Világ-én és emberi én

Mikrokozmikus érzékfeletti lényiségek és Krisztus természete

München, 1912. január 9. GA 130

Szükséges, hogy a mai este folyamán Krisztus Jézus személyével kapcsolatban még valami
másról is beszéljünk. Ez a szükségszerűség abból fakad, hogy a témáról manapság oly sok szó
esik, különösen teozófus körökben, és hogy a legkiemelkedőbb értelemben fennáll az igény,
hogy e terület egynémely szempontját teljesen világosan megértsük. Így hát ma e kérdés egy
sokak számára talán némiképp különös, mindazonáltal nagyon is lényeges szempontját fogjuk
megtárgyalni.
Az ember fejlődéséből fogunk kiindulni. Tudjuk, ez úgy halad előre, hogy
Földfejlődésünk során az egész emberiség keresztülmegy bizonyos ciklikus rendben következő
korszakokon. És gyakrabban szóba hoztuk már, hogy az atlantiszinak nevezett katasztrófa után,
amelynek során az élet a régi atlantiszi kontinensen átalakult az újabb kontinenseken folytatott
életté, ami történetesen a mi életünk, a mi időnkig öt kultúrkorszakot különböztethetünk meg.
Beszélhetünk az első, ősindiai kultúrkorszakról, a második, nagy ősperzsa kultúrkorszakról, a
harmadik, egyiptomi-káld-babilóniairól, a negyedik, görög-latinról, amely egy nagyobb távú
történelmi szemlélet számára mondhatjuk, hogy csak a VIII.–XII. kisztusutáni évszázad felé
csengett le, és végül az 1413. év után beszélhetünk a saját, jelenlegi, ötödik kultúrkorszakunkról.
Ezek az emberi lelkek pedig, azokat is beleértve, akik ma itt ülnek, ezen egymást követő
kultúrkorszakok során különböző megtestesüléseken – egyes lelkek több, vagy kevesebb, mások
viszonylag csekély számú megtestesülésen – mentek keresztül. Ezek a lelkek a kultúrkorszakok
jellegzetességeihez mérten tapasztalataik alapján ezt vagy azt elsajátították, amit a korábbi
inkarnációkból a későbbiekbe magukkal vittek, ami aztán meghatározza fejlődési fokukat, attól
függően, hogy a különböző kultúrkorszakok során min mentek keresztül. Így hát a kellős
közepén vagyunk annak a feladatnak, hogy – úgyszólván – kultúránk normális feltételei között,
azáltal, ami körülvesz bennünket, a jelenben és a közvetlen jövendőben kidolgozzuk, amit tudati
léleknek nevezünk.
Tudjuk ugyanakkor, hogy az emberi lénynek ez az egész kimunkálása, az egyes
lélektagoknak ez az egész kifejlődése, ahogyan azokat egymástól megkülönböztetjük,
lényegesen kötődik még valami máshoz is, lényegesen kötődik az emberi én fokozatos
betagozódásához. Hiszen az emberi énnek az emberi természetbe tagozódása a Földfejlődés
tulajdonképpeni feladata. Ilyeténképpen két egymásba érő fejlődési áramlatunk is van azáltal,
hogy a Szaturnusz-, a Nap-, és Holdfejlődésen is keresztül kell mennünk, valamint hogy földi
emberként különösen az emberi természetnek ezt a negyedik tagját, az ént kidolgozzuk, és
hozzáfűzzük az emberi természet többi aspektusához, a már korábban elsajátított fizikai, éter- és
asztráltesthez. Vagyis ezt a nagy és legjelentősebb fejlődési áramlatot, amely a mi Földünk nagy
megtestesüléseihez magához kötődik, meg kell különböztetniük attól a kisebb fejlődési
áramlattól, attól a rövidebb fejlődési áramlattól, amelyet korábban úgy jellemeztem, hogy olyan
rövid idő alatt játszódik le, mint az atlantiszutáni korszak.
Aki az eddigieket megértette, nem teheti fel a kérdést, hogy na igen, de miért van az,
hogy az emberek már a régi Napon kidolgozták az éter- avagy élettestüket, és mégis még egyszer
külön ki kell dolgozni az ősindiai korszak során? Aki az elhangzottakat megértette, az valójában
nem teheti fel ezt a kérdést, mert a dolog úgy áll, hogy nyilván kiképezték az emberi éter- vagy
élettestet a régi Napon. Az ember tehát már éter- vagy élettest birtokában érkezett a Földre. De
ezt az éter- vagy élettestet még finomabban ki lehet alakítani, az ember által később kifejlesztett
lénytagjaival alakíthatja őket. Vagyis az ember természetesen viszonylag fejlett éter- vagy
élettesttel rendelkezik, amikor ősindiai testébe inkarnálódik, de ebben az atlantiszutáni
kultúrkorszakban a megszerzett énjével – mindazzal, amit időközben kimunkált – finomabb
alakzatokat dolgoz bele. És atlantiszutáni kultúrkorszakunkban lényegében az történik, hogy az
emberi természet különböző lénytagjaira finomabb hatást fejtünk ki.
Ha az egész fejlődésre tekintettel vagyunk, és figyelembe vesszük, amit most elmondtam,
akkor a negyedik atlantiszutáni kultúrkorszak, a görög-latin, különösen fontosnak fog tűnni az
önök számára. Mert ennek során egy bizonyos finomabb módon kell az emberi természetben
kialakítani, amit értelmi vagy kedélyléleknek nevezünk. De már addig az időpontig is különösen
nagy mértékben kidolgozásra került az én, amely tehát a nagy fejlődési áramlathoz tartozik.
Kijelenthetjük tehát, hogy ez az emberi én a negyedik, a görög-latin kultúrkorszakig is bizonyos
fokig kifejlődött, és így formáló módon alakítania kellett az értelmi vagy kedélylelket, a mi
időnkben pedig a tudati lelket. Egy bizonyos vonatkozásban bensőséges kapcsolat áll fenn az én
és lelki természetének három része között: az érzőlélek, az értelmi- vagy kedélylélek és a tudati
lélek között. Eleinte kiváltképpen ebben a három lénytagban éli benső életét az emberi én, és
éppen a mi ötödik Atlantisz utáni korszakunkban él és fog legbensőségesebben a tudati lélekben
élni, mivel a tudati lélekben a többi lénytagtól zavartalanul, képes úgyszólván a tiszta én
kifejeződni. Abban a korban élünk tehát, amelynek során az énnek az a különleges feladata, hogy
kidolgozza magát, hogy önmagára alapozza magát.
Ha pedig a jövőre irányítjuk a pillantásunkat, arra, ami majd ezután következik, és
kijelentjük, hogy az ember a következő, a hatodik kultúrkorszakban a szellemént, a manaszt
fejleszti majd ki, akkor felismerhetjük, hogy a szellemén, vagy manasz már tulajdonképpen az én
szféráján túl van. És az ember a szelleménjét alapvetően nem tudja a saját erejéből kifejleszteni
ebben a későbbi jövendőben, hanem a szelleménjének kifejlődésében bizonyos tekintetben az fog
segíteni, ami magasabb lények ereje által árad a Földre. Az ember odáig jutott énje fejlődésében,
hogy – amennyiben ténylegesen önmagára alapozza magát – tulajdonképpen csak a tudati lélekig
képes magát kidolgozni. Ez a fejlődés azonban nem lehetne teljes, ha az ember bizonyos
vonatkozásban nem vételezné előre, ami majd csak a Jupiteren, bolygónk következő
megtestesülésén következne be megfelelően és maradéktalanul az ember önálló tevékénységének
következtében. A Földfejlődés végéig az embernek az énjét kellene kidolgoznia. Ezt az érző-,
értelmi és tudati lelken belül volna alkalma megtenni. A tulajdonképpeni szellemén azonban csak
majd a Jupiteren kerül az ember birtokába, csak ott lesz majd igazán emberi sajátság. A Jupiter
fog majd az ember nagyjából hasonlóan viszonyulni a szelleménhez, mint ahogyan a Földön az
énjéhez viszonyul. Amennyiben tehát az ember a szellemént már a Földön is kidolgozza, akkor
nem viszonyulhat ehhez a szelleménhez úgy, mint az énjéhez. Énünkről azt mondjuk: Ez
vagyunk mi magunk, ez vagyunk mi valójában.
Amikor tehát a következő, a hatodik atlantiszutáni kultúrkorszakban kifejezésre jut majd
a szellemén, akkor ezt a szellemént nem fogjuk tudni saját lényünkként megszólítani, hanem azt
fogjuk majd mondani: Igen, az énünk felfejlődött egy bizonyos fokra, ezért szelleménünk
mintegy a magasabb világokból angyali lényként – aki mi magunk vagyunk – besugározhat és
birtokba vehet bennünket. Így jelenik majd meg számunkra a szelleménünk. És csak a Jupiteren
fog majd úgy megjelenni, ahogyan az énünk most a saját lényünk. Így halad előre az emberi
fejlődés. Vagyis a következő, a hatodik kultúrkorszakban mintegy felemelve érezzük majd
magunkat ahhoz, ami belénk sugároz. Nem azt mondjuk majd: Te, szellemén énbennem, hanem
ezt: Részesedem egy lényiségből, aki vezet és irányít, aki magasabb lényiségek kegyelméből
vezetőm és irányítóm lett! Ami csak a Jupiteren kerül majd a birtokunkba, azt a magasabb
világokból mintegy belénk sugárzó vezetőként érzékeljük majd. És ugyanígy lesz később az
életszellemmel vagy buddhival, a szellememberrel, és így tovább.
Lesz majd tehát olyan idő, amikor az ember másként fog magáról beszélni, mint most.
Hogyan beszél most az ember magáról, amikor szellemtudományos értelemben beszél? Azt
mondja: Három burkom van, a fizikai testem, az éter- vagy élettestem és az asztrális testem.
Ezekben van benne az énem, a tulajdonképpeni földi érték, amely ebben a három burokban
fejlődik. Ez a három burok úgyszólván az alacsonyabb természetem. Túlnőttem rajtuk, letekintek
erre az alacsonyabb természetemre, és arra, ami az énem lett, átmeneti legbensőbb lényemként
tekintek, ami egyre tovább és tovább kell, hogy növekedjen, egyre tovább és tovább kell, hogy
fejlődjön. A jövőben másként is kell majd beszélnie az embernek. Akkor azt mondja majd: Nem
csak az alacsonyabb természetemmel, és az énemmel rendelkezem, hanem van egy magasabb
természetem is, amelyre úgy tekintek fel, mint ahogyan most a burkaim rajtam vannak,
amelyekkel korábbról rendelkezem. Vagyis az ember a jövőben középen, úgyszólván az
alacsonyabb és a magasabb természete közé állítva érzi majd magát. Az alacsonyabb természetét
már most ismeri. A magasabb természete pedig úgy fog majd a jövőben fölötte állóként
megjelenni, mint ahogyan az alacsonyabb természete most alatta állóként. Kijelenthetjük tehát,
hogy az ember a negyediktől az ötödik, hatodik és hetedik aspektusa felé növekszik a
Földfejlődés ideje során. De ennek az ötödik, hatodik és hetedik aspektusnak a tulajdonképpeni
Földfejlődés során nem lesz közvetlenül a birtokában, hanem csak fokozatosan fejlődik fel
hozzájuk.
Voltaképpen így kell tehát a dolgot elképzelnünk. Egy ideig úgy fogunk élni, hogy azt
kell mondanunk: Igen, a földi küldetésünk az énünk kiképzése volt. De prófétikusan elővételezve
láthatjuk, hová fogunk fejlődni a Jupiteren. Amit a Földfejlődés során megtapasztalunk, hogy
emberi én-természettel hatjuk át magunkat, és az eddigi Földön eltöltött idő során egészen a
jelenig az alacsonyabb aspektusok finomabb kidolgozásával foglalkoztunk, a jövőben pedig a
magasabb aspektusainkat dolgozzuk majd ki, amit tehát emberként tapasztalunk meg a Földön,
azt már előttünk járó lényiségek, akiket angyaloknak vagy angeloi-nak is nevezünk – olyan
lények tehát, akik előttünk járnak –, korábbi planetáris megtestesülések során már előzetesen
átélték. De a hierarchia magasabb tagjai, az arkangyalok vagy archangeloi és az archék is átélték
Földünk korábbi megtestesülésein, a Holdon, a Napon, és a Szaturnuszon. Nekik is volt
akkoriban egy negyedik lénytagjuk, amit kifejlesztettek. És a megfelelő planetáris megtestesülés
második felében elővételezték azt, ami voltaképpen a Földön teljesedik ki bennük, ahogyan a
szellemén fog bennünk a Jupiteren. Akkoriban még nem fogadták magukba saját tulajdonukként,
hanem feltekintettek rá.
Ha most visszapillantunk a régi Holdfejlődésre, akkor olyan lényiségeket kell szóba
hoznunk, akiknek, éppen ahogyan nekünk kell a Földfejlődés során, a hetedik aspektusukhoz
kellett volna eljutniuk, de éppúgy, ahogyan mi, emberek jutunk a hetedik aspektusunkhoz a
Földön, hogy nem fogadják magukba, hanem feltekintenek rá. Ha luciferi lényekről beszélünk,
akkor úgy kell beszélnünk róluk, mint akik a régi Holdfejlődés során úgy maradtak vissza, mint
az az ember tenné, aki a Földfejlődés során nem dolgozná ki teljesen az ötödik, hatodik és
hetedik aspektusát, hanem visszautasítaná, és talán már a negyediknél, ötödiknél, és így tovább,
megállna. Így hát nem fejlődtek ki teljesen ezek a lényiségek, akik a fejlődés legkülönbözőbb –
ahogy mondtam – luciferi lényiségeinek fokain állnak. Elmondhatjuk tehát, hogy a régi
Holdfejlődésből az emberek átjöttek a Földfejlődésbe. Az emberek úgy jöttek át, hogy a régi
Holdról normális fejlődést hoztak magukkal. Azok az emberek, akik képesek voltak azt lezárni,
normális fejlődést hoztak magukkal: fizikai testüket, éter- vagy élettestüket és asztráltestüket, és
a Földön tulajdonképpen igazán az énjüket kell kifejleszteniük, amelybe aztán a többit kell majd
fölvenniük. Más, az embernél magasabb fokon álló lényeknek a régi Holdon már azt kellett
volna kidolgozniuk, ami számukra az emberi én megfelelője. De ezt a holdbéli ént csak akkor
fejleszthették volna ki teljesen, ha mindazt elővételezték volna, ami számukra az ötödik, hatodik,
hetedik aspektust jelenti, amit ötödikként teljes mértékben a Földön kellene kifejleszteniük. A
hetedik aspektusukig kellett volna eljutniuk. Ezek a luciferi lényiségek azonban nem jutottak el
eddig a hetedik aspektusig. Az ötödiket vagy hatodikat még kifejlesztették, tehát nem álltak meg
a negyediknél mint olyannál, de nem dolgozták ki teljesen azáltal, hogy nem elővételezték az
ötödik, hatodik és hetedik aspektusukat, hanem megálltak az ötödiknél, vagy hatodiknál.
Így hát ezen holdlények két fajtáját vehetjük szemügyre. Először is azokat, amelyek az
ötödik aspektusukat még kidolgozták, mintha mi emberek a hatodik atlantiszutáni korszakban a
szellemént kidolgoznánk, aztán itt befejeznénk, és a hatodik és hetedik aspektust nem
dolgoznánk ki. Vegyük a luciferi lényiségeknek ezt az első osztályát, amely az ötödik aspektusát
dolgozta ki, és a luciferi holdlényiségek egy másik osztályát, amely a hatodikat még kidolgozta,
de a hetediket már nem. Ilyeneket találunk a Földfejlődés kezdetén, amikor az ember
hozzáfogott, hogy kidolgozza az énjét. Feltehetjük tehát a kérdést: Mi adódott ezen lényiségek
számára a Földfejlődés kezdetével? Olyan lényiségek voltak jelen, akik sóváran arra vártak, hogy
a Földfejlődés során kidolgozhassák a hatodik aspektusukat, olyan luciferi lényiségek tehát, akik
a Holdon csak az ötödik aspektusuk kidolgozásáig jutottak el, és a Földön akarták kidolgozni a
hatodik aspektusukat. És voltak a második osztályba tartozó lényiségek, akik a Holdon már a
hatodik aspektusukat kidolgozták, és a Földön a hetediket akarták kidolgozni. Ezt várták a
Földfejlődéstől. Ezután érkezett a Földre az ember három aspektusával, hogy kiképezze a
negyediket. Vagyis megkülönböztethetjük az embert, aki arra vár, hogy az énjét kiképezze,
azokat a luciferi lényiségeket, akik a hatodik, és azokat a luciferi lényiségeket, akik a hetedik
aspektusuk kidolgozására vártak. Most tekintsünk el azoktól, akik az ötödiket akarták kidolgozni
– olyanok is voltak.
Ezzel úgyszolván felsoroltuk a Föld mikrokozmikus lényeinek azt a három osztályát,
amelyek a Földfejlődés színterére megérkeztek. A három osztályból azonban csak egy tudott
magának fizikai testet szerezni. Azokat a feltételeket ugyanis, amelyeket a Föld egy fizikai-
érzéki testi fejlődés számára biztosít, éppen az általános földi viszonyok következtében csak a
negyedik emberi aspektus számára tudja biztosítani. Csak a negyedik aspektusát kidolgozni
akaró lény volt képes a Földön fizikai testet szerezni. A többi – a hatodik és hetedik aspektusát
kidolgozni akaró – lény nem tudta ezt megtenni. A Földön ugyanis nincs rá semmilyen mód,
amely a Földfejlődéssel ennyire összeegyeztethetetlen lényiségek számára lehetővé tette volna,
hogy a Földfejlődésbe lépve, annak során közvetlenül emberi testet szerezzenek maguknak.
Annak a lehetősége, hogy egy ilyen fizikai testet szerezzenek, nem áll fenn.
Mit kellett tehát ezeknek a lényiségeknek tenniük? A következőképpen kellett, hogy
szóljanak magukhoz: Mivel húsból és csontból való fizikai testet közvetlenül nem szerezhetünk,
mert ilyen testek csak az emberek számára elérhetőek, akik az énjüket akarják kifejleszteni, ezért
egy fizikai test-pótlékhoz kell folyamodnunk, vagyis azokat az embereket kell felkeresnünk, akik
a legfejlettebbek közé tartoznak, akik a negyedik aspektusukat már – úgyszólván – kidolgozták.
Ezekbe kell belebújnunk, és bennük kell lényünknek úgy működnie, hogy a hatodik, vagy
hetedik aspektusát ki tudja dolgozni. Ennek lett a következménye, hogy a régi idők mindennapi
emberei között olyanok is felbukkantak, akiket luciferi jellegű magasabb lényiségek – akik
természetesen magasabb fokon álltak, mint az ember, hisz mégiscsak a hatodik és hetedik
aspektusukat kellett kidolgozniuk, míg az embernek még csak a negyediket –, akiket ezek a
magasabb luciferi lényiségek meg tudtak szállni. Ilyen luciferi jellegű magasabb lényiségek
jártak tehát a Földön, földi emberi testekben. A földi emberek vezetői voltak, akik többet tudtak,
értettek, és többre voltak képesek, mint más emberek. Régi történetek és legendák adnak hírt
ezekről a lényiségekről, akik itt is, ott is városokat alapítottak, népek nagy vezetői voltak, és
effélék. Ezek nem csak átlagos emberek voltak, hanem olyan emberek, akiket ilyen luciferi
jellegű magasabb lényiségek megszálltak, akik a szó legjobb értelmében megszállottak voltak.
Csak akkor érthetjük meg az ember fejlődését a Földön, ha képesek vagyunk ilyesmit
fontolóra venni. Ezek a lényiségek – nevezetesen amelyek alacsonyabb fokon állnak – azonban
folyamatosan keresik annak a lehetőségét, hogy más emberi testekben folytassák a fejlődésüket,
hisz másként nem képesek emberi testet szerezni. És ez olyasvalami, amit ábrázolhatunk is. Az
emberi lélekben Lucifer működik a seregeivel. A luciferi fejlődés színtere vagyunk. Miközben mi
emberek egyszerűen magunkra öltjük a földi fizikai testet, ezek a luciferi lények használatukba
vesznek bennünket, és bennünk fejlődnek. És éppen az jelenti az ember számára a kísértést, hogy
benne a luciferi szellemek működnek. Ezek a luciferi szellemek azonban – az emberekhez
hasonlóan – időközben továbbfejlődtek. Így néhányan azok közül a szellemek közül, akik az
ember atlantiszi idejének kezdetekor a hatodik aspektusuk kifejlesztésének küszöbén voltak,
mára már ott tartanak a számukra tehát abnormális földi fejlődés során, hogy már a hetedik
aspektusukon munkálkodnak. Ezt oly módon valósítják meg, hogy újfent megszállottá tesznek
egy embert, és esetleg csak néhány éven keresztül felhasználják, amit ez az ember átélhet – ismét
csak a saját fejlődésük érdekében. Ez nem káros az emberi természetre nézve. Az embert pedig
azáltal, hogy korunkban kifejezésre juttathatjuk a tudati lelket, megszállhatja egy luciferi szellem
abból a célból, hogy a hetedik aspektusának kifeljlesztésén munkálkodjon.
Mi történik az emberrel, ha egy magas fejlettségű luciferi szellem megszállja? Zseni lesz
(!), aki, noha a szokásos teendők vonatkozásában gyakorlatiatlan – mivel emberként meg van
szállva, és a tulajdonképpeni emberi természetét átsugározza ez a magasabb fejlettségű lényiség
–, valamely területen azonban úttörő és irányadó módon hat. Nem szabad a luciferi szellemről
úgy beszélni, mintha teljes mértékben gyűlöletre méltó volna, hanem olyan lényként, amelynek,
mivel az emberben pótlólagosan, parazitaként fejlődik, az a hatása, hogy az ember megszállottá
válik, és a befolyása alatt zseniként, inspirált módon működik. Ilyesformán a luciferi szellemek
teljes mértékben szükségesek. És a zseniális földi emberek azok, akikben – legfeljebb néhány
éven keresztül – a luciferi lényiség egészen drasztikus módon működik. Ha nem ez volna a
helyzet, Edouard Schuré nem ábrázolhatta volna Lucifert szimpatikus lényiségként, hiszen
Lucifer alapvető módon vesz részt a földi kultúra előmozdításában, és a hagyományos
kereszténység részéről szűkkeblűség a luciferi lényiségben pusztán csak valami rossz ördögöt
látni. Ez semmi más, mint a nyárspolgáriság súlyos esete. „A természet bűn, a szellem ördög;
egymás közt a kételyt gyámolítják, ki torz kétnemű gyermekük” – olvashatjuk a „Faust”-ban.
Nyilván, illik a szűkös, hagyományos megjelenésű kereszténységhez, Luciferre
ördögként tekinteni, és gyűlölni őt. Aki azonban ismeri az emberfejlődés menetét, az tudja, hogy
éppen a zsenikben a luciferi princípium hat. A szellem tudósához az illik, hogy ezekkel a
dolgokkal közvetlenül szembenézzen. És nem volna számunkra semmiféle útmutató, hogy az
ötödik és hatodik aspektusunkhoz magunktól felemelkedjünk, ha ezek a lények nem hajtanának
előre bennünket. Ténylegesen ezeknek a luciferi szellemeknek köszönhetjük, hogy a saját
fejlődésük érdekében előre hajtanak bennünket, hogy a saját énünkön túlemelkedjünk, éppen
ahogyan az emberek között is triviális módon az a mondás járja, hogy a költők és a zsenik
túlemelkednek a szűkös és korlátolt emberi énen. Így tekintünk fel a luciferi szellemekre
bizonyos szempontból mégiscsak mint az emberek vezetőire. Meg kell szabadulnunk a
szűkkeblűségtől, az óhitű kereszténységtől, amely Luciferben csak egy a gyűlöletére méltó
ördögöt lát. El kell ismernünk a luciferi elv felszabadító szempontját, amelyet a jó istenek is
szándékoltak, hiszen a Földfejlődés során önmagunkon túlra jutni késztet, és ezáltal prófétikus
módon elővételezhetjük azt, ami a Jupiter és a továbbiak során kerül majd csak birtokunkba.
Tulajdonképpen tehát mikorkozmikus lények kölcsönös egymásra hatása történik a Földön, akik
a Földfejlődés kezdeténél jelen voltak. Olyan kölcsönös egymásra hatás ez, amelyről
kijelenthetjük: Az embereket saját énjük kifejlesztése során olyan lények vezetik, amelyek az
embernél magasabb fokon állnak, hiszen már rendelkeznek az ötödik aspektusukkal, és a
hatodikon, vagy éppenséggel már a hetediken dolgoznak, miközben az ember még csak a
negyediken munkálkodik. Ezekben a luciferi lényiségekben tehát emberfeletti lényiségeket
látunk, mikrokozmikusan emberfeletti lényiségeket.
És most tekintsünk el ezektől a szellemi lényiségektől, amelyeket luciferinek neveztünk,
és vegyük szemügyre Krisztus természetét. Krisztus egészen szélsőséges módon különbözik a
Földfejlődésben részt vevő többi lényiségtől. Ő egy egészen más rendű lény. Ő nem olyan lény,
aki a luciferi szellemekhez hasonlóan a Holdfejlődés során maradt vissza, hanem tulajdonképpen
már korábban visszamaradt, már a napfejlődés alatt, mégpedig egy bizonyos szilárd, messze az
ember feletti bölcsességből fakadóan maradt vissza már a régi napfejlődés során. Ezt a lényiséget
nem szabad a többi korábban ismertetett lényiséghez hasonlóan mikrokozmikusnak tekintenünk,
hiszen azokat a lényiségeket tekintettük mikrokozmikusnak, amelyek a Földfejlődés elején ezzel
a Földfejlődéssel voltak összekötve. Krisztus nem a Földfejlődéssel volt közvetlenül összekötve,
hanem a napfejlődéssel. Makrokozmikus lényiség volt a Földfejlődés kezdetétől, egy olyan
lényiség, aki tehát egészen más fejlődési feltételeknek van kitéve, mint a mikrokozmikus
lényiségek. Az ő fejlődésének feltételei sajátságosak voltak. Olyanok, amelyek során ez a
makrokozmikus Krisztus-lényiség a Földön kívül dolgozta ki a makrokozmikus negyedik
princípumot, a makrokozmikus ént. Ennek a krisztusi fejlődésnek a számára normális volt egy
makrokozmikus természetű ént a Földön kívül kiteljesíteni, majd a Földre alászállni. Tehát
normális volt a Krisztus-lényiség fejlődése szempontjából, hogy – a makrokozmoszból
alászállván a Földre – a makrokozmikus én hatalmas impulzusát a Földre hozza, hogy a
mikorkozmikus én, az emberi én, felvehesse, és ezáltal továbbfejlődhessen. Krisztus számára
normális volt, hogy éppen olyan fokra fejlessze nem a mikrokozmikus, hanem a makrokozmikus
én-impulzust, ahogyan az ember a Földön a mikrokozmikus énnel rendelkezett. Így tehát a
Krisztus-lény egy olyan lény, aki bizonyos szempontból hasonlít az emberre, csakhogy az ember
mikrokozmikus lény, amely a négy princípiumát mikrokozmikus módon nyilatkoztatja meg,
vagyis az énjével is mikrokozmikus módon, földi énként rendelkezik, Krisztus azonban világ-
énként.
Fejlődése azonban úgy zajlott, hogy éppen ennek a Földre lehozott énnek a teljes
kidolgozásával vált olyan naggyá és jelentőssé. És nem rendelkezett az ötödik és a hatodik
makrokozmikus princípiummal, mert azokat is úgy fogja kidolgozni, hogy a Jupiteren és a
Vénuszon az embernek adhassa őket. Makrokozmikus énjével Krisztus tehát egy négytagú
lényiség, miképpen az ember maga mikrokozmikus módon az. És ahogyan az ember földi
feladata az énje kidolgozása, hogy kaphasson, úgy kellett Krisztusnak kidolgoznia az énjét, hogy
adhasson. A Földre alászállván olyan volt, hogy lényiségében minden azt szolgálta, hogy a
negyedik princípiumát a lehető legteljesebb formában kifejezésre juttassa. Mindegyik azonos
számú makrokozmikus és mikrokozmikus princípiumnak bensőséges kapcsolata van egymással,
mindig a neki megfelelő számúval. Krisztus negyedik makrokozmikus princípiuma megfelel az
ember negyedik mikrokozmikus princípiumának, az ötödik pedig az ember szelleménjének felel
majd meg. Így kezdte meg Krisztus földi pályafutását, amikor is a makrokozmoszból,
makrokozmikus princípiumként, elhozta az ember számára, amit neki mikrokozmikus módon
kell kidolgoznia. Úgy lépett a Földfejlődés menetébe, hogy éppannyira nem rendelkezett az
ötödik, hatodik és hetedik princípiumával, ahogyan az ember sem rendelkezik velük a maga
módján. Krisztus egy olyan lényiség, aki magát makrokozmikus módon a negyedik
princípiumáig alakította ki, és földi tartózkodása során negyedik princípiumának fejlődését
abban látja majd, hogy mindent odaadjon az embernek, saját énje kidolgozásához.
Ha az egész tényállást vesszük, akkor a Földfejlődés kezdetén a lényiségek háromfajta
osztályát találjuk: Embereket, akiknek a negyedik princípiumukat teljes mértékben a Földön kell
kidolgozniuk, a luciferi lények egyik osztályát, akik a hatodik, és egy másik osztályát, akik a
hetedik princípiumukat kell, hogy kidolgozzák, akik azáltal, hogy a hatodik és hetedik
princípiumukon munkálkodnak, magasabb fokon állnak az embernél, vagyis ebben a tekintetben
az ember fölé emelkednek. De ebben a tekintetben Krisztus fölé is emelkednek, hiszen Krisztus
negyedik princípiumát éppen az embereknek történő odaáldozásában fogja megnyilvánítani a
Földön. Krisztus nem fogja az embereket – úgymond – arra ösztönözni, hogy a jövőben bármi
mást megnyilvánítsanak, mint a tulajdonképpeni ént, a legbensőbb emberlényt, egyre magasabb
és magasabb fokon. A luciferi szellemek lesznek azok, akik az embert – bizonyos vonatkozásban
– majd önmagán túlra vezetik.
Aki a dolgot külsődlegesen szemléli, azt mondhatja: Bizony, akkor Krisztus
tulajdonképpen alacsonyabb fokon áll, mint például a luciferi szellemek, hiszen Krisztus
olyasvalamivel érkezik a Földre, ami az ember negyedik princípiumával egészen közeli
rokonságban van. Egyáltalán nem áll szándékában, hogy önmagán túlra vezesse az embert,
hanem csupán egyre mélyebben az ember saját lelki lényébe. Az a szándéka, hogy az ember saját
lelki lényét fokozatosan egyre inkább önmagához juttassa. A luciferi lények kidolgozták a
negyedik, ötödik és hatodik princípiumukat, tehát bizonyos tekintetben magasabb fokon állnak,
mint Krisztus.
Gyakorlatilag ez a jövőben úgy fog megnyilvánulni, hogy az emberi természet a Krisztus-
princípium felvételével fokozatosan egyre inkább elmélyül, az emberi természet fokozatosan
egyre inkább felveszi a saját lényébe a fényt és a szeretetet, és a fényt és a szeretetet az emberi
természetnek saját eredeti tulajdonságaként kell majd érzékelnie. Az emberi természetet végtelen
mélységekig bensőségessé tenni, ez lesz a Krisztus-impulzus ajándéka, amely fokozatosan egyre
szélesebb körben fejti majd ki hatását. És amikor Krisztus úgy érkezik el hozzánk, ahogyan azt
különböző előadásokban ábrázoltam, akkor is csak az emberi lélek elmélyítőjeként fog hatni. A
többi szellem, akik a Krisztusénál magasabb princípumokkal rendelkeznek, még ha csak
mikrokozmikus módon is, bizonyos tekintetben önmagán túl vezetik majd az embert. Krisztus
bensőségessé fogja tenni az embert, de alázatossá is. A luciferi szellemek önmagán túl fogják
vezetni az embert, okossá, eszessé, zseniálissá, de bizonyos tekintetben gőgössé is fogják tenni,
és azt tanítják majd neki, hogy már a Földfejlődés során emberfelettivé válhat. Így aztán mindaz,
ami az embert a jövőben mintegy önmagán túl emeli, ami büszkévé teszi a saját emberi
természete vonatkozásában már itt a Földön, az ennek folytán luciferi behatás lesz. Ami azonban
bensőségessé teszi majd az embert, ami a benső élete tekintetében olyan mélységekig vezeti őt,
ameddig csak – éppen a negyedik princípiuma teljes kidolgozásáért – eljuthat, az Krisztustól
származik majd.
A dolgot külsődlegesen szemlélő emberek azt mondják majd: Krisztus tulajdonképpen
alacsonyabb fokon áll, mint a luciferi lényiségek, hiszen csak a negyedik princípium
kidolgozását ösztönzi, a többiek viszont a magasabbakat. Csak az a különbség, hogy ez a többi
lényiség parazita módon fogja rátukmálni az emberi természetre a magasabb princípiumokat,
Krisztus azonban úgy hozza el a negyedik prinípiumot, hogy vele áthatja, átitatja és erővel tölti
el az emberi természetet. Ahogyan a Názáreti Jézus anyagi testét áthatotta, átitatta, és erővel
töltötte el a negyedik makrokozmikus princípium, úgy fogja a negyedik makrokozmikus
princípium azoknak a testét is áthatni, akik felveszik magukba Krisztust. Ahogyan a negyedik
makrokozmikus princípium Krisztus ajándéka, úgy lesznek a hatodik és hetedik princípiumok a
luciferi szellemek ajándékai. A jövőben tehát megtapasztalhatjuk majd – és már nem is vagyunk
messze ettől –, hogy korlátolt emberek így beszélnek majd: Na igen, ha átnézzük az
evangéliumokat, vagy hatni engedünk magunkra minden egyebet, amit Krisztus tanított, ami tőle
tanításként származik, akkor ő tulajdonképpen nincs is olyan magasságban, mint ahol talán más
szellemi lényiségek állnak, amelyek szintén kapcsolatban vannak az emberrel. Ezek bizonyos
tekintetben az ember fölé emelkednek, és bár nem tudják áthatni a teljes embert, de képesek
áthatni az értelmét, a zsenialitását! És a külsődleges szemlélő azt fogja mondani: Ezek a
lényiségek tulajdonképpen Krisztus fölött állnak.
Eljön majd az idő, amikor az emberek úgy állnak majd a dologhoz, hogy ezen luciferi
szellemek közül a leghatalmasabbat, és legjelentékenyebbet, aki az embereket úgyszólván
önmagukon túlra akarja majd vezetni, pajzsukra emelik, és az emberiség nagy vezetőjeként
tekintenek fel rá. Így beszélnek majd akkor: Ó, az, amit a Krisztus adhatott, tulajdonképpen csak
időleges volt! Már most vannak emberek, akik így beszélnek: Ó, mit nekünk az evangélium!
Ezen már régen túl vagyunk. Ahogy mondtam, egy átfogó, zseniális és kimagasló szellemre
mutatnak majd, aki birtokba fogja venni egy ember anyagi természetét, amit zsenialitásával hat
majd át. Azt mondják majd: Hiszen ez nagyobb Krisztusnál, hiszen Krisztus alapjában véve
senki más, mint aki megteremtette a negyedik princípium kidolgozásának lehetőségét; ez
azonban lehetővé teszi, hogy már a Földfejlődés során a hetedik princípiumot kifejlesszük! Így
áll majd szemben a Krisztus-szellem és ennek a lényiségnek a szelleme: Krisztus szelleme, akitől
az emberek azt remélhetik, hogy a negyedik makrokozmikus princípium hatalmas impulzusát
kapják tőle, és a luciferi szellem, aki bizonyos tekintetben azon túl akarja majd vezetni őket. Ha
az emberek magmaradnak emellett, és úgy tudnak szólni magukhoz, hogy: A luciferi
szellemektől csak azt kell elsajátítanunk, amire úgy tekintünk föl, ahogyan az alacsonyabb
természetünkre letekintünk, akkor helyesen cselekednének. De amennyiben az emberek eljutnak
ennek kimondásáig: Látjátok, Krisztustól csak a negyedik princípiumot kapjuk, viszont vannak
olyan szellemek is, akiktől a hatodikat és hetediket is megkapjuk, akkor az emberek, akik
Krisztussal szemben így gondolkodnak, imádni fogják az Antikrisztust, és pajzsukra emelik. Így
érvényesül majd a jövőben az Antikrisztus álláspontja Krisztussal szemben.
És a külsődleges értelemmel, a külsődleges zsenialitással az ember nem tud majd
semmiféle ellenvetést tenni ezen kijelentésekkel szemben, mert sok mindent fel lehet majd hozni,
ami az Antikrisztus részéről az értelem és zsenialitás szempontjából éleselméjűbb lesz, mint az a
mélységesen mély emberi elv, amelyet Krisztus egyre jobban és jobban a lélekbe áraszt. Mivel
Krisztus az emberek számára a negyedik makrokozmikus princípiumot hozza el – amely, mivel
makrokozmikus, mégiscsak végtelenül fontosabb, mint a mikrokozmikus princípiumok, erősebb
ezeknél, ha még ráadásul rokonságban is áll az emberi énnel, erősebb mindannál, amit a
Földfejlődés során elsajátíthatunk –, azt fogják mondani – elvégre mégis csupán a negyedik
princípium –, hogy ez alacsonyabb az ötödiknél, hatodiknál és hetediknél, amelyek a luciferi
szellemektől származnak, és kiváltképp alacsonyabb annál, mint ami az Antikrisztustól jön.
Fontos lenne a szellemtudomány talaján állva belátni, hogy ez így van. Hiszen a
kopernikuszi tan kapcsán, amely a Földet – úgymond – mozgásba hozta, a mozdulatlanságból,
amelybe korábban helyezték, kilendítette, és a Nap körüli pályára állította, és megmutatta, hogy
a Föld egy porszem a világegyetemben, már most is hallható: Hát hogyan is állhatna meg
emellett a keresztény gondolat! Ellentmondást emelnek a keresztény gondolat és a
természettudomány közé, amennyiben kijelentik, hogy a régebbi időkben az emberek fel tudtak
tekinteni a golgotai keresztre és Krisztusra, hiszen a Föld számukra a világegyetem kiválasztott
helyének, a többi égitest pedig kicsinek, és a Föld okán létezőnek tűnt. Ezért látszott nekik a Föld
– mondhatná valaki – méltónak a golgotai kereszt viselésére! És amikor a kopernikuszi tan
megragadta az emberi szellemet, az emberek gúnyolódni kezdtek, és így vélekedtek: Mivel a
többi égitest is ugyanakkora jelentőségű, mint a Föld, így Krisztusnak is égitestről égitestre
kellett vándorolnia. Mivel azonban a többi égitest nagyobb a Földnél, ezért tulajdonképpen
különös volna, hogy az istenember a kicsi Földön hajotta volna végre a megváltás művét! Egy
északi tudós ténylegesen így beszélt. Olyan volna ez – vélekedett, mintha egy monumentális
drámát egy nagyobb város színpada helyett, egy elővárosi vagy faluszínházban mutatnának be.
Azt mondta: Mégiscsak ellentmondásos, hogy a világ legnagyobb drámáját ne egy nagyobb
égitesten mutassák be. Pont olyan ez, mintha egy monumentális színdarabot nem egy pompás
színházban, hanem egy nyomorúságos falusi színpadon akarnának színre vinni.
Ez a fajta beszéd egészen rendkívüli, és így lehetne válaszolni rá: A keresztény legenda
gondoskodott róla, hogy ilyen ostobaságot ne lehessen róla kijelenteni, hiszen ezt a misztériumot
még csak nem is a Föld egy kitűntetett pontjára helyezte, hanem éppenséggel egy szegény
istállóba. Ez már tulajdonképpen önmagában is elég, hogy ne lehessen olyan ellenvetést tenni,
mint amilyent az északi tudós tett. Az emberek azonban nem mindig veszik fontolóra, hogy
mennyire következetlenek az efféle különlegesen elmés gondolataik. Ez a gondolat hatástalan a
keresztény legenda egyszerű és nagyszabású igazságával szemben. És ha a keresztény legenda
nem egy kivételes helyre, hanem egy szegény istállóba helyezi Jézus születését, akkor nem tűnik
ellentmondásosnak, hogy a legnagyobb égitestekkel szemben a Földet választották ki, hogy a
keresztet felállítsák rajta.
Már tulajdonképpen az a mód, ahogyan a keresztény tan a maga módján elbeszéli, amit
Krisztus az emberiség számára elhoz, utal azokra a nagyszerű tanokra, amelyeket a
szellemtudomány ma újra megfogalmaz számunkra. Ha hagyjuk, hogy az evangéliumok
hassanak ránk, akkor megtaláljuk bennük a legmélyebb szellemtudományos igazságokat,
ahogyan azt már többször megtapasztalhattuk. De hogyan tartalmazzák az evangéliumok ezeket
a nagy bölcsességeket? Fogalmazzunk így: Ha azok, akikben nincs meg a Krisztus-impulzusnak
egy szikrája sem, fel akarnak emelkedni az evangéliumok megértéséhez, akkor ahhoz valósággal
halálra kell kínozniuk az agyukat, sőt valamifajta zsenialitást is ki kell magukban fejleszteniük.
Hogy a normális emberi tudat ehhez nem elégséges, az az evangéliumok szellemtudományos
magyarázatát akár csekély mértékben megérteni képes emberek jelentéktelen számából is
kiderül. Luciferi erőkkel, a zsenialitás kimunkálásával tehát pusztán külsődleges módon lehet
megérteni az evangéliumokat.
De hogyan nyilatkoznak meg az igazságaik, ahogyan azok minden további nélkül
adódnak számunkra? Úgy nyilatkoznak meg számunkra, mintha legérettebb gyümölcsként
bármiféle vesződség és erőfeszítés nélkül, közvetlenül abból áradnának ki, amit Krisztus-
lényiségnek nevezünk, és olyan módon szólnak a szívünkhöz, amely magát a Krisztus-
impulzussal áthatni engedi, hogy lelkünket – vele közvetlen egységben – átvilágítják és
átmelegítik. Az a mód, ahogyan általuk az ember számára a legnagyobb bölcsességek
megnyilatkoznak, ellentétes azzal a móddal, ahogyan az észhez folyamodunk. Úgy alkották meg
őket, hogy a Krisztus Jézus negyedik makrokozmikus princípiumának közvetlen, eredeti,
elementáris jellegéből mintegy készen kiáradnak ezek az igazságok, és közvetlen hatást
gyakorolnak az emberre. Igen, még arról is gondoskodtak, hogy az emberi ész, az emberfejlődés
során adódó luciferi jellegből következő okosság, mindenféle módon igyekezzék majd
megmagyarázni Krisztus szavait, és csak fokozatosan küzdje át magát annak egyszerűségéhez és
monumentalitásához, annak elementáris jellegéhez. És ahogyan Krisztus szavaihoz, úgy Krisztus
tetteihez is.
Ha egy olyan tényt, mint amilyen tény mondjuk a feltámadás, azokkal az eszközökkel
ábrázolunk, amelyeket a szellemtudomány biztosít számunkra, akkor milyen sajátságos ténnyel
állunk szemben? Egy igen jelentős német teozófus már a XIX. század húszas éveiben
kijelentette, hogy az emberi értelmet láthatólag fokozatosan egyre inkább áthatja a luciferi elv.
Troxler volt az. Azt mondta: Az emberi értelem egészen luciferi jellegű mindannak
vonatkozásában, amit meg akar ragadni. Úgy általában nehéz dolog éppen a mélyebb teozófiai
igazságokra rámutatni. Akik részt vettek önök közül a prágai előadássorozatomon, emlékezni
fognak, utaltam akkor Troxler-re, aki már tudta az éter- vagy élettestről, amit ma el lehet róla
mondani. Ő azt állította, hogy az emberi értelmet luciferi erők hatják át. Ha ma a luciferi erőktől
eltekintve, jófajta teozófiai erőkkel meg akarjuk érteni a feltámadást, akkor utalnunk kell arra,
hogy a János-keresztelővel a Jordán folyóban valami jelentőségteljes dolog történt, hogy ott a
Lukács-evangélium Jézus gyermekének három testét a makrokozmikus Krisztus-lényiség
áthatotta, aki azután három éven keresztül a Földön élt, majd a golgotai misztériummal
eltávozott. A Krisztus Jézus fejlődése a három év során természetesen más volt, mint valamely
másik emberé.
Milyen volt ez a fejlődés, hogyan tudjuk az alapokig lehatoló szellemtudományos
elvekkel megérteni, hogyan is történt tulajdonképpen a feltámadás? Ott állt a názáreti Jézus a
Jordánnál. Énje elhagyta a fizikai testét, az éter- vagy élettestét és az asztráltestét, a
makrokozmikus Krisztus-lényiség pedig aláereszkedett, birtokba vette ezt a három testet,
amelyekben a 33. év áprilisának harmadik napjáig élt – ahogyan azt megállapíthattuk. De ez egy
egészen másfajta élet volt. Mert a názáreti Jézus testében élő Krisztus számára már a
keresztelővel kezdetét vette egy lassú elhalási folyamat. A három év során minden újabb
elkövetkező időszakkal a názáreti Jézus burkaiban úgyszólván folyamatosan elhalt valami.
Lassan elhaltak ezek a burkok, és a harmadik év végére a názáreti Jézus egész teste már a
holttestté válás küszöbén állt, és csupán a makrokozmikus Krisztus-lényiség hatalma tartotta
egyben. Nem szabad úgy képzelniük, hogy Krisztus lakásául szolgáló test mondjuk másfél évvel
a jordánbéli János-keresztelő után olyan volt, mint bármely másik test, hanem úgy, hogy egy
közönséges emberi lélek rögtön elszakadni érezte volna magától, mivel csupán a hatalmas
makrokozmikus Krisztus-lényiség volt képes egyben tartani.
Egy folyamatos, lassú, három évig tartó elhalási folyamat volt. A test pedig a széthullás
küszöbére jutott, amikor bekövetkezett a golgotai misztérium. Akkor már csak arra volt szükség,
hogy azok az emberek, akiket az evangélium említ, a fűszernek nevezett különleges
portékájukkal a testhez járuljanak, és különleges anyagaik és a názáreti Jézus teste között,
amelyben a makrokozmikus Krisztus-lényiség három évig lakozott, kémiai hatást hozzanak létre,
majd leeresszék a sírba. Ekkor már nagyon kevés kellett hozzá, hogy ez a test a sírban porrá
hulljon, Krisztus szelleme pedig egy – mondhatni – a fizikai láthatóságig sűrűsödő étertestbe
burkolózzon. Tehát a feltámadott Krisztus egy a fizikai láthatóságig sűrűsödött étertestbe
burkolózott. Így járt körül és jelent meg azoknak, akiknek megjelenhetett. Nem mindenki
számára volt látható, hiszen tulajdonképpen csak egy megsűrűsödött étertest volt, amit Krisztus a
feltámadás után viselt. Amit azonban a sírba helyeztek, az porrá hullott szét. És a legújabb okkult
kutatások szerint valóban egy földrengésre került sor. Meglepett, hogy miután okkult kutatásaim
eredményeképpen a földrengés ténye a tudomásomra jutott, a Máté-evangéliumban utalást
találtam rá. Megnyílt a Föld, a holttest hamvai belehullottak, és összekapcsolódtak a Föld egész
szubsztanciájával. A földrengés rázkódásai következtében a leplek úgy mozdultak el, ahogyan az
a János-evangéliumban le van írva. A János-evangélium csodálatosan ábrázolja ezt.
Így kell okkult módon megértenünk a feltámadást, és egyáltalán nem kell ellentmondásba
keverednünk az evangéliumokkal. Hisz már sokszor utaltam arra, hogy a magdalai Mária nem
ismerte fel Krisztust, amikor találkozott vele. Miképpen fordulhatna elő, hogy ne bízna az ember
magában, hogy képes felismerni valakit, akit néhány napja még látott, és aki ráadásul olyan
fontos személyiség, mint amilyen a Krisztus Jézus volt? Amikor tudtul adják, hogy a magdalai
Mária nem ismerte föl, akkor más alakban kellett előtte megjelennie. Csak akkor ismeri föl,
amikor úgyszólván beszélni hallja. Arra lesz figyelmes. És az evangélium minden egyes részlete
jól érthető okkult szemszögből. Valaki azonban a következő ellenvetést tehetné: Tamást
felszólította a tanítványoknak megjelenő, feltámadott Krisztus, hogy a kezét a sebekbe helyezze.
Azt kellene feltételeznünk, hogy a sebek még megvoltak, és Krisztus ugyanabban a testben jött el
a tanítványokhoz, amely porrá vált. Nem! Gondoljanak csak bele: Ha valakinek van egy sebe,
akkor ott az étertest különösen összesűrűsödik, és egyfajta heg keletkezik. És a különösen
összesűrűsödött étertestben, amelynek az összetevői átkerültek az új étertestbe, amellyel a
Krisztus-lényiség felruházta magát, ezek a sebek láthatóvá váltak, és különösen besűrűsödtek,
hogy Tamás is érzékelhette a valóságukat. Okkult értelemben az evangéliumnak éppen ez a helye
tölti el csodálattal az embert. Semmiképpen sem mond ellent annak, hogy Krisztus ereje által
láthatóvá tett, megsűrűsödött étertesttel van dolgunk, és hogy azután az emmauszi jelenetre is sor
kerül. Ezt az evangéliumban nem egy szokványos táplálékfelvételként ábrázolják, hanem az
elfogyasztott étel feloldódásaként közvetlenül az étertestben, Krisztus erői által, a fizikai test
közreműködése nélkül. Okkult alapvetésekkel, a szellemtudomány talaján ma mindezt meg lehet
érteni.
Az evangéliumokat – a rosszul lefordított helyek kivételével – bizonyos tekintetben szó
szerint meg lehet érteni. Minden egyes rész csodálatos módon érthetővé válik. És aki ezeket a
dolgokat belátta, az, ha egy ellentmondásra bukkan, akkor így szól magához: Ehhez még túl buta
vagyok! Nem érzi magát olyan okosnak, mint a modern teológusok, akik kijelentik: "A
feltámadást nem tudjuk az evangélium ábrázolásában megragadni!" Mi azonban pontosan úgy
tudjuk megragadni, ha a dolgok megértéséhez az alapokból indulunk ki. Hogyan is hat az emberi
értelemre mindaz, amit most kijelentettünk? Hát, éppenséggel úgy, hogy az emberek kimondják:
Ha a feltámadásban hinni akarok, akkor át kell húznom egy vonallal mindazt, amit az
értelmemmel kivívtam. Erre nem vagyok képes. Ezért a feltámadást kell lerombolnom. Az így
megnyilatkozó értelem éppenséggel a luciferi erőkkel áthatott értelem, amely az efféle dolgokat
nem képes fölfogni. És fokozatosan odáig fog jutni, hogy elutasítsa az elementáris erővel
megnyilatkozó beszédeket és tényeket, amelyek a golgotai misztérium előtt, és ahhoz
kapcsolódóan megtörténtek.
A szellemtudomány azonban arra lesz hivatott, hogy ezeket a dolgokat részleteikbe
menően megértse. Nem fogja elutasítani, ami az ötödik, hatodik és hetedik princípiumként
meghaladja a negyedik makrokozmikus princípiumot. Mégis, a negyedik makrokozmikus
princípiumban látja majd a Földfejlődésnek adott legnagyobb impulzust. Ebből azonban önök is
láthatják, hogy bizonyos tekintetben nem is olyan könnyű megérteni Krisztus fejlődését a
Földön, mert bizonyos módon jogosult azt az ellenvetést tenni, hogy rendkívüli szellemek,
luciferi szellemek, más, azonban csupán mikrokozmikus princípiumokhoz vezetnek el. Korábban
ezt így fejeztem ki: Krisztus egyfajta középpont, ahonnét a lény tettein keresztül hat, azáltal hat,
ami ő maga. A Krisztus körül ül a világ tizenkét bodhiszatvája, akikre átsugárzik, ami
Krisztusból kiárad, és akik azt a bölcsesség feldolgozása értelmében aztán a magasabb
princípiumok fokára emelik. De minden a negyedik princípiumból sugárzik át a magasabb
princípiumokra is, amennyiben azok a Földön fejlődnek ki. Ezáltal sok tévedés születik Krisztus
egyediségére vonatkozóan, amennyiben nem világos az ember számára, hogy bár Krisztus
esetében a negyedik, azonban a negyedik makrokozmikus princípiummal van dolga, és ugyan
lehet magasabb princípiumokat kidolgozni, ezek azonban pusztán a Holdon a fejlődésüket be
nem fejező lényiségek mikrokozmikus princípiumai, akik azonban a maguk módján az ember
felett állnak, mivel a Holdfejlődés során a maguk részéről már a Holdon kifejlesztették, amit az
embereknek majd csak a Földön kell kifejleszteniük.
Olyan dolgok megértéséhez kell felemelkednünk, amilyeneket ma is megtárgyaltunk, ha
be akarjuk látni a Krisztus-princípium Földfejlődésben betöltött valódi szerepét, ha tisztában
akarunk lenni azzal, hogy a jövőben az Antikrisztust sok szempontból magasabbra tartják majd,
mint magát Krisztust. Az Antikrisztust talán okosabbnak, zseniálisabbanak tartják majd, mint
Krisztust. Hatalmas tömegeket tesz majd a híveivé. A szellem tudósainak azonban fel kell
készülniük, hogy ne tévessze meg őket, amit így ábrázoltunk. Mindenekelőtt szilárd
megalapozottságra lesz szükség a jófajta szellemtudományos elvekben, hogy ezen a téren ne
hagyjuk magunkat megtéveszteni. Mindenekelőtt annak az ezoterikus irányzatnak a feladata és
missziója volt, hogy világosan kidolgozza, amit Krisztusról e tekintetben el lehet mondani,
amely a Nyugaton a XIII. században vette kezdetét, és amelyről már korábban is szó esett. Azért,
hogy aki szilárdan áll ennek az ezoterikus irányzatnak a talaján, az egyre világosabban felismerje
Krisztus Földfejlődésben betöltött központi szerepét. És az ember eljut majd odáig, hogy
Krisztus úgynevezett földi inkarnációival szemben érvényre juttassa az egyszerű igazságot:
Ahogyan egy mérleget is egyetlen ponton kell alátámasztani, és nem kettő vagy több ponton, úgy
kell, hogy a Földfejlődésnek is egyetlen alapimpulzusa legyen. És aki Krisztus több
megtestesülését tételezi föl, az újra ugyanazt a hibát követi el, mint aki azt gondolja, hogy egy
mérleget az igazán jó működéshez két ponton kell megtámasztani. Ha így teszünk, akkor az már
nem mérleg. És ami több inkarnáción keresztül halad át a Földön, az nem volna Krisztus. Ezt az
igazságot fogja minden iskolázott okkultista érvényre jutattni Krisztus természetével szemben.
Egy egyszerű hasonlattal utalnak majd a Krisztus-természet egyszeriségére. Erre vonatkozóan az
evangélium és a szellemtudomány teljes összhangban van.
Fordította Pályer András