Rudolf Steiner

JÁNOS APOKALIPSZISE

Tizenkét előadás, egy bevezető előadással

Nürnberg, 1 9 0 8 . június 17-30.

TARTALOM

Nyilvános előadás, Nürnberg, 1908. június 17 7

Szellemtudomány, evangélium és az emberiség jövője.

Első előadás, 1908. június 18 28

Az Apokalipszis, a keresztény beavatás ábrázolása.

Második előadás, 1908. június 19 44

A beavatás lényege. Az első és a második pecsét.

Harmadik előadás, 1908. június 20 58

Levelek a hét közösséghez.

Negyedik előadás, 1908. június 21 78

A hét pecsét és azok magyarázata.

Ötödik előadás, 1908 június 22 94

Az emberiség fejlődése a Föld kozmikus fejlődésével való
összefüggésben. A huszonnégy vén és az üvegtenger.

Hatodik előadás, 1908. június 23 107

Az ember a lemuriai és az atlantiszi korszakban. A Golgotai
Misztérium.

Hetedik előadás, 1908. június 24 125

Az öntudatos személyiség létrejötte. A szakadék. A jó és a
rossz faj.

Nyolcadik előadás, 1908. június 25 142

Az emberiség-fejlődés jövője. A hét pecsét és a hét harsona.
Kilencedik előadás, 1908. június 26 158
Az átszellemült Föld. A Napba öltözött asszony A hétfejű és
tízszarvú állat.

Tizedik előadás, 1908. június 27 173

A fejlődés menete az életformák és a hét tudatállapot útján.
A hét csésze kiürítése.

Tizenegyedik előadás, 1908. június 28 ..194

A 666-os szám, Szórát a napdémon. Babilon bukása és a
bárány menyegzője. Az új Jeruzsálem. Mihály legyőzi a
sárkányt.

Tizenkettedik előadás, 1908. június 29 213

Az első és a második halál. Az új Ég és az új Föld.
Az Apokalipszis eredete.

Jegyzetek 235
 SZELLEMTUDOMÁNY, EVANGÉLIUM
ÉS AZ EMBERISÉG JÖVŐJE

Nürnberg ez év őszén egy szép évfordulót fog megünnepelni.

Éppen száz éve, 1808-ban fogadta falai közé az egyik legnagyobb
német szellemet, azok egyikét, akikről ma nyilvánvalóan nem
sokat beszélnek, műveiket még kevesebben értik. O azonban, ha
egyszer valóban megértik, hatni fog még az emberek szellemi
életére. Igaz, nehezen érthető, ezért időre van szükség, hogy az
emberek újra felfogják. Hegel 1808. őszén lett igazgatója a nürn­
bergi királyi gimnáziumnak.
Hegelnek van egy mondása, amelyet bízvást helyezhetünk
vezérelvként mai szemlélődésünk élére. Azt mondja: a legmé­
lyebb gondolat Krisztus alakjával, a történelmi és külső alakkal
van kapcsolatban. És éppen az a nagy a keresztény vallásban,
hogy a tudat bármely fokán felfogható belőle mindaz, ami
történelmi, és ami külsőséges benne, de ugyanakkor a szellemi
életet kemény munkára, elmélyülésre ösztönzi. Bármilyen fokú
képzettséggel is meg lehet érteni a keresztény vallást, de
ugyanakkor kihívás számunkra, hogy a legmélyebb bölcsességre
törekedjünk. - Ezek Hegelnek, a német filozófusnak a szavai.
Hogy a keresztény vallás, az evangélium tanítása minden tu­
dati szinten felfogható, arra az idő tanít meg bennünket, ami
már évezredekben mérhető. Hogy pedig mély gondolatokra
nevel, és arra ösztönöz, hogy a tanítások és bölcsességek mé­
lyére hatoljunk, azt híven feladatához a szellemtudomány mu­
tatja meg. E tudományt csak helyesen kell értenünk, legben­
sőbb impulzusait kell felfognunk, és életünk vezetőjévé kell ten­
nünk. Mai szemlélődésünket félreérti az, aki azt hiszi, hogy az
antropozófiának, a szellemtudománynak bármilyen vonatkozás­
ban is köze volna egy új valláshoz, és valamiféle új hitvallásra sze­
remé felcserélni a régit. Sőt, hogy minden félreértést eloszlas-

7
sunk, kimondhatjuk: ha majd valóban megértik, akkor világos
lesz az is, hogy bár a szellemtudomány - természete szerint - a
legszilárdabb, legbiztosabb támasza a vallásos életnek, maga
mégsem vallás, ezért, mint ilyen sohasem mondhat ellene sem­
milyen vallásnak. Egészen más dolog az, hogy eszköz lehet,
fényforrás, ami megvilágítja, és közel hozza az értelemhez a leg­
mélyebb bölcsességet, igazságot, és a vallások legkomolyabb és
élettel leginkább teli titkait.
Talán idegenül cseng, ha az antropozófia valamely vallásnak
az írásműveihez való viszonyát - hiszen ma a keresztény vallás
írásaival foglalkozunk - a következő hasonlattal ábrázoljuk: az
antropozófia ugyanúgy teremt kapcsolatot a vallásos írás­
művekkel, ahogy a matematika tudománya azokkal a forrás­
művekkel, amelyek mint tankönyvek vagy egyszerűen csak mint
könyvek az emberiség történelmi fejlődése folyamán megjelen­
tek. Itt van, például egy régi könyv, amelyet csak a matematikában
jártas történetkutató tisztel meg figyelmével: Euklidész
Geometriája. Tanításra érett formában legelőször ez a könyv
foglalta össze a matematikából és geometriából mindazt, amit
ma a gyermekek az iskolában tanulnak. A gyermekek azonban
aligha tudhatják, hogy mindaz, amit a párhuzamos vonalakról, a
háromszögekről, az egymást metsző egyenesekről, és így tovább,
tanulnak, megtalálható ebben a régi könyvben, és a tudást leg­
először ez a könyv ajándékozta az emberiségnek. A gyermek
számára természetes dolog, hogy a geometriai ismeretek szinte
maguktól adódnak, ehhez csak szellemi erőket kell mozgósítani,
és a tér formáira irányítani: az emberi szellem felismeri a for­
mákat, semmit sem kell tudnia ehhez erről a régi könyvről.
Előfordulhat, hogy valaki úgy tanulja meg a matema-tikát és a
geometriát, hogy még a hírét sem hallja ennek a könyvnek, de
hogyha később megismerkedik vele, helyesen érti és értékeli
majd. Sőt ekkor ismeri fel igazán, hogy e könyv írója mekkora
szellemi kincset ajándékozott az emberiségnek.
 Ilyen a szellemtudomány kapcsolata is a vallásos írásokkal. A
szellemtudomány más forrásokból táplálkozik, nincs szüksége
semmilyen írásra, hagyományra. Ezt belátjuk, ha impulzusait is­
merjük. Az ember úgy építi fel tudását, úgy szerzi ismereteit az
érzéki világról, hogy erőit szabadon használja, de ugyanígy, a
lelke mélyén rejtőző szellemi, érzékfeletti erők és képességek
felébresztése révén megismerheti azt is, ami mint érzékfeletti,
mint láthatatian valóság, minden láthatónak az alapja. Ahogyan
az érzékszerveit használó ember tapasztalni tudja mindazt, ami
a dolgok külső érzéki látszata, és képes arra is, hogy a tapaszta­
latokat az értelmével összekösse, összekapcsolja, ugyanúgy tud
a szellemtudomány módszereit felhasználó ember az érzéki lét
színfalai mögé nézni, oda, ahol a szellemi ősokok léteznek, ahol
azok a lények élnek és dolgoznak, akiket az érzéki szem nem lát,
az érzéki fül nem hall, az érzékfeletti azonban igen. A mai em­
berek többségében ugyan még szunnyadnak az érzékfeletti
erők, de ezeknek az erőknek a szabad használata vezet a for­
ráshoz, a szellemi tudás szabad és függeden forrásához, ahogy a
külső tudás forrásához az érzéki világra irányuló erők szabad
használata nyitott utat. Ha azonban az ember, akármilyen mó­
don is, szellemi ismeretekhez jut, az érzékin túl megismeri az
érzékfelettit, a láthatón túl a láthatadant, és róluk ugyanúgy
tud, mint ahogy érzéki tapasztalással a külső tárgyakról és
történésekről, akkor érzékfeletti tudását birtokolva ugyanúgy
fordíthatja figyelmét olyan hagyományok, könyvek, írások és
egyéb dokumentumok felé, amelyek a fejlődés során az embert
az érzékfeletti világról tájékoztatták, mint ahogyan a geometriát
már jól ismerő ember tanulmányozhatja Euklidész Geometriáját.
És akkor a vallásos írásműveket hasonló nézőpontból szemlél­
heti, mint amilyenből Euklidész könyvét nézi egy mai tudós,
így valóban felbecsülheti és tisztelheti értékeiket. És aki ezen az
úton halad, aki valóban az érzékfeletti világ megismerésének
útján közelít a keresztény igehirdetés írásaihoz, az sohasem fog­
ja alábecsülni értéküket, hanem ellenkezőleg: az írásokat ragyo-

9
góbb fényben látja, mint az egyszerű, jámbor hívő, és ez a fény
jelzi, hogy az írások mélyebb bölcsességet rejtenek magukban, mint
bárki is sejtené, aki nem az antropozófiai megismerés útján halad.
Felelnünk kell azonban még egy kérdésre, hogy helyes fogal­
maink legyenek az antropozófia és a vallásos írások kapcso­
latáról. Kérdezzük meg: ki közvetíti jobban Euklidész
Geometriáját? Az, aki a könyvet szórói-szóra lefordítja, és bár a
geometria szelleme idegen közeg számára, mégis reménykedik,
hogy a könyv tárgyát híven visszaadja, vagy az, aki először
geometriát tanul, hogy a könyvet aztán helyesen értelmezze.
Gondoljunk egy száraz filológusra, aki Euklidész művével
foglalkozik, bár a geometriáról fogalma sincs. Egy nagy adag
képtelenség lenne az eredmény, ha ilyesvalaki értelmezné a
könyvet! Sokan foglalkoznak hasonló módon a vallásos írá­
sokkal, köztük olyanok is, akiknek hivatásuk, hogy az írások
valóságos értelmét közvetítsék. Anélkül közelítenek hozzájuk,
hogy előzőleg az értelmezés tárgyával kapcsolatban valamit is
megtudtak volna, ami az érzékfelettiből megtudható. Ma a val­
lásos írások valóban nagyon alapos elemzésével találkozhatunk,
olyan elemzésekkel, amelyekben minden megtalálható, például,
hogy milyen történelmi események között, hogyan keletkezett a
mű, de egy ilyen magyarázat pontosan olyan, mintha egy hozzá
nem értő elemezné Euklideszi.
A vallás olyan - ezt tudatosítsuk magunkban -, hogy csak
erősödhet és gyarapodhat, ha szellemtudományos megismerés­
sel közelítünk hozzá, jóllehet az antropozófia csak eszköze lehet
a vallásos életnek, de maga sohasem vallás. A vallást legjobban
az emberi szív, az emberi kedély tartalma jellemzi, az érzéseknek
és érzelmeknek az összessége. Velük, általuk küldi az ember az
érzékfeletti lényeknek és hatalmaknak mindazt a jót, amit
fogékony lelkével összegyűjtött. A kedélyben lobogó tűz, a jó
érzelmeknek és érzéseknek az ereje és színezete mutatja meg
egy-egy ember hitének, vallásának a mélységét, mint ahogy a
szívverése melegétől, a szépség iránti érzékétől függ az is, ki

10
hogyan ért és szemlél egy képet. Hiszen a vallásos élet tartalma
ugyanaz, mint amit mi szellemi, érzékfeletti világnak nevezünk.
De ahogy az esztétikai-művészi tapasztalás sem ugyanaz, mint
amit mi a művészet belső törvényeit feltáró szellemi megis­
merésnek nevezünk - noha a szellemi megismerés a művészi
törekvéseket is kiteljesíti -, ugyanúgy nem azonos a szellemi
világba vezető tudomány és bölcsesség, meg a vallás. A szellem­
tudomány elmélyíti a vallásos érzelmeket, a vallásos benyomá­
sokat, komolyabbá, emelkedettebbé, teljesebbé teszi őket, de ő
maga, hogyha helyesen értelmezik, nem vallás, habár az em­
bereket elvezetheti a valláshoz.
Ha mármost a szellemtudomány segítségével akarjuk megérteni
a keresztény vallás erőit, jelentőségét, jellegét és szellemét, akkor
a szellemi életben messzire kell visszanyúlnunk. Tekintetünket
az ősrégi múltra kell vetnünk, más szóval: vissza kell mennünk
az időben az emberiség vallás előtti korszakáig, és meg kell
kísérelnünk felderíteni, hogyan és miért keletkezett a vallás.
Létezik egyáltalán egy vallás előtti korszak? Igen, volt idő a
Földön, hogy nem volt vallás. A kérdésre a szellemtudomány­
nak is igennel kell válaszolnia, de egészen más ismeretek
alapján, mint ahogyan a materialista bölcsesség teszi ezt. Az
emberiség számára tulajdonképpen mi a vallás, mi a religio? A
vallás szerepe az volt, és még sokáig az lesz, amit maga a religio
szó kifejez. A szó jelentése: kapcsolat az ember és az isteni­
szellemi világ között. És tulajdonképpen azok a korszakok vallá­
sosak, amelyekben az ember egyesülni vágyik az istenséggel,
akár tudásának forrása, akár bizonyos érzelmek miatt, vagy
azért, mert érzi, hogy akarata csak úgy lehet igazán kemény, ha
isteni erő hatja át. Amikor az ember inkább önmagában gyanít-
ja-sejti, mint a kinti világban tudja, amikor az érzékfeletti világ
valóságát inkább érzi, mint látja, mint körültapintja, ezek a föld
vallásos korszakai.
Az ilyen korszakok előtt volt idő, amikor az embernek nem
volt szüksége effajta sejtéses-megérzéses kapcsolatra a szellemi-

11
érzékfeletti világgal. Azért nem volt szüksége, mert tudott a
szellemi világról, tudott az érzékfeletti világról, ahogy a mai
ember az érzéki dolgokról tud. Szükséges-e, hogy az ember
meggyőződjön, vannak-e kövek, vannak-e fák, vannak-e álla­
tok? Van-e jogosultsága bármilyen írásnak vagy hittételnek,
amely abban a sejtésben akarná az embert megerősíteni, hogy
vannak kövek, léteznek fák és állatok? Nem, ilyesmire nincs
szükség, hiszen az ember maga körül látja, tapasztalja mindezt,
és értelmetlen lenne egy olyan vallás, amely őt az érzéki világgal
kapcsolná össze. Viszont képzeljünk el egy olyan embert, aki
eddig egy más világban élt, és akinek nincsenek olyan érzékszer­
vei, mint nekünk, vagyis nem érzékel, mint mi, nem lát köveket,
fákat, állatokat, számára ezek mind-mind láthatadanok. És gon­
doljuk el, hogy ez az ember csak mintegy írásból, vagy más "ha­
sonló módon értesülhetne kövekről, növényekről és állatokról:
ami a többi ember számára látvány, tapasztalat, közvetien tudás,
azt ő maga minek nevezhetné? Vallásnak. Mert ha egy könyvből
valahogy megtudná, hogy vannak kövek, vannak növények és
vannak állatok, akkor ennek az embernek ez a híradás: vallás,
mert még sem követ, sem növényt, sem állatot nem látott.
Volt idő, amikor az ember még azoknak a lényeknek és dol­
goknak a közveden közelségében élt, amelyekről ma a vallások
és más bölcs tanítások szólnak.
Ez a szó: fejlődés, ma sok vonatkozásban varázsszó, de a kül­
ső tudományosság csak a külső, érzéki jelenségekre alkalmazza.
Aki a szellemtudomány felől szemléli a világot, az mindent
szüntelenül fejlődni lát, kiváltképpen az emberi tudatot. Az a
tudatállapot, amelyben a mai ember él, s amelynek közvetítésé­
vel reggel, ha felébred, az érzékszerveivel tapasztalható érzéki
világot befogadja és megérti, ez a tudatállapot egy másféle tu­
datállapotból fejlődött ki. Ébrenlétünket a szellemtudományban
világos, nappali tudatállapotnak nevezzük. A világos, nappali
tudatállapot azonban egy másik ősrégi tudatformából alakult ki,
amiről, mint „homályos képtudatállapotról" szoktunk beszélni.

12
Itt már az emberiség fejlődésének olyan korai szakaszához
érkezünk, hogy róla semmit sem közöl a külső antropológia, egy­
szerűen azért, mert csak az értelem érzéki eszközeit és módszereit
használja. Az antropológia úgy vélekedik, hogy az emberi fejlődés
átmeneti állapotai az ősi múltban tulajdonképpen ugyanazok
voltak, mint amelyekben a mai állati lények haladnak át.
Korábbi előadásaimban már elmondtam, hogy szellemtu­
dományosán miként kell értelmeznünk az ember és az állati
lények viszonyát. Az ember soha nem volt olyan lény, mint a
mai állat. Nem a mai állatokhoz hasonló lényektől származik.
Azok a formák, amelyeken az ember fejlődése folyamán átment,
felettébb különböznek a mai állati formáktól. A mai állatok
ugyanis a fejlődés egy korai fokán megrekedt lények: nem
tudtak túljutni a fejlődés egy bizonyos szintjén, és tulajdonsá­
gaik megkeményedtek Az ember felülkerekedett a fejlődésnek e
korábbi állapotán, az állatok alulmaradtak. Az állatvilágban az
emberiség visszamaradt testvéreit látjuk, az állatok azonban már
nem viselik magukon e korai fejlődési szint jegyeit. Ebben az
időben a Földön még másmilyenek voltak az életfeltételek, az
elemek megoszlása nem olyan volt, mint ma, az ember nem
olyan testet viselt, mégis ember volt. Várhatott alászállásával -
hogy képszerűén fejezzük ki magunkat -, fejlődése folyamán
kivárhatta az alkalmas pillanatot, amikor húsba, testi matériába
öltözhetett, úgy hogy benne aztán kifejleszthette a mai szellem erejét.
Az állatok nem várhattak, megkeményedtek egy alacsonyabb
fokon, mert korábban öltöttek testet, mint kellett volna. Ezért
vissza kellett maradniuk. így képzelhetjük el, hogyan élt az em­
ber valamikor más feltételek között és más tudatállapotban,
mint ma. Ha figyelemmel kísérjük a tudatformákat, amilyenek
évezredeken és évezredeken át voltak, egyre másfélébbeket lá­
tunk. Az emberiség csak viszonylag későn fejlesztette ki a
logikus gondolkodásnak, intellektusnak és értelemnek nevezett
képességeket. Régebben más erői voltak aktívak, például az em­
lékezet, ami mostanában már a visszafejlődés állapotában van.

13
Az emlékezet korábban lényegesen fejlettebb volt, mint ma.
Csak akkor szorult háttérbe, amikor az emberiségre általánosan
kitejedt az értelmi kultúra. Aki csak egy kicsit is gyakorlatiasan
gondolkodik, ma is beláthatja, hogy amit a szellemtudomány
állít, nem légből kapott dolog. Ebből ugyanis az következik,
hogy ha egy mai ember, akármilyen véletlen miatt is, visszama­
rad a fejlődésben, annak kell megmutatkoznia, hogy legkevésbé
az emlékezete gyenge. De az is igaz, hogy ha egy, a fejlődésben
erővel visszatartott ember később lehetőséget kap az intellektus
kifejlesztésére, ezt az emlékezete kárára teszi. Itt, ebben a város­
ban, mindezt láthatjuk egy jellegezetes példán.
Az eléggé mélyen nem tisztelhető Daumer professzor az em­
lített jelenségeket jól megfigyelte azon a sokak számára rejtélyes
emberen, aki titokzatos körülmények között bukkant fel ebben a
városban, és éppoly titokzatos körülmények között érte a halál
Ansbachban. Egy író azzal jellemezte életének titokzatos voltát,
hogy elmondta róla, egy olyan napon volt a temetése, amikor
az égbolt egyik szélén éppen alászállt a nap, az ellentétes
oldalon pedig éppen felbukkant a hold - nyilván mindenki tud­
ja, hogy Kaspar Hauserről beszélek. Eltekinthetünk most min­
denféle pro és kontra érvtől, ami az eset kapcsán elhangzott,
elegendő, ha csak arról beszélünk, ami minden oldalról helytál­
lónak bizonyult. Tudjuk, hogy ez a lelenc, akiről senki sem tud­
ta, honnét jött, honnan termett a város utcáin, és akit ezért
Európa gyermekének neveztek, ez a talált ember nem tudott
sem olvasni, sem számolni. Mintegy húszéves volt, és
úgyszólván mindent nélkülözött, ami eddig az életkorig az in­
tellektus útján megszerezhető, viszont csodálatos volt az em­
lékezete. Amikor aztán tanítani kezdték, ahogy a logika a
lelkébe hatolt, úgy fogyott az emlékezete. A tudatnak ezt a fej­
lődését egyéb jelenségek is kísérték. Eredetileg szinte elképesztő
méretű, nyilván veleszületett őszinteség volt benne, és éppen ez
az igazságszeretet, ez az őszinteség okozta, hogy később egyre

14
gyakrabban tévedett. Ahogy kissé jobban belekóstolt az in­
tellektusba, őszintesége is csökkenni kezdett.
Sok mindent tanulmányozhatnánk, ha elmélyednénk ebben a
mesterségesen visszafogott lélekben. Szellemtudományos
alapokról szemlélve egyáltalán nem látszik alaptalannak az a
népi hiedelem, noha sok mai tudós nem hiszi, hogy Kaspar
Hauser, aldnek hosszú ideig halvány sejtelme sem volt a tőle
különböző formájú élőlények létezéséről, csodálatosan tudott
hatni dühöngő, megvadult állatokra. A mérges állat meghu­
nyászkodott, egészen kezessé vált. Kaspar Hauserből kiáradt
valami, ami egy pillanat alatt megszelidítette a támadó kedvű,
izgatott állatot. Mint mondtam, elmélyedhetnénk e figyelem­
reméltó és sokak számára rejtélyes személyiség lelkének tanul­
mányozásában, és ezen a példán ismét áttekintheménk, és beláthat­
nánk, hogy a szellemtudomány hogyan értelmez, hogyan vezet
vissza szellemi okokra olyan eseteket, amelyek a köznapi élet
nézőpontjából megmagyarázhatadanok. A szellemi okokat,
tényezőket persze nem spekulációval, hanem szellemi megfi­
gyeléssel deríthetjük fel, az értelmezés munkáját aztán a sokoldalú,
minden részletre kietjedő logikus gondolkodás végzi el.
Mindezt csak azért mondom el, hogy megmutassam, mikép­
pen közelíthetjük meg a tudatfejlődés gondolatát, miszerint a
mai tudatállapot egy másfajta, ősrégi tudatállapotból alakult ki.
A régi időkben az embernek nem volt a mai szemlélet szerinti
közveden kapcsolata az érzéki tárgyakhoz, ellenben közveden
kapcsolata volt a szellemi lényekhez és történésekhez. Akkor
még nem láttuk fizikai alakban a másik embert, és ez a mai for­
ma akkor még nem is létezett. Ha egy másik lény közeledett az
emberhez, akkor lelkében, mint álomkép jelent meg. És a kép
formái, színei alapján tudatosult, hogy a közeledő lény vonzó-e,
vagy ellenszenves. Egy ilyen tudat mindenekelőtt szellemi
történéseket észlelt, általuk pedig a szellemi világot. Ahogy az
ember ma hús-vér lények között él, akkor - mivel ha teldntetét
önmagára fordította, önmaga számára maga is lélek és szellem

15
volt -, szellemi lények között élt, és csak őket tudta létezőnek.
Az ember szellemi volt szellemek között. Habár tudata csak az
álomtudat egyik változata volt, a benne feltűnő képek és a
környezet élő kapcsolatban volt egymással. Ilyen volt az a régi
korszak, amikor az ember még a szellemi világban élt. Ebből a
világból ereszkedett később alá, hogy érzéki hús-vér létet
teremtsen magának, és az ehhez illő mai tudatot. Az állatok itt
már fizikai lények voltak, amikor az ember még szellemi tájakat
szemlélt. A szellemi lények közelségében élt, és ahogy a mai
embernek semmilyen bizonyítékra nincs szüksége, hogy meg­
győződjön a kövek, a növények és az állatok létezéséről,
ugyanúgy nem igényelt az ősidők embere semmilyen igazolást a
szellemi lények valóságáról. Az ember szellemek és istenek
között élt, ezért vallástalan volt. Ez volt tehát a vallás előtti idő.
Azután alászállt az ember, tudata a mostanira változott.
Többé már nem lát térben lebegő színeket és formákat, a színek
áthelyeződtek az érzéki dolgok felületére. És olyan mértékben,
amennyire megtanulta, hogy külső érzékeit átirányítsa a külső,
érzéki világra, olyan mértékben borította be a szellemi világot a
külső, érzéki világ, mint fátyol, mint nagy maja. De az em­
bernek a leplen keresztül is hírt kellett kapnia a szellemi világ­
ról: vallás kellett.
Van azonban egy közbeeső állapot, ez a korszak köti össze a
vallásnélküliséget a vallásos tudat tulajdonképpeni időszakával.
Ebből az átmeneti korból származnak a mítoszok, a mondák, a
szellemi világ népeinek történetei. Csak szemellenzős, a valósá­
gos szellemi folyamatokról mit sem sejtő tudományosság ál­
líthatja, hogy az északi vagy német mitológia alakjait, a görög
mitológiát, az istenekről és az istenek tetteiről szóló összes
híradást a népek költői képzelete alkotta. Ez nem a népi fantázia
kötészete, a nép nem úgy költ, hogy a felhők vonulását figyeli,
és megállapítja, hogy azok báránykák. Hogy a nép így költ, azt
a mai tudományosság találta ki, tudjuk, hogy ilyen dolgokban
nagyon élénk a képzelete. Az igazság azonban egészen más.

16
Ami az istenekről szóló régi mondákban és mesékben van, az a
vallás előtti tudat utolsó emléke, végső maradványa. Az em­
berek most innen kaphatnak hírt arról, amit egykor ők maguk
még láttak. Azok, akik Wotanról, Thorról, Zeuszról és a töb­
biekről írtak, még emlékezni tudtak arra, hogy a mondák tar­
talmát az emberek valamikor közvetlenül átélték. A megélt dol­
gok morzsái, apró, szakadozott darabjai: ezek a mitológiák.
Még egyéb vonatkozásban is beszélhetünk köbenső ál­
lapotról. Abban az időben is, amikor az okos emberek - mond­
juk ki határozottan - már nagyon okosak voltak, még akkor is
akadtak, legalábbis kivételes állapotban - nevezzük elragadtatás­
nak, vagy őrültségnek, ahogy tetszik - olyanok, akik beláthattak
a szellemi világba, még érzékelték, amit korábban az emberek
többsége láthatott. Ezek azután elmesélték, hogy láttak valamit
a szellemi világból. Az ilyen híradás aztán, társulva más em­
lékekkel, mint élő hit maradt meg az emberekben. Ezek
jellemzik a tulajdonképpeni vallásos korszakhoz vezető átmeneti
állapotot.
És hogyan szilárdult meg, teljesedett ki az emberiség vallásos
korszaka? Úgy, hogy az ember utat és eszközt talált benső
világának megváltoztatására, és megtanulta újra nézni, újra látni
azt a világot, amelyből elszármazott, amelyet homályos tudattal
egykor érzékelni tudott. Ezzel olyan bekezdéshez érkeztünk,
amelyet a modern emberek egy része nagyon kevéssé tart
valószínűnek: a beavatottakról szóló fejezethez. Kik az em­
beriség beavatottai? Azok az emberek voltak beavatottak, akik
lelki és szellemi mivoltukat bizonyos módszerek segítségével
úgy botakoztatták ki, hogy újra belenövekedtek a szellemi világ­
ba. A beavatás létező dolog. Minden lélekben szunnyadnak
érzékfeletti erők és képességek. Minden ember számára eljön,
legalábbis eljöhet egy nagy pillanat, amikor ezek az erők
felébrednek. Ezt a pillanatot a lelkünk elé idézhetjük, ha az em­
beri fejlődés más szakaszaira gondolunk. Ha Goethe szavait
használjuk, így mondjuk: visszatekintünk a régmúlt időkbe,

17
amikor a fizikai embertesten nem volt olyan fizikai fül, mint
ma. Visszatekintünk azokba az időkbe, amikor ezeknek a szer­
veknek a mostani helyén nem látó és nem halló, közömbös szer­
vek voltak. A fizikai ember számára aztán elérkezett egy új kor­
szak, ekkor a vak szervek fényérzékeny pontokká kezdtek fejlőd­
ni, fokozatosan egyre jobban és jobban kialakultak, míg végül
felragyogott bennük bennük a fény Hasonlóképpen jött el az a
korszak, amelyben az emberi fül változott át, hogy az addig
néma világ hangokkal és harmóniákkal adhasson hírt magáról.
Egykor a Nap dolgozott erőivel az emberi szervezeten, hogy
kialakuljon a szem, most magán az emberen a sor, szellemi
tevékenységén múlik, hogy a számára ma sok szempontból
közömbös lelki-szellemi szervek hasonlóképpen kifejlődjenek. A
nagy pillanat már lehetséges, sokak számára már elérkezett,
hogy lelkük és szellemük átformálódjék, ahogy hajdanában a
külső fizikai szervezetük formálódott át. Új szem és új fül
keletkezik, a szellemi környezet sötétségéből és némaságából
már fény ragyog, és hangok csendülnek. Lehetséges a fejlődés,
lehetséges újra fenn élni a felső világokban. Ez a beavatás. És a
misztériumiskolákban az emberek úgy kapták kézhez a beavatás
módszereit, ahogyan ma a mindennapi életben módszerekhez
lehet jutni, mondjuk egy kémiai vagy biológiai laboratórium­
ban. Csak az a különbség a külső tudomány és a beavatás mód­
szerei között, hogy az előbbi műszerekkel, külső segédeszközökkel
dolgozik, viszont aki beavatott szeremé lenni, annak csak egyeden
műszere, egyeden eszköze lehet, azt is neki kell előkészítenie - és
ez a műszer nem más, mint ő maga. Ahogy a vasban mágneses
erő szunnyadhat, úgy szunnyad az emberi lélekben az az erő,
amely őt a szellemi fény- és hangvilágba segítheti. Valamikor tehát
olyan korszak kezdődött, amióta az emberek általában csak a
fizikai-érzékit látják, és az emberiséget beavatottak vezetik, akik a
szellemi világba lámák. Ok mondják el és magyarázzák meg a
szellemi világ történéseit, mindazt, amiben régen minden ember
benne élt.
 Mi a beavatás első fokozata, mi a lényege? Mit jelent az em­
beri lélek számára? Ne higgyük, hogy a lélek fejlődését csak a
filozofikus töprengés, a fogalmak kiagyalása és finomítása
jellemzi. A külvilágról, az érzéki világról alkotott fogalmak áta­
lakulnak az emberben, ha belenövekszik a szellemi világba. Ez
olyan, hogy az ember már nem élesen körülhatárolt fogal­
makkal értelmezi a dolgokat, hanem képek, imaginációk által.
Mert az ember belenövekszik a szellemi világalkotó cselekvésbe.
Olyan határozott és változatlan körvonalúak, mint az érzéki
világ tárgyai, éppen csak ezek az érzéki tárgyak lehetnek. A vilá­
galkotó cselekvésben nem látjuk élesen körvonalazva az állatot.
Ott csak egy képet látunk, és e kép alapján, egy élő, önmagában
tagolt valóság alapján keletkeznek a különféle külsejű alakok,
lények. Szigorúan a goethei mondáshoz kell igazodnunk: min­
den, ami múlandó, csupán hasonlat.
A beavatott először képek által tanulja meg a megismerést és
a megértést, képek által tanul feljutni a szellemi világba. Az ő
tudatának mozgékonyabbnak kell lennie a tárgyi tudatnál,
amivel mi felfogjuk az érzéki világ dolgait. Ezért a fejlődésnek
ezt a fokozatát imaginatív tudatnak nevezzük. Ez a tudat
bevezeti az embert a szellemi világba, de amit ott lát, azt nem
homályosan látja. A beavatott olyan tisztán és világosan lát,
mini éber tudatállapotban, mert az imaginatív tudat maga is
olyan világos, mint a tárgyi tudat. Az ember csak gazdagodik
vele, ha köznapi tudata mellé megszerzi a szellemi világ tudatát.
A beavatás első fokozata tehát az imaginatív tudatállapot. És
akik feljutottak erre a fokra, a szellemi világban szerzett tapasz­
talataikat írásokba, dokumentumokba foglalva hagyták az em­
beriségre, ahogy Euklidész is írásba foglalta a lenti világ
geometriájának tudományát. Mi akkor tudjuk meg, mit rejtenek
a régi írások, akkor ismerjük fel őket, ha visszamegyünk a for­
ráshoz, a beavatottak látásmódjához.
Ez jellemezte az emberiség életét a valaha is a Föld felszínére
lépő legnagyobb lény, Krisztus Jézus megjelenéséig. Az ő meg-

19
jelenése új elemet hozott a fejlődésbe. Ha tisztázni szeretnénk,
mi az a lényeges új, amit Krisztus Jézus adott az emberiségnek,
tudnunk kell, hogyan történt a beavatás a kereszténység előtti
beavatási helyeken: az ember teljesen elhatárolta magát az em­
beriség fejlődésének menetétől, a legnagyobb titkok helyén a
saját lelkén dolgozott. És mindenekelőtt azt is világosan kell lát­
nunk, hogy a szellemi világba ismét felemelkedő ember tu­
datában még mindig volt valami, ami a régi álomszerű képtu­
datból maradt vissza. Az embernek el kellett távoznia az érzékek
világából, hogy beléphessen a szellemi világba. Erre ma már nincs
szükség, és ez Krisztus Jézus földreszállásának a következménye.
Amikor a Krisztus-princípium az emberek közé jött, a szellemi
világ központi lénye történelmileg egyszer jelent meg ember­
alakban a Földön. Ugyanaz a lény jött el, akire a vallásos életet
kialakítók mind-mind vágyakoztak, és azok is, akik visszavonul­
va az érzéki világtól a beavatási helyeken készülődtek, hogy
belépjenek a szellemi világba. Beteljesedett a jövendölés: az a
lény, aki az emberrel a legnagyobb lényként állhat szemközt,
Krisztus Jézus alakjában az emberiség történelmébe lépett. És
aki csak valamennyire is megérti az igazi szellemtudományt, az
tudja, hogy az ő megjelenése előtti összes vallásos jövendölés
mind-mind Krisztus Jézus eljövetelét jelezte.
Ha a régi beavatottak a szellemi világ legnagyobbjáról, a
minden dolgok ősalapjának tekintett lényről akartak szólni,
akkor sokféle néven nevezték Krisztus Jézust. Csak az Otesta-
mentumra kell gondolnunk, hiszen ez nagy jövendölés is.
Emlékezzünk arra, hogyan kapott megbízást Mózes, a nép
vezére: Mondd népednek, hogy azt, amit tenned kell az Úr, az
Isten mondta neked. - Ekkor Mózes így szólt: De hogyan
hisznek majd nekem az emberek, hogyan tudom meggyőzni
őket? Mit válaszoljak, ha megkérdezik: ki küldött téged? - És a
meghatalmazás így szólt: Mondd, hogy az Én-vagyok küldött
téged. - Olvassunk utána, és hasonlítsuk össze, amilyen pon­
tosan csak lehetséges, ezt az eredeti szöveggel. Látni fogjuk,

20
hogy miről van itt szó. Kicsoda az „Én-vagyok", mit jelent ez?
„Én-vagyok" a neve annak az isteni lénynek, akiből egy csöp­
pet, egy szikrát az ember önmagában érez, amikor azt mond­
hatja: én vagyok; így nevezheti az ember a Krisztus-princípiu­
mot. A kő nem mondhatja, hogy „én vagyok", de nem mond­
hatja ezt a növény sem, és az állat sem. Az ember azáltal lett a
teremtés koronája, hogy kimondhatja: én vagyok, és ezen a
néven egyedül csak ő szólíthatja meg önmagát. Ezzel a névvel
őt senki más nem illetheti. Csak önmagunkat hívhatjuk én-nek.
Senki más nem nevezhet bennünket így Amikor azt mondjuk:
„én", akkor a lelkünk önmagához szól, és ez a szó csak olyan
lénytől eredhet, aki nem külső utakon és érzékszerveken át
közelít a lélekhez. Itt az Isten szól. Ezért lett a világot betöltő
istenség neve az „én-vagyok". Mondd, hogy az „En-vagyok"
mondta ezt neked! - ezt kellett Mózesnek népével tudatnia.
Lassan tanulják és értik meg az emberek az „én-vagyok"
egész mélységét. Nem is egyszerre, átmenet nélkül lettünk
olyanok, hogy magunkat egyéniségnek érezzük. Az Otestamen-
tumban úgy találjuk: az emberek akkor még nem érzékelték én-
voltukat. De a német törzsek tagjai sem érzékelték, még a
keresztény egyház idejében sem. Gondoljunk a keruszkokra, a
teutonokra és a többi német törzsre; az ő földjeiken terül el a
mai Németország. Egy keruszk még a törzs-ént érezte el­
sődlegesnek, a törzs-én egy tagjának érezte magát. O még nem
tudta volna olyan élesen kijelenteni: én vagyok, ahogyan mi
mai emberek tesszük, ő még egynek, egyeden organizmus
részének érezte magát mindazokkal, akik vérrokonai voltak.
A vérrokonság tudata az Ószövetség népében volt a leg­
erősebb. Mindenki érzi ott, mennyire a népéhez kötődik, és
hogy a népen egyetlen én uralkodik. Mindenki tudja, mit jelent:
„Én és Ábrahám atya egyek vagyunk", mert a vérrokonság ereje
a nemzedékeken át Ábrahámig ér. Mindenki tudja, ha egyéni
énjéből kilép, Ábrahám atyánál találja magát, mert tőle ered a

21
vér, a közös nép-én hordozója a kinti világban, hogy a nemzedékek
során aláömöljön.
Ha most az Ótestamentum igazságát valló emberek számára
oly magasztos kinyilatkoztatással összevetjük azt, amit Krisztus
Jézus mondott, akkor úgy látjuk, mintha villámfény világítaná
be az egész fejlődést, amelyet a kereszténység hozott. „Mielőtt
Ábrahám volt, megvolt az Én-vagyok". Ez azt jelenti: haladja­
tok visszafelé az összes nemzedékeken át, és akkor találtok
valamit önmagatokban, saját egyéniségetekben, ami öregebb,
mint a vérrokon nemzedékeket egymáshoz fűző erő. Mielőtt az
ősatyák megszülettek volna, már létezett az „én-vagyok", az a
lény, aki minden emberben jelen van, és akit minden emberi
lélek közvetlenül önmagában érezhet. Nem én és Ábrahám
atya, nem én és egy időbeli atya, hanem én és a szellemi Atya,
akiben nincs múlandóság, mi vagyunk egyek. Én és az Atya
egyek vagyunk. Minden egyes emberben ott van az Atya. Az is­
teni princípium él benne, úgy, hogy mindig is jelen volt, mindig
jelen van és mindig jelen lesz.
Az emberiség az elmúlt kétezer esztendőben tulajdonképpen
csak odáig jutott, hogy kezdte megérezni a világmozgató erő
nagyságát. Az emberek csak a jövőben fogják egészen felfogni,
hogy mindez ugrásszerű változást idézett elő a földfejlődésben.
A régi beavatottak annak a megismerésére törekedtek, ami
kiemelkedik az egyéni létből, az emberi egyéniség világából, ők
az egész törzs szelleméhez akartak eljutni.
Ha a mindennapi életben valaki hallott erről, nyilván ezt
mondhatta: a törzshöz tartozás is múlandó, a születéssel
kezdődik, és a halállal végződik. Ha azonban beavatták őt a
misztériumok titkaiba, akkor beláthatta, amit különben csak sejt­
hetett, vagy érezhetett volna, mégpedig azt, hogy ami a
nemzedékek vérében él, az egy valóságos lény, az a törzsszellem.
Megláthatta azt a lényt, akihez csak a szellem birodalmában
lehet eljutni, a külvilág valóságában nem. Istent láthatott, a
nemzedékek vérében lakozó Istent. De szellemi vonatkozásban

22
szemtől szemben állni ezzel az Istennel, csak a misztériumok­
ban lehetett.
Akik Krisztus Jézus legmeghittebb tanítványai voltak, telje­
sen megértették, tudatukban tisztán felfogták, hogy egy isteni­
szellemi természetű lény áll előttük külsőleg érzékelhető alak­
ban, mint emberi hús-vér személyiség. Azt tapasztalták, hogy
Krisztus Jézus az első, akiben, mint emberi egyéniségben olyan
szellem lakozik, amilyent magában eddig csak az egymáshoz
tartozó emberek tömege érzett, és ilyen szellem eddig csak a
szellemi világban és csak a beavatottak számára volt látható.
Tehát ők látták meg először az emberek között megjelent
Elsőszülöttet.
Minél inkább individuális az ember, annál jobban hordozhat
szeretetet. Ahol a vér köti egymáshoz az embereket, ott az egyik
azért szereti a másikat, mert eleve azok közé született, akiket sze­
retnie kell. Ha az ember már megkapta önálló egyéniségét, ha
ápolja, gondozza magában ezt az isteni szikrát, akkor a szeretet
árama, a szetet hullámai szabadon születnek a szívből, és terjed­
nek embertől emberig. A szeretetnek a vérrokonok közötti régi
köteléke kitágul, az ember új hatóerővel gazdagodik. A szeretet
lassan-lassan szellemi szeretetté válik, lélektől lélekig terjed, és
végül az egész emberiséget egyeden közösségbe fogja egyesíteni
az általános testvéri szeretet. És Krisztus Jézus az erő, az élő
erő, amely az emberiséget, ahogy ez a történelemben, a külső
szemnek is megmutatkozik, először vitte a testvériség állapotá­
ba. Az emberek pedig meg fogják ta-nulni, hogy a testvéri sze­
retet e kötelékét a kiteljesedett és átszellemített kereszténység­
ben lásssák.
Ma könnyű azt állítani, hogy a szellemtudománynak meg kell
keresnie a közös igazságmagvat minden vallásban, mert végül
mindegyik vallásban ugyanazt találjuk. Akik azt mondják, hogy
az absztrakt azonosságok felderítése végett csak össze kell ha­
sonlítani a vallásokat, azok semmit sem értettek meg a fejlődés
alapelveiből. Mert a világ nem hiába fejlődik. Igaz, hogy min-

23
den vallásban benne van az igazság, a vallások azonban alakot
váltanak, fejlődnek, és végül kialakulnak magasabb rendű for­
máik. Nyilvánvaló, hogy aki eléggé mélyre nyúl, az megtalálhat­
ja más vallásokban is a kereszténység tanításait, a kereszténység
igazságát. A kereszténység semmi újat nem tanít. De ami a
kereszténységben a lényeges, az nem az, hogy mit tanít.
Gondoljunk a kereszténység előtti vallások megalapítóira: náluk
viszont lényeges, hogy mit tanítottak. Képzeljük el, mi lenne, ha
ezek a vallásalapítók az ismeretienségbe rejtőztek volna: amit
tanítottak, az akkor is fennmaradt volna. Az emberiség a tanítá­
sukat akkor is befogadta volna, hiszen erre volt szüksége.
Krisztus Jézus jelentősége egészen másutt van. Az a leglényege­
sebb, hogy itt volt, hogy itt a Földön fizikai testben élt.
Elsősorban nem a tanításaiba vetett hit, hanem a személyiségébe
vetett hit az igazán fontos: fel lehet rá tekinteni, az
Elsőszülöttre, aki itt járt a halandók között. Meg lehet kérdezni
tőle: ha ugyanabban a helyzetben volnál, mint én, ugyanúgy
ereznél, és ugyanúgy gondolkodnál, ahogy én, ugyanúgy
akarnál, ahogy én akarok? Az a lényeges, hogy ő, mint személyi­
ség, a legnagyobb példakép. Kevésbé fontos a tanításait hallgat­
nunk, fontosabb őt magát megfigyelnünk, mit és hogyan cse­
lekedett. Ezért van az, hogy Krisztus Jézus leghívebb tanítványai
egészen másképpen beszéltek, mint más vallásalapítók növendékei
és követői. Ezek így szóltak: urunk ezt meg ezt tanította.
Krisztus Jézus tanítványai viszont így beszéltek: mi nem kigon­
dolt mítoszokat és tanításokat hirdetünk most nektek, hanem
azt mondjuk el, amit tulajdon szemünkkel láttunk, tulajdon
fülünkkel hallottunk. Hallottuk hangját, kezünkkel megérintet­
tük az élet forrását, hogy közösséget alkossunk veletek. Maga
Krisztus Jézus pedig így szólt: „Tanúim kell, hogy legyetek
Jeruzsálemben, Júdeában, a világ végezetéig." És itt lényeges
dologról van szó: tanúim kell, hogy legyetek a világ végezetéig.
Vagyis: mindig, minden időben létezzenek olyanok, akik épp­
úgy, mint azok Júdeában és Galileában, közveden tudomásuk

24
alapján mondhassák meg, ki volt Krisztus az evangélium
értelme szerint.
Az evangélium értelme szerint - mit jelent ez? Nem mást,
mint azt, hogy ő kezdettől fogva maga az ős-elv volt, tehát
minden alkotás alapja. Azt mondta. „Ha bennem nem hisztek,
legalább Mózesben higgyetek, mert ha Mózesben hisztek, akkor
bennem is, hiszen Mózes beszélt énrólam". Ma már láttuk,
hogy róla beszélt Mózes, amikor azt hirdette: az én-vagyok
szólt hozzám. Az én-vagyok azonban akkor még csak szellemi­
leg volt érzékelhető. Hogy Krisztus látható alakban, látható
emberi formában jelent meg az emberek, a világ tekintete előtt,
ebben különbözik a Krisztus-evangélium a többi vallás isteni
tanításaitól. Mert ez utóbbiaknál a szellemi bölcsesség arra
irányult, ami kívül van a Földön, most Krisztus Jézussal olyas­
valami érkezett a Földre, ami érzéki jelenségként fogható fel.
Mit tekintettek az első tanítványok eszményi bölcsességnek?
Nem csupán annak megértését, hogyan élnek a szellem
országában a szellemek, hanem azt is, hogyan jelenhetett meg a
Földön Krisztus Jézus történelmi személyiségében a legfőbb ok,
a legfőbb elv.
Sokkal könnyebb a személyiség isteni voltát tagadni, mint fe­
lismerni. Ebben különböznek a kereszténység kezdetének idején
elterjedt egyéb tanok attól, amit benső kereszténységnek
nevezhetünk, vagyis a gnózis az ezoterikus kereszténységtől.
Jóllehet a gnózis elismerte Krisztus isteni voltát, mégsem jutott
el addig a nézetig, hogy az Ige hússá lett, és körülöttük lakozott
- ahogyan a János-evangélium írója hangoztatja. Az evangélista
tehát ezt állítja: Krisztus Jézust nemcsak a láthatadanság
világában láthatjátok és érthetitek meg, hanem itt is, mint Igét,
aki megtestesült és közöttünk lakott. Tudnotok kell, hogy ezzel
az emberi személyiséggel olyan erő jelent meg a Földön, amely
a legtávolabbi jövőig hat, mert valóságos szellemi szeretettel
fonja be a Föld felszínét, és ennek a szeretetnek a hatalma min­
denben élni és munkálkodni fog, amit a jövendő hoz. Ha az

25
ember átengedi magát ennek az erőnek, belenövekszik a szellemi
világba, ahonnét alászállt. Újra felemelkedik odáig, ahová már
ma is elérhet a beavatottak tekintete. És az ember leveti magáról
az anyagit, az érzékit, amikor ismét belép a szellemi világba.
Ahogy a régi időkben a beavatottak visszatekinthettek a
szellemi élet régmúlt, ősi korszakaira, a keresztény módon be­
avatottak a Krisztus Jézusból kiáradó erőhatások révén azt
láthatják meg, mi lesz a mi földi világunkból, ha az emberek a
krisztusi szándékot követve tevékenykednek. Ahogyan vissza
lehet nézni a korábbi állapotokra, ugyanúgy lehet Krisztus
megjelenésének kezdetétől kitekintve ellátni a legtávolabbi
jövőig. Azt mondhatjuk: amilyen irányban a tudat változik,
olyan irányban változik az érzéki és a szellemi világ viszonya is.
A régi beavatás a múltba, az ősi bölcsességbe avatta be az" em­
bert, a keresztény beavatás a jövendőről lebbenti fel a fátylat.
Kiváltképpen fontos, hogy a beavatás ne csak az ember böl­
csességéig, kedélyvilágáig hasson, hanem egészen az akaratáig.
Mert az ember csak ezáltal tudja meg, mit kell tennie, hogy
célokat tűzhessen ki maga elé. A tekintetét a hétköznapi dol­
gokra vető ember délutánra, estére, holnap reggelre helyezi cél­
jait, a szellemi ember szellemi elvek alapján tűz célokat maga
elé, és azok a távoli jövőből visszahatnak az akaratra, élettel táp­
lálják az ember erőit. Aid így jelöl célt az emberiség számára,
arról elmondhatjuk, hogy a kereszténységet a legmagasabb
rendű értelemben, az eredeti keresztény elvek alapján ezoteriku­
sán fogta fel. így értette meg a kereszténységet az, aki az akarat
beavatásának hatalmas elvéről írt, aki az Apokalpszist írta.
Félreérti az Apokalipszist az, aki nem úgy olvassa, mint nagy
ösztönzést a jövendőre, a cselekvésre, a tettre.
Mindaz, amit ma a tekintetünk elé idéztünk, az antropozófiai
irányú szellemtudomány alapján érthető meg. Ma csak vázlatos
képre volt lehetőség. Aki a szellemtudományon keresztül
megérti, mi van az érzéki dolgok mögött, az megértéssel tekint
mindarra, amit az evangéliumok hirdetnek, amiről az apokalip-

2ó
tikus mű szól. Es minél tovább, minél mélyebbre hatolunk az
érzékfeletti világban, annál alaposabban értjük a kereszténység
ősi iratait. Mert aki a szellemi tekintet erejével szemléli őket,
olyan erővel, amely az antropozófía segítségével szerezhető
meg, az megnövekedni látja fényüket, igazságtartalmukat, jelen­
tésüket. Igaz az, hogy a legegyszerűbb lélek is megsejtheti, mi­
lyen igazságokat rejt a kereszténység. A tudat azonban nem
mindig elégszik meg a sejtéssel, magasabbra fejlődhet, és akkor
megismerésre, megértésre törekszik. De még azután is, hogy a
legmagasabb rendű bölcsességhez emelkedett, még akkor is
nagy titkokat fog magában rejteni a kereszténység. Ezért, egy­
aránt sokat jelent mind a legegyszerűbb lélek, mind a legjobban
kifejlődött intelligencia számára. A beavatott mindent képekben
szemlél. A naiv tudat megsejtheti, milyen igazságok vannak a
kereszténységben, de az ember megismerésre vágyik, nem pedig
hitre, és a kereszténység később sem fogja kielégítetlenül hagy­
ni. Ha szellemtudomány vet fényt az evangéliumokra, teljesül­
nek a megismerésre törekvő ember vágyai. Ezért a szellemtu­
domány foglalja majd el a régi nagy filozófiák helyét. És igazol­
ni fogja Hegelnek az előadás kezdetén idézett szép mondását: A
legmélyebb gondolat Krisztus Jézus alakjával, a történelmi és a
külső alakkal van kapcsolatban, és a tudat bármely szintjén
megérthető az - ez a nagy a kereszténységben -, ami benne kül­
sőséges. Ugyanakkor a kereszténység a legmélyebbre törekvő
bölcsesség számára kihívást jelent. A képzettség bármely fokán
meg lehet érteni, de ugyanakkor a legmagasabbra törnek a
követelményei.

27
 ELSŐ ELŐADÁS

Jónéhány napon keresztül egy nagyon jelentős, mély antropozó-

fiai témával fogunk foglalkozni. Mielőtt szemlélődéseinket
megkezdenénk, hadd fejezzem ld megelégedésemet, hogy
Németország, sőt Európa oly sok tájékáról érkeztek barátaink,
hogy e jelentős és mély tárgyra vonatkozó fejtegetéseimet
meghallgassák. Mindenekelőtt azonban kedves nürnbergi bará­
taimmal kell az örömömet megosztanom, és ők bizonyára nem
kevésbé boldogok, mint az, aki most hozzájuk szól, hiszen
szülővárosukban most aránylag hosszú időn keresztül élhetnek
antropozófus életet, közösen a messziről érkezettekkel. Mert itt,
ebben a városban nemcsak mindig buzgón törekedtek a nagy
szellemtudományos igazságok megismerésére, hanem azt is
érdeklődéssel fogadták, és mélységes megértést tanúsítottak
iránta, amit antropozófus meggyőződésnek, valóban antropozó­
fus elemek tekintünk. Ezt az antropozófus életet igazán csak
akkor érthetjük meg, ha a szellemtudományos tanítások bennün­
ket nemcsak puszta elméletiként foglalkoztatnak, hanem szinte a
vérünkké válnak, és életünket a lelkünk mélyéig átszellemítik,
áthevítik, felemelnek bennünket, ugyanakkor azonban szoros
kötelékkel kapcsolnak embertársainkhoz, az egész világhoz.
Sokat jelent az embereknek, ha érzik, hogy amivel az érzéki
világban, a látható, érzéki életben külsőleg szembetalálkoznak,
az mind úgy fogható fel, mint külső arculata egy mindent
meghatározó, láthatatlan, érzékfeletti létnek. Akinek életelemévé
vált az antropozófia, annak a világ egyre inkább és mindenestől
az isteni-szellemi lények fizikai kifejeződésévé válik, és ha a
láthatóság világát a maga környezetében szemügyre veszi, olyan
benyomása támad, mintha ismerős emberi arcvonásokon át a
szívbe, a lélek mélyére láma. Amit a külvilágban lát, legyen az
hegy vagy szikladarab, a föld növénytakarója, állat vagy ember,

28
amit a világból a környezetében lát, legyen az akár valamilyen
emberi tevékenység, minden olyan a számára, mint egy mindent
meghatározó isteni-szellemi lét külső arculata, arckifejezése. És új
élet ered ebből a szemléletből, ami egészen áthatja őt, és újfajta,
nemes lelkesedés hevíti majd minden vállalkozásában.
Egy, bár kicsiny, de lényegre utaló példával most hadd utaljak
tapasztalataimra, amelyeket egyik előadó utamon szereztem. Ez
a példa is mutatja, hogy a világtörténelem, ha az isteni-szellemi
valóság kifejeződésének tekintjük, mindenütt jelentőssé válik,
mindenütt új nyelven szól hozzánk. Néhány héttel ezelőtt
Skandináviában azt tapasztaltam, hogy a mai európai észak
egész életében megfigyelhető még a régi északi világ, az ősi
északi világ visszhangja, érezni lehet még, hogy mindent, ami
itt szellemi volt, az északi mítoszok istenalakjai mögött álló
lények tudata hat át. Azt lehet mondani, hogy amivel az utazó
az északi országokban találkozik, mindabban utócsengését hall­
ja annak, amit a régi észak szellemi életét megteremtő druida és
drotta misztériumokban a beavatottak a tanítványnak mondtak.
Felfigyeltünk rá, hogy a régi szellemi élet varázslehelete az egész
északot átjárja, és láthatjuk ott szép karmikus összefüggések
külső jegyeit. Az ember - amint ezt én is tapasztalhattam
Uppsalában - szinte a dolgok kellős közepében találja magát,
amikor rátekint a legelső germán bibliafordításra, Ulfila
Ezüstkódexére. A kódex sajátsága: karmikus bonyodalmak
közepette került végül Uppsalába. Előzőleg Prágában volt. A
svéd háborúban zsákmányolták, és Uppsalába vitték. Most ott
van és jelképe egy olyan szellemi valóságnak, amelyet igazán az
érez, aki valamelyest mélyebben beleláthat az ősi misztériumokba.
A régi európai kultúrákban a misztériumok tevékenységét, a
szellemi világ titkainak felderítését egy közös és különleges tulaj­
donság jellemezte, illetőleg határozta meg, és erről a jel­
legzetességről leginkább azok tudtak, akik azokban a régi idők­
ben beavatásban részesültek. Tragikus színezetű élmény volt
számukra, amikor világosan meglátták, hogy bár ők is

29
betekinthetnek a lét titkaiba, a jövendő olyan eseményeket hoz,
amelyek mintha minden rejtélyt tökéletesen megoldanának.
Arra kellett újra meg újra felfigyelniük, hogy egy magasabb
rendű fény fogja beragyogni a misztériumok tudáskincsét. Úgy
is mondhatjuk, prófétai jelek mutattak a régi misztériumokban
az eljövendő eseményre, Krisztus Jézus megjelenésére. A
várakozás hangulata, a jövendölés, a készülődés: ezek a jegyek
jellemzik az északi misztériumok életét.
Amit ezután fogok mondani, azt nem érdemes csűrni-
csavarni, bármit is belemagyarázni, és nem érdemes elképzelni
éles körvonalakkal. Elegendő olyan tünetnek tekinteni, ami egy
nagy igazságra utal. A Siegfried-mondában el van rejtve valami,
mint utolsó levél az ógermán misztériumi hagyományok ágáról.
Ha emlékezetünkbe idézzük, hogy Siegfried a régi északi "be­
avatás jellegzetes alakja, és hogy azon a ponton, ahol megse­
bezhető, egy levélnyi hely van, és ez éppen a hátán helyezkedik
el, akkor az, akinek van érzéke ahhoz, hogy a dolgokat szimptó-
maszerűen fogja fel, a követicezőket érezheti: ez éppen az a hely,
ahol többé már nem sebezhető meg az ember, mert ott valami
mást hordoz, ellentétben a régi észald misztériumok beavatot-
taival. Az újabb kor embere keresztet helyez testének erre a
pontjára, Krisztus Jézus keresztjét viseli ott, ami az északi misz­
tériumok beavatottainál még fededen és védtelen volt. A germán
népeknek ezt tanította a Siegfried-monda. És egy ilyen szimp-
tóma még arra is figyelmeztet bennünket, hogy mennyire
összeillőnek kell elgondolnunk a driudák és a drották beavatásait
a kereszténység misztériumaival. Erre emlékeztet egy másik
különös jel: az első germán bibliafordítás és az északiság össze­
függése. Hogy ez karmikus kapcsolat, azt az a körülmény is
jelképezi, hogy valamikor elloptak 11 lapot az Ezüsticódexből,
de a lapok későbbi birtokosának olyan lelkifurdalása támadt,
hogy nem ragaszkodott többé hozzájuk, visszaadta őket. Mint
mondtam, mindezt ne csűrjük-csavarjuk, tekintsük karmikus
bonyodalmak képi kifejeződésének, ami jelzésszerűen ábrázolja

30
az első germán bibliafordítás és az északi világ kapcsolatát. Es
mint ez az esemény is, mindaz, amivel az életben találkozunk,
akár kicsi, akár nagy, jelentőssé válik, és új fényben mutatkozik,
ha az antropozófiai nézőpontból szemléljük, mert ez a szemlélet
minden fizikailag érzékelhető dolgon egy érzékfeletti, szellemi
valóság kifejeződését pillantja meg.
Hogy ez így van, ez a meggyőződés töltsön el mind­
nyájunkat már most, az előadássorozat kezdetén. Mert egy ilyen
meggyőződés szellemének és érzéseinek kell szétáradniuk a
lélekben és a szívben a tizenkét előadás alatt. Ezzel a gondolat­
tal kezdjük el munkánkat, melynek kiindulópontjául a
kereszténység legmélyebb tartalmú dokumentumát választot­
tuk, János Jelenéseit, mert ehhez a dokumentumhoz a
kereszténység legnagyobb igazságai valóban kényszer nélkül
kapcsolhatók. Hiszen ez a mű nem kevesebbet tartalmaz, mint
a keresztényság misztériumainak nagy részét. A legmélyebb
dolgok találhatók itt abból, amit ezoterikus kereszténységnek
nevezünk. Nem csoda, ha az összes keresztény írás közül éppen
ezt értették a leggyakrabban félre. A kereszténység szellemi
áramlatának csaknem a kezdetétől fogva félreértették mindazok,
akik nem tartoztak az igazi keresztény beavatottak közé. És fél­
reértették a legkülönfélébb korszakokban, mégpedig olyan mó­
don, olyan stílusban, ahogy az illető korszak vélekedett és gon­
dolkodott. Félreértették abban az időben, amikor - ha szabad
így mondanunk - spirituális-materialista volt a gondolkodás,
aztán abban az időben is, amikor a nagy vallásos mozgalmak
egyoldalú és fanatikus pártharcaiban használták fel. És fél­
reértették a legújabb időkben is azok, akik hinni vélik, hogy
durva és érzéki materializmusukkal a világ minden rejtélyét meg
tudják fejteni.
Nagy szellemi igazságok, a kereszténység kezdetén meghirde­
tett nagy igazságok vannak belefoglalva János Apokalipszisébe,
az úgynevezett kanonikus apokalipszisbe, amennyiben egyál­
talán írásba lehet foglalni ezeket az igazságokat, és ez azok

31
számára történt, akik képesek voltak megérteni ezt az írást. De
már a kereszténység első időszakában tért nyert az exoterikus
szemlélet, amely igen kevéssé képes felfogni a mélyen spiri­
tuális, az ezoterikus kereszténységet jellemző ismereteket. így
hát már a kezdeti időkben megerősödött az az exoterikus nézet,
miszerint a világfejlődést mozgató szellemi-spirituális ese­
ményeknek, amelyeket pedig nyilván csak az láthat és ismerhet,
aki a szellemi világba képes betekinteni, egyszóval a teljes spiri­
tuális történéseknek külsőleg, az anyagi világban, a materiális
kultúrában kell végbemenniük. Míg tehát az Apokalipszis írója
a maga beavatásának eredményeit foglalta írásba, mások a
művet exoterikusan értelmezték. így történt, hogy amit a nagy
látnók és vele a többi beavatott évezredeken át lejátszódó spiri­
tuális eseménynek látott, arról a köznapi szemlélet "úgy
vélekedik, hogy a közeljövőben, a külsőleg látható, érzéki világ­
ban fog bekövetkezni.
Ilyen az eredete annak a nézetnek is, hogy a mű írója a
legközelebbi jövőbe helyezte Krisztus Jézus ismételt eljövetelét,
alászállását az érzéki-fizikai fellegekből. Várták ezt az eseményt,
de amikor nem következett be, új határidőt szabtak, mondván:
persze, hiszen Krisztus Jézussal új korszak vette kezdetét a
Földön, a régi vallások ideje lejárt. Ez a korszak azonban - és itt
a dolgokat megint az érzéki valóságban képzelték el - ezer évig
fog tartani, és akkor fizikai-érzéki cselekedetek formájában
mindaz elkezdődik, amit az Apokalipszis ábrázol. És csakugyan,
amikor eljött az ezredik esztendő, sok ember várta egy
keresztényellenes hatalomnak a támadását, az Antikrisztus
eljövetelét és működését az érzéki világban. És mivel ismét
csalódtak várakozásukban, kénytelenek voltak új időpontot ki­
jelölni. Ugyanakkor az Apokalipszis jövendöléseit úgy fogták
fel, mint valamiféle jelképrendszert, ezután már csak a bárdolat-
lanul exoterikus szemlélet tartott ki a megjövendölt események
kézzelfoghatósága mellett. A kialakulóban lévő materialista

32
világnézet az ilyen és hasonló dolgokat jelképnek tekintette. Ál­
talában minden külső eseményt jelképként értelmezett.
Joachim von Floris, a XII. század szülötte - a XIII. század elején
halt meg - elgondolkodtató magyarázatot adott a kereszténység e
legtitkosabb művére vonatkozóan. Úgy vélekedett, hogy a
kereszténységben nagy spirituális hatalom van, és ennek a ha­
talomnak egyre jobban ki kell bontakoznia, csakhogy az exo-
terikus kereszténység az ezoterikus kereszténységet egyre jobban
elsekélyesíti. Némelyekben azután ez a nézet olyanná fomálódott,
hogy a pápa egyházát, a spirituális kereszténységtől elfordult in­
tézményt antikrisztusinak, ellenségnek kell tekinteni. A következő
évszázadokban ezt a nézetet különösképpen azok a szerzetesren­
dek ápolták, amelyek a spirituális kereszténységre, a kereszténység
kedélybeli és szellemi vonatkozásaira fordították figyelmüket.
Joachim von Florisnak követői támadtak a ferencesek között,
akik a pápában az Antikrisztus megszemélyesítőjét látták. A
protestantizmus korában ez a nézet úgy módosult, hogy mivel a
római egyház elrugaszkodott a kereszténységtől, azt csak a
protestantizmus mentheti meg. A reformáció hívei a pápában az
Antikrissztust látták, amit ő azzal fizetett vissza, hogy Luthert
Antikrisztusnak kiáltotta ki.
Az Apokalipszist tehát mindegyik párt a maga nézeteinek a
maga véleményének igazolására használta fel. Mindig a másik
párt volt az Antikrisztusé, amelyik pedig ezzel vádolta, az
magát az igazi kereszténységgel azonosította. Ez eltartott a
legújabb időkig, amikor megérkezett a modern materializmus,
amelynek nyers ítéletei nem hasonlíthatók össze az első
keresztény évszázadoknak előbb említett materialista nézeteivel.
Mert akkor az embereknek még spirituális hitük, spirituális
szemléletük volt. A dolgokat csak azért nem érthették meg,
mert nem élt közöttük beavatott. Volt viszont spirituális
érzékük, mert ugyan nyers, érzéki képet alkottak arról, ahogy
egy lény a fellegekből alászáll, de ehhez spirituális hit társult. Á
XIX. század kemény materializmusa mellett egy ilyen spirituális

33
élet többé már nem lehetséges. Egy XLX. századi igazi material­
ista gondolatait az Apokalipszisről mintegy a következőképpen
lehetne jellemezni: a jövőbe senki sem láthat, hiszen én sem
láthatok. Mást, amit én látok, más ember sem láthat.
Beavatottak létezéséről beszélni régi babona. Ilyesmi nincs,
tehát általánosan az érvényes, amit én tudok. Azt is alig látom
előre, ami tíz év múlva fog történni, hogyan beszélhet valaki ar­
ról, ami évezredek alatt megy végbe. Következésképpen: az
Apokalipszis írója, feltéve, hogy tisztességes szándékot tulaj­
donítunk neki, csak olyasmiről írhatott, amit már látott, mint
ahogy én is csak arról tudok, ami már lejátszódott, amit doku­
mentumok igazolnak. Az Apokalipszis írója sem tapasztalhatott
mást. Akkor hát miről írhatott? Nyilván csak arról, ami addig
történt. Magától értetődik, hogy az Apokalipszis eseményeit, a
jó, bölcs és szép világ viszályát a rút, ostoba és gonosz világgal,
ezt a drámai ellentétet nem tekinthetjük másnak, mint ami már
végbement, és amit az író a saját szemével láthatott. így szól a
modern materialista. Hiszen úgy véli, hogy az Apokalipszis írója
ugyanolyan szemmel nézte a dolgokat, ahogy azokat most ő látja.
Mi lehetett a legszörnyűbb, a legrémítőbb az első évszázadok
keresztényei számára? A kereszténység szellemi hatalma ellen, a
tulajdonképpeni kereszténység ellen támadó Állat. Elég szeren-
csétienül úgy történt, hogy néhány ember hallott valamit erről ha­
rangozni, de azt már nem tudta, honnan és miért szól a harang.
Bizonyos ezoterikus iskolákban úgynevezett számírást
használtak. Egyes szavakat, mivel nem akarták a megszokott
módon leírni őket, számokban fejeztek ki. És ahogy sok mást,
az Apokalipszis legnagyobb titkainak némelyikét is számmá
titkosítottak, így a 666-os számmal utaltak a drámai eseményre.
Akkoriban tudták, hogy a számoknak különleges jelentésük
van, legalábbis, ha a szöveg egyértelműen jelezte, például így:
„Ez itt a bölcsesség". „Az állat száma: 6 6 6 " . Az effajta jelzésnél
az olvasó tudta, hogy a számot betűkre kell cserélnie, mert csak
így értheti meg a szöveget. Akik hallottak valamit erről, de

34
voltaképpen nem ismerték a lényegét, materialista szem­
léletükkel kiderítették, hogy a 666-os szám betű szerinti
megfelelője „Néró", vagy „Néró császár". Az Apokalipszis
megfejtésével, értelmezésével foglalkozó irodalomnak egy tekin­
télyes részében ma ezt olvashatjuk: régen olyan balgák voltak az
emberek, hogy különféle képtelenségeket olvastak ki innen, de
ez a probléma már megoldódott. Ma már tudjuk, hogy itt a
„Néró", vagy a „Néró császár" szavak a helyesek. Világos, hogy
az Apokalipszist nem írhatták Néró fellépésénél korábban, és az
író szándéka nyilván az volt, hogy rámutasson: Néró az
Antikrisztus, vagyis az említett drámai elem nem más, mint egy
evilági elem felnagyítása. Ezek után ki lehet deríteni, mi történt
közvetlenül Néró előtt. így már tisztázható, mi volt az író
szándéka. Tudomásunk van róla, hogy Kis-Azsiában földrengés
volt a Néró és a keresztények közötti harc idején. Ez tehát az a
földrengés, amelyet az Apokalipszis írója a pecsétek felnyitása és
a trombiták felharsanása között említ. Szól azután sáskajárásról
is. Persze, arról is van hír, hogy a nérói keresztényüldözés idején
sáskajárás volt, itt nyilván erről van szó. - Eddig jutott tehát a
XLX. század a kereszténység legmélyebb tartalmú írásának ma-
terializálásában: nem lát benne többet és mást, mint amit mate­
rialista szemlélete révén a világban maga is megtalálhat.
Mindezt csak annak érzékeltetése végett mondtam el, hogy az
exoterikus kereszténységnek éppen a legmélyebb, legjelentősebb
írását milyen alaposan félreértik.
Most annak megbeszélését, ami az Apokalipszis történeti
helyét, körülményeit illeti, későbbre halasztjuk, evvel az utolsó
előadásban foglalkozunk, előbb azt kell megértenünk, ami
magában a műben van. Aid már egy kicsit otthonos az
antropozófiában, annak semmi kétsége nem lehet afelől, hogy a
szerző mire törekszik, ezt már az Apokalipszis bevezető szavai
elmondják. Emlékezzünk vissza az első szavakra: az a személy,
akitől az Apokalipszis származik, magányban élt egy szigeten,
ahol valamilyen szent atmoszféra vette körül, mert az a hely

35
régtől fogva a misztériumkultúráé volt. És amikor azt olvassuk,
hogy ami az Apokalipszis tartalmát adja, az a szellemben van, és
aki ezt a tartalmat közvetíti, az szellemi tapasztalás által teszi
ezt, akkor mindez elsődleges utalás számunkra, hogy az
Apokalipszis tartalma egy magasabb rendű tudatállapotból szár­
mazik, olyan tudatállapotból, amelyet az ember a belső lélek­
teremtő képesség fejlesztésével érhet el, vagyis a beavatással.
Ami nem látható és nem hallható az érzéki világban, ami külső
érzékszervekkel nem tapasztalható, mindaz olyan formában,
ahogy a kereszténység által a világgal közölhető, benne van
János titkos Jelenéseiben.Tehát egy beavatás, egy keresztény
beavatás élményeit ismerhetjük meg János Apokalipsziséből. És
most - mondjuk így - csak egy villanásnyira idézzük fel
lelkünkben, hogy mi a beavatás. Később majd mélyebbre hatol­
unk a témában, és megkérdezzük: mi történik a beavatáskor?
Aztán a kérdést tovább mélyíthetjük: hogyan viszonyul a be­
avatás az Apokalipszis tartalmához? Előbb azonban szénrajzot
készítünk durva vonalakkal, és csak azután kezdünk a részletek
kifejtéséhez.
A beavatás a minden lélekben jelenvaló, de szunnyadó erők
és képességek fejlesztése. Ha képben akarjuk látni, hogy a
valóságban ez hogyan történik, mindenekelőtt éles fényben kell
megfigyelnünk a mai, normális ember tudatát. Ebből is meg­
tudható, miben különbözik a beavatott tudata a mai emberétől.
Milyen a mai, normális ember tudata? Váltakozó: két egészen
eltérő tudatállapot váltja egymást, nappal ébren van az ember,
éjszaka alszik. A nappali éber tudat lényege az, hogy tapasz­
taljuk környezetünk érzéki tárgyait, és fogalmak segítségével
összekapcsoljuk őket, fogalmakat pedig egy ugyancsak érzéki esz­
köz, az agy alkot. Éjszaka az ember alsó tagjaiból, a fizikai és az
étertestből kilép az asztráltest és az én, és ekkor a mai ember tu­
data számára a sötétségbe süllyednek a környező érzéki tárgyak,
és nem csupán ezek, mert az ébredésig teljes tudattalanságban
vagyunk. Teljes sötétség van körülöttünk. Az asztráltestnek

36
ugyanis - mai normális állapotában - olyan a szervezete, hogy
önmagában állva, mástól elszigetelve nem tudja érzékelni
környezetét. Ehhez eszközre van szüksége. Eszközei a fizikai
érzékszervek. Ezért kell reggel alámerülnie a fizikai testbe,
hiszen csak így használhatja érzékszerveit. Miért nem lát sem­
mit az asztráltest, amikor az éjszakai alvás ideje alatt a szellemi
világban tartózkodik? Miért nincs erről tapasztalata? Érthető
okból: a szem nélkül, a fül nélkül a fizikai test sem érzékelhetné
a fizikai színeket, a fizikai hangokat. Az asztráltestnek nincsenek
szervei az asztrálvilág érzékelésére.
A fizikai test a homályos előidőkben hasonló helyzetben volt.
Még nem volt szeme, nem volt füle, ezek még plasztikusan nem
alakultak ki rajta. Külső elemek és erők formálták meg a szemet
és a fület, és ezáltal lett az ember számára nyilvánvaló a mind­
addig titokzatos külvilág. Gondoljuk csak meg, hogy bár az
asztráltest ma ugyanolyan helyzetben van, mint valamikor ré­
gen a fizikai test volt, de kellő ráhatás következtében rajta is
kialakulhatnának szervek, ahogy a napfény a fizikai szemet, a
hangokkal teli világ a fizikai fület dolgozta bele dombormű-
szerűen a fizikai emberi test képlékeny anyagába. Gondoljuk
csak meg, ha az asztráltest lágy szövetébe szerveket mintázhat­
nánk, az asztráltest ugyanolyan helyzetben lenne, mint a mai
fizikai test. Éppen erről van szó: ahogy a szobrász az anyagot,
úgy kell megmunkálnunk az asztráltestet, úgy kell szerveket
kialakítanunk az érzékfeletti világ számára. Ez az elsődleges. Ha
az ember látóvá akar válni, úgy kell dolgoznia az asztráltestén,
ahogy az anyaggal a szobrász: szerveket kell rajta kialakítania.
Tulajdonképpen ez ugyanaz, mint amit a beavatási iskolákban és
a misztériumokban cselekedtek. Ott is, mintegy szobrászmunká­
val, szerveket alakítottak ki az asztráltestén.
Milyen tevékenységgel, hogyan lehet szerveket kialakítani az
asztráltestén? Könnyen támadhat olyan gondolat, hogy előbb
mintegy kézhez kell kapnunk magát a testet, mielőtt dolgozni
kezdenénk rajta. Bárki mondhatná: ha az asztráltestet kiemel-

37
hetném a helyéről, és magam elé tehetném, csak akkor formál­
hatnám meg a szerveit. De ez nem lenne a helyes út, semmikép­
pen sem a modern beavatás útja. Persze, egy beavatott, aki
képes a szellemi világban élni és alkotni, mint szobrász dolgoz­
hatna egy asztráltesten, amikor éjszaka az a fizikai testen kívül
van. De így valami olyant tenne egy emberrel, amiről az nem
tud, vagyis a másik ember tudatát megkerülve hatolna be annak
a szabadság-szférájába. Látni fogjuk, hogy ennek már hosszú
idő óta, különösképpen a mai időben nem szabad megtörtén­
nie. Ezért már az igen régi ezoterikus iskolákban is, mint ami­
lyen a püthagoraszi vagy az óegyiptomi iskola, gondosan vi­
gyáztak arra, hogy a beavatottak ne kívülről munkálják meg az
asztráltestet, amikor az a fizikai és az étertesten kívül van. A
kiemelt asztráltest alakítását mindenképpen kerülni kell. A be­
avatáshoz vezető első lépéseket a közönséges hétköznapi fizikai
világban kell megtennünk, ugyanott, ahol az ember a fizikai
érzékszerveivel tapasztal. De hogyan lehetséges ez, hiszen ép­
pen a fizikai érzékelés, a földfejlődés e fontos következménye
borít fátylat a szellemi világra, amelyet az ember, ha tompa tu­
dattal is, korábban még láthatott. Egyáltalán, hogyan lehet a
fizikai világból az asztráltestre hatni?
Állítsuk most a lelkünk elé a közönséges mindennapi tapasz­
talást. Mi történik, amikor az ember napközben érzékel?
Gondoljunk csak mindennapjainkra, kövessük napi dolgainkat
lépésről-lépésre! Minden pillanatban új benyomások érnek ben­
nünket a külvilágból. Tapasztaljuk, látjuk, szagoljuk őket. Ennek
vagy annak a munkának a benyomásai szüntelenül áradnak
felénk, feldolgozzuk őket az intellektusunkkal. A költő, aki nem
valóságosan inspirált, a képzeletével közelít hozzájuk. Ez így
igaz. De mindez egyáltalán nem elegendő ahhoz, hogy az érzé­
ki és anyagi dolgok mögött rejlő érzékfeletti-szellemi valóság az
ember tudatához férkőzzön. Miért nem férkőzhet a tu­
datunkhoz? Mert az a mód, ahogy az ember a külvilággal szem­
ben viselkedik, az asztráltest számára, ha e test mai sajátságait

38
nézzük, nem megfelelő. Régen, az ősi múltban az ember akkori
asztrálteste az asztrális tapasztalás képeit látta feltűnni, az öröm és
a fájdalom, a rokonszenv és az ellenszenv képeit, és velük olyan
belső hatások, olyan szellemi impulzusok érték, amelyek szer­
veket formáltak. Ezek a szervek tönkrementek, amikor az em­
bernek kialakult az a képessége, hogy minden külső hatást
magára árasszon. Ma nem lehetséges a nap folyamán érkező hatá­
sokból bármit is megőrizni, ami az asztráltestet alakítani tudná.
A tapasztalásnak ez a folyamata: egész nap érkeznek hozzánk
a külvilág benyomásai. Ezek a fizikai érzékek közvetítésével az
étertestre és az asztráltestre hatnak, és végül az én által tudato­
sulnak. Az asztráltestben a fizikai testet ért hatások fejlődnek ki.
Ha fényjelenség játszódik le, az a szemre hat. A fényhatás hat
azután az éter- és asztráltestre, és ez az énben tudatosodik.
Hasonlóképpen érik benyomások a fület és a többi érzék­
szervet. A mindennapi élet hatásai reggeltől estig az asztrál­
testre áradnak. Az asztráltest a külvilág benyomásai alatt szünet
nélkül tevékenykedik, egészen estig, amikor kilép a fizikai test­
ből. Ekkor viszont nincs benne olyan erő, amely a mostani
környezetének benyomásait tudatossá tehetné. A távoli múlt ősi
erői elpusztultak, amikor az ember először szerzett tapasztalatot
a jelenlegi érzéki világról. Éjszaka az asztráltestben nincs erő,
mert a nappali élet képtelen bármit is visszahagyni benne, ami
alkotóan hatna rá. Mindaz, amit magunk körül látunk, egészen
az asztráltestig hat. De ami a hatás következménye, az képtelen
megalkotni az asztrálszervek kezdeményeit. A beavattatás első
lépéseként az embernek nappal valami olyat kell cselekednie,
olyat kell lelkében végrehajtania, ami tovább hat, akkor is, amikor
az asztráltest éjszaka kilép a fizikai testből és az étertestből.
Képzeljük csak el, mi lenne, ha az embernek, amikor teljesen
a tudatánál van, adnánk valamit, előírnánk valamit, hogy mit
tegyen, mit cselekedjen, és ez olyan természetű, olyan
összetételű dolog lenne, hogy hatása nem szűnne meg, ha a nap
véget ér. Legyen ez a hatás, például olyan, mint egy hang, ami

39
tovább cseng, nem némul el, amikor az asztráltest kilép, ez a
továbbcsengés lesz az erő, amely az asztrákestet ugyanúgy for­
málja meg, ahogy valamikor a külvilág erői a fizikai testet for­
málták. A beavatás első lépése mindig is ez volt: a nap folyamán
valami olyat is tegyen az ember, ami tovább cseng éjjel. Mindaz,
amit meditációnak, koncentrációnak nevezünk, és a többi
gyakorlat is mind, amit az ember a nap folyamán végez, nem
egyéb, mint a lélekben véghezvitt tevékenység. Ennek hatása
nem semmisül meg, ha az asztráltest kilép, hanem folytatódik,
és mint képzőerő, éjszaka az asztráltestre hat.
Ezt nevezzük az asztráltest megtisztításának, mert mindentől
megtisztítjuk, ami méltatlan hozzá. Ez az első lépés, a
megtisztítás, amit katarzisnak is mondanak. Ez még nem az
érzékfeletti világban végzett munka, ez a lélek gyakorlata, ame­
lyet, mint valami edzést, napközbenn végez az ember. Eközben
elsajátít egy bizonyos életfornmát, életfelfogást, megtanulja
napjait oly módon berendezni, hogy utóhatásuk legyen, az
utóhatások következtében pedig az asztráltest átalakul, szervek
fejlődnek ki benne.
Ha az ember eljut odáig, hogy asztráltestének szervei kifej­
lődtek, egymástól elkülönültek, akkor a következő lépés az,
hogy az asztráltest új képződményeiről lenyomatot kell
készíteni az étertestben. Ahogy a pecsét feliratának a pecsétvi­
aszban, úgy kell az étertestben az asztráltest új képének megje­
lennie. A lenyomatkészítés a beavatás következő lépése, amit
megvilágosodásnak nevezhetünk. Ezzel jelentőségteljes pil­
lanathoz érkezik az ember. Feltárul előtte a szellemi világ,
ugyanúgy, ahogy eddig csak az érzéki világ tárult fel. Ezt a be­
avatási fokot még azzal is jellemezhetjük, hogy a külső világ
szellemi folyamatai nem úgy jelennek meg, nem úgy fejeződnek
ki, ahogy a fizikai-érzéki dolgok, hanem képekben. A megvilá­
gosodás fokán a szellemi világ először képekben mutatkozik
meg, az ember képeket lát. Gondoljunk a régi beavatottra,
akiről tegnap elmondtam, hogy meglátta a nép csoportleikét.

40
Ha a beavatásban elért egy bizonyos fokra, akkor a cso-
portlelket először képekben látta. Gondoljunk például egy olyan
beavatottra, mint Ezekiel. O, amikor kezdett megvilágosodni,
úgy látta, hogy szellemi lények, mint nép- és csoportlelkek lép­
nek elő. Úgy érezte, hogy körülötte állnak. A csoportlelkek
négy jelképes állat alakjában jeletek meg előtte.
A szellemi világ először jelentőségteljes képekkel közelíti meg
az embert. Ez az első fokozat. Ezt az étertest további meg­
munkálása, kiteljesítése követi. Ami benne, mint az asztráltest
új képe, mint pecsétlenyomat jelent meg, annak tovább kell mé­
lyülnie, gazdagodnia. A képekhez most az társul, amit a szférák
zenéjének mondanak. A felsőbb szellemi világot hangokként
érzékeljük. A magasabb beavatott, miután a megvilágosodás ál­
tal a szellemi világot már képekben érzékelni tudja, most olyan
hangokra lesz figyelmes, amelyek csak szellemi füllel hallhatók.
Ha ezután az étertest egy újabb változáson megy át, akkor egy
még magasabb szinten ismét másvalamivel találkozunk. Úgy is
hallhatunk hangokat, ha például egy spanyolfal mögött állunk,
és valaki, akit nem látunk, megszólal valahol. Nagyjából így van
ez a szellemi világban is. Először csak a képét látjuk valakinek,
aztán a hangját is halljuk, végül eltávolítjuk a leplet, a spanyol­
falat, és szemtől-szemben állunk azzal, akinek előbb csak a
képét láttuk, aztán a hangját hallottuk. Szemben állunk magával
a lénnyel, meglátjuk tehát a szellemi világ lényeit.
Előbb tehát képeket, később hangokat érzékelünk, azután
lényeket, végül pedig ezeknek a lényeknek az életét. Mindazt,
ami kép formájában az úgynevezett imaginatív világban létezik,
azt csak sejteni tudjuk, ha jelképként az érzéki világ képeit
használjuk. A szférák harmóniájáról is csak halvány képzetet
alkothatunk, ha az érzéki zenéhez hasonlítjuk. De mivel hason­
líthatók össze a harmadik fokozat lényszerű, lényegi kifejeződé­
sei? Velük csak az hasonlítható össze, ami a mai ember legben­
sőbb lényegét alkotja: tevékenysége az isteni világakarat értelme
szerint. Ha az ember a világot mozgató szellemi lények akaratá-

41
val megegyezően tevékenykedik, akkor lénye hasonlítani fog
ezekhez a lényekhez, ő pedig érzékelni fogja szférájukat. Ami
pedig őbenne a világfejlődés ellen cselekszik, és a világ előreha­
ladását tartóztatja fel, azt olyannak fogja érzékelni, mint amit ki
kell rekesztenie a világból, és aminek, mint utolsó fedőrétegnek,
le kell hullania.
Az ember tehát legelőször egy képvilágot érzékel, a szellemi
világ jelképszerű ábráját, aztán a szférák harmóniájának a
világát, azaz egy magasabban fekvő szellemi szféra jelképes kife-
jéseit, majd a szellemi lények világát. Ezekről ma az ember csak
úgy alkothat képzetet, ha tulajdon lényének legbensőbb mi-
voltába tekint, és kezdi összehasonlítani azt, hogy mi működik
őbenne a jó erők értelmében, és mi a gonosz szellemi erők
iránya szerint.
Ezeken a fokozatokon kell a beavatandónak áthaladnia, és
ezeket a fokozatokat ábrázolja híven János Apokalipszise. A ki­
indulópont a fizikai világ. Először azt mondja el, ami a fizikai
világ eszközeivel is elmondható: ez a hét levél. Mit kell a fizikai
kultúrában cselekednünk, mit szükséges azoknak mondanunk,
akik a fizikai világban végzik munkájukat: ezt tartalmazzák a
levelek. Mert ami a levelekben megfogalmazódik, az az érzéki
világban érheti el hatását. Az első fokozat jelképeit már kapcso­
latba kell hoznunk azzal, ami a szellemi világból jut kife­
jeződésre. A hét levelet a hét pecsét világa követi, a beavatás
első fokozatának képvilága. Ezután érkezik el a szférák har­
móniájának a világa, amelyet hangszerűen érzékel az, aki
szellemileg hallani tud. Ennek ábrázolása itt a hét harsona. A
következő világ, ahol a beavatott lényekkel találkozik, azt azok
az alakok ábrázolják, amelyek ezen a fokozaton megjelennek, il­
letve a jóval ellentétes erők poharainak kiöntése. Az isteni sze­
retet ellentéte az isteni harag. A világot mozgató isteni szeretet
valóságos alakját ebben a harmadik szférában azok érzékelik,
akik a fizikai világból eltávolítják a harag hét poharát.

42
 A beavatandó így halad fokozatról fokozatra a beavatás
szféráiban. János Apokalipszisének hét levele a fizikai világ hét
osztályának dolgairól szól, a hét pecsét az asztrális-imaginatív
világnak felel meg, a hét harsona a felsőbb devacháni világra
vonatkozik, a harag hét pohara pedig azzal van kapcsolatban,
amit az embernek ki kell öntenie magából, ha a mi világunkból
most elérhető legfelsőbb szellemihez akar feljutni, mert ez a
legfelsőbb szellemi valóság a mi világunkkal még összefügg.
Ma csupán a külső szerkezetét akartuk felvázolni annak, amit
János Apokalipszise tartalmaz. Vázlatos és kevés ez a néhány
vonás, de azt máris jelzi, hogy az Apokalipszis beavatási könyv.
Holnap fogjuk megtenni az első lépéseket a vázlatos rajz kitel­
jesítéséhez.

43
 MÁSODIK ELŐADÁS

Tegnap bevezetés gyanánt általában jellemeztük János

Apokalipszisének szellemét. Nagy körvonalakkal kíséreltük
meg ábrázolni és törekedtünk tisztázni, hogy ebben az
Apokalipszisben annak a képét látjuk, amit keresztény beavatás­
nak vagy keresztény iniciációnak nevezhetünk. Ma a beavatás
vagy iniciáció lényegének általános ábrázolása lesz a feladatom,
azt szeretném bemutatni, mi megy végbe az emberben, ha a
beavatás által olyan helyzetbe jut, hogy maga is betekinthet az
érzéki világ mögötti szellemi világba. Ezenkívül még azt is fe­
ladatomnak tekintem, hogy néhány vonással felvázoljam, mi­
lyen természetűek az élmények a beavatás folyamán. Mert csak
így, a beavatás lényegének kicsit pontosabb értelmezésén
keresztül közelíthetjük meg értelmünkkel az Apokalipszist, ezt a
fontos vallásos írásművet.
Először is vizsgáljuk meg pontosan újra az ember mindkét
tudatállapotát: egyrészt a reggeltől estig, a felébredéstől az
elalvásig terjedő tudatállapotot, másrészt pedig azt, amelyik az
elalvással kezdődik, és a felébredésig tart. Már gyakran a lelkünk
elé idéztük, hogy az ember, legalábbis a jelenlegi alakjában, né­
gyes tagolású lény: fizikai testből, étertestből, asztráltestből és
énből áll. Külső alakjában ez a négy rész úgy jelenik meg a
tisztánlátó tudat előtt, hogy középen, mint valamiféle mag, a
fizikai test helyezkedik el. Sematikusan képzeljük ezt magunk
elé. Nappal a fizikai testet mindenütt áthatja az úgynevezett
étertest. Ez a fizikai testből csak a fej körül emelkedik ki, ott is
csak kevéssé, mint valami halvány fénytünemény, a fejet
egyébként egészen áthatja. A fizikai testen lefelé haladva az éter­
vagy élettest egyre ködszerűbb, egyre bizonytalanabb kiter­
jedésű, határai az alsó tagoknál egyre kevésbé felelnek meg a
fizikai test körvonalainak.

44
 Az emberi lénynek ezt a két tagját nappal az a burok veszi
körül, amelyet asztráltestnek nevezünk. Ez az előbbi két tagból
mindenütt kiemelkedik, és mint elliptikus, tojásszerű alak je­
lenik meg előttünk. Ezen az alapformán fényes sugarak vonul­
nak át, mintha kívülről belülre irányulnának, mintha kívülről
befelé hatnák át az embert. Az asztráltestben a legkülönfélébb
alakzatok végtelen sokaságát látjuk, vonalak és sugárnyalábok
különféle formáit, itt villámszerű, ott furcsán körbecsavarodó
rajzolatot, és mindez sokrétű fényjelenséggel veszi körül az em­
bert. Az asztráltest a szenvedélyek, ösztönök, indulatok és vá­
gyak kifejeződése, de ugyanakkor a gondolatoké és a képzeteké
is. A tisztánlátó tudat az asztráltestben látja leképezve mindazt,
amit lelki élménynek nevezünk, a legalantasabb indulattól a leg­
magasabb erkölcsi eszményeldg. Ezzel eljutottunk az emberi
lény negyedik tagjához, azt pedig így ábrázolhatnánk: mintha
fénysugarakat bocsátana valami arra a helyre, amely mintegy
egy centiméterrel a homlok mögött van. Ez volna tehát a négy­
tagú ember sematikus képe. Az előadások folyamán majd látni
fogjuk, milyen az egyes részek kapcsolata az egésszel.
Ilyen az ember a reggeli felébredéstől az esti elalvásig. Este,
amikor az ember elalszik, fizikai és éterteste fekve marad az ágy­
ban, belőlük viszont mintha kiáradna az, amit asztráltestnek
neveztünk. Ez a „kiáradás" rendkívül pontatlan kifejezés.
Tulajdonképpen olyasmit látunk, mintha valamilyen köd
képződne, mintha a fizikai testből és az étertestből kihúzódó
asztráltest csavarvonalú köd alakjában venné körül az embert,
ugyanakkor a negyedik tag egy irányban szinte egészen eltűnik,
vagyis a meghatározatlanba távozik. Az asztráltest lefelé
irányuló része csak nagyon gyengén látható, a felső részről,
mint „kilépett asztráltestről" beszélünk.
Tegnap már elhangzott, minek kell az emberben megtörtén­
nie, ha beavatásban szeremé részesülni. Ha valaki kizárólag csak
azzal foglalkozik, amivel korunk emberei általában, akkor nem
juthat el a beavatásig. Az embernek előkészületeket kell tennie,

45
éspedig úgy, hogy míg egyébként hétköznapi életet él, elvégzi a
beavatási iskolák által előírt gyakorlatokat: a meditációt, kon­
centrációt, és így tovább. Ezek a gyakorlatok, ha azt nézzük,
hogy mi a jelentőségük az emberre vonatkozóan, lényegileg
minden beavatási iskolában ugyanazok. Csak egyvalamiben
különböznek egymástól nem túl nagymértékben: minél inkább
visszamegyünk az időben, annál inkább látjuk, hogy a
kereszténység előtti beavatási iskolák főleg a gondolkodás, a
gondolkodási erők kiképzésére, edzésére törekedtek. Ha a
kereszténység korszakát vizsgáljuk, ott azt tapasztaljuk, hogy a
kedély erőinek iskolázásán fáradoztak, ha pedig az újabb
időkhöz közeledünk, mindinkább azt észleljük, hogy az em­
beriség szükségleteinek és képességeinek megfelelő módon,
mint például a rózsakeresztes iskolákban, főleg egy sajátos
akaratkultúrát ápoltak, akarati gyakorlatokat végeztek. Habár a
meditáció itt csaknem ugyanolyan, mint más, akár a
kereszténység előtti iskolákban, de a rózsakeresztes gyakorlatok
alapján elsősorban az akarati elem különleges iskolázására
törekedtek.
Ami azonban lényeges, és amit egyformán elértek a keleti
misztériumiskolák előírásaival, vagy ami azoknak a gyakorla­
toknak a hatását illeti, amelyek kiváltképpen a János-evangéli­
um meditációjára épülnek, ez a következő. Mindennapi élete
közben, ha csupán rövid időre is, akár csak öt vagy tizenöt perc­
re is, az ember olyan hatásnak engedi át magát, amelynek
következménye akkor is megmarad, amikor esti elalvása
közben beáll az az állapot, hogy asztrálteste kilép. Annak az
embernek az asztráltestén, aki - mondjuk így - gyakorlatokat
végez, éjszakánként egyre sokrétűbb változás mutatkozik.
Másfajta fényjelenségek látszanak rajta, megfigyelhető az
érzékszervek képlékeny tagolódása, amiről már beszéltünk, és
idővel a változás egyre nagyobb méretű lesz. Lassanként
kialakul az asztráltest belső szervezete, ahogy valamikor a
fizikai testen szem, fül és egyéb szervek kialakultak.

46
 Ez azonban még mindig nem elegendő ahhoz, hogy valaki
soldélét lásson, különösképpen nem a mai embernél.
Természetesen némely dolgot már észlelni tud, ha a belső szer­
vek fejlődése elért egy bizonyos szintet. Aztán kezd tudatos
lenni alvás idején is. A korábbi teljes sötétségből elődereng a
szellemi környezet. Amit az ember legelőször érzékel, illetve,
amit régebbi korokban érzékelt - mert ma már ez ritkán fordul
elő -, az a növényi élet csodálatos látványa. A tisztánlátás
képességének ez a legkorábbi gyümölcse. A tudatnélküliség
éjszakájából előtűnik valami, ami álombélinek, de élőnek és
valóságosnak mutatkozik, és valamilyen növényi képződmény
jegyeit viseli. Sok minden származik az ilyenfajta látásból, amit
a régi népek mitológiái ábrázolnak. Ha egy monda azt meséli
el, hogy Wotan, Wile és We egy fát találtak a vízparton és belőle
embert faragtak, akkor jól felismerhető a történet képi alapja.
Minden mitológiában észrevehető, hogy mi származott a látás
legegyszerűbb módjából, a növényi látásból. Ilyen látásból
született a Paradicsom képe a tudás és az élet fájával, ezt a képet
is az asztrális látás közvetítette. Nem véletlenül utal rá maga a
Genezis is, hogy a Paradicsomot, és mindaszt, amit a bibliai
történet eleje ábrázol, valaki látta. Meg kell tanulnunk helyesen
olvasni a Bibliát, mert akkor megértjük, hogy milyen mélyen és
pontosan rögzíti ábrázolásával azt a titokzatos környezetet. A
Paradicsomot, a Biblia kezdetét régen nem úgy tanították,
ahogy ma tanítják. Régen ldhangsúlyozták, hogy az Úr Ádámra
álmot bocsátott, és álmában mindarra visszateldntett - így taní­
tották ezt az első keresztényeknek -, amiről a Genezis kezdete
szól. Csak ma hiszik sokan, hogy egy ilyen kifejezés: „álmot
bocsátottak rá", egészen véletlenül áll a helyén. Semmi sincs
véledenül ott, ahol van. A Biblia minden egyes szavának meg­
van a maga jelentősége, ezért csak az értheti meg, aki tisztelni
tudja mindegyik szavát.
Ez tehát az első tapasztalat. A kereszténység előtti miszté­
riumokban ezután valami különös eseménynek kellett bekövetkeznie:

47
ha az ember már hosszú időn keresztül végzett gyakorlatokat - mert
ez nagyon hosszú ideig tartott -, ha nagyjából mindent
magához vett, ami szükséges volt, hogy rendet teremtsen a
lelkében, ha mindazt magához vette, amit ma általában
antropozófiának nevezünk, akkor végül részese lett a tulaj­
donképpeni beavatásnak. Mi volt ez a régi beavatás?
Az még nem elegendő, hogy kialakulnak az asztráltest szer­
vei, bele is kell, hogy nyomódjanak az étertestbe. Ahogy a pe­
csét feliratát a pecsétviasz, úgy kell, hogy felvegye az asztráltest
lenyomatát az étertest. Hogy ez megtörténhessen, a régi bea­
vatási iskolákban a tanítványt különleges helyzetbe hozták.
Három és fél napra halálszerű állapotba helyezték. Egyre
inkább rá kell ébrednünk, hogy ilyen állapot többé már nem
jöhet létre, nem szabad előidézni, mert a beavatásnak ma már
mások az eszközei. Most a kereszténység előtti beavatásról
beszélünk. A beavatandót tehát az, aki képes volt rá, három és
fél napra halálhoz hasonló állapotba hozta. Lehetséges, hogy
valami kis helyiségbe, sírkamrafélébe fektették, ott merült halá­
los álomba. Lehet, hogy különleges testhelyzetet vett fel, úgy,
hogy kiterjesztett karokkal keresztre kötözték, ez is elősegíthette
a kívánt állapotot.
Számos előadásból már tudjuk, mi által következik be a halál
az embernél: az étertest az asztráltesttel és az énnel együtt
eltávozik a fizikai testből. Ilyen állapot egyébként - szabálysz­
erű életmenet esetén - sohasem fordul elő a születés és a halál
között. Az étertest soha nem hagyja el a fizikai testet, mindig
benne tartózkodik, még a legmélyebb alvás idején is. Amikor a
halál bekövetkezik, az étertest elhagyja a fizikai testet. Az em­
lített halálszerű állapotban az étertestnek egy bizonyos része
kilépett a fizikai testből, tehát az étertestnek legalábbis egy
része, amely különben belül helyezkedik el, kívülre került. Mint
tudjuk, exoterikus előadásokban az ember ezt úgy fejezi ki,
hogy az étertestet kiemelték. Tulajdonképpen ez így nem pon­
tos. De finomabb megkülönböztetésekre csak most lehet alkal-

48
munk. Az embert tehát három és fél napon át olyan helyzetben
látjuk, hogy a beavatást végző pap úgy őrködött felette, hogy
csak az alsó része volt kapcsolatban az étertesttel. Elekor
kövedtezett be az a pillanat, amikor az asztráltest mindazzal,
ami benne érzékelő szervként kialakult, belenyomódott az
étertestbe. Ez volt a megvilágosodás pillanata. Amikor a be-
avatandót három és fél nap múlva felébresztették, beteljesedett
mindaz, amit megvilágosodásnak nevezünk, az a fokozat, amely
a megtisztulást, vagyis az asztráltesti szervek kialakítását követi.
A tanítvány elekor megismerte a szellemi világot. Ahogy eddig
látott, az csak kezdedeges foka volt a látásnak. Ez a világ,
amelyben eddig leginkább csak növényszerű képződményeket
látott, most lényegesen más, új formákicai bővült.
Most jutottunk el oda, hogy pontosabban jellemezzük, amit a
beavatott ekkor kezdett látni. Most, miután elvezették a megvilá­
gosodásig, és aztán felébresztették, világos lett számára, hogy lá­
tott valamit, amit eddigi tudása nem lett volna képes befogadni.
Mit látott? Mit idézett a lelke elé, milyen emlékképet? Hiszen
egy bizonyos vonatkozásban ez a látásának egy jelentős em­
lékképe volt. Hogy tisztázhassuk, mit látott itt a beavatott, kicsit
vissza kell pillantanunk az emberiség fejlődésére. Emlékezzünk
rá, hogy az ember lassan ért fel az individuális tudat mai szint-
jére % Nem mindig mondhatott magáról én-t úgy, mint ma. Az
időben csak addig kell visszamennünk, amikor keruszkok, heru-
lok és egyéb népek éltek ott, ahol ma a németek. Akkor az em­
ber nem érezte magát egyedi énnek, egyéniségnek, hanem csak
a törzs egyik tagjának. Ahogy az ujjak sem érezhetik magukat
különállónak, egy-egy keruszk sem tekintette magát olyannak,
hogy feltétlenül azt mondhatta volna magáról, hogy: én. Az
egész törzsnek volt egy énje. A törzs sajátos organizmus volt, és
a vérrokonságban álló embereknek, az egymáshoz tartozó em­
berek egy csoportjának mintegy közös én-lelke volt. Ahogy ma
a két karunk egy olyan szervezethez tartozik, amelyet így

49
hívunk: én, a régi időkben mi magunk voltunk ugyanígy tagjai
egy-egy nagy közösségnek.
Ez jól érzékelhető annál a népnél, amelyik az Ótestamentum
hitvallásához tartozik. Ott minden ember a nép egy tagjának
érezte magát, és ha ezt emelkedettebb nézőpontból vesszük
szemügyre, az egyes ember sohanem önmagáról szólt, amikor
azt mondta: én, mert megérezte a kifejezés mélységét: „én és
Ábrahám atya egyek vagyunk". Mert én-tudatát egészen
Ábrahámig látta visszanyúlni, hiszen azt az összes nemzedék
összes tagja Ábrahámtól kapta. Aki egy vérhez, az egy énhez is
tartozott. Az egész népet mintha körüllebegte volna egy közös
én-csoportlélek, és aki ezt belátta, így szólt: az, ami valóban a
mi legbensőbb, halhatatlan lényünk, az nem lakozik ebben vagy
abban az emberben, hanem az egész népben. Minden egyes tag
ehhez a közös énhez tartozik. Ezért aki ezt a hitet vallotta, bi­
zonyos volt abban, hogy ha meghal, egyesülni fog ezzel a
láthatalan lénnyel, ott fog pihenni Ábrahám ölében. Es ott hal-
hatadannak fogja tudni magát, egynek a nép csoportielkével. A
nép csoportlelke nem szállhat alá a fizikai síkra. Itt lenn az em­
berek egymástól elkülönülve élnek. Ez azonban, ez a lenti világ
nem igazán valóságos, mert a valóság a szellemi világban van.
Az emberek sejtették, hogy amit a vér hordoz, az isteni valóság.
Es mert Jehovában kellett látniuk az Istent, ezt az isteni valósá­
got így nevezték: Jahve, vagy Isten arculataként így: Michael.
Jahvéban tehát a nép szellemi csopordelkét tisztelték.
Nem láthatta minden ember ezt a nagy szellemi lényt. A be­
avatott, aki átélte a nagy pillanatot, azt, hogy asztrálteste be­
lenyomódott az étertestébe, először a legfontosabb cso­
pordelkét láthatta meg. Ha ugyanis visszatekintünk az em­
beriség régi korszakaiba, mindenütt azzal találkozunk, hogy a
jelenlegi én a csoporttudatból, a csoport-énből fejlődött ki. A
látó számára, ha visszatekint, a különálló lelkek mintha össze­
futnának, egybeáramlanának a csopordélekben. Ezekből pedig
lényegében négy tipus létezett, a csoportlelkek négy ősképe. Ha

50
minden csoportleiket a hozzájuk tartozó összes lélekkel együtt
számba veszünk, akkor tapasztalhatunk bizonyos hasonlósá­
gokat, de különbözőségeket is. Ha a sajátságaik szerint egymás
mellé állítjuk őket, akkor négy kategóriát látunk, négy ősképet.
Jól kirajzolódnak a tisztánlátó tekintet előtt, ha visszanézünk
abba a korba, amikor az ember még nem öltözött húsba, nem
szállt alá a Földre. Most kicsit pontosabban vegyük szemügyre
az ember alászállásának pillanatát, amikor a szellemi régiókból
testbe költözött. Ezt a pillanatot csak jelképekkel ábrázolhatjuk.
Volt idő, amikor a földünket a mainál sokkalta lágyabb
matéria alkotta, szilda és kőzet még nem volt olyan szilárd,
mint ma, a növényeknek még egészen más volt az alakjuk, és
vízi üregekbe, őstengerbe volt beágyazva minden. Akkor még
nem vált szét a víz és a levegő, a mai földi állatok és földi
növények a vízben alakultak ki. Amikor az ásványi lények
kezdték felvenni mostani formájukat, akkor történt, hogy az
ember előlépett a láthatadanságból. A külső szem számára
ekkor jelent meg. Valamilyen héjszerű rétegbe burkolva szállt
alá az ember azokból a régiókból, amelyek mai megfelelője a
légkör. Fizikailag nem volt itt még jelen sűrű állapotban,
amikor az állatok már hús-vér testben éltek Finom levegőlény
volt még a lemúriai időkben is. És ahogy formálódott, képét a
tisztánlátó tekintet olyannak látja, mint a négy csoportleikét: az
egyik oldalról egy oroszlán képe látszik, a másik oldalról egy
bika képe, felülről egy sasé, alul középen pedig olyan kép,
amely már emberhez hasonló. A tisztánlátó szem most ezt a
képet látja.
így érkezett az ember a szellemország sötétségéből. És azok
az erők, amelyek alakították és formálták, úgy veszik körül,
mint valami szivárvány A már inkább fizikai erők így övezik az
egész emberi képződményt. Az ember fejlődését különböző
területeken, különféle módon lehet és kell ábrázolni. Most úgy
ábrázoljuk, ahogy a kutató szeme előtt jelenik meg, ha tekin­
tetét arra irányítja, hogyan alakult ki a négy csoportiélek az

51
aláereszkedő, kezdetben még egységes isteni-szellemi létből.
Ennek a pillanatnak az ábrázolására már régóta használatos az a
forma, amellyel az úgynevezett hét okkult pecsét közül a má­
sodiknál találkozunk. Ez jelképes ábrázolás, de végül is több
mint puszta jelkép. Most tehát a meghatározatlanból előjönni
látjuk a négy csoportlelket, körülötte a szivárványt és tizenkét
számot. Azt is meg kell értenünk, mit jelent ez a tizenkettő.
Amikor előjönni látjuk a lelkeket, olyan érzésünk támad,
hogy egészen más lényegű és természetű dolgok veszik körül
azokat, akik most lelépnek a meghatározatlan szellemi létből.
És ami őket körülveszi, azt a régi időben az Állatöwel, az Al-
latöv tizenkét jegyével szimbolizálták. A tisztánlátás világába
való belépés pillanatához még másfajta élmények is kapcsolód­
nak. Akinek az éterteste kilép a fizikai testéből, legelőször azt
tapasztalja, hogy mintha egyre nagyobb és nagyobb lenne,
mintha kitágulna, és felülemelkedne mindazon, amit észlel.
Elérkezik az a pillanat, amikor a beavatott így szól önmagához:
„Én nemcsak látom ezt a négy alakot, hanem már bennük és
fölöttük is vagyok, mert lényemet kiterjesztettem". Tehát
azonosul velük. És tapasztalja azt, amit a csillagképek a tizen-
kettességükkel jelképeznek. Mi a legjobban úgy fogjuk megérteni
mindazt, amit köröskörül látunk, azok körül, akik „előjöttek", ha
megint visszagondolunk a Föld korábbi megtestesüléseire.
Hiszen tudjuk, hogy mielőtt a Föld létrejött, átment a
Szaturnusz, aztán a Nap, végül a Hold állapotán, és csak ekkor
vált olyanná, amilyennek ma látjuk. Ez szükségszerű volt, mert
csak így történhetett meg, hogy a Földet azok a lények népesítsék
be, amelyek ma benépesítik. Ezeknek a lényeknek sokféle formán
kellett fokozatosan átküzdeniük magukat.
Ha tehát visszatekintünk az ősi, távoli múltba, ott a Földünk
első állapotát látjuk, a régi Szaturnuszt, amely létezésének
kezdetén még csak nem is világított. Egy bizonyos hőállapot-
ban volt. Nem láthattuk volna, mint valami fényes gömböt, de

52
közelítve hozzá a tér felmelegedését éreztük volna, minthogy ál­
lapota a hő volt.
Feltehetnénk a kérdést: a Szaturnusszal kezdődött el tehát a
világfejlődés? Nem valamilyen egyéb állapotok idézték elő a
Sztaturnusz létrejöttét? Nem volt előzménye egy korábbi
megtestesülés? Nehéz lenne visszamenni a Szaturnusz elé,
hiszen itt kezdődik el az, ami nélkül egyáltalán nem juthatunk
vissza egy előző állapotig. A Szaturnusszal kezdődik el ugyanis
az, amit időnek nevezünk. Előzőleg más formái voltak a létnek,
de tulajdonképpen semmit sem mondhatunk egy előző ál­
lapotról, hiszen ott nem volt idő. Egykor az időnek is meg kel­
lett kezdődnie. A Szaturnusz előtt nem volt idő, csak örökké­
valóság, állandóság. Minden egyidejű volt. Hogy folyamatok
kövessék egymást, ez csak a Szaturnusz óta lehetséges. Egy
olyan világban, ahol minden örökkévaló, minden állandó, nem
létezik mozgás. Mert a mozgáshoz időre van szükség. Ahol
nincs körforgás, ott csak örökkévalóság és állandóság létezhet,
ahogy az okkultizmusban mondani szokták: boldog nyugalom
az állandóságban. Ez jó kifejezés. Boldog nyugalom az ál­
landóságban, ez volt a Szaturnusz előtti állapot.
Az égitestek mozgása a Szaturnusszal kezdődött, és azt a pá­
lyát, amelyet az Állatöv tizenkét jegye határoz meg, már régóta
figyelemmel követi az ember. Amíg egy bolygó ugyanabban a
csillagképben fut, arról az időtartamról, mint világóráról szok­
tak beszélni. Tizenkét világóra, a nappal tizenkét és az éjszaka
tizenkét órája. Az égitestek mindegyikéhez, a Szaturnuszhoz, a
Naphoz, a Holdhoz egyaránt hozzá lehet rendelni olyan
világóra-sorozatokat, amelyek világnapokat alkotnak, mégpedig
úgy, hogy tizenkét időegység közül hét külsőleg is érzékelhető,
öt azonban külsőleg többé-kevésbé érzékelhetetlen. így hét
Szaturnusz-körforgást különböztethetünk meg, vagy hét nagy
Szaturnusz-napot és öt nagy Szaturnusz-éjszakát. De így is
lehet mondani: öt nappalt és hét éjszakát, mert az első és az
utolsó „nappal" homályos, alkonyatszerű. A hét körforgást, a

53
hét világnapot „manvantara", az öt világéjszakát „pralaya" néven
is szokás említeni. Ha a mi időszámításunkhoz egészen hűsége­
sek szeretnénk maradni, akkor két-két bolygóállapotot összevon­
hatunk: a Szaturnuszt együtt számolhatjuk a Nappal, a Holdat a
Földdel. Akkor 24-24 körforgáshoz jutunk. A világ ábrázolása
szempontjából fontos egység a 24 körforgás, de régi az a gondo­
lat, hogy a 24 korszakot azok a lények vezérlik a világminden­
ségben, akiket az Apokalipszis a huszonnégy vénnek, a világkör­
forgások, világkorszakok huszonnégy szabályozójának alakjában
ábrázol. A pecsétkép a világórával jelképezi őket. A számok sorát
itt-ott megszakítja a vének kettős koronája, jelképezve azt, hogy
ők az idő királyai, akik irányítják az égitestek futását. Amikor a
beavatott visszatekintett az előidőkbe, először azt látta, amire a
pecsétkép jelképesen utal. (II. kép)
De most azt kell megkérdeznünk: miért éppen ezt a képet
látta a beavatott? Mert a jelképes asztrálformában láthatók min­
dazok az erők, amelyek előbb az emberi étertestet, majd a
fizikai testet mai alakjára formálták. Könnyen elgondolható,
hogy van ez. Gondoljuk el, hogy az ember az ágyban fekszik, és
asztráltestével meg érnjével elhagyja az étertestet és a fizikai
testet. A fizikai test és az étertest, ha a mai alakjukat nézzük,
összetartozik, és egy mai emberi étertesthez asztráltestnek és
énnek is kell illeszkednie. Egymagában sem a fizikai test, sem az
étertest nem tud megmaradni. Azért lettek ilyenek, mert egy
asztráltest és egy én csadakozott hozzájuk. Csak egy vér- és ideg­
rendszer nélküli fizikai test létezhet asztráltest és én nélkül. A
növény azért nélkülözheti őket, mert nincs sem vére, sem ideg­
rendszere. Az idegrendszer ugyanis összefügg az asztráltesttel, a
vér pedig az énnel. Egyeden lénynek sincs a fizikai testében
idegrendszer anélkül, hogy ne hatná át asztráltest, és egyetlen
lénynek sincs a fizikai testében vérrendszer anélkül, hogy ne
lenne benne én.
Gondoljunk csak arra, mit teszünk minden éjjel. Hűtlenül el­
hagyjuk fizikai testünket és étertestünket, magukra hagyjuk

54
őket vér- és idegrendszerünkkel. Ha csak rajtunk múlna, annak
következtében, hogy ideg- és vérrendszerünket elhagyjuk,
fizikai testünk minden éjszaka tönkremenne, meghalna abban a
pillanatban, amint az asztráltest és az én kilép a fizikai és
étertestből. A tisztánlátó szem azonban látja, hogy más lények,
magasabb szellemi lények töltik be a megüresedett helyet.
Látja, hogy helyet foglalnak, és teszik azt, amit az ember éjsza­
ka elhanyagol: fenntartják a vér- és idegrendszert. Ok azonban
ugyanazok a lények, akik az embert, a fizikai és étertestet bir­
tokló embert kezdetben megalkották, kezdettől fogva, tehát
nem csupán ma, inkarnációról inkarnációra haladva. Ok
ugyanazok a lények, akik a régi Szaturnuszon megteremtették a
fizkai test első kezdeményét, a Napon pedig kialakították az
étertestet. Ugyanazok a lények, akik a Szaturnusz- és Nap-fej­
lődés kezdetétől fogva a fizikai és az étertesten dolgoztak, most
éjszakánként működnek, az emberen, amíg alszik, hűtlenül
magára hagyva fizikai és étertestét, mintegy kiszolgáltatva őket
a halálnak. Ezek a lények működnek az emberben, és gondoz­
zák ideg- és vérrendszerét.
így már érthető, hogy abban a pillanatban, amikor az asztrál­
test megérinti az étertestet, és belenyomódik, az embert az őt
hajdan kialakító erők hatják át, ezért azoknak az erőknek a
képét látja, amelyeket a második pecsét jelképez. Ami őt meg­
tartja és összekapcsolja az egész világmindenséggel, az ragyog
fel a beavatásnak ebben a pillanatában. Az ember azokat az
erőket látja, amelyek megalkották lényének két tagját, a fizikai
testet és az étertestet, most pedig éjszakánként életben tartják
őket. Az ember nem vállalhat részt ebből a munkából, mert ma
még képtelen dolgozni lényének ezen a két tagján. Ha az em­
beren múlna, fizikai és éterteste, amelyek az éjjel az ágyban fek­
szenek, növényi létre volnának kárhoztatva, mert az ember
mindkettőt magára hagyja. Alvó állapotban az ember éppoly
tudattalan, mint a növény.

55
 És mi történik mindazzal, ami általában eltávozik az em­
bertől, amikor alszik. Mi történik az asztráltesttel és az énnel?
Hiszen ők is tudat nélküliek éjszaka. A normális ember,
miközben alszik, semmiről sem értesül az asztráltestén
keresztül. De képzeljük csak el: valaki gyakorolja a János-be­
avatás hét fokozatát, a keresztény kedély-beavatásnak ezt a hét
jelentős mozzanatát. Annál az embernél nemcsak az következik
be, amiről az imént beszéltem, hanem - most teljesen eltekintve
attól, hogy az asztráltest és az étertest érintkezésekor tisztánlátó
erők szabadulnak fel - még más egyéb is történik. Az emberben
tudatosodnak az asztrálvilág és a devacháni világ lelki sajátossá­
gai, lelki-emberi tulajdonságai, minthogy lelke szerint tulajdon­
képpen ebből a világból született. És a feltáruló képhez egy
még magasabb rendű jelkép társul, ami betölteni látszik az
egész világot. A régi beavatás szimbóluma még kiegészül
valamivel, ha az ember végigjárja a János-beavatás lépcsőit, és
ezt az első pecsétképen szemlélhetjük. (I.kép) A tisztánlátó
szem ilyenformán látja a papkirályt, aranyövvel körülövezve,
aranyérchez hasonló lábbal, feje és haja fehér, mint a hófehér
gyapjú, szájából tüzes kard jön ki, és kezében a hét világcsil­
lagot tartja: a Szaturnuszt, a Napot, a Holdat, a Marsot, a
Merkúrt, a Jupitert és a Vénuszt.
A második pecsétkép közepén látható alakról a régi beavatás
úgy szólt, mint ötödik csoportjelekről. O az, aki a régi em­
beriségben csak, mint csíra élt, és akit, amikor megjelenik,
Emberfiának is szokás nevezni, ő az, aki uralkodni fog a csil­
lagokon, ha teljesen kifejlődve, igazi alakjában lép az ember elé.
Mindezeknek a nagyon is jelképes ábrázolásából a leginkább
ezt kell tisztán látnunk: azt a körülményt, amit a mai embernél
a tagok szétválaszthatósága jellemez - az egyik oldalon a fizikai
test és az étertest, a másikon az asztráltest és az én -, úgy lehet
felhasználni, hogy mindkét rész kivegye részét a beavatásból.
Tehát egyrészt annál a beavatási eseménynél, amikor az asztrál­
test érintkezik az étertesttel, felragyog a négy csoportlélek, más-

56
részt az asztráltest, átalakítása folytán, még külön is láthatóvá
válik. Korábban az érzékfeletti világ tulajdonképpeni látása nem
volt több mint a világ valamilyen növényszerű átélése. A
keresztény beavatás hozta meg azt, ami az asztráltestben maga­
sabb fokú beavatást jelent, és amit jelképesen a második kép
ábrázol. Itt két dolognak a beavatás elve szerinti ábrázolását
látjuk, és ugyanerről olvashatunk az Apokalipszis elején.
Csakhogy az Apokalipszis írója fordított sorrendet választott, és
ezt joggal tette. O először az Emberfia arcát festette meg, annak
az arcát, aki mindig volt, van és lesz, a másikat pedig ezután
ábrázolta. Mindkét dolog azt jelképezi, amit a beavatott a bea­
vatás közben átél.
így tehát a lelkünk elé tártuk, mi történik a beavatás bi­
zonyos eseteiben, és ott először mit élünk át. Holnap tovább
haladunk a valóságos, reális élmények részleteiben, és mindezt
majd türöződni látjuk János Jelenéseinek nagyszerű ábrá­
zolásában.

57
 HARMADIK ELŐADÁS

Tegnapi szemlélődéseink végén rámutathattunk a sajátosan

keresztény, majd a későbbi, a keresztény-rózsakeresztes beavatás
sokatmondó, nagy jelképére. Utaltunk ennek a jelképnek, ennek
a beavatási jelnek az értelmére: a rajta látható alakot, aki hét csil­
lagot tart a jobb kezében, szájában pedig kétélű kard van,
Emberfiának is nevezik. Láttuk, hogy ez a beavatás az embert
egy bizonyos magasabb fokon teszi láthatóvá, egyrészt énjén és
asztráltestén belül, másrészt fizikai és étertestén kívül. Minderről
még részletesen fogunk beszélni.
Az embernek ilyen beavatáson kell keresztülmennie, hogy
azt, ami csupán szellemi teldntettel, szellemi szemmel látható,
ami csupán érzékfeletti tapasztalással érzékelhető, azt valóban
átiássa és megismerje. A keresztény beavatás révén megszer­
zendő ismeretek között azonban az elsők és a legfontosabbak
egyike a mai emberiség fejlődésére vonaticozik, ilyen ismeret
birtokában az ember feladatait magasabb szintről tudjuk átte­
kinteni. Mert csak akkor jutunk még több tudáshoz és
tökéletességhez, ha válaszolunk a kérdésre: ld vagyok én, és mi
a feladatom ebben a korszakban? Nagyon fontos, hogy erre
választ tudjunk adni.
A beavatás mindegyik foka magasabb nézőponthoz segíti az
emberi tapasztalást. Már az első alkalommal megmutathatjuk,
hogyan halad az ember fokról-fokra felfelé. Előbb addig jut el,
amit imaginatív világnak nevezünk, itt - keresztény szóhasználat­
tal - megismeri a hét pecsétet, aztán feljut arra a szintre, amelyet
inspiratív megismerésnek nevezünk, itt meghallja a harsonák
hangját, és végül még feljebb, az úgynevezett haragpoharak szint­
jén megtanulja felismerni a szellemi világ valóságos arcát és
lényegét. Most azonban csak az egyik beavatási fokozatra
irányítjuk tekintetünket. Képzeljük el, hogy valaki a beavatásnak

58
éppen arra a fokára lép, amelyen a legutóbbi előadás végén el­
mondott esemény történik vele. Képzeljük el őt éppen a
határon, a mi fizikai világunk legfinomabb lényei és a magasság
szerint legközelebbi asztrálvilág közötti határon: itt az ember,
mint valami hegycsúcson, megállhat, és körülnézhet. Mit lát a
beavatásnak erről az első csúcsáról?
ü l . korszak IV. korszak V. korszak VI. és V I I . korszak
Lemúriai kor Atlantiszi kor Atlantisz utáni kor

Nagy atlantiszi áradás

1. Óindiai kultúrkorszak
2. Operzsa kultúrkorszak
3. Babilóni-káld-egyiptomi kultúrkorszak
4. őörö'g-latin kultúrkorszak
5. A mi kultúrkorszakunk
6. Kultúrkorszak
7. Kultúrkorszak Mindenki háborúja mindenki ellen

Meglátja szellemében mindazt, ami belső lényege szerint azó­

ta történt, hogy az atlantiszi áradat szétdúlta a régi Atlantiszt,
és az Atlantisz utáni ember színre lépett. Látja, amint a kultúrák
ciklusai követik egymást, egészen a mostani korszak végéig,
míg jnajd az is alászáll, hogy egy újnak adjon helyet. A régi
Atlantiszt vízáradat rombolta le. Ezt a nagy korszakot az a harc
fogja lezárni, amit úgy nevezünk, hogy mindenki harca min­
denki ellen, egy rettenetes hatású pusztító morális bonyodal­
makkal kísért harc. És ezt az adantiszi áradástól számított nagy
korszakot a hatalmas háborúig, a mindenkinek mindenki elleni
harcáig terjedő nagy korszakot, hét egymást követő fő kultúr-
korszakra osztjuk, ahogy ez a rajzból kitűnik.
A folyamat a nagy atlantiszi áradással kezdődik, és a nagy
világháborúval végződik, az időszakot hét alkorszakra, hét
kultúrkorszakra tagoljuk. A hét alkorszakot tartalmazó korszak
megint csak heted része egy hosszabb időszaknak, tehát hét

59
olyan kort kell elképzelnünk, mint amilyen a mienk az áradás és
a háború között; a hétből kettőt a nagy háború utánra, négyet
pedig az atlantiszi áradás elé helyezünk. A mi Atlantisz utáni
korszakunk tehát a nagy időszakok közül az ötödik.
Ha innen továbbhaladunk, akkor a beavatásnak egy még ma­
gasabb csúcsára érünk, és áttekinthetjük mind a hétszer hét kor­
szakot. Erre akkor van módunk, ha eljutottunk az asztrálvilág és
a szellemi, a devacháni világ határáig. És a sor folytatható: látni
fogjuk, melyek a további, még magasabb fokozatok.
Most azonban abból induljunk ki, hogy legelőször egy olyan
csúcsra érkezünk, ahonnan, mint evilági hegyről, a síkság, az
Atlantisz utáni korszak hét kultúrája látható. Ezek a kultúrák
már nem ismeretlenek számunkra. Tudjuk, hogy miután az at­
lantiszi áradat a régi Atlantiszt elmosta, legelőször az óindiai
kultúra virágzott fel, a következő pedig a régi perzsa kultúra
volt. Ezt az asszír-babilóniai-kaldeus-egyiptomi-zsidó kultúra
váltotta fel, ezután következett a negyedik, a görög-latin
kultúra, végül az ötödik, a mostani, amelyikben mi élünk. A ha­
todik, a miek utáni kultúrában fog - bizonyos vonatkozásban -
gyümölcsöt hozni az, amit szellemi kultúraként nekünk kell
elültetnünk. Aztán lejátszódik a hetedik kultúrkorszak, és
megkezdődik a mindenki harca mindenki ellen. Ott a kultúra
iszonyú pusztulását látjuk, és emberek egy maroknyi csoportját,
akik magukba tudták fogadni a spirituális princípiumokat, és
így megmenekülnek az egoizmus romboló hatásaitól.
Mi - ahogy mondtuk - az ötödik alkorszakban élünk. Mint
városok, falvak és erdők egy hegyfokról, úgy szemlélhetők a
különféle korszakok kultúrái a beavatás csúcsáról. Beláthatjuk
onnan a kultúrák jelentőségét. Azt szemléljük onnan, aminek
kiterjedése a fizikai síkon van. Ezért is beszélünk kultúrkorsza-
kokról, ahelyett, hogy fajokról beszélnénk. Mindaz, ami
valamiképpen a faj fogalmához kapcsolódik, az előző, az at­
lantiszi korból fennmaradt csökevény Mi már a kultúrák korsza­
kában élünk. Az atlantiszi kor a fajok korszaka volt, ott hét

60
nagy faj alakult ki egymás után. Természetes, hogy a fajok
kialakulásának eredményei messze átnyúlnak a mi korszakunk­
ba, ezért beszélünk fajokról még ma is. Az atlantiszi időkben
kialakult éles határvonalak azonban már-már elmosódtak. A
kultúra fogalma ma már felváltotta a faj fogalmát. Azért
beszélünk régi indiai kultúráról, mert ez a kultúra csakugyan ré­
gen virágzott, a Védák hangja már csak utócsengés. Az ősi
szent indiai kultúra, mint első hajnalpír jelent meg mindjárt
Adantisz után, vele kezdődik az Adantisz utáni kultúra.
Jelenítsük meg a képzeletünkben, hogyan élt az ember abban
a korban, amely nyolc-kilencezer évvel van mögöttünk. Mert ha
az idő valóságos távlatait nézzük, akkor ezek a számok a
jellemzőek. Arra a kultúrára, amelyről most beszélünk, még
közvetienül hatott a nagy atlantiszi áradás, vagy ahogy a mo­
dern tudomány nevezi, a nagy jégkorszak. Atlantisz lassanként
elmerült, egyik darabját a másik után nyelte el az ár. Olyan
összetételű volt akkor az emberiség, hogy csak egy töredéke ju­
tott fel az egyáltalán elérhető legmagasabb fejlődési fokra. Ez
volt az ősi indiai nép, ez az embernem akkor a távoli Ázsiában
élt, és inkább emlékezett a régmúlt időkre, mint a jelenre gon­
dolt volna. Az indiai kultúra nagyságát és méltóságát éppen az
mutatja, hogy az emberek annak az emlékében éltek, amit
maguk éltek át az adantiszi időkben, mindennek már csak
utórezgései a Védák a Bhagavad Gita és a többi írás. Gondoljunk
vissza az első előadásra, ott elmondtam, hogy abban az időben
az embereknek még nagy része volt képes bizonyos homályos
szellemi látásra. Az embereket még nem zárta körül a fizikai-
érzéki világ, isteni-szellemi lények között éltek, és látták is őket.
Az adantisziról az utána következő korra való átmenet idején a
szellemi, az asztrális-éteri világ eltűnt az emberi tekintet elől, és
az csak a fizikai világra korlátozódott.
Az első kultúrkorszakot az jellemezte, hogy az emberek vá­
gyakoztak, mélységesen vágyakoztak arra, amit az elődök még
láttak Atlantiszon, de amitől ők maguk már el voltak zárva.

61
Elődeik még, ha homályosan is, de tulajdon szemeikkel látták
az ősi bölcsességet. Szellemek között éltek, istenekkel és szelle­
mekkel éltek és működtek együtt. Az ősi szent indiai kultúra
idején az emberek minden porcikájukban vágyat éreztek arra,
hogy visszanézzenek, hogy meglássák azt, amit elődeik láttak,
és amiről az ősi bölcsesség szólt. így hát a tájat, amely feltárult
a fizikai tekintet előtt, a földfelszín alakzatait, amelyek csak
most váltak láthatóvá, hiszen korábban mindent szellemileg
érzékeltek, mindent csekélyebb értékűnek véltek annál, mint
amire visszaemlékeztek. Maja, a nagy illúzió lett a neve mindan­
nak, amit a fizikai szem láthat, a nagy tévedés, amelyen túl kell
jutni. És az első korszak legjobbjai csakugyan túljutottak rajta,
csakugyan felemelkedtek elődeik szintjéig, olyan beavatási mód­
szerek segítségével, amelyek maradványait a jóga őrzi. A
felemelkedés hatására keleticezett az a vallásos alaphangulat,
amely a következő szavakkal jellemezhető: „Hiú és értéktelen
látszat az, ami a külső érzékek szerint körülvesz bennünket, az
igazi, a tényleges valóság odafent van a szellemi világban, ame­
lyet elhagytunk". A nép szellemi vezetői azok a személyek
voltak, akik képesek voltak arra, hogy visszataláljanak azokba a
régiókba, amelyekben másokkal együtt korábban éltek.
Ilyen volt az Atlantisz utáni idő első korszaka. A következő
korszakot az jellemzi, hogy az ember mindinkább megértette a
külső érzéld valóságot, és mindinkább felismerte: ami feltárul a
külső értékek előtt, az nem puszta látszat, hanem szellemi
lények ajándéka, és ezt az adományt nem minden szándék
nélkül adták az istenek. Lassan meg kell értenünk, meg kell ta­
nulnunk, hogyan alapozható meg egy kultúra itt a Földön, a
materiális világra.
Amit a régi indiai még majának mondott, és mindig elvágyó­
dott, mindig menekülni akart előle, azt a második korszak em­
bere a munakterületének tekintette, olyasminek, amit meg kell
művelnie. Ilyennek látjuk az ősi perzsa korszakot, azt a mintegy
ötezer évvel ezelőtti kultúrát, amelyben az ember először még

62
ellenségének vélte a Földet, de már nem illúziónak, amitől,
mint korábban hitte, el kell menekülnie. Munkaterület lett a
Föld, amelybe az embernek bele kell vésnie a szellemét. A
Földön, a matériából álló Földön a Gonosz, a Jóval ellentétes
hatalom, Ahrimán isten uralkodik. O az ura itt mindennek, de a
jó Ormuzd isten segít az embernek, ezért őt kell szolgálnunk.
Ha követjük akaratát, akkor a fenti világ, a szellemi világ szán­
tóföldjévé változtatjuk a világot, és ebbe az érzékek szerint
valóságos világba belevéssük azt, amit mi magunk fenn, a
szellemben ismerünk meg. A második korszak számára tehát
munkaterület volt a fizikailag és érzékileg valóságos külvilág.
Az indiai ember még látszatnak, tévedésnek, majának tartotta
az érzéld világot, a perzsa viszont már úgy látta, hogy bár
gonosz démonok uralkodnak a világon, de őket az embernek el
kell űznie, és a világot jóságos szellemlényekkel kell benépesíte­
nie, Ormuzd fényisten szolgáival.
A harmadik korszakban az ember még közelebb került a kül­
ső érzéki valósághoz. Számára az már nem egyszerűen csak el­
lenséges hatalom volt, amelyet le kell győznie. Az indiai ember
felnézett a csillagokra, és magában így szólt: mindaz, ami itt
van, amit külső szememmel láthatok, csupán látszat, tévedés,
maja. A kaldeai papok megvizsgálták a csillagok pályáját és
helyzetét, majd így szóltak: amikor megállapítjuk a csillagok
helyzetét, és figyelemmel követjük pályájukat, egy nagy írást lá­
tunk, amiből kiolvashatjuk az isteni-szellemi lények akaratát.
Mert abból ismerjük fel, mit akarnak az istenek, amit már
megcselekedtek. A harmadik korszak embere számára már nem
maja volt a fizikai-érzéki világ, hanem írás. Ahogy az emberi
írás az emberi akarat kifejeződése, hasonlóképpen ami a csilla­
gos égen látható, ami a természet erőin megfigyelhető, az
mind-mind isteni írás. És az ember szeretettel közeledett a ter­
mészethez, hogy felderítse titkait. így jött létre az a bámulatos
csillagismeret, amelyhez foghatót nem ismer a mai ember. Mert
amit ma asztrológiának neveznek, a dolgok félreértésén alapul.

Ó3
A csillagírás mélységes bölcsessége nyilatkozott meg a régi
kaldeai papok asztrológiájában, azoknak a jelenségeknek a titka,
amelyeket az ember a két szemével láthatott. Mert a jelenséget a
belső, a szellemmel teli valóság megnyilatkozásának tekintették.
És mi volt a Föld az egyiptomi ember számára? Itt csak a
geometria feltalálására kell utalnunk, hiszen az ember a tér
törvényei, a geometria szabályai szerint osztotta fel a földet.
Tehát ismerte már a maja törvényeit. Legelőször a perzsa
kultúrában kezdték felszántani a földet, de a földnek a tér
törvényei szerinti felosztása most kezdődött el. Törvényeket ku­
tatott fel az ember, de még egyebet is tett. Ugyanis ezt mondta
magában: nem szükségtelenül hagytak hátra írást az istenek a
csillagokban, nem szükségtelenül tudatják akaratukat a ter­
mészeti törvényekben. Ha az ember azt akarja, hogy a két keze
munkája üdvösséget hozzon, akkor mindazt, amit a Földön
létrehoz, annak a képére kell megformálnia, amit a csillagokban
olvas. O, ha bepillanthatnánk az egyiptomi beavatottak dolgo­
zószobájába! Másféle munka volna az, mint amit ma végeznek a
tudomány területein. Akkor a beavatottak voltak a tudósok. Ok
tanulmányozták a csillagok útját, ők kutatták ki a csillagok pá­
lyájának és helyzetének a törvényszerűségeit, továbbá azt is,
hogy a csillagok helyzetei milyen törvények szerint hatnak a
Földön végbemenő dolgokra. Azt mondták: ha ilyen vagy
olyan konstelláció van az égen, akkor itt lenn az állami életben
ennek vagy annak kell történnie, és ha egy másféle konstelláció
alakul ki, akkor itt lenn is más dolgoknak kell történniük. Egy
évszázad múlva ilyen meg olyan konstellációk lesznek -
mondták - akkor ennek megfelelően majd erre meg arra a cse­
lekedetre lesz szükség. És már évezredekkel előre meghatározták,
mi lesz a teendő. így keletkeztek az úgynevezett szibillai
könyvek. Ami bennük olvasható, az nem őrültség, gondos meg­
figyelések után a beavatottak évezredekkel előre leírták, hogy mi
mindennek kell végbemennie, és az utódaik tudták, hogy mind­
ezt be kell tartaniuk. Semmit sem tettek, ami ezekben a

64
könyvekben ne lett volna leírva évezredekkel előre, a csillagok
pályája szerint. Azt is mondhatjuk: mindebben az a lényeges,
hogy kialakult valamilyen törvény Régen nem úgy határoztak,
mint mi, szótöbbség alapján. Hanem előhozták a szent
könyveket, és elolvasták, minek kell itt a Földön megtörténnie,
hogy a Föld tükre legyen annak, ami a csillagokban van megír­
va. Ami tehát a könyvekben állt, azt végrehajtották. Az egyipto­
mi pap, amikor a könyveit írta, meg volt győződve arról, hogy
utódja majd elvégezteti azt, amit ő leírt. A harmadik korszak­
ban mélységesen hittek a törvények szükségeszerűségében.
A negyedik kultúrkorszak a harmadikból fejlődött ki, viszont
csak szórványos nyomokat őrzött meg az egyiptomiak
profetikusán ható művészetéből. Egy ilyen nyomot még ma is
láthatunk. Ha a régi Egyiptomban valaki gyakorolni akarta a
profetikus hatású művészetet, akkor egy következő időszakot
hét részre osztott, és így szólt: az első szakaszban ennek kell
megtörténnie, a másodikban annak, a harmadikban amannak,
és így tovább. Mert hiszen ez volt a harmadik kultúrkorszak
legfőbb jellegzetessége. A negyedik korszakban ebből csak
halvány nyomok maradtak. E halvány nyomokat még felismer­
hetjük, ha a római kultúra eredetével foglalkozunk. Aeneas,
Anchises fia, a harmadik korszak egyik városából, Trójából elin­
dulva sokat vándorol, és végül Albalongába érkezik. Ez a név az
ősi papkultúra egyik szent helyét jelöli: Albalonga, vagyis a
hosszú Alba az a város, ahonnan egy új papkultúrának, Róma
kultúrájának kell kiindulnia. A katolikus papok miseruhájának
neve is evvel van kapcsolatban. Itt még a régi papok módján ki­
rajzolódott egy hét részre tagolt kultúra képe. Mert a hét római
királyság már előzetesen kialakult. A XIX. század történetírói itt
ismét csak melléfogtak. Profán materialista szemléletük alapján
ugyanis megállapították, hogy ezek a római királyságok soha
nem is léteztek, hiszen azt mégsem állapíthatták meg, hogy itt a
szibilla-könyvek szerint, a szent hetesség elve szerint profetiku­
sán előre kialakított kultúrával, illetve annak jeleivel találkozunk.

65
 Ez nem az a hely, ahol ezekkel a királyokkal alaposabban
foglalkozhatnánk. Ha mégis megtehetnénk, közelről láthatnánk
Romulus, Numa Pompilius, Tullus Hostilius és a többiek
példáján, hogy uralkodásuk időszaka milyen pontosan megfelelt
a hetesség elvén alapuló kultúrkorszaknak: ez számos területen
megmutatkozik.
A harmadik korszakban így kezdte áthatni az emberi szellem
a nagy maját. Teljesen áthatni csak a negyedik korszakban tudta.
Nézzük a görög-latin kultúrát: itt az ember csodálatos
műalkotásokkal teremtette meg önmaga tökéletes képmását a
külső anyagi világban, sorsát pedig drámákban bontakoztatta
ki, ahogy ezt Aiszkhülosznál látjuk. És nézzük az egyiptomi
kultúrát, amely még az istenek akaratát kutatta. Az anyag
meghódítása, ahogy ezt a görög korban látjuk, egy fokkal ma­
gasabbra emelte az embert, megszerettette vele a materiális
létet, de az a pillanat, amikor az ember teljes mértékben a fizikai
síkra lépett, a római korban következett be. Aki ezt megérti, az
azt is tudja, hogy itt a személyiség princípiuma teljes kibon­
takozását láthatjuk. Hiszen legelőször Rómában született meg a
jog fogalma, legelőször itt láthatjuk az embert úgy, mint pol­
gárt. Csak egy ködös tudományosság vezetheti vissza korábbi
időkig a jogtudományt. Mert amit jognak szokás nevezni a
régebbi korokra vonatkozólag, az egészen más. Az Ótestamen­
tum tízparancsolata helyesen példázza a régi törvényt. A jog
kereteit ebben az időben az töltötte ki, amit Isten megparan­
csolt. A mi korunk képtelesége, hogy a jogot Hammurabiig,
vagy még korábbra szeretné visszavezetni. Legelőször
Rómában érvényesült a tulajdonképpeni jog, ott tudatosodott
az ember polgár voltának fogalma. A görög polgár még a
városállam tagja volt. Az athéni vagy a spártai ember több volt
polgárként, mint egyszerű egyén, mert ebben a minőségében
tagja volt az államnak. Csak Rómában lett, legelőször csak ott
lehetett az egyén igazi polgár. Ez minden tekintetben bi­
zonyítható. A mi foglamaink szerinti végrendelet nem létezett a

66
rómaiak előtt. A mostanival azonos jelentőségű végrendelet
akkor keledcezett, amikor az egyén, a polgár már mérvadónak
tekintette magát és a maga akaratát, és úgy vélte, hogy akaratát
joggal terjesztheti ki utódaira. Korábban nem a személyes
akarat, hanem más impulzusok tartották össze a dolgokat
egységes egésszé. Még sok példán igazolhatnánk, hogy az ember
tulajdonképpen a negyedik korban lépett egészen a fizikai síkra.
Mi az ötödik korszakban élünk, itt a kultúra nem csupán az
emberig, hanem még mélyebbre ereszkedett. Olyan korszakban
élünk, amelyben az ember a külső viszonyok, a környezet rab­
szolgája. Görögországban arra használták a szellemet, hogy át­
szellemítsék az anyagot, egy Apolló-alak, egy Zeusz-alak,
Szofoklész drámái, mind-mind az átszellemített matéria példái.
Az ember leszállt a fizikai síkra, de még nem szállt önmaga
szintje alá. Még Rómában sem. Az alászállás a mélybe, az em­
beri szféra alá, csak most történt meg. A mi időnkben a szellem
az anyag rabszolgája. Végtelenül sok szellemi erőt használunk
arra, hogy a külső valóságnak, a természeti erőnek a mélyére
hatoljunk, és a külső valóságot lehetőleg kényelmessé tegyük az
ember számára.
Hasonlítsuk össze a régi korokat a miénkkel. Az ember régen
látta a csillagírást, de milyen primitív eszközökkel építette kora
kultúrájának nagy műveit, a piramisokat, a szfinxeket! És
hogyan táplálkozott akkor az ember! És külső eszközeivel men­
nyi mindent meghódított azóta! Micsoda hatalmas szellemi erő
kellett a gőzgép feltalálásához és megépítéséhez, a vasúthoz, a
távíróhoz, a telefonhoz! A szellemi életben iszonyúan nagy
erőket fordítunk a tisztán anyagi kultúra eszközeinek
feltalálására és gyártására. És aztán mire használjuk ezeket az esz­
közöket? Lényeges különbséget jelent-e a spirituális életben, ha
egy ősi kultúrában két kődarab közt morzsolják szét a gabonát,
amihez nyilvánvalóan nagyon csekély szellemi erő szükséges,
vagy ha képesek vagyunk táviratilag gabonát rendelni
Amerikából, és a lisztet bámulatosan jól kigondolt malmokban

67
készírjük el? Ezt az egész apparátust a gyomrunk kedvéért
helyeztük üzembe. Lássuk világosan, milyen hatalmas tömegű
szellemi életerőt irányítunk a pusztán anyagi kultúrába. A spiri­
tuális kultúrát alig-alig segítik a külső kultúra eszközei. Nagyon
ritkán szoktunk például antropozófiai ügyekben táviratozni. Ha
statisztikai módszerekkel összehasonlítanánk, mennyit áldozunk
az anyagi kultúrára, és mennyit a spirituális élet dolgaira, akkor
csak még nyilvánvalóbb lenne, hogy a szellem az emberi szféránál
mélyebbre ereszkedett, és az anyagias élet rabszolgája lett.
így hát azt kell látnunk, hogy a kultúra útja - döntő mérték­
ben - lefelé vezet a mi időnkig, az ötödik korszakig. És az
alászállás tovább folytatódhatna. Hogy az ember ne merüljön
teljesen alá a matériában, új impulzust kellett kapnia. A Föld
lénye ilyen mélyre eddig még sohasem süllyedt az anyagba. Egy
erősebb impulzusra volt szükség, a legerősebb földi impulzusra.
Krisztus Jézus megjelenése új spirituális életet indított el. Hogy
az alászállás idején a szellemi életben már megvannak a felfelé
mozgató erők, azt a Krisztus Jézustól kapott hatalmas im­
pulzusnak köszönhetjük. Az anyagba való aláereszkedéskor
mindig jelen voltak a spirituális hatóerők. Előbb lassan, később
gyorsabban fejlődik majd a keresztény élet, amely ma még csak
a kezdeteinél tart, de a jövőben hatalmas dicsőséggel fog
felemelkedni, mert az emberiség csak a jövőben érti meg az
evangéliumokat. És ha az evangéliumokat majd teljesen megér­
ti, látni fogja, milyen hatalmas mennyiségű spirituális élet van
elrejtve bennük. Minél inkább megjelenik az evangélium a
maga igazi alakjában, annál inkább lehetséges lesz az emberiség
számára, hogy minden materiális kultúra ellenére spirituális
életet fejlesszen, és újra felemelkedjen a szellemi világokba.
Ami pedig az Atlantisz utáni kultúra egyes korszakaiban
kialakult, azt az Apokalipszis írója úgy szemléli, mint egyes kis
közösségek jellemzőit. Ezek a Földön elszórtan található kis
közösségek így lesznek a kultúrkorszakok reprezentánsaivá.
Amikor János az efezusi közösségről vagy gyülekezetről ír, így

68
vélekedik: Igaz, hogy Efezusban olyan gyülekezet él, amely bi­
zonyos vonatkozásban felvette a kereszténységet, de minden
csak lassanként fejlődhet ki, ezért minden korábbi kultúrából
még léteznie kell több-kevesebb maradványnak. Efezusban bea­
vatási iskolánk van, ott olyan színt öltött a keresztény tanítás,
hogy benne mindeféleképpen felismerhető az óindiai kultúra
hatása. János tehát az Atlantisz utáni első korszakra mutat rá,
ezt a korszakot szemlélteti az efezusi gyülekezettel. És amit mon­
dania kell, azt az efezusi gyülekezethez írt levelében mutatja ki.
Ezt körülbelül így fogalmazhatjuk meg: a távoli indiai kultúrkor-
szak jellege természetesen fennmaradt, és folytatódott a külön­
féle kultúráramlatokban. Az efezusi gyülekezet még őriz valamit
ebből a jellegből. Ez a közösség úgy vette fel a kereszténységet,
ahogy azt az óindiai kultúra tipusjegyei határozták meg.
A levelek mindegyike az Adantisz utáni hét kultúra egy-egy
reprezentánsához szól. Mindegyik levélben elhangzik: ti ilyenek
és ilyenek vagytok! Lényeteknek ez vagy az a sajátossága
megfelelő, ha a kereszténység felől értelmezzük, a többi sajátossá­
gotokon változtatnotok kell. Az Apokalipszis írója mindegyik
kultúrkorszakról megmondja, hogy minek kell fennmaradna
belőle, és mi az, ami már korszerűtlen, tehát meg kell változnia.
Tegyük fel a kérdést: vajon a hét levél valóban tartalmaz
utalást a hét kultúrkorszak jellemvonásaira? Kíséreljük meg
értelmezni a leveleket: tartalmuk vajon megfelel-e annak, amit
az imént mondtunk? Az Apokalipszis írója így gondolkodik:
Efezusban él egy közösség, egy gyülekezet, amely felvette
ugyan a kereszténységet, de ennek a kereszténységnek olyan a
színezete, mint amilyen az első kultúrkorszaké volt: idegen
számára a külső élet, de nincs benne szeretet aziránt, ami az
Atlantisz utáni ember tulajdonképpeni feladata. Tetszik neki -
mondja a levelek írója -, hogy felhagyott a nyers érzékiség imá­
datával, és a szellemi élet felé fordult. Hogy ezzel mit akart
mondani az Apokalipszis írója, arra rávilágít az a körülmény,
hogy Efezus volt a szűz Diana misztériumi szolgálatának a

69
helye, ott tehát különleges hagyománya volt a matériától való
elfordulásnak, az érzéki lét elhanyagolásának és a szellem
ápolásának. „De az a panaszom ellened, hogy nincs meg már
benned az első szeretet", tehát az Atlantisz utáni első kultúrából
még hiányzó szeretet, ami abban nyilvánul meg, hogy szán­
tóföldnek kell tekinteni az egész Földet, és el kell ültetni benne
az isteni magvakat.
Hogyan beszél önmagáról az, aki tollba mondja a levelet?
Krisztus Jézus előfutárának vallja magát, egyúttal az első kor­
szak vezetőjének. Krisztus Jézus mintegy az első korszak
vezetőjén vagy mesterén keresztül szólal meg. Ebben a korszak­
ban a beavatottak be tudtak tekinteni a földöntúli világba. Úgy
szól magáról, hogy a jobb kezében tartja a hét csillagot, és hét
arany gyertyatartó között jár. A hét csillag nem más, mint a hét
magasrendű szellemi lénynek, a nagy kultúrkorszakok vezetőinek
jelképe. A hét gyertyatartóról pedig főleg azt kell tudnunk, hogy
szellemi lényeket jelképeznek, akik az érzéki világban soha nem
láthatók. A jóga-beavatás is egyértelműen így mutat fel rájuk,
továbbá azt is hangsúlyozza, hogy az ember nem szolgálhatja
tevékenységével a fejlődést, ha gyűlöli a külső cselekvést, ha
nincs benne szeretet a külső cselekvés iránt. Az efezusi
gyülekezet nem ápolta a külső tevékenység szeretetét. De János
Apokalipszise helyesen hangsúlyozza: viszont megvan benned,
hogy gyűlölöd a nikolaiták cselekedeteit. A „nikolaiták" meg­
jelölés azokra az emberekre vonatkozik, akik az életükkel csak az
érzéki matéria alakítására törekedtek. Abban az időben, amelyre
ez a levél utal, létezett a nikolaiták szektája, és ez a szekta min­
dazt, ami az ember számára értékes lehet, a külső érzéki, hús­
vér életben kereste. Ezt ne tedd - mondja az, aki az első levelet
inspirálja. De hozzáteszi: az első szeretetet azonban éleszd fel
magadban, mert azáltal, hogy szereted a külvilágot, élettel
töltöd meg azt, és felemeled a szellemi élethez. Akinek van füle
a hallásra, hallja: annak fogok én enni adni, de nem valami mú­
landó fáról, hanem az élet fájáról - annak, aki képes arra, hogy

70
megtöltse szellemmel azt, ami az érzéki valóságban van, és
elvezesse a szellemi élet oltárához.
A második kultúrkorszak reprezentánsa Szmirna város
közössége vagy gyülekezete. Az emberiség vezetője most a má­
sodik előfutárnak, az ősi perzsa kultúra inspirátorának és
mesterének hangján szólal meg. Az ősi perzsa kultúra így
vélekedett: kezdetben volt a fénynek az istene, de ellensége tá­
madt, a külső anyagban, a sötét Ahrimán személyében.
Kezdetben a Fényszellemben léteztem, az elsőben, aki létezett.
Aztán betagozódtam a matéria világába, de ehhez hoz­
záférkőzött a visszamaradott ellenséges hatalom, Ahrimán. És
most a Fényszellem meg én, közösen fogjuk megművelni az
anyagot, közösen töltjük meg szellemmel. Akkor a gonosz is­
tenség legyőzése után újra megjelenik a jóságos Fényistenség.
„Én vagyok az első és az utolsó, halott voltam a materiális élet­
ben, és életre keltem a szellemi feltámadásban". Ezt olvassuk a
második levélben. Korábban pedig ezt találjuk: „Én vagyok az
Alfa és az Omega...aki van, aki volt és az eljövendő, a
Mindenható". Messzire vezetne, ha minden egyes mondatot így
elemeznénk, de egyet még okvetlenül idéznünk kell, mégpedig
azt a mondatot, amelyik pontosan jellemzi, hogy tevékenyked­
jék a világban a szmirnai közösség tagja, ha a gyülekezet a
keresztény elvek szerint akar élni. Arról van szó, hogy a halál­
nak életet kell adnunk, a holtat meg kell töltenünk szellemmel,
így az ember nem pusztulhat el a halálban. Ha másként cse­
lekednénk, akkor a halál olyan esemény lenne az ember
számára, amely ugyan szellemi élethez vezeti őt, de ebben az
életben nem találná meg földi élete gyümölcseit. Nézzünk egy
olyan embert, aki az életét nem úgy használta fel, hogy az igazi
gyümölcsöt hozhatott volna. Mert nem viheti magával élete
gyümölcsét a szellemi életbe, de csak az táplálhatná a szellemi
életben, amit magával visz. Aki tehát gyümölcs nélkül érkezik,
elszenvedi a„a második halált". A földi lét megművelése - csak
ez menthet meg a második haláltól. „Akinek van füle hallja, mit

71
mond a Szellem a gyülekezetnek! Aki győz, annak nem árt a
második halál".
Haladjunk tovább, beszéljünk a pergamoni gyülekezetről. Ez a
közösség a reprezentánsa annak a korszaknak, amelyben az em­
beriség egyre otthonosabb lett a fizikai síkon. Amit ekkor az em­
beri szellem kikutathatott, azt a csillagírásból olvasta le. Ez a har­
madik kultúrkorszak lényege. Az ember azáltal tevékenykedik,
azáltal hat, ami benső világában van. Csak azért kutathatja a csil­
lagok pályáját, azért találhatja fel a geometriát, mert lelke van.
Akkoriban úgy mondták, hogy az ember a szó által kutat, és ezt
János Apokalipszise a „szájban lévő kard" képével fejezi ki. Aki
a harmadik levelet íratja, a kétélű éles kard jelképével utal arra,
hogy a korszak hatalmassága az éles szó volt. Régen a papok a
szó által, a hermész-szó segítségével vizsgálták a csillagokat és a
természeti erőket. A harmadik kultúrát lávákképpen az ember
belső asztrális-lelki erői építették fel a fizikai síkon. Aki ezeket
az erőket a régi formák szerint alkalmazza, az csakugyan kétélű
kardhoz jut. A bölcsesség ekkor éles pengén táncol: a fehér és a
fekete mágia között. Az egyik az üdvösséghez vezet, a másik a
romlásba torkollik. Ezért mondja a levél íratója: tudja, hogy
ahol a korszakok reprezentánsai lakoznak, ott áll a sátán széke
is. Ez jelképezi mindazt, ami az embert eltérítheti a fejlődés
igazi nagy céljaitól. És a „Bálám tanítása" nem más, mint a
fekete varázslók tudománya, a néppusztítók tudománya. Mert a
néppusztítók, a néprombolók a fekete mágusok, hiszen csak a
maguk személyisége érdekében működnek, ezért szétrombolnak
minden közösséget, és felfalják mindazt, ami a népben él. A
harmadik kultúrának viszont jótéteménye, hogy az ember itt
kezdhette meg asztráltestének megtisztítását, és a megvilá­
gosodás előkészítését. Ezt nevezték „elrejtett mannának". Ami
csupán a világhoz tartozott, átváltozhatott az istenek eledelévé,
ami csak az egoista emberé volt, ádakulhatott istenivé, ezt
nevezték így: „az elrejtett manna". A jelkép arra utal, hogy az em­
ber megtisztíthatja leikét, és a manasz tiszta hordozójává válhat.

72
 Ehhez mindenesetre szükség van arra is, hogy az ember átha­
ladjon a megyedik kultúrkorszakon. Itt jelenik meg a Megváltó,
maga Krisztus Jézus. Most érkeztünk a tiatírai gyülekezethez. A
levél íratója így szól magáról: „...ezt mondja az Isten Fia,
akinek olyan a szeme, mint a tűz lángja, és a lába hasonló az
aranyéréhez". Most tehát úgy nyilatkozik meg, mint Isten Fia, ő
a vezetője a negyedik kultúrkorszaknak. Az ember itt egészen
aláereszkedik a fizikai síkra, és a kultúra külső eszközeivel kép­
másokat alkot önmagáról. Elérkezett az a kor, amelyben az is­
tenség maga is emberré, hússá, személyiséggé válik, az a kor,
amelyben az ember egészen a személyiség szintjéig fog alászáll­
ni. A görög szobászműhelyekben még az individualizált isten­
ség jelenik meg, mint személyiség, de a római polgárral már a
hús-vér személyiség léphet a színre. A korszaknak ugyanakkor
impulzust kellett kapnia, oly módon, hogy Isten emberalakot
öltött. Az alászállt embert nem menthette meg más, mint az
emberré vált Isten. Az „Én vagyok", illetve az asztráltestben
lakozó „én" volt az, amire a krisztus-jézusi hatóerő irányult. A
mindeddig csíraállapotú „én" vagy „én-vagyok" számára elérkezett
a pillanat, hogy megjelenjen a világtörténelem színterén. Ezért
Isten Fia, mint a jövendő vezére bízvást mondhatja: „És meg­
tudja minden egyház, hogy én-vagyok, aki megvizsgálja a
veséket és a szíveket". Az „én-vagyok", az emberi lény negyedik
tagja az, ami itt külön hangsúlyt kap. „Aki győz, és megtartja
mindvégig az én cselekedeteimet... annak adom a hajnalcsillagot".
Mit jelent itt a hajnalcsillag? Tudjuk, hogy a Föld áthalad a
Szaturnuszon, a Napon, a Holdon, a Földön, a Jupiteren, a
Vénuszon és a Vulkánon. Ezt így szoktuk mondani, és ez így is
van rendjén. De már rámutattam, hogy a földfejlődés Mars-idő­
szakra és Merkúr-időszakra tagolódik, mert a Föld titokzatos
módon összefügg a másik kettővel, mégpedig a Föld-állapot
első felében a Marssal, a második felében pedig a Merkúrral.
Ezért a negyedik állapotot a „Föld" helyett a „Mars" és a
„Merkúr" is jelölheti. A Föld tehát áthalad a Szaturnuszon, a

73
Napon, a Holdon, a Marson, a Merkúron, a Jupiteren és a
Vénuszon. A földfejlődés második felének az uralkodó csillagza­
ta, vezérlőereje a Merkúr. A Merkúr jelképezi az irányhatározó
erőt, amely fölfelé mutat: az embernek erre kell elindulnia.
Ezzel odáig jutottunk, hogy el kell mondanunk egy titkot,
amit tulajdonképpen csak ebben a körben szabad megtennünk.
Az okkultizmus úgy védekezik azokkal szemben, akik csak vis­
szaélnének a szellemtudománnyal, illetve úgy védkezett azokkal
szemben, akik régen visszaéltek vele, hogy a dolgokat, a
tényeket mintegy álarccal fedte be. Nem fejezte ki magát egye­
nesen, közvetlen módon, hanem olyan nyelvet használt, amely
elleplezte a közlés világos tartalmát. A középkori ezoterika sem
nyúlhatott máshoz, csak durva eszközökhöz. A Merkúrt
Vénusznak nevezte és a Vénuszt Mekúrnak. Az igazat megvall­
va, ha az ezoterika nyelvén szeretnénk beszélni, egy nyelven az
Apokalipszis írójával, akkor a Merkúrt kellene hajnalcsillagnak
neveznünk. „Éned számára irányt mutattam fölfelé, a hajnalcsil­
lag, a Merkúr felé". A tényanyaghoz valóban hűséges középkori
könyvek egy bizonyos része bolygórendszerünk külső tagjait
így sorolja fel: Szaturnusz, Jupiter, Mars, Föld, de aztán nem
Vénusz és Merkúr következik, ahogy jelenleg szokásos, hanem
megfordítva: Merkúr és Vénusz. Tehát az előzőeket így kell
értenünk: „...amint én is megkaptam Atyámtól, neld adom a
hajnalcsillagot".
Ezzel a jelenlegi korhoz értünk, amelyben mi élünk, és most
meg kell kérdeznünk: érvényesek-e János Jelenései a mi időnkre
vonatkozóan is? Ha érvényesek, akkor most csak hozzánk szól­
hat az, aki az imént a négy előző korszakhoz szólt, szavait meg
kell értenünk, és el kell jutnunk a felismeréshez, hogy tulajdon­
képpen mi a feladatunk a spirituális életben. Ha létezik spiri­
tuális szellemi áramlat, és az képes megérteni a világ titkait,
akkor ennek az áramlatnak, amennyiben összecseng János
Apokalipszisével, teljesítenie kell azt, amit a Megszólaló, a nagy

74
Sugalmazó korunktól követel. Mit követel, és kicsoda ő?
Felismerjük? Kíséreljük meg.
„A szárdeszi gyülekezet angyalának írd meg - éreznünk kell,
hogy itt hozzánk szól - ezt mondja az, akinél az Isten hét
szelleme és a hét csillag van". Mit jelent itt a hét szellem és a hét
csillag? Az Apokalipszis írója szerint az ember, ahogy most
megjelenik, külső kifejeződése a hét emberi princípiumnak,
ezekről már beszéltünk. A fizikai test princípiuma, amelynek
külső kifejeződése a fizikai test, az élettest princípiuma, amely­
nek kifejeződése az étertest, az asztráltest princípiuma, amely
átalakítva manasz lesz, aztán a buddhi, az átalakított asztráltest
és az atma, vagyis az átalakított fizikai test. Közöttük középen
helyezkedik el az én princípiuma. Ez az a hét szellemi
alkotórész, amely az ember isteni lényét alkotja. Az okkultizmus
technikai kifejezésével élve a hét princípiumot az emberben élő
isten hét szellemének nevezzük. Ami pedig a hét csillagot illeti,
a hét csillag érteti meg velünk, hogy mi az ember ma, és mi lesz
a jövőben. Soroljuk fel a Föld-megtestesülés hét csillagát:
Szaturnusz, Nap, Hold, Föld, Jupiter Vénusz és Vulkán. Ez a
hét csillag teszi érthetővé számunkra az ember fejlődését. A
Szaturnusz adta a fizikai test kezdeményét, a Nap az étertestet,
a Hold az asztráltestet, a Föld pedig az ént. A három következő
megtestesülés, a Jupiter, a Vénusz, és a Vulkán az ember szelle­
mi lényét fogja megalkotni. Ha megértjük a Szellem kiáltását,
aki a hét csillagot és az Isten hét szellemét, a héttagú ter­
mészetet tartja a jobbjában, akkor az Apokalipszis írójának a
felfogásához híven antropozófiát művelünk. Mert az
antropozófia művelésén ezt értjük: tudni azt, hogy itt, az ember
Atlantisz utáni ötödik fejlődési korszakáról olvasunk, tudni azt,
hogy korunkban, amikor a legmélyebbre süllyedtünk a matériá­
ba, újra fölfelé, a spirituális élet felé kell irányítanunk lépteinket,
így követjük azt a nagy egyéniséget, aki vezetőnkül adta Isten
hét szellemét és a hét csillagot, nehogy letérjünk a jó útról.

75
 És ha ezt az utat követjük, akkor a hatodik korszakba böl­
csességgel és szeretettel teljes spirituális életet viszünk. Mert
amit itt létrehozunk, mint antropozófiai bölcsességet, az ott sze­
retet-impulzus lesz. Már a neve is kifejezi, melyik közösség a
hatodik korszak reprezentánsa: a felebaráti szeretet gyülekezete,
Filadelfia. Nem tetszőlegesen választott név ez, ahogy a többi
sem. A hatodik korszakban, amelyet a filadelfiai gyülekezet
jelképez, az ember a helyes mértékig fejleszti énjét: önállóvá vá­
lik, és szabadon nyilvánítja ki szeretetét minden lény iránt. Ezt
kell előkészítenünk: a hatodik korszak spirituális életét. Ott az
individuális ént egy magasabb szinten fogjuk meglelni önma­
gunkban, és semmilyen külső erő nem avatkozhat a dolgainkba
anélkül, hogy ezt akarnánk. Vagyis bezárkózhatunk, és
akaratunk ellen senki sem férhet hozzánk, és ha feltárulkozunk,
semmilyen külső hatalom nem késztethet bezárkózásra. Itt a
Dávid kulcsa nyit és zár. Aki a hatodik levelet sugallja, azért
beszél itt Dávid kulcsáról. „A filadelfiai gyülekezetnek írd meg:
ezt mondja a Szent, az Igaz, akinél a Dávid kulcsa van. Amit
kinyit, azt senki sem zárja be, és amit bezár, senki sem nyitja
ki." - „íme nyitott ajtót adtam eléd, amelyet senki sem zárhat
be". Ez pedig az én, amely magára lelt önmagában.
A hetedik korszak azután a Nagy Vezér mellé szólítja mind­
azokat, akik már rátaláltak a spirituális életre. Ok már annyira a
spirituális élet hívei, hogy megkülönböztethetők az elmaradot­
taktól, azoktól, akik sem nem melegek, sem nem hidegek, hanem
langyosak. A spiritualitást megtaláló emberek csoportja meg fog­
ja érteni őt, aki ezt mondhatja magáról, így nevezheti önmagát:
én vagyok az, akiben a Végső Lény lakozik, aki mindent vezérel.
Ennek a Végső Lénynek a neve másképpen „Ámen". Ezért „a
laodiceai gyülekezet angyalának írd meg: ezt mondja az Amen" -
vagyis az a lény, akinek a lényege a Befejezés.
Látjuk, hogy János Apokalipszise szembeállít bennünket egy
beavatási tartalommal. És ennek a beavatásnak már az első
fokán ráébredünk - amikor az Atlantiszt követő hét korszak bel-

76
ső fejlődését szemléljük és még csak a fizikai sík szellemét látjuk
-, hogy amiről itt hallunk, az az akarat beavatása. És ez az írás a
mi korunkban is eleven tűzzel hat az akaratunkra, ha felismer­
jük, hogy hallgatnunk kell tanítóinkra, a nagy inspirátorokra, ha
megértjük, mit jelent a hét csillag és az Isten hét szelleme, és ha
megértjük, hogy a spirituális megismerést bele kell építenünk a
jövőnkbe.

77
 NEGYEDIK ELŐADÁS

Tegnap figyelemmel kísértük, milyen képet fest János

Apokalipszise az emberi fejlődésnek arról a szakaszáról, amely
Földünk egy nagy megrázkódtatásával kezdődik - ezt sok nép
özönvíznek nevezi, a geológusok pedig jégkorszaknak -, és egy
olyan időszakkal fejeződik be, amelyet úgy hívunk: a mindenki
harca mindenki ellen. Az e hét korszak által határolt időszakra
mutat rá profetikusán az apokaliptikus könyv, elénk idézi az
elmúlt korok lényeit, és elmondja mindazt, ami akaratunkat,
erőinket megacélozhatja a jövő számára. És láttuk, hogy mi ma­
gunk, akik a spirituális mozgalomban élünk, úgy értelmezhetjük
az úgynevezetett ötödik levelet, mint felszólítást, hogy cseleked­
jünk és tevékenykedjünk. Láttuk, a levél arra int, hogy követ­
nünk kell a Lényt az Isten hét szellemével és a hét csillaggal.
Láttuk, hogy e spirituális mozgalom, e szellemi mozgalom
készíti elő a következő korszakot, amelyet a Filadelfia
gyülekezete jelképez, mert a hatodik korszakban mindenütt a
Földön a felebaráti szeretet fog uralkodni mindazok szívében,
akik megértették a felszólítást - és itt arról a felebaráti sze­
retetről van szó, amiről a János-evangélium ír. A hatodikat még
egy korszak fogja követni, a hetedik, amelyet az jellemez majd,
hogy az egyik oldalon felsorakozik mindaz, ami rossz az ezt a
korszakot jelképező gyülekezetben, mindaz, ami sem nem
hideg, sem nem meleg, hanem langyos, mindaz, ami nem telt
meg a spirituális élet számára meleggel, és ezért el kell tűnnie.
És a másik oldalon állnak azok, akik megértették a felszólítást,
és akik kíséretül szegődhetnek a Végső Lény mellé, aki így
szólt: én vagyok az Ámen, vagyis én vagyok az, aki megtestesíti
minden emberi lény célját, én vagyok, aki a Krisztus-ősokot
hordozza magában.

78
 Most pedig mindazt, ami a levelek további magyarázatát, az
egyes városnevek jelentésének megvilágítását illeti, félretesszük
egy későbbi alkalomra. Ma folytatni szeretnénk szemlélődésün­
ket: mit tapasztal az ember, ha a beavatás következő fokára lép.
Legutóbb hét alkorszakkal foglalkoztunk, és mint mondtuk, ez a
hét alkorszak egy olyan korszakot alkot, amilyenből egy nagy
időszakon belül összesen megint csak hét van. A hét korszakból
álló nagyobb cikluson belül a mienket az atiantiszi kor előzte
meg, ott alakultak ki azok a fajok, amelyeknek maradványaival
még ma is találkozunk. A mostani ciklusunkat, illetve annak hete­
dik alciklusát egy másik, ugyancsak héttagú korszak fogja követ­
ni, ezt a korszakot közvetve már a mostani is előkészíti. Ezért el­
mondhatjuk: habár lassan és fokozatosan, de kultúránk átterjed a
felebaráti szeretet kultúrájába, ott az emberek egy viszonylag kis
csoportja megérti majd a spirituális életet, és előkészíti a fele­
baráti szeretet szellemét és és az arról való meggyőződést. Ez a
kultúra is kiválaszt aztán egy kis részt az emberiségből, amely
végigéli ciklusunk végén a mindenkinek mindenki elleni
háborúját. Az általános rombolásból mindenütt kiemelkednek
majd egyesek, kiemelkednek az egymás ellen harcolók tömegéből
azok, akik megértették a spirituális életet, és akikkel meg lehet
alapozni egy új, másfajta korszakot, a hatodikat.
A negyedik időszak is ilyen átmenettel folytatta életét a mi
korszakunkban. Aki tisztlátó tekintettel visszanéz az időben, az
először az általunk már végigjárt alkorszakokon, a görög-római,
az egyiptomi-babilóniai, az óperzsa és az óindiai kultúrkorsza-
kokon keresztül a nagy áradás időszakához érkezik, azután
pedig rögtön az atiantiszi korszakhoz. Most szükségtelen, hogy
evvel részletesen foglalkozzunk, de lényeges, hogy világosan lás­
suk, hogyan folytatódott az atiantiszi kultúra. Ott is az történt,
hogy az atiantiszi népesség nagy része nem érett meg a
továbbfejlődésre, nem volt képes átköltözni a mi korszakunkba.
A kisebbik rész, amely a mai Írországhoz közeli területen élt, és
a legmagasabbra virágoztatta az atiantiszi föld kultúráját, kelet-

79
re vándorolt. Tudnunk kell, hogy ez csak a fővonulat volt.
Mindig is vándoroltak népek nyugatról keletre, az Észak- és
Közép-Európában később élt népek mindegyike egy ilyen nyu­
gat-kelet irányú vonulatból származott. Csakhogy a népességnek
azt a részét, amely a legjobban felvirágoztatta kultúráját, és maga
is a legfejlettebbé vált, az emberiségnek egy nagy vezéralakja
vezette. Ez a rész, mint kiválasztott emberek kicsiny néptörzse
Közép-Ázsiába költözött, onnan indult ki aztán minden kultúra­
áramlat, hogy a különféle területeken elterjedjen: Óindiában,
Perzsiában, Egyiptomban, Görögországban, és így tovább.
Könnyű megkérdezni: vajon nem kegyetlen gondolat-e, hogy
nagy néptömegek éretlenek maradnak, nem szerezhetnek
képességet a továbbfejlődésre, a kibontakozásra, ugyanakkor
egy kis csoporté lesz a képesség, hogy elhintse a következő
kultúra magvait? A gondolat azonban kevésbé nyomasztó, ha
megkülönböztetjük a fajfejlődést a lélek fejlődésétől. Mert egy
lélek sincs arra kárhoztatva, hogy egyeden fajon belül maradjon
örökké. A faj visszamaradhat, egy népközösség visszamaradhat,
a lelkek viszont túlléphetnek a faj határain. Ha a dolgot egészen
pontosan akarjuk elképzelni, a következőket kell végiggondol­
nunk. Minden lélek, aki ma egy civilizált országban született
testben lakik, valamikor atlantiszi testben élt. Ott egyesek
megfelelően fejlődtek, ezért nem maradtak meg atlantiszi
testeknél, hiszen fejlettebbé váltak, képesek lettek arra, hogy
egy-egy ugyancsak fejlettebb testben lakjanak. Csak, akik mint
lelkek visszamaradtak, azoknak kellett egy-egy olyan testbe
költözniük, amely, mint test, alacsonyabb fokon maradt. Ha a
lelkek többsége korábban előbbre lépett volna, akkor egy vissza­
maradott faj lélekszáma nagyon kicsi lett volna, vagy a fajhoz
tartozó testekben újonnan érkezett, alacsonyan fejlődött lelkek
élnének. Mert mindig vannak lelkek, akik képesek visszama­
radott testekben lakni. Semmi sem köti a lelket egy elmaradott
testhez, ha nem ő köti önmagát.

80
 Egy ránk maradt mitosz csodálatosan ábárzolja, hogyan vi­
szonylik egymáshoz a lélek és a faj fejlődése. Gondoljuk meg,
hogy faj fajt, kultúrközösség kultúrközösséget követ. A földi külde­
tését híven teljesítő lélek megtestesül egy fajban, munkálkodik a fa­
jon belül, elsajátítja a faj képességeit, ezért a következő alkalommal
egy magasabb rendű fajban fog megtestesülni. Csak azok a lelkek
maradnak vissza tulajdon súlyuk, tehetedenségük miatt a fajban,
akik ott alámerültek a fizikai anyagiságban, és nem törekedtek a
felemelkedésre. Ezért másodszor is ugyanabban a fajban fognak
megjelenni, és harmadszor talán egy azonos szintű fajban. Az
ilyen lelkek feltartóztatják a testi fajt. Mindezt egy monda szépen
megőrizte számunkra.
Tudjuk, hogy az ember úgy járja végig földi küldetésének pá­
lyáját, hogy a nagy vezetőket követi, akik neki célt mutatnak.
Ha elhagyja vagy eltaszítja őket, akkor meg kell maradnia annál
a fajnál, amelyikhez éppen tartozik, tehát nem lehetséges, hogy
azon felülemelkedjék. Képzeljünk el egy személyt, aki olyan sze­
rencsés, hogy találkozhat az emberiség egyik nagy vezetőjével.
Gondoljunk például egy személyre, aki szemtől szemben állt
Krisztus Jézussal, aki látta, ahogy jeleket tett, hogy az em­
beriséget előbbre vigye, de aki nem akar tudni az előrehaladás­
ról, és ezért eltaszítja magától a nagy vezetőt. Ez a személyiség,
ez a lélek arra kényszerül, hogy a fajában maradjon. És ha ezt a
gondolatot szélsőségesen alakítjuk ki, akkor a leiket mindig
ugyanabban a fajban látjuk megjelenni. A monda is erről szól:
Ahasvérusnak újra meg újra ugynabban a fajban kell
megtestesülnie, mert eltaszította Krisztus Jézust.
A mondák érctábláiról az emberiségfejlődés nagy igazságait
olvashatjuk le. A lélek fejlődését és a fajfejlődést el kell választa­
nunk egymástól. Egyetlen lelket sem ért igazságtalanság, ha a
régi testben kellett maradnia, és egyetlen lelket sem ér majd
igazságtalanság, ha a mi korunkból visszamaradt testet ölt
magára. Azok a lelkek, akik meghallják a hívó hangot, akik ma­
gasabbra törekednek, azok végigélik a mindenki háborúját min-

81
denki ellen, és új testben jelennek meg, másfélében, mint ami­
lyenek a mai testek. Rövidlátó az, aki például az ember at-
lantiszi testét a maival azonosnak véli. Évezredek alatt az ember
külső fiziognómiája is megváltozik, a mindenkinek mindenki
elleni háborúja után megjelenő ember felépítése egészen más
lesz, mint a mostani. Ma az ember olyan alakban él, hogy bi­
zonyos mértékig képes elleplezni azt, ami benne jó, és ami
gonosz. Az ember fiziognómiája sok mindent elárul ugyan, és
aki ért hozzá, kiolvashat ezt-azt az arcvonásokból. Ma azonban
mégis lehetséges, hogy ártatlanul mosolyogjon a gazfickó, és
mint becsületes embert tiszteljék. De ennek a fordítottja sem
zárható ki: rejtve maradnak a lélek nemes hajlamai. Belátható,
hogy a lélekben jelenvaló okosságot vagy ostobaságot, szép­
séget vagy ocsmányságot egyaránt elfedhetik a külső sajátossá­
gok, ennek vagy annak az emberfajtának a külső jegyei. A
miénket követő korszakban, a mindenkinek mindenki elleni
háborúja után ez már nem lehetséges. A homlokára lesz írva az
embernek, hogy jó, vagy gonosz, lelkének legmélyét világosan
fogják tükrözni az arcvonásai. Az embei test képmása lesz an­
nak, ami a lélekben él. Az arcán viseli az ember az egész
történelmét: hogyan és mivé fejlődött, vajon jó vagy gonosz
hajlamokat nevelt önmagában.
Amikor véget ér a mindenki háborúja mindenki ellen, kétfelé
ember lesz a Földön. Egyrészt azok, akik meghallották a hívó
szót, és spirituális életre törekedtek, vagyis a lelki-szellemi élet
megnemesítésére, spiritualizálására: ők az arcukon hordozzák a
lelki-szellemi élet jegyeit, és hovatartozásukat tartásukkal, taglej­
téseikkel is kifejezik. Azok viszont, akik elfordultak a spirituális
élettől, amelyet számunkra a laodiceai gyülekezet jelképez, akik
nem voltak sem hidegek, sem melegek, csak langyosak, azok
életükkel úgy léptek át az új korszakba, hogy közben hátráltat­
ták az emberiség fejlődését, és megőrizték magukban a fej­
lődésellenes erőket. Ok a gonosz, a szellemmel szemben ellen­
séges szenvedélyek, hajlamok és ösztönök jeleit gonosz tekin-

82
tetű, csúf és ostoba arcon viselik majd. Bármit tesznek és cselek­
szenek, testtartásuk és taglejtéseik által pontosan kifejezik a
lelkükben élő csúfságot. Eddig az emberiséget főként fajok vagy
kultúrközösségek szerint tagolhattuk, itt már csak két nagy
áramlatot különböztetünk meg: a jót és a rosszat. És az em­
bereken látható lesz, többé le sem tagadhatják, hogy közülük ki-
ki meddig jutott el a lelki fejlődésben.
Ha visszatekintünk arra, hogy az emberiség hogyan fejlődött
eddig a Földön, akkor úgy fogjuk találni, hogy a jövőbeli fej­
lődés, amiről most beszéltünk, egybehangzik a múlttal.
Tekintsünk vissza Földünk fejlődésének kezdeteire, miután a
Szaturnusz, a Nap, a Hold és egy további hosszú időszak
elmúlt. A világ sötétségéből kiemelkedett egy új Föld. A fej­
lődés kezdeti szakaszában az emberen kívül nem létezett más
teremtmény a Földön. Az ember az elsőszülött. Kezdetben tel­
jesen szellemi lény volt, mert a testi létnek a megsűrűsödés a
feltétele. Képzeljünk el egy víztömeget, amely szabadon lebeg.
Valamilyen folyamat következtében a vízben itt-ott kristá­
lyosodás indul meg. Tételezzük fel, hogy először a víznek csak
kis része kristályosodik jéggé, de a folyamat újra meg újra
megsimétlődik. Folytassuk tovább a gondolatsort: a lebegő
víztömegből kis jégdarabok formájában kihullik annak egy
része,, ami kikristályosodott, tehát egy rész kiválik a nagy
tömegből. A jégdarabkák viszont csak addig növekedhetnek,
amíg a víztömegen belül vannak, ha kihullanak, megmaradnak
azon a szinten, amelyet éppen elértek. A víztömeg egy része
tehát jégdarabkák alakjában eltávozik, a visszamaradt képződ­
ményekre viszont nagyobb mennyiségű víz fagy rá, azután ezek
a viszonylag nagyobb jégdarabkák is kihullanak, és ez a folya­
mat amindaddig ismétlődik, amíg a víztömeg nagy része meg
nem szilárdult, jéggé nem kristályosodott. A legutoljára távo-
zottakban van a legtöbb a víztömeg anyaszubsztanciájából, a
legnagyobbra növekedtek, mert a legtovább tudták halogatni az
elszakadást az anyaszubsztanciától.

83
 Ilyen a fejlődés. Az alsóbbrendű állati lények képtelenek
voltak várakozni, túlságosan hamar elhagyták a szellemi
anyaszubsztanciát, és ezért megrekedtek egy korábbi fejlődési
fokon. A korán alászállt alsóbbrendű lények alkotják a fejlődés
megmerevedett szintjeit. Az ember a végsőkig várt, utolsóként
hagyta el az isteni-szellemi anyaszubsztanciát, és ereszkedett alá
a hús-vér test közegébe. Az állatok hamarabb érkeztek, ezért fej­
lődésük megakadt. Később majd látni fogjuk, mi volt ennek az
oka, most csak maga a jelenség érdekel bennünket: az állatok
megrekedtek a fejlődés korai fokozatain. Mi az állat? Olyan lét­
forma, amely felemelkedett volna a mai emberiség szintjére, ha
őseredetével, a szellemmel tovább őrizte volna a kapcsolatát. De
az állati lét megakadt, elhagyta szellemi eredetét, lehasadt a
közös törzsről, hanyatlásnak indult. Az állat egyik ága az em­
beriség nagy fájának. Egy régebbi korban az emberben élt az ál­
lat, csak később szakadt ki belőle. A különféle állati formák nem
egyebek, mint túlságosan korán megsűrűsödött emberi
szenvedélyek. Amit az ember ma szellemi formában hordoz
asztáltestében, azt fizikai alakban jeleníti meg egy-egy állatfaj.
Földi létezésében az ember a legkésőbbi időpontig meg tudta
őrizni asztáltstében a szellemi formákat. Ezért fejlődhetett a
legmagasabbra.
Ma is van az emberben valami, ami olyan, mint egy lefelé in­
duló ág. Ahogy a többi állatformának kellett, ennek is ki kell
válnia az általános fejlődésből. Az embernek egyformán van
képessége jóra és rosszra, okosságra és ostobaságra, szépre és
csúfra, tehát elindulhat felfelé is, lefelé is. Ahogy az állatformák
kifejlődtek, úgy fog kiszakadni a gonoszok csúf kinézetű faja az
előrehaladó emberiségből, amely egy spirituális léthez közeledik
és eléri a végső célokat. A jövőben tehát nemcsak állati formák,
vagyis emberi szenvedélyek élő képmásai láthatók, hanem létre­
jön egy külön faj is mindabból, ami gonoszságot az ember ma a
belső világában hordoz. Ezt ma még elleplezhetjük, de egyszer
majd külsőleg is meg kell jelennie. És hogy főként mi jelenik

84
meg akkor, arról tiszta képet alkothatunk, bár ez a kép talán
különösnek tűnhet.
Először is azt kell tudnunk, hogy az ember számára valóban
fontos volt az állati formák elkülönítése. Ahogy az idők
folyamán az állati formák kiváltak a főáramlatból, minden ilyen
esemény azt jelentette, hogy az ember egy útszakasszal előbbre
jutott. Képzeljük el, mi lenne, ha az állatvilágban levő minden
tulajdonság megvolna még az emberben! Az ember már
megtisztult tőlük, csak így juthatott előbbre. Hogyha valami­
lyen zavaros folyadékot állni hagyunk, akkor a durva alkotóele­
mek leülepednek, a finom rész pedig felül marad.
Hasonlóképpen ülepedtek le az emberben az állati formák,
amelyeket a mostani fejlődésben már nem használhatott fel. Az
ember úgy jutott el fejlődésének mai csúcsára, hogy útjára nem
vitte magával, hanem elhagyta öreg testvéreit, az állatokat. Az
emberiség úgy emelkedik magasabbra, ha megtisztul, ha
kiválasztja magából az alsóbbrendű formákat. És csak akkor
juthat fel még magasabbra, ha megint ldvet magából egy ter­
mészeti birodalmat, a gonosz faj birodalmát. így halad egyre
feljebb és feljebb. Mert tulajdonságai mindegyikét ma annak
köszönheti, hogy egy meghatározott állati formát elkülönített
magától. Aki tisztánlátó teldntettel szemléli az állatokat, az pon­
tosan tudja, mit melyik állatnak köszönhetünk. Az oroszlánra
tekintünk, és azt mondjuk: ha nem volna oroszlán, az ember
nem lehetne birtokosa ennek vagy annak a tulajdonságnak,
mert csak annak az árán szerezhette meg, hogy az oroszlánt
eltávolította lényéből. És így van ez az állatvilág többi tagjával
kapcsolatban is.
Az emberiségfejlődés ötödik korszakának, az óindiai
kultúrától a jelen kultúráig tartó fejlődésnek az a lényege, hogy
megszerezzük az intelligenciát, az értelmet, és minden más tulaj­
donságot, amely az előbbi kettővel összefügg. Az atiantiszi kor­
ban még mindez nem létezett. Volt emlékezetünk és voltak
egyéb képességeink, de csak az ötödik korszaknak lett a felada-

85
ta, hogy kifejlessze az intelligenciát, és mindazt, ami vele össze­
függ, hogy tekintetünket a külvilágra fordíthassuk. Aki tisztán­
látó tekintettel néz a külvilágra, válaszolhat a kérdésre: minek
köszönhetjük, hogy az ember intelligens lény lett? Bármilyen
furcsának, groteszknek tűnik is, mégis igaz, hogy ha nem él­
nének körülöttünk a lovak, ezek a sajátságos állatok, akkor soha
nem sajátítottuk volna el az inetelligenciát.
A régi időkben még érezte ezt az ember. A bensőséges kap­
csolat egyes régi emberfajok és a ló között egy olyan érzésből
származik, amely csak a két nem közötti titokzatos érzéssel, a
szerelemmel hasonlítható össze, ez az érzés sejteti, mit köszön­
het az ember ennek az állatnak. Jellemző, hogy amikor az óin-
diai korszak kultúrája kialakult, a kultuszban, az istentisztelet
szertartásaiban titokzatos szerepe volt a lónak. És a lóval kap­
csolatos egyéb hagyományoknak is hasonló az oka. Ha például
olyan népek szokásait nézzük, amelyek még nem távolodtak el a
régi tisztánlátástól, nevezetesen a régi germánok szokásait, akik
lókoponyát tűztek házaik elé, akkor megérthetjük a régi
felfogást: az ember azáltal emelkedett ki az értelem nélküli ál­
lapotból, hogy kivetette magából a ló tulajdonságait. Mélyen
gyökerezett az a tudat, hogy az okosságnak mi az eredete. Csak
Odüsszeuszra kell gondolnunk, meg a trójai falóra. Igen, a
mondákban nagy bölcsesség rejlik, nagyobb, mint a mi tu­
dományunkban. Nem véletlenül tipikus jelkép a ló a mondák­
ban. Az ember olyan formából alakult ki, amelyben régen még
mindaz megvolt, ami ma a lóban testesül meg. A művészet a
kentaur alakjában jeleníti meg azt az embert, aki még egy a ló­
val: így emlékeztet egy fejlődési fokozatra, amelyen túllépett,
hogy elnyerje mai lényét.
Ami az előidőkben azért történt, hogy létrejöjjön a jelenkori
emberiség, az a jövőben megismédődik majd egy magasabb
szinten. Ne gondoljuk azonban, hogy a jövőben ismét
ugyanannak kell lejátszódnia a fizikai világban. Aid az asztrál- és
a devacháni sík határán tisztánlátó tekinettel figyeli az embert,

86
annak megmutatkozik, hogy az mind nemesebbé és kifino­
multabbá vált, miután kivetette magából a lótermészetet. Most
már intelligenciájának spiritualizálásán kell fáradoznia. Ami
csupán értelem, csupán okosság, az bölcsességgé, spiritualitássá
válik a mindenkinek mindenki elleni háborúja után. Azok
fogják ezt átélni, akik elérték a célt. Akkor hozza meg gyümöl­
csét az a fejlődés, amelyet az emberiség a lótermészet levetésé-
vel kezdett meg.
És most képzeljünk el egy tisztánlátót, aki az emberiség
jövőjébe lát. Mit fog látni? Amit a hét kultúrkorszakban
előkészítünk - mert lelkünk megtestesült az elmúlt kultúrákban,
és a következőkben is meg fog testesülni -, az testet ölt egy
későbbi korszakban, aztán áthalad a mindenkinek mindenki el­
leni nagy háborúján, és beletorkollik egy spirituálisabb korba. A
lélek mindegyik korszakban befogadja, amit be kell fogadnia.
Gondoljunk arra, hogy éltünk az óindiai kultúrában is.
Mindnyájan elsajátítottuk a szent risik csodálatos tanításait; aki
azóta elfelejtette, később majd vissza fog emlékezni rájuk. Aztán
tovább haladtunk megtestesülésről megtestesülésre. Éltünk
tanultunk a perzsa, az egyiptomi majd a görög-római
kultúrában. Most minden a lelkünkben van, amit megtanul­
tunk, de az arcunkon, az arckifejezésünkön még nem látszik.
Tovább élünk aztán, előbb a Filadelfia korszakában, majd abban
a korban, amelyben az Ámen uralkodik. És majd lassan-lassan
létrejön egy olyan emberi közösség, ahol az emberek arcán min­
den látszani fog, amit a korábbi korszakokban készítettek elő.
Ami már most is munkálkodik a lelkünkben, amit az óindiai
kultúrából fogadtunk be, mindaz kiül az arcunkra a következő
periódus első alkorszakában, tehát a mindenkinek mindenki el­
leni háborúját követő időben. Amit az ember az óperzsa
kultúrában sajátított el, az a második időszakban változtatja el
az arcát. És mindez tovább halad, fokról-fokra. Mindenki, aki
itt most előttem ül, ha felveszi lelkébe a jelenkor spirituális
tanítását, és összeköti lelkét e tanítással, olyasmit cselekszik, ami

87
a nagy háború utáni időben hozza meg gyümölcsét. A jelen­
lévők ma összekötik lelkük életével azt, amit az Isten hét
szelleme és a hét csillag ad. Aztán hazatérnek. Mindezt senki
sem fogja leolvasni az arcukról, ma sem, de évszázadok múlva
sem. De a mindenkinek mindenki elleni háborúja után le­
olvasható lesz. Amikor megkezdődik az ottani ötödik korszak,
akkor mindenki, aki most itt jelen van, ott az arcára írva fogja
hordozni mostani érzelmeit és megmunkált gondolatait.
A nagy háború után fokozatosan bontakozik ld, jelenik meg,
ami most még a lelkekben rejtőzik. Gondoljunk a nagy háború
kezdetére: ha egy lélek meghallja a Krisztus-ősok szavát, amint
az időről-időre felzeng, átmenti, életben tartja mindazt, amire a
hét levél rámutat. Hét kultúra helyezte sajátságait a lélekbe. A
lélek pedig vár, várakozik az új korszakra. Hét pecsét vari rajta.
Mindegyik kultúra rátette a pecsétjét. Pecsét rejti, amit az india­
iak írtak a lélekbe, pecsét rejti azt is, amit a perzsák, az egyipto­
miak, a görögök és rómaiak, végül pecsét rejti azt is, amit a mi
kultúrkorszakunk ír a lélekbe. A pecséteket mindig a minden­
kinek mindenki elleni háborúja után bontják fel, vagyis akkor
lesznek nyilvánvalóvá a lélekbe írt dolgok. És Krisztus Jézusban
látjuk mi az ősokot, az erőt, amely elvezeti az embert az új ko­
rszakig, ahol megjelenik az arcokon a mi kultúráink igazi ered­
ménye. Egy hét pecséttel lezárt könyvet kell felnyitni. Miféle
könyv ez? Hol van ez a könyv?
Tisztáznunk kell, hogy az írás értelmezése szerint mit te­
kintsünk könyvnek. A „könyv" szó a Bibliában ritkán fordul
elő. Ezt nem szabad figyelmen kívül hagynunk. Ha felütjük az
Ószövetségben Mózes eslő könyvét, az 5,1-nél, ezt olvassuk:
„Ez az emberi nem könyve. Amikor Isten embert teremtett,
Istenhez hasonlónak alkotta őt. Férfivá és nővé teremtette..."
Tovább lapozhatunk, de a „könyv" szóval legközelebb csak az
első evangélium elején találkozunk: „Jézus Krisztusnak, a Dávid
fiának, az Ábrahám fiának nemzetségkönyve. Ábrahám fia volt
Izsák, Izsáké Jákob..." és így tovább. Itt is a nemzetségek jegy-

88
zeke következik. A nemzetségek hosszú sora. Aztán a „könyv"
szó János Apokalipszisében jelenik meg, ott, ahol kimondja,
hogy csak a Bárány méltó arra, hogy a hétpecsétes könyvet fel­
nyissa. A „könyv" szó használata a Bibliában mindenütt
egységes. Nekünk pedig szó szerint kell vennünk a régi írá­
sokat. Itt nem egy mai felfogás szerinti könyvről van szó. A
„könyv" régi jelentése legfeljebb csak egy mai telefonkönyvvel
hozható kapcsolatba. Mert ez a szó itt egymásutániságot fejez
ki, minden bejegyzés az azt közvedenül megelőző bejegyzéstől
függ. A földterületről azért vezetnek könyvet, hogy a tulajdon­
jog öröklődhessen. Itt hasonló esettel van dolgunk: a bibliai
könyvek is olyasmiről szólnak, ami öröklődik. Az Ószövetség
említett helyén a nemzetségek sora van feljegyezve, és a
nezetségeket a vér kapcsolja össze. A „könyvnek" tehát az az
értelme hogy benne nemzetségek vannak feljegyezve. Az első
evangélium is nemzetségtáblát jelöl ezzel a szóval. A „könyv"
itt is azt foglalja egybe, ami az időben egymás után következik.
Nincs szó másról, mint egy eseménysor feljegyzéséről, valahogy
úgy, mint egy krónikában, egy történelemkönyvben.
Az Apokalipszis ugyancsak ilyen könyvről szól: az élet
könyvét az emberiség hordozza, és a kultúrkorszakok minde­
gyike beleírja az énbe, hogy mit adott az embernek. Az emberi
lélekbe van beleírva ez a könyv és a mindenkinek mindenki el­
leni harca után fog felnyílni. A kultúrkorszakok bejegyzései so­
rakoznak a könyvben. Ahogy a régi könyvek nemzetségtábláit
nemzedékek vezették, itt is hosszú idők feljegyzéseit találjuk
mindarról, amit az ember elért. Minthogy az ember okosságá­
val éri el azt, amit korunkban megszerezhet, az ilyen természetű
fejlődés fokozatos kibontakozását egy olyan imaginatív szim­
bólum fogja ábrázolni, amely az okosságra utal. Minthogy az
indiai korszak idején olyan lelkiállapotban élt az ember, hogy
elfordult a fizikai világtól, és tekintetét a szellemi valóságra
irányította, ez fogja hozzásegíteni a nagy háború utáni első kor­
szakban ahhoz, hogy a fizikai-érzéki valóság fölött

89
győzedelmeskedjen. Azért fog győzni akkor az ember, mert
képességévé vált az, amit az első korszak a szívébe írt. Továbbá:
a második kultúrkorszakot, az óperzsa kultúrát a matéria túl­
szárnyalása jellemezte, ennek a túlszárnyalásnak a jelképe a nagy
háborút követő második korszakban a kard, mint a külvilág
legyőzésének az eszköze. Amit az ember a babilóniai-egyiptomi
kultúrkorszakban tanult, az a mindenkinek mindenki elleni
háborúját követő harmadik korszakban jelenik meg. Minthogy
itt a mértéket, a dolgok helyes mérését tanulta meg az ember,
ott ezt a mérleg képe jelzi. Amit pedig, mint legfontosabbat, a
negyedik korszak adott az embernek, amit a jelenlegi ciklus ne-
gyedi korszakában Krisztus Jézus és az ő megjelenése által
kapott az ember, az a szellemi élet, az én halhatatlansága. A
jövendőbeli negyedik korszakra nézve megmutatkozik, hogy
ami nem méltó a halhatatlanságra, ami a halál jegyeit viseli, an­
nak el kell távoznia az embertől.
Mindaz megmutatkozik tehát, amit előkészítettek a mi
kultúráink, és minden úgy jelenik meg, hogy az intelligenciára
utaló szimbólum jellemzi. Olvassuk el az első négy pecsét fel­
bontását János Apokalipszisének hatodik fejezetéből, látni
fogjuk, hogy ami itt lelepleződik, nagyszerű jelképekkel ábrá­
zolja lépésről-lépésre a dolgokat, amelyek majdan nyilvánvalóvá
válnak. „És láttam, ime egy fehér ló" - ez jelzi, hogy megjelenik
a spirituális intelligencia. „A rajta ülőnek íja volt, és korona ada­
tott neki, de győzelmesen vonult ki, hogy újra győzzön.
Amikor felbontotta a második pecsétet, hallottam, hogy a má­
sodik élőlény szól: jöjj! És kijött egy második ló, egy tűzvörös,
és a rajta ülőnek megadatott, hogy elvegye a békességet a föld­
ről, sőt, hogy öljék egymást az emberek" - hogy elpusztuljon,
ami nem méltó, hogy felfelé haladjon együtt az emberiséggel -
„és nagy kard adatott neki. Amikor felbontotta a harmadik pe­
csétet, hallottam, hogy a harmadik élőlény szól: jöjj! És láttam,
íme egy fekete ló, és a rajta ülőnek mérleg volt a kezében. És
hallottam, hogy egy hang szól a négy élőlény között középen:

90
egy mérce búza egy dénár, és három mérce árpa egy dénár..." -
Mérce és dénár, célzás arra, amit az emberiség a harmadik kor­
szakban tanult, ennek a gyümölcse most megérik, nyilvánvalóvá
válik. A negyedik korszakban pedig megjelent Krisztus Jézus,
hogy legyőzze a halált. Ez a nagy esemény itt így mutaükozik
meg: „Amikor felbontotta a negyedik pecsétet, hallottam a ne­
gyedik élőlény hangját, amint így szól: jöjj! És láttam: íme egy
hullaszínű ló, a rajta ülőnek neve Halál, és a Pokol követte őt".
- íme egy fakó, hullaszínű ló, mindenki visszahullik, vissza-
hanyatlik a gonoszok fajába, de aki meghallotta a kiáltást, aki
legyőzte a halált, az részesül a spirituális életből. Akik megértet­
ték az „én-vagyok" lényét és hívó szavát, azok bizonyosan
legyőzik a halált. Spirituálissá tették intelligenciájukat. És amivé
így váltak, az többé nem jelképezhető a lóval. Új jelkép kell szá­
mukra, hiszen ők meghallották, megértették a hívó szót, és
követték azt, akinél az Isten hét szelleme és a hét csillag van.
Őket jelképezik azok, akik fehér ruhát kapnak, magukra ölthetik
a halhatatlan, örökkévaló szellemi életet.
A továbbiakban arról hallunk, hogyan jön elő, ami aztán
felfelé megy a jóhoz, és ami aztán lefelé megy a rosszhoz.
Mindez világosan kifejeződik. „És amikor felbontotta az ötödik
pecsétet, láttam az oltár alatt azoknak a lelkét, akiket az Isten
igéjéért öltek meg, és azért a bizonyságtételért, amelyet megtar­
tottak. És hatalmas hangon kiáltották: Urunk, aki szent és igaz
vagy, meddig nem ítélsz, és meddig nem állsz bosszút a mi
vérünkért azokon, akik a Földön laknak? Akkor fehér ruha ada­
tott mindegyiküknek, és megmondatott nekik, hogy nyugod­
janak még egy kis ideig, amíg teljes nem lesz azoknak a szol­
gatársaiknak és testvéreiknek a száma, akiket ugyanúgy meg
fonák ölni, mint őket". A külső alakjukban ölik meg őket, hogy
feltámadjanak a spirituális valóságban. Hogyan mutatkozik ez
meg?
Vizsgáljuk meg, mivé válik az érzéki külvilág egy igazi
antropozófus életében? Hogyan ábrázoltuk a hét csillagot?

91
Visszamentünk a Szaturnuszig, és megmutattuk, hogyan jön
létre a fizikai embertest, hogyan keletkezett a hőből. Aztán lát­
tuk, hogy megjelenik a Nap. Szellemünkben újra megrajzoltuk
a világot: nekünk a Nap nem pusztán fizikai Nap, mert a Nap
hozta meg az életet, és az élet a legfelső formájában, mint
szellemi élet jelenik meg a jövőben. A Hold számunkra olyan
elem, amely feltartóztatja az élet rohamlépteit, az ember ha­
ladását pedig lelassítja, amennyire szükséges. Szellemi hatal­
masságot látunk a Napban és a Holdban. És amit elsajátítunk,
mint antropozófiai bölcsességet, az megjelenik a jövőben. A
jelképek igazak. Szellemi tekintetünk előtt a Nap és a Hold,
mint az ember felépítői jelennek meg. Szimbolikusan eltűnik a
külső fizikai napkorong, eltűnik a külső Hold, és emberi lénnyé
válik, de elemi formában. „És láttam, hogy amikor felbontotta a
hatodik pecsétet, nagy földrengés támadt, és a Nap olyan lett,
mint egy fekete szőrcsuha, a Hold egészében olyan lett, mint a
vér..." Mindez szimbolikus beteljesülése annak, amit mi a spiri­
tuális életben keresünk.
Látjuk, hogy azt jövendölik ezek a jelentős képek a
következő korszakokra, aminek előkészítése a mi korunkban
történik. Ma már láthatatlanul magunkban hordjuk azt az
átváltozást, amelyen a Nap és a Hold fog keresztülmenni, ha a
fizikai elem szellemi elemmé alakul. Aki tisztánlátó tekintetét a
jövőre veti, látja, hogy valóban eltűnik a fizikaiság, és megmu­
tatkoznak az emberiség szellemivé válásának a jegyei.
Kissé merész vonalakkal ma annak jelzésére törekedtünk,
hogy mit mond nekünk az Apokalipszis hét pecsétje, és mit je­
lent a felbontásuk. Persze még mélyebbre kell hatolnunk.
Akkor majd az is, ami ma még valószerűtlennek tűnhetett,
tökéletesen érthetővé válik. De már most beláthatjuk, hogy
belsőleg mennyire egybeillenek azok a hatalmas képek, ame­
lyekben a Látó az emberiségfejlődés jelenét és jövőjét látta. A
távoli jövő képeit látjuk ott: ez adjon nekünk minél több erőt,

92
hogy igaz életet élhessünk e jövendőben, és magunk is
munkálkodjunk az ember szellemivé alakításán.

93
 ÖTÖDIK ELŐADÁS

Láttuk tegnap, hogyan fejlődik tovább az emberi nem, ha

véget ér a jelenlegi időcildus, hogyan hasad két áramlatra, egy
jó és egy rossz fajra, és láttuk, hogyan őrzi a jövendő titkait a
„hét pecsét", amely képszerűén felnyílik János
Apokalipszisében. Miután vázlatosan megrajzoltuk, hogyan
nyer külső arculatot az, ami a jelenlegi időcildusban még az em­
berek lelkében formálódik, bárki megkérdezheti: miért éppen
az első pecséteknél fest olyan iszonyú képeket az Apokalipszis
írója? A kérdésre úgy válaszolhatunk a legjobban, ha a jelenések
helyett ma másvalamit választunk szemlélődésünk tárgyául.
Mostanáig annak kidomborítására törekedtünk, hogy János
Apokalipszise beavatást ábrázol, mégpedig keresztény bea­
vatást, és a keresztény beavatás által lelepleződik az emberiség
jövője. Minden továbbit úgy állíthatunk a legjobban a lelkünk
elé, ha ma ismét visszatekintünk, ismét áttekintjük az em­
beriségfejlődés múltját. Tehát visszatekintünk, éspedig olyan
messzire, amilyenre az Apokalipszis magyarázatához szükséges.
Annak alapvonalait, amiről szólunk, már mindannyian ismer­
jük. Tudjuk, hogy a Föld, az emberiség lakóhelye, az ősi múlt­
ban alakult ld, a Föld egy másik planéta újratestesülése, amelyet
régi Holdnak nevezünk. Ezt a bölcsesség kozmoszának vagy
bolygójának is szokták nevezni, szemben a mai Földdel, amely­
nek az elnevezése a szeretet kozmosza, a szeretet bolygója. De a
bölcsesség kozmosza, a régi Hold is egy korábbi állapotból
született meg újra, ez a korábbi állapot a Nap-bolygó volt, tehát
nem a Nap-csillag, hanem a Nap-bolygó. Ez pedig a régi
Szaturnuszból testesült meg. A planetáris létben négy egymást
követő állapotot különböztetünk meg, ezek: Szaturnsuz, Nap,
Hold és Föld.

94
 Most pedig, amennyire az Apokalipszis magyarázatához
szükséges, szeretnénk leírni a planetáris létnek e négy állapotát.
Aid tisztánlátó teldntettel szemléli a régi Szaturnuszt, különös
bolygót lát. A régi Szaturnusz olyan égitest, amelyen még sem­
mi sem található a mai ásványokból, a mai szilárd, földi
anyagokból, Semmi sem található a mai állatvilágból, a mai
növényvilágból, de abból sem, amit víznek vagy folyékony
anyagnak nevezünk, sőt még levegőt vagy gázt sem találhatunk.
Képzeljük el: ha ott volnánk a világűrben, és közelednénk a
Szaturnuszhoz, hiába kutatnánk a szemünkkel - persze akkori­
ban nem létezhetett szem -, a Szaturnuszt nem láthatnánk,
mert még nem bocsát ki fényt. Létezésének első felében a
Szaturnuszból szemmel semmi sem lenne látható. Ha közeled­
nénk hozzá, és behatolnánk az általa elfoglalt térbe, akkor -
feltéve, hogy a mai érzékszerveinket már használhatnánk - úgy
éreznénk, mintha egy forró kemencébe kerültünk volna. A
Szaturnuszt csak úgy tudnánk megkülönböztetni a
környezetétől, hogy az általa elfoglalt tér gömbjét melegebbnek
éreznénk, mint a tér más részét. A mostani állapotok közül a hő
az egyeden, ami már a Szaturnuszon is megvolt. Ennek a hőnek
azonban különös formája volt. Nem mindenütt éreznénk egyen­
letesnek. Mintha egyes helyeken hidegebb, másutt melegebb
volna, és ha az azonos hőmérsékletű pontokat összekötnénk,
olyan vonalak, alakzatok rajzolódnának ki, amelyek csak a hőál-
lapotok különbözősége révén érzékelhetők. Hő ez, de orga-
nizált, differenciált hő. Ha az egész Szaturnuszt keresztül-kasul
repülhetnénk, alkalmanként így szólhatnánk: itt van valami, de
csak olyasvalami, ami mint hőkülönbség érzékelhető.
A Föld mostani sajátosságai közül csak ez az egy volt jelen: a
differenciált hőállapot. És a fizikai embertest legelső
kezdeménye is hőként jelent meg. Ma is megvan bennünk, ami
ott képződött. Csak a térbeli külső létezésből azóta belső
létezésbe ment át: ez most a vérünk melege. Ha a vérünk
melegéből alakzatokat hoznánk létre, akkor megláthatnánk a

95
régi Szaturnuszon meglévő fizikai testünk emlékképét. A
vérünkben lévő hő az első kezdeménye, vagyis a legrégebbi
része a fizikai testünknek. Azt mondhatjuk tehát: a régi
Szaturnuszt a vér melege alkotta. Ha valamennyi véredényünket
figyelembe vennénk, és azokat a pontokat, ahol a vér azonos
hőfokú, összekötnénk, a régiekhez hasonló formák jönnének
létre. Ilyen volt a régi Szaturnusz fizikai léte. A mi mostani
anyagaink közül nem létezett még más, csupán a hő. A Földet
lakó összes lény közül csak az ember, az embernek is csak a
fizikai teste létezett; az egész Staurnusz nem volt más, mint
hőtestek, fizikai embertest-kezdemények halmaza. Ahogy a sza­
mócát kis gömböcskék alkotják, a Szaturnsuz is hasonlóképpen
állt össze emberekből.
A Szaturnuszt szellemi lények vették körül. Ahogy ma a
Földet a légkör, a Szaturnuszt szellemi atmoszféra ölelte körül.
Különféle fejlettségű lények éltek rajta, akiknek létezésük akkori
szintjén szükségük volt a Szaturnuszra, mint lakóhelyre.
Szükségük volt rá, enélkül e lények nem létezhettek volna.
Voltak közöttük például olyanok, amelyek hét princípiumból
álltak, de nem úgy, ahogy a mai ember. Az ember hét princípiu­
ma, amelyeket az Isten hét szellemének is nevezhetünk, a fizikai
testtel kezdődik. Az említett lényeknél nem így volt. Náluk az
étertest volt a legalsó princípium, fizikai testük csak úgy volt,
hogy étertestükkel lehorgonyoztak a Szaturnusz fizikai
testeiben és használták őket. A Szaturnusz, ha a mai Földhöz
hasonlítjuk, szubsztanciálisan lényegesen finomabb égitest volt,
még csak levegő vagy gáz sem volt rajta, már ezek is túlságosan
durva anyagok lettek volna. Ott csak hő volt, a hő körül pedig
szellemi lények.
Minthogy azonban a környezetében élő lények tovább fej­
lődtek, a Szaturnusz is számos változáson ment keresztül. A vál­
tozások egyikét könnyű jellemezni: fejlődésének közepén a
Szaturnusz elkezdett fényleni. Ha tehát a fejlődést végig
követjük, azt látjuk, hogy kezdetben sötét hőtestnek mutatko­

zó
zott, azután olykor gyengén felparázslott, végül már halvány
fényt küldött szét a világba. A Szaturnusz körüli szellemi at­
moszférában sokféle lény élt, köztük azok is, akik most bennün­
ket nagyon közelről érdekelnek. Ezek a lények körülbelül a
Szaturnusz-fejlődés közepén érték el azt a szintet, amelyet az
ember most itt a Földön ér el. Ok a személyiségszellemek. A
szaturnuszi időszak közepe táján odáig jutottak, hogy akkor és
ott, ők az emberek. Kerüljük el a tévedést, ne kérdezzük meg,
hogy akkor tehát nekik is olyan testük volt, mint most az em­
bereknek? Óriási tévedés volna azt hinni, hogy nekik is emberi,
hús-vér testük volt. Az emberfokon sokféle módon lehet áthal­
adni. A személyiségszellemek a Szaturnuszon úgy érték el az
emberfokot, hogy fizikai testként azt használták, ami ott, mint
hő volt jelen. Etertestként - mert még étertestük sem volt - azt
a szubsztanciát használták, amelyet az atmoszféra tartalmazott,
végül az ottani asztrál-szubsztanciát is használták, de mindezt
ők maguk még nem birtokolták. Volt azonban saját énhor-
dozójuk, énjük, és ez az emberfokon volt én. Ugyanúgy
létezett, mint egy mai emberi én a Földön, csakhogy az emberi
lét különböző fokozatait a Szaturnuszon másképpen, más mó­
don, más formában élte át. A Szaturnusz-fejlődésnek a közepén
tehát a személyiségszellemek, az őserők voltak az emberek.
Amiről beszéltünk, az a Szaturnusz középső szakaszára
vonatkozik. Ezt még megelőzte három, és követte ugyancsak
három szakasz. Ezek a Szaturnusz-ciklusok vagy Szaturnusz-kor­
szakok. A fejlődést így képzelhetjük el, illetve így ábrázolhatjuk:

Középen állnak a személyiségszellemek. A korábbi és a

későbbi fokozatokon - mert ahogy a Föld fejlődését, a
Szaturnusz fejlődését is hét korszakra oszthatjuk - vagyis a ko­
rábbi és későbbi korszakokban is emberré váltak egyes lények,

97
ők is akkor lettek emberek, amikor elérkezett annak az ideje,
amikor megtalálták a Szaturnuszon azt, amire szükségük volt,
hogy az emberfokot elérhessék. így hát a Szaturnuszon hétféle
teremtményt látunk, amint éppen eléri az emberfokot. Ok tehát
a következő fokozatokon többé már nem kényszerülnek arra,
hogy először az emberi szintig küzdjek fel magukat. A mai em­
ber még nem ember a Szaturnuszon. A Szaturnuszon emberré
vált lények, akiknek reprezentánsai a személyiségszellemek, azó­
ta tovább fejlődtek, és most magasan az ember fölött állnak,
mondhatnánk: magukban hordozzák az embert. Magukban
hordozzák, mint régvolt fejlődési állapotukat.
Miután eltelt a Szaturnusz fejlődésének az ideje, az evolúció
egy szellemi szférába helyezte át színterét, egy olyan állapotba,
amely külsőleg nem érzékelhető már olyan érzékekkel, ame­
lyekkel az ember rendelkezik, aztán a szellemi szférából előjött a
Föld-bolygó második megtestesülése, a Nap-bolygó. Ezt az
jellemzi, hogy a fejlődésnek már egy aránylag korai szakaszában
odáig jutott, hogy fényt sugárzott ki. Ennek oka az, hogy a
Nap nem ldzárólag csak hőből állt, a hőmatéria már
megsűrűsödött benne gáz- illetve légnemű matériává. A Napon
nem volt még sem víz, sem szilárd anyag, hanem csupán
légnemű és gázszerű közeg. De éppen ezért a Nap már világító,
fénylő égitest volt. Ha mai szemmel nézhettük volna, már lát­
tuk volna, amint fényét a világűrbe küldi. Egy ilyen mértékig
fejlődött bolygón már lehetségessé vált, hogy az emberi fizikai
test első kezdeményébe beleágyazódjék az étertest. Az em­
bernek tehát a Napon fizikai teste és éterteste volt, míg a
Szaturnuszon csak fizikai teste volt, annak is csak az első
kezdeménye. Hogy asztrálteste is lehessen, addig még nem ju­
tott el. Az ember külső formája egészen más volt, mint ma,
alakja növényi létre utalt. Fizikai és éterteste volt, mint ma egy
növénynek, külső formája szerint azonban nem hasonlított a
mai növényekre.

98
 A fejlődés folytatódása azt is magával hozta, hogy a Napon
másfajta lények is megjelentek. A Szaturnuszon csak emberek
éltek, kívülük nem létezett más. Csak emberekből állt, ahogy a
szamóca is csak kis szemecskékből tevődik össze. Az em­
berkezdemények némelyike azonban továbbra is szaturnuszi
szinten maradt, nem fejlődött addig, ameddig fejlődhetett vol­
na. A fejlődésükben megakadt lények nem kaphattak étertestet
a Napon, tehát ott is, akárcsak a Szaturnuszon mindenkinek,
csak fizikai testük volt. Ezek a lények a mai állatok első
kezdeményei. A Napon tehát kétféle lény élt: a fizikai és
étertestet viselő emberkezdemény, valamint az állaükezdemény,
amelynek csak fizikai teste volt.
A Nap-megtestesülés közepén bizonyos lények ugyancsak
elérik az emberfokot. A mai ember akkor még nem volt erre
képes. A Nap környezetében lakó, az emberi szintre feljutó
lényeket arkangyaloknak vagy tüzszellemeknek nevezzük. Ok
ma két fokozattal állnak feljebb, mint az ember. A Nap óta
magukban hordják az emberi létet, más fomában ugyan, de
akkor ugyanazt élték át, mint ma a földi létet élő ember. A
Napnak is hét korszaka volt, és mindegyik korszakban akadtak
lények, akik éppen akkor emelkedtek emberfokra. A Napon
tehát megint csak hét fejlődési fázist különböztetünk meg. Ha
ezek a szellemi lények visszatekintenek a múltjukra, kozmikus
élettörténetükre, ezt mondhatják: habár akkor nem volt alattam
szilárd földkéreg, és még vízszerű közeg sem létezett, mégis
átéltem, amit ma átél az ember. Ezért most vele együtt
erezhetek, vele együtt élhetek át mindent, bármit tapasztal is a
Földön. így szóihatnak ma a tűzszellemek. Megértik mindazt,
amiből az ember földi léte folymán részesül, mert ők maguk is
átélték.
Most újra bekövetkezik a közbenső állapot, a bolygó fénye
mindinkább eltűnik a külső szem elől - természetesen akkor
még nem volt szem, amely ezt láthatta volna -, sőt a tisztán­
látásnak egy bizonyos fokáig sem érzékelhető többé, csak a
szellemi látás magasabb rendű formái számára létezik. Ezután
újra megjelenik a bolygó, új létformában: ez a harmadik ál­
lapot, amelyet Hold-állapotnak nevezünk. A régi Hold tehát
planétánk harmadik megtestesülése. A Hold a szubsztancia-fej­
lődésben új állomás: ami a Napon gőz volt, az itt vízzé
sűrűsödik. Minthogy a víz elemét is felvette magába az ember,
aki itt fokozatosan újra kifejlődött, ahogy a magból a növény
képessé vált arra is, hogy befogadja az asztráltestet. Az ember
most már három részből áll: fizikai, éter- és asztráltestből. De
tulajdonképpen így sem igazi ember még, hiszen három
meglévő tagjához még nem csatlakozott az én.
Mindig vannak lények, amelyek visszamaradnak. A Napon
nem eléggé kifejlődött lények a Holdon nem érhették el a
megfelelő szintet, mert csak itt teljesítették a Nap-fokot, így a
Holdon is csak fizikai testük és étertestük lehetett, asztráltestük
nem. Azokról a lényekről van szó, amelyek már a Napon vissza­
maradtak a fejlődésben, a Holdon viszont előrehaladtak, ezért
fizikai testükhöz étertest csatlakozott: ezek megint csak az álla­
tok elődei. Azok a lények, amelyek még a Holdon sem voltak
képesek az étertest befogadására, tehát a fejlődésnek egy még
alacsonyabb fokán álltak, ezek a növényvilág elődei. A Holdon
tehát három birodalmat látunk: a fizikaitestet, étertestet és
asztráltestet viselő emberek birodalmát, a fizikai testet és
étertestet viselő állatok világát, és végül a növényvilágot, amely­
ben csak fizikai testet látunk.
Vannak lények, amelyek a Hold-fejlődés közepe táján érik el
az emberfokot. Olyan szellemek, akiket a szellemtudományos
irodalom általában a félhomály szellemeinek nevez, ezek az
angyalok. Bennük is él az emberi múlt emlékezete. A Holdon
ugyancsak hét fokozat volt. Mindegyik fokozaton voltak lények,
amelyek éppen ott érték el az emberi fokot. Mindig úgy
történik, hogy az egyik lény előresiet a fejlődésben, a másik hát­
ra marad. A Holdon is hét fokozat volt tehát, az emberfokra
feljutott lények hét csoportjával: ezt látjuk a Hold-fejlődés végén.

100
 Most pedig, hogy a régi Holdat egészen megértsük, meg kell
említenünk egy lényeges dolgot, ami a Hold-fejlődés folyamán
történt. Amikor a régi Hold fejlődésnek indult, illetve nem
sokkal azután, még egységes, folyékony halmazállapotú gömb
volt. Ha így maradt volna, ha így fejlődött volna hét korszakon
keresztül, akkor nem lehetett volna kellő alapja az ember továb­
bi kibontakozásának. Csak azáltal nyitott utat a földi emberiség
felé, hogy csakhamar két égitestre hasadt. Az egyik égitest a mai
Nap elődje volt, a másik pedig a mai Földé, de ebbe a Földbe
bele kell értenünk a mai Holdat is. Az akkori Föld a mai Föld és
a mai Hold együttesének az elődje volt. Két égitestre gondol­
junk tehát: az egyik a Föld a Holddal, a másik a Nap, amelyek
elváltak egymástól. A régi Hold folyékony közegű test volt, a
régi Nap pedig afelé haladt, hogy állócsillag legyen.
A kettéhasadással nagyon fontos esemény történt. A Nap
kezdeményezte a szétválást, és magával vitte a legfinomabb
részeket, a legtisztább matériát, a Holdban, vagyis a mai Föld-
Holdban pedig visszamaradt a legdurvább anyag. A Nap
matériája tehát rendkívül finom volt, a Holdé viszont sokkalta
sűrűbb, vízszerű anyag. Minthogy a Nap magával vitte a legfi­
nomabb és legszellemibb erőket, magasrendű lények
tevékenységének a színterévé válhatott. E magasrendű lények
még elviselték a szaturnuszi állapotot, de fejlődésüket már
valóban meggátolta volna, ha továbbra is a Holdhoz lettek vol­
na kötve. Finomabb közegre volt szükségük, csak ott fejlődhet­
tek tovább. Működésük színterét tehát kivonták a Holdról, a
Napra költöztek. A Hold pedig a finomabb matéria eltávozása
miatt megsűrűsödött, de most is rajta éltek, itt maradtak az em­
berkezdemények, akiknek fizikai teste, éterteste és asztrálteste
volt, továbbá az állat- és növénykezdemények.
A régi Hold így furcsa képet mutat. Nem találunk rajta -
habár körülötte keringett a Nap - sem követ, sem termőföldet,
ásványi anyag még nem létezett. A Hold alapközege kásaszerű,
pépszerű anyag volt, olyan, mint a főtt saláta vagy spenót, és

101
ebben a közegben nyüzsögtek a Hold lényei. Ahogy Földünk
alapközege a termőföld, hasonlóképpen a Holdé valamilyen
pépszerű anyag volt. És ebben a pépben olyan képződmények
voltak lerakódva, mint a fák rostjai, kérge. Ha ma hegyet
mászunk, szildákon lépkedünk, akkor legfeljebb csak olyan tala­
jon járhattunk volna, amely, ha eléggé megszilárdult, fához,
falemezekhez hasonlított. Itt grániton állhatunk, ott csak
fatönkszerű kiemelkedések voltak. Persze ezt is csak hasonlatnak
szánjuk. Tehát pépes alapközeget látunk, és rajta új kinövéseket.
Ez a legalsó birodalom, az ásványvilág, amely közbenső áljapot
a mai ásvány- és növényvilághoz képest. Bizonyos mértékig élő
volt ez az ásványvilág, ezért keletkezhettek rajta új meg új
kinövések.
Ma nem így van: egy földhalmot, ha máshol volna a helye,
külső erővel kell elmozdítanunk. A régi Hold ásványtömege
szüntelenül elpusztult - de nem úgy, mint egy szál növény - és
szüntelenül újra kialakult. Állandó mozgás és változás volt az ál­
lapota, örökké pusztult, és örökké növekedett. És egy másik
birodalom növekedett ki belőle. A korábbi birodalmak ugyanis
megváltoztak, amikor a Hold kivált a Napból. Korábban szem­
beállíthatók voltak a mai birodalmakkal. Amikor azonban a
Hold különvált, a régi növényvilág egy fél fokozattal visszasüly-
lyedt, de a többi is. A következő birodalom az állat-növényvilág
volt. Ez a birodalom nőtt ki a talajból: az állat-növényeké.
Növényszerűek voltak, de ha valami megérintette őket,
megérezték azt, és csirregő, meg egyéb hangokat adtak. Félig
állatok, félig növények voltak. Azért növények, mert a talajból
nőttek ki és legnagyobb részben a talajba ereszettek gyökeret, és
azért állatok, mert érzőképességgel rendelkeztek. Végül az a
birodalom, amely megelőzte a miénket, az emberek világa volt,
azoké a lényeké, amelyek a mai emberek és a mai állatok közé
helyezhtetők. Feljebb álltak, mint a mai majom, de lejjebb,
mint a mai ember. Ilyen volt az előember alakja a Holdon.

102
 A mondák és a mítoszok csodálatosan szólnak a múltról. Egy
német monda érzékletesen őrzi azt a titkot, ami mindezek
mögött rejtőzik. Mindig vannak bizonyos lények, amelyek vissza­
maradnak. Maradhattak vissza olyan lények is, amelyek a mai
állatok és a mai növények között helyezkedtek el, és csak
növényi talajban tudtak gyökeret verni - ilyen talaj volt a
Holdon -, és ezért a Földön nem képesek az ásványi talajban
meggyökeresedni. A mai növények ásványi talajon élnek, és
azok, amelyek egykor a növények és az állatok közötti lények
voltak, élő talajt igényeltek. Ezek fejlődésükben megakadtak
ezen a szinten, ma sem bírják el az ásványi talajt. Ilyen növény a
fagyöngy Azért élősködik a mai növényvilágon, mert visszama­
radt lény Nem érzékel már semmit, bár az az asztráltest, amely
beburkolja, egészen másfajta, mint a többi növényé. A német
monda megérezte, hogy a fagyöngy tulajdonképpen idegen a
földi léttől, nem ide tartozik. A monda Baldur istenben ünnepli
a földi Nap, a földi erő istenét. A földkerekségen senki sem
közeledhet ellenséges szándékkal hozzá. Ezért az az isten sem,
akiről a német monda úgy tudja, hogy egyfajta későn érkező.
Ez Loki, aki semmiféle földi teremtménnyel nem tudja Baldurt
megölni. Ezt csak a fagyönggyel tudja véghez vinni, a fagyöngy
ugyanis idegen a földi teremtmények között. így szolgálatot
tehet Lokinak, aki nincs rokonságban a földi istenekkel. Minden
ilyen mondában mély bölcsesség rejlik. A Baldur-Lold mondában
jól érezhető az ősi bölcsesség. És ha tanulmányozzuk a fagyöngy­
höz fűződő hagyományokat, megállapíthatjuk, hogy a szokások
ősrégi bölcsességből erednek.
A Hold-fejlődés második felében történt, hogy a Napon lakó
lények is, a Holdon lakó lények is elérték, amit a Föld harmadik
megtestesülése idején el kellett érniük. A két égitest ekkor újra
egyesült. Egy ideig egy testként folytatták fejlődésüket.
Aztán a Hold-állapot elsötétült, tisztán szellemi állapotba
ment át - ezt pralaya néven szokás említeni -, majd elérkezett a
mi Föld-fejlődésünk hajnala. A fényesedő égitest kezdetben

103
nemcsak a mostani Föld-szubsztanciát tartalmazta, hanem
egyebet is, e hajdani égitestet úgy állíthatnánk elő, ha összeke­
vernénk egy hatalmas edényben a mai Nap, a mai Föld és a mai
Hold szubsztanciáját. A fejlődés kezdetén nagyjából ilyen volt a
Föld állapota. Ekkor ment végbe előbb a Szaturnusz-állapot,
később a Nap-, végül a Hold-állapot ismétlése. Ami pedig ben­
nünket illet: fontos tudnunk, hogy az ember tulajdonképpen
csak a Föld-fejlődés közepén lett ember a mai fogalmak szerint.
A Föld-fejlődésben is meg kell különbnöztetnünk hét állapo­
tot. Mi a negyedikben élünk. Három állapoton már túljutot­
tunk, három még ezután következik. A negyedik főkörforgás­
ban kellett az emberi nemnek igazi emberré válnia. Ahogy a
Szaturnusz, a Nap és a Hold minden ilyen körforgásában voltak
bizonyos lények, akik elérték az emberfokot - a Szaturnuszon
az azurák, vagy őserők, a Napon az arkangyalok, a Holdon az
angyalok -, mindig voltak olyan lények is, akik visszamaradtak.
Voltak, aldk nem tudták elérni a Holdon az emberfokot, ezért
nekik, lemaradt angyaloknak a Föld-bolygó első három idősza­
kában kellett utólagosan feljutniuk az emberi szintre. A ne­
gyedik fokozat pedig már az emberé. Tehát az ember előtt a
lényeknek már három csoportja érte el a Földön az emberfokot.
Utánuk negyedikként következik, hogy maga az ember váljon
emberré. Amikor elérkezik a kozmikus fejlődésnek az a pillana­
ta, hogy az ember éppen emberré válik, mindazok a lények,
akik a Szaturnuszon, a Napon, a Holdon és a Föld korábbi
időszakában már elérték az emberfokot, olyan mértékben fejlet­
tek, hogy többé-kevésbé az ember fölött állnak. De mind em­
lékeznek rá, mind visszatekinetenek arra az időre, amikor em­
berré váltak. Letekintenek a kibontakozó emberre, és maguk­
ban ezt mondják: íme éppen most születik egy olyan lény, ami­
lyenek mi is voltunk, bár másfajta körülmények között: mi
megértjük őt. A fölöttünk álló lények a szellemi világűrből ezért
tudják vezetni és irányítani az embert.

104
 Számoljuk össze, hányféle lény ment át az emberfokon,
hányféle lényben él megértés az ember iránt. Heten vannak a
Szaturnuszról, heten a Napról, heten a Holdról, és végül hárman
a Földről, tehát összesen huszonnégyen vannak. Huszonnégy
„ember" néz a magasból a mai emberre. Ok azok a lények,
akiket, mivel jó okunk volt rá, a felejtés szabályozóinak, az idő
vezérlőinek nevezhetünk. Az idő összefügg a fejlődéssel: ők a
huszonnégy vén az Apokalipszisből. Ok azok, akikről már
beszéltünk, amikor a hét pecsét tidcaihoz közeledtünk. Valójában
ők a sors irányítói, az igazi alfa és ómega. Más úton ismét eljutot­
tunk a huszonnégy vénhez, látjuk, hogy az Apokalipszisnek, en­
nek a hatalmas műnek az írója csodálatos képekbe rejtette el azt,
amire mi a szellemi világfejlődés szemlélete révén magunk is rá­
találhatunk.
A fejlődés minden fokán maradnak vissza bizonyos lények. A
Napon visszamaradt szaturnuszi lények voltak a mai állatvilág
első kezdeményei, a Holdon visszamaradt Nap-lények voltak a
mai növényvilág elődei. Csak a Földön jelent meg, mint fej­
lődési fokozat, az ásványvilág. Elmondtuk már, hogy a Holdon
még nem létezett ásvány, ott még nem lépkedhettünk volna
köveken. Csak amikor a mai ember már megközelítette az em­
berfokot, akkor torlódtak fel az ásványtömegek, az első kristá­
lyok abból az égitestből, amelynek szubsztanciája a mai holdbe­
li és a mai földi szubsztanciák között helyezkedett el. Ekkor
alakult ki az ásványvilág. És egyedülálló módon ezt az eseményt
János Apokalipszise is ábrázolja, ott, ahol ezt olvashatjuk: „A
királyi szék előtt valami üvegtengerféle volt, kristályhoz hason­
ló... 1 ' Az „üvegtenger" jelképezi az ásványvilágot, amint kezdeti
formájában feltör, feltorlódik. A kozmikus fejlődésnek tehát
erre a titkára is találunk utalást János Apokalipszisében. És
beláthatjuk, hogy hatalmas képeivel mindeddig János sem ábrá­
zolt mást, csak amit mi a szellemi élet által a Föld fejlődésén
magunk is felismerhetünk. Az Apokalipszis írója már

105
könyve kezdetén olyan magasságokba vezet bennünket,
ahonnan beládiatjuk a jövőbeli fejlődés lépcsőit.
Mindezzel jó kapcsolatot teremtettünk ahhoz, amit a jövőbeli
emberfejlődés első korszakairól már elmondtunk. Mostani
szemlélődésünk folyamán áttekintettük a múltat, egészen addig
az időig, amikor az ember felkészült rá, hogy emberré váljon,
amikor az ásványvilág szétáradt. Ezután látni fogjuk, hogyan
folytatódott a fejlődés a mi időnkig, és hogyan folytatódik a
jövőben. A következő alkalommal a hét pecsét titkától és fel­
bontásától indulunk ki, hogy aztán eljussunk a harag po­
harainak kiürítéséig.

106
 HATODIK ELŐADÁS

A materialista tudományban, néhány irányzat kivételével,

amelyek az utóbbi időben egy másféle magyarázat mellett
törtek lándzsát, általánossá vált az a nézet, hogy a mi naprend­
szerünk valamiféle ősködből keletkezett, és ez az ősköd egészen
a Neptunuszig töltötte ki a teret, tehát a naprendszer legszélső
bolygójának pályájáig terjedt. Aztán - így mondják -
elkezdődött egy sűrűsödési folyamat, és ez lassan kialakította a
Napot és a körülötte keringő bolygókat. Mint mondtam, a
tudósok némelyike ma már más nézetet vall, de ez számunkra,
akik egy spirituális világnézet talaján állunk, még semmi
lényegeset nem jelent. A Nap tehát a körülötte keringő
bolygókkal együtt állítólag így fejlődött ki. Régóta ismeretes, és
ma is gyakori az iskolákban egy csinos kísérlet, amely szem­
léletesen ábrázolja, hogyan jöhet létre a forgás következtében
egy egész bolygórendszer. Nem kell hozzá más, csak valamilyen
olajos anyagból néhány csepp, ami lds körfelületként, a víz fel­
színén lebeg. Készítsünk aztán egy kis lemezt, és osszuk vele két
részre az olajfoltot, éppen annak közepén. Szúrjunk egy gom­
bostűt az olajfoltot átmetsző lemez élébe, és kezdjük óvatosan
forgatni. Ahogy a tűt forgatjuk, és vele a lemezt meg az olaj-
cseppet, hamarosan látni fogjuk, hogy egy kis csepp lehasad
róla, és keringeni kezd a nagy csepp körül, aztán lehasad a má­
sodik, a harmadik, végül pedig a nagyobb körül már egy sereg
apró cseppet látunk forogni: egy parányi bolygórendszert. Miért
ne keletkezhetett volna a mi naprendszerünk is így az ősköd
forgó mozgása következtében, miért ne történhetett volna meg
régesrég ugyanez nagyban, ami most kicsiben megtörténik?
Általában úgy látják az emberek, hogy ez a példa élesen
rávilágít a lényegre. Megértik, hogyan alakulhatott ki az ősköd­
ből a Szaturnusz, a Jupiter, a Mars, a Föld, a Vénusz és a

107
Merkúr. Itt azonban minden - nemcsak a kísérlet, hanem maga
a szemlélet is - a jelenkori gondolkodás szűklátókörűségéről
árulkodik. Mert az illetők, gyakran jól képzett elmék, akik ezt a
kísérletet olyan meggyőzőnek érzik, elfeledkeznek valamiről,
mégpedig éppen a saját személyükről, arról, hogy a kísérletnél
ők voltak azok, akik forgatták a tűt. Az élet egyes területein
valóban jó, ha eltekintünk önmagunktól, de ebben az esetben
mégiscsak a kísérletező személy a legfontosabb, hiszen nélküle
az olajcsepp sosem kezdett volna forogni. A tudósnak, aki ezt a
babonát terjeszti, amelyet Kant-Laplace elméletnek hívnak,
nem erőssége a következetes gondolkodás. Azt is fel kellene
tételeznie ugyanis, hogy létezett valamikor egy lény, amely felál­
lítva hatalmas székét a világűr közepén, rátelepedett, és forgatni
kezdett egy óriási pálcát. Ezt mindenképpen illene feltételeznie.
De hát az emberi gondolkodás már annyira hozzászokott, hogy
csak az anyagi létezéssel törődjön, hogy egy ilyen hasonlat el­
lentmondásait már nem veszi észre.
Hozzá kell tennünk, hogy van némi igazság a Kant-Laplace
elméletben, de ez az igazság nem ott van, ahol a materialista
meggyőződés tudni szeretné. Van benne némi igazság, hiszen a
tisztánlátó tekintet előtt mindaz, ami a mostani naprendsz­
erünkben van, csakugyan úgy jelenik meg, mint ami egy ősi
ködtömegből bontakozott ki. Aki történetileg utánanéz a dol­
goknak, annak számára világos, hogy ami jó a Kant-Laplace
elméletben, az mind az okkult hagyományból ered. Ez feledés­
be merült, mióta az okkultizmus szó éppen olyan ijesztő, mint
a gyerekeknek a szenesember. Ami valóságosan megtörtént, az
nem történhetett szellemi lények és hatalmak befolyása nélkül.
A matéria semmit sem tesz, aminek ne volna szellemi alapja.
Messzire vezetne, ha a tegnapi témát folytatva, a naprendszer
áttekintését most minden irányba kiterjesztenénk. Figyelmen
kívül hagyjuk ezért a bolygókat, a Szaturnuszt, a Jupitert, és a
többit, és csak arra fordítjuk tekintetünket, ami az emberi élet
és az emberi fejlődés vonatkozásában különösen fontos.

108
 Valóban létezett valamikor egy ősköd, és benne, mintegy
feloldódott állapotban, jelen volt a naprendszer minden
alkotóeleme. De egyesülve az ősköddel, ott voltak azok a lények
is, akikkel tegnapi szemlélődésünk folyamán megismerkedtünk.
Ott voltak például a kozmikus ködben azok a lények is, akik a
huszonnégy korszak valamelyikében érték el az emberfokot.
Velük együtt más lények is jelen voltak. Ezek mind az ősködben
éltek, amelyet, hogyha a benne lakó lények nélkül képzelnénk el,
nem lenne más, mint üres absztrakció. Képtelenség lenne, aho­
gyan ezt egy materialista vegyész elgondolja, úgy csak gondolat­
ban létezhet, a valóságtól elszakítva. A valóságban úgy volt, hogy
sokféle szellemi lény lakott benne. Amikor az ősköd felemelkedett
a láthatóságig, együtt voltak benne mindazok a lények, akik
egykor a régi Sazturnuszon éltek, aztán végighaladva a fejlődés
különböző fokozatain, a Napon és a Holdon keresztül a Földhöz
érkeztek, itt pedig hosszú szünet után, mintegy felemelkedett a
Föld ősköde. És azok a másfajta lények is, akiket először a Napon
ismertünk meg, szintén jelen voltak. És ezeknek a lényeknek az
együttese, a kórusa, az egész ősködöt benépesítő lények egész
serege volt az, ami elindította a mozgást. Lények voltak, akik
megteremtették működésük színterét.
Voltak például lények, akiknek egészen másfajta lakóhelyre
volt szükségük, mint az embereknek, mert csak onnan kiindulva
járhatták végig fejlődésük következő szakaszát. Az embereknek,
akik a régi Holdon a mostani emberek elődeiként éltek, csak
fizikai testük, étertestük és asztráltestük volt. Lényük e három
tagjával bontakoztak ki az úgynevezett pralayából, mint magból
a növény Amikor az egész rendszer csupán a kezdeteknél tar­
tott, még nem volt alkalmas azok számára, akik csupán a mai
ember kezdeményével rendelkeztek. Mert ha a naprendszer fej­
lődésének a sebessége mindvégig olyan maradt volna, mint ami­
lyen kezdetben volt, amikor kiemelkedett a kozmikus szürkület­
ből, akkor az ember nem talált volna helyet a maga fejlődése
számára. A fejlődés irama olyan gyors lett volna, mint például a

109
miénk, ha az egyik pillanatban megszületnénk, és a
következőben már aggastyánná válnánk. Ha változatlan maradt
volna a gyorsaság, ami a Nap fejlődésének a sajátossága volt,
akkor hamar megöregednénk, nem haladhatnánk át lassú
léptekkel az évtizedeken, egy-kettőre megőszülnénk, és alig
voltunk gyermekek, máris öregek lennénk.
Ennek nem volt szabad megtörténnie. Természetesen vannak
lények, akik gyorsabb iramot kívánnak. Ok azonban a fejlődés­
nek csak az egyik szakaszát járták be itt, aztán kiemelték azt az
égitestet, amelyet mi Napnak nevezünk, és lekóhelyükké tették.
Lényükkel együtt a Nap matériáját is magukkal vitték. Mert a
Napot, amely felénk árasztja fényét, ugyanúgy szellemi lények
lakják, mint a Földet. Minden egyes napsugárban, amely eléri a
Földet, szellemi lények cselekedetei nyilvánulnak meg. Ok a
Szaturnusz, a Nap és a Hold fejlődésének idején már megsze­
rezték a képességet, hogy lépést tudjanak tartani a mai Napon
végbemenő gyors fejlődéssel. Felsőbbrendű, magasztos lények
csatlakoztak a Nap létformájához a Föld-fejlődés kezdetén, és
aztán elszakadtak a Földtől. A visszamaradt részt pedig olyan­
nak képzelhetjük el, mintha vennénk egy nagy edényt, és
összekevernénk benne a Földet és a Holdat. Egy ideig ez az
égitest keringett a Nap körül.
Mielőtt tehát elérkeztünk volna addig az időpontig, amelynél
a tegnap elmondottak szerint megkezdődött az elválás, megál­
lapíthatjuk, hogy először a Nap vált el a Földtől, illetve a
Földtől és a Holdtól, és a Nap lett a lakóhelye azoknak a
lényeknek, akik a földi történések szellemi irányítói. A régi
Holdról érkeztek ezek a lények, és heten voltak, ők voltak a
fényszellemek A Genezis Elohim-nak nevezi őket. Egy ideig a
Földön folytatták fejlődésüket, majd eltávoztak a Nappal, hogy
kívülről tudjanak hatni a Földre. Tehát hét fényszellem volt.
Hatan közülük összekapcsolták létüket a tulajdonképpeni
Kozmikus Nappal, de egyikük kivált, és őt az Ószövetség
Jahvénák nevezi. Jahve tehát elvált tőlük, és kezdetben együtt

110
maradt a Földdel. Belülről irányította és vezette a Föld-fej­
lődést, míg a többiek kívülről. Egy ideig ez így történt.
Ámde mindaz, amit tegnap a régi Holddal kapcsolatban el­
mondtam, a Földre is érvényes: a Nap kiválása következtében
minden megsűrűsödött, ami a Föld-Hold égitesten maradt. A
Föld-fejlődés következő szakaszában minden lény, tehát nem
csupán a szubsztancia, az eldurvulás felé haladt. A későbbi em­
bernek a kezdeménye például még nagyon zsenge és képlékeny
volt, és az eldurvulás idején rút ösztönöket vett fel. Minden, az
egész élet, eldurvult.
A fejlődés nem haladhatott tovább ezen az úton, különben
nem születhetett volna meg az ember. Ha tovább folytatódott
volna az eldurvulás, minden egyre sűrűbbé, egyre tömörebbé
vált volna, maga az ember pedig múmiává. Csakhamar olyan
bolygó lett volna a Föld, amelyen bár nem éppen szép, de em­
berhez hasonló múmiák, szoborszerű lények hevertek volna szer­
teszét. Az egész Föld nem lett volna más, mint egy nagy
múmia. Valaminek történenie kellett. Jahve, a kozmikus szellem
kormányozta úgy a dolgokat, hogy a Föld-Holdból kivált,
kilökődött mindaz, amit most a Hold képében, egy kiégett,
nagy salaktömb képében az égen látunk. Eltávoztak nemcsak a
legdurvább szubsztanciák, a legdurvább alkotóelemek, hanem a
legdurvább lények is. A Nap ldválása azt eredményezte, hogy
lassabb lett a fejlődés irama, a Hold kiválása viszont azt, hogy
az ember fejlődése többé már nem haladt a teljes kiszáradás,
besűrűsödés, mumifikálódás felé.
A Föld most már elkülönült a nagy tömegtől, és az emberi
fejlődés menetét azóta két nagy égitest vezérli. Természetesen
nem az égitestekből indul ld a hatás, hanem a rajtuk lakó szelle­
mi lényekből, a hat napszellemtől és a holdszellemtől, aki az
emberiség üdvét szolgálva elválasztotta egymástól a Földet és a
Holdat. A két erőhatás úgy vezérli a fejlődést, hogy közben ki­
egyensúlyozzák egymást. Mindekttő eltávolodott a Földtől, a

111
Naperő is, a Holderő is, és éppen ennek eredményeképpen
alakult ki az emberiség fejlődésének helyes ritmusa.
Gondolják csak meg - hogy mindezt egy kicsit közelebbről
lássuk -, mi történnék, ha egyedül csak a Nap hatása érné az em­
bert! Tudjuk, hogy az ember földi fejlődése sok-sok inkarnáción
keresztül folytatódik. A sorozat az első megtestesülésünkkel
kezdődött, és amíg el nem érkezünk az utolsóhoz, újra meg újra
új testet kapunk. Inkarnációk hosszú sora vár ránk, és minden
megtestesüléssel egy kicsit előbbre jutunk. Nem volt több az
ember, mint szellemi csecsemő, amikor először lépett a Föld fel­
színére. Eddig, a mai állapotáig jutott el, mióta a Nap és a Hold
elvált a Földtől. És minden lélek új testben jelenik meg időről
időre, ameddig a földi fejlődés be nem fejeződik. Gondoljuk
meg, mi történne, ha egyedül csak a Nap hatása érné a Földet:
az embernek, amit különben sok-sok inkarnációban végez el, így
egyeden egy inkarnációban kellene elvégeznie. Hogy az inkarná­
ciók egymásutánjának kialakult a helyes ritmusa, ez annak tulaj­
donítható, hogy a Nap és a Hold erői kiegyensúlyozzák
egymást.
A Nap és a Hold ldválását követő időre tehetjük a mai ember
megtestesülését: itt alakult ld a mai ember első kezdeménye. De
nem azonnal, és főleg nem olyan alakban jelent meg, amilyet
ma visel. Ne higgyük, hogy amint eltávozott a Hold, az ember
már a mai hús-vér alakjában működött a Földön. Először, is-
médésképpen, azok a formák jelentek meg, amelyek egyszer
már jelen voltak. Amikor a Föld megszabadult a Naptól és a
Holdtól, körülbelül olyan volt, mint a régi Hold, sőt még
valamivel lágyabb is. Ha a mai felépítésű szemmel nézhette vol­
na valaki a Földet, embert még nem látott volna. Voltak viszont
bizonyos másfajta lények, amelyek még nem voltak eléggé éret­
tek, és ezért nem várhattak a későbbi időszakra: testi alakot kel­
lett felvenniük és kifejleszteniük, holott még tökéletlenek voltak
a fejlődés akkori szintjén. Ezért nem sokkal a Hold távozása
után már láthatók voltak a Földön bizonyos alacsonyrendű álla-

112
tok fizikailag megsűrűsödött formái. Az ember még nem szállt
alá, ahogy a felsőbb rendű emlősállatok sem. Az ember még
szellemi lény volt, és mint szellemi lény a Föld körül lebegett. A
Föld környezetéből eközben felvette a legfinomabb matériát.
Lassan-lassan aztán megsűrűsödött és leereszkedett a Földre,
mert az néhol már megszilárdult, és a szilárd részek szigeteket
alkottak.
Látjuk, hogy az első emberek aránylag későn jelentek meg, és
felépítésük, alkatuk egészen más volt, mint a mai emberé. Nem
ábrázolhatom a megjelenésüket, amint éppen kikristályosodtak
a szellemi valóságból, mert bár előadásaim hallgatói már na­
gyon sok olyasmiben részesültek, ami nehezen hihető, erős
megrázkódtatás lenne számukra, ha híven megrajzolnám a
groteszk formájú testeket, amelyekben a lelkek először
inkarnálódtak, az ábrázolást egyszerűen nem tudnák elviselni.
Később azonban, ha az antropozófia szellemi áramlata már kez­
di eljuttatni ismereteit az emberek tudatáig, ha a szellemi is­
meretek már kezdik meghódítani az emberek tudatát, közölhető
lesz az ember egykori megjelenésének képe. Ennek akkor majd
hatalmas jelentősége, hatalmas következménye lesz az emberek
életében. Mert ha az ember megtanulja, honnan jött, teste
miképpen alakult ki, testi szervei hogyan fejlődtek ki egészen
másféle formákból, akkor éppen ezáltal azt is érezni fogja, hogy
testének egymástól látszólag teljesen független szervei között
milyen kapcsolatok vannak. Belátja majd bizonyos szervek
összefüggéseit, mint például a vakbél és a légcső rokoni kapcso­
latát, hiszen ezeknek a kezdeménye az első emberi testben még
össze volt nőve. Amit emberi testnek nevezünk, az szét­
göngyölített változata egy korábbi formának, ami ott sokrétűen
egységes volt, azt itt száttagolódva látjuk. Sok szerv, amelyet
most különállónak tartunk, korábban összetartozott. De rokon­
ságukat máig megőrizték. A betegségek gyakran fölfedik a
titkos kapcsolatokat. Kiderül, hogy egy bizonyos szervnek a
megbetegedése szükségszerűen előidézi egy másik szerv meg-

113
betegedését. Eljön majd annak az ideje, hogy akik valóban gyó­
gyítani akarnak, előbb föl kell, hogy fedezzenek egyet-mást,
amiről a mai orvostudomány - amely ma nem több mint jegy­
zetgyűjtemény - még csak álmodni sem képes. Akkor az orvos­
tudomány sok mindent meg fog tanulni a valóságos emberi ter­
mészetről. Erről most csak ennyit mondok, annak érzékeltetése
végett, mennyire másféle volt kezdetben az ember.
Lassanként, fokról-fokra rakódtak le a szilárd részek az em­
beri alakra. Eredetileg nem volt csontozat az emberi testben,
még közvetlenül az alászállás után sem. A csontok lágy, az egész
testet behálózó porcszerű képződményből lettek. A porcok
egészen lágy szubsztanciából, a lágy szubsztancia folyékonyból,
a folyékony légneműből, a légnemű éteriből, az éteri aztrális-
ból, az pedig szellemi közegből keletkezett. Minden matéria a
szellemi valóságból születik. A szellemben pedig minden előre
Idalakul. Csak az atlantiszi korszakban jutott el az ember fej­
lődése addig a pontig, hogy csontrendszere, amelynek a kez­
deménye már régóta megvolt, végleg megszilárdult.
Vegyük szemügyre most alaposan az lemuriai embert, hogy
az Apokalipszis íróját aztán jobban megérthessük. Elegendő itt
csak jelzésszerűen utalnom arra, hogy a Hold eltávozását
követő első időszak után, miután az ember földreszállt, akarati
erőit tekintve is más természetű volt, mint később. Akaratának
erői mágikusan hatottak. Akarattal szabályozni tudta a virágok
növekedését. Ha megfeszítette akaratát, kényszeríteni tudta a
virágot, hogy az magasra növekedjék, mégpedig azonnal. Olyan
képesség volt ez, amelyet ma már csak egy abnormális fejlődési
folyamat végén lehet megszerezni. Akkoriban a természeti
környezet teljesen lei volt szolgáltatva az ember akaratának. Ha
jóindulatú volt, le tudta csillapítani a háborgó vizet, a szélvi­
hart, a nagy földterületek ellen támadó tüzet, mert a földfelszín
nagy részén élénk vulkáni tevékenység folyt. Az ember meg­
békítette a természetet, amikor jót akart, de rombolást idézett
elő, amikor rosszat akart. Egész szigeteket pusztíthatott el a

114
rosszakarat. Az ember akarata így tehát összehangban volt a
környezettel. Lényegében egész földterületek estek áldozatul az
emberi rosszakaratnak, amelyeken emberek laktak. Az akkori
embereknek csak egy kis része - itt ismét meg kell különböztet­
nünk a lélek és a faj fejlődését - menekülhetett át abba a kor­
szakba, amelyet már helyesen ábrázolhatunk, mert erre a korra
vonatkozóan már kínál szavakat a nyelv a tisztánlátással tapasz­
taltak kifejezésére.
A katasztrófa bekövetkezése után a régi atlantiszi korszakba
érkezünk. Ebben a korban az emberiség főleg azon a konti­
nensen élt és fejlődött, amely most a mai Európa és Amerika
között az Atlanti Óceán vizének mélyén nyugszik. Megváltozott
fizikai körülmények közé, sőt minden tekintetben megváltozott
viszonyokba került az ember. Kezdetben olyan lény volt, aki
egészen más módon érzékelt, mint a mai. Erről már beszéltünk
az első előadásban, és aztán később is, ma az eddigieknél kicsit
pontosabban fogjuk jellemezni az atlantiszi ember szemlélet­
módjának sajátos természetét.
Az ember ekkor még élni tudott a régi tisztánlátás egyik vál­
tozatával, mert lényének tagjai másképpen illeszkedtek
egymáshoz, mint ma. Az étertest még nem volt olyan szorosan
hozzákötve a fizikai testhez. Az étertest fejrésze még messze
kiemelkedett a fizikai testből. Csak az atlantiszi korszak utolsó
harmadában húzódott vissza az éterfej, és vette fel a mai fizikai
emberfej formáját. Minthogy az atlantiszi ember alkata, tag­
jainak illeszkedése lényegesen különbözött a mai emberétől, tu­
dati élete, lelki élete is másféle volt. Itt pedig - ha meg akarjuk
érteni az Apokalipszis íróját - egy nagyon fontos és titkokkal
teli fejezethez érkeztünk.
Ha most a régi Atlantiszon teremnénk, nem éreznénk olyan
áttetszőnek a levegőt, mint amilyen most, hanem köddel, párá­
val dúsan átitatott levegőt lélegeznénk be. Bár a levegő az at­
lantiszi korszak előrehaladtával áttetszőbbé, tisztábbá válik, a
köd ott a legsűrűbb, ahol a már említett felsőbbrendű atlantiszi

115
kultúra készülődik. Ott a legnagyobb a köd, és belőle bon­
takozik ki az összes későbbi kultúra alapja. Az atlantiszi földrészt
tehát keresztül-kasul párafüggöny borítja. Nem váltogatja
egymást eső és napsütés, amihez mi már régen hozzászoktunk.
Ezért Adantiszban sohasem tűnt fel a szivárvány Bejárhatjuk az
egész földrészt, szivárványt sehol sem találunk. A szivárvány
megjelenése fizikailag csak akkor vált lehetségessé, amikor a
légköri nedvesség megsűrűsödésének a következménye, a nagy
vízáradat már elvonult. Olyan esemény ez, amelyet a szellemtu­
domány sugallta legmélyebb tisztelettel kell felidéznünk a vallásos
írásokból. Mert a történelem legnagyobb eseményeinek egyike
volt, amikor Nóé, az emberi nem megmentőinek a reprezentán­
sa, először látta magasba szökni a szivárványt. Az áradat
elvonulása után pillantja meg az emberiség az első szivárványt,
korábban nem láthatta, mert az fizikailag lehetetlen volt.
Betű szerint igazak tehát a régi vallásos írásművek. Vannak,
akiket fájdalmasan érint ez a kijelentés. Sokan szeretnek idézni
egy mondást, amelynek igaz volta nyilvánvaló, de a kényelem­
szerető emberek nem az igazság kedvéért, hanem kényelemsze­
retetük igazolása végett hirdetik. A mondás így hangzik: a betű
öl, a szellem éltet. Sokan ebből arra következtetnek, hogy egyál­
talán nem szükséges meghallgatni, amit a régi írások üzennek,
nem kell az írások igazi értelmének a megismerésére törekedni,
hiszen ez mind csak betű, ami öl. Jobb ennél - így gondolják -,
ha a maguk szellemét csillogtatják, így hát előhozakodnak a
saját képzelgéseikkel. Lehetnek elmések ők maguk is, elképzelé­
seik is, de itt nem ez a lényeg, hanem az, hogy a régi írásokban
azt kell meglátnunk, ami valóban bennük van. A betű öl, a
szellem éltet - ez a mondás ugyanazt jelenti misztikus nyelven,
amit Goethe mond:

116
 Und so lang du das nicht hast
Dieses: Stirb und werde!
Bist du nur ein trüber Gast
Aufder dunklen Erde.

Nyersfordításban:

Amíg nincs birtokodban

Hogy mi a halál és a lét
Csak zavart vendég vagy
A homályos földön.

Vas István fordításában:

S amíg ez nem hívogat,

a halálbél-élet,
unalmas vendége vagy
sárnak és sötétnek.

Ez nem azt jelenti, hogy ha valakit igazi megismeréshez

akarsz vezetni, akkor üsd agyon, hanem azt, hogy az embernek
az a feladata, hogy a fizikai világ kultúráját felemelje a szellemi
valósághoz. A betű: a szellem teste. Előbb el kell sajátítanunk,
meg kell értenünk, és csak azután mondhatjuk, hogy most már
a belső lényeget, a szellemet akarjuk látni. A betűnek, a
megértett betűnek akkor meg kell halnia, hogy belőle feltámad­
hasson a szellem. Az idézett mondás senkit sem jogosít fel arra,
hogy amikor régi vallásos írásokkal foglalkozik, szabadon hagy­
ja röpködni a képzeletét. Ha felismerjük valaminek az igazi
értelmét, például azt, hogy az első szivárvány mit jelentett,
akkor mély tisztelet kell, hogy lelkünket megtöltse a vallásos
művek iránt. Ilyenkor fogalmat alkothatunk arról, hogy az
antropozófiai világnézet által elmélyített megértés visz közel

117
valóban az ősi írásművek érzésekben gazdag átéléséhez, és a
bennük rejtőző akarati erők befogadásához.
Tekintsünk most vissza a régi Atlantiszra. Mondtuk már,
hogy az ember másfajta tudatállapotban élt, másfajta em­
lékezete volt, mint ma, de a különbség sokkal nagyobb, mint
első hallásra gondolnánk. Ha nem csupán az atlantiszi korszak
végéig, hanem egészen a kezdetéig megyünk vissza, akkor a
mostanitól lényegesen különböző emberi tudatot látunk.
Idézzük ismét a lelkünk elé, milyen tudatállapotaink vannak.
Napközben az érzékeinket működtetjük. Este elalszunk. Az
ágyban fekszik a fizikai test és az étertest, az asztráltest és az én
eltávozik. A tudat szférája elhomályosul. A mai ember nem lát,
nem hall semmit. Reggel azután, amikor az asztráltest és az én
ismét alámerül a fizikai és étertestbe, újra megjelennek a fizikai
dolgok. Mi jellemzi az atíantiszi kor kezdetét? Válasszuk azt a
pillanatot, amikor az ember reggel alámerült fizikai és
étertestébe. Amit akkor megpillantott, nem hasonlítható a mai
fizikai világhoz. Ma világos körvonalakkal látjuk a tárgyakat,
akkor aurával, színekkel szegélyezve, elmosódottan láttuk.
Hasonlót észlelünk, ha este sűrű ködben az utcai lámpákat néz­
zük: fényük egészen tompa, de halvány színű ívek veszik körül
őket. A régi Atlantiszon minden ilyennek látszott. A tárgyakat
elmosódott, bizonytalan körvonalakkal és felületekkel látta az
ember, és mintha homályos, tompa színek burkolták volna be
őket. Lassan, fokozatosan jelentek meg a biztos körvonalak. Ha
akkor egy szál rózsát tartottunk volna a kezünkben, az atlantiszi
korszak kezdetén olyannak láttuk volna, mint valami köd­
képződményt, amelynek a közepe táján egy rózsapiros kör van,
csak később, lassanként helyeződtek volna át a külső színek a
valóságos felületre. Mert csak később vették körül a tárgyakat
éles határvonalak.
Amint látjuk, a fizikai külvilág ma egészen más, mint a régi
Atlantiszon volt. De az sem ugyanaz, ahogy az ember esténként
ldlép a fizikai testéből, és - ahogy mondani szoktuk - elalszik.

118
Elalvás, ahogy ezt ma értelmezzük, tulajdonképpen akkor még
nem volt. Körülöttünk maradt az egész külvilág az összes köd­
szerű képződményével együtt, de ugyanakkor feltárult egy
szellemi világ. Anélkül, hogy egy merev határon túl kellett vol­
na lépnünk, már a szellemi világba értünk. Lakótársaink voltak
a szellemi lények. A nappal és az éjszaka így váltakozott az at-
lantiszi korszak kezdetén: amikor az ember alámerült a fizikai
testébe, csak kifejezéstelen, elmosódott képeket észlelt a
külvilágból. Amikor azonban elhagyta fizikai testét, akkor képes
volt arra, hogy ha némiképpen bizonytalanul is, de szellemi
életet éljen a szellemi lényekkel együtt, és velük tevékenykedjék.
Az atlantiszi embernek mindenekelőtt az érzésvilága, az érzelmi
élete volt más. Amikor kilépett fizikai és étertestének belsejéből,
nem érzett fáradtságot, nem vágyakozott pihenésre. Nyugalmat
egyébként sem találhatott volna, hiszen be kellett lépnie a
szellemi világba, az pedig a tevékeny munka színtere volt.
Amikor azonban reggel lett, akkor már nyugalomra vágyott, és
ahogy mi este az ágyunkat, úgy kereste fel fizikai és étertestét.
Megpihent bennük. Meghúzódott saját testében és estig kipi­
hente magát.
Az adantiszi kor első időszakának az életviszonyai tehát
lényegesen eltértek a mostani körülményektől. A korszak
folyamán azután fokozatosan megváltoztak a maival ellentétes
állapotok. A változás olyan mértékben következett be, amilyen
mértékben visszahúzódott az étertest, és mindinkább felvette a
fizikai test körvonalait. Az atlantiszi korszak utolsó harmadában
az étertest már a fizikai test határain belül foglalt helyet. Mielőtt
ez megtörtént, az ember ébernek érezte magát fenn a szellemi
világban. De ekkor még nem mondhatta magáról azt, hogy
„én", hiszen nem volt öntudata. Mert amikor elhagyta fizikai
testét és étertestét, hogy belépjen az éjszaka világosságába, min­
den ízében a szellemi valóság részének érezte magát, éjsza­
kánként mintha teljesen feloldódott volna az ősi csoportlélek-
ben. Az éjszaka mindig megvilágosodott körülötte, de ő még

119
önállótlannak tudta magát. Mint az ujjaink az énünkhöz, úgy
tartoztak az emberek a csoportleikükhöz. Ezek a csoportlelkek
tisztánlátással olyannak látszottak, amilyennek János
Apokalipszise ábrázolja őket az oroszlán, az ökör, a sas és az
ember képében. Minden ember úgy érezte, hogy valamelyik
csoportlélekhez tartozik. Amikor viszont testének csigaházában
tartózkodott, ott már érezni kezdte, hogy van valami, ami
egyedül csak az övé. Az ember azáltal lett önálló lény, hogy bir­
tokába vette testét, elzárkózhatott benne. A testében való
elzárkózást azonban azzal kellett megfizetnie, hogy a szellemi
világ kezdett elsötétülni, sőt végül egészen eltávolodott tőle.
Ezzel szemben, amikor fizikai testében tartózkodott, a külvilá­
got egyre világosabbnak, egyre fényesebbnek látta. Ugyanakkor
mind határozottabban érezte, hogy ő egy „én", és hogy ön­
magában éntudatot hordoz. Megtanulta, hogy énnek mondja
magát.
Ha jellemezni szeretnénk, hogy ez miképpen történhet,
képzeljünk el egy embert, amint éppen előbújik csigaházából, és
a szellemi világba lép. Ott isteni-szellemi lények veszik körül.
Meghallja a nevét, azt, hogy ő kicsoda, de kívülről. Egy csoport
számára csendült fel a szó, és az ősnyelvnek ez a szava csak
egyetlenegy csoporthoz szólt, a többi csoport más szóra hallga­
tott. Az ember még nem tudta magát belülről jövő szóval meg­
nevezni, kintről kellett a nevét hallania. Ha kibújt testének csi­
gaházából, tudta magáról, hogy kicsoda, hiszen kintről a
lelkébe kiáltották. Most, amikor a testéből megtanulta azt is,
hogy önmagát énnek érezze, és megtanulta, hogy az isteni erőt,
amely korábban kívülről zengett, ezután önmagában érezze:
megtanulta, hogy isten őbenne van. Ezt az istent, aki a
legközelebb volt hozzá, aki megtanította, hogy ént mondjon
magáról, Jahvénak nevezte. Jahve volt a vezére. Az ember a
Jahve-isten erejét érezte kibonatkozni énjében.
Ezzel külvilági események is együtt jártak. A régi atlantiszi
ember, amikor éppen a fizikai testében tartózkodott, látta ugyan

120
az égi térséget, de ott - ahogy mondtuk - nem láthatott
szivárványt. Megjelent azonban előtte egy sokszínű körképződ­
mény: ilyennek észlelte a Napot. A Nap még nem törte át ere­
jével a ködöt, de éreztette hatását azon keresztül. Akadályoztatva,
feltartóztatva bár, de hatott erőivel a Földre. Aztán
győzedelmeskedett, képe mindinkább megjelent, végül a külső
tudat megjelenésével, amiről már beszéltünk, a Nap is kibon­
takozott a ködből. A Nap, hat szellemnek a lakóhelye, akik
Jahvéval együtt a Föld-fejlődést irányítják, áttörte fényével a
ködöt: a Napon történtek hatása azóta akadálytalanul ér a Földre.
Mi történt tehát az emberrel? Korábban, hogyha kilépett a
testéből, lelkével, szellemével belső, asztrális világosságba
érkezett. Erihez a világossághoz nem kellett a külső Nap, úgy is
lehet mondani, hogy kinn lehetett éjszaka. Tehát fényesség vette
körül az embert. Ugyanaz a fényesség vette körül, amelyik
később fizikailag áradt a Napból, a hatalmas szellemi lényektől.
Ahogy az ember bezárkózott fizikai tudatába, a belső látás ka­
puja is bezárult. Ha éjszaka elhagyta fizikai és étertestét, és a
szellemi világba lépett, sötétség vette körül. Ugyanolyan
mértékben, amennyire bezárkózott, megnövekedett a külső
fény, amely a Nap szellemi lényeinek a cselekedeteit jeleníti
meg: a szellemi lények fénye kívülről érte a Földet. És az ember
lassan felkészült, hogy a külső fényben anyagi jelenséget lásson.
Elsötétedett benső világába bevilágított a fény de az ember
sötétsége kezdetben nem értette meg a fényt.
Mindez világtörténelmi, kozmikus folyamat volt. Az ember a
szellemi világosságért kapta cserébe az öntudatot. Elhagyta a
csoportlélek fényességét. De az egyéniség számára ez csak a haj­
nal kezdete volt. Hosszú időnek kellett még eltelnie, hogy
kialakulhasson az igazi individualitás. Befejeződött az
Atlantisz utáni korszak, elmúlt az ősi indiai kultúra, de az öntu­
dat még nem érlelődött meg. Jött a perzsa, majd az egyiptomi­
babilóniai időszak. Az ember egyre közelebb és közelebb ju­
tott öntudatának kifejlesztéséhez. Végül elérkezett a negyedik

121
időszak. Ekkor hatalmas jelentőségű esemény történt, minden
korábbi ezt készítette elő.
Képzeljük el, hogy már hosszú ideje egy távoli csillagzaton
élünk, és onnan, a messzeségből tisztánlátó tekinettel figyeljük a
Földet. Látnánk, hogy a Föld, mint fizikai test valóban fizikai
test, de ahogy az emberhez, hozzá is tartozik étertest és asztrál­
test. A Földnek is van éterteste és asztrálteste. Látnánk, hogy
aura veszi körül a Földet, középen ott a fizikai mag, körülötte
hullámzik az aura különféle formákkal és színekkel, a legkülön­
félébb képződményekkel: ez tehát a Föld szellemi atmoszférája.
Látnánk, hogy évezredek alatt a színek és a formák sokrétűen
változnak, de egyszer csak elérkezik egy pillanat, egy nagyon
fontos pillanat, és az aura minden színe, minden formája egy­
szerre megváltozik. A Föld új fényben jelenik meg - ezt látnánk
kívülről. És a változás olyan hirtelenül és gyorsan megy végbe,
hogy jogos az állítás: egy szempillantás alatt változott meg alap­
jaiban a Föld, aurája teljesen átalakult. Mikor történt ez?
Amikor a Golgotán a Megváltó sebeiből kicsordult a vér. Ez a
pillanat nagyon fontos pillanat volt, a legfontosabb az egész
Föld-fejlődésben. Amikor a vér kicsordult a Megváltó sebeiből,
újjá formálódott a Föld aurája. Új erő jelent meg, és ez az új
erő a legfontosabb impulzus a Föld-fejlődésben, hozzá képest
mindaz, amiről eddig beszéltünk, csak előkészület volt.
A vegyésznek a Golgotán kifolyt vér ugyanolyan, mint a töb­
bi. De ez másfajta vér volt. Amikor a vér matériája kiömlött a
földre, a szellem, amelynek külső megfelelője a vér, megtöltötte
új erőkkel és új impulzusokkal a Föld auráját, és a történés
hatása végigvonul majd az emberi fejlődésen. A Golgotáról
áradnak az erők, amelyek megváltoztatják a Földet, és amelyek
átjárják az embert. Amire a szellemi erők irányultak, annak csak
egy kis része teljesült máig. Az ember azonban egyre jobban és
jobban megtanulja és megérti, mivé lett a Föld a golgotai nagy
pillanatban, és mivé válhat az ember, mire használhatja a tuda­
tot, amelyet Adantisz óta, mint elmondtuk, meghódított magának.

122
 Mit szerzett meg az ember Atlantisz óta? Egyrészt az éntuda-
tot, másrészt a külvilág észlelésének a képességét. Bezárult vi­
szont, ami korábban nyiltva állt előtte: a szellemi világ. A régi
emberek, akikről a későbbi mítoszok mesélnek, még maguk lát­
ták Wotant, Merkúrt, Jupitert, Zeuszt, és éjszaka látták őket,
mert akkor még egymás között voltak. A szellemi lényekhez
vezető úton bezárult a kapu. A mai ember viszont meghódítja a
világot maga körül. A szellemek visszavonultak, amit az ember
régen láthatott, az eltűnt. Régen akkor láthatta meg az isteni
valóságot, ha kibújt fizikai testének csigaházából, a test
burkában már csak akkor láthatta, amikor az meg akart jelenni
az embernek. Ez nem jelent mást, mint azt, hogy az isteni
valóságot nekünk most már testileg látható alakban kellett átél­
nünk, mert tudatunk a fizikai érzékelés felé fordult. Ezért az is­
teni valóságnak testi-fizikai alakot kellett öltenie. Ezért jelent
meg egyszer az időbeli fejlődés folyamán hús-vér alakban az
Istenség. így jelent meg, mert az érzékelésben eddig a szintig
jutott az ember, akinek tapasztalnia kellett az Istenséget, külön­
ben nem érthette volna meg.
Minden megnyilatkozásnak, ami a fejlődésért még akkor
történt, amikor az emberiség alacsonyabb szinten állt, most
eggyé kellett válnia a Föld-fejlődés legnagyobb eseményében.
Ez az esemény fényt vet a jövőre, amelynek a képe éppen az
Apokalipszisből tárul elénk. Fizikailag nem történt más, mint­
hogy vér áztatta a földet, de a tisztánlátás révén olyan pillanat­
nak lehettünk a tanúi, amely megváltoztatta a Föld auráját. Az
az erő, amely ott kiáradt, működni, hatni fog a Földön az idők
végezetéig. A nagy esemény valami újat oltott a Föld lelkébe, az
egész Föld szellemébe. A Krisztus-princípium összekapcsoló­
dott a Földdel, a Föld lett a teste, ezért szó szerint igaz, hogy
„Aki az én kenyeremet eszi, lábbal tapos engem". Ha az ember
a Föld kenyerét eszi, akkor a Föld testét, a Föld szellemének a
testét eszi: a golgotai történéskor a Krisztus-szellem egyesült a
Földdel. Az ember a Föld testén jár, lábbal tapodja azt. Szó

123
szerint kell értenünk mindent, ha már megteremtettük az
alapját, hogy a szöveg értelmét helyesen fogjuk fel.
Az olyan ember számára, mint a János-evangélium írója,
mindaz, amit tudott, amit tisztánlátó megismeréssel felfogha­
tott, parancsolattá vált, hogy megértse a Föld-fejlődés legnagy­
obb eseményét. Amit szellemi látással megtudott, arról így
vélekedett: Tudásomat arra kell felhasználnom, hogy megértsem
Krisztus alakját és hatását. Az Apokalipszis írójának a szándéka
szerint cselekszünk, ha a szellemtudományt a golgotai esemény
megismerésére alkalmazzuk. Mindabban, amit a titkos tu­
dományokból megtanult, ő sem látott mást, mint bölcsességet,
amely ennek az eseménynek a megértését szolgálja. Ennek
szellemében ábrázolta a történéseket oly nagyszerű módon, és
hogy ez az ő számára mit jelentett, azt is meg fogjuk látni.

124
 HETEDIK ELŐADÁS

A jelenkori embert mindig gondolkodásra készteti, ha a jövő­

beli események profetikus jövendöléseit hallja. Márpedig láttuk,
hogy a hét pecséttel kapcsolatban nekünk is el kellett mondanunk
egyet-mást az emberiség fejlődésének olyan tényezőiről, amelyek
később esedékesek, vagyis mi magunk is kísérletet tettünk a
jövendölés művészetében. Sőt, minél nyilvánvalóbbá válnak szá­
munkra János Apokalipszisének képei, annál inkább gyakoroljuk
majd a jövendölés művészetét. Ezek után megkérdezhetjük: mi
jogosít fel bennünket arra, hogy egyáltalán beszéljünk minderről?
Hogy mi jogosít fel, arról részint már megemlékeztünk előadá­
saink kezdetén. Akkor ugyanis elmondtuk, hogy a beavatás egy
bizonyos fokán a beavatottnak az mutatkozik meg a szellemi
világban, ami később alászáll, és fizikai eseménnyé válik.
Legutóbbi szemlélődéseinkkel azonban, az utolsóval és az azelőt­
tivel ugyancsak jogot szereztünk a jövendölésre. Hiszen azt mu­
tattuk be, hogyan fejlődött az ember a szellemi szféráktól a mai
létezésig. A jövendő pedig bizonyos tekintetben megismétlődése
is a múltnak, persze nem úgy hogy az elmúlt események azonos
módon mennek végbe ismét, hanem úgy, hogy a megtörtént dol­
gok megváltozott értelemben ismétlődnek meg a jövőben.
Legutóbb utaltunk rá, hogy a régi atlantiszi korszakban az
embernek volt még egyfajta tisztánlátó képessége: éjszakai ál­
lapotában tudatosan lépett a szellemi világba. Tudnunk kell,
hogy ez a fajta tisztánlátó állapot a jövőben újra meg fog is­
métlődni. Az atlantiszi időszak és a mindenkinek mindenld el­
leni háborúját követő idő között van a mi korszakunk, amelyet
már jellemeztünk. A mi időszakunk után bizonyos módon
megismétlődik, ami az atlantiszi korban történt, de egy óriási
különbséggel. A régi atlantiszi korszakban a tisztánlátó ember
tudata álomszerű és homályos volt, ha feljutott a felsőbb világ-

125
ba, öntudata elsötétült, és úgy érezte magát, mintha a cso-
portlélek része lenne. A mindenkinek mindenki elleni nagy
háborúja után az ember bizonyos módon újra betekinthet majd
a felsőbb világokba. Amivel korábban látott, a nagy háború
után is ugyanazzal fog látni, vagyis homályos szellemi látással,
de a homályos látáson kívül olyan képességei is leszenek, ami­
lyeneket ma lassanként a fizikai külvilágban sajátít el.
Az atiantiszi áradat és a nagy háború közötti időben az em­
bernek nélkülöznie kell azt, hogy belelásson a szellemi világba.
Meg kell elégednie azzal, amit az úgynevezett nappali-éber tu­
datállapotban tapasztalt, vagyis meg kell elégednie környezetének
fizikai világával. Most ez a normális állapot. Az ember viszont így
kapott lehetőséget arra, hogy öntudatát, individuális énjét telje­
sen kibontakoztassa, most van lehetősége arra, hogy bőrének
határain belül önálló személyiségnek, énnek érezze magát.
Meghódítja a személyiséget, és meg is fogja tartani, ha majd újra
felemelkedik a szellemi világba. Ez a felemelkedés a mindenkinek
mindenki elleni háborúja után lesz lehetséges. Azért lesz lehet­
séges, mert az ember tanúja lehetett annak a kozmikus nagy ese­
ménynek, amely a mostani, a fizikai világban lejátszódó korsza­
kunknak a közepén történt meg, és amelyet tegnap felidéztünk
lelkünkben. Mély szakadékba zuhant volna az ember, ha nem
óvta volna meg tőle Krisztus, aki a mi világunkba lépett.

126
 Képzeljük el a folyamatot, amint az ember a mi korsza­
kunkban egészen aláereszkedik a fizikai világba. Ábrázoljuk egy
vonallal a fizikai síkot, és ami fölötte van, az jelentse a mennyei,
a szellemi világot, a vonal alatti rész pedig legyen a szakadék. Az
ember tulajdonképpen eléri a vonalat, amely a szellemi világot
elválasztja a szakadéktól, ez már a negyedik korszakban
megtörtént. Ábrázoltuk már az óindiai időket, az ember akkor
még többé-kevésbé egy szellemi szférában élt. Korábban fent
tartózkodott a szellemi világban, az adantiszi korban még homá­
lyos szellemi látása volt. Ezután alászállt, és elérte a vonalat,
amikor Róma kiterjesztette hatalmát a világra. Először a világ­
birodalomban tudatosult az ember önmaga számára, mint külső
érzéki lény, mint személyiség, ekkor alakult ki a jog fogalma, és
egyszerre mindenki egyén, mindenki személyiség, mindenki pol­
gár akart lenni. Itt érte el az ember a vonalat. És ezen a ponton
két lehetőség közül választhatott: visszafordul vagy lezuhan.
Most valóban itt állunk - és minden, amit mondok, teljesen
megfelel az Apokalipszis ábrázolásának -, most valóban olyan
pontján állunk a fejlődésnek, hogy bizonyos vonatkozásban
nekünk kell eldöntenünk, mi legyen tovább. Már rámutattunk,
hogy a mi korszakunk hatalmas mennyiségű szellemi erőt fordít
az alsóbbrendű igények kielégítésére, rámutattunk, hogy a tele­
fon, a távíró, a vasút, a gőzhajó, és a többi, ami még jönni fog,
óriási szellemi erőt emészett és emészt fel, és mindezt csak az al­
sóbbrendű emberi kívánságok kiszolgálása végett. Az ember
szellemi erőinek mennyisége azonban véges. Gondoljunk a
következőkre: az ember hatalmas mennyiségű szellemi erőt
fordított a távíró, a vasút, a léghajó feltalálására és létrehozására,
általában a külső kultúra terjesztésére. így kellett történnie. Az
emberiség számára káros lett volna, ha nem így történik.
Az ember azonban más dolgokra is felhasználta szellemi
erőit. Gondoljunk csak arra, hogy a társadalmi kapcsolatokat is
behálózta végtelenül finom értelmi szálakkal. Mekkora szellemi
erő kellett annak a kifejlesztéséhez, hogy valaki kiállíthat egy

127
csekket Amerikában, és később beválthatja Japánban. Hatalmas
szellemi erők áradnak az ilyen és egyéb dolgokban. És az
erőknek egyszer - hogy képletesen szóljunk - mélyebbre kellett
szállniuk a fizikai sík szintjénél, annál a vonalnál, amely a szelle­
mi birodalmat elválasztja a szakadéktól. Az ember itt-ott már
ténylegesen a mélység felé tart, és aki a szellemtudomány
nézőpontjából tanulmányozza a kort, a legprofánabb jelen­
ségében is láthatja, hogy ez évtizedről évtizedre hogyan vál­
tozik: a személyiség eljut egy bizonyos pontig, ahol még éppen
megkapaszkodhat. Ha itt nem változtat útirányán, hanem
tovább halad lefelé, akkor elveszíti magát, többé nem menekül­
het meg a személyiség, nem juthat fel a szellemi világba.
Ez a legvilágibb dolgokkal igazolható, igazolni lehet például
a bankok fejlődésének némely részletével, a tizenkilencedik
század második feléből vett tényekkel. Talán csak a jövő
történetírói világítják meg majd teljesen azt az alapvető vál­
tozást, amelyet így jellemezhetünk: a bankvilágban szilánkokra
hullik a személyiség. Hadd utaljak itt arra az időpontra, amikor
a négy Rotschild elindult Frankfurtból, az egyik Bécsbe, a
másik Nápolyba, a harmadik Londonbam a negyedik Párizsba,
és egyéni képességeik folytán az egész bankéletre kiterjesztették
személyiségük szféráját. A pénzügyekben a személyiségé volt a
főszerep. Ma a bankvilág már személytelen, a bankok
részvénytársasággá alakultak, a tőkét már nem egyvalaki kezeli.
A tőke önállósul, maga kezeli önmagát. Teljesen objektív, a
tőkén belül érvényesülő erőket figyelhetünk meg, sőt már a
terület belső erői is megjelennek, amelyek tetszésük szerint haj­
lítják a személyiség akaratát, úgy hogy az teljesen magate-
hetedenné válik. Látó szemmel a világi jelenségekben min­
denütt követhetjük, hogy az emberiség a személyiséget illetően
a mélypontra jutott.
A személyiség azonban megmentheti önmagát, felemelked­
het. Megmenekülhet, ha például belső lelki erőinek kibontakoz­
tatásával megtanulja, hogyan lehet ismét önálló, hogyan lehet

128
független a tőke objektív hatalmától. Különben kiszolgáltatja
magát az idegen erőknek, a széllel vitorlázik, nem törődik az
iránnyal, hagyja, hogy behálózzák a tőkében tevékeny erők.
A legfontosabb időpont, amikor az ember éppen a Földre ért
alászálltában, és rögtön vissza kellett volna fordulnia, Krisztus
Jézus földi megjelenésének időpontja volt. O adott erőt a
Földnek, a földi emberiségnek az újbóli felemelkedésre. És az
emberiség olyan mértékben jut ismét egyre feljebb, amilyen
mértékben Krisztus Jézust követi. Ha az emberiségnek egy te­
kintélyes hányada megérti, mi volt ez az esemény, hogyan teheti
a Krisztus-impulzust eleven hatóerővé a maga belső lényében,
hogyan képes hatni az ember ezzel az erővel a külvilágra és tulaj­
don létére, akkor útja felfelé fog vezetni. Az embernek egyre
jobban és jobban meg kell értenie, amit Pál mondott: nem én
vagyok, aki cselekszik, hanem Krisztus cselekszik énbennem.
Ha a negyedik időszakban élni fog az emberek szívében a
Földre szállt impulzus, és az emberi cselekvés hajtóereje lesz,
akkor megnyílik az út fölfelé. És ezt az utat azok a lelkek találják
meg, akik egyesülnek Krisztussal, akik vele cselekszenek.
Azoknak a lelkeknek, akiknek nincs kapcsolatuk a Krisztus­
princípiummal, egyre mélyebbre kell süllyedniük. Meghódították
az ént, az egoizmust, de képtelenek arra, hogy énükkel újra
belépjenek a szellemi világba. Mert nem csadakoztak Krisztushoz,
elszakadnak a szellemi előrehaladástól, ahelyett, hogy emelked­
nének, süllyednek, és énjük egyre inkább megkeményedik. A
matériában nem csupán alkalmat láttak az én megszerzésére, ezért
ahelyett, hogy kilépnének belőle, egyre mélyebbre merülnek benne.
Igen, minden megismédődik. Az embernek lehetősége tá­
madt, hogy a fizikai világba lépjen. Átvészelte az atlantiszi
áradást, és megadatott neki, hogy mai emberi arcot öltsön.
Képmás ez az arc, az emberben lakó szellemi én-istenség kép­
mása. Ezen az arcon átsejlik az isteni szellem képe, és ez annak a
következménye, hogy az atlantiszi korszak végén az étertest
szorosan hozzáilleszkedett a fizikai testhez, és erői behúzódtak a

129
fizikai fejbe. Tételezzük fel, hogy az ember tagadja, hogy arcát a
szellemtől kapta, akkor nem úgy használja testét, mint eszközt,
ami éntudathoz segíti, és ahhoz, hogy magát ismét szellemivé
alaldtsa, hanem úgy, hogy a maga lényegének véli, és annyira
megszereti, hogy csak benne érzi magát igazán otthon. Az ilyen
ember magához köti a testét, és vele együtt hull a mélységbe.
Nem használta a szellemi valóság erőit, ezért külső megjelenése
a korábbi alakjához fog hasonlítani. Az az ember, aki elbukik,
majd az állathoz hasonlít.
Az emberiségben tehát végbemegy az a folyamat, amelyről
már beszéltünk: akik a testük otthonát ldzárólag csak arra
használták, hogy éntudatot szerezzenek, alázuhannak a sza­
kadékba, ők alkotják a gonosz fajt. Elfordultak Krisztus Jézustól,
ezért, valamint testük rútsága miatt ismét állati formát öltenek,
amilyent egy korábbi korszakban minden ember viselt. Lenn a
szakadékban él majd a gonosz faj, állati formákban, telve vad
ösztönökkel. És amikor fent a Krisztus-princípiumot magukban
hordozók, a szellemivé alakultak fennhangon hirdetik, amit a
Krisztus Jézus nevével való egyesülésükről hirdetniük kell,
lentről felzúgnak a káromlásnak a szellemi átalakulás elutasításá­
nak a szavai.
Aki gondolatait csak félig gondolja végig, most ezt mondhat­
ná: igen, csakhogy olyan sokan élnek, akik még sohasem hallot­
tak Krisztusról. Ok miért nem vehetik fel magukba Krisztus
Jézus erőit? Aid materialista módon gondolkodik, ezt is mond­
hatja: miért éppen csak Krisztus Jézussal üdvözülhet az ember?
Ha ezt olyasvalaki mondja, aki nem antropozófus, akkor ért­
hető, hogy miért kérdezi, de ha az illető antropozófus, akkor ért­
hetetlen, hiszen neki tudnia kellene, hogy az ember újra meg
újra visszatér, hogy a régen élt lelkek a Krisztus megjelenése
utáni időben új testben születnek meg, vagyis nincs olyan ember,
aki elkerülhetné Krisztus Jézust. Aid nem hisz az újratestesülés-
ben, csak attól fogadható el ilyen vagy hasonló ellenvetés.

130
 Látjuk, mint hasad két részre az emberiség. Jönni fog egy kor­
szak, amikor mindazok, akik a szellemivé válás felé törekedtek,
képesek lesznek a szellemi világban élni. Jönni fog egy korszak,
amikor kilép a világba mindaz, amit az ember addig elsajátított:
akik megtanulták, hogy feltekintsenek Krisztusra a homlokukra
írva viselik majd a nevét. Miután a pecséteket felbontják, az em­
ber külsejével, testalkatával fejezi ki, mi van a szívében. Akinek
a lelke legmélyén ott lesz Krisztus, az a pecsétbontás után
Krisztus Jézus jegyeit fogja viselni az arcán, külső megje­
lenésében Krisztus Jézushoz fog hasonlítani. Azok viszont, akik
megmaradnak a Krisztus Jézus megjelenése előtti kultúráknál,
mást élnek majd át. Az első négy kultúra, az óindiai, az
ősperzsa, az asszír-bablióniai-kaldeai-egyiptomi-zsidó és a
görög-latin kultúra előkészítő időszak volt. A léleknek át kellett
haladnia a négy kultúrkorszakon, hogy felkészüljön Krisztus-
Jézus földi megjelenésének nagy eseményére. Az előkészítő
időben két erő hatott. Az embereket egymással összekötő erők
olyanok, hogy materiális eredetük a vérben van. Ha az emberek
a mostani alakjukban egyszerűen csak összekerülnek, soha nem
alakult volna ki az, aminek az emberiségben ki kellett fejlődnie.
A Föld előtt a Holdon éltek a jelenlegi teremtmények. A
Hold a bölcsesség kozmosza volt, a Föld a szereteté. A mi fej­
lődésünk célja az, hogy az emberek szeretetben egyesüljenek.
Ha majd a Föld feloszlik, miután megszólalt a hetedik trombi­
ta, ha a Föld elveszti fizikai szubsztanciáit, és átalakul asztrális
égitestté, akkor már az egész emberiséget áthatja a szeretet, a
minden földi dolog iránti szeretet ereje. Mert a Földnek az a
küldetése, hogy a szeretet erejével betöltse az emberiséget, úgy,
ahogy - mint ezt környezetünkben látjuk - a bölcsesség ereje
már betöltötte. Többször említettem már, mint példát: nézzünk
meg egy combcsontot, milyen csodálatos képződmény! Nem
tömör anyag, hanem finom szálacskák sokasága alkotja, és ezek
oly csodálatosan vannak elrendezve, hogy maximális teherbíró
képességgel minimális anyagfelhasználás áll szemben. Ehhez

131
foghatót ma egyetlen mérnök sem tud megtervezni. És bármi
mást megvizsgálhatnánk, mindig ugyanarra a következtetésre
jutnánk, hogy amit az ember a földi fejlődése folyamán, mint
bölcsességet meghódított, azt egy korábbi időszak már bele­
oltotta a Földbe. ,
Történelemtanítás közben gyakran elhangzik, hogy amíg az
ember ilyen vagy olyan vonatkozásban előrehaladt, közben
egyre bölcsebb és bölcsebb lett. Talán még mindannyian emlék­
szünk rá, mivel jellemezték tanítóink a bölcsebbé válás egyes ál­
lomásait. Elmondták például, hogy az újkor kezdetén már igen
fejlett volt az ember, feltalálta a puskaport, a papírgyártást, és
így tovább. Örvendezzen tehát a lelkünk, milyen bölcs lett az
ember. Hiszen intellektusa útján tanulta meg a papírgyártást,
vagyis - ahogy sokan gondolják - ő találta fel azt. Aki azonban
nagy összefüggések között szemléli a világot, ezt másképpen
látja. A darázs jóval korábban találta fel, hiszen a darázsfészek
tulajdonképpen papírból van. A darázsfészekben tehát már
sokezer évvel előbb megvolt az, amit az ember szubjektív böl­
csessége később megvalósított. Egy-egy darázs persze nem ért a
papírgyártáshoz, de a csoportlélek, az összes darázsra kiterjedő
én már régóta olyan bölcs, amilyenné csak nemrég lett az em­
ber. Akárhová nézünk, mindenütt megtaláljuk a dolgokban rej­
tőző bölcsességet.
Persze ne higgyük, hogy a bölcsesség mindig is létezett, és
soha sem kellett megszületnie. Volt idő, amikor a világból
hiányzott a mostani bölcsesség. Csak a Hold-fejlődés idősza­
kában kezdte lassanként átitatni mindazt, ami most körülvesz
bennünket. Az addig kaotikus összevisszaságban működő erők
akkor rendeződtek el úgy, hogy kialakult az, amit bölcsességnek
nevezünk. Ha megfigyeljük a Holdat, ott még minden úgyszólván
zűrzavaros állapotban volt. A bölcsesség a Hold-fejlődés
folyamán ömlött, áradt a lényekbe és teremtményekbe, és amikor
a Föld előbukkant a homályból, a sötétségből, már minden
bölcs volt rajta. Mi most mindent bölcsességgel átitatva látunk.

132
Ha az ember jól megfigyeli a környezetét, mindenen a bölcsesség
jegyeit látja, és ha a megfigyelést a Jupiterre is kiterjeszti, sajátos
színben látja majd a rajta lévő lényeket. Mint a virág az illatát,
úgy árasztják majd magukból az üdvözítő szeretetet. Ott minden­
ből a szeretet árad majd, és a Földnek az a küldetése, hogy ezt
előkészítse. Ugyanúgy lesz jelen mindenütt a szeretet, ahogyan
most jelen van a bölcsesség. És a szeretet úgy kerül a Föld-fej­
lődés áramába, hogy az ember lassanként megtanul szeretni.
A szellemi szeretet azonban nem lehetett azonnal az emberé,
először alsóbb szinten kellett azt elültetni benne. Ki kellett
alakulnia a szeretet materiális hordozójának: ez a vérrokonság.
Az első iskola: vérrokonságban gyakorolni a szeretetet. A
különálló emberek először úgy találtak egymásra, hogy a ben­
nük csörgedező vér egymáshoz vonzotta őket. Ez volt a szeretet
előiskolája, ez volt a szeretet nagy iskolája. Aztán elérkezett a
nagy impulzus, amely ezt a szeretetet átszellemítette, így már
nemcsak ott működik, ahol annak fizikai alapja van, hanem ott
is, ahol lelkek közt nyilatkozik meg. A világ számára ez volt a
Krisztus-impulzus.
Az előidőkben azonban furcsán alakult volna az ember fej­
lődése, ha egyedül csak a vérben működött volna a szeretet im­
pulzusa. A régi korszakokat vezérlő lények, és közülük főleg
Jahve, egyesítették az embereket szeretetben, egymáshoz
vezették őket a vérrokonságban. Ha azonban Krisztus Jézus
megjelenése előtt csak a vérrokonság kötötte volna egymáshoz
az embereket, akkor az egyén sohasem fejlődhetett volna
személyiséggé. Alámerült volna a népben. A részt akkoriban
csakugyan háttérbe szorította az egész. A különállóság, az
egyéni létezés tudata valóban lassanként alakult ki. Az atlantiszi
időben még teljes képtelenség volt, hogy valaki egyénnek, önál­
lónak érezte volna magát. Ez változatlan maradt hosszú ideig.
Aki megérti, hogy régen hogyan történt a névadás; az képet
alkothat az emberek érzéseiről. Gondoljunk az Ószövetség
népére. A kereszténység előtti időben, ha az ember egyáltalán

133
érezni akarta volna saját énjét, azt nem a maga egyediségében
érezte. Akit átjárt az Ótestamentum szelleme, mind ezt mond­
ta: „én és Ábrahám atya egyek vagyunk". Mert egy közösség
tagjának érezte magát, és ez a közösség Ábrahámtól indult:
mindenkinek az ereiben, egészen a legifjabbakig, az ő vére folyt.
Ezért így szólt: tudom, hogy nem lehetek kitaszított, nem
lehetek elhagyatott, amíg érzem, hogy a vérem ugyanaz, amint
Ábrahám atya vére.
És a közösség eredetét keresve, még messzebbre ment. A cso-
portlélekben érezte magát otthon. Eljutott Noéig, Ádámig. A
mai ember már nem tudja, mit jelentenek ezek a nevek. Nem
tudja, hogy a régi időkben más volt az emberek tudata, mint
amilyen ma. A mai ember, ha egy ldcsit összeszedi magát,
egészen a gyermekkoráig tud visszaemlékezni, de emlékezete
legfeljebb csak a születéséig érhet. A pátriárkák, az ősatyák ide­
jén ez még másképpen volt. Az ember nemcsak arra emlékezett,
amit ő maga élt át, hanem arra is, mit élt át az apja, a nagyapja
és a dédapja. Úgy emlékezett a születés előtti időre, mint mi a
saját gyermekkorunkra. Nem tudatosult benne, hogy
születésével valami új kezdődött. Az emlékezet évszázadokra
nyúlt vissza. Az emberek nem adtak nevet az elkülönült tudat­
nak, hiszen nem lett volna értelme. Minthogy visszaemlékeztek
apjukra, nagyapjukra, dédapjukra; és így tovább, egyetlen
névvel jelölték az egész láncot. Ádám, Noé - ezek a több
nemzedéket egyesítő közös emlékezet nevei. Ameddig például
egy ember vissza tudott emlékezni, addig Nóé volt a lánc neve.
Ez a név tehát egyfajta belső embert jelölt, sok-sok nemzedéken
át élő szellemi lényt. Külön nevet adni minden embernek, ez
teljesen értelmeden lett volna. Az Ádám név is szellemi lényt jelöl.
Az ember még nem ébredt én-voltának tudatára. Fel is oldó­
dott volna a közösségben, ha szüntelenül nem érték volna az
impulzusok, amelyek a közösség iránti vonzódás ellen léptek
fel, és arra törekedtek, hogy kiszakítva őt a verség kötelékéből,
önállósághoz segítsék. Az egyéni rudat feloldódása elleni im-

134
pulzust az ember asztráltestébe magukat befészkelő szellemi
lények bocsátották ki. Ezek a luciferi lények. A kereszténység
előtti időben ők gátolták meg a teljes egybeolvadást, az ember
nekik köszönheti önállóságát, majd később személyiségét.
Nagyon fontos, hogy belássuk: Jahvénak kell megköszönnünk,
ami eggyé vált, és a luciferi szellemeknek, ami elkülönült.
A kereszténység korai szakaszából ismerünk egy mondást,
ami így hangzik: „Christus verus Luciferus" - vagyis: Krisztus
az igazi fényhozó. Lucifer ugyanis fényhozót jelent. Miért
Krisztus az igazi fényhozó? Mert vele jogossá vált, ami előtte
jogtalan volt. Előtte meghasonlásba torkollott az elkülönülés:
az ember még nem érett meg az önállóságra. A Krisztustól
kapott énimpulzus azonban hozzásegítette az embert, hogy
énje ellenére szeretetet ébresszen önmagában egy másik ember
iránt. Krisztus Jézus, az igazi fényhozó, adta meg végül az em­
bereknek, amit Lucifer mintegy előlegként, a még éretlen em­
beriségnek hozott. Krisztus Jézussal érkezett meg az önálló­
sodás impulzusa, de a szellemi szereteté is, amely egymáshoz
köti azokat is, akik nem vérrokonok. Vele új korszak kezdődött,
és az emberiség itt már éretté vált arra, amit Lucifer korábban
akart megvalósítani. A „Chiristus verus Luciferus" mondás
értelme később feledésbe ment. Aid értelmét újra megismeri,
csak az értheti meg az első keresztény tanításokat.
Ezek voltak tehát a korábbi idők fő hatásai: látjuk, milyen
előkészületen ment át az emberiség, hogy aztán megtörtén­
hessen a nagy esemény. Négy időszak - az indiai, a perzsa, az
egyiptomi és a görög-latin - volt az előkészület, a nagy
keresztény eseményre való felkészülés ideje. Ugyanakkor az sem
volt lehetetlen, hogy valald teljesen megmerevedjen a maga
lényében. Képzeljünk el egy embert, aki Krisztus Jézus idejében
él, és világos tudattal önmaga döntheti el, mit akar. Krisztus
eljövetelekor ez az ember így szólhatott volna: nekem úgy volt
jó minden, ahogyan volt, nekem semmi közöm Krisztus
Jézushoz, nem akarok tudni róla. Ennek az embernek a

135
lelkében a Krisztus Jézus előtti időben szerzett erők, impulzu­
sok uralkodnának. Jelen van benne minden impulzus, amelyet
az indiai, a perzsa, az egyiptomi és a görög-latin kultúrában
szerzett. Csakhogy a kozmikus fejlődés folyamán csupán addig
szabad egy impulzust birtokolni, ameddig egy másik meg nem
érkezik. Aki nem halad előre, az bizonyosan visszamarad. Ezért
sohase szemléljük értedenül a történelmi fejlődést. Nem szabad
azt mondanunk: minden kultúrának közös az alapja. Nem
véletlenül épülnek egymásra a kultúrák.
Tételezzük fel, hogy valaki végigalussza az egész keresztény
fejlődést, és csak a mindenkinek mindenki elleni nagy háborúja
után ébred fel. Semmit sem kapott Krisztus nagy szeretet­
princípiumából, amelyben a sok emberi én egymásra talál, és
közösséget alkot. Korábban azonban mindent megkapott, és ez
az ént egyenesen a szakadékhoz vezeti. Működnek benne a
meghasonlás, az elkülönülés erői. Ezzel pedig eljutottunk oda,
ahol választ kapunk a kérdésre: miért tárul elénk oly vigasztalan
kép, amikor felbontják az első négy pecsétet? Mert ott azok az
emberek jönnek elő, akik vissza akartak maradni a négy
előkészítő kultúránál, és akikben Lucifer régi, meghasonlást
okozó erői élnek. A pecsétek felbontásakor ezért is jelennek
meg olyan alakban, amelyet megérdemeltek. Átaludtak Krisztus
Jézus eljövetelét, ezért olyan testben születnek meg újra, ami­
lyen azoknak adható, akik a Krisztus-princípium hatásaiban so­
hasem részesültek. Ismét megjelenik az, ami a puszta in-
telleigenciát, a puszta értelmet jelképezi: egymás után négyszer
jelenik meg a ló. Ismét feltűnik az ember régi alakja: visszakap­
ta, amit egyszer elhagyott, a lótermészetet. A ló alakja tűnik fel
az első négy pecsétnél.
Kiket láthatunk az ötödik pecsét felbontásakor? Azokat, akik
az előző korszakban megtanulták felfogni a Krisztus Jézussal
elérkezett eseményt. Fehér ruha van rajtuk, szolgaságban tartot­
ták, gyakran meg is ölték őket, ők azonban megmaradtak,
megőrizték önmagukat egy szellemivé alakuló világ számára.

136
Összekötötték létüket Krisztus Jézus princípiumával, nem
maradtak vissza a fejlődésben, ezért fehér ruhát öltve léphetnek
elő, ha majd az ötödik pecsétet felbontják. Látjuk, milyen tiszta
és szemléletes vonások jelzik, hogy Krisztus Jézus megje­
lenésének az időpontja az emberiség egy fontos korszakára esik.
Az első négy időszak ezért ismétlődik meg úgy a mindenkinek
mindeni elleni háborúja után, hogy ott megjelennek az el­
maradottak, a matéria megkínzottai, akik nem haladtak együtt a
fejlődéssel, hanem ragaszkodtak egy régi állapothoz. Ezért el
kell szenvedniük a megkeményedett, önmagában merevvé vált
anyagiság súlyát és fájdalmát. Mindaz, ami a pecsétek felbon­
tásakor lejátszódik, a szakadékhoz vezető utat ábrázolja. Az
ötödik korszaknál egy pillanatra felidézhettük a kiválasztottak
képét, a többinél viszont csak azokat látjuk, akik ragaszkodnak
az anyagisághoz, és a szakadék felé haladnak, akik felveszik régi
alakjukat, mert képtelenek voltak arra, hogy azt átalakítsák,
nem volt erejük hozzá.
Erről így alkothatunk képet: képzeljük el, hogy testünk gu­
miból van, és csak lelkünk ereje képes fenntartani a gumitest
emberi alakját. Ha a lélek erejét kiengednénk belőle, a gumitest
összezsugorodna, és már nem emberi, hanem állati formája
lenne. Ahol tehát megszűnik, eltávozik a lélekből az erő, ott
azonnal megjelenik az állati alkat. A legjobban úgy láthatjuk,
mit sajátított el az idők folyamán az ember, hogy megfigyeljük,
mit tud létrehozni a maga erejéből. Aki megszemlélheti, hogy
korábban mit hozott létre az asztráltestében, az megállapíthatja:
az emberben jelen van az állathoz való hasonlóság. A gumiem­
ber mai alakját valóban egyfajta belső erő tartja fenn. Ha
képzeletünkben megszüntetjük ezt az erőt, megszüntetjük a
Krisztus-erő termékeny hatását, akkor az ember visszahanyatlik,
és állati formát ölt. Akik elmaradnak, azokra ez vár: egy új vilá­
got fognak alkotni, egy szakadék-világot, amely mintegy a mai
világ alatt húzódik majd, és ott újra állati alakban él az ember.

137
 így érthetjük meg, hogy ténylegesen milyen lesz a fejlődés.
Részleteiben fog kibontakozni, amit a mostai korszak készít
elő, ahogy a mi időnkben is részleteiben bontakozik ki az, amit
az adantiszi korszak kezdeményezett. Említettem, hogy az at-
lantiszi idők utolsó harmadában alakult ki az a kis közösség,
amelytől nemcsak az eddigi négy kultúra származott, hanem a
miénk is, sőt a még hátralevő két kultúra is származni fog. A
következő korszakra nézve, amely a miénk után következik, más
lesz az előkészület. Nem egy meghatározott helyen kialakuló
embercsoport fogja létrehozni a mindenkinek mindenki elleni
háborúja után kezdődő kultúra szép, jó és nemes jegyeit, hanem
azok, akik éretté váltak. Megint csak a haladás jele az atlantiszi
korszakkal szemben, hogy ott a földrésznek egy eldugott
zugában készülődött a kis csapat, itt azonban már az egész föld­
kerekség összes nemzetségéből előléphetnek azok, akik valóban
megértették a Föld misszióját, a maguk lényében élővé tették
Krisztust, és a felebaráti szeretet princípiumát az egész világon
elterjesztették. És bár mindezt helyesen tették, nem a keresztény
vallások szerint, hanem az igazi ezoterikus kereszténység
szellemében működtek, amely minden kultúrából kifejlődhet.
Akik megértik ezt a keresztény elvet, jelen lesznek abban a
korban, amely a mindenkinek mindenki elleni nagy háborúját
követi. A mostani kultúrát, a színtiszta értelmi kultúrát, és min­
dazt, ami a jelenkorban mindinkább az értelem szakadéka felé
halad - ez az élet minden területén tapasztalható -, egy olyan
időszak fogja követni, amelyben az emberi személyiség az intel­
ligencia rabszolgája lesz, és ebben az ember elbukik. Csak
egyetlen lehetőség van a személyiség megmentésére: a spiri­
tuális élet. Akik képesek arra, hogy spirituális életet
ébresszenek, azok csatlakozni fognak a minden népből és min­
den nemzedékből kiválasztott helyesen lepecsételtek kis cso­
portjához, és fehér ruhába öltözve jelennek meg a mindenkienk
mindenki elleni nagy háborúja után.

138
 A mi jelenkori értelmi kultúránkban most kezdjük felfogni a
szellemi világot. Ez az igazi antropozófiai törekvés: a jelenkor
értelmi kultúrájából kiindulva felfogni a spirituális világot, és
összegyűjteni azokat az embereket, akik megértik a felhívást a
világ átszellemesítésére. Nem egy zárt közösségnek kell létrejön­
nie, hanem minden nemzetből elő kell lépniük azoknak, akik a
spirituális életet fokozatosan átmentik a hatodik korszakba,
vagyis még nem a nagy háborún túlra, hanem csak a hatodik
korba. Egyelőre még mindig vannak szükségeszerűségek, ame­
lyek a régi fajok sajátosságaival függenek össze. Korunkban
még egymásra vetülnek a faji és a kultúrkorszakok. A faj tulaj­
donképpeni fogalma ugyan elvesztette már jelentőségét, de még
most is erősen hat a kultúrára. Képtelenség, hogy bármilyen fe­
ladatot egyenértékű módon teljesítsen minden nép. Különösen
egyes népek alkalmasak erre.
A mai nyugati kultúrát hordozó nemzetek feladatul kapták az
ötödik korszak teljes kibontakoztatását, az értelem kialakítását.
Ahová csak kiterjed a nyugati kultúra, mindenütt értelmi
kultúrát találunk, és még nincs vége a fejlődésnek. Az intelli­
gencia még tovább terjed, a mostaninál jóval több szellemi erőt
fog az ember arra fordítani, hogy teljesítse a test kívánságait, a
mostaninál jóval több szellemi erőt fog felhasználni arra, hogy
elpusztítsa embertársait, holott még a mindenldnek mindenld
elleni háborúja előtt vagyunk. Sok-sok felfedezés, találmány
szolgálja majd a még jobb hadvezetést, végtelenül sok gondola­
tot pazarolnak el az alacsonyrendű ösztönök kielégítésére.
Közben azonban csendesen kiformálódik mindaz, ami a kelet és
az északi kelet bizonyos népeire vár. Készülődnek bizonyos
nemzetek, hogy felébredjenek tompultságukból, hatalmas im­
pulzust, hatalmas spirituális impulzust bocsátanak Id, és éppen
ez lesz az inetlligencia ellenpólusa. A Filadelfia gyülekezetével
jelképezett hatodik kultúrkorszak előtt egy nagy népházasság­
nak leszünk tanúi: frigyre lép az intelligencia a spirituali tassai.
Már-már felvirradt a nagy házasság napja, az imént mondot-

139
takat azonban senki se vélje egy, a mi korszakunkat dicsőítő
éneknek, mert ki dicsérheti akkor a napot, amikor az égen még
csak az első hajnalpír látszik. De már figyelemreméltó jelen­
ségeket látunk, ha összehasonlítjuk a Keletet és Nyugatot, ha a
nemzetek életének mélyébe, mélységeibe, alapjaiba tekintünk.
Ne érezzük ezt olyasminek, mintha pártot ütnénk az egyik
vagy a másik mellett. Előadásaimban legalább annyira igyek­
szem távol tartani magamtól a pártosságot, mint amennyire tár­
gyilagosságra törekszem. De tárgyilagosan is összehason­
líthatjuk mindazt, amit az európai Nyugat a tudományban, a
filozófiában ért el, azzal, amit a Kelet adott, mondjuk Tolsztoj
révén. Nem kell Tolsztoj követőivé válnunk, hogy elismerjük:
egy olyan könyvből, mint amilyen Tolsztoj könyve az életről, ha
értelmesen olvassuk, elegendő csak egyeden oldalt elolvasnunk,
hogy azt összehasonlítsuk akár egy könyvtárnyi nyugat-európai
könyvvel. A következőket mondhatjuk ugyanis: a nyugat-euró­
pai ember az értelmével épít szellemi kultúrát, részletekből állít
össze mindenfélét, amiről úgy véli, hogy értelmessé teszi vele a
világot. E teldntetben olyan magasságokat ért el a nyugati
kultúra, hogy semmilyen más korszak nem múlja felül. De amit
egy nyugat-európai könyvtár harminc kötete mond, azt olykor
tíz sorban foglalja össze egy olyan könyv, mint amilyen
Tolsztojé az életről. Darabos erő nyilatkozik meg itt, de annyi
van belőle néhány sorban is, mint ott könyvtárnyi, sok apró is­
meretből összerakott könyvben.
Tudnunk kell megítélni, mi jött a szellem mélységeiből,
minek van spirituális alapja, és minek nincs. A túlérett kultúrák­
ban észrevehetők már itt-ott az elsorvadás, a kiszáradás tünetei,
a frissan sarjadt kultúrákban viszont csupa üdeség és lendület
minden. Tolsztoj idő előtti virága egy új kultúrának, sokkal ko­
rábban érkezett, mint kellett volna, hogy teljesen kifejlődhessen.
A koraszülöttek összes bajától szenvedett. Némely nyugat-euró­
pai jelenséget oktalanul, alaptalanul ábrázol groteszknek, sok
mindent balgán ítél meg, de mindez csak azt mutatja, hogy a

140
nagy emberek erényeinek is megvan az árnyéka, és a nagy
bölcsek bölcsességének is megvan a balgasága.
Amiről beszéltem, az mind csak tünet a jövőre nézve, ahol
majd egymásba fonódik a Kelet spiritualitása és a Nyugat in-
tellektualizmusa. Az összefonódásból születik meg a Filadelfia
időszaka. A Kelet és a Nyugat házasságát azok kötik, akik befo­
gadják Krisztus Jézus impulzusát, ők alkotják meg a nagy
testvériséget, amely túléli a nagy háborút. Bár sokan támadják,
és sokféle üldöztetést kell elszenvednie, de végül a jó faj belőle
fog kinőni. A jó faj akkor alakul ki, amikor a nagy háború már
az állatiság útjára taszította a régi formáknál megmaradtakat. A
jó faj hordozza azt, amiből a jövendő magasabb szintű szellemi
kultúrája fog megszületni. Mi is átéljük majd, hogy az adantiszi
nagy áradás és a mindenkinek mindenki elleni háborúja közötti
korszakban a filadelfiai gyülekezettel jelképezett időben létrejön
egy közösség, de az nem fog vándorolni, hanem minenütt jelen
lesz a Földön, és a filadelfiai gyülekezet szellemében, az em­
beriség összetartozásának szellemében, a keresztény elvek
szellemében tevékenykedik.

141
 NYOLCADIK ELŐADÁS

Mint már többször beszéltünk róla, a mi hét kultúrából álló

korszakunk végét a mindenkinek mindenki elleni háborúja fogja
lezárni. Ezt a nagy háborút egészen másként kell elképzelnünk,
mint ahogyan általában a háborúkat szoktuk. Először is azt kell
szemügyre vennünk, mi lesz az alapja, mi lesz az oka tulajdon­
képpen. A nagy háború oka és alapja az egoizmus elburjánzása,
az én beteges túlhangsúlyozása az emberek önzése lesz.
Fejtegetéseinkben már kellőképpen előre jutottunk ahhoz, hogy
beláthassuk: kétélű éles kard az ember énje. Aki nem érti meg,
hogy kétélű kard az én, az aligha foghatja fel az ember- és
világfejlődés értelmét. Egyrészt az én az okozója, hogy az em­
ber önmagában megkeményedik, hiszen az ember az ént akarja
kiszolgálni mindazzal, amit külső tárgyak vagy belső javak for­
májában összegyűjthet. Az én az oka annak, hogy az ember
minden törekvése vágyainak kielégítésére irányul. Az én
keményen küzd azért, hogy a közösen birtokolt Földből kisza­
kítson magának egy részt, és a tulajdonává tegye, keményen
küzd azért, hogy a többi ént távol tartsa a tulajdonától, hogy
legyőzze, elűzze őket. Ez az én egyik fele. Másrészt azonban ne
felejtsük el, hogy az éntől kapja meg az ember mindazt, ami őt
önállóvá, belsőleg szabaddá teszi, és ami őt a szó legigazibb
értelmében felemeli. Az énen alapul az emberi méltóság; az én
az emberben az istenkezdemény
Sok ember nehezen boldogul az én fogalmával. Már tisztáz­
tuk, hogy az ember énje egy csoportlélek-állapotból, egy min­
dent átfogó ős-énből fejlődött ki. Helytelen volna, ha az ember
ismét arra vágyakozna, hogy énjével feloldódjon valamilyen
közös tudatban, valamilyen együttes tudatban. Ami az embert
énjének elvesztésére, egy közös tudatban való feloldódásra
ösztönzi, az a gyengeségéből ered. Egyedül csak az tudja, hogy

142
ki az én, aki tudja, hogy az ember egy hosszú kozmikus fejlődés
folyamán szerezte meg azt, és többé már nem veszítheti el. Az
ember, ha megérti földi küldetését, mindenekelőtt az igaz erőt
kell, hogy hatni engedje, azt az erőt, amely énjét egyre ben­
sőségesebbé, egyre istenibbé teszi. Az igazi antropozófusok nem
vallják a magukénak azt a nézetet, miszerint az én megsemmisül
majd egy közös énben, feloldódik valami ősmasszában. Az igazi
antropozófiai világnézet a végcélt az önállóvá, szabaddá és indi­
viduálissá vált sok én közösségében látja. Hiszen a Föld külde­
tése, ami végül a szeretetben nyilatkozik meg, éppen az, hogy az
én megtanul szabadon szemben állni egy másik énnel. A szeretet
tökéletlen, ha kényszerből vagy egymásrautaltságból születik.
Akkor, és csakis akkor teljesen szabad adomány, ha minden én
önálló, és annyira szabad, hogy azt is megtehetné, hogy ne sze­
ressen. Úgy is mondhatnánk, hogy az isteni világterv szerint az
énnek annyira önállóvá kell válnia, hogy szeretetével még
Istenhez is szabad elhatározásból, mint individuális lény
közeledjen. Az ember a függőségek útján haladna, ha bármilyen
ok, akár áttételesen is szeretetre kényszeríthetné.
így lesz az én az ember nagy céljának a záloga. Ha viszont az
nem jut el a szeretethez, és önmagában megkeményedik, akkor
az ember kísértőjévé válik és romlásba viszi. A megkeményedett
én választja el majd egymástól az embereket, és robbantja ld a
mindenkinek mindenki elleni háborúját. Nem nép fog
háborúzni nép ellen - mert a nép fogalmának akkor már nem
lesz meg a maihoz fogható jelentősége -, hanem egyén fog küz­
deni egyén ellen az élet legkülönfélébb területein, továbbá osz­
tály osztály ellen, kaszt kaszt ellen, férfi és nő egymás ellen. Az
én az élet minden területén viszályt szít, ezért azt mondhatjuk,
hogy az embert vagy a legmagasabbra vezeti, vagy a legmé­
lyebbre taszítja. Ezért kétélű éles kard az én. Krisztus Jézust, aki
a teljes éntudatot hozta az embernek, joggal ábrázolja az
Apokalipszis annak az alaknak a képében, akinek a szájából kétélű
éles kard jön ki.

143
 Mi nagy megtiszteltetésének tekinthetjük, hogy a szabad én
fogalmát az ember éppen a kereszténységen keresztül közelít­
heti meg. Krisztus Jézus hozta meg teljes terjedelmében az ént,
amelyet kétélű éles kard jelképez, ahogy azt az egyik pecséten
látjuk. És hogy a kétélű éles kard az Emberfia szájából jön ki, az
megint csak érthető. Amikor az ember megtanulta teljes tudat­
tal kimondani, hogy „én", megkapta a választás lehetőségét:
vagy a legmagasabbra emelkedik, vagy a legmélyebbre süllyed.
A kétélű éles kard a legfontosabb jelképek egyike, amelyekkel az
Apokalipszisben találkozunk.
Miután kellőképpen tisztáztuk mindazt, amiről a legutóbbi
fejtegetéseink végén beszéltünk, tehát hogy a mi mostani
kultúránkat a Filadelfia városával jelzett kultúra követi, min­
denekelőtt meg kell jegyeznünk, hogy a hatodik kultúrkorszak
bocsátja útjukra azokat az embereket, akik tovább járják a fej­
lődés útját az újabb nagy korszakban. A mindenkinek mindenki
elleni háborúja után - ahogy már több alkalommal hangsúlyoz­
tuk - megjelenik majd az emberek arcán, amit a mi időnkben a
lelkükben készítettek elő. Csekély fontosságú lesz az úgyneve­
zett hetedik kultúrkorszak. Mi az ötödik kultúrkorszakban
élünk, utánunk következik a hatodik. Innen indulnak el azok az
emberek, akikben teljes a megértés a spirituális világ iránt, és
akiket áthat a felebaráti szeretet meggyőződése, hiszen ez éppen
a spirituális megismerésből következik. A mi jelenkori
kultúránk legszebb gyümölcse a hatodik kultúrkorszakban fog
megérni. Ami pedig azután következik, az lesz a langyosság,
tehát az, ami sem hideg, sem meleg. Ami a hetedik korszakban
jelenik meg, az olyan lesz az összes kultúrára nézve, mint vala­
mi túlérett gyümölcs, mint olyasmi, ami túlélte a nagy háborút,
de fejlődési princípiumot már nem hordoz magában.
Akkor is így történt, amikor a mi kultúráink keletkeztek.
Gondoljunk vissza az atlantiszi áradás idejére. Azt mondtuk: az
atiantiszi kontinens azon a területen volt, amelyet ma az Adanti
Óceán vize borít. A korszak utolsó harmadában, a mai Írországhoz

144
közeli helyen kialakult egy kis közösség, amely a legmagasabb
fokra fejlesztette az atlantiszi kultúrát. Ez a kis közösség később
keletre vonult, és azután onnan terjedtek szét a különböző
kultúrák. Összpontosítsuk a figyelmünket arra kis darab földre
a mai Írország partjaitól kissé nyugatra, képezljük el, hogy las­
san vonul a nép kelet felé, és közben kiválik belőle néhány nép­
törzs, Európa későbbi benépesítői. Az egész európai népesség
onnan érkezett. De az atlantisziak legtehetségesebbjei Közép-
Ázsiába vándoroltak, onnan indult ki minden kultúra, amiről
beszéltünk, a miénkkel bezárólag. Mint látjuk, az atlantiszi em­
bereknek egy maroknyi csoportjától származott a mi jelenkor
kultúránk.
De ennek az atlantiszi kultúrának is hét fokozata volt, akár­
csak a miénknek. A mi kultúráink, mint tudjuk, az óindiai, az
óperzsa, az asszír-bablióniai-kaldeai-egyiptomi-zsidó, a görög­
latin kultúra, majd a miénk és végül még két további. Az at­
lantiszi kultúrkorszakok közül éppen az ötödik volt soron,
amikor megkezdődött a vándorlás: ekkor indult el a régi
Atlantiszról a válogatott népesség. Ok vetették meg a mi
kultúránk alapjait: a válogatott népesség az ötödik atlantiszi faj­
ból származott - Adantisz vonatkozásában még szabad fajokról
beszélni. Az ötödiket a hatodik faj, majd a hetedik követte. Ok
az úgynevezett langyos fajok. Ok is túlélték a nagy áradást, de
már nem volt bennük frissen lüktető erő. A két utolsó kultúra
úgy viszonylik az ötödikhez, ahogy a kiszáradt, élettelen kéreg a
nedvdús hajtáshoz. A tulajdonképpeni törzsfajt követő két
másik már nem volt életképes, mondhatnánk úgy is, hogy
túlérettek voltak.
Láthatjuk ma a régi túlérett fajok késő utódait, mégpedig a
kínai népben. A kínai népet úgy jellemezhetjük, hogy annak
idején nem csatlakozott az ötödik fajhoz, a törzsfajhoz, és ezért
elmulasztott valamit. Abban az időben, amikor az étertest vissza­
húzódott a fizikai testbe, akkor kapta meg az ember annak a
képességnek az első kezdeményét, hogy magáról ént mondjon.

145
A kínai nép elődei itt késlekedtek. Az utódok létrehozták ugyan
azt a felsőbbrendű kultúrát, amelyet valamennyien ismerünk, ez a
kultúra azonban nem volt alkotóképes. Az ötödik atlantiszi faj
mindenhova elküldte kultúrájának hordozóit, és ők új, egyre
tökéletesebb és mindig fejlődőképes népkultúrákat alkottak. Igen,
minden fejlődött és növekedett az óindiai kultúrától egészen a
miénkig. A hatodik és hetedik atlantiszi faj azonban
megkeményedett, stagnáló állapotba került. Ahogy mondtam, a
ldnai kultúra adantiszi örökség, és a hagyományoktól nem tud
megszabadulni. Az ősi ldnai kultúrában csodálatosan folytatódott
a régi adantiszi hagyomány, de az egykori tetőfokot többé nem
érte el. Persze semmi sem maradhat úgy, hogy ne érjék hatások.
Láthatjuk az ősi kínai irodalmon, hogy mindenhonnan átvett
valamit, de alapszínezete változatlanul megőrizte atianiszi jel­
legét. Elzárkózás, találékonyság, változásképtelenség, tartózkodás
bizonyos határ átlépésétől: mindebben az atlantiszi jelleg foly­
tatódik.
Ahogy a régi Atlantiszon az ötödik faj hordozta az
alkotóképességet, és belőle indult ki minden új, a hatodik és
hetedik fajra viszont hanyatlás várt, hasonlóképpen jelle­
mezhető a mi korszakunk is. Most még vágyakozás él bennünk
a hatodik kultúra iránt, ahogyan azt ábrázolnunk kellett, amikor
spirituális házasságra lép majd a Nyugat és a Kelet. A hatodik
kultúrkorszak lesz az alapja a mindenkinek mindenki elleni
háborúja után keletkező új kultúráknak, ahogy az adantiszi
ötödik faj alapozta meg a mi kultúráinkat. A hetedik kultúrszin-
tet viszont a langyosság jellemzi, ez a hetedik kultúra úgy foly­
tatódik majd az új korszakban, ahogy az atlantiszi időkből a ha­
todik és hetedik faj - a megkeményedett, megmerevedett fajok
- folytatódtak a mi korunkban. A mindenkinek mindenki elleni
háborúja után két főáramlata lesz az emberiségnek: az egyik a
Filadelfiáé, amely a fejlődés, a belső szabadság és a felebaráti
szeretet princípiumával kis közösség lesz sokféle nemzetből és
sokféle népből, a másik áramlat a nagy tömegeké lesz, azoknak

146
utódaié, akik langyosak voltak Laodiceában. A mindenkinek
mindenki elleni háborúja utáni egyik nagy cél az lesz, hogy a jó
faj, a jó áramlat fokozatosan átterelje magához a rosszat. A nagy
feladatok egyike a nagy háború után: megmenteni azt, ald ment­
hető a gonosz áramlatából, megmenteni, aki arra tökrekszik,
hogy térdre kényszerítse a másikat, és énjét átengedje a legszél­
sőségesebb egoizmusnak. Az oldcultizmus szférájában a világ­
nak minden ilyen fordulatára megtörténik az előkészület.
Ne tartsuk ridegnek a teremtés tervét, ne kifogásoljuk benne,
hogy két részre szakad az emberiség, a jobboldaliakra és a balo-
daliakra, a kettészakadást inkább olyasvalaminek lássuk, ami a
lehető legbölcsebb dolog a teremtés tervében. Először is arra
gondoljunk, hogy éppen a jónak és a rossznak a szétválása révén
erősödhet meg, fejlődhet ki teljesen a jó. A jóknak erőre lesz
szükségük, mert a mindenkinek mindenki elleni háborúja után
azon kell majd fáradozniuk, hogy a gonoszokat - ameddig még
lehetséges - felemeljék magukhoz. Ez nem olyan nevelési fela­
dat lesz, mint amilyenek a mai felfogás szerinti nevelési felada­
tok, hiszen ott okkult erők is közreműködnek. A következő
nagy korszakban az emberek képesek lesznek arra, hogy okkult
erőket működtessenek. A jóknak feladatuk lesz, hogy segítsenek
a gonoszok seregéhez tartozó felebarátaikon. Az okkult
világáramlatok legmélyebbikét értik meg a legkevésbé. Az a
világáramlat, amely előkészíti a jók tevékenységét, így szól
tanítványaihoz: az emberek beszélnek ugyan jóról és rosszról,
de nem tudják, hogy a világterv szerint a gonosznak is ki kell
teljesednie. Azért kell ez, hogy akiknek a gonoszt le kell
győzniük, a jóság minden erejét felhasználhassák a gonosz
legyőzésére, hiszen csak így születhet a jóból még nagyobb jó.
A kiválasztottalmak fel kell készülniük a nagy háborút követő
időre, tudniuk kell, hogy ott olyan emberekkel találkoznak,
akiknek arca a gonoszság jegyeit viseli. Fel kell készülniük, hogy
oly sok jó erőt adjanak az emberiségnek, amennyit csak lehet­
séges. A mindnekinek mindenki elleni háborúját követő időben

147
még átformálhatják a bizonyos mértékig még képlékeny testüket
mindazok, akik megtérnek, akik az utolsó lehetőséggel élve
felemelkednek a jókhoz. Ez pedig sokat jelent. A jó nem lenne
igazán jó, ha nem növelhetné erejét a gonosz legyőzésé-vei. A
szeretet nem lenne igazán szeretet, ha ereje és hevülete nem
tudná letörölni a rútságot a gonosz ember arcáról. Mindez már
korábban előkészül, és a tanítványok ezt hallják: nem szabad el­
hinnetek, hogy a gonoszság nincs beírva a teremtés tervébe. Bele
van írva, hogy egyszer majd megszülethessen a nagy jóság.
Akik ezt hallják, akiknek a lelkét ez a tanítás készíti elő a nagy
nevelési feladat majdani elvégzésére, azok annak a szellemi
irányzatnak a tanítványai, amelyet manicheizmusnak neveznek.
A manicheizmus irányzatát átialában félre szokták érteni.
Akárhol hallunk vagy olvasunk róla, csupa közhellyel van dol­
gunk. Ilyen közhely az, hogy a manicheusok hite szerint a világ
kezdete óta létezik a két princípium, a jó és a rossz. A valóság­
ban nem így van. Az igazi manicheus tanítás az, amelyet kifej­
tettünk. Manicheizmuson ezt a tanítást kell értenünk, továbbá a
tanítás alkalmazását a tanítványok révén, akik a jövőben, jövő­
beli megtestesüléseikben az említettek szellemében végzik
munkájukat. Mani, a Földön újra meg újra megtestesülő nagy
egyéniség a vezérlő szelleme azoknak, akik a gonoszok
megtérítésén fáradoznak. Amikor az emberiség nagy vezetőiről
beszélünk, mindig meg kell emlékeznünk e kiemelkedő
egyéniségről. Bár a jelenkorban Mani princípiumának nagyon a
háttérbe kellett szorulnia, hiszen nagyon kevés a megértés a
spiritualizmus iránt, a jövőben minél nagyobb megértéssel
találkozik majd a spirituális élet, annál több tanítványt szerez
magának a csodálatosan fenséges manicheus princípium.
A jelenkori emberiség élete a mindenkinek mindenki elleni
háborúja után úgy folytatódik, ahogyan az előttünk járó, a mi
kultúránkat megalapító atiantiszi törzsfaj élete folytatódik a mi
korszakunkban. Egymást követő hét fokozatban fog kibon­
takozni az emberiség a nagy háború után. Már láttuk, hogy

148
amit János Apokalipszise a hét pecsét felbontásánál mond el, az
az egymás utáni hét törzskultúrát, a nagy háború utáni hét
kultúrfokozatot jelzi. Ha ez a kultúra, amelyet a mai ember
csak, mint beavatott láthat az asztrálvilágban és annak
jelképrendszerében, véget fog érni, a Föld-fejlődésben egy új
periódus kezdődik, és ott majd ismét új formák jelennek meg.
Ezt az új periódust, amely a már leírtat követi, János
Apokalipszisében a hét trombita hangja jelképezi. A nagy
háborút követő kultúrát a hét pecsét jelöli, mert a látó ezt a kor­
szakot ma csak az asztrális világban láthatja, a következő
kultúrákat viszont a hét trombita hangja idézi fel, mert az a kor­
szak most a tulajdonképpeni szellemi világban tapasztalható,
ahol a szférák zenéje hangzik fel. Az asztrálsíkon képekben,
jelképekben tapasztalja az ember a világot, a devachánban vi­
szont inspiratív zene által. Itt csúcsosodik ki mindaz, ami a
nagy háborút követően jön létre.

Az ábrán az a és b közötti szakasz jelöli a mi hét kultúrko-

rszakunkat, mégpedig úgy, hogy az első az óindiai kultúra, a
második az óperzsa, a harmadik az asszír-babilóniai-kaldeai-
egyiptomi-zsidó, a negyedik a görög-latin kultúra, és az ötödik
a mi kultúránk. A római négyes felel meg az atlantiszi időknek,
az „a" a nagy áradásnak a „b" pedig a mindnekinek mindenki
elleni háborúját jelöli. Ezt követi a hét pecséttel jelzett hét­
fokozatú kultúra (VI). Aztán újabb hétszintű kultúra
következik, a hét trombita kultúrája ( V I I ) . Voltaképpen itt
húzódik a mi fizikai Föld-fejlődésünk határa.

149
 Az atlantiszi kultúra, a miénket megelőző kultúra előtt továb­
bi kultúrák voltak. A Föld kultúrái közül a miénk már az
ötödik. Előttünk tehát összesen négy kultúra volt. Az elsőt tu­
lajdonképpen még aligha nevezhetjük annak. Ott még minden
éteri-szellemi volt, olyan finom állagú, hogy ha a fejlődés
folyamán végig megmaradt volna ez az állapot, a mi mostani
érzékszerveinkkel semmit sem tapasztalhatnánk. Az első idősza­
kot az jellemzi, hogy akkor még nem vált el a Nap a Földtől.
Egészen mások voltak az állapotok, tulajdonképpen semmiről
sem beszélhetünk, amit a mostani dolgokhoz hasonlíthatnánk.
Ezután következik az a kultúra, amelyet a Nap eltávozása jelle­
mez, majd pedig az, amelyet a Holdé. Ez a harmadik fokozat,
és a régi lemúriai kultúrának nevezzük. A mostani ember itt je­
lenik meg első formájában a Földön. Erről az első formáról már
megjegyeztem, hogy groteszkségének részletekbe menő ábrá­
zolása megrendítő hatású volna. A lemúriai kultúrát az at­
lantiszi követi, ezt pedig a miénk.
Látjuk, hogy hét kultúrfokozatunk, hét fejlődési periódusunk
van. Ha visszatekintünk az első kettőre, aligha fedezhetünk fel
hasonlóságot köztük és a mi korszakunk között. A harmadik
periódus nagyrészt a mai Afrika, Ázsia és Ausztrália közötti
egykori földrészen, a régi Lemúriában játszódott le. Az ottani
emberek közül is kivált egy kis csoport, a legfejlettebbek cso­
portja. Ez ott a legutolsó faj volt. A legutolsó faj kevés ember­
ből állt, sikerült elvándorolnia Lemúriából, és megalaptotta az
atlantiszi fajt. Az atlantiszi fajokat tehát az utolsó lemúriai faj
alapította. Az atlantiszi fajok közül az ötödik alapította meg a
mi kultúránkat. A mi kuluíráink közül a hatodik fogja meg­
alapítani a mindenkinek mindenki elleni háborúja után kezdődő
korszak kultúráit, és azok közül a kultúrák közül az utolsó fogja
megalapítani azt a korszakot, amelyet a hét trombita jelképez.
És ezután a kultúra után mi fog történni? Földünk ekkor
érkezik el fizikai fejlődésének céljához. Akkorra már minden
dolog, minden lény átalakul a Földön. Mert ha a hatodik kor-

150
szakról azt állítottuk, hogy minden ember az arcán fogja viselni
a jóságnak vagy a gonoszságnak a jegyeit, akkor ez még inkább
érvényes a hetedik korszakra, mert ott az embernek és minden
lénynek az alakja fokozott mértékben fejezi ki a jót vagy a
rosszat. Minden, ami anyag, magán fogja viselni a szellem bé­
lyegét. A hetedik korszakban semmi sem létezhet, amit bármi is
elleplezhetne. Már a hatodik korszakban élők sem lesznek képe­
sek semmit sem eltitkolni az idegen szemek előtt. A gonoszon
látszani fog a gonoszság, a jón pedig a jóság, de a hetedik ko­
rszakban már a beszéd sem tudja majd eltakarni, hogy mit rejt a
lélek. A gondolat nem maradhat többé néma, nem maradhat
többé titkos. Amikor a lélek gondolkodik, kívül is megcsendül­
nek majd a gondolatai. Amit ma csupán a beavatott hall, az
közvetlenül hallható lesz. A beavatott ma a devachánban hallja
a gondolatok zengését. De ahogy a hatodik korszakban az
asztrálvilág, a hetedikben a devachán fog aláereszkedni egészen
a fizikai világig. Ma már jelen van a hatodik korszak az
asztrálvilágban, a hetedik pedig a mennyei világban. A hatodik
korszak nem más, mint alászállt asztrálvilág, illetőleg annak a
lenyomatai, megnyilatkozásai. Az alászállt mennyei világ, illetve
annak kifejeződése lesz a hetedik korszak. A Föld itt éri el
fizikai fejlődése célját.
Ezután átalakul asztrális égitestté. Ami lényként jelen van a
Földön, része lesz ennek az asztrális égitestnek. A fizikai szubsz­
tancia fizikai léte megszűnik, az a része, amelyiknek lehetősége
volt telítődni szellemmel, asztrális szubsztanciává, szellemmé
válik. Itt azonban azokra a földi lényekre gondoljunk, akik
lehetőséget találtak, hogy a külső materiális formájukkal fejez­
zék ki azt, ami jó, nemes, intellektuálist és szép, akik az arcukon
viselik Krisztus Jézus képét, és szavaikkal is őt fejezik ki, akik
úgy zengenek, mint a tiszta gondolatok. Nekik hatalmuk lesz
testük fizikai matréiájának a feloldására, testük úgy fog
feloldódni, mint langyos vízben a só. Létük fizikaisága beépül
az asztrális égitestbe. Azoknak viszont, aldk képtelennek bi-

151
zonyultak arra, hogy kifejezzék azt, ami nemes, szép és intellek­
tuális, hogy a fizikaisággal, a testtel fejezzék ki a jót, azoknak
nem lesz erejük, nem lesz hatalmuk, hogy feloldják a matériát.
Ez a matéria megmarad, ami benne van, megkeményedik és
megtartja anyagi formáját. A Föld-fejlődésnek ezen a pontján a
megtisztult formák a szellemi valóságba emelkednek, az
asztrális világban élnek tovább, és egy új materiális égitest is
keletkezik. Itt maradnak azok a lények, akik alkalmatlanok a
felemelkedésre, mert matériájukat nem tudták feloldani.
Ez lesz a Föld jövője: anyagában egyre finomabbá válik. A
lélek munkája lassanként olyan finommá teszi a matériát, hogy
kialakulhatnak benne azok az erők, amelyek később feloldják.
Aztán elérkezik az az időpont, hogy a fel nem oldható anyag
eltávozik egy új égitest formájában. Két időszak fog eltelni,
amíg mindaz kilökődik, ami a matériában megkeményedett, és
az az erő, amely kiveti a matériát, éppen ellentéte lesz annak,
amely felemeli a jó lényeket. Vajon minek az ereje fogja
feloldani a matériát? Azok a lények tudják majd feloldani, akik
befogadták lelkükbe a szeretetet. Minél melegebb lesz a lélek a
szeretettől, annál erősebben fog hatni az anyagi valóságra, át­
szellemíti az egész Földet, asztrálissá teszi, asztrális égitestté
alakítja. Míg viszont a szeretet feloldja az anyagot, mint langyos
víz a sót, a szeretet ellentéte ugyancsak hét fokozatban meggá­
tolja mindannak az oldódását, ami képtelen volt teljesíteni földi
küldetését.
Az isteni szeretet ellentétét - technikai kifejezéssel - isteni
haragnak nevezzük. Amíg a szeretet, amelynek jegyeit a ne­
gyedik kultúrkorszak óta viseli az emberiség, egyre melegebbé
és melegebbé válik a korszak utolsó kultúráiban, a hatodikban
és a hetedikben, addig a másik oldalon az is növekszik, ami
megkeményíti maga körül a matériát: az isteni harag. Az isteni
harag hatásait, az anyag kivettetését János Apokalipszise az is­
teni harag hét poharának a kiöntésével ábrázolja. Képzeljük el,
hogy a Föld anyaga egyre finomabbá és finomabbá válik, az

152
ember is egyre szellemibb lesz a matáriában, és a finom részben
úgy maradnak láthatók a durvábbak, mint a csigahéj, vagy mint
a csúszómászók levetett bőre. A kemény részek így halmozód­
nak fel az egyre finomodó matéria körül. A legutolsó korszak­
ban, a trombitahangok utolsó korszakában már mindenütt fi­
nom testű, átszellemített testű embereket látunk, persze, csak ha
tisztánlátó szemmel nézzük őket, és látjuk azokat is, akik
megkeményítették magukban a materiális princípiumot, akik
megőrizték magukban a mostani anyag legfonotsabb alkotóele­
meit, látjuk a kemény héjakat, amint lehullanak a materiális
égitestre, amely a trombiták hangjával jelképezett korszak
lezáródása után is megmarad.
Ezek tehát János Apokalipszisének jövendölései. Fontos,
hogy egész lelkünkkel átérezzük e próféciákat, fontos, hogy
eleven hatásuk átjárja akaratunkat. Mert mivé válik az ember,
mivé változtatja magát, ha már elmúlt a hatodik és hetedik kor­
szak? Mivé alakíthatja a testét? Ha az emberi testet most vizs­
gáljuk, még nem látjuk rajta a lélek kifejeződését, de a test
mindinkább annak a képét fogja viselni, amit a lélek belül él át.
A külső testiség úgy válik egyre inkább a jó kifejeződésévé,
hogy az ember magába fogadja a legfenségesebb üzenetet és
tanítást, ami valaha is elérte a Földet, és ez a legfenségesebb
tanítás, ez a legfenségesebb üzenet a Krisztus Jézusé. A leg­
nagyobb, ami az embernek megadatott, Krisztus Jézus külde­
tése volt. Magunkba kell őt fogadnunk, de nem csak
értelmünkkel. Úgy kell bensőnkbe fogadnunk, mint fizikai
testünkkel az ételt. Az emberiség, amint kulúrkorszakról
kultúrkorszakra halad, egyre inkább magához veszi, egyre
inkább belső lényébe fogadja az örömhírt. És földi küldetése
végső céljának a szeretet-örömhír befogadását fogja érezni. Az
evangéliumokban, a „könyvben11, a szeretet ereje van, a szeretet
minden ereje. És a látó nem mondhat többet: látom a
szellemiségben, hogy el fog jönni az az idő, amikor az, ami az

153
evangéliumokban van, nem kint, egy könyvben lesz megtalál­
ható, hanem magában az emberben, aki magához vette azt.
A Föld-fejlődésnek kettős az alapja. A Föld előtti állapot az,
amelyet mi a bölcsesség kozmoszának nevezünk. A még koráb­
bi állapot neve pedig - a puszta kifejezés nem jelent sokat, de
használnunk kell, mivel már használatossá vált - az erő koz­
mosza. A bölcsességet és az erőt kapta örökül a Föld a korábbi
fejlődésektől, a régi Holdtól és a régi Naptól. Látni fogjuk,
hogy a Föld-fejlődésben mindez azáltal is kifejezésre jut, hogy a
Föld fejlődésének az első fele a naperő képviselőjéről, Marsról
van elnevezve. Most nem is kell másra gondolnunk, mint a
Mars egyik fontos jellenzőjére: a Mars helyezte el a Földön a
vasat, benne tisztelhetjük azt, aki erőt hozott. A Föld-fejlődés
második felében a régi Hold-fejlődés képviselője, Merkúr
uralkodik, ő építette be a Földbe a Hold örökségét, a böl­
csességet. A Föld-fejlődés tehát Mars- és Merkúr-fejlődésből
tevődik össze. Hatalmas erőket, hatalmas képességeket kapott
örökül a Föld. Amit az erő kozmoszától kapott, azt a Mars fe­
jezi ki, amit pedig a bölcsesség kozmoszától, azt a Merkúr.
Küldetése végén a Földnek a szeretetet kell mindehhez hoz­
záadnia. A Föld-fejlődés eredményeképpen a szeretetnek kell
dicsőségesen megjelennie. Ez az egyik legmélyebb gondolata az
Apokalipszis írójának. Mély ez a gondolat, és mindvégig
érvényes a Föld-fejlődés hátralevő részében. (Lásd a negyedik
pecsétképet.)
Tekintsünk most vissza még egyszer az atlantiszi időszak
kezdetére, amikor, mint mondtuk, a levegőt még víz telítette.
Az ember igazi eleme akkor még a víz volt. Csak az atlantiszi
korszak közepén lépett a fejlődésnek arra fokára, hogy elhagyta
a vizet, és a szárazföldre lépett. Amíg a Föld el nem hagyta fej­
lődésének felezőpontját, addig ugyanúgy kell az emberi
tevékenység színhelyéül tekintenünk a vizet, mint később a
szárazföldet. A szilárd talajon viszonylag későn találta meg ott­
honát az ember. Csak félig igaz, ha az egész Atlantiszról, mint

154
valami száraz felszínű kontinensről beszélünk. Többnyire ugyan
nem borította víz, de mindenütt befedte a vízpárával dúsan
telített levegő, és ez a víz és levegő közötti közbenső elem volt
az, amiben az ember élt. Csak később lett lehetősége arra, hogy
áttetsző levegőt lélegezzen be, és szilárd földön álljon. Ez nem
is olyan régen kezdődött. Ha végigtekintünk a Föld-fejlődésen,
ezt képletesen így fejezzük ld: az egyik oldalon föld, a másikon
víz. Ilyen volt a korai szakasz. És a fejlődés felezőpontjáig a
vízből áradt az egyik erő, a földből a másik. A negyedik perió­
dus közepén egyrészt Mars-erőkről beszélhetünk, tehát olyan
erőkről, amelyeket a víz ad, másrészt a későbbiekben Merkúr­
erőkről, amelyek hatására már a szilárd földre támaszkodhat az
ember. Ezek szerint valóságos az alapja annak az elképzelésnek,
hogy az ember két oszlopra támaszkodik földi küldetésének
útján. Ennek a két oszlopnak láttuk a képét a teremben a
müncheni kongresszus idején. Ez a két oszlop ábrázolja a Föld
missziójának két részét, az ember régi időkből kapott két örök­
ségét. És fölöttük jelképesen megjelenik az, amit magának a
Földnek kell megteremtenie: a szeretet, amint a két oszlopra tá­
maszkodva dicsőségesen megmutatkozik.
Az Apokalipszis írója mindezt úgy ábrázolja, ahogyan a
szellemi régiókba felemelkedő ember fogja látni. Amit a ne­
gyedik pecséten látunk, az azt jeleníti meg, ami már túl van a
Földön, amivel akkor találkozunk, ha a földi szubsztancia már
szellemivé oldotta matériáját. Természetesen itt a képet fordítva
látjuk, hiszen jövőbeli dolgot ábrázol. Megjelenik a két erő,
amelyet a Föld örökül kapott a bölcsesség és erő kozmoszától,
és megjelenik mindaz, ami hirdeti a Föld küldetésének betel-
jesedését: megmutatkozik a szeretet ereje, az emberformálta
erő. És az egész mintha a jövőbeli ember képét mutatná: a jövő
embere, a régmúlt erőire támaszkodva és az új erőtől áthatva
lép elénk a képen. A szeretet üzenetét, a könyvet tartja a
kezében, azt a könyvet, amely nemcsak kívülről hat, hanem
amelyet magunkhoz is kell vennünk. Ezt látjuk az előttünk

755
feltáruló hatalmas képen. „És láttam, hogy egy másik erős
angyal leszáll a szellemi szférákból - vagyis egy olyan lény, aki
az ábrázolás szerint a mai ember fölött áll - felhőbe volt
öltözve, az arca olyan volt, mint a Nap, a lába pedig, mint a tű­
zoszlop". Ez az a két erő, amiről beszéltünk, a Föld öröksége.
„Kezében nyitott könyvecske volt, jobb lábát rátette a tengerre,
a balt pedig a földre". János így szólt az angyalhoz: „Add
nekem a könyvet. Az pedig így szólt hozzám: vedd át, és edd
meg, keserűvé teszi a gyomrodat, de a szádban édes lesz, mint a
méz. Átvettem a könyvet az angyal kezéből, és megettem: a
számban olyan édes volt, mint a méz".
Itt arról van szó, mit érez a látó, amikor tekintetét arra a
pontra irányítja, ahol a Földből, a fizikai-anyagi rész asztrális
szellemi valósággá alakul át, ahol a Föld befejezi küldetését. És
amikor a látó mindezt meglátja, a maga valóságában ismeri
meg mindazt, ami összefügg a szeretet küldetésével. Megismeri
a negyedik kultúrkorszaktól ható nagy impulzust, és megtanulja
már a mostani életében, ahogyan az Apokalipszis írója is meg­
tanulta, mi az üdvösség, mi vár üdvösségként az emberiségre.
És ezt éppen egy mai testben kell megtanulnia, mert egy akár­
milyen hatalmas lény is, ha együtt akar élni az emberekkel,
ehhez hús-vér alakban kell megjelennie. És bizonyos
vonatkozásban a mai test csak azért kínálhat lehetőséget a
felemelkedésre, mert lehetőséget kínál a szenvedésre is. így
tehát amíg a látó lelke, mint azt az Apokalipszis írója ábrázolja,
felemelkedhet a szellemi régiókba, befogadhatja a szeretet
evangéliumát, és megízlelheti az üdvösség édességét, addig
teste mégis csak egy mai emberi test, és ezért azt is tudnunk
kell, hogy a szellemi felemelkedés sok vonatkozásban az üd­
vösség ellentétének érzését idézi elő egy mai testben. Ezt az
érzést János a következő szavakkal fejezi ld: a könyvecske olyan
édes volt a szájában, mint a méz, de amikor lenyelte, gyomra
keserű lett tőle. Ez azonban még nem olyan fájdalmas, mint
„testben keresztre feszítve" lenni. Minél magasabbra emelkedik

156
a szellem, annál fájdalmasabb lesz testben laknia. Es szenvedé­
seit végül a következő szavak jellemezhetik: „testben keresztre
feszítve lenni."
Ezzel a végére értünk vázlatszerű fejtegetéseinknek arról,
hogyan folytatódik a Föld-fejlődés, és mi vár az emberre annak
hátralevő részében. Eljutottunk ahhoz a ponthoz, ahol az em­
ber átalakul, ahol asztrális alakká válik, ahol a Föld megszűnik,
mint fizikai Föld, és a legjobb alktóelemei feloldódnak a szelle­
mi valóságban, és ahol az isteni harag a szakadékba taszítja a
visszamaradt és elkülönített részt. És mint látni fogjuk, még itt
sem érjük el a legvégső pontot, ahonnan többé már nincs
menekvés, habár a legfélelmetesebb kép tárul elénk: megjelenik
a szakadékban, és uralomra tör a hétfejű és tízszarvű meg két­
szarvú vadállat.

157
 KILENCEDIK ELŐADÁS

Tegnap addig jutottunk el az ember fejlődésének az ábrá­

zolásában, hogy a hét trombita megszólalásával jelképezett kor­
szak végén a Föld a rajta lévő összes lénnyel együtt egy új ál­
lapotba megy át: minden, aminek az állapota fizikai volt,
szellemivé változik, mégpedig legelőször asztrálissá.
Megszületik egy asztrális Föld, és ennek az asztrális Földnek
lesznek lakói mindazok, akik erre érettnek bizonyulnak, vagyis
önmagukban le tudják győzni a matériát, és a szellemi valósá­
got szolgálják vele. Mindazok viszont, akik képtelenek
szellemivé változtatni a testi, materiális létet, és ragaszkodnak
hozzá, azok elkülönülnek, és valamiféle mellék-Földet alkotnak.
Az új égitest megfigyelése rendkívül tanulságos mindazok
számára, akik meg akarják ismerni a jövőbeli emberiség sorsát.
Először azonban azt kellene tisztáznunk, hogy amikor a Föld
asztrális égitestté alakul, mi történik azokkal az emberekkel,
akik elérték az érettség fokát a Krisztus-impulzus befogadására,
és ez elevenné, tevékennyé vált bennük. Mivé válhatnak ezek az
emberek - ez a kérdés foglalkoztat most bennünket.
A legjobban úgy értjük meg, hogy mivé lehet az ember, ha
türelmesen ismét felidézzük, miből lett, és a jövőbeli fejlődés­
nek milyen lehetőségei rejtőznek benne. Ha a mai embert néz­
zük, négytagú lénynek látjuk. A legelső, amit az emberből felis­
merünk, az úgynevezett fizikai test. A szemmel látható és kézzel
fogható test révén az ember a mai ásványvilághoz tartozó
összes teremtménynek a rokona. Ez az emberi lény legalsó tag­
ja, amely a halál után holttestként egyedül marad vissza.
Minden pillanatban ez volna a sorsa, tehát, mint ahogy a
holttest, részeire bomlana, ha nem hatná át az, amit éter- vagy
élettestnek nevezünk. Etertestével az ember már nem hozható
rokonságba az ásványvilág teremtményeivel, viszont annál

158
inkább a növényvilág lényeivel. Az ember éterteste élet és halál
közt szakadatlanul azért küzd, hogy összetartsa a fizikai test
széthullani akaró részeit. Mert tulajdonképpen mi az ember
fizikai teste? Ugyanaz, mint amivé nem sokkal azután lesz,
hogy a halál szétdúlta formáit: hamu. Néhány maroknyi hamu
lesz, ami csak művileg rendeződött egybe az élettestben, és en­
nek a művi rendezettségnek a hatása az a kép, amelyet a külső
megfigyelés tapasztal. A második tag tehát az éter- vagy élettest.
A harmadik az úgynevezett asztráltest, amivel az ember az állat­
tal rokon. Ez hordozza az ösztönöket, a szenvedélyeket, a vá­
gyakat, az összes gondolatot és képzetet, vagyis mindazt, amit
általában az ember lelkiségének szoktunk nevezni. Végül pedig
lényének negyedik tagja teszi az embert a teremtés koronájává,
általa emelkedik ld a Földön lakó összes lény közül, és
kiváltképpen ez teszi képessé arra, hogy énként, mint a földi
létezés individuális és öntudatos lénye fejlődjön.
A jövőben úgy folytatja majd fejlődését az ember, hogy énjén
keresztül lassanként megműveli és átdolgozza az alsóbb, az én
alatti részeket, és végül az ént a többi rész urává teszi. Ha az én
átdolgozza, tulajdonává teszi az asztráltestet, hogy abban már
nem marad tudattalan és ellenőrizhetetlen indulat, ösztön,
szenvedély, akkor azt fejlesztette ld, amit szelleménnek vagy
manasznak nevezünk. Ez tulajdonképpen ugyanaz, mint az
asztráltest, az emberi lény harmadik tagja, hiszen éppen az
asztráltest átalakításából keletkezett. Ha az én átalakítja az
étertestet is, akkor buddhi, vagy életszellem jön létre, és ha
majd a nagyon távoli jövőben a fizikai test is átalakul, az is
szellemivé válik az én munkája következtében - és ez a munka
lesz a legnehezebb, hiszen a fizikai test mindennél sűrűbb -,
akkor a fizikai test az emberi lény legfelső tagjává fejlődik, at-
mává vagy szellememberré.

159
 így hát az ember héttagúságát a következőképpen képzel­
hetjük el: fizikai test, éter- vagy élettest, asztráltest, én, és
ezekhez járul az, amit az ember a jövőben fejleszt ki: szellemén
vagy manasz, életszellem vagy buddhi és szellemember vagy
atma. Ilyen a héttagú ember. A felső tagokat azonban majd csak
a távoli jövőben fejleszti ki. A Földön még nem lehet osztály­
része, még nem lehet elérhető cél, hogy a felső szellemi részek
mindegyikét kialakítsa.
De ha így szemléljük a héttagú embert, akkor a mai valóság­
ban még nem értettük meg igazán. Természetesen helyes, ha er­
ről a hét tagról beszélünk, amikor általában és vázlatosan ábrá­
zoljuk az embert, de ha a mai valóságában akarjuk megérteni,
akkor pontosabban kell fogalmaznunk.
Emlékezzünk arra, hogy a fizikai test a Szaturnuszon fej­
lődött ld, az étertest a Napon, az asztráltest a Holdon, és az én­
nek itt a Földön kell kifejlődnie, sőt bizonyos mértékig már ki
is fejlődött. Most azonban alaposabban kell szemügyre vennünk
az ember földi fejlődését. Tekintsünk arra, amit szelleménnek,
átalakított asztráltestnek nevezünk, sok ember csak a Föld-fej­
lődés végén lesz képes arra, hogy asztráltestén belül, szellemén­
jén belül tökéletes tudatossággal hasson és alkosson. Már a
Föld-fejlődés folyamán szükség volt azonban valamilyen

160
előkészületre, ami lehetővé tette az ember számára, hogy három
alsó tagján, mondhatnánk, félig tudatosan, félig tudattalanul
munkálkodjon.
Ez a félig tudatos, félig tudattalan munka már a lemúriai
időkben megkezdődött, amiről annak idején már beszéltünk.
Akkor kezdett el dolgozni az én, egészen tompa tudattal, még­
pedig legelőször az asztráltesten. Ha tehát figyelemmel
követjük a Föld-fejlődést a lemúriai időktől egészen az első at-
lantiszi korszakig, azt látjuk, hogy kezdetben félig tudatosan,
homályos tudattal dolgozott az én az asztráltesten. Ami leg­
először származott az asztráltest átalakításából, azt nevezzük
érzőiéleknek. Az atlantiszi időkben, amikor sűrű vízpára
telítette a levegőt, az én tompa tudattal az étertesten dolgozott,
és kialakította azt, amit értelmi vagy kedélyléleknek nevezünk.
És amikor a mai Írországhoz közeli helyről szétáradt a nagy im­
pulzus, útnak indítva a népeket nyugatról keletre, hogy a nagy
adantiszi áradás után létrejöhessen a mi új kultúránk, vagyis az
atlantiszi időszak utolsó harmadának a kezdetén, az én tudatta­
lanul a fizikai testen kezdett el dolgozni. így keletkezett az, amit
tudati léleknek nevezünk, ez volt az alapja egy többé-kevésbé
öntudatos én kialakulásának.
Az én a csoportlelkiségből született meg, de csak Krisztus
Jézus megjelenésekor kapta meg a teljes individualitás nagy im­
pulzusát. Tulajdonképpen csak ekkor lett képes az ember arra,
ami már az asztráltest többé-kevésbé tudatos megmunkálásának
nevezhető. Valójában, csak amikor a kereszténység beleivódott a
Földbe, akkor kezdtünk el tudatosan dolgozni az asztrál-
testünkön. Ha tehát a mai emberről beszélünk, ezt kell monda­
nunk: az ember kifejlesztette fizikai testét, étertestét asztrál-
testét, aztán az érzőlelket, ami régebben az asztráltest homályos
tudattal való átalakításából keletkezett, majd az értelmi lelket az
atlantiszi ősidőkben homályos tudattal átalakított étertestből,
végül pedig a tudati lelket, az atlantiszi időszak végén, a fizikai
test homályos tudattal való megmunkálásával. így tehát az em-

161
ber már addig jutott a fejlődésben, hogy lassanként megkezd­
hette a manasz kifejlesztését, ahogy ez a mai emberen is már
megfigyelhető.
Ma mindenütt látható az emberben a manasz kezdeménye, az
egyiknek több van belőle, a másiknak kevesebb. Némelyeknek
még sok megtestesülésen kell kereszülmenniük, míg bennük
olyannyira kifejlődik a manasz, hogy tudatossá válik számukra,
milyen munkát kell végezniük a saját lényükön belül. De ha a
Föld célhoz érkezik, és megszólal a hetedik trombita, akkor a
következő történik: ami mint fizikai test van jelen, az
feloldódik, mint meleg vízben a só. Az emberi manasz fej­
lettsége addig már olyan fokot ér el, hogy az ember bízvást
mondhatja Pállal: nem én cselekszem, hanem Krisztus cselek­
szik bennem. így él majd az ember. Ami lényében, mint
fizikaiság van jelen, mindazt oldódni hagyja, az éterien nemes
részt pedig egy olyan lénnyé formálja, amely tovább tud élni az
asztrálissá vált Földön. Tehát új lény gyanánt folytatja életét a
szellemivé vált Földön.
A nagy fordulatot, amikor megújul az élet a szellemivé vált
Földön, csodálatosan fejezi ki a Biblia: amit az ember földi élete
folyamán alkot fizikai testében, olyan, mint az elvetett mag, és
termést akkor hoz, amikor a Föld szellemivé válik. Pálnak a kor-
intusiakhoz írt első levelében (15,37) a következőket olvassuk:
„És amikor vetsz, nem a leendő növényt veted el, hanem a
puszta magot, például a búzáét vagy másét. Isten pedig alakot
ad annak, amint akarja, mégpedig minden egyes magnak saját
alakot". Vagyis a lelkiséget, az individualitást kifejező testet. „És
vannak égi testek és földi testek, de más az égiek fényessége, és
más a földieké". A földi testek feloldódnak majd, a mennyeiek
pedig megjelenítik fényességükkel azt, ami a lélekben van.
„Romlandó testet vetnek el, és romolhatatlan test támad fel".
Mert a romolhatadan test fog majd feltámadni. „Érzéki testet
vetnek el, és szellemi test támad fel." Pál szellemi testnek nevezi
az éter- vagy élettestet, amely a fizikai test feloldódása után az

162
asztrális Földön él tovább. Pál úgy látja, hogy a romolhatatlan,
szellemi test - ahogy ő nevezi - így fog tovább élni.
Most pedig tekintsünk arra, amit az ember teremt meg, mint
a Krisztus-befogadás képességének a kifejeződését. Ugyanarról
van szó, mint ami Pál szellemi tekintete előtt lebegett, és amit
„utolsó Ádám"-nak nevez, szembeállítva az „első Ádám"-mal,
vagyis az első emberrel, aki először jelent meg a Földön
fizikailag látható testben. A lemúriai időkben, a lemúriai kor­
szak határán már sokféle állat élt lenn a földön, de az embert
még nem láthattuk volna fizikai szemmel: akkor még éteri ál­
lapotban volt. Aztán megsűrűsödött, ásványi anyagokat vett fel,
és megjelent első alakjában. Ahogy a víz jéggé sűrűsödik, úgy
alakult ki a fizikai ember. A fizikai fejlődés egészen addig foly­
tatódik, amíg fél nem oldódhat mindaz, ami földi, amíg el nem
enyészik a földi valóság. Ezért az az ember, akinek már csak
éterteste lesz, mint „utolsó Ádám" fog megjelenni. Az „első
Ádám" jellemzője az a képesség volt, hogy fizikai testben élt, és
fizikai érzékszervein keresztül magába fogadta a Földet. Az
utolsó Ádámnak szellemi teste lesz, és alkatát a Krisztus-befo­
gadás belső képessége jellemzi. Ezért Pál Krisztust is „utolsó
Ádám"-nak nevezi. így zárul a kör, az emberi fejlődés köre.
Előbb azt tekintettük át, hogyan szállt az ember a Földre, majd
az világosodott meg szellemi tekintetünk előtt, hogy egyszer
majd mivé válik az ember.
Hogy megérthessük a következőket, kicsit még mélyebbre
kell tekintenünk az emberréválás misztériumában. Aki vissza­
tekint az időben, és már akkor megfigyelheti az embert, amikor
az még nem öltött fizikai testet, tehát még nem volt látható a
fizikai szem számára, hiszen éppen csak megkezdte
aláereszkedését az éteri létből, hogy előbb levegőszerű-vízszerű,
később porcos vázú képződménnyé váljék, aki ilyen messzire
tud visszanézni az időben, megláthatja azt is, hogy az egész
Föld mennyire más volt. Az ember aláereszkedését megelőző
időben tulajdonképpen még nem létezett ásványvilág. A Föld

163
éppen a Hold örökébe lépett. A legalsó szint, mondhatnánk, a
növényvilágé volt, egy igen képlékeny Földön. A folyékony és a
légnemű anyagok megoszlása is egészen más volt. Aki a Földet
abban az állapotban látná, amely időben megelőzte az ember
aláereszkedését az atmoszférikus környezetből a szilárd talajra,
az nem tekintené többé absztrakt alakzatnak, aminek másokkal
együtt a mai geológia is minősíti, hanem sokkal inkább eleven
organizmusnak. A Földet sokféle áramlat hálózta be. Jobban
hasonlított élőlényre, mint ma. És az ember, aki főképpen
szellemi-éteri lény volt, e réges-régi korban nem úgy született,
mint ma, hanem hogy ezzel a kifjezéssel éljünk, a Földanya
szülte meg őt. A Földanya szülte az embert, ezt a szellemi-éteri
lényt. És milelött az ember elkülönült, megszületett volna,
valóságosan egy volt a Földdel. Képzeljünk el egy lágy közegü
testet, amelyben itt-ott keményedések jönnek létre: így alkothatunk
képet, hogyan született meg az ember az Anyaföldből. És születése
után is sokféle kapcsolat kötötte a Földhöz.
Az ember élete tehát egészen más volt. Ma például a vér a
test belsejében kering, és a vérkeringésnek nincs folytatása a test
határain kívül. Régen azonban volt folytatása - persze ter­
mészeti erők formájában - mindenütt a földi környezetben. Ha
vázlatos képet szeretnénk alkotni az akkori állapotokról, ezt kel­
lene mondanunk: a fizikai szemnek láthatatlanul, de a tisztán­
látó tekintetnek jól láthatóan keledcezett a Földben egy-egy pont,
amely kiemelkedett, majd különvált a közvetien környezettől, de
a benne működő erőket továbbra is rengeteg szál kötötte össze a
Földdel. A fizikai ember számára ez volt a kezdet.

164
 Ebben az időben az embert sok szál kötötte a Földhöz. Mint
említettük, jelentős és komoly misztériumot érintünk. Ennek a
misztériumnak az utolsó nyomait őrzi, hogy az embert, amikor
a világra jön, a köldökzsinór még összeköti az anya szervezeté­
vel. A Földanya és az ember egykori kapcsolatának utolsó
maradéka az, ahogyan ma a gyermeket az anya szervezetéhez
köti a köldökzsinór. És ahogyan ma az ember embertől születik,
tehát az ember fia, régen ugyanúgy született a Földtől, tehát a
Föld fia volt. Ekkor még eleven lény volt a Föld. És az ember
annak kövedceztében lett önálló, hogy a köldökzsinórt, amely
összekötötte az egész Földdel, elmetszették. így lett olyan lény,
aki hozzá hasonlóktól születik.
Tudnunk kell, hogy a véredények, amelyek behálózzák a
testünket, tulajdonképpen azoknak az áramlatoknak a formáját
őrzik, amelyek az ősrégi múltban át- meg átszőtték az egész
Földet. Ugyanez vonatkozik az idegpályákra is. Mindannak,
ami most, mint idegpálya van bennünk, régen folytatása volt az
anyaföldben. Az idegrendszerünk, mintha kimetszett rész volna
egy nagy egészből, amely valaha az egész Földet behálózta.
Elmondhatjuk ugyanezt az emberi lény többi tagjáról is. Amit
ma körülhatárol az ember bőre, az egykor a Föld szerves része
volt. A földből alakult ki az ember, a földből született. Mielőtt
emberfia lett volna, a föld fia volt. Az „Ádám" szó jelentése tu­
lajdonképpen az, hogy a föld fia. Minden régi név nagy titkot
rejt. Ha tudatosul bennünk mindaz, amit most elmondtunk,
megértjük, hogy a Föld, mielőtt megjelent volna rajta a látható
ember, a láthatatlan ember erőit már magában hordozta. A
Föld a szülőanyja az emberi nemnek. Amilyen nehéz elképzelni,
hogy a mai köves talajból valaha is ember születhet, éppen
olyan nehéz elképzelni azt is, hogy akkor született volna,
amikor még nem volt élőlény a Föld. Mindaz, amiről most
kevés szóval megemlékeztünk, a lemúriai időben történt.
Ha valaki ezek után megkérdezné: hát nem volt végtelenül
fontos a Föld az ember számára? - akkor így kell válaszolnunk:

165
de igen, végtelenül fontos volt, mert őskezdeményeiben min­
den jelen volt már benne, amit később felvett lényébe az ember.
Valahol már jelen volt a szív előképe, valahol másutt az agyé,
minden idegszálnak megvolt az előzménye a földben. De ahogy
a mi belső szervezetünket a föld készítette elő, ugyanúgy hor­
dozzuk majd új testiségünkben - amelyet addig kell kialakíta­
nunk, amíg céljához nem ér a Föld - egy jövőbeli bolygónak, a
Föld egy új megtestesülésének az alakját. Ha az ember a lelkén
dolgozik, munkája eredményeképpen teste mindinkább hasonlí­
tani fog a lelkéhez. Amikor a Föld eléri útjának, küldetésének a
végét, az emberi test olyan alakot ölt, hogy külső képe lesz a
léleknek, amely magába fogadta Krisztust. Az ilyen embernek
megújul az élete, és a benne felgyűlt erőket a Föld következő
megtestesülésébe plántálja. A Jupiter olyan lesz, amilyenné az
ember alakítja, hiszen emberi testek fogják alkotni. A Jupiter
abból nyeri első formáját, amivé az ember önmagát alakítja.
Képzeljük el, hogy az emberek által megformált összes test
egyetlen égitestté egyesül: ez lesz a Jupiter. Már most a
lelkünkben van mindanak kezdeménye, ami kialakítja a Jupiter
formáját, és ami majd benne, mint erő működik. És a
Jupiterből fognak megszületni a Jupiter-lények. Az ember már
most is a Jupiter-testek megszületését készíti elő.
Mit kell tennie az embernek, hogy méltó formát adjon a Föld
jövőbeli megtestesülésének? Arra kell törekednie, hogy a jelen­
leg tudatosan elvégezhető munka Krisztushoz illő módon
történjék, és ezáltal az étertest, amely magán fogja viselni e
munka képét, méltó módon újítsa meg az életét a szellemivé
vált Földön. Ennek a testnek minden része olyan lesz, amilyen­
né az ember teszi. Amit az ember a fizikai testéből alkot, azt
viszi majd át a szellemi Földre, hogy ott tovább formálódjék, és
alapul szolgáljon a későbbi fejlődéshez. Ahogy a mi mostani
lelkünk a Holdtól örökölt jelenlegi testünkben fejlődik, a jövő­
beli lelkünk egy olyan testben fejlődik majd, amilyent mi ma­
gunk készítünk. Ezért a lelket és az ént felöltöztető, beburkoló

166
testet, az én lakásául szolgáló testet a bensőnkben rejtőző énség
templomának, az emberben élő istenség templomának, az Isten
templomának mondhatjuk. Amikor tehát a testünket alkotjuk,
egy jövőbeli templomot, vagyis a Föld új megtestesülését
építjük. Ha megfelelően dolgozunk a testünkön, megfelelő
mértékkel építjük a Jupitert.
Hiszen mi más jelenhetne meg, amikor a Föld eléri célját? A
léleknek mérővesszővel mért temploma. A beavatott felé ezért
hangzik a felszólítás, hogy mérje meg az ember által alkotott
templomot. Akkor mutatkozik meg, helyesen cselekedett-e a
lélek, ha megmérik az Isten templomát. „Ekkor mérővesszőt
adtak a kezembe, amely bírói pálcához volt hasonló, és ezek a
szavak hangzottak fel: kelj fel, és mérd meg az Isten templomát,
az oltárt és a benne imádkozókat, de a templom külső oldalát
hagyd ki". Más szavakkal: semmi sem tartozik a templomhoz,
ami csak az előkészületet szolgálta. Az embernek fizikai és
étertestet kellett kapnia, hogy dolgozhasson bennük. A fizikai
test és az étertest előcsarnok, a templom külső oldala, nem lesz
szükség rájuk, nem méretnek meg. De amit egyedül alkotott az
ember, az megmarad. Az lesz a templom, és benne laknak majd
a Jupiter-lét időszakának új lényei.
Egy szellemivé vált Földön fogunk tehát élni. Látjuk, hogy
már kirajzolódnak a Jupiter-korszak előképei. Láthatjuk az
előképekben, hogyan takarítja be a termést az emberiség a földi
lét végén. És azt is pontosan kell tudnunk, hogy a Föld szellemi
állapotának idején, a fejlődésnek egy magasabb fokán, újra
megjelenik minden, ami régebben volt. Először is megjelennek
a szellemi áramlatok irányítói, mert szellemi áramlatokból lett
és ezeken nyugszik a Föld. A nagy áramlatok hordozói élő alak­
ban jelennek meg. A keresztény hagyomány szerint Illés és
Mózes személyesen képviseli mindazt, amit tegnap a két oszlop
jelképében láttunk. A keresztény ezoterika szerint Illés és Mózes
közvetíti a két oszlop tanításait. Illés hozott hírt és tanítást az
erő oszlopáról, Mózes pedig a bölcsesség oszlopáról. „Mózes"

167
azt jelenti: bölcsesség, igazság, „Illés" pedig - ezt nagyon nehéz
lefordítani - nagyjából ezt: útmutató erő, buzdító erő.
Mindkettőjüket meglátjuk a szellemivé vált Földön, mégpedig
azon a fejlődési fokon, amelyre később léptek. Ahogy a
keresztény hagyomány Illés és Mózes között látja a megdicsőült
Krisztust, úgy látjuk meg mi is a Föld-fejlődés végén, hogy
megjelenik a Nap, a szeretet szellemi Napja, a szeretet földi
missziójának a kiteljesedése, és a Nap-Marsra és a Hold-
Merkúrra, vagyis Illésre és Mózesre támaszkodik. Láttuk tegnap
a két oszlopot, ahogyan a beavatott látja őket: az erő és a böl­
csesség jelképeit, fölöttük pedig a szeretet Napját. így képet
alkothatunk a Föld-fejlődés további szakaszáról. És élő voltában,
személyes voltában úgy jelenik meg az első oszlop, mint Illés, a
második pedig, mint Mózes, és amit fölöttük látunk, az a tulaj­
donképpeni Krisztus-princípium.
Ha kissé elfordítjuk a tekintetünket a Földtől, és mindattól,
ami rajta van, és a Földnek az égi térrel való kapcsolatát nézzük,
akkor abban az időben, amiről éppen most beszélünk, egy na­
gyon fontos dologhoz érkezünk. A Föld és a Nap egyetlen test
volt. A Föld a Napból fejlődött ki, belőle pedig később a Hold.
Elmondtuk, hogy ennek a fejlődés helyes módja végett kellett
megtörténnie. Most azonban, hogy az ember már túljutott egy
fejlődési szinten, és szellemivé változott, megérett arra is, hogy
újra egyesüljön a Napon élő erőkapcsolatokkal. Megérett arra,
hogy a Nap irama szerint fejlődjön tovább. Megtörténik a nagy
világesemény: a Föld újra egyesül a Nappal. Mialatt végbemegy
mindaz, amiről korábban beszéltünk, egyesül a Nap és a Föld.
Elmondtuk, hogyan és milyen messzire hat a Krisztus-esemény
És most a Föld megérett arra, hogy újra egyesüljön a Nappal.
És amire azért volt szükség, hogy a fejlődés irama ne legyen túl­
ságosan gyors, vagyis a Holdra - ezt elhagyja, és többé már
nem használja az ember. Legyőzi a Hold erőit. Az ember a
Nappal egyesül, benne él a szellemivé alakult Földben, és
ugyanakkor kötelékek fűzik a Nap-erőkhöz is, és mindezzel túl-

168
lép a Holdon. Ennek az ábrázolását látjuk az ötödik pecsétivép
jelképes alakjában: egy asszony a Napba öltözve, és lába alatt a
Hold. Tehát addig az időpontig jutottunk, ahol az ember már
szellemivé vált, és magát újra összeköti a Nap-erőkkel, mint­
hogy a Föld és a Nap egyeden test, és a Hold-erők legyőzhetők.
(Lásd az V képet)
Most pedig emlékezzünk vissza arra, hogy a lények közül
csak az előrehaladottabbak, a Krisztus princípiumát magukban
viselők tarthatnak lépést a fejlődéssel. Ok eddig jutnak, azok vi­
szont, akik megkeményedtek a matériában, kihullanak, és
merevebb, testi, hús-vér anyagból alkotnak valamilyen mellék­
bolygószerűséget. Emlékezzünk arra is, milyennek látta a
tisztánlátó tekintet - asztárlis látással - az embert, mielőtt a
Földre szállt volna, mint fizikai lény, emlékezzünk arra is, hogy
részletesen szóltunk a csopordelkek négy típusáról, és hogy az
ember ennek megfelelően az oroszlán a sas, az ökör és az ember
alakjában jelent meg. A csoportlelkeknek ezzel a négy tipusával
találkoztunk, mielőtt az ember aláereszkedett volna a fizikai
valóságba, és individuális alakot öltött volna. A négy tipus, a
négy alak, amelyet az ember azelőtt viselt, hogy fizikai testet
öltött volna, a mai fizikai embertestben már nem látszik, a lélek
hatalmába kerültek. A négyféleség, mint valami gumi tölti ki a
mai emberi formát. Ha azonban az ember nem tartja
hatalmában önmagát, ha elhallgat a lelke, vagy azért, mert
elaludt, vagy azért, mert másképpen került többé-kevésbé öntu­
datlan állapotba, akkor még ma is megjelennek rajta az egyik
vagy másik állattipusra jellemző jegyek. De az ember végül is
azért, mert alászállt a fizikai síkra, legyőzte azt az állattipust,
amelyikhez tartozott. Mikor kapta meg az ember azt a
képességet, hogy legyőzze az állattipust az asztrális világban?
Emlékezzünk vissza, hogy az atlantiszi fejlődésnek is hét
időszaka volt. A hét időszakot két részre oszthatjuk, az első
részt az első négy, a másodikat a három utolsó időszak alkotja.
Négy időszakon keresztül minden ember teljesen hozzászokott

169
a csoportlelkek valamelyikéhez. Az ötödik időszakban aztán
hatni kezdett az én-lélekre irányuló első impulzus. Az atlantiszi
fejlődés első négy szintjén a csoportlélek részeként jelenik meg
az ember, és az első négy atlantiszi faj is egy-egy állattipusnak a
megfelelője: az oroszlánnak, a sasnak, a bikának illetve az em­
bernek. Mindez aztán feloldódik az emberben az ötödik időszak
folyamán, eltűnnek a típusok, eltűnik a négy alak.
Tudjuk, hogy a jelenkor embere magába fogadja a Krisztus­
princípiumot, és ezáltal mindinkább legyőzi magában az állati
jegyeket. Ha azonban nem hatja át a Krisztus-princípium,
akkor nem győzheti le az állatiságot. A négy tipikus faj, az
oroszláné, a sasé, a bikáé és az emberé megmaradt, továbbra is
létezik, és újra alakot ölt, mihelyt lehetőség adódik. Hozzájuk
társul további három alak, amely az atlantiszi fejlődés három
utolsó fajától származik, abból az időből, amikor az ember már
igazi emberré kezett válni. Ez a három alak is létező marad, ha
az ember nem dolgozik a lelkével, hogy kiirtsa magából az ál­
latiságot. Milyen alakban jelenik meg az ember a szellemivé
alakult Földön, ha a mostani időben nem fogadja magába a
Krisztus-princípiumot? Materiális alakban fog megjelenni, és
újra felölti azokat a formákat, amelyekből kialakult. Négyféle ál­
lati alakot viselt, aztán még további hármat. Ami legyőzhette
volna benne az állatiságot, kihasználatlanul maradt. Ezért újra
előtör az állatiság, mégpedig hét alakban. Ahogy az Adantiszon
négy fejet viselt az állat-ember, hasonlóképpen jelenik meg az
átalakult Földön, az asztrálissá vált Földön hét tipikus fej. És
megismétlődik a színjáték, ami réges-régen játszódott le. Már
létezett kezdeményeiben a szellemi ember, de még nem tudta
kialakítani individuális alakját. Négy állatfejet alaldtott ki. Az
akkori idők emberkezdeményét asszonynak is szokták ábrázol­
ni, aki megszüli az embert. De a jövendőbeli ember is ábrázol­
ható asszonynak, aki szellemi embert szül. Aid pedig megmarad
húsban-vérben, annak az alakja a mellékbolygón a hétfejű állat
lesz. Négy fej jellemezte az embert, mielőtt lehetőséget kapott

170
volna, hogy legyőzze az állatiságot. Akik nem győzik le, hanem
megmaradnak az állatiságban, közös jegyekkel jelennek meg,
mégpedig a hétfejű állat alakjában.
A jövőben tehát, miután a Föld egyesül a Nappal, teljes
valóságában látható lesz fent a szellemi Föld, lent pedig az, ami
nem fogadta magába a szellemi princípiumot. És újra előtűn­
nek az állatfejek, csakhogy nem úgy, mint annak idején, mert
azóta eljárt felettük az idő. A négy alak most már ellenlábas: ko­
rábban az előkészület időszakában volt meg az igazi helyük és
szerepük. Látjuk, hogy annak idején a fizikai tengerből, most az
asztrális tengerből emelkedik ki - mert már a Nap is asztrális ál­
lapotú lett - a hétfejű szörnyeteg, a hétfejű állat. Mindazt, amit
az emberben az étertest hordoz, mint képességet - kérem, hogy
figyeljenek erre - a misztériumok nyelvén, az Apokalipszis írója
által is használt nyelven „fejnek", vagy főnek nevezzük, ha ugya­
nis tisztánlátó tekintettel szemléljük, tipikus fejforma benyo­
mását kelti, mint amilyen például az oroszlánfej. Ebben működ­
nek az életerők. Ha figyelemmel kísérjük az atlantiszi fejlődést,
az étertestet még a fejen kívül láthatjuk. Mindazt, amit az em­
berben az étertest hordoz, mint kezdeményt, az apokaliptikus
misztériumok nyelvén „fej"-nek nevezik. A név arra utal, hogy a
tisztánlátó tekintet előtt ez kiváltképpen, mint fej jelenik meg.
Amit viszont fizikailag működtet az emberben az étertest
valamelyik része, azt „szarv"-nak nevezzük. A „szarv" mindig
valami nagyon titkos dolgot jelöl a misztériumok nyelvén. Ami
például az emberben fizikailag működött, hogy az ember
végighaladjon az atlantiszi időkben azon a fajon, amelyben a
csoportiélek az oroszlán képében volt jelen, az is „szarv". Ál­
talában szarvnak nevezhető minden fizikai dolog, ami
valamiképpen az étertest egy részétől származik. Szarv például
egy olyan szerv, amely külső fizikai kifejeződése valaminek, ami
éteri jellegű.
Szeretnék konkrétumokról beszélni. Az ember valamennyi
fizikai szerve tulajdonképpen megsűrűsödött éterszerv, hiszen

171
az étertest megkeményedéséből keletkezett. Nézzük az emberi
szívet: ez ma fizikai szerv, de egy éterszerv megkeményedéséből
származik. A mai emberi szív kezdeménye akkor alakult ki,
amikor az ember végighaladt az oroszlánnal jelölt csopordel-
kiségen. A szív tehát szarv az oroszlán fején. Amikor az étertest
már olyan fejlett volt, hogy az ember megjelenhetett az orosz­
lánfej jelképét viselő csoportlélekkel, akkor jött létre az első
kezdeménye annak, amiből később a fizikai szív lett. A mai em­
berek fizikai szíve az oroszlán-emberekben kialakult kezdemény­
ből származik. Az étertest fejlődését visszavezethetjük olyan
mozzanatokra, hogy egy fej másféle fejjé alakult, vagy hogy egy
új fej társult a többihez. Hasonlóképpen foghatjuk fel az ember
fizikai testének fejlődését úgy, hogy új meg új szerv illeszkedett a
többihez. Valóban „fejek" alkotják az emberi étertestet, és
valóban „szarvak" az ember fizikai testét. Ezt mondhatjuk a misz­
tériumok nyelvén. Az étertestből alakult ki az összes emberi szerv,
ezek tehát voltaképpen mind „szarvak".
És most mindazt, amiről hallottunk, jól át kell gondolnunk,
hiszen itt csupa olyasmiről van szó, amiről maga az
Apokalipszis írója is így szól: itt bölcsesség van. Hogy milyen
bölcsesség van abban, amit János a hétfejű és tíz szarvat viselő
állat képébe rejtett, azt akkor fogjuk megérteni, ha alaposan
végiggondoljuk, mit jelent a „szarv" a „fej" vonatkozásában a
misztériumok nyelvén. Látni fogjuk, hogy azok a lények, akik
megakadnak a fejlődésben, és megtartják mind a hét fejüket, a
szakadék mélységében valóban olyan fizikai testet fognak visel­
ni, amelyet tíz megkeményedett fizikai testrész alkot.

172
 TIZEDIK ELŐADÁS

Tudjuk, hogy János Apokalipszisét a beavatási folyamatok

leírásának nevezhetjük, vagy pontosabban fogalmazva: a
keresztény beavatásban részesülők élményeiről szóló beszá­
molónak. Miután az utolsó előadásokon a lelkünk elé vonultat­
tuk az Apokalipszis egész anyagát, most a következő kérdésre
kell válaszolnunk: történeti vonatkozásban tulajdonképpen mi
ez az írás? És miért vált azzá, ami lett: írásos közléssé? Mivel
azonban legutóbb egy nagyon fontos szakaszhoz érkeztünk, és
feltárult előttünk a Föld átalakulása szellemi, illetve először
asztrális állapotba, és láttuk bizonyos sajátságos lények megje­
lenését ott, ahol az anyag megsűrűsödik és kiszakad a mi fej­
lődésünk normális menetéből, mielőtt tovább haladnánk,
hasznosnak bizonyulna, ha most egészében tekintenénk át mind­
azt, ami az antropozófiai világszemléletünk fővonalába tartozik.
Mert láttuk, hogy mindabban, amit közelebbről megtekintet­
tünk, bizonyos számfogalmak szerepelnek. Aztán pedig fogal­
mat szeretnénk alkotni arról is, mi a hétfejű és tízszarvű állat, és
mi a kétszarvú állat.
Kíséreljük meg a tájékozódást a világfejlődés fővonalai
között. A fejlődés ugyanis egészen pontosan meghatározott
számkapcsolatok mértéke szerint megy végbe. Az ilyen dolgok­
ban járadan ember könnyen mondhatja, ha a szemlélődé­
seinkben oly gyakran megjelenő hetesség és egyéb számok
fontos szerepéről hall: íme az antropozófusok felmelegítették a
régi babonát, amely a héttel, a tizenkettővel és hansonlókkal
függ össze. És ha a mi kedves kortársaink akármiről is
meghallják, hogy az a hetesség szabályai szerint halad előre,
azonnal babonát kiáltanak, holott sok mindennel kapcsolatban,
amihez némileg értenek, tulajdonképpen ők maguk is
babonásak, hiszen például azt állítják, hogy a szivárványnak hét

173
színe van, egy hangsornak hét hangja, mivel a nyolcadik az első
megismétlése. És még sok más területen beszélnek a hetesség-
ről, jogosan. Mi sem szólunk másképpen a hetességről, mint
ahogy a fizikus, amikor a színek hetességéről beszél, vagy a
zenész, amikor héttagú hangsort említ. És a hetesség ilyen
vonatkozásban nem egyéb számunkra, mint okkult megfigyelés
eredménye. És minthogy a világ bölcsessége mindig tudott és
beszélt ezekről a tényekről, a hetesség lassan átment a köztudat­
ba, és ott is jelentős szerepre tett szert. Éppen, mert a hetesség
alapja a világkapcsolatokban van, azért ment át a köztudatba, és
természetesen a babonába is.
Ha visszatekintünk a hét trombita, a hét pecsét a hét levél
titkaira, meg arra, amit az atlantiszi korszak egymást követő hét
periódusáról mondtunk, beláthatjuk, hogy a világfejlődés tulaj­
donképpen a periódusok egymásutániságából tevődik össze, és
az időszakok a hetesség mértéke szerint ismétlik egymást. A
világfejlődés egyik fővonalát tehát abban ismerhetjük fel, hogy
a hetesség uralma minden időre kiterjed.
Hallottuk, hogy a Föld, mielőtt Föld lett, Hold volt, mielőtt
Hold lett volna, Nap-bolygó volt, és mielőtt Nap lett volna,
Szaturnusz volt. A Föld, miután Föld volt, Jupiter-állapotba
kerül, aztán Vénusz-állapotba, végül pedig Vulkán-állapotba,
tehát a Földnek egymás után hét planetáris megtestesülése van:
Szaturnusz, Nap, Hold, Föld, Jupiter, Vénusz, és Vulkán. Ezek
tehát a fejlődés nagyobb szakaszai, amit meghatározott
mértéldg tisztánlátó tekintettel át tudunk látni. Már ábrázoltuk
a Föld előtti három állapotot. Lássuk világosan, mi a fejlődés
értelme, miért halad át hét állapoton a Föld. A hét állapot az
emberi tudat fejlődésének hét állomása is. Az állapotok minde­
gyike - Szaturnusz, Nap, Hold, Föld, Jupiter, Vénusz és Vulkán
- egy-egy meghatározott emberi tudatállapotnak felel meg.
Tekintsünk a Szaturnusz ősrégi korszakára. Tudjuk, hogy ami a
jelenlegi embert alkotja, az akkor még nem létezett, és nem
létezett más, csak a fizikai test legelső kezdeménye. Az első

174
kezdemény természetszerűleg nem fejleszthetett ki olyan tuda­
tot, mint amilyent a mai ember birtokol. Akkor más
élőlényeknek volt emberi tudatuk, az ember tudata olyan volt,
mint ma az ásványvilágé itt, a fizikai síkon. Ezt mély transz-tu­
datnak nevezzük. Ilyen tudata volt az első emberkezdeménynek.
A Szaturnusz-fejlődésen azért haladt át az ember, hogy las­
sanként felemelkedhessen a felsőbbrendű tudatállapotokhoz. Ez
volt az első. A Szaturnusz-fejlődés folyamán tehát a mély transz­
állapoton ment át. Ez volt az első tudati fok.
Természetesen ne gondoljuk, hogy a tudati szint a Szaturnusz
egész fejlődése alatt változatlan maradt. A lényeget tekintve
azonban megállapíthatjuk, hogy az emberi tudat szintje a
Szaturnuszon a mély transz-tudatéval volt azonos. Ez a tudat
tompább és sötétebb, mint a mai emberé, amikor álomtalan
alvásba merül. Mert az álomtalan alvás idején az embernek olyan
a tudata, mint amilyen a második fokozat, a Nap-fejlődés idején
volt. A második fokozatnál, a Nap-fejlődés idején az ember tu­
datállapota az álomtalan alvástudat volt. Ez a tudat ugyanaz,
mint a mai növényvilágé itt, körülöttünk a fizikai síkon.
Ezután következett a Hold-fokozat. Az ember akkori tudatál­
lapota már könnyebben megérthető, hiszen amikor a mai em­
ber álmodik, olyan tudatállapotban van, mint amit a régi Hold­
tudat utolsó maradékának nevezhetünk. Ez a mai álomtudat tu­
lajdonképpen közbenső állapot az álomtalan alvás és a szokásos
reggeltől estig tartó világos, éber nappali tudat között. A tudat
harmadik állapotát a Holdon értük el, ez az állapot összehason­
lítható a mai álommal teli alvással, de a kettő életszerűsége és
élénksége között nagy a különbség. Az álommal teli alvás olyan
tudat, amely képzetszilánkokból, képtöredékekből tevődik össze,
és csak igen kis mértékben kapcsolódik a reális külvilághoz. A
Hold-tudatnak, amely álomkép-tudat volt, nagyon jelentékeny
kapcsolatai voltak a külvilággal, a tudat híven befogadta azt, ami
a lelki-szellemi környezetben történt. Az atlantiszi korszakban

175
megismétlődött a Hold-tudat. Ezt más néven álomkép-tudatnak
nevezzük, de mondhatjuk szomnambul tudatnak is.
A negyedik tudatot a Földön kaptuk meg, ezzel a tudattal
élünk jelenleg, és világos nappali tudatnak, vagy tárgyi tudatnak
nevezzük.
A Jupiter időszakban, ha minden megtörtént már, amiről ed­
dig beszéltünk, egy felsőbb tudati fokra lép az emberiség, ame­
lyről a legtöbb embernek ma sejtelme sincs. A Jupiterről János
Apokalipszise kapcsán külön kell szólnunk. Miután az ember
elkerülte a szakadékot, és megmenekült a romlástól, az asztrális-
sá és szellemivé alakult Földre lépve lehetőséget teremt magá­
nak, hogy a Jupiteren olyan tudata legyen, amelyet „tudatos
képtudatnak" nevezhetünk. Aid ezt ábrázolni szeretné, csak a
beavatottak tapasztalatai alapján tehetné. Mert a beavatás
voltaképpen nem más, mint képességet szerezni annak
érdekében, hogy egy korábbi fejlődési szinten szerezzük meg
azt, amit a többi - normálisan fejlődő - ember egy későbbi szin­
ten ér el. A tudatos képtudat állapotában az embernek pontosan
olyan a tudata, mint ma reggeltől estig, de nemcsak külső tár­
gyakat érzékel, hanem lelkének látómezejében képeket is, és
ezek a képek nem tompán és nem bizonytalanul láthatók,
hiszen világos nappali tudatban jelennek meg. Világos nappali
tudat és Hold-tudat együtt: ez tehát a Jupiter-tudat. Az ember
megtartja, ami eddig az övé volt, és megszerzi hozzá a lelki-
szellemi valóság érzékelésének a képességét. Ma a beavatott az
embernek nemcsak a fizikai alakját látja, hanem a körülötte
ragyogó, sokrétű szellemi formát is, amely a szenvedélyek,
ösztönök és gondolatok kifejeződéseit hordozza, vagyis az au­
rát. Az aura körülragyogja, körülgomolyogja az embert, mint
valami finom izzás, és részint, mint fényes köd. Ahogy fizikai
szemmel a fizikai embertest egész felületét látjuk, úgy látja a bea­
vatott az emberi asztráltestet, és benne képszerűén mindazt, ami
a lélekben történik. A beavatottak lelkében is olyan tudat lakozik,
amelyet úgy nevezhetnénk, hogy Hold-tudat plusz Föld-tudat.

176
 A Vénusz hozza el a hatodik tudatállapotot, amelyet inspirált
tudamak mondhatunk, az inspiráció tudatállapotának, éspedig
azért, mert ezen a szinten a beavatott nemcsak az érzéseket, indu­
latokat és szenvedélyeket érzékeli, vagyis mindazt, ami a lélek
sajátja, hanem a lélek belső karakterének milyenségét is egyeden
egységes hangban. A beavatott itt hallani kezdi mindazt, ami
mint szférák zenéje hangzik - mondjuk így - a szín- és for­
maképződmények világában. Itt minden lény nemcsak asztrális
kép formájában jelenik meg, mint korábban, hanem hangképződ­
ményként is érzékelhető lesz.
A tudat hetedik szintjét, amely a Vulkánra lesz jellemző, intu­
itív tudatnak nevezzük. Ne az intuíció általánosan elterjedt,
triviális jelentésére gondoljunk. Sokan úgy vélik, valamilyen
homályos megérzés alapján megérthetnek valamit, de ez vissza­
élés a szóval. A beavatási iskolákban intuíción az elgondol-
hatóan legmagasabb tudati szintet értik, az intuíció révén egy
lesz a lélek, azonos lesz egy másik lénnyel, a másik lény bense-
jében él, és teljesen azonosul vele. Mégis individuális marad,
bármely dologba vagy lénybe helyezi is bele magát.
Ezek szerint a Föld-fejlődés egymást követő hét fokozatának
hét tudatállapot felel meg. A tudatállapotok mindegyikét
ugyancsak hét fokozattal lehet elérni. A hét fokozatot, amelyen
minden esetben végig kell mennünk, hét életállapotnak nevez­
zük. Megkülönböztetünk tehát egyrészt hét tudati szintet, más­
részt minden tudati szinten belül hét életállapotot. A mi
nyelvünkön nehéz szavakat találni a hét életállapotra. Ha
csupán a Földet vesszük tekintetbe, úgy jelölhetjük meg az
életállapotokat, hogy hét birodalomról beszélünk, mert a Föld
életállapotai egybeesnek a hét birodalommal, vagy más néven
hét világgal. Az első életállapotot első elemi birodalomnak vagy
világnak nevezzük, a másodikat második elemi világnak, a har­
madikat harmadik elemi világnak, a negyediket ásványi világ­
nak, az ötödiket növényvilágnak, a hatodikat állatvilágnak, és

177
végül a hetediket az ember világának. Minden tudati szinten hét
ilyen életállapoton vagy hét ilyen birodalmon haladunk át.
Ha viszont a Szaturnusz hét életállapotát is így neveznénk,
első, második és harmadik elemi világ, ásvány-, növény- állat- és
embervilág, akkor hamis képzetet keltenénk. Mert a hét biro­
dalom, a hét világ neve a földi tapasztalataink bélyegét viseli. És
az ősi időkben, a Szaturnuszon másképpen fejlődtek a birodal­
mak, mint itt a Földön. Csak annyit mondhatunk, hogy a fel­
soroltakhoz hasonlóan hét birodalom létezett a Szaturnuszon is,
hét a Napon is. A Hold hét birodalma már közelebb van hoz­
zánk, és végül, ami a Föld hét életállapotát illeti, az csak a
Földön azonos a név szerint említett hét birodalommal. A földi
birodalmakat aránylag könnyebben lehet ábrázolni, de még így
is rendkívül nehéz megrajzolni a három elemi világ képét. Azt
hihetnénk, hogy az ásvány-, a növény-, az állat- és az embervilág­
ról mindenkinek egészséges az elképzelése, de még ez sincs így
Talán sikerül helyes képzetet alkotnunk a három elemi világ­
ról, ha a következőkre gondolunk. Képzeljük el, hogy a kövek,
a fémek és az ásványvilág többi részei egyre finomabbá és fi­
nomabbá válnak, szinte feloldódnak valami egyre ritkább
közegű szubsztanciában, és a folyamat előrehaladtával egyre
kevésbé érzékelhetjük az anyagfajtákat. Képzeljük el, mintha
elpárolgott volna minden, de azért jelen van, mint nagyon fi­
nom szubsztancia, előbb még áttetszőnek láttuk, később már
egyáltalán nem is láthatjuk. Ha tovább folytatódna a finomod­
ás, akkor kibontakozna belőle lassan az, ami már nem
ásványvilág, hanem a harmadik elemi világ. És tovább haladva
ezen az úton, felemelkednénk előbb a második, majd az első ele­
mi világba. Érzékelésünk minősége miatt nehéz fogalmat alkot­
ni az első három birodalomról, amely bele van rejtve, bele van
sűrítve a külvilágba. Most minden olyan, mintha az elemi vilá­
gok a külvilágba belesűrűsödve, teljesen eltűntek volna. Az ele­
mi világok voltak előbb. Láttuk már, hogyan keletkezett az

178
ásványvilág. A Föld-fejlődés korai periódusaiban az ásványvilág
az elemi világok állapotában létezett.
Lássuk most a többi birodalmat. Magunk körül látjuk az
ásványvilágot, és látjuk a növény-, az állat és az embervilágot is.
De nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy ezek az el­
nevezések a tulajdonképpeni szellemtudományos értelmezés sze­
rint nem egészen helyesek. A laikus szerint az ásványok tartoznak
az ásványvilághoz, a növények a növényvilághoz, az állatok az ál­
latvilághoz, és az ember tartozik az embervilághoz.
Helyeselhetjük az állítást, ha egy laikustól halljuk, hiszen az élet
köznapi dolgaira vonatkoztatva mindenképpen igaz, az okkult
értelmezés szerint azonban téves. Mert ma csupán az ásványvilág­
ban mondható befejezettnek az ember. A növény-, az állat- és az
embervilágba a következő fejlődési periódusokban fog
felemelkedni. A mai embert azért nevezhetjük embernek, mert
éntudata van. De mégsem mondhatjuk, hogy a szellemtu­
dományos értelmezés szerint is az embervilágban, az emberbiro­
dalomban volna megtestesülve, mert ahhoz még szükséges vala­
mi. Nézzük meg, mi az.
Ma mit tud megérteni az ember? Ez a lényeges. Ma csak az
ásványvilágot tudja megérteni. Ha a növényvilágra tekint, azt
már nem érti, de az ásványvilágot annál inkább. Az ásványvilág
adottságait kihasználva épít gépeket, házakat. Ha ugyanúgy
megérti majd, hogy milyen erők működnek a növényben, mitől
növekszik a növény, akkor tudatával a növényvilágba, a növény­
birodalomba fog emelkedni. És ha megérti, hogyan érez,
hogyan érzékel az állat - ma erről csak külső tapasztalatokat sze­
rezhet -, akkor már az állatvilághoz, az állatbirodalomhoz tar­
tozik. És ha az ember nemcsak a maga énjét érti meg, hanem
egy másik ént is, ha belsőleg ismer és ért meg egy másik em­
bert, csak akkor lehet tagja az embervilágnak.
A legjobban úgy foghatjuk fel, hogy ma az ember csupán az
ásványvilág megértésére képes, ha tekintetbe vesszük a
következőket. Tudjuk, hogy a legtöbb tudós ma így vélekedik:

179
sem a növény, sem az állat nem több mint bonyolult ásvány És
közülük sokan bizakodnak, hogy sikerül majd olyan ve­
gyületeket előállítani, amelyekből növény lesz, vagy állat. Hiú
reményeik azzal áltatják őket, hogy megmagyarázhatják a
növényt ásványi tulajdonságai alapján, mert nem látják be, hogy
az ásványvilágon kívül más is létezik. Sokan .mondják: ti
antropozófusok, hiába képzelitek el az étertestet, ezt az
ásványvilág fölötti valamit, kijózanodtok majd, ha laboratóriu­
mi körülmények között - hasonlóképpen, ahogy kénsavat állí­
tunk elő, úgy a szénből, nitrogénből, oxigénből, hidrogénből, és
így tovább - sikerül felépítenünk egy élőlényt. Sokan hiszik, hogy
ugyanúgy lehet élőlényt alkotni, mint kénsavat előállítani, sokan
hiszik, hogy a materialista tudomány egyszer majd képes lesz rá.
Sokan gondolják, hogy balgák az antropozófusok, ha kételkednek
abban, hogy idővel növényeket lehet majd gyártani retortában.
Ez az idő be fog következni. De ezt mindig is kimondták
azok, akik az okkult igazságot hirdetik, mert ők tudják, hogy
eljön az az idő, amikor az ember ugyanúgy befogadja a maga
természetébe a növényiséget, ahogyan befogadta már az
ásványiságot. És ahogy az ásványból házat épít, ahogy az
ásványvilág erőit sokféle módon használja, úgy készít majd a
növényvilág jól ismert és alapjaiban megértett erőiből, anélkül,
hogy növényi magvakra vagy egyéb, teljesen még fel nem fo­
gott természeti erőkre szüksége lenne, növényi képződ­
ményeket és még magasabb rendű dolgokat. De ha az élőlények
laboratóriumban való előállítása idő előtt valósul meg, akkor az
igazi szellemtudomány igazságait valló emberek ezt nem
nevezhetik másnak, mint fekete mágiának. Az embereknek
mindig felkészülten kell várniuk a fejlődés következő lépéseit.
Egy okkult igazság így hangzik: az ember csak akkor alkothat
élőlényt a munkaasztalon, úgy, ahogy ma ásványi vegyületeket
állít elő, ha a munkaasztalát oltárrá, a vegyi eljárást pedig szak­
rális cselekménnyé változtatja. Ez egy olyan okkult igazság,
amit már gyakran elmondtak. Valóban, amíg az ember azt hiszi,

180
hogy szentségtelen gondolatokkal ugyanazt véghez viheti a labo­
ratóriumban, mint szent érzésekkel, addig azoknak az akarata
szerint, akik helyes irányban vezetik a fejlődést, sohasem
keletkezhet élőlény a laboratóriumban. Élőlényt csak akkor
alkothat az ember, ha belátja, hogy valamilyen ásványi produk­
tumot bárki létrehozhat a laboratórium munkaasztalán, még
egy gazember is, de élőlényt semmiképpen sem. Mert az
élőlénybe, amikor létrejön, mindaz beleáramlik, ami az
alkotójában él. Aki gonosz ember, abból átömlene a gonoszság
az újonnan létrejött lénybe, és az magán viselné a gonoszság je­
gyeit. Ha az ember majd teljesen megérti, mit jelent az, hogy a
maga egész lényével, egész belső világával működik abban, amit
megalkot, csak akkor válik a világ éretté arra, hogy szabad
tevékenysége révén növényt, állatot és embert hozhasson létre.
Az ember akkor emelkedik fel a növényvilágba, a növényi biro­
dalomba, ha a növényt már éppen olyan jól ismeri, mint most
az ásványt. Az állatvilágba, az állatok birodalmába akkor
emelkedik majd fel, ha már annyira ismeri az érzéseket, hogy
szellemének erejével ugyanúgy képes lesz érző lényeket alkotni,
mint ahogyan ma tárgyakat készít. És az embervilágba, az em­
berek birodalmába akkor emelkedik fel, ha szabad tevékenysége
révén újjá tudja formálni az embert.
Az ember tehát ma az ásványvilágban van jelen, és ez a lény -
aki vagyunk - lényege szerint az egyetlen olyan lény, aki már
teljesen kifejlődött az ásványvilágban, míg a többi birodalom
sok vonatkozásban alsóbb fokon áll, mint az, amelyet az okkul­
tizmus ásványvilágnak nevez. A növényekben valamiféle elő-
fokát, előállapotát láthatjuk annak, amit az ember él át, ha majd
maga is a növényvilágba, a növényi birodalomba lép, de a
növények nem tartoznak a növényi birodalomhoz, hanem
legfeljebb csak előképei annak. Nem ősképek, hanem irány­
jelzők egy jövőbeli birodalom felé, ahová akkor érkezik majd el
az ember, ha képes lesz belsőleg ugyanúgy átélni a növényi ter­
mészetet, mint az ásványit.

181
 A növénybirodalmat, amelybe a jövőben lép az ember, még
sok más tényező jellemzi, mindenekelőtt egy erkölcsi alapelv,
amelyet ma némelykor kimond ugyan az értelem, de anélkül,
hogy horderejét valóban felismerte volna. Azt mondhatjuk: ma
úgy él az ember, hogy ha nyíltan nem is vallja be, szilárd meg­
győződése szerint egyesek boldogok lehetnek, míg mások
ugyanakkor boldogtalanul élnek. Lehetséges tehát, hogy valaki
meglelje szerencséjét, amikor a többiek mind szerencsétlenek.
Habár az értelem olykor kimondatja velünk, hogy a legfőbb
erkölcsi elv mindenkinek a boldogulása, de az ember mégis el­
hiszi, hogy egyedül is megtalálhatja a boldogságát, és boldog
lehet anélkül, hogy mindenki más éppoly boldog lenne, mint ő.
Ha az ember felemelkedik a növényi birodalomba, morális
vonatkozásban is feljebb lép egy fokkal, és ez lehetetlenné teszi
számára, hogy boldog legyen, míg mások boldogtalanok. „Az
egyén boldogsága elválaszthatatlan attól, hogy mindenki
boldog legyen". Ez az elv uralkodik majd, ha az embert befo­
gadja a növényvilág. Többé egy ember sem érezheti boldognak
magát, ameddig boldogsága elüt a többiekétől.
Látják, ha mindent meg akarunk érteni, olyan finom fogal­
makat kell használnunk az okkultizmusban, amelyek ma még
kevés megértéssel találkoznak. De azt is látjuk, hogy az emberre
még hosszú fejlődés vár. Sokat kell elérnie, és még nagyon kevés
az, amit megvalósított.
Arról beszéltünk tehát, hogy hét világon, hét birodalmon kell
áthaladnia az embernek. A Jupiteren is hét birodalom vár ben­
nünket. Ezek majd hasonlítanak ugyan a hét földi birodalomra,
de az eltérések igen nagyok lesznek. A Vénuszon is, a Vulkánon
is jelen lesz a hetesség, de birodalmakról ott már nem beszél­
hetünk: ez a fogalom ott nem lesz érvényes. Összefoglaláskép­
pen azt mondhatjuk, hogy a tudat fejlődésének hét fokozata,
hét szintje van, mégpedig a Szaturnusz, a Nap, a Hold, a Föld,
a Jupiter, a Vénusz és a Vulkán, és a tudatszintek minde­
gyikében hét életszint van, a tudatszinteken áthaladó lényeknek

182
ezeket a szinteket végig kell járniuk. Minden életszintnek
megint csak hét formaszintet kell bejárnia, a fizikai formaszin­
tet, amely körülvesz bennünket, tekinthetjük a középsőnek.
Mielőtt valami fizikaivá válik, asztrális állapotú, mielőtt
asztrálissá válik, egy olyan szellemi szinten van, amelyet alsó de-
vachánnak nevezünk, és mielőtt ide érkezne, egy felsőbb de-
vacháni szinten tartózkodik. Ez tehát három formaszint. Az el­
sőt forma nélkülinek is nevezhetjük, utána következik az a for­
maszint, amelyet alsó devacháni szintnek mondunk, ezután
érkezünk el az asztrális szinthez. Ha az asztrális megsűrűsödik,
fizikaivá válik. A fizikai feloldódik, és visszatér egy tökéletesebb
asztrális állapotba, ez egy tökéletesebb alsó devacháni formába
tér vissza, ez pedig egy felső devachániba. A fizikai formaál­
lapot a középső.
Mindegyik birodalomnak hét formaállapotot kell bejárnia.
Különbséget kell tennünk a fizikaiság és az ásványiság között, a
kettő nem ugyanaz. Ma, amikor tekintetünk azonosnak értékeli
a fizikait és az ásványit, könnyű összetéveszteni őket. Az ásványi
birodalom is áthalad az összes formaszinten, az ásványvilág is a
felső devacháni szintből indul ki. Alászáll az alsóbb szellemi
szintre, és ott is ásványvilágnak nevezzük, aztán aláereszkedik az
asztrális szintre, ahol mint asztrális kép van jelen, végül
megsűrűsödik, és fizikaivá válik. Tehát minden birodalomban,
minden életszinten hét formaállapot van.
Minden tudatállapot csak akkor ér véget, ha áthaladt a hét
életállapoton, és minden életállapot hét foramállapoton megy
át. Vagyis 7x7x7 az állapotok száma. A Föld fejlődése 7x7x7 ál­
lapoton megy keresztül. A Föld először Szaturnusz volt, itt 7
életállapoton ment át, és mindegyik életállapoton belül 7 élet­
formán. A Szaturnuszon tehát 49 formaállapot volt, 49 a
Napon, 49 a Holdon, és így tovább, vagyis a formaállapotok
száma 7 x 4 9 = 3 4 3 . Az ember 343 állapoton megy keresztül.
Amikor a Szaturnusz a fejlődésének még egészen a kezdetén volt,
először az általunk még elérhető legfelső szellemi valóságban, a

183
felső devachánban volt jelen, mint kezdemény Ez volt az első for­
maállapot, ami teljesen ásványi volt. Az ember ilyen lényként
ereszkedett alá a fizikaiságig, hogy aztán újra felemelkedjék a felső
devacháni létig. És itt van a nagy nehézség, mert ha a megszokott
kifejezéseket akarjuk használni, azt kellene mondanunk: az ember
a következő birodalomba lép. Csakhogy ez a kifejezés nem
érvényes a Szaturnusznál. Mindenesetre igaz az, hogy az ember a
Szaturnuszon is 49 állapoton haladt keresztül. A különös csak az,
hogy most meg lehet kérdezni: hogyan lehetséges, hogy az em­
ber már a Szaturnuszon is átment hétféle életállapoton, holott
étertestet először csak a Napon kapott? Nos, a Szaturnuszon nem
olyanok voltak az életállapotok, mint később, amikor az em­
bernek már volt életteste. Mégis voltak életállapotok, legfeljebb
másfélék, felsőbb lények éterteste érvényesült itt. Az embernek

184
nem volt saját élete a Szaturnuszon, de felsőbb lények áthatották
őt étertestükkel, asztráltestükkel és énjükkel.
Az mindenképpen helytálló, hogy az ember 49 állapoton
ment át a Szaturnuszon is, a Napon is, a Holdon is. A Föld 49
állapota közül már túljutottunk az első három életállapoton,
most a negyedik életszinten, az ásványbirodalomban, az
ásványvilágban vagyunk. Az első életállapotban az első elemi
világban volt az ember, és hét formaállapoton ment át, a má­
sodik életállapotban a második elemi világban volt, és megint
hét formaállapoton ment át, a harmadik életállapotban a har­
madik elemi világban volt, és ott is átment hét foramállapoton.
Most a negyedik elemi világban van az ember, és ez az
ásványvilággal azonos, ennek a világnak mintegy a közepén
vagyunk, illetve már kicsivel túl a közepén.
Mindebből, amit mint nagy vázlatot szemlélhetünk,
láthatjuk, hogy a Föld 343 állapoton megy keresztül. Ezt most
a következő módon képzeljük el: megszületik a Szaturnusz, és
49 állapoton halad át. Mint izzó hőtömeg jelenik meg, és bár
49 állapotot vesz fel, ugyanaz az égitest marad. A Nap is
mindig ugyanaz a test marad, bár szintén 49 állapoton megy át.
Csakhogy vannak közbenső állapotok is. Mintha az egyes
megtestesülések között valamilyen szellemi szünet volna, mind
a bolygóknál, mind az embereknél. A bolygóknak is szellemi
természetű közbenső állapoton kell keresztülmenniük.
Miután áttekintettük a fejlődési folyamat állomásait, a hét tu­
datállapotot, kitérhetünk arra is, mindez hogyan függ össze a
teozófiai irodalom számos könyvében leírtakkal. Ott kozmikus
rendszerekről van szó. Azt olvashatjuk a Föld létezésének
kezdetéről, hogy a Holdnak nevezett bolygórendszerből fej­
lődött ki. Tovább is haladhatunk visszafelé az időben: a Holdtól
a Napig, a Naptól a Szaturnuszig. Ezek az állapotok hét-hét
életállapotra - a hagyományos elnevezésük szerint körforgásra -
oszthatók fel. A körforgás jelentése ugyanaz, mint az életál­
lapoté. És amit mi formaállapotnak neveztünk, azt glóbusznak

185
szokták mondani. Ez a név könnyen félreérthető. Sokan ma is
úgy vélik, hogy a hét glóbusz hét különálló égitestet jelent.
A legkülsőtől, a formátlansággal határos formától a fizikaisá­
gon át ismét a formanélküliségig jutunk, de ez nem hét önálló

égitest, hanem hét egymást követő állapot. Ami jelenleg fizikai

formában létezik, korábban ugyanaz volt szellemi formában.
Fizikaivá azáltal vált, hogy megsűrűsödött. Maga a test ugyanaz
maradt, csak a formája változott. Egyik része asztrálissá vált, a
másik fizikaivá, de az égitest lényegileg ugyanaz maradt. Aztán
feloldódik, mint só a langyos vízben és újra asztrálissá válik. Az
asztrális létbe akkor emelkedünk majd, amikor kiömlik az
Apokalipszis szerinti hét haragpohár, elekor a Föld ismét
asztrálissá válik.
íme, az egész fejlődésen a hetesség uralkodik, és amit az
elmúlt napokban képek segítségével ábrázoltunk - olykor igen
groteszk képekkel és kivétel nélkül olyanokkal, amelyek ala­
posan eltérnek a fizikai világban látható képektől -, annak most
megmutattuk a bordázatát, a vázát. Ez az ábrázolásmód olyan,
mintha állványzatról építenénk egy házat, mert előbb az ál­
lványt építjük meg, hogy aztán felhúzhassuk a főfalakat. Az áll­
ványzat önmagában semmit sem ér, puszta gondolat, amelynek
nincs sok köze a tényekhez. A gondolati séma csak a megértést
segíti, az állványzatról át kell lépnünk az élő épületre, és ott a
különféle állapotok jellemzésére azokat a képeket használjuk,
amelyek az asztrális világban láthatók. Csak így részesülhetünk
abból, ami egyáltalán okkult bölcsességnek nevezhető.
Mindaddig csak az állványzatot építjük, ameddig megmaradunk

186
a fizikai világban szokásos gondolatoknál. Az egész séma nem
több mint fizikai gondolat. És még annyira sem hasonlít a teljes
valósághoz, mint egy épülő ház belső szerkezete a majdani
házhoz, legfeljebb csak úgy, mint a külső állványzat a fő­
falakhoz. Az állványokat le kell bontani, ha a ház elkészül. És a
gondolatok vázaira nincs többé szükség, ha az igazságot akarjuk
látni, a valóságos igazságot.
Aki az absztrakciót valónak véli, az nem beszélhet igazi
okkultizmusról, legfeljebb olyan elképzelésről, amelyet a je­
lenkor embere az okkult tényekről alkot. A sémán jól
lemérhető, hogyan viszonyul a mai ember az okkult tényekhez.
Ez azonban terméketlen viszony A vázlatot csak azért rajzoltam
meg, mert most szükségünk van rá. De ha a lényegét nézzük,
egyáltalán nem segít annak, aki okkult utakon akar előrejutni.
Ha az egész világot ilyen sémákicai írnánk le, a fizikaiságtól a
legfelső okkult tényékig, ennek csak a mostani inkarnációnkban
volna jelentősége. A következő inkarnációnkban újra meg kel­
lene tanulnunk az egészet. Ha végiggondolunk egy sémát,
csupán az agyunkat használjuk, mert csak az alkalmas erre.
Amikor meghalunk, az agyunk szétbomlik, és vele együtt sem­
misül meg minden séma, minden gondolati váz. Ámde ha
felfogjuk mindazt, ami valóságosan történik, felfogjuk - leg­
először fantáziaképekben -, amit a tisztánlátó tudat közvetít, és
amit a pecsétképek sorozata ábrázol, akkor már a birtokunkban
van valami, ami nem kötődik a fizikai agyhoz, és ezért meg­
marad, hiszen nem a fizikai gondolkodásból szültetett, hanem a
szellemi látáson keresztül maguk a tények hozták létre. Nem sza­
bad igazi okkultizmusnak hinnünk az olyan törekvést, amely a
fizikai felfoghatóság mintái alapján szeretné sémákba foglalni a
felsőbb világokat. A fizikai értelem hétköznapi eszközeivel
készített leírás üres váz. A fizikai értelemnek természetesen
megvan a szerepe, ezért egy ilyen séma felvázolása nem haszon­
talan. Szemlélődéseinket tehát tovább folytatjuk.

187
 Láttuk, hogy összesen 343 állapoton haladunk keresztül. A
dolog azonban tovább bonyolódik, ha arra gondolunk, hogy ezzel
még nincs vége az egésznek, ugyanis egyeden formaállapoton
belül még másfajta állapotokon is át kell mennie az embernek. A
jelenlegi fizikai formaállapotot három másik előzte meg, és három
másik követi. A fizikai formaállapot megint csak hét állapotból
tevődik össze, és ez a hét állapot az, amiről az elmúlt napokban
beszéltünk. Az elsőt az jellemzi, hogy a Nap és a Föld közös
égitestet alkot, a második állapot idején távozott el a Nap, a har­
madikban pedig a Hold, végül a negyedik állapot volt az adantiszi
emberiségé. Az adantiszi emberiség a fizikai formaállapot ne­
gyedik fejlődési periódusában élt. így tehát minden formaállapo­
ton belül hét úgynevezett faj-állapotot különböztetünk meg, jólle­
het a faj, mint kifejezés csupán a középső állapotra érvényes. Mi
most az ötödik állapotban élünk, ez az Adantisz utáni, a nagy
áradás és a mindenkinek mindenki elleni háborúja közötti időszak.
A mi periódusunkat a hatodik, azt pedig a hetedik követi. A ha­
todik periódust a hét pecsét jelképezi János Apokalipszisében, a
hetedik periódust pedig a hét trombita. Ezután minden asztrálissá
válik. Ekkor kezdődik meg az új formaállapot, amelynek szintén
hét periódusa lesz.
A sémának azonban még most sincs vége. Minden olyan ál­
lapotot, mint amilyen a nagy adantiszi áradással kezdődő és a
mindenkinek mindenki elleni háborújával végződő állapot, ismét
hét részre oszthatunk. Az ötödik állapot részeit így nevezzük: in­
diai kultúrkorszak, perzsa kultúrkorszak, kaldeai-babilóniai-asszír-
egyiptomi-zsidó korszak, görög-latin korszak, a jelenkor, aztán a
hatodik korszak, amelyet az Apokalipszis a filadelfiai gyülekezettel
jelöl, végül pedig a hetedik kultiírkorszak, és itt a sorozat végetér.
Ha tehát az egész fejlődést úgy képzeljük el, hogy azt ilyen kicsi
- de időben azért még mindig nagyon hosszú - állapotok alkotják,
akkor 7x7x7x7x7 olyan fejlődési szintről beszélhetünk, mint ami­
lyen az óindiai vagy az ősperzsa. A Szaturnusz kezdetétől a Vulkán
végéig ennyi állapoton halad át az ember.

188
 Látjuk, hogy az egymást követő periódusokra épülve az
egész fejlődésen a hetesség uralkodik. Ahogy a zenei hangok
oktávról oktávra haladva emelkednek, a létezés is lét-oktávok-
ban folytatódik.
Gondoljunk most arra, hogy a 16 807 állapot közül hét ál­
lapot van a nagy atlantiszi áradás és a mindenkinek mindenki
elleni háborúja között, és további hét állapot játszódott le az at­
lantiszi korszakban. De gondoljunk arra is, hogy az atlantiszi
korszak hét állapota közül az első négyben egészen más
körülmények között élt az ember, mint az utolsó háromban.
Most már tudjuk, milyenek voltak azok az állapotok, és mivel
függtek össze. Az atlantiszi időszak első négy állapotában úgy
élt az ember, hogy csoportléleknek érezte magát, a négy cso-
pordelket a sas, az oroszlán, a bika és az ember képével jelöltük.
Az adantiszi korszak négy főfajának idején lassanként ezt a négy
csoportleiket alakította ki az ember. De mert mindig vannak fa­
jok, amelyek fennmaradnak, például az indiai is ilyen a többi
később kialakult faj között - a dolgok egymásba ágyazódnak -,
a csopordelkekre utaló négy fej is fennmaradt az ötödik at­
lantiszi kultúrkorszak kezdetéig. Magunkban hordozzuk ezt a
négyfejű állatot.
Amikor az ember az éteriségből fizikaivá kezdett keményed­
ni, lelke négyességének megfelelően négyféle testi tagot kezdett
kifejleszteni. És azáltal, hogy ami korábban csoportlélek-tudat
volt, individuális tudattá alakult át, az ötödik atlantiszi időszak
kezdetén az emberben egybeömlött az addigi négyesség. A
négy fej, amelyet önmagában hordott, fokozatosan egy új fejjé
kezdett összegződni. Az emberi fej az ötödik periódus folyamán

189
a négy csoportfejből tevődött össze. A négy fejnek megfelelően
az ember fizikai testének négy része van. Ez a négy rész először
négy szarv volt, így elgondolhatjuk, hogy miután az ember éteri
ember volt, négy állatfje volt - közülük csak az utolsó volt em­
ber-állatfej - és itt ez a lényeges. Négyfejű volt az ember és a fe­
jeknek megfelelő egy-egy erőrendszer fizikai szerveket fejlesztett.
Láttuk tegnap, hogy a szívünket is egy erőrendszer hozta létre,
nevezetesen az, amelyik az oroszlánfejjel volt kapcsolatban. Az
ember egyes szervei lényegében megkeményedések az étertest
megfelelő tagjain.
Az Apokalipszis írója így gondolkodik. Ezeket mondja: ami
fizikai, az nem más, mint megkeményedés az éterin. Ahogy mi
gondolkodunk: „ahol megdurvul a bőr, ott bőrkeményedés
képződik", ugyanűgy vélekedik ő is: az ember éteri lényként
létezik, és ha megkeményedik, fizikaivá válik. És mivel az em­
ber négyszeresen, négy csoportlélekként létezik, négyféle
keményedés alakul ki rajta, és ezek együttesen alkotják a fizikai
testet. Ez az oka annak, miért nevezik szarvnak azt, ami a fizikai
testben az étertest megfelelője. Hiszen a szarv is voltaképpen
bőrkeményedés. Mi másnak nevezhető az ember, ahogy az at-
lantiszi korszak negyedik periódusára kialakult, mint négyfejű
és négyszarvú állatnak.
Most tovább fejlődik individuális emberré. A folyamat a mai
Írország közelében kezdődött. Az ember áthaladt az utolsó
három időszakon, és ennek eredményeképpen kialakult benne
az én kezdeménye. Ha a külsőleges fizikai fejlődést is figyelem­
mel kísérjük, látjuk azt is, hogy az ember nem fejleszt többé
állati testet, hanem emberré emelkedik. így fejlődött az em­
beriség lépésről-lépésre odáig, hogy végül magába fogadhassa a
Krisztus-princípiumot. Ha a mai embert nézzük, ezt mond­
hatjuk: az ember korábban nem olyan volt, amilyen ma. Hogy
ilyenné válhasson, négy állati csoportleiken kellett áthaladnia, és
meg kellett testesülnie a mostani oroszlán-, bika-, sas- és ember­
alaknak megfelelő testben. Azután feljebb emelkedett, és egyre

190
hasonlóbbá vált az emberhez, végül pedig eltűnt a csoportlelkek
alakja. Ez most már nincs: az ember emberszabásúvá vált.
Világosan kell azonban látnunk egy fontos esemény lényegét,
amely akkor történt, amikor az ember emberszabásúvá vált.
Ennek az eseménynek olyan nagy a jelentősége, hogy ha nem
értjük meg, nem értjük János Apokalipszisét sem. Eddig az es­
eményig, amikor az ember eljutott az emberlelkűségig, az em­
beri tekintet számára teljesen rejtve volt az, ami később niylván-
valóvá vált. Az embernek valamiféle homályos, tompa tudata
volt. Reggel, amikor felébredt, úgy látta, hogy számos köd­
képződmény veszi körül, és amikor elaludt, azonnal a szellemi
világban találta magát. Ez a szellemi világ - természete szerint -
képekben mutatkozott meg számára. Most szeretnék beszámol­
ni valamiről, ami az előtt játdszódott le, hogy az ember
fizikailag emberállapotba jutott volna, vagyis a csoportlelűség-
ből kilépve elérte volna a teljes éntudatot.
Amit az ember itt a Földön élt át, nem volt több mint
tapasztalatok gyűjtése. De aztán elaludt, és alvása idején homá­
lyos tudattal a szellemi világban tartózkodott. Itt istenek és
szellemek között élt, ennek visszhangját a mítoszokban és
mondákban találjuk meg. Hatalmas képeket élt át az ember,
például olyat, hogy két lénnyel találkozik, amelyek köveket hají­
tanak maguk mögé. Az eldobott kövek nyomán új lények tá­
madnak a földből, az előző kettőhöz hasonló lények. Ilyen
élményei voltak az embernek még az atlantiszi korszak ne­
gyedik periódusában is. Ha ezt mai nyelven akaijuk kifejezni,
így kell fogalmaznunk: az ember szaporodása nem az ébrenlét,
hanem az alvás tudatállapotában történt. Akkor indította
útjukra a tényeket, az eseményeket, amikor fizikai testén kívül, a
szellemi világban tartózkodott, és az akkori tudatában mindez,
mint kép jelent meg. A szaporodás aktusát beborította leplével
a szellemi valóság, és az csupán a kőhajítás képében fejeződött
ki. A szaporodás aktusa a nappali tudaton kívül ment végbe, és
elfödte a szellemi tudat. Az ember semmit sem tudott a ne*

191
miségről. Nappali tudatában nem figyelt fel arra, hogy két nem
létezik, lelkében soha nem merült fel nemiséggel kapcsolatos
gondolat. Ez nem azt jelenti, hogy még nem létezett nemiség,
volt már, de a szellemi tudat homályában nyugodott, és soha
nem volt jelen a nappali tudatban.
Az éntudat első kezdeményének kiküzdésekor kezdett
tudatosodni az emberben a nemiség. Ezt az eseményt ábrázolja
a Biblia úgy, hogy Ádámnak és Évának megnyílt a szeme, és
észrevették, hogy mezítelenek. A nemiség felfedezésének drá­
mai pillanata itt, a fejődésnek ezen a pontján következett be. Ha
tisztánlátó teldnettel visszatekintünk ebbe a régmúlt időbe,
előbb csak azt látjuk az emberből, ami benne a szellem eszköze.
Az ember másik felét még nem látjuk. Kezdetben csak az em­
beralak felső része látszik. Az említett eseménytől kezdve
látható az egész ember. Most már értjük, miért takarta el magát.
Korábban semmit sem látott, amit el kellett volna takarnia. Az
ember így lépett fokozatosan a külvilágba.
Ha az ember külső alakját az éteri alak megsűrűsödésének
tekintjük, akkor a negyedik atiantiszi szinten négy csoportiélek-
fejet és négy szarvat látunk. Most azonban a három utolsó at­
iantiszi korszakban, fizikai kettősségek jönnek létre. Mindegyik
periódusban, ahol egy-egy új csoportlélek-fejnek kellett kifejlőd­
nie, kettős fizikai forma, egy férfi és egy női forma alakult ki.
Az első négy szint négyfejű embert alkotott, és a megkeményedett
éteri részt négy szarv jelképezi. Most további három fej alakul
ki, de ezek nem láthatók, mert a külső emberalak elrejti őket,
tehát külsőleg nem jelennek meg. Csak a tisztánlátó tekintet
érzékelheti őket, a három éterfejet, amelyek közül az egyik főfej,
a másik kettő pedig az árnyéka, kettős árnyéka az előbbinek,
így hát az atiantiszi áradásig az embernek hét nemzetségfeje,
hét csoportlélek-feje van, a három utolsó pedig mindig úgy je­
lenik meg, hogy fizikailag két változata van, egy férfi és egy női.
Ezért az atiantiszi időszak végén úgy látjuk az ember cso-
portlelkiségét, hogy bár közülük a későbbiek láthatatlanok, de

192
hét feje és tíz szarva van. Az első négy fejnél a szarvak még nin­
csenek szétválasztva férfi és női részre, az utolsó háromnál vi­
szont már külön van férfi és külön női rész.
A hét fejet és a tíz szarvat a bensőjében hordozza az ember. És
önmagát úgy kell átdolgoznia a Krisztus-princípium befogadásá­
val, hogy mintegy megsemmisüljön mind a hét és mind a tíz.
Amikor egy ember meghal, asztráltestében jól látni a hérfejűséget
és tízszarvúságot. Ezt ma úgy szorítja össze a fizikaiságunk, mint
valami gumialakot. Képzeljük el, hogy az ember a mi korunkban
megkeményíti magát a Krisznis-princípiummal szemben, és aztán
újra eljön a mindenkinek mindenki elleni háborúja idején, és
Krisznis átélése nélkül jön elő, mert ahelyett, hogy azt átélte vol­
na, eltaszította magától. Képzeljük el ezt az embert: amikor a Föld
asztrálissá válik, mindaz, amit örökül kapott, és amit magában
hordoz, anélkül, hogy átalakította volna, mindez hirtelen
előbukkan, mégpedig az eredeti alakjában. Megjelenik a hétfejű és
tízszarvú állat, míg azokban, akik magukba fogadták a Krisztus-
princípiumot, kialszik a nemiség. A megkeményedettek megőrzik
a hatszarvú nemiséget, és lényük teljességében úgy jelennek meg -
megtartva az atlantiszi idők örökségét -, mint hétfejű és tízszarvú
állat. A kezdemények átalakulnak annál, aki magába fogadja
Krisztust, annál viszont, aki visszautasítja őt, megmaradnak és
kifejlett formában ismét megjelennek, amikor kiömlenek a harag
poharai, és a Föld két részre hasad. Egyik felén a krisztusi em­
berek, a kiválasztottak jelennek meg fehér ruhában, és már megje­
lennek a pecsétek idején, másik felén pedig a megkeményedettek
hétfejű és tízszarvú állat képében lépnek elő. Aztán megjelenik egy
másik állat két szarvval és a 666-os szám jelével.

193
 TIZENEGYEDIK ELŐADÁS

A Föld fejlődését olyan messzeségig követtük, hogy láttuk,

különféle jelentős események után, amelyeket a hét pecsét felnyi­
tása és a hét trombita megszólalása jelképez, a jövőben ismét
szellemi állapotba megy át, összes lényével egyetemben. Ebből
csak azok maradnak ki, akik elutasították a Krisztus-princípium
befogadását - és elutasításon itt energikus, rosszindulatú és osto­
ba szellemi ellenzékiséget kell értenünk. Persze ezek a lények sem
maradnak durva, mondjuk így: földi matériában, amikor a Föld
felöld asztrális, szellemi alakját, hanem ők maguk is asztrális for­
mát vesznek fel a trombiták megszólalása utáni, a haragpo­
harakkal jelképezett időben. Csakhogy alsóbbrendű természetük,
amely egészen a tulajdonukká vált, mivel nem fogadták be a
Krisztus-princípiumot, úgy fejlődik ki az asztrális létben, hogy
formájuk általában annak a lénynek az alakjával fog megegyezni,
amelyet, mint hétfejű és tízszarvú állatot jellemeztünk.
Mindabból, amit elmondtunk, nyilvánvalóvá vált, hogy mi az
összefüggés a fejek és a szarvak között. De egy kérdés, mint
mondani szokták, továbbra is nyomhatja a lelkünket: tulajdon­
képpen miért éppen szarvnak nevezik azt, ami a fizikai testben,
mint ez vagy az a szerv alakul ki? Miért nevezik szarvnak a
fizikai szerveket és asztrális maradványaikat, amikor a Föld is­
mét asztrálissá válik? Könnyen érthető, hogy azok az emberek,
akik nem fogadják magukba a Kriszuts-princípiumot, olyan ál­
lapotba esnek vissza, mint amilyenben minden embernek része
volt a Krisztus megjelenése előtti időben. Akkor az ember cso-
portlélekhez tartozó nem individuális lény volt. Láttuk, hogy az
atlantiszi kor első négy időszakában uralkodó csoportleikeket
helyesen bikafejjel, oroszlánfejjel, sasfejjel és emberfejjel
jelöltük, és itt az utolsót állatember-fejként kell elképzelnünk.
Arra kell tehát gondolnunk, hogy ha az ember a mi korunkban

194
figyelmen kívül hagyja a Krisztus-princípiumot, majd újra meg­
jelenik a már szellemivé alakult Földön, akkor, mivel semmit
sem tett a régi állat-csoportlelkiség magasabbra fejlesztése
érdekében, ismét a régi alakjában jelenik meg, pontosabban
mégsem egészen abban, hanem a későbbi időszakban szerzett
további három fejjel.
Mielőtt ugyanis megkezdődött volna a nagy atlantiszi áradás,
a kezdeti négy időszakhoz még további három társult. Ebben a
három időszakban nem voltak kivételezett állapotban azok sem,
akik majd magukba fogadják a Krisztus-princípiumot: ők is
megkapták a három új csoportlélek-fejet. Ezt azonban később
átalakítják, és az emberben lévő állatit egy felsőbb szintre eme­
lik. Átszellemített alakban jelennek meg, amikor a Föld
szellemivé válik. A többiek, akik elutasították a Krisztus­
princípiumot, mint hétfejű lény lépnek elő, mert az áradás előtt
hét időszakot ölelt fel az állati elem kialakulása. És mert a
három utolsó atíantiszi időszakra már jellemző a kétneműség,
ellentétben az első néggyel, itt mindegyik fejnél két változata
lehet az állati elemnek, férfi és női változata, ezért az utolsó
három időszakban mindegyik fejnek két szarva van. A szarvak
száma tehát összesen tíz.
Ezek után jogosan mondhatja bárki: megértem, hogy akik
nem dolgoznak önmagukon, és nem alakítják át, nem emelik
emberi szintre a bennük rejtőző állati formát, azok ismét
benne jelennek meg, mégsem értem azonban, hogy miért
beszélünk szarvakról? Hogy fejekről beszélünk, ezt értem, de
miért beszélünk éppen szarvakról? Szeretném megvilágítani
nemcsak azt, hogy miért lehet, hanem azt is, hogy miért kell
szarvakról beszélnünk. A kifejezés nem csupán képletesen ér­
tendő, hanem szó szerint. Akik elmulasztják a Krisztus­
princípium befogadását, szintén asztrális alakban fognak meg­
jelenni, de mert ösztöneiket úgy formálták meg, hogy mint­
egy hűek maradtak az állati csoportlélekhez, ezek az ösztönök

195
az ember majdani asztráltestén szarvszerű képződménvek for­
máját öltik. Ilyen lesz a tényleges alakjuk.
Válasszunk ki egy szervet. Hogyan történik, hogy a Krisztus­
princípiumot elutasító embernek szarvakkal kell megjelennie,
amikor a Föld már szellemivé alakult? Válasszuk példánkhoz az
emberi gégefőt és légcsövet. A légcsövein szakadatlanul levegőt
áramoltatunk ki és be. Ez emberi tevékenvség. Aki átszellemíti
magát, ezzel a tevékenységével is a szellemet szolgálja, aki hajla­
mait és vonzódásait nem állította a Krisztus-prinípium szol­
gálatába, az megmarad a régi, a hét fejhez tartozó erőknél.
Készítsünk ehhez sematikus rajzot.

A gégefőn át szakadatlanul áramlik a levegő. Tudjuk, hogy

körülveszi az asztráltest. A befelé haladó légáram mindig kap­
csolatban van az asztráltesttel. Amikor a Föld szellemivé alakul,
a légzéssel kapcsolatban is megmutatkozik, hogy ki szolgálta a
Krisztus-princípiumot és ki az alsóbbrendű erőket, amelvek
már Krisztus előtt is a világban voltak. Aki a Krisztus-princípi­
um szolgálatába szegődött, annál eltűnik a mai testnek
megfelelő forma. Az ilyen embernek hatalma lesz, hogy mind­
azt, ami asztrális, átalakítsa felsőbbrendű, átszellemített formá­
ba. Aid nem fogadta be a Krisztus-princípiumot, képtelen lesz
rá, hogy azt, ami a hús-vér formához alkalmazkodik, kiragadja
ebből a formából. Ennek az a következménye, hogy miután
lehullik, elenyészik a hús-vér forma, és a fizikai gégefő maga is

196
eltűnik, az asztráltestbcn megmarad az a forma, amely a levegő
útját követve átnyúlik a gégefőn. És ez a forma egy szarv
alakjában fog fennmaradni. Mindenütt, ahol az emberben ki-be
járkálnak az asztrális erők, megmaradnak az előző állati formák.
Ha tehát egy megkeményedett ember asztrális formát ölt,
valóságos asztrális szervek lesznek rajta láthatók. És ezek igazi
asztrális alakzatok, pontosan megfelelnek azoknak a helyeknek,
amelyeknél a földi élet folyamán beáradtak az asztrális szubsz­
tanciák. Az apokalipszis képei nem ötletszerűen jelképezik ezt
vagy azt, hanem arra a valóságos formára utalnak, amelyben
valami később jelenik meg. Ezt nem árt, ha megjegyezzük.
Most pedig annak segítségével, amivel legutóbb foglalkoz­
tunk, a sok számot tartalmazó kényelmetlen séma segítségével
kíséreljük meg meghatározni, hol tartunk a világfejlődésben.
Tudjuk, hogy a Szaturnusz 49 nagy átalakulási formája már
mögöttünk van, vagyis a Szaturnusznak mind a hét életállapota,
amelyet a teozófiai könyvek körforgásnak neveznek, és az életál­
lapotok hét-hét formaállapota (glóbusza) is már mind elmúlt,
akárcsak a Nap és a Hold hasonló állapotai. Eddigi fejlődése
folyamán túljutott rajtuk az ember, tehát túljutott 147 állapo­
ton. De ehhez még hozzá kell számítani a Földön véget ért ál­
lapotokat is. Már elmúlt az első három életállapot, vagyis az
első három körforgás. A negyedik birodalomban, a negyedik
körforgásban élünk. Minthogy minden körforgás hét állapotot
ölel fel, az első három körforgás idején 3x7 állapotot teljesítet­
tünk, vagyis a 147-hez hozzá kell adnunk 21-et. A negyedik
életállapotnak még nem értünk a végére. De egy részét már ma­
gunk mögött hagytuk: végighaladtunk az első három formaál­
lapoton, a még csaknem forma nélküli szellemi állapoton, az
arúpa-állapoton, aztán a rúpa-állapoton, végül pedig az asztrális
állapoton, és most a fizikai állapotban vagyunk. A 147-hez a
21-en kívül tehát még hármat hozzá kell adnunk, így a hét
bolygó 343 állapotából eddig 171 múlt el.

197
 Jegyezzük meg jól, hogy most a 172. formaállapotban
vagyunk, ez pedig a fizikai Föld formaállapota. A 172. állapot
folyamán történt mindaz, amiről eddig beszámoltam. Amikor
megkezdődött ez az állapot, a Föld még egy testet alkotott a
Nappal és a Holddal. Az idők folyamán aztán eltávozott előbb
a Nap, később a Hold, az ember epdig megjelent, mint mai
ember a fizikai Földön. Ezután kezdődött meg az atlantiszi
időszak, és vele kapcsolatban egyszer arról is beszéltünk már,
hogy azt az időszakot is, amilyen a mostani, a 172. állapot, hét
részre oszthatjuk. A hét korszak közül az első már nagyon
messze van tőlünk, a Nap itt még egy volt a Földdel.
Tulajdonképpen kissé képtelen elnevezéssel erről a korszakról,
mint poláris emberfajról szoktunk beszélni. Erről aligha
tudnánk képet alkotni. Azután következik a Nap eltávozásának
az idején a hiperbóreusok faja, majd pedig a Hold kilépésének
idején a harmadik, az úgynevezett lemúriai emberfaj. Ez össze­
sen három faj, vagyis a 172. állapotban az atlantiszi a negyedik
faj. Az ötödik faj pedig már a miénk. A negyedik fajt a miénktől
az adantiszi áradás választja el. A miénket az a faj fogja követni,
amelyet János Apokalipszise a hét pecséttel jelképez, ezt pedig
az, amelyet a hét trombita jelez.
Azt is tudjuk, hogy a korszakok mindegyike megint csak hét
részre osztható. A miénk, a 172. formaállapoton belüli ötödik
korszak az óindiai, az óperzsa, a kaldeai-babilóniai-asszír-egyip-
tomi-zsidó, a görög-latin korszakra és még további három kor­
szakra tagolódik. A miénk az ötödik kultúra. A hetedik kultúra
a mindenkinek mindeld elleni háborújával zárul. Ami a nagy
háborút követi, annak a korszaknak is hét része lesz: jelképük a
hét pecsét, és az ezutáni nagy korszak is hét részre fog tagolódni.
Ha arra gondolunk, hogy az eddig lejátszódott formaállapo­
tokhoz csatlakozik majd a hátralévő 171 állapot, akkor 342 ál­
lapotot veszünk figyelembe, de még kell egy állapot, hogy kile­
gyen a 3 4 3 : ez pedig a mostani, a középső állapot. Most valaki
azt mondhatná: tulajdonképpen csodálatos, hogy mi vagyunk

198
azok a szerencsések, akik a világfejlődésnek éppen a közepén él­
hetünk. Valóban, akik csak rövid távon gondolkodnak, szinte
csodának érezhetik, hogy éppen a világfejlődés középpontjában
állnak. Aki messzebbre néz, az a dolgot már nem látja olyan bá­
mulatosnak. Mert az éppen olyan bámulatos, hogy ha valaki
egy nagy síkságon áll, egyformán ellát előre és hátra, és
látóterének éppen a középpontjában érzi magát. Hiszen, ha
elindul, és egy idő után ismét körülnéz, akkor is ugyanolyan
messzire lát előre, mint hátra. A világfejlődés egészen más ál­
lapotait látnánk, ha nézőpontunkat áthelyeznénk. Mi mindig
középen vagyunk. Az ember mindig egyformán láthat előre is,
hátra is, még a tisztánlátás képességével is.
Egyeseknek azonban még valami más is feltűnhetett. Ok ezt
mondhatnák: hogyan állíthatjuk, hogy a fejlődésnek éppen a
közepén tartunk? Hiszen itt valami nem egyezik. Mi most a
172. formaállapotban vagyunk. Az igazi középpont ennek az ál­
lapotnak a negyedik korszakában lenne, mi azonban az ötödik
korszakban élünk, vagyis már túl vagyunk a középponton.
Tehát nem helytálló az, hogy mi valóban középen vagyunk.
Ennek a ténynek azonban sajátságos oka van. A dolgot szem­
léletessé tehetjük egy hasonlattal. Aki felfogja a hasonlat
értelmét, beláthatja, hogy itt milyen fontos tényről van szó.
Mert valóban igaz, hogy ha a nagy állapotokat nézzük, középen
állunk, de ha a hozzánk közeli korszakokat is figyelembe
vesszük, akkor már úgy látjuk, hogy túlhaladtunk a középpon­
ton. Miért van ez így?
Képzeljük el, hogy vonaton utazunk egy nagy síkságon
keresztül, és nem kell állandóan a helyünkön ülnünk, hanem sza­
badon változtathatjuk a helyünket, és a vasúti kocsi is olyan,
hogy minden irányban zavartalanul kiláthatunk belőle.
Képzeljük el, hogy hosszú időn át képesek volnánk a
következőt tenni: mivel valóban zavartalan a kilátás körös­
körül, időről-időre rendszeresen készíthetnénk pillanatképet a
teljes környezetről, méghozzá teljes, lezárt képet, vagyis

799
körképet. Előfordulhat azonban, hogy a kép nem sikerül.
Nézzük gondolatban a helyzetet: ülünk egy száguldó vonatban,
és rögzítjük a képet, amelyet magunk körül látunk. És egyszer
csak mi történik: amíg rögzítjük az éppen látott képet, elal­
szunk, és egy ideig alva utazunk, de a vonat tovább halad, és a
kép megváltozik körülöttünk. Aztán télébredünk. És abban a
pillanatban, amikor felébredünk, hirtelen újra megelevenedik
bennünk az a kép, amelyet legutoljára rögzítettünk. És az most
nem egyezik a valósággal. Azért nem, mert végigaludtunk egy
útszakaszt. A megőrzött kép nem egyezik a minden irányban
egyforma távolságig látható valósággal, mert egy ideig aludtunk.
Kérdezzük meg: valóban úgy van-e, hogy az ember átaludta
a fejlődésének közepétől a mi korunkig terjedő időt? Vajon
feltétclezhető-e, hogy egészen addig tökéletesen egyezett a kép,
és csak azután aludtunk el, hogy elhagytuk a középpontot, és
eközben eltorzult? Valóban elaludt az ember? Az okkult felfogás
szerint az atlantiszi időszak közepén az emberiség elaludt, ugya­
nis ekkor következett be az egész emberi nem számára a régi,
homályos szellemi látás elvesztésének pillanata. Ha a szellemi
valóság felől nézzük, az ember elaludt. Tekintetét az érzéki világ­
ra irányította, és ezért a szellemi világ felől nézve, mintha alvó
állapotba került volna. És csak akkor tekinthet újra mindenfelé
zavartalanul és szabadon, ha visszaszerzi a tisztánlátás
képességét. Akkor megszűnik a fejlődésben lévő torzulás, és
ugyanakkora útszakaszt látunk majd mind előttünk, mind
mögöttünk. Az ember valóban alszik az atlantiszi korszak
közepe óta, mert normális emberként azóta nem láthatja a
szellemi világot. Ha eltekintünk a beavatottaktól, és talán a
szomnambul állapom emberektől is, azt mondhatjuk: az em­
berek nem látnak. Mert „látni" azt jelenti, hogy valaki valóban
belelát a világba. A szellemi világ számára az emberiség alszik,
és még aludni fog egy ideig. Az atlantiszi időszak közepe óta
érvényesek a János-evangélium szavai: „A világosság a sötétség­
ben világít, de a sötétség nem fogadta be".

200
 Ezek szerint ez a felosztás nagy igazságot rejt magában, azt,
hogy az emberiség egy sötét korszakban él, a sötétség korsza­
kában. És a Krisztus-princípium azért jelent meg éppen ebben a
korszakban, hogy az emberiséget elvezesse innen a fény korsza­
kába. Jogos tehát az az állítás, hogy jelenlegi helyünk nem a fej­
lődés középpontjában van, hanem azon valamivel túl, hiszen az
Atlantiszon egy sötét korszak kezdődött, ami a hatodik korsza­
kig tart. Ott lép majd elő fehér ruhában a kiválasztottak serege,
és azok tartoznak majd közéjük, aki elsőként szerzik meg a
képességet, hogy hétköznepi, normális körülmények között is­
mét maguk körül lássák a szellemi világot. A sötétség korszaka
ekkor ér véget, és ekkor kezdődik egy új korszak, amelyet ez a
néhány szó jellemez: „A világosság a sötétségben világít és a
sötétség befogadja őt11. A jelenkort azért nevezhetjük fekete kor­
szaknak, mert az ember csak a fizikai-anyagi világra irányítja
tekintetét, és normális állapotában nem látja maga körül a
szellemi világot.
Most pedig folytatjuk és kiegészítjük, amit a fejlődés
következő szakaszairól mondtunk. Ha a fejlődés a hetedik
időszak végéhez érkezik, a Föld szellemivé alakul, először
asztrális, aztán devacháni, majd végül finomabb devacháni ál­
lapotba megy át. Azután pedig ismét végighalad ezeken az ál­
lapotokon, de úgy, hogy a legfinomabb szellemi létből kiindulva
egyre sűrűbbé válik, míg el nem éri azt az állapotot, amelyet a
teozófiai könyvek ötödik körforgásnak neveznek. Ennek az
ötödik életszintnek ugyancsak hét formaállapota lesz, és a
középső állapotot ismét egy sajátságos fejlődés, nevezetesen az
egymást követő hét - nevezzük így - fajállapot fogja jellemezni.
Ezek után, ha nehéz lesz is, mélyedjünk el egy kicsit a Föld­
fejlődés következő szakaszaiban. Irányítsuk tekintetünket a fej­
lődés egy meghatározott pontjára, ahogyan eddig a jelenkornak
megfelelő pontjára irányítottuk. Határozzuk meg ismét a fe­
jlődésben elfoglalt helyünket, mégpedig úgy hogy a mostani, a
172. állapottal kezdjük. A 172. állapot maga a Föld. Három ál-

201
lapot már mögötte van, most a negyedik állapotban van. Mi itt
csak a formaállapotokat vesszük számításba. Tudjuk, hogy a ne­
gyedik életszinten, vagyis a negyedik körforgásban vagyunk. De
ezt most adottnak tekintjük, és ezért azt mondjuk: a negyedik
korforgásban, a negyedik életszinten már három formaállapo­
ton túljutottunk, tehát a negyedik formaállapotban élünk.
Folytassuk tovább: ezen belül hány korszakon vagyunk túl? Az
elsőn, a másodikon, a harmadikon és a negyediken. Ez a kor­
szak már lezárult. Vagyis négy korszak már véget ért, és mi az
ötödikben élünk. Az ötödik korszakból viszont ugyancsak
elmúlt már négy szakasz, nevezeteseb az óindiai, az óperzsa, az
egyiptomi és a görög-latin. Az ötödik kultúra a miénk. Ezért
azt mondhatjuk: közvetlenül a mostani fejlődési szint előtt
3,4,4 állapoton jutottunk túl. Ezt a 3,4,4-et az Apokalipszis
írójának nyelvén a fejlettség számának nevezhetjük. Ha tehát
azt kérdezzük: melyik szám jelöli a fejlettséget, a mi fe­
jlettségünket, azt felelhetjük, hogy a mi fejlettségünk száma 344
(három-négy-négy-nek olvasva). De ezt nem a tizes, hanem a
hetes számrendszer szerint kell értelmeznünk. A hét nagy ál­
lapotból hármat, a hét középsőből négyet, végül a hét kis ál­
lapotból megint négyet fejeztünk be eddig. Ez pedig 344-et je­
lent. Csakhogy ezt nem szabad úgy olvasnunk, mint általában
szoktuk, hiszen itt háromféle állapot előfordulásainak a számát
írtuk egymás mellé.
Most gondoljunk a következőkre: ha a Föld szellemivé válik,
és új állapotokon keresztül folytatja fejlődését, akkor egyre
nagyob lesz a hátrahagyott fokozatok száma. És egyszer
elérkezik az az idő, hogy a nagy állapotok közül is 6, a középső
állapotok közül is 6, és a lds állapotok közül is 6 múlt el.
Ahogyan ma a 344-et tekintjük a fejlődésre jellemző számnak, a
távoli jövőben elérkezik az az időpont, amikor már 6 életszint
vagy körforgás, 6 főfaj és 6 alfaj lesz mögöttünk, és ezért a 666-
os szám lesz a fejlettség száma. Ez a korszak a nagyon távoli
jövőben fog bekövetkezni, de a jövőt már a mi korunk is

202
előkészíti. Három főállapot már elmúlt, mi most a negyedikben
élünk. De ha elmúlik a hét pecséttel jelképezett idő, és a min­
denkinek mindenki elleni háborújához érkezünk, akkor a közép­
ső állapotok közül haton már túljutottunk. Vagyis az úgyneve­
zett főfajok közül már elmúlt hat, mire felcsendül az első trom­
bita hangja. Azután a trombitahangok időszakában élünk,
egészen addig, míg el nem telik a trombitahanggal jelzett első
hat korszak, ekkor elérjük a 66-ot. Az emberiség számára eddig
van idő és lehetőség, hogy felkészüljön a rettentő pillanatra,
amely ugyan csak jóval később következik be, akkorra ugyanis
nem csupán a 66-nak, hanem a a 666-nak is be kell teljesednie.
A jelenkor már minden eljövendőt előkészít. A mindenkinek
mindenki elleni háborúja után a hetedik trombita megszólalását
követően kezdődő időszakban olyan emberek lesznek majd,
akik, mert elzárkóztak a Krisztus-princípiumtól, a gonoszságot
magas fokra fejlesztették önmagukban, és ezért nagy erő moz­
gatja őket a szakadék felé. Ezek az emberek egészen a 6 6 6
beteljesedésének pillanatáig azon munkálkodnak, hogy a
gonoszságba, a szakadékba zuhanhassanak. A hajlandóságot,
hogy a távoli jövőben a szakadékba szédüljenek, már a min­
denkinek mindenki elleni háborúja után, a hetedik trombita­
hang idején magukba fogadják. Habár még hosszú ideig
lehetőségük lesz, hogy megtérjenek, hogy meghallják a hívó
szót, és haladásuk irányát megfordítva felvegyék magukba a
Krisztus-princípiumot, de ezek az emberek mégiscsak kifejleszik
magukban a gonosz hajlandóságot. És ha ragaszkodnak hozzá,
és elérkezik az a most még távoli időszak, amelyet már nem a
466, hanem a 666 jelképez, akkor már nincs többé alkalmuk,
hogy a gonoszt jóvá alakítsák. Szörnyűséges lesz a végzetük, er­
ről még beszélni fogunk.
Látjuk, hogy amikor megjelenik a 6-os szám, akár egy­
magában, akár párosan, akár háromszorosan, mindig valami
rossz fenyegeti az emberiséget. Mi most az ötödik főkorszakban
és az ötödik alkorszakban élünk. A nagy háború után kezdjük

203
meg a hatodik, korszakot. Dc, mielőtt a hatodik korszakba lép­
nénk, az ötödik alkorszak után a Filadelfiával jelzett hatodik
alkorszak következik. Tudjuk, hogy olyan korban élünk, amikor
a materializmus az egész emberiségre kiterjed. Láttuk, hogy az
elmúlt évszázadokban egyre materialistábbá váltak az emberek,
de materializmusuk olyan, hogy fordulat mindenkor lehetséges.
A mai embernek van még ideje a fordulatra. De ugyanakkor
helyet kell találnia a jelenkorban egy spirituális világnézetnek is,
olyan világnézetnek, amely az emberek egy kis csoportját a világ
okkult, szellemi felfogásához vezeti. Akik a hatodik időszakban
megalkotják a nagy testvériség első változatát, azok idézik elő
az első szakadást az emberiségben. És ez a hatodik, a miénket
közvetlenül követő időszak már egyáltalán nincs messze, hiszen
kezdete csupán az évezredekkel mérhető idő utánra tehető. A
hatodik korszakban már különválnak egyrészt azok, akik
makacsul megkeményítik magukat a materializmusban, más­
részt azok, akik egy spirituális szemléleti mód kialakításához
vonzódnak, de kis csoportokban testvéri szövetséget alkotnak.
Mindkét irány együtt lesz a hatodik időszakban. Már sok ember
számára végzetes lehet ez az egyedüli 6-os szám, de még ko­
rántsem véglegesen, hiszen marad lehetőség egy későbbi fordu­
latra. Ezután az emberiség áthalad a nagy háborún. Elmúlik öt
időszak, és újra megjelenik a hatodik. Ismét felerősödik a
csábítás és kísértés, hogy tökéletesítve a materializmus es­
zközeit, átvigyük őket a trombitahangok korszakába. És ha
véget ér 6 nagyobb és 6 ldsebb időszak, vagyis elérkezik a 66,
akkor az emberiségen már oly nagy lesz a teher, hogy sokkal ne­
hezebben lehet majd megválni tőle, mint attól, ami most van
rajta.
Láthatjuk majd, hogy a gonosz tulajdonságok világa egyre
nagyobb lendülettel működik az emberiségben, és ahogyan az
Apokalipszis szerzője ábrázolja, a jók egyre feltűnőbben és éle­
sebben különböznek majd a gonoszoktól. Az utolsó nagy sza­
kadás akkor következik be, amikor a hatosság nemcsak a

204
rövidebb, hanem a hosszabb időszakoknál is beteljesedik. Ez
akkor történik meg, amikor a Föld maga mögött hagyott már
hat életszintet, vagyis hat körforgást, és a hetedik körforgáson
belül hat formaállapotot. Amikor ez beteljesedik, az emberiség­
ben megtelepedett gonosz tulajdonságok már teljes mértékben
kifejlődtek, és addigra iszonyú alakot öltenek. De a gonoszság
rémületesen pusztító hatása csak azoknál érvényesül, akik
gonoszok maradtak.
Megkérdezhetjük tehát, hogy a Földön hányszor fenyegeti
veszély az emberiséget, hogy nem tud ellenállni a gonosz
csábításának? Először abban az időszakban, amely a miénket
követi, vagyis a nagy háború előtti időszakban. Aztán egy má­
sodik, majd egy harmadik veszélyes időszak lesz. A gonosz felé
vezető út egyre inkább lejt. Abban az időszakban tehát, amelynek
végén a Föld szellemi állapotba megy át, két veszélyes helyzeten
kell áthaladnunk. Amikor a Föld újra egyesül a Nappal, a Föld és
a Nap eggyé vált erőiben feloldódnak mindazok, akik befogadták
a Krisztus-princípiumot, de az egyesülésben nem vehetnek részt
azok, akik a gonoszhoz való csadakozás lehetőségét vették
magukra. Ezt úgy kell látnunk, hogy ők taszítják el maguktól a
Napot, eltaszítják maguktól azt, ami képessé tehetné őket arra,
hogy egyesüljenek a Nap-erőkkel. Ok a Nappal való egyesülés el­
lenfelei. Az Apokalipszis azt a hatalmasságot, azt a lényt, aki az
embereket a szellemivé válás, a Nappal való egyesülés felé vezeti,
a valóságos, igazi Krisztusnak, és - mint hallani fogjuk -
Báránynak nevezi. A Krisztus-lényt a Nap géniuszának ls szokták
nevezni, de mert egyesül a Földdel, így a Föld géniusza is lesz. Ez
a folyamat a golgotai eseménnyel kezdődött.
Létezik azonban a Bárányéval ellentétes princípium is, a
Napdémon, a Nap démona, aki az ember gonosz erőiben
működik, és eltaszítja a Bárányt. És ennek a gonosz erőnek a
hatása lesz, hogy az emberi nem egy bizonyos része elszakad a
Nap felé vezető fejlődéstől. Ezek tehát a Nappal ellentétes erők,
a Nap ellenzéke. De kezdemények is ezek az erők, annak

205
kezdeményei, amit kivet magából a fejlődés, ha elmúlik a 666
fejlődési állapota, és belezuhan a szakadékba. Ezért azt kell
mondanunk, hogy abban az időben, amikor a Föld újra egyesül
a Nappal, nemcsak az marad kívül, amit a hétfejű és tízszarvú
állat jelképez, hanem az is, ami a Nappal ellentétes erőket hor­
dozza magában. És az lesz a végzetük, hogy elnyeli őket a sza­
kadék, amikor beteljesedik a 666.
A 666-ot mindig nagyon rejtélyes módon szokták felírni.
Látni fogjuk, hogy az embereknek jó okuk volt rá, hogy az el­
mondottakat a titkok misztériumaiba rejtsék. Minden okuk
megvolt rá. Nem beszélhettek róluk nyíltan, ezért misztériumba
burkolták, és így 666-ot írtak. Azokban a misztériumokban,
amelyekben az Apokalipszis írójának a beavatása történt, a
következőket írták fel: 4 0 0 , 2 0 0 , 6, 60. És ezt oly módon írták
fel, hogy egy kívülálló nem érthette meg. Elrejtették a 666-ot,
titokként kezelték. És így valóban meg tudták téveszteni az il­
letéktelent. A beavatottak olyan elvet szoktak követni írásaik­
ban, hogy a betűket némelykor számjegyek helyettesítik. Erről
az elvről néhány elmés ember még a XIX. század folyamán
megtudott egyet-mást, és nekiveselkedett, hogy fellebbentse a
fátylat a 666-os szám titkáról. A vállalkozás eredményét úgy
jellemezhetjük, hogy csak a hangokat hallották meg, de azok
összecsendülését nem. Mert amiről eddig beszéltünk, és amit az
ezoterikus tanítás mindig is így értelmezett, azt elferdítve adták
elő. Arra a megállapításra jutottak, hogy a számjegyeket héber
írásjegyekkel helyettesítve az eredmény „Nero" lesz, amiből arra
következtettek, hogy a 6 6 6 Nero nevét rejti.
Csakhogy ez nem igaz. A 666-ot először is így kell felírni:
4 0 0 2 0 0 6 60, mert így kapjuk meg az értelmét. Azután a négy
számot sorrendben a következő héber betűkkel helyettesitjük:
4 0 0 tau, 2 0 0 res, 6 vau és 60 szameh. Ez a négy betű fejezi ki a
4 0 0 200 6 60 értelmét. A kifejezés csodálatos módon öleli
körül a titkot: csodálatraméltó az az éleselméjűség, amely
megválasztotta a négy betűt, mert azok külön-külön is sajátos

206
okkult jelentéssel bírnak. Gondoljuk végig még egyszer, hogy
tulajdonképpen mit jelent a 666-os szám, mit fejez ki a mi
értelmezésünk szerint. Azt a hatást fejezi ki, ami a külső fizikai
életben az embert a teljes megkeményedés felé vezeti, és ami
arra buzdítja, hogy taszítsa el magától mindazt, aminek segít­
ségével levethetné alsóbbrendű pricíoiumait, és felemelkedhetne
egy felsőbbrendű léthez. Amit az ember a fizikai testével, az
étertestével, az asztráltestével és az alsóbb énjével szerzett,
mielőtt magát a felsőbb világba emelné, azt fejezi ki egyebek
mellett a négy betű: a szameh jelöli a fizikai testet, a vau az
étertestet, a res az asztráltestet és a tau az alsóbb ént. A négy
betű tehát arra utal, ami a négy princípiumban megkeményeik,
mielőtt elkezdhetnénk isteni fejlődésünket. Az Apokalipszis szer­
zője azt is mondhatná: „Itt igazság van!" Mert bölcsesség van
benne. „Akinek értelme van, számítsa ki a számot ... ez 6 6 6 " .
Most pedig olvassuk el. Természetesen fordítva, jobbról balra
haladva kell olvasnunk:

Ha kiegészítjük magánhangzókkal a hangsort, ezt olvassuk:

Szorát. Szorát a Napdémonnak, a Bárány ellenfelének a neve.
De egy ilyen szellemi lényt nemcsak a nevévei lehet meg­
nevezni, hanem egy meghatározott jellel, jelképpel is utalni
lehet rá. Szorátnak, a Napdémonnak ez a jele:

Egy vastag vonal, amely visszahajlik önmaga felé, és felül két

ívelt kiszögellése van.

207
 Az Apokalipszis szerzőjét mindig helyesen kell értenünk.
Hiszen már mindjárt az elején kimond egy figyelemreméltó
dolgot, amelyet általában tévesen szoktak lefordítani. Az
Apokalipszis ezekkel a szavakkal kezdődik: „Ez Jézus Krisztus
kinyilatkoztatása, melyet Isten adott neki, hogy szolgáinak
megmutassa mindazt, aminek csakhamar meg kell történnie.
Elküldte angyalát, és megjelenítette szolgájának, Jánosnak.. .'Tehát
„megjelenítette", vagyis arra kell számítanunk, hogy a
leglényegesebb, a tulajdonképpeni misztérium-tartalmakat
jelekbe foglalva kell felismernünk. János mindazt, amit a 666
fejez ki, jelekké alakította. Amit tehát leírt, jelként kell
értelmeznünk. „És láttam, hogy a földből feljön egy másik
fenevad, két szarva volt, hasonlóan a Bárányhoz". Itt nem más­
ról van szó, mint a két vonalról az előbbi rajzon, de hogy a
valóságos jelentés ellepleződjön, a két vonal helyett a szövegben
két „szarv" van. A misztériumok nyelvhasználatát mindig is az
jellemezte, hogy némely szónak többféle jelentést kölcsönöztek:
így a beavatatlanok számára nem volt egyszerű, hogy a dolgo­
kat minden további nélkül megértsék. Ha tehát azt olvassuk,
hogy „két szarva volt, mint a Báránynak", akkor a Napdémon
jelére kell gondolnunk. A misztériumok nyelvén ezt ez a SZÍ) fe­
jezi ki: „Szorát", és ha a betűk helyén a megfelelő számokat sze­
repeltetjük, akkor a nevet ez a négy szám adja ki: 4 0 0 200 6 és
60. Ez a 6 6 6 rendkívül burkolt kifejezési módja.
Láthatjuk, hogy az Apokalipszis írója a Bárány ellenfelére
utal. Amikor szellemivé alakul át a Föld, lent emberalakok je­
lennek meg, de régi állati formájukat megtartják. Megjelenik a
hétfejű és tízszarvú állat. De megjelenik kísértőjük is, akinek
hatalmas ereje meggátolta, hogy minden ember visszatérjen a
Naphoz: előlép Krisztus ellenfele. Maguk az emberek nem
lehetnek az ellenfelei Krisztusnak, tulajdonképpen nem tehet­
nek mást, minthogy a beléjük plántált hamis erő hatására elmu­
lasztják a Krisztus-princípium befogadását. Krisztusnak csak
egyetlen ellenfele van, a Napdémon. És ő mindjárt ott van, ahol

208
zsákmányolhat valamit. Amíg nincs zsákmányolni való, amíg
nincs hétfejű és tízszarvú ember, addig nincs, akit elcsábíthat,
addig távol van a Kísértő. De azonnal megjelenik, amint az em­
berben kialakulnak az említett képességek. És a Kísértő, mint
második állat jelenik meg,
És amikor a Föld ismét átmegy asztrális állapotba, az ember
úgy jelenhet meg, abban a formában, mint amikor még víz­
takaró borította a Földet. Kiemelkedhet a vízből a hétfejű és
tízszarvú állat. Kihasználatlanul hagyta a Földet, ezért most
kiemelkedik a Földből Szorát, a Nap ellensége, a Kísértő, és
megközelíti az embert, hogy minden erejével rátámadva magá­
val ragadja a szakadékba. Látjuk, hogy egy idő óta egy
szörnyűséges, hatalmas lény törleszkedik az emberhez. Mit tesz
ez a lény, hogy beteljesedjék rajtunk az iszonyú végzet, amiről
már van elképzelésünk? A Szörnynek, a Napdémonnak nem az
a szándéka, hogy olyan erkölcstelenségekre késztesse az embert,
amilyeneket a köznapi értelemben mindannyian látunk. Csak
egy dolog érdekli: forduljon át a maga ellentétébe mindaz, amit
az emberi nem megmentésén fáradozó lények hoznak, változ­
zon a maga ellentétévé a spirituális felemelkedés, szolgálják a
spirituális erők az alsóbbrendű én-princípiumot. Ekkor olyan
útra tér az emberiség, hogy a két szarvval ábrázolt Állatnak
hatalma lesz fölötte. A kétszarvú állat kísértésének a hatása: vissza­
élés a spirituális erőkkel. És a spirituális erőkkel való visszaélést
fekete mágiának nevezzük, ami tehát pontosan az ellentéte az erők
helyes használatának, a fehér mágiának.
Amikor kettészakad az emberi nem, voltaképpen azt készíti
elő, hogy egyfelől mind szellemibb állapotok közé kerüljön, és
megtanulja a szellemi erők helyes használatát, a fehér mágiát,
másrészt pedig visszaéljen a spirituális erőkkel, és végül átadja
magát a kétszarvú Állat legvadabb erőinek, a fekete mágiának.
Végül tehát két részre szakad az emberiség, egyrészt azokra, aldk
a fehér mágiát, másrészt azokra, aldk a fekete mágiát művelik. A
666-os szám és a Szorát titka egyúttal a fekete mágia titka is. Az

209
Apokalipszis szerője a kétszarvú állat alakjában ábrázolja a
Kísértőt, aki a Föld-fejlődés legszörnyűbb bűnére csábítja az
embert, olyan bűnre, amelyhez fogható nincs több. Feltűnik
látóterünkben, hogyan szakad ketté az emberiség a távoli
jövőben: Krisztus kiválasztottaira, akik végül is a fehér mágu­
sok lesznek, és az ellenlábasokra, a vad varázslókra, a fekete má­
gusokra, akik nem tudtak elszakadni a matériától, és az
Apokalipszis szavai szerint paráználkodnak a matériával. A
Látnók lelkében a fekete mágia művelése az embernek a
megkeményedő matériával való kapcsolata a nagy Babilon
képében jeleik meg, ez a közösség egyesíti a fekete mágia
művelőit, az ember és a megromlott matéria nászának, vagyis
inkább vadházasságának résztvevőit.
A nagyon távoli jövőben két hatalom áll majd egymással
szemben: az egyik oldalon a nagy Babilon népét tatáljuk, a
másikon azokat, akik felülemelkedtek az anyagon, és aldk, em­
berekként eggyé tudtak válni a Bárány princípiumával. Ott a
nagy Bablion hívei, a legfeketébbek állnak, és a Nappal ellen­
tétes erők hordozója, Szorát, a kétszarvú Állat vezeti őket, itt
pedig a kiválasztottakból kifejlődött emberiséget látjuk, amely
egyesült az előtte megjelenő Krisztussal, a Báránnyal. Itt a
Bárány lakodalma, ott pedig Babiloné, az elsüllyedő Babiloné.
A mélybe süllyedni látjuk Babilon, és a magasba emelkedni a fe­
hér mágia erőit kezelni tudó kiválasztottakat, akik lakodalmat
ülnek a Báránnyal. És mert ők nemcsak ismerik a szellemi
erőket, hanem mágusok révén kezelni is tudják azokat,
előkészítik mindazt, ami a Földön jelen van, a következő plane-
táris megtestesülés, a Jupiter részére. Azt lehet mondani, hogy
ők rajzolják meg a Jupiter vázlatos képét. Látjuk, hogyan
születnek a fehét mágusok művészetéből az előkészítő formák,
amelyek tovább élnek majd a következő Föld-megtestesülés, a
Jupiter alakjaiban: az új Jeruzsálemet látjuk a fehér mágiából
kiemelkedni.

210
 Előbb azonban lei kell taszítani mindazt, amit a Szorát neve,
vagyis a 666-os szám jelképez. Ki kell taszítani mindenkit, akit
elcsábított a kétszarvú Állat princípiuma, vagyis aki hétfejű és
tízszarvú állattá keményedett. A Nap-géniusz erejét, amely
legyőzi az ellenszegülőket, és a mélységbe taszítja őket, a Nap­
géniusz arculatának nevezzük. És a Nap-géniusz arculata:
Mihály, aki mintegy a Nap-géniuszt képviselve legyőzi a két­
szarvú Állatot, a Kísértőt, aldt Sárkánynak is szoktak mondani.
A látnók lelkében megjelent kép így láttatja Mihályt, aki
megkötözi az ellenséges erőket és őrködik felettük. A keresztény­
rózsakeresztes ezoterika hasonlóképpen ábrázolja a 666-os
számhoz tartozók kitaszítását, és a Kísértő, a Sárkány legyőzését.
Tekintetünk előtt így tárul fel mindaz, amit az Apokalipszis szer­
zője titokba burkolt, és ami ezért csak hosszas kutatómunka
révén vált érthetővé: „Itt van helye a bölcsességnek! Akinek van
értelme, számítsa ki a fenevad számát - vagyis a kétszarvú Állat
számát - ez a szám pedig 6 6 6 . "
Akik ebből a számból Nero nevére következtettek, rosszul
teljesítették, amire az Apokalipszis írója felszólította őket.
Látjuk, milyen mélységekből kell felszínre hozni a bölcsességet,
amely a 666-os szám titkához vezet. Talán fáradságos volt ez a
mai nap, mert súlyos ismeretekkel foglalkoztunk, de ne felejtsük
el, hogy a legnagyobb titkok csak fáradság árán érthetők meg.
Az Apokalipszis szerzője pedig a világfejlődés legnagyobb
titkait helyezte a műbe. Elrejtette a titkokat, mert az emberek
számára üdvös, ha a legfontosabb misztériumok jelekbe vannak
foglalva. Mert eltekintve minden mástól, a jelek megfejtésének
irányába tett erőfeszítéseink ahhoz is hozzásegítenek bennün­
ket, hogy egyidejűleg mi magunk is felemelkedjünk a jó
erőkhöz. Ezért ne bosszankodjunk azon sem, hogy egy különös
számrendszeren kellett átküzdenünk magunkat. Ha a régi
iskolák tanításai alapján előbb meg kellene értenünk mindazt,
ami titkot ilyen és más számok rejtenek, és csak utána kezdhet­
nénk el minden mást, akkor nekünk még nagyon sokat kellene

211
tanulnunk. A régi időkben a tanítványoknak hosszasan, némán
és nyugodtan kellett végighallgatniuk, amint a tanítójuk újra
meg újra elismételte ennek vagy annak a számnak, mint például
a 777-nek vagy a 666-nak a formális jelentését. És amikor
felfogták az illető szám jelentését, csak akkor tudhatták meg,
hogy tulajdonképpen milyen tartalmat fed.

212
 TIZENKETTEDIK ELŐADÁS

Aki a tegnapi fejtegetéseinket érzelmeivel is követte, bizony­

talanságot, szorongást érezhet, aggódás töltheti el a jövőbeli
emberiség sorsa iránt. Tegnap a lelkünk elé vetítettük a jövendő
képét, és a kép egyik felét hatalmasnak, lenyűgözőnek láttuk,
olyannak, ami tele van boldogsággal. Itt annak az embernek a
jövőbeli alakja tűnik fel, aki megértette, mit kell a jelenkornak
megvalósítania a Földön, aki magába fogadta Krisztus
szellemét, és ezért lépést tarthatott a fejlődéssel, amelynek
folyamán a Föld szükségszerűen válik ismét szellemivé.
Gyönyörűséges, boldogító képét látjuk itt annak az embernek,
akit hagyományosan „üdvözülmek" nevez az exoterikus
kereszténység, vagy, nem egészen találó szóval: „kiválasztottnak".
De a nagy ellentétnek is meg kellett jellenie a lelkünkben: látnunk
kellett, amint az emberiség másik fele a szakadékba zuhan, az a
fele, amely képtelennek bizonyult magába fogadni Krisztus
szellemét, és inkább a matériához ragaszkodott, kizárva magát a
szellemivé válás jövőbeli folyamatából. Ezek az emberek aztán a
szellemivé vált Föld kitaszítja magából, hogy - bizonyos
vonatkozásban tőle már távol - elébe menjenek iszonyú
végzetüknek. Ha a szakadék felől ránk mered a hétfejű és tízszarvú
állat, akit kísértésbe vitt és elragadott a másik szörnyű lény, a két­
szarvú Állat, és ez a kép félelemmel és rettegéssel tölt el bennün­
ket, akkor szinte önkéntelenül adódik a kérdés: nem kegyeden és
oktalan-e a gondviselés, hogy oly sok embert vezet iszonyú sorsa
felé, oly sok embert kárhoztat a gonosz mélységeibe?
A következő kérdés pedig így hangzik: egy bölcs gondviselés­
nek kezdettől fogva nem arra kellett volna-e törekednie, hogy
elhárítsa ezt a szörnyű sorsot?
Első pillantásra túlságosan elvont, túlságosan elvi színezetű
lehet a válasz, de aki érzékelni tudja ezt az elvi jelleget, annak

213
számára tulajdonképpen már elég sokat mond az, hogy végte­
lenül bölcs a gondviselés, hogy ezt a szörnyű sorsot, mint
lehetőséget az emberiség elé állította. Mert ha lehetetlen volna,
hogy az ember a gonosz mélységeibe rohanjon, lehetetlen és
elérhetetlen volna az is, aminek az egyik oldalát szeretetnek, a
másik oldalát szabadságnak nevezzük. Mert a szeretet és a sza­
badság fogalma az okkultisták számára elválaszthatatlan
egymástól. A szabadság is lehetetlenség, a szeretet is lehetetlen­
ség az ember számára, ha nem lehetséges az elbukás. Ha az em­
bernek nincs lehetősége, hogy szabad elhatározásból válasszon a
jó és a rossz között, akkor olyan lény, aldt pórázon vezetnek egv
szükségképpen elérendő jóhoz, hiszen képtelen arra, hogy a
maga független és tiszta akarata szerint, a szabadságtól született
szeretetnek engedelmeskedve válassza a jót. Akinek tilalmas vol­
na a kétszarvú Szörnyeteg követése, az nem tudná önzetlen sze­
retettel követni Istent. A bölcs gondviselés szándéka szerint
adatott meg a bolygórendszereken keresztül fejlődő emberiség
számára a szabadság lehetősége; és a szabadság lehetősége nem
volt megadható más feltételekkel, minthogy az embernek sza­
bad választása legyen a jó és a rossz között.
Ez azonban, mint mondani szokták, nem több mint száraz
elmélet, és az emberek nagyon lassan közelednek ahhoz, hogy
az ilyesmit ne csupán szavakba foglalják, és ne csupán az elvi
magyarázatot tekintsék meggyőzőnek egy-egy alkalmas pil­
lanatban, hanem az érzésvilágukat is megnyissák előtte. A mai
ember ritkán alkot ilyen gondolatot: köszönöm neked, bölcs
gondviselés, hogy megengedted, hogy hozzád ne csak egy szá­
modra is kényszeredetett, hanem a szívemből szabadon áradó
szeretettel közeledjem, köszönöm, hogy nem kényszerítesz arra,
hogy szeresselek, hanem rám bíztad a választást, követlek-e
majd. Az embernek ilyen érzéseket kellene ébresztenie
magában, hogy valóban megérezhesse az elvi magyarázat
lényegét.

214
 De a világ tisztánlátó megfigyelése révén másféle vigasz, job­
ban mondva másféle megnyugvás is szerezhető. Tegnap már
érintettem, hogy csak azok számára majdnem megváltozhatat­
lan a szakadék felé vezető út, akiket valamilyen módon már ed­
dig is behálózott a kétszarvú Állat, a fekete mágia művészetének
nagy kísértője. De akik ma a fekete mágia rabjai, egy ízben még
azok számára is kínál lehetőséget a jövendő, hogy megtérjenek.
Azok számára viszont - és egyelőre ilyen a legtöbb ember -,
akik egyáltalán nem kerülnek olyan helyzetbe, hogy elbukhatná­
nak a fekete mágia mesterkedései miatt, a mindenkinek min­
denki elleni háborúját követő időben valóban elérkezik az alka­
lom a végső gonosz iránti bizonyos hajlandóság kifejlesztésére.
A jövőben azonban, sokkal nagyobb lesz a lehetőség utat vál­
toztatni, és a jó felé fordulni, mint a gonoszt feltétel nélkül
kényszerűen követni.
Az előadásokból kitűnt, hogy a spirituális világnézetet valló
embereknek, akik átvészelik a nagy háborút, és a hatodik kor­
szakba lépnek - amelyet a pecsétek felbontása ábrázol -, mint
kis seregnek, lehetőségük lesz, hogy elfogadják a Krisztus­
princípiumot. Ok veszik fel a füadefiai gyülekezettel jelképezett
időben kifejlődött szellemi tényezőket, és ezért a következő
időkben úgy élnek majd, hogy erős lesz bennük a hajlam a
szellemivé válás iránt. Akik ma a spirituális szemlélethez
vonzódnak, hatalmas erőkkel gazdagodnak, hogy majdan utat
nyithassanak fölfelé. Nem szabad szem elől tévesztenünk, men­
nyire fontos, hogy eddig már jónéhány ember felfigyelt az úgy­
nevezett antropozófíai világnézet szavaira, hiszen az antropozó-
fia hozta el az emberiség számára a tudatos spirituális élet első
kezdeményeit. Korábban ugyanis ez nem volt tudatos. Fontos,
hogy az emberiség egy része már tudatos képességet szerez a
felfelé vezető úthoz.
És annak következtében, hogy kiválik egy lds csapat, és
megalkotja a nagy testvériséget, amely fennmarad a hét pecsét
korszakáig, és még annál is tovább, a többi ember is, akinél ma

275
még süket fülekre talál az antropozófiai világnézet, jó tanácsot,
segítséget kap. Mert a jelenkori lelkeknek még sok
megtestesülésen kell keresztülmenniük a mindenkinek mindenki
elleni háborújáig, és aztán ugyancsak sok megtestesülésen a
nagy háború utáni döntő időpontig. És azután a pecsétek
időszakában is sok átalakuláson megyünk keresztül, és az em­
bereknek eközben sokszor lesz alkalmuk, hogy megnyissák
szívüket a spirituális világnézet számára, amelyet ma az
antropozófiai mozgalom terjeszt a világban. Egyre gyakrabban
nyílik majd lehetőség erre, és ne gondoljuk, hogy a jövő
lehetőségei mind csak olyanok lesznek, mint a maiak. Mert az a
forma és mód, ahogyan az embereknek ma a spirituális
világnézetet hirdetjük, még nagyon-nagyon zsenge. És ha egy
mai ember akár úgy szólna, hogy hangjában közvetlenül a
szellem tüze zengene, a hangja mégis nagyon gyenge lenne ah­
hoz képest, ahogyan majd egy későbbi, tökéletesebb testből fog
beszélni a felebarátaihoz, a spirituális mozgalomhoz szólítva
őket. Ha az emberiség az elkövetkező időben egyre feljebb és
feljebb emelkedik a fejlődésében, új eszközök és új lehetőségek
adódnak, hogy a spirituális világszemlélet elhatolhasson a
szívekig. Ma a leglángolóbb szó is jelentéktelen és gyenge a
jövőbeli szavakhoz képest, mert ha most egy lélek olyan testben
él, hogy nem dobog a szíve a spirituális világnézetért, a jövőben
nem zárkózhat el a hívó szó elől.
A spirituális mozgalom még csak a kezdeteknél tart, de egyre
inkább ki fog szélesedni, és valóban megátalkodottnak és rideg­
nek kell lennie annak, aki megkeményíti a lelkét és szívét a
jövendőbeli nagy hatások előtt. Ha olyan testben él a lélek,
amelyben a szív az antropozófiai világnézetért dobog, akkor
mindazzal, amit megtud és átérez, előkészíti magát egy új
megtestesülésre, új testében pedig olyan erőkkel fog ren­
delkezni, hogy segíteni tud felebarátainak, akiknek addig nem
volt alkalmuk rá, hogy szívük ugyanazért dobogjon, mint az
övé. Mi csupán az előkészítők előkészítői vagyunk, többek még

216
nem. Ma még parányi a láng a spirituális mozgalom, de hatal­
mas tűzzé fog növekedni.
Ha ezt a képet nézzük a lelkünkben, és mélyen átérezzük je­
lentését, új érzelmek támadnak bennünk, és a megismerés új
távlatait látjuk. Ma az emberek egy bizonyos módon tudatosan
vagy tudattalanul eshetnek a fekete mágia bűnébe. Akik ma
nem tesznek mást, mint élik az életüket, akiknek a szívéig nem
hatolt el a spirituális világszemlélet, akik a mindennapok elál­
mosító melegében élnek, és azt mondják: hagyjatok engem
békén, képzelgő antropozófusok - azokat a legkisebb mérték­
ben sem fenyegeti veszély, hogy a fekete mágia foglyai lesznek.
Ok csupán elszalasztják a lehetőséget, hogy egyszer majd segít­
senek a felebarátaiknak, amikor azok a spirituális életért szom­
jaznak. Önmaguk számára viszont nem túl nagy a veszteség.
Akik azonban közeledni kezdenek a spirituális élethez, de
helytelen módon, tulajdonképpen annak a legelső
kezdeményeit, legelső képességeit fogadják magukba, ami
fekete mágiának nevezhető. Habár nagyon kevesen vannak,
akik szörnyű módon már most is elkötezettjei a fekete mágiá­
nak, az emberiségnek erről az utálatos mesteréségről mégis
beszélnünk kell.
A legjobban úgy érthető meg, mi itt a lényeges, ha csak
jelzésszerűen is, de érzékeltetem, hogyan történik a fekete mágia
rendszeres művelése. Ennek alapján nyilvánvalóvá válik, hogy
bárki sorra vehet minden embert, akit közelről vagy távolról is­
mer, és egyet sem talál közöttük, akiről feltételezhetné, hogy
vonzódik ehhez a mesterséghez. Minden egyéb tulajdonképpen
nem más, mint sekélyes dilettantizmus, amit a következő idősza­
kok nagyon könnyen megsemmisíthetnek. Mégsem jó dolog
azonban, hogy korunkban némelykor olyan dolgokat magasztal­
nak egyes emberek kedvéért, amelyek bizonyos formában már
fekete mágiához is vezethetnek. Az is rossz, hogy terjednek bi­
zonyos nézetek, amelyeknek ugyan közvetlenül nincs közük a
fekete mágiához, de van valamiféle kísértő hatásuk. Olyan

217
nézetekre gondolok, amelyek bizonyos körökben ma az egész
világot uralják, és kiváltképpen materialista gondolatokban
gyökereznek. Ezek az eszmék, bár nem éppen veszélytelenek, de
az ember kigyógyítható belőlük a következő korszakokban.
Az ember csak akkor lép a mélységhez vezető veszedelmes
útra, ha kezdi megtanulni a fekete mágia ábécéjét. Ennek az
ábécének az a lényege, hogy az ember egy fekete mágus
tanítványaként gyakorlatot szerez abban, hogyan lehet teljesen
tudatosan megölni egy élőt, hogyan lehet az élőnek - miközben
megöli - minél több fájdalmat okozni, és a fájdalomkeltés
közben hogyan kell bizonyos kielégülést érezni. Egy élőlénybe
döfni vagy belevágni azzal a céllal, hogy az okozott fájdalom
gyönyört keltsen: ez a fekete mágia ábécéje. Ami túlmegy ezen,
az most nem mondható el. De már ez is eléggé iszonyatos,
hogy a fekete mágiában a tanítványnak élő húsba kell vágnia és
döfnie, és nem úgy, ahogyan azt az élveboncolók szokták. Bár
ez is gonosz dolog, de az élveboncolás következménye mégis­
csak megszűnik az élveboncolóban, amikor az a kamalokában
ugyanazokat a kínokat szenvedi el, mint az áldozatai, és ezért a
jövőre nézve valamiféle kiegyenlítődés jön létre. A fekete mágia
tanítványánál ez úgy történik, hogy amit tesz, azt bizonyos
szakszerűséggel teszi, és általa kielégülést érez. A kezdő így lép
a fekete mágia tévútjára. így jön létre a lehetőség, hogy egyre
közelebb jusson a kétszarvú Állathoz.
Azt a lényt, akit kétszarvú Állatként ábrázoltunk, feltétlenül
úgy kell elképzelnünk, hogy egészen más természetű lény, mint
az ember. Idegen világperiódusból származik, onnan szerezte
hajlamait, és mélységesen boldoggá teszi, ha olyan lényekkel
találkozik, akik - ezekből lesznek a jövő gonosz lényei - megta­
gadják mindannak befogadását, ami jó a Földből árad. O sem­
mit sem kaphatott a Földtől, látta, mint halad előre a Föld-fej­
lődés, de jól tudja, hogy nem fejlődött együtt a Földdel, ezért
nem lehetséges, hogy a földi létezésből bármi is az övé lehessen.
Mert csak akkor kaphatott volna valamit a Földtől, ha egy

218
meghatározott pillanatban magához ragadhatta volna az uralmat
rajta, mégpedig akkor, amikor a Krisztus-princípium
aláereszkedett a Földre. Ha a Krisztus-princípiumot mindjárt
csírájában elfojthatta volna, és magát Krisztust legyőzhette vol­
na, akkor nem lett volna többé akadálya, hogy a Föld minde­
nestől az övé legyen. Ez azonban nem történt meg, és neki most
már a maradékkal kell megelégednie, azokkal az emberekkel,
akikben nem támad vonzalom a Krisztus-princípium iránt, és a
matéria foglyai maradnak: ök alkotják majd Szorát seregét.
Hogy megértsük, mit jelent ehhez a sereghez tartozni,
tisztáznunk kell két fogalmat, ami bizonyos vonadcozásban
azután kulcsként szolgálhat az Apokalipszis egyes fejezeteihez.
Tisztáznunk leli az „első halál" és a „második halál" fogalmát.
Mi az emberiség első halála, és mi a második halál? Pontos
képet kell alkotnunk azokról a fogalmakról, amelyekhez az
Apokalipszis szerzője hozzákapcsolta a két kifejezést. Hogy
megtehessük, idézzük fel még egyszer lelkünkben az emberi lét
elemi igazságait.
Nézzük meg: általában milyen egy mai ember? Olyan, hogy
reggeltől estig a felébredés pillanatától estig, az elalvás pil­
lanatáig négy részből áll: fizikai testből, étertestből, asztráltest­
ből és énből. Azt is tudjuk, hogy földi létezésének idején az em­
ber, mint én, megmunkálja lényének alsó tagjait, és ennek
révén, már itt a Földön, az én uralmának ld kell terjednie az
asztráltestre. Tudjuk, hogy a Földet a Jupiter váltja fel, az lesz a
Föld következő megtestesülése. Az ember a Jupiteren új
lényként jelenik meg. A jupiteri embernél az én már átdolgozta
az asztráltestet, és ezért, ha most azt mondjuk, hogy a földi em­
bernek, amikor éber állapotban van, fizikai teste, éterteste,
asztrálteste és énje van, akkor a jupiteri emberről azt kell mon­
danunk, hogy fizikai testet, étertestet, asztráltestet és én kapott,
de asztráltestet átalakította szelleménné. A jupiteri ember fel­
sőbb tudati szinten fog élni, és ez a szint a következő módon
jellemezhető: a Holdon kialakult homályos képtudat, amely az

219
első időkben a földi tudatállapotban is jelen volt, megis­
métlődik, de mint tisztánlátó képtudat. És mivel az emberben a
Hold-állapottal ellentétben már benne lakik az én, a jupiteri tu­
datállapot lényegesen felülmúlja a Föld nappali tudatát.
A jupiteri ember tehát, bizonyos tekintetben tisztánlátó lesz
egy alsóbb fokon: feltárul előtte a lélekvilág egy része.
Környezetének örömét és bánatát képekben fogja érzékelni, az
imaginatív tudat képeiben. A jupiteri ember ezért egészen más
morális körülmények között fog élni. Képzeljük el, hogy már a
Jupiteren élünk, és egy emberi lelket látunk: ennek a léleknek
minden fájdalmát és boldogságát a tulajdon lelkünkben, mint
képet éljük át. A fájdalmak képe nekünk is fáj, és ameddig a fáj­
dalmat nem távolítottuk el felebarátunk lelkéből, mi sem
lehetünk boldogok, mert lehetetlenség lesz eltűrni egymás mel­
lett örömet és bánatot. A szenvedés képeitől a felsőbbrendű tu­
datú ember maga is szenvedni fog, és a szenvedés mindaddig
tart, amíg meg nem szünteti, nem csupán a kínzó képeket, ame­
lyek nem többek, mint a fájdalom kifejeződései, hanem magát a
szenvedést is. Sem boldog, sem boldogtalan nem lehet az em­
ber anélkül, hogy más is ugyanaz ne lenne.
Látjuk, hogy az ember a mostani tudatához, az éntudathoz
egy új tudatállapotot fog meghódítani. Ha szeretnénk
megérteni, mekkora hordereje lesz ennek a világfejlődésben,
akkor még egyszer fel kell idéznünk lelkünkben az alvó ember
képét. Amikor az ember alszik, fizikai teste és éterteste az ágy­
ban tartózkodik, az én és az asztráltest eltávozik.Úgy is mond­
hatjuk - némileg pontatlanul fogalmazva -, hogy éjszaka
hűtlenül elhagyjuk fizikai testünket és étertestünket. De éppen
annak következtében, hogy éjjel fizikai testünktől és
étertestünktől megszabadulunk, és a szellemi világban tartózko­
dunk, megnyílik számunkra a lehetőség, hogy éppen itt, földi
létezésünk idején, énként, alakítólag hassunk asztráltestünkre.
Hogyan érvényesül ez a hatás?

220
 Erre szemléletes példa lehet a következő: gondoljunk arra, hogy
nappali, éber állapotában egy ember nemcsak dolgozik, nemcsak
hivatásának él, hanem ha kis időre is, de átengedi magát egyfajta
felsőbbrendű szemlélődésnek, hogy hassanak rá, például azok az
impulzusok, amelyeket a János-evangéliumból ezek a szavak
idéznek elő: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt."
Gondoljunk arra, hogy ezt az embert teljesen áthatják a János­
evangéliumból felidézett hatalmas képek, és ezért állandósul benne
a gondolat, hogy időszámításunk kezdetén Palesztinában élt egy
lény, akit követni szeretne, úgy szeretné kormányozni az életét, a-
hogyan azt ez a lény jónak találja, olyan embernek szeretné tudni
magát, akinek ez a személyiség az eszményképe.
Nem kell, hogy itt kizárólag a János-evangéliumra gondoljunk.
Másban is elmélyedhetünk, hogy felsőbbrendű képekkel töltsük
meg a lelkünk. Mert, ha bizonyos szempontból azt kell is monda­
nunk, hogy a János-evangélium a legnagyobb, amit az emberiség
eddig létrehozott, és ebből a műből árad a legerősebb hatás,
mégsem szabad elfelejtenünk, hogy aki alázattal közeledik a
Vedanta-bölcsesség tanításaihoz, vagy elmélyed a Bhagavad
Gitában, annak is elegendő alkalma lesz a következő megtestesülé­
seiben - éppen azáltal, amit így vett magához -, hogy a Krisztus­
impulzussal találkozzon. Gondoljunk tehát arra, hogy egy ember
felsőbbrendű képekkel és képzetekkel tölti meg leikét, felsőbb­
rendű gondolatokkal és érzelmekkel hat az asztráltestére, ennek az
lesz a következménye, hogy asztráltestében különféle erők jönnek
létre. És amikor éjszaka kilép fizikai és étertestéből, ezek az erők
nem tűnnek el az asztráltestből, hanem éppen ellenkezőleg: a
János-evangéliumból napközben befogadott képek és érzelmek
olyasmit hoztak létre benne, aminek éjszaka óriási a hatása. így
tehát azt mondhatjuk, hogy az ember ma nappali tudatállapotá­
nak idején hat az asztráltestére.
Ma csupán a beavatottakban tudatosodik ez a hatás, de a töb­
bi ember is részesül ebből a tudatból, ha fokonként végighalad
a fejlődés útján. Akik elérik a Föld-fejlődés célját, azoknak olyan

221
lesz az asztráltestük, hogy minden részét teljesen áthatják azok a
szellemi tartalmak, amelyeket az én szerzett és érlelt meg. Ez a
tudatállapot a Föld-fejlődés célja és gyümölcse, és ezt visszük
magunkkal a Jupiter-fejlődéshez. Azt mondhatjuk, hogy a Föld­
fejlődés végéig új képességeket sajátít el az ember, és ez jelképe­
sen az új Jeruzsálem felépítésével ábrázolható. Innen az ember
már a Jupiter képvilágába pillant, hiszen kifejlődött benne a
szellemén. Ez a célja a Föld-fejlődésnek. Mit kell tehát meg­
valósítania az embernek a Föld-fejlődés folyamán? Mit kell
elérnie, mint elsődleges célt? Az asztráltest átalakítását. Igen, az
asztráltest, amely ma minden éjszaka elszakad a fizikai testtől és
étertesttől, a jövőben, mint az emberi lény átalakult része je­
lenik meg. Amit az ember a Földön kap, azt ezért kapja. De
mindez nem volna elegendő a fejlődéshez. Mert képzeljük el,
mi történne, ha az ember csak azért lépne ki minden éjszaka
fizikai testéből és étertestéből, hogy áthassa asztráltestét min­
dazzal, amit nappal szerzett, de ennek semmilyen hatása nem
volna az alsó két tagra, az ember így nem teljesíthetné földi cél­
jait. Kell még történnie valami másnak is: legalább az étertesten
mindenképpen meg kell jelennie a befogadott hatások leny­
omatának. Okvetlenül szükséges, hogy az étertestre is hasson
az, ami az asztráltestre hat.
Az ember azonban még nem képes arra, hogy önmaga has­
son étertestére. A Jupiteren, mivel addigra az ember már áta­
lakítja asztráltestét, képes lesz arra, hogy étertestére hasson, de
jelenleg még képtelen rá, úgy is mondhatjuk: ma még segítőre
van szüksége. A Jupiteren lesz érett arra, hogy étertestén
megkezdje a tulajdonképpeni munkát. A Vénuszon pedig már
fizikai testén, a legnehezebben megmunkálható részen fog dol­
gozni. Ma az embernek ki kell lépnie belőlük, éjszaka mindket­
tőt el kell hagynia, a fizikai testet is és az étertestet is. És hogy
az erőhatások elérjék legalább az étertestét, és eközben ő maga
is megtanuljon dolgozni rajta, segítégre van szüksége. A segítő,
aki kisegít bennünket az étertesten végzendő munkában, nem

222
más, mint maga a Krisztius-lény, aki pedig a fizikai test meg­
munkálásában segít, azt nevezzük Atyának. De amíg meg nem
jön a segítő, hogy az étertest átalakítását elősegítse, addig az
ember nem kezdhet munkához fizikai testén: „Senki sem mehet
1
az Atyához, csak énáltalam' . Vagyis, senki sem szerezhet
képességet, hogy fizikai testén dolgozzon, ha nem haladt végig
az úton a Krisztus-princípiumig. Amikor az ember a Föld-fej­
lődés céljához érkezik, már nemcsak arra lesz képes, hogy a
maga erejével alakítsa át asztráltestét, hanem arra is, hogy maga
munkálkodjon az étertesten. És ezt a Krisztus-princípium élet­
teli, földi jelenlétének köszönheti. Ha ez az élő erő nem
egyesült volna a Földdel, nem járta volna át a Föld auráját,
akkor, ami Idalakul az asztráltestben, az nem rajzolhatná bele a
képét az étertestbe. Látjuk, hogy aki elfordul, elzárkózik a
Krisztus-princípiumtól, megfosztja magát annak lehetőségétől,
hogy átdolgozhassa az étertestét, legalábbis annyira, mennyire
ez a Föld-fejlődés idején szükséges.
Most tehát másféleképpen jellemezhetjük a két emberfajtát,
amely annál inkább kialakul, minél közelebb jutunk a Föld-fej­
lődés céljához. Lesznek emberek, aldk befogadták a Krisztus­
princípiumot, általa kialakították asztráltestüket, és Krisztus
segített nekik, hogy étertestüket is átalakítsák. És lesznek
olyanok, akik nem jutottak el a Krisztus-princípiumhoz, és
ezért képtelenek voltak arra, hogy akár egy kicsit is változtas­
sanak étertestükön, hiszen nem találták meg a segítőt, Krisztust.
Tekintsünk most ismét előre, az emberiség jövőjébe. A Föld
szellemivé alakul, vagyis az ember teljesen elveszti mindazt,
amit most a fizikai létben magához tartozónak érez. Képet
alkothatunk arról, mi történik akkor az emberrel, csak azt kell
figyelemmel kísérnünk, hogy most általában mi történik vele a
halál után. Először is elveszti fizikai testét. A fizikai testnek kell
tulajdonítanunk, hogy az embernek vágyai, vonzalmai vannak,
amelyek őt hozzákötik a mindennapi élethez. Már többször el­
mondtuk, mit él át az ember a halál után. Képzeljünk el valaldt,

223
aki nagyon kedveli a nyalánkságokat. Az életben kielégítheti vá­
gyait, a halál után nem. A vágy nem szűnik meg, hiszen az nem
fizikai, hanem az asztráltestben fészkel. De mert a fizikai eszköz
már hiányzik, többé nem elégíthető ki a vágy. Ez az ember
letekint a kamalokából a fizikai világra, amelyet elhagyott, és
ott mindenek közül főleg azt látja, ami még most is élvezetet
okozna neki, de azt is tudja, hogy most már nem élvezheti,
hiszen nincs a birtokában a fizikai eszköz. Ilyenkor az ember
égő éhséget, szomjúságot érez. És így van ez minden vággyal,
ami csak fizikai eszközökkel elégíthető ki, így van minden
szenvedéllyel, ami a fizikai világra irányul, és megmarad az em­
berben a halál után. A halált követően mindig ez történik: az
ember látja hogy lehullott róla a fizikai test, de mert visszama­
radt belőle valami, az továbbra is a fizikai sík hétköznapi világa
felé tereli a figyelmét. És az izzó vágyak időszaka mindaddig
tart, amíg az ember meg nem szokja a fizikai lét hiányát.
Gondoljunk most a Föld szellemivé válása előtti utolsó
megtestesülésre, majd a fizikai test levetésére. Mindazok, akik
ma a Földön élnek, addigra már olyan előrehaladottak lesznek a
Krisztus-princípium által, hogy bizonyos szempontból a
legutolsó fizikai test levetése már semmi különös gondot nem
okoz számukra. De mégis el kell hagyniuk valamit, a szellemivé
alakuló Földről mégis el kell tűnnie egyszer s mindenkorra
valaminek, ami a földi tárgyak révén örömök forrása volt.
Gondoljunk az utolsó halálra, amikor a földi fejlődés folyamán
utoljára vetjük le magunkról a fizikai testet. A megtestesülések
sorozatát lezáró legutolsó halált nevezi az Apokalipszis első
halálnak. Akik befogadták a Krisztus-princípiumot, az utolsó
fizikai testet lehulló héjnak látják. Ettől fogva az étertestet érzik
fontosnak. A Krisztus segítségével megformált étertest úgy
illeszkedik az asztráltesthez, hogy abban már nincs vágy és in­
dulat aziránt, ami lent van a fizikai világban. A szellemivé alakult
Földön úgy élnek tovább az emberek, hogy csak azt hozzák
magukkal, amit Krisztus segítségével az étertestükbe helyeztek.

224
Harmóniát teremtettek étertestük és asztráltestük között, és ezt
az összhangot a Krisztus-princípiummmal alkották meg.
Velük szemben állnak azok, akik nem fogadták magukba a
Krisztus-princípiumot. Bennük nincs ilyen összhang. Nekik is el
kell veszíteniük fizikai testüket, hiszen a szellemivé alakult Földön
nem létezhet fizikai test. Mindennek fel kell oldódnia, ami fizikai.
A fizikai lét iránti vágy azonban úgy marad vissza, mint
megtisztítadan szellemiség, mint a matériában megkeményedett
szellemiség. És visszamarad egy étertest, amelynek nem segített
Krisztus, hogy az asztráltesthez illeszkedjék; ez az étertest to­
vábbra is a fizikai testhez akar idomulni. Általa pedig csil­
lapíthatatlan, égő vágyat érez az ember a fizikai-érzéki dolgok
iránt: étertestében vágyódik a fizikai életben fontosnak vélt tár­
gyakra, amelyeket most nélkülöznie kell. A fizikaiság feloldódása
utáni első időben tehát egyrészt olyan embereket látunk, akiknek
a legalsó tagja, az étertest, harmonikusan összecseng az asztrál-
testtel, másrészt olyanokat, akiknél az étertest összhang nélkül él,
mert vágyakat őriz aziránt, ami a fizikai testtel megsemmisült.
Miután folytatódik a Föld szellemivé válásának folyamata,
elérkezik egy olyan fejlődési állapot, hogy étertest többé már
nem létezhet. Akik korábban összhangot teremtettek az étertest
és az asztráltest között, azok fájdalom nélkül vetik le magukról
étertestüket. Ezután az asztráltestben élnek, amelyet egészen
megtöltött Krisztus, és fejlődési szükségszerűségnek érzik, hogy
étertestüktől meg kell válniuk. És azt is érzik, hogy már ők
maguk is képesek újra felépíteni étertestüket, hiszen magukba
fogadták Krisztust. Akik viszont vágyakat őriznek aziránt, ami
megsemmisült, ugyancsak elvesztik étertestüket, amikor min­
den asztrálissá alakul. De ezt elveszik, elszakítják tőlük, és ezt
úgy érzik, úgy élik át, mint másodszori elmúlást, mint „má­
sodik halált". A második halál észrevétlenül suhan el azok felett,
akik a Krisztus-princípium által összhangot teremtettek étert-
stük és asztráltestük között. Rajtuk nincs hatalma a második
halálnak. A többiek azonban minden alkalommal, amikor más

225
asztrális alakot öltenek, elszenvedik a második halált. Az em­
beriség ezután olyan állapodioz érkezik, hogy akik elérték a fej­
lődés célját, asztráltestüket egészen megtöltötték Krisztussal.
Éretté váltak, hogy életüket a Jupiteren folytassák, és ők már itt
a Földön felvázolhatják a Jupiter-fejlődés tervét. Ezt a tervet új
Jerzsálemnek nevezzük. Akik megrajzolják, új mennyben és új
földön fognak élni: a Jupiteren.
Az új Jupitert külön bolygó gyanánt fogják követni együtte­
sen mindazok, aldk ki lettek zárva a szellemi életből, és el­
szenvedték a második halált. Nekik már nincs lehetőségük,
hogy elérjék a Jupiter-állapotot. Egyrészt olyan embereket lá­
tunk tehát, akik elérték a Jupiter-tudatot, megkapták a manaszt,
másrészt olyanokat, aldk csak a Jupiteren szerzik meg a földi
éntudatot, tehát úgy léteznek ott, ahogy az ember a maga négy
tagjával itt a Földön. Csakhogy egy ilyen négytagú ember
csupán a Földön fejlődhet helyesen, mert itt található a
megfelelő környezet, a megfelelő talaj, levegő, felhőzet,
növényzet és ásványvilág ahhoz, hogy kifejlessze azt, amit a
négy tagján belül ld kell fejlesztenie. A Jupiternek más lesz a
felépítése: új Föld lesz. Más lesz a talaj, a levegő, a víz, minden
élőlény más lesz. A földi tudatállapotot ott elérő lényebiek nem
lesz lehetőségük, hogy szabályszerű földi életet éljenek, ők ott
csak a fejlődésben visszamaradt lények lehetnek.
De ismét történik valami, ami megnyugvással tölthet el ben­
nünket. A Jupiteren is adódik egy utolsó lehetőség: az előreha­
ladottakban kibontakozott erő felzárkózáshoz segítheti az el­
maradottakat, vagyis újra lesznek, akik az eltévelyedésből jó
útra térhetnek. Csak a Vénusz-megtestesülés időszakában lesz
esedékes a legeslegvégső, ezután már megmásíthatatlan döntés.
Ha ismét végiggondoljuk, amiről mostanában oly sokat
beszéltünk, a fejlődést mindjárt más színben fogjuk látni. Nincs,
és nem is lehet okunk sem szomorúságra, sem szorongásra,
mert nekünk csak egyre kell törekednünk: mindent meg kell
tennünk, ami szükséges, hogy beteljesedjék a Föld misszója.

226
 Ha mindezt megfelelően lelkünk elé tártuk, áttekinthetjük az
ember jövőbeli hatalmas képét, és megsejthetjük, mi élt az
Apokalipszis szerzőjének megvilágosodott lelkében, amikor
megírta azt, amit ebben a fejtegetésben dadogva megkísérlünk
feltárni. A szerző minden szavának, az írás minden kife­
jezésének jelentősége van. Csak tudnunk kell, hogyan értsük.
Tegnapi fejtegetéseink alapján már tudjuk, mi az összefüggés a
666-os szám és a kétszarvú állat között, de itt fel kell figyelnünk
egy sajátságos kifejezésre: „Itt helye van a bölcsességnek! Akinek
van értelme, számítsa ki a fenevad számát, mert egy embernek a
száma az". Ez itt nyilvánvaló ellentmondás, egyike a sok ellent­
mondásnak, ami minden okkult írásban és közlésben előfordul.
Bizonyosnak tekinthetjük ugyanis, hogy egy egyszerű és
gördülékeny közlésnek, amelyet az átiagember hétköznapi értelme
ellentmondástól mentesnek minősít, nem lehet okkult alapja.
Ami a világban történik, az nem olyan egyszerű, nem olyan
közhelyes, hogy az emberi értelem, a közönséges intelligencia
ellentmondástól mentesnek érezhetné. De ha feltárjuk a nagy
közlések mélységeit, elenyésznek az ellentmondások. Aid megfi­
gyel egy növényt a gyökértől a termésig, megfigyeli, hogyan
alakul át a zöld levél sziromlevéllé, a sziromlevél porzóvá, és így
tovább, az ezt mondhatná: itt ellentmondásos képződményeket
látok, hiszen a sziromlevél ellentmond a zöld levélnek. Aki
azonban mélyebbre lát a felszínnél, észreveheti az egységet, az
egységet az ellentmondás mélyén. így van mindennel, amit a
világból az értelem tapasztal. Éppen a legnagyobb bölcsességek­
ben tapasztalhatók ellentmondások. Ezért ne rendüljünk meg,
ha az Apokalipszisben látszólagos ellentmondásra bukkanunk:
„Akinek van értelme, számítsa ki a fenevad számát, mert egy
embernek a száma az".
Gondoljuk végig még egyszer, hogyan kerülhet az ember
olyan helyzetbe, hogy elcsábítsa a kétszarvú állat. Rámutattunk,
hogy az atlantiszi időszak közepe óta az ember szinte átaludta a
magasabb szellemi fejlődést. A jelenkor alvási időszak. Alvásra

227
azonban szükség van. Ha nem aludtunk volna el, nem kaptuk
volna meg azt, amit mai szóhasználattal értelemnek nevezünk.
A mostani korszak előtt az emberből még hiányzott az értelem:
cselekedeteit más impulzusok irányították. Képek indítékai
alapján cselekedett, anélkül, hogy előzetesen megfontolta volna.
A tisztánlátás ősi képességét azután elvesztette, illetőleg az
értelmet kapta cserébe, ezzel pedig aláereszkedett a matériába.
A szellemi világot fátyol takarja azóta, hogy az ember értelmet
kapott. Ez pedig nagy akadály a spirituális fejlődés számára.
Az embert végülis nem tarthatja vissza más, hogy a Krisztus­
princípium felé törkedjen, mint az elcsábított értelem, az el­
csábított intelliegencia. És akik nem tudnak ellenszegülni a két­
szarvú állat csábításainak, és később visszatekintenének az
útjukra, azok arra a kérdésre, hogy mi okozta vesztüket, így
felelnének: habár a gonosz hajlamok csak később alakultak ki
bennünk, ami a Krisztus-princípiumot már kezdetben elhomá­
lyosította előttünk, az az értelem volt. - Igen, akinek van
értelme, fontolja meg az Állat számát! Mert éppen azáltal, hogy
az ember emberré lett, vagyis megkapta az én-értelmet, ezáltal
tudja őt tévútra vezetni az Állat, a 6 6 6 . Mert az Állat száma
egyúttal egy ember száma is. És hogy egy ember száma is, ezt
senki más nem láthatja be, csak az, akinek van értelme. Annak
az embernek a száma ez, aki az értelem útján tévutakra kerül.
Ilyen igazságokat rejthet egy sajátságos kifejezés.
Láthatjuk, hogy az Apokalipszis szerzője sok mindennel
ajándékoz meg minket, ha egyes utalásait, amelyeket végigkutat­
tunk, a lelkünkbe fogadjuk. Sokat kapunk tőle, amit antropozó-
fiai igazságnak nevezhetünk. És megadja, amit megigér. Elvezet
az eljövendő dolgok látásához, a világot kormányzó lények és
hatalmasságok megpillantásához, elvezet előbb ahhoz a
szellemhez, akit az első pecsétkép ábrázol, majd ahhoz az
Alakhoz, akit az utolsó pecsétkép jelöl. Innen is láthatjuk, hogy
a tisztánlátó tekintet számára hogyan mutatkozik meg az új
Jeruzsálem törvényszerűsége. így látja ezt a látnók. így fogal-

228
mazódik meg számára az új Jeruzsálem törvényszerűsége.
Láthatjuk az utolsó oszlopfőn, hogy az új Jeruzsálem egy kocka
képében ábrázolható. Túlságosan messzire vezetne, ha el
akarnánk mondani mindazt, amit az utolsó pecsétképen látunk
(lásd a 7. pecsétképet).
Most pedig azzal kell foglalkoznunk, hogy egyáltalán miféle
célra készült az Apokalipszis. Persze, nagyon sokáig kellene
beszélnem, ha részletesen ld akarnám fejteni, miért írták meg.
Jó lenne azonban, ha úgy térnénk haza, hogy gazdagabbak let­
tünk egy Apokalipszisről szóló magyarázattal. Az Apokalipszis
szerzője azt mondja, eljön majd az idő, amikor az emberi tudat
már valóban egy olyan felsőbb szintre fejlődött, hogy az em­
berek megláthatják a világot környező lényeket, azokat, akiket a
Bárány képe, az égő karddal megjelenő Emberfia képe jelenít
meg. Hangok utalnak erre, hangok, amelyek megnyugvást hoz­
nak. Az Apokalipszis írója, a nagy látnók tudja, hogy a régi
időkben az emberek homályos szellemi látással rendelkeztek.
Erről mi is beszéltünk, elmondtuk, hogy egykor az emberek
részesei voltak az isteni-szellemi világnak, és azt úgy érzékelték,
mint önmagukat. De ki vesztette el ezt a látnoki képességet?
Ezt a fontos kérdést fel kel tennünk. Ahogy már láttuk, tulaj­
donképpen azok az emberek vesztették el, akik akkor léptek a
fizikai síkra, a fizikai létbe, amikor az atlantiszi időszak második
fele megkezdődött. Az emberek szilárd képződményeket,
határozott körvonalú tárgyakat észleltek maguk körül. Eltűnt a
régi tisztánlátás, az ember öntudatot kapott. A szellemi világ
bezárzult. Azok a képződmények, amelyek korábban, mint vala­
mi ködtenger töltötték meg a levegőt, eltűntek, a levegő tiszta
lett, a szárazföld tágas. Az ember a végeláthatatlan földre lépett.
Ez viszonylag későn következett be, akkor, amikor az ember
hozzájutott mostani értelméhez, mostani öntudatához.
És most emlékezzünk vissza, mit mondtunk erről a Földről.
Emlékezzünk vissza, hogyan idéztük fel lelkünkben a golgotai
történést. Ha távolról valaki tisztánlátó szemmel figyelte volna

229
a Földet, abban a pillanatban, amikor a Megváltó sebeiből ki­
csordult a vér, azt látta volna, hogy a Föld teljes asztrális aurája
megváltozik. Ekkor hatotta át a Földet a krisztusi erő. A
történés közvetlen következménye az is, hogy a Föld egyszer
majd ismét egyesülhet a Nappal. A Krisztustól kapott erő
növekedni fog. Étertestünket ez az erő fogja megóvni a má­
sodik haláltól. Krisztus egyre inkább a Föld szellemévé válik, és
aki igazi keresztény, az megérti a következő szavakat: „Aki az én
kenyeremet eszi, lábbal tapos engem". Mert tudja, hogy a Föld
teste Krisztus teste is. A Föld, mint égitest, Krisztusnak is teste,
de még nem egészen. Amikor Krisztus egészen a Föld
szellemévé válik, teljesen egyesülni fog a Földdel. És amikor
aztán a Föld a Nappal egyesül, Krisztus, a nagy Földszellem
újra Napszellem lesz.
A Föld teste Krisztus teste lesz. Az embernek meg kell
művelnie a Föld-testet. Ez úgy kezdődött, hogy a földre lépett,
és erőit a földre irányította. Minden hagyományban nyoma van
ennek, csak kevés figyelmet szentelnek neki, mivel alig értik.
Megőrizte, például a perzsa hagyomány, hogy amikor az em­
berek elhagyták az ősi tisztánlátást, olyan lények lettek, akik a
földet böködik. Míg az emberek olyan korszakban élnek, hogy
böködik, vagyis művelik a földet, tehát az elmondottak szerint
Krisztus testébe döfnek, mindaddig nem láthatják tisztánlátó
tekintettel a kormányzó erőket, és legfőképpen nem láthatják
szemtől szemben Krisztust. De az Apokalipszis írója megjelöli
azt az időpontot, amikor már nemcsak a korszak tisztánlátói
szemlélhetik a szellemi világot, hanem a többi ember is. Ekkor
az emberiség ismét felemelkedik arra a szintre, ahonnan min­
denki megláthatja magát a Krisztus-lényt. Mindenki látni fogja
őt, azok is, akik keresztüldöfték, tehát akik a fejlődés egy bi­
zonyos időszakában a föld megművelésével, a föld átdöfésével
foglalkoztak, azok is látni fogják Krisztust. Az előbbi és a hozzá
hasonló szavak, ha megtanuljuk kifejteni az értelmüket, mélyen

230
bevezetnek bennünket a misztériumok nyelvezetébe, és így az
Apokalipszis világába is.
Mit akart tehát elmondani, mit akart ábrázolni az
Apokalipszis szerzője? A kérdésre azzal válaszolunk, hogy rövi­
den felvázoljuk, honnan származik az Apokalipszis. Hol
találkozunk először mindazzal, amit ez az írás tartalmaz?
Visszamehetünk a régi görög misztériumokhoz, az orfikus vagy
az eleuziszi misztériumokhoz, visszamehetünk az egyiptomi­
akhoz, a kaldeaiakhoz, a perzsákhoz és az óindiaiakhoz, min­
denütt megtaláljuk az Apokalipszist. Mindenütt jelen van, min­
denütt jelen volt. Nem volt ugyan leírva, de a papok között
nemzedékről nemzedére öröklődött, és beavatottak nezedékei
gondozták, amikor még olyan életerős volt az emlékezet, hogy
terjedelmes ismeretanyagot is épségben megőrizhetett. Az em­
lékezet még sokkal későbbi időkben is lényegesen jobb volt,
mint korunkban, gondoljunk csak az Iliász énekeseire, akik ván­
dorútra keltek, és mindenütt előadták az emlékezetükben őrzött
hosszú énekeket. Aránylag nem sok idő telt el azóta, hogy az
emlékezet ennyire visszafejlődött. A misztériumokban nem je­
gyezték fel az ismereteket, hanem a beavatottak generációról
generációra hagyományozták.
Mi volt az Apokalipszis szerepe? Instrukció volt azok
számára, akik a tanítványokat előkészítették a beavatásra.
Régen úgy történt a beavatás, hogy az embert kiemelték fizikai
testéből, és az, mint holttest maradt vissza. De amikor
kiemelték, a beavató főpap hatására és saját éterteste révén
megláthatta a beavatandó, hogy később a Krisztus-impulzus
következtében mit tapasztalhat szellemi látással úgy, hogy
közben fizikai testében tartózkodik. A régi beavatottak közül
egyeseket, mint prófétákat ismerünk: ők mutattak fel
Krisztusra. Ok mutattak fel Krisztusra, mert ők már tudtak
róla: az akkori Apokalipszis úgy ábrázolta Krisztust, mint ald a
jövőben jelenik meg. A golgotaihoz fogható esemény addig
még sehol sem játszódott le: még sohasem történt meg, hogy

231
egy ember az egész beavatási drámát a fizikai testében és a
történelem nyilvánossága előtt élte volna át.
Hogyan volt akkor lehetséges, hogy bárki is megértse a gol­
gotai történést? A beavatottaknak módjuk volt arra - testen
kívüli állapotban -, hogy bizonyos mértékig felfogják. Magasabb
rendű tudatállapotban előre látták, ami majd végbemegy a
Golgotán. Különben sok ezren lehettek volna tanúi, de a nagy
esemény lényegét senki sem fogta volna fel. Mert mi lett volna
az számukra? Egy közönséges elítélt kivégzése! Csak annak volt
lehetősége, hogy megértse, hogy valójában mi történt a
Golgotán, aki ismerte a misztériumok közléseit. így szólhatott a
beavató főpap a tanítványhoz: akit a próféták megjövendöltek,
és akit három és fél nap alatt megmutattunk neked, azt te magad
is megértheted, ha az eszközt megkapod hozzá a misztériumból.
Az Apokalipszis írója megismerkedett a misztériumi szájha­
gyománnyal, és ezt gondolta: ha teljesen eggyé válok mindaz­
zal, ami megtudható és tapasztalható a misztériumokban, akkor
megjelenik előttem Krisztus. így bár maga az Apokalipszis nem
új, az egyszeri golgotai történésre való alkalmazása mégiscsak
az. És ez a lényeges: János Apokalipszise segítséget nyújtott és
lehetőséget teremtett azoknak, akiknek volt fülük a hallásra,
hogy lépésről lépésre haladva egyre közelebb jussanak a golgo­
tai történés igazi megértéséhez. Ez volt a szerző szándéka. Az
Apokalipszis ősi misztériumokból származik: ősrégi szent
könyve az emberiségnek. Ezért csak külsőleg ajándékozhatta az
emberiségnek az a tanítvány, akit az Úr szeretett, és akire azt a
feladatot bízta, hogy hidesse az ő igazi alakját. Neki maradnia
kell, amíg megérkezik Krisztus, hogy akiknek megvilágosodik a
tudatuk, megérthessék. O a golgotai történés nagy hirdetője. O
adott eszközt az emberiségnek, hogy valóban megértse a nagy
esemény lényegét.
Az Apokalipszis elején ezt olvashatjuk - megkíséreltem úgy
lefordítani az első szavakat, ahogy kellene, hogy a fordítás hite­
les legyen -: „Ez Jézus Krisztus kinyilatkoztatása, amelyet az

232
Isten adott szolgájának, hogy röviden megjelenítse a szükség­
szerű dolgokat, amelyeknek meg kell történniük. Ezt jelekbe
foglalta és elküldte angyalával szolgájának, Jánosnak, aki a
híradást szavakba öntötte". - Röviden megjelenítse.. .mit jelent
ez? Ugyanazt, mintha ezt mondaná: ha részletesen ábrázolnám,
ami mostantól a Föld-fejlődés végéig történik, sokat, nagyon
sokat kellene leírnom. Minderről csak röviden, vázlatosan fogok
szólni. - A fordítók, akik nem tudtak elhatolni az Apokalipszis
szelleméig, ezt így fordították: „..hogy megjelenítse a szük­
ségszerű dolgokat, amelyeknek rövidesen meg kell történniük".
Mert úgy vélekedtek, hogy amit az írás ábrázol, az rövidesen leját­
szódik. Holott a helyes fordítás szerint arról van szó, hogy az
ábrázolás, a megjelenítés lesz rövid. Az eredeti szöveg
szóhasználata egyébként olyan, hogy helyesnek minősíthető az a
fordítás, amelyet az „Okkult pecsétek és oszlopok" bevezetőjében
közöltem.
Fejtegetéseink során sok mindent elmondtam részben arról,
mit tudunk az emberi nem egyik legősibb, szent írásművéről,
részben arról, milyen titkokat közölt az Úr az emberiséggel an­
nak a tanítványnak a közvetítésével, akit szeretett. Eközben
talán mindannyian megsejtettük, milyen mélyértelmű ez a
könyv, mennyi bölcsességet rejt magában, és olykor talán el is
szomorodtunk, hogy némely dolog milyen nehezen érthető.
Most, hogy fejtegetéseink végéhez érkeztünk, szeretnék még
megjegyezni valamit. Mindazt, amit elmondhattam, az
Apokalipszis írójának a szándékait híven követve mondtam el,
és úgy, ahogyan azt azokban az iskolákban tanították, amelyek
mindig tiszteletben tartották az eredeti szándékot. De ez még
nem minden, hanem jóval kevesebb, mint ami elmondható
lenne, ha a mostaninál még mélyebbre hatolnánk az
Apokalipszis igazságaibari és alapjaiban. És hogyha igazán mély­
re hatolnánk, akkor mindaz, amit itt elmondtam, gyenge,
felületes ismertetésnek látszhatna.

233
 Másképpen azonban nem megy. Először csak felületes is­
mertetés adható. Ez elkerülheteden. Először mindig az elemi dol­
gokat kell sorra venni, és ha már mutatkozik némi eredmény,
akkor következhet a nehezebbje. És nagyon-nagyon sokat talál­
hatunk közvedenül a felület alatt: van, amit csak könnyű lepel
borít. Aki tovább halad ezen az úton - hiszen azzal, hogy fi­
gyelmét János Apokalipszisének megértésére fordította, már
megtett egy bizonyos útszakaszt -, az fokozatosan el fog jutni a
szellemi élet mélységeihez. Olyan ismeretekhez fog eljutni, ame­
lyekről ma még leheteden beszélni, hiszen nincs, akiben ma
tudatosodhatnának, nincs fül, amely ma meghallgatná őket.
Először elő kell készíteni a füleket, éspedig olyan tanul­
mányokkal, mint amelyeknek most a végére értünk. Lassanként
aztán mindenütt lesz fül, amely képes meghallani az Apokalipszis
forrásából születő igét.
Aki az előadások hallgatói közül úgy érzi, hogy az elmúlt
napokban valamivel gazdagabb lett, jó, ha tudja, hogy csak a
dolgok felületéről kapott egyet s mást, és azt is csak megjegyzések
formájában. De talán impulzust is kapott, ösztönzést, hogy
egyre mélyebben megismerje, amit ezek az előadások csupán
megsejtetni tudtak. Ha én most mindent elmondanék, ami
kizárólag csak a felületről mondható, akkor is sok-sok héten át
kellene beszélnem. Előadásaimmal arra törekedtem, hogy
ösztönzést adjak, és aki érzelmeit a következő szavakba
öltözteti: mindig mélyebbre és mélyebbre kell hatolnom - az
valóban befogadta az elmondottakat.

234
JEGYZETEK

Nyilvános előadás

Friedrich Hegel (1770-1831)

Euklidész (kb. i.e. 300)

Georg Friedrich Daumer professzor (1800-1875) „Kaspar

Hauser. Sein Wesen, seine Unschuld, seine Erduldungen und
sein Urpsrung" címen írt könyvet (Régensburg, 1873).

...egy író... Jákob Wassermannról van szó (1873-1934), aki

regényt írt Kaspar Hauserről

Johann W>lfgang Goethe (1749-1832) A goethei idézet a Faust

II. részének végén hangzik el

Első előadás

...a druida és drotta misztériumokban... az ősi skandináv papsá­

got drottáknak nevezték

Ulfila (311-282) - a vizigótok ariánus püspöke. Gót nyelvre

fordította a Bibliát

Joachim von Floris apát (meghalt 1202-ben) írásainak címe. „Az

örök evangélium'11. Azt tartották róla, hogy ismeri a bibliai jós­
latok értelmét,, és később Itália prófétájának tartották.

Második előadás

...a hét okkult pecsét... - itt nem az Apokalipszisben említett

pecsétekről van szó, hanem a függelékben mellékelt pe-
csédcépekről

235
Negyedik előadás

Ahasvérus - az „örök zsidó" legendás alakja, aki Jeruzsálemben

cipész volt, és mivel a Golgota felé menő Krisztust szidalmazta,
örök vándorlás lett a sorsa. A legenda a XIII. századból szár­
mazik, de írásban csak 1602-ben jelent meg.

Ötödik előadás

Egy német monda... - A Baldur-Loki germán mondáról van szó.

Ódin és Frigg fia, Baldur, a „Fényes Szemöldökű" egyszer rossz
álmot látott. Anyja végigjárta a világot, és minden növényt,
ásványt és állatot megesketett, hogy nem fogják bántani.
Amikor visszatért, vidám játékot eszelt ki, Baldurt egy tágas
térség közepére állította, és ki kövei, ki dárdával vagy nyíllal
dobálta, semmi sem ártott neki. Loki azonban, az örökös baj­
keverő gonosz tervet eszelt ld. A nagyerejű, de vak Hödurt fel­
bíztatta, hogy vegyen részt ő is a játékban, és egy csokor
fagyöngyöt adott a kezébe, hogy egyenesen előre dobja azt
Baldur felé. A fagyöngy eltalálta Baldurt, és az holtan rogyott
össze.

... az azurák, vagy őserők... - az azurákat itt az őserők vagy

archék közt említi Steiner, későbbi előadásaiban úgy jellemzi
őket, mint a gonosz erők harmadik fajtáját, a hierarchikus rend­
ben ugyanis ezek a lények az archék csoportjába tartoznak.

Hatodik előadás

Und so long... Az idézet a Nugat-keleti diván c. ciklus „Üd­

vözült vágy" című versének utolsó versszaka.

236
Hetedik előadás

... a négy Rotschild ... - Az Apa Mayer Amschel Rotschild

Franfurt am Main-ban élt. (1743-1812) Salomon nevű fia
1816-ban Bécsben, Nathan 1813-ban Londonban, Kari 1820-
ban Nápolyban és Jákob 1812-ben Párizsban alapított bankot.

Lev Tolsztoj (1823-1910)

Nyolcadik előadás

manicheizmus- A III. században Perzsiában létrejött vallás,

melynek alapítója Mani 2 7 4 körül halt meg. Alapja a jó és a
rossz gnosztikus kettőssége. Steiner számos előadásában említi,
mint olyan mozgalmat, amelynek igazi szerepe és jelentősége
majd a jövőben fog kiteljesedni. (Vö. „A Kelet a Nyugat
fényében" c. ciklusban foglaltakkal - GA 113)

Ennek a két oszlopnak...- A Teozófiai Társaság európai

tagozatainak szövetsége Münchenben 1907. május 18. és 2 1 .
között tartotta közgyűlését. A termet képek díszítették. Ezeket
Rudolf Steiner vázlatai alapján Clara Rettich készítette. (Lásd
még „Az okkult képek és pecsétek" c. előadást - GA 284-85)

237
 FÜGGELÉK
A pecsétképekről

A következő hét kép a „pecsétek és jelképek" másolatai, ame­

lyek a Teozófiai Társaság európai tagozatainak szövetsége ren­
dezésében Münchenben 1907. május 18. és 2 1 . között tartott
kongresszusán az ülésterem belső falait díszítették. Ezek nem
valamiféle tetszőleges jelképek, hanem szellemtudományos „írás­
jelek", vagyis nem foghatók fel az értelem szerint, hanem csupán
az igazi szellemtudománynak megfelelő módon. A szellemtu­
domány nem az értelem és nem az önkényes elképzelések
alapján alkot „jeleket", hanem egyedül csak azt mondja el velük,
amit a szellemi tapasztalás az érzékfeletti világban, mint valósá­
gos képet szemlél. Semmilyen spekuláció, semmilyen - külön­
ben akármennyire szellemdús - magyarázat nem áll helyt e
képekkel kapcsolatban, hiszen itt nem gondolkodási termékkel
van dolgunk, hanem annak leírásával, amit az úgynevezett „látó"
a láthatatlan világban tapasztal.
Ezek a jelek az asztrális és szellemi (devacháni) világban szerzett
élményeket ábrázolják. Az első hét kép pecsétéi az asztrális
világ, a hét oszlop* pedig a szellemi világ valóságos tényeit je­
leníti meg. A pecsétek közvetlenül visszatükrözik a „szellemi
látás" élményeit, a hét oszlop esetében azonban már más a
helyzet. A szellemi világ benyomásai ugyanis már nem annyira
a „látással" mint inkább a „szellemi hallással" rokoníthatók. Itt
azonban ne felejtsük el, hogy a fizikai világ „hallása" nem ha­
sonlítható össze a szellemi hallással. A kettő párhuzamba ál­
lítható ugyan, de a természetük között nagy a különbség.

*Az ülésteremben két-két pecsét között helyezkedett el egy-egy oszlop. A hét

oszlop esetében a szellemi hangokkal kifejeződő őserők tapasztalásáról van
szó. Az oszlopfők plasztikus formái annak megfelelői, amit a „látó" hall.

238
 A szellemi hallás élményeit csak úgy fejezhetjük ki képben, ha a
„hangokat" formákkal helyettesítjük. Ez megtörtént az „osz­
lopok" esetében, de a képek lényege csak úgy érthető, ha a for­
mákat plasztikusan (nem pedig síkszerúen) képzeljük el. A
szellemtudomány szerint a fizikai világ dolgainak ősoka az
érzékfelettiben, a láthatatlan világban van. Ami a fizikai világ­
ban megmutatkozik, annak ősképe van az asztrális világban, és
szellemi ősereje (őshangja) a szellemi világban. A hét pecsét az
emberiség földi fejlődésének asztrális ősképeit láttatja, híven a
szellemtudományhoz. Amikor a látó az asztrális síkon a távoli
múltba vagy a távoli jövőbe teldnt, számára a fejlődést a hét
pecsétkép jeleníti meg. És neld akkor semmit nem kell kitalál­
nia, hanem csupán meg kell értenie a szellemileg tapasztalt
tényeket.

Rudolf Steiner

239
1
2
3
5
6
7