforma

brownie egy óriási csikorgó kerekeken gördülő görögdinnyeszerű járműben,
ami vélhetőleg a tündérek mentőautója lehetett, és elvitték Mori Su
holttestét. Sinjun pénzt adott nekik, kurtán elbeszélgetett velük olaszul,
majd megállt Magnus és Alec mellett. Végignézett a palota romjain, amivel
Alec figyelmét is az épületre terelte.

– Ha valaha is volt itt kőkecske – mondta –, most már néhány tonnányi

törmelék alatt hever.
– Most már menjünk inkább! – Magnus tőle szokatlanul fáradtnak tűnt. –
Azt hiszem, itt már nincs dolgunk.

– Várj! – szólt Alec. – A Kamara! Nem találtuk meg. És nem hinném, hogy
a palotának abban a részében lett volna, amelyik megsemmisült.

– Mármint – fűzte hozzá lassan Sinjun – a palota föld feletti részében.

Különben itt látnánk magunk előtt a darabjait.

– Láttam egy lépcsőt az épület mögött – mondta Magnus. – Felteszem, a

palota alagsorába vezet. De ez után talán már valahová máshová.

Alec a csatorna felé pillantott.

– Egyáltalán milyen mélyen lehet itt a föld alá építkezni? Nem öntene el ott
mindent a víz?

– Mágia nélkül biztosan nem jutnának mélyre – felelte Magnus. –

Mágiával? – Vállat vont, az arcára visszalopózott a mosoly. – Ki akar
felfedezni egy hátborzongató kazamatát?

Hosszú csend következett, aztán Sinjun nagyon lassan, de felemelte a kezét.

– Én is – mondta Alec.

7 életöröm (francia)

8 életuntság (francia)

TIZENHATODIK FEJEZET

A mágia vörös tekercsei

Magnus jól emlékezett. Az összedőlt palota mögötti utcában kőlépcső

ereszkedett a sötétségbe. Amikor egy nehéz faajtóhoz érkeztek odalent,
Alec meggyújtott egy boszorkányfényt árasztó rúnakövet. Sinjun
mutatóujjából fénysugár lövellt ki, amit aztán úgy forgatott körbe, mint egy
zseblámpát.
Alec egy megfelelő rúnával kinyitotta az ajtót. Odabent a nyirkos
döngöltagyag falak között üres hordókat és ősrégi rongyokat találtak,
semmi izgalmasabbat.

Befordultak egy sarkon, aztán egy másikon, majd még egyen, amíg végül
egy sokkal szebb, simára csiszolt és lakkozott ajtót találtak, amibe egy
szárnyas oroszlánt véstek.

Miután ezen az ajtón is bejutottak, Magnus és Sinjun izgatottan kiáltott fel,

Alec azonban csalódottan sóhajtott.

– Én jártam itt – mondta. – Emlékszem erre a kis Bacchus-szoborra.

Magnus szemügyre vette a tárgyat.

– Ahhoz képest, hogy a bor meg a mulatság istene –

mondta –, mindig úgy gondoltam, hogy Bacchust túl visszafogottan

öltöztetik a szobrain.

Sinjun a helyiség falait kopogtatta, titkos átjárót vagy valamilyen reteszt

keresett. Magnust mágnesként vonzotta a talapzatán álló szobor.

– Szerintem – folytatta lassan – ha rajtam múlna, az istenek szobrai egy

kicsit… bulisabbak lennének.

Amikor a mondat végére ért, megérintette Bacchus szobrát. Kék szikrák

röppentek elő az ujjaiból, mire a tóga fodrai között színek meg textúrák
jelentek meg. A mágia úgy porlasztotta el a fehér követ, mintha a márvány
közönséges por lenne, aminek nem is lett volna más rendeltetése, minthogy
lehullva felfedje az alatta rejtőző

sokkal élénkebb színű, díszesebb szobrot.

A szobor mellett a fal egy szakaszon csikorogva csúszott félre, és keskeny

lépcső tárult feléjük.

– Színes megoldás – állapította meg Sinjun. – Szép munka!

Hallhatólag szórakoztatónak találta a dolgot, Alec azonban elgondolkodva
pillantott a boszorkánymesterre.

Magnus Aleckel szorosan a nyomában elindult lefelé a lépcsőn. Szinte azt

kívánta, hogy bár valahol máshol lenne. Nem tudta leküzdeni a félelmét.
Rettegett tőle, mit találnak, és hogy mit gondol majd róla akkor Alec.

A Bacchus-szobor vicc volt, de már a legkevésbé sem tartotta jópofának.

A lépcső hosszú kőfolyosóban folytatódott, ami aztán sötétségbe torkollt.

– Hogyhogy ez nincsen víz alatt? – kérdezte Alec. –

Velencében vagyunk.

– A szekta egyik boszorkánymestere nyilván vízhatlan akadályokat húzott

fel – felelte Magnus. – Mondjuk Mori Su. – Vagy én, tehette volna hozzá.

A folyosó végén hirtelen nagy, magas mennyezetű

kamrában találták magukat, amit eredetileg ételraktárnak építettek. Alec

körbeforgott a boszorkányfényével, és hosszú sorokban álló, még érintetlen
gyertyákat pillantottak meg körben a falak mentén.

– Hát ez sima ügy – mondta Magnus, és egyetlen csettintésére minden

gyertya fellobbant, meleg fénnyel töltve be a helyiséget.

Nem férhetett hozzá kétség, hogy itt valaha egy pince volt. A másik végén
álló düledező oltárt akár ősemberek is állíthatták volna, hogy tűzistenüket
imádják. Az emelvényen álló tökéletes kocka alakúra faragott kőtömb két
oldalán egy-egy faoszlop emelkedett.

Bal oldalon egy olcsó műanyag kerti asztal állt, rajta füstölőkkel,

imafüzérekkel

meg

más,
teljesen

hétköznapinak tűnő vackokkal, amiket jógatermekben szoktak

összevásárolni.

– Jesszusom, milyen gagyi egy szektám van – nyögött fel Magnus. –

Szégyellem magam. Kitagadom a követőimet, amiért gonoszak, és még
stílusuk sincsen.

– De ez nem a te szektád – jegyezte meg szórakozottan Alec. A műanyag

asztalhoz lépett, és végighúzta rajta az ujját. – Vastag porréteg van rajta. Jó
ideje nem használta már senki ezt a helyet.

– Csak viccelek – mondta Magnus. – Igyekszem kézben tartani a dolgokat.

A terem üres sarka felé pillantott, ahol egy fa gyökere befurakodott két kő
között. Odalépett hozzá, és megrántotta. Semmi sem történt. Felfedő mágiát
küldött a sarokba. Még mindig semmi.

– Ennél többnek kell lennie – állapította meg Sinjun. –

Hol vannak a szörnyű rituálék nyomai? Hol van a vér a falakról?

Alec felvett egy kis szobrocskát, és megrázta a fejét.

– Ezen rajta van a gyártó címkéje. Valaki egy szuvenírboltban vette. Raziel
angyal legyek, ha ez az izé mágikus.

– Azt már tényleg nem bírnák elviselni az árnyvadászok, ha Raziel

angyallal járnék – mondta Magnus.

– De rendesnek kellene lenniük veled. – Alec megforgatta a szobrot. –

Különben lesújtanék rájuk.

– Egy pillanatra sem tudtok komolyak lenni? – kérdezte Sinjun, majd

elindult a rögtönzött oltár felé, majd egyszercsak megbotlott, és elterült a
földön.

Sokáig csend volt, de senki nem nevette el magát.

Magnus és Alec egyformán elkerekedett szemmel bámult.

Aztán Sinjun továbbra is a földön fekve felcsattant.

– Valaki legalább nézze már meg, min estem át!

Miközben a nő felült, és leporolta magát, Magnus odalépett hozzá, és

letérdelt. Az oltár előtt a kőpadlón egy kecskét ábrázoló apró kőszobrocska
állt. Magnus odahajolt hozzá, és a fülébe súgta a jelszót, amit Johnny

Rooktól tudott meg.

– Azmodeusz.

– Hogyan? – kérdezte Alec.

Magnus szándékosan olyan halkan beszélt, hogy még egy árnyvadász se

hallhassa meg. Kerülte Alec tekintetét.

Csikorgó kő hangját verték vissza a falak, és akármi történt is kettejük

között, már nem lehetett folytatása. Az oltár kőkockája úgy nyílt ki, mint
valami virág, aztán felemelkedett, a hátsó falhoz lebegett, és beleolvadt. Az
emelvény, amin az imént még a kocka állt, porrá morzsolódott, maga a
kocka pedig rozettává változott, és a megjelenő vörös-arany fény egy ajtó
körvonalait rajzolta ki körülötte. Végül teljes valójában megjelent a
finoman megmunkált, aranyveretes ajtó ovális tükörrel a közepén.

Magnus odasietett hozzá, és tanulmányozni kezdte.

A saját tükörképére pillantott, aztán visszafordult egy másik, ócska ajtó

felé.

– Ez több, mint amire számítottam – mondta, és a kilincs után nyúlt.

Alec és Sinjun is egy szemvillanás alatt ott termett mellette, igyekezvén

megakadályozni, hogy ő lépjen be elsőnek. Alec és Magnus eredendően
kerülték a konfliktust, így Sinjun nyert. Félretolta a két férfit az útból, és
kitárta a könnyen nyíló ajtót. Hosszú, alacsony folyosót pillantottak meg.
Áporodott levegő csapta meg az orrukat.
A falakra erősített fáklyák szikrát kaptak, és sorban egymás után
meggyulladtak.

A folyosó jó pár kanyart vett, amitől az ötperces gyaloglás soha véget nem
érőnek tűnt. Magnus már nem

érzékelte, hol vannak a palotához vagy akár Velence városához viszonyítva.

Ha én csinálnék ilyet, márpedig könnyen lehet, hogy én voltam, gondolta,
az egészet becsűrném valahová a lagúna alá. Az előtte járó Sinjunnak
elakadt a lélegzete, amikor a folyosó újabb titkos kamrába torkollott.
Magnus erősen remélte, hogy ez lesz az utolsó, amire rátalálnak. Már a
visszafelé vezető út gondolatára is kedve támadt lefeküdni és szundikálni
egy sort.

Aleckel követték a nőt az újabb helyiségbe, és már tudta, miért nem kapott
levegőt Sinjun. Az irdatlan méretű

helyiség olyan volt, mint egy templom és egy mulató szerelemgyereke.

Mindkét oldalon arany padsorok álltak, mellettük a falakon a csempék úgy

csillogtak, mint az ékkövek.

A helyiség túlsó végében egy festmény hosszú, csontos arcú, határozott

vonású férfit ábrázolt. A fűrészes fogsorától eltekintve akár embernek is
lehetett volna nézni. Nem ékesítette magát mással a homlokán viselt
szögesdrót koronán kívül.

A festmény előtt, egy óriási pentagramma közepén az előzőnél lényegesen

lenyűgözőbb oltár állt. A kőtömbbe keskeny vájatokat véstek, ezek az oltár
négy sarkából az alatta lévő ötszögbe vezettek. Az egész környéket
sötétvörös foltok borították, és bár az árnyalatuk eltért egymástól, mind egy
forrásból származtak.

– Látjátok? – szólt diadalmasan Sinjun. – Vér a falakon.

Innen lehet tudni, hogy ez az igazi.

Alec balra mutatott, az arcán értetlenség villant át.

– Miért van egy jól felszerelt bár az áldozati oltár

mellett?

Magnus feladta.

– Nem is kérdés, hogy az enyém a szekta, igaz? – Egy pillanatra

elhallgatott. – Remélem, az oltárt csak később állították fel.

– Talán nem a tiéd – mondta Alec. – Azért létezhet másik

boszorkánymester, aki bárpultot szeretne az oltára mellé.

– Ha valóban létezik, bemutatkozhatna – felelte Magnus. – Szerintem jól

kijönnénk egymással.

A szekta olyan sietve távozott, hogy teljes rendetlenséget hagytak maguk

után. A padsorok fele felborítva hevert, a padlót nagyrészt szemét borította,
a földbe süllyesztett tűzhely pedig megtelt az elégetett törmelékkel. A tűz
egy ponton elszabadulhatott, mert néhány pad is megfeketedett tőle.
Magnus a bárpult mögé lépett. Rengeteg italt talált, de jég, gyümölcs vagy
egyéb kiegészítő nem akadt hozzájuk. Töltött magának háromujjnyit a
legkeserűbb amaro likőrből, amit csak talált, és miközben fel-alá járkált a
teremben, dühösen szürcsölte.

Az emlékek a mágia erőteljes megnyilvánulásai.

A világegyetemben mindennek vannak emlékei, még az eseményeknek, a

helyeknek és a tárgyaknak is. Így születnek kísértetek a különösen tragikus
pillanatokban, így lesz egy ház kísértetjárta. Magnus hajlandó lett volna
fogadni rá, hogy egy démonimádat céljait szolgáló helyiség áldozati oltárral
a közepén tisztes mennyiségű

erőteljes emlékkel rendelkezik, ami segíthet, hogy új nyomokra

bukkanjanak.

Lassan körbe-körbejárt a szentély falai mentén, és kántálni kezdett. A kezét

kinyújtotta maga előtt, ujjaiból csillogó fehér páracsík szivárgott.
A pára úgy lebegett, mint az óceán lusta hullámai, aztán sűrűsödni kezdett,
és mozgó emberi testekké állt össze. Ezek voltak a terembe ivódott
legerősebb emlékek lenyomatai.

Valami azonban Magnus mágiájának útjába állt.

A szekta felkészült erre. A boszorkánymester nekifeszült az egész

környéket fedő védvarázslatnak. Pár emlék végül csak összeállt valami
tapinthatóvá, de így is homályosak maradtak, és alig pár másodperc múltán
már szerte is foszlottak.

Csak három emlék volt annyira élénk, hogy ki lehetett belőle venni valamit.
Az egyik egy színes üvegablak volt, ami azóta eltűnt a helyiségből, és egy
Magnushoz kísértetiesen hasonló alakot ábrázolt, akit pálmalevelekkel
legyeztek éppen. Ki tudtak még venni két imádkozva térdeplő, közben
mosolygó embert, egy felnőttet és egy gyereket. A harmadik emlék egy nő
volt, aki hosszú késével a kezében az oltár előtt állt. Aztán akadtak még a
gyötrelemtől eltorzult arcok. Magnus mondénokat is látott, sőt néhány
boszorkánymestert is, de leginkább tündéreket.

Meg tündérek vérét, amire a Nagyobb Démonok megidézéséhez volt

szükség.

Mire Magnus felhagyott a kereséssel, levegő után kapkodott, és lucskos volt

a verejtéktől. Pár mozdulattal elhessegette a körülötte lebegő sűrű párát.

Miután kitisztult a szoba levegője, észrevette, hogy

Sinjun karba font kézzel támasztja az egyik oszlopot.

– Bármi hasznos esetleg? – kérdezte.

Magnus a falnak dőlt, és a fejét csóválta.

– Valaki varázslattal akadályozta meg, hogy bármit is találjak. Egy nagyon

erős valaki.

– Észrevettél valami különöset azon a falon?

Sinjun a fűrészes fogú férfi portréja felé intett az állával. Magnus igyekezett
elkerülni a festmény tekintetét, mintha az apja, Azmodeusz akár őt is
figyelhetné rajta keresztül.

Ha valóban szektát alapított volna, egészen biztosan nem keveri bele

Azmodeuszt. Ennyire őrült vagy meggondolatlan egyetlen pillanatig sem
lehetett.

– Én igen – szólalt meg hirtelen Alec, meglepve Magnust. – A portré

egyedül lóg a falon. Jó nagy fal, miért nem használták valami másra is?

Alec odalépett, megállt a kép előtt, és kihúzta az alját.

Leemelte a falról a hatalmas festményt, letette a földre, az egyik oszlophoz

támasztotta, majd visszatért az immáron csupasz kőfalhoz, és az ujjával
megkocogtatta.

Sinjun megállt mellette, és a falra tette a tenyerét.

Narancsszínű hullámok áradtak a kezéből a kőre, ami azonnal vibrálni

kezdett, mint a víz, és ugyanolyan csillogó csempékkel kirakott alkóvvá
változott át, mint a többi fal. Az alkóvban karmazsinszínűre festett
borjúbőrbe kötött nagy könyvet helyeztek el, aranyozott betűkkel a
borítóján.

A MÁGIA VÖRÖS TEKERCSEI – hirdették a betűk.

Sinjun a kezébe vette a könyvet, és leült a kőre olvasni.

A kötet hatalmasnak tűnt a nő karcsú kezében. Ahogy az oldalakat forgatta,

a megsárgult pergamen ropogott Sinjun ujjai között. Alec belepillantott a
szövegbe a nő

válla fölött.

Magnus ezt szívesen kihagyta volna, de rávette magát, hogy sétáljon el az

oltár mellett oda, ahol Sinjun és Alec a könyvet olvasták.
Magnus félelme alábbhagyott valamelyest, miután átfutott párat a Vörös
tekercsek szent tételei közül.

– „Csak a Nagy Méreg, ki jóképű és bölcs és sármos és jóképű, vezetheti el

a híveket Edomba. Lássátok hát el a Nagy Mérget étellel, itallal, fürdővel,
és néha egy masszázs is jól jön!”

– Kétszer írták, hogy „jóképű” – jegyezte meg Alec.

– Miért hívják Vörös tekercseknek – kérdezte Sinjun –, amikor könyv?

Szóval hogy nem tekercs.

– És a többes szám, hogy „tekercsek” végképp értelmetlen – mondta Alec.

– Akárki legyen is ez a jóképű és jóképű szektaalapító –

szólt Magnus összeszoruló mellkassal –, nyilván meglehettek a maga okai.

Sinjun tovább olvasott.

– „A herceg csakis a legjobbat kívánja a gyermekeinek.

Ekképp az ő nagyobb dicsőségére állítsatok a legjobb italokkal, szivarokkal

és bonbonokkal megpakolt oltárt.

A Nagy Méregnek szánt kincsek és egyéb ajándékok a hívek közti

szeretetet jelképezik, így hát folyjék az alkohol, gyűljék az arany, és soha ne
feledjétek a szent szabályokat! Az élet színpad, ezért mindig stílusosan

távozzatok! Csakis az igazán jó italokat készítő hívek kerülnek a pixisbe.

Senki nem sértheti meg a Nagy Mérget kegyetlen cselekedetekkel vagy
ízléstelen öltözködéssel.

Keressétek a démonok gyermekeit! Szeressétek őket úgy, mint a ti uratokat!

Ne tűrjétek, hogy a gyermekek magányosak legyenek! És ha nehéz idők
jönnek, ne feledjétek: minden út Rómába vezet.”

Alec Magnusra pillantott, aki nem teljesen értette a fiú halvány mosolyát.
– Azt hiszem, ezt te írtad.

Magnus elfintorodott. Ez tényleg rá vallott.

A legrosszabb, frivol, nemtörődöm, nagyzoló és másokat lenéző énjére.

Nem emlékezett rá, hogy ilyesmit írt volna.

Mégis minden jel arra utalt, hogy ő volt az. Szinte biztosan ő a Nagy
Méreg. Szinte biztosan ő volt a felelős a Karmazsin Kézért.

– Ez butaság – jelentette ki undorodva Sinjun.

– Magnus, nem könnyebbültél meg, hogy ez csak vicc?

– kérdezte Alec, és Magnusnak csak most esett le, hogy a fiú maga is
megkönnyebbülésében mosolygott. – Miért gondolná bárki is, hogy el kell
tüntetni erről az emlékeidet? Ez nem komoly.

Magnus kis híján ráförmedt Alecre, bár ő is tudta, hogy valójában önmagára
haragszik. Hát nem érted, mit jelent ez? A Karmazsin Kéz ugyan tréfának
indult, de idővel halálosan komollyá vált. Emberek haltak meg Magnus
vicce miatt.

Nem csak a szekta puszta léte volt a bűne. Sinjun ott kuporgott előtte a
földön, az ő félresiklott élete

bizonyította, milyen szörnyűséget művelt Magnus, amikor arra utasította a

követőit, hogy keressék meg a démonok gyerekeit,

és

parancsba

adta,

hogy

a
fiatal

boszorkánymestereket vigyék be a szektába. Minden gonoszság, amit a

szekta művelt, minden, amit Sinjunnak el kellett szenvednie, Magnus lelkén
száradt.

Nemsokára Alec is rá fog döbbenni erre. Magnus megköszörülte a torkát,

próbált ügyelni rá, hogy fesztelen és könnyed maradjon a hangja.

– Nos, a jó hír az – mondta mit sem törődve Alec kérdésével –, hogy

„minden út Rómába vezet”. Szóval legalább tudjuk, merre tovább.

Nem volt már sok hátra, hogy Velencében a hasadó hajnal megvilágítsa a
vizet és az eget. A város máris kezdett életre kelni. Magnus látta, hogy
nyitnak a boltok, és a sós víz kipárolgásán túl érezte a sülő kenyér és
kolbász illatát.

A reggel a maga átalakulásaival még nem érkezett meg.

A hajnal keskeny gyémántcsík volt az indigókék víz fölött.

Az épületek és a hidak mély levendulaszínt vettek fel a halvány, de egyre

erősödő fényben. Magnus, Alec, Sinjun és Malcolm – aki a palota
lépcsőjének maradványain aludt összegömbölyödve, amikor rátaláltak, és
ha már így alakult, magukkal vitték –, bemászott egy üres gondolába.

Magnus a szálloda irányába terelte a csónakot, körülötte a mágia kék

szikrákat vetett a vízen.

Magnus szmokingja alaposan összegyűrődött, és egészen szürke lett a

portól, de az öltözéke még így is

istenes volt a lelki állapotához képest. Nemrég együtt ballagtak vissza

csendesen a végtelen folyosókon, ajtókon és lépcsőkön át, amíg rá nem
találtak a kijáratra. Alig szóltak egymáshoz, és Magnus továbbra is kerülte
Alec tekintetét. A fiú láthatóan kimerült. Valahol a romok között elhagyta
megviselt zakóját, és most ingujjban volt, arcát por és föld lepte. Az éjszaka
nagy részét futással és verekedéssel töltötte, hogy helyrehozza Magnus
hibáit, közben nem egyszer a testével óvott meg másokat, miközben a
boszorkánymester-mágia rájuk döntötte az épületet.

Most a gondola aljában ült, a hátát Magnus mellének döntve. Magnus

érezte, hogy a fiú egész teste elernyed a fáradtságtól.

– Sajnálom, hogy ilyen rosszul érezted magad ezen a szörnyű bálon –

suttogta a fülébe.

– Egyáltalán nem éreztem rosszul magam – felelte ugyanúgy súgva a fiú. –

Veled voltam. – A feje hátrabillent Magnus mellére.

– Szomorú, hogy ilyen gyorsan vége lett a bálnak –

jegyezte meg Malcolm.

– Mindjárt reggelizhetünk, Malcolm. Aztán meg összedőlt az egész épület.

De ha már itt tartunk, más is éhes?

– A reggeli a nap legfontosabb étkezése – dörmögte Alec több mint

félálomban.

Senki sem felelt, még Malcolm sem, aki nyilvánvalóan azon elmélkedett,
hogy mit rontott el.

– Hihetetlen alak ez a Barnabas Hale – mondta. –

Irdatlan bunkó. Örülök, hogy elhúz egy másik városba.

Firenzét említette, ugye? Vagy talán…

– Rómát – közölte Sinjun komoran.

– Ja, igen! – derült fel Malcolm. – Talán Rómát.

Nyomasztó csend ereszkedett rájuk. Akkor tört csak meg, amikor Malcolm
egy idő után halkan és hamisan rágyújtott egy nótára, ami a tenger mellett
elvesztett szerelemről szólt. Nem számított – Magnus gondolatai messzire
kalandoztak.
Barnabas Hale Rómába tartott.

A Karmazsin Kéz minden útja Rómába vezetett.

A Karmazsin Kéz és jelenlegi vezére, aki a szekta minden bűnéért Magnust

akarta megtenni felelősnek, szinte biztosan Rómában volt.

Magnus régóta ismerte Barnabas Hale-t, és soha nem kedvelte. A férfi

feltűnése Velencében kellemetlen meglepetés volt. De igen nagy a
különbség aközött, ha valaki pusztán idegesítő, vagy ha tündéreket öl,
Nagyobb Démonokat idéz meg, és rászabadít Magnusra egy fészekalja
Raum anyját. Azért arról nem feledkezhetett meg, hogy így vagy úgy, de
Barnabas nagy hatalmú boszorkánymester. Azt mondta, övé a palota, ami
azt jelentette, hogy vagyona is van. Annyi biztos, hogy utána kell járnia
ennek az embernek.

– Muszáj aludnunk – szólalt meg végül Sinjun –, aztán nem ártana a lehető
leghamarabb elhúznunk Rómába.

– Minél előbb érünk oda, annál hamarabb folytathatjuk a vakációnkat

Aleckel – mondta Magnus.

A vidámság a hangjában még saját maga számára sem

tűnt meggyőzőnek. Holnap, biztatta magát, jobban fog sikerülni. Nem érzi
majd úgy, hogy összeroppant a múlt és a jövőtől való félelem súlya alatt,
inkább jól érzi magát a jelenben, ahogyan általában szokta.

– Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy élvezni fogjátok – jegyezte meg
Sinjun.

A nő rezzenéstelen arcát nézve képtelenség volt bármit is biztosra venni, de

Magnus úgy érezte, ez valójában békeajánlat volt. Tőle telhetően
rámosolygott hát Sinjunra.

– Nagyon elkötelezett – folytatta a nő Alecre pillantva, aki még álmában is

óvón ölelte át Magnust. – Soha nem áll le?
Óvatosan megérintette Magnus kezét, mire Alec testében minden izom
megfeszült, és az árnyvadász egyetlen szemvillanás alatt elkapta Sinjun
csuklóját.

– Nem – mondta.

Sinjun mozdulatlanná merevedett, aztán visszahúzta a kezét. Alec azonnal

visszabillentette a fejét Magnus mellkasára, és visszacsúszott abba az álom
és ébrenlét közti állapotba, amiből az imént felriadt.

A Sóhajok hídja sápadt korona volt fölöttük a halvány égen, ahogy a

gondola elsiklott alatta. Régen a foglyok erről a hídról látták utoljára a
várost, mielőtt a vesztőhelyre vezették őket.

Magnus észrevette, hogy Malcolm falfehér arccal őket figyeli. Valaha

Malcolm is beleszeretett egy árnyvadászba.

Nem ért jó véget. Magnus csak egyszer beszélgetett vele erről, próbált
tanácsokat adni, hogyan tegye túl magát az elvetélt szerelmen, hogyan éljen
tovább, és hogyan

találhatja meg újra a boldogságot. Malcolm akkor csak a fejét rázta. Nem
akarok én már mást szeretni, mondta.

Magnus akkor úgy gondolta, hogy butaságot beszél.

Talán minden szerelem az őrület határán táncol. Minél erősebb az érzelem,

annál veszélyesebb.

A gondola sötét vízen úszott. Amikor Magnus hátranézett, látta, amint a

mágiája utolsó szikrái elsüllyednek, és belevesznek a mélybe.

A szikrák ragyogó kéken és világító fehéren kacsintottak, amitől a kanális

szelíd fodrai telt lila, halvány gyöngy és szurokfekete árnyalatokat vettek
fel a még nem egészen reggeli égbolt alatt. A mély villanásokkal telt meg,
ahogy minden egyes szikra még egyszer utoljára felvillant, mielőtt a
csatornába veszett volna. Magnus gyengéden beletúrt hosszú ujjaival Alec
kócos, puha hajába, mire a félálomban lebegő fiú kissé az arca felé
billentette a fejét. Hallotta Malcolm énekét, és eszébe jutottak a másik
boszorkánymester réges-régi szavai.

Nem akarok én már mást szeretni.

TIZENHETEDIK FEJEZET

Keserű titkok

– Rómában, Alexander – mondta Magnus –, az ember Maseratival jár.

A lehető leggyorsabban kellett eljutniuk Rómába, és mivel portált nem

használhattak, Magnus közölte, hogy a második legjobb lehetőséget
választja. Sinjun A mágia vörös tekercseit olvasta, és rájuk sem hederített,
amit Alec egyáltalán nem bánt.

– Kitűnő választás – közölte a luxusautó-kölcsönzőben dolgozó nő. – Nem

lehet nem szeretni a klasszikus 3500 GT

Spydert.

Alec Magnushoz hajolt.

– Ezek szerint ez az autó pók is egyben?

A boszorkánymester vállat vont, és megvillantotta ellenállhatatlanul vidám

mosolyát.

– Gőzöm sincs. Csak azért választottam, mert olasz és piros.

Húsz perccel később már az A13-ason tartottak Bologna felé lehúzott

tetővel, a szél csak úgy fütyült a fülükben.

Sinjun a hátsó ülésen feküdt, a bakancsát az ablaknak támasztva, és

időnként hangosan felolvasott egy szakaszt A mágia titkos tekercseiből.
Alec az anyósülésen igyekezett navigálni úgy, hogy kizárólag egy
harmonikaszerűen összehajtogatott térképre hagyatkozhatott, amit ráadásul
egy számára ismeretlen nyelven írtak.
– Jó ideje nem vezettem már kézi váltós autót – mondta Magnus. – És
légyszi, ne süssetek el olyan poénokat, hogy milyen nehezen küzdök meg
ezzel a bottal itt középen!

Épp időben érkeztek Firenzébe egy korai vacsorához.

Magnus egy olyan kicsi étteremben foglalt asztalt, hogy Alec azt hitte, a séf
nappalijában járnak. A tészta aztán annyira finom volt, hogy életében nem
evett hozzá foghatót.

– Nem hajthatunk szünet nélkül, különben karambolozni fogunk. Nézzünk

ki inkább egy helyet az eredeti útitervünkből! Nem vagyunk messze például
a Boboli-kerttől.

– Jól van – bólintott Alec.

Sinjun a Vörös tekercsekkel a hóna alatt ballagott a nyomukban, bár

igazság szerint senki sem hívta.

Magnus végigkommentálta a sétát, ahogy előbb az Arno partján haladtak,

majd átkeltek a Ponte Vecchión, és cikcakkban ballagtak tovább, hogy útba
ejtsenek különböző utcai árusokat. Magnus vett egy sálat, egy
napszemüveget, egy zeppolát 9 és köpenyt, amiben pont úgy nézett ki, mint
az operaház fantomja.

Megérkeztek

Boboli-kert

amfiteátrumához,

végigjárták a körben elhelyezkedő szobrokat, és a középen

álló obeliszk felé vették az irányt.

– Rég nem lőttünk már képet az otthoniaknak – jegyezte meg Alec.

Magnus belékarolt, és a Neptunt ábrázoló szökőkút mellett a Bőség-szobor
felé terelte, amíg rá nem talált egy teknősbéka hátán ülő meztelen férfit
ábrázoló szoborra.

Kijelentette, hogy ez a tökéletes hely a képhez. Hátratolta a panamakalapját,

és uralkodói pózt vett fel a szobor mellett, amiről azt állította Alecnek, hogy
Morganténak hívják. A fiú zsebre vágott kézzel a teknős másik oldalának
dőlt, Sinjun pedig jó pár képet készített róluk Alec telefonjával.

– Köszi – mondta Alec. – Elküldöm ezeket, és azt mondom majd Isabelle-

nek, hogy nagyon jól érezzük magunkat.

– Tényleg? – kérdezte Magnus.

Alec felhúzta a szemöldökét.

– Persze. Mármint hiányzik Isabelle meg Jace, és anyu meg apu is.

Magnus mintha még várt volna valamire. Alec átgondolta.

– Clary is hiányzik – tette hozzá. – Kicsit.

– Ő az én kis cukiságfalatom. Kinek ne hiányozna? –

bólintott Magnus, de még mindig némiképp feszültnek tűnt.

– Simont nem ismerem valami jól – próbálkozott Alec.

Nem sok embert ismert igazán jól. Ott volt a családja Jace-estül, Jace új
barátnője és a vámpír, akit Jace árukapcsolással becsempészett. Ismert még
néhány másik

árnyvadászt. Aline Penhallow egyidős volt vele, és nagyszerűen bánt a

tőrökkel, de ő Idrisben élt, úgyhogy akkor sem igen találkoztak volna, ha
Alec otthon van éppen New Yorkban.

Beletelt még pár percbe, mire Alec rájött, hogy Magnust az aggasztja, mit
mond majd a családjának és a barátainak, akik persze szintén mind
árnyvadászok voltak. Egyikük sem hajlana rá, hogy Alechez hasonló
jóhiszeműséggel kezelje azt, amit Magnusról megtud.

Alec

aggódott

Magnus

miatt,

amiért

boszorkánymester a kelleténél jobban erőlködött, hogy jól érezze magát.

Alec szerette, ha Magnus tényleg jól érezte magát, azt viszont nagyon nem,
ha csak megjátszotta magát, és mostanra gond nélkül meg tudta
különböztetni egymástól a kettőt. Szeretett volna mondani valamit, de velük
volt Sinjun is, és nem tudta, hogyan kezdjen bele.

Ebben a pillanatban megszólalt a zsebében a telefon.

Isabelle hívta.

– Épp rád gondoltam – mondta Alec.

– Én meg rád – felelte vidáman Isabelle. – Ki tudsz kapcsolódni a vakáción,

vagy visszaestél a munkába?

Nem tudsz uralkodni magadon?

– A Boboli-kertben vagyunk – közölte Alec, ami persze kétségkívül igaz is

volt. – Hogy van mindenki New Yorkban? – kérdezte gyorsan. – Clary
megint beleráncigálta valami zűrbe Jace-t? Jace megint beleráncigálta
valami zűrbe Claryt?

– Erre építik a kapcsolatukat, de nem, Jace most éppen Simonnal van –

jelentette Isabelle. – Állítólag
videojátékokat játszanak.

– Szerinted Simon hívta el Jace-t játszani? – kérdezte hitetlenkedve Alec.

– Bátyus! – felelte Isabelle. – Nem hiszem.

– Játszott egyáltalán videojátékot Jace azelőtt? Mert én soha életemben.

– Biztosan bele fog jönni – mondta a lány. – Simon nekem is beszélt róluk,
és egyáltalán nem tűnt nehéznek.

– És ti hogy haladtok Simonnal?

– Számot húzott, és beállt a figyelem után áhítozó férfiak hosszú sorába –

közölte határozottan Isabelle. – No, de ti hogy haladtok Magnusszal?

– Nos, épp azon gondolkodtam, hogy tudnál-e ebben segíteni.

– Igen! – kiáltotta Isabelle hátborzongató vidámsággal a hangjában. –

Helyesen döntöttél, hogy hozzám fordultál ezzel! Annyival ügyesebb és
tehetségesebb vagyok a csábítás művészetében, mint Jace! Oké, mondom is
az első

tippemet. Szükséged lesz hozzá egy grapefruitra…

– Állj! – Alec sürgősen távolabb húzódott Magnustól és Sinjuntól, majd

elrejtőzött egy magas sövény mögött, miközben a másik kettő csodálkozva
figyelte. –

Könyörgöm, ne fejezd be ezt a mondatot! Szóval még fennáll ez a kis

probléma a szektával, amit említettem.

Nagyon szeretném megoldani, hogy Magnus boldogabb lehessen. A

vakációnkon.

És hogy senki ne akarja démonokkal megöletni Magnust, meg hogy ne

terjesszenek róla gonosz pletykákat, aminek az lehet a vége, hogy a Klávé
aztán
még gonoszabbul bánik el vele. Persze Alec biztos volt benne, hogy
Magnust ez is boldogabbá tenné.

– Az a helyzet – jelentette be Isabelle –, hogy éppen ezért hívtalak. Küldtem

egy óvatosan megfogalmazott levelet Aline Penhallow-nak, de ő épp nincs
Idrisben, és nem tud segíteni. Azért ha nem is sikerült valami sokat
kiderítenem, kutattam egy kicsit az Intézet könyvtárában.

Nincs túl nagy gyűjteményünk a szektákról, New Yorkban eleve nem is

működik valami sok. Gondolom, az ingatlanárak miatt. Akárhogy is, végül
előbányásztam egy eredeti kéziratot, ami a segítségedre lehet.
Lefényképeztem pár oldalt, elküldöm őket mailben.

– Kösz, Izzy!– mondta Alec.

Isabelle habozott.

– Egy nagyon ismerős arcot láttam viszont a címlapon.

– Valóban? – kérdezte a fiú.

– Alec!

– Te elmondod nekem minden titkodat, Izzy?

Isabelle elhallgatott egy pillanatra.

– Nem – mondta halkabban. – Egyet viszont most elmondok. A

figyelmemért sorban álló férfiak közül valószínűleg Simon a kedvencem.

Alec a hűvös olasz estében zölden világító bokrok és a fehér

márványszobrok között Magnusra pillantott, aki éppen a szobrok pózait
utánozta. Sinjun nem tudott ugyan mosolyogni, de Alec biztos volt benne,
hogy most kedve lenne hozzá. Magnust nem lehetett nem szeretni.

– Jól van – mondta a fiú. – A figyelmemért sorban álló férfiak közül

vitathatatlanul Magnus a kedvencem.

Isabelle felnyüszített, mire Alec szélesen elvigyorodott.

– Olyan jó hallani, hogy ilyeneket mondasz – bukott ki hirtelen a lányból. –
És nem fogok vájkálódni, csak közölni szeretném veled, hogy megőrzöm
minden titkodat.

Bízhatsz bennem.

Alecnek eszébe jutottak a régi idők és a régi félelmek, az, ahogyan Isabelle
néha fiúkról próbált vele beszélgetni, de ő mindig leállította. Olyankor
általában szinte ráförmedt a húgára. Félt beszélni, nehogy valaki meghallja,
de néha éjjel, amikor arra gondolt, hogy a szülei kitagadhatják, a Klávé
kitaszíthatja magából, Jace és Max pedig meggyűlölheti, egyedül az
vigasztalta, hogy Isabelle tudja a titkát, és mégis szereti.

Alec lehunyta a szemét.

– Mindig is bíztam – mondta.

Nem titkolhatja el Magnus elől, hogy szólt Isabelle-nek a Karmazsin

Kézről.

– Ne haragudj! – fejezte be, miután megtette. –

Megszoktam, hogy mindent elmondok neki.

– Nem kell bocsánatot kérned – vágta rá rögön Magnus, de megint kiült az

arcára a kétségbeesés, amit hiába próbált elrejteni, Alec tökéletesen látta. –
Nekem van rá okom. Nézd, azt mondasz el a húgodnak, amit csak akarsz.

Mindenki másnak is azt mondasz el, amit akarsz.

– Hűha! – szólt közbe Sinjun. – Ez kissé elhamarkodottnak tűnik, Magnus.

A bizalom egy dolog, de ami butaság, az butaság. Azt akarod, hogy a Klávé
börtönbe vessen?

– Nem akarom – mordult rá Magnus.

Alec legszívesebben rászólt volna Sinjunra, hogy tartsa a száját, de Magnus

azt várta tőle, hogy kedves legyen a nővel. Így hát nem szólt rá Sinjunra.
– Az jutott eszembe – mondta inkább –, hogy miután Rómába érünk,
elmehetnék az ottani Intézetbe.

– Hogy Magnust börtönbe vethessék… – kezdte most már mérgesen Sinjun.

– Nem! – vágott a szavába Alec. – Fegyvereket akarok szerezni. Meg

diszkréten utánakérdezni, nem hallották-e hírét olyan démonidézésnek, ami
esetleg a Karmazsin Kéz nyomára vezethet bennünket. Csak annyit tudunk,
hogy Rómába megyünk. Nagy város. Viszont az jutott eszembe, hogy jobb
lenne… ha egyedül mennék. Rám nem fognak gyanakodni.

Sinjun kinyitotta a száját.

– Legyen! – mondta Magnus.

– Neked elment az eszed – jelentette ki a nő.

– Én bízom benne – közölte Magnus. – Jobban, mint benned. Jobban, mint

bárki másban.

Amikor találtak egy internetes kávézót a Boboli-kert közelében, és

kinyomtatták, amit Isabelle küldött, Alec aggódni kezdett, hogy talán
mégsem szolgált rá Magnus bizalmára. Mint kiderült, a lány A mágia vörös
tekercseinek első oldalait csatolta az e-mailhez.

– Nem akarok túlságosan színpadias lenni – mondta Magnus –, de áááááá!

Áááááá! Miért? El nem hiszem, hogy betörtünk egy titkos szentélybe egy
rémisztő pince mélyén, hogy előássunk valamit, amit aztán másnap e-
mailben megkapunk a húgodtól.

Alec szemügyre vett egy lapot a Karmazsin Kéz dicsőséges történetéből,

amelyiken a Nagy Méreg arra utasította a követőit, hogy fessenek fehér
csíkot a lovaikra, és tegyék meg a faegeret Marokkó nemzeti állatává.

– Ironikus – ismerte el.

– Nem az – rázta a fejét Sinjun. – Nem ezt hívják iróniának…

Magnus olyan dühvel pillantott rá, hogy a nő inkább elhallgatott.

Alec megvonta a vállát.

– Abból nem lehet baj, ha van még egy példányunk.

Eddig csak Sinjun olvasta a könyvet, most már én is fogom.

Csak könnyebb lesz kiigazodni rajta, mint a térképen.

Miközben az autó felé tartottak, Magnus Alecre pillantott, és egyik kezéből

a másikba dobálta a kulcsot.

– Gyorsabbak leszünk, ha felváltva vezetünk – jegyezte meg reménykedve

Alec.

– Vezettél már kézi váltós kocsit?

Alec habozott.

– Nem lehet nehezebb, mint vágtató lóról nyilazni.

– Semmi esetre sem az – bólintott Magnus. – Arról nem is beszélve, hogy

emberfeletti reflexeid vannak. Mi a legrosszabb, ami történhet?

Odadobta a fiúnak a kulcsot, és bemászott az anyósülésre. Alec mosolyogva

kocogott át a másik oldalra.

Magnus felvetette, hogy gyakorlásképpen tegyenek meg pár kört a

parkolóban.

– Fel kell emelned a bal lábadat, miközben a jobbal gázt

adsz – mondta.

Alec ránézett.

– Jaj, ne! Egyszerre kell mozgatnom mind a két lábamat? Hogy is leszek
képes végrehajtani egy ilyen bonyolult feladatot?
Visszafordult, a gázra lépett, és jutalmul azonnal éles visítás hallatszott,
mintha egy lidérc esett volna csapdába a motorháztető alatt. Magnus
mosolygott, de nem szólt egy szót sem.

Persze nem telt bele sok idő, és Alec máris gond nélkül manőverezett a
parkolóban.

– Akkor útra kelhetünk? – kérdezte Magnus.

Alec csak egy halvány mosollyal felelt, majd kéjesen felkiáltott, amikor a
Maserati farolva érkezett meg egy keskeny utcába, ahol aztán Alec
beletaposott a gázba.

– Nagyon gyorsan megyünk – mondta Sinjun. – Miért megyünk ilyen

gyorsan?

A kis piros kabrió barátságos morgása betöltötte a levegőt. Alec oldalt

pillantott, és látta, hogy Magnus napszemüveget vett, az ajtóra könyökölve
kihajolt, és mosolyogva élvezte az arcába süvítő szelet.

Alec örült, hogy hozzásegítheti Magnust egy kis pihenéshez. Aztán meg
eddig nem is gondolt rá, hogy kipróbálhat egy ilyen vad, őrült vezetést.
Amikor autókra gondolt, Manhattanre gondolt: ott túl sok jármű volt és túl
kevés út, az ember lassan, boldogtalanul döcögött a város ütőerein. Ott a
gyaloglás volt felszabadító. Itt a toszkán vidéken viszont ez az autó
jelentette a szabadságot, méghozzá az izgalmas fajtából. Alec vetett egy
gyors

pillantást tűrhetetlenül jóképű barátjára, aki lehunyta a szemét a

napszemüvege mögött, fekete haja pedig lobogott a szélben. Néha egészen
jó volt az élete. Szánt szándékkal oda sem figyelt a hátsó ülésen utazó
zsémbes boszorkánymesterre.

A következő egy órában az Appennineket követték Toszkána szívén át.

Balra napnyugtában fürödtek a látóhatárig nyúló aranyló mezők, jobbra
kőből épült villák sorakoztak a zöld szőlőskerttengerre néző dombok
tetején.
Ciprusok suttogtak a szélben.

Késő éjjel volt, mire megérkeztek arra a helyre, amit Magnus szerint
Chiantinak neveztek. Alec nem nézett körül. Mostanra már magabiztosan
kezelte a Maseratit, de az állandó sebességváltás a szakadékok szélén ívelő
éles kanyarokban teljesen más, már-már életveszélyes kaland volt.

Tovább bonyolította a helyzetet, hogy az autó lámpáinak fénye nem sokat

segített, így nem láttak mást, csak a keskeny utat, a meredek hegyoldalt, és
a szakadék puszta éggel egybeolvadó szélét. Márpedig ezek közül a
lehetőségek közül csak az egyik szolgálta a javukat.

Alecnek az első pár kanyarnál sikerült pontosan visszaváltania, de a

verejték már csípte a szemét.

– Minden oké? – kérdezte Magnus.

– Naná – vágta rá gyorsan Alec.

Abból élt, hogy démonokkal harcolt, most viszont autót vezetett, ami még a
szokatlan képességekkel és az érzékeket

felerősítő

rúnákkal

nem

rendelkező

mondénoknak

sem

okozott

gondot.

Mindössze
koncentrálnia kellett.

Túl erősen szorította a kormányt, és ahányszor csak vissza kellett váltania

egy hajtűkanyarban, óriásit rántott a karon.

Egy különösen nehéz kanyarban rosszul időzített, és az autó kifarolt. Alec

próbált rálépni a gázra, hogy visszahozza egyenesbe, de a fékre taposott
helyette, amitől forogva indultak meg lefelé egy meredek lejtőn.

Az eléjük táruló látvány nem volt éppen biztató. Nagyon úgy állt, hogy a
szakadékba zuhannak.

Alec ösztönösen Magnus elé kapta a karját, hogy őt védje, de a

boszorkánymester megfogta a kezét. Alec egyszer érezte már ezt a
kapcsolatot egy viharos vizeken hánykolódó hajón: Magnus kereste őt, mert
szüksége volt az erejére. Befordította hát a tenyerét a boszorkánymesteré
alá, és összefűzte az ujjaikat. Nem érzett mást, csak a meleg, erős
impulzust, hogy adjon valamit magából.

Az autó éppen lecsúszott az útról, és átbillent a meredély szélén, amikor

hirtelen megállt, a két pörgő első

kerék nem érintett mást, csak levegőt és puha, kék mágiát.

Egy pillanatig a semmiben lebegtek, aztán az autó vízszintesbe állt, és

visszagurult az út melletti keskeny földsávra.

– Mondtam, hogy túl gyorsan megyünk – jegyezte meg szelíden Sinjun a

hátsó ülésről.

Alec erősen Magnus mellkasára tette a kezét.

A boszorkánymesterek szíve máshogyan ver, mint az embereké. Magnus

szívverése megnyugvást jelentett a sötétben. Alec már jól ismerte.

– Csak egy apró kis szakadék – mondta Magnus. –

Boldogulunk vele.
Alec és Magnus kiszállt az autóból. A boszorkánymester széttárta a karját,
mintha keblére akarná ölelni az éjszakát.

Alec a szakadék szélére lépett, és lepillantott.

Elfüttyentette magát, amikor meglátta a meredek sziklafalat. Oldalra nézve

egy keskeny ösvényt vett észre, ami egy, a sziklából kiálló kis tisztáshoz
vezetett. Intett Magnusnak.

– Elég veszélyes éjszaka vezetni. Talán itt maradhatnánk.

Magnus körülnézett.

– Csak úgy… itt?

– Kempingezni néha jó buli – felelte Alec. – Süthetünk mályvacukrot.

Nyilván kerítened kell hozzá alapanyagot.

Sinjun kimászott az autóból, és feléjük tartott.

– Hadd találgassak! – mondta szenvtelen hangon Magnusnak. – Drágám, a

te elképzeléseid szerint azt hívják kempingezésnek, amikor a szállodában
nincsen minibár.

Magnus sűrűn pislogva nézett rá.

– Igen, én sütöttem el előbb ezt a viccet – tájékoztatta a nő.

Magnus az éjszakai égboltra emelte a tekintetét. Alec látta az ezüst

holdsarló tükörképét aranyszínű szemében.

Éppen olyan volt, mint Magnus hirtelen támadt mosolyának íve.

– Jól van – mondta a boszorkánymester. –

Kempingezzünk!

Alec letette A mágia vörös tekercseit, hogy szemügyre vehesse a Magnus

által elővarázsolt tábort. Úgy képzelte, hogy a boszorkánymester valami
olyasmit keres nekik, amiben ketten kényelmesen elalhatnak, és akár fel is
állhatnak benne anélkül, hogy össze kellene görnyedniük.

Legalábbis Sinjun ezt tette, miután ragaszkodott hozzá, hogy magának

állíthasson sátrat.

Amit Magnus teremtett, az nem annyira sátor volt, mint inkább pavilon
függönyökkel és csipkés szegélyekkel.

A tágas építményben volt két hálószoba, egy fürdő, egy közös tér és egy
nappali. Alec megkerülte a hatalmas kecskebőr sátrat, és mögötte
felfedezett egy főzőhelyet meg egy fedett étkezőt, ahol terített asztal várta
őket. Az ókori római légiók sast ábrázoló jelvénye is ott állt kitűzve a
bejárat mellett, ha már Magnus ilyen római témát választott.

A boszorkánymester félrehajtotta a hátsó függönyt, és elégedett tekintettel

vonult ki rajta.

– Hogy tetszik?

– Elég menő – felelte Alec –, de akaratlanul is elgondolkodtam… honnan

kerítettél ennyi kecskebőrt?

Magnus vállat vont.

– Elég, ha annyit tudsz, hogy a mágiában hiszek, nem az állatkínzásban.

Cuppanó hang hallatszott, mire hatalmas építmény jelent meg a semmiből,

porfelhőt lebbentve szét a szélrózsa minden irányában. Sinjun sátra helyén
már

kétszintes lombház állt, ami kitakarta az égbolt vagy harmadát. Sinjun

kilépett feljavított szálláshelyéről, és Magnusra pillantott. Amióta ruhát
próbáltak a Le Mercerie-ben, egyre kevésbé elegánsan próbáltak egymásra
licitálni, amivel csak alátámasztották Alec elméletét, miszerint a
boszorkánymesterek folyamatosan egymás erejét méricskélik, a testvérek
közti rivalizálás sajátos mágikus verzióját valósítva meg. Magnus
nyilvánvalóan játszott. Alec gyanította, hogy Sinjun kicsit komolyabban
vette a meccset, de lojális maradt a barátjához, ezért határozottan azon a
véleményen volt, hogy Magnus az erősebb boszorkánymester.

– Tetszenek a tornyok! – kiáltotta át vidáman Magnus.

Alec arra jutott, hogy nehéz lehet Magnusnál nagyobb túlzásokba esni,
ezért jobb, ha egyszerűen csodálja az ilyesféle teljesítményét.

– Mit szólnál egy éjféli falatozáshoz?

Összegyűltek a tábor másik végében lobogó tűznél, alig egy-két méternyire

a szakadék szélétől.

A tábortüzet eredetileg Magnus gyújtotta, aztán Sinjun javított rajta,

úgyhogy most már olyan volt, mint egy viking temetési máglya. A
gigantikus lángok mintha egyenesen Valhallába küldtek volna üzenetet.

A félig elrejtőzött hold alatt felhőflotta sodródott az Appenninek

lemagasabb hegye, a Corno Grande előtt.

Közvetlenül fölöttük szentjánosbogárraj táncolt, és körben mindenfelé

életre kelt a természet. Baglyok huhogása, tücskök ciripelése szolgáltatta a
ritmust a völgy felől érkező szél mély, óvatos fütyüléséhez. Valahol a
távolban

egy falkára való farkas tette hozzá a magáét az éjjeli szimfóniához, amikor
kórusban üvölteni kezdtek.

– Magányosnak tűnnek – jegyezte meg Sinjun.

– Nem – mondta Alec. – Együtt vannak. Vadásznak.

– Annak te vagy a szakértője – bólintott a nő. – Én valaha egyedül

vadásztam.

– De egy szekta tagja is voltál – csúszott ki Alec száján, mielőtt az ajkába

harapott volna.

Sinjun hangjának hirtelen éle lett.

– Áruld el nekem, hol vagytok ti, árnyvadászok, amikor alvilágiak kerülnek
bajba?

– Megvédenek bennünket – szólt közbe Magnus. – Láttad Alecet

Velencében.

– Csak azért volt ott, mert téged kísért el – csattant fel Sinjun. – Ha nem
hozod magaddal, még véletlenül sem keveredett volna oda. A sarkunkban
járnak, bántanak, aztán magunkra hagynak bennünket. Ki döntötte el, hogy
egy boszorkánymester-gyerek kevesebbet ér, mint egy angyalgyermek?

Alec nem tudta, mit mondhatna erre. A magasba tartotta a kezét, és felállt.

– Bocsánatot kérek – mondta a nő. – Feszült vagyok most, hogy ilyen közel
járunk az úticélunkhoz.

Visszavonulok éjszakára. Pihennem kell. Holnap Rómába érkezünk, ki

tudja, mi vár ott ránk?

Sinjun kurtán biccentett, aztán elindult az óriási lombháza felé, magára

hagyva Magnust és Alecet a tűznél.

– Gyanítom, Sinjunra már nem számíthatunk a lélekemelő tábortűz melletti

danolászásnál, amit

elterveztem – mondta Magnus.

Felemelte a kezét, és ujjai begyével könnyedén, szinte szórakozottan

végigsimította Alec nyakát. A fiú beleborzongott az érintésébe. Amikor
Magnus leengedte a kezét, Alec utána akart hajolni.

– Ne aggódj miatta! – folytatta Magnus. – Sok boszorkánymesternek volt

tragikus gyerekkora. Mi a születésünktől fogva ismerjük a démonok sötét
világát.

Nehéz nem átadnunk magunkat a haragnak.

– Te nem adod át magad.

Magnus szárazon felelt.

– Volt rá példa.

– Sinjunnak nem lett volna muszáj belépnie a szektába

– jegyezte meg Alec.

– Nekem meg nem lett volna muszáj szektát alapítanom

– mutatott rá Magnus.

– Az más.

– Persze. Sokkal rosszabb. – Magnus a tűzbe dobott egy ágat, aztán

figyelte, ahogy elenyészik, megfeketedik, majd hamuvá porlad.

Alec csendben nézte.

Magnus Bane mindig erős, szeszélyes, éteri fénnyel ragyogott. Ő volt

Brooklyn fő boszorkánymestere, aki kápráztató színeket viselt és csillogó
flittert a szeme körül.

Olyasféle ember volt, aki születésnapi bulit rendez a macskájának, és akit

szeret, azt hangosan és büszkén szereti.

Csakhogy valami sötétség bújt meg e mögött a ragyogás mögött. Alec tudta,
hogy fel kell fedeznie Magnusnak ezt

az oldalát is, különben soha nem ismerheti meg igazán.

– Azt hiszem, értem ezt a dolgot Sinjunnal – mondta lassan Alec. – Nem
tudtam, miért ragaszkodsz hozzá, hogy magunkkal hozzuk. Még az is
eszembe jutott, hogy talán nem akarsz kettesben maradni velem.

– Alec, én…

A fiú felemelte a kezét.

– Aztán leesett. Úgy érzed, felelős vagy érte, igaz? Ha a Karmazsin Kéz
miatt a haja szála is görbül, akkor az szerinted a te hibád lesz. Helyre kell
hoznod azzal, hogy segítesz neki.

Magnus bólintott.

– Ő az én sötét tükröm, Alexander – mondta. – Bizonyos szempontból az az

ember, akivé válhattam volna, ha nincs akkora szerencsém, hogy valaki
szeret és gondoskodik rólam. Először anyám, aztán Ragnor, aztán a néma
testvérek. Lehettem volna annyira elveszett, hogy belépek egy Karmazsin
Kéz-féle szektába.

– Nem beszélsz sokat a múltadról – jegyezte meg Alec. –

Még azt sem mesélted, milyen közel álltál ahhoz a boszorkánymesterhez,

aki meghalt. Ragnor Fellhez. Így volt, igaz?

– Igen – felelte Magnus. – Ő volt az első barátom életemben.

Alec lenézett a kezére. Az ő első barátja Jace volt, de ezt Magnus is tudta.
Magnus mindent tudott róla. Nyitott könyv volt előtte. Igyekezett elnyomni
magában a sértettséget.

– Akkor… miért nem beszéltél róla?

A tábortűzből felszálló szikrák tovatűnő csillagokként lobbantak a fekete

égbolt előtt, hogy aztán gyorsan ki is hunyjanak.

Alecnek az jutott eszébe, hogy Magnusnak talán ugyanilyen halandót

szeretni: rövid, de felkavaró érzés.

Talán ez az egész csak egy hosszúnál is hosszabb történet kurta epizódja. Ő

nem egyszerűen egy nyitott könyv, gondolta. Hanem nagyon rövid is.
Karcsú kötet Magnus hosszú életének krónikája mellett.

– Mert soha senki nem akarja tudni – felelte a boszorkánymester. –

Általában legfeljebb addig jutok el, hogy megöltem a mostohaapámat, és az
emberek úgy döntenek, hogy ennyi elég. Máris túl sokat láttál. Az este egy
véres oltár mögött találtuk meg A mágia vörös tekercseit, a sok buta,
meggondolatlan valamit, amit összehordtam. Hát nem érthető, ha minden
egyes alkalommal az merül fel bennem, hogy talán most foglak végleg
elijeszteni?

– Az árnyvadászok nem ijedősek – mondta Alec. –

Tudom, hogy lelkifurdalásod van, amiért Sinjunt beszippantotta a szekta, de

te csak jót akartál. Erre gondoltam, amikor a Vörös tekercseket olvastam.
Nem azt mondtad, hogy szervezzék be a gyerekeket, és használják ki őket,
hanem hogy ne hagyják őket magukra. Te magányos voltál, és nem akartad,
hogy más boszorkánymester-gyereknek is úgy kelljen szenvednie, mint
neked. Azért jöttem el erre az útra, hogy jobban megismerjelek, és éppen ez
történik.

– Egészen biztos vagyok benne, hogy többet tudtál meg,

mint szerettél volna – mondta Magnus csendesen.

– Megtudtam, hogy ha ketrecbe zárt vicsorító állatokat látsz, meg akarod

simogatni őket. Meghalt a barátod, és nekem nem is beszéltél róla, de meg
akartál vigasztalni miatta egy vámpírt. Mindig mindenkinek segíteni
próbálsz. Nekem meg a barátaimnak számtalanszor, még Raphael
Santiagónak is, most meg Sinjunnak és más boszorkánymester-gyerekeknek
meg nyilván rengeteg olyan embernek, akikről még nem is hallottam. Egy
dolgot biztosan tudok. Amikor belenéztem A mágia vörös tekercseibe, azt
láttam, hogy gyerekeken próbáltál segíteni.

Az a része teljesen rád vall.

Magnus nevetése egészen szaggatottnak hatott.

– Erre gondoltál? Én azt hittem… valami másra. –

Becsukta a szemét. – Nem akarom, hogy miattam ne működjenek közöttünk

a dolgok – vallotta be. – Nem akarom elrontani ezt az egészet azzal, hogy
elmondok valami olyasmit, ami majd elijeszt. Mennyit akarsz az
igazságból, Alexander?
– Az egészet – felelte a fiú.

Magnus a tűznél is fényesebb tekintetét Alecre emelte, majd kinyújtotta a

kezét. Alec határozottan megfogta, mély lélegzetet vett, és felkészült. A
szíve vadul kalapált, a gyomra görcsbe rándult. Várt.

– Ööö – szólt aztán –, nem vetsz be valami mágiát, hogy megmutasd a

múltadat?

– Te jó ég, dehogy! – hökkent meg Magnus. – Az egész éppen elég traumát

okozott úgy is, hogy csak egyszer éltem át. Úgy terveztem, hogy
elmesélem, csak fogni

akartam közben a kezed.

– Ja – mondta Alec. – Hát… jó.

Magnus közelebb csúszott. Alec érezte a bőréből áradó hőt. A

boszorkánymester lehajtotta a fejét, miközben igyekezett összeszedni a
gondolatait. Néhányszor kinyitotta a száját, mintha beszélni készülne,
ilyenkor mindig megszorította Alec kezét.

– Szeretném azt hinni, hogy anyám szeretett – kezdte végül Magnus. – Csak
annyira emlékszem, hogy olyan szomorú volt. Mindig úgy éreztem, mintha
meg kellene tanulnom valami trükköt, amivel aztán jobb kedvre deríthetem.
Gondoltam, ha bizonyítok neki, akkor boldoggá teszem, és elég jó leszek.
Nem sikerült rájönnöm a

trükkre.

Felakasztotta

magát

pajtában.
A mostohaapám porig égette a pajtát, én meg szentélyt építettem anyámnak
a hamuból. A mostohaapám nem tudta pontosan, mi vagyok. Én sem
tudtam pontosan, mi vagyok, de ahhoz nem fért kétség, hogy nem az ő
gyereke.

Annyit tudott, hogy nem vagyok ember. Egy elviselhetetlenül forró napon
arra ébredtem, hogy a nevemen szólít.

Magnus úgy mosolygott, mintha megszakadt volna a szíve.

– A régi nevemet használta, azt, amit anyámtól kaptam.

Nincs már élő ember, aki ismerné ezt a nevet.

Alec még jobban szorította Magnus kezét, mint ha több száz év késéssel is,
de meg tudná menteni.

– Nem kell folytatnod – suttogta. – Nem baj, ha nem akarod.

– De akarom – mondta Magnus, bár remegett a hangja, miközben tovább

beszélt. – A mostohaapám megütött párszor, aztán a nyakamnál fogva
elráncigált a pajta leégett maradványaihoz. A megfeketedett kötél még ott
lógott az egyik gerendáról. Hallottam a patak csobogását, mielőtt a
mostohaapám a nyakszirtemnél fogva a víz alá nyomott. Előtte még szólt
hozzám, és gyengédebb volt a hangja, mint korábban bármikor. Azt
mondta: „Most megtisztítalak. Bízz bennem!”

Alecnek elakadt a lélegzete. Azon kapta magát, hogy képtelen kifújni a

levegőt, mintha spórolnia kellene vele, hogy megmenthesse a gyerek
Magnust.

– Utána nem emlékszem, mi történt. Az egyik pillanatban még fuldokoltam.

– Elhallgatott, aztán felemelte a kezét. A hangja mentes volt minden
érzelemtől. – A következőben élve elégettem a mostohaapámat.

A tábortűzből feltörő lángoszlop tölcsért formált, ami majd’ a mennyekig

szökött. Alec Magnus elé kapta a karját, hogy óvja a rettenetes hőtől.
A lángoszlop szinte azonnal el is tűnt. Magnus mintha észre sem vette
volna, mennyire felszította a tüzet. Alec kíváncsi lett volna rá, Sinjun
felébredt-e, mindenesetre ha igen, nem került elő. Talán füldugóval aludt.

– Elfutottam – folytatta Magnus. – Addig bujkáltam, amíg az útjaink végül

keresztezték egymást a néma testvérekkel. Ők tanítottak meg rá, hogyan
uraljam a mágiát.

Azért

kedveltem

mindig

jobban

az

árnyvadászokat, mint a boszorkánymestereket, mert a ti

néma testvéreitek mentettek meg önmagamtól. Azért még mindig úgy

gondoltam, hogy egy démon gyereke vagyok, és soha nem is lehetek több.
Addig egyáltalán nem találkoztam másik boszorkánymesterrel, de Ragnor
Fell kapcsolatban állt egy árnyvadász családdal. A néma testvérek
szervezték meg, hogy jöjjön el hozzám, és tanítson.

Én

voltam

az

első

diákja.

Később
árnyvadászgyerekeknek is próbált ezt-azt megtanítani a mágia
természetéről, hogy ne féljenek tőlünk. Azt mondta, minden diákja
rettenetes, de én vagyok a legrosszabb.

Szünet nélkül panaszkodott. Soha semmivel nem volt elégedett. Nagyon

szerettem. – Magnus elhúzta a száját, ahogy a lángokba nézett. – Nem
sokkal később találkoztam a második barátommal, Catarina Loss-szal.
Néhány mondén máglyán akarta elégetni. Közbeléptem.

– Tudtam, hogy találni fogok még egy csomó embert, akit megmentettél –
mondta Alec.

Magnus halkan, csodálkozva felnevetett. Alec elkapta a boszorkánymester

felemelt kezét, és közelebb húzta magához. Magnus nem állt ellen, és a fiú
végül szorosan magához ölelte. Összekulcsolta a karját a férfi karcsú teste
körül, érezte, ahogy a mellkasuk együtt emelkedik és süllyed. Magnus Alec
vállára hajtotta a fejét.

– Magadat mentetted meg – súgta Magnus fülébe a fiú. –

Először magadat, aztán rengeteg másik embert is. Senki mást nem
menthettél volna meg, ha nem magaddal kezded. Én sem találtam volna rád
soha.

Jól sejtette, hogy Magnusban ott rejtőzik valahol a sötétség, és vele jár a
fájdalom is. Ennyi sötétség és ennyi

fájdalom ellenére Magnus valahogyan mégis életet és színek kavalkádját

árasztotta magából, boldogság tiszta forrása volt mindenki számára maga
körül. Csak miatta volt lehetséges, hogy amikor Alec a tükörbe nézett, egy
teljes embert látott, akit nem kellett rejtegetnie.

Ott maradtak egymás ölelésében, mellettük lassan kihunyt a tűz. Alec

továbbra sem engedte el a boszorkánymestert.

– Ne aggódj annyira! Ez csak egy apró szekta – mondta végül. – Nehogy ne

birkózzunk meg vele!
A mellkasán érezte, ahogy Magnus mosolyra húzza a száját.

9 dél-olasz fánkszerű édesség

HARMADIK RÉSZ

A háborúk városa

†††

„Amikor Róma elbukik, elbukik a világ.”

– Lord Byron –

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Maradandó kincsek

Nem létezik Rómához hasonló város, gondolta Magnus, amikor az első

bazilikák kupolái megjelentek a látóhatáron. Persze ugyanezt sok más
városról is elmondhatta volna. Ez az egyik előnye, ha valaki örökké él.
Mindig láthatja a világ új csodáit.

Semmi sem hasonlítható Tokióhoz, ahol a kultúra összefonódik a

technikával. Semmi sem hasonlítható Bangkokhoz, ahol addig húzódik a
metropolisz, ameddig a szem ellát. Semmi sem hasonlítható Chicagóhoz, a
jazz és a serpenyős pizza városához.

És semmi sem hasonlítható a maga egyedi módján látványos Rómához, az

Örök Városhoz.

Az éjjel Magnus és Alec a tűz mellett aludt el a szabad ég alatt. Arra

ébredtek, hogy a csiripelő madarak és a pirkadat fénye hirdeti az új nap
eljövetelét. Magnus őszintén úgy gondolta, hogy ez volt az egyik legszebb
reggel életében.

Csak azt sajnálta, hogy nem használták a tisztásra

varázsolt óriás sátrat. Emlékei szerint Alec be sem tette a lábát. Kár.
Magnus nagyon büszke volt a munkájára. Azért ami késik, nem múlik,
felállíthatja még a sátrat máskor is.

Frissebbnek érezte magát, és tisztán látta a célt maga előtt: mihamarabb le

kell rendezniük ezt a szektát, hogy aztán visszatérhessenek a romantikus
vakációra.

A Karmazsin Kéz Rómában volt. Magnus elszánta magát, hogy megtalálja

őket és a titokzatos vezetőjüket is, hogy válthasson pár keresetlen szót meg
fájdalmas varázslatot azzal a szektatolvaj, vakációpusztító, Nagyobb
Démon-idéző holdkórossal. Meggyőződése volt, hogy képes szembenézni

világ

szinte

bármely

boszorkánymesterével. (Még Barnabasszal is. Főleg Barnabasszal.) Még ha

a szektatagoknak annyira elment is az esze, hogy felvették a kapcsolatot
Azmodeusszal, Magnus elég biztos volt benne, hogy egyelőre nem idézték
meg. Kizártnak tartotta, hogy ha az apja megjelenik ezen a világon, akkor
ne mutatkozna meg előtte.

Talán gyorsan túllesznek ezen az egészen.

Magnus

összehajtotta

és

eltüntette

a
kempingfelszereléseket oda, ahonnan kerítette őket. Sinjun ugyanígy tett,
majd beszálltak a Maseratiba.

– Ne is vesződj a térképpel! – szólt oda Magnus könnyedén Alecnek. –

Minden út Rómába vezet.

Alec rámosolygott.

– A térkép szerint nagyon nem.

Alig két óra múlva már Róma utcáin tekeregtek, ahol az alacsony építésű,
széles Maserati nem annyira elegáns csodának tűnt, mint inkább célpontnak
az őket minden

irányból körülnyüzsgő robogók és apró Fiatok seregében.

Róma közlekedése az egyik legrosszabb volt a Magnus által ismert városok

közül, márpedig ő látott egyet s mást.

Bejelentkeztek egy lakosztályba a Palazzo Manfredi nevű

kis szállodába a Colosseummal szemben, majd anélkül, hogy komolyabb

beszélgetésbe bocsátkoztak volna erről, megegyeztek, hogy mindannyian
estig aludni fognak a légkondicionált szobában csinosan megvetett,
kényelmes ágyukban. Még Sinjun is halálosan fáradt volt, és jóformán szó
nélkül indult el a mellettük lévő szobája felé.

Alec füttyentett, amikor beléptek a lakosztályukba.

Félredobta a bőröndjét, íját a falnak támasztotta, és végignyúlt a puha vörös

bársonnyal bevont elképesztően széles kanapén.

Magnus elvégzett pár varázslatot, hogy védve legyenek álmukban, aztán

Alechez lépett. Átmászott a kanapé egyik karfáján, és úgy feküdt rá az
árnyvadászra, mint Miau-ce-tung tette volna, ha otthon vannak.

Alec testére fonta magát, a nyakába temette az arcát, és beszívta az illatát.

A fiú átkarolta Magnus hátát, és a lapockáját simogatta. Magnus egy csókot
nyomott Alec állára, aztán az arcát finoman hozzádörzsölte a fiú kétnapos
borostájához. Érezte, ahogy Alec reszketeg lélegzetet vesz.

– Imádom az illatodat – suttogta Alec. – Miért… miért mindig ilyen

csodálatos?

– Hm – dörmögte Magnus boldogan, de már félálomban. – Azt hiszem,

szantálfa.

– Nagyon jó – mondta Alec. – Gyere, ölelj! Érezni

akarlak.

Magnus felnézett. A fiú becsukta a szemét, és mélyeket lélegzett.

Gyere, ölelj! Érezni akarlak. Alecnek talán könnyebb volt félálomban

ilyeneket mondania. Magnusnak eddig eszébe sem jutott, hogy a fiú esetleg
csak gátlásos, ezért tartja magában ezeket. Azt hitte, egyszerűen nem akarja
kimondani a hasonló mondatokat.

Magnus engedelmeskedett a kérésnek, és szorosan hozzátapadt Alechez. A

lábuk összegabalyodott. Magnus végighúzta a mutatóujját a fiú arcán, le
egészen a szájáig.

Alec hosszú, sűrű, sötét szempillája úgy görbült, hogy megérintette a

járomcsontját. Telt, puha ajka volt, haja mint egy vég nyers fekete selyem.
Egészen sebezhetőnek tűnt, amit néha igencsak nehéz volt összevetni a
rideg tekintetű íjásszal, akivé csatában változott.

Arra gondolt, talán felébreszthetné a fiút, és bemehetnének a hálószobába.

Ott megcsókolhatná azt a telt ajkat, és még jobban összekócolhatná azt a
selymes hajat. Ajkával megérintette Alec ajkát, és becsukta a szemét…

Amikor megint kinyitotta, a késő délutáni nap ragyogott be a padlótól a

mennyezetig érő ablakon. Magnus elátkozta a saját kimerültségét. Ki tudja,
hány óra telt el, és Alec már nem volt ott vele a kanapén. Végül az erkélyen
találta meg egy felvágottakkal, sajtokkal, kenyérfélékkel és gyümölcsökkel
teli zsúrkocsi társaságában. A fiú felemelte a pezsgőspoharát.
– Alexander Lightwood! – szólt elragadtatva Magnus. –

Ez szép volt!

Alec megforgatta a poharat, az egész helyzet eleganciáján csak suta

mosolya ejtett csorbát.

– Proseccót?

Az erkély olyan volt, mint egy csésze meleg napfény.

Egy darabig csak üldögéltek, és Magnus üzenetben kérdezte meg

mindenkitől, aki csak eszébe jutott, hogy nem látta-e Barnabas Hale-t.
Közben megevett vagy hetven deka szalámit. A korai könnyű vacsora
Aleckel még akkor is otthonos érzés volt, ha tudta, hogy sietniük kell.

Hozzám kel ene költöznie, gondolta. Nem, nem, korán van még hozzá,
talán, ha már eltelt egy év.

Magnus éppen a zuhany alatt állt, amikor Alec megemelt hangját hallotta a
nappaliból. Gyorsan felkapott egy felhőt idéző fürdőlepedőt, a derekára
tekerte, majd kivágtatott a lakosztály nappalijába, hátha újabb démon
érkezett, és rátámadt Alecre.

Alec és Sinjun, akik a kanapé két ellenkező végén ültek, egyszerre

merevedtek mozdulatlanná. A nő gyorsan elfordította a tekintetét, Alecnek
tágra nyílt a szeme.

Magnus rádöbbent, hogy egy szál törülközőben csörtetett ki a nappaliba, és

a hajáról csupasz felsőtestére csöpög a víz.

Kínos.

Felemelte a kezét, csettintett az ujjaival, és máris mély V

nyakú bordó póló volt rajta, hozzá vidám selyemsál meg tapadós
farmernadrág. Mezítláb Alec mellé vonult, és puhán megcsókolta a fiú égő
arcát. Csak ezután nyugtázta Sinjun jelenlétét.
– Üdv nálunk! Proseccót?

– Elmegyek – mondta Sinjun.

– De végleg? – kérdezte reménykedve Alec.

– Legtöbben nem találják ilyen visszataszítónak a félmeztelen testem

látványát – jegyezte meg Magnus. –

Több államfő is kiváltságosnak érezte magát, amiért része lehetett benne.

Alec a szemét forgatta. Feszültnek tűnt, méghozzá nem is kicsit.

Magnusnak az jutott eszébe, hogy talán be kellene jelentkezniük
masszázsra.

– Vannak olyan kapcsolataim Rómában, akik nem állnak szóba

árnyvadászokkal – magyarázta Sinjun. –

Aztán meg jó két napig egy autóban kuporogtam veletek.

Szünetre van szükségem. Nem sértésnek szánom.

– Nem is vettük annak – mondta Alec. – Menj csak!

– Kérsz kávét? – érdeklődött Magnus, akinek némi lelkiismeret-furdalása

volt.

– Nem maradhatok – felelte a nő.

– Nem maradhat – tódította Alec. – Hallottad. Mennie kell.

Sinjun kézmozdulatában Magnus felismerte a saját üdvözlése paródiáját.

Amikor a nő kilépett az ajtón, a boszorkánymester Alec felé fordult egy

csókért.

A fiú olyan sebesen és némán mozdult, ahogy csak egy árnyvadász tud.
Máris ott volt Magnus előtt, lerángatta a saját ingét, aztán felfelé csúsztatta
az ujját Magnus karján, csókolta vadul, sóvárogva. Jaj, hogy milyen
gyorsan mennyire jó lett ebben. Alec csak annyi időre hagyta abba

a csókot, hogy kikötözhesse Magnus sálját, és lehúzhassa a pólóját a fején

át. Amikor a pólót az ablak felé hajította, Magnus már csókokkal árasztotta
el az arcát, a kezét, sürgette, bátorította a fiút, ahogy csak tudta.

Olyan volt, mintha egy csodálatos forgószél sodorná őket magával. Alec
keze nyugtalan, mohó mozdulatokkal járta be a Magnus hátán, oldalán,
vállán lévő izmokat.

A boszorkánymester hátratántorodott, szüksége volt valamire, ami segít,

hogy talpon maradjon. A háta a falnak ütközött.

– Bocs! – Alec aggodalmasan emelte rá a tekintetét. – Én csak… Minden

rendben, Magnus?

Alec elbizonytalanodott, de Magnus beletúrt a hajába, és visszahúzta az

ölelésébe.

– Minden rendben, igen – mormogta. – Imádom ezt.

Szeretlek. El ne engedj!

Alec Magnus alsó ajkát csókolta és szívogatta, csupasz bőrük érintése

mindkettejüket megszédítette. Magnus tenyere Alec hasán járt, az izmok
körvonalai tisztán kirajzolódtak a keze alatt.

A fiú halk, kéjes hangot hallatott, amikor Magnus nekifogott, hogy

kigombolja a farmerját.

– Igen, Magnus! – suttogta. – Igen, akarom.

Magnus egyszerre rádöbbent, hogy remeg a keze, miközben lehúzta Alec

nadrágján a cipzárt. A fiú hátravetette a fejét, a szemét becsukta, mint az
előző este, szépséges pillái remegtek, ezúttal a gyönyörtől.

Szétnyitotta az ajkát.
– Várj! – suttogta.

Magnus azonnal elhúzódott, a szíve majd kiugrott a helyéből. Mindkét

kezét felemelte, aztán összekulcsolta őket a háta mögött.

– Persze – mondta. – Addig várunk, ameddig csak akarod.

Alec ösztönösen emelte a kezét, hogy visszarántsa magához Magnust, aztán

inkább leengedte, és ökölbe szorította. A tekintete tetőtől talpig végigjárta
Magnust, mielőtt levette volna róla a szemét. A boszorkánymester a komor
ráncokat figyelte Alec arcán, és az angyalok megingathatatlansága jutott az
eszébe.

– Akarom ezt – mondta Alec fátyolos hangon. – Jobban akarlak, mint eddig
bármit életemben. De… nyakig vagyunk a slamasztikában. Téged aggaszt a
szekta, én pedig nem akarom, hogy csak lopjunk egy kis időt, amikor
Sinjun éppen nincs itt, és amikor boldogtalan vagy.

Magnusnak az jutott eszébe, hogy talán még soha nem hallott ilyen
megható beszédet olyasvalakitől, aki épp a sliccét húzta fel.

– Azt akarom, hogy ez az ügy oldódjon meg előbb. –

Alec felhúzta az ingét. – Mennem kellene.

Magnus felvette a pólóját a földről az ablak elől.

Belebújt, aztán kinézett a Colosseumra, ahol emberek vívtak élet-halál

harcot évszázadokkal azelőtt, hogy akár ő

megszületett volna.

– Jó lenne, ha maradhatnál – mondta halkan. – De igazad van. Legalább

csókolj meg búcsúzóul!

Alec arcán különös kifejezés jelent meg; mintha valaki megbántotta volna,
de azért mégsem teljesen olyan. A kék

szempár, amit Magnus annyira szeretett, most majdnem feketének tűnt.

Egyetlen ugrással átszelte a szobát, az ablakhoz szorította Magnust, és
felhúzta az ingét, hogy a férfi háta a naptól átmelegedett üveget érintette. A
fiú csókja ezúttal lassú volt, könnyed, és sajnálkozás íze érződött rajta.

– Igen… igen… nem! – Alec úgy motyogott, mint aki túl sokat ivott. –
Nem, el kell mennem a Római Intézetbe.

Elhátrált Magnustól, felvette az íját, és úgy forgatta a kezében, mintha

muszáj lenne babrálnia valamivel.

Ha

bármilyen

szokatlan

szekta-

vagy

démontevékenységet észleltek errefelé, az Intézetben tudni fognak róla.

Átaludtuk a napot, ki tudja, milyen messze jutott közben a szekta…
Mennem kell.

Magnus bosszús akart lenni, amiért Alec így faképnél hagyja, csak hát a
fiúnak igaza volt abban, hogy erőteljesen sürgeti őket az idő.

– Tégy belátásod szerint – mondta.

– Jó – bólintott Alec. – Világos. Megyek. Te maradsz.

Vigyázz magadra! Senki mást ne engedj be a lakosztályba!

Sehová se menj nélkülem! Ígérd meg!

Magnus megjárta a pokol bugyrait démonmérgek által kiváltott

hallucinációkban, éhezett hajléktalanként azóta romokban heverő utcákon,
került olyan kétségbeesett helyzetbe, hogy lángra kellett lobbantania a vizet,
rúgott be irgalmatlanul a sivatagban. Nem hitte, hogy éppen egy elegáns
római szállodában fogja utolérni a végzete.

De nagyon szerette Alecet, amiért így aggódik érte.

– Folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk – mondta Magnus

az ablakpárkánynak dőlve. – Tudod, amikor visszajössz.

Lassú, pajzán mosolyra húzta a száját. Alec felemelte a kezét, aztán mielőtt
reménytelenül legyinthetett volna, megint leengedte. Mondani készült
valamit, látszott, amint meggondolja magát, végül pedig az ajtó felé indult,
és kivonult a szobából.

Egyetlen pillanattal később kivágódott az ajtó, és Alec megint berontott a

szobába.

– Vagy talán maradnom kellene.

Magnus kinyitotta a száját, de Alec már becsukta a szemét, és hangos

koppanással az ajtónak billentette a tarkóját.

– Nem. Megyek. Mennem kell. Szia!

Intett Magnusnak, aki csettintett az ujjaival, mire csillogó kulcs jelent meg a
tenyerében. Odadobta Alecnek.

A fiú ösztönösen elkapta.

Magnus kacsintott.

– Vidd a Maseratit! – mondta. – És siess vissza!

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Mennyben is kötve
Alec lehetetlenül gyorsan vette be a kanyarokat a kusza római utcákon.
Hiányozni fog neki a Maserati. Máris hiányzott neki Magnus.

Folyamatosan az járt a fejében, milyen volt Magnus, amikor kijött a

fürdőszobából, hogy áradt a bőréből a meleg a zuhanyozás után, hogyan
csavarta a törülközőt keskeny csípőjére, hogyan csillogtak a vízcseppek
vaskos izmain és lapos hasán. Puha, sötét haja szinte meg sem száradt,
aranybarnára festette a napfény. Alec gyakran így szerette legjobban
Magnust, amikor selymes haja szabadon lebegett mindenféle zselé nélkül,
és nem volt tüskékbe rendezve. Szó sincs róla, hogy nem tetszett volna neki
ruhában is, de Magnus mindent úgy viselt, mint valami páncélt, védőréteget
képezve közte és a világ között, ami nem mindig várta tárt karokkal a hozzá
hasonlókat.

Semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, ami abban a szobában történt.
Máris háromszor fordult meg az

autóval, hogy visszamenjen a szállodába. Az utolsó alkalommal betolatott

egy szűk utcába, és meghúzta a Maserati oldalát.

Jó lett volna, ha Magnus is el tud menni vele az Intézetbe. Alec azon kapta
magát, hogy nyugtalan és feszült, ha Magnus nincs vele. Folyamatosan
együtt voltak, amióta elindultak New Yorkból, és Alec már egészen
hozzászokott a helyzethez. Nem tartott egy újabb démontámadástól, vagy
legalábbis nem tartott tőle különösebben. Tudta, hogy a szállodai szobát
Magnus mágiája védi, és a boszorkánymester megígérte, hogy ott marad.

Különös érzés volt. Hiányzott neki New York, hiányzott Jace és Isabelle, az
anyja és az apja, sőt még Clary is.

Leginkább azonban Magnus hiányzott neki, akitől alig félórája vált el.

Kíváncsi volt, mit szólna hozzá Magnus, hogyha, miután hazaérnek, Alec
odaköltözne hozzá.

Mint minden intézetbe, a rómaiba is csak nephilimek léphettek be. Sok

másikhoz hasonlóan ezt az épületet is régi, használaton kívüli templomnak
mutatta az álcavarázslat. Mivel Róma az egyik legsűrűbben lakott város
Európában, a mágia további rétegeit vetették be, hogy az Intézet ne csak
roskatagnak tűnjön, de a legtöbb mondén észre se vegye, vagy egy
pillanattal később megfeledkezzen róla, ha mégis.

Nagy kár volt érte, mert a Római Intézet a legszebbek közé tartozott a
világon. Kupolás tetejével, magas boltíveivel és márványoszlopaival
hasonlított a város sok

másik bazilikájára, bár olyan volt, mintha egy mindent hosszúkásra nyújtó
vidámparki tükörben nézné az ember.

Az Intézet két alacsony épület között állt. Valaha magasabb volt a

szomszédainál, számos kupola és torony díszítette, előtte kandeláberek és
fák álltak. A végeredmény egyszerre volt jellemzően római és kellemesen
organikus.

Alec talált egy parkolóhelyet a közelben, de erős késztetést érzett, hogy az

autóban maradjon, és olvasgassa még egy kicsit A mágia vörös tekercseit.
Máris talált pár különbséget a Velencében talált példány és az Isabelle által
átküldött oldalak között. Azért inkább mégis az Intézet ajtaja felé vette az
irányt. Amikor felnézett a lenyűgöző

épületre, azon kapta magát, hogy fél az odabent lévő

idegenektől, még ha ők is árnyvadászok. A parabataiára vágyott. Sokat

adott volna egy ismerős arcért.

– Szia, Alec! – szólalt meg egy hang a háta mögött. –

Alec Lightwood!

Alec megfordult, és végigjáratta a tekintetét az utca túloldalán lévő boltok

során. Az egyik kávézó előtt egy kis kerek asztalnál régi ismerős ült.

– Aline! – kiáltotta meglepetten. – Te meg hogy kerülsz ide?

Aline Penhallow a kávéscsészéje fölött nézett rá. Fekete haja az állát

verdeste, repülős napszemüveget viselt, és sugárzott. Sokkal jobban nézett
ki, mint amikor legutóbb látta. Alec és a családja Penhallow-ék házában
szállt meg aznap

éjjel,

amikor

Alicante

védővarázslatai

összeomlottak. Max halálának éjjelén.

– Kicsit el kellett jönnöm. Idrisben zajlik az újjáépítés,

de még mindig rettenetes a káosz. Anyám benne van a sűrűjében.

– Nem csoda, ha ő az új konzul. Gratulálok!

Alec el sem tudta képzelni, milyen érzés lehet Jia Penhallow számára, hogy
a nephilimek választása értelmében ő állhat a legközelebb az Angyalhoz, és
az ő

feladata lett a küldetésük végrehajtása. Mindig is kedvelte Aline édesanyját,

a higgadt, okos harcost Pekingből. Most sok jót tehet. Az árnyvadászok
vezetője sok mindenen változtathatott, márpedig Alec előtt egyre
nyilvánvalóbb lett, hogy a világnak változásra van szüksége.

A kávézóhoz sietett, és átugrott az asztalokat körülvevő

alacsony kötélen.

– Köszönöm – felelte Aline. – És veled mi a helyzet? Te hogy kerülsz ide?

És honnan szerezted azt a hihetetlenül menő kocsit?

– Hosszú történet – mondta Alec.

– Hogy vannak a New York-iak? – érdeklődött Aline. –

Minden rendben?

– Igen – felelte halkan Alec. – Minden rendben. És nálatok?

– Nem panaszkodhatok – tudósított Aline. – Jace is veled van?

– Nem.

Alec kíváncsi lett volna rá, hogy Aline valamilyen különös okkal tette-e fel
a kérdést. Aline és Jace csókolóztak Alicantéban a háború előtt. Alec
próbálta felidézni, mit is szokott mondani Isabelle Jace-ről a lányoknak.

– Az a helyzet – tette hozzá –, hogy Jace gyönyörű

antilop, akinek szabadon kell szökellnie a szavannán.

– Mi van? – csodálkozott a lány.

Talán Alec rosszul emlékezett.

– Jace otthon van a… hm, az új barátnőjével. Emlékszel Claryre.

Alec remélte, hogy Aline-nek nem törik össze a szíve.

– Ja, igen, az alacsony vörös! – mondta a lány. Ő maga sem nőtt éppen
magasra, de ezt soha nem vallotta volna be. – Tudod, Jace annyira szomorú
volt a háború előtt, gyanítottam, hogy lehet valamilyen tiltott szerelme.
Csak nem Claryre gondoltam. Te is sejted, hogy miért. Azt hittem, a vámpír
az.

Alec köhögött. Aline megkínálta egy korty lattéval.

– Nem – felelte, amikor újra rátalált a hangjára. – Jace nem Simonnal jár.
Jace hetero. Simon is hetero.

– Láttam a hegeket Jace nyakán – mondta Aline. –

Engedte, hogy az a vámpír megharapja. Elhozta Alicantéba. Na, gondoltam,

ez jellemző Jace-re. Soha nem kever sima zűrt, ha katasztrófa is lehetséges.
Várj, azt hitted, fel akartam szállni a szakadékba rohanó vonatra?

– Igen – felelte Alec. Lojális parabataiként kezdte kissé sértőnek találni

Aline hangját.

– Mármint tény, hogy Jace nagyon helyes, és mindig bírtam a magas

szőkéket. Az is igaz, hogy kedvelem –

mondta a lány. – Jó fej volt velem, és nagyon megértő, de remélem, hogy

boldog az… akárkijével. Vagy azzal a vámpírral. Vagy mindegy, kivel.

– Simonnak hívják – közölte Alec.

– Igen. Persze. – Aline pár pillanatig a csészéjével babrált anélkül, hogy

felnézett volna Alecre, aztán folytatta. – Láttalak az alvilágiddal. Tudod. A
Szövetség Termében.

Vágni lehetett a levegőt, olyan sűrű lett a feszült csendtől. Alec emlékezett
rá, hogy megcsókolta Magnust az Angyal, a szerettei és több száz
vadidegen szeme láttára. Remegett a keze. Félt megtenni, de még jobban
félt tőle, hogy elveszíti Magnust, hogy valamelyikük meghal anélkül, hogy
elmondaná neki, mit érez iránta.

Semmit sem tudott kiolvasni Aline tekintetéből. Mindig jól kijött a lánnyal,
aki csendesebb volt, mint Isabelle vagy Jace. Úgy érezte, megértik egymást.
Talán Aline már nem értette őt.

– Rémisztő lehetett – szólalt meg egy idő után a lány.

– Az volt – ismerte el kelletlenül Alec.

– Most, hogy megtetted, boldog vagy? – kíváncsiskodott óvatosan Aline.

Alec nem tudta eldönteni, hogy a lány egyszerűen kíváncsi-e, vagy a saját
apjához hasonlóan ő is úgy gondolja-e, hogy jobban tette volna, ha tovább
rejtőzködik.

– Néha nem könnyű – mondta –, de nagyon boldog vagyok.

Halvány, bizonytalan mosoly játszott Aline szája sarkában.

– Örülök, hogy együtt vagytok – bökte ki aztán. – Együtt vagytok még?

Vagy amikor kiderült, hogy te is bírod őt, rájött, hogy már nem is kellesz
neki annyira? Talán csak az tűnt csábítónak, amit nem kaphatott meg.
Szokott ez

foglalkoztatni néha?

– Hát ez eddig eszembe sem jutott – csattant fel Alec.

Aline megvonta a vállát.

– Bocsánat, azt hiszem, nem igazán konyítok a romantikához. Soha nem

értettem, miért vannak úgy oda az emberek a kapcsolatokért.

Régen Alec is ugyanezt érezte. Még emlékezett rá, hogy amikor Magnus
először megcsókolta, minden porcikája máshogy kezdett bizseregni. A világ
darabkái végre értelmes egésszé álltak össze.

– Nos – mondta Alec –, még együtt vagyunk.

Vakációzunk. Csodálatos. – Kihívó pillantást vetett Aline-re, aztán eszébe

jutott Magnus, és szelídebben hozzátette. –

Magnus csodálatos.

– De mit keresel a Római Intézetben, ha vakációzol? –

kérdezte Aline.

Alec habozott.

– Megbízhatok benned? – kérdezte. – Igazán megbízhatok benned?

Komolyan kérdezem. Az életemet rád bíznám, de bízhatok rád ennél többet
is?

– Ez gyorsan komoly lett – mondta mosolyogva Aline.

Aztán meglátta Alec komor arckifejezését, és a mosoly az arcára fagyott.
Az ajkába harapott. – A te harcod az én harcom. Bízhatsz bennem.

Alec sokáig csendben nézte a lányt, aztán elmesélt neki mindent, amit
tudott: hogy létezik egy Karmazsin Kéz nevű szekta, hogy jártak egy
boszorkánymester bálján, ahol információk után kutattak, egy
tündérlányról, aki egy vámpírlánnyal csókolózott a bálban, kiderült, hogy

Helen Blackthorn, hogy a Római Intézet árnyvadászait talán

figyelmeztették, ezért most gyanakodnak rá.

– Ki kell derítenem, lehet-e tudni valamit a szektáról Rómában – mondta

aztán –, viszont senkinek sem említhetem az Intézetben, hogy mit keresek.

Aline egy darabig emésztette a hallottakat. Alec látta a kérdéseket a

szemében, de a lány összeszorította a száját.

– Jól van – mondta végül. – Menjünk, ellenőrizzük az elmúlt pár hét

démontevékenységét! Majd azt mondom, hogy egy barátom, aki mellesleg
háborús hős, beugrott hozzám látogatóba. Úgy tudom, más vendégeket is
várunk. Kis szerencsével senki sem ér majd rá, hogy kérdezősködjön.

Alec hálás pillantást vetett a lányra. Aline rendesnek bizonyult.

– Ha a boszorkánymestered valami gonoszságot művel, le kell vágnunk a

fejét – tette hozzá a lány.

Aline rendes volt, de ezek szerint nem valami tapintatos.

– Nem művel semmit – közölte Alec. – Ha én háborús hős vagyok, akkor ő

is az.

Aline némi gondolkodás után bólintott, kiitta a kávéját, majd fizetett. Alec
megfogta a kezét, és együtt lépték át a kávézó kötelét.

A Római Intézet hatalmas aranyszínű kapuján belépve az átriumban találták

magukat. Alec füttyentett. Az itteni a világ nagyobb intézetei közé tartozott.
Hallotta már, hogy díszesnek nevezik, de ez igen visszafogott jelzőnek
bizonyult. Már-már támadás volt az emberi szem ellen, túl
sok, hogy bárki egyszerre befogadja. Akármerre nézett, gyönyörű,
aprólékos mintákat meg műalkotásokat látott.

Baloldalt féltucatnyi szobor állt, jobbra egészen élethű

faragványok, jó pár emeletnyire fölöttük pedig az arany és ezüst

csempékkel

kirakott

kupola

emelkedett.

A mennyezetre latin mondatokat festettek: „És néked adom a mennyek

országának kulcsait; a mit megköttök a földön, a mennyben is kötve lészen;
és a mit megoldotok a földön, a mennyben is oldva lészen” 10.

– A Szent Péter-bazilikáról mintázták – jegyezte meg Aline, miközben

mutatta az utat az előcsarnokon át egy oldalsó árkádba.

A lány már ismerte a járást. Oldalfolyosókon vezette Alecet, kerülve a

forgalmasabb főútvonalakat. Felmentek egy aranyozott csigalépcsőn,
közben elhagytak legalább tíz újabb szobrot és pár tucat freskót, mielőtt egy
üvegajtóhoz értek volna.

– Át kell mennünk az edzőtermen, hogy eljussunk a levéltárba – mondta

Aline. – Remélem, nem lesz bent senki, de ha igen, a szemünk sem fog
rebbeni.

– Oké – bólintott Alec.

Aline ököllel megkocogtatta az üvegajtót, és vidáman beszólt a terembe.

– Háborús hős érkezik!

– Ki az? – kiáltotta tucatnyi hang egyszerre.

Még valaki elrikkantotta magát.

– Jace Herondale az?

– Az Angyalra, könyörgöm, Jace Herondale legyen az! –

tette hozzá valaki.

Alec és Aline belépett a terembe, ahol olyan világosság volt, mint egy
üvegházban.

A padlón a matracok között márvány villant. A helyiség egyik végében

több mint egy tucat harci öltözetet viselő

árnyvadász állt. A szemközti falra céltáblákat akasztottak, külső gyűrűikből

nyílvesszők álltak ki. Az olasz árnyvadászokra nyilvánvalóan ráfért volna
még a gyakorlás, de Alec nem gondolta, hogy épp most kellene
belekezdeniük.

A csapat elején álló lány csalódottan húzta el a száját.

– Hát nem Jace Herondale az, csak valami fiú.

Alec kivárt két percet, mire mindenki feldolgozta a csalódottságát, és

elkezdtek kérdéseket feltenni. Túl sokan voltak, nem válaszolhatott
mindenre.

Mély lélegzetet vett, és elővette az íját. Próbált nem gondolni az

árnyvadászokra, a szektára, de még Magnusra sem. Miután rájött, hogy Jace
és Isabelle folyamatosan bajba keverednek majd, és neki kell fedeznie őket,
sok gyakorlással töltött hosszú éjszakán megtanulta, hogyan koncentráljon
az íjjal a kezében.

Márpedig koncentrálásról szó sem lehetett, ha a fejében azt súgták a

hangok, hogy úgysem fog sikerülni, hogy az apja soha nem lesz rá olyan
büszke, mint a Klávé Jace-re, hogy egyszerűen nem elég jó.

Öt nyílvesszőt lőtt ki öt célpontra. Mindegyik a tábla közepébe talált. Eltette

az íjat.
– Nem vagyok Jace Herondale – mondta –, de megtanultam tartani vele a
lépést.

Az árnyvadászok elhallgattak. Alec kihasználta a

lehetőséget, hogy átsétáljon a szobán, és kivegye a nyílvesszőket a

táblákból. Ha már ott járt, a többi lövedéket is összegyűjtötte. Az volt az
érzése, hogy még szüksége lehet rájuk.

– Gyakoroljatok még! – tanácsolta Aline. – Mi most átmegyünk a

levéltárba.

– Nagyszerű – szólalt meg valaki hátulról. – Merthogy én is szeretnék

elbeszélgetni Alexander Lightwooddal.

Helen Blackthorn kilépett a többiek közül, karba font kézzel megállt Alec
előtt, és tetőtől talpig végigmérte.

Alec első gondolata az volt, hogy futásnak ered, és kiugrik az ablakon, de

még időben eszébe jutott, milyen magasan vannak a föld fölött.

Helen beterelte a fiút a levéltárba, ami kiállt az Intézet oldalából, így csak
egyetlen ajtaja volt, viszont minden falán ablakok nyíltak. Aline követte
őket. Egy szót sem szólt, nyilvánvalónak tűnt, hogy nem lehet rá számítani.

Leon Verlac is előkerült, és intett Alecnek.

Helen megállt az egyetlen kijárat előtt.

– Nos, Alec, először nem voltál hajlandó Rómába jönni, hogy válaszolj a
kérdéseinkre, aztán elhúzod a csíkot Velencéből, közelebbről egy
gyilkossági helyszínről, és a saját szakálladra indulsz Rómába.

– Ne feledkezz meg az összedőlt ingatlanról! – tette hozzá Alec.

Helen ezt nem találta viccesnek, bár Aline halványan elmosolyodott.

– Mit tudsz a Karmazsin Kézről? – kérdezte Helen. – Hol van Magnus

Bane? Mi történt Velencében?
Helen láthatólag további kérdéseket kívánt volna a fiúnak szegezni, Aline
azonban meglóbálta köztük a kezét.

– Bocsánat!

– Mi van? – Helen mintha csak most vette volna észre.

Találkozott a tekintetük.

– Helló! – mondta Aline.

Egy pillanatra csönd lett.

– Szia! – mondta Helen.

Folytatódott a csend.

– Jaj, bocsánat! – szólt Alec. – Épp kihallgattak, úgyhogy nem értem rá

rendesen bemutatni benneteket egymásnak.

Helen Blackthorn, Aline Penhallow. Aline, ő Helen.

– Én pedig Leon vagyok – szúrta közbe Leon.

Aline egyetlen pillantásra sem méltatta.

Helen le sem tudta venni a szemét a másik lányról.

Alecnek az jutott eszébe, vajon a barátságuk miatt Aline-re is rávetül-e a

gyanú árnyéka.

– Jól van – bólintott aztán Helen. – Térjünk vissza a kérdésekhez!

– Én is szeretnék kérdezi valamit. – Aline nyelt egyet. –

Mit képzelsz magadról, Helen Blackthorn? Miért beszélsz úgy a

barátommal, egy árnyvadásszal, az alicantei háború hősével, mint egy
közönséges bűnözővel?
– Mert elképesztően gyanús! – csattant fel Helen.

– Alec talpig becsületes – jelentette ki a lojális Aline. –

Soha nem tenne semmi gyanúsat.

– Magnus Bane-nel utazik, akiről azt beszélik, hogy egy sor tündér és
mondén meggyilkolásáért felelős szektát vezet – mondta Helen. – Egyedül
egy Mori Su nevű korábbi

szektatag szolgálhatott volna nyomokkal, őt azonban holtan találták egy bál

után, ahol Bane és Alec is jelen volt.

Ugyanezen a bálon a komplett épület összedőlt.

– Ez valóban elég gyanúsan hangzik így együtt –

ismerte el Aline.

Helen bólintott.

– Azért mindenre létezik magyarázat – mondta Aline.

– Mégpedig? – kérdezte Helen.

– Hát, azt nem tudom – felelte Aline –, de egészen biztos vagyok benne,
hogy létezik.

Helen és Aline egymást bámulták. A magasabb Helen felhúzott orral nézett

lefelé. Aline összehúzta a szemét.

– Láthatólag egyikőtök sem kedvel túlságosan –

állapította meg Helen. – Nem izgat különösebben. Engem csak az izgat,

hogy megfejtsem a gyilkossági ügyet, és felszámoljak egy démonszektát, ti
pedig valami oknál fogva mindketten az utamban álltok.

– Ha Alec rosszat tett – vetette közbe Leon –, akkor miért mentette meg az
életünket Párizsban?
Aline élesen Alecre pillantott.

– Te megmentetted az életüket Párizsban? – kérdezte úgy, hogy csak a szája

sarkát mozgatta, majd amikor Alec bólintott, folytatta. – Szép volt. –
Megint Helen felé fordult.

– Pontosan. Okos felvetés hogyishívjáktól.

– Leon – mondta a fiú.

Aline rá sem hederített, minden figyelmét Helen kötötte le.

– Szóval abból indulsz ki, hogy Alec megmentette az életedet, háborús hős,
közben pedig egy gonosz gyilkos

szektát támogat.

– Azt nem hinném, hogy ő személy szerint gonosz lenne

– magyarázta Helen. – Szerintem csak elcsábította egy démoni szekta

gonosz vezére.

– Ó! – mondta Aline.

Az „elcsábít” szó hallatán félrefordította a tekintetét, és már nem Helent

nézte.

– Magnusnak semmi köze ahhoz a szektához –

vitatkozott Alec.

– Amikor Velencében voltunk, egyértelműen azt hallottam, hogy Magnus

Bane alapította a szektát – közölte Helen. – Ezt meg tudod magyarázni?

Alec nem szólt. Helen kemény kékeszöld tekintete ellágyult.

– Sajnálom – mondta. – Látom, hogy bízol Magnus Bane-ben. Érteni is

vélem. Magam is bízom Malcolm Fade-ben és másokban is. Semmi okom
eleve bizalmatlanul kezelni az alvilágiakat, ezzel tisztában kell lenned.
Viszont azzal is tisztában kell lenned, hogy ez elég rosszul fest.

– Magnus nem csinált semmi rosszat – jelentette ki makacsul Alec.

– Tényleg? – kérdezte Helen. – És hol van most, amíg te rohammal veszed

be a Római Intézetet a nevében?

– A szállodában – felelte Alec. – Rám vár.

– Tényleg? – kérdezte Helen. – Biztos vagy benne?

– Biztos vagyok.

Alec előhúzta a telefonját. Felhívta a szállodát, és kérte, hogy kapcsolják a

lakosztályukat. Csak állt és várt, a telefon pedig csengett, csengett és
csengett, de senki nem

vette fel.

– Talán elment egy szendvicsért – szólt közbe Leon.

Alec felhívta Magnus mobilját, és megint várt. Továbbra sem történt

semmi. Ezúttal jeges kéz szorította össze a gyomrát.

Ugye nem esett baja Magnusnak?

– Ez nagyon kínos – állapította meg Aline.

Helenen látszott, hogy megsajnálta Alecet. A fiú dühösen meredt rá.

– Figyelj! – szólt végül a lány. – Van egy nyomunk.

Tudomást szereztünk egy Róma közeli találkozóhelyről, amit a Karmazsin

Kéz használt. Odamegyünk, és meglátjuk, amit meglátunk.

Nyilvánvalóan úgy képzelte, hogy Magnust találják majd ott, amint egy
gonosz szektát vezet.
– Legyen. – Alec eltette a telefonját. – Én még inkább meg akarom találni a
Karmazsin Kezet, mint te.

Tisztáznom kell Magnust ezek alól a vádak alól.

Megengedem, hogy segíts a nyomozásomban.

– A nyomozásodban? – húzta fel a szemöldökét Helen. –

Ez az én nyomozásom. Aztán meg nem úgy volt, hogy vakációzol?

– Miért ne nyomozhatna és vakációzhatna egyszerre? –

próbálta védeni a fiút Aline.

Helennel halk, de heves vitába kezdtek, immáron másodszor a találkozásuk

óta eltelt három percben. Alec erősen remélte, hogy nem keveri bajba
Aline-t.

Elfordította a fejét, és a tekintete találkozott Leonéval.

– Én nem hiszem, hogy bármi közöd is lenne ehhez a

szektához – mondta Leon.

– Ó, köszi – bólintott Alec.

– Remélem, Helen ügybuzgalma nem akadályozza meg, hogy közelebb

kerüljünk egymáshoz.

– Aha.

Ezt Leon a jelek szerint biztatásnak vette, bár Alec el nem tudta képzelni,
hogy miért. A fiú közelebb lépett hozzá, mire Alec Aline felé hátrált.

– Helennel sok közös van bennünk – mondta Leon.

– Az jó.
– Az egyik közös tulajdonságunk – lendült bele Leon –, hogy mind a ketten
kétkapura játszunk. Ha érted, mire célzok.

– Nem értem – közölte Alec.

Leon körbepillantott, aztán gyorsan kibökte.

– Úgy értem, mind a ketten biszexuálisak vagyunk.

Férfiak és nők is érdekelnek bennünket.

– Á! – esett le a tantusz Alecnek. – Erről nem tudok sokat, de megint csak:

jó nektek.

Alec tudta, hogy Magnus is így volt ezzel. Már kezdte megtanulni, hogy
létezik egy másik világ, amitől ő eddig teljesen el volt vágva. Az olyan
szavakat, mint

„biszexuális” vagy „pánszexuális” korábban nem is ismerte. Szomorúan

gondolt vissza saját fiatalabb énjére, arra, hogy mennyire magányos volt, és
hogy szentül hitte, ő az egyetlen a világon, aki máshogyan érez, mint a
többiek.

A lelke kis, sötét szegleteiben Alec most is aggódott néha. Miért választaná
Magnus őt, amikor választhatna

egy lányt is, egy nőt, és sokkal könnyebb lenne az élete.

Eszébe jutott, mennyire rettegett valaha attól, hogy mások ítélkeznek majd
felette.

Persze ha Magnus könnyebb életre vágyna, eleve nem is kötött volna ki egy
árnyvadász mellett.

– Amikor ennek vége, elmehetnék New Yorkba – vetette föl Leon. –

Biztosan jól elszórakoznánk együtt. –

Kacsintott. – Kérlek, mondd, hogy most értetted a célzást! –

tette még hozzá gyorsan.

– Értettem – felelte Alec.

– Nagyszerű! – mondta Leon. – Nem verhetnénk nagydobra, de szerintem

nagyon jól éreznénk magunkat.

Annyira ígéretesen haladnak a dolgaid, Alec. Jobbat is kaphatsz egy

homályos múltú alviláginál. Amúgy ráérsz ma este?

Leon voltaképpen jóképű volt. Ha akkor érkezik New Yorkba, amikor Alec
még dühös volt, elkeseredett, és azt hitte, soha semmi jó nem történik vele,
még az is lehet, hogy élt volna az ajánlattal.

– Nem – mondta most, aztán elfordult, és a válla fölött visszanézett. –

Tisztázzunk valamit! – tette hozzá. –

Egyértelműen nem, mert programom van ma estére, méghozzá nélküled.

Továbbá nem, nem érdekel, hogy titokban szórakozgassak valakivel. Illetve
nem, nem találhatok jobbat Magnusnál. Magnusnál nincsen jobb.

Leon felhúzta a szemöldökét, ahogy Alec megemelte a hangját. Most már

Aline és Helen is felnézett a halk, de annál hevesebb vitából.

– Leon, te megpróbáltad felszedni? – kérdezte Helen

Blackthorn. – Miért csinálod ezt folyton? Ne akarj már mindenkivel

kavarni!

– De az élet rövid, én meg jóképű vagyok és francia –

dörmögte Leon.

– Oké. Most a Karmazsin Kéz találkozóhelyére megyünk. Te maradsz,

lecseréltünk Aline-re – mondta Helen. – Ne csábíts el senkit, amíg vissza
nem érünk! –

Alechez fordult. – Kerítsünk pár fegyvert, és csináljuk!

Ezzel elvonult, Aline és Alec pedig pár lépéssel lemaradva követték.

– Régóta ismered Helen Blackthornt? – kérdezte rekedten, aztán köhintett

egyet. – Azt mondtad, egy vámpírlánnyal csókolózott abban a bálban. Ezt
mondtad, ugye?

Alec látta maga előtt Helent a holdfényben, amint sápadt karjában tartotta a
vámpírlányt. Nem kellett volna szóba hoznia Aline-nek. Csakis Helen dolga
volt, és az ő

hibája lesz, ha Aline mostantól más szemmel néz rá.

Alig ismerte Helent, most valamiért mégis meg akarta védeni. Olyan volt,
mintha fiatalabb korában, amikor még sokkal jobban félt, megtudta volna,
hogy sugdolóznak róla.

– Nem ismerem valami régen Helent – felelte.

– Gondolom, Jace mesélt neked arról, amikor csókolóztunk – folytatta

Aline, mintha a fiú meg sem szólalt volna. – Nyilván azt is elmondta, miért
csókoltam meg. Segített, hogy megfejtsek valamit.

Alec szomorúan pillantott Aline-re. A lány mindig olyan hidegfejűnek tűnt,

ha fiúkról volt szó, de Jace sok szabály

alól volt kivétel.

– A parabataiom nem az a pletykás típus – mondta megenyhülve.

– Értem. – Aline hangja színtelen lett.

Alec életéből hosszú évek mentek el a kétségbeesett, lehetetlen vonzalomra

Jace iránt. Azt hitte, titok, de most egyértelmű lett előtte, hogy végig
mindenki tudott róla, elsősorban Jace. A másik fiú nem bánta a dolgot.
Tisztában volt vele, hogy Alecnek kell valaki, akihez úgy vonzódhat, hogy
közben biztonságban érzi magát. Valaki, akinek azt mondhatja, hogy „jó
veled” anélkül, hogy az bemosna neki egyet, vagy azonnal a Klávé elé
hurcolná. Az emberek
borzasztóan

erőszakosak

tudnak

lenni

mindenkivel, aki más, mint ők.

Az a vonzalom már emlék volt csupán. Akkor úgy tűnt, hozzátartozik a

Jace iránti szeretetéhez, ahhoz a szeretethez, ami parabataiokká tette őket,
most azonban már csak olyan volt, mint amikor a fény futólag megcsillan a
fémen. A ragyogás odalett, de a tiszta és igaz barátság megmaradt.

A vonzalomnak sokkal rosszabb tárgya is lehet Jace Herondale-nél. Ő

sosem bánna kegyetlenül Aline-nel emiatt. Viszont szerette Claryt –
méghozzá úgy, hogy azzal egészen megdöbbentette Alecet, aki soha nem
tudta volna elképzelni, hogy Jace képes ilyen szerelemre –, és ez most már
így is marad.

– Legyél kedves Helen Blackthornnal! – mondta gyorsan. – Nem kell

kedvelned, de ne bánj vele máshogy, mint a többi árnyvadásszal!

Aline sűrűn pislogott.

– Nem terveztem. Természetesen… ő is egy kolléga. Úgy fogom kezelni,

ahogyan az két árnyvadász között elvárható.

– Jól van – bólintott Alec.

A fegyverszobában Helen felnyalábolt egy rakás szeráfpengét, és elindult

feléjük, hosszú szőke haja a füle mögé simult. Aline mintha felsóhajtott
volna.

– Úgy volt, hogy a levéltárban utánanézünk a démontevékenységnek –

fordult Aline-hez Alec. – Ezt végül kihagytuk.
Aline sorra vette el a szeráfpengéket Helentől, hogy aztán a saját
ruházatában rejtse el őket.

– Szerinted nem jobb cselekedni, mint a levéltárban kutakodni? Ha ez

zsákutca, még mindig visszatérhetünk a feljegyzésekhez.

A Rómára nyíló széles ablakokon át Alec látta, hogy a nap elindul lefelé. A
város még aranyban fürdött, de az épületek legtetejét már vörös koronázta.

– Logikus – mondta.

Ő is kiválasztott magának pár szeráfpengét.

Helen éhes mosolyra húzta a száját.

– Induljunk vadászni!

10 Máté 16,19; Károli Gáspár bibliafordítása.

HUSZADIK FEJEZET

Aqua Morte

Magnus tíz perce volt egyedül, és ez alatt végig csak forgolódott, egyre csak
Alecre gondolt. Aztán kopogtattak.

Magnus felvillanyozódott.

– Bújj be!

Komolyan csalódnia kellett. Nem Alec döntött úgy, hogy mégiscsak jobb,
ha marad. Sinjun érkezett.

– Sikerült felvennem a kapcsolatot egy emberemmel –

vágott bele kertelés nélkül. – Egy alvilági fürdőben találkozunk

hamarosan… – Megtorpant, és csodálkozva nézett körül. – Hol van Alec?
– Elment, hogy megnézze, mit tud kideríteni a Római Intézetben. – Magnus
úgy döntött, nincs szükség további magyarázatra.

– Ó, igen. Nos, ha unatkozol egyedül, velem jöhetsz a találkozóra a fürdőbe

– javasolta Sinjun. – Az informátorom nem fog beszélni előtted, de ha
megtudok tőle valamit, és a közelben vagy, akkor azonnal cselekedhetünk.
Egy ilyen helyen senki nem fog

fennakadni a jelenléteden. Aleckel más lenne a helyzet.

Magnus fontolóra vette az ajánlatot. Egyfelől megígérte Alecnek, hogy a

szobában marad, másfelől viszont ha a közelben van, valóban gyorsan
cselekedhetnek, és akkor hamarabb túllehetnek ezen a piszkos ügyön. Egy
pillanatra elképzelte, egymaga fejti meg a szekta rejtélyét, hogy aztán Alec
elé álljon, és bejelentse neki, hogy vége, most már pihenhetnek.

– Imádom a római fürdőket – mondta. – Miért is ne?

Gyalog indultak a Róma történelmi városközpontjában, a Tevere partján

álló Aqua Morte fürdő felé. Magnus már el is felejtette, mennyivel
aranyszínűbb Róma minden városnál. Olyan volt, mint a hódító
hadjáratokról hazahozott kincsesláda.

– Menjetek vissza oda, ahonnan jöttetek! – mordult rájuk egy férfi olaszul
Magnus indonéz és Sinjun koreai arcát látva.

Egyből tovább is sietett volna, de Sinjun felemelte a kezét, mire a férfi

mozdulatlanná dermedt.

– Soha nem értettem, mit akarnak ezzel – vetette oda neki félvállról
Magnus. – Én tényleg nem Olaszországban születtem, de sokan igen, akik
nem férnek bele az elképzeléseibe arról, hogy hogyan kellene egy olasznak
kinéznie. Talán arra gondol, hogy a szülők vagy a nagyszülők nem itt
születtek? Miért mondanak az emberek ilyeneket? Maguk szerint
mindenkinek oda kellene visszamennie, ahol a legrégebbi őse született?

Sinjun odalépett a férfihoz, aki továbbra sem mozdult, csak a szemgolyója

vibrált.
– De ez nem azt jelentené – folytatta Magnus –, hogy végső soron
mindenkinek a vízbe kellene visszamennie?

Sinjun apró ujjmozdulatára a férfi kurta sikollyal a Teverébe zuhant.

Magnus ügyelt rá, hogy ne sérüljön meg, és a part felé terelte. A férfi
kimászott, és hangos cuppanással leült a földre. Magnus remélte, hogy
elgondolkodik majd a döntésein.

– Én csak annyit szerettem volna, hogy azt higgye, a vízbe fog esni –
tisztázta Magnus. – Értem én a késztetést, de attól, hogy félni fog tőlünk…
– Elhallgatott, és felsóhajtott. – A félelem nem valami hatékonyan
motiválja az embert.

– Egyesek csak a félelemből értenek – mondta Sinjun.

Közel álltak egymáshoz, és Magnus érezte a nő

feszültségét. Megfogta a kezét, és röviden, kedvesen megszorította, mielőtt

újra elengedte. Közben finom nyomást érzett az ujjain, mintha Sinjun
viszonozni akarta volna a szorítást.

Ezt én tettem vele, gondolta Magnus, mint mindig. Ez a négy rövid szó
folyamatosan ott forgott a fejében, amikor Sinjunnal volt.

– Én szívesebben hiszek abban, hogy az emberek sok mindent megértenek,

ha lehetőségük van rá – mondta Magnus. – Tetszik a lelkesedésed, de senkit
ne fojtsunk vízbe.

– Ünneprontó! – húzta el a száját Sinjun, de a hangja barátságos volt.

Amikor megérkeztek a fürdőbe, elváltak egymástól.

Sinjun megkereste az informátorát, Magnus pedig az egyik

medencét.

Az Aqua Mortét vámpírok vezették, ami elég különös házasságnak tűnt

Magnus számára. Négy hatalmas ötvenméteres medencéje volt csordultig
termálvízzel, számos kisebb szobában pedig egy-egy kád állt. Magnus
kifizetett egy kisebb helyiséget, és indult átöltözni.

A helyet működtető vámpírklán elég ellentmondásos egy társaság volt.

Évszázadokon át használták a fürdőházat stabil étkezőhelynek is, amíg a
nephilimek véget nem vetettek ennek.

Magnus arra gondolt, hogy ez a feladat eddig nem vesz ki belőle sokat.
Elvonult a szobájába, ledobta a törülközőt a csípőjéről, és belépett a földbe
süllyesztett kádba.

A perzselően forró vízből gőz szállt fel. Alig lehetett kibírni a

hőmérsékletét, de Magnus így szerette. Addig merült a kádba, amíg csak a
feje maradt a víz fölött, kivárta, amíg a teste alkalmazkodik a forrósághoz, a
fájdalom és a gyönyör hullámai egyszerre járták át a testét. A karját
kétoldalt a kád peremére tette, és elengedte magát. Az ókori rómaiak tudtak
élni.

Maradt még néhány horzsolás a testén a vonatról meg az éjszakáról, amikor

rájuk dőlt a palota. Mostanra elhalványultak, és csak bizonyos
mozdulatoknál érzett fájdalmat. Bármikor meggyógyíthatta volna magát, de
úgy döntött, hagyja, hogy az idő gondoskodjon a sérüléseiről. Nem mintha
szerette volna a fájdalmat; távolról sem. Amikor annak idején megtanulta,
hogyan gyógyulhat meg egy pillanat alatt, rengeteg időt töltött vele, hogy
minden egyes apróságot azonnal helyrehozzon.

Az évszázadok során azonban megtanulta, hogy ezek a kisebb sebek az élet

részei. Ha természetes úton vészeli át őket, annál inkább tudja értékelni a
gyógyulást.

A jelenlegi helyzet tökéletes példával szolgált erre.

A forró vízben minden egyes seb és vágás lüktetett, aztán egy pillanattal
később már enyhült is az érzés. Magnus becsukta a szemét, és elengedte
magát.

Egyszemélyes fürdésért fizetett, de egy idő után érezte, hogy valaki ott
ólálkodik körülötte. Mielőtt bármit is mondhatott volna, az illető otrombán
megszállta a fürdőkádat. A felszín hevesen hullámzani kezdett, és a
termálvíz kifröccsent oldalt.

Magnusnak jó pár keresetlen szó jutott eszébe, de amikor kinyitotta a

szemét, hogy fel is sorolja őket, csodálkozva pillantotta meg a törülközőbe
csavart Sinjunt a kád peremén ülve. A nő a mellette lévő falnak döntötte a
hátát.

– Ó! – mondta Magnus. – Szia!

– Remélem, nem bánod, hogy így rád törtem.

– Igazából de, bár most már mindegy.

Magnus elhúzta a kezét a víz felszínén, mire egy fürdőnadrág jelent meg az
ágyékán. Nem gondolta, hogy Sinjun bepróbálkozna nála, de azért elég
különös volt a szituáció.

Sinjun óvatosan félretette Magnus telefonját, amit a férfi a kád szélén

hagyott, majd egy kéztörlőért nyúlt.

Megtörölte az arcát, amire amúgy semmi szükség nem volt. Nyilvánvalóan

időt próbált nyerni.

– Megtudtál valamit? – kérdezte Magnus. – Mármint az

informátorodtól.

– Igen – felelte Sinjun. – Előbb azonban tartozom egy vallomással.

Hallottam a beszélgetéseteket a minap, amikor elmesélted, hogyan ölted
meg a mostohaapádat.

Magnus halkan beszélt.

– Ezek szerint hallgatóztál. Mágiával hallgatóztál – tette hozzá.

– Kíváncsi voltam – vont vállat Sinjun, mintha ez felmentené. – Te meg

híres vagy, és sokat dolgozol a nephilimekkel. Azt hittem, semmi gondod,
felhőtlen luxusban éled az életedet. Nem hittem, hogy van bennünk közös.
Lehajtotta a fejét. Ebben a pillanatban volt benne valami nyíltság, amit
Magnus nem látott korábban.

Sebezhetőbbnek, őszintébbnek tűnt, és egyáltalán nem azért, mert többé-

kevésbé meztelenül ültek a forró fürdővízben.

A nő felnézett rá.

– Kérsz valamit inni?

Magnus nem vágyott rá különösebben, de úgy érezte, Sinjunnak jólesne.

– Jöhet.

Pár pillanattal később ezüsttálca jelent meg egy üveg Barbera d’Astival és
két öblös borospohárral. Sinjun mindkettejüknek töltött, aztán a levegőben
reptette oda Magnushoz a poharát. Koccintottak.

A lány nehezen találta a szavakat.

– Most már ismerem a múltadat. Úgy igazságos, ha te is megismered az

enyémet. Korábban hazudtam neked.

– Igen – bólintott Magnus. – Gondoltam.

Sinjun egyetlen húzással kiürítette a poharát, és félretette.

– Amikor láthatóvá vált, ki vagyok, a jegyesem nem gondolta, hogy ennek

ellenére is szeretnie kéne.

A családom, pontosabban az egész falu kivetett magából, és ő is eltaszított.

Férfiak jöttek lapátokkal meg fáklyákkal, a fejemet követelték, az az ember
pedig, akit addig az apámnak hittem, átadott nekik. Végül a szerelmem tett
be egy faládába, hogy élve eltemessenek.

Sinjun lecsúszott a kádba, amíg szinte vízszintesen lebegett, és csak a

továbbra is rezzenéstelen arca törte át a felszínt. A márványmennyezetet
bámulta.
– Még most is hallom a koporsóra zuhanó föld hangját a tomboló tájfunban.
– Begörbítette az ujjait a víz alatt. –

Addig kapartam, amíg minden bőrt lehorzsoltam a kezemről.

Magnus hallotta a körmök hangját a fán, ahogy Sinjun mágiát szőtt a

meséje köré. Falak zárultak be körülötte, és hirtelen alig kapott levegőt.
Belekortyolt a borba, hogy kicsit megnedvesítse a torkát, aztán félretette a
poharat.

– „Keressétek a démonok gyermekeit! Szeressétek őket úgy, mint a ti

uratokat! Ne tűrjétek, hogy a gyermekek magányosak legyenek!” Kiástak.
Együtt lemészároltunk minden egyes lelket a falumban. Mindenkit
megöltünk.

Rosszabbakat is tettem később a Karmazsin Kéz parancsára. Azt mondták,

bízzam meg bennük. Annyira hálás voltam. Tartozni akartam valahová.

– Sajnálom – suttogta Magnus. Én vagyok Sinjun. Ő az én

sötét tükröm.

– Tudom – bólintott Sinjun. – A Karmazsin Kéz mindig úgy beszélt rólad,

mint az urukról, aki egy nap visszatér majd. Azt mondták, úgy éljünk, hogy
büszke lehess ránk, ha majd eljön az idő. Vágytam rá, hogy visszagyere.
Azt akartam, hogy egy család legyünk.

– Lehettünk volna – felelte Magnus –, de nem emlékeztem a szektára.

Semmit sem tudtam rólad. Ha tudtam volna, jövök.

– Hiszek neked – felelte Sinjun. – Bízom benned. Egész életemben arra

tanítottak, hogy bízzam benned.

Magnus felvette a poharát.

– Ígérem, megteszek mindent, hogy segítsek neked, és véget vessek ennek.

– Köszönöm – felelte egyszerűen a nő, majd ismét hátradőlt a kádban. –

Találkoztam az informátorommal. –
Sinjun újra elővette szokásos hivatalos modorát. – Egy római
találkozóhelyet javasolt, ahol elvileg a Karmazsin Kéz gyűlik össze. Azt
mondta, nemrég a vezetőjüket is ott látták.

– Azt nem mondta, hogy Barnabas Hale-e az?

– Nem tudja a nevét – felelte Sinjun. – Csak másodkézből származnak az

információi. A szektából senki sem hajlandó beszélni, főleg azután, ami
Mori Suval történt.

– Szólnunk kell Alecnek – mondta Magnus.

– Küldhetünk neki egy sms-t – javasolta Sinjun –, de ne a fürdőből. Itt nincs

térerő. Nem akartam neki szólni először…, mielőtt elbeszélgetnék veled
négyszemközt.

Magnus egy pillanatra felhúzta az orrát, de kicsinyesnek tűnt volna

perlekedni, miután Sinjun épp most mesélte el neki, hogy élve eltemették.

– Hát akkor ne húzzuk az időt! – mondta.

Felállt, majd intett, mire csuromvizes fürdőnadrágja farmerrá és sárga

csillagokkal teleszórt sötétkék inggé változott át. Felvette a telefonját, és
összehúzott szemöldökkel nézett rá; a képernyő mintha lefagyott volna.

Sinjun bevetette a maga mágiáját, és a törülközője kígyózva megszárította a

testét, majd a földre hullott.

Alatta már ugyanazt a fekete páncélozott kosztümöt viselte, amit

Velencében is. Megtapogatta a derekát és a combját, hogy helyén vannak-e
a gondosan elrejtett kései.

Amikor mindent rendben lévőnek talált, az ajtó felé intett.

– Csak utánad.

Magnus újraindította a telefonját. Ez is éppen most tudott bekrepálni.

Mindegy, számtalan más módszerrel is üzenhet még Alecnek. Nemsokára
úgyis megint együtt lesznek, aztán megtalálják és meg is állítják a
Karmazsin Kéz vezetőjét. Nemsokára úgyis vége lesz ennek az egésznek.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Tűz a Karmazsin Kézben

Magnus késett.

Egy saroknyira sem jártak még a Római Intézettől, amikor Alec kurta
üzenetet kapott Sinjuntól, miszerint Magnusnak elromlott a telefonja. Egy
helyi informátorától tippet kapott, és Magnusszal egy meghatározott helyre
tartanak az erdőben, nem messze a várostól.

Arról nem szólt, hogy miért volt vele Magnus, és hogy hol jártak korábban.
Amikor Alec megosztotta Helennel és Aline-nel, amit megtudott, mind
egyetértettek vele, hogy úgy logikus, ha ezen a bizonyos helyen találkoznak
Magnusszal és Sinjunnal. Frissebb információ volt, mint amit Mori Su adott
Helennek, és még ha kiderül is, hogy zsákutca, mind együtt lesznek.

Ahogy telt az idő, Alec elgondolkodott rajta, vajon Sinjun és Magnus

eltévedt-e, vagy egyszerűen félreértette az útba igazítást. Biztos volt benne,
hogy mostanra meg fognak érkezni, vagy hogy Magnus szól neki, ha valami
gond van.

Megzavarta, hogy Sinjuntól kapott hírt Magnusról. Újra megnézte, hány

óra, és látta, hogy a nap lebukik a fák mögött. Az este úgy rohamozta meg
őket, akár az ellenség, és a sűrű erdőben a boszorkányfényekkel sem
mentek igazán sokra. A fák vonalát fürkészve sem látott messzebb pár
méternél.

Az erdő egészen kísérteties volt. Nagy, göcsörtös ágak hajoltak össze, itt-ott
egymásba fonódtak, akár a szerelmesek. Lehetetlen volt túlságosan letérni a
keskeny ösvényről. Az eget virágzó lombkoronák takarták el.

Levelek árnyékai táncoltak a szélben.

– Ezek a szektások nem tudnak kivenni egy szobát? –

dörmögte Aline. – Mondjuk valahol a városban.

Korábban esett, így a föld nedves, csúszós dagonya volt, amitől csak még
nehezebben közlekedtek. Különösen Aline szenvedett meg a talajjal, akinek
a cipőjét leginkább kávéházakba szánták, nem pedig gonosztevők
üldözésére.

– Ezt próbáld meg! – Helen elővett egy kést, és levágott két hosszú
kéregdarabot a legközelebbi fáról. Féltérdre ereszkedett Aline előtt, és két
kézzel megfogta a sarkát.

Aline-nek földbe gyökerezett a lába, ahogy Helen óvatosan felemelte a

lábát, és a talpára kötözte a kérget. Amikor végzett, Aline másik lábával is
megismételte a műveletet. –

Tessék, így már jobban fog tapadni.

Aline-nek tágra nyílt a szeme. Alec helytelenítőleg állapította meg, hogy

még csak köszönetet sem mondott.

Helen indult előre, és Alecnek meg kellett nyújtania a lépteit, hogy tartani
tudja vele a tempót. Az ő cipője is csúszkált a sárban, de neki senki nem
ajánlott fel

kéregdarabokat. Helen könnyebb léptekkel haladt, mint ő

vagy Aline. Azért nem mozgott egészen úgy, mint egy tündér. Alec látta
őket úgy gyalogolni, hogy egyetlen fűszál sem görbült meg a lábuk alatt.
Helenben a harcos mögött azért ott rejtőzött a tündérek kecsességének
árnyéka.

– A fakéreg a tündérek módszere, ha ez jár a fejetekben

– szólt oda Helen Alecnek, amikor a fiú felzárkózott mellé.

– Brazil árnyvadászoktól tanultam.

Alecnek elkerekedett a szeme.

– Miért gondolkodnék ezen? Figyelj, bocs, amiért Aline zavarban van, az
én hibám. Elmeséltem neki, mit láttam abban a bálban még Velencében.
Mármint, hogy láttalak azzal az alvilági lánnyal.

Helen felhorkant.

– Úgy érted, a másik alvilági lánnyal?

– Nem – felelte Alec. – Te árnyvadász vagy. Ne haragudj, csak aggódtam

Magnus miatt, és rosszul hazudok. Volt idő, amikor gyűlöltem volna, ha
valaki pletykál rólam egy idegennek.

– Ne is törődj vele! – mondta Helen. – Nem titok, hogy a lányokat is

szeretem, nem csak a fiúkat. Nem az én bajom, ha ez Aline-t zavarja. –
Vetett egy pillantást hátrafelé Aline-re, aztán megvonta a vállát. – Mondjuk
kár. Ez a csaj valami állati dögös.

Alec lehajtotta a fejét, és elmosolyodott. Kicsit meglepődött, de jólesett

erről beszélgetni Helennel, és látni, mennyire nem jön zavarba.

– Valószínűleg – mondta a fiú. – Igazából nem tudom –

tette hozzá bátortalanul. – Azért szerintem az én pasim is dögös.

– Persze, láttam – bólintott Helen. – Értem én, miért vesztetted el a fejed.

Csak nem bízom benne.

– Mert alvilági? – kérdezte Alec mogorván.

– Mert mindenkinél objektívebbnek kell lennem, ha megítélek egy alvilágit

– felelte Helen.

Alec a lányra nézett, a füle ívére, az árnyvadász rúnák alatt halványan

fénylő bőrére. Az erdőben Helenen még inkább látszott tündér öröksége.

– Egészen biztos, hogy objektív vagy?

– Szerintem Magnus Bane alapította a szektát – mondta Helen –, így ő az

elsőszámú gyanúsított, ha a vezetőjüket keressük. Az alapján, amit
mondanak, ez a vezető nagy hatalmú boszorkánymester. Talán ha
féltucatnyian jöhetnek szóba a világon. Hányan voltak jelen a bálon?

– Malcolm Fade – felelte Alec.

– Nem Malcolmot keressük! – csattant fel Helen.

– Szóval az a boszorkánymester nem lehet, akiben te megbízol – bólintott

Alec. – Értem. Mit szólsz Barnabas Hale-hez?

Helen megtorpant a csúszós sárban.

– Ő is ott volt? – kérdezte. – Nem szerepelt a meghívottak listáján.

– Belógott a buliba – felelte Alec. – És ha már ott volt, összedöntötte az

épületet.

Tudtam,

hogy

Malcolm

egy

másik

boszorkánymesterrel küzdött – morogta Helen –, de annyira lefoglalt a

mentés, hogy magát a harcot nem

láttam. Azt hittem, Magnus Bane volt az.

Szóval ez volt a másik, amiért Helen úgy rászállt Magnusra. Meg akarta
védeni Malcolmot, a saját helybéli fő boszorkánymesterét.

– Hát nem Magnus volt az – közölte Alec. – Ő közéjük állt, hogy

szétválassza őket, aztán meg embereket mentett.
Éppen úgy, mint te.

Helen egy pillanatra elgondolkodott. Alec örült, hogy a lány sem tud
mindent, annak meg még inkább, hogy a jelek szerint nem utasította el
egyből ezt az új forgatókönyvet. Talán Helen és Aline segítségével
diszkréten

érdeklődhetnek

Barnabas

után

az

árnyvadászok között.

– Én ugyan nem ismerem egyik boszorkánymestert sem ezek közül – szólt

Aline –, de azt hiszem, ez lehet a találkozóhely.

Nem kellett hozzá árnyvadásznak lenni, hogy az ember észrevegye az

okkult tevékenység nyomait. A földbe égett pentagramma a lábuk alatt
rögvest mindent elárult, és ez még nem volt minden. Találtak egy egyszerű
oltárt a két oldalán egy-egy tűzrakó hellyel, illetve sok, körben álló fa
kérgén karmok nyomait fedezték fel. Volt ott még egy mély, kerek gödör is.
Helen a tisztás széléhez lépett, és benézett a bokrok közé. Egy pillanattal
később előhúzott egy söröshordót, és középre görgette.

– Azt a! – mondta Aline. – A gonosz szektások szeretnek bulizni?

– A bulizás a legszentebb szabályaik egyike – felelte Alec. Amikor Helen

értetlenül nézett rá, elmagyarázta. –

A mágia vörös tekercsei. Ez a szent szövegük. Majd, hm, kölcsönadom a

példányomat.

Előkereste az Isabelle-től kapott képeket, majd odaadta a telefonját Aline-

nek, aki aztán Alec engedélye nélkül továbbította Helennek.
Helen összeráncolta a szemöldökét.

– Az utolsó utasítás az, hogy ne hagyják magukra a gyerekeket – mondta. –

Ez… furamód rendes dolognak hangzik. Mármint egy szektához képest.

– Tényleg rendes, nem? – kérdezte szenvtelenül Alec.

Magnus bármit csinált, az furcsa volt, de rendes dolog.

Nem mondta ki hangosan, mert azt Helen beismerésnek tekintette volna.

– Mori Sut vámpírok ölték meg – folytatta élesen Helen Blackthorn. – Sem
Malcolmnak, sem Barnabas Hale-nek, sem Hypatia Vexnek, illetve a
tudomásom szerint egyetlen környékbeli boszorkánymesternek sincs ismert
kapcsolata vámpírokkal. Ezzel szöges ellentétben Magnus Bane-ről
köztudott, hogy jó kapcsolatot ápol többekkel is a New York-i klán
legproblémásabb tagjai közül, sőt volt olyan is, akivel szerelmi kalandba
keveredett. Ennek a klánnak nem egy tagja jelen volt a bálon, ahol elvileg
találkoznom kellett volna Mori Suval. A bálon, ahol Mori Sut megölték,
mielőtt bárkinek is elmondhatta volna, amit tud.

Alec kis híján felfortyant a gondolatra, hogy Magnus szerelmi kalandba

bonyolódhatott bármilyen vámpírral, különösen egy bűnözővel. Lilyt,
Elliottot és a többieket láthatólag szórakoztató gyerekeknek tartotta.

Bár igaz, ami igaz, nagyon keveset tudott Magnus

szerelmi életéről. A boszorkánymester sokat mesélt a múltjáról az utazás

során, a szerelmi életére nem tért ki.

Elhessegette magától a gondolatot.

– Raphael és Lily senkit sem ölt meg azon a bálon.

– Kik ők? – kérdezte Helen. – Vámpírok?

– Raphael Santiago kétségtelenül vámpír – szólt Aline Alec habozását látva.

– Ezek szerint te is jóban vagy velük?

– Nem – felelte Alec.

Helen

és

Aline

egyforma

aggodalommal

tekintetükben figyelték. Alec nélkülük is tudta, mennyire rosszul fest ez az

egész.

Merthogy tényleg rosszul festett.

Magnus továbbra sem került elő. Az erdő felért egy labirintussal, és már
jóformán alig lehetett látni. Alec körbejáratta a tekintetét a fákon. Nem kell
már hozzá sok idő, és mind sötétségbe burkolózik. Éjszaka jöttek elő a
démonok, és az árnyvadászok ilyenkor dolgoztak. Alec nem bánta volna hát
a sötétet, csak azt akarta, hogy Magnus megtalálja őket.

Még valami foglalkoztatta, mintha nem lett volna miért aggódnia amúgy is.
Olyan volt, mintha arcon csapták volna, de a mindent elsöprő fájdalmon túl
az bosszantaná, hogy meglazult az egyik foga.

– Helen! – mondta. – Mit is mondtál, mi az utolsó utasítás A mágia vörös

tekercseiben?

– Hogy ne hagyják magukra a gyerekeket – felelte Helen.

– Bocsáss meg egy pillanatra!

Alec elővette a telefonját, és a pentagrammát átszelve átvonult a tisztás

másik oldalára. Időközben jó párszor hívta Magnust, de hiába. Most mással
próbálkozott.
A telefon kétszer csengett ki, mielőtt felvették.

– Halló? – szólt bele Alec. – Raphael?

– Nincsenek jóban – mormogta Helen –, de azért felhívja cseverészni.

– Na, ja – bólintott Aline. – Alec annyira bűnösnek tűnik.

Meg mernék esküdni rá, hogy nem az, de bármit tesz, nagyon rossz fényt
vet rá.

– Felejtsd el ezt a számot! – csattant Raphael hangja a vonal másik végén.

Alec Helenre és Aline-re nézett a félhomályos tisztáson át. Mindkét lány

szomorúan csóválta a fejét. A jelek szerint ma este senki nincs elragadtatva
tőle, bármit csináljon is.

– Tudom, hogy nem rajongsz az árnyvadászokért –

mondta –, de te mondtad, hogy felhívhatlak.

Egy pillanatig csend volt.

– Mindig így veszem fel a telefont – közölte aztán Raphael. – Mit akarsz?

– Azt hittem, az a lényeg, hogy te mit akarsz. Merthogy azt mondtad,

segíteni akarsz – emlékeztette Alec. – Azt is mondtad, hogy utánanézel a
Karmazsin Kéznek. Arra lennék kíváncsi, hogy találtál-e valamit.
Különösképpen Mori Suval kapcsolatban.

A pentagramma melletti két tűz maradványa még meleget sugárzott, és a

gyertyákat is alig pár órája használhatták utoljára. Alec letérdelt az egyik
vonal mellé, és megszagolta az elfeketedett földet. Faszén és só illatát

érezte, de vérét nem.

– Nem – mondta Raphael.

– Jól van – nyugtázta Alec. – Azért kösz.

– Várj! – szólt a vámpír. – Ne tedd még le!

Megint csend lett, és ezúttal nagyon sokáig tartott. Alec kövön koppanó
lépések hangját hallotta, a távolból pedig egy nő dallamos, valahogyan
mégis kellemetlen hangját hallotta.

– Raphael? – törte meg a csendet egy idő után. – Nem élünk mind örökké,
szóval nem tudunk az idők végezetéig lógni a telefonon.

Raphael felhördült tehetetlenségében, ami egy vámpír szájából az átlagnál

lényegesen riasztóbban hatott. Alec eltartotta a telefont a fülétől, és csak
akkor emelte vissza, amikor hallotta, hogy Raphael visszatért a valódi
szavakhoz.

– Van itt valami – mondta Raphael, de aztán tovább habozott.

– Igen?

Raphael szavai között mérhetetlenül üres volt a csend.

A vámpír nem lélegzett. Nem volt rá szüksége.

– Úgysem fogsz hinni nekem. Semmi értelme.

– Azért próbálkozz csak! – mondta Alec.

– Mori Sut nem egy vámpír ölte meg.

– Miért nem szóltál egy szót sem?

– Kinek mondtam volna el? – mordult föl Raphael. –

Odaügettem volna egy nephilimhez azzal, hogy jaj, kérem, uram, a

vámpírokat bemártották. Igen, találtak egy holttestet, és igen, vért vesztett,
de közel sem eleget, és

igen, nyomok voltak a nyakán, de azokat egy kard ejtette, nem fog, és jaj,
ne, Nephilim bácsi, kérem, tegye el a szeráfpengéjét. Egyetlen árnyvadász
sem hinne nekem.
– Én hiszek neked – mondta Alec. – Esetleg háromélű

pengével ejtették őket? Mondjuk egy koreai samgakdóval?

Egy pillanatig megint csönd volt.

– Igen – felelte aztán Raphael. – Pontosan.

Alecnek elszorult a gyomra.

– Köszönöm, Raphael, sokat segítettél.

– Tényleg? – A vámpír hangja hirtelen még óvatosabb lett. – Hogyan?

– Elmondom Magnusnak.

– Ne merészeld! – csattant fel Raphael. – És ne hívj többször! Soha többé

nem áll szándékomban segíteni neked. És ne említsd senkinek, hogy most
segítettem.

– Le kell tennem.

– Ne! – parancsolt rá Raphael. – Ne tedd le!

Alec letette.

Raphael azonnal megpróbálta visszahívni, de Alec kinyomta.

– Mi történik? – kérdezte Aline. – Miért vágsz ilyen arcot?

– Helen! – szólt Alec. – Említetted, hogy Hypatia Vex is a lehetséges

gyanúsítottak között van. Ezek szerint Mori Su nem mondott olyat, hogy a
Kéz vezetője férfi?

Helennek fennakadt a szeme.

– Semmi olyasmit nem mondott, ami az illető nemére utalna.

– A párizsi árnypiacon egy férfit emlegettek – mondta

halkan Alec –, de csak mert a pletykák Magnusról szóltak.

Még ha valaki nem is hitte, hogy Magnus az, gondolkodás nélkül férfiról
beszélt. Magnus meg én pedig azzal voltunk elfoglalva, hogy őt védjük,
szóval nem gondoltuk végig.

A Karmazsin Kézről beszélni próbáló informátort meggyilkolták egy

velencei bálon. Egy háromélű pengével.

És ha nehéz idők jönnek, ne feledjétek: minden út Rómába vezet.

Ez a mondat hiányzott A mágia vörös tekercseinek abból a változatából,

amit Isabelle küldött el neki. A Kamarában lévő példányhoz
hozzábiggyesztettek még egy utasítást, ami Rómába vezette őket.

Az általában fürge és biztos léptű Sinjun Dzsung, a boszorkánymester, aki

nyilvánvalóan jól képzett harcos is volt egyben, kivételesen megbotlott,
amivel elérte, hogy a megváltoztatott könyvet találják meg. Ő vezette ide
őket.

– Mennünk kell! – mondta. – Most!

Épp visszafordult volna abba az irányba, ahonnan érkeztek, amikor életre

kelt körülöttük az erdő. Az éles szélben ágak susogtak és levelek
bukfenceztek. Melegedni kezdett körülöttük a levegő, a hőmérséklet riasztó
tempóban szökött fel. Pár pillanattal korábban még hűvös volt az éjszaka,
mostanra azonban verejtékeztek a forróságtól.

Öt tűzoszlop emelkedett körülöttük a tisztáson, mindegyik jó pár emelet

magas, és olyan vastag, mint egy fatörzs. Ágak és kövek recsegtek, lángok
nyaldosták és emésztették el a növényzetet. A levegő egészen sűrű lett, már
alig jutottak lélegzethez. Az oszlopokból hatalmas

zsarátnokok szálltak az ég felé, szentjánosbogárrajként kavarogva a

levegőben.

Mind a három árnyvadász elővette az irónját, és gyorsan rúnákat rajzolt a

levegőbe. Pontosság. Szívósság.
Erő. És talán a legfontosabb mind közül: tűzállóság.

Aline eltette az irónját.

– Jophiel – suttogta, mire két angyali tőr jelent meg a kezében.

Alec elővette az íját, Helen kezét pedig erős fehér fény világította meg,
ahogy ő is kivonta a szeráfpengéjét, és megnevezett egy angyalt. Alec nem
hallotta a nevet a lángok ropogásától.

– Felteszem, más is észrevette – szólt Helen –, de jaj, ne.

Csapda.

Hárman egymásnak vetették a hátukat a tisztás közepén. Annak fényében,

amivel szembe kellett nézniük, ez nagyon kevésnek tűnt.

– Butaság volt hárman idejönni – állapította meg Alec. –

A Karmazsin Kéz pontosan tudta, hogy hol leszünk és mikor.

– De honnan? – kérdezte Aline.

Alec egy nyílvesszőt illesztett az idegre.

– Mert a főnökasszonyuk küldött ide bennünket.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

A Nagy Méreg

Az öreg villa ott magasodott Magnus előtt, törött tornyai sokat látott
fogsorként emelkedtek az égre.

– Hát elegánsnak biztosan nem nevezhetők ezek a szektások – jegyezte meg

Magnus, majd az órájára pillantott. – Alecnek már ide kellett volna érnie.

Sinjun ott állt mellette. Magnus érezte a nő testét szorongató feszültséget.

– Talán kihallgatják a Római Intézetben – mondta. –

Tudod, hogy a nephilimek nem néznek jó szemmel semmit abból, amit

újabban tett. Lehet, hogy nagy bajban van.

Viszont ha tovább várunk rá, elúszik az utolsó esélyünk, hogy elkapjuk a

Karmazsin Kezet.

Sinjun informátora szerint a szekta magas rangú tagjai egy csapat

potenciális tanítvánnyal készültek találkozni.

Az sincs kizárva, hogy a vezetőjük is jelen lesz.

Alec azt akarná, hogy Magnus várja meg. Magnus meg akarta várni Alecet.
Csakhogy Sinjunnak igaza volt. Alec talán el sem tud mozdulni a Római
Intézetből, ahol nehéz

kérdésekre kell válaszolnia, és mindez Magnus hibája.

Azzal teheti a legtöbbet, ha elfogja a szekta vezérét, és véget vet a

Karmazsin Kéz történetének. Akkor nyilván a nephilimek is megbékélnek,
Alec pedig tisztázódik minden gyanú alól.

– Ez lehet az egyetlen lehetőségünk – mondta Sinjun.

Magnus mély lélegzetet vett, és arra jutott, hogy nincs miért habozni.

Egyedül is meg tud oldani egy ilyen helyzetet. Korábban is kiválóan elvolt
magában.

– Mutasd az utat! – fordult a nőhöz.

Az egykori istállón keresztül léptek be a villába, és átkutattak egy egész sor

szobát. Az épületet már korábban kifosztották.

Összetört

szekrények,
leszaggatott

falikárpitok és töméntelen üvegszilánk borította a földet.

A természet már nekilátott, hogy lassan eleméssze a villát.

Gazok és indák hatoltak be a falak és az ablakok repedéseibe. Az állott víz

erős bűze lebegett a levegőben.

Minden nyirkos volt. Az áporodott szagtól Magnus meg-megszédült. Egyre

nehezebben kapott levegőt.

– A gonoszságot néha-néha meg lehet bocsátani.

A mocskot soha – szögezte le.

– Abba tudod hagyni a viccelődést? – kérdezte Sinjun.

– Valószínűtlen – felelte Magnus.

Beléptek egy alacsony mennyezetű hosszú helyiségbe törött polcokkal a

falon. Egy másik életben valószínűleg kamraként szolgált. Mostanra
rothadó fa és töredezett kövek maradtak belőle, a falakat indák fonták be.
Középen besüllyedt a föld, a mélyedésben kisebb tócsa gyűlt össze.

Sinjun felemelte az ujját, és mozdulatlanná merevedett.

Végre hallottak is valamit: a távolban halkan kántáltak.

Sinjun a helyiség másik vége felé mutatott, és elkezdett arrafelé osonni,

messzire elkerülve a vizet. Éppen kilépett volna a helyiségből, amikor a
környezeténél minden jel szerint jobb állapotban lévő fémrács zuhant le elé
az ajtónál.

Magnus a hátuk mögött lévő másik ajtó felé ugrott, ahonnan érkeztek, de
már elkésett. Fém csikorgása hallatszott, és újabb kapu zuhant le, még
mielőtt odaért volna.
Magnus megragadta a rácsot, és rángatni kezdte. Meg sem mozdult.
Csapdába estek.

Sinjun újra az első kapuval próbálkozott. Magnus odasietett hozzá, és

együtt próbálkoztak tovább. Nem mentek semmire; a kapu túl nehéz volt.
Magnus visszalépett, és összegyűjtötte a mágiáját, hogy porrá zúzza a vasat.
A keze sötétkéken világított, majd energialöket lövellt ki az ujjaiból, hogy
aztán közvetlenül a kapu előtt el is haljon.

Váratlanul gyengének érezte magát, mintha valamilyen hatalmas varázslatot

hajtott volna végre, nem pedig egy meglehetősen szokványosat. Sűrűn
kezdett pislogni, hogy eltüntesse a szemére ereszkedő homályt.

– Valami baj van? – kérdezte Sinjun.

Magnus könnyedén legyintett.

– Az égvilágon semmi.

Sinjun felkapott egy követ a földről, és elkezdte csépelni vele a kapu

legrozsdásabb részét. Magnus visszahúzódott

a kamra közepére.

– Mit csinálsz? – kérdezte Sinjun.

Zöld tölcsér emelkedett Magnus körül, meglobogtatta a kabátját, és

felemelte a haját. A boszorkánymester összeszedte minden erejét, hogy a
tölcsér tovább erősödjön. Amikor a varázslat már széthullott volna, egy
utolsó kiáltással mindent beleadott az üvöltő tornádóba, és arra az ajtóra
irányította, amelyiken beléptek. A vas hangosan csikorogni kezdett, a kapu
kiszakadt a falból, messzire repült a folyosón, majd beleveszett a sötétbe,
mielőtt egy távoli falon koppant volna.

Magnus zihálva rogyott féltérdre. Valami nagyon nem volt rendjén ezzel a
mágiával.

– Hogy voltál rá képes? – kérdezte Sinjun. – Hogy lehetett ennyi erőd?

Kizárt, hogy mostanra szemernyi mágiád is maradt volna.
Magnus minden erejét összeszedve felállt, és a kirobbantott ajtónyílás felé
botorkált.

– Elmegyek.

Épp megkerülte volna Sinjunt, amikor a nő

villámgyorsan felkapta a kezét, és megragadta Magnus ingét.

– Nem hinném.

Magnus a nő arcát tanulmányozta a félhomályban.

A szívverése visszhangzott a fülében, de már túl későn jelezte a veszélyt.

– Látom, bajba kevert a csodás hiszékenységem –

mondta. – Megint.

Sinjun megpördült, és a Magnus saját súlya által kínált

lendületet kihasználva áthajította a férfit a szobán.

Magnus próbált újra felállni, de a mellkasát ért rúgástól újra elvesztette az

egyensúlyát, és a második ajtó vasrácsának zuhant. Aztán megint fém
csikorgása hallatszott, a kapu felemelkedett, és erős kezek markolták meg
Magnus karját. Mostanra szinte semmit sem látott.

Olyan főzetet ittam, amitől elvesztettem az alakváltó képességeimet,

mondta Tessa. Előbb is eszébe juthatott volna.

– Mérget tettél az italomba az Aqua Mortéban. –

Magnusnak már nehezére esett megformálni a szavakat. –

Elterelted a figyelmemet egy megható történettel. Az egész hazugság volt.

Sinjun letérdelt mellé a nedves kőre. Magnus már csak az arca körvonalait
látta, mintha egy sötétben lebegő
maszk volna.

– Nem – suttogta a nő. – Meg kellett sajnáltatnom magamat. Muszáj volt

igazat mondanom. Ez az egyik, amit sosem tudok megbocsátani neked.

Magnust nem lepte meg különösebben, hogy egy börtönben tért magához.

A mennyezet beázott, és pár másodpercenként egy csepp hullott egyenesen

a homlokára, hogy aztán ott fröccsenjen szét. A néma testvérek
fegyelmezték valahogy így, hogy csöndben maradjon az órákon.

A víz egy része a szájába csorgott. Kiköpte, és reménykedett benne, hogy

tényleg csak víz. Hunyorogva

próbálta hozzászoktatni a szemét a kevéske fényhez. Ívelt ablaktalan fal

vette körül, csak egy vasrácson túl vezetett ki út, az is a még mélyebb
sötétségbe. A helyiség túlsó végében lévő lyuk vagy egy régi menekülési
útvonal volt, vagy latrina. A szagból ítélve Magnus arra gondolt, hogy
leginkább mindkettő.

– Most már hivatalos – szögezte le csak úgy magának. –

Ez minden idők legrosszabb vakációja.

Felnézett. A sápadt holdfény halványan ragyogott be egy kerek rácson át.

Olyan volt, mintha egy ciszterna vagy talán egy kút alján lenne. Nem
mintha nem lett volna mindegy. Legyen bár lyuk, cella, kút, ugyanúgy
börtönbe zárták. Kezét a feje fölött a falhoz láncolták, a kupac szalma
pedig, amin ült, mintha már megjárta volna egy ló belsejét.

A földet kőkockákkal rakták ki, tehát továbbra is a villában lehetett valahol.

Magnus nyelt egyet. Fájt az arca és a nyaka. Erősen ráfért volna, hogy
igyon valamit.

Remélte, hogy Alec tényleg a Római Intézetben maradt, és nem ment el

oda, ahová Sinjun küldte – ami most már biztos, hogy máshol volt.

Egy sziluett jelent meg a kapu túloldalán. Fém csörrent, zsanér nyöszörgött,
és a kapu szélesre tárult.
– Gond egy szál se – mondta Sinjun. – A méreg nem öl meg.

– „Inkább majd én” – folytatta színpadiasan Magnus.

Sinjunnak fennakadt a szeme.

– Ide akartál kilyukadni, nem? – kérdezte a férfi.

Becsukta a szemét. Rettenetesen fájt a feje.

– Gondosan mértem ki a mérget – mondta Sinjun. –

Éppen annyit kaptál, hogy elveszítsd az eszméleted, és ne tudd használni a

mágiádat. Azt szeretném, ha megállnál a lábadon, hogy beteljesíthesd dicső
végzeted.

Ez nem hangzott valami jól. Amikor Magnus kinyitotta a szemét, a nő ott

állt előtte. Hófehér ruhába öltözött, ezüst hímzéssel a nyakánál meg a
csuklójánál.

– A dicső végzetemet? – kérdezte Magnus. – Folyton dicső végzetet

emlegetnek, megfigyelted? Soha senki egy szót sem ejt a középszerű
végzetekről.

– Nem – mondta Sinjun. – Az én végzetem lesz dicső. Te nem érdemelsz

dicsőséget. Csak viccből alapítottad meg ezt a szektát. Azt akartad, hogy az
embereid mindenféle tréfákkal szórakozzanak, és betegeket gyógyítsanak.

Gúnyt űztél Azmodeusz nevéből.

– Mivel a gúnyon kívül semmi mást nem tudtam kezdeni a nevével –

jegyezte meg Magnus.

Sinjun majd felrobbant a dühtől.

– Úgy van rendjén, ha mindketten hűek vagyunk Azmodeuszhoz. Annyi

mindent köszönhetsz neki. Nem vagy hozzá méltó!

– Ő nem méltó hozzám – helyesbített Magnus.

Sinjun már üvöltött.

– Meguntam az állandó szemtelen gúnyolódásodat. Az életünket

köszönhetjük neki. Soha nem leszek olyan, mint te! Én soha nem fogom
elárulni az apámat!

– Az apádat? – visszhangozta Magnus.

Sinjun rá sem hederített.

– Öt napon át voltam eltemetve, amikor a Karmazsin

Kéz kiszabadított. Azt mondták, Azmodeusz küldte őket, hogy mentsék

meg a lányát. Apám emberei hoztak vissza, mert mindig vigyáz rám. A
halandó családom elárult, és én végeztem velük. Egyedül Azmodeusz
szeret, és nekem sincs kit szeretnem rajta kívül. Rossz viccből valóságos
szektává alakítottam át a Karmazsin Kezet, és most ideje felszámolni az
utolsó inzultust is. Ideje megszabadulnunk tőled, Nagy Méreg. Végzek
veled, amiért megsértetted Azmodeuszt. Feláldozom neki halhatatlan
életedet, idehozom erre a világra, és az örökkévalóságig mellette ülök majd
szeretett lányaként.

– Hát, csak úgy mellesleg – jegyezte meg Magnus –, ha a Pokol egyik

hercegének erejével rendelkeznél, azt észrevettem volna.

– Ha bármelyik élő boszorkánymester rendelkezne a Pokol egyik

hercegének erejével, már ő uralná ezt a világot – hurrogta le türelmetlenül
Sinjun. – Minden boszorkánymester Azmodeusz gyermeke, ha
bebizonyítja, hogy méltó rá. Ezt tanította nekem a Karmazsin Kéz.

– Szóval te… adoptáltad Azmodeuszt? – érdeklődött Magnus. – Vagy ő

adoptált téged?

A nőre nézett. Nem dobta fel különösebben, hogy börtönbe zárták, az pedig
még kevésbé, hogy ezek szerint dicstelen véget érhet.

De még így sem tudta gyűlölni Sinjunt. Értette, miért lett ilyen, értette,
milyen erők formálták, és hol vetült a múltjára a saját kezének árnyéka.
– Ne nézz rám így! Nem kell a szánalmad! – Sinjun előrelépett, és
megszorította Magnus torkát.

A férfi levegő után kapkodott – a boszorkánymesterek nem halhatnak meg

csak úgy, de azért nem is sebezhetetlenek. Ha a nő tovább fojtogatja,
ugyanúgy belehal, mint bárki más.

– Soha nem voltál méltó! – suttogta, miközben Magnus már fulladozott. –

Az enyémeknek egy pillanatig sem lett volna szabad téged követniük.
Apámnak szóba sem szabadott volna állnia veled. A te helyed engem illet.

A nő egy pillanattal később nyilván rádöbbent, hogy ha így megy tovább,

kiszorítja az életet Magnusból, akit pedig az állítólagos apjának akart
feláldozni. Elengedte hát.

A megláncolt boszorkánymester zihálva dőlt hátra, ahogy a levegő a

tüdejébe áramlott.

– Miért? – kérdezte nagy nehezen. – Végig segítettél nekünk, közben meg

ebbe a csapdába vezettél. Miért nem kaptál el Párizsban vagy a vonaton
vagy bármikor máskor, amikor lehetőséged volt rá? Miért kellett
végigcsinálni ezt a színjátékot?

– Alec. – Sinjun úgy mondta ki a fiú nevét, mintha mérgező volna. –

Ahányszor csak a közelébe kerültem, hogy elfogjalak, az utamba állt. A
párizsi árnypiacon már sarokba szorítottalak, amikor megérkezett ahhoz a
mellékutcához. A vonaton is már szinte a kezünkben voltál, erre, úgy
kezdte el kaszabolni a démonjaimat, mint a pelyvát. Alec leszedte az egész
falkányi Raum démont és a Falánkok nagy részét is. Csak a megcsonkított
anya maradt. Nem bíztam benne, hogy egyedül be tudja fejezni a melót, azt
pedig nem kockáztathattam meg, hogy elveszítünk. Úgy döntöttem, hogy a
lehető legközelebb kell

maradnom hozzád.

Magnus még sosem hallotta Sinjunt így nevetni.

Kegyetlen, üres, keserű nevetés volt ez.

– Az apám szolgálatában eltöltött századok megtanítottak rá, hogy
tettessem magam. Az arcom ajándék, így is jobban szolgálhatom
Azmodeuszt. Az emberek nem látják, mit érzek igazából. Azt vetítenek az
arcomra, amit akarnak, és egyetlen pillanatig sem gondolják, hogy
valóságos vagyok a maszk alatt. Azt mutatom nekik, amit látni akarnak, és
azt mondom, amit hallani akarnak. Az az árnyvadász vizsont nem akart
tőlem semmit, és veled is csak úgy tudtam célt érni, ha megsajnáltattam
magam. Gyűlöltem ezt csinálni, gyűlöltelek téged is, mégis figyelnem
kellett, vigyázni rád, mindig készenlétben. Rájöttem, hogy csak úgy
szedhetlek le, ha előbb elválasztalak Alexander Lightwoodtól.

Magnusnak az jutott eszébe, mennyire bánta korábban, hogy Alec

mindenáron el akart menni a Római Intézetbe.

Most már hálás volt érte. Alec ott biztonságban lesz, márpedig Magnus
bármivel képes volt szembenézni, ha Alecet biztonságban tudta.

Sinjun csettintett az ujjaival, mire jó pár férfi lépett be a cellába. Mind fehér
ruhát viselt, és komoly képet vágott hozzá.

– Vigyétek a Verembe, Bernard! – parancsolta Sinjun.

– Ne vigyetek a Verembe, Bernard! – vetette fel Magnus.

– Gyűlölöm azt a szót, hogy „verem”. Olyan baljóslatúan meg mocskosan

hangzik. Mindazonáltal, szia, Bernard, te gonosz szektatag!

Bernard, a gonosz szektatag bosszúsan pillantott Magnusra. Csontsovány

volt, hátranyalt sötét haja kiemelte hegyes állát és csimbóknyi szakállát.
Látszott rajta, hogy nagyon szeretne tekintélyt sugározni.

Szükségtelen erővel pattintotta le a bilincseket Magnus csuklójáról. Amikor

már nem tartották a láncok, a boszorkánymester lecsúszott a földre. Jelen
helyzetben még Bernard is komoly fenyegetést jelentett rá. Erőnek erejével
felállt, de ennél többre már nem volt képes.

Forgott a gyomra, szédült, és szemernyi mágiát sem tudott kipréselni

magából.
Sinjun semmit sem bízott a véletlenre a méreggel.

Nyilvánvalóan azt akarta, hogy Magnusnak semmi esélye ne legyen a

Veremben.

– Még valami. – Sinjun a hangjából ítélve mosolyoghatott. Közelebb lépett

Magnushoz. – Elvezettelek egy helyre, ahol nincs térerő. Használhatatlanná
tettem a telefonodat, aztán a nevedben üzentem Alecnek.

Mindkettőtöknek csapdát állítottam. Alec Lightwood minden valószínűség

szerint hamarosan meghal.

Magnus bármivel képes volt szembenézni, ha Alecet biztonságban tudta.

Mintha sötéten robbant volna valami a fejében, gyötrelem és düh lett úrrá
rajta. Olyan düh, amihez hasonlót sem engedett meg magának soha. Olyan
düh, ami csakis az apjától származhatott. Sinjunra vetette volna magát, de
Bernard a többi szektatag segítségével elkapta a karját, és együttes erővel
visszatartották.

Halvány, erőtlen kék szikrák jelentek meg Magnus

ujjbegyein.

Sinjun megpaskolta az arcát, de olyan erővel, hogy az egy pofonnal ért fel.

– Remélem, rendesen elbúcsúztál az Angyal gyermekétől, Magnus Bane –

mondta. – Nem hinném, hogy ugyanarra a túlvilágra tartotok.

HUSZONHARMADIK FEJEZET

Helen Blackthorn vére

A tűzoszlopok egytől egyig a fák lombjai fölé emelkedtek.

A forróság egyre fokozódott, már úgy kaparta Alec bőrét, mintha a rúnáit
akarná eltüntetni. A fiú fontolóra vette egyre fogyó lehetőségeit. Az
oszlopok úgy tizenöt méterre voltak egymástól, és nagyjából kört alkottak.
Ha elég gyorsak, átfuthatnak kettő között, és elmenekülhetnek.
Csakhogy amint elindult az egyik rés felé, az oszlopok mindkét oldalról
középre hajoltak, és elállták az útját. Egy szemvillanás alatt vettek fel új
formát, hogy aztán amint Alec hátrálni kezdett, visszanyerjék eredeti
magasságukat.

Alec látott már árnyvadászt átugrani ilyen magas lángokat, de tudta, hogy ő
nem Jace, és nem lenne képes rá.

– Ó, az Angyalra! – mondta Helen.

Alec feltételezte, hogy csak a szorult helyzetükön kesereg, de amikor a

lányra nézett, látta, hogy csukva van a szeme. Arcába lógó haja ezüst
tükörként már-már visszaverte a tűz fényét.

– Ne haragudjatok! – mondta. – Ez az egész az én hibám.

– Hogy a fenébe lehetne a te hibád? – kérdezte Aline.

– Mori Su üzenetet küldött, amiben védelmet kért, mert a Karmazsin Kéz

vezetője vadászott rá – hadarta Helen. –

Eljött Párizsba, hogy megkeressen. Direkt azért választott engem, mert

anyám tündér volt. Úgy gondolta, jobban aggasztanak majd a meggyilkolt
tündérek, és együttérzőbb vagyok az alvilágiakkal. Védőőrizetbe kellett
volna vennem. Mindent el kellett volna mondanom a Párizsi Intézetnek,
ehelyett megpróbáltam egyedül intézkedni.

Meg akartam találni a Karmazsin Kéz vezetőjét, mert ezzel akartam

bizonyítani, hogy kitűnő árnyvadász vagyok, és egyáltalán nem olyan, mint
az alvilágiak.

Aline a szája elé kapta a kezét, úgy figyelte Helent.

Helen hosszú szempillái alól könnyek gördültek elő. Alec szeme

folyamatosan a lángoszlopok között ugrált, amik láthatólag nem akartak
mást, csak ott tartani őket, amíg valami rosszabb is érkezik.

– De már az elejétől kezdve mindent elszúrtam –

folytatta Helen. – Úgy volt, hogy találkozom Morival Párizsban, ehelyett a
Karmazsin Kéz a nyomára akadt, és démonokat küldött, hogy végezzenek
velünk. Mori Su elmenekült. Leon mindenhová követett, és ha Alec nem
avatkozik közbe, mind a ketten ott is hagytuk volna a fogunkat. Ezek után
sem kértem segítséget senkitől. Ha megteszem, Mori Su talán ma is él.
Most meg csapdában vagyunk, és csak azt várjuk, hogy mikor halunk meg,
pusztán azért, mert senkinek sem akartam elmondani,

hogy egy boszorkánymester engem választott. Nem akartam, hogy a Klávé

még inkább alviláginak lásson, mint eddig.

Aline és Alec összenézett. Attól, hogy az árnyvadászok tisztaságáért

folytatott kereszteshadjáratát megállították, a bigottság, amit Valentine
képviselt, még nem tűnt el teljesen. Mindig lesznek olyanok, akik szentül
hisznek benne, hogy Helen tisztátalan az ereiben folyó alvilági vér miatt.

– Semmi baj nincs az alvilágiakkal – jelentette ki Alec.

– Ezt a Klávénak mondd! – sóhajtotta Helen.

Aline váratlanul hangosan szólalt meg.

– Hát a Klávé téved! – Helen odakapta a tekintetét, mire Aline nyelt egyet.
– Tudom, hogyan gondolkodnak –

folytatta. – Egyszer nem voltam hajlandó elfogadni egy alvilági kézfogását,

aztán ő lett… – Aline vetett egy gyors pillantást Alecre. – Ő lett a háború
egyik alvilági hőse.

Rosszul tettem. Ők meg rosszul gondolkodnak.

– Ennek változnia kell – mondta Alec. – Változni fog.

– Vajon elég gyorsan-e ahhoz, hogy a testvéreim már megérezzék? –

kérdezte Helen. – Nem hiszem. Hét testvér közül a legidősebb vagyok.
Mark öcsémnek ugyanaz a tündér volt az anyja, mint nekem. A többieknek
az anyja is árnyvadász. Apám épp elvett egy árnyvadásznőt, amikor Markot
meg engem elküldtek hozzájuk. Az az árnyvadásznő meg is vethetett volna
bennünket, de csak szeretetet kaptunk tőle. Nagyon jó volt hozzám
kiskoromban. Mindig úgy bánt velem, mint az édesgyerekeivel. Azt
akarom, hogy a családom büszke

legyen rám. Julian öcsém nagyon okos. Egy nap akár ő

lehet majd a konzul, mint most anyukád. Nem akadályozhatom meg benne,
hogy elérje, amit tud. Hogy mind elérjék, amit tudnak.

Mintha nem lettek volna közvetlen életveszélyben, Aline odalépett

Helenhez, és megfogta az egyik kezét.

– Te bekerültél a Tanácsba, igaz? – kérdezte. – Pedig csak tizennyolc

múltál. Máris büszkék lehetnek rád. Kiváló árnyvadász vagy.

Helen kinyitotta a szemét, és Aline-re nézett. Az ujjai Aline kezére

fonódtak. Remény csillant a szemében, csak hogy aztán egy pillanattal
később ki is hunyjon.

– Nem vagyok kiváló árnyvadász – mondta. – De szeretnék az lenni. Ha

tényleg kiváló leszek, ha lenyűgözöm a Klávét, akkor közétek tartozom.
Nagyon félek, hogy nem fogadnak be.

– Megértem – bólintott Aline.

Alec is megértette. Egymásra néztek a két lánnyal. Most együtt kellett

szembenézniük ugyanazzal a félelemmel.

– Bocsássatok meg nekem! – suttogta Helen, a hangja lágyan szállt

Alechez, akár a füst.

– Nincs miért bocsánatot kérned – mondta Alec.

– Pedig bocsánatot kérek, amiért nem mondtam el senkinek, mit csinálunk

és hová megyünk, mert most ezért fogunk meghalni.

Alec a fák csúcsát fürkészte.

– Nos, ez ebben a formában tényleg nem hangzik valami jól.

Észrevette, hogy egy ponton, ahol mocsaras talajt szel

át, a tűzfal enyhén vibrál. A lángok itt valamivel alacsonyabbak voltak,

mint máshol.

– Arra az esetre, ha meghalunk – szólt Aline –, tudom, hogy csak most

találkoztunk, Helen, de…

– Nem halunk meg – vágott a szavába Alec. – Mekkorát tudsz ugrani,

Helen?

A lány egy pillanatra becsukta a szemét, és visszatért a valóságba. A

lángokat kezdte tanulmányozni.

– Ilyen magasra nem.

– Nem is kell – mondta Alec. – Nézd!

A két lángoszlop közötti rész felé rohant, és mint korábban, a tűz most is
úgy hajolt, hogy az útját állja.

– És akkor? – kérdezte Aline.

– És akkor – felelte Alec – én ezt most megint megcsinálom, egyikőtök

pedig átugorja a lángokat, amikor lehajolnak elém.

Helen továbbra is a lángokat tanulmányozta.

– Így is nehéz ugrás lesz. – Elszánt volt a tekintete. –

Megcsinálom.

– Nekem is menne – mondta Aline.

Helen a másik lány vállára tette a kezét.

– De én kevertem ezt a bajt, úgyhogy én is fogom kirángatni magunkat

belőle.
– Csak egy-két másodperced lesz – mondta Alec, és hátrált egy kicsit, hogy
nekifuthasson. – Közvetlenül mögöttem kell lenned.

– Ott leszek – bólintott Helen.

Egy pillanattal azelőtt, hogy Alec a fal felé indulhatott volna, Aline
rákiáltott.

– Várjatok! Mi van, ha a tűzfalon túl valami rosszabb vár ránk?

Helen előkapott egy újabb szeráfpengét.

– Pontosan ezért fegyverkeztem így fel. Sachiel!

Fehér, ismerős fény villant, az adamantin ragyogása megnyugtatóan

ellenpontozta a vörös, démoni lángokat körülöttük.

Alec mosolygott magában. Kezdte megkedvelni Helent.

Aztán futásnak eredt.

A földre vetette magát, és érezte a lángok forróságát, ahogy leereszkedtek

elé. A földön maradt, félregördült, aztán miután Aline örömteli kiáltását
hallotta, felpattant, és leporolta magát.

Egy pillanatra csend lett.

– Helen? – kiáltotta aztán Aline bátortalanul.

– Démonok! Tűzdémonok! Ezek démonok! – felelte levegő után kapkodva

Helen. – Az… oszlopok… démonok!

Épp harcolok az egyikkel.

Alec csak most vette észre, hogy az útjába hajoló tűzoszlopok nem tértek
vissza az eredeti helyzetükbe.

Hirtelen rádöbbent, hogy ehelyett egy hatalmas humanoid forma lángokból

formált hátát nézi. A túloldalán minden valószínűség szerint Helen lehetett.
Összenéztek Aline-nel. Alec bizonytalanul elővette az íját, és belelőtt egy
nyílvesszőt a szomszédos oszlop kellős közepébe.

A lángok azonnal mozgásba lendültek, fellobbantak, és emberszerű alakot

vettek fel, amiben Alec egy Cherufe démont ismert fel. A lény felüvöltött, a
lángok száz

rettenetes nyelvként lobogtak tátott pofájában. Tüzes karmait kinyújtva

Alecre támadott. Villámgyorsan mozgott, akár a bozóttűz, és egy
szemvillanás alatt átszelte a kettejük közötti távolságot.

Alec kifordult a karmok elől, és próbált az ő meg a Helen démonja közötti

résbe gördülni. Éppen csak sikerült elkerülnie, hogy kibelezzék és
flambírozzák. A világ megremegett, ahogy Alec becsapódott a földbe, és
odébb csúszott vagy kétméternyit. Csak az arcára hulló forró zsarátnokok
csípése térítette magához.

Csak kábán nézte, ahogy egy lángnyelv elindul felé a sötétben. A démon
nem hagyta annyiban.

Aztán ott volt Aline, és olyan sebesen kezdett kaszabolni a tőrével, hogy a
karjából csak homályos foltok látszottak.

Az angyalpengék úgy hatottak a démontűzre, mint a víz, és gőz csapott fel,

ahol csak áthatoltak rajta. Egyetlen vágás a lány dereka környékén, egy
felfelé, egy újabb pedig a vállára, és a lángoló Cherufe démon máris
magma, ichor és gőz pocsolyájává változott. Aline-t narancsszínű szikrák
vették körül.

A lány a hóna alá dugta az egyik tőrét, és szabad kezét Alec felé nyújtotta.
A kicsit megperzselődött, de alapvetően sértetlen Helen is csatlakozott
hozzájuk, miután kilépett az első démon hamuvá perzselődött maradványai
fölött elenyésző lángok közül. Együtt fordultak a megmaradt Cherufék felé,
akik most már mind felvették megszokott emberszerű alakjukat.

Alec féltérdre ereszkedett, és három nyílvesszőt lőtt ki gyors

egymásutánban. Az egyik Cherufe démont a
mellkasán találta el, a sebből lángcsóvák lövelltek. A lény felüvöltött, és a
fiú felé fordult, tűzcsíkot húzva maga után. Alec még kétszer lőtt, majd
félreugrott, és kipördült a démon útjából, hogy aztán a szemébe eresztett
újabb nyílvesszővel végezze ki. A Cherufe úgy omlott össze, mint egy égő
ház.

Helen és Aline egymásnak háttal állt a sötét erdei tisztáson, csak a pokoli
szikrák és az angyali pengék fénye világította meg őket. Helen egy pörgő
technikát bevetve elválasztotta egy újabb démon felső testét az alsótól. Alec
óvatosan körözött, kellő távolságot tartva, amíg már tisztán látta a
célpontot. Egy nyílvessző levitte egy Cherufe karját, aztán jó pár másiktól a
démon a földre zuhant, hiába próbált rátámadni Aline-re. Onnan már elég
volt egyetlen lefelé irányuló döfés a tőrrel, és a lénynek vége is volt.

Helen számos gyors vágással kifárasztotta az utolsó démont. Annyi helyen

lyukasztotta ki a magmából álló bőrét, hogy végül már mindenhonnan
lángok lövelltek ki belőle. Aline kisegítette a másik lányt, elhajolt egy égő
ököl elől, aztán megmerítette a kardját a lény hátában.

Amikor az utolsó Cherufe démon is elesett, elhalt a tüzük, csak fekete

sebhelyek maradtak a földön, és szürke füst szállt az ég felé. Pár ág még
égett, és itt-ott izzott a föld, de a lángok ott is elenyésztek lassan.

– Helen! – szólt zihálva Aline. – Minden oké?

– Igen – felelte a lány. – És nálad?

– Én is jól vagyok – mondta Alec. – Nem mintha bárki is kérdezte volna.

Eltette az íját, aztán vágott egy grimaszt, ahogy felállt, de arra jutott, hogy
ennyi fájdalmat még elvisel. Nem értek rá megünnepelni a győzelmüket.
Azonnal rá kellett jönniük, hol lehet Magnus.

Helen ciccegett.

– Nem vagy jól.

Alec csak most ismerte fel a lány arcán az ingerültséggel vegyes
aggodalmat. Pontosan tudta, hogy ő

maga is éppen ilyen képet szokott vágni, amikor Jace vagy Isabelle nem bír
magával. A lány le sem tagadhatta volna, hogy kisebb testvérei vannak.

Helen leültette, és felhúzta az ingét, aztán elfintorodott, amikor meglátta a

hólyagos vörös sebet. Elővette az irónját, Alec bőréhez illesztette, és iratzét
rajzolt. A rúna vonalai aranyszínben villantak fel, mielőtt belevesztek volna
a fiú bőrébe. Alec összeszorított fogai között szívta be a levegőt, ahogy a
hűvös hullámok felborzolták az idegeit. Amikor a rúna hatása alábbhagyott,
csak egy enyhén vöröses folt maradt hátra a mellén.

– Kissé elvonta a figyelmemet a tűzfal és a közelgő

halál – szólt Aline –, de, Alec, valami olyasmit mondtál, hogy a Karmazsin
Kéz vezetője hívott ide bennünket.

A fiú bólintott.

– Egy Sinjun Dzsung nevű boszorkánymester velünk utazik egy ideje. Azt
mondta, régen tagja volt a Karmazsin Kéznek, de kilépett, és most azon
dolgozik, hogy felszámolja őket. Viszont szerintem ő a vezér, akit keresünk.
Meg kell találnunk Magnust. Veszélyben van.

– Várj! – mondta Helen. – Szóval azt állítod, hogy nem a

pasid a Karmazsin Kéz vezére, hanem egy másik útitársad? Te amúgy

ragaszkodsz hozzá, hogy mindig szektatagokkal utazz együtt?

Alec Aline-re pillantott támogatásért, de a lány széttárta a karját, ezzel

jelezve, hogy maga is jogosnak találja Helen felvetését.

– Nem, én ahhoz ragaszkodom, hogy szektavezérekkel utazzak – pontosított

Alec.

Benyúlt a farmerja hátsó zsebébe, és előhúzta a selyemsálat, amit reggel

Magnus nyakából vett le. Eszébe jutott, hogyan csókolta meg Magnus a
csuklóját, amikor kioldotta a csomót.
Alec megmarkolta a selymet, és egy követőrúnát rajzolt a kézfejére.
Beletelt pár pillanatba, mire a jel kifejtette a hatását, de akkor fehér ruhát
viselő alakokat és megmászhatatlan falakat látott. Őszinte döbbenetére
félelmet érzékelt. Nem tudta elképzelni, hogy Magnus bármitől is tartana.
Talán csak a saját félelmét vetítette ki rá.

Erős húzást is érzett, a szíve iránytűként vezette egy irányba. Vissza

Rómába. Nem, nem magába a városba, hanem valamivel délre tőle.

– Megtaláltam! – mondta. – Mennünk kell.

– Nem szívesen emlegetem fel, de épp hogy megszöktünk egy halálos

csapdából – szólt Aline. –

Honnan tudjuk, hogy nem sétálunk bele egyenesen egy másikba?

Helen Alec csuklójára tette a kezét, és erősen megszorította.

– Nem mehetünk – mondta. – Máris túl sok hibát követtem el azzal, hogy a
magam feje után mentem, és egy ember meghalt miattam. Most is csak
szerencsénk volt. Erősítésre van szükségünk. Vissza kell mennünk a Római
Intézetbe, muszáj mindent elmondanunk nekik.

– Nekem Magnus az első – jelentette ki Alec.

Tudta, hogy Helen csak helyesen próbál cselekedni. Alec nem felejtette el,
mennyire bosszantotta, amikor a parabataia időnként a halállal dacolva
hajszolt egy lányt.

Hirtelen persze minden egészen más lett így, hogy most ő

járt Jace cipőjében.

– Alec! – szólt Helen. – Tudom, hogy nem akarod Magnust bajba keverni…

– Megyek egyedül is, ha kell – közölte Alec.

Nem tehette be a lábát a Római Intézetbe. Egyfelől nem is szívesen

válaszolt volna kellemetlen kérdésekre – ha elég gyanúsnak találják, akár a
Végzet Kardjáért is küldhetnek, akkor pedig kikényszerítenék belőle az
igazságot. Másfelől nem is ért rá ilyesmivel foglalkozni; egészen biztos volt
benne, hogy Magnus máris bajba került. Meg kellett őriznie a
boszorkánymester titkát, ráadásul sietnie kellett.

Nem bánta volna, ha Aline és Helen is vele tart, de nem tudta, hogyan
kérhetné meg őket. Nem várhatta el tőlük, hogy feltétel nélkül higgyenek
neki. Nem tett semmi olyasmit, amivel erre rászolgált volna.

– Nyilván meg akarod védeni – bólintott Helen. –

Amennyiben nem bűnös, én is meg akarom védeni.

Végtére is árnyvadászok vagyunk. Viszont azzal teheted

érte a legtöbbet, és csakis azzal győzheted le a Karmazsin Kezet, ha minden

rendelkezésünkre álló erőforrást felhasználunk.

– Nem – mondta Alec. – Nem érted. Gondolj a családodra, Helen! Tudom,

hogy meghalnál értük. Én is meghalnék a családomért. Isabelle-ért, Jace-
ért… –

Fújtatott egyet. – És Magnusért is. Érte is meghalnék.

Kiváltság lenne, ha érte kellene meghalnom.

Kirántotta a csuklóját Helen szorításából, és elindult arra, amerre a

nyomkövetőrúna vezette. Aline előtte termett.

– Aline! – szólt rá vehemensen Alec. – Nem teszem kockára Magnus életét.

Nem jelentkezem az Intézetben, és nem várok erősítésre. Megyek
Magnusért. Állj félre az utamból!

– Nem vagyok az utadban – mondta Aline. – Veled megyek!

– Mi van? – kiáltott rá Helen.

Aline válaszát magabiztosnak semmiképpen nem lehetett nevezni, de

legalább határozott volt.
– Bízom Alecben. Vele tartok.

Alec nem tudta, mit mondjon, de szerencsére amúgy sem maradt idejük
érzelmekről beszélgetni. Biccentett Aline-nek, és együtt indultak a tisztásról
az erdei ösvény felé.

– Várjatok! – szólt utánuk Helen.

Aline visszafordult, Alec éppen csak hátrapillantott a szeme sarkából.

Helennek csukva volt a szeme.

– Azt mondták: „Utazz Európába, Helen! Nem ülhetsz folyton otthon,

Helen. Mozdulj ki Los Angelesből, szívj magadba egy másik kultúrát!
Talán összejössz valakivel.”

Azt nem tették hozzá, hogy egy szekta meg a démonjai körbekergetnek
majd a kontinensen, aztán egy holdkóros Lightwood elvezet a végzetembe.
A világon senkinek nem sikerült még ennyire félre az utazóéve.

– Nos, gondolom, előbb-utóbb összefutunk – szólt Aline láthatólag

szomorúan.

– Én megyek – közölte Alec.

Helen felsóhajtott, és kétségbeesett mozdulatot tett a szeráfpengéjével.

– Jól van, holdkóros Lightwood. Mutasd az utat!

Mentsük ki a pasidat!

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Elátkozott lány

Mint kiderült, a verem meglévő része volt a villának, nem a szekta építette
hozzá. A kör alakú kő amfiteátrumot a földbe süllyesztették. A nézőtér
lépcsőzetesen ereszkedett a középen lévő kerek pázsitig, ahol durva
deszkákból színpadot ácsoltak. Két egymással szemben lévő kőlépcsőn
lehetett közlekedni a színpad és a nézőtér sorai között.

Minden sorban fapadokat állítottak fel. A színpad üres volt, körülötte is

csak jó pár ügyetlenül elültetett, kusza sorokban cikázó százszorszép nőtt.
A legtöbbet nemes egyszerűséggel letaposták. Magnus gyanította, hogy a
szektatagok képtelenek kellőképpen értékelni a kertész szorgos munkáját.

A padsorokat most éppen ezek a szektatagok töltötték meg. Minden egyes

hely foglalt volt, rengeteg embernek csak mögöttük állva jutott hely.
Magnus arra gondolt, hogy ha már látványosságot csináltak belőle, legalább
telt ház előtt fog meghalni.

A szektatagok némán és mozdulatlanul ültek a

helyükön. Mind egyformán öltöztek, förtelmes kalapot és könnyű fehér

öltönyt viseltek fehér inggel meg fehér nyakkendővel. A szekta csillagászati
összegeket költhetett el a mosodában.

A Magnust kísérő két férfi most levonszolta őt a lépcsőn, aztán durván a

földre lökték a színpad mellett. Magnus feltápászkodott, integetett a
közönségnek, aztán szélesen meghajolt.

Nem akart meghalni ebben a banális gödörben múltbéli tévedések sápadt

kísértetei között, de ha már így alakult, azt tervezte, hogy stílusosan fog
elmenni. Nem hagyja, hogy ezek az emberek négykézláb lássák.

Sinjun lépett a pázsitra – a ruhái hófehéren világítottak az éjszakai

homályban –, és Magnusra mutatott. Bernard, aki mögötte érkezett, kardot
szegezett a fogoly torkához.

– Öltöztessétek fehérbe – parancsolta Sinjun –, hogy a Karmazsin Kéz

nyomot hagyjon rajta!

Magnus karba fonta a kezét, felhúzta a szemöldökét, és megemelte a

hangját.
– Megmérgezhettek, tömlöcbe vethettek. Megverhettek, akár fel is
áldozhattok egy Nagyobb Démonnak. De valahol határt kell szabni ennek,
szó sem lehet róla, hogy fehér öltönyben mutatkozzam egy esti
rendezvényen.

Bernard Magnus torka felé döfött a kardjával.

A boszorkánymester megvetően nézett rá az ívelt penge fölött. Ujját a

hegyére illesztette, és félrelökte.

– Nem fogsz leszúrni. Én vagyok a fő látványosság. Már ha

nem

akarjátok

inkább

Sinjunt

feláldozni

Azmodeusznak.

Sinjun két szeme két gyűlölettel teli üreg volt. Bernard idegesen
összerándult, aztán gyorsan hátralépett.

Továbbra is számos szektatag fogta Magnust, amikor Sinjun elészökkent, és

egy pörgőrúgást vitt be a mellkasára, aztán egy újabbat a hasára. Miközben
Magnus erősen küzdött, hogy talpon maradjon, és ne is okádja el magát
közben, fehér köpenyt kényszerítettek rá.

Bernard megragadta a karját, és kiegyenesítette.

Magnus felnézett, és fájdalomtól homályos szemével engesztelhetetlen

közönséget látott.

– Nézzétek a Nagy Mérget! – kiáltotta Sinjun. – Az alapítónk. A próféta,

aki előbb összeterelt, aztán tévútra vitt bennünket.
– Megtisztelő, hogy jelöltek a díjra – zihálta Magnus.

Alaposan szemügyre vette a környezetét, bár nemigen remélhette, hogy

megmenekül. Több Raum démont is észrevett, akik úgy őrizték az
amfiteátrumba vezető

folyosók kijáratait, mint a jegyszedők. A fejük fölött jókora szárnyas lények

repkedtek. Túl sötét volt hozzá, hogy alaposabban szemügyre lehessen
venni őket, de vitathatatlanul valamiféle démonok voltak, hacsak a
dinoszauruszok vissza nem tértek időközben.

– Semmi esélyed megszökni – mondta Sinjun.

– Ki akar megszökni? – kérdezte Magnus. –

Engedelmeddel megdicsérnélek a démoni rituálé színvonalas

megjelenítéséért. Remélem, a büfében lehet kapni pezsgőt.

– Csendet, Nagy Méreg! – csattant fel a bal oldalán álló szektatag, aki
erősen és nem különösebben barátságosan

szorongatta a vállát.

– Csak egy felvetés – folytatta Magnus. – Talán megbeszélhetnénk civilizált

emberek módjára, mondjuk egy ital fölött.

Bernard pofon vágta. Magnus vér ízét érezte a szájában, Sinjun tekintete
pedig felcsillant a gyönyörűségtől.

– Ezek szerint nem – mondta Magnus. – Akkor legyen gladiátorharc,

démoni halálrituálé, ilyesmi.

Sinjun hangját mágia erősítette föl. Mennydörögve nyomta el Magnus

szavait, és töltötte be az egész amfiteátrumot.

– A Nagy Méreg bukott próféta, aki hamisságokat tanít nekünk! Testvéreim,

a szemetek láttára fogok végezni vele,

hogy
elfoglalhassam

helyemet

valódi

vezetőtökként. Utána feláldozom ezt a méltatlan bohócot apámnak.

Azmodeusz

felemelkedése

dicső

lesz.

Azmodeusz lánya vezet majd benneteket!

Egyszerre megtört a nézőtér csendje, és a szektatagok kántálni kezdtek.

– Elátkozott lány! Elátkozott lány!

Magnust felrángatták a kis színpadra. A fájdalom ködén keresztül is

észrevette, hogy a szektások ügyeltek, nehogy rálépjenek a színpadot
körülvevő és alatta is átfutó százszorszépek sorára.

Bernard sóból pentagrammát hintett a színpad közepére. Durva kezek

ragadták meg Magnust a könyökénél

fogva,

és

az

ötszögbe
vetették.

A boszorkánymester felült, törökülésben maga alá húzta a lábát, és próbált

könnyednek mutatkozni. Bernard

belekezdett a pentagrammát lezáró varázsige szövegébe.

Egy idő után Magnus hangosan ásított.

– Segítsek esetleg?

Bernard elvörösödött.

– Hallgass, Nagy Méreg! Tudom, mit csinálok.

– Ha tudnád, nem lennél itt. Hidd el nekem!

A pentagramma bántóan gyengének és törékenynek ígérkezett. Ha

Magnusnak meglett volna a mágiája, egyetlen fújással foszlatja szét.

Bernard végzett a varázsigével, majd gyorsan elhátrált, amikor szikrák

kezdtek záporozni az ötszög csúcsaiból.

Magnus a karjaival legyezve óvta magát, majd egy pillanattal később a

szektatagok közül is rájöttek páran, hogy a tűz gondot okozhat a fa
színpadon, és a kezükkel meg a kalapjukkal igyekeztek elhessegetni a
szikrákat.

Most már megkezdődhetett maga a szertartás.

Sinjun kinyújtotta a kezét, és az egyik szektatag a tenyerébe fektette a

samgakdóját. A nő előrelépett, a fegyver hegyét Magnus torkának szegezte,
aztán egy apró mozdulattal megvágta a férfit, éppen az ádámcsutkája alatt.
A seb egészen felületes volt, de így is éles fájdalmat okozott. Magnus
lenézett, és látta, hogy vörös cseppek hullanak a fehér köpenyére.

– Van egy kis szódátok? – kérdezte Sinjuntól. – Ezek a foltok sose jönnek
ki, ha nem foglalkozunk velük azonnal.
– El leszel törölve! – közölte Sinjun. – Mindenki elfelejt majd. Először is
meg kell tudnod, mit veszítesz el. Eljött az emlékezés ideje, Nagy Méreg.

Sinjun belefogott a maga varázsigéjébe. A tömeg

folytatta a kántálást, bár ezúttal halkabban szólt az

„elátkozott lány”, mint az imént. Fekete felhők gyűltek az amfiteátrum fölé,

a ház körül villámok csaptak le egyszer, kétszer, háromszor. A felhők
szédítő körözésbe kezdtek odafent, és örvényt formáltak, ami Magnus
gyanúja szerint világok közötti átjáró megnyitásának kezdetét jelentette.

Magnus fejében megszólalt egy hang – rettenetes volt, mint egy vaksötétbe
nyíló ajtó. Igen, eljött az emlékezés ideje. Itt az idő, hogy mindent felidézz.

Éles, kellemetlen fény jelent meg a kavargó felhő

között, majd egy tölcsér csúcsa öltött testet. A fehér fény körül füst vagy
rovarraj, vagy talán fekete statikus elektromosság cikázott. A tölcsér csúcsa
elindult le a földre, egyenesen Magnus felé, aki tehetetlenül várta, hogy
elérje a vihar. Becsukta a szemét.

Nem akart egy dühöngő, sértett boszorkánymester keze által, egy rakás
félrevezetett, rosszul öltözött szerencsétlen előtt meghalni úgy, hogy a
múltban elkövetett hibái elveszik tőle a jövő lehetőségét. Ha valóban itt a
vég, nem akart kellemetlen érzésekkel elmenni.

Így hát Alecre gondolt.

A szívszorítóan ellentmondásos, egyszerre bátortalan és bátor, könyörtelen

és gyengéd Alecre. Alec éjkék szemére és a tekintetére, amikor először
megcsókolták egymást.

Meg amikor utoljára. Nem hitte volna, hogy az aznap reggeli csókjuk lesz
az utolsó. De hát soha senki nem tudhatta, mikor jön el az utolsó csók.

Látta maga előtt a legkedvesebb barátait. Minden

elvesztett halandót, és azokat is, akik tovább élnek. Az anyját, akit sosem
tudott megnevettetni. A csodálatos hangú Ettát, aki egyre csak táncoltatta.
Az első árnyvadász barátját, Willt. Ragnort, az örök tanárt, aki már előtte
elment. Catarinát a gyógyító kezével és a végtelen bájával.

Az állhatatos és mérhetetlenül bátor Tessát. Raphaelt, aki csak a száját

húzogatná, ha az ilyesféle gondolatairól beszélne nekit. Az ő Claryjét, az
első és utolsó gyereket, akit Magnus látott felnőni, és a harcos nőt, aki
később lett belőle.

Aztán megint Alecre gondolt.

Alecre, amint felfelé szaladt a brooklyni ház lépcsőjén, hogy randevút

kérjen tőle. Alecre, amint a hideg vízben belékapaszkodott, és átadta neki
minden erejét.

A csodálatos meglepetésre, amit Alec szájának melegsége és biztos, erős

keze okozott az angyalősök termében.

Alecre, amint a testével védte az alvilágiakat a velencei palotában, amint

felé tartott a vonat tetején a démonok felhőjében. Minden egyes országban,
minden állomásnál őt óvta. Alec kivétel nélkül mindig őt választotta a
Klávéval

szemben,

méghozzá

habozás

nélkül.

Szembefordult az addig az életét irányító törvényekkel, hogy megvédje

Magnust, és megőrizze a titkait.

Magnus sosem hitte volna, hogy valaha védelemre lesz szüksége. Azt hitte,
ez a gyengeség jele. Óriásit tévedett.
A félelem szertefoszlott. Magnus reszketett, mozogni is alig tudott, de a
lassan ráereszkedő sötétségben is csakis hálát érzett az életéért.

Nem állt készen a halálra, de ha ma jön el, felszegett

fejjel és Alexander Lightwood nevével az ajkán néz szembe vele.

A mindent elsöprő fájdalom hirtelen csapott le rá.

Magnus felüvöltött.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

A mágia láncolatai

Alec bevágódott a Maseratiba, és ment, amerre a nyomkövetőrúna vezette,

fel egy hegyoldalon kanyargó szerpentinen. Helen és Aline folyamatosan
ordított vele, hogy hajtson lassabban. Nem engedelmeskedett, nyaktörő

sebességgel vette a kanyarokat. Aztán Helen a fiú vállára csapott, és

elkerekedett a szeme.

– Az Angyalra! – mondta. – Egy tornádó.

Valóban úgy festett, mint egy tornádó. Méghozzá egy őrült tornádó, fekete
felhőspirálok között ragyogó fehér fénnyel. Az egész jelenség a hegytetőre
épült düledező

villa fölött forgott, és beteges ragyogással vonta be az éjszakai égboltot. A

hegyre tartva félúton megállították az autót, és csak bámultak felfelé.

– Szerintetek ez az a hely? – kérdezte szárazon Aline.

– Úgy örülök, hogy nem mentünk azért a buta erősítésért – mormogta

Helen.

A kavargó tölcséren belül időnként villámok hasították ketté az éjszakai

égboltot. Olyankor szokatlanul közeli
mennydörgés rázta meg a levegőt és a földet a lábuk alatt.

– Ki kell onnan hoznom Magnust! – jelentette ki Alec.

Megint beletaposott a gázba, és száguldva indultak tovább. Helen és Aline

az életüket féltve kapaszkodtak egymásba, ahogy az autó ide-oda csúszkált
a hajtűkanyarokban.

Az út végén hatalmas vaskapu előtt találták magukat, a rácsokon keresztül

meglátták magát a főépületet is.

A kapu két oldalán induló magas sáncok nagy ívben vették körül a területet.

A kapu egyik szárnya nyitva állt, de két szektatag őrizte.

Mindketten fehér öltönyt és kalapot viseltek, amik akár világíthattak is

volna a sötétben.

Alec az utolsó kanyar mögött hagyta az autót, ahol nem lehetett észrevenni
a kaputól. Kiszálltak, és sikerült alig öt-hat méterre osonniuk a bejárathoz
anélkül, hogy az őrök észrevették volna őket. Jelre Aline kilépett a
fedezékből, és intett. A gyanújuk szerint a szekta vezetője gondoskodott
róla, hogy az álcavarázslatok hatástalanok legyenek a Karmazsin Kézzel
szemben, de ha már ez volt a helyzet, úgy tervezték, hogy előnyükre
fordítják a láthatóságukat.

A pillanat törtrésze alatt, amíg a szektatagok a lány felé néztek, Alec egy
szeme közé dobott kővel kiütötte a bal oldali őrt. Amikor a másik odakapta
a tekintetét, hogy megnézze, mi történt a barátjával, Helen őrült sebességgel
szelte át a kettejük közötti távolságot, hogy aztán földre vigye a férfit. Egy
könyökütéssel később már ő sem volt magánál.

Gyorsan az őrök hóna alá nyúltak, és a bokrok mögé

vonszolták őket, mielőtt beléptek a villa területére.

A felhajtó csordultig volt összevissza leparkolt autókkal.

Alec további két szektatagot látott a bejárati ajtónál, és még maroknyian
kószáltak a kocsifelhajtó körül, de ezen kívül egyáltalán nem tapasztaltak
mozgást.

– Hol lehetnek vajon a többiek? – gondolkodott hangosan.

– Feltehetőleg ott, ahová a nyomkövetőrúna vezet –

mondta Helen.

Alec a lányokkal a nyomában megkerülte a villát a külső falak mentén,

amíg a főépület háta mögé nem jutottak. A fal még tovább húzódott, de
túlburjánzott, gondozatlan kertek miatt nem láttak messzire. Alec még
egyszer ellenőrizte a nyomkövetőrúnát, aztán a sűrű

növényzetre mutatott.

– Erre!

– Nagyszerű hír – állapította meg Aline. – Nem mondhatni, hogy ez a hely

különösebben biztonságosnak tűnne.

Helen bólintott.

– Akkor irány a haláltornádó!

Amikor mind a hárman a kertben voltak, a házból már nem láthatták őket.
Tüskés indákon és egymásba fonódó ágakon vágták át magukat, de a szél
olyan hangosan üvöltött, hogy szinte biztosan nem hallhatta meg őket senki.
Végigosontak a birtokon, fedezékről fedezékre, amíg a kert egy tisztásnak
adta át a helyét. A tisztás túloldalán egy romos kőfal emelkedett.

Aline beszívta a levegőt.

A fal előtt hatalmas, kétlábú gyík járkált fel-alá a homlokán egy fűrészes
fogsorral. Odalent is volt egy szája, tele csöpögő agyarakkal. Csapkodó
farkát borotvaéles pikkelyek borították.

Alec hunyorgott.
– Rahab démon. – Jó pár ilyennel kellett megküzdenie pár hónappal
korábban.

Aline megremegett, és becsukta a szemét.

– Gyűlölöm a Rahab démonokat – jelentette ki szenvedélyesen. –

Harcoltam eggyel a háborúban, és gyűlölöm őket.

– Talán nem vett észre bennünket – vetette fel Helen.

– De a szagunkat érzi – mondta Aline komoran.

Alec észrevette, hogy Aline ujjai remegnek, és egészen elfehéredtek, ahogy

a kardja markolatát szorongatja.

Helen felemelte a kezét, és rátette Aline-ére. Aline hálásan rámosolygott, és

máris engedett valamennyit a feszültsége.

– Talán a szél elviszi a szagunkat – szólt halkan Helen.

A gyíkszerű démon felemelte a pofáját, és belenyalt a levegőbe, aztán

feléjük nézett.

Alec komoran előhúzta az íját.

– Nos, eddig kitartott a szerencsénk.

Minden további vacakolás nélkül beleeresztett egy nyílvesszőt a démon

mellébe, amitől az elvesztette az egyensúlyát. A lövedék még célt sem ért,
amikor Helen máris mozgásba lendült. Egy szemvillanás alatt átszelte a
távolságot a Rahabig, majd belevágott a lábába közvetlenül a térde fölött. A
lény elbődült a fájdalomtól,

Helen pedig fürgén eltáncolt a felé kaszáló hatalmas karmok elől, csakhogy
a Rahab hosszú farka lehetetlenül gyorsan száguldott végig a földön, és
kisöpörte a lány alól a lábát.

Aline, aki időközben maga is ott termett, most egy szökelléssel a démon
hátába mélyesztette a tőreit. A Rahab olyan éles hangon visított fel, hogy
azt emberi fül már szinte meg sem hallhatta. Aline kirántotta az egyik tőrét
a húsából, és beledöfte a nyakába. A démon felágaskodott, és korbácsszerű
nyelvével a lány felé csapott. Aline elhajolt a támadás elől, és a lény testébe
kapaszkodva olyan vadul szabdalta, hogy alaposan sikerült meglepnie vele
Alecet. A Rahab már száz sebből vérzett, amikor a lány végül leugrott róla,
bukfencet vetett a puha földön, és máris talpra ugrott. Alec végre tisztán
látta maga előtt a célpontot. Egy pillanattal később a nyílvesszője már bele
is fúródott a démon nyakába. Az hangos puffanással zuhant a földre, és
eltűnt, csak a gyomorforgató szagát és jókora adag ichort hagyva maga után
a kőfal tövénél letaposott fűben.

Aline Helenhez lépett, és a kezét nyújtotta felé. A másik lány egy pillanatig
habozott, aztán elfogadta a kezet, és hagyta, hogy Aline talpra segítse.

– Köszönöm – mondta.

Alec eltette az íját, kilépett a kert bokrai közül, és csatlakozott a két lányhoz
a falnál.

– Elég jó csapat vagytok.

Helen ennek láthatólag örült.

– Igaz – bólintott.

– Te is segítettél – tette hozzá a mindig lojális Aline.

Alec felhúzott szemöldökkel pillantott rá, aztán összeszedte a földre hullott

nyilait onnan, ahol a lény semmivé foszlott. Elindult a düledező fal
legalacsonyabb része felé. Ugyan ez a szakasz is jócskán a fejük fölé nyúlt,
de a megmászása képzett árnyvadásznak nem jelenthetett gondot.

A fal túloldalán düledező épület állt, kisebb, mint maga a ház. Az őrzésére
kivezényelt hat szektatag fehér öltönye úgy világított a sötétben, akár a
neon.

– A nyomkövetőrúna szerint errefelé – mondta halkan Alec, és az épület

ajtajára mutatott.
– Egyenesen a szektásokon át – sóhajtott fáradtan Helen. – Naná.

– Semmi baj. – Aline a fegyverövére tette a kezét. –

Szúrós kedvemben vagyok.

– Jól van – bólintott Alec. – Ha kicsit távolabb húzódunk egymástól…

Elakadt a szava, amikor éles sikoly hasított bele az éjszakába. Hosszú,

fájdalmas, gyomorszorító sikoly volt, ami azonnal Alec elevenjébe vágott.
Nem lehetett nem felismerni ezt a hangot.

A fiú maga is kétségbeesetten felkiáltott, mielőtt rádöbbent volna, mit

csinál.

– Alec! – súgta a fülébe Helen, és megragadta az inge ujját. – Nyugalom!

Együtt eljutunk hozzá.

Magnus

sikolya

abbamaradt,

de

Alec

már

megfeledkezett minden stratégiáról. Rohamra indult, közben úgy

hadonászott az íjával, mint valami bottal.

A szektatagok meglepetten fordultak felé, de Alec már ott volt a nyakukon.

A legközelebbinek a gyomrába döfött az íj végével, aztán megforgatta a
fegyverét a feje fölött, és a másodiknak az arcába vágott. A harmadik
szektás feléje ütött, de Alec elkapta az öklét a szabad kezével, majd
kifordította a csuklóját, amitől a férfi kibillent az egyensúlyából, és így már
könnyű volt a földhöz vágni.
Mondénokkal könnyű volt verekedni.

Helen és Aline karddal a kezében érkeztek futva.

Amikor a megmaradt szektatagok látták, hogy az árnyvadásznak, aki

megtizedelte a soraikat, társai is akadnak, eldobták a fegyvereiket, és
menekülőre fogták.

– Úgy is van! – kiáltott utánuk Aline. – És nem kell ám démonokat imádni!

– Jól vagy, Alec? – kérdezte Helen.

A fiú hevesen zihált.

– Csak kiadom magamból az agressziót.

– Az árnyvadászok így csinálják – bólintott Aline.

– Amúgy meg nem leszek jól, amíg meg nem találjuk Magnust – mondta
Alec.

Helen bólintott.

– Akkor menjünk!

Átléptek a szektatagokon, majd a portól és a pókoktól eltekintve teljesen

üres düledező épületen át megérkeztek…

egy amfiteátrumba.

Láthatólag ősöreg volt. A földbe süllyesztették, körben a nézőteret

lépcsőzetesen alakították ki. A Karmazsin Kéz közönségben ülő tagjai mind
ugyanolyan ruhát viseltek.

Hosszú kőlépcső vezetett le a színpadként szolgáló, fából

ácsolt emelvényhez.

Alec
tekintete

azonnal

megtalálta

Magnust.

A boszorkánymester egy sóból szórt pentagramma közepén térdelt, a fejét

mélyen lehajtotta. Sinjun karddal a kezében állt fölötte. A vihar, amit a
távolból láttak, éppen felettük tombolt, és pörgő hamu- meg fénytölcsérként
ereszkedett Magnus felé. Úgy tűnt, az örvény mindjárt vagy elnyeli, vagy
felperzseli az egész színpadot.

Alec rohant, ahogy a lába bírta.

HUSZONHATODIK FEJEZET

Régi vétkek

A föld remegett, a levegő vibrált, és Magnus úgy érezte, ezer tű szurkálja

minden oldalról. Iszonyatos erő kerítette hatalmába az elméjét, csavart
egyet rajta, szorította, préselte, gyúrta, mint a tésztát, amíg egészen más
alakot vett fel. Magnus felüvöltött.

A fájdalomtól elfehéredett előtte a világ. Amikor sikerült kipislognia a

szeméből a káprázatot, kis fehér szobát látott gipszmennyezettel, és egy
ismerős hang szólongatta.

– Magnus!

A hang tulajdonosa halott volt.

Magnus lassan odafordult, és Ragnor Fellt pillantotta meg, aki egy kopott
asztalnál ült vele – egy második Magnusszal – szemben. Egy fiatalabb
Magnusszal, akit ráadásul kínzó fájdalom sem gyötört éppen. Mind a ketten
nagy bádogbögrét tartottak a kezükben, mind a ketten mérhetetlenül
ziláltak, és mérhetetlenül részegek voltak.
Ragnor fehér haja összegubancolódott a szarvai körül,

olyan volt, mint amikor a felhőket egy propeller forgatja meg. A másik
boszorkánymester zöld arca sötét volt, mint a smaragd.

Abszurdul festett. Jó volt viszontlátni.

Magnus rádöbbent, hogy csapdába került, és a saját egyik emlékének

kényszerű tanúja.

Közelebb lépett Ragnorhoz, aki előrenyúlt az asztal fölött. Azt akarta, hogy
régi barátja feléje nyúljon. Nem is kellett hozzá több; érezte, ahogy a
múltbeli és a jelenbeli énje lassan egyetlen testbe olvad. Megint az az ember
volt, aki régen, és szembesülnie kellett a tetteivel.

– Aggódom érted – mondta halkan Ragnor.

Magnus kimunkált nemtörődömséggel legyintett.

A bögre tartalmának jelentős része az asztalra loccsant.

– Jól érzem magam a bőrömben.

– Komolyan mondod? – kérdezte Ragnor.

Egy pillanatra életre kelt benne a régi fájdalom szelleme. Az első szerelme,
aki vele maradt, végelgyengülésben

halt

meg

karjai

között.
Számtalanszor kereste azóta a szerelmet, de így is túl sok barátját vesztette
el, és fiatal volt még hozzá, hogy tudja, miként kezelje a veszteséget.

Aztán volt még valami.

– Ha most nem érzem jól magam – felelte Magnus –, akkor keményebben

kell dolgoznom rajta, hogy így legyen.

– Amióta megtudtad, ki az apád, nem vagy ugyanaz.

– Hát persze hogy nem! – mondta Magnus. – Az az ötletem támadt, hogy

létrehozok egy szektát a tiszteletére.

Egy szektát, csak azért, hogy végrehajtsa a legnagyobb baromságokat, amik

csak eszembe jutnak. Vagy látványos bukta lesz belőle, vagy a
világtörténelem legnagyobb poénja. Nem sülhet el rosszul.

Nem így beszéltek sok száz évvel ezelőtt, de az emlékek eltorzultak és

megváltoztak a századok során, így most ő

meg Ragnor is a divatos kifejezéseket használták.

Különös dolog az emlékezet.

– Ez most egy vicc, ugye? – jegyezte meg Ragnor.

Magnus elővette tömött erszényét, és kiborította. Több száz ezüst hullott

belőle az asztalra. A fogadóban minden tolvajnak elakadt a szava.

Magnus egész élete egy vicc volt. Hosszú éveken át azzal volt elfoglalva,
hogy bebizonyítsa, mekkorát tévedett vele kapcsolatban a mostohaapja.
Erre kiderült, hogy a valódi apja a pokol egyik hercege.

A feje fölé emelte a karját.

– Mindenkinek fizetek egy kört!

A csapszékben kitört az éljenzés. Amikor Magnus visszafordult Ragnor

felé, látta, hogy még a barátja is a fejét csóválva nevet, mielőtt meghúzza
friss korsó sörét.

– Na, mindegy – mondta Ragnor. – Egészen pontosan nulla esetben sikerült

lebeszélnem a hülye ötleteidről, vagyis szó szerint az összes ötletedről.

Ha mindenki mást megnevettet, akkor nyilván neki is nevethetnékjének

kellene lennie. Ha ilyen jó móka vele az élet, akkor sosem lesz egyedül, és
ha úgy tesz, mintha semmi baja nem lenne, akkor nyilván idővel ez is lesz
az igazság.

– Rendben – folytatta Ragnor. – Mondjuk, alapítasz poénból egy szektát.

Hogyan fognál hozzá?

Magnus elvigyorodott.

– Ó, van egy tervem. Egy fantasztikus tervem. –

Csettintett az ujjaival, mire szikra lobbant, és az asztalon szétszórt érmékre

hullott. – Elmondom, mit fogok csinálni…

A fogadó színesre festett, fegyverekkel, pajzsokkal és állatfejekkel dekorált

deszkafalai eltűntek, Ragnor és mindenki más a helyiségben semmivé
foszlott. Magnus vágyakozva nézett az üres helyre, ahol az imént még a
barátja ült.

Aztán már egy másik helyiségben volt egy másik színpadon egy másik
országban, ahol azt kérdezte a közönségtől, hogy voltak-e már magányosak,
és hogy szeretnének-e egy igazi közösséghez tartozni. Közben vörösbort
ivott egy kupából, bár látta, hogy mindenki más söröskorsót tart a kezében.
Magnus megemlítette Azmodeusz nevét, mire a teremben mindenki
boldogan nevetett.

Aztán a mennyezet átváltozott égbolttá, a csillár pedig sok száz hunyorgó

csillaggá. A süppedős szőnyegekből puha pázsit lett, rajta több sor
gondosan nyírt bokorral meg egy szökőkúttal. Magnus felemelte a kezét, és
egy aranyszínű pezsgővel félig teli poharat pillantott meg benne.

– Nagy Méregkeverő! – kántálták a követői. – Nagy Méregkeverő!

Magnus könnyed mozdulatára megjelent egy

piramisalakban egymásra pakolt poharakkal teli asztal.

Odafentről fehérbor folyt, lefelé haladva sorban megtöltve minden poharat.

A meseszép vízesés láttán óriási éljenzés söpört végig az egybegyűlteken,
kis híján magával ragadva Magnus szívét is.

Pohárköszöntőt mondott abból az alkalomból, hogy sikeresen fosztották ki

egy korrupt gróf kincsestárát, hogy aztán a zsákmányt kórházak között
osszák szét.

A szektatagok a város utcáit takarították, enni adtak a szegényeknek,

rókákat festettek kékre.

Mindezt Azmodeusz nevében.

A szekta egy vicc volt. Magnus egész élete egy vicc volt, aminek az a
csattanója, hogy soha nem ér véget.

A középen égő hatalmas máglyához lépett. A közönség már tűkön ült,

mindenki megfogta a mellette ülő kezét, hogy aztán egy emberként
hulljanak térdre, amikor megjelent fölöttük Azmodeusz hatalmas alakja.
Magnus a hét nagy részét az illúzió kidolgozásával töltötte, és különösen
büszke volt a végeredményre.

Arra számított, hogy az emberek megint éljenezni kezdenek, de mindenki

néma maradt. Semmi mást nem lehetett hallani, csak a lángok ropogását.

– Micsoda különleges alkalom! – szólította meg híveit az óriási, fehéren

vibráló Azmodeusz. – Egy csapat hülye a legnagyobb hülye vezetésével az
égre vetíti a képmásomat, és hülye istentiszteletesdit játszik.

A területre olyan csönd ereszkedett, mintha holtak hevertek volna ott csata
után. A hívek némán térdeltek.

Jaj, ne!

– Szia, kisfiam! – mondta Azmodeusz.

A szédítő száguldásnak, ami magával ragadta Magnust, hirtelen vége
szakadt. Kigúnyolta Azmodeuszt, kigúnyolta a vallásos imádat gondolatát
is. Azt akarta, hogy tettei ragyogjanak az égen, hogy így szálljon szembe
dacosan mindkét apjával.

Az egészbe azért vágott bele, mert tudta, hogy akárkit hív is, úgysem jön
majd senki. Csakhogy valaki mégis eljött. Az apja volt az, hogy eltiporja.

Magnus mozdulatlanná merevedett, még a kisujját sem tudta felemelni.

Tehetetlenül nézte, ahogy Azmodeusz lelép a máglyáról, és kényelmes
tempóban elindul felé.

– Sokan imádtak már – mondta a démon –, de ritkán kiáltották a nevemet

ilyen sokan és ilyen hangosan. Ez már felkeltette a figyelmemet, aztán azt is
észrevettem, ki a vezetőjük. Szeretnél tőlem valamit, gyermekem?

Magnus mondani akart valamit, de egy ismeretlen varázslat

mozdulatlanságra kényszerítette az állkapcsát.

Csak halk nyöszörgés csúszott ki a fogai között.

A tekintete találkozott Azmodeuszéval, és nagyon határozottan megrázta a

fejét. Ha beszélni nem is tudott, így legalább világossá tette, mennyire
elutasítja a helyzetet.

Az Azmodeusz szemét alkotó élő lángok egy pillanatra elsötétedtek.

– Köszönöm, hogy összegyűjtötted nekem ezeket a követőket – szólalt meg

végül. – Számíthatsz rá, hogy jó hasznukat veszem majd.

Magnus arcán csorgott a veríték. Újra megpróbált

beszélni, de ezúttal sem sikerült.

Azmodeusz megvillantotta éles fogait.

– Ami pedig téged illet, mint az a megtévedt gyermekeknek kijár, büntetés

vár rád. Nem csak hogy nem fogsz emlékezni arra, amit tettél, de nem is
fogsz tanulni belőle semmit. Az igaznak emlékezete áldott; a hamisaknak
neve pedig megrothad. 11

A Bibliából idézett. A démonok előszeretettel citálták a Szentírást, főleg

azok, akik uralkodónak tettették magukat.

Ne! Magnus szinte könyörgött. Hadd emlékezzem! De Azmodeusz Magnus

homlokára fektette csontos tenyerét.

A világ vakító fehér lett előtte, aztán vakítóan fekete.

Magnus a jelenben tért magához, amint a saját szektája előtt térdelt. Az

emlékei, amiket az apja elvett tőle, visszatértek.

Sinjun állt fölötte, de lehajolt hozzá, olyan közel, hogy az arca szinte
érintette Magnusét.

– Látod? – kérdezte. – Látod, mit tettél? Látod, mi lehetett volna a tiéd?

Magnus először is megkönnyebbülést érzett. Titkon mindig tartott tőle,

hogy mire lehet képes. Tudta, ki ő

valójában: egy démon gyereke, a Pokol egyik hercegének fia. Annyira félt a
saját lehetőségeitől, hogy még azt is el tudta képzelni, hogy valóban gonosz
szándékkal alapította ezt a szektát, majd rettenetes célokra használta fel,
végül pedig talán kitörölte a saját emlékeit, hogy soha ne kelljen
szembenéznie azzal, amit tett.

De nem. Ostobának ostoba volt, de gonosz nem.

– Valóban látom – felelte halkan Magnus.

Másodszorra a szégyen kerítette hatalmába.

Feltápászkodott. Szembefordult a mondénokkal, akiket szándéka ellenére

egy balul elsült viccel idáig juttatott, a balekokkal, akik valószínűleg csak
valami igazán nagy dolog után kutattak, és nem vágytak másra, csak
bizonyítékra, hogy az életüknek van értelme, hogy nincsenek egyedül a
világban. Magnus emlékezett rá, milyen volt, amikor annyi fájdalmat érzett,
hogy megfeledkezett másokról. Emberek életéből csinált viccet.

Már szégyellte, és nem akarta, hogy Alec megismerje azt az embert, aki
ilyet tett.

Nagyon régóta azzal próbálkozott, hogy másmilyen legyen.

Egyszerre ráébredt, hogy már nem érzi azt a nyers fájdalmat, amit
évszázadokkal korábban, amikor Ragnorral ivott. Főleg azóta nem, hogy
találkozott Aleckel.

Magnus felemelte a fejét, és erőteljes hangon megszólalt.

– Bocsássanak meg! – Döbbent csendet kapott válaszul.

– Réges-régen azt hittem, jópofa dolog lesz szektát alapítani, összehozni pár
mondént, hogy megtréfáljunk pár embert, és eljátszadozzunk velük.
Próbáltam tenni érte, hogy az élet ne legyen annyira komoly. Ez a vicc
félresikerült. Eltelt pár száz év, és önök fizetik meg a butaságom árát.
Őszintén sajnálom, hogy így történt.

– Mit csinálsz? – kérdezte a háta mögött Sinjun.

– Még nem késő! – kiáltotta Magnus. – Hátat fordíthatnak ennek, a

démonoknak, akik nem istenek, és a halhatatlanok ostobaságának.
Menjenek haza, éljék az

életüket!

– Hallgass! – üvöltötte túl Sinjun. – Ezek az emberek a te híveid! Az én

híveim! Úgy rendelkezünk az életük fölött, ahogyan csak akarunk! Apám
igazat beszélt. Te vagy a legnagyobb bolond, a bolondok hercege, és csak
addig beszélhetsz ostobaságról, amíg valaki nem vágja el a torkodat.
Magam teszem meg. Én teszem meg apámért.

Magnus elé lépett, és szembefordult a közönséggel.

– Elérkezett a végzet. Itt az idő, hogy ti, testvéreim, a többi ember, sőt az
angyalok fölé emelkedjetek, és ne tartozzatok elszámolással senkinek, csak
a legnagyobb démonoknak és boszorkánymestereknek. Apám trónja előtt
fogtok ülni!

Egy pillanatra elhallgatott, várta a harsogó éljenzést. Az azonban elmaradt.

A lépcső tetején, az amfiteátrum mögött kitört a zűrzavar. Szektatagok
gyűltek egybe, hogy aztán erőszakosan letaszítsák őket. Jó páran közülük
lebucskáztak a lépcsőn vagy a padsorok között.

Sinjunnak elakadt a hangja. Magához intette a színpad közelében álló

őröket.

A káosz tovább terjedt, és egyre hangosabb lett a nyüzsgés. Magnus nem

látta, mi történik, de úgy tűnt, verekedés kezdődött, és a szektatagok sorra
repülnek egymásnak vagy le a lépcsőn. A színpad közelében lévő,
alaposabban felfegyverkezett testőrök alig győzték átverekedni magukat a
tömegen, hogy eljussanak a verekedőkhöz.

Magnusban feltámadt a remény. Talán néhány szektatag meggondolta

magát a buta és veszélyes tervvel

kapcsolatban. Talán egymásnak esnek – szektatagoknál gyakran előfordul

ilyesmi –, és megfeledkeznek róla meg Azmodeuszról. Talán…

Sinjun tenyerében narancsszínű tűz lobbant.

– A jelek szerint mindent nekem kell csinálni – mondta.

A színpad szélére sietett, amikor azonban lelépett volna róla, láthatatlan

falba ütközött, és hanyatt vágódott.

A deszkákra szórt só halványan világítani kezdett, mint ahogyan a

százszorszépek is.

Magnusnak leesett a tantusz: a színpad köré ültetett virágok nem pusztán

dekorációs célokat szolgáltak.
Tekintetével követte a százszorszépek egymást metsző, a színpad alatt is
áthaladó vonalait. Együtt egy újabb pentagrammát adtak ki. Egy sokkal
nagyobb és erősebb pentagrammát. De ezt vajon ki készítette? Nem Sinjun,
az biztos – láthatólag őt is meglepte, hogy beleesett ebbe a csapdába.

A nő feltápászkodott, és a virágokra meredt. Újra megpróbált elmenni, de

ezúttal még nagyobb erővel zuhant hátra. Felnyögött, és talpra kászálódott.
Bernard közvetlenül a pentagrammán kívül állt, és várokozó tekintettel
figyelte őket.

– Ez meg mit jelentsen? – förmedt rá Sinjun.

Bernard gúnyosan meghajolt.

– A bocsánatodat kell kérnem, Elátkozott Lány. Bár tisztában vagyunk vele,

hogy a harciasabb, gyilkos hajlamú perifériánkhoz tartozol, ez a szekta
mindig inkább a hedonista örömökről szólt, mint a gonosz iránti
elkötelezettségről. Mi, a Karmazsin Kéz tagjai úgy

határoztunk, hogy nem akarunk engedelmeskedni az örömtelen

szabályaidnak, és nem áll szándékunkban továbbra is a kelleténél jóval
szigorúbb irányításod alatt élni.

– Ó, jaj! – szólt kedélyesen Magnus.

– Talán nem értesz egyet, Nagy Méreg? – kérdezte Bernard.

– Dehogynem! – felelte Magnus. – Hadd menjen a buli!

Sinjun Bernardra meredt, aztán körbenézett a sorokban ülő szektatagokon.

Magnus egyszerre rádöbbent, hogy ezek az emberek nem a prófétájukra
kíváncsiak. Azért jöttek, hogy vért és árulást lássanak.

– De közétek tartozom! – jelentette ki határozottan Sinjun. – A szektában a

helyem. Én vezetlek benneteket!

Bernard Magnusra pillantott.

– Minden tiszteletünk a Nagy Méregé, de pontosan tudjuk, milyen könnyű
lecserélni egy vezetőt.

– Mit tettetek? – kérdezte Sinjun.

– Nem csak te tudsz kapcsolatba lépni Azmodeusszal –

mondta Bernard. – Nem csak te tudsz megidézni démonokat, hogy téged

szolgáljanak.

– Jaj! – nyögte Magnus. – Jaj, ne!

Bernard diadalmasan folytatta.

– Jön, amikor csak hívjuk.

Magnus becsukta a szemét.

– A gonosz sosem késlekedik.

A pentagrammán kívül szektatagok ordítottak, démonok bömböltek, az

égen fekete alakok köröztek.

Odabent Sinjun reszelős légzése volt a legerőteljesebb

hang.

– Nem akarjuk, hogy akármilyen boszorkánymester uralkodjon rajtunk –

jelentette ki Bernard. – Teljhatalom kell nekünk, hogy állati bulikat
rendezhessünk. Így hát mind a ketten a pentagrammának a foglyai vagytok,
és fel fogunk áldozni benneteket Azmodeusznak. Ne vedd magadra, Nagy
Méreg, semmi személyes! Ami azt illeti, amolyan stílusikon vagy nekem.

– Akármit ígért is Azmodeusz, hazudik – közölte Magnus, de Bernard csak

gúnyosan vigyorgott.

Ha sikerül megidézni egy Nagyobb Démont, az tönkretesz mindenkit a

közelében. Azmodeusz olyan kísértést kínált, aminek senki sem tudott
ellenállni, és kegyetlenebb játékokat játszott, mint amiről a legtöbb halandó
egyáltalán álmodni képes. Nem csoda, hogy Bernard megriadt, amikor
Magnus Sinjun feláldozásával viccelődött.

Egy pillanatig sem Sinjun volt az ellenség. Soha nem ő

vezette a Karmazsin Kezet. Attól a perctől fogva, hogy Magnus kezéből

kicsúszott az irányítás, Azmodeusz vette át a hatalmat. Végig
Azmodeusszal küzdöttek.

Bernard elfordult, nem tartott tőle, hogy a foglyok ki tudnak szabadulni a

pentagramma csapdájából. Sinjun úgy futott körbe, mintha tüzet fogott
volna. Varázslatokkal próbálkozott, hogy ki tudjon törni, de nem jutott
semmire.

Üvöltve követelte, hogy a szektatagok engedjék szabadon, de mindannyian

ugyanazzal a tökéletes szenvtelenséggel a tekintetükben figyelték.

A nő végül Magnus felé pördült, és elordította magát.

– Csinálj már valamit!

– Nyugalom, Sinjun! Ismerek egy varázslatot, amivel kitörhetünk

szinte

bárhonnan

legerősebb

pentagrammák kivételével. – Magnus egy pillanatig legyezett a kezével,

aztán abbahagyta, és inkább megvonta a vállát. – Ja, elfelejtettem.
Kiszabadíthatnám magunkat, de

elvesztettem

minden
erőmet,

mert

valaki

megmérgezett.

– Gyűlöllek – suttogta Sinjun.

– Mellékesen megjegyezném, hogy az Elátkozott Lány rettenetes név.

– Ez komoly, hogy te szólsz be? – akadt fenn Sinjun szeme. – Nagy Méreg?

– Jogos – bólintott Magnus. – Csak a nevemmel vicceltem. Magnus Bane,

tudod. El kell ismernem, hogy a hülye viccek a gyengéim…

Sinjunnak elakadt a lélegzete. Egy repülő démon lezuhant az égről, és

rettenetes üvöltéssel ért földet a pánikba esett szektatagok között. A tömeg
szétvált, és Alec Lightwood sietett elő, aki már félúton járt lefelé az
amfiteátrum lépcsőjén.

Magnusnak vadul kalapált a szíve. A váratlan fájdalom éri így utol az

embert, amikor nem számít rá, mégis felrázza a teljes világát. Csakhogy
amit Magnus érzett, az nem fájdalom volt.

Érzelmek egész sora rohanta meg. Féltés, szeretet, megkönnyebbülés és

gyötrelmesen szívszorongató boldogság. Alec, én Alexanderem! Hát eljöttél
értem!

Szektatagok vetették magukat Alecre. Ugyan könnyedén

lökte félre őket, de mindegyiknek három másik vette át a helyét. Bár

hátráltatták a fiút, megállítani nem tudták, mint ahogyan a föld és a levegő
démonjai sem. Ráadásul Alec nem egyedül érkezett: egy világos hajú lány
csörtetett a balján, egy fekete hajú meg a jobbján. Mindkettő kardot
forgatva igyekezett távol tartani a mondénokat, miközben Alec kilőtt egy
nyílvesszőt egy újabb démonra, majd az íjával elkaszálta az egyik szektatag
lábát.
Magnus szinte itta a fiú látványát: erős vállát, zilált, fekete haját és kék
szemét. Magnus mindig rajongott a kéknek ezért az árnyalatáért: olyan volt,
mint az utolsó pillanat, amikor napnyugta előtt még teljes a fény.

boszorkánymester

pentagramma

vibráló

pereméhez lépett. Valami más is éledezett benne a szerelmen és a reményen

kívül. Érezte, ahogy visszatér az ereje, még ha egyelőre nem is fért hozzá.

Alec felé nyújtotta a kezét, és az ujjai áthatoltak a vibráló határvonalon,

mintha a mágia víz volna. Amikor azonban megpróbált átlépni rajta, olyan
volt, mintha kőfalnak ütközne.

Ha csak az ujja hegyét tudja a pentagrammán kívülre nyújtani, azzal nem

megy sokra.

– Úgysem számít semmi. – Sinjun szinte ordított Magnus mögött. – Jön

apám! Lesújt rátok, hitetlenekre, akiknek pedig a leghűségesebbeknek
kellett volna lenneteket. Lesújt a hamis prófétára, a förtelmes nephilimekre
is! Mindenkire! Felemel majd maga mellé, ahol a helyem van.

Magnus megpördült, a boldogsága helyét hirtelen

gyomorszorító rettegés vette át.

Minden szín kiszökött körülöttük a kövekből. A nézőtér felső soraitól indult

a változás. Soronként lefelé haladva minden kő hófehér lett, aztán mintha a
levegőbe emelkedtek volna, ahol fehér zajjá alakulva beleolvadtak a
szertartás helyét kijelölő, felhőkből és füstből álló tölcsérbe. Apró fekete
foltok vihara vibrált az oszlopon belül. A fényben füst gomolygott. Zúgás
töltötte be a levegőt, egy másik világból érkező baljóslatú moraj.
Egy hang szólalt meg Magnus fejében. Megmondtam, hogy eljött az
emlékezés ideje.

Nem a félelmei fogalmazódtak meg benne. Az apja beszélt hozzá.

– Jön! – kiáltotta Sinjun.

– Miért? – ordított rá Magnus. – Még nem volt semmiféle áldozat!

Azért jöttem, mert a követőim úgy kívánták, mondta a hang. Szabad

előttem az út.

Nyomasztóan sűrű lett a levegő, mintha vérfagyasztó, nyirkos lehelet

töltötte volna be az amfiteátrumot. Magnus hirtelen késztetést érzett, hogy
elfusson valahová, akárhová, mindegy, csak el innen – de a teste nem
engedelmeskedett. Valami állatias ösztön odabentről azt súgta neki, hogy
úgysem futhat sehová, ahol biztonságban lenne.

A rajongóiból erőt merítő Nagyobb Démon érkezése betöltötte minden

érzékét, elpusztított benne minden érzést, végül csak a rettegés maradt.

A pentagramma fölött a fehér zaj fokozatosan alakot

öltött.

11 Példabeszédek könyve 10,7. Károli Gáspár bibliafordítása.

HUSZONHETEDIK FEJEZET

Tűzben edzett

Alec érzékelte, hogy az ellenség óriási létszámfölényben van. Az

amfiteátrumban ülő minden egyes ember – és sokan voltak – feléjük
fordult. Jó páran már talpra is ugrottak, és a fegyverük után nyúltak – ezek
többnyire furkósbotok voltak, de nem egy penge is megvillant a fényben.

– Hát jó sokan vannak ebben a szektában – mormogta Aline. – Biztos sokan

jöttek egy kocsival.
Helennek gyorsan az arcára fagyott a mosoly, amikor két szektatag
megragadta a karját. Aline könyökkel az egyikük torkába vágott, Helen
pedig mellkason fejelte a másikat. Egy harmadik szektás volt annyira
ostoba, hogy rárontson Alecre, mire azonnal kapott is egyet az arcába.

A fiú szem elől tévesztette Magnust, annyian hadonásztak előtte, vagy

rugdostak felé.

A boszorkánymesterhez rajtuk keresztül vezetett az út.

– Hölgyeim? – szólt Alec. – Velem tartotok?

– Örömmel – felelte kedvesen Helen, miközben

térdkalácson rúgott egy férfit.

Alec elhajolt egy ügyetlen ütés elől, amit aztán egy sokkal jobbal
viszonzott. A verekedés pillanatnyi szüneteiben ki-kilőtt egy nyílvesszőt az
égen keringő

démonokra.

Egész nap tudta volna folytatni. Egyetlen utat ismert, és az előre vezetett. A
színpad felé. Magnus felé. Semmi sem számított, amíg oda nem ért hozzá.

Látta Magnust fel-feltűnni a távolban az emberek között: a színpadon állt,

mintha az egybegyűltekhez kívánna szólni. Sinjun is ott volt mellette,
üvöltözött, és a karját lengette. Szerencsére egyelőre nem vetette bele magát
a csatába. Amikor Magnus félig elfordult, látszott, hogy véres a nyaka és az
inge, az arcán pedig egy sötét véraláfutás éktelenkedik.

Alecnek elszorult a szíve. Aztán találkozott a tekintete Magnuséval: egy

pillanatra teljes nyugalmat érzett, olyan volt, mintha hirtelen a hurrikán
szemében találta volna magát, ahol új értelmet nyer az idő. Magnus olyan
közelinek tűnt, mintha Alecnek elég lenne kinyújtania a kezét, és már meg
is érinthetné a sebeit, aztán közé és a szektatagok közé állhatna.

Eszébe jutott a nap, amikor futva érkezett Magnus brooklyni lakásához.

Épp csak járni kezdtek. Rengeteg minden zajlott akkortájt a világban és
Alec lelkében is.

Küszöbön állt a háború, ő pedig nem tudott mit kezdeni a düh, a

zavarodottság és a vágyakozás elegyével a szívében.

Alig pár hete ismerte Magnust. Maga sem értette, miért

ragadja meg ezt az alkalmat a találkozásra, amikor a családja azt hiszi, hogy
éppen edz, és tudta, hogy bármelyik pillanatban fény derülhet a
hazugságára.

Szüntelenül rettegett, és úgy érezte, magára marad a félelmével.

Kulcsa már volt – Magnus azt mondta, így egyszerűbb, és elég varázslat
védi a lakást, hogy tudja, ha nem Alec készül belépni azzal a kulccsal.

A fiú vadul kalapáló szívvel rontott be a lakásba.

Magnus éppen a nappali közepén állt a munkájába merülve. Narancssárga

selyeminget viselt, és három könyvet lapozott egyszerre, amihez két
gyűrűkkel felcicomázott ujját, illetve egy sor kék szikrát használt.

Alec gyomra összeszorult a gondolatra, hogy mit szólna hozzá az apja, ha

megtudná, hogy itt van.

Aztán Magnus felnézett a könyveiből, meglátta őt, és elmosolyodott. Alec

szíve már nem dörömbölt olyan hevesen, mint egy szabadulásért könyörgő
fogoly. Azt érezte, hogy az életét le tudná élni a küszöbön állva és a
mosolygó Magnust figyelve.

Magnus most is ugyanúgy mosolygott a körülöttük dúló borzalmak ellenére

is. Aranyszínű szeme sarka ráncokat vetett. Annyira édes, meglepett mosoly
volt – mintha Magnus úgy meglepődött volna, és annyira örülne Alec
érkezésének, hogy minden másról megfeledkezett. A fiú már-már
visszamosolygott rá.

Aztán Helen elordította magát.

– Sinigami démonok!
A Karmazsin Kéz nem vacakolt. Minden repülő démon

közül a Sinigamik voltak a legrosszabbak. Vicsorgó, cápákat idéző

állkapcsukkal és hatalmas fekete szárnyukkal szívesen csaptak le
odafentről, hogy letépjék az emberek arcát, és porrá zúzzák a csontjaikat.

Árnyék vetült Alecre. Amikor felnézett, egy fogaktól zsúfolt vigyorgó pofát
látott, és már ki is lőtte a nyilát.

Az első Sinigami elkerülte a lövedéket, és egyenesen az árnyvadászok felé

tartott. Jó pár másik hatalmas lény követte. A második nyílvessző leszedte
az első Sinigamit a levegőből. A démon az oldalára dőlve zuhant a
padsorok közé. Addigra azonban megérkeztek a többiek is.

Egy Sinigami hangos puffanással landolt a lépcsőn.

Aline elépattant, és a szeráfpengéivel mély árkokat hasított a lény mellébe.

Az elbődült, és a szárnyával félresöpörte a lányt.

A Sinigami a lány fölé ágaskodott. A szárnya taszította a csillagok fényét,

és csipkézett, fekete foltot hasított ki az éjszakából. Újabb démon zuhant a
szektatagok közé, akik riadtan kerestek menedéket.

– Eremiel!

Helen túlharsogta a zsivajt, miközben hatalmas lények között táncolva fehér

csíkokat rajzolt az éjszakába szeráfpengéjével.

Alec félreugrott, és elkerült egy lecsapó démont. A lény karjai kis híján
végigszántották a vállát. Hanyatt fekve csúszott odébb, hogy aztán egy
újabb nyílvesszővel kilyukassza a Sinigami vállát. Amikor a lény a földre
zuhant, Alec a többiek felé nézett.

– Aline! Vigyázz!

Aline már talpon volt, és két Sinigami között ugrálva a szeráfpengéivel

szabdalta őket. Közben egy újabb démon zuhant felé.
Helen az utolsó pillanatban taszította félre a másik lányt. A démon elvétette
őket, de már fordult is vissza, hogy újra támadásba lendüljön. Kimeresztette
a karmait, mindegyik olyan hosszú volt, mint egy emberi kéz. Helen
felpattant, és sebesült vállához kapta a kezét, de egy pillanattal később
máris féltérdre ereszkedett a felé szálló szörnyeteg elől, hogy aztán a
pengéjével felfelé döfve a hasától a nyakáig felhasítsa a démont.

– Az Angyalra! – kiáltotta Aline. – Ez óriási volt!

Helen sugárzott, de nem sokáig. Alig végzett az egyik démonnal, máris

újabb szállt le előtte, hogy karomban végződő szárnyával az arca felé
sújtson. Ezúttal Aline is ott volt, és az ízületnél egyszerűen lemetszette a
szárnyat.

Egy pillanattal később Helen csapása már a lény fejét vitte le.

Alec egy újabb zuhanórepülésben érkező Sinigami felé fordította a

figyelmét, és sikerült elkerülnie, hogy egy éles szárny kettéhasítsa. Aztán
követte a tovaszálló démon röppályáját, és könnyedén hátba lőtte. A
Sinigami az amfiteátrum aljába zuhant.

– Alec! – szólt oda Aline. – A színpadnál!

Alec arrafelé pördült, és látta, amint hatalmas fényoszlop ereszkedik alá az

örvényből, egyenesen a színpad körül ötszög alakban ültetett virágokra. Az
egész amfiteátrum világosságba borult.

Magnusból csak a körvonalai látszottak a vakító

fényben. Alec épp hogy ki tudta venni a szemét.

A boszorkánymester őt nézte. A szája mozgott, mintha mondani szeretne

valamit.

Aztán Magnus és Sinjun is eltűnt. Az izzó fényesség teljesen

betöltötte

a
százszorszépekből

kirakott

pentagrammát, mindent eltüntetve odabent.

Alecnek meglódult a szíve. Rohanvást indult volna a színpad felé, de egy

szektatag az útját állta. Egyetlen ütéssel vitte a földre, csak hogy aztán egy
újabb férfival találja szemben magát. Felemelte a hangját, hogy mindenki
hallja.

– Ha kedves az életük – mondta –, meneküljenek!

A legközelebb álló szektatagok szétszóródtak. Alecnek így már volt annyi

helye, hogy utat tudjon törni magának a pentagrammáig. A feje zúgott a
pániktól, ahogy teljes sebességgel nekirohant – és olyan erővel ütközött egy
láthatatlan határvonalnak, mintha legalábbis gránitfal lett volna.

A pentagramma mellett sovány férfi állt csimbóknyi szakállal. Úgy tűnt, ő a

szektások vezetője. Alec soha nem látta még azelőtt.

– Hol van Magnus? – mordult rá Alec.

– Maguk meg kicsodák? – kérdezett vissza a szakállas férfi.

– Árnyvadászok – felelte Helen, aki elfoglalta a helyét Alec mellett,

miközben Aline a fiú másik oldalán vetette meg a lábát. – Maguk pedig
nagy bajt hoztak a fejükre. Mi történik itt? Kicsoda maga?

– Bernard vagyok, ennek a szektának a vezetője.

– Azt megszavaztuk, hogy eláruljuk a Nagy Mérget és az Elátkozott Lányt

– magyarázta valaki a vezér mögött. – Azt viszont nem, hogy te vezess
bennünket, Bernard.

Bernardnak egészen lila lett a feje fehér ruhái mögött.

– Ki az a Nagy Méreg? – érdeklődött Aline.

– Az alapítónk, Magnus Bane – felelte Bernard.

Helen beszívta a levegőt.

– Így vagy úgy, szakítottunk a tanításaival, és sok éve nem azzal

foglalkozunk már, hogy gyerekeket mentsünk meg, vagy gazdagokat
verjünk át – magyarázta Bernard. –

Az ő távozása óta lényegesen bűnözésközpontúbb hétköznapokat élünk.

Páran gyilkolni is szoktak közülünk.

Újabban

meglehetős

rendszerességgel.

Alapvetően

gonoszak vagyunk, de nagyon lazán állunk hozzá.

– Ezek szerint Magnus ártatlan! Többé-kevésbé –

állapította meg Aline.

Helen érezhetően zavarba jött.

Alecet nem érdekelte ez az egész. Félretolta Bernardot, mély, szaggatott

lélegzetet vett, és előhúzott egy szeráfpengét az övéből.

– Raguel! – A kard angyali fénnyel ragyogott fel.

Szeráfpengével

támadni

mondénra

szörnyű
cselekedetnek számított. Az apja azt tanította neki, hogy egyetlen valódi
árnyvadász sem vetemedne ilyesmire.

Mielőtt bárki is megakadályozhatta volna, Alec olyan közel emelte a

szeráfpenge hegyét Bernard torkához, hogy a férfi fehér ingének gallérja
megfeketedett, és füstölni kezdett.

– Hol van Magnus? Nem kérdezem meg még egyszer.

Bernard szeme teljesen fehér lett. Kinyitotta a száját, de a torkából előjövő

hang nyilvánvalóan nem a sajátja volt.

Mennydörgött, és úgy ropogott, akár a tábortűz.

Egy démon hangja volt. A Pokol hercegének hangja.

– A Nagy Méreg? Hát ő itt van.

Bernard kurtán a rettenetes fénnyel teli pentagramma felé intett. A

ragyogásban halvány árnyak kezdtek kirajzolódni. Alec pillanatról
pillanatra egyre tisztábban látott, lassan már ki is tudott venni valamit.

– Keresd meg! – szólt a démon Bernard szájából. – Ha tudod.

Már tisztán látszott, mi történik a pentagrammában.

Alec szája kiszáradt a riadalomtól.

Látta Magnust. Nem is egy Magnust látott.

– Az egyik verekedő páros a valódi Magnus Bane és a valódi Sinjun

Dzsung. Tekintheted ezt amolyan próbatételnek, kis árnyvadász. Ha
felismered őt, megmentheted.

Alec az íját és a kardját is a kezében tartotta, minden izma megfeszült.

Készen állt a harcra, majd’ beleőrült, hogy megmenthesse Magnust, mégis a
földbe gyökerezett a lába az ijedtségtől.
Száz Magnus Bane verekedett az életéért száz Sinjun Dzsunggal. Mind
teljesen egyformák voltak. Száz fehérbe öltöztetett Magnus Bane kelt
birokra száz Sinjunnal, és bármelyik lehetett közülük a valódi Magnus.
Akár az is, amelyik éppen a földön feküdt, a kegyelemdöfést várta, és
mérhetetlen szüksége lett volna Alec segítségére. Vagy az, amelyik épp
megnyerte a maga csatáját, hogy aztán Alec

ölje meg azzal, hogy segíteni próbál rajta.

– Zseniális varázslat, ha én mondom – mondta a démon Bernardon

keresztül. – Okos, de közben nagyon kegyetlen is, mert reményt kínál
neked. Nincs más dolgod, mint hogy felismerd az igazi Magnus Bane-t.
Nem így szokott lenni a mesékben? A herceg akkor is felismeri az igaz
szerelmét, amikor az átváltozik, és hattyú lesz a hattyúk között, vagy akár
kavics a tengerparton. – Bernard felnevetett. –

Bárcsak mi is egy mesében lennénk most, nephilim!

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Bolondok hercege

A pentagrammában csendes rémület uralkodott, odakint pedig teljes volt a

káosz. Aztán fényesség támadt, ami mintha kikapcsolta volna a kinti
világot. A pentagrammán túl már nem lehetett látni semmit. Alecet sem.
Nem maradt más, csak Magnus apja.

Fehér öltönyös férfi lebegett a tölcsérben, onnan nézett le Magnusra és

Sinjunra. A fején szögesdrót koronát viselt, hozzá ugyanolyan matt
ezüstkézelőt. Kecsesen ereszkedett le a földre, mint amikor a csordogáló
patak kavicságyon fut át.

Azmodeusz ajkán halvány mosoly játszott, de azért így is megmutatta

csipkézett, éhes fogsorát. Előbb Sinjunra, aztán Magnusra nézett.

– Hoztál nekem ajándékot!

– Apám? – szól Sinjun. Egészen olyan volt a hangja, mint egy gyereké.
Magnus magába fojtotta a félelmét és a gyűlöletét, aztán könnyedén
félresöpört egy hajszálat a homlokából.

– Szia, fater!

Azmodeusz éhes félmosollyal az arcán Magnusra meredt.

A boszorkánymester hajszálpontosan meg tudta állapítani, melyik az a

másodperc, amikor Sinjunnak leesik a tantusz. A nő az egyik pillanatban
még teljesen mozdulatlan volt, a következőben pedig már úgy remegett,
mint akit áramütés ért.

Lassan Magnus felé fordult.

– Ne! – nyöszörögte alig hallhatóan. – Az kizárt, hogy a fia vagy. A valódi

fia biztosan nem.

Magnus elhúzta a száját.

– Pedig sajnos de.

– Én megmondtam, drágaságom, hogy családi találkozó lesz. – Azmodeusz

egyre szélesebben mosolygott, ahogy magába szívta a nő fájdalmát. Úgy
nyalogatta az ajkát, mint egy igazi ínyenc. – Csak hát nem a tiéd.

Azmodeusz játszott Sinjunnal, éppen olyan könnyedén csinált bolondot

belőle, mint annak idején Magnus a Karmazsin Kéz első tagjaiból.

Sinjun továbbra is hol az egyiküket, hol a másikukat nézte, hogy aztán úgy
kapja el a fejét, mintha a látvány kisütné a szemét. Magnus kíváncsi lett
volna rá, hogy lát-e köztük hasonlóságot. A nő hevesen, szaggatottan
kapkodott levegő után. Végül Magnuson állapodott meg a tekintete.

– Mindent te kapsz meg – suttogta. – Mindent elvettél tőlem.

– Milyen jó ötlet! – szólt Azmodeusz. – Szerintem tedd

ezt, fiam! Vedd vissza a szektádat! Foglald el a helyedet, amit ő akart

magának a jobbomon!
– Ne! – ordította Sinjun.

A nő égő szeme megtelt nedvességgel. Kicsorduló könnyekkel támadott.

Magnus elhajolt a kard elől, de elvesztette az egyensúlyát, így amikor a
következő csapás érkezett, hanyatt esett, és épphogy félregördült a penge
útjából. Por ment a szemébe. Nem tűnt túl valószínűnek, hogy sokáig el
tudja kerülni az acélt és általa a halált.

Harmadszor azonban már nem csapott le a kard.

Magnus felnézett, aztán óvatosan fel is tápászkodott.

Sinjun támadás közben mozdulatlanná merevedett, mintha éppen hasra esni

készülne. Magnus a szemébe nézett. A nő kétségbeesett tekintete ide-oda
ugrált, miközben a teste éppoly mozdulatlan volt, mint az arca egész
életében. Csak a szeme élt.

Magnus Azmodeuszra nézett, aki nagyon is ismerős mozdulattal tárta szét a

karját. Ő maga szokta ugyanezt a mozdulatot tenni, miután bemutatott egy
elegáns varázslatot.

– Na most ezt nem értem – mondta Magnus. –

Elszórakoztál, bemutattad a jellegzetes trükködet, megtetted az ajánlatodat,

annyi fájdalmat és dühöt okoztál, amennyit csak lehetett. Akkor miért
állítottad meg? Miért nem hagytad, hogy ez kifusson? Nem mintha
lelkesednék a gondolatért, hogy egy dühöngő szektavezér rablóhússá
változtasson, csak nem vágom, mit akarsz.

– Beszélgetni a fiammal – felelte Azmodeusz. –

Majdnem kétszáz év telt el, amióta utoljára találkoztunk,

Magnus. Nem írsz, nem hívsz, nem mutatsz be áldozatot az oltáramnál.

Megbántottad szerető apádat.

Magnus mellé lépett, és széles vigyorral az arcán atyailag vállon veregette.

Magnus ellökte volna magától, de a karja áthatolt Azmodeusz testén.
– Te nem vagy itt igazából.

A démon groteszk vigyora lehetetlenül széles lett.

– Egyelőre nem. Előbb el kell vennem valakinek a halhatatlanságát, hogy az

lehessen a horgonyom ebben a világban.

– Az én halhatatlanságomat – mondta Magnus.

Azmodeusz Sinjun felé intett.

– Jaj, nem. Az övé is megteszi. – A keze sima volt és sápadt, ujjai

karmokban végződtek.

Magnus látta, amint Sinjun szeme – az egyetlen mozgásra képes testrésze –

a megaláztatottság friss könnyeivel telik meg.

– Ezek szerint engem megkímélsz – nyugtázta Magnus.

– Milyen csodálatos. Megérdeklődhetem, miért? Felteszem, nem az apai

szeretet csordult túl benned. Ilyesmit te nem érezhetsz.

Elegáns, magas támlájú szék jelent meg. Azmodeusz leült rá, és végigmérte
Magnust.

– Az angyaloknak is vannak gyermekei – mondta hátborzongatóan

kiparodizálva azt, amikor egy apa esti mesét mond a fiának. – Úgy tartják,
nagyobb csoda nem is létezik náluk ezen a világon. Ők a nephilimek, a
démonok pusztítói. Nekünk, a Pokol hercegeinek is születnek gyerekeink.
Sokan közülük hamuvá égnek és semmivé

lesznek, mert nem bírják elviselni a tudatot, hogy kicsodák valójában,

mások azonban életben maradnak. Nekik vastrón dukál. A legenda szerint
nem is létezik náluk nagyobb átok ezen a világon.

Magnus szinte lélegzethez sem jutott. Olyan volt, mintha égne körülötte a
levegő.
– Sok gyerekem született erre a világra – folytatta Azmodeusz. – Szinte
mindben csalódnom kellett. Páran rövid ideig hasznosnak bizonyultak, de
aligha érték meg a strapát. Elvesztették az erejüket, és összeroppant az
elméjük alig egy évszázad után. Legfeljebb kettő.

A Nagyobb Démonok gyerekei nagyon erősek lehetnek, de ez az erő ritkán

stabil. Sokáig vártam, hogy az egyik gyerekem valódi átok lehessen ezen a
világon, de idővel feladtam. A gyerekeim képtelenek boldogulni akár ebben
a világban, akár egy másikban. Gyenge fények csupán, szinte várják, hogy
kioltsák őket. Te viszont! Erős vagy.

Küzdesz. Olyan üvöltéssel találtál rám, ami a világot kettéhasíthatta volna.

Amikor beszélsz, az angyalok vérei hallgatnak rád. Átjárókat nyitottál
világok között. Nagy tetteket hajtottál végre, mert nem ismertél lehetetlent,
közben a magad módján tovább bolondoztál. Régóta rajtad tartom a
szemem. A démonok is lehetnek ám büszkék. Az nagyon megy nekünk.
Fiam, én büszke vagyok rád.

Valami üresség kezdett sajogni Magnus mellkasában.

Réges-régen még jelentett volna valamit, ha ezt hallja.

– Milyen megható! – mondta végül. – Mit akarsz?

Valamiért nem hinném, hogy egy ölelést.

– Téged akarlak – felelte Azmodeusz. – Te vagy a

legerősebb gyerekem, ennek következtében a kedvencem is. Azt akarom,

hogy a szolgálatomba állítsd az erődet.

Azután, amit érted tettem, a hűségedet kérem cserébe.

Magnus elnevette magát. Azmodeusz kinyitotta a száját, hogy tovább

mondja a magáét, de a boszorkánymester felemelt kézzel intette csendre.

– Ez jó volt! – mondta a könnyeit törölgetve. – Mikor tettél te értem bármit

is?
Azmodeusz az egyik pillanatban még a széken ült, a következőben azonban
már ott állt Magnus mellett. Ahogy a fülébe suttogott, olyan volt a hangja,
mint egy kemence sziszegése.

– Hogy is mondtam? – kérdezte a fiút. – Eljött az emlékezés ideje.

Karmokban végződő kezét Magnus arcára tapasztotta.

Magnus előtt minden elhomályosodott, az egész teste görcsbe rándult a

betolakodástól.

Aztán egy szemvillanás alatt megváltozott a világ. Már nem a pentagramma

közepén lévő színpadon állt. A nap sugarainak izzását érezte a bőrén. A
homlokán kiütközött a veríték. Amikor hátralépett, homok csikordult a
cipője alatt. Az óceán illatát érezte, valahol hullámok csapkodták a partot.

Magnus pontosan tudta, hol van és mikor. Eltöltötte a rettegés. A homokos

tengerparton állt egy dzsungel szélén.

Több emberöltővel ezelőtt. Ez még a legeslegelső

emberöltő volt az életében, az első és egyben az utolsó hely, amit valaha az

otthonának nevezett.

Egyszerre eljutott a tudatáig, mennyire kicsi. Az inge

lazán lógott keskeny vállán, csontos végtagjai szinte belevesztek az

anyagba. Évszázadok óta egy változatlan felnőtt testben élt, és már el is
felejtette, milyen gyengének, törékenynek és ijesztően sebezhetőnek lenni.

A forróságban egy férfi mély, reszelős hangját hallotta.

– Gyere ide, fiam!

Egy régi maláj dialektust használt, amit több száz éve senki sem beszélt.
Magnus utoljára gyerekkorában hallotta, és nem is beszélte gyerekkora óta.

A mostohaapja lépett elő a dzsungelből, és úgy megütötte a reszkető fiút,

akiből később Magnus lett, hogy az elterült a homokban.
Magnus remegett az ütésektől. A mostohaapjáról megmaradt emlékei,
amiket minden erejével szeretett volna elfelejteni, most egy pillanat alatt
elárasztották.

Homok ízét érezte a szájában, a nyirkos szövet érintését a bőrén. Újra átélte
azoknak az időknek a rettegését és zsigeri dühét. Ökölbe szorította a kezét,
nagyon akart tenni valamit. Bármit.

A mostohaapja durva ujjai megragadták a karjánál fogva, és talpra

rántották. A férfi a homokon keresztül a fák közé rángatta, egyenesen egy
öreg pajta bejáratához.

Ez a múlt volt, az ő múltja. Magnus pontosan tudta, mi fog következni, és

ezért jobban félt, mint először.

A pajta, ahol az anyja felakasztotta magát, egy elszenesedett sír volt már
csak. A tetejében lyukak tátongtak, az egyik fala teljesen ledőlt a közeli fák
ránövő

ágai miatt, a padló deszkái között gyom ütötte fel a fejét.

A sötétben még mindig ott lógott az elvágott kötél.

A pajta egyik sarkában, a tető maradványai alatt keskeny patak futott át.
Középen alacsony asztal állt, rajta egy bögre tele füstölővel, meg két
áldozati tál és egy kőtábla, rajta kezdetlegesen vésett női arccal. Magnus a
képre nézett, felidézte anyja bánatos szemét.

A gyerek Magnus felnézett a mostohaapjára, és látta, hogy sír. A felnőtt

Magnus átérezte a fiú szégyenét, amiért gyűlöli ezt az embert, és a vágyát,
hogy szeresse.

Közben persze tudta, mi következik.

A mostohaapa átkarolta a fiú vállát, és a patakhoz vezette. A fiú érezte,

milyen merevek a férfi ujjai – mintha csak erőnek erejével tartotta volna
magát, hogy ne reszkessen.
Aztán durva kezek tapadtak a kis Magnus nyakára, ahogy a férfi
megragadta, és a víz alá nyomta. Magnust elnyelte a hideg, és esélye sem
volt levegőt venni többé.

A tüdeje heves görcsökben rángatózott, ahogy óhatatlanul vízzel szívta tele.

Két ököllel verte a vizet, küzdött, de nem menekülhetett a mostohaapja
szorításából.

Aztán valami reccsent, mint amikor egy ág törik ketté a dzsungelben egy
ragadozó lába alatt. Most először éledezni kezdett benne a mágia. Valahogy
sikerült kifordulnia a mostohaapja erős kezei közül.

Magnus köhögött, fulladozott, aztán hosszú nedves haját kisöpörte a

szeméből.

– Bocsánat – nyögte fájdalmasan. – Jó leszek.

Megpróbálok jó lenni.

– Csak így lehetsz jó! – ordította a mostohaapja.

Magnus sikított.

A férfi megint elkapta a nyakát, nem engedett a szorításán, a lélegzete vadul

zúgott Magnus fülében. Volt valami

rettenetes

gyengédség

szavai

megfellebbezhetetlenségében.

– Ettől megtisztulsz – súgta az ember, akit apjaként ismert. – Hidd el

nekem!
Megint a víz alá nyomta a fiú fejét, ezúttal olyan mélyre, hogy a
patakmeder kövének ütközött. Magnus zsibbasztó fájdalmat érzett, és
reszketni kezdett, amikor a fiú lassan elveszítette az eszméletét, és a halál
felé sodródott. Közben ő maga is fulladozott, bár ezzel együtt mégis nagyon
távol érezte magát a jelenettől. Hirtelen egy árnyékot pillantott meg a víz
fölött lebegni.

Suttogás töltötte be a fiú fejét, hidegebb volt, mint a víz a tüdejében.

– Halld a szabadságodat jelentő szavakat! Csak mondd ki őket, és

beválthatod a saját életedet az övére. Csak egyikőtök élheti ezt túl.
Használd az erődet, vagy halj meg!

Abban a pillanatban könnyű volt meghozni a döntést.

A fiút nyugalom szállta meg, a varázsige szinte kifolyt a szájából a vízbe.

Az eddig pánikban verdeső keze egy pillanatra megállt, aztán bonyolult
mozdulatokat végzett.

A fiatal Magnus levegőt ugyan nem kapott, de a mágiája már működésbe

lépett.

A felnőtt Magnusnak eddig sejtelme sem volt róla, hogyan hozhatta össze
az apjával végző varázslatot.

Most már tudta.

A fiú kék lángoszloppá változott. Olyan forróság támadt körülötte, hogy a

patak vize azonnal felforrt. A lángok

éhesen kapaszkodtak fel a mostohaapja karján, hogy aztán elemésszék a

férfit.

A mostohaapja sikolya betöltötte a sötét pajtát, ahol az anyja meghalt.

Magnus egyszerre ott állt a fiúval szemben, a gyerekkori énje pedig

visszanézett rá. Az inge megfeketedett, a testéből füst szállt fel. Egy
pillanatra azt hitte, a gyerek is látja őt, de rájött, hogy valójában a
mostohaapja elszenesedett holttestére mered.
– Egy pillanatig sem akartam, hogy ez legyen – suttogta minden régi
árnyékának és szellemének, az anyjának és a mostohaapjának, meg az
elveszett, sérült gyereknek, aki ő

volt valaha.

– Dehogynem akartad – mondta Azmodeusz. – Életben szerettél volna

maradni.

A valódi apja most ott állt a fiú mellett, aki valaha Magnus volt, és a
gomolygó füstön keresztül nézte a felnőtt boszorkánymestert.

– Most már elmehetsz – fordult a gyerekhez. – Ügyes voltál. Most menj,

vidd minél többre az életben! Egy nap talán visszajövök érted.

Magnus kipislogta a szeméből a füstöt, és megint az amfiteátrumban

felállított színpad közepén találta magát az éjszakai égbolt alatt.

Ingatagnak érezte a lába alatt a földet, de tudta, hogy csak azért, mert
reszket. Alig pár pillanat telt el. Sinjun még mindig a mozdulatba dermedve
állt, kétségbeesett tekintetét rászegezve. A pentagrammán kívüli sötétség
kezdett szürkeséggé szelídülni. Magnus már majdnem ki

tudta venni az őt bámuló emberek körvonalait.

Azmodeusz mellette állt, és úgy karolta át Magnus vállát, hogy az szinte

már ölelésnek hatott.

– Most már láthatod – szólt. – Én mentettelek meg.

Engem választottál. Te vagy a kedvenc gyermekem, mert én edzettelek

ebben a tűzben. Visszajöttem érted, ahogyan ígértem. Sehol, egyik világban
sincs olyan ember, aki elfogad és úgy megért, mint én. Egyedül én létezem
számodra. Nem lehetsz másé, csakis az enyém.

Rideg, nehéz kés öltött testet Magnus kezében. Az apja halkan beszélt,
hangjában a pokol tüze ropogott.
– Fogd ezt a fegyvert, és vedd Sinjun vérét! Áldozd fel őt, hogy átjöhessek
hozzád ebbe a világba. Láttam minden küzdelmedet, és minden lázadásodra
büszke voltam –

mondta Azmodeusz. – A fajtám mindig nagyra tartotta a lázadókat. Minden

szenvedésednek célja volt, mert erősebb lettél tőlük, és elvezettek ehhez a
pillanathoz. Büszke vagyok rád, gyermekem, én legősibb átokfajzatom.
Semmi sem szerez nekem akkora örömet, minthogy méltó helyére
emelhetem a fiamat, és a lábai elé teríthetem a világ összes királyságát.

Magnus szinte érezte az apja kezét a vállán. Azmodeusz másik kezének

halványan sugárzó melege a csuklóját ölelte körül, mintha a démon
egyenesen Sinjun szívébe akarta volna mártani vele a pengét.

Ahogyan annyi évvel ezelőtt arra is rávette Magnust, hogy megölje a

mostohaapját. Magnus akkor választott.

Talán jól döntött.

– Tudod… – kezdte most. – Az van…, hogy nekem nem

kell a világ. Iszonyat rumli van benne. Még a saját lakásomban sem tudok
rendet tartani. Még mindig nem pucoltam ki a flittert a lámpabúrából a
macskám szülinapi bulija után, pedig az hónapokkal ezelőtt volt.

Azmodeusz kezének hője és nyomása ellenére Magnus leengedte a kést.

Most már felnőtt volt, világok és életek választották el attól a riadt kisfiútól.
Senki nem mondhatta meg neki, mit válasszon. Egyedül is tudott döntéseket
hozni.

Azmodeusz elnevette magát. Beleremegett a világ.

– Amiatt a fiú miatt?

Magnus azt hitte, jobban már nem is félhetne, de aztán rádöbbent, hogy
akaratlanul is felhívta Azmodeusz figyelmét Alecre.

– Semmi közöd a szerelmi életemhez, apám – jelentette ki Magnus a tőle

telhető legtöbb méltósággal.
Tudta, hogy Azmodeusz érzékeli, mennyire halálosan fél, de egyszerűen
nem adhatta meg neki azt az örömet, hogy el is ismeri.

– Kifejezetten szórakoztatónak találom, hogy behálóztál egy nephilimet –

közölte Azmodeusz. – Semmi sem ér fel egy jó kis kihívással, és mi más
lehetne, ha arra utazol, hogy megronts valakit a legtisztábbak közül?

A nephilimek olyan hévvel szeretik eljátszani az igaz embert. Látom én,

miért érzel kísértést, hogy árnyékot vess erre az öntudatos izzásra. Még a
nephilimek is bekaphatják a csalit, ha a test bűneiről van szó meg a
féltékenység, a vágy és a szerelmi bánat tomboló csodájáról. Néha a
nephilimek még könnyebben esnek

ilyen csapdába, mint mások. Fogadd elismerésem, fiam!

– Nem erről van szó – mondta Magnus. – Szeretem őt.

– Szereted? – kérdezte Azmodeusz. – Vagy csak ezt mondod magadnak,

hogy azt tehesd, amit akarsz, éppen úgy, mint amikor élve elégetted a
mostohaapádat.

A démonok nem tudnak szeretni, te magad mondtad.

Minden, ami te vagy, félig tőlem származik. Ez egészen bizonyosan azt is

jelenti, hogy csak egy fél szívet örököltél.

Magnus elfordította az arcát. Annak idején a néma testvérek

azt

mondták

neki,

hogy

a
boszorkánymestereknek is van lelkük. Ő akkor úgy döntött, hogy hisz
nekik.

– Minden, ami én vagyok – mondta Magnus –, az teljes egészében én

vagyok.

– És ő is szeret téged? – kérdezte megint csak nevetve Azmodeusz.

Tökéletesen utánozta Catarinát, ugyanazon a hangon tette fel ugyanazt a

kérdést, elárulva ezzel Magnusnak, hogy nincs olyan szeretet az életében,
amit biztonságban tarthat Azmodeusztól.

– Soha nem lenne képes olyasvalakit szeretni, mint te –

folytatta Azmodeusz. – A Pokol mágiája izzik benned, megégetsz mindent,

amihez hozzáérsz. Előfordulhat, hogy most meg akar kapni, de rólam nem
meséltél neki, igaz? –

Azmodeusz elmosolyodott. – Ezt bölcsen tetted. Ha tudná az igazságot,

meg kellene ölnöm. Egyetlen nephilim sem tudhat az én legősibb
átokfajzatomról.

– Nem tud róla – szűrte a fogai között Magnus. – És ne nevezz így!

– Tudod, hogy ha elmondod neki, azzal veszélybe sodrod a

boszorkánymester barátaidat – figyelmeztette Azmodeusz. Úgy lapozott
Magnus emlékei között, mintha egy pakli kártyát pörgetne át. – De nem
bántad, hogy van ürügyed, igaz? Féltél, hogy ha Alexander Lightwood
megtudja, ki a valódi apád, undorodva fordulna el tőled.

Te is tudod, hogy mindenképpen így lesz. Gyűlölni fog, és megvet majd a

halhatatlanságodért, amikor elsorvad. Ő az erény bajnokának született, te
meg az örök éjszakának.

A romlottságod lassan elriasztja őt. Nem fog tudni sokáig elviselni, mert az
vagy, aki vagy. Vagy ez a helyzet pusztítja el őt, vagy ő pusztít el téged.

Azmodeusz szavaiból már nem tűz és füst szállt fel, hanem

jéghideg

vízcseppekként

hullottak

kilátástalanság óceánjába. Semmi olyat nem mondott, amit Magnus ne

gondolt volna végig magában.

A boszorkánymester lenézett a késre. A markolaton és a markolatvédőn

lévő embléma egy kiterjesztett szárnyú rovart formált. Magnus Sinjunra
nézett, aki a penge hegyére szögezte a tekintetét. Bár továbbra sem tudott
mozdulni, az arcán izzadságcseppek csorogtak végig.

– Értesz te engem. Mindig is tudtad, hogy nem tarthat ez sokáig. –

Azmodeusz lélegzete felborzolta Magnus haját. –

Soha semmi nem fog kitartani az életedben rajtam kívül.

Nélkülem végképp egyedül leszel.

Magnus lehajtotta a fejét. Emlékezett rá, hogyan botorkált a tűzforró

homokban kétségbeesetten. Egész életében érezte a hamvakból felszálló
füst szagát. Egy időben annyira rosszul érezte magát a bőrében, hogy nem

tudta, mit válaszolt volna Azmodeusznak.

Most már tudta.

Megfordult, otthagyta az apját, és leejtette a kést a földre.

– Nem vagyok egyedül. De még ha egyedül volnék is, ugyanezt felelném.

Én már tudom, mi az a hit – mondta. –

Tudom, ki vagyok, és tudom, kit szeretek. A válaszom nem.

Azmodeusz vállat vont.

– Ám legyen. Amikor meghalsz, azért ne feledd, hogy kaptál tőlem egy
esélyt. Magam mellett akartalak tudni, de boldogan alkalmazkodom a
helyzethez.

Azmodeusz lustán intett, mire Sinjun zihálva zuhant a földre. Még mindig
erősen markolta a kardját. Magnus nem tudhatta, mennyit látott és mennyit
fogott fel a történtekből.

Amikor végre mozogni tudott, a nő feltápászkodott.

Előbb Azmodeuszra, aztán Magnusra pillantott, végül a kezében tartott

fegyverre.

– Sinjun lányom! – mondta Azmodeusz. – Kiválasztott vagy! Fogadd el

dicső végzetedet!

Sinjun a démon felé fordította kiismerhetetlen arcát, aztán leghűségesebb

hívéhez méltón eléjárult.

– Jól van – bólintott, és Azmodeusz oldalába döfte a kardját.

Azmodeusz fénylő alakja elhomályosult, amíg puszta vibrálás volt a

levegőben, hogy aztán kicsit távolabb öltsön testet újra a fejük fölött
lebegve.

– Az árulás szórakoztat – mondta. – Megbocsátok. Értem a haragodat,

átérzem a fájdalmadat. Ez vagy te. Tudom,

milyen mély volt mindig a magányod. Ragadd meg ezt a lehetőséget! Vess
véget Magnus életének, és megkapod azt, amire vágytál! Egy apát, egy
légiónyi démont, akik a parancsodat lesik, és egy világot, ahol uralkodhatsz.

Sinjun Magnus felé fordult. Leeresztette a vállát, aztán összehúzta magát,

az izmait újult elszántsággal feszítette meg. Karddal a kezében rávetette
magát Magnusra, és a földre taszította.

A könnyei forrón hullottak Magnus arcára. A szabad kezével újra meg újra
megütötte a férfit, aztán felemelte a kardját. Habozott.
– Ne! – hörögte Magnus vérrel teli szájjal.

– Muszáj! – tombolt Sinjun. – Szükségem van rá. Semmi sem vagyok

nélküle.

– Több lehetsz ennél – mondta Magnus.

A nő megrázta a fejét. Kétségbeesésen kívül semmi nem látszott a

tekintetében. Magnus az eldobott kés után mászott a földön, már el is érte a
markolatát az ujjai hegyével, aztán mély lélegzetet vett, és lassan kifújta a
levegőt. Elengedte a kést.

Sinjun két kézzel Magnus szíve fölé emelte a kardot, és lesújtott vele.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

A bolond lovagja

Alec

elkeseredetten

meredt

látomásra

pentagrammában. Megnézett magának minden egyes Sinjunt, és az összes

pontosan ugyanolyan volt.

Szemügyre vette minden egyes Magnus arcát, és az összes Magnus volt.

Magnus, aki egy kardot forgatott, Magnus, aki térden állva zihált, Magnus,
aki az égnek emelte a kezét, Magnus, aki a földön feküdt, a mellén ülő
Sinjunnal, pedig gyilkos döfésre emelte a kardját.

– Ezt megszívtad, árnyvadász – szólt Bernard most már a saját hangján.

Nevetés hullámzott végig a Karmazsin Kéz körülöttük álló tagjain. Helen
feléjük vágott izzó szeráfpengéjével –

az arcán könnyek csillogtak. Miattam sír, gondolta meglepetten Alec.

Miattam.

– Hallgassanak! – mordult rájuk. A szektatagok nevetése elhalt.

– Szerintem nagyon vicces – jegyezte meg Bernard. –

Idejött, és azt hitte, ő lesz a hős. Elszánta magát, hogy

végez az ellenséggel. De még csak meg sem találja az ellenséget. Fogalma

sincs, melyik az!

Alec felajzotta az íját, és rezzenéstelen kézzel célra tartotta.

– Azt nem is kell tudnom – mondta. – Elég, ha azt tudom, melyik Magnus.

A pentagramma ragyogásán keresztül kilőtte a nyílvesszőt.

HARMINCADIK FEJEZET

A győzelem utóélete

Magnus várta a halálos döfést, de az csak nem jött. Sinjun hirtelen

felüvöltött, és karjában egy nyílvesszővel hátrahőkölt. Az a nyílvessző
nagyon ismerős volt.

– Alec!

Magnus egy kiáltással kiszabadította magát. Oldalt gördült, és féltérdre

emelkedett. Újabb nyílvessző repült el a feje fölött Sinjun felé. A
pentagramma vibrálásán keresztül homályosan kirajzolódó alak felé vetette
magát, és átnyújtotta a kezét a mágikus határvonalon a fénybe.

Végül csak hasznosnak bizonyult, hogy legalább az ujjaival át tudta törni a

határvonalat. Egy kéz ragadta meg az övét. Alec keze volt az. Ugyanúgy
nyúlt érte, mint kétszer is korábban: egyszer a hideg vízben, egyszer egy
szikla peremén, most pedig egy pentagrammában, ahol ott lebegett a
Nagyobb Démon, akitől Magnus mindennél jobban félt. Használd az
erőmet, mondta neki egyszer Alec, Magnus pedig, akinek korábban mindig
egyedül kellett erősnek lennie, elképedt. Most ismét megtelt Alec erejével.

A mágia melegen, fényesen, rémisztően tért vissza, és alakította át.

Energia vibrált az ereiben. A pentagramma hátborzongató fénye

megváltozott. Magnus elengedte Alec kezét, és az apja felé fordult.

– Ne! – kiáltotta Azmodeusz, mintha parancsszóra visszafordíthatná azt,

amit Magnus tett. – Magnus, várj!

Magnusból szeretet, mágia és angyali erő keveréke robbant elő. A

pentagramma határvonalai darabokra hullottak. Visszatért köréjük a világ,
elesett szektatagok és démonok káosza.

De Azmodeusz nem hagyta annyiban. Kivetülése a halandó világba egyre

halványabb lett, de Azmodeusz, a Nagyobb Démon, Edom ura, a Pokol
hercege felemelte a karját, mire mély feketeség kezdett terjedni a
pentagramma központjából, magába szippantva a fényt.

A fejük felett kavargó felhőtakaró oszlani kezdett, az örvény pulzált és

érezhetően gyengülni kezdett. Elvesztette az alakját, az ég repedéseiből
vakító fehér és éjfekete fény robbant ki. A föld megbillent a lábuk alatt, és
fekete szakadék nyílt az egykori pentagramma közepén, éhes szája mindent
a mélység felé húzott. Magnus szánkázni kezdett, ahogy a színpad deszkái
szétmállottak a lába alatt, mint a leomló föld.

Térdre

rogyott.

láthatatlan

erő
egyre

ellenállhatatlanabbul húzta minden porcikáját. Az idegei pattanásig

feszültek, és úgy kapaszkodott a morzsálódó deszkákba, mint valamifelé
neki dobott mentőövbe.

Sinjun egy darabig ugyanígy küszködött mellette, aztán

felkiáltott, amikor a forgószél felemelte a földről.

– Magnus! Fogd meg a kezem!

A boszorkánymester valahonnan a deszkák recsegésén és a haldokló fény

sistergésén túlról hallotta Alec hangját.

Felemelte a fejét, tekintetével a fiút kereste.

Már alig volt hol megvetnie a lábát. Sinjun sikítva nyúlt utána, ujjai a férfi
vérfoltos zakóját markolták, ahogy mindketten alábuktak a sötétbe…

Hirtelen rántással álltak meg a semmiben lógva. Alec ujjai összezáródtak

Magnus csuklóján. Valahogy átvetődött a megsemmisült pentagrammán, és
az elmorzsolódott színpadon. Mintha megnyúlt volna, deréktól felfelé a
mélység pereme fölött függött. Próbálta felhúzni Magnust, de Sinjunéval
együtt már nem bírta el a súlyát. Előrecsúszott, szabad kezével
kétségbeesetten markolta a szakadék szélét.

Magnus torkát elszorította a félelem. Sinjun még mindig belékapaszkodott.

Nagyon úgy festett, hogy együtt zuhannak a mélybe.

– Engedj el! – kiáltotta fel Magnus Alecnek. – Engedj leesni!

A fiúnak elkerekedett a szeme. Még nagyobb erővel szorította Magnus

csuklóját. Aztán mozgás támadt mögötte. A két árnyvadász lány jelent meg
a szakadék szélén, akik Alec oldalán harcoltak. Az egyik elkapta Alecet, és
felhúzta, a másik pedig Magnusért nyúlt.

A mélység dühödten üvöltött fel, ahogy Magnus és Sinjun megszabadult a

vonzásától, és Aleckel együtt az elszenesedett földre bucskáztak.
Aztán a szakadék úgy, ahogy volt, eltűnt.

Az ezt követő különös csendben a két lány megragadta Sinjunt, és

hátrakötötte a csuklóját; a nő nem állt ellen.

Magnus zihálva ült fel, és csak most vette észre, hogy még mindig Alec
kezét fogja. Illetve pontosabban Alec fogta továbbra is az ő kezét.

A fiú mocskos volt, por lepte a ruháit, az arcát vér borította, kék szeme
vadul villogott. Magnus tudatáig csak halványan jutott el, hogy valahol a
távolban még mindig emberek rohangálnak, Sinjunt pedig elvezetik.
Egyedül Alecet látta. Alecet, aki eljött, hogy megmentse őt.

– Alexander – suttogta. – Mondtam, hogy engedj el.

A fiú hirtelen olyan erővel karolta át, hogy majd összeroppantotta. Magnus
visszanyelte a lélegzetét, ami épp zokogásba készült fordulni, és Alec
nyakába temette az arcát. A keze végigfutott Alec hátán, a vállán,
megérintette a nyakszirtjét, puha sötét haját. Most már elhitte, hogy él, hogy
nem esett baja, hogy ez a valóság.

Alec még vadabbul ölelte, úgy suttogott a fülébe.

– Soha nem engednélek el.

Pontosan

három

másodpercig

örülhettek

viszontlátásnak. A balul sikerült rituálé következményei igencsak

látványosak voltak.
A bukást a mágikus energia hirtelen erőszakos kitörése jelezte. A
mennydörgésszerű hangot olyan erejű robbanás követte, amitől füst és por
gombafelhője emelkedett a levegőbe. Magnus átkarolta Alecet, és egy gyors

varázsigével

mindkettejüket

megvédte

szálló

törmeléktől.

Amikor végül csend lett, Magnus óvatosan leengedte a mágikus pajzsot. A

karját és a lábát továbbra is Alec köré fonta, a fiú pedig hunyorogva
pislogott körbe.

– Ne mondogasd már, hogy engedjelek el! – szólt a fiú. –

Úgysem hallgatok rád soha. Nem akarok semmi többet az élettől. Ha te a

szakadékba zuhansz, én is veled tartok.

– Maradj velem! – mondta Magnus, és két tenyere közé fogta Alec arcát. A
körülöttük égő tüzek tükörképe csillaggá változott a fiú szemében. –
Szeretek veled lenni.

Mindent szeretek benned, Alexander.

Magnus magához húzta Alecet, és megcsókolta, a fiú pedig elengedte

magát, feszülő izmai végre ellazultak.

A csóknak forróság-, por-, vér- és mennyországíze volt.

Alec szempillái puhán érték Magnus arcát, mint egy pillangó szárnyai.
– Fiúk! – szólalt meg egy női hang. – Jó látni, hogy ennyire örültök
egymásnak, de még mindig nyüzsögnek itt a szektatagok. Menjünk!

Magnus felnézett a sötét hajú nőre. Az Aleckel együtt érkező két

árnyvadász egyike volt. Jia Penhallow lányát ismerte fel benne. Aztán
körbejáratta a tekintetét az őket minden irányból körülvevő pusztításon.

A levegő még mindig csordultig volt mágiával, a villa egyik szárnya lángra
kapott, de úgy tűnt, elmúlt a veszély.

A Karmazsin Kéz legtöbb tagja elmenekült, a többiek pedig vagy szintén

menekülni készültek, vagy sebesülten hevertek a földön. A
legfanatikusabbak és a legostobábbak

közülük még mindig próbálták rávenni a többieket, hogy vegyék a kezükbe

az irányítást.

– Teljesen igazad van – mondta Magnus a Penhallow lánynak. – Most nem

a szerelemmel kell foglalkozni, hanem

azzal,

hogy

lépjünk

olajra,

méghozzá

mihamarabb.

Aleckel feltápászkodtak, és a lány mellett elindultak a villa eleje felé. Sem

szektatagokat, sem démonokat nem láttak a környéken, legalábbis egyelőre.
A másik árnyvadász már várta őket Sinjunnal, akinek egy márványoszlop
mögött összekötötte a kezét.

A boszorkánymesternő néma volt, a fejét lehajtotta.

Magnus nem tudta, hogy meg is sebesült, vagy csak az életkedve ment el. A
két árnyvadásznő suttogva kezdett beszélgetni egymással. Magnus
alaposabban szemügyre vette őket, és hirtelen rájött, hogy az aranyhajú
lányt már látta a Tanács ülésein.

– Te Helen Blackthorn vagy. A Los Angeles-i Intézetből, ugye?

Helen meglepetten bólintott.

Magnus az alacsonyabb lány felé fordult.

– Te pedig csakis Jia lánya lehetsz. Irene?

– Aline – felelte Aline tágra nyílt szemmel. – Nem gondoltam volna, hogy
tudod a nevemet. Mármint hogy nagyjából sejted. Messziről láttalak
Aleckel a Gardnál.

Nagy rajongód vagyok.

– Mindig örömömre szolgál, ha találkozhatom egy rajongóval – mondta

Magnus. – Anyukád kiköpött mása vagy.

Jiával néha csípős megjegyzéseket tettek a Klávé különböző tagjaira

mandarin nyelven. Kedves nő volt.

Alec Aline és Helen felé biccentett.

– Nem juthattam volna el hozzád nélkülük.

– Köszönöm mindkettőtöknek, hogy eljöttetek megmenteni – mondta

Magnus.

A tündérfülű, Blackthorn-szemű lány összerezzent.

– Igazából nem azért jöttem, hogy megmentselek –

vallotta be. – Be akartalak vinni kihallgatásra. Mármint…

korábban. Most már nyilván nem.

– Nos – mosolyodott el Magnus –, akkor ebből elég jól jöttem ki. Azért így
is kösz.

– Nagyjából nulla százalék az esélye, hogy az árnyvadászok a Római

Intézetben nem vesznek észre egy szupernóvarobbanást egy gladiátoraréna
helyén a dombok között – jegyezte meg Aline. A düledező

márványfalnak támaszkodott, és vidáman nézett fel Helenre. – Gratulálok,

Blackthorn. Végre megkapod az erősítésedet.

Helen nem viszonozta Aline mosolyát. Gyorsan megfogalmazott egy

tűzlevelet, és útjára küldte. Nagyon sápadt volt az arca.

– Mit mondunk a többi árnyvadásznak? – kérdezte Aline. – Még mindig

halvány gőzöm sincs, mi történt a pentagrammában.

Magnus

slágvortokban

beszámolt

az

éjszaka

eseményeiről, csak azt nem említette, hogy Azmodeusz az apja. Tudta,

hogy el kellene mondania, de a démon szavai ott visszhangoztak a fülében:
Ha tudná az igazságot, meg

kel ene ölnöm. Egyetlen nephilim sem tudhat az én legősibb

átokfajzatomról.

Azmodeusz eltűnt, de nem halt meg. Magnus gyűlölt engedelmeskedni az

apjának, de semmi olyasmire nem volt hajlandó, ami azt jelenthette volna,
hogy elveszíti Alecet. Most biztosan nem.

Sinjun felemelte a fejét Magnust hallgatva, aztán mozdulatlan arcában

összeszűkült a szeme, amikor ráébredt, mit hagyott ki a másik
boszorkánymester.

Magnus tudta, hogy a nő felfedhetné a titkát. Itt és most elmondhatná

ezeknek a nephilimeknek a teljes igazságot.

Magnus az ajkába harapott, vér és félelem ízét érezte.

Sinjun néma maradt. Még csak a száját sem nyitotta ki.

Tekintete a távolba meredt, mintha a valódi Sinjun valahol messze járna.

– Sinjun végül csak szembeszállt a Nagyobb Démonnal

– mondta Magnus szinte akarata ellenére.

– Aztán viszont meg akart ölni téged – mutatott rá Alec.

– Nem volt választása – emlékeztette Magnus.

– Megvolt ugyanaz a választása, mint neked.

– Elveszett – magyarázta Magnus. – Kétségbeesett.

Egyszer én is ilyen voltam.

– Magnus – szólt komoran Alec. – Kérhetjük a Klávét, hogy legyen vele

elnéző, de azután, amit tett, nem lehetünk elnézőbbek. Te is tudod, hogy így
van.

Magnusnak eszébe jutott az apja, amint arról beszélt, hogy az angyalok

gyermekei az erény bajnokainak születtek. Talán csak azért szeretett volna
kegyelmet kiharcolni Sinjunnak, mert neki magának is annyi hibája

volt. Vagy talán azért, mert a nő egyelőre megőrizte a titkát.

– Igen – bólintott. – Tudom.

– Egyáltalán miért beszélgetünk erről? – Helennek elcsuklott a hangja. – Az

egész Római Intézet ide tart már.
Mind tudjuk, hogy a Klávé ki fogja végezni.

Helen hosszú idő után most először szólalt meg, és remegett a hangja. Aline
aggodalmasan figyelte. Magnus nem ismerte jól Helent, de abban teljesen
biztos volt, hogy nem Sinjun sorsa zaklatta fel ennyire.

– Mi baj? – kérdezte Aline.

– Annyira igyekeztem, hogy azt tegyem, ami helyes, de elszúrtam az

egészet. Ha te nem vagy, Alec, nem jövök ide, és ártatlanok haltak volna
meg – felelte Helen. – Én nem ilyen árnyvadász szeretnék lenni.

– Helen, hibáztál – mondta Alec. – A Klávé azt erőlteti, hogy ne bízzunk az

alvilágiakban. A Szövetség meg minden más ellenére ezt tukmálja belénk,
mi pedig… –

Elhallgatott, felnézett a tiszta, hűvös csillagokra. – Régen követtem a

szabályokat, mert azt hittem, ez kell hozzá, hogy mindenki biztonságban
legyen, aki fontos nekem –

folytatta aztán. – Idővel rádöbbentem, hogy a „mindenki, aki fontos nekem”

elég sok embert foglal magában, és nem is csak azokat, akiket a Klávé
hajlandó befogadni.

– Akkor mit javasolsz? – kérdezte súgva Helen.

– Változtassuk meg a Klávét! – felelte Alec. – Belülről.

Hozzunk új törvényeket! Jobbakat.

– Az intézetvezetők javasolhatnak új törvényeket –

mondta Aline. – Anyukád…

– Én magam akarom megtenni – jelentette ki Alec. – És nem elégszem meg

azzal, hogy egy intézetet vezessek.

Megértettem… hogy nem nekem kell változnom. És nem is neked, Helen,

vagy neked, Aline. A világnak kell megváltoznia, és mi leszünk azok, akik
megváltoztatják.

– Megjöttek az árnyvadászok – szólalt meg váratlanul Sinjun, mire mind

felé fordultak. – Nézzétek!

Igaza volt. A Római Intézet árnyvadászai megérkeztek.

Beözönlöttek a kapun, tátott szájjal bámulták az égő villát, az elszenesedett

földet, a fehér öltönyös szektatagokat, akik közül többen sebesülten
feküdtek a földön, mások pedig fejvesztve rohangáltak.

Amint a megmaradt szektatagok meglátták az árnyvadászokat, menekülőre

fogták. A nephilimek a nyomukba eredtek.

Magnus a végsőkig kimerülten dőlt a villa falának, úgy figyelte az

eseményeket.

Nem tudta nem észrevenni, hogy Sinjun is őket figyeli.

A nő az oszlopnak támaszkodott, és megint elcsendesedett.

A Klávé meg fogja ölni, és a Spirális Labirintus sem lesz vele jóindulatúbb,
mint a nephilimek. Senki sem fog megértést tanúsítani egy
boszorkánymester iránt, aki ártatlanokat gyilkolt meg, és kis híján
megidézett egy Nagyobb Démont erre a világra. Magnus mindent értett,
mégis sajnálta a nőt.

Alec megszorította a kezét.

Sötét hajú árnyvadász sietett oda hozzájuk, hogy aztán olaszul

bocsátkozzon Helennel heves beszélgetésbe.

Magnus hamarosan összerakta, hogy a nő Chiara

Malatesta, a Római Intézet vezetője, és egyszerre volt zavarodott meg

bosszús.

Végül belekotyogott a beszélgetésbe.

– Helen nagyon bátor – mondta. – Tudta, hogy nem késlekedhet, ha meg
akarja akadályozni a rituálét. Az életemet köszönhetem neki és Aline
Penhallow-nak.

– Hékás! – szólt rá Alec, de azért mosolygott közben.

Magnus nyomott egy csókot a fiú arcára. Chiara Malatesta felhúzta a

szemöldökét, aztán vállat vont. Az olaszoknak megvolt a maguk szerelmi
filozófiája.

– Boszorkánymester! – szólt a nő tökéletes angolsággal.

– Emlékszem magára a Tanács üléseiről. Jó pár szektatag megsebesült. Tud

nekünk segíteni a gyógyításukban?

Magnus sóhajtott, és felgyűrte ocsmány, ráadásul reménytelenül tönkrement

inge ujját.

– Ez részben az én saram – mondta. – Ideje rendet tennem.

Helen és Aline csatlakozott Signora Malatestához meg a többiekhez, és

együtt fésülték át a terepet kósza szektatagok meg démonaktivitás nyomai
után kutatva.

Alec maradt, hogy Sinjunt őrizhesse – és Magnus reményei szerint

pihenhessen egy kicsit.

A levegő sűrű volt a portól, a robbanások az égen homályba vesztek.

Magnus ide-oda járkált a kavicsos udvaron, és ahányszor csak talált egy
sebesült szektatagot, az jutott eszébe, hogy Alec is eljött érte, és úgy
gyógyította meg, mintha ő volna Catarina.

Nemsokára újabb árnyvadászok bukkantak elő a füstből. Igyekezett inkább

Alecre gondolni, nem pedig

arra, hogy mi fog történni Sinjunnal.

– Ó, szia! – Egy árnyvadászfiú torpant meg mellette. –

Magnus Bane? Soha nem volt még alkalmam közelről megnézni
magamnak.

Magnus felhorkant.

– Néztem már ki jobban is. – Belegondolt jelen alaposan megviselt

állapotába, ahogy ott állt gyűrötten egy rossz öltönyben. – Sokkal jobban!

– Azt a! – mondta a fiú. – Vajon elbírná-e a szívem?

Amúgy elég jóban vagyok Aleckel. Beszélgettünk róla, hogy valamit

kitalálunk későbbre. Örülnék, ha te is velünk tartanál. Csinálhatunk bármit,
amit szeretnél. – Kacsintott.

– Bármit.

– Hmm – bólintott Magnus. – És ki vagy te?

– Leon Verlac – felelte a fiú.

– Nos, Leon Verlac – mondta lassan Magnus. – Álmodj csak tovább!

HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Könyörület

Alec a repedezett kőoszlopnak dőlve figyelte a barátait.

Helen és Aline a villa kertjében járt fel-alá, hogy biztonságba helyezzék a

megmaradt szektatagokat.

A fegyvereiket készenlétben tartották arra az esetre, ha el kellene bánniuk

egy-egy hátramaradt démonnal, bár a jelek szerint Azmodeusz távozásának
lendülete magával ragadta mindet. Nem mintha így ne akadt volna elég
tennivaló – szektatagokat kellett kimenteni a törmelék alól, apróbb tüzeket
kellett eloltani, útba kellett igazítani a római árnyvadászokat a megfelelő
helyszínekre.
Magnus azokat a szektatagokat gyógyította, akik nemrég még alig várták,
hogy végignézhessék, hogyan áldozzák fel őt. Higgadtan vonult egyik
embertől a másikig, ahogyan Catarina is tette a bálban. Alec mindig
könnyen megtalálta, csak az ujjbegyeiből villanó kék szikrákat kellett
keresnie. Ahogyan ő látta, Magnus nem egyszerűen rendes volt, hanem kész
szent.

Sinjun felé fordult. Az én sötét tükröm, mondta Magnus,

bár Alec semmi közöset nem látott bennük. A nő még mindig a

márványoszlophoz kötözve bámult a semmibe.

Alec csak most vette észre, hogy könnyek folynak az arcán.

– Most kérkedni szeretnél? – kérdezte keserűen, amikor észrevette, hogy

Alec őt figyeli. – Ostoba voltam. Beleéltem magam, hogy Azmodeusz az
apám. Azt hittem, a Karmazsin Kéz a családom. Tévedtem. Mindig
magányos voltam, és egyedül is fogok meghalni. Elégedett vagy?

Alec a fejét rázta.

– Csak azon gondolkodtam, milyen lennél, ha találtál volna valakit, aki nem
árul el.

– Szerinted Magnusszal kellene járnom? – kérdezte gúnyos vigyorral

Sinjun.

Ő volt az, aki bebörtönözte Magnust, és a nyilvános kivégzését tervezte,

mégis látta, kicsoda valójában.

Mindenki látta. Alec feszengeni kezdett a gondolatra, hogy milyen sok

ember akar Magnusszal lenni. Nem is akart foglalkozni ezzel. Talán soha
többé nem kell foglalkozni vele.

– Le akartad szúrni – emlékeztette Alec. – Szóval nyilván nem.

Sinjun gúnyosan horkantott. Alec próbált nem gondolni a nő Magnus szíve

felé sújtó kardjára.
– Sajnálom, hogy meg akartam ölni – dörmögte Sinjun, tekintetét a földre
szegezve. – Ezt add át neki!

Alec látta maga előtt Magnust abban a pillanatban, amikor

pentagramma

határai

leomlottak.

A boszorkánymester megfordult, és az elemek is vele

fordultak. A keze felemelkedett, sima barna bőrét mágia vette körül, ami
hamarosan fehéren ragyogott sötét haja körül is, szemében tűz lobogott.

Vibrált az energiától, felfoghatatlanul gyönyörű és veszélyes volt.

És egyetlen embert sem bántott azok közül, akik őt bántották.

Magnus bízott Sinjunban, de a nő elárulta – ő pedig ennek ellenére továbbra

is bízott az emberekben. Alecnek semmi kétsége nem volt efelől. Ő maga
bízott Aline-ben és Helenben, sőt a New York-i vámpírokban is, és jól sült
el a dolog. Talán csak így lehet bármit is elérni – meg kell kockáztatni a
másokba vetett bizalmat.

Nem akarta, hogy Sinjun megússza ezt az ügyet. Meg kellett kapnia a méltó
büntetését, de Alec azt is tudta, hogy ha a Klávé megkaparintja a nőt, ez a
büntetés a halál lesz.

Ám legyen, mondta magának. A törvény szigorú, de a törvény az törvény.

Az apja mindig arra intette, hogy legyen óvatos, és ne kövessen el hibákat,

ne támadjon a sajátjaira, engedelmeskedjen a törvény szellemének és
betűjének.
Helenre gondolt, aki mindenáron jó árnyvadász akart lenni a családja
szemében. Alec, aki saját másságának feszélyezett tudatában élt, és nem
kételkedett benne, hogy úgyis csalódást fog okozni az apjának, mindig
követte a szabályokat.

Magnus megölhette volna Sinjunt, miután elpusztította a pentagrammát, sőt

azóta is bármikor. Ehelyett láthatólag minden erejével azon volt, hogy
megmentse. Ha volt

választása, az általa ismert Magnus mindig a jóindulat mellett döntött.

Alec

lehajolt,

és

elvágta

Sinjun

kötelét

szeráfpengéjével. A fegyver angyali ereje még a mágikus kötelékeken is

áthatolt.

– Mit csinálsz? – suttogta Sinjun.

Alec maga sem tudta biztosan.

– Menj! – mondta nyersen. Amikor Sinjun csak bámult rá, Alec

megismételte. – Menj! Vagy itt akarsz maradni, hogy a Klávé könyörületére
bízd magad?

Sinjun bizonytalanul előrelépett, és a keze fejével letörölte a könnyeit. A

szemében keserűség villant.
– Azt hiszed, ismered Magnus Bane-t, de elképzelni nem tudod, milyen
mély és sötét titkokat rejteget előtted. Annyi mindent nem mondott el.

– Azt nem is akarom tudni – közölte Alec.

A nő fanyar mosolyra húzta a száját.

– Egy nap akkor is megtudod.

Alec hirtelen támadt dühvel lépett Sinjun felé, mire a nő

nyelt egyet, és elrohant a füstbe, ahogy csak a lába bírta.

A római árnyvadászok már a villa területén voltak.

Nincs kizárva, hogy megint elfogják, de Alec a lehetőségekhez mérten

esélyt adott neki. Senki sem hibáztathatta Magnust, Aline-t vagy Helent.
Alec ezt egymaga tette.

A forgó porfelhőre nézett, aztán az eget mélylilára és ragyogó vörösre festő

fényekre. Egy szép napon megint követni fogja a szabályokat. Majd, ha
megváltoztak.

Éppen elindult, amikor két alak bukkant elő a ködből.

Alec

felkészült,

hogy

megválaszolja

az

olasz

árnyvadászok kérdéseinek özönét, de csak Aline és Helen volt az. Magnus

kissé lemaradva követte őket. Aline jött elöl, és tátva maradt a szája, amikor
meglátta Alecet egyedül a romoknál, az elvágott kötéllel a lába előtt.

– Az Angyalra! – sóhajtotta Aline. – Sinjun megszökött?

– Hát… már nincs itt – mondta Alec.

Aline becsukta a száját. Olyan képet vágott, mint aki citromba harapott.

– Nincs itt? – kérdezett vissza Helen. – És mit mondunk a többi

árnyvadásznak? „Elfogtunk egy veszélyes bűnözőt, de hagytuk, hogy
kicsússzon a kezünk közül, bocsi.”

Hát ez így tényleg nem hangzott valami jól.

Máris kiáltások harsantak a közelben. Alec árnyvadászöltözetet

viselő

alakokat

látott,

akik

szektatagokat vezettek el. Magnus csatlakozott a többiekhez az elvágott

kötél fölött.

Amikor Alec meglátta a boszorkánymester arcát, a szíve hevesebben

kezdett verni a boldogság és az aggodalom keverékétől. Magnus fehér
öltönyét hamu és vér borította. Megsebesült, és nagyon fáradtnak látszott.

– Sinjun elment? – kérdezte, és egy pillanatra becsukta a szemét. – Szinte

örülök.

Ha Magnus szinte örült, akkor Alec elhamarkodott döntése már megérte a

kockázatot.

–
Figyeljetek

ide!

mondta

óvatosan

boszorkánymester. – Ti hárman minden dicséretet és hálát megérdemeltek

azért a munkáért, amit ma végeztetek.

Átvágtátok magatokat egy démonimádó szektán, a földdel

tettetek egyenlővé egy villát az olasz vidéken, és megakadályoztátok, hogy

a Pokol egyik hercege megvesse a lábát ezen a világon. Biztos vagyok
benne, hogy az Intézetben megkapjátok a nektek járó elismerést és
vállveregetést.

Alec megint ugyanannak a hideg félelemnek a szelét érezte, mint amikor ott
látta Magnust a színpadon, és attól tartott, hogy eldobja magától az életét,
mielőtt odaér hozzá.

– És? – kérdezte bizonytalanul.

– És a Klávé velem nem fog így bánni. Én voltam ma a pentagrammában,

és én állok ennek a kis mulatságnak a középpontjában. Az árnyvadászok
engem fognak faggatni.

Nem akarom, hogy bármelyikőtök is bajba kerüljön, amiért eljöttetek értem.

Fürödjetek ennek a sikeres küldetésnek a dicsőségében, és akkor sikerülhet
leplezni, mennyire kínos is lehetett volna számotokra a helyzet.

Véletlenül bukkantatok erre a titokzatos rendezvényre.

Semmi többet nem tudtok. Mondjátok nekik, hogy engem kérdezzenek.

Alec összenézett előbb Aline-nel, aztán Helennel.

– Megállítottuk a Karmazsin Kezet – mondta Alec. – Ez a lényeg, nem?

Aline bólintott.

– Egy gonosz szekta meg akarta idézni Azmodeuszt, de mi hárman a

nyomukra bukkantunk, és véget vetettünk a szertartásuknak, mielőtt még
sikerrel járhattak volna.

– Továbbá használhatatlanná tettük a főhadiszállásukat

– tette hozzá Helen. – És megmentettük azt az embert, akit

fel akartak áldozni a ritáléjukhoz. Ez az igazság. Ennél többnek nem is kell

szerepelnie a jelentésben.

– Ezzel nem hazudunk a Klávénak – mondta gyorsan Aline. – Persze eleve

nem is tennék ilyet, mert anya leszedetné a rúnáimat, meg még
rosszabbakat is tenne velem. Komolyan, csak tisztázzuk ezt az ügyet a
Klávéval, és ne terheljük őket lényegtelen részletekkel. Neked semmi közöd
a Karmazsin Kézhez, Magnus, azon kívül, hogy téged szántak áldozatnak.
Kit érdekel, mi történt az ősidőkben?

– Majd előadom, hogy azért mentem a Párizsi Intézetbe, mert egy

boszorkánymester segítséget kért tőlem, nem pedig azért, mert egyedül
akartam mindent megoldani –

folytatta Helen.

– Ha engem nem hurcolnak meg – mondta Magnus –, akkor téged még

annyira sem kellene. Rábukkantál egy nyomra, és elismerésre méltó
elkötelezettséggel követted.

Egyáltalán nem fontos, miért téged keresett meg a boszorkánymester, azért-

e, mert félig tündér vagy, esetleg más okból. Mint az eredmény világosan
mutatja, jól döntött.

– Jobban nem is dönthetett volna – kontrázott Aline. –

Megsemmisítetted a Karmazsin Kezet. Megtettél mindent, amit lehetett.
Egyetlen másik árnyvadász sem tehetett volna többet.

Helen Aline-re nézett. A lány arcán halvány rózsaszín árnyalat jelent meg.
Alec meglepetten ismerte fel Helen tekintetében az érzést, ami őt is gyakran
utolérte Magnus közelében: a bátortalan örömöt, amiért jó véleménnyel

volt róla, majd az egyre erősödő bizonytalanságot, hogy mikor jön rá,
voltaképpen mennyire nem érdemli meg az elismerést.

Alec gyanította, hogy ezt-azt nem vett észre a társaival kapcsolatban,

annyira csak Magnusszal volt elfoglalva.

– A gond persze az – mondta Magnus –, hogy Sinjun hiányában a Klávé

keresni fog valakit, akire rákenheti, hogy ő vezette a Karmazsin Kezet.

Alec hirtelen pánikba esett.

– Nem te leszel az! Nem foghatják rád.

Magnus meglepő gyengédséggel nézett rá.

– Nem fogják rám, drága. Majd kitalálunk valamit.

Amikor megjelentek páran a villa területét átkutató árnyvadászok közül,

elhallgatott. Helen váltott pár szót az olaszok vezetőjével, miközben a
többiek elrohantak mellettük.

Aztán négyesben elindultak vissza a villa bejárata felé.

Alec elkapta Helen tekintetét.

– Bocs, ha bekavartam neked.

– Mit mondtam neked, Alec Lightwood? – kérdezte Helen. – Akárhová

mész, katasztrófák járnak a nyomodban. Épületek dőlnek össze. Foglyok
szöknek meg.
Kezdek hozzászokni. – Lopott pillantást vetett Aline-re, aki azonnal
elvörösödött. – Igazából kezdem megszeretni.

Aline megköszörülte a torkát.

– Tudok egy helyet. Semmi különös nincs benne. Csak egy kis kávézó a
Tevere partján. Talán összeülhetnénk ott valamikor. Mármint amikor ráérsz.
Ha szeretnéd. –

Körbenézett a többieken. – A meghívás amúgy Helennek

szólt. Nem neked meg Magnusnak.

– Vágom – bólintott Alec, aki végre tényleg vágta.

– Ezt az évet utazással töltöm – mondta lassan Helen. –

Jövő héten elvileg a Prágai Intézetben leszek.

– Ó! – Aline érezhetően elszontyolodott.

Helenen látszott, hogy erősen gondolkodik valamin.

– De ez után a nagy kaland után – szólt aztán – rám férne a pihenés.

Valószínűleg elintézhetem, hogy egy darabig még a Római Intézetben
maradhassak.

– Tényleg? – kérdezte suttogva Aline.

Helen megállt, és egyenesen a lány szemébe nézett. Alec és Magnus

igyekezett úgy tenni, mintha valahol máshol volnának.

– Ha úgy gondolod, ahogy gondolom, hogy gondolod –

folytatta Helen. – Ha igazi randevút szeretnél. Velem.

– Igen – vágta rá Aline, aki nyilvánvalóan lemondott róla, hogy lazára

vegye a figurát. – Igen, igen, igen, igazi randira gondoltam. Életemben nem
láttam ilyen szép embert, Helen Blackthorn. És ahogy harcolsz, az már
költészet. Amikor a családodról meséltél, majdnem elsírtam magam. Szóval
igyunk meg egy kávét, vagy vacsorázzunk együtt, vagy töltsünk el egy
hétvégét Firenzében! Várj, nem is, mondhattam volna valami elegánsabbat.
Majd elolvasok pár romantikus könyvet, és megtanulok szebben
fogalmazni. Ne haragudj!

Láthatólag halálra rémült.

– Miért kérsz bocsánatot? – kérdezte Helen. – Ez tetszett.

– Igen? – kérdezte Aline. – Eljössz velem reggelizni?

– Nos, nem – felelte Helen.

Aline teljesen kétségbeesett.

– Elszúrtam. Hol szúrtam el?

– Csak arra gondoltam – felelte gyorsan Helen –, hogy ebédeljünk inkább.

Úgy visszamehetünk előbb az Intézetbe rendbe szedni magunkat. Ichor van
az ujjaim között.

– Ó! – Aline elhallgatott egy pillanatra. – Rendben.

Fantasztikus! Mármint oké.

Elkezdte részletesen felvázolni az ebéd terveit. Alec elképzelni sem tudta,

hogyan hoz össze egy jazz combót három óra alatt, de boldog volt, amiért
ilyen boldognak látja Aline-t – a lány szeme csillogott, az arcába pír szökött
az izgatottságtól. Helen nyilván mást is látott rajta a boldogságon kívül,
mert amikor a lány elhallgatott egy pillanatra, hogy levegőt vegyen,
odahajolt, és megcsókolta.

Csak az ajkaik érintkeztek futólag, óvatos csók volt.

Aline elmosolyodott közben, aztán megfogta Helent a könyökénél fogva, és

közelebb húzta magához.
A látóhatáron épp megjelenő első napsugarak megvillantak az Aline ujját
díszítő Penhallow-gyűrűn, amikor a lány félrehúzta Helen haját az arcából,
közben pedig újra és újra megcsókolta.

– Remélem, összejön nekik – súgta oda Alec Magnusnak.

– Én azt hittem, eleve együtt voltak – mondta Magnus. –

Aranyos pár. Hölgyeim, nem szívesen zavarom meg az idillt, de Leon

Verlac errefelé tart.

Helen és Aline mosolyogva lépett el egymástól. Leon általában vidám arcán

szokatlan komorsággal közeledett.

Bernardot taszigálta maga előtt. A férfinak össze volt kötözve a keze, és

hevesen tiltakozott.

– Nem tehetik ezt velem! Az egész Magnus Bane hibája!

– Mintha egyetlen szavát is elhinnénk – mondta gúnyosan Leon.

– A Karmazsin Kéz vezetője vagyok, sötét és karizmatikus parancsnoka, a

trón mögött álló erő, akinek egyben a trónon a helye. Nem tűröm, hogy úgy
bánjanak velem, mint egy közönséges bűnözővel!

Leon Verlac a válla fölött Helenre és Aline-re, aztán Alecre és Magnusra

pillantott. Alec üres tekintettel nézett vissza rá.

– Hát ez van – mondta Leon, mielőtt még egyet taszított a Karmazsin Kéz
sötét és karizmatikus parancsnokán. –

Mindenkinek nehéz napja van.

Aline mosolya lassan virágba boruló boldogságról árulkodott.

– Ezzel gondolom, le is tudtuk a Karmazsin Kéz vezetőjének kérdését.

– Ki gondolta volna, hogy egyszer még örülni fogok Leonnak? –

morfondírozott Helen.
– Azt hiszem, szövetséget kellene kötnünk – javasolta Alec. – Mind a
négyen megtartjuk magunknak, amit a Karmazsin Kézről tudunk. Ami azt
illeti, jobban örülnék, ha erről az egészről egyetlen szót sem szólnánk New
Yorkban senkinek. Soha.

– Bölcs gondolat – jegyezte meg Aline. Még mindig pirosas volt az arca, és
Helen kezét fogta. – Ha Jace és Isabelle megtudja, hogy ilyen jól
szórakoztunk nélkülük,

kinyírnak bennünket.

Helen bólintott.

– Mi négyen nem is találkoztunk itt. Ez soha meg sem történt. Várom, hogy
találkozhassak veled, Alec.

Életünkben először.

Ha Alec apja hallana a szektáról és Magnus múltjáról, ugyanazt

feltételezné, mint eleinte Helen, vagy valami még annál is rosszabbat. Ezt
nagyon nem szerette volna.

Továbbra is hitt benne, hogy ha az apja megismerné Magnust, ő is

észrevenné azt, amit Helen és Sinjun. Azt, amit Alec az első pillanattól
tudott.

Azt persze az apja is örömmel hallaná, hogy Alec részt vett egy sikeres
római küldetésben. A Karmazsin Kéz vezetőjét elfogták, a szekta
működését és a rettenetes rituálét berekesztették. Tényleg elképzelhető volt,
hogy a Római Intézet egyszerűen dicséretben részesíti őket a jól végzett
munkájukért.

De Magnuséhoz képest az apja elismerése mit sem számított – mint

ahogyan a Klávé egyetlen másik tagjáé sem. Alec tudta, ki ő. Tudta, mit
tett, miért harcolt, és tudta, miért fog harcolni a jövőben.

És azt is pontosan tudta, kit szeret.

Lassan leülepedett a por, a napsugarak melegebbek lettek, ragyogó fehér
fényük tisztára mosta az új napot.

A rögtönzött amfiteátrum, a nézőtér kőpadjai és a Karmazsin Kéz utolsó

főhadiszállásául szolgáló villa mind romokban hevert ezen a tiszta őszi
reggelen.

Alec magát is meglepte, amikor hangosan felnevetett.

Kinyújtotta a kezét. Magnus keze már várt rá.

EPILÓGUS

Ez a város

az otthonom

†††

„Hogy New York-e a legszebb város a világon?

Nincs messze tőle…

Ez a mi költészetünk, mert lehoztuk az égről a csil agokat.”

– Ezra Pound –

– Tehát ez a Karmazsin Kéz utáni hajszánk teljes története.

Magnus színpadias mozdulatot tett a csészéjével. Tea loccsant ki belőle,

egyenesen Tessa illúziójára.

Tessa szürke szemében mosoly villant. A nő mindig komolynak mutatta

magát, mégis gyakran mosolygott.

Ezúttal Magnus is visszamosolygott rá. Szakított magának egy kis időt,

mielőtt útnak indultak volna Aleckel.
Mindeközben az árnyvadászok továbbra is a szektáról szóló jelentésükkel
voltak elfoglalva.

Magnus is tartozott egy jelentéssel, és még így kivetítésen keresztül is jó

volt látni Tessa arcát.

– Jó kis történet – állapította meg Tessa.

– Továbbadod a Spirális Labirintusnak? – kérdezte Magnus.

– Valamit mondok majd nekik – felelte Tessa. – Valamit, ami nyomokban

sem hasonlít arra a történetre, amit az imént hallottam tőled. De hát tudod,
egy történetet sokféleképpen lehet előadni.

– Te voltál a közönség – mondta Magnus. – Rád bízom.

– Boldog vagy?

– Igen, boldog vagyok, amiért többé nem vádolnak igazságtalanul azzal,

hogy egy világméretű pusztulást áhító szektát vezetek. Azt sem bánom,
hogy egy holdkóros boszorkánymester nem küld utánam démonokat, hogy
kergessenek végig Európán. Nagyon kellemes érzés.

– Nem kétlem – mondta kedvesen Tessa. – De boldog vagy?

Magnus régóta ismerte a nőt, és nem félt leengedni a pajzsát egy kurta
válasz erejéig.

– Igen.

Tessa pillanatnyi habozás nélkül elmosolyodott.

– Örülök.

A nővel ellentétben Magnus habozott pár pillanatot, mielőtt folytatta.

– Kérdezhetek valamit? Egyszer te is árnyvadászt szerettél.

– Gondolod, hogy elmúlt?

– Amikor árnyvadászt szerettél, féltél valaha?

– Állandóan – felelte Tessa. – Csak természetes, ha az ember attól fél, hogy

elveszíti azt, aki a legfontosabb a számára a világon. Azért ne rettegj
túlságosan, Magnus!

Tudom, hogy a boszorkánymesterek meg az árnyvadászok nagyon mások,

és nem könnyű áthidalni a világaitok közti szakadékot. Viszont egyszer azt
mondta nekem valaki, hogy a megfelelő embert egyáltalán nem érdekli az
ilyesmi. Megépíthetitek azt a hidat a szakadék fölött, és egymásra
találhattok. Sőt, együtt olyat is építhettek, amire külön-külön sosem lettetek
volna képesek.

Egy időre csend lett, mind a ketten az átélt és az eljövendő korokon

elmélkedtek. A nap még mindig fényesen ragyogott be Magnus római
hotelszobájának ablakán, de a boszorkánymester tudta, hogy már nem
sokáig.

– De végül csak elveszítjük a szerelmet – mondta

kelletlenül. – Ezt mind a ketten tudjuk.

– Nem – rázta a fejét Tessa. – A szerelem megváltoztat.

Az egész világot megváltoztatja. Én azt hiszem, hogy a szerelmet nem

veszítheted el, akármilyen sokáig élsz is.

Bízz a szerelemben! Bízz Alecben!

Magnus szeretett volna, de nem tudta elfelejteni, mit mondott Azmodeusz:

ő csak átoknak született erre a világra. Nemrég még a tekintetével
könyörgött Sinjunnak, hogy ne beszéljen Alecnek az apjáról. Tessának nem
akart hazudni. Nem merte azt ígérni, hogy megfogadja a nő

tanácsát.

– És ha azzal vesztem el, hogy igazat mondok?

– És ha azzal veszted el, hogy eltitkolod az igazságot?

Magnus a fejét rázta.

– Vigyázz magadra, Tessa! – mondta ahelyett, hogy bármit is ígért volna a

nőnek.

Tessa nem erőltette a dolgot.

– Te is, barátom! Mind a kettőtöknek a legjobbakat kívánom.

Tessa képmása elhalványult, puha barna haja úgy párolgott el, mint egy
felhő. Egy pillanat elteltével Magnus felállt, és elment átöltözni. Alec a
Római Intézetben várta, hogy végre folytathassák a vakációjukat.

Portál nyílt, kettéhasítva a levegőt az Intézet lépcsőjének alján. Magnus a

lépcső tetején állt. Már megölelt mindenkit, köztük két olasz árnyvadászt is,
akik érezhetően igen meglepődtek ezen, de azért ugyanolyan

lelkesen viszonozták az ölelést, még ha közben be is kellett mutatkozniuk.

Manuelának és Rossellának hívták őket.

Magnus aranyosnak találta mindkettőt.

Alec kizárólag Aline-t ölelte meg, de őt szorosan.

Magnus Alec tarkóját nézte a lány vállán, aztán összemosolygott Helennel.

– Remélem, mesés lesz a vakációtok következő

állomása – mondta Helen.

– Az lesz. Remélem, te is jól fogod érezni magad ott, ahová továbbutazol.

– Az a helyzet – mondta Helen –, hogy kicsit belefáradtam az utazásba. Jó

nekem itt, ahol vagyok.

Aline Helen mellé lépett.

– Utazás? – kérdezett vissza. – Én arra gondoltam, hogy ha útitársat

szeretnél, amikor elmész a Prágai Intézetbe, veled tarthatnék. Épp semmi
dolgom a gonosz erőivel való harcolászáson kívül. De azt csinálhatjuk
együtt is.

Helen elmosolyodott.

– Azt hiszem, találunk megoldást.

Alec elhajolt Leon Verlac ölelési kísérlete elől, aki így –

jobb híján – a levegőnek adott két puszit, majd felsietett a lépcsőn

Magnushoz.

– Akkor folytathatjuk a vakációt? – kérdezte Magnus a fiú felé nyújtva a

kezét.

– Alig várom. – Alec megfogta kedvese kezét.

A poggyászaikkal a nyomukban beléptek a portálba.

Maguk mögött hagyták a Római Intézetet, és a boszorkánymester brooklyni

lakásának nappalijában bukkantak elő.

Magnus felemelt kézzel lassan körbefordult. Minden függöny szétnyílt, az

ablakok kivágódtak. Napfény árasztotta el a padlót és a skarlátvörös, sárga
meg kék csomókból szőtt szőnyeget, hogy aztán megvillanjon a borjúbőrbe
és aranyba kötött varázskönyveken meg az új kávéfőzőn, amit Magnus azért
vett, mert Alec helytelenítette, hogy a környékbeli büfékből idézi meg a
kávét, ami tulajdonképpen lopás.

Miau Ce-tung félrebillentett fejjel, bizonytalanul közeledett, aztán

nyolcasokat írt le Magnus lába körül, mielőtt felugrott rá, majd a karján
felmászott a vállára, ahol kényelmesen elhelyezkedett. Magnus füle mellett
dorombolt, smirglivel felérő nyelvével egy darabig az arcát nyalogatta,
majd miután ezzel letudta a szükséges üdvözlést, leugrott, és vissza sem
nézett.

– Én is szeretlek, Miau Ce-tung! – kiáltotta utána Magnus.

Alec az égnek emelte a kezét, és nyújtózott egyet, majd ide-oda ingatta a
felsőtestét, mielőtt lehuppant a kanapéra.

Lerúgta a cipőjét, és a párnák közé süppedt.

– Jó visszajönni New Yorkba! Végre itthon! Ki kell pihennem a

vakációnkat.

Magnus keze után nyúlt, a boszorkánymester pedig letelepedett mellé, és

érezte, amint Alec ujjai a hajába túrnak.

– Itt nincsenek kihagyhatatlan turistalátványosságok, nincsenek elegáns

vacsorák, amikhez repülő szerkezetek kellenek, és végképp nincsenek
szekták meg gyilkos boszorkánymesterek – súgta Alec fülébe. – Itt csak az

otthon van.

– Jó visszajönni – mondta Alec. – Hiányzott a kilátás ebből az ablakból.

– Igen – bólintott elgondolkodva Magnus.

Annyi ablakot látott már annyi városban. Soha eszébe nem jutott, hogy egy
kilátás hiányozhat.

– És Izzy is hiányzott.

Magnus Alec marcona húgára gondolt, akit a fiú az élete árán is megvédett
volna.

– Igen.

– Meg Jace is.

– Eh – mondta Magnus.

Elmosolyodott Alec arcának támasztva az arcát. Tudta, hogy a fiú érzékeli a

mosolyát, még ha nem is látja. Igaz, hogy soha nem hiányzott még neki
kilátás, de jólesett, hogy ez most igen. Különös érzés volt kinézni a
homokkő
lakóépületekre, a kék égre, a Brooklyn híd ívére, Manhattan csillogó
tornyaira, és arra gondolni, hogy ez az a hely, ahová mindig visszatér, mert
család és barátok várják.

– Szerintem senki nem várt még vissza minket –

mondta Alec.

– Nem kell magyarázkodnunk, amiért korán hazajöttünk

felelte

Magnus.

Soha

nem

magyarázkodom. Egy csomó időt spórolok vele, és hozzájárul, hogy a

titokzatosság levegője lengjen körül.

– Nem, úgy értettem… – Alec nyelt egyet. – Hiányoznak, de egész jól

ellenék még egy kicsit csak veled. Egyáltalán nem kell elmondanunk nekik,
hogy visszajöttünk.

Magnus felvillanyozódott.

– Bármikor nyithatunk egy portált, és visszamehetünk vakációzni, ha úgy

tartja kedvünk. Eljuthatunk az operába is, azt annyira vártad. Idővel.

– Mondhatom, hogy bedöglött a telefonom – javasolta Alec. – Vagy, hogy

beleesett a Teverébe.

Magnus pajkosan mosolygott.

– Jobb ötletem van.

Felugrott a kanapéról, és a lakás hátsó részébe sietett.

Elmormolt egy varázsigét, majd két széles mozdulattal a falak mellé tolta a
bútorokat.

Alec felé fordult, hirtelen egy nagyon fényes és nagyon zöld bőrnadrágot
viselt.

– Úgy hiszem, a következő állomásunk Berlin lett volna.

A következő egy órában többhétnyi utazást váltottak ki azzal, hogy a

Magnus által a lakás falára varázsolt hátterek előtt pózoltak. Először táncra
perdültek egy berlini diszkóban, majd nemsokára már Madridban álltak a
Prado előtt.

Alec adott pár kekszet egy kis csapat galambnak, amiket Magnus varázsolt
le az épület tetejéről.

– Egy bikát is előteremthetek – javasolta Magnus. – Az életszerűség

kedvéért.

– Bika nem kell – jelentette ki Alec.

Az utolsó fotó Új-Delhiben készült a Jama Masjid előtt az Eid-al-Fitr

idején. Magnus ezúttal több ezüsttálra való gulab jamunt, rasmalait és
kheert varázsolt elő más kedvenceivel egyetemben, hogy aztán egymást
etessék az édességekkel a lencsébe vigyorogva.

Alec magához húzta Magnust egy csókra, aztán cukortól ragadós ujjakkal
elbizonytalanodott. Magnus mozdulatára csillogó mágia folyt elő az
ujjaiból, eltakarította a desszerteket, a hátteret meg a szirupot az ujjaikról.
Közelebb hajolt, megfogta Alec állát, és megcsókolta a fiút.

– Most, hogy letudtuk a vakációt – mondta Magnus –, akár jól is érezhetjük

magunkat.

Az ősi varázskönyvekkel teli polcnak dőlt, és megfogta Alec kezét.

– Az csodás lenne – felelte félénken Alec.

– Visszatekintve – folytatta Magnus – egy extravagáns nyaralás kicsit talán

túlzás most, amikor… ez még annyira új. – Kettejükre mutatott.

Alec elmosolyodott.

– Folyamatosan azon aggódtam, mivel fogom elszúrni.

– Hogyan is szúrhatnád el?

Alec vállat vont.

– Bírom-e a tempódat? Elég érdekes leszek-e?

Magnus elnevette magát.

– Meg akartam neked mutatni a világot, azt, hogy milyen nagyszerű és

romantikus kaland is tud lenni az élet. Ezért terveztem el azt a
hőlégballonos vacsorát Párizsban.

Tudod,

mennyi

ideig

tartott,

mire

kiókumláltam? Csak arra, hogy függőlegesen tartsam az asztalt meg a

székeket, többórányi olyan mágia ment rá, amihez még hasonlót sem láttál.
Mégis lezuhantunk.

Alec vele nevetett.

– Egy kicsit talán túlzásba estem – ismerte el Magnus –,

de a maga teljes pompájában akartam a lábad elé teríteni Európát. Azt
akartam, hogy jól érezd magad.

Amikor megint Alecre nézett, látta, hogy a fiú összeráncolja a szemöldökét.

– Jól éreztem én magam – mondta –, de ahhoz nem volt szükség ilyesmire.

Ezek csak helyek. Nem kell nekem műsort rendezni, hogy meggyőzz. Nem
kell sem Párizs, sem Velence, sem Róma. Csak téged akarlak.

Csönd lett.

A délutáni napsugarak beözönlöttek a nyitott ablakon, megtáncoltatták a

porszemeket a levegőben, és meleg ragyogással világították meg
összefűzött ujjaikat. Magnus hallotta a brooklyni forgalom zaját, a dudálva
tülekedő

taxikat.

– Rég meg szerettem volna kérdezni valamit – mondta Magnus. – Azt

mondtad, hogy amikor Sinjunnal a pentagrammában harcoltunk, és lelőtted,
többtucatnyi példányban láttál bennünket küzdeni. Honnan tudtad, melyik
az igazi Sinjun?

– Nem tudtam – felelte Alec. – Azt tudtam, hogy melyik vagy te.

– Ó! Talán az a verzióm jóképűbb volt a többinél? –

kérdezte elbűvölten Magnus. – Kifinomultabb? Esetleg birtokában volt

némi je ne sais quoi-nak 12?

– Hát azt nem tudom – mondta Alec. – A késedért nyúltál. Már a kezedben
volt, de elengedted.

Magnus elszontyolodott.

– Arról ismertél föl, hogy rosszabbul harcoltam, mint ő?

– kérdezte. – Nos, ez igen rossz hír. Gondolom, a „pocsék

harcos” benne van a top tíz kizáró okban az árnyvadászoknál.

– Nincs benne.

– Akkor a tizenegyedik, közvetlenül azután, hogy „nem is néz ki jól

feketében”?

Alec megint a fejét rázta.

– Mielőtt összejöttünk – mondta –, sokszor voltam dühös, és másokon

töltöttem ki a fájdalmamat. Kedvesnek lenni, ha fáj… nagyon nehéz. A
legtöbben képtelenek rá.

A démon, aki rád küldte ezt a varázslatot, el sem tudta képzelni, hogy
lehetséges. Viszont annyi egyforma alak között volt egy, aki habozott
bántani valakit még a legszörnyűbb pillanatban is. Csakis az lehettél te.

– Jaj – mondta Magnus.

Két kezébe vette Alec arcát, és megint megcsókolta a fiút. Számtalanszor

csókolták már meg egymást, mégis újra meg újra rácsodálkozott Alec
reakciójára, meg arra is, ahogyan ő reagált Alecre.

– Kettesben vagyunk – mormogta Alec úgy, hogy közben összeért a szájuk.

– A lakást rovások védik. Egy démon sem tud megzavarni bennünket.

– Az ajtót kulcsra zártam – tette hozzá Magnus. – És a legjobb zárat

szereztem be, amilyet pénzzel és mágiával csak lehetséges. Még a
nyitórúnák sem működnek az ajtómon.

– Az jó hír – mondta Alec.

Magnus alig értette. A fiú szájának mozgása a sajátján minden értelmes

gondolatot kiűzött a fejéből.

Csettintett hát az ujjaival a háta mögött lévő ágy felé,

mire az arany- és skarlátszínű paplan kósza vitorlaként lebegett a túlsó

sarokba.
– Lehetne, hogy…?

Alec szemében vágy villant.

– Igen!

Az ágyra dőltek, és összefonódtak a selyemlepedőn.

Magnus Alec pólója alá fúrta a kezét, érezte a fiú forró bőrét a kopott pamut
alatt, és az izmok remegését a csupasz hasán. A saját vágya láng volt
valahol mélyen a gyomrában, ahonnan aztán továbbterjedt a mellkasába, és
összeszorította a torkát. Alexander! Én gyönyörű

Alexanderem! Tudod te, hogy mennyire akarlak?

Egy apró hangocska mégis azt súgta neki, hogy nem mondhatja el az
igazságot Alecnek az apjáról, az életéről.

Szerette volna minden titkát a szerelmével megosztani, de ezzel csak

veszélybe sodorná őt. Ezt meg kell tartania magának.

– Várj, várj, várj! – zihálta Magnus.

– Miért? – kérdezte Alec csóktól duzzadó szájjal és vágytól kába tekintettel.

Tényleg, miért? Jó kérdés. Magnus becsukta a szemét, de így is villództak

előtte a fények, miközben Alec teste melegen, édesen, tökéletesen simult az
övéhez. Fuldoklott a fényben.

Eltolta magától a fiút, de azért nem túl messzire – arra nem lett volna képes.
Alec végül talán ha tenyérnyi távolságra került tőle a piros selymen.

– Csak nem akarom, hogy olyasmit tegyél, amit később megbánsz – mondta
Magnus. – Addig várunk, ameddig

csak akarod. Ha úgy gondolod, akár… Akár addig, amíg biztos nem leszel
az érzéseidben.
– Mi van? – Alec láthatólag nem értette, mi történik, és már kicsit ingerült
is volt.

Amikor Magnus elképzelte a szép, érzéki pillanatokat az ő szeretett

Alecjével, vagy azokat a pillanatokat, amikor nemes szívvel feláldozta
magát, nem úgy képzelte, hogy az ő szeretett Alecje ennyire ideges lesz.

– Megcsókoltalak a Szövetség Termében az Angyal és minden létező

ismerősöm előtt – mondta Alec. – Nem sikerült összeraknod, hogy ez mit
jelent?

Magnusnak eszébe jutott, milyen volt Aleckel harcolni a háború kezdetén,

arra gondolni, hogy örökre elveszíti, majd felismerni, hogy mégsem.
Egyetlen dicső pillanatra ott volt vele a bizonyosság a Teremben, és ebbe
tetőtől talpig beleremegett. De az ilyen pillanatokat nem lehet örökre
megőrizni. A saját magával, a múltjával, az Alec jövőjével kapcsolatban
érzett bizonytalansága kikaparta ezt a bizonyosságot a szorításából.

Alec fürkész tekintettel figyelte.

– Évszázadokkal ezelőtt alapítottál egy démonimádó szektát, és én nem

tettem fel kérdéseket. Beutaztam veled fél Európát. Egy egész falkára való
démont lemészároltam miattad az Orient expresszen. Elmentem a kedvedért
egy palotába, ahol nyüzsögtek a gyilkosok meg az olyan emberek, akik
pletykálni és táncolni akartak velem.

Hazudtam miattad a Római Intézetben, és hazudtam volna a Klávénak is.

Így felsorolva ez azért nem volt kevés.

Sajnálom,

hogy

ennyi

mindenen
kellett

keresztülmenned – mormogta Magnus.

– Nem akarom, hogy sajnáld! – jelentette ki Alec. – Én egyáltalán nem

sajnálom. Végig akartam csinálni.

Mindent akartam, és veled. Csak akkor éreztem rosszul magam, amikor

nélkülem kerültél bajba. Azt akarom, hogy együtt kerüljünk bajba. Azt
akarom, hogy együtt legyünk, akármi történjék is. Semmi másra nem
vágyom.

Magnus csendben várt. Egy pillanattal később Alec halkan folytatta.

– Soha senkit nem szerettem így, mint téged. Talán nem jól fejezem ki
magam, de ezt érzem.

Soha senkit nem szerettem így, mint téged.

Magnus szíve mintha megnyílt volna, szerelemmel és vággyal töltve meg az

ereit.

– Alec! – suttogta a boszorkánymester. – Tökéletesen fejezted ki magad.

– Akkor mi a baj? – Alec bűbájosan kócos hajjal és vöröslő arccal térdelt

fel az ágyon.

– Ez az első alkalom a számodra – mondta Magnus. –

Azt akarom, hogy tökéletes legyen.

Őszinte meglepetésére Alec elvigyorodott.

– Magnus! – szólt. – Annyira régen várok már erre. Ha nem csináljuk, de

szó szerint izibe, én kiugrom az ablakon.

Magnus elnevette magát. Különös érzés volt egyszerre nevetni és ilyen

intenzív vágyat érezni. Nem volt benne biztos, hogy mással is képes lenne-e
erre Alecen kívül.
Elkapta hát a fiút, és megint magához húzta.

Alec élesen szívta be a levegőt, ahogy a testük egymásnak ütközött, és egy

fél pillanattal később már egyikük sem nevetett. Alec alig győzött levegő
után kapkodni, amikor Magnus lehámozta róla az inget. Keze türelmetlen
felfedezőútra indult. Rátalált Magnus ingének gallérjára, széthúzta, és az
egész inget letolta Magnus válláról. Végigsimította a boszorkánymester
csupasz karját, aztán a nyakát, csupasz mellét, köldök nélküli hasát.
Magnus beletúrt Alec kusza sötét hajába, miközben azon gondolkodott,
van-e még egy akkora mázlista, mint ő.

– Feküdj le! – suttogta végre Magnus. – Feküdj le, Alexander!

Alec hanyatt dőlt az ágyon, gyönyörű teste deréktól felfelé csupasz volt. A
tekintetét Magnusra szegezve hátranyújtotta a kezét, és megfogta a
fejtámlát, az izmok kidagadtak a karján. Az ablakon beáradó napfény
halvány ragyogással vonta be a bőrét. Magnus felsóhajtott, és azt kívánta,
bár létezne olyan mágia, ami megállítja az időt, hogy örökre ebben a
pillanatban maradhasson.

– Jaj, szerelmem! – mondta Magnus. – Úgy örülök, hogy hazajöttünk.

Alec elmosolyodott, ő pedig föléhajolt. Együtt mozogtak, hajlottak és

tekeregtek, mellkas a mellkashoz, csípő a csípőhöz szorult. Alecnek elakadt
a lélegzete, amikor Magnus nyelve utat talált a nyitott szájába, miközben a
kezével a megmaradt ruhákat fejtette le róla. Most már bőr tapadt bőrhöz,
lélegzet keveredett lélegzettel, szívverés kereste a ritmust szívveréssel.
Magnus gyűrűi

végigkísérték Alec nyakának vonalát, aztán egészen az ajkáig kalandoztak.

Alec Magnus ujjait kezdte nyalogatni és szívogatni, aztán a
boszorkánymester felsóhajtott a vágytól, amikor a fiú tenyerébe harapott.
Akárhol csókolták meg egymást, vágy szikrázott, ami hétköznapi volt,
arannyá változott. Együtt haladtak tovább, lassan kezdték, aztán egyre
türelmetlenebbül folytatták.

Amikor már nem mozogtak olyan hévvel, és a zihálás halk suttogássá

szelídült, egymást átkarolva feküdtek a halványuló napfényben. Alec
Magnus oldalához simult, fejét a boszorkánymester mellkasán nyugtatta.
Magnus megérintette a fiú puha haját, és álmélkodva figyelte az árnyékokat
az ágy fölött. Olyan volt, mintha soha semmi ehhez fogható nem történt
volna még a világon. Mintha ez valami csodálatos és lehetetlenül új kezdete
lett volna.

Magnus vándorlélek volt. Az évszázadok során annyi különböző helyre

vetődött el, és mindenhol azt kereste, amivel kielégíthetné szűnni nem
akaró éhségét. Soha nem sikerült megfejtenie, hogyan passzolnak össze a
különböző darabok, hogyan találhatna otthonra valakivel, valahol.

Alec mellett volt a helye.

Vándorlelke megpihenhetett.

A portál egy ütött-kopott koreai kapu előtt nyílt meg a hegytető közelében.
A vörös festék jó száz éve lekopott a fáról, a rácsokat felfelé kapaszkodó
indák fojtogatták.

Sinjun kilépett a portából, és beszívta a ropogós hegyi

levegőt. Szemügyre vette a birodalmát az áthatolhatatlan rúnáival. Csak egy

éhes, élelmet kereső róka jutott be egyszer még régen. Semmit sem talált, és
csak egy csontváz maradt belőle.

A nő követte a kanyargós ösvényt felfelé, lába alatt, a törött kövek között

gyom ütötte fel a fejét. Családja régi otthonát a helyiek elátkozott,
kísértetjárta helyként tartották számon. Sinjun úgy gondolta, végső soron az
is.

Ő volt a család utolsó szelleme. Magára hagyták itt, és soha nem mehetett el
igazán.

Amint belépett az ajtón, a ház egy intésére életre kelt.

Tűz lobbant a kandallóban. Két majomarcú, vörös szemű, borotvaéles fogú

Nue démon kígyófarkát csóválva indult felé a kandallóból.

A két démon követte a gazdáját a folyosón a ház végébe.

Amikor már úgy tűnt, nem vezet tovább az út, a fal felvillant, és eltűnt.
Sinjun és a démonok átléptek rajta, mire a fal ismét összezárult mögöttük,
miközben ők lefelé ereszkedtek a rejtett lépcsőn.

A pince hátuljában rovásokkal megerősített rozsdás fémketrec állt. Sinjun

démonjai nem házikedvencek voltak, hanem őrök. Kívül tartották a
betolakodókat. Más dolgokat viszont odabent tartottak. A démonok a ketrec
sarkában lévő kupacra sziszegtek, mire egy mocskos, zöld bőrű
boszorkánymester emelte fel a fejét. Az arcát szinte teljesen eltakarta
csimbókos haja, ami valaha fehér volt, akár a hó, mostanra azonban egészen
szürke lett a mocsoktól.

– Ó, tehát élsz – mondta. – Nagy kár. Úgy dőlt hátra a

szalmazsákjának, mintha selyemből volna. – Viszont örömmel látom, hogy

nem festesz valami fényesen – tette hozzá. – Magnus Bane félelmetesebb
ellenfélnek bizonyult, mint hitted? Ki gondolta volna? Várj, hiszen szóltam,
hogy semmi esélyed ellene. Többször is.

Sinjun élesen a boszorkánymester gyomrába rúgott.

Abba sem hagyta a rugdosást, amíg végül legalább egy nyögés volt a
jutalma.

– Előfordulhat, hogy nem minden úgy alakult, mint reméltem – lihegte a nő.
– Ugyanúgy sajnálni fogod, mint én. Van egy másik tervem a legősibb
átokfajzat számára, te pedig segíteni fogsz nekem.

– Azt kétlem – mondta a férfi. – Nem a segítőkészségemről ismernek.

Sinjun

felpofozta,

aztán

addig

rugdosta
a

boszorkánymestert, amíg az kétrét nem görnyedt a fájdalomtól, közben

elfordította a tekintetét, hogy a férfi ne lássa a könnyeit.

– Nincs választásod. Senki sem jön a megmentésedre –

jelentette ki hűvös magabiztossággal. – Egyedül maradtál, Ragnor Fell.

Mindenki halottnak hisz.

12 valami különös (francia)

Drága Alec!

Egyszer azt mondtam neked, hogy nem vagy hétköznapi. Majd’ megszakadt
a szívem, hogy így gondolkodtál magadról. Tudhattam volna, hogy egy nap
el kel majd ezt mondanom neked.

Egy percig sem volt a te hibád, hogy nem beszéltem neked a múltamról.
Évszázadokat nem könnyű

elmesélni, mint ahogy átélni sem.

Szerettem embereket, akik azt hitték, hogy – mivel mindig nevetek, mert
addig sem kel sírnom, és összetörnöm – hétköznapi vagyok. Szerettem
embereket, akik többet is megtudtak rólam, és azt hitték, az ördög
inkarnációja vagyok, akit el kel pusztítani. Nem tudtam, miként érhetném
el, hogy akik szeretnek, többnek lássanak a semminél, de azért a gonosznál
kevesebbnek.

Láttam, ahogy sok boszorkánymester szíve megkeményedett az idők során,

és törékeny lett, mint az üveg, láttam, miként törik szilánkjaira, és pusztítják
el a világot maguk körül. Láttam gyűlöletet és gonoszságot
árnyvadászokban, alvilágiakban és mondénokban.

Soha nem is álmodtam róla, hogy az Angyal egyik gyermeke egyszer

megszeret majd engem. A találkozásunk óta annyi érzés újult meg bennem:

szeretet, remény és félelem.

A félelem, hogy meglátsz engem a magam valójában, és elfordítod a
fejedet. Hogy te, az ál hatatos, tiszta szívű, éles eszű árnyvadász rám sem
fogsz nézni többé.

Egy pil anatig sem kételkedtem a szívedben. Csak azt nem tudtam, nekem
van-e benne helyem.

Sokáig reméltem, hogy találkozom valaki hozzád hasonlóval. Nem is

vettem észre, hogy kis híján feladtam ezt a reményt, amikor egyszer csak
megjelentél. Ha engem választasz ma este, ha nem, ha meg akarsz tartani
örökre, ha soha többé nem akarsz látni, köszönöm, hogy az vagy, aki vagy.
Alexander Gideon Lightwood, az íjászfiú, aki soha nem véti el a célt, az én
reményem a reményen túl.

Jobban megismersz majd, miután elolvastad ezeket a történeteket. Nem

tudom, mit gondolsz majd rólam akkor. Csak remélhetem, hogy tudni
akarod, milyen is a valódi énem a maga jó és rossz tulajdonságaival
egyetemben. Napokon át haldokoltam láncra verve, abban a hitben, hogy
soha nem fogod megtudni mindezt, úgyhogy hadd mondjak el valamit itt és
most.

Szeretni foglak életem végéig. Akármilyen hosszú vagy rövid lesz is ez az

élet, azt hiszem, sosem lesz elég időm, hogy annyit szeresselek, amennyit
megérdemelsz.

Az irántad érzett szerelmem miatt már hiszek az örökkévalóságban.

Aku cinta kamu.

Magnus

Köszönetnyilvánítás

Alec Lightwood, a lyukas ujjú ócska pulóvert viselő, mérgesen villanó kék
szemű, sérülékeny lelkű fiú alakja 2004-ben rajzolódott ki bennem. Magnus
nem sokkal később

robbant
be

szívembe

extravagáns

személyiségével és gondosan leplezett érzéseivel. Azt is tudtam, hogy

tökéletesek egymásnak: az árnyvadász és az alvilági, az íjász és a
boszorkánymester.

Tizenéves koromban a fiatal felnőtteknek szóló irodalomban az LBGTQ+

identitással rendelkezők legfeljebb a társadalmi problémákat feltáró
regények lapjain szerepeltek – ha egyáltalán. A meleg, a leszbikus és a
biszexuális barátaim hiába kerestek kedvenc lendületes kalandregényeikben
olyan karaktereket, akik őket képviselték

volna.

Amikor

belefogtam

az

árnyvadászsorozat írásába, Alecet és Magnust azért is vettem bele, mert

nagyon szerettem a karakterüket, és úgy gondoltam, hogy azokban a
bizonyos lendületes kalandregényekben a helyük. Amikor kiderült, hogy
egyes iskolák, könyvvásárok meg boltok nem hajlandóak foglalkozni

könyveimmel

miattuk,

bizonyos
megjelenéseket figyelő szervezetek pedig „szexuális

tartalomnak”

bélyegezték

meleg

karakterek

megjelenését annak ellenére, hogy még csak meg sem csókolták egymást,
megdöbbentett és kijózanított, az LGBTQ+ olvasóktól érkező elképesztő
mértékű támogatás hatására viszont csak még inkább elszántam magam,
hogy elmeséljem a történetüket.

Akadtak kihívások. Igyekeztem valamiféle egyensúlyt fenntartani – azt

szerettem volna, ha Magnus és Alec végig jelen vannak a könyvekben
emberi, elérhető hősökként, mégsem lépem túl azt a határt, ami miatt a
sorozat nem kerülhet a könyvesboltok és a könyvtárak polcaira. Az volt a
legfontosabb, hogy eljuthasson azokhoz a gyerekekhez, akiknek a
legnagyobb szükségük van rá, hogy az Alechez és Magnushoz hasonló
szereplőkről olvashassanak. Azért viszketett az ujjam, hogy továbblépjek
ennél.

Bane-krónikák

2014-es

megjelenése

figyelmeztetőlövéssel ért fel. Az a könyv nem lacafacázott: Magnus életéről

szólt, mindkét nemből kikerülő

szerelmeiről, majd pedig elköteleződéséről Alec iránt.

Viszonylag elégedettek lehettünk a példányszámokkal –

annyira mindenképpen, hogy úgy érezzem, eljött az idő

megírni azt a könyvet, amit mindig szerettem volna: egy izgalmas

kalandregényt Magnus és Alec főszereplésével.

Eleve hagytam helyet ennek a történetnek – a Bukott angyalok városában

Magnus és Alec elutazik, és ezen időszak alatt nyilvánvalóan elmélyül a
kapcsolatuk. Azt már akkor is tudtuk, hogy bejárták Európát, de vajon mi
történt pontosan? Ez a könyv ezt a történetet meséli el.

Köszönöm hát a barátaimnak és a családomnak, akik

támogattak az írási folyamat során, a kiadómnak, amiért hajlandó volt tenni

ezzel egy próbát, a szerkesztőmnek, az ügynökömnek és írótársamnak,
Wesley Chunak.

Mindenek felett pedig köszönöm Alecnek, Magnusnak és mindazoknak,

akik szerették és támogatták őket az idők során. 2015-ben egy texasi
könyvtáros félrevonta az egyik írótársamat egy rendezvényen, és elmondta
neki, hogy a Bane-krónikák az egyetlen LGBTQ+ témájú regény, amit
kitehetett a könyvtára polcaira. Az összes többit

„illetlennek” nyilvánították, az árnyvadász könyvekért rajongó gyerekek

azonban kitartóan kérték szüleiktől Magnus történetét, így hát megengedték
neki, hogy kivételt tegyen.

Legfőképpen tehát ezeket a gyerekeket illeti köszönet, valamint ezt a

könyvtárost – no meg az összes többi könyvtárost, tanárt és könyvesboltost,
akik a megfelelő

könyveket

megfelelő

kezekbe
juttatják.

És

reménykedjünk egy olyan világ eljövetelében, ahol egy szép napon majd
mindenki tudni fogja, hogy az LGBTQ+

témájú könyvek nem csak hogy nem illetlenek, de egyenesen szükségesek.

C. C.

A mágia vörös tekercseit egy olyan időszakban írtam, amikor komolyan

átalakult az életem. Mielőtt megkaptam a felkérést, hogy segítsek megírni
Magnus és Alec történetét, minden a chicagói életemről szólt a
feleségemmel, Paulával és az Airedale terrierünkkel,

Evával. Aztán megszületett a fiunk, Hunter, és átköltöztünk az ország

túlvégére, Los Angelesbe. A szívem, mint a karácsonyt ellopó Grincsé,
három számot nőtt, és kirobbant a mellkasomból. Az elmúlt pár év,
miközben ezen a könyvön dolgoztam, mind személyesen, mind szakmailag
annyi boldogságot hozott, és egyben annyi kihívást jelentett, mint korábban
egyetlen időszak sem az életemben. Úgy érzem, az, hogy most már még
sokkal jobban tudok szeretni, és a családom meg az új otthonunk iránti
érzéseim egyre erősebbek lettek, megmutatkozik ezeken a lapokon is.

Hálás vagyok gyönyörű feleségemnek, Paulának, amiért megmutatta,

milyen a feltétel nélküli szeretet és támogatás, no meg a végtelen türelméért
is, amit a sok ezer óra alatt tanúsított, amíg én a billentyűzet előtt ültem.

Úgyszintén hálás vagyok a szüleimnek és anyósoméknak, amiért segítettek

vigyázni Hunterre, így én időt nyertem, hogy Magnusnak és Alecnek
szentelhessem a figyelmemet. Köszönöm az ügynökömnek, Russ Galennek
is, amiért hitt bennem annyira, hogy rám bízza ezt a feladatot, no meg a
Simon & Schuster munkatársainak, akik minden másról gondoskodtak.

Az

árnyvadászok
rajongóinak

szeretete

és

elkötelezettsége újra meg újra lenyűgöz és inspirál.

Köszönöm nekik. Mind együtt vagyunk ebben.

Ragyogjatok fényesen!

Nagyon nagy köszönet jár Cassie-nek, amiért megengedte, hogy én

segíthessek elmesélni Magnus történetét. Ez volt életem egyik
legfantasztikusabb

élménye. Mérhetetlen megtiszteltetés és áldás, hogy része lehetek

valami

olyan

különlegesnek,

mint

az

árnyvadászok univerzuma.

Végül, de nem utolsósorban szólnom kell Magnusról és Alecről. A

szerelmetek sokak számára igazi inspiráció és reménysugár. Ragyogjatok
fényesen az első közös napotoktól az utolsóig!

W. C.

Cassandra Clare megjelent művei:

A Végzet Ereklyéi
Csontváros

Hamuváros

Üvegváros

Bukott angyalok városa

Elveszett lelkek városa

Mennyei tűz városa

Pokoli szerkezetek

Az angyal

A herceg

A hercegnő

Gonosz fortélyok

Éjfél kisasszony

Árnyak ura

Éjsötét királynő

Bane-krónikák

Sarah Rees Brennannel és Maureen Johnsonnal Történetek az Árnyvadász

Akadémiáról

Sarah Rees Brennannel, Maureen Johnsonnal és Robin Wassermannel

Az árnypiac kísértetei

Sarah Rees Brennannel, Maureen Johnsonnal, Kelly Linkkel

és Robin Wassermannel
Document Outline
ELSŐ RÉSZ – A szerelem városa
ELSŐ FEJEZET – Karambol Párizsban
MÁSODIK FEJEZET – Csillagok írják ki a neved
HARMADIK FEJEZET – A Karmazsin Kéz
NEGYEDIK FEJEZET – Sok titok van még
ÖTÖDIK FEJEZET – Árnypiac
HATODIK FEJEZET – Éjszakai ütközet
HETEDIK FEJEZET – Az Orient express
NYOLCADIK FEJEZET – Száguldás
KILENCEDIK FEJEZET – Sinjun
MÁSODIK RÉSZ – A maszkok városa
TIZEDIK FEJEZET – Vizek labirintusa
TIZENEGYEDIK FEJEZET – Álarcok
TIZENKETTEDIK FEJEZET – Óvatos lépések
TIZENHARMADIK FEJEZET – A szépség tánca
TIZENNEGYEDIK FEJEZET – Tűzön-vízen
TIZENÖTÖDIK FEJEZET – Mori Su
TIZENHATODIK FEJEZET – A mágia vörös tekercsei
TIZENHETEDIK FEJEZET – Keserű titkok
HARMADIK RÉSZ – A háborúk városa
TIZENNYOLCADIK FEJEZET – Maradandó kincsek
TIZENKILENCEDIK FEJEZET – Mennyben is kötve
HUSZADIK FEJEZET – Aqua Morte
HUSZONEGYEDIK FEJEZET – Tűz a Karmazsin Kézben
HUSZONKETTEDIK FEJEZET – A Nagy Méreg
HUSZONHARMADIK FEJEZET – Helen Blackthorn vére
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET – Elátkozott lány
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET – A mágia láncolatai
HUSZONHATODIK FEJEZET – Régi vétkek
HUSZONHETEDIK FEJEZET – Tűzben edzett
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET – Bolondok hercege
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET – A bolond lovagja
HARMINCADIK FEJEZET – A győzelem utóélete
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET – Könyörület
EPILÓGUS – Ez a város az otthonom
Köszönetnyilvánítás
Cassandra Clare megjelent művei:
 Table of Contents
ELSŐ RÉSZ – A szerelem városa
ELSŐ FEJEZET – Karambol Párizsban
MÁSODIK FEJEZET – Csillagok írják ki a neved
HARMADIK FEJEZET – A Karmazsin Kéz
NEGYEDIK FEJEZET – Sok titok van még
ÖTÖDIK FEJEZET – Árnypiac
HATODIK FEJEZET – Éjszakai ütközet
HETEDIK FEJEZET – Az Orient express
NYOLCADIK FEJEZET – Száguldás
KILENCEDIK FEJEZET – Sinjun
MÁSODIK RÉSZ – A maszkok városa
TIZEDIK FEJEZET – Vizek labirintusa
TIZENEGYEDIK FEJEZET – Álarcok
TIZENKETTEDIK FEJEZET – Óvatos lépések
TIZENHARMADIK FEJEZET – A szépség tánca
TIZENNEGYEDIK FEJEZET – Tűzön-vízen
TIZENÖTÖDIK FEJEZET – Mori Su
TIZENHATODIK FEJEZET – A mágia vörös tekercsei
TIZENHETEDIK FEJEZET – Keserű titkok
HARMADIK RÉSZ – A háborúk városa
TIZENNYOLCADIK FEJEZET – Maradandó kincsek
TIZENKILENCEDIK FEJEZET – Mennyben is kötve
HUSZADIK FEJEZET – Aqua Morte
HUSZONEGYEDIK FEJEZET – Tűz a Karmazsin Kézben
HUSZONKETTEDIK FEJEZET – A Nagy Méreg
HUSZONHARMADIK FEJEZET – Helen Blackthorn vére
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET – Elátkozott lány
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET – A mágia láncolatai
HUSZONHATODIK FEJEZET – Régi vétkek
HUSZONHETEDIK FEJEZET – Tűzben edzett
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET – Bolondok hercege
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET – A bolond lovagja
HARMINCADIK FEJEZET – A győzelem utóélete
HARMINCEGYEDIK FEJEZET – Könyörület
EPILÓGUS – Ez a város az otthonom
Köszönetnyilvánítás
Cassandra Clare megjelent művei: