ELLE KENNEDY

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2024
1

Maggie

– Töröld le azt a grimaszt a képedről, Mags! Elijeszted a

vendégeket.
Kisimítok egy kósza hajtincset a homlokomból, és hátranézek
a kollégámra.
– Milyen grimaszt?
– Azt, amelyikről ordít, hogy egy órán belül vízszintesben
leszel, és isten irgalmazzon annak, aki az utadba áll – mondja
Trisha, aki vidám mosollyal nyitja ki a bárpult alatti fagyasztót,
majd belezúdít egylapátnyi jeget a kezében tartott
üvegkancsóba.
– Azta, és én még azt hittem, hogy a pókerarcom
kifürkészhetetlen – felelem vigyorogva.
Trisha jeges vizet tölt három nagy pohárba, majd a fekete
tálcára rakja őket.
– Ne izgulj, hamarosan láthatod Tonyt.
– Ki az a Tony? – kérdezi Matthew, a jóképű, szőke pultos, aki
épp ekkor bukkan fel mögöttünk, és finom metszésű arcáról
ordít a kíváncsiság.
Sokatmondóan Trishára nézek. A pillantásom konkrétan azt
üzeni, hogy: még egy szót szólsz és neked annyi. Semmi szükség
rá, hogy a munkatársaim a nemi életemen csámcsogjanak. Elég
baj az is, hogy Trisha tud róla, de hát az egyik este leitatott, és
kihúzta belőlem a részleteket.
– Senki – válaszolom Matthew-nak. – Trisha csak hülyéskedik.
– Ha te mondod. – Ezzel megrántja a vállát, és átmegy a pult
túlsó végébe.
 – Trish, pontosan melyik részét nem értetted annak, hogy
„senkinek ne szólj róla”? – kérdezem bosszúsan.
Barna hajú kolléganőm is vállrándítással felel.
– Nem vágom, ez miért olyan nagy ügy. Mármint kinek nincs
saját Tonyja? Az alkalmi szex manapság már sokkal gyakoribb,
mint a rendes kapcsolatok – mondja, és elvigyorodik. – Habár a
legtöbb ember életében évi két alkalomnál többször fordul elő.
Nem veszek tudomást a gúnyolódásáról. Trisha szeret ugratni
a Tonyval való kis egyezségünk miatt, de gyanítom, nem fogja
fel teljesen, mennyire nehéz, hogy normális szerelmi életem
legyen.
A szabadidő számomra ismeretlen fogalom. Délutánonként
egy ifjúsági központban önkénteskedem, esténként meg az
Olive Martiniban dolgozom pincérként. A heti két szabad estém
elmegy az egyetemi órákkal. Mégis hogy találjak olyan férfit,
akit nem csupán bele tudok szuszakolni ebbe a zsúfolt rutinba,
hanem még el is fogadja ezt? Az összes pasi, akivel valaha
jártam, egy hónap alatt belefáradt a macerába.
Szóval van tapasztalatom a szakításban.
Nem mintha annyira össze lennék törve. Mármint nehogy
már olyan pasival akarjak együtt lenni, aki képtelen tisztelni az
elkötelezettséget és az erős munkamorált. Gyerekkoromban
iszonyú szegények voltunk. Egész életemben küszködtem, hogy
megéljek valahogy, kuporgattam és takarékoskodtam, mire
végül összejött a pénzem az egyetemre. Pár hónapon belül
meglesz a szociális munkás diplomám, otthagyhatom az Olive-
ot, és remélhetőleg állandó – és fizetett – állásom lesz
valamelyik gyerekjóléti szervezetnél.
Úgyhogy ja, most pont nem hiányzik, hogy állandó pasim
legyen. Majd ha befejeztem a tanulást, talán akkor újra
elkezdek komolyan randizni. Egyelőre viszont tökéletesen
megelégszem azzal, ha van az életemben egy Tony Burke-höz
hasonló figura.
Amúgy úti beszámolókból él, és az évből tizenegy és fél
hónapot azzal tölt, hogy egzotikus helyeken bolyong, aztán meg
leírja, milyen volt. Évente két-három alkalommal tér vissza New
Yorkba, én pedig a ritka látogatásainak egyikén ismertem meg,
amikor betért egy italra az Olive-ba. Rögtön megtaláltuk a közös
hangot. Már a megismerkedésünk estéjén az ágyban kötöttünk
ki, mostanra pedig alkalmi hancúrozásaink az évem
fénypontjait jelentik.
Amint Tonynak leszáll a gépe, felhív, és beesünk az ágyba.
Aztán mindketten visszatérünk a bokros teendőinkhez, de már
szexuálisan jóllakottan és érzelmileg elégedetten, és eszünk
ágában sincs újra találkozni – Tony következő látogatásáig
legalábbis.
Legutóbb az ünnepekkor láttam, most meg már május van,
úgyhogy nagyon számítottam a hívására. Ő pedig
óraműpontossággal jelentkezett is. Három órával ezelőtt, a
szállodai szobaszámával és a stresszűző szex ígéretével.
– Gúnyolódj csak, amennyit akarsz, Trish, de mindketten
tudjuk, hogy féltékeny vagy – felelem szívélyesen.
– Az biztos. A fél karomat adnám egy Tonyért – grimaszol. –
Ehelyett nekem csak egy Lou jutott.
– Ne legyél már ilyen! Lou még a lábad nyomát is imádja.
– Ja, amikor épp nem focit néz a tévében. Tégy egy szívességet
magadnak, Mags, és sose járj olyan pasival, aki inkább azt
bámulja, hogy nagy, izzadt melákok egy labdát kergetnek a
gyepen, mint hogy a barátnőjével beszélgessen.
Elnevetem magam. Igazság szerint mindig is úgy gondoltam,
hogy hosszú lábú, barna hajú kollégám tényleg találna jobbat is
magának, mint Lou Gertz, a középiskolai fociedző, aki lassan
már rágyógyul a kanapéra. De vagy az a helyzet, hogy
Trishának van rossz ízlése a pasik terén, vagy pedig az, hogy
Lou a reprezentatív mintapéldánya annak, hogy milyen
alakokból lehet errefelé válogatni, mindenesetre a barátnőm
szerelmi élete csak megerősít abban a hitemben, hogy a
kapcsolatokkal csak a baj van.
– Úgy fest, Tonynak riválisa akad – vág vissza Trisha.
Körülnézek, és észreveszem, hogy az egyik sörhasú vendégem
a helyiség túlsó végéből integet.
– Vár a legnagyobb rajongóm – mondom szárazon. – Ja, és
amúgy meghallotta a vihogásodat, amikor a felszolgálói
készségeimet méltatta.
Trisha felhorkan.
– Azt mondta rád, hogy te vagy a bárpult balerinája. Ezen nem
lehet nem vihogni.
– Nem kellett volna hallgatóznod. Beadtam neki, hogy a
felszolgálók mindenre kiterjedő képzésben részesülnek, és négy
évig jártam suliba, míg kitanultam a szakmát.
Míg a kolléganőm kuncog, én lehúzom az ürge kártyáját a
pénztárgépnél, és megvárom, hogy kiköpje a számlát. Aztán a
papírt, a tollat és néhány mentolos cukorkát belecsúsztatok egy
kis műanyag mappába, majd megnézem az órámat.
Fél tizenegy. Te jó isten, mikor lesz már vége ennek az
estének? Általában elvagyok ezzel a munkával. A fizetésemből
fedezni tudom a rezsimet, a borravaló egész jó, és nem
mondhatom, hogy nem lehet szórakozni közben. A kollégák
olyanok, mint egy nagy, boldog család, a vendégek pedig a mi
érdekes – és gyakran teljesen háborodott – gyerekeink.
De ez most Tony estéje, és nem érdekel, hogy milyen élvezetes
az ügyfélkör, ma a szexen kívül nem vágyom más szórakozásra.
2

Ben

Ha meglátok még egy kurva fotóst a bokrok közt, eldurran az

agyam. Vagy ami még rosszabb, lekenek egyet valakinek.
Ez, mondjuk, nem is hangzik rosszul, a tenyerem is bizsereg a
gondolatra. De nem vagyok hülye. Tudom, milyen értelmetlen
lenne verekedésbe bonyolódni. Tálcán kínálnám a sztorit a
lesifotósoknak: Az erőszakos filmsztár ártatlan fényképészre
támadt! És ez aztán betenne a hírnevemnek, az ügynököm és a
sajtósom teljesen kiborulnának, én meg járhatnám a kanosszát
a reggeli beszélgetős műsorokban, hogy elmagyarázzam a
rajongóimnak, miért zúztam be valakinek az arcát.
Így szokott ez lenni. Az ember eldönti, hogy színész lesz,
aztán búcsút is inthet a magánéletének. Az se számít, hogy a
sztorik fele, amelyeket a bulvárlapok lehoznak, mese habbal.
Ha úgy megy el az ember otthonról, hogy kicsit taknyos, akkor
nyilván cuccozik. Ha egy hímnemű barátjával ebédel, akkor
meleg. Ha odébb löki az arcába mászó fotóst, akkor meg
indulatkezelési problémái vannak.
Már tíz éve lapátolom ezt a szart, de attól még nem kell
szeretnem. És rohadtul felcsesz, hogy ezek a dögkeselyűk
képesek voltak utánam jönni Manhattanbe. Jobb lett volna, ha
Coloradóban vagy Montanában keresek magamnak lakást a
kényszerpihenő idejére. Valahol fenn a hegyekben, ahol a
sajtónak meg kell dolgozni érte, ha zaklatni akar. Az biztos,
hogy ezeknek a szaglászó gyökereknek legalább a fele feladná,
ha fel kéne másznia egy sziklára.
De az ügynököm ragaszkodott hozzá, hogy New Yorkba
menjek.
– Nem gáz, ha el akarsz menni Hollywoodból – mondta Stu. –
De nem tűnhetsz el teljesen.
Az utolsó dolog, amire vágyom, hogy szem előtt legyek, de hát
pont annyi értelme van Stuval vitatkozni, mint egy pelenkással.
Előbb-utóbb mindkettő annyira felhúzza az embert, hogy
feladja.
– Hé, nem maga az a…
Hirtelen még jobban a szemembe húzom a Yankees-
baseballsapkámat, hogy elfedje az arcomat, aztán kikerülöm a
középkorú nőt, aki megtorpant, és most szájtátva bámul. Hátra
se nézek, úgy teperek a Broadwayn, próbálok elvegyülni a
péntek esti, színházba igyekvő tömegben.
Kibaszott röhej, hogy így kell sunnyognom, de a fene egye
meg, egy kis békességre van szükségem. Megvettem egy tetőtéri
lakást az Upper East Side-on, és a múlt héten be is költöztem, de
vajon békén hagyott a sajtó, hogy berendezkedjek? Hagyott egy
túrót! Éjjel-nappal ott táboroznak az épület előtt. Lefizetik a
takarítókat, hogy próbáljanak stikában lefotózni. Még a
portásokat is megkenik, hogy beengedjék őket.
Hét napja nem aludtam. Még a lakást se tudom elhagyni
anélkül, hogy ne csesztetnének a kérdéseikkel.
Gretchennel volt aznap este, amikor meghalt?
Alan tudott a viszonyról?
Alan tiltólistára tette, ezért hagyta ott Los Angelest?
Az a sok rohadt kérdés. Nem akarok már ezzel foglalkozni.
Vagy bármikor a jövőben.
Úgyhogy leléptem. Eljöttem otthonról, nyomomban a
paparazzikkal, beugrottam a bérelt BMW-be, majd valahol
Queensben sikerült leráznom ezeket a hiénákat. A Bömbit aztán
otthagytam az első parkolóhelyen, amelyik szembejött, most
meg itt caplatok céltudatosan, hogy bedőljek az ágyba az első
szállodában, amely feltűnik az utcában, és alhassak végre.
Elégedetten konstatálom, hogy tízmérföldes körzetben nincs
egy fotós se, amikor végül megtorpanok a Lester Hotel előtt. Fél
tucat luxusszálló terpeszkedik pár háztömbnyire innen, de
eszem ágában sincs azokba bejelentkezni. A tízemeletes,
unalmasan szürke Lester az utolsó hely, ahol a hiénáknak
eszébe jutna, hogy keressenek.
Belépek a forgóajtón, és az üres előcsarnokon átvágva a
recepcióhoz lépek, ahol egy gizda fickó strázsál, előnytelen kék
zakóban.
– Szobát szeretnék kivenni – motyogom, és előhúzom a
tárcámat a kifakult farmerem hátsó zsebéből.
– Egy- vagy kétágyasat?
– Kétágyasat.
– Teakonyhával?
– Pont nem izgat, haver. – Előrántok egy köteg bankjegyet és a
repedezett tölgyfa pultra dobom.
– Akkor jó. Ezt töltse ki, kérem.
Odafirkantok egy hamis nevet és címet a felém nyújtott
papírra, majd visszaadom a recepciósnak.
A gyerek nem kér igazolványt, még azt sem futja át, amit a
lapra írtam. Rám se nagyon pillant, amikor odaadja a kulcsot.
Olyan lepattant ez a hotel, hogy még kulcskártyát se
használnak. A kártyát bámulom, ami egy piros műanyag
kulcstartón fityeg. Menő.
Két perccel később a harmadik emeleten szállok ki a liftből, és
beszippantom a potpourri és a citromos felmosó illatát.
Nem ilyesfajta szálláshoz szoktam, de most az egyszer nem
érdekel, hogy a szőnyeg foszladozik a cipőm alatt, vagy hogy a
keskeny folyosót övező ajtókra már nagyon ráférne a festés.
Belépek a 312-es szobába. Azzal se bajlódom, hogy
felkapcsoljam a villanyt: a szemem lassan hozzászokik a
sötétséghez, és a szoba közepén álló franciaágyra fókuszálok.
Másodperceken belül már nincs is rajtam cipő. A pólómat és
bőrdzsekimet a fotelba hajítom, a farmer és a bokszeralsó pedig
a szőnyegen landol.
Kizárólag az alvás érdekel. Nincs telefon. Nincsenek
ügynökök meg menedzserek meg sajtósok. Nincsenek újságírók
meg fotósok.
Csak. A rohadt. Alvás.
3

Maggie

Szokatlanul ruganyos léptekkel sietek végig az utcán. Általában

majd leszakad a lábam műszak végére, különösen péntek
esténként, de most csupán egyetlen részem sajog, mégpedig a
lábam közt.
Szexelni fogunk.
Még jó, hogy.
Az sem érdekel, ha ez szánalmas. Na és aztán, ha a Tonyval
való ritka hancúrozások jelentik számomra a szexuális
kielégülés egyetlen forrását? A kapcsolatok túl sok erőfeszítést
igényelnek, míg a srác esetében csak addig kell némi
erőfeszítést kifejtenem, amíg lehúzom a cipzárt a nadrágján. A
kapcsolatok kimerítőek – Tonyval viszont csak a harmadik vagy
negyedik orgazmus után merülök ki.
Emellett pedig ő sosem követelőzik, nem akarja kisajátítani a
szabadidőmet, és nem tesz úgy, mintha valami szörnyű bűntény
lenne, ha munkamániás valaki. Hozzám hasonlóan ő is
keményen dolgozik, ami miatt hivatalosan is ő a tökéletes pasi
számomra.
Kikerülök egy csapat tizenévest, akik a járdán lézengenek,
aztán odaintegetek a hot dog árusnak, aki mellett a munkába
tartva minden nap elmegyek. Csak pár saroknyira lakom a
bártól, de Tonyval kerüljük, hogy ott fussunk össze. Mindig egy
szállodában találkozunk, ahol egész éjszaka szórakozhatunk,
reggel pedig mindenki megy a maga útjára.
Újabb pozitívum – másnap reggel nincs kínosan közös reggeli.
Néhány perc múlva már a Lester Hotelnél vagyok. Egyenesen
a recepcióhoz lépek, és elkérem a 312-es szoba kulcsát. A
recepciós, egy nagyon cingár, nagyon unott srác monoton
hangon azt feleli, hogy a szobát már elfoglalták.
– Tudom. Számítanak rám – felelem, és egy kissé felforrósodik
az arcom. – Kell legyen ott egy pótkulcs, amit nekem tettek félre.
Maggie Reilly? Mutassam az igazolványomat?
– Á – mondja a srác hátat fordítva. A falra szerelt kampókról
lógó tucatnyi kulcsra mered, majd hosszú, csontos ujjaival
leakaszt egyet.
Megköszönöm a kulcsot, és a lift felé veszem az irányt.
Tonyval voltunk már a Lesterben, úgyhogy ismerem a járást, és
gyorsan megtalálom a szobát. Mintha elnehezülne a mellkasom,
ahogy bedugom a kulcsot a zárba. Egek, már nagyon rám fér a
dugás. Pár hét és itt a vizsgaidőszak, arról nem is szólva, hogy a
jövő hónapban biliárdbajnokságot tartanak a bárban, úgyhogy
hamarosan ki se látszom majd a munkából.
Ha ki akarom szórakozni magam, akkor azt ma este kell
letudnom.
Ahogy belépek a szobába, azonnal körbevesznek az árnyak.
Pislogok, és várom, hogy a szemem megszokja a sötétet, közben
pedig próbálom kitalálni, hogy mi lehet az oka a szobában
honoló síri csendnek. Nem is, várjunk csak, nem annyira síri ez
a csend. Hegyezem a fülem, és már hallom is, ahogy az ágy felől
könnyű lélegzet neszei áramlanak felém.
– Jaj, ne csináld ezt velem, Anthony! – zúgolódom, miközben
leteszem a táskámat a mellettem álló asztalra, és elfordítom a
zárat az ajtón. – Évente háromszor látlak, legyen már benned
annyi jóérzés, hogy ébren maradsz.
Semmi válasz.
Lassan vigyor ül ki az arcomra, ahogy közelebb lépek.
Nagy a kísértés, hogy felkapcsoljam a villanyt, esetleg még
toppantsak is párat, hogy azzal felébresszem, de hát az nem
lenne túl szórakoztató, ugye?
Ehelyett megfogom a pólómat és szépen lerángatom
magamról. Kikapcsolom a csipkés melltartómat, ami a
szőnyegre hull, szorosan a nyomában ott van a farmer
miniszoknyám, az icipici bugyim és a magas sarkúm is.
Megborzongok, ahogy a hideg levegő a csupasz bőrömhöz ér.
Aztán még mindig vigyorogva közelebb osonok az ágyhoz.
– Ne már, Tony – mormolom –, most csak Arubában voltál,
nehogy előadd, hogy megviselt az időeltolódás.
Rekedtes férfihang nyög fel válasz gyanánt.
– Tehát mégiscsak élsz – ugratom, és a virágmintás takaró
széléért nyúlok.
Halkan felnevetek, majd becsusszanok a takaró alá,
odasimulok hozzá, és igyekszem elfojtani a nyögésemet, ahogy
kőkemény mellkasa a csupasz mellemhez ér. A mellbimbóm
azonnal ágaskodni kezd, a feszes kis bimbók a puha
szőrszálakhoz préselődnek Tony pompás mellkasán.
Az egyik lábamat átvetem az izmos combján, és bízom benne,
hogy a lüktető puncimból áramló forróság majd segít abban,
hogy Tony lelassult agya is akcióba lendüljön. De ő csak fekszik
mozdulatlanul. A szobára továbbra is sötétség borul, és bár alig
látom az arcát, az nyilvánvaló, hogy tényleg mélyen alszik.
– Jól van, vágom én – mormogom, és már kezdek
bosszankodni. – Oké. Azt akarod, hogy én támasszalak fel haló
poraidból? Akkor ehhez mit szólsz?
Közvetlenül az ágyékára teszem a kezem, és kissé
meglepődöm, amikor nem az alsónadrág pamutját tapintom ki.
Mégis mióta alszik Tony pucéron?
Nem mintha bánnám.
Ahogy a forróság lassan szétárad az ereimben, végighúzom a
mutatóujjamat a farkán. A mellkasához hasonlóan ez is
kőkemény és… nagyobb? Á, az nem lehet.
Simogatni kezdem az ujjammal a farka hegyét, kitapintok egy
csepp nedvességet, és vigyorogni kezdek, amikor nyögés töri
meg a csendet. Végre valami életjel.
Tony masszív erekciója elárulja, hogy hamarosan ő is felveszi
a fordulatszámot, és bizony igazam lesz. Abban a pillanatban,
ahogy megszorítom, két erős kar fonódik körém és húz
közelebb. Hirtelen összenyom az ölelése, miközben én még
mindig a farkát markolászom, és a meleg ajka az enyémet
keresi a sötétben.
A csókjától kiszökik az oxigén a tüdőmből, és csak kapkodok a
levegő után. Nincs ebben semmi lágyság vagy gyengéd
rákészülés, inkább mindent felfaló mohóság, a nyelve éhesen
hatol a számba, majd fogaival az alsó ajkamba harap.
Mégis mióta csókol így Tony?
És miért nem csinálta már hamarabb is?
Olyan intenzíven csókolózunk, hogy még a megkeményedett
farkát is elengedem. Beleveszek az érzéki örömökbe, amiket a
szája és nyelve kelt életre a testemben. A tagjaimból kifut az
erő. A lábam közt már minden nedves. A mellbimbóm pedig
olyan feszes, hogy szinte már fáj.
Még sosem éreztem ilyen forróságot, mint ami most fut át
rajtam. Szinte ropog a tűz, amikor Tony újra az ajkamba harap.
Felszisszen a parázs, amikor rámarkol az egyik mellemre.
Aztán egyik ujját a csatakos puncimba csúsztatja, és
döbbenten veszem észre, hogy a készülődő orgazmusom
hullámai máris a felszínt nyaldossák.
Azt a kurva!
Az ajkamba harapok, hogy megpróbáljam elodázni a
csúcspontot. Túl gyors lenne, túl hamar.
Mégis hogy lehetséges ez?
Már jó néhányszor lefeküdtem ezzel a pasival korábban, de
akkor hogyan történhet, hogy most az egész testemet ismeretlen
érzések járják át?
Nagy nehezen kinyitom a szemem, annak reményében, hogy
ha egymásra nézünk, talán megértem. Hunyorogva, pislogva
fürkészem az arcát a sötétben, aztán pedig eltöprengek, vajon
miért tűnik most olyan… marconának.
A tekintetem lejjebb vándorol és a karjára téved – az ott egy
tetkó? De hát mikor varratott Tony magának tetoválást?
És miért nem barna? Most jött Arubából, úgyhogy az a
minimum, hogy…
– Mi a baj, cica? – kérdezi egy álmos hang.
Úgy pattanok fel, mintha valaki tízezer voltos áramot vezetett
volna a gerincembe.
 Miért nem ismerem fel a hangját?
Ahogy a most már egyenletesen áramló pánik érzete felér a
torkomba, csak tátogok ott a sötét fejre mellettem, és zavaros
agyamban megismétlem a kérdését.
Mi a baj?
Egy idegennel fekszem az ágyban.
4

Ben

Úgy ébredek, mintha valaki kirángatott volna az álmomból,

köszönhetően egy éles női sikolynak.
Jézusom, micsoda álom volt! Versenyre kelhetne azzal a nagy,
király álmommal, ami még kilencedikben lepett meg éjszaka, és
abban végigtaperolhattam Cindy Mason E méretes kosarait.
Ebben nem volt nagy mell, inkább két kis fincsi C, és egy olyan
női test, amelyen több domborulat is volt, nem csupán egyetlen
érzéki völgy. Szexi száj és egy nagyon is készséges nyelv. Szűk,
nedves punci…
– Úristen, annyira sajnálom!
Ettől az elhaló hangtól aztán teljesen magamhoz térek. Ahogy
összeszedem magam, gyorsan oldalra pillantok, és ráeszmélek,
hogy minden valóságos volt. Az ágyban ott fekszik mellettem
egy gyönyörű, vörös hajú csaj, aki ugyanolyan meztelen, mint
én – és szemmel láthatóan szörnyülködik.
– Mi a fasz…? – Pislogok párat, majd végre arra kényszerítem
a kezem, hogy az éjjeliszekrényen álló lámpa után nyúljon.
Ahogy a sápadt, sárga fény elárasztja a hotelszobát, a
mellettem lévő idegenre irányítom a tekintetem. Zöld szeme
van, nagyon szép zöld szeme, annak ellenére, hogy süt belőle a
félelem. Az arca olyan vörös, mint a haja, és amikor lejjebb
téved a pillantásom, látom, hogy a vörös pír már elérte a
nagyon peckes, nagyon csupasz mellét is.
A kis vörös rajtakap, hogy bámulom, és újra felsikolt, majd
gyorsan az álláig rántja a takarót, hogy elfedje meztelenségét.
Mivel az egész takarót lenyúlta, így most én vagyok teljesen
fedetlen, és felsóhajtok, amikor meglátom, hogy a
világmindenség legnagyobb erekciójával büszkélkedhetek.
Mi a franc folyik itt? Lövésem sincs, ki ez a csaj, csak azt
tudom, hogy nem mostanában volt részem ilyen szexi
látványban. Mágneses erejű zöld szeme és bomba alakja mellett
széles járomcsontja van, fitos kis orra és érzéki szája, ami csak
egy egészen kicsit ferde. Bejön ez az apró tökéletlenség. Ettől
sokkal inkább… igazinak tűnik.
Bírnám azért, ha letörölné végre ezt a rémült kifejezést a
kipirult arcáról. A kurva életbe már, azért csak nem
sorozatgyilkos vagyok. Ráadásul ő mászott az én ágyamba, nem
pedig fordítva.
– Annyira sajnálom – mondja újra, ahogy továbbra is a
takaróba kapaszkodva az ágy széle felé araszol. – Biztosan
eltévesztettem a szobát.
Miközben figyelem, ahogy a paplantógába csavarva
lekínlódja magát az ágyról, a zavarodottság helyét átveszi
bennem a gyanú. Tényleg rossz szobába jött? Oké, hogy a gizda
csávó a recepción totál inkompetens és simán elkeverhette a
kulcsot, de ez mégis mennyire valószínű? Sokkal esélyesebb
lehetőség az, hogy… a francba, újságíró lenne?! Direkt lopózott
be a szobámba, hogy megpróbáljon elcsábítani, hátha el tud így
adni egy szaftos sztorit a bulvárlapoknak?
A kurva életbe!
Gyorsan eltakarom a családi ékszert az egyik lapos
díszpárnával, aztán résnyire szűkült szemmel figyelem, ahogy a
kis vörös a szobában szaladgál, hogy összeszedje a ruháit.
– Mégis ki maga? – mordulok fel. A hangom alapján
egyértelmű, hogy nem szórakozom.
A csaj egy pillanatra elbizonytalanodik, miközben egy fekete
pólót szorongat.
– Tessék?
– Maga újságíró?
– Miért lennék újságíró? – Egy másodpercig igencsak
elkeseredettnek tűnik, ahogy a kezében tartott ruhadarabra
mered, aztán könyörgő pillantást vet rám. – Nem lehetne,
hogy… egy perce becsukja a szemét, amíg felöltözöm?
Jaj, nehogy már most legyen szerény meg szemérmes. Akkor
tutira nem volt az, amikor a farkamat markolászta.
Úgy döntök, egy kis látványosság még jár nekem, ezért úgy
teszek, mintha behunynám a szemem, de a pilláim résén
keresztül azért őt nézem. Homályosan látom, ahogy bekapcsolja
a melltartóját, a farkam csalódottan rándul egyet, amikor a telt
mellét újra textil fedi. Vajon nagyon helytelen lenne megkérni,
hogy bújjon vissza az ágyba?
Sanszos, hogy igen.
– Oké, felöltöztem.
Tényleg felvette az összes ruháját. De a szűk póló és a farmer
miniszoknya, ami csodás dolgokat művel a lábával, csak
aláhúzza, hogy felöltözve is épp olyan jól néz ki, mint
meztelenül.
– Iszonyú hülyének érzem magam – suttogja maga elé.
Aztán mintha csak egy darab húst kínálna a vérszomjas
oroszlánnak, közelebb lép, és átnyújtja a takarót.
Gyorsan elrejtem vele a lenti részeket, miközben ő tovább
motyog.
– Úgy volt, hogy… egy pasival fogok itt találkozni. Azt mondta,
ez a szobaszáma, és… valószínűleg eltévesztettem. Én… én… –
dadogja – általában nem szoktam idegenek szobájába betörni,
becsszóra. Csak hát… – Elhallgat, az arca pedig minden
pillanattal egyre vörösebb lesz.
Idegenek?
A szó ott marad lógva a levegőben, és újabb adag
zavarodottságot hoz magával. Nem ismer fel?
Most tényleg nem ismer fel?
Annyira azért nem vagyok nagyképű, hogy azt gondoljam,
ezen a bolygón minden nő tudja, hogy ki vagyok, de az arcom
most már hetek óta ott virít minden hollywoodi szennylapon,
minden szórakoztató műsorban, az összes közösségi oldalon.
Még az az idős pár is hallott rólam, amelyikhez tisztíttatni
hordom a ruhát, pedig ők az ötvenes évek óta nem voltak
moziban.
 – Én akkor most lépek, jó? – mondja a csaj. – Nagyon
sajnálom. Azt hiszem, nem kérhetek elégszer elnézést… ezért az
egészért. Én, ööö, én amúgy egy Olive Martini nevű bárban
dolgozom, a Broadway és a Negyvenötödik utca sarkán,
úgyhogy ha valamikor arra jár, ugorjon be, és a ház kontójára
ihat. – Mély levegőt vesz. – Tudom, hogy egy ingyen ital nem túl
nagy kárpótlás… ezért itt, de ennyit tudok tenni.
Aztán összeszorítja a száját, és tágra nyílt, szégyentől csillogó
szemmel néz rám, mire a fura helyzetben rejlő abszurd humor
végül eluralkodik rajtam. Egy teljesen idegen nő bebújik
mellém az ágyba, a szart is kicsókolja belőlem, a farkam áll,
mint a cövek, és akkor ő most ingyen piával kínálgat jóvátétel
gyanánt?
Nevetés buggyan fel a torkomból, ahogy próbálok összerakni
egy mondatot, amellyel talán kevésbé tűnne hibbantnak ez a
szituáció.
De nincs alkalmam kimondani.
A csaj esetlenül rám mosolyog, újra rémültnek tűnik, és az
ajtó felé rohan.
Valami rózsaszín holmit veszek észre a szőnyegen.
– Várjon – kiáltok utána, ahogy a kilincsért nyúl. – Elfelejtette
a…
Kicsusszan az ajtón, ami halk kattanással bezárul mögötte.
– …a bugyiját – fejezem be.
És ekkor végre engedek a késztetésnek, és elröhögöm magam.
5

Maggie

Teljes sebességgel teperek végig az utcán, és úgy kapdosom az

éjszakai levegőt, mintha az oxigéntúladagolás kitörölhetné
belőlem a vegytiszta megaláztatást, ami a torkomat szorítja.
Hátrapillantok a vállam fölött, félig-meddig arra számítok, hogy
a szexi idegen, akit az imént marcangoltam meg, ott lohol a
nyomomban. De nem. Csak azt látom, hogy a tömeg lassan
kiömlik a színházakból, és az imént látott előadásról csevegnek.
Tudom, hogy a sötét hajú félisten nincs közöttük, mert
lehetetlen lenne nem észrevenni valakit, aki ilyen halálosan
jóképű.
Mégis hogy lehet, hogy valaki ennyire vonzó legyen?
Amikor a fickó felkapcsolta a villanyt, gyorsan be kellett
csuknom a számat, nehogy a hotelszoba szőnyegére csorgassam
a nyálam. Olyan külseje volt, mint amilyennel manapság csak a
férfimodellek büszkélkedhetnek – kobaltkék szemek, egyenes,
fehér fogsor, és olyan gödröcskék az arcán, amelyektől muszáj
elolvadni. De volt benne valami kevésbé szépfiús is, amit jól
kihangsúlyoztak a bicepszét és mellkasát díszítő tetoválások,
meg a zilált, barna haja, ahogy felkunkorodott a füle alatt.
Ordított róla, hogy rosszfiú. Borzasztóan szexi volt. Meg persze
csábító. Hála az égnek, hogy kivergődtem onnan valahogy.
A jó ég tudja, hogy mit csináltam volna, ha egy másodperccel
is tovább maradok.
Valószínűleg ájultra kúrom a szerencsétlent.
– Elnézést, hadd menjek át – szólok hangosan, ahogy
átverekszem magam ugyanazon a tinédzsercsoporton, amely
mellett a hotelbe menet is elhaladtam.
– Hova sietsz, cica? – kiált utánam nevetve az egyik buggyos
nadrágos kölyök.
Tudomást sem veszek róluk, csak furakodom előre, a cipőm
magas sarka kopog a járdán. Mindig az utamba keveredik
valaki, aki lelassít, pedig én csak haza akarok érni, és úgy tenni,
mintha ez az egész fiaskó a hotelben meg se történt volna.
De miért nem volt ott Tony?
Erre a kérdésre megtorpanok.
Az elmúlt öt percben azért ostoroztam magam, mert egy
idegen szobájában kötöttem ki, de nem létezik, hogy
eltévesztettem volna a számot. Hiszen felírtam a kezemre!
Homlokráncolva megfordítom a kezem, és a három
számjegyre meredek, amelyeket a tenyeremre firkantottam.
Tessék, ott van: 312. A tinta már kissé elmaszatolódott, de a
számot nem lehet eltéveszteni. Jó helyre mentem, ami azt
jelenti, hogy az a rohadék Tony felelős ezért az egész
kalamajkáért.
De miért nem jött el a randira? Csak felhívott volna, ha
változik a terv, nem?
A táskámba nyúlok, a telefonomat keresem, majd előhúzom,
és felnyögök. Még mindig le van némítva. Elfelejtettem
visszahangosítani, amikor lejárt a műszakom.
Öt másodperccel később már a hangpostámat hallgatom, és
lám-lám, Tony hangja szólal meg.
– Szia, Mags, én vagyok. Figyelj csak, rossz hírem van. A
gépnek le kellett szállnia Tallahasseeben. Valami nagyon para
hurrikán épp most ért ide, és a légitársaság minden járatot
késleltet. Leghamarabb holnap reggel tudok továbbindulni, de
nem lesz szerencsénk, bébi. Délután egy kiadóval van
megbeszélésem, ötkor pedig már indulok is tovább Bora Borára.
Úgy néz ki, hogy majd csak akkor tudunk összefutni, ha
legközelebb a városban járok. Valószínűleg augusztus végén.
Üdvözlöm a többieket az Olive-ban.
Fogcsikorgatva teszem le a telefont. Üdvözlöm a többieket az
Olive-ban?
 A dühtől felkavarodik a gyomrom, de legbelül tudom, hogy
nem okolhatom Tonyt a történtekért. Nem ő irányítja az
időjárást, de még a légitársaságokat sem, és nem tehet róla,
hogy a járat késése miatt, amelyről nem is tudtam, egy másik
pasi ágyában kötöttem ki.
A fenébe is, csak magamat hibáztathatom. Mi a francért nem
kapcsoltam fel a villanyt, amikor beléptem, ahelyett, hogy
egyből beugrom az ágyba, és elkezdem kiverni egy idegennek?
Én vagyok az idióta, nem Tony.
Mélyeket lélegzek, hogy megnyugodjak. Ez azért nem akkora
ügy, ugye? Egyszerűen csak összekevertem két pasit. Meg aztán
a kék szemű rosszfiút úgyse fogom látni soha többé. Jó, kivéve
akkor, ha úgy dönt, hogy behajtja az ingyen italt, amit ígértem
neki, de annak meg mennyi a valószínűsége? Talán máris azt
gondolja, hogy teljesen hibbant vagyok.
Ami igazából kellő éleslátásra valló észrevétel lenne a
részéről.
Erre kibuggyan belőlem a nevetés, nem tudom megállni. Jó,
kissé hisztérikusan vihogok, de legalább képes vagyok
felfedezni a helyzet szórakoztató oldalát. Amikor felvillan
bennem a kép, ahogy a fickó tágra nyílt szemmel és impozáns
erekcióval fekszik az ágyban, a kuncogás helyett már teli
torokból röhögök.
Ahogy hazafelé tartok, a megaláztatás a cipősarkam minden
egyes koppanásával egyre inkább halványulni kezd. Rendben,
egy kicsit molesztáltam egy férfit, akinek még a nevét sem
tudom. Nagy ügy. Ő nem nagyon bánta. Én se bántam. Senkinek
nem esett baja. És valószínűleg soha az életben nem futunk
össze még egyszer, szóval végül is mi baj történt?
Mire elérek hazáig, az idegeim kezdenek kisimulni. A kulccsal
bejutok az előtérbe, aztán beljebb lépek, és köszönök a pult
mögött álló biztonsági őrnek. Annak fényében, hogy alig tíz
háztömbnyire vagyunk a Central Parktól, bárki azt hihetné,
hogy a lakbér csillagászati összegre rúg. Amikor ideköltöztem
Albanyból, azt gondoltam, sosem fogok olyan lakást találni, ami
rendben van, és nem kell kiadnom rá az összes spórolt pénzem,
de már a Manhattanben töltött első napon megütöttem a
főnyereményt.
Summer Windsor, aki korábban maga is az Olive-ban volt
pincérnő, épp ki akarta adni a nagyanyja lakását, és amikor
megtudta, hogy akkoriban egy motelben húztam meg magam,
felajánlotta, hogy költözzek be hozzá a kisszobába. A lakbér
szinte aprópénz, így aztán tudok spórolni a tandíjra, és azt sem
bánom, hogy a kanapén kell aludnom, amikor Summer
nagymamája látogatóba jön. Sőt, igazából nagyon is várom a
nagyi látogatásait. Ha már család nélkül nőttem fel, néha
jólesik, ha valaki babusgat.
Amíg a lifttel felérek a tizedikre, újra a telefonomra pillantok.
Majdnem hajnali egy van, ami azt jelenti, hogy Summer vagy
alszik, vagy a barátjánál van, esetleg a fémdobon gyakorol.
Istenem, csak ne a harmadik lehetőség legyen.
A fohászomat nem hallja meg senki – amikor belépek a
lakásba, azonnal a csilingelő karibi dallomok ütik meg a
fülemet, amint lakótársam épp a Ringat a víz című dalt adja elő
A kis hableányból.
– Még mindig nyomod? – kérdezem, és a dohányzóasztalra
dobom a táskám, majd lerogyok a kanapéra.
– Három nap múlva itt az esküvő – feleli Summer a szoba
túlsó végéből. – Muszáj gyakorolnom.
Pont az apró étkezőnk ablaka alatt állította fel a dobot. A
sikátor túlsó oldalán lévő épület lakói már számos alkalommal
átordítottak, hogy jobb lenne, ha nem erőltetné ezt. Én is ezen a
véleményen vagyok, de nem tagadom, hogy azért ez valahol
szórakoztató: Summer, a szőke, kék szemű könyvelő, ahogy
püföli a fémdobot, hogy játszhasson egy jamaicai lagzin.
A Montego-öbölben nyaralt, amikor megismerte álmai
férfiját, Tygue-t. Mindketten fülig szerelmesek lettek, a srác
pedig egy hónap múlva New Yorkba költözött. Most már több
mint egy éve elválaszthatatlanok, és néhány nap múlva
Jamaicába repülnek Tygue bátyjának lagzijára.
Isten tudja, honnan szedte Summer az ötletet, hogy neki
fémdobon kell játszania ezen az örömteli eseményen. Nem
tudom elképzelni, hogy Tygue kérte volna erre, úgyhogy
némileg megrémít a lehetőség, hogy a lakótársam maga állt elő
ezzel a javaslattal.
– Nem gondoltam volna, hogy ma este még hazajössz. Miért
nem vagy Tonyval? – kérdezi Summer, majd a nagy
koncentráció közepette az ajkába harap, és ütögeti tovább a
méretes hangszert.
– Ne akard tudni – nyögöm, aztán lerúgom a cipőmet, és a
kávézóasztalon pihentetem a lábam.
A fülem végre megpihenhet, mert abbahagyja a dobolást.
Halványkék szemében kíváncsiság villan, feláll a székről, és
megkérdezi:
– Mi történt?
A feneke még le se huppant mellém a kanapé párnájára, de a
sztori fele már kibukott belőlem.
Amikor a végére érek. Summer kontrollálhatatlanul nevetni
kezd.
– Jól van, vihogj csak rajtam – ráncolom a homlokom. – Ettől
aztán sokkal jobban érzem magam.
– Úristen, nem tudom elhinni, hogy ezt megcsináltad – préseli
ki magából két nevetőgörcs között.
– Pedig hidd csak el. Őszintén szólva még sosem kerültem
ennyire megalázó helyzetbe. Ez még annál is rosszabb volt,
mint amikor az a takonypóc Billy Turner kigúnyolt ötödikben,
amiért nevelőszülőknél élek.
– Fú, az nem jó – feleli Summer, aztán eltűnődik. – De
legalább szexi volt a pasi?
– Az nem is jó szó erre. Ő olyan… olyan… − próbálom a
szókincsemben megtalálni a megfelelő jelzőt, de egyik sem
passzol ide igazán. – Hihetetlenül jóképű.
Summer mindjárt érdeklődni kezd.
– Jó teste volt?
– De még mennyire! És olyan igazi lázadó típusnak nézett ki.
Kócos haj, tetkók, az a „túl menő vagyok a borotválkozáshoz”-
szerű fazon.
– Ú, mint Colin Farrell!
 – Kicsoda?
– Mindig megdöbbent, hogy mennyire fogalmad sincs a szexi
színészekről, Mags.
– Ez a pasi nem színész. Jó, mondjuk egy kicsit ismerősnek
tűnt valahonnan, vagy legalábbis most már annak tűnik, ahogy
visszagondolok rá, de szerintem csak egy szimpla fickó volt, aki
ki akarta aludni magát – amíg én fel nem bukkantam, hogy egy
kicsit megmarcangoljam.
– És örült neki?
Eszembe jut a megkeményedett pénisze a kezemben, és
igyekszem leküzdeni a borzongást.
– Hát, ja.
– Akkor nincs nagy baj – vonja meg a vállát Summer. –
Amikor majd felébred holnap, valószínűleg azt fogja hinni,
hogy csak álmodta az egészet. Még a nevedet sem tudja, hacsak
nem hagytad ott a jogsidat az éjjeliszekrényen vagy valami.
Egy elszabadult hajtincset simítok a fülem mögé, és érzem,
ahogy forró pír terül szét az arcomon.
– Hát, igazából tényleg otthagytam neki valamit.
Summer a homlokát ráncolja.
– Mit?
Mielőtt még visszanyelhetném, kitör belőlem a vinnyogás.
– A bugyimat.
Egy pillanatnyi csend után a lakótársam olyan magas hangon
kezd visítani, hogy összerezzenek.
– Hát ez haláli! – nevet. – Totál kész vagyok ettől!
A nevetése visszahozza a megaláztatás érzését, amit
mindeddig próbáltam elnyomni magamban. Semmi másra nem
vágytam ma este, csak Tonyra. Ehelyett komplett idiótát
csináltam magamból egy vadidegen előtt, most pedig azzal a
tudattal kell élnem, hogy meztelenre vetkőzve beugrottam egy
olyan fickó ágyába, akit nem is ismerek, és lenyomtam a
nyelvem a torkán.
A pozitívum viszont az, hogy soha többé nem kell látnom az
illetőt.
6

Ben

Kávéval a kezemben sétálok a Keleti Negyvenötödik utcán, és

beszívom a kora reggeli levegőt, majd elfintorodom, amikor
kipufogógázt nyelek helyette. Rohadtul utálom New Yorkot.
Baromi zsúfolt, és itt valami mindig iszonyatosan bűzlik. De szó
szerint.
Amikor megállok egy ékszerüzlet előtt, hogy belekortyoljak a
kávémba, kénytelen vagyok szemügyre venni a hatalmas
kirakatüvegben tükröződő képmásomat.
A következő látvány fogad: borostás áll, szem alatti karikák,
véreres szemek. Ez mind megerősíti azt, amit már egyébként is
tudtam – szarul nézek ki.
Újabb álmatlan éjszaka van mögöttem, a mostaninak
azonban semmi köze a lakásom előtt lődörgő fotósokhoz. Annál
több köze van ahhoz a vörös hajú tornádóhoz, aki végigsöpört a
szobámon.
Minél többször játszottam le a fejemben a dadogó
magyarázkodást, annál kevésbé voltam meggyőződve arról,
hogy az éjféli látogatóm maga is hiéna lenne. Azután pedig még
kevésbé hittem ezt, hogy megvettem a reggeli újságokat a
Lesterrel szemben álló újságosbódénál, és egyik pletykalap
címoldalán sem virított a képem.
Ha Piroska riporter lenne, akkor a csábítás története a
Tatlerbe már minimum bekerült volna, az a szennylap ugyanis
közismerten mindig hagy helyet az utolsó pillanatban befutó
„nagy fogásoknak”.
Mivel nem kerültem be az újságba, azt gyanítottam, hogy a
csaj mégis igazat mondott, és tényleg csak rossz szobába tévedt
be, a rossz pasi ágyába.
És Hamupipőkéhez hasonlóan Piroska is hagyott egy édes kis
búcsúajándékot a hercegének: egy rózsaszín csipkebugyit.
No meg az ingyen ital ígéretét.
Normális körülmények között eldobtam volna a bugyit, és
nemet mondok a piára, de a tegnap este minden volt, csak
normális nem.
Oké, a csókja is borzasztóan szexi volt, de attól gerjedtem csak
be igazán, hogy úgy tűnt, a csajnak tényleg fogalma sincs arról,
ki vagyok.
Minden lépésem a nagy nyilvánosság előtt zajlik, akár az
Oscar-díj vagy a Golden Globe gáláján jelenek meg, akár
modellekkel vagy színésznőkkel jövök össze. Akár akarom, akár
nem, a nők tudják, hogy ki vagyok. Szájtátva merednek rám,
amikor elmegyek mellettük az utcán. Ezrével küldik a
tweeteket, a sikamlós privát üzeneteket és a kéretlen meztelen
képeket. Neveztek már szívtiprónak és alfahímnek, ördögnek és
angyalnak, és amikor legutóbb Jimmy Fallon műsorában
vendégeskedtem, majdnem szétszedett a tömeg a stúdió előtt.
Szóval, akkor hogy a búbánatban nem ismert fel ez a csaj?
Elég régóta dolgozom már a filmiparban ahhoz, hogy rájöjjek,
mikor vetít nekem valaki, és őszintén nem hiszem, hogy tegnap
este hazudott volna a látogatóm. Piroskának fogalma sem volt
arról, mekkora híresség vagyok, és annak fényében, hogy nem
kezdett el nyáladzani már a puszta látványomra, azt gyanítom,
hogy különben se hatná meg a dolog.
Na, azért ez elég izgató.
Meggyorsítom a lépteimet, a tekintetemmel pedig azt
keresem, hogy hova is parkoltam. Emlékszem, hogy annak a
színháznak a közelében volt, amelyben tavaly a Hamletben
játszottam, és talán még egy Starbucks is volt a közelében, meg
egy…
Sztriptízbár.
Olyan hirtelen torpanok meg, hogy kis híján hanyatt esem.
Basszus, basszus! Én csak arra vágytam, hogy megszabaduljak a
lesifotósoktól, de most így visszagondolva tényleg jobban körül
kellett volna néznem, hogy hol vagyok, mielőtt leparkolom a
kocsit. Sikerült ugyanis egy kurva sztriptízbár előtt megállnom.
Hát akkor ennyit arról, hogy kerüljük a botrányt.
Összerezzenek, amikor észreveszem, hogy kisebb tömeg kezd
összegyűlni a járda szélén. Egyre növekvő nyugtalansággal
lépek közelebb, és már látom is, hogy seregnyi rendőr ácsorog
ott, mérföld hosszú sárga, a bűntény helyszínét jelző szalaggal.
Éppen az én fényes, ezüstszínű Bömbim körül.
Mi a franc?
Hátrébb lépek, igyekszem beolvadni a tömegbe. Aztán ahogy
átkukucskálok egy nő feje fölött, már látom is, hogy a BMW-t
teljesen szétkapták. Ajtó sehol. Úgy néz ki, hogy a motor is
eltűnt. Mintha az éjszaka folyamán egy hiénacsapat támadt
volna a kocsira, és csontig lecsupaszították volna a dögöt. Ez
mondjuk nem lep meg. Ami viszont meglepő, hogy New York
City színe-java is a helyszínen van.
De vajon miért érdekli a rendőröket az én autóm?
Hamarosan ez is kiderül, amikor az előttem álló nő odahajol a
barátnőjéhez, és a fülébe súgja:
– Ez Ben Barrett kocsija.
A barátnő, egy duci barna, láthatóan levegő után kapkod.
– A színészé?
– Persze. Hallottam, amikor az egyik rendőr mondta. – A nő
hangja reszelős suttogássá halkul. – Úgy gondolják, Barrettet
talán el is rabolhatták.
Mi van?
Az akaraterőm minden morzsájára szükségem van, hogy ne
essen le az állam mindenki előtt.
Forog velem a világ, ahogy elhúzódok a mormogó tömegtől,
igyekszem olyan lazán elsétálni, ahogyan csak bírok.
Körülnézek, és amint megpillantom a kávézót a sarkon, máris
arrafelé veszem az irányt.
Fel kell hívnom az ügynökömet, hogy tisztázzam ezt az egész
röhejes félreértést – a terv még inkább sürgetővé válik, amikor
a kávézóba belépve a saját nevemet hallom a pult fölé helyezett
tévéből.
– Egyes vélekedések szerint Ben Barrettet, a hírhedt
akciósztárt elrabolták – mondja épp a mikrofonba az egyik
orrhangú riporter. – Az autóját magára hagyva, darabokra
szedve találták meg egy helyi klub előtt New Yorkban, a
rendőrség már a legrosszabbtól tart.
A baseballsapkámat mélyen a szemembe húzva állok a
hosszú krómpult előtt, és a képernyőre szegezem a tekintetem.
Kényszerítem magam, hogy ne nyögjek fel, amikor
észreveszem, hogy a tévécsatorna tudósítója, valami Katie
közvetlenül a Lester Hotel előtt adja elő a mondókáját.
Elfojtok magamban egy káromkodást, amikor a gizda
recepciós is feltűnik a képen.
– Joe Dorsey-val beszélek, aki abban a szállodában dolgozik,
ahol Ben Barrettet utoljára látták. Derek, mit tud elmondani a
vele való találkozásáról?
Ökölbe szorul a kezem.
– Hát, nagyon feldúltnak tűnt – mondja a gyerek, miközben a
tekintete pedig a mikrofonról a ráfókuszáló kamerára vándorol.
– Idegesnek látszott.
– Hogy érti azt, hogy idegesnek látszott?
– Szerintem be volt drogozva.
A riporter döbbenetet színlel.
– És nem is volt egyedül – teszi hozzá a gyerek, majd
beleinteget a kamerába és azt tátogja: − Szia, anyu!
– Azt akarja mondani, hogy Ben Barrett találkozott valakivel
itt tegnap este?
– Nem valakivel. Egy nővel. A csaj vagy fél órával utána
érkezett. – Dorsey elvigyorodik, amitől a pofacsontja esetlenül
kidomborodik. – Szerintem szexuális kapcsolatot létesítettek,
Katie.
A fejembe szökő vértől már nem hallom az interjú végét. A
kezemet még mindig ökölbe szorítom, amikor a mosdókhoz
vezető kihalt folyosó felé csörtetek.
Előhalászom a telefonomat a farzsebemből, és felhívom az
ügynökömet.
 – Ben, minden rendben? – hördül fel Stu Steinberg a
túloldalon.
– Jól vagyok – sóhajtom, és megdörzsölöm a borostát az
államon. – Mi a franc folyik itt?
– Tőlem kérdezed?! – kiáltja, majd válogatott káromkodások
hagyják el az ügynököm száját. – Mégis hogy lehet, hogy a
kibelezett kocsidat egy sztriptízbár előtt találták meg?
– Megpróbáltam lerázni a sajtót. Aztán bejelentkeztem egy
hotelbe, hogy aludjak egy kicsit. – Ez a válasz még az én
fülemnek is minimum hülyén hangzik, legrosszabb esetben
pedig szánalmasnak.
– És ki az a prosti, akivel tegnap este voltál?
Megkeményedik az arcom.
– Nem prostival voltam. Tudod jól, hogy az nem az én
stílusom.
– Szeretnéd tudni, hogy én mit tudok rólad, Ben? – vált át
gunyoros hangnembe az ügynököm a telefonban. – Azt, hogy
egy kibaszott idióta vagy! Épp most örököltél húszmillió dolcsit
egy olyan nőtől, akivel aztán végképp nem lett volna szabad
lefeküdnöd…
– Gretchen és én soha…
– Pedig megmondtam neked, hogy húzd meg magad, de
hallgattál rám? Dehogy hallgattál, hanem mentél a saját fejed
után, és jó nagy vihart kavartál a sajtóban. El tudod képzelni,
hány újságíró hívott csak ma reggel? Hogy a rendőrséget már
ne is említsem.
– Stu…
– Mondom, hogy mit fogunk csinálni, Ben. Felhívom Maryt, ő
meg odarepül New Yorkba. Leül veled, és kitalálja, hogyan lehet
úgy eladni ezt a sztorit, hogy ne tűnj totális gyökérnek. De
először le kell állítanunk a rendőrséget, és kiadnunk egy
nyilatkozatot, hogy a Nagy Sztár él és virul. Capisci?
– Nem is vagy olasz – mormogom.
– Capisci? – ismétli Stu, most már egy fokkal zordabban.
– Ja, persze. Jó lesz így. Marynek viszont mondd meg, hogy
maradjon Los Angelesben. Nincs itt semmiféle sztori.
 – Meg vagy te hibbanva?
Olyan szorosan markolom a telefont, hogy attól tartok,
milliónyi apró darabra hullik szét a kezemben.
– Nem hibbantam meg, csak fáradt vagyok. Belefáradtam
abba, hogy állandóan a nyomomban vannak és zaklatnak. Egy
hete nem aludtam rendesen, Stu. Úgyhogy mondd meg szépen a
rendőrségnek, hogy hagyják abba a nyomozást, de tőlem ne
várd, hogy akár egyetlenegyszer is megjelenjek a kamerák előtt,
és kimagyarázzam ezt a nevetséges baromságot, amit a sajtónak
megint sikerült kiagyalnia.
– És akkor mi lesz? Nem gondolod, hogy csak felszítod a tüzet
azzal, hogy eltűnsz a föld színéről? – szegezi nekem a kérdést
Stu, akit még sosem hallottam ennyire dühösnek.
– Pontosan ezt fogom tenni. Nem te akartad, hogy húzzam
meg magam? Hát akkor meghúzom magam! Nem veszem fel a
telefont senkinek, és nem találkozom se Maryvel, se mással a
PR-cégtől. Sőt: kibaszottul semmit sem csinálok.
– És ez mégis mit akar jelenteni?
– Ez azt jelenti, hogy Ben Barrett hivatalosan is kilépett a
rivaldafényből. Azt még nem tudom, hogy mennyi időre. De
elegem van, Stu. Ha nem tudok egy kicsit nyugodtan pihenni,
akkor a diliházban fogok kikötni, úgyhogy nyugtasd meg a
zsarukat, mondj, amit akarsz az újságíróknak, de engem hagyjál
békén. Capisci?
7

Maggie

– Szia, Maggie!
Rámosolygok a két kislányra az ajtóban, majd aláírom a
kilépő ívet a közösségi központban, ahol önkéntes vagyok.
Odaintek a felügyelőtanárnak, aki recepciós is egy személyben,
megölelgetem az ajtóban álló, kuncogó kislányokat, és már
lépek is ki a szabadba.
Amikor végre egyedül vagyok, kimerült sóhaj szakad fel
belőlem, ami egész délután szorította a mellkasomat.
Tekintetbe véve, hogy mindössze három órát aludtam az éjjel,
valószínűleg jobb lett volna, ha kihagyom ezt a műszakot, és
ágyban maradok, de a bosszantó felelősségérzetem szokás
szerint a lustálkodás útjába állt.
Az, hogy a Joshua Broger Ifjúsági Központban dolgozom,
sokkal többet jelent számomra a diplomámhoz szükséges
terepgyakorlatnál. Fontos számomra, és tudom, hogy a
gyerekek csalódottak lesznek, ha nem megyek be – ami ritkán
fordul elő. A legtöbb gyerek, aki a központba jár,
nevelőszülőknél lakik, és mivel én magam is így éltem
tizenhárom évig, pontosan tudom, milyen jó lett volna, ha én is
eljárhatok egy olyan helyre, mint a Broger Központ. Itt
segítenek a házi feladatban, beszélgethetnek egy nevelővel,
vagy csak hasonló korú gyerekekkel lehetnek együtt.
Úgy érzem, van értelme annak, hogy önkéntes vagyok itt. És
tényleg van is. Ebben biztos vagyok.
De azért jó lenne, ha úgy lenne értelme a munkámnak, hogy
még fizetnek is érte.
 A lényeg azonban, hogy fáradt vagyok. Holtfáradt. Annyira
kimerültem, hogy úgy érzem magam, mint egy statiszta valami
zombifilmben.
Az végképp nem segít a helyzeten, hogy ahelyett, hogy Tony
gyorsan rendbe tett volna, csak még frusztráltabb lettem, mint
előtte. És ahelyett, hogy kisepertem volna a kínos emlékeket a
fejemből, fél éjszakán át ébren voltam, és a rejtélyes
rosszfiúmon töprengtem. Ha bátrabb csaj lennék, akkor talán
ott maradok, és felvetem, hogy esetleg ki is élvezhetnénk még
néhány kört a névtelen szexből. Akkor legalább nem azzal telt
volna az éjszaka, hogy feldúltan és kielégületlenül heverek az
ágyban.
Újra felsóhajtok, majd kilépek a járda szélére, hogy leintsek
egy taxit. Viszonylag gyorsan találok is egyet, habár a visszaút
Manhattanbe gyorsnak azért nem mondható. Már két perc
késésben vagyok, mire a sofőrnek sikerül kimanővereznie a
szombat esti beállt forgalomból, és végre lefékez az Olive előtt.
Átnyújtok neki néhány bankjegyet, aztán besietek, és a báron
átvágva a személyzeti pihenő felé veszem az irányt.
– Szia, Trish – szólok oda a pulthoz.
Abban a másodpercben, ahogy megpillant, elhajítja a kezében
lévő nyugtákat, és odarohan hozzám.
– Menj gyorsabban! – sziszegi.
Megragadja a karomat, és gyakorlatilag végigrángat a hátsó
folyosón, miközben én csak meresztem a szemem.
– Mi a baj?
– Csak mozogj már!
Trisha belöki a pihenő ajtaját, és a sarkamban marad, mialatt
a helyiség túlsó végében álló öltözőszekrényekhez megyek.
Kinyitom a szekrényemet, és a kollégámra sandítok.
– Mi van?
Egyik lábáról a másikra áll, sötét tekintete ide-oda cikázik.
– Szerintem itt van Ben Barrett.
Kibújok a nadrágomból, majd felveszem a farmerszoknyát,
amit a pincérnőknek viselniük kell a bárban.
– Kicsoda?
 – Kicsoda? Kicsoda? El se hiszem, hogy képes vagy ezt
kérdezni. Egy hős szíve? McLeod bosszúja? A harcos?
Pislogok egyet.
– Romantikus regényeket ír, vagy mi?
Trisha felvisít.
– Dehogy, te idióta! Ezek azok a filmek, amelyekben játszott.
Most komolyan mondod, hogy nem is hallottál Ben Barrettről?
Megvonom a vállam, ahogy ledobom a pólómat, és lecserélem
egy V nyakú fekete felsőre.
– A neve ismerősen hangzik, de nem tudnék hozzá arcot
társítani – felelem, miközben lerúgom a tornacipőmet, és
belebújok a fekete magas sarkúmba, majd visszafordulok a
felpaprikázott kolléganőmhöz.
– A legfrissebb akciófilmjét épp most játsszák a mozik! –
förmed rám Trisha.
– Trish, legutoljára tízéves koromban voltam moziban. A
nevelőszüleim akkor vitték el az összes gyereket valamilyen
Disney-filmre. – Grimaszt vágok. – Ha jobban belegondolok, ez
volt az egyetlen alkalom, amikor moziban voltam.
– És mi van a tévével? – kérdezi, és bosszúsan lebiggyeszti az
ajkát. – Azt csak nézel.
– Nem igazán – felelem, majd egy kicsit eltöprengek. – Ha
nem vagyok túl fáradt, akkor néha megnézek egy-egy nyálas
kalandfilmet a lakótársammal. De mostanában inkább a
főzőműsorokat preferáljuk. A jamaicai konyhával ismerkedik,
hogy majd össze tudjon valamit ütni Tygue-nak. Az első
alkalommal mind ételmérgezést kaptunk, úgyhogy…
– Felejtsd el! – vág közbe Trisha, akit láthatóan nem
szórakoztatott a történetem. – Csak annyit mondok, hogy
szerintem egy filmsztár ül a biliárdasztal melletti bokszban.
Engem ez annyira nem izgat, de úgy érzem, tartozom a
barátnőmnek annyival, hogy megkérdezzem:
– Mégis miből gondolod?
– Hát bejött úgy egy órája, odasétált a pulthoz, és rendelt egy
szénsavas ásványvizet. Odanyomott Mattnek egy százast, és azt
mondta, hagyjuk békén.
 – Fú, akkor ez tutira ő!
Trisha tudomást sem vesz rólam.
– Baseballsapka van rajta, és elbújt az újságja mögé, de akkor
is annyira ismerősnek tűnik. Néhányszor elmentem mellette, és
meg mernék esküdni, hogy ő az. És van még más is.
– Alig várom, hogy halljam.
– Ma láttam a hírekben, hogy a rendőrség megtalálta Ben
Barrett elhagyatott kocsiját néhány háztömbnyire innen.
– Lehet, hogy nem talált közelebb parkolóhelyet.
– Aztán – folytatja Trish, akit még mindig nem érdekel, hogy
mit mondok neki – a rendőrség nyilatkozatot adott ki, mely
szerint Ben Barrett él, jól van, csupán a jó öreg New York-i
vandalizmus áldozatául esett. De szerintem az egész ügy csak
átverés. Azért hagyta hátra a kocsiját, mert menekül.
Ezt már végképp nem tudom hova tenni.
– És szerinted miért érdekelne engem ebből bármi is, Trish?
– Mert neked kell kiderítened, hogy ő az, vagy sem! – nyüszíti.
– És én honnan tudnám? Vagy már elfelejtetted, hogy lövésem
sincs, hogy néz ki a fickó?
– Jó, de nekem akkor se lehet. Már túl sokszor mentem el a
boksz mellett. Ha még egyszer arra járok, gyanút fog, és lelép.
A plafonra emelem a tekintetem. Tudom, hogy Trisha halálra
unja magát a pasija mellett, és emiatt néha imádja mások
dolgába ütni az orrát. De ez azért mégis nevetséges.
Amint kilépünk a pihenőből, ugyanott folytatja.
– Akkor kideríted, hogy ő-e Ben Barrett?
– Nem. Kérd meg Mattet.
– Már megkértem. Azt mondta, hogy hagyjam békén a
szegény fickót.
– Támogatom ezt az ötletet. – Megállok a pultnál, keresni
kezdem a kötényem, aztán a pultosra vigyorgok. – Az ötös boksz
odacsúsztatott egy százast, mi?
– Bezony. Gondolom, Trish már elújságolta, hogy szerinte a
fickó valami nagy sztár álruhában – mondja Matthew, és
bosszús pillantást vet a lányra, de aztán komolyra fordítja a
szót. – Figyelj, azt kérte, hogy ne zavarjuk, úgyhogy ezért is
igyekeztem ezt a csajt itt – bök Trishára a hüvelykujjával – távol
tartani attól a szegény embertől.
A kolléganőm gyilkos pillantást vet rá.
– Ha hagynád, hogy odamenjek, megígérem, hogy többé nem
fogom zavarni.
– Ja, persze – dohogja Matt.
Lynda, az üzletvezető közelít felénk a homlokát ráncolva, és
ezzel vége is a barátságos csipkelődésnek. Pedig egyáltalán nem
szigorú, csak a konzervatív természete és a humorérzék teljes
hiánya eléggé lelombozza a kollégák legnagyobb részét.
De legyen bármilyen morcos is, én attól még kedvelem, így
most is mosolyogva köszönök neki.
– Szia, Lynda.
Ő viszont tudomást sem vesz a köszönésemről.
– Srácok, már egy órája itt vagyok, és még senki sem ment oda
az ötös bokszhoz, hogy megkérdezze, akar-e még a vendég
rendelni valamit.
Matt zavarában már válaszra nyitná a száját, de Lynda
feltartott kézzel elhallgattatja.
– Tudjátok, hogy nincs gondom a barátságos légkörrel,
amelyet megteremtettünk, de néhány dolgon muszáj lesz
változtatni, és hozzáértőbben kell viselkedni. Jeremy a jövő
héten iderepül, hogy megnézze, hogy áll a befektetése, úgyhogy
ideje összeszedni magunkat, nemde?
Jeremy Henderson az Olive tulajdonosa, de amennyire én
tudom, a megnyitó óta jó, ha ötször erre járt. A bár napi
irányítását Lyndára hagyta, az egyetlen jele annak, hogy
Henderson a tulaj, az aláírása a fizetési papírjaimon.
De megértem, hogy miért nyugtalanítja Lyndát, ha a tulaj
hirtelen be akar ugrani, hiszen hat éve már gyakorlatilag ő
egyedül viszi a boltot.
– Nem probléma – nyugtatom meg a főnökünket, és a
derekam köré kötöm a hajszálcsíkos kötényt. – Majd én
megnézem, hogy mit szeretne a vendég az ötös bokszban.
Ahogy a beugró felé tartok, érzem, hogy Trisha tekintete a
hátamba fúródik. Láttam rajta a bosszúságot, amikor önként
jelentkeztem, hogy majd kezelem a helyzetet, de hát így járt.
Annak fényében, hogy Lynda épp most oktatott ki minket a
hozzáértésről, nem hinném, hogy jó ötlet lenne, ha Trishát az
állítólagos filmsztár közelébe engednénk.
Ahogy a kolléganőm mondta, a titokzatos idegen tényleg egy
újság mögé rejtette az arcát, ami annyira azért nem gyanús egy
bárban, ha jobban belegondolunk. Az emberek nap mint nap
átnézik az újságot. Az emberek még a bárokban is nap mint nap
átnézik az újságot. Ez még nem jelenti azt, hogy hírességek is
egyben.
– Elnézést, hogy megzavarom, uram, de kér még egy üveg
vizet? – kérdezem meg a sportrovattól.
A hírlap mögött lapuló férfi nem válaszol.
– Vagy esetleg valami mást? Egy sört?
Az újság nagyon lassan leereszkedik.
Egy másodperccel később az ismerős kék szempárral
találkozik a tekintetem.
– Üdv újra – szól az idegen kellemes modorban, a szája sarka
pedig apró vigyorra húzódik.
– Ó! – vinnyogok egyet hangosan.
8

Maggie

Ó? Ó? Ennél jobbat nem bírok kinyögni annak a férfinak,

akinek az ágyába bezuhantam tegnap este?
Bár a szívem megállás nélkül zakatol, igyekszem lazának
tűnni. Te jó ég, egy pillanatig sem gondoltam, hogy még egyszer
látni fogom. Erre, tessék, itt van.
És vagy elment az eszem, vagy nem néztem meg elég
alaposan tegnap, de most mintha még jobban nézne ki. Biztos a
ruha miatt van. Akkor meztelen volt, és sütött róla a vágy. De
ahogy itt ül most bőrdzsekiben, fehér pólóban és kifakult
farmerben, egyszerre szexi, veszélyes és zabálni való.
Mintha a katasztrófa a szállodában nem órákkal, hanem
másodpercekkel ezelőtt történt volna, úgy vesz rajtam erőt a
feszengés, felkúszik a gerincemen, és megül a torkomban.
Ezzel együtt azonban megjelenik az izgatottság szikrája is,
ahogy eszembe jut, milyen hihetetlen érzés volt, ahogy a szája a
számhoz ért. Mennyire meleg volt a keze, amikor megragadta a
derekamat, és hogy milyen kemény…
– Nem kell ám ilyen rémültnek tűnni – vág vissza, és beletúr a
sötét hajába. – Tudod, hogy nem harapok.
Dehogynem. Már megtetted. Igyekszem leküzdeni a
borzongást, ami előtör az emlékeimből, ahogy az alsó ajkamat
harapdálta.
– Ú, nem hittem, hogy még egyszer összefutunk. – Igyekszem
olyan halkan beszélni, hogy senki más ne hallja meg. –
Gondolom, az ingyen ital miatt vagy itt.
– Nem igazán. – A szája másik sarka is felemelkedik, és most
már teljes erőbedobással vigyorog. – Azért jöttem, hogy
visszaadjak valamit.
– Hogy visszaadj…? – kérdezem, majd talpig elpirulok, amikor
leesik, hogy mire céloz. – Ó! – nyögök fel újra, mert megint nem
jut eszembe jobb.
– Tudom, hogy mennyire ragaszkodnak a nők a bugyijukhoz –
feleli, és rám kacsint. – Azt hiszem, ha elhagyják, az majdnem
olyan, mintha a fél lábukat vesztenék el.
Mielőtt még válaszolhatnék, éles körmök mélyednek a
hátamba. A francia manikűrt kedvelő elkövető pedig nem más,
mint Trisha, akinek fojtott hangú köhécselése nagyjából annyit
tesz, hogy „kérdezd meg!”, majd azonnal elslisszol. A kurva
életbe!
Mivel szívesebben engedek a kolléganőm valószínűtlen
gyanújának, mint hogy a fehérneműmről csevegjek tovább,
halkan megkérdezem: – Figyelj, lehet, hogy ez most teljesen
röhejesen fog hangozni, de nem Ben Barrettnek hívnak
véletlenül?
A pasi vigyora lehervad.
– Miért kérdezed?
Vállat vonok.
– Az egyik itteni pincérnő azt hiszi, hogy te vagy Ben Barrett.
Nem válaszol.
– Az valami filmszínész – teszem hozzá.
Még mindig semmi válasz. Csodás. Most akkor megsértettem?
Lehet, hogy ő is csak egy híresség hasonmása, akit emiatt
állandóan zaklatnak az utcán, ezért aztán totál kiborul, amikor
valaki szóba hozza a hasonlóságot.
Már nyitnám a számat, hogy elnézést kérjek, de aztán teljes
meglepetésemre, a pasi a szemembe néz, és azt feleli: – Igen.
– Mi igen?
– Én vagyok Ben Barrett.
A bocsánatkérés elhal az ajkamon. Várjunk csak. Mi van?
– A filmszínész – pontosít halvány mosollyal.
Nyilván csak ugrat.
Ugye?
 Maga újságíró?
Hirtelen felötlik bennem a tegnap esti kérdése. Miért
érdekelte? Azért, mert csak olyasvalaki tesz fel ilyen kérdést,
aki hozzá van szokva, hogy folyton újságírók veszik körbe.
Ami azt jelenti, hogy…
Lehet, hogy komolyan beszél?
Óvatos pillantást vetek az arcára.
– Ez most valami vicc?
Fájdalmas kifejezés ül ki a vonásaira.
– Nem.
– Tényleg te vagy az a Ben Barrett nevű ürge?
– Mi lenne, ha halkabban kiabálnál, Piroska?
Piroska?
– Maggie-nek hívnak – mondom, és szórakozottan babrálok a
kötényem szélével. – És én ezt nem vágom. Miért nem akarod,
hogy bárki is megtudja, ki vagy?
– Én… − dörgöli a halántékát Ben – nem akarom, hogy
zavarjanak. Elég szar helyzetben voltam mostanában, az
újságírók meg le nem szálltak rólam. Én csak azt szeretném,
hogy hagyjanak már békén.
Felvonom a szemöldököm.
– Ezért úgy döntöttél, hogy benézel az egyik legforgalmasabb
manhattani bárba a hét legforgalmasabb estéjén?
Vállat von.
– Látni akartalak.
A szívem kihagy egy ütemet. Engem akart látni?
– Még csak nem is ismersz – felelem lassan.
Erre visszatér a vigyor a marcona képére.
– Na, hát azon könnyen változtathatunk. – Ezt olyan
bársonyos hangon mondja, annyi magabiztossággal és szexuális
ígérettel telítve, hogy mindenem melegedni kezd. Nem, nem is
meleg. Forró. Perzselő.
Csak remélni tudom, hogy Ben nem veszi észre a pólómnak
feszülő mellbimbómat, majd nagyot nyelek, hátha az segít
valamit, mert teljesen kiszáradt a szám.
– Dolgozom.
 Dolgozom? Megint csak ennyit bírok kinyögni? Az nem lett
volna jobb, hogy: Figyelj, nagyon vonzó vagy, de nekem most
nincs időm bonyodalmakra?
Mert abban egészen biztos vagyok, hogy Ben Barrett pont ez
lenne – bonyodalom. Lehet, hogy olyan szexi, mint a bűn, és
igen, úgy beleborzongok ebbe a hangszínbe, mint korábban
még semmibe, de szemernyi kétségem sincs afelől, hogy ez a
pasi bajjal jár.
Nincs időm belemenni egy filmsztár játékaiba, tűnjön
bármennyire nyálcsorgatónak is az egész. Ezért szeretem én a
Tonyhoz hasonló pasikat. Tonynak nincs ideje a játszmázásra.
Úgy általában másra se. Vele egyszerű a dolog, bebújunk az
ágyba, aztán viszlát.
– Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy melózol – mondja Ben.
– Én magam is dolgoztam pincérként korábban, úgyhogy eléggé
biztos vagyok benne, hogy néhány óra múlva szüneted lesz,
nemde?
Bólintok.
– Kilenckor lesz – mondom.
Ő is bólint.
– Jó. Majd akkor beszélünk.
– Mi fogunk beszélgetni? – vonom fel az egyik szemöldököm.
– Aha.
Rosszallóan nézek rá. Mennyire arrogáns már ez a fickó?
Simán feltételezi, hogy majd azzal töltöm a vacsoraidőmet, hogy
vele lógok? Mintha nem lenne más lehetőségem. Mintha olyan
elemi vonzereje lenne, hogy alig várnám, hogy kettesben
maradjak vele és…
– Találkozunk kilenckor odakint – mormogom.
Aztán visszamegyek a pulthoz, és igyekszem meggyőzni
magam, hogy Ben sármja és szexi hangja semmilyen hatással
nincs rám.
9

Ben

Elfojtom magamban a nevetést, miközben azt figyelem, hogy

Maggie eliszkol. Kíváncsi vagyok, tudatában van-e annak, hogy
a pirulásra való hajlama lehetetlenné teszi, hogy elfedje az
érzéseit. Még csak kétszer láttam, de már most leolvasok
mindent az arcát elöntő pirosságról.
A bíborvörös azt jelenti, hogy zavarban van. Tegnap este is
ezt láttam, és ma is, amikor felemlegettem a bugyiját.
A skarlátvörös azt jelenti, hogy dühös, ami elég nyilvánvaló
volt, amikor bejelentettem, hogy a szünete közben találkozni
fogunk.
A rózsaszín pedig… nos, az világosan és tagadhatatlanul jelzi,
hogy be van indulva.
Vonzódik hozzám. Tudom én, és biztos vagyok benne, hogy ő
is tudja. Rohadtul nehéz lenne tagadni, hiszen a szexuális
feszültség csörgőkígyóként kezd sziszegni közöttünk, abban a
pillanatban, hogy találkozik a tekintetünk.
Belekortyolok a vízbe, és előveszem a regényt, amelyet a
kabátom zsebébe gyűrtem. Azt mondta, kilenckor. Addig még
van pár óra, és el kell foglalnom magam, de hát pont ezért
hoztam a könyvet. Korábban a Central Parkban próbáltam
olvasni, de akkor még túl feszült voltam, és éberen figyeltem
mindenre. Nehéz úgy belefeledkezni egy thrillerbe, hogy
közben állandóan hátrapillantok a vállam fölött, attól tartva,
hogy valaki autogramot kér, vagy hogy egy fotós felbukkan a
bicikliút túloldalán, és lekap a gépével.
Lehet, hogy ezért jöttem ide ma este. Tudom, hogy előbb vagy
utóbb ki kell találnom, hogy hol fogom tölteni az éjszakát, de az
a lehetőség, hogy felhívjam a városban lakó ismerőseim
valamelyikét vagy megpróbáljak bejelentkezni egy másik
hotelbe, nagyjából annyira tűnik vonzónak, mint az, hogy
legyantáztassam a mellkasomat.
Amúgy is minek kockáztassak? Az úgynevezett barátaim egy
nanoszekundum alatt beköpnének. És ha a többi recepciós is
olyan, mint a Lesterben dolgozó arc, akkor újra a hírekben
kötök ki.
Megfordult a fejemben, hogy autót bérlek, és felmegyek
északra, esetleg kiveszek egy kis nyaralót, de valami
megakadályozta, hogy elhagyjam a várost.
Nem, nem valami. Valaki.
Egészen konkrétan ez a formás kis vörös, akinek a zöld
tekintete valahogy mindig erre téved.
A kurva életbe, most, hogy ébren vagyok, még szexibbnek
tűnik. Az a sok selymes, vörös tincs, amelyek az istenért sem
tudják eldönteni, hogy hullámosak vagy egyenesek akarnak-e
lenni. A smaragdzöld szemek. A feszes test. Sokkal
szórakoztatóbb lenne vele tölteni a napot, mintsem a saját
kezembe venni a dolgokat, ahogy tegnap este is tettem, amikor
álló dákóval otthagyott.
Megmagyarázni ugyan nem tudnám, de ez a lány abban a
pillanatban eszembe jutott, ahogy reggel kinyitottam a szemem,
és most már örülök, hogy hallgattam a furcsa késztetésre, amely
arra ösztönzött, hogy jöjjek el ide. Egész nap feszült voltam, de
most, hogy itt ülök ebben a bokszban és semmi mást nem
tehetek, mint hogy olvasok és várom, hogy Maggie szünetet
tartson, már nem érzem magam olyan merevnek. A hátamban
érzett feszültség kiengedett, az izmaim ellazultak, és hosszú idő
óta először lubickolok a névtelenségben.
A szemem sarkából látom, hogy Maggie néhány szót vált a
barna hajú pincérnővel, aki egész este szemmel tartott. A két nő
sustorgása láttán kellemetlen érzés hasít belém. Vajon rólam
beszélnek?
És ami még ennél is fontosabb, vajon Maggie megerősíti a
másik lány gyanúját arról, hogy ki vagyok, vagy pont fordítva?
Az utóbbi tűnik valószínűbbnek, mert a barna hajú a
homlokát ráncolja, lebiggyeszti az ajkát, és rendkívül
csalódottan néz rám.
Belemélyedek a könyvembe, hogy elrejtsem a mosolyomat.
Maggie nem árult el. De vajon miért? Nem volt rá semmi oka,
hogy így tegyen, mégis örömmel tölt el, hogy tiszteletben
tartotta a kérésemet, hogy nem szeretném, ha háborgatnának.
Amikor újra elhalad a boksz mellett, önkéntelenül is hálás
mosolyt villantok rá. Ő nem mosolyog vissza, csak rám pillant
és megy tovább.
Vajon bosszúságot láttam a tekintetében?
Hátrafordulok, és figyelem, ahogy átvág a nagy és
homályosan megvilágított báron, amely lassan kezd megtelni. A
szétszórt asztalok és a falak mentén sorakozó bokszok nagy
része már foglalt, a hangszóróból pedig egy népszerű hip-hop
sláger árad. Mivel szombat este van, világos, hogy a hely
hamarosan dugig lesz emberekkel, de még nem bírom rávenni
magam, hogy kimenjek.
Túlságosan lenyűgöz a vöröske a helyiség túlsó végében.
A feneke ínycsiklandóan néz ki a farmer miniszoknyában,
bizseregni kezd a kezem, hiszen a legszívesebben
megfogdosnám. De aztán tekintetem elindul felfelé a keskeny
hátán a leomló vörös hajzuhatagig. Ijedten eszmélek rá, hogy a
farkam ágaskodni kezd a látványra.
Basszus! Mikor is volt utoljára, hogy egy nő hátától erekcióm
lett?
Újra a regényre próbálom fókuszálni a figyelmemet, nem
törődni a véremben dübörgő vággyal, de az érzékeim annál
inkább rákapcsolnak, ahogy a tegnap este összes részlete
eszembe jut. Hogy milyen édes illata volt a hajának, amikor az
arcomhoz ért. Milyen forró volt a teste a testemen. Milyen íze
volt az ajkának. Milyen sürgetően kutakodott a nyelve a
számban. Ahogy a puncija ráfeszült az ujjaimra, amikor
belecsúsztattam.
Ezek az étvágygerjesztő emlékek nem könnyítik meg, hogy
parancsolni tudjak a farkamnak. Végül becsukom a könyvet, és
az órámra pillantok. Háromnegyed kilenc. Hogy repül az idő,
amikor az ember egy ilyen szexi vörösről fantáziál, miközben
úgy tesz, mintha olvasna!
– Gondolod, hogy ő az? – sziszegi egy magas női hang.
Na bazmeg!
Világos, hogy a pultnál álló két nő még ebben a viszonylag
elszeparált bokszban is tökéletesen rám lát. Még jobban a
szemembe húzom a baseballsapkát, amikor meghallom azt az
öt szót, amitől feláll a szőr a hátamon.
– Tuti, hogy Ben Barrett az.
Az izmaim újra megfeszülnek, miközben az agyam arra
utasít, hogy húzzak el innen, mielőtt a pultnál álló lányok úgy
döntenének, hogy idejönnek.
Maggie rekedtes hangja állít meg, épp mielőtt felpattannék:
– Sajnálom, csajszi, de nem az, akinek gondolod. – Hangos,
eltúlzott sóhajt présel ki magából, amelynek hallatán
megrándul az ajkam. – Én is azt hittem, hogy ő, de nem.
Megkérdeztem.
– Nagy kár – mondja az egyik nő. – Pedig azt hallottam, hogy
itt van a városban.
– Ha itt van, úgysem jönne el egy ilyen helyre. – Ebből a
szögből már látom, hogy Maggie mosolya milyen erőltetett. – A
hozzá hasonló nagy sztárok a Plaza Hotelben vesznek ki
lakosztályt, és exkluzív prostikkal tolják a kokaint.
Visszanyelem a nevetésem. Nagy a kísértés, hogy
odamasírozzak hozzá és hálából lesmároljam, amiért így fedezi
a hátam. Vagy talán nem is hálából. Talán simán csak meg
akarom csókolni.
Ehelyett türelmesen várok még egy negyedórát, aztán
feltápászkodom, amikor hallom, hogy Maggie odaszól a
pultosnak, hogy fél óra múlva jön.
Zsebre teszem a könyvem, elhagyom a bokszot, és az ajtó felé
indulok.
Beszívom a késő esti levegőt. Néhány pillanattal később
Maggie lép ki a bárból. Megáll egy utcai lámpa alatt a járdán, a
sápadt, sárgás fényben sokkal vörösebbnek és fényesebbnek
tűnik a haja. Mint egy tűzglória, amelyet az esti szellő szított fel.
– Szia – üdvözlöm halvány mosollyal.
Ő jól látható tartózkodással pillant rám. És tessék, megint ott
van a szemében a bosszúság szikrája. Mégis mi a fene van vele?
– Hali. – A hatalmas táska vastag szíjába kapaszkodik. – Fél
órám van a vacsorára. Általában hot dogot szoktam enni.
– Akkor menjünk – mondom könnyedén.
Maggie bólint, és máris nekilendül, a magas sarkúja élesen
kopog a járdán.
Gyorsan felzárkózom mellé, és feléje fordulok.
– Mérgesnek tűnsz.
– Miből gondolod? – néz rám a szeme sarkából.
Megvonom a vállam.
– Miért, nem vagy az?
– Egy kicsit.
– Amiért megjelentem a munkahelyeden?
Megáll, és a kezét csípőre teszi.
– Igen. Neked köszönhetően testőrként töltöttem az elmúlt
három órát, mert igyekeztem távol tartani tőled a bárba betérő
összes vaginát.
Ezen vigyorognom kell.
– Nem kértem, hogy ezt tedd.
– Nem is kellett kérned. Olyan fehér lettél, mint a majonéz,
amikor megkérdeztem, ki vagy. Nyilvánvaló volt, hogy nem
akarod, hogy bárki is zaklasson. – Elhallgat. – És különben is,
jövök neked eggyel. Akár celeb vagy, akár nem, mégiscsak rád
törtem tegnap este.
Homlokráncolva indul tovább. Meggyorsítom a lépteimet,
hogy ne maradjak le, miközben furcsamód jó érzéssel tölt el,
hogy a hírnevem nyilvánvalóan bosszantja.
Engem is bosszant.
– Szóval mit akarsz? – kérdezi.
Rögtön a lényegre tér. Gyanítom, hogy ez nem szokatlan nála.
Ez csak egy újabb elem az egyre növekvő listán azokról, amiket
bírok benne.
 – Már mondtam. Azért jöttem, hogy visszaadjak valamit.
Megállunk a hot dog árus előtt, akit Maggie a nevén szólít, így
köszön neki. Egy mindenfélével megpakolt hot dogot rendel,
fizet, aztán visszafordul hozzám.
– Tehát akkor ennyi? Azért jöttél, hogy visszaadd a bugyimat?
Hangos köhintést hallok. Ahogy felpillantok, látom, hogy a hot
dog árus sokatmondó pillantást vet ránk a bozontos szemöldöke
alól.
Maggie csak legyint.
– Ez csak afféle szófordulat, Joe. Tégy úgy, mintha nem is
hallottad volna.
Elbúcsúzik tőle, majd int, hogy kövessem. Nem sokkal később
már egy téglafalnak dőlve bámuljuk egymást pár méterrel
távolabb, és el kell ismernem, lenyűgöz, ahogy Maggie eszik.
Nem mostanában volt, hogy olyan nővel lógtam, aki alább
adta volna egy ötcsillagos étteremnél. Ha akár csak meg merem
pendíteni, hogy ehetnénk valamit az utcán is, valószínűleg
felpofoztak volna. De úgy tűnik, Maggie teljesen jól érzi magát,
miközben tömi magába a hot dogot, és törölgeti a ketchupot a
gyönyörű szája sarkából.
Láthatóan fel sem tűnnek neki a mellettünk elsiető emberek
vagy a Broadwayn elsuhanó autók hangja. Még a szeme sem
rebben, amikor egy rendőrautó húz el mellettünk szirénázva.
Úgy viselkedik, mintha semmiség lenne, hogy egy forgalmas
utca kellős közepén vacsorázik.
– Van annak valami oka, hogy így bámulsz rám? – kérdezi
udvarias hangon.
– Tetszik, ahogy eszel.
Felvonja az egyik vörösesbarna szemöldökét.
– Ez valami fura csajozós duma?
Kibuggyan belőlem a nevetés.
– Nem, csak egy őszinte bók. Nagyon rég nem találkoztam
olyan nővel, aki salátán kívül mást is evett volna.
Maggie grimaszt vág, ahogy leküldi az utolsó falat hot dogot.
– Ha én csak salátát ennék, elvinne az alultápláltság – feleli,
majd megtörli a száját egy szalvétával, és bedobja a közeli
kukába. – Na mindegy. Figyelj csak, te filmsztár!
Ezen nem lehet nem vigyorogni.
– Csupa fül vagyok.
– Mit akarsz tőlem? A tegnap estéért már bocsánatot kértem,
az ingyen italra nem tartottál igényt, akkor miért vagy itt? –
Mielőtt még válaszolhatnék, a smaragdzöld szemek résnyire
szűkülnek. – Ugye nem fogsz beperelni?
Ettől hátrahőkölök.
– Mi van?
– Beperelni. Szexuális zaklatásért vagy valami hasonló.
– Persze hogy nem foglak beperelni.
– Jobb is. – Zord pillantást vet rám. – Úgyse állna meg az ügy a
bíróság előtt.
Elképedve meredek rá. Mégis ki ez a csaj? Az egyik percben
még dühös rám, a másikban pedig azzal vádol, hogy pert
akarok indítani ellene. Bosszantó, de valahogy aranyos is, és
ahogy ott állok előtte tátott szájjal, végre leesik, hogy mi is vonz
annyira ebben a nőben.
Nem az a tény, hogy fogalma sincs a karrieremről, vagy
ahogyan a formás teste nekifeszült az én testemnek. Még csak
nem is a vonzó pirulás a döntő, netán az őrületes lába, vagy
hogy mennyire jó a feneke abban a miniszoknyában.
Azért jön be, mert úgy bánik velem, mint… egy emberi
lénnyel.
Már tudja, hogy ki vagyok, de még így sem érdekli. Nem akar
lenyűgözni, nem fogja vissza magát. Az anyámon kívül ez a
vörös hajú pincérlány az első nő, aki nem fél kimondani, hogy
pontosan mit is gondol.
– Oké, akkor mit akarsz? – ismétli meg, és bosszúsan
összeszorítja a száját. – És ne mondd, hogy randizni akarsz,
mert nekem arra aztán végképp nincs időm.
Újra elnevetem magam, és arra jutok, hogy ez a legjobb
beszélgetés, amelyet valaha folytattam egy lánnyal.
– Mit is akarok – kezdem elgondolkodva. Az egyik kezemet
kihúzom a zsebemből. A rózsaszín bugyi is jön vele együtt.
Gáláns meghajlás kíséretében átnyújtom Maggie-nek azt a
semmi kis szövetdarabot. – Először is, hogy ezt visszaadjam.
Nem akarom, hogy a csinos popsid megfázzon.
A mosoly árnyéka suhan át az arcán, ahogy a táskájába gyűri
a fehérneműt.
– A popsimnak semmi baja, Mr. Barrett. És van másik bugyim
is. Ezen kívül mit akarsz még?
– Ezen kívül?
– Azt mondtad, hogy először is a bugyit akartad visszaadni.
Mi a folytatás?
Pimasz arckifejezéssel méregetem Maggie-t, miközben azon
ritka pillanatok egyikét élem át, amikor cserben hagynak a
szavak. Hiszen mit is akarok? Azt persze tudom, hogy mire
lenne szükségem, mégpedig arra, hogy kitaláljam, hol fogok ma
éjszakázni anélkül, hogy megint bekerülnék a hírekbe.
Na de hogy mit akarok – azt akarom, hogy magamhoz
húzzam ezt a csajt, és úgy rendesen lesmároljam. Meg esetleg
azt, hogy utána visszamenjünk hozzá, és eszméletvesztésig
keféljünk.
Aztán újra… miért gondolom, hogy a szükségleteim és a
vágyaim kölcsönösen kizárják egymást?
Kell egy ágy.
És azt akarom, hogy ez a nő legyen velem abban az ágyban.
Miért ne kaphatnám meg mindkét dolgot?
– Már megint azt csinálod – szól rám Maggie vádlón, amivel
vissza is ránt a valóságba.
– Mit csinálok?
– Bámulsz. Mondd meg őszintén: van valami a fogam között?
Felnevetek.
– Dehogy van.
– Akkor meg ne bámulj. Bunkóság – mondja, és bosszúsan
megrázza a fejét. – Oké, most már eleget vesztegettük itt az időt.
Nekem vissza kell mennem dolgozni, neked meg…
A szavába vágok:
– Hadd aludjak nálad ma este.
10

Maggie

Olyan hirtelen zárom össze a szám, hogy hallom, amint

összekoccannak a fogaim. Meg van ez az ember húzatva?
Hadd aludjak nálad ma este.
Soha nem számítottam arra, hogy valakitől hallani fogom
ezeket a szavakat, ám abban a pillanatban, hogy Ben kimondja
őket, borzongás fut végig a gerincemen.
Jó, nagyon is csábító a gondolat, hogy hazavigyem ezt a
szexistent, de a legtöbb emberrel ellentétben nekem elég jól
megy, hogy ne engedjek a csábításnak.
Ben sötétkék szemébe nézek, és azon töprengek, hogy vajon
viccel-e. Nem úgy néz ki. Az arckifejezése nem gúnyos, inkább
halálosan komoly.
Tényleg azt hiszi, hogy megengedem neki, hogy nálam
hédereljen?
– Most nem azért, de nincs pénzed? – kérdezem óvatosan.
Semmi közöm a fickó anyagi helyzetéhez, de ezt azért tudnom
kell.
– Nem, semmi gondom az anyagiakkal.
Tesz egy lépést hátrafelé, de még így is érzem a szikár testéből
áradó hőt. A bőrdzsekije elrejti az izmos karját és a kidolgozott
mellkasát, de én jól emlékszem ezekre a részletekre.
Eltűnődöm, vajon van-e még olyan tetoválása, amit nem vettem
észre a sötétben. Aztán már csak azon tépelődöm, hogy miért
kezd remegni a combom már csak a gondolatra is, hogy még
több tetkója lehet.
Az ég szerelmére, ne bámuld már, hanem koncentrálj.
 Oké. Nem számít, hány tetoválás rejtőzhet még azon az edzett
testen. Ez még nem ok arra, hogy meghívjam magamhoz.
– Rendben, tehát pénzed van – mondom, és összefonom
magam előtt a karomat. – Ami azt jelenti, hogy futja szállodára.
– De én sokkal szívesebben mennék hozzád, Piroska.
– A zsaruk elől menekülsz?
– Nem, csak aludnom kell valahol. Néhány napról lenne szó.
Leesik az állam.
– Néhány napról?
– Ja. – Kisfiús pillantást vet rám. – Ez akkor azt jelenti, hogy
mehetek?
– Nem! – Még mindig hitetlenkedve bámulom. – Miért nem jó
a hotel?
– Mindig ilyen sok kérdést teszel fel? – vág vissza.
– Amikor egy vadidegen nálam akar aludni, akkor mindig.
– De mi már nem vagyunk idegenek – lép közelebb, és kicsit
lejjebb ereszkedik, hogy a tekintetünk egy vonalban legyen. –
Már egy ágyban is feküdtünk, nem emlékszel?
Ezt muszáj most újra felemlegetni?
– Akkor sem értem, hogy miért kérsz tőlem ilyesmit.
Ben felsóhajt, a meleg lélegzete csiklandozza az
orrnyergemet.
– Röviden erről van szó: napok óta nem aludtam, mert az
egész sajtó a nyomomban koslat egy olyan ostoba botrány
miatt, amit ők találtak ki. Ma reggel például azt hitték, hogy
elraboltak. A rendőrségnek közleményt kellett kiadnia arról,
hogy nem raboltak el, de még így is firkászok táboroznak a
lakásom előtt.
– És nincsenek barátaid, akiket felhívhatnál?
– Barátaim? – Ben olyan keserű hangot ad ki, ami valahol a
nevetés és a horkantás között ingadozik. – Hadd világosítsalak
fel az úgynevezett barátaimról. Volt egy srác, együtt nőttünk fel.
Hatéves korunk óta elválaszthatatlanok voltunk, engem kért fel
az esküvői tanújának. Tavaly pedig negyedmillióért eladta a
képeimet a legénybúcsújáról. Neked ez baráti gesztusnak
hangzik?
 Nyelek egyet.
– Fú, ez gáz. – Aztán amikor rádöbbenek, hogy az együttérzés
elterelte a figyelmemet, azt motyogom: − Oké, sikerült
megsajnáltatnod magadat.
– Nem várom el, hogy megsajnálj…
– De ez még nem jelenti azt, hogy ki tudsz belőlem
könyörögni egy szabad ágyat.
Ben újra lejjebb ereszkedik, az ajka a fülemet súrolja.
– Nem hinném, hogy túlságosan sokat kellene könyörögnöm.
Nyilvánvaló, hogy te is annyira szeretnéd, hogy ott legyek
abban az ágyban, mint amennyire én.
– Mit mondasz?! – A düh árad szét a gyomromban a Ben
hangjából sütő arroganciától. – Mégis mit képzelsz magadról?
Ravasz mosoly ül ki a képére.
– Nos, tegnap este messze nem magamról képzelődtem,
hanem egy bizonyos kis vörösről.
Elönt a forróság.
– Úgy gondoltam azonban – folytatja azzal a sunyi vigyorral a
képén –, hogy egyikünknek sem kellene képzelődnie.
Az izgalom tüzét csak tovább táplálja a bennem kavargó düh.
A pasik nem szoktak ilyen szókimondóak lenni velem, és bár
Ben flörtölése bizonyos fokig szórakoztató, sértőnek találom a
feltételezést, hogy szerinte csak csettintenie kell, és én már be is
zuhantam vele az ágyba.
– Figyelj, vágom én. A jelek szerint azt hiszed, hogy te vagy az
isteni ajándék a nőknek. De hadd mondjak neked valamit, Ben
Barrett. Én nem olyan lány vagyok, aki elalél egy celeb
jelenlétében, oké? Sőt, arra vágyom a legkevésbé, hogy
összejöjjek valaki olyannal, mint…
Megcsókol.
Csak így egyszerűen. Engedélyt sem kér, nem is figyelmeztet,
csak rányomja forró ajkát az enyémre, és megcsókol.
Ha bármely másik férfi tenné ugyanezt, valószínűleg behúzok
neki egyet, de most azon kapom magam, hogy képtelen vagyok
elhúzódni tőle. Ahogy tegnap este, most sem fecsérli az időt
arra, hogy gyengéd legyen. A nyelvével szétfeszíti az ajkam,
miközben a keze a derekamra téved, hogy magához húzzon. És
amikor már én is reagálni kezdenék a csókjára, amikor a
nyelvem az övéhez tapad, és a kezemmel beletúrnék a sötét
hajába, akkor hátrébb lép. Rám vigyorog.
– Tudod, mi volt ez? – kérdezi vidáman.
Én csak kapkodok levegő után.
– Egy teljesen érzéketlen módszer arra, hogy befogd a szám?
– Az első veszekedésünk – mondja, majd elengedi a csípőm, és
újra zsebre vágja a kezét. – Na, mikor végzel, Piroska?
Meredt tekintettel nézem. Minden filmsztár ennyire hibbant,
vagy csak ez az egy?
– Kettőkor – hallom a válaszomat. – Miért?
Tudomást sem vesz a kérdésről.
– Itt találkozunk, amikor vége a műszakodnak. Majd akkor
válaszolsz.
– Mire válaszolok?
– Hogy lakhatok-e nálad.
– De már megmondtam…
A mutatóujját az ajkamra nyomja, amitől borzongás fut végig
a gerincemen.
– Gondolkodj rajta. Csak ennyit kérek. Majd akkor válaszolj,
ha végig tudtad gondolni. – Újra rám villantja azt a pimasz
mosolyt. – Nem mintha olyan sokat kellene töprengeni ezen.
Mindketten pontosan tudjuk, hogy hol fogom tölteni az éjszakát.
Ugye, Maggie?
11

Ben

A nők nem tudnak nekem nemet mondani.

Ez az egyik kellemes tény az életemben, amelyet elfogadtam
az évek során. A csajok már azelőtt is odavoltak értem, hogy
színész lettem volna. Amikor tizenöt éves voltam, a haverjaim
azzal cukkoltak, hogy biztos nem merem elhívni a
legnépszerűbb csajt a kilencedikesek báljára, én pedig nem
csupán a suli legszexibb lányával a karomon sétáltam be a gimi
tornatermébe, de még a szüzességemet is elveszítettem vele
aznap este.
Mondanom sem kell, hogy egyáltalán nem lep meg, amikor
hajnali kettőkor Maggie kilép a bárból, és int, hogy kövessem.
Bizony, még mindig bejövök a nőknek.
És bár Maggie láthatóan nem mond nemet, ő az első olyan
csaj, akinek volt képe úgy tenni, mintha nem igazán örülne
annak, hogy engedett nekem.
– Nem maradok nálad, ha egész éjszaka durcáskodni fogsz –
mondom, és igyekszem lazán lépkedni, ahogy sietek utána a
járdán.
Késő van, a szombat esti tömeg már elkezdett oszladozni. A
távolban vékony köd veszi körül az épületeket és a
felhőkarcolókat, a tavaszi levegő hűvös, így felhúzom a cipzárt
a dzsekimen. Amikor Maggie-re pillantok, nem kerüli el a
figyelmemet, hogy a mellbimbója szinte átdöfi a hosszú ujjú,
kék felsője alatt hordott semmi melltartót. A miniszoknya
helyett most feszes kék farmernadrágot visel, hosszú haját
pedig lófarokba fogta össze, amitől fiatalabbnak tűnik.
 – Nem durcáskodom – feleli, és egyre mélyül a ránc a
homlokán.
– Dehogynem. – Zsebre dugom a kezem, és felé fordulok. – És
igazából egészen sértőnek találom.
Erre megtorpan.
– Van neked fogalmad arról, hogy mi a sértő? Az, hogy te azt
feltételezed, elég csak besétálnod az életembe, és máris
elvárhatod, hogy én igent mondok mindenre, amihez csak
kedved szottyan.
Felvonom a szemöldököm.
– Tekintetbe véve, hogy épp a lakásod felé tartunk, azt
mondanám, hogy a feltételezésem helyes.
Maggie arca élénkvörösre vált.
– Csak azért engedem meg, hogy nálam aludj, mert sajnállak –
pufogja.
Kibuggyan belőlem a nevetés.
– Persze, bébi. Ha te mondod.
Újra egymás mellett lépkedünk, én még mindig nevetgélek,
Maggie pedig arra használja fel a csendet, hogy megbüntessen a
szórakozásomért. Kíváncsi vagyok, hogy reagálna, ha
elmondanám, hogy számomra ez a hallgatás jutalom. Ha
elmondanám, hogy ő az első nő körülöttem, aki nem kezd el
rögtön hízelegni vagy nem próbál babusgatni… Azok, akik
általában futnak utánam, üresfejű libák, akik csak a hírnévre
hajtanak, és azért próbálnak meg elcsábítani, hogy így
mozdítsák elő a saját ambícióikat.
Nem mintha ellenemre lenne, amikor megpróbálnak
magukhoz édesgetni. Időnként azonban tetszik a kihívás, hogy
én legyek a csábító. Ez ritka luxus számomra, tekintve, hogy a
legtöbb csaj már azelőtt készen áll a dugásra, hogy
megkérdezném őket. Sőt, mostanában már kérdeznem se kell.
– Itt vagyunk – töri meg a hosszúra nyúlt hallgatást Maggie,
amikor egy réginek tűnő toronyház elé érünk, amelyet nagy
erkélyek díszítenek.
Kinyitja az ajtót, majd az előtéren átvágva a lift felé tart.
Vissza se néz, hogy megyek-e utána. Valahol még cuki is, hogy
úgy viselkedik, mintha szívességet tenne nekem azzal, hogy
megengedi, hogy nála aludjak. Én persze jobban tudom. Az,
ahogy megremegett a csók közben, mindennél jobban
bizonyítja, hogy a vonzalom kölcsönös.
– Mióta laksz itt? – kérdezem, amikor belépünk a liftbe.
Gyilkos tekintetet vet rám.
– Ne próbálj bájcsevegni!
– Miért ne?
– Mert csak az idődet vesztegeted. – Az ajtó hangos
berregéssel kinyílik, Maggie gyorsan kisuhan a fülkéből, majd a
válla fölött hátraveti: – Egyikünknek se legyenek illúziói arról,
hogy miért is vagy itt valójában.
A megjegyzés hallatán megtorpanok, a liftajtó majdnem rá is
zárul a lábujjaimra. Kiugrom a fülkéből, mielőtt még bezáródna
az ajtó, és Maggie után sietek. Újabb különös tapasztalat,
üldöznöm kell egy nőt.
– Ez mégis mit akar jelenteni? – Akkor érem utol, amikor már
a lakásajtót nyitja.
– Azt akarja jelenteni, hogy mindketten tudjuk, hogyan
végződik majd ez az éjszaka – feleli, a korábbi szavaimat
kiforgatva gúnyolódik rajtam.
Bármely más alkalommal készen állnék valamilyen szexi
riposzttal, de abban a pillanatban, ahogy belépek a lakásba,
eláll a szavam.
– Te itt laksz? – kérdezem végül. Csak hápogni tudok.
– Igen. Miért, valami gond van vele?
Gond az nincs, de erre biztosan nem számítottam. Ha nem
láttam volna, hogy Maggie kinyitja az ajtót, most azt hinném,
hogy rossz lakásba jöttünk.
Úgy néz ki a hely, mint ahol valakinek a nagymamája él. A
bútorok, a legtöbbet kockás huzattal vonták be, egyáltalán nem
illenek egymáshoz. A falon lógó képek egyhangú tájakat
ábrázolnak, és itt-ott még egy kertben hempergő kiscica is
felbukkan. Habos rózsaszínben játszó, láthatóan kézzel varrt
terítők és alátétek borítanak minden asztalt a helyiségben, és
néhányszor pislognom kell, hogy megbizonyosodjak róla,
valóban Cary Grant és az ifjú Marlon Brando képeit látom lógni
a tévé fölött.
Az egyetlen olyan dolog a kecóban, ami kicsit is modernnek
tűnik, az az étkezőben álló fémdob, de azt már képtelen vagyok
megfejteni, hogy került ide.
Amikor befejezem a nézelődést, Maggie-re pillantok, és látom
a szemén, hogy remekül szórakozik.
– Na, mondd csak ki nyugodtan! – gúnyolódik.
– Mit mondjak?
– Hogy milyen giccses. Mindketten tudjuk, hogy ezt akarod
mondani.
Lehet, hogy az elmúlt tíz évben Hollywoodban éltem, de azért
Ohióban nőttem fel egy olyan anya mellett, aki belém verte a jó
modort.
– Nem giccses – hazudom. – Te magad rendezted be?
Kirobban belőle a nevetés.
– Húha! A filmszakmában tanultál meg így vetíteni, vagy ez
egy veled született képesség?
– Mi? Dehogyis, szerintem nem semmi ez a hely.
Inkább vérfagyasztó.
Maggie újra nevet.
– Nyugi, Barrett. Nem én rendeztem be. A lakótársam
nagymamája a tulaj. Amikor kiköltözött, megígértette
Summerrel, hogy semmin sem változtat.
Erre hegyezni kezdem a fülem.
– Van lakótársad?
Maggie kedélyes arckifejezése gyorsan komorra vált.
– Summer nincs itt ezen a héten, és van barátja. Úgyhogy
egész nyugodtan felejts el minden mocskos fantáziát, ami csak
motoszkál a fejedben az édeshármasról.
Mégis hogyan lehetséges, hogy állandóan ilyen
felkészületlenül érnek Maggie beszólásai?
Kitágul az orrlyukam, amíg azon töprengek, mi lenne erre a
legjobb válasz.
– Nem tartasz valami sokra, mi?
– Még csak nem is ismerlek.
 – Így van, valóban nem ismersz. – Megvonom a vállam. – Ha
ez számít valamit, csak azért kérdeztem rá a lakótársadra, mert
biztos akartam lenni, hogy egyedül leszünk-e.
– Hát egyedül vagyunk. – Maggie sóhajtva fonja össze a karját.
– Akkor essünk túl rajta, jó?
– Min essünk túl?
– A szexen.
– Kösz, de nem. – Lehúzom a cipzárt a dzsekimen, majd
kibújok belőle. – Akkor itt aludjak a kanapén, vagy van
vendégszoba?
– Tessék?! – engedi le tehetetlenül a karját, ami aztán csak úgy
lóg a teste mellett. – Most azt mondtad, hogy „kösz, nem”?
Egy közeli fotelre dobom a dzsekimet.
– Pont ezt mondtam, igen.
Amikor a tekintetem találkozik az övével, még van képe
zavarodottnak tűnni.
– Nem akarsz lefeküdni velem?
– Akkor nem, ha úgy teszel, mintha ez valami kötelezettség
lenne.
Újabb sóhaj tör fel belőle, ezúttal hosszabb, és kihallatszik
belőle a bosszúság.
– Ezt nem hiszem el. Egész éjszaka flörtöltél velem. Azzal
cukkoltál, hogy elkerülhetetlenül egy ágyban kötünk ki ma este,
erre most, amikor végre engedek neked, te kihátrálsz?
Maggie fejcsóválva húz el mellettem, a konyha felé tart. A
falba nagy ablakot vágtak, így minden mozdulatát látom, azt is,
ahogy olyan erővel tépi fel a hűtő ajtaját, hogy a polcokon
minden összekoccan. Elrejtem a mosolyomat, így élvezem,
ahogy szemmel láthatóan méltatlankodik.
Ki van rám bukva, én pedig imádom a szitut. Nem mintha
élvezném, hogy nőket bosszantok, de ez a csaj megérdemli,
hogy egy kicsit felpaprikázzák. Hozzá vagyok szokva, hogy
mindenféléket feltételeznek rólam, de Maggie az első nő, aki
nyíltan kérdőre von és kritizál. Szintén ő az első abban is, aki
úgy tesz, mintha az, hogy lefeküdjön velem, egy gyökértömés
izgalmaival lenne egyenértékű – ami azért nem szép dolog. És
az egómnak sem tesz jót.
– Miért egyeztél bele, hogy ide jöjjek, amikor nyilvánvalóan
nem ezt akartad? – lépek be a szememet forgatva a
konyhaajtón.
Maggie tölt magának egy pohár narancslevet, és lassan
kortyolni kezdi. Észreveszem, hogy a tűz már kihunyt a
tekintetében, és a bizonytalanság lépett a helyére.
– De, ezt akarom – feleli végül.
Olyan komor az arckifejezése, hogy újabb mélyütés éri az
egómat.
– Azért ne legyél ennyire lelkes.
– Te ezt nem érted – feleli, és az összefogott haja végével kezd
játszani. Az arcán átsuhanó védtelenség láttán enyhülni kezd a
bosszúságom. – Az én életemben nem sok helye van a
randizásnak. – Önironikus mosolyt villant. – Vagy a szexnek.
– Ehhez képest először egy hotelszobában találkoztunk,
amikor is te meztelenre vetkőztél, és beugrottál az ágyamba. –
Közelebb lépek, de még így is marad egy-két méter közöttünk. –
Kivel találkoztál volna?
– Tonyval – nyögi válaszul.
Nem csupán kellemetlen a féltékenység lángja, amely
fellobban bennem, amikor Maggie egy másik férfit emleget, de
érthetetlen is.
– És ki az a Tony?
Maggie a magas sarkújára mered.
– Csak egy pasi. Pár havonta össze szoktunk futni.
– Nem a pasid?
– Nem. Ahogy már mondtam, nekem nincs időm randizgatni.
És a szexre sincs – ismétli.
Amikor végre leesik a tantusz, csodálkozásomban elnevetem
magam.
– Azt akarod mondani, hogy évente kétszer szoktál szexelni,
ezzel a Tony nevű fazonnal?
– Néha háromszor – feleli, és úgy tűnik, mintha védekezne.
Újra ki akar buggyanni belőlem a nevetés, de mindent
megteszek, hogy elfojtsam. Az egész este során most először
engedte el a harcias attitűdjét, úgyhogy eszem ágában sincs
újabb vitát szítani azzal, hogy kigúnyolom.
– És pontosan mi az, ami annyira lefoglal? – kérdezem.
Tényleg érdekel a dolog.
– Munka. Tanulás. Önkénteskedés. – Vállat von. – A
kapcsolatok valahogy mindig útban vannak nálam. Ezért is nem
értem ezt.
– Ezt? – visszhangzom.
– Téged. Hogy ennyire vonzódom hozzád. – Megdörzsöli a
homlokát, aztán a halántékát, majd az orrnyergét, mintha csak
fejfájást okozna neki, hogy elismeri a köztünk lévő kémiát. –
Nem szoktam pasikat hazahozni. Nem bonyolódom afférokba.
Nincs időm viszonyokra. Különösen olyan férfiakkal nem, mint
amilyen te vagy.
Bár tudom, hogy nem kellene, de elvigyorodom.
– Mégis miféle férfi vagyok?
Gyilkos pillantást vet rám.
– A bonyolult fajta. Aki eltereli a figyelmemet.
– Érdekes. És mi is az velem kapcsolatban, ami ennyire
eltereli a figyelmedet? – Odalépek hozzá, és a derekára teszem a
kezem. – Hadd találjam ki! Azzal zavarlak meg, hogy, bár ez a
tény halálra idegesít, annyira gerjedsz rám, mint még senki
másra. Igazam van?
– Nincs igazad.
Felnevetek.
– Nem baj, ha tagadásban élsz. És az sem baj, ha csalódott
vagy.
Lesöpri magáról a kezem.
– Mégis miért lennék csalódott?
– Mert ez a hajó már elment.
– Milyen hajó?
– A szexhajó – fonom össze a karom. – Elszúrtad, Piroska.
– Tessék? – Mindkét szemöldöke magasra ível, én pedig
legszívesebben lecsókolnám a méltatlankodó grimaszt a
szájáról.
De nem teszem.
 – Hallottad, mit mondtam. Lemaradtál a nagy lehetőségről. –
Pimasz arcot vágok, és igyekszem nem nagyon vigyorogni. –
Sajnálattal kell tudatnom veled, hogy ma este nem foglak
megdugni.
– Azta. Neked van a leghatalmasabb egód az összes…
– Elég a bájcsevejből – szakítom félbe udvarias mosollyal. –
Megmutatod a szobámat, vagy aludjak a kanapén?
12

Maggie

Lehetséges, hogy valaki úgy gyűlöljön egy pasit, hogy közben le

is akarja tépni róla a ruhát?
Egész reggel ezen a kérdésen tépelődtem, de még mindig nem
tudom megválaszolni. Az azonban továbbra is világos, hogy a
szexuális frusztráció egytől tízig terjedő skáláján én most a
tizenegyesnél tartok.
Ahogy a napfény beszűrődik a függönyön, felülök,
nekitámaszkodom az ágy támlájának, és azon töprengek, hogy
vajon Ben is olyan rosszul aludt-e, mint én. Valószínűleg nem.
Őt ismerve minden bizonnyal egész éjjel kiscicákról és
szivárványról álmodott, és a történtek szemernyi hatással sem
voltak rá.
Én azonban azzal töltöttem nyolc órát, hogy hánykolódtam, és
igyekeztem leküzdeni a kísértést, hogy kiugorjak az ágyból, és
rámásszak Ben Barrettre.
Jézusom, tegnap este elkényeztetett kölyökként viselkedtem.
De mondhatnék ribancot is.
Jó, nevezzük nevén a dolgokat.
Amikor hazahoztam magammal Bent, tényleg az volt a
szándékom, hogy kiszórakozom magam vele. De amikor
beléptünk, az első pillantásom az íróasztalon tornyosuló
tankönyvekre esett. Aztán pedig a folyosói asztalkán
felhalmozott számlákra. A hűtőre ragasztott zsúfolt
időbeosztásomra.
Aztán megfordultam, és ott volt Ben. Egy gyönyörű,
magabiztos férfi, aki világossá tette, hogy legszívesebben a
fogaival tépné le a ruhámat. Egy férfi, aki csókolózásból
aranyérmes lehetne, és aki miatt szinte beleszédültem a
vágyakozásba.
De ezen a ponton fejbe kólintott a zavar érzete. Ennek a
pimasz filmsztárnak valahogy sikerült elérnie, hogy az olyan
fontos feladatok, mint a tanulás vagy a számlák befizetése
másodlagosnak tűnjenek. És ami még ennél is rosszabb, amikor
egy pillanatra lankadni kezdett a figyelmem, és bevallottam,
hogy általában nem szoktam időt szakítani a szexre, Ben
meghátrált. Amikor már készen álltam arra, hogy ne legyek
olyan nyársat nyelt savanyújóska – rendben, ribanc –, ő rögtön
lefújta a szexnek még a lehetőségét is, és lefeküdt. Egyedül.
Hát, gondolom, megérdemeltem.
Ásítok egyet, majd az éjjeliszekrényen álló órára pillantok. Fél
tizenegy. Nem is emlékszem, mikor volt utoljára, hogy nyolc
után keltem fel. Nem túl jó érzés arra a felismerésre ébredni,
hogy a délelőtt felét elvesztegettem azzal, hogy Ben elutasításán
és a saját hülyeségemen fortyogtam.
A halk zene végül kicsalogat a meleg takaró alól. A
homlokomat ráncolva keresem a papucsomat, a bolyhos,
rózsaszín macskás mamuszt, amelyre tavaly a szülinapomra
pénzt gyűjtöttek a gyerekek a központban. A szekrény előtt
bukkanok rá, beledugom csupasz lábam, és kilépek a hálóból.
A keskeny folyosón a zene egyre hangosabbá válik. Úgy
hangzik, mint a… Beach Boys? Igen, ez a Beach Boys, döbbenek
rá, amikor egyre tisztábban hallom az I Get Around lágy
taktusait. Aztán rádöbbenek, hogy egy férfihang dünnyög
együtt a dallammal, és akkor már nem állom meg szemforgatás
nélkül. Hát persze hogy Ben hallgatja ezt. Valószínűleg ez élete
főcímzenéje.
A konyhában bukkanok rá, épp tojást süt a tűzhelyen, és
közben a mobiljából szóló dalt dúdolja, a telefont a helyiség
közepén álló munkapultra tette ki.
Már nyitnám a szám, hogy elsüssek egy poént arról, mennyire
otthon érzi magát, de a szavak elhalnak a torkomban abban a
pillanatban, ahogy Ben megfordul.
 Mezítláb van, a felsőteste is csupasz, csak a farmer maradt
rajta, de az is meglehetősen lecsúszott a keskeny csípőjén. Sötét
haja eléggé összekuszálódott, a borostája még sűrűbb, az
összkép pedig annyira férfiasan szexi, hogy forróság támad a
hasam táján.
A tekintetem a tetoválásaira vándorol, a törzsi mintákra,
vonalakra és a szövegre, amelyet innen nem tudok kiolvasni.
Felgyorsul a szívverésem, amikor a tekintetem lejjebb téved, és
nem látok még egy pántot a nadrágja alatt. Nincs rajta
alsógatya?
Ú, miért muszáj ennek a pasinak ennyire… nyálcsorgatónak
lennie?
– Befejezted a stírölést?
Rekedtes hangjára felkapom a fejem. Ben vigyorog, és
szemmel láthatóan élvezi, hogy alaposan megnéztem
magamnak.
– Nem stíröltelek – hazudom, és a hűtő felé libbenek, hogy
kivegyem a narancslevet. – Én csak…
– Cssss – tartja fel az ujját, hogy elhallgattasson, majd a
telefon felé biccent, és elkezdi énekelni a Barbara Ann első
sorait.
Én meg csak bámulok rá tátott szájjal, várom, hogy ráunjon a
dalra, és újra a serpenyőben sistergő tükörtojásra fordítsa a
figyelmét.
– Úgy látom, nagy Beach Boys-rajongó vagy – mondom, és
belekortyolok a narancslébe. Leteszem a poharam, hogy az
ujjaimmal megpróbáljam kifésülni a göndör, gubancos hajamat.
Kicsit nyugtalanító, hogy Ben itt van, és egy szál farmerben
készíti a reggelit. Tonyval sosem szoktunk együtt reggelizni,
vagy bármi mást csinálni, ami nem szex vagy az azt követő
gyors búcsúzás.
– A legnagyobb – feleli, majd idióta vigyort villant, és
megfordul, hogy elzárja a gázt.
Az egyik tojást spatulával a tányéromra csúsztatja, mellétesz
egy barna kenyérből készült pirítóst, majd átnyújtja a tányért.
– Jó étvágyat!
 Mikor fordult elő utoljára, hogy egy férfi főzött volna rám?
Mikor is? Ja, igen. Soha.
Furcsa meghatottság vesz erőt rajtam. Elveszem a tányért, és
leülök a pult melletti egyetlen bárszékre. A konyha túl kicsi
ahhoz, hogy bármilyen ingatlanos hirdetésben
étkezőkonyhának írják le, így már javasolnám is, hogy menjünk
át az étkezőbe, amikor Ben fogja a saját tányérját, nekidől a
pultnak, és állva enni kezd. Nahát. Legalább ő nem tartozik
azon hírességek közé, akik elvárják, hogy kiszolgálják őket,
amíg ők egy trónuson ülnek.
– Tudod, jártam egyszer egy Barbara Ann nevű lánnyal –
mondja, miután lenyelt egy falat pirítóst.
– Nem lep meg. – Lassan rágok. – Gondolom, Rhonda nevűvel
is jártál, és minden más lánnyal is, akiről a Beach Boys énekel.
Emellett randiztál minden színésznővel és modellel a
tizennyolctól harmincöt évesig terjedő népességben.
– Miért mondod ezt?
– Meggugliztalak tegnap este.
– Dehogy gugliztál. Külön szobában aludtunk.
Erre csak a szemem forgatom.
– Nem tudtam aludni, úgyhogy rákerestem a nevedre.
Ben kacsintva befalja a reggeli maradékát.
Meglepetésemre el is mosogat maga után, a tányért a pulton
álló műanyag csepegtetőre teszi, a serpenyőt pedig beáztatja a
mosogatóban. Hűha. Még Summer se mosogat el maga után
ilyen gyorsan, pedig őt aztán díjnyertes tisztaságmániásnak
szoktam titulálni.
– Miért nem tudtál aludni? – kérdezi Ben.
– Most mondtam, hogy rákerestem a nevedre, téged meg az
érdekel, hogy miért nem tudtam aludni?
– Aha – vigyorog. – Szóval akkor miért nem?
Mert túlságosan lekötött, hogy arról fantáziáljak, hogy
végignyalogatom a tested minden egyes centiméterét.
– Túl fáradt voltam.
– Aha. – Nyilvánvaló, hogy nem hisz nekem.
– Mindegy is – folytatom annak reményében, hogy Ben nem
firtatja tovább a dolgot −, kiderült, hogy mekkora playboy vagy.
A féltékenység kellemetlen érzéséről egy szót sem szólok, ami
akkor hasított belém, amikor Ben Barrett hódításairól olvastam.
Tekintetbe véve, hogy legfeljebb cameoszerepben fog feltűnni
az életemben, fogalmam sincs, miért mászott elő a zöldszemű
szörny, amikor fotókat láttam róla más nőkkel.
Ben sértődöttnek tűnik.
– Nem vagyok playboy.
– Dehogynem. Utazgatsz a világban és alkalmi kapcsolatokba
bonyolódsz gyönyörű nőkkel. Aki ezt csinálja, az playboy. –
Felvonom a szemöldököm. – Vagy jobban tudnál azonosulni a
fuckboy címkével?
Ben is felvonja a szemöldökét.
– Hát, mivel téged évente kétszer szoktak megdöngetni, el is
hiszem, hogy megijeszt a hírem.
– Néha háromszor – javítom ki. Aztán összeráncolom a
homlokom. – Te tényleg olyan pasi vagy, aki idegesítően vidám
reggelente?
– Bizony ám.
Megvárja, hogy az utolsó falatnyi rántottát is a számba
lapátoljam, majd elveszi a tányéromat. Meglepetésemre azt is
elmossa.
– Ne mondd, hogy Martha Stewarttal is randiztál –
mormogom.
Beletörli a kezét egy rózsaszín konyharuhába.
– Nem, de vele nőttem fel. Anyám nem engedett ki addig a
konyhából, amíg minden makulátlan nem volt – feleli, és
mintha mindezt alá is akarná támasztani, a ruhával fényesre
törli a pultot. – Szóval mit csinálunk ma?
A kérdés felkészületlenül ér, de gyorsan leplezem a
meglepetésemet.
– Hát nekem ezer dolgom van, te meg, gondolom, keresel
magadnak egy szállodát. Vagy talán a píáros csapatoddal
megbeszéled a legutóbbi botrányodat. Egyébként arról is
olvastam.
A ragyogó vidámság elhalványul az arcán.
 – Igen?
– Bizony. Az a gazdag hölgy rád hagyta a pénzét, mi?
Ezzel az elevenére tapintottam. Abból látom, hogy
megkeményednek a vonásai, és a szeme is összeszűkül. Csupán
néhány részletet tudtam előásni Ben és Gretchen Goodrich
kapcsolatáról, de már az is elegendő volt ahhoz, hogy
megsejtsem, mennyire érzékeny téma lehet ez neki.
Goodrich egy salátaöntet-birodalom örököse volt, a férje
pedig Oscar-díjas rendező. Három hónappal ezelőtt vesztette el
a mellrákkal vívott harcot, és azok alapján, amiket olvastam,
majdnem húszmillió dollárt hagyott Benre. A sajtóban
utalgattak arra, hogy a híres színésznek és az ötvenhárom éves
asszonynak viszonya volt egymással, de úgy tűnik, erre nincs
semmi bizonyíték, úgyhogy arra jutottam, minden valószínűség
szerint ez csak pletyka. De még így is nagyon közel állhatott a
nőhöz, ha az ráhagyta a vagyona egy részét.
– Nem szabad elhinni mindent, amit olvasol – szól Ben
megenyhülve. Már nem ráncolja a homlokát, de a merev tartása
elárulja, hogy még mindig feszült.
Mielőtt bármi mást mondhatnék, elsuhan mellettem, csupasz
lábbal lépked végig a padlólapon. Arra tippelek, hogy Summer
szobájába megy felöltözni, de amikor leveti magát a kanapéra,
és a távirányító után nyúl, talpra ugrok, és berohanok a
nappaliba.
– Mit művelsz? – kérdezem. – Épp most mondtam, hogy ezer
dolgom van.
– Majd megvárom, amíg befejezed – feleli, majd bekapcsolja a
tévét, és megkeresi az ESPN csatornát.
– Nem várhatsz. – A bosszúság kezd felkúszni a
mellkasomban. – Nagyon zsúfolt napom lesz.
Ben lenémítja a tévét és várakozó tekintettel rám pillant.
– És mitől zsúfolt?
– Írjak neked egy listát?
– Nem kell. Az is megteszi, ha csak elmondod.
Ó, elmondom én neki, abban nem lesz hiba. Engem nem
érdekel, mennyire dögös abban a farmerben, vagy hogy
mennyire vonzó a mellkasa. Vasárnap van, és a vasárnap az én
napom. Ez az egyetlen nap a héten, amikor nem dolgozom, nem
önkénteskedek és nem is ülök órán. Jó, attól még takarítok és
tanulok, de ettől függetlenül nekem ez már szabadidőnek
számít.
– Be kell fejeznem egy beadandót – mondom konok
arckifejezéssel. – Aztán utána kell olvasnom a
gyermekbántalmazásra vonatkozó törvényeknek, és
kijegyzetelni, hogy megírhassak még egy dolgozatot. Aztán meg
a vizsgára kell tanulnom. – Nagy levegőt veszek. – És ha
mindezekkel elkészültem, akkor le kell gyantáznom a lábam.
Meg vagy elégedve?
A homlokát ráncolja.
– Minek szőrteleníted a lábad, ha az egyetlen pasi, aki látná,
csak évente kétszer jön a városba?
– Néha háromszor – csattanok fel. – És nem kell igazolást
szereznem tőled a lábgyantázáshoz. Úgyhogy öltözz fel, és menj,
csinálj valamit, amit a filmsztárok szoktak! Nem tudom, golfozz,
vagy bámuld a tükörképedet a kirakatokban!
Ben nevetése válasz gyanánt olyan, mint a mézes
smirglipapír.
– Mert szerinted ezt csinálják a filmsztárok?
– Engem nem érdekel, hogy mivel foglalod el magad –
mordulok vissza, mert kezdek tényleg bosszús lenni. – Csak azt
akarom, hogy menj el. A tanuláshoz csendre van szükségem.
– Akkor csendben leszek – vonja meg a vállát, és visszafordul
a tévében pergő sportösszefoglalóhoz.
Minden akaraterőmre szükségem van, hogy ne kezdjem el
tépkedni a hajam. Mit akar tőlem? Nyilvánvalóan nem szexet,
tekintve, hogy a közös esténk óta egy ujjal se nyúlt hozzám.
– Most komolyan itt akarsz maradni? – A hangom valahol a
sivítás és a nyögés között ingadozik, majd a rend kedvéért még
egy morgást is odatűzök a végére.
Ben kék szeme a képernyőre tapad.
– Igen.
– De én… te… – nyögöm bosszankodva. – Csak aztán ne
hangosítsd fel!
Sarkon fordulok, beviharzok a hálószobába, és átkozom
magam, amiért fizikailag nem vagyok elég erős ahhoz, hogy
kidobjam Bent a lakásból. Miközben öltözködöm, hallom, hogy
a másik szobában nevetgél.
13

Ben

Mivel némasági fogadalmat tettem, a délután nagy részét azzal

töltöm, hogy igyekszem visszafojtani a nevetésemet, ahogy
lenémítva, felirattal nézem a tévét. Az étkezőben Maggie ott ül
az asztalnál, pötyög a laptopján, és időnként megtorpan, hogy
egy enciklopédia méretű tankönyvet lapozgasson.
Már órák óta dolgozik, a szeme a monitorra tapad, az ujjai
pedig a billentyűkre. És attól, ahogy koncentrálás közben az
ajkába harap, legszívesebben odamennék és én is beleharapnék
a lebiggyesztett szájába.
Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy miért is erőltetem rá
a társaságomat, különösen a tegnap este után. Ha bárki más
nyűglődött volna ennyit azon, hogy lefeküdjön-e velem, vagy
sem, akkor szépen elköszöntem volna, és már ott sem vagyok.
De akkor miért is vagyok még itt?
Nem tudom, egyáltalán megéri-e a fáradságot, hogy egy olyan
csaj után futok, aki szerint a szex bonyodalom. Nincs nekem
azzal semmi bajom, ha valaki kéreti magát, de Maggie esetében
már nem arról van szó, hogy adja a szendét. Normális
körülmények között hagynám a fenébe ezt a kihívást, és egy
olyan nőre fókuszálnám az energiáimat, aki tényleg velem akar
lenni, de ebben a helyzetben semmi sem normális. Ahogy
Maggie-ben sem.
Amióta találkoztam vele, alig foglalkoztam a fejem fölött zajló
botránnyal, vagy azzal a ténnyel, hogy tévések táboroznak az
otthonom előtt. Ennek a dühítő csajnak köszönhetően sikerült
végre a saját bajaimon kívül másra is figyelnem, és szeretnék
még egy kis ideig belekapaszkodni ebbe a felszabadító érzésbe.
– Szünetet kéne tartanod. – Néha túl gyorsan jár a szám, és
csak remélni tudom, hogy Maggie nem fog megróni azért, hogy
megtörtem a némasági fogadalmamat.
– Még meg kell írnom a befejezést – feleli, de nem is fordul
felém. Leüt néhány billentyűt. – Csak egy perc.
Próbálom bemagyarázni magamnak, hogy nem a saját
szükségleteimre gondolok, amikor felállok a kanapéról, és
odalépek hozzá. Ehelyett arra a tényre fókuszálok, hogy Maggie
már öt órája dolgozik egyfolytában és ezalatt még a mosdóba se
ment ki.
Megállok mögötte, a vállára teszem a kezem, és elkezdem
masszírozni a hátát a lapockái között. Egy másodpercre
összerezzen, aztán halk sóhaj kíséretében belenyomja magát az
izmait kilazító ujjaimba.
– Látod, hogy rád fér már a szünet – korholom. – Olyan merev
mindened.
Nekem aztán nem kell elmagyarázni, milyen az, ha merev az
ember. Habár Maggie hosszú ujjú felsője vékony pamutból
készült, még így is érzem a bőre melegét az ujjaim alatt. Innen
pedig már egy szempillantás alatt olyan gyötrő kérdéseknél
tartok, mint például milyen testrésze lehet még ilyen forró? A
melle? A combja? A…
– Amúgy érzem, hogy a farkad bökdösi a hátamat, csak
szólok. – A szék háttámláján rés van Maggie dereka és válla
között, ő pedig ültében kissé riszálja a csípőjét, így aztán hozzá-
hozzáér az egyre duzzadó péniszemhez.
– Na és? – kérdezem, kissé elnyújtva a magánhangzókat.
– Na és… Ez nem illendő.
Erre csak a plafonra emelem a tekintetem, és eltűnődöm
azon, hogy vajon mit mondana akkor, ha tudná, hogy a farmer
alatt nincs rajtam semmi. Holnap vennem kell pár új
ruhadarabot, addig is ilyen lengén nyomom.
Jobban belegondolva, Maggie-nek valószínűleg a szeme sem
rebbenne, ha tudna erről. Miért is? Mert ezt a csajt nem lehet
egykönnyen lenyűgözni vagy megijeszteni.
 Jézusom! Mégis hogy lehet, hogy az első nő, akinek hosszú idő
után sikerült felkeltenie a figyelmemet, ugyanaz a nő, aki
semmit sem akar tőlem? A köztünk lévő kémia, mint egy
robbanásra kész vegyület, de a jelek szerint a kémia nem
nagyon nyűgözi le Maggie Reillyt. Még csak le sem feküdtünk
egymással, de máris terel le a színről.
Mivel azonban tapasztalt előadó vagyok, eszem ágában sincs
hagyni, hogy letoljanak a színpadról.
Ehelyett gúnyolódni kezdek.
– Ne tégy úgy, mintha nem nedvesednél be már attól is, hogy
hozzád érek.
– Nedves? Na, az nem lettem. Viszont egy kicsit éhes vagyok.
Rendeljünk pizzát?
Az agyam valamelyik primitív része arra sarkall, hogy
elszántan megfordítsam a széket, és bebizonyítsam végre neki,
hogy a gerjedelmemtől bizony ő is begerjedne. Maggie szeme
tágra nyílik, ahogy letérdelek, és a csípőjére teszem a kezem. Az
ujjaim a fekete jóganadrág pántjával játszadoznak.
– Mit művelsz? – teszi fel gyakorlatilag sivítva a kérdést. –
Mondtam már, hogy dolgoznom kell.
– Én pedig mondtam, hogy ideje szünetet tartani.
– Nem te mondod meg, hogy…
– Orgazmus – szakítom félbe.
Pislog egyet.
– Mi van?
– Szeretnél egy orgazmust?
A tekintetében bosszankodást látok.
– Mindig rejtvényekben beszélsz?
– Hol itt a rejtvény? Annyit kérdeztem csak, van-e kedved egy
orgazmushoz? – Megnyalom az alsó ajkam. – Mert nekem van
kedvem ahhoz, hogy elvigyelek odáig.
Maggie ajkai előbb kissé szétnyílnak, aztán majdnem leesik
az álla.
A reakciója láttán elvigyorodok, majd óvatosan felemelem a
fenekét a székről, hogy lehámozzam róla a nadrágját. Nem állít
meg. Sőt, még jobban pihegni kezd, ahogy a tenyerem
végigsimít a centiméterenként előbukkanó bőrén.
– Nem is kell gyantázni a lábad – mondom vádlóan, és
félredobom a nadrágját.
Felsóhajt.
– Tudom. Hazudtam.
A szám újra vigyorra húzódik, részben a beismerés miatt,
részben pedig azért, mert az arcára kiülő feldúlt kifejezés
teljesen idegen tőle. Amióta csak ismerem, hűvös és
összeszedett, még akkor is, amikor a zöld szemében harag dúlt,
vagy amikor az arca kipirosodott az érzéki izgalomtól. Ez
nekem mind bejön, de nem annyira, mint ez a csupasz
védtelenség és nyers vágy, ami ebben a pillanatban jelenik meg
a vonásain.
Lehet, hogy a kihívás teszi, a múló fellángolás, vagy talán
egyszerűen arról van szó, hogy Maggie bizonyos szintű
normalitást képvisel, ami úgy hiányzik az életemből, amióta
híres lettem. Bármi legyen is az oka, nem bírom megállni, hogy
ne próbáljam meg elcsábítani. Tovább simogatom a lábát, majd
újra lejjebb indul a kezem. Amikor a nedves folthoz érek a
sárga bugyiján, majdnem felnevetek. – Mondtam én, hogy
benedvesedtél.
– Csak képzelődsz.
Az ujjaim a bugyi pántjához kúsznak.
Maggie felnyög, és megpróbál elhúzódni az érintésemtől.
– Nincs nekem időm erre – mormogja.
– Dehogy nincs.
– Tanulnom kell.
Megáll a kezem, mert nem fogom folytatni a beleegyezése
nélkül. A szemébe nézek, és komolyabb hangnemre váltok.
– Ha azt mondod, álljak le, leállok. Ha nemet mondasz,
leállok. De eddig még egyiket se mondtad – nézek rá, majd
felvonom a szemöldököm. – Akkor ezek szerint ez igent jelent?
Egy végtelenül hosszú pillanat után Maggie biccent, és azt
suttogja:
– Igen.
Szó nélkül leveszem a bugyiját és félredobom. Aztán
odahajolok, és lágy csókot lehelek a csiklójára.
Maggie-nek elakad a lélegzete.
Aztán felsóhajt.
Aztán felnyög.
Igyekszem nem vigyorogni, ahogy újra és újra és újra
megcsókolom, amíg le nem esik, hogy most már senkinek sem
kell bizonygatnom semmit. Azt akartam megmutatni neki, hogy
nem képes elrejteni, milyen hatással vagyok rá, és
bebizonyítani, hogy a köztünk lévő vonzalom kölcsönös. De
ahogy végighúzom a nyelvem a síkos punciján, mindenről
megfeledkezem.
Mennyei íze van. A nyelvemmel lusta nyolcasokat írok le a
csiklóján, kiélvezem az édes ízét, majd felhorkanok, amikor a
gyönyörtől nyögdécselni kezd, és még jobban széttárja a lábát.
Ha nem lüktetne ilyen könyörtelenül a farkam, és nem zúgna a
fejem a vágytól, akkor talán képes lennék fenntartani a lassú
tempót.
De fájdalmasan, kétségbeejtően be vagyok indulva, így
kénytelen vagyok gyorsítani: már alig várom, hogy Maggie
átbillenjen a gyönyörbe, és a nevemet sikítsa, miközben elélvez.
Kívánságom a vártnál hamarabb teljesül. Csak annyi kell
hozzá, hogy az egyik ujjamat jó mélyen beledugjam a puncijába,
a csiklóját pedig erősen beszívjam, mire ő olyan erővel remeg
bele az orgazmusba, hogy kis híján a gatyámba élvezek.
Maggie nem az a fajta, aki az ajkába harapna és némán
vergődne a gyönyörtől. De nem ám. Az élvezete minden egyes
szexi másodpercének hangot ad. Nyögdécsel. Remeg. Majd
ahogy a „basszus” felszakad a torkából, belekapaszkodik a
hajamba, és a combjai közé szorítja a fejem.
Amikor a nyögdécselés és morgás végre elcsitul, elégedett
vigyorral húzódom hátrébb, miközben a kielégítetlen farkam
nekifeszül a sliccemnek.
– Te aztán nem játszol tisztán – mormogja Maggie. Az arca
kipirult, a tekintete kissé zavart.
– Soha nem is játszottam úgy – felelem könnyedén. Finoman
belecsípek a belső combjába, majd talpra ugrom. Maggie zilált
külseje láttán elönt az elégedettség, mert tudom, hogy én
tehetek erről. – Oké, Piroska, ez szép volt. Én most beugrom a
zuhany alá – mondom, és nagylelkű mosolyt villantok rá –, te
meg szépen befejezheted a házi feladatod.
14

Maggie

Játszadozni akar? Erről van szó? Tátott szájjal bámulom Ben

dögös hátsóját, ahogy eltűnik a folyosón.
Ez meg mi a fészkes fene volt? Mély levegőt veszek,
lekászálódom a székről, majd lehajolok, hogy felvegyem a
bugyimat a földről. Egy kicsit még mindig a történtek hatása
alatt állok, a lábamba még nem tért vissza az erő az iménti
világrengető orgazmus után.
Ben Barrett rekordot döntött, három perc alatt juttatott el a
csúcsra. Nem kérdezte, hogy mit szeretek. Nem várta meg, hogy
instruáljam. Egyszerűen csak tudta. Ez nem lep meg. Abban a
pillanatban tudtam, amikor két nappal ezelőtt becsusszantam
mellé az ágyba, hogy ez a férfi képes lángra lobbantani a
testemet. És ezt ő most teljes mértékben kihasználta, amivel
persze hatékonyan garantálta azt is, hogy most már ne tudjak a
tanulásra koncentrálni.
Nem könnyű felállni, amikor a combom között még mindig
érzem a lüktetést Ben élvezetes ténykedése után, de
kényszerítem magam, hogy elinduljak. Remegő lábakkal
megyek a fürdőszoba felé, és az elszántságom csak nő, amikor
meghallom, hogy folyik a víz a zuhanyból.
Ha Ben játszadozni akar, akkor én is játszadozom vele. Ha
másért nem, akkor azért, hogy a begerjedt testem megkapja,
amit akar, én pedig zavaró tényezők nélkül folytathassam a
kutatást a dolgozatomhoz.
Legalábbis ezt mondom magamnak, miközben lenyomom a
kilincset, és belépek az aprócska, gőztől párálló fürdőbe. A
rózsaszín műanyag zuhanyfüggöny elrejti előlem, ahogy engem
is előle.
– Most akkor bejössz, vagy mi? – hallatszik a tompa hangja a
víz zubogásán keresztül.
Nagy levegőt veszek. A fenébe! Még a meglepetés ereje sem
áll az én oldalamon. Honnan tudta, hogy bejövök utána?
Annyira arrogáns, hogy azt feltételezte, majd biztosan
berohanok a fürdőszobába, hogy legalább egy pillantást
vethessek a meztelen testére?
De hát ezt is csináltad, nem?
Száműzöm a fejemből ezt a bosszantó gondolatot, és a
zuhanyfüggöny széle után nyúlok. Ahogy elhúzom, a felcsapó
gőz kissé elvakít. Amikor eloszlik a pára, a tekintetem hirtelen
megtalálja a fókuszpontot, és már látom is Ben nedves,
meztelen testét, és azt is, hogy a farka áll, mint a cövek, amitől
az összes oxigén kiszökik a tüdőmből.
Az agyam szinte túlhevül, miközben megpróbálja az összes
fincsi, apró részletet magába szívni. A sima, aranyló bőrt. A
hullámos hasizmokat. A kemény, izmos combokat. És a… ú,
mindent.
– Beengeded a hideget – panaszkodik.
Nyelek egyet, próbálom összeszedni magam. Aztán leveszem
a felsőmet, a padlóra dobom, és belépek a zuhany alá. Abban a
másodpercben, hogy odaléptem, Ben a csupasz csípőmre teszi a
kezét. Behúz a vízsugár alá, és száját az ajkamra simítja.
Azta! A csókja megint durva és mámorító, de ezúttal én
húzódom el, mielőtt még teljesen belefeledkeznék.
Lábujjhegyre állok, és a füléhez nyomom a számat, hogy a víz
zubogásán át is meghallja, amit gúnyos hangon mondok:
– Nem szeretem, ha megzavarnak a munkában.
Ben felvonja a szemöldökét, amitől a vízcseppek lecsorognak
a hosszú, hegyes orrán, majd elvesznek az állát borító sűrű
borostában.
– Oké. Akkor most kérjek elnézést, amiért elélveztél?
– Nem – felelem, és végighúzom a kezem a vizes mellkasán.
Az egyik lapos, barna mellbimbója megkeményedik az ujjaim
alatt. – Csak ki akarom fejezni a nemtetszésemet.
– És ezért büntetésből rám törsz zuhanyozás közben? –
Féloldalas vigyort villant rám. Fémes kék szeme parázslik a
büntetés szónál.
– Valami olyasmi.
Lecsúsztatom a kezem a mellkasán, és megmarkolom a
farkát.
Gyorsan beszívja a levegőt, és a szeme résnyire szűkül a
felajzottság miatt. Vízcseppek gyűlnek össze a felső ajka fölött.
Egy merész döntéssel előrehajolok, és lenyalom mindet. Aztán a
szemébe nézek, és elvigyorodom, majd letérdelek, és a számba
veszem a farkát.
A hirtelen levegővételt ezúttal halk nyögés követi. Kezével a
hajamba túr, ami a víz miatt a homlokomra tapadt. Néhány
nedves tincset kisöprök a szememből, és végignyalom a farkát,
élvezem a férfias ízét.
Bennel ellentétben én nem sietek, kihasználom a helyzetet,
hogy incselkedjek vele. Végighúzom ajkamat a makkján,
rászívok, megcsókolom, tenyeremmel a heréit simogatom.
Hosszan végignyalom, úgy gyötröm, és minden egyes
alkalommal hátrébb húzódom, amikor ő mélyebbre szeretne
hatolni a számban.
Rekedtes nyögése és a mellemen végigcsorduló forró víz kezd
megőrjíteni. Összeszorítom a térdem, és próbálok arra
koncentrálni, hogy eljuttassam a csúcsra, amíg meg nem húzza
a hajam, én pedig felnézek, és látom, hogy félig lehunyt
szemhéja mögül ő is engem néz.
– Nyúlj magadhoz – utasít. A szavai sziszegve törnek utat a kis
helyiséget betöltő gőzben. – Látni akarom, ahogy magaddal
játszol.
Visszanyelem a nyöszörgést, és bólintok. Széttárom a térdem,
ujjaimmal a lábam közé nyúlok, majd újra a számba veszem a
farkát. Most már nem opció, hogy lassan haladjunk, főleg úgy
nem, hogy Ben minden mozdulatomat figyeli, míg a csiklómat
simogatom, és érzem, ahogy vastag farka lüktet a nyelvemen.
Egyszerre élvezünk el, hevesen, gyorsan. Megtölti a számat,
én pedig az utolsó cseppig lenyelem, miközben a saját
orgazmusom perzselő gyorsasággal fut végig az
idegvégződéseimen, és testem minden egyes porcikája
elzsibbad tőle.
Ben egy bizonytalan nyögés kíséretében finoman eltolja a
fejemet, és lerogy a fürdőkádba. Teljesen kifacsartnak tűnik.
Kinyújtja a kezét, kisöpri a hajszálakat a szememből, aztán
végigsimít a remegő combomon.
– Jól vagy? – kérdi.
Tudom, hogy most ázott egérként festhetek, miközben még
mindig rázkódom az élvezettől, és levegő után kapkodok, mégis
elnevetem magam a szemében tükröződő aggodalom láttán.
– Jól vagyok. Egy kicsit zsibbadtan, de jól.
Ben elvigyorodik.
– Ha esetleg érdekel, én is jól vagyok.
Az ágyékára pillantok. A farka továbbra is előttem ágaskodik,
és döbbenten veszem észre, hogy a mellbimbóm meredezni
kezd a vágytól. Basszus, de utálom ezt a pasit. Hogy létezik,
hogy még mindig feláll neki? És hogy létezik, hogy én, akinek
húsz percen belül ez már a második orgazmusa volt, készen
állok egy újabb menetre?
Nem tudom, mitől pattanok fel a kád széléről, ez a
megdöbbentő felismerés ösztökél-e, vagy a hirtelen változás a
víz hőmérsékletében, amely langyosról jéghidegre vált. Bármi
legyen is az oka, gyorsan elhúzom a zuhanyfüggönyt, és
bizonytalanul kilépek a bolyhos, rózsaszín
fürdőszobaszőnyegre.
Ben utánam szól, de nem foglalkozom vele.
Két nap, mondom magamban döbbenten, ahogy még vizesen
magamra rángatom a fürdőköntösömet, és kisietek. Két nappal
ezelőtt találkoztam Ben Barrett-tel, két napja hagyom, hogy
folyamatosan elterelje a figyelmemet mindenről, és most két
orgazmus sem elég ahhoz, hogy kitessékeljem az életemből,
magamból.
Mégis mi a bajom?
– Mégis mi a bajod? – kérdi Ben kissé kifulladva és bosszús
hanggal, ahogy egy szál törülközőben lohol utánam a
szobámba.
Megkötöm magamon a fürdőköntöst, majd összefonom a
karomat a vastag és puha anyag felett.
– Nincs semmi bajom.
– Vagyis mindig elrohansz szex után?
– Nem szexeltünk.
Benből kipukkad a nevetés.
– Hát azért elég közel jártunk hozzá. Sőt, még el is mentünk…
mellette.
Lángol az arcom.
– De nem léptük át a határt.
Az arcán árnyék suhan át.
– Nem tudtam róla, hogy van határ.
– Pedig van.
Elviselhetetlenül kiszolgáltatva érzem magam, ahogy ott állok
előtte a köntösömben, a keményfa padló szinte jeges a meztelen
talpam alatt. És hihetetlenül összezavarodva, mert a számon
egyfolytában olyan szavak jönnek ki, amelyek hallatán Ben
elkomorul, a testem pedig tiltakozik miatta.
– És ez a határ… – Ben egyre bosszúsabbnak tűnik. – Ez az,
ami miatt képtelen vagy jól érezni magad?
– Mi van?
– Jól hallottad. Prűdéria fővárosából átruccantál a szórakozás
földjére, és most arról próbálod meggyőzni magad, hogy milyen
helytelen volt, amit tettünk.
Igaza van – valóban próbálom meggyőzni magam, hogy
valami rosszat tettünk. De ennek semmi köze ahhoz, hogy prűd
vagyok, hanem inkább ahhoz van köze, ahogy Ben miatt érzem
magam. Tonyval olyasmiket csináltunk az ágyban, amelyek
miatt senki se tartana gátlásosnak egy percig se, de Tony miatt
egyszer sem veszítettem el a fejem. Egyszer sem választottam őt
a tanulással vagy egyetemi feladatokkal szemben.
Láttam már, hogy mi történik, ha valaki hagyja, hogy egy férfi
letérítse az útjáról. A fenébe is, a saját anyám is egy pasi miatt
hagyott el. De én nem leszek ilyen ostoba. Nem fogom elhagyni
az utat, amit magamnak választottam, nem fogom feladni a
céljaimat és álmaimat senki kedvéért. Még egy olyan pasiért
sem, akinek egyetlen átható pillantásába az egész testem
beleremeg.
– Szerinted én prűd vagyok? – Úgy döntök, hogy arra a
megjegyzésére válaszolok, amelyik a legkevésbé talált célba.
– Aha – feleli, és csupasz vállával nekidől az ajtófélfának,
majd végigmér. – Határozottan szórakozásellenes vagy, Piroska.
A bosszúság belém fúrja a tüskéit.
– Nem vagyok az. Egyszerűen csak mások a prioritásaim,
mint neked.
– Ez mégis mit akar jelenteni?
– Azt jelenti, hogy az én életem nem a szórakozás körül forog.
Van munkám, vannak céljaim, vannak feladataim. Veled
ellentétben nekem nincs arra időm, hogy folyton utazgassak,
vagy az egész napot ágyban töltsem, ha ki akarom fizetni a
számláimat. – Megfeszül az állkapcsom. – Én nem vagyok olyan
szerencsés, mint te. Nekem nem hull csak úgy az ölembe
húszmillió dollár.
Ben dühösen fújtat.
– Nem azt kértem, hogy mondj fel a munkahelyeden, Maggie.
Csak azt, hogy lazíts egy kicsit, és élvezd ki a szabadnapodat.
– Bocs, de ez a luxus hiányzik az életemből. Nekem nincs
szabadnapom.
Fejcsóválva lép el az ajtótól.
– Hűha! Ez úgy hangzik, mintha nem is egy, hanem két életet
kellene cipelned – veti oda, majd eltűnik a folyosón.
– Ben – szólok utána.
Megtorpan.
– Igen?
Felsóhajtok.
– Valószínűleg jobb lenne, ha néznél magadnak egy hotelt.
15

Maggie

Miután felöltöztem és megfésülködtem, arra lépek be a

nappaliba, hogy nincs ott senki. Az élet egyetlen jele a
televízióból jön, amelyet Ben bekapcsolva hagyott. Valamilyen
szórakoztató műsor villog némán a képernyőn.
Úgy ment el, hogy még csak el sem köszönt.
Nem kellene zavarnia, mégis zavar.
– Te vagy az, aki azt mondta neki, hogy keressen magának egy
hotelt – mormogom. Lezuhanok a kanapéra, és kinyújtom a
lábam, hogy a lábfejemet a dohányzóasztalon pihentessem.
Az összes Amerikában élő nő szörnyű dolgokat vágna a
fejemhez, ha megtudnák, hogy elküldtem Ben Barrettet. De
elmennek ők a fenébe. Nekem túl sok a dolgom ahhoz, hogy
valami egomán hírességgel játszadozzam. Sokkal fontosabb
teendőim vannak.
Gyerekkoromban sosem éreztem azt, hogy tartoznék
valahova. Az iskolában magányos, otthon láthatatlan voltam.
Olyan sokszor fordult elő, hogy nem engem választottak ki a
jövendőbeli örökbefogadók, hogy már feladtam a reményt,
hogy valaha is lesz valaki, aki igazán törődne velem. Olyan volt,
mint amikor legutolsónak hívnak játszani. Csak állsz ott,
körülötted mindenkit beválasztottak már valamilyen csapatba,
te pedig megalázva érzed magad, senki nem szeret, és kábé
annyi hasznod van, mint az eldobott szemétnek a járdán.
Csakhogy itt magasabb volt a tét, mint egy ostoba játékban. Itt
arról volt szó, hogy egy gyerek nem elég jó ahhoz, hogy neki is
legyenek szülei.
 Amikor elkezdtem szociális munkásnak tanulni és
gyerekekkel dolgozni, akkor találtam meg végre azt a helyet,
ahová be tudtam illeszkedni. Az ifjúsági központban
megtaláltam az identitásomat. Itt alakult ki bennem az az elemi
vágy, hogy segítsek a gyerekeknek, és olyan körülményeket
teremtsünk nekik, hogy úgy nőjenek fel, hogy tudják,
számítanak. Évekig tartott, mire túltettem magam az afölött
érzett fájdalmon és sérelmeken, hogy elhagytak – nem akarom,
hogy azok a gyerekek, akikkel együtt dolgozom, valaha is
annyira egyedül érezzék magukat, amennyire én éreztem
magam.
És mi van akkor, ha ehhez egy időre takarékra kell tennem a
kapcsolataimat? Nem leszek én örökké egyedül, csak addig,
amíg lediplomázom, és találok egy jó állást. Akkor majd én is
eljárok szórakozni, és azt csinálom, amit a korombeli nők
csinálnak. Majd randizok és flörtölök, talán még férjhez is
megyek. Lesznek még más Ben Barrettek az életemben. Az,
hogy ennek most itt búcsút intek, még nem jelenti azt, hogy
egész életemre…
– A hölgyek odavannak Ben Barrettért!
Felvisítok, amikor egy vidám női hang töri meg a szoba
lehangoló némaságát. Ahogy megmoccanok, érzem, hogy a
távirányító belemélyed a fenekembe, és leesik, hogy minden
bizonnyal feloldottam a némítást, amikor megmozdítottam a
lábam.
Kihúzom a fenekem alól a távirányítót, de nem bírom rávenni
magam, hogy kikapcsoljam a tévét. Főleg akkor nem, amikor
Ben röhejesen vonzó arca bámul rám a képernyőről kissé
gúnyosan. Olyan ez az egész, mint amikor egy véres autóbaleset
mellett hajt el az ember. Muszáj odanézni.
– A rosszfiú hírében álló Barrett a közelmúltban újabb
botrányba keveredett, de az A hős szíve sztárja továbbra is
megmozgatja a hölgyek képzeletét.
Nem mondod.
– New York-i tudósítónk, Shanika Thomas egész nap Barrett
rajongóival beszélgetett, akik úgy tűnik, a legkevésbé sem
bánják a kedvenc akcióhősükre háruló negatív figyelmet. Sőt, a
vélemények egybehangzóak: „Mind odavagyunk érte.”
– Úristen, Ben annyiraaaaa cuki! – sikít bele egy rajongó
Shanika Thomas mikrofonjába. – Engem nem érdekel, ha,
nemtom, akár még azzal a férjezett nővel is lefeküdt. Attól még
dögös!
– Én férjes asszony vagyok, de velem bármikor lefeküdhet –
teszi hozzá nevetve egy másik rajongó, majd lehalkítja a
hangját. – A férjemnek azért ezt ne mondják el.
– Nem tudom, ki az új barátnője – sóhajtja egy újabb –, de én a
hét bármelyik napján elmennék Bennel egy hotelbe!
– Hát, tessék – csicsergi Shanika a mikrofonba. – Botrány ide
vagy oda, úgy tűnik, Ben továbbra is megbotránkoztatja a
rajongói szívét.
Megbotránkoztatja a rajongói szívét? Ez mégis mi a francot
jelent?
Megcsóválom a fejem, majd kikapcsolom a tévét. Egy
másodperccel később hallom, ahogy kivágódik a bejárati ajtó.
Rémülten ugrok fel a kanapéról, és csak akkor nyugszom meg
kissé, amikor Ben lép be a lakásba.
– Ó! – nyögök fel. – Te még mindig itt vagy?
– Naná, hogy itt vagyok.
Lendületesen elindul felém, de előtte még ledobja a
kulcscsomót – az én kulcscsomómat – a folyosón lévő
asztalkára, majd belép a nappaliba. Kezében nagy, zsírfoltos
papírzacskót tart, amely fehér gőzt ereget.
– Kimentem, hogy vegyek egy kis kínait. Nem vagyok odáig a
pizzáért.
– De…
– Tudom, te azt mondtad, hogy lépjek le – fejezi be helyettem
a mondatot, majd felvonja a szemöldökét. – De ez nem fog
összejönni, Mags.
Feldühít, hogy a becenevemen szólít.
– Miért nem?
– Mert bírsz engem. És éppenséggel én is bírlak téged.
– Joe-t, a hot dog árust is bírom. De attól még nem engedem
meg neki, hogy ideköltözzön és felforgassa az életemet.
– Mikor volt szó arról, hogy ideköltözök? – dobja le magát a
kanapéra, a papírzacskót pedig leteszi a dohányzóasztalra. A
tekintetéből süt, hogy te egyáltalán nem értesz meg engem.
Ja, hát nem is értem. Ő Ben Barrett, a fenébe is. Miután
megnéztem róla azt a kétperces kis színest a tévében,
viszonylag biztos vagyok benne, hogy ha kisétálna innen, még
azelőtt öt telefonszám lenne a zsebében, hogy az épületből
kitette a lábát.
De akkor mi a fenének van még mindig itt?
– Én csak veled akarok tölteni egy kis időt – teszi hozzá. – És
ha őszinte vagy, akkor beismered, hogy te is velem akarsz lenni.
– Ben…
Felemeli a kezét, hogy elhallgattasson, én meg mint egy
engedelmes harmadikos, össze is zárom a számat.
– Van egy javaslatom számodra – jelenti be végül, miközben a
szája sarkában vigyor bujkál.
Felüti bennem a fejét az óvatosság.
– Miféle javaslat?
– Lefekszem veled, ha megengeded, hogy egy darabig itt
maradjak.
Várjunk csak. Mi van?
Kedélyes arckifejezéssel kezd kipakolni a zacskóból. Minden
egyes kartondobozt gondosan kirak az asztalra, majd belenyúl a
zacskóba a szalvétáért és evőeszközökért.
Én csak bámulok rá.
Nyilvánvalóan rosszul hallottam, mert az nem létezik, hogy
az imént azt ajánlotta fel, hogy lefekszik velem kosztért és
kvártélyért cserébe.
Persze… Ezt még arra se méltatom, hogy elgondolkodjak rajta.
Gyanakvóan nézem most már az asztalra kipakolt lakomát is.
Azt mondtam neki, hogy menjen szállodába, erre visszajön ide
ezzel a beképzelt hozzáállással és egy zacskó kínaival, aminek
piszok jó illata van, az üres gyomrom várakozóan korogni kezd.
– Add ide! – mordulok fel, és kikapom a tojásos tekercset rejtő
dobozt a kezéből.
 – Csak ennyi mondanivalód van? – kérdi, majd álmélkodva
figyeli, ahogy nekiesem a kajának. – Nem válaszolsz a
javaslatomra?
Megsemmisítő pillantást vetek rá.
– Nem.
– És mi a fenéért nem?
– Mert olyan nevetséges, hogy választ sem érdemel.
– Nem nevetséges, és ezt te is tudod.
– Én azt tudom – mondom, majd nyelek egyet, mielőtt az
újabb tojásos tekercsért nyúlnék –, hogy nem vagy komplett.
Nem fogok neked szállást adni szexért cserébe.
– Miért nem? Mindketten tudjuk, hogy nagyon rá vagy
szorulva.
Az orrlyukaim kitágulnak a dühtől.
Úgy döntök, az a legjobb, ha tudomást sem veszek erről az
abszurd beszélgetésről, úgyhogy egy másik doboz után nyúlok,
amelyben pirított rizs van csirkemellel, és elveszek egy villát is.
Úgy tűnik, hogy a büntető némaságom bejön, mert Ben végre
befogja a száját. De továbbra is engem néz, olyan feszült
figyelemmel, olyan sokatmondóan, hogy egyre nehezebb nem
tudomást venni a hasamban felgyülemlő forróságról.
Jó, talán nem teljesen nevetséges a felvetése. Megtörténhet,
hogy a gondolat, miszerint lefekszem vele, még annál is
ínycsiklandozóbb lehetőség, mint ez a kaja. Előfordulhat, hogy a
kis kalandunk a zuhany alatt életem eddigi legpezsdítőbb
szexuális élménye volt, és előfordulhat, hogy meg szeretném
ismételni.
De ez még nem jelenti azt, hogy engedek is neki.
– Mennyi ideig lesz távol a lakótársad? – kérdezi végül.
– Nyolc napig – felelem, miközben lassan eltüntetem a csirkét.
– Nem mintha bármit is számítana. Te nem leszel itt.
Ben nekidől a kanapé párnáinak.
– A legkevésbé sem találod csábítónak az ajánlatomat?
– Nem.
– Hazudsz.
Nem veszek tudomást a beszólásáról, helyette nekiesek a
tányérnyi zöldségnek, és remélem, hogy közben Ben ejti a
témát.
De ez ugye túl szép lenne.
Aztán mielőtt még egyet is pisloghatnék, kikapja a villát a
kezemből, és az asztalra löki. Tiltakozni sincs időm, mert rögtön
az ölébe húz, és olyan erősen szorítja a csípőmet, hogy
mozdulni sem tudok.
– Hadd maradjak itt, Maggie!
– Nem – felelem, és mindent bevetek, hogy ne törődjek azzal,
milyen meleg a keze a testemen, milyen forró az ágyéka a
combomon.
Rám hajol, és lágy csókot lehel az ajkamra. Hiába próbálok
eltávolodni tőle, Ben egyszerűen a tarkómra teszi a kezét,
beletúr a hajamba, hogy meg se tudjak mozdulni.
– Hadd maradjak itt! – suttogja, a szája már a számon. Aztán
megnyalja az alsó ajkamat. A fogai közé veszi és harapdálni
kezdi.
Önkéntelenül is felnyögök.
Ben vigyorogva hátrébb húzódik.
– Ugyan már – nógat –, te sem akarod, hogy elmenjek.
Már épp megfogalmaznám a cáfolatot, de mire kinyitom a
szám, semmi nem jön ki rajta.
– Azért mentél el abba a szállodába, mert lazítani akartál.
Velem nyugodtan kieresztheted a gőzt.
Megmoccanok, próbálok leszállni az öléből, de csak annyit
érek el vele, hogy odadörgölőzöm a farkához, ami rögtön
ágaskodni kezd.
– Felejtsd el Tonyt! Tőlem megkaphatod azt, amire vágysz, sőt,
még sokkal többet is.
Az arcomat rózsaszín pír önti el, és végre megtalálom a
hangom.
– Én nem vagyok egy ijedt kis csitri, aki el akarja veszteni a
szüzességét.
– Engem nem a szüzességed érdekel, hanem meg akarlak
baszni – feleli, majd a hangja csábító üzemmódba vált. – Nyolc
nap. A következő nyolc napban eszméletlenre kúrlak. Bármit
megteszek, amit csak akarsz. És akkor, amikor akarod.
Te jó ég!
A szavai hallatán végigfut a vágy a gerincemen, és meg sem
áll a puncimig. Ma már kétszer elélveztem, de hirtelen megint
fájdalmasan vágyom az újabb orgazmusra. Hogyan képes ezt az
ész nélküli vágyakozást felébreszteni bennem?
– És cserébe csak annyit kell tenned – fejezi be –, hogy együtt
lógsz velem egy kicsit, és hagyod, hogy itt aludjak. Én úgy látom
– lassan végignyalja az alsó ajkamat –, hogy ezzel te jársz
jobban, bébi.
– Nem játszol tisztán – szólok rá vádlón.
– Ahogy már mondtam, soha nem is játszottam.
A pólóm alá csúsztatja a kezét, és megmarkolja a csupasz
mellemet. Belém hasít a gyönyör.
– Akkor mi legyen? Neked csak annyi a dolgod, hogy nem
raksz ki a lakásból, én pedig állok a rendelkezésedre – ugrat. –
Te is tudod, hogy ez egy kihagyhatatlan ajánlat.
Szinte dorombolni kezdek, ahogy a mellemet simogatja, és
játékosan húzogatja a bimbómat. Nehéz úgy gondolkodni, hogy
a keze a cicimen van, de ha beledöglök, akkor sem bírom letolni
magamról. Túlságosan jó érzés az érintése a felhevült bőrömön,
a kemény farka pedig túlságosan mámorító a lábam között.
– Alapszabályok – préselem ki végül magamból.
Engem is meglep a szó. Alapszabályok? Most akkor tényleg
belemegyek ebbe?
Ben felsóhajt.
– Halljuk!
– Nem akadályozol a munkámban – jelentem ki határozottan.
– És nem zavarsz, amikor tanulok.
– Megdumáltuk. Ennyi? – Az ujjaival finoman összecsípi az
egyik mellbimbómat, én pedig felsikkantok a gyönyörtől. Fene a
pofáját! Hát nem tudja, hogy ha ezt csinálja, attól azonnal
leolvad az agyam? Az arcára kiülő vigyor alapján pontosan
tudja.
Kétségbeesett erőfeszítést teszek, hogy további szabályokat
találjak ki, de egy sem jut eszembe. A francba. Ez így túl könnyű
– neki. És ehhez csak annyit kellett tennie, hogy elhúzta az
orrom előtt a szex mézesmadzagját, én pedig már kaptam is
utána. Tucatnyi érvet sorolhatnék, hogy miért nagyon, de
nagyon rossz ötlet megengedni neki, hogy itt maradjon, de
valahogy ezek ilyenkor mind cserben hagynak. Az sem segít,
hogy ő még mindig a mellemet simogatja, az pedig végképp
nem, hogy a bugyim már teljesen szétázott.
– Maggie? – súgja.
A keze még mindig a felsőm alatt matat, az ujjai tovább
hergelik a már így is fájdalmasan kemény mellbimbóimat. A
kemény farkát továbbra is az elképesztően nedves puncimhoz
préseli, és én ezeken az érzéseken kívül már semmi másra nem
tudok koncentrálni.
Beszívom a levegőt, és így szólok:
– Nyolc nap, Barrett. És ne bonyolítsd az életemet.
– És a szex?
Gyorsan kifújom a levegőt.
– Te mondtad: amit csak akarok, bárhol és bármikor. – Az
ujjaim a lehetetlenül széles vállába mélyednek. – Na, most
akarom!
16

Ben

Szó nélkül lépkedek Maggie mögött a folyosón. Belép a

fürdőszobába, majd egy doboz óvszerrel kerül elő, én pedig alig
bírom leplezni az elégedett mosolyomat. Ó, igen. Nem csupán
sikerült szereznem egy helyet, ahol el tudok rejtőzni a fotósok
árgus tekintete elől, de még arról is meg tudtam győzni Maggie-
t, hogy bújjon ágyba velem. Nem volt könnyű feladat, tekintve,
hogy a csaj nyilvánvalóan munkamániás, aki a szexre
bonyodalomként tekint.
Szerencsére itt vagyok, hogy ezt helyre tegyem.
Elérjük a hálószobát. Egy másodpercre megállok az ajtóban, a
vigyor végre kiül az arcomra, amikor Maggie ledobja magát az
ágyra, és a hátára fordul. Laza pamutfelsőt visel, és
jóganadrágot, ezekről nem kifejezetten ordít a csábítás, mégis
van valami ebben a laza szerelésben, amitől beindulok. Tetszik,
hogy egy kicsit sem erőlködik azon, hogy kicicomázza magát. Az
öltözködése is azt a józan hozzáállást tükrözi, amit már eddig is
láttam.
– Gyere ide! – utasít, a hangja egyszerre rekedtes és
nyugtalan.
Közelebb lépek.
– Maradjon rajtam a ruha vagy ne?
– Miféle kérdés ez? Szerinted maradjon? – kérdez vissza.
Nevetve megmarkolom a pólómat és gyorsan áthúzom a
fejemen.
Maggie szeme tágra nyílik a csupasz mellkasom láttán, amire
válaszul megrándul a farkam. Bármennyire is idegesítőnek talál
az állítása szerint, a vonzalmát akkor sem tagadhatja le, és ezt
mindketten tudjuk.
Kicipzározom, majd gyorsan lerúgom a farmeremet. A
farkam boldogan mered felfelé.
Maggie-nek eláll a lélegzete.
– Nincs rajtad gatya?
– Holnap vennem kell pár ruhát.
– Minek az neked? Meztelenül sokkal vonzóbb vagy.
A szívemhez kapok, és gúnyos mosolyt villantok rá.
– Ó, bébi, ez csak nem egy bók volt?
– Sajnos – feleli, majd színpadiasan felsóhajt. – Tudhattam
volna, hogy nem szabad kimondanom. Már így is elég nagy az
egód.
Tök pucéron lépek az ágyhoz, és kissé meglepődöm, amikor
látom, hogy ő még hozzá sem kezdett a vetkőzéshez.
– Vedd le a ruháidat! – utasítom. – Úgy érzem, hátrányban
vagyok.
– Vedd le te! Nem te vagy az, aki a rendelkezésemre áll? Vagy
rosszul emlékszem? – Pimasz vigyor ül ki az arcára. – Különben
is, ha itt akarsz maradni, meg kell dolgoznod a kosztért és
kvártélyért.
Nem tudom visszatartani a nevetésem. Bírom a szemtelen
nőket. Őt itt különösen bírom, de gyanítom, ez azért lehet, mert
ő nem próbál szántszándékkal pimasz lenni. Egyszerűen csak
ilyen.
– Gyerünk, Mr. Filmsztár. Lássuk, mit tudsz – incselkedik
velem.
Összehúzom a szemem.
– Ez egy kihívás akar lenni?
– Aha. És ebben a pillanatban a legkevésbé sem állsz
nyerésre.
Leülök az ágy szélére.
– Azt azért vágod, hogy nem leszel ilyen kis pökhendi, miután
végeztem veled?
Mielőtt még válaszolhatna, előrehajolok, és megfogom a
nadrágja pántját. Lassan lehúzom a sima lábán, ujjheggyel
végigsimítom a centinként előbukkanó finom bőrt. Hallom,
hogy újra elakad a lélegzete, és próbálom leküzdeni a
vigyoromat. Mindegy, mennyire igyekszik úgy tenni, mintha ő
irányítana, én tudom, hogy elég egyetlen érintés, egyetlen
nyalintás a punciján, és nem marad más belőle, mint egy
nyögdécselő, remegő massza.
A földre dobom a nadrágját, majd a felsőjére koncentrálok.
Ahelyett, hogy levenném, mellé fekszem, és a pólón keresztül
megcsókolom a mellét. A csók után nedves folt marad a
pamuton, viszont mindkét mellbimbója szorgalmasan
ágaskodni kezd.
– Ezt vegyük csak le – szól Maggie, a felsőjét markolászva.
– Nem.
Egy kézzel összefogom Maggie két kezét, és a feje fölé húzom.
Újra ráhajolok, és a számmal a mellét izgatom a pólón át, majd
óvatosan beleharapok az egyik mellbimbójába. Összerezzen, de
tudom, hogy nem okoztam neki fájdalmat. Elhomályosuló
tekintete elárulja, hogy minden másodpercét élvezi az
eseményeknek. Folytatom a harapdálást, a nyelvem szinte
lüktet, annyira szeretne becsusszanni a vékony felső alá, hogy
megízlelje Maggie bőrét. De még nem.
Addig nem, amíg nem kezd könyörögni érte.
Lehet, hogy nagyképű pöcs vagyok, de azt akarom, hogy ez a
csaj könyörögjön nekem. Lehet, hogy megengedte, hogy itt
maradjak, és még ágyba bújni is hajlandó volt velem, de végig
úgy viselkedett, mintha ő tenne nekem szívességet, úgyhogy alig
várom, hogy bebizonyítsam, mennyire kölcsönös ez a
vonzalom. Ő is annyira kíván engem, mint én őt.
Az egyik kezemmel még mindig az ágy támlájához szorítom a
két kezét, a másikkal pedig végigsimítok a testén, majd
megmarkolom az egyik feszes mellét. Erősen fogom, és
élvezettel hallom a Maggie-ből felszakadó nyüszítő hangot.
Majdnem egy teljes perc telik el, de még mindig nem adom jelét,
hogy le akarnám tépni róla a pólót, ehelyett inkább a cicijét
simogatom és a mellbimbóját csókolgatom, amíg vonaglani nem
kezd alattam.
 – Kérlek – nyögi végül.
Pimasz pofát vágva felé fordulok, hogy az elgyötört zöld
szemébe tudjak nézni.
– Mit kérsz?
– Kérlek, vedd le a pólómat.
– Még valami mást? – kérdezem gúnyosan.
Látom, hogy a vágy és a bosszúság keveredik az arcán, és
tudom, milyen nehéz beismernie, hogy mennyire akarja ezt.
Hogy szüksége van erre. Maggie azonban meglep. Egy elfojtott
nyögés után hosszan beszívja a levegőt, majd azt mondja: – Kúrj
meg, Ben. Kérlek.
Mást nem is kell hallanom.
Én magam is felnyögök, majd lerángatom a pólóját, az
ennivaló mellére szorítom a szám, és mindkettőt nyalogatni és
harapdálni kezdem. Nem hiszem, hogy valaha is be tudnék telni
velük, de most már képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni a
csípőmhöz nyomódó puncijának forróságát.
Az egyik mellbimbóját mélyen beszívom, majd a
hüvelykujjamat beakasztom a bugyija szegélyébe és lehúzom. A
puncijára szorítom a tenyeremet, és felnyögök, amikor a nedve
beborítja a tenyeremet.
– Kibaszottul nedves vagy – mondom rekedten.
Maggie felmordul.
– Ez mostanában előfordul velem a közeledben. Nem is
ritkán.
Bosszant, hogy a hangjába kétségbeesés vegyül.
– Ne tégy úgy, mintha nem imádnád, hogy ilyen csatakos
leszel tőlem.
És hogy bizonyítsam a tételt, az egyik ujjamat a puncijába
dugom, amit azonnal körülvesz a síkos forróság. A nyelvem
bizsereg, szinte sajog, annyira várom már, hogy újra
megízlelhessem ezt a lányt. Elengedem a csuklóját, még egy
utolsó csókot nyomok a mellére, aztán lejjebb csusszanok, míg a
fejem a két combja közé nem kerül.
– Bassza meg! – motyogom. – Majd beledöglöm, hogy újra a
puncidon lehessen a szám.
 – Akkor csináld! – súgja Maggie.
Mielőtt a csiklója felé mozdulnék, végighúzom a nyelvem az
egyik feszes combján, végignyalom a sima bőrét. Halk nyögései
az őrületbe kergetnek, az egész testem lángol, de sikerül
visszafogni magam. Maggie rekedten felnyög, ahogy a nyelvem
hegyével hozzáérek a duzzadt csiklójához, és amikor elkezdem
szívni, beleremeg. Felemelem a fejem, és vigyorogva nézem a
szemében felizzó kétségbeesett forróságot. Elégedett vagyok a
látvánnyal, így folytatom a finom kis puncijának felfedezését, és
élvezettel nyugtázom, ahogy megemeli a fenekét, hogy jobban
hozzáférjek. A másik ujjam is belép a képbe, és lassú ritmusban
mozgatni kezdem, amitől újabb nyögés szakad fel Maggie
ajkáról. Amikor elkezdi a lepedőt markolászni, végre gyorsítok
a tempón, majd erősen beszívom a csiklóját, ő pedig abban a
pillanatban felér a csúcsra.
Hevesen tör rá a gyönyör, csak hallgatom a rekedtes
nyögéseit, miközben érzem a tenyeremen, ahogy az orgazmus
remegve végighullámzik a testén. Ez épp elég ahhoz, hogy a
farkam várakozóan ránduljon egyet.
Adok Maggie-nek egy kis időt, hogy magához térjen, a fejem a
combjára hajtom, a szívem úgy ver, mint egy légkalapács.
Amikor megnyugszik, visszatérek a szájához, és szenvedélyesen
megcsókolom, de ő gyorsan kicsusszan alólam, és a hátamra
lök.
– Most rajtam a sor – mondja valamilyen homályos izzással a
szemében.
– Mintha az előbb is rajtad lett volna a sor, vagy nem? –
gúnyolódom.
– Fogd be és élvezd!
Forrni kezd a vérem, ahogy az ujjai hegyével végigsimítja a
nyakam, és felgyorsul a szívverésem, amikor észreveszem a
ravasz kis villanást a szemében. Hirtelen beúszik a fejembe
annak az emléke, amit korábban a zuhany alatt művelt velem a
nyelvével és a kezével, és a farkam lüktetni kezd a gondolatra.
Annyira be vagyok indulva, hogy nem hiszem, hogy kibírnám,
ha még egyszer leszopna, legyen ez bármilyen hihetetlen is.
Nem fogom sokáig húzni, és még meg is akarom kúrni.
– Ne aggódj, abbahagyom, mielőtt elmennél – néz rám gúnyos
tekintettel, mintha csak olvasna a gondolataimban.
Alig telik el egy másodperc, és a szája rátapad a nyakamra.
Szívni kezdi a bőröm, és az erős ajkától borzongás fut végig a
gerincemen és meg sem áll a golyómig. Behunyom a szemem, és
átadom magam az érzésnek, ahogy az ajkai nedves
csóknyomokat hagynak mindenütt a testemen. A szája lefelé
tart a mellkasomon, megharapdálja az egyik mellbimbómat,
már a hasamnál jár, ahol végignyalja az ágyékom felé tartó
finom szőrszálakat. Amikor végre elér a farkamig, az jobban
meredezik, mint eddig bármikor, és olyan robbanásközeli
állapotban van, hogy alig merek megmozdulni. Egyetlen
nyalintást, egyetlen könnyű csókot a makkomra, csak ennyit
vagyok hajlandó megengedni neki. Egy kicsivel is több, és
Maggie szájába élvezek, miközben az az egyetlen vágyam, hogy
mélyen belehatoljak a pinájába.
Halkan nevetgélve megszabadít a szenvedéseimtől, feljebb
csusszan, és ahogy rám ül, a hosszú lábát a derekam köré fonja.
– Közel vagy, ugye? – kérdi, és az éjjeliszekrény felé nyúl, hogy
elvegye az óvszeres dobozt.
– Mégis mi a fenét gondolsz, hol lehetnék? – mordulok fel. A
farkam megrándul, ahogy felhúzza rá az óvszert.
– Kár. Én elvárom attól, aki a rendelkezésemre áll, hogy
legyen kitartó – mondja tettetett gúnnyal.
Mielőtt visszavághatnék, egy mozdulattal kipréseli az összes
levegőt a tüdőmből, amikor beleül a farkamba. Úgy hasít belém
a perzselő kéj, mint a kés pengéje.
– Jézusom! – nyögök fel.
– Még mindig közel vagy? – incselkedik.
Valahogy sikerül bólintanom. Bassza meg! Szinte
felfoghatatlan mértékben be vagyok gerjedve, és veszélyesen
közel állok ahhoz, hogy elélvezzek.
Felemelkedem, hogy megcsókoljam, de ő elfordítja a fejét, a
számmal csak az arcát érem el, ő pedig ciccegni kezd.
– Ezt hanyagoljuk – utasít rendre. – Még mindig nem
végeztem veled.
Aztán az ajkát az államhoz nyomja, és finom csókokkal borít
el. Az ágyékát az enyémhez dörzsöli, de még mindig nem
lovagol úgy rajtam, ahogy szeretném. Amikor újra
megpróbálom megcsókolni, már hagyja magát, de ezúttal az ő
nyelve veszi át az irányítást, és alapos felfedezőútra indul a
számban.
Felnyögök, a hangom betölti a szobát.
Maggie halvány vigyorral szakítja félbe a csókolózást.
– Tudod – szól eltűnődve –, én úgy emlékszem, mintha azt
mondtad volna, hogy majd nem leszek pökhendi, miután
végeztél velem… Ehhez képest én még mindig úgy érzem, hogy
egy kicsit az vagyok.
– Igen? És akkor? – kérdem, de nem hagyok neki időt, hogy
reagáljon, megragadom a derekát, és felfelé lökök, hogy a
farkam minél mélyebbre hatoljon bele.
Maggie levegő után kap, a szeme tágra nyílik a gyönyörtől és
a meglepetéstől.
– Most… már nem vagyok annyira pökhendi – vallja be, majd
újra felkiált a következő kemény döfésnél.
– És most?
– Most… ú… – A tekintete teljesen elhomályosul, ahogy keresi
a szavakat.
Újra lökök egyet.
– És most?
Rekedten felnyög.
– Most már csak meg akarlak kúrni.
És így is tesz. Olyan hevesen kezd lovagolni rajtam, hogy
hirtelen azt sem tudom, hol vagyok, a pinája olyan erősen
szorítja a farkamat, hogy elvesztem az eszem, mert ez az
intenzív gyönyör már-már a kéjes fájdalom határán
egyensúlyoz. Belekapaszkodom Maggie tekintetébe, és
végignézem, ahogy az arckifejezése a vágyakozóból
beteljesültre vált, és újra elélvez, az izmos hüvelye ráfeszül a
farkamra, majd engem is felrepít a csúcsra, amitől egy
pillanatra a látásom is elhomályosul.
 Maggie rám roskad, a cicije a nedves mellkasomra tapad, a
lélegzete még mindig szaggatott. Néhány pillanat múlva
lekászálódik rólam, a hátára fordul, azok a gyönyörű cickók
minden levegővétellel felemelkednek, majd lesüllyednek.
Csendben maradok, igyekszem rendezni a saját légzésemet,
próbálom összeszedni magam ezután az elképesztő robbanás
után.
– Szóval… amikor csak akarom? – kérdi még kissé ziháló
hangon.
Elnevetem magam.
– Hát ezt ígértem, nem?
– Jó – feleli, majd az oldalára fordul, arcát a mellkasomhoz
nyomja, és azonnal elalszik a karjaimban.
17

Ben

Mindössze három nap kell hozzá, hogy rájöjjek: Maggie

Reillynak a szexnél sokkal többre van szüksége. Rajta már csak
a nyaralás segít.
Őszintén nem bírom felfogni, hogy képes úgy élni, ahogy él. A
mindennapjai a munka és a tanulás körül forognak, és bár
csodálom az önfegyelmét, az már szinte emberfeletti mértékű.
Minden délelőtt tanul és beadandókat ír, délutánonként pedig a
közösségi központba megy, ahol önkénteskedik. Miután
hazajön, még néhány órára a könyvekbe temetkezik. Mire eljön
az este, már indul is a munkahelyére, ahol egész éjszaka
felszolgál. Hajnali kettő körül esik haza, és rögtön megy is
lefeküdni. Csak akkor eszik, amikor már kényszerítem rá, és
csípőből elutasítja az ötleteimet, hogy menjen el sétálni, vagy
nézzen meg velem egy filmet. Úgy tűnik, egyetlen helyzetben
hálás a társaságomért, amikor ágyba bújunk.
A testem jobban érdekli, mint az ismerkedésre tett
kísérleteim. Félreértés ne essék, én aztán nem panaszkodom a
szex miatt – hát ha valami, akkor ez minden alkalommal egyre
jobb lesz, ahányszor csak levetkőzünk. De azért csak zavar,
hogy Maggie egyáltalán nem szakít időt magára, és
nyugtalanítóan nyilvánvaló, hogy a szexnél többre van
szükségre. Szórakozásra. Pihenésre. Hogy legyen élete.
Nem hiszem, hogy egyáltalán szerepelnének a szótárában a
pihenés vagy a lazítás szavak. És pártatlan megfigyelőként
minden alkalommal egyre többet aggaszt, amikor azt látom,
hogy elalszik az íróasztal mellett, és hajnali négykor nekem kell
ágyba cipelnem.
Nem mintha nem értékelném a szilárd munkamorált, mert
igenis nagyra tartom. Annak ellenére, amit Maggie gondol
rólam, én is keményen megdolgoztam azért a pénzért, ami most
ott csücsül a bankban, és amit még azelőtt kerestem, hogy
Gretchen sokkolta volna a világot – és engem is – azzal, hogy
rám hagyta a vagyona egy részét. A színészkedés nem csak
móka és kacagás, amikor épp elmélyülök a munkában egy
forgatás során, akkor alig hagyom el a szállodát vagy a
lakókocsim, és főként nem szórakozni megyek.
De az évek során, amióta csak belekezdtem ebbe, mindig
kényszerítettem magam, hogy tartsak szünetet a forgatások
között, és ne hagyjam, hogy a meló monopolizálja az életemet.
Nem egy színészt láttam kiégni, mert hat filmet vállaltak be
egymás után, és annyira belevesztek a részletekbe, hogy a
végén már ők maguk sem tudták, hogy kik is valójában.
Lehet, hogy Maggie nem a filmszakmában dolgozik, de attól
még tőről metszett munkamániás. Lassítania kell, én pedig
hivatalosan is magamnak osztottam ki a feladatot, hogy segítsek
neki ebben.
Ideje közbelépni. Megígértem neki, hogy nem bonyolítok túl
semmit, de ez egyszerűen nevetséges. Bármennyire is élvezem,
hogy meghúzhatom magam egy ilyen csendes helyen, meddig
nézzem tétlenül, hogy Maggie elpazarolja az életét?
Ebben a pillanatban is itt ül a kanapé másik végében, és
belemélyed az autizmusról szóló könyvbe. Három órája fel sem
állt. Fel akarom vetni, hogy rendeljünk pizzát vagy bármit, de
tudom, hogy semmire se megyek vele, ha akkor akarom
rávenni, hogy lazítson, amikor épp bele van mélyedve
valamibe.
Ehelyett bekapcsolom a tévét, és azonnal felnyögök, amikor
meglátom, hogy megint mivel foglalkoznak.
Maggie a délután folyamán először pillant fel a könyvéből. A
tekintete követi az enyémet, és vág egy grimaszt a szórakoztató
műsor láttán.
– Nincs ezeknek életük? – morogja.
 Adok rá egy kis hangot.
– Ben Barretttet bizonyára nagyon lefoglalja a legújabb
románca – mondja a műsorvezető huncut mosoly kíséretében. –
Már közel egy hete semmit sem hallani a vonzó akcióhősről, és
mindenki azt találgatja, vajon mivel töltheti az idejét…
– Elmondjuk nekik? – kérdezi Maggie halvány mosollyal.
– Ez most tényleg egy vicc volt? – vágok vissza tettetett
ámulattal. – Azt a mindenségit! Nem hittem volna, hogy van élet
a munkán túl is.
– Ha-ha.
– A hét elején Barrett autóját megrongált állapotban találták
meg egy sztriptízbár előtt New Yorkban – folytatja a
műsorvezető. – Később kiderült, hogy egy hotelben töltötte az
éjszakát egy közelebbről meg nem nevezett hölggyel…
– Úgy mondják, mintha valami szar alak lennél – szól Maggie.
– Bár arról is keringenek pletykák, hogy Barrett azért tűnt el,
mert titokban összeházasodott a rejtélyes új szerelmével…
Erre Maggie-ből kitör a röhögés.
– …a színészhez közel álló forrás azonban beismerte, hogy
Barrett a Gretchen Goodrich-botrány miatt húzódott vissza.
Gretchen, az Oscar-díjas rendező, Alan Goodrich felesége a
közelmúltban jelentős vagyont hagyott Barrettre, miután…
Dühös arccal kapcsolom ki a tévét. Azok a rohadt hiénák! Mi
a francért nem szállnak le rólam? Miért nem hagyják Gretchent
békében nyugodni?
– Szóval… – Maggie kíváncsi hangja tolakodik be a
gondolataim közé. – El fogod mesélni valaha is, hogy mi a szitu
ezzel a Gretchen Goodrich nevű nővel?
– Naná! – fordulok Maggie felé, és végigmérem. – Ha te is
beleegyezel abba, hogy tartasz pár nap szünetet.
– Én nem szoktam szünetet tartani.
– Akkor kezdd el most.
Csak a szemét forgatja.
– Ezt már túltárgyaltuk.
– Nem érdekel. Az egyszerűen nem egészséges, ha valaki
ennyire beletemeti magát a munkába és a tanulásba.
 – Szerencsére nem számít, hogy te mit gondolsz. Ez az én
életem, Ben.
– Ja, persze. A te életed. – Talpra ugrok, mert nem bírom
visszatartani az arcomra kiülő grimaszt. – Megyek zuhanyozni.
Akár meg is kérhetnélek, hogy tarts velem, de még van vagy
háromszáz oldalad hátra, nem? – kérdem, majd sokatmondóan
az ölében heverő könyvre pillantok, és kivonulok a nappaliból.
Maggie nem jön utánam, de nem is számítottam rá. Az elmúlt
három napban már megtapasztaltam, hogy abban a pillanatban
bezárkózik, ha az életmódját kritizálom.
Belépek a fürdőszobába, lerángatom magamról a pólót és a
farmert, majd belépek a zuhany alá. Ahogy a meleg víz
végigfolyik a testemen, a rózsa alá tartom a fejem, és bosszúsan
felnyögök. Amúgy meg mi a francért hagyom, hogy a
munkamániás hülyesége ilyen hatással legyen rám? És mi van
akkor, ha nem jár el sehova? A tévéműsor, amelyet az imént
láttunk, csak megerősíti, hogy az engem körülvevő médiahepaj
továbbra sem csillapodik, úgyhogy még mindig lapítanom kell.
És az a tökéletes megoldás, ha bezárkózom ide Maggie-vel.
Sosem volt jellemző rám, hogy elbújjak, amikor beüt a baj, de
az elmúlt néhány nap eszembe juttatta, milyen volt az életem a
hírnév előtt. Visszatértek az emlékek az Ohióban töltött
gyerekkoromról, amikor még úgy randizhattam lányokkal, hogy
az bekerült volna a bulvárlapokba, és úgy énekelhettem a
Beach Boys dalait, hogy arról nem posztoltak ki videót az
interneten. A lehető legtovább szeretnék belekapaszkodni ebbe
a könnyű érzésbe, hogy egy ideig magamon kívül valaki másra
is figyelhetek. Nem tudom, merre tart ez az egész, de most
Maggie mellett kell lennem. Szükségem van arra, hogy csak egy
hétköznapi fickónak érezzem magam.
De nagyon dühít, hogy végig kell néznem, amint ő naponta a
végkimerülésig hajszolja magát. Bírom a csajt. Rohadtul bejön,
na. Azt viszont nem bírom, ha azt kell látnom, hogy valaki, akit
kedvelek, így elpocsékolja az életét. Úgy érzem, kötelességem
tenni valamit, de hogy a fenébe tudnám megtörni ezt a munka
iránti, masszív elkötelezettséget, és felülírni azt a bosszantó
szokását, hogy a szórakozás helyett folyton a felelősséget
választja?
Állok a zuhany alatt, zubog rám a víz, amikor hirtelen belém
hasít a válasz.
Vigyorogva elzárom a csapot, majd kilépek a bolyhos,
rózsaszínű fürdőszobaszőnyegre. A derekam köré csavarok egy
törülközőt, és Maggie hálószobája felé sietek, majd ott leülök az
ágy szélére, és gyorsan rákeresek valamire a telefonomon.
Amint megvan a szám, a hátam mögé pillantok, hogy
meggyőződjek róla, tényleg bezártam az ajtót, és már indítom is
a hívást.
– Tessék, ez az Olive Martini. Trisha vagyok.
– Szia Trisha – mondom halkan, és újra az ajtóra nézek. –
Maggie Reilly miatt telefonálok.
– Ki beszél? – a telefon túlsó végén megszólaló hang
gyanakvóvá válik.
Egy pillanatra elbizonytalanodom, de aztán már meg is van a
válasz:
– A nevem Tony, és…
– Tony? Te jó ég! Meg se ismertem a hangodat.
Basszus! Arra nem számítottam, hogy a kollégái ismerik a
hírhedt Tonyt.
– Mert próbálok csendben maradni. Maggie a másik szobában
van, és nem akarom, hogy meghallja.
– Ó, világos. És mi újság? Jól vagytok?
– Minden szuper, Trish. – Nagyon remélem, hogy Tony
Trishnek szólítja. Ez olyan tonysan hangzik. – Nálad mi a szitu?
– Nem panaszkodhatom. Na jó, hazudtam. Igazából sokkal
jobb lenne, ha nem azzal tölteném a péntek estémet, hogy
bunkó színházrajongó sznobokat szolgálok ki.
Ezen felnevetek.
– Tényleg nem hangzik nagy bulinak – értek egyet vele. – Na
de amiért kereslek…
– Nem azt mondtad, hogy Maggie miatt hívsz?
– Így van, Trish. – Újabb pillantást vetek az ajtó felé. –
Hatalmas szívességet szeretnék kérni tőled…
18

Maggie

– El akarlak vinni egy kis kiruccanásra.

Felkapom a fejem, de nem attól, hogy hirtelen újra előkerült,
hanem mert ezt csak így kinyilatkoztatja. Odalép hozzám a
kanapéhoz, farmert és hosszú ujjú, tengerészkék felsőt visel, a
haja még mindig vizes a zuhanytól. Megfeszül az állkapcsa,
összeszorítja a száját, mintha arra készülne, hogy vitázni
fogunk, és abban ő fog győzedelmeskedni.
A szavai még mindig ott lógnak a levegőben. El akar vinni
valahova? Hát semmit nem fogott fel abból, amit tíz perccel
ezelőtt mondtam?
– Nincs időm arra, hogy…
– Nem egy hétig tartó nyaralásról beszélek – szakít félbe,
amikor észreveszi, hogy alig akarok hinni a fülemnek. –
Egyetlen éjszakáról van szó. Na jó, kettőről, mert ma este
indulnánk és szombat reggel jönnénk vissza.
– Holnap dolgozom.
– Akkor szólj be, hogy beteg vagy – vonja meg a vállát. –
Ugyan már, bébi, csak egy műszakot hagynál ki.
Ettől a flegma hangszíntől mindenem megfeszül.
– Nem hazudhatok a főnökömnek arról, hogy beteg vagyok.
Az rossz karma.
– Maggie.
– Ben.
Nem tetszik, ahogy rám néz. A vonzó ajkán játszó titokzatos
mosoly elárulja, hogy készül valamire.
Mielőtt még tovább elemezhetném a sunyi arckifejezését,
felvillan a telefonom. Hálás vagyok, hogy félbeszakíthatom a
beszélgetést, és már nyúlok is, hogy elvegyem a
dohányzóasztalról. Trisha neve jelenik meg a kijelzőn, mellette
pedig az értesítés két új hangüzenetről. Korábban lenémítottam,
mert egymás után három idegesítő telemarketinges is megtalált.
– Halló? – Igyekszem kerülni Ben tekintetét, miközben a
fülemhez emelem a telefont.
– Hali, én vagyok.
Mivel Trisha nem nagyon szokott hívni, azonnal bekapcsol a
fejemben a vészjelző.
– Mi a helyzet, Trish?
– Szeretnék kérni valamit. Nem cserélnél velem műszakot?
Bemegyek helyetted holnap este, ha te elviszed a szombatot.
Valami nem stimmel itt, az már biztos.
Gyorsan Benre pillantok, de úgy tűnik, a legkevésbé sem
érdekli a beszélgetés.
Persze ne felejtsük el, hogy történetesen színész, úgyhogy
nem kell bedőlni annak, hogy milyennek tűnik.
– Miért nem tudsz bemenni szombaton? – kérdezem résnyire
szűkült szemmel.
– Nem fogod elhinni.
– Azért tegyél egy próbát.
– Lou elvisz egy Broadway-előadásra! – feleli Trisha lelkesen.
– És az ő ötlete volt! Hát nem fantasztikus?
– Melyikre?
– Tessék?
– Melyik előadásra visz?
– A bábjátékosra.
Ha el is kaptam Trishát, hogy hazudik, lövésem sincs róla.
Állandó bosszúság forrása, hogy semmit nem tudok a
Broadwayn futó musicalekről, a popkultúra más részeiről már
nem is szólva. Később rá kell keresnem a címre. De akkor is
nehezen veszem be, hogy Trisha rejtélyes módon pont két
perccel azután akar velem műszakot cserélni, miután Ben
bejelenti, hogy elvinne valahova.
– Akkor benne vagy, Mags?
 – Hát…
– Kérlek, mondj igent – könyörög Trisha. – Te tudod a
legjobban, hogy mennyit panaszkodom arról, hogy Lou sose
figyel rám. Kérlek, hadd legyen meg most ez az örömöm.
A sóhaj megakad a torkomban. A fene egye meg! A
bűntudatkeltés mindig eredményes.
– Persze, cserélhetünk.
– Szuper! Jövök neked eggyel!
Azt elhiheted. Leteszem a telefont, és Ben felé fordulok.
– Nahát – szólok lassan. – A jelek szerint holnap nem kell
bemennem.
Az arca nem árul el semmit.
– Nocsak. Úgy látszik, a sors úgy döntött, hogy közbelép.
– A sors – ismétlem meg, és képtelen vagyok megállítani az
agyamra telepedő bizalmatlanság fellegeit.
Ben ragyogó arccal néz rám.
– Akkor ez azt jelenti, hogy mehetünk?
Rendkívüli örömömet lelem abban, hogy kipukkanthatom a
kis reménylufiját.
– Nem.
Pukk! A lufi helyén dühös pislákolás marad.
– És mégis mi a fenéért nem?
– Heti öt napot önkénteskedem. Ezt követeli meg az egyetem,
emlékszel? – kérdem, majd megvonom a vállam. – A péntek és
szombat ebbe az öt napba tartozik.
A széles válla megroggyan a csalódottságtól. Nagyon cuki,
amikor így le van törve, de nem hagyom, hogy meghasson a
kölyökkutya-tekintetével. Ezt a beszélgetést már olyan sokszor
lefolytattam, hogy szinte megnyugtató. Az életembe belépő
pasiknak igényeik vannak, ezek hamar lepattannak az
időbeosztásomról, ők pedig nagy dérrel-dúrral távoznak.
Mostanra ez már rutinná vált, és nekem mindig a rutin volt a
komfort legfőbb forrása.
Lágyabb hangon szólok hozzá.
– De te még mindig elmehetsz a… bárhová is akartál menni
velem.
 – Azt hiszem, ez már sosem derül ki – motyogja. Amióta
ismerem, most először vesztette el a magabiztosság auráját.
Nem örülök a belsőmben kavargó bűntudat érzésének,
úgyhogy próbálok nem tudomást venni róla, inkább
meghallgatom az üzeneteimet. Az elsőt megint valami ügynök
hagyta, a másodikat viszont a főnököm a Broger Központból.
– Maggie, Gloria vagyok. Remélem, megkapod ezt az üzenetet,
mielőtt bejönnél holnap dolgozni.
Nyugtalan érzés kúszik fel a torkomban.
– Libby Martin, tudod, az a szeplős kislány… Nos, kiderült,
hogy bárányhimlős. Tisztában vagyok vele, hogy az utóbbi
időben nem voltál a közelében, de a többi gyerekkel érintkeztél,
és néhánynak szintén vannak tünetei. Úgyhogy ha még nem
voltál bárányhimlős, akkor azt tanácsolom, hogy ne gyere be
holnap.
Sors, hogy baszódnál meg.
– Sőt az lenne a legjobb, ha legalább egy hétig nem jönnél be,
csak hogy biztosra menjünk. A fertőző időszak nagyjából öt
napig tart, de a bárányhimlő nagyon veszélyes lehet a
felnőttekre. Szóval maradj otthon, kölyök, ha még nem kaptad
el gyerekként. Majd szólj be, hogy mi van veled.
Hallom a halk kattanást, majd a gépi hang bejelenti, hogy
nincs több üzenetem.
– Minden rendben? – kérdezi Ben óvatosan. Minden
bizonnyal felfigyelt a fagyos arckifejezésemre.
– Bárányhimlő – motyogom.
– Micsoda?
– Bárányhimlősök a gyerekek a központban. A főnököm azt
mondta, ha gyerekkoromban nem kaptam el, akkor legalább
egy hétig ne menjek be.
– Á, értem. – Ben ajka megrándul. – Szóval… csak a
kíváncsiságom kedvéért… voltál már himlős?
Alig hallható nyögés szakad ki belőlem, és úgy megfeszítem
az állam, hogy megfájdul az összes fogam.
– Tessék? – kérdi újra Ben eltúlzott hangsúllyal. – Nem
hallottam tisztán a válaszodat.
 Találkozik a tekintetünk, és megdöbbentően kék szemében
látom, hogy milyen jól szórakozik.
– Nem, Ben, sosem voltam még bárányhimlős.
– De kár. – Kiül az arcára a vigyor. – Akkor meddig tart, amíg
összecsomagolsz?
19

Maggie

– Pontosan hová is megyünk? – mordulok fel egy óra múlva.

Bennel taxiban ülünk, úton a reptér felé.
– Meglepetés – feleli titokzatosan.
– Nem mondtam még, hogy utálom a meglepetéseket?
– Nem, és azzal sem érsz el sokat, hogy most mondtad –
szorítja meg a combomat, én pedig próbálok nem tudomást
venni a lábam közé hasító vágyról. – Bízz bennem, tetszeni fog.
Olyan sok szívességet kértem, hogy egy évig senki sem fog
szóba állni velem.
– Az a te bajod, haver. Én nem kértem, hogy rabolj el.
Ben a szemét forgatja.
– Hagyjuk már ezt, Piroska. Tisztán és érthetően beleegyeztél
abba, hogy eljössz.
Igaza van. De ha őszinte akarok lenni, még mindig nem értem
teljesen, hogy miért nem ellenkeztem jobban. Biztos vagyok
benne, hogy ki tudtam volna még találni néhány remek
kifogást, hogy miért nem utazhatok el, de miután hirtelen ilyen
sok szabadidőm lett, engedtem a könyörgésének, és
összepakoltam a hülye táskámat.
Miután a taxis kitett minket a La Guardia nemzetközi
termináljánál, Ben a tiltakozásom ellenére felkapja a táskámat
és a vállára veti.
– Készen állsz?
– Hogyan állhatnék készen, amikor azt sem tudom, mire
kellene felkészülnöm?
Ben elvigyorodik, és mélyen a homlokába húzza a Yankees-
sapkáját. Nem hibáztatom, amiért inkognitó módra váltott. Sőt
támogatom is ebben. Itt akkora a tömeg, és nem boldogítana
kifejezetten, ha Bent felismernék, amíg mellette vagyok.
A taxidroszt végén egy idegen szőke vár minket. Fogalmam
sincs, hogy mi lehet a munkája, vagy kinek dolgozik. Ben lenne
a főnöke? A nő Sarah-ként mutatkozik be, és egy kis
magánbuszba terel minket. Miközben távolodunk a termináltól,
kérdőn nézek Benre.
– De most komolyan, hová megyünk? – akadékoskodom.
– Légy türelmes, Piroska.
Bosszúsan felmordulok, de aztán kényszerítem magam, hogy
ne kérdezősködjek többet. Ben Barrett-tel vitatkozni pont
annyira hatékony, mintha egy pónitól szeretnék interjút kérni.
Néhány perccel később hatalmas privát hangár elé érünk, a
nyitott ajtón túl pedig elegáns, fehér repülőgép bukkan fel.
Leesik az állam.
– Légyszi mondd, hogy ez nem a tiéd – mondom vádlón.
– Annyira azért nem vagyok gazdag – feleli szelíden. – De jól
néz ki, nem? Ez egy Gulfstream IV, ami szerintem a legdögösebb
repcsi, ami valaha kigördült a gyárból. Az egyik haverom
kölcsönadta.
Kölcsön? Úgy beszél arról, hogy kölcsönkért egy
magánrepülőgépet, mintha csak egy Hondáról vagy egy rohadt
Toyotáról lenne szó. Amikor kiszállunk a buszból, csak
bámulok, nem bírom levenni a szemem a gépről. Hirtelen
teljesen lényegtelenné válik, hogy a Bené vagy sem. Már attól
elállt a szemem és a szám, hogy egyáltalán ismer valakit, akinek
magángépe van.
Vannak emberek, akik tényleg így élnek?
Ezt mindig is tudtam, de egészen más, amikor a saját
szememmel látom. A látvány miatt némi neheztelés támad
bennem. Semmi bajom azokkal, akiknek futja magánrepülőre,
de ez is csak arra a sok mindenre emlékeztet, ami nekem nincs.
Nem arra vágyom, hogy a világban csavargó milliárdos legyek,
aki úgy dobálja a százdolláros bankjegyeket, mint más a papír
zsebkendőt, de azért jó lenne, ha nem kéne amiatt aggódnom,
hogy a legalapvetőbb dolgokra is kuporgatnom kell.
Ben vált néhány szót a pilótával, aki a repülő ajtajához vezető
lépcsőnél köszönt bennünket. Eközben én még alaposabban
szemügyre veszem a repülőt. A gép oldalán arany betűkkel a
„PAPA G” felirat olvasható.
Anyám, ezt a rémséget egy maffiózótól kölcsönözzük?
Nagyon remélem, hogy nem.
– Mehetünk – szól Ben, és átdobja a táskámat a bal vállára,
hogy a jobbjával átkarolhasson.
Bólintok, és a nyomában lépkedve felmegyek a fedélzetre
vezető lépcsőn. Odabent tátott szájjal bámulom a berendezést.
Úgy tizenkét ülés lehet az egész gépen. Fehér bőr, aranyszínű
biztonsági övek, és… – várjunk csak, azok ugye nem igazi
gyémántok a csatokon? Az üléseket úgy helyezték el, hogy
kettesével szemben helyezkedjenek el, és istenbizony,
mindegyik közé pókerasztalt csavaroztak a padlóba. Még a zöld
filc is ott van rajtuk, meg ami kell.
– Kié ez a gép? – nyögöm ki.
– Papa G-é.
– Az meg ki?
– Papa G. – Ben a homlokát ráncolja. – Tudod, a rapper.
Az arcom továbbra is kifejezéstelen marad, Ben pedig
felsóhajt.
– Most komolyan: nem tudod, ki az a Papa G? Los Angeles-i
gengszterrap? „Hol a fukszom, ribi?”
Valahogy bekeveredtem az Alkonyzónába. Már csak a
hátborzongató zene hiányzik, meg egy Mulder nevű pasas…
vagy az egy másik sorozat?
– Egy olyan rappertől kérted el a gépet, aki ribikről énekel? –
morgolódom.
– Nem énekel, hanem rappel. És igen, az ő gépét kaptuk
kölcsön. Papának volt egy kis szerepe az egyik tavalyi
filmemben, úgyhogy most kértem tőle egy kis szívességet.
– Ó! – Hát erre tényleg nincs mit mondani.
– A repülési tervet már továbbították, a gépet pedig
feltankoltuk – jelenti be hivatalos hangon a pilóta rezzenéstelen
arccal. – Amint elfoglalták az üléseiket és becsatolták a
biztonsági öveket, készen is állunk a felszállásra – mondja, majd
eltűnik a pilótafülkében, és behúzza maga mögött az ajtót.
Ben az egyik ablak melletti ülésre mutat.
– Parancsolj.
Nyelek egyet.
– Nyugi, ülj csak le oda.
– Biztos?
– Aha.
Amíg G Papi gépét bámultam, elfeledkeztem egy nagyon
fontos, és igen aggasztó részletről: én még sosem repültem.
Összekoccan a térdem, ahogy belesüppedek az egyik bőrülésbe
és a biztonsági övvel kínlódom. Habár a kabinban
megnyugtatóan hűvös a levegő, a gondolataim úgy cikáznak
összevissza, mint egy szorongó kismacska.
Próbálok higgadt arckifejezést erőltetni magamra, majd
Benhez fordulok: – Mennyire vagy tisztában a legfrissebb
statisztikákkal a repülőgép-szerencsétlenségeket illetően?
– Tessék?
– Repülőgép-szerencsétlenségek. – Nyelek néhányat, hogy egy
kis nedvességet csempésszek a kiszáradt számba. – Milyen
gyakran fordulnak elő? Inkább a kisebb gépek zuhannak le,
vagy a nagyobbak?
Ben filmsztáros szája csodálkozó mosolyra húzódik.
– Ne már! Csak nem félsz a repüléstől?
– Én? Dehogyis. Mármint nem tudom. Még sosem repültem,
úgyhogy nem tudom, félek-e tőle vagy sem.
Mélyről jövő nevetés szakad fel a mellkasából.
– Nem lesz semmi gond, bébi. Nagyobb az esélye annak, hogy
elüssön egy busz, mint annak, hogy repülőgép-
szerencsétlenségben halsz meg. Ez tény.
A válasza csak kis mértékben nyugtat meg. Az idegességem
továbbra is a gyomromat mardossa, különösen akkor, amikor a
gép nekilendül, és elkezd kigurulni a hangárból. Az egyik kifutó
felé tart, és egy másodperccel később a pilóta hangja reccsen fel
a hangszóróban, hogy bejelentse az indulást.
 Az ölemre szegezem a tekintetem, amíg a gép végigszáguld a
hosszú aszfaltcsíkon. Felfordul a gyomrom, amikor a kerekek
végül felemelkednek a földről. Nagyobb az esélye annak, hogy
elüssön egy busz, mondom magamnak, aztán ezt a mantrát
ismételgetem, amíg a gép a felhők fölé tart.
– Csak egy pillanatra nézz ki! – noszogat Ben. Megfogja az
állam, és megpróbálja a tekintetemet az ablak felé irányítani. –
Nézd, milyen gyönyörű a város a levegőből!
Végül a kíváncsiság erőt vesz rajtam. Áthajolok a széles
mellkasa előtt, és az ablakhoz nyomom az orrom.
– Hű, igazad van.
A gép tovább emelkedik az ég felé, így gyönyörű látkép tárul
elénk az alattunk elterülő városról. Bár a nap még nem ment le
teljesen, Manhattan fényei már ránk ragyognak, a sokemeletes
házak és a felhőkarcolók pedig egyre kisebbek és kisebbek
lesznek, minél magasabbra emelkedünk. A George Washington
hídon száguldó kocsik úgy néznek ki, mint a miniatűr játék
autók, amilyenekkel a nevelőcsaládoknál élő egyik
mostohatestvérem játszott régen. Minden olyan szép és
szürreális, és a nap folyamán először valódi mosoly ül ki az
arcomra.
Ez a mosoly azonban elhalványul, amikor észreveszem, hogy
szinte keresztben fekszem Ben mellkasán. A mellem az ő izmos
karjához tapad. A felismerés még a pulóveremen át is perzseli a
bőrömet, a mellbimbóm pedig megkeményedik a vékony
melltartó alatt. Tudom, hogy Ben is érzi a feszes kis bimbókat,
mert lassan megmozdítja a karját, és a bőrdzsekijének ujja
hozzám simul.
Mégis mi van velem? Miként lehetséges, hogy még mindig
nincs elegem ebből a pasiból? Az ég szerelmére, hiszen már öt
napja nálam csövezik. Mostanra többször keféltünk, mint
amennyit számon tudok tartani. Akkor mégis hogy létezik, hogy
minden alkalommal, amikor ránézek, és minden alkalommal,
amikor rám néz, a vágy épp olyan perzselő és erőteljes, mint
azon az első éjszakán a hotelben?
– Csodás a kilátás, nem? – mondja Ben kissé elnyújtva a
szavakat.
Ahogy megfordulok, észreveszem, hogy a kék szeme a számra
tapad. Majdnem megnyalom az ajkam a csókjára várva. Kínos,
hogy mennyire kívánom ezt a pasit. Dühösnek kellene lennem
rá, amiért elröpít valahová, holott annyi dolgom lenne, ehelyett
azonban csak arra tudok gondolni, hogy mindjárt letépem róla
a ruhát.
– Bíbor.
Sokatmondó pillantást vetek rá.
– Tessék?
– Bíbor – ismétli. – Az arcod színe. A pirosnak ez az árnyalata
jelenik meg rajtad, amikor zavarban vagy.
– Az arcszínemről tudod, hogy mit érzek?
– Aha – feleli, majd megvonja a vállát. – A színészi munka
nem kis részben abból áll, hogy olvasunk a partnerünk
arckifejezéseiben. Abból tudod, hogyan kell reagálnod.
A kabinon hangjelzés fut végig: végre kicsatolhatjuk a
biztonsági öveket.
Keresztbe teszem a lábam, és töprengve Benre nézek.
– Mindig elfelejtem, hogy színész vagy, nem csak egy olyan
ismert arc, aki nem csinált semmit, mégis híres lett. Habár az
biztos, hogy a celebséghez szükséges arroganciafaktor nem
hiányzik belőled.
– Ez a természetes sármom része.
– Mondogasd ezt még magadnak.
– Tudod – feleli elkomolyodva –, nagyon könnyű beleesni a
hollywoodi csapdába, amikor valaki kezd híressé válni. Lehet a
legjózanabb, legtisztább szívű ember a földkerekségen, aztán
eljut Hollywoodba, és az egója felfújódik, mint a lufi. Hirtelen
azon kapja magát, hogy másokon tapos az előrejutás érdekében,
vagy egy olyan életmódban fuldoklik, ami akár a halálához is
vezethet. Szex, hatalom, drogok, ilyesmik.
– És te hogy kerülted el a csapdát?
– Nagyon jó fej az anyám. – Ben úgy fordul a székével, hogy
egymással szemben üljünk, és látom, hogy a gyönyörű
szemében valami nagyon tiszta és őszinte dolog villan fel. – Ő
mindig ügyelt arra, hogy ne szálljak el magamtól, még ha
időnként egy-két nyaklevessel kellett is visszahoznia a földre.
Elönt az irigység, de igyekszem elrejteni. Nem Ben tehet arról,
hogy nekem nem volt szerencsém az anyai példaképek
területén, vagy hogy az én hangomból sosem csendül majd ki
efféle szeretet és csodálat, amikor a sajátomról beszélek.
– És mi a helyzet apáddal? – kérdezem kíváncsian.
– Lelépett egy másik nővel, amikor kétéves voltam. Azóta nem
láttam.
Keserű mosoly ül ki az arcomra.
– Üdv a klubban.
– A te apád is felszívódott?
– Az enyém már alapból nem volt ott. Az anyám lépett le. –
Nyelek egyet. – Nevelőcsaládoknál töltöttem a gyerekkoromat.
– Mindig New Yorkban éltél?
– Igen. És te mindig Hollywoodban?
– Egy frászt. Szerinted ilyen normális lennék, ha mindig ott
éltem volna? Cobb Valley-ben nőttem fel, Ohio államban, egy
nagyjából kétezer fős kisvárosban.
– Komolyan?
– Komolyan. Gimiben a legtöbb órán vagy tízen ültünk. –
Felnevet. – És annak az utcának a végében, ahol laktunk, volt
egy patika, a hátuljában pedig egy igazi, régimódi tejivó. Ezt
nem csak úgy kitalálom.
Megmelengeti a szívem, ahogy Ben a szülővárosáról beszél.
Lenyűgöz, hogy ilyen szerényen beszél a gyökereiről.
Ugyanakkor némi szorongás is elfog, hiszen az egy dolog, hogy
vonzónak találom, de az meg egy másik, hogy meg is ismerjem.
Az milyen már, hogy a gyerekkoráról hallok és a tejivón
nevetgélek? És én hogy meséljek neki a saját gyászos
gyerekkoromról? Az már túl… intim lenne.
– Hozhatok önöknek valamit inni?
Majdnem leesem az ülésről a szirupos női hang hallatán. Nem
tudtam arról, hogy a pilótán kívül még más is van a fedélzeten,
de most, hogy hirtelen felbukkant ez a kis szőke nő a légiutas-
kísérő egyenruhájában, eltöprengek azon, hogy ki rejtőzködhet
még a gépen. Talán maga G Pimp is itt van?
– Én egy kis kávét szeretnék. – Ben rám pillant. – Te kérsz
valamit, bébi?
Elpirulok. Tudja vajon ez a légiutas-kísérő, hogy Ben kicsoda?
Valószínűleg igen. És erre ő csak úgy lebébizett a nő füle
hallatára.
Pff. Ez a nő valószínűleg azt hiszi, hogy én vagyok Ben
legújabb cicababája.
– Én ööö… szeretném használni a mosdót – nyögöm ki, és
tudom, hogy az arcom ismét bíborszínűre váltott.
Ez az egész helyzet túlságosan szürreális számomra. A
magángép, a filmsztár, és a tény, hogy kezdem megkedvelni a
filmsztárt.
Ez ismét kezd túl intimmé válni.
Felpattanok az ülésről, műmosolyt villantok a stewardessre,
majd a folyosó végében látható mosdó felé iramodom.
A meglepően tágas helyen levetem magam a lehajtott
vécéülőkére – ami szintén csicsás aranyszínű –, és két kézzel
beletúrok a hajamba. Istenem, ez annyira nem vall rám. Hogy
voltam képes félresöpörni az összes feladatomat, és beleegyezni
ebbe az ostoba útba? Oké, holnap szabadnapos vagyok a
bárban, az ifjúsági központnál pedig egy hétre felmentést
kaptam a bárányhimlő miatt, de elég csak arra a rengeteg
egyetemi feladatra gondolnom, amiket most mind
befejezhetnék.
Ehelyett én megengedtem Bennek, hogy elröpítsen… hova is?
Még mindig fogalmam sincs, hogy hova megyünk, és ez egyre
inkább zavar. Nem nekem való ez az életforma, amelyben
nincsenek tervek és órarendek, csak pillanatnyi döntések és
hollywoodi színészek, akik megdobogtatják a szívemet.
Láttam én azokat a képeket az interneten. Ben egy brazil
szupermodellel. Ben egy gyönyörű szappanoperasztárral. Ben a
Golden Globe díjkiosztóján. Ben a késő esti beszélgetős
műsorokban.
Ez az ember egy sztár. Egy szexi, nőcsábász sztár. Remek
fizikai adottságokkal és elég pénzzel ahhoz, hogy bárkinek a
nyáltermelése beinduljon a látványára, de akkor mégis miért
tölti az idejét egy manhattani pincérnővel?
Ezt már nem lehet az izgalom számlájára írni, arra, hogy a
sajtó üldözi, mert az igazat megvallva már elkapott: Ben most
döntötte le a védőfalaimat azzal, hogy elcsábított erre a
rejtélyes nyaralásra.
Mi mást akarhat még?
Mielőtt megpróbálhatnék kitalálni egy elfogadható választ,
kattan a zár, és ő sétál be, cseppet sem törődve a döbbent
arckifejezésemmel.
Nagy nehezen felállok.
– Mit keresel itt? Mi lett volna, ha pisilek?
– De nem pisiltél – rántja meg a vállát. – Ha meg pisiltél volna,
akkor magadra kellett volna zárnod az ajtót.
– Mert én azt feltételeztem, hogy minden normális, udvarias
ember tudja, hogy a zárt ajtó azt jelenti, hogy kopogni kell. Mit
keresel itt?
– Túl régóta vagy bent. Aggódtam, hogy talán azon agyalsz,
hogyan tudnál lelépni, amikor leszállunk.
– Nem agyaltam, csak egy kicsit elgondolkodtam.
– Rólam?
– Nem. – A hazugság szinte betölti a mosdót, de mielőtt még
Ben rájöhetne, csípőre teszem a kezem, és igyekszem a
legmeggyőzőbb szigort magamra ölteni. – Néhány dolgot
tisztáznunk kell.
– Csak nem?
Közelebb lép, és a mosdó hirtelen már nem is tűnik olyan
tágasnak, mint amilyennek gondoltam. Icipici. Nyomasztó.
Olyan kicsi és nyomasztó, hogy Ben megtermett, dögös teste
csak öt centire van az enyémtől, borostás álla a homlokom
fölött lebeg, lehelete a fejtetőmet melegíti. A nadrágján egyre
nagyobbá váló kitüremkedés pedig bármelyik pillanatban
hasba döfhet.
Túlságosan nagy kísértést jelent összezárva lenni egy ilyen kis
helyen ezzel a pasival.
Vagy bárhol másutt összezárva lenni vele, ha már itt tartunk.
 – Meg kell húznunk a határokat – nyögöm ki végre, mert a
torkom úgy kiszáradt, mint a sivatag.
Ben megnyalja az alsó ajkát.
– Én nem szeretem a határokat, Piroska.
– Azt el is hiszem, de attól még szükségünk lesz rájuk.
Tudnom kell, hogy betartod, amit ígértél.
– Nem emlékszem, hogy bármit is ígértem volna. – A hangja
rekedtebbé válik, ahogy újabb centivel közelebb kerül hozzám.
Az erekcióját most már a köldökömnél érzem, és így
empirikusan bizonyítja be, hogy a köldököm is képes beindulni
rá.
– Én megígértem neked, hogy meghúzhatod magad nálam.
Nyolc napig – jelentem ki határozottan. – Azt szeretném, hogy
ígérd meg, amikor ez az idő lejár, akkor te…
– Akkor én mit? Elmegyek?
– I-igen.
A keze felkúszik a gerincemen, megfogja az állam, és kissé
hátradönti a fejem, hogy a szemembe tudjon nézni. A másik
kezével szorosan a falhoz manőverez, aztán egyik lábát a két
combom közé préseli.
Van abban valami kellemesen perverz, hogy gyakorlatilag
csapdába ejt itt. Már ebben a másodpercben azt tehet velem,
amit csak akar, állva megkúrhat egy rapper magángépének
mosdójában. Ettől a kéjes gondolattól már a bugyim is
átnedvesedik, és tudom, hogy Benre is hat a lábam közül áradó
forróság.
– Tönkreteszed a hangulatot – mormolja, majd még
szorosabban fogja a derekamat.
– És mégis hogyan?
– Arról beszélsz, hogy elválunk.
– Csak ígérd meg, hogy búcsút intünk egymásnak, amikor
letelik a nyolc nap. – Ki kell kényszerítenem magamból a
szavakat, ha másért nem, hát azért, hogy megnyugtassam a
saját lelkiismeretemet.
– Majd később megígérem – feleli, és úgy mozdítja a lábát,
hogy az érintése még a jóganadrágomon át is az őrületbe
kerget.
– Na, ígérd meg. Mondtam, hogy semmi bonyodalmat nem
akarok az életembe. Te csak az vagy, aki a rendelkezésemre áll,
nem emlékszel? – Egyre nehezebb szavakat formálni, amikor
Ben így dörgöli hozzám a combját.
– Jól van – dönti félre a fejét, majd békítően rám mosolyog. –
Megígérem, hogy nem bonyolítom az életed.
Ez nem az a garancia, amit kértem, de most, hogy a csiklóm
megduzzadt, miután Ben az izmos combjával újra és újra
hozzáért, a mellbimbóim pedig olyan kemények, hogy az már
tényleg fáj, hirtelen a csevegés lesz a legutolsó dolog, amivel
foglalkozni akarok.
– Csináltad már repülőn? – kérdi, és a hangja olyan selymes,
mint a simogatás, és csordultig teli a kéj ígéretével.
– Tudod, hogy mi a válasz erre – mondom, majd felszisszenek,
ahogy Ben megfogja a nadrágom pántját és a bugyimmal együtt
lehúzza, így deréktól lefelé máris meztelen vagyok.
– Nos, akkor ezen szerintem gyorsan változtatnunk kell.
Várom, hogy lehúzza a sliccét, és belém hatoljon, de nem
teszi. Ehelyett kinyújtja a kezét a makulátlanul tiszta, fehér
mosdókagyló felé, és kihúzza a kagyló alatti fiókot. Egy
másodperccel később egy marék élénk színű óvszert tart elém.
– Tessék választani – incselkedik.
A farmeren keresztül megmarkolom a farkát és erősen
megszorítom.
– Ezt választom.
Ben felnyög, és olyan éhes pillantást vet rám, hogy kis híján
abban a pillanatban elélvezek. Aztán a fémes kék szemek a
kipirult arcomról a nedves puncimra villannak, és a
tekintetével úgy falja fel a testem, hogy a térdem is összekoccan
tőle.
Türelmetlen morgás kíséretében kikapom az egyik óvszert a
kezéből, feltépem a tasakot, és Ben slicce után nyúlok. Ő
rekedten felnevet, de nem foglalkozom vele.
Már nem bírom tovább. Minden képzeletet felülmúlóan be
vagyok indulva.
 Kiszabadítom a farmeréből és felhúzom a gumit a méretes
farkára.
– Erre van szükségem. Bennem. Most rögtön. – utasítom.
– Igenis, asszonyom.
Az egyik kezével megragadja a fenekemet, és úgy igazít, hogy
jobban hozzám férjen. Mielőtt még kettőt pisloghatnék, már
belém is csusszant, ráadásul olyan keményen és mélyen, hogy a
gép konkrétan beleremeg. A gyönyör végigrobog rajtam, és…
Várjunk csak. A gép remeg?
Halk kopogtatás a mosdó ajtaján.
– Mr. Barrett? – hallom a stewardess hangját.
Ben olyan cifrát káromkodik, hogy az arcom teljesen
felforrósodik.
– Hát ez biztos csak valami vicc – motyogja. Mélyen bennem
van, a hüvelyem önkéntelenül is megfeszül a farka körül, ami
miatt újabb káromkodás tör fel belőle.
Megfogja a derekamat, hogy ne mozogjak többet.
– Bocsi – súgom.
– Mi az? – szól ki a bezárt ajtón.
– Elnézést a zavarásért, de a kapitány az imént jelentette be,
hogy némi turbulencia várható. Nagyon enyhe ugyan, de önnek
és a vendégének vissza kell térnie a helyére.
Pánik hasít belém. Az istenre esküszöm, ha ez a gép lezuhan,
szétrúgom Ben Barrett hülye seggét.
Ben motyog valamit a bajusza alatt.
– Mit mondtál? – kérdezem kissé feszülten.
– Azt, hogy bassza meg.
– Ó.
A szája kaján mosolyra húzódik.
– Nem válaszolhatod mindenre azt, hogy „ó”.
– És te mégis mi a francért vigyorogsz? Nem hallottad a csajt?
Turbulensek vagyunk!
Ben halkan felnevet.
– Nem, enyhe turbulenciába kerültünk – mondja, majd kicsit
megbillenti a csípőjét, nekem pedig hirtelen eszembe jut, hogy
még mindig bennem van. – Én tudok gyors lenni. És te?
 Bennem minden izgalom szertefoszlott.
– Meg vagy te húzatva? – sziszegem, és már próbálok arrébb
húzódni, hogy lehajolhassak a nadrágomért. A szemem
sarkából látom, hogy Ben hatalmas farka a hasa felé hajlik. Még
mindig kőkemény.
– Ugyan már, bébi. Ez csak egy kis turbulencia – nyavalyog.
Gyorsan magamra kapom a ruháimat.
– A stewardess azt mondta, hogy vissza kell mennünk a
helyünkre! Nem fogok ellentmondani neki!
Ben nevetése megmelengeti a nyakamat, miközben a hátam
mögé simul.
– Mondták már neked, hogy teljesen kattant vagy? – kérdezi.
– Miért? Mert betartom a szabályokat?
Meleg ajka csókot lehel a tarkómra.
– A szabályok arra vannak, hogy megszegjék őket.
Elfordulok, és játékosan meglegyintem.
– Tedd el a farkad, Barrett! Engem vár odakint a biztonsági
öv.
Amint ő is vállalható állapotba kerül, kinyitom az ajtót, és
már észre is veszem az ott tébláboló légiutas-kísérőt, így aztán
biztos vagyok benne, hogy az arcom olyan vörös, amilyen csak
lehet. Miközben közömbösen elsétálunk a kifejezéstelen arcot
vágó nő mellett, minden erőmmel próbálok úgy tenni, mintha
az, hogy valaki egy magángép mosdójában kefél, a világ
legtermészetesebb dolga lenne.
20

Ben

– El se hiszem, hogy a Bahamákon vagyunk – leheli Maggie,

amikor néhány órával később elhagyjuk a terminált.
Alig bírok lépést tartani az energikus tempójával.
Gyakorlatilag üldöznöm kell a nassaui Lynden Pindling
reptéren, ami nem egyszerű, tekintve, hogy a golyóim még
mindig lüktetnek, miután a repülőn az a kurva turbulencia a
beteljesülés útjába állt.
Amint kilépünk az épületből, azonnal megcsap a párás szellő,
és a mellkasomhoz ragasztja a pólómat. Remélem, hogy a hotel
menedzsere nem felejtette el, hogy kértem egy váltás ruhát a
szobába, különben a következő néhány napban meglehetősen
csatakos leszek.
– Tony olyan sokat mesélt már a Bahamákról, de sosem
hittem volna, hogy egyszer a saját szememmel is látni fogom –
jegyzi meg Maggie.
Megrándul egy izom az államban.
– Új szabály: amíg velem vagy, nem emlegetheted Kétszeres
Tonyt.
Maggie félrebillenti a fejét, amitől néhány tincs a homlokára
hull.
– Kétszeres?
Kisöpröm az arcából a tincseket és a füle mögé simítom.
– Tudod, mert évente csak kétszer jön. Meg annyiszor is megy
el.
Nagy meglepetésemre Maggie hangosan felnevet. Nocsak.
Lehet, hogy hamarabb kellett volna elröpítenem a városból. A
szigeti levegő máris felszabadultabbá tette.
– Na és most? – kérdezi, ahogy a körülöttünk sertepertélő
utasokat bámulja, és a sofőröket, akik bőröndöket pakolnak be
az autóik csomagtartójába.
– Most pedig beszállunk abba a kocsiba ott – mutatok egy
fekete Lincolnra –, és elkezdjük a vakációnkat.
Maggie elvigyorodik.
– Jó terv.
Egy perccel később már a Lincoln hátsó ülésén ülünk, és
Nassaun át a kikötő felé száguldunk, ahol egy csónak vár majd
minket. A nap épp lemenőben van, amikor a kikötőbe érünk,
lassan ereszkedik a horizont felé, miközben a rózsaszín és
narancs ezernyi árnyalatával festi be az eget. Elrejtem a
mosolyom, ahogy lenyűgözve szemléli a gyönyörű naplementét.
Vajon mikor nézte meg utoljára a lebukó napot? Az
időbeosztását ismerve valószínűleg soha.
– Ez a mi csónakunk – mondom, amikor kiszállunk a kocsiból,
és a móló végében kikötött csillogó motorcsónak felé biccentek.
Maggie láthatóan nagyot nyel.
– Mennyire vágod a legfrissebb statisztikákat a
hajótörésekről?
Felhorkanok.
– A fenébe, még csónakban sem ültél soha?
– Nem – sóhajt fel.
Vigyorogva kézen fogom, és a masszív fapallón a csónak felé
vezetem. Nyugtalannak tűnik, amikor beszáll, de az arca azon
nyomban felragyog, amikor a vezető gázt ad. A motorcsónak
belehasít a nyugodt vízbe, amely az egyre sötétülő égbolt alatt
az áttetsző türkizből tengerészkékre váltott.
Maggie vállára teszem a kezem, és élvezem, ahogy a sós
permet az arcomba csapódik. Utoljára egy éve voltam a
Bahamákon. Sonja Reyesszel jöttem ide, azzal a brazil modellel,
akivel egy rövid ideig jártam, és azóta is alig vártam, hogy
visszatérhessek.
Bár a szigeteken több olyan üdülőhely is van, ahol kellő
diszkrécióval bánnak a hírességekkel, én a Paradise Bayt
szeretem a legjobban, ami ugyan nem annyira látványosan
fényűző, mint némelyik másik szálloda, de én pont ezért bírom.
Privát nyaralók, kihalt partok, és ami a legjobb: a hotel
természetvédelmi terület mellett fekszik, így még nehezebb a
birtokháborítóknak, azaz a lesifotósoknak a közelünkbe
férkőzni.
– Itt is vagyunk – szól hátra a válla fölött a csónakot vezető
férfi, majd lelassít, és a sűrű növényzettől takart, hosszúkás
kikötő felé kormányozza a járművet.
– Add ide a táskádat! – szólok Maggie-nek.
Ideadja, én pedig kiugrom a mólóra, majd nyújtom a kezem,
hogy kisegítsem őt. Egy bordó öltönyt viselő, magas férfi tűnik
fel a semmiből és indul el felénk, majd határozott kézfogással
üdvözöl.
– Mr. Barrett, örülök, hogy újra látom – mondja, majd
udvarias csókot lehel Maggie kézfejére. – Ms. Reilly. Marcus
Holtridge vagyok, a Paradise Bay menedzsere. Kérem,
kövessenek.
Egy golfkocsi felé terel bennünket, bepréselődik kettőnk közé,
aztán int a sofőrnek, hogy indulhat.
A kis autó a hotel buja növényzete között manőverezik,
engem pedig hirtelen elönt az elégedettség, amikor meglátom a
Maggie zöld szemében táncoló csodálkozást. Teljesen megértem
a reakcióját. Ez a hely tényleg lélegzetelállító a tökéletes,
gondozott pázsitjával, a pazar környezetben kanyargó
macskaköves kis utakkal, és bárhová nézünk, káprázatos
egzotikus növények nőnek mindenütt. Amikor Sonja először
hozott el ide, azt hittem, meghaltam és az édenkertbe kerültem.
A mesterséges vízesés mellett haladunk el, amely egy kis tóba
ömlik. Maggie megböki a karomat, és a vízben úszkáló kövér
koi pontyok felé int.
– Hát nem tündéri? – kérdezi boldogan.
Rózsás arcára pillantok.
– De, nagyon is az.
Marcus felhívja a figyelmünket a fontosabb helyekre: a
teniszpályákra, a gyógyfürdőre, a kicsi, de elegáns kaszinóra,
ahol legutóbb ötezer rongyot vesztettem. Ez a tökéletes hely, ha
az ember úgy akar pihenni, hogy közben nem szeretne azon
aggódni, vajon felkerül-e az arca a létező összes bulvárlap
címlapjára. És mivel megígértem az ügynökömnek, hogy
meghúzom magam, ennél jobb környezetet nem is
választhattam volna ehhez.
Végre elérünk a célunkhoz, egy halványsárga, festői és persze
privát bungalóhoz, amit fenséges pálmák vesznek körül. Az
aprócska épület egy tiszta, fehér homokkal borított részen áll,
csupán néhány lépésnyire az óceántól. Amikor legutóbb itt
voltam, az összes ablakot nyitva hagytam éjszakára, és a partot
nyaldosó hullámok hangja ringatott álomba.
– Ez gyönyörű – bukik ki belőle, amikor belépünk a tágas
szobába. Holtridge és a golfkocsi diszkréten magunkra hagy
bennünket.
A mennyezetről fehér baldachin lóg alá és libben meg a
szellőtől, anyaga leomlik a mahagóniágy mellett. A kék
ágytakarón fonott kosár vár bennünket, benne illatos
szappanok, papayasampon, kéztörlők és egyéb üdvözlő
ajándékok.
Maggie táskáját a kifényesített padlóra dobom.
– Látnod kéne a jakuzzit.
– A jakuzzit?
– Gyere csak!
A szoba túlsó oldalán lévő üvegajtóhoz vezetem, és
kimutatok.
– Ugye most csak viccelsz? – kérdi, amikor a tekintete követi a
kinyújtott ujjamat. A négyfős pezsgőfürdő, amelyet ügyesen
néhány pálmafa ölelésében helyeztek el és hatalmas kövekkel
rakták körül, természetes sziklató benyomását kelti.
– Mit szólnál hozzá, ha felvennénk a fürdőruhánkat és máris
beleugranánk?
– Nem hoztam fürdőruhát.
– Nyugi, amikor szóltam, hogy hagyjanak itt nekem egy váltás
ruhát, akkor neked is kértem néhány bikinit. Csak válaszd ki,
hogy melyik tetszik.
 – Hogy tudtad mindezt ilyen gyorsan összehozni?
Rándítok egyet a vállamon.
– Én vagyok Ben Barrett, emlékszel?
Miközben Maggie a magas tölgyfa szekrényhez lép, én az
éjjeliszekrényen heverő telefon után nyúlok.
– Gyorsan telefonálok egyet, amíg te átöltözöl.
Tárcsázom az ügynököm számát, és várok. A szemem
sarkából látom, hogy lekapja az egyik fürdőruhát a vállfáról
és… most komolyan be fog menni a fürdőszobába átöltözni?
Jézusom! Mintha nem láttam volna már tucatszor meztelenül.
– Bazmeg, Ben, mégis hol vagy most? – Stu még csak nem is
köszön, de már pattog.
– A Bahamákon – felelem.
– Csodálatos! Marhára jó lehet most neked. Megmelengeti a
kis szívemet, hogy te a tengerparton sütteted a hasad, amíg én
itt hülyére dolgozom magam.
– Azt hittem, már meggyőzted a sajtót, hogy nem raboltak el.
– Megtettem, de attól még mindig azt gondolják, hogy valami
sumákságra készülsz. A prostis szál már lejárt lemez. Ahogy a
titkos esküvő is a rejtélyes szállodai nőcskével. Most az a
konszenzus, hogy egy újabb házas macával álltál össze.
– Sosem álltam még össze házas macával.
– Hát persze hogy nem.
Megfeszül az állkapcsom. Stu már kilenc éve az ügynököm, és
komolyan ennyire nem bízik még bennem?
– Van azért néhány pozitív fejlemény is – mondja most már
jóval tárgyilagosabb hangon.
– Igen? Például micsoda?
– Két nagy költségvetésű film könyve landolt az asztalomon,
és a stúdió kapcsolatba lépett velem a McLeod bosszúja
folytatása miatt.
– Most hülyéskedsz? McLeod bosszúja 2? De hiszen a fickó
már bosszút állt mindenkin, mit akarhatna még ezek után?
– Kit érdekel? Az is pénz a bankban.
Lehet ennyire gyűlölni egyetlen kis szót? Már rosszul vagyok
attól, hogy mindig a pénzről beszélünk. Mi történt a művészi
önkifejezéssel? A gondolatébresztő, minőségi sztorikkal? A
kihívást jelentő szerepekkel?
– Ja, és Alan Goodrich találkozni szeretne veled.
Majdnem kiesik a kezemből a telefon.
– Tessék?
– Felhívott, hogy megbeszéljen egy találkozót.
– Üzleti vagy személyes ügy?
– Azt nem mondta. De tekintve, hogy a feleségét kefélted,
kétlem, hogy azért akarna veled találkozni, hogy szerepet
ajánljon a készülő második világháborús drámájában.
– Na szia, Stu.
Leteszem a telefont, mielőtt még olyasmit mondanék, amit
később megbánok. Kavarog a gyomrom a sok igazságtalanság
miatt, amit az elmúlt hónapokban le kellett nyelnem. Ha
akarnám, felhívhatnám az összes nagyobb sajtóorgánumot, és
tisztázhatnám velük, hogy mi is a helyzet Gretchennel, az
örökséggel, és milyen okok állnak e mögött a rohadt kalamajka
mögött.
De nem akarom.
Hadd gondolja csak rólam a világ azt, amit szeretne. Hadd
mondják csak, amihez kedvük támad. A magánügyeim rajtam
kívül rohadtul nem tartoznak másra.
– Jól vagy?
Maggie lágy hangja ránt vissza a jelenbe. A fürdőszoba
ajtajában áll, egy törülközőt tekert maga köré, amit begyűrt a
melle alá.
– Persze, csak az ügynökömmel tárgyaltam.
– Jól hallottam, hogy egy film folytatásáról beszéltél? Az
nagyon menőn hangzik.
A szekrényhez lépek, és addig turkálok benne, amíg nem
találok egy úszónadrágot. A személyzet egy halom tiszta
ruhával is ellátott. Farmer, pólók, alsók, még egy ropogósra
vasalt szmoking is lóg az egyik vállfán. Utóbbi láttán támad is
egy ötletem, amit elraktározok az agyamban, miközben gyorsan
lerángatom magamról az inget.
– Ja, menő lenne – felelem –, ha nem utasítanám vissza a
szerepet.
– De miért tennéd… – Maggie hangja abban a másodpercben
elhal, amikor lehúzom a gatyámat.
– Minden rendben? – kérdem. Magamban nevetek egy kicsit a
Maggie arcára kiülő pirosságon, amely a belső gyötrelmeiről
árulkodik, majd lassan felveszem az úszónadrágot, és kicsit meg
is huzigálom, hogy ráfeszüljön egyre duzzadó farkamra.
– Hát benned aztán nincs semmi szégyen – mormogja Maggie,
és nyíltan bámulja az erekciómat.
– Egy csöpp sem. – Szorosabbra húzom a nadrág zsinórját,
majd elindulok felé. – És most beülünk végre abba a jakuzziba,
hogy befejezzük, amit a gépen elkezdtünk?
21

Maggie

Még soha nem voltam ennyire izgatott meztelenül. Jó, nem

teljesen meztelenül. Ez a teljesen szemérmetlen, megkötős
bikini van rajtam, ahogy beleereszkedem a bugyborékoló vízbe,
Ben pedig úszógatyában csatlakozik hozzám. De nem kell ahhoz
pucérnak lennünk, hogy tudjam, hamarosan vad, fülledt,
jakuzzis szexben lesz részünk. Őszintén szólva, alig várom.
Amióta megismerkedtem Bennel, több helyen dugtunk, mint
amennyit számon tudnék tartani: a zuhany alatt, a
konyhapulton, a nappali padlóján, egy magángépen. Nyugodtan
hozzáírhatjuk a pezsgőfürdőt is az egyre növekvő listához.
– A fogammal akarom letépni rólad azt a bikinit.
– Mi? – Megborzongok, bár a fortyogó víz kellemesen
nyaldossa a testemet.
Ben elbűvölő mosolyt villant rám.
– Ezt hangosan mondtam?
– Aha.
– Nem hibáztathatsz, amiért ennyire őszinte vagyok.
Úgy helyezkedem el, hogy az egyik fúvóka pont a
farokcsontomnál legyen, az izmaim pedig kocsonyás masszává
válnak, ahogy a vízsugár lassan masszírozza a bőrömet. A
fejünk fölött csillagok ragyognak a tiszta éjszakai égen.
Hátrabillentem a fejem, hogy a só és a föld illatát beszippantva
gyönyörködjek az elképesztő látványban.
Nagyon jó itt. Nem akartam, hogy az legyen, de tényleg jól
érzem magam. Mióta is nem voltam nyaralni… Ja, igen, még
soha nem voltam nyaralni. Teljesen idegen érzés, ahogy
végigfut rajtam a kikapcsolódással járó kellemes izgalom.
– Valahol messze jársz – panaszkodik Ben.
Az égre emelem a tekintetem, de azért közelebb húzódom
hozzá, hogy egymás mellett üljünk. A karunk egymáshoz ér. A
combunk is.
Ben azonnal a csupasz vállamra helyezi a vizes karját, majd
lejjebb csúsztatja a kezét, és jó erősen megmarkolja az egyik
mellemet.
– Most már sokkal jobb. – Felém fordítja a fejét, és huncut
pillantást vet rám. – Akarsz smárolni?
Felnevetek.
– Persze. És utána elmehetnénk a tejivóba, és kérhetnénk egy
közös turmixot két szívószállal.
Úgy tűnik, Ben nem bánja, hogy ugratom. Sőt a mosolya
mintha még szélesebbre húzódna ilyenkor. Szokásához híven
nem vesztegeti az időt, hogy ajkát az ajkamra simítsa.
Nem tudom, hozzá fogok-e szokni valaha is ennek a pasinak a
csókjaihoz. Mindegyik hosszú és mámorító. Kicsit kapkodós.
Kicsit nyers. De hogy lassítson? Nem hinném, hogy Ben tudja,
mit jelent ez a szó. Ő ugyan nem. Az ajka és a nyelve egyszerűen
csak elveszi, amit akar, és nem vár engedélyre.
Nem mintha bánnám. A lélegzetem is eláll attól az érzéstől,
hogy szinte éhezi a csókjaimat, a mellkasomat pedig
összeszorítja a perzselő vágy. Minden forró, bódító csók úgy ér
véget, hogy levegő után kapkodok, Ben pedig felnyög, és már
alig bírok a fenekemen maradni a körülöttünk pezsgő meleg
vízben.
Ben visszahúzódik, de előtte még játékosan megharapja a
fülcimpámat.
– Miért van még mindig rajtad az a bikini?
– Várom, hogy letépd a fogaddal, nem emlékszel?
– Ezt vegyem felszólításnak?
– Inkább csak arra vagyok kíváncsi, hogy meg mered-e tenni.
– Tetszik a gondolkodásod, Piroska.
Kicsap a víz a jakuzzi pereme fölött, ahogy Ben elhelyezkedik
előttem. Térdre ereszkedik, kidolgozott mellkasa lassan eltűnik
az áttetsző buborékok sűrűjében.
– Az alsó részével kezdem – jelenti be, a hangja szakszerű és
tárgyilagos.
Az utolsó dolog, amit még látok, mielőtt lebukna a víz alá, az
arcára kiülő pimasz vigyor. Összerezzenek, amikor a szája
rátapad a csípőmre, és elkezdi rángatni az alsómat összetartó
zsinórt. A foga a bőrömhöz ér. Újra megrántja, és a háromszög
alakú bikini egyik fele ki is oldódik.
Ben felbukkan a víz alól, sármos vonásairól patakzik a víz.
Arckifejezése furcsán komor.
– Sajnálattal értesítem, Ms. Reilly, hogy nem tudtam
megmenteni a jobb csípőjén lévő bogot. A bal oldalival
kapcsolatban azonban nagy reményeim vannak.
Visszanyelem a nevetést, miközben Ben újra lebukik, majd
beleborzongok, ahogy a másikat is kioldozza. A bikinialsó
ugyanabban a pillanatban lebeg a felszínre, amikor az én
rosszcsont filmsztárom is felbukkan.
– A másikat sem tudtam megmenteni. Elvesztettük – jelenti
be, és a fényes zöld anyagra mutat, amit egy áramlat már a
sziklató túlsó pereme felé sodor.
– Csapnivaló orvos vagy – szólok tettetett haraggal.
– A General Hospital producerei is ezt mondták, mielőtt
kirúgtak – feleli szomorú mosollyal. – Nem tudtam
végigmondani azt, hogy krónikus gyulladásos demielinizációs
polineuropátia.
– És az mégis mi a nyavalya?
– A mai napig sem tudom. De most már kurvára végig tudom
mondani. – Rám kacsint, majd a tekintetét a cicimre irányítja,
ami még mindig a bikinifelső takarását élvezi. – Jobb lesz, ha ezt
is elrendezem.
Ujjait végighúzza vizes vállamon, és úgy helyezkedik, hogy
hátat fordítsak neki. Behunyom a szemem, mély levegőt veszek,
és arra várok, hogy a foga megint a bőrömhöz érjen. Remegő
lélegzet szakad fel belőlem, amikor a felsőm kioldódik, a
mellem pedig csupaszon mered előre.
A mellbimbóim abban a pillanatban kihegyesednek, és még
keményebbek lesznek, amikor arrébb húzódom, hogy az egyik
masszázsfúvóka egyenesen oda spriccelje a meleg vizet.
– Na… akkor a bikinidnek annyi – súgja Ben a nyakamba. –
Mit harapjak meg ezután?
Hátrafordulok, hogy lássam.
– Egész este ezt fogod csinálni?
– Mit?
– Hangosan gondolkodni.
– Miért, felizgulsz tőle?
Ezen eltöprengek.
– Most, hogy belegondolok, elég közömbösen érint.
– Közömbösen? Hát pedig egyetlen csajom se érezheti magát
közömbösen a jelenlétemben, cica.
Egyetlen csajom se?
Mielőtt még ezt összerakhatnám magamban, Ben könnyű
csókot lehet az ajkamra.
– Bízz bennem, bébi, mire végzek, odáig leszel a hangos
gondolataimért. – Aztán lenyúl, és megfogja a mellem. – Most
pedig csitt. A cicid figyelmet követel magának.
A vágy hulláma fut végig a hasamban, majd türelmetlen
lüktetéssel célba ér a lábam között.
Zsivány mosollyal lejjebb ereszkedik a vízben, és az egyik
mellbimbómat az ajka közé húzza. Kiszakad belőlem a sóhaj, és
azonnal szét is oszlik a jakuzzi fölött lebegő gőzben. Ben nyelve
megkezdi gyötrelmes tortúráját a mellbimbómon, körbe-
körbenyalogatja, szívja és harapdálja.
Minden alkalommal, amikor a foga belemélyed a bőrömbe,
kéjes fájdalom hasít belém, de aztán megnyalja és megcsókolja
a helyét, mire a fájdalomnak nyoma sem marad, engem pedig
az őrületbe kerget, mert már annyira kívánom, végül barbár
kiáltás tör fel belőlem, és úgy süllyedek a víz alá, mint egy
darab agyag.
Ben nevetve fogja meg a csípőmet és emel fel magához.
– Úgy vélem, itt az ideje, hogy az ujjaim is akcióba
lendüljenek – mondja határozott bólintás kíséretében.
A pezsgőfürdőben gyöngyöző buborékok miatt nem látom a
kezét, de az biztos, hogy érzem. Érzem, ahogy megsimogatja a
puncimat, ahogy a hüvelykujja körözni kezd a csiklómon.
A lüktetés egyre erősödik.
– Hagyjuk az ujjadat – nyögöm ki. – Ennél többre van
szükségem.
– Bocsi, de még nem tartunk ott a hangos gondolkodásban –
feleli, majd bocsánatkérően vállat von, és folytatja az ujjaival a
maga felfedezőútját a puncimban.
Felnyögök, és az úszógatyája pántjánál matatok.
– Utállak.
– Dehogy utálsz – mondja, hogy aztán ügyesen arrébb tolja a
kutakodó kezemet. – És ne avatkozz bele a dolgokba.
A parancsoló hangnemen már-már felbosszantom magam, de
a tekintetében fellobbanó mohóság megállít. Nyilvánvalóan
akar engem, és mivel engem soha senki nem kívánt így egész
életemben, Ben begerjedt tekintete némi büszkeséggel tölt el.
Belekapaszkodom széles vállába, és előre-hátra mozgatom a
csípőmet, hogy így segítsek rá ujjai mozgására. Gyakorlatilag
már a kezén lovagolok, és az orgazmus olyan erővel és olyan
hevesen tör rám, a gyönyör úgy hasít végig a testemen, hogy
össze kell szorítanom a szám, hogy ne sikítsak fel. Levegő után
kapkodom, beszippantom az egyik gőzfelhőt, ami az arcomat
melengette. A forróság elárasztja a testem: a lábam között érzett
gyönyör lángolása összekeveredik a testemet körülvevő víz és
az arcomat cirógató szigeti szellő melegével.
– Szóval arra jutottam… – kezdi Ben.
– Elég a szövegelésből – mondom, majd kissé bizonytalan
lábakon állva kiemelkedem a jakuzziból.
– Most meg hová mész?
– A hálóba. Ahol meztelenül le fogok feküdni az ágyra. Te
pedig utánam jössz, leveszed magadról azt a rohadt
fürdőgatyát, és végre kefélünk egy ordasat – mondom, de erre
már én is csak forgatom a szemem. – Na, hogy tetszik ez a
hangos gondolat?
Ben elvigyorodik. Szó nélkül belecsíp a csupasz fenekembe, és
bekerget a bungalóba. Ígéretemhez híven meztelenül,
csuromvizesen elnyúlok az ágyon, és nézem, ahogy lerángatja
magáról a fürdőnadrágját. Egy másodperccel később már ő is
pompásan néz ki a ruhája nélkül, csupa barnaság, feszes izom
és tetoválás. A farka pedig úgy meredezik, hogy az izmaim
önkéntelenül is összerándulnak.
A játékos fény időközben eltűnt a kék szeméből, a helyét
pedig tiszta, zabolátlan mohóság vette át. Megborzongok a
perzselő pillantásától és úgy érzem magam, mint Piroska,
mielőtt felfalta volna a csúnya, rossz farkas.
Ben felhúz egy óvszert, ami mintha a semmiből bukkant
volna elő. Aztán leereszkedik az ágyra, és a farka hegyét a
duzzadt puncimhoz dörgöli.
– Maggie – nyögi reszelős hangon.
Várom, hogy mondjon még valamit, de nem szól semmit.
Ehelyett egyik kezével a nedves hajamba túr, a másikat a
csípőmre teszi, és megcsókol, ugyanabban a pillanatban pedig
belém hatol.
A testem kitágul, hogy befogadja őt, majd azonnal
összeszorítom a farka körül az izmaimat, megemelem a
csípőmet, hogy még mélyebbre húzzam magamba. Ben felnyög,
és a derekamba vájja az ujjait, aztán teljesen kicsusszan, hogy
egy heves lökéssel újra behatoljon. A tekintetem a bicepszére
téved, ahol a tetoválásai szinte életre kelnek minden
mozdulatára.
A szeme résnyire szűkül.
– Bassza meg! – kiáltja rekedten, aztán abbahagyja a mozgást.
Vigyorogva nézek rá.
– Csak nem jársz közel?
Válaszul elmotyog egy káromkodást.
A kezemet a kidolgozott hátára csúsztatom. Neki ott is vannak
izmai, ahol nem is tudtam, hogy lehet izmot növeszteni.
– Akkor mégis mire vársz?
– Rád.
– Hogyhogy rám?
– Arra várok, hogy elmondd, mennyire akarod. – Köröz a
csípőjével, majd újra hátrébb húzódik, a tempója gyötrelmesen
lassú.
A bensőmet lökéshullám rázza meg, amitől azonnal
megmarkolom Ben feszes seggét, és megemelem a csípőmet.
Hirtelen nincs már energiám, hogy tovább incselkedjek vagy
késleltessem az elkerülhetetlent.
– Nagyon, de nagyon akarom – súgom.
Ben elégedetten bólint, újra mélyre hatol, és egy határozott
csókkal fojtja belém a feltörő kiáltást. Szinte felfalja az ajkamat,
ujjai a hajamat simogatják, a csípőmet, a csiklómat. Iszom a
csókjait, és hamarosan újra átjárnak a gyönyör hullámai. Olyan
rendkívüli az orgazmus, hogy beleremeg a lábam, és csak úgy
cikáznak a fények a szemem előtt.
Az élvezetem csak fokozódik, amikor érzem, hogy Ben is
megborzong, amikor hallom a halk nyögését, ami jelzi, hogy ő is
közeledik. Szorosabbra fonom a karom a nyaka körül. A
mellemet a nyirkos mellkasához szorítom, szívének zavaros
lüktetése finoman vibrál a bőrömön.
Nem tudom, meddig fekszünk ott, és az sem érdekel, hogy az
erős mellkasa úgy hozzám préselődik, hogy már gátolja az
oxigén eljutását az agyamba. Egyszerűen élvezem, ahogy rám
nehezedik. És hogy milyen izzadt. És a fűszeresen férfias illatát
is. Tudom, hogy meg kéne mozdulnom, fel kellene kelni, fel
kellene öltözni, véget kell vetni ennek az intim pillanatnak, de
nem bírom rávenni magam. Ehelyett felsóhajtok, és Ben hátát
simogatom, a mellkasához nyomom az arcom, ő pedig lassan
megfordul és engem is visz magával.
22

Ben

Alig térek magamhoz, és nem is annyira az elképesztő szex,

hanem Maggie furcsa viselkedése miatt. Valami megváltozott.
Nem tudnám pontosan megmondani, hogy mi, de érzem,
miközben a karomban tartom és ujjaimmal a haját fésülgetem.
Amióta itt fekszünk és próbáljuk összeszedni magunkat az
észveszejtő gyönyörök után, Maggie mintha valahogy elengedte
volna magát. Nem pattant fel azonnal a szex után, nem kezdett
el az időbeosztásáról és az ezernyi dolgáról magyarázni, meg
arról, miért rossz ötlet, hogy itt van velem.
Egyszerűen csak összegömbölyödött mellettem, és hagyja,
hogy simogassam a haját.
Ez tetszik.
Nagyon is.
– És most? – kérdi egy hatalmas ásítás után. – Sétálunk egyet a
tengerparton?
– Ezt épp az kérdi, aki most ásította szét az arcát – ugratom. –
Nincs azzal semmi gond, ha fáradt vagy, bébi. Ha csak fekszel és
nem csinálsz semmit.
Az oldalára fordul, hogy a szemembe tudjon nézni. A
tekintetében nyugtalanság tükröződik.
– Ideges leszek attól, ha nem csinálok semmit.
Elvigyorodom.
– Ez már nekem is feltűnt.
– De hát az csak nem bűn, ugye?
– Nem, egyáltalán nem bűn. Nem kell rögtön védekezni –
mondom, és az egyik lába után nyúlok, hogy a combomra
húzzam, miközben magam sem nagyon értem, hogy miért
igénylem ennyire a fizikai kontaktust. – Csak szerintem meg kell
tanulnod időnként egy kicsit lazítani.
Maggie nem válaszol, de az arcára kiülő zavarodott kifejezés
épp elég árulkodó. Kíváncsi lennék, hányszor hallotta ezt már
korábban másoktól. A barátaitól. A kollégáitól. Attól a lüke
Tonytól. Bármibe le merném fogadni, hogy nem létező szerelmi
élete közvetlenül abból fakad, hogy muszáj állandóan valamit
csinálnia.
– Mit szeretnél az életedtől? – kérdezem hirtelen. – Már azon
kívül, hogy szociális munkás legyél.
A szemében meglepetést látok, amit némi zavarodottság
követ.
– Ha őszinte akarok lenni, a karrieren kívül még nem igazán
gondolkodtam ezen.
– Nem szoktál arra gondolni, hogy valamikor férjhez mész?
Vagy hogy gyerekeid lesznek? Utazol, kertészkedsz, olyasmit
csinálsz, aminek nincs köze a munkához?
– Nem nagyon. – Mielőtt még kétségbe vonhatnám a válasza
igazságtartalmát, Maggie ellenem fordítja a saját kérdésemet. –
Na és te? Szoktál a színészkedésen kívül másra is gondolni?
– Állandóan. – Fanyar mosoly ül ki az arcomra. – Ha nem
akarok hazudni magamnak, akkor be kell vallanom, hogy a
színészkedés egyáltalán nem úgy alakult, mint amire
számítottam.
– Miért, mit reméltél tőle?
Ezen eltöprengek.
A francba! Sosem engedtem meg magamnak, hogy azon
tépelődjek, milyen illúziókkal léptem be annak idején a
filmiparba. Vagy hogy mennyire boldogtalan vagyok most, hogy
a karrierem olyan irányt vett, amilyet sosem akartam.
– Ben?
A szám szélét harapdálom, próbálom szavakba önteni azt,
amit eddig sosem mondtam ki hangosan.
– Ez olyan… mintha első osztályra szóló jegyed lenne a
Titanicra – felelem végül. – Tudod, felszállsz a hajóra, magával
ragad a luxus, azt hiszed, a világ tetején üldögélsz. Aztán jön a
jéghegy, a hajó meg elsüllyed.
– És mi a te jéghegyed? – kérdezi, és megérinti az államat.
Napok óta nem borotválkoztam, és ahogy Maggie végigsimít a
durva borostámon, valami máris mocorogni kezd az
ágyékomnál. Az ő figyelmét sem kerüli el, hogy a farkam
válaszként megrándul, de csak felvonja a szemöldökét, és
tárgyilagosan rám pillant.
– Na, nem. Most beszélgetünk. Meg se próbáld elterelni a
figyelmemet.
Tiltakozni kezdek.
– Én nem csináltam semmit!
– Te nem, de ő igen – feleli, majd egy pillanatra a farkamra
mered, aztán megrázza a fejét, mintha saját magát is helyre
kellene zökkentenie. – Tehát akkor… a jéghegy?
– Beskatulyáztak – ismerem be. – Azért kezdtem színészkedni,
mert imádtam, de vágytam az elismerésre is. A tiszteletre.
Aztán leforgattam egy akciófilmet, és hirtelen mindenki úgy
kezdett ismerni, mint a macsó rosszfiút. Évek óta nem kaptam
egy rendes szerepajánlatot, csak agyatlan, „robbantsunk fel,
amit csak lehet” forgatókönyvekkel bombáznak.
Maggie fanyarul elmosolyodik.
– Nem mintha sok tapasztalatom lenne a filmes szakmában,
de azt az egyet megtanultam, hogy senki nem fog semmit csak
úgy felkínálni. Ha akarsz valamit, akkor küzdened kell érte.
– Igyekszem – felelem bosszúsan.
– Akkor igyekezz jobban.
Hirtelen elönt a csodálkozás. Maggie egyáltalán nem olyan,
mint azok a csajok, akikkel eddig voltam. Azok a nők, akiket
ismerek, vagy csak nevetnének a problémán és azt mondanák,
hogy csak élvezzem a pénzt, vagy szívhez szóló beszédet
tartanának arról, hogy egy napon valaki majd felismeri a
tehetségemet, és felkínál egy jelentős szerepet. De nem így
Maggie. Nem, ő simán a szemembe mondja, hogy igyekezzek
jobban.
Furcsa módon épp ezt akartam hallani – és erre is volt
szükségem.
Újra nagyot ásít.
– Igazad van, fáradt vagyok – jelenti be. – Ma este már nem
sétálunk a parton.
Még mindketten meztelenek vagyunk, de úgy tűnik, egy kicsit
sem bánja. A szemérmességnek még a nyoma sem látszik rajta,
amikor az éjjeliszekrény felé nyújtózik, hogy elérje a
távirányítót.
– Nézzünk meg egy filmet – javasolja. – Ezer éve nem láttam
semmit.
Bár én jobban örülnék, ha csak egyszerűen megismételnénk
azt, amit fél órája csináltunk, úgy döntök, hagyom, hogy Maggie
jól érezze magát. Ha a filmnézés ürügyén végre lazít egy kicsit,
akkor miért is ne.
De amikor bekapcsolja a tévét, az első dolog, ami felvillan a
képernyőn, az nem más, mint az én arcom.
– Nézd már, ez az egyik filmed! – kiált fel Maggie. Mielőtt még
tiltakozhatnék, hangot ad rá, így a mesterkélt fegyverropogás
hangja betölti a bungalót. – Azta! Nem hazudtál a
robbanásokról.
Fárasztó a képernyőn viszontlátni a legfrissebb filmet,
amiben szerepeltem, de Maggie láthatóan élvezi, úgyhogy nem
szólok semmit. Közelebb húzom magamhoz, az egyik karommal
átölelem, és a tévé felé fordulok, pedig borzasztó kínosan érzem
magam minden hangos robbanás és kerékcsikorgás hallatán az
üldözési jelenetből, amelyet úgy gyűlöltem forgatni. A
legtöbbször kaszkadőr nélkül dolgozom, és aznap este úgy
mentem haza, hogy tele voltam kék-zöld foltokkal és jegelni
kellett a bordáimat.
A cselekmény lassan gördül tovább, mellettem pedig Maggie
teste egyre melegebb, a lélegzete pedig egyenletessé válik.
Elnyomta az álom. Próbálok nem megsértődni ezen, de nem
olyan könnyű. Olyan szar filmekben játszom, hogy még a
munkamániás Duracell nyuszi is elalszik rajtuk. Ez jobban fáj,
mint amennyire hajlandó lennék bevallani.
Próbálom nem felébreszteni, miközben lassan elveszem a
távirányítót az alvó teste mellől, és kikapcsolom a tévét. Aztán a
mellettem lévő lámpa felé nyúlok és azt is lekapcsolom. Sötétség
száll a szobára, már csak az áttetsző függönyön beszűrődő
holdfény világít.
Egy sóhajtás kíséretében behunyom a szemem, és újra
végigsimítok a haján.
Amikor már épp elszunnyadnék, Maggie halk hangja töri meg
a csendet.
– Jó színész vagy, Ben – mormolja, és kicsit megszorítja a
kezem, majd újra elalszik.
23

Maggie

– Nem hiszem, hogy valaha is hozzá lehetne szokni ehhez –

jelentem ki másnap este.
Levetem magam az ágyra, a hasam tele a nyolcfogásos
vacsorával, amelyet az imént fogyasztottunk el, a bőröm pedig
kipirult a napon töltött órák után.
– Mihez nem fogsz hozzászokni? – Ben csukja be maga mögött
az ajtót, és az ágy mellett álló elegáns bőrfotelhez lép, majd
elégedett sóhaj kíséretében beleroskad.
– Ehhez – mutatok körbe. – A saját, külön bungalóhoz. A saját,
külön bejáratú homokos partszakaszhoz. Hogy kiszolgálnak a
vacsoránál. Hogy steaket és homárt eszünk.
Hogy szinte óránként vadul hancúrozom egy filmsztárral…
Ezt az utolsó részt megtartom magamnak. Bennek már így is
épp elég nagy az egója.
– És gondolj csak bele – szól Ben nevetve –, még mindig
előttünk áll az egész éjszaka. Erről jut eszembe, ugorj be a
zuhany alá. Már majdnem itt az idő.
Erre felkapom a fejem.
– Mire jött el majdnem az idő?
– Meglepetés.
– Tudod, hogy nem szeretem a meglepetéseket.
– Én meg nem szeretek teniszezni, mégis játszottam veled
néhány szettet, nem?
Az emlék mosolyt csal az arcomra. Napközben megemlítettem
Bennek, hogy gimi óta nem teniszeztem, ő pedig két órát töltött
velem a pályán, még ha egész idő alatt morgott és panaszkodott
is. Ami rettentően aranyos egy olyan embertől, aki alig képes
úgy szerválni, hogy a labda ne kössön ki a hálóban. De
szánalmas tenisztudása – és ennek őszinte beismerése –
rettentően elbűvölő volt.
A könyökömre támaszkodom és felsóhajtok.
– Túlságosan tele vagyok ahhoz, hogy mozogjak. Majd később
lezuhanyozom.
– Arra nincs idő. Ketyeg az óra, Piroska.
– Máris? – forgatom a szemem.
– Bizony, máris. – Ben felpattan a fotelből, megragadja a
karomat, és felrángat az ágyról. – Úgyhogy vonszold be azt a
csinos kis fenekedet a zuhany alá.
– Te nem jössz?
A fejét rázza.
– Még néhány apróságot el kell intéznem.
Erre muszáj lebiggyesztenem a szám.
– Hát jó.
Beballagok a fürdőszobába, és kibújok a sárga ruhámból. A
ruhát felakasztom az ajtóra erősített fogasra, majd belépek a
márvány fürdőkád mellett álló, fekete csempével kirakott
zuhanyfülkébe. Miután a meleg víz végigfolyt a napsütötte
testemen, alaposan bekenem magam a levendulás tusfürdővel.
Évek óta nem éreztem magam ilyen kipihentnek. Igazából
még soha nem éreztem magam ennyire kipihentnek, tekintve,
hogy az életem egyetlen nagy és feszült görcsösség, amelynek
középpontjában a munka és a tanulás áll. A lazítás sosem volt
az egyenlet része.
Kényszerítenem kell magam rá, hogy ne menjen ki a
fejemből: bár rendkívül jól érzem magam a szállodában Bennel,
ez mégsem lesz a mindennapi rutinom része. Nem felejthetem
el, honnan jöttem. És azt sem, hogy hová megyek vissza, amikor
véget ér az utazás.
Az időbeosztásom – és akkor a pénzügyeimről még egy szót
sem szóltam – nem teszi lehetővé, hogy csak úgy elugorjak egy
szigetre, ahol verejtékben úszva kefélek mindenféle
hírességekkel. Könnyű beleveszni az itteni fényűző
körülményekbe, de luxusra otthon én aztán nem számíthatok.
Mi történik, ha elveszítem a munkám vagy megbukom a
vizsgákon? Bennek ott van a rakás pénze, amiből ellenne, ha
történne vele valami, de én mire támaszkodhatom?
Csak saját magamra. Se családom, se gyökereim, se
védőhálóm. Én tényleg csak magamra számíthatok, és ezt
észben kell tartanom, mielőtt még beszippantana a csillogás és
a fényűzés, vagy elhinném, hogy egy hozzám hasonló lánynak
tényleg lehet helye Ben Barrett életében.

– Megjött Mimi, hogy megcsinálja a hajadat és a sminkedet.

Felnézek a frissen lakkozott körmeimről, és visszanyelem az
ásítást.
– Ez a pasi a vesztemet akarja?
Denise, az apró termetű szőke lány, aki az elmúlt néhány
órában körülöttem sürgölődött a wellnessrészlegen, most
szomorú mosolyt villant rám.
– Hát te tényleg nem vicceltél. Úgy tűnik, azon nők közé
tartozol, akik nem bírják a kényeztetést. – A hangjából
tréfálkozó élt hallok ki.
– Te kényeztetésnek neveznéd azt, hogy két órán keresztül
bökdösnek és nyomkodnak?
Denise incselkedve rázza felém az ujját.
– Ne tegyél úgy, mintha nem élvezted volna. Láttam ám az
arcodat az iszapfürdő közben. Nagyon is élvezted – mondja,
majd egy lépést hátrál. – Akkor beküldöm Mimit.
Megvárom, amíg Denise kimegy, és csak ekkor szakad fel
belőlem az elégedett sóhaj. Na jó, tényleg élveztem az
iszapfürdőt. És a szívdöglesztő Paulo masszázsát is. Talán még a
manikűrt és a pedikűrt is.
Na jó, az egészet élveztem.
Amikor Ben otthagyott a wellnessrészlegen, szentül
elhatároztam, hogy semmit sem fogok szeretni. Az
élménycsomag minden másodpercét utálni fogom, és
beleröhögök a luxus képébe. De nem jött össze. Tiszta szívemből
imádtam minden egyes békés, dédelgető pillanatot.
Karcsú, barna lány lép be a szobába, a bőre elbűvölően
olajszínű, és egy nagy, ezüstszínű táskát húz maga után.
– Azért jöttem, hogy rendbe tegyem a hajad.
Gyanakvó pillantást vetek rá.
– Pontosan miért is kell rendbe tenni a hajam?
Mimi vállat von.
– Sajnos nem tudom. Mr. Barrett nem említette.
– Hát persze hogy nem.
Visszahanyatlok az elegáns bőrfotelbe, és úgy döntök, nincs
értelme több kérdést feltenni Ben indokairól. Egy zokszó sem
hagyja el a szám, még akkor sem, amikor Mimi kis híján
megskalpol, ahogy a kócos hajamat megpróbálja francia
kontyba fésülni. Meg sem rezzenek, amikor egy meglehetősen
gyanús külsejű csipesszel támad a szemöldökömre.
Egy óra múlva Mimi végre befejezi a frizurámat és a
sminkemet. De amikor már azt gondolnám, hogy végeztünk, és
felállnék a székből, ő még feltartja a kezét.
– Még egy apróság.
Összecsippentem az orrnyergem, az arcom egyetlen olyan
részét, amelyhez hozzáérhetek anélkül, hogy tönkretenném a
sminkemet.
– Már három órája vagyok itt a wellnessben, mégis mit akar
Ben, mit csináljanak még velem?
Mimi elmosolyodik, kilép az ajtón, majd hamarosan egy
ruhazsákkal és cipősdobozzal a kezében tér vissza.
– Azt szeretné, hogy öltözz fel.
Már a nyelvemen az újabb gúnyos megjegyzés, ekkor
azonban meglátom a lélegzetelállító darabot, amit a fodrászlány
húz elő a zsákból. Csak bámulom a merész, smaragdzöld ruhát.
Gyönyörű, sokkal szebb, mint bármi, ami otthon lóg a
szekrényemben. Vagy valaha is lógott.
– Versace – jelenti be Mimi, amikor nyugtázza a tekintetemből
áradó ámulatot, majd a szék támlájára hajtja a ruhát. – Magadra
hagylak, hogy fel tudj öltözni.
Abban a pillanatban, ahogy az ajtó becsukódik mögötte, már
rángatom is le magamról a bő frottírköntöst. Óvatosan
belebújok a Versace remekművébe, majd megfordulok, hogy
megvizsgáljam az eredményt az egész alakos tükörben.
Hűha!
A fejem tetejére tűzött hajjal és a domborulataimhoz tapadó
gyönyörű szaténban teljesen más embernek nézek ki.
– Nocsak, azt hiszem, Mimi kiérdemelte a fizetésemelést –
hallom Denise-t az ajtóból.
Elpirulok, amikor a tekintetem találkozik a lány elismerő
pillantásával.
– Mit gondolsz, jól nézek ki?
– Szerintem mesésen festesz – javít ki. Végigmér egy utolsó
pillantással, aztán int, hogy kövessem. – Mr. Barrett azt kérte,
hogy az előtérben találkozzatok éjfélkor. Nem szeretném, hogy
elkéss.
Lenézek a csupasz lábamra.
– De hát nincs cipőm.
Denise a dobozra mutat, amelyet a fodrász hagyott itt.
– Dehogy nincs.
Úgy érzem magam, mint a kisgyerek karácsony estéjén,
amikor a keskeny dobozhoz lépek. Ellentétben a másoktól
megörökölt holmikkal, amelyeket az évek során a
nevelőcsaládoknál kaptam ajándék gyanánt, ebben a dobozban
csillogóan új cipő lapul. Ezüstszínű, magas sarkú szandál, amely
kiválóan passzol a Mimi által felvitt ezüstös szemhéjfestékhez.
Ben nyilvánvalóan a legapróbb részletekig eltervezett mindent.
Felhúzom, majd Denise nyomában kilépek az ajtón. Különös
módon feszélyezve érzem magam, ahogy kisétálunk a
wellnessrészlegről. A cipő sarka hangosan kopog a
márványpadlón, a szívverésem pedig a torkomban lüktet,
miközben egyre közelebb érünk a pompás szálloda előteréhez.
– Úgy érzem magam, mint egy hercegnő – súgom oda egy
ideges pillantás kíséretében a mellettem lépdelő nőnek.
Denise megáll az előtérbe vezető boltív előtt.
– És itt a herceged – súgja vissza.
Odafordítom a tekintetem és ekkor megpillantom őt. Lazán
nekidőlt az egyik kőoszlopnak a tágas lobbi közepén, az éles
tekintete viszont egyenesen belém fúródik.
Ahogy találkozik a tekintetünk, elhalványul körülöttünk
minden. Egy pillanatig sem nézek máshová, amíg odasétálok
Benhez.
– Basszus, Maggie… – motyogja. – Gyönyörű vagy.
Elönt a forróság. Be kell ismernem, hogy bármennyire is
szokatlanul érzem magam ebben a csodás ruhában, amit ő vett
nekem, nagyon is tetszik a hatás. A dekoltázsa olyan mély, hogy
a cickóm gyakorlatilag kibuggyan a selyem mellrészből, a
hasíték oldalt pedig nagyon is sokat mutat a combomból. Az a
fajta ruha ez, amely megadásra készteti a férfiakat, és bár
sosem fogom magam teljesen komfortosan érezni a végzet
asszonyának öltözve, azért nagyon is tetszik a Ben kék
szemében felcsillanó öröm.
Viszont az izmos testére simuló szmoking se rossz, jó látni,
ahogy a fekete zakó megfeszül a széles vállán és kihangsúlyozza
kőkemény mellkasát. Ebben az elegáns viseletben és frissen
borotválva tényleg filmsztárnak néz ki, én pedig újra
Hamupipőkének érzem magam, ahogy elfogadom a felkínált
karját, és a bicepsze köré fonom az ujjaimat.
– Jól érezted magad a wellnessben? – kérdezi, ahogy egymás
mellett lépdelünk.
– Igen.
– Szuper.
Nehéz tölgyfa ajtó felé vezet, amelynek két oldalán egy-egy
nagydarab, sötét öltönyös fickó áll. Amikor odaérünk, az
öltönyösök elegáns mozdulattal kitárják az ajtót, és intenek,
hogy lépjünk be. Annak fényében, hogy úgy nézünk ki, mintha
az iskolai táncmulatságra készülnénk, arra számítok, hogy egy
grandiózus bálteremben találjuk majd magunkat.
Meglepetésemre azonban egy kaszinóba lépünk be.
De ez nem az a játékterem, mint amilyeneket Las Vegasban
lehet látni, villogó neonfényekkel, fülsiketítő zenebonával és
pénzbedobós gépek garmadájával. Ez itt kicsi és előkelő: a
játékasztalok körül felszolgálók sürgölődnek
pezsgőspoharakkal teli tálcákkal, a vendégek pedig mind
estélyit viselnek. A rulettrészleg felől időnként felhangzó
örömteli kiáltástól eltekintve a légkör komoly és nyugodt, mint
ahogy az is nyilvánvaló, hogy itt mindenkit felvet a pénz.
– Szereted a szerencsejátékot? – kérdezi Ben, amint az egyik
blackjackasztal felé tartunk a puha szőnyeggel borított padlón.
– Nem tudom. Még sosem játszottam.
És mégis miből játszanék, teszem hozzá majdnem, de még
épp időben leállítom magam. Egy olyan tehetős ember, mint
Ben, ezt úgysem értené meg.
– Bízz bennem. Tetszeni fog.
Megállunk az egyik asztalnál. Egy öltönyös fickó lép oda
hozzánk, aki néhány szót vált Bennel. Fojtott hangon beszélnek,
de így is elkapom a „kölcsön” szót, és igencsak felszökik a
szemöldököm a „kétezer” hallatán.
Miközben a csokornyakkendős osztó leszámol egy kupacnyi
zsetont és Ben elé rakja őket, én odahajolok hozzá, és a fülébe
súgom:
– Most komolyan kétezer dollárnyi zsetont kértél?
– Aha – feleli, majd elfelezi a kupacot, és az egyik adagot
felém tolja. – Ez a tiéd.
Nyelek egyet.
– Nem fogadhatom el a pénzedet. Mi van, ha veszítek?
– Akkor veszítesz.
A torkom összeszorul az aggodalomtól.
– Nem fogok tartozni neked, Ben.
– Nevezzük ajándéknak.
– Ezer dollár értékű zseton nem ajándék – feszítem meg az
állam, és visszatolom a piros zsetonokat Ben kupacához. – Nem
fogadhatom el.
Egy pillanatig habozik, majd felsóhajt.
– Jó, akkor csak segíts. Majd csapatban játszunk.
– És egy fillért sem fogadok el a nyereményből – jelentem ki
szilárdan.
– És egy fillért sem fogadsz el a nyereményből –
visszhangozza kelletlenül.
 Az osztónak megrándul az ajka, gyanítom, hogy remekül
szórakozik a huzavonán. Valószínűleg még nem találkozott
olyan csajjal, aki ilyen könnyedén mondott le ezer dollárról.
– Készen állnak a játékra? – kérdezi udvariasan, majd rólam
Benre pillant.
A következő órát a blackjackasztalnál töltjük, ahol végtelen
türelemmel magyarázza el nekem a játék szabályait. Miután
néhány leosztással nagyobb összeget nyerünk, kezdek ellazulni.
Rámosolyogok a szmokingos férfiakra, akik csatlakoztak
hozzánk, kortyolgatom a pezsgőt, és tíz percig bámulok egy
ismerősnek tűnő nőt, aki aranyszínű, flitteres ruhát visel, mire
Ben végül a fülembe súgja, hogy ő a CNN egyik műsorvezetője.
– Híreket azért csak nézel, nem? – ugrat.
– Időnként.
A nevetésétől borzongás fut végig a gerincemen.
– Nem érzed néha földönkívülinek magad, aki csak úgy
belecsöppent ebbe az idegen világba?
Vállat vonok.
– Túlságosan elfoglalt vagyok ahhoz, hogy annak érezzem
magam.
Ben az arcom mellett csüngő göndör fürtömet csavargatja.
– Komolyan beszélnünk kell erről a zsúfolt időbeosztásról.
Mielőtt még válaszolhatnék, felvisít egy női hang.
– Benjamin?
Hihetetlenül magas, hihetetlenül gyönyörű nő közeledik az
asztalunkhoz. A haja hollófekete, a szeme szikrázóan kék,
szemérmetlen vörös ruhát és tizenöt centis sarkú cipőt visel.
Még pislogni sincs időm, az óriás szexistennő máris Ben
nyakába ugrott, és az arcát csókolgatja.
– Benjamin! Hát tényleg te vagy az! – Vaskos akcentusa miatt
ez inkább így hangzik: Ben-dza-míííín, hát télleg te vaty az!
Sokatmondóan csillog a szeme, ami azt súgja, hogy ez a
szépség igencsak intim módon ismerheti Bent. Sőt, amikor
közelebbről is szemügyre veszem az arcát, beugrik, hogy ő az a
szupermodell Ben mellett, akit az internetes búvárkodásom
során a képeken láttam.
 – Sonja – válaszolja Ben meleg hangon, majd finoman
kihámozza magát a nő öleléséből –, tudhattam volna, hogy te is
itt leszel.
– Ez csak természetes! Hiszen ez a második otthonom.
Emlékszel, amikor először jártunk itt, Benjamin? – kérdi, és
közben megnyalja az alsó ajkát. Ez a gesztus olyan leplezetlenül
szexuális, hogy legszívesebben kitépném a nyelvét.
Miaú.
– És ki a kedves barátnőd? – teszi hozzá, és épp csak rám veti
a tekintetét.
Meg kell hagyni, nagyon tud a nő. A „kedves barátnőd” úgy
hagyja el a száját, mintha a világ legundorítóbb sértése lenne.
– Ő itt Maggie. – Ben arca feszült, és a tekintete egyértelműen
elárulja, hogy kényelmetlenül érzi magát.
– Nagyon örülök, hogy megismerhettelek, Maggie.
Azta, Sonja csábító vörös ajkairól még a nevem is kész
inzultusnak hangzik.
– Ja, én is – felelem.
– És mivel foglalkozol? – érdeklődik tovább Sonja, miközben
csillog valami rosszindulatú a szemében. – Annak alapján,
ahogy ebben a ruhában festesz, modellre tippelnék.
Nyelek egyet, és szörnyen kiszolgáltatottnak érzem magam,
ahogy tetőtől talpig végigmér.
– Nem, igazából pincérnő vagyok New Yorkból.
Pillanatnyi csend áll be, amit végül a modell gyöngyöző
kacagása szakít meg.
Vigyorogva Benhez fordul.
– Nocsak, akkor…, hogy is mondjátok, ti, amerikaiak…, te
most lealacsonyodtál hozzá?
Ez az érzéketlen megjegyzés egyenesen a mellkasomba hasít,
és beszorul a levegő a torkomba. Többé már nem érzem
kiszolgáltatottnak magam. Inkább úgy, mint akit megaláztak, és
bár senki sem néz felénk, mégis olyan, mintha a teremben
minden tekintet rám szegeződne.
A kezem enyhén remegni kezd. Igazából fel akarom képelni a
ribancot, ahogy annak idején Robbie Hansont is
meglegyintettem kilencedikben, amikor zabigyereknek
nevezett, de ha beledöglök, akkor sem tudom működésre bírni a
hangszálaimat. Úgyhogy az egyetlen megoldáshoz folyamodok,
ami eszembe jut. Azt motyogom gépiesen:
– Ha megbocsátotok…
Majd kihúzom magam, felszegem az állam, és olyan
magabiztosan sétálok el, amennyire csak a lábam engedi. Annyi
méltósággal, amennyit hirtelen össze bírok kaparni.
24

Ben

– Ajjaj! Úgy tűnik, felzaklattam a kis barátnődet.

Elszorul a szívem, ahogy Maggie távolodó hátát bámulom.
Mellettem Sonja rendkívül önelégültnek tűnik, ami miatt
kénytelen vagyok átértékelni minden egyes pozitívumot, amit
valaha is ennek a nőnek tulajdonítottam. Az biztos, hogy sznob.
Saját magán kívül más nem érdekli, ehhez sem fér kétség. De
sosem gondoltam volna, hogy ennyire undok tud lenni.
– Erre semmi szükség nem volt – mondom hűvösen.
Sonja csak nevet.
– Jaj, Benjamin, én csak… hogy szoktátok mondani…
bolondoztam. A kis barátnőd túlságosan érzékeny. Ezért kell
neked egy igazi nő, caro.
– Már megtaláltam az igazi nőt – felelem, és a
hüvelykujjammal a kijárat felé bökök. – Ott megy.
Majd anélkül, hogy több szót vesztegetnék rá, otthagyom
Sonját a blackjackasztal mellett, és kivonulok a kaszinóból.
Amikor kiérek az előtérbe, senkit nem találok ott, ezért
meggyorsítom a lépteimet. Az egyik recepciós diszkréten a
bejárat felé biccent.
Még épp időben lépek ki ahhoz, hogy észrevegyem Maggie-t,
amint az épület előtt parkoló golfkocsi felé siet. Olyan
szívszorítóan gyönyörű abban a zöld ruhában, olyan átkozottul
vonzó abban a pántos magas sarkúban, hogy vissza kell fognom
magam, nehogy ott rögtön a karomba kapjam és ájultra
csókoljam.
Nem sír, viszont a fagyos tekintet, amelyet rám vet, amikor
nyugtázza, hogy utolértem, világosan beszél helyette is: Húzz el!
– Maggie… – kezdem félénken.
Az egyik kezével összefogja a ruhája alját, hogy a pár
méterrel arrébb várakozó kocsi felé tartva ne húzza a földön.
– Ne aggódj, nem a te hibád, hogy a csaj kimondta az
igazságot.
Erre kis híján hanyatt esek.
– Tessék? Szerinted, amit mondott, az lenne az igazság…
Maggie ledobja magát a golfkocsi hátsó ülésére, és jelez a
sofőrnek.
A mellkasomat szinte összeroppantja a düh, de előrelendülök,
és még időben felugrom a kis kocsira, mielőtt elindulna.
Kényszerítem magam, hogy vegyek egy nyugtató, mély
lélegzetet, de ez sem enyhíti az állkapcsomat megbénító
feszültséget.
– Egy morzsányi igazság sem volt abban, amit Sonja mondott
– jelentem ki határozottan, és teljesen megdöbbent, hogy ez
egyáltalán felmerülhetett Maggie-ben.
– Talán nem. De azért én magam is eltűnődtem már ezen –
válaszolja, és elég frusztráltnak tűnik. – Valójában mit akarsz
tőlem, Ben? Te egy filmsztár vagy, én meg pincérnő. Neked több
millió dollárod kamatozik a bankban, nekem meg szerencsém
van, ha egy százas árválkodik a számlámon. Te brazil
szupermodelleket ismersz, meg híres rappereket, én meg
hátrányos helyzetű és bántalmazott gyerekekkel töltöm a
napjaimat. – Elfojtott sóhaj szakad fel belőle, és fél kézzel
összefogja magán a ruhát. – Ez nem én vagyok, Ben, ez a ruha.
Sem az, akit a wellnessben kényeztetnek. Vagy aki kaszinókban
szórja a pénzt. Ez mind nem én vagyok, de mintha te ezt nem
értenéd.
– Én nem értem? – Megint kezdek feldühödni. – Miért is
érteném? Én az első naptól kezdve igyekeztelek lenyűgözni! És
amikor semmi más nem jött be, úgy gondoltam, azzal talán
szerencsém lesz, ha elviszlek repülővel egy trópusi szigetre. –
Keserűen emelem az égre a szemem. – Én kérek elnézést,
tényleg.
 – De mégis miért akarnál engem lenyűgözni? – Maggie hangja
feszültnek tűnik. – Nem… egyszerűen nem értem, hogy mit
akarsz tőlem.
Látom, ahogy lüktet egy ér a nyakán, hallom a ziháló
lélegzetvételét, és közben eluralkodik bennem a zűrzavar.
Maggie-nek sikerült feltennie azt az egy kérdést, amelyet napok
óta próbálok elkerülni.
Mit is akarok tőle?
Egy héttel ezelőtt a válasz egyértelműen a szex lett volna.
Tegnap este a válasz a még több szex lett volna.
De ha igazán őszinte akarok lenni magammal, akkor talán
mindig is többről volt szó, mint a puszta szexről. Már akkor
megkedveltem, amikor először megpillantottam. Tetszett a
pimaszsága, a magabiztossága, és az, hogy a legkevésbé sem
érdekelte a hírnevem. Bírom, hogy nem fél beszólni nekem, az
pedig különösen tetszik benne, hogy megdolgoztat. A testéért, a
bizalmáért, az idejéért. A nők állandóan a lábam elé vetik
magukat, de még véletlenül sem ájul el tőlem. Pontosan tudja
magáról, hogy kicsoda és mit akar, és nem fél mindezt
képviselni. Valószínűleg ez az, amit a legjobban bírok benne.
– Veled szeretnék lenni – mondom kimerülten, és a hajamba
túrok. – Azért vagyok itt, mert kedvellek. Mert te olyan… igazi
vagy. Hát nem érted? Engem műemberek vesznek körül. Hamis,
felszínes emberek, akik azt hiszik, hogy ismernek, akik úgy
tesznek, mintha érdekelné őket, hogy megismerjenek. Nem
veszed észre, hogy az újságírókon kívül te vagy az első, aki
valóban tudni akarta, hogy hol nőttem fel?
Maggie nem válaszol.
– A fenébe is, még a saját ügynököm se fárasztja magát azzal,
hogy egy kicsit mélyebbre ásson. – Grimaszba torzul az arcom. –
Egyszer sem kérdezett rá, hogy mi is a helyzet Gretchen
Goodrichcsel és a pénzzel. Csak azzal gyanúsít, mint ahogy a
világ többi része is, hogy lefeküdtem Grentchennel.
– Talán valami másra vártál? – kérdezi fáradtan. – Hiszen
arról vagy híres, hogy fűvel-fával összefekszel. Nem olyan
megdöbbentő, ha az emberek azt feltételezik, hogy egy férjes
asszonyt is ágyba vittél.
Valami megkeményedik bennem.
– Na és te? Te elhiszed ezt a hülyeséget?
– Nem tudom, mit higgyek. A bibliai értelemben ismerlek,
máshogy viszont nem.
Maggie lenéző hangnemének hallatán a dühtől kitágulnak az
orrlyukaim.
– Azt akarod mondani, hogy bár együtt töltöttünk egy teljes
hetet, de te semmit nem tudtál meg abból, hogy ki vagyok?
Hogy rendes fazon vagyok-e vagy sem?
Félrebillenti a fejét, az arcáról szomorúság és a zsenge
korához képest túlzott bölcsesség sugárzik.
– Nincs olyan sok rendes ember, Ben. Így vagy úgy, de
mindenki csak saját magára számíthat. A szex, a kapcsolatok,
még a szerelem is mind megfoghatatlan dolgok, és egy
szempillantás alatt eltűnnek.
– Tessék? Szóval te azért kerülöd ezeket, mert attól félsz, hogy
eltűnhetnek? – kérdem a fejemet csóválva. – Ezért bújsz el a
munkád meg az önkénteskedés meg az egyetem mögé? Mert
csak ezekre számíthatsz?
Válasz helyett a homlokát ráncolja.
Beszívom a párás, éjszakai levegőt.
– Hát ez szerintem meg hülyeség. Igenis lehet számítani a
kapcsolatokra, és igenis vannak olyan emberek, akikre
támaszkodhatsz. Bizonyos kapcsolatok sosem szakadnak meg.
Nézd meg anyámat például. Nehéz élete volt, egyedül nevelt, és
olykor még azért is küzdenie kellett, hogy legyen étel az
asztalon, de sosem panaszkodott, sosem hagyott cserben, pedig
tudom, hogy akadtak olyan időszakok, amikor a legszívesebben
lelépett volna.
– Az anyákról akarsz beszélni? – vág vissza Maggie. – Az
enyém ötéves koromban otthagyott egy benzinkút előtt. Azt
mondta, várjam meg odakint, amíg bemegy a bankba, tíz
percen belül visszajön. Tudod, meddig vártam rá?
Erre elakad a szavam, teljesen meglep a Maggie vonásait
eltorzító rideg fájdalom.
 – Tizenhárom órát. Tizenhárom órán át vártam rá, mielőtt a
benzinkutas kihívta volna a rendőröket, akik meg bezsuppoltak
a gyermekvédelemhez.
A golfkocsi megáll a bungalónk előtt, Maggie szó nélkül
kipattan. Előrehajolok, hogy borravalót adjak a sofőrnek, aztán
zsebre dugott kézzel, lassú és súlyos léptekkel követem a
verandára. Mire odaérek, Maggie már bement, és én még
mindig nem tudom, hogy mit mondhatnék neki.
A vallomással felérő szavai visszhangoznak a fejemben.
Felkavarodik tőle a gyomrom, összeszorul a mellkasom, és egy
pillanatig eltűnődöm azon, hogy miként történhetett, hogy az
általam eltervezett tökéletes este most romokban hever.
Sehogy sem bírom felfogni. Az apám valóban otthagyott, de a
tény, hogy egy melegszívű, szerető anyával nőttem fel,
tompította a fájdalmat, amelyet az ő távozása hagyott a
szívemben. Azt pedig el sem tudom képzelni, hogy Maggie
miként érezheti magát azzal a tudattal, hogy úgy hagyták ott a
járda szélén, mint egy zsák szemetet.
– A tizenhárom év alatt, amíg benne voltam a rendszerben,
tizenhat különböző családnál laktam – folytatja, amint belépek
a szobába, mintha egy pillanatig sem szakadt volna félbe a
beszélgetés. A válla fölött hátranéz rám, de az arckifejezéséből
semmit sem tudok kiolvasni. – Ötéves korom óta egyedül
vagyok, Ben, úgyhogy ne magyarázz itt nekem kötelékekről meg
tartós kapcsolatokról. Az én életemben nincsenek ilyenek.
25

Maggie

A Gulfstream ezerméteres magasságban szeli a hajnali eget,

úton New York felé. Képtelen vagyok eldönteni, hogy várom
már, hogy újra otthon legyek vagy inkább rettegek tőle. Még
mindig nem hagy nyugodni, ami tegnap este történt. Sonja
csípős szavai, majd pedig a vita Bennel. Azután már meg sem
próbált hozzám érni vagy megcsókolni, csak lefeküdt és elaludt,
én pedig a fél éjszakán át hevertem ébren az ágyban, és azon
pörögtem, hogy miket mondtam neki.
Az agyam azt súgja, hogy hiba lenne másokra számítani. De a
szívem más nyelven beszél. A szívem amellett kardoskodik,
hogy nem lenne szabad hagynom, hogy a múltam hatással
legyen a jövőmre. Előbb vagy utóbb le kell bontanom a falakat,
amelyeket magam köré emeltem, és be kell engednem valakit.
Ez valahol tényleg vicces. Megpróbáltam elmagyarázni
Bennek, miért nem engedem közel magamhoz, és az lett a vége,
hogy kételkedni kezdtem a saját meggyőződéseimben. Mindig is
úgy voltam vele, hogy előbb karriert kell építenem, mielőtt még
kapcsolatokon és kisbabákon jártatnám az eszem, de most már
nem vagyok olyan biztos ebben.
Tényleg kifogásként használnám a céljaimat arra, hogy senki
ne kerüljön túl közel hozzám? És mi lesz akkor, amikor
lediplomázom, és belevágok a karrierépítésbe? Akkor majd
végre kitárom a szívem, és keresni fogom a szerelmet, vagy
találok majd egy újabb célt, amelyre megint rápöröghetek, hogy
addig se kelljen mással foglalkozni?
Ezeket a kérdéseket még sosem tettem fel magamnak, és
meglehetősen ironikusnak találom, hogy épp egy önelégült
filmsztár indította el bennem ezt a vizsgálódást. Hiszen a
közvélekedés szerint a celebek felszínesek, az anyagi kérdések
meg triviális hülyeségek foglalkoztatják csak őket, és bár
szégyellem bevallani, részben mégis ez volt az, ami miatt
eleinte vonzónak találtam Bent. Azt feltételeztem, hogy egy-két
nap után úgyis megunja, és továbblép. Mindebben valószínűleg
az a leginkább zavarba ejtő rész, hogy ennek ellenére ő még
mindig itt van.
Hátradőlök az ülésben, megdörzsölöm a halántékomat, és
képtelen vagyok elmenni amellett, hogy Ben is jelen van.
Ott ül fekete, hosszú ujjú felsőben és fekete farmerben, a
reggeli borosta sötétlik az állán, a haja a homlokába hull, és
egyszerre tűnik dögösnek és veszélyesnek. Ami megint csak
eszembe juttatja, hogy mennyire vonzódom hozzá. Amióta
azonban felszálltunk a gépre, egy szót sem szólt, és most már
olyan régóta ülünk itt hallgatásba burkolózva, hogy fogalmam
sincs, miként törhetném meg a csendet.
Nem tudom, mit mondjak neki. Nem tudom, hogy érzek
iránta, és általában nem kezelem jól a bizonytalanságot.
– Gretchen volt a másik nő.
Felkapom a fejem.
– Tessék?
– Emlékszel, hogy azt mondtam, apám lelépett egy másik
nővel? Nos, Gretchen Goodrich volt az a másik nő.
Fogalmam sincs, mit válaszolhatnék erre. Úgyhogy szokás
szerint a könnyebbik utat választom.
– Ó!
Ben fészkelődik az ülésén, keresztbe teszi a lábát, és nagy
levegőt vesz. Ő is épp olyan feldúltnak tűnik, mint amilyennek
én érzem magam, de igyekszem ellenállni a késztetésnek, hogy
odahajoljak és vigaszképpen megcsókoljam. Valószínűleg ez
egyébként sem volna helyénvaló, figyelembe véve az imént
ledobott információbombát.
– Anyu szerint az apámat mindig az érdekelte, hogyan tudna
gyorsan meggazdagodni. És miután terhes lett, apám indokot
keresett arra, hogy ne kelljen mellette lennie – meséli Ben
szenvtelenül. – Nem igazán vonzotta az a kilátás, hogy egész
életét Cobb Valley-ben kell töltenie egy feleség meg egy gyerek
mellett. Mindenféle ürügyet keresett, hogy éppen miért kell
elmennie: kitalált üzleti utak, nem létező rokonok
meglátogatása. Úgy néz ki, hogy Gretchennel egy vegasi útján
találkozott, aki akkor még csak tizenkilenc éves volt, és a
családjával nyaralt.
Eltöprengek a hallottakon.
– Hunterékkal, ugye? Olvastam a neten, hogy valami
salátaöntet-birodalmuk van vagy ilyesmi.
– Jól olvastad. – Ben szája gúnyos mosolyra húzódik. – Biztos
vagyok benne, hogy apámnak elsőre ez tetszett meg benne.
– És akkor összejöttek?
– Összeházasodtak – javít ki Ben.
Leesik az állam.
– De hát a szüleid nem voltak már akkor házasok?
– Dehogynem. Csakhogy a drága papa elfelejtette közölni az új
menyasszonyával, hogy ő korábban már örök hűséget fogadott
valaki másnak.
– És mi történt? – Teljesen lenyűgöz ez a szappanopera.
– Röviden az, hogy apámék két évig voltak házasok, amikor
Gretchen szülei végre közbeavatkoztak. Már alapból nem voltak
elragadtatva ettől a frigytől, de amikor apám megpróbálta
Gretchen pénzét is kontrollálni, amelyet huszonegy éves koráig
vagyonkezelőnél helyeztek el, akkor a kedves após kicsit
körbeszimatolt, és tudomására jutott, hogy anyám meg én is a
világon vagyunk. Úgyhogy a drága apámat letartóztatták.
– Ööö… bigámia miatt?
– Igazából lopásért. Amikor kiderült, hogy a Gretchennel
kötött házassága nem volt törvényes, apám megpróbált lelépni
egy zsák pénzzel és Gretchen ékszereivel. Évekig ült utána rács
mögött. – Ben szomorúan ingatja a fejét. – Aztán szívrohamot
kapott a börtönben és meghalt.
– Anyukád tudott Gretchenről?
– Tudott, de nekem sosem mondta el, Hunterék pedig tettek
arról, hogy ne derüljön ki a botrány. Én csak akkor hallottam
erről, amikor Gretchen hat hónapja megkeresett. Mellrákot
diagnosztizáltak nála, és ez elgondolkodtatta az életéről, a
múltjáról. Azt mondta, mindig is bűntudata volt, hogy apám
miatta hagyta el a családját. Gondolom, ezért vett bele a
végrendeletébe.
Felemeli a kávéscsészéjét, és hosszan kortyol belőle. Aztán
fájdalmas pillantást vet rám. Olyan komornak és lehangoltnak
tűnik, hogy ezúttal nem fogom vissza magam: kinyújtom felé a
kezem, és megérintem. Megszorítom a kezét, az ujjaink
összefonódnak.
– De miért nem mondtad el az igazat? – kérdezem. – Mármint
a sajtónak.
Megfeszülnek az ujjai.
– Megfordult a fejemben, de anyámra is gondolnom kellett.
– Mármint…
– Gretchen azért hagyta rám ezt az összeget, hogy enyhítse a
lelkiismeret-furdalását, de engem ez csak arra emlékeztet, hogy
apám átkozottul nagy seggfej volt. A pénz miatt nem fognak
eltűnni ezek az emlékek, különösen anyám számára nem. –
Elfojtott nyögés szakad fel belőle. – Basszus, már maga a tudat,
hogy a hagyatéki eljárás után megkapom Gretchen pénzét, azt
az érzetet kelti bennem, hogy elárulom az anyámat. Mintha
nyerészkednék a fájdalmán.
A lélegzetem is eláll attól, hogy mennyire sebezhetőnek tűnik
ebben a pillanatban. Hogyan lehetséges, hogy ez ugyanaz az
ember, mint aki gyakorlatilag előírta nekem, hogy szállásoljam
el egy hétre? Hogyan lehetséges, hogy ez ugyanaz az ember,
mint aki őrületbe kerget az arroganciájával?
– Arról pedig már ne is beszéljünk – folytatja –, hogy ha
felfedem az igazságot a sajtónak Gretchenről, akkor a hiénák
abban a pillanatban tábort vernek anyám háza előtt, és tudni
akarják majd, hogy mit érzett, amikor a bigámista férje elhagyta
egy gazdag örökös kedvéért. Ezt nem tehetem meg vele –
mondja, majd megrántja a vállát. – A sajtó gondoljon rólam,
amit csak akar, de anyámat hagyják békén.
 Nem küzdök tovább: gyorsan előrehajolok, és lágy csókot
lehelek az ajkára.
– És ezt miért kaptam? – mormolja, miután visszaültem.
Felsóhajtok.
– Mert sokkal rendesebb vagy, mint amilyennek gondoltalak.
26

Ben

Abban a pillanatban, hogy kilépünk a terminálból, kiszúrom a

riportereket.
A szokásos, barátokra és családtagokra várakozó tömeg
helyett minket egy csapatnyi, mikrofonnal és kamerával
felszerelt dögkeselyű fogad. Dühödt vakuvillanások vakítanak
el. Kérdések özöne zúdul rám.
Visszanyelem a dühömet, majd Maggie-re pillantok, aki
rémültnek tűnik. Zöld szeme tágra nyílik, miközben a tévések
felénk tartanak.
– Mi a…
– Mozgás! – vakkantom, mielőtt még döbbenetében alkalma
lenne befejezni a mondatot.
Karon fogom, és gyakorlatilag a kijárat felé rángatom. A sajtó
a sarkunkban lohol, a kéretlenül ránk szegezett kamerák
minden lépésünket rögzítik. Egy nagy, tágas térben vagyunk,
mégis úgy érzem hirtelen, hogy a falak összezárulnak
körülöttem, ezért meggyorsítom a lépteimet. Lazítanom kell a
fogáson Maggie karján, mert észreveszem, hogy az ujjaim már
egészen elfehéredtek és a bőrébe vájtak.
– Élvezted a nyaralást, Ben? – kiáltja az egyik pofátlan
lesifotós.
– Maggie, mióta vagytok együtt? – szól oda egy másik.
Honnan a picsából tudják a nevét? Persze nem állok meg,
hogy kifaggassam a riportert, hanem az automata ajtó felé
taszigálom Maggie-t. A szeme még mindig ki van kerekedve, de
egy szót sem szól. Csak a körülöttünk nyüzsgő lesifotósokat
nézi, és hitetlenkedés ül ki az arcára. Úgy néz ki, mint akit fejbe
kólintottak, és nem is hibáztatom érte. Én már évekkel ezelőtt
szembesültem ezzel a szarsággal, de megértem, hogy másnak ez
milyen nyomasztó lehet.
Egy taxi felé húzom Maggie-t, megvárom, amíg beszáll, aztán
én is becsusszanok mellé, és becsapom az ajtót. Újabb vaku
villan a szemembe, kis híján bemutatok annak a gyökérnek, aki
lekapott bennünket.
Hátradőlök az ülésen, és már nyitnám a szám, hogy
megmondjam a sofőrnek, hova megyünk, amikor Maggie
megelőz. Nem tudom, mire vélni, amikor az Olive Martini címét
adja meg.
Összehúzom a szemöldökömet.
– Biztos, hogy most be akarsz menni dolgozni?
– Nincs más választásom – feleli erőtlenül. – Egy óra múlva
kezdődik a műszakom.
Csend telepedik közénk. Maggie csak bámul kifelé az ablakon,
de látom, hogy feldúlta és teljesen összezavarta, ami az imént
történt. Én magam is baromira össze vagyok zavarodva. Mégis
hogy a fenébe derítette ki a sajtó Maggie személyazonosságát?
Én egy léleknek sem árultam el, hogy nála lakom. Még Stu vagy
a sajtósom sem tud róla. A szálloda pedig sosem adna ki efféle
információt – Marcus Holtridge és a személyzet épp eléggé
tiszteli a vendégek magánélethez való jogát ahhoz, hogy ne
adják ki őket a médiának, már azért sem, mert a hotelben
rendszeresen szállnak meg fontos emberek, és igen büszkék is
arra, hogy mennyire diszkréten kezelik mindezt.
Hacsak nem egy vendég jártatta a száját…
Alig tudom elfojtani a kiáltásomat, amikor leesik. Sonja.
Csakis Sonja lehetett. Tagadhatatlanul ki volt bukva, amikor
faképnél hagytam a kaszinóban, mert megsértette Maggie-t, és
ki is nézem belőle, hogy azzal akart egyenlíteni, hogy leadta a
drótot a paparazziknak. Sonja pontosan tudja, mennyire utálom
a hiénákat. Ha bosszút akart állni amiért lepattintottam, akkor
nagyon is rávall, hogy felhívta a sajtót.
Olyan hosszúra nyúlik közöttünk a csend, hogy újra
klausztrofób érzések rohannak meg. Szeretnék mondani
valamit, de attól tartok, bármivel is jönnék most elő, azzal csak
még messzebbre lökném magamtól Maggie-t. Olyan boldog és
nyugodt volt, amikor elvittem a Bahamákra. Tudom, hogy jól
érezte ott magát, legalábbis addig, amíg bele nem futottunk
Sonjába. De annak dacára, hogy utána szinte begubózott, a
repülőn már úgy tűnt, mintha megbékélt volna, amikor
megosztottam vele az igazságot Gretchenről. Esküdni mernék,
hogy elértünk valamiféle fordulópontot, bár nem tudnám
meghatározni, hogy ez miben áll pontosan. És most mindez
mehet a levesbe, köszönhetően néhány pofátlan riporternek.
El akarom mondani Maggie-nek, hogy helyre fogom ezt hozni,
valahogy véget vetek a médiacunaminak, de több eszem van
annál, hogy üres ígéretekkel terheljem. Bármit teszek, a sajtó
így is, úgy is a nyomomban fog járni. Hiába sikerülne Stunak és
a PR-csapatának úgy tálalnia a sztorit, hogy a Maggie-vel való
kapcsolatom ne tűnjön ízléstelennek, a riporterek már tudják a
nevét. És ez azt jelenti, hogy hamarosan minden mást is tudni
fognak róla. Hol dolgozik, hol lakik.
És ahogy a hiénákat ismerem, egy percig sem fognak habozni,
hogy annyira megkeserítsék az életét, amennyire az enyémet is
megkeserítették.
Bassza meg!
27

Maggie

– Késtél.
Felkapom a fejem, a kezem megáll a cipőfűző fölött. A
dolgozóknak kijelölt pihenő ajtajában Lynda áll, a karját
összefonja a mellkasán. Már az arcáról látom, hogy nincs
megelégedve velem.
– Tudom, bocsánat – bukik ki belőlem, majd gyorsan lerúgom
a cipőmet, és kihalászom a magas sarkút a szekrényem aljából.
– Többé nem fordul elő.
– Ne is forduljon – feleli, majd mély ráncokkal a homlokán
elvonul.
Fú!
Az órámra pillantok, ami megerősíti azt, amit már egyébként
is tudok: a műszakom öt perce elkezdődött. De mióta csinál
Lynda ekkora ügyet öt nyomorult percből?
Már hamarabb is ideértem volna, de a reptérről jövet Bennel
beragadtunk a dugóba. És milyen kínos volt ez az egész!
Egy árva szót sem szóltunk egymáshoz, bár tudom, hogy ez
inkább az én hibám volt, mint az övé. Amikor azok a riporterek
ránk rontottak a reptéren – olyan újságírók, akik tudták a
nevem –, gőzöm sem volt, hogy mit mondjak vagy hogyan
reagáljak. A kamerák, a fotósok, a kérdések… ez így együtt túl
sok volt nekem. Sőt félelmetes, ha őszinte akarok lenni.
Úgyhogy inkább csendben maradtam, annak ellenére, hogy Ben
kétségbeesetten szerette volna megbeszélni a történteket.
Hát én még nem állok készen arra, hogy beszéljek róla. Most
nem. És főleg úgy nem, hogy egy egész estét el kell vinnen a
bárban, miközben még mindig képtelen vagyok megfogalmazni,
hogy milyen volt, amikor megláttam azokat a tévéseket.
Elnyomok magamban egy sóhajt, befejezem az öltözködést, és
lófarokba kötöm a hajam. Te jó ég, mennyire nem akarok most
itt lenni! Hogyan is koncentrálhatnék a munkára, amikor úgy
érzem, hogy az a sok tolakodó kérdés szinte kék-zöld foltokat
hagyott rajtam, és még mindig nem tisztáztam magamban, hogy
mit is érzek Ben iránt?
A legutolsó dolog, amire vágyom, az a felszolgálás, ez pedig
csak fokozódik, amikor kilépek a pihenőből, és rádöbbenek,
hogy a bár tulaja végre úgy döntött, hogy személyesen is
tiszteletét teszi nálunk. Ijedtemben levegő után kapkodom,
amikor a folyosón Jeremy Hendersonba ütközöm.
– Mr. Henderson, üdvözlöm – köszönök gyorsan, miközben
egyszerre próbálom megcsomózni a kötényemet és udvarias
mosolyt erőltetni az arcomra.
A tulaj hűvös pillantással mér végig.
– Elkésett, Ms. Reilly.
– Tudom. Többé nem fordul elő – mondom most már
másodjára.
Anélkül, hogy válaszolna, elhalad mellettem, majd belép a
pult mögé, ahol néhány szót vált a csapossal.
Újabb sóhajt nyomok el magamban. Ez a műszak is jól
kezdődik – még öt perc sem telt el (annyi sem, amennyit
késtem), de már sikerült kiborítanom az üzletvezetőt és a tulajt
is. Felkapok egy jegyzettömböt és egy tálcát, és ahogy
megfordulok, Trishába ütközöm.
Várjunk csak – Trishába?
– Szia! Hát te mit keresel itt? – kérdezem. – Nem úgy volt,
hogy valami bábelőadásra mész? Nem azért vetted át a tegnapi
műszakomat?
A kolléganőm arcán vörös foltok jelennek meg.
– Ööö, cseréltem Kate-tel is, mert Lou lemondta a ma estét. De
holnap vacsorázni megyünk, úgyhogy ő fog majd helyettesíteni.
– Lou lemondta?
– Aha.
 A hitetlenkedés és a gyanakvás egyszerre dolgozik bennem.
Ez az egész műszakcserés sztori már az első pillanattól nem
tetszett nekem.
– Nem is volt itt semmilyen musical, ugye? – kérdezem lassan.
Trisha arca még vörösebbre vált.
– Nem – ismeri be végül. – De Louval tényleg vacsorázni
megyünk holnap. Ezer év után most először el akar vinni
valahova, úgyhogy muszáj volt cserélnem Kate-tel és…
– Mindkettőtökkel beszélni akarok – szakít félbe a főnökünk.
Lynda türelmetlenül int, hogy kövessük a pult túlsó végébe.
Amikor Henderson már hallótávolságon kívülre került, szinte
felnyársal minket a szemével. – Minden héten két órát töltök
azzal, hogy összeállítsam azt a rohadt beosztást, egyeztetem a
szabadnapokat, a szabadságra vonatkozó kéréseket, a
betegszabadságokat, úgyhogy nem fogom eltűrni, hogy az
alkalmazottaim kényük-kedvük szerint belekavarjanak.
Trisha még jobban elvörösödik.
– Lynda…
– Hadd fejezzem be – állítja le, majd felém fordul. – Amikor
legközelebb úgy döntesz, hogy szabadnapot szeretnél kivenni,
akkor először velem egyeztess, megértetted? Ne Trishát meg
Kate-et hívogasd, hogy a megkérdezésem nélkül felborítsátok a
beosztást.
Nyelek egyet.
– Én…
– Na és te – vág közbe megint Lynda, és Trishához fordul. – Te
meg senkinek a műszakját nem veszed át a beleegyezésem
nélkül. Most pedig mind a ketten menjetek vissza dolgozni.
Jeremy itt van, úgyhogy mintaszerű viselkedést várok el.
– Mi a fene folyik itt? – kérdezem, miután az üzletvezető
elvonult. – Nem kértél Lyndától engedélyt?
– Majd később megköszönöd – vág vissza Trisha. – Épp most
cseszett le a főnökünk azért, mert te leléphettél a kis
romantikus kiruccanásodra Tonyval.
Tonyval?
Trisha elsiet, mielőtt bármit is válaszolhatnék. Mivel biztos
vagyok benne, hogy Lynda le sem veszi rólam a tekintetét, a
kötényembe süllyesztem a jegyzettömböt, és meg sem állok az
egyik bokszomig. Háromszor kell elismételnem a vendég
rendelését, mire minden a helyére kerül, a zavarodott
agyammal egyszerűen nem bírok koncentrálni.
Trisha azt hiszi, hogy Tonyval utaztam el? De miért gondolna
ilyesmit? És egyáltalán honnan tudja, hogy elutaztam?
Visszamegyek a pulthoz, leadom Mattnek az italrendelést,
majd ökölbe szorul a kezem, amikor leesik, hogy mi történhetett
valójában.
Ben.
Ben valahogy felvette a kapcsolatot Trishával, és megkérte,
hogy vegye át a tegnap esti műszakomat.
A düh lassan szétárad az ereimben. A fene egye meg! Amikor
belementem, hogy egy időre meghúzhatja magát nálam, csak
egyetlen dolgot kértem tőle cserébe: ne bonyolítsa túl az
életemet.
És erre mit csinál? Bonyolítja a nyomorult életemet!
Elvonta a figyelmemet az egyetemi feladataimról. Beleütötte
az orrát a munkámba. És most neki köszönhetően az arcom
minden valószínűség szerint ott virít majd az összes bulvárlap
címoldalán. A reptéren hirtelen rám irányuló figyelem
feldühített, védtelennek éreztem magam, és bár tudom, nem
Ben hibája, hogy a kijáratnál várt ránk a sajtó, egy kicsit azért
mégis őt hibáztatom. Sosem lett volna szabad egy hozzá
hasonlóval összegabalyodnom.
Mégis hova tettem az eszemet?
A kezem remeg a szorongástól, amikor rájövök, hogy
mostanra talán már az egész világ tud rólam és Benről. Mi van,
ha a riporterek engem is úgy fognak zaklatni, ahogy őt
zaklatják? Mi lesz, ha megjelennek itt, a munkahelyemen, vagy
a lakásomnál, vagy a Broger Központban? Mi lesz, ha vájkálni
kezdenek a múltamban, és úgy festenek le, mint valami
anyátlan-apátlan aranyásót, aki Ben Barrett tengersok pénzére
utazik?
Ettől az utolsó gondolattól még jobban remeg a kezem, ami
miatt megbillen a kezemben lévő tálca. A rajta lévő
söröspoharak a széle felé csúsznak, ettől megbomlik az
egyensúly, és mielőtt még bármit tehetnék, négy nagy pohár
Heineken csattan a padlón.
Minden összetörik, hideg sör spriccel a bokámra.
Paradicsomvörös leszek, amikor észreveszem, hogy az egész
bár elnémult. A vendégek kikukucskálnak a bokszokból és az
asztalaik mellől, hogy megnézzék, mi okozta ezt az elképesztő
felfordulást. Elfordítom a fejem a kíváncsi pillantásoktól, és egy
másodperccel később már a padlón térdelek, és puszta kézzel
próbálom összeszedegetni az üvegszilánkokat.
Egy erős kar arrébb tol.
– Vigyázz, nehogy megvágd magad – szól Matt gondterhelten.
Hozott magával egy rongyot, amivel elkezdi felitatni a kifolyt
sört.
– Majd én feltakarítom – mondom, mert iszonyúan
megalázónak érzem az ügyetlenségemet.
De Matt megint eltoltja a kezemet.
– Menj, szedd rendbe magad. Folyik a sör a lábadon, Mags.
– Hadd segítsek…
– Megoldom.
Matt bosszúsnak tűnik, nem is hibáztatom érte. Én okoztam a
bajt, és szörnyen érzem magam, hogy ő takarítja fel.
Nyelek egyet, bólintok, majd felegyenesedek. Észreveszem
Trishát a pultnál, amint aggódva figyel, miközben én a dolgozói
pihenő felé sietek. De a barátnőm nem jön utánam,
valószínűleg azért, mert nem akar újabb okot adni Lyndának a
letoláshoz.
A pihenő hátsó részében van egy kis fürdőszoba, azt célzom
meg. Papírtörlőket rángatok ki a tartóból, hogy letöröljem a sört
a lábamról. Amikor kilépek a mosdóból, látom, hogy Jeremy
Henderson épp akkor jön be.
– Mi a fészkes fene volt ez? – harsogja.
Éles hangjától a félelem görcsbe rántja a gyomrom. A magas,
kopaszodó férfinak majdhogynem habzik a szája, ahogy
Lyndával a nyomában csörtet felém. Az üzletvezető arcán
egyszerre tükröződik az aggodalom és a rosszallás.
– Jól vagy? – kérdezi meglepetésemre Lynda. Legalább az
egyiküket érdekli a hogylétem.
– Jól, persze. Én csak… sajnálom, baleset volt – mondom
reszkető hangon. – Kicsúszott a kezemből a tálca és… –
Elhallgatok. Utálom a hangomból kicsendülő könyörgést. – Nem
fordul elő többé.
– Az biztos, hogy nem! – csattan fel Henderson. – Ugyanis ki
van rúgva.
Ettől megtántorodom.
– Micsoda? Nem rúghat ki azért, mert elejtettem egy tálcát.
Henderson arca megkeményedik.
– Azért rúgom ki, mert nem képes szakszerűen ellátni a
feladatát. – Felemeli a kezét, hogy az ujjai segítségével sorolja a
vétkeimet. – Legalább két alkalommal késve jött be.
Megváltoztatta a heti beosztást, hogy az igazodjon a személyes
igényeihez. És most jelenetet rendezett a vendégek szeme
láttára. Pakoljon ki a szekrényéből, Ms. Reilly!
– Mr. Henderson… – tiltakoznék.
– Jeremy – szól közbe Lynda felhős arccal.
A tulaj mindkettőnket félbeszakít.
– Ne vitatkozzanak velem! Már így is épp elég rossz
visszajelzést kapott a bár, miután megváltoztattuk az étlapot, és
ez a jelenet odakint szintén nem tett jót az Olive Martini
renoméjának. Önnek többé nem kell bejönnie, Ms. Reilly. Értve
vagyok?
Gyorsan letörlöm a szemembe szökő forró könnyeket.
– Igen – motyogom.
– Rendben. Akkor pakoljon ki a szekrényéből!
28

Maggie

Általában hajnaltájt szoktam hazaérni az Olive-ból. Ma tízkor

lépek be az ajtón.
Ben a kanapén heverészve nézi a tévét. Az érkezésemre
felkapja a fejét.
– Szia – szól meglepetten. – Hogyhogy ilyen korán itthon
vagy? Csak nem… basszus, te sírsz?
– Nem – hazudom idióta módon, pedig a vak is látja, hogy
tiszta könny a szemem.
Egy szempillantás alatt felpattan és ott terem mellettem.
– Na, ne sírj – mormolja, és a karjába húz. – Semmi baj,
Piroska.
– De igenis baj van – felelem, majd visszanyelem a további
könnyeket, és néhány másodpercre megengedem magamnak,
hogy Ben az erős karjával magához húzzon. Aztán
kibontakozom az öleléséből. – Ma kirúgtak.
– Tessék?! – kiáltja.
– A bár tulajdonosa kirúgott.
– Micsoda? De miért?
Nem tudom eltüntetni a csípős gúnyt a hangomból.
– Kezdjük azzal, hogy belekavartam a többiek műszakjába.
A kék szemében sötétlő bűntudat igazolni látszik a korábbi
gyanúmat. Tényleg az ő keze van Trisha csereberéléseiben.
– Bassza meg! – motyogja maga elé, majd megköszörüli a
torkát. – Bébi, valamit el kell mondanom…
– Ó, már tudom. – Kemény pillantást vetek rá. – Te vetted rá
Trishát, hogy cseréljen műszakot velem, és így elmehessünk a
Bahamákra. – A zord tekintetet nem bírom sokáig kitartani,
fáradt sóhaj tör fel belőlem. – Ne aggódj, nem a kis trükköd volt
az egyetlen oka a kirúgásomnak. Párszor elkéstem. Ja, és
elejtettem egy tálcát.
Ben döbbentnek tűnik.
– Elejtettél egy tálcát – ismétli meg.
– Ja. Eltörtem pár poharat, kiöntöttem a sört a padlóra.
– És ezért kirúgtak?
– Hogy a tulajt idézzem, jelenetet rendeztem.
– Mekkora egy faszkalap.
Újabb könnyek gyűlnek a szemembe, és szipogok egy kicsit.
– Hát, ez a faszkalap írta alá a fizetési papírjaimat. És most… –
erre már kibuggyannak a könnyek.
– Most mi van?
– Így nem tudom kifizetni a tandíjam utolsó részletét. Ezzel a
félévvel még mindig lógok az egyetemnek.
– Majd én kifizetem – vágja rá rögtön.
– Te aztán nem fogod kifizetni az én tartozásaimat – mondom
gyorsan, majd a felsőm ujjával megtörlöm a szemem. – Majd
kitalálok valamit. Lehet, hogy a bank ad majd kölcsönt.
– Hadd rendezzem én. Kérlek.
A könyörgő szemébe nézek, és megrázom a fejem.
Határozottan.
– Nem, Ben.
– A fenébe is már, Maggie, hadd gondoskodjak rólad.
A nyelvembe harapok. Akkora a kísértés, hogy igent mondjak.
Gondoskodj rólam. Fizesd ki a tandíjamat, hogy
lediplomázhassak. Soha, de soha ne hagyj el.
De a szavak elakadnak valahol félúton.
– Nem tudod megtenni, mi? Képtelen vagy megengedni, hogy
valaki segítsen neked cipelni a terheket. – Lassan kifújja a
levegőt. – Miért nem hagyod, hogy segítsek? – Most pedig
mélyen beszívja. – Miért nem engedsz közelebb?
Tétovázom. Nehéz követni a Ben arcán kavargó érzéseket.
– Én… – ismét nem találom a szavakat –, le kell zuhanyoznom
– nyögöm ki végül, aztán kimegyek a szobából, mielőtt még Ben
tiltakozhatna.
Néhány perccel később már a zuhany alatt állok, a meleg víz
patakzik le az arcomon, és enyhíti a sírástól duzzadt szemem
lüktetését. Nem is emlékszem, mikor bőgtem utoljára. Mindig a
gyengeséggel, a sebezhetőséggel hoztam kapcsolatba a
könnyeket. És én gyerekkorom óta nem éreztem magam
sebezhetőnek.
Zavar is, hogy amiatt rinyálok, mert elvesztettem egy hülye
felszolgálói állást. Nap mint nap elveszíti valaki a munkáját. Ez
teljesen triviális dolog az életben, messze nem a világ vége.
Csakhogy számomra egyáltalán nem triviális. Az Olive-ban
végzett munkám révén fizettem a számlákat. Nincsenek
megtakarításaim, és nem valószínű, hogy addig találok egy
másik állást, mire esedékes lenne a tandíj befizetése. Már így is
őrült módon halmozom a késedelmi díjakat, mivel nem utaltam
át a félév elején a teljes összeget, ellentétben a legtöbb
hallgatóval. A munkám nélkül pedig hogy fogom befejezni az
egyetemet?
Elzárom a vizet, és kilépek a zuhany alól. Magam köré
tekerem a köntösömet, de tétovázom, mielőtt még elhagynám a
fürdőt. Azon tűnődöm, vajon Ben még mindig ott van-e a
nappaliban. Vagy a hálószobában vár rám? Megint nyaggatni
fog, hogy engedjem meg neki, hogy segítsen?
Te jó ég, nincs szükségem a segítségére. De talán mégis
hagynom kellene. Úgy értem, bizonyos értelemben tartozik
nekem, hiszen részben az ő kavarása miatt rúgtak ki. Mégis mi
a fészkes fenéért kellett a hátam mögött intézkednie, és
belenyúlnia a beosztásomba? Hogy tudott rávenni arra, hogy
két napra elutazzak vele? És miért nem megy már el?
Nem akarod, hogy elmenjen.
Nem veszek tudomást a gúnyos kis hangról a fejemben, és
tovább győzködöm magam: még szép, hogy azt akarom, hogy
Ben minél hamarabb távozzon. A mai este mindennél jobban
bizonyítja, hogy ő pont az a fajta bonyodalom, amire
számítottam, és nem engedhetem meg magamnak, hogy sokáig
elvonja a figyelmem a fontos dolgokról. Jó, a szex elképesztő,
ahhoz nem fér kétség, de megéri-e vajon ezt a sok fejfájást? A
riportereket, akik körbevettek bennünket a reptéren? A
munkám elvesztését?
Nem, egyáltalán nem éri meg. Túl keményen dolgoztam
ahhoz, hogy hagyjam, hogy egy filmsztár és az ő csodapénisze
veszélybe sodorja a céljaimat.
Még köntösben kimasírozok a fürdőből, azzal a szent
elhatározással, hogy megmondom Bennek, vége. Itt az idő, hogy
szembenézzen a sajtóval, engem pedig ne használjon többé
ürügyként. Itt az idő, hogy eltüntessem a bonyodalmakat az
életemből. De amikor belépek a szobámba, és ott találom az
ágyon, az eltervezett beszédem elhal az ajkamon.
Olyan feldúltnak tűnik, hogy összeszorul a mellkasom. Széles
válla meghajlik, ahogy előregörnyed, a sármos vonásairól pedig
csak úgy süt az aggodalom. És amikor felnéz rám, nem lehet
nem észrevenni a kobaltkék szemében tükröződő lelkiismeret-
furdalást.
– Sajnálom – áll fel, amikor meglát.
– Ben…
– Nem, hallgass meg. – Közelebb lép, és megérinti az államat.
– Nagyon sajnálom, hogy mindent így elcsesztem. Sajnálom,
hogy riporterek bukkantak fel a reptéren, azt meg végképp
rohadtul sajnálom, hogy hazudtam, csak hogy velem jöhess a
Bahamákra.
Mielőtt még bármit mondhatnék erre, megcsókol, az ajka
lágyabb és gyengédebb, mint korábban bármikor. Próbálok
koncentrálni, próbálom emlékeztetni magam, hogy ideje
elválnunk egymástól, de a vonzó ajkai túlságosan lekötik a
figyelmemet. Tekintve, hogy épp most rúgtak ki, a szex kellene
legyen az utolsó a kívánságlistámon, de a testem azonnal
válaszol Bennek.
– Hadd tegyem jóvá – súgja.
Vitatkozni szeretnék vele, elmondani, hogy csak akkor tudná
jóvátenni, ha elmenne, ha elvinné máshova a bonyodalmait, és
hagyná, hogy mindent megoldjak magamban. De túlságosan
vágyom rá.
 Még egyszer utoljára, kérlel kórusban a kiéhezett testem és a
buzgó szívem.
Én tudom a legjobban, hogy egyik idiótára sem kéne
hallgatnom.
Az, hogy bezuhanok Bennel az ágyba, még ha csak utoljára is,
egyáltalán nem fog javítani a helyzetemen. Utána se lesz
munkám, a sajtó még mindig szimatolni fog körülöttem, és Ben
továbbra is olyanokat kér majd tőlem, amiket nem biztos, hogy
meg tudok adni. A szex ezen mit sem változtat.
De nem tudom félresöpörni magamban azt, hogy mennyire
kívánom ezt a férfit. És amikor gyönyörű szeme a szemembe
mélyed, és felteszi a kimondatlan kérdést, nem tudok nemet
mondani. Bólintok.
Ben szó nélkül az ágy felé vezet, és leveszi a köntösömet.
Magához vesz egy óvszert, aztán lefektet a mintás ágytakaróra,
és újra megcsókol. Mindenhol végigcsókol. Az ajkaimat. A
mellbimbómat. A hasamat, a combomat, a csiklómat. És
miközben a nyelve testem minden egyes centiméterét felfedezi
és kényezteti, az összes szorongásom feloldódik és egy halk
nyögés formájában elhagyja a testemet.
Még mindig némán ledobja magáról a ruháit, majd
visszaereszkedik rám. A farka egyetlen gyors csusszanással már
belém is hatol, de nem mozdul, csak ott van, mélyen bennem.
Találkozik a tekintetünk, és a lélegzetem is eláll attól, amit
látok. Ordít róla, hogy begerjedt, teljesen ki van éhezve és egy
egész kicsit még sebezhető is, a szívem pedig bukfencet vet a
mellkasomban.
– Maggie – mondja, és a hangja rekedt, vibrál a vágytól.
Várom, hogy még mondjon valamit, de nem teszi. Ehelyett
mozogni kezd, lassú, ráérős tempóban, én pedig türelmetlenül
pihegek alatta. Ben tudomást sem vesz a nyöszörgésemről, vagy
arról, hogy megragadom a fenekét, és próbálom mélyebbre
húzni magamban.
– Nem kell sietni – súgja, és kisimítja a hajtincseket a
szememből.
Visszatér a finomkodó tempóhoz, és már nem is tudom
megmondani, hogy meddig csinálja így. Lehet, hogy percek
telnek el, akár órák is, de nem érdekel. Lehunyom a szemem, és
szinte már dorombolok, belélegzem Ben fűszeres, férfias illatát,
ahogy ő lassan, újra meg újra belém hatol.
Megcsókolom a mellkasát, végighúzom a nyelvem a
kulcscsontján, és minden gyengéd lökését felemelt öllel
fogadom. És amikor végre már érezném a gyönyör közeledtét, ő
hirtelen visszahúzódik, kicsusszan a lábam közül, és a duzzadt
csiklómra szorítja az ajkát. Nyalogatja és beszívja, míg fel nem
kiáltok, az orgazmus ugyanis olyan erővel csap fel bennem,
hogy egészen beleszédülök.
De Ben nem várja meg, hogy összeszedjem magam, és nem is
tér vissza a korábbi lusta tempójához, amikor visszacsusszan
belém.
– Most már siethetünk – dörmögi, és olyan gyorsan és olyan
mélyre hatol belém, hogy hamarosan egy újabb gyönyör rántja
össze a hüvelyem izmait. Egy pillanattal később, amikor végre
elengedi magát, Ben is megremeg és elélvez.
Homlokon csókol, aztán legördül rólam, hogy eldobhassa az
óvszert. Ahogy a kidolgozott, izzadságtól fénylő hátát bámulom,
az ajkamba harapok, nehogy megkérdezzem tőle, mégis mi volt
ez az előbb. Szexeltünk, oké, nagy szám, mégis úgy érzem,
mintha megváltozott volna köztünk valami. Valami, ami
egyszerre megijeszt és felvidít. Valami, amit nem tudok
szavakba önteni, vagy felcímkézni, de még elemezni sem.
Bassza meg!
Életemben először azon tűnődöm, hogy vajon épp most
lettem-e szerelmes.
29

Maggie

Nem ébresztem fel Bent, amikor másnap reggel elindulok

otthonról. Tudom, hogy gyáva vagyok, de még nem állok készen
arra, hogy szembenézzek vele. Valami megváltozott tegnap este,
és tudom, hogy ő is érezte. Már abból is nyilvánvaló volt, ahogy
magához ölelt szex után, ahogy a hajamat simogatta, ahogy fejét
a mellemen nyugtatva aludt el. Az egész olyan átkozottul intim
volt, hogy nem is tudom mire vélni. Aggaszt a dolog. Olyannyira
aggaszt, hogy ma némán kisurranok a lakásból, és a
bárányhimlő veszélyére fittyet hányva a közösségi központba
tartok.
Most egyszerűen nem tudok Ben közelében lenni. Tegnap
este, amikor már éppen az sz betűs szó jött volna a számra,
megdöbbentem. És megrémültem. Lehetséges egyáltalán ilyen
gyorsan beleszeretni valakibe? Korábban még sosem voltam
szerelmes, sosem engedtem meg magamnak, hogy akár még
csak az érzés közelébe is érjek, így aztán igencsak dermesztő a
tény, hogy kis híján elengedtem magam Ben mellett. Utálnom
kéne, amiért bekavart a munkámba, amikor dögös mosolyával
és bódító csókjaival az egész életemet felforgatta.
Most arra van szükségem, hogy egy napot a gyerekekkel
legyek. Nekik valahogy különleges képességük van arra, hogy
tisztába tegyék a gondolataidat, és segítsenek perspektívát
találni az életben.
Vasárnaponként általában nem szoktam dolgozni, de most
muszáj eljönnöm a lakásból, muszáj eltávolodnom Bentől és az
általa keltett, egymásnak ellentmondó érzésektől. Kifizetem a
taxist, és kiszállok az autóból. Májushoz képest meglepően
meleg van. Az ég tiszta kék, meleg szellő borzolja a hajamat.
Hiába ilyen tökéletes ez a nap, a Broger Központot a gonosz
vette ostrom alá.
Más szóval: egy csapatnyi lesifotós ácsorog az épület előtti
járdán.
Hiába melegítik a nap sugarai az arcomat, mégis borzongás
fut végig a gerincemen. A tömeg abban a pillanatban
megrohan, ahogy meglátnak.
– Maggie! – kiáltja az egyik riporter. – Maggie, nem mondana
pár szót a TMZ-nek?
Te jó ég!
– Mióta jár Ben Barrett-tel?
– Tudott róla, hogy viszonya volt Gretchen Goodrichcsel?
Legszívesebben elsüllyednék a járdába, eggyé válnék az
aszfalttal, de ezek az idióták nem hagynak. Mielőtt még egyet is
pisloghatnék, már körbe is vettek. Kamerákat szegeznek az
arcomnak.
– Maggie, fizetett magának Ben a szexért? Ezért volt vele a
Lester Hotelben?
Valami éles fúródik a szívembe. Most azt akarják mondani,
hogy prostituált vagyok?
Levegőt is alig kapok, miközben ellököm az egyik kamerát az
arcomból, és lendületesen elindulok a bejárat felé.
– Ezt még válaszra se méltatom – motyogom.
Nagy nehezen átvágok a tömegen, a lépteim egyre
gyorsulnak, ahogy közeledek az ajtóhoz. Amint bejutok,
végigsietek a folyosón, és csak akkor dőlök neki a falnak, hogy
kifújjam magam, amikor már nem látnak rám a földszinti
ablakokon át.
Mi a fene folyik itt? Miért érdekli ezeket az idegeneket, hogy
ki vagyok én?
– Maggie?
Ahogy felemelem a fejem a hang forrását kutatva, az egyik
gondozót pillantom meg, aki aggodalmasan néz rám.
– Szia, Karen – felelem bizonytalan hangon.
 – Gloria bent van az irodájában – mondja Karen, és elég
tétovának tűnik. – Jobb, ha bemész, és beszélsz vele.
– Rendben.
Összeszedem a bátorságomat, és belépek az intézmény
igazgatójának irodájába. A tizenéves recepciós együttérző
mosollyal fogad. Nyilvánvalóan ez egy jó jel arra vonatkozóan,
hogy mi fog következni.
A főnök nyitott ajtajához lépek. Az asztal mögött ülő, apró
termetű nő int, hogy csukjam be magam után az ajtót.
– Szia, Maggie. Foglalj helyet.
Leülök.
– Úgy tűnik, hogy hirtelen híresség lett belőled. – Gloria
hangja nem dühös, inkább csodálkozó. A tekintete sem vádló,
inkább aggodalommal teli.
– Gloria… annyira sajnálom ezt az egészet – mondom, és a
kezemet tördelem, összefonom az ujjaimat, aztán újra
elengedem, a tenyeremet a térdemre szorítom, de mindhiába,
mert ezekkel a pótcselekvésekkel sem tudom megállítani a
belsőmet elöntő lelkifurdalást.
És azokra a rohadt újságírókra is dühös vagyok. Vasárnap
délelőtt van. A központba látogató gyerekek nem érdemlik meg,
hogy így bánjanak velük, hogy egy csapat gennyes alak
megpróbálja lefotózni őket. Itt senki sem érdemli meg az efféle
kéretlen figyelmet.
– Tehát akkor egy filmsztárral jársz? – kérdi Gloria, és apró
mosoly ül ki az arcára. – Ha őszinte akarok lenni, nem tudom,
hogy irigyeljelek inkább vagy sajnállak. Iszonyatos lehet, hogy
folyton a nyomodban van a sajtó.
Nyelek egyet.
– Valóban az.
– Maggie, nem fogok kertelni.
Na, most jön.
– Ez a sok figyelem nem tesz jót a központnak.
Elakad a sóhaj a torkomban.
– Tudom.
A Broger Központban a gyerekek nem csak játszhatnak,
sportolhatnak vagy segítséget kérhetnek a házi feladattal
kapcsolatban. Pszichológusok is dolgoznak nálunk, mert a
legtöbb idejáró gyerek – és szülő – zaklatás áldozata volt, vagy
még most is az. Időnként még menedéket is nyújtunk olyan
nőknek, akik bántalmazó férj vagy partner elől menekültek el.
A harmadik emeleti szobák egyikében szállhatnak meg, mi
pedig segítünk nekik kitalálni, hogy mi legyen a következő
lépés.
Mondanom sem kell, hogy ez a hely senkinek sem lesz biztos
menedék, ha az összes újság az épület képeivel lesz tele.
– Se a gyerekeinknek, se a szüleiknek nem hiányzik, hogy
belerángassák őket egy celebbotrányba. – Gloria hangja ránt ki
a borongós gondolataim sűrűjéből.
– Ebben teljesen egyetértünk – mondom halkan. – És
megígérem, hogy helyrehozom ezt az egészet.
– Tudom, hogy így lesz. – Előrehajol és az asztalra könyököl. –
De addig talán jó ötlet lenne, ha nem járnál be.
Elszorul a szívem.
– Ha úgy gondolod, hogy ez a legjobb megoldás.
– Tudom, mennyire szeretted volna, ha állandó pozíciót kapsz
itt, szívem, de nem most jött el az ideje, hogy ezt megbeszéljük.
Hagyjuk, hogy elüljön egy kicsit a médiacirkusz, mielőtt erről
tárgyalnánk.
Minden egyes szava úgy hat, mintha kést szúrnának belém, a
gyomrom helyén pedig tátongó űr nyílik. Az életem minden
része apró darabokra hullik körülöttem. Minden, amiért olyan
keményen dolgoztam. Már az is rémes volt, hogy kirúgtak az
Olive-ból. De az, hogy már az ifjúsági központba sem járhatok,
végképp tönkretesz.
– Hát akkor majd jelentkezem – motyogom, és nagyon
küzdök, hogy ne buggyanjanak ki előtte a könnyeim. Felállok, és
kinyújtom a kezem. – Köszönöm, hogy ilyen kedves voltál ebben
az ügyben.
Gloria megrázza a kezem.
– Ezt ne vedd személyes kérdésnek, szívem. Csak próbálom
megvédeni a közösségünket. Hívj fel, amikor kicsit lenyugodtak
a dolgok, rendben?
– Persze.
Emelt fővel és egyenes derékkal hagyom el Gloria irodáját, de
minden akaraterőmre szükség van, hogy ne rogyjak le a
linóleumpadlóra. A lábam valahogy kivisz az épület elé, ahol
átverekszem magam a tolakodó riportereken, és annyiszor
mondom el, hogy „nincs mondanivalóm”, hogy már sikítani
tudnék.
De így is jönnek utánam. Tényleg képesek követni, miközben
záporoznak rám a kérdések. Ben Barrett. Gretchen Goodrich.
Lester Hotel. Szex. Viszony. A szavak egyetlen dübörgő,
basszuslüktetéssé állnak össze, amitől megfájdul a fejem.
Amikor végre sikerül leintenem egy taxit, és becsusszanok a
hátsó ülésre, csak akkor engedem meg magamnak, hogy végre
sírni kezdjek.
30

Ben

Mire Maggie visszaér, már tudom, hogy felbukkant a sajtó a

Broger Központnál. Láttam a TMZ csatornán, és még sosem
éreztem ennyire tehetetlennek magam, de még ennyire
dühösnek sem, mint amikor megpillantottam a képernyőn
Maggie tágra nyílt, zavarodott szemét és a tiszta döbbenetet az
arcán, mert az a seggfej megkérdezte tőle, hogy fizettem-e neki
a szexért.
A gyomrom is felfordul a feltételezés hallatán. Nem érdemli
meg, hogy így megalázzák.
– Piroska – fogok bele, amikor ledobja a kulcsait az
előszobaasztalra.
Ő némán a konyha felé indul.
Nyugtalanul a nyomába szegődöm, és kicsit meg is vagyok
ijedve, miközben végignézem, ahogy tölt magának egy pohár
vizet.
– Maggie – szólítom meg újra.
Még mindig semmi válasz. Az arcáról semmit nem lehet
leolvasni, ahogy a vizet kortyolgatja.
– A francba is, hajlandó lennél szóba állni velem?!
Nyel egyet, az arcára kiül az undor.
– Hazáig követtek – mondja. – Itt vannak az épület előtt.
A dühtől ökölbe szorul a kezem.
– Felhívom az ügynökömet, és megbeszéljük, hogyan tudnánk
megszabadulni tőlük.
– Ne fáradj.
Elsiet mellettem, és letelepszik a nappali kanapéjára, én meg
csak döbbenten bámulok utána. Miért ilyen nyugodt? Épp most
sértették meg a magánélethez való jogát, rossz hírét keltették a
tévében, és ez őt még csak nem is érdekli?
A halántékomat dörzsölgetem, nagyon nyugtalanít ez a
reakció. Nem tetszik ez nekem. Nem tetszik a vonásaira
telepedő üres kifejezés, és az sem, ahogy a szőnyeg alá söpri a
fejleményeket.
– Nem fogom hagyni, hogy ilyen hülyeségeket hordjanak
össze rólad – morgom végül. A kezemet még mindig ökölbe
szorítom, úgy járkálok fel-alá. – Véget kell vetnünk ennek. Talán
kérhetnénk távoltartási végzést. – Tisztában vagyok vele, hogy
az mennyire valószínűtlen, hiszen én már évek óta kínlódom
ezekkel a senkiháziakkal. Ha kiszagolnak egy sztorit, semmi
nem állhat az útjukba.
– Fontos vagyok én neked, Ben?
Erre csak értetlenül bámulok.
– Fontos vagyok én neked? – ismétli meg.
Végigmérem Maggie-t. Fiatalnak és sebezhetőnek tűnik a kék
farmerjében és V nyakú pólójában, az arcán semmi smink,
csinos vonásai szinte könyörögve várják a választ. Ma leengedte
a haját, amely puha hullámokban omlik a vállára, egyszerre
egyenes és hullámos. Vad és kontrollált, mint amilyen ő maga is.
– Hát persze hogy fontos vagy nekem – felelem éles hangon. –
A fenébe is, én… – Lehet, hogy épp most szeretek beléd. De ezt
nem mondom ki hangosan. Az első naptól kezdve világos volt,
hogy ez a nő bármelyik pillanatban faképnél hagyhat. Ha
akárcsak utalnék arra, mit érzek iránta, attól biztos, hogy
megzuhanna.
– Rendben – nyugtázza, majd amikor a fülé mögé tűr egy
hajtincset, találkozik a tekintetünk. – Akkor el kell menned.
Egy pillanatra megtántorodom.
– Tessék?
– El kell menned, Ben. Ha te elmész, ők is elmennek.
Nem tudom elhinni, hogy képes volt ilyet mondani. Oké, a
jelenlétem valóban hatalmas káoszt okozott az életében, de el
tudom rendezni. Basszus, én vagyok Ben Barrett.
 De hát pont ez a gond, haver.
Megpróbálom elhallgattatni a belülről feltörő éles kritikát, de
nem sikerül. Nem hallgat el, mert ez az igazság. Maggie-nek
igaza van. A probléma nem ott kezdődik, hogy rá tudom-e venni
a riportereket, hogy békén hagyják – hanem ott, hogy miattam
került reflektorfénybe. Az én hírnevem teszi tönkre az életét.
Ha nem Ben Barrett lennék, hanem egy szimpla pasi a maga
szimpla életével, akkor Maggie most nem szenvedne.
– Gloria megkért, hogy ne menjek vissza a központba.
Bassza meg!
– Az újságírók miatt? – kérdezem, bár úgyis tudom a választ.
– Igen – feleli, s egy pillanatra elgondolkodik. – Nézd,
pincérnő máshol is lehetek, de nem tudok szociális munkásként
dolgozni, ha a sajtó állandóan a nyomomban van. Ez nem fair
azokkal a gyerekekkel szemben, akikkel dolgozom.
– Félre tudnád tenni egy időre ezt a munkát? Csak addig, amíg
elül a dolog. – Szinte már nekem kínos, hogy mennyire
kétségbeesett a hangom.
– Félretegyem? – Maggie megsemmisítő pillantást vet rám. –
Hat évembe kerül, hogy befejezzem az egyetemet. Csak úgy
tudok órákra járni, hogy részidőben dolgozom, mert ebből
fizetem a tandíjat, hogy ne ússzak az adósságban, amikor végre
lediplomázok. Barátságokat és kapcsolatokat áldoztam fel azért,
hogy tartani tudjam az ütemtervet. Rohadtul nincs életem
emiatt, és most van képed azt mondani, hogy tegyem félre? Ez
olyan, mintha kijelentenéd, hogy az a sokévnyi kemény munka
semmit nem jelentett az égadta világon.
– Tudom.
– Nem fogom ezt az egészet kidobni az ablakon.
– Tudom. – Elszorul a torkom, már nyelni is kész fájdalom.
Tudom, hogy igaza van. Csak én nem szeretném, hogy igaza
legyen.
– Nem illek bele az életedbe, Ben. Te magad mondtad, hogy
egy művilágban élsz – mondja, majd feláll, és hozzám lép. – Én
nem tudok ilyen világban létezni. Szükségem van arra, hogy az
életem jelentsen valamit. Különösen azért, mert a
gyerekkoromban annyira értelmetlennek éreztem.
Kinyújtja a kezét, és megsimítja borostás arcomat. Nem
borotválkoztam, amióta visszajöttünk Nassauból, és kész
gyötrelem, ahogy a kétnapos szőrzeten végighúzza az ujjait.
– El kell menned – mondja megint.
Milyen ironikus. Már több tucat olyan filmben szerepeltem,
ahol a megmentőt játszom, aki a végén megkapja a lányt, de a
való életben pont az ellenkezője történik. Ezúttal nem fogom
megkapni a lányt. És ahelyett, hogy megmenteném, az egész
életét felborítom.
– Ha azt akarod, hogy elmenjek, akkor elmegyek – felelem,
miközben szinte megfulladok a kesernyés gombóctól, ami
megakadt a torkomban. – De először köszönetet szeretnék
mondani neked.
– Miért?
– Hogy itt voltál, amikor szükségem volt valakire. – Nyelek
egyet. – És amiért olyan átkozottul igazi vagy.
Maggie alsó ajka megremeg. Néhányat pislog, mintha
küzdene a feltörő könnyekkel. Valahogy emiatt kissé jobban
érzem magam, hiszen tudom, hogy neki is olyan nehéz az
elválás, mint nekem.
Szomorú mosoly ül ki az arcomra, ahogy végigsimítom az
ajkát az ujjammal, majd odahajolok hozzá, és lecsókolom a
szájáról a remegést. Ez a legédesebb csók, amelyet valaha
váltottunk, és amikor végül elhúzódom, elszakad bennem
valami.
A bejárati ajtó felé indulok, aztán megállok, és felvillantom a
legjobb Ben Barrett-féle vigyort, és csak remélni tudom, hogy
Maggie nem hallja, hogy a szívem épp most hullik darabjaira a
mellkasomban.
– Ben?
– Igen?
– Sajnálom – súgja Maggie.
– Ne tedd. Én vagyok az, akinek sajnálnia kéne. – Bizonytalan
kézzel markolom meg a kilincset. – Viszlát, Piroska.
31

Ben

– A tékozló fiú hazatért! – kiáltja anyám, amikor bevonszolom

magam a házba, ahol felnőttem.
Éjjel egy körül lehet, de cseppet sem lepődöm meg azon, hogy
anyám még nem alszik, hanem tesz-vesz a nappaliban. Ő aztán
az éjjeli bagoly tankönyvi példája. Meg sem tudnám számolni,
hányszor fordult elő fiatalkoromban, hogy hajnali háromkor
keveredtem haza abban a hiszemben, hogy sikerült
észrevétlenül meglépnem otthonról, de azt kellett látnom, hogy
anyám süteményt készít a konyhában.
Igazából most is, ahogy lerúgom a cipőmet az előszobában,
csokis keksz illata csapja meg az orromat. Anyu hosszú, piros
köténye és a sötét hajára tapadó liszt csak megerősíti a
gyanúmat, hogy már az érkezésem előtt is nagy sütésben volt.
– Szólnod kellett volna, hogy jössz – mondja fejcsóválva. –
Akkor dupla adagot csinálok.
– Bocs, tényleg ide kellett volna csörögnöm – felelem, majd
leveszem a bőrdzsekimet, a fogasra dobom, és anyámhoz lépek,
hogy megöleljem.
– Úgy örülök, hogy látlak – ölel át szorosan.
Puszit nyomok a feje búbjára, majd a karomat nyújtom, és
együtt lépünk be a konyhába vezető, tölgyfából készült
lengőajtón.
Amikor megkaptam az első, milliós nagyságrendű gázsimat,
felajánlottam, hogy veszek neki egy új házat, de nem kért
belőle. Ezt a kicsit szereti, amelyben felnevelt, és be kell
vallanom, hogy az én szívemnek is nagyon kedves. Azt a
melegséget és otthonosságot jelenti számomra, ami mostanában
annyira hiányzik az életemből.
– Minek köszönhetem a váratlan látogatást? – Nem telik sok
időbe, hogy anyám kék szemében megjelenjen a gyanakvás.
– Csak kedvem támadt hazajönni, semmi különös – felelem,
majd a konyhapultot megkerülve lezuttyanok az egyik magas,
fehér székre. – Az utolsó pillanatban döntöttem el.
– Te mindent az utolsó pillanatban döntesz el, Benjamin. Ha
valaki, akkor te aztán tényleg spontán vagy.
Hát, ebben nagyon igaza van. Épp az impulzív természetem
az oka, hogy Maggie mellett kötöttem ki. Bedumáltam magam a
lakásába – és az életébe – úgy, hogy még csak nem is tudtam,
miért teszem. És tessék, meg lehet nézni, hogy mi lett a vége –
miattam elvesztette a munkáját, az álmait és a privát szféráját
is.
A spontaneitás időnként a kibaszottul önző szinonimája tud
lenni.
– Most mit műveltél? – kérdezi. Kitölt egy pohár tejet, és
leteszi elém a viharvert cédruspultra.
Ettől ráncba szökik a homlokom.
– Miért gondolod, hogy bármit is műveltem volna?
Kuncogva felhúzza a fogókesztyűt, és kivesz egy teli tepsi
csokis kekszet a sütő középső rácsáról.
– A képedre van írva a bűntudat – veti hátra a válla fölött,
majd leteszi a sütiket a tűzhelyre, hogy kihűljenek. – És kérlek,
nehogy azt mondd, hogy új tetoválást csináltattál. Van már
abból épp elég.
– Nincs új tetkó – felelem, aztán kiszakad belőlem a sóhaj. –
Megismerkedtem valakivel, anyu.
Tátott szájjal mered rám, amikor megfordul.
– Komolyan?
Borúsan bólintok.
– Komolyan.
– És?
– És nagyon kedvelem. Lehet, hogy még szeretem is egy kicsit.
– Victoria’s Secret vagy Vogue?
 – Egyik se. Civil, nem modell.
A pillanatnyi zavarodottság után anyám arca kigyúl, mint egy
karácsonyi égősor. Hatalmas öröm ül ki a vonásaira, és lekapja
a fogókesztyűt.
– Mesélj el mindent! – utasít.
Úgyhogy el is mesélem neki. Maggie-t. A hotelszobában
történt kalamajkát, ami összehozott minket (habár bizonyos
részleteket azért kihagyok arról, hogy mi is történt pontosan az
említett kalamajka során), és a sajtó keltette cirkusszal fejezem
be, valamint azzal, hogy Maggie megkért, hagyjam el a lakását.
– Összefoglalva tehát, elcsesztem az életét – fejezem be a
sztorit, majd önkéntelenül is felnyögök, és a tejért nyúlok. Újra
kisgyereknek érzem magam, miközben a hűvös italt
kortyolgatom.
– Nem cseszted el az életét – nyugtat meg anyám. – Előbb-
utóbb lecsillapodnak majd a dolgok.
– Ja, amíg be nem üt a következő botrány. Maggie nem akar
egy ilyen élet részévé válni. Nem vágyik az efféle figyelemre.
Anyu arcára az a bölcs kifejezés ül ki, amelyet az évek során
már annyira megszoktam.
– Rád is csak azért irányul ez a figyelem, drágám, mert te ezt
keresed.
Leesik az állam.
– Dehogy keresem.
– De bizony – feleli, majd a méltatlankodásom láttán
megvonja a vállát. – Te libákkal randizol, Ben. És amikor
libákkal randizol, akkor a sajtó boldog, ha lefotózhat a libáiddal.
– Ne mondd már azt, hogy libák! – morgom.
– Ne kapd fel a vizet, drágám! Tudod, hogy igazam van. Te
csiricsáré dolgokat művelsz csiricsáré nőkkel.
Jó, lehet, hogy anyámnak igaza van. Van épp elég olyan
híresség, még nálam sokkal ismertebbek is, akiknek nem virít
az arca minden héten a bulvárlapok címoldalán.
Nem keresem én a reflektorfényt, de belátom, hogy van
abban valami, amit anyu mond. Azok a nők, akikkel randizni
szoktam, gyönyörűek, csillogóak és szinte kikövetelik a
figyelmet. Az olyan nők, mint Sonja, akár a nyakukba is
akaszthatnának egy táblát azzal a felirattal, hogy: „VEGYÉL
ÉSZRE! FOTÓZZ LE!”
– Ez a Maggie nagyon józan gondolkodásúnak tűnik – mondja
anyu. – Emellett, és ezt nem sértésnek szánom, pontosan olyan
típusnak tűnik, akire a sajtó amúgy nem ugrik. Nekik modellek
kellenek mikroszkopikus bikiniben, nem pedig átlagos csajok.
Maggie túl normális ezeknek az idiótáknak.
Elvigyorodom.
– Ebben igazad van – felelem, de aztán le is hervad a
mosolyom. – Ez viszont nem változtat a tényen, hogy még
mindig a nyomomban lihegnek. Különösen Gretchen halála óta.
Kis híján összerándulok, mert arra számítok, hogy anyám
tekintetében szomorúságot vagy talán a haragot látom
felvillanni, de megint meglep. Komolynak tűnik, amikor
összefonja a karját maga előtt, mielőtt megszólalna.
– Mondd el az igazat, Ben. Mondd el a sajtósoknak, mi volt
Gretchen és apád között.
Ettől aztán tényleg felszalad a szemöldököm.
– Most csak viccelsz, ugye? Sosem tennék olyasmit, amivel
kellemetlen helyzetbe hoználak, anyu.
A plafonra emeli a tekintetét.
– Az isten szerelmére, de hát épp ezzel hozol kellemetlen
helyzetbe! Az egész város azt hiszi, hogy a fiam nála kétszer
idősebb nőkkel bújik ágyba, méghozzá pénzért! A minap Susan
félrevont a gyógyszertárban, és felvetette, hogy terápiára kéne
járnod.
Elnevetem magam.
– Ezt most találtad ki.
– Nem igaz. Hívd csak fel Susant, ha nem hiszed. Biztos
vagyok benne, hogy már összeírt egy listát az agyturkászokról.
– Téged komolyan nem érdekel, ha világgá kürtölöm, hogy
apám bigámista volt, és tolvaj?
– Hát persze hogy nem – feleli, és ellágyul az arca. – Drágám,
én már megbékéltem azzal, amit apád tett velünk. Sőt már
réges-régen megbékéltem vele. Engem nem kell ettől
megvédened.
Habozok.
– És mi legyen a pénzzel?
– Mi van vele?
– Nem érzem helyesnek, hogy megtartsam – vallom be.
– Akkor ne tartsd meg – rántja meg a vállat. – Nagyon sok
olyan jótékonysági szervezet van, amelyek megérdemlik a
támogatást, és ha Gretchen pénze akkora terhet jelent neked,
akkor adományozd oda valamelyiknek.
Mint mindig, anyám kíméletlenül egyenes velem. Mindig is az
volt. Mindig is ő volt a legerősebb nő, akit csak ismertem. Már
nem is értem, miért gondoltam, hogy kínosnak vagy
szégyenletesnek érezné, ha kiderülne az igazság Gretchennel
kapcsolatban.
– Ami pedig Maggie-t illeti – folytatja, miközben visszalép a
tűzhelyhez, és elvesz egy kekszet a tepsiről. – Gondolom,
mindent megteszel majd, hogy visszakapd.
Halvány mosoly ül ki az ajkamra. Aztán bólintok.
– Jól gondolod.
32

Maggie

Két nappal azután, hogy kitettem Ben szűrét, még mindig nem
sikerült összekaparnom magam annyira, hogy feltápászkodjak
a kanapéról és a kopott melegítőm helyett valami mást is
felvegyek. Durva. Nincs kedvem se felkelni, se megfésülködni,
se úgy tenni, mintha nem érezném totál nyomorultul magam.
Nem mintha egyébként lenne munkahelyem, ahová be
kellene mennem. Egyetem sincs, mivel az első vizsgám a jövő
héten lesz. És ugyan a legtöbb riporter feladta, és már nem
táboroznak a Broger Központ előtt, az ambiciózusabb fajtából
néhány még mindig az épület körül ólálkodik, és emiatt nem
tudnék nyugodt szívvel visszamenni. Előbb vagy utóbb fel kell
hívnom Gloriát, hogy beszéljünk arról az állandó állásról. De
nem ma.
– Jesszusom, Maggie, kiraboltál egy bankot? – hangzik fel a
lakótársam hitetlenkedő kiáltása.
Épp időben fordulok meg ahhoz, hogy lássam, amint a
barnára sült Summer, aki majd kicsattan az egészségtől, viszont
teljesen össze van zavarodva, belép az ajtón. Hozzá képest a
kócos hajammal és a gyűrött ruhámban kész katasztrófának
tűnök. Nagy és szánalmas katasztrófának.
– Igen, Summer, kiraboltam egy bankot – felelem szárazon.
Alaposan szemügyre veszi a zilált külsőmet, majd ledobja az
élénkpiros bőröndjét, és határozott léptekkel a kanapéhoz jön.
– De most komolyan, miért szobroznak azok az újságírók az
épület előtt? Hallottam, hogy az egyik a biztonsági őrt faggatta
rólad. Bajban vagy?
 – Így is lehetne mondani – felelem, majd nagy sóhaj szakad fel
belőlem. – Valami hülyeséget csináltam.
– Szeretném tudni egyáltalán?
– Belezúgtam egy filmsztárba.
Summer döbbent hallgatása nem kifejezetten lep meg. A
fenébe is, én magam is eléggé megdöbbentem, amikor végre
leesett. Aznap este, amikor Ben elment, egyedül feküdtem le. És
ahogy ott hevertem a sötétben, és bámultam a plafont, belém
hasított a felismerés, ami után már lehetetlen volt elaludni.
Rádöbbentem, hogy a szívemben kavargó fájdalomnak, a
tátongó űrnek a gyomromban és a mellkasomra nehezedő
elviselhetetlen súlynak… semmi köze ahhoz, hogy kirúgtak a
munkahelyemről.
Benhez viszont annál inkább.
– Meddig is voltam távol? – kérdezi Summer sűrű pislogások
közepette. – Másfél hét alatt sikerült beleszeretned egy
filmsztárba? Ez most valami vicc?
– Nem viccelek. Ez így igaz.
Summer int, hogy húzódjak arrébb, majd leveti magát
mellém.
– Oké, hallgatlak.
– Emlékszel az idegen pasira, akiről meséltem?
– Naná!
– Kiderült, hogy ő Ben Barrett…
– A színész Ben Barrett? – kiáltja Summer.
Meredten bámulom.
– Igen. Ezért mondom, hogy beleszerettem egy hülye
filmsztárba.
– Azt a mindenit! Hát ő aztán tényleg dögös. És a filmjei tele
vannak robbanásokkal, úgyhogy Tygue sem szokott
panaszkodni, amikor megnézzük. Mindenki nyer.
– Csak én nem – motyogom. Aztán reszketeg hangon
összefoglalom, mi minden történt, amíg távol volt.
– Bakker! – nyögi, amikor befejeztem. – Kirúgtak? Annyira
sajnálom.
Megrántom a vállam.
 – Nem a te hibád.
– Tudom, de…
Telefoncsörgés szakítja félbe Summer mondandóját. Egy
pillanatra feléled bennem a remény, de máris elhessegetem.
Úgysem Ben hív. Én kértem meg, hogy menjen el. Azóta nem
keresett, és most sem fog.
Gyors pillantást vetek a kijelzőre, ami elárulja, hogy jól
gondoltam. A hívó viszont egészen hihetetlen módon Tony.
A homlokom tiszta ránc, amikor felveszem a telefont,
leginkább kíváncsiságból. Azóta nem hallottam felőle, hogy
üzenetet hagyott a fiókomban, és bocsánatot kért a hotelszobás
kavarodásért.
– Szia, Tony!
– Maggie! Jó hírem van, édes! Holnap este a városban leszek.
Itt lesz New Yorkban? Kis híján felnevetek, amikor
végigveszem, hogy mennyi minden változott meg drámai
módon, amióta utoljára beszéltem Tonyval, vagy akár
gondoltam rá. Néhány héttel ezelőtt még ugráltam volna
örömömben, ha meghallom a hangját, ha arra gondolok, hogy
találkozni fogunk, és beesünk az ágyba. Ma már ez a legutolsó
dolog, amire vágyom. Hogyan is felejthetnék el mindent, ami
történt, hogyan is térhetnék vissza a Ben előtti időkhöz? Hogyan
elégedhetnék meg az alkalmi szexszel, ha időközben
megtapasztaltam valami mélyebbet?
– Ez szuper! – felelem, bár a hangom nem kifejezetten lelkes.
– Azért ennyire ne legyél izgatott – ugrat Tony.
– Bocsi. Csak az van, hogy… találkoztam valakivel. – Mellettem
Summernek a hajvonaláig szalad a szemöldöke.
Rövid csend áll be.
– Most csak szívatsz – feleli végül Tony halk nevetés
kíséretében.
Ettől kissé ingerült leszek.
– Ez nem vicces.
– Nem rajtad viccelődöm, édes. Csak megdöbbentem. Mi
történt azzal a Maggie-vel, akivel évente háromszor szoktam
találkozni?
 – Kétszer – javítom ki.
– Ez most komoly? – kérdezi Tony.
Mély levegőt veszek.
– Igen. Azt hiszem. Tényleg bocsi.
– Nehogy már elnézést kérj! Jól szórakoztunk együtt, ugye?
– Igen, szuper volt – felelem, és így is gondolom. Tényleg
szuper volt Tonyval hancúrozni egyszer-egyszer. De nekem
többé a szuper már nem elég. Nekem valami hihetetlen kell.
Amitől az egész testem lezsibbad. Amitől még a saját nevemet is
elfelejtem. Amitől jobban ver a szívem.
Én Bent akarom.
Már gyűlni kezdenek a szemembe a könnyek, ezért gyorsan
elbúcsúzom Tonytól, leteszem a telefont, és a felsőm ujjával
megtörölgetem a nedves pilláimat. A fene egye meg. Annyira
elegem van már a sírásból.
– Ezért nem akartam én soha semmit komolyat –
panaszkodom. – Rémes, hogy ilyen pocsékul érzem magam –
túrok bele a kócos hajamba, és felnyögök.
Summer csak bámul rám.
– Valahogy más ember lettél. De hogy a fenébe történt ez?
Halványan elmosolyodom.
– Még mindig ugyanaz az ember vagyok.
– Komolyan beszélek, Mags. Épp most szakítottál Tonyval.
Tonyval, az ég szerelmére! Azzal a sráccal, aki miatt máskor
majd kiugrottál a bőrödből, ha erre járt.
– Hát, azt hiszem, hogy félévente egy alkalom Kétszeres
Tonyval már nem elég számomra – ismerem be. – Ben… nos,
rádöbbentem valamire vele kapcsolatban. Most már… nem
akarok egyedül lenni.
Nem könnyű kimondani ezeket a szavakat. Ugyanakkor
katartikus is, hiszen mindez tagadhatatlanul igaz. Szörnyű volt
Ben nélkül az elmúlt néhány nap. Borzalmas, boldogtalan és
pusztítóan magányos.
A magány volt végül az, ami a leginkább hatott rám. Nagyon
hosszú ideig szinte agyondolgoztam magam, hogy legyen
belőlem valaki. Azt akartam, hogy az életem ne legyen
értelmetlen, hogy jelentsen valamit, ha másnak nem, akkor
legalább a gyerekeknek, akikkel együtt dolgozom, ez vitt előre.
De mi történik utána? Mi történik, amikor este hazamegyek –
egyedül? Amikor reggel felébredek – egyedül? Amikor az
egyetlen ember, akivel megoszthatom az álmaimat, a
gondolataimat és érzéseimet, az a lakótársam, aki hamarosan a
saját életét fogja építgetni azzal a férfival, akit szeret?
Igen, lesz egy karrierem, azzal töltöm majd a délutánjaimat,
hogy valami értelmes dolgot csinálok, de mégis mi haszna
mindennek, ha nincs senki, akivel megoszthatnám?
– Hiányzik – jelentem ki zordan. – Hiányoznak a
beszélgetéseink és a viccelődéseink. Hiányoznak a csókjai. Még
az is hiányzik, hogy halljam, ahogy Beach Boys-dalokat énekel.
Summer sokatmondóan elmosolyodik.
– Ugye mennyire elképesztő érzés? Szerelmesnek lenni? – Egy
másodpercre elhallgat. – Figyelj, tudom, talán nem ez a
megfelelő pillanat, hogy elmondjam, de… Tygue és én
összeházasodunk.
Egy pillanatra az összes probléma kirepül a fáradt agyamból.
– Tényleg?
Summer elpirul.
– Az út utolsó estéjén kérte meg a kezem. Arra gondoltunk,
hogy karácsonykor tartanánk a lagzit Jamaicában.
– Te jó ég! Komolyan? – Átölelem Summert és magamhoz
szorítom. – Annyira örülök nektek! Gratulálok.
– Köszönöm – mondja, majd újra elhallgat egy pillanatra. –
Miért nem hívod fel?
– Tygue-t? Majd személyesen gratulálok neki.
– Dehogy őt. Bent.
– Nem hívhatom fel.
– Miért nem?
– Mert én kértem meg, hogy menjen el.
– Akkor kérd meg, hogy jöjjön vissza.
Nyelek egyet.
– Ez nem ilyen egyszerű. Értsd meg, hogy ha még el is
mondom neki, mit érzek, a sajtó továbbra is üldözni fog minket.
És amíg nem hagynak békén, Gloria nem fogja megengedni,
hogy a központban dolgozzak.
Summer arckifejezése ellágyul.
– Akkor a következőt kell megkérdezned magadtól: mi
fontosabb neked, a munkád vagy Ben?
– Ugyan, ne mondd már, hogy választanom kell a kettő közül!
– És ha valóban ez lesz a vége?
Erre nem tudok mit felelni. Mi van, ha tényleg az lesz a vége?
Nem tudom, mit tennék akkor. Bennel szeretnék lenni, de nem
állok készen arra, hogy feladjak mindent, amiért olyan
keményen dolgoztam.
És mi van, ha úgy döntök, hogy Ben ér annyit, hogy zaklasson
miatta a sajtó, és még az állásom is veszélybe kerül? Ha viszont
szakítunk egyszer, akkor nekem semmim sem marad. Nem
leszek jobb, mint az anyám, aki egy queensi benzinkúton
hagyta a kötelezettségeit egy férfi és egy kapcsolat kedvéért,
ami – ismerve a kiszámíthatatlanságát – valószínűleg nem is
tartott túl sokáig.
Vajon megbánta valaha az anyám, hogy elhagyott? Nem most
először tűnődöm el ezen, és valószínűleg nem is utoljára, de
mindig ez a kérdés ráz gatyába, mert arra ösztökél, hogy
kezdjek magammal valamit.
– Nem akarok többet beszélni erről – morgom, már
túlságosan összezavarodtam ahhoz, hogy világosan
gondolkodjak. – Mesélj az utazásról. Hogy ment a dobolás? És
kijöttél Tygue családjával?
Summer némi hallgatás után engedélyezi a témaváltást.
– A családja odavolt értem. A bátyja lagziján állva tapsoltak,
amikor befejeztem a dalt.
Felhorkanok.
– Aha. Hát ezt látnom kell, hogy elhiggyem.
Nagyképűen vigyorog.
– Szerencsédre Tygue felvette az egészet.
33

Ben

Alan Goodrich kedvesen fogad, ahogy belépek a Beverly Hills-i

villájának tágas nappalijába.
– Foglalj helyet, Ben – mondja.
Nyugalmat erőltetek magamra, és belesüppedek a fekete
bőrkanapéba a fenyegetően tornyosuló kandalló előtt. Egyszer
már jártam ebben a házban, amikor hat hónappal ezelőtt
Gretchen megkeresett, de még így is kényelmetlenül érzem
magam kissé ebben a pazar környezetben. A fenébe is, már
attól feszengenem kell, hogy Alan a közelemben van. Ez az
ember az egyik legmegbecsültebb rendező a szakmában, két
Oscar-díjjal is elismerték már a munkáját, arról nem beszélve,
hogy kilométer hosszú a jelöléseinek és kritikai méltatásainak
listája.
Még mindig nem tudom biztosan, miért is akart velem
találkozni, de remélem, hogy nem Gretchenhez van köze.
Még jó, hogy hozzá van közé. Mégis mi másért hívott volna ide?
– Nos, Ben. Mi lenne, ha átugranánk a formaságokat, és
egyből a lényegre térnénk? – kérdezi, vagy inkább jelenti ki
Alan. – Két dolgot szeretnék megbeszélni veled.
– Oké.
Kissé nyugtalanít az egész. Alan Goodrich a domborodó
mellkasával, bozontos, ősz hajával és átütő, kék szemével
nagyon tekintélyt parancsoló. Óvatosan leereszkedik a
bőrkanapéra, és összekulcsolja a kezét az ölében.
– Először is tudnod kell, hogy lezajlott a hagyatéki eljárás.
Mivel a feleségem végrendeletével kapcsolatban nem merült fel
vitás kérdés, így hamarosan átutalják a kérdéses összeget.
Nyelek egyet.
– Ami ezt illeti… Mr. Goodrich, én nem érezném
helyénvalónak, ha megtartanám Gretchen pénzét.
– Szólíts Alannek.
– Oké, Alan. Úgy döntöttem, hogy jótékony célra fordítom.
Már fel is merült néhány szervezet, de ha van olyan ügy,
amelyet Gretchen fontosnak tartott, akkor szólj, és
gondoskodom arról, hogy ők is részesüljenek az adományból.
Bólint.
– Az asszisztensem majd küld egy listát.
– Emellett… ki szeretném kérni a véleményed. Szeretnék
kiadni egy nyilatkozatot a sajtónak arról, hogy milyen kapcsolat
fűzte Gretchent az apámhoz.
Alan elcsendesedik.
– Mármint csak akkor, ha nincs ellenedre – teszem hozzá
gyorsan.
– Voltaképpen ez szerintem is jó ötlet – feleli, és erős, kissé
éles vonásai ellágyulnak. – Gretchen utálta volna a gondolatát,
hogy az örökség ilyen médiafelhajtással jár számodra. Tényleg
szörnyen érezte magát amiatt, amit apád veled és anyáddal
művelt. Nem hinném, hogy bevett volna a végrendeletébe, ha
tudja, hogy azzal ilyen negatív figyelmet irányít rád.
– Elhiszem. – Amennyit megtudtam Gretchenről, abból
kiderült számomra, hogy nagy szíve volt.
– Úgyhogy tisztázd csak magad, fiam. Ideje, hogy a sajtó
kíméletesebben bánjon veled.
– Köszönöm, Alan.
Rövid bólintással nyugtázza a dolgot.
– Akkor most beszéljünk a másik kérdésről. Nem tudom,
hallottad-e, de épp egy második világháborús filmen dolgozom.
– Igen, hallottam.
– Jelenleg épp helyszíneket keresünk, és lassan elkezdjük a
szereplők kiválogatását is.
Keresztbe teszem a lábam, és hirtelen eszembe jut a tanács,
amit Maggie még Nassauban adott. Senki nem fog semmit csak
úgy felkínálni. Ha akarsz valamit, akkor küzdened kell érte.
Nem tudom biztosan, mire fut ki ez a beszélgetés, vagy miért
hozta szóba egyáltalán az új filmjét, de az világos, hogy nem
hagyhatom, hogy ez a lehetőség kicsusszanjon az ujjaim közül.
Maggie-nek igaza volt. Nem várhatom ölbe tett kézzel, hogy egy
jó szerep csak úgy megtaláljon. Ha akarom, akkor meg kell
szereznem magamnak.
– Ha már itt tartunk… – szúrom közbe halkan. – Igazából már
szerettem volna megkérdezni, hogy nem hallgatnál-e meg
valamelyik szerep kapcsán.
A rendező felnevet.
– Ben…
Próbálok nem bosszankodni a nevetésén, és nyomulok
tovább.
– Nem főszerepet kérek, Alan. Bármilyen szerep érdekel, még
a legapróbb is. Nagyon szívesen elmegyek a meghallgatásra.
– Ben…
– Csak adj egy esélyt.
– Pontosan ezt szeretném tenni – mondja, és újra nevetni
kezd. – Ha hagytad volna, hogy befejezzem, akkor már tudnád,
hogy felajánlom neked az egyik kisebb, de messze nem
jelentéktelen szerepet.
Minden ellenkező irányú erőfeszítésem dacára kiül az
arcomra a döbbenet.
– Ez most valami ostoba átverés?
Alan halványan elmosolyodik.
– Ne vágj már olyan döbbent képet. Már korábban is
mondtam, hogy mennyire tetszik a játékod.
– Igen, de azt hittem… – Nem fejezem be.
– Azt hitted, hogy csak a szám jár, mi? – Még szélesebben
mosolyog. – Hát nem. Abban a pillanatban tudtam, ahogy
elolvastam a forgatókönyv utolsó verzióját, hogy szeretném, ha
te is benne lennél a filmben.
Mielőtt még válaszolhatnék, egy Beethoven-szimfónia csendül
fel kissé mechanikus előadásban. Goodrich bocsánatkérő
tekintettel tengerészkék zakója belső zsebébe nyúl, és előhúz
egy pengevékony telefont.
– Bocsáss meg egy pillanatra. Ezt fel kell vennem.
Miközben Goodrich elhagyja a szobát, még mindig döbbenten
dörzsölgetem a homlokom. Alan Goodrich tényleg felajánlott
nekem egy szerepet a készülő filmjében? Jó, mivel ez egy
háborús dráma, biztos lesz benne akció is, a puskaropogást és a
robbanásokat pedig már megszoktam, de ennek végre mélysége
is lesz. És akkor még szó sem volt a tiszteletről és tekintélyről,
ami azzal jár, ha valaki egy Alan kaliberű rendezővel dolgozik
együtt. A kritikusok figyelmét minden bizonnyal már az is fel
fogja kelteni, hogy a nevemet egy Goodrich-filmmel hozzák
kapcsolatba, még akkor is, ha én vagyok Ben Barrett, az
ügyeletes rosszfiú.
Akár még az is előfordulhat, hogy eltűnik a nevem mellől a
„rosszfiú” jelző, és egyszerűen csak Ben Barrett, a színész leszek
a szemükben.
– Sajnos be kell fejezzük a beszélgetést – hallom Goodrich
sajnálkozó hangját. A rendező az ajtóban áll, a telefon még
mindig a kezében.
Odalépek, és a kezemet nyújtom.
– Semmi gond. Nekem is dolgom van még máshol.
Alan határozottan megrázza a kezem.
– Nyár végén kezdünk forgatni. A csapatom még a héten
felveszi a kapcsolatot az ügynököddel. Jó lesz így?
– Nagyszerű.
Amikor eljövök a birtokról, úgy érzem, mintha a föld felett
lebegnék. Hatalmas súly gördül le a vállamról, egy olyan
karrierhez tartozó frusztráció és elégedetlenség, amelyik olyan
irányba kanyarodott, amerre én sosem akartam menni. De most
újra visszatérhetek a megfelelő pályára, hamarosan pedig az
életem többi része is a helyére kerül.
De ne siessünk ennyire előre. Most jelenésem van egy
sajtótájékoztatón.
34

Maggie

Kora reggel van még, amikor az ifjúsági központ lépcsőjéhez

közeledem, és már észre is veszem a féltucatnyi tébláboló
riportert. Már a látványuktól ideges leszek. Hát nincs ezeknek
életük? Nincs hova hazamenniük? Nincsenek gyerekeik, akikről
gondoskodniuk kellene? Nincs jobb dolguk, mint hogy egy
hozzám hasonló senkit zaklassanak?
Szerencsére sikerült végre lezuhanyoznom és átöltöznöm, de
szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy még így is elég
nyúzottnak tűnök. Tegnap éjjel szemhunyásnyit sem aludtam.
Úgy általában nem sokat alszom mostanában. Lehetetlen is
lenne, amikor úgy hiányzik Ben, és úgy dolgozik bennem a
lelkifurdalás, amiért arra kértem, hogy menjen el.
De tegnap, miután éjjel kettőig hevertem tehetetlenül az
ágyban, úgy döntöttem, hogy ebből elég. A telefon után
nyúltam, hogy felhívjam, amikor eszembe jutott, hogy de hát
nincs is meg a hülye száma. Soha nem volt szükség arra, hogy
felhívjuk egymást vagy sms-t küldjünk, hiszen mindig az
átkozott lakásomban lebzselt.
Úgyhogy kirángattam Summert az ágyból, hogy segítsen
keresgélni a neten, és bár órákig kutattunk egy szám után,
amelyen kapcsolatba léphetnénk vele, csak egy címet találtunk,
ahová a rajongók írhatnak. Akkor ütöttük meg a főnyereményt,
amikor végre megtudtuk Ben ügynökének a nevét, de ahhoz
már túl késő volt, hogy felhívjuk az ügynökséget vagy e-mailt
küldjünk. Ami persze újabb álmatlan éjszakához, majd egy
meglehetősen szar reggelhez vezetett, amikor erőszakkal
kirángattam a fáradt testemet az ágyból, és meghallgattam
Gloria üzenetét a rögzítőn, amelyben arra kért, hogy jöjjek be
egy újabb megbeszélésre.
És most attól, hogy látnom kell ezt a sok idióta riportert a
bejárat előtt, csak százszor rosszabb lesz a már egyébként is
gyászos kedvem.
– Tudott arról, hogy Ben Barrett az öröksége negyedét a
Broger Központnak adományozta? – kiáltja az egyik újságíró,
amikor közelebb érek hozzájuk.
Egy másodpercre megállok. Mégis mi a fenéről beszél ez az
alak?
– Maggie! – szól egy másik. – Tudta, hogy Ben apja bigámista
volt?
Mi van?
Nem veszem a fáradságot arra, hogy válaszoljak az idióta
kérdésekre, inkább bemegyek, és azonnal az igazgatói iroda felé
veszem az irányt, miközben zúg a fejem az új infóktól. Hogyan
szereztek tudomást ezek Ben apjáról? És mi az ördögöt akartak
mondani azzal, hogy Ben a központnak adományozta az
örökségét?
– Maggie, de örülök, hogy bejöttél! – köszönt vidáman Gloria,
amikor belépek az irodájába.
Az arcán annyi öröm tükröződik, hogy ettől csak még jobban
összezavarodom. Leülök a látogatóknak fenntartott székbe, és
próbálok vidám kifejezést erőltetni a vonásaimra.
– Szia, Gloria – üdvözlöm én is, de a mosolygásra tett
kísérletem nem tart sokáig. – Úgy látom, még mindig zaklatnak
titeket az újságírók.
Gloria csak legyint.
– Majd csak elmennek egyszer.
Erre már tényleg felszalad a szemöldököm. Az éjszaka során
egy másik bolygóra kerültem volna? Néhány nappal ezelőtt még
teljesen kiakadt a sajtó jelenlététől. Ma viszont úgy tűnik, hogy a
legkevésbé sem zavarja, és nyugodtan viseli a helyzetet.
– Az egyik riporter említette odakint, hogy Ben valami pénzt
adományozott a központnak. Ez igaz? – kérdem, és kissé
kínosnak érzem, hogy semmit sem tudok a témáról.
Gloria sötét szeme hirtelen felragyog.
– Ötmillió dollár nem valami pénz, kedvesem. Még mindig
nem tértem magamhoz Mr. Barrett nagylelkűségétől.
Ötmillió dollár?
– Meg kell mondanom, teljesen lenyűgözött. Már maga a tény
is dicséretes, hogy Mr. Barrett az örökségének több mint a felét
gyermekekkel foglalkozó szervezetek között osztotta szét, de az,
hogy ilyen jelentős összeggel támogatja a központunkat? Ez
hihetetlenül nagylelkű gesztus.
– Nem bírom elhinni, hogy ezt tette – mormolom magam elé.
Aztán hirtelen rádöbbenek valamire. – De… Gloria, Ben
adománya azt jelenti, hogy az újságírók egy darabig még nem
mennek el innen.
Az igazgató arca ellágyul, a tekintetében megbánást látok.
– Maggie, előfordulhat, hogy a legutóbbi beszélgetésünk
alkalmával kissé túlreagáltam a dolgot. Leginkább amiatt
aggódtam, hogy milyen hatással lesz ez a felfokozott
médiafigyelem a központra, és mit fognak gondolni erről a
szülők. – Gloria a fejét csóválja, és láthatóan jól szórakozik
valamin. – De kiderült, hogy a legtöbbjük odavan az
ingyenreklámért, amit ez jelent nekünk.
– Komolyan?
Gloria határozottan bólogat.
– A legtöbben úgy érzik, hogy ez jót tehet a közösségnek, akár
még a városvezetés is észreveheti így, hogy mi történik az
irodáikon kívül. És most, Mr. Barrett nagylelkűségének
köszönhetően sok minden megváltozik – mondja, és
előrehajolva az asztalra könyököl, mert egyre izgatottabbnak
tűnik. – Ebből a pénzből teljesen felújíthatjuk a központot. Úgy
tervezzük, hogy kialakítunk egy új játszóteret, és építünk egy
oktatócentrumot azoknak a gyerekeknek, akik tanulási
nehézségekkel küzdenek.
– És mi lesz azokkal a nőkkel, akik azért jönnek ide, mert
menekülni akarnak egy bántalmazó kapcsolatból? Ők mit
fognak majd gondolni a sajtó jelenlétéről?
 – Ez a legjobb az egészben. A pénz egy részét arra fogjuk
fordítani, hogy egy másik helyszínen egy külön szálláshelyet
alakítsunk ki nekik. Ahol több hely és több segítő várja őket,
csodás lesz!
Eláll a szavam. A korábbi találkozásunk fényében nem
számítottam arra, hogy Gloria ennyire fog örülni annak, hogy
ilyen fordulatot vettek az események.
– Tehát akkor nem bánod, ha itt köröz a sajtó? – kérdezem
óvatosan.
– Nincs sok választásom – feleli száraz mosollyal. – Egy ilyen
összegű adomány esetében igenis lehet erre számítani. Emellett
pedig valóban jó reklámot jelent, amit nem vettem figyelembe,
amikor legutóbb beszéltünk.
Halkan felsóhajtok.
– Hát örülök, hogy valami jó sült ki ebből az egészből.
– Valami jó…, inkább valami elképesztőn fantasztikus – javít
ki Gloria. – És azt még nem is mondtam, hogy délutáni
szakköröket is indítunk majd a gyerekeknek. Dráma, zene,
művészet. Épp most vettem fel valakit, aki nyáron a
gyerekekkel fog dolgozni.
– Ez nagyszerű.
Gloria felemelkedik a székéből.
– Szeretném, ha találkoznál vele.
– Most?
Értetlen arckifejezésem láttán Gloria kissé elmosolyodik.
– Csak az én kedvemért, jó?
– Rendben – felelem, majd felállok, és az igazgatót követve
kilépek a folyosóra. A Broger Központban a legtöbb helyiség
nagyon kicsi, de van egy nagy tornatermünk, amelyet a
gyerekek télen és esős napokon használnak. Gloria a
tornaterem felé tart, nemsokára meg is állunk a viharvert
bejárat előtt.
– Később arról is szeretnék beszélni veled, hogy véglegesítsük
itt a helyedet – mondja lazán.
Majd kiugrik a szívem a mellkasomból.
– Komolyan?
 Gloria elmosolyodik.
– Nagyszerű munkaerő leszel, mert nagyon sok mindent
tudsz adni a gyerekeknek, Maggie.
Arra számítok, hogy előttem lép majd be a tornaterembe, de
ehelyett csak kinyitja az ajtót, és int, hogy menjek be.
– Te nem jössz? – kérdezem meglepetten.
– Á, nem – vonja meg a vállát. – Én már kaptam tőle
autogramot.
Autogramot?
– Várjunk csak, pontosan kivel is találkozom most? –
kérdezem.
– Az új drámatanárral – feleli Gloria vidáman, majd elsétál.
Értetlenül lépek be a tornaterembe, és egyből földbe
gyökerezik a lábam, amikor meglátom Bent.
– Hali, Piroska – üdvözöl, mély hangja visszhangzik a
tornaterem falai között.
Nyelek egyet. Istenem, de jól néz ki. Kopott, kék farmert visel,
szűk, fekete pólót és bakancsot. Megborotválkozott, amióta
láttam, de markáns vonásain a megszokott, rosszfiús érzékiség
uralkodik, tökéletes ajka pedig annyira csókolnivaló, hogy
beleremegek.
– Mit keresel te itt? – nyüszítem.
Ben ráérős léptekkel átvág a kifényesített padlójú termen, a
szívem minden lépésével gyorsabban kezd verni. Amikor végre
megáll előttem, már olyan hevesen dobog, mintha valaki a
bordáimon dörömbölne, és hallom, ahogy a vér lüktet a
fülemben.
– Ingyenes színjátszóműhelyt tartok majd itt a nyáron – feleli
Ben elbűvölő mosollyal.
Csak bámulok rá.
– Miért?
Megvonja a vállát.
– Mert ráérek. Úgy gondoltam, egész jó buli lesz.
– De miért pont itt? – dadogom. – Biztos vagyok benne,
nagyon sokan komoly összegeket fizetnének azért, hogy te tarts
nekik drámaórát.
 – Még nem jöttél rá, hogy engem nem érdekel a pénz?
Fogalmam sincs, hogy mit feleljek erre. Száz kérdés hintázik a
nyelvem hegyén, de kényszerítem magam, hogy ne most tegyem
fel ezeket. Ebben a pillanatban nem számít, hogy miért
ajánlotta fel Ben a pénzt a központnak, vagy hogy miért is van
itt pontosan. Nem számít, mert fontosabb dolgokról kell
beszélnünk. Nekem kell valami fontosabbról beszélnem.
– Sajnálom, hogy arra kértelek, hogy menj el – bukik ki
belőlem.
– Minden jogod megvolt hozzá – feleli, majd kinyújtja a kezét,
és megsimítja az arcomat.
Visszatartom a lélegzetem, várom, hogy magához húzzon,
várom a csókját. De az nem jön.
Ehelyett Ben arcára lelkifurdalás ül ki, és visszahúzza a kezét.
– Feldúltam az életedet, bébi. Nem hibáztatlak azért, hogy
kitetted a szűrömet – mondja, majd nyel egyet. – Tudtam, hogy
addig nem szerezhetlek vissza, amíg rendbe nem hoztam
mindent.
– Nem dúltad fel az életemet, Ben – felelem. Közelebb lépek,
és a mellkasára szorítom a tenyerem. – És én is rájöttem néhány
dologra.
– Például mire? – kérdi, aztán megfogja a kezem, és finoman
átteszi a bal oldalára, a szíve fölé. A bőrömön érzem a dobogást,
és mosolyt csal az arcomra a tudat, hogy az ő szíve is épp úgy
kalapál, mint az enyém.
– Rájöttem, hogy nem baj, ha egy kis bonyodalmat beengedek
az életembe, mert időnként a zűrzavar jobb, mint az egyedüllét.
Mint a magány.
– Magányos vagy?
– Amióta elmentél, igen – vallom be. – De én nem azt értem
magány alatt, amit más értene. Én nélküled vagyok magányos.
Hiányoztál, Ben.
Kinyújtja a kezét, és átkarolja a derekamat.
– Te is hiányoztál nekem, Piroska.
– Tényleg?
– Igen. Átkozottul.
 És ezzel elsöprő erejű csókot nyom az ajkamra, egy tipikusan
rá jellemző, nyers és mohó csókot, amitől a lélegzetem is eláll. A
nyaka köré fonom a karom, és már tuszkolom is be a nyelvem a
szájába, mert többet akarok, többre van szükségem.
Ben az, aki végül megszakítja a csókot, halkan a fülembe
nyög, miközben a keményedő farkát jól érezhetően a
köldökömhöz préseli.
– Abba kéne hagynunk – mormolja, a meleg leheletét a
homlokomon érzem. – Bármikor ránk nyithatnak.
– Akkor folytassuk ott, ahol csak ketten vagyunk. Biztos
vagyok benne, hogy a Lester Hotelben van néhány szabad
szoba – ugratom.
Ben felvillantja hollywoodi mosolyát.
– Talán majd később. Előbb tisztáznunk kell néhány dolgot.
– Tudhattam volna, hogy rögtön követelőzni fogsz.
– Szeretném itt és most egyértelművé tenni, hogy soha többé
nem hagylak el – jelenti ki Ben szigorú hangon. – Ha nem örülsz
ennek, akkor szar ügy.
– De, örülök neki – biztosítom róla, és próbálom elfojtani a
mosolyomat. – Én sem megyek sehova.
– Még akkor se, ha a sajtó megint az arcunkba mászik? –
Kobaltkék szeme elfelhősödik. – Mert ez tényleg csak idő
kérdése, bébi. Ha együtt leszünk, hozzá kell szoknod a
hiénákhoz.
– Ha az együttlétünk azzal jár, hogy néhanap lefotóznak,
akkor hajlandó vagyok meghozni ezt az áldozatot – jelentem ki
én is, majd felvonom a szemöldököm. – Ahogy már mondtam,
nem megyek sehova.
Ben újabb akadályt gördít elém.
– Még akkor sem, ha arra kényszerítelek, hogy vegyél ki
szabadságot, és gyere el velem Prágába, amikor elkezdődik Alan
Goodrich új filmjének forgatása?
Alig kapok levegőt.
– Szerepet adott neked?
– Bizony. És rendes szövegem is van meg minden, nem csak
autós üldözés.
 – Te jó ég, hát ez igazán remek! – ragyog fel a szemem. – Még
sosem voltam Prágában.
– Sajnos nem maradhatsz sokáig – figyelmeztet Ben. – Anyám
már alig várja, hogy elkezdhesse szervezni az esküvőt.
Meredten bámulok rá.
– Elnézést, mit mondtál? Mintha esküvőt hallottam volna.
– Jól hallottad – vigyorog rám szégyenlősen. – Azt el is
felejtettem mondani, hogy valamikor majd összeházasodunk.
Mondjuk egy év múlva? A dátumot te választhatod ki.
Hangosan felhorkanok.
– Milyen kedves tőled!
Ben keze lejjebb csusszan, és megfogja a fenekem.
– Azt mondod, hogy nem akarsz hozzám jönni?
– Akkor most megkéred a kezem? – tudakolom.
Ben kék szeme pajkosan csillog.
– Á… inkább azt mondom, hogy szeretlek, és nagyon is el
tudom képzelni, hogy hosszú távon legyen belőlünk valami.
A szívverésem kihagy egy ütemet.
– Azt én is el tudom képzelni.
– És?
Ben várakozó tekintetét keresem.
– És mi?
– Mi van még?
– Mégis mit akarsz még?
– Hát én most mondtam, hogy szeretlek! – méltatlankodik. –
Most erre komolyan nem reagálsz semmit?
– Ja, igen – felelem, és ezzel én is lecsúsztatom a kezem a
hátán, és megmarkolom a fenekét. – Én is szeretlek.
Ben felnevet, majd ajkát az enyémhez emeli.
– Még szép, hogy szeretsz. Hiszen én vagyok Ben Barrett,
emlékszel?
 ELLE KENNEDY
a New York Times, a USA Today és a Wall Street Journal
sikerlistáinak állandó szereplője, Kanadában, Toronto egyik
külvárosában nőtt fel, és angol szakon végzett a York
Universityn. Már egészen fiatalon tudta, hogy író akar lenni, és
kamaszkorában már aktívan készülni kezdett rá, hogy az álom
megvalósuljon. Szereti az erős női karaktereket és a szexi,
domináns férfi hősöket, illetve azt, ha a történet perzselő és
veszélyes, és van benne egy kis izgalom!
Elle örömmel veszi az olvasói véleményeket. Látogasd meg a
honlapját a www.ellekennedy.com címen, vagy iratkozz fel a
hírlevelére, hogy értesülj a közelgő megjelenésekről és exkluzív
részleteket olvashass. Elle-t megtalálod a Facebookon is
(ElleKennedyAuthor), a Twitteren (@ElleKennedy) vagy az
Instagramon (@ElleKennedy33).
 MÉLTATÁSOK

„Nagyon jó volt olvasni ezt a könnyed, édes, olykor vicces,

romantikus történetet. (…) Összegezve azt kell mondanom,
olyan ez a történet, mint egy tündérmese, ahol a szereplők
rekordidő alatt egymásba szeretnek. Egy jó sztori, szerethető
karakterekkel, amiben tökéletes arányban találhatók a vicces és
forró jelenetek.
Semmi negatívumot nem tudok mondani a könyvről, élveztem
az elejétől a végéig, csak úgy faltam az oldalakat.”
– Vivien olvasókuckója, vivien-olvasokuckoja.blogspot.com

„Ez a történet olyan perzselő, hogy a szexuális feszültség és a

lapokról áradó tűz szinte megégette az ujjamat! Imádtam Bent
és Maggie-t. A kapcsolatuk nagyon heves, az élcelődő
párbeszédek pedig igazi bónuszt jelentettek. Ben segítségével
Maggie túl tudott lépni a saját szabályain, és belátta, hogy élnie
is kell egy kicsit. Maggie segítségével pedig Ben lépett túl a
drámán, és a lányban biztos menedékre talált a világ elől.
Imádtam őket, imádtam a kettejük kapcsolatát és imádtam ezt a
történetet is! 5 csillag!”
– R. Roy, amazon.com

„Ebben a történetben nem a szellemes párbeszédeket szerettem

a legjobban vagy az instant vonzalmat, de még csak nem is a
szexet, hanem azt, amit ez a két ember hozzáadott a másik
életéhez. Maggie észre sem vette, mennyire magányos, míg Ben
el nem tűnt az életéből, Ben pedig megtanulhatta, hogy nem
mindenkit a hírnév illúziója vonz, hanem a valóság, ami
cseppet sem megjátszott.”
– J. J., amazon.com
„Nagyon gyorsan elolvastam, egy szempillantás alatt a végére
értem, és még így is többet akartam! Imádtam Bent, nem
érdekelt, hogy pimasz, mert Maggie azért mindig helyre tette. És
meg is kellett dolgoznia rendesen a lány kegyeiért! Imádtam,
ahogy Ben megpróbált Maggie-ről gondoskodni, apránként
lebontani a lány érzelmi védőfalait. Nagyon tetszett, ahogy
rávette Maggie-t, hogy a munka és az iskola világán túl is éljen
egy kicsit, és az is szuper volt, mennyire különlegesnek
érezhette magát Maggie, amikor Ben elröpítette lazítani a
Bahamákra, amire a lánynak már nagyon nagy szüksége volt.
Imádtam, hogy a szexen túl már mást is akartak egymástól,
elkezdték feltárni a múltjukat, és érzelmileg is kapcsolódni
kezdtek.
És igen, a szexjelentek perzselően forróak voltak, és minden
létező helyszínen kipróbálták (zuhany, konyhapadló, még egy
magánrepülőn is), de az érintett meg leginkább, amikor az
ágyban érzelmileg is kötődni kezdtek – a szemem is könnybe
lábadt ezeken a jeleneteken. Csak remélni tudtam, hogy Maggie-
nek lesz bátorsága belekapaszkodni a legjobb dologba, ami
valaha történt vele, és rájön, hogy az életben nem muszáj
választania. Mindent megkaphat, ha hajlandó dolgozni érte.”
– Auntee, Goodreads.com

„A Bad Apple rögtön az izgalmak csúcspontjával indít, egy

rettentően kínos (és szexi) első találkozással Maggie és Ben
között. Cseppet sem szokványos megismerkedésüket követően
Bennek kicsit futnia kell a lány után, aki csak úgy megy bele a
kapcsolatba, ha kitűzik a »szavatossági idejét«. És ez a kapcsolat
aztán heves, nem is kicsit. Azt hittem, a történetben több lesz a
tűz, mint az érzések, de mindkettőből kaptunk egy-egy adagot.”
– Kim, Goodreads.com