1

Vezérszerep, újítás, ars poeticák

(Góg és Magóg fia vagyok én…, Új vizeken járok)

Ady Endre sajátos („adys”) költői hangjára harmadik kötetében, az Új versekben

talált rá. Ezekkel a versekkel kapcsolatban a korabeli olvasók számára nem az volt a
fő kérdés, hogy szépek-e, vagy nem, hanem az, hogy értik-e, vagy nem.

jellemzői: - én kultusz, különleges egyéniség, vezérszerep: lázadó, meg nem értett,

magányos vezér, (ambivalens) hangnem: büszkeség, dac, szorongás
(Góg és Magóg fia vagyok én…, A Tisza-parton, A magyar Ugaron, A
Hortobágy poétája, Egy párisi hajnalon)
- többértelmű, bonyolult szimbólumrendszer: földrajzi, történelmi, bibliai,
mitológiai szimbólumok (Góg és Magóg fia vagyok én…), a személyes
életéhez kapcsolódóak: bor, hangszer (A fekete zongora)
- a szimbólumok nagy kezdőbetűvel való jelölése: Élet, Holnap stb.
- különféle irányzatok szimultán jelenléte: szimbolizmus, szecesszió.
dekadencia (pl. Léda-versek)
- a közvélemény provokálása (pl. látomásos tájköltészet, Léda-versek)
- célja: szakítás az időszerűtlenné vált magyar költői hagyománnyal (a
népnemzeti irányzat kifejezésmódjával, elavult értékrendjével pl.
Szabolcska Mihály Arany Jánost és Petőfit utánzó költészete), a 20.
századi ember életérzésének kifejezése (szorongás, a világ egésze
széthullásának, a lélek töredezettségének nyugtalanító tapasztalata)
- versszövegei sajátossága: a hagyományosnál lazább, zökkentett
versritmus, szavak, szerkezetek, mondatok ismétlése (lásd. Karinthy
Frigyes Ady paródiáit)

2 ars poetica

Góg és Magóg fia vagyok én… (1905)

Góg és Magóg fia vagyok én,

Hiába döngetek kaput, falat
S mégis megkérdem tőletek:
Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?

Verecke híres útján jöttem én,

Fülembe még ősmagyar dal rivall,
Szabad-e Dévénynél betörnöm
Új időknek új dalaival?

Fülembe forró ólmot öntsetek,

Legyek az új, az énekes Vazul,
Ne halljam az élet új dalait,
Tiporjatok reám durván, gazul.

De addig sírva, kínban, mit se várva

Mégiscsak száll új szárnyakon a dal
S ha elátkozza százszor Pusztaszer,
Mégis győztes, mégis új és magyar.
 2

Góg és Magóg: a Bibliában szereplő, Istentől elhagyott, megátkozott pogány népek

fejedelmei. Góg és Magóg népét a hagyomány szerint Nagy Sándor kőfallal és érckapukkal
zárta be a hegyek közé, hogy ne háborgassák a birodalmát. Idővel a szkítákkal azonosították
ezt a népet. Ez késztette Anonymust arra, hogy a magyarokat tőlük eredeztesse. Szerinte
Magógról nevezték el a magyar népet. Bilek című cikkében Ady a következőket írja: „Góg és
Magóg népét érckapukkal zárták el, de Góg és Magóg népe legalább döngethette ezt az
érckaput. A mi népünk ezt sem teheti”.

Verecke: a Vereckei-szoroson jöttek be a honfoglaló magyarok.

Dévénynél: a történelmi Magyarország nyugati kapuja. Dévénynél ért a Duna magyar

területre.

Vazul: Árpád-házi herceg, aki összeesküvést szított Szent István ellen. Büntetésül István
megvakíttatta és fülébe ólmot öntetett, alkalmatlanná téve az uralkodásra, fiait pedig
száműzte.

Pusztaszer: Anonymus krónikája szerint 896-ban itt kötötte meg a hét honfoglaló vezér a
vérszerződést, itt tartották meg az első törvénykező gyűlést. Feltételezett helyén állították fel a
millennium évében, 1896-ban az Árpád Emlékművet. Mivel a hazafiaskodó ellenzéki koalíció
előszeretettel hivatkozott az ősmagyar múltra, Ady szemében Pusztaszer az elmaradottság
jelképe lett.

- ez a cím nélküli vers áll a kötet élén, kétszeresen vezérvers: 1. kiemelt helye miatt,
2. a benne megnyilatkozó költői én vezérnek tekinti magát, az új honfoglalás
vezérének, Góg és Magóg leszármazottjának (önmitologizálás)

- az összetett (földrajzi, történelmi, mitológiai) jelképrendszer problémái: az első sor

hivatkozása Góg és Magóg népére előfordult már korábbi cikkében (Bilek,
Nagyváradi Napló, 1903), és valamennyi szimbólum (Verecke, Dévény, Pusztaszer)
megtalálható prózai írásaiban. A négyszakaszos verset talán túlságosan is
megterheli a jelképes értelmű tulajdonnevek halmozása, mivel jelentésük korántsem
magától értetődő (nem volt az a megírás időpontjában sem). Például Vazul
szerepeltetése külön gondot jelentett az értelmezőknek: hogyan képviselheti a
pogány lázadó az újat - érveltek -, mikor Szent István király ellen lázadt, akinek a
magyarság fönnmaradását köszönheti? De Adyt nem a történelmi szerep érdekelte,
hanem a XX. század eleji következményei. A Szent Istvánra hivatkozó állam és
egyház rendíthetetlennek látszó, elnyomó hatalmával szemben önmagát is pogány -
az ősi, romlatlan magyarságot képviselő - lázadónak érezte.

- műfaj: ars poetica: A vers programot ad, mégsem kiáltványszerű, mert a költői
magatartást állítja előtérbe. Egyszerre kihívó, támadó, küldetésében bizonyos és
ugyanakkor a küldetés sikerében nem bízó: a „hiába” és a „mégis” meghatározó
szavai a versnek. Király István irodalomtörténész, Ady-kutató „mégis-morál”-nak
nevezte ezt a költői magatartást. A küzdésvágy és a reménytelenségérzet
kettőssége állandó és alapvető élménye Ady költészetének. De a hangsúly hol az
egyikre, hol a másikra esik. A Góg és Magóg fia vagyok én… esetében a roppant
akadályok csak növelik a költői én elszántságát; nemcsak a szerep, a küzdelem
látszik elrendeltnek, hanem a küldetés végső sikere is („mégis győztes” a dal); a lírai
én egyszerre vallja magát az ősi, Keletről hozott értékek örökösének (2. szakasz 1-2
 3

sora) és a modern Nyugat értékeit közvetíteni akaró, nyugati (Dévény) irányból

tervezett honfoglalás vezérének (2. szakasz 3-4 sora) az új magyar költészet
megteremtőjének; helyzete kettős: büszkén vallja magát a magyarsághoz tartozónak,
s lázad a magyarság elmaradottsága ellen, ez az elmaradottság a nyugati kultúra
hazai elterjesztésével számolható föl.

- versbeszéd: személyes, én-beszéd, ambivalencia jellemzi: szenvedély, büszkeség,

lázadás, bizonytalanság, kétségbeesés, bezártság-érzés (a Kárpátok földrajzi jelkép
a jelen bezártságára utal), hódítási vágy, dac (mégis-morál) ötvöződik benne.

- vershelyzet: metaforikus, a költői én mitikus alakként jelenik meg, ősi keleti

uralkodók leszármazottja.

- a vers szervező elve az ellentét: 1. érvényes ez a már említett ambivalens

hangnemre. 2. a lírai én sajátos helyzetére, magatartására: magányos, újítani akaró
hős az elavult hagyományt (Pusztaszer) képviselő többséggel szemben, a
kiválasztottság tudata egyszerre tölti el magabiztossággal (1. sz. 1 sorának, a 2. sz.
1-2. sorának kijelentő mondatai) és bizonytalansággal (az 1. és 2. szakaszok kérdő
mondatai); a lemondás, reménytelenség és űzöttség érzése mellett ott van a
büszkeség, az elhivatottság, a dac és a küzdésvágy szenvedélyes megvallása (4.
szakasz). 3. a vers értékszerkezetére: az értékszembesítés során a költői én a régi,
elavult értékrendet állítja szembe az általa képviselt újjal.

- kulcsszavak: új (6), dal (4), mégis (4), én (3), magyar (2).

Forrás: internet: Alkotói portrék a magyar irodalomból

Pethőné Nagy Csilla: Irodalom 11./2
Iránytű
tanári jegyzet
 4

Új Vizeken járok (1905)

Ne félj, hajóm, rajtad a Holnap hőse,

Röhögjenek a részeg evezősre.
Röpülj, hajóm,
Ne félj, hajóm: rajtad a Holnap hőse.

Szállani, szállani, szállani egyre,

Új, új Vizekre, nagy, szűzi Vizekre,
Röpülj, hajóm,
Szállani, szállani, szállani egyre.

Új horizonok libegnek elébed,

Minden percben új, félelmes az Élet,
Röpülj, hajóm,
Új horizonok libegnek elébed.

Nem kellenek a megálmodott álmok,

Új kínok, titkok, vágyak vizén járok,
Röpülj, hajóm,
Nem kellenek a megálmodott álmok.

Én nem leszek a szürkék hegedőse,

Hajtson szentlélek vagy a korcsma gőze:
Röpülj, hajóm,
Én nem leszek a szürkék hegedőse.

- kiemelt pozícióban van: a kötet záróverse

- műfaj: ars poetica, az új felfedezésének, megismerésének vágya fogalmazódik meg

benne, a múlt, az elavult, az unalomig ismert világ elutasítása, az egyéniség
kiteljesedéséhez ismeretlen (lelki, érzelmi) dimenziók felfedezése szükséges, ez
kockázatos vállalkozás (félelmes az Élet)

- a vers kulcsszavai: új (7), ehhez kapcsolódik: Holnap, szűzi, szállani, röpülj,

horizonok, Vizek

- vershelyzet: metaforikus, belső utazás, örökös mozgás, az ismeretlen csábítása

- versbeszéd: személyes, szenvedélyes, az ismétlések hangsúlyozzák a költői én

elhatározását

- motívumok, képek, alakzatok jelentésképző szerepe: a szöveg az utazás

motívumrendszerére épül: (az utazás nemcsak a külvilág megismerését jelenti,
hanem belső, önmagunk megismerésére irányuló cselekvés is, beavatás,
intertextualitás: Vörösmarty: Csongor és Tünde: Csongor utazása, Krúdy Gyula alter
egójának, Szindbádnak az utazásai emlékekben, álmokban, vágyakban), a Víz (lelki
folyamatok jelképe), hajó, evezős, horizonok; ezek a motívumok jelképrendszerré
szerveződnek, (ez a jelképrendszer jóval egyszerűbb, érthetőbb a nyitó vers
 5

szimbólumrendszerénél), az ismétlések szerepe a költői én új iránti igényének,

türelmetlen megismerés vágyának hangsúlyozása

- szerkezet: 5 szakasz, 2 egymással ellentétes szerkezeti egységre tagolódik: I.

szerk. egység 1-3. szakasz: az új igénylése: 1 sz. önmaga bátorítása: „Ne félj,
hajóm, rajtad a Holnap hőse,” 2-3. szakasz: az új, az ismeretlen világ, az Élet
teljessége megismerésének vágya, ez a vágy örökös nyitottságot, az új iránti
szakadatlan fogékonyságot igényel a személyiségtől: „Szállani, szállani, szállani
egyre” (a szállani főnévi igenév könnyedséget, szabadságot is jelöl), „Új horizonok
libegnek elébed,/ Minden percben új, félelmes az Élet”; II. szerkezeti egység: 4-5.
szakasz: a régi, a megszokott elutasítása: „Nem kellenek a megálmodott álmok,” „Én
nem leszek a szürkék hegedőse,”; hegedős: középkori vándorzenész, énekmondó, a
hegedű a lanthoz hasonlóan költészetjelkép (intertextualitás: Vörömarty Mihály: A
vén cigány, Arany János: A walesi bárdok); a szakaszok zárt szerkezetűek: ugyanaz
a sor nyitja és zárja mindeniket, ez a végzetszerűségre, megváltoztathatatlanságra
utalhat.

- a lírai én magatartása: akár a legtöbb Ady-versben a költői én magányos, meg nem

értett, szemben áll a közösséggel (egyén kontra tömeg), ő a Holnap hőse, a többiek
a szürkék, az én és az ők között kölcsönös az ellenszenv, az én elutasítja az ők
kiszolgálását, lenézi a parton maradottakat, az ők röhögnek a merész, szokatlan
kalandot átélő én-t.

- sajátos megismerési mód: az új, az ismeretlen megismerése sajátos módon, nem a

ráció, hanem az intuíció alapján történik, a lírai én ösztöneire, megérzéseire bízza
magát: „részeg evezős”, ez a megismerés mámoros.

Intertextualitás: Charles Baudelaire: Az utazás, Arthur Rimbaud: A részeg hajó

Olvassátok el ezt a két verset. Szépek, elgondolkodtatóak. Értő olvasókra várnak.

Rátok. Ha többet akartok róluk tudni, nézzetek utána pl. a sulineten, de csak a saját
értelmezésetek, olvasatotok után. Jó utazást a költészet végtelen vizein! (SZ.I:P.)

Baudelaire: Az utazás
Maxime du Camp-nak

A kisdiák mereng mappán és tarka képen

s a Mindenség neki mint lelke éhe, tág.
Óh, mily nagy is a föld a lámpák fénykörében,
s ha már emlékezünk, mily kicsiny a világ!

Egy reggel indulunk, és velőnk teli tűzzel,

és fájó dac dagaszt, s keserü vágy izen,
megyünk, s a kósza kedv táncos habokra űz el,
ringatva végtelen lelkünk véges vizen.

Van, akit futni készt megútált hona szennye,

van, kit bölcsője zord titka űz, s van olyan,
 6

ki csillagot figyelt, s behúllt egy női szembe,

s most vészes illatú Circéjétől rohan;

hogy ne bűvölje őt állattá a boszorkány,

fut és teret iszik, fényt és égi parázst,
húsába jég harap, s a réz nap, rája-forrván,
lassan lemossa majd arcán a csókmarást.

De igaz utazók azok csupán, kik mennek,

hogy menjenek, s szivük mint léggömb ring odább,
kik bolygó végzetük sodrától nem pihennek,
s ezt hajtják egyre csak, nem tudva mért: Tovább!

kikben száz alakot, mint a felhők szeszélye,

ölt a vágy, s mint ujonc harcost ágyúk heve,
vonz új és változó, titkos kéjek veszélye,
miknek még emberi nyelven nem volt neve!

S mi csak forgunk, iszony! és ugrunk, meggyötörve,

mint pörgettyűk s golyók, - álmunkban is igáz
a vad Kiváncsiság, mint zord Angyal, ki körbe
a vágtató Napok csóváival csigáz.

Furcsa sors a miénk: a Cél, míg űzzük, illan,

s mindegy, hová libeg, hisz úgy sincsen sehol!
De az Ember elé remény reményre csillan
s pihenést úgy keres, hogy őrültként lohol.

Nagy, három-árbocos lelkünk Ikáriába

vágyik s fedélzetén hang zendül: "Part!" - s a hírt
a kosárból a hang bolond hévvel kiáltja:
"Üdv! hírnév! szerelem!" - s fúj, poklok! itt a szirt!

Mert minden part, melyet jelent az őr, ki fent űl,

ma még Arany-Sziget, jósors-igérte táj,
felé a képzelet dús orgiákra lendűl,
de csak zátonyra lát, ha pirkad a homály.

Óh, tündéri hazák szegény, bús őr-hajósa

Verjük bilincsbe őt, vagy vessük vízbe tán?
Csak sir, Amérikák hibbant mámoru jósa,
és sósabb ár tolong a délibáb nyomán.

Így a vén vándor is, míg lába szennybe bágyad,

még légbe szimatol és szeme hályoga
Édent sejt arra is és csábos Cápuákat,
hol rossz gyertyán dereng vak viskók vályoga.
 7

Ti csodás utasok! hadd olvasunk ma drága

meséket szemetek tengermélyeiben!
Nyíljon emléketek kincses ládája tágra,
hol csupa éther- és csillag-ékszer pihen.

Bár gőz s vitorla nincs, utatok láza rázzon!

Rablelkünket tovább ne búsítsa retesz,
dús rajzot fessetek s lelkünk feszül, mint vászon,
mit emlékeitek látköre keretez.

Mi mindent láttatok?

"Láttunk csillagvilágot,
hullámokat, sivó homok síkságait,
s bár váratlan veszély sokszor vad szirtre vágott,
úntuk gyakran magunk, úntuk, akárcsak itt.

A nap dicső tüze a lila óceánon,

s dicsőült városok a húnyó nap tüzén,
felgyújtották szivünk, hogy elmerűlni vágyjon
vad láza, hol felé hívón zendűl a fény.

Láttunk dús tájakat, városok gazdag ormát,

de nem vonzottak úgy, olyan rejtelmesen,
mint azok, miket a felhők szeszélye formált.
És vágyunk egyre nőtt, tovább, sejtelmesen!

- A kéj nyomán a vágy csak kínzóbb és erősebb.

Óh, Vágy, vénhedt fa, te, csak trágyád a gyönyör,
s míg egyre vastagabb kérgű lesz ősi törzsed,
ágad a nap felé még közelebbre tör!

Meddig nősz, szörnyü fa? sudárod buja kedve

ciprusnál szökkenőbb? - De mégis, gyűlt a kép,
sok gondos rajz, mohó, nagy képeskönyvetekbe,
fivérek, akiket vonz minden messzi szép!

Köszöntöttünk ezer orrmányosan iromba

bálványt és trónt, amely ékszertömbként ragyog,
sok remek palotát, hol a tündéri pompa
bús vággyal rontaná minden bankárotok;

ruhákat, melyeket látni is mámorító,

 8

nőket, kiknek fogán s körmén kármin a lakk,

tudós bűvészt, kihez hizelgőn kúsz a kígyó...

S tovább, mit még? tovább!

"Óh, gyermeki agyak!

Hogy ne feledjük el a legfontosabb dolgot,

mely keresetlen is mindíg szemünkbe tűnt,
míg lábunk a komor lépcsőn fel és le bolygott,
láttuk az örökös, únott látványt, - a Bűnt:

a nőt, hogy buta és silány rabszolga-gőggel

mint imádja magát, gúny- és csömörtelen,
s a férfit, hogy vad és falánk kényúr a nőkkel,
bár rabok rabja és a szenny közt förtelem;

hóhért, ki édeleg, mártírt, ki könnyet ont és

ünnepet, melyet a vér szaga fűszerez;
zsarnokot, kit kiélt ronccsá hatalma ront és
népet, melynek gyönyört szégyenkorbács szerez;

láttunk nem egy hitet, hasonlót a miénkhez,

egekre kúszni bús ostromra; szenteket,
kik mint, puhúlt inyenc, ha dunnás ágyat élvez,
kéjűl keresik a szőr-övet és szeget;

láttuk, hogyan fecseg az ész ittas bolondja,

az Emberfaj, amely máig sem változott,
duhaj, agóniás dühhel istenre rontva:
- »Én másom, mesterem, óh, légy megátkozott!«

S láttunk bölcsebbeket, Téboly merész csapatját,

kik futják ezt a nyájt, hol Végzet a karám,
s maguk az Ópium roppant ölébe adják!
- Ez az örök körút a földgömb szűk porán..."

Hej fanyar, lecke ez, leckéje az utaknak!

Ma, tegnap, holnap és örökre a világ
egyhangú, kicsi hely, rossz ketrecet mutat csak,
unalom-sivatag fájó oázisát!

Menni, maradni jobb? Maradj, ha tudsz te tűrni,

menj, ha kell. Van, ki fut és van, ki sutba űl,
 9

s az éber és gonosz ellent le tudja gyűrni,

az Időt! Jaj, de hány lohol szünetlenűl:

bolygó zsidó gyanánt, apostolként rohannak,

nekik már se vasút, se hajó nem elég
az átkos Bajvivó elől elfutni! s vannak
kik ott vívnak, ahol bölcsőjük a vidék.

Ám ha nyakunkra hág végűl a Gladiátor,

megint remélhetünk, kiáltva: Vár az út!
S mint mikor kínai vizekre vont a bátor
vágy, s néztük a habot, s a szél hajunkba fútt,

megyünk majd: vár reánk az Árnyak Óceánja,

s mint ifjú utasé, szivünk friss lesz s vidám.
Hallga! figyeljetek az édes, bús danára,
ezt zengi: "Erre mind, aki enni kiván

lótuszt, mely illatos! Csodák gyümölcsszüretje,

amelyre szívetek éhes, itt vár csupán,
jertek, halk s különös mámorral a szivekre
csak itt vár a soha nem szűnő délután!"

S a kísérteti hang mind ismerősebb s hívebb,

holt Pyladeseink karja tárúl ki ránk,
"Elektrádhoz evezz! itt megfrissül a szíved!" -
zengi a nő, kinek térdét csókolta szánk.

Halál! vén kapitány! horgonyt fel! itt az óra,

óh, untat ez a táj! Halál! Fel! Útra már!
Bár várjon tintaszín ég s víz az utazóra,
tudod, hogy a szivünk mégis csupa sugár!

Töltsd bőven italod, üdítsen drága mérge!

Így akarunk, amíg agyunk perzselve gyúl,
örvénybe szállani, mindegy: Pokolba, Égbe,
csak az Ismeretlen ölén várjon az Új!

Tóth Árpád fordítása

Rimbaud: A részeg hajó (1871)

Hogy jöttem lefelé egykedvű, vén vizeknek

Folyásán, vontatóim már nem jöttek velem:
Lármás rézbőrű raj közt céltábláúl sziszegtek
Bepingált cölöpökhöz nyílazva meztelen.
 10

De hogy mi sorsra jutnak, mindegy volt nékem ez,

S hogy búzám belga búza, vagy hogy gyapotom angol, -
Alighogy véget ért a parti, furcsa hecc,
Vizek szabadja lettem, ki vígan elcsatangol.

És tél jött, szörnyü zaj közt s engem, kiben siket

Csend hallgatott tunyán, mint a gyermekagyakban,
Felvett az ár: s ha süllyed egy málló félsziget,
Nem szállhat a habokba dicsőbben és vadabban!

Kegyes volt a vihar: a tengerig vetődve

Tíz éjen át lebegtem vidám parafaként
A mélyen, mely a romlás örök hömpölygetője,
S nem néztem: vaksi lámpás vet-é utamra fényt?

Fenyő-ducos begyembe zöld víz lágy íze folyt,

Mint almák hűvös húsa csúszik a gyermek-torkon;
S hányások s bornyomok, sok kékes lomha folt
Letisztúlt rólam és levált a kormány s horgony.

Azóta egyre fürdök a roppant tengerek

Költészetében, melybe csillog csorog és béke
S nyelem e zöld azúrt, hol fulladt emberek
Lebegnek olykor mélán s mintegy gyönyörben égve,

Mert kékes színüket átfesti drága mámor

S ringatja enyhe rengés a réz-szín nap alatt,
S nincs alkohol, csitítóbb, se dal, mely ily puhán szól,
A rőt s rosszízü vágyak ettől megalszanak!

S villámtépett eget s tölcsért, mit a vihar hajt,

S a mélységek hintáit s kanyargó áramát
Láttam s az alkonyt s hajnalt: ez izgatott galambrajt,
S olyast is, mit az ember, ha sejt is, sohse lát.

Láttam sülyedt napot, vad titkokkal befolyva,

Míg alvadt messzeségek violája ragyog
S hallottam, mintha antik tragédiát dalolna,
Messzire elhörgő zajt s mely reszket és gagyog.

S vakító hó-csucsokról álmodtam zöldszin éjen,

Míg messze tengerszemhez rejtelmes útra kelt
Az óceánok csókja: izes áram a mélyben
S mentem vele s a sárga s kék foszfor énekelt.

És át sok hónapon, mint ha dagály robog

A sziklahátak ellen: holdkóros vízi csorda,
Rohantam, nem törődve, hogy szentszüzes fokok
Ragyogó lába zúz és orrom elsodorja.
 11

S találtam tengeren túl s alúl a horizonton

Párduc-szem fényű és virágos szigetek
Kék és furcsa raját, hol ostorként kibomlón
A pőre nép fölött szivárvány libegett.

Láttam maró mocsárt, hol mint egy szörnyű hálón

A sás közé akadt Rém poklos teste reng,
És vizeket rohadni örök szélcsendben állón,
S örvényt, mely tág kerékben az égaljig kereng.

Gleccsert, ezüst napot, gyöngyházhabot, parázs

Eget, sok reves roncsot, mik barna öblön úsznak,
Hol szörnykigyókat kínoz az élősdi marás
S enyhűlni bús szagú vén görbe fákra kúsznak.

S a gyermekeknek én beh szívesen mutatnék

Halat, minőt találtam, aranyból s énekelt,
S züllött utamra olykor rózsát sodort a tajték
S olykor hizelkedőműl édes szél lengve kelt.

S olykor a minden tájak únottja, pólusok

Bús kószája: a tenger, míg ringatott panaszlón,
Beszórt árnyék-virággal, mely kén-szájjal susog
S térden e vak virág közt merengtem, mint egy asszony.

S ringtam, kóbor sziget, és szennyükkel bekentek

Szőkeszemű sirályok, csetepatés család,
Ringtam s némely tetem tört testemen pihent meg,
Majd elhagyott sülyedve: aludni még alább...

Imé, ez vagyok én! züllött hajó, hináros,

Kit elvitt a vihar élőtlen étherig,
S zord flotta s békés bárka ki nem halássza már most
Részeg roncsom, mely a vizekkel megtelik,

Im, bátran, párát fújva, mely rajtam ködként kékűl,

Utam kapút az ég izzó falába fúrt,
S zsákmányúl téptem onnan, finom poéta-étkűl,
Izes nap-cafatot s szakadt, nyulós azúrt!

Bitang deszkám belepte a villamos medúza,

S nyaranta apró szörnyek tintás raja lapúlt
Reám, midőn a hőség tűzvesszejétől zúzva
A reszkető bibor lég izzó tölcsérbe nyúlt.

Oh én, ki immár ötven mérföldnek távolából

Hallottam reszketőn a Poklot, mint üvölt,
S kit újra s újra vár a kék és merev távol,
Megvetlek Európa, únt gátú, ócska föld!
 12

Im én! kit túl az égen várt csillagos sziget,

Hol már a mámoros menny örök kapúja nyitva,
S hol végtelen mély éjben arany fénnyel piheg
Alvó madárseregként a boldog Jövők titka!

- De mégis, sokat sírtam: testem hajnal gyötörte,

S kegyetlen volt a hold és keserű a nap,
Már lázas derekam gyötrelmes görcstől görbe:
Bár megszakadna már s benyelné már a hab!

Oh ha van Európában öböl még, melyre halkan

Vágy vonna: kicsi víz az, egy vak tócsa, hideg,
Hol bús fiúcska guggol az ámbrás alkonyatban
S papírhajót ereszt el, mely lepkeként libeg...

Mert kit megfürdetett minden vizeknek búja,

Nem szállhat révbe többé kalmárhajók után,
S jelzászlók és tüzek hívalgó gőgjét únja,
S hogy hídak vad szeme bámúljon rá bután...

Tóth Árpád fordítása