Tom Clancy

UTOLSÓ PARANCS
A mű eredeti címe:
Tom Clancy: Executive orders
© 1996 by Jack Ryan Limited Partnership
All rights reserved.
A fordítás a G. P. Putnam’s Sons 1996. évi kiadása alapján készült
Fordította: Kőrös László
Hungarian translation © Kőrös László, 2000
Borító: © AQUILA
Felelős kiadó: Rácsay László ügyvezető
Szerkesztette: Ványai Mária
Műszaki vezető: Labancz László ügyvezető
Műszaki szerkesztő: Pintyéné Krucsó Mária
Kiadja: © Aquila Könyvkiadó
ISBN: 963 679 461 8
Terjeszti: LAP-ICS Könyvkiadó és Kereskedő Kft.
Felelős vezető: Kiss Ernő ügyvezető
Az AQUILA Könyvkiadó a LAP-ICS Kft. tulajdona
A nyomás a debreceni Kinizsi Nyomdában készült
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
 RONALD WILSON REAGANNEK,
AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK NEGYVENEDIK ELNÖKÉNEK:

Ő VOLT AZ, AKI A HÁBORÚT MEGNYERTE

Kérem az Eget, hogy a legkegyesebben áldja meg ezt a házat,
és mindazokat, akik mostantól fogva valaha is
lakni fognak benne. remélem, mindenkor csakis
derék és bölcs vezetők hajléka lesz.

John Adams, az Egyesült Államok második elnöke -

1800. november 2-án, a Fehér Házba való beköltözésekor,
feleségéhez, Abigailhez írott levelében.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Ezúttal is nagyon sok segítséget kaptam:

Peggytől – néhány igen hasznos észrevétel formájában; Mike-tól, Dave-től, Janettől, Johntól,
Curttől és Pattól, a Johns Hopkins Kórház munkatársaitól;
Fredtől és barátaitól az Amerikai Egyesült Államok Szenátusából;
Pattól, Darrelltől és Billtől, az FBI e visszaeső zsiványaitól;
Fredtől és Samtől, akik dicsőséget szereztek az egyenruhának, amelyet viseltek,
valamint H. R.-tól, Joe-tól, Dantől, és Dougtól,
akik ma is viselik.

Amerika az ilyen emberek miatt az, ami.

 Prológus
Itt kezdődött
Alighanem a döbbenet okozhatta – gondolta Ryan. Mintha egyszerre két ember lett volna a
bőrében. Az egyik a CNN washingtoni irodájában, az ebédlő ablakán nézett ki, és a Capitolium
épületének romjaiból felcsapó tüzeket figyelte: a narancsszínű izzásból sárga pontok szöktek az ég
felé, a hátborzongató virág-együttesre emlékeztető látvány vagy ezer emberéletet jelentett, amely
nem egészen egy órával azelőtt lobbant ki ott. Fájdalmát valami zsibbadtságféle tompította, de azért
tudta, mi következik – akinek egy kemény ütés eltalálja az arcát, bár nem azonnal, de fájdalmat érez.
A halál, a maga iszonyatos fenségében, ismét kinyújtotta felé a kezét. Ryan látta közeledni, megállni,
majd visszavonulni, és legfeljebb azzal vigasztalhatta magát, hogy a saját gyerekei nem is sejtették,
milyen közel jártak ahhoz, hogy fiatal életüknek idő előtt vége szakadjon. Számukra mindez csak
véletlen baleset volt, amit nem is értettek. Éppen anyjukkal voltak, tehát alighanem apjuk
távollétében is biztonságban érezték magukat. Ehhez a helyzethez ők is, ő maga is réges-régen
kénytelenek voltak hozzászokni. John Patrick Ryan tehát nézte a halál művét, de lényének egyik
része még nem érzett semmit.
Másik része ugyanazt a látványt figyelve tudta, hogy tennie kell valamit, igyekezett logikusan
gondolkodni, de a logika itt nem működött, mert a logikus elmének sejtelme sem volt arról, mit
kellene tenni, vagy, hogy egyáltalán hol is kellene elkezdeni.
– Elnök úr! – hallotta Andrea Price különleges ügynök hangját.
– Igen? – felelt Ryan anélkül, hogy elfordult volna az ablaktól. Mögötte – látta tükörképüket az
ablak üvegében – az elnöki testőrség hat további tagja állt, pisztollyal a kezükben tartottak távol
mindenki mást. Az ajtó előtt CNN-esek sokasága nyüzsgött, egy részüket a szakmai érdeklődés
csalta ide – hiszen újságírók voltak –, a többségüket azonban egyszerű emberi kíváncsiság, hiszen
történelmi pillanatnak voltak részesei. Találgatták, milyen lehet ott lenni, és aligha jutott eszükbe,
hogy az ilyen események mindenki számára egyformák. Akár autóbalesetről, akár egy hirtelen jött,
súlyos betegségről van szó, a felkészületlen emberi agy megtorpan, és megpróbálja értelmezni az
értelmezhetetlent – és minél súlyosabb a próbatétel, annál később tér magához. Azoknak azonban,
akik hozzászoktak a válsághelyzetekhez, megvannak a módszereik, hogy visszazökkenjenek a rendes
kerékvágásba.
– Uram, el kell vinnünk...
– Hová? Biztonságos helyre? Ugyan hová? – kérdezte Jack, de nyomban meg is bánta, amiért
ilyen kíméletlen volt. Az egymérföldnyire tomboló tűzvészben odaveszett legalább húsz különleges
ügynök is, valamennyien bajtársai az étkezőben, az új elnök mögött álló testőröknek. Ryan úgy
érezte, nincs joga rájuk ragasztani rossz érzéseit. – A családom? – kérdezte egy pillanat múlva.
– A tengerészgyalogos-laktanyában, a Nyolcadik és az Első utca kereszteződésében, ahogyan
mondta, uram.
Igen, gondolta Ryan, jólesik nekik, hogy utasítások végrehajtását jelenthetik. Lassan bólintott.
Neki is jólesett tudnia, hogy utasításait végrehajtották. Egyvalamit mindenesetre jól intézett el. De
vajon építhet-e erre?
– Uram, ha ez valami előre kitervelt dolog része volt...
– Dehogy – felelte Ryan, és maga is meglepődött, milyen fáradt a hangja. Emlékeztette magát,
hogy a sokk és a stressz fárasztóbb, mint akár a legnagyobb erőfeszítés. Úgy látszott, ahhoz sincs
ereje, hogy megrázza a fejét, ahogyan akkor szokás, amikor az ember tisztábban akarja látni a
dolgokat.
– Pedig lehetséges – mutatott rá Price különleges ügynök. Igen, azt hiszem, igaza van – gondolta
Ryan.
– És mi ilyenkor a teendő?
– A Fedezékbe húzódni – felelte Price. A vészhelyzetre rendszeresített repülő vezetési pontra
gondolt, az átalakított Boeing 747-esre, amely az Andrews légi támaszponton állomásozott. Jack egy
pillanatig mérlegelte a javaslatot, majd homlokát ráncolva felelte:
 – Nem. Én nem menekülhetek el. Vissza kell mennem oda – mutatott a narancsszínű izzás
irányába. Hiszen ott a helyem, hol másutt?
– Nem, uram, az túlságosan veszélyes.
– Ott a helyem, Andrea.
Máris politikus módjára gondolkodik – állapította meg magában Price csalódottan.
Ryan észrevette a testőr arckifejezését, és úgy érezte, magyarázattal tartozik. Valamit a kezdet
kezdetén megtanult, talán az egyetlen dolgot, ami ebben a pillanatban helyénvalónak tűnt, s a
gondolat úgy villant fel benne, mint valami kivilágított tábla egy autópályán.
– A vezetőnek ez a kötelessége. Megtanultam Quanticóban. A legénységnek látnia kell, hogy az
ember megteszi, ami a kötelessége. Tudniuk kell, hogy értük vagyok. És tudnom kell, hogy mindez
valóság, és hogy csakugyan én vagyok az elnök.
De vajon csakugyan ő volt-e?
Az elnöki testőrség szerint igen. Letette az esküt, elmondta azokat a bizonyos szavakat, Isten
áldását kérte erőfeszítéseire, de az egész túlságosan korán, és túlságosan gyorsan történt. John
Patrick Ryan, aligha először életében, lehunyta a szemét, és azt kívánta, bárcsak felébredne ebből az
álomból, amely túlságosan valószínűtlennek tűnt, hogy igaz lehessen, de amikor ismét felnézett, a
narancsszínű izzás még mindig ott volt, és ott lobogtak a sárga lángok is. Persze elmondta azokat a
bizonyos szavakat – sőt még egy kis beszédet is kerekített. Most azonban egyetlenegy szóra sem
emlékezett belőle.
Lássunk munkához – mondta alig egy perce, erre jól emlékezett. Az ember gondolkodás nélkül
mond ilyesmiket. Jelentett ez egyáltalán valamit?
Jack Ryan megrázta a fejét – már ezt is komoly teljesítménynek érezte –, majd elfordult az
ablaktól, és végignézett a helyiségben tartózkodó különleges ügynökökön.
– Jól van. És most?
– A gazdasági és a belügyminiszter... – felelte Price különleges ügynök, aki saját rádiókészülékén
újabb híreket kapott. – A gazdasági miniszter San Franciscóban van, a belügyminiszter Új-
Mexikóban. Már értesítettük mindkettőjüket, az elnöki különgép hozza ide őket. Odaveszett az
összes többi miniszterünk, Shaw igazgató, a Legfelsőbb Bíróság mind a kilenc tagja, a haderőnemek
vezérkari főnökei... nem tudjuk, a kongresszus hány tagja volt távol, amikor megtörtént.
– Mrs. Durling? – Price a fejét rázta.
– Ő nem jutott ki, uram. A gyerekek a Fehér Házban vannak.
Jack révetegen bólintott az újabb tragédia hallatán, s amikor megértette, hogy újabb személyes
elintéznivalója akadt, összeszorította a száját és lehunyta a szemét. Ami Roger és Anne Durling
gyerekeit illeti, ez nem volt közügy. Az ő ügyük tragikusan egyszerű volt: az anya és az apa meghalt,
árvák lettek. Jack találkozott és beszélt velük – tulajdonképpen csak rájuk mosolygott, és annyit
mondott nekik, hogy „szervusztok”, ahogyan az ember a mások gyerekeivel teszi. Csakhogy ezek
valóságos gyerekek voltak, arcuk, nevük volt – azt leszámítva, hogy családnevük már csak
emlékeztetett szüleikre, és hogy vonásaikat döbbenet és értetlenség torzította el. Miként Jack,
alighanem ők is próbálták elhessegetni a lidércnyomást, amely azonban továbbra is maradt, csakhogy
ők koruknál fogva sebezhetőbbek voltak, és még jobban megsínylették az egészet.
– Tudják már?
– Igen, elnök úr – felelte Andrea. – Tévét néztek, az ügynököknek kellett megmondaniuk nekik.
Ami a rokonságukat illeti, a nagyszüleik még élnek. Őket is behozzuk.
Nem tette hozzá, hogy minderre létezett egy akcióterv, és hogy az elnöki testőrségnek a Fehér
Háztól néhány háztömbnyire nyugatra lévő hadműveleti központjában volt egy iratszekrény, benne
lepecsételt borítékokkal, amelyek minden váratlan helyzetre megfelelő utasításokat tartalmaztak. Ez
most éppen ilyen volt.
Csakhogy most gyerekek százai – nem is százai, ezrei – maradtak szüleik nélkül, nem csak ez a
kettő. Jacknek egy rövid időre meg kellett feledkeznie a Durling gyerekekről. Bármilyen nehezére
esett is ez, mégis megkönnyebbülést érzett, hogy pillanatnyilag nem kell foglalkoznia a feladattal.
Ismét Price ügynökre pillantott.
– Azt mondja, jelenleg az egész kormány én magam vagyok?
– Nagyon úgy néz ki, elnök úr. Ezért aztán nekünk...
– Ezért aztán nekem magamnak kell megtennem mindazt, amit meg kell tennem – jelentette ki
Jack, majd elindult az ajtó felé.
Lendülete meglepte az elnöki testőrség embereit: maguk is életre keltek. A folyosón kamerák
várták, Ryan elhaladt mellettük. A két elöl haladó ügynök utat nyitott a sajtó embereinek
sokaságában, akik maguk is túlságosan meg voltak döbbenve, semhogy kameráik működtetésén
kívül más is eszükbe jutott volna. Egyetlen kérdést sem tettek fel. Ez bizony nem mindennapos eset,
gondolta Jack mosolytalanul. Eszébe sem jutott arra gondolni, milyen lehet most az arca. Egy lift
várta, és harminc másodperccel később kilépett az előcsarnokba. Innét ekkorra már mindenkit
eltávolítottak, kivéve az ügynököket, akiknek több mint a fele a mennyezetnek irányzott géppisztolyt
tartott a kezében. Nyilván máshonnét érkeztek ide – többen voltak, mint ahányra húsz perccel
korábbról emlékezett. Aztán észrevette, hogy odakint tengerészgyalogosok állnak, többségük
egyenruhája hiányos volt, némelyikük terepszínű „gyakorló” nadrágján kívül csak pólót viselt;
látszott, hogy fáznak.
– Erősebb biztosítást akartunk – magyarázta Price. – Segítséget kértem a laktanyából.
– Értem – bólintott Ryan. Nincs ember, aki ne találná helyénvalónak, hogy ilyen időkben
tengerészgyalogosok veszik körül az Egyesült Államok elnökét. Nagyrészt fiatal fiúk voltak, sima
arcukon semmiféle érzelem nem látszott – fegyvert viselő embernél nem jó jel –, szemük úgy
pásztázta a parkolót, mint az őrkutyáké, közben pedig karabélyaikat markolták. Közvetlenül az ajtó
előtt egy százados állt, és egy ügynökkel beszélt. Amikor Ryan kilépett, a tengerészgyalogos tiszt
vigyázzba állt, és tisztelgett. Szavaló is úgy gondolja, hogy komoly a dolog. Ryan biccentéssel
viszonozta a tisztelgést, és intett a legközelebbi kocsinak. – A Dombra – parancsolta kurtán John
Patrick Ryan elnök.
Gyorsabban odaértek, mint gondolta. A rendőrség az összes főútvonalat lezárta, mindenütt
tűzoltókocsik álltak, alighanem általános riadót rendeltek el nekik, hátha jó lesz valamire. A testőrség
nagy dzsipje – átmenet a kombi és a csapatszállító-jármű között – villogó fénnyel, vijjogó
szirénákkal nekiiramodott. A biztonsági emberek izzadtak, és alighanem csendben, ám testületileg
káromkodtak új Főnökük (ahogyan házon belül az elnököt emlegették) hebehurgyasága miatt.
A 747-es farka feltűnően ép volt – a kormány-vezérsík legalábbis úgy festett, mint egy lenyilazott
állat oldalából kiálló nyílvessző tollazata. Ryant inkább az lepte meg, hogy a tűz még égett. A
Capitolium ugyan kőből épült, a belsejében azonban sok fa, óriási mennyiségű papír, és még isten
tudja mi minden volt, ami most az oxigénnel egyesülve hővé alakult. A magasban lepkék módjára
katonai helikopterek köröztek, rotorjaik visszaverték a mélyből érkező narancsszínű fényt. Mindenütt
piros-fehér tűzoltókocsik álltak, lámpáik vörösen és fehéren villogtak, további árnyalatokkal
színezve a felszálló füstöt és gőzt. Tűzoltók szaladgáltak fel s alá, a talajt kígyózó, a környék
valamennyi tűzoltócsapjáról táplálkozó tömlők borították, továbbították a vizet a szivattyús-
kocsikhoz. Az illeszkedéseknél sok helyütt eresztettek, a belőlük permetező víz gyorsan megfagyott
a hideg éjszakai levegőben.
A Capitolium épületének déli része elpusztult. A lépcsők még felismerhetőek voltak, az oszlopok
és a tető azonban eltűntek, maga a kongresszus terme pedig már csak kráter volt az egykor fehér,
most füstös, kormos kövek négyszögében. A kupola északi oldala beomlott, de egyes részei
felismerhetőek maradtak, mert kovácsoltvasból építették őket még a polgárháború idején, és a
tortaszelet formájú cikkelyek közül valami okból jó néhány megőrizte alakját. A tűzoltás leginkább
itt, az épület egykori középpontjában zajlott. Számtalan fecskendő – egyesek a földről, mások
tolólétrákról és emelőkaros kosarakból – ontotta a vizet; a tűzoltók azt remélték, sikerül
elszigetelniük a tüzet, Ryan megfigyelőpontjáról azonban nem lehetett megállapítani, sikerrel járnak-
e.
 A jelenet főszereplői mégis a mentőautók voltak, amelyekből több csoport is várakozott a
helyszínen. A mentősök elkeseredetten, tétlenül álltak, hordágyaikat ki sem nyitották, szakértelmükre
semmi szükség nem volt: csak nézték a gép farkát, rajta a vörös daruval, amelyet ugyancsak
megperzselt a tűz, ennek ellenére nagyon is, gyűlöletet ébresztőén felismerhető volt. Japan Airlines.
Mindenki azt hitte, Japánnal véget ért a háború. De csakugyan véget ért-e? Vajon ez a mostani nem
egy utolsó bosszúakció volt? Vagy csak egy csúf, bizarr véletlen? Jacknek az volt a benyomása, hogy
az egész nagyon emlékeztetett egy autóbalesetre, csak éppen összehasonlíthatatlanul nagyobb
léptékben, és a sok gyakorlott férfi és nő, akik a riasztásra megjelentek, ismét átélhette, amit oly
gyakran – hogy túlságosan későn érkezett. Túlságosan későn, hogy idejében megfékezhessék a tüzet.
Túlságosan későn, hogy megmenthessék az életeket, amelyek megmentésére felesküdtek. Túl későn,
hogy egyáltalán valamit is számítson a jelenlétük.
Jack kocsija az épület délkeleti sarkához kanyarodott, és közvetlenül a tűzoltókocsik raja mögött
állt meg, mielőtt azonban kiszállt volna, máris körülvette egy csapat tengerészgyalogos. Egyikük, a
százados, kinyitotta az ajtót az új elnök előtt.
– Nos, ki a helyszínparancsnok? – kérdezte Jack Price ügynököt. Most először érezte, hogy az
éjszaka igencsak hideg.
– Azt hiszem, valamelyik tűzoltó.
– Kerítsék elő – utasította Jack, és elindult a szivattyús-kocsik csoportja felé. Könnyű
gyapjúöltönyében máris kezdett borzongani. A főnökök nyilván azok a fehér sisakosok, ugyebár.
Azok meg a szokásos kocsijaik, ismerte őket Baltimore-ból, még fiatal korából. A főtűzoltók nem
járnak nagy tűzoltóautókon... Észrevett három vörösre festett szedánt, és arra vette útját.
– A szentségit, elnök úr! – rivallt rá Andrea, miközben nem is igyekezett visszafogni magát. Más
ügynökök eléje igyekeztek kerülni, a tengerészgyalogosok pedig egyelőre nem tudták eldönteni,
megelőzzék vagy kövessék-e őket. A most érkezettek egyikének sem rendelkezett erről a szolgálati
szabályzata, az elnöki testőrségre vonatkozó előírásokat pedig a Főnök épp most helyezte hatályon
kívül. Aztán az egyik testőr egy hirtelen ötlettől vezérelve odarohant a legközelebbi tűzoltókocsihoz,
és egy vízhatlan köpennyel tért vissza.
– Ez majd melegen tartja, uram – jelentette ki Raman különleges ügynök, és rásegítette Ryanre,
akit ettől fogva nem lehetett megkülönböztetni a körülöttük nyüzsgő sok száz tűzoltótól. Price
különleges ügynök jóváhagyólag intett, majd biccentett neki: talán most először érzett valami
megkönnyebbülésfélét, amióta a 747-es a Capitolium dombjára zuhant. Jobb is, hogy az elnök nem
fogta fel, mi célt is szolgál valójában ez a vastag holmi. Erre a pillanatra a biztonságiak utóbb úgy
emlékeztek, mint annak a küzdelemnek a kezdetére, amelyet az Egyesült Államok elnöke a saját
testőrségével, általában pedig egy egyéniség a hízelgőkkel szemben vívott.
Az első tűzoltóparancsnok, akire Ryannek sikerült ráakadnia, egy kézi rádiókészülékbe beszélt,
próbálta közelebb küldeni embereit a lángokhoz. Közvetlenül mellette egy civil ruhás férfi állt, és
egy autó hűtőjére kiterített nagy papírlapot tanulmányozott. Nyilván az épület tervrajzát, gondolta
Jack. Néhány lábnyi távolságban várakozott, és figyelte, ahogy a két férfi keze jobbra-balra vándorol
az árkus felett, a tűzoltótiszt pedig kurta parancsokat harsog a rádiókészülékbe.
– És az istenért, ügyeljenek azokra a meglazult kötelekre! – hangzott Paul Magill parancsnok
utolsó utasítása, majd megfordult, és megdörzsölte a szemét. – Ki a fene maga? – kérdezte.
– Ő az elnök – tájékoztatta Price.
Magill hunyorgott. Vetett egy gyors pillantást a fegyveresekre, majd ismét Ryanre nézett.
– Igencsak pocsék ügy – szólalt meg elsőként.
– Kijutott valaki?
– Ezen az oldalon nem – rázta a fejét Magill. – A másik oldalon hárman, mindhárman alaposan
kivannak. Úgy gondoljuk, a kongresszus elnökének előszobájában, vagy valahol annak a közelében
voltak, és a robbanás egyszerűen kilőtte őket az ablakon. Két boy és egy fickó az elnöki testőrségből,
jól összeégtek – zúzódtak. Folytatjuk a keresést, pontosabban csak próbálkozunk, mert azok is
megfulladtak, akik nem égtek meg, tudja, az égés felemésztette az oxigént. Paul Magill termetre
akkora lehetett, mint Ryan, csakhogy hordómellű, fekete férfi. Kezén nagy világos foltok látszottak,
jelezvén, hogy szakmai pályafutása során volt alkalma közelharcot vívni a tűzzel. Ráncos arcán most
csak szomorúság látszott, mert a tűz nem emberi ellenség volt, csak egy oktalan dolog, amely
megégette a szerencséseket, és megölte a többieket.
– Találhatunk szerencséseket, uram – mondta –, akik kis szobákban, csukott ajtók mögött
megúszhatták, és hasonlókat. Ezek szerint a tervek szerint millió istenverte helyiség van itt. Lehet,
hogy élve kiszabadíthatunk pár embert. Ilyesmire korábban is volt már példa. De a többség... –
csóválta meg a fejét Magill –, a védelem most bírja, nem kéne kiterjeszteni...
– A törvényhozásból senki...? – kérdezte Raman ügynök. Valójában annak az ügynöknek a nevére
lett volna kíváncsi, akit a robbanás kidobott az épületből, de szakmailag nem lett volna helyénvaló,
ha efelől kérdezősködik. Magill mindenesetre csak a fejét rázta.
– Nem, senki – felelte. Elnézett a meghunyászodóban lévő tűz felé, és hozzátette: – Alighanem
nagyon gyorsan történt.
Magill ismét megrázta a fejét.
– Látni akarom – kiáltott fel Jack.
– Nem – felelte azonnal Magill. – Túlságosan veszélyes, uram. Ez itt az én tüzem, én diktálom a
szabályokat is, értse meg.
– Látnom kell – mondta Ryan, immár nyugodtabban. Tekintetük találkozott egymással: most
pillantásaik beszéltek. Magill még mindig nem akarta. Ismét megnézte azonban a fegyvereseket, és –
tévesen – úgy gondolta, hogy új elnökük segítségére fognak sietni, már ha ez az ember csakugyan az.
Magill nem a tévét nézte, amikor riasztották.
– Nem lesz szép látvány, uram.
*
Hawaiin nemrég nyugodott le a nap. Robert Jackson ellentenger-nagy ekkor szállt le gépével a
haditengerészet Barbers Point-i légitámaszpontján. Perifériális látása befogta az Oahu déli partján
húzódó, fényesen kivilágított szállodasort, agyán pedig átfutott: vajon mostanában mennyibe
kerülhet ott egy szoba egy éjszakára? Utoljára a húszas évei elején járt azokban a szállodákban:
akkoriban két-három haditengerész-pilóta vett ki egy szobát, így több pénzük maradt, hogy
kirúgjanak a hámból, és felvágjanak a helyi nők előtt nagyvilági tempójukkal. A Tomcat a hosszú
repülőút után is – háromszor tankolt a levegőben – puhán ért földet, mert Robby még mindig
vadászpilótának, s mint ilyen, afféle művésznek érezte magát. A vadászgép a kigurulás közben
kellőképpen lelassult, majd befordult a taxiútra.
– Tomcat öt-zéró-zéró, guruljon egészen a végéig...
– Kettőnk közül én vagyok itt régebben, kisasszony – felelte mosolyogva – és szabályellenesen –
Jackson. Admirális vagyok, vagy mi. Vadászpilóta és admirális. Ki törődik a szabályokkal?
– Öt-zéró-zéró, egy kocsi vár magára.
– Köszönöm – mondta Robby. Látta a kocsit, a legtávolabbi hangárnál állt, mellette egy matróz
integetett a szokásos világító botokkal.
– Egy vénembertől nem is volt rossz – állapította meg a másodpilóta, miközben az
ellentengernagy összehajtogatta térképeit és egyéb felesleges, de roppant fontos papírjait.
– Jól elmémbe vésem magasztos igéid – felelte a másodpilótának. Azelőtt nem gémberedtem el
ennyire, vallotta be magának ugyanekkor. Megmozdult az ülésben: ülepe mintha ólomból lett volna,
csakhogy fájt is. Hogy lehet az, hogy teljesen érzéketlen, és mégis fáj? – kérdezte magától, arcán
bánatos mosollyal. Túlságosan öreg vagy– adta meg agya a választ. Aztán a lába jelentkezett. ízületi
gyulladás, a szentségit. Rendszeresen el kellett volna kérnie Sancheztől a Tomcatet. Ellátó-géppel
túlságosan lassan jutott volna vissza Pearlbe a John C. Stennisről, márpedig a parancs meglehetősen
egyértelmű volt: Sürgősen térjen vissza! Erre hivatkozva kölcsönkért egy Tomot, amelynek
leszerelték a tűzvezető rendszerét, s amely ennélfogva nem is volt bevetésre kész állapotban. A
töltőgépeket a légierő küldte. Így aztán – áldott nyugalomban töltött – hét óra leforgása alatt
vadászgépen repülte át a fél Csendes-óceánt – kétségkívül utoljára. Amikor bekanyarodott a
parkolóhelyre, ismét megmozdult, amiért háta egy izomgörccsel jutalmazta meg.
– A csendes-óceáni flotta főparancsnoka? – kérdezte Jackson, amikor megpillantotta a fehér ruhás
alakot a haditengerészet kék gépkocsija mellett.
David Seaton tengernagy volt az. Hanyagul a kocsira dőlve rádióüzenetek szövegeit olvasta, amíg
Robby kikapcsolta a hajtóműveket, és felnyitotta a fülketetőt. Egy matróz kerekes létrát gurított a
géphez, azt a fajtát, amelyet a műszerészek használnak, hogy Robby kényelmesebben
leereszkedhessek. Egy másik sorállományú – sőt: sorállományú nő – kivette a gép alsó részéből, a
csomagtérből az admirális poggyászát. Itt valaki szemlátomást sietett.
– Baj van – közölte Seaton abban a pillanatban, ahogy Robby mindkét lába szilárd talajt ért.
– Azt hittem, győztünk – felelte Jackson, megtorpanva a forró betonon. Agya is elfáradt. Még
kellett volna néhány perc ahhoz, hogy ismét a szokásos sebességgel gondolkozzék, de ösztönei máris
megsúgták neki, hogy valami szokatlan van készülőben.
– Az elnök meghalt, azóta új elnökünk van – mondta Seaton, és átnyújtotta a csiptetős írótáblát. –
A barátja. Pillanatnyilag ismét harmadfokú készültségben vagyunk.
– Mi az ördög... – mondta döbbenten Jackson admirális, miután elolvasta az első üzenetet. Majd
felnézett: – Jack az új...?
– Nem tudta, hogy időközben alelnök lett? – Jackson a fejét rázta.
– Más dolgokkal voltam elfoglalva, mielőtt ma reggel felszálltam volna a hajóról. Szent isten... –
rázta meg ismét a fejét.
Seaton bólintott. Ed Kealty lemondott a miatt a szex-botrány miatt, az elnök pedig rábeszélte
Ryant, hogy vegye át az alelnökséget a jövőre esedékes választásokig. A kongresszus megszavazta,
de mielőtt megjelenhetett volna a testület előtt, tessék, mi történt! Az épületet telibe kapta az a gép...
– Meghaltak a haderőnemek vezérkari főnökei, posztjukat az eddigi helyettesek veszik át. Mickey
Moore – Moore tábornok a szárazföldi hadseregtől –, a vezérkari főnökök egyesített tanácsának
elnökhelyettese sürgősséggel Washingtonba hívatta az összes főparancsnokot. Tízkor
„koronatanács”-ra vagyunk hivatalosak a Hickamben.
– Válságstábot hívott össze? – kérdezte Jackson. Állandó munkakörében – már amennyire
bármely egyenruhás poszt állandónak tekinthető – a vezérkari főnökök egyesített tanácsának
második számú tervező tisztje volt.
– Elméletileg nem valószínű. Az IO lehiggadt. A japánok már nem háborúznak...
– ...de eddig Amerika sem kapott ekkorát – fejezte be a mondatot Jackson.
– Vár a gép. Ráér átöltözni a fedélzetén. A külcsín most nem számít.
*
Mint mindig, a világ most is megosztott volt térben és időben. Különösen időben, gondolhatta
volna M. Jean-Baptiste nővér, ha lett volna akárcsak egyetlen pillanata is, hogy gondolkodjék– mint
ahogy nemigen volt. Elmúlt hatvanéves, apró alakja meggörnyedt a sokéves önfeláldozó munkában,
amit csak még inkább megnehezített, hogy alig voltak fiatalok: nem pihenhetett meg. Ez bizony
méltánytalan dolognak tűnt. A maga idejében lenyűgözött mindenkit, és annak idején azok a
nemzedékek is megtették a magukét, most azonban egymaga állta a sarat. Minden erejével igyekezett
elhárítani magától ezt a gondolatot. Méltatlan volt hozzá, méltatlan a világban elfoglalt helyéhez, és
bizonyosan méltatlan a fogadalomhoz, amelyet több mint negyven éve Istennek tett. Most kételyei
voltak ezzel az ígérettel kapcsolatban, erről azonban senkinek, még a gyóntatójának sem beszélt. Az,
hogy nem tudott beszélni kétségeiről, jobban bántotta lelkiismeretét, mint maguk a kétségek, jóllehet
tudta, hogy lelki atyja szelíden beszélne vele bűnéről, már ha bűn egyáltalán. Csakugyan: bűn-e? –
töprengett. Nos, még ha az volna is, az atya bizonyára nem ítélné meg szigorúan – gondolta –, hiszen
mindig elnéző volt, talán mert neki magának is voltak hasonló kétségei, és mindketten abban a
korban voltak, amikor az ember már visszafelé néz, és akármennyire alkotó és hasznos életet élt is,
felteszi a kérdést: „mi lett volna, ha?”
 Húga, aki semmivel sem volt kevésbé vallásos, mint ő, a leghétköznapibb hivatást választotta, s
mostanra unokái vannak. Jean-Baptiste nővér eltűnődött, milyen érzés lehet. Ő maga régen hozta
meg a döntést, nagyon fiatalon. Emlékezett rá, hogy még hajói döntött is, milyen kritikátlanul tette.
Akkoriban nem érezte nehéznek a választást. Akkoriban tisztelték a reverendás hölgyeket.
Emlékezett rá, hogy annak idején, távoli ifjúságában még a megszálló német katonák is udvariasan
biccentettek nekik – holott általános volt a gyanú, hogy az apácák lelőtt szövetséges pilótákat, sőt
menekülő zsidókat segítettek. Köztudott volt az is, hogy a rend mindenkivel ugyanolyan
méltányosan bánt, mert Isten ezt követelte tőlük. Egyébként még a német sebesültek is igyekeztek az
apácák kórházába jutni, mert tudták, hogy itt több esélyük van a gyógyulásra, mint bárhol másutt. Ez
a hagyomány büszkeséggel töltötte el az apácákat, s bár a büszkeség bűn, a reverendás hölgyek
rendszeresen vétkesnek találtattak benne, s azzal nyugtatták magukat, hogy Isten maga sem neheztel
érte, hisz a hagyományt az ő szent nevében ápolták. Amikor tehát eljött az ideje, Jean-Baptiste
döntött, és kész. Egyesek távoztak közülük, neki azonban súlyos időkben kellett meghoznia döntését,
a háború utáni világban, amikor szükség volt a szakértelmére, a világ pedig akkorra még nem
változott meg annyira, hogy más lehetőségek is kínálkozzanak a számára. Így hát megfordult ugyan a
fejében, hogy elhagyja a rendet, de aztán félretette a gondolatot, és megmaradt addigi munkájánál.
Jean-Baptiste nővér ügyes és tapasztalt ápolónő volt. Akkor került mostani helyére, amikor az
még szülőhazájához tartozott, s azután sem távozott, amikor a helyzet megváltozott. Akkoriban eget-
földet megrengető politikai változások viharzottak körülötte, ő azonban változatlanul csak tette a
dolgát, legjobb tudása szerint ápolta a betegeket – akár európaiakat, akár afrikaiakat. A negyven év
azonban, amelyből több mint harmincat ugyanazon a helyen töltött, nem múlt el nyomtalanul felette.
Nem mintha nem lett volna ugyanolyan lelkiismeretes, hiszen nagyon is az volt. Mindössze annyi
történt, hogy elmúlt hatvannégy éves, és egyszerűen nem bírta már úgy a munkát, amelyhez szinte
alig volt segítsége, s amely gyakrabban tartott napi tizennégy órán át, mint nem. Közben volt néhány
órája, hogy imádkozzék, ami a lelkének jó volt, de a munka így is jócskán elfárasztotta. Fiatalabb
korában robusztus – majdhogynem brutális – testi erő és egészség jellemezte. Több orvos is „Szikla
nővér”-nek becézte, de az orvosok utóbb mind továbbmentek, ő pedig maradt, maradt és maradt... és
még a sziklákon is fog az erózió. Aki pedig kimerül, az hibázik.
Tudta, mibe fáradt bele. Az ember nem lehet hivatásos egészségügyi Afrikában úgy, hogy ne
legyen óvatos, tudniillik, ha életben szeretne maradni. A kereszténység évszázadok óta igyekszik
megvetni a lábát ezen a földrészen, néhány ösvényt sikerült is nyitnia – de csak néhányat. Az egyik
nagy baj a promiszkuitás volt; a helyi erkölcs jócskán megdöbbentette, amikor két generációval
korábban ideérkezett... ez azonban most már normálisnak számított. És igen gyakran végzetesnek is
bizonyult. A kórházban betegeinek egyharmada szenvedett a helyiek által „sovány betegség”-nek
nevezett AIDS-ben. A megelőzés bombabiztos módszereit Jean-Baptiste nővér tanfolyamokon
oktatta, a szomorú igazság azonban az volt, hogy ezzel a modern dögvésszel a modern orvosok sem
mentek többre, mint a régiek az akkoriakkal: legfeljebb magukat igyekezhettek megvédeni.
Ez a betege szerencsére nem efféle betegségben szenvedett. A nyolcéves fiú még kicsi volt a
szexhez. A szép arcú, formás és értelmes gyerek a közeli katolikus iskola tandíjmentes diákja volt,
rendszeres ministráns. Talán egyszer meghallja a hívó szót, és pap lesz – ez az afrikaiak számára
könnyebb választásnak számított, mert az anyaszentegyház, csendesen meghajolva az afrikai
szokások előtt, itt engedte megnősülni papjait. Erről a titokról a világ többi részein nemigen tudtak. A
fiú azonban beteg volt. Mindössze néhány órája, éjfélkor érkezett. Az apja hozta be, egy előkelő
férfiú, a helyi kormányzat magas rangú tisztségviselője, aki még saját gépkocsit is megengedhetett
magának. Az ügyeletes orvos agymaláriát állapított meg a gyereknél, a kórlapbejegyzést azonban a
szokásos laborteszt nem erősítette meg. Talán a vérminta keveredhetett el. A fiút kegyetlen fejfájás és
magas láz gyötörte, hányt, végtagjai reszkettek, zavart volt. Agymalária. A nővér remélte, hogy nem
tört ki újabb járvány. Ehhez a betegséghez emberek kellettek, hogy legyen, aki gyógyítsa.
Az osztály többi részén nyugalom honolt e kései – azaz valójában inkább kora reggeli – órán,
amely a világnak ezen a részén kellemes időszaknak számított. A levegő hűvös volt, ilyen hűvös
majd csak huszonnégy óra múltán lesz ismét, minden csendes és nyugodt volt, a betegek is. A
legnagyobb gondot pillanatnyilag a fiú láza jelentette. A nővér kitakarta, és szivaccsal lemosta a
testét. Úgy tűnt, ez megnyugtatta a beteget, Jean-Baptiste pedig kihasználta a lehetőséget, és újabb
tüneteket keresett. Az orvosok – orvosok, ő meg csak egy ápolónő – csakhogy már nagyon régóta az,
úgyhogy tudta, mit kell keresnie. Túl sok mindent nem talált: mindössze egy régi kötést a gyerek bal
kezén. Hogyhogy ez elkerülte az orvos figyelmét? A nővér visszament a nővérállásba, ahol két
segédápoló szundikált, hogy friss kötszert és fertőtlenítőt vigyen a fiú kezére. Az ember jól tette, ha
óvatos volt az itteni fertőzésekkel. A fáradtságtól hunyorogva, óvatosan, lassan lefejtette a régi
kötést. Harapás – állapította meg. Kiskutyáé... vagy majomé. A gondolatra megkeményedett a nővér
tekintete. Ezek veszélyesek lehetnek. Vissza kellett mennie a nővérállásba, hogy gumikesztyűt
húzzon, az azonban negyvenméternyire volt, lábait pedig már húzta a fáradtság. A beteg úgyis
mozdulatlanul feküdt, keze meg sem moccant. Levette a fertőtlenítőszer kupakját, és lassan,
gyengéden megforgatta a sérült kezet, hogy jobban megnézze a sebet. Megrázta az üveget, eközben
azonban néhány csepp folyadék kiszabadult a hüvelykujja mellett, és a beteg arcára hullott. A fiú feje
megemelkedett, és tüsszentett egyet álmában. A levegőben megjelent a szokásos permetfelhő... Jean-
Baptiste nővér visszahőkölt, de folytatta, amit elkezdett, a fertőtlenítőfolyadékot vattára öntve
óvatosan letörölgette a sebet. Visszacsavarta az üvegre a kupakját, új kötést tett a gyerek kezére, s
csak ezután törölte meg arcát a keze fejével, anélkül, hogy tudatosult volna benne, hogy amikor
betege tüsszentett, sérült keze megrándult a kezében, és összevérezte. Azt sem vette észre, hogy ezzel
a vérrel a kezén dörzsölte meg a szemét. Hiába is vettem volna fel a gumikesztyűt, gondolta három
nappal később, s ez némi vigaszt jelentett számára.
*
Mégsem kellett volna idejönnöm, állapította meg magában Jack. Két felcser vezette fel a keleti
lépcsők egy járható sávján. Az ügynök- és tengerészgyalogos-csapat tüzelésre kész fegyverrel
követte. Volt az egészben valami abszurd humor: senki sem tudta, mit is tegyen. Elértek a
fecskendőket tartó tűzoltók szinte folyamatos vonalához. A vízpermet egy része a jövevények arcába
csapódott: csontig hatóan hidegnek érezték. A porlasztóit víz itt elfojtotta a tüzet, és bár a fecskendők
tovább áztatták a helyszínt, úgy tűnt, a mentőcsoportok tagjai már biztonságban lemászhatnak a
létrákról a nagyterem romjai közé. A laikus is tudhatta, milyen látvány fogadta őket. Senki sem
emelte fel a fejét, senki sem integetett nekik, nem harsantak kiáltások. A tűzoltók– köztük nyilván
nők is, de ebből a távolságból nem lehetett megkülönböztetni őket – óvatosan, tulajdon
biztonságukra minden másnál jobban ügyelve nyomultak előre. Nem volt okuk, hogy bármit is
kockáztassanak a holtak kedvéért.
Uramisten, gondolta Jack. Ismerte ezeket a halottakat. Nemcsak amerikaiak voltak köztük: látta,
hogy a karzatnak az része, ahol emlékezete szerint a diplomáciai testület tagjai foglaltak helyet,
ugyancsak leszakadt. Különböző méltóságok és családjaik, sokukat ismerte, akik azért jöttek ide,
hogy jelen legyenek, amikor ő leteszi a hivatali esküt. Vajon felelős-e a halálukért?
Azért jött el a CNN épületéből, mert úgy érezte, tennie kell valamit – legalábbis ezt mondta
magának. Most azonban már nem volt biztos ebben. Talán csak színváltozást akart? Vagy egyszerűen
vonzotta valami a helyszínre, mint azokat az embereket, akik néma körben állták körül a
Capitoliumot, csak bámultak, mint ő maga, és hozzá hasonlóan tétlenek voltak. Zsibbadtsága nem
akart múlni. Azért jött ide, hogy találjon valami látni, érezni, aztán pedig tennivalót, amit azonban
talált, attól visszaborzadt.
– Hideg van itt, elnök úr. Legalább jöjjön el ebből az istenverte vízpermetből– unszolta Price.
– Jól van – bólintott Ryan, és lefelé indult a lépcsőn. A kabát, állapította meg, nem valami meleg.
Ismét megborzongott, és remélte, hogy csak a hidegtől.
Lassan érkezni kezdtek a kamerák, Ryan látta, hogy már ott vannak. A kisebb, hordozható
példányok apró, de nagy erejű reflektoraikkal... Mind japán gyártmány, állapította meg magában, s
mordult egyet hozzá. Valahogyan sikerült eljutniuk a rendőrségi záró-szalagig és a
tűzoltóparancsnokokig. Mindegyik előtt egy-egy riporter állt – az a három, akiket Ryan jól látott,
mindhárman férfiak voltak –, kezükben mikrofont tartottak, és próbáltak úgy beszélni, mintha
mindenki másnál többet tudnának. Néhány reflektor őt is befogta, állapította meg Jack. Ország-világ
őt figyeli, tőle akarják megtudni, mi a teendő. Ugyan hogyan hitethették el magukkal ezek az
emberek, hogy a kormány vezető tisztségviselői bármennyivel is okosabbak, mint a háziorvosuk, az
ügyvédjük vagy a könyvelőjük? Eszébe jutott az első hét, amelyet, még alhadnagyként, a
tengerészgyalogságnál töltött: az intézmény, amelyet szolgált, ugyancsak feltételezte róla, hogy
tudja, miként kell irányítani és vezényelni egy szakaszt. Egyszer egy nála tíz évvel idősebb őrmester
jött oda hozzá, családi bajai voltak, és tőle, a nőtlen-gyermektelen tisztecskétől várt tanácsot... Ma az
ilyen helyzetet úgy nevezik: „kihívás a vezető számára” – ötlött Jack eszébe, más szóval, hogy az
embernek halvány fogalma sincsen, mit csináljon.
Az ám, csakhogy most itt voltak a kamerák, neki tehát cselekednie kellett.
Az ám, csakhogy továbbra sem volt egyetlen árva ötlete sem. Azért jött ide, mert remélte, hogy
tapasztal valamit, ami cselekvésre sarkallja, de csak még tehetetlenebbnek érezte magát. Egy kérdés
azért mégiscsak eszébe jutott.
– Hol van Arnie van Damm? – kérdezte. Egy biztos, Arnie-t nem nélkülözhette.
– A Házban – felelte Price, amin a Fehér Házat értette.
– Jó, akkor gyerünk oda – rendelkezett Ryan.
– Uram – szólt egy pillanatnyi tétovázás után Price –, ott valószínűleg nem lenne biztonságban.
Ha ez az egész esetleg egy...
– Nem futamodhatom meg, a szentségit. Nem repülhetek el az elnöki gépen. Nem lóghatok meg
Camp Davidbe. A rohadt életbe, nem bújhatok el valami odúba, nem érti?
Ezt inkább keserűen, mint haraggal mondta. Jobb kezével a Capitolium maradványaira mutatva
hozzátette: – Azok az emberek ott halottak, és a kormány most én vagyok, és úgy segítsen az Isten,
hogy a kormány nem futamodik meg.
*
– Úgy látszik, az ott Ryan elnök – állapította meg meleg, száraz stúdiójában egy műsorvezető. –
Alighanem megpróbálja átvenni a mentési munkálatok irányítását. Mint valamennyien tudjuk, Ryan
számára a válsághelyzet nem ismeretlen fogalom.
– Én hat éve ismerem Ryant – jelentette ki egy ismert kommentátor, miközben tudatosan
igyekezett elkerülni, hogy a kamerába nézzen: azt a hatást próbálta kelteni, hogy kioktatja a nála
jóval többet kereső műsorvezetőt, aki igyekezett összehozni valamit az eseményről. Mindketten azért
jöttek a stúdióba, hogy kommentálják Durling beszédét, és mindketten olvasták a Ryanről szóló
tájékoztató anyagot, akit azonban, jóllehet az utóbbi néhány évben számos vacsorán futottak össze, a
kommentátor nem ismert közelebbről. – Figyelemre méltóan visszafogott úriember, de kétségkívül a
kormányzat egyik legragyogóbb koponyája – jelentette ki. Tom, a műsorvezető egy ilyen kijelentést
nem hagyhatott szó nélkül. Előrehajolt, és félig kollégájára, félig a kamerákra nézve. Így szólt:
– De John, hiszen Ryan nem politikus. Nincs politikai hátországa, sem gyakorlata.
Nemzetbiztonsági specialista egy olyan időszakban, amikor a nemzetbiztonság ügye már nem
ugyanaz, mint ami egykor volt – nyilatkoztatta ki.
Johnnak, a kommentátornak sikerült magába fojtania a választ, amelyre Tom a kijelentésével
igencsak rászolgált volna.
*
Egyvalaki viszont meg sem próbálta.
– Aha – mordult fel a képernyő előtt Chavez –, az a gép meg, amelyik a Kongresszust lerombolta
tulajdonképpen a Delta egy eltévedt járata volt, mi? Uram Jézus...
– Édes fiam, Ding, mi egy nagyon gazdag országot szolgálunk... hol másutt kap valaki évi öt
milkót azért, hogy hülye legyen?
John Clark úgy döntött, kiissza a sörét. Nem volt értelme, hogy visszahajtson Washingtonba,
mielőtt Mary Pat telefonálna. Clark végül is csak egy dolgozó méh volt a nagy kaptárban, és ilyenkor
csak a CIA csúcsvezetői rohangálnak összevissza – méghozzá amúgy istenigazából. Sokra nem
mennek vele, de ilyenkor nem is mehetnek túlságosan sokra, legfeljebb demonstrálhatják, mennyire
elfoglaltak és fontosak... a dolgozó méhek előtt pedig azt, hogy mennyire haszontalanok.
*
A tévéállomás ismét lejátszotta a Durling elnök beszédéről készült felvételt, de ezúttal nem a
közönség számára. A kongresszusban a C-SPAN kábeltévé-társaság távirányított kamerái rögzítették
az eseményeket, s az irányítóhelyiségben dolgozó technikusok most kimerevítettek egy-egy képet az
első sorban ülő kormányzati tisztségviselőkről. Most is a veszteséglistán dolgoztak: két miniszter
kivételével meghalt valamennyi kormánytag, mindhárom vezérkari főnök, a nemzeti bank elnöke,
Bill Shaw, az FBI igazgatója, rajtuk kívül pedig az igazgatási és költségvetési hivatal igazgatója, a
NASA első embere, valamint a legfelsőbb bíróság mind a kilenc bírája is. A műsorvezető sorolta a
neveket és a beosztásokat, a kép pedig kockáról kockára változott tovább, egészen addig, amíg a
terembe, Durling elnök megdöbbenésére, be nem rontottak az elnöki testőrség emberei. Rövid ideig
tartó kavarodás támadt. A jelenlévők ide-oda fordultak, keresték a veszélyforrást, a fürgébb
észjárásúak talán orvlövészt is megpróbáltak felfedezni a karzatokon, ezután azonban egy nagy
látószögű kamera képén látható volt, amint a hátsó fal furcsán elmozdul, majd minden elsötétedik. A
képen ismét a műsorvezető és a kommentátor jelent meg: lefelé, az asztalaikba épített monitorokba
néztek, majd ismét egymásra pillantottak, s talán csak most kezdett eljutni agyukig az esemény teljes
abnormitása. Azt érezték, amit az új elnök.
– Ryan elnök első feladata az lesz, hogy ismét megszervezze a kormányzatot, ha tudja – jelentette
ki némi hallgatás után John, a kommentátor. – Istenem, hány derék... ember... halt meg.
Néhány évvel ezelőtt, amikor még nem volt a csatorna vezető kommentátora, ő is ott lett volna az
ülésteremben, és ugyanarra a sorsra jutott volna, mint számos újságíró kollégája és barátja. Mostanra
úrrá lett rajta a megrendülés, és keze remegni kezdett a pult alatt. Öreg profi volt már, nem hagyta,
hogy remegjen a hangja, de azért az arckifejezésén nem tudott teljesen úrrá lenni: vonásait szörnyű
fájdalom torzította el, bőre hamuszürkére vált a smink alatt.
*
– Isten büntetése – állapította meg onnan több mint hatezer mérföldnyire Mahmoud Haji Daryaei.
Levette a hangot, nem volt kíváncsi az üres fecsegésre.
Isten büntetése. Tökéletesen érthető... Amerika oly sokakat tiport el. Egy istentelen nép istentelen
országa. A hatalma még sohasem volt ekkora, éppen most került ki győztesen egy újabb háborúból,
és tessék, súlyos csapás érte. Ilyesmire csakis Isten akaratából kerülhet sor. Mi más volna, mint Isten
büntetése és áldása? Áldása, de mire? – töprengett a Mekkát megjárt muszlint. Elmélkedni kell rajta,
talán megvilágosodik.
Egyszer már találkozott Ryannel, akkor gőgösnek és arrogánsnak – tipikus amerikainak – találta.
Most azonban nem. A kamerák egy pillanatra ráközelítettek a köpenyébe burkolózó férfira: jobbra-
balra tekingetett, a szája kissé szétnyílt. Nem, dehogyis volt most arrogáns. Döbbentnek látszott,
szemlátomást azt sem tudta magáról, hogy meg Van rettenve. Ezt a kifejezést Daryaei máskor, más
emberek arcán is látta már. Érdekes.
A műholdak az egész világot beterítették ugyanazokkal a szavakkal és képekkel, többmilliárdnyi
szem nézte a tudósításokat, egyes országokban a reggeli, másokban a déli, megint másokban az esti
szórakoztató műsorokról kapcsoltak át rájuk. Valakik éppen történelmet csináltak, márpedig azt
mindenkinek látnia kell.
Vonatkozott ez elsősorban a hatalmasokra, akik számára az információ a hatalom nyersanyaga
volt.
*
Egy másik férfi egy másik helyen vetett egy pillantást az asztalán, a televízió mellett álló
elektronikus órára, majd elvégzett bizonyos egyszerű számtani műveleteket. Amerikában most ért
véget egy szörnyű nap – ahol azonban ő tartózkodott, egy másik nap éppenséggel jól kezdődött.
Kinézett az asztala mögött nyíló ablakon: hatalmas kikövezett teret látott, amelyen főképpen
kerékpárosok közlekedtek, de amelyen már autó is jócskán akadt. Az utóbbi tíz évben a gépkocsik
megsokasodtak, de a fő közlekedési eszköznek továbbra is a bicikli számított, ami, ugyebár,
semmiképpen sem volt rendjén...
Ő, aki szorgos tanulmányozója volt a történelemnek, változtatni akart ezen a helyzeten, méghozzá
históriai mértékkel mérve rövid idő alatt – s az amerikaiak meghiúsították már megvalósulóban lévő,
gondosan kidolgozott tervét. Sohasem hitt Istenben, biztosra vette, hogy nem is fog, hitt azonban a
Sorsban, s a japán gyártmányú készülék fluoreszkáló képernyőjén magát a Sorsot látta. Sors, te
állhatatlan nőszemély! – gondolta, és a fületlen teáscsésze után nyúlt, amelyben zöld tea volt. Alig
néhány napja még kényeztetted az amerikaiakat, most meg ez a... Ugyan mi lehet Sors asszonyság
szándéka? Mindegy, gondolta, az ő saját szándékai, igényei és akarata fontosabbak. A telefonért
nyúlt, de aztán meggondolta magát. Úgyis igen hamar csörögni kezd majd, valakik a szándékait
tudakolják majd, neki pedig mondania kell majd valamit, itt az ideje hát, hogy gondolkodjék.
Belekortyolt a teájába. A forró foilyadék égette a száját, de ez most jólesett neki. Ébernek kellett
lennie, és a fájdalom befelé fordította a figyelmét, oda, ahol a fontos gondolatok mindig is
megfogantak.
Terve – tekintet nélkül arra, hogy nem sikerült – nem volt rossz terv. Ostoba ügynökei, elsősorban
Sors asszonyság miatt és Amerika jelenlegi nagysága folytán, siralmasan hajtották végre, de mint
terv, kitűnő volt. Lesz még rá módja, hogy ezt bebizonyítsa – éppen a Sors kegyéből. A gondolat
halvány, szórakozott mosolyt csalt az arcára: lélekben a jövő képeit nézegette, s ez a jövő
határozottan tetszett neki. Remélte, hogy a telefon még egy darabig nem szólal meg, volt még
néznivalója, s egyáltalán nem hiányzott, hogy megzavarják közben. Rövid gondolkodás után az is
felötlött benne, hogy hiszen tervének tulajdonképpeni célja megvalósult! Azt akarta, hogy Amerika
megrokkanjon, márpedig Amerika mostanra megrokkant. Nem úgy, ahogyan ő akarta, de rokkantnak
így is rokkant. Vagy még annál is rokkantabb? – tette fel a kérdést önmagának.
Igen.
Eszerint a játszma folytatódhat, ugyebár.
Ez bizonyosan Sors asszonyság műve volt: játszott, amint az egész történelem is csak játék a
számára, valójában senki emberfiának nem barátja vagy ellensége – vagy mégis? Emberünk
felhorkant. Lehet, hogy a Sorsnak egyszerűen csak van humorérzéke.
*
Egy másik személy – egy nő, India miniszterelnöke – dühös volt. Néhány nappal ezelőtt egy
idegen – egy senki, egy volt tartományi kormányzó! – rettenetesen megalázta, amikor úgyszólván
előírta, mit kellene tennie az ő szuverén hazájának.
Természetesen igen óvatosan járt el. Mindent a lehető legtökéletesebben intéztek. Maga a
kormány mindössze egy nagyszabású flottagyakorlatot rendezett, nemzetközi vizeken, ahol ki-ki azt
rendez, ami jólesik neki. Nem küldtek fenyegető jegyzékeket, nem adtak ki hivatalos tiltakozó
nyilatkozatot, állásfoglalást, ami pedig az amerikaiakat illeti, ők mindössze – hogy is hangzik az az
arrogáns fordulatuk? – „csak a ketrecüket rázták”, és összehívták a Biztonsági Tanács ülését. Itt
viszont igazából nem volt mit mondaniuk, hiszen hivatalosan semmi sem történt, a másik fél pedig
nem nyilatkozott. Végül is mindössze flottagyakorlatokra került sor, békés gyakorlatokra. Hát persze,
ezek némiképp megosztották a Japán ellen bevethető amerikai erőket – de vajon tudhatta ő ezt előre?
Hát persze hogy nem tudhatta.
Ebben a pillanatban tettek le egy jelentést az asztalára: arról tájékoztatták, mennyi időre van
szükség ahhoz, hogy a flotta ismét visszanyerje teljes harcértékét. De hát nem... – csóválta a fejét –,
ez nem lesz elég. Most önállóan sem ő, sem országa nem tehet lépéseket. Idő, barátok, tervek
kellenek, az országnak azonban szükségletei vannak, neki pedig az a dolga, hogy ezeket kielégítse.
És semmiképpen sem az, hogy parancsokat fogadjon el másoktól, nemde?
Nem hát.
Ő is teát ivott, finom porceláncsészéből, cukorral, kevés tejjel, angol módra. Erre predesztinálták
születése, neveltetése és tanulmányai, vagyis mindaz, ami türelemmel párosulva, eljuttatta ebbe a
pozícióba.
 Mindazon személyek közül, akik világszerte ugyanannak a műholdas csatornának ugyanazokat a
képeit nézték, alighanem ő értette meg a legjobban, micsoda óriási, elképesztő alkalom ez a mostani.
Hatalmas elégtétellel töltötte el, hogy minderre ily kevéssel az után került sor, hogy ugyanebben az
irodában egy bizonyos valaki parancsokat osztogatott neki. Valaki, aki azóta halott. Ekkora
lehetőséget nem szabad elszalasztani, de nem ám!
*
– Ez bizony ijesztő, Mr. C. – jelentette ki Domingo Chavez a szemét dörzsölve. Elgyötört agya
már azt sem tudta kiszámolni, mióta van talpon, de megpróbálta rendbe szedni gondolatait. A nappali
kerevetén feküdt, cipőtlen lábát a dohányzóasztalon nyugtatta. A család női tagjai már lefeküdtek,
Clark felesége másnap dolgozni ment, a lánya pedig vizsgázott az egyetemen. Utóbbinak sejtelme
sem volt arról, hogy holnap semmiféle tanulmányi ügyre nem lesz lehetőség.
– Mondd meg, miért, Ding? – tudakolta John Clark. Már régóta nem foglalkoztatta, hogy a
különböző tévészemélyiségek közül melyik érti jobban a dolgát, ifjabb társa viszont csakugyan
doktori fokozatot készült szerezni a nemzetközi kapcsolatok témájában.
Chavez anélkül felelt, hogy kinyitotta volna a szemét:
– Azt hiszem, békeidőben eddig sohasem történt ilyesmi. A világ nemigen különbözik egy hét
előtti önmagától, John. A múlt hét, az igazán bonyolult volt, többé-kevésbé megnyertük egy
háborúcskánkat, de a világ nem sokat változott. Mi pedig semmivel sem vagyunk erősebbek, mint
azelőtt, igaz-e?
– A természet fél az ürességtől, mi?
– Olykor úgy látszik, fél – felelte Chavez ásítva. – Márpedig nem ér a nevem, ha ez itt és most
nem vákuum.
*
– Nem sokat tehetek, mi? – kérdezte Jack halkan és színtelen hangon. Mostanra teljesen a
történtek hatása alá került. Néhol még izzott a zsarátnok, de az ég felé már inkább gőz, mint füst
emelkedett. Az épület belseje a lehető leglehangolóbb látványt nyújtotta. Testzsákok gumírozott
vászonból, hevederfogantyúkkal, középen cipzárfélével...
Rengeteg testzsák, néhányat ekkor vittek ki, két-két tűzoltó cipelte őket: a fekete zsákok sora
kígyóként araszolt lefelé a lépcsőn, a törmelék között. Csak most kezdték kihordani őket, és
egyhamar nem végeznek... Jack csak néhány percet töltött odafent, és igazából egyetlenegy holttestet
sem látott. Valamiért sokkal rosszabbul érintette, amikor meglátta az első zsákot.
– Nem, uram – felelte Price ügynök. Az ő arckifejezése sem különbözött az elnökétől. – És nem is
tesz jót önnek.
– Tudom – bólintott Ryan, és elfordult.
Nem tudom, mit csináljak, mondta magában. Miért nincs kézikönyv vagy valami képesítő
tanfolyam ehhez a melóhoz? Kit kérdezzek meg? Hová menjek?
Én nem akarom ezt a melót! – sikoltott fel lélekben, de rögtön el is szégyellte magát a hitvány
gondolat miatt, hiszen ő volt, aki idejött erre az iszonyatossá lett helyre, hogy mintegy demonstrálja:
a vezetés a helyén van. Ő parádézott a kamerák előtt, mintha tudná, mit akar. Az egész hazugság volt,
talán jó szándékú, mindenesetre ostoba hazugság. Eredj oda a tűzoltóparancsnokhoz, kérdezd meg
tőle, mi a helyzet... nem mintha bárki, akinek van szeme és nem teljesen tökkelütött, nem látná!
– Bármilyen ötletet szívesen meghallgatok – szólalt meg végül.
Andrea Price különleges ügynök erre nagy levegőt vett, és megvalósította az amerikai elnöki
testőrség valamennyi különleges ügynökének álmát (Allan Pinkertontól napjainkig):
– Elnök úr, önnek igazából, hm, tisztáznia kell magában, mi... – Maga sem hitte volna, hogy ezt ki
meri mondani, de aztán folytatta: – ...a dolga. Bizonyos dolgokat meg tud csinálni, másokat nem.
Megvannak az emberei. Először is tájékozódjék, kik ők, és hagyja, hogy végezzék a feladatukat.
Aztán ön is elkezdheti végezni a sajátjait.
– Menjünk vissza a Házba?
– Igen, elnök úr, ott vannak telefonok.
 – Hol a főnökük?
– Az Andy Walker, volt – felelte Price, ám szükségtelen volt közölnie, hol van most Walker. Ryan
rápillantott, és meghozta első elnöki döntését.
– Elő van léptetve. – Price bólintott.
– Kövessen, uram.
Az ügynöknek tetszett, hogy az összes többi elnökhöz hasonlóan ez a mostani is képes
megtanulni, hogy engedelmeskedjék a parancsnak. Legalábbis néha.
Teljes három métert tettek meg így, akkor Ryan elcsúszott egy jégfolton, s két ügynök emelte fel a
földről. Ettől csak még sebezhetőbbnek tűnt. Egy fotós megörökítette a pillanatot: ez a kép lett a
Newsweek következő heti címlapfotója.
– Mint látják, Ryan elnök éppen elhagyja a Capitoliumot egy járművön, amely inkább katonai
terepjárónak mint az elnöki testőrség gépkocsijának látszik. Ön szerint mire készül? – kérdezte a
műsorvezető.
– Eszem ágában sincs rosszat mondani róla – jelentette ki John, a kommentátor –, de valószínűleg
pillanatnyilag ő maga sem tudja.
Szavai egyharmad másodperc alatt megkerülték a glóbuszt, és mindenki egyetértett velük, barátok
és ellenségek egyaránt.
*
Bizonyos dolgokat gyorsan kell elintézni. Ed Kealty nem tudta, vajon helyénvaló dolgokról van-e
szó – pontosabban tudta jól, hogy nem – de hát minél fontosabb valaki, annál kevésbé kötik a
szabályok... Kealty politikuscsalád leszármazottja volt, amelynek tagjai nemzedékek óta
közszolgálatban álltak, s amióta befejezte a jogi egyetemet, gyakorlatilag ő maga is a közéletben
forgott. Más megfogalmazásban: igazából soha életében nem dolgozott. A pénzügyekhez, persze
elsősorban mint kedvezményezett, értett valamit – családja pénzügyi tanácsadói ugyanis olyan
ügyesen kezelték a különböző alapokat és részvénycsomagokat, hogy neki legfeljebb adóbevallás
táján kellett találkoznia velük. Nem volt ugyan gyakorló jogász, viszont szó szerint több ezer törvény
megszavazásához volt köze. Bár sohasem bújt egyenruhába, hogy a hazáját szolgálja, mégis
nemzetbiztonsági szakértőnek tartotta magát. Bizonyára rengeteg dolog hatott az ellen, hogy akár
egy szalmaszálat is keresztbe tegyen. Ismerte viszont a kormányzás fortélyait, hiszen ezzel
foglalkozott egész aktív – hogy ne mondjuk: dolgos – életében, s egy ilyen pillanatban az országnak
szüksége volt valakire, aki igazán értett az irányításhoz. Az országot meg kellett gyógyítani, és Ed
Kealty tudta a módját.
Felemelte hát a telefonkagylót, és tárcsázott:
– Cliff? Ed vagyok...
1. A dolgok beindulnak
Az FBI válságtörzsének központja a Hoover-épület ötödik emeletén található furcsa alaprajzú
helyiség. Nagyjából háromszög alakú, legfeljebb tizenöt (lehetőleg sovány) embernek jut benne hely.
Daniel E. Murray igazgatóhelyettes tizenhatodikként érkezett, nyakkendő nélkül, hétköznapi
ruhában. Aznap régi barátja, Pat O’Day felügyelő volt az ügyeletes tiszt. A nagydarab, szögletes
férfi, annak ellenére, hogy New Hampshire-ben született és az iskoláit is ott végezte, most Észak-
Virginiában lakott, és a maga mulatságára „cowboykodott”, vágómarhákat tenyésztett. Mérték után
készült csizmában járt.
Éppen telefonált, amikor a válságközpontban hirtelen ilyen helyeken szokatlan csend támadt:
belépett Murray. O’Day biccentett, és intett neki. Murray megvárta, míg a felügyelő leteszi a kagylót,
aztán megkérdezte:
– Mi a helyzet, Pat?
– Most beszéltem az Andrews légi támaszponttal. Mindent felvettek, rögzítették, amit a radarok
észleltek, megvan nekik az egész. Odaküldtem pár ügynököt a washingtoni területi irodából,
kikérdezni az irányítótorony személyzetét. Ott lesznek az Országos Közlekedésbiztonsági Bizottság
emberei is, segítenek nekünk. Kezdeném azzal, hogy a dolog kamikaze-akciónak tűnik, a Japan
Airlines 747-ese alighanem rárepült a Capitoliumra. Az Andrews emberei szerint náluk a pilóta a
KLM menetrenden kívüli járataként jelentkezett be, egyenesen elhúzott a kifutópálya felett, aztán
balra kanyarodott, és... végül... A washingtoni irodánk emberei a Capitoliumon vannak, most kezdték
el a vizsgálatot. Szerintem a dolog terrorista akciónak minősül, tehát a mi hatáskörünkbe tartozik
majd.
– Hol van a washingtoni ügyeletes aligazgató? – kérdezte Murray.
– Santa Lucia szigetén vakációznak Angie-vel. Tony született mázlista – felelte a felügyelő. (Tony
Caruso mindössze három napja utazott el.) – Rémes egy nap... Rengeteg lesz az áldozat, Dan, ez
sokkal rosszabb az oklahomai esetnél is. Riadóztattuk az összes törvényszéki orvos szakértőt. Egy
ilyen balhénál egy csomó holttestet csak DNS-teszttel lehet azonosítani. Ja, a tévések pedig azt
firtatják, miért nem tudta megakadályozni a légierő, hogy a gép eljusson a Dombig?
Megcsóválta a fejét: ezzel végére ért a jelentésének. O’Daynek kellett valaki, akit kipécézhet, és
pillanatnyilag a tévékommentátorok tűntek a legvonzóbb célpontnak. Természetesen kínálkozott
volna még néhány: O’Day és Murray egyaránt remélték, hogy az FBI nem lesz majd a bűnbakok
között.
– Ezenkívül tudunk valamit? Pat a fejét rázta.
– Semmit, Dan. Idő kell hozzá.
– Ryannel mi van?
– Volt a Capitoliumon, most valószínűleg a Fehér Ház felé tart. A tévések rajtaütöttek.
Meglehetősen rozogának tűnik. Szenátusbeli nővéreinknek és fivéreinknek ugyancsak pocsék
éjszakájuk van. A fickó, akivel tíz perce beszéltem, azt sem tudta, hol áll a feje. Lehet, hogy
belebonyolódunk egy hatásköri vitába, még nem világos, ki folytassa le a nyomozást.
– Pompás – horkant fel Murray. – Bízzuk a választást a főügyészre... Főügyész azonban már nem
volt, és nem volt pénzügyminiszter sem, akit felhívhatott volna.
O’Day felügyelőnek ezzel voltaképpen nem is kellett foglalkoznia. Egy szövetségi törvény, mint
az Egyesült Államok vezető ügynökségét, felhatalmazta az elnöki testőrséget, hogy az elnök elleni
mindenfajta támadással kapcsolatban lefolytassa a nyomozást. Egy másik szövetségi törvény
ugyanakkor az FBI hatáskörébe utalta a terrorizmust. Egy az emberölésre vonatkozó helyi
rendelkezés értelmében természetesen a washingtoni városi rendőrségnek is be kellett kapcsolódnia.
Illetékes volt az Országos Közlekedésbiztonsági Bizottság is, hiszen egészen addig, míg az
ellenkezője be nem bizonyosodott, tulajdonképpen egy szörnyű repülőkatasztrófáról volt szó.
És ez még csak a dolgok kezdete... Az ügyben minden hatóság illetékes volt, és valamennyi
rendelkezett a megfelelő tapasztalatokkal. Az elnöki testőrség kisebb szervezet volt, mint az FBI,
szerényebb forrásokkal, de ugyancsak rendelkezett nagyszerű nyomozókkal, és néhány köztudottan
nagyszerű szakértővel is. A közlekedésbiztonságiak mindenki másnál többet tudtak a
repülőkatasztrófákról. Murray azonban úgy gondolta, hogy a nyomozást csakis az FBI vezetheti –
mert ugyan ki más? Ámbár... Bill Shaw, az igazgató ugyancsak meghalt, és nélküle nem könnyű erőt
mutatni...
Jézusom – gondolta Murray. Bill-lel annak idején együtt járt az akadémiára. Ugyanabban az
osztagban szolgáltak Philadelphiában, újoncként együtt hajkurászták a bankrablókat az utcákon...
Pat ránézett, és megsejtette, mire gondol.
– Idő kell hozzá, hogy az ember megeméssze, Dan. Úgy kibeleztek bennünket, mint valami halat,
barátom – mondta, aztán odanyújtott neki egy jegyzőkönyvpéldányt, rajta az azonosított halottak
kézzel írott névsorával.
Egy atomcsapás nem érintett volna ennyire súlyosan bennünket – állapította meg magában
Murray, miután végigolvasta a listát. Az előtt lett volna valamilyen válságféle, amelynek elmélyülése
során a vezető beosztású személyek lassan, nyugodtan elhagyhatták volna Washingtont, különböző
biztonságos helyekre mehettek volna, sokan közülük túlélték volna a katasztrófát – a tervezők
legalábbis ezzel számoltak –, hogy aztán a támadás után visszatérve megalakítsanak valamiféle
ügyvivő kormányt. Ezúttal azonban nem ez történt.
 Ryan eddig is számtalanszor járt már a Fehér Házban: látogatóként, tájékoztatókat tartani,
értekezletek meghívottjaként és egyéb minőségekben, de amióta nemzetbiztonsági tanácsadó volt,
irodát is kapott az épületben. Most először történt azonban, hogy nem kellett igazolnia
személyazonosságát, és a fémdetektoros kapukat is kikerülhette – a szokás hatalmánál fogva azonban
mégis áthaladt az egyiken, amikor azonban megszólalt a jelzőhang, nem állt meg, még a kulcsai után
sem kezdett kotorászni.
A beérkező biztonsági emberek viselkedése szembeszökően megváltozott. Ahogyan bárki más,
ismerős környezetben ők is jól érezték magukat, és bár az egész ország éppen most kapott leckét
abból, mennyire illuzórikus valami a „biztonság”, az ő illúzióik – jóllehet képzett profik voltak –
továbbra is kellő erővel hitették el velük a hazugságot. Amikor a kíséret bevonult a keleti bejáraton,
tokjaikba dugták pisztolyaikat, kabátjaikat kigombolták, és nagyokat sóhajtottak.
Jacknek egy belső hang azt súgta, hogy ez immár az ő háza, ő azonban nem akart hinni a hangnak.
Az elnökök az épületet szívesen nevezték a Nép Házának, a politikus megjátszott szerénységével így
is emlegették a helyet, amelynek megszerzéséért tulajdon gyermekeik holttestén is átgázoltak volna,
hogy azután úgy tegyenek, mintha az, amit elértek, nem is volna olyan nagy valami. Ha a
hazugságok megfestenék a falat, ezt az épületet máshogy neveznék, állapította meg magában Jack.
Az épületben azonban volt valami fennköltség is, s ez félelmetesebb volt, mint a politika
hitványságai. James Monroe itt hirdette meg a nevét viselő doktrínát, amely egy csapásra nemzetközi
stratégiai tényezővé tette az Egyesült Államokat. Itt lakott Abe Lincoln, akinek puszta akaraterejével
sikerült egyben tartania az országot. Itt dolgozott Teddy Roosevelt, aki világhatalmi játszmák
résztvevőjévé tette hazáját, innen vezényelte a Nagy Fehér Flottát, hogy az egész földkerekségen
hirdesse az Államok nagyságát. Teddy orrhangú, felmeredő szipkából cigarettázó távoli
unokatestvére innét mentette meg az országot a belső káosztól és kétségbeeséstől. Itt székelt
Eisenhower, aki olyan ügyesen gyakorolta végrehajtó hatalmát, hogy ténykedése szinte alig tűnt fel
valakinek. Kennedy innét szedte ráncba Hruscsovot, és senki sem törődött vele, hogy közben
baklövések sokaságát is elkövette. Reagan itt tervelte ki Amerika legveszedelmesebb ellenségének
térdre kényszerítését, miközben azzal vádolták, hogy egyebet sem tesz, mint alszik. Végül is minek
volt nagyobb jelentősége? Az eredményeknek vagy a gyarló emberek botlásainak és piszkos kis
titkainak, akik csak rövid időre tudtak felülemelkedni gyengeségeiken? Csakhogy ezek a rövid –
vagy éppen hosszabb – időszakok bevonultak a történelembe, a többi nagyrészt feledésbe merült.
Csak a revizionista történészek nem hajlandók megfeledkezni róluk, akik egyszerűen nem értik:
oktalanság embereket tökéletesnek tartani.
Most azonban még nem volt az ő háza.
A bejárat amolyan alagútféle volt, amely a keleti szárny alatt vezetett. Ebben a részben
helyezkedtek el a First Lady – kilencven perccel ezelőttig Anne Durling – helyiségei. A törvény
szerint az elnök felesége közönséges állampolgárnak számított – elég furcsa, hogy egy ilyen
valakinek fizetett személyzetet biztosítanak –, a valóságban azonban rendkívül fontos feladatokat
látott el, még ha ezek nem hivatalosak voltak is. Elhaladtak a kis házimozi mellett, ahol az elnök
barátaiból és ismerőseiből álló körülbelül százfőnyi társaságával filmeket nézhetett meg: a környezet
inkább múzeumra, mint otthonra emlékeztetett. Mindenfelé szobrok álltak, sok közülük Frederick
Remington alkotása volt, és látható volt a berendezők azon igyekezete, hogy minden „színtiszta”
amerikai legyen. A képek egykori elnököket ábrázoltak. Ryan a képmások szemébe pillantott, s az
élettelen tekintetekből gyanakvást és kételyt vélt kiolvasni. Őt nézte valamennyi elődje, jók és
rosszak, történészek által elismertek és lesajnáltak...
Történész vagyok, mondta magában Ryan. írtam néhány könyvet. Biztos időbeli és térbeli
távolságból értékeltem mások tetteit. Hogyhogy ő ezt nem értette? És vajon miért nem? Mindegy,
most már késő, ő tudta, mit miért tett. Ryan most itt volt, és belülről az egész teljesen másnak tűnt. A
kívülálló bekukkant, először körülnéz, aztán sorban, ahogy jönnek, elemzi az információkat. Ha
szükségesnek tartja, megáll, esetleg hátrál is valamicskét, hogy még jobban megértse az egészet, és
nem sajnálja az időt, hogy pontosan megértse a dolgokat.
 Belülről nézvést azonban minden egészen másnak tűnt. Itt minden úgy zúdult az emberre, mintha
egyszerre minden irányból, váratlan időpontokban gyorsvonatok száguldanának feléje, alig hagyva
időt a manőverezésre vagy a gondolkodásra. Ryan máris ezt érezte. Azok a férfiak viszont, akiket a
festmények ábrázoltak, még bőségesen ráértek eltöprengeni felemelkedésükön, dúskáltak a bizalmas
tanácsadókban, jóakarat sugárzott feléjük. Ilyen jótétemények neki nem adattak meg. A történészek
ezeknek a dolgoknak amúgy is csak néhány röpke paragrafust, jó esetben egy egész oldalt
szentelnek, hogy aztán folytassák tovább az irgalmat nem ismerő elemzést.
Jack tudta, hogy mindent, amit csak tesz vagy mond, aprólékosan elemezni fognak, sőt megteszik
ezt a múltjával is. Felkutatnak mindent, hogy információkat szerezzenek a személyiségéről,
nézeteiről, helyes és helytelen cselekedeteiről. Attól a pillanattól fogva, hogy az a gép rázuhant a
Capitoliumra, elnök volt, s biztosra vehette, hogy legapróbb rezdüléseit is kíméletlen vizsgálat
tárgyává teszi majd az utókor. Többé nem lesz magánélete. Még a halála után sem lesz biztonságban
az emberek kíváncsiságától, akik még arról sem tudnak semmit, milyen belépni egy ilyen
túlméretezett lakás-hivatalmúzeumba, tudva, hogy az ajtó, amely az érkező mögött becsukódik,
mindörökre fogollyá teszi. A börtönrácsok láthatatlanok, de éppen ezért talán még inkább
valóságosak.
Nagyon sokan áhítoztak erre a posztra, akik aztán rájöttek, hogy nem tartogat számukra egyebet,
mint szörnyűségeket és kudarcokat.
Jack tudta ezt, egyrészt saját történelmi tanulmányaiból, másrészt, mert közelről ismerte az Ovális
Iroda három gazdáját. Ők azonban, legalábbis feltehetőleg, a saját akaratukból jutottak el ide, és talán
fel lehetett róni nekik, hogy intellektusuk kisebb volt, mint az egójuk. Mennyivel rosszabb annak, aki
sohasem vágyott ide! S vajon a történészek erre való tekintettel kegyesebbek lesznek majd Ryanhez?
Nem, ő akkor jött ebbe a Házba, amikor hazájának szüksége volt rá, s ha nem tud eleget tenni
kötelességének, kudarcáért átkozni fogják az idők végezetéig. Így lesz ez akkor is, ha mindössze egy
véletlen folytán lett elnök: valaki, aki mindent megtett, hogy megszerezze ezt a helyet, és már nincs
az élők sorában, arra kárhoztatta, hogy az utódja legyen.
A testőrség most lazíthatott egy keveset. Jó nekik, gondolta Ryan, és joggal vagy anélkül, de
hagyta, hogy úrrá legyen lelkén a keserűség. Az volt a feladatuk, hogy védelmezzék őt és családját.
Az övé viszont az, hogy oltalmazza őket és családjaikat, és millió más embert.
– Erre, elnök úr – mondta Price, és befordult balra, a földszinti folyosóra. Ryan itt szembe találta
magát a Fehér Ház stábjának tagjaival: álltak és várták új Főnöküket, akit majd legjobb képességeik
szerint szolgálnak. Ahogyan mindenki más, ők is csak álltak és néztek, nem tudták, mit mondjanak,
méregették a jövevényt, de tekintetük nem árulta el, mit gondolnak róla. Véleményüknek majd az
első adódó alkalommal öltözőik vagy étkezőhelyiségeik meghittebb légkörében adnak hangot. Jack
nyakkendője még mindig csáléra állt, és még mindig a tűzoltóköpenyt viselte. A vízpermet
belefagyott a hajába, amitől furcsán ősznek látszott – ez az őszesség azonban most kezdett leolvadni
róla. Miközben az elnök és a kíséret továbbindult a nyugati szárny felé, az egyik várakozó elsietett,
majd kisvártatva visszatért – áttört a testőrök gyűrűjén, és egy törülközőt nyújtott Ryan felé.
– Köszönöm – mondta Jack meglepetten. Egy pillanatra megállt, és törölgetni kezdte a haját. Egy
fotós visszafordult, kameráját rászegezve futni kezdett felé, és boldogan lefényképezte. A testőrök
meg sem próbálták megakadályozni. Ezek szerint, gondolta Ryan, ez a Fehér Ház hivatalos fotósa, az
a dolga, hogy mindent megörökítsen. Pompás, a saját embereim tartanak szemmel! Úgy vélte
azonban, hogy ilyesmire most nem vesztegetheti az idejét.
– Hová megyünk, Andrea? – kérdezte Jack, miközben újabb elnök- és elnöknéportrék alatt
haladtak el. Egytől egyig őt bámulták...
– Az Ovális Irodába – felelte a különleges ügynök. – Úgy gondolom, hogy...
– Inkább a tanácsterembe – torpant meg Ryan, még mindig a fejét törölgetve. – Az Ovális Irodára
még nem készültem fel, érti, ugye?
– Hogyne, elnök úr – mondta Andrea.
 – Kávét! – rendelkezett Jack. Itt legalább az étel-ital jó lesz, gondolta. A fehér házi kantint a
haditengerészet stewardjai üzemeltették. Jack első elnöki kávéját ezüstkannából töltötték egy finom
csészébe: a felszolgáló matróz mosolya egyszerre volt munkaköri jellegű és őszinte. Ahogyan
mindenki más, ő is kíváncsi volt az új Főnökre. Ryan kezdte úgy érezni magát, mintha egzotikus
fenevad volna valamiféle állatkertben. Érdekes, sőt izgalmas helyzet – de vajon sikerül-e
alkalmazkodnia új ketrecéhez.
A helyiséget már ismerte, csak most máshová ült le. Az elnök helye az asztal közepén volt, hogy
emberei így mindkét oldalon leülhessenek. Ryan kiválasztotta, és aránylag természetesen el is
foglalta a helyét. Végül is csak egy székről volt szó. A hatalom úgynevezett külsőségei végül is csak
tárgyak, maga a hatalom pedig mindössze illúzió, mert ha ilyen óriási, a vele járó kötelezettségek
még nála is óriásibbak. A hatalom látható és gyakorolható, a felelősséget csak érezni lehet. Benne
vannak a levegőben... s a levegő most hirtelen mintha fojtóvá vált volna az ablaktalan helyiségben.
Jack gyorsan belekortyolt a kávéjába, és körülnézett. A falióra 23.40-et mutatott. Immár... Mióta is
elnök? Kilencven perce? Kocsival körülbelül ennyi idő alatt jut el hazulról... új otthonába... a
forgalomtól függően.
– Hol van Arnie?
– Éppen itt, elnök úr – szólt Arnold van Damm, aki ekkor lépett be az ajtón. Két elnöknek volt a
stábfőnöke, és most egy harmadik életének irányítását veszi kézbe. Első főnöke szégyenletes
körülmények között lemondott. A második meghalt. Vajon a harmadik lesz a nyerő – vagy a
pechszéria is mindig háromrészes? Ryan átható tekintettel nézte, és szemében ott volt a kérdés,
amelynek nem adhatott hangot: Mit csináljak most?
– Jó volt az imént a tévében – jelentette ki a stábfőnök, miközben leült az asztal túloldalán.
Nyugodtnak tűnt, és mint mindig, most is sugárzott róla a magabiztosság. Ryan nem gondolt bele,
mekkora erőfeszítésébe kerülhetett, hogy ilyennek mutatkozzék, amikor nála is több barátját
veszítette el.
– Azt sem tudom, mi a fenét hordtam össze – felelte Jack, és hiába kutatott elillant emlékei után.
– Újonc esetében teljesen természetes – nyugtatta meg Van Damm. – Így is elég jó volt. Mindig is
úgy gondoltam, hogy van érzéke a dologhoz. Szüksége is lesz rá.
– És most mi legyen?
– Az összes bank, értékpapírpiac, szövetségi hivatal bezár, mondjuk, a hét végéig vagy azon is túl.
Meg kell rendeznünk az állami temetést Anne és Roger számára. Nemzeti gyászhét, esetleg hónap, a
zászlók félárbocon. A kongresszusban ott maradt egy csomó nagykövet is, ami azt jelenti, hogy
minden egyében kívül rogyásig lesz diplomáciai tennivalónk is. Ezt hívjuk háztartási munkának. –
Felemelte a kezét: – Tudom... bocsánat. De hát valahogy csak kell hívni.
– És kicsoda...?
– Van itt egy protokollirodánk, Jack – mutatott rá Van Damm. – Azok már ott gubbasztanak az
odúikban, és mindezt elintézik magának. Van egy beszédíró teamünk is, ők majd elkészítik magának
a hivatalos nyilatkozatokat. A média emberei látni akarják, úgy értem, meg kell jelennie a
nyilvánosság előtt. Meg kell nyugtatnia az embereket. Önbizalmat kell öntenie beléjük...
– Mikor?
– Legkésőbb a reggeli tévéműsorokban meg kell jelennie, a CNN-en, és az összes csatornán.
Szerintem egy órán belül kamera elé kellene állnia, bár nem feltétlenül muszáj. Kimenthetjük azzal,
hogy most rengeteg a dolga. Ami egyébként igaz is. Mielőtt elkezdődne a felvétel, tájékoztatnunk
kell, miről beszélhet és miről nem. Eligazítjuk a sajtót, miről kérdezhetik és miről nem, s ezzel
biztosítjuk az együttműködésüket. Mondjuk, egy héten keresztül nyájasan bánnak majd magával,
erre számíthat. Ez lesz az egy, azaz egy darab mézeshete a sajtóval, és vége.
– Aztán?
– Aztán maga lesz az Istentől rendelt elnök, és eszerint is cselekszik majd, Jack – jelentette ki Van
Damm, meg sem próbálva óvatosabban fogalmazni. – Nem kell letennie az esküt, emlékszik, ugye?
 Ennek hallatán Ryan felkapta a fejét: szeme sarkából megpillantotta a helyiségben tartózkodók
merev tekintetét, akik ebben a percben egytől egyig az elnöki testőrség tagjai voltak. Ő volt az új
Főnök, a testőrök tekintete pedig nemigen különbözött azokétól az arcképekétől, amelyek a keleti
szárnyból idejövet a falakról néztek le rá. Ezek itt elvárják tőle, hogy jól végezze a dolgát. Segítik,
megvédik másoktól és önmagától, neki azonban végeznie kell a dolgát. Megszökni sem hagynák. Az
elnöki testőrségnek felhatalmazása van arra, hogy mindenféle fizikai veszélytől megvédelmezze,
Arnie van Damm pedig a politikai veszélyektől igyekszik majd megóvni. A stáb többi tagja is
szolgálja és védi majd. A kiszolgáló személyzet eteti, kivasalja az ingeit, és gondoskodik a kávéjáról.
De egyikük sem hagyja majd, hogy Ryan megszökjék akár a Fehér Házból, akár a feladatai elől.
Ez bizony börtön volt.
Arnie azonban az imént igazat mondott. Éppenséggel megtagadhatja az eskütételt... de nem,
gondolta Ryan, akkor az idők végezetéig gyávának bélyegeznék, vagy ami még rosszabb, ő maga is
annak tartaná magát. Hiszen saját lelkiismerete ádázabb ellensége tudott lenni bárki kívülállónál.
Alaptermészetéhez tartozott, hogy sohasem volt elégedett magával... valamiért. A neveltetése, a
szülei miatt? A tanárai miatt? A tengerészgyalogság miatt? Vagy a miatt a sok ember miatt, akikkel
dolga volt, netán a kiállott veszélyek miatt? A különböző értékek miatt, amelyeket mindezek
beléneveltek? De hisz ezek elvont értékek voltak... ő élt velük, netán ezek az értékek használták – őt?
Mitől lett ilyen? Mi tette azzá, aki – és voltaképpen kicsoda John Patrick Ryan? Felnézett,
körülhordozta tekintetét a jelenlévőkön, találgatta; vajon ezek kinek tartják őt, csakhogy ők is
ugyanolyan tanácstalanok voltak. Most ő töltötte be az elnöki tisztet, ő adja nekik a végrehajtandó
parancsokat, ő mondja el a beszédeket, amelyek árnyalatait és helytálló voltát mások majd elemezni
fogják. Ő dönti el, mit tegyen az Amerikai Egyesült Államok, hogy aztán olyanok ítéljék meg és
bírálják, akik a maguk dolgát sohasem tudták tisztességesen elvégezni.
Mindezek azonban nem egy valóságos személy vonásai, hanem egy munkaköri leírás elemei
voltak. Ezt a munkakört be kellett töltenie valakinek – egy férfinak, vagy talán a közeli jövőben egy
nőnek –, akinek mindezeket végiggondolva meg kellett próbálnia helyesen cselekedni. Ryan pedig
alig másfél órával korábban úgy döntött, akkor jár el helyesen, ha leteszi az esküt. És igyekszik
megtenni minden tőle telhetőt. A történelem ítélete végső soron kevesebbet számított, mint a sajátja,
aki reggelenként a tükörbe nézve nem volt elégedett magával. Az igazi börtön ő maga volt – és lesz
is mindig. Az isten verje meg.
*
A tüzet eloltották, állapította meg Magill tűzoltóparancsnok. Embereinek ezzel együtt ügyelniük
kellett, mert akadtak még forró pontok, ahol a tüzet nem a víz, hanem az oxigénhiány fojtotta el, és
várható volt, hogy esetleg ismét fellobban, meglepi az óvatlanokat, és végez velük. Magill tűzoltói
azonban óvatosak voltak, és ezek a kisebb fellobbanások igazából nem játszottak szerepet a helyszín
nagyobb összefüggéseiben. A tömlőket kezdték felcsavarni, és egyik-másik tűzoltókocsi már indult is
vissza telephelyére. Magill az egész város teljes tűzoltóságát idevezényelte, és most sürgősen vissza
kellett menniük állomáshelyeikre, nehogy valahol tűz támadjon, és ne legyen, aki eloltsa, és még
több ártatlan haljon meg.
Jó néhány ember nyüzsgött körülötte, vékony műanyag kabátjaikon nagy sárga betűk hirdették,
milyen szervezetek emberei. Felbukkantak az FBI-osok, az elnöki testőrség és a washingtoni
rendőrség tagjai, a közlekedésbiztonságiak, a pénzügyminisztérium Alkohol, Dohány és Tűzfegyver
Irodájának emberei, és Magill saját vizsgálói is. Valamennyien valami főnökfélét kerestek, akitől
parancsokat kaphattak. Ahelyett, hogy tartottak volna egy kötetlen megbeszélést, amelyen
kialakítottak volna egy ideiglenes hierarchiát, többnyire csak álltak sűrű csoportocskákba tömörülve,
és valószínűleg arra vártak, hogy valaki más közli velük, ki irányítja a dolgokat. Magill a fejét
csóválta, nem először tapasztalt ilyesmit.
Bentről egyre gyorsabban érkeztek a holttestek. Egyelőre az Arzenálba vitték őket, amely a
Dombtól kétmérföldnyire északra, közvetlenül a vasút túloldalán állt. Magill nem irigyelte az
azonosító csoportok tagjait, ámbár mind ez idáig nem vette magának a fáradságot, hogy
leereszkedjék a kráterbe – ahogyan magában emlegette – megnézni, mekkora a baj.
– Parancsnok – szólalt meg egy hang a háta mögül, mire megfordult.
– Igen?
– A közlekedésbiztonsági bizottságtól vagyunk – mondta a férfi. A gép farkára mutatva kérdezte:
– Elkezdhetjük keresni a repülési adatrögzítőt?
Bár a farok-rész mindennek látszott, csak épnek nem, egyértelműen látszott, hogy mi volt
egykoron, és az úgynevezett fekete – valójában élénk narancssárgára festett – doboznak valahol
abban kellett lennie. A terület voltaképpen egészen tiszta volt. A törmelék nagy részét a robbanás
nyugat felé röpítette, elég valószínű volt tehát, hogy az adatrögzítőre könnyen rábukkannak majd.
– Elkezdhetik – bólintott Magill, és intett két tűzoltónak, hogy csatlakozzék a keresőkhöz.
– Megmondaná az embereinek, hogy ha lehet, ne mozdítsák el a géproncsokat? Rekonstruálnunk
kell a történteket, és ezt nagyban megkönnyíti, ha minden marad, ahol van.
– A legfontosabbak az emberek... a halottak – jelentette ki Magill, mire a szövetségi tisztviselő –
száját kissé elhúzva – bólintott. Erre a részletre senki sem gondolt szívesen.
– Értem – mondta, majd kis ideig hallgatott. – Kérem, ha rábukkannak a pilótákra, egyáltalán ne
mozdítsák őket. Hívjanak bennünket, majd mi elintézzük, jó?
– Miről ismerjük meg őket?
– Fehér ing, váll-lapok. És alighanem japánok.
Ez voltaképpen őrültségnek kellett volna, hogy hangozzék, pedig nem volt az. Magill tudta, hogy
a repülőkatasztrófák áldozatai külsőleg olykor hihetetlenül épnek látszanak, olyannyira, hogy első
ránézésre csak nagyon tapasztalt szem veszi észre sérüléseiket. Ez gyakran igencsak kihozza a
sodrukból a civileket, akik rendszerint elsőként érkeznek a baleset helyszínére. Roppant furcsa
dolog, ha egy élettelen test – erőt sugároz. Van azért ebben valami jó is, hiszen az életben
maradottakat megkíméli egy iszonyú megpróbáltatástól: nem összeégett, torz húsdarabokat kell
azonosítaniuk. Igaz, önmagában is elég szörnyű, hogy akit felismernek, nem tud válaszolni nekik.
Magill megcsóválta a fejét, és egyik főemberének továbbíttatta a vonatkozó külön parancsot.
A lent dolgozó tűzoltók már eddig is kaptak néhányat. Az első természetesen az volt, hogy
keressék meg és hozzák ki Roger Durling elnök holttestét. Ehhez képest minden csak másodlagos
jelentőséggel bírt, és erre a holttestre egy külön mentőautó várakozott. Még a First Lady, Anne
Durling is csak a második lehetett – még egyszer, utoljára. Az épület túlsó oldalán bemanőverezett
egy darus kocsi, hogy felemelje a kőtömböket, amelyek összedobált építőkockák módjára borították
a pódiumrészt. Az éles fényben a hasonlóság annyira szembeszökő volt, hogy az illúzió teljességéhez
már csak a kockák oldalára pingált betűk és számok hiányzottak.
*
A kormány valamennyi intézményébe áramlottak az emberek, különösen a vezető tisztségviselők.
Eddig nemigen fordult elő, hogy éjfélkor zsúfolásig megteltek volna a VIP-parkolóhelyek, ezen az
éjszakán azonban erre is sor került, és nem volt ez másként a külügyminisztériumnál sem. Behívták a
biztonsági személyzetet is, hiszen ha a kormányzat bármely intézményét támadás érte, támadás érte
az összes többit is, és bár az esemény jellege leértékelte kissé a kézifegyverekkel felszerelt emberek
riadóztatását, ennek most igazából nem volt jelentősége. Amikor A esemény bekövetkezik, sor kerül
B eseményre is, mert valahol írva vagyon, hogy ilyenkor B-nek is meg kell történnie. A fegyveresek
egymásra néztek, csóválták a fejüket, és tudták, hogy túlórapénzt kapnak majd, miáltal ők is azok
közé a nagymenők közé számítottak, akik Chevy Chase-i és kertvárosi otthonaikból robogtak be a
hivatalukba. S akik, miután felrohantak a lépcsőkön, egyéb teendő híján eltársalogtak egymással.
Az egyik ilyen férfiú, II. Clifton Rutledge beállt mélygarázsbeli parkolóhelyére, majd
mágneskártyájával belépett a VIP-liftbe, és felvitette magát a hetedikre. Ő abban különbözött a
többiektől, hogy ezen az éjszakán csakugyan volt valami tennivalója, igaz, Great Falls-i házától
egészen idáig kellett gondolkodnia, amíg rájött, hogy mi. Rutinellenőrzés, bár, gondolta, a kifejezés a
mostani esetre aligha alkalmazható. De mi mást tehetett volna? Mindent Ed Kealtynek köszönhetett,
washingtoni állását, a washingtoni társaságban elfoglalt pozícióját, külügyminisztériumi karrierjét, és
még oly sok egyebet. Az országnak most szüksége volt valakire, aki olyan, mint Ed. Ezt Ed mondta
neki, amit pedig ő tesz, az bizony... mi is? Az autóban egy halk hang mintha hazaárulásnak nevezte
volna, de nem, ez nem volt az. Az alkotmány mindössze egyetlen bűnt definiált, s ez éppen a
„hazaárulás” volt: az alaptörvény szerint az követi el, aki „az ország ellenségeit segíti és kezükre
jár”... De bármit tesz is Ed Kealty, ilyesmit bizonyosan nem csinál...
A dolog a lojalitásról szólt. Ő Ed Kealty embere volt, ahogyan rajta kívül még számosan.
Kapcsolatuk a Harvardon kezdődött, az ifjúság víg évadán – sörözésekkel, közös csajozásokkal,
víkendekkel a vízparti Kealty-nyaralóban.
Apja melós volt, mégis meghívták Amerika egyik hírneves családjának otthonába – de vajon
miért? Mert az ifjú Ed felfigyelt rá. Rutledge nem tudta, soha nem is kérdezte, s valószínűleg nem is
jön rá soha. Ilyen a barátság. Az pedig csak Amerikában történhet meg, hogy egy melós gyereke; aki
egy ösztöndíjjal becsusszan a Harvardra, barátja lesz egy híres család nagy fiának. Valószínűleg a
maga erejéből is boldogult volna, hiszen eredendő intelligenciáját nem más adta neki, mint maga az
Úristen. Szülein kívül senki sem bátorította képességei kibontakoztatására, ők tanították jó modorra...
és az alapvető értékekre. Amikor erre gondolt, kénytelen volt lehunyni a szemét. A lift közben
megállt. Értékek. Nos, az egyik ilyen érték a lojalitás volt, vagy talán nem? Ed támogatása nélkül
legfeljebb a külügyminiszter-helyettes valamelyik helyettese lehetett volna. És ez az utóbbi szó már
réges-régen lekerült irodája ajtajáról. Ha volna igazság a földön, már a maradék „helyettes”
aranybetűinek eltávolítására is pályázhatna... végül is ért annyit a külügyekhez, mint bárki a
hetediken... Úgy ám, de ez sem jött volna össze, ha nem lett volna Ed Kealty embere. Ha nem
lehetett volna ott bizonyos partikon, ahol megismerkedhetett más befolyásos emberekkel, és
felcseveghette magát a csúcsra... Aztán meg a pénz. Soha semmiféle megvesztegetést nem fogadott
el, barátja azonban ellátta hasznos befektetési tanácsokkal (amelyeket ő is saját tanácsadóitól kapott,
de ez most lényegtelen). Ezzel sikerült megalapoznia anyagi függetlenségét, s mellesleg ez tette
lehetővé, hogy megvegye azt a négyszázhatvannégy négyzetméteres házat Great Fallsban, és hogy
saját fiát is bejuttassa a Harvardra. De nem ám ösztöndíjjal, hiszen III. Clifton Rutledge már
valakinek a fia volt, nem afféle munkásivadék. Ő, II. Clifton Rutledge saját erejéből sohasem vihette
volna ennyire, minden oka megvan hát, hogy lojális legyen, gondolta.
Ez megkönnyítette kissé II. Clifton Rutledge (az anyakönyvbe még ifj. Clifton Rutledge-ként
jegyezték be, de az ő pozíciójához ez az ifj. már aligha illett) politikai ügyekért felelős
külügyminiszter-helyettes dolgát.
A többi már kizárólag időzítés kérdése volt. A hetedik emeletet mindig is őrök vigyázták, hát még
most. Az őrök azonban mind ismerték, s csak úgy kellett viselkednie, mint aki tudja, mi a dolga. A
szentségit, gondolta, legfeljebb nem sikerül, és bizonyára ez is volna a legjobb. („Sajnos, Ed, nem
találtam, nem volt ott.”) Vajon nem hitványság, hogy így érzem? – tette fel magának a kérdést már az
irodája előtt. Figyelte az őrök lépteit. Az emeleten valószínűleg két őr van, és külön járkálnak. Ilyen
helyen nincs szükség túlságosan szigorú biztonsági intézkedésekre. A külügybe csak az jut be, akinek
van ott keresnivalója. A látogatók még nappal is csak kísérettel mozoghatnak. Ilyenkor éjszaka még
nagyobb az éberség. Nem is jár az összes lift. Az emeletekre csak beléptető kártyával lehet feljutni,
és a lifteknél posztói egy harmadik őr is. Vagyis minden az időzítésen múlik. Rutledge figyelte az
óráján, mennyi idő alatt tesz meg egy-egy kört az őr, és megállapította, hogy a körök közti eltérések
tíz másodpercen belül vannak. Helyes. Most már csak meg kell várnia a következőt.
– Üdv, Wally!
– Jó estét, uram! – felelte az őr. – Micsoda szörnyű éjszaka...
– Megtenne nekem valamit?
– Mit, uram?
– Kéne egy kávé. Ugorjon le a kávézóba, és hozasson fel velük egy kancsóval. Vitesse be a
tanácsterembe, ott, a folyosón. Pár perc múlva értekezletet tartunk.
– Rendben, uram. Most rögtön?
 – Ha lehetne, Wally.
– Öt perc múlva itt leszek, Mr. Rutledge – felelte az őr, és céltudatos léptekkel elvonult, majd húsz
méter megtétele után eltűnt egy sarok mögött.
Rutledge elszámolt magában tízig, aztán elindult az ellenkező irányba. A külügyminiszter
irodájának nagy dupla ajtaja nem volt bezárva. Rutledge áthaladt az első helyiségen, aztán a
másodikon, s mind a kettőben felgyújtotta a villanyt. Három perce volt. Titokban remélte, hogy azt a
bizonyos dokumentumot Brett Hanson bezárta az irodája páncélszekrényébe. Ebben az esetben
minden hiába, hiszen a számkombinációt csak Brett, a két asszisztense, valamint a biztonsági főnök
ismerte, és hogy a szerkezet már a hibás próbálkozásra is riasztana. Brett azonban úriember volt, s
mint ilyen, eléggé nemtörődöm. Mindig csak a kedvezőbb lehetőséggel számolt, az a fajta, aki
sohasem zárta be a kocsiját, de még a házát sem, hacsak a felesége rá nem szorította. Ha nem zárta
be az iratot, csak két helyen lehetett. Rutledge kihúzta a miniszteri íróasztal középső fiókját, itt
azonban csak a szokásos ceruzákat és olcsó tollakat találta (Brett állandóan elhagyta az írószereit),
továbbá iratcsíptetőket. Egy perc telt el, mialatt Rutledge gondosan átkutatta az íróasztalt. Semmit
sem talált. Szinte megkönnyebbülést érzett, de aztán körülnézett magán az asztalon is, és csaknem
elnevette magát. Éppen előtte, az íróalátéten, az alátét bőrfüle alá dugva ott volt a
külügyminiszternek címzett egyszerű fehér, bélyeg nélküli boríték. Rutledge a szélénél fogva
felvette. Nem volt leragasztva. Kinyitotta, és kivette, ami benne volt: egyetlen papírlapot, amelyen
mindössze két bekezdésnyi gépelt szöveg állott. Rutledge ebben a pillanatban megborzongott: ez volt
a fordulópont. Most még visszatehette volna a borítékot, örökre elfelejthette volna, hogy itt járt, hogy
Kealty felhívta, elfelejthetett volna mindent. Két perce volt idebenn.
Vajon megkapta-e Brett? Valószínűleg nem, bár mivel talpig úriember volt, nem alázta volna meg
Edét. Ed helyesen cselekedett, amikor lemondott, és erre Brett illőképpen reagált volna: sajnálkozó
pillantással kezet ráz vele, és kész.
Két perc tizenöt másodperc telt el.
Rutledge döntött. Zakója zsebébe dugta a levelet, és elindult az ajtó felé, útközben eloltotta a
lámpákat. A folyosón várt egy fél percet saját irodájának ajtaja előtt.
– Üdv, George!
– Jó estét, Mr. Rutledge.
– Most küldtem le kávéért Wallyt.
– Jó ötlet volt, uram. Micsoda egy éjszaka... Igaz, hogy...?
– Igen, attól félek, igaz. A többiekkel együtt valószínűleg Brett is meghalt.
– Az istenfáját.
– Nem volna butaság bezárni az irodája ajtaját. Most néztem meg, és...
– Igen, uram – felelte George Armitage. Elővette a kulcscsomóját, és kiválasztotta a megfelelő
darabot. – Mr. Hanson világéletében olyan...
– Igen, tudom – bólintott Rutledge.
– Tudja, két héttel ezelőtt nyitva találtam a páncélszekrényét. Valószínűleg csak a fogantyút
fordította rá, a számzárról megfeledkezett – mondta az őr fejcsóválva. – Nyilván még soha életében
nem raboltak el tőle semmit, mi?
– Ez a biztonsággal a legnagyobb probléma – mondta együtt érzőén a politikai ügyekért felelős
külügyminiszter-helyettes –, hogy a nagy emberek sohasem törődnek vele, igaz-e?
*
De szép is volt! Ugyan ki tehette? – tűnődött Daryaei. A kérdésre volt egy felületes válasza. A
tévériporterek, egyéb lehetőségük nemigen lévén, a gép farkára állították a kamerákat. Mahmoud jól
ismerte az emblémát, valamikor régen maga is részt vett egy gép felrobbantásában, amelynek
ugyanez volt a farkán. Már szinte bánta, az irigység azonban felülkerekedett benne. Úgy érezte,
birtokháborítás történt: egy effajta akciót neki kellett volna végrehajtania, nem valami amatőrnek.
Hiszen a világ legelső terroristáinak egyike volt – ezt a kifejezést azonban csak magában, és
bizalmas körben használta, egyebütt nem volt rá módja. Igen, ezt egy műkedvelő csinálta, akinek a
nevét ő is onnan tudja majd meg, ahonnan mindenki más a világon, egy tévéhíradóból. Ingerelte a
helyzet fonáksága. Serdülőkora óta a politikai erőszak elméletével és gyakorlatával foglalkozott, ezt
tanulta, ez foglalkoztatta, erről szövögette terveit. Effajta akciókat hajtott végre, először mint
résztvevő, aztán már mint vezető, illetve parancsnok. És akkor tessék: valami amatőr megrövidítette,
megrövidítve ezzel az egész titkos világot, amelyhez tartozott. Még jó, hogy ilyen szépen sikerült,
máskülönben nagyon kínos lenne.
Mint szakértő elme, sorra vette a lehetőségeket, és gyorsan készen állt a következtetéssel. Ezt
egyetlen ember hajtotta végre, esetleg kettő. Valószínűbb azonban, hogy egyvalaki. Gondolkodás
közben, mint mindig, összeszorította ajkait és bólogatott. Egy ember, aki kész meghalni, feláldozni
magát az ügyért – szolgáljon bármilyen ügyet – egy egész hadseregnél félelmetesebb lehet. Az adott
esetben az illető különleges szakértelemmel rendelkezett, és különleges eszközök alkalmazására volt
módja. Akárki volt is, valamennyi lehetőségét jól használta ki.
Ez bizony szerencse, mint ahogyan az is, hogy egymaga csinálta. Egy embernek könnyű
megtartania a titkát...
Daryaei számára mindig ez okozta a legnagyobb gondot. A legnehezebb feladat mindig azoknak
az embereknek a megtalálása volt, akikben bízhatott, akik nem dicsekedtek másoknak, és nem is
bíztak meg senkiben. Akiknek hozzá hasonlóan küldetéstudatuk volt, akik kellő önfegyelemmel
rendelkeztek, és valóban készen álltak kockára tenni életüket. Az utóbbi volt a belépődíj, amelyet
valaha nem is volt nehéz előteremteni, ahogyan azonban a világ változott, mind nehezebbé vált. A
forrás, amelyből meríthetett, kiapadóban volt, kár lett volna tagadnia. Egyre kevesebben lettek az
igazán önfeláldozó hívek.
Mindig is okosabb és szélesebb látókörű volt kortársainál. Eddig három ízben kellett részt vennie
valódi akcióban, és bár el volt rá szánva, hogy ha kell, megteszi, ami a kötelessége, nem törte magát
újabb bevetésekért. Az ilyesmi túlságosan veszélyes volt. Nem mintha félt volna ténykedése
következményeitől, egyszerűen csak tudta, hogy a halott terrorista éppen ugyanolyan halott, mint az
áldozatai, és a holtak többé nem hajtanak végre akciókat. Fel volt rá készülve, hogy esetleg vállalnia
kell a vértanúság kockázatát, de igazából sohasem törekedett rá. Végül is győzni akar, leszakítani
fáradozása gyümölcseit, vágyott a győztesnek, a felszabadítónak, a hódítónak kijáró elismerésre, de
több óhajtott lenni lábjegyzetnél az eljövendő generációk könyveiben. Arra, amit az imént a
hálószobájában, a tévé képernyőjén látott, az emberek többsége mint szörnyű dologra emlékezik
majd. Nem mint valakinek a tettére, hanem mint afféle természeti csapásra, mert olyan elegáns volt,
de nem szolgált politikai célokat. És éppen ez a baj az olyan őrült akcióval, amelyet egy önfeláldozó
mártír hajt végre, hogy az nem lehet véletlen, kell hogy legyen értelme, eredménye, és önmagán
kívül van valamilyen más következménye is. Ennek a mostaninak nyilvánvalóan nem volt, és milyen
kár, hogy nem. Mert nem történik meg gyakran, hogy...
Emberünk előbb ivott egy korty narancslét, s csak azután folytatta a gondolatmenetet. Még hogy
gyakran? De hiszen ez még sohasem történt meg! Vagy mégis? A kérdés elsősorban filozófiai jellegű
volt. Eszébe jutottak az asszaszinok, a tizenegyedik-tizenharmadik századi szír-perzsa fanatikusok,
akik merényleteikkel kormányokat buktattak vagy legalábbis fejeztek le. Ehhez azonban akkoriban
még elég volt eltenni láb alól egyetlenegy embert, és bárminő bravúrokat hajtottak is végre
akkoriban annak a hegyi sasfészeknek a kiküldöttei, a mai bonyolult világban már nem sokra
mennének. Ha ma valaki megöl egy elnököt vagy egy miniszterelnököt – vagy egy mutatóban
megmaradt királyt, hiszen egyes nemzetek még mindig ragaszkodnak a királyság intézményéhez –
nyomban betölti valaki a megüresedett helyet. Ahogyan szemlátomást ebben az esetben is történt. De
ez a dolog azért mégiscsak más volt. Az új ember mögött nem állt ott a kormány, hogy haragos arccal
demonstrálják szolidaritásukat, elszántságukat és a hatalom folyamatosságát. Ha valami más, valami
nagyobb és fontosabb is bekövetkezik, amikor ez a gép lezuhant, az egész szépséges dolog még
ennél is szebb lett volna. Hogy mégsem következett be semmi ilyesmi, azon már nem lehetett
változtatni, de mint minden ilyen esettel kapcsolatban, a siker és a kudarc rengeteg tanulsággal
szolgál. Amit pedig előidézett – akár előre eltervezték, akár nem –, nagyon, de nagyon valóságos
volt.
Ebben az értelemben az eset a tragikumot sem nélkülözte. Valaki eltékozolt valamit, egy
lehetőséget. Bárcsak tudott volna róla, mi készül, bárcsak az az ember, aki célba juttatta azt a gépet,
beszélt volna valakinek a tervéről! Ez semmiképpen sem vallott mártírokra... Bolondok töprengenek,
cselekszenek és halnak meg egyedül; személyes sikerük éppenséggel nem .más, mint kudarc. Vagy
mégsem? A dolognak még koránt sincs vége...
*
– Elnök úr! – szólt bele a telefonba a testőr. Ez amúgy egy tengerészírnok feladata volt, de a
testőrök még túlságosan is az események hatása alatt álltak, hogy bárkit is beengedjenek a
tanácsterembe. – Az FBI, uram.
Ryan elővette a telefont az asztal alatti tartóról.
– Igen? – szólt bele.
– Itt Dan Murray! – jelentkezett a hívó. Jack kis híján elmosolyodott az ismerős, és ráadásul baráti
hang hallatán. Murrayvel csakugyan időtlen idők óta ismerték egymást. Dan eredetileg minden
bizonnyal Szervusz Jackkel akarta üdvözölni, de anélkül, hogy erre bátorították volna, nem üthetett
meg ilyen bizalmas hangot. Sőt lehet, hogy még akkor sem szívesen tette volna, ha Jack maga
biztatja erre, kényelmetlen lett volna neki. Ráadásul emberei az FBI-nál esetleg azt hitték volna,
hogy siet benyalni magát az új górénál. Újabb akadály a normális emberi kommunikáció útjában,
állapította meg magában Jack. Immár a barátai is távolságot tartanak tőle.
– Mi a helyzet, Dan?
– Bocsánat, hogy zavarlak, de útmutatásra van szükségünk azzal kapcsolatban, hogy ki vezesse a
vizsgálatot. Pillanatnyilag egy csomó ember futkos a Domb körül, és...
– Közös irányítás alá kell helyezni őket, ugye? – kérdezte kesernyésen Jack. Felesleges volt
megkérdeznie Murrayt, miért hívta. Mert mindenki, aki alacsonyabb szinten eldönthette volna a
dolgot, meghalt. – Mit mond a törvény?
– Nem nagyon tudom – felelte Murray. A hangja elárulta, hogy kínosnak érzi a helyzetet. Nem
akarta háborgatni egykori barátját, aki kevésbé hivatalos körülmények között talán még most is az
volt. Ez azonban hivatalos ügynek számított, s a hivatalos ügyeket intézni kellett.
– Átfedik egymást a hatáskörök?
– A lehető legteljesebb mértékben – erősítette meg Murray, s közben bólintott. Igaz, ezt Ryan nem
látta.
– Szerintem tekintsük terrorakciónak, ilyennel már mindkettőnknek volt dolga, nem? – kérdezte
Jack.
– De igen, uram.
Uram, gondolta Ryan. A szentségit. Hoznia kellett azonban egy másik döntést is. Végignézett a
helyiségen, mielőtt válaszolt.
– A vizsgálatot az FBI irányítja. Mindenki magának felel. Jelöljön ki valami rátermett embert,
akire rábízhatja a dolgok irányítását.
– Igen, uram.
– Dan?
– Ki most a rangidős az FBI-nál?
– Az aligazgató Chuck Floyd. Atlantában van, beszédet tart, és... – Rajta kívül ott vannak még
Floyd helyettesei, rangban valamennyi megelőzi Murrayt...
– Őt nem ismerem. Én magát ismerem. Amíg másként nem intézkedem, maga az ügyvezető
igazgató.
– Ó, Jack...
– Kedveltem Shaw-t is, Dan. A beosztás a magáé.
– Igen, elnök úr.
Ryan letette a telefont, és elmondta, miről döntött.
 Elsőként Price emelt kifogást a döntés ellen:
– Bármilyen támadás éri az elnök személyét, az ügy az elnöki testőrség hatásköre...
Ryan félbeszakította a különleges ügynököt:
– Az FBI nagyobb erőkkel rendelkezik, és már van, aki irányítsa. Azt akarom, hogy ezt az egészet
mielőbb lezárják.
– Különbizottságot kell létrehoznunk – mondta Arnie van Damm.
– És ki vezesse? – kérdezte az elnök. – A legfelsőbb bíróság valamelyik tagja? Valamelyik
szenátor vagy kongresszusi képviselő? Murray tapasztalt profi. Kerítsenek egy jó... kerítsék elő az
igazságügyi minisztérium bűnügyi részlegének bármelyik magas rangú hivatásos tisztségviselőjét,
aki majd felügyeli a nyomozást. Andrea, ki a legjobb nyomozó a Fehér Ház biztonsági
szolgálatában? Ő lesz Murray első helyettese. Ugye nem kell kívülállókat bevonnunk?
Levezényeljük a dolgot belső emberekkel. Keressék meg a legjobbakat, és csináltassák meg velük.
Nagyjából úgy teszünk, mintha az illetékes hatóságokkal dolgoztatnánk. – Némi hallgatás után
hozzátette: – Azt akarom, hogy ez a vizsgálat mielőbb lezáruljon, világos?
– Igen, elnök úr – bólintott Price ügynök, Ryan pedig elkapta Van Damm elismerő pillantását.
Jack merészen arra gondolt, hogy most talán jól csinált valamit, de elégedettsége meglehetősen rövid
életűnek bizonyult. A szemközti falnál egy állványon tévékészülékek álltak. Ebben a pillanatban
nagyjából mindegyik ugyanazt a képet mutatta: mind a négyen látszott, amint egy fotós az elnök
szemébe villant vakujával, aki erre elfordult. A négy képernyőn most egy-egy testzsákot vittek lefelé
a Capitolium épületének nyugati lépcsőin, Ryan ezt nézte. Ismét egy azonosítandó holttest – kicsi
vagy nagy, nőé vagy férfié, fontos személyé vagy közönséges halandóé – a gumírozott szöveten
keresztül ebből semmi sem látszott. Látni csak az átkozott terhüket hurcoló tűzoltók nyúzott,
szomorú, fagy marta arcát lehetett, ez keltette fel a nevesincs újság fotóriporterének figyelmét, erre
vakuzott rá fényképezőgépével. Az elnök visszahőkölt, a villanás ismét visszarántotta a valóságba. A
tévékamerák követték a két élő és a halott hármasát, le a lépcsőkön, egészen a mentőautóig,
amelynek nyitott ajtaja mögött egész halom zsák látszott. Az élők gyengéden adták át a holtat, akit
cipeltek: mintha irgalommal és megértéssel lettek volna iránta, akiről az élők világa már lemondott.
Aztán ismét felfelé indultak a lépcsőn, hogy lehozzák a következőt. A tanácsterem elnémult, minden
szem ugyanarra a képre tapadt. Néhány sóhajtás hallatszott, az emberek a készülékekről a tölgyfa
asztallapra fordították tekintetüket, de könnyezni még nem tudtak, csak néztek mereven, döbbenten.
Egy kávéscsésze megcsikordult a csészealjban, aztán kifordult belőle, és meg is csörrent, de a zaj
csak még elviselhetetlenebbé tette a csendet, amelyet senki sem tudott megtörni, mert senki sem
talált szavakat.
– Mi tennivalónk van még? – kérdezte Jack. Ebben a pillanatban teljesen hatalmába kerítette a
kimerültség. Most érezte, mennyire kifárasztotta, hogy a katasztrófa színhelyén olyan vadul vert a
szíve, a családja miatti aggodalom, és a veszteségek feletti fájdalom. Úgy érezte, a mellkasában űr
tátong, karjai majd leszakadtak, mintha a tűzoltóköpeny ujjai ólomból lettek volna, és már a fejét is
nagy erőfeszítésébe került tartania. Huszonöt perc volt hátra a napból, amely hajnali négy óra tízkor
kezdődött; interjúk sorát adta arról a pozíciójáról, amelyet teljes nyolc percen át töltött be, egészen
hirtelen előléptetéséig. Az adrenalin-fröccs, amely erőt adott neki, elmúlt, de mivel különösen
sokáig, két órán át tartott, csak még inkább kimerült tőle. Körülnézett, és feltett egy kérdést, aminek
most nem kis fontosságot tulajdonított:
– Hol alszom ma éjszaka?
Ezzel szinte egy időben már el is döntötte, hogy nem itt. Nem a halott ember ágyában, nem az ő
lepedőin, nem néhány lábnyira a gyerekeitől. Arra volt szüksége, hogy a családjával legyen, hogy
lássa a saját gyerekeit, akik már bizonyára alszanak, hiszen a gyerekek mindent átalszanak, s hogy
érezze a felesége ölelését. A család volt ugyanis Ryan életének egyetlen állandó eleme, s ezt
semmiképpen sem engedte volna megváltoztatni az eseményeknek abban a viharában, amelyet új
élete szabadított rá. Új élete, amelyet nem óhajtott, s amelyre nem is számított.
 A biztonságiak zavart pillantásokat váltottak egymással, majd Andrea Price, hajlamainak és új
beosztásának megfelelően átvette az irányítást, és megszólalt.
– Mit szól a tengerészgyalogság laktanyájához?
– Ma éjszakára megfelel.
Price beleszólt a kosztümje hajtókájára tűzött mikrofonba:
– A VÍVÓMESTER elindul. A kocsikat vigyék a nyugati bejárathoz. A különítmény ügynökei
felálltak. Egy emberként kigombolták kabátjaikat, és ahogy kiléptek az ajtón, valamennyien a
pisztolyukért nyúltak.
– Ötkor felrázzuk – ígérte Van Damm, és még hozzátette: – Addig alaposan aludja ki magát. Ryan
távoztában üres tekintettel rápillantott: ez volt a válasza. Egy fehér házi kisegítő ráadott egy kabátot
– azt, hogy kié volt, vagy hogy honnét szerezték, Jacknek nem jutott eszébe megkérdezni. Bemászott
a Chevy hátsó ülésére, az pedig azonnal elindult. Előtte egy, mögötte három ugyanilyen kocsi haladt.
Jack elfordulhatott volna a látványtól, a hangok azonban mindenképpen eljutottak hozzá, mert a
páncélüvegen túl még mindig vijjogtak a szirénák, és amúgy is: gyávaság lett volna. A tűz fénye már
kialudt, helyét a mentőjárművek lámpáinak villogása vette át; némelyik mozgott, többségük azonban
a Domb körül vagy magán a Dombon állt. A rendőrség kiürítette a belváros útvonalait, az elnöki
konvoj pedig gyorsan haladt előre: tíz perc alatt meg is érkeztek a tengerészgyalogos-laktanyához. Itt
most mindenki talpon volt, kifogástalan egyenruhát viselt, és ahány tengerészgyalogos csak
felbukkant, karabélyt vagy pisztolyt hordott. Sarkosan szalutáltak.
A tengerészgyalogos-hadtest parancsnokának otthona még a tizenkilencedik század elején épült,
egyike volt azoknak a házaknak, amelyeket a britek 1814-esittjártukkor nem égettek fel. Maga a
parancsnok azonban halott volt. Özvegyember lévén egészen a múlt éjszakáig itt lakott felnőtt
gyerekeivel. A verandán most egy nagydarab ezredes állt vasalt mundérban, pisztollyal a derekán. A
házat egy teljes szakasznyi bőrnyakú vette körül.
– Elnök úr, a családja odafent van, teljes biztonságban – jelentette az ezredes, akit Mark Porternek
hívtak. – A laktanya kerítése mellett biztosításul felállítottunk egy teljes lövészszázadot és egy
második is útban van odafelé.
– A sajtó? – kérdezte Price.
– Ezzel kapcsolatban nem kaptam parancsot, engem arra utasítottak, hogy védjem a vendégeinket.
Kétszáz méteren belül itt nincs olyan, aki ne ide tartozna.
– Köszönöm, ezredes – mondta Ryan, akit nem érdekelt a média. Az ajtó felé indult. Egy őrmester
nyitotta ki előtte, tisztelegve, ahogyan az egy tengerészgyalogoshoz illett. Ryan gondolkodás nélkül
visszatisztelgett neki. Odabent egy magasabb rendfokozatú tiszthelyettes vezette oda a lépcsőhöz, aki
ugyancsak tisztelgett, és szintén fegyvert viselt. Ryan mostanra megértette, hogy sehová sem mehet
egyedül. A lépcsőn felfelé Price, egy másik ügynök és két tengerészgyalogos követte. Az első
emeleten még egy ügynök és öt további bőrnyakú várta őket. Ryan éjfél előtt hat perccel végre
belépett a hálószoba ajtaján. Az ágyon a felesége ült.
– Szervusz.
– Jack – fordította oda a fejét az asszony –, ...ez az egész... igaz? A férfi bólintott, majd némi
tétovázás után leült Cathy mellé.
– A srácok? – kérdezte.
– Alszanak – mondta az asszony, majd némi szünet után hozzátette: – Tulajdonképpen nem is értik
igazán, mi történik körülöttük. Azt hiszem, ezzel mind a négyen így vagyunk.
– Mindaz öten...
– Az elnök meghalt? – kérdezte Cathy, majd férje felé fordulva látta, hogy az bólint. – Épphogy
megismertem.
– Rendes fickó volt. A srácaik a Házban vannak. Alszanak. Úgy gondoltam, már nincs több
tennivalóm, hát idejöttem.
 Ryan a gallérjához nyúlt, és meglazította a nyakkendőjét. Szemlátomást nem kis erőfeszítésébe
került. Magában úgy döntött, jobb, ha most már nem zavarja fel a gyerekeket. Alighanem egyébként
is elfáradtak, míg eljutottak ide.
– És most? – kérdezte Cathy.
– Aludnom kell. Ötkor keltenek.
– Mi lesz velünk?
– Nem tudom.
Jacknek sikerült kibújnia a ruháiból. Remélte, hogy a holnap megadja majd azokat a válaszokat,
amelyeket az éjszaka megtagadott tőle.
2. Virradat előtt
Várható volt, hogy ugyanazzal a pontossággal keltik majd, ahogyan őket keltették a saját
elektronikus óráik. Ryan úgy érezte, alig aludt egy szemhunyásnyit, amikor valaki finoman
megkopogtatta az ajtót.
Riadtan ült fel az ágyban. Egy rövid pillanatig ugyanazt a zavart érezte, mint bárki, aki nem a
saját ágyában ébred: Hol vagyok? Első értelmes gondolatával megállapította, hogy egy csomó
mindent összeálmodott, egyúttal azonban azt is érezte, hogy legkellemetlenebb álmai éber
állapotában is folytatódnak. Idegen helyen volt, és ez megerősítette balsejtelmeit. Egy tornádó
belesodorta őt a terror és zűrzavar örvényébe, aztán itt tette le, de ez az itt nem volt sem Kansas, sem
Oz. Öt-tíz másodpercen át próbálta összeszedni a gondolatait, erőfeszítéseiből azonban mindössze
annyira futotta, hogy bár nem aludt eleget, szerencsére nem fájt a feje, és nem is volt túlságosan
törődött. Kibújt a takarói alól, lábával kitapogatta a padlót, és elindult az ajtó felé.
– Remek, felkeltem – közölte az ajtó deszkájával. Ennek utána megállapította, hogy a
hálószobából nem nyílik fürdőszoba, tehát ki kell nyitnia az ajtót. Kinyitotta.
– Jó reggelt, elnök úr! – üdvözölte egy fiatal és igen komoly külsejű ügynök, majd átnyújtott neki
egy fürdőköpenyt. Ez megint csak egy kiszolgáló katona feladata lett volna, az egyetlen
tengerészgyalogos azonban, aki a folyosón tartózkodott, pisztolyt viselt. Jack magában feltette a
kérdést, vajon az éjszaka során volt-e valamiféle súrlódás a tengerészgyalogosok és az elnöki
testőrség között amiatt, hogy elsősorban melyikük dolga az új főparancsnok oltalmazása. Aztán
ámulva állapította meg, hogy a saját fürdőköpenyét tartja a kezében.
– Az éjjel elhoztunk önnek egyet-mást – magyarázta súgva az ügynök. Egy másik ügynök Cathy
meglehetősen elnyűtt gesztenyebarna házikabátját nyújtotta át. Valaki eszerint az éjszaka betört az
otthonukba – csakis így történhetett, állapította meg Jack, hiszen a kulcsokat senkinek nem adta oda
– ráadásul az illető kicselezte a riasztókészüléket, amelyet néhány évvel azelőtt ő maga szerelt fel.
Visszabotorkált az ágyhoz, ledobta rá a házikabátot, aztán újra kifelé indult. A folyosón egy
harmadik ügynök megmutatott neki egy szabad fürdőszobát. Egy fogason négy öltöny és négy ing
lógott, mind szemlátomást frissen vasalva, ezenkívül féltucatnyi nyakkendő és minden egyéb, ami
csak kellhetett. Nem is olyan szörnyű és kétségbeejtő ez a dolog – állapította meg Jack. A személyzet
tudta, legalábbis sejtette, min ment keresztül, és minden tőlük telhetőt megtettek, hogy
megkönnyítsék a dolgát, méghozzá a lehető legtökéletesebben. Valaki tengerészgyalogsági normák
szerint tükörfényesre pucolta három pár fekete cipőjét. Soha azelőtt nem ragyogtak így – állapította
meg Ryan, majd elindult a fürdőszoba felé, ahol természetesen csupa megszokott dolog várta, még a
szokásos Zest márkájú szappanja is ott volt. Mellette a bőrbarátfajta, amelyet Cathy használt. Senki
sem hitte, hogy könnyű elnöknek lenni, most azonban olyan emberek vették körül, akik elszántan
igyekeztek, hogy minden lehetséges apró gondjától megszabadítsák.
A forró zuhany alatt némileg oldódott izmai feszültsége. A tükröt pára borította be. Miután
megborotválkozott, még jobban érezte magát.
Öt óra húszra végzett a szokásos reggeli rutinnal, és elindult lefelé a lépcsőn. Az ablakon
kitekintve látta, hogy odakint zárt négyszögben tereptarka ruhás tengerészgyalogosok várakoznak,
leheletük apró fehér felhőként pöffen a levegőbe. A bentiek vigyázzba vágták magukat, amikor
elhaladt előttük. Ő és a családja aludhatott néhány órát, erre azonban másnak aligha volt módja. Erről
bizony nem szabad megfeledkeznem, figyelmeztette magát Jack, miközben a vonzó illatok
nyomában megindult a konyha felé.
– Vigyázz a fedélzeten! – hallatszott a tengerészgyalogos őrmester fojtott hangja: nem akarta
felverni az emeleten alvó gyerekeket. Ryannek az előző esti vacsora óta most először sikerült
elmosolyodnia.
– Pihenj, folytasd tovább! – szólt az elnök. A kávéskancsó felé indult, de egy tizedes, egy nő,
megelőzte. Mielőtt átadta volna neki, beletette a megfelelő mennyiségű tejszínt és cukrot. Ismét
megtettek helyette valamit.
– A többiek az ebédlőben vannak – jelentette egy törzsőrmester. Ryan megköszönte, és már indult
is.
Megfáradt arcok fogadták, Jack érzett is némi lelkifurdalást a maga zuhanytól kipirult, frissen
borotvált arcbőre miatt. Aztán megpillantotta a dokumentumhalmot, amelyet emberei készítettek
össze számára.
– Jó reggelt, elnök úr – üdvözölte Andrea Price. Az emberek kezdtek felkászálódni székeikről.
Ryan intett nekik, hogy üljenek vissza, aztán Murray re mutatott.
– Mit tudunk, Dan? – kérdezte.
– Két órával ezelőtt megtaláltuk a pilóta holttestét, sikerült is azonosítani. Mint várható volt,
Satónak hívták, nagy tapasztalatú pilótának tartották. A másodpilótát még keressük. – Murray
elhallgatott, majd így folytatta: – Megvizsgáltuk, nem volt-e valamilyen drog a szervezetében, de
meglepő volna, ha csakugyan találunk valamit. A közlekedésbiztonságiak megtalálták a repülési
adatrögzítőt. Négy óra tájban került elő, épp most folyik a kiértékelése. Több mint kétszáz holttestet
találtunk...
– Durling elnök?
Price erre csak a fejét rázta.
– Mostanáig nem került elő. Az épületnek az a része... szóval ott teljes a zűrzavar. Úgy döntöttek,
a nehezével megvárják, amíg megvirrad.
– Túlélők?
– Mindössze három ember, akikről biztosan tudjuk, hogy az épületnek abban a részében
tartózkodtak, amikor a gép rázuhant.
– Jól van – mondta Ryan ugyancsak fejcsóválva. Fontos információ volt ez is, de az ügyeket nem
vitte előbbre. – Megtudtunk még valami fontosat?
Murray a jegyzeteibe pillantott.
– A gép Brit Columbiából, a vancouveri nemzetközi repülőtérről szállt fel. Miután hamis úti célt,
a londoni Heathrow repülőteret adta meg, keletre fordult, s helyi idő szerint 7 óra 51 perckor belépett
a kanadai légtérbe. Ilyet már láttunk párszor. Véleményünk szerint egy darabig még egyenesen haladt
tovább, aztán megfordult, és délkeleti irányba, Washington felé indult. Ezután egy blöffel átcselezte
magát a légtérellenőrzésen.
– Hogyan?
Murray odabiccentett valakinek, akit Ryan nem ismert.
– Elnök úr – kezdte az illető –, Ed Hutchins vagyok az Országos Közlekedésbiztonsági
Bizottságtól. Nem volt nehéz dolga. Azt állította, hogy a KLM Orlandóba tartó charterjárata, majd
vészhelyzetet jelentett. Ha ilyesmire a levegőben kerül sor, a mieink amilyen gyorsan csak lehet,
lehozzák a földre a gépet, ki vannak rá képezve. Csakhogy most olyan fickóval volt dolgunk, aki
nagyon is pontosan tudta, mikor melyik gombot nyomja meg. Nincs ember, aki a katasztrófát
megakadályozhatta volna – tette hozzá védekezően.
– A felvételeken mindössze egyetlen hang hallható – állapította meg Murray. – Megvannak
egyébként a felvételek a radarészlelésekről is – folytatta. – A japán úgy tett, mintha nehezére esnék
irányítania a gépet, kért egy vészvektort az Andrewsra, és megkapta, amit akart. A Domb pedig a
levegőben alig egypercnyire van a Andrewstól.
– Az egyik emberünk kilőtt rá egy Stingert – jegyezte meg Price kissé tétova büszkeséggel.
 Hutchins csak a fejét rázta. Ma reggel ez volt a leggyakoribb gesztus Washingtonban.
– Egy ekkora gépnek az annyi, mintha rágott papírgalacsinnal lőtték volna meg.
– Japánból van valami?
– Az egész ország sokkos állapotban van – felelte Scott Adler, a külügyminisztérium rangidős
karrierdiplomatája, egyébként pedig Ryan egyik barátja. – Közvetlenül azután, hogy ön lefeküdt,
telefonált a miniszterelnökük. Nem mintha neki magának is nem lett volna rossz hete, bár úgy
hangzott, mintha örülne, hogy ismét a helyén van. El akar jönni ide, hogy személyesen fejezze ki
sajnálkozását. Mondtam neki, hogy majd visszatérünk rá...
– Mondja meg neki, hogy rendben.
– Ez biztos, Jack? – kérdezte Arnie van Damm.
– Van, aki úgy gondolja, hogy szándékos akció volt? – kérdezett vissza Ryan.
– Nem tudjuk – felelt elsőként Price.
– A gép fedélzetén nem volt robbanóanyag – közölte Dan Murray. – Ha lett volna...
– Én most nem lennék itt – jelentette ki Ryan, és kiitta a kávéját. A tizedes azonnal ismét
megtöltötte. – Ez egy-két eszelős műve volt, mint rendesen.
Hutchins, óvatosan jelezve egyetértését, bólintott.
– A robbanóanyagok meglehetősen könnyűek. A 747-400-as nagy teherbírású gép, akár néhány
tonnányit is magával vihet, s akkor a pusztítás is összehasonlíthatatlanul nagyobb lett volna. Ebben
az esetben egyszerűen lezuhant egy gép. A károkat felerészben a gép tartályaiban lévő kerozin
okozta, ez akár nyolcvantonnányi is lehetett. Vagyis rengeteg.
Hutchins majd harminc év óta vizsgált légi katasztrófákat.
– Túl korai lenne még következtetéseket levonni – figyelmeztette a jelenlévőket Price.
– Scott?
– Ha ez az egész nem volt más, mint... a szentségit... – csóválta a fejét Adler. – Nem, ezt nem a
kormányuk hozta össze. Most teljesen kivannak. Az újságok azok fejét követelik, akik kezdetben a
kormányt vádolták, Koga miniszterelnök pedig csaknem elsírta magát a telefonban. Mondjuk így:
amennyiben ezt odaát tervelte ki valaki, azok ott el fogják kapni nekünk az illetőt.
– A japánok kevésbé precízen intézik a dolgokat, mint mi – jelentette ki Murray. – Andreának
igaza van, túl korai lenne következtetéseket levonnunk, de eddig minden arra vall, hogy nem
megszervezett, hanem egyéni akcióról van szó. – Némi hallgatás után még hozzátette: – Egyébként,
ami azt illeti, mi arról is tudtunk, hogy a másik oldal nukleáris fegyverek kifejlesztésén dolgozik,
emlékeznek?
Megjegyzésétől még a kávé is elhűlt.
*
Ezt a holttestet egy bokor alatt találta, miközben átvitt egy létrát a nyugati homlokzat egyik
pontjáról a másikra. A tűzoltó, aki már hét órája egyfolytában szolgálatban volt, mostanra eltompult.
Az ember egy darabig még felfogja a rengeteg szörnyűséget, de agya végül már egyszerűen
tárgyakként érzékeli a holttesteket és emberi maradványokat. Lehet, hogy egy gyerek vagy akár egy
különösen csinos nő maradványai megrendítették volna – a tűzoltó ugyanis fiatal és nőtlen volt –, az
a halott azonban, akire véletlenül lépett rá, nem ilyen volt. A feje, valamint lábai egyes részei
hiányoztak, de egyértelműen férfi volt. Egy fehér pilótaing rongyai lógtak rajta. A váll-lapjain három
sáv látszott. A tűzoltó próbált rájönni, mit jelenthetnek, de túlságosan fáradt volt, hogy soká
töprengjen. Megfordult, és odaintett a hadnagyának, aki viszont megpaskolta egy FBI-feliratú
széldzsekit viselő nő karját.
Az ügynök odajött. Egy műanyag csészéből hörpölt valamit. Egy cigarettára is szívesen rágyújtott
volna, de a levegőben még most is túlságosan sok volt a füst.
– Ezt most találtuk. Különös, hogy éppen itt, de...
– Aha, furcsa – mondta az ügynök, majd felemelte fényképezőgépét, és készített néhány felvételt.
A gép elektronikus úton az időpontot is feltüntette a képek szélén. Ezután jegyzetfüzetet vett elő a
zsebéből, és felvázolta a holttest helyzetét. Ez már a negyedik volt a listáján. A helyet néhány
műanyag cövekkel és sárga szalaggal készült megjelölni, már töltötte is ki a cédulát hozzá.
– Megfordíthatja – mondta aztán.
A tetem alatt egy szabálytalan alakú üveg– vagy plexidarabot pillantottak meg. Az ügynök újabb
felvételt készített, és úgy találta, hogy a látvány mintha érdekesebb lenne a gép keresőjén keresztül,
mint szabad szemmel. Felnézett a márvány mellvédben tátongó résre, majd körülnézett, és
megpillantott néhány kis fémdarabot, amelyeket egy órával korábban mint a gép darabjait
azonosított, s amelyek a közlekedésbiztonsági vizsgáló figyelmét is magukra vonták; az illető most
ugyanazzal a tűzoltótiszttel beszélt, akivel egy perccel korábban ő maga. Háromszor is oda kellett
intenie neki, míg sikerült felhívnia magára a figyelmét.
– Mi az? – kérdezte a közlekedésbiztonsági szakember, aki éppen a szemüvegét tisztogatta egy
zsebkendővel.
Az ügynök a holttestre mutatott.
– Nézze csak meg azt az inget!
– A személyzethez tartozott – mondta a férfi, miután visszatette orrára a szemüveget. – Talán az
egyik pilóta volt. Ez meg mi?
Most ő mutatott a tetemre.
Csakugyan, volt valami furcsa dolog rajta: a fehér ingen, a zsebtől jobbra rozsdavörös szélű lyuk
sötétlett. Az FBI-ügynök közelebb tartotta a gépe lámpáját: látszott, hogy a folt már száraz. A
hőmérséklet valamivel a fagypont alatt volt. A hulla szemlátomást a becsapódás pillanatában repült
mostani helyére, nyaka csonkján megfagyott a vér, a színe valami rémes szilvaszörpére
emlékeztetett. Az ingen levő vér viszont már azelőtt megszáradt, hogy megfagyhatott volna.
– Hagyják így, ahogy van! – mondta az ügynök a tűzoltónak. Az FBI embereinek többségéhez
hasonlóan ő is helyi rendőrként kezdte, csak később jelentkezett a szövetségi ügynökséghez. Az arca
csak a hidegtől volt sápadt.
– Most először vizsgál repülőszerencsétlenséget? – kérdezte a közlekedésbiztonsági, mert
félreértelmezte a nő sápadtságát.
Az bólintott.
– Igen, de nem ez az első gyilkossági ügyem.
Bekapcsolta a rádióját;és hívta a főnökét. Ehhez a holttesthez helyszínelőkre és teljes orvos
szakértői vizsgálatra volt szüksége.
*
A világ minden kormányától érkeztek a táviratok. Többségük hosszú volt, és mindet végig kellett
olvasni – legalábbis a fontosabb országokéit. Togo várhatott.
– A gazdasági és a belügyminiszter megérkeztek Washingtonba, és helyetteseikkel együtt készen
állnak a kormányülésre – jelentette be Van Damm, miközben Ryan a táviratokat lapozgatta,
egyszerre próbálván olvasni és odafigyelni rá. A vezérkarifőnök-helyettesek a haderőnemek
főparancsnokaival együtt, ugyancsak készen állnak, hogy áttekintsék a nemzetbiztonsági
kérdéseket...
– Válságülés? – kérdezte Jack fel sem pillantva. Egészen tegnapig Durling elnök
nemzetbiztonsági tanácsadója volt, úgy vélte, a világ nem sokat változhatott az elmúlt huszonnégy
órában.
– Természetesen – felelte Scott Adler.
– Washington igencsak csendes – közölte Murray. – A rádió- és tévéállomások felszólították az
embereket, hogy a legfontosabb beosztásokat betöltők kivételével maradjanak otthonaikban.
Riadóztatták a helyi Nemzeti Gárdát. A Capitoliumnál friss erőkre van szükség, az itteni gárdát pedig
a katonai rendőrség egyik dandárja alkotja. Nagyon hasznosak lehetnek. Amúgy a tűzoltók mostanra
alighanem erőik végére jutottak.
– A vizsgálat körülbelül mikorra szolgál majd kézzelfogható eredményekkel?
– Lehetetlen megmondani, Ja... uram.
 Ryan felpillantott a belga kormány táviratából.
– Mióta is ismerjük egymást, Dan? Nem vagyok Isten, világos? Nem fogják főbe lőni, ha olykor a
nevemen szólít.
Murray elmosolyodott.
– Rendben. Ilyen átfogó vizsgálatok esetében nem bocsátkozhatunk jóslatokba. Majdcsak
bekövetkezik a fordulat, előbb vagy utóbb, de bekövetkezik – jelentette ki határozottan. – A legjobb
vizsgálóink tartózkodnak a helyszínen.
– Mit mondjak a médiának? – kérdezte Jack. A szemét dörzsölte: mostanra belefáradt az
olvasásba. Lehet, hogy Cathynek igaza van, és végül is csakugyan szemüvegre volna szüksége. Ma
reggeli tévészerepléseinek nyomtatott listája feküdt előtte, amelyet sorsolással állítottak ősze. 7 óra 8
perckor a CNN, 7 óra 20 perckor a CBS, 7.37 perckor az ABC, 8 óra 8 perckor pedig a Fox emberei
várják a Fehér Ház Roosevelt-termében, ahol már fel is állították kameráikat. Valaki úgy döntött,
hogy egyelőre túlzás lenne elvárni tőle, hogy szabályszerű beszédet tartson; ez ráadásul a helyzethez
sem passzolna – amíg nincsen lényeges mondanivalója. Mindössze nyugodtan, méltóságteljesen és
mindenekelőtt közvetlenül bemutatkozik az embereknek, akik épp a reggeli újságjukat olvassák, és
kávéjukat hörpölgetik majd.
– Kíméletes kérdéseket tesznek majd fel, ez már el van intézve – biztosította Van Damm. –
Válaszoljon rájuk. Lassan és érthetően beszéljen. Amennyire lehetséges, mutatkozzék nyugodtnak.
Semmi drámai effektus. Az embereknek most nem erre van szükségük. Biztosak akarnak lenni
abban, hogy van, aki kézben tartja a dolgokat, aki felveszi a telefont, miegymás. Tudják, hogy
egyelőre túlságosan korai lenne, ha valami döntő fontosságút mondana vagy tenne.
– Roger srácaival mi van?
– Szerintem még alszanak. Idehozattuk a családtagjaikat. Már a Fehér Házban vannak.
Ryan elnök anélkül, hogy felnézett volna, bólintott. Nehezére esett a reggeliző asztal körül ülők
szemébe néznie, különösen, amikor ilyesmiről volt szó. Tehát erre is létezett terv... A költöztetők
nyilván már úton vannak. A Durling családot – vagyis akik megmaradtak belőle – gyengéden, de
gyorsan kiköltöztetik a Fehér Házból, hiszen többé már nem ez az otthonuk. Az országnak valaki
másra volt szüksége abban az épületben, annak az új valakinek a lehető legnagyobb kényelmet és
otthonosságot kellett biztosítani, ez pedig annyit jelentett, hogy mindent el kellett távolítani onnét, az
előző lakó mindenféle látható emlékét. Nincs ebben semmi brutális, állapította meg Jack. Ez volt a
dolgok normális menete. Semmi kétség, a család tagjai számára készenlétbe helyeztek egy
pszichológust is, aki majd melléjük áll gyászukban, és amennyire ezt az orvosi tudomány lehetővé
teszi, „átsegíti” őket rajta. Az első azonban az ország érdeke. Az élet kíméletlen törvénye szerint még
egy olyan érzelmes nemzetnek is vissza kell zökkennie a rendes kerékvágásba, amilyen az Amerikai
Egyesült Államok. Amikor eljön az ideje, hogy Ryan távozzék a Fehér Házból, így vagy úgy, de
ugyanez fog történni. Volt idő, amikor az exelnök utódja beiktatása után leballagott a Capitoliumról a
Union pályaudvarra, vett egy vonatjegyet, és hazautazott. Most már költöztetőket alkalmaznak, és
Durlingékat bizonyára a légierő valamelyik szállítógépe viszi majd el. Csakhogy amikor a gyerekek
visszamennek Kaliforniába, hogy megkezdjék ki tudja, milyen új életüket, amelyet rokonaik
teremtenek majd nekik, el kell hagyniuk itteni iskoláikat és barátaikat is. Akármit sugall is a ráció, ez
azért rideg dolog, gondolta Ryan, üres tekintettel meredve a belga táviratra. Mennyivel jobban járt
volna mindenki, ha az a gép nem zuhan a Capitolium épületére...
Jacket ráadásul még sohasem kérték fel, hogy vigasztalja egy elhunyt ismerőse gyerekeit, az pedig
még nem fordult elő, hogy neki kellett volna megfosztania őket otthonuktól. Megrázta a fejét: nem ő
tehetett róla, de neki kellett megtennie.
Tovább olvasta a táviratot, amelyben többek között az állott, hogy Amerika harminc év leforgása
alatt kétszer is hozzájárult a kis ország megmentéséhez, hogy utóbb NATO-szövetségesként
védelmezte, s hogy a két nemzetet – jóllehet az amerikaiak többsége nem egykönnyen találta volna
meg Belgiumot egy földgömbön – a közös áldozatok és a barátság kötelékei fűzik össze. Ez igaz is
volt. Ryan tudta, hogy hazája – minden fogyatékossága és olykor érzéketlennek tűnő akciói ellenére
– többször cselekedett helyesen, mint ahányszor nem. A világ Amerika által vált sokkalta
elviselhetőbbé – Ryannek már csak ezért is érdemes volt vállalnia a feladatot.
*
Patrick O’Day felügyelő örült a hidegnek. Kis híján harminc éve működött a pályán, nem most
látott először holttesteket és emberi maradványokat. Első tapasztalatait egy májusi napon,
Mississippiben szerezte, ahol a Ku-Klux-Klan felrobbantott egy vasárnapi iskolát. Ott tizenegyen
haltak meg. Itt, ebben a hidegben legalább nem érezte a hullák szörnyű szagát. Igazából soha nem
vágyott magas beosztásra az FBI-nál – a „felügyelő” címet pedig a hierarchia legkülönbözőbb
szintjein viselték. Ebben a vizsgálatban politikai közvetítőként vett részt, akárcsak Dan Murray, akit
gyakran küldtek ki Washingtonból, hogy közreműködjön kényesebb ügyek levezénylésében.
Nyomozó ügynökként általános elismerésnek örvendett, szívvel-lélekkel vetette bele magát kis és
nagy ügyekbe: a felső szintű ellenőrző tevékenységet viszont unalmasnak találta.
Tony Caruso aligazgató más utat járt be. Különleges ügynökként két helyi irodát is vezetett, aztán
kinevezték az FBI kiképzőrészlegének élére, majd átvette a washingtoni területi irodát. Ez már elég
nagy szervezetnek számított, hogy vezetője megkapja az aligazgatói címet is – de mint szolgálati
hely, Észak-Amerikában a legrosszabbak közé tartozott. Caruso élvezte a hatalmat, az elismerést,
örült a jobb fizetésnek, de szíve mélyén irigyelte régi barátját, Patet, aki az övénél jóval kevésbé
elegáns munkát végzett.
– Mit gondolsz? – kérdezte Caruso, s közben a hullát méregette. Egyelőre mesterséges
megvilágításban dolgoztak, mert a nap már a horizont felett járt, csakhogy az épület túlsó oldalán.
– Ez a bíróság előtt még nem számít bizonyítéknak, de a fickó már órákkal azelőtt halott volt,
hogy a madárka földet ért.
A két barát az FBI-központ laboratóriumi részlegének munkatársát figyelte. Az ősz hajú férfi a
holttest fölé hajolva tette a dolgát, a legkülönbözőbb vizsgálatokat kellett elvégeznie. Megmérte
például a test belső hőmérsékletét, majd egy számítógépprogram az összes környezeti tényezőt
tekintetbe véve mindent megállapított, amit a tegnap este 9 óra 46 perc előtt történtekről tudni
akartak, igaz, az adatok jóval kevésbé voltak megbízhatóak, mint O’Day és Caruso szerették volna.
– Szíven szúrták – állapította meg Caruso, és megborzongott a gondolatra. Az ember sohasem
tudja végképp túltenni magát a gyilkosság brutalitásán. Akár egyetlen ember hal meg, akár ezer, az
igazságtalan halál igazságtalan halál marad. – Megvan a pilóta.
O’Day bólintott.
– Hallottam. Három csík van a váll-lapján, tehát másodpilóta, és megölték. Talán csak egyetlen
tettes volt.
– Hány fős személyzet vezet egy ilyen gépet? – tudakolta Caruso a közlekedésbiztonsági
vizsgálótól.
– Kettő. Korábban volt rajtuk fedélzeti mérnök is, de újabban ezzel már nem törődnek. Nagyon
hosszú utakra visznek magukkal tartalék pilótát is, ezek a darabok azonban már meglehetősen
automatizáltak, a hajtóművek pedig szinte sohasem hibásodnak meg.
A labor-technikus felállt, odaintette a testzsákos embereket, majd odament Carusóékhoz.
– Elmondjam, amit első ránézésre megtudtam?
– Mi az, hogy! – felelte Caruso.
– Már a gép lezuhanása előtt bizonyosan halott volt. Nincsenek rajta véraláfutások, pedig a
becsapódáskor szerezhetett volna ilyeneket. A mellkasi seb viszonylag régi. A biztonsági öv is
nyomot kellett volna, hogy hagyjon a bőrén, ilyen azonban nem látszik. Mindössze karcolások és
horzsolások, és csak nagyon-nagyon kevés vér. A nyak csonkja is alig véres. Sőt a maradványokban
sehol sincsen elég vér. Mondjuk, hogy a repülőgépen, a székében ülve ölték meg. A biztonsági övek
tartották ülő helyzetben. A halál után a vér leszáll az alsó végtagokba, a lábak viszont a
becsapódáskor leszakadtak. Hát ezért ilyen kevés a vér. Még jócskán lesz mit megvizsgálnom a
laborban, de első megközelítésben kijelenthetem, hogy mire a gép ideért, ez az ember már legalább
három órája halott volt. Will Gettys átadta az irattárcát.
 – Itt vannak a fickó igazolványai. Szegény ördög. Azt hiszem, semmi köze nem volt az egészhez.
O’Day nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze:
– Mekkora a valószínűsége, hogy ezek közül esetleg bármelyikben is téved?
– Nagyon meg volnék lepve, Pat. Ami a halál időpontját illeti, nos lehet, hogy egy-két órát
tévedek, de ha így van is, inkább korábban, mint később következett be. De sehol a közelben nincs
annyi vér, hogy a pasas életben lehetett volna a becsapódás pillanatában. Már a katasztrófa előtt
halott volt. Erre mérget vehetnek – mondta Gettys az ügynököknek, pedig tudta, hogy az állása múlik
rajta, de úgy érezte, nem kockáztat semmit.
– Hála istennek – sóhajtott Caruso. Gettys kijelentése nem egyszerűen a vizsgálatot könnyítette
meg. A következő húsz esztendőre el lesznek látva összeesküvés-elméletekkel, az FBI tovább teszi
majd a dolgát, megvizsgál minden lehetőséget, és bizonyosan kap majd valamiféle segítséget a japán
rendőrségtől. Csakhogy a gépet egyetlen fickó csapta a földhöz, s ez rendkívül valószínűvé tette,
hogy ezt az eszelős tömeggyilkosságot, ahogyan a legtöbb hasonlót, egyetlen ember követte el, aki
akár őrült volt, akár nem, akár értette a dolgát, akár nem – egyedül cselekedett. Nem mintha ezt
valaha is elhinné valaki.
– Továbbítsa az információt Murraynak! – rendelkezett Caruso. – Ott van az elnöknél.
– Igenis, uram – felelte O’Day, és elindult a közelben parkoló dízelfurgonja felé. (Valószínűleg az
övé volt az egyetlen ilyen kocsi, amelynek szivargyújtója a rendőrségi villogó áramforrásául
szolgált.) Ilyen hírt az ember még rejtjelezve sem továbbít rádión.
*
A gép már csak másfél órányira volt az Andrews légi támaszponttól, amikor Jackson
ellentengernagy felébredt. Hat órát aludt, ami igencsak ráfért – alighogy felszálltak és közöltek vele
bizonyos tudni nem érdemes tudnivalókat, azonnal elszenderedett. Átvette kék tengerészzubbonyát,
amely a lehető legalkalmatlanabb volt arra, hogy málhazsákban utaztassák, mindazonáltal egészen
jól átvészelte a szállítást. A mellén lévő öt sor szalag és az aranyszárnyak viszont mindenképpen
magukra vonták a szemlélő tekintetét. Ezen a reggelen minden bizonnyal keleti szél fújt, mert a KC-
10-es Virginia felől közelítette meg a légibázist. „Jézusom, ezt nézzék meg!” – hallatszott a hátsó
sorokból, mire mindenki az elülső ablakokhoz nyomult. Mintha turisták lettek volna – holott nem
azok voltak. A pirkadat és a földön világító lámpák sokaságának fényében jól látszott, hogy a
Capitolium épülete, az ország első városának középpontja többé nem az, ami volt. A látvány
valamiképpen sokkal közvetlenebb és valóságosabb hatást keltett, mint azok a képek, amelyeket
sokan közülük a beszállás előtt, Hawaiin láttak a televízióban. Öt perccel később a gép földet ért a
légierő Andrews támaszpontján. A magasabb rangú tiszteket a légierő első helikopterszázadának
gépe várta, hogy a Pentagonhoz vigye őket. Az alacsonyabban és lassabban repülő helikopterből még
alaposabban szemügyre vehették a sérült épületet.
– Uramisten – hallatszott Dave Seaton hangja az intercomban. – Megúszta ezt egyáltalán valaki
élve?
Robby kis szünet után felelte:
– Azon tűnődöm, hol lehetett Jack, amikor ez történt... Eszébe jutott egy pohárköszöntő – „A
véres háborúkra és a pocsék éghajlatra!” –, amelyet brit katonatársaságban hallott, s amelyben
megemlíttetett, hogy ezek jelentik a legjobb és legbiztosabb lehetőséget az előléptetésre, hiszen
helyek megüresedésével járnak... Bizonyos, hogy ennek az esetnek a nyomán is felvirrad néhány
embernek, igazából azonban senki sem áhítozott efféle előmenetelre – legkevésbé Jackson legjobb
barátja odalent, a megsebzett városban.
*
O’Day felügyelő a délkeleti Nyolcadik sugárúton állította le a kocsiját. A tengerészgyalogosok
nagyon idegesek, állapította meg: a tengerészgyalogos-laktanyát alaposan körülvették. A járdákon
mindenütt autók álltak, az épületek benyílóiban kettő-kettő. Kiszállt a kocsiból, és FBI feliratú
széldzsekijében jobb kezében az igazolványával elindult egy tiszthelyettes felé.
– Dolgom van odabent, őrmester.
 – Kihez jött? – kérdezte a tengerészgyalogos, miközben alaposan szemügyre vette az
igazolványképet.
– Mr. Murrayhoz.
– Volna szíves nálam hagyni az oldalfegyverét, uram? Parancs van rá... – mentegetőzött az
őrmester.
– Hát persze.
O’Day átadta derékra kapcsolható pisztolytáskáját, benne Smith & Wesson 1076-osával és két
tartalék tárral. Mivel a központban szolgált, egyszerre csak egy pisztolyt viselt.
– Hány emberük van itt?
– Két század, mindjárt itt. Egy harmadik a Fehér Háznál állomásozik. Pat ismerte az ilyesmit: eső
után köpönyeg. A dolog annyival is bizarrabb volt, hogy most hozta a hírt: az egész teljesen
felesleges... ezt persze valójában senki sem fogja majd fel. Az őrmester intett egy hadnagynak,
akinek épp nem volt más dolga – így intézik a dolgokat a tiszthelyettesek –, mint látogatókat
kísérgetni a laktanya területén. A hadnagy tisztelgett – mi mást is tehetett volna: tengerészgyalogos
volt.
– Daniel Murrayhoz jöttem. Vár engem.
– Kérem, kövessen, uram.
A laktanya épületeinek belső oldalán ugyancsak egy sor tengerészgyalogos várakozott. A
harmadik csapat egy géppuskással az alakuló teret szállta meg. A két századot háromszáz főre
egészítették ki. Hát igen, Ryan elnök igencsak biztonságban van itt, gondolta O’Day felügyelő.
Kivéve, ha a közelben egy másik eszelős is röpköd. Útközben a kapitány is összehasonlította O’Day
felügyelő igazolványképét az arcával. Mintha az egészet kezdték volna túllihegni. Valakinek
figyelmeztetnie kellene őket, mielőtt harckocsikat vezényelnének a laktanya elé, az utcára.
Murray a verandán fogadta.
– Jó hírt hoz?
– Nagyon jót – felelte a felügyelő.
– Jöjjön be – intett neki Murray, és bevezette barátját a reggeliző helyiségbe. – Ő O’Day
felügyelő. Pat, gondolom, ismered ezeket az embereket.
– Jó reggelt. A Dombról jövök. Nem sokkal ezelőtt találtunk valamit, amiről tudniuk kell – kezdte,
majd néhány percen át ismertette a fejleményeket.
– Mennyire biztos ez? – kérdezte Andrea Price.
– Tudja, hogy van ez – felelte O’Day. – Ezek most csak előzetes megállapítások, de meglehetősen
biztosnak tűnnek, délutánra pedig már megbízható laboradataink lesznek. A fickó
személyazonosságát már ellenőrzik. Kicsit bizonytalan a dolog, mert a feje nincs meg, a kezei pedig
leszakadtak. Nem azt mondjuk, hogy lezártuk az ügyet, mindössze annyit állítunk, hogy vannak
előzetes ismereteink, amelyek további adatok alapjául szolgálhatnak.
– Megemlíthetem ezt a tévében? – kérdezte Ryan az összes jelenlévőtől.
– Semmiképpen sem – jelentette ki Van Damm. – Először is, nincs megerősítve. Másodszor, túl
korán jött, hogy bárki is elhiggye.
Murray és O’Day váltottak egy pillantást. Egyikük sem volt politikus, náluk az információ
visszatartása a bizonyíték védelmét jelentette, annak érdekében, hogy utóbbit az esküdtek
egyértelműnek tartsák. Arnie viszont politikus volt, aki szerint az információ adagolása arra szolgált,
hogy az embereket megóvják mindattól, amit szerinte képtelenek megérteni. Úgy gondolta, egyszerre
csak egy nyeletnyit kaphatnak belőle, azt is megrágva, kiskanálból. Mindketten azon tűnődtek, vajon
volt-e valaha gyereke Arnie-nak, s ha igen, nem halt-e éhen, miközben a reszelt sárgarépájára várt.
Egyikük figyelmét se kerülte el, hogy Ryan jól megnézi magának a stábfőnököt.
*
A közismert fekete doboz valójában nem volt más, mint egy adatrögzítő készülék, amelynek
kábelei a pilótafülkéből hozták az információt. Összegyűjtötte és rögzítette a hajtóművekből és az
irányítószervekből érkező adatokat, egyúttal pedig a hajózó személyzet szóbeli megnyilatkozásait is
felvette. A Japan Airlines állami légitársaság volt, repülőgépeit a legmodernebb eszközökkel
szerelték fel. A repülési-adatrögzítő tökéletesen digitalizált készülék volt, amely gyors és
zavarmentes adatátírást tett lehetővé. A műszakiak egyik vezetője először is készített egy jó
minőségű, nagy sebességgel lejátszható másolatot az eredeti fémszalagról, ezt páncélszekrénybe
zárta, s a továbbiakban a kópiával dolgozott. Valakinek arra is gondja volt, hogy készenlétben tartson
egy japán tolmácsot is.
– Ezek a repülési adatok első ránézésre álomszépek, a gépben semmi sem hibásodott meg –
jelentette ki egy elemző, miközben egy számítógép képernyőjét böngészte. – Szép, könnyed
fordulók, egyenletes hajtómű-teljesítmény... Ahogy az a nagykönyvben meg van írva... egészen idáig
– kocogtatta meg a monitort. – Itt zéró-hat-hétről élesen egy-kilences-hat felé fordult... majd azonnal
ismét lehiggadt, és egyenesen repült, míg csak végre nem hajtotta a támadást.
Egy másik technikus a szalag hangszegmensét pörgette ide-oda, de csak a pilóta és különböző
földi irányítópontok szokásos kommunikációját találta.
– A pilótafülkében egyetlen szó sem hangzott el – jelentette ki. – Visszatekerem az elejére.
A szalagnak voltaképpen nem volt eleje, mert ebben a készülékben egyetlen zárt hurok járt körbe
– a 747-es ugyanis rendszerint hosszú, tengerentúli viszonylatokban közlekedett. Percekig eltartott,
míg a technikus megtalálta az előző repülőúton készült felvétel végét. Itt a személyzet két tagja a
szokásos információcserét folytatta, parancsok hangzottak el, kommunikáltak a földdel. Egymás közt
a japánt használták, de ha rádióztak, a repülés nemzetközi nyelvét, az angolt.
Ez nem sokkal azután véget ért, hogy a gép megállt a kijelölt beszállófolyosónál. Ezután a
szalagon teljes kétpercnyi üres hely következett, majd amikor a felszállás előtti rutin során ismét
bekapcsolták a fedélzeti eszközöket, elkezdődött az újabb felvételi ciklus. A japán tolmács – a
hadsereg egy civil ruhás tisztje – a Nemzetbiztonsági Ügynökségtől jött.
A hangfelvétel minősége kitűnő volt. Hallatszott az elfordított kapcsolók kattanása, a különböző
eszközök háttérbeli zúgása, a leghangosabb azonban a másodpilóta lélegzetvétele volt: őt a szalag
megfelelő sávja alapján azonosították.
– Állj – mondta a tolmácstiszt –, menjünk csak vissza egy kicsit. Van itt egy másik hang is, de
nem nagyon... Aha, most jó. „Minden kész, kérdőjel.” Ez bizonyosan a pilóta. Igen, az az ajtó
csukódása volt, akkor jött be. „Repülés előtti ellenőrzés kész... készen állok a start előtti ellenőrzés
elvégzésére...” Ó... Istenem. Megölte. Menjünk csak vissza!
A tiszt – rendfokozata szerint őrnagy – nem látta, hogy az FBI-ügynök is feltesz egy fejhallgatót.
Ilyesmiben mindkettőjüknek először volt része. Az ügynök egy bank videofelvételén már látott
gyilkosságot, de sem ő, sem a hírszerzőtiszt nem hallott. A felvételen hallatszott, amint a megszúrt
ember felnyög, levegőért kapkod: hangja meglepetésről és fájdalomról árulkodik. Ezt valami
gurgulázás-féle követte, talán beszélni próbált, majd újabb hang hallatszott.
– Ez mi? – kérdezte az ügynök.
– Játssza le még egyszer! – mondta a tiszt a falat bámulva. – „Nagyon sajnálom, hogy ezt kell
tennem!”
Ezután néhány nyögés, majd egy hosszú sóhaj következett.
– Jézusom...
Nem egészen egy perc múlva a másik csatornán megszólalt a második hang: közölte a toronnyal,
hogy a 747-es beindítja a hajtóműveit.
– Ez Sato, a pilóta – mondta a közlekedésbiztonsági bizottság elemzője. – A másik hang minden
bizonnyal a másodpilótáé.
– Ő már elhallgatott.
A másodpilóta csatornáján már csak valaminek a csorgása és háttérzajok hallatszottak.
– Megölte – jelentette ki az FBI-ügynök is. Tudták, hogy még vagy százszor lejátsszák a szalagot
maguknak és másoknak is, de az eredmény ugyanaz lesz. A formális vizsgálat még akár hónapokig is
eltarthat, de az ügy, kilenc órával azután, hogy elkezdődött, voltaképpen lezárult.
*
 Washington utcái kísértetiesen kihaltak voltak. Ryan saját tapasztalatából tudta, hogy rendes
körülmények között a főváros a napnak ebben az órájában dugig van gépkocsikkal, amelyekben a
szövetségi alkalmazottak, a lobbisták, a kongresszus tagjai és segítőik, az ötezer ügyvéd és
titkárnőik, valamint a mindannyiukat ellátó szolgáltatóipar magánalkalmazottai haladnak úti céljaik
felé. Ezen a napon nem ez volt a helyzet. Minden kereszteződésben a városi rendőrség rádiós autói
vagy a Nemzeti Gárda terepszínű járművei posztoltak. Az összkép hétvégi ünnepnapra emlékeztetett,
s valóban, több gépkocsi érkezett a Domb felől, mint ahány arrafelé tartott. A kíváncsiak nem
jutottak el úti céljukhoz, körülbelül tíz háztömbnyire onnét kénytelenek voltak visszafordulni.
Az elnöki konvoj Pennsylvania felé tartott. Jack hátul, a Chevy Suburbanben utazott, a testőrség
kocsijai előtt és után pedig most is a tengerészgyalogság járművei haladtak.
A nap mostanra felkelt. Az ég jórészt kék volt, első ránézésre nem is lehetett észrevenni, hogy a
város sziluettje megváltozott.
A 747-es még a fákban sem tett kárt, állapította meg Ryan. Semmi másra nem pazarolta energiáit,
csak a cél számított. A Capitoliumon már féltucatnyi daru dolgozott, a kráterből, amely egykor az
ülésterem volt, kőtömböket emeltek ki és raktak teherautókra, amelyek aztán elvitték őket valahová.
A helyszínen már csak néhány tűzoltókocsi tartózkodott, a történet drámai része véget ért. A
szörnyűség azonban nem múlt el.
Amikor Ryan hat óra negyvenkor a sötét páncélüvegen át vetett egy futó pillantást a Dombra, a
város többi része érintetlennek látszott. A konvoj a Constitution Avenue-n haladt. A
gépkocsiforgalmat elterelték, a reggeli kocogok azonban ezt a napot sem hagyták ki. Alighanem a
Mall felé ügettek, mint mindennap, most azonban megálltak. Ryan figyelte arcukat, némelyikük a
kocsira pillantott, de aztán tovább bámultak kelet felé. Kis csoportokban beszélgettek, mutogattak, a
fejüket csóválták. Jack észrevette, hogy a kocsijában ülő testőrök is felfigyeltek a beszélgetőkre –
talán attól tartottak, hogy valamelyik hirtelen előkap egy páncélöklöt a melegítője alól.
Még sohasem autózott ekkora sebességgel Washingtonban. Hát persze, a gyorsan mozgó célpontot
nehéz eltalálni – de Ryan ideje immár amúgy is drágább volt, semhogy vesztegethették volna. Ez
volt a legvilágosabb jele annak, hogy száguld valami felé, amit pedig inkább elkerülni szeretett
volna. Mindössze néhány napja mondott igent Roger Durlingnak, aki felajánlotta neki az
alelnökséget, ám ezt inkább azért tette, hogy egyszer s mindenkorra letudjon mindenféle kormányzati
megbízatást. Vajon miért nem tudta soha visszautasítani az ilyesmit? A gondolatra fájdalmas vonás
jelent meg lehunyt szemű arcán. Nem vall nagy bátorságra, inkább az ellenkezőjére... Nagyon
gyakran megesett, hogy nem tudott nemet mondani, mert attól tartott, hogy emiatt gyávának tartják
majd. Félt megtenni bármit, amit a lelkiismerete tanácsolt, márpedig az gyakran tanácsolt olyasmit,
amit ő nem szívesen tett, vagy félt megtenni, csakhogy sohasem kínálkozott tisztességes alternatíva,
amelyet inkább választhatott volna.
– Minden rendben lesz – mondta Van Damm Jack arckifejezése láttán, és mert tudta, mi járhat az
új elnök fejében.
Jack nem felelhette azt, hogy: Dehogyis lesz.
3. Vizsgálat
A Roosevelt-termet Teddy Rooseveltről nevezték el. A keleti falon ott függött a Nobel-békedíj,
amelyet az orosz-japán háború idején folytatott „sikeres” közvetítői tevékenységéért kapott. Igaz, a
történészek szerint, közreműködésével csak tüzelte Japán birodalmi ambícióit, és akkora sebet ejtett
az oroszok lelkén, hogy Sztálin – aki pedig aligha volt a Romanov-dinasztia híve – úgy érezte,
bosszút kell állnia országa megaláztatásáért. Mindenesetre ezzel az Alfred Nobel által alapított
sajátságos kitüntetéssel mindig is inkább politikai mint tényleges érdemeket jutalmaztak. A
helyiségben, amely kényelmes közelségben volt az Ovális Irodához, általában közepes méretű
ebédeket és tanácskozásokat rendeztek. Az idejutás nehezebbnek bizonyult, mint Jack gondolta. A
Fehér Ház folyosói az épület jelentőség éhez képest keskenyek voltak, és hemzsegtek rajtuk a
testőrök – bár itt a fegyvereiket nem tették közszemlére. Ez kellemes csalódást okozott Ryannek.
Azokon kívül, akik mozgás közben is állandóan kísérték, még összesen vagy tíz ügynökkel
találkozott, ami végül elkínzott sóhajt csalt ki belőle, a „Vívómester”-ből. Minden új és más volt
körülötte, és a testőrcsapat, amelyet korábban az elnöki méltóság természetes, sőt olykor mulatságos
velejárójának tartott, ismét csak arra emlékeztette, hogy élete drámaian megváltozott.
– És most? – kérdezte.
– Erre – mondta egy ügynök, kinyitott egy ajtót, és Jack szembe találta magát az elnöki
sminkessel. Formalitásokat nélkülöző találkozás volt ez, az arcfestőnél – egy ötvenes nőnél – minden
eszköze ott volt egy nagy műbőr táskában. Bármilyen gyakran szerepelt is a kamerák előtt –
korábban, nemzetbiztonsági tanácsadóként is jó néhányszor megtette –, a sminktől továbbra is
idegenkedett, és minden önuralmára szüksége volt, hogy ne fészkelődjék, amikor bekenik az arcát
folyékony alapozóval, aztán pedig még be is púderezik. Nem állhatta a hajlakkot sem, és idegesítette
az egész tüsténkedés, amelyet a nő egyetlen szó nélkül csinált végig, miközben olyan arcot vágott,
mint aki bármely pillanatban sírva fakadhat.
– Én is kedveltem őt – mondta neki Jack. A nő keze megállt, tekintetük találkozott.
– Mindig olyan helyes volt velem. Pont úgy utálta ezt a dolgot, mint maga, de sohasem
panaszkodott, és mindig mondott valami vicceset. Néha a gyerekek arcát is kikészítettem, csak úgy, a
mulatság kedvéért. Ők élvezték, még a fiú is. A tévé előtt játszottak, a tévések adtak nekik kazettákat,
és...
– Jó, rendben – fogta meg a nő kezét Ryan. Végre találkozott egy alárendeltjével, aki nem akart
mindenáron tökéletesen előírásos lenni, és akinek a jelenlétében nem érezte úgy magát, mint egy
fenevad az állatkertben. – Hogy hívják? – kérdezte tőle.
– Mary Abbot – felelte a nő. A szeme könnybe lábadt, és már mentegetőzni akart volna, de Ryan
megszólalt:
– Mióta dolgozik itt?
– Nem sokkal Mr. Carter távozása előtt vettek fel – felelte Mrs. Abbot. Megtörölgette a szemét és
megnyugodott.
– Nos, lehet, hogy tanácsot fogok kérni magától – mondta barátságosan az elnök.
– Ugyan, elnök úr, nem értek én az ilyesmihez... – mondta Mrs. Abbot zavart mosollyal.
– No, hát én se. Azt hiszem, egyszerűen ki kell majd találnom, hogyan csináljam.
Ryan a tükörbe pillantott.
– Kész?
– Igen, elnök úr.
– Köszönöm, Mrs. Abbot.
Beültették egy fa karosszékbe. A reflektorokat már bekapcsolták, úgyhogy a helyiségben mostanra
volt vagy harminc fok – Jack legalábbis így érezte. Egy technikus kétfejű mikrofont csippentett
zakója hajtókájára. Mozdulatai ugyanolyan óvatosak voltak, mint Mrs. Abbotéi, már csak azért is,
mert a forgatócsoport minden tagját egy-egy ügynök tartotta szemmel, az ajtóban pedig Andrea Price
állt, és az összes bent lévővel tette ugyanezt. Összehúzott szemmel, gyanakvó tekintettel figyelt,
jóllehet a helyiségbe bevitt minden berendezést tüzetesen megvizsgáltak, és minden jövevényt
állandóan éber szempárok vizslattak, hiszen csakugyan előfordulhat, hogy valaki be tud hozni egy
műanyag kompozitokból készült pisztolyt, de a pisztoly valamiképpen mindig kidudorodik – s az
ügynökök most pontosan ezt figyelték. Tapintható idegességük átragadt a tévésekre, akik ügyeltek,
hogy a kezük mindig lássék, és ne tegyenek hirtelen mozdulatokat. Az elnöki testőrség
elővigyázatossága csaknem mindenkit ki tudott hozni a sodrából.
– Két perc – mondta a gyártásvezető: most kapott utasítást a fülhallgatóján keresztül. – Most
kezdődött a reklám.
– Aludt egyáltalán az éjjel? – kérdezte a CNN fehér házi tudósító-csoportjának vezetője. Ahogyan
mindenki más, ő is gyorsan át akart látni az új elnökön.
– Nem eleget – felelte gyorsan és idegesen Jack. Két kamera szegeződött rá. Keresztbe rakta a
lábát és összefonta a két kezét az ölében, nehogy akár véletlenül is ideges mozdulatokat tegyen.
Vajon pontosan milyennek kell mutatkoznia? – tűnődött. Méltóságteljesnek? Megrendültnek?
Szerénynek, de magabiztosnak? Mindegy, ezzel mostanra már elkésett. Miért is nem kérdezte meg
időben Arnie-t?
– Harminc másodperc – jelentette a producer.
Jack igyekezett összeszedni magát. Tudta: a testtartása biztosítja majd, hogy teste ne mozogjon.
Egyszerűen csak válaszolj a kérdésekre. Elég régóta csinálod.
– Nyolc óra múlt nyolc perccel – mondta egyenesen a Jack mögötti kamerába a tudósító. – Itt
vagyunk a Fehér Házban, Jack Ryan elnökkel. Elnök úr, hosszú éjszaka áll ön mögött?
– Sajnos igen – ismerte el Ryan.
– És miről tud beszámolni nekünk?
– A mentési munkálatok, mint tudja, folynak. Durling elnök holtteste egyelőre még nem került
elő. A nyomozást az FBI koordinálja.
– Találtak már valamit?
– A mai nap folyamán valószínűleg lesznek majd közlendőink, de most még korai volna bármit is
mondanom.
Annak ellenére, hogy a tudósítót gondosan előkészítették az interjúra, látszott a tekintetén, hogy
csalódott.
– És miért éppen az FBI? Nem az elnök biztonsági szolgálatának hatáskörébe tartozik...?
– Most nincs idő hatásköri torzsalkodásra. Az efféle vizsgálatot azonnal el kell kezdeni, ezért úgy
döntöttem, hogy az irányító szervezet az FBI legyen, az igazságügyi minisztérium alárendeltségében,
és más szövetségi ügynökségek közreműködésével. Válaszokat akarunk, gyorsan akarjuk őket, és
úgy tűnik, ez a legjobb módja, hogy megkapjuk őket.
– Jelentették, hogy új FBI-igazgatót bízott meg.
– Igen, Barry, ezt tettem. Felkértem ügyvezető igazgatónak Daniel E. Murrayt. Dan hivatásos
FBI-ügynök, eddig Shaw igazgató egyik szakmai helyettese volt. Hosszú évek óta ismerjük egymást,
Mr. Murray a kormány szolgálatában álló egyik legjobb rendőr.
*
– Murray?
– Rendőr. Állítólag a terror– és kémelhárítás szakértője – felelte a hírszerzőtiszt.
A kérdező erre csak ennyit szólt:
– Hm.
Aztán ismét kortyolt egyet kesernyés kávéjából.
*
– Mit tud nekünk mondani, mi várható a következő néhány napban? – hangzott a tudósító
következő kérdése.
– Egyelőre még a tervezésnél tartunk. Mindenekelőtt hagynunk kell, hogy az FBI és a végrehajtó
hatalom többi szervezete tegye a dolgát. Ma még lesznek közlendőink, de ez az éjszaka sokak
számára nagyon hosszú és nehéz volt...
A tudósító bólintott. Eljött az ideje, hogy feltegyem az emberközeli kérdést – döntötte el.
– Hol aludt az éjjel? És hol töltötte az éjszakát a családja?
– A tengerészgyalogság laktanyájában, az Első és a Nyolcadik sugárút kereszteződésében – felelte
Ryan.
Ó, a francba. Főnök – mormolta Andrea Price az ajtó előtt. Egy-két újságíró megneszelte, de a
testőrség egyiküknek sem erősítette meg, és a legtöbb médium azt jelentette, hogy a Ryan család
„közelebbről nem ismert helyen” tartózkodik. Nos, akkor ma éjszaka máshol alszanak majd. És
ezúttal majd nem derül ki, hogy hol. A fene egye meg.
– Miért ott?
– Nos, valahol csak aludnunk kellett, és az a hely megfelelőnek tűnt. Valamikor én magam is
tengerészgyalogos voltam, Barry – mondta szívélyesen Jack.
*
– Emlékszik, amikor felrobbantottuk őket?
 – Remek éjszaka volt – felelte a hírszerzőtiszt, és eszébe jutott, ahogyan távcsövével a bejrúti
Holiday Innt kémlelte. Ő maga is részt vett az akció megszervezésében. Valójában csak a sofőr
kiválasztása volt nehéz. Az amerikai tengerészgyalogosokat valami különös, szinte misztikus
nimbusz lengte körül: a jenkik imádták az ilyesmit. De éppúgy meghaltak ezek is, akár a többi
hitetlen. Derűsen eltöprengett rajta, vajon milyen lenne, ha az emberei netán Washingtonban
bérelnének vagy vásárolnának egy jó nagy teherautót...
Ezt a kellemes gondolatot azonban utóbb félretette. Ott már valaki intézkedett. Egyébként sem
praktikus. Többször is járt Washingtonban, több esetleges célpontot is megvizsgált, és épp a
tengerészgyalogos-laktanya volt az egyik. Nem őrizték valami jól, ami tulajdonképpen baj, hiszen
egy célpontot éppen a politikai jelentősége tesz vonzóvá.
*
– Nem okos – állapította meg Ding reggeli kávéját iszogatva.
– Azt akarod, hogy elrejtőzzön? – kérdezte Clark.
– Ismered őt, apa? – tudakolta Patricia.
– Ami azt illeti, igen. Ding, meg én annak idején szolgáltunk alatta. Ismertem az apját is,
egyszer... – tette hozzá John gondolkodás nélkül, ami igencsak szokatlan volt tőle.
– Milyen ember, Ding? – kérdezte vőlegényétől Patsy. Nemrég volt az eljegyzésük.
– Elég okos – felelte Chavez –, és amolyan csendes ember. Kedves fickó, mindenkihez van egy jó
szava. Úgy értem, általában.
– Ha kell, tud kemény is lenni – állapította meg John, miközben fél szemmel beszélgetőpartnerére
sandított, aki hamarosan a veje lesz. Majdhogynem megborzongott. Aztán észrevette, hogyan néz a
lánya a fiatalemberre, és csakugyan libabőrös lett. A fene egye meg.
– Ez igaz – helyeselt Chavez.
*
Ryan arca izzadt a smink alatt, a lámpák fényében, és nehezére esett, hogy ne vakarja meg
viszkető bőrét. Sikerült megálljt parancsolnia kezének, de arcizmai alig észrevehetően rángatózni
kezdtek. Remélte, hogy a kamera nem veszi észre.
– Sajnos nem mondhatom meg, Barry – folytatta, miközben két kezét továbbra is szorosan
összekulcsolta. – Túl sok még a kérdés, amelyekre egyelőre nem tudunk érdemi választ adni. Ha
majd tudunk, megtesszük, addig nem.
– Húzós napja lesz ma – mondta együtt érzőén Barry.
– Nemcsak nekem, mindnyájunknak.
– Köszönöm, elnök úr.
A riporter megvárta, amíg kialszanak a lámpák. Fülhallgatójában az adásrendező hangját hallotta
Atlantából:
– Jól csinálta, kösz.
Andrea Price-t félretolva Van Damm lépett be. Nem sokan tehették meg, hogy megérintsék az
elnöki testőrség bármelyik tagját – az ilyesmi súlyos ellenlépéseket vont maga után. Félretolni őket
pedig még kevésbé volt ajánlatos – Arnie azonban ama kevesek közé tartozott, akik megengedhették
maguknak.
– Nagyon jól csinálta. Csak így tovább, pontosan ugyanígy. Válaszoljon a kérdésekre. Rövid
válaszokat adjon!
Jött Mrs. Abbot, hogy ellenőrizze Ryan sminkjét. Gyengéden megérintette a homlokát, és a másik
kezében lévő kis kefével megigazította a haját. Ennyit annak idején, a középiskolai éveket lezáró bál
előtt sem vesződtek vastag hajával... sem ő, sem másvalaki. Hogy is hívták azt a lányt? Más
körülmények között mindez nevetséges lett volna.
A CBS tudósítója harmincas évei közepén járó nő volt, eleven példája annak, hogy okosság és
szépség nem egymást kizáró fogalmak.
– Elnök úr, hányan vesztek oda a kormány tagjai közül? – kérdezte néhány bemelegítő kérdés
után.
 Az elnököt figyelmeztették, hogy minden riportert a keresztnevén szólítson. Nem tudta ugyan,
hogy mi szükség volt erre, de mivel elég ésszerűnek találta, így válaszolt:
– Maria... bármily szörnyű volt is valamennyiünk számára az utóbbi tizenkét óra, hadd
emlékeztessem arra, amit egyik beszédében néhány hete Durling elnök mondott: Amerika továbbra is
Amerika. A szövetségi végrehajtó hatalom szervei mától a miniszterhelyettesek vezetése alatt
működnek tovább, és...
– De Washington...
– Washington csakugyan néptelennek tűnik, de csak a közbiztonsági intézkedések
következtében...
A riporternő ismét a szavába vágott, nem mintha modortalan lett volna, hanem mert mindössze
négy perc állt a rendelkezésére, és ki akarta használni az idejét.
– És a katonák az utcákon?
– Maria, a helyi rendőrségnek és a tűzoltóságnak még sohasem volt ilyen nehéz éjszakája.
Hosszú, hideg éjszakájuk volt... Hogy megkönnyítsék a polgári hatóságok dolgát, kivezényelték a
Nemzeti Gárda területi egységeit. Ezt hurrikánok és tornádók alkalmával is megteszik. Sőt valójában
a közigazgatás feladatait veszik át. Az FBI is segít a polgármesternek a dolgok intézésében.
Ma reggel ez volt Ryan leghosszabb mondata, ráadásul akkora nyomatékkal beszélt, hogy a végért
kis híján kifogyott a levegőből. Ekkor vette észre: ujjait olyan erősen kulcsolja egymásba, hogy azok
kifehéredtek. Tudatos erőfeszítést igényelt tőle, hogy ellazítsa őket.
*
– Lássuk, ki ez a fickó – szólalt meg az indiai miniszterelnöknő. – Mit tudunk erről a Ryanről?
Az ország hírszerző szolgálatának vezetője egy iratgyűjtőt tartott az ölében, amelynek tartalmát
mostanra kívülről tudta: megengedhette magának, hogy egy teljes napon át ismerkedjék az új
államfővel.
– Hivatásos hírszerzőtiszt. Bizonyára ön is tud a londoni esetről, aztán arról a másikról az
Egyesült Államokban, évekkel utána...
– Ó, igen – szólt a kormányfő, és ivott egy kortyot a teájából. Nem szívesen emlékezett az említett
epizódokra. – Szóval egy kém...
– Mégpedig elismert kém. Orosz barátaink például egyenesen csodálják. Ugyanígy a Century
House is – közölte a tábornok, aki akárcsak miniszterelnöke, brit szellemű képzésben részesült, ő is
Oxfordban tanult, s ráadásul még Sandhurstben is. – Rendkívül éles eszű ember. Okunk van azt
hinni, hogy Durling nemzetbiztonsági tanácsadójaként közreműködött a Japán elleni hadműveletek
irányításában...
– Hát mi? Mit gondolunk róla? – kérdezte a kabinet feje, miközben tekintete a képernyőre tapadt.
Milyen jó is, hogy vannak hírközlési műholdak... és hogy az amerikai adókat már a világon
mindenütt fogni lehet. Ma már felesleges repülőre ülni, és egy egész napot arra fordítani, hogy az
ember megismerjen egy rivális államfőt, ráadásul úgy, hogy a körülményeket eleve megszabják...
Tessék, itt látható az embere krízishelyzetben, ő pedig figyelheti, hogyan állja a sarat. Nos, akár
hivatásos hírszerző, akár nem, nem érzi magát túlságosan jól a bőrében. Mindenkinek megvannak a
maga korlátai.
– Kétségkívül respektust érdemel, asszonyom.
– Nem olyan félelmetes figura ez, mint ahogy maga leírja. Bizonytalan, feszélyezett... alaposan fel
van dúlva.
*
– Mit gondol, mikor tud majd bővebbet mondani nekünk a történtekről? – kérdezte Maria.
– E pillanatban igazán nem tudom. Még túlságosan korai volna. Úgy gondolom, bizonyos
dolgokat nem szabad elkapkodni – felelte Ryan. Homályosan érzékelte, hogy az interjú, bármily
rövid ideje kezdődött is, kicsúszott a kezéből, és képtelen volt megállapítani, miért. Eddig sohasem
történt meg vele, hogy mint vásárlók a kasszánál, tévériporterek álltak sorban a Roosevelt-terem
előtt, és mindegyik valami újat és mást akart kérdezni tőle (miután már elhangzott az első egy-két
kérdés), és hogy mindegyik mély benyomást akart tenni az új elnökre, s ráadásul a nézőkre is, a
láthatatlan sokaságra, amely a hírközlési láncolat túlsó végén a reggeli műsort nézte – merő
lojalitásból, s a riporterek tovább szerették volna erősíteni ezt a lojalitást. Az ország súlyos sebet
kapott, s aki ebben a helyzetben hírekkel látta el őket, az mintha ennivalót tett volna az asztalukra, és
ehhez többek között Ryanre is szükségük volt. Ezért aztán Arnie korábbi javaslatai a felteendő
kérdésekkel kapcsolatban túlságosan is optimisták voltak – ahhoz képest, hogy egy dörzsölt politikai
profitól származtak, mindenképpen. Az egészben egyetlen jó dolog volt: az interjúkat rövidre kellett
fogni, hiszen az egyes társaságok helyi csatornáin egész óra huszonötkor mindenütt helyi híreket
mondtak. Bármekkora tragédia érte is Washingtont, a helybélieknek mindennapi dolgaik végzéséhez
tudniuk kellett, milyen az időjárás és mekkora a forgalom. Ennek a washingtoni körgyűrűn belül
talán nem volt jelentősége, de az ország többi helyi adója egyáltalán nem feledkezhetett meg róla.
Maria még annál is csinosabbnak érezte magát, amilyen valójában volt, amikor a rendező
leállította. A kamerába mosolygott.
– Hamarosan ismét visszajövünk...
Ryannek pedig volt tizenkét perce az NBC-interjúig. A kávé, amelyet a reggelihez ivott meg,
jelentkezett, neki tehát keresnie kellett egy vécét, amikor azonban felállt, a mikrofon drótja
visszarántotta.
– Arra, elnök úr – mondta Price, és balra, a folyosó vége felé, majd az Ovális Iroda irányába
mutatott. Jack túlságosan későn kapott észbe, s a helyiségbe lépve megdermedt. Lelkében az irodát
még másvalaki munkahelyének tartotta, a fürdőszoba azonban fürdőszoba volt, amely az előtérből
nyílott. Itt legalább végre egyedül lehetett, ide még a pretoriánusai sem követték, akik úgy koslattak
utána, mint egy falka skót juhász, akik egy különösen becses birkát védelmeznek. Jack nem tudta,
hogy ha odabent volt valaki, az ajtókeret tetején kigyulladt egy lámpa, és az ajtó kémlelőnyílásán át a
testőrök még az elnök mindennapi életének ezt az aspektusát is szemmel tarthatták.
Kézmosás közben Ryan a tükörbe pillantott: elkövette a hibát, amelyet ilyenkor nem szabad
elkövetni. A sminktől fiatalabbnak tűnt a valóságosnál, amit nem is nagyon bánt, bántóan hamisnak
találta viszont arcbőre festett pirosságát. Nem volt könnyű megállnia, hogy le ne törölje az egészet,
mielőtt az NBC kamerája elé ülne. Az ő riporterük egy fekete férfi volt, és amikor a Roosevelt-
terembe való visszatérése után kezet fogtak, Ryant némiképp megvigasztalta, hogy az illető sminkje
még az övénél is groteszkebb volt. Megfeledkezett arról, hogy ahhoz, hogy az ember bőrét az
elektronikus szemek normálisnak lássák, a nem elektronikus szemekben úgy kell festenie, mint
valami bohócnak.
– Mit fog ma csinálni, elnök úr? – hangzott Nathan negyedik kérdése.
– Ismét találkozom Murray FBI-igazgatóval, még egy ideig napi két megbeszélést kell tartanunk.
Lesz egy értekezletünk a nemzetbiztonsági tanács tagjaival is, aztán találkozom a kongresszus
néhány életben maradt tagjával. Délután pedig kormányülés.
– A temetéssel kapcsolatban mikor intézkednek? – olvasott fel a riporter egy újabb kérdést a
listájáról.
– Ez még túl korai – rázta a fejét Ryan. – Tudom, hogy rossz ezt hallani, de az ilyesmi időigényes.
Szándékosan nem említette, hogy délután meghallgatja majd a Fehér Ház protokollirodájának
tizenöt perces beszámolóját a tervezett intézkedésekről.
– A gép japán gép volt, ráadásul az állami légitársaságé. Van-e bármi okunk, hogy feltételezzük...
Ryan előrehajolt, úgy válaszolta:
– Nem, Nathan, nincsen. Felvettük a kapcsolatot a japán kormánnyal. Koga miniszterelnök teljes
együttműködést ígért, mi pedig szaván fogjuk. Hangsúlyozom, az ellenségeskedés Japánnal
maradéktalanul befejeződött. Ami történt, szörnyűséges hiba volt. Tokió azon dolgozik, hogy bíróság
elé állítsa mindazokat, akik a konfliktust előidézték. Még nem tudjuk pontosan, hogyan történt, most
a tegnapi esetről beszélek, és a „nem tudjuk” most szó szerint azt jelenti: nem tudjuk. És amíg meg
nem tudjuk, mindenkit óva intenék a spekulációktól. Semmi haszna, ártani viszont árthat, és bajjal jó
időre el vagyunk látva. Elsősorban a sebek begyógyítására kell gondolnunk.
 *
Nagyon köszönöm – mormolta a japán miniszterelnök. Most először látta Ryan arcát, először
hallotta a hangját. Ezt is, azt is fiatalabbnak találta, mint eredetileg gondolta, bár éppen ma reggel
kapott részletesebb információkat Ryanről. Koga is észrevette, hogy az elnök ideges és feszélyezett,
amikor azonban egy ostoba kérdésre az elvárhatónál tartalmasabb választ adott („vajon miért tűrik
ilyen jól az amerikaiak médiájuk ostobaságát?”), megváltozott hangon és arckifejezéssel tette. A
változás csekély volt, Koga azonban megszokta, hogy a legapróbb nüanszokra is felfigyeljen –
többek közt ezzel az előnnyel is jár, ha az ember Japánban nő fel, a miniszterelnök pedig ráadásul
egész felnőtt életét a politika közegében töltötte.
– Félelmetes ellenfél volt – jegyezte meg halkan a külügyminisztérium egyik tisztségviselője –, és
a múltban bátor embernek mutatkozott.
Koga az iratokra gondolt, amelyeket két órával korábban olvasott. Ryan, ellentétben a japán
kormányfővel, nem riadt vissza az erőszak alkalmazásától. A két különös amerikaitól azonban,
akiknek az életét köszönhette, mert megmentették tulajdon honfitársaitól, megtanulta, hogy az
erőszak olykor helyénvaló, ahogyan a sebészi beavatkozás is az. Ryan mások megvédelmezése
érdekében alkalmazott erőt, s bár nem szívesen élt vele, de ismételten megtette, mielőtt visszatért a
békebeli gyakorlathoz. Japánhoz való viszonya ugyancsak nem volt teljesen egyértelmű, rátermetten
és kíméletlenül küzdött, de aztán könyörületet és belátást mutatott. Bátor ember...
– ...és azt hiszem tisztességes – tette hozzá Koga, majd egy pillanatra elhallgatott. Milyen furcsa,
hogy két ember, akik sohasem találkoztak, s akiknek országai egy hete még hadban álltak, mintha
máris baráti viszonyban lenne egymással. – Ez az ember egy szamuráj – mondta.
*
Az ABC riportere egy szőke nő volt, akit Joynak hívtak. Ryan úgy érezte, a név semmiképpen
sem illik ehhez a naphoz, de aztán arra gondolt, hogy nyilván a szüleitől kapta, mint ahogy így is
volt. Ha Maria a CBS-től csinos volt, hát Joy egyenesen lélegzetelállító: talán ő volt az oka, hogy az
ABC reggeli műsorát nézték a legtöbben. Amikor üdvözlésképpen kezet nyújtott, kézfogásában
melegség és szívélyesség érződött – és még valami, amitől Jack szíve megdobbant.
– Jó reggelt, elnök úr – mondta kedvesen. A hangja jobban illett volna egy baráti vacsorára, mint
egy reggeli hírműsorba.
– Foglaljon helyet – mutatott a vele szemben lévő székre Ryan.
– Tíz perccel kilenc előtt a Fehér Ház Roosevelt-terméből üdvözöljük önöket: John Patrick Ryan
elnök társaságában – búgta a kamera felé. – Elnök úr, országunk hosszú és nehéz éjszakát tudhat
maga mögött. Mit tud mondani nekünk?
Ryan mostanra kellőképpen lehiggadt, hogy mindenféle tudatos gondolkodás nélkül
megválaszolhassa a kérdést. Hangja nyugodt és némiképpen gépies volt, egyenesen a nő szemébe
nézett, ahogyan mondták neki. Nem esett nehezére, hogy a nedvesen csillogó szempárra
koncentráljon, bár ebben a korai órában némi zavart is keltett benne. Remélte, hogy ebből nem sok
látszik majd.
– Elnök úr, az utóbbi néhány hónap során nagy megrázkódtatások értek bennünket, akárcsak az
éjjel. Ön néhány perc múlva a Nemzetbiztonsági Tanács ülésén vesz részt. Mi aggasztja a leginkább?
*
Igen, így van – gondolta Daryaei. Egyszer már találkozott Ryannel, aki akkor kihívóan és gőgösen
viselkedett, nagyjából úgy, ahogyan a kutya is bátran acsarkodik a gazdája jelenlétében – ő
legalábbis így érezte. A gazdának azonban vége volt, a kutya pedig egy szép, de kurvás nőre szegezte
a tekintetét: Daryaei szinte csodálkozott, hogy nem lóg ki a nyelve, és nem nyálzik. Talán a
kimerültség teszi... Ryan fáradt volt, ez egyértelműen látszott rajta. Akár a hazája, állapította meg az
ajatollah. Kívülről ugyan erősnek látszik... Ryan még fiatalember volt, széles vállú, egyenes tartású.
Tekintete tisztán csillogott, a hangja határozottan csengett, amikor azonban országa erejéről
faggatták, érezni lehetett, hogy fél, sőt magától a félelemtől is fél. Furcsa.
 Daryaei tudta, hogy az erő és a hatalom inkább a szellem, mint a test tulajdonságai, s hogy ez a
nemzetekre éppúgy igaz, mint az egyes emberekre. Amerika rejtély volt a számára, akárcsak az
amerikai vezetők. De mennyit is tudott róluk valójában? Amerika istentelen ország. Ezért látszott a
félelem ezen a Ryan fiún, amikor beszélt. Isten nélkül az ember, de egy ország sem látja a célt.
Egyesek szerint ugyanez állt Daryaei országára is, ő azonban úgy gondolta, hogy ha igaz volna is,
más okból lenne az.
Ahogyan mindenki más a világon, Daryaei is Ryan arcára és hangjára összpontosította figyelmét.
Nyilvánvaló volt, hogy az első kérdést közhelyekkel válaszolta meg. Bármit tudjon is Amerika erről
a dicső esetről, ezek el fogják hallgatni. Lehet, hogy nem tudnak róla túlságosan sokat, de ez érthető.
Daryaeinek ugyancsak hosszú napja volt, és alaposan kihasználta. Felhívta a külügyminisztériumot,
és írásos összefoglalót kért az amerikai területi részleg vezetőjétől az amerikai kormány
működéséről. (A területi részleg valójában egy teljes minisztériumi osztályt tett ki az épületben.)
Mint kiderült, a helyzet még felül is múlta Daryaei reményeit. Az amerikaiak képtelenek voltak új
törvényeket hozni, és nem költhettek a költségvetési pénzeket, míg kongresszusuk ismét össze nem
állt, márpedig ehhez idő kellett. Csaknem az összes minisztériumuk elveszítette első emberét. Ez a
Ryan fiú – maga Daryaei hetvenkét esztendős volt – maga volt az amerikai kormány, s ő nem örült
ennek.
Az Amerikai Egyesült Államok éveken át nyomasztotta. Micsoda hatalom. Amerika a „kisebbik
Sátán”, a Szovjetunió bukása után csökkentette katonai potenciálját, de még így is más nemzetek
számára elképzelhetetlen dolgokra volt képes. Mindez a politikai megoldások irányába mutatott, s
bár az ilyesmi nem volt gyakori, a veszélye mindig fennállt. Amerika népe gyakran sorakozott fel
bizonyos célkitűzések mögött, ahogyan ez a közelmúltban Irakkal kapcsolatban is történt, és olyan
átütő eredményeket értek el, amilyeneket az 6 hazájának egy csaknem tíz éven át tartó véres
háborúval sem sikerült kivívnia. Amerika igazából emiatt jelentett veszélyt, csakhogy most Amerika
meggyengült – le ugyan nem fejezték, de nem sok híja volt. A hatalmas test megrokkant, tehetetlenné
vált, amikor megsebezték a nyakán, s még inkább a fején... Mindössze egyetlenegy ember, gondolta
Daryaei, aki immár nem figyelt oda a televízióból hallatszó szavakra. A szavak most nem
számítottak. Ryan semmi lényegeset nem közölt, annál többet árult el viselkedése. Daryaei tekintete
az elnök nyakán állapodott meg, nem véletlenül. A tulajdonképpeni feladat, gondolta, véglegessé
tenni a fej elválasztását a testtől – márpedig a kettőt mindössze a nyak kötötte össze.
*
– Tíz perc a következőig – jelentette Arnie, miután Joy elsietett, hogy még idejében kijusson a
repülőtérre. A Fox riporterét már kisminkelték.
– Hogy csinálom? – kérdezte Jack. Ezúttal levette a mikrofon zsinórját, mielőtt felállt volna.
Muszáj volt kinyújtania a lábát.
– Egészen jól – állapította meg nyájasan Van Damm. Hivatásos politikusnak talán valami mást
mondott volna, de egy igazi politikusnak valóban kemény kérdésekre kellett volna válaszolnia. Ez
most ahhoz hasonlított, mintha egy golfjátékos nem egy első osztályú profival, hanem egy nála
gyengébbel mérkőzött volna, de ebben senki sem találhatott kivetnivalót. Ahhoz, hogy Ryan
egyáltalán helyt tudjon állni, meg kellett erősíteni az önbizalmát. Az elnöki hivatal a legjobb időkben
is súlyos teher volt. Az előző elnökök szívesen megszabadultak volna a kongresszustól, a különböző
ügynökségektől és a minisztériumoktól – Ryanre viszont keserves lecke várt: meg kellett tanulnia,
mennyire nélkülözhetetlen a kormányzati rendszer egésze.
– Egészen belejöttem, igaz? – kérdezte. Nekidőlt a falnak a Roosevelt-terem előtt, és végignézett
a folyosón.
– Meg fogja tanulni – ígérte a stábfőnök.
– Remélhetőleg – mosolyodott el Jack. Észre sem vette, hogy amit ezen a reggelen elvégzett – egy
új tevékenység –, úgyszólván feledtette vele mindazt, ami a nap folyamán még várt rá. Aztán
testőrségének egyik tagja átnyújtott neki egy papírlapot.
 Bármennyire méltánytalannak tűnt is ez a többi család tagjaival szemben, mindenkinek meg
kellett értenie, hogy az elsőbbség Durling elnök holttestét illeti. Nem kevesebb, mint négy darus
kocsit vonultattak fel az épület nyugati oldalához. Tevékenységüket védősisakos építőipari
előmunkások koordinálták, akik gyakorlott munkások csoportjaival együtt az ülésterem alapszintjén
tevékenykedtek. Többen voltak, semhogy biztonságosan dolgozhattak volna, a munkaügyi
minisztérium munkabiztonsági osztálya azonban ezúttal távollétével tüntetett. A kormányzati
felügyelő szervek közül egyedül az elnöki testőrség számított – mert bár a legfőbb hatáskört az FBI
gyakorolta, aligha akadt, aki akadályozni merte volna a komoran vizsgálódó biztonságiakat. Jelen
volt egy orvos és egy mentőcsoport is, arra az esetre, ha valaki – bár minden ez ellen szólt – túlélte
volna az esetet. Az igazán nehéz feladat a kráterbe lenyúló daruk összehangolása volt. Négy,
ugyanabból a vizesgödörből ivó zsiráfra emlékeztettek, és kezelőik olyan ügyesen bántak velük,
hogy még össze sem koccantak.
– Ide nézzenek! – mutatott az egyik építőmunkás a földre: egy halott megfeketedett keze egy
automata pisztolyt szorongatott. Alighanem Andy Walker volt az, Roger Durling első számú
biztonsági embere. Az utolsó felvételeken néhány lábnyira volt az elnöktől, rohant, hogy eltüntesse
az emelvényről, de már nem érte el: kötelességének teljesítése közben érte a halál.
Az egyik daru odabókolt, és – a köré kötött acélsodronynál fogva – felemelt egy homokkőtömböt,
amely lassan forogva felemelkedett. Láthatóvá váltak Walker testének maradványai, és egy másik
ember nadrágos lába. Körös-körül mindent a szilánkokra tört és színét vesztett tölgyfa emelvény
darabjai borítottak, valamint néhány égett papírdarab. A romos épületnek ezen a részén a tűz
valójában nem hatolt át a kövek halmán, ahhoz túlságosan gyors volt az égés.
– Megálljon! – ragadta meg az építőmunkás az ügynök karját, és nem engedte, hogy közelebb
menjen. – Most még ne vigyék el őket. Emiatt senkinek sem érdemes meghalnia. Várjanak még
néhány percet!
Megvárta, míg a daru odaengedi a másikat, integetve jelezte a kezelőnek, hogyan közelítsen, hova
eressze a kábelt, és mikor állítsa meg. A munkások körülkötötték a következő kőtömböt is, aztán az
előmunkás jelzett a darukezelőnek. A kő a levegőbe emelkedett.
– Megtaláltuk JUMPER-t – szólt bele a mikrofonjába az ügynök. Az egészségügyiek azonnal
odaindultak, mire több építőmunkás is fennhangon figyelmeztette őket: vigyázzanak! Már
húszlábnyi távolságból láthatták, hogy igyekezetük hiábavaló. A halott utolsó beszédének kéziratát
tartotta bal kezében. A lezúduló kövek valószínűleg már azelőtt végeztek vele, hogy eljutott volna
hozzá a tűz, amely leperzselte a haját. Testének nagy része szétzúzódott, de öltönye, elnöki
nyakkendőtűje és a csuklóján levő aranyóra egyértelműen bizonyították: ez Roger Durling elnök.
Mindenki abbahagyta a munkát. A daruk leálltak, a dízelmotorok üresben jártak, a kezelők a
kávéjukat itták vagy rágyújtottak. Egy csapatnyi rendőrségi fotós minden elképzelhető szögből
felvételeket készített.
Nem kapkodtak. Az ülésterem más pontjain a nemzeti gárdisták a holttesteket rakták zsákba, hogy
azután elszállítsák őket: két órája vették át ezt a feladatot a tűzoltóktól. Egy tizenöt méternyi
átmérőjű területet azonban a biztonságiak tartottak megszállva: utolsó hivatali kötelességüket
teljesítették JUMPER szolgálatában. Ezt a fedőnevet adták neki, annak emlékére, hogy annak idején
hadnagyként a 82. ejtőernyősezredben szolgált. [Jumper a. m. ‘ugró’ – fordító]. Túlságosan régóta
folyt már az egész, hogy elérzékenyüljenek, az egybegyűlt ügynökök szemébe azonban még többször
is könnyek gyűltek. Amikor az egészségügyiek távoztak és a fotósok is végeztek, négy ELNÖKI
TESTŐRSÉG feliratú széldzsekit viselő ügynök leereszkedett a kőtömbök között. Először Andy
Walkert emelték fel – aki tudata utolsó villanásával is a „biztosított személyt” mentette –, majd
gyengéden egy gumírozott testzsákba helyezték. A zsákot úgy emelték fel, hogy két társuk átvehesse
és elszállíthassa onnét. Most Durling elnök következett: a feladat nem volt könnyű. A holttest
megmerevedett, és a hidegben meg is fagyott. Egyik karja derékszögben elállt a törzsétől, és nem fért
a zsákba. Az ügynökök tanácstalanul néztek egymásra. A holttest bizonyíték volt, nem tehettek vele
semmit, ami változtatott rajta, még lényegesebb volt azonban, hogy semmiképpen sem akartak kárt
tenni a tetemben. Durling elnök tehát kinyújtott karral került a zsákba, mint Achab kapitány Melville
Moby Dickjében.
Négy ügynök vitte, a lezuhant kőtömbök között, az üléstermen át juttatták ki a mentőautóhoz,
amelyet kifejezetten erre a célra rendeltek oda. A fotósok és operatőrök megbolydultak, csattogtak a
fényképezőgépek zárai, a kamerák ráközelítettek a látványra: ezt a pillanatot mindenki meg akarta
örökíteni.
Ugyanebben a pillanatban Ryan éppen a Foxnak adott interjút, s közben az asztalán álló
monitoron nézte a jelenetet. Ettől valahogy az egészet hivatalosnak érezte. Durling csakugyan
meghalt, és mostantól csakugyan ő volt az elnök. Pont.
A helyiségben lévő kamera rögzítette a Ryan arcán végbemenő változást: megrohanták az
emlékek, eszébe jutott, ahogyan Durling kiválasztotta őt, megajándékozta bizalmával, támaszkodott
rá, segítette...
Ez az! – értette meg Jack. Korábban mindig volt valaki, akire támaszkodhatott. Persze, mások is
támaszkodtak őrá, kikérték a véleményét, válsághelyzetben hagyták, hadd menjen a maga feje után,
de mindig volt valakije, akihez folyamodhatott, aki megmondja neki, mi a teendő. Ezzel most is
próbálkozhatott, de visszajelzésként csak vélekedéseket kaphatott, dönteni senki más nem dönthetett
helyette. A döntéseket most ő hozta. Mindenfélét mondanak majd neki, a tanácsadói úgy tesznek
majd, mint az ügyvédek: az egyik így érvel, a másik úgy, hogy bebizonyítsa, amit tesz egyidejűleg
helyes és helytelen, de a döntés végső soron csakis az övé.
Ryan elnök sminkjéről megfeledkezve megdörzsölte az arcát: el is kente rajta a festéket. Nem
tudta, hogy a Fox és a többi tévék csatornái immár osztott képes üzemmódban sugároznak, mert azt,
amit a Roosevelt-teremben vettek fel, mindegyikük felhasználhatta. Feje ide-oda mozdult, mint
akinek olyasvalamit kell tudomásul vennie, ami nincs ínyére, arcára félreérthetetlenül kiült a
szomorúság. A Capitolium lépcsői mögött a daruk ismét bólogatni kezdtek.
– És most mi lesz? – kérdezte a Fox riportere. A kérdés nem szerepelt a listáján, egyszerű emberi
reakció volt egy emberi szituációra. A bevágás a Capitoliumról jócskán elvett az interjú
engedélyezett idejéből, ha pedig folytatják a beszélgetést, átcsúsztak volna a következő
műsorblokkba. A Fehér Ház ilyen kérdésekben hajthatatlan volt.
– Rengeteg munka vár ránk – felelte Ryan.
– Köszönöm, elnök úr. Kilenc óra múlt tizennégy perccel.
Jack látta, hogy a kamera tetején kialszik a lámpa. A gyártásvezető várt néhány pillanatig, aztán
intett. Az elnök levette a hajtókájáról a mikrofont és a drótját. Túl volt első sajtómaratonján. Kifelé
menet gondosan szemügyre vette a kamerákat. Valamikor régen történelemórákat, mostanában
tájékoztatókat tartott, ezekre azonban élő emberek előtt került sor. Ott láthatta a tekinteteket, és
olvashatott belőlük, a reakciók nyomán módosíthatott mondanivalóján, gyorsíthatott és lassíthatott,
ha a körülmények engedték, humorral fűszerezhette előadását, s az egyértelműség végett meg is
ismételhetett dolgokat. Közvetlen megnyilatkozásaival azonban a rendezők ezentúl munkadarabként
bánnak. Ryan elhagyta a helyiséget: mostanra az egész világon emberek értékelték, amit az amerikai
elnökből láttak. Mire ismét eljut a fürdőszobába, a kommentátorok vagy ötven, vagy annál is több
különböző országban vitatkoznak majd róla.
*
– Ez a legjobb dolog, ami Jefferson óta az országgal történt – mondta az idősebbik férfi, aki
históriában járatos embernek tartotta magát. Jefferson azzal a tételével lopta be magát a szívébe,
mely szerint a legjobban azt az országot kormányozzák, amelyet a legkevésbé kormányoznak. A
Monticellói Bölcs egyéb megnyilatkozásainak hírét sem hallotta.
– És úgy látszik, ehhez is egy japán köllött. – Megállapítását gúnyos horkantással kísérte. Egy
ilyen esemény még az ő makacs rasszizmusát is hatályon kívül tudta helyezni. Hogy mik vannak!
Az egész éjszakát ébren töltötték – helyi idő szerint most öt óra húsz perc volt –, az egymást
követő hírműsorokat nézték. Az újságírók, állapították meg, még elnyűttebbnek látszottak, mint ez a
Ryan gyerek: az időzónák létezése egy előnnyel mindenképpen jár. Éjféltájban abbahagyták a
sörözést, és két órával később, amikor mindkettőjükön kezdett úrrá lenni az álmosság, átváltottak
kávéra. Ilyen egyszerűen nincsen! – mondogatták. Csatornáról csatornára váltogattak – a műholdak
adásait egy nagy kültéri parabolaantenna fogta – és amit láttak, az leginkább valamiféle maratoni
jótékonysági műsorra emlékeztetett, csak most éppen nem a rokkant gyerekeknek, az AIDS
áldozatainak vagy a niggerek iskoláinak gyűjtöttek. Ez most színtiszta mulatság volt. Alighanem az
összes washingtoni szarházi ropogósra sült. Vagy majdnem mind.
– Rostonbürokrata! – mondta Peter Holbrook, 11.30 óta éppen hetedszer: először akkor foglalta
össze imigyen a történteket. A mozgalomban mindig is ő volt a kreatív.
– Ó, a franc egye meg, Pete – nyögte Ernest Brown, mert az ölébe öntött egy keveset a kávéjából.
Még elég jól érezte magát, semhogy azonnal talpra ugorjon, pedig az alsónadrágjában uralkodó
viszonyok határozottan kellemetlenre fordultak.
– Hosszú éjszaka volt – állapította meg derűsen Holbrook. Több okból is nézték Durling elnök
beszédét. Egyrészt, ahogyan ez már fontos eseményekkor lenni szokott, az adók jó része törölte az
eredetileg meghirdetett programokat. Igaz, műholdvevőjük összesen száztizenhét égi csatornát
fogott, mindenképpen találtak volna tehát olyan állomást, ahol nem traktálják őket az általuk – és
barátaik által – megvetett kormány dolgaival; nem kellett volna lemondaniuk a tévézésről. Másrészt
viszont – és ez volt a mélyebb ok – igenis ki akarták élni kormányellenes érzelmeiket. Mindketten
naponta legalább két órán át nézték a kormányzati kábeltévét, hogy ébren tartsák magukban a
gyűlöletet, és egy-egy elnöki beszéd során percenkénti gyakorisággal sütötték el szakállas élceiket.
– Szóval, ki is tulajdonképpen ez a pofa, ez a Ryan? – kérdezte ásítva Brown.
– Úgy nézem, esse jobb a többinél. Bürokrata, és bürokreténségeket beszél.
– Aha – helyeselt Brown. – És a kutya se akarta, Pete. Holbrook a barátja felé fordult.
– Nem semmi, he?
E kijelentést követően felemelkedett, és a könyvespolchoz ballagott, amely kunyhója déli falához
támaszkodott. Volt egy elnyűtt Alkotmánya, amikor csak tudta, ezt olvasta, hogy még jobban
megértse a simlisek szándékait.
– Hát tudod, Pete, ilyen helyzetekről nincs ebbe’ semmi.
– Tényleg? – Holbrook bólintott.
– Tényleg.
Mindketten úgy érezték, hogy ennek feltétlenül utána kell gondolniuk.
*
– Megölték? – kérdezte Ryan, aki még mindig a sminket törölgette az arcáról. Ugyanazt a fajta
nedves kendőt használta, amivel a csecsemők fenekét tisztogatják. Ettől legalább a végén úgy érezte,
hogy tiszta az arca.
– Az ideiglenes tényállás, a holttest helyszíni vizsgálata és a fekete doboz hangfelvételeinek első
elemzése alapján – jelentette Murray a jelentéseket lapozgatva, amelyeket húsz perccel azelőtt
faxoltak át neki.
Ryan hátradőlt a székében. Ahogyan minden más az Ovális Irodában, ez is új volt a számára. A
mögötte álló iratszekrényről Durling összes magánjellegű és családi fotóját eltüntették. Az
íróasztalon talált iratokat az elnöki titkárság tagjai vitték el, most vizsgálták őket. Ami maradt, vagy
ami most került ide, a Fehér Ház raktáraiból származott. A szék legalább jó volt, nem sajnálták ki
belőle az anyagot, hogy jól megtámassza gazdája hátát. Hamarosan ezt is lecserélik, az újat egy
gyáros szabatja majd az ő hátához, ingyen, és – figyelemre méltó módon – minden csinnadratta
nélkül. Előbb vagy utóbb a saját helyén kell dolgoznia, határozta el néhány perce. A titkárnők itt
ülnek, és nem lenne helyénvaló ide-oda rángatni őket az épületen belül, lépcsőkön fel, lépcsőkön le.
Az itt alvás megint más kérdés – egyelőre. Ezen is változtatni kell. Tehát, gondolta, miközben az
asztal felett Murrayra meredt, gyilkosság.
– Lelőtték?
Dan a fejét rázta. – Késsel szíven szúrták. Egyetlen döféssel. Emberünk szerint a gyilkos egy
vékony pengét használt, amilyen egy steakkésé. A felvételekből úgy tűnik, a felszállás előtt történt.
Alighanem elég pontosan meg tudjuk állapítani, mikor. A szalagokon a hajtóművek beindítása előtti
pillanatoktól a becsapódás időpontjáig kizárólag a pilóta hangja hallatszik. Satónak hívták, nagy
tapasztalatú gépparancsnok volt. A japán rendőrségtől rengeteg információt kaptunk. Nagyon úgy
tűnik, hogy a háború idején elvesztette a fivérét és a fiát. A testvére egy romboló parancsnoka volt,
amely a teljes legénységgel együtt elsüllyedt, a fia vadászpilótaként, bevetésről visszatérőben,
leszállás közben szenvedett balesetet, méghozzá ugyanazon vagy majdnem ugyanazon a napon.
Szóval személyes ügy. Megvolt az indíték, adódott az alkalom... Jack – mondta Murray, mert rajtuk
kívül csak Andrea Price volt a helyiségben. A nőnek nem nagyon tetszett ez a bizalmas hang, nem
tudta, hogy a két férfit milyen régi barátság köti össze.
– Gyorsan utánajártak – állapította meg a különleges ügynök.
– Még ellenőrizni kell – felelte Murray. – Megcsináltatjuk a DNS-tesztet is, a biztonság kedvéért.
A hangfelvételekről elég jó hanglenyomat-elemzést tudunk készíteni, legalábbis az ügynökünk ezt
mondta. A kanadaiak rögzítették a radarészleléseiket, amikor a gép elhagyta a légterüket, vagyis az
időrend megállapítása nem lesz nehéz. Végig dokumentálni tudjuk a gép útját Guamról Japánba,
aztán Vancouverbe, egészen a Capitoliumig. Ahogy mondani szokás, már csak az ordibálás van hátra.
Merthogy jócskán lesz ordibálás, az biztos, elnök úr. (Andrea Price-nak így már jobban tetszett.)
Legalább két hónapig eltart majd, mire minden szálat és információmorzsát ellenőrzünk.
Előfordulhat, hogy tévedünk, de a tények figyelembevételével úgy gondolom, és ezzel a helyszínen
lévő vezető nyomozók is egyetértenek, hogy az ügy a legjobb úton van afelé, hogy lezárjuk.
– Miben tévedhetnek? – kérdezte Ryan.
– Tulajdonképpen nagyon kevés dologban, de vannak bizonyos gyakorlati megfontolások. Lehet,
hogy ez a dolog más lett volna, mint egy magányos fanatikus tette... nem, ez nem lehetséges, igaz?
Egy nagyon dühös emberé. Mindenesetre ahhoz, hogy feltételezzük, valóban összeesküvés történt,
abból kell kiindulnunk, hogy a dolgot alaposan megtervezték, ezt azonban nemigen támasztja alá
semmi. Honnan tudták volna, hogy a háborút a japánok el fogják veszíteni, honnan tudtak volna a
teljes ülésről, ha pedig háborús akciónak szánták volna, akkor, ahogyan a közlekedésbiztonságiak is
mondták, egyszerűbb lett volna berakni a gépbe tíz tonna robbanóanyagot.
– Vagy egy nukleáris robbanószerkezetet.
– Vagy azt – bólintott Murray. – Erről jut eszembe, a tokiói légügyi attasénk ma meglátogatja azt a
helyet, ahol az atomfegyverek készültek. Eltartott néhány napig, amíg a japánok rájöttek, hol
keressék őket. Most rögtön odaküldünk egy szakértőt... – Murray belelapozott a jegyzeteibe: – Dr.
Woodrow Lowellt... ó, hiszen őt ismerem is. Ő a főnök a Lawrence Livermore-ban. Koga
miniszterelnök közölte a nagykövetünkkel, hogy azonnal át akarja adni nekünk azokat az átkozott
vackokat, hogy tüntessük el őket a francba az országából.
Ryan székestül megfordult. A háta mögötti ablak a Washington-emlékműre nézett. Az obeliszket
zászlórudak vették körül, a zászlókat valamennyin félárbocra eresztették. Látta azonban azokat is,
akik sorban álltak, hogy felliftezhessenek az oszlop tetejére. Turisták, akik a látványosságok kedvéért
jöttek Washingtonba. Nos, ha úgy vesszük, megtalálták a számításukat... Mint megállapította, az
Ovális Iroda ablakai hihetetlenül vastag üvegből készültek, arra az esetre, ha valamelyik turista netán
mesterlövészpuskát dugdosna a kabátja alatt...
– Mennyit hozzunk nyilvánosságra ebből? – kérdezte Ryan elnök.
– Szerintem elég volna egy-két információ – felelte Murray.
– Biztos ebben? – kérdezte Price.
– Ez nem egy büntetőeljárás, hogy bármit is bizonyítanunk kellene. A vádlott jelen esetben halott.
Le kell nyomoznunk, maradtak-e esetleges összeesküvőtársai, és ma semmi olyat nem szabad
közzétennünk, ami ezt hátráltatná. Nem pártolom különösebben a bizonyítékok közzétételét, de az
emberek meg akarnak tudni valamit, és egy ilyen esetben közölni is kell velük valamit.
Egyébként pedig, gondolta Price, öregbíti az FBI hírét is, ugyebár!
Ez a ki nem mondott gondolat azt jelezte, hogy legalább egy állami szervezet – az elnöki testőrség
– már kezd visszatérni a rendes kerékvágásba.
 Hangosan viszont ezt kérdezte:
– Ki foglalkozik az üggyel az igazságügyben?
– Pat Martin.
– Nocsak! Ki választotta őt? – kérdezte Price. Ryan visszafordult, érdekelte a diskurzus. Murray
kis híján elvörösödött.
– Én, ki más? Az elnök utasított, hogy válasszam ki a legjobb hivatásos nyomozót, ez pedig Pat.
Kilenc hónappal ezelőtt nevezték ki a bűnügyi osztály élére. Előtte a hírszerzésnél volt. Szolgált az
FBI-nál is. Kitűnő jogász, majdnem harminc éve csinálja. Bill Shaw bírót akart csinálni belőle, éppen
a múlt héten tárgyalt róla az igazságügy-miniszterrel.
– Biztos benne, hogy elég jó szakember? – kérdezte Jack. Price úgy döntött, ő válaszol.
– Vele is dolgoztunk. Igazi profi, és Dannek igaza van, született bíró, kemény, mint az ördög,
ugyanakkor rendkívül korrekt is. Ő járt el egy régi kollégám ügyében, akire rá akartak verni egy
pénzhamisítási ügyet New Orleansban.
– Hát akkor most döntsük el, mit adunk ki – mondta Ryan, miközben az órájára nézett. Pontosan
tizenkét órája volt elnök.
*
Pierre Alexandre, az Egyesült Államok hadseregének nyugalmazott ezredese még mindig
katonának látszott, magas volt, karcsú és erős – a dékánnak ez is tetszett. Dave James első látásra
rokonszenvesnek találta vendégét, s ezt még inkább megalapozta, amit a szakmai életrajzában
olvasott, s különösen az, amit telefonon megtudott róla. Alexandre ezredes – akit nagy számú barátja
„Alex”-nek szólított – a fertőző betegségek szakértője volt. Húsz termékeny évet töltött kormánya
szolgálatában, először a hadsereg washingtoni Walter Reed kórházában dolgozott, azután a
marylandi Fort Detrickben. Jó néhány alkalommal gyakorolta hivatását tábori körülmények között is.
Mint dr. James megállapíthatta, a West Point-i katonai akadémián és a chicagói orvosegyetemen
végzett. Nem rossz, gondolta a dékán, miközben ismét átfutotta az ezredes szakvizsgáinak és egyéb
szakmai képesítéseinek listáját. Alexandre publikációinak jegyzéke nyolc egyes sorközzel gépelt
oldalt tett ki. Felterjesztették néhány rangos díjra is, eddig azonban nem volt szerencséje. Nos,
gondolta dr. James, ezen a Johns Hopkins talán majd változtat. Sötét szeme ebben a pillanatban kissé
mélázónak tűnt. Alexandre, bár egyáltalán nem volt rátarti ember, tudta magáról, hogy nem akárki, és
ami a lényeg, azt is tudta, hogy ezt James dékán is tudja.
– Ismerem Gus Lorenzet – mondta mosolyogva James. Együtt voltunk rezidens orvosok a Peter
Brent Brigham Kórházban. (Az intézményt a Harvard azóta női klinikává alakította.)
– Pompás fickó – jelentette ki Alexandre a maga elnyújtott, franciás kiejtésével.
Általános nézet szerint Gus a Nobel-díj várományosa volt azért, amit a Lassa- és a Q-lázzal
kapcsolatban kiderített.
– És remek orvos! – tette hozzá az ezredes.
– Hát akkor miért nem akar vele dolgozni Atlantában? Gus azt mondja, nagy szüksége volna
magára.
– Dékán úr...
– Dave – mondta a dékán.
– Akkor viszont engem is szólítson Alexnek – felelte az ezredes. A dékán, gondolta, olyasféle,
mint egy háromcsillagos tábornok. Vagy négycsillagos. A Johns Hopkins Egyetem igencsak rangos
intézménynek számított. – ...Dave, én csaknem egész életemben egy laborban dolgoztam, de most
újra betegeket akarok gyógyítani. A Járványügyi Központban megint csak labormunkát végeznék.
Bármennyire kedvelem is Gust, 1987-ben nagyon sokat dolgoztunk együtt Brazíliában, és remekül
kijöttünk egymással, belefáradtam, hogy állandóan csak metszeteket és printeket nézegessek.
Ugyanezért utasította vissza a Pfizer Pharmaceuticals hihetetlenül gáláns ajánlatát: a cég meg
akarta nyerni egyik új laboratóriuma vezetőjéül. A fertőző betegségek mostanában kezdtek az
orvostudományi kutatások középpontjába kerülni, és mindketten remélték, hogy még nem túlságosan
későn. Vajon mi a ménkűért nem lett tábornok ez az ezredes? – tűnődött James. Talán politikai
okokból. A hadsereg éppúgy küszködik ezzel a problémával, mint a Johns Hopkins. Csakhogy ők
többet veszíthetnek...
– Az este beszéltem magáról Gusszal.
– Csakugyan? – kérdezte Alexandre, de korántsem lepte meg a dolog. Az orvos-szakmának ezen a
szintjén mindenki ismer mindenkit.
– Azt mondta, azonnal vegyem fel...
– Szép tőle... – nevette el magát Alexandre.
– .. .még mielőtt Harry Turtle odacsábítja a Yale laboratóriumába.
– Ismeri Harryt? – Hát igen, ebben a brancsban mindenki tudja mindenki másról, mit csinál, tette
hozzá gondolatban.
– Évfolyamtársak voltunk itt, a Johns Hopkinson – felelte a dékán. – Mind a ketten randevúztunk
Wendyvel. Ő győzött. Tudja, Alex, nemigen van mit kérdeznem magától.
– Remélem, ez jó nekem.
– Jó. Kezdetben Ralph Forster mellett dolgozna, professzori rangban. Jócskán kell majd
labormunkát végeznie, de egy jó csapattal. Ralph az utóbbi tíz év során jó kis társaságot hozott össze.
Nemsokára azonban sorra kapjuk majd a klinikai meghívásokat, és Ralph már kissé mintha öreg
volna, hogy sokat utazzék, azaz számíthat rá, hogy járnia kell majd a világot. Úgy hat hónap múlva
aztán megkapja majd a klinikai ügyek irányítását is... Mit szól?
A nyugalmazott ezredes elgondolkodva bólintott:
– Ez jól is lenne így, pár dolgot úgyis meg kell tanulnom újra... A fene egye meg, mikor ér véget
egyáltalán a tanulás?
– Amikor az ember adminisztratív beosztásba kerül. Ha nem vigyáz.
– Akkor megérti, miért akasztottam szögre a mundért. Ki akartak nevezni kórházparancsnokká,
tudja, már csak a könyökvédő hiányzott volna. De hát a fene egye meg, én a labormunkához értek!
Nagyon értek hozzá! Csakhogy annak idején arra szerződtem, hogy embereket kezeljek, és hát
persze arra is, hogy tanítsak, de én betegeket akarok látni, hogy aztán egészségesen küldjem haza
őket. Egyszer régen Chicagóban valakitől úgy tanultam, hogy ez a dolog lényege.
Ha ezt azért mondta, hogy jobban adja el magát, hát Sir Lawrence Olivier-től tanulta a
színészmesterséget, gondolta James dékán. A Yale körülbelül ugyanezt tudná nyújtani Alexandre-
nak, csakhogy ha a Johns Hopkinst választja, Fort Detrick közelében maradhat. Atlanta repülőn
mindössze másfél órányira van ide, a Chesapeake-öböl sincsen messze, és az ezredes állítólag szeret
horgászni. A louisianai mocsárvidéken nőtt fel. A Yale végső soron ezért nem fogja megszerezni. Az
ő Tuttle professzoruk is van olyan jó, mint Ralph Forster, talán még jobb is, Ralph viszont körülbelül
öt év múlva nyugdíjba megy, és itt Alexandre lenne a sztár. James dékán mindenekelőtt leendő
sztárok toborzásával foglalkozott. Egy más világban talán egy sikeres baseballcsapat menedzsere
volna.
Most, hogy a dolog el volt intézve, becsukta az asztalán lévő iratgyűjtőt.
– Doktor úr, üdvözlöm a Johns Hopkins egyetem orvoskarán.
– Köszönöm, uram.
4. Tanulás, menet közben
A hátralévő része zavarosra sikeredett. Ryan már az események közben tudta, hogy utóbb csak
apró, töredékes részletekre fog emlékezni. Először a bostoni egyetem diákjaként volt dolga
számítógépekkel. A személyi számítógépek korszaka előtt a lehető legostobább terminálokon –
telexbillentyűzeteken – kommunikált a ki tudja hol elhelyezett központi egységgel, akárcsak a többi
bostoni egyetemi hallgató, illetve a helyi iskolák tanulói. Ezt „időosztásos felhasználásinak nevezték:
a kifejezés egy olyan korszakban született, amikor egy-egy számítógép körülbelül egymillió dollárba
került, és a teljesítmény nagyjából a fele volt egy mai átlagos karóráénak. Jack megtanulta, hogy a
kifejezés a mai napig alkalmazható az amerikai elnök tevékenységére: a legnagyobb fényűzésnek
számított, ha egy gondolatát elejétől végéig átgondolhatta, és egyebet sem tett, mint különböző
szellemi ösvényeken baktatott egyik értekezletről a másikra. Úgy valahogy, mintha egyszerre több
szappanopera egymást követő epizódjait próbálná meg figyelemmel kísérni, anélkül azonban, hogy
keverné őket – miközben tudja, hogy a lehetetlenre vállalkozik.
A dolog Murray és Price távozása után fordult igazán komolyra.
Ryan bemutatkozása egy nemzetbiztonsági tájékoztatóval kezdődött, amelyet egy a fehér házi
stábhoz vezényelt hírszerzőtiszt, a Nemzeti Hírszerző Hatóság embere tartott. Itt huszonhat perc alatt
megtudta, amit már amúgy is tudott, hiszen az előző napon még nemzetbiztonsági tanácsadó volt.
Ennek ellenére végig kellett ülnie a tájékoztatót, ha másért nem, hát azért, hogy benyomásokat
szerezzen erről az emberről, aki ezentúl – a tájékoztató team tagjaként – információkkal látja majd
el. A csapat tagjai mind különböztek egymástól, mindegyiküknek megvolt a maga egyéni látásmódja,
és Ryannek meg kellett hallania a szavaikban rejlő nüanszokat.
– Szóval, semmi különös nem várható? – kérdezte.
– A Nemzetbizonsági Tanácsban mi úgy gondoljuk, hogy semmi. Ön természetesen ugyanúgy
ismeri a lehetséges válsággócokat, mint én, és azt is tudja, hogy napról napra változnak.
A hírszerző azzal a könnyedséggel gyakorolta a semmit mondás művészetét, amely csak hosszú
évek gyakorlatával szerezhető meg. Ryan arckifejezése nem változott meg, hiszen nem először
hallott ilyesmit. Egy igazi hírszerzőtiszt nem fél a haláltól, nem fél attól, hogy a feleségét rajtakapja a
legjobb barátjával – nem fél az élet egyetlen normális fordulatától sem. Az a hírszerzőtiszt azonban,
aki a Nemzetbiztonsági Tanács nevében nyilvánít véleményt, igenis fél, hogy kiderül: tévedett,
amikor hivatalos minőségében ezt vagy azt mondta. Ezt azonban nem nehéz elkerülni, az embernek
mindössze arra kell ügyelnie, hogy soha semmilyen ügyben ne foglaljon határozottan állást. Ez a
betegség korántsem csak a választott tisztségviselők között szedte áldozatait. Egyedül az elnöknek
kellett állást foglalnia, és óriási szerencséjére ilyen rátermett szakértők, látták el a szükséges
információkkal...
– Mondhatok önnek valamit? – kérdezte Ryan néhány másodpercnyi töprengés után.
– Mit, uram? – kérdezte elővigyázatosan a Nemzeti Hírszerző Hatóság embere.
– Én nemcsak azt akarom hallani, hogy mit tud, arra is kíváncsi vagyok, hogy ön és az emberei
mit gondolnak. Az ön felelőssége, hogy mit tud, nekem viszont az a kötelességem, hogy a véleménye
alapján cselekedjem. Én is dolgoztam ott, és nem hallgattam el, amit gondoltam, ért engem?
– Természetesen, elnök úr – felelte a hírszerző, és elmosolyodott, de csak azért, hogy leplezze, a
kilátások rettenettel töltik el. – Közlöm az embereimmel is.
– Köszönöm – bocsátotta el a tisztet Ryan, de akkor és ott megértette: szüksége van egy
nemzetbiztonsági tanácsadóra, akiben megbízhat. De vajon honnét kerítsen ilyet?
Az ajtó mintegy varázsütésre feltárult, hogy a hírszerző távozhassák, ami egy testőr műve volt: az
illető egy kémlelőnyíláson keresztül a megbeszélés nagy részét figyelemmel kísérte.
Ezután a védelmi minisztérium emberei tájékoztatták az elnököt. Vezetőjük egy kétcsillagos
tábornok volt, aki egy műanyag kártyát nyújtott át neki.
– Elnök úr, ezt feltétlenül tegye a levéltárcájába!
Jack bólintott, és már azelőtt tudta, mit vesz át, hogy ujjai megérintették volna a narancsszínű
plasztikot. Olyan volt, mint egy hitelkártya, de egy sor számcsoport látszott rajta...
– Melyik az? – kérdezte.
– Ön választja ki, uram.
Ryan megtette: kétszer is elolvasta a harmadik számcsoportot. A tábornokot elkísérte két hivatásos
tiszt, egy ezredes és egy őrnagy is. Mindketten feljegyezték, melyik számcsoportot választotta az
elnök, majd kétszer is visszaolvasták neki. Ryan elnök ettől a pillanattól fogva parancsot adhatott a
hadászati nukleáris fegyverek bevetésére.
– Erre mi szükség? – kérdezte. – Tavaly leszereltük az utolsó ballisztikus rakétákat is.
– Elnök úr, vannak még cirkálórakétáink, W-80-as robbanófejjel felszerelve, plusz B-61-es
gravitációs bombáink a bombázóflottánál.
Jóvá kellene hagynia, hogy a hierarchiában ki mit tehet meg, méghozzá minél előbb, arra az
esetre, ha...
 – ...ha idő előtt cselekvésképtelenné találnék válni – fejezte be Ryan a mondatot.
Most aztán tényleg fontos ember vagy, Jack, mondta neki egy gonosz kis belső hang. Ha akarod,
nukleáris támadást indíthatsz.
– Gyűlölöm azokat az istenverte vacakokat – jelentette ki.
– Nem feltételezzük, hogy kedveli őket, uram – mondta barátságosan a tábornok. – Most, hogy
tudja, a tengerészgyalogság VMH-1-es helikopterszázada mindenkor készen áll, hogy elvigye innét
egy éppen biztonságosnak tekinthető helyre, és...
Ryan hallgatta a tábornokot, s arra gondolt, nem kellene-e megtennie, amit Jimmy Carter ezen a
ponton tett. Ő tudniillik így szólt: „Rendben van, lássuk hát! Közölje velük, hogy AZONNAL
vigyenek el innen.” Ez az elnöki parancs akkor hatalmas zűrzavart okozott a
tengerészgyalogosoknál. Ő, Ryan azonban nem teheti meg ugyanezt... Nyomban megállapítanák
róla, hogy paranoid őrült, aki valójában nem arra kíváncsi, hogy valóban működik-e a rendszer,
amelyről azt mondták neki, hogy működik... Egyébként is, a VMH-1 ma bizonyosan fel tudna
szállni...
A tájékoztató csapat negyedik tagja a hadsereg egy civil ruhás tiszthelyettese volt. Ő hozta „a
futball” néven emlegetett, meglehetősen hétköznapi külsejű táskát, amelyben egy iratfűző, abban
pedig egy támadási terv volt – sőt egy egész tervsorozat...
– Hadd lássam – mutatott rá Ryan. A tiszthelyettes kis tétovázás után kinyitotta a táskát, és
átnyújtotta a tengerészkék dossziét, amelyet Ryan nyomban fel is ütött.
– Uram, nem változtattuk meg, amióta...
Jack látta, hogy az első anyag a NAGY TÁMADÁS OPCIÓ címet viseli, és ez nem egyéb volt,
mint Japán térképe, amelyen jó néhány várost különböző színű pöttyökkel jelöltek meg. A lap alján
lévő jelmagyarázatból kiderült, hogy a pontok az adott helyen alkalmazandó nukleáris robbanóerőt
jelölik, megatonnákban. A következő oldal talán a halottak várható számát is feltünteti... Ryan
kinyitotta az iratfűző gyűrűit, és kivette belőle az egész „Nagy Támadás Opció” csomagot.
– Égessék el – rendelkezett. – Azonnal semmisítsék meg.
Ez persze nem jelentett egyebet, mint hogy az anyagot ad acta teszik a Pentagon hadászati
tervezőrészlegénél, és Omahában is. Az effajta dolgok örök életűek.
– Uram, még nem erősítették meg, hogy a japánok megsemmisítették az összes
indítóállványukat... ahogyan azt sem, hogy hatástalanították a fegyvereiket. Tudja...
– Tábornok, ez parancs – mondta nyugodtan Ryan. – Mint tudja, adhatok ilyen értelmű parancsot.
A tábornok kihúzta magát.
– Igenis, elnök úr! – felelte vigyázzállásban.
Ryan tovább lapozgatott az iratgyűjtőben. Korábbi beosztása ellenére a dokumentumok a
reveláció erejével hatottak rá. Világéletében igyekezett minél kevesebbet megtudni ezekről az
istenverte holmikról, nem kívánta, hogy valaha is bevessék őket. Egy denveri terrortámadás, illetve
az akciónak az egész világon érzékelhető következményei nyomán különböző földrészeken regnáló,
és különböző politikai meggyőződésű államférfiak együtt kezdtek gondolkodni a kezükben lévő
fegyverzetről. Ryannek a most véget ért japán háború idején tudomására jutott, hogy szakértők egy
csoportja kikotyogta egy megtorló jellegű nukleáris csapás tervét, de mindent megtett, hogy ne
kerüljön sor a végrehajtására. Mint új elnök, roppant büszke volt arra, hogy fontolóra sem vette a
terv jóváhagyását, amelynek rövidített változatát még a bal kezében tartotta. A címe HOSSZÚ
PUSKA volt. Vajon miért adnak ilyen férfias és lelkesítő neveket az ilyesminek... ? Mintha
legalábbis okot adnának bármiféle büszkeségre.
– És ez itt? VILLANYKAPCSOLÓ... ‘;
– Elnök úr – felelte a tábornok –, ez egy elektromágneses impulzustámadás terve. Ha nagyon
nagy magasságban robbantunk fel egy bizonyos szerkezetet, semmi, de tényleg semmi, még a levegő
sem nyeli el a detonáció energiáját, amely így nem alakul át mechanikai energiává, azaz nem jön
létre lökéshullám. Ennek következtében a keletkező energia saját eredeti, elektromágneses
formájában terjed tovább. Az energiaimpulzus elpusztítja a távvezetékeket és a telefonvonalakat. A
Szovjetunióval kapcsolatos stratégiai tervben egy csomó ilyen fegyver bevetését irányoztuk elő, nagy
magasságban robbantottuk volna fel őket. Az oroszok telefonhálózata olyan primitív volt, hogy
könnyűszerrel elpusztíthattuk volna. Olcsó, célzott rombolás, a földön igazából senkinek sem esik
baja.
– Értem – mondta Ryan, becsukta az iratfűzőt, és visszaadta a tiszthelyettesnek, aki azonnal ismét
a táskába zárta a megfogyatkozott paksamétát. – Jól gondolom, hogy pillanatnyilag semmi olyan
nem történik, ami szükségessé tenne bármiféle nukleáris csapást?
– Igen, elnök úr.
– Akkor viszont mi indokolja, hogy ez az ember állandóan az irodám előtt üljön?
– Ön sem számolhat az összes eshetőséggel, nemde, uram? – kérdezett vissza a tábornok.
Alighanem erőlködnie kellett, hogy el ne nevesse magát, villant Ryan eszébe, miután felocsúdott
meglepetéséből.
– Valószínűleg nem – felelte az elképedt elnök.
A Fehér Ház protokollirodáját egy Judy Simmons nevű hölgy vezette, akit négy hónapja helyeztek
ide a külügyminisztériumból. Alagsori irodájában éjfél óta nagy volt a jövés-menés, akkor érkezett
meg otthonából, a virginiai Burke-ből. Hálátlan feladat várta: az amerikai történelem legnagyobb
temetését kellett megrendeznie: még ebédidő sem volt, de legalább százan kibiceltek neki a Fehér
Ház stábjából.
A halottak listáját még össze kellett állítani, de az ülésteremben készült videofelvételek gondos
elemzésével mostanra nagyjából kiderült, ki volt jelen, és összegyűjtötték különböző adataikat is – ki
volt házas, ki nem, milyen felekezethez tartoztak, és a többi – ezek alapján már elkészülhettek az
egyelőre ideiglenes, de mindenesetre nélkülözhetetlen tervek. Akárhogyan is, a komor ceremóniát
Jacknek kellett vezetnie, ezért folyamatos tájékoztatást kellett kapnia a tervezés minden egyes
fázisáról. Több ezer ember temetése... – töprengett Ryan – többségüket nem is ismertem. A legtöbbet
még meg sem találták, feleségek, férjek, gyerekek várják, hogy előkerüljenek.
„Nemzeti Katedrális” – olvasta a következő oldalon. Mostanra nagyjából feltérképezték, milyen
vallásúak az elhunytak, amiből adódott, milyen felekezetek papjai végezzék az ökumenikus
gyászszertartást.
– Az effajta szertartásokat itt szokták megrendezni, elnök úr – erősítette meg egy igencsak
hajszoltnak tűnő tisztviselőnő. – Az összes holttest nem fog elférni itt, de lesz hely az elnök és Mrs.
Durling, plusz néhány, a kongresszus egészét reprezentáló kiválasztott halott számára. (A hölgy azt
nem említette, hogy a fehér házi stáb egyik tagja szabadtéri gyászszertartást javasolt, amelyet a
Robert Francis Kennedy Stadionban celebráltak volna, hogy az összes koporsó elférjen.) Tizenegy
külföldi kormánnyal konzultáltunk a jelen volt diplomatákról. Készítettünk egy ideiglenes listát a
külföldi kormányképviselőkről, akik ideutaznak majd a ceremóniára.
A nő ezt a lajstromot is átnyújtotta. Ryan gyorsan átfutotta. A tervek szerint a gyászszertartás után
„informális keretek közt” jó néhány államfővel kellett találkoznia, „informális” megbeszélések
céljából. Minden egyes találkozóhoz szüksége volt egy írásos tájékoztatóra, fel kellett készülnie
bármiféle kérdésre vagy kívánságra, hiszen a vendégek elsősorban őrá magára lesznek kíváncsiak.
Jack tudta, hogy megy az ilyesmi. Valószínű, hogy világszerte elnökök, miniszterelnökök és
szórványosan még létező diktátorok böngészik saját hasonló tájékoztató dokumentumaikat, hogy
kiókumlálják, ki ez a Patrick Ryan, és mit várhatnak tőle. Vajon jobb válaszaik vannak, mint neki
magának? – tűnődött. Aligha. Elvégre az ő hírszerzőik sem lehetnek különbek az övénél. Így aztán
csapatostul jönnek majd kormánygépeiken: egyrészt, hogy kimutassák tiszteletüket Durling elnök és
az amerikai kormány iránt, másrészt, hogy jól megnézzék maguknak Amerika új első emberét,
harmadrészt, hogy eleget tegyenek bizonyos otthoni politikai igényeknek, negyedrészt pedig, mert itt
is elvárják tőlük. Ily módon ez az esemény, bármily szörnyű volt is jó néhány ezer ember számára, a
politika világában mindössze újabb mechanikus gyakorlatot jelentett. Jack ordítani tudott volna
dühében – de csakugyan, mi egyebet tehettek volna? A halottak halottak voltak, a gyászával nem
támaszthatta fel őket, Amerika és más országok élete azonban nem állt meg.
 – Legyen szíves, nézesse ezt át Scott Adlerrel is.
Valakinek meg kellett határoznia, mennyi időt töltsön egy-egy hivatalos vendéggel, márpedig
Ryan nem értett az ilyesmihez.
– Igen, elnök úr.
– Miféle beszédeket kell majd mondanom? – kérdezte Jack.
– Az embereink már írják őket. Holnap délután megkapja majd az ideiglenes fogalmazványokat –
felelte Mrs. Simmons.
Ryan elnök bólintott, és a papírlapot a kimenő dokumentumok halmára helyezte. Miután a
protokollfőnök távozott, egy titkárnő – Jack nem tudta a nevét – behozott egy kazal táviratot,
amelyeket még a tengerészgyalogos-laktanyába kézbesítettek, továbbá egy újabb papírlapot, amelyen
aznapi teendői sorjáztak. Anélkül állították össze, hogy a véleményét vagy a segítségét kérték volna.
Ezt készült felhánytorgatni, amikor a titkárnő így szólt:
– Több mint tízezer e-mailt és táviratot kaptunk... hm, az állampolgároktól.
– És mi van bennük?
– Többnyire az, hogy imádkozni fognak önért.
– Ó... – sóhajtotta Ryan. Ez valahogy meglepte. Szégyenfélét érzett. Vajon meghallgattatnak-e
imáik?
Olvasta tovább a hivatalos üzeneteket. Az első nap folytatódott.
Miközben új elnöke próbált megbirkózni új feladataival, az ország lényegében leállt. A bankok, a
tőzsdék és az iskolák nem működtek, részben a termelés is szünetelt. A tévéállomások egyre-másra
washingtoni irodáikba helyezték át hírszerkesztőségeiket, amelyek ezután itt egymással is
együttműködtek. A Domb körül kamerák nőttek ki a földből, a forgatócsoportok folyamatosan
tudósítottak a kutatás állásáról, a riporterek pedig egyfolytában beszéltek – kivéve, ha egy-egy
áthaladó repülőgép elnyomta a hangjukat. Aznap délelőtt tizenegy óra tájban az egyik daru felemelte,
és egy nagy, lapos trélerre helyezte a japán gép farkát, amelyet aztán az Andrews légi támaszpontra
szállítottak. Itt alakították ki a jobb híján „katasztrófavizsgálat”-nak nevezett procedúra helyszínét.
Az utcákon gördülő trélert kamerák sokasága kísérte. Nem sokkal később ehhez nagyon hasonló
módszerrel a két hajtóművet is elszállították.
A csendet különböző „szakértők” igyekeztek kitölteni, különböző spekulációkat tettek közzé azzal
kapcsolatban, hogy mi és hogyan történt. Ez a helyzet mindenki számára nehéz volt, hiszen egyelőre
alig szivárgott ki valami, azok ugyanis, akik próbálták megállapítani, mi történt, túlságosan
elfoglaltak voltak ahhoz, hogy a riporterekkel társalogjanak – hogy interjút adjanak, vagy háttér-
információkkal szolgáljanak nekik. Az újságírók ezt nem mondták ki, de a legfőbb
információforrásuk maga az épületrom volt, amelyre egyszerre harmincnégy kamera szegeződött.
Így aztán a szakértőknek sem maradt túl sok mondanivalójuk. A szemtanúkat faggatták – a közeledő
gépről ugyanis, mindenki csodálkozására, egyetlen felvétel sem készült. A gép farokszáma ismert
volt – aligha kerülhette el bárki figyelmét, hiszen oda volt festve a farokra, s így az újságírók és a
szövetségi hatóságok könnyűszerrel azonosíthatták. Azonnal a katasztrófa után megerősítették, hogy
a Boeing a Japan Airlinesé, és még a napot is sikerült megállapítani, amelyen kigördült a cég Seattle
környéki üzeméből. A vállalat vezetőit is kifaggatták, s idővel kiderült, hogy a 747-400 (PIP) jelű
repülőgép üres súlya valamivel több, mint kettőszáz, repülési súlya pedig üzemanyaggal, az
utasokkal és csomagjaikkal együtt körülbelül négyszáz tonna volt. A United Airlines egyik pilótája,
aki ismerte ezt a típust, két tévétársaságnak is elmondta, hogyan közelíthette meg a pilóta
Washingtont, a többieket egy a Deltánál dolgozó kollégája világosította fel. Bizonyos jelentéktelen
részletekben mindketten tévedtek.
– De hát az elnöki testőrségnek vannak légelhárító rakétái, nem? – tette fel a kérdést az egyik
műsorvezető.
– Ha valaki felé száz kilométeres sebességgel robog egy tizennyolc kerekű nyerges vontató, és az
illető kilövi az egyik kerekét, azért még nem tudja megállítani, igaz? – kérdezett vissza a pilóta. (A
busásan megfizetett riporter arcán látszott, hogy minden intelligenciáját latba vetve igyekszik
megérteni a hallottakat, de hiába. Képességeiből nagyjából annyira futotta, hogy elolvassa, ami a
súgógépén megjelenik.) – Egy háromszáz tonnás repülőgép nem áll meg csak úgy, világos?
– Eszerint semmiképpen sem lehetett volna megállítani?
– Nem, semmiképpen – erősítette meg a pilóta. Látta, hogy a riporter nem érti, de már nem jutott
eszébe semmi, amivel érthetőbbé tehette volna mondanivalóját.
A Nebraska Avenue-i irányítóhelyiségben székelő adásrendező utasította az operatőröket, hogy
kövessék kameráikkal a két gárdistát, akik újabb holttestet hoztak le a lépcsőn. Ezekre a kamerákra
egy rendezőasszisztens felügyelt, aki folyamatosan igyekezett számon tartani, hány holttestet sikerült
kihozni. Mostanra tudni lehetett, hogy az elnök és Mrs. Durling holttestét kihozták, és – ahogyan
erőszakos halál esetében a törvény előírta – halottkémi szemle céljából a hadsereg Walter Reed
Kórházába szállították. Hivatalos azonosításukat is itt végezték. A tévécsatornák New York-i
központjaiban összegyűjtöttek és egybeszerkesztettek minden centiméternyi videofelvételt, amelynek
köze volt Durlinghoz: naphosszat ezeket sugározták. Megkeresték és meginterjúvolták a néhai elnök
politikustársait. Pszichológusokat kérdeztek arról, hogyan dolgozzák fel a Durling gyerekek szüleik
elvesztésének traumáját, majd kiterjesztették a kérdést az ország egészére, az emberek reakcióira.
Egyedül az esemény spirituális aspektusával nem foglalkozott senki, nem vesztegettek adásidőt arra,
hogy az áldozatok közül sokan hittek Istenben, és rendszeresen jártak templomba. Annak viszont,
hogy a templomok megteltek, az egyik csatornán teljes három percet szenteltek, mivel pedig a
szerkesztőségek folyamatosan követték egymás tevékenységét, a témát a következő néhány órában
több más adó is feldolgozta.
Jack tudta, hogy végül bekövetkezik. Amennyire lehetett, egész nap igyekezett elhessegetni a
gondolatot, végül azonban összeszedte a bátorságát.
A Durling gyerekek hol apátiába süppedtek, hol úrrá lett rajtuk a rémület: a szemük láttára omlott
össze a világ, amelyben addig éltek. Nézték a televízióban apjukat, akit akárcsak anyjukat, nem
láthattak többé. Az elnök és a First Lady teste úgy összeroncsolódott, hogy a gyerekeknek nem
lehetett megmutatni őket. Nem vehettek búcsút szüleiktől, nem mondhattak nekik utolsó
istenhozzádot, egyáltalán semmit sem mondhattak. Csak a megrázkódtatás maradt nekik, kirántották
alóluk az alapot, amelyen egész fiatal életük nyugodott. Hogyan is érthették volna meg, hogy anya és
apa nem egyszerűen csak anya és apa voltak, hanem – valaki másnak – valami mást is jelentettek, és
ezért valakinek szüksége volt a halálukra, aki vagy nem tudta, hogy gyerekeik vannak, vagy nem
törődött velük?
Megérkeztek a családtagok, többségüket a légierő szállította ide Kaliforniából. Ők is meg voltak
rendülve, de a gyerekek jelenlétében össze kellett szedniük magukat, hogy megkönnyítsék
valamelyest a helyzetüket. A legnagyobb megrázkódtatás valószínűleg a testőrség JUMPER-t és
JUNIOR-t őrző tagjait érte. Arra képezték ki őket, hogy bárkit, akit rájuk bíznak, a lehető
legelszántabban védelmezzenek – minden második nő volt közülük –, a Durling gyerekek testőrei
azonban ráadásul még aggódtak is védenceikért, ahogyan minden normális emberi lény aggódik a
rábízott gyerekekért. A másodperc ezredrészéig sem haboztak volna, hogy életük árán is
megoltalmazzák őket: tudták, hogy bajtársaik harcolnának helyettük. Ennek a kisebbik csapatnak a
tagjai játszottak a gyerekekkel, karácsonyi és születésnapi ajándékokat vásároltak nekik, segítettek
házi feladataik elkészítésében.
Ők most egyszerre vettek búcsút a gyerekektől, a szülőktől, bajtársaiktól. Ryan látta az arcukat, és
elhatározta, hogy megkérdezi Andreát, vajon a szolgálat kérhet-e számukra pszichológust.
– Nem, nem fájt nekik – mondta Jack, és úgy helyezkedett el, hogy a gyerekek a szemébe
nézhessenek. – Egyáltalán nem fájt nekik.
– Akkor jó – mondta Mark Durling. A gyerekek ruházata kifogástalannak tűnt: valamelyik
családtag fontosnak gondolta, hogy megfelelőképpen felöltözve találkozzanak apjuk hivatali
utódjával. Jack sóhajtást hallott, és szeme sarkából látta, hogy az egyik testőr – ez éppen egy férfi –
alig bír a könnyeivel. Price karon fogta, és az ajtó felé indult vele, mielőtt a gyerekek bármit is
észrevehettek volna.
 – Itt maradunk? – kérdezte a kisfiú.
– Igen – nyugtatta meg Jack. Ez hazugság volt, de a kegyes fajtából. – És ha bármire, de tényleg
bármire, szükségetek van, gyertek hozzám, jó?
A fiú bólintott: nagyon igyekezett, hogy bátornak lássék. Itt volt az ideje, hogy Jack átengedje a
rokonainak. Megszorította a kezét, mintha máris az a férfi volna, akivé majd csak évek múltán kell
válnia, de aki a férfi kötelességeivel túlságosan is hamar megismerkedett. Marknak szüksége volt rá,
hogy sírhasson, és Ryan úgy vélte, most már magára kell hagynia, hogy megtehesse.
Kiment az ajtón a hálószobaszint túlméretezett halijába. Az ügynök, aki az imént hagyta el a
szobát – magas, tagbaszakadt fekete férfi –, háromméternyire zokogott. Ryan odament hozzá.
– Jól van? – kérdezte.
– A kurva életbe... vagyis... bocsánat... a fenébe! – rázta a fejét a testőr, Tony Wells. Restellte,
hogy ennyire úrrá lettek rajta az érzelmei. Price tudta róla, hogy apja Fort Ruckerben, egy
hadgyakorlaton, teherautó-baleset következtében halt meg: Tony akkor tizenkét éves volt. A
különleges ügynök, mielőtt a testületbe lépett volna, a Grambling csatára volt. Nagyszerűen értett a
gyerekekhez. Az ilyen időkben azonban, mint ez a mostani, az előnyök gyakorta hátrányokká
változnak.
– Ne mentegetőzzék, amiért van szíve. Én is egyszerre vesztettem el apámat és anyámat – mondta
Ryan álmos, a fáradtságtól érdes hangon. – A chicagói reptéren. A 737-esük túl meredeken landolt a
hóviharban. Igaz, én akkor már felnőtt voltam.
– Tudom, uram – mondta az ügynök, megtörölte a szemét, majd megrázta magát és
kiegyenesedett. – Már jól vagyok.
Ryan megveregette Wells vállát, és elindult a lifthez. Odaszólt Andrea Price-nak:
– És most vigyen innét, de azonnal!
A Chevy Suburban észak felé haladt, ráfordult a Massachusetts Avenue-ra, amely a
Haditengerészeti Obszervatóriumhoz vitt – valamint a túlméretezett viktoriánus
mézeskalácspajtához, amelyben az ország a mindenkori alelnököt elszállásolta. Ezt is
tengerészgyalogosok őrizték. Jack a ház felé indult, Cathy az ajtóban várta. Elég volt egyetlen
pillantást vetnie férjére, hogy megkérdezze:
– Nehéz napod volt, ugye?
Ryan erejéből csak egy bólintásra futotta. Erősen magához szorította a feleségét, mert tudta, hogy
hamarosan elerednek a könnyei. Észrevette, hogy a ház bejárati halijában egy csapat ügynök posztól,
és felötlött benne: meg kell szoknia őket, mintha érzéketlen szobrok volnának, akik a legintimebb
pillanatokban is jelen vannak.
Utálom ezt a munkát.
*
Marion Diggs dandártábornok viszont szerette a magáét. Nem mindenki lépett ki a szolgálatból,
mint Alexandre ezredes. Amint a washingtoni tengerészgyalogos-laktanyában felgyorsult a dolgok
menete, erősítés érkezett a nagy quanticói bázisról. Másutt sem csökkent a tempó, sőt még
fokozódott is, a katonák alig aludtak – vagy legalábbis nem egyszerre. Ilyen hely volt például a
kaliforniai Fort Irwin.
A Mojave-sivatag belsejében található komplexum nagyobb területre terjedt ki, mint Rhode Island
állam. A táj olyan kietlen volt, hogy az ökológusoknak igencsak össze kellett szedniük magukat,
hogy a gyér kreozotbozótban találjanak valami megvédenivalót, és bizalmas körben, egy pohár ital
felett olykor még a legeltökéltebbek is bevallották egymásnak, hogy a hold felszínét bizony sokkalta
érdekesebbnek találják. Diggs, aki távcsövén át fürkészte a tájat, mindazonáltal mint élete
megkeserítőire gondolt rájuk. A környéken élt-egy sivatagi teknősbéka, amely valamiképpen minden
más teknősfélétől különbözött, s amelyet katonái kötelesek voltak megóvni. Ennek érdekében a
harcosok, amennyit csak tudtak, összegyűjtöttek belőlük, és átvitték őket egy bekerített területre,
amelynek kiterjedése valószínűvé tette: a hüllőknek fel sem tűnik majd, hogy be vannak kerítve. A
legénység az enklávét mint a világ legnagyobb teknősbordélyát emlegette. Ennek a problémának a
megoldása után a Fort Irwin körüli bioszféra – amennyiben beszélhetünk ilyesmiről – nem igényelt
további törődést. Olykor véletlenszerűen megjelent egy-egy kojot, és ennyi. A kojotok mellesleg nem
tartoztak a veszélyeztetett fajok közé.
Ellentétben más jövevényekkel. Fort Irwinben működött a hadsereg országos kiképzőközpontja,
és ez volt az állandó bázisa az OpFor-nak, az „Ellenséges Erő”-nek. Az alakulat, amely eredetileg két
– egy gépesített lövész– és egy páncélos – zászlóaljból állt, eredetileg egy szovjet mintájú „32.
gépesített gárda lövészezred”-et utánzott, a kiképzőközpontot ugyanis az 1980-as évek elején azért
hozták létre, hogy az amerikai hadsereg katonái megtanulhassák, hogyan harcoljanak szovjet
ellenfeleikkel Európa síkságain, hogyan győzzék le őket, és egyáltalán: hogyan éljék túl a küzdelmet.
A 32-esek oroszos szabású egyenruhát viseltek, a szovjetekéihez hasonló járműveken közlekedtek
(az eredetiek karbantartása túlságosan bonyolultnak bizonyult, ezért átalakított amerikai
megfelelőiket alkalmazták helyettük), az orosz taktikát alkalmazták, és büszkék voltak arra, hogy a
vendégcsapatokat mindannyiszor elverték, mint a kétfenekű dobot. Ez bizony nem volt túlságosan
sportszerű dolog, mert az OpFor itt élt és gyakorolt, és évi tizennégy alkalommal fogadta a hadsereg
más egységeit, amelyek közül a szerencsésebbek is csak négyévente egyszer jutottak el ide. Azt
azonban soha senki nem állította, hogy a háború sportszerű valami.
A Szovjetunió megszűntével a helyzet megváltozott, a kiképzőközpont feladata azonban nem. Az
OpFort nemrég három zászlóaljnyira bővítették – ezeket most „osztályok”-nak nevezték, mert egy
ideje a 11. páncélos-ezred, a „Blackhorse Cav” szervezetébe tartoztak –, és ellenséges dandárok,
illetve nagyobb egységek szerepét játszották. Az új világhelyzetnek tett egyetlen engedmény az volt,
hogy többé nem emlegették magukat oroszokként. Új nevük „krasnovian” volt, amely a „vörös”
jelentésű orosz szóból, a krasznijból származott.
Gennagyij Joszifovics Bondarenko tábornagy mindezt nagyjából tudta – amikor először vitték
körbe a bázison, elmondták neki –, igaz, a teknősbordélyról nem tájékoztatták. Amit tapasztalt,
roppantul felizgatta.
– A híradósoknál kezdte, ugye? – kérdezte Diggs. A támaszpontparancsnok szűkszavú, kimért
mozgású ember volt. Sivatagi álcázó-öltözéket viselt, amit a katonák a mintája után „csokis
müzlinek” neveztek. A lehető legalaposabb tájékoztatást kapta vendégéről, ahogyan az is őróla, de
úgy kellett tennie, mintha nem így lett volna.
– Pontosan – bólintott Bondarenko. – És egyik zűrből a másikba kerültem. Először
Afganisztánban, aztán amikor a Szovjetunióba betört a Mudje. Éppen egy tádzsikisztáni
fegyverkísérleti intézményben tartózkodtam. .. Bátran küzdenek, de a vezetésükben széthúzás van.
Sikerült feltartóztatnunk őket – mondta szándékoltan monoton hangon. Diggs láthatta az eredményt,
a tábornagy kitüntetéseit. Ő maga a Barry McCaffrey-féle 24. gépesített gyalogoshadosztály
parancsnoka volt, részt vett az amerikai balszárny vad vágtájában a Sivatagi Vihar során. Ezután a
10. „Buffalo” páncélos-ezred parancsnoka lett, amely akkor még a Negev-sivatagban állomásozott:
Amerika többek közt ezzel járult hozzá Izrael biztonságához. Mindketten negyvenkilenc évesek
voltak, és mindketten szagoltak már puskaport. Mindketten egyre feljebb jutottak.
– Önöknél van efféle vidék? – kérdezte Diggs.
– Nálunk minden elképzelhető földrajzi környezet megtalálható, ami jócskán megnehezíti a
kiképzést, különösen mostanában... Nézze csak... ott! – mondta. – Elkezdődött!
Az első csoport harckocsi végiggördült a keskeny, U alakú szoroson, amelyet a Halál völgye
néven emlegettek. A nap most ereszkedett le a barnás színű hegyek mögé, rohamosan sötétedett. Itt
is, ott is felbukkantak terepjáróikon a döntnökök – a kiképzőközpont istenei –, akik mindent
figyelemmel kísértek, és amit tapasztaltak, olyan hideg tárgyilagossággal értékelték, mint maga a
halál. A központ a világ legizgalmasabb iskolája volt. A két tábornok a támaszpont központjából, a
Star Wars-helyiségnek nevezett helyről is figyelemmel kísérhette volna a csatát. Minden jármű be
volt drótozva, rádión közölte helyzetét és mozgásának irányát, majd pedig, amikor erre is sor került,
a lőelemeit, és azt, hogy célba talált-e vagy sem. Ezeket az adatokat a Star Wars számítógépei
feldolgozták, és – ha érre az eredményre jutottak– közölték a harcosokkal, hogy vége, meghaltak. Az
indoklással azonban a gépek az esetek döntő többségében adósak maradtak: ezzel később a
döntnökök szolgáltak. A két tábornok azonban nem a monitorok képernyőit akarta nézni – ezt
Bondarenko törzstisztjei tették –, ők a helyszínen akartak lenni. Minden csatatérnek saját illata van,
és a tábornoknak kell hogy legyen hozzá orra.
– Az eszközeik megállnák a helyüket egy fantasztikus regényben is... Diggs megvonta a vállát.
– Tizenöt éve nagyjából ugyanolyanok. Csak a magaslatokon felállított kamerák száma nőtt.
Várható volt, hogy Amerika ezt a technikát az oroszoknak is eladja, amit Diggsnek kissé nehezére
esett tudomásul venni. Fiatalabb volt, semhogy ott lehetett volna Vietnamban, a tábornokoknak
ahhoz a nemzedékéhez tartozott, akik kimaradtak abból a zűrzavarból. Volt azonban valami, ami
kezdettől fogva katonaéletének középpontjában állt: az esetleges küzdelem az oroszokkal
Németországban. Egész pályája során páncélos-tiszt volt, arra képezték ki, hogy az élen haladó és
elsőként harcba bocsátkozó ezredek – valójában kibővített dandárok – valamelyikében harcoljon.
Diggs jól emlékezett bizonyos pillanatokra, amikor rohadtul valószínűnek tűnt, hogy a Fuldai-
hasadékban fejezi be az életét. Ellenfele olyasvalaki lett volna, mint aki most itt állt mellette, és
akivel az este hat üveg sört ittak meg. Sörözés közben beavatta a tábornagyot a teknősök
szaporodásának titkaiba is.
– Be – mondta Bondarenko ravaszkás mosollyal. Tudta, az amerikaiak úgy gondolják, az
oroszoknak nincsen humoruk, és úgy érezte, hogy ezt, még mielőtt hazaindulna, korrigálnia kell.
Diggs szándékolt komolysággal elszámolt tízig, majd így szólt:
– Ki.
Újabb tíz másodperc múlva Bondarenko ismét megszólalt:
– Be.
Amikor Diggs beavatta a támaszpont alapmókájába, Bondarenkónak fél percre volt szüksége,
hogy megértse, de a végén már fájt a hasuk a nevetéstől. Most azonban elkomolyodott, és a terepre
mutatva így szólt:
– Ilyennek kell lennie a háborúnak.
– Kezd a dolog izgalmassá válni. Várjon és figyelje!
– Önök a mi taktikánkat alkalmazzák! Ez már abból is nyilvánvaló volt, ahogyan az előőrs
felfejlődött a völgyön keresztül!
Diggs feléje fordult:
– Miért is ne? Én hasznát vettem Irakban.
A ma éjszakai program – azaz a mostani váltás első csatája – kemény próbatételnek ígérkezett. A
Vörös Erő támadott, előrenyomult, felvette a harcérintkezést a Kék Erő előőrseivel, és
megsemmisítette őket. A Kék Erő jelen esetben az 5. gépesített hadosztály egyik dandárja volt, amely
kapkodva védekezett. A forgatókönyv szerint a taktikai helyzet gyorsan változott. A 11. páncélos-
ezred elméleti harcértékének harmadával hadosztályerejű támadást szimulált az újonnan érkezett erő
ellen. Különb fogadtatásban nem is részesíthették volna őket itt, a sivatagban, mint hogy porig
alázzák őket.
– Gyerünk! – szólt Diggs, és visszaugrott a terepjáróba. A vezető elindult velük a Vasháromszög
névre keresztelt területre. Diggs rövid üzenetet kapott egyik beosztott parancsnokától, mire
felnyögött:
– Az isten verje meg!
– Mi a gond?
Diggs tábornok odamutatta Bondarenkónak a térképet.
– Ez a magaslat itt a völgy legfontosabb része, de ezeknek nem szúrt szemet. Alaposan ráfizetnek
majd erre a kis figyelmetlenségre. Minden alkalommal ez történik.
Az OpFor emberei már robogtak is a néptelen magaslat felé, hogy elfoglalják.
– Okos dolog a kékektől, hogy ilyen gyorsan ilyen messzire előrenyomulnak?
– Mint látni fogja, tábornok, égbekiáltó ostobaság, hogy ezt teszik.
*
 – Vajon eddig miért nem szerepelt többet a nyilvánosság előtt? – kérdezte Daryaei.
A hírszerzőfőnök sok mindent felelhetett volna. Ryan elnöknek kétségkívül bőven akadt
tennivalója. Az amerikai vezetésben teljes volt a zűrzavar, előbb ezt kellett felszámolnia: ez
fontosabb volt, mint a szónoklatok. Meg kellett terveznie az áldozatok állami gyászszertartását.
Számos külföldi kormánnyal kellett tárgyalnia – biztosítania kellett őket mindarról, amiről a külföldi
kormányokat ilyen alkalmakkor biztosítani szokás. Intézkednie kellett bizonyos dolgokkal, nem
utolsósorban saját biztonságával kapcsolatban. Ismét meg kellett alakítania az amerikai kormányt, az
első számú elnöki tanácsadó testületet... az ajatollah azonban nyilvánvalóan nem ezt akarta hallani.
– Utánanéztünk ennek a Ryannek – hangzott a válasz, ami főként annyit jelentett, hogy átolvasták
az újságkivágásokat, amelyeket az ország ENSZ-missziója haza faxolt. – A mai napig nagyon kevés
alkalommal beszélt a nyilvánosság előtt, s akkor is csak a gazdái gondolatait közvetítette.
Hírszerzőtiszt volt, ezen belül „hátországi” ember, elemző. Nyilvánvalóan érti a szakmát, de
mégiscsak hátországi.
– Akkor Durling miért emelte ki?
– Erről tegnap írtak az amerikai lapok. A politikai berendezkedésük megköveteli egy alelnök
működését, de Durling egyúttal a külügyekkel foglalkozó csapatot is meg akarta erősíteni, és
Ryannek vannak efféle tapasztalatai. Tudjuk, hogy amikor a japánokkal háborúztak, jól megállta a
helyét.
– Akkor beosztott volt, nem vezető.
– Így van. Sohasem törekedett magasabb pozícióba. Információink szerint a második ember
szerepét is csak alig egy évre, ügyvezetőként vállalta el.
– Ez nem lep meg – felelte Daryaei a jegyzeteibe pillantva. A CIA katonai hírszerzési részlegénél
James Greer ellentengernagy igazgató helyettese volt... aztán ugyanott ügyvezető igazgató, majd a
CIA igazgatóhelyettese, Durling elnök nemzetbiztonsági tanácsadója, végül pedig az alelnöki poszt
átmeneti betöltője...
Az ajatollah most már biztos volt abban, amit kezdettől fogva sejtett: valószínű ugyan, hogy ez a
Ryan érti a szakmáját, de ezzel együtt is csak segéderő. Neki magának is voltak rátermett segítői, de
azért a saját tennivalóit nem bízta volna rájuk. Ryan nem egyenrangú fél. Helyes. – Még valami?
– Mint hírszerzési szakember valószínűleg igen tájékozott a nemzetközi politikában, sőt
valószínű, hogy e téren az utóbbi években ő értett hozzá a legjobban, mindenesetre azon az áron,
hogy belpolitikai ismeretei szinte elhanyagolhatóak – folytatta a hírszerzőfőnök. Ez az
információdarabka a New York limesből származott.
– Ó – felelte az ajatollah. Ebben a pillanatban kezdett formálódni elméjében a terv, illetve
egyelőre inkább csak gondolatkísérlet. De csak egyelőre, és már nem sokáig...
– És az önök hadseregében milyen a helyzet? – kérdezte Diggs. Kettesben voltak Bondarenkóval,
a terület központi magaslatáról, éjjellátó berendezéssel figyelték az alattuk zajló ütközetet. Mint
várható volt, a 32-esek – Bondarenko csak így tudott gondolni rájuk – legyűrték a Kék Erő előőrseit,
kitértek balra, majd az „ellenséges” dandár felé nyomultak. Egymás után gyulladtak ki a „kilőtt”
harcjárművek sárgán villogó lámpái, minthogy azonban áldozatok nem voltak, a tábornokok
megengedhették maguknak, hogy gyönyörködjenek a látványban. Bondarenko tábornagy nem
halogathatta tovább a választ:
– Szörnyű. Mindent az alapoktól kell újrakezdenünk.
– Nos, tábornagy úr, amikor én kezdtem a pályát, itt is ez volt a helyzet – felelte Diggs. De nektek
legalább nem kell drogügyekkel foglalkoznotok, tette hozzá magában. Jól emlékezett rá, hogy
újdonsült alhadnagy korában oldalfegyver nélkül félt belépni a legénységi körletekbe. Ha az oroszok,
akkor, a hetvenes évek elején megindulnak... – Önök csakugyan az amerikai modellt akarják
meghonosítani?
– Talán – mondta Bondarenko, aki szerint az amerikaiak csak egy dolgot hibáztak el (vagy tettek
helyesen, nézőpont kérdése): engedélyezték a Vörös Erő alegységparancsnokainak, hogy önálló
harcászati döntéseket hozzanak. Ilyesmire a Vörös Hadseregben sohasem kerülhetett volna sor.
Nyilvánvalónak tűnt azonban, hogy a dolog a Vorosilov Akadémián oktatott stratégiával kombinálva
is működött. Figyelemre méltó dolog volt ez, ráadásul Bondarenko éles hadműveletek során maga is
megszegett bizonyos szabályokat. Ezért lehetett mostanra altábornagy, ahelyett hogy halott alezredes
lett volna. Nemrégiben kinevezték az orosz hadsereg hadműveleti főnökévé is. – A probléma
természetesen a pénz – tette hozzá.
– A régi nóta, ismerem én is – felelte Diggs.
Bondarenkónak ezzel kapcsolatban volt egy terve. Ötven százalékkal csökkenteni akarta a
hadsereg létszámát, hogy aztán az egész korábbi költségvetést közvetlenül a megmaradó ötven
százalék kiképzésére fordítsa. Itt, a Fort Irwin-i bázison saját szemével láthatta egy hasonló terv
eredményeit. A szovjet hadsereg hagyományosan főképpen az élő erő tömeges alkalmazására
támaszkodott, az amerikaiak azonban Irakban is, itt is bebizonyították, hogy a csata kimenetele a
résztvevők tudásától függ. Bondarenko nem is a kiváló felszerelést, hanem az embereit irigyelte
leginkább Diggstől.
Alighogy ez az érzés megfogalmazódott benne, megérkezett hozzájuk egy ezredes, és Bondarenko
láthatta, hogy csakugyan van oka az irigykedésre.
A tiszt a sapkájához emelte a kezét, és jelentette:
– Tábornok úr, elhúztuk a nótájukat!
– Tábornagy úr, engedje meg, hogy bemutassam Al Hamm ezredest, a 11-esek parancsnokát. A
második időszakát tölti itt, általában ő az OpFor hadműveleti főnöke. Ha lehet, inkább ne kártyázzon
vele.
– A tábornok túloz – mondta Hamm. – Isten hozta a sivatagban, Bondarenko tábornok úr –
nyújtotta oda lapáttenyerét a vendégnek.
– Jól hajtotta végre a támadást, ezredes – mondta Bondarenko a 1 l-esek parancsnokát méregetve.
– Köszönöm, uram. Van egy-két remek fickó a kezem alatt. A Kék Erő túlságosan tétova volt –
állapította meg Hamm.
Olyan, mint egy orosz, gondolta Bondarenko. Magas, testes, piros-pozsgás, a szeme csillogó kék.
Az ezredesen ezúttal régimódi „orosz stílusú” mundér volt, harckocsizó-barettjén vörös csillag
díszlett. A pisztolyát a gimnasztyorkáját összefogó derékszíjon viselte. Bondarenko idegenszerűnek
találta Hamm öltözékét, de azért értékelte, hogy az amerikaiak ezen a módon is megtisztelték.
– Igaza volt, tábornok úr – fordult Diggshez. – A Kék Erőnek mindent meg kellett volna tennie,
hogy elsőként érjen oda. Csakhogy ön túlságosan messziről indította őket, így aztán ez a lehetőség
nem tűnt vonzónak a számukra.
– Ez a probléma a csataterekkel – felelte a főnöke helyett Hamm. – Inkább azok választanak ki
bennünket, mint megfordítva. A srácoknak az ötös lövészektől először is ezt kell megtanulniuk. Ha
az ember engedi, hogy valaki más határozza meg helyette a csata körülményeit, nem számíthat sok
jóra.
5. Előkészületek
Kiderült, hogy az Amerika elleni, kudarccal végződő háború idején Sato is, a másodpilótája is
adtak vért a sebesültek számára, akik szerencsés módon oly kevesen voltak, hogy e véradagok
felhasználására már nem került sor. A Japán Vöröskereszt a számítógépes nyilvántartás segítségével
előkerítette, a rendőrség pedig futárral – Vancouveren át – Washingtonba juttatta őket. Japán polgári
gépet, érthető módon, továbbra sem engedtek be az Egyesült Államokba, még Alaszkán keresztül
sem. A vérmintákat Vancouverből az amerikai légierő egy VC-20-asa vitte Washingtonba. A futár egy
magas rangú rendőrtiszt volt, akinek bal csuklójához hozzábilincselték a küldeményt tartalmazó
alumíniumtáskát. Az Andrews légi támaszponton három FBI-ügynök fogadta, majd a Tizedik és a
Pennsylvania sugárút sarkán álló Hoover-épületbe vitték. Az FBI DNS-laboratóriuma átvette a
mintákat, és nyomban hozzáláttak, hogy a bennük lévő örökítő anyagot összevessék a holttestekből
vett szövetmintákéival. A vércsoportokat ekkorra már azonosították, mindazonáltal a teszteket,
melyek eredménye amúgy eleve nem volt kétséges, úgy kezelték, mintha az egyetlen szilárd
bizonyítékot jelentenék ebben a megdöbbentő ügyben. Dan Murray megbízott igazgató a bűnügyi
vizsgálatok során amúgy nem ragaszkodott túlságosan az előírásokhoz, a mostani ügyben azonban
szentírásként kellett kezelnie őket. Immár segítsége is volt: Tony Caruso visszaérkezett a vakációról,
és napi huszonnégy órában vezette az FBI nyomozati munkáját. Pat O’Day pedig műveleti
igazgatóként százakat – ha ugyan nem ezreket – irányított. Murray az igazgatói tárgyalóteremben
találkozott a japán képviselővel. Őneki is nehezére esett, hogy azonnal beköltözzék Bill Shaw
irodájába.
– Mi is elvégezzük a magunk tesztjeit – közölte Jisaburo Tanaka főfelügyelő, és óráira pillantott.
Kettőt viselt: az egyik a tokiói, a másik a washingtoni időt mutatta. – Ahogy készen vannak vele,
idefaxolják az eredményt. – Ismét kinyitotta a táskáját. – Rekonstruáltuk, mi mindent csinált Sato
kapitány a múlt héten, kikérdeztük a rokonait és a kollégáit, felderítettük a körülményeit.
– Gyors munkát végeztek, köszönöm – mondta Murray, miközben átvette a dokumentumokat.
Nem tudta, mit kellene még tennie, az viszont nyilvánvaló volt, hogy látogatója mondani akarna
valamit. Murray és Tanaka most találkoztak először, de a főfelügyelőt megelőzte a hírneve. Ügyes és
tapasztalt nyomozónak mondták, aki politikai-korrupciós ügyekre szakosodott. Volt dolga bőven.
Külseje puritán embernek mutatta, ahogyan ez egy efféle bűnöket vizsgáló rendőrhöz illett is. Pályája
során mind hasonlatosabbá vált a spanyol inkvizítorokhoz, akik annak idején máglyára küldték az
embereket. Keresve sem találhattak volna megfelelőbb személyt ehhez az ügyhöz.
– Számíthatnak teljes együttműködésünkre – jelentette ki. – Sőt felhatalmaztak rá, hogy közöljem:
ha át akarják küldeni hozzánk ügynökségük egy vezető beosztású tisztségviselőjét, hogy
tájékozódjék munkánkról, készséggel állunk rendelkezésükre. – Néhány másodpercnyi hallgatás után
így folytatta: – Ami történt, országom számára gyalázat. Ahogyan azok az emberek mindnyájunkat
felhasználtak...
Japánnal kapcsolatban közkeletű tévhit, hogy lakói óvakodnak kifejezni érzelmeiket, így Tanaka
meglepetést okozott Murraynak. Mindkét kezét keményen ökölbe szorította, sötét szemében harag
lángolt. A tárgyalóteremből mindketten ráláttak a Pennsylvania sugárútra, látták a megperzselt
Capitoliumot, amelyet a virradat előtti sötétségben még lámpák százai világítottak meg. Folyt a
munka.
– A másodpilótát megölték – közölte Murray. Úgy gondolta, ezzel talán segít valamit.
– Ó, valóban? – Dan bólintott.
– Leszúrták, és úgy tűnik, már a felszállás előtt. Pillanatnyilag úgy néz ki, Sato egyedül tette, a
repülőgépet legalábbis egyedül vezette.
A laboratórium mostanra megállapította, hogy a gyilkos eszköz egy keskeny, fogazott pengéjű
steakkés volt, az a fajta, amelyet az utasszállító repülőgépeken használnak. Murrayt, amióta csak a
nyomozói pályán volt, bámulatra késztette, hogy a bűnügyi technikusok mi mindent meg tudnak
állapítani.
– Értem. Logikus – állapította meg Tanaka. – A másodpilóta felesége terhes, ráadásul ikreket vár.
Kórházban van, állandó megfigyelés alatt tartják. Annak alapján, amit idáig megtudtunk róla, odaadó
férj volt, különösebb politikai érdeklődés nélkül. Az embereim szerint abszolúte valószínűtlen volt,
hogy így haljon meg.
– Volt Satónak bármiféle kapcsolata... – Tanaka a fejét rázta.
– Nem találtunk semmilyen erre utaló jelet. Ő vitte Saipanra az összeesküvők egyikét, és váltottak
is néhány szót. Ezt leszámítva Sato nemzetközi járatokat vezetett. Barátai a kollégái voltak.
Csendesen élt szerény házában, a Narita nemzetközi repülőtér közelében. Fivére viszont a Tengeri
Önvédelmi Erő parancsnoki beosztású tisztje volt, a fia vadászpilóta. Mindketten meghaltak az
ellenségeskedések során.
Murray ezeket már tudta. Az indíték és az alkalom. Papírra vetett egy üzenetet a tokiói jogi
képviselő számára, amelyben megbízta, hogy fogadja el a japán ajánlatot a nyomozásban való
részvételre, ehhez azonban még meg kellett szereznie az igazságügy és/vagy a külügy hozzájárulását.
Hétszentség, hogy a japánok komolyan gondolták az ajánlatot. Ez jó.
*
 – Finom a forgalom – állapította meg Chavez. Az I-95-ösön haladtak, most hagyták el a
Springfield Mallt. Máskor a napnak ebben az órájában – még sötét volt – az út zsúfolásig volt
hivatalnokokkal és lobbistákkal. Ma nem, Johnt és Dinget azonban behívták, amiből bárki, aki
kételkedett ebben, láthatta, hogy „fontos” beosztásban vannak. Clark nem felelt, így hát Ding
folytatta: – Szerinted hogy állja meg a helyét Mr. Ryan?
John morgott valamit, és megvonta a vállát.
– Nyilván megbirkózik a feladattal. Lennék a helyében.
– Jól van, Mr. C. Barátaink a George Masonban valamennyien úgy érzik majd magukat, mint a
régi szép időkben.
– Gondolod?
– John, neki egy kormányt kell újraalkotnia, a valóságban kell végigcsinálnia egy elméleti
eshetőséget. Ilyet előtte soha senki nem tett meg, tes’vér. Tudod-e, mit kell kiderítenünk?
– Aha. Hogy az a hely megfelel-e, vagy nem. – Lennék a helyében, gondolta John ismét. Azért
hívták be őket, hogy jelentést tegyenek japáni működésükről. Ezt meglehetősen kínosnak találta.
Clark már régóta a szakmában volt, de annyira azért még nem, hogy túl szívesen beszéljen másoknak
arról, amit csinált. Ő és Ding öltek – nem először –, és most részletesen be kellett róla számolniuk
olyan embereknek, akik közül egyeseknek soha életében nem volt fegyver a kezében, nemhogy
bárkit is lelőttek volna. Titoktartási kötelezettség ide vagy oda, valamelyik egyszer még kinyitja a
száját, s akkor a legkevesebb az lesz, hogy kínos cikkek jelennek meg a sajtóban. A középsúlyos
következmények egyike az lehetett, hogy eskü alatt vallomást kell tenniük egy kongresszusi
bizottság előtt – no nem mindjárt a cikkek után, helyesbítette magát John –, olyan embereknek
muszáj válaszolniuk, akik pont úgy nem tudnak az egészről, mint a CIA-nak azok a nímandjai, akik
az íróasztalaik mellől ítélik meg a tűzvonalban dolgozókat. A lehetséges legsúlyosabb következmény
egy tényleges bűnvádi eljárás volt, a dolgok ugyanis, amelyeket tettek, nem voltak éppen
törvényesek, igaz teljesen törvénytelenek sem. Az Egyesült Államok alkotmánya és
büntetőtörvénykönyve (plusz a magyarázatok) sajnálatos módon sohasem voltak teljesen
összeegyeztethetőek a kormány tevékenységével, utóbbi azonban ezt nyílt fórumokon nem óhajtotta
elismerni. Bár magának Johnnak ezzel az üggyel – és számos más dologgal kapcsolatban is – tiszta
volt a lelkiismerete, akadhattak olyanok, aki nem találták volna ésszerűnek az ő gyakorlatias
erkölcsiségét. Ryan azonban talán megértené... és már ez is valami.
– Mi újság ma reggel? – kérdezte Jack.
– Estére remélhetőleg befejeződik a kutatás – felelte Pat O’Day. Ezen a napon ő jelentett az FBI
nevében, mint mondta, Murray nem ért rá. A felügyelő átnyújtott egy irattartót, benne a megtalált
holttestek listájával. Ryan gyorsan átfutotta. Hogy a fenébe reggelizzen ilyen tények társaságában? –
tűnődött. Szerencsére most csak kávé volt előtte.
– Más?
– Úgy tűnik, a dolgok kezdenek egyenesbe jönni. Megtaláltuk a másodpilóta feltételezett
holttestét. Órákkal a katasztrófa előtt megölték, ebből arra következtetünk, hogy a pilóta egymaga
csinálta. A személyazonosságok megállapítása végett DNS-teszteket végeztetünk. – A felügyelő
belelapozott jegyzeteibe, nem bízott ugyanis abban, hogy jól emlékszik a tényekre. – Drogot vagy
alkoholt egyikük testében sem találtak. Elvégeztük a fekete doboz, a rádióforgalmazás, valamint a
radarészlelések adatainak összevetését, és minden arra vall, hogy a fickó a saját szakállára
cselekedett. Dan éppen most tárgyal egy japán főzsaruval.
– Mi lesz a következő lépés?
– Nyomozás, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Rekonstruálunk mindent, amit Sato, így
hívták a pilótát, az utolsó hónapban tett, és abból próbálunk majd meg kiindulni. Mindent
ellenőrzünk, amihez hozzájutunk: kivel beszélt telefonon, kivel találkozott, kik a barátai, írt-e naplót.
Megpróbálunk tökéletes képet rajzolni róla, és megállapítani, vajon benne volt-e valamiféle
összeesküvésben. Ez időbe telik majd. Meglehetősen fárasztó procedúra.
– Jelenleg mi tűnik a legvalószínűbbnek? – kérdezte Jack.
 – Hogy nem voltak társai – ismételte meg O’Day, de már kevésbé magabiztosan.
– Piszokul korai még bármilyen következtetés – tiltakozott Andrea Price. O’Day feléje fordult.
– Ez még nem következtetés. Mr. Ryan a legvalószínűbb lehetőség felől érdeklődött. Nem ma
kezdtem a nyomozói munkát. Nagyon úgy tűnik, hogy gondosan kidolgozott, indulatból elkövetett
bűncselekménnyel van dolgunk. Erre vall például az, ahogyan a másodpilótát megölte. Még csak ki
sem vitte a holttestet a pilótafülkéből. A hangfelvétel szerint bocsánatot kért a pasastól, miután
leszúrta.
– Gondosan kidolgozott bűncselekmény, indulatból? – vetette ellene Andrea.
– A légitársaságok pilótái nagyon fegyelmezett emberek – felelte O’Day. – Bizonyos dolgok,
amelyek a laikus számára rendkívül bonyolultak volnának, számukra olyan egyszerűek, mintha egy
zipzárt rántanának le. A legtöbb gyilkosságot zavarodott emberek követik el, akik történetesen
sikerrel járnak. Ebben az esetben azonban sajnos egy igencsak rátermett személlyel van dolgunk,
nála a véletlennek nem sok szerepe volt. Mindent összevéve ennyi, amit pillanatnyilag tudunk.
– Ha be akarná bizonyítani, hogy összeesküvés történt, mit próbálna meg felderíteni?
– Az összeesküvés még eszményi körülmények között is ritkán sikeres.
Price tiltakozni akart, de a felügyelő folytatta:
– A probléma lényege az emberi természetben rejlik. Túlnyomó többségünk dicsekvő hajlamú,
szívesen osztjuk meg titkainkat másokkal, hogy megmutassuk nekik, milyen remek fickók vagyunk.
A bűnözők többsége így vagy úgy egyértelműen amiatt kerül börtönbe, mert nem tudja tartani a
száját. Jó, mi most nem egy átlagos rablóról beszélünk, de az elv ettől még érvényes. Ahhoz, hogy
bármiféle összeesküvés létrejöjjön, idő és eszmecserék szükségesek, aminek következtében azután a
dolgok kiszivárognak. Aztán itt van a másik probléma, az elkövető személyének kiválasztása.
Ilyesmire egyszerűen nem is lehetett idő. Az, ahogyan Sato a másodpilótát megölte, nagyon is az
ötletszerűséget erősíti. A kés kevésbé hatékony, mint a pisztoly, egy steakkés pedig nem jó fegyver,
hiszen könnyen eltörik egy bordán.
– Hány gyilkossági ügyben járt el? – kérdezte Price.
– Elégben. Rengeteg helyi rendőrségi ügynél segédkeztem, különösen itt a fővárosban.
Washingtoni területi irodánk évek óta segíti a helyi rendőrséget. Egyébként ahhoz, hogy Sato egy
összeesküvés végrehajtó embere legyen, találkoznia kellett volna más személyekkel. Ilyesmire
azonban semmiféle jel nem utal, tudjuk ellenőrizni, mit csinált szabadidejében, és a japánokkal
együtt meg is tesszük. Éppen ellenkezőleg, minden arra vall, hogy ez az ember felismert egy
egyedülálló lehetőséget, és indulatainak engedve élt vele.
– És ha a pilóta nem volt...
– Ms. Price, már Vancouver előttről megvan minden, ami a pilótafülkében elhangzott. Saját
laboratóriumunkban ellenőriztük a hanglenyomatokat. A szalag digitális, a hangminőség ragyogó. És
ha nem Sato lett volna ott, vajon a másodpilótának nem tűnt volna fel? Hiszen mindig együtt
repültek... Ha viszont a pilóta és a másodpilóta szerepét idegenek játszották, akkor mindkettőjüknek
benne kellett lenniük az összeesküvésben, tehát miért kellett volna meghalnia a másodpilótának már
a Vancouverből való felszállás előtt? A kanadaiak kihallgatták a személyzet többi tagját, és
mindnyájan azt vallották, hogy a pilóták azok voltak, akiknek lenniük kellett. Valószínű, hogy a
DNS-azonosítás ezt minden kétséget kizáró módon igazolja majd.
– Felügyelő, maga aztán meggyőző – állapította meg Ryan.
– A rengeteg ellenőrizendő részlet miatt ez a vizsgálat igencsak bonyodalmas, ami azonban a
dolog lényegét illeti, meglehetősen egyszerű. Egy bűncselekmény helyszínét átkozottul nehéz
meghamisítani. Egyszerűen túl sok a megváltoztatnivaló. Vajon lehetséges úgy elrendezni a
dolgokat, hogy megtévesszék az embereinket? – kérdezte szónokiasan O’Day. – Igen, elnök úr,
lehetséges, de csak több hónapi előkészítés után, nekik pedig nem voltak hónapjaik. A kérdést
tulajdonképpen egyetlen dolog is eldönti: az tudniillik, hogy amikor a teljes ülést összehívták a
Capitoliumba, a gép már a Csendes-óceán közepe felett járt.
 Bármennyire akarta is, Price ezzel az érvvel semmit sem tudott szembeszegezni. Patrick O’Day-t
ő maga is ellenőrizte. A helyszíneken dolgozó felügyelők intézményét néhány éve Emil Jacobs
vezette be ismét, és a posztokat olyan emberekkel töltötte be, akik jobban szerettek nyomozni, mint
adminisztrálni. O’Dayt ügynökként nemigen vonzotta, hogy egy területi részleget irányítson. A
tapasztalt felügyelőkből álló csapat székhelye az igazgató irodájában volt, tagjai figyelemmel
kísérték a folyamatban lévő ügyeket – elsősorban a kényes természetűeket. O’Day jó rendőr volt, és
jóllehet utálta a papírmunkát, Price-nak el kellett ismernie, hogy tudta, hogyan kell irányítani egy
nyomozást, és jó is volt, hogy akadt, aki nem volt tagja a hierarchiának, és nem kerít nagy feneket a
dolgoknak, csak hogy előléptessék.
A felügyelő egy négykerék-meghajtású kisteherautóval érkezett meg a Fehér Házba – mint Price
megállapította cowboycsizmában! –, és körülbelül annyira szerette a publicitást, mint kecske a kést.
Tony Caruso igazgatóhelyettes, a nyomozás névleges vezetője elvileg az igazságügy-minisztérium
alárendeltségébe tartozott, Partick O’Day azonban az ügymenetet rövidre zárva egyenesen
Murraynak jelentett, aki viszont, személyes nagyrabecsülése kifejezéseképpen, egyenesen az
elnökhöz küldte. Price úgy gondolta, Murray remek irányító, ha valahol nagy volt a baj, Bill Shaw
mindig őt küldte, lojalitásáról pedig bárki példát vehetett az FBI berkeiben. El kellett ismernie,
Murray a helyén volt. Ami O’Dayt illeti, ő azért nyomozott, hogy megéljen belőle, és bár úgy tűnt,
hogy túlságosan gyorsan jut következtetésekre, úgy dolgozott, ahogy az a nagy könyvben meg van
írva. Nem árt, ha az ember odafigyel ezekre az öregfiúkra, nagyon jól adják az együgyűt.
O’Day viszont sohasem lesz az elnöki testőrség főnöke – vigasztalta magát Price.
*
– Hogy sikerült a kiruccanásuk? – kérdezte Mary Pat Foley. Clark látta rajta, hogy benn töltötte az
éjszakát. A vezető állami tisztségviselők közül, gondolta, Ryan elnöknek jut a legtöbb alvás – aludjék
bár mégoly keveset. Pokoli dolog lehet éjjel-nappal dolgozni. Ha az ember hosszabb időn át nem
alhatja ki magát, egyszerűen képtelen rá, hogy teljesítsen. Ezt a maga bőrén tapasztalta, bevetésen.
Mihelyt azonban valakit magas hivatalba tesznek, az ilyesmiről azonnal megfeledkezik: többé eszébe
sem jutnak olyan alantas dolgok, mint az emberi tényező... Aztán egy hónappal később az ilyenek
csodálkoznak a legjobban, hogy tolhatták el ennyire. Ez azonban mindig azután következik be, ha
valami szerencsétlen igásbarom fűbe harap a bevetésen.
– A fenébe, Mary Pat, mikor aludt maga utoljára?
Nem sok ember beszélhetett így Mrs. Foleyval, John azonban egykoron a kiképzőtisztje volt.
Erőtlen mosollyal kérdezett vissza:
– Mi maga, jiddise mámé? Se nem zsidó, se nem az anyám. – John körülnézett.
– Hol van Ed?
– Útban hazafelé az Öbölből. A szaúdiaknál tárgyalt – felelte Mary Pat.
Jóllehet Mrs. Foley elvileg magasabb rangban szolgált, mint a férje, a szaúdi kultúra még nem
érett meg arra, hogy szembesüljön egy nőnemű kémfőnökkel. Helyesebben kémfőnöknővel...
javította ki magát John. Egyébként Ed valószínűleg jobban is tárgyal, mint a felesége.
– Történt valami, amiről tudnom kéne?
– Csak a szokásos – rázta a fejét Mary Pat. – Szóval, Domingo, nem válaszol a kérdésemre?
– De harapós kedvében van ma reggel – állapította meg Clark, mielőtt társa felelhetett volna.
Chavez csak vigyorgott. Az ország a feje tetején áll, de úgy látszik, bizonyos dolgok fontosabbak
ennél.
– Szépen helyre tették, Mr. C! – mondta Johnnak.
– Megjöttek a szomszédaink – dünnyögte John. Eszerint ideje munkához látni. – Jacknek hogy
megy a dolog?
– Ebéd után hivatalos vagyok hozzá, de nem lepne meg, ha lemondanák. Szegény nyomorult, a
kínok kínját állhatja ki.
– Igaz az, amit az újságok írtak? Hogy hogyan rángatták bele?
– Igen, igaz. Tartunk egy átfogó válságértekezletet. Mind a kettőjüknek ott a helyük.
 – Nekünk is? Miért? – kérdezte Chavez.
– Mert nagyon nem tetszik, hogy ezt az egészet a Hírszerzési Igazgatósággal csináltatták meg.
Egyvalamiben viszont biztosak lehetnek: most olyan elnökünk van, aki érti, mivel is foglalkozunk mi
itt. Itt az alkalom, hogy megerősítsük a Műveleti Igazgatóság pozícióit, azt akarom, hogy amikor
odatelefonálok valahova, és kérdezek valamit, érthető választ kapjak.
– Kék Terv? – kérdezte Clark. Mary Pat egy bólintással válaszolt. A Kék Terv az ő utolsó
megmozdulása volt, mielőtt elhagyta a CIA kiképző-létesítményét, az úgynevezett Farmot, amely a
virginiai Yorktownban, a haditengerészet nukleárisfegyver-raktára közelében működött.
Indítványozta, hogy az ügynökség ahelyett, hogy rangos egyetemeken végzett entellektüeleket
alkalmazna – ámbár ezek mostanában már annyival jobbak, hogy nem pipáznak –, rendőröket
vegyen fel, közvetlenül az utcákról. A zsaruk, érvelt, tudnak bánni az informátorokkal, nem kell
megtanítani őket a csibészségekre, és értenek hozzá, hogyan maradjanak életben veszélyes közegben.
Mindezzel kiképzési költséget lehetne megtakarítani, és valószínűleg jobb operatív emberekre
tehetnének szert. Javaslatát két egymást követő igazgató is elsüllyesztette, de Mary Pat kezdettől
fogva ismerte, és helyeselte az elgondolást. John megkérdezte tőle: – Mit gondol, el tudja adni a
főnökségnek?
– Majd maguk segítenek nekem, hogy megvegyék. Domingo nagyon szépen megállja a helyét itt.
– Úgy érti, én nem veszek részt az akcióban? – kérdezte Chavez.
– Dehogynem, én csak John lányára céloztam – felelte Mrs. Foley. – Ryan segíteni fog nekünk,
nincs túlságosan elragadtatva a direktor úrtól. Egyébként hivatalosak hozzá, jelentést kell tenniük a
SZANTÁLFA akcióról.
– És ami a kettőnk védelmét illeti? – kérdezte Clark. Nem kellett külön elmagyaráznia, hogyan
gondolja. Mary Pat sohasem piszkította be a kezét bevetésen – hírszerző volt, nem vett részt a
Műveleti Igazgatóság paramilitáris ügyeiben. De azért pontosan tudta, miről van szó...
– John, maguk elnöki utasításra cselekedtek, erről dokumentum van. Senki sem fogja
visszamenőleg piszkálni magukat, különösen azután, hogy megmentették Kogát. Ezért mindketten
megkapják majd a Hírszerzési Csillagot. Már Durling elnök is akart találkozni magukkal, és
személyesen akarta átadni a kitüntetéseket Camp Davidben. Gondolom, Jack sem akar mást.
Ejha!, gondolta Chavez, miközben arcizma sem rándult. Örült a hírnek, őt azonban a háromórás
autóúton, mialatt ideértek Yorktownból, valami más foglalkoztatta.
– Mikor kezdődik az a válságülés?
– Az a része, ami bennünket illet, holnap.
– Asszonyom, úgy gondolom, nem fogunk ráérni. – Mary Pat bólintott, majd így szólt:
– Remélem, téved.
*
– Mára két elintéznivalóm van – mondta Cathy, miközben a reggeli büfét nézegette. Mivel nem
tudta, mit szeretne reggelire Ryan, a személyzet mindenből összekészített egy keveset – vagyis
tulajdonképpen rengeteget. Sally és a kis Jack roppantul élvezték az egészet, annál is inkább, mert
tanítás még mindig nem volt. Katie, aki csak mostanában ismerkedett meg a valódi ételekkel, egy
darab angolszalonnát tartott a kezében, azt rágcsálta, miközben egy vajas pirítóssal szemezett. A
gyerekek számára a kézzelfogható a legfontosabb. Sally tizenöt éves volt: hármuk közül ő
gondolkodott a legnagyobb távlatokban, e pillanatban azonban nemigen tudta, hogyan alakítja majd
új helyzete az életét. Apa azonban, attól függetlenül, hogy pillanatnyilag milyen munkát végzett,
mindhármuk számára apa marad. Jack tudta: rá fognak jönni, hogy nem így van, most azonban nem
ez volt a legfontosabb.
– Erről nem volt szó – felelte a férje. Jack szalonnás rántottat szedett a tányérjára. Kellett az
energia a mai naphoz.
– Úgy beszéltük meg, hogy egyelőre folytathatom a munkámat, emlékszel?
– Mrs. Ryan... – szólt közbe Andrea Price, aki automata pisztollyal felszerelt őrangyalként
továbbra is jelen volt –, még meg kell oldanunk a biztonsági kérdéseket, és...
 – A betegeimnek szükségük van rám. Jack, engem Bernie Katz és Hal Marsh sok mindenben
helyettesíthet, de az egyik betegemnek ma rám van szüksége. A munkatársaimat is fel kell
készítenem. – Az órájára pillantott: – Négy óra múlva jelenésem van.
Ryannek pillanatnyi kétsége sem lehetett afelől, hogy csakugyan így van. Dr. Cathy Ryan
professzor, az amerikai sebésztársaság tagja híres volt lézeres retinaműtéteiről, a világ minden
részéről jöttek hozzá betegek.
– De az összes iskola... – ellenkezett Price, végül azonban elharapta a szót, mert eszébe jutott,
hogy az elnökné bizonyosan jobban tudja.
– Az orvosegyetemek nem. Mi nem küldhetjük haza a betegeinket. Ne haragudjon, tudom, hogy
mindnyájan milyen nehéz helyzetben vannak, de tőlem is emberek függnek, és a rendelkezésükre
kell állnom – jelentette ki Cathy. Végignézett a konyhában tartózkodó felnőtteken, mit szólnak a
döntéséhez. A konyhaszolgálat tagjai – valamennyien tengerészek – mozgó szobrokként jártak ki-be:
úgy tettek, mintha semmit sem hallanának. Az elnöki testőrség tagjai ugyancsak kifejezéstelen arccal
néztek maguk elé, vonásaikon azonban némi nemtetszés is tükröződött.
A First Lady általános felfogás szerint az elnök munkatársa, csak éppen nem kap érte fizetést. Ezt
a szabályt némileg át kellett alakítani. Előbb vagy utóbb úgyis elnökké választanak majd egy nőt, és
akkor bizonyosan dől-borul minden. A lehetőséggel mindenki számolt, de az amerikai történelem
során mindeddig nem vettek róla tudomást. A szokásos politikusfeleség a férje oldalán jelent meg,
hódolatteljes mosollyal nézett rá, esetleg mondott egy-két gondosan kiválasztott szót, végigcsinálta
vele a választási kampány hajszáját, elviselte a meglepően brutális kézfogásokat. Cathy Ryan ennek
bizonyosan nem teszi majd ki a kezét, hiszen sebész – jutott hirtelen Price eszébe. Hiszen ennek a
First Ladynek csakugyan van hivatása, orvos, odaítélték neki a Lasker Közszolgálati Emlékdíjat,
hamarosan ki is teheti a kandallója párkányára, már csak az ünnepélyes díjátadó vacsorán kell részt
vennie. Price tudta, hogy Cathy nemcsak a férjének, hanem a hivatásának is elkötelezte magát. Ezért
csodálta, ám azt is tudta, hogy az elnökné minden bizonynyal óriási púp lesz az egész testőrség
hátán. Még nagyobb baj volt, hogy Mrs. dr. Ryan védelmével Roy Altmant – egy hatalmas termetű
volt ejtőernyőst – bízták meg, akivel még nem találkozott. Royra a termete és a hozzáértése miatt
esett a választás. Nem árt, ha mindig van a közelben valaki, aki jól láthatóan testőr, és mivel a First
Lady sokak számára tűnhet könnyű célpontnak, Roy egyik feladata az volt, hogy a puszta
látványával elrettentse őket. A különítmény többi tagjának úgyszólván láthatatlannak kellett lenniük.
Altman funkciói közé tartozott az is, hogy testével fogja fel az esetleges golyókat: az ügynököket
erre is kiképezték, de nem vágytak rá különösebben.
Védeni kellett Ryan gyerekeit is; ezt a feladatot egy külön csapat látta el, amely rutinszerűen
további alcsoportokra oszlott. Katie testőrét volt a legnehezebb kiválasztani, az ügynökök ugyanis
tülekedtek a megbízatásért. A gyerekeket őrző csapat feje a legidősebb tag, egy Don Russell nevű
ügynök – és immár nagyapa – lett. A kis Jack mellé egy sportrajongó fiatalembert osztottak be, Sally
pedig egy egyedülálló, harmincévesnél valamivel idősebb ügynöknőt kapott, aki ismerte a fiatal
férfiak és a bevásárlóközpontok rejtelmeit. A cél az volt, hogy a családot a lehető legkevésbé terhelje,
hogy a fürdőszoba kivételével mindenhova csőre töltött fegyvereket viselő, rádiókészülékkel
felszerelt testőrök kísérik őket. Amit persze lehetetlen volt megvalósítani...
Ryan elnök eleget tudott ahhoz, hogy elfogadja, minderre szükség van, családja pedig majd
megtanulja elviselni a helyzetet.
– Dr. Ryan, mikor kell elindulnia? – kérdezte Price.
– Körülbelül negyven perc múlva. Attól függ, milyen a for...
– Mostantól nem számít – javította ki Price a First Ladyt. Nehéz napunk lesz, gondolta. Az előző
napon még az atelnök családját akarta tájékoztatni a teendőkről, az a terv azonban, úgy, ahogy volt,
az ördögé lett. Sok minden mással együtt. Altman egy másik helyiségben tartózkodott, és a térképet
tanulmányozta. Baltimore felé három út jöhetett szóba: a 95-ös államközi, a Baltimore-Washington
autópálya, és az l-es számú országos főútvonal. Reggelente mindhárom zsúfolásig megtelt a
munkahelyükre autózók járműveivel, és a testőrség kocsioszlopa tökéletes káoszt idézett volna elő
rajtuk. Ami azonban még rosszabb, egy potenciális merénylő szempontjából ezek az útvonalak
nagyon is kézenfekvőek voltak, ráadásul Baltimore-hoz közeledve egyre szűkültek. A Johns Hopkins
kórháznak volt egy helikopter-leszállóhelye a gyerekosztály épületének tetején, eddig azonban senki
sem gondolt bele, milyen politikai hatást keltene, ha a First Lady nap mint nap a tengerészgyalogság
VH-60-as helikopterével ingázna otthona és munkahelye között. Most azonban talán ez lesz a
megoldás, vélekedett Andrea Price. Kiment a helyiségből, hogy beszéljen Altmannal, a Ryan család
pedig egyszerre magára maradt. Reggeliztek, akár egy hétköznapi család.
– Uramisten, Jack – sóhajtotta Cathy.
– Tudom – szólt az elnök, de aztán beszéd helyett egy teljes percen át élvezte a csendet.
Mindketten a tányérjukra meredtek, de evés helyett csak bökdösték villájukkal az ételt.
– A gyerekeknek ruhák kellenek a temetésre – szólalt meg végül Cathy. – Szólsz Andreának?
– Persze.
– De ugye továbbra is dolgozhatok? – kérdezte az asszony. Most, hogy Price kiment, nem kellett
tovább titkolnia aggodalmát.
Jack felpillantott.
– Igen. Nézd, én minden tőlem telhetőt megpróbálok, hogy a lehető legnormálisabb életet
élhessük, és tudom, mennyire fontos a munkád. Ami azt illeti, ki se tudom mondani, mennyire örülök
a díjnak, amit kaptál. – Elmosolyodott. – Rettentően büszke vagyok rád, drágám.
Price visszatért.
– Dr. Ryan – mondta. Természetesen mindketten feléje fordultak. Látták az arcán, mi a gondja. A
legfontosabb kérdést még nem beszélték meg, és Price nem tudta, hogyan szólítsa a First Ladyt.
Doktor Ryannek? Mrs. Ryannek? Esetleg...
– Ne nehezítsük meg egymás dolgát, jó? Szólítson Cathynek. Price ezt nem tudta megtenni,
úgyhogy egyelőre nem is tette.
– Amíg valami okosabbat ki nem találunk, addig helikopteren visszük a kórházba – jelentette be. –
A tengerészgyalogság helikoptere már útban van ide.
– Nem drága ez? – kérdezte Cathy.
– De igen, csakhogy még ki kell dolgoznunk, mit hogyan csináljunk, és pillanatnyilag ez a
legegyszerűbb megoldás.
Egy hatalmas termetű férfi lépett be az ajtón.
– Ő Roy Altman, egy ideig ő vigyáz majd önre.
– Ó... – mondta Cathy, mert egyebet nem is igen tudott mondani. Altman száz kiló, és csaknem
százkilencven centiméter volt. A fehér bőrű, gyérülő szőke hajú férfi olyan arcot vágott, mint aki
röstelli, hogy ekkorára nőtt. A testőrség többi tagjához hasonlóan ő is kissé túlméretezett zakót viselt,
hogy a ruhadarab jobban elrejtse szolgálati fegyverét – amely jelen esetben nyugodtan lehetett volna
akár egy géppisztoly is. Odalépett Cathyhez, és kezet fogott vele. Méghozzá figyelemre méltó
gyengédséggel.
– Asszonyom, tudja, hogy mi a feladatom. Tőlem telhetőén igyekszem majd nem az útjában lenni.
Két újabb férfi jött be. Altman bemutatta őket, közölve, hogy ma ők is az elnöknét őrzik. Egyelőre
azonban minden testőr csak ideiglenes beosztást kapott, hiszen össze kellett szokniuk az általuk
őrzött személyekkel, azt pedig senki sem tudhatta előre, mi lesz a dolog kimenetele. Még Ryanék
esetében sem, akik mind ez idáig szeretetre méltó védenceknek mutatkoztak.
Cathy kísértést érzett, hogy megkérdezze: vajon mindez csakugyan szükséges-e, de aztán
meggondolta magát. Másként hogyan is vágna át a Maumenee-épületet körülvevő tömegen?
Egymásra néztek a férjével, neki pedig eszébe jutott, hogy most nem volna ebben a szerencsétlen
helyzetben, ha annak idején nem járul hozzá Jack alelnökké való kinevezéséhez. Az alelnökség...
meddig is tartott, öt percig? Tán még addig se.
Ekkor meghallotta a Sikorsky BlackHawk helikopter kerepelését, amely most szállt le a ház
mögött. Rotorjai kisebbfajta hóvihart kavartak az egykori kis csillagvizsgáló helyén. Ryan az órájára
pillantott, és megállapította, hogy a tengerészgyalogos-pilóták nagyon igyekezhettek. Vajon mennyi
időbe telik, amíg ez a megtisztelő figyelem és szolgálatkészség valamennyiünket az őrületbe kerget?
– tűnődött.
– Amit most látnak, azt élőben közvetítjük a flotta egykori obszervatóriumának Massachusets
Avenue-i területéről – mondta rendezője instrukciói nyomán az NBC riportere. – Úgy fest, az ott a
tengerészgyalogság egyik helikoptere, azt hiszem, az elnök készül valahová.
Amikor a kavargó hó leülepedett kissé, a kamera közelebb hozta a VH-60-ast.
*
– Egy jelentősen módosított amerikai BlackHawk – állapította meg a hírszerzőtiszt. – Látja? Az
ott egy „Black Hole” infravörös zavarórendszer, védelem a hajtóművek hőjét követő föld-levegő
rakéták ellen.
– Mennyire hatékony?
– Nagyon. A lézerirányítású rakétákkal szemben viszont nem nyújt védelmet – tette hozzá a
hírszerző –, és a tűzfegyverek ellen sem.
A rotor még meg sem állt, a helikoptert máris tengerészgyalogosok egy csoportja vette körül.
– Kell nekem egy térkép arról a helyről. Bárhol áll is a kamera, egy lövegaknavető éppúgy
hatásos lehet. És persze ugyanez áll a Fehér Ház kertjére is.
Akit csak ismertek, tudott bánni az aknavetőkkel, hát még azokkal, amelyekhez az új – elsőként
az angolok által kifejlesztett, majd világszerte lemásolt – lézerirányítású gránátokat használták.
Voltaképpen az amerikaiak adták az ötletet, hiszen az ő szavuk járása volt: Ha látod, el is találhatod.
Ha eltalálod, el is pusztíthatod. És bármi legyen is, amit az ember lát, eltalál és elpusztít, az is
elpusztul, aki benne ül.
Ez a gondolat volt az új terv csírája. Az órájára nézett, amely stopperként is működött. Ujját az
indítógombra helyezte, és várt. Az onnét hatezer mérföldnyire lévő kamera továbbra is közelről
mutatta a helikoptert. Ekkor egy nagy gépkocsi jelent meg a gépnél, négy ember szállt ki belőle.
Egyenesen a BlackHawkhoz mentek, amelynek tolóajtaját az egyik pilóta kinyitotta előttük.
– Ez Mrs. Ryan – állapította meg a kommentátor. – A baltimore-i Johns Hopkins kórház sebésze.
– Mit gondol, a munkahelyére repül? – kérdezte a riporter.
– Egy percen belül tudni fogjuk.
Nagyjából igaza is volt. A hírszerző abban a pillanatban nyomta meg az órája gombját, amikor az
ajtó becsukódott. Néhány pillanat múltán a két turbina forgatni kezdte a rotort, a helikopter pedig
felemelkedett, és miközben mind magasabbra jutott, a helikopterek rendes szokása szerint a föld felé
mutató orral, távolodni kezdett – feltehetőleg észak felé. A hírszerző az órájára nézett, hogy
megállapítsa, mennyi idő telt el az ajtó becsukása és a felszállás között. A helikopter személyzetét
katonák alkották, márpedig a katona arra büszke, ha ugyanazt a dolgot mindig ugyanúgy tudja
végrehajtani. Úgy találta, ennyi idő bőségesen elég arra, hogy a szükséges távolságot akár három
lövedék is megtegye.
Cathy életében először ült helikopteren. A két elülső ülés mögötti középső helyre ültették, de hogy
miért, azt nem közölték vele. A Blackhawk robusztus sárkányát úgy tervezték, hogy ha lezuhan, a
nehézségi gyorsulás teljes tizennégyszeresét bírja ki, és ez volt benne a statisztikailag
legbiztonságosabb ülés. A négylapátos rotor sima repülést biztosított, és Cathynek legfeljebb a hideg
ellen lehetett kifogása. A mai napig nem terveztek olyan katonai légi járművet, amelynek megfelelő
fűtése lett volna. Az elnök felesége tulajdonképpen élvezte volna a repülést, de egyrészt zavarban
volt kissé, másrészt feszélyezte, hogy a testőrök gondosan megvizsgálták az ajtókat: nyilvánvalóan
valamiféle veszélyforrás után kutattak. Cathy mindinkább megértette: ezeknek az embereknek
bármiről ez jut az eszébe.
– Azt hiszem, a munkahelyére megy – állapította meg a riporter. A kamera követte a VH-60-ast,
míg csak el nem tűnt egy fasor mögött. A megkönnyebbülés ritka pillanata következett. Valamennyi
tévécsatorna ugyanazt tette, amit a John Kennedy elleni merénylet után. A teljes programot törölték,
és a teljes adásidőt – azaz huszonnégy órát, amely 1963-ban még nem volt ennyi – a
szerencsétlenség és a következmények ismertetésének szentelték. Ez a helyzet valódi aranybányát
jelentett a kábeltévéknek, amelyek a nézettségi adatok alapján vették át a többi csatorna anyagait. A
felelősség azonban az egyes csatornáké volt, akik ebben az értelemben a felelős tájékoztatást
gyakorolták.
– Nos, ő orvos, ugye? Könnyen megfeledkezünk arról, hogy a körgyűrűn belül is vannak még
emberek, akik tényleges munkát végeznek. Kisbabák születnek. Az élet megy tovább... – állapította
meg kenetteljesen a kommentátor, minthogy ez volt a feladata.
– És nem áll meg az ország élete sem – mondta a riporter egyenesen a kamerába, átkötő
szövegként a reklámhoz. Hatezer mérföldről nem hallhatta a hangot, amely így szólt:
– Egyelőre.
Testőreik kiterelték a gyerekeket, és megkezdődött a tulajdonképpeni napi munka. Arnie van
Damm úgy festett, mint egy kísértet, Jack látta rajta, hogy alig áll a lábán. Látszott, hogy a kemény
munka és a gyász hamarosan leterítik. Ryan tudta: teljesen természetes, hogy az elnököt, amennyire
csak lehet, kímélni kell, azt azonban nem fogadta el, hogy ez azoknak az embereknek a tönkretétele
útján történjék, akiktől olyan nagy mértékben függött.
– Mondja, Arnie, aztán tűnjön el egy időre, és pihenjen valamicskét.
– Tudja, hogy nem tehetem...
– Andrea!
– Igen, elnök úr?
– Miután itt végeztünk, valaki vigye haza Arnie-t. Délután négyig ne is engedje vissza a Fehér
Házba – szólt Ryan, majd Arnie-ra pillantott. – Nem fog kikészülni miattam, Arnie. Túlságosan nagy
szükségem van magára.
A stábfőnök fáradtabb volt, semhogy képes lett volna bármiféle hála kifejezésére. Átnyújtott egy
dossziét Ryannek.
– Tessék, a holnaputáni temetés terve.
Ryan felütötte a dossziét, és látszott rajta, hogy éppoly gyorsan nyugszik meg, amilyen hirtelen az
imént elnöki hatalmához folyamodott.
Bárki állította is össze az anyagot, okos és érzékeny ember volt. Lehet, hogy egy ilyen esetre
előkészített katasztrófaterv alapján dolgozott, de Ryan tudta, hogy erről sohasem fog érdeklődni, és
hogy bárki csinálta is, jó munkát végzett. Roger és Annie Durlingot a Fehér Házban ravatalozzák
majd fel, mert a Capitolium rotundája jelenleg használhatatlan volt. Az emberek huszonnégy órán át
vonulhatnak majd el előttük, a főbejáraton mennek be, és a keleti szárnyon át távoznak. A gyászolók
bánatát utóbb majd az ország ereklyéi és az elnöki portrék látványa enyhíti. A Durling házaspárt a
kongresszus egy zsidó, egy protestáns és egy katolikus tagjával együtt másnap reggel halottaskocsin
viszik a Nemzeti Katedrálisba, az ökumenikus gyászistentiszteletre. Ryan két nagy beszédet mond
majd. A szövegük már ott lapult a dosszié végén.ű
*
– Ez mire jó? – kérdezte a First Lady.
Cathy olyan sisakot viselt, amely bekapcsolta őt a helikopter fedélzeti hírközlő rendszerébe.
Kimutatott a másik helikopterre, amely a jobb oldalukon, tizenöt méternyi távolságból követte őket.
– Mindig biztosítással repülünk, asszonyom. Így nem jár késedelemmel, ha valamilyen
meghibásodás miatt le kell szállnunk – magyarázta a jobb oldali pilóta. Azt nem közölte, hogy a
hátsó helikopteren a testőrség négy tagja is ott ült, komolyabb fegyverekkel.
– Milyen gyakran történik ilyesmi, ezredes?
– Amióta szolgálok, nem fordult elő, asszonyom – felelte, azt azonban elmulasztotta hozzátenni,
hogy 1993-ban belezuhant a Potomac-ba a tengerészgyalogság egyik Black Hawkja, és a teljes
legénység odaveszett. Rég volt... A pilóta folyamatosan fürkészte a légteret.
Egy másik alkalommal valaki kis híján éppen Reagan elnök kaliforniai háza felett rohant bele
magángépével egy VH-1-esbe. Merényletnek tűnt, de aztán kiderült, hogy csak a kis gép pilótája
szúrta el a dolgot. Miután az elnöki testőrség kihallgatta, szegény ördög nyilván végleg felhagyott a
repüléssel. Hank Goodman ezredes régóta tudta, hogy a leghumortalanabb emberek a Fehér Ház
biztonsági szolgálatában találhatók.
A levegő tiszta és hideg, de eléggé nyugodt volt. A pilóta ujjai hegyével mozgatta a botkormányt,
a 95-ös államközi autóutat követte. Baltimore már látszott, Goodman pedig tudta, hogyan közelítheti
meg legegyszerűbben a Hopkinst, mert korábban a haditengerészet
Patuxent River-i légibázisán teljesített szolgálatot, és a flotta meg a tengerészgyalogság itteni
helikopterei olykor segítettek baleseti sérülteket szállítani. Emlékezett, hogy a szövetségi állam
baleseti ellátórendszerén belül a gyerekeket a Hopkins fogadta.
Ugyanez a kijózanító gondolat ötlött Cathy eszébe, amikor elrepültek a marylandi egyetem
baleseti klinikájának épülete mellett. Mégsem ez volt az első helikopterútja – csak akkor éppenséggel
eszméletlen volt. Akkor valakik meg akarták ölni őt és Sallyt, és ha ismét próbálkozna valaki,
veszélyeztetné azokat is, akik most körülveszik. És miért? Amiért a férje az, aki.
– Mr. Altman – hallotta az intercomban.
– Igen, ezredes?
– Előre szólt, ugye?
– Igen, tudják, hogy jövünk, ezredes – nyugtatta meg a pilótát a testőr.
– Úgy értem, utánanéztek, hogy a tető elbír-e egy VH-60-ast?
– Hogyhogy?
– Úgy, hogy ez a gép nehezebb, mint a civil helikopterek. Biztosították számunkra a
leszállóhelyet?
Altman hallgatott: ez volt a válasza.
– Na jó, egyszer megcsinálhatjuk.
– Jobbra rendben – szólt a másodpilóta.
– Balra rendben – felelte Goodman. Repült egy kört, és ellenőrizte a szélzsákot odalent, az épület
tetején. Csak olykor szusszant egyet az északnyugati szél. Óvatosan ereszkedtek, közben az ezredes a
baloldalt magasodó antennákat tartotta szemmel. A helikopter puhán megült az épület tetején, de a
rotorja tovább forgott, hogy ne teljes súlyával nehezedjék a megerősített betonfödémre. Valószínű
persze, hogy mindez szükségtelen volt. A civil mérnökök mindig a szükségesnél erősebbre építették
épületeiket. Goodman azonban nem vitte volna ezredességig, ha csakúgy, a mulatság kedvéért vállalt
volna bármiféle kockázatot. Másodpilótája felállt, és elhúzta az ajtót. Először a testőrök szálltak ki,
hogy ellenőrizzék az épületet. Goodman ezalatt a botkormányon tartotta a kezét, készen arra, hogy
felrántsa, és eltűnjön a tetőről. Aztán a testőrök segítettek kiszállni Mrs. Ryannek, Goodman pedig
mehetett dolgára. – Amikor visszaértünk, szóljon ide, és tudja meg, mit bír a tető – mondta a
másodpilótának. – Aztán pedig kérjen másolatokat a tervekről az archívumunk számára.
– Igen, uram. Kissé mintha elkapkodták volna ezt az egészet.
– Nekem mondja? – kérdezett vissza az ezredes, majd a rádióra kapcsolt. – Tengerészgyalogos
Három hívja Tengerészgyalogos Kettőt!
A kísérő helikopter, amely ott körözött a környéken, azonnal felelt:
– Itt Kettő!
– Gyerünk! – adta ki az utasítást Goodman. Maga felé húzta a botkormányt, és déli irányban
elemelkedett a tetőről. – Helyes nőnek tűnik – vélekedett.
– Ideges lett, mielőtt leszálltunk volna – állapította meg a másodpilóta.
– Én is – közölte Goodman. – Én fogom felhívni őket, miután visszaértünk.
A testőrség valóban előre szólt dr. Katznak, aki az épület belsejében, a Hopkins három biztonsági
embere társaságában várakozott. Ki-ki bemutatkozott, a testőrök kártyát kaptak a zakójukra, amely
az orvosegyetem dolgozóinak mutatta őket. Megkezdődött Caroline M. Ryan orvosdoktor,
professzor, sebésztársasági tag napja.
– Hogy van Mrs. Hart? – kérdezte.
– Húsz perce néztem meg, Cathy. Egyenesen örül, hogy a First Lady operálja!
Katz professzort meglepte Ryan professzor reakciója.
 6. Kiértékelés
Jó időbe telt, míg a gépnek nagy nehezen sikerült befurakodnia az Andrews légi támaszpontra,
amelynek óriási betonsíkjai pedig körülbelül akkorának látszottak, mint Nebraska állam. A
biztonsági szolgálat azonban éppen gépek egy csoportja körül járőrözött, amelyek olyan szorosan
álltak egymás mellett, mint azon a másik arizonai
134
helyen a kiszuperált bombázók. Mi több, minden egyes gépet saját biztonsági különítmény őrzött.
Az intézményes bizalmatlanság légkörében minden egyes ilyen egységnek össze kellett hangolnia
működését az amerikaiakkal, mert a helyi biztonságiaknak mindenki gyanús volt, aki csak a szemük
elé került. A gépek közül igazából csak egy francia, illetve egy brit Concorde volt igazán szép. A
többiek különböző típusú, széles törzsű utasszállítók voltak, többnyire származási országaik
kormánygépei. A NATO-országok gépeinek sorát a Sabena, a Lufthansa és a KLM kezdte. A három
skandináv ország mindegyikét a SAS képviselte, egy-egy saját 747-essel. Az államfők a rangjuk
megkövetelte külsőségek közepette utaztak, a gépek némelyike – a kicsik és a nagyok egyaránt –
csak a lehetséges utaslétszám harmadát hozták. Az érkezők fogadásához a Fehér Ház és a
külügyminisztérium közösen tevékenykedő protokollosainak minden ügyességüket és tapasztalatukat
latba kellett vetniük, amikor kiderült, hogy Ryan elnök egyszerűen nem ér rá, hogy minden egyes
vendéget a neki kijáró módon üdvözöljön. A légierő díszszázada azonban mindegyiküket várta,
óránként többször is felsorakoztak, elvonultak, majd ismét alakzatba felsorakoztak. A vörös szőnyeg
egész idő alatt a helyén maradt, a világ vezetői egymást követték rajta, a frissen érkezett gép még
alig gördült el, egy másik már hozta is a következő vendéget a kiszállás helyére, a pódiumhoz és a
zenekarhoz. A kamerák előtt elhangzottak a rövid és tárgyilagos beszédek, és az újonnan jöttek már
masíroztak is a várakozó kocsisor felé.
Washingtonba szállításuk ugyancsak okozott némi főfájást az illetékeseknek. A diplomáciai
testületre ügyelő biztonsági szolgálat valamennyi gépkocsiját idevezényelték, négy konvoj ingázott a
légibázis és a város között, kísérték a követségi limuzinokat, továbbá elterelték a Suitland autópálya
és a 395-ös államközi főút forgalmát. A legnagyobb izgalmat talán az okozta, hogy minden elnököt,
miniszterelnököt, sőt királyt és herceget is a megfelelő követségre kézbesítsenek. Még szerencse,
hogy ezek nagy része a Massachusetts Avenue-n volt. A rögtönzött szervezés végül sikerrel járt, a
szervezők nagy dicsőségére.
A külsőségek nélküli magánmegbeszéléseket maguk a követségek intézték. Ha már ennyi
államférfi volt együtt, természetesen találkozniuk kellett, hogy elintézhessék közös ügyeiket, vagy
pusztán azért, hogy elcsevegjenek egymással. Ezen az estén a brit nagykövet, aki a NATO és a Brit
Nemzetközösség legtekintélyesebb diplomatája volt, huszonegy külföldi vezetőt készült vendégül
látni egy „nem hivatalos” vacsorán.
– Jól van, most ereszti ki a futóművét – jelentette egy repülőszázados. A támaszpontra már
sötétség borult.
Az Andrews tornyában bizarr módon ugyanaz a váltás volt szolgálatban, mint azon az estén. (Az
emberek azóta már csak így emlegették.) Figyelték, amint a JAL 747-ese leereszkedett a jobb oldali
zéróegyes kifutóra. A gép személyzete láthatta a másik JAL-gép maradványait, amelyeket az
amerikaiak egy hatalmas hangárban, a bázis keleti részén helyeztek el. Egy teherautó ebben a
pillanatban hozta meg az egyik sugárhajtómű eltorzult roncsát, amelyet nemrég emeltek ki a
Capitolium épületének alagsorából. Az érkező utasszállító gép továbbgurult, majd az utasításoknak
megfelelően balra fordult, és elindult egy jármű után, hogy a megfelelő kiszálló helyre vigye utasait.
A pilóta látta a kamerákat, és észrevette, amint az operatőrök és riporterek elhagyják addigi,
viszonylag meleg tartózkodási helyüket, az épületet, hogy tanúi legyenek az utolsó, egyben
legérdekesebb vendég érkezésének. Akart mondani valamit a másodpilótának, de aztán úgy döntött,
mégsem teszi. A néhai Torajiro Sato kapitánnyal jó kollégák, csaknem barátok voltak, és úgy érezte,
a gyalázat még évekig súlyosan nehezedik majd hazájára, a légitársaságra, a hivatására. Rosszabb
már csak akkor lehetett volna, ha Sato utasokat szállít, hiszen az utasok életének megóvása a pilóták
életének fő törvénye. A japán kultúra tiszteletre méltó dolognak ítélte a nemes célból elkövetett
öngyilkosságot, emellett a földi élet befejezésének drámaiabb módjait is elfogadhatónak tartotta, egy
ilyen öngyilkosság azonban jobban megrendítette és kétségbe ejtette az országot, mint
emberemlékezet óta bármi. A pilóta világéletében büszkén viselte egyenruháját, most már azonban,
mihelyt lehetett, civil öltözékre cserélte, külföldön és Japánban egyaránt.
Elhessegette a gondolatot, és finoman fékezett. A művelet olyan jól sikerült, hogy a Boeing első
ajtaja pontosan a régi típusú kerekes utaslépcsővel egy vonalban állt meg. Egymásra néztek a
másodpilótával, és szemérmes-gunyoros pillantásuk ezt mondta: „Értjük a dolgunkat.”
Ahelyett, hogy a szokásos középkategóriájú washingtoni hotelben éjszakáznának, ezúttal a
támaszpont valamelyik tiszti szálláshelyén alszanak majd. És valószínűleg őrzi majd őket valaki. Egy
fegyveres.
A főstewardess lassan kinyitotta az ajtót. Mogataru Koga miniszterelnök begombolt kabátban
megállt egy pillanatra az ajtónyílásban – kíséretének égy tagja kapkodva igazgatta nyakkendőjét
gallérja alá –, aztán a hideg februári szélben megindult lefelé a lépcsőn. A légierő zenekara
rázendített.
Scott Adler megbízott külügyminiszter a lépcső aljában várakozott. Még sohasem találkoztak
egymással, de mindkettőjüket kimerítően tájékoztatták a másikról. Adlert valamivel rövidebben, mert
aznap ugyan Koga volt a legfontosabb vendége – csakhogy immár a negyedik. Koga pontosan úgy
festett, ahogyan a képein. Teljesen hétköznapi külsejű, körülbelül százhatvanöt centiméter magas,
középkorú, dús, fekete hajú férfi volt. Fekete szeme közömbösnek tűnt, de miután Adler alaposan
szemügyre vette, úgy találta, talán csak fegyelmezi magát. Valójában szomorúnak látszott. Nem is
csoda, gondolta a diplomata, miközben kezet nyújtott neki.
– Isten hozta, miniszterelnök úr.
– Köszönöm, Mr. Adler.
A két férfi az emelvényhez lépett. Adler elmondott egy rövid, visszafogott üdvözlőbeszédet,
amelyet a külügyminisztériumban szerkesztettek. Körülbelül egy percig tartott, ő azonban úgy érezte,
legalább egy óra hosszat beszélt. Utána Koga lépett a mikrofonhoz.
– Először is köszönetet kell, hogy mondjak önnek és hazájának, Mr. Adler, amiért lehetővé tették,
hogy ma idejöhessek. Bármily meglepő is ez a gesztus, tudom, hogy az ilyesminek hagyománya van
az önök hatalmas és nagyvonalú országában. Azért vagyok ma itt, hogy hazám képviseletében
szomorú, de rendkívül fontos küldetést teljesítsek. Remélem, jótékony hatással lesz mind az önök
országára, mind az enyémre. Remélem, hogy Amerika és Japán népe hídnak tekinti majd ezt a
tragédiát egy békés jövő felé.
Koga hátralépett, Adler pedig végigkísérte a vörös szőnyegen. A zenekar a Kimagayót, japán
rövid himnuszát játszotta, amelyet körülbelül száz éve egy angol zeneszerző komponált. A
miniszterelnök a várakozó gépkocsi felé haladtában a díszszázad katonáit figyelte, próbált olvasni a
fiatal arcokról, kereste rajtuk a gyűlölet és az undor jeleit, de nem látott mást, csak közönyt. Adler
beszállt utána az autóba, és megkérdezte:
– Hogy érzi magát, uram?
– Köszönöm, jól. Aludtam a gépen – felelte Koga, aki azt hitte, hogy a kérdés merő
udvariasságból hangzott el, de aztán rájött, hogy tévedett. Az ötlet nem Adlertől, hanem Ryantől
származott. A nap mostanra a látóhatár alá ereszkedett, az alkony pedig rövidnek ígérkezett, mert
nyugat felől felhők közeledtek.
– Ha óhajtja, a követség felé menet meglátogathatjuk az elnököt. Felhatalmazott azonban, hogy
közöljem önnel: ha a hosszú út miatt, vagy egyéb okból inkább kihagyná ezt, nem fogja rossz néven
venni – közölte Adler, és meglepődött, amikor Koga pillanatnyi tétovázás nélkül így felelt:
– Örömmel elfogadom az elnök úr megtisztelő ajánlatát.
A megbízott külügyminiszter rádiót vett elő a kabátja zsebéből. – SAS a KARD BÁZIS-nak.
Megerősítem.
 Adler néhány nappal korábban elnevette magát, amikor közölték vele, milyen fedőnevet adott
neki az elnöki testőrség. Német-zsidó neve „sas”-t jelentett.
– KARD BÁZIS tudomásul veszi a megerősítést – recsegte vissza a készülék.
– Itt SAS, vége.
A konvoj a Suitland autópályán robogott. Más körülmények között alighanem követte volna őket
valamelyik tévéállomás kamerával felszerelt helikoptere, most azonban Washington légterében teljes
repülési tilalom volt érvényben. Még a National repteret is lezárták, a járatokat pedig átirányították a
Dullesre vagy a Baltimore-Washington nemzetközi repülőtérre. Kogának fel sem tűnt, hogy a kocsit
amerikai sofőr vezeti. Jobb kéz felé lekanyarodtak az autópályáról, aztán egy háztömb múltán elérték
az I-295-ös felhajtóját, amely nem sokkal ezután az I-395-ösbe, egy rázós összekötő útba torkollt,
amely az Anacostia folyón át Washington belvárosa felé vitt. Amikor a 395-ös elérte a főutat, a
megnyújtott Lexus, amelyben Koga ült, jobbra húzódott. A testőrség Suburbanjei közé még egy
pontosan ugyanilyen gépkocsi sorolt be. A manőver mindössze öt másodpercet vett igénybe. Az út
hátralévő részét az üres utcákon gyorsan megtették, és alig néhány perc múlva Koga kocsija már be
is fordult a Fehér Ház nyugati kapuján.
– Jönnek, uram – jelentette Price, aki most kapta a hírt a bejáratnál posztoló egyenruhás őrtől.
Jack akkor lépett ki a bejáraton, amikor a kocsi megállt. Nem tudta biztosan, mit ír elő a protokoll
erre a helyzetre – ismét valami, amit még meg kellett tanulnia új beosztásával kapcsolatban.
Majdnem odalépett, hogy maga nyissa ki az autó ajtaját, de egy tengerészgyalogos tizedes
megelőzte, felrántotta az ajtót, majd akár egy robot, tisztelgett.
– Üdvözlöm, elnök úr – mondta Koga, miután kiszállt.
– Üdvözlöm, miniszterelnök úr, kérem, erre jöjjön – intett Ryan. Koga még sohasem járt a Fehér
Házban, most azonban eszébe jutott, hogy egyszer – mikor is, három hónapja? – már járt
Amerikában, hogy tárgyaljon a gazdasági kérdésekről, amelyek aztán kirobbantották a háborút...
micsoda szégyenletes kudarc volt az is. Ekkor értette meg Ryan viselkedését. Egyszer azt olvasta,
hogy Amerikában a hivatalos fogadtatás nem a vendég fontosságát fejezi ki – nem, ez semmiképpen
nem is lett volna lehetséges vagy helyénvaló – gondolta Koga. Ryan azonban egyedül állt az ajtóban,
és ez mindenképpen jelent valamit, állapította meg magában a japán miniszterelnök, miközben
felfelé haladt a lépcsőn. Egy perccel később, miután végigsiettek a nyugati szárnyon, s kettesben
maradtak Ryannel az Ovális Irodában, mindössze egy alacsony dohányzóasztal választotta el őket
egymástól.
– Köszönöm a lehetőséget – mondta egyszerűen Koga.
– Találkoznunk kellett – felelte Ryan elnök. – Bármikor máskor emberek figyelnének bennünket,
mérnék az időnket, és próbálnának olvasni a szánkról. – Töltött egy csésze kávét először
vendégének, aztán magának.
– Hai, a tokiói sajtó az utóbbi néhány napban ennél is messzebb ment – állapította meg Koga.
Felemelte a csészéjét, de keze megállt a levegőben. – Kinek köszönhetem meg, hogy megmentett
Yamatától?
Jack felpillantott.
– A döntést itt hozták. Két Japánba telepített emberünk tette. Ha akarja, személyesen is találkozhat
velük.
– Csak ha nem okozok vele gondot – mondta a miniszterelnök, és kortyolt a kávéjából. Jobban
szerette a teát, Ryan azonban házigazdaként minden tőle telhetőt megtett, s ahogy tette, nagy hatást
gyakorolt vendégére. – Köszönöm, hogy eljöhettem, elnök úr.
– Próbáltam meggyőzni Rogert a kereskedelmi problémákkal kapcsolatban, de... nem voltam elég
meggyőző. Aztán aggódtam, hogy történni talál valami Gotóval, de nem léptem idejekorán, tudja, az
oroszországi utam és a többi... Az egész nem volt egyéb, mint egy óriási baleset, de azt hiszem, a
háború egyébként is az. Mindenesetre a mi dolgunk, hogy begyógyítsuk ezt a sebet. Szeretném, ha ez
a lehető leghamarabb megtörténne.
 – Az összeesküvők őrizetben vannak. Hazaárulásért fogják bíróság elé állítani őket – tudatta
Koga.
– Ez az önök dolga – felelte Ryan, ami azonban nem volt egészen igaz. Japánban meglehetősen
sajátságosán működött az igazságszolgáltatás, a bíróságok elég gyakran sértették meg az ország
alkotmányát a mélyebben gyökerező, ám íratlan hagyományok kedvéért. Az amerikaiak számára ez
valami elgondolhatatlan volt. Ryan és Amerika elvárta, hogy a japánok ezúttal szigorúan a törvény
betűje szerint járjanak el, Koga pedig tökéletesen megértette ezt. Az Amerika és Japán közötti
megbékélés alapjában véve ettől függött – meg még egy sor más megegyezéstől, amelyekről,
legalábbis ezen a szinten, nem tárgyalhattak. Koga a maga részéről már meggyőződött arról, hogy a
különböző bírósági eljárásokat lefolytató bírák megértették a szabályokat.
– Sohasem hittem volna, hogy ilyesmi megtörténhet, és akkor az az eszelős Sato... Országom és
népem szégyelli magát miatta. Rengeteg a tennivalóm, Mr. Ryan.
– Mindkettőnknek – bólintott Jack, majd kis hallgatás után hozzátette: – technikai jellegű ügyek
elintézhetők miniszteri szinten. Én csak arról akartam meggyőződni, hogy mi ketten értjük egymást.
Bízom az ön jóindulatában.
– Köszönöm, elnök úr.
Koga letette a csészéjét, hogy alaposan szemügyre vegye a szemközti kanapén ülő férfit.
Túlságosan fiatal volt elnöknek, igaz, nem ő jutott legifjabban a Fehér Házba: ezt a rekordot
alighanem mindörökre Theodore Roosevelt tartja. A hosszú repülőúton a miniszterelnök sok mindent
olvasott Jack Ryanről. Ez a férfi többször is ölt saját kezűleg, családjával együtt többször volt halálos
veszélyben, és tett még néhány dolgot, amelyekkel kapcsolatban a japán hírszerzési tanácsadóknak
csak feltételezéseik voltak. Néhány rövid másodpercig Ryan arcát fürkészte, próbálta megfejteni,
hogyan lehet egy ilyen valaki a béke embere, de semmit sem látott, ami útbaigazíthatta volna. Koga
arra gondolt, talán van valami az amerikai karakterben, amit neki sohasem sikerült megértenie.
Mérlegelő intelligenciát és fürkésző kíváncsiságot látott. Fáradtságot és szomorúságot. Ryan számára
az utóbbi néhány nap maga lehetett a pokol – ebben Koga bizonyos volt. Valahol ebben az épületben,
gondolta, alighanem itt vannak Roger és Anne Durling gyerekei is, ami alighanem fizikai súlyként
nehezedik erre az emberre. Kogának úgy tűnt, hogy Ryan, miként a nyugatiak általában, nem leplezi
túlságosan ügyesen, mi jár a fejében. Ez azonban mintha mégsem lett volna igaz. Bizonyosan más
dolgok is járnak ennek a kék szemű embernek a fejében, amelyeket nem ver nagydobra. Mint
ahogyan néhány nappal korábban irodájában megállapította, ez a Ryan csakugyan szamuráj, ezt a
képet azonban még bonyolította valami. Koga nem foglalkozott tovább ezzel. Nem volt annyira
fontos kérdés, és valamit még kérdeznie kellett egy személyes döntésével kapcsolatban, amelyet a
Csendes-óceán felett hozott.
– Volna egy kérésem, ha megengedi.
– Hallgatom önt, uram.
– Ez nem jó ötlet – ellenkezett néhány perccel később Price.
– Jó vagy sem, meg fogjuk csinálni. Szervezze meg – mondta neki Ryan.
– Igen, uram – felelte Andrea Price, és elhagyta a helyiséget. Koga figyelemmel kísérte a
párbeszédet, és ismét megtudott valamit.
Ryan mindenféle színészies allűr nélkül képes döntéseket hozni és utasításokat adni.
A kocsik még a nyugati bejáratnál álltak, a látogatónak csak a kabátját kellett felvennie, és már
indulhatott is. A parkolóban mind a négy Suburban megfordult, majd dél, utóbb pedig kelet, azaz a
Domb felé indultak. A konvoj ezúttal szirénák és villogó lámpák nélkül, úgyszólván a közlekedési
szabályokat betartva haladt. Az üres utcákon megtehették, hogy áthajtsanak a piroson, és nem sokkal
később a Capitol Streetre, majd onnét ismét balra, az épület felé kanyarodtak. A katasztrófa
helyszínén most már kevesebb volt a lámpa. A lépcsőket megtisztították, majd miután a kocsik
megálltak, és a biztonságiak elhelyezkedtek, Ryan felvezethette rajtuk Kogát. Fentről lenéztek az
immár üres kráterbe, amely valaha a kongresszus ülésterme volt.
 A japán miniszterelnök most először húzta ki magát. Hangosan tapsolt egyet, hogy magára vonja
a szellemek figyelmét, akik vallása szerint még most is itt tartózkodtak. Aztán szertartásosan
meghajolt, és imádkozott hozzájuk. Ryan úgy érezte, neki is ezt kellene tennie.
Nem voltak jelen tévékamerák, hogy rögzítsék a jelenetet – azaz ott maradt még néhány
tévéállomás kamerája, de az esti hírműsorok mostanra véget értek, a készülékek pedig gazdátlanul
álltak, a stábok tagjai a közvetítőkocsikban kávéztak, és sejtelmük sem volt arról, mi történik tőlük
mindössze néhány száz méternyire.
A dolog mindenesetre legfeljebb egy-két percig tartott. Aztán kinyúlt egy amerikai kéz, egy japán
kéz pedig megfogta, és két tekintet olyan megállapodásra jutott, amilyenre az államközi
szerződéseket kötő miniszterek valójában sohasem képesek: a metsző februári szélben két ország
között végre megköttetett a béke. Andrea Price néhány méternyire állt, és örült, hogy a Fehér Ház
fotósa is velük van. Próbálta kipislogni szeméből a könnyeket, amelyeket azonban nem a szél csalt
beléjük. Aztán lekísérte a két férfit a lépcsőn, akik ezúttal külön kocsiba szálltak.
*
– Miért reagálták túl ennyire? – kérdezte a miniszterelnök, majd kortyolt egyet a sherryjéből.
– Nos, mint tudja, engem nem tájékoztattak mindenről – felelte a walesi herceg, mivel nem
rendelkezett őfelsége kormányának teljes felhatalmazásával. – De az önök flottagyakorlatai
csakugyan fenyegető jellegűek voltak.
– Sri Lankának meg kell egyeznie a tamilokkal. Sajnálatos módon nem tudták magukat rászánni,
hogy érdemi tárgyalásokat kezdjenek velük, mi pedig próbáljuk befolyásolni őket. Végül is
békefenntartókként küldtük oda a katonáinkat, és nem akarjuk, hogy az általános helyzet túszaivá
váljanak.
– Tulajdonképpen így van, de miért nem vonták ki a békefenntartóikat, amikor a kormány ezt
kérte önöktől?
Az indiai miniszterelnök asszony fáradtan felsóhajtott. Ő is hosszú repülőutat tett meg, és jelen
körülmények között megengedhetett magának némi bosszankodást.
– Királyi fenség, ha kivonjuk a katonáinkat, és a helyzet ismét elmérgesedik, saját tamil
polgárainkkal is gondjaink lehetnek. Ez bizony igazán kellemetlen helyzet. Megpróbáltunk enyhíteni
egy súlyos politikai szituációt, ennek minden terhét mi vállaltuk, úgy tűnik azonban, hogy a Sri
Lanka-i kormány képtelen végrehajtani azt az akciót, amellyel felszámolnák a lázadást, s amellyel
elejét vehetnék hazánk effajta problémáinak. És akkor az amerikaiak még beavatkoznak, amitől
persze a Sri Lanka-iak csak még hajthatatlanabbá válnak.
– Mikor érkezik ide a miniszterelnökük? – kérdezte a herceg.
A válasz lényegében egy vállrándítás volt, majd a következő szavak követték:
– Felajánlottuk neki, hogy repüljünk együtt ide, hogy közben megtárgyalhassuk a helyzetet, ő
azonban sajnos elutasította. Azt hiszem, holnap. Ha egyáltalán eljut idáig a gépe – tette hozzá, mert a
Sri Lanka-i kormánygép műszaki állapota sok kívánnivalót hagyott maga után. A terrorakciók
lehetősége pedig már régóta fennállt.
– Ha óhajtja, a nagykövet holnapra valószínűleg össze tud hozni egy találkozót.
– Ez talán nem is volna teljesen haszontalan – ismerte el a miniszterelnök asszony. – Legalább az
amerikaiak is megfelelő fontosságot tulajdonítanak majd a kérdésnek. Mindeddig semmi remény
nem volt rá, hogy belegondoljanak térségünk helyzetébe.
A herceg most értette meg, mi a miniszterelnök célja. India azt akarta, hogy ő közvetítsen Új-
Delhi és a Fehér Ház között, hiszen évek óta barátok voltak Ryannel. Korántsem ez lett volna az első
ilyen jellegű feladata, a trónörökösnek azonban minden ilyen alkalommal konzultálnia kellett
kormányával, amely ebben az esetben a nagykövetet jelentette. Valaki a Whitehallban úgy döntött,
hogy őfensége barátsága az új amerikai elnökkel fontosabb, mint a két kormány közötti kapcsolat, és
amúgy is jó színben tüntetné fel a monarchiát egy olyan időszakban, amikor az ilyen szerepvállalás
egyszerre hasznos és szükséges. Ráadásul, ürügyül is szolgált a herceg számára, hogy ne kelljen
elmennie egy bizonyos wyomingi birtokra, amely, bár erről senki sem tudott, a királyi család – vagy
ahogyan bennfentesek olykor nevezték, a „Cég” – tulajdonában volt.
– Értem – felelte, s ez volt a legérdemibb válasz, amelyet adhatott, Nagy-Britanniának
mindazonáltal komolyan kellett vennie India kéréseit. Az egykori világbirodalom koronájának
legfényesebb gyémántja, bármilyen kínos kellemetlenségeket is okozott néha, továbbra is fontos
gazdasági partner volt. A két kormányfő közvetlen kapcsolatfelvétele esetleg némi zavart okozott
volna. Az, hogy az amerikaiak nyomást gyakoroltak az indiai flottára, nem volt széles körben ismert,
hiszen erre a japán-amerikai ellenségeskedések végén került sor, és mindenkinek az volt az érdeke,
hogy ez így is maradjon. A herceg, a régi barát tudta, hogy Ryannek bőségesen akad tennivalója, és
remélte, hogy Jack legalább valamennyit pihenhet. A helyiségben lévők számára az alvás csak az
időeltolódás következményeinek kiküszöbölését jelentette, Ryan számára azonban nélkülözhetetlen
üzemanyag volt, márpedig a rá váró két nap igencsak üzemanyag-igényesnek ígérkezett.
*
Mint ilyenkor mindig, a sor most is rendkívül hosszú volt, jóval a pénzügyminisztérium épületén
túl ért, a vége pedig olyan foszlott volt, mint egy kötélé: újabb és újabb emberek érkeztek, hogy
beálljanak. Az emberkígyó mintha csak a semmiből jött volna létre, s miközben lassan araszolt a
hidegben, újabb és újabb tagokkal gyarapodott. Ötös csoportokban engedték be őket, aki pedig az
ajtók nyitását-csukását vezényelte, vagy az óráját nézte, vagy pedig lassan számolt magában. A
ravatalnál díszőrség állt, amelynek tagjai az egyenruhás testületek sorállományú tagjai voltak. A
parancsnokuk e pillanatban egy repülőszázados volt.
Ryan, miután visszatért, szemügyre vette az arcokat az irodájában lévő tévé képernyőjén, s azon
tűnődött, vajon mire gondolhatnak, miért jöhettek ide. Valójában kevesen voltak köztük, akik Roger
Durlingra szavaztak. Ő végül is csak beugrott az előadásba, és csak azért, mert Bob Fowler
lemondott. Amerika azonban elfogadta elnökeit, és Roger Durlingot halálában olyan szeretet és
tisztelet övezte, amilyenben életében sohasem volt része – de még csak hasonlóban sem. A gyászolók
némelyike hátat fordított a koporsóknak, hogy körülnézzenek az előcsarnokban, ahol a legtöbbjük
valószínűleg sohasem járt; furcsa módon arra használták a néhány pillanatot, amelyet itt tölthettek,
hogy megfeledkezzenek idejövetelük céljáról. Aztán lementek a keleti kijárat előtti lépcsőkön, de
immár nem sorban, hanem – családi és baráti – csoportokban vagy egyesével. Távoztak a városból,
mentek a dolgaik után. Ryan arra gondolt, eljött az ideje, hogy ő is ezt tegye, pontosabban, hogy
visszainduljon a családjához, és áttekintse holnapi teendőit.
*
Odaérve az FBI-központhoz, döntöttek. Miért is ne? Szerencsés módon találtak egy elég olcsó
motelt a metró sárga vonalának végállomásánál, aztán pedig be is metróztak a városba. A Farragut
téren, a Fehér Háztól néhány utcányira szálltak ki: meg akarták nézni. Most először nyílt alkalmuk
erre – sőt dúskáltak az előszűrőkben, mert még sohasem jártak Washingtonban, a Hegylakók
kedvenc sorai szerint ezen az átkozott helyen, amely beszennyezi az egész országot, amelynek a
vérét szívja. Jó időbe telt, amíg megtalálták a sor végét, hogy aztán órákon át csoszogjanak előre a
többiek között. Még szerencse, hogy ők legalább tudták, hogyan öltözzenek a hideghez, nem úgy,
mint azok a vékony kabátos, sapkátlan keleti parti idióták a sorban. Ez Pete Holbrookot és Ernest
Brownt akkora elégtétellel töltötte el, hogy még a történtekkel kapcsolatos tréfáikat is képesek voltak
magukban tartani, inkább figyelték, mit beszélnek a többiek. Csalódniuk kellett. A két férfiú
kénytelen volt feltételezni, hogy szövetségi alkalmazottak közé keveredtek. Egyik-másik
sopánkodott, hogy milyen szomorú ez az egész, hogy milyen derék ember volt Roger Durling, hogy
milyen szép asszony volt a felesége, hogy milyen helyesek a gyerekeik, és hogy most milyen
szörnyű lehet nekik.
Ami a Hegylakók társaságának két tagját illeti, egymás közt ők is elismerték, hogy a kölyköknek
kemény lehet az ügy, a kölyköket mindenki csípi – de hát melyik tyúk lát szívesen rántottát? És az
apjuk? Az vajon mennyi szenvedést okozott a tisztességes polgároknak, akik csak annyit akartak,
hogy békén hagyja őket az a rengeteg washingtoni hülye?
 Ki azért nem mondták, amit gondoltak; mialatt a sor lassan araszolt előre az utcán, alig szóltak.
Mindketten ismerték azonban a pénzügyminisztérium épületének históriáját – pillanatnyilag ez védte
őket a széltől –, azt tudniillik, hogy Andy Jackson odébb vitette, hogy a Fehér Házból a Capitoliumra
lásson. Ez okozta a hírhedt és bosszantó zsúfoltságot a Pennsylvania Avenue-n – nem mintha ennek
most már bármiféle jelentősége lett volna, mert az utcát a Fehér Ház előtt lezárták. És miért? Hogy
megvédjék az elnököt a polgároktól! Nem bíznak bennük annyira, hogy közel engedjék őket a
nagykutyához. Ezt persze nem mondhatták ki, erről idejövet, a repülőn beszélgettek. Nem tudhatták,
hogy a kormánynak hány spiclije veszi körül őket, különösen egy a Fehér Házba tartó sorban. Az
épület nevét is csak azért voltak hajlandók tudomásul venni, mert állítólag Davy Crockett választotta.
Holbrook erre egy filmből emlékezett, amelyet a tévében látott, és amelynek a címét már elfelejtette,
márpedig a derék Davy kétségkívül az a fajta amerikai volt, mint ők, hiszen nevet adott a kedvenc
puskájának. Az ám!
Egész jóképű épületnek tűnt, és lakott itt néhány jó ember. Andy Jackson, aki megmondta a
magáét a legfelsőbb bíróságnak, meg Lincoln is, aki kutya kemény egy fickó volt. Szégyen, gyalázat,
hogy megölték, mielőtt megvalósulhatott volna a terve, hogy visszaviteti a niggereket Afrikába vagy
Latin-Amerikába... (Mindketten igen kedvelték James Monroe-t is, amiért hozzájárult ehhez az
ötlethez azzal, hogy segítette Libéria megalapítását, ahová vissza lehetett vinni a rabszolgákat. Kár,
hogy utána senki sem igyekezett a nyomdokaiba lépni.) Teddy Roosevelt csinált egy csomó jó
dolgot, vadászember, természetjáró és katona volt, de egy kicsit messzire ment a kormányzat
„megreformálásában”. Azóta nem sok hozzájuk hasonló férfi lakott itt – vélekedett a két Hegylakó.
Nem az épület tehetett róla, hogy mostanában olyanok hajlékául szolgált, akiket ők nem kedveltek.
Ez volt a gond a washingtoni épületekkel... Hiszen a kongresszusnak valaha olyan tagjai voltak, mint
Henry Clay, és Dan’l Webster. Hazafiak, nem olyanok, mint az a csürhe, amelyet az a japán pilóta
megsütött. Kissé nyugtalanokká váltak, amikor a sorral együtt befordultak a Fehér Ház parkjának
kapuján: végül is mintha ellenséges területre léptek volna. A kapubejáratnál az elnöki testőrség
egyenruhás különítményének tagjai, beljebb tengerészgyalogosok őrködtek. Hát nem gyalázat?
Tengerészgyalogosok. Valódi amerikaiak, még a színesek is, valószínűleg azért, mert végigcsinálták
ugyanazt a kiképzést, mint a fehérek, és néhány közülük valószínűleg igazi hazafi is volt. Elég baj,
hogy vannak köztük niggerek is, de hát mit van mit tenni. És az összes tengerészgyalogosnak azt kell
tennie, amit a bürokraták mondanak nekik. Ez bizony más megvilágításba helyezte a dolgot.
Ámbár... ezek még csak kölykök, még megjöhet az eszük, hiszen a Hegylakók között is vannak
néhányan, akik szolgáltak a seregben. A tengerészgyalogosok dideregtek hosszú kabátjaikban és
hófehér kesztyűikben, végül egyikük, egy bokszos főtörzs, kinyitotta az ajtót.
Ez ám a ház, gondolta Holbrook és Brown, miközben körülnéztek a tágas, magas előcsarnokban.
Könnyű volt belátniuk, hogy aki már ilyen helyen lakik, azt se tudja magáról, kicsoda-micsoda. Az
ember jó ha odafigyel az ilyesmire. Lincoln egy faházban nőtt fel, Teddy ismerte a tábori életet és
vadászni járt a hegyekbe, de bárki, aki manapság efféle helyen lakik, nem más, mint egy újabb
istenverte bürokrata. Odabent még több tengerészgyalogos posztolt, a koporsók körül díszőrség állt,
a legidegesítőbb azonban az a sok civil volt, akiknek a gallérját és a fülét kis műanyag spirál kötötte
össze. Elnöki testőrség. Szövetségi zsaruk. Az ellenség színről színre: ugyanannak a kormányzatnak
az emberei, amely fenntartja az Alkohol-, Dohány- és Tűzfegyver Irodát. Hát persze. A polgárok
először az alkohol miatt kerültek összetűzésbe a kormánnyal, emiatt tört ki a Whiskey-lázadás,
aminek következtében a Hegylakók egy emberként csodálták George Washingtont. Közülük a
liberálisabb gondolkodásúak megjegyezték, hogy még jó embernek is lehet rossz napja, és George
nem az a fickó volt, akivel b.. .kodni lehetett. Brown és Holbrook nem nézett a biztonsági szolgálat
embereinek szemébe. Velük is ajánlatosnak tűnt vigyázni.
Ekkor lépett az előtérbe Price különleges ügynök. Védence biztonságban volt az irodájában,
parancsnoki hatásköre azonban az egész épületre kiterjedt. A processzió nem jelentett biztonsági
kockázatot a Fehér Ház számára: e szempontból legfeljebb kellemetlenségnek minősült. A gyászolók
sorába akár egy csoportnyi fegyveres is beállhatott volna, mert a helyiségbe nyíló ajtók mögött
összesen húsz fegyveres ügynök állt készenlétben, sokuknál készenléti tokban Uzi géppisztolyok
voltak. Az ajtónyílásban elrejtett fémdetektor figyelmeztette volna a technikai biztonsági részleget,
kit érdemes megvizsgálni, más ügynökök zsebében pedig, kártyapaklik módjára fényképkötegek
lapultak, amelyeket valahányszor belépett valaki, átlapoztak, hogy kiválasszák az ismert vagy
potenciális bajkeverőket. Egyebekben ösztöneikre és szakértelmükre hagyatkoztak, ezek segítségével
kellett kiszűrniük a „furcsának” tűnő személyeket. Az ő nyelvezetükben a furcsa „nem helyénvaló
viselkedésű”-t jelentett. Dolgukat megnehezítette a kinti hideg időjárás, az érkezők közül ugyanis
sokan festettek furcsán. Egyesek toporogtak, mások kabátzsebükbe süllyesztették a kezüket vagy
vacogtak, megint mások egyszerűen csak „furcsán” nézelődtek – és számítani lehetett arra, hogy
minden ilyesmi felkelti valamelyik biztonsági ember figyelmét. Ha olyasvalaki produkált efféle
gesztusokat, akinél megpendült a fémdetektor, valamelyik ügynök, mintha csak az orrát akarná
megvakarni, felemelte a kezét, és beleszólt a mikrofonjába. „Kék kabátos, férfi, száznyolcvan centi”
– mondta például, mire négyen-öten is odafordultak, hogy alaposabban szemügyre vegyék a
jövevényt – ebben az esetben egy richmondi fogorvost, aki ebben a pillanatban tette át egyik
zsebéből a másikba a kézmelegítőjét. Összevetették a veszélyes elemeket ábrázoló fotókon látható
hasonló termetű személyekkel, azok között azonban nem szerepelt – mindazonáltal továbbra is
szemmel tartották, egy rejtett kamera pedig ráközelített, hogy felvételt készítsen az arcáról. Még
gyanúsabb esetekben ügynökök csatlakoztak a távozókhoz, és követték őket gépkocsijaikhoz, hogy
feljegyezzék a járművek rendszámát.
A stratégiai légierő parancsnoksága annak idején a következő jelmondatot választotta magának:
HIVATÁSUNK A BÉKE – az elnöki testőrség azonban nyugodtan választhatta volna ezt:
HIVATÁSUNK A PARANOIA. A Fehér Ház előcsarnokában felravatalozott két koporsó ezt
önmagában is kellőképpen indokolta volna.
Brown és Holbrook is túlestek a dolgon: eltöltötték a maguk öt másodpercét a koporsók előtt,
szemügyre vehették őket. Drága darabok, állapították meg, nyilván állampénzen vették őket, és
szentségtörő módon még a csillagos-sávos lobogót is rájuk terítették! Na jó, a nő, az rendbe’ is van,
ha már az uráét letakarták, neki sem lehet felróni...
A sokaság balra sodorta őket, bársonykötelek közt haladtak a lépcső felé. Érezték, hogy a
többiekben valamilyen változás megy végbe. A tömeg nagyokat sóhajtott, egyesek szipogva
törölgették a könnyeiket – elsősorban nők. A két Hegylakó, a férfiak többségéhez hasonlóan, nem
mutatta ki érzelmeit. Útközben mindketten megálltak, hogy megcsodálják a Remington-szobrokat,
aztán már ki is értek a szabadba, és a kinti hideg jólesően hűtötte őket az állami gőzfűtés után. Csak a
kerítésen kívül szólaltak meg, miután kettesben maradtak.
Először Holbrooknak sikerült megszólalnia:
– Szép skatulyákat vettünk nekik.
– Gyalázat, hogy ki sem nyitották őket – állapította meg Brown, majd körülnézett. Senki sem volt
a közelben, aki meghallhatta volna otromba megjegyzését.
– Gyerekeik vannak – mutatott rá Pete. Dél felé haladtak, végigláttak a Pennsylvania sugárúton.
– Vannak biz’ a, vannak. És ha felnőnek, ők is bürokraták lesznek. – Néhány méter megtétele után
még hozzátette: – Az istenfáját!
„B....a meg!”, akarta volna mondani Holbrook, de nem látta értelmét, hogy rákontrázzon Ernie-re.
Most kelt a nap. A Dombon fehérlő Capitoliumtól keletre nem állt más épület, így hát sziluettje
ragyogóan érvényesült. Jóllehet korábban egyikük sem járt Washingtonban, mindketten elfogadható
rajzot tudtak volna készíteni emlékezetből az épületről. A horizont e hibája már nem is lehetett volna
szembeszökőbb. Pete örült, amiért hagyta, hogy Ernie rábeszélje az utazásra. Már önmagában ez a
látvány is kárpótolta őket az idejövetel viszontagságaiért. Ebben a pillanatban Holbrooknak sikerült
megszülnie az első gondolatot, amelyet társa is teljességgel magáénak érezhetett:
– Te Ernie – mondta áhítattal –, ez valami felemelő!
– Aha.
*
 A betegség tünetei nem voltak egyértelműek, és a nővért leginkább egyik betege aggasztotta.
Kedves fiúcska volt, ám... súlyos beteg, és mint Jean-Baptiste nővér az imént megállapította, láza
elérte a 40,4 Celsius-fokot. Már ez is elég szörnyű volt, de a többi tünetek még szörnyűbbek. A
gyerek egyre zavartabb lett, mind sűrűbben hányt, és most már vért is, ami belső vérzésre utalt. Ezek
a tünetek sokféle betegségé lehettek, a nővér azonban a zaire-i ebolától tartott. Ennek az országnak
az őserdeiben sokféle betegség szedte áldozatait – Jean-Baptiste olykor még mint Belga-Kongóra
gondolt rá –, és bár egyik rosszabb Volt a másiknál, az ebola valamennyit felülmúlta.
Ismét vért kellett vennie egy újabb vizsgálathoz, amit nagy körültekintéssel tett meg, mert az
előző vérminta valamiképpen eltűnt. A személyzet ifjabb tagjai nem voltak kellőképpen gondosak...
A fiú karját, miközben a vért vette tőle, a szülei tartották, ő maga gumikesztyűvel védte kezét. A
gyerek öntudata pillanatnyilag alig pislákolt. Kihúzta a tűt, és azonnal elhelyezte egy eldobható
műanyag dobozban. Maga a vért tartalmazó fiola nem jelentett veszélyt, viszont egy másik tartóba
került. A nővér leginkább a tű miatt aggódott, mert a személyzet jó néhány tagja úgy próbált pénzt
megtakarítani a kórháznak, hogy ugyanazokat a tűket többször is használta – fittyet hányva az AIDS-
re és a többi vérrel és vérkészítményekkel terjedő betegségre. Neki magának kellett intézkednie,
hogy biztos lehessen a dolgában.
Nem volt ideje tovább foglalkozni a beteggel. Elhagyta az osztályt, és a salakos úton átment a
másik épületbe. A kórház nagy múltú és sok dicsőséget szerzett intézmény volt, építői a helyi
körülmények figyelembevételével tervezték. A számos alacsony épületet fedett járdák kötötték össze.
A laboratórium mindössze tizenöt méternyire volt: ezt a részleget a sors különös kegye folytán
nemrégiben támogatásban részesítette az egészségügyi világszervezet, amely modern berendezéseket
és hat Angliában, illetve Amerikában képzett orvost küldött ide – ápolónőt viszont egyet sem.
Dr. Mohammed Moudi a laboratóriumi asztal mellett állt. Magas volt, vékony és sötét bőrű. Kissé
rideg embernek látszott, de a szakmájához kitűnően értett. Amikor meglátta a közeledő apácát, feléje
fordult, és figyelte, ahogyan kidobja a tűt.
– Mi az, nővér?
– Mkusa. A betegünk. Benedict Mkusa, afrikai fiú, nyolcesztendős. Odanyújtotta az orvosnak a
leleteket tartalmazó dossziét. Moudi kinyitotta, és átlapozta. Jean-Baptiste, akit a doktor – bár a
nővér történetesen keresztény volt – szent asszonynak és kiváló ápolónőnek tartott, külön-külön
észlelte a tüneteket, az orvos azonban úgy gondolta, sokkal könnyebb felállítani a diagnózist, ha
valamennyi dokumentum a kezében van. Fejfájás, borzongás, láz, zavartság, izgalmi állapot, most
pedig belső vérzésre utaló jelek. Amikor a doktor felnézett, tekintetében aggodalom tükröződött. Ha
ezután a fiú bőrén körülírt vérzések jelentkeznek...
– Az általános osztályon van?
– Igen, doktor úr.
– Azonnal vigyék át az elkülönítő-épületbe. Fél óra múlva ott leszek.
– Igen, doktor úr.
Útközben a homlokát dörzsölte. Alighanem a meleg okozhatja... Nem mintha Észak-Európából
származott volna, de ehhez az éghajlathoz sohasem tudott hozzászokni. Lehet, hogy egy aszpirin
segít, gondolta. Csak előbb még megnézi a betegét.
7. A nyilvánosság előtt
Korán kezdődött. A két Boeing E-3-as Sentry repülőgép, amelyet korábban az oklahomai Tinker
légibázisról vezényeltek át, helyi idő szerint pontosan nyolc órakor felemelkedett az észak-karolinai
Pope katonai repülőteréről. Észak felé indultak. Döntés született, amelynek értelmében az összes
helyi reptér lezárása túlzás lenne. A washingtoni Nationalt továbbra sem nyitották meg, minthogy
pedig nem maradtak kongresszusi képviselők, akiknek mielőbb el kellett volna jutniuk választói
körzeteikbe, várható volt, hogy a létesítmény továbbra sem indít, illetve fogad gépeket. A másik két
repülőtér – a Dulles és a Baltimore-Washington International – légiirányítói továbbra is igen szigorú
előírások szerint tevékenykedtek. A fel- és leszálló járatok legfeljebb tízmérföldnyire közelíthették
meg a Fehér Házat. Ha egy repülőgép a zárt légtér felé fordult, azonnal figyelmeztették. Ha nem vett
tudomást a figyelmeztetésről, rövidesen egy vadászgép jelent meg mellette. A város felett ötezer-
négyszáz, illetve hatezer méteres magasságban két, egyenként négy F-16-os vadászgépből álló raj
körözött. Ebből a magasságból alig hallatszott hajtóműveik mennydörgése (viszont azonnal
átmehettek zuhanórepülésbe, ha át akarták lépni a hangsebességet), fehér kondenzcsíkjaik azonban
ugyanolyan jól látható mintákat írtak a kék égboltra, mint annak idején Németország felett a 8. légi
hadseregéi.
Ugyanekkor a washingtoni Nemzeti Gárda 260. katonai rendőrségi dandárja ismét kivonult, hogy
a továbbiakban is „irányítsa” a forgalmat. A mellékutcákban több mint száz Humvee terepjáró
foglalta el a helyét, és mindegyik mellé leparkolt a rendőrség vagy az FBI egy-egy gépkocsija is – a
forgalom irányítása tudniillik útlezárásokat jelentett. A kijelölt útvonal mentén a különböző
haderőnemek katonáiból kiállított díszőrség sorakozott fel. Senki sem tudhatta, melyikük
fegyverében van éles lőszerekkel teli tár.
Páncélozott járműveket nem vonultattak fel, ezért némelyek egyenesen úgy gondolták, hogy az
elővigyázatossági intézkedések nem keltenek majd feltűnést.
A városban összesen hatvanegy állam első emberei tartózkodtak, várható volt tehát, hogy
rendkívül szigorú biztonsági rendszabályok lépnek életbe, a média pedig mindent megtett, hogy
mindenkinek ez legyen a benyomása.
A legutóbbi ilyen alkalomra Jacqueline Kennedy zsakettet írt elő. Azóta azonban harmincöt
esztendő telt el, és immár a sötét öltöny is megfelelt – de a külföldi kormányok különböző
egyenruhákat viselő képviselői (a walesi herceg például hivatásos tiszt volt) és a trópusi országokból
érkezett vendégek ez alól is felmentést kaptak. Várható volt, hogy egyesek az utóbbiak közül
hazafias büszkeségből kitartanak majd nemzeti ruhadarabjaik mellett, s hogy ennek viselhetik majd
az összes egészségügyi következményét. Már a városba, illetve a Fehér Házba való eljuttatásuk is
kész lidércnyomás volt. Ezután azt kellett megoldani, milyen sorrendbenvegyenek részt a menetben.
Az ország nevek alfabetikus rendjében? Vagy egyszerűen névsor szerint? Ha a hivatalban töltött időt
veszik tekintetbe, jogosulatlan előnyhöz jut néhány diktátor, akik azért érkeztek Washingtonba, hogy
némi legitimációra tegyenek szert a nemzetközi életben, és hogy büszkén hirdethessék: Amerika nem
szereti ugyan őket, mégis baráti kapcsolatokat tart fenn velük.
Valamennyien eljöttek a Fehér Házba. Ekkor már nem jöhetett be több amerikai állampolgár, ők
pedig elvonultak a koporsók előtt, lerótták tiszteletüket, majd továbbmentek a keleti terembe, ahol a
külügyminisztérium munkatársainak egy csoportja kávé és kalács bevetésével igyekezett kézben
tartani a dolgokat.
Ryan és családja az emeleten tartózkodott, és a fehér házi stáb tagjainak segítségével az utolsó
simításokat végezték sötét ruháikon. A dolog legjobban a gyerekeknek ment, ők ugyanis megszokták,
hogy amikor kilépnek az ajtón, a szüleik igazítják meg a hajukat, s most azt tapasztalták, hogy
ugyanezt mások a szüleikkel teszik. Jack első beszédének szövegét tartotta a kezében. Túl volt már
azon, hogy behunyja a szemét, és azt kívánja, bárcsak megszabadulhatna az egésztől. Úgy érezte
magát, mint egy ökölvívó, aki gyengébb ellenfelénél, és az ütések elől sem tud elhajolni, de
igyekszik állni az ütéseket, és próbálja megőrizni méltóságát. Mary Abbot az utolsó igazításokat is
elvégezte a frizuráján – minden szálat hajlakkal rögzített a helyére, amit korábban Jack saját
jószántából sohasem vállalt volna.
– Várják önt, elnök úr – jelentette Arnie.
– Jól van... – sóhajtotta Jack, majd odanyújtotta a beszéd szövegét tartalmazó irattartót az egyik
titkos ügynöknek. Elindult kifelé, a nyomában Cathy haladt, a karján Katie-vel. Sally kézen fogta a
kis Jacket, és ők is elindultak lefelé a többiek után. Ryan elnök lassan leballagott a lépcsőn, aztán
balra, a keleti terem felé indult. Amikor belépett az ajtón, minden fej felé fordult. Minden tekintet őrá
tapadt. Közömbös nem akadt köztük, némelyik határozottan együttérzésről árulkodott. A helyiségben
szinte kizárólag államfők tartózkodtak, továbbá nagykövetek, akik már ma éjjel jelentéseket
küldenek majd haza az új amerikai elnökről. Ryannek szerencséje volt, az első ember ugyanis, aki
odalépett hozzá, nem készült semmi hasonlóra.
 – Elnök úr – üdvözölte a férfi, aki a Királyi Haditengerészet társasági egyenruháját viselte. (A brit
nagykövet ezt jól elrendezte, és London egészében véve helyeselte intézkedését. A két ország
„különleges viszonya” ezzel még különlegesebbé lett, mivel Ryan elnök többek közt a Viktória-
lovagrend parancsnoki keresztjének kitüntetettje is volt.)
– Üdvözlöm, fenség – felelte Jack, majd rövid hallgatás után elmosolyodott, és megrázta a felé
nyújtott kezet: – De rég is volt, hogy együtt voltunk Londonban, pajtás...
– Bizony régen...
Hiába sütött a nap, nem volt meleg, mert fújt a szél, és az éles fényben a világ még hidegebbnek
tűnt. A menetet a washingtoni rendőrség motorkerékpárosainak sora nyitotta meg, majd három dobos
következett, akiket egy törzsőrmester, egy tizedes és tíz közlegény követett – Durling egykori
alakulatának katonái. Hozták a lovas nélküli lovat is, a kengyelekben a visszafelé fordított
csizmákkal. Lövegtalpból ezúttal kettő volt, egymás mellett gördültek, egyiken a férj, a másikon a
feleség koporsója. Utánuk jött a kocsisor. A hideg levegőben a dobok harsányan mennydörögtek az
emberek alkotta kanyon falai között. Amikor a menet elkanyarodott északnyugat felé, a katonák, a
tengerészek és tengerészgyalogosok tisztelegtek fegyvereikkel, először a régi elnöknek, aztán az
újnak. Azok a férfiak, akik viseltek valamilyen fejfedőt, Durling tiszteletére többnyire levették –
egyesek azonban elmulasztották ezt.
Nem így Brown és Holbrook. Lehet, hogy Durling is csak bürokrata volt, de a zászló az zászló, és
nem a zászló tehetett arról, hová terítették. A katonák kemény léptekkel meneteltek. Tábori
egyenruha volt rajtuk, de furcsa módon vörös barettet és bő szárú ejtőernyőscsizmát viseltek – egy
rádióriporter szerint így óhajtották jelezni, hogy Roger Durling közéjük tartozott. Az ágyútalp előtt is
vonult két katona, az egyik az elnöki zászlót vitte, a másik egy bekeretezett táblán Durling csatákban
szerzett kitüntetéseit. A néhai elnök egyik kitüntetését azért kapta, mert ellenséges tűzben
megmentett egy katonát. Ez az egykori katona is ott haladt a gyászmenetben, és már vagy tizenkét
interjúban mesélt arról a napról, amelyen a majdani-néhai elnök megmentette az életét. Gyalázat,
hogy Durling utóbb ennyire félresiklott, állapították meg a Hegylakók, de aztán arra gondoltak, hogy
nyilván egész életében, már az eset előtt is politikus volt.
Most bukkant fel az új elnök, meg lehetett ismerni az autóját, mert az elnöki testőrség négy
ügynöke lépdelt mellette. Az új elnök rejtélyes figura volt a Hegylakók szemében. Emlékeztek arra,
mit láttak a tévében, és mit olvastak a lapokban. Ez egy fegyverforgató férfi. Két emberrel is végzett,
az egyiket pisztollyal lőtte le, a másikat egy Uzival. Mi több, egykori tengerészgyalogos. Némi
csodálat ébredt bennük. Egy untig ismételt másik adásban vasárnapi talkshow-kban szerepelt, és
tájékoztatókat tartott, az előbbiekben mintha inkább otthon érezte volna magát, az utóbbiakban
gyakran feszélyezettnek látszott.
A menetben haladó kocsik ablakainak többségét sötét műanyag fóliával vonták be, az emberek így
nem láthatták, ki utazik bennük. Az elnök autója természetesen kivétel volt. Három gyereke előtte
ült, és hátrafelé nézegetett, a felesége pedig mellette: jól látszott a járdákról.
– Valójában mit tudunk Mr. Ryanről?
– Nem sokat – vallotta be a kommentátor. – Állami alkalmazottként szinte kizárólag a CIA
kötelékében dolgozott, a kongresszus mindkét pártjában tisztelik. Évekig volt Alan Trent és Sam
Fellows munkatársa, többek közt ez az oka, hogy ma is élnek. Valamennyien hallottuk a terroristák
esetét, aki egyszer megtámadta...
– Vadnyugati história – vetette közbe a műsorvezető. – Mi a véleménye arról, hogy olyan
elnökünk van, aki...
– Embereket ölt meg? – kérdezett vissza a kommentátor. Kifáradt a napok óta tartó hajszában, és
kissé elege volt ebből a frizírozott tökfejből is. – Nos, nézzük! George Washington tábornok volt.
Andy Jackson szintén. William Henry Anderson ugyancsak katona volt. Ugyanígy Grant és a
polgárháború utáni elnökök többsége is. És természetesen Teddy Roosevelt is. Truman katona volt,
Eisenhover nem kevésbé. Jack Kennedy a flottánál szolgált, ahogyan Nixon, Jimmy Carter és George
Bush is...
 A rögtönzött történelmi lecke roppantul hasonlított arra, amikor a marhát elektromos ösztökével
döfködik.
– Csakhogy őt valójában azért tették meg alelnökké, hogy ügyeket intézzen, jutalmul, amiért
kezelte a konfliktust (háborúnak igazából senki sem nevezte), amelyről kiderült, hogy japán
gazdasági érdekekkel volt kapcsolatos!
Na, gondolta a műsorvezető, ettől majd észre tér ez az elaggott külpol-guru. Azt pedig ugyebár
soha senki nem állította, hogy az elnököt az elején akár egypercnyi kímélet is megilleti?
Ryan át akarta futni a beszédét, de rájött, hogy nem teheti. A kocsiban sem volt különösebben
meleg, kint azonban, ahol a hőmérséklet a plusz két fokot sem érte el, ezer meg ezer ember várta,
hogy egy pillantást vethessen az elnökre. Öt-tíz embernyi mélységben álltak a járdák szélén, fejük
utána fordult, ahogyan a kocsi elhaladt előttük. Elég közel voltak, hogy lássa az arckifejezésüket.
Többen mutogattak, mondtak valamit a mellettük állóknak: ott van, ő az új elnök. Egyesek
integettek, mások tétova mozdulatokat tettek, mert nem tudták, helyénvaló-e, amit csinálnak, de azért
valamivel ki akarták fejezni, hogy fontosnak tartják, ami történik. Többen tiszteletteljes bólintással
köszöntötték, arcukon azzal az alig-mosollyal, amely ilyen gyászesetekkor még helyénvaló. Jack
nem tudta, illő-e visszaintegetnie, de úgy döntött, hogy nem, mivel nem engedik meg a temetésekre
vonatkozó bizonyos íratlan szabályok. Így aztán csak nézte az embereket kifejezéstelen arccal – ő
legalábbis így hitte –, és nem szólt, mert nem is tudta, mit kellene mondania. Erre a célra van egy
beszédem, próbálta vigasztalni magát.
– Nem egy vidám figura – súgta oda Brown Holbrooknak. Vártak néhány percig, amíg a tömeg
megritkult. Nem mindenki volt kíváncsi a külföldi méltóságok felvonulására. Autóikba amúgy sem
lehetett belátni, az emberek pedig a kocsik elülső lökhárítóján lévő zászlók láttán jobb híján
kérdezgetni kezdték egymást: „Ez melyik?”, hogy aztán többnyire helytelen válaszokat adjanak
egymásnak. A két Hegylakó tehát, akárcsak sokan mások, átnyomakodott a tömegen, s végül egy
parkban kötöttek ki.
– Fel se fogja, mi ez az egész – felelte végül Holbrook.
– Ez is csak bürokrata. Ismered a Peter-elvet? – kérdezte Brown. Egy könyvre célzott, amelyet
mindketten ismertek. A kormánytisztviselői karról szólt, benne a híres megállapítással, miszerint egy
hierarchiában az ember általában eljut abba a pozícióba, amelynek betöltésére már alkalmatlan. –
Szerintem esse különb – tette hozzá.
Barátja visszanézett az utca felé, amelyen a zászlócskákat lobogtató autók gördültek.
– Asszem igazad van – vélekedett.
A Nemzeti Katedrálist nagy erőkkel őrizték. A testőrség tagjai szívük mélyén tudták, hogy az
adott körülmények között egyetlen merénylő sem kockáztatná az életét – a profi bérgyilkos alakja
nagyrészt amúgy is Hollywood kreatúrája volt. Minden épület tetején, amelyről közvetlen kilátás
nyílt a gótikus stílusú katedrálisra, számos rendőr, katona és különleges ügynök tartózkodott, jó
néhányuknak puskája is volt. Elfoglalta helyét az elnöki testőrség mesterlövészcsapata is: őket
tízezer dolláros, kézi munkával készült puskákkal szerelték fel, amelyekkel több mint nyolcszáz
méterről is fejbe lehetett lőni valakit. A csapat az árapály rendszerességével nyerte a
lövészversenyeket, alighanem minden idők legjobb mesterlövész-teamje volt, de ezért nap mint nap
edzettek, hogy tartsák a formájukat. Aki valami rosszban sántikált, az vagy tudott mindezekről a
dolgokról, és távol maradt, vagy (lévén például eszelős műkedvelő) nem maradt távol, de a
nagyszabású biztonsági intézkedések láttán valószínűleg úgy döntött, inkább nem öleti meg magát.
A hangulat mindenképp feszült volt, és az ügynökök még akkor is ide-oda szaladgáltak, amikor a
konvoj már látszott a messzeségben.
Egyikük, aki ekkor már harminc órája volt folyamatosan szolgálatban, kávét ivott, de megbotlott
egy lépcsőn, és kiöntötte az italát. Mérgesen összegyűrte és zsebre vágta a műanyag poharat, majd a
hajtókájára csíptetett mikrofonon át jelentette, hogy az ó posztján minden rendben. A kávé csaknem
azonnal ráfagyott a gránitra.
 A katedrálisban egy másik ügynökcsoport még egyszer megvizsgált minden félhomályos zugot,
majd elfoglalták helyeiket, hogy a protokollosok megtehessék a végső előkészületeket. Azt, hogy
melyik vendég hol fog ülni, csak néhány perccel ezelőtt faxolták át nekik, s most az járt a fejükben,
vajon milyen bonyodalmak várnak még rájuk.
Az ágyútalpak megálltak az épület előtt. Egyenként odagördültek a kocsik is, utasaik pedig
kiszálltak belőlük. Ryan és családja elindult, hogy csatlakozzék a Durling rokonsághoz. A néhai
elnök gyerekei még mindig magukon kívül voltak – nehéz megmondani, hogy ezzel jól vagy rosszul
jártak. Jack sem tudta. És mit tegyen az ember egy ilyen helyzetben? A Durling fiú vállára helyezte a
kezét. A kocsik pedig csak jöttek, kitették utasaikat, és gyorsan továbbindultak. A többi hivatalos
gyászolónak – a magas rangúaknak – Ryan mögött kellett felsorakoznia. Az alacsonyabb rangúak az
oldalbejáratokon, és hordozható fémdetektor-kapukon keresztül jutottak be a templomba. A papok és
a kórus ekkorra már, ugyancsak az oldalbejáratokon és fémkereső kapukon át, bementek az épületbe.
Roger alighanem büszke volt arra, hogy a 82-eseknél szolgált, gondolta Jack. A katonák, akik a
menetet vezették, gúlába állították fegyvereiket, és egy ifjú százados, valamint két komoly külsejű
őrmester irányításával a feladatukra készültek. Valamennyien nagyon fiatalnak látszottak, még az
őrmesterek is. Ehhez a benyomáshoz az is hozzájárulhatott, hogy barettjaik alatt úgyszólván
kopaszok voltak. Jacknek eszébe jutott, hogy apja több mint ötven évvel korábban a rivális 101-es
légi szállítású hadosztálynál szolgált, és ugyanúgy festett, mint ezek a srácok, habár haja talán
valamivel több volt, a kopaszság ugyanis a 40-es években nem dívott. De ezeken a fiúkon is ugyanaz
a keménység, ugyanaz az elszántság, ugyanaz a büszkeség látszott, eltökéltség, hogy eleget tesznek
kötelességüknek – bármi legyen is az.
Az idő alig vánszorgott. Ryan ugyanúgy, ahogyan a katonák, nem fordíthatta el a fejét,
ugyanabban a feszes vigyázzban állt, mint annak idején, tengerészgyalogos korában, igaz most
legalább a szemét mozgathatta. Gyerekei forgolódtak, lábukat váltogatták a hidegben, Cathy nézte
őket, és akárcsak a férje, félt, hogy megfáznak. Ez a helyzet azonban a szülői aggodalmakat is
alárendelte valami egyébnek. Vajon miféle kötelesség ez? – tűnődött. Még az elárvult Durling
gyerekek is tudják, hogy eleget kell tenniük neki, hogy itt a helyük.
Végül a kocsioszlop utolsó járműveiből is kiszálltak a hivatalosságok, és elfoglalták helyüket a
templomban. Valaki parancsot adott, a katonák pedig odamentek az ágyútalpakhoz, mindegyikhez
hét-hét. A parancsnokuk kioldott egy rögzítőt, aztán egy másikat is, majd a katonák felemelték, és
robotszerű léptekkel vinni kezdték a koporsókat. Előttük az elnöki zászlót hozták. Ezután a százados
következett, majd Durling koporsója, amelyet a különítményt vezető őrmester követett.
Senki sem tehetett róla... Kétfelől három-három katona haladt, az őrmester lassú vezényszavára
lépdeltek. Miután végigjöttek a Massachusetts Avenue-n – ez még tulajdonképpen egészséges reggeli
sétának is felfogható lett volna – tizenöt percet álltak vigyázzban: izmaik, ízületeik lemerevedtek. A
jobb oldali középső katona menet közben megcsúszott a gránitra fagyott kávén. Nem kifelé, hanem
befelé csúszott, és estében elsodorta a mögötte haladót. Csaknem kétmázsányi terhük – a holttest, a
fa és a fém – arra a katonára zúdult, aki elsőként csúszott el, és egy pillanat alatt mindkét lábát
szétzúzta a gránitlépcsőkön.
A több ezer jelenlévő egyszerre jajdult fel. A biztonsági szolgálat emberei odarohantak, mert attól
tartottak, hogy a katonákat esetleg golyó döntötte le lábukról. Andrea Price Ryan előtt haladt. A keze
nem látszott, nyilván szolgálati fegyverét markolta a kabátja alatt, hogy bármikor előránthassa. Más
ügynökök azt fontolgatták, hogy ne menekítsék-e ki a helyszínről Ryanéket és Durlingékat. A
katonák máris leemelték a koporsót földön fekvő bajtársukról, akinek a fájdalomtól hirtelen minden
vér kifutott az arcából.
– Jég – mondta az őrmesternek a foga között szűrve a szót. – Elcsúsztam!
A katonában még így is volt annyi önfegyelem, hogy ne mondja ki, ami ebben a szégyenteljes és
kínos pillanatban átfutott az agyán. Egy ügynök lepillantott a lépcsőre, meglátta a fényesen csillogó
fehéres-barnás foltot, és intett Price-nak, hogy nincs szükség beavatkozásra. Az információt rádión
azonnal továbbították az összes jelenlévő ügynöknek: „Csak elcsúszott, csak elcsúszott!”
 Ryan figyelte az eseményeket, az arca megrendült. Értelme azt mondta, Roger Durling semmit
sem érzett, de a néhai elnököt ért sérelem a gyerekei sérelme is volt, akik összerándultak, és
félrekapták a fejüket, amikor apjuk a kőlépcsőkre zuhant. Először a fiú fordult vissza, látott mindent.
Lelkének még gyermeki része azon tűnődött, vajon a zuhanás nem ébresztette-e fel apját. Alig
néhány órával korábban történt, hogy éjszaka felkelt és odament a szobája ajtajához, ki akarta nyitni,
át akart menni a hall túlsó oldalára, hogy bekopogtasson a szülei szobájába, hogy megnézze, nem
jöttek-e vissza véletlenül.
– Uramisten! – nyögött fel a kommentátor.
A kamerák ráközelítettek, amint a 3. ezred két katonája elvitte a sebesült ejtőernyőst. Helyét az
őrmester vette át. A koporsót pillanatokon belül ismét felemelték: fényes tölgyfa felületén jól látható
sérüléseket hagyott a zuhanás.
– Jól van, katonák – mondta az őrmester új helyéről. – Lépés, indulj!
– Apu – szepegett a kilencéves Mark Durling. – Apu...
A kellemetlen intermezzót követő csendben a közelben állók mindegyike hallotta a kisfiú hangját.
A katonák ajkukba haraptak. A testőrség tagjai, akiket már amúgy is szégyen és fájdalom töltött el az
előző elnökük elvesztése miatt, egy pillanatra lesütötték a szemüket, vagy egymásra néztek. Jack
ösztönösen mindkét karjával átölelte a fiút, de fogalma sem volt, mi az ördögöt kellene mondania.
Ugyan miféle bajok jönnek még? – tűnődött az új elnök, miközben Mrs. Durling elindult férje után a
lépcsőkön, majd a templom belsejébe.
– Jól van, jól van, Mark – mondta, és átkarolva a fiú vállát a bejárat felé kormányozta, s közben
eszébe sem jutott, hogy egy szeretett nagybácsi feladatát vette át, aki mindössze néhány méternyire
állt tőlük. Bár megszabadíthatná őket a bánatuktól, akárcsak néhány másodpercre is... Képtelen
gondolat volt ez, s csak még inkább elszomorította Jacket, amikor belegondolt, hogy semmivel sem
enyhítheti a gyerekek fájdalmát.
A katedrálisban melegebb volt a helyzet, amit azok, akik kevésbé kerültek a helyzet hatása alá,
észre is vettek. A nyüzsgő protokollosok végre elfoglalták posztjaikat. Ryan és családja a jobb oldali,
a Durling rokonság a bal oldali első sorban telepedett le. A koporsók a szentélyben, egymás mellett,
emelvényeken álltak, a szenátort és a kongresszus két tagját mögöttük helyezték el. Ryan már
hallotta a darabot, amelyet az orgonán játszottak, azonban nem ismerte fel. De legalább nem Mozart
komor, ismétlődő, brutális kórusrészletekkel tarkított szabadkőműves-zenéje volt, amely
mindannyiszor felkavarta, akár egy a holokausztról szóló film. Szemben, hivatásuknak megfelelő
összeszedett arckifejezéssel, felsorakoztak a különböző felekezetek papjai. Ryan előtt a padon ezúttal
nem zsoltároskönyv, hanem beszéde egy újabb példánya feküdt.
A tévéképernyőn látható jelenet láttán bárki, aki az ő mesterségét űzte, nemre való tekintet nélkül,
rosszul lett volna, vagy izgalomba jön. Ha egyszer sikerülne... De nem, ilyen lehetőségek, mint ez,
legfeljebb véletlenül adódnak, sohasem engednek időt arra, hogy az ember bármire is felkészüljön.
Egy effajta akció alfája és ómegája az előkészítés. Nem mintha különösebb technikai
nehézségekkel járt volna, ő pedig hagyta, hadd mérlegelje elméje a módszert. Talán egy aknavető...
Egy ilyet bármikor fel lehet szerelni egy közönséges áruszállító teherautó hátuljára, amilyenből az
ismert világ minden városában akad. A gránátokat az épület tetejére kell irányozni, hogy a
célszemélyekre hulljanak. Legalább tízet kell kilőni, de lehet, hogy inkább tizenötöt vagy húszat...
bár a gránát találomra öl, a célpont azért csak célpont marad, a terror pedig terror... Márpedig neki ez
volt a hivatása.
– Nézzük csak meg jól mindet – sóhajtotta. A kamera végigpásztázta a sorokat: a jelenlévők
többsége férfi volt, nő elvétve akadt köztük. Nem tudta megállapítani, milyen rendszer szerint
ültették le őket. Egyesek közülük suttogva beszélgettek, a többség azonban némán, kifejezéstelen
arccal vizsgálgatta a templom belsejét. Aztán a halott amerikai elnök gyerekeit mutatták: összetörtek
voltak, látszott rajtuk, hogy már megérintette őket az élet kíméletlen valósága.
Mégis, úgy látta, a gyerekek meglepően jól viselik terheiket. Életben fognak maradni, hiszen
immár semmiféle politikai jelentőséggel nem bírnak. Érdeklődése irántuk ezért úgyszólván orvosi
jellegű volt, és a részvét minden elemét nélkülözte. A kamera ezután ismét Ryanen állapodott meg,
majd ráközelített az arcára, ami újabb beható szemügyre vételt tett lehetővé.
Mindeddig nem tudott elbúcsúzni Roger Durlingtól. Jacknek ezen a rendkívül zsúfolt héten
egyszerűen nem volt ideje arra, hogy összeszedje magát, és erre a gondolatra összpontosítson, most
azonban, mint megállapította, tekintete éppen azon a koporsón nyugodott. Anne-t alig ismerte, a
szentélyben felravatalozott másik három politikus idegen volt a számára, őket tulajdonképpen
találomra, vallásuk szerint választották ki.
Roger azonban a barátja volt, Roger hozta vissza a közéletbe, fontos feladatot adott neki, bízott a
képességeiben, és többnyire a tanácsait is megfogadta. Olykor korholta vagy megrótta, de mindig a
barátja volt. Nehéz munkával bízta meg, amely a Japánnal kibontakozó konfliktus idején még
nehezebbé vált – még Jack számára is. Most, hogy vége volt, immár nem is nevezték „háború”-nak,
hiszen a háború elsüllyedt a múltban. Nem volt többé része a valóságos világnak, amely éppen
meghaladni készült ezt a barbárságot. Ezt Durling és Ryan egyaránt így érezték, és bár Durling azt
tervezte, hogy nem áll meg, és más módszerekkel végleg rendezi a dolgot, felismerte, hogy Jack
számára a történet lezárult. Így aztán egy baráti gesztussal biztosította Jack számára a civil életbe
való visszatérés könnyű lehetőségét, és gondoskodott arról, hogy a lehető legmagasabb közszolgálati
posztra kerüljön.
Ez azonban utóbb csapdának bizonyult.
Viszont ha azt a posztot valaki másnak ajánlotta volna fel, én vajon hol lettem volna azon a
bizonyos estén? – tette fel magának Jack a kérdést. A válasz egyszerű volt. Ott ült volna a
kongresszus tanácstermének első sorában, és most alighanem halott lenne. Amikor Ryan elnök ezt
felfogta, hunyorogni kezdett. Roger megmentette az életét. És talán nem is csak az övét. Cathy – és
esetleg a gyerekek is – ott lettek volna a karzaton, ahogyan Anne Durling... Vajon az élet csakugyan
ennyire törékeny valami... hogy ilyen apró eseményeken múlik? Ebben a pillanatban a város számos
más pontján is tartottak gyászszertartásokat, más koporsóban fekvő halottakért. Nagyrészt felnőttek
voltak, akadtak azonban közöttük gyerekek is, akiknek szülei úgy döntöttek, hogy azon az estén
elviszik családjukat a törvényhozás egyesített ülésére.
Mark Durling hüppögve sírt. Nővére magához húzta a kisfiút. Jack kissé elfordította a fejét, hogy
a szeme sarkából lássa őket. Hiszen csak gyerekek, édes Istenem, miért kell gyerekeknek átmenniük
ilyesmiken? A gondolat egy pillanat alatt maradéktalanul hatalmába kerítette. Jack az ajkába
harapott, és a padlót nézte. Nem volt kire haragudnia. Az, aki ezt a bűnt elkövette, maga is halott
volt, teste ugyancsak Washingtonban, egy másik rekeszben feküdt: a főváros hullaházában, néhány
ezer mérföldnyire pedig egy másik ilyen család, akit ez a férfi hagyott hátra, ráadásul még a szégyen
és a bűntudat terhét is viselte. Ezért mondják az emberek, hogy minden erőszak értelmetlen. Az
efféle események semmilyen tanulsággal nem szolgáltak, kizárólag kárt okoztak, életeket oltottak ki
és tettek tönkre, azok pedig, akik életben maradtak, merő véletlenségből maradtak életben. Ez a fajta
erőszak, akár a rák vagy más súlyos betegség, minden felismerhető törvényszerűség nélkül szedi
áldozatait, igazából védekezés sincsen ellene. Egy mostanra halott ember úgy döntött, nem egyedül
lép be annak a túlvilágnak a kapuján, amelyben hitt. Ugyan miféle tanulságot kellene egy ilyen
esetből levonnia bárkinek is? Ryan, aki régóta tanulmányozta az emberi természetet, elfintorodott, és
továbbra is a földet nézte, miközben az elárvult kisfiúnak a templom visszhangos terében hallatszó
hangjára fülelt.
*
Ez az ember gyenge. Egyértelműen látszik az arcán. Ez az állítólagos férfi, ez az elnök a könnyeit
próbálja visszatartani. Nem tudja talán, hogy az élethez a halál is hozzátartozik? Nem tudja talán,
hogy mi a halál? Csak most tanulja meg? A többiek arcán látszott, hogy ők igenis tudják. Józanok és
tárgyilagosak voltak, hiszen a temetés résztvevőitől ezt várják el, de tudták, hogy egyszer minden
élet véget ér. Ezt ennek a Ryannek is tudnia kellene. Ryan is volt veszélyben... igaz, annak már jó
ideje – emlékeztette magát a képernyőt figyelő férfi. Azóta jócskán volt alkalma megfeledkezni arról,
milyen sebezhető az ember, kormány-tisztségviselőként mindent megtettek a védelmére.
 Megdöbbentő, hogy néhány másodperc alatt mi minden megállapítható egy emberi arcról. Ami
ugyebár egyszerűbbé teszi a dolgokat.
India miniszterelnök asszonya öt sorral hátrább, ugyanabban a padsorban ült, és csak Ryan
tarkóját látta, ám ő is szerette figyelni az emberek magatartását. Egy államfő, gondolta, nem
viselkedhet így. Egy államfő végső soron színész, szereplő a világ legfontosabb színpadán, akinek
meg kell tanulnia, mit tegyen, és hogyan viselkedjék. A miniszterelnök élete során számos különböző
temetésen vett részt, hiszen a politikai vezetőknek vannak idősebb-fiatalabb kollégáik – nem
okvetlenül barátaik –, és az embernek olyanok iránt is ki kell nyilvánítania a tiszteletét
megjelenésével, akiket amúgy nem kedvel. Az utóbbi esetben ez még szórakozásnak is megteszi. Az
ő hazájában a halottakat igen gyakran elégették, ő pedig ilyenkor arra gondolhatott, hogy a máglyán
égő test még él. Amikor erre gondolt, szemöldöke fel-le táncolt a gyönyörűségtől. Különösen
olyanok esetében, akiket gyűlölt. Nagyszerű gyakorlat volt ez – szomorúnak látszani. Megjátszani,
hogy igen, voltak köztünk nézeteltérések, de őt mindig tiszteltem, együtt tudtam működni vele, az
elképzelései pedig megérdemelték, hogy komolyan odafigyeljek rájuk. A sokéves praxis során az
ember kellőképpen elsajátítja a szerepet, hogy a túlélők hitelesnek érezzék az alakítást... részben
mert hitelesnek is akarták érezni. Az ember megtanulta, hogyan mosolyogjon, hogyan színleljen
gyászt, hogyan beszéljen. Kénytelen volt vele. Egy politikai vezető ritkán engedheti meg magának,
hogy kimutassa valódi érzelmeit. A valódi érzelmekből mások következtethetnek az ember
gyengéire, és mindig akadtak, akik ezt ki akarták használni ellene. Így aztán az ember az idők során
mindinkább elrejtette őket, míg aztán végül alig maradtak őszinte érzései – ha ugyan maradtak
egyáltalán. S ez így is volt rendjén, hiszen a politika nem az érzelmekről szólt.
Ez a Ryan fickó nyilván nem tudja ezt, gondolta „a világ legnagyobb demokráciájának”
kormányfője, következésképpen a maga igazi valójában nyilvánul meg, ráadásul ezt a világ legfőbb
politikai vezetőinek egyharmada előtt teszi, amivel még többet árt magának, ezek ugyanis alaposan
megjegyeznek mindent, hogy később felhasználják. Pontosan úgy, ahogyan most ő maga is teszi...
csodálatos... – gondolta.
Eközben komoly arcot vágott, mintegy tisztelete jeléül valaki iránt, akit amúgy szívből utált.
Amikor az orgonista játszani kezdte az első zsoltárt, kézbe vette énekeskönyvét, odalapozott a
megfelelő oldalra, és a többiekkel együtt énekelt.
Az első a rabbi volt. A papok egyenként tíz percet kaptak, és mindegyik szakember volt –
helyesebben, azon kívül, hogy Isten elhivatottja, igazi tudós is. Benjamin Fleischman rabbi a
Talmudból és a Tórából idézett, beszélt a kötelességről, a becsületről és a hitről, az irgalmas Istenről.
Őt Frederick Ralston tiszteletes, a szenátus lelkésze követte – azon az éjszakán nem tartózkodott a
városban, mert akkor egészen más minőségben vett volna részt a nap eseményein. Ralston „déli
baptista” és elismert Szentírás-szakértő volt, felidézte Krisztus szenvedését a Getsemáne-kertben,
beszélt a ravatalon fekvő barátjáról, Richard Eastman oregoni szenátorról, aki mint kongresszusi
képviselő, általános tiszteletnek örvendett. Ezután áttért az elhunyt elnök, a köztudottan példás
családapa méltatására...
Ryan arra gondolt, hogy az ilyen ügyek kezelésének nincs „helyes” módja. Talán könnyebb lett
volna, ha a lelkésznek/papnak/rabbinak lett volna ideje, hogy leüljön a gyászolókkal, erre azonban
ebben az esetben nem került sor, és Ryan eltöprengett, vajon...
Nem, ez nem helyes! – állapította meg magában Jack. Ez az egész színielőadás volt, és nem
kellett volna annak lennie. Tőle balra, néhány lábnyira gyerekek ültek a padban, de az ő számukra
mindez egyáltalán nem volt színház. Az ő szemükben ez apáról és anyáról szólt, akiket egy
irgalmatlan esemény kiragadott az ő gyermeki életükből, megfosztotta őket attól a jövőtől, amelyet
az életnek biztosítania kellett volna számukra, a szeretettől és irányítástól, és annak esélyétől, hogy
normális módon normális felnőttekké cseperedjenek. Most Mark és Amy lettek volna a fontosak, de
az istentisztelet tanulságai, amelyeknek őket kellett volna segíteniük, másokhoz szóltak. Ez az egész
esemény politikai gyakorlat volt. Arra szolgált, hogy némileg megnyugtassa az országot, hogy
megújítsa az emberek Istenbe, világba és hazájukba vetett hitét. Lehet, hogy erre szükségük volt
azoknak, akik a templomban működő huszonhárom kamera által közvetített képeket figyelték, de
voltak, akik még náluk is nagyobb bajban voltak:
Roger és Anne Durling gyerekei, Dick Eastman felnőtt fiai, a Rhode Island-i David Kohn
özvegye és a texasi Marissa Henrik életben maradt családtagjai. Valódi emberek voltak, személyes
gyászukat valakik mégis az ország érdekei alá rendelték. Hát akkor az ördögbe az egész országgal! –
gondolta Jack, akit egyszerre roppantul bosszantani kezdett, aminek tanúja volt, és magára is
haragudott, amiért túl későn kapott észbe, hogy kézbe vegye a körülötte zajló eseményeket. Az
országnak vannak szükségletei, ezek azonban nem szoríthatják háttérbe azt az iszonyatot, amelyet a
sors ezekre a gyerekekre kiszabott. Őértük ki emel szót? Hozzájuk ki beszél?
Michael O’Leary washingtoni érsek még a másik kettőnél is kevésbé találta meg a megfelelő
hangot, ami a katolikus Ryant különösen bántotta: „Boldogok a békességszerzők, mert ők Isten
gyermekeinek neveztetnek...”
Mark és Amy számára az apjuk nem békességszerző volt, háborgott magában Jack. Nekik ő apa
volt, és apa elment, és ez a lehető legkonkrétabb tény volt. A klérus három kiváló, tanult és nagyon
kedves tagja egy egész nemzethez beszélt, de ezek a gyerekek is hallgatták őket, akik ugyancsak
megérdemeltek volna néhány kedves szót. Valakinek hozzájuk is beszélnie kell, nekik, a szüléikről.
Valakinek meg kell próbálnia, hogy megkönnyítse a dolgukat. Ez ugyan képtelenség, de a szentségit,
valakinek meg kellett próbálnia! Lehet, hogy ő most már az Egyesült Államok elnöke volt, lehet,
hogy kötelességei vannak a tévénézők millióival szemben, de még nem felejtette el, amikor a
felesége és a lánya élet-halál között lebegett a baltimore-i baleseti kórházban, és a franc egye meg, az
sem volt absztrakció. Ez volt a probléma. Ezért támadták meg a családját. Ezért halt meg az a sok
ember – mert valami megkeseredett fanatikus mindannyiukat absztrakciónak tekintette, nem pedig
emberi lényeknek, akiknek életük, álmaik, vágyaik vannak. És gyerekeik... Jack feladata az volt,
hogy oltalmazza a nemzetet. Megesküdött, hogy megtartja, megvédi és megoltalmazza az Egyesült
Államok alkotmányát, s hogy ezt a legjobb képességei szerint fogja tenni. Az alkotmány rendeltetése
azonban meglehetősen egyszerű volt: biztosította a szabadság áldásait az emberek, köztük a
gyerekek számára. Az ország, amelyet szolgált, és a kormány, amelyet vezetni próbált, sem több, sem
kevesebb nem volt, mint az egyes embereket védelmező mechanizmus. Ez a kötelesség nem volt
absztrakció. Ennek a kötelességnek a valóságos megtestesülései néhány méternyire ültek tőle,
minden erejükkel a könnyeiket igyekeztek visszatartani, és várható volt, hogy kudarcot vallanak,
mert senki sem érezhette magát elhagyatottabbnak, mint a szenvedő gyerekek, hiszen Mike O’Leary
nem hozzájuk, hanem a nemzethez beszélt. A színházi előadás éppen elég soká tartott. Újabb zsoltár
következett, és most már Ryanen volt a sor, hogy felálljon, és odamenjen a szónoki pulpitushoz.
A testőrök forgolódtak, tekintetük ismét végigpásztázta a templombelsőt, mert a VÍVÓMESTER
most ideális célponttá lépett elő. Az olvasóállványhoz érve látta, hogy az érsek az instrukcióknak
megfelelően elhelyezte rajta az elnöki beszédet tartalmazó irattartót. Nem, határozta el Jack. Nem.
Megmarkolta az állvány szélét, hogy szilárdan álljon a lábán. Gyorsan végignézett a gyülekezeten,
aztán tekintete megállapodott Roger és Anne Durling gyerekein. A szemükben tükröződő fájdalom
láttán elszorult a szíve. Olyan kötelességek terhe nehezedett rájuk, melyek valójában sohasem voltak
az övék. Bizonyos „barátok” azt mondták nekik, legyenek bátrabbak – azaz akkora bátorságot vártak
el tőlük, amilyet hasonló helyzetben még a tengerészgyalogosoktól sem várhattak volna el. „Anya és
apa így akarná” – mondták nekik nyilván. Csakhogy a gyerekeknek nem feladatuk, hogy csendes
méltósággal viseljék a szenvedést, ez a felnőttek dolga, már ha képesek rá. Elég, gondolta Jack, most
rajtam a sor. Az erős legfontosabb kötelessége mindig a gyengék védelme. Megmarkolta a fényes
tölgyfát: maga okozta fájdalma segített neki, hogy összeszedje gondolatait.
– Mark, Amy, apátok a barátom volt – mondta szelíden. – Számomra megtiszteltetés volt, hogy
neki dolgozhatom, és hogy tőlem telhetően segíthetek neki, de tudom, hogy alighanem ő segített
többet nekem. Tudom, mindig meg kellett értenetek, hogy anya és apa fontos munkát végeznek, és
hogy nem volt mindig idejük az igazán fontos dolgokra, de állíthatom, hogy apátok mindent, amit
csak tudott, megtett, hogy veletek lehessen, mert a világon mindennél jobban szeretett benneteket.
Jobban, mint elnöknek lenni, jobban, mint bármit, ami ezzel a hivatallal járt, jobban, mint bármit,
anyát kivéve. Őt is nagyon-nagyon szerette...
*
„Micsoda ostobaság!”
Igen, az ember törődik a gyerekekkel, gondolta Daryaei, s ő törődött is velük, ám a gyerekek
mindenképp felnőnek. Nekik az a dolguk, hogy tanuljanak, szolgáljanak, néhanapján pedig akár
felnőtteknek való dolgokat is végrehajtsanak.
Addig csak gyerekek, és a világ mondja meg nekik, mi legyen velük. Ezúttal a sors mondta meg.
Allah. Allah könyörületes, még ha az élet szigorú is. Kénytelen volt elismerni, hogy a zsidó jól
beszélt, pontosan idézte az írásokat, a Tórájukat ugyanúgy, mint a Szent Koránt. Ő a rabbi helyében
más passzust választott volna, de ez ugyebár ízlés dolga. A teológia lehetőséget ad az ilyesmire. Az
egész időpocséklás volt, de hát az ilyen hivatalos alkalmakkor általában ez a helyzet. Ez a háborodott
Ryan viszont elszalasztottá a lehetőséget, hogy szóljon a népéhez, hogy erősnek és magabiztosnak
mutatkozzék, s hogy ezzel is megszilárdítsa a hatalmát. Gyerekekhez beszélni – ilyenkor!?
*
A politikai stábja alighanem most kap egy emberként szívrohamot – állapította meg az indiai
miniszterelnök asszony, és politikusi pályafutása során elsajátított minden önfegyelmére szüksége
volt, hogy ura maradjon arcvonásainak. Aztán úgy döntött, arcának együttérzést kell kifejeznie, s
eszerint rendezte át mimikáját. Elvégre lehet, hogy az elnök figyeli őt, a nőt és anyát, és a mai nap
folyamán még találkozniuk kell majd. Kissé jobb felé billentette a fejét, mintha jobban akarná látni
Ryant és az egész jelenetet. A gesztus talán még az elnök tetszését is elnyeri. Egy-két perc múlva
elővesz majd egy zsebkendőt a retiküljéből, hogy megtörölgesse vele a szemét.
– Bárcsak módom lett volna rá, hogy jobban megismerjem a mamátokat. Cathy és én nagyon
vártuk az alkalmat. Szerettem volna, ha Sally, Jack és Katie összebarátkoznak veletek. A papátokkal
egyszer váltottunk néhány szót erről. Azt hiszem, hiába szerettük volna, erre már nem kerül sor.
Ryan gyomra összerándult ettől a spontán gondolattól. A gyerekek már sírtak, mert szavak nélkül
ugyan, de tudatta velük, hogy immár sírhatnak. Ő maga ezt nem engedhette meg magának – a
többiek miatt. Erősnek kellett mutatkoznia a kedvükért, még keményebben megmarkolta hát az
állványt, míg végül már csakugyan sajgott a keze, ő azonban örült a fájdalomnak, mert
hozzásegítette, hogy megőrizze önuralmát.
– Bizonyára tudni akarjátok, hogy ami történt, miért történt. Nem tudom, gyerekek. Bár tudnám.
Szeretném, ha valaki tudná, hogy megkérdezhessem tőle a választ...Ilyen valakit azonban nem
találtam – tette hozzá.
*
– Jézusom! – nyögte Clark fojtott hangon: a férfiak ezzel a módszerrel igyekeznek elkerülni a
sírást. Irodájában, akárcsak a CIA valamennyi vezető tisztségviselőjének irodájában, volt egy
televízió, és minden adó a gyászistentiszteletet közvetítette. – Néhányszor engem is mutattak –
mondta.
– Tudod mit, John? – szólt Chavez, akit kevésbé dúlt fel a beszéd. Úgy vélte, egy férfinak az a
dolga, hogy ilyen alkalmakkor nyugalmat mutasson, hogy a nők és a gyerekek támaszkodhassanak
rá. Lehet persze, hogy csak latin gyökerei miatt gondolta így.
Ez a Mr. C. viszont már megint alaposan meglepte. Mint mindig...
– Tessék, Domingo?
– Ennek érzéke van a dolgokhoz. Olyan embernek dolgozunk, aki ismeri a dörgést!
John erre megfordult. Ki hitte volna! A CIA két operatív tisztje ugyanazt gondolja, amit az
elnökük! Clarkot elégtétellel töltötte el, hogy az első pillanattól fogva helyesen ítélte meg Ryant. Az
istenfáját, akár az apja! A sors sajnálatos módon megtagadta tőle a lehetőséget, hogy megismerje ezt
a Ryant. Eltűnődött, vajon Jack megállja-e majd a helyét az elnöki poszton. Nem olyannak látszott,
mint a többi. Igazi, élő embernek tűnt. De vajon miért olyan nagy baj ez? – tette fel magának a
kérdést Clark.
 *
– Azt akarom, hogy tudjátok: Cathyt és engem bármikor felkereshettek. Nem vagytok egyedül.
Sohasem lesztek egyedül. Van családotok, és mostantól mellettetek áll majd az én családom is –
ígérte. Egyre nehezebben szakadtak ki belőle a szavak, de ki kellett mondania őket. Megtette Buck
Zimmer családjának is, s most majd megteszi Rogerénak is. – Azt akarom, hogy büszkék legyetek
apára és anyára. Apátok nagyszerű ember volt, és jó barát. Nagyon keményen dolgozott, hogy
segítsen az embereken. Nem kis munka volt ez, és sok idejét vette igénybe, nem lehetett veletek
eleget, apátok azonban nagy ember volt, és a nagy emberek nagy dolgokra hivatottak. Anyátok
mindig mellette állt, és ő is nagyszerű dolgokat csinált. Gyerekek, mindörökre őrizzétek meg őket a
szívetekben. Emlékezzetek mindenre, amit mondtak nektek, az apróságokra és a játékokra, a
mókákra és mindenre, amivel az apák és anyák kimutatják szeretetüket a gyerekeik iránt. Ez mindig
megmarad nektek. Mindig.
Szeretett volna mondani még valamit, bármit, amivel enyhítheti a csapást, amelyet a sors a
gyerekekre mért, de többre nem volt képes. Itt volt az ideje, hogy befejezze.
– Mark, Amy, Isten úgy döntött, hogy magához szólítja apát és anyát. Nem tudatja velünk, miért,
legalábbis nem úgy, hogy könnyen megérthessük... és amikor megtörténik, mi nem tehetünk... nem
tehetünk ellene semmit. Egyszerűen semmit... – csuklott el Ryan hangja.
*
Milyen bátor dolog tőle, hogy ki meri mutatni az érzelmeit, gondolta Koga. Bárki kiállhatott volna
oda, hogy elmondja a szokásos politikai halandzsát, és nyilván el is mondta volna – Ryan azonban
egyáltalán nem ez a fajta. Nagyszerű dolog, hogy így beszélt a gyerekekhez... bár lehet, hogy
kezdettől fogva ez volt a célja. De nem, egyáltalán nem. Az elnök ember a javából. Nem
színészkedett. Esze ágában sem volt, hogy az erejét és eltökéltségét demonstrálja.
Koga tudta is, hogy miért. Néhány nappal korábban, az irodájában jól gondolta: Ryan szamuráj,
sőt annál is több. Tette, amit tett, és nem törődött vele, mit szólnak hozzá mások. A japán
miniszterelnök remélte, hogy nem tévedett, s közben figyelte, ahogyan Ryan lejön az emelvényről, és
odamegy a Durling gyerekekhez. Átölelte őket, a jelenlévők pedig láthatták, hogy az arcán
végigfolynak a könnyei. Az államfők soraiból itt-ott zokogás hallatszott, Koga azonban tudta, hogy a
politikusok csak erőltetik, esetleg színlelik a megindultságot – vagy ha mégsem, csak maradék
emberségük támadt fel egy futó pillanatra, és hamarosan megfeledkeznek az egészről. Sajnálta,
amiért ő maga nem könnyezhet együtt Ryannel, őrá azonban saját kultúrája szigorú szabályai
vonatkoztak – annál is inkább, mert a rettenetes tragédiát hazájának egy állampolgára okozta, és
ennek a szégyennek a terhét ő is hordozta. Bármennyire nem volt is ínyére, neki játszania kellett a
politikai színjátékot. Voltaképpen Ryannek is ugyanezt kellett volna tennie, de 6 nem törődött ezzel.
Koga eltűnődött, vajon Amerika felfogja-e, mekkora szerencséje van.
– Egy szót sem mondott el az előre megírt beszédből – jelentette ki a műsorvezető. A beszédet
előre megkapta az összes tévécsatorna, a szöveget a szerkesztők aláhuzigálták, és részleteket
ragadtak ki belőle, hogy a riporterek megismételhessék a legjobb passzusokat, illetve
hangsúlyozhassák a lényeget a nézők számára. Így azonban a műsorvezető kénytelen volt
jegyzetelni, ami igencsak nehezére esett, mert már jó ideje nem végzett tényleges riporteri munkát.
– Igen... – nyugtázta kényszeredetten a kommentátor. Ilyesmit egész egyszerűen nem szokás
csinálni, gondolta. Monitorán látta, hogy Ryan még mindig átölelve tartja a Durling gyerekeket, és
úgy érezte, ez a dolog is tovább tart a kelleténél. – Azt hiszem – vélekedett –, az elnök úgy ítélte
meg, hogy számukra ez egy fontos, személyes pillanat...
– Bizonyosan az is – vetette közbe a műsorvezető.
– ...csakhogy Mr. Ryannek az a feladata, hogy egy nemzetet kormányozzon – fejezte be a
mondatot a kommentátor a fejét csóválva. Szemlátomást olyasvalami járt a fejében, amit most még
nem mondhatott ki: nem elnökhöz illő.
Jacknek végül el kellett engednie a gyerekeket. Tekintetükben most már csak fájdalmat látott.
Elméjének tárgyilagos része úgy gondolta, hogy ez valószínűleg jő – végül is szabadjára kellett
engedniük –, látnia azonban ugyancsak keserves volt, hiszen ebben a korban ez is túlságosan korai
volt. Mark és Amy azonban szenvedtek, ő pedig nem tehetett mást, valamiképpen meg kellett
próbálnia enyhíteni fájdalmukat. A nagybácsikra és nagynénikre pillantott, akik ekkor jöttek oda
hozzájuk. Ők is sírtak, de könnyeiken át hálásan néztek rá, amiből legalább megállapíthatta, hogy
sikerült tennie valamit. Odabólintott nekik, és megfordult, hogy visszatérjen a helyére. Cathy
ránézett, az ő szeme is könnyben úszott, és bár megszólalni nem tudott, megszorította férje kezét.
Okos nő, állapította meg sokadszor Jack. Nem festette ki magát, nehogy a könnyek leáztassák a
sminket. Jack befelé mosolygott. Nem szerette az arcfestést, és Cathynek igazából nem is volt rá
szüksége.
*
– A feleségéről mit tudunk?
– Orvos – felelte a hírszerző. – Szemsebész, és állítólag nagyon érti a szakmáját. Az amerikai
média szerint hivatalos kötelezettségei mellett is tovább praktizál.
– És a gyerekeik?
– Erről semmit nem tudunk, bár... valószínűleg ki tudom deríteni, melyik iskolába járnak. Úgy
gondolom, ha az asszony tovább folytatja orvosi praxisát, a gyerekeik is ugyanabban az iskolában
folytatják majd a tanulmányaikat.
– És ezt hogy deríti ki?
– Könnyen. Számítógéppel minden amerikai sajtóközléshez hozzáférhetünk. Ryanről jó néhány
cikk jelent meg. Bármit kikereshetek, amit csak akarok.
Valójában már meg is tette, csak éppen az elnök családjáról nem szerzett információkat. A modern
kor jócskán megkönnyítette a hírszerző életét. Mostanra megtudta, hány éves Ryan, milyen magas,
hány kiló, milyen színű a haja és a szeme. Ismerte számos szokását, tudta, melyik a kedvenc étele és
itala, mely golfkluboknak tagja. Ismerte mindennapos szokásait, bár az ő szakmájában ezeket
korántsem tartották mindennapiaknak.
Meg sem kellett kérdeznie, mire gondol a főnöke. Mindketten örökre elszalasztottak egy
kínálkozó lehetőséget, azt, amikor a Nemzeti Katedrálisban ott volt az összes államfő... csakhogy
lehetőségek mindig adódnak.
A szertartás egy utolsó zsoltárral véget ért. A katonák visszatértek, hogy kivigyék a koporsókat, és
a menet megindult visszafelé. Mark és Amy összeszedték magukat – rokonaik segítettek nekik ebben
–, és elindultak szüleik után. Jack, családjával együtt közvetlenül mögöttük haladt. Katie mostanra
elunta magát, és örült, hogy mozoghat. A kis Jack szomorú volt, sajnálta a Durling gyerekeket.
Sallyn látszott, hogy aggódik, Ryan pedig tudta, hogy beszélnie kell vele. Miközben végigment a
padsorok között, belenézett néhány arcba, és meglepetten állapította meg, hogy az első négy-öt
sorban ülők nem a koporsókat, hanem őt figyelik. Hiszen végig ezt csinálták! Az államfőtársaim,
gondolta Jack, micsoda klub tagja lettem... Néhányan barátságosan néztek rá. A walesi herceg, aki
nem volt államfő, ennélfogva a protokoll szerint a többiek mögött ült – néhányan közülük ordas
gazfickók voltak, de mit volt mit tenni –, kedvesen odabiccentett neki. Igen, ő alighanem megérti,
gondolta Jack.
Az új elnök meg akarta nézni az óráját, mert ugyan még csak a napja elején tartott, de már nagyon
fáradtnak érezte magát, csakhogy az óranézéssel kapcsolatban szigorúan kioktatták, egészen
pontosan közölték vele, hogy ne is hordja. Egy elnöknek nincsen szüksége órára. Mindig vannak
körülötte emberek, akik megmondják neki, mi a következő teendője, ahogyan most is akadtak, akik,
mielőtt a Ryan család távozott volna, odahozták nekik a holmijukat. Ott volt Andrea Price, és ott
voltak a testőrség emberei. Odakint is várakozott egy kicsinynek korántsem mondható sereg,
fegyverekkel és félelmekkel, továbbá egy kocsi, hogy a következő helyszínre szállítsa, ahol majd
újabb hivatalos kötelezettségeinek tesz eleget, aztán továbbszáguld egy másik díszletbe és így tovább
és így tovább.
Nem engedhette, hogy ennyire kicsússzék kezéből az élete, gondolta elkomoruló arccal. Eleget
kell tennie a kötelességeinek, de nem követheti el azt a hibát, amelyet Roger és Anne elkövetett. Az
arcokra gondolt, amelyeket a templomból kifelé jövet látott, és tudta: megpróbálhatják
rákényszeríteni, hogy belépjen ebbe a klubba, ő azonban sohasem fogja megtenni.
Legalábbis így hitte.
8. Új szerepben
Az Andrewsra már csak siralmasan kurta kocsisor követte a koporsókat. A katedrálisból
halottaskocsikon vitték el őket, a hivatalos meghívottak sokasága pedig szétszóródott a diplomáciai
negyedben. Az elnöki gép a repülőtér szélén várakozott, hogy mindörökre Kaliforniába vigye
Durlingékat. Itt már jóval kevésbé érződött a szervezettség. Itt is fegyveres díszőrség fogadta a
zászlóval letakart koporsókat, amúgy azonban nyilvánvaló volt a különbség. Sokkal kevesebben
voltak jelen, ők is nagyrészt a légierőhöz vagy olyan katonai egységekhez tartoztak, amelynek
valamiképpen köze volt az elnökhöz. A család kérésére a tulajdonképpeni temetést jóval
szerényebbre tervezték, csak rokonokat hívtak meg rá, s ezzel valószínűleg mindenki jobban járt. Itt,
az Andrews légi támaszponton játszott utoljára katonazenekar. Mark vigyázzban állt, és címlapfotóra
illő gesztussal a szívére tette a kezét. Derék gyerek, megtesz minden tőle telhetőt, és sejtelme
sincsen, menynyire férfiasán viselkedik. A koporsókat egy ollós emelő vitte a teherajtóhoz, hiszen a
holttestek immár rakománynak számítottak; hála istennek, a jelenetnek ezt a részét takarta a gép.
Aztán elérkezett az idő, a család, ezúttal utoljára, fellépdelt a VC-25-ös lépcsőjén. A gép hívójele
ezúttal nem „Légierő Egyes” volt, ez a címke ugyanis az elnökkel együtt vándorolt, s az elnök ezúttal
nem utazott a fedélzeten. Ryan nézte, ahogyan a gép elindul a kifutó felé, aztán végigszáguld rajta. A
tévékamerák követték, amíg már csak apró pont volt az égen. Ugyanezt tette Ryan is. Ekkor szállt le
egy rajnyi F-16-os, egyesével ereszkedtek a földre: Washington feletti őrjáratuk véget ért. Ryan és
családja beszállt a tengerészgyalogság egyik helikopterébe, hogy visszatérjenek a Fehér Házba. A
gép személyzete mosolyogva fogadta a gyerekeket, nagy hűhót csaptak körülöttük. A kis Jacket,
miután becsatolta magát, megajándékozták egységük hímzett jelvényével. A nap hangulata ekkor
változott meg. A VMH-1-es tengerészgyalogosainak egy új családnak kellett gondját viselniük: az
élet ismét elindult számukra.
A Fehér Házban már folyt a munka, most szállították át Ryanék holmiját (reggel a Durling
háztartás kiköltöztetésével foglalkoztak), kicseréltek néhány bútort, s úgy festett, a család ma este
már abban a házban alszik, amelynek John Adams volt az első lakója. Amikor a helikopter
ereszkedni kezdett, a gyerekek, mint afféle gyerekek, kibámultak az ablakon. A szülők, lévén szülők,
egymásra néztek.
A dolgok most vettek új fordulatot. Családi temetés esetén most következett volna a tor:
abbamaradt volna a bánat, a gyászolók felidézték volna, micsoda nagyszerű fickó volt Roger, aztán
arról beszélgettek volna, mi történt velük, amióta utoljára találkoztak, hogy megy a gyerekeknek az
iskola, megtárgyalták volna a bajnokságon kívüli baseballmeccsek eredményeit. Az emberek egy
szomorú és nehéz nap után ezen a módon szoktak visszazökkenni a rendes kerékvágásba. Ebben az
esetben is így történt, csak éppen valamelyest nagyobb arányokban. Amikor a helikopter földet ért, a
Fehér Ház fotográfusa már a déli gyepen várta. Leeresztették az a VH-1-es fémhágcsóját, amelynek
aljánál azonnal elfoglalta posztját egy tengerészgyalogos tizedes. Először Ryan elnök lépett ki, a kék
mundéros tizedes tisztelgett neki, ő automatikusan viszonozta – annak idején, több mint húsz évvel
korábban a virginiai Quanticóban alaposan beléjük verték a leckét. Utána Cathy következett, végül a
gyerekek. A testőrség tagjai tágas folyosót alkottak: Ryanéknek közöttük kellett elhaladniuk. Nyugat
felé ott álltak a tévékamerák, a riporterek azonban ezúttal nem rikoltoztak kérdéseket – most nem, de
ez sem sokáig lesz így. Miután beléptek a Fehér Házba, Ryanéket odavezették a liftekhez, amelyek
villámgyorsan a második szintre repítették őket – itt voltak a hálószobáik. Van Damm itt várta őket.
– Üdvözlöm, elnök úr.
– Átöltözzem, Arnie? – kérdezte Jack, miközben átnyújtotta a kabátját egy komornyiknak. Ryan
egy pillanatra megtorpant, meglepte, milyen természetes volt számára ez az egyszerű mozdulat.
Immár elnök volt, és apránként, automatikusan kezdett is elnökként viselkedni. Ez valamiképpen
nagyobb hatással volt rá, mint mindaz, amit eddig elvégzett.
 – Ne! Jöjjön... – felelte a stábfőnök, és miközben elindultak lefelé, a Keleti terembe, átnyújtotta
neki a vendéglistát. Jack megállt a hall közepén, hogy átfussa, A lajstromban nem annyira személyek,
mint országok nevei szerepeltek, jó néhány baráti állam, és jó néhány olyan, amelynek csak a nevét
ismerte, sőt olyan is, amelyről még csak nem is hallott. Egyesekről pedig biztosan tudta, mifélék...
Bár korábban nemzetbiztonsági tanácsadó volt, nem tudott róluk annyit, amennyit tudnia kellett
volna. Miközben olvasott, Cathy beterelte a gyerekeket a fürdőszobába, legalábbis hozzákezdett.
Elhelyezésüket a testőrség egyik tagja segítette. Ryan bement a saját szobájába, és megnézte a haját a
tükörben. Egymaga is meg tudott fésülködni, Mrs. Abbot közreműködése nélkül, bár Van Damm
alapos ellenőrzésével. Nem túlságosan nagy itt a biztonság, állapította meg magában az elnök.
– Meddig fog ez tartani, Arnie?
– Lehetetlen megmondani, uram. – Ryan megfordult.
– Ha kettesben vagyunk, szólítson csak Jacknek, jó? Nem felszenteltek, mindössze beiktattak.
– Rendben, Jack.
– A gyerekeknek is ott kell lenniük?
– Kedves dolog volna... Jack, eddig mindent jól csinált.
– A beszédírómat gondolom örökre magamra haragítottam – vélekedett Jack, majd miután
megigazította a nyakkendőjét, kilépett a fürdőszobából.
– Elég jól ráérzett a dologra, de hasonló helyzetre íratunk majd egy megfelelő szöveget.
Ryan elgondolkodott ezen, aztán visszaadta a listát Van Danimnak. – Tudja, azért mert elnök
vagyok, még nem szűntem meg emberi lénynek lenni.
– Próbálja megszokni, jó, Jack? Soha többé nem lesz joga ahhoz, hogy „csak egy ember” legyen.
Mindenesetre van néhány napja, hogy megszokja a gondolatot. Most, miközben lefelé ballag a
lépcsőn, ön nemcsak egy ember, hanem az Amerikai Egyesült Államok elnöke. Ez vonatkozik önre,
a feleségére, és bizonyos fokig a gyerekeire is; most már ők sem csupán „személyek”.
Jack válaszképpen hosszú, átható pillantást vetett a stábfőnökre, Arnie azonban nem vett tudomást
erről. Végül is csak egy személyes reakcióról volt szó, nem hivatalos megnyilatkozásról.
– Készen áll, elnök úr?
Jack bólintott, s közben azon tűnődött, igaza van-e Arnie-nak vagy sem, aztán pedig
elgondolkodott, vajon miért bosszantotta fel ennyire a megjegyzése. Végül kénytelen volt bevallani
magának: Van Dammnak a legteljesebb mértékben igaza van. A stábfőnök a tanítója volt és az is
marad, és tapasztalt tanító módjára olykor nem az igazat mondja, hogy rávilágítson egy mélyebb
igazságra.
A folyosón Don Russell bukkant fel, kézen fogva vezette Katie-t. A kislány piros szalagot viselt a
hajában. Kiszabadította kezét az ügynökéből, és odaszaladt anyjához.
– Nézd csak, mit csinált Don bácsi! – lelkendezett. Legalább egy testőr most már a családhoz
tartozott.
– Ha esetleg ki akarná vinni őket, Mrs. Ryan... A hivatali szinten nincsenek fürdőszobák.
– Nincsenek? – Russell a fejét rázta.
– Az építők alighanem megfeledkeztek róluk, asszonyom. Caroline Ryan kézen fogta a két kicsit,
és anyai kötelességének eleget téve elvezette a gyerekeket. Néhány perc múlva tért vissza.
– Akarja, hogy levigyem ön helyett Katie-t, asszonyom? – kérdezte nagyatyai mosollyal Russell.
– A lépcsők kissé élesen kanyarodnak... Odalent majd átadom önnek.
– Igen, persze.
Egyszerre többen is megindultak a lépcső felé. Andrea Price beleszólt a mikrofonjába:
– A VÍVÓMESTER és a kíséret elindult a rezidenciáról a hivatali szintre.
– Vettük – szólt vissza a földszintről egy ügynök.
Még le sem értek a lépcsőn, már hallották a lenti zsibongást. Russell letette Katie-t az anyja mellé,
a földre. Az ügynökök tünedezni kezdtek, és mire Ryanék – a First Family – beléptek a Keleti
terembe, sajátságos módon láthatatlanná váltak.
 – Hölgyeim és uraim – jelentette fennhangon a stáb egyik tagja –, az Egyesült Államok elnöke, dr.
Ryan és családja.
Minden fej feléjük fordult. Rövid taps hangzott fel, amely rövidesen elhalt, de a tekintetek
továbbra is Ryanékre tapadtak. Egész barátságos társaság, gondolta Jack, ám tudta, hogy a
valóságban erről szó sincsen. Ő és Cathy átmentek a helyiség bal oldalára, a jelenlévők pedig sorban
eléjük járultak.
Többnyire egyesével tették, bár a meghívott államfők közül néhányan a feleségüket is elhozták.
Ryannek a jobbján álló protokoll-tisztviselő valamennyiük nevét és titulusát a fülébe súgta: Jack csak
ámult, hogy képes ennyi embert arcról felismerni. A hozzá érkezők sorrendje véletlenszerűnek tűnt,
amiről persze szó sem volt. Azoknak az országoknak a nagykövetei, amelyeknek államfői úgy
döntöttek, hogy nem jönnek el, távolabb álltak, de még ők sem rejtették véka alá szakmai
kíváncsiságukat: kis csoportokban ácsorogva iszogatták „bélelt” Perrier-jeiket, vizsla szemekkel
nézték az elnököt és azt, ahogyan a hozzá lépő férfiakat és nőket köszöntötte.
– M. Arnaud, Belgium miniszterelnöke – súgta a protokollos nő. A házi fotós csattogtatni kezdte
masináját, és sorban megörökített minden hivatalos üdvözlést. Ugyanezt tette két kamera is, ámbár
jóval halkabban.
– Nagyon köszönöm együtt érző táviratát, miniszterelnök úr, fájdalmas pillanatban érkezett –
mondta Ryan, és elgondolkodott, hogy vajon az igazság elég jól hangzik-e, majd pedig, hogy vajon
olvasta-e a belga egyáltalán a szöveget. Hát persze, hogy olvasta... bár valószínűleg nem ő
fogalmazta.
– Megindító volt, ahogyan a gyermekekhez beszélt. Biztos vagyok abban, hogy mindenki így
gondolja – felelte a miniszterelnök. Megragadta Ryan kezét, mert kíváncsi volt kézfogásának erejére,
közben pedig mélyen és erősen a szemébe nézett. Szemlátomást meg volt elégedve saját roppant
ügyes-hazugságával, amelyet üdvözlésül előadott. Ami azt illeti, olvasta a táviratot, a helyzethez
illőnek ítélte, és megtiszteltetésnek érezte, hogy Ryan reagált rá. Belgium szövetséges állam volt,
Arnaud pedig kimerítő tájékoztatást kapott országának katonai hírszerzőfőnökétől, aki számos
NATO-tanácskozáson működött együtt Ryannel, és mindig szívesen hallgatta, ha az amerikai a
szovjetek – mostanában pedig az oroszok – dolgait elemezte. A tájékoztatás magva az volt, hogy
Ryan politikai vezetői képességeiről semmit sem tudni, bizonyos azonban, hogy okos és rátermett
elemző. Arnaud, aki leginkább véletlenségből került a sor élére, most maga is elvégzett egy elemzést:
egy kézfogással, egy pillantással – és emberismeretével, amelyre hosszú politikai pályafutása során
tett szert. Aztán továbblépett.
– Dr. Ryan, nagyon sokat hallottam önről – szólt, és kecses, óvilági módon kezet csókolt az
asszonynak. Előzetesen nem tájékoztatták, hogy a First Lady mennyire vonzó nő, és hogy a keze
mennyire kecses. De hiszen sebész... Látszik rajta, hogy még járatlan a politikában, és hogy feszeng,
de teszi, amit tennie kell.
– Köszönöm, Arnaud miniszterelnök úr – felelte Cathy aki – a közvetlenül mögötte álló – saját
protokollfőnökétől tudta meg, ki ez az úriember. Ez a kézcsókosdi, gondolta, nagyon színpadias... de
azért kedves volt.
– Angyaliak a gyermekei.
– Kedves öntől, hogy ezt mondja.
Arnaud távozott, a helyére Mexikó elnöke lépett.
A helyiségben operatőrök jöttek-mentek kameráikkal, riporterből is jelen volt vagy tizenöt, mert
itt voltaképpen valami munkaféle folyt. A helyiség északkeleti sarkában álló zongorán valamilyen
könnyű klasszikus darabot játszottak – nem éppen olyasmit, amit a rádióban örökzöldnek neveznek,
de valami hasonlót.
– És mióta ismeri az elnököt? – tudakolta a kenyai miniszterelnök Robby Jacksontól. Örült, hogy
a helyiségben egy fekete tengernagy is tartózkodik.
– Jó pár éve, uram – felelte Robby.
– Robby! Elnézést, Jackson tengernagy – helyesbített a walesi herceg.
 – Ó, kapitány! – örvendezett Jackson, és melegen megszorította a herceg kezét. – Ezer éve nem
láttam, uram!
– Maguk ketten ismerik... ó! Igen – értette meg a helyzetet a kenyai, majd faképnél hagyva a két
régi ismerőst, nyomban tovább is indult tanzániai kollégájához, hogy elintézzen vele valamit.
– Hogy van Jack? – tudakolta a herceg, majd hozzátette: – Nem udvariasságból kérdezem,
csakugyan: hogy van?
A kérdés mintha kissé elszomorította volna a tengernagyot. Ez az ember most dolgozik. Mint az
elnök barátját küldték ide, politikai döntéssel, és ha visszatér majd ő brit királyi felsége
nagykövetségére, jelentést diktál a beszélgetésükről. Bizony, a herceg dolgozik. Másfelől azonban a
kérdés megérdemelte, hogy választ adjanak rá. A három férfi egy rövid, viharos nyári éjszakán együtt
„szolgált”.
A tengernagy úgy döntött, a következőket mondja majd: „Néhány napja volt egy rövid
megbeszélésünk a haderőnemek főnökeivel. Holnap munkaértekezlet lesz. Jack helytáll majd.”
Igyekezett, hogy a mondat minél meggyőzőbben hangozzék, amire meg is volt minden oka. Jack
immár valamennyi fegyveres erő főparancsnoka volt, Jacksonnak tehát most már nemcsak
emberségből illett lojálisnak lennie hozzá: a törvény és a becsület egyaránt erre kötelezte.
– Hogy van a felesége? – kérdezte a herceg Sissy Jacksonra pillantva, aki éppen Sally Ryannel
beszélgetett.
– Jól, köszönöm. Még mindig a nemzeti szimfonikusok második pianistája.
– És ki az első?
– Miklós Dimitri. Nagyobb a keze – közölte Jackson, és úgy döntött, nem volna politikus dolog,
ha ó is a családi ügyeiről faggatná a herceget.
– Jól megálltak a helyüket a Csendes-óceánon.
– Igen, szerencsére nem kellett megölnünk azt a sok embert – mondta Jackson, és mélyen
majdnem-barátja szemébe nézett. – Tudja, egy idő után igencsak élesben mentek a dolgok.
– Képes ellátni Jack a feladatát, Robby? Maga jobban ismeri nálam.
– Kénytelen ellátni, kapitány – felelte Jackson odapillantva főparancsnok barátjára, akiről tudta,
mennyire utálja az efféle hivatalos alkalmakat. Figyelte új elnökét, akinek újra és újra beszélgetnie
kellett a sorban állókkal, és nem állhatta meg, hogy eszébe ne jusson a múlt. – Bizony ez nem
ugyanaz, mint történelmet tanítani a Haditengerészeti Akadémián, fenség – állapította meg alig
hallhatóan.
Cathy Ryannek leginkább arra kellett ügyelnie, nehogy baja essék a kezének. Furcsamód jobban
ismerte az ilyen hivatalos alkalmak rituáléját, mint a férje. Mint a Johns Hopkins Wilmer Szemészeti
Intézet vezető orvosának az évek során számos támogatóval kellett érintkeznie – ez lényegében nem
volt más, mint a tarhálás egy magasrendű változata. Az efféle alkalmakról azonban Jack többnyire
távol maradt, jóllehet Cathy ezt olykor nehezményezte. Az alapállás ismét ugyanaz volt, Cathynek
olyanokkal kellett találkoznia, akiket nem ismert. Ráadásul valószínűtlen volt, hogy bármelyiküket is
megkedvelje, vagy, hogy támogatást szerezzen tőlük kutatási programjaira.
– India miniszterelnöke – súgta a háta mögül a protokollosa.
– Üdvözlöm – mondta mosolyogva a First Lady, és kezet fogott a kormányfővel, miközben örült,
hogy ezúttal nem akarják összeroppantani a kezét.
– Legyen nagyon büszke a férjére!
– Mindig is büszke voltam Jackre! – felelte Cathy. A két nő körülbelül egyforma magas volt. India
miniszterelnöke szemüveget viselt. Bandzsít, és a szeme körül egészen sötét a bőr, állapította meg
Cathy. Alighanem új szemüveget kellene felíratnia, ettől a mostanitól nyilván gyakran fáj a feje.
Furcsa, hiszen Indiában akad néhány egészen kitűnő orvos. Nem mind jött át Amerikába.
– És milyen helyesek a gyermekei!
– Kedves öntől, hogy ezt mondja – mosolyodott el ezúttal is Cathy automatikusan. A bókot olyan
elcsépeltnek találta, mint egy időjárással kapcsolatos megjegyzést. Alaposabban megnézte
beszélgetőpartnere szemét, és felfedezett valamit a tekintetében, ami nem tetszett neki. Ez a nő
különbnek gondolja magát nálam. De miért? Mert politikus, Caroline pedig egyszerű sebészorvos?
Más volna a helyzet, ha történetesen a jogi pályát választja? Nem, valószínűleg nem. Agya lázasan
forgott, mint amikor valamilyen szemészeti ténykedése váratlanul balul ütött ki. Nem, döntött,
egyáltalán nem erről van szó. Eszébe jutott, amikor egy este ugyanitt, a Keleti teremben Elizabeth
Elliottal nézett szembe, akin ugyanez a gőg látszott: Különb vagyok nálad, mert az vagyok, aki, és
azt csinálom, amit.
Cathynek az elnöki testőrség a SEBÉSZ fedőnevet adta, s ő ezt egy cseppet sem bánta.
Tekintetét még mélyebben az indiai nő szemébe fúrta, és megállapította, hogy nem csak erről van
szó. Elengedte a kezét, mert már közeledett a következő nagykutya.
A kormányfő távozott a sorból, és elindult egy arra cirkáló pincér felé, aki átnyújtott neki egy
pohár gyümölcslevet. Voltaképpen sokkal szívesebben tett volna valami egyebet, ezzel azonban
szükségtelen feltűnést keltett volna. Majd holnap, New Yorkban, gondolta. Elindult, hogy
megkeresse egyik miniszterelnöktársát, a Kínai Népköztársaság kormányfőjét. Körülbelül egy
centiméterrel feljebb tolta orrán a szemüveget, és mosolytalanul bólintott. Mosolyra semmi szükség
nem volt, szeme közvetítette a szükséges üzenetet.
– Igaz, hogy önt VÍVÓMESTER-nek nevezik? – tudakolta Ali bin Sheik herceg csillogó szemmel.
– Igaz, és amiatt neveznek így, amit ön adott nekem – mondta neki Jack. – Köszönöm, hogy
iderepült.
– Barátom, bennünket erős kötelékek fűznek össze – jelentette ki ő királyi fensége, aki
éppenséggel nem volt államfő, de a király betegsége miatt egyre több és több funkciót ragadott
magához a királyságban. Ő irányította a külügyeket és a hírszerzést, az előbbiekre a Whitehall
tanította, az utóbbira az izraeli Moszad: a világnak ebben az illogikus részében ez volt az egyik
leggroteszkebb és legkevésbé ismert ellentmondás. Ryannek egészében véve tetszett a dolog, mert
bár Ali mohó volt kissé, tehetséges embernek tartotta.
– Ugye még nem találkozott Cathyvel? – A herceg hunyorított.
– Nem, de találkoztam a kollégájával, dr. Katz-cal. Ő tanította a szemorvosomat. Micsoda
szerencsés ember az ön férje, dr. Ryan!
És még az arabokról mondják, hogy merevek, humortalanok, és nem tisztelik a nőket! – gondolta
Cathy. Nem, ez a fickó nem ilyen. Ali herceg gyengéden fogott vele kezet.
– Akkor ismerte meg Bernie-t, amikor 1994-ben önöknél járt, nem? A Wilmer Intézet segített
létrehozni a rijádi szemészeti intézetet, és Bernie öt hónapon át működött tanácsadóként a szaúdi
fővárosban.
– Ő operálta az egyik unokatestvéremet, aki egy repülőbaleset során sérült meg. Azóta már újra
repül. Azok ott az ön gyerekei?
– Igen, fenség – felelte Cathy, és magában azonmód a „jófiúk” közé sorolta a herceget.
– Megengedi, hogy beszéljek velük?
– Csak tessék.
A herceg biccentett, majd távozott.
Carolyne Ryan, gondolta, és igyekezett megjegyezni benyomásait. Rendkívül intelligens, roppant
éles eszű. Büszke. Ha a férje elég okos, hogy éljen a lehetőséggel, amit ez a nő jelent, kincset tart a
kezében. Milyen kár, hogy a mi kultúránk oly kevéssé hatékonyan használja fel a nőket... Ám Ali
még nem volt király, és esetleg soha nem is lesz az... S még ha az lesz is, a változtatások, amelyeket
végrehajthat, még ideális körülmények között is korlátokba ütköznek majd. Az ő nemzete előtt még
hosszú út állt, jóllehet sokan azt sem vették észre, hogy mekkorát fejlődött a királyság mindössze két
generáció alatt, így vagy úgy, közte és Ryan közt szövetség volt, következésképpen Amerika és a
királyság között is. Elindult a Ryan család felé, de még mielőtt odajutott volna hozzájuk,
megpillantotta, amire szüksége volt. A gyerekeket kissé kifárasztotta a felhajtás. A kicsi lány járt a
legjobban, üldögélt, és egy ügynök éber felügyelete alatt valamilyen üdítőt szopogatott, miközben
diplomatafeleségek próbáltak szóba elegyedni vele. Megszokta, hogy a kedvében járjanak, ahogyan
ez már kicsi gyerekeknél lenni szokott. A legkevésbé a fiú találta a helyét. Ő már idősebb volt,
korának megfelelő fejlettségű legényke, többé nem kisfiú, de még nem férfi. A legidősebb, akit a
tájékoztató anyagok szerint Oliviának hívtak, de akit az apja csak Sallynek szólított, éppen a
legrémesebb korban volt – ezzel együtt jól elboldogult. Ali hercegnek az szúrt szemet, hogy
mindehhez nincsenek hozzászokva. Szüleik folyamatosan óvták őket Jack hivatalos életétől.
Kétségkívül volt bennük valami furcsa, de a tekintetük nem volt unott és gőgös, mint a többi hasonló
helyzetű gyereké. Ha az ember jól megnézi a gyerekeket, sok mindent megállapíthat a szüléikről.
Egy pillanattal később a herceg odahajolt Katie fölé. A kislány először visszahőkölt Ali szokatlan
öltözéke láttán – a szaúdi két órával korábban még komolyan tartott attól, hogy fagysérüléseket
szenved –, de a férfi olyan nyájasan mosolygott rá, hogy már nyúlt is a szakálla után. Don Russell
egyméternyire állt tőlük, akár egy medve, őrszolgálatban. A herceg az ügynökre nézett, váltottak
egymással egy gyors pillantást. Ali tudta, hogy alighanem Cathy Ryan is figyeli. Az embereket azzal
lehet a leginkább levenni a lábukról, ha kedvesek vagyunk a gyerekeikkel... Itt azonban többről volt
szó, és elhatározta, hogy írásos beszámolójában figyelmezteti a minisztereit: nehogy kissé különös
gyászbeszéde alapján ítéljék meg Ryant. Az elnök szokatlan stílusban vezeti az országot, ez azonban
nem jelenti, hogy alkalmatlan a vezetésére.
Akadtak azonban, akik csakugyan alkalmatlanok voltak az efféle feladatra. Jó néhányan éppen
ebben a teremben.
*
Jean-Baptiste nővér mindent megtett, hogy ne vegyen tudomást róla, egészen sötétedésig
végigdolgozta a forró napot, próbált nem tudomást venni a rossz érzésről, amely hamarosan
valóságos fájdalommá erősödött. Remélte, hogy megszűnik – az efféle apró panaszok maguktól el
szoktak múlni. Egy héttel azután, hogy megérkezett ebbe az országba, szó szerint ledöntötte a lábáról
a malária, és ez a betegség valójában többé sohasem hagyta el. Először maga is erre a bajra
gyanakodott, de tévedett. A lázat a tipikus forró kongói napnak tulajdonította, de ebben sem volt
igaza. Meglepve tapasztalta, hogy szorong. Olyan sok embert gyógyított és vigasztalt, valójában
mégsem érezte át a félelmüket. Tudta, hogy félnek, megértette a félelem létezésének tényét, erre
azonban segítségnyújtással, kedvességgel, imádsággal reagált. Csak most kezdte megérteni, mi is a
félelem, korábban ugyanis azt hitte, tudja. Korábban is találkozott vele, bár nem gyakran. A
legtöbben nem jutottak el eddig. Benedict Mkusa azonban igen, s ezen már nem lehetett segíteni.
Maria Magdalena nővér a reggeli mise után közölte Jean-Baptiste-tal, hogy a fiú nem éri meg az
éjfélt. Mindössze három nappal korábban a nővér sóhajtott volna egyet, és azzal vigasztalta volna
magát, hogy az égnek újabb angyala lesz. Ez most nem ment, mert félt, hogy esetleg kettő lesz.
Jean-Baptiste nővér az ajtófélfának támaszkodott. Mit rontott el? Gondos ápolónő volt, nem
hibázott. Nem bizony.
Ki kellett mennie az osztályról. Kisietett, végighaladt az ösvényen a következő épületig,
egyenesen a laboratóriumba. Dr. Moudi, mint rendesen, laborasztala mellett ült, szokása szerint a
munkájára koncentrált, és nem vette észre, hogy az apáca belépett. Amikor megfordult, a szemét
dörzsölte: húsz perce nézett a mikroszkópba. Csodálkozva látta, hogy a szent asszony jobb karján fel
van tűrve a reverenda ujja, a felsőkarját egy gumiszalag szorítja el, a vénájából pedig egy tű áll ki.
Jean-Baptiste mostanra három öt köbcentis adagot vett le magától, ez volt a negyedik.
– Mi a baj, nővér?
– Doktor úr, szerintem ezeket azonnal meg kell vizsgálni. Kérem, húzzon fel egy pár új kesztyűt.
Moudi odament az apácához, majd egy méterre tőle megállt, és megvárta, hogy kihúzza a tűt a
karjából. Az apáca arca és szeme olyan volt, mint a qumi asszonyoké – a doktor ebből az iráni
városból származott –, és ugyanolyan erkölcsös és illő módon öltözködött, mint azok. Sok mindent
csodált ezekben az apácákban: derűsek és dolgosak voltak, odaadóan szolgálták hamis istenségüket...
bár ez így nem volt teljesen igaz. Ők a könyv népe voltak, amelyet a próféta is tisztelt, ám az iszlám
síita ága kevésbé tisztelte az ilyeneket, mint...
 Moudi úgy döntött, mindezt majd máskor gondolja végig. Látta a nővér szemén, hogy beteg,
Jean-Baptiste tekintete többet árult el, mint látható tünetei, de az orvos gyakorlott tekintetét ezek sem
kerülték el. Látta, amit a nővér már tudott.
– Kérem, üljön le, nővér.
– Nem, nekem most el kell... Az orvos nem tágított.
– Nővér – mondta –, maga mostantól páciens. Kérem tegye, amit mondok, igen?
– Doktor úr, én...
Moudi most szelídebben szólt hozzá, hiszen értelmetlen lett volna hangoskodnia, és ez a nő
igazán semmivel sem érdemelte ki Isten előtt, hogy durván bánjanak vele.
– Nővér, maga olyan gondosan és akkora odaadással ápolt mindenkit, aki csak bekerült ebbe a
kórházba... kérem, engedje meg egy alázatos kérelmezőnek, hogy ennek akár csak egy kicsiny
töredékét is visszafizesse magának...
Jean-Baptiste engedelmeskedett. Dr. Moudi először is felhúzott egy pár új gumikesztyűt,
ellenőrizte a nővér pulzusát, majd megmérte a vérnyomását és a lázát is. Mindhárom érték túlságosan
magas volt, az első kettő a harmadik – a 39 fok – miatt, és amiatt, amire az apáca gyanakodott.
Bármilyen betegsége lehetett a leghétköznapibbtól a halálosig, csakhogy ő volt, aki a Mkusa fiút
ápolta, és a szerencsétlen gyerek haldoklóit. Az orvos óvatosan kézbe vette, és a laborasztalához vitte
a vérmintákat.
Moudi annak idején sebész akart lenni. Négy testvér közül ő volt a legfiatalabb, unokatestvérei
vezető pozíciókat töltöttek be hazájában, így hát türelmetlenül várta, hogy felnőjön. Tanúja volt,
ahogyan a bátyjai elmentek az Irak elleni háborúba. Ketten közülük elestek, a harmadik rokkantként
tért vissza, és utóbb saját kezével vetett véget életének. Sebész akart lenni, megmenteni Allah
harcosainak életét, hogy tovább harcolhassanak az ő szent ügyéért. Erről a vágyáról utóbb letett, a
fertőző betegségek szakorvosa lett, hiszen az ügyért nem csak egyetlen módon lehet harcolni, és a
türelem évei után eljött az ideje, hogy a küzdelmet a maga eszközeivel folytathassa.
Néhány perccel később az elkülönítőbe indult. Moudi tudta, hogy ott a halál aurája fogadja. A
látomás, amely a tekintete előtt megjelent, talán a képzelete műve volt, maga a tény azonban nem.
Miután átvette a nővértől a vérmintát, az adag egyik felét egy gondosan becsomagolt kémcsőben
elküldte légipostán a georgiai Atlantában működő Járványügyi Központba: ebben az amerikai
intézményben vizsgálták a világ legkülönbözőbb pontjairól származó egzotikus és veszedelmes
kórokozókat. Az adag másik felét hűtőbe helyezte, és várta a fejleményeket.
A központ, mint mindig, most is gyors és alapos munkát végzett. A telex néhány órája érkezett:
közölték, hogy a vérmintában ebola-vírust találtak. Ezt egy sor teljességgel szükségtelen
figyelmeztetés és instrukció követte. Valójában a diagnózisra sem volt szükség: kevés dolog akadt,
amely ilyen módon, és ennyire gyorsan ölt.
Mintha Benedict Mkusát maga Allah átkozta volna meg. Moudi tudta, hogy ez nem így van,
hiszen az irgalom Istene volt, aki nem árt szántszándékkal az ártatlan kicsinyeknek. A „meg volt
írva” kifejezés már szabatosabbnak tűnt, de a beteg és szülei kínjain semmit sem enyhített. Ültek
védőöltözetükben az ágy szélén, és figyelték, amint a szemük láttára meghal, aki egy egész világot
jelentett a számukra. A fiú szenvedett – valójában rettenetes kínok közt haldoklott. Testének egyes
részei már elhaltak és rothadtak, miközben a szíve még megpróbálta pumpálni a vért, agya pedig
gondolkodott. Egyetlen dolgot tehettek ezzel az emberi testtel: nagy erejű ionizáló sugárzásnak tették
ki, amelynek hatásai nagyjából azonosak voltak a betegség tüneteivel. A belső szervek elhalnak:
először egyesével, aztán párosával, később csoportosan, még később pedig az összes többi. A fiú
mostanra túlságosan gyenge volt, semhogy hányni tudott volna, a végbeléből azonban vér folyt. Csak
a szeme emlékeztetett az egészséges emberére, bár az is véres volt. Sötét, fiatal tekintetében
szomorúság és értetlenség tükröződött, képtelen volt felfogni, hogy az élete, amely csak az imént
kezdődött, most bizonyosan véget ér. Nézte a szüleit: miért nem hozzák rendbe a dolgokat, ahogyan
élete eddigi nyolc évében tették? A szoba bűzlött a vértől, verítéktől és egyéb testfolyadékoktól. A fiú
tekintete egyre révetegebbé vált. Mozdulatlanul feküdt, mégis mintha távolodott volna. Dr. Moudi
pedig lehunyta a szemét, és suttogva imádkozott a fiúért, aki végül is csak egy kisfiú volt, és bár nem
született mohamedánnak, de azért istenhitben nevelkedett, a könyv népének tagjai pedig senkit nem
tilthattak el a próféta szavaitól. Allah mindenekfelett irgalmas, bizonyosan irgalmazni fog ennek a
fiúnak is, és magához veszi a paradicsomba. És jó volna, ha minél előbb tenné.
A halál centiméterről centiméterre burkolta leplébe a kis beteget. Kínos légzése egyre gyengült,
szemei, amelyeket szüleire emelt, nem mozdultak többé, végtagjain gyötrelmes rángások futottak
végig. Végül már csak az ujjai mozogtak, azok is csak alig – aztán már azok sem.
Maria Magdalena nővér az apa és anya között, valamivel mögöttük állt, mindkettejük vállát fogta.
Dr. Moudi közelebb lépett, és a beteg mellkasára illesztette sztetoszkópját. Hallott valamiféle zajt:
bugyogást és halk reccsenéseket, ahogyan az elhalás a szöveteket pusztította. Félelmetes, mégis
erőteljes folyamat volt ez, de a szív már elnémult. Az orvos elvette az ósdi műszert, és felnézett.
– Eltávozott. Nagyon sajnálom.
Hozzátehette volna: ahhoz képest, amit a szakkönyvekben és publikációkban az eboláról olvasott,
a fiúnak irgalmas halála volt. Moudi most először találkozott közvetlenül a vírussal, és a találkozás
igencsak félelmetesnek bizonyult.
A szülők fegyelmezetten viselkedtek. Már több mint egy napja tudták, hogy a gyerek meg fog
halni, elég idejük volt hát, hogy elfogadják – ahhoz azonban kevés, hogy ne rendüljenek meg.
Mennek és imádkoznak majd, és ez így helyénvaló.
Benedict Mkusa holttestét – s vele a vírust – el kellett égetni. Az atlantai telex erről teljesen
egyértelműen rendelkezett. Elég baj.
*
Amikor a sor végre véget ért, Ryan meghajlítgatta a kezét. A felesége felé fordulva látta, hogy
Cathy is masszírozza a magáét, és mélyeket lélegzik.
– Kérsz valamit? – kérdezte Jack.
– Valami üdítőitalt. Holnap délelőtt két műtétem lesz. – Mindeddig nem találták meg a módját,
hogyan juttathatnák el megfelelő módon Cathyt a munkahelyére.
– Hány ilyen vár még ránk? – tudakolta az asszony.
– Nem tudom – mondta az elnök, bár tudta, hogy programjukat hónapokra előre elkészítették, és
hogy a nagy részét, tetszik, nem tetszik, végig kell csinálniuk. Napról napra jobban csodálkozott,
hogy az emberek vágynak erre a beosztásra, amellyel annyiféle különleges kötelezettség jár, hogy
szinte lehetetlen eleget tenni nekik. Valójában azonban ezek a különleges kötelezettségek jelentették
a munka lényegét. És a mókuskerék csak pörgött, pörgött.
Egy pincér meghozta az üdítőt az elnök és az elnökné számára – valaki más hívta oda, aki hallotta
Cathy szavait. A papírszalvétákra dombornyomással a Fehér Ház képét préselték, alatta a felirattal:
AZ ELNÖK HÁZA. Ezt mindketten ugyanabban a pillanatban vették észre. Egymásra néztek.
– Emlékszel, amikor először vittük Sallyt Disneylandbe? – kérdezte Cathy.
Jack tudta, mire gondol a felesége. Kevéssel a lányuk harmadik születésnapja után, nem sokkal az
angliai utazás előtt... annak az útnak az elején, amely, úgy tűnt, sohasem ér véget. Sallyt úgy
elbűvölte a varázsbirodalom közepén álló kastély, hogy bárhol voltak is éppen, mindig azt kereste
tekintetével. Micky egér házának nevezte.
És most íme, saját kastélyukban laktak, legalábbis egy ideig. Igaz, nagyon magas lakbért kellett
fizetniük. Cathy odasétált Robby és Sissy Jacksonhoz, akik a walesi herceggel beszélgettek. Jack
rábukkant a stábfőnökére.
– Hogy van a keze? – kérdezte Arnie.
– Nem panaszkodhatom.
– Szerencséje, hogy választási kampányban nem kellett részt vennie. Rengetegen hiszik, hogy a
barátságos kézfogáskor feltétlenül ropognia kell a csontoknak, hogy az ilyesmi férfias dolog, és a
többi. Ezek itt legalább nem csinálják.
Van Damm ivott a Perrier-jéből, és körülnézett a teremben. A fogadás rendben zajlott. A
különböző államfők, nagykövetek és egyebek nyájasan társalogtak egymással. Innen-onnan diszkrét
nevetgélés hallatszott: a vendégek tréfálkoztak, vicceket meséltek. A hangulat reggel óta jócskán
megváltozott.
– No, hány vizsgán mentem át? És hányon hasaltam el? – kérdezte csendesen az elnök.
– Őszinte választ óhajt? Lehetetlen megmondani. Mindenki másféle elvárásokkal érkezett, ezt ne
feledje.
Bizonyos vendégeket igazából egyáltalán nem érdekelt, mit tesz vagy nem tesz az elnök, csak
azért jöttek el, mert otthoni politikai érdekeik így kívánták, erről azonban természetesen nem lett
volna politikus dolog beszélniük.
– Erre nagyjából magam is rájöttem, Arnie. Cirkulálok, jó?
– Csapjon le Indiára – javasolta Arnie. – Adler szerint fontos.
– Vettem.
Jack arra legalább emlékezett, hogy fest az indiai miniszterelnök. Az arcok sokasága amúgy
nyomban zavaros kavargássá vált a szeme előtt, ahogyan ez már minden nagyobb összejövetelen
lenni szokott. Ryan becsapottnak érezte magát, hiszen a politikusokról úgy gondolják, fotografikus
emlékezetük, valamint tökéletes név– és arcmemóriájuk van. Neki bizony nem volt, és érdekelte
volna, létezik-e valamilyen tréning, amellyel szert tehet rá. Átadta poharát egy felszolgálónak,
megtörölte a kezét a különleges szalvéták egyikével, és elindult India felé. Oroszország azonban útját
állta.
– Üdvözlöm, nagykövet úr – köszöntötte Valentyin Bogdanovics Lermonszovot, aki a sorral
egyszer már eljutott hozzá, ott azonban nem tudta elmondani, amit akart. Ismét kezet ráztak.
Lermonszov karrierdiplomata volt, a helyi diplomáciai testület népszerű tagja. Állítólag a KGB-ben
is eltöltött néhány évet, ezt azonban éppen Ryan nem róhatta fel neki.
– Kormányom kéri, hogy kezdjünk megbeszéléseket egy esetleges moszkvai látogatásról –
mondta a nagykövet.
– Semmi kifogásom ellene, de az elmúlt hónapok eseményei miatt éppen most igen sok a
tennivalóm, hiszen tudja.
– Efelől semmi kétségem, de kormányom több, mindkét ország számára fontos kérdést szeretne
megvitatni – jelentette ki Lermonszov. Az utóbbi formula hallatán Ryan szembefordult az orosszal.
– Csakugyan?
– Tartottam attól, hogy elfoglaltságai nem teszik lehetővé a látogatást, elnök úr. Hajlandó volna
fogadni egy személyes megbízottat, négyszemközti megbeszélések céljából?
Jack tudta, hogy ez csak egyvalaki lehet.
– Szergej Nyikolajevics?
– Hajlandó lenne fogadni őt? – ismételte meg a kérdést a nagykövet. Ryant egy pillanatra, ha nem
is pánik, de nyugtalanság kerítette hatalmába. Szergej Golovko az Orosz Szövetségi Hírszerzés
elnöke volt, azaz az újjászületett, összezsugorodott, de azért még mindig félelmetes KGB-é. Egyike
volt az orosz vezetés azon tagjainak, aki nemcsak okos volt, de bírta a jelenlegi orosz elnök, Eduard
Petrovics Grusavoj bizalmát. Grusavoj történetesen azon kevés ember közé tartozott, akinek még
Ryannél is nagyobb gondjai voltak. Grusavoj ráadásul olyan közeli kapcsolatban volt Golovkóval,
mint Sztálin Berijával, mert szüksége volt egy okos, tapasztalt és erős tanácsadóra. A hasonlat
sántított kissé, de Golovko sem azért repült volna Amerikába, hogy hozzon néhány borscsreceptet. A
„mindkét ország számára fontos kérdések” formulája rendszerint komoly ügyet jelentett, erre vallott
az is, hogy az oroszok nem a külügyminisztériumot, hanem közvetlenül az elnököt keresték meg.
Lermonszov állhatatossága még inkább megerősítette, hogy fontos dologról lehet szó.
– Szergejjel régi barátok vagyunk – jelentette ki Ryan barátságos mosollyal. Attól a pillanattól
fogva, hogy azt a pisztolyt a képembe dugta, gondolta, hangosan azonban így folytatta: – Mindig
szívesen látott vendég a házamban. Egyeztetnék Arnie-val a menetrendet?
– Meglesz, elnök úr.
Ryan biccentett, és továbblépett. A walesi herceg szóval tartotta India miniszterelnökét, és várta,
hogy Ryan odaérjen.
 – Miniszterelnök asszony, királyi fenség, üdvözlöm önöket – mondta fejet hajtva Ryan.
– Úgy gondoltuk, fontos, hogy tisztázzunk néhány kérdést.
– És miféléket? – tudakolta Ryan. Tudta, hogy mi következik, s úgy érezte, mintha hangyák
mászkálnának a bőre alatt.
– Azt a szerencsétlen incidenst az Indiai-óceánon – felelte a miniszterelnök. – Micsoda
félreértések...
– Nos... ezt örömmel hallom...
*
Még a hadsereg is vehet ki szabadnapot, és az elnök temetésének napja ilyen volt. A Kék Erő és
az OpFor egy napra leálltak. Diggs tábornok háza a kivételesen kopár völgy feletti magaslaton állt,
mindazonáltal nagyszerű kilátás nyílott belőle, a sivatagba pedig ezen a napon meleget hoztak a
Mexikó felől fújó szelek, úgyhogy lehetőség nyílt barbecue-sütésre az épület kőfal övezte hátsó
kertjében.
– Találkozott valaha Ryan elnökkel? – tudakolta Bondarenko kora délutáni sörét iszogatva.
Diggs a fejét rázta. Forgatta a vagdalthús-pogácsákat a rostélyon, miközben öntött rájuk a
speciális szószból.
– Soha – felelte. – Nyilván neki is köze volt hozzá, hogy elküldték Izraelbe a 10.
páncéloshadosztályt, találkozni azonban nem találkoztunk. Robby Jacksont viszont ismerem. Ő most
a haditengerészet vezérkari főnöke. Nagyon jókat mond Ryanről.
– Amit csinál, amerikai szokás? – kérdezte a tábornagy a faszénsütőre mutatva.
– Apámtól tanultam. Idenyújtaná a sörömet, Gennagyij? – kérte, majd miután az orosz odaadta
neki az italt, kijelentette: – Nem bírom az olyan napokat, amikor nem gyakorlatozunk, de...
De valójában éppúgy élvezte őket, mint bárki más.
– Nagyszerű hely ez itt, Marion – mondta Bondarenko, és megfordult, hogy végigpillantson a
völgyön. Maga a bázis területe jellegzetesen amerikai látvány volt: egymásra merőleges utak
rácsozták, és az épületek is ugyanolyanok voltak, mint a többi hasonló helyen. Volt azonban egy
helyi jellegzetesség is. Növényzet, az amerikaiak által kreozot-cserjének nevezett bozóton kívül,
szinte sehol sem látszott, az pedig leginkább egy idegen bolygó flóráját idézte. A táj barna volt, még
a hegyek is élettelennek tűntek, a sivatag valamiképpen mégis felemelő látványt nyújtott. Minderről
egy tádzsikisztáni hegytető jutott eszébe.
– Szóval, hogyan is szerezte azokat a szalagokat, tábornok? – kérdezte Diggs, aki nem ismerte az
egész történetet.
Vendége megvonta a vállát.
– A mudzsaheddinek úgy döntöttek, ellátogatnak az országunkba. Egy titkos kutatóintézetet
óhajtottak felkeresni... azt azóta már bezárták.
Diggs bólintott.
– Én harckocsizó vagyok, nem energiafizikus, de amiről úgy gondolja, hogy titok, arról ne
beszéljen.
– Egy lakóházat védtem... a tudósok laktak benne a családjaikkal. Volt egy szakasznyi KGB-s
határőröm. Körülbelül egy századnyi mudzsaheddin támadott meg bennünket, az éjszaka leple alatt,
hóviharban. Elég izgalmas ügy volt, úgy egy órán át – gondolt vissza Gennagyij.
Diggs emlékezett a sebhelyekre, az előző napon látta zuhanyozni vendégét.
– És mennyire értették a dolgukat?
– Az afgánok? – mosolygott Bondarenko. – Az ember nem vágyott rá, hogy foglyul ejtsék.
Félelemnek nyoma sem látszott rajtuk, ez azonban nem mindig vált a javukra. Könnyű volt
megállapítani, hogy az egyes csapatrészeket rátermett parancsnok irányítja-e, vagy sem. A mi
támadóinkat jól vezették. Azon az oldalon, ahol én voltam, a fél házat leradírozták... – vonta meg a
vállát Bondarenko. – De piszok szerencsénk volt. A végén már az épület földszintjén folyt a harc. Az
ellenséges parancsnok vitézül vezette az embereit, de én bizonyultam jobbnak.
 – És a Szovjetunió Hőse lett – jegyezte meg Diggs, majd ismét megnézte a sülő húspogácsákat.
Hamm ezredes csendben figyelte a beszélgetést. Ennek a szakmának a képviselői ezzel a módszerrel
puhatolták ki, miféle ember a másik. Elsősorban nem az érdekelte őket, hogy ki mit tett, inkább az,
hogy hogyan meséli el.
Az orosz elmosolyodott.
– Marion, nekem nem volt más választásom. Nem volt hova menekülnünk, és tudtam, mit tesznek
az elfogott orosz tisztekkel, így aztán kitüntettek és előléptettek, az országom viszont, hogy is
fejezzem ki magam, szertefoszlott...
Ennél azért természetesen több történt. Bondarenko Moszkvában volt a puccs idején, és életében
először erkölcsi döntést kellett hoznia, ő pedig helyesen döntött. Ezzel felhívta magára néhány ember
figyelmét, akik mostanra magas beosztásokat töltöttek be az új és kisebb ország vezetésében.
– Mit gondol, újjászületik a hazája? – kérdezte Hamm. – Ön szerint most már lehetünk barátok?
– Da. Ön jól beszél, ezredes. És jó parancsnok.
– Köszönöm, uram, bár én többnyire hátul kuksolok, és hagyom, hadd tegye a dolgát az ezred.
Ez hazugság volt ugyan, de minden igazán jó tiszt az igazság egy sajátos formájának tartotta.
– A szovjet... azaz az orosz harcászati elméletet alkalmazzák! – szakadt ki Bondarenkóból, aki
még mindig nem tért napirendre a dolog felett.
– Ha egyszer működik! – felelte Hamm, aztán kiitta a sörét. Működni fog a mi hadseregünkben is,
fogadkozott magában
Bondarenko, ugyanúgy, ahogy az amerikaiaknál – csak térjek vissza és kapjam meg hozzá a
szükséges politikai támogatást. Tudta, hogy ha ezt megkapja, valami soha nem látott dolgot hozhat
majd létre az orosz hadseregből. A Vörös Hadsereg még legnagyobb harci sikerei idején is – amikor
a németeket űzte Berlin felé – nehézkes, otromba szervezet volt, amely minden másnál jobban
függött a tömegnyomástól, amelyet kifejtett. Azt is tudta, mekkora szerepet játszott a szerencse.
Egykor volt országa kifejlesztette a világ legnagyszerűbb harckocsiját, a T-34-est. Dízelmotorját
francia tervezői eredetileg irányítható léghajóba szánták, függesztő-rendszerét egy J. Walter Christie
nevű amerikai tervezte, s az egészet fiatal orosz mérnökök briliáns műszaki megoldásokkal tették
még kiválóbbá. A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége története során Bondarenko
honfitársainak csak kevés alkalommal sikerült világszínvonalú termékeket előállítaniuk – a T-34-es
esetében azonban erre éppen a legmegfelelőbb pillanatban került sor, másként az ország bizonyosan
elpusztult volna. Többé azonban nem hagyatkozhattak a szerencsére és a tömegekre. Az amerikaiak
az 1980-as évek elején megtalálták a megfelelő megoldást, ez pedig a kis létszámú hivatásos
hadsereg volt, amelynek emberanyagát alaposan megválogatták, és még alaposabban kiképezték, s
amelyet minden lehetséges eszközzel bőségesen felszereltek. Bondarenko még sohasem látott Hamm
ezredes OpForjához, a 11-es páncélos-ezredhez hasonló alakulatot. Mielőtt ideutazott volna,
tájékozódott, de nemigen hitt abban, amit megtudott. Ahhoz, hogy higgye is, a valóságban kellett
látnia. A megfelelő terepen ez az ezred akár egy egész hadosztállyal is felveheti a harcot – és órák
alatt végez is vele. Nyilvánvaló volt, hogy a Kék Erő is értette a mesterségét, parancsnokuk mégsem
élt a lehetőséggel, hogy eljöjjön Diggs házába, inkább ma is kíméletlenül megdolgoztatta
alegységeit.
Bondarenko rengeteget tanult itt, a legfontosabb lecke azonban az volt, hogy láthatta, miként
állnak az amerikaiak a feladataikhoz. A parancsnokokat gyakran alázták meg – az imitált
ütközetekben éppúgy, mint az akció utáni kiértékelés során, amelyen a döntnökök az események
minden részletét elemezték. Színes lapokról olvasták fel jegyzeteiket, mint a kórházi patológusok.
Bondarenko néhány másodpercnyi gondolkodás után kijelentette:
– Szerintem az emberek az én hadseregemben ölre mennének egymással, ha...
– Ó, az elején mi is közel jártunk ehhez – nyugtatta meg Diggs. – Amikor ezt itt elkezdtük, több
parancsnokot is leváltottak, akik elvesztették a csatáikat, míg aztán ki-ki nagy levegőt vett, és
felfogta, hogy itt keményen kell teljesítenie. A Nemzeti Kiképző Központ igazából egy Pete Taylor
nevű fickó parancsnoksága idején indult be. A parancsnokoknak meg kellett tanulniuk
diplomatikusan viselkedniük, a mindenkori Kék Erő tagjai pedig kénytelenek volt felfogni, hogy ide
tanulni hozták őket, és én mondom magának, Gennagyij, nincs a világon még egy hadsereg, amely
azon a módon alázza meg a tisztjeit, ahogyan mi.
– Ez tény, uram – mondta az orosznak Hamm. – Beszéltem tegnap Sean Connollyvel, aki a 10.
páncélos-ezred parancsnoka a Negevben. Az izraeliek még nem fogták fel teljes egészében, mire
megy ki az egész, és még nyavalyognak amiatt, amit a parancsnokoktól kapnak.
– Még pár videokamerát oda kell telepítenünk – nevetett Diggs, miközben kezdte átlapátolni a
húspogácsákat egy tányérra. – Az izraeliek néha még azután sem értik, mi történt, hogy megnézetjük
velük a felvételeket.
– Odaát még nagy a felzúdulás – erősítette meg Hamm. „Hé – ondják–, én századparancsnokként
jöttem ide, de más sem történik, mint hogy legorombítanak!”
– Gennagyij, az Öböl-háború után a 3. páncélos-ezred is letöltötte itt a szokásos időt. Ha
emlékszik, ők vezették Barry McCaffrey gépesített...
– Négy nap alatt kétszáz mérföldet vágtattak előre, és akivel összeakadtak, azt vagy lekapcsolták,
vagy szétrúgták a seggét – erősítette meg Hamm. Bondarenko bólintott. Behatóan tanulmányozta azt
a hadjáratot.
– Néhány hónappal később idejöttek, és a szart is kitaposták belőlük. Ez a lényeg, tábornok. Az
itteni tréning keményebb, mint a csata. Nincs a világon még egy egység, amely olyan dörzsölt, gyors
és kemény volna, mint Al csapata...
– Kivéve az ön régi Bölényeit, tábornok – vetette közbe Hamm. Diggst a 10-esekre való célzás
mosolyra késztette, amúgy már hozzászokott, hogy az ezredes olykor félbeszakítja.
– Ez így van, Al – felelte. – Egyébként, aki akár csak egy döntetlent is ki tud csikarni az OpForral
szemben, a világon bárkivel megmérkőzhet. Helytáll akár háromszoros túlerővel szemben is, és úgy
rúgja valagba az ellenséget, hogy a következő időzónáig repül.
Bondarenko mosolyogva bólintott. Gyorsan tanult. A kíséretében lévő néhány törzstiszt még
mindig a bázist rótta, beszélgettek amerikai kollégáikkal, és tanultak, tanultak, tanultak. Az orosz
hadseregekkel ritkán fordult elő, hogy ellenfeleik lettek volna háromszoros túlerőben velük szemben,
ez azonban hamarosan másként is alakulhat... Oroszország számára Kína jelentette a fenyegetést, s
ha erre a küzdelemre valaha sor kerül, az oroszoknak egy roppant hosszú utánpótlási vonal túlsó
végén kell majd harcolniuk, egy hatalmas sorozott hadsereg ellen. Erre a fenyegetésre csak
egyféleképpen reagálhattak: ha kettőzött erőfeszítéssel teszik azt, amit az amerikaiak. Bondarenko
küldetése országa katonapolitikájának teljes átformálása volt. Nos, gondolta, a legjobb helyre jöttem,
hogy tanuljak.
*
Baromság, gondolta az elnök, miközben megértően mosolygott. Indiát nem volt könnyű szeretni.
Az ország a világ legnagyobb demokráciájának nevezte magát, ez azonban több tekintetben sem volt
igaz. A legfennköltebb elvekre hivatkoztak, de ha tehették, fenyegették szomszédjaikat, nukleáris
fegyvereket fejlesztettek ki, és fel-felszólították Amerikát, hogy távozzék az Indiai-óceánról. „Hiszen
ez az Indiai-óceán!” – mondta egy korábbi amerikai nagykövetnek az előző miniszterelnök, kissé
másként értelmezve a tengerek szabadságának elvét. És halálbiztos, hogy meg akartak indulni Sri
Lanka ellen. Csak a minap történt, hogy lefújták az akciót, majd közölték, hogy soha semmi effélét
nem terveztek.
Csakhogy az ember mégsem teheti meg, hogy miközben barátságosan mosolyogva néz egy
miniszterelnök szemébe, azt mondja neki:
– Baromság.
Ilyesmit az ember egyszerűen nem tesz.
Jack türelmesen figyelt, közben már egy másik pohár Perrier-t iszogatott, amelyet egy nevenincs
felszolgáló hozott oda neki. Igen, hogyne, Sri Lankán a helyzet bonyolult volt, és csakugyan
félreértésre adott alkalmat, ámde India sajnálja ezt, viszont nem neheztel senkire, és tulajdonképpen
jobb volna, ha mindkét oldal leállna... Az indiai flotta visszavonul támaszpontjaira, a
hadgyakorlatnak vége. Igaz, néhány hajó is megsérült az amerikaiak erődemonstrációja során, s ez –
mint a miniszterelnök röviden utalt rá – nem volt valami korrekt dolog...
Micsoda marhaság. És vajon Srí Lanka mit gondol rólatok? – szerette volna kérdezni Ryan, de
nem tette. Ehelyett szomorúan így szólt:
– Bárcsak ön és Williams nagykövet jobban szót értettek volna egymással az ügyben!
– Ilyesmi előfordul – felelte a miniszterelnök. – David, őszintén mondom, kellemes ember, de azt
hiszem, a mi klímánk egy ilyen korú ember számára már túlságosan forró. – Ez úgy hangzott, mintha
felszólította volna Ryant, hogy csapja el a nagykövetet. Williams nemkívánatos személynek
nyilvánítása túlságosan drasztikus lépés volt. Ryan igyekezett, hogy arcizma se ránduljon, de hiába.
Azonnal szüksége volt Scott Adlerre, de a megbízott külügyminiszter pillanatnyilag valahol máshol
tartózkodott.
– Remélem, méltányolja a tényt, hogy egyáltalán nem vagyok abban a helyzetben, hogy lényeges
változtatásokat eszközöljek kormányomban. – Erre mit lépsz, mi?
– Kérem, én semmi effélét nem javasoltam, tökéletesen megértem a helyzetét. Reméltem, hogy
talán sikerül megoldanunk egy esetleges problémát, és megkönnyíthetem a helyzetét. Esetleg
megnehezíthetem.
– Nagyon köszönöm, miniszterelnök asszony. Az önök itteni nagykövete esetleg tárgyalhatna a
folyó ügyekről Scott-tal.
– Én magam beszélem meg vele a dolgot! – ígérte az asszony, majd ismét kezet fogott Ryannel, és
továbbvonult. Jack várt néhány másodpercig, majd a hercegre pillantott.
– Fenség, minek nevezné azt, amikor egy magas rangú személy az ember szemébe hazudik? –
Diplomáciának.
9. Távoli üvöltés
Golovko elolvasta Lermonszov nagykövet jelentését, de a tartalmát nem találta izgalmasnak. Ryan
eszerint „hajszoltnak és feszélyezettnek”, „némiképpen túlterheltnek” és „fizikailag fáradtnak” tűnt.
Hát igen, ez várható volt. Beszéde Durling elnök gyászszertartásán a diplomáciai körök egybehangzó
véleménye szerint nem volt elnökhöz illő akció. Így látta még az amerikai média is, amely pedig
ezúttal igyekezett udvarias lenni. Aki csak ismerte Ryant, tudta róla, hogy érzelmes természetű,
különösen, ha gyerekek sorsáról volt szó. Golovko ezt könnyen meg tudta érteni, hiszen az oroszokra
is ez volt jellemző. Igaz ugyan, hogy Ryannek nem ezt kellett volna tennie. Golovko olvasta a
hivatalos, el nem hangzott beszéd szövegét is, amely minden hallgatója számára tartalmazott valami
megnyugtatót – de Ryan, ahogy az amerikaiak az ilyen embert nevezik, világéletében maverick volt.
(Golovko utánanézett: az angol szó vad, betöretlen lovat jelentett, ami nagyjából fedte is a lényeget.)
Ez az oroszok számára egyszerre tette lehetetlenné és könnyűvé, hogy elemezzék Ryant. Ryan
amerikai volt, és Golovko szemszögéből az amerikaiak mindig is átkozottul kiszámíthatatlannak
tűntek. Egész szakmai pályafutását – először operatív hírszerzőtisztként, aztán a ranglétrán szédítő
gyorsasággal emelkedő törzstisztként – azzal töltötte, hogy megpróbálta megjósolni, mit tesz majd
Amerika a legkülönbözőbb helyzetekben, és csak azért nem sült fel jövendöléseivel, mert sohasem
mulasztotta el, hogy főnökeinek az események legalább három lehetséges változatáról számoljon be.
Ivan Emmetovics Rájen azonban legalább maradéktalanul kiszámíthatatlan volt, és Golovko azzal
hízelgett magának, hogy a barátjának tudhatja. Ez talán némileg túlzás volt, de mindketten benne
voltak a játszmában, többnyire az ellentétes térfeleken, és legtöbbször ügyesen és eredményesen
játszották a meccseket. Golovko volt a tapasztaltabb profi, Ryan pedig a tehetséges amatőr, aki
szerencséjére olyan rendszerben élt, amely jobban tolerálta maverickségét. Tisztelték egymást.
– Vajon mire gondolsz most, Jack? – suttogta maga elé Szergej. Az amerikai elnök ebben a
pillanatban természetesen még aludt, hiszen Washingtonban az időmérő szerkezetek nyolc órával
kevesebbet mutattak, mint Moszkvában, ahol még virradt, épphogy elkezdődött a kurta téli nap.
Lermonszov nagykövet nem volt különösen elragadtatva, és Golovko szívesen mellékelte volna
saját megjegyzéseit – nehogy kormánya túlságos jelentőséget tulajdonítson annak a beszámolónak.
Ryan annak idején túlságosan ügyes ellenfele volt a Szovjetuniónak, semhogy bármilyen
körülmények között alábecsülhették volna. Lermonszov sajnos azt hitte, hogy bele tudja
gyömöszölni Ryant valamilyen sémába, márpedig Ivan Emmetovicsot nem lehetett ilyen könnyen
beskatulyázni. Nem annyira személyiségének bonyolultsága jelentett gondot, mint ennek a
bonyolultságnak a mássága. Oroszországnak nem volt Ryanje – valószínűtlennek tűnt, hogy kibírta
volna a szovjet viszonyok között, amelyek még az Orosz Köztársaságra is igencsak jellemzőek
voltak, különösen, ami a bürokráciát illeti. Az esetek döntő többségében sikerült úrrá lennie
lobbanékony természetén, de azért mindig fennállt a veszélye, hogy kijön a sodrából. Golovko
többször is tanúja volt felfortyanásainak, azokról az esetekről azonban, amikor csakugyan elszaladt
Jackkel a ló, csak pletykákat hallott. Ezek a hírek a CIA-től jutottak olyanok fülébe, akik a
Ljubjankának jelentettek.
Isten segítse új hivatalában.
Golovkót azonban nem ez foglalkoztatta.
Bőven volt saját problémája is. Nem hagyott fel teljesen a Külföldi Hírszerző Szolgálat
irányításával – Grusavoj elnöknek semmi oka nem volt arra, hogy megbízzék a szervezetben, amely
egykor „A párt kardja és pajzsa” volt, és azt akarta, hogy valaki szemmel tartsa a megláncolt
fenevadat. Ez a valaki természetesen Golovko volt, aki ugyanakkor külpolitikai tanácsadóként is
működött a szorongatott helyzetben lévő orosz elnök mellett. Oroszország belső bajai éppoly
nyilvánvalóak voltak, mint az, hogy az elnök képtelen átlátni a külföld eseményeit, és emiatt történt,
hogy minden praktikus kérdésben a volt kém adott tanácsokat az elnöknek, aki ezeket szinte mindig
meg is fogadta. Tulajdonképpen főminiszter volt, anélkül hogy viselte volna ezt a címet, és igen
komolyan vette feladatát. Grusavojnak megvolt a maga házi hidrája, amely mint ama lernai fenevad,
minden levágott feje helyére két újat növesztett. Golovkónak kevesebb fejjel kellett elbánnia, ezek
azonban annál nagyobbak voltak. Ráadásul lelke egyik fele visszasírta a régi KGB-t. Mindössze
néhány évvel ezelőtt gyerekjáték lett volna az egész. Felvette volna a telefont, beleszól néhány szót,
a csirkefogókat pedig begyűjtik, és kész... azazhogy most már talán nem pontosan így történne... de
azért nyugalmasabb lenne az élet. Kiszámíthatóbb. Áttekinthetőbb. Márpedig Oroszországnak kellett
a rend. A Második Főigazgatóság, a szervezet „titkosrendőrsége” azonban megszűnt, vagyis
különvált, és önálló hivatalként működött tovább. Hatalmát megkurtították, respektusa szertefoszlott
– jóllehet nem is olyan régen még rettegéssel határos félelem övezte. Oroszország sohasem állt olyan
szigorú irányítás alatt, ahogyan a Nyugat gondolta, a mostani helyzet azonban még rosszabb volt. Az
Orosz Köztársaság az anarchia szélén tántorgott, miközben polgárai egy demokráciának nevezett
valami után tapogatóztak. Lenint az anarchia juttatta hatalomra, mert az oroszok erős központi
hatalom után sóvárogtak, hiszen sohasem ismertek mást. Golovko nem akart ilyesmit – mint a KGB
egyik vezetője, pontosan tudta, mekkora kárt okozott hazájának a marxizmus-leninizmus –, de
rettenetesen nagy szüksége volt arra, hogy egy rendezett ország legyen mögötte, mert a belső
problémák vonzották a külsőket. Mint nemzetbiztonsági ügyekért felelős főminiszter, a
legkülönfélébb problémák túsza volt. Golovko egy sebesült két karja volt, amellyel az megpróbálta
távol tartani a farkasokat, miközben igyekezett meggyógyulni.
Így aztán nem sajnálta túlságosan Ryant, hiszen Amerikát ugyan alaposan főbe kólintották, de az
ország amúgy kitűnő egészségnek örvendett. Lehet, hogy mások nem így gondolták, de Golovko
tudta, mi a helyzet, és mert tudta, elhatározta, hogy Ryantől kér segítséget.
Kína... Az amerikaiak legyőzték Japánt, ám a valódi ellenség nem Japán volt. íróasztalát egy
felderítő műhold friss képei borították. A Népi Felszabadító Hadseregnek túl sok hadosztálya
gyakorlatozott a felvételeken. A kínai nukleáris rakétatüzér-ezredek még riadókészültségben voltak,
jóllehet, a készültség szintjét csökkentették. Oroszország a kínai fenyegetés dacára leszerelte saját
ballisztikus fegyvereit: akkora fejlesztési kölcsönöket kapott érte amerikai és európai bankoktól,
hogy még néhány hónappal ezelőtt is úgy festett, jól jár a kockázatvállalással. Moszkvának amúgy,
akárcsak Amerikának, maradtak bombázói és cirkálórakétái, amelyeket nukleáris robbanófejekkel
szerelhettek fel, úgyhogy a hátrány jóval inkább elméleti volt, mint valóságos. Már ha az ember
feltételezte, hogy a kínaiak ugyanazokat az elveket vallják. A kínaiak mindenesetre a fokozott
készültség állapotában tartották fegyveres erőiket, Oroszország távol-keleti katonai körzete viszont
történelmi mélyponton volt. Golovko azzal vigasztalta magát, hogy mivel Japánt semlegesítették, a
kínaiak nem mozdulnak majd. Valószínűleg nem mozdulnak majd, helyesbítette magát. Ha ugyanis
az amerikaiakat nehéz megérteni, a kínaiak egyenesen földönkívüliek egy másik bolygóról. Elég volt
arra gondolnia, hogy a kínaiak korábban egyszer már a Baltikumig is eljutottak. Ahogyan a legtöbb
orosz, Golovko is mélységesen tisztelte a történelmet. Fekszem a hóban, gondolta, és egy bottal a
kezemben igyekszem távol tartani a farkast, miközben próbálok erőre kapni. A karom még elég erős,
a bot pedig elég hosszú volt, hogy az agyarak ne tudjanak hozzám férni, gondolta. De mi lesz, ha jön
egy újabb farkas? A műholdfelvételektől balra egy dokumentum feküdt az asztalán, az ordas
közeledésének első jele. Akár egy távoli üvöltés a látóhatár felől, az a fajta, amelytől az ember
ereiben megfagy a vér. Golovko nem látott elég messzire: ahhoz, aki a földön fekszik, meglepően
közel lehet a látóhatár.
*
Különös, hogy milyen sokáig tartott. Egy fontos személy védelme a potenciális merénylők ellen
ideális esetben is bonyolult feladat, és még bonyolultabb, ha az illető mindent megtesz, hogy
ellenségeket szerezzen magának. A kíméletlenség sokat segít. Komoly elrettentő hatást fejtett ki,
hogy embereket lehet elhurcolni az utcáról, hogy el lehet tüntetni őket. Még hatásosabb volt, ha
nemcsak egyes emberek, hanem egész családok – néha egész nemzetségek tűntek el. A leendő
„eltűnteket” (a rosszízű szó argentínai eredetű) információgyűjtéssel választották ki. Így mondták
virágnyelven a besúgók alkalmazását, akiket az ország valutájában vagy hatalommal fizettek ki, ami
még jobb is. Jelentették a felforgató tartalmú beszélgetésekét, és előfordulhatott, hogy egy bizonyos
személy bajuszának kifigurázása is a tréfás hajlamú tettes életébe került. Az intézmények pedig azért
voltak intézmények, hogy az informátoroknak rövid idő múltán már tervet kelljen teljesíteniük, mivel
pedig az informátoroknak, lévén emberi lények, voltak ellenszenveik és rokonszenveik, jelentéseiket
felerészt személyes sérelmek vagy féltékenység ihlették. Kicsit és nagyot egyaránt megront, ha
mások élete és halála felett rendelkezhet. A romlott rendszer végül maga tette tönkre magát. A róka
által sarokba szorított alázatos nyúl semmit sem veszíthet, ha rátámad a ragadozóra, a nyúlnak pedig
vannak fogai, és olykor a nyúlnak is lehet szerencséje.
Mivel a terror nem bizonyult elegendőnek, passzív intézkedéseket is foganatosítottak. Egy fontos
személy elleni merénylet a legegyszerűbb eszközökkel is megnehezíthető, különösen egy despotikus
államban. Néhány sornyi testőr, hogy a merénylő ne férjen hozzá a célponthoz. Több – jelen esetben
húsz – egyforma gépkocsi alkalmazása a veszélyeztetett személy mozgásakor, hogy senki ne tudja,
melyik jármű ellen intézzen támadást. Az ilyen személy élete mozgalmas volt, azaz a kényelmét és
biztonságát egyaránt szolgálta egy-két dublőr alkalmazása, akik a kellemes élet fejében megjelentek
és beszéltek a nyilvánosság előtt, és vállalták a kockázatot – olyanok voltak, akár a karóhoz kikötött
kecskék.
Ezután következett az oltalmazók kiválasztása, csakhogy miként fogjon az ember valóban
megbízható halat a gyűlölet tengerében? Ebben az esetben a kézenfekvő válasz az volt, hogy az
illetőket az érdekelt tágabb rokonságából kell kiválasztani, aztán olyan életmódhoz juttatni őket,
amely abszolút mértékben vezérük életben maradásától függött, végül pedig olyan szorosan bevonni
őket az illető őrzésébe és ennek mellékfeladataiba, hogy egy sikeres merénylet az őrzőkre nézve
jóval súlyosabb következményekkel járjon egy jól fizetett állami állás elvesztésénél. Az, hogy az
őrök élete az őrzött személy életben maradásától függjön, a hatékonyság irányában megtett jelentős
lépés volt.
A lényeg azonban valójában egyetlen dolog volt. Egy-egy ember csak azért volt legyőzhetetlen,
mert a népe legyőzhetetlennek tartotta, így hát az illető biztonsága, akárcsak az élet összes többi
fontos aspektusa, lelki tényezőktől függött.
Az emberi motiváció azonban ugyancsak lelki jelenség, a félelem pedig soha nem volt a
legerősebb érzelem. A történelem során az emberek sokkal gyakrabban tették kockára életüket
szerelemből és szeretetből, hazafiságból, elvhűségből, istenük iránti odaadásból, mint ahányszor a
félelem visszariasztotta őket e kockázatvállalásoktól. Ez a tény a haladás motorja.
Az ezredes már annyiféleképpen kockáztatta életét, hogy szinte már nem is emlékezett minden
alkalomra, s csak azért tette, hogy tudomást vegyenek róla, hogy egy nagyobb gépezet részének
tekintsék, s hogy aztán feljebb jusson ebben a mechanizmusban. Sokáig tartott, míg ilyen szoros
közelségbe jutott a Bajuszoshoz: nyolc teljes évébe került. Ez idő alatt férfiakat, nőket és gyerekeket
kínzott és gyilkolt meg, és rezzenéstelen tekintetében egyszer sem tükröződött együttérzés. Lányokat
erőszakolt meg apjuk, anyákat fiaik szeme láttára. Olyan bűnöket követett el, amelyek száz embert is
pokolra juttattak volna, mert nem volt más lehetősége. Vedelte az alkoholt, hogy imponáljon egy
hitetlennek, és hogy elleplezze előle, milyen törvényt szab rá a próféta vallása. Mindezt Isten
nevében, Isten irgalmáért fohászkodva tette. Kétségbeesetten igyekezett meggyőzni magát, hogy
ilyen életet kell élnie, és hogy nem, egy cseppet sem élvezi. Hogy az életek, amelyeket kiolt, egy
nagyobb terv megvalósítását szolgáló áldozatok, s hogy akikkel végez, mindenképpen meghalnának,
és amikor megöli őket, halálukkal egy szent ügyet szolgálnak. Hinnie kellett mindebben, másként
megőrült volna. Most azonban már elég közel járt céljához, amit akart, mostanra jóval több volt
„hóbort”-nál. Elérte, amit minden lehetséges módon el akart érni, és mindezt egyetlen célból csinálta,
hogy elég közel férkőzhessen valakihez, és eléggé megbízzanak benne. Hogy egyetlen másodperc
alatt elvégezhesse, amire készült, és azután nyomban meghaljon. Tudta, hogy átváltozott valakivé,
akitől kiképzői szerint neki és társainak mindennél jobban kellett tartaniuk.
A foglalkozásokon és a közös ivászatokon végül mindig ugyanott kötöttek ki: hivatásukról és
annak veszélyeiről beszélgettek, s a beszélgetés során mindig ugyanahhoz a témához jutottak el. A
magányos, elszánt merénylő, aki kész volt eldobni életét, mint egy ócska zsetont – ez volt az
ellenség, akitől a világ minden biztonsági tisztje rettegett. Rettegtek tőle részegen és józanon,
szolgálatban és azon kívül, sőt még álmaikban is. És ez volt az oka, hogy a Bajuszos védelmezőinek
ennyi próbát kellett kiállniuk. Ahhoz, hogy valaki odajusson, átkozottnak kellett lennie Isten és az
emberek előtt, mert aztán, amikor csakugyan eljutott oda, megtapasztalta, hogy csakugyan az.
Az ezredes a Bajuszost szemelte ki célpontjául. Nem is vette emberszámba, hitehagyottnak
tartotta, aki gondolkodás nélkül tagadta meg az iszlámot, akkora vétkesnek, aki kiérdemelte, hogy a
pokolban egy külön neki készített helyre kerüljön. A Bajuszos messziről hatalmasnak és
legyőzhetetlennek látszott, közelről azonban nem. Testőrei igazán tudták ezt, hiszen mindenről
tudtak. Tudtak kételyeiről és félelmeiről, aljas bűneiről, amelyeket ártatlanok ellen követett el. Az
ezredes látta szórakozásból embert ölni a Bajuszost: talán csak azért gyilkolt, hogy ellenőrizze,
működik-e a Browningja. Tanúja volt, amikor a Bajuszos kinézett egyik fehér Mercedes gépkocsija
ablakán, és megpillantott egy lányt. Kiadta a parancsot, és azon az éjszakán az övé volt a
szerencsétlen teremtés. Akiknek szerencséjük volt, gyalázatban, de pénzzel térhettek haza. A
balszerencsések elvágott torokkal úsztak le az Eufráteszen, sokukkal maga a Bajuszos végzett:
azokkal, akik túlságosan hevesen védelmezték erényüket. De bármilyen hatalmas, bármilyen okos,
ravasz és kegyetlen volt is, legyőzhetetlen nem volt. És most eljött az ideje, hogy Allah elé járuljon.
A Bajuszos, nyomában testőreivel, kilépett az épületből a tágas verandára, és jobb karját kinyújtva
üdvözölte az egybegyűlt tömeget. A téren sietve összeterelt sokaság mennydörögve ünnepelte
vezérét, akin látszott, ez élteti, akár a növényeket a napfény. Ekkor tőle háromméternyire az ezredes
előrántotta tokjából automata pisztolyát, felemelte, és leadott egy célzott lövést, egyenesen célpontja
tarkójába. A tömeg elején állók látták, amint a golyó kirobban a diktátor bal szeméből, aztán
bekövetkezett ama történelmi pillanatok egyike, amikor úgy tűnik, hogy a Föld megáll forgásában, s
a szívek nem dobognak tovább. Utóbb pedig azok is csak a csendre emlékeztek, akik a diktátort még
holtában is üvöltve éltették.
Az ezredes szükségtelennek tartotta, hogy még egyet lőjön. Gyakorlott mesterlövész volt,
majdnem minden nap gyakorolt társaival, és tágra nyílt, kifejezéstelen szeme látta golyója hatását.
Nem fordult meg, nem vesztegette idejét hiábavaló önvédelemre. Nem volt értelme, hogy akár egyet
is megöljön társai közül, akikkel együtt tivornyázott, együtt erőszakolt meg gyerekeket. Ezt mások
úgyis hamarosan elvégzik. Még csak el sem mosolyodott, pedig valóban mulatságos volt, hogy a
Bajuszos az egyik pillanatban még a téren tolongó, őt ünneplő, de általa éppen ezért megvetett
tömeggel nézett farkasszemet – aztán pedig már Allahhal, és találgathatta, mi történt vele. Talán két
másodpercig tarthatott, amíg az ezredesben megfogalmazódott a gondolat, és máris érezte, amint
teste megrándul az első golyó becsapódásától. Nem érzett fájdalmat. Figyelme túlságosan is
célpontjára összpontosult, aki immár a veranda lapos kövén hevert, a szétlőtt koponyájából kiömlő
vér mind nagyobb tócsájában. Újabb golyók találták el, ő pedig furcsállotta, hogy nem érez
fájdalmat, amint átfúrják a testét. Utolsó pillanataiban Allahhoz imádkozott, hogy megbocsásson
neki, és megértő legyen hozzá, hiszen minden bűnét Isten és az ő igazsága nevében követte el. Végül
már nem hallotta a lövések csattanását, csak a tömeg folytatódó kiáltozását: még nem fogták fel,
hogy vezérük meghalt.
*
– Ki az? – kérdezte Ryan az órájára pillantva. A francba, jó lett volna még vagy negyven percet
aludni.
– Elnök úr, Canon tengerészgyalogos őrnagy vagyok – közölte egy ismeretlen hang.
– Nagyszerű, őrnagy, de ki maga? – tudakolta hunyorogva Jack. Megfeledkezett az
udvariasságról, de a tiszt nyilván megértette ezt.
– Az ügyeletes híradótiszt. Most kaptunk egy szigorúan bizalmas jelentést, amely szerint tíz
perccel ezelőtt egy merénylő végzett az iraki elnökkel.
– Forrása? – kérdezte azonnal Jack.
– Kuvait és Szaúd-Arábia, uram. Élőben látták az iraki tévében. Valamilyen rendezvényen történt,
és vannak ott embereink, akik nézik az adásukat. Most játszották át nekünk a felvételt. Pisztollyal
lőtték fejbe, közvetlen közelről.
A tiszt hangja nem tűnt különösebben elkeseredettnek. Na végre, kinyírták azt a tetűt! Az ember
persze nem mondhat ilyesmit az elnöknek.
És az ember ilyenkor meg kell hogy tudja, kik voltak azok az „ők”.
– Rendben van, őrnagy. Mi ilyenkor a szokás?
A híradós nem késlekedett a válasszal, Ryan pedig letette a kagylót.
– Most meg mi van? – tudakolta Cathy. Jack előbb letette a lábát a földre, s csak azután válaszolt:
– Az imént megölték az iraki elnököt.
Helyes – mondta kis híján az asszony, de inkább nem szólt. Egy efféle személy halála immár nem
volt számára annyira távoli dolog, mint korábban. Milyen furcsa ezt érezni valakivel kapcsolatban,
aki azzal tette a legjobbat a világnak, hogy távozott belőle.
– Fontos az ügy?
– Húsz percen belül közlik majd velem.
Ryan köhögött, majd magában hozzátette: Nofene, ilyen ügyekben nem szoktam másokra
hagyatkozni. Igen, lehet, hogy nagyon fontos. Ezzel, mint minden amerikai férj ezen a reggelen,
feleségét megelőzve elindult a fürdőszoba felé. Cathy ugyanekkor a férjek egy másik szokványos
tennivalóját magára vállalva fogta a távirányítót, és bekapcsolta a hálószoba tévéjét. Meglepődött,
mert a CNN semmiről sem tudott, mindössze arról tudósított, hogy mely repülőterek működésében
állt be változás. Igaz, Jack már többször is mondta neki, milyen kiváló a Fehér Ház hírközlési
részlege.
– No, van valami? – kérdezte visszatérőben a férje.
– Még semmi – felelte Cathy.
Jacknek utána kellett gondolnia, hol vannak a ruhái, s közben megpróbálta kitalálni, hogyan kell
egy elnöknek öltöznie. Sikerült rábukkannia a holmijaira, amelyet az otthonukból... illetve az
alelnöki rezidenciáról... azaz tengerészgyalogos-laktanyából hoztak ide. A mindenségit...
Kinyitotta a hálószoba ajtaját: egy ügynök állt előtte, és átnyújtott neki három reggeli lapot.
– Köszönöm...
 Cathy látta, hogy férje lába a földbe gyökeredzik: most jött rá, hogy közvetlenül az ajtó előtt
egész éjszaka emberek posztoltak. Elfordult, és arcán az a fajta mosoly jelent meg, mintha a
konyhában váratlanul felfordulás fogadta volna.
– Jack...
– Igen, szívem...
– Ha egy éjszakán meggyilkollak az ágyban, ezek a fegyveresek nyomban elhurcolnak, vagy
várnak vele reggelig?
*
A tulajdonképpeni munkát Fort Meade-ben végezték. A videofelvételt először egy az iraki-kuvaiti
határon működő, aztán egy szaúd-arábiai megfigyelőállomás – a PÁLMATÁL és a VIHARSÁV –
továbbította. Az utóbbi minden Bagdadból érkező elektronikus jelet felfogott, az előbbi Bászra
környékét, az ország délkeleti részét figyelte. Az információ mindkét helyről üvegszálas kábelen
érkezett a Khaled király katonai városba (a KKKV-ba), a Nemzetbiztonsági Ügynökség
megtévesztően kicsiny épületébe, ahonnét távközlési műhold közbeiktatásával lőtték át az ügynökség
központjába. Az itteni ügyeleti helyiségben tíz ember az egyik beosztott ügyeletes tiszt vezetésével
egy monitor körül gubbasztva a felvételt nézte, miközben a magasabb beosztású vezetők egy
üvegfallal elkülönített irodában nyugodtan kortyolgatták kávéjukat.
– Hiába...! – szólt egy repülő őrmester a képernyőt figyelve –, nincs párja a netnek!
A vezetők közül többen bólogattak. Az ügyeletes tiszt, aki már beszélt a Fehér Ház hírközlési
részlegével, bár visszafogottabban, de ugyancsak bólintott. Útnak indíttatta az eredeti felvételt, és
utasítást adott a digitálisan felnagyított változat elkészítésére. Mivel csak néhány képkockáról volt
szó, ez mindössze néhány percet vett igénybe, és az ügynökség hatalmas Cray szuperszámítógépe
könnyedén megoldotta.
*
Miközben Cathy előkészítette a gyerekeket az iskolába menésre, maga pedig felkészült a
szemműtétekre, Ryan a hírközlési részlegben tartózkodott, és a merényletről készült felvételt nézte.
Kijelölt nemzetbiztonsági tanácsadója ebben az időpontban még a CIA-nál tartózkodott, és éppen
befejezni készült azoknak az információknak a magához vételét, amelyet aztán a reggeli hírszerzési
tájékoztató során visszakérődzött az elnöknek. A nemzetbiztonsági tanácsadó posztját pillanatnyilag
senki sem töltötte be. Újabb elintéznivaló a mai napra.
– Húha! – szaladt ki Canon őrnagy száján.
Az elnök biccentett, miközben visszaváltozott korábbi önmagává – hírszerzőtisztté.
– Nos, mondja el, mit tudunk.
– Tudjuk, hogy valakit megöltek, valószínűleg az iraki elnököt.
– Nem egy dublőrét? – Canon bólintott.
– Lehetséges, de a VIHARSÁV éppen arról számol be, hogy rengeteg VHF-jel terjed a rendőrségi
és katonai hálózatokon, és az aktivitás központja Bagdad.
A tengerészgyalogos-tiszt a monitorára mutatott, amelyen a Nemzetbiztonsági Ügynökség számos
kirendeltsége által ugyanekkor a rendszerbe táplált „élő” szövegek futottak.
– A lefordításuk igénybe vesz majd némi időt, de engem ezért fizetnek. Egészen jól fest a dolog.
Lehet ugyan, hogy dezinformáció, de én nem hiszem, hogy... ide nézzen!
Ebben a pillanatban a monitoron megjelent egy szöveg. Elkészült egy közlemény fordítása,
amelyet egy megcsapolt iraki katonai hálózatról vettek le. „Meghalt, meghalt, helyezze ezredét
hkszbe és készüljön fel a városba való azonnali bevonulásra... címzett: Közt. Gárda Salman Pak-i
kül. ezr... válasz: Igen, értettem, igen értettem, kitől kapom az utasítást, további parancsokat kérek...”
– Nem könnyű elolvasni – állapította meg Ryan.
– Uram, az embereinknek nincs könnyű dolguk, egyenesben gépelik be a fordítást. Máskor
rendszerint kijavítjuk, mielőtt...
– Nyugalom, őrnagy. Én is három ujjal pötyögök a billentyűzeten. Maga szerint mi történt?
– Uram, én csak beosztott tiszt vagyok, ezért is vagyok éjszakás, és...
 – Ostoba embert nem raktak volna ide. – Canon bólintott.
– Halottabb már nem is lehetne. Iraknak új diktátorra van szüksége. Kezünkben van a felvétel, a
hírközlési minta megfelel az ilyenkor szokásosnak. Én így látom. – Egy pillanatra elhallgatott, majd
jó hírszerző módjára próbálta csökkenteni saját felelősségét. – Hacsak nem azért teszik, hogy
lebuktassák azokat, akik a vezetésben nem lojálisak az elnökhöz. Ez lehetséges, de nem valószínű.
Az ilyesmit nem ilyen nyíltan szokták csinálni.
– Kamikaze-akció?
– Igen, elnök úr. Olyasmi, amit csak egyszer lehet megpróbálni, és már elsőre is veszélyes.
– Egyetértek – jelentette ki Ryan, és odament a kávéskancsóhoz. A Fehér Ház hírközlési részlege
elsősorban katonai tevékenységet végzett, méghozzá önállóan. Jack két csészével tért vissza, az
egyiket átnyújtotta Canon őrnagynak. A többiek a helyiségben szent borzadállyal figyelték a
jelenetet.
– Jó munkát végeztek. Adja le az érintetteknek, hogy köszönöm, jó?
– Igenis, uram.
– És most kire bízzam az itteni ügyeket...?
– Itt vannak a telefonok, uram...
– Amilyen gyorsan csak lehet, jöjjön ide Adler, és a CIA-főnök... és még ki? Az Irakkal
foglalkozó külügyesek és CIA-sok. A Védelmi Hírszerző Ügynökség nézze meg, mi a helyzet a
hadseregükben. Nézzenek utána, hogy Ali herceg Washingtonban van-e még. Ha igen, kérem, hogy
álljon készenlétben. Ha lehet, még ma délelőtt beszélni akarok vele. Nem is tudom, hogy még mit
kellene...? – tette hozzá Ryan tűnődő hangon.
– Kellene a CentCom is, uram. Valószínűleg neki vannak a legjobb hírszerzői, odalent Tampában.
– Jó, akkor őt is... úgy értem, teremtsenek vele telefon-összeköttetést. És hagyjunk neki egy kis
időt, hogy összegyűjtse az információkat.
– Minden úgy lesz, ahogy mondta, uram.
Ryan megveregette a tiszt vállát, és kifelé indult a szobából. Canon őrnagy megvárta, míg
becsukódik mögötte a súlyos ajtó, majd így szólt:
– Az Úristen sem igazodik ki ebben a kuplerájban. – Ryan a folyosón Price-szal találkozott.
– Igaz, amit hallottam? – kérdezte az elnöktől.
– Mondja, alszik maga egyáltalán? – kérdezett vissza Ryan, majd némi tűnődés után hozzátette: –
Az ügybe magának is be kell kapcsolódnia.
– De miért, uram? Hiszen én...
– Magának mindent tudnia kell a merényletekről, nemde?
– Igen, elnök úr.
– Akkor e pillanatban értékesebb számomra, mint egy hírszerző.
*
Nem a legjobbkor történt, állapította meg Daryaei, aki meglepetéssel értesült a történtekről. Nem
mintha akár a legcsekélyebb kifogása lett volna a dolgok ilyetén alakulása ellen – mindössze az
időzítéssel volt baja. Egy pillanatra megpihent, először imádkozott, és köszönetet mondott Allahnak,
majd könyörgött az ismeretlen merénylő lelkéért. Merénylő? – tette fel magának a kérdést.
Helyesebb volna „bíró”-nak nevezni az illetőt, azon számosak egyikét, akik annak idején, még a
háború éveiben beszivárogtak Irakba. Többségük egyszerűen eltűnt, valószínűleg végeztek velük
valamiképpen. A terv alapjában véve az ajatollah fejéből pattant ki, hírszerző szolgálatának tagjai
azonban nem találták különösebben nagyszabásúnak. Nagy részük még a sah titkosszolgálatában, a
Savakban kezdte pályáját, amelyet a 60-as és 70-es években az izraeli Moszad képzett ki. Értették a
dolgukat, de a szívük mélyén zsoldosok voltak. Rajongó vallásosságuk és az új rezsim iránti
hűségnyilatkozataik a színlelés iskolapéldái voltak. Továbbra is konvencionális eszközökkel kezeltek
„nem szokványos” problémákat, a megvesztegetés különböző formáival próbálkoztak, igyekeztek
kitapogatni az ellenzék szándékait, hogy aztán minden egyes alkalommal felsüljenek. Daryaei
éveken át töprengett, hogy vajon a célszemélyt érthetetlen módon nem Allah oltalmazza-e – a kérdést
azonban csak a tanácstalanság tétette fel vele, a hitéhez nem volt köze. Még Daryaeinek is voltak
efféle emberi gyengéi. Az amerikaiak bizonyosan őt is igyekeztek eltenni láb alól, méghozzá
valószínűleg ugyanezen a módon, igyekeztek megtalálni a katonai vezetőket, akik szívesen ragadták
volna el tőle a hatalmat, próbáltak államcsínyeket szervezni, ahogyan a világ más részein jó néhány
alkalommal. De nem... ez a célszemély túlságosan ügyes volt, hogy elbánjanak vele, így aztán az
amerikaiak, az izraeliek és az összes többiek kudarcot vallottak. Csak én nem.
A dolognak végül is már az ókor óta voltak hagyományai, mindig is akadt egy-egy ember, aki
képes volt rá, hogy egyedül cselekedjék, egy igazhívő, aki bármit megtett küldetése sikeréért. Irakba
tizenegy ilyen embert küldtek erre a speciális feladatra. Utasították őket, hogy változzanak át valaki
egészen mássá, arra kondicionálták őket, hogy tökéletesen felejtsék el egykori önmagukat.
Tisztjeiktől semmiféle irányítást nem kaptak, minden velük kapcsolatos dokumentumot
megsemmisítettek, és feladatukról – amelynek még fedőneve sem volt – az iráni hírszerzésbe beépült
iraki hírszerzők sem szerezhettek tudomást. Daryaei tudta, hogy egy órán belül felkeresi majd
irodájában néhány jó embere, akik dicsérik majd Allahot, és méltatják vezetőjük bölcsességét, de
még ők sem tudnak majd mindenről, amit az ajatollah tett, sem azokról, akiket annak idején a
bevetésre küldött.
*
Az esemény számítógépes interpretációja már nemigen szolgált különösebb újdonságokkal, Ryant
mindenesetre tájékoztatták egy szakmailag ugyancsak kellőképpen alátámasztott lehetőségről.
– Elnök úr – közölte vele a Fehér Ház hírszerzőtisztje –, aki tud bánni a Silicon Graphics
megfelelő szoftverével, összehozhatott egy hamisítványt. – Egy mozifilm bármit elhitethet velünk,
jóllehet nagyobb a felbontása, mint a videofelvételé. Manapság bármilyen hamisítás kivitelezhető.
– Nagyszerű, csakhogy az ön feladata az, hogy közölje velem, mi történt valójában – mutatott rá
Ryan. Immár nyolcadszor látta ugyanazt a néhány másodperces felvételt, és mostanra meglehetősen
unta is, hogy újra és újra visszajátsszak neki.
– Nem állapítható meg teljes biztonsággal – hangzott a felelet.
Elvesztette a fejét. Lehet, hogy az egy hete tartó kialvatlanság okozta. Lehet, hogy a munkájával
járó stressz. Lehet, hogy a feszültség, amelyet az okozott, hogy immár a második válsággal kellett
szembenéznie. Lehet, hogy az a tény, hogy aki egyszer hírszerző volt, mindörökre az is marad.
Kifakadt:
– Nézze, most elmondom magának még egyszer: ne a saját seggét fedezze. Magának az enyémet
kell fedeznie!
– Tudom, elnök úr, ezért közlöm önnel az összes rendelkezésre álló információt...
Ryannek oda sem kellett figyelnie a szónoklat hátralévő részére, a korábbiakban is már legalább
százszor hallotta. Előfordult, hogy bizonyos ügyekben maga is hasonló dolgokat mondott, ebben a
mostani helyzetben azonban egyetlen opcióból kellett kiindulnia.
– Scott? – fordult Ryan a megbízott külügyminiszterhez.
– Döglöttebb a nyavalyás, mint a tegnap kifogott hal – felelte Adler.
– Ellenvélemény? – fordult Ryan a szobában tartózkodó többiekhez. Senki sem mondott ellent,
mintegy áldásukat adták Adler megállapítására. A kollektív véleménnyel még a Fehér Ház
hírszerzőfőnöke sem óhajtott szembeszegülni. Ő végül is közölte feltételezéseit. Ha bármi balul üt ki,
az most már a külügyminiszter hibája. Remek.
– Ki volt az elkövető? – kérdezte Andrea Price. A válasz a CIA iraki részlegének emberétől
érkezett.
– Ismeretlen. Lejátszattam korábbi felvételeket, hogy megállapítsuk, más alkalmakkor is jelen
volt-e. Nos, valemennyi korábbi videó szerint az elnöki testőrség magas rangú tagja volt, ezredesi
rendfokozatban, és...
– És az én csapatomban mindenki piszok jól ismeri – fejezte be a mondatot Price.
– Bárki volt is, a testőrséghez tartozott, ami annyit jelent, hogy akárki állt is az egész mögött,
sikerült bejuttatnia az emberét a legbelsőbb körökbe, elég közel az elnökhöz, hogy rálőhessen. És a
tettesnek nagyon elszántnak kellett lennie, hiszen tudta, hogy nem éli túl a dolgot. Az előkészítés
évekbe telhetett.
A felvétel folytatásán – ezt a részét csak ötször nézték meg – látható volt, amint a férfit a földre
terítik a közvetlen közelről leadott pisztolylövések. Price ügynökben ez különös érzéseket keltett. Az
ember az ilyeneket mindenáron élve próbálná elkapni. A halott már nem vall, a fogoly kivégzése
viszont bármikor végrehajtható. Hacsak nem az összeesküvés többi résztvevői végeztek vele. De
vajon mi a valószínűsége annak, hogy több merénylőnek is ilyen közel sikerüljön jutnia a
célszemélyhez? Price emlékezett, hogy egyszer alkalma volt feltenni ezt a kérdést Indira Gandhinak,
akire aztán egy délutánon egész testőrsége rárontott. A különleges ügynök szerint nem létezett
nagyobb aljasság, mint megölni azt a személyt, akinek védelmére az ember felesküdött. Igaz, ő maga
nem is efféle személyek védelmére esküdött... A felvétel egy részlete felkeltette a figyelmét, úgyhogy
meg is kérdezte:
– Figyelték a mozdulatokat?
– Mire gondol? – kérdezte Ryan.
– Ahogyan a merénylő elővette a pisztolyát, és ahogyan lőtt. És hogy aztán csak állt, és nézett.
Mint a golfjátékos, miután elütötte a labdát. Hétszentség, hogy nagyon régóta készült erre. Bizonyára
ábrándozott is erről. Azt akarta, hogy a pillanat tökéletes legyen. Át akarta érezni, kiélvezni, mielőtt
meghalna. – Price a fejét lassan csóválva hozzátette: – Ez az ember az a bizonyos egyetlen célra
koncentráló, önfeláldozó, elkötelezettségből ölő gyilkos volt.
A különleges ügynök a hátborzongató téma ellenére valójában jól érezte magát a tanácskozáson.
Nem egy elnök úgy kezelte a testőrségében szolgáló ügynököket, mintha csak berendezési tárgyak,
legjobb esetben kedves kutyusok lettek volna. Ritkán fordult elő, hogy a fejesek másról is
megkérdezték volna a véleményüket, mint szigorúan szakmai kérdésekről – például, hogy hol bújhat
meg egy bizonyos tömegben a potenciális merénylő.
– Folytassa – szólt a CIA embere.
– Kívülről kellett, hogy jöjjön, kifogástalan múlttal, nem lehetett kapcsolata senkivel, akit
Bagdadban bajkeverőnek tarthattak. Nem valószínű, hogy a fickó az anyjáért akart bosszút állni,
igaz? Lassan és körültekintően egyre magasabbra küzdötte fel magát a hierarchiában.
– Az irániak – vélekedett a CIA embere. – Mindenesetre ez tűnik a legvalószínűbbnek. Vallási
indíték. Ettől még lehetett a dolog bosszú, de Ms. Price-nak igaza van: az ő embereik minden
tekintetben feddhetetlenek voltak. Mindenesetre nem az izraeliek és nem is a franciák csinálták.
Mostanában már a britek sem foglalkoznak ilyesmivel. Az irakiak belső ellenőrzése valószínűtlenné
teszi, hogy egy belső viszály idáig fajuljon. Az illetőt tehát senki sem bérelte fel. Nem gondolhatunk
személyes vagy családi indítékokra sem. Azt hiszem, motívumként a politikai ideológiával sem kell
számolnunk. Marad a vallás, azaz Irán.
– Nem állíthatom, hogy a hírszerzés minden részéhez értek, de ahogy a felvételt elnézem, igaza
lehet – helyeselt Andrea Price. – Úgy végzett a fickóval, ahogyan az ember imádkozik. Semmi
egyebet nem akart, minthogy az a pillanat tökéletes legyen. Az égvilágon semmi mással nem
törődött.
– Meg tudjuk ezt erősíteni valamiképpen? – kérdezte Ryan.
– Az FBI viselkedéskutatói meglehetősen jók a gondolatolvasásban. Állandó munkakapcsolatban
vagyunk velük – felelte Price.
– Jó ötlet – helyeselt a CIA-s. – Megpróbáljuk azonosítani az elkövetőt, lehet, hogy ki is derítjük,
de nem biztos, hogy ez jelent bármit is.
– És vajon miért éppen most csinálta?
– Ha elfogadjuk, hogy a merénylő már egy ideje az elnök környezetében volt, bőven van
felvételünk a nyilvános szerepléseiről, tehát ellenőrizhetjük, akkor az időzítés is jelenthet valamit –
vélte a CIA embere.
– Ó, hát ez egyszerűen remek – jelentette ki Ryan. – És most mi a teendő, Scott?
 – Bert!? – adta tovább a kérdést a külügyminiszter. Bert Vasco a külügy illetékes területi
osztályának vezetője volt. Az összes többi külügyérhez hasonlóan állandóan azon fáradozott, hogy a
lehető legtöbb ismeretre tegyen szert az adott országgal kapcsolatban.
– Elnök úr, mint valamennyien tudjuk, a síita többségű Irakot a Baath Párton keresztül egy
szunnita kisebbség uralja. Mindig is aggódtunk, hogy ha egyszer a barátunkat elteszik láb alól,
esetleg felborul a térség...
– Olyasmit mondjon, amit én nem tudok – szakította félbe Ryan.
– Elnök úr, egyszerűen fogalmunk sincs, milyen erőt képvisel bármilyen ellenzéki csoportosulás,
de még azt sem, hogy létezik-e ilyen. A mostani rezsim nagyon korán és igen hatékonyan kigyomlált
mindenféle ellenállást. Egy maroknyi iraki politikai menekültnek sikerült Iránba szöknie. Egyikük
sem kiemelkedő személyiség, és soha egyiküknek sem volt rá esélye, hogy szilárd politikai bázist
alakítson ki magának. Iránból két rádióadó sugároz Irakba. Név szerint ismerjük a szökevényeket,
akik ezeket a rádiókat használják, hogy szóljanak honfitársaikhoz. Azt azonban, hogy hányan
hallgatják őket, illetve hallgatnak rájuk, nem tudjuk. A rendszer enyhén szólva népszerűtlen, ezt
tudjuk. Nem ismerjük viszont az ellenállás erejét, vagy, hogy létezik-e szerveződés, amely egy ilyen
alkalmat kihasználhat.
– Bertnek igaza van – bólintott a CIA-s. – Barátunk felülmúlhatatlan volt potenciális ellenségei
felkutatásában és félreállításában. Az Öböl-háború alatt és után megpróbáltunk segíteni valamit, de
csak annyit értünk el, hogy embereket öltek meg. Annyi biztos, hogy Irakban bennünk senki sem
bízik.
Ryan kortyolt a kávéjából, és bólintott. 1991-ben maga is javasolt egyet-mást, a kivitelezésre
azonban nem került sor. Igaz, akkor még csak frissen kinevezett igazgató volt.
– Van valamilyen opció, amelyet ki kellene játszanunk? – kérdezte ezután az elnök.
– Őszintén szólva nincsen – felelte Vasco. A CIA-s is így gondolta.
– Irakban gyengék vagyunk. Az a néhány emberünk, akit odaküldtünk, a fegyverfejlesztéseket
figyeli, a nukleáris, vegyi és efféle fegyverekét. A politikában senkink sincsen. Még az iráni politikai
életben is jobbak a pozícióink. Ott puhatolózhatunk, Irakban azonban nem.
Mesés, gondolta Jack. A Föld egyik legkényesebb térségének egyik országa akár szét is hullhat, a
világ legerősebb hatalma pedig ölbe tett kézzel kénytelen nézni, legfeljebb a tévé képernyőjén
követheti az eseményeket. Ennyit az amerikai elnöki hatalomról.
– Arnie!
– Igen, elnök úr – felelte a stábfőnök.
– Néhány napja töröltük Mary Pat fehér házi látogatását. Ha a mai napirend megengedi, jöjjön el
hozzám.
– Megnézem, mit tehetek ez ügyben, de...
– De ha ilyesvalami történik, az Egyesült Államok elnökének kell hogy legyen valami a
kezében... a farkán kívül! Várható, hogy Irán lép valamit?
10. Politika
Ali bin Sheik herceg már készült hazarepülni magángépén, egy koros, de azért szépen rendben
tartott Lockheed L-101-esen, amikor felhívták a Fehér Házból. A szaúdi követség a Kennedy Center
közelében állt, ennek megfelelően nem tartott sokáig, amíg szolgálati limuzinján odaért. (A hercegre
jókora testőrség vigyázott, egyrészt a diplomáciai testületet biztosító szolgálat emberei, másrészt a
saját biztonsági emberei, a brit Különleges Légi Szolgálat, a SAS volt tagjai.) A szaúdiak mindig is
rengeteget költöttek, arra azonban ügyeltek, hogy minőséget vásároljanak. Ali nem volt idegen a
Fehér Házban, és ismerte Scott Adlert is, aki a bejáratnál várta, felvezette a lépcsőn, majd átkísérte az
épület keleti szárnyában lévő Ovális Irodába.
– Üdvözlöm, elnök úr – mondta ő királyi fensége, amikor belépett a titkárnők szobájából.
– Köszönöm, hogy ilyen gyorsan itt termett – mondta Jack, és kezet fogott vele, majd odaintett a
helyiségben álló egyik kanapéra. A kandallóban égett a tűz: valamely gondos személy befutott. A
házi fotográfus készített néhány felvételt, aztán elküldték. – Gondolom, látta ma reggel a híreket –
mondta az elnök.
Ali üggyel-bajjal aggodalmas mosolyt erőltetett arcára.
– Mit is mondjak... Meggyászolni ugyan nem fogjuk, de azért a királyság komolyan aggódik.
– Tud ön valamit, amit mi nem? – kérdezte Ryan. A herceg a fejét rázta.
– Engem éppúgy meglepett, mint bárki mást. Az elnök arca fintorba rándult.
– Tudja, ahhoz képest, hogy mennyi pénzbe került... Vendége fáradtan felemelte a kezét.
– Tudom. Ugyanezt a beszélgetést saját minisztereimmel is le kell folytatnom, mihelyt odahaza
leszáll a gépem.
– Irán.
– Kétségkívül.
– Lépni fognak?
Az Ovális Iroda ekkorra elcsendesedett, csak a száraz tölgy hasábok pattogtak a kandallóban.
Ryan, Ali és Adler gyors pillantásokat váltottak egymással a dohányzóasztal felett. A tálcán lévő
csészékhez egyikük sem nyúlt. A dolgok mélyén természetesen az olaj volt. A Perzsa-öbölt – olykor
Arabnak is nevezték – mindenfelől olajtenger vette körül, sőt néhol alatta is olajtenger terült el. Itt
helyezkedett el a világ legnagyobb ismert olajkészlete, amelyen nagyrészt a Szaúdi Királyság,
Kuvait, Irak, Irán, valamint a kisebb Egyesült Arab Emírségek, Bahrein, illetve Katar osztoztak.
Ezek közül az országok közül messze Irán lakossága volt a legnagyobb, utána Irak következett. Az
Arab-félsziget országai gazdagabbak voltak, de a kincsük feletti területek sohasem tápláltak nagyobb
népességet. Aztán 1991-ben Irak megtámadta Kuvaitot. A dolog körülbelül annyira volt
rokonszenves, mint amikor az iskolaudvaron egy erőszakos kamasz ráront egy kisebb gyerekre. Ryan
többször is kijelentette, hogy a támadó háború nem egyéb, mint nagyszabású rablótámadás, és ilyen
volt a Perzsa-öbölben zajló háború is. Egy jelentéktelen területi vitára és ugyanilyen apró gazdasági
nézeteltérésekre hivatkozva Szaddam Húszéin megpróbálta egy csapásra megduplázni országa
gazdagságát, majd tétjeit mintegy megduplázva támadással fenyegette meg Szaúd-Arábiát is. Immár
örökre homályban marad, vajon miért torpant meg a kuvaiti-szaúdi határon. Az egész történetet az
olajra, és a belőle származó gazdagságra gondolva a legkönnyebb megérteni.
Ám nem csak ennyiről volt szó. Husszein, maffiózó keresztapa módjára többet akart, mint pénzt
és pénzzel megszerezhető politikai hatalmat, Irán pedig ennél is jóval messzebbre tekintett.
Az öblöt kivétel nélkül muszlim országok veszik körül – némelyikben nagyon is szigorúan veszik
a vallást. Bahrein és Irak ebből a szempontból kivételek.
Az előbbi alól gyakorlatilag kifogyott az olaj, és az ország – valójában városállam, amelyet egy
töltés köt össze a királysággal – ugyanazt a funkciót töltötte be, amelyet Nevada az Egyesült
Államok nyugati részében. Azét a helyét, ahol nem érvényesek a szokásos szabályok: itt otthonától
biztos távolságban az is élvezhette az italfogyasztás, a szerencsejáték és egyéb szórakozások örömeit,
aki mindezt amúgy nem tehette volna.
Irak világi állam volt, amely csak szavakban tisztelte a vallást: nagyrészt ezzel volt magyarázható,
hogy az elnök hosszú és fordulatos pályafutása végén nem ágyban, párnák közt halt meg.
Márpedig a térség legfontosabb tényezője mindig is a vallás volt és marad. Az iszlám eleven szíve
a Szaúdi Királyság volt – itt született a Próféta. Itt voltak a szent városok, Mekka és Medina, innét
terjedt el az idők folyamán a világ egyik nagy vallási mozgalma. Nem annyira olajról, mint inkább
hitről volt szó tehát. Szaúd-Arábia a szunnita ághoz tartozott, Irán a síitához. Ryant egyszer
felvilágosították a különbségekről, amelyek akkoriban olyan jelentéktelennek tűntek a számára, hogy
meg sem próbálta megjegyezni őket. Ez bizony nagy szamárság volt, gondolta most az elnök. A
különbségek ugyanis kellően nagyok voltak ahhoz, hogy e két fontos országot egymás ellenségeivé
tegyék – és ugyan kellenek-e nagyobb különbségek az ilyeneknél? Nem magáról a gazdagságról
mint ilyenről, hanem egy másfajta hatalomról volt szó, amely a szívben és a szellemben gyökerezett,
és amely minden egyebet is áthatott. Az olaj és a pénz mindössze a kívülállók számára tette
érdekesebbé a küzdelmet.
 De mennyivel érdekesebbé! Az ipari világ ettől az olajtól függött. Az Öböl menti államok
mindegyike félt Irántól – területi kiterjedése, lakosságának nagysága, valamint polgárainak vallási
rajongása miatt. A szunnita vallásúak féltek, mert úgy érezték, eltávolodtak az igazi iszlámtól. A
többieket az aggasztotta, hogy mi történik akkor, ha a síita „eretnekek” átveszik a térség irányítását,
hiszen az iszlám komplex hitrendszer, amely egyaránt kiterjed a polgári jogra, a politikára és minden
más emberi tevékenységre is. A muzulmánok számára Allah szava volt a törvény, a nyugat számára
viszont a gazdasági folyamatosság. Az arabok számára a legalapvetőbb kérdés az ember helye volt
istene előtt. Csakhogy Irán nem arab ország volt.
– Igen, elnök úr – felelte egy pillanat múltán Ali bin Sheik herceg –, az irániak lépni fognak.
Hangja bámulatra méltóan nyugodt volt, jóllehet Ryan tudta, hogy a herceg belülről egyáltalán
nem az. A szaúdiak sohasem akarták Szaddam Húszéin bukását. Ellenségük volt, hitehagyott volt,
agresszor volt, de szomszédjai számára fontos stratégiai jelentőséggel bírt. Irak régóta ütközőzónát
alkotott az Öböl menti államok és Irán között. Ebben az esetben a vallás másodlagos szerepet játszott
a politikához képest, amely ily módon vallási célokat szolgált. Allah szavának elutasítása által Irak
többségi síita lakossága elveszítette jelentőségét, vagyis az, hogy az ország Kuvaittal és a Szaúdi
Királysággal is határos volt, kizárólag politikai jelentőséggel bírt, vallásival nem. Ha azonban a
Baath Párt vezérével együtt el talál bukni, Irakban ismét érvényre juthatnak a többség vallási
törvényei. Síita állam jöhetett volna létre Kuvait és Szaúd-Arábia szomszédságában, márpedig a síita
ág vezetője Irán volt.
Irán valószínűleg lépni fog – hiszen évek óta mozgolódott. A Mohamed által rendszerbe foglalt
vallás az Arab-félszigettől nyugati irányban Marokkóig, kelet felé pedig egészen a Fülöp-szigetekig
jutott hódító útján, s a modern világ kialakulásával a Föld minden országában megjelent. A gazdag és
népes Irán a világ vezető iszlám nemzetévé óhajtott válni. A muszlim klérus tagjait saját szent
városába, Qumba hívta tanulni, és politikai mozgalmakat pénzelt az iszlám világ minden részén.
Fegyverrel látta el mindazokat a muzulmán népeket, amelyeknek erre szükségük volt. E tekintetben
jellemző volt, hogy még a bosnyák muszlimok is kaptak fegyvereket Teherántól – de nem csak ők.
– Anschluss – mondta ki hangosan Scott Adler, amire gondolt. Ali herceg vetett rá egy pillantást,
és bólintott.
– Van bármilyen tervünk ennek megakadályozására? – kérdezte Jack, de magától is tudta a
választ. Nem, ilyen tervvel senki sem rendelkezett. Ez volt az oka, hogy az Öböl-háborút korlátozott
katonai célokért vívták, és nem azért, hogy megbuktassanak egy agresszort. A szaúdiak, akik
kezdettől fogva belefolytak a háború stratégiai céljainak kijelölésébe, még ahhoz sem járultak hozzá,
hogy Amerika vagy szövetségesei fontolóra vegyék Bagdad lerohanását, s tették ezt annak ellenére,
hogy mivel az iraki hadsereg Kuvaitban és Kuvait körül helyezkedett el, az iraki főváros olyan
csupasz és védtelen volt, mint egy nudista a strandon. Ryannek akkoriban feltűnt: a különböző
tévéműsorokban megnyilvánuló kommentátorok soha szóba sem hozták, hogy egy szabályos
hadjárat során senki még csak tudomást sem vett volna Kuvaitról, elfoglalták volna Bagdadot, aztán
megvárták volna, amíg az iraki hadsereg szépen megadja magát, és gúlába rakja fegyvereit. Hát igen,
nem mindenki tudott térképet olvasni.
– Fenség, milyen módon tudja befolyásolni az ottani eseményeket? – kérdezte ezután Ryan.
– Tulajdonképpen csak nagyon kismértékben. Felajánljuk baráti támogatásunkat, kölcsönöket
kínálunk fel... a hét végén pedig felkérjük Amerikát és az ENSZ-t, hogy Irak gazdasági helyzetének
javítása érdekében szüntesse meg a szankciókat, de...
– Igen, a de – sóhajtotta Ryan, – Kérem fenségedet, hogy bármilyen információ a tudomására jut,
közölje velünk. Amerika változatlanul teljesíti a királyság biztonsága érdekében vállalt
kötelezettségeit.
Ali bólintott.
– Kormányomat tájékoztatni fogom erről.
*
 – Csinos, profi munka – állapította meg a kinagyított pillanatfelvétel láttán Ding. – Egyetlen
dolgot leszámítva.
– Igen, jobb, ha az ember már azelőtt kasszíroz, hogy próbára tenné eltökéltségét – felelte Clark.
Valaha ő maga is elég fiatal és dühös volt, hogy úgy gondolkodjék, mint a merénylő, akinek halálát
éppen az imént látta egy újabb ismétlésben, idővel azonban körültekintőbbé vált.
Mary Pat most ismét megpróbálta elküldeni a Fehér Házba, ő pedig átolvasott néhány
dokumentumot. Legalábbis megkísérelte.
– John, olvastál valaha az asszaszinokról? – kérdezte Chavez, miközben a távirányítóval
kikapcsolta a televíziót.
– Láttam róluk egy filmet.
– Elég komoly gyerekek voltak, kénytelenek voltak vele. Ha az ember karddal és késsel dolgozik,
nemigen van más választása, közel kell mennie a munkadarabhoz. Határozottan elkötelezettek
voltak, ahogy mi annak idején a 7-eseknél mondtuk. – Chavez még mindig nem szerzett doktorátust
nemzetközi kapcsolatokból, de áldotta Alpher professzort, amiért azt a sok könyvet elolvastatta vele.
A televízió felé intett: – Ez a pofa olyan volt, mint ők, egy két lábon járó célkereső bomba,
elpusztította magát, de elsőként semmisítette meg a célt. Az asszaszinok voltak az első terrorista
állam. Azt hiszem, az akkori világ még nem ismerte ezt a fogalmat, de az a kis városállam egy egész
térséget tartott rettegésben, csak azért, mert bárkinek a közelébe el tudták juttatni egy-egy
katonájukat, aki aztán bárkit elintézett.
– Kösz a történelemleckéért, Domingo, de...
– Gondolj bele, John. Ha őt meg tudták közelíteni, bárkit be tudnak cserkészni. A diktátor
mestersége nem nyugdíjas állás, igaz-e? Nagyon-nagyon szigorú biztonsági intézkedésekkel védik,
de aztán valaki a közelébe juttat egy kivégzőembert, az pedig átzavarja egy másik dimenzióba. Ez
bizony ijesztő, Mr. C.
John Clarknak állandóan emlékeztetnie kellett magát, hogy Domingo Chavez nem ostoba fajankó.
Ding ugyanis hispano akcentussal beszélt. Nem mintha nem tehetett volna másként, de így találta
természetesnek, holott, akárcsak Clarknak, neki is kiváló nyelvérzéke volt. Ráadásul olyan
fordulatokat és nyelvtani megoldásokat használt, amelyeket még a hadsereg őrmestereként szedett
fel. Mindazonáltal Clark még soha senkit nem ismert, aki ilyen gyorsan tanult volna, ráadásul még a
temperamentumán is megtanult uralkodni. Már ha ezt szükségesnek tartotta – tette hozzá magában
John.
– Csakugyan? Más kultúra, más motiváció, más...
– John, én egy képességről beszélek. A politikai akaratról ennek a képességnek a kihasználására,
tes’vér. És a türelemről. Bizonyosan évek óta tartott. Tudom, hogy léteznek a hibernált ügynökök.
Most először láttam hibernált merénylőt.
– Lehet, hogy egy tök átlagos fickó volt, aki egyszerűen kiborult...
– És ugyan ki akar meghalni? Nem hiszem, John. Vajon miért nem éjfélkor durrantotta le, amikor
a pali a klotyóra ment? Pont úgy ő lett volna Wyatt Earp abban a Dodge Cityben! Ó nem, Mr. C!
Betegünk nyilatkozatot tett közzé, még csak nem is a magáét! A főnöke üzenetét is kézbesítette!
Clark felpillantott a papírjaiból, és elgondolkodott a hallottakon. Más állami ember talán
hivatalból elutasította volna Ding észrevételeit, Clark azonban annak idején éppen azért választotta a
titkosszolgálati munkát, mert nem szenvedhette a korlátokat. Ráadásul még emlékezett Iránra, az
amerikai követségről elhurcolt, bekötött szemű amerikai foglyokra, és maga is ott volt a tömegben,
amely ezt üvöltötte feléjük: „Halál Amerikára!” Sőt arra is emlékezett, miket mondtak ennek a
tömegnek a tagjai, amikor a Kék Fény Akció befuccsolt, pedig milyen kevés hiányzott hozzá, hogy
sikerüljön... Emlékezett, hogy a Khomeini-kormány kis híján a foglyokon állt bosszút, sőt mintha a
már amúgy is elfajult helyzetben igazi háborút szerettek volna kirobbantani. Akkoriban világszerte
minden terrorakcióban benne volt az irániak keze, és hiba volt, hogy Amerika nem reagált
megfelelőképpen.
– Nos, Domingo, hát ezért fontos, hogy több operatív tisztünk legyen a helyszíneken.
 *
SEBÉSZ-nek újabb oka volt, hogy ne örüljön férje elnökségének. Nem látta kilépni az ajtón, tehát
odabent volt valakivel. A dolognak nyilván a reggeli hírhez kellett hogy köze legyen. Hivatalos
ügyről volt tehát szó, neki pedig ilyenkor néha észrevétlenül kellett kisurrannia a házból, hogy
elmenjen egy-egy esethez a Hopkinsba. Az a reggeli dolog azonban nem tetszett neki.
Nézte a konvojt – az összesen hat Chevy Suburbanből álló kocsioszlopot aligha lehetett ugyanis
másnak nevezni. Három közülük Sallyt (új kódnevén ÁRNY-at) és a kis Jacket (akit egy
baseballhelyzetről SHORTSTOP-nak kereszteltek) vitte iskolába, a másik három pedig Katie-t
(HOMOKOZÓ-t) az óvodájába. Cathy Ryan elismerte, hogy erről részben ő tehetett. Nem akarta,
hogy a gyerekek élete fenekestül felforduljon. Nem szerette volna, hogy ha már ez a balszerencse
érte a családot, nekik is iskolát, barátokat kelljen változtatniuk. A gyerekek semmiről sem tehettek. Ő
maga csinált butaságot, amikor beleegyezett, hogy Jack elfoglalja új posztját, amelyet csak öt percig
töltött be, de azóta is kénytelenek viselni a következményeit. Az egyik ilyen következmény volt,
hogy tovább tartott az út az iskolába és az óvodába, csakhogy megmaradjanak a barátok, de, a fene
egye meg... csak rosszul dönthetett.
– Jó reggelt, Katie! – mondta Don Russell leguggolva, hogy HOMOKOZÓ adhasson neki egy
puszit, és megcirógathassa. Cathy nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék. Isten áldása volt ez az
ügynök. Már saját unokái voltak, szívből szerette a gyerekeket, különösen a kicsiket. Katie-vel az
isten is egymásnak teremtette őket. Cathy megcsókolta legkisebb gyerekét és a testőrt – egyszerűen
botrányosnak találta, hogy egy gyereknek testőrre van szüksége Emlékezett azonban a terroristákkal
kapcsolatos saját tapasztalataira, így hát ezt is el kellett fogadnia. Russell beemelte HOMOKOZÓ-t a
kocsi gyermekülésébe, becsatolta a bitonsági övet, és az első három jármű elindult.
– Szia, mama – mondta Sally. Éppen abban a fejlődési szakaszban tartott, amikor barátnők voltak
anyjával, így hát a puszi elmaradt. Cathy nem örült ennek, de tudomásul vette. Ugyanígy a kis Jack
is csak ennyit mondott: – Szia, mama. Ifj. John Patrick Ryan azonban fiú volt, és úgy gondolta, kijár
neki, hogy az elülső ülésen ülhessen, s ezt ezúttal sikerült is elérnie. Tekintettel a körülményekre,
melyek közepette a Ryan család beköltözött a Fehér Házba, a gyerekeikre vigyázó mindkét
testőrcsoport létszámát megnövelték: ezzel a feladattal pillanatnyilag húsz ügynök foglalkozott.
Cathy közölte az ügynökökkel, hogy ez a létszám körülbelül egy hónap múlva csökken majd, a
gyerekek pedig nem a páncélozott Suburbaneken, hanem szokványos gépkocsikon járnak majd. Ami
SEBÉSZ-t illeti, rá várt a helikoptere.
A fenébe! Éppen a kis Jackkel volt terhes, amikor megtudta, hogy a terroristák... mi a francért
egyezett bele egyáltalán ebbe az egészbe. Micsoda igazságtalanság, hogy bár Jack talán a világ
leghatalmasabb embere volt, ő is meg a családja is mások utasításainak kénytelen engedelmeskedni.
– Tudom, doktor – hallotta a háta mögül saját személyi testőre, Roy Altman hangját. – Piszok egy
élet, mi?
Cathy megfordult.
– Maga gondolatolvasó? – kérdezte.
– A munkámhoz tartozik, asszonyom...
– Kérem, szólítson Cathynek. Jack is, én is „doktor Ryan”-ek vagyunk.
Altman kis híján elpirult. Nem egy First Lady, miután férje POTUS-szá avanzsált, királynéi
allűröket vett fel, a testőrök pedig mindig is jól szórakoztak a politikusok gyerekein. Az elnöki
testőrség tagjai azonban mostanra egyetértettek abban, hogy a Ryan család tagjai egyáltalán nem
hasonlítanak azokhoz, akiket eddig kellett őrizniük. Ez bizonyos tekintetben rossz hír volt, de nem
tudták nem szeretni őket.
A testőr egy barna dossziét nyújtott át Cathynek. Az aznapi elintézendők dokumentumai lapultak
benne.
– Két műtét és a kezelések – mondta az asszony. Legalább a helikopteren elvégezheti az
adminisztrációt. Hiszen ez nem is rossz.
 – Tudom – mondta Altman. – Megbeszéltük Katz professzorral, hogy mi is ott maradunk, és
napközben is őrizhetjük.
– Utánanéztek a pácienseimnek is? – kérdezte Cathy, és azt hitte, tréfál. Tévedett.
– Igen. A kórházi dokumentáció tartalmazza a nevüket, születésük dátumát és a
társadalombiztosítási számukat. Megnéztük a bűnügyi nyilvántartást, és a saját adattárunkat is.
Mindenkin rajta kell tartanunk a szemünket.
Válaszára Cathy enyhén barátságtalan arckifejezéssel reagált, ezt azonban Altman nem vette rossz
néven. Visszamentek az épületbe, aztán néhány perc múlva elindultak a várakozó helikopterhez.
Cathy megállapította, hogy újabb kamerákat szereltek fel, hogy rögzítsék az eseményeket. Goodman
ezredes beindította az AHV-l-es hajtóműveit.
A Fehér Háztól néhány utcányira, az elnöki testőrség főhadiszállásán megváltozott a helyzetjelző
képe. A vörös LED-kijelzőn látszott, hogy POTUS (President of the United States, az Egyesült
Államok elnöke) a Fehér Házban tartózkodik. FLOTUS (First Lady of the United States, az Egyesült
Államok First Ladyje) a Johns Hopkinsba tartott. ÁRNYÉK, SHORTSTOP és HOMOKOZÓ
helyzetét más képernyők jelezték. Ugyanezeket az információkat egy lehallgatás-biztos rádión
Andrea Price-nak is továbbították. A különleges ügynök iratokba mélyedve az Ovális Iroda
előterében ült. Más ügynökök ekkorra már Annapolis közelében, a St. Mary katolikus iskolában és a
Hétmérföldes óvodában, illetve a Johns Hopkins kórházban tartózkodtak. Maryland állam rendőrsége
tudta, hogy a Ryan gyerekek az 50-es főúton haladnak, és a rendőrségi jelenlétet demonstrálandó
járőrkocsikat helyeztek el az útvonal mentén. Ugyanekkor egy másik helikopter is követte SEBÉSZ
gépét, egy harmadik pedig, amelynek fedélzetén erős fegyverzetű ügynökök tartózkodtak, a három
gyerek nyomában járt. Ha valahol komoly merénylő várt volna rájuk, nyílt erődemonstrációval lett
volna kénytelen szembesülni. A mozgó járművekben utazó testőrök a szokásos riadókészültségben
voltak, figyelték az autókat, és feljegyezték a rendszámukat, arra az esetre, ha túlságosan gyakran
találnának felbukkanni. A konvoj körül a testőrség más jelzés nélküli gépkocsijai is mozogtak,
utasaik ugyanezzel foglalkoztak, csak éppen kívülről közönséges ingázóknak látszottak. Ryanék
valójában sohasem fogják megtudni, hogy biztonsági intézkedések sokaságát foganatosították a
védelmükre. Hacsak meg nem kérdezik, ez azonban kevéssé volt valószínű. Megkezdődött egy
hétköznapjuk.
*
Most már nem volt értelme tagadni. Jean-Baptiste-nak nem volt rá szüksége, hogy dr. Moudi
mondja meg neki. Fejfájása folyamatosan erősödött, és egyre kimerültebbnek érezte magát. Mint a
kis Benedict Mkusánál, gondolta... de aztán ismét reménykedni kezdett, hogy csak a régi maláriája
jött elő. Efféle gondolat most először töltötte el örömmel. De aztán jöttek a fájdalmak, nem is az
ízületei fájtak, hanem elsősorban a gyomra. Mintha egy közeledő időjárási frontot figyelt volna, a
heves viharral érkező nagy, fehér felhőket. Nem tehetett mást, rettegve várta, hogy bekövetkezzék az,
amiről már pontosan tudott mindent. Lelkének egy része még nem fogadta el, egy másik része
megpróbált menedéket találni a hitben és az imádságban, de mint egy horrorfilm szereplője, hiába
takarta el a szemét, kilesett ujjai között, hogy lássa, mi közeledik feléje, a rém pedig mindennél
szörnyűbb volt, hiszen nem volt hová menekülnie előle.
Hányingere egyre erősebb lett, és tudta, hogy bármennyire igyekszik is – pedig erős akarata volt
–, hamarosan már semmit sem tehet ellene.
A kórház kevés egyszemélyes szobáinak egyikében tartózkodott. Odakint ragyogóan tűzött a nap,
az ég kéken izzott. Az ágya melletti állványon függő intravénás tasakból steril fiziológiás sóoldat
szivárgott ereibe. A folyadék enyhe fájdalomcsillapítót, valamint tápanyagokat tartalmazott, hogy
erősítsék szervezetét – valójában azonban állapota rosszabbodására várt. Jean-Baptiste nővér, mi
egyebet tehetett volna, várt. Teste ernyedt volt a kimerültségtől, és olyan fájdalmak gyötörték, hogy
egy teljes percnyi erőfeszítésébe került, míg oldalra tudta fordítani a fejét, hogy vessen egy pillantást
az ablak előtt tarkálló virágokra. A hányinger első ellenállhatatlan rohama szinte teljesen váratlanul
tört rá, de valahogy még maga elé tudta venni a hánytálat. Még ebben az állapotában is maradt belőle
elég az ápolónő tárgyilagosságából, hogy tudomásul vegye: a hányadékban vér van. Maria
Magdalena kivitte a hánytálat, és tartalmát egy különleges tartályba ürítette. Ápolónő- és apácatársa
steril védőöltözetet, gumikesztyűt és arcmaszkot viselt, és bármennyire igyekezett is, hogy elrejtse,
tekintete részvétről árulkodott. Dr. Moudi lépett be.
– Jó napot, nővér! – üdvözölte. Ő is ugyanazokat a védőeszközöket viselte, sötét szeme a zöld
maszk felett éberen fürkészte Jean Baptis-te-ot. Megnézte az ágy végén függő kórlapot. A nővér lázát
tíz perce mérték, de azóta is emelkedett.
Az imént ismét érkezett egy telex Atlantából, s miután az orvos elolvasta, azonnal az elkülönítő-
épületbe indult. A nővér hamvas bőre egy órával ezelőtt még halvány volt, mostanra száraznak és
pirosasnak tűnt. Moudi úgy tervezte, alkohollal, később pedig talán jéggel hűti le betege lázas testét,
ezt azonban a nővér megaláztatásként élte volna meg, hiszen akárcsak rendtársai, mindig illő módon,
szemérmes visszafogottsággal öltözködött. Ahogyan minden nőnek kellene, gondolta az orvos. Jean-
Baptiste pedig már a kórházi hálóingben is szégyellte magát.
S ami még rosszabb volt: a nővér tekintetén látszott, hogy tudja. Moudinak azonban közölnie
kellett vele.
– Kedves nővér – szólt az orvos –, megvizsgálták a vérmintáit, és ebola-antitesteket találtak
benne.
Jean-Baptiste bólintott.
– Értem.
– Akkor ön is tudja – folytatta a doktor halkan –, hogy a páciensek mintegy húsz százaléka túléli
ezt a betegséget. Van reménye. Én jó orvos vagyok, Magdalena nővér pedig nagyszerű ápolónő,
mindent megteszünk önért, amit csak tudunk. Felvettem a kapcsolatot néhány kollégámmal is. Nem
mondunk le önről, kérem, hogy ön se adja fel a harcot. Imádkozzék istenéhez, kedves nővér, ő
bizonyosan meghallgat majd egy ilyen érdemes személyt.
Moudinak mindezt nem esett nehezére elmondani, hiszen orvos volt, jó orvos. Őt magát is
meglepte, hogy szinte szeretné, ha Jean-Baptiste életben maradna.
– Köszönöm, doktor úr. Moudi a másik nővérhez fordult.
– Kérem, folyamatosan tájékoztasson az állapotáról.
– Természetesen, doktor úr.
Az orvos kiment a szobából, balra fordult, és menet közben elkezdte lehántani magáról a
védőöltözéket, majd az egyes darabokat a megfelelő konténerbe dobta. Elhatározta, hogy beszél az
igazgatóval a szükséges elővigyázatossági rendszabályok szigorú betartatása érdekében. Azt akarta,
hogy a nővér legyen az utolsó ebola-beteg a kórházban. Eközben a WHO-team egy része már útban
volt a Mkusa családhoz, hogy kikérdezzék az összetört szülőket, szomszédjaikat és barátaikat: meg
akarták tudni, hogyan fertőződhetett meg Benedict. A legvalószínűbbnek az tűnt, hogy egy majom
harapta meg.
Ez azonban csak feltételezés volt. Az eboláról keveset tudtak, és éppen a még ismeretlen
információk lettek volna a legfontosabbak. Ez az amúgy nagyszámú helyi betegségnél
veszedelmesebb kór már bizonyosan évszázadok óta, vagy talán még régebben pusztított ezen a
tájon, de az orvosok csak mintegy harminc éve állapították meg, hogy nem egyszerűen közönséges
„dzsungelláz”. Még mindig nem lehetett tudni, honnét terjedt el a vírus. Sokan vélték úgy, hogy a
majmok terjesztették el, azt azonban, hogy melyik faj, nem sikerült megállapítani – jóllehet szó
szerint ezerszámra fogtak be és lőttek agyon állatokat. Még az sem volt biztos, hogy az ebola
egyáltalán trópusi betegség, első megfelelően dokumentált esetét ugyanis Németországban
regisztrálták. Volt egy igen hasonló betegség a Fülöp-szigeteken is.
Az ebola megjelent, majd ismét eltűnt, akár egy ártó démon, felbukkanásaira pedig nyilvánvaló
rendszerességgel került sor. Azonosított esetei nyolc-tíz évenként jelentkeztek, ez azonban csak nem
kellőképpen dokumentált feltételezés volt, mert a szakemberek, tekintettel Afrika primitív
viszonyaira, jó okkal gyanították, hogy a betegek megkapták a betegséget, amely néhány nap alatt
végzett velük – orvosi segítséget azonban nem volt idejük kérni.
 A vírus szerkezetéről már tudtak egyet-mást, ismertek voltak a kórtünetek is, a betegség
mechanizmusa azonban továbbra is rejtélynek számított. Az orvostársadalmat ez nyugtalanította,
mert az ebola-betegek halálozási rátája elérte a nyolcvan százalékot. Öt beteg közül mindössze egy
maradt életben, azt azonban hogy miért, ugyancsak nem lehetett tudni. Mindezt tekintetbe véve az
ebola úgy volt tökéletes, ahogy volt.
Tökéletessége az emberiség által ismert legfélelmetesebb organizmussá tette. A vírust Atlantában,
a párizsi Pasteur-intézetben és néhány más intézményben tudományos-fantasztikus regényekre
emlékeztető körülmények között tanulmányozták, míg az orvosok és technikusok védőöltözéke alig
különbözött a szkafanderektől. Az eboláról egyelőre annyit sem tudtak, hogy megpróbálják
kikísérletezni ellene az oltóanyagot. Négy ismert változata túlságosan különbözött egymástól – a
negyediket egy bizarr incidens következtében Amerikában fedezték fel, csakhogy ez a törzs, amely a
majmokat biztosan elpusztította, az emberre érthetetlen módon semmiféle komoly hatással nem volt.
Atlantában a tudósok – akik közül egyeseket Moudi személyesen is ismert – ez idő szerint is
elektronmikroszkópjaik mellett ültek, és próbálták feltérképezni az új változat struktúráját, hogy
aztán összehasonlíthassák más ismert törzsekéivel. A folyamat akár heteket is igénybe vehetett, és
számítani lehetett arra, hogy ezek az erőfeszítések sem járnak majd több eredménnyel, mint a
korábbiak.
Nyilvánvaló volt, hogy a betegség centrumának felfedezéséig a vírus éppoly idegen marad, akárha
egy másik bolygóról származott volna ide: rejtélyes és legyőzhetetlen. Tökéletes.
A Zéró Páciens, Benedict Mkusa halott volt. Testét leöntötték benzinnel és elégették, a vírus pedig
vele együtt elpusztult. Moudi őrzött tőle egy kis vérmintát, ez azonban nem volt megfelelő
minőségű. Jean-Baptiste nővér azonban más volt. Moudi néhány pillanatig eltöprengett ezen, majd
felvette a telefont, Irán kinshasai nagykövetségét akarta hívni. Munka várt rá – és további munkák
előkészítése. Keze, amellyel a kagylót emelte, félúton megállt a levegőben. Mi van, ha Isten
meghallgatja a nővér imáit? Lehet, gondolta Moudi, bizony lehet. Az apáca roppant jámbor teremtés
volt, aki naponta legalább annyit imádkozott, mint bárki igazhívő Moudi szülővárosában, Qumban,
ezenfelül szilárdan hitt Istenben, és életét a szükségben lévők szolgálatának szentelte. Ez a három
erény az iszlám öt oszlopa között is szerepelt. Moudi akár egy negyedikre is gondolhatott: a
keresztények nagyböjtje nem különbözött lényegesen a muszlim ra-madántól. Veszélyes gondolatok
voltak ezek. Ha Allah meghallgatja a nővér imáit, akkor az, amire ő maga készül, meghiúsul –
anélkül azonban, hogy bárki tudomást szerezne róla. Ám ha Allah mégsem hallgatja meg...? Füle és
válla közé szorította a kagylót, aztán tárcsázott.
*
– Elnök úr, most már nem tehetünk úgy, mintha nem tudnánk.
– Igen, tudom, Arnie.
A dolog, meglehetősen furcsa módon, mostanra technikai kérdéssé vált. A holttesteket teljes
biztonsággal azonosítani kellett, hiszen senkit sem lehetett halottnak tekinteni, amíg papír nem volt
róla, és amíg egy szenátort vagy kongresszusi képviselőt holttá nem nyilvánítottak, nem lehetett
betölteni a helyét. Ez esetben pedig a kongresszus továbbra is csak üres héj maradt. Várható volt,
hogy a halotti bizonyítványokat még a nap folyamán kiadják, a „néhány állam” kormányzói pedig
egy órán belül felhívják majd Ryant, hogy kikérjék a tanácsát, vagy, hogy közöljék, mit
szándékoznak tenni maguktól. Híre járt, hogy ma legalább egy kormányzó lemond majd posztjáról,
helyébe lépő helyettese pedig egy elegáns, bár nyilvánvaló politikai megállapodás alapján delegálja
majd az Egyesült Államok szenátusába.
*
Daryaei ismerte az információk forrásait, mennyiségük azonban még így is lélegzetelállító volt.
Tizenöt évre visszamenően mindent összeszedtek. Micsoda szerencse, hogy a nagy napilapok és
magazinok akkoriban kapcsolódtak be az elektronikus adatforgalomba, és tartalmuk könnyűszerrel
elérhetővé vált a világhálón. A médiabirodalmak szerény ellentételezés fejében hozzáférhetővé tették
mindazt, ami egyébként saját pincéikben porosodott volna – vagy egyetemi könyvtárakban, amelyek
névleges összeg ékért jutottak volna hozzá. A világháló egyelőre meglehetősen új és kipróbálatlan
forrás volt, de a média gyorsan torkon ragadta, hiszen segítségével ettől kezdve sokkal könnyebben
juthatott hírekhez, mint korábban. A háló kész információkkal látta el a sajtó munkásait, a diákokat, a
különböző speciális témák iránt érdeklődőket – és azokat is, akik hivatalból töltötték
kíváncsiskodással napjaikat. A legnagyszerűbb azonban az volt, hogy mivel a hálón rengetegen
böngésztek, lehetetlen volt minden esetben ellenőrizni, hogy ki mit és miért keres.
Daryaei amúgy is óvatos volt... pontosabban az emberei voltak azok. Európából, elsősorban
Londonból keresgéltek a hálón, vadonatúj internet-csatlakozásokat használtak, amelyek legfeljebb
addig éltek, ameddig letöltötték a szükséges adatokat. Máskor tudományos hálózatokat használtak
ugródeszkának, amelyeket amúgy is sokan kerestek fel. Keresőszavaik RYAN JOHN PATRICK,
RYAN JACK, RYAN CAROLYNE, RYAN CATHY, RYAN GYEREKEK, RYAN CSALÁD voltak –
és sok más egyéb. Szó szerint ezrével érték el a „találatokat”. A Ryan nem különösebben ritka név,
azaz olykor bakot lőttek, de a csakugyan fontos információk kiszűrése igazán nem tette próbára
képességeiket.
Az első igazán érdekes adatok akkor bukkantak fel, amikor Ryan harmincegy évesen Londonban
először tűnt fel a nyilvánosság előtt. Még fotók is készültek róla, és bár a letöltésük időbe telt,
megérték a várakozást. Különösen az első. Egy csurom vér fiatalembert ábrázolt, aki az utca kövén
ült. Micsoda lelkesítő látvány... A képen látható ifjú tökéletesen halottnak tűnt, az ajatollah azonban
tudta, hogy a sebesültek gyakran keltik ezt a benyomást. A következő néhány képen egy autóroncs és
egy kis helikopter látszott. A két felvétel közti évekből alig volt adat Ryanről: elsősorban gúnyos
szösszenetek zárt ajtók mögött lefolytatott kongresszusi meghallgatásáról. Találtak ezt-azt Fowler
elnökségének végén is – közvetlenül a kavarodás után, amit Ryan azzal idézett elő, hogy
megakadályozta egy nukleáris rakéta kilövését... és Ryan maga adta értésére Daryaeinek... a hírt
azonban hivatalosan sohasem erősítették meg, Ryan pedig soha senkivel nem beszélt az ügyről. Ez
fontos. Elárul valamit róla. A dolog azonban ráér.
A felesége. A sajtó bőségesen írt róla is, az egyik cikkben még a kórházi irodája számát is
megemlítették. Jó sebész. Ez szép... egy újabb anyagból az is kiderült, hogy ezután is folytatni
akarja. Kitűnő, legalább tudni lehet, hol kell keresni.
A gyerekek. A legkisebb... igen, a legkisebb ugyanabba az óvodába jár, amelyikbe annak idején a
legidősebb járt. Íme egy fotó az épületről. Egy riportban, amely Ryan első fehér házi munkájáról
szólt, az iskolát is megnevezték, ahová a két idősebb járt...
Mindez meglehetősen izgalmasnak tűnt. Amikor elrendelte a kutatást, tudta, hogy mindezt az
információt – de legalábbis a nagy részét
– meg fogja kapni. Egyetlen nap alatt több anyaghoz jutott, mintha egy teljes héten át tucatnyi
külföldön működő ügynök gyűjtötte volna a számára az információt – a lebukás komoly
kockázatával. Micsoda esztelen népség az amerikaiak... Szinte kiprovokálják a támadást. Sejtelmük
sincs a titoktartásról vagy a biztonságról. Egy dolog, hogy egy vezető időről időre a családjával
együtt megjelenik a nyilvánosság előtt – ezt mindenki megteszi. Egészen más dolog viszont, ha
mindenki megtudhatja róla, amit igazából senkinek sem volna szabad tudnia.
Stábja majd átnézi, és keresztutalásokkal látja el a 2500 oldalnyi dokumentumpaksamétát.
Egyelőre még nem lehet rájuk terveket alapozni – egyszerű adatok. Ez azonban nem sokáig lesz így.
*
– Tudja mit? Szeretek helikopterrel bejárni – mondta Cathy Roy Altmannak.
– Csakugyan?
– Kevesebb nyűggel jár, mintha én magam vezetnék... bár nem hiszem, hogy sokáig lesz így –
tette hozzá, miközben előbbre lépett a menzai sorban.
– Valószínűleg nem – felelte a testőr. Tekintete folyamatosan pásztázta a helyiséget, ahol két
másik ügynök is tartózkodott. Igyekeztek láthatatlanná válni, de kevés sikerrel. Jóllehet a Johns
Hopkinsban két és félezer orvos dolgozott, az intézmény mindazonáltal afféle szakmai település volt,
ahol szinte mindenki mindenkit ismert, s ahol az orvosok nem viseltek fegyvert. Altman Cathy
mellett maradt, hogy ennyivel is jobban megismerje védence szokásait, s úgy tűnt, az asszony nem
bánja ezt. Vele volt a két délelőtti műtét alatt is, Cathy pedig, mint született tanár, aprólékosan
elmagyarázta neki, mikor mit csinál. Délután órát tartott, körülbelül fél tucat diák számára. Altman
szolgálata során most először tanult – legalábbis olyasvalamit, aminek nemcsak a politikai életben
volt értelme. Ez utóbbit egyébként az ügynök idővel jócskán megutálta. A következő tapasztalata az
volt, hogy SEBÉSZ annyit eszik, mint a szólásban szereplő madár. Odaértek a pénztárhoz, ahol
Cathy – bár Altman rövid ideig ellenkezett – mindkettőjük ebédjét kifizette.
– Itt én vagyok hazai pályán, Roy – jelentette ki. Körülnézett, meglátta a férfit, akivel ebédelni
akart, és Altmannal a nyomában elindult feléje. – Szevasz, Dave!
James dékán és vendége felálltak.
– Szia, Cathy! Hadd mutassam be új kollégánkat, Pierre Alexandre-t. Alex, ő Cathy Ryan...
– Ugyanaz, aki...?
– Kérem... továbbra is orvos vagyok, és...
– ...aki a Lasker-listán szerepel, igaz? – fejezte be a kérdést Alexandre, amitől Cathy fagyossága
egy pillanat alatt feloldódott. Mosolya az egész helyiséget beragyogta.
– Igen – felelte.
– Gratulálok, doktornő! – szólt Alexandre, és odanyújtotta neki a kezét. Cathynek le kellett tennie
a tálcáját, hogy megfoghassa. Altman figyelte, s közben azon igyekezett, hogy tekintete közömbös
legyen. Kevés sikerrel.
– Ön bizonyára az elnöki testőrség tagja – fordult hozzá Alexandre.
– Igen, uram. Roy Altman vagyok.
– Nagyszerű. Egy ilyen kedves és okos hölgy megérdemli, hogy védelmezzék – jelentette ki az
orvos. – Én magam most hagytam ott a sereget, Mr. Altman. Láttam magukat a Walter Reedben,
annak idején, amikor Fowler elnök lánya valami trópusi nyavalyát hozott haza Brazíliából. Én
kezeltem.
– Alex Ralph Fosterrel dolgozik – közölte a dékán, miután valamennyien leültek.
– A fertőző betegségek specialistája – mondta a testőrének Cathy. Alexandre bólintott.
– Pillanatnyilag a helyemet keresem, de már van parkolójegyem, úgyhogy azt hiszem, már
csakugyan idetartozom.
– Remélem, ugyanolyan jó oktató, mint Ralph.
– Ralph csakugyan kiváló orvos – nyugtázta Alexandre. – Reggel elrepült Atlantába.
Cathy szimpatikus embernek találta az új kollégát. Franciás akcentussal beszél, és déli ember
módjára viselkedik – állapította meg magában.
– Történt valami? – kérdezte.
– Posszibilis ebola-eset Zaire-ban. Egy nyolcéves afrikai fiú. Ma reggel jött az e-mail.
Cathy szeme összeszűkült. Bár az orvoslás egy egészen más területén működött, mint minden
orvosnak, neki is járt a Megbetegedési és halálozási értesítő, és mindent figyelemmel kísért, amit
csak tudott. Az orvosok ugyancsak holtig tanulnak.
– Csak egy? – kérdezte.
– Aha – bólintott Alexandre. – A gyerek karját megharapta egy majom. Én is voltam odaát 1990-
ben, Fort Detrickből küldtek ki, a legutóbbi lokális járvány idején.
– Gus Lorenzcel? – kérdezte James dékán. Alexandre a fejét rázta.
– Nem, Gus akkoriban valami mással foglalkozott. George Westphal vezette a csoportot.
– Ó, igen, ő...
– Meghalt – erősítette meg Alex. – Mi... hm... nem beszéltünk róla, de megkapta. Én kezeltem.
Nem volt valami nagyszerű látvány.
– Mit csinált rosszul? – kérdezte James. – Én nem ismertem közelebbről, de Gus azt mondta, nagy
jövőt jósoltak neki. A Kaliforniai Egyetemen, ha jól emlékszem.
– George fantasztikus volt, a legjobb, akivel valaha találkoztam, és ugyanúgy vigyázott magára,
mint bármelyikünk. Sohasem jöttünk rá, hogyan történt. Mindenesetre az a lokális járvány tizenhat
emberrel végzett. Ketten élték túl, mindkettő nő volt, fiatal huszonévesek, és semmi különöset nem
tudtunk megállapítani velük kapcsolatban. Lehet, hogy egyszerűen csak szerencséjük volt – mondta
Alexandre, de maga sem igazán hitte. Az ilyesminek mindenféle oka lehet. Csak épp George nem jött
rá, gondolta, pedig ez volt a dolga. – Az mindenesetre szerencse, hogy összesen csak tizennyolcan
haltak meg. Hat vagy hét hétig voltunk odaát. Vittem magammal egy puskát az őserdőbe, körülbelül
száz majmot lőttem, de hiába, nem volt köztük vírushordozó. Azt a törzset Ebola Zaire Mayingának
hívták. Azt hiszem, épp most hasonlítják össze azzal, amit az a kisfiú összeszedett. Sunyi kis mocsok
ez az ebola, nehéz elkapni a frakkját.
– Tehát eddig csak egy áldozat van? – kérdezte Cathy.
– Úgy hírlik. Mint rendesen, nem tudják, hogyan kapta.
– Majomharapás?
– Igen, de a majmot már sohasem fogjuk megtalálni. Sohasem találjuk meg.
– Ez egy halálos betegség? – kérdezte Altman, aki nem állhatta meg, hogy be ne kapcsolódjék a
társalgásba.
– Azt hiszem, a halálozási arányszám a hivatalos becslés szerint nyolcvan százalék, uram.
Mondjuk így. Ha előveszi a pisztolyát, aztán itt és most mellbe lő vele, jobbak az esélyeim, mintha
megkapnám azt a kis férget. – Alexandre a zsemléjét vajazta. Eszébe jutott látogatása Westphal
özvegyénél, ami nem tett jót az étvágyának. – Sőt valószínűleg sokkal jobbak, mert odaát a
Halsteadben kitűnőek a sebészek. Jobbak a leukémiások, de még a limfómások túlélési esélyei is. Az
AIDS-esekéi rosszabbak, de az a kórokozó is ad tíz évet az embernek. Az ebola viszont talán ha tíz
napot. Úgy halálos, ahogy van.
11. Majmok
Ryan minden munkáját elejétől a végéig maga írta. Két könyve jelent meg a tengeri hadviselés
történetéről, de ha mostanában rájuk gondolt, úgy érezte, mintha egy hipnotizőr csalná elő belőle egy
előző élete emlékeit. Számtalan cikket írt a CIA számára is. Először írógépen, aztán különböző
személyi számítógépeken dolgozott. Soha nem élvezte az írást – mindig is nehéz munkának találta –,
de élvezte, hogy egyedül teheti, a maga kis szellemi világában. Élvezte továbbá, hogy senki sem
zavarja, miközben megfogalmazza gondolatait, és hogy addig keresheti kifejezésük megfelelő
módját, amíg csak az eredményt a lehető legtökéletesebbnek nem találja. Így aztán mindig saját
gondolatai kerültek a papírra, az alkotási folyamatnak pedig ő maga volt a főszereplője.
Most már ez sem volt így.
Fő beszédírója a kitűnő tollú Callie Weston lett, egy filigrán termetű, sötétszőke hajú kis nő. Mint
a hatalmas fehér házi stáb számos tagja, ő is Fowler elnök idejében került ide, és többé nem is
sikerült távoznia.
– Nem tetszett a beszédem, amit a templomban kellett volna előadnia? – kérdezte Weston.
Egyenesen tiszteletlennek tűnt.
– Őszintén szólva, most már tudom, hogy valami mást kellett volna mondanom – felelte az elnök,
aztán rájött, hogy mentegetőzik valaki előtt, akit alig ismer.
– Én sírtam – jelentette ki Callie, majd tartott némi hatásszünetet. Másodperceken keresztül egy
mérges kígyó rezzenéstelen tekintetével nézett az elnök szemébe. Nyilvánvaló volt: alaposan
megnézi magának. – Maga más – szögezte le végül.
– Ezt meg hogy érti?
– Úgy értem... önnek meg kell értenie, elnök úr. Fowler elnök engem azért alkalmazott, mert
együtt érzőnek akart tűnni... szegény ember több tekintetben is elég jellegtelen figura volt. Durling
megtartott, mert nem volt senkije, aki jobb lett volna nálam. Állandó háborúban vagyok a stáb
tagjaival. Szeretik átírni a szövegeimet. Én meg nem állhatom, ha ezek a herék átszerkesztik, amit
írok. Viaskodunk. Arnie gyakran megvéd engem, mert a kedvenc unokahúgával jártam iskolába, és
mert én vagyok a legjobb abban, amit csinálok, mindazonáltal óriási púp vagyok az egész stáb hátán.
Jó, ha tudja ezt.
A magyarázat logikus volt, csak épp a lényeget nem érintette.
 – Miért vagyok én más? – kérdezte Jack.
– Maga azt mondja, amit csakugyan gondol, és nem azt, amiről úgy gondolja, hogy az emberek
hallani szeretnének magától. Nem lesz könnyű írnom magának. Nem meríthetek a megszokott
forrásból. Meg kell tanulnom úgy írni, ahogyan mindig is szerettem volna, és ahogyan maga beszél,
ahelyett, hogy azt írnám, amiért eddig a fizetésemet kaptam. Nem lesz könnyű – mondta az
elnöknek, mint aki máris készül az erőpróbára.
– Értem.
Mivel Ms. Weston nem volt tagja a stáb belső körének, Andrea Price a falnak támaszkodva
hallgatta (ha nem az Ovális Irodában vannak, nyilván egy sarokba húzódik). Rezzenéstelen arccal
figyelte a jelenetet, legalábbis igyekezett közönyösnek mutatkozni. Ryan próbált olvasni Price
gesztusaiból. A különleges ügynök szemlátomást nem sokat törődött Westonnal. Jack eltűnődött,
vajon miért nem.
– Nos, mit tud összehozni néhány óra alatt?
– Attól függ, mit akar mondani, uram – felelte a beszédíró. Ryan néhány mondatban kifejtette
neki. Weston nem jegyzetelt, egyszerűen magába szívta, amit hallott, majd elmosolyodott, és így
szólt:
– Ezek ki fogják készíteni magát, és ezt tudja is. Talán Arnie még nem mondta, talán a stábból
még senki sem mondta, esetleg nem is fogja mondani, de így lesz.
Ennek hallatán Price ügynök ellökte magát a faltól, most már nem támaszkodott, hanem
egyenesen állt.
– Miből gondolja, hogy itt akarok maradni? – érdeklődött Ryan. Weston pislogott.
– Bocsásson meg. Még nem szoktam meg igazán ezt az egészet.
– Kezd ez a beszélgetés egész érdekes lenni, de én...
– Tegnapelőtt a maga egyik könyvét olvastam. Nem mondhatni, hogy ragyogó stiliszta, nem
túlságosan elegáns, ne vegye rossz néven, ez csak technikai megjegyzés, de igenis egyértelműen és
világosan fogalmaz. Nekem tehát vissza kellett vennem a magam retorikus stílusából, hogy úgy
hangozzék, mint a magáé. A mondatai rövidek, a nyelvtana jó. Azt hiszem, katolikus iskolákba járt.
Nem szédíti az embereket, az egyenes beszédet kedveli. – Elmosolyodott. – Milyen hosszú legyen a
beszéd?
– Mondjuk tizenöt perc.
– Három óra múlva itt vagyok – ígérte Weston és felállt. Ryan bólintott, ő pedig kiment az
irodából. Az elnök Price-ra nézett.
– Bökje ki! – mondta neki.
– Azoknak odaát tényleg nagyon elegük van belőle. Tavaly rárontott a stáb egyik alacsonyabb
rangú tagjára, egy testőrnek kellett leszednie róla.
– Mi volt az ok?
– A fickó valami csúfat mondott a beszédeire, aztán úgy nyilatkozott, hogy szerinte Weston
családjában sincsen rendben valami. Másnap kilépett. Nem nagy kár érte – állapította meg Price. –
Weston viszont egy arrogáns primadonna. Nem kellett volna mondania, amit mondott.
– És ha igaza van?
– Uram, ez nem az én hatásköröm, de valami...
– Igaza van?
– Ön csakugyan más, elnök úr – ismerte el Price. Arról azonban, hogy ez szerinte jó vagy rossz,
hallgatott, Ryan pedig nem firtatta.
Az elnöknek mindenesetre más tennivalói voltak. Felemelte az asztalon lévő telefon kagylóját.
Egy titkárnő jelentkezett.
– Tudná nekem kapcsolni George Winstont a Columbus-csoporttól?
– Igen, elnök úr, előkerítem önnek – felelte a titkárnő. Nem tudta fejből a telefonszámot, ezért
áttelefonált a hírközlési irodába. Odalent egy tengerészaltiszt már a kezében tartott egy cédulát, rajta
a számmal. Beolvasta a telefonba. Nyomban ezután odanyújtotta a cédulát a szomszédos széken ülő
tengerészgyalogosnak, aki erre előkotort a zsebéből egy negyeddollárost, és a vigyorgó altisztnek
adta.
– Elnök úr, adom Mr. Winstont – hallatszott a titkárnő hangja a házi telefonban.
– George?
– Igen, uram.
– Milyen gyorsan tud idejönni?
– Jack... elnök úr... épp a dolgaimat próbálom ismét rendbe szedni, és...
– Milyen gyorsan? – kérdezte Ryan most már nyomatékosabban. Winstonnak egy pillanatig
gondolkodnia kellett. Gulfstreamjének legénysége ma szabadnapos volt... A newarki reptérre eljutni
pedig…
– A következő vonatot még elérem – mondta.
– Tudassa, melyikkel jön, kiküldők valakit maga elé.
– Rendben, de tudnia kell, hogy én sajnos nem tudok...
– Már hogyne tudna. Hamarosan látjuk egymást. Viszlát. – Ryan letette a kagylót, és Price-ra
nézett. – Andrea, küldjön ki elé egy kocsit meg egy ügynököt a pályaudvarra.
– Igen, elnök úr.
Ryan megállapította: tetszik neki, hogy parancsokat adhat, amelyeket végre is hajtanak.
*
– Nem szeretem a fegyvereket! – jelentette ki az asszony, elég haragosan, hogy néhány fej feléje
forduljon, de a gyerekek aztán tovább foglalatoskodtak színes ceruzáikkal és rajztömbjeikkel.
Szokatlanul sok volt körülöttük a felnőtt, hárman közülük fülhallgatót viseltek, a hozzá tartozó
spirális dróttal. Ők hárman egy érkező nő felé fordultak. Mint az osztag parancsnoka, Don Russell
ment elébe.
– Jó napot – üdvözölte, odamutatva neki szolgálati igazolványát. – Miben segíthetek?
– Maguknak okvetlenül itt kell lenniük?
– Igen, asszonyom, itt. Szabadna kérnem a nevét?
– Minek? – firtatta Sheila Walker.
– Nos, asszonyom, az ember szereti tudni, kihez van szerencséje, nem igaz? – érvelt Russell, és
érvelésében volt is valami. Szeretett továbbá utánanézni az effajta emberek hátterének is.
– Ő Mrs. Walker – mondta Marlene Daggett, a Hétmérföldes óvoda tulajdonosa és igazgatója.
– Akkor az ő fia Justin, az a kissrác ott, igaz? – mosolyodott el Russell. A négyesztendős fiúcska
éppen tornyot épített fakockákból amelyet aztán a jelenlévők általános mulatságára fel is döntött.
– Egyszerűen nem állhatom a fegyvereket, és nem szeretem, ha gyerekek közelében vannak.
– Mrs. Walker, mi először is a jó oldalon állunk, és tudjuk, hogyan viseljük a fegyvereinket
biztonságosan. Másodszor, a szabályzatunk előírja, hogy mindig legyen nálunk pisztoly. Harmadszor,
kérem, hogy így fogja fel a dolgot: a fia most olyan biztonságban van, amilyenben soha többé nem
lesz. Egy pillanatra sem kell aggódnia, hogy idejön valaki, és például elrabolja a gyermekét a kinti
játszótérről.
– Miért éppen itt kell lennie annak a kislánynak? – Russell megértően mosolygott.
– Mrs. Walker, nem Katie lett elnök, hanem az édesapja. Joga van, hogy normális gyerekéletet
éljen, éppúgy, mint az ön Justinjának.
– De ez veszélyes, és...
– Ameddig mi itt vagyunk, nem – nyugtatta meg az ügynök. Az asszony hátat fordított neki. –
Justin! – mondta, mire a kisfiú odanézett, és meglátta anyját, kezében a kabátjával. Várt néhány
pillanatig, aztán egy ujjal megbökte építményét, amely erre eldőlt, akár egy kivágott fa.
– A jövő mérnöke – hallotta fülhallgatójában Russell. – Ellenőrzöm az autója rendszámát.
Don odabiccentett az ajtónyílásban álló ügynöknőnek. Húsz perc múlva újabb dossziét kell majd
átnézniük... Valószínűleg az derül majd ki belőle, hogy Mrs. Walker valamiféle ezoterikus magevő,
de ha esetleg pszichiátriai kórtörténete vagy netán – bár ez nem valószínű – priusza is van, jó lesz
odafigyelni rá. Russell tekintete automatikusan végigpásztázta a helyiséget, majd megrázta a fejét.
HOMOKOZÓ normális gyerek volt, és normális gyerekek vették körül. Ebben a pillanatban kezdett
rajzolni színes ceruzával egy üres papírlapra, arcán feszült koncentráció tükröződött. Mögötte volt
egy normális nap, egy normális ebéd és egy normális szundikálás, és hamarosan elindul, hogy
egyáltalán nem normális módon hazavigyék határozottan nem normális otthonába. Katie nem figyelt
fel a szóváltásra. A gyerekek elég okosak ahhoz, hogy gyerekek legyenek, ami a szüléikről már
korántsem mondható el.
Mrs. Walker kivitte fiát a családi kocsihoz, amely kevésbé meglepő módon egy Volvo volt.
Becsatolta a hátul lévő gyerekülésbe. Az ügynöknő további ellenőrzés céljából feljegyezte a kocsi
rendszámát. Tudta, hogy semmi igazán fontos nem derül majd ki, de az ellenőrzést mindenképpen
elvégzik, mert mindig volt valami halvány esély arra, hogy...
Ebben a pillanatban eszébe jutott, miért kell óvatosnak lenniük. Ugyanabban a Hétmérföldes
óvodában voltak, ahová Ryanék ÁRNY-a apró korától járt, az Annapolis feletti Ritchie főút mellett.
A csirkefogók az út túloldalán álltak lesben, aztán egy közönséges furgonnal követték SEBÉSZ öreg
Porschéját, és az 50-es út hídjánál csinos kis csapdát állítottak neki, majd utóbb, menekülésük során
végeztek egy állami rendőrrel is. Dr. Ryan akkor épp SHORTSTOP-pal volt terhes. HOMOKOZÓ
akkoriban a jövő zenéje volt, még csak nem is álmodtak róla. Mindez furcsa érzéseket keltett
Marcella Hilton különleges ügynökben. Ismét egyedül élt – kétszer is elvált, saját gyerekei nem
voltak. Az, hogy gyerekek vették körül, bármilyen kemény profi volt is, kissé megérintette a szívét.
Úgy gondolta, hogy a dologról vagy a hormonjai tehetnek, vagy az, hogy mégiscsak női agya van, de
lehet, hogy egyszerűen csak szerette a gyerekeket, és neki nem volt sajátja. Akárhogyan is, a
gondolatra, hogy valaki szándékosan ártani akarjon egy gyereknek, egy pillanatra megborzongott,
mintha egy hideg szélroham csapta volna meg.
Ez a hely nagyon sebezhetőnek tűnt számára. És bőven akadtak emberek a világban, akik
szemrebbenés nélkül ártottak volna egy kisgyereknek. A szemközti épület még mindig állt, igaz, a
HOMOKOZÓ-csoport hat ügynöke őrizte. Néhány hét múlva már csak hárman vagy négyen lesznek.
Az elnöki testőrség nem az a mindenható szervezet volt, amelynek az emberek hitték. Hát persze,
nagy erőt képviselt, és a tagjai mindent tudtak, amit a nyomozásról tudni lehetett. A szövetségi
rendőri erők közül egyedül az elnöki testőrség kopogtathatott be valakihez, aki esetleg veszélyes
lehetett, hogy „barátságosan” kihallgassák, de ha egy ilyen ügy bíróság elé került, a feltételezés
alapjául szolgáló gyanúokot nem mindig fogadták el. Az effajta kihallgatások célja az volt, hogy
tudatosítsák az illető személyben, hogy attól fogva szemmel tartják, s bár erre valójában nem került
sor – az elnök biztonsági szolgálatának mindössze ezerkétszáz embere működött az országban –,
puszta megjelenésük is elegendő volt, hogy halálra rémítsenek valakit, aki rossz helyen rosszul talált
szólni.
A fenyegetést azonban nem az effélék jelentették. Ameddig az ügynökök megtették, amit meg
kellett tenniük, az ilyen alkalmi fenyegetés nem jelentett életveszélyt. Az efféle emberek szinte
mindig elárulták szándékaikat, az ügynökök pedig tudták, mire figyeljenek. Az ilyeneket valamelyest
cl lehetett rettenteni, ha a biztonságiak demonstrálták erejüket, de a hatásos erődemonstráció sokba
került, visszás érzéseket keltett, bírálatokra adott alkalmat.
Hiltonnak eszébe jutott egy másik eset, amelyre néhány hónappal SEBÉSZ, ÁRNY és a még meg
sem született SHORTSTOP elleni támadás után került sor. Egy egész szakasz, gondolta. Az ügyet
esettanulmányként oktatták a szolgálat beltsville-i akadémiáján. A történteket a Ryan házban
rekonstruálták, film is készült róla. Chuck Avery kiváló, tapasztalt vezető ügynök volt, mégis
túljártak az eszén – és az egész szakaszáén. Újoncként Hilton is látta a felvételt, amelyen elemezték,
hogy a testőrök mit és hogyan rontottak el. Ijesztőnek találta, hogy Averyék milyen könnyen
elkövették azt a kis hibát, amelyet aztán a balszerencse és a rossz időzítés is súlyosbított...
– Igen, tudom... – hallotta a háta mögül. Megfordult, és Don Russellt pillantotta meg, aki egy
műanyag kávéspohárral a kezében kijött, hogy szippantson egy kis friss levegőt. Odabent most egy
másik ügynök őrködött.
– Ismerte Averyt?
 – Két évvel felettem járt az akadémián. Okos és körültekintő fickó volt, úgy lőtt, mint az ördög.
Sötétben, harminc méterről, két golyót küldött az egyik elkövető mellkasába... de ebben a szakmában
az ember apró hibákat sem követhet el, Marci...
Az ügynöknő ismét megborzongott. Ez az a borzongás, amitől az ember úgy érzi, szeretné
megmarkolni a pisztolyát, csak hogy ellenőrizze: nála van. A borzongás, amely eszébe juttatja, hogy
készen áll, hogy szükség esetén megteheti, amit meg kell tennie, a borzongás, amely emlékezteti: ha
eltalálják is, az lesz az utolsó tudatos gondolata, hogy az egész tárat beleeressze a támadóba.
Aztán a borzongás elmúlik, az ember megrázza a fejét, és a látomás tovatűnik.
– Szép kislány ez a Katie – jelentette ki Marcella.
– Kislányban nemigen láttam még csúnyát – nyugtázta Don. Ilyenkor szokás azt mondani, hogy
ne aggódjon, nagyon vigyázunk rá. Az ügynökök azonban nem mondtak, sőt nem is gondoltak
ilyesmit. Ehelyett mindkét irányban végignéztek az úton, vetettek egy pillantást a túloldali fákra és a
Ritchie főút másik oldalán álló épületre.
Arra gondoltak, vajon nem kerülte-e el valami a figyelmüket, és hogy mennyi pénzt költhetnek
biztonsági kamerákra.
*
George Winston megszokta, hogy valaki mindig fogadja, s ez nagy büszkeséggel töltötte el.
Amikor kiszállt a repülőgépből – márpedig szinte kizárólag repülőn utazott –, mindig várta valaki,
hogy elvezesse a kocsihoz, amelynek vezetője ismerte a legrövidebb utat oda, ahová George menni
akart. Nem kellett kocsit bérelnie a Hertznél, ostoba kis térképeket böngésznie, időről időre
eltévednie. Nem volt olcsó mulatság, de megérte, mert az idő volt a legnagyobb érték, hiszen az
ember csak egy bizonyos mennyiséggel – egy életnyivel – rendelkezett belőle, magát a pontos
mennyiséget viszont nem ismerte.
Az expressz begördült a Union vasútállomás hatos vágányára. Winston útközben egy ideig
olvasott, aztán Trenton és Baltimore között szundított egy jót. Kár, hogy a vasúttársaságok ráfizetnek
a személyszállításra... a légtérhasználatért nem kell ugyan fizetniük, de a vonalaikat ki kell építeniük.
Kár. Fogta az aktatáskáját és a kabátját, és elindult az ajtó felé. Útjában csaknem feldöntötte az első
osztály pincérét.
– Mr. Winston? – érdeklődött egy férfi.
– Úgy van.
A férfi elébe tartott egy bőr igazolványtartót, és közölte, hogy szövetségi ügynök. Nincs egyedül –
állapította meg Winston. A másik férfi tőlük tízméternyire, kigombolt kabáttal várakozott.
– Kérem, kövessen, uram – mondta az ügynök: újabb három elfoglalt ember indult egy fontos
megbeszélésre.
*
Számos efféle dosszié volt, és mindegyik olyan vastag, hogy a dokumentumokat már eleve úgy
szerkesztették, hogy elférjenek valahogy az iratszekrényekben. Még így is jobban jártak azonban,
mintha papír helyett számítógépeket alkalmaztak volna, mert nyugaton nehéz volt olyan
komputereket beszerezni, amelyek az itteni nyelvet is jól használják.
Az adatok ellenőrzése nem ígérkezett nehéz feladatnak. Egyrészt a már meglévő cikkekből
származó információkat újabbak is megerősítik, illetve pontosítják majd. Másrészt személy szerint ő
is sok mindent egyszerűen ellenőrizhet, hiszen néhány helyszínen maga is járt, legalábbis elhaladt
előttük kocsival. Figyelőket is kirendelhet az utakra... igaz, ez kissé kockázatos.
Bármilyen óvatos és alapos is azonban az amerikai elnöki testőrség, ők sem mindenhatóak. Ennek
a Ryan fickónak családja van, a felesége dolgozik, a gyerekei iskolába járnak, magának Ryannek
pedig van egy időbeosztása, amelyhez tartania kell magát. A rezidenciájukon biztonságban vannak –
azaz meglehetős biztonságban, hiszen soha semmilyen állandó tartózkodási hely nem teljesen
biztonságos – ez a biztonság azonban nem kíséri el őket mindenhová!
A siker mindenekelőtt a tervezéstől és a finanszírozástól függött. Kerítenie kellett egy mecénást.
*
 – Mennyire van szüksége? – kérdezte a kereskedő.
– Mennyije van? – kérdezett vissza a leendő vevő.
– Nyolcvanat bizonyosan tudok szerezni. Talán százat is – felelte a kereskedő, és belekortyolt a
sörébe.
– Mikorra?
– Egy héten belül. Megfelel?
A megbeszélés helyszíne a kenyai Nairobi volt: ebben az afrikai fővárosban sok ilyen üzletet
kötöttek.
– Biológiai kutatásokhoz kell?
– Igen, a megbízóm alkalmazásában álló tudósok egy igen érdekes projekten dolgoznak.
– Vajon miféle projekt lehet az? – kérdezte a kereskedő.
– Ennek közlésére nem vagyok felhatalmazva – hangzott tárgyalópartnere korántsem meglepő
válasza. Akkor sem felelt volna, ha a kérdés ügyfele személyére vonatkozik. A kereskedő nem
reagált, kíváncsisága ugyanis tisztán emberi, nem pedig szakmai jellegű volt. – Ha elégedettek
leszünk önnel, esetleg további megrendelésekre számíthat – tette hozzá.
A szokásos csábszöveg – gondolta a kereskedő. Bólintott, majd áttért az alku érdemi részére.
– Meg kell értenie, kérem, hogy az ilyesmi nem olcsó dolog. Össze kell szednem az embereimet.
Találniuk kell egy kis populációt az ön által kívánt állatból. Ott vannak aztán a befogás és a szállítás
nehézségei, a kiviteli engedélyek, a szokásos bürokratikus nehézségek.
Természetesen a kenőpénzekre gondolt. Az utóbbi néhány évben a kereskedők egyre több afrikai
zöld majmot exportáltak. Jó néhány vállalat használta őket kísérleti célokra. A majmok számára ez
általában nem sok jót jelentett, majomból azonban volt elég. Az „afrikai zöld” nem volt
veszélyeztetett faj, a kereskedőt azonban az sem érdekelte volna különösebben, ha történetesen az.
Az állatok bevételi forrást jelentettek országa számára, úgy, ahogyan az olaj az arabok számára,
kemény valutáért lehetett eladni őket. Ő maga nem rajongott értük. Bár a turisták „okos”-nak találták
őket, haraptak és köpködtek, és általában csúf kis koldusok voltak. Pusztították az apró területeken
gazdálkodó kisparasztok gabonaföldjeit is, akik ezért – mondhattak bármit a vadvédelmiek – szívből
utálták őket.
– Ezek nem igazán a mi problémáink. A mi szempontunk a gyorsaság. Tapasztalni fogja, hogy ha
megbízhatóan teljesíti a megbízatást, nem garasoskodunk majd.
– Ó... – mondta a kereskedő, és kiitta a sörét. Felemelte a kezét, és pattintott az ujjával: újabb italt
rendelt. Közölte, mennyit kér. Az ár tartalmazta saját költségeit, a vadbefogók javadalmazását,
ezenfelül a vámosoknak, a rendőröknek, illetve a néhány középszintű közigazgatási embernek
adandó kenőpénzeket. És természetesen saját nettó hasznát is, ami a helyi gazdasági viszonyok
figyelembevételével egészen méltányos összeg volt. Nem mindenki volt ilyen szerény.
– Rendben – egyezett bele kurtán az idegen, majd ivott az üdítőjéből.
A kereskedő majdhogynem csalódást érzett, mert szerette az alkudozást, amely olyannyira
hozzátartozott az afrikai piachoz. Hiszen még alig kezdett bele, hogy kifejtse, milyen nehéz és
bonyolult is az ő feladata.
– Öröm önnel üzletet kötni, uram – mondta mindazonáltal. – Hívjon fel... mondjuk öt nap múlva.
A vevő bólintott. Megitta az italát és indult. Tíz perccel később telefonált: aznap ebben az ügyben
már harmadszor hívta a követséget. Nem tudta viszont, hogy mások ugyanilyen hívásokat
bonyolítanak le Ugandában, Zaire-ban, Tanzániában és Maliban.
*
Jack még emlékezett első jelenésére az Ovális Irodában, ahogyan a titkárnők szobáján át eljutott
az ívelt falban nyíló díszes ajtóhoz, amely a tizennyolcadik századi paloták emlékét idézte fel benne.
A Fehér Ház valójában az is volt, jóllehet az akkori szokásokhoz és viszonyokhoz képest szerény
kivitelben. Az embernek, különösen verőfényes napokon, először az ablakok tűntek fel. Vastag
üvegtábláik miatt zöldnek látszottak, akár egy roppant különleges hal számára tervezett akvárium
falai. A következő látványosság a nagy faasztal volt. Mindig félelmetesnek érezte, különösen, ha az
elnök is ott állt mellette, és várta. Azért jól van ez így – gondolta Ryan. Most ennyivel is könnyebb a
dolgom.
– Isten hozta, George – nyújtott kezet vendégének.
– Üdvözlöm, elnök úr – felelte nyájasan Winston, tudomást sem véve a közvetlenül mögötte álló
biztonságiakról, akik készen álltak, hogy elkapják, ha valami nem helyénvaló dolgot tenne. Nem is
kellett megszólalniuk, a látogató érezte a jelenlétüket: tekintetük úgy fúró-dott tarkójába, akár a
lézersugár. Winston mindenesetre kezet rázott Ryannel, miközben azért megengedett magának egy
hamiskás mosolyt. Nem voltak túlságosan közeli ismerősök. A japán konfliktus idején jó
együttműködés alakult ki köztük. Már korábban is összefutottak néhány kisebb jelentőségű
társadalmi eseményen, és Winston az üzleti életben úgy hallotta, hogy Ryan diszkréten, de
hatékonyan végzi a munkáját. Valami haszna csak volt, hogy olyan sokáig dolgozott a hírszerzésben.
– Foglaljon helyet – intett. Jack az egyik kanapé felé. – Lazítson egy kicsit. Milyen útja volt?
– A szokásos.
Látszólag a semmiből feltűnt egy tengerészpincér, töltött két csésze kávét – most volt ugyanis a
kávézás ideje. Winston kitűnőnek találta a kávét, és az aranyszélű porceláncsésze is megnyerte a
tetszését.
– Szükségem van magára – szólt Ryan.
– Nézze, elnök úr, rengeteg veszteség ért...
– ...miként a hazáját is.
– Sohasem vágytam kormányzati megbízatásra, Jack – felelte gyorsan Winston.
Ryan hozzá sem nyúlt a csészéjéhez.
– Miért gondolja, hogy akarom magát? George, én voltam kormánytisztviselő, magam is
csináltam a dolgot. Több ízben is. De most össze kell állítanom egy csapatot. Ma este beszédet
mondok majd, és magának alighanem tetszeni fog a tartalma. Nos, először is, szükségem van
valakire, aki a pénzügyet irányítja. A védelmivel nincs gondom. A külügy jó kézben van Adlernél. De
a legsürgősebb tennivalóm, hogy rábízzam egy új emberre a pénzügyi tárcát. Szükségem van
valakire, aki ért az ilyesmihez. Maga ért. A múltjában minden rendben van?
– Arra mérget vehet. Minden filléremet törvényes úton szereztem, ezt mindenki tudja!
Winston berzenkedett, míg aztán rájött, hogy Ryan kérdésének épp ez volt a célja.
– Helyes. Kell nekem valaki, akiben megbízik a pénzvilág. Maga ilyen. Szükségem van valakire,
aki tudja, hogy mi nem működik, és mit kell helyrehozni, illetve, hogy mi működik, és mit nem kell
helyrehozni. Maga tudja. Kell nekem valaki, aki nem politikus. Maga nem az. Szükségem van egy
hidegfejű profira, és George, ami a legfontosabb, nekem olyasvalaki kell, aki ugyanúgy fogja utálni a
beosztását, mint én az enyémet.
– Ezt pontosan hogy érti, elnök úr?
Ryan egy pillanatra hátradőlt, behunyta a szemét, majd belekezdett:
– Harmincegy éves koromban álltam a kormány szolgálatába. Egyszer kiléptem, akkor is
megálltam a helyem, de aztán újra visszaszippantottak, és most itt vagyok. – Ismét kinyitotta a
szemét. – Amióta munkába álltam az ügynökségnél, belülről kellett látnom, hogy mennek a dolgok.
És tudja mit? Sohasem tetszett. Én a Wall Streeten kezdtem, ugye emlékszik, és akkor is helytálltam,
nemde? Úgy képzeltem, ha majd elég pénzt szereztem, tudós leszek. Nekem a történettudomány a
szívem csücske, s azt gondoltam, majd tanítok, kutatok és írok, kiderítem, hogyan történtek a dolgok,
és amit megtudtam, továbbadom. Majdnem sikerült is, és jóllehet a dolgok végül is nem pontosan így
alakultak, de azért jócskán kutattam és tanítottam. Szóval, George, összeállítok egy csapatot.
– Mi célból?
– A maga dolga a pénzügyek rendbetétele. Monetáris és költségvetési politika.
– Úgy érti, hogy...
– Igen.
– Semmi politikai bohóckodás?
Ezt meg kellett kérdeznie.
 – Nézze, George, én nem tudom, hogyan kell politikusnak lenni, és nem is érek rá megtanulni.
Sohasem szerettem az efféle játszmákat. Sohasem kedveltem azokat, akik benne vannak, a
többségüket legalábbis nem. Egyszerűen csak tőlem telhetően próbáltam szolgálni a hazámat, hol
sikerült, hol nem. Nem volt más lehetőségem. Emlékszik, ugye, mivel kezdődött? Meg akartak ölni a
családommal együtt. Nem akartam, hogy beszippantsanak, de az isten verje meg, rájöttem, hogy
valakinek meg kell próbálnia elvégezni a munkát. Soha többé nem fogom egyedül csinálni, George,
de eszemben sincsen, hogy az összes megürült helyet aktatologatókkal töltsem be, akik úgymond
tudják, hogyan működik a „rendszer”, érti? Olyan embereket akarok látni magam körül, akiknek
gondolataik vannak, nem pedig politikusokat a határidőnaplóikkal.
Winston letette a kávéscsészéjét, s közben igyekezett, hogy ne csörömpöljön vele a csészealjon.
Kissé meg is lepte, hogy a keze nem remeg. Ryan ajánlata jóval nagyobb perspektívákat nyitott meg
előtte, mint az az állás, amelyet mindenképpen vissza akart utasítani. A dologban talán még több is
volt, mint első ránézésre látszott. El kell majd szakadnia a barátaitól – persze nem teljesen.
Mindenesetre az intézkedéseit nem az befolyásolja majd, hogy a Wall Streetiek mennyi kampány-
hozzájárulást juttatnak az elnöknek a sok jó fejében, amit viszont a kincstár tesz velük... Ez mindig is
így ment, és bár ő maga sohasem volt benne a játékban, eleget beszélt a játékosokkal, akik a
rendszert működtették, merthogy a dolgok már csak így mentek.
– A franc egye meg – mondta halkan, félig-meddig magának. – Komolyan beszél, ugye?
A Columbus-csoport alapítójaként akkora felelősséget vett magára, amit felfogni is csak kevesen
voltak képesek – legfeljebb azok, akik maguk is valami hasonlóra vállalkoztak, s ilyenekből
általában sohasem volt elég. Közvetve vagy közvetlenül szó szerint emberek milliói bízták rá a
pénzüket, azaz elméletileg csillagászati összegeket sikkaszthatott volna. Mindazonáltal nem tette.
Ami azt illeti, törvénytelen lett volna, megingatta volna a költségvetést, .ezzel együtt és ráadásul
pedig egy csomó szegény ember helyzetét is. De nem is ez volt a fő ok, hanem az, hogy azok az
emberek megbíztak benne, hitték, hogy tisztességes és okos, úgy kellett hát kezelnie a pénzüket, mint
a sajátját. Sőt talán kicsivel még annál is jobban, mert ők, ellentétben a gazdagokkal, nem
kockáztathattak. Gyakran kapott meleg hangú leveleket özvegyektől, ami kedves dolog volt, de ő
magától tette, amit tett. Attól függetlenül, hogy az ember becsületes vagy sem, a becsületesség, mint
egy filmíró egyszer megállapította, az ember ajándéka önmaga számára. Szellemes gondolat,
állapította meg magában Winston. És persze meg is éri... Ha valaki jól végzi a dolgát, valószínű,
hogy kivívja az emberek elismerését, az igazi elégtétel azonban az, ha tudjuk, hogy megálljuk a
helyünket. A pénz csak valami fontosabb dolog eredménye, mert a pénz múlékony, de a tisztesség
nem az.
– Adópolitika? – puhatolózott Winston.
– Először talpra kell állítanunk a kongresszust – emlékeztette Ryan –, de az is.
Winston nagy levegőt vett.
– Ez bizony nagyon nagy feladat, Ryan.
– Maga mondja nekem? – kérdezte az elnök, aztán elmosolyodott.
– Nemigen fogok barátokat szerezni vele...
– Kinevezem az elnöki biztonsági szolgálat fejévé is. Ők majd megvédik magát, ugye, Andrea?
Price ügynök nem szokott hozzá, hogy bevonják az effajta megbeszélésekbe, de tartott attól, hogy
ezentúl hozzá kell szoknia.
– Ó, igen, elnök úr – felelte.
– Jelenleg roppant szakszerűtlenül mennek a dolgok – állapította meg Winston.
– Akkor lásson hozzá, és hozza rendbe őket – felelte Ryan.
– Vér fog folyni...
– Szerezzen be egy felmosórongyot. Azt akarom, hogy csináljon rendet a pénzügyben, tegye
áramvonalasabbá, és vezesse, ahogy akarja, csak eredménye legyen. Hogy hogyan csinálja, a maga
gondja. Ugyanezt akarom elérni a hadügyek terén is. Az ő legnagyobb gondjuk adminisztratív
természetű. Szükségem van valakire, aki kézben tudja tartani az ügymenetet, és ki tudja irtani a
bürokráciát. Nagy hasznát vennénk. Ez a legnagyobb gondunk valamennyi kormányügynökségnél.
– Ismeri Tony Bretanót?
– A TRW-től? Annak idején a műholdas tévécsatornájukat irányította...
Ryan emlékezett rá, hogy az illetőt annak idején jelölték valamilyen vezető beosztásra a
Pentagonban, ő azonban egyszerűen visszautasította ezt. Jó néhány rátermett ember utasított vissza
effajta ajánlatokat. Ryan nem akart több ilyen példát.
– A Lockheed-Martin néhány héten belül megkaparintja, legalábbis az én forrásaim szerint. Az
ilyen akciói miatt áll egyre jobban a Lockheed. Utánanézettünk az egyik emberünkkel: Bretano két
év alatt ötven százalékkal növelte a TRW profitját. Nem rossz egy mérnöktől, akinek egy kukkot sem
kellene értenie a menedzseri feladatokhoz. Néha együtt golfozom vele. Hallania kellene, hogy ordít,
ha a kormánnyal való együttműködésről van szó.
– Mondja meg neki, hogy beszélni akarok vele.
– A Lockheed igazgatótanácsától szabad kezet kap, hogy...
– Ez a dolog lényege, George.
– És ami az én feladatomat illeti? Úgy értem, tőlem mit vár? A szabály az, hogy...
– Tudom. Megbízott pénzügyminiszter lesz, amíg ismét rendbe nem hozzuk a dolgokat.
Winston bólintott.
– Helyes. Ide kell hoznom magammal néhány emberemet.
– Én nem fogom megmondani magának, hogyan csinálja. Még csak minden tennivalóját sem
közlöm. Csak azt akarom, hogy csinálja meg, George. Csak mindenről időben számoljon be nekem.
Nem az újságokból akarok értesülni az eseményekről.
– Mikor kezdeném?
– Az iroda éppen üres – felelte Ryan.
– Még beszélnem kell a dologról a családommal – hangzott Winston utolsó ellenvetése.
– Tudja, George, ezekben a kormányhivatalokban mindenféle van, telefon is... nézze, én tudom, ki
maga. Tudom, mivel foglalkozik. Lehet, hogy belőlem is lehetett volna hasonló, de engem, azt
hiszem, egyszerűen sohasem... elégített ki, hogy egyszerűen csak pénzt csináljak. Többször is
újrakezdeni, igen, az más volt. Hát persze, pénzzel bánni fontos dolog. Én magam sohasem
szerettem, de orvos sem akartam volna lenni. Különböző pompás szélütések, meg a többi. Viszont
tudom, hogy jó néhányszor ült olyan asztaloknál, ahol sör és perec mellett arról beszélgettek, hogy
mekkora a kupleráj Washingtonban, íme, itt a soha vissza nem térő alkalom az ön számára, George.
Soha többé senkivel nem fog megtörténni, hogy nem politikai megfontolásokból nevezik ki
pénzügyminiszterré. Soha. Nem utasíthatja vissza, mert soha többé nem bocsátana meg magának,
hogy megtette. Winston azon tűnődött, hogy lehet valakit ilyen tökéletesen sarokba szorítani egy
olyan szobában, amelynek nincsenek sarkai. – Kezd belejönni a politikába, Jack – állapította meg. –
Andrea, új főnöke van – mondta rangidős testőrének az elnök. Andrea Price a maga részéről
megállapította, hogy Callie Weston végső soron tévedett.
*
A hír, miszerint az elnök ma este beszédet mond, feje tetejére állította a gondosan kidolgozott
napirendet – igaz, mindössze egyetlen napra. Jóval komolyabb gondot okozott azonban, hogy ezzel
az eseménnyel egy időben egy másik is várható volt. A politikában, ahogyan az élet valamennyi más
területén is, minden az időzítésen múlott, márpedig a konkurencia előkészületei már egy hete folytak.
Szó sem volt arról, hogy a szervezők rutinból dolgoztak volna, hiszen ilyen akciót még soha senki
nem készített elő. Edward J. Kealty stábja mindössze feltételezésekből indult ki, igaz, e
feltételezések többnyire helytállónak bizonyultak, másként Kealty sohasem jutott volna el oda, ahová
végül is eljutott. A Kealty-stáb tagjai, kényszeres játékosok módjára senkiben sem bíztak – sem az
asztalban, sem a játékostársakban –, és valahányszor meghoztak egy döntést, egy csomó ha is helyet
kapott benne.
 Ez alkalommal még azon is elgondolkodtak, hogy amit tesznek, jó-e vagy rossz. Nem egy
politikai döntés „jó vagy rossz” voltát mérlegelték, hiszen az mindig csak annyit jelent, hogy az
aznapi irányelveket tekintetbe véve megsértenek vagy megörvendeztetnek-e vele valakit. Azon
töprengtek, hogy az akció, amelyet terveztek objektíve – úgy ám, erkölcsileg – helyes-e! Ritka
pillanat volt ez a hét-próbás politikai operátorok életében! Természetesen tudták, hogy hazudtak
nekik, ez sokat segített. Tudták, hogy ők maguk is hazudtak. Tudták, hogy Kealty tudja, hogy tudják,
hogy hazudott nekik, ezt azonban tudomásul vették. Ha bárki eltért volna ettől, megsértette volna a
játékszabályokat. Addig számíthattak védelemre, amíg hívek voltak főnökükhöz, s ennek a
megegyezésnek az is része volt, hogy nem zavarják meg őket ellentmondó információkkal.
– Tehát csakugyan sohasem mondott le, Ed? – kérdezte a stábfőnöke. Egyértelművé akarta tenni a
hazugságot, hogy bárkinek kijelenthesse: legjobb tudása szerint maga az Úr avatkozott be az
eseményekbe.
– Még itt van nálam a levél – jelentette ki a volt szenátor és egykori alelnök megveregetve zakója
zsebét. Ez volt a lényeg. – Brett és én megbeszéltük a dolgokat, és úgy döntöttünk, hogy a levél
szövegének pontosan ilyennek kell lennie, és az, amit magammal vittem hozzá, nem az igazi.
Másnap vissza akartam menni hozzá egy újabb, természetesen megfelelően datált levéllel, amelyet
bizalmasan kezelt volna... de hát ki számított arra, hogy ez történik?
– Most már, nos... akár el is felejtheti.
A mondat remekül illeszkedett Ed Kealty terveibe. Egy pillanatig, a hatáskeltés minden szándéka
nélkül hallgatott, majd immár gondterhelt, szenvedélyes hangon így szólt:
– Bár el tudnám! – Ez is jó gyakorlási lehetőség volt a számára. – De hát az Istenért, az ország
sorsa forog kockán. Ryan nem rossz fickó, évek óta ismerem, de fogalma sincs, hogy kell működtetni
egy kormányt.
– Erre nincsen törvény, Ed. Nincs. Semmiféle alkotmányos irányelv, s még ha volna is, nincsen
legfelsőbb bíróság, hogy eldöntse, érvényesíthető-e.
Ezt Kealty fő jogi tanácsadója mondta, aki korábban kongresszusi csapata élén állott. Majd
hozzátette:
– Ez szigorúan politikai kérdés. Rossz hatást keltene...
– Ez a lényeg – jegyezte meg a stábfőnök. – Mi ezt nem politikai okokból csináljuk, az országot
akarjuk szolgálni. Ed tudja, hogy politikai öngyilkosságot követ el.
Amelyet persze azonnali és diadalmas feltámadás követ majd, élőben, a CNN adásában.
Kealty felállt, járkált a szobában, és széles taglejtésekkel beszélni kezdett:
– Hagyjuk ki ebből a politikát, a szentségit! A kormány megsemmisült! Ki fogja ismét
megszervezni? Ryan egy istenverte CIA-spion. Semmit sem tud a kormányzati munkáról. Ki kell
neveznünk egy legfelsőbb bíróságot, és meg kell határoznunk a teendőinket. Újjá kell alakítanunk a
kongresszust. Az országnak vezetésre van szüksége, neki pedig gőze sincs, hogyan csinálja. Lehet,
hogy a saját politikai síromat ásom, de valakinek fel kell állnia, és meg kell védenie országunkat.
Senki nem nevetett. Az egészben az volt a furcsa, hogy eszükbe sem jutott, hogy így tegyenek. A
két munkatárs, akik már több mint húsz éve szolgálták Kealtyt, úgy hozzákötötték magukat ehhez az
egyetlen politikai árbochoz, hogy ebben a helyzetben nem volt más választásuk. Erre a kis színházra
éppen úgy szükség volt, mint a kórusra Szophoklésznál, vagy a múzsához szóló invokációra
Homérosznál. A politika poézisének lehettek tanúi. A jelenet egésze az országról szólt, az ország
igényeiről, arról, hogy Ed másfél nemzedéken keresztül teljesítette kötelességét hazájával szemben,
arról, hogy jelen volt, és egész idő alatt ezt tette, arról, hogy tudja, miként működik a rendszer, végső
tanulsága pedig az volt, hogy ő az egyetlen olyan személy, aki képes a megmentésére. Hiszen végül
is a kormány volt az ország, s Kealty egész karrierje során ebben a meggyőződésben élt.
És csakugyan hitte is, hogy így van, s akárcsak két munkatársa, ő maga is ugyanahhoz a politikai
árbochoz kötözte magát. Immár ő sem tudta megállapítani, mekkora része van törekvéseiben tulajdon
becsvágyának, hiszen ha valaki egy életen át hisz valamiben, az amiben hisz, ténnyé válik a számára.
Az ország időnként mintha eltávolodott volna az ő elképzeléseitől, mint prófétának azonban nem volt
más választása, mint hogy visszaterelje a népet az igaz hithez. Kealtynek tehát kötelessége volt, hogy
visszavezesse filozófiai gyökereihez az országot, amelyet öt cikluson keresztül szenátorként, majd
rövid ideig alelnökként gyámolított. Több mint tizenöt éven át a szenátus lelkiismeretének nevezték
– tudniillik a média, amely rokonszenvesnek találta nézeteit, hitét és politikai hátterét.
Jót tett volna neki, ha konzultál a médiumokkal erről a titulusról, ahogyan régebben gyakran meg
is tette egy-egy törvénnyel vagy törvénymódosítással kapcsolatban. Kikérte a véleményüket –
márpedig a média rajong azokért, akik kikérik a dolgokkal kapcsolatos véleményét –, csakhogy
meggyőződjön róla: egytől egyig jól látják a dolgokat. Ezúttal azonban nem volt kíváncsi a sajtó
álláspontjára, nem... nem kérdezhette meg őket. Most nem manőverezhetett. Nem kockáztatta, hogy
hízelgőnek tartsák, az pedig, ha lemond kedvenc manőveréről, a legitimáció aurájával veszi körül...
Ezt az imidzset kellett erősítenie. Életében először mellőzi majd az összes politikai hókuszpókuszt,
és ezzel ugyancsak újabb híveket szerez magának.
Egyetlen dolog volt, amelyet mérlegelni kellett: az időzítés. És ebben segíthettek most
médiakapcsolatai.
*
– Mikor kezdődik? – kérdezte Ryan.
– Keleti idő szerint nyolc óra harminckor – felelte Van Damm. – a este lesz egypár különkiadás és
heti magazin. Kérték, hogy biztosítsunk időpontot a számukra.
Ryan legszívesebben felnyögött volna, de nem tette. Amúgy is kiült az arcára, mit gondol.
– Ez azt jelenti, hogy a csomó nyugati parti hallgatni fogja önt az autórádióján – magyarázta
Arnie. – Mind az öt tévécsatorna leadja, plusz a CNN és a C-SPAN. Tudja, ugye, hogy ez nem
természetes, ők tesznek szívességet. Semmi sem kényszeríti őket arra, hogy szerepeltessék, de a
politikai beszédekkel kapcsolatban mindig lehetővé teszik...
– A franc egye meg, Arnie, ez nem politikai...
– Elnök úr, szokjon hozzá, legyen szíves. Az is politikai lépés, ha pisál egyet. Ezt nem kerülheti
el. Még a politikától való távolmaradás is politikai nyilatkozat.
Arnie igen keményen dolgozott, hogy megnevelje új főnökét. Az odafigyelt rá, de nem mindig
hallotta meg, amit mond.
– Jól van. Az FBI szerint elmondhatom mindezt?
– Húsz perce beszéltem Murrayval, ő áldását adta. Ezt épp most íratom bele a beszédbe Callie-val.
*
Ennél azért adhattak volna neki jobb irodát is. Mint első számú elnöki beszédíró kérhetett és
kaphatott volna egy aranyozott személyi számítógépet, carrarai márvány íróasztalon. Ehelyett egy
tízéves Macintosh Classicet használt, mert szerencsét hozott neki, őt pedig nem zavarta az apró
képernyő. Szobája valamikor gardrób vagy raktár lehetett. Az asztal egy szövetségi börtönben
készült, és bár a szék kényelmes volt, a harmincadik évében járhatott. A magas mennyezet lehetővé
tette, hogy a szövetségi és fehér házi szabályokat megsértve – amelyeket őrajta amúgy sem kértek
számon – dohányozhasson. Amikor legutoljára húzott ujjat vele valaki, csakugyan egy testőrnek
kellett leszednie az illetőről, egy férfi munkatársról, nehogy kikaparja az illető szemét. Az, hogy nem
rúgták ki azonnal, megnyugtatta a régi elnöki hivatal épületében dolgozókat. A stáb egyes tagjai
érinthetetlenek voltak – közéjük tartozott Callie Weston is.
Szobájának nem volt ablaka, ő azonban nem is akarta, hogy legyen. Az ő számára a valóságot a
számítógépe és a falon lévő felvételek jelentették. Az egyik Holmes nevű öreg angol juhászkutyáját
ábrázolta. (Nem Sherlockról, hanem Oliver Wendellről nevezte el. Csodálta az olümposzi jenki
stílusát: ez az elismerés nem sokaknak járt ki tőle.) A többi képen politikusfigurák voltak láthatók,
barátok és ellenségek, ő pedig állandóan vizsgálgatta őket. Mögötte egy kis televízió és egy
videokészülék kapott helyet, az előbbin rendszerint a C-SPAN-1 vagy -2, illetve a CNN adása ment,
az utóbbin a mások által írott és különböző helyeken elhangzott beszédeket nézte vissza. A politikai
beszéd, gondolta, a kommunikáció legmagasabb rendű formája. Shakespeare-nek egy-egy
darabjában két-három órája is volt rá, hogy eljuttassa a mondanivalóját közönségéhez.
Hollywoodnak manapság nagyjából ugyanennyi áll a rendelkezésére. Ő ezzel szemben tizenöt-
negyvenöt perccel gazdálkodhat, az pedig, hogy a saját mondanivalója micsoda, nem érdekes. Nekik
az a dolguk, hogy befolyásolják az átlagpolgárt, a tapasztalt politikust és a legcinikusabb újságírót is.
Callie behatóan foglalkozott témájával. Most éppen Ryant tanulmányozta, újra és újra lejátszotta a
pár szavas beszédet, amelyet hivatalba lépése estéjén mondott, valamint a másnap reggeli
híradófelvételeket. Figyelte az elnök tekintetét és mozdulatait, a testtartását, és próbálta
megállapítani, általában miről árulkodik a viselkedése. Amit tapasztalt, elégedettséggel töltötte el.
Megpróbálta például egy befektetési tanácsadó szemével nézni az elnököt – és bizalomgerjesztőnek
találta. Úgy látta azonban, hogy Ryannek bőven van mit tanulnia arról, mit tesz politikusnak lenni,
valakinek kellene is tanítania – vagy mégsem? Callie eltöprengett. Talán... ha valaki példát mutatna
neki, hogy ne legyen politikus...
Bármi lesz is a vége, jó mulatságnak ígérkezik. Most először mulatságnak, nem pedig munkának.
Jóllehet, ezt senki sem ismerte volna el, az itt dolgozók közül Callie Weston volt az egyik
legértelmesebb személy. Fowler tudta ezt, Durling ugyancsak, ezért nézték el neki a különcségeit. A
politikai stáb vezető tagjai utálták, ugyanakkor hasznos, de jelentéktelen segéderőként kezelték.
Bőszítette őket, hogy az utca túlsó oldaláról csak úgy besétálhatott egyenest az Ovális Irodába, mert
az elnök kevés emberben bízott meg annyira, mint őbenne. Utóbb ez váltotta ki azt a bizonyos
megjegyzést, amely szerint az elnök valami egészen speciális okból vette oda maga mellé, és hogy
azon a vidéken, ahonnét származik, az emberek nem sokat teketóriáznak, ha arról van szó... Callie-
nak az jutott eszébe, vajon a fickó utóbb egyáltalán felfogta-e, mi történt. A testőr ugyan leszedte a
kezét annak a kis pöcsnek a képéről, de közben a lány térde is előrelendült, az ellen pedig az ügynök
már semmit sem tehetett. Arnie elmagyarázta annak a tetűnek, hogy ha valaki esetleg vádat emeltet
ellene szexuális zaklatásért, letehet arról, hogy valaha is visszatérjen a hatalom központjába. Amúgy
is feketelistára tette a nyavalyást. A kedves Arnie...
Úgy találta, a beszéd, amelyet írt, jól sikerült. Igaz ugyan, hogy az ígért három helyett négy óra
alatt készült el vele – micsoda munka egy tizenkét perc harminc másodperces szövegért! Igyekezett
kissé rövidre fogni, mert megfigyelte, hogy az elnökök többnyire lassan beszélnek. Már legalábbis a
többségük. Alighanem Ryan is rákap majd.
Callie ütött egy Ctrl+P-t gépe billentyűzetén: nyomtatni kezdte a beszédet, tizennégy pontos
Helveticával, három példányban. Azok az okádnivaló politikai munkatársak majd átnézik, és
megpróbálnak belejavítani. Ez most már nem jelentett akkora gondot, mint korábban. Amikor a
printer leállt, Callie fogta a papírokat, összetűzte őket, és felemelte a telefont. Megnyomta a legfelső
gyorshívó gombot, mire a megfelelő íróasztalon megszólalt egy telefon.
– Weston a főnökhöz menne – közölte a titkárnővel.
– Jöjjön most rögtön.
Azaz minden ment, mint a karikacsapás.
*
Moudi láthatta, hogy Isten nem hallgatta meg az apáca imádságát, igaz, ez nem is tűnt túlságosan
valószínűnek. A muszlim Moudinak pontosan akkora problémát jelentett hite és tudománya
összeegyeztetése, mint keresztény vagy pogány kartársainak. Kongóban már több mint száz éve
érvényesült a kereszténység befolyása, de a régi szellemhit tovább élt, ami viszont ugyancsak
megkönnyítette, hogy a perzsa orvos megvesse a helybélieket.
Nem hagyta nyugodni az ősrégi kérdés: ha Isten az irgalom istene, hogyan történhetnek
igazságtalan dolgok? Erről a témáról szívesen elbeszélgetett volna egy mohamedán pappal, egyelőre
azonban az foglalkoztatta, hogy történnek effajta dolgok, még ha derék emberekkel is.
Jean-Baptiste világos észak-európai bőrén hám alatti vérzések – rvosi kifejezéssel petechiák –
élénkvörös foltjai virítottak. Ezek az apácák tükörbe sem néztek – vallásuk szerint ugyanis a hiúság a
főbűnök közé tartozott –, amiért Moudi, bár nem értette, miért ragaszkodnak éppen ilyesmihez, csak
még jobban csodálta őket. Jobb is, hogy a nővér nem láthatta a vörös foltokat az arcán, mert azok a
halál előhírnökei voltak.
 Láza mostanra elérte a 40,2 fokot, s bár a karhajlatába és a tarkója mögé jeges tasakokat helyeztek
el, várható volt, hogy még magasabbra kúszik. Tekintete üres volt, kimerültén feküdt. Más
betegségek is jártak hasonló tünetekkel, Moudi azonban a petechiák láttán tudta, hogy a nővérnek
belső vérzései is vannak. Az ebola vérzéssel járó lázfajta volt, azok közé a kórok közé tartozott,
amelyek szinte teljesen szétroncsolták a szöveteket: a beteg testében mindenütt szivárgott a vér.
Ennek csak egyféle következménye lehetett: a szív, a vér mennyiségének csökkenése miatt, egyszer
csak leállt. Így festett a gyilkos mechanizmus, azt azonban, hogy valójában hogyan is jön létre, az
orvostudománynak még ki kellett derítenie. A kutatás pedig most már szünet nélkül folyt. A betegek
mintegy húsz százaléka életben maradt, immunrendszerüknek valamiképpen sikerült összeszednie
magát és legyőznie a betolakodó vírust – az okokat azonban ebben az esetben sem ismerte senki.
A kérdés, hogy vajon életben marad-e Jean-Baptiste nővér, feltétetett, és mostanra meg is
válaszoltatott.
Moudi megérintette az apáca csuklóját, hogy kitapintsa a pulzusát, és még a gumikesztyűn
keresztül is érezte, hogy a bőre forró, száraz... és petyhüdt. Tehát már elkezdődött, amit az orvosi
szaknyelv rendszer-nekrózisnak nevez. A test már elkezdett meghalni. Elsőként valószínűleg a máj.
Valamilyen érthetetlen okból az ebola végzetesen vonzódott ehhez a szervhez. Még a túlélőknek is jó
ideig viselniük kellett a májkárosodás következményeit. Csakhogy a beteg általában nem érte meg,
hogy a mája végezzen vele, mert valamennyi szerve haldoklott. Némelyik gyorsabban, mint a többi,
de aztán a nekrózis hamarosan valamennyire kiterjedt.
Jean-Baptiste, bár ez nem látszott rajta, rettenetesen szenvedett. Moudi írásban rendelkezett, hogy
fokozzák, a morfiumadagját. Még jó, hogy legalább enyhíteni tudták a kínjait: a beteg sem
szenvedett annyira, és a személyzet is nagyobb biztonságban volt. A gyötrődő páciens ugyanis
hánykolódott, ez pedig veszélyt jelentett a közelében tartózkodók számára, a vírus ugyanis vérrel
terjedt, maga a betegség ráadásul általános vérzéssel járt. Az apáca bal karját le is kötözték, nehogy
kirántsa vénájából az infúzió tűjét. A tű helyzete mostanra ezzel együtt is eléggé bizonytalannak tűnt,
másikat beszúrni viszont veszélyes, de nehéz is lett volna, mert a nővér érfalainak szövetei is
szétesőben voltak.
Jean-Baptiste-ot barátnője, Maria Magdalena ápolta: arcát maszk fedte, szemében azonban
látszott a szomorúság. Moudi ránézett, az apáca visszanézett rá, és meglepetéssel konstatálta, hogy
az orvos vonásai együttérzésről árulkodnak. A doktort mindenki rideg embernek tartotta.
– Imádkozzék vele, nővér. Nekem most el kell intéznem pár dolgot.
Csakugyan el kellett, méghozzá sürgősen. Kilépett a kórteremből, kibújt védőruháiból, és
elhelyezte őket az e célra rendszeresített konténerekben. Minden tűt, amelyet ebben az épületben
használtak, különleges dobozokban kellett elhelyezni, amelyeket aztán feltétlenül megsemmisítettek.
Az első nagyobb ebola járvány kitörését 1976-ban éppen az okozta, hogy az afrikaiak meglehetősen
lazán viszonyultak az efféle rendszabályokhoz. Azt a vírustörzset Ebola Mayingának nevezték – az
ápolónőről, aki valószínűleg mulasztás következtében, megkapta a vírust. Azóta a személyzet jobban
vigyázott, de Afrika azért továbbra is Afrika maradt.
Szobájába érve Moudi ismét telefonált. Alighanem most kezdődnek el a dolgok. Hogy
tulajdonképpen miféle dolgok, maga sem tudta pontosan, de el volt rá szánva, hogy segít a
végrehajtásukban. Egyelőre azonban annyit tehetett, hogy nekiült, és keresgélni kezdett a
szakirodalomban valamilyen jelentéktelen apróság után.
*
– Meg fogom menteni magát – jelentette ki Callie Weston. Ryan e szavak hallatán elnevette
magát, Price arca pedig megrándult. Arnie pedig csak felé fordult, hogy megnézze magának,
egyidejűleg pedig megállapítsa, hogy Weston, ami a ruházatát illeti, még mindig nem állt be a sorba.
Ez egyébként a testőrségnél egyenesen jó pontot jelentett. Az ügynökök a kifogástalan eleganciával
öltözködő munkatársakat ugyanis „pávák”-nak titulálták, és tulajdonképpen szép volt tőlük, hogy
akár ennyire is választékosak voltak. Callie Westonnál még a titkárnők is többet költöttek ruhafélére.
– Na tessék! – tárta szét a karjait Arnie.
 Ryan elnök hálás volt, amiért Callie tizennégy pontos betűkkel printelte ki a szöveget, így ugyanis
nem kellett felvennie az olvasószemüvegét, és senkit sem kellett szégyenszemre megkérnie, hogy
fénymásolóval nagyítsa fel a kéziratot. Amúgy gyorsan olvasott, most azonban nem sietett.
– Meg lehetne változtatni valamit? – kérdezte kis idő múltán.
– Micsodát? – tudakolta gyanakvón Weston.
– Van új pénzügyminiszterünk. George Winston.
– A milliárdos?
Ryan lapozott, majd így felelt:
– Természetesen behívhattam volna egy csövest is valamelyik padról, de azt hiszem, nem volt
rossz ötlet, hogy olyasvalakit választottam, aki ismeri a pénzvilágot.
– Őket „hajléktalanok”-nak nevezzük, Jack – figyelmeztette Arnie.
– Választhattam volna tudóst is, de Buzz Fiedler lett volna az egyetlen, akiben meg is bízom –
folytatta tárgyilagos hangon Jack. Emlékezett rá, hogy Fiedler azon ritka egyetemi oktatók közé
tartozik, aki azt is tudja, hogy mit nem tud. A mindenségit... – Ez jó, Ms. Weston!
Van Damm a harmadik oldalra lapozott.
– Callie...
– Arnie szívem, ne javítsa ki a fehéret feketére. Ami fehér, az fehér, ami fekete, az fekete.
Lelke mélyén Callie Weston tudta, hogy ha most a Dullesről elrepülne a Los Angeles-i
repülőtérre, ott bérelne egy kocsit, és elhajtana vele a Paramount Filmstúdióba, hat hónapon belül
háza volna Beverly Hillsen, továbbá Porschéja és állandó parkolóhelye a Melrose Boulevard-on. És
meglenne az a bizonyos aranyozott számítógépe is. De nem. Lehetséges, hogy színház az egész
világ, ő azonban e színjáték legnagyobb és legragyogóbb szerepét írja. A közönség ugyan nem tudja,
kicsoda ő, ő azonban tudta, hogy szavai a világot alakítják.
– Szóval, milyen is vagyok pontosan? – kérdezte az elnök felpillantva.
– Maga? Más. Én mondtam magának.
12. Bemutatkozás
Az életben kevés dolog ennyire biztos, gondolta Ryan. Keveset vacsorázott, nehogy remegő
gyomra még fájni is elkezdjen. Újra és újra elolvasta a beszédét, és közben igyekezett nem tudomást
venni a családjáról. Itt-ott változtatott a szövegen, minthogy azonban szinte kizárólag apró nyelvtani
módosításokról volt szó, Callie nem tiltakozott ellenük, sőt további finomításokra is elszánta magát.
A kész változatot számítógéppel átküldték az Ovális Iroda titkárnőihez. Callie beszédíró volt, nem
gépírónő, az elnök titkárnői azonban olyan sebességgel gépeltek, hogy Ryan csak bámulta őket.
Miután végleges formába öntötték a szöveget, kiprintelték, hogy az elnök kézbe vehesse, egyidejűleg
pedig átlőtték az elektronikus súgógépre is. Callie Weston személyesen ellenőrizte, hogy a két
szöveg pontosan egyezik-e. Megesett már, hogy valaki az utolsó pillanatban módosított
valamelyiken, és Callie, aki tudta ezt, úgy őrizte művét, mint a nőstény oroszlán újszülött kölykeit.
Az előkészületek során azonban bizonyosan Van Damm figyelmeztetése érintette a legrosszabbul
Ryant. Jack, ez lesz életed legfontosabb beszéde! Ne görcsölj! Egyszerűen csak mondd el!
Jézusom, kösssz, Arnie... A stábfőnök azok közé az edzők közé tartozott, akik a maguk igazából
sohasem játszották élesben a játékot. Bármennyire értette is a dolgát, nem tudta, milyen kimenni a
pályára, és állni a sarat.
Mostanra felállították a kamerákat – szám szerint kettőt. Szinte mindig csak az egyiket használták,
a másik a tartalék volt, de azért mindkettő elektronikus súgógépét bekapcsolták. Helyükre kerültek a
nagy teljesítményű lámpák is. Ezek a fényforrások csak fokozták az elnöki testőrség aggodalmait,
tudták ugyanis, hogy miközben Ryan a beszédét mondja, sziluettje megjelenik majd az iroda
ablakaiban. Valamelyest megnyugtatta viszont őket, hogy a különleges ablaküvegeket úgy
méretezték, hogy az 50-es kaliberű géppuska golyóját is felfogják. A testőrség ismerte a
forgatócsoport tagjait, mindazonáltal őket is, a berendezéseiket is alaposan megvizsgálták. A
beszédről mindenki tudott. A tévécsatornákon bemondták, amit be kellett mondaniuk, aztán áttértek
más hírekre. Mindez az összes résztvevő számára rutinfeladat volt, kivéve természetesen az elnököt,
akit az egész inkább valami homályos balsejtelemmel töltött el.
*
Számított a hívásra – igaz, nem ebben az órában. Mobiltelefonja számát csak kevesen ismerték. A
vezetékes telefon, regisztrált számmal, szóba sem jöhetett: a Moszad még mindig nem tett le arról,
hogy bizonyos személyeket eltüntessen. Ezen a nemrég tető alá hozott közel-keleti béke sem
változtatott, és hát... az izraelieknek csakugyan volt rá okuk, hogy őbenne ne bízzanak meg. Akik
amúgy különösen agyafúrt módon végeztek egy kollégájával. Először egy mikrohullámú jellel
tönkretették a mobiltelefonját, aztán úgy intézték, hogy az új készülékében legyen tíz gramm nagy
erejű robbanóanyag is... A Mérnök – a mozgalomban így nevezték – állítólag a Moszad igazgatójától
kapta az utolsó hívást:
„Halló, itt Avi ben Jakob. Most figyeljen, barátom!” – mondta az igazgató, s ugyanekkor
megnyomta saját készülékén a # gombot.
Jó csel, de az ilyen csak egyszer jön be.
A trillázó hang hallatán kipattant a szeme, egyidejűleg káromkodott is egyet.
– Igen? – szólt bele a telefonba.
– Hívd Yousifot! – hallatszott a készülékből, amely közvetlenül ezután el is némult. A nagyobb
biztonság kedvéért az üzenet több közvetítőn keresztül érkezett, ráadásul igen rövid volt, hogy ezzel
is csökkentsék az ellenségei – volt belőlük elég – szolgálatában álló lehallgató-mágusok esélyeit. És
most egy még szellemesebb húzás következett: nyomban felhívott egy következő rádiótelefont, és
továbbadta az imént hallott üzenetet. Egy okos ellenség, ha az netán lehallgatta az iménti hívást,
mostantól azt hihette, hogy ő is csak a közvetítőlánc egyik tagja. Lehet persze, hogy az okos ellenség
mégsem hitte ezt. Ebben a modern korban az embernek nap mint nap meg kell vívnia a maga
biztonsági játszmáját, és sose tudni, melyik húzása jön be, melyik nem... egészen, míg csak utol nem
éri a természetes halál. Azt viszont aligha érdemes megvárni.
Morgolódva felkelt, felöltözött, és elhagyta a házat. Odakint a kocsija várta: a harmadik közvetítő
a sofőrje volt. Két testőrrel együtt elhajtottak egy biztonságos helyre: egy biztonságos házba egy
biztonságos környéken. Izrael ugyan éppen nem állt hadban senkivel, sőt a PFSZ is betagozódott egy
demokratikusan megválasztott rendszerbe – teljesen elment az esze mindenkinek?! –, de azért
Bejrútban továbbra is mindenféle ember űzhette kisded játékait.
Odaértek az épülethez, amelynek kivilágított ablakai meghatározott mintázatot alkottak. A fények
elrendezése azt jelentette, hogy nyugodtan kiszállhat az autóból, és bemehet. Ha mégsem, harminc
másodpercen belül úgyis megtudja... Túlságosan álomittas volt, semhogy óvatoskodjék. Ha valaki
egész életében fél, egy idő után elunja.
Az egyszerű faasztalon erős, kesernyés-édes kávé várta – erre számított is. Üdvözölték egymást
vendéglátójával, leültek. Megkezdődött az eszmecsere.
– Későn jött – állapította meg.
– Késett a repülőgépem – magyarázta vendéglátója. – Szükségünk van a szolgálataira.
– Miről lenne szó?
– Nevezhetnénk akár diplomáciai megbízatásnak is – hangzott a meglepő válasz, és a magyarázat
sem váratott sokáig magára.
*
– Még tíz perc – hallotta az elnök.
Újabb sminkelés. Nyolc óra húsz perc volt. Ryan már elfoglalta a helyét. Mary Abbot az utolsó
simításokat végezte a haján, amitől az elnök még inkább színésznek érezte magát mint...
politikusnak? No, nem, azt azért nem. Ezt nem vállalta, Arnie meg a többiek mondhatnak, amit
akarnak. A jobb oldalán lévő nyitott ajtó előtt, a titkárnő asztalánál Callie Weston állt. Az elnökre
mosolygott és odabiccentett neki – ezzel leplezve, hogy ő sem érzi jól magát a bőrében.
Remekművet alkotott – minden alkalommal így gondolta –, amelyet most egy újonc ad majd elő.
Mrs. Abbot megkerülte az asztalt, és megállt az elnökkel szemben: a nézők szemszögéből akarta látni
munkája eredményét.
– Jó! – jelentette ki.
Ryan csak ült, igyekezett nem fészkelődni. Tudta, hogy hamarosan ismét izzadni kezd a smink
alatt, arcbőre pedig veszettül viszket majd, de semmiképpen sem vakarhatja meg. Az Egyesült
Államok elnökeinek semmijük sem viszkethet, és nem is vakaródzhatnak... A nézők között
valószínűleg akadnak, akik úgy vélik, hogy az elnöknek nem kell vécére járnia, borotválkoznia – sőt
talán a cipőfűzőjét megkötnie sem.
– Még öt perc, uram. Mikrofonpróba.
– Egy, kettő, három, négy, öt – mondta engedelmesen Ryan.
– Köszönöm, elnök úr – mondta a rendező a szomszédos helyiségből.
Ryan olykor elgondolkodott ezen az egészen. Úgy tűnt neki, hogy az elnökök az ilyen
alkalmakkor mindig könnyedek és magabiztosak, ő pedig sehogy sem értette, hogyan képesek rá.
Tudta, hogy annak idején már Roosevelt is oldottan csevegett a „kandalló mellől” – erről először az
édesanyjától hallott.
Jack viszont sem magabiztosnak, sem könnyednek nem érezte magát, és még feszültebbé vált a
gondolattól, hogy a rá meredő kamerák immár valószínűleg éltek: a rendező bekapcsoltatta őket,
hogy ellenőrizze, működnek-e. Valahol nyilván működött már egy videomagnó is, rögzítette az
arckifejezését, és azt, ahogyan kezei az előtte fekvő papírlapokat babrálták. Vajon utóbb visszatartják
a biztonságiak azt a szalagot? Vagy úgy gondolják, hogy ilyen téren bízhatnak a tévések
becsületességében? Hiszen olykor maguk a műsorvezetők is hibáznak, feldöntik a kávéscsészéjüket,
tüsszentenek, vagy ráripakodnak egy asszisztensre, aki közvetlenül az adás előtt követ el valamilyen
baklövést... alighanem ezeket a részleteket nevezik összefoglaló néven bakiparádénak...
Itt és most bárkivel hajlandó lett volna fogadást kötni, hogy a testőrség szép gyűjteménnyel
rendelkezik a különböző elnökök bakijaiból.
– Még két perc!
Mindkét kamerához tartozott egy különös szerkezet, az elektronikus súgógép: tulajdonképpen
egy-egy tévékészülék függött az elejükön. A kicsiny képernyők azonban felcserélték a jobb oldalt a
ballal, mert a kép egy felettük ferdén elhelyezett tükörben jelent meg. A kamerák objektívjei ezek
mögött a tükrök mögött helyezkedtek el, azaz a felvétel a tükrökön keresztül készült. Az elnök az
üvegfelületeken beszéde oldalhelyes tükörképét látta. Kísérteties érzés egy kamerának beszélni,
amely igazából nem is látszik a tükör mögött, szólni a sok millió emberhez, akik ugyancsak
nincsenek jelen... Neki valójában saját beszédéhez kellett szónoklatot intéznie, hiszen azt látta.
Fejcsóválva figyelte, ahogyan gyorsan lepergetik előtte a szöveget: még egyszer ellenőrizték a
rendszer működését.
– Még egy perc, készüljön!
Nos jó. Ryan elhelyezkedett székében. Most a testhelyzete nyugtalanította. Támaszkodjék
alkarjával az asztalra? Vagy inkább az ölében nyugtassa a kezét? Figyelmeztették, hogy ne dőljön
hátra a székben, így ugyanis egyszerre tűnne túl hétköznapinak és arrogánsnak. Ryan szívesen
mocorgott volna, minthogy azonban nem tehette, nyugton maradt. Erre megfájdult a háta. Vagy csak
képzelődött? Most már nem nagyon volt ideje eldönteni. Érezte, hogy fél, a hasában mintha valami
forró tekergett volna. Próbált böfögni, de aztán inkább visszanyelte.
– Még tizenöt másodperc.
Félelme mostanra csaknem pánikká erősödött. Most már nem futamodhatott meg, tennie kellett a
dolgát. Fontos volt, hogy megtegye, emberek függtek tőle. A kamerák mögött operatőrök álltak,
három ügynök tartotta szemmel őket. Egy rendezőasszisztens is volt velük. Ők hatan alkották az
elnök közönségét, ő azonban alig látta őket, mert nem látszottak a reflektorok szemkápráztató
rivaldafényében. Egyébként sem reagálnak majd. Hát akkor honnét tudja, mit gondol az igazi
közönsége?
Ó, afranc enné meg!
 Egy perccel korábban a tévécsatornák műsorvezetői közölték nézőikkel, amit azok már amúgy is
tudtak. Az elnök beszéde miatt az esti műsorokat későbbre halasztották. Országszerte
meghatározhatatlan számú polgár emelte fel készüléke távirányítóját, hogy abban a pillanatban,
amikor megpillantja az Egyesült Államok elnökének nagy pecsétjét, átkapcsoljon egy kábeltévére.
Ryan nagy levegőt vett, összeszorította ajkait, és a közelebbi kamerába nézett. A vörös lámpa
kigyulladt. Az elnök magában kettőig számolt, aztán belekezdett.
– Jó estét kívánok! Amerikai polgártársaim, megragadom a mostani alkalmat, hogy beszámoljak
önöknek arról, mi minden történt Washingtonban az eltelt egy hét során, és hogy közöljem, mi
történik majd a következő néhány napban.
Először is, a Szövetségi Nyomozóiroda és az igazságügyi minisztérium az elnöki testőrséggel, az
Országos Közlekedésbiztonsági Bizottsággal és más szövetségi hatóságokkal karöltve hozzálátott,
hogy kivizsgálja a tragikus eset körülményeit, amelynek következtében oly sok barátunkat
veszítettük el. Értékes segítséget kaptunk a japán nemzeti rendőrségtől és a kanadai lovas
rendőrségtől is. Mindarról, amit eddig sikerült kideríteniük, ma este sajtóközleményt adunk ki,
amelyet a holnap reggeli lapokban olvashatnak majd. Addig is engedjék meg, hogy ismertessem a
vizsgálat eddigi eredményeit.
A Japan Airlines 747-esének a Capitoliumra zuhanását egy ember szándékos cselekedete idézte
elő. A neve Torajiro Sato volt, vezető gépparancsnokként szolgált a légitársaságnál. Sato kapitányról
meglehetősen sokat sikerült megtudnunk. Tudjuk, hogy az országaink közti konfliktus során
elvesztette a fiát és fivérét. Ez nyilvánvalóan megrendítette és megzavarta, ezért döntött úgy, hogy
maga áll bosszút halálukért.
Miután gépével megérkezett a kanadai Vancouverbe, Sato kapitány bemutatott egy hamis
útvonaltervet, amely szerint tovább kell repülnie Londonba, ahol egy meghibásodott japán gép
rakományát kell felvennie. Mielőtt felszállt volna, hidegvérrel meggyilkolta másodpilótáját, akivel
évek óta repült együtt. Ettől fogva teljesen egyedül repült, leszámítva a holttestet, amely egész idő
alatt a mellette lévő ülésbe volt szíjazva.
Ryan elhallgatott, és követte tekintetével a szavakat a tükörben. A szájában mintha száraz vatta
lett volna. A súgógépen megjelent a jel, hogy lapozhat. Folytatta:
– Hogy ezt honnan tudjuk? Először is az FBI, DNS-teszt alkalmazásával, ellenőrizte Sato
kapitány és a másodpilóta személyazonosságát. A japán nemzeti rendőrség saját vizsgálatai
ugyanezzel az eredménnyel jártak. Annak valószínűsége, hogy e vizsgálatok során tévedés történt,
gyakorlatilag nulla.
A gép személyzetének azokat a tagjait, akik Vancouverben maradtak, az FBI és a Királyi Kanadai
Lovas Rendőrség egyaránt kihallgatta: valamennyien állították, hogy a gépet Sato kapitány vezette.
Hasonló értelmű tanúvallomásokat tettek a kanadai közlekedési minisztérium helyi munkatársai és a
járat amerikai utasai; Satót több mint ötven ember azonosította egyértelműen. Az ő ujjlenyomatait
találták a hamisított repülési terven is. A fülkében készült hangfelvételek, illetve az ezeken található
hangminták ugyancsak megerősítik, hogy a pilóta Sato volt. Ekképpen semmi kétségünk nem lehet
afelől, hogy a gépet övezette.
Másodszor: a pilótafülkében készült hangfelvételek alapján pontosan megállapítható az első
gyilkosság időpontja. Még Sato kapitány hangja is azonosítható rajtuk: bocsánatot kér a társától,
amikor megöli. Ettől fogva a szalagok kizárólag az ő hangját őrzik. A pilótafülkebeli felvételeket
összevetették a Satótól származó más hangmintákkal: személyazonosságát ez az eljárás is
egyértelműen igazolta.
Harmadszor: törvényszéki orvos szakértői vizsgálatok kimutatták, hogy a másodpilóta a gép
lezuhanásának pillanatában már legalább négy órája halott volt: a szerencsétlen emberrel a szívébe
döfött kés végzett. Nincs okunk feltételezni, hogy bármi köze lett volna a későbbiekhez, mindössze
egy iszonyatos bűncselekmény első áldozata volt. A felesége várandós volt, kérem, gondoljanak bele,
milyen veszteség érte ezt az asszonyt, és kérem, foglalják imáikba őt és gyermekeit.
 A japán rendőrség minden tekintetben együttműködött az FBI-jal, hozzájárultak, hogy
figyelemmel kísérjük az általuk lefolytatott nyomozást, sőt azt is engedélyezték, hogy kihallgassuk a
tanúkat és másokat is. Pontosan tudjuk, mit tett Sato kapitány életének két utolsó hetében, tudjuk,
hogy hol evett, mikor aludt, kivel beszélt. A gyanúja sem vetődött fel annak, hogy ami történt,
esetleg összeesküvés következménye volt, vagy, hogy e mögött az őrült tett mögött a japán kormány,
vagy bárki más állt volna. A nyomozást mindaddig a lehető legnagyobb alapossággal folytatjuk,
amíg végére nem járunk minden, mégoly valószínűtlen lehetőségnek. A jelenleg rendelkezésünkre
álló információmennyiség több mint elegendő, hogy bármely esküdtszéket meggyőzzön, ezért is
bocsáthatom most az önök rendelkezésére.
Jack egy pillanatra elhallgatott, majd előrehajolt, és így folytatta:
– Hölgyeim és uraim, a konfliktus hazánk és Japán közt lezárult. Azok, akik előidézték, bíróság
előtt felelnek majd tetteikért, erről Koga miniszterelnök személyesen biztosított engem.
Mr. Koga tisztességes és bátor ember. Most elsőként hozhatom az önök tudomására, hogy
ugyanazok a bűnözők, akik az országaink közötti konfliktust kirobbantották, őt magát is elrabolták,
és kis híján megölték. Amerikaiak mentették meg a japán hatóságok segítségével egy különleges
akció során, amelyre Tokió kellős közepén került sor. Miután kiszabadult, hatalmas személyes
kockázatot vállalva mindent megtett, hogy mielőbb véget vessen az országaink közti konfliktusnak,
és megmentse hazáját és hazánkat a további veszteségektől. Az ő erőfeszítései nélkül mindkét
oldalon sokkal több emberi élet pusztult volna el. Büszke vagyok, hogy Mogataru Kogát barátomnak
nevezhetem.
Csak néhány napja, hogy személyesen találkoztam a miniszterelnökkel, nem sokkal azután, hogy
Amerikába érkezett. Éppen itt, az Ovális Irodában tárgyaltunk. Innen a Capitolium épületéhez
hajtattunk, s ott együtt imádkoztunk. Sohasem felejtem el azokat a pillanatokat.
Én is a közelben voltam, amikor az a gép odazuhant. A feleségemmel és a gyerekeimmel együtt
abban az alagútban voltunk, amely a kongresszus irodaházát összeköti a Capitoliummal. Láttam,
ahogyan a lángfal száguldva közeledik, aztán megáll, majd visszahúzódik. Valószínűleg sohasem
fogom elfelejteni, bár el tudnám. Az emléktől azonban, már amennyire ez egyáltalán lehetséges,
azóta is igyekszem megszabadulni.
Amerika és Japán között immár teljesen helyreállt a béke. Az ország népével semmiféle
nézeteltérésünk nincsen, és soha nem is volt. Mindannyiukat kérem, hogy ha bármilyen ellenérzéseik
lennének a japánokkal szemben, egyszer s mindenkorra tegyék félre őket.
Ismét elhallgatott, látta, hogy a szöveg nem gördül tovább. Ismét lapozott egyet a beszéd
nyomtatott változatában.
– Most pedig valamennyiünkre nagy feladat vár. Hölgyeim és uraim, egy háborodott ember, egy
zavart elme úgy gondolta, végzetes csapást mérhet országunkra, de ebben tévedett. Eltemettük
halottainkat, és még sokáig gyászoljuk majd őket. De az ország él, és barátaink, akiket azon a
szörnyű estén elvesztettünk, ugyanezt akarnák!
Thomas Jefferson mondotta, hogy a szabadság fáját gyakran vérrel kell öntözni, hogy növekedjék.
Nos, vér bőven ömlött, s most eljött az ideje, hogy a fa tovább nőjön. Amerika előrenéz, nem hátra.
Egyikünk sem tudja megváltoztatni a történelmet. Tanulni azonban tudunk belőle, építeni tudunk
régebbi sikereinkre, és jóvátehetjük korábbi tévedéseinket.
Kijelenthetem önöknek, hogy országunk nem forog veszélyben, biztonságban vagyunk. Fegyveres
erőink világszerte teljesítik kötelességüket, és ezt potenciális ellenségeink is tudják. Gazdaságunkat
súlyos megrázkódtatás érte, de túlélte, és továbbra is a legerősebb a világon. Amerika még mindig
Amerika. Mi pedig még mindig amerikaiak vagyunk, és a jövőnk nap, mint nap újrakezdődik.
Ma megbíztam George Winstont a pénzügyminisztérium vezetésével. George egy nagy New
York-i befektetési alap vezetője, amelyet annak idején ő maga hozott létre. Fontos szerepe volt a
károk elhárításában, amelyek pénzügyi piacainkat érték. A maga erejéből érte el, amit elért, ahogyan
Amerika is. Hamarosan újabb tárcák vezetőit nevezem ki, és minden ilyen kinevezésről be fogok
számolni önöknek.
 George mindaddig csak megbízott miniszter lehet, amíg újjá nem alakítjuk az Egyesült Államok
szenátusát, amelynek tagjai az alkotmány szerint ebben a kérdésben véleményezési és egyetértési
joggal rendelkeznek. Az új szenátorok kijelölése az egyes államok kormányzóinak feladata. A jövő
héten a kormányzók elkezdik a megüresedett helyek betöltésére alkalmas személyek kiválasztását.
És most következett a nagy húzás. Ryan ismét előrehajolt.
– Amerikai honfitársaim... de várjunk csak, ez egy frázis, amit nem nagyon szeretek, soha nem is
szerettem. – Jack megrázta kissé a fejét, remélve, hogy amit tesz, nem túlságosan színpadias. – A
nevem Jack Ryan. Apám rendőr volt. A tengerészgyalogságnál kezdtem az állami szolgálatot,
közvetlenül a bostoni egyetem befejezése után. Nem sokáig katonáskodtam: megsérültem egy
helikopterbalesetben, a hátam évekig nem jött rendbe. Harmincegy éves koromban nézeteltérésem
támadt bizonyos terroristákkal. A történetet ismerik, azt is tudják, hogy végződött, azt azonban nem,
hogy emiatt léptem ismét a kormány szolgálatába. Addig éltem, mint hal a vízben. Akkorra kerestem
egy kis pénzt az értékpapírszakmában, ekkor azonban visszatértem első szerelmemhez, a
történelemhez. Történelmet tanítottam, szerettem tanítani a haditengerészeti akadémián, és úgy
gondoltam, örömmel maradnék ott életem végéig. Cathy, a feleségem sem vágyott többre, mint hogy
gyógyítsa a betegeit, és gondot viseljen ránk, rám és a gyerekeinkre. Tökéletesen elégedettek lettünk
volna azzal, hogy éljük az életünket, végezzük a munkánkat és neveljük a gyerekeinket. Ami engem
illet, én bizonyosan így éreztem.
De hiába: amikor azok a terroristák megtámadták a családomat, úgy döntöttem, tennem kell
valamit, hogy megvédjem a feleségemet és a gyerekeinket. Hamarosan rájöttem, hogy nemcsak mi,
Ryanék szorulunk védelemre, és hogy van érzékem bizonyos dolgokhoz, tehát lemondtam a
tanításról, amit pedig szerettem, és ismét a kormány szolgálatába szegődtem.
Tudják... jó néhány esztendeje szolgálom már a hazámat, de sohasem voltam politikus, ahogyan
ezt ma az irodámban George Winstonnak is mondtam. És nincs is időm arra, hogy kitanuljam ezt a
mesterséget. Pályafutásom nagy részében azonban a kormány embere voltam, és megtanultam egyet-
mást azzal kapcsolatban, hogyan kell működnie.
Hölgyeim és uraim, nem olyan időket élünk, hogy a szokásos dolgokat tegyük, a szokásos
módokon. Kénytelenek vagyunk felülmúlni korábbi önmagunkat, és képesek is vagyunk rá.
John Kennedy egyszer azt mondta nekünk: „Ne azt kérdezd, mit tehet érted a hazád. Kérdezd azt,
hogy mit tehetsz te a hazádért.” Bölcs szavak ezek, csakhogy mi megfeledkeztünk róluk. Ismét
emlékezetünkbe kell idéznünk őket, mert országunknak valamennyiünkre szüksége van.
Szükségem van önökre, hogy tehessem, ami a dolgom. Tévednek, ha azt hiszik, hogy egyedül is
képes vagyok rá. Tévednek, ha azt hiszik, hogy a kormányzat, akár most, akár újjászervezve, minden
téren gondjukat tudja viselni. Nem is kell, hogy így legyen. Önök, férfiak és nők, akik most
hallgatnak engem, önök az Amerikai Egyesült Államok. Önökért dolgozom. Feladatom, hogy
megtartsam, megóvjam és megvédelmezzem az Egyesült Államok alkotmányát, és ezt legjobb
képességeim szerint meg is fogom tenni, de ennek a vállalkozásnak önök is egytől egyig résztvevői.
A kormányra azért van szükségünk, hogy megtegye helyettünk mindazokat a dolgokat, amelyek
megtételére mi magunk nem vagyunk képesek, például, hogy biztosítsa mindannyiunk védelmét,
betartassa a törvényeket, reagáljon a katasztrófákra. Ezt mondja az alkotmány. Ez a dokumentum,
amelynek betartására és megvédelmezésére felesküdtem, törvények gyűjteménye, amelyet
meglehetősen hétköznapi emberek egy kis csoportja vetett papírra. Még csak nem is voltak
valamennyien jogászok, és mégis az emberi történelem legfontosabb politikai dokumentumát hozták
létre. Erre gondoljanak valamennyien! Meglehetősen hétköznapi emberek voltak, mégis valami
egészen rendkívüli dolgot alkottak. Egy ország kormányzása nem boszorkányság.
Szükségem van egy új kongresszusra, amellyel együtt dolgozhatom. Először a szenátus alakul
majd meg, mert a kormányzók ki fogják nevezni annak a kilencvenegy férfinak és nőnek az utódait,
akiket a múlt héten elvesztettünk. A képviselőház azonban kezdettől fogva a nép háza volt, és az
önök feladata lesz, hogy a szavazófülkékben megválasszák azokat, akik az önök jogait gyakorolni
fogják.
 Tessék, Jack, eddig is eljutottál.
Ezért hát kéréssel fordulok önökhöz és az ötven kormányzóhoz. Kérem, ne küldjenek nekem
politikusokat. Nincs időnk arra, hogy mindent megtegyünk, amit e folyamat során meg kellene tenni.
Olyan emberekre van szükségem, akik valódi dolgokat csinálnak egy valódi világban, akik nem
akarnak Washingtonban élni. Olyan emberek kellenek nekem, akik nem a rendszert akarják
működtetni, hanem akik azért jönnek ide, hogy nagy személyes áldozatok árán fontos feladatokat
végezzenek el, s aztán visszatérjenek otthonukba, hogy tovább éljék addigi életüket.
Műszakiakra van szükségem, akik tudják, hogyan kell megépíteni a megépítendőket, orvosokra,
akik meg tudják gyógyítani a betegeket. Rendőrökre, akik pontosan értik, mit jelent, ha egy bűnöző
megsérti az önök jogait. Farmerekre, akik valódi farmokon egészséges élelmiszereket termelnek.
Embereket, akik nem félnek a nehéz munkától, fizetik a jelzálogkölcsön részleteit, nevelik a
gyerekeiket, és akik aggódnak a jövőjükért. Olyan embereket akarok ide, akik önökért, és nem saját
magukért dolgoznak. Ezt akarom. Erre van szükségem. És úgy gondolom, önök közül is nagyon
sokan akarják ugyanezt.
Ha egyszer ezek az emberek idekerülnek, az önök dolga lesz, hogy szemmel tartsák őket, önök
ügyelnek majd arra, hogy betartsák ígéreteiket, hogy hűséggel szolgálják önöket. Sokan mondták ezt
előttem is, de én komolyan beszélek. Mondják meg a kormányzóiknak, mit várnak tőlük, amikor
kinevezik a szenátorokat, aztán pedig önök válasszák meg a megfelelő embereket a kongresszusba.
Ők fogják meghatározni, mennyi pénzt kapjon a kormány, s azt is, hogy miként költse el. Az önök
pénzéről van szó, nem az enyémről!
Ami engem illet, a lehető legjobb kormányt válogatom össze, olyan embereket, akik értik a
dolgukat, akik valóságos munkát végeznek, és már mutattak is fel valóságos eredményeket.
Mindegyiküknek ugyanazt az utasítást adom majd: vegyék kézbe a minisztériumukat, határozzák
meg a prioritásokat, és gondjuk legyen arra, hogy minden kormányhivatal a lehető leghatékonyabban
működjék. Roppant fontos utasítás ez, és nem én adom ki először. Engem azonban nem egy
választási kampány juttatott a posztomra, nekem senkit sem kell kifizetnem, nem kell jutalmakat
osztogatnom, nem kell titkos ígéreteket teljesítenem. Ha a fene fenét eszik is, legjobb tudásom
szerint teljesítem azonban a kötelességeimet. Lehetséges, hogy olykor tévedek, s ha így lesz, az önök
és az önök által választott képviselők feladata, hogy ezt közöljék velem, s én hallgatni fogok rájuk és
önökre is.
Időről időre beszámolok önöknek arról, mi történik, és hogy mit csinál a kormány.
Köszönöm, hogy meghallgattak. Megteszem majd, ami a kötelességem, önök is tegyék meg a
sajátjukat.
Köszönöm, és jó éjszakát!
Jack elszámolt tízig, megvárta, amíg a kamerákon kialszanak a lámpák. Aztán felemelte a
vizespoharat, és inni próbált, de a keze annyira reszketett, hogy csaknem kiöntötte a vizet. Néma
dühvel meredt rá. Miért most remeg? Hiszen az igazán feszült pillanatok már elmúltak!
– Csak nem a vacsoráját készül viszontlátni? – tudakolta Callie Weston, aki egyszerre csak
mellette termett.
– Mit gondol, jó lenne?
– Hát persze, elnök úr. Országos adásban hányni... az ilyesmi felkavarja az embereket – felelte
nevetve a beszédíró.
Andrea Price elmerengett, milyen szép is volna, ha most előránthatná a pisztolyát.
Arnie van Dammon mindössze aggodalom látszott. Tudta, hogy nem térítheti el Ryant a
szándékaitól. Az ő esetében egyszerűen érvényüket vesztették az intelmek, amelyekhez az
elnököknek ajánlatos volt tartaniuk magukat. Például az ilyenek: Ha azt akarod, hogy
újraválasszanak, légy résen!
Hogyan védjek meg valakit, töprengett Arnie, aki épp a legfontosabb dologgal nem törődik?
*
– Emlékeznek a Gong Show-ra – kérdezte Ed Kealty.
 – Ki írta ezt a förmedvényt? – szólt közbe jogi tanácsadója. A szobában tartózkodó három férfi
ismét a televízió felé fordult. Egy pillanatig még a Fehér Ház látszott, aztán átkapcsoltak a
tévéstúdióba.
– Nos, ez roppant érdekes politikai programbeszéd volt – állapította meg egy pókerjátékos
szenvtelen hangján a műsorvezető. – Úgy értem, az elnök ezúttal nem tért el az előre megírt
szövegtől.
– Érdekes és drámai – ismerte el John, a kommentátor. – Nem ilyen elnöki beszédekhez vagyunk
szokva.
– Vajon miért ragaszkodik John Ryan ennyire ahhoz, hogy tapasztalatlan emberek segítsenek neki
a kormányzásban? Nem inkább tapasztelt profikra van szükségünk, hogy újra felépítsék a rendszert?
– kérdezte Tom.
– Ezt a kérdést alighanem sokan felteszik, különösen ebben a városban...
– Erre mérget vehetsz, pajtás... – vélekedett Kealty stábfőnöke.
– ...s ami a legérdekesebb, hogy ezt ő is minden bizonnyal tudja, de ha ő nem is, Arnold van
Damm, a stábfőnöke mindenképpen. Van Damm a legdörzsöltebb politikai játékos, akit ez a város
valaha látott, és teljes bizonyossággal felhívta Mr. Ryan figyelmét a várható reakciókra.
– Mit szól az első kormánytag, George Winston kinevezéséhez?
– Winston a Columbus-csoport feje, egy befektetési alapé, amelyet ő maga alapított. Elképesztően
gazdag, és mint Ryan elnök mondotta, a saját erejéből lett az. Nos, csakugyan olyan
pénzügyminiszterre van szükségünk, aki ért a pénzhez és ismeri a pénzpiacot, Mr. Winston pedig
bizonyosan ilyen. Egyesek azonban alighanem nehezményezik...
– Hogy brancsbéli – vigyorodott el Kealty.
– ...hogy túlságosan sok kapcsolattal rendelkezik a rendszeren belül – fejezte be a mondatot John.
– Mit gondol, hogyan reagál majd erre a beszédre a hivatalos Washington? – érdeklődött Tom.
– Miféle hivatalos Washington? – mordult fel Ryan. Ilyen tapasztalata még nem volt. Két könyve
annak idején általában jó kritikákat kapott, az akkori első reakciók pedig csak néhány hét elteltével
futottak be. Valószínűleg rosszul tette, hogy odafigyelt erre a rögtönzött analízisre, de nem tehetett
másként. Nem kis feladat volt egyszerre figyelemmel kísérni az összes csatornát.
– Jack, a „hivatalos Washington” nem más, mint ötvenezer jogász és lobbista – mutatott rá Arnie.
– Őket ugyan senki sem választotta meg vagy nevezte ki, de ettől még hivatalosak, mint a
hétszentség. Ugyanígy a média is.
– Veszem észre – felelte Ryan.
– Mi a véleménye arról, amit az elnök a háborúról meg a capitoliumi katasztrófáról mondott? –
érdeklődött a műsorvezető.
– Számomra az a „leleplezése” tűnt a legérdekesebbnek, hogy Koga miniszterelnököt először saját
honfitársai rabolták el, aztán pedig amerikaiak mentették meg – felelte a kommentátor. – Jó volna
többet tudni a dologról. Dicséretes, hogy az elnök ennyire szeretné nyugvópontra juttatni a dolgokat
Japánnal, és én méltánylom is az erőfeszítéseit. A beszéd alatt kaptunk egy fényképfelvételt, amelyet
a Fehér Ház fotósa készített, íme: Ryan elnök és Koga miniszterelnök a romos Capitoliumnál. Igazán
megindító jelenet, ám a Capitolium továbbra is romokban hever, és ahogyan az újjáépítéséhez jó
építészekre és ügyes munkásokra van szükségünk, a kormányzat újjászervezését sem bízhatjuk
műkedvelőkre.
A műsorvezető kifordult a kamera felé.
– Ez volt tehát Ryan elnök első hivatalos beszéde. Idővel újabb hírekkel szolgálunk majd, most
azonban visszatérünk meghirdetett műsorainkhoz.
A stábfőnök felállt, és nyújtózkodott.
– Ez a mi témánk, Ed, ez az, amit hangsúlyoznunk kell! Hogy maga ezért tért vissza a politikai
arénába, tekintet nélkül arra, menynyit árt vele saját reputációjának.
– Rajta, hívjanak fel mindenkit, akit csak kell – adta ki az utasítást Edward J. Kealty.
*
 – Elnök úr...
A pincér egy ezüsttálcán italt nyújtott Ryan elé. Az elnök elvette, és belekortyolt: sherry volt.
– Köszönöm – mondta.
– Elnök úr, végre, hogy...
– Mióta is ismerjük egymást, Mary Pat? – kérdezte Ryan, de valahogy az volt az érzést, hogy
minduntalan ezt teszi.
– Legalább tíz éve – felelte Mrs. Foley.
– Újabb elnöki rendelkezés, a végrehajtó hatalom fejének legfrissebb utasítása: munkaidőn kívül,
ital mellett szólítson Jacknek.
Muy bien,jefe, nagyon jó, főnök – állapította meg magában Chavez derűsen, közben azonban
arcizma sem rándult.
– Irakban mi újság? – kérdezte kurtán Ryan.
– Nyugalom, de a helyzet nagyon feszült – felelte Mary Pat. – em sok információ jut el hozzánk,
annyit azonban érzékelünk, hogy az országban alig mozdul valami. Kijárási tilalom van. A hadsereg
az utcákon, az emberek otthon ülnek, és a tévét nézik. Barátunk temetése holnap lesz. Hogy azután
mi következik, nem tudjuk. Van egy ügynökünk Iránban, eléggé a tűz közelében, politikai körökben.
A merénylet Teheránban teljes meglepetést okozott, az emberünk semmit sem hallott, leszámítva,
hogy a perzsák áldják Allahot, amiért barátunkat magához szólította.
– Szerintem Allah nélküle is egészen jól megvolna... Mindenesetre szép munka volt – jelentette ki
Clark, úgy is, mint szaktekintély. – Kulturális értelemben véve teljességgel tipikus. Egy mártír
feláldozza magát, és a többi és a többi... Évekig eltarthatott, míg a fickót a cél közelébe juttatták, de
Daryaei türelmes típus. Maga találkozott vele, Jack, mi a véleménye?
– Soha senkinek a szemében nem láttam olyan lángoló dühöt – mondta csendesen Ryan, és
kortyolt egyet az italából. – Az egész ember csupa gyűlölet.
– Hétszentség, hogy lépni fog – jelentette ki Clark, aki vízzel hígított whiskyt ivott. – A szaúdiak
bizonyára idegesek is kissé emiatt.
– Enyhén szólva – mondta Mary Pat. – Ed néhány napig ott volt, tapasztalta. Fokozott
harckészültségbe helyezték a hadseregüket.
– Tehát ez minden, amit tudunk – foglalta össze az elhangzottakat Ryan.
– Gyakorlatilag igen. Jócskán kapunk elektronikai hírszerzési anyagokat Irakból, ezek azonban
nemigen okoznak meglepetést. A fedőt jól rászorították a fazékra, de belül azért rotyog. Ilyenkor ez a
normális. Természetesen fokoztuk a műholdas felderítést...
Ryant pillanatnyilag nem érdekelte, mit fotóztak a műholdak.
– Nos, Mary Pat, ki vele! Miért akart beszélni velem? – tudakolta.
– Bővíteni szeretném az igazgatóságomat.
– Mekkorára? – kérdezte Ryan, és látta, hogy az asszony nagy levegőt vesz. Szokatlan volt
számára, hogy Mary Patricia Foleyt idegesnek lássa valami miatt.
– A háromszorosára. Hatszázötvenhét ügynökünk van területen, a számukat a következő három év
alatt kétezerre növelném – mondta ki egy szuszra, miközben figyelte a hatást Ryan arcán.
– Hozzájárulok, feltéve, hogy meg tudja oldani a mostani költségvetéséből.
– Nem probléma, Jack – kuncogott Clark –, elég, ha kirúgunk kétezer aktatoloncot, és még
spóroltunk is.
– Családos emberekről van sző, John – figyelmeztette az elnök.
– A hírszerzési meg az adminisztrációs igazgatóságokon annyi a vattaember, hogy lépni sem lehet
tőlük – vetette ellene Clark. – Maga is tudja, hiszen volt ott. Már azért is megérné elhajtani őket,
hogy legyen elég parkolóhely. Korengedményes nyugdíjjal a problémák legnagyobb része
megoldható.
Ryan töprengett egy pillanatig, majd így szólt:
– Valakinek végre is kell hajtania a dolgot. Mary Pat, maga el tudná intézni úgy, hogy ismét Ed
alatt dolgozna?
 – Ez a szokásos pozitúra, Jack – felelte Mrs. Foley, és kék szemében fény villant. – Ed jobb az
ügyintézésben, én viszont mindig is jobb voltam nála a terepen.
– A Kék Terv?
Erre Clark válaszolt:
– Igen, uram. Zsarukat, fiatal nyomozókat, közönséges rendőröket akarunk felvenni. Maga is
tudja, miért: mert a legtöbb rendelkezik a szükséges előképzettséggel. Tudják, hogy állhatnak helyt
az utcákon.
Ryan bólintott.
– Rendben. Mary Pat, a jövő héten sajnálattal tudomásul veszem a főigazgatójuk lemondását,
egyúttal kinevezem a helyére Edét. Ő majd elém terjeszti a tervet a műveleti igazgatóság
megerősítésére, illetve a hírszerzési és az adminisztratív osztály létszámának csökkentésére. Aztán
majd a megfelelő pillanatban jóváhagyom.
– Pompás! – mondta Mrs. Foley borospoharát főparancsnokára emelve.
– Van még egy dolog, John.
– Micsoda, uram?
– Amikor Roger kinevezett, kértem tőle valamit.
– Éspedig?
– Elnöki kegyelemben fogok részesíteni egy John T Kelly nevű úriembert, még az idén.
Mondhatta volna, hogy apám dolgozott az ügyén.
Clark nagyon hosszú idő után először elsápadt, pontosabban: falfehér lett.
– Honnan szerzett tudomást róla?
– Jim Greer személyi anyagából. Néhány évvel ezelőtt, hogy úgy mondjam, eljuttatták hozzám.
Az ügyön apám dolgozott, jól emlékszem rá. A meggyilkolt nőkre. Az egész nagyon kiborította, és
boldog volt, amikor végre maga mögött tudhatta. Igazából sohasem beszélt róla, de tudtam, mit érez.
– Jack a poharába nézett, keringette a jeget az italban. – Biztos lehet benne, hogy apám örülne neki,
ahogyan annak is, hogy maga nem süllyedt el azzal a hajóval.
– Jézusom, Jack... azazhogy... Jézusom!
– Maga megérdemli, hogy visszakapja a nevét. Nem érezhetek együtt magával, és nem
próbálhatom megérteni, hogy amit tett, miért tette, nem vagyok abban a helyzetben.
Magánemberként talán megtehetném... de megérdemli, hogy visszakapja a nevét, Mr. Kelly.
– Köszönöm, uram.
Chavez törte a fejét, mi ez az egész. Emlékezett arra a fickóra Saipanon, a parti őrség volt
főnökére, meg valami gyilkosságokra. Azt is tudta, hogy Mr. C. nem Mária-lányka, és sejtette, hogy
nem akármilyen históriáról lehet szó.
– Még valami? – kérdezte Jack. – Szeretnék visszajutni a családomhoz, mielőtt minden gyerekem
ágyba bújik.
– Szóval: a Kék Terv jóváhagyva?
– Igen, Mary Pat, mihelyt Ed elém terjeszti a végrehajtás tervét.
– Átszólok neki, hogy amilyen gyorsan csak tud, repüljön vissza az Államokba – ígérte Mary Pat.
– Remek– mondta Jack, majd felállt, és az ajtó felé indult. Vendégei ugyanezt tették.
– Elnök úr... – szólalt meg Ding Chavez. Ryan megfordult.
– Tessék.
– Mi lesz a pártok elnökjelölő kongresszusaival?
– Ezt hogy érti?
– Ma beugrottam az egyetemre, ahol dr. Alphertől azt hallottam, hogy a múlt héten valamennyi
potenciális jelölt meghalt, viszont a jelölési határidők is lejártak. Újak nem indulhatnak. Választási
évünk van, és senki sem indul. A sajtó ezzel eddig nemigen foglalkozott.
Egy pillanattal később az összes jelenlévő belátta: csakugyan így van.
*
– Párizs?
 – A Pasteur Intézetben Rousseau professzor úgy gondolja, sikerült kifejlesztenie egy gyógymódot.
Még a kísérleti fázisban van, a nővérnek azonban ez az egyetlen esélye.
Jean-Baptiste szobája előtt, a folyosón beszélgettek. Mindketten kék műanyag „szkafandert”
viseltek, és bár a ruhák klímaszabályzói be voltak kapcsolva, mindketten bőségesen izzadtak.
Betegük haldoklott, ráadásul lassan és kimondhatatlan kínok közepette. Benedict Mkusa még jól járt.
Az ő szívét valamilyen okból a szokásosnál előbb támadta meg az ebola, így a halál is jóval
gyorsabban váltotta meg szenvedéseitől. Jean-Baptiste nem volt ilyen szerencsés. A vérvizsgálatok
kimutatták, hogy a betegség a máját pusztítja, méghozzá apránként, a szíve viszont az enzimtesztek
szerint úgyszólván egészséges. Az ebola gyorsan, de egyenletes tempóban tört előre a szervezetében.
Emésztőrendszere szó szerint szétesett, a hányással és hasmenéssel rengeteg vért vesztett,
rettenetesen szenvedett, teste mégis folytatta a kilátástalan, hősies küzdelmet önmaga megmentésére.
Mindezen erőfeszítések egyetlen jutalma a fájdalom fokozódása volt, amelyet már a morfium is alig
csillapított.
– De hogyan juttatjuk el...?
Nem volt értelme, hogy folytassa. Egyedül az Air Afrika közlekedtetett rendszeres párizsi járatot,
de nyilvánvaló okokból sem ők, sem más társaság nem vállalta volna egy ebola-beteg szállítását. Dr.
Moudinak azonban mindez nagyon is kapóra jött.
– Én el tudom intézni, hogy elvigyék. Gazdag családból származom. Ideküldethetek egy
magángépet, az majd elvisz bennünket Párizsba, így az elővigyázatossági intézkedéseket is
könnyebb lesz megtennünk.
– Nem is tudom... – tétovázott Maria Magdalena.
– Nem akarok hazudni magának, nővér. A rendtársa valószínűleg így is, úgy is meg fog halni, de
ha akár a legcsekélyebb esélye is van az életben maradásra, ezt az esélyt Rousseau professzor jelenti.
A tanítványa voltam, ismerem. Ha azt mondja, hogy tehet valamit, akkor tehet is. Hadd hívjam ide
azt a repülőgépet.
– Nem mondhatok nemet, de kénytelen vagyok...
– Megértem, nővér.
*
A szóban forgó gép egy Gulfstream G-IV-es volt, és éppen ekkor ért földet a Bagdad melletti
Rashid repülőtéren, a Tigris folyó Nahr Dulah nevű nagy kanyarjától keletre. Farokszáma elárulta,
hogy Svájcban jegyezték be, egy ottani vállalat tulajdona volt. Az illető cég mindenfélével
kereskedett, mivel azonban időben fizette az adóit, semmilyen más szempontból nem érdekelte a
svájci kormányt. A Gulfstream leszállása nem keltett különösebb feltűnést, legfeljebb az volt furcsa,
hogy a napnak ebben az órájában érkezett, és hogy Bejrútból Teherán érintésével jutott el ide.
A férfit valójában Ali Badraynnak hívták, és bár pályafutása során számos más álnevet használt,
visszatért eredeti, iraki nevéhez. Családja a jobb megélhetés reményében áttelepült Jordániába, de
aztán, ahogyan a térségben mindenki más is, ők is a zűrzavaros helyzet foglyaivá váltak. Nem vált
éppen javukra, hogy az ifjú Ali csatlakozott a mozgalomhoz, amely Izrael elpusztítására készült.
Jordánia királya veszélyesnek ítélte a mozgolódást, és utóbb ki is söpörte a veszélyes elemeket
országából. A fordulat tönkretette Badrayn családját, ámbár ő ezzel akkoriban nemigen törődött.
Most már inkább foglalkoztatta a dolog. Ahogy múltak az évek, mind kevésbé találta vonzónak a
terroristaéletet. Bár ennek a szakmának az egyik legjobb művelője volt, és különösen értett az
információszerzéshez, nemigen mutathatta meg, mit tud, mert ellenfele a világ legkíméletlenebb
titkosszolgálata volt. Jólesett volna neki egy kis kényelem, némi biztonság. Ez a mostani megbízatás
talán majd lehetővé teszi. Az egész régióban kapcsolatok sokaságával rendelkezett: iraki származása
és későbbi életpályája egyaránt predesztinálták erre. Információkkal látta el az iraki titkosszolgálatot,
és két ízben is hozzásegítette őket ahhoz, hogy elkapjanak valakit, akit el akartak intézni. Bejutott a
belső körökbe, s most is ezért esett őrá a választás.
A repülőgép megállt, a másodpilóta pedig hátrament, hogy leengedje a lépcsőt. A Gulfstream
mellett egy Mercedes jelent meg, Badrayn beszállt, és a kocsi már indult is tovább.
 – Béke legyen veled – üdvözölte a hátsó ülésen ülő férfit.
– Béke? – hördült fel a tábornok. – Az egész világ ezt szajkózza, már kissé elegünk van belőle.
Lerítt róla, hogy amióta az elnökét lelőtték, semmit sem aludt, s ez Badrayn figyelmét sem kerülte
el. Keze reszketett a rengeteg kávétól, de lehet, hogy az ellenszerül elfogyasztott alkoholtól. Nem
volt irigylésre méltó helyzetben, ha az elkövetkező hétre gondolt, azt a kérdést is fel kellett tennie
magának, hogy vajon megéri-e a végét. Fontos volt, hogy ébren maradjon, és nem kevésbé fontos,
hogy eltűnjön. A tábornoknak a szeretőjén kívül felesége és gyerekei is voltak – ők mostanra
valószínűleg mindnyájan elmenekültek. Még jó.
– Nem valami kellemes helyzet, de azért kézben tartják a dolgokat, ugye? – kérdezte Badrayn,
amire a tábornok nem felelt, tekintetéből azonban annál világosabban kiolvasható volt a válasz.
Egyetlen jó hírrel szolgálhatott volna, nevezetesen azzal, hogy életben van. Ha ugyanis az elnök
megússza sebesüléssel, őt bizonyosan kivégeztette volna, amiért nem jött rá, hogy az ezredes
merényletre készül.
Egy diktátor hírszerzőfőnökének lenni veszedelmes beosztás, és aki betölti, egyre-másra gyűjti
magának az ellenségeket. Eladta a lelkét az ördögnek, és azzal nyugtatta magát, hogy adósságát soha
nem kell megadnia... okos ember létére hogy lehetett ennyire őrült?
– Miért jött ide? – kérdezte Badrayn tói.
– Hogy felkínáljam önöknek a menekülés aranyhídját.
13. Vezetésre születtek
Az utcákon harckocsik látszottak, márpedig a műholdképek elemzői szerették nézegetni és
összeszámolni a páncélosokat. Három KH-11 osztályú felderítő műhold keringett a Föld körül.
Egyikük, egy tizenegy éves darab, lassan haldoklott. A manőverezéshez szükséges üzemanyagát
régen elhasználta, egyik napeleme annyira tönkrement, hogy már egy vakut sem nagyon tudott volna
táplálni – három kamerája azonban működött, és a felvételeket, amelyeket készített, egy, az Indiai-
óceán felett geostacionárius pályán keringő hírközlési holdnak továbbította. A képek alig egy
másodperccel később eljutottak a különböző elemzőintézményekbe, többek között a CIA megfelelő
részlegéhez is.
Az elemző az órájára nézett, és a leolvasott időponthoz hozzáadott nyolc órát. Bagdadban
hamarosan délelőtt tíz óra lesz, állapította meg. Az utcákon más napokon ebben az időben
nyüzsögtek az emberek, jöttek-mentek, végezték a munkájukat, társadalmi életet éltek a számos
kávézóban, és itták a kávé rémes helyi változatát. Ma azonban nem, ma a harckocsiké volt az utca.
Csak itt-ott látszott egy-egy ember, a ruháik alapján többnyire nők, akik nyilván bevásárolni
indultak. A főútvonalakon négy háztömbnyire egy-egy nehéz harckocsi állt. A város számos pontján
volt körforgalom: ezekre a helyekre is állítottak egyet-egyet. Könnyebb harcjárművek biztosították
őket, amelyek a mellékutcákban várakoztak. Minden kereszteződésben gép-pisztolyos katonák kis
csapata tartózkodott, rang- és egységjelzéseik azonban nem látszottak a felvételeken.
– Számoljon meg mindent – utasította főnöke az elemzőt.
– Igen, uram – felelte az. Semmi kifogása nem volt a feladat ellen, mindig is számoltak tankokat.
Még a típusukat is meg tudta határozni, leginkább a lövegcső alapján. Ezzel a módszerrel meg
lehetett állapítani, hogy azok közül a páncélosok közül, amelyeket egyébként ezredtelephelyeiken
számoltak össze, hánynak indították be a motorját, és helyezték át máshová. Ezeket az információkat
bizonyos helyeken fel tudták használni. Jóllehet az utóbbi tíz évben az elemzések célja mindig az
volt, hogy fényt derítsenek az iraki hadsereg valamennyi gyengéjére, az irakiak annyira azért értettek
a karbantartáshoz, hogy működtetni tudják páncélosaikat. Tüzérségi eszközeiket már nem
kényeztették el ennyire – erre az Öböl-háború idején derült fény. Az elemző azonban egyvalamit
mostanra alaposan megtanult: a harckocsiról egyetlen pillantással megállapítható, működik-e.
Egyedül a harckocsi-számlálásnak van tehát értelme...
A nézőke fölé görnyedt, és belenézett. Egy fehér autót látott, alakjából ítélve valószínűleg
Mercedest, amely a 7-es országos főúton haladt. Ha alaposabban szemügyre veszi a felvételeket,
megállapíthatta volna, hogy a kocsi a Sibaq’ al Mansur lóversenypálya felé halad, s hogy ott is
várakozik néhány ugyanilyen típusú automobil. Csakhogy neki azt mondták, hogy harckocsikat
számoljon.
Nem sok olyan szélsőséges klímájú ország van a világon, mint Irak. Ezen a februári délelőttön a
nap már magasan járt a horizont felett, de a hőmérséklet alig haladta meg a nulla fokot. Ugyanitt
nyáron nem számított ritkaságnak a negyvenöt fokos hőség sem.
*
Mint Badrayn megállapította, az összegyűlt tisztek magas galléros, aranypaszományos téli
gyapjúuniformisukat viselték... igencsak aggódtak. Vendéglátója bemutatta azoknak, akik nem
ismerték. Őket már nem üdvözölte „béke veled”-del, szemlátomást nem voltak abban a hangulatban,
hogy örüljenek a hagyományos muszlim köszöntésnek. Külsejük és viselkedésük meglepően
nyugatias és világias volt. Mint néhai vezérük, ők is csak szavakban tettek hitet az iszlám mellett,
ámbár ebben a pillanatban mindnyájan azon töprengtek, vajon igaz-e vagy sem, hogy a bűnös élet
büntetése örök kárhozat. Tudták, hogy néhányan közülük valószínűleg rövid időn belül megkapják
majd a választ erre a kérdésre. Ez a lehetőség eléggé aggasztotta őket, hogy elhagyják irodáikat,
idejöjjenek a lóverseny térre, és meghallgassák a jövevény szavait.
Az üzenet, amelyet Badraynnak át kellett adnia, egyszerű volt. Közölte az egybegyűltekkel.
Amikor befejezte, a hadsereg főparancsnoka megkérdezte tőle:
– Miért higgyünk magának?
– Hát nem így a legjobb mindenkinek?
– Elvárná, hogy itt hagyjuk a hazánkat... neki? – kérdezte egy hadtestparancsnok, akin látszott,
hogy alig tudja leplezni csalódottságát és dühét.
– Kizárólag önökön múlik, hogyan döntenek, tábornok. Ha inkább helytállnak, és megküzdenek
azért, ami az önöké, nos, döntsenek így, én nem szólok bele. Engem arra kértek, hogy jöjjek ide, és
becsületes közvetítőként adjak át egy üzenetet. Megtettem – felelte Badrayn nyugodtan. Végül is mi
értelme lett volna felizgatnia magát efféle dolgokon.
– Kivel kellene tárgyalnunk? – kérdezte az iraki légierő parancsnoka. – Válaszolhatnak nekem, de
mint ahogyan már elmondtam, tárgyalni igazában nincs miről. Az ajánlat korrekt, nem?
A nagylelkű szó még ennél is találóbb lett volna. Azonkívül, hogy ezek az emberek
megmenthették a bőrüket – és a hozzájuk közel állókét –, valamennyien gazdag emberekként
távozhattak Irakból. Elnökük hatalmas summákat helyezett el külföldi bankokban: ezeknek a
pénzeknek a nagy részét nem találták meg, azaz le sem foglalták. Az egybegyűlteknek
rendelkezésére állott az ismert világ valamennyi országának összes úti-okmánya és útlevele. Ebben a
műfajban az iraki titkosszolgálat nagy tapasztalatokkal rendelkezett, melyek megszerzésében az
állami pénzjegynyomda is segítségére volt.
– Bárhová mennek, nem zaklatják majd önöket, ezt ő Isten színe előtt megígéri önöknek.
Ezt bizony ajánlatos volt komolyan venni. Badrayn megbízója az ellenségük volt, ugyanolyan
kellemetlen és rosszindulatú, mint bárki élő ember. Csakhogy Isten embere is volt, és nem
olyasvalaki, aki hiába vette volna szájára az Ő nevét.
– Mikor kell válaszolnunk önnek? – kérdezte a hadsereg parancsnoka, némileg udvariasabban a
többieknél.
– Holnapig ráér, sőt akár holnapután is. Azontúl nem tudom, mi lesz, a megbízatásom csak addig
érvényes – jelentette ki Badrayn.
A döntés azonban, amely elé a küldött állította őket, jóval súlyosabb volt, mint amilyennek a
külső szemlélő gondolta volna. Az egybegyűlt tábornokok különös módon viszonyultak
országukhoz; elsősorban azért szerették a hazájukat, mert a markukban volt, ők irányították. A szó
szoros értelmében élet és halál urai voltak, s ez a pénznél is erősebb drog volt számukra. A hatalom
olyasvalami, amiért az ember szívesen kockáztatja az életét, de akár a lelke üdvösségét is. Többségük
remélte, hogy még minden rendbe jöhet. Elég, ha egyikük megszerzi az elnöki hatalmat, aztán közös
erővel rendet csinálnak, és ott folytathatják, ahol abbahagyták. Természetesen valamicskével több
szabadságot biztosítanának alattvalóiknak, megengednék az ENSZ ellenőreinek és mindenki másnak,
hogy bármit megvizsgáljanak, de most, hogy a vezér meghalt, mégiscsak mindent újra
kezdhetnének... még ha tudná is mindenki, hogy tulajdonképpen semmi sem változott... A világ már
csak ilyen. Néhány ígéret itt-ott, szólamok a demokráciáról, választásokról, és korábbi ellenségeik
versengenek majd, hogy újabb esélyeket adjanak nekik és az országnak...
Már a puszta lehetőség is tüzelte reményeiket. Évek óta egyikük sem érezte magát igazán
biztonságban. Egyes kollégáikkal maga a vezér végzett, mások „rejtélyes”-nek nevezett körülmények
között haltak meg. Néhai szeretett elnökük különösen szívesen alkalmazta például a helikopter-
baleseteket, ha meg akart szabadulni valakitől.
Úgy látszott, végre jóval biztonságosabb körülmények között gyakorolhatják majd hatalmukat. A
másik lehetőség az volt, hogy idegen földön, tétlenül tengessék életüket. Mostanáig osztályrészük
volt minden fényűzés, amit csak ember megkívánhat – plusz a hatalom. Elég volt csettinteniük, s
máris emberek törték magukat, hogy teljesítsék parancsaikat, ráadásul nem is egyszerű szolgák,
hanem katonák...
Csak egy bökkenő volt. Ha maradnak, életük legkockázatosabb vállalkozásába fognak. Országuk
pillanatnyilag a legszigorúbb ellenőrzés alatt állt, és nem ok nélkül. Az emberek még a minap is
tombolva rikoltották világgá az azóta elhunyt vezér iránti rajongásukat – de magukban vajon mit
gondoltak? Egy hete ennek még semmi jelen tősége nem volt, de közben nagyot változtak a dolgok.
A parancsnokságuk alatt álló katonák ugyanebből a tömegből származtak. Vajon a vezér nélkül
maradt vezérkarból kinek van meg a karizmája ahhoz, hogy átvegye az ország vezetését? Melyikük
képes kézben tartani a Baath Pártot? Melyikük képes rá, hogy puszta akaraterejével uralkodjék? Ha
nem akad ilyen vezetőjük, hiába minden bátorságuk és tapasztalatuk, nincs értelme, hogy ha félve is,
de vállalják a kockázatot. A lóversenytér szélén álló tisztek egymást méregették, és mindegyikben ez
a kérdés munkált: Vajon ki legyen az?
Nagy kérdés volt ez, hiszen ha akadt is valaha köztük, aki egy ilyen helyzetben elvállalhatta volna
a vezérséget, mostanra már biztosan halott volt, vélhetőleg egy helikopter-baleset következtében. A
diktatúrákat nem irányíthatják bizottságok. Bármilyen erősnek érezték is magukat együtt, ha
egymásra néztek, megsejtették gyengéiket. Tönkretenné őket az egymás közti vetélkedés. A hatalmi
küzdelmek zűrzavart szülnének, és meggyengülne a nép féken tartásához nélkülözhetetlen vasmarok
szorítása is. A szövetség néhány hónap leforgása alatt szétesne. Valamennyien láttak már ilyesmit, és
tudták, hogy végül a katonáikból összeállított kivégzőosztagok előtt találhatnák magukat.
Nem ismertek más erkölcsöt, csak a hatalomét, a hatalom gyakorlásáét. Ezt egy ember
megengedhette magának, sok azonban nem. A soknak, egyesülnie kellett valami – egy felettes
hatalma vagy akár egy közös eszme – körül, de mindenképpen kellett lennie valaminek, ami a
csoportnak egységes arculatot kölcsönözhetett. Csakhogy nem akadt, aki magához ragadhatta volna a
fő hatalmat, egyébként viszont semmi sem tartotta össze őket. Bármekkora hatalommal rendelkeztek
is egyenként, alapjában véve gyengék voltak, és miközben méregették egymást, valamennyien tudták
is ezt. Lelkük mélyén semmiben sem hittek. Amit korábban fegyverek erejével kényszerítettek ki,
akaraterővel most nem tudták elérni. Tudtak parancsokat osztogatni hátulról, de arra alkalmatlanok
voltak, hogy az első vonalból irányítsanak. Többségük mindenesetre elég értelmes volt, hogy belássa
ezt. Ezért küldték Bagdadba Badraynt.
Nézte őket, és bár az arcuk semmit nem árult el, pontosan tudta, mi jár a fejükben. Egyetlen
vakmerő ember egyetlen bátor mondattal maga mögé állíthatta volna őket. Csakhogy a vakmerők
már régóta halottak voltak, végzett velük valaki, aki náluk is vakmerőbb – vagy kíméletlenebb – volt.
S akire aztán ugyancsak lesújtott egy még türelmesebb és még kíméletlenebb személy láthatatlan
keze... Olyasvalakié, aki immár megtehette, hogy nagylelkű ajánlatot tegyen az életben
maradottaknak. Badrayn tudta, hogy csak egyféle választ kaphat tőlük, és meg is kapta. A halott iraki
elnök után semmi sem maradt, és senki sem léphetett a helyébe. Ez a közös sorsa mindazoknak, akik
semmiben sem hisznek – önmagukon kívül.
*
 A telefon ezúttal 6 óra 5 perckor szólalt meg. Ryan nem bánta, ha hét előtt ébredt, hiszen éveken
át korán kelő volt. Csakhogy akkoriban sofőrje vitte be a munkahelyére... most pedig, amikor
mindössze egy lift-útnyira volt az irodája, azt hitte, hogy az időt, amelyet korábban a kocsiban
töltött, most az ágyban töltheti. Akkoriban legalább szundíthatott egyet a szolgálati kocsi hátsó
ülésén...
– Tessék!
– Elnök úr?
Jack meglepődött ugyan, hogy Arnie hívja, de még így is majdnem megkérdezte tőle: „Miért, mire
számított, ki a fene veszi fel ezt a telefont?”
– Mi van?
– Baj, elnök úr.
*
Edward J. Kealty alelnök az egész éjszakát ébren töltötte, ez azonban egyáltalán nem látszott
rajta. Nemrég borotválkozott, a szeme csillogott, egyenesen tartotta magát. Felesége és munkatársai
társaságában ebben a pillanatban érkezett meg a CNN székházába, ahol egy producer fogadta. A
tévés betuszkolta őket egy liftbe. Mindössze a szokásos udvariassági gesztusokra szorítkoztak. A
hivatásos politikus mereven nézett maga elé, mintha próbálná meggyőzni a rozsdamentes acélajtókat,
hogy ő aztán tudja, mit akar. Kétségkívül sikerült is neki.
Érkezését háromórás előkészítő telefonálgatás előzte meg: az első hívást a tévéállomás elnöke
kapta. Régi barátja volt Kealtynek, és pályafutása során most először, őszintén megdöbbent. Az első
pillanatban azt hitte, repülőkatasztrófákról, vonatszerencsétlenségről vagy valamilyen erőszakos
bűncselekményről van szó – végül is a médiát az ilyen hétköznapi tragédiák tartják el. Amit azonban
megtudott, minden képzeletet felülmúlt.
Egyórányi töprengés után felhívta Arnie van Dammot, akivel ugyancsak régi barátok voltak.
Riporterszokás szerint további információkat akart kérni az ügyről. Hívásának azonban volt még egy
motívuma: szerette a hazáját, aggódott érte, és sejtelme sem volt arról, mi sül ki az egészből. Utána
felhívta az adó igazságügyi tudósítóját, egy bukott ügyvédet is, aki viszont, ugyancsak telefonon, egy
jogászprofesszor barátjától kért tanácsot.
Kealtyt már sminkelték, de a CNN elnöke még egyszer rácsörgött.
– Tényleg komolyan gondolod, Ed?
– Nem tehetek mást. Bár tehetnék.
Az elnök pontosan erre a válaszra számított.
– Hát, te tudod. Nézlek majd.
Mielőtt a telefon elnémult volna, az elnök még hallotta: mintha valakik ujjonganának a stúdióban.
Micsoda isteni sztori! A CNN-nek az volt a feladata, hogy beszámoljon a hírekről, és ez hír volt a
javából.
*
– Mondja, Arnie, ez teljesen őrült, vagy még alszom és rosszat álmodom?
Jack válogatás nélkül kapkodta magára a ruháit. Van Dammon sem volt még nyakkendő, s mint
Jack megállapította, zoknijai is két különböző párhoz tartoztak. Leginkább azonban az döbbentette
meg, hogy Arnie zaklatottnak tűnt. Ryan ezt eddig sohasem tapasztalta.
– Azt hiszem, most nem tehetünk mást, várunk, aztán meglátjuk – jelentette ki Van Damm.
Nyílt az ajtó, mindketten odafordultak.
Egy sötét öltönyös, ötvenes férfit vezettek be. A jövevény magas volt, és hajszoltnak látszott.
Andrea kísérte, aki már szintén értesült a fejleményekről.
Arnie bemutatta:
– Patrick Martin, elnök úr.
Jack felállt, kezet fogott vele, és megkérdezte:
– Az igazságügy bűnügyi osztályáról, ugye?
– Igen, együtt dolgoztam Dan Murrayval a capitoliumi katasztrófa kivizsgálásánál.
 – Pat az egyik legjobb büntetőjogászunk, de alkotmányjogot is tanít a George Washington
Egyetemen – magyarázta a stábfőnök.
– Nos, mi a véleménye erről az egészről? – kérdezte az elnök. A hangjából kiérzett, hogy Kealty
lépését képtelenül bizarrnak és teljességgel hihetetlennek tartja.
– Azt hiszem, előbb meg kell hallgatnunk, mit mond ő maga – hangzott a tősgyökeres jogászi
válasz.
– Mióta van az igazságügyi minisztériumban? – kérdezte Jack.
– Huszonhárom éve. Előtte négy évet töltöttem az FBI-nál. Martin töltött magának egy csésze
kávét, majd úgy döntött, hogy állva marad.
– Tessék – mondta Van Damm, és felhangosította a televíziót.
– Hölgyeim és uraim, washingtoni stúdiónk vendége Edward J. Kealty alelnök – jelentette be a
CNN vezető belpolitikai tudósítója, aki ugyancsak úgy festett, mintha az ágyból rángatták volna ki,
ráadásul látszott rajta, hogy őszintén meg van döbbenve. Ryan megállapította, hogy mindazon
személyek közül, akit ezen a napon látott, Kealty tűnik a legnormálisabbnak.
– Uram – mondta a riporter –, ön meglepő bejelentést kíván tenni...
– Igen, Barry, valóban. Alighanem azzal kell kezdenem, hogy harminc évet töltöttem a
közéletben, de ez a mostani a legnehezebb feladat, amellyel valaha is szembe kerültem. – Kealty egy
Emerson-esszé nyugodt, fegyelmezett tónusában beszélt, lassan és tagoltan, fájdalmas komolysággal.
– Mint tudják, Durling elnök a posztomról való lemondásra szólított fel, szenátorságom idején
tanúsított magatartásom miatt. Barry, nem titok, hogy magánéletemben nem mindi viselkedtem olyan
példaszerűen, ahogyan kellett volna. Sokakról elmondható ez a közélet szereplői közül, ez azonban
nem mentség, én sem gondolom, hogy az. Amikor Rogerrel megbeszéltük a helyzetet, abban
állapodtunk meg, hogy a legjobb volna, ha lemondanék hivatalomról, s így ő valaki mással
indulhatna az év végi választásokon. Azt is ő javasolta, hogy a posztomat ideiglenes alelnökként
John Ryan vegye át. Barry, nekem ez megfelelt így. Nagyon régóta veszek már részt a közéletben,
egyenesen vonzónak tűnt számomra, hogy visszavonulok, játszom az unokáimmal, és esetleg tanítok
is egy keveset, így aztán igent mondtam Rogernek, hogy... nos, valójában az ország érdekét szem
előtt tartva. Ténylegesen azonban soha nem mondtam le.
– Értem – szólt a riporter, és felemelte a kezét, mintha labdát akarna elkapni. – Azt hiszem, ezt
feltétlenül tisztáznunk kell, uram! Pontosan mi történt?
– Barry, én kocsiba ültem, és elhajtottam a külügyminisztériumba. Mint ismeretes, az alkotmány
úgy rendelkezik, hogy az alelnök a külügyminiszternek kell hogy benyújtsa a lemondását.
Négyszemközt beszéltem Hanson miniszter úrral, hogy tisztázzuk az ügyet. Sőt vittem magammal
egy lemondólevelet is, de formailag nem volt rendben, ezért Brett megkért, hogy fogalmazzam újra.
Miután elköszöntünk, hazamentem: azt gondoltam, másnap majd megírom, és ismét benyújtom.
Arra, ami aznap este történt, egyikünk sem számított. A tragédia, ahogyan sokan másokat, engem
is mélyen megrendített. És tudja, a brutális és gyáva merénylet következtében nagyon sok barátomat
veszítettem el, akikkel hosszú éveken át dolgoztam együtt... de ténylegesen nem mondtam le a
hivatalomról. – Kealty egy pillanatra lenézett maga elé, az ajkába harapott, majd így folytatta: –
Barry, én még ekkor sem akartam megszegni az ígéretemet, amelyet Durling elnöknek tettem. Állni
akartam a szavamat ...és mégsem tehetem! Egyszerűen nem tehetem – érvelt Kealty. – Engedje meg,
hogy megmagyarázzam.
Tíz éve ismerem Jack Ryant. Nagyszerű ember, bátor férfi, és mindig is becsülettel szolgálta a
hazáját, arra azonban nem képes, hogy gyógyírt találjon az ország bajaira. Mindaz, amit tegnap este
mondott, amikor szólni próbált az amerikai néphez, ezt bizonyítja. Ugyan hogyan várhatnánk el a
kormányunktól, hogy ilyen körülmények között ellássa a feladatát, anélkül hogy a megürült
posztokat tapasztalt, rátermett emberekkel töltenék be?
– De hiszen ő az elnök, nem? – kérdezte Barry, aki egyszerűen nem hitte, hogy amit tesz és amit
hall, valóság.
 – Barry... ő annyit sem tud, hogyan kell megfelelően lefolytatni egy vizsgálatot. Vegyük csak azt,
amit az este a repülőgép-katasztrófáról mondott. Alig egy hét telt el azóta, ő pedig máris kijelenti,
hogy tudja, mi történt. Ki hiszi el ezt? Csakugyan, van valaki, aki egyáltalán elhiszi? Kinek van
áttekintése erről a vizsgálatról? Valójában kik folytatják? És kinek tesznek jelentést? Még hogy egy
hét alatt mindent tisztáztak volna? Hogyan hihetne el ezt az amerikai nép? Amikor Kennedy elnököt
megölték, a vizsgálat hónapokig tartott, ráadásul a legfelsőbb bíróság főbírája vezette. Hogy miért?
Mert ilyen esetekben biztosat kell tudnunk, azért!
– Elnézést, alelnök úr, de a kérdésemre tulajdonképpen nem válaszolt.
– Barry, Ryan soha nem is volt alelnök, mert én sem mondtam le soha. Ez a poszt egyetlen
pillanatig sem volt betöltetlen, és az alkotmány mindössze egy alelnököt engedélyez. Ryan még csak
az alelnöki hivatali esküt sem tette le.
– De hát...
– Gondolja, hogy én szívesen teszem ezt? Nem tehetek mást! Hogyan alakítsuk újjá a
kongresszust és a végrehajtó hatalmi ágat amatőrökkel? Az este Mr. Ryan felszólította a
kormányzókat, hogy olyan embereket küldjenek neki, akiknek nincsen kormányzati tapasztalatuk.
Hogyan hozzanak törvényeket olyan emberek, akik nem értenek hozzá?
Barry, én most úgy érzem magam, mintha nyilvánosan öngyilkosságot követnék el, mintha
azoknak a szenátoroknak az egyike volnék, akik vádat emeltettek a hetedik elnök, Andrew Johnson
ellen. Mint politikus, a saját nyitott síromba bámulok, de mindenekelőtt a hazám érdekeit kell
néznem. Nem tehetek egyebet.
A kamera ráközelített Kealty arcára: vonásai csakugyan aggodalmat tükröztek. Miközben önzetlen
honszeretetét ecsetelte, kis híján könnyek csillantak meg a szemében.
– Mindig is jó volt a tévében – jegyezte meg van Damm.
– Nem akarok hinni a fülemnek – szólalt meg egy pillanat múltán Ryan.
– Pedig hihet – jelentette ki Arnie, majd Patrick Martinhoz fordult: – Mr. Martin, némi jogi
útbaigazításra volna szükségünk.
– Először is küldjenek át valakit a külügybe, és alaposan nézzenek körül a külügyminiszter
irodájában.
– Az FBI-t? – kérdezte Van Damm.
– Igen – bólintott Martin. – Semmit sem találnak majd, de ezzel kell kezdeni. Ezután nézzék át a
telefonhívások listáját, és a beszélgetésekkel kapcsolatos feljegyzéseket. Utána kezdjék el kihallgatni
az embereket. Ez nem lesz egyszerű... Hanson miniszter halott, a felesége ugyancsak, és
természetesen Mrs. Durling is. Valószínűleg ők voltak, akik minden bizonnyal ismerték az ügy
részleteit. Szerintem nemigen találunk majd közvetlen bizonyítékokat, de a használható másodlagos
bizonyítékból sem lesz sok.
– Roger azt mondta nekem...
– Ez így másodkézből való információ – szakította félbe az elnököt Martin. – Ön most azt mondja
nekem, hogy valaki mondott önnek valamit, amit ő is valaki mástól hallott... ez így egyetlen bíróság
előtt sem áll meg.
– Folytassa – szólt Arnie.
– Uram, e tárgyban nem létezik sem alkotmányos, sem tételes jogi szabályozás.
– És nincs legfelsőbb bíróságunk sem, amely állást foglalhatna a kérdésben – mutatott rá Ryan.
Sokatmondó csend következett, majd feltette a kérdést: – És mi van, ha Kealty igazat mond?
– Elnök úr, valójában mellékes, hogy igazat mond-e vagy sem – felelte Martin. – Ha nem tudjuk
bebizonyítani, hogy hazudik, márpedig valószínűleg nem tudjuk, csak újabb érvet adunk a kezébe.
Ami pedig a legfelsőbb bíróságot illeti: tegyük fel, hogy megalakul a szenátus, ön pedig kijelöli a
bírákat. Csakhogy ezek, éppen azért, mert ön jelölte őket, automatikusan vissza fogják utasítani a
jelölést, és így valószínűleg nem lesz lehetőség jogi megoldásra.
– Hogyhogy? – kérdezte az elnök. – Hiszen ha ezt a helyzetet nem szabályozza törvény...
 – Nem bizony, és pontosan ez a dolog szépsége – felelte Martin, és próbált gondolkozni. – Nos, ha
az elnök vagy alelnök lemond, a továbbiakban megszűnik elnöknek, illetve alelnöknek lenni. A
lemondás akkor következik be, amikor a hivatal betöltője továbbítja a lemondás eszközét, például
egy levelet, az illetékes tisztségviselőnek. Az azonban, aki az eszközt átvette, halott, és biztosra
vehetjük, hogybmaga az eszköz sincs meg. Hanson külügyminiszter valószínűleg telefonon
tájékoztatta Durling elnököt a lemondás tényéről...
– Ez történt – erősítette meg Van Damm.
– Csakhogy Durling elnök is halott. Tanúvallomása bizonyító értékű lehetett volna, de erre sem
fog sor kerülni. Ugyanott vagyunk, ahonnét elindultunk.
Martinon látszott, hogy nem szívesen teszi, amit tesz, ráadásul nehezére esett, hogy miközben egy
jogi problémán gondolkodik, közölje is, ami eszébe jut. A dolog egy sakkjátszmára emlékeztette,
amelyet bekockázatlan táblán játszanak, találomra elhelyezett figurákkal.
– Viszont...
– A telefonok listájából bizonyára kiderül, hogy Hanson felhívta Durlingot, persze. Lehet
azonban, hogy Hanson csak azt közölte vele, hogy Kealty rosszul fogalmazta meg a levelet, és hogy
másnapra kijavítja. Ez eddig politika és nem jog. Ameddig Durling volt az elnök, Kealty nem
maradhatott, mivel...
– Mivel vizsgálat folyt ellene szexuális zaklatás miatt – mondta Arnie, aki kezdte átlátni a dolgot.
– Eltalálta. A tévényilatkozatában erről is beszélt, és egészen ügyesen mismásolta el a dolgot,
nemde?
– Ott vagyunk, ahonnét elindultunk – állapította meg Ryan.
– Igen, elnök úr – felelte Martin. Ryan fanyarul elmosolyodott.
– Jó tudni, hogy van, aki hisz nekem.
*
O’Day felügyelő a központi részleg három ügynöke társaságában érkezett, kocsijukat közvetlenül
az épület bejárata előtt hagyták. Egy egyenruhás őr elindult feléjük, hogy tiltakozzék. O’Day
felmutatta az igazolványát, és ment tovább. A portaszolgálatnál ugyancsak igazolta magát.
– Egy percen belül találkozni szeretnék a főnökével a hetedik emeleten – mondta az őrnek. – Nem
érdekel, mit csinál, mondja meg neki, hogy azonnal jöjjön fel!
Ezzel ügynökeivel együtt a lift felé indult.
– Húha, Pat, mi az ördögbe rángatott bele bennünket...
A felügyelő a három ügynököt találomra választotta ki az FBI belső ellenőrzési osztályáról.
Valamennyien ellenőrzési joggal felruházott, tapasztalt nyomozók voltak, ők ügyeltek rá, hogy az
irodánál minden törvényesen menjen. Egyikük már egy volt igazgató ügyében is nyomozott. A belső
ellenőrzés a törvényen kívül senkit és semmit nem respektált. Meglepő módon azonban őket az FBI
más részlegeinek ügynökei is tisztelték – nem úgy, mint a városi rendőrök a maguk belső ellenőreit.
Az előcsarnokban posztoló őr feltelefonált a legfelső szinten tartózkodó kollégájának, George
Armitage-nek, aki az előző héten egy másik váltásban teljesített szolgálatot.
– FBI – közölte O’Day, amikor kinyílt előtte a lift ajtaja. – Merre van a miniszter irodája?
– Erre jöjjenek, uram – felelte Armitage, és elindult előttük a folyosón.
– Ki használja az irodát? – kérdezte a felügyelő.
– Mr. Adlert készülünk beköltöztetni... Nemrég végeztünk Mr. Hanson holmijainak kihordásával,
és...
– Eszerint itt ki-be járkáltak az emberek?
– Igen, uram.
O’Day nem gondolta ugyan, hogy az igazságügyi technikusok túl sok mindent találnának,
mindenesetre ide akarta rendelni őket. Ha létezett vizsgálat, amelyet a lehető legelőírásosabban
kellett lefolytatni, ez a mostani ilyen volt.
– Nos jó, akkor beszélnünk kell mindenkivel, aki Hanson miniszter távozása óta megfordult az
irodában, ismétlem, mindenkivel, titkárnőkkel, takarítókkal. Mindenkivel.
 – A titkárnők majd csak úgy fél óra múlva jönnek be.
– Legyen szíves, nyissa ki az ajtót.
Armitage bebocsátotta őket a titkárságra, majd egy dupla ajtón át magába a miniszteri irodába is.
Az ügynökök lecövekeltek, és először csak nézelődtek. Aztán egyikük kiállt a bejárat elé, a
folyosóra.
– Köszönöm... Mr. Armitage – mondta O’Day. A nevet O’Day az őr kitűzőjéről olvasta le. – A
helyet mostantól fogva úgy tekintjük, mintha bűncselekmény helyszíne volna. Engedély nélkül nem
léphet be és nem távozhat senki. Szükségünk van egy helyiségre, ahol kihallgathatjuk az embereket.
Szeretném, ha összeállítanák azok listáját, akikről tudják, hogy megfordultak itt, ha lehet dátummal
és időponttal.
– A titkárnőknél bizonyosan megvan.
– Maguk is készítsenek egyet – mondta O’Day, miközben bosszúsan végignézett a folyosón. –
Idekérettük a főnöküket. Vajon hol lehet?
– Csak nyolc tájban szokott bejönni.
– Fel tudná hívni nekem, kérem? Most azonnal beszélnünk kell vele.
– Természetesen, uram.
Armitage próbált rájönni, mi az ördög lehet ez az egész. Ezen a reggelen nem nézett tévét, és még
csak nem is hallotta, mi történik a politikában. Ami azt illeti, az egész nem nagyon érdekelte.
Ötvenöt éves volt, harminckét évi állami szolgálat után nyugdíjba készült, semmi mást nem akart,
mint tenni a dolgát, aztán hazamenni.
*
– Jó húzás volt, Dan – mondta a telefonba Martin, immár az Ovális Irodában, majd letette a
kagylót és megfordult.
– Murray átküldte az egyik portyázó felügyelőjét, Pat O’Dayt. Jó ember, válságkezelő. FBI-os
belső ellenőrök vannak vele, ami megint csak okos dolog. Apolitikus társaság. Mostantól Murray
nem ártja bele majd magát az ügyekbe.
– Miért? – kérdezte Jack; próbálta megérteni Martint.
– Mert ön nevezte ki megbízott igazgatóvá. Én sem nagyon keveredhetem bele a dologba. Jó
lenne, ha keresne valakit a nyomozás vezetésére. Okos legyen, feddhetetlen és a legcsekélyebb
kapcsolata se legyen a politikával. Leginkább egy bíró. – Martin elgondolkodott: – Például az
Egyesült Államok Kiszálló Fellebbviteli Bíróságának valamelyik főbírája. Sok jó van köztük.
– Van ötlete? – tudakolta Arnie.
– Tőlem ne kérjen nevet. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy ténykedésüknek minden
lehetséges tekintetben támadhatatlannak kell lennie. Uraim, mi itt most az Egyesült Államok
alkotmányáról beszélünk. – Martin elhallgatott, úgy érezte, meg kell magyaráznia, amit mondott. –
Az alkotmány nekem olyan, mint a Biblia, tudják? Bizonyára az önök számára is, csakhogy én FBI-
ügynökként kezdtem. Főleg polgárjogi ügyeken dolgoztam, tudják, a sok barom Délen. .. Azt, hogy
mennyire fontosak a polgári jogok, akkor tanultam meg, amikor holtan láttam olyan embereket, akik
azért haltak meg, mert megpróbálták biztosítani mások polgári jogait, olyanokéit, akiket még csak
nem is ismertek. Aztán otthagytam az FBI-t, ügyvéd lettem, egy ideig praktizáltam, de azt hiszem,
alapjában véve zsaru maradtam, úgyhogy visszatértem a szakmába. Az igazságügyi minisztériumban
először a hírszerzés főnöke voltam, mostanában pedig a bűnügyi osztályt vezetem. Ez az ügy fontos
a számomra. Jól kell csinálniuk.
– Úgy lesz – jelentette ki Ryan. – De jó volna tudni a módját.
– Úgy éljek, nem tudom – mondta bosszúsan Martin –, legalábbis, ami az ügy lényegét illeti. Ami
a formát illeti, az teljesen egyértelmű, semmi probléma. Képtelenség, de mindenképpen meg kell
próbálniuk. Ez a dolog jogi oldala. Ami a politikai oldalát illeti, azt önökre hagynám.
– Rendben. És ami a capitoliumi katasztrófa vizsgálatát illeti? – kérdezte Ryan, s maga is
meglepődött kissé.
Martin elmosolyodott.
 – Azon felhúztam magam. Nem szeretem, ha valaki elő akarja írni nekem, hogyan intézzek egy
ügyet. Ha Sato életben volna, még ma bíróság elé tudnám állítani, nem kellene semmiféle
meglepetéstől tartanom. Amit Kealty a Kennedy-gyilkosság vizsgálatáról mondott, nagyon rosszul
hangzott. Egy ilyen ügyben alapos vizsgálatra, nem pedig bürokratikus felhajtásra van szükség.
Egész életemben az előbbit műveltem. Ez az ügy meglehetősen egyszerű, nagy horderejű, de azért
egyszerű, és politikailag már semmit nem lehet kihozni belőle. Az igazi segítség a kanadai lovas
rendőrségtől jött. Remek munkát végeztek, rengeteg meggyőző bizonyítékot gyűjtöttek össze a
számunkra, megállapították az események idejét, helyét, ujjlenyomatokat vettek, összeszedték és
kihallgatták a gép utasait. A japán rendőrök pedig... bármit megtettek volna, annyira bőszítette őket,
ami történt. Kihallgatták az összes életben maradt összeesküvőt. Ne akarjuk tudni, miféle
módszereket alkalmaztak a kihallgatások során, de ez nem is tartozik ránk. Azzal, amit ön az este
mondott, tökéletesen egyetértek, és ha akarja, átnézem a vizsgálatról készült jelentéseket.
– Kérem, hogy még ma délután tegye meg – mondta Van Damm. – Én pedig gondoskodom arról,
hogy megkapja, ami a sajtóban a beszédről megjelent.
– Rendben van, uram.
– Szóval, ebben a Kealty-dologban nem vállalhat szerepet? – tudakolta Jack.
– Nem, uram. Nem nyújthatnak támadási felületet az ellenfeleiknek.
– De tanácsot csak hajlandó adni nekem? – folytatta Ryan. – Szükségem van valamiféle jogi
segítségre.
– Csakugyan szüksége van rá, elnök úr, és ennyit megtehetek. – Arnie szólalt meg:
– Tudja, Martin, ha vége lesz ennek a...
Ryan, még mielőtt a jogász reagálhatott volna, leállította a stábfőnökét.
– Ne, Arnie, ezt ne. Az isten verje meg, ilyet nem játszom. Mr. Martin, én szívesen hagyatkozom
az ön ösztöneire: ezt a meccset száz százalékig becsületesen játsszuk végig. Hivatásosokra bízzuk, és
reménykedünk, hogy csakugyan profik. Kurvára unom a különleges vizsgálókat, meg a különleges
ez meg azokat. Ha nem várhatjuk el az embereinktől, hogy tisztességesen elvégezzék, ami a dolguk,
akkor mondja már meg nekem, mi a francot keresnek itt?
Van Damm feszengett.
– Naiv ember maga, Jack – állapította meg.
– Meglehet, Arnie. De amióta az eszemet tudom, az országot politikailag tudatos emberek
irányítják, és hová jutottunk? – Ryan felállt és járkálni kezdett a helyiségben: ez az elnök
privilégiuma volt. – Ebből az egészből elegem van! Hová lett a tisztesség, Arnie? Mi a francért nem
mond igazat senki? Ahova csak nézek, valami kurva játszma folyik, amelynek a célja nem az, hogy
ki-ki tisztességesen végezze a dolgát, hanem hogy itt maradjon. Nem szükségszerű, hogy így legyen.
És ha meggebedek, sem veszek részt olyan játszmában, amely nincsen ínyemre. – Jack most Pat
Martinhoz fordult. – Beszéljen nekem arról az FBI-ügyről.
Martin pislogott, nem tudta, hogy jött ez most elő, de azért elmondta a történetet.
– Még egy rossz filmet is csináltak róla. Néhány polgárjogi aktivistát lelőttek a Ku-Klux-
Klánosok, akik közül kettő ráadásul helybéli zsaru volt. Az ügy nem haladt, úgyhogy a vonatkozó
szövetségi törvények értelmében a nyomozásba bevonták az FBI-t is. Akkoriban Dan Murray is, én is
újoncok voltunk, én Buffalóban szolgáltam, ő Philadelphiában. Odaküldtek bennünket, hogy együtt
dolgozzunk „Big” Joe Fitzgeralddal, Hoover egyik portyázó felügyelőjével. Ott voltam, amikor
megtalálták a holttesteket... undorító volt. – Martin jól emlékezett a látványra és a szörnyű bűzre. –
Semmi mást nem akartak – folytatta –, mint hogy minden állampolgárt felvegyenek a szavazók
listájára... és ezért megölték őket. A helybéli rendőrök pedig semmit sem tettek, hogy felderítsék az
ügyet. Különös, de ha az ember személyesen tapasztalja meg az ilyesmit, már nem tűnik annyira
absztraktnak: több mint dokumentum, esettanulmány vagy kitöltendő nyomtatvány. Rohadtul
valóságossá válik, amikor az ember megnézi a hullákat, amelyek addigra két hetet töltöttek a föld
alatt. Azok a szemét klánosok áthágták a törvényt, és végeztek a polgártársaikkal, csak mert azok úgy
gondolták, hogy valami, ami benne van az alkotmányban, nem egyszerűen helyes, hanem mindenkit
megillető jog. Aztán elkaptuk és becsukattuk őket.
– És megmondaná, miért, Mr. Martin? – kérdezte Jack. Pontosan azt a választ kapta, amelyre
számított.
– Mert tettem egy esküt, elnök úr, azért.
– Én is, Mr. Martin.
És nem valami rohadt játszma miatt – tette hozzá gondolatban.
*
A rádióforgalmazás okot adott némi gyanakvásra. Az iraki fegyveres erők több száz frekvenciát
használtak, főleg az FM- és URH-sávokon. Az amerikai lehallgatók az általános helyzethez képest
szokatlanul nagy aktivitást észleltek, az adások tartalma azonban a szokásos volt. Ezrével fogták az
üzeneteket, néha másodpercenként ötvenet is, és félő volt, hogy a munka hamarosan meghaladja a
VIHARSÁV nyelvészeinek teljesítőképességét – márpedig mindent, ami bejött, meg kellett fejteni.
Pontosan tudták, hogy a magasabb parancsnokságok mely hullámhosszokon kommunikálnak, ezeket
az adásokat azonban az irakiak elektronikusan titkosították. A Khaled király katonai városban
működő számítógépeknek egy darabig szórakozniuk kellett a jelekkel, hogy értelmezni lehessen
őket, első hallásra ugyanis nem különböztek a légköri zavarok okozta zörejektől. Szerencsére jó
néhány iraki szökevény hozott magával rejtjelező hardvereket. Mások, nap mint nap átszivárogtak a
különböző határokon, és hozták magukkal az aznapi rejtjelkulcsokat, a szaúdiak pedig busásan
megfizették őket.
A rádióforgalom mintha tovább erősödött volna. Az iraki fegyveres erők vezetői valószínűleg
jobban tartottak a belföldi telefonvonalakat figyelő honi titkosszolgálatoktól, mint a külföldi
lehallgató-állomásoktól. Ebből az egyszerű tényből a lehallgatóállomások ügyeletes tisztjei
messzemenő következtetéseket vontak le, és már készült is egy jelentés, amelyet nem sokkal később
elküldték a CIA Hírszerzési Igazgatóságának, amely azután továbbította az elnöknek.
A VIHARSÁV ugyanolyan volt, mint a többi hasonló állomás. A jeleket körben elhelyezett
hatalmas antennák sora vette, egyúttal meghatározva forrásukat is. Az antennasort – elrendezése
miatt – Elefántketrecnek becézték. Az égbe nyúló ostorantennák más feladatokat láttak el. A
lehallgatóállomást rohammunkában építették a SIVATAGI VIHAR előkészületei során, hogy taktikai
hírszerzési adatokat gyűjtsön a szövetséges katonai egységek számára, utóbb pedig, a térség további
ellenőrzése céljából, ki is bővítették. A kuvaitiak megépítették ikerállomását, a PÁLMATÁL-at:
jutalmul jókora részt hasíthattak ki maguknak az elektronikus „zsákmányból”.
– Ez annyi, mint három – állapította meg a PÁLMATÁL egyik technikusa az előtte lévő
képernyőt nézve. – Három magas rangú tiszt halad a lóversenypálya felé. Furcsa, hogy ilyen korán
kimennek a lovacskákhoz!
– Összejövetel készül? – találgatta a hadnagya. A PÁLMATÁL katonai állomás volt, és a
technikus – egy tizenöt éves őrmester – jóval többet tudott új főnökénél. A hadnagy azonban volt
olyan okos, hogy kérdezősködjék.
– Nagyon úgy néz ki, asszonyom.
– És miért ott?
– Mert a város belsejében van, de mégsem hivatalos épület. Ha az ember a kedvesével akar
találkozni, nem otthon teszi, igaz? – A képernyő megváltozott. – Remek, megint elkaptunk egyet. A
légierő parancsnoka is ott van... volt, valószínűleg. A forgalmazás elemzése arra utal, hogy a
találkozó egy órája kezdődött. Bár gyorsabban tudnánk megfejteni a rejtjeleiket...
– Miről szóltak az adások?
– Csak arról, hogy hová menjenek, és mikorra, semmi fontos, arról pedig, hogy miért jöttek össze,
egy szó sem.
– Mikor van a temetés, őrmester?
– Alkonyatkor.
*
 – Igen – szólt bele Ryan a telefonba. Abból, hogy melyik vonal jelzőfénye gyulladt ki, meglehetős
pontossággal megállapíthatta, mennyire fontos a hívás.
– Itt Canon őrnagy. Anyagot kaptunk Szaúd-Arábiából. A hírszerzők most próbálják meg
értelmezni. Szóltak, hogy jelezzem önnek.
– Köszönöm – felelte Ryan, és letette a kagylót. – Tudja, – mondta –, jó volna, ha nem minden
egyszerre zúdulna rám. Valami történik Irakban, de még nem tudják, mi. Azt hiszem, lassan oda kéne
figyelnem rá. Van még valami tennivalóm?
– Intézkedjék, hogy a titkosszolgálat biztosítsa Kealty alelnök védelmét – javasolta Martin. – Mint
volt alelnök mindenképpen jogosult rá... Hat hónapig? – kérdezte Price-tól.
– Úgy van.
Martin elgondolkodott.
– Szóba került már ez a dolog önök között?
– Nem, uram.
Kár, gondolta Martin.
14. Vér a vízben
Ed Foley szolgálati repülőgépe egy nagy és rút Lockheed C-141B típusú szállítógép volt. A
vadászpilóták szemeteskocsinak csúfolták, ám a rakterében egy nagy lakókocsit szállított. Ez utóbbi
nagy múltú darab volt. Az Airstream vállalat gyártotta az Apolló-programhoz, a visszaérkező
űrhajósok elhelyezésére szolgált volna. Minthogy azonban tartalékpéldány volt, ténylegesen sohasem
került sor a használatára. Lehetővé tette, hogy a magas rangú tisztségviselők otthonias körülmények
között repüljenek, ámbár szinte kizárólag a hírszerzés vezetői használták: amellett, hogy
inkognitóban utazhattak, a kényelemről sem kellett lemondaniuk. A légierőnek nagyon sok ilyen
Starliftere volt, és kívülről Foleyé is olyan volt, mint amazok– nagy, zöld és csúf.
Kevéssel dél előtt ért földet az Andrewson, kimerítő, csaknem hétezer mérföldes, tizenhét órás
repülés után. Menet közben kétszer töltötték fel üzemanyaggal a levegőben. Foley háromfős
kísérettel utazott, kettő közülük biztonsági ember volt. A gépen zuhanyozhattak is, ami kifejezetten
jót tett a kedélyállapotuknak, és éjszakai álmukat sem háborította a néhány órája megélénkült
rádióforgalmazás. Amikor a gépóriás megállt, és ajtói kinyíltak, Foley üdén és jól informáltan lépett
hazai földre. Ed jó néhányszor repült már a Starlifterrel, de még mindig úgy érezte, hogy valaminő
csoda részese. Ez az érzése csak erősödött, amikor megpillantotta a feleségét. Mary Pat csókkal
üdvözölte. A légierő földi kiszolgálói csodálkoztak is, mi az ördög történhetett, a pilóták viszont
túlságosan fáradtak voltak, semhogy felfigyeltek volna a jelenetre.
– Szervusz, drágám!
– Szervusz! Egyszer együtt is kellene repülnünk ezen a gépen – mondta Ed, s közben pajkos fény
villant a szemében. Aztán egy szempillantás alatt váltott, és megkérdezte: – Mi hír Irakról?
– Valami történik. Körülbelül húsz, de legalább kilenc magas rangú katonai vezető tartott egy
csendes kis összejövetelt. Nem tudjuk, miről beszéltek, de nem valószínű, hogy a halotti tor menüjét
tárgyalták meg.
A házaspár beült a kocsi hátsó ülésére, ahol az asszony átadott egy dossziét a férjének.
– Téged mellesleg elő fognak léptetni – közölte vele.
– Mivé? – emelte fel Ed a tekintetét az iratcsomagról.
– Főigazgatóvá. Beindítjuk a Kék Tervet, és Ryan azt akarja, hogy te vidd keresztül a
kongresszusban. Én maradok az operatív részleg igazgatója, és úgy vezetem a boltomat, ahogy
akarom... ugyebár, szívem? – kérdezte édes mosollyal. Aztán hozzálátott, hogy ismertesse a másik
aznapi problémát.
*
Clarknak saját irodája volt Langleyben: a rangjával járt, hogy a helyiség ablaka az autóparkolóra
és az azon túl álló fákra nézett. Ez azért jobb volt, mint valami ablaktalan kamra. Igénybe vehette
egy titkárnő munkáját is – négy másik vezető hírszerzővel közösen. Langley sok tekintetben idegen
tájék volt a számára. Hivatalos titulusa szerint kiképzőtiszt volt odalent, a Farmon, és csak akkor jött
be a központba, ha jelentést adott le, vagy eligazítást kapott valamilyen új feladattal kapcsolatban.
Nem érezte jól magát itt, az ilyen központoknak valahogy mindig volt valami stichjük. Az
aktakukacok a maguk ízlése szerint akarták intézni a dolgokat. Irtóztak a szabálytalanságoktól. Nem
bánták, ha túlórázniuk kellett, és emiatt lemaradtak a kedvenc tévéműsoraikról. Nem nagyon
szerették a meglepetéseket és az olyan információkat, amelyek rákényszerítették őket, hogy egyet-
mást újragondoljanak. Ők alkották az ügynökség bürokratikus farkát, ám a CIA-nál ez a farok olyan
hatalmassá vált, hogy miközben a kutyát csóválta, maga meg sem moccant. A jelenség korántsem
volt meglepő, csakhogy amikor a dolgok elfajultak, a bevetésen az ő élete forgott kockán, s tudta, ha
odavész, nem marad utána csak egy feljegyzés, amelyet aztán gyorsan iktatnak és elfelejtenek –
olyanok, akik a napi hírszerzési összefoglalót többnyire az újságokból ollózzák össze. Chavez lépett
be.
– Hallottad a ma reggeli híreket, Mr. C? – kérdezte könnyedén.
– Reggel öt óta benn vagyok – felelte Clark, és odamutatott neki egy KÉK TERV feliratú
iratgyűjtőt. Annyira utálta a papírmunkát, hogy ha rászánta magát, a legnagyobb intenzitással
végezte, mert minél előbb túl akart lenni rajta.
– Akkor kapcsolj a CNN-re!
John olyan hírre számított, ami meglepi majd a szervezetet, amelynek tagja volt. Ebben nem is
csalódott, bár nem éppen azt hallotta, amit várt.
*
– Hölgyeim és uraim, az elnök.
A lehető leggyorsabban ki kellett állnia a nyilvánosság elé, ezzel mindenki egyetértett. John
belépett a sajtóterembe, a pulpitus mögé állt, és belepillantott a jegyzeteibe. Könnyebb volt ezt
tennie, mint végignézni a helyiségen, amely kisebb és kopottabb volt az épület többi részénél, s
amelyet az egykori úszómedence fölé építettek. Nyolc széksor állt benne, mindegyikben hat székkel.
Befelé jövet látta, hogy minden hely foglalt.
– Köszönöm, hogy eljöttek ebben a korai órában – mondta Jack, amilyen nyugodt hangon csak
tudta.
– Az újabb iraki események hatással vannak a térség biztonságára, amely létfontosságú az
Egyesült Államok és szövetségesei számára. Megrendülés nélkül vesszük tudomásul az iraki elnök
halálát. Mint tudják, ez az ember két alkalommal kezdeményezett támadó háborút, brutálisan
elnyomta az országában élő kurd kisebbséget, és a legelemibb emberi jogokat is megtagadta országa
állampolgáraitól.
Irak virágzó ország kellene, hogy legyen. A világ kőolajkészletének egy jelentős részével,
figyelemre méltó iparral és jelentős népességgel rendelkezik. Nem rendelkezik viszont olyan
kormánnyal, amely törődne polgárai szükségleteivel. Reméljük, hogy eddigi vezetőjének halála
éppen ennek a lehetőségét teremti meg. – Jack felpillantott jegyzeteiből. – Amerika ezért baráti
jobbját nyújtja Iraknak. Reméljük, hogy mód nyílik kapcsolataink normalizálására, és egyszer s
mindenkorra véget ér minden ellenségeskedés Irak és öbölbeli szomszédjai között. Utasítottam Scott
Adler megbízott külügyminisztert, hogy lépjen kapcsolatba az iraki kormánnyal, és ajánlja fel, hogy
kezdjünk tárgyalásokat a mindkét országot érdeklő kérdések megbeszélésére. Abban az esetben, ha
az új rezsim készséget mutat az emberi jogok kérdésének rendezésére, és ígéretet tesz szabad és
tisztességes választások lebonyolítására, Amerika is hajlandó fontolóra venni a gazdasági szankciók
felfüggesztésének kérdését, és a normális diplomáciai kapcsolatok helyreállítását.
Elég volt az ellenségeskedésből. Semmi értelme, hogy egy természeti kincsekben ennyire gazdag
régió a viszály melegágya legyen, és Amerika, öbölbeli barátaival együtt kész vállalni a jó szándékú
közvetítő szerepét, hogy segítsen a béke és a stabilitás létrehozásában. Várjuk a kedvező választ
Bagdadból, hogy sor kerülhessen a kapcsolatfelvételre. – Ryan elnök összehajtotta a papírlapot. –
Hivatalos nyilatkozatomat ezzel befejeztem. Kinek van kérdése?
Egy mikroszekundummal később felharsant a New York Times tudósítójának hangja:
 – Uram, mint tudja, ma reggel Edward Kealty kijelentette, hogy az elnök nem ön, hanem ő. Mi
mondanivalója van ezzel kapcsolatban?
– Mr. Kealty állítása alaptalan és teljességgel tarthatatlan – felelte kimérten Jack. – Kérem a
következő kérdést!
Ha már belement a komédiába, kénytelen volt tovább játszani. A teremben lévők közül senkit sem
tévesztett meg a fellépése. Az előbbi mondatot ugyanígy elmondhatta volna a sajtótitkára vagy a
külügyminisztérium hivatalos szóvivője, csakhogy most ő állt a reflektorok fényében, ő nézett az
idesereglettek arcába, és nagyjából úgy érezte magát, mint egy magányos keresztény, aki egy
Colosseumra való oroszlánnal néz farkasszemet. Valamelyest megnyugtatta, hogy a helyiségben a
testőrei is ott voltak.
– Még ugyanerről... és ha csakugyan nem mondott le? – kiabálta túl a Times tudósítója a
többieket.
– Csakhogy lemondott, másképp engem nem nevezhettek volna ki. Ennélfogva a kérdésének
nincsen értelme.
– De uram! És ha az alelnök mégis igazat mond?
– Nem mond igazat – felelte Ryan. Mély lélegzetet vett, ahogyan Arnie tanácsolta neki, és
folytatta azzal, amit ugyancsak Arnie javasolt. – Mr. Kealty Durling elnök kérésére lemondott a
posztjáról. Az okot valamennyien tudják. Az FBI eljárást folytatott ellene egy szexuális vétség miatt,
amelyet még szenátorként követett el. A vizsgálatot azért indították, mert szexuálisan zaklatta, hogy
ne mondjam: megerőszakolta egy szenátusbeli munkatársát. Lemondása, úgy gondolom, egy...
megállapodás, afféle vádalku része volt, hogy elkerülje a büntetőeljárást. – Ryan ebben a pillanatban
elhallgatott, és némileg csodálkozva megállapította, hogy a jelenlévők mintha kissé elsápadtak volna.
Ő mindössze egy kesztyűt dobott a földre, amely azonban hangos csattanással ért földet. – Önök
mindnyájan tudják, ki az elnök. Nos, nem folytatnák inkább az ország ügyeivel?
– Milyen lépéseket tervez ezzel kapcsolatban? – kérdezte az ABC riportere.
– Kealtyre vagy Irakra céloz? – kérdezett vissza Ryan, de a hangja elárulta, mire gondol.
– A Kealty-ügyre.
– Segítséget kértem az FB-I-tól. Remélem, még a mai nap folyamán megkapom a jelentésüket.
Ettől eltekintve is bőven van tennivalónk.
– Még ugyanehhez a témához... mi a helyzet azzal, amit az este a kormányzóknak üzent, és amit
ma reggel Kealty alelnök mondott? Csakugyan azt akarja, hogy tapasztalatlan emberek kerüljenek...?
– Igen, azt akarom. Először is, vannak-e olyan embereink, akik rendelkeznek tapasztalatokkal a
kongresszusi munkában? A válaszom: alig. A képviselők közül csak néhányan maradtak életben, a
pár szerencsés, akik aznap este valahol máshol voltak. És rajtuk kívül még ki? Azok, akik a legutóbbi
választáson vereséget szenvedtek? Őket akarnánk visszahozni? Én olyan embereket akarok, akik
tudják, hogyan tegyék a dolgukat, és azt hiszem, az országnak is ilyenekre van szüksége. A meztelen
igazság az, hogy a kormány természeténél fogva nem hatékony. Azzal nem tehetjük hatékonyabbá,
ha olyan embereket választunk, akik mindig is a kormányzatban működtek. Az alapító atyák
polgárokból álló törvényhozásban, nem pedig állandó uralkodó osztályban gondolkodtak. Úgy
gondolom, e tekintetben alkotmányunk megfogalmazóinak szándékaihoz igazodom. További kérdés?
– De ki fog dönteni a kérdésben? – kérdezte a Los Angeles Times. Azt, hogy melyik kérdésben,
nem is kellett mondania.
– A kérdés már eldőlt – felelte Ryan. – Köszönöm, hogy eljöttek. Bocsássanak meg, ma még
rengeteg a tennivalóm.
Fogta a nyilatkozat szövegét, és elindult a jobb oldali ajtó felé.
– Mr. Ryan! – harsant legalább egy tucatnyi torokból. Az elnök kilépett az ajtón, és eltűnt a
folyosó fordulójában. Arnie már várta.
– Egész jól sikerült – mondta –, legalábbis a körülményekhez képest.
– Egy dolgot leszámítva – felelte Ryan. – Hogy senki sem szólított „elnök úr”-nak.
*
 Moudi néhány másodperc alatt lebonyolította a telefont, aztán visszaindult az elkülönítőbe.
Mielőtt belépett volna, felvette a védőöltözéket, majd megvizsgálta, nem sérült-e meg valahol a
műanyag. A holmit egy európai cég készítette, az amerikai Racal mintájára. A vastag, púderkék
műanyagot Kevlar-rostok erősítették. A levegőztető berendezés hátul, az övhevederen függött.
Megszűrve pumpálta a levegőt a ruha belsejébe, és enyhe túlnyomást idézett elő, azaz ha az öltözék
megsérült, a résen át nem juthatott be külső levegő. Senki sem tudta, hogy terjed-e az ebola levegő
útján, és senki sem szerette volna elsőként megtapasztalni – a maga bőrén. Az orvos kinyitotta az
ajtót: odabent Maria Magdalena nővér ugyanolyan kék szkafanderben ült a beteg mellett. Mindketten
pontosan tudták, mit érezhet páciensük, amikor ebben a ruhában látja őket, hiszen a kék védőburok
azt jelentette: félnek attól, ami őt már utolérte.
– Jó napot, nővér – köszönt Moudi, és kesztyűs kezével felemelte az ágy végén függő lázlapot.
41,1 fok, a jég ellenére... a pulzus szapora, percenként 115... a légzés gyenge, percenként 24... A
vérnyomás a belső vérzések következtében kezdett csökkenni. A beteg újabb négy adag vért kapott,
de legalább ennyit veszített is – nagyrészt belsőleg. Jean-Baptiste vérében egyre nőtt a kémiai
zűrzavar: Moudi annyi morfiumot adatott neki, amennyit csak a túladagolás veszélye nélkül lehetett.
Jean-Baptiste nővér valójában már kómába kellett volna, hogy essen, mégsem veszítette el teljesen
az eszméletét: a fájdalom nem engedte.
Maria Magdalena csak nézte a pleximaszkon át. Tekintete nem egyszerűen szomorúságról, hanem
már kétségbeesésről árulkodott, pedig vallása tiltotta, hogy átadja magát ennek az érzésnek. Moudi
is, ő is sok embert és sokféleképpen láttak már meghalni: maláriában, rákban, AIDS-ben, de ezek
egyike sem volt ilyen brutálisan kegyetlen. Az ebola olyan hirtelen csapott le, hogy a betegnek nem
maradt ideje a felkészülésre. Nem erősíthette meg a lelkét, nem meríthetett erőt az imádságból és a
hitből. Mintha valamiféle közlekedési baleset terítette volna le, csak éppen jóval több ideje maradt a
szenvedésre.
Ha az ördög netán részt vett a teremtésben, az ebolával ő ajándékozta meg a világot, gondolta
Moudi. Eszerint még az ördög is hajt valami hasznot, állapította meg magában.
Orvos létére.
– A repülőgép útban van idefelé – mondta Maria Magdalenának.
– És mi fog történni?
– Rousseau professzor radikális kezelési módot javasolt. Teljes vércserét fogunk végrehajtani.
Először lecsapoljuk a teljes mostani vérmennyiséget, aztán kimossuk az érrendszert oxigénnel
dúsított fiziológiás sóoldattal. Ezután adjuk az új vért, amely azonban már ebola-antitesteket is
tartalmaz majd. Az antitestek így elméletileg a szervezet minden pontján és egyszerre támadják meg
a vírusokat.
Az apáca elgondolkodott. Hiszen a módszer nem is volt annyira radikális, mint amilyennek első
megközelítésben tűnt. A teljes vércsere az 1960-as évek vége óta alkalmazott eljárás volt, az
előrehaladott agyhártyagyulladást kezelték vele, mostanra tulajdonképpen rutineljárásnak számított,
és mindössze egy szív-tüdő készülék kellett hozzá. Csakhogy a beteg most a barátnője volt, ő pedig
nem tudott olyan tárgyilagosan gondolni rá, mint más betegekre.
Ekkor Jean-Baptiste tágra nyitotta a szemét. A semmibe meredt, és bőre petyhüdtsége is jelezte,
hogy közel a vég. Lehet, hogy nem is volt eszméleténél, és szemhéjai egyszerűen a rettenetes
fájdalom következtében nyíltak fel. Moudi a morfiumos infúzióra pillantott. Ha csak a fájdalommal
kellett volna törődnie, vállalhatta volna, hogy irgalmasan átsegíti a halálba betegét, azaz növelhette
volna az adagot. Ezt azonban nem kockáztathatta meg, mert a nővért élve kellett átadnia. Az apácára
még kegyetlen szenvedések vártak, Moudi azonban úgy gondolta, nem ő szabta ki őket rá.
– El akarom kísérni – mondta halkan Maria Magdalena.
– Nem engedhetem el – felelte Moudi.
– Rendünk szabályzata előírja. Legalább egy társnőjének vele kell tartania.
 – Kockázatos volna, nővér. Már a mozgatása sem veszélytelen. A gép szellőzőrendszere ugyanazt
a levegőmennyiséget keringeti. Szükségtelen, hogy magát is veszélynek tegyük ki. Jean-Baptiste
erényét most semmi sem fenyegeti...
Ahhoz pedig, amire Moudi készült, egy ember halála is teljesen elegendő volt.
– Értse meg, vele kell mennem! – esengett Maria Magdalena. Moudi bólintott.
– Ahogy akarja.
Nem tehetek róla, gondolta. Az ő sorsát sem én szabtam rá.
*
A repülőgép Nairobitól tízmérföldnyire északra, a Jomo Kenyatta repülőtéren ért földet, és
kigurult a teherterminálig. A régi 707-es valaha a saját légiflottájához tartozott, a belsejét azonban
azóta a meztelen fémig lecsupaszították. A teherautók már várták. Az első nyomban oda is állt a jobb
oldali hátsó ajtóhoz, amely nem sokkal azután, hogy a Boeing kerekei alá behelyezték a féktuskókat,
kinyílt.
A kocsik százötven ketrecet hoztak, mindegyikben egy-egy afrikai zöld majommal. A fekete
rakodómunkások védőkesztyűt viseltek. A majmok, mintha csak sejtették volna, mi vár rájuk, komisz
hangulatban voltak, és ha csak tehették, megharapták vagy megkarmolták, aki a ketrechez nyúlt.
Visítoztak, ürítettek, vizeltek, mindez azonban nem javított a sorsukon.
A gép személyzete távol tartotta magát az eseményektől, nem akartak részt venni bennük. Bár a
Korán szerint ezek a rút, zajos kis teremtmények nem számítottak tisztátalannak, önmagukban is elég
visszataszítóak voltak. A személyzet tagjait az sem lelkesítette, hogy tudták: miután leszállítják a
rakományt, a gép belsejét alaposan ki kell majd mosniuk. Aztán pedig még fertőtleníteniük is...
A berakodás másfél órát vett igénybe. A rakodók, miután egymásra tornyozták és kötelekkel
rögzítették a ketreceket, készpénzben megkapták a járandóságukat, és távoztak. Örültek, hogy túl
voltak rajta. A teherautók elindultak, és a helyüket egy üzemanyagtöltő tartálykocsi foglalta el.
– Kitűnő! – mondta a vevő a kereskedőnek.
– Szerencsénk volt – felelte az. – Egy barátomtól is megrendeltek egy nagyobb tételt, de a vevő
késlekedett a fizetéssel. Erre való tekintettel...
– Értem. Ez körülbelül plusz tíz százalékot jelent, ugye?
– Annyi elég lesz – jelentette ki a kereskedő.
– Örömest megadom. Holnap reggel megkapja az erről szóló csekket is. Vagy inkább készpénzt
szeretne?
A két férfi félrefordult, amikor felsüvöltöttek a 707-es hajtóművei. A gép néhány perccel később a
levegőbe emelkedett. A mindössze néhányszáz mérföldnyire lévő ugandai Entebbébe tartott.
*
– Nem tetszik ez nekem – jelentette ki Bert Vasco, amikor visszaadta a dossziét.
– Fejtse ki, miért nem! – utasította Mary Pat.
– Én Kubában születtem. Egyszer apám mesélt nekem arról az éjszakáról, amelyen Batistát
elkergették. A legmagasabb rangú tábornokok tartottak egy kis megbeszélést, majd gyorsan és
észrevétlenül beszálltak repülőgépeikbe, és ki-ki elhúzott oda, ahol a bankszámláját vezették.
Hagyták, hogy a többiek vigyék el a balhét.
Vasco a külügyminisztériumnak azok közé a munkatársai közé tartozott, akik szívesen működtek
együtt a CIA-vel, valószínűleg éppen azért, mert Kubából származott, tudta, hogy a diplomácia és a
hírszerzés egyaránt eredményesebb, ha együttműködnek. A külügyben nem mindenki gondolta így,
de ez az ő bajuk volt. Őket persze senki sem kergette el a szülőföldjükről...
– Maga szerint Irakban most ez történik? – kérdezte Mary Pat, mindössze fél másodperccel előzve
meg Edet.
– Szerintem egyértelmű.
– Érez magában bátorságot arra, hogy ezt az elnökkel is közölje? – érdeklődött Ed Foley.
– Melyikkel? – kérdezett vissza Vasco. – Hallaniuk kellene, milyen szövegek mennek odaát a
minisztériumban. Az FBI most foglalta el a hetedik emeletet, ami okozott némi felfordulást.
Egyébként: igen. Egyvalamit azonban meg kell tudnunk. Ki kell deríteni, ki beszélt az iraki
tábornokok fejével, már ha beszélt valaki egyáltalán. Persze nincs emberünk a környéken, igaz?
Mary Pat és Ed Foley csak néztek maguk elé. A válasz egyértelmű volt.
*
– Mr. Ryan állításai arra vallanak, hogy gyorsabban sajátította el a politika piszkos, mint
tisztességes módszereit – jelentette ki Kealty inkább sértett mint felháborodott hangon. – Őszintén
szólva ennél azért többet vártam tőle.
– Ön szerint cáfolja az állításait? – kérdezte az ABC riportere.
– Természetesen. Nem titok, hogy valaha gondjaim voltak az alkohollal, de túljutottam rajta. Nem
titok az sem, hogy személyes viselkedésem olykor hagyott kívánnivalót maga után, de ezen is
változtattam, amiben egyaránt segítségemre volt szerető feleségem és egyházam. – Megszorította a
mellette ülő asszony kezét, akinek arca gyengéd együttérzést és rendíthetetlen odaadást sugárzott,
majd így folytatta: – Mindennek azonban semmi köze ehhez a mostani ügyhöz. Az első helyre
hazánk érdekeit kell helyeznünk, és ilyenkor félre kell tennünk a személyes ellentéteket, Sam.
Ezeken felül kell emelkednünk.
– Ó, te szemétláda – nyögte Ryan.
– Kezd a dolog csúful festeni – állapította meg Van Damm.
– Hogyan győzhetünk, Arnie?
– Attól függ... nem látom át igazán a taktikáját.
– ...én is mondhatnék egyet-mást Mr. Ryanről, most azonban nem erre van szükségünk. Az
amerikai népnek vezetésre van szüksége, tapasztalt, gyakorlott vezetésre.
– Hány afférja volt ennek a...?
– Emlékezetem szerint a legyet is megdugta röptében, de ezeket a dolgait semmiképpen sem
használhatjuk fél ellene. Jusson eszébe, mit mondott Allen Drury: olyan városban élünk, ahol az
emberekkel nem aszerint bánunk, hogy kicsodák, hanem aszerint, hogy a többi ember mennyire
tiszteli őket. A sajtó kedveli Kealtyt, mindig is kedvelte. Az emberek szeretik, őt is, a családját is.
Tetszik nekik a szociális érzékenysége...
– Ó, hogy nem szakad le a mennybolt! – tört ki Ryanből. Majdhogynem ordított.
– Ide hallgasson! Ha csakugyan maga akar lenni az elnök, akkor egyszerűen tilos kijönnie a
sodrából. Mindig erre gondoljon, Jack. Valahányszor az elnök elveszti az önuralmát, emberek halnak
meg. Ezt saját maga is tapasztalhatta, és a nép biztos akar lenni abban, hogy maga mindig,
mindenkor nyugodt, higgadt és fegyelmezett, világos?
Ryan nyelt egyet, aztán bólintott. Magában azonban úgy vélte, gyakran nagyon jólesik az
embernek, ha szabadjára engedheti az indulatait, és ezt az elnökök is megengedhetik maguknak.
Csak éppen tudniuk kell, mikor.
És ezt még nem tanultam meg.
– Nos, mit mond nekem?
– Ön az elnök, cselekedjék elnökként. Tegye a dolgát. Viselkedjék elnökhöz méltóan, látsszék
elnöknek. Az, amit a sajtótájékoztatón mondott, tökéletesen rendben volt. Kealty állításai
alaptalanok. Ön kivizsgáltatja a dolgot az FBI-jal, maguk az állítások azonban nem számítanak.
Letette az esküt, itt lakik, és kész. Tekintse őt mellékesnek, és el fog tűnni. Ha viszont minden
figyelmét ennek az ügynek szenteli, csak legitimálja vele Kealtyt.
– És a médiumok?
– Adjon nekik rá esélyt, és rendbe fogják hozni a dolgokat.
*
– Hazarepülsz ma, Ralph? – kérdezte Lorenz.
Augustus Lorenz és Ralph Forster körülbelül egyidősek voltak, és ugyanaz volt a hivatásuk.
Mindketten az Egyesült Államok hadseregében kezdték orvosi pályafutásukat, az egyik általános
sebészként, a másik belgyógyászként. Átvezényelték őket Vietnamba – még a jóval csendesebb
időkben, Kennedy elnöksége alatt – a hadsereg segédszolgálatához, ahol mindketten újra felfedezték
szakmájuk bizonyos részterületeit, amelyeket az egyetemen megtanultak, azután azonban
megfeledkeztek róluk. Szembesülniük kellett a ténnyel, hogy a világ távoli tájain bizonyos
betegségek továbbra is pusztítják az embereket. Mindketten városban nőttek fel, és elég idősek
voltak ahhoz, hogy még emlékezzenek azokra az időkre, amikor a tüdőgyulladás, a tbc és a
gyermekbénulás komoly fenyegetést jelentett. Pályájuk elején azonban nemzedéktársaikhoz
hasonlóan úgy hitték, hogy a fertőző betegségek napjai meg vannak számlálva. Vietnam – akkoriban
még aránylag békés – dzsungeljeiben azonban megtanulták, hogy a valóságban nem ez a helyzet.
Olykor a szemük láttára haltak meg erős, egészséges, fiatal amerikai és vietnami katonák – olyan
kórokozók végeztek velük, amelyekről az egyetemen nem tanultak, és amelyekkel nem tudták
felvenni a harcot. Egy éjszakán – a Caravelle bárban – arra a következtetésre jutottak, hogy ennek
nem kellene így lennie. Voltak annyira idealisták és természettudósok, hogy visszamenjenek az
egyetemre, mert újból meg akarták tanulni a szakmájukat. Mint utóbb kiderült, vállalkozásuk egy
életre szólt, Forster a Johns Hopkinson csinált karriert, Lorenz pedig az atlantai Járványügyi Központ
különleges kórokozókkal foglalkozó részlegének lett a vezetője. Az évek során többet repültek, mint
egy-egy légitársaság kapitányai, több egzotikus helyen fordultak meg, mint a National Geographic
Magazine fotósai, és mindig olyasvalami után kutattak, ami túlságosan kicsi volt, semhogy szabad
szemmel látható lett volna, de túlságosan veszedelmes, semhogy figyelmen kívül hagyhatták volna.
– Azt hiszem, jobban járok, máskülönben az új fiú még át találja venni a tanszékemet.
Lorenz – akit mellesleg felterjesztettek a Nobel-díjra is – elnevette magát.
– Alex nagyon érti a dolgát. Horgásztunk együtt Brazíliában, annak idején, amikor kitört ott az a...
A forró laboratóriumban rajtuk kívül egy technikus tartózkodott, éppen végzett az
elektronmikroszkóp beállításával.
– Tessék – jelentette ki Lorenz –, itt van a mi kis barátunk!
Egyesek juhászkampónak nevezték, Lorenzet azonban inkább emlékeztette az egyiptomi kulcsos
keresztre. Tulajdonképpen egyik hasonlat sem volt találó, mert az illető dolog mindenfajta
szépségnek híján volt. Mindketten a megtestesült gonoszt látták benne. A függőleges, meggörbülő
fonat neve RNS, ribonukleinsav volt, ez tartalmazta a vírus genetikai kódját. Felső részén egy sor
kunkorodó proteinstruktúra helyezkedett el, amelynek funkcióját egyelőre senki sem ismerte
pontosan, de feltételezték, hogy ezek határozzák meg a betegség lefolyását. Lehet, hogy így is volt,
de ezt a két tudós teljes húszesztendei intenzív kutatás után sem tudta.
Az átkozott jószág élni éppenséggel nem élt, de gyilkolni így is gyilkolt. Egy valódi élő szervezet
egyaránt rendelkezik RNS-sel és DNS-sel, a vírusban azonban csak az egyik vagy a másik található
meg. Valamiféle szendergő életet él, egészen addig, amíg kapcsolatba nem kerül egy élő sejttel.
Akkor aztán életre kel és öl. Úgy vár a prédára, mint valami földönkívüli szörnyeteg, amely csak egy
másik lény révén tud életre kelni, növekedni és szaporodni – hogy aztán elpusztítsa, megpróbáljon
kiszabadulni belőle, és újabb áldozatot keressen magának.
Az ebola elegánsan egyszerű és mikroszkopikusan apró, hossza a centiméter alig negyven ezred
része. Gyilkol, növekszik, lemásolja magát, és megint öl. És megint. És megint.
Egyik orvos sem bánta volna, ha tudományuk kollektív emlékezete kissé jobban működik. 1918-
ban a bolygón végigsöpört a spanyolnátha, és kilenc hónap alatt legalább húszmillió – de lehet, hogy
valamivel kevesebb – emberrel végzett. Egyesekkel olyan gyorsan, hogy egészségesen feküdtek le,
és másnap reggelre halottak voltak. Bár a tüneteket pontosan dokumentálták, az orvostudomány még
nem volt elég fejlett, hogy magát a betegséget is megértse, ennek következtében valójában senki sem
tudta, mi is okozta a járványt. Az 1970-es években Alaszkában – olyan vidékeken, ahol az örök
talajfagy konzerválja a holttesteket – exhumálták a spanyolnátha néhány feltételezett áldozatát. Azt
remélték ugyanis, hogy megtalálják bennük a kórokozó példányait. Az ötlet nem volt rossz, a
vállalkozást mégsem koronázta siker. Az orvosi szakma nagyjából-egészében megfeledkezett a
betegségről, és a legtöbben úgy gondolták, ha mégis vissza talál térni, a modern módszerekkel le
lehet majd győzni.
 A fertőző betegségekkel foglalkozó specialisták már korántsem voltak ennyire biztosak ebben. A
spanyolnáthát, akárcsak az ebolát vagy az AIDS-et, valószínűleg vírus okozza, az orvostudomány
viszont a vírusos betegségek gyógyítása terén semmilyen eredményt nem ért el.
A vírusos betegségek megelőzhetők oltásokkal, de ha a páciens már megkapta a fertőzést, vagy az
immunrendszere győz, vagy a vírus. Betegágya mellett ott lehetnek akár a legjobb orvosok is, de ők
is csak állhatnak és figyelhetnek. Akárcsak más hivatások művelői, gyakran az orvosok is hajlanak
arra, hogy ne vegyenek tudomást arról, amit nem látnak vagy nem értenek. Ez az egyetlen
magyarázat arra, hogy az orvosi szakma oly érthetetlen lassúsággal reagált az AIDS-re és végzetes
következményeire. Lorenz és Forster tanulmányozták a HIV-vírust is, ezt az egzotikus kórokozót,
Afrika dzsungeljeinek másik ajándékát.
– Gus, én néha eltöprengek, hogy egyáltalán kiismerjük-e valaha ezeket a nyavalyásokat.
– Előbb vagy utóbb, de sikerülni fog – jelentette ki Lorenz, és hátrább lépett az
elektronmikroszkóptól, vagyis a számítógép-monitortól, amelyen a készülék a képet megjelenítette.
Szeretett volna rágyújtani a pipájára (ettől a szenvedélyétől nem is igen akart megszabadulni), de
sajnos a kormányépületben nem tehette. Meggyőződése volt, hogy pipával a szájában jobban tud
gondolkodni. Mindketten a képernyőt nézték, figyelték a kacskaringós proteinstruktúrákat. A vírus
Benedict Mkusa testéből származott.
A két tudós óriások nyomdokain haladt. Lorenz maga is írt cikket Walter Reedről és William
Gorgasról, a katonaorvosokról, akik szívós vizsgálódással és megszerzett ismereteik következetes
alkalmazásával legyőzték a sárgalázat. Csakhogy a tudás ebben a szakmában nagyon lassan gyűlt
össze, és nagy árat kellett fizetni érte.
– Tegye be a másikat, Kenny!
– Igen, doktor úr – hallatszott a diszpécserkészülék hangszórójából. Egy másodperccel később a
monitoron egy másik kép jelent meg.
– Aha... – mondta Forster – nagyon úgy fest, hogy ugyanaz.
– Ez pedig az ápolónő vérmintájából való. Nézd! – Lorenz kiszólt a technikusnak: – Jól van,
Kenny, és most kapcsolja át a számítógépet!
A képernyőn egymás mellett jelent meg a két kép. A számítógép egymásba forgatta őket: a
vírusok pontosan fedték egymást.
– Legalább mutálni nem mutált.
– Erre nem is volt túl sok esély. Csak két beteg volt... Jól elkülönítették őket. Lehet, hogy
szerencsénk van. A gyerek szüleit is tesztelték. Úgy tűnik, nem kapták meg, legalábbis a telexben ez
áll. A környéken sem észleltek több megbetegedést. A WHO-munkacsoport vizsgálja a vidéket. A
szokásos: majmok, denevérek, férgek... Eddig semmi. Lehet, hogy rendkívüli előfordulás.
– Ezzel bíbelődöm egy keveset. Rendeltem néhány majmot. Tenyészteni akarom, bejuttatom
néhány sejtbe, percről percre figyelem, mit csinál. Minden percben veszek egy-egy mintát a fertőzött
sejtekből, feldarabolom, elégetem UV-vel, lefagyasztom folyékony nitrogénnel, megnézem
mikroszkóp alatt. Kíváncsi vagyok a vírus RNS-ének szerkezetére. Mintha valami rendszer lenne
benne... de nem tudom pontosan, miféle. Nem hagy békén a gondolat. A mindenségit.
Gus kihúzta íróasztala fiókját, elővette a pipáját, és rágyújtott. Végül is ez az ő szobája volt, és
pipával a szájában csakugyan jobban tudott gondolkodni. Ha terepen voltak, arra hivatkozott, hogy a
füst távol tartja a rovarokat, és egyébként sem szívja le... Udvariasan kinyitotta az ablakot.
Mindketten tudták, hogy az ötlet, amelynek kipróbálására Gusnak pénzt is sikerült szereznie, jóval
bonyolultabb, mint ahogy az imént felvázolta. Ahhoz, hogy a folyamat pontos menetét meg lehessen
állapítani, ezerszámra kell elvégezni ugyanazt a kísérletet, és majd csak ezután jöhet az alapadatok
kiértékelése. Minden egyes mintát meg kell vizsgálni, minden vizsgálati eredményt rögzíteni. A
dolog akár évekig is tarthat, de ha Lorenz feltételezése helyesnek bizonyul, végül, az orvostudomány
történetében először, kezében lesz a vírus szerkezetének, illetve működésének leírása, és kiderülhet,
hogyan támad meg az RNS egy élő sejtet.
– Mi is valami hasonló gondolattal foglalkozunk Baltimore-ban.
 – Nocsak!?
– A genomprojekt keretében. Megpróbáljuk feltérképezni az összes kölcsönhatást. A folyamatot...
hogy ez a kis rohadék molekuláris szinten hogyan támadja meg a sejtet. Azt hiszem, érdemes errefelé
kutakodnunk, de a feladat rettenetesen bonyolult. Rá kell jönnünk, mit kérdezzünk, mielőtt
elkezdenénk keresni a választ. Aztán pedig szükségünk lesz egy komputerzsenire, aki elmagyarázza
a masinának, hogyan elemezze az eredményeket.
Lorenz felvonta a szemöldökét.
– Meddig jutottatok? – kérdezte. Forster megvonta a vállát.
– Hipotéziseink vannak.
– Hát, ha megkapom a majmokat, majd értesítelek, hogyan haladunk. Talán már attól is
okosabbak leszünk, ha szövetmintákat vizsgálhatunk.
*
Az iraki elnök, eposzi hősnek kijáró temetést kapott, a sokezres statisztéria jajgatva gyászolta
halott héroszát. Azt, hogy közben mire gondolnak, senki sem tudhatta, úgy tűnt, mintha olykor
körülsandítanának, és találgatnák: vajon mi lesz? Megvolt az ágyútalp, megvoltak a katonák a lefelé
fordított karabélyokkal, megvolt a lovas nélküli ló és a díszmenet... A VIHARSÁV vette az iraki tévé
közvetítését, és nyomban továbbította is azt Washingtonnak.
– Jó lenne több arcot látni – mondta halkan Vasco.
– Igen – felelte az elnök. Ryan nem mosolygott, de szívesen tette volna. Tudta, hogy mindörökre
hírszerzőtiszt marad, jobban szerette a friss, kezeletlen információkat, mint amelyeket mások
öntöttek formába és mutattak be neki. Ezúttal szerencséje volt, hiszen élőben, szakmabelijei
kommentárjával kapta őket.
Egy nemzedékkel korábban Amerikában az ilyesmit happeningnek nevezték volna. Emberek
jelentek meg, és eljátszottak egy szerepet, amelyet elvártak tőlük. A teret óriási embertömeg töltötte
meg – a helynek neve is volt, de most senkinek sem jutott eszébe –, és még azok is alakítottak, akik
nem láthatták a parádét. Egy újabb vágás után kiderült, hogy a sokaság hatalmas színes képernyőkön
kísérhette figyelemmel a látványosságot.
Lehet, hogy egyes részleteket rögtön újra is játszanak nekik? – tűnődött magában Ryan. A
lövegtalp mögött két sorban tábornokok vonultak, és mint Ryan megállapította, igyekeztek egyszerre
lépni.
– Maga szerint vajon még meddig masíroznak így együtt?
– Nehéz megmondani, elnök úr.
– Nehéz, ugye, Bert?
– Igen, uram.
– Bert, ha gondolja, behívom valamelyik fehér házi hírszerzőt, hadd mondja el ő is, mit nem tud.
Mint várható volt, Vasco pislogni kezdett. Aztán, isten neki fakereszt, kijelentette:
– Tízből nyolc olajra lép.
– Ez így csak találgatás, mondja is meg, miért.
– Irak már semmiben nem reménykedhet. Diktatúrát nem irányíthat bizottság, hosszú távon
semmi esetre sem. Egyikük sem olyan tökös gyerek, hogy magához ragadja a hatalmat. Ha
maradnak, és meg talál változni a rendszer, nem sok jóra számíthatnak. Úgy végzik majd, mint a sah
vezérkara, háttal a falnak, puskacsövek előtt. Bizonyára dugtak el pénzeket valahol. Koktélokat
szürcsölni valamelyik tengerparton nem akkora buli, mint tábornoknak lenni, de ezerszer jobb, mint
alulról szagolni az ibolyát. Különben is, családos emberek, van kiért aggódniuk.
– Maga szerint tehát számolnunk kell azzal, hogy Irakban teljesen új rezsim jön létre? – kérdezte
Ryan.
– Igen, uram – felelte Vasco.
– Irán?
 – Nem tartom valószínűtlennek – felelte Vasco –, de egyszerűen nem rendelkezünk megfelelő
információkkal, hogy jósolgassunk. Szeretnék többet mondani önnek, uram, de nem azért fizet, hogy
spekulációkkal traktáljam.
– Egyelőre ez is megfelel. – Udvariasságból mondta, hiszen nem felelt meg, de Vasco végül is
minden tőle telhetőt megtett. Ryan Foleyékhoz fordult: – Semmit sem tehetünk? – kérdezte.
– Nemigen – felelte Ed. – Azt hiszem, oda tudunk küldeni valakit; a királyságból átvihetné egy
helikopter valamelyik emberünket, csak az a kérdés, hogy kivel próbáljon meg találkozni. Lehetetlen
kideríteni, hogy ki most ott a főnök.
– Már ha van egyáltalán főnök – jegyezte meg Mary Pat a masírozó tábornokokat nézve. Senki
sem haladt előttük, senki sem állt az élükre.
*
– Ezt meg hogy értsem? – kérdezte a vevő.
– Nem fizetett nekem időben – felelte a kereskedő. Meghúzta a sörét, aztán böffentett egyet. –
Volt másik vevőm.
– Csak két napot késtem! – tiltakozott a vevő. – Zavar támadt az átutalásban, csak most jött meg a
pénz.
– Szóval most már van pénze?
– Igen!
– Akkor szerzünk majmokat is – jelentette ki a kereskedő, és pattintott az ujjával, hogy odahívja a
pincért. Egy angol ültetvényes sem csinálhatta volna különbül, ugyanebben a bárban, ötven évvel
korábban. – Egyáltalán nem annyira nehéz, tudja? Egy hét múlva jó lesz? Vagy még előbb kell?
– A Járványügyi Központnak most azonnal kellenek! A repülőgép útban van idefelé.
– Megteszek mindent, amit csak tudok. Kérem, mondja meg a megbízójának, hogyha időben
akarja megkapni a szállítmányt, akkor a számlát is időben kell kifizetnie. Köszönöm! – mondta, de
már a bárpincérnek. – Hozzon egyet a barátomnak is, kérem. – Megengedhette magának, futotta rá
abból, amit nem sokkal korábban kasszírozott.
– Tehát? Mikorra tudja megszerezni a majmokat?
– Hiszen mondom, egy hét vagy annyi se. – Mit összeizgul ez a pofa néhány nap miatt!
A vevőnek nem volt más lehetősége, Kenyában legalábbis nem, úgy döntött hát, hogy megissza a
sörét, és témát vált. Később, gondolta, esetleg Tanzániába is telefonál, hiszen afrikai zöld majomból
Afrika minden részén bőséges a „kínálat”. Ugyanis Kenyában sem a hiányuk miatt vallott kudarcot...
Két órával később viszont megtudta, hogy hiány igenis létezik, igaz, mindössze néhány napba telik,
míg a vadászok összefogdosnak egy újabb szállítmányra valót a hosszú farkú dögökből.
*
Vasco nemcsak kommentálta a temetést, fordította is a szöveget:
– Bölcs és szeretett vezetőnk, aki oly sokat adott hazánknak...
– És arra is gondja volt, nehogy túlnépesedjetek... – mordult fel Ed Foley.
A katonák – valamennyien gárdisták – leeresztették a koporsót az előkészített sírba, s ezzel két
évtizednyi iraki történelem végére tettek pontot.
Mostantól az volt a nagy kérdés, ki írja majd ennek a történelemnek a következő fejezetét.
15. Szállítmányok
– Nos? – kérdezte Ryan elnök, miután vendégeinek utolsó csoportja is távozott.
– A levél, ha volt egyáltalán, nincs meg, uram – felelte O’Day felügyelő. – A legfontosabb, amit
eddig sikerült megtudnunk, hogy Hanson miniszter nem sokat törődött a dokumentumok biztonságos
tárolásával. A külügy biztonsági főnökétől tudjuk. Azt mondja, többször is adott tanácsot a
miniszternek. Azok az ügynökök, akiket magammal vittem, mindenkit kikérdeznek, hogy
megállapítsák, ki fordult meg abban az irodában. Onnan folytatják majd.
– Ki csinálja? – kérdezte Ryan, akinek közben eszébe jutott, hogy bármilyen kiváló diplomata volt
is Hanson, nemigen hallgatott senkire.
 – Mr. Murray úgy rendelkezett, hogy az FBI belső ellenőrzése folytassa le a vizsgálatot, az ő
hivatalától függetlenül. Ez annyit jelent, hogy én is kikerültem az ügyből, mert korábban közvetlenül
önnek jelentettem. Az, hogy most itt vagyok, az utolsó ténykedésem az ügyben.
– Minden szigorúan az előírások szerint megy?
– Így kell lennie, elnök úr – bólintott a felügyelő. – Segíteni fognak nekik a jogi részleg emberei
is. Ezek jogvégzett ügynökök, a házon belül szimatolnak, a törvényességre ügyelnek. Derék
harcosok. – O’Day egy pillanatra elgondolkodott, majd megkérdezte: – Ki mindenki fordult meg az
alelnöki irodában?
– Úgy érti, itt?
– Igen, uram.
A kérdésre Andrea Price válaszolt:
– Az utóbbi időben senki. Amióta elment, nem használják. A titkárnője is vele ment, és...
– Megnézethetné valakivel az írógépet. Hátha fóliaszalaggal működik, tudja, amelyiken ott marad
a betű negatívja...
– Azonnal! – felelte Andrea, és már indult volna.
– Várjon! – szólt utána az elnök, és O’Dayhez fordult. – És a maga emberei...?
– Azonnal odaszólok nekik – felelte a felügyelő. – Elnézést, elnök úr, erre előbb is gondolhattam
volna. Legyen szíves lepecsételtetni nekünk azt az irodát.
– Megtörtént – nyugtatta meg Price.
*
A zaj elviselhetetlen volt. A majmok társas lények, rendszerint hordákban élnek, melyek akár
nyolcvan állatból is állhatnak. A hordák főleg a tágas szavannákat szegélyező erdők szélein
tanyáznak, hogy könnyen lejöhessenek a fáikról, és élelem után portyázhassanak a nyílt terepen. Az
utóbbi száz év során rákaptak a mezőgazdasági területek fosztogatására, ami egyszerűbb és
biztonságosabb volt annál, amit a természet beléjük programozott, a farmerek ugyanis féken tartották
a majmokra vadászó ragadozókat. Az afrikai zöld majom ízletes falat volt a leopárd vagy a hiéna
számára, csakhogy a borjú is, amelyet viszont a parasztoknak védelmezniük kellett. Mindez különös
ökológiai káoszt eredményezett. A parasztok marháik védelmében kiirtották a ragadozókat, amitől a
vadvédelmi törvények sem tarthatták vissza őket. A majompopuláció ennek megfelelően gyorsan
nőtt, az éhes majmok pedig megrohamozták a gabona- és egyéb vetéseket, amelyek a parasztokat és
lábasjószágaikat táplálták. Bonyolította a helyzetet, hogy a majmok a vetéseket pusztító rovarokat is
fogyasztották, mert ennek alapján a helyi ökológusok kijelentették, hogy a majmok pusztítása
környezeti károkat okozna. A farmerek sokkal egyszerűbben közelítették meg a dolgokat. Minden
állatot megöltek, amely kárt tett a lábasjószágaikban vagy a vetéseikben. A bogarak kicsik voltak,
vagyis nem szúrtak annyira szemet – annál inkább a majmok. A parasztok nem is nehezményezték,
amikor a vadászok megérkeztek.
A farkos majmok családjába tartozó afrikai zöld majomnak sárga pofaszakálla van, a háta pedig
aranyoszöld. Akár harminc évet is élhet – persze inkább a kényelmes fogságban, mint a vadonban,
ahol ragadozók vadásznak rá. Mozgalmas társas életet élnek. A hordákat nőstényekből álló családok
alkotják, a hímek néhány hétre vagy hónapra, átmenetileg csatlakoznak hozzájuk. A nőstények nagy
száma a párzási időszakban lehetővé teszi a hímek számára, hogy testületileg kiélvezzék a helyzetet.
A repülőgépen azonban egészen másfajta viszonyok uralkodtak. A ketreceket úgy halmozták
egymásra, mintha csirkéket szállítottak volna bennük a piacra. Egyes nőstények csakugyan tüzeltek,
ám a hímek számára teljességgel hozzáférhetetlenek voltak. Ez bőszítette a tehetetlen pályázókat: a
közvetlen közelből érzékelték a legvonzóbb természetes jeleket, ezek forrásai azonban elérhetetlenül
távol voltak tőlük. A szomszédos ketrecekben lévő hímek sziszegtek egymásra, karmolászták és
köpködték kényszerű szomszédjaikat. Annál is keservesebben érezték magukat, mert foglyul ejtőik
nem vették figyelembe azt az egyszerű tényt, hogy a hím afrikai zöld majom pontosan kétszer
akkora, mint a nőstény, és a különböző nagyságú majmokat azonos méretű ketrecekbe tuszkolták. A
repülőgép szokatlan levegője, az éhség, a szomjúság és a zsúfoltság szabályos majomzendülést
idézett elő, minthogy azonban verekedésre nem volt mód, az állatok százai üvöltöttek dühükben.
Üvöltésük az Indiai-óceán keleti vidéke felett haladó repülőgép JT-8-as hajtóműveinek hangját is
túlharsogta.
A 707-es személyzete a gép elejében tartózkodott. Magukra csukták a fülkeajtót, és
fejhallgatóikkal próbáltak védekezni a pokoli ricsaj ellen. Ez használt is valamit, tehetetlenek voltak
azonban a szörnyű bűzzel szemben, amelyet a repülőgép szellőzőrendszere továbbított előre, majd
ismét hátra. A szagtól a majmok még dühösebbek lettek, az embereket pedig a hányinger
környékezte.
A pilóta, aki amúgy gyönyörűen tudott káromkodni, mostanra kifogyott az átkokból, s már abba is
belefáradt, hogy kérje Allahot: takarítsa el ezeket a förtelmes kis jószágokat a föld színéről. Ha az
állatkertben látja a hosszú farkú állatokat, talán mutogat rájuk, ikerfiai pedig mosolyogva dobálnak
mogyorót nekik, jutalmul bohóságaikért. Erről azonban többé szó sem lehetett. Elfogyott a türelme.
Felnyúlt a vészhelyzetre tartalékolt oxigénmaszkért, és kinyitotta a csapját. Nagyon szívesen
kinyitotta volna a raktér ajtaját: a nyomás csökkentésével egy füst alatt pusztíthatta volna el a
majmokat és szüntethette volna meg a förtelmes bűzt. Alighanem jobban érezte volna magát, ha tudta
volna, hogy az állatoknak rossz előérzeteik vannak.
*
Badrayn legközelebb a híradóbunkerben találkozott velük. Az építmény nem keltette benne azt a
biztonságérzetet, amit ennyi betonnak keltenie kellett volna. Annak, hogy még állt, egyetlen oka volt:
ipari épületnek – ráadásul könyvkötészetnek – álcázták, és időnként csakugyan kikerült belőle
néhány könyv. A bunker, néhány hasonlóval együtt, túlélte a háborút Amerikával, mert az amerikaiak
felderítése tökéletlen volt. A szemközti házat két „intelligens” bomba is eltalálta, még megvolt a két
kráter is.
Ennek is megvolt a maga tanulsága, állapította meg Badrayn, aki még mindig várakozott. Az
ember csak azt higgye el, amit alaposan megnézett magának. Élőben kicsit más volt, mint a
tévéképernyőn, vagy mások elbeszélései alapján. A vasbeton födém öt méter vastag volt a feje felett.
Öt méter... Erős volt nagyon, jól fizetett német mérnökök irányításával épült, a betonfelületeken még
látszott a zsaludeszkák mintázata. Egyetlen repedést sem látott... mindazonáltal annak, hogy az
építmény még mindig állt, az volt az egyedüli oka, hogy az amerikaiak az utca túloldalára dobták
bombáikat. Így pusztítottak a modern fegyverek, és bár Ali Badrayn egész életében a fegyverek és a
harc világában élt, most először fogta fel ezt.
Vendéglátói kitettek magukért. Egy valóságos ezredes kísérte, ételéről-italáról két őrmester
gondoskodott. A temetést a tévén figyelte: ami történt, körülbelül annyira volt meglepő, mint az
amerikai krimik, amelyek az egész világot elárasztják: azokban is mindig tudni lehet, mi lesz a dolog
vége. Az irakiak, hasonlóan a térség többi népéhez, szenvedélyes emberek, különösen akkor, ha
sokat terelnek össze belőlük, és felbiztatják őket, hogy teremtsék meg az alkalomhoz illő
hangkulisszát. Nem nehéz irányítani őket, és könnyen tűzbe jönnek. Badrayn tudta: az sem mindig
számít, ki tüzeli őket. Egyébként pedig... vajon mennyire őszinték ezek az érzelmek? A besúgók még
mindig ott vannak köztük, és figyelik, ki nem éljenez vagy jajgat. A biztonsági apparátus, amely
cserbenhagyta a néhai elnököt, még működik, és ezt mindenki tudja. Valószínű tehát, hogy a
hatalmas tereken megnyilvánuló és a kamerák által közvetített érzelmek nagyrészt nem valódiak.
Badrayn kuncogott magában. Mint amikor egy nő megjátssza az orgazmust. A kérdés csak az volt,
hogy azok a férfiak, akik maguk oly gyakran jutottak gyönyörhöz anélkül, hogy másokat is
hozzájuttattak volna, észreveszik-e a különbséget.
Egyesével érkeztek: rosszul hatott volna, ha idejövet kettesben vagy kis csoportokban
megtárgyalhatnak bizonyos dolgokat, amelyeket az egész testületnek hallania kellett. Egy finom
mívű szekrénykéből palackok és poharak kerültek elő, s a jelenlévők nem haboztak áthágni az iszlám
törvényeit. Badrayn nem bánta, sőt maga is ivott egy pohár vodkát, amelynek ízét húsz éve,
Moszkvában, egy azóta megszűnt birodalom fővárosában kedvelte meg.
 A tábornokok ahhoz képest, hogy mekkora hatalom volt a kezükben, egészen visszafogottak
voltak, ami annál is inkább feltűnt Badraynnak, mert olyasvalaki torát ülték, akit sohasem szerettek.
Iszogatták italaikat – leginkább skót whiskyt –, és ezúttal is főképpen egymást méregették. A helyi
televízióban – a készülék bekapcsolva maradt – a temetés képsorait játszották újra, a szpíker az
elhunyt vezér érdemeit magasztalta. A tábornokok nézték és hallgatták, az arcuk azonban nem
szomorúságról, hanem félelemről árulkodott. Az ő világuk véget ért. Az emberek kiáltozása és a
kommentátor szavai hidegen hagyták őket. Kisebb gondjuk is nagyobb volt ezeknél.
Utolsóként befutott a hírszerzés főnöke is, aki aznap egyszer már találkozott Badraynnal;
egyenesen a főhadiszállásáról érkezett, ahová idejövet tért be. A többiek ráfüggesztették tekintetüket,
ő pedig válaszolt a ki nem mondott kérdésre.
– Minden csendes, barátaim.
Egyelőre – gondolta a hallgatósága, s a gondolat oly kézenfekvő volt, hogy ki sem kellett
mondaniuk.
Badrayn beszélhetett volna, de nem tette. Jó szónok volt, az évek során sok embert kellett
rávennie különböző dolgokra, s ő értette is a módját, ezúttal azonban a hallgatás volt a leghatásosabb.
Csak nézte őket, várt, és tudta, hogy tekintete minden lehetséges szónál többet mond nekik.
– Nekem ez nem tetszik – mondta végül egyikük. A többiek, mint ez várható is volt, rezzenéstelen
arccal hallgatták. Nekik sem tetszett a helyzet, a megszólaló csak megerősítette, amit valamennyien
gondoltak, egyben pedig azt is elárulta, hogy ő köztük a leggyengébb.
– Honnan tudhatjuk, hogy megbízhatunk a gazdájában? – kérdezte a gárda parancsnoka.
Badrayn letette a poharát.
– A szavát adja önöknek, esküszik Allahra – mondta el ismét. – Ha úgy gondolják, küldjenek el
hozzá egy delegációt, ebben az esetben én itt maradok túsznak. Ha azonban úgy gondolják, gyorsan
is elintézhetjük a dolgot.
Ezt is valamennyien tudták. Az, amitől féltek, bármikor bekövetkezhetett, az azonban nem volt
mindegy, hogy még az országban éri-e őket. Újabb csend következett, a poharaikból is csak nagy
ritkán ittak. Badrayn mindent le tudott olvasni az arcukról. Valamennyien azt szerették volna, ha a
másik jelent ki valamit, amit aztán elfogadhatnak vagy megvitathatnak, s ennek során kialakítanak
valamiféle testületi álláspontot, amellyel valószínűleg mindnyájan egyetértenek majd. Csakhogy
várható volt, hogy ketten vagy hárman inkább valami mást akarnának... Badrayn hiába várt: senki
sem akadt, aki esélyei mérlegelése után a bizony talán jövőt választotta volna.
Aztán egyikük mégiscsak megszólalt:
– Én későn nősültem – kezdte a légierő főnöke. Húszas-harmincas éveiben a vadászpilóták életét
élte, már ami a földi vonatkozásokat illeti. – Kisgyermekeim vannak... – Körülnézett, és így folytatta:
– Azt hiszem, valamennyien tudjuk, hogy a helyzet esetleg... valószínűleg... családjaink
szempontjából... kedvezőtlenül alakul.
Ez szép megnyitás volt, gondolta Badrayn. Méltóságteljes. Ezek itt nem viselkedhetnek gyáván,
végül is katonák.
Daryaei ígérete, jóllehet Allahra esküdött, nem volt túlságosan meggyőző a számukra. Már régóta
csak azért mentek el egy-egy mecsetbe, hogy a propagandafotósok dokumentálhassák az áhítatot,
amelyet ilyen alkalmakkor színleltek. Tudták ugyan, hogy ellenségük nem színleli a vallásosságot, de
mivel magukból indultak ki, nemigen bíztak benne.
– Feltételezem, hogy nem pénzügyi problémákról van szó – mondta Badrayn, egyrészt, mert meg
akart győződni arról, hogy csakugyan nem, másrészt mert szerette volna, ha a tábornokok is
utánagondolnak a dolognak. Néhányan feléje fordultak, ő pedig látta, hogy amit mondott,
majdhogynem mulattatja őket. Bár külföldön zárolták a hivatalos iraki bankbetéteket, maradt azért jó
néhány, amelyhez a rezsim vezetői továbbra is hozzáférhettek. A bankszámla „nemzeti
hovatartozása” végső soron megváltoztatható, méghozzá annál könnyebben, minél nagyobb összeg
van rajta. A jelenlévők mindegyikének, gondolta Badrayn, kilenc számjegyű összegek állnak
rendelkezésére, valamilyen keményvalutában, feltehetőleg dollárban vagy fontban. Arra most nem
volt idő, hogy belegondoljanak, kit is illetnének valójában ezek a pénzek.
Badrayn látta az arcokon, hogy a következő kérdés ez: „Hova mehetnénk, és hogyan juthatnánk
oda biztonságban?” A választ azonban ő maga sem tudta. A helyzet – jóllehet ezt egyedül a közvetítő
érzékelte – némiképp komikus volt, mert az ellenség, akitől a tábornokok féltek, és akinek az
ígéretében nem bíztak, semmit sem akart jobban, mint állni a szavát, és megnyugtatni őket. Ali
azonban azt is tudta Daryaeiről, hogy példátlanul türelmes ember. Hiszen másként most ő maga sem
volna itt.
*
– Teljesen biztos ebben? – kérdezte Daryaei.
– A helyzet majdhogynem ideális – felelte látogatója.
Daryaei természetesen hitte, hogy semmi sem történik Isten akarata nélkül, de mindaz, ami az
utóbbi időben történt, túl szép volt, semhogy igaz legyen. Legalábbis úgy tűnt.
– És? – kérdezte.
– És a terv szerint folytatjuk.
– Kitűnő – mondta az ajatollah, mindazonáltal sokkal jobban örült volna, ha egyszerre csak egy
dologgal kell foglalkoznia, és félelmetes intellektusát egyetlen tárgyra koncentrálhatja. Egyszerre
három ügy fejleményeit kellett figyelemmel kísérnie, ez azonban nem volt mindig lehetséges. Lehet,
hogy önmagában ez is jelentett valamit? Mindenesetre nem maradt más választása. Furcsa... úgy
érezte, olyan események csapdájában vergődik, amelyeket a saját maga által mozgásba hozott tervek
idéztek elő.
*
Moudi számára a legnagyobb nehézséget a WHO-s kollégák jelentették, de azért ezzel is
elboldogult. A dolog mindenesetre csakis azért volt lehetséges, mert eddig minden jól alakult.
Benedict Mkusa, az Index Páciens avagy a Zéró Páciens – ki ezt, ki azt a terminust szerette jobban –
halott volt, a holttestét pedig elégették. Egy tizenöt fős csoport sorra járta a család szomszédait, de
náluk sem találtak semmit. A kritikus időszak még nem ért véget – a zaire-i ebola normális
lappangási ideje általában négy-tíz nap volt, ugyanakkor akadt már példa két-, illetve tizenkilenc
napos lappangásra is – de Benedict óta csak a nővér betegedett meg. Mint kiderült, a kisfiú lelkes
természetbúvár volt, szabadidejének jó részét a természetben töltötte, ezért egy kutatócsoport az
erdőbe is bevette magát, hogy rágcsálókat, denevéreket és majmokat fogjanak. Próbáltak újabb
vírusgazdát találni, amely ugyancsak hordozta a gyilkos mikroorganizmust. Mindemellett azonban
úgy gondolták, rájuk mosolygott a szerencse. Az Index Páciens egyértelműen családi helyzete
következtében jutott el a kórházba. Képzett és befolyásos szülei ahelyett, hogy maguk próbálkoztak
volna ezzel, hagyták, hogy fiukat hivatásos egészségügyiek kezeljék. Ezen a módon valószínűleg
saját életüket is megmentették, bár a lappangási idő még nem ért véget, ők pedig úgy rettegtek, hogy
félelmük még a fiú elvesztése feletti fájdalmukat is felülmúlta. Mindennap vért vettek tőlük,
elvégezték a szokványos immun-fluoreszcenciás és antigén teszteket, ezek eredménye azonban
félrevezető is lehetett. (Ezt egy orvos ostoba és otromba módon közölte is velük.) Mindenesetre a
WHO-sok remélték, hogy a betegség már nem követel újabb áldozatokat, így hajlandóak voltak
fontolóra venni dr. Moudi javaslatát.
Természetesen nem mindenki értett vele egyet. A zaire-i orvosok helyben akarták kezelni az
apácát. Mindenki másnál több tapasztalatuk volt az ebolát illetően – bár ennek senki sem vette
különösebb hasznát –, a WHO-csoport tagjai pedig politikai megfontolásokból nem szívesen
sértették volna meg őket. Korábban előfordultak kellemetlen incidensek: a helybéli orvosok rosszul
viselték európai szaktársaik „magától értetődő” fölényességét. Mindkét félnek volt némi igaza, az
afrikai kollégák tudása ugyanis nem volt mindig kielégítő. Egyesek közülük ragyogóan értettek a
szakmájukhoz, mások csapnivalóak voltak, a többiek az átlagot gyarapították. Azzal azonban
mindenki egyetértett, hogy a párizsi Rousseau professzor vitathatatlanul a nemzetközi orvos-
közösség hőse, nagy tehetségű tudós és elkötelezett klinikus, aki nem hajlandó tudomásul venni,
hogy a vírusos betegségek nem kezelhetők eredményesen. Rousseau, akárcsak annak idején Pasteur,
eltökélte, hogy nem törődik bele a helyzetbe. Ribavirinnel és interferonnal próbálta kezelni az ebolát,
de nem járt eredménnyel. Legfrissebb elméleti konstrukciója drámaian eredeti volt, és bár
valószínűtlennek tűnt, hogy a valóság igazolni fogja, majomkísérletei során megcsillant némi
remény. Az elméletet, ellenőrzött körülmények között, embereken is ki akarta próbálni. Elgondolását
ugyan csak rendkívüli nehézségek árán lehetett volna átültetni a klinikai gyakorlatba... de hát valahol
mindent el kell kezdeni.
Mint várható volt, a vitát a beteg személye döntötte el. A WHO-csapat tagjai közül többen is
ismerték Jean-Baptiste-ot, együtt dolgozott velük Kikwitben, az ebola legutóbbi megjelenése idején:
az apáca akkor azért repült oda, hogy irányítsa és ellenőrizze a helybéli ápolónők munkáját.
Ahogyan mindenki másra, az orvosokra is hat, ha azok, akik a gondjaikra vannak bízva,
személyes ismerőseik. Végül mindenki beleegyezett, hogy dr. Moudi elszállíttassa a beteget.
A szállítás nem kevés technikai nehézséggel járt. Mentőautó helyett egy tehergépkocsit
választottak, ezt ugyanis utóbb könnyebb volt fertőtleníteni. A beteget egy műanyag lepedőn kerekes
hordágyra emelték, és kitolták a folyosóra, ahonnét erre az időre mindenki más eltűnt. Miközben
Moudi és Maria Magdalena nővér a túlsó ajtó felé tolták páciensüket, műanyag szkafandereket viselő
technikusok erősen vegyszerszagú fertőtlenítőanyaggal fújták be a falakat, a padlót, sőt, magát a
levegőt is. A menet sűrű párafelhőt hagyott maga után, a jelenet arra emlékeztetett, amikor egy
elaggott gépkocsiból dől a kipufogógáz.
Jean-Baptiste erős nyugtatókat kapott, ráadásul erősen rá is szíjazták a hordágyra. Egész testét
bepólyálták, nehogy vírusoktól hemzsegő vére a környezetbe jusson. A műanyag lepedőt, amelyre
fektették ugyancsak befújták a fertőtlenítő vegyszerrel: az esetleg kijutó mikroorganizmusok azonnal
pusztítóan ellenséges közegbe kerültek volna. Moudi tolta a hordágyat, és csodálkozott magán.
Hogyan is lehetett ennyire őrült, hogyan vállalhatott ekkora kockázatot egy ennyire veszedelmes
ügyben? Jean-Baptiste arca azonban, jóllehet egyre inkább elborították a hám alatti vérzések,
legalább békés volt: a veszélyesen nagy mennyiségű narkotikum megtette a magáét.
Kiértek a kórház mögötti rámpára: ide rakták ki a különböző beérkező szállítmányokat. Egy
furgon várta őket. A vezetőnek esze ágában sem volt kiszállni, ült a volán mögött, és hátra sem
nézett, vagy ha mégis, legfeljebb a visszapillantó tükörből. A kocsi rakterét ugyancsak befújták a
fertőtlenítőanyaggal, aztán becsukták az ajtót, rögzítették a hordágyat, és a menet – merthogy a
furgon rendőri kíséretet is kapott – útnak indult. A repülőtérre vezető rövid út során mindvégig
legfeljebb harminc kilométeres sebességgel haladtak. Ez így volt helyes, csakhogy a nap még
magasan járt, és sugarai rövidesen mozgó kemencévé változtatták a furgon belsejét, amelyben
ráadásul ott gomolygott a fertőtlenítőszerek fojtó párája is. A vegyszerszag a szkafander levegő szűrő
rendszerén is áthatolt, szerencsére Moudi hozzá volt szokva.
A repülőgép már várta őket. A G-IV-es két órája érkezett meg, egyenesen Teheránból. A belsejéből
kiszereltek mindent, mindössze két ülést és egy fekvőhelyet hagytak benne.
Moudi érezte, hogy a furgon megáll, kanyarodik, majd tolatni kezd. Aztán kinyílt az ajtó, és a
kocsi belsejét elárasztották a nap vakító sugarai. Maria Magdalena nővér Jean-Baptiste szeme elé
emelte a kezét, hogy árnyékot tartson neki.
Természetesen várták őket: közvetlenül a kocsinál két védőruhát viselő apáca, távolabb pedig egy
katolikus pap. Mindnyájan imádkoztak, miközben más segítők a műanyag lepedővel együtt
felemelték, és óvatosan a fehérre festett kis sugárhajtású utasszállító fedélzetére vitték a beteget.
Újabb öt percig tartott, amíg hevederekkel erősen az ágyra rögzítették. Ezután a földi személyzet
távozott.
Moudi aggodalmasan betegére pillantott, megnézte a pulzusát, majd megmérte a vérnyomását is.
Jean-Baptiste szíve gyorsan vert, a vérnyomása viszont továbbra is csökkent. A doktort ez
nyugtalanította, hiszen a lehető legtovább életben kellett tartania az apácát. Intett a pilótáknak, és
becsatolta magát az ülésébe.
 Miután elhelyezkedett, kinézett az ablakon, és rémülten látta, hogy a repülőgépre egy kamera
szegeződik. De legalább távol tartják magukat, gondolta, és hallotta, amint az első hajtómű
felpörgött. Kipillantott a másik ablakon: ott már fertőtlenítették is a furgont. Ezt túlságosan
színpadiasnak érezte, mert bár az ebola kíméletlenül gyilkolt, maga a vírus kényes organizmusnak
tűnt: a közvetlen napsugárzás ibolyántúli tartománya azonnal végzett vele, és a meleget is rosszul
tűrte. Ezért is látszott annyira reménytelennek, hogy sikerül rábukkanniuk a vírusgazdára. Valaminek
feltétlenül hordoznia kellett ezt a félelmetes apróságot, hiszen önálló létezésre nem képes. Bármi volt
is azonban az a valami, ami kényelmes otthont nyújtott a vírusnak, s amelynek szolgálatait az ebola
azzal hálálta meg, hogy nem tett kárt benne, egyelőre csak annyit lehetett tudni róla, hogy valamiféle
afrikai élőlény – azt azonban, hogy miféle, egyelőre senki sem tudta.
Az orvos hümmögött. Valaha remélte, hogy megtalálja ezt a vírushordozót, és kiaknázza
felfedezését, ez a reménye azonban sohasem teljesült. Volt viszont helyette valamije, aminek
csaknem ugyanennyi hasznát vehette, egy élő beteg, akinek testében ott lakozott a kórokozó. Az
ebola összes korábbi áldozatát elégették, vagy vegyszerekkel átitatott földbe temették, érre az egyre
azonban egészen más sors vár.
A repülőgép gurulni kezdett. Moudi még egyszer ellenőrizte biztonsági övét, majd arra gondolt: jó
volna inni valamit.
Elöl a két pilóta – előzőleg ugyancsak vegyszerrel befújt – nomex hajózóöltözéket viselt.
Maszkjuk eltorzította szavaikat, úgyhogy kétszer is folyamodniuk kellett a felszállási engedélyért, a
torony azonban végül megértette, mit akarnak, és a Gulfstream nekirugaszkodhatott, hogy a levegőbe
emelkedjen. Sebesen a kék afrikai égbe fúrta magát, aztán észak felé fordult. Valamivel több, mint
hatórányi repülés várt rá, ennyi ideig tartott útja első, 4100 kilométeres szakasza.
Egy másik, csaknem ugyanilyen gép ekkorra már Bengáziban várakozott, személyzetét most
készítették fel a rájuk váró veszélyes feladatra.
*
– Kannibálok! – jelentette ki Holbrook, s közben hitetlenkedve csóválta a fejét. Nagyon későn
kelt, mert az éjszaka sokáig volt fenn, mindenféle stúdióbeszélgetéseket nézett a C-SPAN-en. Ennek
a Ryan fickónak a beszédéről volt szó, hogy a kongresszus így meg úgy... Nem is volt olyan rémes az
a beszéd, Holbrook hallott már rosszabbakat is. Elejétől végig hazugság volt, az csak természetes.
Mint egy tévéműsor. Az ember szereti némelyiket, de azért mégiscsak tudja, hogy kitaláció az egész.
Még akkor is, ha véletlenségből aránylag jól sikerülnek. Azt a beszédet valami tehetséges fickó
írhatta, és ezt-azt nyilvánvalóan nyomatékosítani akart. Fantasztikus, miket tud egy ilyen. A
Hegylakók éveken át próbálkoztak, hogy összehozzanak valami szöveget, amivel maguk mellé
állíthatják a népeket, próbálták, próbálták, de valahogy nem tudták összehozni. Nem mintha a
meggyőződésükkel lett volna a baj, dehogy, hisz azt mindenki ismerte. Hanem a csomagolás, az volt
a gond... Márpedig csak a kormány és hollywoodi szövetségesei tudják megfizetni a megfelelő
embereket, hogy meghabarják a szegény bunkók agyát, azok meg nem is értik, hogy igazándiból
miről is van szó. Igen, csak ez lehetett az oka, vonta le Holbrook az egyetlen lehetséges
következtetést.
Az ám, csakhogy most meghasonlás támadt az ellenség soraiban. Ernie Brown azért jött át, hogy
felébressze a cimboráját. Lehalkította a tévét, majd kijelentette:
– Asszem, Pete, egyszerűen kicsi kettőjüknek az a város.
– Gondolod, hogy az egyik kitakaríjja onnét a másikat?
– Remélem – felelte Ernie.
Az imént végighallgatták a CNN jogi kommentárját az ügyről, és úgy találták, a dolog „sötét,
mint egy washingtoni niggertüntetés a szocsegély emeléséért”.
– És hát, a hétszázát neki, az alkotmány nem írja, mit kell csinálni ilyen esetben. Szerintem
napnyugtakor, negyvennégyes revolverekkel, a Pennsylvania sugárúton kellene eligazítaniuk a
dolgot – kuncogta Ernie.
– Az volna csak a látványosság! – vélte Pete.
 – És még milyen amerikaias! – vélte Brown. Mintha Ryan csakugyan csinált volna már valami
hasonlót, legalábbis ezt hozták az újságok meg a tévé... Igen, tényleg csinált, halványan mindketten
emlékeztek a londoni esetre, igaz ami igaz, még büszkék is voltak rá, hogy egy amerikai bemutatta
az európaiaknak, hogy kell a pisztollyal bánni. Hisz a külföldiek szart se értenek a
fegyverforgatáshoz, kutyaütők, mint a hollywoodiak. Szégyen, hogy ez a Ryan így félresiklott. Amit
a beszédében mondott, azt ugyanazért mondta, amiért elnök akart lenni... hisz mind azt mondják.
Ami ezt az okádék Kealtyt illeti, ő a retyerutyájára ütött. Mind csirkefogók és tolvajok voltak, és hát
a fickót is így nevelték. De legalább nem játszotta a kisprincet. Nagy szélhámos... gazember. Az ám.
Világéletében tetű politikus volt, és most is az. Nem tehetünk szemrehányást a prérifarkasnak, amiért
vonít a holdra, az a dolga. Neki se, mert ő meg ilyen. A prérifarkasok persze kártevők, a farmerek
irtják is őket, ahol érik...
Brown oldalvást billentette a fejét, és odaszólt barátjának:
– Te Pete!
– Mi van, Ernie? – szólt Holbrook, és a távirányító után nyúlt, hogy lehalkítsa a tévét.
– Ez most alkotmányos válság, nem? – Holbrook belegondolt.
– Hát, az összes okostóni ezt mondja – jelentette ki.
– És ez csak rosszabb lesz, mi?
– A Kealty-hogyishívják? Hát nagyon úgy néz ki.
Pete letette a távirányítót, Ernie-nek viszont újabb ötletrohama támadt:
– És mi van, ha... – mondta, de aztán elhallgatott, és csak meredt a néma tévére. Holbrook tudta,
hogy időbe telik, míg megfogalmazza a gondolatait, ezek azonban gyakran megérdemelték, hogy
kivárják őket.
*
A 707-es végül jóval éjfél után ért földet a Teherán-mehrabadi nemzetközi repülőtéren. A
személyzet se élő, se holt nem volt, gyakorlatilag végigrepülték az utolsó harminchat órát, ami jóval
több volt a polgári repülésben megengedett felső határértéknél. Alaposan kikészítette őket a
rakomány is, amelyet szállítottak, és amúgy is gyalázatos hangulatban voltak, mert az egész hosszú
leszállás alatt dühös szavakat vagdostak egymás fejéhez. A repülőgép azonban súlyos dobbanással
földet ért, mire mindhárman nagyot sóhajtottak: egyszerre éreztek zavart és megkönnyebbülést. A
pilóta megrázta a fejét, és megdörzsölte arcát fáradt kezével, aztán dél felé kanyarodva kormányozta
a gépet a kék lámpasorok közt. A repülőtéren az iráni hadseregnek és a légierőnek is voltak
létesítményei. A gép befejezte a kanyarodást, és immár a légierő tágas rakodóterülete felé haladt –
jóllehet, polgári jelzéseket festettek rá, a 707-es valójában az iráni légierőhöz tartozott. A pilóták
örömmel látták, hogy a rakodónál teherautók várakoznak. A gép megállt. A fedélzeti mérnök
kikapcsolta a hajtóműveket, a pilóta behúzta a parkolófékeket. A három ember összenézett.
– Hosszú nap volt, barátaim – mondta a pilóta bocsánatkérő hangon.
– Adjon az Isten hosszú álmot utána – felelte a mérnök. A napot ő is hosszúnak találta, mert
főképpen ő volt a kapitány haragjának céltáblája. Mindenesetre most már minden további
torzsalkodáshoz fáradtak voltak, és várható volt, hogy ha majd alaposan kialusszák magukat, amúgy
is elfelejtik, miért is kellene veszekedniük.
Levették oxigénmaszkjaikat, mire mellbe vágta őket rakományuk nehéz, fojtó bűze. Egyetlen
dolgot tehettek, hogy el ne hányják magukat: kinyitották a hátsó rakodóajtót. Most még nem
szállhattak ki. A repülőgép zsúfolásig volt ketrecekkel, az ablakon pedig mégsem mászhattak ki (ezt
megalázónak is érezték volna), meg kellett tehát várniuk, amíg kiengedik őket, éppúgy, mint a
nemzetközi repülőtér bármelyik utasának.
A ketreceket katonák rakták ki, ami jócskán megnehezítette a dolgot, parancsnokaikat ugyanis
senki sem figyelmeztette, hogy ehhez a művelethez kesztyűket kellene kiosztaniuk embereik közt.
Bár minden ketrec tetején volt egy drótfogantyú, a zöld majmok, amelyek ugyanolyan dühösek
voltak, mint a pilóták, minden feléjük nyúló kezet igyekeztek megkarmolni. A katonák
különbözőképpen reagáltak erre. Egyesek rácsaptak a ketrecekre, mert azt remélték, hogy ettől a
majmok majd meghunyászkodnak. Az okosabbak levették a zubbonyukat, és azon keresztül nyúltak
a fogantyúkhoz. Rövidesen csatárláncot alkottak, és egyesével adogatták kézről kézre a ketreceket,
egészen a várakozó teherautókig.
Hatalmas lárma kerekedett. Ezen az éjszakán Teheránban alig tíz fok volt, azaz jóval kevesebb,
mint amit a majmok Afrikában megszoktak, s ez körülbelül ugyanannyit javított általános
hangulatukon, mint bármi, ami az utóbbi napokban történt velük. A legújabb megrázkódtatásra
ugyancsak messze hangzó üvöltéssel és visítozással reagáltak. Ezt a ricsajt azok sem téveszthették
össze semmi mással, akik még sohasem hallottak majmokat, ez ellen azonban semmit sem lehetett
tenni. A rakodás végre befejeződött. A pilóták kiléphettek a fülkéből, és megtekinthették, mivé lett
egykor makulátlan gépük. Biztosra vették, hogy hetekbe telik, míg ez a szag kiszellőzik, a
kitakarítása pedig olyan heroikus feladatnak ígérkezett, hogy inkább bele sem gondoltak.
Hátramentek, leereszkedtek a lépcsőn, és elindultak autóik felé.
A majmok észak felé haladtak utolsó – immár harmadik vagy negyedik – teherautóútjuk során. Az
utazás nem sokáig tartott: egy darabig autópályán vitték őket, aztán egy lóherelevél kereszteződésnél,
amelyet még a sah építtetett, a karaván letért nyugatra, Hasanabad városa felé. Itt állt a farm, amelyet
régen előkészítettek – ugyanarra a célra, amely célból Afrikából Ázsiába hozták a majmokat. Az
állami tulajdonú kísérleti létesítményben új haszonnövények és műtrágyák tesztelésével
foglalkoztak, és azt remélték, hogy azzal, amit megtermelnek, etethetik majd a majmokat. Most
azonban még tél volt, és a földeken semmi sem termett. Hozattak viszont néhány teherautónyi
datolyát az ország délkeleti részéből, a szállítmány éppen most érkezett meg. A majmok, miközben
konvojuk megérkezett végleges lakóhelyük, egy háromemeletes betonépület elé, megszimatolták a
gyümölcsöt. Ez még inkább felizgatta őket, hiszen azóta, hogy elhagyták a földrészt, amelyen
születtek, sem enni, sem inni nem kaptak, az illatot meg érezve azonban már legalább
reménykedhettek, hogy kapnak valami ennivalót. Méghozzá ízletesét, ahogyan az egy utolsó
vacsorához illett is.
*
A Gulfstream G-IV-es pontosan a terv szerinti időben ért földet Bengáziban, sőt útja a
körülményekhez képest a lehető legszerencsésebben alakult. Simán sikerült áthaladnia a Szahara
középső része felett, ahol a máskor erősen örvénylő levegő most nyugodt volt. Jean-Baptiste nővér
majdnem végig eszméletlen volt, csak néhányszor nyerte vissza öntudatát, de akkor is csak félig-
meddig, és csak rövid időre. Tulajdonképpen a fedélzeten lévő négy másik emberhez képest ő volt a
legkellemesebb helyzetben, mert a többiek a védőruha miatt még egy korty vizet sem ihattak.
A gép ajtói zárva maradtak. A gép mellé tartálykocsik gördültek, személyzetük pedig tömlőket
csatlakoztatott a hosszú fehér szárnyakon lévő töltőcsonkokhoz. Dr. Moudi továbbra is feszült és
éber volt. Maria Magdalena nővér szunyókált. Egyidős volt apácatársával, akit olyan odaadással
ápolt, hogy már napok óta alig aludt.
Milyen kár, gondolta Moudi, miközben homlokát ráncolva nézett kifelé az ablakon. Milyen
igazságtalanság. Immár nem volt gyűlölet a szívében ezek iránt az emberek iránt. Valaha így érzett –
minden nyugatit országa ellenségének tekintett, a két apácát azonban nem. Lényegében hazájuk sem
állt szemben Iránnal, igaz, baráti viszonyban sem voltak vele. Ők ketten nem afféle szellemhívő
afrikai pogányok voltak, akik ügyet sem vetettek az igaz istenre. Életüket az ő szolgálatának
szentelték, Moudit pedig külön meglepte, hogy saját iszlám vallását és rítusait is tiszteletben
tartották. Leginkább azért a meggyőződésükért tisztelte őket, hogy a hit többet számít a tökéletesség
útján való előrejutásban, mint az eleve elrendelt végzet elfogadása. Ez nem esett egybe
maradéktalanul az iszlám tanításaival, de nem is volt kifejezetten ellentétes-velük.
Maria Magdalena egy – természetesen fertőtlenített – rózsafüzért tartott a kezében. Ezzel
imádkozott Máriához, akinek fiát, Jézust, Mohamed is prófétának tartja, s akit a Koránban éppúgy
méltat, mint maguk a keresztények. Az apácákról egyébként is valamennyi kor asszonyai példát
vehettek...
 Az orvos elkapta róluk a tekintetét: magába akart nézni. Nem engedhetett meg magának efféle
gondolatokat. Neki feladata volt, a két nőt pedig e cél eszközeinek kellett, hogy tekintse. Egyikükre
Allah mérte a sorsát, a másik maga választotta magának. A célt nem ő tűzte ki, ismerte fel abban a
pillanatban, amikor a hajtóműveket ismét beindították. A személyzetnek igyekeznie kellett, és őt
magát is sürgette az idő, szeretett volna túl lenni küldetésének ezen a mostani zavaros részén, várta,
hogy kezdődjék a tisztán technikai szakasz. Minden oka megvolt, hogy örüljön. Hosszú éveket töltött
a pogányok között, trópusi hőségben, sokmérföldnyire a legközelebbi mecsettől. Hitvány, gyakran
romlott ételeket kellett ennie, állandóan azzal kellett foglalkoznia, hogy vajon amit elé tesznek,
tiszta-e vagy tisztátalan – és sohasem tudhatta bizonyosan. Mindezen azonban már túl volt, és most
várta Allah és Irán szolgálata.
A fő észak-déli kifutóra nem egy, hanem két repülőgép gurult ki. Nagyokat zökkentek, mert a
pálya betonját egyenetlenné tette a sivatagi nyár gyilkos forrősága és a téli éjszakák meglepő hidege.
Először nem Moudiék gépe indult. Ez is egy Gulfstream G-IV volt, külsőre nem is különbözött a
másiktól – mindössze farokszámának egyik számjegyében. Végighúzott a kifutón, a levegőbe
emelkedett, és egyenesen észak felé haladt tovább. Nem így Moudiék gépe: mihelyt a levegőben
volt, és behúzta futóműveit, délkeleti irányba fordult. A magányos repülőgép a kietlen sivatagi
éjszakában Szudán felé tartott.
Az a gép, amelyik elsőként szállt fel, valamelyest nyugatabbra vette az irányt, és belépett a francia
partok felé vezető nemzetközi légi folyosóba. El kellett haladnia Málta szigetének közelében, ahol
radarállomás segítette a valettai repülőtér működését, és részt vett a Földközi-tenger keleti
medencéjében folyó légi forgalom irányításában is. Ennek a gépnek a személyzetét a légierő pilótái
alkották, akik más alkalmakkor politikai és gazdasági tótumfaktumokat szállítottak. Biztonságos
jövedelmező és unalmas szolgálat volt ez, a mai éjszaka azonban másmilyennek ígérkezett. A
másodpilóta egyszerre figyelte a térképet és a GPS navigációs rendszert. Máltától háromszázhatvan
kilométernyire, tizenkétezer méter magasságban odabiccentett a pilótának, és a 7711-es számra
állította a radar-válaszjeladót.
– Valletta, itt érkező gép, Valletta, itt érkező gép, November-Juliet-Alpha. Vészhelyzet,
vészhelyzet, vészhelyzet!
A Vallettái forgalomirányító azonnal észrevette képernyőjén a hármas jelet. A mai szolgálat
nyugodtan telt a forgalomirányító központban, figyelték a gyér forgalmat, eddig a mai éjszakán is
minden a szokásos volt. A forgalomirányító nyomban bekapcsolta mikrofonját, másik kezével pedig
intett a felettesének.
– November-Juliet-Alpha, itt Valletta, vészhelyzetet jelent?
– Valletta, itt Juliet-Alpha, igen. Beteget szállítunk Zaire-ból Párizsba. Most állt le az egyik
hajtóművünk, az elektronikával is bajok vannak, álljanak készen...
– Juliet-Alpha, itt Valletta, várjuk önöket – felelte a forgalomirányító. Látta a képernyőjén, hogy a
gép repülési magassága folyamatosan csökken, 12 000 méterről 11400-ra, majd 10 800-ra. – Juliet-
Alpha, itt Valletta! Gyorsan süllyednek!
– Vészhelyzet, vészhelyzet, vészhelyzet! – hallotta a fejhallgatójában. – Mindkét hajtóművünk
leállt, mindkét hajtóművünk leállt. Próbáljuk újraindítani őket. Itt Juliet-Alpha, vége.
– Valletta felé forduljanak rá a három-négy-hármas irányra, ismétlem, Valletta felé a három-négy-
hármas irányra! Várjuk önöket.
A forgalomirányító válaszképpen csak egy rekedt „Rendben”-t hallott. Látta, hogy a gép repülési
magassága már csak 10000 méter.
– Mi történik? – kérdezte a szolgálatvezető.
– Azt mondja, mindkét hajtóműve leállt. Gyorsan süllyed – felelte a légiirányító. Látta a
képernyőn, hogy a gép egy Gulfstream, és hogy úti célja csakugyan Párizs.
– Egész jól siklik – állapította meg derűlátóan a szolgálatvezető. Mindketten látták, hogy a gép
9400 méteren jár. A G-IV-es egyébként nem siklott ilyen jól.
– Juliet-Alpha, itt Valletta! – Semmi válasz.
 – Juliet-Alpha, itt Valletta torony.
A szolgálatvezető megnézte a képernyőt.
– Van másik gép is...?
Nem, a környéken nem repült más repülőgép, ők pedig amúgy sem tehettek volna egyebet, mint
hogy figyelik, mi történik.
A pilóta, hogy még hívebben szimulálja a leszállási vészhelyzetet, csakugyan kikapcsolta a
hajtóműveket. Hasonló esetekben a gépek kétségbeesett üzeneteket küldtek, ők nem. Többé meg sem
szólalt. Előretolta a botkormányt, hogy még meredekebben ereszkedjenek, aztán bal felé húzta,
mintha Málta felé akarna fordulni. Ennek alighanem örülnek a toronyban... gondolta. Ebben a
pillanatban ereszkedett 7600 méter alá. Ő maga csakugyan kitűnően érezte magát, mert valaha
vadászpilótaként szolgált, és hiányzott neki az a gyönyörűség, amely annak idején mindig elfogta, ha
vadászgépével nyaktörő manővereket hajtott végre a levegőben. Ha lettek volna utasai, a Gulfstream
zuhanásszerű ereszkedése nyilván pánikba ejtette volna őket, a pilóta azonban arra gondolt: igen,
valahogy így kell repülni.
– Alighanem túlságosan nehéz a gép – állapította meg a szolgálatvezető.
– Párizsba indult, a De Gaulle-ra – felelte a forgalomirányító. – Most töltötték tele Bengáziban.
Megvonta a vállát, és fintorgott, mint aki tudja, amit tud.
– Lehet, hogy valami ócska üzemanyagot kapott? – kérdezte a szolgálatvezető.
A forgalomirányító ismét megvonta a vállát.
Mintha televízión figyelték volna valakinek a haldoklását, a helyzetet azonban még szörnyűbbé
tette, hogy a képernyő jelezte a magasság rohamos csökkenését is. A számjegyek úgy peregtek, mint
egy szerencsejáték-automata kijelzőjén.
A szolgálatvezető beleszólt az egyik telefonba:
– Hívják a líbiaiakat. Kérdezzék meg tőlük, fel tudnak-e küldeni egy mentőhelikoptert. Egy
gépünk hamarosan a Szidra-öbölbe zuhan.
– Valetta torony, itt az Egyesült Államok Radford hadihajója, jelentkezzen, vétel.
– Itt Valletta, vettem, Radford.
– Látjuk a gépüket a radaron, úgy tűnik, zuhan – közölték a Radfordről. A hang egy alhadnagyé
volt, ezen az éjszakán ő volt szolgálatban a vezérlőben. Az idősecske Spruance osztályú romboló egy
az egyiptomi flottánál tett látogatás után Nápoly felé tartott. Útközben utasították, hogy hatoljon be a
Szidra-öbölbe, amelyet a líbiaiak saját felségvizeikhez számítottak. Az akcióval a szabad hajózás
jogát kellett demonstrálnia – ez a gyakorlat szinte egyidős volt a hajóval. Valaha nem kis
feszültségeket idézett elő, az 1980-as években két légi összecsapásra is sor került miatta a Szidra
felett. Mostanra azonban unalmasán rutinszerűvé vált: ellenkező esetben a Radford nem egyedül
hajtotta volna végre. Az éjszakai ügyelet unatkozott is derekasan, olyannyira, hogy polgári
hullámhosszokon tallóztak, így igyekeztek ébren tartani magukat.
– A gép tőlünk nyolcvan mérföldnyire nyugatra halad. Rajta maradunk.
– Tudnak segíteni a mentésben?
– Valletta, én az imént keltettem fel a kapitányt, adjon egy kis időt nekünk, hogy összeszedjük
magunkat. Mindenesetre meg fogjuk próbálni. Vétel.
– Zuhan, mint a kő – állapította meg a központi radarernyő előtt ülő tiszthelyettes. – Minél előbb
ugrotok ki belőle, annál jobban jártok, fiúk...
– Ez egy Gulfstream, kis sugárhajtású utasszállító. Négyes-ezer-nyolcszázon látjuk, gyorsan
süllyed – jelentette Valletta.
– Köszönjük, nálunk is megvan. Figyeljük.
– Mi a helyzet? – kérdezte a kapitány, aki khakiszínű nadrágjához mindössze egy fehér pólót
viselt. Az ügyeletes tiszt röviden jelentette neki a történteket. – Keltsék fel a helikopterpilótákat! –
rendelkezett a kapitány, majd hívta a hidat. – Itt a kapitány! Teljes sebességgel előre, irány...
– ...kettő-hét-öt, uram – közölte a radarfigyelő. – A cél e pillanatban a kettő-hét-ötös irányban,
nyolcvanmérföldnyire található.
 – Új irány kettő-hét-öt!
– Értettem, uram – nyugtázta a fedélzetmester –, fordulunk kettő-hét-ötre. A hídon az ügyeletes
kormányos meghúzta a gázkarokat: a hatalmas General Electric turbinák újabb adag üzemanyagot
kaptak. A Radford, amely mostanáig tizennyolc csomós sebességgel haladt, megremegett kissé, a
tatja megsüllyedt, és gyorsulni kezdett. A kapitány körülnézett a tágas vezérlőhelyiségben. Emberei
mostanra nagyrészt magukhoz tértek, egyesek azonban még a fejüket rázva igyekeztek
megszabadulni az álmosságtól. A radarkezelők a készülékeiket igazgatták. A fő kijelző kinagyítva
mutatta a süllyedő repülőgép radarképét.
– Elrendelem a teljes harckészültséget – jelentette ki a kapitány, aki úgy vélte, ha már így esett,
kihasználja az alkalmat egy jó kis gyakorlatozásra. Harminc másodperccel később a legénység
minden tagja talpon volt, és rohant a harcálláspontjára.
*
Éjszaka nem egyszerű dolog leereszkedni a tenger felszínére. A pilóta le sem vette a szemét a
magasság-mérőről, hiszen sötétben vagy rossz időben igencsak könnyű a vízbe csapódni. Ez ugyan
még meggyőzőbbé tette volna az akciót, ekkora hitelességre azonban mégsem törekedhettek. .. Most
már csak néhány másodpercig haladtak a valettai radar hatósugarában – azután ismét megkezdhették
az emelkedést. A pilótát egyedül az aggasztotta, hogy odalenn esetlég halad egy hajó, amikor
azonban lenézett, a negyedhold fényében sehol sem látta vízi jármű farvizét.
– Végre! – jelentette ki, amikor ezerötszáz méter alá ért. A G-IV-es radarjeladója esetleg
elárulhatta Vallettának, hogy a gép már nem a korábbi meredek szögben zuhan, az ottaniak azonban
gondolhatták, hogy a simább vízre szállás érdekében történik így.
– Elvesztettük – közölte a forgalomirányító. A radarkép még néhányszor felvillant az ernyőn,
aztán végképp eltűnt.
A szolgálatvezető bólintott, és bekapcsolta a mikrofonját: – Radford, itt Valletta. A Juliet-Alpha
eltűnt a képernyőnkről. Utolsó ismert magassága ezernyolcszáz méter volt, és a három-négyes-
hármas irányba ereszkedett.
– Vettem, Valletta. Mi még látjuk, magassága egyezerháromszázhetven, iránya három-négyes-
három – felelte az irányító központ ügyeletes tisztje. Tőle mindössze kétméternyire a kapitány a
Radford helikopteregységének parancsnokával beszélt. A rombolónak mindössze egyetlen SH-60B
Seahawkja volt, felszállásra való előkészítése körülbelül húsz percet vett igénybe. Az előkészületek
már folytak, de a Seahawkot még nem vontatták ki a felszállóhelyre. A helikopterpilóta megfordult,
és vetett egy pillantást a radarernyőre.
– A tenger nyugodt. Ha a fickónak van egy csepp esze, még kimászhat a csávából. A hosszú
görgőhullámokkal párhuzamosan kéne vizet érnie... talán megússza. Nos, uram, mi indulunk.
A pilóta ezzel megfordult, elhagyta a vezérlőhelyiséget, és elindult a tat felé.
– Eltűntek a horizont alatt – jelentette a radarkezelő. – Most süllyedtek ötszáz méter alá. Úgy
tűnik, becsapódnak.
– Közölje Vallettával! – rendelkezett a kapitány.
A G-IV-es pilótája – a radar magasságmérője segítségével – százötven méteres magasságban
vízszintesbe hozta a gépet. Lejjebb ereszkednie már kockázatos lett volna. Bekapcsolta a
hajtóműveket, majd balra fordult, és elindult dél felé, vissza Líbiába. Minden idegszálával figyelt. A
mélyrepülés ideális körülmények között is embert próbáló feladat volt, hát még éjszaka, a tenger
felett – de egyértelműen utasították rá. Azt azonban, hogy miért, nem közölték vele. Most valamivel
több mint ötszázhatvan kilométeres sebességgel repült, és már csak negyvenpercnyire járt egy líbiai
légi támaszponttól, ahol leszállhatott, üzemanyagot vehetett fel – aztán pedig végképp eltűnhetett a
térségből.
A Radford öt perccel később néhány fokos irányváltoztatást hajtott végre, hogy a helikopter
megfelelő irányú szélben szállhasson fel. A Seahawk harcászati navigációs rendszere letöltötte a
szükséges adatokat a vezérlőhelyiség számítógépéről. Bonyolult és időigényes feladat várt rájuk, egy
több mint huszonöt kilométer átmérőjű területen készültek felkutatni a túlélőket. Úgy hitték, a vízben
emberek vannak, márpedig a tenger legősibb és legfontosabb törvénye: segíteni a bajbajutottakon.
Miután a helikopter a levegőbe emelkedett, a romboló visszaállt eredeti útirányába, és mind a négy
főhajtóművet maximális teljesítményre kapcsolva nekiiramodott: sebessége hamarosan meghaladta
az óránkénti hatvan kilométert. A kapitány ekkorra már beszélt Nápollyal, közölte a pozícióját, és
segítséget kért a közelben tartózkodó flottaegységektől. Amerikai hajók nem jártak arra, de egy olasz
fregatt elindult dél felé, a Radford irányába. Még a líbiai légierőnél is érdeklődtek.
Az „eltűnt” G-IV-es akkortájt ért földet, amikor az amerikai haditengerészet helikoptere
megérkezett a kutatási körzetbe. A pilóták kiszálltak, és elmentek, hogy egyenek-igyanak valamit,
amíg gépüket feltöltik. Figyelték, ahogyan egy négymotoros, orosz gyártmányú AN-12-es – egy
„Kocka” – felpörgeti légcsavarjait: a líbiaiak ezt a szállítógépet küldték, hogy részt vegyen a
kutatásban-mentésben. Tripoli újabban részt vállalt ilyesmiben, megpróbált visszavergődni a
nemzetközi közösségbe, azt pedig, hogy tulajdonképpen mi ez az egész, még a vezetők sem igen
tudták. Sőt valószínűleg semmit sem tudtak róla. Akik az akciót előkészítették, telefonon
jelentkeztek, azokkal pedig, akik fogadták a hívásokat, és vállalták az együttműködést, mindössze
annyit közöltek, hogy érkezik majd két gép, amelyeket fel kell tölteni üzemanyaggal, s amelyek
aztán továbbrepülnek.
A Gulfstream egy óra múlva ismét felszállt, és elindult a háromórányi légi útra lévő szíriai
Damaszkuszba. Az eredeti terv szerint egyenesen svájci anyarepülőterére kellett volna repülnie, de a
pilóta figyelmeztette feletteseit, hogy feltűnhet valakinek, ha ugyanannak a tulajdonosnak csaknem
egy időben két gépe is megfordul ugyanabban a térségben. Miközben emelkedett, kelet felé fordította
gépét.
Balra, maga alatt, a Szidra-öböl felett légi járművek villogó fényeit pillantotta meg. Meglepetéssel
vette észre, hogy van köztük egy helikopter is. Azok az emberek ott, állapította meg, teljesen
feleslegesen pocsékolják az üzemanyagot és az időt. A gondolat jókedvre hangolta, s amikor gépe
elérte az utazómagasságot, ő pedig megnyugodhatott, robotpilótára kapcsolt. Hosszú napja volt,
sokat repült, szívesen bízta a hátralévő munkát az automatikára.
*
– Ott vagyunk már?
Moudi az apáca felé fordult. Az imént cserélte ki betege infúziós palackját.
Maszkja mögött viszketett az arca a serkedő borostától. Látta, hogy Maria Magdalena nővér is
nyilván piszkosnak érzi magát a szkafanderben, és ugyancsak vakaródzna, mert meg is próbálta, de
keze a maszk plexijébe ütközött.
– Még nem, nővér, de hamarosan ott leszünk. Kérem, pihenjen, magam is boldogulok.
– Dehogyis, dr. Moudi, ön biztosan holtfáradt – felelte az apáca, és felállni készült.
Az orvos tiltóan emelte fel kezét.
– Fiatalabb és pihentebb vagyok – mondta, majd újabbra cserélte a morfiumos palackot. Jean-
Baptiste-ra szerencsére még mindig hatott a rengeteg kábító hatású gyógyszer – ő nem okozott
gondot.
– Mennyi az idő? – kérdezte Maria Magdalena.
– Annyi, hogy ideje volna pihennie. Ha megérkezünk, engem felválthatnak majd más orvosok, de
a társnőjére továbbra is magának kell gondot viselnie. Kérem, takarékoskodjék az erejével. Szüksége
lesz rá.
Ez nagyjából így is volt.
Az apáca nem felelt. Megszokta, hogy engedelmeskedjék az orvosok utasításainak. Elfordult,
suttogva elmondott egy imát, aztán hagyta, hadd csukódjék le a szeme. Az orvos meggyőződött róla,
hogy elaludt, aztán előrement a pilótákhoz.
– Még mennyi? – tudakolta.
– Negyven perc. Valamivel korábban érünk oda, segített a hátszél – felelte a másodpilóta.
– Vagyis még virradat előtt, igaz?
– Igen.
 A pilóta nem fordult az orvos felé, de kellőképpen unatkozott, hogy kíváncsiskodjék:
– Mi a baja a nőnek?
– Ne akarja tudni.
– Meg fog halni?
– Igen, és mielőtt a gép újabb útra indulna, a lehető legalaposabban fertőtleníteni kell.
– Igen, ezt nekünk is mondták – vonta meg a vállát a pilóta. Sejtelme sem volt arról, hogy
szállítmánya mennyire veszedelmes, ha tudja, alighanem végigrettegi az utat. Moudi nagyon is tudta,
a betege alatt mostanra tócsába gyűlt a fertőzött – és fertőző – vér a műanyag lepedőn. Rendkívül
elővigyázatosan kell majd kivinni a gépből…
*
Badrayn örült, hogy alig ivott – mostanra ő volt a legjózanabb a helyiségben. Tíz órája, gondolta
az órájára pillantva. Tíz órája locsognak és huzakodnak, mint egy csapatnyi vénasszony a piacon.
– És ő vajon bele fog egyezni ebbe? – kérdezte a gárda parancsnoka.
– Egyáltalán nem tűnik valószínűtlennek – felelte Ali. Az irakiak túszokat akartak: azt követelték,
hogy öt magas rangú mullah repüljön át hozzájuk Bagdadba. Remélték, hogy ha túszaik lesznek,
Daryaei tartja majd a szavát – jóindulatában úgysem reménykedhettek. Valójában fel sem fogták,
hogy a dolog mennyivel jobban alakult, mint ahogy alakulhatott volna, ez azonban most nem is
nagyon foglalkoztatta őket. Miután a túszok kérdésén is túl voltak, egymásra néztek, aztán egyenként
bólintottak.
A gárda parancsnoka a többiek nevében is kijelentette:
– Elfogadjuk.
Az, hogy az országban hátrahagyott alacsonyabb beosztású tisztek százaival mi történik majd,
igen kevéssé érdekelte őket. A hosszúra nyúlt tanácskozás során ezzel a kérdéssel nem nagyon
foglalkoztak.
– Szükségem van egy telefonra – mondta nekik ezután Badrayn. A hírszerzőfőnök egy
szomszédos helyiségbe vezette az ajatollah küldöttét. Mindig is volt közvetlen összeköttetésük
Teheránnal, még a háború idején is állandó mikrohullámú kapcsolatban álltak egymással. Azóta
optikai kábelen folyt a kommunikáció, ezt ugyanis nem lehetett lehallgatni. Az iraki tábornok árgus
szemekkel figyelte, ahogyan Badrayn bebillentyűzte a készülékbe a néhány napja megjegyzett
telefonszámot.
– Itt Jusif. Híreim vannak – mondta a vonal túlsó végén jelentkező hangnak.
– Kérem, várjon – hangzott a válasz.
Ahogyan bárki más, Daryaei sem szerette, ha idő előtt felébresztették, ráadásul az utóbbi
napokban amúgy is nagyon keveset aludt. Amikor megszólalt az ágya melletti telefon, várt még
néhány csengetést, hogy kipislogja szeméből az álmot, s csak azután vette fel.
– Igen?
– Itt Yousif. Beleegyeztek. Öt barátra lesz szükség.
Hála legyen Allahnak az ő kegyességéért, gondolta Daryaei. Ebben a pillanatban fordult termőre
sok-sok esztendő – háborús és békeév – munkálkodása. Nem, mégsem, egyelőre túlságosan korai
lenne... még bőven lesz tennivaló. Sőt a legnehezebb még hátravan.
– Mikor kezdjük? – kérdezte.
– Minél előbb – felelte Badrayn.
– Köszönöm, nem fogom elfelejteni, amit tett.
Az ajatollah immár teljesen éber volt. Ezen a reggelen, sok év óta először, megfeledkezett reggeli
imájáról. Isten bizonyára meg fogja érteni... az ő akaratának teljesítése nem tűrhet halasztást.
*
Milyen fáradt lehet – gondolta Moudi. Amikor a G-IV-es földet ért, mindkét apáca feleszmélt. A
gép lassult, s közben zökkent egyet-egyet. Moudi tocsogó-csobbanó hangot hallott, ami arról győzte
meg, hogy – miként erre számított is – Jean-Baptiste alaposan kivérzett. De legalább élve eljuttatta
idáig! Az apáca, akár egy gyerek, tágra nyílt, értetlen szemekkel bámulta az utastér íves mennyezetét.
Maria Magdalena kinézett az ablakon, de csak annyit látott, hogy egy repülőtéren vannak– márpedig
a repülőterek nagyjából az egész világon egyformák, különösen éjszaka. A gép végül megállt, és az
ajtót kinyitották.
Ezúttal is teherautó várta őket. Négy, védőöltözéket viselő férfi jelent meg a repülőgépen. Moudi
kioldotta a beteget rögzítő hevedereket, és intett a másik apácának, hogy maradjon a helyén. A négy
férfi – mind a négyen a hadsereg egészségügyi szolgálatának emberei voltak – sarkainál fogva
felemelték a vastag műanyag lepedőt, és elindultak az ajtó felé. Moudi látta, hogy valami rácseppen a
vízszintesig lehajtott támlájú ülésre, amely addig Jean-Baptiste ágyaként szolgált. Ezzel már nem
törődött: végül is a személyzet tudta a kötelességét, többször is eligazították őket. Miután Jean-
Baptiste-ot elhelyezték és rögzítették a teherautón, Moudi és Maria Magdalena is leereszkedtek a
lépcsőn. Mindketten levették a ruha fejvédő részét: végre friss, hűvös levegőt szívhattak. Az orvos
elvett egy kulacsot a repülőgépet őrző katonák egyikétől, és odanyújtotta az apácának, aztán
magának is vételezett egyet. Mielőtt felszálltak volna a teherautóra, mindketten megittak egy-egy
liter vizet. Hosszú repülőutak után az ember kissé bizonytalanul érzi magát – így volt ezzel Moudi és
a nővér is, de Maria Magdalena ráadásul azt sem sejtette, hogy valójában hová is érkezett meg.
Moudi észrevette a 707-est, amely néhány perccel előttük szállt le, s amely a majmokat hozta, azt
azonban, hogy mi van a rakterében, nem tudhatta.
– Sohasem jártam Párizsban... – mondta Maria Magdalena, és körülnézett, mielőtt helyére
rögzítették volna a teherautó hátsó ponyváját –, azazhogy egyszer igen, de csak átszálltunk egy
másik gépre...
Kár... és most már soha többé nem is fog.
16. Szállítmány Bagdadból
– USS Radford, USS Radford, itt Valletta torony, vétel. A kapitány felemelte a mikrofont:
– Valletta, itt a Radford.
– Találtak valamit? Vétel.
– Semmit, Valletta. A helikopterünk bejárta az egész területet, de eddig semmi jelentenivalójuk
nem volt.
A kapitány is, a forgalomirányító is felsóhajtott. Mindketten tudták, mi lesz a dolog vége: a
kutatás még pontosan egy napig folytatódik, aztán mivel semmit sem találnak, abbahagyják, vége. A
meccset azonban végig kell játszani, és mondjon bárki bármit, az akció egészen jó gyakorlatozási
lehetőség volt a Radford legénysége számára.
*
Maria Magdalena alighanem akkor kezdett gyanakodni, amikor megérezte a szagot – ismerős
afrikai szag csapta meg őket, a majmok bűze volt ez, azoké, amelyek néhány órával korábban
érkeztek meg ugyanide. Ilyesmit az ember Párizsban vagy egy olyan, feltehetőleg patikatisztaságú
helyen, mint az ottani Pasteur Intézet, nem érezhet. Az apáca körülnézett, és megállapította, hogy a
falakon lévő táblák sem francia nyelvűek. Nem volt rá módja, hogy megállapítsa, hová keveredett.
Amit tapasztalt, csak még inkább összezavarta, és az is eltartott egy ideig, míg egyáltalán meg tudta
fogalmazni kérdéseit. Ekkor azonban megjelent egy katona, karon fogta és elvezette. Az apáca még
most is túlságosan zavart és tanácstalan volt, semhogy meg tudott volna szólalni. Hátranézett, és
megpillantott egy orvosi zöldbe öltözött borostás férfit, akinek vonásai szomorúságot tükröztek.
Látványa tovább fokozta Maria Magdalena értetlenségét.
– Mi ez? Ki ez a nő? – kérdezte a projekt vezetője.
– A vallásuk előírja, hogy nem utazhatnak egyedül... tudja, szüzességi fogadalmat tesznek –
magyarázta Moudi. – Másként nem jöhettem volna ide a páciensünkkel.
Az igazgató nem volt jelen érkezésüknél, úgyhogy megkérdezte:
– És ő? Él? – Moudi bólintott:
– Szerintem még három napig életben tarthatjuk. – Talán négyig is, gondolta magában.
– És ezzel a másikkal mi legyen?
– Nem az én dolgom, hogy eldöntsem – tért ki a kérdés elől Moudi.
 – Bármikor lehetne egy másik vírushordozónk...
– Azt ne... az barbárság volna – tiltakozott Moudi. – Az ilyesmi gyűlöletes Isten előtt.
– És az, amire készülünk, nem? – kérdezte az igazgató, s arra gondolt, hogy Moudi alighanem
túlságosan sokáig élt a vadonban. Ilyesmin azonban nem volt értelme vitatkozniuk, hiszen nem több
mint egyetlen alaposan megfertőződött ebola-betegre volt szükségük. – Tisztálkodjék meg, aztán
felmegyünk hozzá és megnézzük – mondta Moudinak.
A doktor állt a zuhany alatt, és akár a repülőgépen – igaz, már kevésbé nyugtalanítóan – ismét
felvetődött benne a kérdés, hogy vajon fogja-e még valaha tisztának érezni magát. A zuhanyozás után
tiszta, frissen vasalt orvosi ruhába bújt, majd a megfelelő gondossággal magára öltötte a kék,
amerikai gyártmányú – még gyári csomagolású – Racal védőöltözéket, amelyet egy felcser készített
oda neki. Az igazgató már várta, együtt indultak el lefelé, a betegszobák traktusába.
Mindössze négy ilyen helyiség volt, a hozzájuk vezető folyosó bejáratát zárva tartották, és őrizték.
Az egész létesítményt az iráni hadsereg működtette, az orvosok katonaorvosok voltak, a felcserek is
megjárták a háborút. A biztonsági rendszabályok szigorúak voltak: Moudi és az igazgató csak azután
léphettek be, hogy igazolták magukat. Az őr megnyomott egy gombot, mire egy hidraulikus
berendezés sziszegve nyitotta az ajtót. Beljebb még egy ajtó látszott: a két nyílászáró együtt
légzsilipet alkotott. Az őr cigarettájának füstje befelé, a belső ajtó felé sodródott, ami arra mutatott,
hogy a szellőzőrendszer megfelelően működik. Az igazgatónak és Moudinak egyaránt voltak
bizonyos előítéletei honfitársaival szemben, jobban örültek volna, ha az intézményt külföldi
mérnökök építik. A németek e tekintetben az egész Közép-Keleten határozottan népszerűek voltak,
de az irakiak példája mutatta, hogy nem mindig érdemes foglalkoztatni őket. A német kivitelezők a
rájuk jellemző alapossággal minden iraki projektjük tervét archiválták – utóbb ezek a dokumentumok
tették lehetővé, hogy az amerikaiak az illető létesítmények egy részét porrá bombázhassák.
Ehhez az épülethez sok mindent vásároltak külföldön, de a munkát magát irániak végezték. Az itt
dolgozók puszta élete függött attól, hogyan működnek alrendszerei – ezen azonban már nem lehetett
változtatni.
A belső ajtók csak azután nyíltak ki, hogy a külsők becsukódtak. Ez jól működött. Az igazgató és
Moudi beléptek.
Jean-Baptiste nővér az utolsó, jobb oldali szobában feküdt, három felcser felügyelt rá. Minden
ruháját eltávolították, hogy aztán iszonyattal tapasztalják, hogyan veszi birtokába a halál a még élő
testet. Az apáca rettenetesebb látványt nyújtott, mint akár a legsúlyosabb harctéri sebesült. Gyorsan
megtisztogatták a testét, aztán betakarták, mert női mivoltára saját hagyományaik szerint is
tekintettel kellett lenniük. Az igazgató a morfiumadagolóra pillantott, és nyomban kétharmadára
csökkentette az átfolyó mennyiséget.
– A lehető legtovább életben kell tartanunk – magyarázta.
– De hát a betegség akkora fájdalmakat okoz...
– Ezzel most nem törődhetünk – felelte az igazgató ridegen. Megfordult a fejében, hogy rendre
utasítja Moudit, de aztán meggondolta magát: ő maga is orvos volt, tudta, egyetlen kollégája sem
szívesen bánik rosszul a beteggel. Úgy találta, hogy a morfintól kábult idősebb fehér nő légzése
lassúbb a kelleténél, amikor azonban a felcserek elkészítették az apáca elektrokardiogramját,
kiderült, hogy a szíve meglepően jól dolgozik. A vérnyomása, korántsem meglepő módon, alacsony
volt, ezért az igazgató két adag intravénás vérinfúziót rendelt neki. Minél több vért kap, annál jobb.
A felcserek pontosan tudták, mi a dolguk. Betegük minden holmiját összecsomagolták, aztán a
csomagot is becsomagolták, majd az egészet kivitték a gáztüzelésű hamvasztóba, hogy végül csak
steril hamu maradjon belőle.
Voltaképpen a vírust gondozták, és az edény, amelyben a vírust tenyésztették, maga a beteg volt.
Eddig az orvosok az ilyen páciensekből mindössze néhány köbcentiméternyi vért vettek, hogy
elemezzék, a páciens pedig annak rendje s módja szerint meghalt, testét pedig elégették, vagy –
vegyszerekkel leöntve, ugyancsak vegyszerekkel kezelt földbe – eltemették. Ezúttal nem ez történt.
Az igazgató tudta, hogy hamarosan rendelkezésére áll majd minden idők legnagyobb
vírusmennyisége, amiből aztán további, ugyanolyan virulens, ugyanolyan hatásos tenyészeteket
állíthat elő.
Moudihoz fordult:
– Szóval, hogyan fertőződött meg a nő?
– Ő ápolta az Index Pácienst.
– A néger gyereket? – kérdezte az igazgató. – Milyen hibát követett el?
– Nem tudtuk kideríteni. Kikérdeztem, amikor még magánál volt. Injekciót soha nem adott a
gyereknek, és egyébként is nagyon óvatosan bánt minden hegyes vagy éles dologgal.
– Cseppfertőzés?
– Az atlantaiak szerint ez az ebola Mayinga altípusa. Bizonyára emlékszik, ezt a törzset egy
ápolónőről nevezték el, aki szintén ismeretlen módon kapta meg a vírust.
Az igazgató erősen Moudi szemébe nézett.
– Mennyire biztos ebben? – kérdezte.
– Pillanatnyilag semmiben sem vagyok biztos, de kikérdeztem a kórház dolgozóit, és kiderült,
hogy az Index Páciensnek minden injekciót mások adtak – ez az apáca egyetlenegyet sem. Vagyis
igen, lehetséges, hogy ebben az esetben cseppfertőzés történt.
A vírus valamennyi megjelenését kísérték megmagyarázhatatlan esetek: a szerencsétlen Mayinga
nővér, akiről a vírustörzs a nevét kapta, ugyancsak ismeretlen módon fertőződött a betegséggel,
amely az életét követelte. Mayinga hazudhatott, elfelejthetett valamit, de éppúgy igazat is
mondhatott, márpedig ebben az esetben igenis létezik az ebola egy altípusa, amely a szabad levegőn
elegendő ideig életben marad, hogy ugyanúgy fertőzhessen, mint a közönséges influenza. Ha pedig
ez a helyzet, a most érkezett beteg olyan biológiai fegyvert hordoz a testében, amely az egész világot
alapjaiban rázhatja meg.
Ha így volt, ebben az épületben magával a halállal dolgoztak, de ezzel annak idején már az építők
is számoltak. A bejövő levegő tisztább már nem is lehetett volna, a szellőzőrendszer egy kétszáz
méter hosszúságú csővezeték végén lévő nyíláson át szívta be. A „forró” helyiségekből távozó levegő
egy túlnyomásos kamrán át távozott, amelyben pusztító erejű ibolyántúli sugarakkal bombázták, s
melyek teljes megbízhatósággal elpusztították a vírusokat. A légszűrőket vegyszerekkel – többek
között fenollal – itatták át. A levegő csak ezután juthatott ki a szabadba. A szűrőket, amelyekből
egyszerre három sorba kapcsolt készlet működött, rendkívül pontossággal, tizenkét óránként
cserélték – akárha vallásos kötelezettséget teljesítettek volna. Az ultraibolya fényforrások száma
ötszöröse volt a szükségesnek. A „fertőző” laboratóriumban a légnyomást szándékosan alacsonyan
tartották, hogy ha valahol szivárogni kezd a levegő, befelé szivárogjon. Ez egyúttal arra is
lehetőséget teremtett, hogy állandóan ellenőrizzék, nem „ereszt-e” valahol az épület.
Az orvos igazgató Párizsban és Londonban tanult, de már évek óta nem kezelt eleven embert. Az
utóbbi évtized nagy részében molekuláris biológiával, ezen belül különösen víruskutatással
foglalkozott. Tudott annyit a vírusokról, mint bárki – igaz, ez általában sem volt sok. Tudta például,
hogyan kell tenyészteni őket, most pedig már a rendelkezésére állt egy tökéletes hordozó is, egy
emberi lény, akit a végzet biológiai üzemmé változtatott, amely az ismert leggyilkosabb
mikroorganizmusokat termelte. És minél tovább élt a páciens, annál tovább működött a halálgyár,
amely nyersanyagát, az emberi testet, Allah legnagyszerűbb alkotását az ő legpusztítóbb csapásává
változtatta.
Mialatt Moudi tisztálkodott, az igazgató Maria Magdalena nővér sorsa felől is intézkedett. Az
apácát elkísérték egy másik zuhanyozóhelyiségbe, tiszta ruhát adtak neki, és magára hagyták.
Zuhanyozott, s közben próbált rájönni, mi történik vele – és hogy egyáltalán hol van? Még mindig
túlságosan zavarodott volt, hogy valóban hatalmába kerítse a félelem, és továbbra sem értett semmit.
Akárcsak Moudi, ő is sokáig állt a zuhany alatt. Ettől kezdve valamelyest tisztábban kezdte látni a
dolgokat, és igyekezett megfogalmazni bizonyos kérdéseket. Úgy döntött, néhány perc múlva
megkeresi a doktort, és megtudakolja tőle, mi ez az egész. Igen, ezt fogom tenni – gondolta Maria
Magdalena öltözködés közben.
 Úgy vélte, mielőtt kérdezne, jobb, ha felkészül, s úgy vélte, erre az imádkozás a legjobb módszer.
Letérdelt hát, keresztet vetett, és imádkozni kezdett. Meg sem hallotta, hogy a háta mögött nyílik az
ajtó.
A katona egyértelmű paranccsal érkezett. Néhány másodperccel korábban is benyithatott volna, de
amíg a nő fürdött, és meztelen volt, nem akart rátörni, visszásnak érezte volna a helyzetet. Maria
Magdalena amúgy sem menekülhetett el sehová... A katonának tetszett, hogy a jövevény imádkozik,
hiszen még az elítélt bűnözők is lehetőséget kaptak, hogy szóljanak Allahhoz: ezt bárkitől súlyos bűn
lett volna megtagadni. Annál jobb – gondolta a katona, miközben célzásra emelte a pisztolyát – most
éppen az Istenéhez beszél...
*
Tony Bretano egy kis sugárhajtású utasszállító gépen érkezett. Mint kiderült, még nem döntött,
elfogadja-e a Lockheed-Martin meghívását a cég igazgatótanácsába, Ryan pedig örült, hogy George
Winston értesülései ezzel kapcsolatban pontatlanok voltak.
– Utasítottam már vissza ajánlatokat, elnök úr – jelentette ki.
– Kétszer is – bólintott Ryan –, sőt egy harmadik poszttal kapcsolatban is felvetődött a neve, de
arról nem értesítették.
– Hallani azért hallottam róla – felelte Bretano. Alacsony ember volt, ami szemlátomást zavarta is,
harcias habitusa legalábbis erről árulkodott. Sok éve élt a nyugati parton, mégis manhattani olasz
kiejtéssel beszélt, Ryan pedig pontosan értette, miért. Bretano egyáltalán nem titkolta, honnét
származik, jóllehet két diplomát is szerzett a massachusettsi műszaki egyetemen, ahol könnyűszerrel
átválthatott volna a cambridge-i angolságra.
– Nem akart részt venni a kormányzati szar-passzírozásban, igaz?
– Sokan vannak, sokat dumálnak, keveset végeznek. Ha én végezném így a munkámat, a
befektetők meglincselnének. Az a bürokrácia a védelmi minisztériumban...
– Hát számolja fel, én kérem rá!
– Lehetetlent kér.
– Ugyan már, Bretano, ne akarja elhitetni velem. Bármit, amit megcsináltak, vissza is lehet
csinálni. Ha nem érez rá erőt magában, hogy elintézze, hát jó, mondja ezt, és mehet vissza a nyugati
partra.
– Várjon egy percet... – Ryan ismét félbeszakította:
– Nem, maga várjon egy percet. Nyilván látta a tévébeszédemet, én pedig nem akarom ismételni
magam. Rendbe kell tennem néhány dolgot, és szükségem van olyanokra, akik ezt elvégzik nekem,
és ha maga nem vállalja, hát jó, majd találok valakit, aki elég kemény fickó, hogy...
– Kemény?! – kérdezte Bretano, miközben csaknem felpattant a székéből. – Kemény?! Hát
mondok én önnek valamit, amiről eddig talán nem értesült: az én apám még gyümölcsöt árult a
sarkon egy kézikocsiról! Nekem soha senki nem segített, ennyit se, érti?
Ryan elnevette magát, mire Bretano elhallgatott, egy pillanatra elgondolkodott, aztán így szólt:
– Ez jó húzás volt, elnök úr...
Ezt azonban már jóval nyugodtabban mondta, ahogyan az egy vezérigazgatóhoz illett is.
– George Winston azt mondja, maga energikus ember, nekünk pedig tíz éve nincs egy
valamirevaló védelmi miniszterünk. Jó, mi? Nekem pedig olyan emberre van szükségem, aki a
szemembe mondja, ha tévedek. Úgy gondolom viszont, hogy ami magát illeti, nem tévedek.
– És ön mit szeretne?
– Azt, hogy ha felveszem a telefont, történjék is valami. Biztos akarok lenni abban, hogy ha
katonákat küldök valami zűrös helyre, rendelkeznek majd a megfelelő felszereléssel, továbbá, hogy
jól kiképezték őket, és hogy a helyszínen megkapnak mindent, amire szükségük lehet. Azt akarom,
hogy világszerte tudják, mire vagyunk képesek, ha megharagítanak bennünket, és tartsanak is ettől.
Ezzel nagyon megkönnyítenénk a külügy dolgát... – fejtegette az elnök. – Valahányszor kissrác
koromban a kelet-baltimore-i Monument Streeten megpillantottam egy rendőrt, két dologban biztos
lehettem. Tudtam, hogy nem ajánlatos ujjat húzni vele, és tudtam azt is, hogy megbízhatom benne:
ha esetleg szükségem lenne rá, segíteni fog rajtam.
– Más szóval végül olyan hadsereget szeretne, amelyet, ha a szükség úgy hozza, bármikor útnak
indíthat.
– Pontosan.
– Nagy fába vágjuk a fejszénket... – állapította meg óvatosan Bretano.
– Azt akarom, hogy jó csapattal dolgozzék. Az embereit maga válogathatja össze. Úgy kell
átalakítania a fegyveres erők szerkezetét, hogy megfeleljenek a szükségleteinknek. Aztán pedig át
kell szerveznie a Pentagont, hogy legyen, aki irányítsa is őket.
– Minderre mennyi időm van?
340
– Az első szakaszra két hete.
– Annyi nem elég.
– Ugyan már, hagyja ezt. Annyit tanulmányoztuk a kérdést, annyi tanulmányt készítettünk...
Csodálom, hogy a rengeteg papírhoz nem irtották ki az ország összes erdejét.
– Vér fog folyni...
– Sebaj, a feleségem orvos – közölte Jack.
– A siker ötven százalékban a hírszerzés teljesítményétől függ – mutatott rá Bretano.
– Hogyne, tudom. A CIA-nál már elkezdtük. George-nak is lesz mit csinálnia a pénzügyben. Most
nézek át egy névsort... bírókét... valakit az igazságügy élére is ki kell neveznem. Minderről a tévében
is beszéltem. Összehozok egy csapatot, és azt akarom, hogy maga is benne legyen. Én is a magam
erejéből jutottam oda, ahova jutottam, akárcsak maga. Maga szerint létezik még egy ország, ahol két
magunkfajta ennyire vihette volna? Beérett a vetésünk, Bretano!
Ryan elégedetten dőlt hátra. Úgy érezte, ezt jól csinálta. Bretano tudta, hogy minden addiginál
hatásosabb érvet hallott, és értelmetlen volna ellenkeznie.
– Mikor kezdek? – kérdezte. Ryan az órájára pillantott.
– A holnap reggel megfelel magának?
*
A karbantartók és technikusok csapata kevéssel virradat után jelent meg. A géptől katonák
tartották távol a kíváncsiakat: ezen a repülőtéren szigorúbbak voltak a biztonsági intézkedések, mint
a legtöbb nemzetközi légikikötőben, mert a létesítményt az iráni légierő is használta.
A G-IV-eseket mindig is különös gondossággal kellett előkészíteniük, akik ugyanis utaztak rajtuk,
Allah kiválasztottjainak vagy még annál is többnek tartották magukat.
Alig kezdődött meg a munka, megjelent egy százados. Újabb parancsokat hozott, amelyek mint
várható volt, ellentétesek voltak a korábbiakkal: vissza kellett például szerelni a gépbe az üléseket.
Az összes jelenlévő kapkodva tette a dolgát. Kisvártatva megjelent az új hajózó személyzet is, hozták
magukkal térképeiket és repülési terveiket. A fedélzeti rendszereket ellenőrző műszerész éppen csak
végezhetett a munkájával, a pilóták már el is foglalták helyüket a gépen. Aztán ugyanez a műszerész
távoztában láthatta, mi a nagy sietség oka.
A betonon öt türelmetlen és fontoskodó arckifejezésű férfi állt, és a fehérre festett Gulfstreamet
figyelte. Látszott rajtuk, hogy valami miatt nyugtalankodnak. A műszerész és valamennyi jelenlévő
névről ismerte őket: éppen elégszer tűntek fel a televízióban. Mullah-k voltak. A repülőgép körül
sürgölődők alázatos főhajtással köszöntötték őket, és még jobban igyekeztek.
A mullah-k beszálltak a gépbe, és a törzs hátsó részében helyezkedtek el, hogy nyugodtan
tanácskozhassanak. A pilóták beindították a hajtóműveket, a Gulfstream gurulni kezdett a
felszállópálya felé: az őrök és a kiszolgáló járművek épphogy ki tudtak térni az útjából.
Damaszkuszban ugyanekkor leszállt a másik G-IV-es, az iménti párja. A pilóták bosszankodva
értesültek róla, hogy azonnal vissza kell térniük Teheránba. Átkozódtak, de engedelmeskedtek.
Pihenőjüket negyvenpercnyire kurtítva ismét felszálltak, hogy megtegyék a rövid légi utat az iráni
fővárosig.
 *
A PÁLMATÁL teljes erővel dolgozott. Tudták, hogy történik valami, már csak abból is, ami
éppen nem történt. A legmagasabb beosztású iraki tábornokok által használt titkosított csatornák
forgalma olykor megugrott, aztán teljesen megszűnt, majd megint megugrott és megint alábbhagyott.
– A családjaikról beszélnek? – tűnődött hangosan egy amerikai repülő őrmester. Ez újdonság volt.
A PÁLMATÁL már korábban is hallgatott le magánjellegű beszélgetéseket, és munkatársai
meglehetősen sokat tudtak az egyes iraki tábornokokról. Olykor trágár vicceket is elcsíptek,
amelyeket nem mindig tudtak jól visszaadni angolul. Amit azonban most hallottak, egyértelműnek
tűnt.
– Evakuálnak – jelentette ki egy repülő főtörzs. – Hadnagy, ezek lelépnek – kiáltotta –, valami
beindult!
Az ügyeletes tiszt éppen valami mással foglalkozott. A kuvaiti nemzetközi repülőtéren a háború
óta egy különösen nagy teljesítményű radart működtettek, amely kétféle üzemmódban dolgozott:
kiszolgálta a légi irányítás, de a kuvaiti légierő igényeit is. A nagy hatósugarú, pontos készülék
immár másodszor észlelt Iránból Bagdadba tartó kis sugárhajtású utasszállító gépet. Ez a mostani is
ugyanazon az útvonalon haladt, mint az előző, és válasz-jeladójának kódja is ugyanaz volt. A két
főváros közti távolság mindössze hétszázhúsz kilométer: ezen a távon egy G-IV-esnek már érdemes
felkapaszkodnia utazómagasságra, hogy kevesebb üzemanyagot fogyasszon – igaz, így a
radarfigyelés hatósugarába is bekerült, A térségben ott cirkált egy E-3B AWACS is, ez azonban nem
a PÁLMATÁL-nak, hanem közvetlenül a Khaled király katonai városba küldte jelentéseit. A földi
elektronikus felderítés szakmai presztízskérdést csinált abból, hogy lefőzze a levegőben dolgozó
kollégákat, annál is inkább, mert a PÁLMATÁL személyzetét is az amerikai légierő emberei
alkották. A hadnagy odament a két tiszthelyetteshez.
– Mit mond, főtörzs? – kérdezte.
A főtörzsőrmester végigfuttatta számítógépe képernyőjén néhány megfejtett beszélgetés szövegét,
és olykor rábökött egy-egy időpontra.
– Ezek alighanem meg akarnak pucolni onnét!
A következő pillanatban egy kuvaiti tiszt bukkant fel mellettük. Ismael Sabah őrnagy távoli
rokonságban állt a királyi családdal, Dartmouthban végzett, és meglehetősen népszerű volt a
PÁLMATÁL-ban dolgozó amerikaiak körében. A nyugodt, éles eszű férfi harmincas évei közepén
járt, és mintha napról napra okosabb lett volna. Előrehajolt, hogy ő is olvashassa a képernyőn látható
fordításokat.
– Azt mondják, a patkányok menekülnek a süllyedő hajóról?
– Miért, ön is így gondolja? – kérdezte a főtörzs az őrnagytól.
– De hogy éppen Iránba? – tűnődött az amerikai hadnagy –, valóban úgy fest, de felfoghatatlan,
miért...
Sabah őrnagy elfintorította arcát.
– Az is felfoghatatlan volt, hogy az Öböl-háború idején átküldték Iránba a vadászgépeiket... a
perzsák a gépeket visszatartották, a pilótákat azonban hazaengedték. Van még mit tanulnia az itteni
kultúráról, hadnagy.
Az amerikai hadnagy csak magában felelhette: azt már megtanultam, hogy itt semminek sincsen
túlságosan sok értelme...
– Tudunk még valamit? – kérdezte Sabah az őrmestertől.
– Beszélnek, majd elhallgatnak, aztán megint beszélnek, de már valamivel többet, aztán ismét
elhallgatnak. Valakik most is forgalmaznak, de a katonai városban még csak most próbálják
megfejteni... A radar észlelt egy Iránból Bagdadba tartó gépet. A kódja szerint kis sugárhajtású
személyszállító.
– Nocsak? Ugyanaz, amelyet egyszer már észleltek? – kérdezte Sabah.
– Igen, őrnagy úr.
– Még valami? Bármi? – A főtörzs válaszolt neki:
 – Szerintem az, amit a számítógépek éppen most próbálnak megfejteni, ezzel a géppel lesz
összefüggésben. Fél órán belül talán már tudni fogjuk.
– Mi a véleményük? – kérdezte az őrnagy. Ő már kialakította a magáét.
– Ahogyan mondta, uram – felelte a főtörzs. – Ezek meglépnek. – A következtetést Sabah őrnagy
vonta le:
– És Iraknak néhány órán vagy napon belül nem lesz kormánya. Irán pedig mindent megtesz,
hogy az országban eluralkodjék az anarchia.
– Ez baj – sóhajtott az őrmester.
– Nekem erről inkább a katasztrófa szó jut eszembe – mondta csendesen Sabah.
A Gulfstream háromnegyed órányi repülés után földet ért Bagdadban. Badrayn az órájára nézve
megállapította: pontosak, akár a Swissair. Körülbelül erre is számított. Miután a gép megállt, az
ajtaja kinyílt, és öt férfi szállt ki belőle. Színlelt udvariassággal fogadták őket, amit nem kevésbé
hamis gesztusokkal viszonoztak. Egy Mercedes szedánokból álló kisebb konvoj várta őket, amely
nyomban azután, hogy beszálltak, elindult velük a városba. A mullah-k számára az irakiak fejedelmi
szállást készítettek elő, ők azonban tudták, hogy ha a dolgok rosszul alakulnak, valamennyiükkel
végeznek majd. Alighogy a gépkocsik távoztak, a VIP-váróból két iraki tábornok lépett ki: a
családjaik és egy-egy testőr kísérte őket. A repülőgéphez siettek, és gyorsan beszálltak. A
másodpilóta becsukta az ajtót, és a Gulfstream hajtóművei máris felsüvítettek. Az egész nem tartott
tovább tíz percnél. A gép gurulni kezdett a felszállópálya felé, majd a levegőbe emelkedett, és
Teherán felé vette útját. Mindez túlságosan feltűnő volt, semhogy elkerülhette volna a
forgalomirányítók figyelmét. Badrayn arra gondolt, hogy a biztonság és a titoktartás szempontjából
jobb lett volna, ha a távozó tábornokok polgári járattal, egyszerű utasként hagyják el Irakot,
csakhogy a két ország között nem volt menetrendszerű légi forgalom, a tábornokok pedig amúgy sem
egyeztek volna bele abba, hogy egyszerű halandókként bánjanak velük. A toronyban tehát bizonyára
felfigyeltek a szokatlan körülmények között érkező, majd távozó gépre, és nyilván azok a repülőtéri
alkalmazottak is emlékezni fognak a dologra, akik a tábornokok és a kíséretük körül sürgölődtek.
Ennek egy gép esetében talán még nincsen jelentősége, de a másodiknál már lehet...
A Nagy Tervnek azonban mindez csupán egyetlen, nem túlságosan fontos eleme volt. Az
eseményeket, amelyeket segített mozgásba hozni, többé már nem lehetett megállítani. Ali Badrayn
szakmai szempontból mégis elégedetlen volt kissé, jobban örült volna, ha senki sem tud akciójáról.
Megvonta a vállát, és visszaindult a VIP-terminál felé. Ő megtette, amit megtehetett.
A gép rádióját viszonylag könnyen sikerült bemérni: a pilóták nem tudták, hogy mindent, amit
Teheránnal beszélnek, az amerikai hadsereg egyik nyelvészspecialistája is hallgatja. A nemzetközi
légi forgalom nyelve az angol, a Gulfstream személyzete azonban, nyilván biztonsági
megfontolásokból, perzsául kommunikált a célrepülőtérrel. Ez hiba volt, mert felhívta rájuk a
légtérellenőrzés figyelmét, amelynek radarjai és rádió-iránymérői amúgy is követték a gépet. Az
adásokban amúgy semmi különös nem hangzott el, az azonban mindenképpen feltűnő volt, hogy a
G-IV-es annyi időt sem töltött Bagdadban, hogy üzemanyagot vehessen fel. Ez arra vallott, hogy az
egész akciót előre megtervezték, ami az adott körülmények között senkinek sem okozott meglepetést
– igaz, megkönnyebbülést sem. A gépet immár figyelemmel kísérte egy AWACS is, amely a Perzsa-
öböl északnyugati vizei felett járőrözött. A PÁLMATÁL információi elég érdekesnek tűntek, hogy az
E-3B elhagyja eredeti megfigyelési körzetét, és hogy négy szaúdi F-I 5-ös vadászgép is csatlakozzék
hozzá. Ezt a fejleményt az iraki és iráni elektronikai felderítés is észlelte: most már ők is tudták,
hogy a folyamatban lévő események valaki mást is érdekelnek. Azt azonban, hogy valójában miféle
eseményekről van szó, nem tudták.
A G-IV-es fedélzetén arabul folyt a szó, a két tábornok halkan, idegesen tanácskozott.
Hátravonultak a törzs végébe, hogy hangjukat elnyomja a hajtóművek zúgása. Feleségeik, akik még
náluk is nyugtalanabbak voltak, csak ültek, a gyerekek olvastak vagy szunyókáltak. A legrosszabbul
a testőrök érezték magukat, mert tudták, hogy ha Iránban valami balul üt ki, ők bizonyosan nem élik
túl. Egyikük, aki az utastér közepén ült, valamiféle ragacsos nedvességre tapintott az ülésén. A folt
vöröses színű volt, ezért a testőr arra gondolt, valószínűleg paradicsomlé vagy efféle. Kiment a
mosdóba, megmosta a kezét, majd egy magával hozott törülközővel átdörzsölte az ülést. Visszavitte
a kéztörlőt, és ismét a helyére ült. Az ablakon át elnézte a lenti hegyeket, és arra gondolt: lehet, hogy
élete utolsó napkeltéjét látja.
Ebben azonban tévedett: a halál csak húsz nappal később jött el érte. Amiatt a vörös folt miatt,
amelyet az imént eltüntetett.
– Megvan! – mondta a főtörzs. – Agépen az iraki légierő parancsnokhelyettese, és a második
hadtest parancsnoka utazott... és a családjaik – tette hozzá. Valamivel több mint két óra telt el azóta,
hogy lehallgatták a titkosított adásokat: ennyi kellett a megfejtésükhöz.
– Használható az információ? – kérdezte az amerikai hadnagy. Kezd beletanulni a szakmába –
gondolták a többiek.
– Többé-kevésbé – bólintott Sabah őrnagy. – Most arra kell figyelnünk, hogy miután ez a gép
landolt Mehrabadban, felszáll-e egy következő... úgy értem rövid időn belül.
– És az a következő hová indulna, őrnagy úr?
– Ó, hadnagy, ez bizony nagy kérdés.
– Szerintem Szudánba – vélekedett a főtörzs, aki már két éve szolgált az országban, és második
időszakát töltötte a PÁLMATÁL-nál.
*
A CIA ügyeletes tisztje ezekben az órákban Ben Goodley volt. Goodley gyorsan emelkedett a
Hírszerzési Igazgatóság ranglétráján, nemrég léptették elő NIO-vá, vagyis stratégiai fontosságú
ügyekért felelős hírszerzőtisztté, minthogy azonban még új volt a posztján, gyakran vezényelték
szolgálatba hétvégeken, ünnepeken és éjszaka.
Ugyancsak rátermettségét bizonyította, hogy miután gyorsan elolvasta a legfrissebb jelentést,
nyomban átadta az ügyeletes Közép-Kelet-specialistának.
– Iszkolnak – jelentette ki a szakértő, miután eljutott a harmadik oldal aljára.
– Ez biztos?
– Édes fiam – mondta a szakértő, aki vagy húsz évvel volt idősebb főnökénél –, ezek nem
bevásárolni mennek Teheránba.
– írjunk egy KH-t? – kérdezte Goodley. A két betű a „különleges helyzetértékelés” rövidítése volt:
így nevezték azokat a hivatalos dokumentumokat, amelyeket a CIA rendkívüli események
alkalmával készített, s amelyeknek minden érintett nagy fontosságot tulajdonított.
– Szerintem igen. Az iraki vezetés előbb-utóbb összeomlik.
– Mennyi idejük lehet hátra? Három nap?
– Talán annyi se. – Goodley felállt.
– Rendben... hát akkor írjuk meg.
17. Az újjászületés
Szinte természetes, hogy a fontos dolgok sohasem alkalmas időpontokban következnek be, legyen
szó akár egy csecsemő születéséről, akár politikai válságról. Valahányszor sor kerül valami
hasonlóra, a megfelelő személyek vagy alszanak, vagy egyéb körülmények akadályozzák őket. Most
sem lehetett tenni semmit. Ben Goodley megállapította, hogy a CIA-nak nincsenek bevethető erői a
helyszínen, nincs, aki megerősíthetné az elektronikus hírszerzés információit. A civil médiumok
egyelőre nem mozdultak rá az ügyre, a CIA tehát, mint hasonló esetekben oly sokszor, úgy tett,
mintha semmiről sem tudna, és várta, hogy megtegyék. A Központi Hírszerző Ügynökség ezzel
nagyban hozzájárult ahhoz az elterjedt felfogáshoz, hogy a sajtó ugyanolyan hatékonyan tájékozódik,
mint a kormány. Természetesen nem mindenki gondolta így, mindenesetre jóval többen – és többször
– mint Goodley szerette volna.
Ez a mostani „különleges helyzetértékelés” rövidnek ígérkezett, hiszen témája önmagában is elég
sokatmondó volt, hogy ne kelljen nagy feneket keríteni neki. Goodley és közép-keletes szakértője
mindössze fél óra alatt összehozta, aztán a számítógépről lehallgatás-biztos vonalakon átlőtték az
ügyben érintett összes kormányszervekhez. Egy példányban ki is nyomtatták: a Cég saját
használatára.
Dolguk végeztével mindketten visszatértek a műveleti központba.
*
A tábornokokat valójában nem Irakból volt nehéz kihozni: ennél sokkal nagyobb gondot jelentett
Szudánba való juttatásuk. A Szaúdi Királyság régóta nem engedte átrepülni légterén az iráni gépeket
– kivéve azokat, amelyek az igazhitűeket szállították Mekkába, az évi zarándoklatra. A G-IV-esnek
tehát meg kellett kerülnie az Arab-félszigetet, végig kellett haladnia a Vörös-tenger felett, s csak
azután fordulhatott nyugat felé, Kartúm irányába – ez a kitérő pedig megháromszorozta a menetidőt
és a megteendő távolságot. A következő gép ráadásul csak akkor szállhatott fel Bagdadból, ha ez az
első már megtette hosszú útját Afrikába, ha a tábornokok megérkeztek sietősen berendezett
szállásaikra, ha ezeket megfelelőnek is találták – és persze ha a megfelelő jelszó közlésével telefonon
mindezt meg is erősítették. Jóval egyszerűbb lett volna, ha az egész társaságot együtt, egyetlen gépen
szállíthatják el Bagdadból Teheránba, onnan pedig Kartúmba, ezt azonban a helyzet eleve
lehetetlenné tette. A rövidebb Bagdad-Kartúm útvonal ugyancsak nem jöhetett szóba, ez ugyanis
érintette Jordánia légterét. A tábornokok nem lettek volna elragadtatva a lehetőségtől, hogy Izrael
közvetlen közelében repüljenek. Mindennek tetejébe az egész akciót titokban kellett végrehajtani,
ami ugyancsak megnehezítette az illetékesek dolgát.
Daryaei nagy formátumú ember volt: más alighanem tombolt volna dühében. Ő azonban csak állt
a repülőtér épületének ablakában, és figyelte, ahogyan a G-IV-es beáll a másik mellé. A most érkezett
gépből emberek rajzottak ki, és sietősen átszálltak a várakozó másikba. Közben a hordárok átrakták a
jövevények csekély poggyászát is. A csomagokban nyilvánvalóan ékszerek és más kicsiny, de nagy
értékű tárgyak vannak – gondolta mosolytalan arccal a szent férfiú. A várakozó gép alig néhány perc
múlva gurulni kezdett a felszállópálya felé.
Valójában ostobaság volt idejönnie, hogy végignézze ezeket a közönséges és tulajdonképpen
unalmas jeleneteket, csakhogy amit látott, két évtizednyi fáradozásának eredményét jelentette.
Bármennyire Allahé volt is Mahmoud Haji Daryaei, annyira azért megmaradt földi embernek, hogy
kíváncsi legyen munkája gyümölcseire. Egy életet szentelt a nagy feladatnak, és még így is csak félig
sikerült megvalósítania. Az ideje pedig fogytán volt...
Soha egy pillanatra sem tévesztette szem elől célját, ahogyan a maga idejében Khomeini sem.
Lelki szemei előtt a három szent város lebegett, Mekka, Medina... és Jeruzsálem. Daryaei Mekkát
akarta, hogy az egész iszlámot megreformálhassa, ennek érdekében pedig világhatalomra kellett
szert tennie. Ez egyet jelentett azzal, hogy újabb és újabb ellenségeket szerzett magának, de ezt
kezdettől fogva tudta, és íme, most megnyerte első nagy csatáját.
Csak ne tartott volna ilyen sokáig... Daryaei gyakran prédikált türelmet, csakhogy már hetvenkét
esztendős volt; egy életre szóló feladatot vállalt, és nem akart meghalni, mielőtt teljesítette volna
küldetését, mint mentora, Khomeini, márpedig a munka dandárja még előtte volt. Úgy akart Allah
színe elé állni, hogy elmondhassa, elvégezte, amit tervezett, végrehajtotta a legnemesebb feladatot,
amelyet ember csak maga elé tűzhet, újraegyesítette a szent hitet. Minden erejét kész volt erre
áldozni. Még maga sem tudta, mi mindent kell vállalnia, hiszen még nem tétetett fel minden kérdés.
Mindazonáltal úgy gondolta, hogy az idő sürgeti, szándéka pedig oly tiszta és magasztos, hogy a
megvalósítás érdekében a legsötétebb eszközöktől sem szabad visszariadnia.
Nos jó, gondolta. Elfordult az ablaktól, és sofőrje kíséretében elindult az autója felé. A dolgok
eszerint beindultak.
*
A hírszerzőket nem azért fizetik, hogy higgyenek a véletlen egybeesésekben: ezeknek az
embereknek pontosan az a dolguk, hogy térképeik és órájuk segítségével előre jelezzék, mi várható.
Minthogy pedig a G-IV-es újratankolás nélküli hatótávolsága bármely kézikönyvben megtalálható,
könnyűszerrel kiszámíthatták, milyen messzire juthat el Teheránból. A járőröző AWACS észlelte,
hogy az iráni fővárosból elindult egy légi jármű dél felé, majd a rádiójelek alapján a típusát,
sebességét, irányát és repülési magasságát is megállapította. A felszállás időpontja arra mutatott,
hogy köze lehet a Bagdadból érkezett másik géphez, amit haladási iránya is megerősített.
– Szudánba tart – erősítette meg Sabah őrnagy. Éppenséggel tarthatott volna máshová is; az
őrnagy fejében Brunei is megfordult, de aztán eszébe jutott, hogy a kis monarchia túlságosan messze
van Svájctól – attól a helytől, ahol a pénz van... ahol lennie kell.
A következtetést műholdon keresztül Amerikába továbbították, ezúttal is a CIA-hoz. A hírrel
felkeltették a Műveleti Igazgatóság egyik vezetőjét, és feltettek neki egy rövid kérdést, amelyre ő
igennel válaszolt. Válaszáról a kuvaitiak iránti gesztusként a PÁLMATÁL-at is tájékoztatták.
A CIA-nak Kartúmban mindössze néhány embere volt: a kirendeltség-vezető, néhány helyben
dolgozó hírszerző és egy titkárnő, aki a Nemzetbiztonsági Ügynökség hírközlési szekciójának
munkáját is segítette. Megkönnyítette a dolgukat, hogy a szudáni kormánynak általában nemigen volt
rejtegetnivalója: a titkos ügyek pénzbe kerülnek, Kartúmnak pedig aligha futotta ilyesmire.
Az ország vezetői mohamedánnak vallották magukat, ami a lehető legrosszhiszeműbb hazugság
volt: a svéd vagy a kanadai kormány tagjai között vélhetőleg több volt a meggyőződéses muszlim,
mint köztük. Annyit mindenesetre sikerült elérniük, hogy Líbia, Irán és néhány más ország
segélyezze őket. Mentoraik ennek fejében elvárták tőlük, hogy zaklassák az ország déli részein élő
pogányokat – a kartúmi rezsim ugyanakkor annak kockázatát is kénytelen volt vállalni, hogy a
fővárosban felerősödik az iszlám töltetű politikai ellenállás. Szudánban sokan tudták, mennyit is ér
valójában vezetőik vallásossága, és szívesen lecserélték volna őket olyanokra, akik csakugyan a
próféta meggyőződéses követői.
Mindez állandó bizonytalanságban tartotta az amerikai követség személyzetét. Ha a kormány
éppen keményen fogta a bajkeverő fundamentalistákat, Kartúmban biztonságban érezhették
magukat, ez azonban nem volt mindig így. Pillanatnyilag úgy tűnt, nincs okuk aggodalomra,
terrorakciótól sem kellett tartaniuk, azaz legfeljebb élet- és munkakörülményeikre panaszkodhattak –
e tekintetben viszont a szudáni képviselet a tíz legrosszabb diplomáciai állomáshely egyikének
számított. A nagykövet biztosra vehette, hogy itteni szolgálata gyors előrejutást biztosít számára,
feleségét és gyerekeit azonban ő sem hozta magával. Az itt élő amerikaiak többsége a biztonság
kedvéért ugyanígy tett. A politikai tényezőkön kívül a mindinkább terjedő AIDS fenyegetésével is
számolniuk kellett, számukra az éjszakai élet, mint olyan, szóba sem jöhetett. Kérdéses volt továbbá,
hogy ha balesetet szenvednek, sikerül-e olyan vért kapniuk, amelyben nincsenek ott a rettegett HIV-
vírusok. Az efféle ügyekkel a követségen dolgozó katonaorvos foglalkozott. Helyzete korántsem volt
irigylésre méltó.
A CIA-kirendeltség vezetőjét mindez nem zavarta. Amikor vállalta a megbízatást, egy teljes
fizetési osztályt lépett előre, és a szakmai elvárásoknak is könnyűszerrel megfelelt. Volt egy kitűnően
pozícionált ügynöke a helyi külügyminisztériumban, aki Szudán minden megmozdulásáról
tájékoztatta. Hogy e megmozdulásoknak általában semmi jelentőségük nem volt, az a langleyi
bürokratákat nem érdekelte. Fő, hogy mindent tudtak a nagy semmiről.
A kirendeltség-vezető úgy döntött, ebben a mostani ügyben maga jár el. Saját térképein is
ellenőrizte a távolságokat, majd kiszámította a megtételükhöz szükséges időt. Korán megebédelt,
aztán kihajtott a város közelében lévő repülőtérhez, keresett egy árnyékos helyet a magánterminál
kerítésén kívül, és leparkolt. Az őrségtől, amely afrikai stílusban őrizte – őrizte? – az objektumot,
nem kellett tartania. A kirendeltség-vezető egy 500 milliméteres objektívvel felszerelt
fényképezőgépet hozott magával – még arra is maradt ideje, hogy beállítsa a blendét. Mobiltelefonja
zümmögni kezdett, a követségen dolgozó nemzetbiztonságiak ezzel jelezték, hogy az érkező
repülőgép hamarosan leszáll. Megerősíteni látszott ezt néhány hivatalosnak tűnő gépkocsi
felbukkanása is.
A hírszerző még indulása előtt emlékezetébe vésett két arcot: a képeket Langleyből faxolták át
neki. Hát igen, gondolta, két magas rangú iraki tábornok... most, hogy a főnökük meghalt, egyáltalán
nem meglepő...
 A kis fehér utasszállító leereszkedett a betonra, majd megállt. Az ajtó kinyílt, a kirendeltség
vezetője pedig sorra készítette a képeket. Az érkezőket – félhivatalosan – valamilyen középszintű
tisztségviselő fogadta. Klikk, klikk, klikk. A hírszerző az egyik jövevényt egyértelműen felismerte,
és valószínűnek tűnt, hogy a másik személyét illetően sem téved. Az átszállás mindössze néhány perc
alatt lezajlott, és az állami kocsik már indultak is. Az, hogy pillanatnyilag hová tartanak, a
kirendeltség-vezetőt nem érdekelte túlságosan, ezt majd a külügyben dolgozó ügynök úgyis
megmondja. Figyelte, amint a G-IV-est feltöltik üzemanyaggal: a maradék kockákon ezt a műveletet
örökítette meg. A gép körülbelül harminc perc múltán ismét a levegőbe emelkedett, ő pedig
visszahajtott a követségre. A filmet átadta egy beosztottjának, hogy előhívják, ő maga pedig Langleyt
tárcsázta.
– Megerősítették – mondta Ben. – Ötven perccel ezelőtt Kartúmban leszállt két iraki tábornok.
Tényleg pucolnak.
– Ettől még sokkal jobban fest a KH, amit írtunk, Ben! – jelentette ki az ügyeletes közép-keletes.
Remélem, méltányolják majd, hogy jó előre megvoltunk vele.
Goodley fáradtan elmosolyodott.
– Most kezdenek beszállingózni az elemzők, majd azok elbíbelődnek vele. A következőben már
az is benne lesz, hogy tulajdonképpen mit jelent.
– Semmi jót – mondta a kollégája. Bárki civil is ugyanezt mondta volna.
– Képek jönnek! – kiáltotta a kommunikációs tiszt.
*
A kartúmi iráni nagykövet hívta Teheránt, és jelentette Daryaeinek, hogy az első transzport
rendben megérkezett, és a repülőgép hazafelé tart.
Az ajatollah megnyugodott: az irakiak előbb-utóbb megbíznak majd benne. Szíve szerint nagyon
szívesen likvidáltatta volna ezeket a disznókat, amit az adott körülmények között nem is lett volna
túlságosan nehéz megoldani, csakhogy egyrészt a szavát adta nekik, másrészt ami történt, nem azért
történt, hogy ő bármiféle elégtételt kapjon.
Ugyanabban a pillanatban, amikor letette a kagylót, légügyi minisztere – az áttelepítést
felgyorsítandó – egy harmadik repülőgép beállítását is elrendelte. Úgy vélte, jobb az ilyesmin minél
előbb túl lenni.
Badrayn maga is ugyanígy gondolkodott. Tudta, hogy a dolog előbb-utóbb bizonyosan kiszivárog,
ha nem ma, hát holnap. A hátramaradók között egyesek kellően magas méltóságot viseltek, hogy a
várható népítélet során végezzenek velük, mindazonáltal nem voltak elég jelentős figurák, hogy
kiérdemeljék a perzsák szerető gondoskodását. Egy égő hajó fedélzetén álltak egy ellenséges ország
partjai előtt, és nem tudták, hogyan is ússzak meg ezt az egészet. A hajó azonban még épphogy
lángra kapott – és Badrayn ezt szerette volna megértetni velük.
*
Ryan felkelt az ágyából, odament az ajtóhoz, és átvette az újságját meg az aznapi teendőit
felsoroló néhány gépelt oldalt. Ezután a fürdőszobába ment, majd az elnöki hálószoba melletti
nappali felé indult. Felesége néhány perccel utána ugyancsak végigjárta a nap kezdetének ezeket az
állomásait.
Jack szerette volna csak úgy, külön szempontok nélkül olvasgatni az újságot. Ez ugyan távolról
sem volt olyan érdekes, mint – általában – az asztalára készített hírszerzési dokumentumok, a
Washington Post azonban olyan dolgokról is írt, amelyek nemcsak kormányzati szempontból bírtak
fontossággal, azaz kielégítette azt a természetes vágyát, hogy lépést tartson az eseményekkel. Első és
legfontosabb teendője azonban a „különleges helyzetértékelés” elolvasása volt, amely egy barna
dossziéban várt rá. Megdörzsölte a szemét, mielőtt olvasni kezdte volna.
Az istenfáját. Ámbár, gondolta közvetlenül ezután, rosszabbul is alakulhatott volna, Ezúttal
legalább nem keltették fel olyasvalami miatt, amin úgysem tud változtatni. Megnézte a napirendjét.
Jól van, jön majd Scott Adler azzal a Vasco fickóval, hogy megbeszéljék az ügyet. Úgy tűnt, ez a
Vasco érti a dolgát... No és még mi lesz ma...? Tekintete végigfutott a lapon. Szergej Golovko? Mára
ütemezték be? Üdítő változatosság. Aztán a sajtóértekezlet, Tony Bretano védelmi miniszteri
kinevezésének bejelentése... igen, itt van a kényes kérdések listája is. És Arnie instrukciói: amennyire
csak lehet, kerülni kell a Kealty-témát, csak fulladjon bele az érdektelenségbe az állításaival együtt...
Ez igen, ez szellemes!
Látóterében Cathy bukkant fel.
– Jó reggelt, Jack! – köszöntötte férjét. Ryan megcsókolta és rámosolygott.
– Jó reggelt, szívem.
– Megvan még odakint a világ? – kérdezte az asszony.
– A világ megvan, viszont úgy tűnik, bukik az iraki kormány.
– Az nem a múlt héten volt?
– Nem, te az első felvonásra emlékszel. Most a harmadiknál tartunk. – Vagy a negyediknél,
gondolta, s eltűnődött, vajon lesz-e egy ötödik is.
– És fontos ez nekünk?
– Lehetséges. Milyen napod lesz?
– Rendelés, kezelések, aztán költségvetési megbeszélés Bernie-vel.
– Hm – nyugtázta a hallottakat Jack, majd olvasni kezdte a kormány sajtószemléjét. Cathy ismét
megjelent a látóterében: az elnöki napirendet böngészte.
– Golovko... ? Nem találkoztam vele Moszkvában? Ez az, aki tréfából azt mesélte, hogy pisztolyt
fogott rád?
– Egyáltalán nem tréfált – felelte Ryan. – Csakugyan rám fogta.
– Ugyan már, Jack!
– Utóbb azt állította, hogy a pisztoly nem volt megtöltve – felelte Ryan, ugyanakkor felötlött
benne: vajon igazat mondott-e Golovko? Az elnök felnézett, mosolygott. Furcsa, gondolta, hogy
mostanra mulatságosnak érzi az esetet. – Nagyon ki volt rám rúgva – mondta Cathynek. – Akkoriban
történt, hogy segítettem megszöktetni a KGB főnökét.
Az asszony kezébe vette a maga reggeli lapját.
– Jack, az ember sosem tudja, mikor beszélsz komolyan, és mikor viccelsz.
Jack elgondolkodott ezen. Az amerikai elnök felesége elméletileg egyszerű állampolgár,
magánember... Cathy pedig egészen bizonyosan az, hiszen egész életében gyakorló orvos volt, nem
pedig politikusfeleség… A politika pedig körülbelül annyira érdekli, mint a csoportos szex.
Mindazonáltal – és nagyon is gyakorlatilag – biztonsági szempontból átvilágították, de azért
feltételezték, hogy a férje, teljesen természetes módon, megbízik benne. Teljes joggal, hiszen Cathy
ítélőképessége semmivel sem marad el az övé mögött, és bármennyire járatlan is a nemzetközi
ügyekben, a döntések, amelyeket nap, mint nap hoz, a lehető legközvetlenebbül befolyásolják
valóságos, élő emberek életét. Ha hibázik, a betegei megvakulnak.
– Cathy, azt hiszem, hamarosan eljön az ideje, hogy elmondjak neked néhány dolgot, ami az évek
során történt velem. Egyelőre azonban annyit, hogy igen, ez a Golovko egyszer a moszkvai repülőtér
egyik kifutóján csakugyan pisztolyt szegezett a fejemnek, mert két nagyon magas rangú orosznak
segítettem, hogy elhagyják az országot. Az egyik az ő főnöke, a KGB elnöke volt.
*
Mások már jóval ezelőtt elkezdték a napjukat. Ryan személyes hírszerzőtisztje szorongva végezte
az utolsó simításokat napi hírszerzési jelentésén, mert ennek az elnöknek nem volt könnyű a
kedvében járni. Az autók odakint várták, hogy az iskolába vigyék a gyerekeket. A marylandi
rendőrség már az Annapolisba vezető utat ellenőrizte. A tengerészgyalogosok már beindították a
helikopter hajtóműveit, hogy Baltimore-ba vigyék a First Ladyt. Ezt a problémát még nem sikerült
megoldani. Az egész gépezet mozgásba lendült.
Gus Lorenz korán bement a munkahelyére. Telefont várt Afrikából.
– Hol vannak a majmaim?! – kérdezte ingerülten megbízottjától, amikor a hívás végre befutott.
Az illető – nyolc időzónányi távolságból – elmagyarázta neki, hogy mivel a Járványügyi Központ
túlságosan sokáig piszmogott a pénz átutalásával, a szállítmányt megvette valaki más, és most várni
kell, míg a vadonban összegyűjtenek egy újabbat. Körülbelül egy hétbe telik, mondta.
Lorenz mérgesen dörmögött magában. Azt remélte, a héten elkezdheti az új kutatási programot.
Feljegyzett magának valamit, s közben azon töprengett: ki a fene vehetett meg ilyen sebbel-lobbal
ennyi afrikai zöld majmot? Talán Rousseau kezdett bele valami újba Párizsban? Úgy döntött,
megtartja a reggeli vezetői értekezletet, aztán felhívja a francia professzort.
A rossz hír után egy jobbra számított... de az is rosszul indult: a WHO telexe arról értesítette, hogy
egy repülőgép-baleset következtében meghalt a második beteg is. Új eseteket azonban nem
jelentettek, és a Második Páciens megbetegedése óta is elég idő telt el, hogy a világszervezetnél már
ne csak remélhessék, hanem ki is jelenthessék, hogy a mikrojárvány véget ért. Valószínűleg, talán,
remélhetőleg – gondolta Lorenz, miután elolvasta a szöveget. Lehet, hogy a vírusgazda továbbra is
szabadon jár, és nemsokára ismét megfertőz valakit. Lehet azonban, hogy valamilyen rágcsálóféle
volt, és mostanra kivasalta egy teherautó. Lorenz megvonta a vállát: végül is miért ne?
*
Hasanabadban a Második Páciens, miután csökkentették a morfiumadagját, félig eszméletére tért.
Eléggé magánál volt, hogy tudja és érezze a fájdalmat, azt azonban, hogy mi történik vele és
körülötte, nem értette. Fájdalmai egyre fokozódtak, ráadásul minden újabb nyilallásról tudta, mit
jelent. A legjobban a hasi fájdalmak gyötörték: a betegség csaknem szó szerint felfalta teljes
tízméternyi emésztőrendszerét, a finom szöveteket, amelyek az ételt tápanyagokká alakították.
Végbeléből dőlt a fertőzött vér.
Megpróbált megmozdulni: ekkor vette észre, hogy végtagjait tépőzáras hevederek rögzítik az
ágyhoz. Ez a megaláztatás a fájdalomnál is rosszabb volt, amikor azonban tiltakozni próbált, olyan
erős hányinger kerítette hatalmába, hogy csak öklendezni tudott. Ezt látva a kék szkafandert viselő
„űrhajós” oldalt billentette az ágyat, hogy a nővér a mellette álló edénybe hányhasson. Ugyan miféle
ágy ez? – sodálkozott Jean-Baptiste. Fekete, halott vért hányt. Egy pillanatra megfeledkezett a
fájdalomról, de ez a pillanat csak arra volt jó, hogy átérezze: nem maradhat életben, a betegség
túlságosan elhatalmasodott rajta, teste haldoklik. Jean-Baptiste nővér imádkozni kezdett, hogy
meghalhasson, hiszen a vége csak ez lehetett, és annyira szenvedett, hogy félt: elveszíti a hitét, mire
mindennek vége lesz. Papot akart. És hol van Maria Magdalena? Arra kárhoztatják, hogy elhagyatva
haljon meg? A haldokló apáca felnézett az űr ruhásra, azt remélte, ismerős arcot pillanthat meg a
pleximaszk mögött, de csalódnia kellett: ezeket a szemeket – jóllehet részvétet olvashatott ki belőlük
– nem ismerte.
A felcser vett vért tőle. Roppant óvatossággal dolgozott, hiszen a legkeményebb férfi szíve is
joggal szorulhatott el a gondolatra, hogy esetleg követnie kell a nővért irtóztató útján... Ilyet itt még
senki sem látott. Ez a nő szétfolyt belülről. A felcser megtisztogatta védőöltözékét, és éppen végzett,
amikor rettenetes hang harsant a háta mögött. A beteget mintha saját kezűleg az ördög kínozta volna.
Tágra nyílt szemmel, nagyra nyitott szájjal, rekedten üvöltött, hangja még a műanyag szkafandert
viselő férfi számára is elviselhetetlen volt.
A vérmintákat sietve, de azért rendkívül óvatosan, átvitték az ugyanerről a folyosóról nyíló
laboratóriumba. Moudi és a projektvezető a szobájukban tartózkodtak, mert jelenlétük a most
következő vizsgálatokhoz nem volt nélkülözhetetlen a laboratóriumban, és védőruha nélkül
kényelmesebben értékelhették ki a teszteredményeket.
Az igazgató elborzadva csóválta a fejét.
– A folyamat nagyon gyors... feltűnően gyors...
– Igen – felelte Moudi –, úgy söpri el az immunrendszert, mint valami árhullám.
A számítógép monitorán elektronmikroszkópos kép jelent meg: a képernyőn hemzsegtek a
pásztorbot formájú vírusok. Néhány antitest is látszott, de ami a hatékonyságukat illeti, leginkább
oroszlánfalkába tévedt magányos juhoknak tűntek. A vírusok megtámadták és elpusztították a
vörösvértesteket. Ha ebben a pillanatban lehetséges lett volna szövetmintákat venni a legfontosabb
szervekből, kiderül, hogy az apáca lépe leginkább már tömör, kemény gumilabdára hasonlít, telis-teli
apró kristályokkal, afféle szállítókapszulákkal – bennük az ebolavírus darabkáival. Igen érdekes, sőt
talán tudományos szempontból is tanulságos lett volna üvegszáloptikával behatolni a beteg
hasüregébe, és megnézni, hogy egységnyi idő alatt mit tesz a betegség az emberi zsigerekkel. Mivel
azonban fennállt a veszélye, hogy ezzel előbbre hoznák az apáca halálát, inkább lemondtak a
vizsgálatról.
Hányadékában emésztőcsatornája felső részéből származó szövetfoszlányokat találtak, amelyek
nemcsak hogy leszakadtak helyükről, de el is haltak. A még élő páciens testének kiterjedt részei már
nem éltek, leváltak az élő maradékról, s a szervezet egésze, amely még folytatta hiábavaló küzdelmét
a túlélésért, kivetette őket magából. A fertőzött vér elemeit centrifugálással elkülönítették egymástól,
és későbbi felhasználás céljából lefagyasztották őket. Minden csepp vért pótoltak, amely Jean-
Baptiste testéből távozott, intravénásán bőven adtak neki új vért. Ismét elvégezték a szívenzim-
tesztet, amiből kiderült, hogy a nővér szíve továbbra is ép és egészséges. Neki nem volt olyan
szerencséje, mint az Index Páciensnek.
Furcsa, milyen változatos módokon támad a betegség – állapította meg az igazgató a
teszteredményeket olvasva.
Moudi félrefordult, az volt az érzése, mintha az épület betonfalain keresztül hallaná az apáca
rettegéssel teli kiáltásait. A lehető legirgalmasabban cselekedett volna, ha átmegy a betegszobába, és
bead neki húsz köbcenti káliumot, vagy pedig teljesen kinyitja a morfiuminfúzió csapját, hogy Jean-
Baptiste-tal végezhessen a légzésbénulás.
– Mit gondol, volt annak az afrikai gyereknek korábban valamiféle szív- vagy érrendszeri
rendellenessége? – kérdezte a projektvezető.
– Lehetséges, de ha volt is, nem diagnosztizálták.
– A májfunkció a várakozásoknak megfelelően gyorsan romlik – állapította meg a főember a
vérvizsgálat adatait böngészve: valamennyi szám kívül esett a normális tartományon. – hogy a
nagykönyvben meg van írva, Moudi – tette hozzá. – Ez a vírustörzs agresszívebb, mint gondoltam.
Jó munkát végzett, doktor!
*
– Anthony Bretano két doktorátust is szerzett a massachusettsi műszaki egyetemen, egyet
matematikából, egyet optikai fizikából. Tervezőként és termelésirányítóként jelentős eredményeket
ért el, és úgy gondolom, védelmi miniszterként is hasonló hatékonysággal dolgozik majd. – Ryan
ezzel nyilatkozata végére ért. – Van valakinek kérdése? – tette hozzá.
– Uram! Kealty alelnök...
– Volt alelnök... – szakította félbe a kérdezőt Ryan. – Tegyük a dolgokat a helyükre, Kealty
lemondott.
– Csakhogy ő ennek éppen az ellenkezőjét állítja – mutatott rá a Chicago Tribune tudósítója.
– És ha Kealty azt mondja, hogy az este Elvis Presleyvel beszélgetett, ön elhiszi neki? – kérdezett
vissza Ryan, reménykedve, hogy eltalálta a hangnemet. Tekintetével végigpásztázta a jelenlévők
arcát, hogy lássa reakcióikat. Ezúttal is mind a negyvennyolc széken ültek, további húsz riporternek
pedig ülőhely sem jutott. Meglepetten pislogtak, mert Jack szavaiból harag érzett. – Tovább, tegyék
fel kérdéseiket! – biztatta őket az elnök.
– Kealty úr tényfeltáró bizottság megalakítását követelte. Ön mit szól ehhez?
– Az ügyet egyelőre vizsgálja az FBI, amely a kormány első számú nyomozati hatósága.
Bármifélék legyenek is a tények, először fel kell deríteni őket, a megítélésükről csak azután lehet
szó. Mindenesetre azt hiszem, valamennyien tudjuk, mi fog történni. Ed Kealty lemondott, és
mindenki tudja, miért. Jóllehet álláspontom az ügy jogi részét illetően teljesen egyértelmű, tekintettel
akartam lenni az alkotmányosságra, ezért utasítottam az FBI-t, hogy nézzen utána a dolognak. Mr.
Kealty mondhat, amit akar, nekem itt feladatom van, amit el kell végeznem. További kérdések? – Ez
határozottan magabiztosan csengett.
– Elnök úr – szólt a Miami Herald munkatársa, mire Ryan a megszólítás hallatán aprót biccentett
–, kifejtené, hogy egészen pontosan mi az álláspontja? Ön az este kijelentette magáról, hogy nem
politikus, csak éppen politikai státust tölt be. Az amerikai nép jó néhány dologgal kapcsolatban
kíváncsi a véleményére.
– Tökéletesen megértem. Mondjon példákat, kérem!
– Mit gondol az abortuszról? – kérdezte a Herald munkatársa, aki határozottan híve volt az
emancipációnak. – Kérem, fejtse ki részletesen a véleményét.
– Nem helyeslem – felelte Ryan. Kimondta az igazságot, mielőtt végiggondolta volna. – Mint
tudja, katolikus vagyok, és úgy gondolom, egyházamnak ebben az erkölcsi kérdésben igaza van.
Tisztában vagyok azonban azzal, hogy országunkban a törvény a művi vetélést a Roe kontra Wade
per precedense nyomán szabályozza, és amíg a legfelsőbb bíróság meg nem másítja ezzel
kapcsolatos állásfoglalását, az elnök tiszteletben kell, hogy tartsa a szövetségi bíróságok döntéseit.
Ez a helyzet kissé kellemetlen ugyan számomra, de mint elnöknek a törvénnyel összhangban kell
gyakorolnom hivatali hatalmamat. Erre tettem esküt. – Nem is volt rossz, Jack, gondolta Ryan.
– Eszerint nem ért egyet azzal, hogy a döntés joga a nőké? – kérdezte a riporternő, vérszemet
kapva.
– Milyen döntésről beszél? – kérdezett vissza Ryan, még mindig magabiztosan. – Tudja, egyszer
valaki meg akarta ölni a feleségemet, aki éppen a fiunkkal volt terhes... nem sokkal később pedig a
legnagyobbik gyerekünk lebegett élet-halál között egy kórházban. Úgy gondolom, az élet nagyon
becses holmi, és ezt a saját bőrömön voltam kénytelen megtapasztalni. Remélem, mielőtt az emberek
elszánják magukat egy-egy abortuszra, alaposan belegondolnak ebbe.
– Ezzel nem felelt a kérdésemre, uram.
– Nem akadályozhatok meg benne senkit. Helyeslem vagy sem, a törvény így rendelkezik. Az
elnök nem szegheti meg a törvényt.
– És amikor összeválogatja majd a bírákat? Szerepel majd a szempontjai között, hogy ki van az
abortusz mellett, és ki ellene? Hatálytalaníttatni akarja a Roe kontra Wade precedenst?
Ryan szinte észre sem vette, hogy a kamerák fókuszt váltanak, az újságírók pedig szorgosan
körmölnek.
– Mint mondtam, nem helyeslem az említett precedens alapul vételét, szerintem ugyanis annak
idején hiba történt. A bíróság beavatkozott valamibe, amit a törvényhozásnak, kellett volna
eligazítania. Az alkotmány nem tér ki erre a problémára, s az olyan kérdéseket, amelyekben az
alaptörvény nem ad útbaigazítást, a szövetségi államok vagy az unió törvényhozása kell, hogy
szabályozza. Ami pedig azt a kérdését illeti, hogy kiket nevezek ki, igyekszem megtalálni a lehető
legjobb bírákat. Ezt hamarosan le is bonyolítjuk. Az alkotmány az Egyesült Államok számára
úgyszólván szentírás, a legfelsőbb bíróság bírálói pedig a teológusok, akik eldöntik, hogyan is
értelmezendő. Nem az a dolguk, hogy újat írjanak, hanem hogy kihüvelyezzék, mit jelent. Ha úgy
tűnik, hogy változtatni kell rajta, rendelkezünk a változtatás mechanizmusával, és több mint húsz
esetben éltünk is vele.
– Eszerint tehát a szigorú értelmezés hívei közül fog válogatni, akik valószínűleg elvetik majd a
Roe-Wade precedenst.
Ryan úgy érezte, a falnak beszél. Csak feltűnően hosszú hallgatás után felelte:
– Remélem, a lehető legjobb bírákat sikerül majd kiválasztanom. – A Boston Globe munkatársa
felpattant a helyéről.
– Elnök úr, mi van akkor, ha az anya élete van veszélyben? A katolikus egyház...
– A válasz kézenfekvő. Bármilyen mérlegelés során az anya élete élvez elsőbbséget.
– De az egyház azt szokta mondani...
– Én nem a katolikus egyház nevében beszélek. Mint már említettem, nem hághatom át a
törvényt.
– De megváltoztatni meg akarja! – jelentette ki a Globe riportere.
– Igen, azt hiszem, mindenki számára jobb lenne, ha a döntés visszakerülne az egyes államok
törvényhozásához. A nép választott képviselői így megválasztóik szándékaival összhangban
hozhatják meg a törvényeket.
 – Ez esetben viszont – mutatott rá a San Francisco Examiner munkatársa – az országban jogi
zűrzavar lesz majd úrrá, és lesznek helyek, ahol az abortuszt tiltani fogják.
– Csak ha a választók így akarják. A demokrácia így működik.
– De mi lesz a szegény sorsú nőkkel?
– Nem az én feladatom, hogy megmondjam – felelte Ryan, aki érezte, hogy kezdi elveszteni a
türelmét, és fogalma sem volt, hogy sikerült így belebonyolódnia ebbe az ügybe.
– Eszerint ön támogatna egy abortuszellenes alkotmánymódosítást? – firtatta az Atlanta
Constitution.
– Nem, nem hiszem, hogy ez alkotmányjogi kérdés volna. Szerintem egyértelműen a
törvényhozás ügy- és jogkörébe tartozik.
– Vagyis – foglalta össze az eddigieket a New York Times embere –, ön vallási és morális
megfontolásokból személy szerint ellenzi az abortuszt, de nem óhajt beavatkozni a nők jogaiba; úgy
tervezi, hogy konzervatív bírákat nevez ki, akik valószínűleg érvénytelenítik a Roe-Wade precedenst,
de nem tervezi, hogy alkotmánymódosítással megszünteti a választás szabadságát. Valójában milyen
álláspontot képvisel a kérdésben, uram? – kérdezte mosolyogva a riporter.
Ryan megcsóválta a fejét. Összeszorította ajkait, visszanyelte az első választ, amelyet a szemtelen
kérdésre szánt, és így felelt:
– Azt hiszem, mindezt éppen az imént tettem világossá. Folytathatnánk valami egyébbel?
– Köszönjük, elnök úr! – mondta fennhangon a vezető újságírók egyike, mert Arnold van Damm
ideges viselkedése nyomán jónak látta, hogy így tegyen. Ryan zavartan hagyta el a pódiumot, és
kiment az ajtón. A folyosó második kanyarja után a stábfőnök megragadta a karját, és csaknem a
falhoz szorította, a testőrség azonban ezúttal meg sem moccant.
– Ez igen, Jack, éppen most haragította magára az egész országot?
– Ezt hogy érti? — kérdezte az elnök.
– Úgy, hogy cigarettázik, miközben benzint tölt a járó motorú kocsijába! Az istenfáját... Jézusom!
Tudja, egyáltalán, mit csinált? – kérdezte Arnie, és láthatta, hogy a válasz nem. – Az abortuszpártiak
azt gondolják majd, hogy meg akarja fosztani őket a jogaiktól, a magzatvédők pedig, hogy nem
törődik a véleményükkel. Hát ezt gyönyörűen megcsinálta, Jack. Öt perc alatt az egész kurva
országot elvadította magától!
Van Damm, faképnél hagyva az elnököt a tanácsterem előtt, elnyargalt, mert attól tartott, a
továbbiakban még ennyire sem tud majd parancsolni az indulatainak.
– Miről beszélt ez az ember... ? – kérdezte Ryan, a testőrök azonban, akik körülvették, csak
hallgattak. A dolog – lévén politikai ügy – nem tartozott rájuk. Egyébként pedig az abortusz kérdése
őket is éppúgy megosztotta, akár az egész országot.
*
Golovko belépett az ajtón, és vidáman így szólt:
– Emlékszem, amikor azt mondta nekem, milyen pompás dolog a demokrácia!
– Eszerint alighanem látott ma reggel a tévében – felelte nem minden erőfeszítés nélkül Ryan.
– Még emlékszem azokra az időkre, amikor efféle kijelentésekért agyonlőtték volna az
embereket... – évődött Golovko. Andrea Price, aki az orosz mögött állt, a mondat hallatán eltűnődött,
vajon hogy engedheti meg magának a fickó, hogy pimaszkodjék az elnökkel.
– No, ez nálunk sohasem volt szokás – jelentette ki Jack, és leült a székébe. – Magunkra hagyhat
bennünket – fordult Andreához –, Szergejjel régi barátok vagyunk...
Ryan úgy gondolta, jobb, ha négyszemközt beszélgetnek, még titkárnőt sem hívott, hogy
lejegyezze szavaikat – igaz, a rejtett mikrofonok amúgy is érzékeltek minden szót, s ami elhangzott,
utóbb bármikor le lehetett írni. Golovko tudta ezt, és Ryan is tudta, hogy tudja, az a jelkép értékű
tény azonban, hogy magukra maradtak a helyiségben, a vendégnek szóló gesztus volt, és Jack
ugyancsak pontosan tudta, hogy erről Golovko is tud. Uramisten, hányféle összefüggést kell szem
előtt tartanom, pedig ez csak egy nem hivatalos megbeszélés egy külföldi ország képviselőjével... –
gondolta az elnök.
 Amikor az ajtó becsukódott Price mögött, Golovko így szólt:
– Köszönöm.
– Ugyan már, végül is régi barátok vagyunk... Golovko elmosolyodott.
– Úgy bizony... és micsoda nagyszerű ellenség volt ön!
– És most...?
– Mondja, elnök úr, beleszokott már a családja az új helyzetbe?
– Egészen jól, mint ahogy én is – felelte Jack, majd egy hirtelen váltással így folytatta: – De
hiszen tudhatja, három órája volt rá a követségükön, hogy tájékozódjék.
Golovko szokásához híven bólintott. Igen... bármennyire titkos találkozás volt is ez, Ryant jól
felkészítették rá. Az orosz követség mindössze néhány háztömbnyire volt a Tizenhatodik utcán, a
tábornok pedig gyalog jött el a Fehér Házba, hogy ne keltsen feltűnést – egy városban, ahol a
hivatalosságok hivatalos gépkocsikon közlekedtek.
– Nem gondoltam volna – jelentette ki –, hogy Irakban ilyen gyors lesz az összeomlás.
– Bennünket is meglepett. Ön azonban nem ezért jött ide, Szergej. Kína miatt, ugye?
– Gondolom, az önök műholdfelvételei is pontosan ugyanazt mutatják, mint a mieink. A kínai
fegyveres erők harckészültségének szintje szokatlanul magas.
– Nálunk ezt többen többféleképpen értékelik – felelte Ryan. – Lehet, hogy a
csapatmozdulatokkal Peking Tajvanra akar további nyomást gyakorolni. Felvonultatják a flottájukat
is.
– A haditengerészetük egyelőre még nincs harcba vethető állapotban. A szárazföldi erők már igen,
és a rakétacsapatok is, de egyik sem a Formosai-szoros túloldalára készül, elnök úr.
Ha így van, már tudom, miért utazott ide – gondolta Ryan. Kipillantott az ablakon a Washington-
emlékműre, amelyet virágfüzér módjára vettek körül a zászlók. Mit is mondott Washington, miért
nem szabad nemzetközi szövetségekbe bonyolódni? Az ám, de ő egy sokkal egyszerűbb világban élt,
amikor még két hónap, nem pedig hat vagy hét óra alatt keltek át az Atlanti-óceánon...
– Ha a véleményemre kíváncsi – szólalt meg végül Jack –, egyetértek önnel. Vagyishogy nem.
– Volna szíves kissé egyértelműbben...
– Amerika nem örülne, ha Kína megtámadná Oroszországot. Egy ilyen konfliktus roppant
kedvezőtlenül hatna a globális egyensúlyra, és akadályozná önöket, hogy eljussanak a valódi
demokrácia állapotába. Amerika azt akarja, hogy Oroszország virágzó demokráciává fejlődjék.
Éppen elég sokáig voltunk ellenségek. Barátokként kell élnünk, Amerika pedig azt akarja, hogy a
barátai biztonságban és békében éljenek.
– A kínaiak gyűlölnek bennünket, és szeretnék rátenni a kezüket mindarra, amink van – jelentette
ki Golovko, aki úgy érezte, Amerika iménti nyilatkozata hagy maga után némi kívánnivalót.
– Nézze, Szergej, vége azoknak az időknek, amikor a nemzetek elrabolhatták, amit maguk nem
tudtak megtermelni. Mindörökre elmúltak... és ilyesmire soha többé nem kerülhet sor.
– És ha mégis ellenünk készülődnek?
– Az már egy új helyzet lesz, amelyet akkor kell majd megoldanunk, ha előáll, Szergej – felelte az
elnök. – Az elv természetesen az, hogy az ilyen akciókat meg kell akadályoznunk. Ha csakugyan úgy
látszanék, hogy támadni készülnek, azt fogjuk tanácsolni nekik, hogy gondolják meg még egyszer.
Mindenesetre szemmel tartjuk őket.
– Szerintem önök nem értik őket – jelentette ki Golovko, Ryan pedig érezte, hogy
tárgyalópartnere továbbra is nyomást akar gyakorolni rá. Eszerint a kínaiak csakugyan ellenük
készülődnek.
– Gondolja, hogy van egyáltalán valaki, aki érti őket? Ön azt gondolja, hogy akár ők maguk is
tudják, mit akarnak? – kérdezte az elnök.
A két hírszerző – hiszen mindketten továbbra is annak tartották magukat – tekintete egy pillanatra
összekapcsolódott: a két profit mulattatta, hogy belelátnak egymás kártyáiba.
– Hát ebben csakugyan van valami – ismerte el Golovko. – Próbálom megértetni majd az
elnökömmel, hogy határozatlan emberek várható viselkedését nehéz előre megjósolni. Nem buta
emberek, annyi biztos, igaz, mi magunk sem vagyunk azok, ennek ellenére bizonyos, hogy az ügyet
ők is, mi is máshogy értékeljük. A dologban még bizonyos emberek személyisége is szerepet játszik.
Ivan Emmetovics, azok ott öreg emberek, avítt gondolatokkal. Nekünk épp az ő személyiségük
jelenti a legnagyobb talányt.
– Meg a történelmük, a kultúrájuk, a gazdaságuk, a viselkedésük... és én még egyikükkel sem
találkoztam személyesen. A világnak abban a részében nemigen vagyok jártas – emlékeztette
vendégét Jack. – életem nagy részében az önök kártyáiba próbáltam belelátni.
– Szóval, mellénk állnak? – Ryan megrázta a fejét.
– Túl korai volna, hogy spekulatív megfontolások alapján ilyen mértékben elkötelezzük
magunkat. Mindenesetre minden tőlünk telhetőt meg fogunk tenni, hogy megakadályozzunk egy
esetleges konfliktust a Kínai Népköztársaság és Oroszország között. Ha mégis sor kerül rá, önök
nukleáris fegyvereket fognak bevetni, ennyit tudok. Ön is tudja. Azt hiszem, ők is tudják.
– Tudják, csak hinni nem hiszik.
– Szergej... ennyire ostobák ők sem lehetnek – felelte Ryan, s közben arra gondolt, hogy a kérdést
meg kell vitatnia Scott Adlerrel, aki nála lényegesen jobban ismeri azt a régiót. Aztán úgy döntött,
eleget beszéltek Kínáról, s hogy ideje volna belevágni a másik fontos témába. – Térjünk át Irakra.
Mit jelentenek onnan az embereik?
Golovko elhúzta a száját.
– Három hónappal ezelőtt még volt ott egy húszfős hírszerzőhálózatunk. Valamennyit agyonlőtték
vagy felakasztották... persze előtte kihallgatták őket. Maradék forrásainktól nem sokat tudtunk meg,
de úgy látszik, hogy a vezető tábornokok készülnek valamire.
– Ketten közülük ma reggel Szudánban bukkantak fel – közölte Ryan. Látta Golovkón, hogy
sikerült meglepnie, ami nem volt gyakori eset.
– Máris?
Ryan bólintott, és odanyújtotta vendégének a Kartúmi repülőtéren készült fényképeket.
– Aha!
Golovko alaposan megnézte a felvételeket. Az arcokat nem ismerte, erre azonban valójában nem
is volt szüksége. Ilyen magas szinten már nem szokás, hogy a felek hamis információkkal traktálják
egymást. Egy országnak bizonyos ügyekben még ellenségeivel vagy egykorvolt ellenségeivel
szemben is korrektnek kell lennie. Golovko visszaadta a képeket.
– Vagyis a perzsák állnak a dolog mögött. Van ott néhány emberünk, de az utóbbi néhány napban
semmit sem jelentettek. Mint tudja, Iránban veszélyes munka a hírszerzés. Szerintünk Daryaeinek
köze van a merénylethez, de semmiféle bizonyítékunk sincsen, amely ezt alátámasztaná... Viszont,
ha feltételezésünk helytálló, komoly következményekkel számolhatunk.
– Értsem úgy, hogy önök sem tehetnek semmit?
– Valóban nem tehetünk semmit, Ivan Emmetovics. Nincs befolyásunk az ottani eseményekre,
ahogyan önöknek sincs.
18. Az utolsó gép
A kabin jobb oldalán lévő ülés még mindig nedves volt. Ezúttal annak a tábornoknak a legkisebb
lánya ült rajta, aki néhány perccel korábban még a 4. gépesített gárdahadosztály parancsnoka volt, s
aki most éppen repülő tábornok kollégájával értekezett. A kislány véletlenül megérintette kezével a
nedves kelmét, próbálta kitalálni, mitől nyirkos. Nyalogatni kezdte ujjait, anyja azonban észrevette,
és elküldte kezet mosni, majd szólt a velük repülő iráni légiutas-kísérőnek. Az átültette a kislányt egy
másik helyre, és elhatározta, hogy miután visszatértek a mehrabadi repülőtérre, megtisztíttatja vagy
kicserélteti az ülést.
A légkör mostanra megenyhült kissé. Az első két tábornok jelentette Kartúmból, hogy minden
rendben zajlott. A jókora épületet, amelyben elszállásolták őket, a szudáni hadsereg egy szakasza
őrizte, és úgy tűnt, teljes biztonságban vannak. Már el is határozták, hogy tekintélyes összeggel
„járulnak hozzá” a szudáni költségvetéshez, hogy ennyivel is nagyobb biztonságban legyenek, amíg
tovább nem indulnak... remélhetőleg minél előbb. Ugyanezekben a percekben a még Bagdadban
tartózkodó hírszerzőfőnök lázasan telefonált: sorra hívta a világ különböző országaiban tartózkodó
ügynökeit és jó embereit; olyan biztonságos helyet keresett tábornoktársai és maga számára, ahol
végleg megtelepedhettek. Mindnyájuk fejében megfordult Svájc, ez a hideg éghajlatú és
barátságtalan ország, amely azonban biztonságot és névtelenséget kínált mindenki számára, akinek
befektetni való pénze volt.
*
– Ki az, akinek Európában három G-IV-ese van?
– A gépet Svájcban lajstromozták, hadnagy – közölte Sabah őrnagy, aki éppen most értesült erről.
A Kartúmból átküldött képekről leolvashatta a farokszámot, s ezek után az azonosítás a megfelelő
számítógépes adatbázis segítségével már gyerekjáték volt. Megkereste a „tulajdonos” rubrikát, majd
így szólt: – Vállalati sugárhajtású személyszállító. A cégnek három ilyenje van, továbbá néhány
turbólégcsavaros gép, amelyet Európán belül közlekedtetnek. Tovább kell keresgélnünk, szerintem
erről a cégről érdemes volna egyet-mást megtudnunk.
Ezt a szálat mostantól fogva valaki más vette át; csaknem bizonyosnak tűnt, hogy azt deríti majd
ki, amit már most is sejteni lehetett. Tudniillik, hogy a vállalat valamiféle export-import társaság –
minden bizonnyal fedőcég –, amelynek a mindenki számára látható része a látszat kedvéért
elhanyagolható nagyságrendű, de azért valóságos üzleteket bonyolít le. Alighanem van egy közepes
nagyságú bankszámlájuk valamelyik kereskedelmi bankban, és dolgozik nekik egy ügyvédi iroda is,
amely gondosan ügyel arra, hogy minden helyi szabályt betartsanak. Munkatársaik minden bizonnyal
alapos kiképzést kaptak, hogyan viselkedjenek – Svájc roppantul tiszteli saját törvényeit! –, és hogy
miként intézzék ügyeiket a lehető legszolidabban. A cég vélhetőleg a lehető legláthatatlanabb, a
svájciak pedig amúgy sem háborgatnak senkit, aki pénzt helyez el a bankjaikban, és betartja a helyi
szabályokat. Azok persze, akik netán összeütközésbe kerülnek a törvénnyel, éppoly barátságtalan
helynek fogják találni Tell Vilmos országát, mint az iraki tábornokok az új, vezérét vesztett Irakot...
Sabah ismerte az első két Szudánba érkezett tábornok arcát, és számított rá, hogy a többiekét is
ismerni fogja, ez azonban nem derítette jobb kedvre. Nagyon szívesen juttatta volna őket bíróság –
különösen kuvaiti – bíróság elé. Annak idején, amikor Irak megtámadta a hazáját, ezeknek a
generálisoknak a többsége még nem viselt ekkora sarzsikat, és nyilván maguk is részt vettek a
fosztogatásban. Sabah jól emlékezett akkori önmagára: ődöngött az utcákon, próbált a lehető
legártalmatlanabbnak tűnni, kerülte a feltűnést. Más kuvaitiak az aktív ellenállás bátor, de
veszélyesebb módozatait választották. Többségüket elfogták, és családjaikkal együtt kivégezték. Az a
néhány ellenálló, aki túlélte a megszállást, most sem pénzben, sem dicsőségben nem szenvedett
hiányt: ők annak idején a Sabah által gyűjtött információk alapján tevékenykedtek. Az őrnagy
mindezt egyáltalán nem bánta. A családja elég gazdag volt, ő pedig szerette a hírszerzőmunkát.
Annál is inkább, mert biztos lehetett abban, hogy a hazáját még egyszer nem érheti hasonló
meglepetés, s erről személyesen is gondoskodni akart.
Az őrnagyot a távozó tábornokok személye mindenesetre kevéssé foglalkoztatta – jóval inkább
aggasztotta az, hogy vajon kik lépnek majd a helyükbe.
*
– Nos, Mr. Ryan sajnálatos módon minden tekintetben gyengén szerepelt – jelentette ki a déli
hírműsor kamerái előtt Ed Kealty. – Dr. Bretano elsősorban gazdasági vezető, aki már réges-rég
felhagyott a köz szolgálatával. Ott voltam, amikor a neve felvetődött, s ott voltam akkor is, amikor
elutasította, hogy esetleg fontolóra vegye egy magas kormányzati pozíció betöltését, azt hiszem
azért, hogy maradhasson ott, ahol a nagy pénzt keresi. Tehetséges ember, nyilvánvalóan jó mérnök –
itt Kealty egy türelmes mosolyt engedett meg magának –, de hogy védelmi miniszter... azt már nem!
– Nyomatékul a fejét rázta.
– Mi a véleménye Ryan elnök abortusszal kapcsolatos álláspontjáról, uram? – tudakolta Barry, a
riporter.
– Hát ez az, Barry! Valójában nem 6 az elnök – felelte Kealty nyájasan és visszafogottan. – És ezt
a problémát feltétlenül meg kell oldanunk. Mindabból, amit a sajtóteremben elmondott – azokból az
ellentmondásos és átgondolatlan kijelentésekből –, egyértelműen kitűnt, hogy fogalma sincs, mit
jelent a nyilvánossághoz szólni. ARoc kontra Wade-precedens országunkban törvényerővel bír.
Mindössze ennyit kellett volna mondania. Szükségtelen, hogy az elnök szeresse a törvényeket, az ő
dolga ugyanis az, hogy végrehajtassa őket. Ha bármely amerikai köztisztviselő nem érti, hogyan
vélekedik az amerikai nép erről a kérdésről, természetesen nem arra kell gondolnunk, hogy
közömbös a nők jogai iránt, inkább arra, hogy egyszerűen alkalmatlan a hivatalra, amelyet betölt.
Ryannek nem kellett volna mást tennie, mint hallgatnia azokra, akik felkészítették, és elmondania,
amit tőlük hallott, de ő még ennyit sem tett meg. Ez az ember mindenki más számára kész
életveszély – jelentette ki végül Kealty. – lyenre semmi szükségünk a Fehér Házban.
– Amit azonban ön állít... – kezdte volna a riporter, de Kealty egy intéssel belefojtotta a szót.
– ...az nem egyszerűen állítás, hanem tény, Barry. Én sohasem mondtam le, valójában sohasem
tettem le az alelnöki hivatalt. Ennélfogva amikor Roger Durling meghalt, én lettem az elnök. Amit
most tennünk kell, és amit Mr. Ryan, ha fontos neki a hazája, tenni fog, az egy döntéshozó testület
megalakítása. Ennek a testületnek kell megvizsgálnia az alkotmányossági problémákat, és
eldöntenie, hogy valójában ki is az elnök. Ha Ryan ezt nem teszi meg... nos, akkor a maga érdekeit
az országéi elé helyezi. Hozzá kell tennem, hogy nekem határozott meggyőződésem: Jack Ryan a
lehető legjóhiszeműbben cselekszik. Becsületes ember, aki annak idején bátorságának is tanújelét
adta. Sajnos pillanatnyilag zavartnak tűnik, ahogyan azt a ma reggeli sajtótájékoztatón is
tapasztalhattuk.
– Micsoda róka... egy szájból fúj hideget és meleget – állapította meg Van Damm, miután
lehalkította a készüléket. – Látja, ez aztán érti a módját...
Ryan kis híján felpattant ültéből.
– Az isten verje meg, Arnie, hiszen én ott éppen azt mondtam! Elmondtam vagy háromszor-
négyszer, hogy... a törvény ez és ez, és én nem hághatom át a törvényt. Ezt mondtam!
– Jusson eszébe, mire figyelmeztettem! Hogy soha ne jöjjön ki a sodrából. Emlékszik? – szólt a
stábfőnök, és várt, amíg Jack arcáról eltűnt a harag pirosa. Ismét felhangosította a televíziót.
– Ami azonban a leginkább zavarba ejtő – mondta éppen Kealty –, amit Ryan a legfelsőbb bíróság
tagjainak kinevezéséről mondott. Meglehetősen nyilvánvaló, hogy jó néhány tekintetben vissza
akarja forgatni a történelem kerekét. Egyértelműen erre vall az abortusszal kapcsolatos álláspontja,
és hogy csakis konzervatívokat akar kinevezni. Sajnos olyan helyzetben vagyunk, amikor a
hivatalban lévő elnök óriási hatalommal bír, különösen a bíróságok tekintetében. És Ryan egyszerűen
nem ért hozzá, hogyan éljen vele, Barry, amit pedig ma a terveiről megtudtunk... hát az egyszerűen
ijesztő, nemde?
– Átkerültem volna egy másik bolygóra, Arnie? – kérdezte Jack. – szóltam én egy árva szót is a
konzervatívokról? Én ugyan nem. Valamelyik riporter kérdésében szerepelt.
– Nem arról van itt szó, hogy maga személy szerint mit mondott, hanem hogy az emberek mit
hallottak.
– Ön szerint tehát mekkora kárt okozhat Ryan elnök? – kérdezte Barry a képernyőn.
Arnie ámulatában csak a fejét csóválta. Kealty élő adásban csinált majmot a riporterből. Barry
úgy reagált, ahogy a politikus akarta, kérdésében még elnöknek nevezte Ryant, de magát a kérdést
már úgy fogalmazta meg, hogy megingassa a hitelét az emberek szemében. Nem is csoda, gondolta a
stábfőnök, hogy Ed ennyire sikeres a nőknél... Az átlagnézőnek pedig fel sem tűnik, milyen agyafúrt
ügyességgel manipulálja Barryt. Micsoda profi!
– Most, hogy az ország elveszítette a vezetését? Olyan károkat okozhat, amelyeket csak évek
munkájával lehet majd helyrehozni – felelte Kealty egy mindentudó háziorvos aggodalmas
komolyságával. – És nem azért, mert Ryan gonosz ember, hiszen bizonyosan nem az, hanem
egyszerűen csak azért, mert nem tudja, hogyan kellene betöltenie az Egyesült Államok elnökének
feladatkörét. Egész egyszerűen nem tudja.
– Nézzenek bennünket, hamarosan visszatérünk – mondta a riporter a kamerába. Arnie eleget
hallott, és nem volt kíváncsi a reklámokra. Fogta a távirányítót, és kikapcsolta a készüléket.
 – Elnök úr, eddig nem aggódtam, de most már igenis aggódom – jelentette be Arnie, majd némi
szünet után hozzátette: – Holnap néhány vezető lap vezércikkében is olvashatja majd, hogy létre kell
hozni egy döntéshozó testületet, és önnek ezután nem is lesz más választása, mint hogy
engedelmeskedjék nekik.
– Várjon egy pillanatot! A törvény nem azt mondja, hogy...
– A törvény nem mond semmit, nem emlékszik? És ha mondana is, nincsen legfelsőbb bíróság,
hogy mérlegeljen és döntsön. Demokráciában élünk, Jack. A nép akarata dönti el, ki az elnök. A nép
akarata pedig a felé hajlik, aki felé a média terelgeti, márpedig ön sohasem fog olyan ügyesen bánni
a médiával, mint Ed.
– Ide figyeljen, Arnie, ő lemondott, engem pedig a kongresszus megerősített alelnöki tisztemben,
Roger meghalt, és én lettem az elnök, és ez kurva élet, hogy törvény! És nekem a törvény értelmében
kell kitartanom. Megesküdtem, hogy ezt fogom tenni, és így is lesz. Nem én akartam ezt a rohadt
melót! Én soha életemben nem hátráltam meg semmitől, és dögöljek meg, ha éppen most
meghátrálok!
És volt még valami. Ryan utálta, és megvetette Ed Kealtyt. Nem tetszettek neki a szenátor
politikai nézetei, a Harvardon elsajátított fölényes modora, a magánélete, a legellenszenvesebbnek
azonban a nőügyeit találta.
– Tudja, mi ez az ember, Arnie? – fortyant fel.
– Tudom. Strici, sipista, hitvány gazember. Tökéletesen elvtelen figura. Még csak nem is folytatott
jogi gyakorlatot, de több ezer törvény megalkotásában vett részt. Nem orvos, de országos
egészségpolitikával foglalkozik. Egész életében hivatásos politikus volt, kezdettől fogva állami
fizetést húz. A magángazdaság szférájában soha egyetlen termékkel vagy szolgáltatással nem
próbálkozott, de világéletében befolyása volt arra, hogy mekkorák legyenek az adók, és hogy
miképpen költsék el az állami bevételeket. Bár a kisebbségi jogok bajnoka, fekete amerikaiakkal
utoljára kölyökkorában találkozott: a cselédlányokkal, akik a szobáját takarították. Képmutató,
sarlatán, aki, hacsak maga, elnök úr, nem köti fel a gatyáját, győzni fog.
*
– Nem tűnik túl derűsnek – mondta Cathy Alexandre-nak.
– Lám csak, doktor Ryan... – nézett fel a megszólított.
– Üdvözlöm, doktor Alexandre... ő itt Roy Altman. Leülhetünk önhöz? – kérdezte Cathy.
A professzor félig felemelkedett ültéből.
– Kérem, foglaljanak helyet.
– Rossz napja van?
– Egy E-törzses beteg... – felelte, s ezzel mindent megmagyarázott.
– Vagyis HIV-vírus... Thaiföldről jött?
– Én magam csináltam meg a tesztet, kétszer is. A páciens, mint mondta, üzleti úton volt
Thaiföldön. A felesége meg terhes... – tette hozzá.
Cathy area ennek hallatán fintorba torzult.
– Hát ez rosszul hangzik.
– AIDS? – kérdezte Roy Altman. A SEBÉSZ testőrei a helyiség különböző pontjairól figyeltek.
Jobban örültek volna, ha a szobájában fogyasztja el az ebédjét, de doktor Ryan elmagyarázta nekik,
hogy a közös étkező egyben fórum is, amelyen a Hopkins orvosai érintkeznek egymással, ő pedig
megszokta, hogy rendszeresen itt egyék. Ma épp egy fertőző betegség volt terítéken, holnap majd a
gyermekgyógyászat lesz...
– Igen, E-törzs – bólintott Alexandre. – Amerikában többnyire a B-törzs fertőz, ugyanígy
Afrikában is.
– Mi a különbség?
– A B-törzset aránylag nehéz megkapni, többnyire vér vagy vérkészítmények viszik át,
közvetlenül. Amikor például a drogosok közös injekciós tűt használnak. Vagy szexuális érintkezés
során... bár az ilyen fertőzés inkább a homoszexuálisoknál fordul elő, mert náluk gyakoribbak a
szövetsérülések a fizikai behatások vagy a szokványos nemi betegségek miatt.
– És van még a szerencsétlen véletlen, de ez csak az esetek körülbelül egy százalékában játszik
szerepet – kapcsolódott be a társalgásba Alexandre. – Kezd úgy festeni, mintha az E-törzs, amely
Thaiföldön bukkant fel, sokkal könnyebben terjedne heteroszexuális úton, mint a B. Nyilván a jó
öreg HIV-vírus egy agresszívebb változata...
– A Járványügyi Központnak vannak már adatai a megbetegedések számáról? – kérdezte Cathy.
– Még nincsenek, majd csak egy-két hónap múlva lesznek. Én legalábbis néhány hete ezt
hallottam – felelte Alexandre.
– És ez mekkora baj? – tudakolta Altman. A SEBÉSZ társaságában egyre több orvosi ismeretre
tett szert.
– Ralph Forster öt éve maga repült oda, hogy megtudja, mekkora. Alex, maga hallott az esetéről?
– Csak úgy fél füllel.
– Szóval Ralph hivatalos kiküldetésben járt ott, és az első dolog, ami történt vele, miután kiszállt a
gépből, az volt, hogy egy thai vámos kikísérte a kocsihoz, és megkérdezte tőle: „Akar lányokat
éjszakára?” Ebből tudta, hogy komoly az ügy.
– Bizony az – mondta Alex, és eszébe jutott, hogy volt idő, amikor egy mosollyal és egy
bólintással intézte volna el az egészet. Most kis híján megborzongott. – Rengetegen fertőződnek, Mr.
Altman – mondta. – a thai hadsereg újoncainak közel egyharmada HIV-pozitív. Nagy részük az E-
törzzsel fertőződött.
A szám magáért beszélt.
– Egyharmada? Minden harmadik?
– Amikor Ralph ott járt, az arány elérte a huszonöt százalékot. Ez bizony nagyon sok, igaz-e?
– Ez annyit jelent, hogy...?
– Ez annyit jelenthet, hogy ötven év múlva már Thaiföld nevű ország sem lesz – jelentette ki
Cathy tárgyilagos hangon, amivel azonban csak elszörnyedését palástolta. – Egyetemista koromban
azt hittem, hogy a legjobb, legokosabb évfolyamtársaimnak az onkológián a helyük – mondta, és
Altman kedvéért oda is mutatott egy társaságra. – Nézze csak, ők azok, Marty, Bert, Curt és Louise,
ott, a sarokban. Úgy gondoltam, én nem bírnám, nem viselném el a stresszt, így hát szemgolyókat
vágok fel, hogy megreparáljam őket. Tévedtem. A rákot előbb-utóbb legyőzzük. De ezeket az
átkozott vírusokat... hát nem is tudom.
Alexandre a kutatóorvosok többségéhez hasonlóan optimista volt.
– A megoldást, Cathy, az jelenti majd, ha pontosan megértjük a vírus génfonala és a gazdasejt
génjei közti interakciót, és ez talán nem is annyira nehéz feladat. A vírusok csak afféle kis piszkok,
mindössze ennyire képesek, a teljes emberi génállományban a fogantatáskor sokkalta bonyolultabb
kölcsönhatások jönnek létre. Ha annak a kevésnek sikerül a végére járnunk, legyőzhetjük az összes
kis nyomorultat.
– Más szóval, az emberi sejtet kell vizsgálni? – kérdezte Altman, akinek a hallottak felkeltették az
érdeklődését. Alexandre a fejét rázta.
– Egy annál jóval kisebb valamit. Most hatolunk be a génkészletbe. Olyasmi ez, mint amikor az
ember szétszerel valamilyen különös gépezetet, közben pedig megpróbálja megállapítani, mire valók
az egyes részek. Előbb-utóbb darabokban hever majd az egész masinéria, mi pedig tudni fogjuk,
hogy az egyes darabok mire valók. És akkor már csak arra kell rájönnünk, hogy ez a sok minden
rendszerként hogyan működik.
– Tudja-e, hová fogunk kilyukadni? – kérdezte Cathy, majd nyomban felelt is a kérdésre: – A
matematikához.
– Ezt mondja Gus is, odalent Atlantában.
– Matek? Várjon, kérem... – szólt közbe Altaian.
– A legalapvetőbb szinten az emberi génkód négy aminosav variációiból áll össze. Ezek az
adenin, a timin, a guanin és a citozin, a kezdőbetűikkel jelöljük őket. Minden azon múlik, hogy ezek
a betűk, az A, a T a G és a C milyen sorrendben kapcsolódnak egymáshoz – magyarázta Alex. –
különböző betűsorok mást és mást jelentenek, másként lépnek kölcsönhatásba egymással, és Gusnak
valószínűleg igaza van: a kölcsönhatásokat matematikai törvények határozzák meg. A genetikai kód
csakugyan kód, azaz rejtjel. Meg lehet fejteni, meg lehet érteni.
Magában arra gondolt: Alighanem matematikai értéket tulajdonítanak majd nekik... esetleg
komplex polinomoknak fogják fel őket...
– Csak eddig senki sem bukkant fel, aki elég okos lett volna, hogy megtegye – állapította meg
Cathy Ryan. – Pedig ez a döntő lépés, Roy. Egy szép napon felbukkan majd valaki, és megteszi ezt a
lépést, és a kezünkbe adja az eszközt valamennyi emberi betegség legyőzéséhez. Egytől egyig
valamennyiéhez! Az út végén a biológiai örökkévalóság jutalma vár ránk... ki tudja... talán minden
ember halhatatlanná válik.
– Akkor bizony mindnyájan munkanélküliek leszünk, főleg maga, Cathy. Az emberi
génállományból először is a rövidlátásért felelős gént törlik majd, aztán azt, amelyik a cukorbajt
okozza, majd pedig...
– Maga előbb veszíti el az állását, mint én – jelentette ki csibészes mosollyal Cathy. – Ne felejtse
el, én sebész vagyok, és mindig lesznek baleseti sérülések, amelyeket nekem kell majd
helyrehoznom. Maguk mindenesetre előbb vagy utóbb győzni fognak.
Alex eltöprengett. Vajon életben lesz-e még akkor ez a ma reggeli HIV-E-páciens? Valószínűleg
nem, valószínűleg nem...
*
A nővér átkozta őket, többnyire franciául, de olykor flamandul is. A perzsa katonafelcserek egyik
nyelvet sem értették, de Moudi elég jól tudott franciául, hogy felfogja: a durvaságok egy már
elhomályosult tudat produktumai voltak. Jean-Baptiste immár istenéhez sem szólhatott: a betegség
mostanra az agyát is megtámadta. A kór a szívét is elérte, az orvos pedig reménykedett, hogy az
apácáért, aki sokkal többet érdemelt az élettől, mint amennyit kapott, hamarosan – jóllehet, így is
későn – eljön az irgalmas halál. Talán már a delirium is áldás a számára, lehet, hogy lelke ekkorra
már elhagyta a testét. Most, amikor már nem tudta magáról, hogy kicsoda, hogy hol van, és hogy mi
is a baj voltaképpen, talán fájdalmat sem érez...
Az orvosnak szüksége volt erre az illúzióra, mindazonáltal úgy érezte, hogy ha az, amit lát,
valamiféle kegyelem megnyilvánulása, akkor Allah irgalma hátborzongató formát is ölthet.
A beteg arcát vörös foltok borították, mintha csak brutálisan összeverte volna valaki, halvány bőre
homályos ablakként takarta a vérömlenyeket. Moudi nem tudta megállapítani, lát-e még a nővér,
akinek szemei kívül-belül véreztek – biztos volt azonban, hogy Jean-Baptiste-ra rövidesen a vakság
is ráköszönt. Fél órával korábban az apáca már csaknem meghalt: hányadékot lélegzett be. Az orvos
rohanvást érkezett a kórterembe, ahol a felcserek egyszerre igyekeztek szabaddá tenni a légútjait, és
nem beszennyezni saját kesztyűiket. A hevedereket, amelyek a nővért az ágyon tartották, lágy
műanyag borította, de még így is felhorzsolták a bőrét, a horzsolások pedig újabb vérzéssel és
fájdalmakkal jártak. Az infúziós oldat a roncsolt erekből szinte azonnal az ágyra ömlött: a beteg
minden méregnél gyilkosabb nedvekben úszott. A felcserek most már – kesztyű és védőöltözék ide
vagy oda – megérinteni is féltek a beteget. Moudi látta, hogy egyikük megmártja kesztyűs kezét egy
lavórban, amelyet jódtinktúrával töltöttek meg: a felcser csak lerázta a kesztyűről az oldatot, azonban
nem törölte meg. Szemlátomást azért tett így, hogy ha megérinti a beteget, legyen köztük még egy
kémiai védvonal a kórokozók ellen. Moudi tudta, hogy a jód alkalmazása felesleges
elővigyázatosság, hiszen a kesztyűk kellően vastagok voltak, de nemigen róhatta fel a felcsereknek,
hogy félnek. Egész órakor megérkezett az újabb váltás, a régi pedig távozott. A távozók egyike
visszanézett az ajtóból, és némán Allahhoz fohászkodott, kérte, szólítsa magához ezt a nőt, és neki
már ne kelljen újabb nyolc órát mellette töltenie. A felcsereket az ajtó előtt az iráni hadsereg egyik
orvosa várta, aki aztán elvezette őket a fertőtlenítőbe. Először az öltözéküket locsolták le
vegyszerrel, majd miután kibújtak belőle, a testüket is. A szkafandereket a földszinti hamvasztó
kemencékben égették el. Moudi bizonyos volt abban, hogy az előírásokat immár maradéktalanul
betartják, sőt, hogy minden egyes részműveletet eltúlzott alapossággal hajtanak végre, s hogy a
következő napoktól valószínűleg még az orvosok is rettegnek.
– Jöjjön, Moudi, van ennél jobb dolga is – hallotta az igazgató hangját a háta mögül.
– Hogyhogy?
– Ugyan mi volna másképpen, ha ez a nő még mindig abban az afrikai kórházban lenne? Nem
ugyanígy kezelnék? Nem ugyanezekkel az eljárásokkal próbálnák életben tartani? Vérrel, infúzióval
és minden egyébbel... Minden pontosan ugyanígy zajlana. A vallása tiltja az euthanáziát. Itt pedig
mindenképpen gondosabb ápolásban van része. – Megállapításai ridegek, de tényszerűek voltak.
Elfordult, hogy megnézze a kórlapot. – Öt liter – állapította meg. – Kitűnő.
– Elkezdhetjük...
– Nem – rázta a fejét az igazgató. – Ha a szíve leáll, minden vérét lecsapoljuk. Eltávolítjuk a
máját, a veséjét és a lépét... az igazi munka majd csak azután kezdődik.
– Valakinek legalább imádkoznia kellene a leikéért.
– Majd maga imádkozik, Moudi. Maga nagyszerű orvos, még egy hitetlennel is így törődik.
Büszke lehet rá. Ha meg lehetett volna menteni, maga bizonyosan meg is mentette volna. Ezt én is
tudom, maga is tudja, és ő is tudja.
– Az, amit teszünk, az, hogy elkövetjük ezt...
– A hitetlenek ellen tesszük! – emlékeztette az igazgató.
*
Badrayn kötötte az ebet a karóhoz. Ezúttal három tábornoknak kellett beszállnia a gépbe. Az
ülések egytől egyig foglaltak voltak, az egyikbe két kisgyereket szíjaztak. A menekülő tábornokok
most már mindent értettek: nem tehettek mást, Badrayn elmagyarázta nekik, mi a helyzet. A toronyra
mutatott, ahol az irányítók, akik az összes érkező és távozó gépet látták, mostanra bizonyosan tudták,
mi zajlik az orruk előtt, és célzott rá, hogy ha a generálisok rács mögé kerülnek, nem sok jóra
számíthatnak. Családjaiknak mindenesetre hiányoznának.
Arra gondolt, hogy a következő fordulóhoz kér egy nagy utasszállító gépet Teherántól, de aztán
letett róla, mert arra gondolt, hogy akár a perzsák, akár az irakiak kifogást emelnének a dolog ellen,
hiszen nem számít, mit mond az ember, nem számít, milyen fontos, amit mond, valaki okvetlenül
előáll a kifogásaival. Így is, úgy is emberek fognak meghalni, annyi bizonyos. Badraynnak már csak
egyetlen tennivalója maradt: várni. Várni és aggódni.
*
– Maga Jackson? – kérdezte Tony Bretano. A délelőttöt a főnökökre szánta, most eljött az ideje,
hogy a dolgozó méhekkel is foglalkozzék.
– Igen, uram, a vezérkari főnökök egyesített tanácsának elnöke vagyok, azaz, ha jól gondolom, az
ön hadműveleti tisztje – felelte Robby, és leült. Most az egyszer nem volt nála egy kocsiderék
dokumentum, és kénytelen volt nyugton maradni a helyén.
– Mekkora a baj? – érdeklődött Bretano.
– Tudja... túlságosan széthúzódtunk. Az Indiai-óceánon még ott van két repülőhordozónk, Indiát
és Sri Lankát tartják szemmel. Átküldtünk néhány zászlóaljnyi könnyűgyalogságot a Mariana-
szigetekre, hogy átvegyék az ellenőrzést a térségben, és figyelemmel kísérjék a japán evakuációt. Ez
jórészt politikai akció, várhatólag nem lesznek gondjaink. Előretolt légi egységeinket visszavontuk a
szárazföldi Egyesült Államokba, karbantartásra. A Japán elleni hadműveletek ebből a szempontból
teljes sikert hoztak.
– Maga azt akarja, hogy gyorsítsam fel az F-22-es gyártását, a B-2-esét pedig indíttassam újra, így
van? A légierő ezt mondja.
– Nemrég bebizonyítottuk, hogy a Lopakodó micsoda veszedelmes portéka. Megsokszorozza az
erőinket, miniszter úr. Ez egyszerűen tény. A lehető legtöbbre van szükségünk belőle.
– Egyetértek. És ami haderőnk többi részét illeti? – kérdezte Bretano.
– Olyan gyengék vagyunk, hogy egyetlen kötelezettségünknek sem tudnánk eleget tenni. Ha
például most ismét be kellene vonulnunk Kuvaitba, ahogyan 1991-ben, nem volnánk képesek rá.
Egész egyszerűen nem tudnánk kiállítani akkora erőt. Ön tudja, mi a feladatom, uram. Az a dolgom,
hogy kigondoljam, hogyan csináljuk meg azokat a dolgokat, amiket meg kell csinálnunk. Ami azt
illeti, a Japán elleni hadműveletek során teljesítőképességünk határára jutottunk...
– Mickey Moore sok jót mondott azokról a tervekről, amelyeket maga összehozott, azután pedig
kivitelezett – jelentette ki a védelmi miniszter.
– Ez roppant kedves Moore tábornoktól. Igen, uram, a dolog működött, de egész idő alatt
borotvaélen táncoltunk, márpedig az amerikai fegyveres erőknek nem így kell harcba szállniuk,
miniszter úr. Tőlünk azt várják, hogy amikor az első közlegényünk kilép a repülőgép ajtaján, minden
ellenségünk maga alá piszkítson a rémülettől. Szükség esetén tudok rögtönözni, de senki sem hiheti,
hogy ez lenne a dolgom. Előbb vagy utóbb elkövetek valami marhaságot, vagy elköveti helyettem
más, amiből semmi jó nem származhat, csak halottak, amerikai uniformisban.
– Ezzel is egyetértek – jelentette ki Bretano, és harapott egyet a szendvicséből. – Az elnök szabad
kezet adott nekem, hogy rendet csináljak a hadügyben, mégpedig úgy, ahogy nekem tetszik. Két
hetet kaptam rá, hogy felmérjem, milyen új erőkre van szükségünk.
– Két hetet, uram? – képedt el Jackson, és ha bőrszíne lehetővé tette volna, nyilván el is sápad.
– Mióta szolgál, admirális?
– Az akadémiát is beleszámítva nagyjából harminc éve.
– Vagyis ha holnapra nem tud elkészülni vele, maga a hunyó. Én azonban adok magának tíz napot
– jelentette ki nagylelkűen Bretano.
– Miniszter úr, én nem a személyügyieknél vagyok, hanem a vezérkari főnökök egyesített...
– Természetesen. Én is úgy gondolom, hogy a személyügyieknek kell kielégíteniük a vezérkar
igényeit: az efféle döntéseket nem az adminisztrációnak, hanem a katonáknak kell hozniuk. Amikor a
TWR-hez kerültem, pontosan ezt kellett elérnem. Ott is a könyvelők írták elő a mérnököknek, amit a
mérnököknek kellett volna előírniuk nekik. Hát azt már nem!
A mindenségit! – mondta magában Jackson, és próbált nem mosolyogni.
– Megadná a paramétereket, miniszter úr!?
– A realitás keretei közt elgondolható legnagyobb fenyegetésből induljon ki. Ne az elképzelhető
legnagyobb, hanem a legvalószínűbb krízissel számoljon, és tervezze meg nekem azt a katonai
struktúrát, amely meg tudja oldani.
Mindketten tudták, hogy ez így kevés. A régebbi időkben, két és fél háborún keresztül
Washingtonban úgy gondolták, hogy Amerika egyszerre két nagy konfliktusban vetheti be erőit –
plusz még valahol másutt, valami kisebb csetepatéban is. Azt persze Eisenhower elnöksége óta soha
senki nem vallotta be, hogy ez a „szabály” csak vágyálom.
Mostanra, miként ezt Jackson az imént ki is mondta, Amerika már egyetlen nagyobb katonai
vállalkozást sem engedhetett meg magának, nem voltak meg hozzá az eszközei. A flotta már csak
feleakkora volt, mint tíz évvel korábban, a hadsereg még kisebb. A légierő a maga
csúcstechnológiájával még mindig félelmet ébresztett, de egykori erejének már csak alig több mint
ötven százalékával rendelkezett. A tengerészgyalogos-hadtest még mindig kemény, bármikor
bevethető erő volt, de expedíciós feladatokra szánták és veszedelmesen könnyű fegyverzettel
szerelték fel, azaz csak akkor ért valamit, ha erősítést tudtak utána küldeni.
– Az, amit én most magától kérek, már most ott lapul a maga íróasztalfiókjában, igaz? – kérdezte
Bretano. Ebből a szempontból ismerte a tervezőtiszteket.
– Adjon egypár napot, uram, hogy egy kicsit felfrissítsük... de amúgy igaz, uram. Ott van.
– Jackson...
– Igen, miniszter úr?
– Figyelemmel kísértem a hadműveleteit a Csendes-óceánon. Az egyik emberem a TRW-nél, Skip
Tyler, a maga idejében igencsak értett az ilyesmihez. Naponta átnéztük vele a térképeket, és
elemeztük az eseményeket. A maga hadmozdulatai lenyűgözőek voltak. A háború nemcsak fizikai
folyamatok összessége, pszichológia is, mint minden a világon. Az győz, akinek a legjobb emberei
vannak. Az ágyúk és a repülőgépek sokat számítanak, a legnagyobb szerep mégis az agyaknak jut.
Én jó menedzser vagyok, és piszok jó mérnök, de nem vagyok harcos. Hallgatni fogok magára, mert
maga meg a kollégái tudják, hogyan kell háborúzni. Ahol, és amikor csak kell, kiállók magukért.
Viszonzásul azt kérem, hogy azt kérje tőlem, amire valóban szüksége is van, és ne azt, amire vágyik,
mert ezt nem engedhetjük meg magunknak. A bürokráciát csökkenthetjük: civilben és egyenruhában
ez egyaránt a személyzetisek, illetve a személyügyesek dolga. Karcsúsítani fogom a minisztériumot.
A TRW-nél is megszabadultam egy csomó felesleges testülettől. Az egy műszaki cég, és most
mérnökök vezetik. Ez meg egy olyan cég, amely hadműveleteket folytat, tehát hadműveleti
szakemberek kell hogy irányítsák, olyanok, akik már szagoltak puskaport. Szívósak. Egyszerűek.
Kemények. Okosak. Érti, mit mondok?
– Azt hiszem, igen, uram.
– Tíz nap! De ha lehet, kevesebb. Hívjon fel, ha elkészült.
*
– Itt Clark – szólt bele a telefonba John. A városi vonalán hívták.
– Holtzman – közölte a telefonáló. Clark szeme elkerekedett a név hallatán.
– Azt hiszem, meg kellene kérdeznem, honnét szerezte meg a számomat, de nyilván megvédene a
forrását.
– Eltalálta – nyugtázta a riporter. – Emlékszik még arra a vacsorára, ott az Esteban-féle
vendéglőben?
– Halványan – hazudta Clark –, rég volt már.
– Szeretném viszonozni a meghívást. Mit szólna a holnap estéhez?
– Visszahívom, jó?
Clark letette a kagylót és az íróasztala lapjára meredt. Mi a ménkű lehet ez?
*
– Ugyan már, Jack nem ezt mondta! – közölte Van Damm a New York Times munkatársával.
– De ezt gondolta, Arnie – felelte a riporter. – Maga is tudja, én is tudom.
– Szeretném, ha kímélnék a fickót. Nem politikus, hiszen tudja – érte a stábfőnök.
– Arról én nem tehetek, Arnie. Ott van státusban, alkalmazkodnia kell a szabályokhoz.
Arnold van Damm bólintott, mint aki maga is így gondolja, pedig az újságíró nyegle kijelentése
egy kurta pillanatra haragra lobban-totta. Magában tudta jól, hogy a riporternek igaza van – ezt a
játékot így játsszák. Ugyanakkor azt is tudta, hogy beszélgetőpartnere mégiscsak téved. Talán
túlságosan is megkedvelte Ryan elnököt, ahhoz legalábbis eléggé, hogy magáévá tegye egyes
hóbortos gondolatait.
A médiumok, amelyeknek a munkatársai kivétel nélkül magáncégek alkalmazottai voltak – e
cégek többségének részvényeit ráadásul nyilvánosan adták-vették –, mostanra akkora hatalomra
tettek szert, hogy ők döntötték el, miként vélekedjenek az emberek. Ez már önmagában elég baj volt,
de a sajtó munkásai a tetejében túlságosan is élvezték, amit csináltak. Ebben a városban bárkit
felemelhettek vagy megbuktathattak. A szabályokat ők diktálták, s aki megszegte őket, saját
magának is nyakát szeghette.
Ryan csakugyan tagadhatatlanul naiv ember volt, ám mentségére legyen mondva, sohasem törte
magát, hogy megszerezze mostani pozícióját. Véletlenül lett belőle elnök, pedig egyebet sem akart,
mint legjobb képességei szerint szolgálni, aztán egyszer s mindenkorra távozni, és visszatérni a
magánéletbe. Nem választás útján nyerte el a hivatalát. Csakhogy a média sem, és Ryan kötelességeit
legalább az alkotmány szabta meg. A média azonban határsértést követett el, állást foglalt egy
alkotmányos kérdésben, mégpedig a rossz oldalon.
– Ki hozza a törvényeket? – tette fel a kérdést Arnie.
– A törvényeket? Azok eleve adottak... – felelte a Times embere.
– Nos hát, az elnök nem óhajt szembehelyezkedni a Roe kontra Wade-del. Sohasem mondta, hogy
ez volna a szándéka. És a bíráit sem utcai padokról fogja összeszedni. Nem liberális aktivistákat akar
összegyűjteni, nem is konzervatívokat, és azt hiszem, ezt maga is tudja.
 – Úgy érti, Ryan pontatlanul fogalmazott? – kérdezte a riporter akaratlanul is sokatmondó
mosollyal. Már formálgatta is magában, mit ír majd a lapjában: „egy magas rangú
kormánytisztviselő »egyértelművé tette« az elnök szavait”. Vagyishogy korrigálta azokat.
– Szó sincs róla. Maguk értették félre őt.
– Hát persze, csakis így történhetett, Arnie...
– Valóban így történt, mert az újságírók hozzászoktak, hogy profi politikusok szövegeit
hallgassák. Most viszont olyan elnökünk van, aki azt mondja, amit gondol. Nekem tulajdonképpen
tetszik is a dolog. – Van Damm természetesen hazudott, de ez most olyan nehezére esett, hogy majd
kibújt a bőréből. – Sőt ezzel alighanem még a maguk életét is megkönnyíti – folytatta. – Nem kell
találgatniuk, hogyan is érti, amit mond, elég, ha gondosan jegyzetelnek... vagy egyszerűen csak
korrekt módon ítélik meg a tevékenységét. Egyetértünk abban, hogy nem politikus, maguk mégis
úgy kezelik, mintha az lenne. Kérem, figyeljenek oda rá, mit is mond tulajdonképpen!
Magában hozzátette: Vagy legalább a videofelvételt nézzék vissza! Arnie ebben a pillanatban
veszélyes dolgot művelt, újságíróval beszélgetni olyan, mint idegen macskát simogatni. Az ember
sohasem tudhatja, mikor kap oda a kezéhez.
– Ugyan már, Arnie. Maga a leglojálisabb ember ebben a városban. A hétszázát, micsoda remek
háziorvos vált volna magából! Ezt valamennyien tudjuk. Ryannek azonban gőze sincs az egészről.
Ott volt az a beszéd a nemzeti katedrálisban, aztán az a másik, az a hóbortos, az Ovális Irodában...
Nem elnöknek való. A Tahó megyei Bunkófalván talán még elvezethetné a helyi Rotary Klubot... de
itt...
– Ki dönti el, hogy valaki elnöknek való-e?
– New Yorkban én – mosolyodott el ismét a riporter. – De ha Chicagóról van szó, másvalakivel
kell beszélnie.
– Az ám, de az elnök Ryan.
– Ed Kealty nem ezt mondja, és Ed legalább úgy viselkedik, ahogyan egy elnöknek kell.
– Ednek vége. Lemondott. Hanson felhívta Roger Durlingot, ő pedig beszámolt nekem a hívásról.
A fenébe, hát nem éppen maga írta meg?
– De vajon mi késztethette arra, hogy...
– És arra mi készteti, hogy minden útjába akadó nőt ágyba akarjon vinni? – csattant fel a
stábfőnök. Remek – gondolta magában – most csúszik ki a kezemből a média?
– Ed mindig is nagy szoknyavadász volt, viszont amióta leszokott a piáról, valamelyest
megszelídült. Bár a hajlamai sohasem befolyásolták a munkáját – szögezte le a riporter, aki lapjához
hasonlóan határozott híve volt a női egyenjogúságnak. – Ezt nem vitathatjuk el tőle.
– Tehát? Milyen álláspontra helyezkedik a Times?
– Elküldöm majd magának a vezércikk kefelevonatát – ígérte a riporter.
*
Csak tegnapra vált teljesen világossá, milyen súlyos alkotmányos válság sújtja az Amerikai
Egyesült Államokat. Jóllehet, úgy tűnik, hogy egyszerű technikai kérdésről van szó, a probléma
lényege valójában mégsem technikai jellegű.
John Patrick Ryan tehetséges ember, de még nem tudni, rendelkezik-e az elnöki feladatkör
betöltéséhez szükséges képességekkel, vagy sem. Az első jelek nem sok jót ígérnek. A kormányzati
munka nem való amatőröknek. Országunk éppen elég alkalommal helyezte bizalmát ilyenekbe, de
közülük a múltban csak egy kisebbség állta meg a helyét.
Országunk még sohasem élt át a mostanihoz hasonló válságot, ám elmondható, hogy Mr. Ryan
eddig gondos és alapos munkát végzett a kormány újjászervezése érdekében. Úgy gondoljuk, jól
választott, amikor az FBI élére ideiglenesen Daniel Murrayt nevezte ki. Valószínű, hogy George
Winston is megállja majd a helyét a pénzügyminisztérium élén, egyelőre tehát ez a választás is
helyesnek tűnik – jóllehet Winston sem rendelkezik politikai gyakorlattal. Scott Adler, a rendkívül
tehetséges karrierdiplomata alighanem a jelenlegi kabinet legrátermettebb tagja...
Ryan átugrotta a következő két bekezdést. A szöveg így folytatódott:
 ...Ed Kealty alelnök, tekintet nélkül emberi gyarlóságaira, ismeri a kormányzati munkát, és a
legtöbb országos jelentőségű ügyben elfoglalt középutas álláspontja garanciát jelentene arra, hogy az
ország nagyobb megrázkódtatások nélkül eljusson a következő választásokig, és megválaszthassa új
vezetőit. De vajon igazat állít-e Ed Kealty?
– Mit szól hozzá? – kérdezte Ryan. Természetesen a Times másnapi vezércikkére gondolt.
– Őt ismerik, önt nem – felelte Arnie. Ekkor megszólalt a telefon.
– Tessék!
– Mr. Foley keresi önt, elnök úr. Azt mondja, fontos.
– Kapcsolja... Ed? Kihangosítom a telefont, jó? – szólt bele a kagylóba, aztán letette, és
megnyomta a megfelelő gombot a készüléken. – Arnie is hall bennünket.
– Most már biztos. Irán nagy horderejű lépésre készül, és hamarosan végre is hajtja. Most
átküldenék egy tévéfelvételt, ha van rá ideje...
– Csak rajta! – felelte. Irodájában, ahogyan néhány más irodában és a Pentagonban is, működött
egy kábeltévé-készülék, amely üvegszál-optikán keresztül kapta a kódolt jeleket. Elővette a
távirányítót egy fiókból, és bekapcsolta a televíziót. A „műsor” mindössze tizenöt másodpercig
tartott. Foley még egyszer lefuttatta, aztán kimerevítette a képet.
– Kik ezek?
Foley felolvasta a neveket, kettőt közülük Ryan már korábban is hallott.
382
– Daryaei közép- és felső szintű tanácsadói – magyarázta a kijelölt CIA-igazgató. – Bagdadban
tartózkodnak, és valaki úgy döntött, nyilvánosságra hozza. Tudjuk, hogy a legmagasabb rangú
tábornokok sorra hagyják el az országot, most meg itt van nekünk öt mullah, akik arról beszélnek az
iraki állami tévében, hogy újjá kell építeni egy fontos mecsetet. Holnapra még nagyobb lesz a
hangjuk – övendölte Foley.
– A területiek jelentenek valamit?
– Semmit – vallotta be Ed. – Beszéltem a rijádi kirendeltség-vezetőmmel. Felvetődött, hogy
titokban esetleg Bagdadba kellene utaznia, hogy tárgyaljon valakivel, de aztán arra jutottunk, hogy
mire oda jutna, esetleg már nem is volna kivel.
*
– Nocsak, ez itt már nem is olyan kicsi! – állapította meg az ügyeletes AWACS fedélzetén
dolgozó egyik tiszt a digitális kijelzőre pillantva. – Ezredes – szólt a mikrofonjába –, azt hiszem,
befogtam egy menetrenden kívüli 737-est, Bagdadból tart Mehrabadba. Iránya kettő-kettő-zéró,
sebessége nyolcszáz, hatezer méteren repül. A PÁLMATÁL jelenti, hogy a gépről titkosított
rádióbeszélgetést folytatnak Bagdaddal.
Az AWACS parancsnoka, aki a gép farokhoz közelebbi részén dolgozott, a képernyőjére
pillantott. A hadnagy nem tévedett, konstatálta. Az ezredes bekapcsolta a rádióját, és a katonai várost
hívta.
Az utolsók együtt érkeztek. Még várhattak volna, gondolta Badrayn.
Maga is életveszélyben volt, de akaratlanul is mulatságosnak érezte a helyzetet.
Egész felnőtt életét annak szentelte, hogy előidézője és részese lehessen egy effajta pillanatnak.
Mennyit álmodozott arról, hogy egyszer magas rangú izraeli tiszteket láthat ugyanebben a
helyzetben... a repülőtéren álldogálni... saját embereiket sorsukra hagyva... Izraeli tiszteket, akiket az
övéi győztek le...
Ez a mostani helyzet azonban visszásságában volt mulatságos. Badrayn átérezte: van abban
valami groteszk, hogy minden, amit harminc év alatt elért, egy arab ország bukása. Izrael még
mindig létezett, Amerika továbbra is oltalmazta, ő, Ali Badrayn pedig mindössze különböző Öböl-
menti hatalmi játszmák eszköze volt.
Badrayn kénytelen volt elismerni, hogy ugyanúgy menekül, akár a többiek. Élete nagy álma
kudarcot vallott, zsoldos lett belőle... de mi lesz ezután? Ezekre a tábornokokra legalább pénz és
kényelem vár, de őrá semmi... és ha visszatekint, akkor is csak kudarcot lát. Ez a gondolat csendes
káromkodásra késztette. Visszaült a helyére, még idejében, hogy lássa: a kifutón egy sötét tömeg
száguld végig. Az ajtónál álló testőr odaintett a helyiségben várakozóknak. Két perccel később ismét
felbukkant a 737-es, majd hamarosan megállt. Odagördültek mellé az utaslépcsők – még mielőtt az
ajtókat kinyitották volna. A tábornokok, a családtagjaik, a testőreik és szeretőik kirontottak az
épületből. Odakint néhány perc óta hideg eső permetezett. Utoljára Badrayn lépett ki – neki még
ekkor is várakoznia kellett. Megvárta tehát, amíg mindenki beszállt, aztán maga is fellépdelt a
lépcsőn. Odafent megállt egy pillanatra, hátranézett, és megállapította, hogy a sietség indokolatlan
volt: egyelőre semerről sem közeledtek katonai teherautók...
19. Receptek
– Rég jártunk itt, Mr. Clark – mondta Holtzman.
– Hát csakugyan nem tegnap volt – hagyta rá a hírszerző. Ugyanabban a bokszban ültek,
amelyben a legutóbbi alkalommal, a helyiség legvégében, a zenegép mellett. A Wisconsin sugárúti
Esteban még mindig kedves családi vendéglőnek számított, és a közeli Georgetown Egyetem
továbbra is élénk forgalmat biztosított a számára.
Clark pontosan emlékezett rá, hogy a nevét sohasem közölte a riporterrel.
– Úgy hírlik, a szökött főkágébés lányát, azt a Katrynt, eljegyezte valami rókavadász winchesteri
arisztokrata.
– Nem tudtam – ismerte be Clark. Nem mintha érdekelte volna a dolog.
– Nem is számítottam rá, hogy tudja, hiszen már nincs olyan beosztásban. Operatív munkát
végez?
– Nézze, ha ilyesmiről akar beszélni velem, jó, ha tudja: nem áll módomban...
– Kár, nagy kár. Utánanéztem magának néhány évre visszamenőleg – közölte a riporter
vendégével. – Magának hihetetlen renoméja van a szakmában, és azt mondják, a társa is sokra viszi
majd. Maga volt az a fickó Japánban – mondta mosolyogva Holtzman. – Maga mentette meg Kogát.
John haragos képet vágott, ezzel leplezte, hogy valójában megijedt.
– Ezt meg honnan az ördögből veszi?
– Beszéltem Kogával, amikor ideát járt. Azt mondta, egy kétfős mentőcsapat hozta ki, egy
nagydarab fickó meg egy kicsi. Koga beszélt a maga szeméről. Azt mondta, hideg, kemény, átható
tekintete van, bár azt is hozzátette, hogy a beszéde alapján értelmes embernek gondolja. Ugye, hogy
nem kellett túlságosan okosnak lennem ahhoz, hogy rájöjjek, kiről lehet szó? – kérdezte mosolyogva
Holtzman. – mikor legutóbb beszélgettünk, azt mondta, jó kém lenne belőlem.
Clark áthajolt az asztal felett, és így szólt:
– Nézze, én méltányolom a képességeit, de szeretném felhívni a figyelmét, hogy amikor
bevetésen vagyok, az életem függ attól, hogy...
– Nem fogom leleplezni magát. Dehogyis tennék ilyet. Három okom is van rá: helytelen és
törvényellenes volna, ráadásul nem is akarnék magamra haragítani olyasvalakit, mint maga. – a
riporter kortyolt a söréből, majd kijelentette: – Hétszentség, hogy egyszer nagyon szívesen írnék
magáról egy könyvet. Ha csak a fele igaz annak, amiket... no de nem ezért jöttünk ide... Annak a
lánynak az apját Ryan hozta ki Moszkvából, de nem tudom pontosan, hogyan. Katrynért meg az
anyjáért viszont maga ment a partra, csónakon, egy tengeralattjárónkról. Azt nem tudom, hogy
melyikről, csak azt, hogy atom-tengeralattjáró volt. De nem is ez a lényeg.
– Hanem mi?
– Ryan, akárcsak maga, hallgatag hős – jelentette ki Robert Holtzman, és megelégedéssel
nyugtázta a Clark szemében felcsillanó meglepetést. – Kedvelem a fickót. Segíteni akarok neki.
– Miért? – kérdezte Clark, aki nem tudta, hihet-e vendéglátójának.
– Libby, a feleségem volt az, aki annak idején ráhúzta a vizes lepedőt Kealtyre, csak éppen
túlságosan régen publikálta, amit megtudott, úgyhogy azzal már semmit sem tudunk kezdeni. Kealty
söpredék pali, még a többi hasonszőrűnél is rosszabb. A szakmában nem mindenki gondolja így,
Libby azonban beszélt a fickó néhány áldozatával is. Az ilyesmit hajdanában-danában megúszhatta
egy politikus, különösen, ha „haladó” irányvonalat képviselt. Ez ma már nem megy! Vagyishogy
nem szabadna mennie... – helyesbített Holtzman. – Nem vagyok benne biztos, hogy éppen Ryan kell
nekünk, ért engem, ugye? De ő tisztességes. Megpróbál helyesen cselekedni, tisztességes
indítékokból. Ahogyan Roger Durling szokta volt mondani, legény a gáton. Ebből kiindulva akarom
beadni a szerkesztőimnek.
– És mégis, hogyan képzeli el a dolgot?
– Írok egy cikket valamelyik akciójáról, amellyel valóban az ország fontos érdekeit szolgálta.
Valamelyik régebbi ügyről, ami már nem annyira csiklandós, de azért nem is túlságosan régi, hogy az
emberek tudják, ez ugyanaz a fickó. Uram Jézus, hiszen valójában ő mentette meg az oroszokat!
Megakadályozott egy belső hatalmi harcot, amely még vagy egy évtizeddel meghosszabbíthatta
volna a hidegháborút. Kurva nagy húzás volt, ő pedig soha senkinek nem beszélt róla. Nyilvánvalóvá
kell tennünk, hogy a sztorit nem Ryan szivárogtatta ki. Meg sem keressük, mielőtt belekezdenénk,
hiszen tudjuk, mit mondana...
– Azt mondaná, hogy bele se kezdjen – nyugtázta Clark.
– Csakhogy a sztori túlságosan is jó, nem tehetjük meg, hogy ne jöjjünk ki vele. Évekig tartott,
amíg minden részletét megtudtam. A publikumnak joga van ahhoz, hogy tudja, miféle ember ül az
Ovális Irodában, különösen, ha éppenséggel ő a megfelelő ember – folytatta a riporter. Holtzman
kétségkívül a borjút is kibeszélte volna az anyjából...
– Hát jó – felelte Clark. – Halljam, mit tud Ryanről.
*
A tábornokok belenyugodtak, hogy ugyanazon a gépen utazzanak, és mindkét oldal számára némi
megnyugvással szolgált, hogy a tervek szerint egyetlen felesleges percet sem kellett Iránban
tölteniük. Gondot okozott viszont, hogy a 737-es hatósugara nem érte el a kicsiny Gulfstreamét, de a
menekülők abba is beleegyeztek, hogy a gép Jemenben üzemanyagot vegyen fel. Az irakiak
Mehrabadban ki sem szálltak a gépből, Badrayn azonban, amikor az utaslépcső a 737-es mellé
gördült, leereszkedett a repülőtér betonjára. Azok, akiket megmentett, egy szóval sem köszönték
meg, amit értük tett. Egy autó várta; anélkül, hogy hátrapillantott volna, beszállt. Hajnali három óra
volt.
Daryaei egy kényelmes karosszékben ülve fogadta. Nem a Szent Koránt olvasta, hanem egy
sarkaiknál összetűzött lapokból álló dokumentumot: a kormánynak szóló nélkülözhetetlen napi
tájékoztatót. Oly régen olvasgatta, hogy mostanra alighanem meg is tanulta.
– Béke legyen veled – köszöntötte Ali.
– Legyen béke teveled is – felelte az ajatollah, de korántsem olyan gépiesen, ahogyan Badrayn
várta volna. Az öregember felállt, kitárta a karját, és odalépett a jövevényhez, hogy megölelje.
Badrayn számított is erre a gesztusra, arra azonban nem, hogy Daryaei arca ennyire nyugodt lesz. Az
ajatollah bizonyosan fáradt volt, az utóbbi egy-két nap igencsak próbára tehette, de kénytelen volt
lépést tartani az eseményekkel. – Hogy van? – kérdezte nyájasan, és helyet mutatott vendégének az
egyik karosszékben.
Ali leült, s közben nagyot sóhajtott.
– Most már jól – felelte. – Nem tudhattam, hogy Bagdadban mikor következik be valamilyen
váratlan fordulat.
– A viszálykodással semmit sem nyertünk volna. Barátaim azt mondják, a régi mecset felújításra
szorul – jelentette ki Daryaei.
Badrayn mondhatta volna erre, hogy nem is tudta, merthogy csakugyan nem tudta. Ennek
azonban az volt az oka, hogy igencsak régen nem látott belülről mecsetet. Úgy vélte viszont, hogy
ezzel aligha örvendeztetné meg Daryaeit, tehát így felelt:
– Sok ott a tennivaló. – Kevéssel ezután megkérdezte az ajatollahtól: – Szabad megtudakolnom,
hogy ezek után mit óhajt tenni?
– Irak nagyon régóta beteg ország, amelyet távol tartottak az igaz hittől, s amely sötétben
botorkál.
 – És amelyet fojtogat az embargó – tette hozzá Badrayn, miközben kíváncsian várta, mi lesz a
válasz közbevetésére. Arra számított, hogy valami újat tud majd meg.
– Ideje, hogy véget érjen – helyeselt Daryaei, és látszott a tekintetén, hogy tetszik neki Badrayn
közbevetése. Hiszen látszólag ez volt a dolog lényege: koncot vetni a Nyugatnak, amely aztán
megszünteti a gazdasági szankciókat Irak ellen. Az országba dől majd az élelmiszer, a nép pedig örül
majd az új rendszernek, és őt is egy csapásra megkedvelik – őt, aki önmagán kívül soha senkinek
nem akart a kedvében járni... Allahon kívül, természetesen...
Daryaei azok közé tartozott, akik hitték, hogy minden politikai lépésüket Allah sugallja – Badrayn
viszont már régen nem hitt effélében.
– Amerikával lesznek gondjai, ahogyan a szomszédos országokkal is – jegyezte meg.
– Ezekkel a kérdésekkel is foglalkozunk – jelentette ki az ajatollah a legnagyobb
természetességgel.
– Én is figyelem ezt az új amerikai elnököt – szólt Badrayn. Az ajatollah átható pillantást vetett rá.
– Ó... csakugyan?
– A modern korban nem túlságosan nehéz feladat az információgyűjtés. Az amerikai médiumok
annyi mindenről beszámolnak, és mindez olyan könnyen hozzáférhető. Most is foglalkozik a témával
néhány emberem, egy minden részletre kiterjedő dokumentációt állítanak össze. – Badrayn
igyekezett közömbös hangon beszélni, ami nem is esett nehezére, hiszen holtfáradt volt. –
Figyelemre méltó, hogy az amerikaiak e pillanatban mennyire sebezhetőek– tette hozzá.
– Én is így látom. Folytassa csak!
– Amerikához ez a Ryan fickó jelenti a kulcsot, efelől semmi kétségem.
*
– Amerika átalakításának kulcsa egy alkotmányozó testület megalakítása – jelentette ki Ernie
Brown többnapos néma töprengés után.
Pete Holbrook a diavetítő képváltóját nyomogatta. Három tekercs filmet lőtt el a Capitolium
épületére és néhány más épületre, például a Fehér Házra: nem állhatta meg, hogy ne viselkedjék
turista módjára. Dörmögve állapította meg, hogy az egyik diát fejjel lefelé helyezte a tárba. Ernie
ötletét nem tartotta valami nagyszabásúnak, de különösebben újszerűnek sem. Kivette a diát a tárból,
majd azt mondta:
– Ezen már régóta rágódunk. És mégis, hogy gondolod, hogyan lehetne...?
– Kikényszeríteni? Könnyen. Ha nincs elnök, és nincs rá mód, hogy alkotmányos keretek között
újat válasszunk, valaminek történnie kell, nemde?
– Megölni az elnököt? – horkant fel Pete. – De melyiket?
Hát ez valóban probléma volt, nem kellett atomfizikusnak lenni hozzá, hogy az ember belássa. Ha
Ryant kiiktatják, Kealty a helyébe lép. Ha Kealty esik ki, nyomban ott terem Ryan, mint Robin Hood
azzal a kötéllel az Errol Flynn-féle változatban. Ez a jelenlegi körülmények között nehéz ügynek
ígérkezett. Mindketten tapasztalták, milyen erősen őrzik a Fehér Házat. Az amerikai SS falat vonna
aköré, aki életben maradna, és azt a falat csak az atom törné át... A Hegylakóknak pedig nem voltak
efféle eszközeik jobban is szerették a hagyományos amerikai fegyvereket, például a puskát. És még
puskával se lehet mindent elintézni. A Fehér Ház déli oldala előtti területet jócskán beültették fákkal,
ők ketten pedig az ügyesen álcázott föld mellvédekre is felfigyeltek. Az elnöki rezidenciára
közvetlenül mindössze egyetlen irányból lehetett rálátni, és ott is útban volt a szökőkút. A környező
épületek mindegyikében kormányhivatalok székeltek, a tetejükön pedig állandóan távcsővel – és
puskákkal – felszerelt biztonságiak posztoltak.
– Mind a kettőt! Egyszerre! Szerintem a keményebb dió Ryan, igazam van? – kérdezte Brown. –
Úgy értem, hogy ahol ő van, ott a legerősebb a védelem. Kealtynek sokat kell jönnie-mennie,
beszélnie a sajtópatkányokkal, őt tehát valószínűleg nem őrzik annyira, ugyebár?
Holbrook visszatette a diát a tárba.
– Aha, igazad lehet – hagyta helyben.
 – Szóval, ha kitaláljuk, hogyan intézhetjük el Ryant, Kealtyvel is sokkal könnyebben bánhatunk el
– jelentette ki Brown, és elővette a zsebéből a rádiótelefonját. – Könnyű megszervezni.
– Folytasd!
– Kell találni valami állandó elemet az időbeosztásában, ki kell ismerni a szokásait, aztán meg
kiválasztani, mikor kapjuk el.
– Drága – mondta Holbrook, és a következő diára váltott. A kép a Washington-emlékműnek a
Fehér Házra néző apró északi ablakából készült: erről a helyről gyakran örökítik meg az elnök
lakóhelyét. Ernie Brown is elkattintotta innen a gépét, ő azonban plakát nagyságúra nagyíttatta a
felvételt a helyi fotóüzletben, aztán odahaza órák hosszat meredt rá. Utóbb elővett egy térképet,
megállapította a méretarányt, és elvégzett néhány hozzávetőleges számítást.
– Az igazi költség a betonkeverő beszerzése. És bérelni kell egy helyet is, valahol a város
közelében – jelentette ki Ernie.
– Mi?
– Tudom a helyet, Pete. És tudom azt is, hogy csináljuk meg. Csak az időpont kiválasztása a gond.
*
– ...Istennek szent anyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért...
– Most már ne viaskodjék, nővér – mondta Moudi. – Eljött az idő. Ne küzdjön tovább.
Az apáca szemei megváltoztak. Bár látni már nem látott, fejét az orvos felé fordította. Gépies
reflex volt ez, és Moudi tudta is ezt, Jean-Baptiste már nem látott, de izmai még tudták, mi a dolguk,
szeme pedig – hiszen lencsefüggesztő szemizmai is működtek még – megpróbálta beállítani a
kettejük közti távolságot.
– Dr. Moudi... itt van? – kérdezte az apáca. A szavakat lassan és alig artikulálva, de azért érthetően
mondta ki.
– Igen, nővér, itt vagyok – felelte Moudi, és automatikusan megérintette Jean-Baptiste kezét. Még
mindig tudatánál van? – csodálkozott magában.
– Köszönöm... hogy segít. Imádkozni fogok magáért.
Moudi tudta, hogy csakugyan így lesz. Megveregette a nagybeteg kezét, ugyanakkor az infúzióba
csepegő morfium mennyiségét is megnövelte.
Be kellett fejezniük: a haldokló testbe már nem juttathattak több egészséges vért, hogy vírusokkal
fertőzzék meg. Az orvos körülnézett a helyiségben. A két szanitéc katona a sarokban gubbasztott,
egyáltalán nem bánták, hogy helyüket a beteg mellett az orvos vette át. Odament hozzájuk, és
rámutatott az egyikre.
– Maga! Siessen, hívja ide az igazgatót!
– Igenis – mondta a felcser, aki roppant boldog volt, hogy elhagyhatja a helyiséget.
Az orvos tízig számolt, majd így szólt a másikhoz:
– Új kesztyűt kérek!
Feltartotta a kezét, hogy jelezze: ő sem szívesen érinti meg a beteget. Ez a felcser is kiment.
Moudi úgy számolta, körülbelül egy perce van.
A sarokban egy fémtálcán minden ott volt, amire szüksége lehetett. Egy húsz köbcentis
fecskendőt teleszívott morfiummal, majd visszament az ágyhoz, visszahajtotta a műanyag lepedőt, és
kereste a helyet, ahova szúrhat. A nővér bal kézfejét választotta. Kezébe vette, és beleszúrta a tűt,
ugyanakkor a fecskendő dugattyúját is nyomta.
– Ettől könnyebben elalszik – mondta, és visszament a szoba másik felébe. Nem fordult meg, nem
akarta tudni, válaszol-e a nővér. A tűt a veszélyeshulladék-konténerbe dobta, és mire a második
szanitéc visszajött a kesztyűvel, minden Úgy volt, mint korábban.
– Tessék... – mondta a felcser.
Moudi bólintott, lehúzta a külső kesztyűt, és a konténerbe dobta, majd visszatért az apáca ágya
mellé, és figyelte, ahogyan a kék szemek – ezúttal mindörökre – becsukódnak. Az EKG-monitoron
látszott, hogy Jean-Baptiste vérnyomása még mindig valamivel száznegyven felett van, a diagram
csúcsai azonban már rövidebbek voltak a kelleténél, és maga a szívverés is kezdett egyenetlenné
válni. Most már csak idő kérdése volt... Az apáca valószínűleg imádkozik álmában, gondolta az
orvos, aki most már legalább biztos lehetett abban, hogy Jean-Baptiste nem szenved.
A nővér erőlködve vette a levegőt, aztán lélegzetvétele – mintha csak csuklott volna – hirtelen
kimaradt. Ismét lélegezni kezdett, de a levegőt immár rendszertelen időközökben vette, amitől a
vérébe egyre kevesebb oxigén jutott. Szívritmusa megváltozott – még inkább felgyorsult. Aztán leállt
a légzése, de erős, kitartó szíve még dolgozott. A képernyőn még megjelent néhány utolsó jel, aztán
az is véget ért. Felhangzott az EKG-berendezés folyamatos riasztóhangja – Moudi kikapcsolta.
Megfordult, és látta: a szanitécek ugyancsak megkönnyebbültek.
A helyiségbe az igazgató lépett be, és tekintete a néma EKG-monitor lapos jelén állapodott meg.
– Ilyen gyorsan? – kérdezte.
– A szíve. Belső vérzés... – mondta Moudi, és mást nem is kellett mondania.
– Értem. Ezek szerint készen vagyunk?
– Igen.
Az igazgató megnyomott egy gombot, mire a boncasztal láb felőli része emelkedni kezdett.
Évtizedes rutinból megtapintotta az apáca bal, majd a jobb oldali nyaki ütőerét, hogy meggyőződjék
róla: a szíve már nem ver. Amikor az asztal már körülbelül húszfokos szögben lejtett, egy nagy
szikével mindkét artériát átmetszette – a párhuzamos nyaki vénákkal együtt. Az asztalra folyni
kezdett a vér, amelyet csatornák vezettek egy lefolyóba. A következő néhány perc alatt négyliternyi
vér gyűlt össze egy műanyag edényben. Moudi látta, hogy a test, amelynek bőrét néhány perccel
korábban vörös és bíbor foltok tarkították, minden színét elveszíti.
A boncolás során is óvatosnak kellett lenniük: egyszerre csak egy orvos végezhette, nehogy
megsértsék egymás kezét. Moudi átengedte a feladatot az igazgatónak, aki nagy, mély
bemetszésekkel dolgozott. Moudi adogatta a feszítőket, amelyek elválasztották egymástól a bőr
lebenyeit és az izmokat, szeme az igazgató kesztyűs kezére tapadt. Egy pillanat múlva megtörtént a
bal vese teljes feltárása, a két orvos várt, hogy a felcserek odahozzák a tálcát a szervek számára.
Moudi tudta ugyan, hogy az ebolavírus a betegség előre haladtával lebontja a szöveteket, de amit
most látott, felkavarta. A feltárt vese úgyszólván el volt folyósodva, és amikor az igazgató benyúlt
érte, hogy kiemelje, szó szerint kettétört: két rettenetes barnásvörös darabra esett szét.
– Különös, ami a szervekkel történik, igaz? – kérdezte.
– Ugyanilyen lesz a máj is, a lép viszont...
– Igen, tudom, kemény lesz, mint egy tégla... Vigyázzon a kezére, Moudi! – figyelmeztette az
igazgató, és kezébe vett egy kanálszerű, nyeles eszközt, hogy kiszedje a vese maradványait is. A jobb
vese kiemelése már könnyebben ment. Az igazgató ragaszkodott hozzá, hogy miután minden
véredényt és izmot elvágott, Moudi is mindkét kezével segítsen neki az ezúttal meglepő épségben
megőrződött szerv kiemelésében.
A felcserek aztán hanyatt fordították a holttestet, és a boncolás folytatódott. Jean-Baptiste belső
szervei egymás után kerültek az acéltálcára: valamennyit teljesen elsilányította a betegség. Felszíni
szöveteik egyszerűen... feloldódtak. A hasüregben nagy mennyiségű vér feketéllett. Mennyi vért
adtunk neki – gondolta Moudi –...és a fele sem folyt ki. Fantasztikus.
– Leszívás! – rendelkezett az igazgató. Az asztal mellett egy felcser jelent meg, kezében műanyag
csővel, amelynek másik vége egy vákuumpalackhoz csatlakozott. A műveletet undorító, szörcsögő
hang kísérte. Teljes tíz percig tartott: az orvosok hátrább húzódtak, a felcser pedig tette a dolgát, úgy
matatott a szívócsővel a hasüregben, mint takarítónő a porszívóval. A művelet révén a laboratórium
újabb három liter fertőzött, csupa-vírus vérhez jutott.
Az igazgató ismét az asztalhoz lépett, Moudi pedig figyelte, ahogyan még az eddigieknél is
óvatosabban feltárja a májat. Talán őt is megrettentette a hasüregben talált vér látványa... Újabb
véredényeket metszett el, további kötőszövetdarabokat vágott ki, aztán letette a bonceszközöket,
mire Moudi, anélkül hogy az igazgató megkérte volna rá, kiemelte a májat a hasüregből, és átemelte
a tálcára, amelyet egy felcser nyomban el is vitt onnét.
– Vajon a lép miért lesz másmilyen, mint a többi szerv? – kérdezte Moudi.
 *
A földszinten egy másik felcsercsoport ténykedett. Egyenként kihozták a majomketreceket a
raktárhelyiségből, amelyeknek lakói most, hogy már enni is kaptak, kezdtek magukhoz térni az
utazás okozta megrázkódtatásból. Már harapni és karmolni sem akartak annyira. Ismét úrrá lett
azonban rajtuk a pánik, amikor átvitték őket a másik helyiségbe, ahol tízesével vették őket kezelésbe.
Amikor becsukódott mögöttük a kivégzőhelyiség ajtaja, máris tudták, mi következik. A ketreceket
egyesével helyezték el a munkaasztalon, és a boldogtalanok végignézhették, mi vár rájuk. A felcserek
kinyitották a ketrec tetejét, és egy rudat dugtak bele – fémhurokkal a végén. A hurok a benn lévő
majom nyakába ereszkedett, majd megszorult rajta. Legtöbbször hallatszott az elroppanó
nyakcsigolya halk reccsenése is. Az állatok teste mindahányszor megfeszült, aztán elernyedt, tágra
nyílt szemükben többnyire a meggyilkoltatásuk feletti felháborodás tükröződött. A tetemeket
ugyanezzel az eszközzel rántották ki a ketrecekből, és miután meglazították rajtuk a hurkot,
odahajították egy katonának, aki átvitte őket a szomszédos helyiségbe. A többi majom látta, mi
történik, mivel azonban a ketrecek ahhoz is szűkek voltak, hogy tombolni kezdjenek, a katonák iránti
dühüket visítással fejezték ki. Megtehették ugyan, hogy egyik karjukat a hurokba dugják – az
irgalmatlan eszköz azonban ezt is eltörte. A zöld majmok meglehetősen intelligensek, pontosan
értették tehát, hogy ugyanabban a helyzetben vannak, mintha egy magányos fa tetején ülnének a
szavannán, és néznék, ahogyan egy leopárd egyre közelebb és közelebb kapaszkodik hozzájuk... és
sivalkodáson kívül semmit sem tehettek. A katonákat ingerelte a zaj... de azért nem érezték
elviselhetetlennek.
A szomszédos helyiségben öt asztalnál öt különböző felcserpáros dolgozott. A majomhullákat
nyakuknál és farkuk végénél fogva az asztalhoz rögzítették, egyikük pedig egy görbe késsel a
gerincoszlop mentén felhasította a hátukat. Egy másik szanitéc két, a hasításokra merőleges
bemetszéssel folytatta a műveletsort, majd feltárta a hát belső üregét. Az első ezután eltávolította, és
átadta a veséket a másodiknak, aki az apró szerveket egy speciális tartályba helyezte, a tetemet pedig
egy műanyag szemetes hordóba vitte, melyet utóbb elhamvasztottak. Mire visszaért az asztalhoz, a
párja már a következő majomhullát rögzítette a felületre. Egy-egy majom „feldolgozása” mindössze
négy percet vett igénybe – kilencven perc múlva egyetlen afrikai zöld sem volt életben. A
szanitéceknek volt okuk a sietségre, hiszen biológiai anyaggal dolgoztak, amelyekben bizonyos
biológai folyamatok ugyancsak megindulnak. A mészárlás végeztével a felcserek a veséket
tartalmazó speciális tartályt egy kettős ajtajú falnyíláson át beadták a laboratóriumba.
Itt minden más volt: a benn tartózkodók kivétel nélkül kék védőöltözéket viseltek, minden
mozdulatuk lassú és megfontoltan óvatos volt. Alaposan kiképezték és eligazították őket, s ha netán
elfelejtettek volna valamit a tanultakból, felidézte bennük azoknak a sorsolással kiválasztott
bajtársaiknak a részletes és elborzasztó beszámolója, akik eddig odafent, a nyugati nő mellett
teljesítettek szolgálatot. Mielőtt valaki átvitt valamit az egyik helyről a másikra, hangosan közölte
szándékát, mire a többiek utat nyitottak neki.
Jean-Baptiste vére e pillanatban egy melegítőtartályban volt, levegőt buborékoltattak át rajta. A
két nagy tálnyi majomvesét egy darálóhoz vitték, amely nem is nagyon különbözött éttermi
megfelelőitől. A készülék péppé darálta a veséket, a pépet pedig – tápoldattal keverve – tálcákra
osztották szét. A laboratóriumban többen is csodálkozva állapították meg, hogy amit tesznek,
lényegében nemigen különbözik a szakácsmunkától. A tálcákra azonban bőségesen öntöttek az apáca
véréből is – pontosabban a tálcák mintegy felére. A többit műanyag dobozokba zárva folyékony
nitrogénes mélyhűtőbe helyezték. A laboratórium levegője meleg és nyirkos volt, nagyon hasonló az
afrikai őserdő klímájához. A lámpák tompán derengtek, és üvegbura takarta őket, amely mindenféle
ultraibolya sugárzást visszatartott. A vírusok nem kedvelik az UV-t... Olyan környezetet igényelnek,
amelyben szaporodhatnak, márpedig a majomvesék pontosan ezt a környezetet nyújtották a
számukra, és akkor még ott voltak a tápanyagok, a megfelelő hőmérséklet és páratartalom. Meg egy
csipetnyi gyűlölet.
*
 – Ennyi mindent tud? – kérdezte Daryaei.
– Ők tehetnek róla, a sajtójuk, az újságíróik... – magyarázta Badrayn.
– Egytől egyig kémek! – vetette közbe az ajatollah.
– Sokan gondolják így – mosolygott Ali –, de valójában nem azok. Hogy tulajdonképpen mik
is...? Olyasfélék, mint a középkori heroldok: látják, amit látnak, és amit látnak, azt világgá is
kürtölik. Senkihez sem hűek, csakis önmagukhoz és a szakmájukhoz. Igen, valóban kémek, de
mindenki után kémkednek, elsősorban a saját embereik után. Tiszta őrület, de mégis így van.
– És mi van akkor, ha némelyik információ egyszerűen hazugság? – kérdezte gyanakodva
Daryaei. Amióta csak kapcsolatba került a nyugati világgal, annyira furcsának találta az ottani
riporterek ténykedését, hogy soha nem is értette meg teljesen.
– Könnyen ellenőrizhetjük őket. Itt van például Ryan feleségének munkahelye. Biztos vagyok
benne, hogy abban a kórházban is dolgozik egy igazhívő. Egyszerűen a közelébe kell férkőzni, és fel
kell tenni neki néhány ártalmatlannak tűnő kérdést. Az otthonukat... hát igen, azt biztosan erősen
őrzik. Ugyanígy a gyerekeiket is. Az efféle embereknek van egy problémájuk, amellyel sehogy sem
képesek megbirkózni. Ahhoz, hogy mozoghassanak, védelemre van szükségük, a védelem azonban
látszik, árulkodik róla, hogy hol vannak, és kicsodák. Azoknak az információknak a birtokában,
amelyeket eddig szereztem, már azt is tudjuk, hol kezdjünk vizsgálódni.
Badrayn igyekezett röviden és egyszerűen fogalmazni. Nem mintha Daryaei buta ember lett volna
– hiszen bizonyosan nem volt az –, de a türelem nem tartozott a legfőbb erényei közé. A sok-sok
Libanonban töltött év egy szempontból bizonyosan Ali javára szolgált: sok mindenen átment, és sok
mindent tapasztalt. A legfontosabb, amit megtanult, hogy mecénásra van szüksége, márpedig
Mahmoud Haji Daryaeit potenciális mecénásnak tekintette. Az ajatollah-nak tervei voltak, szüksége
volt emberekre, és valamilyen okból a sajátjaiban nem bízhatott meg maradéktalanul. Badrayn nem
töprengett ezeken az okokon, örült, hogy így volt, és nem kíváncsiskodott.
– Mennyire őrzik az ilyen személyeket? – tudakolta a mullah a szakállában matatva.
– Igencsak vigyáznak rájuk – felelte Badrayn, aki valami furcsa mellékzöngét hallott a kérdésben.
Ezt meg is jegyezte magának. – z amerikai biztonsági szervek igencsak hatékonyak, arról, hogy
Amerikában akkora a bűnözés, nem a rendőrség tehet. Az amerikaiak egyszerűen nem tudják, mit
tegyenek a bűnözőkkel, miután elfogták őket. Hogy ez hogyan függ össze az elnök dolgával?
Alighanem kitűnően kiképzett testőrök veszik körül, akik mesterei a fegyverforgatásnak,
mélységesen elkötelezettek és a végsőkig hűségesek. – mikor Badrayn kimondta az utolsó szavakat,
látta, hogy az ajatollah tekintete megváltozik. Daryaei fáradt volt: ez jelent meg a szemében. –
egyébként... a személyi biztosítás az személyi biztosítás – folytatta Badrayn –, a módszerek
nyilvánvalóak. Azt hiszem, ön semmi újat nem hallhat tőlem.
– Mennyire sebezhető Amerika?
– Nagyon. A vezetésben káosz uralkodik... de hát ön erről is tud.
– Nehéz kiismerni ezeket az amerikaiakat... – tűnődött Daryaei.
– A katonai erejük félelmetes. Politikai szándékaik kiszámíthatatlanok, mint azé a valakié, akin,
balszerencséjére, mégiscsak kiigazodtunk mindketten... Mindenesetre hiba volna alábecsülni őket.
Amerika alvó oroszlán, érdemes vele óvatosan és tisztelettel bánni.
– És vajon hogyan lehet elbánni egy oroszlánnal?
– Megoldható.
19. Új intézkedések
A Keleti teremben harmincan voltak, s Jacket meglepte, hogy valamennyien férfiak. Magukkal
hozták asszonyaikat is. Belépvén a fogadásra körbejártatta tekintetét az arcokon, némelyik tetszett
neki, némelyik nem. Azokat találta rokonszenvesnek, akiken látszott, hogy aggódnak, mint ő, a
magabiztosan mosolygók inkább aggodalommal töltötték el.
Hogyan bánjék velük? Mikor cselekszik helyesen? A helyes választ még Arnie sem tudta, jóllehet
többször is megpróbálta kicsikarni belőle. Legyen nagyon határozott, és ijesszen rájuk? Az ám, hogy
aztán az újságok holnap mint „I. Jack király „-t emlegessék! Vegye könnyedén az egészet? Akkor
meg kikiáltják puhánynak, aki képtelen megfelelni az elnöki pozíció követelményeinek. Ryan
mostanra megtanult félni a médiától. Korábban nem volt ennyire rossz a helyzet. Amíg dolgozó méh
volt, többé-kevésbé tudomást sem vettek róla. Amikor Durling nemzetbiztonsági tanácsadója lett,
úgy vélték, afféle fababa a hasbeszélő kezében: amit mond, nem az ő szájából hallatszik. A helyzet
azonban alapvetően megváltozott, és bármit mondott is, hallgatói tetszésük és szándékaik szerint
forgathatták ki.
Jack elnézte az arcokat, és eltűnődött: vajon miféle politikai poggyászt hoztak magukkal, miről
árulkodik elnyűtt arcuk. Talán hiba volt, hogy nem tudta, miként működik ez az egész, csakhogy ő
eddig olyan életet élt, ahol a hibákba valóságos emberek haltak bele... Cathy hivatásában pedig a
hibák a betegek szeme világába kerülhettek. Jack személyesen, név szerint, arcról ismerte az
elesetteket, Cathy érintette is a páciensek arcát a műtőben.
A jelenlévők politikai személyiségekként jóval kevésbé voltak kézzelfoghatóak, mint nézeteik,
amelyekhez foggal-körömmel ragaszkodtak.
Caroline Ryan (FLOTUS, SEBÉSZ) egy elbűvölő mosoly leple alatt odasúgta férjének:
– Mintha az állatkertben lennénk kiállítva.
Sietett haza – a helikopter ebben nagy segítséget jelentett –, hogy még idejében felvehesse lágy
esésű fehér ruháját és arany nyakláncát, amelyet karácsonyra kapott Jacktől... néhány héttel azelőtt,
hogy a terroristák végezni akartak vele Annapolisban, az 50-es út hídján.
– Aranyrácsok mögött – felelte a férje (POTUS, VÍVÓMESTER). Mosolya hamis volt, akár egy
krumplicukorból faragott egydolláros.
– És mik vagyunk? Oroszlán és oroszlánné? Bika és tehén? Pávakakas-pávatyúk? Netán két
kísérleti nyulacska, akiknek hamarosan sampont öntenek a szemükbe?
– Attól függ, kinek a szemében, kedvesem – felelte Ryan. Kézen fogta a feleségét, s együtt léptek
a mikrofonhoz.
– Hölgyeim és uraim, isten hozta önöket Washingtonba – mondta az elnök, és várt, amíg elült a
taps. – Országunknak igényei és szükségletei vannak, nem is kicsik – kezdte. – Önök most
ugyanabból az okból vannak itt, mint én: megbízatást kaptak, hogy eleget tegyenek ezeknek az
igényeknek és szükségleteknek. Olyan pozíciókat töltenek be, amelyekre jó néhányan nem
számítottak, s amelyeket egyesek önök közül talán nem is akartak.
Színtiszta hízelgés volt ez, de a megjelentek pontosan ezt szerették volna hallani – pontosabban,
hogy a helyiség sarkában álló tévékamerák lássák őket, amint hallják. A jelenlévők közül talán ha
hárman nem voltak karrierpolitikusok, de közöttük is akadt egy kormányzó, aki átadta a helyét a
helyettesének, hogy Washingtonba jöhessen, a másik párt szenátora helyébe. A lapok épp most
kezdtek cikkezni a ravasz húzásról. Várható volt, hogy a repülőkatasztrófa következtében
megváltoznak a szenátus belső arányai, hiszen a merénylet előtt Amerika állami törvényhozásainak
kétharmadában a kongresszuséitól eltérő erőviszonyok uralkodtak.
– Jó is, hogy így van – folytatta Ryan. – A polgároknak a köz szolgálatában való részvétele régi és
tiszteletre méltó hagyomány, a római Cincinnatus idején, a Krisztus előtti V. században mindenesetre
már megvolt. Ezt a férfit többször is szólította a hazája, aztán, amikor megtette, amit kellett,
visszavonult a birtokára, hogy családjának és munkájának éljen. Ennek a nemes férfiúnak a nevét
most egy amerikai nagyváros viseli – tette hozzá Jack, és odabólintott egy új, ohiói – daytoni –
szenátornak, aki végül is elég közel lakott Cincinnatihoz. – Önök nem volnának itt, ha nem tudnák,
hogy hazánknak mi mindenre van szüksége. A legfontosabb dolog azonban, amit ma mondani akarok
önöknek, az az, hogy együtt kell működnünk. Nincs rá időnk, és az országnak sincsen rá ideje, hogy
mi itt egymással huzakodjunk.
Ismét el kellett hallgatnia, hogy kivárja a taps végét. Bár bosszantotta, hogy feltartják, sikerült
hálás mosollyal és egy biccentéssel nyugtáznia az elismerést.
– Szenátor urak, tapasztalni fogják, hogy velem nem nehéz együttműködni. Az ajtóm mindig
nyitva áll önök előtt, nyugodtan felhívhatnak, és úgy gondolom, ez az utca kétirányú. Bármiről
hajlandó vagyok tárgyalni önökkel, és minden álláspontot meghallgatok. Mindössze egyetlen
szabályt kell tiszteletben tartanunk, és ez az alkotmány – mint tudják, megesküdtem rá, hogy
betartom, megőrzőm és megvédelmezem.
Az emberek, akik közül önök idejöttek, valamennyien azt várják el tőlünk, hogy jól végezzük a
munkánkat. Nem azt, hogy mindent megtegyünk az újraválasztásunk érdekében, hanem hogy legjobb
képességeink szerint dolgozzunk. Mi dolgozunk értük, nem ők miértünk.
Lincoln az uniót az emberiség utolsó és legbiztatóbb reménysugarának nevezte, és az Egyesült
Államok az utóbbi húsz esztendőben bebizonyította, hogy tizenhatodik elnökének igaza volt.
Amerika még mindig kísérlet, közös eszme, egyben azonban szabályrendszer, amelyet alkotmánynak
nevezünk, s amely mindannyiunkat kötelez Washingtonon belül és kívül. Bennünket ez a rövid
dokumentum tesz különlegessé. Amerika nemcsak egy a két óceánt összekötő föld- és sziklasáv,
hanem egy eszme, és mint említettem, követendő szabályrendszer is. Ez különböztet meg bennünket
másoktól, s ha kitartunk törvényeink és ideáljaink mellett, mi, akik most itt vagyunk, biztosíthatjuk,
hogy az ország, amelyet utódainkra hagyunk, ugyanaz legyen, amelyet ránk hagytak, talán valamivel
jobb is. És most – fordult Ryan az Egyesült Államok Fellebbviteli Bíróságának negyedik
igazságszolgáltatási körzetét vezető főbíróhoz, aki Richmondtól északra az ország legmagasabb
rangú fellebbviteli bírája volt – eljött az ideje, hogy csatlakozzék a csapathoz.
William Staunton bíró a mikrofonhoz lépett. A szenátorjelöltek feleségei Bibliákat tartottak férjeik
elé, akik egyik kezüket a könyvekre helyezték, a másikat felemelték.
– Én... – itt ki-ki mondta a saját nevét – esküszöm... – olvasta a szöveget Staunton, és, mint Ryan
megállapította, ki-ki előírásosan utánamondta az eskü szavait. Ez legalább kellően ünnepélyesnek
tűnt. Az eskütétel megtörtént. Az új törvényhozók közül – akár személyes vallásos meggyőződésből,
akár a kamerák közelsége miatt – néhányan megcsókolták a Bibliát. Aztán megcsókolták a
feleségüket is: az asszonyok többsége ragyogott a büszkeségtől. Mindnyájan nagy levegőt vettek,
aztán körülnéztek és egymásra pillantottak. Közvetlenül azután, hogy a kamerákat kikapcsolták,
italos tálcákkal megjelentek a Fehér Ház személyzetének tagjai. Megkezdődött az igazi munka. Ryan
vett magának egy pohár ásványvizet, és elindult a helyiség közepe felé. Bár fáradt volt, és politikusi
kötelezettségei sem hangolták jókedvre, mosolygott.
*
Ismét fotók érkeztek. A Kartúmi repülőteret továbbra sem őrizték kellő gondossággal, és most már
három amerikai hírszerző készített felvételeket a lépcsőn lefelé lépkedő jövevényekről. Mindenki,
akinek köze volt az ügyhöz, csodálkozott, hogy a sajtó még nem ugrott rá a sztorira. Az érkezőket
egész gépkocsi-konvoj szállította el – feltehetőleg az összes gépjármű, amellyel ez a szegény ország
rendelkezett. Amikor mindez lezajlott, a 737-es visszaindult keletre, a hírszerzők pedig elhajtottak a
követségre. Ketten közülük az iraki tábornokok számára kijelölt lakhely előtt táboroztak le – a CIA-
kirendeltség vezetőjét szudáni külügyére tájékoztatta, hová vitték a menekülteket. Ők is elkészítették
a maguk felvételeit, amelyeket aztán a követség sötétkamrájában előhívtak, felnagyítottak, és
műholdas telefonvonalon elfaxolták. Langleyben Bert Vasco két CIA-szakember és egy sor archív
felvétel alapján egyenként azonosította a személyeket.
– Ez az! – jelentette ki az amerikai külügyminisztérium embere. – ez itt a teljes katonai vezetés. A
Baath Pártból viszont egyetlen civil sincs köztük.
– Más szóval tudjuk, kik a bűnbakok, illetve az áldozati bárányok – jelentette ki Ed Foley.
– Aha – bólintott Mary Pat. – Ez annyit tesz, hogy azok a magas rangú tisztek, akik túlélik a
fordulatot, letartóztathatják és perbe foghatják a pártvezetőket, amivel kifejezhetik hűségüket az új
rezsimhez. A francba, ez kissé túl gyorsan ment.
Rijádi kirendeltségvezetője felkészült, de nem lesz kivel tárgyalnia. Ugyanígy azoknak a szaúdi
diplomatáknak sem, akik nagy sietve összeállítottak egy gazdasági segélyprogramot az új iraki
rezsim számára, amely most alighanem feleslegessé válik.
Ed Foley, a CIA kijelölt igazgatója csodálkozva csóválta a fejét.
– Nem gondoltam, hogy ezt így előkészítették. Barátunkat rendesen hazavágták, de hogy a
vezetést is ilyen gyorsan és ilyen ügyesen kicsalogatták Irakból... ki gondolta volna?
 – Most megfogott, Mr. Foley – ismerte el Vasco. – Valaki megszervezte az akciót... de kicsoda?
– Piszkálják meg a dolgozó méheket – mondta Ed Foley mosolyogva a részlegvezetőknek. – mit
csak tudnak, derítsenek ki! Minél előbb!
*
A vörösesbarna majomvesepép és a sötétre színeződött emberi vér keveréke valamiféle rémes
pörköltre emlékeztetett. Sok tennivaló pillanatnyilag nem volt vele, mindössze a környezeti
feltételeket kellett fenntartani, és ezt egy egyszerű automatika magától is megtette.
A laborba a védőruhás Moudi és az igazgató léptek be.
– Csakugyan úgy gondolja, hogy ez a változat levegő útján is terjedhet? – kérdezte az igazgató.
– Mint ön is tudja, az ebola Mayinga törzse egy ápolónőről kapta a nevét, aki az összes
hagyományos óvintézkedés ellenére fertőződött meg vele. A Kettes Páciens – Moudi úgy gondolta,
egyszerűbb, ha nem az apáca nevét mondja – ugyancsak tapasztalt ápolónő volt, akinek már volt
dolga az ebolával. Injekciókat nem adott be, és maga sem tudta, miként szedhette össze a vírust.
Ennélfogva úgy gondolom, hogy igen: lehetséges.
– Ennek nagy hasznát vesszük majd, Moudi – suttogta az igazgató, olyan halkan, hogy kollégája
alig hallotta. Mindazonáltal így is hallotta... Szinte azt is, hogy mire gondol az igazgató. – Ki is
próbálhatjuk, így van-e – tette hozzá az idősebb orvos.
Moudi számára ez némi könnyebbséget jelentett, azokat az embereket legalább nem ismeri
személyesen... Elgondolkodott, vajon nem tévedett-e a vírussal kapcsolatban. Az is lehetséges, hogy
a Kettes Páciens követett el valamilyen hibát, amelyről aztán megfeledkezett... De mégsem... Hiszen
ő maga vizsgálta meg, és nem talált sérüléseket a testén, ahogyan Maria Magdalena nővér sem... Az
sem valószínű, hogy Jean-Baptiste szájába került a kis Benedict Mkusa valamilyen váladéka. Vagy
mégis? Ez azt jelentené, hogy a Mayinga törzs rövid ideig a szabad levegőn is életben marad, s ezzel
esetleg olyan fegyverre tettek szert, amilyennel ember még sohasem rendelkezett, s amely rosszabb,
mint a nukleáris vagy a vegyi fegyverek. Lehet, hogy rendelkeznek egy fegyverrel, amely
reprodukálja önmagát, s amelyet annak áldozatai terjesztenek tovább, egyik a másiknak, egészen
addig, amíg a járvány a maga természetes módján meg nem szűnik. Hiszen bizonyára megszűnik.
Eddig minden járvány megszűnt, meg kell szűnnie. ..
És ha mégsem? Az, hogy a járvány idővel lecsillapodna, megfelelt a valóságnak. Az igazi kérdés
azonban az volt, mennyi időbe telne, amíg csakugyan megszűnne. Ez attól függne, hány ember
fertőződne meg, mielőtt hatékony ellenintézkedésekre kerülhetne sor. A lakosság egy százaléka vagy
tíz, esetleg ötven százaléka? Elméletileg elég volna megfertőzni egyetlenegy repülőgépet, mondjuk
egy a Kennedy repülőtérre érkező nemzetközi járatot. Amerika nem provinciális ország, mindenki
mindenkivel érintkezik. Egy valódi, levegőben terjedő vírus háromnapos lappangási idővel... Moudi
nem ismert ilyet. Az ebola legutóbbi és legveszedelmesebb kitörése a zaire-i Kikwitben kevesebb
mint háromszáz áldozatot követelt, ott azonban egy szerencsétlen favágóval kezdődött, majd a
családjában és a szomszédjaik közt terjedt tovább. Ha tehát valaki jóval nagyobb arányú járványt
akar előidézni, az indexesetek számát kell megnövelnie. Akinek ez sikerül, az Ebola Zaire Mayinga-
Americának már az első eseteivel működésképtelenné teheti a hagyományos járványmegelőző
intézményrendszert. A betegség ez esetben nem egyetlen egyéntől vagy családtól, hanem egyének és
családok százaitól – ezreitől? – indul ki és terjed szét. Ekkorra az amerikaiak rájönnének, hogy
valami nagy baj van, de volna idő egy generációs ugrásra is, a járvány egy nagyságrenddel nagyobb
mértéket öltene, talán már milliók betegednének meg... Ezen a ponton az egészségügyi intézmények
többé már nem bírnák az iramot...
.. .és többé nem volna megállás. Senki sem tudhatja, hogy egy ilyen mozgékony társadalomban
milyen következményekkel járna egy szándékos fertőzés. A következmények alighanem az egész
bolygóra kiterjednének-de valószínűleg mégsem. Csaknem biztos, hogy nem, gondolta Moudi a
tenyészetek drótüveggel letakart tálcáira pillantva.
*
George Winston három új szenátorhoz beszélt:
 – Nézzék – mondta –, ha a gépkocsikat a szövetségi kormány gyártaná, egy Chevrolet
kisteherautó nyolcezer dollárba kerülne, és annyit fogyasztana, hogy tízutcánként újra kellene
tankolni. Maguk értenek az üzlethez, én is értek. Nekünk az ilyesmi jobban megy.
– Tényleg ekkora a baj? – kérdezte az egyik connecticuti szenátor.
– Megmutathatom önöknek a párhuzamos adatsorokat. Ha Detroit így folytatja, hamarosan
valamennyien japán kocsikkal járunk majd – felelte Winston mellbe bökve a szenátort. Magában
elhatározta, hogy lemond Mercedes 500 SEL-jéről – legalábbis egy időre garázsba állítja.
– Olyan ez, mintha egyetlen rendőrautó járőrözne Kelet-Los Angelesben – fejtegette ugyanakkor
Tony Bretano öt másik szenátornak, akik közül ketten kaliforniaiak voltak. – Nem rendelkezem
olyan erőkkel, amelyekkel akár egyetlen nagyobb regionális konfliktust kézben tarthatnék. Ráadásul
– papíron – két ilyennel is el kellene bírnunk, sőt valahol másutt egy harmadik, békefenntartó
kontingenst is fenn kellene tartanunk. Értik ezt? Most nekem a hadügyben arra van szükségem, hogy
úgy alakíthassam át az amerikai erőket, hogy a harcosok legyenek a legfontosabbak, a többiek pedig
kiszolgálják őket, és ne megfordítva. A könyvelők és a jogászok hasznos emberek, belőlük azonban
van elég a pénzügyben és az igazságügyben. Ami az én kormányzati felelősségemet illeti: mi zsaruk
vagyunk, és nekem nincs elég zsarum az utcákon.
– De miből tudjuk ezt finanszírozni? – tudakolta az ifjabb coloradói szenátor. (Az idősebbik aznap
este egy jótékonysági rendezvényen vett részt.)
– Ne feledjük, a Pentagonnak nincsen munkaerő-gazdálkodási programja. Mármost én a jövő
héten megkapok egy kimutatást arról, mi mindenre van szükségünk, aztán el kell mennem a
Capitoliumra, hogy együtt kitaláljuk, miként valósítsuk meg a dolgot a lehető legolcsóbban.
Arnie van Damm elsuhant Ryan háta mögött, s csendben odaszólt neki:
– Látja, ezt mondtam magának. Hagyja, hadd csinálják meg magának. Önnek mindössze annyi a
dolga, hogy folyamatosan nyájas legyen.
– Jól mondta, elnök úr – helyeselt Ohio köztudottan vallásos új szenátora, aki most, hogy a
kamerák nem vették, vízzel hígított amerikai whiskyt kortyolt. – Tudja, valamikor iskoláskoromban
írtam egy kis dolgozatot Cincinnatusról, és...
– Nos – szakította félbe az elnök –, sohasem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a legfontosabb:
az ország.
*
A folyamat beindult. Az ezredes, akiket az öt mullah személyi biztosítására jelöltek ki, elkísérte a
túszokat a mecsetbe, ahol a pillanat hatása alá kerülve maga is velük imádkozott. Az ájtatosság végén
az ötök vezetője néhány szót intézett hozzá. Halkan és udvariasan a Szent Korán egy népszerű
passzusát idézte neki – így próbálta megtalálni vele a hangot. Az ezredesnek erről eszébe, jutott
ifjúsága, és apja, aki istenfélő és tiszteletre méltó férfiú volt. Ezen a módon, a helyre és a kultúrára
való tekintet nélkül, rendszerint szót lehet érteni az emberekkel. Megnyílnak, beszélni kezdenek, és
ki lehet választani a társalgás folytatásának legkedvezőbb irányát. A mullah, aki több mint negyven
esztendeje volt tagja az iráni klérusnak, ez idő alatt számtalan embernek adott tanácsot a hit
kérdéseiben és magánügyekben, nem esett hát nehezére, hogy kapcsolatot teremtsen fogva-tartójával
– aki nyilván esküt tett rá, hogy mind az ötükkel végez, ha erre feljebbvalóitól utasítást kap. A távozó
tábornokok azonban nem cselekedtek bölcsen, amikor őt jelölték ki a feladatra, hiszen a hűségesek,
azok az emberek, akikről tudni lehet, hogy életüket alapelvek és gondolatok határozzák meg,
köztudomásúlag mindig fogékonyabbak másoknál a magukéinál különb eszmékre. Az ezredesnek
valójában nem lehetett vívódnivalója, hiszen az iszlám nagy múltú, tiszteletre méltó vallás volt,
ráadásul egyetlen ponton sem érintkezett annak a haldokló rezsimnek az eszmeiségével, amelynek
védelmére ő maga felesküdött.
– Kemény dolog lehetett... ott harcolni, azokban a mocsarakban – mondta neki a mullah néhány
perccel később, amikor szóba kerültek a két iszlám ország kapcsolatai.
– A háború bűnös dolog, és én sohasem leltem örömömet az ölesben – ismerte el a tiszt.
Majdhogynem úgy viselkedett, mint egy katolikus a gyóntatószékben. Hirtelen megértette az
összefüggéseket mindama dolgok között, amiket az utóbbi évek során tett. Felfogta, hogy miközben
sohasem élvezte, amit csinált, mindinkább megkeményítette a szívét, s végül már nem tett
különbséget bűnösök és ártatlanok, tisztességesek és tisztességtelenek között. Végrehajtotta, amire
utasították, és nem azért, mert úgy gondolta, hogy helyesen cselekszik, hanem mert utasították.
Mindezt most látta át.
– Az ember gyakran elbukik, de a próféta szavai által mindig visszatalálhatunk az irgalmas
Istenhez. Az ember megfeledkezhet a kötelességeiről, de Allah sohasem feledkezik meg a magáéiról
– mondta a mullah, és megérintette a tiszt karját. – Úgy hiszem, nem ma imádkozott utoljára. Együtt
fogunk könyörögni Allahhoz, és kedves fiam, együtt fogjuk megtalálni a lelke nyugalmát.
Ettől fogva minden a lehető legkönnyebben ment. Amikor az ezredes megtudta, hogy a
tábornokok éppen elhagyják az országot, nyomban két okot is talált, hogy együttműködjék a mullah-
kkal. Nem óhajtott meghalni, és készséggel engedelmeskedett Isten akaratának, hogy életben
maradhasson, és szolgálhasson. Odaadását bizonyítandó két tiszttársát is találkozóra hívta a mullah-
kkal, hogy meghallgassák, mit várnak tőlük. Katonaember számára az ilyesmi nem okoz nehézséget:
mindössze a feljebbvalója parancsainak kell engedelmeskednie. Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy
bármi mást is tehetnének.
Bagdadban virradt: jó néhány nagy háznak éppen most törték be a kapuját. A katonák egyeseket
ébren találtak, mások részeg álmukat aludtak. Megint mások csomagoltak, és próbálták kitalálni,
hová és miképpen menekülhetnének. Valamennyien későn ébredtek rá, mi történik körülöttük,
márpedig Irakban most egyetlen percen is múlhatott, ki számíthat szerencsés túlélésre és ki erőszakos
halálra. Néhányan ellenállással próbálkoztak, de mindössze egyetlen személy akadt, akinek majdnem
sikerült kivágnia magát szorult helyzetéből. Őt – feleségével együtt – szinte kettéfűrészelte egy AK-
47-esből leadott sorozat húsz golyója. A többséget azon mezítlábasán hurcolták ki a várakozó
teherautókhoz. Lecsüggesztett fejük arról árulkodott, hogy tudják: számukra ez a különös dráma
alighanem véget ért.
*
Az iraki taktikai rádiók adásait nem titkosították, úgyhogy a Bagdadhoz közelebb lévő
VIHARSÁV ezúttal minden további nélkül lehallgathatta a kis energiájú VHF-sávon folyó
forgalmazást. Minden egyes adásban több név is elhangzott, ezeket a vevőállomások vissza is
olvasták az adóknak, úgyhogy a határ mellett és a katonai városban dolgozó elektronikus
hírszerzésnek könnyű dolga volt. Az ügyeletesek tájékoztatták feletteseiket, az információkat pedig
műholdakon keresztül késedelem nélkül továbbították az óceán túlpartjára.
*
Ryan éppen az utolsó szenátort kísérte ki, amikor odalépett hozzá Andrea Price. Cathy épp arra
panaszkodott, hogy nagyon szorítja a cipője, de az ügynök láttán elhallgatott.
– Sürgős adás érkezik, elnök úr.
– Irakból? – kérdezte Jack.
– Igen, elnök úr.
Ryan megcsókolta a feleségét.
– Hamarosan felmegyek én is – mondta neki.
Cathy – mi egyebet tehetett volna – bólintott, és a lift felé indult, amely előtt egy boy várakozott,
hogy felvigye az elnököt és a First Ladyt. A gyerekek mostanra alighanem ágyban voltak. A
leckéjüket megírták, amiben időnként bizonyára testőreik is segítettek nekik. Jack jobbra fordult,
letrappolt a lépcsőn, és végül kilépett az épületből. A nyugati szárnyba tartott, a térképterembe.
– Nos, halljam – rendelkezett az elnök.
– Elkezdődött – mondta Ed Foley egy falra szerelt tévékészülék képernyőjéről.
Az iraki állami televízió új napra és vadonatúj valóságra ébredt, amelyet sietve üdvözölt is. Ez
már akkor nyilvánvaló volt, amikor a bemondók először is Allah áldását kérték, s csak azután láttak
hozzá a hírek ismertetéséhez. Ez nem először történt, de ádáz lelkesedésük egyértelműen újdonság
volt. Közölték, hogy az iraki fegyveres erők átvették a hatalmat, és rendkívüli állapotot hirdettek.
Forradalmi igazságtételi tanács alakult, és mindazokat, akik bűnöket követtek el a nép ellen, őrizetbe
vették: az illetők felett honfitársaik mondják majd ki az ítéletet. (A „nép ellen elkövetett bűnök”
kifejezés igencsak homályos volt, de mindenki tudta, hogyan értse.) A nemzetnek elsősorban
nyugalomra van szüksége – tudatta a televízió, közölte továbbá, hogy holnap országos munkaszünet
lesz, és csak a legfontosabb közszolgálati feladatokat ellátó polgároknak kell felvenniük a munkát.
Legyen ez az imádság és a megbékélés napja, tanácsolták az embereknek. A külföldnek az új rezsim
békét ígért, más szóval: ezen a napon a világnak is volt min gondolkodnia.
*
Ami Daryaeit illeti, ő már éppen eleget törte a fejét az új helyzeten. Sikerült három órát aludnia,
mielőtt felkelt volna, hogy elmondja a reggeli imát. Mint megállapította, kora előrehaladtával egyre
kevesebb alvásra van szüksége. Mivel kevés ideje volt hátra, talán porhüvelye is megértette, hogy
már nem ér rá a pihenésre. Álmodni mindazonáltal álmodott – döglött oroszlánokkal. Az oroszlán a
sah rendszerét is jelképezte, és az oroszlánok bizony elpusztíthatok. Ezek az állatok valaha
csakugyan éltek Iránban – az egykori Perzsiában –, de már az ókorban kipusztították őket. A türelem
és a kíméletlenség együtt végzett az oroszlánok másik fajtájával – a Pahlavi-dinasztiával – is, és
Daryaeinek ebben is volt szerepe. Ez a szerep nem mindig volt magasztos, egyszer elrendelt és
irányított egy különlegesen kegyetlen akciót is: gyújtóbombákkal elhamvasztatott egy színházat...
azok, akik odabent voltak, többre tartották a nyugati dekadenciát, mint az iszlám hitet. Százak haltak
rettenetes halált, de... de szükség volt rá, hiszen ami történt, része volt a hadjáratnak, amely
visszavezette népét és országát az igaz ösvényre. Bár időről időre imádkozott, hogy Allah
megbocsássa neki a kioltott életeket, valójában nem bánta meg, amit tett. A hit eszközének tekintette
magát, és a hit védelmében a Szent Korán is szükségesnek tartotta a háborút, a szent háborút.
Úgy találta, az oroszlánokkal vívott küzdelem fölöttébb hasonlít a sakkra: még a legerősebb
teremtményeket is kicselezhetik náluk gyengébbek, ha az idő és a helyzet nekik kedvez. Ezt a
tanulságot vonta le az eddigiekből – s a továbbiakban is érvényesíteni akarta. Miután befejezte az
imádkozást, felhívta Badraynt. A fiatalabb férfi ügyes taktikus, és az információk tapasztalt gyűjtője
volt. Az ajatollah-nak szüksége volt egy tanult stratéga irányítására, és biztosra vette, hogy hasznát
veszi majd Badrayn segítségének.
*
Ryan egy órán át konzultált hazájának legjobb politikai szakértőivel, s a megbeszélés során arra
jutottak, hogy az elnök az égvilágon semmit sem tehet. A helyzet arra ítélte, hogy egyszerűen várjon,
figyeljen, és próbálja értelmezni az eseményeket. Erre Amerika bármely polgára képes volt, de a
vezető szakértők rendelkeztek azzal az előnnyel, hogy valamivel gyorsabban várhattak, figyelhettek
és elemezhettek, mint bárki más – legalábbis ezzel nyugtatgatták magukat. Mindezt természetesen az
elnök helyett tették, Ryan tehát kisétált a térképteremből, felballagott a lépcsőkön, és a járda feletti
tető alól kilépett a hideg esőbe.
– Ez majd elintézi a maradék havat – jelentette ki Andrea Price. Őt magát is meglepte, hogy
kérdezetlenül hangot adott a véleményének.
Ryan felé fordult, és elmosolyodott.
– Maga nálam is keményebben dolgozik, Price ügynök, maga tipikus...
– Nő? – kérdezte Andrea fáradt mosollyal.
– Kénytelen voltam teret engedni hímsovinizmusomnak, bocsánatát kérem, hölgyem. Elnézést,
éppen megkívántam egy cigarettát. Évekkel ezelőtt leszoktam róla, Cathy kényszerített rá. Többször
is – tette hozzá derűsen. – Bizony olykor nem könnyű orvosnő férjének lenni.
– Házasnak lenni önmagában sem könnyű – mondta Price, aki a hivatásához ment feleségül, és
akinek ezt a lépését két kapcsolatának kudarca is igazolta. Legnagyobb problémája az volt – már ha
ez annak tekinthető –, hogy azt, ahogyan a szakmáját imádta, csak a férfiaktól veszik természetesnek.
Ezt a meglehetősen egyszerű tényt azonban udvarlói – egy jogász és egy reklámszakember –
képtelenek voltak felfogni.
– Miért csináljuk mi ezt? – kérdezte Ryan.
 Price különleges ügynök sem tudta. Számára az elnök szükségképpen apafigura volt, az a férfi,
akinek mindenre tudnia kellett a választ, de a testőrségnél töltött évek során rájött, hogy ez nem így
van. Emlékezett, hogy kislánykorában apja mindenre tudott kádenciát, vagy legalábbis úgy tűnt,
hogy tud. Aztán felnőtt, befejezte tanulmányait, belépett a szolgálathoz, gyorsan felkapaszkodott a
meredek és síkos ranglétrán, és közben valamiképpen eltévedt az életben. Most, hogy pályája
csúcsára ért, és a nemzet „atyja” mellett teljesített szolgálatot, már tudta, hogy az élet nem engedi,
hogy az ember megtudja, amit tudni akar, és amit tudnia kellene. A munkája igencsak igénybe vette,
de úgy látta, az elnök dolga összehasonlíthatatlanul nehezebb, és talán jobb volna, ha Ryan nem ez a
kedves és tisztességes úriember lenne, hiszen itt egy csirkefogónak jóval több esélye lenne a
túlélésre...
– Semmi válasz? – mosolygott az esőbe Ryan. – Szerintem magának erre a kérdésre azt kellene
válaszolnia, hogy valakinek ezt is meg kell csinálnia. Jézusom... épp az imént próbáltam meg
elcsábítani harminc szenátort. Érti? Elcsábítani... – ismételte meg Jack. – Mintha lányok volnának,
én meg egy afféle fickó... akinek egy kurva ötlete sincs. – Hirtelen elhallgatott, majd maga is
csodálkozott azon, amit mondott. Fejét csóválva mentegetőzött: – Ne haragudjon.
– Semmi baj, elnök úr, hallottam én már ilyet, még elnöktől is.
– Maga kivel szokott beszélgetni? – kérdezte Jack. – Valamikor régen én az apámmal
beszélgettem, a papommal, aztán James Greer-rel, amikor neki dolgoztam, és Rogerrel – néhány
héttel ezelőttig. Most mások kérnek tanácsot tőlem. Annak idején Quanticóban a tisztiiskolán
mondták nekünk, hogy a parancsnok nagyon magányos tud lenni... hát bizony nem vicceltek.
– De önnek fantasztikus felesége van, uram – jelentette ki Price. Mindkét házasfelet irigyelte.
– Mindig kell lennie valakinek, aki okosabb az embernél, akitől tanácsot kérhetünk, ha nem
vagyunk biztosak a dolgunkban. És most mások jönnek hozzám, én pedig nem vagyok elég okos
ehhez. – Ryan elhallgatott, s csak most jutott el agyáig Price iménti mondata.
– Igaza van, csak Cathy túlságosan elfoglalt, hogy még a magam bajaival is terheljem.
Price engedélyezte magának, hogy nevessen.
– Ön csakugyan férfisoviniszta, főnök! – Ryan hirtelen feléje fordult.
– Ne haragudjon, Ms. Price! – mondta. Hangja először mintha bosszúsnak tűnt volna, de aztán
elnevette magát. – Nehogy elárulja a sajtónak, hogy ezt mondtam!
– Uram, én a riportereknek azt sem mondom meg, hol a vécé. – Az elnök ásított.
– Hogy fest a holnapi nap?
– Ön egész nap az irodájában lesz, gondolom, ez az iraki ügy tönkrevágja a délelőttjét. Én holnap
korán leteszem a szolgálatot, még délután. Most pedig bejárom a házat, megnézem, jól őrzik-e a
gyerekeket. Lesz még egy megbeszélésünk, ki kéne találnunk, hogyan hozhatjuk-vihetjük a
SEBÉSZ-t helikopter nélkül...
– Fura ügy, mi? – vetette közbe Ryan.
– Az itteni rendszer igazából sohasem tette lehetővé, hogy a FLOTUS-nek valódi munkája legyen.
– És még milyen munkája, a szentségit! Tíz éve többet keres, mint én, leszámítva, amikor
értékpapírokkal kereskedtem. Egyébként az újságok még ezt sem szimatolták ki. Remek orvos.
Csapong – állapította meg magában Price, és az elnök csakugyan túlságosan fáradt volt, semhogy
módszeresen gondolkodhatott volna. Elnökökkel is megesik az ilyesmi. Andrea többek közt ezért is
volt mellette.
– Roy Altman azt mondja, a betegei szeretik – jegyezte meg Price. – Mindenesetre most megyek
és körülnézek a gyerekeknél, mindenért, ami a családjával kapcsolatos, én felelek. Ön mellett a
holnapi nap nagy részében Raman ügynök lesz. Elő fogjuk léptetni, remekül végzi a dolgát.
– Ő volt az, aki azon az első éjszakán álcázásul tűzoltóköpenyt terített rám?
– Ön tudja? – kérdezett vissza Price.
– Annyira buta azért nem vagyok, Andrea.
Azért mégsem volna jó, ha a POTUS valami csirkefogó lenne – gondolta magában az ügynök.
20. Viszonylatok
 Patrick O’Day özvegyember volt, kései házassága váratlanul és megrázó módon ért véget. Két és
fél éve történt. Felesége ugyancsak a testület tagja volt, a laborrészlegben dolgozott, igazságügyi
szakértőként. Gyakran kellett elutaznia hivatalos ügyekben, míg aztán egy délután a repülőgépe,
amelyen Colorado Springsbe tartott, azóta is tisztázatlan okból lezuhant. Ez lett volna az első külső
helyszíni feladata, mióta visszatért a szülési szabadságról. Megan, a kislányuk akkor tizennégy hetes
volt.
O’Day kilépett háza ajtaján, kinyitotta sáros terepjárója ajtaját, gondosan becsatolta Megant az
ülésbe, aztán elhelyezte kettejük között a kislány uzsonnás-táskáját és a takaróját. Reggel fél hét volt,
és ma egy új óvodába indultak. O’Day nem állhatta meg, hogy ne vessen egy pillantást Meganre,
mielőtt beindította a motort. A kislány szakasztott anyja volt. Az apában ez nap mint nap tudatosult,
ilyenkor az ajkába harapott, behunyta a szemét, megrázta a fejét, s arra gondolt, vajon miért
csapódott a földhöz az a 737-es, amelynek 18/F ülésén épp az ő felesége ült...? Deborah, akit
mindössze tizenhat hónappal azelőtt vett el...
Az új óvoda jobban útba esett neki a munkahelye felé menet, és a szomszédjai, akik iker fiaikat
járatták oda, ugyancsak dicsérték. Ráfordult a Ritchie Highwayre, és hamarosan megtalálta az óvoda
épületét. Átellenben már nyitva volt egy reggeliző, ahol magához vehetett egy jó adag kávét, amelyet
aztán a munkahelye felé ivott meg. Hétmérföldes Lépések, gondolta. Kedves név egy óvodának.
Micsoda egy meló ez is, tűnődött, miközben beállt a parkolóhelyre. Marlene Daggett reggel hatra
járt be, hogy a Washingtonba tartó tisztviselők időben leadhassák neki a gyerekeiket. Mivel Megan
most jött először a Hétmérföldesbe, a bejáratnál várta.
– Jó reggelt, Mr. O’Day! Te pedig ugye Megan vagy? – üdvözölte őket a korai órához képest
meglepő lelkesedéssel. Megan maga nyugtalan volt kissé, felnézett apjára, aztán amikor ismét az
óvónőre pillantott, nagy meglepetés érte. Marlene valahonnét egy mackót varázsolt elő. – Őt is
Megannek hívják, és a te mackód, egész mostanáig rád várt. – Mrs. Daggett az FBI-ügynökre
pillantott, és a tekintete ezt mondta: ez mindig bejön... – Takaród is van? – kérdezte a kislánytól.
O’Day átadta az űrlapokat, amelyeket az este töltött ki.
– Tessék, asszonyom.
A Hétmérföldesben ügyeltek a formaságokra, és bizonyos szabályokat szigorúan betartottak.
O’Day maga sem tudta, miféléket, ezekről ugyanis Mrs. Daggett véletlenül sem beszélt. Nem
említette például, hogy az elnöki testőrség gondosan ellenőrizte az FBI-ügynök személyazonosságát .
O’Day visszament a kocsijához. Bujkált benne egy kis fájdalom, amelyet mindannyiszor érzett, ha
otthagyta valahol – bárhol, bármikor – a kislányát, és átkanyarodott a szemközti kávézó elé, hogy
megvegye az útravaló kávét. Kilenc órakor értekezlete volt, amelyen a capitoliumi esettel
kapcsolatos újabb fejleményeket és információkat tekintették át. Utána mindenféle adminisztratív
piszmogás következett, ami arra mindenesetre jó volt, hogy időben elmehetett Meganért. Negyven
perc múlva befordult az FBI-központ elé, amely a Pennsylvania és a Tizedik sugárút sarkán állt.
Állandó parkolóhelye volt – a beosztása miatt kapta. Kiszállt, és elindult az épületben lévő pisztoly-
lőtér felé: ma reggel itt kezdett.
O’Day cserkészkora óta mesterlövész volt, és most már több FBI-ügynök „vezető lőkiképző
instruktora” is, ami annyit jelentett, hogy kiképzéseket tartott kollégái számára. A lövészet a
rendőrök életének mindig is fontos része volt – az azonban szinte alig fordult elő, hogy valamelyikük
indulatból használta volna oldalfegyverét.
Ebben a napszakban a lőtéren általában kevesen tartózkodtak – O’Day fél nyolc előtt öt perccel
érkezett meg. Vételezett két doboz 10 milliméteres üreges hegyű Federal lőszert 1076-os acélszínű
Smith & Wessonjába, aztán néhány „Q” típusú lőlappal és egy fülvédővel bevonult az egyik
lőállásba. A „Q” úgynevezett anatómiai lőlap volt: különböző színekkel feltüntette az emberi test
legfontosabb részeit.
Ezekben a pillanatokban a felügyelő agya más üzemmódra váltott. Már nem a lőlapot látta: a
Zsivánnyal nézett farkasszemet. Egy valóságos Rosszfiúval. Azzal a fajtával, aki valamelyik
informátor jelenlétében kijelenti, hogy soha többé nem akar rács mögé kerülni, őt ugyan nem kapják
el élve. Hosszú pályafutása során O’Day számtalanszor hallotta ezt a fordulatot, és valahányszor erre
módja volt, meg is tett mindent, hogy a Rosszfiú állhassa a szavát... csakhogy a rosszfiúk, ha valódi
veszélybe kerültek, többnyire összeomlottak, eldobták a pisztolyukat, sőt olykor sírva is fakadtak.
Az a Rosszfiú azonban, akivel a felügyelő most nézett farkasszemet, komolyan gondolta. Túszt
ejtett... talán egy gyereket... talán a kis Megan O’Dayt... A felügyelőnek erre a gondolatra
összeszűkült a szeme. A Rosszfiú pisztolyt nyom Meg fejéhez...
A filmekben a Rosszfiú ilyenkor ráparancsol az emberre, hogy dobja el a pisztolyát. A valóság
azonban más: ha a rendőr ilyenkor engedelmeskedik, bizonyosan meghal, és meghal a túsz is. Aki
túszejtővel beszél, ebből kell, hogy kiinduljon. Beszéljen nyugodtan, érveljen, próbálja békítgetni,
várja ki, míg megnyugszik egy kicsit, csak annyira, hogy a Rosszfiú elvegye a pisztolyt a túsz feje
mellől. Órákig is eltarthat, de előbb vagy utóbb bekövetkezik...
A lőlap ebben a pillanatban a felügyelő felé fordult. O’Day egy követhetetlenül gyors mozdulattal
kirántotta pisztolyát a tokból, jobb lába előremozdult, teste elfordult, kissé meggörnyedt, jobb keze
pedig megmarkolta a pisztoly gumimarkolatát tartó balját. Abban a pillanatban, amikor perifériális
látása érzékelte, hogy az irányzék, a célgömb és a célalak feje egy vonalba kerültek, kétszer egymás
után meghúzta az elsütő-billentyűt. Olyan gyorsan tüzelt, hogy az első hüvely még földet sem ért,
amikor a pisztoly már kivetette a másodikat. O’Day oly sok éve gyakorolta ezt, hogy a két dörrenés
szinte egybekeveredett a levegőben, és csak a hüvelyek földre koppanása után megérkező visszhang
árulta el, hogy két lövés esett. Ekkorra azonban a célalak fején, egymástól alig egyhüvelyknyire, már
két lyuk sötétlett, az egyik a két szem között, a másik valamivel felette. A lőlap, alig egy
másodperccel azután, hogy szembefordult a lövésszel, kecsesen oldalra billent, jelezvén, hogy a
célszemély a földre került.
Jól van...
– Úgy tűnik, ezt elkapta... – hallotta O’Day a háta mögül. A felügyelő az ismerős hang hallatán
visszatért a valóságba.
– Jó reggelt, igazgató úr! – köszönt.
– Üdv, Pat – felelte Murray. Tátogott, mert a füle bedugult: a fülvédőt a kezében lóbálta. – Ez
aztán a gyorsaság! Túszt mentett?
– Próbálok felkészülni a lehetséges legrosszabbra.
– A kislányára gondol, igaz? – kérdezte Murray és bólintott. Minden zsaru ezt teszi, hogy elég
fontosnak érezze a cél leküzdését. – Nos, ennek a Rosszfiúnak annyi. Megmutatná még egyszer?
Két perccel és húsz lövéssel később a célalak feje helyén kerek lyuk tátongott. Murray a szomszéd
lőállásban buzgón gyakorolta a szokványos Jeff Cooper-technikát (gyors egymásutánban két golyót a
mellébe, aztán egy lassabb, gondosan célzott lövést a fejébe). Miután mindketten meggyőződtek
arról, hogy ellenfeleik halottabbak már nem is lehetnének, hozzáláttak, hogy megbeszéljék az aznapi
tennivalókat.
– Van valami újság? – kérdezte az igazgató.
– Semmi, uram. Befut még néhány kihallgatási jegyzőkönyv a japán géppel kapcsolatban, de
semmi különös nincsen bennük.
– És mi van Kealtyvel?
O’Day megvonta a vállát. Nem vehetett részt a nyomozásban, de azért naponta megkapta róla az
összefoglalókat. Egy ilyen horderejű ügyről mindenképpen jelentést kellett küldeni egy magasabb
fórumnak, és bár a vizsgálatot egy ad hoc nyomozócsoport folytatta, az újabb információkat az
igazgató titkárságára is eljuttatták. Ahol aztán a portyázó nyomozók csoportvezetője is átlapozhatta...
– Dan – mondta O’Day –, éppen elegen jártak Hanson miniszter irodájában, azt a levelet bárki
kihozhatta onnét. Feltéve persze, hogy volt ilyen levél – ámbár a mieink úgy gondolják, hogy
valószínűleg volt. Hanson mindenesetre többeknek is beszélt róla, nekünk legalábbis ezt mondták.
– Szerintem ez az egész ügy szép lassan elalszik majd.
*
– Jó reggelt, elnök úr!
 – Maga Raman? – kérdezte Ryan.
– Igen, uram – felelte Aref Raman különleges ügynök. Száznyolcvan centiméter magas, erős
testalkatú férfi volt. Inkább súlyemelő, mint futó – gondolta Jack, de aztán eszébe jutott, hogy a
testőr a golyóálló mellény miatt látszik ekkorának. A szolgálat számos tagja viselt ilyet. Az ügynök
korát az elnök harminc évre becsülte. Raman jó arcú, barna bőrű, szerény mosolyú fiatalember volt,
a SEBÉSZ szeméhez hasonló kék szemmel. – A VÍVÓMESTER elindult az irodájába – szólt bele a
mikrofonjába.
– Milyen név ez a Raman? – tudakolta Ryan a lift felé menet.
– Anyám libanoni, apám iráni. Hetvenkilencben vándoroltunk be, amikor a sah bajba került.
Apám annak a rendszernek volt az embere.
– No és mi a véleménye az iraki helyzetről?
– Uram, én már szinte az anyanyelvemet is elfelejtettem – mosolygott az ügynök.
– Mit végzett?
– Jogra jártam, a Duke Egyetemen, de úgy döntöttem, nem akarok jogász lenni. Idővel kezdtem
úgy érezni, hogy a bűnözők egyáltalán nem érdemlik meg, hogy jogaik legyenek, ezért elhatároztam,
hogy rendőr leszek. Aztán beléptem a szolgálathoz.
– Nős? – kérdezte Ryan, mert szerette tudni, kik veszik körül. Ez bizonyos szempontból egyszerű
udvariasság volt tőle, de nemcsak ezért érdeklődött. Úgy gondolta, hogy azokat az embereket, akik
az ő életének megoltalmazására esküdtek, nem kezelheti egyszerű alkalmazottakként.
– Nem találtam még meg a megfelelő lányt... legalábbis egyelőre.
– Muzulmán?
– A szüleim azok voltak, de miután láttam, mennyi szenvedést okozott nekik ez a vallás, nos... –
itt elmosolyodott – áttértem egy másikra. Azt mondják rólam, kosárlabdahívő vagyok... A Duke
minden meccsét megnézem a tévében. Szégyen, gyalázat, hogy az Oregon az idén ilyen erős, de hát
ez már csak így van, mit tehetünk.
– Azt mondta, Aref a keresztneve? – kérdezte az elnök.
– Tulajdonképpen igen, de a többiek Jeffnek szólítanak. Ezt könnyebb kimondani – felelte Raman.
Nyílt az ajtó, az ügynök pedig az elnök elé lépett, hogy eltakarja testével. Odakint egy egyenruhás
testőr és két másik ügynök őrködött, Raman mindhármukat ismerte látásból. Odabiccentett nekik,
majd a háta mögött Ryannel kilépett az ajtón. Nyugati irányba, a tekepálya és az asztalosműhelyek
felé vezető oldalfolyosón indultak el.
– Nos, Jeff, úgy tűnik, nem lesz nehéz napunk – közölte Ryan, méghozzá teljesen feleslegesen,
mert a testőrség előbb értesült a napirendjéről, mint ő maga.
– Talán nekünk nem – hangzott a válasz.
Az Ovális Irodában többen is várták Ryant. A testőrség már korábban ellenőrizte őket: fegyvert,
sugárzó anyagot kerestek náluk.
Ott volt a Foley házaspár, Bert Vasco, Scott Adler és még valaki, aki, amikor az elnök belépett,
felállt.
– Ben! – lepődött meg Ryan. A magával hozott iratokat az asztalra tette.
– Jó reggelt, elnök úr! – köszöntötte mosolyogva dr. Ben Goodley.
– A ma reggeli tájékoztatót Ben tartja – magyarázta Ed Foley. Mivel a látogatók nem mindegyike
tartozott a belső körhöz, Raman a helyiségben maradt: elejét veendő, hogy valaki esetleg átvesse
magát a dohányzóasztalon, és megpróbálja megfojtani az elnököt. Ahhoz, hogy valaki öljön, nem
kell tűzfegyverének lennie. Egy megfelelő fizikumú ember néhány hét alatt elsajátíthat annyit a
harcművészetekből, hogy végezni tudjon egy felkészületlen áldozattal. A szolgálat tagjai ezért a
pisztolyukon kívül maguknál hordtak egy úgynevezett „viperát” – a rendőrségnél rendszeresített
teleszkópos acélbotot – is. Raman amerikai rendőri kiképzésben részesült, és ragyogóan megállta a
helyét éles helyzetekben; többnyire pénzhamisítási ügyeken dolgozott. Remek lövész volt, és
fegyelmezett gondolkodású ember.
 Az utóbbi már tanulóéveiben is jellemző volt rá, dicsérettel diplomázott a Duke-on, jelesnél
rosszabb jegyet sohasem kapott. Mindennek tetejében versenyszerűen birkózott is. Egy nyomozó
nagy hasznát veszi, hajó a memóriája – és az övé igencsak jó volt. Fotografikus emlékezete korán
felhívta rá a szolgálat vezetőinek figyelmét, hiszen az elnököt védő ügynököknek azonnal fel kell
ismerniük bárkit, aki szerepel a testőrség fotónyilvántartásában. Valahányszor az elnök sok emberrel
kerül fizikai közelségbe, az ügynökök effajta képek sokaságát viszik magukkal...
Durling elnöksége idején történt, hogy Ramant, aki akkoriban beosztott ügynökként szolgált St.
Louis-ban, kivezényelték egy jótékonysági rendezvényre, ahol azonosított és feltartóztatott egy
gyanús fickót. Az illető az elnökre pályázott, és egy automata 22-es volt a zsebében. Raman olyan
észrevétlenül és ügyesen emelte ki az emberét a tömegből, hogy az újságok sohasem szereztek
tudomást az esetről. Az effajta diszkrét intézkedésre a szolgálat mindig is nagy súlyt helyezett. Az
önjelölt merénylő végül egy missouri elmegyógyintézetben kötött ki. A fiatal ügynököt az Isten is
elnöki testőrnek teremtette, ezért a szolgálat akkori vezetője, miután átnézte az ügy aktáit, Durling
elnökké választása után nem sokkal áthelyeztette Ramant a testülethez.
– Ami Irakot illeti, a földön semmink sincsen – jelentette ki Mary Pat.
– Vannak viszont jó elektronikus hírszerzési adataink – kapcsolódott be a beszélgetésbe Goodley.
– A Nemzetbiztonsági Ügynökség igazán mindent megtesz értünk. A Baath Párt egész vezetését sittre
vágták, és nem gondolom, hogy mostanában kikerülnének onnét, de ha mégis, vízszintesen és lábbal
előre.
– Irakot eszerint tökéletesen lefejezték?
– Ezredesekből és alacsonyabb rangú tábornokokból létrejött egy katonai kormányzótanács.
Délután egy iráni mullah társaságában mutatta őket a tévéjük. Ez nem lehet véletlen – jelentette ki
határozottan Bert Vasco. – Ez legalábbis annyit jelent, hogy kibékültek Iránnal, de végső soron akár a
két ország egyesülésére is sor kerülhet. Néhány napon, de legfeljebb két héten belül megtudjuk.
– És a szaúdiak? – kérdezte Ryan.
– Piszok idegesek, Jack – felelte azonnal Ed Foley. – Alig egy órája beszéltem Ali herceggel.
Egyik napról a másikra összehoztak egy gazdasági segélyprogramot, hogy megvegyék maguknak a
bagdadi rezsimet, méghozzá akkorát, hogy a mi államadósságunkat is ki lehetne fizetni belőle.
Ekkora hitelt még soha a büdös életben senkinek nem ajánlottak fel, az irakiak azonban nem veszik a
lapot. Ez megdöbbentette a rijádiakat. Irak mindig is kész volt üzletet kötni. Most nem.
Ryan tudta, hogy ez az Arab-félsziget valamennyi államát megrettenti majd. A Nyugat sohasem
fogta fel, hogy az arabok mindenekelőtt üzletemberek. Nem ideológusok, nem fanatikusok, nem
eszelősök, hanem üzletemberek. Kereskedőik már az iszlám előtti időkben is járták a tengereket, bár
Amerikának ez legfeljebb a „Szindbád, a tengerész” filmsztori újabb és újabb változatai nyomán
juthatott volna eszébe. E tekintetben – bár más nyelven beszélnek, másként öltözködnek és más a
hitük – nagyon is hasonlítanak az amerikaiakhoz, s miként az amerikaiak, ők sem értik azokat, akik
nem akarnak üzleteket és megállapodásokat kötni, valamiféle kölcsönösen előnyös helyzetet
teremteni.
– Teheránból mi hír? – kérdezte ezután Jack.
Ben Goodley úgy gondolta, a kérdésre neki kell választ adnia.
– A hivatalos hírműsorok üdvözlik a fejleményeket... a szokásos békeajánlatot és a barátság
megújítását, de ez minden. Mármint hivatalosan. Nem hivatalosan viszont élénk kommunikáció
folyik, mindenféle adásokat fogunk. Bagdadból instrukciókat kérnek, és Teheránból meg is kapják
őket: az intelmek pillanatnyilag úgy hangzanak, hogy az irakiak hagyják lecsillapodni a kedélyeket.
A forradalmi bíróságokkal még ráérnek. Egy csomó mohamedán papot látunk a tévében, szeretetet és
szabadságot prédikálnak... de szépen is beszélnek! Aztán amikor majd megkezdődnek a perek, és
egymás után állítják kivégzőosztag elé az embereket, teljessé válik a hatalmi vákuum.
– Irak pedig valószínűleg az irániak kezére jut... vagy ha mégsem, Teherán úgy rángatja majd az
irakiakat, mint a marionettfigurákat – egészítette ki Vasco a legfrissebb hírszerzési jelentéseket
lapozgatva.
 – Goodleynak alighanem igaza van. Elnézést, elnök úr, én most látom először ezeket a lehallgatott
anyagokat... de a politikai eseményekre odafigyeltem. Ez az anyag többet mond nekem, mint
gondoltam.
– Ezzel azt óhajtja mondani, hogy többet, mint énszerintem? – kérdezte Goodley, a CIA aznapi
ügyeletes tisztje.
Vasco, anélkül hogy felnézett volna, bólintott.
– Meglehet. És ez nem jót jelent – mondta komoran.
– A szaúdiak még ma kérni fogják, hogy segítsünk nekik – jelentette ki Scott Adler. – Mit
válaszoljak?
– Továbbra is eleget teszünk a királyság iránti kötelezettségeinknek. Ha szükségük van ránk, a
rendelkezésükre állunk, most és bármikor – vágta rá Ryan. Utóbb őt magát is meglepte, hogy válasza
mennyire reflexszerű volt. Két másodperccel ezután arra gondolt: íme, az Egyesült Államok teljes
katonai és erkölcsi erejével kiálltam egy tőlünk hétezer mérföldnyire lévő, és még csak nem is
demokratikus ország mellett.
Adler szerencsére kisegítette:
– Tökéletesen egyetértek, elnök úr, nem tehetünk mást.
Az összes jelenlévő helyeslőén bólogatott, még Ben Goodley is.
– Nyugodtan megtehetjük. Ali herceg ért bennünket, és meg tudja értetni a királlyal, hogy
komolyan mondjuk, amit mondunk.
– A következő tennivalónk, hogy tájékoztassuk Tony Bretanót – mondta Ed Foley. – Egyébként
igen rátermett ember, tudja, kire hallgasson – fordult az elnökhöz. – Tervez kormányülést a
kérdésről?
Ryan a fejét rázta.
– Nem. Azt hiszem, nem szabad túlságosan nagy feneket kerítenünk a dolognak. Amerika
figyelemmel kíséri a térség fejleményeit, de izgalomra semmi okunk. Scott, maga az emberei útján
tájékoztassa a sajtót.
– Rendben – felelte a külügyminiszter.
– Ben, maga mostanában mivel foglalkozik Langleyben? – érdeklődött az elnök.
– Fogták magukat, és előléptettek, a műveleti központ egyik főnöke vagyok.
– Tetszett a tájékoztatója – mondta a fiatalembernek Ryan, majd a CIA igazgatójához fordult: –
Ed, Goodley mostantól nekem dolgozik. Szükségem van egy hírszerzőre a házban, akivel szót tudok
érteni.
A megbeszélés során Aref Raman némán állt. A fehérre festett falnak támaszkodott, szeme
automatikusan hol az egyik, hol a másik látogatóra rebbent. Arra tanították, hogy senkiben se bízzék,
kivéve talán az elnök feleségét és a gyerekeit. Senki másban. Őbenne természetesen mindenki
megbízott, beleértve azokat is, akik arra tanították, hogy senkiben se bízzék... mert hát mindenkinek
szüksége van valakire, akiben megbízhat.
Tudta, hogy minden az időzítésen múlik. Amerikai neveltetése és kiképzése többek közt arra is
megtanította, hogy türelmesen kivárja, míg elkövetkezik a megfelelő alkalom. A Föld túlsó felén
azonban olyan események történtek, amelyek közelebb hozták ezt a bizonyos alkalmat. Milyen
groteszk, gondolta, hogy miközben ő Isten küldetését készül teljesíteni, minden, ami a küldetés
végrehajtásához szükséges, közvetlenül magától a Nagy Sátántól való. A Nagy Sátán pedig ebben az
egyetlen emberben testesül meg, aki azzal tenné a legnagyobb szolgálatot Allahnak, ha a megfelelő
pillanatban távozna az élők sorából. A pillanat kiválasztása lesz a legnehezebb, így aztán Raman húsz
év után úgy gondolta, hogy akár el is kezdhetne foglalkozni a dologgal, amely nem volt teljesen
veszélytelen, ő azonban úgy vélte, hogy nem is túlságosan veszélyes.
*
– Vakmerő célkitűzés – mondta nyugodtan Badrayn, pedig valójában minden volt, csak nyugodt
nem.
 – A Föld nem az alázatosak öröksége – felelte Daryaei, aki most először beszélt élete nagy
tervéről valakinek, aki nem tartozott a mullah-kból álló belső körbe.
Mindkettőjüknek nehezére esett, hogy úgy viselkedjenek, mint a pókerjátékosok, hiszen olyan
tervről beszéltek, amely megváltoztathatta a világ arculatát. Daryaei több mint egy emberöltő óta ezt
csiszolgatta, ezért munkálkodott, ez tette volna fel a koronát minden eddigi cselekedetére. Ha sikerül
megvalósítania, teljesül az álma, és nevét a prófétáéval együtt emlegették volna: az iszlámot akarta
egyesíteni – legközelebbi hívei körében legalábbis többnyire így fogalmazott.
Badraynt csak a hatalom érdekelte. Az ő szemei előtt egy új szuperhatalom megteremtése
lebegett, amelynek központja az Öböl térsége lett volna. Egy államé, amely óriási gazdasági
hatalommal és sok száz milliós népességgel rendelkezik, amely minden tekintetben önellátó, s amely
képes rá, hogy Afrika és Ázsia irányába is terjeszkedjék.
– Vakmerő, de megvalósítható – mondta ki némi tűnődés után.
– Egyedülálló történelmi pillanat ez – jelentette ki az ajatollah. A Nagy Sátán gyenge. – Politikai
eszmecserék során nem szívesen élt effajta ideologikus fordulatokkal, de néha nem tudta elkerülni. –
A Kisebb Sátán elpusztult, iszlám utódköztársaságai pedig megértek rá, hogy érett gyümölcsként az
ölünkbe hulljanak. Mindössze annyi hiányzik, hogy ráébredjenek, kik is valójában – és vajon kell-e
jobb azonosságtudat, mint a szent hit követői közé tartozni?
Ebben tökéletesen igaza is volt, Badrayn pedig egy néma bólintással jelezte egyetértését. A
Szovjetunió összeomlott, a helyén létrejött az úgynevezett Független Államok Közössége, mindez
azonban csak vákuumot teremtett, amelyet azóta sem töltött ki semmi. A déli „köztársaságok” karéja
gazdaságilag még kötődött Moszkvához, az egész azonban leginkább egy sor egymáshoz kapcsolt
szekérre emlékeztetett, amelyet egy döglődő ló vonszol. Ezeknek a gazdaságilag életképtelen
államoknak most új patrónusra volt szükségük, amely átvezetheti őket az új évszázadba.
– Az akadály Amerika, de ezt aligha nekem kell elmondanom önnek – fejtegette teljesen
feleslegesen Badrayn. – Amerika pedig túlságosan nagy és erős, hogy el lehessen pusztítani.
– Én már találkoztam ezzel a Ryannel. De először maga mondja el, mit gondol róla.
– Nem ostoba és nem gyáva – kezdte megfontoltan Badrayn. – Fizikai bátorságának is tanújelét
adta, és a hírszerzés terén ugyancsak komoly tapasztalatokkal rendelkezik. Képzett ember. A
szaúdiak és az izraeliek egyaránt megbíznak benne. Az oroszok ismerik és respektálják.
(Pillanatnyilag ez a három ország volt a legfontosabb.)
– Folytassa!
– Ne becsülje le őt! Ne becsülje le Amerikát sem! Mindketten tapasztalhattuk, mi történik
azokkal, akik elkövetik ezt a hibát – folytatta Badrayn.
– Csakhogy amilyen állapotban Amerika jelenleg van...
– Annak alapján, amit megtudtam, nekem úgy tűnik, hogy Ryan keményen dolgozik az amerikai
kormányzat újjáteremtésén. Ez óriási feladat, de Amerika alapjában véve stabil ország.
– És mi a helyzet abban az utódlási ügyben?
– Azt sajnos egyszerűen nem értem – vallotta be Badrayn. – Nem olvastam elég cikket róla, hogy
megértsem a lényeget.
– Találkoztam Ryannel – ismételte meg Daryaei, és hozzálátott, hogy kifejtse saját nézeteit. –
Szerintem segéderő, semmi több. Erősnek látszik, de nem az. Ha erős volna, nyíltan szembeszállna
ezzel a Kealtyvel. Az a fickó áruló, nemde? Ennek azonban nincsen jelentősége. Ryan mindössze
egyetlen ember, Amerika is csak egyetlen ország.
Mindkettőt meg lehet támadni, egyszerre több különböző irányból is.
– A módszer már máskor is bevált.
– És mi volna, ha sok nagy támadást indítanánk? – tette fel a kérdést az ajatollah. – Amerika ellen
és Ryan ellen is. Vajon mi történnék akkor, fiatal barátom?
– Eluralkodna a káosz a kormányzati rendszerükben. Szerintem azonban nem árt az óvatosság...
és szükség van szövetségesekre is. Ami pedig a Ryan személye elleni támadást illeti – folytatta
Badrayn, aki nem értette, hogy házigazdája miért hozakodott elő ezzel –, az Egyesült Államok
elnökével nem könnyű végezni, mert erősen védik, és alaposan tájékoztatják.
– Én is úgy hallottam – felelte Daryaei. Sötét szeme kifejezéstelen volt. – Maga szerint milyen
más országokkal kellene szövetségre lépnünk?
– Mennyire kísérte figyelemmel a Japán és Amerika közti konfliktust? – kérdezte Badrayn. –
Elgondolkodott-e már azon a furcsa jelenségen, hogy némely nagy kutyák miért nem ugatnak soha?
Mert a nagy kutyák mindig éhesek. És van egy kutya, amely az összes többinél éhesebb.
*
A portyázó felügyelőket jobban fizették, mint az utcai ügynököket, és izgalmasabb munkát
végeztek, mint akik íróasztal mögött ültek, de O’Day még így is bosszankodott, amiért napja nagy
részét az ügynökök és titkárnőik által írt jelentések olvasásával kellett töltenie. Az adatok közötti
ellentmondások kipécézése az alacsonyabb beosztású ügynökök dolga volt, de a feladatot O’Day
sem tartotta méltóságán alulinak. Sárga jegyzettömbjébe gondosan feljegyezte, amit megállapított: a
ceruzával készült jegyzetekből aztán az ő titkárnője állított össze jelentést Murray igazgató számára.
O’Day a lelke mélyén úgy érezte, hogy egy igazi ügynök nem áll neki gépelni. Ezzel minden
bizonnyal egykori quanticói tanárai is egyetértettek volna... Miután Buzzard Pointban már délelőtt
találkozott azokkal, akikkel beszélni akart, úgy döntött, felesleges bemennie irodájába, a Hoover-
épületbe. A nyomozás mostanra egyre kevesebb új információt produkált, tulajdonképpen már
csupán kihallgatási jegyzőkönyvek születtek, amelyek csak megerősítették mindazt, amit már eddig
is tudni lehetett, s amit már egymást is erősítő dokumentumok sokasága igazolt.
– Ezt a részét mindig is utáltam – bosszankodott Tony Caruso, az FBI washingtoni aligazgatója.
Mostanra összeszedett mindent, amire szüksége volt, hogy kialakítsa álláspontját, minthogy azonban
jogász volt, nem érte be ennyivel – mintha a bíróság meggyőzésének legjobb módja az esküdtszék
halálra untatása volna.
– Nyoma sincs ellentmondó adatnak. Kész vagyok, Tony – mondta O’Day. Régi barátok voltak. –
Itt az ideje, hogy valami új, izgalmas dolog után nézzek.
– Jó neked. Hogy van Megan?
– Új óvodába jár, ma van ott először. A Hétmérföldesben, a Ritchie Highwayn.
– Épp abba? – figyelt fel Caruso. – Igen, azt hiszem, az volt az...
– Hogy...?
– Ahová a Ryan gyerekek járnak... persze, te még nem voltál a városban, amikor azok a rohadt
ULA-sok megtámadták azt az óvodát.
– A tulaj erről egy szót sem szólt. Persze meg tudom érteni.
– Hát igen, a mi kis kollégáink a testőrségnél elég bakafántosak, szerintem tartottak neki egy is
fejtágítást arról, hogy miről beszélhet és miről nem.
– Gondolom, most is ott gyurmázik egy-két ügynök – felelte O’Day, aztán egy pillanatra
elgondolkodott. Eszébe jutott, hogy az óvodával szembeni vegyesboltban új volt a pultos. Emlékezett
rá, hogy amikor bement a kávéjáért, a korai időponthoz képest kissé túl nyalkának találta a fickót.
Elhatározta, hogy holnap megpróbálja megállapítani: visel-e fegyvert? Nyilván az is jól megnézte
magának őt... A felügyelő elhatározta, hogy merő szakmai udvariasságból, egy intés és egy biccentés
kíséretében, megmutatja majd neki az igazolványát.
– Gyurmázni azért túl jók – szögezte le Caruso. – De hát egye fene, az ember örüljön neki, hogy
védik a helyet, ahol a gyereke van.
– Naná, hogy örülök, Tony – mondta a felügyelő, és felállt. – Mindenesetre most megyek, és
hazaviszem Megant.
– Fúj, bürokrata! Lejárt a nyolcórás munkaidő, mi? – dörmögte a washingtoni iroda helyettes
vezetője.
– Kegyed akart nagymenő lenni, Don Antonio...
Pat O’Dayn, valahányszor csak távozott a munkahelyéről, valamiféle felszabadultság lett úrrá.
Kifelé menet frissebbnek érezte a levegőt, mint befelé jövet. Odaballagott a kisteherautójához: senki
sem nyúlt hozzá, ott volt, ahol hagyta. Lám, a por és a sár néha előnyt jelent... Levette öltönye
zakóját – felsőkabátot csak nagyon ritkán vett fel –, és belebújt tízéves bőr pilótadzsekijébe. Azt a
fajtát viselte, amelyet a haditengerészet pilótái. Ezután a nyakkendőjétől szabadult meg. Tíz perccel
később már Annapolis felé robogott az 50-es úton. Még éppen sikerült megelőznie a hazatérő
kormányhivatalnokok áradatát. Hallgatta a rádiót. Ma különösen kedvező volt a forgalom, úgyhogy
kevéssel az egész órás hírek előtt meg is érkezett a Hétmérföldes parkolójába. Ezúttal körbekémlelt,
lát-e szolgálati gépkocsikat. Az elnöki testőrség nagy gondot fordított az autóira, kerültek minden
feltűnést, ő azonban így is kiszúrt kettőt. Beállt az egyik mellé, és gyanúja csak tovább erősödött,
amikor meglátta benne a rádiókészüléket. Ezek után eltűnődött, hogy vajon az ő álcázása mennyire
jó, és hogy vajon azok kiszúrják-e, de rájött, hogy ha csak valamicskét is értik a dolgukat, a Mrs.
Daggettnek reggel átadott dokumentumok alapján már ellenőrizték, kihez van szerencséjük. Az FBI
és az elnöki testőrség keményen rivalizált egymással. Az FBI-t egykor a másik testület néhány volt
ügynöke alapította, ám azóta jóval nagyobbra nőtt, és sokkal több kriminológiai tapasztalatot gyűjtött
össze. Ez persze korántsem jelentette, hogy a testőrség ne értette volna kiválóan a dolgát, de mint
Tony Caruso helyesen megállapította, munkatársai túlságosan rigorózusak voltak. Mindenesetre
alighanem ebben a testületben szolgáltak a világ legkiválóbb bébiszitterei.
Pat O’Day felhúzta a dzsekije cipzárát, és átvágott a parkolón. Közvetlenül az ajtó mögött
tagbaszakadt férfit vett észre. Vajon leleplezi-e magát? – tűnődött. Elment mellette, mint bármely
más apa, aki a csemetéjéért jött. Odabent aztán alaposabban szemügyre vette: stimmelt az öltözéke és
a fülhallgatója is. Észrevett két női ügynököt is, mindketten hosszú köpenyt viseltek, alatta pedig
nyilván 9 milliméteres automata SigSauereket.
– Apa! – kiáltotta Megan, és talpra ugrott. Mellette egy vele körülbelül egykorú kisgyerek állt,
még arcra is hasonlítottak. A felügyelő odament Meganhez, aki egy rajzot mutatott neki, amelyet
aznap készített.
Érezte, hogy valaki a dzsekijén át megtapintja szolgálati fegyverét, majd egy hang így szólt
hozzá:
– Elnézést...
– De hiszen maga tudja rólam, ki vagyok – szólalt meg anélkül, hogy megfordult volna.
– Ó... most már igen – mondta a hang. O’Day már azt is tudta, ki szól hozzá. Megfordult: Andrea
Price állt előtte.
Felegyenesedett, hogy lássa az ügynök arcát, és megkérdezte:
– Lefokozták?
A gyerekekkel játszó női ügynökök ugyancsak O’Dayt tartották szemmel: a kidudorodó bőrdzseki
az ő figyelmüket sem kerülte el. Nem rossz, gondolta a felügyelő. Jó szemük van, hiszen a bőr jól
fedi a fegyver körvonalait... A kívülálló úgy találhatta, hogy a két nő tekintete közömbös, de O’Day
tudta, hogy ha játszanak is éppen, azért a pisztolyuk a kezük ügyében van.
– Inspekció – közölte Price. – Ellenőrzöm a gyerekek védelmét.
– Ez itt Katie – mutatta be új barátnőjét Megan. – Ő pedig az apukám.
– Szervusz, Katie – mondta a felügyelő, majd lehajolt, és kezet fogott a kislánnyal. – Ő az... ?
– Igen. HOMOKOZÓ, a First Baby.
– És az a tag ott a vegyesboltban? (Először a munka, azután a mulatság...)
– Ketten vannak, váltják egymást.
– Hasonlít az édesanyjára – állapította meg Katie-re pillantva O’Day, majd pusztán az udvariasság
kedvéért elővette a szolgálati igazolványát, és odadobta a legközelebbi testőrnőnek, Marcella
Hiltonnak.
– Ha lehet, egy kicsit óvatosabban tesztelgessen bennünket – kérte Price.
– Az embere az ajtóban tudta, hogy én érkezem. Látszik rajta, hogy maguk közé való.
– Ő Don Russell, és csakugyan, de...
 – De az ember csakugyan nem lehet eléggé óvatos – ismerte el O’Day felügyelő. – Igen,
elismerem, kíváncsi voltam, mennyire elővigyázatosak, hiszen az én kislányom is itt van. Azt
hiszem, ez a hely most célpont.
Azt már nem tette hozzá, hogy a franc egye meg.
– És átmentünk a vizsgán?
– Egy emberük a túlsó oldalról figyel, itt hármat látok, de lefogadom, hogy száz méteren belül
vannak még vagy hárman. Megkeressem a mesterlövészeket meg a kocsijukat?
– Kinézheti a szemét. Jól eldugtuk őket – felelte Price. Az épületben tartózkodó negyedik
ügynököt, akit a felügyelő nem vett észre, nem említette meg.
– El is hiszem, Price ügynök – mondta O’Day, és még egyszer körülnézett. Észrevett két rejtett
kamerát is, nemrég szerelhették fel őket. Ezt igazolta a friss festékszag, valamint az is, hogy a
falakon nem látszottak apró, kéznyomok. Nyilván az egész épületet bedrótozták, mint egy
flippergépet... – El kell ismernem, értik a dolgukat – jelentette ki.
– Van valami újság a capitoliumi üggyel kapcsolatban? – Pat a fejét rázta.
– Nemigen. Ma az FBI washingtoni területi irodájában átnéztünk néhány újabb kihallgatási
jegyzőkönyvet. Csak egészen apró ellentmondásokra bukkantunk, aligha van jelentőségük. A kanadai
rendőrség előtt le a kalappal, rengeteget segítenek, a japánok úgyszintén. Azt hiszem, mostanra
mindenkivel beszéltek, Sato óvó nénijét is beleértve. Még két légikisasszonyt is felkutattak, akikkel
afférjai voltak. A dolog ezzel lezárult, Price.
– Andrea – felelte az ügynök.
– Akkor engem is szólítson Patnek. –Mindketten elmosolyodtak.
– Milyen fegyvert visel?
– Egy Smith 1076-ost. Jobb, mint a maguk 9 milliméteres egérölői – felelte némi fensőbbséggel a
felügyelő. O’Day úgy gondolta, minél nagyobb a bemeneti nyílás, annál jobb – céltáblán is, de
szükség esetén emberen is. A testőrségnek megvolt a saját fegyverzetfelfogása, de Pat szerint az
ilyesmihez az FBI jobban értett.
Price mindenesetre nem reagált a megjegyzésre.
– És ő, hogy van? – tudakolta O’Day.
– A VÍVÓMESTER?
– Dan, Murray igazgató, nagy tisztelője. Réges-régi barátok. Ahogyan Dan meg én is azok
vagyunk.
– Kemény munka, de tudja... Murraynak igaza van. Volt már dolgom rosszabb emberrel is. És
ráadásul okosabb, mint amennyire mutatja.
– Valahányszor nála voltam, nagyon odafigyelt arra, amit mondtam.
– Sőt ami még jobb, kérdez.
Egy gyerek felkiáltott, mire megfordultak, és végigpásztázták tekintetükkel a helyiséget –
egyszerre, ugyanazzal a fejmozdulattal.
– Andrea, úgy látom, az embereik értik a mesterségüket. Miért vannak ilyen sokan?
– Persze, tudom, hogy ide kevesebb is elég lenne – tűnődött fejét oldalvást billentve az ügynök–,
de még nem eléggé átgondolt a dolog. Tudja, az a capitoliumi ügy nagy sokk volt, amíg én vezetem a
szolgálatot, nem akarnék még egyet. Ha a sajtó fel találná fújni az ügyet, hát le vannak szarva.
Még beszélni is úgy beszélt, mint egy igazi zsaru.
– Kisasszony, én egyetértek. Engedelmével most hazamegyek, és készítek egy sajtos makarónit.
Lepillantott Meganre, aki éppen befejezett egy rajzot. A két kislány nem egykönnyen vált meg
egymástól, a külső szemlélőnek legalábbis úgy tűnt. Ez némi nyugtalanságot keltett O’Dayben... de
hát itt volt a testőrség is.
– És maga hol gyakorol? – tudakolta Price-tól. Azt, hogy miféle gyakorlásra gondol, mondania
sem kellett.
 – Van egy lőtér a régi postaépületben, a Fehér Ház közelében. Hetente járok oda. Egyébként
minden ügynököm legalább mesterkiképző szinten lő, Don Russellnál pedig egyszerűen nem ismerek
jobbat.
– Tényleg? – csillant fel O’Day szeme. – Egyszer majd kipróbáljuk.
– Magánál vagy nálam? – kérdezte Price. Az ő szeme is villant.
*
– Elnök úr, Mr. Golovko a hármason!
A hármas közvetlen vonal volt. Szergej Nyikolajevics ismét a szakmai hozzáértésével kérkedett
Jack lenyomta a gombot.
– Tessék, Szergej.
– Irán!
– Tudom – felelte az elnök.
– Mennyire vannak benne? – kérdezte a tábornok, aki haza készült.
– Körülbelül tíz nap múlva már biztosat tudunk.
– Szerintem is. Együttműködést ajánlok.
A gesztus lassan kezd rendszeressé válni, állapította meg magában Jack, de azért egy kis
mérlegelést megérdemel.
– Megbeszélem Ed Foleyval. Mikor repül vissza?
– Holnap.
– Akkor még hívjon – mondta Jack, és őt magát is meglepte, milyen célratörően tud tárgyalni
egykori ellenségével. Elmosolyodott és arra gondolt: milyen jó lenne, ha majd a kongresszust is rá
tudná szoktatni erre a stílusra... Felállt, és kiment a titkárságra. – Bekapnék pár falatot a következő
programpont előtt...
– Üdvözlöm, elnök úr, volna egy perce számomra? – szólította meg Price.
Jack intett neki, hogy jöjjön be. A másodtitkárnő közben az étkezdét hívta.
– Nos? – kérdezte Jack.
– Csak közölni akartam önnel, hogy ellenőriztem a gyerekekkel kapcsolatos biztonsági
intézkedéseket. Minden rendben.
Lehet ugyan, hogy az elnök örült ennek, mutatni azonban nem mutatta – állapította meg Andrea.
Ez azonban érthető is volt, hiszen elég furcsán hangzik – például – egy ilyen mondat: A mindenségit,
a gyerekeire testőrök hada vigyáz.
Price két perccel később már Ramannal beszélt, aki letenni készült a szolgálatot: aznap reggel
ötkor érkezett meg a Fehér Házba. Mint egyébkor, most sem volt miről beszámolnia, a Háznak ma
nyugodt napja volt.
*
A fiatal férfi ma nem georgetowni lakása felé indult, ehelyett rákanyarodott a Wisconsin Avenue-
ra, és hamarosan egy parkba érkezett. Némileg mulatságosnak találta, hogy éppen egy
szőnyegkereskedőt kell felkeresnie, hiszen jó néhány amerikai gondolta úgy, hogy az irániakból
feltétlenül szőnyegkereskedők, terroristák, vagy rossz modorú orvosok lesznek. A szóban forgó
személy több mint tizenöt esztendeje Iránból vándorolt be, erre azonban a foglalkozása alapján senki
sem gondolt, mert az amerikaiak a perzsaszőnyegeket nem kapcsolják össze Iránnal – azt hiszik, két
országról van szó.
A kereskedő boltjában, a falon, a fia képe lógott, aki, mint mondta, az irak-iráni háborúban esett
el, és ez igaz is volt. Ha valaki megkérdezte tőle, közölte, hogy gyűlöli volt hazáját, ez viszont nem
volt igaz. „Alvó” – vagy ahogyan az ilyeneket ugyancsak nevezik – „hibernált” ügynök lévén furcsa
is lett volna. Amúgy is került mindenféle feltűnést, és kizárólag üzlete felvirágoztatásával
foglalkozott.
– Az a fiatalember ott a képen... hasonlít magára – vette észre Raman. – a fia?
– Igen... a fiam volt – felelte szomorúan a kereskedő. Ez a szomorúság, bár remélte, hogy fia a
paradicsomba került, sohasem hagyta cl. – Elesett a háborúban.
 – Sokan veszítették el a fiukat abban a küzdelemben. Vallásos fiú volt?
– Mit számít az már? – kérdezett vissza a kereskedő komoran.
– Mindig is számít – jelentette ki Raman, a hangja azonban tökéletes közönyről árulkodott.
A két férfi ezután odalépett a legközelebbi szőnyeg-halomhoz, a kereskedő pedig felhajtotta
néhány szőnyeg sarkát.
– Helyzetben vagyok – közölte Raman. – Utasítást kérek. Adják meg az időpontot!
A testőrnek nem volt fedőneve, az iménti beszélgetés fordulatai szolgáltak arra, hogy felfedje
kilétét. Ezeket a fordulatokat mindössze három ember ismerte. A kereskedőt semmibe sem avatták
be, neki csak az volt a dolga, hogy a megfelelő szavakra megfelelő szavakkal válaszoljon, s hogy
amit ezután hall, továbbítsa megbízóinak.
– Volna szíves kitölteni egy adatlapot? Felvenném az ügyfél-listára... Raman megtette: egy létező
személy nevét és adatait írta be. A nevet a telefonkönyvből vette, mi több, egy fehér házi
telefonlistáról, ezen ugyanis könnyebben talált olyan számot, amely csak egyetlen számjegyben
különbözött az övétől. A hatodik számjegyet, egy hármast, vastagabban írta: a szőnyeges ebből
tudhatta, hogy ha négyest tárcsáz helyette, Raman veszi fel a telefont. Ügyes szakmai fogás volt ez, a
testőr savak-beli kiképzője egy izraeli hírszerzőtől tanulta több mint két évtizede. Azóta sem
felejtette el.
21. Időzónák
Amerika állandó késésben volt. Ha Irakban valakik eldöntötték valamit, csak nyolc órával később
reagálhatott, ennyi volt az időkülönbség a két ország között. A CIA-nak ráadásul nem voltak a
helyszínen ügynökei és tisztjei, akik képesek lettek volna megjósolni a várható eseményeket, a
VIHARSÁV-nak és a PÁLMATÁL-nak tehát nagyrészt az volt a feladata, hogy továbbítsa
Amerikába a helyi rádiók és televíziók adásait. Miközben tehát az elnök aludt, az elemzők erejüket
megfeszítve dolgoztak, tevékenységük eredménye azonban egy munkanapnyi késéssel került a Fehér
Házba, ráadásul elemzéseik nem mindig bizonyultak helytállónak. A legjobb washingtoni hírszerzők
többnyire magasabb beosztásokban szolgáltak, azaz az éjszakát odahaza, családjuknál töltötték. Ha
kellett, felébresztették őket, de időbe telt, míg ők is állást foglaltak egy-egy kérdésben. Ha nem
értettek egyet és vitatkoztak egymással, a létfontosságú nemzetbiztonsági információ még később
került az elnök elé. A kezdeményezés tehát az ellenfél kezében volt.
Az oroszok valamivel kedvezőbb helyzetben voltak: Moszkva ugyanabba az időzónába esett, mint
Bagdad, Teheránhoz képest pedig mindössze egyórányi késésben voltak. Az SzVR, a KGB
utódszervezete azonban nagyjából ugyanabban a cipőben járt, mint a CIA, mert Irakban és Iránban
nekik is alig maradt emberük: hálózataikat többé-kevésbé felszámolták. Moszkvához azonban maguk
a problémák forrásai is közelebb voltak – amint ezt a Seremetyevóra érkező Golovko hamarosan
tapasztalhatta is.
Irakban pillanatnyilag az Iránnal való megbékélés volt a központi kérdés. A bagdadi tévé reggeli
adásában bejelentette, hogy a kormány értesítette az Egyesült Nemzetek Szervezetét: ellenőrző
csoportjuk tetszés szerint, akadálytalanul felkeresheti az ország valamennyi ipari létesítményét.
(Az irakiak nem véletlenül voltak ennyire készségesek, szerették volna elérni, hogy a
világszervezet mielőbb megszüntesse az ország nemzetközi és gazdasági kapcsolatait megbénító
szankciókat.)
A híradás szerint Irán – a bajbajutottak megsegítését előíró ősi iszlám tradíció értelmében –
teherautókon élelmiszersegélyt küldött szomszédjának, amivel mintegy jelezni óhajtotta, hogy elébe
megy a két nemzet közeledésére irányuló törekvéseknek.
A PÁLMATÁL átküldte Langleynek a bászrai televízió felvételeit az első teherautó-konvojról, a
CIA-sok pedig nekiültek, hogy kiszámítsák, mennyi szállítókapacitásról, azaz hány vekni kenyérről
lehet szó. Arra a következtetésre jutottak, hogy az akció mindössze jelképes értékű, hiszen Iraknak
nagyságrendekkel több gabonára lett volna szüksége. Mint azonban a műholdak megállapították, az
iráni kikötőkből hajók is készültek kifutni, amelyeket éppen ekkor raktak meg búzával. Az ENSZ
útnak indította ellenőrző csoportjait: Irakban a lehető legkészségesebben fogadták őket. Mire pedig
Amerikában, a keleti parton megvirradt, Irán már kérte is a Biztonsági Tanács összehívását, illetve
hogy a testület vegye fontolóra a gazdasági megszorítások felszámolását.
– A holnapi híradókban látni fogjuk, amint ingyen-kenyeret osztogatnak a mecsetek előtt – jósolta
meg Sabah őrnagy. Jövendölését megtoldhatta volna egy alkalomhoz illő Korán-idézettel is, de tudta,
hogy amerikai kollégái, nem lévén tudorai a szent könyvnek, nemigen értenék a tréfát.
– Gondolja, uram? – kérdezte a rangidős amerikai tiszt.
– A két ország egyesülni fog – közölte tárgyilagosan Sabah –, mégpedig hamarosan.
A kérdést, hogy Irak vajon miért mond le megmaradt fegyvergyárairól, nem volt értelme feltenni.
Irán mindennel rendelkezett, amire csak szüksége volt.
*
Mire Amerika felébredt, hogy megpróbáljon rájönni, mi is folyik a világ másik felén, Teheránban
már esteledett.
Badryan kapcsolatai minden korábbinál hasznosabbnak bizonyultak, és amit ő nem tudott
megoldani, megoldotta Daryaei. Mehrabadban a levegőbe emelkedett egy kis polgári utasszállító
gép, amely azután kelet felé fordult, átrepült Afganisztán, majd Pakisztán felett, és alig két órával
később leszállt egy isten háta mögötti város, a pakisztáni-indiai-kasmíri határ közelében fekvő Rutog
mellett. A Kunlun hegységben megbúvó kasmíri határvároska lakói részben kínai muzulmánok
voltak, egyetlen felszállópályával rendelkező légi támaszpontján néhány indiai gyártmányú MIG
állomásozott. A légibázis a kicsiny helyi polgári repülőtértől elkülönítve működött. Ennél jobb
helyszínt keresve sem találhattak volna: Rutog Újdelhitől mindössze hatszáz mérföldnyire volt,
Pekingtől viszont képtelenül nagy távolság, kétezer mérföld választotta el – igaz, maga a repülőtér
kínai kézben lévő földterületen működött.
A három gép néhány percnyi különbséggel, kevéssel napnyugta után érkezett, utasaikat katonai
járművek szállították a helyi MIG-kontingens pilótáinak készenléti helyiségébe. Mahmoud Haji
Daryaei ajatollah tisztább tárgyalóhelyiségekhez szokott, ráadásul főtt sertéshús szaga csapta meg,
amelyet igencsak undorítónak talált. Hiába, ez a fogás nem hiányozhat a kínaiak asztaláról...
Mindezzel azonban nem törődött, hiszen nem ő volt az első igazhívő, akinek pogányokkal és
hitetlenekkel kellett szót értenie.
Az indiai kormányfő szívélyesnek mutatkozott. Egy regionális gazdasági konferencián egyszer
már találkozott Daryaeivel, akit akkor zárkózottnak, embergyűlölőnek talált. Mint megállapíthatta, e
tekintetben az ajatollah nemigen változott.
Utolsóként Zhang Han San érkezett, akivel a miniszterelnöknőnek már ugyancsak volt alkalma
megismerkedni. Zhang piknikus, vidám férfiúnak tűnt – amíg az ember mélyebben a szemébe nem
nézett. Még tréfálni is azért tréfált, hogy ezáltal megtudjon valamit másokról. Mindenesetre
méltósággal beszélt, és mivel a három közül az ő országa volt a legerősebb, ezért senki sem vehette
rossz néven, hogy egyszerű tárca nélküli miniszter létére egy állam- és egy kormányfővel tárgyalt.
– Fogadja szerencsekívánataimat az iraki fejlemények alkalmából – mondta Daryaeinek, s közben
azon gondolkodott, vajon a megbeszélések témáját egyedül az ajatollah akarja-e meghatározni, ha
már ilyen ügyesen összehozta ezt a találkozót. – Nagy elégtételt jelenthetnek önöknek, oly sokévi
viszálykodás után.
Igen, gondolta az indiai miniszterelnök asszony teáját iszogatva. Nagyon okosan csináltad, hogy
ilyen jól időzítve tetetted el láb alól azt az embert.
– És miben segíthetünk önöknek? – kérdezte az asszony, amivel átengedte a terepet Iránnak.
Zhang bosszankodott, de nem mutatta.
– Ön találkozott utoljára Ryannel. Érdekelnének a benyomásai.
– Kis ember magas polcon – felelte gondolkodás nélkül az indiai kormányfő. – Ott volt például az
a temetési beszéd. Jobban illett volna egy családi gyászszertartásra. Egy elnöktől az ember nagyobb
horderejű megnyilvánulásokat várna. Utána, a fogadáson látszott rajta, hogy ideges és rosszul érzi
magát a bőrében. A felesége arrogáns teremtés, tudja, orvos... Az orvosoknál ez nem ritka.
– Amikor néhány éve találkoztam Ryannel, én is ugyanilyennek láttam – állapította meg Daryaei.
 – És mégis egy nagy országot irányít? – kérdezte Zhang.
– De vajon valóban irányítja-e? – kérdezett vissza a főpap. – És nagy ország-e még Amerika?
Honnét származnék egy ország nagysága, ha nem vezetői erejéből?
A másik kettő ebből megértette, miről tárgyalnak majd.
– Ezt nem tehetjük – tiltakozott a miniszterelnök asszony, majd hozzátette: – Csak a minap
történt, hogy az amerikai flotta megleckéztetett bennünket.
– Az csakugyan goromba dolog volt – ismerte el Zhang –, maradandó károsodást azonban nem
okozott. Szerintem még két hét, és az önök hajói ismét tökéletesen hadra foghatóak lesznek.
Az indiai kormányfő ennek hallatán nem állhatta meg, és Zhang felé fordult, a helyzet ilyetén
állásáról ugyanis ő maga is csak néhány napja szerzett tudomást. A legnagyobb gondot az jelentette a
számára, hogy a javítások az indiai haditengerészet évi javítási keretének tetemes hányadát
emésztették fel. Zhang kijelentésének külön pikantériát kölcsönzött, hogy általa úgyszólván nyíltan
beismerte: a kínaiaknak informátoruk van az újdelhi kormányban. Nyíltsága azért is meglepő volt,
mert a két ország között régebben olykor fegyveres konfliktus is kirobbant...
– Amerika nem több, mint fényes homlokzat, amúgy azonban beteg szívű, roncsolt agyú óriás –
szögezte le Daryaei. – hogyan ön mondta, miniszterelnök asszony. Ryan kis ember magas polcon. Ha
megsokszorozzuk a tennivalóit és megnehezítjük a dolgát, Amerikának egy darabig nem lesz ereje,
hogy beleártsa magát az ügyeinkbe, mi pedig időt nyerünk, hogy megvalósítsuk céljainkat. Az
amerikai kormányzat pillanatnyilag működésképtelen, és még néhány hétig az is marad. Nincs más
dolgunk, mint hogy még inkább megbénítsuk.
– És hogyan tehetjük meg ezt? – kérdezte India első asszonya.
– Megnöveljük a terheket, amelyeket külföldi kötelezettségvállalásaik rájuk rónak, ugyanakkor
megingatjuk a belső stabilitásukat. Az önök részéről ehhez puszta demonstrációk is elegendőek, a
többi legyen az én gondom. Azt hiszem jobb, ha a részletekbe nem avatom be önöket.
Zhang, ha tehette volna, ebben a pillanatban levegőt sem vesz, hogy jobban uralkodhassak
érzelmein. Nem mindennap találkozott még nálánál is kíméletlenebb politikussal, és egyáltalán nem
akarta tudni, mit forgat a fejében Daryaei. Jobb, ha más országok bonyolódnak háborús
cselekményekbe...
– Folytassa csak! – mondta, és a zsebébe nyúlt a cigarettájáért.
– Mindhárman nagyra hivatott és még nagyobb szükségletekkel rendelkező országokat
képviselünk. Kína és India nagy lélekszámú országok, mindkettőnek területekre és erőforrásokra van
szüksége. Nekem hamarosan lesznek erő- és ebből következően tőkeforrásaim, vagyis módomban áll
majd befolyásolni ezek elosztását. Az Egyesült Iszlám Köztársaság olyan nagyhatalom lesz,
amilyenek önök most. A Nyugat túlságosan sokáig uralta a Keletet. – Daryaei egyenesen Zhangra
nézett, és folytatta: – Tőlünk északra egy oszló hulla hever, és ott igazhitűek milliói várják, hogy
felszabadítsák őket. Ugyanott területek és erőforrások is vannak, vagyis mindaz, amire az ön
országának szüksége van. Ezeket kínálom önöknek, ha önök nekem juttatják az igazhitűek országait.
– Ezután az indiai kormányfőhöz fordult. – Önöktől délre ott egy üres kontinens, pontosan azokkal a
területekkel és erőforrásokkal, amelyekre önöknek szükségük van. Úgy gondolom, hogy
együttműködésük fejében az Egyesült Iszlám Köztársaság és a Kínai Népköztársaság készek
felajánlani önöknek védelmüket. Mindössze csendes együttműködést várok mindkettőjüktől,
közvetlen kockázatvállalás nélkül.
Az indiai kormányfőnek eszébe jutott, hogy egyszer már kapott ilyen ajánlatot, de hazája igényei
azóta sem változtak. Akkor Kína olyan áthidaló megoldással állt elő, amely kisebb kockázattal járt.
De az még a mostani fordulat előtt volt...
Hát persze – gondolta Zhang. Irán... Hiszen az Egyesült Iszlám Köztársaság nem más, mint Irán...
És vállalja majd az összes tulajdonképpeni kockázatot... Bár utóbb bizonyára kiderül, hogy
Teheránban nagyon is gondosan mérlegelték, mit vállalnak... Zhang elhatározta, hogy miután
visszatér Pekingbe, személyesen próbálja felmérni az erőviszonyokat.
 – E pillanatban természetesen nem várom, hogy elkötelezzék magukat. Meg kell, hogy
bizonyosodjanak arról, mire vagyok képes, illetve arról, hogy csakugyan komolyak-e a szándékaim.
Kérem, hogy alaposan fontolják meg, óhajtanak-e csatlakozni az általam javasolt – nem hivatalos –
szövetséghez.
– Pakisztán... – szaladt ki az indiai miniszterelnök száján. Ostoba – gondolta Zhang.
– Iszlámábád túl sokáig volt Amerika bábja, és nem bízhatunk meg benne – jelentette ki azonnal
Daryaei. Nem gondolta volna, hogy India ennyire készséges lesz. Ez a nő, gondolta, legalább annyira
gyűlöli Amerikát, mint ő maga. Az ajatollah saját diplomatáitól tudta, hogy az amerikai „lecke” mély
sebet ütött az asszony hiúságán, de hogy ennyire mélyet, azt maga sem gondolta volna. Mennyire
jellemző a nőkre az efféle önérzeteskedés... Amúgy pedig milyen gyengék. Kitűnő!
Zhangra nézett, aki kijelentette:
– Pakisztánnal kapcsolatban csak gazdasági kötelezettségeink vannak, és mint ilyenek, bármikor
változtathatunk rajtuk.
A kínai minisztert is mulattatta az indiai nő ügyetlensége, amelyről csakis ő maga tehetett. Útnak
indította a flottáját, hogy támogassa Japán kudarcba fulladt támadását Amerika ellen... Ugyanakkor
Kína nem tett semmit, és nem is kockáztatott semmit, így hát sértetlenül vészelte át a háborút, és még
csak el sem kötelezte magát. Zhang politikája ellen, bár egyéb eredménnyel nem járt, még
legóvatosabb feljebbvalói sem emeltek kifogást. És ezúttal is másvalaki vállalja a kockázatokat.
India pacifista gesztusokkal teszi meg a magáét az ügy érdekében. Kínának pedig csak annyi lesz a
feladata, hogy mint már korábban annyiszor, ismét próbára tegye az amerikai elnököt. Ennek pedig
látszólag semmi köze sem lesz az új Egyesült Iszlám Köztársasághoz... Tajvan persze továbbra is
tüske lesz Peking körme alatt...
Milyen különös. Iránt minden dolgában a vallás motiválja, Indiát a mohóság és a düh. Kína
ugyanakkor higgadtan, nagy távlatokban gondolkodik, csak valóban fontos célok elérésére törekszik,
ezt viszont mindig a legnagyobb körültekintéssel teszi. Irán célja kézenfekvő volt, és ha Daryaei
ennek érdekében kész kockázatot vállalni, Kína nyugodtan megteheti, hogy biztonságból figyelje az
eseményeket, és reménykedik, hogy az ajatollah eléri, amit akar. Zhang azonban egyelőre nem akarta
elkötelezni magát országa nevében. India kellően mohó ahhoz, hogy elkerülje a figyelmét a tény: ha
Daryaei sikerrel jár, Pakisztán békét köt majd az új Egyesült Iszlám Köztársasággal, sőt talán
csatlakozik is hozzá. India ebben az esetben elszigetelődik és sebezhetővé válik. Vazallusnak lenni
nem veszélytelen dolog, főleg, ha a vazallus utóbb egyenrangúvá szeretne válni hűbérurával, de nem
rendelkezik az ehhez szükséges eszközökkel. A szövetségesek megválasztása óvatosságot igényel. A
hála a nemzetközi politikában kényes üvegházi virágként viselkedik: a valóság viszonyai között
könnyen elhervad.
Az indiai miniszterelnök kész ténynek vette Pakisztán feletti győzelmét. Bólintott, és nem szólt
többet.
– Nos, barátaim, köszönöm, hogy voltak szívesek találkozni velem, és engedelmükkel távozom –
jelentette be Daryaei. Mindhárman felálltak, kezet fogtak egymással, és elindultak az ajtó felé.
Néhány perccel ezután a mullah gépe kigördült a vadászreptér hepehupás kifutójára. Daryaei vetett
egy pillantást a kávéskancsóra, de aztán úgy döntött, mégsem iszik. Szeretett volna néhány órát
aludni a reggeli imáig.
*
Bármennyire vágyott visszatérni Pierre Alexandre a klinikai orvosláshoz, igazából mégsem
lelkesedett érte – mindig akadtak ugyanis betegek, akiket nem lehetett meggyógyítani. Ez a tény,
mint volt katonaorvosnak, Bataan védelmét juttatta eszébe, ahol a katonák megtettek minden tőlük
telhetőt, minden lövésük célba talált, de tudták, hogy hiába várnak felmentő seregre. Pillanatnyilag
három AIDS-beteget kezelt, három harmincas éveikben járó homoszexuális férfit, akiknek legfeljebb
egy évük volt hátra. Alexandre vallásos ember volt, és nem helyeselte a meleg életformát, de úgy
gondolta, senki sem érdemel ilyen halált. Vagy ha mégis... ő orvos volt, nem pedig a mindeneket
megítélő Úristen. A francba... – füstölgött magában a lift felé menet, majd bekapcsolta a diktafonját,
és rámondta a pácienseivel kapcsolatos legfrissebb észleleteit.
Az orvos hivatásához tartozik, hogy elkülönítse egymástól életének részeit. A három beteg holnap
is itt lesz az osztályán, és éjszaka valószínűleg egyik sem szorul majd sürgősségi ellátásra,
tulajdonképpen nem is került nagy erőfeszítésébe, hogy megfeledkezzék róluk. Alexandre azt tette,
ami a dolga, és ha a három férfinak akárcsak a legcsekélyebb reménye lett volna az életben
maradásra, életük csakis azon múlott volna, hogy orvosuk el tud-e vonatkoztatni roncsolt testüktől,
hogy tovább vizsgálja a mikroorganizmusokat, amelyek el akarták pusztítani őket.
Átadta a kazettát a titkárnőjének, aki aztán legépelte a felvételt.
A titkárnő utánaszólt:
– Doktor Lorenz visszahívta Atlantából, azt mondja, megkapta az üzenetet, amelyben ön jelezte,
hogy eljutott önhöz Mr. Lorenznek az üzenete, amelyben nyugtázta az ön eredeti üzenetét...
Amikor Alexandre végre leült az íróasztala mellé, azonnal, emlékezetből tárcsázta kollégája
közvetlen számát.
– Igen?
– Gus? Alex vagyok a Hopkinsról. Végre összejöttünk! Folyton keresztbetelefonáltunk.
A vonal túlsó végén szívből jövő nevetés hallatszott. Alig van pocsékabb dolog, mint amikor két
ember újra és újra hiába próbálja felhívni egymást.
– Milyen a kapás, ezredes?
– Nem érek én rá horgászni... Ralph elég keményen dolgoztat.
– Miben segíthetek...? Vagy én voltam, aki elsőként telefonált? Már maga sem tudta. Nyilvánvaló
volt, hogy maga Lorenz sem látszik ki a munkából.
– Nem. Én voltam az. Ralph szerint újra elkezdted vizsgálni az ebolavírust. Azét a zaire-i
mikrojárványét... jól tudom?
– Nos, csakugyan ezt akarom, de valaki elhappolta a kísérleti majmaimat – közölte savanyúan a
Járványügyi Központ igazgatója. – pótszállítmánynak egy-két nap múlva kell megérkeznie.
– Betörtek a Központba? – kérdezte Alexandre. Az állatkísérleteket folytató laboratóriumokba az
utóbbi időkben olykor megpróbáltak behatolni az állati jogok fanatikus védői, hogy „felszabadítsák”
az állatokat. Fennállt a veszélye, hogy egy szép napon egy háborodott alak egy majommal a hóna
alatt sétál ki valamelyik intézetből – tekintet nélkül arra, hogy az állat esetleg a Lassa-láz vagy egy
még ennél is súlyosabb betegség vírushordozója. Ezért aztán a Járványügyi Központban és más
laboratóriumokban fegyveres őrök vigyáztak a majomketrecekre. Sőt a patkányketrecekre is, amitől
Alexnak a hideg futkosott a hátán.
– Nem, még Afrikában térítették el őket, most valaki más játszik velük. Engem mindenesetre egy
héttel visszavet a dolog. Persze mit mérgelődöm. .. tizenöt éve vizsgálom ezt a mikroszkopikus
gonosztevőt.
– Mennyire friss a minta?
– Az Index Pácienstől való. Tökéletesen azonosítottuk, zaire-i ebola, Mayinga-törzs. Van mintánk
az egyetlen másik betegtől is. Az a személy viszont eltűnt...
– Micsoda? – kérdezte Alexandre hirtelen riadalommal.
– Tengerbe zuhant a repülőgép, amelyen szállították. Úgy tudom, Párizsba vitték, Rousseau-hoz.
Nincs több eset, Alex. A változatosság kedvéért ezúttal megúsztuk – biztosította Lorenz ifjabb
kollégáját.
Jobb kikészülni egy légi balesetben, mint elvérezni a miatt a rohadt kis dög miatt – gondolta
Alexandra. A profán gondolat katonaorvosi múltjának öröksége volt.
– Szóval, miért kerestél? – érdeklődött Lorenz.
– A polinomok miatt.
– Ezt meg hogy érted?
– A kutatás tervezése során ne feledkezz meg a struktúra matematikai analíziséről sem.
 – Már egy ideje játszom a gondolattal, most azonban a reprodukciós ciklust akarom vizsgálni, és
az...
– Pontosan, Gus! Az interakció matematikai sajátosságait! Beszélgettem egy itteni kolléganővel,
aki akár hiszed, akár nem, szemsebész. Mondott valami érdekeset. Ha az aminosavak
számszerűsíthető matematikai értékkel rendelkeznek, márpedig valószínű, hogy így van, akkor
abból, ahogyan más örökítőanyag-fonalakkal kölcsönhatásba lépnek, esetleg megtudhatunk valamit.
Alexandre elhallgatott, és hallotta, amint a vonal túlsó végén gyufa sercen. Gus ismét az
irodájában pipázott.
– Folytasd csak!
– Hadd időzzek el itt, Gus. Mi van akkor, ha az, amin régóta töröd a fejed, egyenletként is
felírható? Akkor csak meg kell oldani, igaz? De hogyan? Ralph beszélt nekem az időciklus-
vizsgálatodról is, azt hiszem, közel jutottál valamihez. Ha sikerül elkészítenünk a vírus
ribonukleinsav-, és a gazdasejt DNS-térképét, akkor...
– Értem! Az interakciók alighanem elárulnak valamit az elemek értékéről a polinomikus...
– Az ám, és ebből rengeteget tudhatunk meg arról, hogy az a kis mocsok hogyan sokszorozza meg
önmagát, és talán...
– Hogy hogyan intézzük el... Alex, ez pompásan hangzik!
– Ezt te tudod a legjobban megcsinálni, Gus, és egyébként is te tervezed meg a kísérletet.
– Viszont úgy érzem, hogy ez így még nem teljes.
– Valami mindig hiányzik.
– Hadd gondolkodjam még egy-két napot, aztán majd hívlak. Ez jó ötlet, Alex.
– Köszönöm, uram! – felelte Alexandre professzor, és letette a kagylót. Úgy érezte, ma is
hozzájárult valamivel az orvostudomány előrehaladásához. No, nem túl sokkal, és valami valóban
hiányzott az ötletből.
22. Kísérletek
Eltartott néhány napig, amíg minden elrendeződött. Ryan találkozott az új szenátorok második
csoportjával is – egyes államok kissé lassan intézték ügyeiket, többnyire azért, mert a kormányzók
némelyike jelölőbizottságokat hozott létre a jelöltek listájának kiértékelésére. Ez sok washingtoni
bennfentest meglepett, mert úgy gondolták, hogy az egyes államok vezetői továbbra is ugyanúgy
végzik a dolgukat, ahogyan mindig is tették, azaz késedelem nélkül gondoskodnak a felsőház elhunyt
tagjainak pótlásáról. Kiderült azonban, hogy Ryan beszédének csakugyan volt némi hatása. Nyolc
szenátor megértette, hogy a helyzet csakugyan rendkívüli, és eltért az addigi gyakorlattól, kivíva
ezzel a helyi sajtó elismerését. A hatalom közeli sajtóorgánumok már korántsem voltak ennyire
elragadtatva tőlük.
Jack első politikai körútja kísérleti jellegű volt. Korán kelt, az ajtó felé menet megcsókolta a
feleségét és a gyerekeit, aztán kevéssel reggel hét előtt beszállt a Fehér Ház gyepén várakozó
helikopterbe. Tíz perccel később már az elnöki különgép lépcsőjén kaptatott felfelé. A légierő egyes
számú gépét a Pentagonban VC-25A néven tartották nyilván, amúgy egy nagy költséggel az elnöki
szükségletekhez alkalmazott Boeing 747-es volt.
Amikor beszállt a különgépbe, a pilóta, egy szépen dekorált ezredes, közölte a tudnivalókat az
utasokkal, ugyanúgy, ahogyan a civil utasszállító gépeken is szokás. Ryan a gép hátsó része felé
pillantva vagy nyolc újságírót pillantott meg: első osztályúnál is kényelmesebb bőrüléseikbe
csatolták be magukat. Vagyis nem mindegyikük, mert ez a gép általában még annyira sem
imbolygott, mint egy nyugodt vizeken haladó óceánjáró. Amikor visszafordult az orr felé, a
következő mondat ütötte meg a fülét: És járatunk nemdohányzó járat!
– Ezt meg ki mondta? – kérdezte az elnök.
– Valamelyik tévés firkász – felelte Andrea. – Azt hiszi, a saját gépén ül.
– Bizonyos értelemben azon ül... – mutatott rá Arnie –, el ne feledje!
– Ez Tom Donner – tette hozzá Callie Weston –, az NBC-s műsorvezető. Szarni is illatosat szarik,
és több hajlakkot használ, mint én.
 De nem az egész frizurája saját haj, egy része úgy van a fejére enyvezve.
– Erre, elnök úr – mutatott a gép orra irányába Andrea. Az elnöki kabin a különgép főfedélzetének
legelején volt, berendezése puhán párnázott, bár korántsem különleges ülésekből, és néhány
kihajtható heverőből állt – utóbbiak lehetővé tették, hogy hosszabb utakon az elnök és emberei
aludhassanak is. Ryan bekapcsolta a biztonsági övét: Andrea védencének minden mozdulatát
figyelemmel kísérte. A többi utas minden további nélkül megszeghette az előírásokat – a testőrök
nem sokat törődtek az újságírókkal – de POTUS nem. Andrea ezután odaintett a személyzet egyik
tagjának, aki felvett egy telefont, és közölte a pilótával, hogy most már elindulhat.
– Rendben – jelentette ki Arnie, miután a gép orra a levegőbe emelkedett. Az elnök szokásával
ellentétben nem markolta az ülés karfáját. – Nem lesz megerőltető – nyugtatta meg a stábfőnök. –
Indianapolis, Oklahoma City... vacsorára haza is érünk. A tömeg barátságos lesz, és ön is
hasonlóképpen reagál majd – hunyorított. – Szóval nincs miért aggódnia.
Price, aki felszálláskor ugyancsak mindig az elnöki szakaszban tartózkodott, nem állhatta az efféle
kijelentéseket. Van Damm stábfőnök (az ÁCS, ahogyan a testőrség nevezte) és Callie Weston
(CALLIOPE) igazából sohasem gondolt arra, mi foglalkoztathatja ilyenkor a testőröket. A repülés
esetleges veszélyeiben Arnie a politikai kockázatot érzékelte: a capitoliumi katasztrófa után is erre
gondolt először. Különös. .. – gondolta Andrea. Raman ügynök a haladási iránynak háttal ült, és a
kabinajtót figyelte, arra az esetre, ha valamelyik riporter ceruza helyett pisztollyal találna belépni. A
fedélzeten további hat ügynök tartotta szemmel az utasokat, sőt a személyzet egyenruhás tagjait is, a
célrepülőtereken pedig egy-egy testőrszakasz várta az elnöki gép érkezését – rajtuk kívül pedig
nagyszámú helyi rendőr. Oklahoma Cityben, a Tinker légi támaszponton a szolgálat tagjai máris
őrizték az üzemanyag-tartálykocsit, nehogy valaki belepancsoljon az elnöki gép kerozinjába.
Indianapolisban ekkorra leszállt a C-5B Galaxy szállítógép, amely az elnöki konvoj gépkocsijait vitte
oda, és még jóval azután is ott lesz, hogy a 747-es visszaérkezett az Andrewsra. Az elnök utaztatása
igencsak emlékeztetett a Barnum és Bailey cirkuszéra, azzal a különbséggel, hogy a
trapézművészeket senki sem féltette merénylőktől.
Price látta, hogy Ryan a beszédét olvasgatja. Az elnököt nem maga a tartalom foglalkoztatta,
inkább az, hogyan adja majd elő, hiszen Callie Weston, aki az egész adminisztrációt az őrületbe
kergette viselkedésével, felülmúlhatatlan beszédíró volt.
– Óhajt reggelizni? – érdeklődött a steward, miután a gép elérte az utazási magasságot.
Az elnök a fejét rázta.
– Köszönöm, nem vagyok éhes.
– Hozzon neki sonkás rántottat, pirítóst és koffeinmentes kávét – rendelkezett Van Damm.
– Soha ne próbáljon üres gyomorral szónokolni – tanácsolta Callie. – Higgye el, jót akarok
magának.
– És ne igyék sok koffeines kávét, mert ideges lesz tőle. Amikor egy elnök beszédet tart... – állt
elő Arnie is a maga reggelije tanácsával –, ...Callie, segítsen nekem, kérem.
– Ma és holnap semmi drámai nem várható. Maga most a kedves szomszédot adja majd, aki
segíteni igyekszik a szomszédjának, aki egymaga nem képes megoldani valamilyen problémáját.
Barátságos lesz, logikus, nyugodt. „Te, Fred, szerintem ezt így és így kéne csinálnod” satöbbi.
– Csak ma délelőtt többezres közönségem lesz ehhez, igaz? – kérdezte Ryan.
– Plusz a közszolgálati tévé kamerái, úgyhogy az összes esti híradóban benne lesz.
– A CNN pedig élőben nyomja, hiszen most először beszél Washingtonon kívül – tette hozzá
Callie, aki úgy gondolta, semmi értelme, hogy bármit is eltitkoljanak az elnök elől.
Jézus Mária, gondolta Jack, és ismét belenézett a beszédébe.
– Igaza van, Arnie. Jobb, ha koffeinmentes kávét iszom. – Hirtelen felnézett. – Van valaki a
gépen, aki dohányzik? – kérdezte, de olyan hangon, hogy a steward megfordult.
– Akar egy cigarettát, uram?
– Igen – felelte Jack némileg röstelkedve.
*
 Az ebolavírusokban csak ribonukleinsav volt, az osztódásukhoz azonban DNS-re is szükségük
volt. A majomvesék sejtjei mindkettőt tartalmazták, és amikor a vírusok beléjük hatoltak,
megteremtődött a lehetőség a szaporodásukra. Az ehhez szükséges energiát ugyancsak a sejtek
szolgáltatták, amelyek a folyamat során természetesen megsemmisültek. A vírusok szaporodása
kicsiben a járvány kialakulását jelenítette meg: kettőből négy lett, négyből tizenhat, tizenhatból
kétszázötvenhat, aztán hatvanötezer-ötszázharminchat, s a folyamat egyre gyorsult. Egészen addig,
amíg minden tápanyag el nem fogyott: a mikroorganizmusok ekkor „álomba merültek”, és várták a
kedvező alkalmat, hogy ismét szaporodhassanak. Az emberek, persze tévesen, emberinek látták az
ebola viselkedését: „a vírus vár a lehetőségre, kíméletlenül gyilkol, áldozatokra les...” Moudi és
kollégái természetesen tudták, hogy mindez antropomorfizáló ostobaság. Az ebola nem
gondolkodott, amit tett, nem valami eltúlzott rosszindulatból tette: csak táplálkozott, szaporodott,
aztán ismét visszasüppedt szunnyadó állapotába. Pontosan úgy viselkedett, mint egy számítógép, ez
a kapcsolókból álló rendszer, amely csak az egyes és a nulla közt tud különbséget tenni (bár ezt az
embernél jóval gyorsabban és hatékonyabban teszi). Szaporodásában kiválóan alkalmazkodott az
emberi immunrendszerhez – amely amúgy kíméletlen hatékonysággal működő védelmi szisztéma –,
és egyszerűen lerohanta, úgy, ahogyan a ragadozó hangyák rohanják le zsákmányukat. Ez azonban
egyben a vírus legnagyobb gyöngéje is volt. Túlságosan hatékonyan működött, és túlságosan gyorsan
ölt. Túlélő mechanizmusa, amelyet az emberi szervezet ellen bevetett, gyakran végzett a beteggel,
mielőtt az tovább adhatta volna a fertőzést. A vírus a külső környezethez képest ugyancsak
„túlalkalmazkodott”, a külvilágban még a dzsungel viszonyai között is csak rövid ideig maradhatott
életben. Nem tehette meg a következő evolúciós lépést, nem válhatott képessé arra, hogy levegőben
terjedjen tovább.
Legalábbis mindenki így gondolta. Vagy inkább „remélte” – gondolta Moudi. Egy olyan
ebolaváltozat, amelyet aeroszollal lehetne a levegőbe juttatni, minden korábbinál pusztítóbb lenne...
márpedig lehetséges, hogy nekik éppen ezt a változatot sikerült beszerezniük. Az ismételt
elektronmikroszkópos vizsgálat során egyértelműen kiderült, hogy a Mayinga-törzsre tettek szert,
márpedig éppen ez a törzs volt az, amelyet esetleg aeroszollal is terjeszteni lehetett. Nekik pontosan
erről kellett meggyőződniük.
A kísérletek során ugyanolyan aeroszolos palackot használtak, amilyenbe a rovarirtókat töltik, azt
a fajtát, amelyet letesznek a szoba közepére, kinyitják a szelepét, a palack pedig az egész helyiséget
megtölti mérgező köddel. A szerkezetet először is darabjaira szerelték, aztán forró gőzzel háromszor
is átfúvatták, majd ismét összeállították. A műanyag alkatrészek okoztak némi gondot, ezt a
problémát azonban már hónapokkal korábban megoldották. Az eredmény egy egyszerű, de robusztus
készülék lett, a sorozatban gyártandó változat azonban már jóval elegánsabb darab volt.
Veszélyforrást egyedül a folyékony nitrogén jelentett, amely ugyan a vízhez hasonlított, de ha a
védőkesztyűre fröccsent, azonnal megfagyasztotta az anyagot, amely hamarosan fekete
üvegkristályokhoz hasonló darabokban töredezni kezdett.
Miközben Moudi a nitrogént töltötte a nyomás alatt álló palack köré, az igazgató félrehúzódott. A
kísérlethez mindössze néhány köbcentire volt szükség. A rozsdamentes acélpalackba ezután
befecskendezték az ebola-szuszpenziót, és rácsavarták a tetejét. A művelet végeztével fertőtlenítővel
permetezték le az új tartályt, majd steril sóoldattal is lemosták.
– Nos, készen vagyunk – állapította meg az igazgató.
A palack belsejében az ebola-preparátum mostanra jéggé fagyott, ez azonban csak átmeneti
állapot volt, a nitrogén viszonylag gyors elgőzölgése után ugyanis hamarosan ismét folyékonnyá
olvadt. A két orvos ezt nem várta meg, elmentek, hogy előkészítsék a kísérlet folytatását, kibújjanak
védőöltözékükből, és megvacsorázzanak.
*
Ryan a gép ablakából több száz – sőt állapította meg, több ezer – embert pillantott meg. Ezek
mind engem akarnak látni? – döbbent meg. A fenébe! A várakozók alacsony korlát mögött álltak, és
amerikai zászlókat szorongattak, amelyeket, amikor a gép végül megállt, a magasba emeltek, és
lengetni kezdtek.
Ryan mély levegőt vett, megállt az ajtónyílásban, és kinézett a középnyugati verőfénybe. A
protokoll szerint elsőként, és egyedül kellett lemennie a lépcsőn. Alighogy megjelent, üdvrivalgás
harsant: olyanok éltették, akik alig tudtak róla valamit. Miközben lefelé lépdelt, úgy érezte, roppant
hülyén fest begombolt zakójában, gondosan megfésült, kedve ellenére belakkozott frizurájával.
Odalent egy repülő törzsőrmester tisztelgett neki, ő pedig a tengerészgyalogságnál töltött néhány
hónap során beléivódott reflexszel visszaszalutált neki. Az emberek ismét éljeneztek. Ryan
szétnézett: testőrei és más állami hatóságok ügynökei vették körül, akiknek többsége háttal állt neki.
Az első ember, aki odalépett hozzá, az állam kormányzója volt.
– Isten hozta Indianában, elnök úr! – mondta, és keményen megszorította Ryan kezét. –
Megtiszteltetésnek vesszük, hogy hozzánk látogatott el először.
A vendéglátók alaposan kitettek magukért, felvonultatták a Nemzeti Gárda egy századát is. A
zenekar rázendített a „Csillagos-sávos lobogó”-ra, amelyet az „Éljen a főnök!” követett. Ryan úgy
érezte, mintha valami óriási szélhámosságot követne el. Végighaladt a vörös szőnyegen (ugyan
milyen is lehetett volna még ez a szőnyeg?), a kormányzó a bal oldalán, tőle kissé lemaradva lépdelt.
A kivezényelt katonaság fegyverrel tisztelgett neki, és meghajtották előtte régi ezredének zászlaját is.
Az állami zászlót természetesen nem hajthatták meg, mert – mint egykor egy amerikai sportoló ki is
fejtette – nincs olyan földi király vagy hatalmasság, aki erre a megtiszteltetésre érdemes volna. (Az
illető természetesen amerikai ír volt, aki az 1908-as olimpián az angol királytól tagadta meg ezt a
gesztust.) Jack mentében a fiatal korából megőrzött mozdulattal a szívére helyezte a kezét, és a
katonákat nézte. Most én vagyok a főparancsnokuk, állapította meg magában. Elrendelheti, gondolta,
hogy harcba vessék őket, úgy érezte, látnia kell az arcukat. Olyanok voltak, mint huszonvalahány
évvel azelőtt ő maga is: simára borotváltak, büszkék.
Őérte voltak, mindent meg kell hát tennie, hogy mindig számíthassanak rá. Igen – gondolta –,
erről sohasem szabad megfeledkeznem.
– Engedje meg, elnök úr, hogy bemutassam néhány itteni polgárnak – mondta a kormányzó, és a
kordon felé intett. Ryan bólintott, és elindult a nyomában.
– Figyelem, paroláznak! – szólt bele a mikrofonjába Andrea. A testőrök számtalanszor voltak
jelen ilyesminél, de minden feladatuk közül ezt gyűlölték legjobban. Price minden ilyen alkalommal
a POTUS közvetlen közelében tartózkodott. Ryan két oldalán Raman és három másik ügynök haladt,
napszemüvegük sötét üvegén át fürkészték a tömeget. Fegyvereket kerestek, gyanús gesztusokat,
bármi szokatlant. Figyelték, nem bukkan-e fel egy arc, amelyet fotóarchívumukat lapozgatva
emlékezetükbe véstek.
Milyen sokan kijöttek elém, gondolta Jack. Senki sem volt köztük, aki szavazott volna rá, nemrég
még a nevét is csak kevesen ismerték – és most mégis itt voltak. Lehet persze, hogy az állami
alkalmazottak kaptak egy fél szabadnapot, akik azonban a gyerekeikkel jöttek, bizonyosan nem
ilyenek voltak. Tekintetük megdöbbentette az elnököt, aki soha életében nem tapasztalt semmit, ami
akárcsak hasonlított volna is ehhez. Lelkes emberek nyújtották felé a kezüket, ő pedig valamennyit
igyekezett megszorítani. Jobbról balra haladt a kordon előtt, s közben igyekezett értelmes
mondatokat kihámozni a hangzavarból.
– Isten hozta Indianában! – Hogy van? – ELNÖK ÚR! – Bízunk magában! – Eddig remekül
csinálta! – Magával vagyunk!
Ryan próbált válaszolni nekik, de leginkább csak ezt ismételgette: „Köszönöm!”, mert meglepte
és lenyűgözte a felé áradó szeretet. Egy ideig azt sem érezte, hogy a keze már sajog, de aztán
kénytelen volt hátrább lépni, s ezután már csak integetett. Az embereknek azonban ez is elég volt,
hogy mennydörögve éltessék új elnöküket.
A fenébe. Ha tudnák, hogy amit teszek, mekkora szemfényvesztés... – gondolta Jack. Vajon mit
szólnának? Egyáltalán mi a fenét keresek én itt?
Elindult a nyitott ajtóval várakozó elnöki limuzin felé.
 *
Az épület pincéjében tízen voltak, valamennyien férfiak. Politikai bűncselekményt csak egyikük
követett el: isten tagadásban találtatott vétkesnek. (Valójában a bahái szekta tagja volt, ez azonban
Iránban azonos elbírálás alá esett az aposztáziával.) A többiek egyszerűen nemkívánatos elemekként
kerültek ide: négy gyilkos, egy erőszaktevő, két pedofil és két visszaeső tolvaj. Ez utóbbiakra,
hazájuk iszlám törvényei szerint, jobb kezük levágása várt. Egy közös légkondicionált helyiségben
tartották fogva őket, lábukat priccsük lábához bilincselték. Valamennyien halálraítéltek voltak – a két
tolvajt kivéve, akikre megcsonkítás várt. Nem is értették, mit keresnek itt a többiekkel, aminthogy
azt sem, hogy társaik miért vannak még mindig életben. Néhány hete különösen hitvány koszton
tartották őket, hogy fizikailag legyengüljenek, lelkileg pedig eltompuljanak. Egyikük hüvelykujjával
tapogatta kisebesedett, vérző ínyét. Nyílt az ajtó, a fogoly kivette szájából az ujját.
Egy kék szkafandert viselő alak lépett be: ilyen öltözéket eddig egyikük sem látott. A jövevény –
férfi volt, bár arca a maszkon keresztül alig látszott – egy henger alakú tartályt helyezett a
cementpadlóra, levett róla egy kék műanyag kupakot, majd megnyomott rajta egy gombot, és sietve
távozott. Alig csukódott be mögötte az ajtó, amikor a tartályból sziszegő hang hallatszott, és a
helyiséget gőzre emlékeztető köd árasztotta el.
A rabok egy része sikoltozni kezdett, mert azt hitték, a tartályból mérges gáz ömlik, és arcukra
szorították vékony pokrócaikat. Amelyikük a legközelebb ült a készülékhez, lassabb észjárású lévén
csak bámulta, ahogyan a párafelhő megközelíti. A többiek lesték, mikor hal már meg. Minthogy
azonban ez nem következett be, félelmüket kíváncsiság váltotta fel, és néhány perc múlva a közjáték
már csak zavaros emlék volt számukra. A lámpákat lekapcsolták, ők pedig aludni tértek.
– Három nap, és kiderül – mondta az igazgató, majd kikapcsolta a monitort, amelyen a cella
belsejét figyelte. – Úgy tűnik, a szóróberendezés jól működik, a diszperzió megfelelő. A késleltetést
viszont még nem sikerült megoldaniuk. A sorozatban gyártott változatnál ennek... nos, szerintem öt
percnek kell lennie.
Három nap, gondolta Moudi. Három nap múlva kiderül, mit követtek el.
*
A kormányzó Ryan felé fordult, és rámutatott.
– Engedjék meg, hogy eleget tegyek megtisztelő kötelességemnek – bemutatom az Egyesült
Államok elnökét! – Ryan felállt, odalépett a szónoki emelvényhez, és kezet rázott a kormányzóval.
Miközben elhelyezte a beszéde szövegét tartalmazó dossziét a pulpituson, üdvözlésképpen zavartan
odabiccentett hallgatóságának, akiket úgyszólván nem is látott. Az első sorokban, a
kosárlabdacsarnok keményfa padlóján felállított székeken a helyi notabilitások ültek. Más
alkalmakkor, más körülmények között ezeken a székeken a politikusok legnagyobb szponzorai
foglaltak helyet. Hogy most is ők-e azok, Ryan nem tudhatta. Még az is lehet, hogy mindkét párt fő
támogatói eljöttek. Aztán eszébe jutott, hogy a nagy támogatók amúgy is mindkét pártnak juttatnak
pénzt, így biztosítják, hogy bárki nyer is a választásokon, nekik bejárásuk legyen a hatalom belső
termeibe. Lehet, hogy ezek már most azon töprengenek, hogyan szponzorálják az ő kampányát.
– Köszönöm, kormányzó úr – mondta, majd az emelvényen ülők felé intett, és köszöntötte őket.
Neveiket a dossziéjában lévő első lapról olvasta fel. Jó barátainak nevezte őket, bár tudta, hogy most
találkozik velük először és utoljára, azok pedig már csak azért is ragyogtak a büszkeségtől, mert
neveik a megfelelő sorrendben hangzottak el. – Hölgyeim és uraim, most járok először Indianában,
de azok után, ahogyan fogadtak, remélem, nem utoljára...
Mintha valaki felmutatta volna a TAPS feliratot egy tévéműsor közönségének. Pedig ő csak az
igazat mondta, igaz, hozzátett valamit, ami vagy hazugság volt, vagy nem, a közönségnek azonban
erről sejtelme sem volt, különben sem törődtek vele egy fikarcnyit sem. S ekkor Jack Ryan megértett
valami nagyon fontosat.
Uram Jézus, ez olyan, mint valami kábítószer – gondolta. Ebben a pillanatban felfogta, miért lesz
valakiből politikus. Nincs ember, aki ebben a helyzetben, az arcok láttán, a hangok hallatán ne érezné
pompásan magát. Lámpaláza megszűnt, és megszűnt az a nyomasztó érzése is, hogy semmi
keresnivalója itt. Négyezer ember hallgatta, valamennyi ugyanolyan polgára volt az országnak mint
ő, ugyanolyanjogokkal rendelkeztek, mégis valami egészen mást gondoltak. Ebben a pillanatban ő
volt az Amerikai Egyesült Államok.
De vajon miért gondolják ezek az emberek, hogy ő valami egészen más, mint ők? Mi teszi
különlegessé a szemükben? – tette fel magában a kérdést. Az, hogy éppen ő állt itt, ebben az esetben
– de bárki más esetében is – a véletlen műve volt, hiszen a választás ezeké az embereké volt, ők
juttatták a pódiumra a szónokot, ők voltak, akik a hétköznapi embert valami egészen mássá tették.
De lehet, hogy mégsem... és csak ő érzi így? Ryan úgy érezte, ő ugyanaz a valaki, aki hónapokkal,
vagy akár egy évvel ezelőtt is volt. Alig gyarapodott tudásban, és még kevesebbet a bölcsességben.
Ugyanaz az ember volt, csak most más munkát végzett, és új posztján a legkülönbözőbb csapdák
közt botorkált, csak éppen testőrök védőgyűrűje vette körül, és áradt felé a szeretet, amelyet
semmivel sem érdemelt ki. Ugyanaz a személy volt, a szülei fia, gyermekkorának, tanulmányainak
és tapasztalatainak terméke, ahogyan bárki más is. Másnak, különlegesnek, sőt talán nagy embernek
tartják, ez azonban csak egy benyomás volt, nem a valóság. A valóság az volt, hogy izzadó tenyérrel
állt egy páncélozott emelvényen, egy valaki más által írt beszédet mondott, és úgy érezte, hogy
bármily kellemes is a pillanat, nincs a helyén.
És most mit csináljak? – kérdezte magában az Amerikai Egyesült Államok elnöke, miközben a
taps elhalt, a fejében pedig egymást kergették a gondolatok. Nem változhat át azzá az emberré,
akinek tartják. Jó ember vagyok, gondolta, de nem nagy ember. Az elnökség pedig állás, beosztás,
kormánytisztség, ahol a James Madison által meghatározott kötelezettségeknek kell eleget tenni – és
mint eddigi életében minden, átmenet a valóság egyik szakaszából egy másikba. Az ember a múlton
nem változtathat, a jövőt megpróbálhatja megérteni, de a jelen az, ahol meg kell tennie minden tőle
telhetőt, s ha szerencséje van, talán érdemesnek bizonyul erre a jelenre. Nem elég éreznie a
szeretetet, ki is kell érdemelnie, el kell érnie, hogy az egybegyűltek arcán őszinte érzelmek
tükröződjenek, hiszen a hatalommal felelősséget is kapott, ezek az emberek pedig szeretetük fejében
odaadást követelnek. Jack összeszedte magát, és a beszédének szövegét tükröző üveglapra nézett,
majd mély levegőt vett, és beszélni kezdett, mint annapolisi történelemtanár korában:
– Azért jöttem ma ide, hogy Amerikáról beszéljek... Amerika erejét nem Washington jelenti,
hanem Indiana és Új-Mexikó, és mindazok a helyek, ahol amerikaiak élnek és dolgoznak, az ország
bármely pontján. Önök Amerika – nem pedig mi ott Washingtonban.
Az elnök hangja mennydörögve áradt a hangszórókból. A hangerősítő rendszer nem valami
kitűnő, gondolták az ügynökök, de hát ezt az egész rendezvényt rögtönözve szervezték meg. – ...és
mi ott önökért dolgozunk!
A közönség mindenesetre ezúttal is ujjongott.
A kamerák az épület előtt várakozó furgonokhoz továbbították jeleiket, a furgonok tetején lévő
tányérantennák pedig távközlési műholdakra lőtték fel őket. A riporterek ezen a napon a terem hátsó
végében csoportosultak, és bár megkapták a beszéd teljes szövegét, szorgosan jegyzeteltek. (Jóllehet
írásban ígérték meg nekik, hogy az elnök nem fog eltérni a kiadott szövegtől.) „Az elnök mai
beszéde...” – mondják majd valamennyien ma este, holott az elnök nem is a saját szövegét mondta.
Az újságírók tudták, hogy Callie Weston írta, a lány ugyanis jó néhányukkal beszélt erről. Nézték a
tömeget, és örültek, hogy nem kell farkasszemet nézniük a nagy teljesítményű reflektorokkal.
– .. .az pedig, hogy amerikaiak vagyunk, nem elsősorban lehetőség, mint inkább felelősség,
amelyben mindnyájan osztozunk, mert Amerika mindnyájunké, azaz az országot alapjában véve nem
Washingtonból, hanem innen kell irányítani. Újabb tapsvihar.
– Jó beszéd – mondta Tom Donner elemzőkommentátorának, John Plumbernek.
– És jól is mondta el. Beszéltem a haditengerészeti akadémia egyik vezető emberével, azt
mondják, valamikor remek tanár volt – jegyezte meg.
– A közönségére sem lehet panasza. Nagyrészt srácok. És kerülte a fontosabb politikai témákat.
23. A levegőben
 Az elnök és kísérete gyorsan, bonyodalmak nélkül visszajutott a különgéphez. A kormányzó már
nem volt velük – ment a dolgára. Az emberek, akik idejövet az utakat szegélyezték, visszatértek a
munkahelyükre, azok pedig, akik a gépkocsioszlop után fordultak, valószínűleg csak arra voltak
kíváncsiak, mi ez a szirénázás – amennyiben pedig tudták, csak bosszankodtak a zaj miatt. Ryan
végre hátradőlhetett a puha bőrülésen: úrrá lett rajta a feszült pillanatokat törvényszerűen követő
kimerültség.
– Nos, hogy csinálom? – kérdezte, s közben a hetvenmérföldes sebességgel tovasuhanó Indianát
nézte. Magában derült, hogy bár ilyen gyorsan robognak, nem fog büntetőcédulát kapni...
– Kifejezetten jól – sietett közölni Callie Weston. – Úgy beszélt, mint egy tanár.
– Valaha csakugyan tanár voltam – felelte az elnök, és gondolatban hozzátette: és remélem, hogy
még leszek is.
– Ez egy ilyen beszédnél meg is felel, de más alkalmakkor mutasson nagyobb lelkesedést – intette
Arnie.
– Csak fokozatosan – mondta Callie a stábfőnöknek. – Először csak mértékkel... aztán majd
belehúzhat.
– Oklahomában is ugyanezt a beszédet mondom el, ugye? – kérdezte POTUS.
– Itt-ott megváltoztattam, de nem nagyon. Azt azért majd ne felejtse el, hogy már nem Indianában
van. A tornádókról szóló sor marad, de a kosárlabda helyett a futballról beszéljen.
– Ők is elvesztettek két szenátort, de egy kongresszusi képviselőjük életben maradt, ő is ott ül
majd önnel a pulpituson.
– Hogy sikerült megúsznia? – kérdezte Jack szórakozottan.
– Aznap este alighanem inkább lefeküdt – hangzott a kurta válasz. – Ami pedig a beszédet illeti:
ön be fogja jelenteni, hogy bővíteni fogjuk a Tinker légi támaszpontot, ami a helybelieknek állami
megrendelést, és körülbelül ötszáz újabb munkahelyet jelent majd. Örülni fognak neki.
*
Ben Goodley nem tudta, vajon csakugyan ő-e az új nemzetbiztonsági tanácsadó. Ha igen, hát elég
fiatal volt hozzá, de legalább olyan elnököt szolgálhatott, aki igencsak jártas volt a külügyekben. Ez
annyit jelentett, hogy Ben voltaképpen inkább afféle rangos titkár mint tanácsadó lesz, ezt azonban
nem bánta. A rövid idő alatt, amit Langleyben töltött, sokat tanult és gyorsan haladt előre: a cég
történetében nem sokan lettek ilyen fiatalon vezető hírszerzőtisztek. Ő annak köszönhette, hogy
felismerte az egyes információk közti összefüggéseket, politikai érzéke pedig megsúgta neki, mit
tartson igazán fontosnak. Különösen szívesen dolgozott közvetlenül Ryan elnöknek. Tudta, hogy
vele nyíltan beszélhet, és hogy Jack is őszinte lesz hozzá. (Magában még mindig így nevezte, bár
nyilvánosan ezt már nem tehette meg.) Dr. Goodley abban reménykedett, hogy az elnök mellett
felbecsülhetetlen értékű tapasztalatokra tehet szert, annál is inkább, mert egy ideje újabb nagy álmot
dédelgetett magában: azt, hogy egyszer majd a CIA igazgatója lehet, mégpedig nem politikai
érdemek jutalmaképpen, hanem szakmai tekintélye révén.
Az íróasztalával szemközti falon különleges óra működött: leolvashatta róla, hogy a világ egy
tetszőleges pontján milyen magasan jár a nap. Beköltözése napján rendelte meg, és meglepetésére
már másnap ott volt az irodájában, anélkül hogy kérésével végig kellett volna kilincselnie a
beszerzési bürokrácia szintjeit. Rebesgették, hogy a Fehér Ház a kormányzatnak olyan része, amely
csakugyan működik, ő azonban eddig nem hitt ebben. A Harvardon végzett, négy évet töltött a
kormány szolgálatában, és azt hitte, tudja, mi működik és mi nem. Kellemesen csalódott. Először a
CIA műveleti központjában látott ilyen órát. Rápillantva azonnal megállapíthatta, hol van épp dél,
tehát szinte automatikusan tudta, hogy a világ többi pontjain éppen hány óra lehet. További előnyt
jelentett, hogy az óra látványa figyelmeztette arra, ha valahol valami szokatlan időpontban
következett be, s ez az információ éppoly becses volt, mint azok, amelyeket az elektronikus
hírszerzési összefoglalóban olvashatott. STU-4-es lehallgatás-biztos faxáról épp egy ilyen
összefoglaló ereszkedett alá.
 A Nemzetbiztonsági Ügynökség időről időre összefoglalókat küldött szét a világban zajló
eseményekről. Az NÜ hírközpontját magas rangú katonák irányították, akik korántsem voltak buta
emberek – jóllehet Goodleyval ellentétben inkább tűntek a technikai személyzet tagjainak, mint
politikusoknak. Ben nemcsak tisztelte őket, de néhányukat név szerint is ismerte, és azt is tudta,
melyikük miben különösen jó. A repülő ezredes, aki a hírközpont munkáját hétköznapok délutánjain
irányította, senkit sem háborgatott jelentéktelen infókkal, ami azonban az ő aláírásával jelent meg,
azt érdemes volt elolvasni.
Ezúttal – washingtoni idő szerint kevéssel dél után – ugyancsak fontos anyagot küldött.
Goodley megállapította, hogy a SÜRGŐS feliratú jelentés Irakkal kapcsolatos. Külön
méltányolta, hogy az ezredes, másokkal ellentétben, nem használta nyakra-főre a DÖNTŐ
FONTOSSÁGÚ minősítést. Ben felpillantott az órára. Irakban nemrég ment le a nap: egyesek
pihenni térnek, mások viszont nyilván akcióba lépnek. Az effajta akció pedig alighanem egész éjjel
folyik, és a következő nap már tökéletesen új és más lesz.
– Jaj, istenem – sóhajtotta Goodley. Ismét elolvasta a faxot, aztán felvette a telefont, és lenyomta a
#3 gyorshívó gombot.
– Az igazgató irodája – jelentkezett egy ötvenes női hang.
– Goodley vagyok, Foleyt keresem.
– Kérem tartsa, dr. Goodley – hallatszott a kagylóból, majd: – Szevasz, Ben.
– Üdv, igazgatóm – felelte Ben, mert nehezére esett keresztnevén szólítani a CIA igazgatóját.
Nem tartotta kizártnak, hogy egy éven belül visszatér Langleybe, és esetleg mégsem a főnökségen
dolgozik majd...
– Érkezett ide valami... Oda is?
A faxpapír, amelyet a kezében tartott, még meleg volt.
– Irak?
– Úgy van.
– Én már fel is hívtam Bert Vascót, hogy tolja ide a képét.
A CIA saját iraki részlege nem állt hivatása magaslatán, ez a külügyér viszont igencsak értette a
dolgát.
– Szerintem elég csiklandós a dolog.
– Egyetértek – felelte Ed Foley. Bólintott is, de ez a telefonban nem hallatszott. – Uram Jézus,
ezek nagyon gyorsan haladnak. Egy, legfeljebb másfél óra múlva odaát lesznek.
– Azt hiszem, erről az elnöknek is tudnia kell – mondta Goodley erőltetett nyugalommal. A hangja
mindazonáltal elárulta.
– Neki többet kell megtudnia, mint amit mi most mondhatunk neki. Jack nem várja el tőlünk,
hogy kapkodjunk, egyébként sem tehetünk semmit, legfeljebb figyelhetjük, hogyan alakul a helyzet.
Nem szabad túlterhelnünk információkkal, úgy sincs rá ideje, hogy mindent elolvasson.
Összefoglalókat kell kapnia. Nekünk az a dolgunk, hogy ilyenekkel lássuk el. Néhány hét, és magad
is rájössz. Én majd segítek.
Az utolsó mondat tapintatos figyelmeztetés volt Goodley számára, hogy még rengeteg
tanulnivalója van.
– Rendben, akkor várok. – Foley letette.
Goodley még egyszer átolvasta az NÜ-jelentést. Egy perc sem telt el, és ismét csengett a telefon.
– Dr. Goodley.
– Itt az elnöki hivatal – jelentkezett az egyik vezető titkárnő. – Egy bizonyos Mr. Golovko beszél
az elnök magánvonalán. Kapcsolhatom?
– Igen, legyen szíves – felelte, s magában felnyögött: a francba!
– Ben Goodley vagyok, tessék.
– Itt Golovko. Ki maga?
– Az elnök ügyvezető nemzetbiztonsági tanácsadója vagyok. – És tudom, ki vagy.
– Goodley?
 Bennek úgy tűnt, a hívó gondolkodik, hová is tegye.
– Aha, maga az a pelyhedző állú főhírszerző! Gratulálok az előléptetéséhez!
Az alakítás egészen hitelesnek látszott, bár Ben feltételezte, hogy az orosz asztalán ott egy
Goodley feliratú dosszié, amely a lábméretét is tartalmazza. Ennyire jó Golovko memóriája sem
lehetett. Goodley pedig éppen elég ideje volt a Fehér Házban, hogy híre menjen, az Orosz Szövetségi
Hírszerzés pedig azóta már elvégezhette ezzel kapcsolatos házi feladatát.
– Nos, miniszter úr, valakinek csak fel kell vennie a telefonokat... A komédiázás Bennek sem volt
ellenére, hát ő sem tartotta vissza magát. Golovko valójában nem volt miniszter, de mint ilyen
működött, ezt azonban technikailag titokban tartották. A riposzt nem volt túlságosan hatásos, de azért
megjárta.
– Nos, miben állhatok rendelkezésére?
– Tud a megállapodásunkról Ivan Emmetoviccsal?
– Igen, uram, tudok.
– Kitűnő. Mondja meg neki, hogy új ország van születőben. Egyesült Iszlám Köztársaságnak
fogják hívni. Egyelőre Irakból és Iránból áll majd. Erős a gyanúm, hogy terjeszkedni akar majd.
– Mennyire megbízható ez az információ, uram? (Az udvariasság soha nem árt. Hadd érezze az
orosz, hogy fontos.)
– Fiatalember, ha nem gondolnám megbízhatónak, nem értesíteném az elnökét, de – tette hozzá
nyájasan – megértem, hogy fel kell tennie ezt a kérdést. A forrással ne törődjék, mindenesetre kellően
megbízható ahhoz, hogy én is kezeskedjem az információ hitelességéért. Újabbakkal is szolgálok
majd. Önök kaptak hasonló jelzéseket?
Goodley megdermedt: csak bámulta maga előtt az asztal lapját. Ezzel kapcsolatban nem kapott
eligazítást. Igen, tudott arról, hogy Ryan elnök együttműködésről tárgyalt Golovkóval, és hogy Ed
Foley-val is konzultált az ügyről, tudta továbbá, hogy Ryan is, Foley is úgy döntött, érdemes
folytatni a dolgot. Vele azonban senki sem közölte, mennyi és milyen információt adhat ki
Moszkvának, arra pedig nem volt ideje, hogy instrukciókat kérjen Langleytől. Ha megtenné,
Golovko gyenge figurának tartaná, és az oroszok pillanatnyilag nem szívesen vennék, ha Amerika
gyengének mutatkozna. Márpedig ő van itt, és neki kell döntenie. Mindezt egyetlen másodperc
harmadrésze alatt gondolta végig.
– Igen, miniszter úr, kaptunk. A legjobbkor jelentkezett. Foley igazgató és én éppen most
tárgyaltunk a fordulatról.
– Ez igen, dr. Goodley, látom, az elektronikus hírszerzőik változatlanul hatékonyak. Milyen kár,
hogy a többiek nem...
Ben nem vette magának a bátorságot, hogy reagáljon a megjegyzésre, de a gyomra azért
összerándult, Golovkónak ugyanis tökéletesen igaza volt. Goodley mindenki másnál jobban becsülte
Ryant, és eszébe jutott, hogy Jack többször is hangot adott a mostani telefonáló iránti csodálatának.
– Miniszter úr, egy órán belül beszélek Ryan elnökkel, és továbbítom neki, amit mondott. Nagyon
köszönöm, uram, hogy időben hívott bennünket.
– Minden jót, dr. Goodley.
Ben a jegyzettömbjére pillantott. Egyesült Iszlám Köztársaság. Egyszer már volt egy Egyesült
Arab Köztársaság. A képtelen államalakulat tagjai Szíria és Egyiptom voltak, és a vállalkozás két
tekintetben is kudarcnak bizonyult. A két ország egyszerűen inkompatibilis volt egymással, a
szövetséget pedig kizárólag Izrael megsemmisítése céljából hozták létre, amely azonban nagyon is
hatásosan, meghiúsította ezt. Az Egyesült Iszlám Köztársaság név azonban a lényeget tekintve nem
politikai, hanem vallási tartalmat fejezett ki, hiszen Irakkal ellentétben Irán nem arab állam volt: a
perzsák a régi árjáktól származtak, nyelvük, példának okáért, közelebb állt a dánhoz, mint az
arabhoz.
Az iszlám a világ egyetlen nagy vallása, amely írott formában ítéli el a rasszizmus minden
formáját, és hangsúlyozza, hogy Isten előtt bőrszínre való tekintet nélkül minden ember egyenlő.
Erről a tényről a nyugatiak gyakran megfeledkeznek... Az iszlámot megalkotója nyilvánvalóan
egyesítő erőnek szánta, és az új mesterséges ország már puszta nevével is ezt hangsúlyozza, amely
már önmagában is éppen eleget mondott ahhoz, hogy Golovkónak ne kelljen magyarázkodnia.
Érezte, hogy Goodleyval egy hullámhosszon vannak. Ben ismét az órára pillantott. Moszkvában is
sötét volt... Golovko eszerint sokáig dolgozott, ami azt illeti, ilyen magas beosztású emberhez képest
túlságosan is sokáig.
Felemelte a telefont, ismét lenyomta a #3-as gyorshívó gombot, majd körülbelül egy perc alatt
összefoglalta a Moszkvából hallottakat.
– Szergej Nyikolajevicsnak szóról szóra elhihetjük, amit mondott – ezúttal legalábbis. Öreg profi.
Gondolom, kissé megszutyongatta magát – jegyezte meg Ed Foley.
– Egy kissé – ismerte el Goodley.
– A régi idők emlékére. Szeretik adni a bankot, de ne vegye rossz néven tőlük, és ne lőjön vissza
nekik, jobb, ha meg sem hallja az ilyesmit. És mi aggasztja Golovkőt?
– Szerintem az, hogy egy rakás köztársaságuk neve ,,-sztán”-ra végződik – bukott ki gondolkodás
nélkül Goodleyból.
– Egyetértek – hallatszott a telefonban, de ezt most egy másik hang mondta.
– Vasco?
– Igen, ebben a pillanatban érkezett, mondja el neki is, amit az előbb elmondott.
Talán Mary Pat is ott van... Külön-külön is nagyon értették a dolgukat, de ha ugyanabban a
helyiségben, együtt gondolkodtak, értek annyit, mint egy atombomba.
– Szerintem komoly az ügy – jelentette ki Goodley.
– Nekem is úgy tűnik – hallatszott Vasco hangja a hangszőróból. – Meg kell beszélnünk pár
dolgot. Tizenöt perc múlva, jó?
Ed hallott valamit a háttérből, ezért megkérdezte:
– Mit gondol, a Moszad igazgatója is egyetért velünk?
– Nos, nekik sem lehetett könnyű napjuk... – hangzott a válasz.
*
Mindegyikükkel egy-egy mullah közölte az ítéletet: szigorú, de nem ellenséges hangon, aztán
idézte a Koránt, és tudatta velük: most még módjuk van megbékélni Allahhal, mielőtt a színe elé
kerülnének. Valamennyien éltek a lehetőséggel – hogy aztán valóban hittek-e, az már más kérdés –,
aztán kivezették őket a börtön udvarára. Öt perc jutott egy kivégzésre, tizenöt az utolsó imára.
Mindezt a 41. páncéloshadosztály parancsnokával is végigcsinálták, a különbség mindössze annyi
volt, hogy ő azért valamelyest hitt az iszlám tanaiban. Kezét még a cellájában, az imám jelenlétében
összekötözték a katonák, akik egy héttel korábban még remegve tisztelegtek volna neki, ha
meglátják. Mostanra megbékélt sorsával, de azért nem akarta, hogy a perzsa senkiháziak, akikkel
annak idején a határvidéki mocsarakban harcolt, akár a legcsekélyebb elégtételt is érezzék. Miközben
csuklóját az oszlophoz kötözték, arra gondolt, neki magának kellett volna megölnie az elnököt, és
átvennie a hatalmat. Egy százados lépett oda hozzá, fekete kendővel a kezében: a szemét akarta
bekötni vele.
– Inkább egy cigarettát, ha lehet. Arra inkább magának lesz szüksége, ha majd lefekszik.
A százados kifejezéstelen arccal bólintott, a mészárlás, amelyet az utóbbi órákban vezényelt,
mostanra teljesen el tompította. Kirázott egy szál cigarettát a dobozából, a tábornok szájába dugta, és
meggyújtotta.
– Szálem alejkum – béke veletek – mondta, mert úgy érezte, ezt kell mondania.
– Magának nehezebb lesz megbékélnie saját magával, fiatalember. Teljesítse a kötelességét.
Legyen szíves, nézze meg, meg van-e töltve a pisztolya – mondta a tábornok, aztán lehunyta a
szemét, és hosszan, élvezettel beleszívott a cigarettájába. Orvosa csak néhány nappal ezelőtt
figyelmeztette, hogy a dohányzás nem tesz jót az egészségének. Hát nem nevetséges?
Visszagondolt a pályafutására, és csodálkozott, hogy azután, amit ‘91-ben az amerikaiak a
hadosztályával műveltek, a mai napot is sikerült megérnie. Többször is sikerült elkerülnie a halált, de
ezt a versenyfutást csak meghosszabbítani lehetett, megnyerni nem, így volt megírva a sors
könyvében. Még egyszer sikerült beleszívnia a cigarettába – amerikai Winston volt, megismerte az
ízét. Ugyan hogyan juthatott hozzá egy egyszerű százados?
Vezényszó hallatszott, a katonák célba vették. Arcukon nem látszott érzelem. Igen, az ölés ezt
teszi az emberrel, gondolta. Az, amit általában kegyetlennek és szörnyűnek hisznek, egy idő után
puszta munkává lesz...
A százados odalépett a tábornok testéhez, amely még rángatózott a csuklójára hurkolt műanyag
kötélen. Megint egy – gondolta. Elővette 9 milliméteres Browningját, és körülbelül egy méterről
célzott. Egy csattanás, és a hörgés is elnémult. Két katona elvágta a kötelet, és elvonszolta a
holttestet, egy harmadik újabb kötelet akasztott az oszlopra, egy negyedik pedig elgereblyézte a
földet. Nem eltüntetni akarta a vért, csak hát a vér önmagában csúszós...
A következő elítélt civil volt, egy politikus. A katonák többsége legalább méltósággal halt meg, a
civilek nem, ők nyüszítettek, sírtak, Allahhoz üvöltöttek, és kivétel nélkül kérték, hogy kössék be a
szemüket. A százados, aki eddig nem csinált ilyesmit, ismét tanult valamit.
*
Szudán nagyrészt sivatagi ország, északi felében köztudottan perzselő hőség uralkodik. Valaha
brit protektorátus volt, és Kartúmban még mindig működött egy kórház, amelyben a főleg
angolokból álló személyzet külföldieket kezelt. Akadtak a világon különb gyógyintézetek is, a
szaharai Afrikában azonban ez volt a legjobb. Fiatal és többé-kevésbé idealista orvosok dolgoztak itt,
akik romantikus elképzeléseket tápláltak Afrikáról és saját hivatásukról – a dolognak több száz éves
hagyományai voltak. Idővel rájöttek, hogy tévedtek, de megtettek minden tőlük telhetőt, méghozzá
az esetek többségében kiváló színvonalon.
A két beteg érkezése között alig egy óra telt el. Először a kislányt hozták be, aggódó anyja kísérte.
Mint Ian MacGregor doktor megállapította, a négyéves gyerek amúgy – enyhe asztmája ellenére –
egészséges, és igazat adott az anyának, aki szerint Kartúm száraz levegőjében ennek az asztmának
semmiféle problémát nem lett volna szabad okoznia. Az orvos megkérdezte, honnan jöttek. Irakból?
MacGregornak ez semmit sem mondott, mert semmiről sem tudott, a politika még csak nem is
érdekelte. Számára csak az volt a fontos, hogy nem volt tudomása arról, hogy Irakban bármilyen
nagyobb szabású járvány volna. Őt és munkatársait tájékoztatták a zaire-i ebolaesetekről, ezek
azonban nem rázták meg őket különösebben.
A kislánynak 38 fokos láza volt, ami kisgyerekeknél nemigen ad okot aggodalomra, különösen
egy olyan országban, ahol a levegő hőmérséklete is legalább ennyi. A gyerek vérnyomása, pulzusa és
légzése az állapotához képest ugyancsak normális volt, viszont levertnek tűnt. „Mióta is vannak
Kartúmban? Csak néhány napja? Lehet, csak a repülés, az időeltolódás okozza... Esetleg megfázás
vagy influenza, semmi komoly... Szudán klímája forró, de Afrika más részeivel ellentétben
meglehetősen egészséges... Egyes emberek érzékenyebbek másoknál,” fejtegette az orvos.
Gumikesztyűt húzott, nem mintha ez különösebben indokoltnak tűnt volna, hanem mert az
edinburghi egyetemen belésulykolták, hogy minden körülmények között megtegye, nehogy úgy
járjon, mint egy bizonyos dr. Sinclair, aki egy betegétől kapta meg az AIDS-et.
A kis beteg nem tűnt nagyon elgyötörtnek. A szeme kissé ödémás volt, a torka enyhén piros,
amúgy azonban semmi komoly. Úgy tűnt, egy nyugalmas éjszakai alvás rendbe hozza, még
gyógyszerre sem szorul. „Adjon neki aszpirint, hogy lenyomja a lázát, és ha nem javul, kérem,
hívjon fel. Aranyos a kicsi. Biztos vagyok benne, hogy rendbe jön.” Az anya a kislánnyal együtt
távozott, az orvos pedig úgy gondolta, eljött az ideje, hogy igyon egy csésze teát. Az orvosok
társalgója felé menet lehúzta kezéről a gumikesztyűt, és a hulladékgyűjtőbe dobta.
Ez a vékony gumiréteg mentette meg az életét.
A következő beteg fél óra múlva jelentkezett. A tagbaszakadt férfit az afrikai személyzet
gyanakodva méregette, de az európaiaknak inkább az udvariassága tűnt fel. Nyilvánvalóan ismeri az
afrikai viszonyokat, állapította meg MacGregor. Alighanem arab üzletember. „Sokat utazik? Nemrég
érkezett? Nos, akkor alighanem erről lehet szó. Ügyeljen, milyen vizet iszik – a gyomorpanaszait is
ilyesvalami okozhatja.”
 Az arab is aszpirint kapott, továbbá valamilyen vény nélkül kiadható szert a gyomrára.
MacGregor munkanapja – amely semmiben sem különbözött más napoktól – ezzel véget ért.
*
– Elnök úr, Ben Goodley a telefonban – jelentette az őrmester.
– Ben? Tessék – mondta Jack.
– Jelentést kaptunk, hogy egymás után lövik főbe az iraki nagykutyákat, át is faxoltam önnek. Az
oroszok és az izraeliek is megerősítették.
Ugyanebben a pillanatban egy repülő-tiszthelyettes három lapot nyújtott át Ryannek. Az elsőn
mindössze ennyi állt: SZIGORÚAN TITKOS – KIZÁRÓLAG AZ ELNÖKNEK. Ezzel együtt csak
itt a repülőn is három híradós olvasta. A gép most kezdte meg az ereszkedést a Tinker légibázisra.
– Most adták a kezembe, hadd nézzem meg – mondta Ryan a telefonba. Először átfutotta, aztán
alaposabban is elolvasta. – És kit hagynak életben?
– Vasco szerint senkit, aki valamit is számít. Kivégzik a Baath Párt teljes vezetését, és az összes
ott maradt magas rangú katonát. Nem marad senki, akinek politikai súlya volna. A lényeget a
PÁLMATÁL-tól tudjuk, és...
– Ki ez a Sabah őrnagy?
– Ennek magam jártam utána, uram – felelte Goodley. – Kuvaiti hírszerző, a mieink szerint
kiváló. Vasco egyetért a következtetéseivel.
Úgy tűnik, bekövetkezik, amitől tartottunk, méghozzá meglehetősen gyorsan.
– A szaúdiak hogyan reagáltak? – tudakolta Ryan. A VC-25A felhőkön haladt át, a gép meg-
megremegett kissé. Úgy tűnt, odakint esik.
– Eddig sehogy. Még tárgyalnak a fejleményekről.
– Köszönöm a figyelmeztetést, Ben, folyamatosan tájékoztasson.
– Úgy lesz, uram.
Ryan letette a kagylót, és a homlokát ráncolta.
– Baj van, uram? – kérdezte Arnie.
– Irakban nagyon felgyorsultak az események. Bagdadban jelenleg is sorra végzik ki az
embereket.
– Mire gondol? – tudakolta Van Damm.
– Inkább az irodámban kellene lennem – felelte Ryan –, fontos dologról van szó, követnem
kellene az események alakulását.
– Tévedés! – rázta a fejét Arnie, és az elnökre mutatott: – Már nem ön a nemzetbiztonsági
tanácsadó, megvannak az emberei, akik megteszik ön helyett. Ön az elnök, és rengeteg a tennivalója,
méghozzá csupa fontos dolog. Az elnök sohasem mélyedhet bele egyetlen ügybe a többi rovására, és
nem válhat az Ovális Iroda foglyává. Az emberek nem örülnének, ha ezt tapasztalnák, mert úgy
éreznék, nem tudja kézben tartani az eseményeket, ehelyett azok irányítják önt. Kérdezze csak meg
Jimmy Cartert, jól érezte-e magát a második elnöki időszakában! A fenébe is, Irak azért annyira nem
fontos.
– De még lehet, Arnie – tiltakozott az elnök. A repülőgép közben földet ért.
– Most Oklahoma és az itteni beszéde a legfontosabb – felelte a stábfőnök, és kimutatott az
ablakon.
Ryan lelki szemei előtt azonban az Egyesült Iszlám Köztársaság fantomja lebegett.
*
A küldött kiszállt a kamionból, amely áthozta az egykor áthatolhatatlan, most azonban a korrupció
következtében mindkét irányból könnyen átjárhatóvá lett határon. Poggyásza egyetlen táska volt,
benne egy váltás ruhával. Átült egy várakozó civil személygépkocsiba, és elindult az elnök
rezidenciája felé.
Ennek a félig független köztársaságnak az elnöke mohamedánnak mondta magát, valójában
azonban az opportunisták felekezetébe tartozott. Egykor a pártelit tagja volt, tehát karrierje
érdekében kellő rendszerességgel hitet kellett tennie ateizmusa mellett, miután azonban a politikai
széljárás megváltozott, ő megtért az iszlám kebelébe. Pálfordulásának személy szerint semmiféle
jelentőséget nem tulajdonított, nyilvánosan azonban mindent megtett, hogy hangsúlyozza: lelkes
követője a prófétának. Hinni – már amennyire ez hitnek nevezhető – csakis saját tulajdon evilági
jólétében hitt. (A Korán több helyütt is megemlékezik az effélékről, de sehol sem dicsérőleg...)
Kellemes életet élt kényelmes rezidenciáján, amely a szovjet időkben a helyi pártfőtitkár lakhelye
volt. Ivott, nőkkel hentergett, országát pedig hol túl szigorúan, hol túlságosan elnézően kormányozta.
Szigorú volt, ha gazdasági kérdésekről volt szó, ezekhez az ügyekhez tudniillik kommunista múltja
folytán sem igen értett. Elnéző volt az iszlámmal szemben, hagyta, hadd virágozzék – úgy vélte,
ezzel a szabadság illúziójába ringathatja az embereket. (Ebből is kitűnt, hogy nem értette Mohamed
vallását, amelynek állítólag híve volt, hiszen a Korán törvényei nemcsak a vallási, hanem a világi
szférára is vonatkoztak.) Valamennyi elődjéhez hasonlóan hitte, hogy népe szereti őt.
A küldött ezt az ostobákra általában is jellemző illúziónak tartotta.
Első útja egy egyszerű, becsületes igazhívő otthonába vezetett: a házigazda az ország vallási
vezetőjének volt barátja, jelenleg pedig házigazdája is.
A főpapnak nem voltak ellenségei, mindenki szerette, aki csak ismerte, mert többnyire szelíden
szólt, s ha mégis haragra lobbant, olyan dolgok miatt tette, amelyekkel még a hitetlenek sem
érthettek egyet. Ötvenes éveiben járt, az előző rendszer meghurcolta, erős hitében azonban sohasem
ingott meg.
A mullah az alkalomhoz illő öltözéket viselt, és legközelebbi hívei vették körül. Szokás szerint
Isten szent nevében üdvözölték egymást az érkezővel, aztán épphogy csak felszolgálták a teát, máris
a tárgyra tértek.
– Szomorúan látom, mekkora ínséget szenvednek az igazhívők – kezdte a küldött.
– Ez mindig is így volt, de most már legalább a vallásunkat szabadon gyakorolhatjuk. Népem
lassanként visszatér az igaz hithez. Mecsetjeinket rendbe hoztuk, és napról napra többen látogatják
őket. Van-e a hithez fogható földi kincs? – kérdezte a pap egy tanító hangján.
– Bizony nincsen – felelte a küldött –, de Allah mégis azt akarja, hogy akik hozzá hívek jólétben
éljenek.
A jelenlévők mindnyájan egyetértettek vele, mert kivétel nélkül az iszlám tudósai voltak ugyan,
de azért a jólétet többre becsülték a szegénységnél.
– Népemnek elsősorban iskolákra van szüksége, jó iskolákra – hangzott a válasz. – És jobb
egészségügyi intézményekre. Belefáradtam, hogy halott kisgyerekek szüleit vigasztaljam, olyanokéit,
akiknek nem kellett volna meghalniuk. Sok mindenre van szükségünk, nem tagadom.
– Mindez könnyűszerrel előteremthető... ha van rá pénz – jelentette ki a küldött.
– Csakhogy a mi országunk mindig is szegény volt. Vannak ugyan forrásaink, de ezeket sohasem
aknázták ki megfelelően, és most már a központi kormány támogatását is elvesztettük – ugyanabban
a pillanatban, amikor végre kezünkbe vehettük sorsunkat. Az elnökünk azonban ostoba fajankó, mást
sem tesz, mint iszik, és orgiákat rendez a palotájában. Ha legalább ő derék, igazhívő férfiú volna...
felvirágoztathatnánk az országot.
A főpap hangja inkább szomorú volt, mint haragos.
– Ráadásul némi külföldi tőke sem ártana – jegyezte meg szerényen az egyik Korán-tudós, aki
értett valamit a gazdasághoz is. Az iszlám sohasem ellenzett semmiféle gazdasági tevékenységet. A
próféta vallását ugyan nyugati irányban harcosok terjesztették, kelet felé kereskedők hajóin jutott el.
– Teheránban úgy vélik, eljött az ideje, hogy az igazhívők végre a próféta parancsai szerint
cselekedjenek. Mindeddig rossz úton jártunk: a hitetlenekhez hasonlóan nemzeti érdekekben
gondolkodtunk, ahelyett hogy az összes nép üdvét tartottuk volna szem előtt. Mesterem, Mahmoud
Haji Daryaei mindig is a hit alapjaihoz való visszatérést tanította. Mi gazdagok vagyunk... és ezt a
gazdagságot Allah csakis azért adhatta nekünk, hogy megvalósítsuk a szándékait. És most úgy
gondoljuk, ütött az óra. Ti, akik itt vagytok ebben a szobában, megőriztétek a hitet, tiszteltétek az
igét az üldöztetés során, miközben mi többiek meggazdagodtunk. Úgy érezzük, kötelességünk
megjutalmazni benneteket. Gyertek, visszavárunk benneteket az igazhívők nagy közösségébe,
élvezzétek velünk együtt a gazdagságunkat. Ezt ajánlja nektek az én mesterem.
– Jólesik ilyen szavakat hallanunk – hangzott az óvatos válasz. A főpap Isten embere volt, naiv
azonban nem. Bár nem mondta ki, mire gondol – hiszen a kommunista érában nevelkedett –, de azért
nyilvánvaló volt, mi jár a fejében.
A küldött nem kertelt tovább:
– Reméljük, képesek leszünk közös vezetés alatt egyesíteni az egész iszlámot és az összes
igazhívőt, úgy, ahogy Mohamed próféta, áldassék a neve, óhajtotta. Különböző országokban élünk,
különböző nyelveket beszélünk, gyakran a bőrünk színe is eltér, de hitünk ugyanaz. Mi vagyunk
Allah választottjai.
– Azaz?
– Azaz azt óhajtjuk, hogy köztársaságotok csatlakozzék a miénkhez, hogy eggyé válhassunk.
Megkapjátok tőlünk az iskolákat és az egészségügyi intézményeket, amelyekre népeteknek szüksége
van. Segítünk nektek, hogy kezetekbe vehessetek országotok irányítását, hogy amit adunk nektek, a
hívők egész közösségének javát szolgálhassa, mi pedig, Allah szándéka szerint, testvérei leszünk
egymásnak.
A jelenlévők mindnyájan úgy érezték: jelet kaptak, s hogy ez a jel – ez az alkalom – magától
Allahtól származik. Ki mástól is származhatnék? – tették fel magukban a kérdést.
Nekik csak egyetlen dolgot kellett megtenniük, hogy amit a küldött előadott, valósággá váljék. Az
elnök végül is csak egy hitetlen... Allah majd ítélkezik felette... az ő kezük által.
*
A hallgatóság – immár sokadszor – tapsolt, Jack pedig annyira örült ennek, hogy csaknem meg is
feledkezett róla: a beszéd valójában nem a sajátja. Mosolygott, kivillantak kissé szabálytalan fogai,
és ez a mosoly az egész nézőteret beragyogta. Jobb kezét a magasba emelte, és mozdulatában ezúttal
tétovaságnak nyoma sem volt – ezt a tévénézők is láthatták.
– Tanulékony a fiú – állapította meg Ed Kealty, aki ilyen téren igenis tudott tárgyilagos lenni. Más
kérdés, hogy a nyilvánosság előtt hogyan nyilatkozott, a politikusok azonban realisták – taktikai
értelemben legalábbis.
– És kitűnő tanítói vannak – emlékeztette a volt alelnököt stábfőnöke. – Arnie felülmúlhatatlan. A
játszmánk nyitó lépései alighanem felkeltették a figyelmüket, Van Damm pedig nagyon gyorsan és
nagyon határozottan helyre tette Ryant.
Szükségtelen volt hozzátennie, hogy ez a „játszma” rövid időn belül véget ér. A lapok kezdetben
vezércikkekben foglalkoztak vele, de aztán mintha kissé elgondolkodtak volna, és kihátráltak az
ügyből. Erről persze nem jelentek meg publicisztikák, hiszen a média ritkán ismeri el, hogy tévedett.
Nyilvánvaló volt azonban, hogy az újabb cikkekben már benne van a Fehér Ház sajtosainak keze, és
bár nem magasztalták Ryant, többé nem bukkantak fel bennük az olyan gyilkos élű kifejezések, mint
a tétova, zavarodott, szervezetlen és hasonlók. Egész Washington tudta, hogy ha a Fehér Házban ott
van Arnie van Damm, szervezetlenségről szó sem lehet.
Ryan kormányalakítási intézkedései keltettek némi felzúdulást, de az újonnan kinevezettek első
intézkedései hozzáértésre vallottak. Adler, aki a maga erejéből jutott a csúcsra, fiatalabb éveiben
túlságosan sokszor segített a külpolitikai újságíróknak, semhogy most ellene fordultak volna – ő
pedig sohasem mulasztotta el, hogy méltassa Ryan külpolitikai jártasságát. George Winston
dúsgazdag ember és kívülálló volt, ami egyeseket ingerelhetett, viszont „csendben” belevágott
tárcájának teljes átvilágításába, és ha netán tanácsra volt szüksége, bármikor konzultálhatott a
világlapok gazdasági szerkesztőivel – Tokiótól Berlinig valamennyi a személyes ismerőse volt. A
legnagyobb meglepetést Tony Bretano okozta. Ő, aki tíz év óta egyfolytában kívülállását
hangsúlyozta, megígérte a Pentagonból tudósító újságíróknak, hogy az élete árán is kitakarítja ezt az
Augiász istállóját. Igazat adott nekik, elismerte, hogy a hadügy most is éppoly pazarló, mint
korábban bármikor, de biztosította őket, hogy az elnök jóváhagyásával apait-anyait belead, és a
honvédelmi beszerzésekre rövidesen a korrupció leghalványabb gyanúja se vetülhet majd.
 Ryan autszájderei idegen testként ékelődtek a washingtoni politika testébe, látszólag fütyültek is a
népszerűségükre, de a színfalak mögött minden lehetséges módon kényeztették a médiát. Kealtynek
egy beépített embere már jelentette, hogy a Washington Post – a lehető legzavarbaejtőbb módon –
sorozatot készül közölni Ryan CIA-beli működéséről, és a szentté avatást nem kisebb személyiség
vezényli, mint Bob Holtzman. Holtzman, aki maga a megtestesült bennfentesség, tisztázatlan
okokból személy szerint is kedveli Ryant, és akinek ráadásul van egy súgója, valahol a legbelsőbb
körökben...
Kealty megértette: időzített bomba ketyeg alatta. Ha a cikkek megjelennek, és az országos sajtó
átveszi őket – márpedig ezt Holtzman és a Post tekintélye egyaránt valószínűsítette –, saját
sajtókapcsolatai rohamosan megromlanak majd. Vezércikkek fogják tanácsolni neki, hogy vonja
vissza állításait, többé nem hivatkozhat majd a nemzet érdekeire, és politikai karrierje még csúfosabb
bukással ér majd véget, mint akár röviddel ezelőtt is gondolta.
– Meg kellett volna szereznünk Callie-t – mérgelődött, miközben továbbra is hallgatta a beszédet,
és figyelemmel kísérte az előadás módját is. Értelmiségi szöveg – gondolta –, afféle, főként
diákokból álló hallgatóságnak való.
És csakugyan, a diákok úgy lelkesedtek az elnökért, mintha csak egy futballedző, vagy valami
hasonlóan jelentéktelen figura lett volna.
– Callie szövegei Miki egérnek is elnöki tekintélyt kölcsönöznének – állapította meg Kealty
stábfőnöke, és Kealtyre nézve valóban ez jelentette a legnagyobb fenyegetést. Ryannek ahhoz, hogy
felülkerekedjék, elég volt elnöki jelenségnek mutatkoznia, tekintet nélkül arra, hogy valójában az-e.
Mert hát nem az! – emlékeztette magát gyakorta Kealty. Hogyan is lehetne az?
– Sohasem állítottam, hogy Ryan hülye – jelentette ki. A helyzet rászorította, hogy tárgyilagos
legyen. Már nem babra ment a játék.
– Ez a vég, Ed.
– Tudom – felelte Kealty, magában azonban arra gondolt, hogy kell még lennie valaminek, amivel
leterítheti Ryant.
24. Kibontakozás
Ernie Brown farmjához csűr is tartozott, amely most elsősorban garázsként szolgált. Itt állt az
öttonnás, dízelmotoros teherautó is, amelyet az előző tulajdonosok hagytak hátra; az épület mellett, a
földbe süllyesztve volt egy kétezer gallonos üzemanyagtartály is. A család, amelytől Brown mindezt
megvette, nem is sejtette, hogy hajdani lakóhelyükön bombagyárat rendeznek majd be. Ernie és Pete
első tennivalója a vén teherautó életre keltése volt. Negyven percig bütykölték, mert azon kívül,
hogy az akkumulátora lemerült, más bajai is voltak. Pete Holbrook azonban ügyes szerelő lévén
lelket lehelt a műemlék jellegű járműbe. A motor szilajul felbőgött, s úgy tűnt, életképességét a
továbbiakban is megőrzi. A teherautónak nem volt rendszáma, ez azonban ezen a környéken, ahol a
járművek gyakran egyetlen óriási birtokon belül közlekedtek, nem okozott gondot. Minden baj
nélkül eljutottak a legközelebbi – negyvenmérföldnyire lévő – mezőgazdasági áruházhoz.
Érkezésüket az üzletben kedvező előjelnek tekintették, hiszen közeledett a vetés ideje – a
környékbeli farmerek közül ők voltak az elsők, akik nagyobb tételt vásároltak –, a cégnél ugyanis
szó szerint hegyekben állt a műtrágya; nemrég hozták teherautókon Helenából, a környéket ellátó
raktárból.
A két Hegylakó összesen négy tonnányit vásárolt, ami nem számított szokatlan mennyiségnek.
Egy gázüzemű villástargonca az egészet felrakta a teherautó platójára. Miután készpénzben kifizették
a vételárat, kezet ráztak a boldogan mosolygó kereskedővel, és elhajtottak.
– Ez nehéz meló lesz – állapította meg Holbrook félúton.
– Az, és az egészet nekünk kell megcsinálni – felelte Brown. – Vagy oda akarsz hozni valakit, aki
aztán esetleg beköp?
– Teljesen igazad van, Ernie – helyeselt Pete. A szemközti sávban rendőrautó bukkant fel, aztán el
is tűnt mögöttük. A két Hegylakó dermesztő pillanatokat élt át, a rendőr azonban utánuk sem fordult.
– Még mennyire van szükség?
 Brown legalább egy tucatnyiszor kiszámolta.
– Még ugyanennyire. Gyalázat, hogy ez az izé mennyi helyet elfoglal...
Úgy gondolta, a másik tételt majd holnap, egy másik helyen veszik meg, a farmtól délnyugatra,
harmincmérföldnyire. Ma este éppen elég dolguk lesz, hiszen ezt az egész szart le kell rakniuk a
csűrben. Szép kis meló.
Miért is nincs egy istenverte villástargonca is a farmon? Még jó, hogy amikor legutóbb
megtöltették a tartályt, a helyi olajtársaság egy tankerrel hozta házhoz az olajat, nem kellett a
hordókkal hülyéskedniük... – elmélkedett Holbrook.
*
A kínai partvidéken hideg időjárás uralkodott, s ez megkönnyítette az amerikai műholdak dolgát:
infrakameráikkal azonnal észlelték, hogy két haditengerészeti támaszponton is beindították néhány
hajó hajtóműveit. A képeket rögzítették és továbbították a Pentagonban székelő Nemzeti Parancsnoki
Harcálláspontra. Az ügyeletes tiszt hírszerzési szakértőjéhez fordult:
– Terveztek mostanra gyakorlatot a kínaiak?
– Tudomásunk szerint nem.
A fotókon látszott, hogy tizenkét hajó is járatja hajtóműveit. Valószínűtlennek tűnt, hogy a
generátoraikat működtetnék, hiszen az áramot egyébként a partról kapták. A felvételek tüzetesebb
szemügyre vétele nyomán azonban kiderült, hogy a kikötőben vontatóhajók is manővereznek. Mivel
a hírszerzési szakértő a hadsereg tagja volt, odahívott egy tengerésztisztet.
– Kifut néhány hajó – hangzott a kézenfekvő magyarázat.
– Nem lehet, hogy csak műszaki próbát vagy valami effélét tartanak?
– Ahhoz nem kellenének vontatóhajók. Mikor halad át fölöttük a legközelebbi? – kérdezte a
fregattkapitány, miután megállapította, hogy a képek harminc perce készültek. A következő műholdra
célzott.
– Ötven perc múlva.
– Addig mindkét kikötőből kifuthat a nyílt tengerre három-négy hajó. Akkor majd biztosat tudunk.
Elég valószínű, hogy nagyobb gyakorlatra készülnek – mondta a fregattkapitány, majd némi
hallgatás után megkérdezte: – Van valami politikai ereszd-el-a-hajamat?
– Semmi – rázta meg a fejét az ügyeletes tiszt.
Akkor flottagyakorlat. Lehet, hogy valaki kitalálta, hogy ellenőrzi a harckészültségüket.
Harminc perccel később már valamivel többet tudtak, egy Peking által kiadott sajtóközleményből.
Ők azonban nem láttak harmincpercnyire a jövőbe – jóllehet éppen ezért kapták a fizetésüket.
*
Az elítéltek mostanra annyira eltompultak, hogy először fel sem igen figyeltek influenzaszerű
tüneteikre. A felcserek – mind ahányszor különleges védőöltözékben – bejártak hozzájuk, hogy vért
vegyenek tőlük. A foglyok kábasága azért is előnyös volt, mert valószínűtlennek tűnt, hogy bármiféle
meggondolatlanságra ragadtassák magukat. Valamennyien régebb óta voltak börtönben, és mivel
hiányosan táplálták őket, elerőtlenedtek. Ráadásul olyan durván bántak velük, hogy ellenállásra
gondolni sem mertek. Bár már kimondták rájuk a halálos ítéletet, nem szívesen siettették volna a
végrehajtását. Valamennyien engedelmesen tűrték, hogy a hihetetlenül óvatos felcserek vért
vegyenek tőlük. A szanitécek gondosan felírták a vérmintákat tartalmazó üvegcsövekre az illető
fogoly ágyának számát, majd távoztak.
A laboratóriumban először a Hármas Páciens vére került a mikroszkóp alá. Az antitestvizsgálat
pozitív eredménnyel szolgált, ez azonban nem volt elég meggyőző, vagyis további ellenőrzésre volt
szükség, hiszen nem hibázhattak. Készítettek néhány tárgylemez-preparátumot, és egyet az
elektronmikroszkóp alá helyeztek, hogy – először húszezerszeres nagyításban – megvizsgálják. A
mikroszkóp beállítását precíziós berendezések végezték, fel-le, jobbra-balra mozgatták a lemezt, míg
végül...
– Ó! – mondta az igazgató, és a látómező közepére igazította a célt, majd száztizenkétezerszeresre
növelte a nagyítást. A számítógép fekete-fehér monitorán megjelent az a valami. Az igazgató úgy
találta, igencsak illik rá a „pásztorbot” kifejezés. Középütt húzódott az RNS-fonál, amely alul
elvékonyodott és visszakunkorodott. A másik végén ott sorakoztak a fehérjehurkok, amelyek a vírus
működésének kulcselemei voltak – legalábbis az általános felfogás szerint. Pontos működésüket
senki sem értette, aminek az igazgató, lévén a biológiai hadviselés mérnöke, nagyon is örült. –
Moudi! – kiáltotta.
– Igen, látom – mondta az ifjabb orvos, és miközben áthaladt a helyiségen, lassan bólogatott. Az
istentagadásért halálra ítélt Hármas Páciens vérében ott volt az Ebola Zaire Mayinga-vírus. Az
igazgató elvégezte az antitestpróbát is, és figyelte, ahogyan a parányi minta színe megváltozik. Ez
most bizonyosan pozitív volt.
– Most már biztos, hogy levegő útján is terjed – jelentette ki.
– Egyetértek – mondta Moudi. Nem lepte meg a dolog.
– Várunk még egy napot... nem, kettőt... a második fázisra. S akkor már biztosat fogunk tudni.
Ezzel távozott, hogy jelentse az eredményt.
*
A pekingi bejelentés meglepte az amerikai követséget. A szokványos megfogalmazásokat
tartalmazta: a kínai flotta, úgymond, nagyobb arányú gyakorlatot tervez a Tajvani-szorosban, ahol
éleslövészetet tartanak majd föld-levegő és föld-föld rakétákkal. Időpontot nem jelöltek meg (erre,
hangzott a magyarázat, meteorológiai megfontolások alapján kerül majd sor). A Kínai
Népköztársaság kormánya felhívta a légiforgalmi és hajózási vállalatok figyelmét, hogy
megfelelőképpen módosítsák járműveik útvonalát. A kommüniké mindössze ennyit tartalmazott, s ez
némiképpen nyugtalanította a washingtoni képviselet helyettes vezetőjét. Azonnal megbeszélésre
hívta katonai attaséit, és a CIA-kirendeltség vezetőjét, de egyikük sem tudott bővebb felvilágosítással
szolgálni – bár arra mindnyájan felfigyeltek, hogy a közleményben nem esett szó a tajvani Kínai
Köztársaság kormányáról. Ez egyfelől jó hír volt – Peking ezúttal nem rótta fel a szigetnek, hogy
független, holott alapvetően rebellis tartományaként kezelte, másfelől azonban rossz, mert a
szövegben nem utaltak arra, hogy rutingyakorlatról van szó, és hogy senki ellen nem irányul. Az
információt továbbították a Pentagonbeli Nemzeti Parancsnoki Harcálláspontra, a
külügyminisztériumba és Langleybe, a CIA központjába.
*
Daryaei egy arc után kutatott emlékezetében, amelyet összekapcsolhatott a névvel, de az arc,
amely megjelent előtte, egy kisfiúé volt, akit annak idején Qum városában ismert meg – az üzenet
viszont a világ másik feléről érkezett. Raman, Raman... ó, igen, Aref Raman... micsoda pompás fickó
volt! Az apja autókereskedő volt, Mercedesekkel foglalkozott, az autókat a teheráni hatalmasoknak
adta el... de a hite megrendült. A fiáé viszont nem! A szeme sem rebbent, amikor hírét vette szülei
halálának. Véletlenül haltak meg, a sah katonái végeztek velük, csak mert rossz időben rossz helyen
jártak, belekeveredtek valami utcai zavargásba, amelyhez pedig semmi közük nem volt. Aref a
mesterével együtt imádkozott értük. A fiú számára haláluk legfőbb tanulsága az Volt, hogy olyanok
ölték meg őket, akikben bíztak, bár éppenséggel más tanulságot is levonhatott volna... Raman akkor
már mélyen hívő ifjú volt, és mélyen sértette, hogy a nővére feleségül ment egy amerikai tiszthez,
amivel családjára és öccsére is szégyent hozott. Az iszlám forradalom során neki is nyoma veszett:
egy iszlám bíróság házasságtörésért halálra ítélte. Aref egyedül maradt. Sokféleképpen
felhasználhatták volna, sorsáról azonban maga Daryaei döntött. „Új szüleivel”, egy idősebb
házaspárral – a Raman család vagyonával együtt – Európába, majd hamarosan Amerikába menekült.
Az öregek nem kaptak feladatot, mindössze annyi volt a dolguk, hogy csendesen éldegéljenek;
Daryaei úgy gondolta, azóta már meg is haltak. A fiú, akit azért választott ki erre a küldetésre, mert
már egészen fiatalon tökéletesen beszélt angolul, folytatta tanulmányait, és a kormány szolgálatába
lépett. Ugyanolyan kitűnően megállta a helyét, mint a forradalom legelején, amikor egy hotel
bárjában agyonlőtte a sah légierejének két ott whiskyző tisztjét.
Azóta azt tette, amire utasították, azaz nem tett semmit. Elvegyült. Eltűnt. Ezzel indították útnak:
„Ne feledkezz meg a küldetésedről, de ne tégy semmit!” Az ajatollah büszke volt, hogy jól ítélte meg
a fiút, a mostani üzenet ugyanis azt jelentette, hogy Aref már csaknem teljesen végrehajtotta, amivel
megbízta.
Az angol assassin – orgyilkos – szó a „hasisevők” jelentésű arab hassasinből származik. Az iszlám
Nizari szektájának tagjai annak idején hasis segítségével élték át a paradicsom gyönyöreit, mielőtt
útra keltek volna, hogy eltegyék láb alól ellenfeleiket. Daryaei felfogása szerint eretnekek voltak, a
drogoktól pedig amúgy is viszolygott. A hasisra azért volt szükségük, mert nem rendelkeztek kellő
lelkierővel, mégis kitűnően szolgálták egy sor mesterterrorista céljait, akik vagy két évszázadon át
komoly szerepet játszottak a térség hatalmi egyensúlyának fenntartásában. Maga a gondolat azonban
Daryaeit azóta izgatta, hogy gyerekkorában először hallott róla. A Nizarik azért vallottak kudarcot,
mert az igaz hittel meghasonult eretnekek voltak, és a többség helyett csak néhány szélsőségest
tudtak megnyerni kultuszuknak, ezek pedig Allah helyett egyetlen embert szolgáltak. Ezért volt
szükségük arra, hogy kábítószerekkel erősítsék meg magukat – úgy, ahogyan a hitetlenek az
alkohollal teszik. A Nizarikkal egy ragyogó ötlet vallott kudarcot – de mint ötlet azért nagyszerű volt.
Daryaei csak tökéletesítette, most pedig volt egy embere a legbelsőbb körökben, aki csak
utasításokra várt. Most már csak időzítés kérdése volt, hogy Raman beteljesítse küldetését, ez a fiú
pedig még ennyi idő után is pontosan tudta, mi a dolga, agyát nem homályosították el drogok, és
maga a Nagy Sátán képezte ki.
Megszólalt a telefon – az ajatollah közvetlen vonala.
– Jó hírem van... a majomfarmról – jelentette az intézmény igazgatója.
*
– Hát, tudja, Arnie, magának volt igaza – jelentette ki Jack. A nyugati szárnyba vezető fedett
járdán haladtak. – Nagyszerű érzés volt ott Oklahomában... ahogyan az a sok ember lelkesedett...
Még a léptei is rugalmasabbak, nyugtázta magában a stábfőnök, de különösebben nem lepte meg
a dolog. Időben visszaérkeztek, hogy az elnök nyugodtan, családi körben vacsorázhasson. Ha három
vagy négy ilyen beszédet kellett volna elmondania, és kénytelen lett volna hosszasan kellemkedni
pártja támogatóival – márpedig elődei ezt általában nem kerülhették el –, legfeljebb négy órát
aludhatott volna, és azt is a repülőgépen... Hogy aztán reggel, egy gyors zuhanyozás után elkezdjen
egy újabb munkanapot, amelyet az előző nap fáradalmai miatt még hosszabbnak érez majd...
Magában megállapította: különös, hogy valamennyi elnök mindenféle kötelezettségének eleget tudott
tenni. A tényleges hivatalos feladatok meglehetősen nehezek voltak, ezek azonban szinte mindig
alárendelt szerepet játszottak a PR-tól nem sokban különböző tennivalókkal szemben. Ámbár, egy
demokráciában az utóbbiak is fontosak, hiszen az embereknek joguk van ahhoz, hogy elnöküket ne
csak mindig az íróasztala mögött ülve lássák... amint a munkáját végzi. Az elnöki munkát az ember
anélkül is élvezhette, hogy szerette volna, ami kissé ellentmondásosnak tűnik, de csak amíg valaki
személyesen meg nem tapasztalja.
– Pompásan csinálta – mondta Van Damm. – A tévében remekül hatott. És az az anyag is rendben
volt, amit közben az NBC a feleségével készített.
– Neki nem tetszett, szerinte kivágták a legjobb mondatait – vetette közbe Ryan.
– Sokkal rosszabbul is járhatott volna. – Hiszen az abortuszról nem is kérdezték, gondolta Arnie.
Ahhoz, hogy ezt elérje, latba vetette minden befolyását az NBC-nél, és gondja volt rá, hogy Tom
Donnert a repülőn úgy kezeljék, mintha legalábbis szenátor vagy egyenesen miniszter volna, még
egy rövid felvételt is engedélyezett útközben. Megígérte, hogy a jövő héten Donner készítheti majd
az első interjút a Fehér Ház emeleti társalgójában. Ez persze nem azt jelentette, hogy a kérdeznivalót
is kiadta volna neki, Ryant tehát alaposan fel kell majd készítenie, nehogy valami elnökhöz nem illőt
találjon mondani. Egyelőre azonban hagyta, hogy Ryan hadd élvezze a sikert, amelyet a
Középnyugaton aratott. Az utazás valódi célja azonban nemcsak az volt, hogy Ryan kimozduljon
Washingtonból, és megérezze, mit is jelent elnöknek lenni, hanem hogy elnöknek is tűnjön, és még
inkább a pálya szélére szorítsa azt a nyomorult Kealtyt.
Az elnököt az Ovális Irodában Goodley várta.
 – Jó reggelt, Ben – köszöntötte vidáman. Odament az íróasztalához, és lezöttyent a kényelmes
forgószékbe. – Nos, mi a helyzet a világban? – kérdezte.
– Lehet, hogy van némi gond. A kínai flotta kifutott a tengerre – jelentette az ügyvezető
nemzetbiztonsági tanácsadó, aki mostanra megkapta fedőnevét a testőrségtől: ő lett a KÁRTYÁS.
– És? – kérdezte Ryan némileg bosszankodva, amiért így elrontották a mai szép reggelét.
– És úgy látszik, flotta nagygyakorlatot hajtanak végre. Közölték, hogy rakéta-éleslövészetet is
tartanak. Tajpej ez idáig nem reagált.
– Készülnek Tajvanon választásokra vagy effélére? Nem, ugye? – kérdezte Ryan.
– Nem, egy éven belül nem – rázta a fejét Goodley. – Tajpej folyamatosan tömte pénzzel az
ENSZ-t, és csendben egy sereg országban lobbizik a képviselet ügyében, de egyelőre ezzel
kapcsolatban sem történt semmi különös. Tajvan kerüli a felesleges kockázatot, és ügyel, nehogy
felingerelje az anyaországot. Gazdasági kapcsolataik változatlanul szilárdak. Röviden, nem tudjuk,
mit akarhat jelenteni ez a hadgyakorlat.
– Milyen erőink vannak a térségben?
– Egy tengeralattjárónk figyeli a kínai hadihajókat.
– Repülőhordozók?
– A legközelebbi az Indiai-óceánon. A Stennis Pearl Harborban horgonyoz, a hajtóműveit javítják.
Ott áll az Enterprise is, és mindkettő ott is marad még egy ideig. Szóval nem sok mindent tudunk
felmutatni.
A KÁRTYÁS ezzel ugyanarra figyelmeztette az elnököt, amire Ryan néhány hónapja Durlingot.
– A hadseregüknél mi a helyzet? – tudakolta az elnök.
– Ott sincs semmi újság. Úgy van, ahogyan az oroszok mondták, aktívabbak a szokásosnál, de ez
már egy ideje így megy.
Ryan hátradőlt a székében, és merengve nézte koffeinmentes kávéját. Szónoki kőrútján
megállapította, hogy jobbat tesz a gyomrának. Meg is említette Cathynek, aki mosolyogva csak
ennyit felelt: „Nem megmondtam?”
– Nos, Ben, akkor törjük a fejünket.
– Beszéltem néhány Kína-szakértővel a külügyben és a CIA-nál – felelte Goodley. – Lehetséges,
hogy a hadseregük valamilyen belpolitikai okból mozgolódik, úgy értem, tudatni akarják a pekingi
Politbüróval, hogy léteznek, és számolni kell velük. Ezen túl bármi színtiszta spekuláció volna,
nekem pedig nem ez a dolgom, ugyebár, főnök?
– Azt viszont, hogy „nem tudom”, mindig csak akkor mondja, ha tényleg nem tudja –
figyelmeztette kedvenc fordulatával Ryan.
– Ezt öntől tanultam meg, elnök úr – felelte Ben komoly arccal. – És azt is, hogy ne tessenek azok
a dolgok, amiket nem tudok megmagyarázni. – Elhallgatott, majd folytatta: – A kínaiak tudják, hogy
szemmel tartjuk őket, azt is tudják, hogy érdekel bennünket, mit művelnek. Azt is tudják, hogy ön
még új itt, és semmi szüksége bonyodalmakra. Akkor pedig miért csinálják? – tette fel a szónoki
kérdést Goodley.
– Hát igen – sóhajtotta az elnök. – Andrea! – szólította meg Price-t, aki szokás szerint az irodában
tartózkodott, de úgy tett, mintha oda sem figyelne az eszmecserére. – Ki itt a legközelebbi dohányos?
– érdeklődött Ryan a szégyenkezés legcsekélyebb jele nélkül.
– Elnök úr, én nem...
– Hát az hétszentség, hogy maga nem. Szerezzen egy szálat! – Price bólintott, és kiment a
titkárságra. Pontosan értette, mi történt.
Az elnök átállt a koffeinmentes kávéra, és most dohányozna. Tulajdonképpen meglepő volt, hogy
Ryan egészen eddig kibírta, s ez többet mondott neki a hírszerzési tájékoztató lényegéről, mint dr.
Goodley szavai.
Price egy vékony női cigarettával jelent meg. Gyufát és hamutartót is hozott, de az arcára volt
írva, hogy nem helyesli a dolgot. Vajon Roosevelt vagy Eisenhower testőrei is megengedték volna
maguknak, hogy arcokat vágjanak? – tűnődött Jack.
 Mélyen leszívta az első slukkot, és elgondolkodott.
Kína a japán-amerikai konfliktus során – Jack a háború szót még mindig, töprengései közben is
kerülte – anélkül, hogy ezt kinyilvánította volna, Tokiót támogatta, legalábbis valószínű, hogy így
volt... Tehát...
Beleszólt a telefonba:
– Hívják fel nekem Murray igazgatót az FBI-nál.
Hat másodperc múlva már hallotta is-Murray hangját:
– Jó reggelt, elnök úr.
– ...reggelt, Dan. Hogy is hívják azt a japán rendőrfelügyelőt, akit átküldtek hozzánk?
– Jisaburo Tanakának – felelte nyomban Murray.
– Tud a fickó?
– Határozottan. Van olyan jó, mint bárki az enyémek közül. Mit akarna tőle?
– Gondolom, alaposan elbeszélgettek azzal a Yamatával.
– Elnök úr, biztosra veheti: a kopó az egész világon kopó – felelte Murray szándékoltan komoly
hangon.
– Tudni akarom, miről tárgyalt Yamata a kínaiakkal, de főleg azt, hogy kivel.
– Megoldható. Megpróbálom most rögtön előkeríteni Tanakát. Visszahívjam?
– Ne engem. Tájékoztassa Ben Goodleyt, ő majd egyeztet az illetékesekkel. Most itt van nálam,
az irodámban.
– Értem, uram. Hadd lássak hozzá, Tokióban éjfélre jár.
– Köszönöm, Dan. Viszlát. – Ryan letette a kagylót, és így szólt Goodleyhoz: – Rajta, derítsék ki,
mi ez az egész.
– Meglesz, főnök – ígérte Ben.
– És mi zajlik még a világban? Irakkal mi van?
– A hírek ugyanazok, mint tegnap. Kivégeztek egy csomó embert. Az oroszok átlőtték nekünk ezt
az Egyesült Iszlám Köztársaság dolgot. Nagyon valószínűnek látszik, de nyíltan még nem léptek. Ma
ezzel akarnék foglalkozni, és...
– Jól van, lásson csak hozzá.
*
– Nos, ilyenkor mi a szokás? – kérdezte Tony Bretano.
Robby Jackson utálta a sietséget, csakhogy ez, amióta előlépett hadműveleti igazgatóvá, a
munkakörével járt. Az előző héten határozottan megkedvelte a kijelölt védelmi minisztert. Tony
Bretano érdes kis fickó volt, de nyersesége inkább a külvilágnak szólt: viselkedése borotvaéles észt
és gyors döntési képességet takart. Ráadásul mint mérnök is értette a dolgát, és azonnal a megfelelő
kérdéseket tette fel.
– A szorosban ott járőröz egy vadász-tengeralattjárónk, a Pasadena. Rutinfelderítést végez.
Utasítottuk, hogy térjen ki a kínai hadihajók útjából, és húzódjék északnyugat felé. Hamarosan
odaküldünk két-három másikat is, kijelöljük a mozgásterüket, és utasítjuk őket, hogy figyeljék a
fejleményeket. Állandó kapcsolatba lépünk Tajpejjel, és átkérjük tőlük, amit megtudnak. Egyébként
Peking szerintem a szokásos kisded játékait játssza. Máskor közelebb vezényelnénk egy
repülőhordozót, most azonban egy sincs kéznél, és mivel Tajvan nincs kitéve közvetlen politikai
fenyegetésnek, azt hiszem, ezzel túlreagálnánk a helyzetet. A guami Anderson légibázisról a térségbe
küldünk egy elektronikus felderítőgépet. Elég baj, hogy nincsen közelebbi támaszpontunk.
– Eszerint lényegében elektronikus felderítést végzünk, és semmi egyebet nem teszünk? –
kérdezte a miniszter.
– A felderítés alapvető fontosságú, uram, de csakugyan így van. – Bretano elmosolyodott.
– Tudom, én terveztem a műholdakat, amelyeket használni fognak. Maga szerint mit látnak majd?
– Valószínűleg lehallgatnak majd egy csomó kódolatlan forgalmazást, úgyhogy Fort Meade-ben
bőven lesz dolga a kínaiul tudó embereinknek, de a tulajdonképpeni szándékaikról nem sok mindent
tudunk majd meg. A flottagyakorlat azonban arra bizonyosan jó lesz, hogy tisztábban lássuk, mire
képesek. Ahogy én Mancuso admirálist – a csendes-óceáni tengeralattjáró-erőink főparancsnokát –
ismerem, szívesen odaküldené egy-két hajóját, hogy megnézze, vajon a kínaiak észreveszik és
üldözőbe veszik-e őket... persze szép csendben, mindenfajta felhajtás nélkül. Ha valami kifogásunk
lesz a flottagyakorlat ellen, ezt a lehetőséget is kijátszhatjuk.
– Hogy érti ezt?
– Úgy, hogy minden kapitányt kilel a hideg, ha tudomására hozzuk, hogy a környéken
tengeralattjáró ólálkodik... vagyishogy egyszer csak felbukkan egy a flottakötelék kellős közepén,
aztán ismét eltűnik. Nem buta embernek való feladat, és nem is veszélytelen, de a mieink értik a
dolgukat, és Bart Mancuso is tudja, hogyan használja a hajóit. Nélküle nem tudtuk volna legyőzni a
japánokat – jelentette ki határozottan Jackson.
– Ennyire jó? – kérdezte az új védelmi miniszter, akinek Mancuso neve semmit sem mondott.
– A legjobb. Adni kell a véleményére, és Dave Seaton, a csendes-óceáni főparancsnok ad is.
– DeMarco tengernagytól úgy tudom...
– Lehetek őszinte, uram? – kérdezte Jackson.
– Csakis őszinte lehet.
– Bruno DeMarco egyetlen okból lett a flotta helyettes hadműv-főnöke.
Bretano azonnal értett mindent.
– Azért, hogy szép beszédeket tartson, és addig se ártson a flottának, igaz?
Jackson bólintott.
– Egyvalamit meg kell tanulnia, uram. A Pentagonban kétféle tiszt szolgál: operátor és bürokrata.
DeMarco admirális több mint a fél pályafutását itt töltötte. Mancuso és Seaton operátorok, és
mindent megtesznek, hogy be se kelljen tenniük ide a lábukat. De arra, amit mondanak, hétszentség,
hogy érdemes odafigyelni.
– De maga sem bürokrata, igaz?
– Inkább zongoráznék egy kuplerájban, uram, az sokkal tisztességesebb meló.
25. Gyomnövények
Alig van elszomorítóbb dolog egy beteg gyereknél. Doktor MacGregor emlékezett rá, hogy a
kislányt Sohailának hívják, és úgy találta, hogy a szép név pompásan illik a tündéri kis teremtéshez.
Sohailát apja hozta be, a karjában. A férfi durva embernek látszott – legalábbis ez volt az orvos első
benyomása, márpedig eddig nem kellett csalódnia effajta megérzéseiben –, de ha az volt is, az apai
aggodalom egészen megváltoztatta. Véle jött a felesége is, valamint egy zakót viselő, arabnak tűnő
férfi is. Az arab mögött egy szudáni hivatalos ember lépkedett: az orvos ismerte, de nem vett
tudomást róla.
– Isten hozta nálunk, ifjú hölgy – mondta az orvos barátságos mosollyal. – Eszerint nem érzed jól
magad, igaz? No, várj csak, megnézzük, mit segíthetünk! Jöjjenek velem – mondta az apának.
Ezek az emberek nyilvánvalóan fontosak voltak valaki számára, és ennek megfelelően is bántak
velük. MacGregor a vizsgálóhelyiségbe vezette őket. Az apa az asztalra ültette a kislányt, és
visszahúzódott, odaengedte a feleségét, aki megfogta Sohaila kezét. A testőrök – hiszen minden
bizonnyal azok voltak – odakinn maradtak. Az orvos megérintette a gyerek tüzelő homlokát: a láza
legalább harminckilenc fok volt. Nos, jó...
Alaposan megmosta a kezét, majd gumikesztyűt húzott. Afrikában dolgozott, és Afrikában az
ember egyetlen óvintézkedést sem mulaszthat el... Először is fülhőmérővel megmérte a kislány lázát:
harminckilenc egész négy tized fok volt. A szíve sebesen vert, ez azonban gyerek esetében nem adott
okot különösebb aggodalomra. A sztetoszkópos vizsgálatból kiderült, hogy Sohaila szívhangjai
normálisak, és a tüdejével sincs különösebb gond – leszámítva, hogy a légzése is szaporább a
rendesnél. MacGregor a lázon kívül mindent rendben talált, lévén azonban szó kisgyerekről, ezt sem
tekintette rendkívülinek, különösen, hogy Sohaila csak nemrég került új környezetébe. Felpillantott,
és megkérdezte:
– Milyen panaszai vannak a kislányának?
– Nem tud enni, és hát... – felelte az apa.
 – Hány és megy a hasa? – kérdezte az orvos. Közben a gyerek szemét vizsgálta, de itt sem talált
semmit.
– Igen, doktor úr.
– Ha jól tudom, nemrég érkeztek Szudánba, ugye? – Mivel a válasz késett, felpillantott. – Tudnom
kell!
– Igen. Irakból, mindössze néhány nappal ezelőtt.
– A kislányának pedig van egy enyhe asztmája, de amúgy nincs más betegsége, igaz?
– Igen, így van. Megkapta az összes oltását is... de ennyire beteg még sohasem volt.
– És az érkezésük óta evett valami szokatlant? – kérdezte MacGregor. Tudják – magyarázta –, az
utazás nagyon megviselheti az embert, és a gyerekek különösen érzékenyek. Alighanem az itteni víz
ártott meg neki.
– Beadtam neki az orvosságát, mégis rosszabbul lett – mondta az anya.
– A víz bizonyosan nem okozhatja – jelentette ki határozottan az apa. – A háznak, ahol lakunk,
saját kútja van, és a vize jó.
A kislány, mintegy végszóra, felnyögött, öklendezni kezdett, elfordult, majd a vizsgálóasztalra és
a kőpadlóra hányt. A hányadéka helyenként vörös, másutt fekete volt: friss és alvadt vért is
tartalmazott. Ilyesmit sem a repülés, sem a környezetváltozás, sem a rossz víz nem okoz. Talán
fekély? Ételmérgezés? MacGregor hunyorogva töprengett, s közben ösztönösen ellenőrizte, van-e a
kezén kesztyű. Az anya körülnézett: tekintetével egy papírtörülközőt keresett...
– Ne nyúljon hozzá – mondta az orvos szelíden. Megmérte a kislány vérnyomását – az alacsony
érték igazolta, hogy a gyereknek belső vérzése van. – Sohaila – szólt –, sajnos ma nálunk kell
aludnod, hogy meggyógyíthassunk.
A tünetek sokféle betegséget jelezhettek, de a fiatal orvos éppen elég időt töltött Afrikában, hogy
tudja, minden esetben a legrosszabb lehetőségre kell felkészülnie. Mindazonáltal reménykedett, hogy
a baj talán mégsem akkora.
*
Sok minden megváltozott, de azért Mancuso élvezte a munkáját. A háborút megnyerték – ő
mindig mint háborúra gondolt rá – tengeralattjárói pontosan azt tették, amire tervezték őket. A nyílt
ellenségeskedés kezdete előtt két hajót veszített el, az Asheville-t és a Charlotte-ot, de azután már
egyet sem. Tengeralattjárói minden küldetésüket maradéktalanul teljesítették, egy gondosan
megtervezett rajtaütés során véres rendet vágtak az ellenség búvárhajóflottájába, hozzájárultak egy
ragyogó különleges akció sikeréhez, pusztító rakétacsapásokat mértek az ellenséges hátországra, és
mint mindig, létfontosságú felderítési adatokat szereztek. Mancuso arra volt a legbüszkébb, hogy
régi, hadrendből kivont tengeralattjárókat is harcba vetett. Ahhoz túl nagyok és nehézkesek voltak,
hogy támadó egységekként alkalmazza őket, de piszok jó munkát végeztek.
– Tehát? – kérdezte közvetlen főnökétől, Dave Seatontől –, akkor hát miben is mesterkednek
ezek?
– Azt, úgy tűnik, senki sem tudja – felelte Seaton. Mint minden jó parancsnok, igyekezett a lehető
legtökéletesebben ellátni feladatát, még ha ez az adott esetben nem is jelentett többet, mint hogy
felkeresi egy kollégáját. – Lehet, hogy csak flottagyakorlat, mivel azonban új elnökünk van,
elképzelhető, hogy erődemonstrációról van szó, és arra kíváncsiak, hogyan reagálunk.
A fegyveres erők tagjai nemigen kedvelik az ilyen nemzetek közti kíváncsiskodást, mert a játék
általában az ő bőrükre megy.
– Én ismerem Ryant – mondta Bart nyugodt hangon.
– Igen?
– Nem túlságosan közelről... de a Vörös Októberről ugye hallott? – Seaton elmosolyodott.
– Bart, ha még egyszer előjön ezzel a históriával, egyikünk holtan marad a porondon, márpedig én
vagyok a nagyobb darab.
A szóban forgó históriáról nem sokan tudtak. A flotta történetének legjobban őrzött titkai közé
tartozott, de számos változata terjedt.
 – El kell hogy mondjak magának valamit. Tudnia kell, mekkora ász az elnök. Hajóztam vele.
Akkor a Dallas parancsnoka voltam, helikopterről eresztették a tengeralattjárómra.
A csendes-óceáni flotta főparancsnokának tekintete Mancusóra villant.
– Ember, maga ugrat engem.
– Előbb lépett a Vörös Október fedélzetére, mint én.
Mancuso behunyta a szemét, örült, hogy végre elmondhatja az esetet, és ezzel túl lehet rajta. Dave
Seaton hadszíntér-főparancsnok volt, joga volt hozzá, hogy tudja, miféle ember parancsol neki
Washingtonból.
– Hallottam, hogy köze volt az akcióhoz, sőt azt is, hogy járt a Vörös Októberen, de azt hittem,
csak Norfolkban jutott fel rá, amikor már a nyolc-tízes dokkban horgonyzott. Hiszen csak egy
kémecske, úgy értem, afféle hírszőröző...
– Hát nem egészen. Kinyírt egy fickót, aki megsemmisíthette volna az Októbert, mielőtt
hazajuttatjuk – agyonlőtte, éppen a rakétavezérlőben. Ez a mi mostani elnökünk volt ott, és ő tette...
Ha a kínaiak most őt akarják próbára tenni, hát azt hiszem, bírni fogja a gyűrődést. Amikor a tévében
mutatják, nem látszik, de kurva kemény fickó. Én a pokolba is követném.
Mancusónak ez a mondata még őt magát is meglepte. Tulajdonképpen most először tudatosult
benne, hogy így érez.
Jó tudni – gondolta Seaton.
– És mi volna a feladat? – váltott témát Mancuso.
– Jackson azt akarja, hogy ragadjunk rá a kínaiakra.
– Maga jobban ismeri nálam Jacksont... mik a paraméterek?
– Ha ez pusztán egy flottagyakorlat, csak lapulunk és figyeljük őket. Ha változik a helyzet,
tudatjuk velük, hogy rajtuk a szemünk. Maga a kulcsember, Bart, nekem kurvára nincsenek hajóim a
térségben.
Elég volt kipillantaniuk az ablakon: az Enterprise és a John Stennis egyaránt szárazdokkban
álltak. A csendes-óceáni főparancsnoknak egyetlen bevethető repülőhordozója sem volt, s úgy tűnt,
még két hónapig nem is lesz. Ha az Egyesült Államok Haditengerészete erőt akart demonstrálni,
rendszerint a repülőhordozókat vonultatta fel – kínaiak alighanem arra is kíváncsiak voltak, mit
tesznek az amerikaiak, ha efféle nagyszabású akcióra nincsen lehetőségük.
– Fedezne engem DeMarco előtt? – kérdezte Mancuso.
– Ezt meg hogy érti?
– Bruno a régi iskolához tartozik, úgy gondolja, nagy baj, ha az embert felfedezik. Én személy
szerint úgy gondolom, hogy néha még jó is. Ha azt akarjuk, hogy a kínaiak érezzék, hogy figyeljük
őket, tennünk is kell valamit érte, nem?
*
– És mi az égvilágon semmit sem tehetünk – fejezte be helyzetértékelését Cliff Rutledge.
– Atyaisten, Cliff – nyögte Scott Adler –, ennyit körülbelül magamtól is tudtam.
A beosztottaknak elvileg az a dolguk, hogy döntési alternatívákkal szolgáljanak a feletteseiknek,
és nem az, hogy megfosszák őket tőlük, vagy, hogy olyasmit közöljenek velük, amit már amúgy is
tudnak.
Eddig viszonylag szerencsések voltak: a médiához semmi sem szivárgott ki. Washington még
korántsem heverte ki a megrázkódtatást, a magasabb beosztásba került volt beosztottak még nem
tettek szert akkora önbizalomra, hogy felhatalmazás nélkül információt adjanak ki, a legmagasabb
posztokat pedig Ryan odaadó hívei töltötték be. Ez azonban nem sokáig maradhatott így: az ügy
ehhez túlságosan is izgalmas volt. Létrejön egy új ország... két másikból, amelyek már külön-külön
is ontottak amerikai vért...
– Nincs az a helyzet, amelyre ne reagálhatnánk azzal, hogy semmit sem teszünk – jelentette ki
Rutledge. – Ha pánikba esünk, és kapkodni kezdünk, csak lovat adunk Daryaei meg a fanatikusai alá.
A két ország egyesülését úgysem tudjuk megakadályozni. És ha nem tudjuk, akkor mit tehetünk?
Tekintsük úgy, mint alkalmat, hogy párbeszédet kezdjünk az új államalakulattal.
 Adler úgy látta, a javaslat nem nélkülöz némi ésszerűséget, és az sem kerülte el a figyelmét, hogy
az asztal mellett ülők közül néhányan bólogatnak. Nagyon is ismerte ezeket a varázsigéket.
Alkalom... Párbeszéd...
– A szaúdiak el lesznek ragadtatva... de lehet, hogy eleinte kissé zavarba hozza őket... – hallatszott
egy hang az asztal túlsó végéről. Bert Vasco volt az, a jelenlévők közül a legalacsonyabb rangú. –
Mr. Rutledge, szerintem komolyabb a helyzet, mint gondolja. A merénylet hátterében Irán állt...
– Mire alapozza ezt?
– Mi bizonyítja, hogy Al Capone rendelte el a Valentin-napi mészárlást? Semmi, nem is emiatt
csukták le. De filmet azért csináltak az esetről, láttam is... – felelte Bert, aki különösen ékesszólóvá
lett, mióta az Ovális Irodába hívatták.
Adler szemöldöke a homlokára szaladt: mulattatta a pengeváltás. Vasco folytatta:
– Ezt az egészet összehangolja valaki, a merényletet ugyanaz rendelte el, aki aztán kivégeztette a
főtiszteket, utóbb pedig a Baath Párt vezérkarát. Most meg itt van ez a vallási újjászületés... Az új
fejlemények Iránban legalább egy évre elfojtanak minden belső ellentétet, mi ráadásul nem tudjuk,
hogy eközben még mi egyéb történhet. Daryaei született konspirátor, méghozzá jó. Türelmes,
elszánt, irgalmatlan egy gazember...
– Aki viszont már a végét járja... – vetette közbe Rutledge valamelyik híve.
– Ezt meg honnét veszi? – lőtt vissza Vasco. – Úgy tűnik, igencsak kézben tartja a dolgokat.
– Túl van a hetvenen.
– Nem iszik, nem dohányzik. Elég jó erőben van, elég megnézni a nyilvános fellépéseiről készült
videókat. Ezt az embert hiba volna alábecsülni, és ezt a hibát mi már elkövettük egyszer.
– Elvesztette a kapcsolatot a saját népével.
– Lehet, csak éppen nem értesült róla. Eddig jó éve volt, és a győztest mindenki szereti –
jelentette ki Vasco,.
– Bert, maga szerintem egyszerűen aggódik, hogy megszűnik az osztály, ha ezek létrehozzák az
EIK-t – ugratta valaki. Ez övön aluli ütés volt: egy magasabb rangú valakitől kapta egy alacsonyabb
rangú, amit az asztal körül ülők kuncogása is igazolt. A jelenlévők ezután elcsendesedtek, amiből a
külügyminiszter arra következtetett, hogy kezd kialakulni közöttük valamiféle – számára
nemkívánatos – konszenzus. Ideje volt, hogy ismét átvegye az irányítást.
– Nos, haladjunk – mondta. – Holnap az FBI beszámol nekünk az ellopott levélről. És találják ki,
mit hoznak ide nekünk?
– Csak nehogy megint egy hazugságvizsgálót hozzanak – morogta valaki. Rutledge furcsán
tekergette a nyakát, de erre senki sem figyelt fel.
– Vegyék egyszerűen úgy, hogy rutinszerű biztonsági átvilágításon esünk át – mondta vezető
munkatársainak a külügyminiszter.
– Az isten verje meg, Scott – fortyant fel Cliff a többiek nevében is –, vagy megbíznak bennünk,
vagy nem. Már jó néhány órámat rájuk pazaroltam.
– Ezek Nixon lemondólevelét se találnák meg – ékelődött egy másik külügyér.
– Lehet, hogy azt Henry Kissinger eltette emlékbe – tódította egy harmadik.
– Akkor hát holnap tíz órakor elkezdjük – jelentette ki Adler. – Velem is végigcsinálják...
Mindazonáltal ő is időpocséklásnak tartotta az egészet.
*
Badrayn emberének bőre nagyon világos, szeme szürke, haja pedig vöröses volt. „Az őseid között
alighanem volt egy angol nő! – tréfálkoztak vele néha családtagjai. A külseje előnyt jelentett a
számára: senki nem mondta volna meg, hogy nem európai származású. Azt azonban, hogy ez még
mindig így volt, saját óvatosságának köszönhette, azon kevés alkalommal ugyanis, amikor
„nyilvános” akciót hajtott végre, befestette a haját, sötét szemüveget tett fel, és megnövesztette a
szakállát – amely viszont fekete volt. „Filmsztár” – ezzel a megszólítással ugratta a környezete. A
tréfamesterek közül azonban mostanra jó néhányan meghaltak, ő pedig még mindig élt. Lehet, hogy
az izraelieknek voltak fotóik róla, az ember sohasem tudhatta – az azonban biztos volt, hogy az
információkat csak ritkán osztották meg másokkal. Még amerikai patrónusaikkal sem, ami bizony
ostobaság volt tőlük. Egyébként is, az ember nem aggódhat minden miatt, legyen szó bár némely, a
Moszad archívumában őrzött fényképekről. Frankfurtból érkezett a Dulles nemzetközi repülőtérre.
Külseje komoly üzletembernek mutatta, poggyásza mindössze két táskából állt. Elvámolnivalót nem
hozott magával, mindössze egy üveg whiskyt, amelyet egy német vámmentes boltban vett.
Miután a szállodájába ért, vacsorát hozatott a szobájába, bekapcsolta a televíziót, és csatlakoztatta
hordozható számítógépét a telefonhoz – mostanra erre már minden amerikai hotelben lehetőség volt.
Az Internet segítségével értesítette Badraynt, hogy biztonságban megérkezett felderítő küldetése
helyszínére, az Egyesült Államokba. Csak egy értelmetlen kódsort adott le, de egy kereskedelmi
rejtjelező program segítségével előtte ezt is kaotikus jelhalmazzá alakította.
*
– Üdvözlöm önöket a fedélzeten. A nevem Clark – mutatkozott be John az első, tizenöt fős
csoportnak. Elegánsabb volt a szokásosnál, jól szabott öltönyt, legombolt nyakú inget és csíkos
nyakkendőt viselt. E pillanatban ezzel volt kénytelen imponálni nekik, de tudta, hogy hamarosan más
lehetősége is lesz rá. A csoport könnyebben összejött, mint gondolta. A CIA Hollywood minden
igyekezete ellenére népszerű Amerikában, és egy-egy állására legalább tíz ember jelentkezik.
A számítógép könnyűszerrel kiválasztotta a pályázók közül azt a tizenötöt, akik megfeleltek a
Clark-féle KÉK TERV követelményeinek. Mindnyájan diplomás rendőrök voltak, legalább négyéves
szolgálattal, és kifogástalan szolgálati lappal, mely utóbbit még az FBI-nak is ellenőriznie kellett.
Egytől egyig férfiak voltak – Clark szerint valamilyen hiba folytán –, ennek azonban pillanatnyilag
nem volt jelentősége. Eddig nagyvárosi rendőrkapitányságokon szolgáltak, és mindegyikük legalább
két nyelven beszélt.
– Külszolgálatban működő hírszerzőtiszt vagyok – mondta. – Nem „ügynök”, nem „kém”, nem
„operatív munkatárs”. Tiszt. Jó ideje dolgozom a szakmában. Nős vagyok, két gyerek apja. Ha
bármelyikük azért jelentkezett, hogy simulékony szőke cicababákkal ismerkedjék, vagy, hogy
embereket lőjön rakásra, inkább most távozzék. Ez a szakma meglehetősen egyhangú, különösen
annak, aki rendelkezik a gyakorlásához szükséges intelligenciával. Önök valamennyien rendőrök,
tehát tudják, milyen fontos munka ez. Munkánk lényege olyan információk megszerzése, amelyek
révén súlyos bűncselekményeknek, emberek elpusztításának vehetjük elejét, amit azáltal érünk el,
hogy a megszerzett információkat a megfelelő személyeknek továbbítjuk. Mások műholdfelvételeket
nézegetnek, megint mások felebarátaik postáját olvassák. A neheze azonban nekünk jut. Mi
emberektől szerezzük az információinkat. Vannak köztük derék emberek, tiszteletre méltó
indítékokkal, és vannak kevésbé jók is, akik pénzt akarnak, vagy bosszút szeretnének állni, vagy csak
fontosnak akarják érezni magukat. Az, hogy kik ezek az emberek, nem számít. Önök az utcán
valamennyien dolgoztak informátorokkal, és ugyebár egyik sem volt szűzmáriás királyfi? Nálunk
ugyanez a helyzet. A mi informátoraink többnyire iskolázottabbak, nagyobb hatalommal
rendelkeznek, de nemigen különböznek azoktól, akikkel önöknek eddig dolguk volt. És miként az
utcai informátorokhoz, önöknek hozzájuk is lojálisaknak kell lenniük, meg kell védeniük őket – és
időről időre a nyakukat is meg kell szorongatniuk kissé. Ha maguk elkúrják a dolgot, ezek az
emberek maghalnak, sőt, ha a leendő állomáshelyük olyan lesz, meghalnak informátoraik feleségei
és a gyerekei is. Ha azt hiszik, viccelek, nagyon tévednek. Olyan országokban fognak dolgozni, ahol
a törvényesség nem jelent többet, mint amit egy bizonyos valaki gondol róla. Éppen az utóbbi
napokban láthatták a televízióban, igaz? (Valóban, az utóbbi napokban világszerte bemutatták a
híradókban a Baath Párt néhány vezetőjének kivégzését. Előzőleg figyelmeztették a nézőket, hogy
gyerekek és érzékenyebb lelkek ne nézzenek oda – akik ezután természetesen odanéztek.)
A jelenlévők bólogattak.
– Amikor bevetésen lesznek, legtöbbször nem viselnek majd fegyvert. Csak az eszükre
hagyatkozhatnak. Olykor életveszélyben lesznek. Barátaikat vesztik majd el odakint, egyesekről
tudják majd, hol haltak meg, másokról nem. Lehet, hogy a világ szelídebb lett, de nem mindenütt.
Maguk, emberek, nem a kellemes helyekre mennek majd. Ding Chavez – az a pohos kis fickó a
társam, egyben a kislányom vőlegénye – a helyiség végéből hallgatta, és erősen igyekezett, hogy el
ne mosolyodjék. Nem kellene halálra rémíteni őket, gondolta.
– És hogy mi a jó ebben a munkában? Nos, mi a jó a rendőr munkájában? A válasz a következő:
valahányszor kiiktat egy csirkefogót, életeket ment meg. Ha mi eljuttatjuk a megfelelő információkat
a megfelelő személyekhez, ugyancsak életeket mentünk. Rengeteg életet – tette hozzá nyomatékkal
Clark. – Ha mi jól végezzük a dolgunkat, nem kerül sor háborúkra. Mindenesetre: üdv a fedélzeten.
Én leszek a vezető oktatójuk. Az itteni kiképzést izgalmasnak és nehéznek találják majd. Holnap
reggel nyolc harminckor kezdünk.
Ezzel John lelépett a pódiumról, és elindult a hátsó ajtó felé. Chavez kinyitotta előtte az ajtót,
majd ő is elhagyta a helyiséget.
– A mindenit, Mr. C, hol lehet itt beiratkozni?
– A francba, Ding, valamit csak mondanom kellett. – John évek óta nem beszélt ennyit
egyfolytában.
– És mit kellett tennie Foleynak, hogy ezeket az újoncokat felvehessük?
– Megkezdődtek a létszámcsökkentések, fiacskám. A szentségit, Ding, hát mégiscsak sikerült
beindítanunk a dolgot!
– Várhattatok volna vele néhány hetet, Foleyt még nem erősítette meg a szenátus. Jobb az ilyesmit
kivárni – vélte Chavez. – ámbár, én csak egy aprócska kém vagyok...
– Állandóan elfelejtem, mennyire megokosodtál.
*
– És ki a fészkes fene ez a Zhang Han San? – kérdezte Ryan.
– Az ötvenes éveiben járhat, de fiatalabbnak néz ki, tíz kiló túlsúlyt cipel, kábé ötvennégyes zakót
visel, legalábbis ezt mondja a barátunk. Nyugodt és megfontolt, jól benne hagyta a pácban Yamatát.
– Ó – szólt Mary Pat –, hogyhogy? – Az FBI igazgatója válaszolt:
– Yamata Saipanon volt, amikor győztünk. Telefonált Pekingbe, menedéket akart kérni. Mr. Zhang
úgy reagált, mint aki téves hívást nkapott: „Miféle megállapodás? Nem állapodtunk meg semmiben!”
Aztán Yamata már telefonálni is hiába telefonált. Japán barátaink ezért hitszegőnek tartják.
– Ez a Yamata nekem kissé túl őszintének tűnik – jegyezte meg Ed Foley. – Senki sem találja
gyanúsnak?
– Nem – felelte Ryan. – A második világháborúban a japán hadifoglyok ugyancsak sokat
beszéltek.
– Az elnöknek igaza van – erősítette meg Murray. – Én magam kérdeztem meg a dologról
Tanakát. Yamata öngyilkosságot akart elkövetni, de vigyáznak rá, nehogy megtehesse – még a
cipőfűzőit is elvették. Az öngyilkosság az ő kultúrájukban tisztességes kiutat jelentene, a mostani
helyzet ezért akkora gyalázat a számára, hogy nem érzi különösebb szükségét, hogy hallgasson.
Zhang egyébként feltehetőleg diplomata – Yamata azt mondta, névleg egy kereskedelmi küldöttség
tagja volt –, de a külügyünk sohasem hallott róla. A neve a japánoknál sem szerepel semmiféle
diplomáciai listán. Ha az én véleményemet kérdezi, mindezek alapján kémnek gondolom, vagyis...
A Foley házaspárra pillantott. Mary Pat felelt:
– Ellenőriztettem, de semmi. Az persze korántsem biztos, hogy ez a Zhang valódi név.
– És ha az volna is – tette hozzá a férje –, a hírszerzőikről alig tudunk valamit. Ha szabad
tippelnem, politikus. Hogy miért? Megkötött egy megállapodást, igaz, hogy titokban, de nem
akármekkorát. Emiatt a megállapodás miatt a fegyveres erőik még mindig fokozott készültségben
vannak és gyakorlatoznak, az oroszok pedig még mindig idegesek. Bárki legyen is ez a fickó, nagyon
valószínű, hogy kulcsszerepet játszik.
Ezt a többiek nagyjából maguktól is tudták.
– Ki tudnának még deríteni valamit? – érdeklődött tapintatosan Murray.
Mary Pat a fejét rázta.
– Nincsenek embereink a helyszínen, legalábbis ez ügyben nem tudjuk használni őket. Van egy jó
kis párosunk Hongkongban, egy házaspár, összehoztak egy csinos kis hálózatot. Vannak embereink
Sanghajban is. Működik néhány alacsonyabb beosztású ügynökünk a pekingi védelmi
minisztériumban is, de őket hosszú távú feladatokra tartjuk, és ha ebben az ügyben is felhasználnánk
őket, veszélybe kerülnének. Kínával az a legnagyobb bajunk, Dan, hogy nem ismerjük a kormányzat
működését. Olyan bonyolult, hogy legfeljebb sejtéseink vannak róla. Azt tudjuk, hogy kik a politikai
bizottság tagjai – vagy úgy gondoljuk, hogy tudjuk. Lehetséges, hogy egy hónapja kihalt
valamelyikük, de már több mint egy hónapja hiába próbáljuk megerősíteni. Még az oroszok is
tudatták velünk, ha eltemettek valakit. – Ed átvette a szót a feleségétől:
– Szóval ismerjük az ottani politikai első vonalat, de azt sohasem tudtuk, hogy az eseményeket
valójában ki is irányítja. A képlet egyszerű, de eltartott egy ideig, amíg rájöttünk, mi a helyzet. Mi
öregekkel tárgyalunk, akiknek már terhes a pozíciójuk. Mozgékony, szemfüles segéderőkre van
szükségük, akik viszont az évek során meglehetős hatalomra tettek szert. Vajon valójában ki adja ki a
parancsokat? Nem tudjuk biztosan, és a személyek azonosítása nélkül nem is tudhatjuk meg.
– Megértem a gondjaikat, emberek– dörmögte Murray. – mikor a szervezett bűnözés volt a
területem, olyan fickókról derítettük ki, hogy a maffia fejesei, akiknek látszólag mindössze az volt a
dolguk, hogy kinyissák mások előtt a kocsi ajtaját. Piszok egy meló volt.
Ez volt a legbarátságosabb nyilatkozat, amelyet Foley az FBI részéről a CIA-val kapcsolatban
valaha is hallott.
– Ha belegondolnak – mondta még Murray –, az operatív munka biztonságos körülményeit nem is
olyan nehéz megteremteni.
– A KÉK TERV többek közt az ilyen ügyek megoldását is segíti – jegyezte meg Jack.
– Akkor bizonyára örömmel hallja, hogy miközben mi itt tárgyalunk, az első tizenöt fickó
kiképzése már folyik. John alighanem már órákkal ezelőtt megtartotta nekik az üdvözlőbeszédet –
jelentette ki a CIA feje.
*
A testőrt Salehnak hívták. Szakmája követelményeinek megfelelően robusztus alkatú és egészségű
férfi volt, s mint ilyen, igyekezett eltitkolni mindenfajta betegséget. Aki az ő életét éli, egyszerűen
nem ismerheti el, hogy bármi is gondot okoz neki. Tudta, hogy az ember gyomra kényes valami,
rossz közérzete azonban minden várakozása és a doktor ígérete ellenére sem múlt el. Aztán pedig
meglátta a vért a vécékagylóban... igen, valóban vér volt. Az emberi testnek nem szabad véreznie –
legfeljebb ha megvágják borotválkozás közben, vagy belelőnek. A zsigerek azonban semmiképpen
sem vérezhetnek... márpedig nála ez volt a helyzet. Az ilyesmi bizonyosan mindenki számára
megrendítő, különösen, ha mint Saleh, erős és magabiztos férfi. Sok más emberhez hasonlóan ő is
húzta egy darabig az időt, remélte, hogy panaszai csak átmenetiek, hogy rossz közérzete még
fokozódik egy ideig, aztán, miután tetőzött, elmúlik – úgy ahogyan az influenza tünetei. Ő azonban
csak rosszabbul lett, úgyhogy végül felülkerekedett benne a félelem. Virradat előtt hagyta el a villát,
kocsiba ült, és a klinika felé indult. Útközben meg kellett állítania a kocsit, hogy hányhasson.
Amikor visszaült a kormány mögé, szándékosan nem nézte meg, mi maradt utána az úton. Teste
percről percre gyengült, s mire a kocsitól a kórház bejáratáig jutott, úgy érezte, minden ereje
elhagyta. Miközben előkeresték a kartonját, eluralkodott rajta a félelem: a kórházszag tette. A
levegőben ugyanaz a fertőtlenítőszag lebegett, amitől a kutyák megtorpannak, hátrálni kezdenek, és
nyüszítve igyekeznek menekülni, mert egyet jelent számukra a fájdalommal.
Végül szólította egy fekete ápolónő. A testőr felállt, és méltósága maradékát összeszedve belépett
a vizsgálóba, ugyanabba, ahol a múltkor is járt.
*
A második tízfős fogolycsoport alig különbözött az elsőtől, legfeljebb annyiban, hogy egyiküket
sem istentagadásért ítélték el. Moudinak nem esett nehezére, hogy ellenszenvesnek találja őket.
Mozdulataik sunyiságról árulkodtak – a legbeszédesebb azonban az arckifejezésük volt. Látszott
rajtuk, hogy bűnözők, sohasem néztek a szemébe, hol erre, hol arra sandítottak, mintha állandóan
valami kibúvót keresnének, valami cselen, valami gazságon törnék a fejüket.
 – Van néhány betegünk – mondta nekik. – Benneteket jelöltek ki, hogy ápoljátok őket. Ha jól
végzitek a munkátokat, kiképeznek benneteket, és ha visszamentek a börtönötökbe, felcserként
dolgozhattok majd. Ha nem, visszakerültök a celláitokba, az eredeti ítéletetek szerint. Minden
vétséget azonnal és szigorúan megtorlunk.
A rabok valamennyien bólintottak.
Tudták, mit jelent a szigorú bánásmód, az iráni börtönök nem a bennük uralkodó kellemes
viszonyokról és a konyhájukról voltak híresek. Az Amnesty International már régóta letett arról,
hogy továbbra is szót emeljen az ország börtönviszonyai miatt. Talán inkább azzal kellene
foglalkozniuk, hogyan bánnak más országokban az igazhívőkkel – gondolta Moudi. Nem kár értük,
egyikük sem Jean-Baptiste nővér... Az apáca meghalt, mert ez volt megírva számára az élet és halál
könyvében, most pedig már csak az a kérdés, hogy vajon ezekre a fickókra is ugyanaz a sors vár-e.
Biccentett az őrség parancsnokának, mire az rárivallt az új „szanitécekre”. Még a testtartásukban
is van valami kihívó, állapította meg Moudi. Ezt majd még meggondolják...
Megkezdődtek az előkészületek. Az elítélteket levetkőztették, zuhany alá terelték,
megborotválták, és zöld felcseröltözékbe bújtatták. Ruhájuk hátán egyjegyű szám virított. Végül
posztópapucsokat osztottak ki köztük, és az őrök odaterelték őket a légzsilipes ajtóhoz, amely mögött
a hadsereg egészségügyisei dolgoztak. Odabent azonban tartózkodott egy fegyveres őr is, aki
távolabbról figyelt, és kesztyűs kezét állandóan a pisztolyán tartotta. Moudi a biztonsági helyiségbe
ment, hogy monitoron kövesse az eseményeket. A fekete-fehér monitorokon figyelte, amint
végigmennek a folyosón. Kíváncsian sandítottak jobbra-balra – nyilvánvalóan a rést keresték, ahol
kibújhatnának. Méregették az őrt is, aki azonban folyamatosan legalább négyméternyi távolságot
tartott tőlük. Menet közben minden egyes érkezőnek a kezébe nyomtak egy-egy műanyag vödröt,
bennük különböző egyszerű eszközökkel. A vödrökön ugyancsak számok voltak.
Mindnyájan összerezzentek kissé, amikor meglátták a védőöltözéket viselő egészségügyieket, de
aztán továbbcsoszogtak. A kezelőhelyiség ajtaja előtt megálltak.
Alighanem a szag volt az oka... vagy talán a látvány... de egyikük lassan felfogta, hogy bármi
legyen is az, ami történik velük...
A monitoron látszott, hogy a védőruhás odaint a rabnak, aki lecövekelt az ajtónyílásban. A
foglyon látszott, hogy egy pillanatra elbizonytalanodik, de aztán visszaszólt a védőruhásnak. Egy
pillanattal később földhöz vágta a vödröt, és rázni kezdte az öklét. A többiek figyelték, mi lesz ebből.
Ekkor a képernyő sarkában felbukkant a biztonsági őr, kezében pisztollyal. Célzásra emelte a
fegyvert, és körülbelül kétméternyi távolságból rásütötte a lázongó rabra. Egyenesen az arcába lőtt;
Moudi különösnek találta, hogy látja, de nem hallja a lövést. A férfi teste a csempeburkolatú padlóra
zuhant. Mögötte a szürke falon fekete foltok sötétlettek. A legközelebb álló védőruhás rámutatott az
egyik elítéltre, aki nyomban felemelte a vödröt, és bement az ajtón. Ezzel a csoporttal nem volt több
fegyelmi probléma.
Moudi egy másik képernyőre pillantott: ez színes volt, az is kellett, hogy legyen. A kamerát,
amelyből a monitor a videojelet kapta, a biztonsági helyiségből irányítani lehetett, és Moudi, ha
akarta, rá is közelíthetett valamire. Először az l-es páciens ágyát kereste meg. Az újonnan érkezett
fogoly, akinek a hátán és a vödrén az l-es szám látszott, először csak állt az ágy előtt, és nem tudta,
mit lát.
A szobában egy irány-érzéketlen mikrofon is működött, amely éppen ezért csak meglehetősen
elmosódottan közvetítette a benti hangokat. Az őrök amúgy is minimálisra mérsékelték a
teljesítményét, mert az, ami a hangszórókból hallatszott – haldokló emberek nyögése, nyöszörgése,
kiáltozása – az őrületbe kergette volna őket. Pedig a betegek első ránézésre nem is nyújtottak
túlságosan ijesztő látványt. A legrosszabbul az istentagadásért elítélt – azaz a bahaita hitű – férfi volt,
de imádkozott, sőt azokat is igyekezett vigasztalni, akiket az ágyából megszólíthatott. Néhányukat
arra is megpróbálta rábeszélni, hogy imádkozzanak vele, de ezeket az imákat senki sem akarta
utánamondani.
 Az l-es számú jövevény körülbelül egy percen át álldogált ott, nézte az ágyhoz bilincselt bokájú l-
es pácienst, akit gyilkosságért ítéltek el. Moudi ráközelített a kamerával, és megállapította, hogy a
béklyó feldörzsölte a beteg lábán a bőrt: a matracon vörös folt látszott. Az ember – a beteg elítélt,
helyesbített magában Moudi – lassan vonaglott. Botcsinálta ápolójának eszébe jutottak a kapott
utasítások. Gumikesztyűt húzott, megnedvesítette a magával hozott szivacsot, és megtörölgette a
beteg homlokát. Moudi megnövelte a kamera látószögét: a többiek ugyanezt tették. A szanitécek
elhagyták a helyiséget.
A betegek ápolását nem szabályozták szigorú előírások, ennek nem is lett volna értelme, hiszen a
szerepet, amelyet a kísérletben rájuk osztottak, már eljátszották. Mindenki így járt jobban. Senki sem
kapott infúziót, nem szúrtak beléjük tűket, nem kellett törődni a veszélyes hulladékkal.
Bebizonyosodott, hogy az Ebola Zaire Mayinga-törzs a levegő útján is fertőz, és most már csak az
volt a kérdés, hogy vajon a vírus nem gyengül-e le szaporodása során... illetve, hogy továbbítható-e
ugyanazzal az aeroszolos eljárással, amellyel a bűnözők első csoportját megfertőzték. Moudi
megállapította, hogy az újonnan érkezett ápolók többsége azt teszi, amire utasították – csak éppen
hanyagul és gorombán – kapkodva, durva mozdulatokkal mosták le a gondjaikra bízott betegeket.
Néhányuknál azonban őszinte együttérzést tapasztalt. Allah talán felfigyel az irgalmasságukra, és
kegyes lesz hozzájuk, ha majd, legfeljebb tíz nap múlva, az ő órájuk is eljön...
26. Eredmények
– Milyen napunk lesz? – kérdezte POTUS, miután a Black Hawk a levegőbe emelkedett.
– A SEBÉSZ felszállt! – hallotta fülhallgatójában Andrea. – Minden rendben – jelentették a Fehér
Ház környéki kormányhivatalok tetején gubbasztó megfigyelők. Ahogyan mindennap, már egy órája
pásztázták a kerítés környékét. A szokásos alakokat látták – az „állandókat”, akiket látásból már
ismertek. Az illetők gyakran felbukkantak ezen a helyen. Egyeseket közülük csak az Első Család
érdekelt, a mindenkori Első Család. Számukra a Fehér Ház Amerika testet öltött szappanoperája volt,
a nagybetűs Dallas, valami oknál fogva vonzotta őket ezeknek a hírességeknek az élete. A testőrség
pszichológusai próbálták megérteni ezt az érdeklődést, mert a szolgálat fegyveres tagjai az
„állandók” puszta létét is fenyegetésnek tartották. A régi elnökségi hivatal és a pénzügyminisztérium
tetején posztoló mesterlövészek ugyancsak egytől egyig ismerték őket látásból: volt alkalmuk
szemügyre venni őket nagy felbontású keresőtávcsöveiken keresztül. Mindegyiknek tudták a nevét is
– az utcán ugyanis csavargónak vagy járókelőnek álcázva ott cirkáltak a kollégáik, akiknek többek
közt éppen az „állandók” azonosítása volt a feladatuk. Az „állandókat” – bárhol laktak is – olykor
hazáig követték, megállapították a személyazonosságukat, és csendben utánajártak, miféle emberek.
Akikkel nem stimmelt valami, annak elkészítették a személyiségprofilját – és mindnek volt
valamilyen flúgja. Utóbb aztán óvatosan ellenőrizték őket a testőrségnek, azok a tagjai, akik azt
figyelték, nincs-e fegyver a Fehér Ház környékén ácsorgóknál. Szükség esetén a gyanús „állandót”
merő véletlenségből feldöntötte egy arra kocogó melegítős alak, aki, miközben zavartan
mentegetőzve felsegítette, ügyesen végigtapogatta.
– Nem nézte meg a mai napirendjét az este? – kérdezte Price.
– Nem. Úgy döntöttem, inkább nézem egy kicsit a tévét – füllentette a VÍVÓMESTER, aki nem
sejtette, hogy a testőrök tudják, hogy be akarja csapni őket. Még csak el sem pirul” – állapította meg
magában Price, miközben arcizma sem rándult. A POTUS-nak is lehetnek hálószobatitkai...
legalábbis hadd higgye, hogy lehetnek.
– Tessék, akkor itt az én példányom – nyújtotta át a maga programját Price. Az elnök átfutotta az
első oldalt, amely az ebédnél ért véget. – Reggelire jön a pénzügyminiszter... azonnal a KÁRTYÁS
után – sorolta.
Amikor beléptek a nyugati szárnyba, megkérdezte:
– George-nak milyen fedőnevet adtak?
– KERESKEDŐ-nek hívjuk – jelentette Andrea.
– Jó reggelt, elnök úr – köszönt Goodley, és mint rendesen, felállt, amikor az elnök belépett az
Ovális Irodába.
 – Üdv, Ben – felelte Jack, és az asztalra dobta a napi programot. Mielőtt leült, ellenőrizte, nem
hoztak-e be neki valamilyen fontos dokumentumot. – Rajta, kezdje!
– Az este lelőtte a poénomat, amikor utasítást adott a stábnak, hogy nézzenek utána, ki az a Zhang
Han San. Amúgy azonban semmit sem tudunk róla. Ha óhajtja, ezt előadhatom kicsit
körülményesebben is, de azt hiszem, ezt valaki más már megtette.
Az elnök intett a fejével, hogy folytassa.
– Kezdem az újabb fejleményekkel a Tajvani-szorosban. A Kínai Népköztársaságnak tizenöt
felszíni hajója futott ki, két kötelékben haladnak, az egyik hat, a másik kilenc egységből áll. Itt van a
rajok összetétele is, ha óhajtja, de a lényeg, hogy valamennyi romboló vagy fregatt. A Pentagon
szerint szabályos rajalakzatban haladnak, és egy EC-135-ösünk hallgatja őket. A két csoport között
ott parkol a Pasadena, nevű tengeralattjárónk. Két másik is érkezik a Csendes-óceán középső
térségéből, az egyik harminchat, a másik ötven óra múlva lesz ott. Seaton tengernagy, a csendes-
óceáni flottafőparancsnok azonnal összehozott egy átfogó megfigyelési-felderítési tervet, a
paramétereket mostanra Bretano védelmi miniszternek is megküldte. Vele most beszéltem telefonon.
Úgy tűnik, Seaton érti a dolgát.
Ami a politikai vonatkozásokat illeti, a tajvani kormány hivatalosan nem kommentálja a
gyakorlatot, kiadtak egy ilyen értelmű sajtóközleményt is. Fegyveres erőik viszont kapcsolatba
léptek a mieinkkel – Seatonon keresztül. A mi embereink is ott lesznek a lehallgató-központjaikban,
sőt talán már ott is vannak– nézett az órájára Goodley. – A külügy szerint az egész nem nagy
durranás, de azért figyelnek.
– Összefoglalva?
– Lehet, hogy rutingyakorlat, bár valamivel jobban is időzíthették volna. Nyíltan senkire sem
akarnak nyomást gyakorolni.
– Amíg így marad, mi sem reagálunk. Hivatalosan ne vegyünk tudomást erről a gyakorlatról,
semmi sajtóközlemény, még kevésbé sajtóértekezlet, Ha mégis érdeklődik valaki, azt mondjuk neki:
semmi különös.
– Én is így gondoltam – bólintott Goodley –, és most Irakról. Közvetlen információink továbbra
sincsenek, a helyi tévé vallási révületbe esett. Az iráni papok, akiket már láttunk egypárszor, lépten-
nyomon felbukkannak a képernyőn. A hírműsorok szinte kizárólag vallási témákkal foglalkoznak. A
műsorvezetők áradoznak. A kivégzések befejeződtek. Végleges adatokkal még nem rendelkezünk, de
a kivégzettek száma meghaladja a százat, és ezzel, úgy tűnik, vége is. A Baath Párt vezetését
nagyjából kiirtották. A kisebb halakat begyűjtötték. Mondtak valami olyasmit, hogy az ideiglenes
kormány rendkívül elnézően bánik az, idézem, „kisebb bűnösökkel”. Ezt vallási érvekkel indokolják,
és úgy tűnik, a „kisebb bűnösök” közül néhányan sietve meg is tértek Jézushoz, pardon, Allahhoz.
Mutatták őket a tévében, amint egy imám társaságában üldögélnek, és helytelen cselekedeteikről
beszélgetnek.
Valamit az is jelez, hogy az iráni fegyveres erők a korábbinál összehangoltabb tevékenységbe
kezdtek. A csapatok gyakorlatoznak. Folyamatosan hallgatjuk a taktikai rádióikat. A forgalmazás
tartalma a szokásos, csak éppen az adások száma nőtt meg. A külügyminisztériumban Rutledge
miniszterhelyettes utasítására létrehoztak egy csoportot, amely éjszaka is elemzi a lehallgatott
anyagokat. Rutledge elég gyatrán vezeti a külügy hírszerzési és elemzőcsoportját.
(Ez a csoport a hírszerzőszakmában a kisebb és szegényebb unokatestvér szerepét játszotta, de
munkájában részt vett néhány igen okos elemző, akik diplomáciai ismereteik révén olykor olyasmire
is felfigyeltek, ami a többi szervezet figyelmét elkerülte.)
– És ebből mi következik? Úgy értem, abból, hogy a külügy éjjel-nappal elemez.
– Semmi – felelte Goodley, és magában, de csak magában hozzátette: természetesen. – Körülbelül
egy óra múlva beszélek velük.
– Nagyon figyeljen oda arra, amit a hírszerzési és elemzőcsoport mond, különösen azonban arra,
amit...
 – ...Bert Vasco, ugye? Természetesen – mondta Goodley. – Nagyon tud, de szerintem a hetedik
emeletnek igencsak tele van vele a hócipője. Húsz perce beszéltem vele. Azt mondja – és most
figyeljen! –, hogy már csak negyvennyolc óra van hátra. Senki sem ért vele egyet. Senki!
Ryan hátradőlt a székében.
– Azonban...
– ...azonban én mégsem fogadnék ellene, főnök. Nem tudok semmiről, ami alátámasztaná a
helyzetértékelését. A CIA részlegvezetői nem értenek egyet ezzel, a külügyesek sem, olyannyira,
hogy a jelentésükből, amit nekem küldtek, ki is hagyták. Én közvetlenül Vascótól tudom! De tudja
mit, szerintem Vasco nem téved. – Goodley egy pillanatra elhallgatott, s közben rájött, hogy egyetlen
más vezető hírszerzőtiszt sem mondana ilyesmit. Majd így szólt: – Ezt meg kell fontolnunk, főnök.
Vascónak jók az ösztönei, ráadásul tökös fickó.
– Hamarosan kiderül. Akár igaza van, akár nem, szerintem is a legjobb koponya a külügyben.
Legyen rá gondja, hogy Adler beszéljen vele, és mondja meg Scottnak, én üzenem: bárhogy üssön is
ki a dolog, ne akarja letiporni.
Ben egyetértőén bólogatott, és felírt magának valamit.
– Vasco védetté van nyilvánítva... Helyeslem, uram. Arra bátoríthatja az embereket, hogy olykor
az ösztöneikre is hallgassanak.
– Mi van a szaúdiakkal?
– Hallgatnak. Mintha teljesen lebénultak volna. Szerintem nem mernek segítséget kérni, amíg
nincs rá okuk.
– Egy órán belül hívja fel Alit! – rendelkezett az elnök. – Tudni akarom a véleményét.
– Meglesz, uram.
– És ha beszélni akar velem, mondja meg neki, hogy bármikor, éjjel vagy nappal, felhívhat.
Mondja meg neki, hogy mint barátomnak, mindig a rendelkezésére állok.
– Ezek voltak a ma reggeli hírek, uram – mondta Ben, és felállt. – Egyébként ki nevezett el
KÁRTYÁS-nak? – kérdezte megtorpanva.
– Mi – szólalt meg Price a helyiség túloldalán, s közben keze a fülhallgatója felé mozdult. –
Benne van a személyi anyagában. Az egyetemi diákklubjában jó pókerjátékosnak tartották.
– Azt már meg sem kérdezem, mit mondtak rólam a volt barátnőim – jegyezte meg kifelé
mentében a megbízott nemzetbiztonsági tanácsadó.
– Ezt nem is tudtam róla, Andrea – csodálkozott az elnök.
– Még Atlantic Cityben is nyert némi pénzt. Mindenki alábecsüli, túlságosan fiatal. Megérkezett a
KERESKEDŐ...
Ryan napi teendőinek listájára pillantott. Aha, George szenátusi meghallgatásáról lesz szó. Még
egyszer végigolvasta a listát; egy steward közben behozott egy tálcát, rajta különféle ennivalókkal.
– Elnök úr, a pénzügyminiszter – jelentette a folyosóra nyíló oldalajtóból Price ügynök.
– Köszönöm, magunkra hagyhat bennünket – mondta Ryan, és felállt, hogy üdvözölje Winstont.
– ...reggelt, uram – köszönt a pénzügyminiszter, miközben az ajtó halkan becsukódott mögötte.
Mérték után készült öltönyei egyikét viselte, kezében egy barna papírdossziét tartott. Az elnökkel
ellentétben a pénzügyminiszter többnyire magán tartotta a zakóját. Ryan levette, és az asztalra dobta
a magáét. Egymással szemben, a dohányzóasztal két oldalán álló ikerkanapéra telepedtek le.
– Nos, mi a helyzet odaát? – érdeklődött Ryan, és töltött magának egy kávét. Ezúttal koffeineset.
– Ha én úgy vezetném a brókerházamat, mint ahogyan ezt a minisztériumot vezetik, az
igazgatótanács kiszögezné az irhámat a pajtaajtóra, a fejemet kiakasztaná a kandalló fölé, a többi
részem meg menne a dutyiba. Túl sokan vannak ott, elnök ú...
– Szólítson csak Jacknek, legalábbis itt, George. Én...
Nyílt a titkárság ajtaja, és belépett rajta egy fotós a Nikonjával. Nem szólt semmit: ritkán tette.
Elkattintotta a masináját, és mindenki úgy tekintette, mintha ott sem lett volna. Ragyogó beosztás
volna egy kém számára, villant Ryan eszébe.
– Remek... tehát: meddig mehetek el, Jack?
 – Mondtam már. Azt a minisztériumot nem én irányítom. Csak mindig előre szóljon nekem.
– Hát akkor elmondom. Csökkenteni fogom a létszámot. Úgy fogom átszervezni a
minisztériumot, mintha vállalat volna... és átalakítom az adótáblát. Atyaisten, csak két napja tudom,
mennyire el van tolva... Berendeltem néhány saját vállalati jogászunkat, és...
– A reform nem befolyásolhatja a költségvetés bevételeit. Nem kezdhetünk el szarakodni a
költségvetéssel is, egyelőre még egyikünk sem ért hozzá, és amíg a képviselőház újjá nem alakul...
Ebben a pillanatban a fotós elhagyta az irodát, gépében egy remek felvétellel, a kép nagyszerű
pózban ábrázolta az elnököt, éppen mindkét kezét a dohányzóasztal fölé nyújtotta.
– Lefuttattuk a számítógépes modelleket. A nyers számok alapján a bevételek nem változnak,
viszont a felhasználható alapok valószínűleg általában növekedni fognak.
– Biztos ebben? Nem kellene tanulmányoznia...?
– Nem, Jack, semmit sem kell tanulmányoznom. Felkértem asszisztensemnek Mark Gantet. Még
sohasem találkoztam emberrel, aki ennyire értett volna a számítógépes modellezéshez. A múlt héten
átrágta magát a... magának erről senki sem beszélt? Ezek odaát most le sem veszik a szemüket az
adótábláról. Tanulmányozni? Felveszem a telefont, és fél órán belül ott egy ezeroldalas dokumentum
az asztalomon, amelyből megtudhatom, mivolt a helyzet 1952-ben, hogyan hatott akkor az
adórendszer a gazdaság egyes szegmentumaira... illetve hogy a maiak szerint hogyan hatott, ahhoz
képest, ahogy akkor gondolták, hogy hat... továbbá az 1960-as években megjelent tanulmányok
megállapításaihoz képest... – A pénzügyminiszter harapott egyet a vajas kiflijéből, majd így szólt: –
Foglaljam össze rövidebben? A tőzsde sokkal bonyolultabb rendszer, mégis egyszerűbb modelleket
alkalmaz, és ezek a modellek működnek. Hogy miért? Mert egyszerűbbek. És engedelmével, ezt
fogom elmondani a szenátus előtt, kilencven percben.... Ön tehát azt akarja, hogy teremtsek meg egy
rendszert, amely valóban működik, egy olyat, amely felismeri a jókat, és megadja nekik, amit
megérdemelnek. Tudja, micsoda feladat ezt megcsinálni bármilyen szervezetben? A saját cégemnél is
keserves meló volt, márpedig a pénzügyben portásból is több van, mint ahány kereskedelmi
igazgatóm nekem volt. Azt sem tudom, hogy pontosan mivel kellene kezdenem.
Ez az ember alighanem érti, mit szeretnék – gondolta az elnök, hangosan azonban így szólt:
– A dolog annál is bonyolultabb, mint ahogy maga gondolja. Azok az emberek ugyanis, akik
csakugyan dolgoznak, nem akarnak főnökök lenni. Cathy, a feleségem is adminisztrálgathatna.
Felajánlottak neki egy tanszéket a Virginia Egyetem orvosi karán, és ez nagy dolog, de akkor csak
feleennyi ideje maradna a betegeire, ő pedig szereti, amit csinál. Egy napon Bernie Katz is nyugdíjba
megy majd a Hopkinsról, és Cathynek az ő tanszékét is felajánlják majd, és ő azt is vissza fogja
utasítani.
Valószínűleg – tette hozzá magában. Hacsak rá nem tudom beszélni, hogy elfogadja.
– Lehetetlent vár tőlem, Jack – csóválta a KERESKEDŐ a fejét. – De azért az ötlet fantasztikus.
– Grover Cleveland több mint száz évvel ezelőtt reformálta meg a közszolgálati szférát –
emlékeztette reggeli-vendégét POTUS. – Tudom, hogy nem vagyunk képesek tökéletesen
megcsinálni, de a mostaninál igenis tudunk jobb helyzetet teremteni. És maga már próbálkozik is
vele, hiszen az imént mondta. Erre gondoljon.
– Nem felejtem el – ígérte a pénzügyminiszter, és felállt. – De pillanatnyilag egy másik
forradalmat kell előkészítenem. Hány újabb ellenséget engedhetünk meg magunknak?
– Ellenségek mindig kerülnek. Jézusnak is voltak ellenségei.
*
Filmsztár kedvelte ezt a nevet, és mivel tizenöt éve viselte, azt is megtanulta, hogyan veheti
hasznát. Felderítőútra küldték, és fegyvere a sármja volt. Többféle akcentussal is tudta beszélni az
angolt. Mivel azonban német úti okmányai voltak, a frankfurti kiejtést imitálta – hatást német
ruhákkal, cipőkkel, sőt német pénztárcával is erősítette. A pénz, amelyből mindezt vásárolta, Ali
Badrayn egy mecénásától származott, akire a terrorista nemrégiben tett szert. Az autókölcsönző cég
ellátta kitűnő térképekkel, ő pedig valamennyit kiterítette maga mellé az ülésre. Ily módon nem
kellett kívülről megtanulnia az összes útvonalat: ezzel csak az idejét és fotografikus memóriáját
pazarolta volna.
Először Annapolistól néhány mérföldnyire, a St. Mary intézetnél állt meg. A katolikus egyház
által fenntartott intézmény csaknem hatszáz növendéke közül a legkisebbek bölcsődés korúak, a
legidősebbek tizennyolc esztendősek voltak. Filmsztár több irányból is megközelíthette volna, mert
az intézmény egy jókora földdarab közepén helyezkedett el. Valaha az egész egy gazdag család
birtoka volt, az egyháziak beszélték rá őket, hogy eladják. Út azonban mindössze egyetlen vezetett
az épületekhez. A területet egyik oldalán az óceán határolta, a másikon, sportpályák mellett pedig
egy folyó folyt. Az út egyik oldalán házak álltak, körülbelül harminc éve, lakóparknak építették őket.
Az iskola tizenegy épületben helyezkedett el, közülük néhány szorosan egymás közelében épült, a
többi nagyobb térközökkel. Filmsztár tudta, mennyi idősek a célszemélyek, amiből könnyen
kikövetkeztethette, mely épületekben töltik a legtöbb időt. A környéket „harcászati” szempontból
kedvezőtlennek találta – különösen, amikor észrevette, hogy védik is. Az iskola hatalmas, legalább
kétszáz hektáros földdarabon helyezkedett el, de védett határainak átlépése kézenfekvő veszélyekkel
járt. Filmsztár összesen három nagy, fekete gépkocsit vett észre, Chevy Suburbaneket, amelyek
nyilvánvalóan nem szolgálhattak másra, mint a célszemélyek és védelmezőik szállítására. Vajon hány
testőrük lehet? A kocsik mellett két férfit látott, de biztosra vette, hogy mindegyik járműhöz legalább
négy ügynök tartozik. A kocsik páncélozottak, és nyilván nagy tűzerejű fegyverek is tartoznak
hozzájuk. A főútról el kell jutni az iskolához, aztán ismét kijutni... az út majdnem egy kilométer.
Talán az óceán felől?
A vízen a parti őrség egy motorosa ringatózott. Nagy éppen nem volt, de bizonyára felszerelték
rádió adó-vevővel... és ettől mindjárt nagyobbnak számított.
A bevezető út végén leállította a kocsit, és kiszállt egy ház előtt, amelynek kertjében tábla hirdette,
hogy eladó. Az autóból magával vitt egy aznap reggeli újságot, és látványosan böngészte, mintha a
házszámot ellenőrizné a hirdetésben, közben pedig tovább tájékozódott. Igyekeznie kellett, mert az
őrség nyilván éberen figyel, és bár mindent ők sem ellenőrizhetnek – még az amerikai elnöki
testőrség ideje és anyagi forrásai sem korlátlanok –, Filmsztár azonban nem engedhette meg
magának, hogy túl sokáig csellengjen ezen a helyen. Első benyomásai korántsem voltak kedvezőek.
Nehezen megközelíthető hely volt ez... Ahol ennyi a növendék, nehéz kiszúrni a két megfelelőt. Az
objektumot sokan és nagy területen szétszóródva védték, s az utóbbi volt az igazi baj. A mélységében
tagolt védelmen a legnehezebb áthatolni, mert ez a mélység időt és távolságot is jelent. Ha valaki
megfelelő fegyverekkel rendelkezik, másodpercek alatt akárhány emberrel végezhet, feltéve, hogy az
illetők egy csomóban vannak. De maradjon rá akárcsak öt másodpercük, és alkalmazni fogják, amire
kiképezték őket. Az őrzők minden bizonnyal kiváló kiképzést kaptak, felkészítették őket valószínű és
valószínűtlen helyzetek kezelésére. A parti őrség hajója például villámgyorsan a partnál teremhet,
hogy kimenekítse a célszemélyeket. A testőrök visszavonulhatnak védenceikkel valamilyen
elszigetelt helyre, hogy addig védekezzenek, míg meg nem érkezik a felmentés. Filmsztárnak nem
voltak kétségei, hogy értik a mesterségüket, és életük árán is megvédenék a rájuk bízottakat. Ha
ötpercnyi lélegzetvételhez jutnak, bizonyosan győznek. Segítséget kérhetnek a helyi rendőrségtől is,
amelynek – Filmsztár ellenőrizte – még helikopterei is vannak: a támadó erő hamarosan be volna
kerítve. Nem, nem ez a megfelelő hely...
Bedobta az újságot a kocsiba, és elhajtott. A főút felé haladva tovább figyelt, nem vesz-e észre
valahol elrejtett járművet. A házakhoz vezető behajtókon itt-ott furgonok parkoltak, de nem akadt
köztük, amelynek üvegét a szokásos fekete műanyag fólia árnyékolta volna, hogy ne lássék benne a
kamerás ember.
A célszemélyeket jobb volna az úton elkapni... bár nem sokkal jobb, hiszen nyilván menet közben
is kitűnően védik őket. Az autók karosszériáját bizonyára kibélelték kevlarlemezekkel, az ablakok
lexanból vannak, az abroncsok kilőhetetlenek... felülről pedig bizonyosan helikopterek kísérik őket.
És akkor lehetnek még további, álcázott kocsik is... ezenkívül a helyi rendőri erők is küldhetnek
erősítést.
 Oké, gondolta Filmsztár: magában ő is alkalmazta az amerikai szóhasználatot, amely immár
nyelvek sokaságában honosodott meg. Következik a Hétmérföldes Óvoda és Bölcsőde a Ritchie
Highwayn, a Joyce Lane után. Ott csak egy célszemély található, gondolta Filmsztár – de a három
közül ez a legjobb, és harcászati szempontból remélhetőleg a környezete is kedvezőbb.
*
– Mit tudunk róla? – kérdezte Kealty.
– Sok mindent. Okos. Kemény. Nagyon tisztességes és rettenetesen gazdag. – Még nálad is
gazdagabb, tette hozzá magában a munkatársa.
– Folyt ellene valaha valamilyen vizsgálat?
– Soha – rázta meg a fejét a stábfőnök. – Lehet, hogy olykor túlságosan nagy kockázatot vállalt...
de nem, Ed, még ezt sem állíthatom. Winstonról köztudomású, hogy minden szabályt betart.
Befektetési csoportjának kitűnő a híre, mert jól gazdálkodnak és tisztességesek. Nyolc éve az egyik
embere elkövetett valamit, és a bíróságon Winston ellene tanúskodott. A kárt, amit a fickó okozott, a
saját zsebéből térítette meg. Pontosabban: a saját magánvagyonából. Negyvenmillió dollárt. Az a
pasas öt évet ült. Ryan jól választott, Winston nem politikus, de a pénzvilágban hatalmas respektje
van. – A franc egye meg! – fakadt ki Kealty.
*
– Elnök úr, rengeteg a tennivalónk – kezdte Winston a szenátusi bizottság fejéhez intézve szavait.
Szabadon beszélt, a látszat legalábbis ez volt. – Nincs ember, aki képes lenne maradéktalanul átlátni
a végtelenül bonyolult amerikai adórendszert. Képtelen helyzetben vagyunk. Ha egy polgár
kénytelen felkeresni az adóhivatal valamelyik ügyfélszolgálatát, hogy segítséget kérjen a bevallása
elkészítéséhez és a visszaigénylési űrlap kitöltéséhez, előfordulhat, hogy téves információkat kap,
mégis ő lesz az, akinek a kormány embereinek hibájáért vállalnia kell majd a felelősséget.
Az adók célja az, hogy bevételhez juttassák az ország kormányzatát, méghozzá azért, hogy ez
utóbbi szolgálhassa a népet. Időközben azonban az adóügy egész iparággá nőtte ki magát, amely
dollár-milliárdokba kerül az adózóknak. És miért? Mert el kell magyarázni nekik az adótáblát, amely
évről évre bonyolultabbá válik, s amelyet maguk a végrehajtásban dolgozók sem értenek eléggé,
hogy felelősséggel végezhessék a dolgukat. Önök már tudják, legalábbis tudniuk kellene (amiről
persze szó sem volt), mibe kerül az adótörvények végrehajtása, és nyilvánvaló, hogy túlságosan
sokba. Nekünk az a dolgunk, hogy az emberekért dolgozzunk, nem pedig az, hogy összezavarjuk
őket.
Ezért, elnök úr, remélem, bizonyos dolgokat meg tudok valósítani miniszteri időszakom során –
amennyiben a bizottság jónak látja megerősíteni megbízatásomat. Először is, elejétől a végéig
tökéletesen át akarom alakítani az adótáblát úgy, hogy bárki értelmes ember felfoghassa. Ésszerűvé
és egységessé kívánom tenni adórendszerünket, azt akarom, hogy mindenkire ugyanazok a szabályok
vonatkozzanak. Készen állok, hogy beterjesszek egy pontosan ezt célzó javaslatot. Szeretnék
együttműködni a bizottsággal, amely majd törvényerőre emeli, együtt akarok működni önökkel,
hölgyeim és uraim. Az én irodámba egyetlen kijáró sem teheti be a lábát, ez ügyben nem fogadok
sem vállalati, sem másféle lobbistát, és itt és most kérve kérem önöket, hogy ugyanígy
cselekedjenek. Elnök úr, ha egyszer szóba állunk mindenféle Tommal, Dickkel és Harryvel, aki
mindössze annyit javasol, hogy figyeljünk oda egy bizonyos, sajátos érdekekkel rendelkező
csoportra, kudarcra vagyunk ítélve.
Mindnyájan amerikaiak vagyunk. Együtt kell működnünk, méghozzá hosszú távon, és ha
adótörvényeinket mindenféle hivatásos lobbista és érdekcsoport igényeihez igazítjuk, végül még
több pénzt vesznek majd ki a zsebünkből. Országunknak nem azért vannak törvényei, hogy
megmentsék a munkanélküliségtől a magánszféra ügyvédeit, könyvelőit és az állami szféra
bürokratáit. A törvényeknek, amelyeket önök jóváhagynak, a hozzám hasonló emberek pedig
végrehajtanak, a polgárok érdekeit kell szolgálniuk, nem pedig a kormányzatéit.
Továbbá, hatékonyan akarom működtetni a pénzügyi tárcát. A hatékonyság szót a kormányzat
kimondani sem tudja, nemhogy értelmezni. Ezen változtatni kell. Én nem tudom megváltoztatni ezt
az egész várost, de igenis át tudom alakítani a minisztériumot, amelynek a vezetésére az elnöktől
megbízatást kaptam, és amely megbízatást, remélem, önök is jóváhagyják. Tudom, hogyan kell
vezetni egy vállalatot. A Columbus-csoport közvetett és közvetlen módon szó szerint emberek
millióit szolgálja, én pedig büszkén viselem az ezzel járó felelősséget. Rövid néhány hónapon belül
szeretném beterjeszteni a pénzügyminisztérium új költségvetését, amelyben egyetlenegy felesleges
státusra sem kérek pénzt. (Winston ezzel kissé elvetette a sulykot, kijelentése azonban nem
tévesztette el hatását.) Ebben a teremben korábban is elhangzottak már efféle kijelentések, és nem is
veszem rossz néven, ha mondandómat erős kétkedéssel fogadják, de én az a fajta ember vagyok, aki
megszokta, hogy szavait eredményekkel igazolja, és ezúttal is így lesz.
Ryan elnök nem könnyen érte el, hogy Washingtonba jöjjek. Én nem szívesen vagyok itt, elnök úr.
(Winston a bizottság tagjaihoz beszélt, akiket mostanra sikerült is megnyernie.) Ha elértem, amiért
idejöttem, távozom, de ezt a munkát valakinek mindenképpen el kell végeznie, és ha felhatalmaznak
rá, én el is végzem. Ennyit akartam mondani.
A jelenlévők közül a hallgatóság második sorában jegyzetelő riporterek rendelkeztek a
legnagyobb tapasztalattal. Az „én nem szívesen vagyok itt” szavaknál abbahagyták a jegyzetelést, és
az emelvényre, majd egymásra pillantottak.
*
Filmsztár elégedett volt azzal, amit tapasztalt. Itt nagyobb kockázatot vállalt, de az eredmény
arányban állt a kockázattal. Ezen a helyszínen a célobjektum előtt néhány méterrel négysávos
főútvonal haladt, amelyből minden bizonnyal számtalan mellékútvonal ágazott ki. A
legnagyszerűbbnek azt találta, hogy szinte minden látszott. A célobjektum mögötti facsoport elég
sűrűnek tűnt ahhoz, hogy semmifélejárműnek ne szolgálhasson rejtekhelyül. Biztosra vette, hogy
valahol a közelben parkol egy készenléti autó. De hol? Aha... ott! – állapította meg. Az óvoda
melletti ház garázsa előtt, a mellékutca túloldalán két kocsi is parkolt... de miért nem a garázsban?
Eszerint a testőrség megállapodott a ház tulajdonosaival, amely ideális helyen állt, ötvenméternyire
az óvodától, és az ablakai is az intézmény felé néztek. Vészhelyzetben az ügynökök azonnal
beugranak a készenléti gépkocsiba... aztán nyílik a garázsajtó, és kiszáguld rajta egy harckocsi... már
ami a jármű funkcióit és potenciálját illeti.
A gondot efféle esetekben az okozza, hogy a biztonságiak minden részletre kiterjedő védelmi
tervet dolgoznak ki, amelyben az ismert és valószínűsíthető tényezőkkel egyaránt számolnak –
márpedig a testőrség emberei korántsem voltak buta emberek. Filmsztár az órájára pillantott. Hogyan
győződhetne meg feltételezései helyességéről? Először is biztosítani akart magának néhány nyugodt
pillanatot. A Hétmérföldessel éppen átellenben egy vegyesbolt működött, ő pedig elhatározta, hogy
körülnéz odabent, hiszen lehetséges, hogy az ellenségnek egy vagy akár több embere is meghúzódik
benne. Átkanyarodott a túloldalra, beállt az üzlet elé, és bement. Körülbelül egy perce téblábolt,
amikor egy hang megkérdezte:
– Miben segíthetek?
Aki megszólította, egy huszonöt éves nő volt. Ennél semmiképpen sem lehetett idősebb, viszont
nyilvánvalóan fiatalabbnak akart látszani – erre vallott a hajviselete, és a finom smink az arcán.
Filmsztár nem először tapasztalta ezt. Az ő operatív emberei közt is voltak nők, akiket maga is erre
tanított. A fiatalabb emberek mindig kevésbé tűnnek veszedelmesnek, különösen, ha nők. Zavart,
elfogódott mosollyal a pulthoz lépett.
– Hol találok térképeket?
– Mindjárt itt, a pult alján – mutatott le az eladó. Az elnöki testőrség tagja volt; értelmes tekintete
is elárulta, hogy nem egyszerű bolti alkalmazott.
– Ach – felelte finnyás hanghordozással a férfi, és felemelt egy atlaszt, amelyben a megye
valamennyi útját és települését megtalálhatta. Kinyitotta és lapozgatni kezdte, de szeme sarkából az
út túloldalát kémlelte. A gyerekeket éppen kivezették a játszótérre. Négy felnőtt volt velük – a
szokásos szám kettő lett volna. Ketten közülük alig változtatták a helyüket, ahogyan az árnyékban
posztoló férfi sem, akit csak most vett észre. Nagydarab, körülbelül száznyolcvan centis férfi, sportos
öltözékben... Igen, a játszótér minden bizonnyal látszott a garázsos házból. A figyelők csakis ott
lehetnek, ketten, talán hárman, és állandóan figyelnek. Nem lesz túlságosan könnyű a dolog, ő
azonban már alighanem tudja, honnét számíthat ellenállásra.
– Mennyibe kerül ez a térkép?
– Nézze csak, ott van a borítóján.
– Ach ja, elnézését kérem – felelte a férfi,, és a zsebébe nyúlt. – Öt dollár kilencvenöt – mondta
csak úgy magának az apró után kotorászva.
– Plusz áfa – mondta a nő, és beütötte az összeget a kasszába. – Új a környéken?
– Igen, hogyne. Tanár vagyok.
– Csakugyan? És mit tanít?
– Németet – felelte Filmsztár az aprót számolgatva. – Azt akarom megnézni, milyen házak vannak
errefelé. Köszönöm az atlaszt. Sok a dolgom...
A beszélgetés végére egy kurta, európaias biccentéssel tett pontot, és anélkül, hogy még egyszer
átnézett volna az út túlsó oldalára, kilépett az üzletből. Filmsztár hirtelen megborzongott. Ez az eladó
határozottan rendőrszerű volt. Még most is nézett utána. Valószínűleg felírja a rendszámát is, amiből
kiderül majd, hogy a térképet a frankfurti illetőségű Dieter Kolb, a pillanatnyilag külföldön
tartózkodó német állampolgárságú angoltanár vásárolta. Ha nem erőltetik a dolgot, a
személyazonossága kiállja a próbát.
Elindult észak felé a Ritchie Highwayn, majd az első leágazásnál le is tért róla. Egy közeli
dombon megpillantotta a helyi középiskolát: tudta, hogy Amerikában az ilyeneket jókora parkolóval
építik.
Most már csak a megfelelő pontot kellett kiválasztania. Ez volt az. A tavasz folyamán a két hely
közötti erdő kilombosodik, és eltakarja majd a Hétmérföldes épületét. A háznak, amelynek
garázsában a Chevy Suburban parkol, csak néhány befüggönyzött hátsó ablaka néz errefelé, s
ugyanez állt a Hétmérföldesre is. Filmsztár/Kolb távcsövet vett elő, és kémlelni kezdte a terepet. A
fatörzsek mögött alig látszott a célobjektum, azt azonban megállapíthatta, hogy bármily alaposak is
az elnöki testőrség emberei, ők sem tökéletesek. Ezen a részen egyet sem látott közülük. Ráadásul a
Hétmérföldes sem volt valami kiváló hely egy ilyen fontos gyerek számára, ez azonban nem lepte
meg Filmsztárt. A Ryan család ide járatta minden gyerekét. Az óvónők valószínűleg a lehető
legjobbak voltak, Ryan és orvos felesége nyilván ismerte őket, és jó viszonyban voltak velük, az
Internetről letöltött újságcikkek pedig hangsúlyozták, hogy Ryanék semmilyenváltozást nem akartak
családi életükben. Mennyire emberi... – gondolta Filmsztár. És micsoda ostobaság!
Figyelte a játszótéren hancúrozó gyerekeket. Úgy látta, a talajt fakéreg darabkák fedik. Milyen
természetes... A kicsik téli holmikba bugyolálva szaladgáltak – a hőmérséklet tizenegy-tizenkét fok
lehetett. Egyesek közülük a mászókákon kapaszkodtak, mások hintáztak, a legtöbben azonban a
puszta földön játszottak, olyan helyeken, amelyekre nem jutott a kéregdarabkákból. Ruházatuk
elárulta, hogy szüleik mindent igyekeznek megadni nekik. Egyikük azonban nem minden tekintetben
volt olyan, mint a többiek. Hogy melyikük, az ebből a távolságból nem látszott – az azonosításához,
ha majd eljön az ideje, fotókra lesz szükség, gondolta Filmsztár. Az a gyerek egy napon eszköz lesz
valaki számára, a politikai véleménynyilvánítás eszköze. Az azonban, hogy ki lesz az illető, és hogy
miért akar majd hangot adni véleményének, nem tartozott Filmsztárra. Neki mindössze annyi volt a
dolga, hogy eltöltsön néhány további órát figyelőállásában, és eszébe se jusson, mi lehet abból, amit
tesz. Vagy mi nem... Egyébként ezzel nem is foglalkozott. Feljegyzéseket készített megfigyeléseiről,
megrajzolta részletes térképvázlatait és diagramjait, aztán az egészet elfelejtette. Elmúltak azok az
idők, amikor „Kolb”-ot komolyan foglalkoztatta az ilyesmi. Annák idején vallásos rajongással
lelkesedett népe felszabadító szent háborújáért, az évek azonban elszálltak, ő pedig mostanra pénzért
csinálta, amit csinált: ez volt a munkája. Lehet, hogy a dolog vége olyasmi lesz, gondolta, amit
politikai szempontból ő maga is hasznosnak talál majd. Annál jobb. De ez – hiába minden remény,
álmodozás és tüzes retorika – valamiért nem nagyon szokott megtörténni. Igazából magából a
munkából merített erőt, meg abból, hogy értette a dolgát. Milyen furcsa, hogy végül így kellett
lennie... ám akiket a szenvedélyük hajtott, mostanra nagyrészt halottak voltak, saját lelkesedésük
áldozatai. Arca keserű mosolyra húzódott. Az igazán lelkeseket, a hívőket elpusztította saját
lángolásuk, azok pedig, akikben népe még reménykedhetett... törődnek még egyáltalán valamivel?
*
Az FBI hazugságvizsgálója egész délelőtt dolgozott: a teszt mindenkinél ugyanazt az eredményt
hozta. A készülék egyetlen egyértelmű diagramot sem tudott produkálni. A külügyesek törték a
fejüket, vajon mit nem mondtak meg a vizsgálat előtt a gép kezelőjének, aztán rájöttek, hogy egész
éjszaka értekezleten ültek, melynek témája – természetesen – az iraki-iráni helyzet volt.
– Átmentem? – kérdezte Rutledge, miközben gyakorlottnak tűnő mozdulattal levette a karjáról a
vérnyomásmérőéhez hasonló felfújt hevedert.
– Nos, bizonyára korábbi alkalmakkor már mondták önnek...
– ...hogy ez nem egy fekete-fehér eredményt hozó vizsgálat – fejezte be a mondatot fáradtan a
külügyminiszter-helyettes. – Hát mondja ezt annak, aki a hazugságvizsgáló miatt hasalt el a
biztonsági átvilágításon. Világéletemben utáltam ezeket az átkozott vacakokat.
Ki szereti a fogorvost? – gondolta az FBI-ügynök. Az egyik legjobb volt ennek a különös
mágiának a művelői között, de ezen a napon semmit sem tudott meg, amivel hozzájárulhatott volna a
vizsgálathoz.
– Az az értekezlet, amelyen ön az éjjel részt vett... Rutledge a szavába vágott:
– Sajnálom, nem beszélhetek róla.
– Nem úgy értem... csak azt szeretném kérdezni, hogy az ilyesmi rendszeres önöknél?
– Egy ideig valószínűleg az lesz. Nézze, maga valószínűleg tudja, miről van szó.
Az ügynök bólintott, és bólintott a miniszterhelyettes is:
– Nos, akkor azt is tudja, hogy nagyon komoly az ügy, és még rámegy egypár éjszaka, különösen
nálunk, a külügyben. Sok kávé lefolyik a torkunkon, sokáig benn leszünk, és egyre kevesebb ideig
tudjuk majd türtőztetni magunkat. – Az órájára pillantott. – Tíz perc múlva a munkacsoportom újabb
értekezletet tart. Van még valami?
– Semmi, uram.
– Kösz a másfél órás mulatságot – felelte Rutledge, és az ajtó felé indult. Ez könnyen ment,
gondolta, csak tudni kell, hogy működik a dolog.
Az ügynök felszólította őket, hogy lazítsanak, természetesen azért, mert a poligráf lényegében azt
a feszültséget mérte, amelyet a kellemetlen kérdések az alanyokban keltettek. Rutledge-nek tehát
mindössze annyit kellett elérnie, hogy mindnyájan feszültek legyenek, és nem is volt nehéz dolga. Az
irániak csakugyan nyomultak, neki csak élesztgetnie kellett egy kissé a tüzet.
*
Ez az – állapította meg Filmsztár, majd az órájára nézett, és megjegyezte az időpontot. A
magánházból két férfi jött ki. Egyikük, miközben becsukta az ajtót, még visszaszólt valakinek.
Miközben a Hétmérföldes parkolója felé haladtak, tekintetük állandóan a környéket pásztázta, ami
legalább ugyanannyit elárult róluk, mint egy egyenruha vagy egy karabély. A ház garázsából
kigördült egy Chevy Suburban. Jó rejtekhely, csak kissé túl nyilvánvaló egy gyakorlott megfigyelő
számára... Az óvodából két gyerek jött ki, az egyiket egy nő, a másikat egy férfi vezette. Igen...
ugyanaz a férfi, aki a kijáratnál, az árnyékban figyelt, amikor a gyerekek délután kijöttek játszani.
Nagydarab, félelmetes figura. Előttük is, mögöttük is haladt egy nő. Mind a négy testőr folyamatosan
kémlelte a környéket. Egy egyszerű jelzés nélküli kocsihoz vitték a gyerekeket. A Suburban megállt
a kihajtó út előtt, és a következő tizenöt másodpercben felsorakozott mögötte a konvoj többi tagja is
– köztük egy rendőrautó —, majd elindultak.
Nem lesz könnyű megcsinálni, állapította meg Filmsztár, de nem is lehetetlen. Az akció többféle
eredménnyel is járhatott, és az ő gazdáinak valamennyi megfelelt. Ő sem lágyult el a kicsik
látványától. Vett már részt hasonló akciókban, és mostanra nem tekintette gyerekeknek a gyerekeket.
A kisember, akire Filmsztár „a politikai véleménynyilvánítás eszközének szerepét” osztotta, a
nagydarab férfi kezét fogta. Filmsztár tudta, hogy Allah nem helyesli az ilyesmit, hiszen nincsen a
világnak olyan vallása, amely szentesítené, hogy követői bántsanak egy gyereket. A vallások
azonban nem a politikai mesterség eszközei – függetlenül attól, hogy Badrayn, ez idő szerinti főnöke
mit gondol. A vallások egy eszményi szférára függesztik tekintetüket, ez a világ azonban korántsem
ilyen közeg, vagyis az ember vallási célok érdekében mégiscsak bevethet szokatlan eszközöket. Ez
annyit jelent, hogy... nem, ezt Filmsztár nem akarta végiggondolni. Az ő számára ez az egész csak
munka volt, azzal bízták meg, hogy felmérje, mit lehet tenni, és nem azzal, hogy erkölcsi
megfontolásokat tegyen. Filmsztár nem álszenteskedett – másokkal ellentétben valószínűleg ezért
volt még mindig életben. És úgy gondolta, hogy hajói ítéli meg a helyzetet, hamarosan újabb
emberek halnak majd meg. Minden a fejében volt, amit látott, fotografikus emlékezete őrizte, de
rögzíteni majd csak akkor rögzítette, amikor már az Államokat elhagyva egy 747-esen repült az
óceán felett.
27. Autóbaleset
A politikusok nemigen kedvelik a meglepetéseket, sokkal jobban szeretik, ha nekik sikerül
meglepniük másokat, többnyire politikustársaikat, és lehetőleg nyilvánosan. Ezeket a meglepetéseket
egy dzsungelbeli rajtaütés stílusában kivitelezik, ha azonban ők az áldozatok, roppant elítélően
nyilatkoznak az akcióról. Nincs ez másképp azokban az országokban sem, amelyekben a politika
aránylag civilizált mesterségnek számít.
Türkmenisztán azért még nem tartott itt. A kormányfő – aki további titulusok széles skálájából
válogathatott, de jobban szerette miniszterelnöki, mint államfői címét – rendkívül élvezetesnek
találta életét és hivatalos funkcióit. A félholt kommunista párt fejeként sokkal inkább meg lett volna
kötve a keze, és úgy lógott volna a moszkvai telefonvonal végén, mint hal a horgász zsinórján – azok
az idők azonban már elmúltak. Moszkvának ehhez már nem volt meg a hatalma, őbelőle pedig
túlságosan nagy hal lett. Ötvenes évei végén járó, életerős férfi volt, szerette a tréfát, és könnyen
megtalálta a hangot a néppel. A „nép” ezúttal egy csinos, húszéves tisztviselőnő volt, akivel ezen az
estén együtt vacsoráztak, eljártak néhány türkmén táncot – a miniszterelnök remek táncosnak
számított –, aztán a lány elszórakoztatta, ahogyan csak egy húszéves lánytól telik... Derűs, csillagos
éjszaka volt, a nagy ember rezidenciája felé tartott. A Mercedes jobb első ülésén ült, és elégedetten
mosolygott: úgy érezte, még mindig férfi a javából, derekasan megállta a helyét. Lehet, elintézi,
hogy előléptessék a lányt... néhány héten belül.
Nem tudta, hogy életéből hatvan másodperc sincs hátra.
Nem vett igénybe rendőri kíséretet. Minek, hiszen népe szereti őt... Ebben teljesen bizonyos volt.
Egy kereszteződés túloldalán bekapcsolt villogójú rendőrautót pillantott meg. A jármű elállta a
Mercedes útját. A kocsi mellett álló rendőr felemelte a kezét, de szinte oda sem figyelt rájuk: a
rádiója mikrofonjába beszélt. Vajon mi lehet a probléma? – tűnődött a miniszterelnök. A sofőr, aki
egyben a testőre is volt, dohogva lassított, és megállt a kereszteződés kellős közepén – közben
ellenőrizte, hogy könnyen elő tudná-e rántani a pisztolyát. Alighogy a Mercedes megállt, jobbról zajt
hallottak. A miniszterelnök odanézett, és már csak annyi ideje maradt, hogy elkerekedő szemmel
megállapítsa: körülbelül negyven kilométeres sebességgel egy ZIL-157-es teherautó közeledik felé.
A magas, katonainak tűnő jármű lökhárítója az ablak üvege alatt kapta el a Mercedest, és vagy tíz
méterrel továbbröpítette, neki egy irodaépület falának. A rendőr odament, s közben két másik is
csatlakozott hozzá, akik a sötétből bukkantak elő. A sofőr halott volt, a nyakát törte. Feje furcsán
félrenyaklott, úgyhogy a rendőrök azonnal tudták, mi történt, de azért egyikük benyúlt a betört
szélvédőn, és megrázta, hogy megbizonyosodjék róla. Az elnök, mindhármuk megdöbbenésére,
sérülései ellenére még nyögdécselt. Talán – gondolták a rendőrök – az mentette meg az életét, hogy
az ital ellazította az izmait. Ezen azonban könnyű volt segíteni. Vezetőjük odament a teherautóhoz,
kivett egy szerelővasat a szerszámosládából, majd amikor a Mercedeshez ért, nagy erővel halántékon
vágta vele a miniszterelnököt. Miután ezzel is megvolt, odadobta a vasat a ZIL vezetőjének.
Türkmenisztán első embere tehát autóbaleset áldozata lett, vagyis a közeljövőben választásokat
kell tartani. Új idők kezdődnek, és olyan vezetőre lesz szükség, akit az emberek ismernek és
tisztelnek.
 *
Irak vállalta, hogy valamennyi ipari létesítményébe beengedi a világszervezet ellenőreit, az ENSZ
pedig Irán indítványa nyomán megszüntette a Bagdad elleni embargót. Alig született meg a
határozat, máris befutott az iraki Bushire kikötőjébe az első perzsa gabonaszállító hajó, és ettől fogva
ment minden, mint a karikacsapás. Másnap reggel, évek óta először, Irakban mindenki reggeliző-
asztalára jutott kenyér. A televízió reggeli adása természetesen foglalkozott a dologgal, élőben
mutatták a pékségeket, amelyekben a boldogan mosolygó emberek sokasága mindent megvásárolt. A
híradó végén közölték, hogy ma összeül az új forradalmi kormány, és országos jelentőségű ügyekről
tárgyal majd. A PÁLMATÁL és a VIHARSÁV rögzítette, majd továbbította Washingtonba az
adásokat, az igazi hírek azonban más forrásból érkeztek.
*
Golovko akár el is hihette volna, hogy a türkmén miniszterelnök csakugyan autóbalesetben halt
meg. Az Orosz Szövetségi Hírszerzés pontosan ismerte az elhunyt gyengéit, és az autóbalesetek sem
Türkmenisztánban, sem a többi köztársaságban nem voltak ritkák – az egykori Szovjetunió területén
rengetegen haltak meg járművekben, különösen ittas vezetés miatt. A tábornok azonban sohasem hitt
semmiféle véletlenekben, főképpen, ha országa számára kellemetlen formában és időpontban
következtek be. Semmit sem tehetett, pedig Türkmenisztánban jelentős erőket állomásoztatott. A
miniszterelnök visszavonhatatlanul halott volt, vagyis várható volt, hogy nemsokára választásokat
tartanak. A várható győztes személye egyértelműnek tűnt, mert a megboldogult csodálatra méltó
hatékonysággal fojtogatta politikai ellenzékét. Golovkónak ráadásul jelentették, hogy iráni
csapatösszevonásokra került sor a nyugat felé tartó utak mentén. Két halott államfő ilyen rövid időn
belül, ilyen közeli országokban, amelyek ráadásul határosak, is Iránnal... Golovko akkor sem hitte
volna el, hogy ez véletlen, ha csakugyan az. Az elnök felemelte a telefont.
*
Az amerikai Pasadena tengeralattjáró a két kínai hadihajó-kötelék közt helyezkedett el, amelyek
pillanatnyilag egymástól körülbelül kilenc tengeri mérföldnyire manővereztek. A tengeralattjáró
teljes fegyverzettel, éles rakétákkal felszerelve hajózott, s ekképpen erősen emlékeztetett egy
rendőrre, aki szilveszter éjszakáján a Times Square-en teljesít szolgálatot, és mindent egyszerre
próbál szemmel tartani. Néhány percenként felbocsátottá antennaárbocát, hogy befogja a környékből
érkező elektromágneses jeleket, szonárosai pedig ugyancsak bőségesen ellátták nyomvonaladatokkal
a harcászati irányító-központ hátsó részében dolgozó térképrajzolókat. A kapitány utasítására a
Pasadena közvetlenül a termikus réteghatár alá, százméteres mélységbe merült: a helyzetjelző térkép
mostanra túlságosan bonyolulttá vált, semhogy fejben tarthatta volna, szüksége volt néhány percre,
hogy tanulmányozza. Amikor a tengeralattjáró odalenn ismét vízszintes helyzetbe került, a kapitány
lépett hármat a hajófar irányába, a térképasztal felé.
A kínaiak flottagyakorlatot tartottak, ez azonban eltért a többi hasonlótól, amelyek során az egyik
csoport játssza a „mieink”-et, a másik pedig az „ellenség”-et – erről árulkodott a hajóknak a térképről
leolvasható elhelyezkedése. A két kötelék – ahelyett, hogy egymás felé manővereztek volna –
egyaránt kelet felé tartott. Ez volt „a fő csapásirány”, amely a feltételezett ellenség – jelen esetben a
nagyrészt Tajvan szigetén található Kínai Köztársaság – felé mutatott. A vezető hadműveleti szakértő
behúzta az egyenest a térképet borító átlátszó asztralonlemezre is: a dolog így kellőképpen
egyértelművé vált.
– Torony, itt a szonár – hallatszott legközelebb.
– Itt a torony – mondta a kapitány, és kezébe vette a mikrofont.
– Két újabb kontaktus, a Sierra Húszas és a Sierra Huszonegyes nevet adtuk nekik. Úgy tűnik,
mind a kettő felszín alatti. A Húszast a három-kettes-ötös irányban észleljük, egyenes vonalban halad
... a hang gyenge... várjon... úgy tűnik, Han osztályú nukleáris tengeralattjáró, ötven hertzen jól bejön
a gépzaja is. A Huszonegyes ugyancsak felszín alatti kontaktus, három-három-nullán. Kezd a dolog
úgy festeni, hogy ez egy Xia, uram.
– Rakétahordozó tengeralattjáró egy flottagyakorlaton? – csodálkozott egy tiszthelyettes.
 – Jobban halljuk már a Huszonegyest?
– Egyre jobban, uram – felelte a főszonáros. Embereivel együtt a harcászati irányító-központ bal
oldalán nyíló helyiségben dolgozott.
– A gépzaja alapján nekem Xiának tűnik. A Han dél felé kanyarodik, iránya három-kettő-egy, a
hajócsavar-fordulatszám alapján... körülbelül tizennyolc tengeri mérföldes sebességgel halad.
A hadműveleti tiszthelyettes gyorsan bejegyezte a térképre az új iránypontot. Úgy tűnt, a Han és a
Xia az északon haladó felszíni köteléket követik.
– Még valami, szonár? – kérdezte a parancsnok.
– Kezd a dolog kissé bonyolulttá válni ezzel a rengeteg jövés-menéssel.
– Ne mondja... – sóhajtotta valaki a térképasztal mellől, miközben újabb adatot rögzített a fóliára.
– Keleten mi a helyzet? – érdeklődött tovább a kapitány.
– Keleten hat kontaktusunk van, uram, valamennyit civil hajóként azonosítottuk.
– Igen, így van – erősítette meg a hadműveleti tiszthelyettes. – tajvani haditengerészettől egyelőre
senki.
– Ez nem sokáig marad így – tűnődött hangosan a kapitány.
*
A véletlenekben Bondarenko tábornok sem hitt, ráadásul nem is rajongott az egykor Szovjetunió
néven ismert ország déli részeiért. Megvolt rá az oka, harcolt Afganisztánban, és azt az őrült
tádzsikisztáni éjszakát sem felejtette el. Elméletileg semmi kifogása nem volt az ellen, hogy az Orosz
Köztársaság végérvényesen elváljon az ország déli határán sorakozó muszlim
nemzetkezdeményektől, a valóságos világ azonban nem elméletek alapján működött.
– Nos, ön szerint mi történik? – kérdezte az altábornagy.
– Irakot illetően képben van? – kérdezte Golovko.
– Igen, elnök úr.
– Akkor kezdjen bele, Gennagyij Joszifovics – rendelkezett Golovko.
Bondarenko a térképasztal fölé hajolt, és miközben beszélt, ujjával mutogatott.
– Ami szerintem a legfontosabb, hogy úgy tűnik, Irán nagyhatalmi státusra akar szert tenni. Ha
egyesülnek Irakkal, olajkincse körülbelül negyven százalékkal növekszik, ráadásul közvetlen
szomszédságba kerül Kuvaittal és a Szaúdi Királysággal. Ha ezeket az országokat is meghódítaná,
olajvagyona megduplázódnék, és bizonyos, hogy nem tudnák kivédeni az inváziót. Az objektív
körülmények nyilvánvalóak – folytatta a tábornok. A katasztrófát elemző hivatásos katona nyugodt
hangján beszélt. – Irán és Irak együttes népessége mintegy ötszöröse Szaúd-Arábia plusz Kuvait
lakosságának, jól tudom, elnök úr? Vagy hatszorosa? Nem vagyok benne biztos, de a létszámfölény
mindenképpen előnyt jelent, ami egyaránt valószínűvé teszi, hogy megpróbálkoznak a nyílt
hódítással, legalábbis jelentős befolyás megszerzésével. Már az utóbbi is elég volna, hogy ez az új
Egyesült Iszlám Köztársaság óriási gazdasági hatalomra tegyen szert, azaz előfordulhatna, hogy
amikor akarja, egyszerűen elvágja az olajtól Nyugat-Európát és Ázsiát.
Itt van továbbá Türkmenisztán. Ha a miniszterelnök halála, mint ön is feltételezi, nem a véletlen
műve, akkor ez annyit jelent, hogy Irán észak felé is terjeszkedni akar, és talán Azerbajdzsán –
ujjával sorra mutatta az országokat a térképen –, Üzbegisztán, Tádzsikisztán, valamint – legalábbis
részben – Kazahsztán bekebelezésére készül. Ezekkel együtt a népessége a mostaninak már
háromszorosa lenne, és újabb fontos forrásokhoz jutna az Egyesült Iszlám Köztársaság számára.
Feltételezhető, hogy ezután Afganisztán és Pakisztán következne, és immár egy a Hindukustól a
Vörös-tengerig nyúló országgal állnánk szemben, nyet, a Vörös-tengertől Kínáig, márpedig akkor
déli határaink mentén kizárólag ellenséges országok húzódnának. – Felpillantott, és tárgyilagosan
hozzátette: – A helyzet sokkal rosszabb, mint gondoltam, Szergej Nyikolajics. – Tudjuk, hogy a
kínaiak fenik a fogukat arra, amink keleten van. Ez az új államalakulat pedig a mi déli, Kaukázuson
túli olajmezőinket is fenyegeti, én pedig nem tudom megvédeni azt a határszakaszt. Istenem, Hitler
ellen védekezni ehhez képest gyerekjáték volt.
 Golovko a térképasztal másik oldalán állt, és jó oka volt, hogy hívassa Bondarenkót. Országának
fegyveres erőit az előző érából magukat átmentett parancsnokok irányították. Ezek azonban
kihalófélben voltak, és Gennagyij Joszifovics már az új garnitúrához tartozott, amely a balul
végződött afganisztáni háborúban szerezte tapasztalatait, s amelynek tagjai már elég idősek voltak
ahhoz, hogy tudják, mit jelent a fegyveres harc, és ez furcsamód előnyt is jelentett számukra azokkal
a feljebbvalóikkal szemben, akiket felváltani készültek. Ugyanakkor még elég fiatalok voltak, hogy
az előző generációval ellentétben ne kelljen magukkal ideológiai ballasztot cipelniük. Bondarenko
nemhogy pesszimista lett volna – egyenesen optimista volt, bármikor készen állt, hogy tanuljon a
nyugattól, ahol több mint egy hónapot töltött különböző NATO-hadseregek vendégeként. Úgy tűnt,
mindent megtanult, amit csak megtanulhatott, elsősorban az amerikaiaktól. Most azonban még ő is
riadtan nézett a térképre.
– Meddig tarthat létrehozni egy új államot? – kérdezte. Golovko megvonta a vállát.
– Ki tudja? Három... a legrosszabb esetben két év. Jó esetben öt.
– Adjon nekem öt évet, és lehetőséget, hogy újjászervezzem az ország fegyveres erőit, és akkor
valószínűleg képesek leszünk... – Bondarenko megrázta a fejét, és megváltozott hangon így szólt:
– ...nem, semmit sem garantálhatok önnek. A kormánytól nem fogom megkapni az anyagi és egyéb
forrásokat, amelyekre szükségem van. Nem megy. Nincs meg hozzá a pénzünk. És akkor mi lesz? –
kérdezte a tábornok a hírszerzés elnökének szemébe nézve. – Akkor az lesz, hogy inkább szeretnék
operatív tiszt lenni náluk. Keleten vannak hegységeink, ahol védekezhetünk és ez jó, de utánpótlást
csak két vasútvonalon szállíthatunk oda, és ez már nem annyira jó. És középütt? – veregette meg a
térképet. – Nézze, milyen közel kerülnek Moszkvához, ha bekebelezik Kazahsztánt. És kivel
köthetünk szövetséget? Talán Ukrajnával? És mi lesz Törökországgal? Mi lesz Szíriával? Az egész
Közép-Keletnek meg kell találnia a modus vivendit az új állammal, és erre éppen nekünk nem lesz
lehetőségünk, elnök úr. Megfenyegethetjük őket, hogy nukleáris fegyvereket vetünk be ellenük... de
valójában mit érnénk vele? Kína megengedhet magának egy ötszázmilliós emberveszteséget, és még
mindig fölényben lenne velünk szemben. A gazdaságuk gyorsan növekszik, a miénk stagnál.
Megengedhetik maguknak, hogy fegyvereket vásároljanak a nyugattól. Pontosabban a licenceiket,
aztán a fegyvereket már maguk készítik el. Nukleáris fegyvereink bevetése taktikai és stratégiai
szempontból egyaránt kockázatos, a politikai megfontolásokat átengedem önnek. Katonai téren
alighanem minden fontos kategóriában fölényben vannak velünk szemben – fegyverzet, élőerő és
földrajzi pozíció szempontjából egyaránt. Mivel el tudják vágni a világ többi részének
olajutánpótlását, kisebb az esélyünk a külföld segítségére – már ha feltételezzük, hogy bármely
nyugati állam hajlandónak mutatkozna a segítségadásra. Szerintem fennáll a lehetősége, hogy
országunkat megsemmisítik.
A legzavarbaejtőbb az a hidegvér volt, amellyel ezt a véleményét megfogalmazta. Bondarenko
nem szeretett pánikot kelteni. Mindössze egy objektív tényt fogalmazott meg.
– Milyen megelőző intézkedéseket tehetünk? – kérdezte Golovko.
– Nem engedhetjük meg magunknak a déli köztársaságok elvesztését, viszont hogyan tudnánk
megtartani őket. Vonuljunk be Türkmenisztánba, és harcoljunk végig egy gerillaháborút, amelyben
bizonyosan legyőznek bennünket? Hadseregünk nincs abban az állapotban, hogy megvívjon egy
ilyen háborút. Egyet sem... pedig alighanem több is lesz, igaz?
Bondarenko elődjét a Vörös Hadsereg (az elnevezés és eszmei tartalma szívósan tartották
magukat) kudarca miatt menesztették, mert a csecsen háborúban nem bizonyult elég eredményesnek.
A Csecsenföldet viszonylag csekély erőfeszítéssel pacifikálni lehetett volna, az oroszoknak mégsem
sikerült, amiből az egész világ megállapíthatta, hogy az orosz hadsereg már csak árnyéka néhány
évvel korábbi önmagának.
Mindketten tudták, hogy a Szovjetunió létének alapja a félelem volt. A KGB-től való félelem az
állampolgárokat tartotta féken, nagyobb szabású politikai zavargásokra pedig azért nem kerülhetett
sor, mert mindenki tartott attól, amit a Vörös Hadsereg bármilyen szervezett megmozdulás esetén
tehetett volna – s amit minden bizonnyal meg is tett volna. Amikor azonban a szovjet erők a
legbrutálisabb eszközök bevetése ellenére is kudarcot vallottak Afganisztánban, a muszlim
köztársaságok megértették, hogy nincs miért félniük.
*
Saleh, a testőr nem ismerte ezt a fajta szenvedést. Látott már kínlódni másokat, annak idején mint
az iraki biztonsági szolgálat tagja, maga is okozott fájdalmat másoknak, de nem ilyen... nem ilyen
rettenetes szenvedést. Mintha most egyszerre bűnhődött volna mindenért, amit valaha is elkövetett.
Testét teljes hosszában hasogatta a fájdalom. Félelmetes erejű, erős izomzatú, kétségkívül kemény
férfi volt. Volt. Most minden egyes porcikája fájt, és ha megmoccant, hogy enyhítse fájdalmait,
mindössze annyit ért el, hogy a kínok egy egészen kicsivel odébb martak a testébe. Annyira
szenvedett, hogy a szenvedéssel szükségképpen együtt járó félelmet sem érezte.
Aggódott viszont a doktor. Ian MacGregor tetőtől talpig beöltözött, arcát maszk takarta, a kezén
gumikesztyűt viselt. Ha nem koncentrált volna annyira, alighanem remegni kezd. Még soha életében
nem vett vért olyan óvatosan, mint most, még AIDS-betegektől sem. Miközben a beteg körül
foglalatoskodott, Saleh karját két felcser fogta. Még sohasem volt dolga vérzéses lázzal: ez a
betegségfajta számára mindeddig csak egy tankönyvi bekezdés vagy egy folyóiratcikk témája volt.
Valami intellektuális szempontból érdekes, valamelyest félelmetes dolog, olyasféle, mint a rák, a
többi trópusi kór...
Csakhogy ez most, és itt volt.
– Saleh? – szólította meg a beteget.
– ...igen – nyögte az.
– Honnét érkezett ide? Tudnom kell, hogy segíthessek magán.
A testőr nem tétovázott, nem fontolgatta, hogy nem árul-e el titkot, nem törődött biztonsági
megfontolásokkal. Csak azért hallgatott egy pillanatig, hogy levegőt vegyen, és legyen ereje
megválaszolni a kérdést.
– Bagdadból. Repülőgépen – tette még hozzá teljesen szükségtelenül.
– Járt az utóbbi időben Afrikában?
– Még soha – hangzott a válasz. A testőr jobbra és balra fordította a fejét – nem több mint egy-egy
centiméternyire –, de tekintetéből üvöltött a fájdalom. Megpróbált bátran viselkedni, és többé-
kevésbé sikerült is neki. – Most először Afrikában.
– Volt valakivel szexuális kapcsolata mostanában? Mondjuk nagyjából egy héten belül? –
pontosított MacGregor. Kérdése kegyetlennek tűnt, de ezt a betegséget valaki szexuális úton is
megkaphatta... például egy helybéli prostituálttól. Lehet, hogy egy másik helyi kórházban is
regisztráltak egy másik ilyen esetet, csak éppen eltitkolták... ?
Eltartott egy pillanatig, amíg a férfi megértette a kérdést, majd ismét megrázta a fejét.
– Nem, senki nő hosszú-hosszú idő...
MacGregor leolvashatta az arcáról: És most már nem is lesz, nekem már nem...
– Kapott vért mostanában?
– Nem.
– Volt-e kapcsolatban Bagdadban olyasvalakivel, aki megfordult külföldön?
– Nem, csak Bagdad, csak Bagdad... én vagyok testőr a tábornokomnak, mindig vele, semmi más.
– Köszönöm. Adunk magának valamit a fájdalom ellen, kap némi vért is, és megpróbáljuk jéggel
lehúzni a lázát. Rövidesen visszajövök.
A beteg bólintott, az orvos pedig kezében a két vérrel teli kémcsővel, elhagyta a szobát.
– A rohadt életbe... – nyögött fel odakint.
Miközben a nővérek és a felcserek a dolgukat végezték, MacGregor is intézkedett. Az egyik
vérmintát a legnagyobb óvatossággal széttöltötte két kémcsőbe, majd mind a kettőt becsomagolta, az
egyiket a párizsi Pasteur Intézet, a másikat az atlantai Járványügyi Központ számára. A többit vezető
technikusára, egy ügyes szudánira bízta, ő maga pedig gondolkodni kezdett, mit írjon a faxban, amit
küldeni készült. „Posszibilis haemorrhagiás láz, gondolta, Szudán, Kartúm, ez és ez a kórház...”
Előtte azonban még felhívta azt a tisztviselőt, aki a helyi egészségügyi minisztériumból a kapcsolatot
tartotta vele. A férfi – amúgy egy régóta miniszterkedő politikus fia – orvos volt, de legfeljebb annyit
lehetett a javára írni, hogy mivel nem praktizált, közvetlenül senki életét nem veszélyeztette.
Feltett néhány kérdést MacGregornak, amiből kiderült, hogy nem akarja különösebben beleártani
magát az ügybe, ő pedig nem vitatkozott, mert tudta, hogy ez a tartózkodási engedélyébe kerülhet –
márpedig akkor ki kezelné a betegeit?
Alighogy a beszélgetés véget ért – a telefont a tisztviselő tette le –, a készülék ismét megszólalt.
– Tessék!
– Kérem, jöjjön át a huszonnégyesbe – hallotta az egyik ápolónő hangját.
Három perc alatt odaért: Sohailához hívták. Egy felcser éppen a hánytálat vitte ki tőle: a tálban
vér volt. MacGregor tudta, hogy ő is Irakból jött.
Uram Isten.
*
– Egyiküknek sincsen félnivalója.
Valamelyest megnyugtató szavak voltak ezek, jóllehet nem annyira, amennyire a Forradalmi
Tanács szerette volna. Az iráni mullahok alighanem igazat mondtak, de az asztal körül ülő ezredesek
és tábornokok, akkor még mint őrnagyok és századosok, harcoltak Irán ellen, és az ember nem felejti
el, ha valakivel egyszer a csatatéren állt szemben.
– Szükségünk van önökre, önöknek kell irányítaniuk hazájuk fegyveres erőit – folytatta a
mullahok vezetője. – Mivel együttműködnek velünk, megtarthatják pozícióikat, mindössze annyit
várunk el, hogy Isten nevére esküdjenek hűséget az új kormánynak.
A tisztek érezték, hogy ennél valamivel többről van szó. Valamennyien tudták, hogy erősen
szemmel tartják majd őket, és elég lesz egyetlen hibát elkövetniük, hogy a kivégzőosztag előtt
találják magukat. Nem volt azonban más választásuk – legfeljebb az, hogy még aznap lefogatják és
agyonlövetik magukat. Az azonnali kivégzés sem Iránban, sem Irakban nem ment ritkaságszámba:
ezen a módon mindkét országban hatásosan lehetett leszámolni a vélt vagy valóságos ellenzékiekkel.
A tanács névleges vezetője beleegyezése jeléül bólintott. Másodperceken belül ugyanezt tette
valamennyi jelenlévő, s ezzel Irak megszűnt létezni: ettől fogva már csak a történészek foglalkoznak
majd vele...
*
Az egyetlen meglepetést az okozta, hogy az inváziót nem közvetítette a televízió: a PÁLMATÁL-
at és a VIHARSÁV-ot ezúttal megelőzték a máshol dolgozó elemzők. Mint utóbb kiderült, a
televíziós stábok a helyükön voltak, de amit felvettek, az adók csak később sugározták – először be
kellett fejezni az akciót. Washington műholdak útján értesült a fejleményekről.
Az iraki határt átlépő iráni erők élén gépesített alakulatok vonultak, amelyek teljes rádiócsendben
robogtak az országúton – csakhogy nappal, amikor felfigyelhetett rájuk két KH-11-es felderítő
műhold, amelyek aztán továbbküldték adataikat egy hírközlési szatellitnek. A jeleket többek közt
Washington közelében, Fort Belvoirban fogták.
Ryan mellett megszólalt a telefon.
– Igen?
– Itt Ben Goodley, elnök úr. Megkezdődött. Az iráni csapatok érzékelhető ellenállás nélkül
folyamatosan kelnek át az iraki határon.
– Bejelentették? – kérdezte az elnök.
– Eddig nem. Úgy tűnik, először inkább a hatalmukat szeretnék biztosítani.
Jack az éjjeliszekrényen álló órára pillantott.
– Rendben, majd a reggeli tájékoztatón megbeszéljük.
Nem volt értelme, hogy felkeljen, hiszen végül is megvoltak az emberei, akik egész éjjel
dolgoztak helyette. Éppen elég éjszakát átvirrasztott.
– Igen, uram – felelte Ben.
 Ryan letette a kagylót, aztán pedig sikerült is újra elaludnia. Egy elnök nem nélkülözhette ezt a
képességet, ő pedig mindinkább kezdte elsajátítani. Lehet, gondolta elhalványuló öntudattal, hogy
valami válság idején még golfozni is megtanul... hacsak az a válság nem lesz...
*
A tünetek – úgyszólván helyénvaló módon – az egyik pedofil homoszexuálisonjelentkeztek. Egy
gyilkosságért elítélt fogolytársát ápolta, méghozzá a videofelvételek szerint nem is rosszul, ez
azonban csak felgyorsította a folyamatot.
Moudinak óvatosan kellett közölnie a felcserekkel, hogy alaposan tartsák szemmel az új ápolókat.
Ez utóbbiak is alkalmazták a szokásos óvintézkedéseket, viselték a gumikesztyűt, gondosan
elmosogattak, tisztán tartották a szobát, és felmostak a padlóról minden folyadékot. Ez utóbbi, ahogy
az első megfertőzött csoport tagjainak állapota mind súlyosabbra fordult, egyre nehezebbé vált. A
jajgatásuk és nyögésük elég tisztán hallatszott a megfigyelő-helyiség hangszórójából, hogy a doktor
tudhassa, min mennek át, különösen, mert fájdalomcsillapítókat nem kaptak. Ez ellentétes volt a
muzulmán könyörületesség törvényével, erről azonban Muodi most nem vett tudomást. A második
fogolycsoport a kapott utasításoknak megfelelően ténykedett, maszkot azonban nem adtak nekik,
éspedig nem ok nélkül.
A pedofil homoszexuális fiatalember épphogy elmúlhatott húszesztendős, és meglepő
gondossággal végezte a dolgát. Annak azonban, hogy ezt azért tette-e, hogy enyhítse a gyilkos
szenvedését, vagy, hogy méltónak bizonyuljon a kegyelemre, nem volt jelentősége. Moudi
ráközelített a kamerával: a bőre vörös és száraz volt, lassan és fájdalmasan mozgott. Az orvos
felemelte a telefonkagylót. A cellában hamarosan feltűnt egy szanitéc, váltott néhány szót a
pederasztával, fülhőmérővel megmérte a testhőmérsékletét, aztán elhagyta helyiséget, és a folyosóról
felhívta Moudit:
– A Nyolcas alany hőmérséklete harminckilenc-kettő, levertségre és végtagfájdalmakra
panaszkodik. A szeme vörös és duzzadt – sorolta ridegen. Mint várható volt, a felcserek nem éreztek
együtt annyira a kísérleti alanyokkal, mint korábban Jean-Baptiste nővérrel. Bár ez utóbbi hitetlen
volt, de legalább erényes személy, amit a cellában lévőkről nem lehetett elmondani, s ez velük
kapcsolatban mindenki dolgát megkönnyítette.
– Köszönöm.
Szóval igaz, gondolta Moudi: a Mayinga-törzs csakugyan terjed a levegőben. Most már csak azt
kell megállapítani, hogy vajon az új áldozattal is végez-e majd... Ha már a csoport tagjainak legalább
a felén megjelennek a tünetek, átviszik őket a kórterembe, amit a folyosó túlsó oldalán a számukra
alakítottak ki, az első csoport tagjait pedig, akiket már egytől egyig halálosan megbetegített a vírus,
orvosi eszközökkel elpusztítják...
Moudi tudta, hogy az igazgató örülni fog, hiszen a kísérletnek ez a fázisa éppoly sikeresnek
bizonyult, akár az előző. Egyre bizonyosabbá vált, hogy olyan fegyver van a kezükben, amilyennel
ember még soha nem rendelkezett. Hát nem csodálatos? – tűnődött az orvos.
28. Egész pályás letámadás
Kealty tudta: lehet, hogy ez lesz az utolsó lövése. Szívesen használta ezt a szófordulatot, holott a
törvényhozásban minden alkalommal a fegyverviselés szabályainak szigorítása mellett szavazott, ő
maga azonban nem érzett rá a dolog iróniájára.
Fontos tennivalói voltak. Az előző este összehívta maradék embereit a sajtóban – akikben még
megbízhatott. A többiek, nem tüntetőleg ugyan, de diszkrét távolságra visszahúzódtak, mert úgy
érezték, nem látják át a helyzetet. Mindazonáltal többségük figyelmét egyáltalán nem volt nehéz
felkelteni, Kealtynek pedig az éjféli összejövetelen sikerült elejtenie egy-két olyan mondatot, amely
felkeltette szakmai érdeklődésüket. Ezek után nem is marad más dolga, mint hogy lefektesse a
szabályokat. Közölte a riporterekkel, hogy amit megtudnak, szigorúan háttérinfó, idézni nem
idézhetik. Azok természetesen beleegyeztek.
– Meglehetősen különös dolog történt – kezdte. – Az FBI hazugságdetektoros vizsgálatnak vetette
alá a külügyminisztérium teljes vezetőségét.
 Az újságírók valamit hallottak erről, értesüléseiket azonban senki sem erősítette meg.
– Még különösebb azonban – folytatta Kealty – az a kép, amelyet a politikai élet mostanában
nyújt. A honvédelmet ezzel a Bretanóval akarják újjászervezni, aki maga is a hadiiparban
kapaszkodott fel. Azt mondja, el akarja távolítani az összes beépített biztonsági elemet a beszerzési
folyamatból, és ki akarja venni az ellenőrzést a kongresszus kezéből. És George Winston? Ő vajon
mit óhajt tenni? Tönkretenné, még regresszívebbé változtatná az adórendszert, kiengedne a kezéből
mindenfajta tőkehozadékot. És mindezt miért? Hogy az ország minden adóterhét a középosztály és a
kétkezi munkások viseljék, a nagymenők pedig csinálhassanak, amit akarnak... hát ezért.
Sohasem tartottam Ryant olyan profinak, aki alkalmas az elnöki hivatal betöltésére, de meg kell
mondanom önöknek, erre azért nem számítottam. Ez egy reakciós, radikális konzervatív, nem is
tudom, hogyan nevezzem.
– Biztos benne, hogy a külügyeseket csakugyan alávetették a hazugságvizsgáló tesztnek? –
kérdezte a New York Times munkatársa.
– Igen, száz százalékig – bólintott Kealty. – Azt akarja mondani, hogy maguk nem tudták... hogy
maguk nem tették meg, ami a feladatuk? – kérdezte elgyötörtén. – Ryan a közép-keleti válság kellős
közepén ráküldi az FBI-t a létező legmagasabb rangú tisztségviselőinkre, és megpróbálja megvádolni
őket, hogy elloptak egy levelet, amely sohasem volt Hanson irodájában.
– Most pedig – vette át a szót látszólag spontán módon Kealty stábfőnöke – a Washington Post
szentté akarja avatni.
– Várjunk csak – húzta ki magát a Post riportere –, ez nem az én ügyem, hanem Bob Holtzmané.
Én megmondtam a főszerkesztő-helyettesemnek, hogy nem helyeslem az ötletet.
– Ki Holtzman informátora? – kérdezte Kealty.
– Sejtelmem sincsen. Bob ilyesmiről sohasem beszél, hiszen tudja.
– No és amit a Ryan a CIA-nál csinál? Meg akarja háromszorozni a műveleti igazgatóság – vagyis
a kémek – létszámát. Az országnak, nemde, éppen erre van szüksége? Mit művel ez a Ryan? –
kérdezte teátrálisan. – Felduzzasztja a honvédelmet. Újraíratja az adótáblát, hogy kedvezzen
azoknak, akik már amúgy is jól megszedték magukat. A CIA-t pedig ismét olyanná alakítja, amilyen
a hidegháború idején volt. Hamarosan az ‘50-es években találjuk magunkat – de miért? Miért teszi
mindezt? Mit forgat a fejében? Vajon ebben a városban egyedül én teszek fel kérdéseket? Maguk
mikor tesznek már eleget a kötelességüknek? Megpróbálja megfélemlíteni a törvényhozást... és mit
tesznek ezalatt a médiumok? Ki védi meg az egyszerű embereket? – Egy meglehetősen jól sikerült
mozdulattal nyomatékosította elkeseredettségét, majd feltette a kérdést: – Amerika királyság lesz?
Első Jackkel a trónon?
– Mit tud, mit készül megírni Holtzman? – tudakolta a Boston Globe.
– Ryan mozgalmas pályát futott be a CIA-nál. Embereket ölt meg. A stábfőnök, mintegy végszóra,
közbevetette: – Egy CIA-s, akihez képest James Bond kutyaszar...
A Post embere ekkor már kénytelen volt megvédeni lápja becsületét:
– Holtzman nem állít ilyesmit. Ha ön arra gondol, amikor a terroristák megpróbálták...
– Nem, nem arra. Holtzman a moszkvai ügyről akar írni, amelyet még csak nem is Ryan indított
el, hanem Arthur Moore bíró, aki akkoriban a CIA-t igazgatta, Ryan csak a frontember volt. Elég baj
egyébként, hogy az egészre sor került, mert Ryan belekeveredett az egykori Szovjetunió belső
hatalmi harcaiba. Az meg persze senkinek nem jutott eszébe, hogy ez azért talán mégsem volt olyan
nagy ötlet... Úgy értem, mi a fenének baszkurálni egy olyan állam kormányát, amely tízezer
atomfegyvert tud bevetni ellenünk. Amit tett, az háborús cselekmény volt, értik? És miért? Hogy
megmentse a legnagyobb ottani csirkefogót, aki ennek fejében átállt, és hogy aztán lebuktathassunk
egy orosz kémhálózatot a CIA-ban. Lefogadom, hogy ezt persze nem mondta el Holtzmannak.
– Nem láttam a kéziratot – ismerte el a Post riportere –, mindössze pár dolgot hallottam.
Kealty csaknem elmosolyodott. Ő jobb belső értesülésekkel rendelkezett, mint az újság vezető
politikai tudósítója.
 – Nos jó, ön azt mondja, hogy Ryan James Bond módjára embereket ölt meg. Igazolja ezt! –
szólította fel a riporter nyugodt hangon.
– Emlékszik a négy évvel ezelőtti kolumbiai bombákra? A drogkartellek néhány tagja repült a
levegőbe... A CIA akciója volt. Ryan Kolumbiában tartózkodott – és az is háborús cselekmény volt.
Csak én erről a kettőről tudok.
Kealtyt mulattatta, hogy Ryan is közreműködik saját tönkretételében. A KÉK TERV már éreztette
hatását a Hírszerzési Igazgatóságon, amelynek vezetői közül jő néhányan számíthattak idő előtti
nyugdíjaztatásra vagy bürokratikus hatalmuk jelentős korlátozására, márpedig sokan közülük nagyon
is szívesen sétálgattak a hatalom folyosóin. Ryan jó néhányuk bütykére rátaposott, ők pedig
elérkezettnek érezték az időt, hogy megfizessenek neki – különösen, hogy az egykori hírszerző ilyen
magas posztra emelkedett.
– Ebben ön mennyire biztos? – kérdezte a Globe embere.
– Adatok vannak a birtokomban. Emlékeznek, mikor halt meg James Greer admirális? Ő volt
Ryan mentora. Az akciót valószínűleg ő indította, a halálos ágyáról. Ryan nem vett részt a temetésén,
ő akkor Kolumbiában volt. Ez tény, amelyet önök is ellenőrizhetnek – jelentette ki Kealty. – James
Cutter valószínűleg ezért követett el öngyilkosságot...
– Azt hittem, baleset volt – vetette közbe a Times. – Elment, hogy kocogjon egyet...
– És pont egy távolsági busz elé talált lépni, igaz? Nem állítom, hogy Cuttert megölték, de igenis
állítom, hogy részt vett a Ryan által irányított illegális akcióban, és nem bírta a gyűrődést. Ez
lehetőséget nyújtott Ryannek, hogy eltüntesse a nyomait.
Én alábecsültem ezt a Ryan fickót. A legdörzsöltebb operátor ebben a városban Allen Dulles, sőt
talán Bill Donovan óta, csakhogy manapság már nincsen szükség ilyenekre. Nincs szükségünk
háromszor ennyi spiont foglalkoztató CIA-ra. Szükségtelen további dollárokat ölnünk a
honvédelembe. Nincs szükségünk arra, hogy átírják az adótáblát Ryan milliomos haverjainak
érdekében. Biztos továbbá, hogy semmi szükségünk olyan elnökre, aki azt hiszi, hogy az ötvenes
évek voltak az aranykor.
– Én egyáltalán nem ilyennek látom őt, Ed – felelte a Globe újságírója néhány másodpercnyi
gondolkodás után. – A politikája csakugyan meglehetősen jobboldali, de hétszentség, hogy a
szándékai tisztességesek.
– Márpedig mi a politika első számú szabálya... ? – kérdezte kuncogva a Times munkatársa. – Én
mondom, ha ez a moszkvai meg ez a kolumbiai história igaz... Húha! Külföldi kormányokkal így
bánni... ez maga az ötvenes évek! Márpedig ezt többé nem engedhetjük meg magunknak, ilyen
szinten legalábbis kutyaszentség, hogy nem.
– Mindezeket nem tőlünk hallották, és a CIA-nak sem árulhatják el, kitől tudják – szólalt meg a
stábfőnök, miközben szétosztott néhány magnókazettát az újságírók között. – Ezeken azonban kellő
mennyiségű hiteles adatot találnak, amelyekre támaszkodhatnak azzal kapcsolatban, amit tőlünk
most hallottak.
– Ez beletelik néhány napba – jelentette ki a San Francisco Examiner riportere a kazettát babrálva,
és körbehordozta tekintetét kollégáin.
Ebben a pillanatban megkezdődött a verseny. Ahány riporter csak jelen volt, elsőként akart
előállni a sztorival. Hazafelé menet először is meghallgatják majd a kazettát autóik rádiómagnóján,
tehát az lesz a legelőnyösebb helyzetben, aki a legközelebb lakik.
– Uraim, csak annyit mondhatok, hogy ez egy fontos ügy, és önöknek legjobb szakmai tudásuk
szerint kell eljárniuk. Tőlem idegen az ilyesmi – jelentette ki Kealty –, és bár megtehetné helyettem
valaki, akinek jobb a híre, mint az enyém. De nem az én érdekeimet szolgálja, hanem az országét, s
ez egyben azt is jelenti, hogy önöknek a lehető legkorrektebben kell eljárniuk.
– Úgy lesz, Ed – ígérte a Times munkatársa, és az órájára pillantott. Majdnem hajnali három óra
volt, és tudta: az egész napot végig kell majd dolgoznia, hogy elérje az este tízórás lapzártát.
*
– Nos, hallgatom, Ben – mondta Jack alig négy órával később.
 – A helyi tévében még mindig semmi, de levettünk pár mikrohullámon átjátszott anyagot, amelyet
majd később adnak le. Túl gyenge minőségűek, hogy lejátsszam önnek, de a szöveg jól hallható.
Egyébként egész nap a hatalmuk megszilárdításával foglalkoztak, és holnap a nyilvánosságot is
beavatják. A helybéliek valószínűleg már tudják, a hivatalos közlés csak a külföldnek szól majd.
– Ügyes – állapította meg Ryan.
– Szerintem is – bólintott Goodley. – De van egy újabb fordulat is. A türkmén miniszterelnök
beadta a kulcsot, állítólag autóbaleset következtében. Golovko valamikor öt óra után felhívott
bennünket, hogy közölje velünk. Nincs túlságosan elragadtatva az esettől. Úgy gondolja, hogy Irak
és a turkománok ugyanabban a darabban játszanak. ..
– Tudunk valamit, ami alátámasztja ezt? – kérdezte Ryan, miközben a nyakkendőjét kötötte.
Ostoba kérdés volt.
– Ugrat, főnök? A világon semmit. Még műholdfelvételeink sincsenek.
Jack tekintete egy pillanatra megállapodott az íróasztalán.
– Tudja, annyi mindent összebeszélnek, hogy a CIA ilyen hatalmas, meg olyan hatalmas...
– Ne felejtse el, hogy én is ott dolgozom, úgyhogy ismerem a céget. Hála légyen az úristennek,
amiért van a CNN is. Még szerencse, hogy az oroszok elmondanak nekünk ezt-azt abból, amit
megtudnak.
– Aggasztó – mondta az elnök.
– Az – hagyta helyben a hírszerző.
– Szóval Irán elfoglalta Irakot, és van egy halott türkmén vezetőnk is. Mi van emögött?
– Ez ügyben egyetértek Golovkóval. Neki bizonyosan vannak ott ügynökei, és úgy tűnik, ő is
ugyanabban a helyzetben van, mint mi: figyelhet és aggódhat, operatív beavatkozásra azonban neki
sincsen valódi lehetősége. Lehet, hogy mindez véletlen egybeesés, de a kémek nemigen szoktak
hinni az ilyesmiben, és persze hogy Szergej sem hisz. Azt gondolja, minden, ami arrafelé történik,
ugyanannak a játszmának a része. Szerintem is határozottan valószínű. Majd Vascóval is beszélek
róla. Azt mondja, kialakulóban van valami, és ez a valami kezd kissé ijesztő lenni. Ma alighanem a
szaúdiak is jelentkezni fognak.
És nemsokára az izraeliek is – gondolta Ryan.
– Kínával mi van? – tette fel a következő kérdést, mint aki azt reméli, hogy a föld túlsó oldaláról
jobb híreket kap. Hiába is remélte volna.
– Nagy tengeri hadgyakorlatot tartanak. Felszíni és felszín alatti hadihajók. Repülőgépek még
nem kapcsolódtak be, de a műholdképeken látszik, hogy a vadászrepülőterek készülődnek...
– Várjon csak...
– Úgy van, uram. Ha ez egy eltervezett gyakorlat, miért nem készültek fel rá? Erről nyolc
harminckor majd a Pentagonnal is beszélek. A nagykövetünk találkozott egy ottani külügyessel, csak
azért, hogy reagáljon a fejleményekre, a pekingi külügyminisztérium azonban még csak nem is
tudott róluk, mondván, a flotta nyilván szokásos kiképzési feladatot hajt végre.
– Baromság!
– Lehetséges. Tajvan nem csinál nagy ügyet belőle, de ma, pontosabban ma éjjel odaküldenek
majd néhány hajót. Nekünk is arrafelé tart néhány egységünk. A tajvaniak együttműködnek velünk,
mindenben segítik a megfigyelési pontjaikon dolgozó embereinket. Hamarosan felteszik majd a
kérdést, mit teszünk, ha ez vagy az történik. El kell gondolkodnunk rajta. A Pentagon szerint a Kínai
Népköztársaság nem rendelkezik egy invázió megindításához szükséges erőkkel, ahogyan ‘96-ban
sem rendelkezett. Tajpej légiereje erősebb, mint valaha. Úgyhogy szerintem ez az egész nem vezet
sehová. Lehet, hogy tényleg csak gyakorlat. Elképzelhető, hogy csak arra kíváncsiak, hogyan
reagálunk – illetve, hogy ön hogyan reagál.
– Adler mit gondol?
– Azt mondja, ne vegyünk tudomást az egészről, és szerintem igaza is van. Tajvan úgy tesz,
mintha nem tulajdonítana jelentőséget a gyakorlatnak. Tegyünk mi is úgy. Mozgassuk a hajóinkat,
különösen a tengeralattjárókat, de ne mutogassuk őket. Úgy látom, a csendes-óceáni főparancsnok
tudja, hogyan csinálja. Egyelőre rábízzuk, jó?
Ryan bólintott.
– De azért a védelmi miniszter figyeljen oda. Európa?
– Kellemesen csendes. A nyugati félteke dettó, Afrika dettó. Tudja, ha a kínaiak csak a szokásos
kisded játékaikat játsszák, akkor az egyetlen komoly probléma a Perzsa-öböl, és ami azt illeti, uram,
egyszer már jártunk ott, és rendbe is tettük. A szaúdiakkal közöltük, hogy ezután sem hagyjuk
cserben őket, amit valószínűleg a másik oldalon is pontosan tudnak, úgyhogy jól meggondolják,
mielőtt bármi egyebet tennének. Nem tetszik nekem ez az Egyesült Iszlám Köztársaság dolog, de azt
hiszem, boldogulunk vele. Irán alapjában véve nem stabil állam, a népe nagyobb szabadságot akar, s
ha rákapnak az ízére, az az ország meg fog változni. Kiböjtöljük.
Ryan elmosolyodott, és töltött egy csésze koffeinmentes kávét.
– Maga egyre magabiztosabb, dr. Goodley.
– Ön azért fizet engem, hogy gondolkodjam, én meg miért is ne mondjam el önnek, mire jutok.
– Helyes, folytassa csak a munkáját, és folyamatosan tájékoztasson. Ma még ki kell találnom,
hogyan állítsam fel ismét a legfelsőbb bíróságot.
Ryan kortyolt a kávéjából, és várta, hogy megérkezzék Arnie. Eltűnődvén megállapította, hogy
tulajdonképpen nem is olyan szörnyű nehéz a munkája – ehhez persze elengedhetetlen, hogy egy
ilyen jó csapat dolgozzék az ember számára.
*
– A lényeg a csábítás – közölte Clark a csillogó tekintetű újoncokkal. Látta, amint a terem
végében meghúzódó Ding lehajol, hogy elrejtse mosolyát. Az imént néztek meg egy hat fontos esetet
feldolgozó oktatófilmet. A szalag mindössze öt példányban létezett. A hat ügyből kettőn maga Clark
dolgozott. Az egyik ügynököt kivégezték a Dzerzsinszkij tér 2. pincéjében, miután lebuktatott egy
Langleyben működő KGB-st. A másiknak kis farmja volt New Hampshire északi, nyíres vidékén, de
valószínűleg még mindig szívesen hazatért volna – csakhogy Oroszország továbbra is Oroszország
volt, ahol az árulás már az előző rendszert megelőzően is igen súlyos elbírálás alá esett.
– Olyan embereket válasszanak, akiknek van valamilyen problémájuk, és érezzenek együtt velük.
Akikkel önök dolgozni fognak, nem lesznek tökéletes emberek, valamennyinek lesz valami panasza,
akad majd, aki magától keresi fel magukat. Nem kell őket szeretniük, de lojálisnak kell lenniük
hozzájuk.
Hogy mit értek csábításon? Egyszer-kétszer a jelenlévők közül is mindenki csinált ilyesmit, ugye?
Az ember többet hallgat, mint amennyit beszél. Bólint. Egyetért. „Hát persze – mondja –, maga
okosabb a főnökénél, ismerem a fickót, nálunk is vannak ugyanilyen nyikhajok. Egyszer nekem is
volt ilyen főnököm. Becsületes embernek persze hogy nehéz dolog ilyen kormány alatt szolgálni.
Elhiheti, nincs fontosabb a becsületnél...”
Ha pedig ezt az emberük mondja, akkor biztosak lehetnek benne, hogy pénzt akar. És ez
nagyszerű – jelentette ki Clark.,– Soha nem számítanak annyira, amennyit kérnek. A
költségvetésünkből futná, hogy bármennyit megadjunk nekik – a fontos azonban az, hogy horogra
akadjanak. Ha egyszer elveszítették a szüzességüket, emberek, többé nem szerezhetik vissza.
Az ügynökeik, akiket beszerveznek, függőségbe kerülnek attól, amit tesznek. Kémnek lenni
mulatság. Még az ideológiai szempontból legkifogástalanabb embereik is kuncognak majd olykor,
mert olyasvalamit tudnak, amit senki más nem tud.
Biztos, hogy valamennyinek lesz valami stichje. Gyakran a legidealistábbak a legrosszabbak.
Bűntudatuk van. Isznak. Egyesek esetleg még a papjukat is felkeresik – ez velem is megesett.
Néhányan közülük először szegtek meg valamilyen szabályt, és azt hiszik, többé semmiféle szabály
nem létezik. Az ilyenek azok, akik rábuknak minden útjukba eső nőre, és mindenfajta kockázatot
vállalnak.
Az ügynökvezetés művészet. Maguk a papjuk, az apjuk-anyjuk, a tanítójuk. Maguknak kell
megnyugtatniuk őket. Maguknak kell figyelmeztetniük őket, hogy törődjenek a családjukkal és a
saját biztonságukkal – különösen a „derék”, ideológiai elkötelezettségű újoncokat. Sokféle
tekintetben megbízhatóak, de akad, aki nagyon beleéli magát a szerepébe, az ilyen ügynökök közül
sokan önmagukat pusztítják el. Előfordul, hogy saját keresztes háborút indítanak. Kevés ilyen
keresztes lovag – tette hozzá Clark – érte meg az öregkort.
Gyakran az az ügynök a legmegbízhatóbb, aki pénzt akar. Az ilyenek nem vállalnak túlságosan
sok kockázatot. Végül pedig ki akarnak szállni, hogy gyöngyéletet élhessenek Hollywoodban valami
csillagocskával. A pénzért dolgozó ügynökökben az a jó, hogy életben akarnak maradni – másként
ugyanis nem tudják elkölteni a pénzt. Másfelől viszont, ha gyorsan akarunk elvégeztetni valamit, ha
azt akarjuk, hogy valaki kockázatot vállaljon, előfordulhat, hogy amennyiben egy ilyen zsoldost
bízunk meg, másnap már szervezhetjük is a kimenekítését. Előbb vagy utóbb úgy érzi, eleget tett, és
követelni kezdi, hogy kiszállhasson.
Mindebből megérthetik, hogy ebben a szakmában nincsenek állandó, szilárd szabályok, hogy
állandóan használniuk kell a fejüket. Ismerniük kell az embereket, tudniuk kell, milyenek, hogyan
cselekszenek, miként gondolkodnak. Őszintén igyekezniük kell, hogy beleéljék magukat ügynökeik
helyzetébe – akár kedvelik őket, akár nem. A többségüket nem fogják kedvelni – biztosította
hallgatóit. – Látták a filmet. Minden szó igaz volt bennük. Az öt esetből három az ügynök halálával
végződött, egyben az ügynök-vezető halt meg. Ne feledjék!
És most tartsunk szünetet. A következő órájukat Mr. Revell tartja.
Clark összeszedte a jegyzeteit, és elindult a hátsó kijárat felé. Növendékei némán emésztették a
hallottakat.
– A mindenit, Mr. C, ezt úgy értsem, hogy nincs kifogása a csábítás ellen? – kérdezte Ding.
– Csak ha hivatása gyakorlása során követi el, Mr. Domingo.
*
Mostanra a második csoport minden tagja megbetegedett, mintha valamennyien óraütésre estek
volna le a lábukról. Tíz óra elteltével valamennyien lázra és fájdalmakra – influenzatünetekre –
panaszkodtak. Moudi tudta, illetve biztosra vette, hogy egyesek közülük felfogták, mi történt velük.
Néhányan továbbra is ápolták a betegeket, akik mellé beosztották őket, mások a felcsereknek
panaszkodtak, megint mások csak ültek a padlón, és semmit sem tettek, miközben a tüneteiken
rágódtak, tartva attól, hogy előbb-utóbb ők is abba az állapotba kerülnek, mint az első csoport tagjai.
Korábbi börtönkörülményeik és élelmezésük ellenük dolgozott.
Az első csoport állapota a várt ütemben romlott. Fájdalmaik erősödtek, olyannyira, hogy lassú
vergődésük is alábbhagyott, mert ha nem mozdultak, kevésbé szenvedtek. Úgy tűnt, egyikük
hamarosan meghal, Moudi pedig arra gondolt, hogy Benedict Mkusához hasonlóan talán az ő szíve is
különösen fogékony az Ebola Zaire Mayinga-törzsre. Lehet, hogy a betegségnek ez az altípusa a
vártnál is agresszívebben támadja a szív szöveteit? Érdekes volna egzakt módon megállapítani,
gondolta, csakhogy a kísérlet célja immár nem a betegség in abstracto tanulmányozása volt.
– A betegség e fázisának tanulmányozásával már semmi újat nem tudunk meg, Moudi – szólalt
meg az igazgató, aki most a fiatalabb orvos mellett állva ugyancsak a monitorokat figyelte. – Jöhet a
következő lépés.
– Ahogy óhajtja – felelte Moudi, majd felemelte a telefonkagylót, és körülbelül egy percen át
beszélt valakivel.
Körülbelül tizenöt perc múlva a cellában felcserek jelentek meg, és átvitték a második csoport
tagjait a folyosó másik oldalán lévő kórterembe. Ágyba fektették őket, és gyógyszereket adtak nekik,
amelyek néhány percen belül elaltatták őket. A felcserek visszatértek az első csoporthoz, akik közül
minden második amúgy is aludt, az összes többi pedig olyan kába volt, hogy képtelenek voltak
ellenállást tanúsítani. Először az ébren lévőkkel végeztek: vénás Dilaudid injekciókat adtak nekik. Az
erős mesterséges drog néhány perc alatt átsegítette őket az irgalmas halálba. A holttesteket egyenként
kerekes hordágyakra emelték, és a hamvasztóba vitték őket. Ezután összecsomagolták a derékaljakat
és az ágyneműt – ezek is a hullák sorsára jutottak. A helyiségben csak a puszta vaságyak maradtak:
utóbb ezeket is, a falakat is nagy erejű fertőtlenítőszerekkel permetezték be. A helyiséget néhány
napra lezárták, hogy aztán ismét fertőtlenítsék. Az intézmény munkatársai ettől fogva a második
csoport tagjaira koncentráltak, a kilenc elítélt bűnözőre, akik testi valójukban bizonyították – vagy
legalábbis úgy tűnt –, hogy az Ebola Zaire Mayinga vírusa a levegő útján is fertőz.
*
A szudáni egészségügyi minisztérium embere csak egy nap múlva érkezett meg. MacGregor
feltételezte, hogy késését az íróasztalán tornyosuló elintéznivalók, egy finom vacsora, és egy a
mindennapjait meg édesítő nővel töltött éjszaka okozta. A skót orvos azonban gyanította, hogy az
elintéznivalók továbbra is várják...
Ez az ember legalább tudta, mivel tartozik a biztonságának. Miután belépett a kórterembe,
megállt, az ajtót is alig lehetett behúzni mögötte. A fejét billegette, hunyorgott, a beteget körülbelül
két méter távolságból vette szemügyre. A kórteremben félhomály uralkodott, hogy a fény ne bántsa
Saleh szemét, ennek ellenére jól látszott, hogy bőre elszíneződött. Az infúziós állványon függő
kéttasaknyi nullás vér és a morfium éppen eleget mondott az állapotáról, a minisztériumi orvos
azonban elolvasta a lázlapot is. Gumikesztyűs keze remegett.
– Elvégezték az antitestvizsgálatokat? – kérdezte minden hivatalos méltóságát összekaparva.
– Igen. Pozitív – felelte MacGregor.
– Irakból? – kérdezte a miniszteriális férfiú. Dr. MacGregor bólintott.
– Nekem ezt mondta.
– Erről egyeztetnem kell a megfelelő hatóságokkal.
– Doktor, nekem kötelességem, hogy jelentsem – erősködött Mac-Gregor. – Lehet, hogy járvány
kezdődött, és...
– Nem – rázta a fejét a hivatalos ember. – míg nem tudunk többet, nem. Ha jelentést készítünk,
bele kell vennünk minden ismert információt, hogy a riasztás eredményes lehessen.
– De...
– De ez az én felelősségem, és az én kötelességem, hogy a dolgot megfelelőképpen hajtsam végre.
Most, hogy úgy érezte, kézben tartja az ügyet, ez a kéz már nem reszketett.
– Van családja a betegnek? Kitől tudhatunk meg többet róla?
– Nem tudom.
– Majd én utánanézek. Készíttessen másolatokat a leletekről, és azonnal küldje át őket nekem –
rendelkezett a minisztérium képviselője. Úgy érezte, elég szigorú volt, s ezzel megtette, amivel
hivatásának és hazájának tartozik.
MacGregor, mi egyebet tehetett volna, bólintott. Az ilyen pillanatokban gyűlölte Afrikát. Ebben az
országban több száz év óta dolgoztak skótok. Egy Gordon nevű honfitársa több mint száz éve
érkezett Szudánba, és nyomban beleszeretett az országba, és százhúsz évvel ezelőtt itt is halt meg.
Aligha lehetett épeszű – gondolta MacGregor. Szudán akkor lett brit protektorátus. Az angolok
felállítottak egy bennszülött ezredet, amelynek tagjai vitézül verekedtek brit tisztjeik parancsnoksága
alatt. Utóbb azonban Szudán ismét a szudániaké lett – túlságosan is korán. Kevés volt az idő és a
pénz, hogy létrehozzák az intézményrendszert, amely életképes nemzetté változtathatta volna a
primitív népek lakta kietlen tartományt.
– Két órán belül mindent megkap – ígérte meg a skót orvos.
– Nagyszerű – felelte a hivatalos ember, és kilépett az ajtón. A főnővér elvitte a fertőtlenítőbe, ő
pedig, mintha csak egy szigorú anya utasításait követte volna, gyermeki alázattal engedelmeskedett
az ápolónő utasításainak.
*
Pat Martin egy degeszre tömött aktatáskával érkezett Ryanhez, amelynek tartalmát – tizennégy
dossziét – ábécérendben egymásra halmozta a dohányzóasztalon. Az iratgyűjtőkön csak egy-egy betű
állt – Ryan kifejezetten kérte, hogy a neveket Martin csak később közölje vele.
– Tudja, nekem jobb lett volna, ha nem ró rám ekkora felelősséget – mondta Martin anélkül, hogy
felnézett volna.
– Ugyan miért?
 – Én csak egy nyomozó vagyok, elnök úr. Meglehetősen jó szakembernek tartom magam, a
bűnügyi részleget vezetem, de azért mégiscsak...
– És mit gondol, én hogy érzem magam? – kérdezte Ryan, aztán nyájasabb hangon így folytatta: –
Washington óta senkire sem lőcsöltek ekkora munkát... és miért gondolja, hogy én tudom, mi a
teendőm? A fenébe is, még csak jogász sem vagyok, valami puskára is szükségem lesz, hogy ezt az
egészet megértsem.
Martin felpillantott, az arcán félmosoly játszott.
– Oké, megérdemlem a letolást...
A paramétereket Ryan határozta meg. Előtte ott volt a vezető szövetségi bírók jegyzéke. A
tizennégy dosszié az Egyesült Államok Fellebbviteli Bíróságának tagjairól készült, szakmai
életrajzukat tartalmazta, az első Bostonban működött, az utolsó Seattle-ben. Az elnök utasította
Martint, hogy munkatársaival együtt olyan bírókat válasszanak ki, akik legalább tízéves gyakorlattal
rendelkeznek, és legalább ötven olyan fontos ítéletet hoztak (ezek között nem szerepelhetett rutinügy,
például anyagi követelésekkel kapcsolatos keresetek), amelyeket a legfelsőbb bíróság sem
változtatott meg vagy ha mégis akadt ilyen, a washingtoni testület utóbb megváltoztatta döntését.
– Jó kis csapat – jelentette ki Martin.
– A halálbüntetéshez hogyan viszonyulnak?
– Ne feledje, az alkotmány ötödik módosítása ezzel kapcsolatban egyértelműen rendelkezik.
„Egyetlen személy sem büntethető kétszer ugyanazért a bűncselekményért, sem halállal, sem egyéb
büntetéssel, és nem kényszeríthető arra, hogy bármilyen bűnügyben önmaga ellen tanúskodjék, és
megfelelő törvényes eljárás nélkül sem életétől, sem szabadságától, sem tulajdonától nem fosztható
meg.” Ez annyit jelent, hogy megfelelő eljárás során halálra ítélhető, de ugyanabban az ügyben csak
egyszer állítható bíróság elé. A legfelsőbb bíróság a hetvenes-nyolcvanas években számos esetben
foglalt állást az eljárással kapcsolatban, a büntetőeljárásra csak egyértelmű bizonyítékokkal szolgáló
bűnvádi vizsgálat után kerülhet sor. Ezek a bírók néhány kivételtől eltekintve mindnyájan betartották
ezt a szabályt. D. például megszüntetett egy mississippibeli eljárást. Jól döntött, mert bár a
bűncselekmény elég rémes volt, a legfelsőbb bíróság, anélkül hogy további kihallgatásokat rendelt
volna el jóváhagyta a döntését. Uram, a rendszerünk legnagyobb baja, hogy valójában senki sem
tudja véglegessé tenni. A jog már csak ilyen. A jogelvek jó része szokatlan ügyekben hozott
döntéseken alapul. Közismert, hogy a nehéz esetek megingatják a törvényeket. Emlékszik arra az
angliai esetre? Két kissrác megölt egy még kisebbet. Mi a frászt tegyen a bíró, amikor a vádlottak
csak nyolcévesek, bizonyosan elkövettek egy brutális gyilkosságot – de még csak nyolcévesek.
Ilyenkor az ember legfeljebb imádkozhat, hogy az ügyet egy másik bíróra osszák. Mindnyájan
igyekszünk, hogy az ilyen esetekre is kiterjesszük a törvényeink hatályát, ami persze lehetetlen, de
azért megpróbáljuk.
– Gondolom, kemény fickókat választott. De vajon korrektek is? – kérdezte az elnök.
– Jusson eszébe, mit mondtam egy perccel ezelőtt. Nem jókedvemben vállaltam ekkora
felelősséget, magamtól nem mernék ilyesmire vállalkozni. E. például technikai okokból
megszüntette az eljárást az egyik legjobb emberem ellen – nem fogadta el az egyik tanú vallomását.
Mi majd megkergültünk, mert tudtuk, hogy a kollégánk a lehető legsárosabb. De... a bíró a
bizonyítékokat vette tekintetbe, és valószínűleg jól ítélt. Mi is ezen az alapon dolgozunk az FBI-nál.
Az elnök vívódott. Különböző esetek jutottak eszébe. A merénylet, amelynek során Sean Miller
csaknem végzett vele, a családjával, a kis Jacket váró Cathyvel – és ő mégsem lőtte le Millert. Tudta,
milyen embert ölni, végzett azzal a terroristával Londonban, azzal a másikkal ott a csónakban, a
szikla alatt, a Vörös Október szakácsával. Ölt máskor is, azon a rettenetes éjszakán Kolumbiában –
az emlék évekig nyomasztotta. Csakhogy mindezen esetekben ő maga volt a törvény... most azonban
a törvény alkalmazóit kellett kiválasztania, méghozzá a legmegfelelőbb személyeket.
– Hát igen... – sóhajtott Martin. Látta, mi megy végbe az elnök lelkében. – Súlyos felelősség,
igaz?
 Ryan a szőnyeget bámulta, amelynek közepén az Egyesül Államok elnökének nagy pecsétje volt a
minta, igaz, a bútorok imitt-amott takarták.
– Hogy az ördögbe dönthetett úgy valaki, hogy egyetlen embernek ekkora hatalma legyen? –
tűnődött. – mit én most itt csinálok, az...
– Igen, uram, ez olyan, mintha ön lenne James Madison elnök. Kiválasztja azokat az embereket,
akik eldöntik, mit is jelent tulajdonképpen az alkotmány. Valamennyien a negyvenes éveik végén
vagy az ötvenes éveikben járnak, azaz még egy darabig a hivatalukban maradnak majd – vélekedett
Martin. – De azért ne búsuljon, legalább nem kockáztat, és jól csinálja, amit csinál. Nem választ ki
nőket csak azért, mert nők, sem feketéket, pusztán, mert feketék. Gondom volt a megfelelő
összetételre, vannak köztük színesek is, fehérek is, és így tovább. A neveket azonban kihúztam, ön
pedig nem fogja tudni azonosítani, melyikük kicsoda – hacsak nem ismeri az ügyeiket, és szerintem
nem ismeri. A szavamat adom, uram, hogy valamennyien rátermett emberek, sok időmbe telt, míg
összeállítottam ezt a listát. Az FBI egytől egyig ellenőrizte őket. Mindnyájan becsületes és okos
emberek. Soha egyikük sem törekedett arra, hogy a legfelsőbb bíróság tagja legyen. Ha nem talál
köztük kilenc alkalmasat, keresünk továbbiakat – bár, jobb volna, ha ezzel másvalakit bízna meg. A
polgárjogi osztály vezetője ugyancsak derék ember, tőlem kissé balra áll, de azért helyén van az esze.
Polgári jogok... gondolta Jack. Válóban a kormánypolitikát is erre kell alapoznia? Honnét kellene
tudnia, hogyan bánjék helyesen az olyan emberekkel, akik esetleg különböznek kissé a többiektől?
Az ember előbb vagy utóbb elveszti a képességét arra, hogy tárgyilagos legyen, hatalmukba kerítik
elvei és meggyőződései – s attól fogva személyes előítéletei alapján politizál majd? Honnét kellene
tudnia, mi a helyes? Jézus Mária...
Hangosan azonban ezt mondta:
– Hát úgy látom, bőven lesz olvasnivalóm.
– Segíthetek éppen, de alighanem jobb, ha egyedül próbál megbirkózni vele. Így senki sem
pancsol bele a folyamatba... már ha eltekintünk attól, amit én csináltam. Ne feledje, alighanem nem
én vagyok a legmegfelelőbb személy az ilyesmire, de ön engem kért fel, tőlem pedig ennyi telt.
– Azt hiszem, több egyikünktől sem telnék – állapította meg Ryan a dossziék halmára pillantva.
*
Az amerikai igazságügyi minisztérium polgárjogi osztályának vezetőjét politikai megfontolások
alapján még Fowler elnök nevezte ki.
Korábban vállalati jogász és lobbista volt – akkoriban jóval többet keresett, mint első politikai
megbízatása idején. Elsőéves jogászhallgató kora óta folytatott politikai tevékenységet – emiatt
tartott ott, ahol. Az volt a véleménye, hogy bár Pat Martin tehetségesen taktikázó bírósági ember és
az ifjabb ügyészek kiváló irányítója – negyvenkét esetből mindössze egyszer maradt alul –, igazából
nem sokat ért a politikához. Ryan elnök hibázott, amikor éppen Martint választotta tanácsadójául...
Kezében volt a lista, amelynek összeállításában egyik embere is segített Pat Martinnak. Márpedig
a polgárjogi osztály emberei lojálisak voltak főnökükhöz, hiszen éppen az ő példájából tudták, hogy
ebben a városban az előmenetel attól függ, ki kivel van jó viszonyban, tudták, hogy elég, ha
osztályvezetőjük felemeli a telefont, és máris bejuttathatja őket egy nagyvállalathoz... Érthető hát,
hogy egyikük átadta neki a Martin-féle névsort – mégpedig azt, amelyből nem húzták ki a neveket.
Az osztályvezetőnek elég volt végigolvasnia a listát, neki nem kellett előkeresnie a bírók pereinek
anyagait, hiszen ismerte mindet. Ez itt, a richmondi negyedik körzetből, megsemmisítette egy alsóbb
szintű bíróság határozatát, és a terjedelmes, írott indoklásban megkérdőjelezte a bizonyítási eljárás
alkotmányos voltát. Az indoklás túlságosan jól sikerült, és bár megosztotta a legfelsőbb bíróságot,
4:5 arányban helyben hagyták. A kétesélyes ügy kimenetele a legfelső fórumon is kétséges volt, az
osztályvezetőnek pedig nem volt ínyére, hogy a testület nem résmentes kőfalként sorakozott fel saját
döntése mögött.
Ez a másik, New Yorkban, egy más területen erősítette a kormány pozícióit, ám mivel az elvek
helyett a gyakorlatot részesítette előnyben, megakadályozta, hogy egy bizonyos ügy magasabb
fórumra jusson. Ezzel olyan precedenst teremtett, amelynek értelmében az országnak egy jelentős
részében az összes hasonló ügyben hasonló ítélet szülessék.
Ezek bizony nem a megfelelő emberek voltak... túlságosan szűken értelmezték a bírói hatalmat.
Túlságosan alárendelték magukat a kongresszusnak és az egyes államok törvényhozásának. Pat
Martin nem ugyanazt a jogszemléletet képviselte, mint az osztályvezető. Martin, gondolta, nem érti,
hogy a bíráknak az a dolguk, hogy helyrehozzák, amit mások elrontottak. Erről a két férfi, ha együtt
ebédeltek, gyakran folytatott élénk, bár mindig barátságos hangú vitákat. Martin kedves ember volt,
és elég jó vitatkozó, hogy akár igaza volt, akár nem, nehéz legyen kimozdítani álláspontjáról. Ez
kitűnő ügyésszé tette ugyan, de nem volt benne elég tűz, nem látta, milyennek kellene lenniük a
dolgoknak. És a bírókat is így válogatta össze, a szenátus pedig lesz olyan ostoba, hogy
egyetértsenek a válogatásával – márpedig ez nem történhet meg. Ilyen hatalomhoz olyan embereket
kell juttatni, akik tudják, hogyan éljenek vele megfelelő módon.
Az osztályvezetőnek egyszerűen nem volt más választása: borítékba tette a listát, a borítékot
pedig zakója zsebébe dugta. Aztán felvette a telefont, és meghívta ebédre egyik jó emberét – a sok
közül.
29. Sajtó
A nézőknek nemigen maradhattak kétségeik. A bemondó mögött egy új zászló függött – zöld volt,
akár Mohamed próféta lobogója –, rajta két kis aranycsillaggal. Először egy idézet hangzott el a
Koránból, majd következtek a politikai ügyek.
Új ország született, az Egyesült Iszlám Köztársaság, amelyet az egykori Irán és Irak népei
alkotnak, s amelyet a béke és a testvériség iszlám elvei szerint vezetnek majd. Az év végén
választásokra kerül sor, ezután megalakul majd a parlament: a neve medzslisz lesz. Az átmeneti
időszakban egy forradalmi tanács kormányoz majd, amelyben mindkét ország képviselői részt
vesznek – Irán és Irak népességének arányában.
A bemondó erre nem tért ki, de nyilvánvaló volt, hogy eszerint az ostort Irán csattogtatja majd.
Az Egyesült Iszlám Köztársaságtól egyetlen más országnak sem kell tartania, folytatta. Az új
nemzet kinyilvánítja jóindulatát minden muszlim nemzet iránt, és minden más nemzet iránt is, amely
korábban baráti kapcsolatokat ápolt az új ország két elődjével.
Ez a kijelentés több tekintetben is ellentmondásosnak bizonyult, erről azonban most nem esett
szó. (Az Öböl menti államok az előzőekben korántsem voltak baráti viszonyban Irakkal és Iránnal.)
A volt iraki hadiipari létesítmények leszerelése gyors ütemben folytatódik, ami meg kell hogy
győzze a nemzetközi közösséget: a továbbiakban szó sincs ellenséges szándékokról. Azonnal
szabadon bocsátják a politikai foglyokat...
– Hogy helyet csináljanak az újaknak – vélekedett a PÁLMATÁL-ban Sabah őrnagy. – Szóval
bekövetkezett.
Nem látta értelmét, hogy bárkinek is telefonáljon. Az adást valamennyi Öböl menti országban
nézték, de azokban a helyiségekben, ahol a televíziók működtek, mindig csak egy arc sugárzott az
örömtől: a bemondóé, a képernyőn.
*
– Hello, Ali – mondta Jack. Ma sokáig maradt fenn, hogy átolvassa a Martin-féle dossziékat,
amúgy pedig már várta a hívást. Ismét fejfájás gyötörte, és kezdte úgy érezni, ahhoz, hogy rátörjön,
elég belépnie az Ovális Irodába. Tulajdonképpen meglepte, hogy a szaúdiak csak ilyen sokára
hatalmazták fel a herceget – tárca nélküli miniszterüket –, hogy felhívja a Fehér Házat. Talán abban
reménykedtek, hogy az egész válság csak úgy magától elmúlik... a világnak azon a részén az effajta
hozzáállás nem számít kivételesnek.
– Igen, a tévét nézem – felelte a herceg kérdésére. A szöveg fordítása, mint a szinkronizálatlan
filmeken, a képernyő alján jelent meg: a Nemzetbiztonsági Ügynökség hírszerzési specialistái a
lejátszással egy időben pötyögtették be. A szöveg kissé dagályos volt, de a szobában tartózkodók
kivétel nélkül pontosan értették. Mihelyt megérkezett a felvétel, Adler, Vasco és Goodley azonnal
bejöttek, hogy megnézzék. Mostantól ők olvasták a szöveget, amivel megszabadították Ryant az
olvasástól – a fejfájástól azonban nem.
– A dolog, bár nem kifejezetten meglepő, nagyon nyugtalanító – mondta a herceg a lehallgatás-
biztos telefonban.
– Nem tudjuk megakadályozni. Tudom, hogyan érez fenséged – mondta az elnök fáradtan. Ihatott
volna egy kávét, de valamennyit azért szeretett volna aludni.
– Teljes harckészültségbe helyezzük a fegyveres erőinket.
– És óhajtják, hogy mi is tegyünk valamit? – kérdezte Ryan.
– Egyelőre csak nyugtasson meg, hogy továbbra is mellettünk állnak, hogy semmi sem változott.
– Nem változott, már korábban is mondtam. Továbbra is teljesítjük a királysággal szemben vállalt
biztonsági kötelezettségeinket. Ha azt akarják, hogy ezt demonstráljuk is valamiképpen, bármilyen
indokolt és helyénvaló lépésre készen állunk. Óhajtják, hogy...
– Nem, elnök úr, jelenleg nincsen konkrét kérésünk.
A herceg ezt olyan hangon mondta, hogy az elnök tekintete a telefon hangszórójáról a
jelenlévőkre rebbent.
– Ebben az esetben indítványozhatom, hogy néhány emberük megbeszélje a lehetőségeket az én
embereimmel?
– Semmiképpen sem szabad, hogy kitudódjék. Kormányom nem akarja elmérgesíteni a helyzetet.
– Megtesszük, amit tudunk. Szerintem kezdjenek tárgyalásokat Jackson tengernaggyal, ő a
vezérkari főnökök...
– Igen, tudom, találkoztam vele a Keleti teremben. Az embereim még ma megkeresik.
– Helyes. Ha szükségük van rám, Ali, bármikor hívhat.
– Köszönöm, Jack. Jó éjszakát kívánok. – Alighanem rád is fér. Valamennyiünkre ráfér, tette
hozzá magában.
A telefon elnémult. Ryan a biztonság kedvéért lenyomta rajta a kihangosító gombot.
– Mit gondolnak? – kérdezte.
– Ali szeretné, ha tennénk valamit, de a király még nem döntött – vélekedett Adler.
– Alighanem1 megpróbálnak kapcsolatba lépni az EIK-val – vette át a szót Vasco. – Az első
reakciójuk bizonyára az, hogy igyekeznek kialakítani valamiféle kapcsolatot, és megpróbálnak kötni
valami kis üzletecskét. A szaúdiak kezdik majd. Szerintem Kuvait és a többi kisebb állam kivárja,
míg Rijád létrehozza a kapcsolatokat, de rövidesen róluk is hallani fogunk, valószínűleg a hivatalos
csatornákon.
– Jó a kuvaiti nagykövetünk? – kérdezte Ryan.
– Will Bach? Igen! – bólogatott lelkesen Adler. – Karrierdiplomata, jó ember. Nincs túl nagy
fantáziája, de jó összekötő, tud arabul, ismeri a kultúrájukat, és jó néhány barátja van az ottani királyi
családban. Ért a gazdasághoz is, nagyon hatékonyan közvetít az üzletembereink meg az ottani
kormány között.
– Jó a helyettese is, támaszkodhat rá – vette át a szót Vasco –, és az attasék is kiválóak. Egytől
egyig hírszerzők, méghozzá jók.
– Hát akkor, Bert, mondja meg nekem, mi történik legközelebb.
– Az Öböl déli partján lévő államok halálra vannak rémülve. Megvalósult a leglidércesebb álmuk.
– Ryan bólintott, és Goodleyra pillantott.
– Bert, a CIA készítsen egy összefoglalót az EIK feltételezhető szándékairól, maga pedig hívja fel
Robby Jacksont, és tudja meg, milyen lehetőségeink vannak. Vonja be Tony Bretanót is. Ő akart
védelmi miniszter lenni, azt szeretném, ha elkezdene gondolkodni a meló nem adminisztratív részén
is.
– Langley nem sok útbaigazítással szolgálhat – mutatott rá Adler. – Nem ők tehetnek róla, de ez a
helyzet.
– Igen, tudom. Scott... lássuk, mi is kapcsolatba tudunk-e lépni valamiképpen az EIK-val.
– Nyújtsunk békejobbot?
 – Eltalálta – felelte az elnök. – Egyetértenek velem abban, hogy az EIK-nak időre van szüksége,
hogy konszolidálódjék, és radikális lépések majd csak azután várhatók tőle?
Egyesek bólogattak az elnöki helyzetértékelés hallatán – de nem mindenki.
– Elnök úr – szólt Vasco.
– Nos, Bert... ami az időpontot illeti, nem találta el pontosan... de a fenébe, mégiscsak elég
pontosan tippelt.
– Köszönöm, elnök úr. Amit a konszolidációról mondott, az ugye az emberekkel kapcsolatos?
– Hát persze – bólintott Ryan, és bólintottak a többiek is. A konszolidáció valamivel többet jelent,
mint hogy az emberek megszokják és elfogadják az új rezsimet.
– Uram, gondoljon bele, Irakban hány embernek kell hozzászoknia ehhez az új kormányzathoz –
összevetve azzal, hogy hányan élnek az Öböl menti államokban. A terület és a távolságok arrafelé
óriásiak, de a népesség nem – mondta Vasco, emlékeztetve őket, hogy Szaúd-Arábia nagyobb, mint
az Egyesült Államoknak a Mississippitől keletre eső része, mégis kevesebben lakják, mint
Philadelphiát és környékét.
– Most azonnal semmibe sem vágnak bele – vetette közbe Adler.
– Nem biztos, attól függ, mit ért azon, hogy „most azonnal”, miniszter úr.
– Iránnak túlságosan sok a belső gondja... – szólalt meg Goodley. Vasco, aki kezdte élvezni, hogy
bejárása van az elnökhöz, és Ryan hallgat rá, úgy döntött, átveszi a kezdeményezést.
– Ne becsülje le a vallási tényezőt! A vallás egységesítő hatást fejt ki, és megszüntetheti, vagy
legalábbis elnyomhatja a belső problémákat. Ezt sugallja a zászlójuk, és az ország neve is. A
győzteseket az egész világon szeretik. Daryaei most határozottan győztesnek látszik. És még valami!
– Micsoda, Bert? – kérdezte Adler.
– Megfigyelte a zászlót? Az a két csillag meglehetősen apró – jelentette ki Vasco eltűnődve.
– Vagyis? – kérdezte Goodley. Ryan hátrapillantott a televízióra és a bemondóra. A zászló még
mindig ott volt mögötte.
– Vagyis bőven van hely továbbiak számára.
*
– Miféle ember Daryaei? – kérdezte Filmsztár, aki Amerikából Frankfurton, Athénen és Bejrúton
átjutott el Teheránba. Csak hírből ismerte az ajatollah-t.
– Tudja, mi a hatalom – felelte Badrayn, s közben kifelé, a zsivajgó utca irányába figyelt. A nép
Daryaeit ünnepelte, akinek részben sikerült újraegyesítenie a próféta vallását, s aki most úgy
integetett a tömegnek, ahogyan egy nagyapa az unokáinak. Mosolytalanul, fegyelmezetten vette
tudomásul a tömeg szeretetét és tiszteletét, miközben jóságos tekintete nagy dolgokat jövendölt,
hiszen a nagy tetteket mindig nagyobbak követik, és a pillanat kedvező volt.
– Nos – fordult el az igazhívők lármájától Badrayn –, mit tudtál meg?
– A legérdekesebb dolgokról a televízióból értesültem. Ryan elnök helytáll, de vannak nehézségei.
A kormány még mindig nem teljesen működőképes. A parlamentjük alsóházát még pótolniuk kell – a
választásokra a jövő hónapban kerül sor. Ryan népszerű. Az amerikaiak szeretik megtudni egymás
véleményét – magyarázta. – Embereket hívnak fel telefonon, és kérdéseket tesznek fel nekik. Csak
néhány ezerrel beszélnek, gyakran még ennyivel sem, s ennek alapján számolnak be egymásnak
arról, hogy mit gondol mindenki.
– És mi az eredmény? – kérdezte Badrayn.
– A nagy többség egyetért azzal, amit csinál – de tulajdonképpen nem is csinál semmit, csak
fenntartja a folyamatosságot. Eddig még csak alelnököt sem választott magának.
Badrayn tudta ezt – az okát azonban nem.
– Miért?
Filmsztár elvigyorodott.
– Ezt a kérdést én is feltettem magamnak. Az ilyesmit a parlamentjüknek kell jóváhagynia, az
egész parlamentet azonban még nem pótolták, és ez még egy darabig így is marad. Ráadásul gond
van a volt alelnökkel, azzal a Kealtyvel, aki azt állítja, hogy ő az elnök – és ez a Ryan még csak le
sem csukatta. A jogrendszerük nem valami hatékony, ami az árulást illeti.
– És ha meg tudnánk ölni Ryant...? – Filmsztár a fejét csóválta.
– Nagyon nehéz. Egy délutánomba került, amíg körülnéztem Washingtonban. A lakhelyét nagyon
szigorúan őrzik, látogató csoportokat nem engednek be. Az épület előtti utca le van zárva. Az összes
környező tetőn mesterlövészek posztóinak. Azt hiszem, valamelyik hivatalos útján volna rá esélyünk,
hogy elkapjuk, csakhogy ezt nagyon részletesen meg kellene terveznünk, és erre nincsen időnk.
Mivel pedig ez a helyzet, be kell érnünk...
– A gyerekeivel – fejezte be Badrayn.
*
– Jó éjt, uram – köszönt el Raman ügynök Ryantől a hálószoba előtt. Jack búcsút intett neki, az
pedig megvárta, amíg az elnök után becsukódik az ajtó. Először jobbra, aztán balra nézett: vetett egy
pillantást a folyosón posztoló ügynökökre. Jobbjával megérintette szolgálati fegyverét a zakója alatt,
és amikor arra gondolt, milyen könnyen megtehetné, alig észrevehetően elmosolyodott. A válasz
azonban egyelőre még nem érkezett meg. Összekötője nyilván nagyon körültekintően járt el – meg is
volt rá minden oka. Ezen az éjszakán Aref Raman vezette az éjszakai szolgálatot. Végighaladt a
folyosón, odabiccentett az őrhelyükön posztoló ügynököknek, feltett néhány közömbös kérdést,
aztán elindult a hivatali szintre vivő lifthez. Kilépett a szabadba, hogy szívjon némi friss levegőt,
nyújtózkodott egyet, majd vetett egy pillantást a kerítést őrző ügynökökre is. Itt is teljes volt a
nyugalom. Az út túlsó oldalán, a Lafayette parkban néhány tüntető éjszakázott – az éjszakai hidegre
való tekintettel egymáshoz húzódtak. Néhányan közülük dohányoztak. Hogy mit szívtak, Aref nem
tudta, de gyanította. Talán hasist? – tűnődött mosolyogva. Nem volna meglepő. Messziről a forgalom
zajai hallatszottak, keletről egy távoli sziréna. A szolgálat tagjai őrhelyeiken figyeltek, és hogy ébren
tartsák magukat, kosárlabdáról, jégkorongról, a tavaszi kosárlabdaidény előtti felkészülésről
beszélgettek. Tekintetük közben a kinti világot pásztázta, veszélyforrások után kutatva fürkészték a
város sötétjét. A veszély nem onnét fenyeget – gondolta, és visszaindult az ügyeletes szobájába.
*
– Lehetséges elrabolni őket?
– A két nagyobbat nem, túlságosan bonyodalmas volna, de a legkisebbet igen. Mindenesetre ez is
veszélyes és drága lehet – figyelmeztette Filmsztár Badraynt.
Badrayn bólintott. Filmsztár megállapítása annyit jelentett, hogy különösen megbízható
embereket kell kiválasztania. Daryaeinek vannak ilyen emberei: minden, ami Irakban történt, ezt
bizonyítja. Egy percig szótlanul nézegette az ábrákat, vendége eközben az ablaknál állt, és kifelé
bámult. A demonstráció még zajlott, most éppen ezt kiabálták: „Halál Amerikára!” A fura lózung sem
a szervezők, sem a tömeg számára nem volt újdonság: Iránban a hetvenes évek vége óta újra és újra
elővették.
Filmszínész, a hírszerző visszatért az ablaktól.
– Pontosan mi a feladat, Ali? – Badrayn felnézett.
– Az akció stratégiai célja az, hogy Amerika ne tudjon foglalkozni velünk. A velünk ebben az
esetben pontosan azt jelentette, amit Daryaei értett rajta.
*
Mind a kilencen megkapták – állapította meg Moudi, aki maga végezte el az antitestvizsgálatokat.
Nem is egyszer, hanem háromszor, és az eredmény minden esetben pozitív volt. A foglyoknak
gyógyszereket adtak, és azt mondták nekik, hogy minden rendben lesz, holott az orvosok csak azt
akarták megvárni, hogy a betegség teljes erővel elhatalmasodjék kísérleti alanyaikon: tudni akarták,
vajon az újabb vírusgeneráció nem gyengébb-e az előzőnél. A rabok főleg morfiumot kaptak, hogy
nyugodtak és kábák legyenek.
Tehát először Benedict Mkusa, aztán Jean-Baptiste nővér, majd tíz, és még kilenc bűnöző... ez
Maria Magdalena nővérrel együtt huszonkét áldozat. Vajon imádkozik-e még értem Jean-Baptiste a
paradicsomban? – kérdezte magában. Aztán megrázta a fejét.
 *
Dr. MacGregor Sohaila esetén töprengett, a jegyzeteit lapozgatta. A kislány beteg volt, de állapota
stabilizálódott, a láza egy teljes fokkal csökkent, olykor egészen élénk volt. Sohaila panaszait az
orvos először a repülésnek tulajdonította, amikor azonban a hányadékában és a székletében vér jelent
meg – ez utóbb megszűnt –, ételmérgezésre kezdett gyanakodni. Ez a diagnózis meglehetősen
valószínűnek is tűnt, a Kartúmban élő nyugatiak között pedig különösen gyakori volt. Csakhogy
Sohaila Irakból érkezett, akárcsak a Saleh nevű beteg. MacGregor ismét elvégezte az antitestpróbát a
férfi vérmintáján. Az eredmény teljesen egyértelmű volt: a testőr súlyos beteg, s hacsak az
immunrendszere össze nem szedi magát...
A gyerekeknek erősebb az immunrendszerük, mint a felnőtteknek, gondolta a doktor, és a
gondolat őt magát is meglepte.
Saleh Irakból jött.
Sohaila ugyancsak Irakból jött.
Salehnek ebolája volt.
Sohaila tünetei influenzára vagy ételmérgezésre utaltak.
De hiszen az ebola is úgy kezdődik, mint az influenza...
– Istenem... – sóhajtott fel MacGregor. Felállt az asztala és a jegyzetei mellől, és átment a
kislányhoz. Útközben magához vett egy fecskendőt és néhány vákuumcsövet. Sohaila, mint minden
gyerek, a tű láttán nyafogni kezdett, de MacGregor olyan gyorsan és ügyesen vette tőle a vért, hogy
mire sírni kezdett, az orvos már el is hagyta a kórtermet, ahol egyébként a kislány anyja is ott volt:
benn töltötte az éjszakát.
A fiatal orvos dühös volt magára. Az isten verje meg, miért is nem csináltam meg a tesztet már
korábban?
*
– Nem hivatalosan tartózkodnak itt – mondta a külügy embere az egészségügyi minisztérium
illetékesének. – Pontosan mi is a probléma?
– Úgy tűnik, a férfinak ebolavírus-fertőzése van.
A külügyes erre felkapta a fejét, pislogni kezdett, és előrehajolt ültében.
– Biztos ebben? – kérdezte.
– Teljesen – bólintott a szudáni orvos. – Láttam a vizsgálati eredményeket. A kezelőorvosa Ian
MacGregor, az egyik brit vendégorvosunk. Kiváló szakember.
– Beszélt a dologról valakinek?
– Nem – rázta hevesen a fejét az orvos. – Pánikra semmi ok. A beteget elkülönítőben ápolják, a
kórház dolgozói pedig értik a dolgukat. Előírás szerint értesítenünk kell az Egészségügyi
Világszervezetet, tájékoztatnunk kell őket az esetről, és...
– Biztos ön abban, hogy nem áll fenn a járvány veszélye?
– Teljesen. Mint mondtam, az elkülönítés tökéletes. Az ebola veszedelmes betegség, de tudjuk,
hogyan bánjunk vele – felelte magabiztosan az orvos.
– Akkor meg miért kell értesítenie a WHO-t?
– Ilyen esetekben kiküldenek egy csoportot, akik egyrészt tanácsokkal szolgálnak a helyi
orvosoknak és hatóságoknak, másrészt igyekeznek megtalálni a járvány forrását, hogy...
– Ez a fickó, ez a Saleh nem itt kapta meg a betegséget, ugye? – kérdezte a külügyér.
– Bizonyosan nem. Ha nálunk ilyen gond van, én azonnal megtudom – nyugtatta meg
vendéglátóját az orvos.
– Tehát nem áll fenn a betegség továbbterjedésének veszélye, a pasas külföldön fertőződött meg,
és bizonyos, hogy országunkat nem fenyegeti közegészségügyi jellegű veszély, igaz?
– Így van.
– Értem – mondta a külügyér, és az ablak felé fordult. A volt iraki tisztek szudáni tartózkodása
még mindig titok volt, és országának érdekei azt diktálták, hogy az is maradjon. A titoktartás pedig
annyit jelent, hogy a titkot senki nem tudhatja meg. Visszafordult: – Ne értesítse az Egészségügyi
Világszervezetet. Ha köztudomásúvá válik, hogy ez az iraki nálunk van, diplomáciai nehézségeink
támadhatnak.
– Ez bonyolítja a dolgot... MacGregor doktor fiatal, idealista, és...
– Mondja meg neki. Ha akadékoskodik, majd küldök hozzá valakit, aki beszél a fejével –
jelentette ki felvont szemöldökkel a külügyes Az efféle figyelmeztetések, ha jól „kézbesítették” őket,
ritkán tévesztették el a hatásukat.
– Ahogy óhajtja.
– Életben marad ez a Saleh?
– Valószínűleg nem. A halálozási ráta nyolcvan százalék, az ő tünetei pedig gyorsan
súlyosbodnak.
– Lehet tudni, hogyan kapta meg a betegséget?
– Nem. Azt állítja, hogy korábban sohasem járt Afrikában, de az effélék nem mindig mondanak
igazat. Később esetleg még beszélek vele.
– Az jó lenne.
*
AZ ELNÖK KONZERVATÍVOKAT AKAR A LEGFELSŐBB BÍRÓSÁGBA – harsogta a
szalagcím.
A Fehér Ház stábja sohasem alszik, bár az elnök olykor élvezheti ezt a privilégiumot. Miközben a
város aludt, egyre-másra érkeztek a különböző lapok, a stáb munkatársai pedig kikeresték belőlük a
kormány számára esetleg fontos írásokat. A cikkeket kivágták, papírlapokra ragasztották, és
fénymásolatokat készítettek róluk a Korai Madárba, a nem hivatalos kiadványba, amelyből a
hatalmasok megtudhatták, mi történik – azaz inkább azt, hogy a sajtó véleménye szerint mi történik.
A sajtónak pedig olykor igaza volt, máskor tévedett, de az esetek többségében tévedett is és igaza is
volt.
– Ez bizony kiszivárogtatás a javából – állapította meg az egyik munkatárs, miközben kivágta a
cikket a Washington Postból.
– Úgy fest. És mint látom, más lapokhoz is eljutott – mondta kollégája a Timesszal a kezében.
Az igazságügyi minisztérium egy belső dokumentuma felsorolja a bírákat, akik közül a Ryan-
adminisztráció kilencet esetleg a legfelsőbb bíróság tagjává nevez ki.
Valamennyien a fellebbviteli bíróságok tapasztalt munkatársai, egytől egyig konzervatív
személyiségek, és egyetlenegy sincsen köztük, aki korábban – Fowler vagy Durling elnök idején –
már részt vett a testület munkájában.
A jelöltek személyét rendes körülmények között először ismertetik a jogász szövetség egy
bizottságával, a listát azonban ezúttal házon belül, az igazságügyi minisztérium vezető tisztviselői
állították össze, Patrick J. Martin, a bűnügyi osztály vezetőjének irányításával.
– A sajtónak nem tetszik a dolog.
– Szerinted a Times keményen fogalmaz? Akkor nézd meg ezt a vezércikket! Ember, ezek aztán
gyorsan ráugrottak a témára!
*
A két Hegylakó még soha nem dolgozott ilyen keményen. Egyszer csak azon kapták magukat,
hogy naponta tizenhat órát dolgoznak, esténként alig isznak sört, készételeket esznek, és egyetlen
szórakozásuk a rádióhallgatás.
A rádió ezúttal is nagy hangerővel szólt: Pete és Ernie ólmot olvasztottak, és a készüléknek túl
kellett harsognia a gázégő süvöltését. Az ólomból tizennégy milliméteres, több mint háromdekás
golyókat öntöttek– az elöltöltős puskákhoz, amelyeket egy csomagküldő cégtől rendeltek. A puskák
olyan fegyverek másolatai voltak, amilyeneket nyugaton az 1820-as években használtak az akkori,
valódi hegylakók.
Eddig minden jól ment, gondolta Ernie Brown, különösen, ami a biztonságot illeti. A műtrágya,
akárcsak a dízelolaj vagy az ólom, engedély nélkül vásárolható, ők pedig mindent több részletben és
több helyen vettek meg, nehogy a mennyiség feltűnjön valakinek.
 Az egyedüli nehézséget a betonkeverő teherautó beszerzése jelentette, de aztán a helyi újságokban
ráakadtak egy hirdetésre, és csekély huszonegyezer dollárért hamarosan meg is vásárolták a
hároméves, és egészen jó állapotban lévő Macket. Természetesen éjjel hajtottak haza vele, és most
tőlük néhány méternyire a pajtában állt: két lámpája szemként bámult rájuk.
Az egyhangú munka nem igényelt különösebb ügyességet, és ez jó is volt így. A pajta falán
Washington belvárosának térképe függött, Ernie-nek pedig, miközben az ólmot kavargatta, módja
volt rá, hogy odapillantson rá – vagy, hogy a képzeletében rajzó képekkel foglalkozzék. Kívülről
tudta az összes távolságot, márpedig a legfontosabb tényező a távolság volt. Az elnöki testőrség
túlságosan okosnak hiszi magát... Lezárták a Pennsylvania Avenue-t, csak azért, hogy mindenféle
bombát távol tartsanak az elnök házától. Hát egy nagy francot okosak! Egyetlenegy dologról, egy
apróságról megfeledkeztek.
*
– De hát nekem kötelességem! – érvelt MacGregor. – Így kell tennünk!
– Ön mégse tegye – mondta neki az egészségügyi minisztérium embere. – Felesleges. Az Index
Páciens már fertőzötten érkezett az országba. Ön megfelelően elkülönítette. A személyzet teszi a
dolgát – ön alaposan kiképezte őket... Országom számára kellemetlen lenne, ha híre menne a
dolognak. Megtárgyaltam az ügyet a külüggyel. Nem fog híre menni. Világos?
– De...
– Ha így folytatja, kénytelenek leszünk felkérni önt, hogy hagyja el az országot.
MacGregor elvörösödött. Egy londoni orvossal valóban megtették ezt, mert kissé nyersen oktatott
ki egy kormányhivatalnokot az AIDS veszélyeivel kapcsolatban.
– Hogy van Saleh? – kérdezte a hivatalnok.
– Nem hiszem, hogy életben marad.
– Szomorú, de mit lehet tenni... Van valami elképzelése arról, hogyan kapta meg ez az ember a
betegséget?
A fiatalabb férfi ismét elvörösödött.
– Nem tudom. Hát éppen ez az!
– Én magam fogok beszélni vele.
Három méterről kurva nehéz lesz, gondolta MacGregor. Volt azonban más is, amit végig kellett
gondolnia.
Sohaila vérében is megtalálta az antitesteket, de a kislány állapota javult, a láza pedig újabb fél
fokkal csökkent. Belső vérzése megszűnt. MacGregor ismét elvégzett néhány tesztet, és más
vizsgálatokat is tervbe vett. A gyerek májfunkciója csaknem normális volt, és az orvos biztosra vette,
hogy életben marad. Valamiképpen megkapta az ebolát, de a szervezete legyőzte – amíg azonban
MacGregor nem tudta, hogyan történt a fertőzés, a gyógyulás okát sem deríthette ki. Megfordult a
fejében, hogy Sohaila és Saleh ugyanazon a módon fertőződtek, ezt azonban utóbb elvetette.
Bármilyen félelmetesen erős is egy gyerek immunrendszere, annyira mégsem lehet erős, mint egy
egészséges felnőtté, márpedig úgy tűnt, hogy Saleh, amíg a fertőzést meg nem kapta, egészséges
volt. Ennek ellenére biztosnak tűnt, hogy meghal, a gyerek pedig életben marad. De miért?
Vajon milyen egyéb tényezők játszottak szerepet a két megbetegedésben? Az ebola Irakban –
ebben a húszmilliós országban – eddig sohasem bukkant fel. Vagy talán Bagdad valamiféle biológiai
hadviselési programot is folytat? Lehet, hogy igenis volt megbetegedés, de agyonhallgatták? De
nem, mégsem... ott most zűrzavar uralkodik. .. mutatta a tévé... és ilyen körülmények között
lehetetlen titkot tartani. Akkor már kitört volna a pánik...
MacGregor orvos volt: nem nyomozott, hanem gyógyított. Akik mindkettőt megtehették, a WHO-
nál, a párizsi Pasteur Intézetben és Amerikában, a Járványügyi Központban dolgoztak. Nem voltak
sokkal okosabbak nála, csak éppen tapasztaltabbak – és megvolt a megfelelő képzettségük hozzá.
Ami Sohailát illeti, figyelnie kell állapotának alakulását, folyamatosan vizsgálnia kell a vérét.
Vajon megfertőzhet-e másokat? MacGregor elhatározta, hogy utána olvas a szakirodalomban.
Egyelőre csak annyit tudott biztosan, hogy az egyik beteg immunrendszere alul fog maradni a
betegséggel szemben, a másik valószínűleg fölébe kerekedik. Ha pedig bármit is sikerül
megállapítania, továbbra is foglalkoznia kell az üggyel. Később talán nyilvánosságra hozhatja,
egyelőre azonban az országban kell maradnia, hogy bármit is elérhessen.
Mellesleg, még azelőtt, hogy bárkivel is beszélt volna, elküldte a vérmintákat a Pasteur Intézetbe
és a Járványügyi Központba. Ezt ez a gőgös bürokrata nem tudja, ha pedig külföldről érdeklődnek
majd, őt, MacGregort fogják felhívni. Igenis kiadhat valamilyen információt. Elmondhatja nekik,
milyen politikai gondjai vannak. Feltehet bizonyos kérdéseket, másokat pedig továbbíthat. Egyelőre
azonban kénytelen meghátrálni.
– Ahogy óhajtja, doktor – mondta a minisztériumi embernek. – Ha beszél Salehhel, kérem, hogy
feltétlenül tartsa be a biztonsági rendszabályokat.
31. Fodrok és hullámok
– Nos, Arnie, mit csináljak Mr. Donnerrel? – kérdezte Ryan.
– Először is, minden kérdésére válaszoljon.
– Megpróbálom, Arnie – felelte homlokát ráncolva Ryan.
– Hangsúlyozza neki, hogy ön állampolgár, nem pedig politikus. Lehet, hogy Donnert ez nem
érdekli, érdekli viszont azokat, akik este megnézik majd az interjút – tanácsolta Van Damm. –
Számítson rá, hogy szóba hozza a bírák listáját.
– Ki szivárogtatta ki? – kérdezte mogorván Ryan.
– Sohasem fogjuk megtudni, és ha megpróbálná, Nixont utánozná vele.
– Miért van az, hogy bármit teszek is, valaki mindig... a fene egye meg... – sóhajtotta az elnök.
– Ezt is meg kell tanulnia. Ha átkísér egy nénikét az utca túlsó oldalára, valami feminista kijelenti
majd, hogy leereszkedő módon viselkedett. Ha nem teszi, a nyugdíjas-szövetség az orra alá dörzsöli,
hogy érzéketlen az idősek igényeivel szemben. Ezek mind csak a dolgukat teszik, ami sokkal
fontosabb a számukra, mint ön. A feladat az, hogy a lehető legkevesebb embert bántsa meg, ami nem
azonos azzal, hogy mindenkinek megpróbáljon a kedvében járni. Ha az utóbbival próbálkozik,
mindenkit megsért – fejtegette a stábfőnök.
– Megvan! – csillant fel Ryan szeme. – Mondok valamit, ami mindenkit felbosszant... és akkor
majd mindenki szeretni fog.
Arnie nem vette a lapot.
– Valahányszor pedig tréfál, megsért vele valakit. Hogy miért? Mert a humor kegyetlen valami, és
sokan vannak, akik humorérzék híján nem tudnak mit kezdeni vele.
– Más szóval, vannak emberek, akik mindenképpen fel akarnak bőszülni valamin, és ehhez én
vagyok a legmegfelelőbb apropó.
– Látom tanul – bólintott komoran a stábfőnök, és ez a tény mintha aggasztotta volna.
*
– Vannak behajózott eszközeink és anyagaink Diego Garcián – mondta Jackson a térképre
mutatva.
– Hány hajónk van ott? – kérdezte Bretano.
– Most, hogy átalakítottuk a Szervtabellát...
– Az mi? – tudakolta a védelmi miniszter.
Michael Moore, a hadsereg vezérkari főnöke válaszolt, aki az Öbölháború idején az első
páncéloshadosztály parancsnoka volt:
– Szervezeti és felszerelési tabella. A hajók rakománya egy erősebb hadilétszámú páncélos
dandár, és minden, amire ennek az erőnek körülbelül egyhavi harctevékenység során szüksége lehet.
Ezenkívül van néhány Szaúd-Arábiába telepített, mozgósítás céljából zárolt egységünk is. A
felszerelés majdnem új, M1A2 nehéz harckocsik, Bradleyk, rakéta-sorozatvetők. Három hónapon
belül odaérkeznek az új önjáró lövegek is. A szaúdiak segítettek az előkészítésben. A felszerelés egy
része technikailag az övék, úgymond a hadseregük tartaléka, de mi tartjuk karban, és nincs más
dolgunk, mint szükség esetén odaröpíteni a harceszközök kezelőit, és már be is lehet vetni őket.
– Ha a szaúdiak segítséget kérnek, kik mennek elsőként?
 – Az attól függ – felelte Jackson. – Először valószínűleg egy páncélos-ezred legénysége. Valós
veszély esetén légi úton odavisszük a Negev-sivatagban állomásozó 10. páncélos-ezred legénységét,
ez egyetlen nap alatt megoldható. Ha csak gyakorlatról van szó, a 3. texasi vagy a 2. louisianai
páncélos-ezred megy.
– Egy páncélos-ezred, miniszter úr – magyarázta Mickey Moore –, arányos felépítésű,
dandárerejű formáció, komoly csapásmérő erővel, kevés sleppel. Tud vigyázni magára, és bárki
kétszer is meggondolja, ujjat húzzon-e vele. Mielőtt azonban berendezkedik egy hosszabb
tartózkodásra, szüksége van egy kiszolgáló zászlóaljra – ellátó- és javítóalegységekre.
– Továbbra is ott egy repülőhordozónk az Indiai-óceánon, a harccsoportjához tartozó hajókkal
együtt most éppen Diego Garcián horgonyoz, hogy a legénység tölthessen egy kis időt a szárazföldön
– folytatta Jackson. – Az egész nem több, mint egy korallzátony teli tengerészekkel, de legalább
ihatnak egy-két sört, kinyújthatják a lábukat, és baseballozhatnak egyet. A Negevben van egy
majdnem teljes F-16-os vadászszázadunk is – az Izrael biztonságához való hozzájárulásunk
részeként. Ez meg a 10. páncélos-ezred igencsak jók.
Állandó feladatuk az izraeli védelmi erők kiképzése, ami jócskán le is foglalja őket.
– Ez bizony kevésnek tűnik, uraim – állapította meg Bretano.
– Valóban az, uram – felelte Jackson. – Ahhoz nem elég, hogy megvívjunk vele egy háborút, de
arra valószínűleg igen, hogy ha úgy alakul, visszariassza a potenciális támadót.
*
– Lesz újabb háború a Perzsa-öbölben? – kérdezte Tom Donner.
– Nem látom okát, hogy számoljunk egy effajta lehetőséggel – felelte Ryan. Nehezére esett
uralkodnia a hangján. A válasz óvatoskodó volt, de határozottnak és biztatónak kellett hangoznia,
ami ismét csak a hazugság egy formája volt.
– Irakhoz és Iránhoz fűződő kapcsolatunk azonban már jó ideje nem baráti.
– A múlt az múlt, Tom, senki sem tudja megváltoztatni, tanulni azonban tanulhatunk belőle. Nincs
értelme az ellenségeskedésnek Amerika és annak a térségnek az országai között. Miért kellene
ellenségeknek lennünk? – kérdezte szónokiasan az elnök.
– Eszerint tárgyalni fogunk az Egyesült Iszlám Köztársasággal? – kérdezte Donner.
– Mindig készen állunk, hogy tárgyaljunk más nemzetekkel, különösen, ha ezzel baráti
kapcsolatokat alapozhatunk meg. A Perzsaöböl az egész világ szempontjából nagyjelentőséggel bír,
tehát a térség stabilitása és békéje mindenkinek érdeke. Irak és Irán nyolc évig harcoltak egymással –
és mivégre? Mindkét ország rengeteg embert veszített. Aztán ott vannak az Izrael és szomszédjai
közötti konfliktusok... Elég volt. Most a szemünk láttára születik egy új nemzet, amelynek rengeteg a
tennivalója. Polgáraiknak vannak szükségleteik, de szerencsére rendelkeznek a forrásokkal ahhoz,
hogy kielégítsék ezeket az igényeket. Jóindulattal viseltetünk irányukban, ha tudunk segíteni nekik,
megtesszük. Amerika mindig is kész volt baráti jobbját nyújtani.
Donner átadta a szót kollégájának, John Plumbernek.
– Nos, hogy érzi magát mint elnök? – kérdezte ez. Ryan oldalvást billentette a fejét, és
elmosolyodott.
– Gyakran gondolok arra, hogy nem választás, hanem valamiféle ítélet következtében lettem
elnök... Komolyra fordítva azonban a szót: sokat dolgozom, és a munkám nem könnyű, valójában
sohasem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lehet, de nagyon szerencsésnek érzem magam. Arnie
van Damm szervezőzseni, a Fehér Ház munkatársi gárdája pedig egészen kitűnő. Több tízezren
biztosítottak támogatásukról levélben, úgyhogy most megragadom az alkalmat, hogy megköszönjem
nekik, és tudassam velük: soraik valóban segítséget jelentenek számomra.
– Milyen változtatásokra készül, Mr. Ryan? – kérdezte Plumber. A doktorátusom ezek szerint már
nem számít, gondolta az elnök.
– Nézze, John, ez attól függ, mit ért „változtatáson”. A legfontosabb célom az, hogy működésben
tartsam a kormányt, más szóval nem „változtatni”, hanem „helyreállítani” próbálok. Még mindig
nincsen kongresszusunk, és nem is lesz, amíg újjá nem alakul a képviselőház, vagyis nem tudom
beterjeszteni a költségvetést. Igyekeztem megfelelő embereket kiválasztani a legfontosabb tárcák
élére. Az ő dolguk az, hogy hatékonyan irányítsák ezeket a minisztériumokat.
– Pénzügyminiszterét, George Winstont számos bírálat érte amiatt, hogy túlságosan gyorsan
akarja megváltoztatni a szövetségi adórendszert – mondta Plumber.
– Csak annyit mondhatok, hogy mindenben támogatom Winston minisztert. Az adótábla valóban
áttekinthetetlenül bonyolult, és ez így alapvetően méltánytalan. A miniszter nem azt akarja, hogy
csökkenjenek a költségvetés bevételei – sőt a más területeken elérhető megtakarítások révén még
növekedni is fognak.
– Csakhogy sokan éppen az ellenkezőt állítják, regresszív adóztatásról beszélnek...
Ryan felemelte a kezét.
– Várjunk csak, John! Ebben a városban többek közt az is a baj, hogy az emberek valamiféle torz
nyelvet beszélnek. Ha mindenkit ugyanabban a mértékben terhelünk, nincs szó regresszióról. Ez a
kifejezés visszalépést jelent, vagyis azt, hogy a szegényeket jobban megterheljük, mint a gazdagokat.
Aki helytelenül használja ezt a szót, félrevezeti az embereket.
– Csakhogy az emberek évek óta ezt mondják az adórendszerről.
– Az állítás ettől még nem válik igazzá – mutatott rá Ryan. – Mindenesetre, továbbra is azt
mondom, hogy nem vagyok politikus, John, én csak egyenesen tudok beszélni. Ha mindenkit
ugyanolyan adókulcs szerint adóztatunk, a méltányosság elvét követjük, úgy, ahogy ezt a szót az
értelmező szótár meghatározza. Ugyan, John, hiszen maga is ismeri ezt a játékot. Maga és Tom sokat
keresnek – jóval többet, mint én –, ezért aztán az ügyvédjük és a könyvelőjük minden évben
alaposan átnéz mindent. Valószínűleg fektetnek be pénzt azzal a céllal, hogy csökkentsék a
befizetendő adó összegét, igaz? És hogy keletkeztek ezek a kibúvók? Egyszerűen: a lobbisták
rábeszélték a kongresszust, hogy igazítsanak egy keveset a törvényen. Hogy miért? Mert gazdag
emberek megfizették őket, hogy lobbizzanak. Vagyis mi történik? Az állítólag „progresszív”
rendszert oly módon manipulálják, hogy a megemelt adókulcsok valójában nem vonatkoznak a
gazdagokra, mert a jogászaik és könyvelőik illő tiszteletdíj fejében megmondják nekik, hogy játsszák
ki a rendszert. Vagyis szó sincs róla, hogy nagyobb adókulcs alapján adóznának, ez egyszerűen
hazugság. És mindezt a politikusok is jól tudják, amikor megszavazzák a törvényeket.
Ezen a módon sehová sem jutunk, John, sehová. Hatalmas játék az egész. Pocsékolja az időt,
félrevezeti a nagyközönséget, és rengeteg pénzhez juttatja azokat az embereket, akik működtetik ezt
a rendszert. És vajon honnét jön ez a pénz? A polgároktól, ők fizetnek mindenért, ami történik.
George Winston tehát meg akarja változtatni a rendszert – amiben egyetértünk vele –, és erre mi
történik? Azok, akik a játékot játsszák, és a rendszert működtetik, ugyanazokat a megtévesztő
fordulatokat használják, hogy úgy tűnjék, méltánytalanságot követünk el. Ezek a bennfentesek
alkotják a létező legveszélyesebb és legkártékonyabb érdekcsoportot.
– És ez önnek nem tetszik – mosolygott John Plumber.
– Ahány szakmában csak dolgoztam, márpedig voltam értékpapír-kereskedő, történelemtanár és
minden egyéb, igazat kellett mondanom, és ez most sem lesz másként. Lehet, hogy bizonyos
dolgokat meg kell változtatnunk – mondok is önnek egy példát.
Előbb vagy utóbb minden amerikai szülő felvilágosítja a gyermekeit, hogy a politika piszkos,
durva és undorító dolog. Ezt megtette az ön apja, megtette az enyém is, és mivel ők mondták,
gondolkodás nélkül el is fogadtuk, hogy így van, és így is kell lennie. Nem kell így lennie. Én
például azért vagyok itt, hogy mindenkit szolgáljak – és ne csak azokat, akik a legnagyobb zajt
csapják, és a legtöbb pénzt ajánlják.
Plumbert mulattatta Ryan kifakadása, de nem mutatta.
Egy időre le kellett állniuk, amíg az operatőrök kicserélték a kazettát kameráikban.
– Most nem vesznek bennünket... – szólt John Donner hátradőlve székében. – Ön komolyan
gondolja, hogy mindebből bármit is meg tud valósítani?
 – Ha meg sem próbálom, hogyan számolok el magammal? – sóhajtott Jack. – A kormányzatban
káosz uralkodik, ezt mindnyájan tudjuk. Ha senki sem próbálja megszüntetni, csak még rosszabb
lesz.
Donner ebben a pillanatban csaknem szánalmat érzett interjúalanya iránt. Ez a Ryan
nyilvánvalóan őszintén beszél, csak hát egyszerűen semmit nem ért... Nem mintha nem volna derék
fickó... csak egyszerűen túl magasra került. Kealtynek igaza van...
Mivel pedig úgy gondolta, hogy Kealtynek igaza van, Donner tette, amit tennie kellett.
– Készen vagyunk – jelentette be a producer. Ismét Donneren volt a kérdezés sora.
– Úgy hírlik, hogy ön most a legfelsőbb bíróság potenciális, illetve leendő tagjainak listáját
tanulmányozza. Így van?
– Igen – felelte Ryan.
– Mondana erről nekünk valamit?
– Utasítottam az igazságügyi minisztériumot, hogy állítson össze számomra egy listát,
fellebbviteli bíróságok tapasztalt bíráiból. Ez megtörtént, én pedig ez idő szerint csakugyan ezt a
névsort tanulmányozom.
– Pontosan mit keres?
– Jó bírókat. A legfelsőbb bíróság nálunk az alkotmány első számú őre. Olyan emberekre van
szükségünk, akik megértik, hogy ez milyen felelősséget ró rájuk, és akik részrehajlástól mentesen
értelmezik a törvényeket.
– Betű szerint?
– Tom, az alkotmány azt mondja, hogy a kongresszus meghozza, a végrehajtó hatalom
érvényesíti, a bíróságok pedig értelmezik a törvényeket.
– A legfelsőbb bíróság azonban történelmünk során számos alkalommal játszott szerepet
különböző változások előidézésében – jelentette ki Donner.
– E változások nem mindegyike bizonyult hasznosnak. A polgárháború például azért tört ki, mert
a legfelsőbb bíróság úgy határozott, hogy egy fekete rabszolga nem fordulhat szövetségi bírósághoz.
Mindazonáltal hadd emlékeztessem, hogy ami a jogot illeti, laikus vagyok...
– Az amerikai jogászszövetség ezért nézi át rutinszerűen a bírói kinevezéseket. Benyújtja nekik
ezt a listát?
– Nem – rázta a fejét Ryan. – Először is, mert ezek a bírók valamilyen fórumon már megfeleltek,
ha egyszer felkerültek rá. Másodszor, ha nem tévedek, a jogászszövetség ugyancsak az
érdekcsoportok egyike.
Donner a kollégája felé fordult.
– John?
– Ön jó néhány évet töltött a CIA-nál – kezdte Plumber.
– Valóban – ismerte el Jack.
– És mivel foglalkozott?
– Nagyrészt a hírszerzési igazgatóságon dolgoztam, a különböző csatornákon beérkező
információkat elemeztem, próbáltam megállapítani, mit jelentenek, aztán továbbadtam őket
másoknak. Végül kineveztek a hírszerzési igazgatóság élére, majd Fowler elnök idején a CIA
igazgatóhelyettese lettem. Ezután, mint tudják, Durling elnök nemzetbiztonsági tanácsadójaként
dolgoztam.
Jack úgy alakította válaszát, hogy a múlttól inkább a jelen felé terelje Plumbert.
– Mindeközben dolgozott külföldön?
– Nos, tanácsadóként működtem fegyverzetkorlátozásról tárgyaló delegációk mellett, és számos
konferencián vettem részt – felelte az elnök.
– Mr. Ryan, egyes jelentések szerint ön ennél többet is tett, részt vett olyan akciókban, amelyek,
nos, szovjet állampolgárok halálát okozták.
Jack egy pillanatig tétovázott, mindenesetre elég sokáig ahhoz, hogy átlássa, milyen hatást
gyakorol majd ez a „spéci” kérdés a nézőkre.
 – John – felelte –, kormányunk sok éve tartja magát ahhoz a gyakorlathoz, hogy titkosszolgálati
akciókat sohasem kommentálunk. Én sem fogom megváltoztatni ezt az alapelvet.
– Az amerikai népnek joga van tudni, és szüksége is van rá, hogy tudja, miféle ember ül ebben az
irodában – kötötte az ebet a karóhoz Plumber.
– Ez az adminisztráció sohasem fog hírszerzési ügyeket taglalni. Ami pedig azt illeti, hogy én
magam miféle ember vagyok – nos, annak ebből az interjúból kell kiderülnie. Országunknak meg
kell tartania bizonyos titkokat. Önnek is, John – mondta egyenesen a kommentátor szemébe nézve. –
Ha ön felfedi, honnét szerzi az információit, vége a pályafutásának. Ha Amerika teszi ugyanezt,
embereknek esik bántódásuk.
– De...
– Ez a téma le van zárva, John. Hírszerző szolgálataink kongresszusi ellenőrzés alatt dolgoznak.
Én mindig is helyeseltem az ezt előíró törvényt, és továbbra is támogatom az alkalmazását. És erről a
témáról ennyit.
A két riporter sűrűn pislogott, Ryan pedig biztosra vette, hogy a felvételnek ez a része aznap este
nem kerül adásba.
*
Badraynnak harminc embert kellett összeválogatnia. Magával a létszámmal nem volt probléma –
a jelöltek lelkesedése sem hagyott kívánnivalót maga után –, a gondot inkább az intelligenciájuk
jelentette. Ali Badraynnak megvoltak a kellő kapcsolatai, és terroristákból a Közép-Keleten igazán
tekintélyes volt a felhozatal. Olyasféle emberek voltak, mint ő maga, bár fiatalabbak. Életüket az
Ügynek szentelték, amely a szemük előtt foszlott semmivé. Ez azonban csak még dühösebbé és
elszántabbá – és egy bizonyos szempontból még használhatóbbá – tette őket. Badrayn némi
töprengés után úgy döntött, beéri húsz okos emberrel is, a maradék tíz elég, ha lelkes, őket majd
egykét intelligens vezető irányítása alá helyezi. Valamennyiüknek végre kellett hajtaniuk bármilyen
parancsot, készen kellett állniuk arra, hogy meghaljanak, vagy legalábbis kockára tegyék az életüket.
Ez nem is jelentett különösebb problémát, a Hezbollahnak még mindig bőségesen voltak emberei,
akik vállalták, hogy robbanószerkezeteket kötözzenek a testükre – és nem is ez volt az egyetlen ilyen
szervezet.
Ez a régi hagyományaihoz tartozott – Mohamed valószínűleg nem értett volna egyet vele
maradéktalanul, de Badrayn nem volt különösebben vallásos, a szakmája pedig terroristaakciók
végrehajtása volt. Pillanatnyilag bőségesen válogathatott az emberekben, akik szívesen
végrehajtották, amit várt tőlük, ő pedig Daryaeitől kapta a parancsokat. Daryaei arról is biztosította
őket, hogy a dzsihád, azaz a szent háború harcosai, s hogy ez valamennyiük számára meghozza majd
az egyéni dicsőséget és az utókor elismerését.
Badrayn listája készen állt. Lebonyolított három telefonhívást, üzeneteit konspiratív csatornákon
továbbították. Libanonban és máshol emberek láttak hozzá, hogy elkészítsék útiterveiket.
*
– Nos, hogy csináljuk, trénerem? – kérdezte mosolyogva Jack.
– Vékony jégen járunk, de azért remélem, megússzuk szárazon – felelte Arnie van Damm látható
megkönnyebbüléssel. – Rendesen odavágott az érdekcsoportoknak.
– Talán bizony nem oké ütni a szűk csoportérdekeket? Mindenki más is ezt teszi!
– Attól függ, milyen csoportokról és milyen érdekekről van szó, elnök úr. Valamennyi rendelkezik
vezérszónokokkal is, és némelyik olyan jámbornak tűnik, mint Teréz anya benyugtatózva – csak épp
a következő pillanatban bozótvágó késsel ugranak az ember torkának. Mindazonáltal jól viselkedett.
Amit mondott, nemigen tudják úgy felhasználni, hogy súlyosabb károkat okozzanak vele. Meglátjuk,
hogy vágják meg az anyagot estére, és hogy a végén mit mond majd Donner és Plumber. A legtöbbet
az utolsó néhány perc számít.
*
A vérminták egy az alakja miatt „kalapdoboznak” nevezett különlegesen erős konténerben
érkeztek Atlantába. A maga nemében rendkívül kifinomult eszköz volt, arra konstruálták, hogy
rendkívül veszélyes anyagokat teljes biztonságban szállíthassanak benne. Többszörös szigeteléssel
látták el, és nagyon erős fizikai hatásoknak is ellenállt. Több címke is felhívta a figyelmet
életveszélyes tartalmára, ennek megfelelően mindenki, aki részt vett a továbbításában, nagy
tisztelettel bánt vele – beleértve a Federal Express kézbesítőjét is, aki ezen a reggelen, 9 óra 14
perckor átadta.
A kalapdobozt a biztonsági laboratóriumba vitték, ahol először is ellenőrizték, nincs-e rajta
sérülés, aztán lepermetezték egy agresszív fertőtlenítő vegyszerrel, majd az előírásokat szigorúan
betartva felnyitották. A kísérőokmányokból kiderült, hogy minderre miért van szükség. A feladó arra
gyanakodott, hogy a két üvegcső vérzéses láz vírusával fertőzött vért tartalmazott. Ez jelenthette a
számos afrikai betegség bármelyikét – a küldemény ugyanis erről a földrészről érkezett –, és egyiket
sem volt ajánlatos megkapni. Egy technikus zárt, kesztyűs munkatérben megvizsgálta a csöveket,
nem szivárognak-e, majd miután megállapította, hogy nem, a biztonság kedvéért ugyancsak
bepermetezte őket fertőtlenítővel. A mintákat ezután antitestvizsgálatnak, illetve más mintákkal való
összehasonlításnak vetették alá, a tesztek dokumentációját pedig továbbították dr. Lorenznek a
különleges kórokozókkal foglalkozó részlegbe.
– Gus, itt Alex – hallotta dr. Lorenz a telefonban.
– Még mindig nem megyünk pecázni?
– Talán ezen a hétvégén. Az egyik idegsebésznek van egy hajója, a házat pedig, végre-valahára,
rendesen kipofoztuk.
Dr. Alexandre kinézett kelet-baltimore-i irodája ablakán. Kilátott a kikötőre, amely előtt ott
húzódott a Chesapeake-öböl, az öbölben pedig kétségkívül ott úszkáltak a tengeri gébek.
– Mi a helyzet? – kérdezte Gus, miközben egy dossziéval a kezében belépett a titkárnője.
– Ide most futott be a dokumentáció a két zaire-i esetről. Van valami újság?
– Semmi, hál istennek. Túl vagyunk a kritikus időszakon. Ennek gyorsan vége lett. Nagyon
szerencsések voltunk...
Lorenz egy pillanatra elhallgatott: ekkor nyitotta ki a dossziét.
– Egy pillanat... Kartúm? – mormolta halkan.
Alexandre türelmesen várt, tudta, hogy Lorenz lassan, elmélyülten olvas. Ralph Forsterhez
hasonló meglett korú ember volt, sohasem kapkodott – többek közt ezért is volt ragyogó kísérletező.
Lorenz ritkán hibázott, sokat töprengett, mire elszánta magát valamilyen lépésre.
– Most jött meg hozzánk két minta Kartúmból. A szállítólevelet egy bizonyos dr. MacGregor
töltötte ki, az ottani angol kórház orvosa. Két beteg van, egy felnőtt férfi és egy négyéves kislány,
feltehetőleg vérzéses lázzal. A minták már a laborban vannak.
– Kartúm? Szudán?
– Itt az áll – erősítette meg Gus.
– Az pedig jó messzire van Zaire-tói, barátom.
– A repülőgépek, Alex, a repülőgépek – mondta Lorenz. Ha volt valami, ami rettegéssel töltötte el
a járványtan tudósait, a nemzetközi légiforgalom ilyennek számított. A szállítólevélből nem sok
minden derült ki, de volt rajta egy telefon és egy faxszám. – Nos, először megcsináljuk a teszteket,
aztán majd meglátjuk.
– És a két előző mintával mi van?
– Tegnap készültünk el a besorolással. Ebola Zaire, Mayinga altípus, az utolsó aminosavig azonos
az 1976-os mintákkal.
– Az, ami levegő útján is fertőz... – dörmögte Alexandre. – melyik megfertőzte George Westphalt.
– Ezt azóta sem bizonyították – emlékeztette Lorenz.
– George óvatos volt, hiszen tudja. A maga tanítványa volt. – Pierre Alexandre a szemét dörzsölte.
Fájt a feje, alighanem új íróasztallámpára volt szüksége.
– Szóljon ide, mi derült ki ezekről az új mintákról, jó?
– Persze. Nem hinném, hogy van okom különösebb aggodalomra. Szudán nem jó hely ennek a
szaros vírusnak. Forró, száraz és napsütés minden mennyiségben: a külvilágban a nyavalyás féreg
két percig sem maradna életben. Mindenesetre beszélek a laborfőnökömmel, szabad-e ma a
mikroszkóp... vagy inkább holnap délelőtt, mert egy órán belül értekezletet tartok.
– Nekem meg ennem kéne valamit ebédre. Holnap beszélünk, Gus. Alexandre, aki még mindig
inkább ezredesként mint professzorként gondolt magára, letette a telefont, és elindult a kantinba.
Örömmel állapította meg, hogy az ételes pult előtti sorban, testőrével együtt, ezúttal is ott áll Cathy.
– Üdv, prof! – köszöntötte.
– Mi a helyzet a féregiparban? – kérdezte mosolyogva az orvosnő.
– Semmi új, semmi új. Segítségre lenne szükségem, doktornő.
– Én nem foglalkozom vírusokkal – felelte Cathy, ámbár igenis sok AIDS-beteget kezelt, akiknek
a betegség a szemét is megtámadta. – Mi a gond?
– Gyakran fáj a fejem.
– Igen? – kérdezte Cathy és már vette is le Alexandre szemüvegét, amelyet aztán a fény felé
tartott. – Lehet, hogy olykor meg kellene tisztogatnia. Körülbelül mínusz két dioptriája van. Mikor
írták fel ezt a szemüveget?
– Ó, vagy három éve...
– Lehetne gondosabb. Hívassa fel a titkárnőjével az enyémet, és majd megnézem. Eszik velünk?
Egy ablak melletti asztal felé indultak. Nyomukban Roy Altman haladt, tekintetével a helyiséget
pásztázta. Pillantása találkozott csapata tagjaiéval, akik ugyanezt tették. Minden rendben volt.
– Szerintem a maga szemét érdemes volna lézerrel rendbe hozni. Át tudjuk úgy szabni a
szaruhártyáját, hogy visszakapja a normál látásélességét.
A doktornő maga is részt vett az eljárás meghonosításában.
– Nem veszélyes? – kérdezte Alexandre némi kétellyel a hangjában.
– Kizárólag a konyhában végzek veszélyes műveleteket – felelte Ryan professzor.
– Értem – mosolygott Alexandre professzor.
– És a maguk háza táján mi újság?
*
Tom Donner tudta, hogy nagyon szőrmentén kell bánnia Ryan CIA-s múltjával. Az ember nem
nyit tüzet puszta mulatságból a hivatalban lévő elnökre... persze ez nem egészen így van. Nincs
nagyobb mulatság, mint hivatalban lévő elnökre vadászni, de ennek is megvannak a maga szabályai.
Nagyon megbízható információk kellenek hozzá, vagyis számos forrás, méghozzá jók. Donnernek
ezeket az információkat be kellett volna mutatnia a főnökeinek, akik hümmögnének, de aztán
hagynák, hadd csinálja végig.
Ryan igyekszik átlagos fickónak mutatkozni, de az átlagos fickók nem a CIA-nál dolgoznak, nem
járnak külföldi éles bevetésekre. Hétszentség, hogy Ryan az első kém az Ovális Irodában... de vajon
jó-e ez?
Ryan életében vannak fehér foltok. Az a londoni dolog. Londonban ölt. A terroristák, akik
megtámadták az otthonát... közülük is legalább hárommal végzett. Aztán az a hihetetlen történet a
szovjet tengeralattjáróval... az informátora szerint lelőtt egy orosz tengerészt. És az összes többi...
Vajon miféle embert akarnak látni az amerikaiak a Fehér Házban?
És most megpróbál átlagjánosnak mutatkozni. Mindenki így gondolja. „Ezt mondja a törvény.
Komolyan veszem az eskümet.”
Hazudik – gondolta Donner. Szükségképpen hazudik. Dörzsölt csirkefogó vagy te, Ryan.
És ha dörzsölt, és csakugyan hazudik – akkor mi van? Meg akarja változtatni az adórendszert.
Meg akarja változtatni a legfelsőbb bíróságot. Változtatni akar a hatékonyság nevében. Bretano is
munkálkodik a Pentagonban... a fenébe.
Donnerben felötlött, hogy a capitoliumi katasztrófában esetleg benne volt a CIA és Ryan keze...
de nem, ez túl vad ötlet. Ryan opportunista. Mind azok, mindenki az volt, akivel csak Donner pályája
során valaha is találkozott. Politikusok... Donner a lavináktól a társadalombiztosításig az égvilágon
mindenről tudósított, a politikusokat azonban nemcsak szakmai feladatként, hanem személyes
érdeklődésből is tanulmányozta.
 Ezek pedig mind egyformák... csakugyan. Mihelyt pozícióba kerülnek, máris tudják, mit akarnak
– ha valamit megtanult, hát ezt jól megtanulta. Kinézett az ablakon, és felvette a telefont, közben
pedig a noteszében keresgélt.
– Halló, Ed, itt Tom – mondta. – Mennyire megbízhatók azok az informátorok? Minél előbb
találkoznom kell velük.
Kealty a vonal másik végén elmosolyodott.
*
Sohaila már ült az ágyában. Még nem érezte jól magát, de az állapota javult. Egyelőre csak
folyadékot kapott, de már nem hányta ki. Gyenge volt, de úgy tűnt, már csak erősödni fog. A láza
megszűnt. Valamennyi életfunkciója normális, vagy már majdnem normális volt. Győzelem! –
gondolta MacGregor. Ezt a gyereket már nem ragadja el a halál. Ha nem kezeli, talán elragadta volna
– ezen az éghajlaton akár a hőség is végezhetett volna vele, a kiszáradás azonban bizonyosan...
esetleg egy másodlagos fertőzés. Az emberek gyakran nem abba a betegségbe halnak bele, amely
először támadja meg őket, hanem valamilyen másiktól, amelynek kapóra jön a páciens legyengülése.
MacGregor meg tapintotta a gyerek pulzusát. Az érintés, mint mindig, jó érzéssel töltötte el,
jólesett arra gondolnia, hogy ez a kis szív egy hét múlva is verni fog. Figyelte, ahogy a kislány lassan
elszenderedik. Gyengéden visszahelyezte a kezét a takaróra, és kiment.
– A kislányuk tökéletesen meg fog gyógyulni – mondta boldogan a kint várakozó szülőknek. Ez a
hat szó és az orvos kedves mosolya megerősítette őket reménykedésükben, félelmeik semmivé lettek.
Az asszony levegő után kapkodott, mintha gyomron vágták volna, szája elnyílt, a szeméből
ömleni kezdtek a könnyek. Kezébe temette arcát. Az apa férfias komolysággal fogadta a jó hírt, arcán
nem látszottak érzelmek – annál inkább a szemében, amelyet megkönnyebbülten a mennyezetre
emelt. Megragadta a doktor kezét, sötét szeme a doktor tekintetébe fúródott.
– Sohasem fogom elfelejteni önnek – mondta a tábornok.
Itt volt az ideje, hogy MacGregor megnézze Salehet: mindeddig tudatosan halogatta a dolgot. A
testőr állapota számára a vereséget jelentette. Salehet az ágyra szíjazták, mert a betegség már az
agyát roncsolta. Az ebolát kísérheti szellemi leépülés is – ez tulajdonképpen jótékony folyamat.
Saleh üres tekintettel meredt a mennyezetre. A felügyelő nővér átnyújtotta MacGregornak a lázlapot:
csak rosszat olvashatott le róla. Arcán árnyék futott át. Utasította a nővért a morfiumadag növelésére:
gyógyító célú beavatkozásnak itt már nem volt értelme.
Egy győzelem, egy vereség... és ha a doktornak kellett volna döntenie, hogy a két beteg közül
melyik maradjon életben, maga is így döntött volna, hiszen Saleh felnőtt volt, és már legalább élt
valamennyit. Ebből az életből pedig már csak legfeljebb öt nap volt hátra, és MacGregor semmit se
tehetett, hogy megmentse, legfeljebb páciensének kínjait enyhíthette, és saját embereit kímélhette
meg a még szörnyűbb élményektől. Öt perc múltán elhagyta a szobát, kibújt a védőöltözékből, és a
szobájába ment. Vonásai feszült gondolkodásról árulkodtak.
A két ember egyszerre betegedett meg, ugyanabban a betegségben. Az egyik életben marad, a
másik meg fog halni. De miért!?
32. Újabb körök
A CIA embere vékony fehér pamutkesztyűt viselt, és Donnerrel is felhúzatott egy párat.
– Tudja, az ujjlenyomatok... – mondta. Átnyújtott egy fotót a riporternek, majd így szólt: – Nem
adhatom magának, és le sem másoltathatja, megnézni azonban megnézheti.
– Ez az, aminek látszik? – kérdezte Donner. A fényes, nyolcszor tízhüvelykes felvételre –
legalábbis a képes oldalára – nem ütötték rá a titkosító bélyegzőt, Donner pedig nem nézte meg a
hátoldalát.
– Csakugyan mindenképpen tudni akarja? – kérdezte a CIA-s, és a hangjában figyelmeztetés
hallatszott. – Ez egy szovjet nukleáris rakétahordozó tengeralattjáró, az pedig ott a fedélzetén Ryan.
Mint látja, a haditengerészet egyenruháját viseli. Egy CIA-akcióban vett részt, amelyet a flottával
közösen hajtottak végre: ez a képünk van róla. – Odanyújtott egy nagyítót, hogy Donner könnyebben
azonosíthassa a képen látható alakot.
 – Elhitettük az oroszokkal, hogy felrobbant és elsüllyedt Florida és Bermuda között. Valószínűleg
még mindig így hiszik.
– És valójában hol van?
– Egy évvel később süllyesztették el, Puerto Rico előtt – mondta a hírszerző.
– Miért éppen ott?
– Mert az amerikai felségvizek közelében ott a legmélyebb az óceán, körülbelül kilenc kilométer.
Soha senki nem fog rábukkanni, de nem is keresheti anélkül, hogy észre ne vennénk.
– Mikor is volt ez...? Már emlékszem! – jelentette ki Donner. – Az oroszok rendeztek egy
nagygyakorlatot, mi pedig óriási grimbuszt csináltunk miatta, ők pedig csakugyan elveszítettek egy
tengeralattjárót...
– Kettőt – mondta a CIA-s, és kivett egy újabb fotót egy dossziéból. – Látja a sérülést a
tengeralattjáró orrán? A Vörös Október a Karolina-szigeteknél legázolt és elsüllyesztett egy másik
orosz tengeralattjárót. Az még most is ott van, a haditengerészet nem emelte ki, de leküldött néhány
robotot, amelyek egy csomó hasznos dolgot szereltek ki a hajótestből. Úgy tettek, mintha a Vörös
Októbert akarnák kiemelni, amelyről az oroszok úgy tudták, hogy reaktorbaleset miatt pusztult el.
Azt viszont, hogy ezzel az Alfa osztályú másikkal mi történt, ma sem tudják.
– És sohasem szivárgott ki? – kérdezte Donner. Roppant izgalmasnak találta az egészet, hiszen
hosszú éveken át egyebet sem tett, mint információkat szedett ki kormánytisztviselőkből, akiknek
mintha a fogát húzta volna.
– Ryan ért hozzá, hogyan zavarja össze az üldözőket. Nézze ezt a fotót. Ez egy hullazsák, egy
orosz tengerész holtteste volt benne. Ryan ölte meg – pisztollyal lőtte agyon. Ezért kapta az első
hírszerzési csillagját. Azt hiszem, rájött: nem kockáztathatjuk, hogy beszélni kezdjen... ez érthető,
nem?
– Mivolt ez... gyilkosság?
– Nem – felelte a hírszerző, aki ezt a kérdést már kényelmetlennek érezte. – A hivatalos változat
szerint tűzharc alakult ki, mások is megsebesültek. Az ügy dokumentumaiban ez áll, de...
– Aha. Maga sem biztos benne, igaz? – fürkészte a fotót Donner. – Lehet, hogy hamisítvány?
– Bizony lehet – ismerte el a hírszerző –, de mégsem az. A többiek, akiket a képen lát: Dan Foster
admirális, a haditengerészet akkori hadművfőnöke, és Bartolomeo Mancuso, aki akkor a Dallas
parancsnoka volt. Átment a Vörös Októberre, neki adták meg magukat. Még aktív, de azóta már ő is
admirális. Csendes-óceáni tengeralattjáró erőink főparancsnoka. Ez pedig itt Marko Ramius, a
szovjet haditengerészet kapitánya. Ő volt a Vörös Október parancsnoka. Még él, a floridai
Jacksonville-ben, Mark Ramsey néven a mayporti haditengerészeti támaszponton dolgozik.
Tanácsadói szerződése van... A szokásos megoldás. Kapott egy jó nagy ösztöndíjat a kormánytól, de
csak a Jóisten tudja, megérdemelte-e.
– Rendben – mondta az újságíró, a képek pedig visszakerültek az iratgyűjtőbe. Újabb dosszié, s
abból újabb fotó bukkant fel.
– Felismeri ezt a fickót?
– Ő... várjunk csak... valami Gera... izé. Ő volt a...
– Nyikolaj Geraszimov. Ő volt a régi KGB elnöke.
– Egy repülőbalesetben halt meg, még...
A következő felvételen Geraszimov idősebbnek, őszebbnek és gazdagabbnak látszott.
– Ez két éve készült a virginiai Winchesterben – mondta a hírszerző. – Ryan annak idején kihozta
Geraszimovot a Szovjetunióból. Elment Moszkvába, úgymond tanácsadónak a START-tárgyalásokra,
és kihozta. Senki sem tudja, hogyan, de Geraszimov feleségét és lányát is kijuttatta. Az akciót
közvetlenül Moore irodájából vezényelték. Ryan nagyon sokszor dolgozott így. Sohasem volt igazán
a rendszer fogaskereke. Ryan mindent tud, amit csak ebben a szakmában tudni lehet... nézze, ha
méltányos akarok lenni vele szemben, el kell, hogy ismerjem: istentelenül jó kém. Valószínű, hogy
közvetlenül James Greernek dolgozott, vagyis a hírszerzési, és nem a műveleti igazgatóság számára.
Kétszeres fedésben. Tudomásom szerint akció során soha semmilyen hibát nem követett el, és sokan
becsülik érte. Nem túlságosan sokan mondhatják el magukról... Elszánt, istentelenül kemény fickó.
Igen, hatékony, és ráadásul még elszánt is. Valahányszor keresztül akarta verekedni magát a
bürokrácián, mindig sikerült neki. Könyörtelen, és ha valaki az útjába áll... nos, az az orosz tengerész
ott a Vörös Októberen megpróbálta. Annak az orosz Alfának a legénységét, ott a Karolináknál,
ugyancsak elnyelte a tenger, hogy az akcióra soha ne derülhessen fény. Az utóbbiban azért nem
vagyok teljesen biztos. A dokumentumokban nincs szó róla, de a dossziéban egy csomó mindenről
nem tesznek említést. Nem derül ki, hogyan hozta ki Geraszimov feleségét és lányát. Azt a keveset,
amit erről tudok, kósza pletykákból tudom.
– A fenébe, miért nem tudtam én ezeket néhány órával ezelőtt!? – Az asztalon egy kihangosított
telefonból Ed Kealty hangja hallatszott:
– Lehengerelte magát, mi?
– Erről az oldaláról ismerem – jelentette ki a hírszerző. – Ryan síkos, olyan, mint az angolna.
Éveken át úgy szlalomozott a CIA-n belül, mint egy műlesikló bajnok. A törvényhozók kedvelik.
Hogy miért? Mert a legbecsületesebb fickónak látszik a derék Lincoln óta. Leszámítva, hogy egy-két
embert el tett láb alól...
A hírszerzőt Paul Webbnek hívták, és a hírszerzési igazgatóság vezető tisztségviselője volt –
ahhoz azonban mégsem elég magas beosztású, hogy teljes részlegével együtt fel ne kerüljön a
korkedvezménnyel nyugdíjazandók listájára. Úgy érezte, már a hírszerzési igazgatóság élén kellene
állnia, és ez be is következett volna, ha James Greer annak idején nem választja bizalmasául Ryant.
Webb karrierje ezzel megtört, megmaradt középszintű vezetőnek. És most ezt is el fogják venni
tőle...
– Legázolta magát, Tom – hallatszott ismét Kealty hangja. – Isten hozta a vesztes oldalon. Még én
sem tudom, mi mindenre képes. Paul, beszéljen neki arról a kolumbiai ügyről.
– Arról sincsen fellelhető dokumentáció – ismerte el Webb. – Bárhol tartják is, különleges
anyagról van szó, gondolom, 2050 előtt nem is lesz hozzáférhető. Az ilyenekbe senki sem tekinthet
bele.
– Hogy megy az ilyesmi? – faggatózott Donner. – Valamit én is hallottam, de sohasem sikerült a
végére járnom.
– Hogy hogyan titkosítják a hasonló ügyeket? A kongresszus az ellenőrzési folyamat részeként
kezeli a dolgot, a CIA pedig különösebb nehézségek nélkül eléri, amit akar. Kéri az ügy különleges
kezelését, és ha a kongresszus belemegy, a dosszié eltűnik a szupertitkos irattár mélyén. Amennyire
tudom, ezeket az anyagokat ledarálták és komposztot csináltak belőlük, de konkrét tényekkel
nemigen szolgálhatok.
– Figyelek – szólt Donner. Figyelt a magnetofonja is.
– Mit gondol, hogyan készítették ki a kolumbiaiak a medellíni kartellt? – tette fel a kérdést Webb,
tovább csigázva Donner kíváncsiságát. Nem volt nehéz dolga.
– A kartellen belül kitört valami frakcióharc, elszállt néhány pokolgép...
– Azokat a bombákat a CIA robbantotta... és nem tudom, pontosan hogyan, de a frakcióharcot is
mi idéztük elő. Egyet azonban tudok: Ryan ott volt. Élvezte Greer teljes támogatását, olyanok voltak,
mint apa és fia. Amikor azonban James meghalt, Ryan nem jelent meg a temetésén. Szó sincs róla,
hogy otthon maradt volna – és nem is valamilyen CIA-ügyben intézkedett. Éppen a temetés előtt tért
vissza Belgiumból, egy NATO-értekezletről. Egyszerűen eltűnt a térképről, mint oly sokszor. Nem
sokkal ezután történt, hogy egy helyközi autóbusz a George Washington sugárúton véletlenül
elgázolta Jim Cuttert, az elnök nemzetbiztonsági tanácsadóját, igaz? Nem vette volna észre azt a
böhöm járművet? Egyenesen nekifutott, szemből. Ezt mondta legalábbis az FBI, az ügyet azonban
Dan Murray vizsgálta. És most mit csinál ez a Murray? Az FBI igazgatója, nemde? Ő és Ryan merő
véletlenségből tíz éve haverok. Murray Emil Jacobsnak és Bill Shaw-nak is „különleges” embere
volt. Ha az FBI valamit csendben akart elintézni, Murrayval végeztették el. Korábban jogi attasé volt
Londonban, azaz hírszerzői poszton dolgozott, és egy csomó kapcsolatot épített ki az ottani
szolgálatokkal. Murray az FBI sötét oldala, régóta, és kiváló összeköttetésekkel. És éppen ő szemelte
ki Pat Martint arra, hogy összeszedje a jelölteket a legfelsőbb bíróságba. Kezd összeállni a kép?
– Egy pillanat. Én ismerem Dan Murrayt, nagy zsivány, de becsületes zsaru...
– Tudnia kell, hogy ott volt Kolumbiában Ryannel, ő is pontosan ugyanakkor tűnt el a térképről.
Tudom, nincsenek dokumentumaim az akcióról... mindebből semmit sem tudok bizonyítani. De
vegyük csak sorra az eseményeket. Jacobs és az összes többi meghalt, mégpedig közvetlenül azután,
hogy azok a bombák felrobbantak Kolumbiában, és egy csomó drogkartelles az Úristen színe előtt
találta magát. De meghalt jó néhány ártatlan ember is. A bombákkal ez a baj... Emlékszik ugye, hogy
Bob Fowler ügyet csinált az esetből. És erre mi történik? Ryan eltűnik, és eltűnik Murray is.
Szerintem odarepültek, hogy leállítsák az akciót, mielőtt teljesen kicsúszik a kezükből – Cutter pedig
a lehető legalkalmasabb pillanatban halt meg. Cutter nem volt elég tökös fickó a piszkos munkákhoz,
és ezt tudta is, a többiek pedig valószínűleg megrettentek, hogy összeroppan, mert nem bírja a
feszültséget. Bezzeg Ryan bírta, és ma is bírja. Ami pedig Murrayt illeti: ha valaki megöli az FBI
igazgatóját, egy nagyon komoly szervezetet haragít magára, és én meg is tudom érteni, hogy dühösek
voltak. Azok a medellíni trógerek kissé elgaloppírozták magukat, ráadásul olyan évben, amikor
nálunk választások voltak. Ryan éppen a megfelelő pozícióban volt, hogy ráncba szedje őket, így hát
valaki kiadta neki a vadászengedélyt. Lehet, hogy a dolgok kicsúsztak kissé a kezéből – megtörténik
az ilyesmi –, mire odament, hogy leállítsa a folyamatot. Hát sikerült neki – szögezte le Webb. – Sőt a
hadművelet teljes sikerrel végződött. A kartell széthullott...
– És a helyét átvette egy másik – etette közbe Donner. Webb bennfentes mosollyal bólogatott.
– Így van, de ezek ugyebár egyetlen amerikai hivatalos személyt sem öltek meg, igaz? Valaki
elmagyarázta nekik a játékszabályokat. Ezzel megint csak nem azt akarom mondani, hogy amit Ryan
tett, azt rosszul tette – egy apróságot leszámítva.
– Éspedig? – kérdezte Donner.
– Azt, amikor fegyveres erőket küld egy idegen államba, és ott embereket pusztít el, háborús
cselekménynek nevezzük. Ryan azonban ezúttal is kicsusszant a hurokból, a fiúnak ragyogó húzásai
vannak. Jim Greer alaposan kitanította. Ha Ryan beleesik egy pöcegödörbe, úgy mászik ki belőle,
hogy Old Spice illata van.
– Akkor mi baja vele?
– Végre, hogy megkérdezte – felelte Webb. – Valószínű, hogy az utóbbi harminc évben a CIA-nak
nem volt nála jobb operatív hírszerzője, a legjobb Allen Dulles, sőt talán Bill Donovan óta. A Vörös
Október megszerzése páratlan akció volt, a KGB-főnök kimentése pedig még annál is nagyszerűbb.
Kolumbiában... nos, ott elkezdték csavargatni a tigris farkát, és megfeledkeztek róla, hogy a
fenevadnak karmai és agyarai is vannak. Nem baj... Ryan a kémek királya, de szüksége van valakire,
aki elmagyarázza neki, mi is az a törvényesség.
– Egy ilyen fickót sohasem fognak megválasztani – szólt közbe Kealty, és nagy erőfeszítésébe
került, hogy csak ennyit mondjon. Majdnem elszólta magát, stábfőnöke pedig, aki mellette állt, kis
híján kikapta kezéből a kagylót. Szerencsére Webb folytatta:
– A CIA-nál nagyszerű teljesítményt nyújtott, és még Durling tanácsadójaként is megállta a
helyét, de azért az elnökség mégsem ugyanaz. Igen, lehengerelte magát, Mr. Donner. Lehet, hogy
Durlingot is... ki tudná megmondani? És ez a fickó most az egész kurva kormányzatot építi újjá,
mégpedig saját képére és hasonlatosságára, ha nem vette volna észre...
*
Mind a kilenc elítélt haldokolt. Moudi néhány percig figyelte őket a monitoron, aztán elhagyta a
helyiséget.
Magában arra gondolt: számos dologgal kapcsolatban túlságosan borúlátóak voltak – például ami
a szükséges vírusmennyiséget illeti. A mohóság, amellyel az ebola a tenyésztartályban elemésztette a
majomveséket és a vért, az igazgatót is elborzasztotta. Bár a folyamat alapjában véve molekuláris
szinten zajlott, mégis hasonlított arra, amikor a hangyák, látszólag a semmiből felbukkanva, ellepnek
egy hullott gyümölcsöt, amely azután csakúgy feketéllik tőlük. Az ebola-vírusok ugyan szabad
szemmel nem látszottak, de szó szerint trilliószámra nyüzsögtek a szövetekben, amely a táptalajuk
volt. Falták és bomlasztották. A tenyészet színe megváltozott, és Moudinak elég volt egyetlen
pillantást vetnie a „levesre”, hogy végigfusson a hátán a hideg. Mostanra többliternyi állt
rendelkezésükre, ha pedig megérkezik az emberivér-szállítmány, amelyet a teheráni vérbankból
vártak, még többet állíthatnak majd elő...
Az igazgató az elektronmikroszkóp monitora előtt ült, és egy mintát vizsgált: egy másikkal vetette
össze. Közelebb érve Moudi láthatta rajtuk a dátumbélyegzőt. Az egyik Jean-Baptiste-é volt, a másik
most érkezett, a második, kilenctagú csoport egyik tagjától származott.
– Nem különböznek, Moudi – fordult hátra az igazgató.
Ez korántsem volt annyira kézenfekvő, mint a kívülálló gondolná. A vírusok – ezek a félig
élőlények – valójában rossz hatékonysággal és kiszámíthatatlanul szaporodnak, mert RNS-fonaluk
nem „szerkeszt”, nem biztosítja, hogy a következő generáció pontos másolata legyen az előzőnek.
Többek közt ez is oka annak, hogy az ebola-járványok egy idő után maguktól megszűnnek. A vírus,
mivel rosszul alkalmazkodik az emberi szervezethez, veszít fertőzőképességéből – s ez teszi ideális
biológiai fegyverré. Gyilkol, terjed, aztán mielőtt túlságosan is elterjedne, elhal. Az, hogy mennyi
emberrel végez, attól függ, mekkora mennyiségben vetik be. Mint fegyver rettenetes pusztításra
képes – ugyanakkor önkorlátozásra is.
– Nos, ezek szerint legalább három generáción át stabil marad – állapította meg Moudi.
– Ha extrapolálunk, hét vagy kilenc generációval is számolhatunk – felelte a projektigazgató, aki
– bármily perverz ágával foglalkozott is a tudománynak – technikai kérdésekben konzervatív volt.
Maga Moudi kilenc-tizenegy generációra gondolt.
A túlsó falnál lévő asztalon húsz fémtartály állt, hasonlóak ahhoz, amellyel az első tíz foglyot
megfertőzték. Némiképp eltértek attól: egy népszerű európai borotvahab „családi” kiszerelésének
címkéjét viselték. (A cég voltaképpen amerikai tulajdon volt, amit a projekt valamennyi résztvevője
mulatságosnak talált.) Eredetileg csakugyan borotvahab volt bennük, egyenként vásárolták őket öt
különböző ország tizenkét különböző városában. Itt, a majomházban kiürítették, majd az átalakítás
érdekében óvatosan szétszerelték őket. Úgy tervezték, hogy mindegyikbe félliternyi felhígított levest,
némi hűtőanyagot, és valamilyen semleges hajtógázt töltenek majd – elsősorban a nitrogénre
gondoltak, amely nem lép reakcióba a levessel, és nem gyúlékony. A team egy része már tesztelte is a
szórókészüléket.
Tudták, hogy az ebolavírusok több mint kilenc órát épségben átvészelnek, majd miután a
hűtőanyag már nem fejti ki hatását, a vírusrészecskék egyenletes tempóban pusztulni kezdenek. A
tizenhetedik órában még él a vírusok több mint kilenctizede, a huszonötödikben azonban már csak a
hetvenöt százaléka. Ezután, mint a kísérletek kimutatták, nyolcóránként újabb és újabb öt százalék
pusztul el. És így tovább...
A dolog egyszerűnek ígérkezett. A szállítók valamennyien Teheránból indulnak majd,
repülőgépen. A repülőút Londonig hét óra, Párizsig hat és fél, Frankfurtig még kevesebb. Ebből a
három városból könnyű lesz csatlakozást találni. A csomagokat senki sem vizsgálja meg, hiszen a
szállítók továbbutaznak egy következő országba, a szokatlanul hideg borotvahabos palackokra tehát
senki sem fog felfigyelni. Mire a hűtőanyag hatását veszti, az utasok már első osztályú helyeiken
ülnek, Európából közvetlen járatok indulnak New Yorkba, Washingtonba, Bostonba, Philadelphiába,
Chicagóba... tulajdonképpen Amerika minden nagyvárosába. A szállítók, minthogy első osztályon
utaznak, gyorsabban kapják majd meg csomagjaikat, és gyorsabban jutnak át a vámon is. Jó
szállodákban foglalnak helyet a számukra, vissza pedig más repülőterekről indulnak. Az indulástól a
„kézbesítésig” legfeljebb huszonnégy óra telik majd el, azaz a kibocsátandó ebolamennyiség
nyolcvan százaléka aktív marad. Ettől kezdve minden a véletlenen múlik, Allah akaratától függ...
Nem, nem Allahétól! – rázta meg a fejét Moudi, mert ellentétben az igazgatóval, nem gondolta,
hogy az akcióval Isten akaratát teljesítik.
*
 – Maga ugrat engem! – fortyant fel Arnie. Donner hívta. Tom tőle telhetően igyekezett
bocsánatkérő tónusban beszélni:
– Lehet, hogy kifelé menet, a fémdetektorok okozták... A szalag... tudniillik tönkrement. A kép
nézhető, hallani is egészen jól lehet, de a hangsávon van egy kis zaj. Ebben a minőségben nem mehet
adásba. Az egész egyórányi felvétel az ördögé. Nem tudjuk használni.
– Vagyis? – kérdezte ingerülten Van Damm.
– Vagyis baj van, Arnie. A felvételnek kilenckor kellett volna adásba mennie.
– És mit vár tőlem, mit tegyek?
– Nem csinálná meg Ryan élőben? Ezzel megmenthetnénk a helyzetet.
A Fehér Ház stábfőnöke csak nehezen nyelt vissza egy súlyos gorombaságot. Vannak hetek,
amikor a tévétársaságok mindent megtesznek, hogy feltornázzák a nézettséget – hogy drágábban
adhassák a reklámidőt –, ez a mostani azonban nem ilyen volt... másként Van Damm arra
gondolhatott volna, hogy Donner szándékosan csinálta az egészet.
Még ő sem mondhatta ki, ami kikívánkozott belőle, mert ezen a szinten a sajtóval való érintkezés
nagyjából ugyanolyan kockázatos volt, mint tigriseket és oroszlánokat idomítani. Ehelyett hallgatott,
és várta, mit lép Donner.
– Nézze, Arnie, ugyanazt kell még egyszer végigcsinálnia. Talán gyakran fordul elő, hogy
lehetőséget adunk az elnöknek, hogy újra elmondja, amit egyszer már elmondott? És ma reggel jól
szerepelt, John szerint is.
– Nem tudják felvenni újra?
– Arnie, negyven perc múlva adásban vagyok, és a műsor eltart hét harmincig. Vagyis marad
negyven percem, hogy elhúzzak a Fehér Házba, felszereljünk, bevilágítsunk, lezavarjuk az interjút,
aztán visszaérjek ide – és mindezt kilencig? Nem adná kölcsön az egyik helikopterüket? Hát akkor...
mondjon valamit. Az adásban el fogom mondani, hogy elbarmoltuk a szalagot, és hogy a nagyfőnök
volt szíves vállalni az élő adást. Egész tévés pályafutásom során nem szívtam ekkorát.
Arnold van Damm valami nagy-nagy veszélyt érzett. Még jó, hogy Jack már egészen jól csinálja...
Nem tökéletesen, de egészen jól, különösen, ami az őszinteséget illeti... Még kényes kérdéseknél is
úgy látszik, mint aki elhiszi, amit mond. Ryan jól fogadja, ha tanítják, és tanulékony. Nem látszott
olyan lazának, mint szükséges lett volna, de azért így is elment. Ryan csakugyan nem politikus – ezt
maga is elmondta két-háromszor –, ezért nem is baj, ha kissé feszültnek tűnik. A hét nagyvárosban
összeválogatott fókuszcsoportok tagjai egyöntetűen azt mondták, azért kedvelik Jacket, mert olyan,
mintha közülük való volna. Ryan nem tudta, hogy Arnie és a politikai stáb ilyesmivel is foglalkozik.
Ez a kis stiklijük legalább akkora titok volt, mint a CIA egy-egy akciója, Arnie azonban meg tudta
indokolni magának, miért teszik. Úgy gondolta, ezzel is hozzájárulhatnak ahhoz, hogy az elnök a
lehető leghatásosabban adja elő terveit, és a lehető legjobb benyomást keltse – és mindezt a hatékony
kormányzás érdekében. A stábnak erről a titkos vállalkozásáról soha egyetlen elnök sem tudott.
– Rendben, Tom, a válaszom egy tétova igen. De előbb őt kell megkérdeznem.
– Kérem, siessen – felelte Donner. – Ha lemondja, át kell szerkeszteni az egész ma esti műsort, az
viszont az én fejembe kerülne.
– Öt perc múlva hívom – ígérte Van Darnm. Lenyomta a telefon gombját, és kirobogott a
szobából. A kagylót az asztalon hagyta.
– Sietek a főnökhöz – közölte a kelet-nyugati folyosón posztoló ügynökökkel, akik még mielőtt a
szemébe néztek volna, már a lendülete láttán kitértek az útjából.
– Igen? – szólt Ryan. Ritkán nyitottak rá kopogtatás nélkül.
– Meg kell ismételnünk az interjút – jelentette ki kissé zihálva Arnie.
– Miért? Nyitva volt a sliccem?
– Nem, azt Mary minden alkalommal ellenőrzi. Valahogy elszarták a szalagot, és nincs idő újabb
felvételre. Donner megkért, hogy kérdezzem meg, hajlandó-e élőben nyilatkozni ma este kilenckor.
Ugyanazok a kérdések, meg minden... de nem is... – mondta Arnie, és látszott, hogy agya lázasan
dolgozik. – Mit szólna, ha a feleségét is vinnénk?
 – Cathynek nem fog tetszeni – vélte az elnök. – Miért?
– Tulajdonképpen nem kéne mást tennie, mint ülni és mosolyogni. Az embereknek tetszene.
Jack... időnként neki is el kell játszania a First Ladyt. Most nem is lenne nehéz. A vége felé talán a
gyerekeket is behozhatnánk...
– Nem. A gyerekeim nem szerepelnek a nyilvánosság előtt. Punktum. Cathyvel megállapodtunk
ebben.
– De...
– Nem, Arnie. Se most, se holnap, se semmikor. Nem – mondta Ryan olyan kérlelhetetlenül,
mintha halálos ítéletet hirdetne ki.
A stábfőnök megértette, hogy még ő sem beszélheti rá bármire az elnököt. Legalábbis beletelik
némi időbe, míg végül célt ér... Ryan nem teheti meg, hogy az egyetlen elnök legyen, aki nem engedi
a nép közelébe a srácait – Van Dammnak azonban most nem volt rá ideje, hogy győzködje.
– Megkérdezné Cathyt?
Ryan sóhajtott.
– Rendben van.
– Hát akkor hívom Donnert, és megmondom neki, hogy jön a First Lady is, de ez még nem biztos,
mert hát, ugye, orvos, és lehetnek kötelezettségei. Ez majd leköti őket egy időre, ha pedig Cathy is
ott lesz, önnel is kíméletesebbnek kell lenniük. Jegyezze meg, ez az első hölgy legfontosabb
funkciója.
– Nem mondaná meg neki inkább maga, Arnie? Tudja: sebész, remekül bánik a késekkel...
Van Damm nevetett.
– Megmondom én önnek kicsoda ő: szédületes egy nő, keményebb, mint bármelyikünk. – Nagyon
kedvesen kérje – tanácsolta.
*
– Rendben, benne vagyunk. De meg akarjuk kérni a feleségét, hogy legyen ott velünk 6 is.
– De miért?
– Miért ne? – kérdezett vissza Arnie. – Még különben sem biztos, még meg sem jött a kórházból.
– Oké, Arnie, kösz. Lekötelezett – mondta Donner, és kikapcsolta a hangszórós telefont.
Ez volt az a pillanat, amikor az Egyesült Államok elnöke hazudott – mondta magában
elgondolkodva Plumber, aki régebben volt a szakmában, mint Donner. A hetvenes éveit taposta, a
második világháború idején tizenéves volt, de fiatal riporterként már megjárta Koreát, aztán pedig
tudósítói posztokon dolgozott Londonban, Párizsban, Bonnban, végül pedig Moszkvában. Legutolsó
állomáshelyéről kiutasították, és bár enyhén balos volt, a Szovjetuniót nem sikerült megszeretnie.
Plumber ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely még hitte, hogy hivatásában érvényesülnie kell
bizonyos szabályoknak, például, hogy az újságíró sohasem hazudhat. Manipulálhatja, lakkozhatja,
torzíthatja az igazságot, hogy információt csikarjon ki valakiből – mi azért nem ugyanaz –, de
szándékos és egyértelmű hazugságra nem vetemedhet.
– John, ez az ember lehengerelt bennünket – állapította meg.
– Nem egyértelműen.
– És amit megtudtam róla? Arról mit gondol?
Az utóbbi két órában az adó egész dokumentációs részlege azzal foglalkozott, hogy utánajárjon
Webb közléseinek, de az információtöredékekből nem állt össze semmi.
– Nem is tudom, Tom – dörzsölte a szemét Plumber. Úgy tűnik, Ryan kibújt kissé a csigaházából.
Nagyon igyekszik. Szerintem őszinte... legalábbis annyira, amennyire bárki közülük képes lehet erre.
– Akkor adunk neki egy lehetőséget, hogy bebizonyítsa, jó? – Plumber várt a válasszal. Úgy
érezte, ifjabb kollégája lelki szemei előtt a nézettségi számok, sőt talán egy Emmy-díj elnyerésének
lehetősége lebeg. Mindenesetre Donner volt a műsorvezető, Plumber pedig csak a kommentátor, és
Donnernek nagy befolyása volt a New York-i főnökségre, amely egykor az ő nemzedéktársaiból,
most viszont már csupa Donner-korúakból állt. Ezek inkább voltak üzletemberek mint újságírók,
bibliáik a negyedéves gazdasági jelentések voltak.
 – Rendben – mondta végül.
*
Bondarenko későig dolgozott: húsz órája ült az íróasztala mellett. Miután előléptették tábornokká,
hamarosan rájött, hogy ezredesként jóval kényelmesebb élete volt. Akkoriban jutott rá ideje, hogy
elmenjen futni, sőt legtöbbször a feleségével alhatott. Most azonban... de hát ő akart feljebb jutni.
Mindig is ambiciózus ember volt, másként híradós tiszt létére miért is ment volna Afganisztánba a
Szpecnazzal, a különleges alakulatokkal? Elismerték a tehetségét, de az ezredesség csaknem
kettétörte a karrierjét, mert közeli munkatársa volt egy másik ezredesnek, akiről utóbb kiderült, hogy
kém. Ezen azóta sem tudta túltenni magát. Misa Filitov mint a Nyugat kémje? Az eset sok
mindenben megrendítette a hitét – leginkább a hazájába vetett hitét. Az ország, amelyben
nevelkedett, amelynek az egyenruháját magára öltötte, és amely kiképezte, azóta megszűnt. Meghalt
egy hideg decemberi éjszakán, és a helyét egy kisebb vette át... amelyet azonban könnyebb volt
szolgálnia. Oroszország anyácskát könnyebb volt szeretnie, mint az egykori, soknyelvű
óriásbirodalmat. Mintha a családot elhagyták volna az örökbe fogadott gyerekek: maradtak a vér
szerintiek és a család ettől boldogabb lett.
Csakhogy szegényebb is. Hogyhogy ő ezt nem látta előre? Egykor hazája rendelkezett a világ
legnagyobb és legfélelmetesebb fegyveres erejével – akkoriban legalábbis így gondolta –, hatalmas
katonatömegekkel, egy hadsereggel, amely büszke lehetett arra, hogy annak idején, a történelem
legbrutálisabb háborújában, tönkreverte a német agresszorokat. Ez a fegyveres erő azonban – ha nem
is szó szerint – odaveszett Afganisztánban, elvesztette harci szellemét és önbizalmát... úgy, ahogyan
Amerika Vietnamban. Amerika azonban felépült, Oroszország viszont még el sem kezdett magához
térni.
Mennyi pénzt tékozoltak el... Az azóta elszakadt tartományokra, a hálátlan nyavalyásokra,
amelyeket az Unió nemzedékeken át támogatott, amelyek a kiváláskor hatalmas gazdagságot vittek
magukkal, és némelyikük el is fordult Oroszországtól, hogy másokkal szövetkezzen. Bondarenko
tartott attól, hogy mint afféle elpártolt nevelt gyerekek, egy szép napon ellenségekként bukkannak fel
újra.
Golovkónak igaza volt. Ha elejét akarják venni ennek a veszélynek, idejekorán kell megtenniük.
De hogyan? Még azzal a néhány csecsen banditával is nehezen bírnak.
Bondarenko a hadsereg hadműveleti főnöke volt, és öt év múlva talán már a főparancsnoka lesz –
efelől nem voltak kétségei. Korosztályának legjobb parancsnoka volt, a harctéren is kitüntette magát,
és a legmagasabb helyeken is számoltak vele, ami még valószínűbbé tette, hogy feljut a legmagasabb
posztra... lehet, hogy még időben ahhoz, hogy megvívhassa Oroszország utolsó vesztes csatáját. De
talán van még remény. Ebben az öt évben, ha megkapja a szükséges pénzt, és engedik, hogy
megreformálja a doktrínát és a kiképzést, olyan erőssé teheti az orosz hadsereget, amilyen még
sohasem volt. Úgy tervezte, gátlástalanul felhasználja majd az amerikai modellt, ahogyan az
amerikaiak is gátlások nélkül alkalmazták a szovjet harcászati doktrínát az Öböl-háborúban. Ehhez
azonban néhány évnyi viszonylagos békére volt szüksége. Ha csapatainak a déli végeken állandóan
alacsony intenzitású háborúkat kell majd vívnia, sem ideje, sem pénze nem lesz a hadsereg
megmentésére.
Hát akkor mit tegyen? Ő volt a hadműveleti főnök, elvárták tőle, hogy tudja, ez volt a dolga.
Csakhogy nem tudta. Először Türkmenisztánnal kellett zöld ágra vergődnie, mert ha a türkméneket
nem tudja megállítani, a folyamat feltartóztathatatlanná válik. íróasztalán egy térkép, és a
rendelkezésére álló hadosztályok-dandárok listája feküdt, utóbbin az alakulatok harcértékét is
feltüntették. A térkép és a lista sehogy sem illett egymáshoz...
*
– Milyen szép a frizurája – mondta Mary Abbot.
– Ma nem operáltam. A sapka mindig tönkreteszi – felelte Cathy.
– Mióta viseli ezt a fazont?
– Amióta összeházasodtunk.
 – Sohasem változtatta meg? – kérdezte Mary. Ez meglepte. Cathy csak a fejét rázta. Úgy képzelte,
nagyon hasonlít Susannah York színésznőhöz, legalábbis szeretett volna hasonlítani rá, amióta
egyetemista korában látta egy filmjében. Hiszen Jack is mindig ugyanolyanra vágatta a haját...
A First Lady leplezte idegességét, pedig jobban izgult, mint azon a napon, amikor először tette be
a lábát az orvoskarra, jobban, mint az első műtétje előtt... akkor behunyta a szemét, és magában
rárivallt a kezeire: „Ne remegjetek!” A remegés akkor abbamaradt, és abbamaradt most is. Remek,
gondolta, ez a megoldás. Vegyük úgy, hogy ez egy műtét, én sebész vagyok, és egy sebész mindig
tud uralkodni magán.
– Szerintem így jó lesz – állapította meg Mrs. Abbot.
– Köszönöm. Szeret Jackkel dolgozni?
Mrs. Abbot arcán a bennfentesek mosolya jelent meg.
– Ő gyűlöli a sminket. De hát a legtöbb férfi gyűlöli – tette hozzá engedékenyen.
– Elárulok egy titkot, én is.
– Nem készítem ki túlságosan – nyugtatta meg nyomban Mary. – Az ön bőrével ez nem is nagyon
szükséges.
– Köszönöm – mosolyodott el dr. Ryan. Nőtől mégiscsak más ilyesmit hallani...
– Javasolhatok valamit?
– Hát persze.
– Növessze egy-két hüvelyknyivel hosszabbra a haját, jobban kiemelné az arcformáját.
– Ezt mondja Elaine is, a fodrásznőm Baltimore-ban. Egyszer meg is próbáltam. A műtősapka
szénaboglyát csinál belőle.
– Készíthetünk önnek nagyobb sapkákat. Megpróbáljuk gondját viselni a First Ladyknek...
– Ó... – mondta Cathy, s közben ezt gondolta: Vajon ez nekem miért nem jutott eszembe? Ez
mégsem kerül annyiba, mint helikopterrel munkába járni... – Köszönöm!
– Így ni – jelentette ki Mrs. Abbot, majd átvezette Cathyt az Ovális Irodába.
Az asszony eddig, meglepő módon, mindössze kétszer járt itt, és csak egyszer azért, hogy Jackkel
beszéljen. Ezt most hirtelen különösnek találta. Hálószobája végül is mindössze ötvenméternyire volt
férje munkahelyétől. Az íróasztalt meglehetősen ódivatúnak találta, az iroda azonban, különösen az ő
hopkinsbeli apró dolgozószobájához képest, hatalmasnak és levegősnek tűnt – jóllehet egy részét
betöltötték a kamerák és a reflektorok. Az asztallal szemben, a kandallópárkányon egy dísznövény
zöldellt – a testőrség tagjai szerint a világ legtöbbet fényképezett dudvája. Cathy megállapította,
hogy a bútorok túlságosan előírásosak, semhogy kényelmesek legyenek, az elnöki címerrel ékes
szőnyeget pedig kifejezetten csiricsárénak érezte. De hát... ebben a nem hétköznapi irodában egy
nem hétköznapi ember dolgozott.
– Szervusz, édesem – mondta Jack, és megcsókolta, majd bemutatta neki a riportereket. – Ő Tom
Donner, ő pedig Jack Plumber.
– Jó estét – mondta mosolyogva Cathy. – Régebben vacsorakészítés közben néztem önöket.
– És már nem teszi? – mosolyodott el Plumber.
– Az emeleti étkezőben nincsen tévé, ráadásul nem engedik, hogy én csináljam a vacsorát.
– A férje nem szokott segíteni önnek? – tudakolta Donner.
– Még hogy Jack a konyhában? A grillsütővel egészen jól bánik, de a konyha az én
felségterületem.
Leült, és a riporterek szemébe nézett – nem volt könnyű, mert a reflektorokat már bekapcsolták,
de igyekezett. Plumbert kedvelte, de úgy érezte, Donner titkol valamit. Amikor ez tudatosult benne,
hunyorogni kezdett, aztán pedig orvosi arckifejezést vett fel. Hirtelen úgy érezte, mondania kell
valamit Jacknek, de már nem volt rá ideje.
– Egy perc – jelentette be a producer. Andrea Price, mint mindig, a helyiségben tartózkodott, a
titkárság ajtajánál állt. A Cathy mögötti ajtót, amely a folyosóra nyílt, ugyancsak nyitva hagyták, ott
Jeff Raman posztolt. Ez is egy fura figura, gondolta Cathy, de hát a Fehér Házban sajnos mindenki
úgy viselkedett velük, mintha Julius Caesar meg a neje lettek volna.
 – Tizenöt másodperc!
– Jó estét! – mondta Donner a Ryanék mögött álló kamerának. – Az Ovális Irodából jelentkezünk,
ahol Jack Ryan elnökkel és a First Ladyvel beszélgetünk. Mint az NBC esti híradójában már
elmondtam, ma már készült itt egy interjú, de a szalag technikai okokból tönkrement. Az elnök
azonban volt szíves hozzájárulni, hogy visszajöjjünk, és élőben beszélgessünk vele. Köszönjük,
elnök úr – fordult Ryan felé.
– Örülök, hogy ismét találkozunk, Tom – mondta az elnök fesztelen hangon. Egyre ügyesebben
leplezte gondolatait.
– Itt van velünk Mrs. Ryan is...
– Kérem, szólítson dr. Ryannek – mondta kedves mosollyal Cathy –, igencsak megdolgoztam érte.
– Szívesen, asszonyom – fuvolázta Donner, ez azonban nagyjából ugyanazt a hatást tette Cathyre,
mint egy különösen súlyos sérültet hozó mentőautó szirénája. – Önök ugye mindketten doktorok?
– Igen, Mr. Donner, Jack történelemből doktorált, én szemészetből.
– És ön jó nevű szemsebész, a Lasker-díj kitüntetettje – bájolgott tovább Donner.
– Tizenöt éve dolgozom kutatóorvosként, mi a Johns Hopkinson egyszerre folytatunk kutató- és
gyógyító munkát. Egy ragyogó csapatban dolgozom, és valójában a Lasker-díj inkább őket illeti,
mint engem. Tizenöt évvel ezelőtt Bernard Katz professzor bátorított arra, hogy vizsgáljam, hogyan
alkalmazhatnánk a lézereket a különböző szemhibák korrigálására, illetve szembetegségek
gyógyítására. A dolog felkeltette az érdeklődésemet, és azóta is ezen a területen dolgozom, amellett,
hogy sebészi praxist is folytatok.
– Csakugyan többet keres, mint a férje? – kérdezte Donner kaján képpel. A kameráknak játszott.
– Sokkal – erősítette meg nevetve Cathy.
– Azt szoktam mondani, hogy Cathy a csapat esze – kapcsolódott be Ryan, és megveregette
felesége kezét. – De túlságosan szerény, hogy elismerje: ebben a műfajban körülbelül ő a legjobb a
világon.
– És hogy érzi magát mint első hölgy?
– Muszáj válaszolnom? – kérdezett vissza Cathy elbűvölő mosollyal, de aztán elkomolyodott: –
Senkinek sem kívánom, hogy azon a módon kerüljön ide, ahogyan mi, de azt hiszem, a dolog
hasonlít ahhoz, amit a kórházban teszek. Időről időre behoznak baleseti sérülteket, akik nem a maguk
akaratából sebesültek meg, mi pedig mindent megpróbálunk, hogy amit lehet, helyrehozzunk. Jack
még soha életében nem hátrált meg semmilyen probléma vagy kihívás elől.
Donner úgy érezte, ideje a tárgyra térnie.
– És, elnök úr, önnek hogy tetszik a munkája?
– Nos, nagyon sokat dolgozom. Bármilyen régóta vagyok a kormány alkalmazásában, valójában
sohasem fogtam fel, milyen nehéz is ez a munka. Hála istennek nagyszerű munkatársaim vannak, az
államigazgatásban pedig sok ezer odaadó ember végzi közérdekű munkáját. Ez nagy segítséget
jelent.
– És ön mit tekint feladatának? – tudakolta John Plumber.
– Arra tettem esküt, hogy tiszteletben tartom és megvédem az Egyesült Államok alkotmányát. A
kormányzat újjáépítésén dolgozunk. A szenátus már teljes létszámban felállt, számos államban
tartanak választásokat, hamarosan lesz új képviselőházunk. A miniszteri posztok többségére találtam
embereket – ami az egészségügyi és az oktatási tárcát illeti, ezeket egyelőre az eddigi
miniszterhelyettesek irányítják, mégpedig jól.
Ezúttal is Plumber kérdezett:
– Ma délelőtt beszéltünk a perzsa-öböli eseményekről. Ön szerint mi jelenti a legfőbb problémát?
Ryan nyugodt volt jóval kiegyensúlyozottabbnak tűnt, és Plumber látta Cathyn, hogy ő is így
gondolja. A nő tényleg okos...
– Az Egyesült Államok semmi egyebet nem akar, mint hogy a térségben béke és stabilitás
uralkodjék. Feltett szándékunk, hogy baráti kapcsolatokat alakítunk ki az új Egyesült Iszlám
Köztársasággal. Éppen elég viszály dúlta azt a régiót, és a világ más részeit is. Szeretném hinni, hogy
ez mára a múlté. Nemzedékeken át tartó ellenségeskedés után békét kötöttünk az oroszokkal – amely,
nem egyszerűen a háború hiánya, hanem valódi béke. Azt szeretném, ha erre építenénk. Lehet, hogy
a világon sohasem lesz teljes a béke, ez azonban nem ok arra, hogy ne próbáljuk megvalósítani.
John, az utóbbi húsz évben nagyon nagy utat tettünk meg. Nagyon sok a tennivalónk, de vannak
eredményeink, amelyekre építhetünk.
– A szünet után ismét jelentkezünk – mondta Donner a kamerákba. Látta, hogy Ryan
meglehetősen elégedett magával. Remek.
A hátsó ajtón át egy pincér jelent meg, vizespoharakkal, s a szereplők mindegyike ivott egy
kortyot, amíg várták, hogy a reklám véget érjen.
– Ön igazából utálja ezt az egészet, igaz? – kérdezte Donner Cathyt.
– Ameddig hagynak dolgozni, igazából bármilyen helyzet megfelel a számomra, de a gyerekek
miatt aggódom. Ha ennek vége lesz, ismét vissza kell változniuk normális gyerekekké, mi pedig nem
készítettük fel őket erre a rengeteg hűhóra. A helyiségben ezután, egészen a reklám végéig, senki sem
szólt.
– Ismét az Ovális Irodából jelentkezünk, ahol az elnökkel és a First Ladyvel beszélgetünk –
mondta Donner, és Ryanhez fordult. – Mi a helyzet a változtatásokkal, amelyeket tervez?
– Nekem elsősorban nem az a dolgom, hogy változtassak, Tom, hanem hogy újjáépítsek. Ennek
során teszünk majd néhány dolgot. Megpróbáltam úgy kiválasztani a kabinet tagjait, hogy a kormány
hatékonyabban működhessék. Mint tudják, sokáig magam is a kormány alkalmazottja voltam, és
ezalatt számos negatív példával találkoztam. A polgárok rengeteg adót fizetnek be, mi pedig
tartozunk nekik annyival, hogy láthassák: a pénzüket bölcsen és hatékonyan költjük el. Utasítottam
tehát a minisztereimet, hogy vizsgálják meg, miként végezhetnék el minisztériumaik ugyanazt a
munkát kisebb költséggel.
– Ezt már jó néhány elnök mondta.
– A mostani így is gondolja – felelte Ryan komolyan.
– Az ön első fontosabb politikai lépése azonban az volt, hogy támadást intézett az adórendszer
ellen – vélekedett Donner.
– Nem támadást, Tom. Én változtatást szeretnék. Teljes mértékben támogatom George Winstont.
Jelenlegi adótáblánk teljességgel inkorrekt – mégpedig szerintem több tekintetben is. Hogy mást ne
mondjak, az emberek nem értik, és ez azt jelenti, hogy más embereket kell megfizetniük, hogy
megmagyarázzák nekik. És az emberek azt sem egykönnyen értik meg, miért kell olyanokra
költeniük a dollárjaikat, akik elmagyarázzák nekik, miért vesz el több pénzt tőlük a törvény –
különösen, amikor a törvényeket a kormány írja. Mi szükség olyan törvényekre, amelyeket az
emberek nem értenek? Mi szükség rájuk, ha ennyire bonyolultak?
– Az ön kormányának azonban az a célja, hogy progresszív adórendszerről regresszívre álljon át.
– Ezen már túl vagyunk – felelte az elnök, Donner pedig tudta, hogy most megfogta. Ryan egyik
nyilvánvaló gyengéje volt, hogy nem szerette ismételni magát. Csakugyan nem volt politikus – azok
bezzeg szeretik. – Nem tudok méltányosabb rendszert elképzelni, mint amikor mindenki ugyanolyan
adókulcs szerint adózik. Ha pedig ráadásul ez úgy történik, hogy mindenki érti is a rendszert, akkor
pénzt takarítunk meg a népnek. Tervezett adómódosításaink nem érintik majd a költségvetés
bevételeit. Senki sem kap különleges kedvezményeket.
– A gazdagok adókulcsai azonban drámaian csökkenni fognak.
– Ez igaz, csakhogy mi kiiktatjuk a kiskapukat, amelyeket a lobbistáik építettekbe a rendszerbe
számukra. Végül is valójában ugyanannyit fognak fizetni mint most, de még valószínűbb, hogy
valamivel többet. Winston miniszter gondosan tanulmányozta a kérdést, én pedig egyetértek a
következtetéseivel.
– Elnök úr, nem látom be, hogyan fognak többet fizetni, ha az adókulcsuk harminc százalékkal
csökken majd.
– Kérdezze meg a könyvelőjét – mosolygott Ryan. – Vagy nézze csak meg, mennyi adót térítenek
vissza önnek, már ha megérti, milyen alapon teszik. Tudja, Tom, valaha én is voltam könyvelő –
letettem a vizsgát, mielőtt beléptem a tengerészgyalogsághoz –, és még én sem értem ezeket az
átkozott dolgokat. A kormány nem szolgálja a közérdeket, ha olyasmit tesz, amit az emberek nem
értenek meg. Túl sok ilyesmi történt. Meg fogom próbálni csökkenteni az efféle intézkedések
számát.
Bingó. Donner bal oldalán John Plumber elfintorodott, az adásrendezőnek azonban gondja volt rá,
hogy ezt a nézők ne láthassák, ehelyett Donner diadalmas műsorvezetői mosolyát mutatta.
– Örülök, hogy így látja, elnök úr, mert az amerikai nép sok mindent szeretne megtudni a
kormány akcióiról. Ön szinte teljes közszolgálati pályafutását a CIA-nál töltötte.
– Így van, de mint már délelőtt is mondtam önnek, Tom, soha egyetlen elnök sem beszélt
hírszerzési akciókról, és ez jól is van így – felelte Ryan egyelőre nyugodtan, mert még nem tudta, mi
készül ellene.
– Csakhogy ön, elnök úr, személyesen is részt vett számos titkos akcióban, amelyek nagyban
hozzájárultak a hidegháború lezárásához. Ilyen volt például a Vörös Október nevű orosz
rakétahordozó tengeralattjáró megszerzése. Abban személyesen is szerepet játszott, így van?
A rendező tudta, mikor hangzik majd el ez a kérdés, ezért arra a kamerára kapcsolt, amely
közvetlen közelről mutatta Ryan arcát. Még időben, hogy a nézők láthassák: az elnök szeme
elkerekedett az elképedéstől. Mégsem volt még annyira ura az érzelmeinek.
– Tom... – mondta –, én...
– A nézőknek tudniuk kell, hogy ön döntő szerepet játszott minden idők egyik legnagyszerűbb
titkos akciójában. Teljes épségben a kezünkbe került egy ballisztikus rakétákat hordozó szovjet
tengeralattjáró, így volt?
– Ehhez a történethez nem fűzök semmilyen megjegyzést – jelentette ki Ryan, de sápadtságát a
smink sem kendőzhette el. Cathy a férjére nézett, mert érezte, hogy férje keze, amelyet a kezében
tartott, hirtelen jéghideg lesz.
– Alig két évvel ezelőtt pedig ön személyesen szervezte meg az orosz KGB elnökének szökését.
Jack sikerrel uralkodott a vonásain, de a hangja rekedt volt:
– Tom, ezt fejezze be. Alaptalan spekulációkba bocsátkozik.
– Elnök úr, ez a személy, Nyikolaj Geraszimov, a KGB volt elnöke most a családjával együtt
Virginiában él, a tengeralattjáró kapitánya pedig Floridában. Ez nem „sztori” – fűzte hozzá
mosolyogva –, és ezt ön is tudja. Uram, én megértem a tartózkodását. Nagyon sokat tett azért, hogy a
világon megvalósuljon az a béke, amelyről néhány perccel ezelőtt beszélt.
– Tom, tisztázzunk valamit. A nyilvánosság előtt még csak vitatkozni sem vagyok hajlandó a
hírszerzés akcióiról.
– Az amerikai népnek azonban joga van tudni, milyen ember ül ebben az irodában.
– Tom, én hosszú éveken át legjobb képességeim szerint szolgáltam a hazámat, de ahogyan ön
sem fedheti fel, honnét szerzi az információit, a mi hírszerző ügynökségeink sem beszélhetnek
azokról a dolgokról, amiket tesznek, nehogy ezzel valóságos, élő emberek halálát okozzák.
– De elnök úr, ezt ön is megtette. Embereket ölt meg.
– Igen, megtettem, több amerikai elnök is katona volt, vagy...
– Várjunk csak egy pillanatot – vágott közbe Cathy lángoló tekintettel. – Mondani akarok valamit.
Jack azután lépett be a CIA-hoz, miután a családunkat terroristák támadták meg. Ha akkor nem teszi
meg azt, egyikünk sem volna életben. Én éppen a fiunkat vártam, ők pedig a lányommal együtt
végezni akartak velem az autómban Annapolisban, és...
– Elnézést kérek, Mrs. Ryan, de most szünetet kell tartanunk.
– Ezt fejezze be, Tom, most azonnal fejezze be – mondta Ryan erélyesen. – Amikor emberek a
nyilvánosság előtt beszélnek titkos akciókról, más emberek halálát okozzák. Megértette?
A kamerák lámpái kialudtak, de a szalagok még forogtak.
– Elnök úr, az embereknek joguk van, hogy tudják, az én dolgom pedig az, hogy tájékoztassam
őket a tényekről. Mondtam bármit is, ami nem igaz?
 – Ön bizonyosan tudja, hogy ehhez sem fűzhetek kommentárt – felelte Ryan. Jól válaszolt, de a
hangján érződött, hogy nehezére esik türtőztetnie magát. Nyugi, Jack, nyugi – emlékeztette önmagát.
Egy elnöknek nem lehetnek indulatai, pláne nem élő adásban. A fenébe... Marko sohasem működne
együtt ezekkel... vagy mégis? Végül is litván, és talán szeretne nemzeti hős lenni... De nem, ő
egyszerűen elutasítaná az ilyesmit. Viszont Geraszimov más eset. Őt Ryan megalázta, halállal
fenyegette – igaz, hogy a saját honfitársai végeztek volna vele –, és megfosztotta minden hatalmától.
Geraszimov most messze kellemesebb körülmények között él, mint annak idején a Szovjetunióban,
amelyet megpróbált fenntartani és uralni, de ez a fajta ember jobban élvezi a hatalmat, mint a
kellemes életet. Geraszimov olyan pozícióba törekedett, amilyet most Ryan betölt, és bizonyára
pompásan erezné magát egy ilyen vagy ehhez hasonló irodában. Hétszentség, hogy beszélni fog.
Ezek pedig tudják, hol van.
És most mit csináljak?
– Ismét az Ovális Irodából jelentkezünk, itt van velünk az elnök és Mrs. Ryan – közölte Donner,
arra az esetre, ha bárki megfeledkezett volna erről.
– Elnök úr, ön a nemzetbiztonsági kérdések és a nemzetközi ügyek szakértője – szólalt meg
Plumber, mielőtt kollégája megtehette volna.
– Országunk problémái azonban ennél többrétűek. Önnek most ismét létre kell hoznia a
legfelsőbb bíróságot. Ön szerint hogyan?
– Felkértem az igazságügyi minisztériumot, hogy állítsák össze számomra a fellebbviteli
bíróságokon működő tapasztalt bírák névsorát. Most tanulmányozom a listát, és két héten belül a
szenátus elé terjesztem a javaslataimat.
– Máskor az amerikai jogászszövetség is véleményezi az ilyen felterjesztéseket, most azonban
erre nyilvánvalóan nem kerül sor. Megkérdezhetem, miért nem, uram?
– Mert mint bírókat, egyszer már véleményezték őket, és már legalább tíz éve dolgoznak
fellebbviteli bíróságokon.
– A listát nyomozók állították össze? – kérdezte Donner.
– Az igazságügyi minisztérium tapasztalt szakemberei. A csoportot az a Pat Martin vezette, aki
most került a bűnügyi osztály élére. Segítették munkájában a minisztérium más munkatársai is,
például a polgári jogok osztályának vezetője.
– Csakhogy az illetők mind vizsgálók, ügyészek, nyomozók. Ki ajánlotta önnek Mr. Martint?
– El kell hogy ismerjem, magam nem ismerem túlságosan jól az igazságügyi minisztériumot. Mr.
Martint az FBI megbízott igazgatója, Mr. Murray ajánlotta nekem. Nagyszerű munkát végzett a
capitoliumi repülőbaleset kivizsgálása során, én pedig felkértem, hogy állítsa össze számomra a
listát.
– És ön meg Mr. Murray régi barátok, ugye?
– Igen – bólintott Ryan.
– És ha jól tudom, egy másik titkosszolgálati akcióban Mr. Murray az ön oldalán vett részt.
– Tessék? – kérdezte Jack.
– A CIA kolumbiai akciójáról beszélek, amelynek során ön is szerepet játszott a medellíni kartell
felszámolásában.
– Tom, most mondom utoljára: nem vagyok hajlandó titkosszolgálati akciókról társalogni, sem
igaziakról, sem légből kapottakról. Világos?
– Elnök úr, az a hadművelet James Cutter admirális halálával végződött – folytatta Donner
őszintén fájdalmas arckifejezéssel. – Mostanában rengeteg pletyka járja arról az időszakról, amikor
ön a CIA-nál volt. Ezek a históriák előbb-utóbb a nyilvánosság elé kerülnek majd, és mi valóban azt
szeretnénk, hogy ön a lehető leggyorsabban tisztázhasson mindent. Ön a mostani hivatalát nem
választásokon nyerte el, és önt sohasem tették mérlegre azon a módon, ahogyan rendes körülmények
között a jelölteket szokták. Az amerikai nép tudni akarja, uram, ki ül ebben az irodában.
– Tom, a hírszerzés világa titkos világ, az kell, hogy legyen. A kormány sok mindennel kell, hogy
foglalkozzék, és nem minden ilyen dologról lehet nyíltan beszélni. Mindenkinek vannak titkai,
azoknak is, akik most a képernyők előtt néznek bennünket. Önnek is. Ami a kormányt illeti,
országunk érdekei szempontjából létfontosságú, hogy ezek a titkok titkok is maradjanak – és
mellesleg az országért dolgozó emberek élete is múlik rajta. Valaha, különösen háborús időkben, de
egyébkor is, a sajtó tiszteletben tartotta ezt a szabályt. Remélem, még önök is tiszteletben tartják.
– Csakhogy, elnök úr, vajon ilyen esetekben a titkolózás nem ellentétes-e nemzeti érdekeinkkel?
– Ezért van az a törvényünk, amely feljogosítja a kongresszust, hogy felügyelje a
titkosszolgálatok akcióit. Ha az ilyesmiről a végrehajtó hatalom maga döntene, nos, akkor önnek
csakugyan volna oka az aggodalomra, csakhogy nem így van. A kongresszus is ellenőrzi, amit
teszünk. Én magam is számos efféle ügyről számoltam be a kongresszusnak.
– Hajtottak-e végre titkos hadműveletet Kolumbiában? Részt vett-e ön benne? Daniel Murray az
FBI akkori igazgatójának, Emil Jacobsnak a halála után csatlakozott-e ott önhöz?
– Ezzel kapcsolatban nincs mondanivalóm. És a többi dolgokkal kapcsolatban sincsen,
amelyekkel előhozakodott.
Újabb reklámszünet következett.
Mindenki meglepetésére Cathy kérdezte meg:
– Miért csinálja ezt?
– Mrs. Ryan...
– Dr. Ryan – mondta az asszony ismét.
– Elnézést, dr. Ryan, ezeket a híreszteléseket tisztázni kell.
– Ilyesmihez egyszer már volt szerencsénk, akkor egyesek a házasságunkat akarták szétzilálni, és
akkor is csupa hazugság hangzott el, és...
– Hiszen éppen ez az – jelentette ki Donner. – Ezeknek a történeteknek a végére kell járni. Az
emberek tudni akarják... és joguk van rá, hogy tudják.
Ha volna igazság a földön, gondolta Ryan, már felállt volna, Donnerhez vágta volna a mikrofont,
felkérte volna, hogy hagyja el ezt a házat, ez azonban lehetetlen volt. Ő, akit mindenki hatalmasnak
gondolt, csapdában vergődött, mint egy bűnöző a kihallgató-szobában. A kamerákon ismét
kigyulladtak a vörös fények.
– Elnök úr, tudom, hogy ez nehéz kérdés az ön számára.
– Nos jó, Tom, ezt elmondom. Amikor a CIA kötelékében dolgoztam, olykor olyan módszerekkel
kellett szolgálnom a hazámat, amelyekről még nagyon sokáig nem beszélhetek, de soha, egyetlen
alkalommal sem sértettem meg a törvényt, és minden ilyen tevékenységről részletes felvilágosítást
kaptak a kongresszus megfelelő tagjai. Hadd mondjam el önnek, miért léptem be a CIA-hoz.
Korábban sohasem gondoltam rá. Tanár voltam, történelmet tanítottam a haditengerészeti
akadémián. Szeretek tanítani, és volt rá időm, hogy írjak néhány könyvet: ebben is kedvemet lelem.
Akkor azonban terroristák egy csoportja üldözőbe vett bennünket, engem és a családomat. Kétszer
próbáltak megölni bennünket – valamennyiünket. Erről önök is tudnak, annak idején az egész média
tele volt vele. Akkor döntöttem úgy, hogy a helyem az ügynökségnél van. Hogy miért? Azért, hogy
megvédjek másokat az, ugyanilyen veszélyektől. Sohasem szerettem túlságosan, de úgy döntöttem,
ez az, amivel foglalkoznom kell. Most pedig itt vagyok, és tudja mit? Ezt a munkát sem kedvelem
túlságosan. Nem kedvelem a nyomást, nem kedvelem a felelősséget. Egyetlen embernek sem
szabadna ekkora hatalmat kapnia. De azért itt vagyok: esküt tettem, hogy legjobb képességeim
szerint dolgozom, és ennek az eskünek eleget is teszek.
– Elnök úr, ön az első ebben az irodában, aki sohasem volt politikai szereplő. Az ön nézeteit
számos dologgal kapcsolatban sohasem befolyásolta a közvélemény, és sokak számára zavarba ejtő
lehet, hogy ön, úgy látszik, olyanokra támaszkodik, akik sohasem töltöttek be magas tisztségeket.
Egyesek szerint veszélyes, hogy még egy ideig egy olyan kis csoport irányítja majd országunkat,
akik nem rendelkeznek politikai tapasztalatokkal. Ön szerint jogos ez az aggodalom?
– Még csak hallani sem hallottam arról, hogy bárkit is ilyesmi aggasztana, Tom.
 – Elnök úr, önt amiatt is bírálják, hogy túlságosan sok időt tölt az irodájában és túlságosan keveset
az emberek között. Vajon nem származhatnak ebből nehézségei? – kérdezte Donner. Most, hogy már
bedobta a horgot, megengedhette magának, hogy szomorúnak mutassa magát.
– Sajnos nagyon sok a dolgom, és ez az a hely, ahol el kell végeznem. Ami egyébként az általam
összeállított csapatot illeti... hol is kezdjem? Scott Adler karrierdiplomata, évek óta ismerem, és nem
tudok nála alkalmasabb embert a külügyminisztérium vezetésére. A pénzügyminiszter, George
Winston, mindent a maga erejéből ért el. Japánnal való konfliktusunk idején jelentős szerepet játszott
pénzügyi rendszerünk megmentésében. A pénzvilág tiszteli, realista gondolkodású ember. Anthony
Bretano védelmi miniszter kitűnő mérnök és üzletember, és már hozzá is látott tárcája reformjához.
Dan Murray, az FBI igazgatója hivatásos rendőr, éspedig jó. Tudja, hogyan választok, Tom? Profikat
gyűjtök magam köré, olyanokat, akik ismerik a munkát, mert világ életükben csinálták, nem pedig
csak beszéltek róla, mint a politikusok. Ha úgy gondolja, tévedek, bocsánat, de én is végigjártam a
kormányzati ranglétrát, és jobban bízom a profikban, akiket volt alkalmam megismerni, mint
azokban, akiket politikai okokból neveznek ki. Egyébként pedig, ez azért ugye nem ugyanaz, mint
amikor egy politikus az ismerősei, rosszabb esetben a kampánya támogatói közül választ?
Egyesek talán azt mondanák, hogy a magas hivatalokra kiválasztott egyszerű emberek szélesebb
körű tapasztalatokkal rendelkeznek...
Én viszont nem mondanám, mert éveken át dolgoztam együtt ilyenekkel. Én olyanokat
választottam ki, akiknek ismerem a képességeit. Ezen kívül úgy gondolom, hogy az elnöknek – a
választott képviselők jóváhagyásával – joga van ahhoz, hogy olyanokat gyűjtsön maga köré, akikkel
együtt tud dolgozni.
– Önnek rengeteg a tennivalója. Gondolja, hogy eredményesen dolgozhat tapasztalt politikusok
irányítása nélkül? Washington a politikusok városa.
– Talán éppen ez a baj – lőtt vissza Ryan. – Nem lehetetlen, hogy a politikai folyamatok abban a
formájukban, ahogyan évek óta ismerjük őket, inkább akadályozzák, mint segítik a munkát. Tudja
ugye, Tom, hogy nem én akartam magamnak ezt a pozíciót? Amikor Roger kiválasztott alelnöknek,
úgy gondolta, az elnöki periódus végéig ellátom a feladataimat, aztán végleg távozom. Vissza
akartam menni, tanítani, de aztán bekövetkezett a katasztrófa, és én most itt vagyok. Nem vagyok
politikus, soha nem is akartam az lenni, és ha a véleményemre kíváncsi, most sem érzem magam
annak. Hogy vajon én vagyok-e a legmegfelelőbb személy erre a tisztre? Valószínűleg nem.
Mindazonáltal az Amerikai Egyesült Államok elnöke vagyok, feladataim vannak, és igyekszem őket
a legjobb képességeim szerint ellátni. Ez minden, amit tehetek.
– Legyen ez a zárszó, elnök úr. Köszönjük az interjút.
Jack alig várta, hogy végleg kialudjanak a kamerák lámpái. Levette a mikrofont a zakója
hajtókájáról, és felállt. A két riporter nem szólt. Cathy haragosan nézett rájuk.
– Miért csinálták ezt? – kérdezte.
– Hogyhogy? – kérdezett vissza Donner.
– A magukfajta emberek miért támadják állandóan a magunkfajtát? Mivel érdemeltük ki ezt a
bánásmódot? A férjem a legtisztességesebb ember, akit valaha is ismertem.
– Mi mindössze kérdéseket teszünk fel.
– Ugyan már, legalább nekem ne akarja beadni! A kérdéseikben eleve benne van a válasz, még
mielőtt bárki bármit mondhatna.
Erre egyik riporter sem felelt. A Ryan házaspár szó nélkül elhagyta a helyiséget. Arnie lépett be,
és Donneréknak szegezte a kérdést:
– Nos, kinek az ötlete volt ez az egész?
*
– Kibelezték, mint egy csirkét – vélekedett Holbrook. Úgy gondolták, rászolgáltak egy kis
pihenőre, amit ezúttal az ellenség megismerésével töltöttek. Ez soha nem árthat.
Ernie Brown belegondolt a látottakba, és megállapította:
– Ez a pasas ijedős.
 – Egyvalamiben mindenesetre biztos lehetsz, hogy minden politikus gazember. Ez a fickó meg
fogja próbálni... Jézusom, Pete, ez rendőrállamot akar.
A gondolat őszintén megrémítette a Hegylakókat. Ernie mindig is úgy gondolta, hogy a világ
legnagyobb baja a politikusok létezése, most azonban hirtelen rájött, hogy nem így van. A
politikusok azért vesznek részt a hatalmi játszmákban, mert élvezik a dolgot, szeretik a hatalmat, és
azért rángatják az embereket, hogy ettől nagynak érezzék magukat. Ez a Ryan azonban rosszabb, ez
azt hiszi, hogy helyesen cselekszik.
– Az isten verné meg – sóhajtotta. – Az a bíróság, amit ki akar nevezni...
– Hülyét csináltak belőle, Ernie.
– Dehogyis csináltak, hát nem érted. Le volt ez vajazva, ezek mind egy követ fújnak.
33. Következmények
A szerkesztői publicisztikákat a vezető lapokban egy-egy címlapsztorival is illusztrálták. A
merészebbek képeket hoztak Marko Ramius házáról – mint kiderült, éppen nem is tartózkodott a
városban – továbbá a Geraszimov családról. A volt KGB-főnök otthon volt, de egy biztonsági őrnek
sikerült meggyőznie a sajtó embereit, hogy jobban teszik, ha távoznak. Meg is tették, csak előtte még
készítettek néhány száz felvételt. Donner korán bement a munkahelyére, és mindez őt lepte meg a
legjobban. Öt perccel később belépett hozzá Plumber, és odamutatta neki a New York Times
címlapját.
– Na, ki gázolt le kit, Tom? – kérdezte.
– Ezt hogy értsem...?
– Ez enyhén kínos – felelte csípősen Plumber. – Azt hiszem, miután eljöttél Kealtytől, az emberei
tartottak még egy kis zártkörű tájékoztatót. És te még azt hitted, hogy mindenkit lóvá tettél... Ha
kiderül, hogy a szalag meg sem sérült...
– Nem fog kiderülni – jelentette ki Donner. – És ez a sajtóvisszhang csak erősíti az interjúnkat.
– Kinek a szemében erősíti? – kérdezte Plumber az ajtó felé indulva.
*
Az atlantai Járványügyi Központ – az elit intézmény a kormány egyik koronaékszere volt – csak
úgy vonzotta a szakma legjobbjait. Egyesek ott maradtak, mások tanárok lettek az ország legjobb
orvosi egyetemein, de őket is általános tisztelet övezte „központos” éveik miatt. A központ
embereinek nimbusza szegről-végről rokon a volt tengerészgyalogosokéval, mert a „bőrnyakúak”-
hoz hasonlóan mindig őket küldték elsőként a legveszélyesebb helyekre. Ők ugyan nem fegyveres
ellenséggel, hanem betegségekkel vették fel a harcot, ez azonban úgy összekovácsolta őket, hogy
legjobbjaik a szerény állami fizetések ellenére is kitartottak posztjaikon.
– Jó reggelt, Melissa – üdvözölte vezető laborasszisztensét Gus Lorenz, aki azonkívül, hogy
egyetemet végzett, most készült megszerezni doktori fokozatát molekuláris biológiából a közeli
Emory Egyetemen. Lorenz mindent megtett, hogy segítse célja elérésében.
– Jó reggelt, doktor úr. A barátunk ismét itt van. Bekészítettem a mikroszkópba.
– Igen? – kérdezte Lorenz, és körülményesen, ráérősen leült. Előbb a papírmunkát végezte el: az
asztalon lévő dokumentáció alapján azonosította a mintát, amely a 93-3-063A jelzést viselte.
Ráközelített a mintára... és már ott is volt a pásztorbot.
– Csakugyan – állapította meg. – A mikroszkópban van a másik minta is?
– Igen.
A monitor képét kettéosztotta egy függőleges vonal, és az előzőé mellett egy másik, 1976-ból
származó minta képe is megjelent. A kettő úgyszólván azonos volt egymással. Az RNS-lánc alján
lévő minta látszólag egyszer sem ismétlődött – ahogyan a hópelyhek is szinte végtelenül sokfélék, ez
azonban nem számított. Jelentőségük a felső proteinhurkoknak volt, azok pedig...
– Mayinga-törzs – mondta tárgyilagosan Lorenz.
– Egyetértek – jelentette ki Melissa a háta mögött. A billentyűzet fölé hajolt, és beírta: -063B. –
Ezeket sokkal nehezebb volt izolálni, de...
– Igen, ez is ugyanaz. A kisgyerektől?
 – Igen, a kislánytól.
– Akkor nekem most el kell intéznem néhány telefont.
*
A két csoportot nyilvánvaló okokból elkülönítették egymástól, sőt egymás létezéséről sem tudtak.
Az egyik csoport vezetője Badrayn, a másiké, amely kilenc főből állt, Filmsztár volt. A csoportok
felkészítése hasonlóképpen folyt. Irán nemzetállam volt, és egy nemzetállam lehetőségeire
támaszkodhatott. Külügyminisztériuma útlevélirodát, pénzügyminisztériuma pedig pénzjegynyomdát
és klisékészítő üzemet működtetett. Bármely ország útleveleit előállíthatták, bármilyen útlevél-
ellenőrző hatóság bélyegzőinek másolatát elkészíthették. Az efféle dokumentumokat számos egyéb
helyen is gyárthatták volna, így azonban a megfelelő minőség mellett az is biztosítható volt, hogy ne
derüljön ki, hol is készültek voltaképpen.
A két tervezett akció közül groteszk módon – fizikai veszély tekintetében – a fontosabb tűnt
kevésbé kockázatosnak... ez persze megközelítés kérdése volt, és Badrayn látta az emberei arcán,
hogy ők igenis aggódnak. Annak, amire készültek, a puszta gondolata is borzongással töltötte el őket,
igaz, ez az ő esetükben mindössze a gyarló emberi természetből adódott. A feladat egyszerű, mondta
nekik. Bejutni. Célba juttatni. Kijutni.
Hangsúlyozta, hogy ők maguk teljes biztonságban lesznek, feltéve, hogy pontosan azt teszik, amit
tenniük kell, s amiről még részletes tájékoztatást kapnak. Odaát senki sem várja majd őket, nem is
lesz rá szükségük, és így nagyobb biztonságban is lesznek. Mindnyájan választanak majd maguknak
egy fedősztorit, és az akció jellegéből adódóan akár többen is választhatják ugyanazt. A lényeg, hogy
hihetően tudják előadni, ezért mindnyájan olyan mesterséget kell hogy válasszanak, amelyhez
konyítanak is valamit. Csaknem valamennyien egyetemet végeztek, akik pedig nem, beszélhettek
bármiről – kereskedelemről, szerszámgépekről vagy bármiről, amihez jobban értettek, mint a
vámtisztviselők, akik úgyis csak unalmukban kérdezgetik majd őket...
Filmsztárnak könnyebb dolga volt a maga csoportjával, amely fiatalabb emberekből állt.
Kevesebbet tudtak az életről, ennélfogva a halálról is, és úgy érezték, hogy szüleikhez hasonlóan ők
is szabad folyást engedhetnek gyűlöletüknek és szenvedélyüknek, szabadjára engedhetik lelkük
démonait. Zavaros fejű társaság volt, aminek gazdáik csak örültek. Ők részletesebb eligazítást
kaptak. Fényképeket, térképeket és ábrákat mutattak nekik, ők pedig közelebb húzódtak, hogy
jobban lássák ezeket. A feladat semmiféle kérdést nem vetett fel bennük, csakugyan a
legmegfelelőbb emberek voltak a célra. Azt hitték, mindent tudnak, holott valójában csak nagyon
keveset tudtak: csak azt, hogy mit kell tenniük.
Filmsztár gyilkosnak érezte magát, bár már csinált ilyesmit – igaz, nem személyesen. A személyes
részvétel veszélyes lett volna, és úgy ítélte meg, hogy ez a mostani vállalkozás évek óta a
legkockázatosabb.
Furcsa, hogy ezek a fiatalemberek ennyire korlátoltak, gondolta. Magukban valamennyien kőnek
hiszik magukat Allah parittyájában, és eszükbe sem jut, hogy az ilyen köveket a dolog természeténél
fogva elhajítják. Lehet persze, hogy mégsem... Lehet, hogy szerencsével járnak, hiszen e célból a
számára hozzáférhető legjobb információkkal látta el őket. A legkedvezőbb időpont a délután lenne,
közvetlenül azelőtt, hogy az emberek befejeznék a munkát, hogy aztán a csúcsforgalomban
könnyebben összezavarhassák az üldözőket. Közölte velük, hogy ő maga is a helyszínen lesz, hogy
segítse menekülésüket, de elfelejtette hozzátenni, hogy ha úgy alakul.
*
– Nos, Arnie, mi a helyzet? – kérdezte Ryan. Szerencsére Cathynek ma nem kellett operálnia.
Egész éjszaka hánykolódott, és nem volt megfelelő lelkiállapotban, hogy elvégezze mindennapi
munkáját. Maga Ryan sem érezte sokkal jobban magát, de nem lett volna sem igazságos, sem
értelmes, ha a stábfőnökön akarta volna levezetni feszültségét.
– Az egyszer hétszentség, hogy a CIA-tól vagy a Capitoliumról szivárgott ki, olyasvalakitől, aki
tud egyet-mást a dolgairól.
 – Kolumbiáról kizárólag Fellows és Trent tud. De ők azt is tudják, hogy Murray nem volt ott,
mindenesetre nem úgy, ahogy ezek mondják. Az akció vége szupertitkos volt.
– Tulajdonképpen mi történt? – kérdezte Arnie, mert most már neki is tudnia kellett. Az elnök suta
kézmozdulatot tett, és ahogyan beszélt, leginkább arra emlékeztetett, ahogyan egy gyerek
magyarázkodik a szülőjének.
– Két akció volt, a VÍZISHOW és a KÖLCSÖNKENYÉR. Az első keretében légierőt küldtünk
volna Kolumbiába, hogy elkapják a drogszállító járatokat. Sorban potyogtak a tengerbe.
– Hogyhogy?
– A légierőnk leszedte őket, némelyiket pedig leszállásra kényszerítették, a legénységüket
elkapták, és csendben elítélték őket. Történt néhány más dolog is, aztán Emil Jacobst megölték, és
beindult a KÖLCSÖNKENYÉR. Kezdtük robbantgatni a bombáinkat, de a dolog kissé kicsúszott a
kezünkből, meghalt néhány civil, és az egész kezdett széthullani.
– Ön mennyit tudott? – kérdezte Van Damm.
– A végjátékig kutyaszart se. Jim Greer halálos beteg volt, én végeztem a munkáját, az viszont
nagyrészt NATO-ügyekből állt. Belgiumban voltam, amikor az akció beindult. Én csak a tévéből
értesültem róla, gondolná-e? Az akciót valójában Cutter irányította. Az elején beugratta a dologba
Moore bírót és Bob Rittert, aztán pedig megpróbálta befejezni az egészet. Ekkor fajult el az ügy.
Cutter igyekezett kikapcsolni az ügyből a katonákat, úgy képzelte, hogy azok majd csak úgy
eltűnnek. Én rájöttem, mi folyik, és körülnéztem Ritter személyügyi nyilvántartásában, aztán
lementem Kolumbiába egy mentőcsapattal, és az embereink nagy részét hazajuttattam. Hát nem volt
egy majális – emlékezett vissza Ryan. – Volt egy kis lövöldözés, a helikopter egyik géppuskáját én
kezeltem. Az utolsó fordulóban meghalt a személyzet egyik tagja, egy Buck Zimmer nevű őrmester –
azóta is gondom van a családjára. Liz Elliot megneszelte, és valamivel később meg is próbálta
felhasználni ellenem.
– Azért ez ennél bonyolultabb kellett hogy legyen – állapította meg csendesen Arnie.
– Hát igen. Jelentést kellett tennem az akciókról a kongresszus különbizottságának, de nem
akartam, hogy a kormányban meghasonlás támadjon az ügy miatt. Beszéltem Trenttel és Fellowszal,
majd felkerestem az elnököt. Beszélgettünk egy darabig, aztán én kijöttem tőle, Sam és Al viszont
még nála maradtak egy ideig. Nem tudom pontosan, miben egyeztek meg, de...
– De ő szándékosan elbukta a választási kampányát. Kirúgta a kampányigazgatóját, és az egész
nem ért egy kalap... Krisztusom, Jack, mit művelt maga? – kérdezte Arnie. Eddig a maga érdemének
hitte, hogy Bob Fowler kampánya olyan ragyogó eredménnyel zárult, és hogy sikerült legyőznie egy
népszerűtlen elnököt. Ezek szerint az egész le volt zsugázva? És ő még csak rá sem jött?
Ryan lehunyta a szemét, és erőnek erejével visszaemlékezett arra a félelmetes éjszakára.
– Leállítottam egy hadműveletet, amely technikailag jogszerű volt, azaz a törvényesség
mezsgyéjén zajlott. Csendben abbahagytuk. A kolumbiaiak soha nem jöttek rá. Úgy gondoltam,
sikerült elejét vennem egy második Watergate-botránynak – és egy óriási nemzetközi
bonyodalomnak. Sam, Al és én kiszálltunk, az ügyet pedig titkosították, azzal, hogy csak a halálunk
után kerülhet nyilvánosságra. Akárkitől származzék is a kiszivárogtatás, alighanem elcsípett egy-két
pletykát, és aránylag jó következtetéseket vont le belőlük. Hogy én mit csináltam? Úgy gondolom,
amennyire csak lehetett, betartottam a törvényt... nem is, Arnie, én nem szegtem meg a törvényt.
Eleget tettem az előírásoknak, bár nem volt könnyű. Nos, Arnie, mit szólnak majd mindehhez
Átlagfalván?
– Miért nem számolt be azonnal a kongresszusnak, és...
– Emlékezzék – szakította félbe az elnök. – Akkor nem ez volt az egyetlen problémánk. Kelet-
Európa széthullóban volt, a Szovjetunió még létezett, de már megrendült, nagy dolgok voltak
készülőben, és ha éppen akkor, amikor annyi más is történt, szétzilálódik a kormány, olyan zűrzavar
támadt volna, amilyet még nem látott a világ. Amerika nem lett volna képes rá... ha akkor egy
belügyi válsággal küszködünk, nem lettünk volna képesek rá, hogy Európát lecsendesítsük. És én
voltam az a valaki, akinek döntenie és intézkednie kellett, azonnal, másként a katonáinkkal végeztek
volna. Gondoljon bele, micsoda slamasztikában voltam!
Arnie, én akkor senkitől sem kérhettem tanácsot, igaz? Greer admirális halott volt, Moore és
Ritter kiszálltak. Az elnök nyakig benne volt a szószban, s én akkor úgy hittem, Cutteren keresztül ő
irányítja az egészet, holott éppen az a tehetségtelen csirkefogó rángatta bele őt. Nem tudtam, kihez
forduljak, ezért az FBI-tól kértem segítséget. Kizárólag Dan Murrayban és Bill Shaw-ban bízhattam,
meg az egyik langleyi hadműveleti emberünkben. Bill a jogi részében segített nekem – tudja, hogy
jogi doktorátust szerzett? –, Murray pedig a mentőakcióban. Vizsgálatot indítottak Cutter ellen,
titokban, azt hiszem, ODÜSSZEIA volt a fedőneve, és összeesküvés miatt akartak vádat emeltetni,
de Cutter öngyilkos lett. Amikor beleszaladt a buszba, jelen volt egy FBI ügynök is, ötven méterről
követte. Maga is találkozott az illetővel: a neve Pat O’Day. Cutteren kívül soha senki nem hágta át a
törvényt. Az akció az alkotmány keretein belül folyt, Shaw legalábbis ezt állította.
– Politikai szempontból viszont...
– Hát persze, ennyit azért én is tudok, és tudom, hogy milyen helyzetbe kerültem. Nem sértettem
meg a törvényt. A körülményekhez képest legjobb tudásom szerint szolgáltam a hazámat, és mire
jutottam vele?
– A szentségit, hogyhogy erről Bob Fowlernak soha senki nem beszélt?
– Sam és Al el akarták mondani, de úgy vélték, nagyon megnehezítené az elnök dolgát. Mellesleg
valójában nem is tudom, végül mit mondtak el az elnöknek. Soha nem is akartam tudni, nem is
tudtam meg, legfeljebb spekulációkra támaszkodhatom... az igaz, hogy elég valószínű spekulációkra.
De ez minden.
– Jack, gyakran nem is tudom, mit mondjak.
– Azért csak mondja – biztatta Ryan.
– A dolog kezd kitudódni. A média eleget tud, hogy összeillessze a részleteket, a kongresszus
pedig rákényszerül majd, hogy vizsgálatot indítson. És a másik ügy...?
– Elejétől a végéig igaz – mondta Ryan. – Igen, rátettük a kezünket a Vörös Októberre, és igen, én
magam hoztam ki Geraszimovot. Én találtam ki, én hajtottam végre, kis híján én haraptam fűbe. Ha
akkor nem akadályozzuk meg, hogy Geraszimov megpuccsolja Andrej Narmonovot, lehet, hogy még
létezne a Varsói Szerződés, és még tartanának a régi csúf idők. Mi viszont kompromittáltuk azt a
szarházit, és aztán már nem volt más választása, mint felszállni arra a repülőgépre. Még mindig
dühös azért, amiért rákényszerítettük, hogy átjöjjön ide, de a felesége és a lánya remekül érzik
magukat Amerikában.
– Megölt ön bárkit is? – kérdezte Arnie.
– Moszkvában nem. A tengeralattjárón igen... az illető meg akarta semmisíteni az egész hajót.
Végzett egy orosz tiszttel, két másikat pedig súlyosan megsebesített, az ő irháját viszont én
lyukasztottam ki. És nekem voltak évekig rossz álmaim miatta.
Más helyen, más időben az elnök hős volna, gondolta Van Damm. A valóságnak és a politikának
azonban nem sok köze van egymáshoz. A stábfőnök figyelmét az sem kerülte el, hogy Ryan nem
beszélt az ügyéről Bob Fowlerral, sem pedig a meghiúsított atomcsapásról. Akkor Van Damm is ott
volt, és három nappal később megtudta: J. Robert Fowler mélységesen megrendült, amikor értesült
róla, hogyan menekült meg attól, hogy hitleri arányú tömeggyilkos váljék belőle.
*
Ivan Emmetovics, te dörzsölt gazember! – morfondírozott Golovko.
– Az apád irgalmát! – mondta elismerően. – És én még azt hittem, csak egy tehetséges amatőr
vagy!
Szakmai elismerését azonban némileg csökkentette, hogy tudta: Oroszországnak hamarosan
segítségre lesz szüksége. De hogyan kérhet segítséget valakitől, aki úgy manipulálta az orosz
belpolitikát, mint egy marionettjátékos? Golovko már-már újra elkáromkodta magát, de valamiféle
csodálat visszatartotta ettől.
*
 A nyilvános vízi utakat bárki igénybe veheti, ezért a haditengerészet sem akadályozhatta meg,
hogy a hajó megközelítse a nyolc-tízes dokkot. Hamarosan újabb vízi járművek jelentek meg, és
immár tizenegy kamera szegeződött az álcázott, szürkére festett létesítményre. A dokk azonban most,
hogy Amerika rakétahordozó tengeralattjáróinak többsége kifutott – továbbá egy nem amerikai is,
amely állítólag nemrég még ugyancsak itt horgonyzott –, üres volt.
A haditengerészet személyi anyagai az interneten mindenki számára hozzáférhetőek voltak –
ebben a pillanatban is többen olvasták őket: a Dallas egykori személyzetének néztek utána. Már kora
reggel érdeklődni akart valaki a csendes-óceáni tengeralattjáró-erők főparancsnokánál, a Dallas
egykori kapitányánál, az illető azonban már az admirális sajtótisztjénél elakadt. Újabb érdeklődők is
jelentkeztek, ő azonban rutinosan lerázta őket, anélkül hogy bármiféle információt közölt volna
velük.
– Tessék, itt Ron Jones.
– Tom Donner vagyok az NBC Newstól.
– És? – kérdezte bizalmatlanul Jones. – Én a CNN-t nézem.
– Nos, lehet, hogy a ma esti műsorunkat maga is meg akarja majd nézni. Szeretnék beszéli önnel
arról, hogy...
– Olvastam a tegnap reggeli Timesot. Ide is jár. Nincs hozzáfűznivalóm.
– De...
– Mit de? Világéletemben tengeralattjárós voltam. Bennünket emlegetnek „néma fegyvernem”-
ként. Amiről kérdezni akar, régen volt. Nős vagyok, gyerekeim vannak, s a többi...
– Ön volt a Dallas szonárosainak főnöke, amikor...
– Mr. Donner, amikor leszereltem a flottától, én is aláírtam a titoktartási nyilatkozatot. Nem
beszélek azokról a dolgokról, amiket csináltunk, világos?
Jones most először került kapcsolatba riporterrel, de azonnal minden eszébe jutott, amire ezzel a
helyzettel kapcsolatban felkészítették.
– Csak annyit kell mondania nekünk, hogy az a dolog nem is történt meg – biztatta Donner.
– Mi nem történt meg? – kérdezte Jones.
– A Vörös Október nevű orosz tengeralattjáró szökése.
– Tudja, mi volt a legeslegvadabb dolog, amit szonáros koromban hallottam?
– Nos?
– Elvis Presleytől a Love Me Tender – felelte Jones, és letette a kagylót. Aztán Pearl Harbort
tárcsázta.
*
Alighogy megvirradt, a virginiai Winchestert ellepték a tévés közvetítő-kocsik – a dolog távolról
emlékeztetett a polgárháborúra, amelynek során a város negyvenszer cserélt gazdát.
A ház valójában nem Geraszimové volt, hanem a CIA-é, erről azonban hallgatnia kellett. A
telekkönyvben egy papírgyár tulajdonaként szerepelt, amely viszont egy alapítvány vagyonának
részét képezte. Azt, hogy az alapítványt kik kezelik, sűrű homály fedte, Amerikában azonban a
vállalatok és az alapítványok ingatlanviszonyai nyilvánosak, így hát – bár a vonatkozó dossziék
címkéit előre megfontolt felületességgel töltötték ki – a riporterek két nap alatt minden adatot
megszereztek.
Az érkező újságírók archív fotókat és videofelvételeket is hoztak magukkal Nyikolaj
Geraszimovról, a ház ablakaira pedig, négyszáz méternyi távolságból, hamarosan állványokon
elhelyezett fényképezőgépek teleobjektívjei meredtek. Az épület mellett lovak legelésztek, ami külön
bukét adott az ügynek. Az újságírók már ízlelgették is az efféle címeket: CIA-PÉNZEN FEJEDELMI
KÖRÜLMÉNYEK KÖZT ÉL AZ OROSZ FŐKÉM.
A háznál posztoló két biztonsági őr azt sem tudta, mit csináljon, csak néztek egymásra, majd
telefonon utasítást kértek Langleytől, de a CIA közönségkapcsolatokkal foglalkozó részlege – ez a
már önmagában is furcsa intézmény –, nem tudott mást tanácsolni nekik, mint hogy a riportereket
nem kell beengedniük, hiszen magánterületről van szó.
 Geraszimov évek óta nem nevetett egy jóízűt, és most tessék, itt volt egy váratlan, groteszk
pillanat – csakhogy ez a pillanat annyira különlegesnek tűnt, hogy neki eddig meg sem fordult a
fejében, hogy bekövetkezhet.
– Talán majd elmennek – mondta a felesége, aki ekkor jelent meg mellette.
– Nem hiszem.
– Mindenesetre nem mehetünk ki, amíg itt vannak – mondta riadtan az asszony.
– Pedig ki kell majd mennünk – csóválta a fejét a férfi.
– És ha visszaküldenek bennünket?
– Nem küldenek. Nem tehetik. Ilyesmit szökevényekkel senki sem tesz: ez szabály. Mi sem
küldtük vissza Philbyt, MacLeant, Burgesst. A részeges buzeránsokat... Ó, nem, beszereztük nekik a
kedvenc italaikat, hagytuk, hadd éljék ki a perverzióikat, mert ez volt a szabály.
Kiitta kávéját, aztán kivitte a csészét és a csészealjat a konyhai mosogatógépbe. Elfintorodott.
Odahaza, a lakásában meg a Lenin-hegyi dácsájában – nyilván azt is átkeresztelték már – nem volt
ilyen berendezés, az effajta munkát a személyzet végezte. Itt nincs személyzet, Amerikában a
kényelem pótolja elveszett hatalmát és pozícióját...
Személyzet... még mindig meglehetnének. A pozíció, a személyzet, a hatalom... A Szovjetunió
még mindig államóriás lehetne, és az egész világon tisztelnék. Ő lehetett volna a Szovjetunió
Kommunista Pártjának főtitkára, megkezdhette volna a korrupció felszámolásához és az ország
lendületbe hozásához szükséges reformokat. Valószínűleg minden kérdésben kiegyezett volna a
Nyugattal, békét kötött volna velük, de az egyenlő felek békéje lett volna, nem pedig teljes
összeomlás. Hiszen ő sohasem volt ideológus, csak szegény öreg Alekszandrov hitte annak, hiszen
világéletében a pártapparátusban szolgált – mi mást is tehetett volna egy pártállamban? Különösen,
mivel tudta, hogy a sors arra szánta, hogy hatalmat kapjon...
De mégsem... a sors becsapta, John Patrick Ryan személyében. Emlékezett, ahogyan azon a hideg
moszkvai éjszakán ott ült abban a remízben, egy villamosban... És most íme, kényelemben és
biztonságban él. A lánya hamarosan férjhez megy majd egy régi, gazdag família sarjához... Felesége
elégedett volt a háztartási gépeivel és néhány fős baráti körével, őt magát azonban csak emésztette,
emésztette a düh.
Ryan megfosztotta őt a sorsától, nem élhette át azt az örömet és felelősséget, amely akkor lett
volna osztályrésze, ha kezébe veheti országa jövőjét. Most Ryan van ilyen helyzetben, és az ostoba
nem tud élni vele.
Geraszimov kilépett a házból. Még egy pillanatig gondolkodott, rágyújtott, aztán elindult a
behajtó úton a négyszáz méternyire várakozó újságírók felé.
*
– Felébresztettem, kapitány? – kérdezte Jones. Pearl Harborban hajnali négy óra volt.
– Nem aludtam mélyen. Tudja, a sajtósom nő, és terhes. Remélem, ettől a rengeteg hülyeségtől
nem kezd el idő előtt vajúdni. – Mancuso ellentengernagy (már csak a parancs érkezésére várt,
amelyben hivatalosan is kinevezték altengernaggyá) az íróasztalánál ült, és köztudott volt róla, hogy
nem szerette, ha jó ok nélkül hívták. Régi tengerészbajtársai hívását azonban mindig szívesen
fogadta.
– Felhívtak az NBC-től, és arról a kis ügyünkről kérdeztek, tudja, ott az Atlanti-óceánon.
– És mit mondott nekik?
– Mégis, mit gondol, kapitány? Semmit. De...
– Igen... de valaki beszélni fog. Valakinek mindig eljár a szája.
– Máris túl sokat tudnak. A tévében láttam egy élő közvetítést a nyolc-tízes dokktól, Norfolkból.
Sejtheti, miről volt szó.
Mancusón átfutott, hogy bekapcsolja az irodájában lévő tévékészüléket, de még túlságosan korán
volt, hogy láthassa az NBC reggeli hírműsorát, úgyhogy a CNN-re kapcsolt. Ott éppen sporthírek
mentek, de már nem sok volt hátra a hírekig.
– Legközelebb a másik ügyünkről faggatóznak majd, tudja, ahol az a pasas úszott...
 – Vigyázat, dr. Jones, ez nem lehallgatás-biztos vonal – figyelmeztette Mancuso.
– Mondtam én, hogy hol történt, kapitány? Mindössze megemlítettem valamit, gondolkodjék el
rajta.
– Jó – felelte az admirális.
– Elmondhatna nekem valamit.
– Mit, Ron?
– Mi ez a nagy felhajtás? Én hallgatni fogok, ahogyan maga is, de holtbiztos, hogy valaki beszél
majd. Túl jó kis tengerésztörténet, hogy titokban maradjon. De mit kavarnak, Bart? Csináltunk talán
valami rosszat?
– Szerintem nem – felelte az admirális –, azt hiszem, egyszerűen csak tetszik a népnek a történet.
– Tudja, én remélem, hogy Ryan indul a választásokon. Rá fogok szavazni. Szép kis húzás volt,
lekapcsolta a KGB főnökét, aztán...
– Ron!
– Kapitány, én csak azt mondom, amit a tévében hallottam, hiszen személy szerint ugyebár
semmit se tudok az esetről. – A szentségit, ez ám a tengerészhistória, gondolta Jones, ráadásul
elejétől a végéig igaz.
Mancuso tévéjének képernyőjén megjelent a „Rendkívüli közvetítés” főcímgrafikája.
– Igen, Nyikolaj Geraszimov vagyok – mondta a férfi, akinek arcát most az egész világon
láthatták. A kőkerítés túlsó oldalán legalább húsz riporter lógott, kérdéseket ordítottak, amelyek ettől
egybemosódtak.
– Igaz, hogy ön annak idején... ?
– Ön valóban...?
– Igaz az, hogy...?
– Csendet kérek! – emelte fel a kezét. Körülbelül tizenöt másodpercig tartott, míg csakugyan
csend lett. – Igen, valaha csakugyan a KGB elnöke voltam. Az önök elnöke, Ryan vett rá, hogy
átszökjem, és azóta is itt élek Amerikában, a családommal együtt.
– Hogyan vette rá önt, hogy megszökjék? – rikoltotta egy riporter.
– Tudniuk kell, hogy a titkosszolgálati munka, hogy úgy mondjam, kemény pálya. Mr. Ryan jól
játssza ezt a játékot. Akkoriban nálunk hatalmi harc folyt. A CIA ellenfelem, Andrej Iljics Narmonov
pártjára állt, Ryan pedig az akkor zajló START-tárgyalások ürügyén, tanácsadóként Moszkvába jött.
Azt állította, információt akar átadni nekem, így elérte, hogy létrejöjjön a találkozónk. (Geraszimov
törni kezdte az angolt, hogy az újságírók még hitelesebbnek találják, amit mond.) Mondhatjuk akár
úgy is, hogy csapdába ejtett, mikor azt állította, tudja: – hogy is mondják – árulásra készülök. Ez
nem volt igaz, de hatott rám, és úgy döntöttem, Amerikába jövök a családommal. Én repülőgéppel
jöttem. A családom tengeralattjáróval.
– Micsoda? Tengeralattjáróval?
– Igen a Dallas tengeralattjáróval – mondta, majd elhallgatott, és komoran elmosolyodott. – Miért
olyan szigorúak Ryan elnökhöz? Jól szolgálja a hazáját. Szuperkém – tette hozzá csodálattal a
hangjában.
*
Bob Holtzman levette a tévé hangját, és a főszerkesztőjéhez fordult.
– Tessék, itt az a sztori.
– Ne haragudj, Bob – mondta az, és visszaadta a cikket. Három nappal korábban kellett volna
lehoznia. Holtzman mesteri módon gyűjtötte be az információkat, aztán gondosan megrajzolta
belőlük annak az embernek az egységes és előnyös portréját, akinek irodája mindössze öt
háztömbnyire volt az övétől.
– Bob – mondta a főnöke némiképp feszengve –, te másképp közelíted meg ezt a dolgot, mint én.
Mi van, ha ez a pasas egy cowboy? Úgy értem... egy dolog, hogy megszerezte azt a tengeralattjárót,
hidegháborús időket éltünk, meg minden, de belepiszkálni a szovjet belpolitikába... ez azért nagyon
hasonlít ahhoz, amit háborús cselekménynek nevezünk.
 – Igazából nem ez volt a lényeg. Megpróbált kihozni egy BÍBOROS nevű ügynököt. Geraszimov
és Alekszandrov arra akarták felhasználni azt a kémügyet, hogy megbuktassák Narmonovot, és
meggátolják az általa kezdeményezett reformok megvalósítását.
– Ryan, ha akarja, naphosszat mondogathatja ezt, senkit sem fog meggyőzni vele. „Szuperkém?”
Szerinted egy ilyenre van szükségünk az ország élén?
– Ryan nem is az a fajta, az isten verje meg! – háborgott Holtzman. – Tisztességes játékos, már
csak azért is, mert...
– Jó, persze, tisztességes. De megölt legalább három embert. Megölte őket, Bob! Hogy a fenébe
jutott egyáltalán eszébe Roger Durlingnak, hogy Ryan a megfelelő ember az alelnöki posztra? Úgy
értem, Ed Kealty nem a tisztesség mintaképe, de legalább...
– De legalább tudja, hogyan manipuláljon bennünket, Ben. Bepalizta azt a tévés hólyagot, aztán
pedig bennünket is, egytől egyig, hogy így foglalkozzunk a sztorival.
– Nos... – felelte Ben Saddler, aki ehhez már nem tudott mit hozzátenni –, de hát a tények
helytállóak, nem?
– De attól még nem igazak, Ben, ezt te is tudod.
– Ezt alaposabban meg kell még vizsgálnunk. Úgy tűnik, ez a Ryan mindent gyorsan és lazán
elintézett, amihez csak nyúlt. Én most a kolumbiai sztorit szeretném lehozni. Nos, meg tudod
csinálni? Neked remek kapcsolataid vannak a CIA-nál, de meg kell hogy mondjam, attól tartok, nem
vagy igazán tárgyilagos az ügyben.
– Nincs más választásod, Ben. Ha versenyben akarsz maradni, közöld a sztorimat, másként
mindig csak a Times után kulloghatsz.
A főszerkesztő elvörösödött. Az élet olykor a médiában is kemény.
– A te sztorid, Bob. Csak nagyot durranjon. Valaki megszegte a törvényt, és az egészet Ryan
leplezte le, aztán a végén ott állt ártatlanul, mint egy bárányka. Kérem az anyagot.
Saddler felállt.
– Kell írnom egy szerkesztői publit.
*
Daryaei alig akarta elhinni. Az időpont nem is lehetett volna kedvezőbb. Még napok választották
el következő céljától, és íme, kiszemelt áldozata alatt, az ő közreműködése nélkül is megindult a
föld. Ha pedig ő is beavatkozik, az áldozat még mélyebbre zuhan majd.
– Ez az, aminek látszik? – kérdezte.
– Úgy tűnik – felelte Badrayn. – Gyorsan tájékozódom, aztán reggel visszatérek.
– Ilyesmi csakugyan lehetséges? – hitetlenkedett tovább az ajatollah.
– Az amerikaiak nemzeti sportja, hogy akit egyszer üldözőbe vettek, arról nem szállnak le. Szó
sincs trükkről, nem szokásuk az ilyesmi. Mindenesetre hadd ellenőrizzem, megvannak hozzá a
módszereim.
– Hát akkor: holnap reggel.
33. www.terror. org
A cikkekből egyértelműen kiderült, hogy Ryan félelmetesebb ellenség, mint Badrayn hitte.
Honlapról honlapra ugrált, aztán egyszer csak rábukkant egy szerkesztői jegyzetre. A szerző
kongresszusi vizsgálatot követelt Ryan CIA-beli tevékenységével kapcsolatban. A kolumbiai
kormány diplomáciai bikkfanyelven kért magyarázatot az állításokra, ami újabb botrány
kiindulópontja lehetett. Vajon Ryan hogyan reagál majd a vádakra és a követelésekre? Ezt egyelőre
nem tudni, állapította meg Badrayn. Az elnök, matematikai kifejezéssel, ismeretlen mennyiség volt, s
a terroristát ez nyugtalanította. Későbbi felhasználás céljából összeírta a fontosabb cikkeket és
publicisztikákat, aztán hozzálátott az igazi feladathoz.
Talált egy honlapot, amely felsorolta az amerikai tömegrendezvényeket és a kereskedelmi,
valamint ipari vásárokat. Ez talán kapóra jön az utazó ügynököknek, gondolta, hiszen arra az akcióra
is hamarosan sor kerül. A honlap információkkal szolgált a helyszínekről is, amelyek többnyire nagy,
csarnokszerű épületek voltak. Valamennyi rendelkezett saját honlappal is, amelyen önmagukat
méltatták. Jó néhány közülük ábrákat és megközelítési útvonalakat is közölt. Valamennyi
szerepeltette a telefon- és faxszámát. Badrayn huszonnégy ilyet válogatott össze: néhányat szükség
esetére. Nem küldheti el embereit egy nőifehérnemű-bemutatóra... Habár...
Halkan elnevette magát.
Divat- és textilkiállítások... autókiállítások... Észrevette, hogy az utóbbiak egész Amerikát
beutazzák, a személygépkocsi- és teherautógyártók az egész országban körbemutogatják a
portékájukat. Akár egy vándorcirkusz... nos, annál jobb.
Cirkusz, gondolta, és átlépett egy másik honlapra... de nem, ehhez még korai volt az idő,
Amerikában épphogy csak tavaszodott. Kár, nagy kár! – dörmögte magában Badrayn. A nagy
cirkuszok vajon nem magánvonatokon utaznak? A fenébe. Az idő azonban nem volt alkalmas, és
ezen senki sem változtathatott. Az autókiállítás is megteszi.
Meg az összes több is.
*
A kettes csoport tagjai a végüket járták, itt volt az ideje, hogy véget vessenek szenvedéseiknek.
Értelmetlen lett volna tovább kockáztatni az egészségügyi személyzet életét, minek is ápolták volna
tovább a törvény és a tudomány által egyaránt halálra ítélteket. Így aztán, akárcsak az első csoport
tagjai, jókora Dilaudid injekciókat kaptak. Moudi a zárt láncú tévén keresztül figyelte őket. A
felcserek – s ezt még esetlen plasztikruhájuk sem rejthette el – szemlátomást megkönnyebbültek.
Néhány perc múlva valamennyi kísérleti alany halott volt. A szanitécek hordágyakra rakták a
holttesteket, Moudi azonban ezt már nem figyelte. Elindult a laboratóriumba.
Egy másik technikuscsapat a „levest” töltötte a borotvahabos palackokba. Az akcióhoz szükséges
mennyiség ezerszeresét készítették el, de a dolog jellegéből fakadóan sokkal egyszerűbb volt
túlságosan sokat előállítani, mint pontosan meghatározni, hogy mennyire is van szükség, az igazgató
pedig egyébként is kijelentette: sohasem lehet tudni, mikor lesz szükség újabb adagokra. A palackok
rozsdamentes acélból készültek, mi több, speciális ötvözetből, amely rendkívül alacsony
hőmérsékleten sem veszített szilárdságából. A palackokat háromnegyedig megtöltötték, aztán
lezárták, majd maró vegyszerrel permetezték le őket, hogy kívülről bizonyosan sterilek legyenek.
Ezután az épület alagsorába, egy folyékony nitrogén hűtésű tárolóba kerültek. Az ebolavírus
részecskéi ott évtizedekig ellehettek: a túlságosan hideg környezetben el sem pusztulhattak. Teljes
mozdulatlanságban várhatták, amíg ismét emberi test melegéhez és nedvességéhez jutnak.
*
– Halló! MacGregor doktorral szeretnék beszélni!
– Ki keresi?
– Doktor Lorenz az atlantai Járványügyi Központból.
– Várjon, kérem.
Gusnak – ellenőrizte az óráján – két percig kellett várnia, ami elég volt ahhoz, hogy pipára
gyújtson, és kinyissa az ablakot.
– Doktor MacGregor vagyok – hallatszott egy fiatal hang.
– Én pedig Gus Lorenz Atlantából.
– Ó! Üdvözlöm, professzor úr!
– Hogy vannak a betegei? – kérdezte Lorenz hét időzónányi távolságból. Tetszett neki MacGregor
hangja, aki nyilván ebben a kései órában is dolgozott. Ez az igazán jó orvosok szokása: sokat
dolgoznak.
– A férfi páciens sajnos egyáltalán nincs jól, a gyerek viszont szépen gyógyul.
– Csakugyan? Nos, megvizsgáltuk az ön által küldött mintákat. Mind a kettőben ebolavírust
találtunk, a Mayinga-altörzsből.
– Ebben teljesen biztos? – kérdezte a fiatalabb orvos.
– Semmi kétség. Én magam végeztem el a tesztet.
– Pontosan ettől tartottam... Párizsba is küldtem mintákat, de onnét még nem jeleztek vissza.
 – Volna néhány kérdésem – mondta Lorenz. Mielőtt Kartúmot hívta volna, maga elé készített egy
jegyzettömböt. – Mondjon még valamit a páciensekről.
– Ez bizonyos nehézségekbe ütközik, professzor úr – felelte Mac-Gregor. Nem tudhatta, nem
hallgatják-e le a vonalat, és egy olyan országban, mint Szudán, kénytelen volt számolni a
lehetőséggel. Másrészt viszont mondania kellett valamit, így hát elmondott néhány dolgot, amire
eddig rájött.
*
Don Russell figyelte, ahogyan a kiságyakat kirakják. Ebéd után – mely ma sonkás-sajtos fehér
kenyérből és egy pohár tejből állt – a gyerekek lefeküdtek egy kis délutáni szunyókálás céljából.
Nagyon is jó ötlet, gondolták a felnőttek. Mrs. Daggett ragyogó szervező volt, a gyerekek pedig már
ismerték a napirendet, és ismerték a helyüket is. HOMOKOZÓ jól kijött a kis Megan O’Dayjel.
Rendszerint mindketten virágokkal és nyuszikkal díszített Oshkosh B’gosh ruhákat viseltek –
akárcsak a gyerekek legalább egyharmada. Az Oshkosh népszerű márka volt. Már csak egy
próbatétel volt hátra: az óvónőknek ki kellett masíroztatniuk a kicsiket a fürdőszobába, nehogy míg
alszanak, bekövetkezzék valamilyen „baleset”. Persze mindig bekövetkezett, de hát gyerekeknél ez
természetes. A művelet tizenöt percet vett igénybe, kevesebbet, mint eddig, mert a két ügynök is
segített. A gyerekek ezután mackóikkal és takaróikkal lefeküdtek a kiságyakra, a helyiséget pedig
elsötétítették. Mrs. Daggett és segítői leültek, és olvastak.
– HOMOKOZÓ alszik – jelentette Russell, és kilépett az ajtón.
Ezt úgy mondja, mintha megnyert volna egy bajnokságot – állapították meg magukban a mozgó
csapat tagjai, akik most rejtekhelyükön ültek. Chevy Suburbanjük a család garázsában parkolt. Itt
mindig három ügynök tartózkodott, kettő közülük állandó ügyeletet adott az óvodára néző ablakok
közelében. Feltehetőleg kártyáztak, ami mindig is alkalmas módja volt az idő agyonütésének. Russell
vagy a csapat egy másik tagja negyedóránként körüljárta az óvoda épületét – persze ha valaki órával
ellenőrizte volna, a ritmus nem volt ennyire egyenletes. A Ritchie Highway forgalmát kamerák
figyelték. A bentiek közül valaki állandóan szemmel tartotta az épület kies bejáratait. Ezt a feladatot
pillanatnyilag a szép és fiatal Marcella Hilton látta el, aki egy pillanatra sem tette volna le a
kézitáskáját. A táska kifejezetten rendőrnők számára készült, volt egy oldalzsebe, amelyből azonnal
kivehette kilenc milliméteres SigSauerét, és ráadásul két tárat is.
Russellnak továbbra sem tetszett ez a hely. Túl könnyű volt megközelíteni, túl közel volt a nagy
forgalmú autóúthoz, és jól látszott a közeli parkolóból, amely tökéletes figyelőállást nyújtott bárki
zsivány számára. Legalább az újságírókat elhajtották, e tekintetben SEBÉSZ nem ismert pardont.
Miután megjelent egy csomó cikk Katie Ryanről és kis barátnőiről, a testőrök még határozottabban
távolították el a riportereket. Udvariasan, de ellentmondást nem tűrően közölték velük, hogy ne
közelítsenek. Akik nem hallgattak a jó szóra, azok Russellba ütköztek, aki viszont kizárólag a
Hétmérföldes növendékeivel bánt nagyapa módjára. A felnőtteket egyszerűen megrettentette:
általában viselte az elnöki testőrségnél rendszeresített napszemüveget, miáltal még jobban hasonlított
Schwarzeneggerhez, csak éppen fél fejjel magasabb volt nála.
Szakaszának létszámát azonban hat főre csökkentették. Hárman közvetlenül a helyszínen
tartózkodtak, hárman az út túloldalán. Az utóbbi három Uzi géppisztolyokat, illetve távcsöves M-16-
os karabélyt viselt. Russell úgy vélte, másutt talán elegen lennének hatan, itt azonban kevesellte ezt a
létszámot. Sajnos azonban, ha többen lettek volna, az óvoda igencsak hasonlított volna egy
támaszpontra... és Ryan elnöknek amúgy is éppen elég gondja volt.
*
– Mi újság, Gus? – kérdezte Alexandre. Az irodájából beszélt, mielőtt megkezdte volna a délutáni
munkát. Egyik AIDS-esének állapota rosszabbra fordult, ő pedig megpróbált rájönni, mit tehetne.
– Megerősítettük az első azonosítást: Ebola Mayinga, ugyanaz, mint a két első esetben. A férfi
nem ússza meg, de a gyerek állítólag szépen javul.
– Nocsak, ez jó! Miben különböznek az esetek?
 – Nem tudok semmi biztosat, Alex, a páciensekről is csak a keresztnevüket. A férfi Saleh, a
kislány Sohaila... meg még a korukat és efféléket.
– Ezek arab nevek, ugye? – kérdezte Alex, ebben azonban, lévén Szudán iszlám ország, semmi
különös nem volt.
– Azt hiszem.
– Hasznos volna tudni, miben különbözik a két eset.
– Erre én is rájöttem. A kezelőorvos, egy bizonyos Ian MacGregor, a telefonban egészen jó
benyomást tett rám, ha jól emlékszem, azt mondta, hogy az edinburghi egyetemen végzett.
Mindenesetre nem tapasztal különbséget a két eset között. Azt sem tudja, hogyan kapták meg a
fertőzést. Körülbelül egy időben jelentkeztek a kórházban, és nagyjából ugyanolyan állapotban.
MacGregornak először úgy tűnt, a repülés ártott meg nekik vagy influenzásak...
– Honnan érkeztek? – szólt közbe Alexandre.
– Megkérdeztem, azt mondta, nem tudja megmondani.
– Hogyan kerültek oda?
– Ezt is megkérdeztem, és azt állította, ezt nem mondhatja meg, de valószínűleg az esetek
szempontjából nincs is jelentősége.
Lorenz hangja elárulta, mit gondol erről – mindketten tudták, hogy az okot a helyi politikában kell
keresni, ami Afrikában súlyos gondok forrása, különösen az AIDS-szel kapcsolatban.
– Zaire-ban nincs újabb megbetegedés?
– Nincs – mondta Gus. – Ott lecsengett. Furcsa ez, Alex. Ugyanaz a betegség két különböző
helyen. Egymástól kétezer mérföldnyi távolságban bukkan fel, mindkét helyen ketten betegszenek
meg, ketten meghaltak, a harmadik haldoklik, a negyedik felépülőben van. MacGregor megfelelő
izolációs intézkedéseket hajtott végre a kórházában, és úgy tűnik, érti a szakmáját.
Amit az a testőr az ebédnél mondott, teljesen igaz, gondolta Alexandre. Ez inkább detektívmunka,
mint medicina, aminek azonban most, úgy látszik, nincs sok értelme: az ügy olyan, mint valami
gyilkosságsorozat, mindenféle nyom nélkül. Könyvben olvasva lehet, hogy szórakoztató, a
valóságban azonban egyáltalán nem.
– Nos, mi az, amit biztosan tudunk?
– Azt, hogy a Mayinga-törzs él és virul. A vírus külseje nem változott. Még megvizsgáljuk a
proteineket és az aminosav-sorokat, de az ösztönöm azt súgja, hogy egy az egyben ugyanarról van
szó.
– A franc egye meg, mi lehet a hordozó, Gus? Azt kéne megtalálnunk!
– Köszönöm, hogy mondja, doktor – felelte Gus. Ugyanolyan mérges – sőt dühös – volt, mint
Alex, és ugyanabból az okból. Mind a ketten régről ismerték az érzést. Évezredekig tartott, amíg
rájöttek, mi okozza a maláriát. Az ebolával még csak körülbelül huszonöt éve játszadoznak. Az
legalább ennyi ideje jelen van, feltűnik és eltűnik, mint valami regénybeli sorozatgyilkos. Nincsen
azonban agya, nincsen stratégiája, még csak saját mozgása sincsen. Túlságosan alkalmazkodott
valami nagyon korlátozott és nagyon behatárolt dologhoz, csak éppen nem tudni, mihez. – Ez
önmagában is elég, hogy az embert az alkoholizmusba kergesse, nem?
– Szerintem egy jó adag whisky is lehiggaszt, Gus... Bocsáss meg, mennem kell a betegekhez.
– És hogy tetszik a szabályos kórházi munkarend, Alex? – kérdezte Gus, akinek viszont hiányzott
ez.
– Jó megint igazi orvosnak lenni, de jó volna, ha a betegeimnek valamivel több reményük lenne
az életben maradásra. De hát ilyen ez a meló, igaz?
– Ha kell, átfaxolom a minták szerkezetanalízis-eredményeit. Jó hír, hogy meglehetősen egységes
képet mutatnak.
– Megköszönném... viszlát, Gus.
Letette a kagylót. Meglehetősen egységes képet mutatnak? Eddig így gondoltuk... Most azonban
kénytelen volt valami másra gondolni: Fehér férfi beteg, harmincnégy éves, homoszexuális,
kezelhetetlen bal oldali tuberkulózis. Hogyan stabilizáljuk?
 Fogta a kórlapot, és kilépett az irodájából.
*
– Szóval én vagyok a rossz fiú, aki közreműködött a bírák összeválogatásában? – kérdezte Pat
Martin.
– Ne törődjön vele – felelte Arnie. – Mi mind rossz fiúk vagyunk, ha a fejünk tetejére állunk is.
– Magát kivéve – jegyezte meg mosolyogva az elnök.
– Mindnyájan követünk el hibákat – ismerte el Van Damm. – Én például távozhattam volna
Fowlerral, de Roger azt mondta, szüksége van rám az itteni dolgok irányításában, és...
– Hát igen – bólintott Ryan. – Én is így kerültem ide. Tehát, Mr. Martin?
– Egyik akció során sem történt törvénysértés – felelte Pat. Az utóbbi három órát CIA-
dokumentumok tanulmányozásával töltötte, Jack pedig lediktált egy összefoglalót a kolumbiai
hadműveletekről. Ennek következtében egyik titkárnője, Ellen Sumter titkos információk birtokába
jutott, Ellen azonban elnöki titkárnő volt, mellesleg pedig Jack nem vett bele mindent a
beszámolóba.
– Ön legalábbis nem sértett törvényt – tette hozzá Pat. – Ritter és Moore ugyan kudarcuk nyomán
kénytelenek voltak részletes jelentést tenni a kongresszusnak, de valószínűleg azzal védekeztek,
hogy a hivatalban lévő elnök utasításait követték, és hivatkozhattak az ellenőrzési statútumot
kiegészítő „Irányelvek a különleges és kockázatos műveletekhez” című dokumentumra is. Azt
hiszem, feljelenthettem volna őket, de nem akartam volna én magam vizsgálni az ügyet.
Megpróbálták rendbe hozni a droghelyzetet, és az esküdtek többsége aligha akarta volna, hogy bajuk
legyen belőle, hiszen a medellíni kartell végeredményben széthullott. Az igazi probléma nemzetközi
jellegű. Kolumbia dühös lesz ránk, uram, és teljes joggal. Belpolitikai szempontból nézve az ország
legfőbb törvénye az alkotmány, az elnök pedig a főparancsnok. Az elnök dönti el, mi szolgálja vagy
nem szolgálja az ország érdekeit – már ami a végrehajtási oldalt illeti, ezért bármilyen akciót
kezdeményezhet, amit az ország érdekében állónak ítél. Ha a kongresszus meg akar akadályozni
valamit, megtagadhatja a finanszírozását, de ez minden. Még az elnök katonai jogkörét is úgy
határozták meg, hogy akciót kezdhet, mielőtt megakadályozhatnák benne. Mint látja, az alkotmány a
valóban fontos ügyekben rugalmas.
– És a többi? – kérdezte a stábfőnök.
– A CIA-hadműveletek? Jogsértésnek semmi nyoma, a probléma itt is inkább politikai jellegű. Én,
elnök úr, csak annyit mondhatok, és mint tudja, folytattam vizsgálatokat hírszerzési ügyekben, hogy
gyönyörű akciók voltak. A sajtó azonban nagyon élvezi a dolgot.
Arnie úgy vélte, ez kezdetnek nem is rossz. Harmadik elnökének nem kell tartania attól, hogy rács
mögé kerül. A dolog politikai része ehhez képest másodlagos fontosságú, ami viszont számára
elsődleges fontosságú volt.
– Zárt vagy nyilvános meghallgatások lesznek? – kérdezte Van Damm.
– Ez megint csak politikai kérdés. A lényeg itt a dolog nemzetközi vetülete. Legjobb a dolgot
megbeszélni a külüggyel. Egyébként erkölcsi tekintetben kényes helyzetbe hozott. Ha úgy láttam
volna, hogy a három ügy bármelyikében is törvényt sértett, nem vitathattam volna meg önnel őket.
Minthogy azonban nem ez történt, védekezhetem azzal, hogy ön, elnök úr, felkért engem, hogy
állapítsam meg, követtek-e el jogsértést mások, ennek pedig, mint szövetségi tisztségviselő, eleget
kellett hogy tegyek.
– Tudja, jó volna, ha azok, akik körülvesznek, nem beszélnének állandóan jogászokként –
jegyezte meg csípősen Ryan. – Nekem valóságos problémákat kell megoldanom. Egy új közép-keleti
ország nem kedvel bennünket, a kínaiak számomra érthetetlen okokból a tengeren bonyolítják az
életünket, kongresszusom pedig még mindig nincsen.
– Ez csakugyan valós probléma – mondta neki Arnie. Már megint Arnie.
– Tudok olvasni – intett az asztalon tornyosuló újságkivágások felé. Most figyelt fel rá, hogy a
lapok elküldték neki másnapi, támadó hangvételű szerkesztőségi cikkeik levonatát. Milyen kedves
tőlük. – Egy ideje úgy látom, a CIA maga volt a paradicsom, mert ez itt egyáltalán nem fáklyás
menet... Nos, lássuk a legfelsőbb bíróságot. A fél listát elolvastam. Jó emberek. A jövő héten csapatot
hirdetek.
– A jogászszövetség óriási grimbuszt csinál majd – vélekedett Arnie.
– Hadd tegye. Nem mutatkozhatom gyengének, ezt tegnap este nagyon megtanultam. Kealty mit
fog csinálni? – kérdezte az elnök.
– Az egyetlen lehetősége, hogy politikailag gyengítse önt, hogy botránnyal fenyegesse, és
megpróbálja lemondásra kényszeríteni... – felelte Arnie, de azonnal fel is emelte a kezét: – ...ami
persze nem jelenti azt, hogy ennek van is értelme!
– Ebben a városban kurva kevés dolognak van, Arnie. Én éppen ezért próbálkozom.
*
Egy új ország konszolidációjának egyik legfontosabb eleme természetesen a katonai biztonság
megteremtése. A volt Köztársasági Gárdát meghagyták, a tisztikart azonban kissé át kellett alakítani.
A múlt heti kivégzésekkel nem szabadultak meg minden nemkívánatos elemtől, de a békesség
kedvéért ezektől már egyszerű nyugdíjaztatás útján szabadultak meg. Az eljárás brutálisan nyílt volt:
az érintettekkel közölték: lépjen ki a sorból, és távozzék, amit nem volt ajánlatos figyelmen kívül
hagyni. A távozó tisztek kivétel nélkül biccentettek, és mentek: hálásak voltak, hogy ép bőrrel
megúszták.
Ezeknek az egységeknek a nagy része az Öböl-háború túlélőiből állt. Az, ahogyan akkor az
amerikaiak elbántak velük, annyira megrázta őket, hogy a sokkot a lázadó civilek elleni későbbi
akcióik során igyekeztek „ledolgozni”: így próbálták visszaszerezni önbecsülésüket és kurázsijukat.
Elveszett eszközeik helyébe újakat kaptak, és várható volt, hogy továbbiakkal is felszerelik őket.
Az oszlopok Iránból indultak, végighaladtak az ábádáni országúton, és a sebtében eltávolított
határellenőrző pontoknál iraki területre léptek. A sötétség leple alatt, csaknem teljes rádiócsendben
vonultak, a műholdak azonban látták őket.
Három erős hadosztály – állapították meg a katonai hírszerzés elemzői, akik a flotta washingtoni
hajójavító üzemében székeltek. Hamarosan ugyanerre a következtetésre jutott a Védelmi Hírszerző
Ügynökség és a CIA is. Már dolgoztak az új ország hadrendjének vázlatán, és bár ez még nem volt
teljes, az előzetes számítások azt mutatták, hogy az EIK a többi Öböl menti ország együttes
haderejének valamivel több mint kétszeresével rendelkezik. Úgy tűnt, a végleges eredmények még
ennél is aggasztóbbak lesznek.
– Vajon pontosan hová tartanak? – töprengett hangosan az ügyeletes tiszt, miközben a szalagokat
visszapörgették.
– Irak déli része mindig is síita volt – emlékeztette az ezredest a térség egyik szakértője.
– Az pedig közvetlenül szomszédos a barátainkkal.
– Így van, uram.
35. Haditerv
Ha a katonai erők megmozdulnak, más erők érdeklődéssel figyelik őket, az azonban, hogy hogyan
reagálnak a hadmozdulatokra, vezetőik szándékaitól függ.
Az iráni csapatok Irakba vonulása tisztán adminisztratív intézkedés volt. A harckocsik és a többi
lánctalpas jármű trélereken, a teherautók saját tengelyen érkeztek. A szokásos problémák ezúttal is
előadódtak. Néhány egység – tisztjeiket kínos helyzetbe hozva, a magasabb parancsnokokat pedig
felbőszítve – rossz irányba fordult, de a három hadosztály viszonylag gyorsan eljutott úti céljához:
mind a három egy-egy ugyanolyan típusú, volt iraki divízió közvetlen szomszédságába települt. Az
iraki hadsereg létszámát drasztikus mértékben csökkentették, bázisaik kis híján be tudták fogadni az
újonnan érkezett iráni csapatokat is. Nem sokkal ezután a hadosztálytörzseket egyesítették, és közös
gyakorlatok kezdődtek, hogy a hadosztályok megismerkedjenek egymással. Nyelvi és kulturális
nehézségek itt is adódtak, de mindkét oldal nagyrészt ugyanazokat a fegyvereket használta, és
ugyanazt a doktrínát alkalmazta, a törzstisztek pedig, akik a világon mindenütt egyformák,
igyekeztek, hogy egységbe kovácsolják csapataikat. A műholdak ezt is látták.
– Mennyi? – kérdezte Jackson admirális.
 – Körülbelül három hadtestnyi formáció – felelte a tájékoztatót tartó tiszt. Az egyik két
páncéloshadosztályból áll, a másik kettő egy-egy páncélos– és egy nehézgépesített-hadosztályból. A
tüzérségük kissé gyenge, a vasúti szállítókapacitásuk viszont korlátlan. Kiszúrtunk néhány mozgó
parancsnoki harcálláspontot, ide-oda rohangáltak a sivatagban, valószínűleg egységirányítási
gyakorlatot hajtanak végre – a hivatásosok hadijátékát.
– Egyéb? – kérdezte Robby.
– Ezen a bázison itt, Abu Sukayrtól nyugatra eldózerolják a tüzérségi lőteret, a Nejeftől északra
lévő reptérnek pedig néhány új lakója van, MIG-ek és Szuhojok... de az infraképek szerint a
hajtóműveik hidegek.
– Értékelés? – kérdezte Tony Bretano.
– Uram, ez bármi lehet – felelte az ezredes. – Itt egy új ország integrálja a fegyveres erőit,
rengeteg megtudnivalónk lesz. Az integrált hadtestformációk, megleptek bennünket. A dolog
alighanem irányítási nehézségeket okoz majd, pszichológiai-politikai tekintetben azonban jó
húzásnak bizonyulhat. Úgy működnek, mintha valóban egységes ország volnának.
– Semmi fenyegetőt nem tapasztaltak? – kérdezte a védelmi miniszter.
– Egyelőre semmi olyat, ami fenyegetőnek tűnne.
– Mennyi idő alatt tudnának felvonulni a szaúdi határra? – kérdezte Jackson, aki azt akarta, hogy
Bretano minden fontos részletről tudjon.
– Miután feltankoltak és felkészültek? Mondjuk negyvennyolc-hetvenkét óra alatt. Nekünk
feleennyi is elég, de mi jobban is vagyunk kiképezve.
– Milyen részekből állnak az erőik?
– Összesen három hadtest, az annyi, mint hat nehézhadosztály. Több mint tizenötezer harckocsizó,
több mint huszonötezer lövész páncélozott harcjárművekkel, és több mint hatszáz löveg. A kezelőik
számát még nem tudjuk, admirális úr. Logisztikai szempontból a régi szovjet modellt követik.
– Ez mit jelent?
– A kiszolgáló egységeik a hadosztályokba tagozódnak. Nálunk is ez van, de mi fenntartjuk
bizonyos formációk különállását, hogy mozgékonyabbá tegyük a hadműveleti erőket.
– Képesek a szaúdi olajmezők elfoglalására?
– Könnyen megtehetik – felelte az ezredes. – Az utóbbi hónapokban alighanem sokat töprengtek
ezen – tette hozzá higgadtan.
– Más szóval: fennáll a fenyegetés? – tudakolta Bretano. Egyszerű kérdéseket tett fel, és
odafigyelt a válaszokra. Jacksonnak ez tetszett. Bretano tudta, mit nem tud, és egyáltalán nem
feszélyezte, hogy tanulnia kell.
– Igen, uram. Ez a három hadtest körülbelül akkora potenciális támadó erőt képvisel, amekkorát
annak idején Huszein bevetett. Adott esetben további egységekkel is kiegészíthetik, de ez most csak
megszálló erő. Ez itt az első – mutatott pálcájával az ezredes a térképre.
– Most még egy helyben vannak. Mennyi idő múlva számíthatunk változásra?
– Ha el akarnak érni valamit, néhány hónap múlva. Leginkább a politikai szándékaiktól függ.
Mindezeket az egységeket az iráni, illetve az iraki normák szerint képezték ki. Az igazi feladat
számukra a hadtestek törzseinek és szervezeteinek összehangolása.
– Ezt fejtse ki! – rendelkezett Bretano.
*
A kínai és a tajvani hadihajók tiszteletteljes távolságban maradtak egymástól, mintha csak a
Formosai szorost egy láthatatlan vonal választotta volna kétfelé. Tajpej hajói lépést tartottak
Pekingéivel, mindig úgy helyezkedtek el, hogy elválasszák őket szigetüktől. Mindkét kötelék
betartott bizonyos íratlan szabályokat, és eddig egyik sem sértette meg őket.
Az amerikai Pasadena tengeralattjáró parancsnoka örült ennek, mert szonárjaival és egyéb követő
eszközeivel mindkét felet figyelnie kellett, közben pedig remélte, hogy nem tör ki köztük a tűzharc,
hiszen hajója félúton volt kettejük között. Izléstelennek találta volna, ha tévedésből pusztítják el...
 – Torpedó a vízben, a kettes-hetes-négyes irányban! – jelentette a szonáregység. Ajelenlévők
odafordultak, mindenki figyelni kezdett.
– Csigavér – mondta nyugodtan a kapitány. – Szonár, itt torony, ennél azért többre vagyok
kíváncsi! (Ezt már nem mondta olyan nyugodtan.)
– Az iránya megegyezik a Sierra négyes-kettes kontaktuséval, egy Luda-II osztályú hajóval,
valószínűleg arról indították.
– A négyes-kettes iránya kettő-hetes-négyes, távolsága harmincezer yard – szólt közbe azonnal
egy térképészaltiszt.
– Úgy tűnik, ez valamelyik új rombolójuk, hatlapátos hajócsavarja nagy fordulatszámmal forog,
északról délre fordul, egyértelműen az oldalát mutatja.
– Nagyon helyes – felelte a kapitány, és tőle telhetőleg igyekezett nyugodtnak látszani.
– Lehet, hogy a Sierra tizenötöst vette célba, uram. Az utóbbi egy régi Ming osztályú
tengeralattjáró volt, a régi orosz Romeo osztály hajóinak kópiája, ős-öreg, az ötvenes évekből
származó darab. Alig egy órával korábban merült le, addig feldugott légző-csővel járatta a dízeljeit:
az akkumulátorait töltötte.
A térképészek vezetője kijelentette:
– Az iránya kettő-hat-egy, a távolsága körülbelül ugyanannyi. – balján álló tiszthelyettes
egyetértőleg bólintott.
A kapitány lehunyta a szemét, és nagyot sóhajtott. Emlékezett bizonyos történetekre a
hidegháború régi szép idejéből, amikor az olyan fickók, mint Bart Mancuso felsurrantak északra, a
Barents-tengerre, hogy ott a szovjet flotta éleslövészetének kellős közepén találják magukat, s még
ráadásul célpontnak is nézzék őket. Az ilyesmi jó alkalom volt annak megállapítására, mennyire jók
a szovjet fegyverek... – mondták most, immár irodáikban ülve. A Pasadena parancsnoka most
megtudhatta, mit éreztek azok a kapitányok.
– Jövevény-jövevény, mechanikus jövevény, irány kettő-hat-egy, valószínűleg zajgenerátor,
feltehetőleg a Sierra tizenötös dobta ki. A torpedó a kettő-hat-hetes irányba halad, becsült sebessége
négy-négy, iránya tovább változik északról dél felé – jelentette a szonár. – Követem... újabb torpedó
a vízben, iránya kettő-öt-öt!
– Abban az irányban nincs kontaktus, helikopterről dobhatták – mondta a tiszthelyettes.
Ha visszajutunk Pearl Harborba, elmeséltetek Mancusóval egyet azok közül a régi történetek
közül – gondolta a kapitány.
– Ugyanaz az akusztikus minta, uram, ez is egy célkereső torpedó, észak felé húz, alighanem ezt
is a Sierra tizenötösre lőtték ki.
– Elé is, mögé is küldtek egyet. Szegény ördög, villába fogták – jegyezte meg az első tiszt.
– Hiszen odafent sötét van – vélekedett a kapitány –, ilyenkor könnyű hibázni.
– Így van, uram – erősítette meg helyettese.
– Láttunk ezen a héten valamilyen éjszakai helikopteres tevékenységet?
– Nem, uram. A hírszerzés szerint éjszaka nem szívesen dobálják a szeretetcsomagjaikat.
– Hát akkor ez újdonság. Lássuk! Emeljék fel az elektronikus felderítőárbocot!
– Igenis, felemelni az elektromos felderítőárbocot.
Egy matróz meghúzta a megfelelő kallantyút, mire a hidraulika sziszegve felbocsátottá az árbocot.
A Pasadena periszkópmélységben haladt – a kapitány reményei szerint nagyjából a két ellenséges
flotta közti sáv felezővonalán. Ez volt a legbiztonságosabb pozíció – egészen a valóságos tűzharc
kezdetéig.
– Keressen...
– Megvan, uram. Radarforrás kettő-öt-négyes irányban, légi járművön működik, a rezgésszám és
az impulzusismétlés alapján egy új francia típus.
– Némelyik fregattjukon francia Dauphin helikopterek vannak, uram – jegyezte meg az első tiszt.
 – És éjszakai műveletet hajtanak végre – hangsúlyozta a kapitány. Ez meglepő volt. A
helikopterek drágák, és éjszaka leszállni egy hadihajóra mindig kockázatos vállalkozás. A kínai
haditengerészet eszerint gyakorlatozott: készültek valamire.
*
Itt volt az ideje, hogy Badrayn ismét a számítógép elé üljön: tudta, hogy terve sikerében roppant
fontos szerepe van az időnek. Ez máskor is gyakran volt így, most azonban egy újabb körülmény is
szerepet játszott. Ezúttal magát az utazás idejét kellett minimálisra csökkentenie – máskor inkább az
volt a cél, hogy ő maga vagy egy embere betartson egy bizonyos határidőt, vagy pontosan érkezzék
egy találkozóra. Korlátozta a lehetőségeit, hogy Irán még mindig afféle törvényen kívüli volt a
nemzetek közösségében, Teheránból a megfelelő időpontokban meglepően kevés repülőgép indult.
A KLM 534-es amszterdami járata kevéssel éjjel egy után emelkedett a levegőbe, és egy köztes
leszállás után reggel 6 óra 10 perckor szállt le a Schiphol repülőtéren.
A Lufthansa 60l-es nonstop járata hajnali három előtt öt perccel indult, és hat előtt érkezett
Frankfurtba.
Az Austrian Airlines 774-es járata 3:40-kor szállt fel, és leszállás nélkül hat órára érkezett Bécsbe.
Az Air France 165-ös járata fél hat előtt öt perccel startolt, és pontosan kilenckor ért földet a
Charles de Gaulle repülőtéren.
A British Airways 102-ese reggel hatkor indult, és egy leszállással 12 óra 35 perckor érkezett meg
a Heathrow-ra.
Az Aeroflot gépe háromkor szállt fel, és 7 óra 10 perckor ért földet Moszkvában. Ezeken kívül
csak Rómába repült közvetlen járat, már Athénba is csak átszállással lehetett eljutni, sőt egy helyen
még a bejrúti gép is megszakította útját!
Emberei Dubaiban is átszállhattak volna – az Egyesült Arab Emírségek légitársasága érdekes
módon szállított utasokat Teheránból saját nemzetközi repülőterükre – ugyanígy Kuvait is –, ezeket a
járatokat azonban Badrayn nem túlságosan szívesen vette volna igénybe.
Mindössze néhány járat állt tehát rendelkezésére, amelyeket viszont könnyűszerrel ellenőrizhettek
a külföldi titkosszolgálatok – ha értették a dolgukat. Márpedig Badraynnak abból kellett kiindulnia,
hogy értik, ezért vagy elhelyezik embereiket a gépeken, vagy pedig a személyzetet igazítják el úgy,
hogy azok még a levegőből jelentsék, ha valami gyanúsat észlelnek. Szóval szemlátomást nem csak
az idő jelentett problémát...
A megfelelő embereket választotta ki, többségük felsőfokú képzésben részesült, ha kellett, tudtak
elegánsak lenni, társalogni – vagy udvariasan elzárkózni a társalgás elől. Ámbár... a nemzetközi
járatokon a legegyszerűbb álmosságot színlelni, ráadásul ezt legtöbbször színlelni sem kell.
„Mindenesetre egyetlen hiba is súlyos következményekkel járhat” – mondta nekik, ők pedig
valamennyien megszívlelték szavait.
Badrayn még soha nem kapott ilyen feladatot, ezért figyelemre méltó intellektuális kihívásnak
érezte. Az országból mindössze maroknyi repülőjárattal juttathatta ki embereit, melyek közül a
legkevésbé vonzónak a moszkvait találta. London, Frankfurt, Párizs, Bécs és Amszterdam
megfeleltek volna tranzitvárosoknak, ezekbe azonban naponta mindössze egy gép indult. Örvendetes
volt viszont, hogy valamennyiből számos gép közlekedett Amerikába – amerikaiak is, mások is. Úgy
döntött, az egyik csoport a Lufthansa 601-es járatán repül Frankfurtba, ott aztán elválnak útjaik. Egy
részük innét Brüsszelen át a Sabena gépével a New York-i Kennedy repülőtérre indul, a többiek
Párizson átjutnak el Amerikába. A második csoportból egyesek az Air France járatát veszik majd
igénybe – ők a washingtoni Dulles repülőtéren landolnak. A többiek a Deltával Atlantába, az
American Airlinesszal Orlandóba vagy a Uniteddal Chicagóba érkeznek meg. Megint másokat a
Lufthansa visz Los Angelesbe. A legszerencsésebbek a British Airways Concorde 3-as járatán jutnak
el New Yorkba. Mindössze útjuk első szakaszának végpontjára kellett eljuttatnia őket –
szétszóródásukról ezután már gondoskodik majd a nemzetközi légiforgalom hatalmas rendszere.
És mégis... a húsz ember, húsz lehetséges hibaforrás. Az akciók biztonságos lebonyolítása mindig
is a legnagyobb gondot jelentette. Badrayn a fél életét az izraeliek kicselezésével töltötte – még
életben volt, tehát jól csinálta, vagy ha őszinte akart lenni magához, sohasem vallott teljes kudarcot.
Eközben azonban olyan kunsztokat kellett végrehajtania, hogy gyengébb idegzetű ember akár
többször is beleőrült volna...
Nos, legalább a járatokat kigyűjtötte. Holnap eligazítást tart. Az órájára nézett: a holnap már közel
volt.
*
A küldöttség még időben érkezett, hogy részt vehessen az esti imán. A felek szívélyesen, de
visszafogottan köszöntötték egymást, aztán mind a hárman bementek a mecsetbe, hogy elvégezzék a
napi rituálét. Az ima végeztével visszatértek a kertbe, most azonban nem érezték úgy, hogy
megtisztultak, holott az ájtatoskodás máskor ilyen hatással volt rájuk. Ha nem rendelkeztek volna
akkora gyakorlattal érzelmeik eltitkolásában, valószínűleg meglátszott volna rajtuk, mekkora
feszültségek munkálnak bennük. Szenvtelen viselkedésük így is sokat elárult róluk, különösen
egyikükről.
– Köszönjük, hogy fogadott bennünket – szólalt meg elsőként Ali bin Sheik herceg. Arról nem tett
említést, hogy erre kissé hosszan kellett várakozniuk.
– Örülök, hogy békében köszönthetem önöket – felelte Daryaei. – Örvendetes, hogy együtt
imádkozunk. – Odavezette őket egy asztalhoz, amelyet a testőrei terítettek meg. Az asztalon erős,
kesernyés kávé gőzölgött, úgy, ahogyan a Közép-Keleten szeretik. – Isten áldása legyen ezen a
találkozón, barátaim. Mivel lehetnék a szolgálatukra?
– Azért jöttünk, hogy megvitassuk a legújabb fejleményeket – mondta a királyi herceg, miután
megkóstolta a kávét. Tekintete összekapcsolódott az ajatollah-éval. Kuvaiti kollégája, Mohammed
Adman Sabah külügyminiszter egyelőre nem szólt.
– Mit óhajtanak tudni? – kérdezte Daryaei.
– Az ön szándékait – felelte köntörfalazás nélkül Ali.
Az Egyesült Iszlám Köztársaság „szellemi vezetője” sóhajtott:
– Rengeteg a tennivalónk, oly sok évig tartott a háború, annyi volt a szenvedés, oly sok ügyért
véreztek az emberek. Rengeteg minden elpusztult. Még ez a mecset is szinte ezt jelképezi – mutatott
a csakugyan málladozó épületre –, nem gondolják?
– Itt mindig volt ok a szomorúságra... – felelte Ali.
– Hogy mit akarok? Újjáépíteni. Ezek a szerencsétlen emberek túlságosan sok mindenen mentek
keresztül... és mivégre? Egy istentelen ember evilági ambíciói miatt. Szenvedéseik az égre kiáltottak,
és Allah meghallgatta őket. Most pedig talán eljött az ideje, hogy virágzó, istenes néppé váljunk.
– Ez évekig is eltarthat – vélte Ali.
– Bizonyosan – helyeselt Daryaei. – De most, hogy az embargót megszüntették, elegendő
forrásunk lesz e cél megvalósítására – szándékunk pedig ugyancsak egyértelmű. Itt minden újra
kezdődik.
– Békésen... – tette hozzá Ali.
– Hogyne, békésen – jelentette ki komolyan Daryaei.
– Mi miben segíthetünk? Hiszen hitünk egyik pillére az irgalmasság – szólalt meg Sabah
külügyminiszter.
Az ajatollah finoman biccentett.
– Kedvességét hálásan fogadjuk, Mohammed Adman. Úgy helyes, hogy inkább hitünk irányítson
bennünket, mint a világi hatások, amelyek az utóbbi években oly nagy hatással voltak a térségre.
Pillanatnyilag azonban, mint tudja, a feladat olyan hatalmas, hogy egyelőre el sem kezdtük felmérni,
mi mindent kellene tennünk, illetve hogy milyen sorrendben. Később talán visszatérhetünk erre.
Ez csaknem nyílt visszautasítás volt. Ali pontosan ettől félt: az EIK nem akar üzletet kötni.
– Az OPEC következő értekezletén – ajánlotta – megvitathatjuk a termelési kvóták módosítását,
hogy önök méltányosabban részesülhessenek abból, amit a szervezet tagjai üzletfeleiktől bevesznek.
– Ez valóban igen hasznos volna – helyeselt Daryaei. – De túlságosan nagy szükségünk nincsen
rá... legfeljebb, mondjuk, egy kisebb módosításra...
 – Ebben tehát megegyeztünk? – kérdezte Sabah.
– Hogyne. Ez technikai kérdés, amelyet rábízhatunk illetékes tisztségviselőinkre.
Mindkét vendég bólintott, és magukban arra gondoltak: az összes ügy közül az olajkitermelési
kvóták újraszabályozása bír a legnagyobb jelentőséggel. Ha az egyes országok túlságosan sokat
termelnek, az ár esni fog, és mindenki rosszul jár. Másfelől viszont, ha a termelést túlságosan
visszafogják, az árak felszöknek, kárt okoznak ügyfeleik nemzetgazdaságának, akik ezután
kevesebbet vásárolnak majd, és kevesebbet is fizetnek ki nekik.
– Óhajt valamit üzenni kormányainknak? – kérdezte ezután Sabah.
– Mi békét akarunk, békét, hogy újraegyesíthessük közösségeinket, ahogyan Allah is akarja. Az
önök országainak nincsen félnivalója tőlünk.
*
A Gulfstream, amely annak idején „eltűnt a Földközi-tenger felett”, többé nem hagyhatta el az
országot. Már az is hiba volt, hogy ezen vitték Szudánba az iraki tábornokokat. Lehet, hogy nem
kellett volna, de az a titkos akció is jól sikerült. A G-IV-es azóta Daryaei személyes járművévé lett:
Irán nagy, neki pedig sietnie kellett, hiszen fogytán volt az ideje. Két órával azután, hogy
elbúcsúztatta szunnita vendégeit, már ismét Teheránban volt.
– Nos? – kérdezte Bádrayntól.
A terrorista kiteregette a papírjait az asztalon, megmutatta az útvonalakat és a városokat. Az egész
tisztán technikai ügy volt. Daryaei alaposan átnézte a terveket, és bár túlságosan bonyolultnak találta
őket, komoly kifogása nem volt ellenük. Térképet már eleget látott: most a magyarázatra volt
kíváncsi.
– A legfontosabb tényező az idő – fejtegette Badrayn. – A kiküldötteknek harminc órán belül meg
kell érkezniük rendeltetési helyükre. Ez itt például reggel hatkor hagyja el Teheránt, és másnap
hajnali kettőkor száll le New Yorkban. Teheráni idő szerint ez összesen húsz óra. A kiállítás, amelyen
meg kell jelennie, este tíz után kezdődik a New York-i Jacob Javits Centerben. Ez a másik két óra
ötvenötkor indul, és huszonhárom órával később érkezik meg Los Angelesbe, helyi idő szerint kora
délután. Az „ő kiállítása” egész nap nyitva tart. Ő utazik a legmesszebbre és a legtovább, de
„szállítmányának” több mint nyolcvan százaléka még így is hatásos marad.
– Mondjon valamit a biztonsági kérdésekről.
– Valamennyit gondosan eligazítottuk, intelligens, iskolázott embereket választottam ki. Nem lesz
más dolguk, mint hogy az út során rokonszenvesen viselkedjenek, azután pedig, hogy kissé
elővigyázatosak legyenek. Egyszerre húsz... hát igen, ez problematikus, de hát az ön parancsai is
azok voltak.
– És a másik csoport?
– Ők két nappal később, hasonló körülmények között utaznak el – közölte Badrayn. – Az ő
akciójuk már sokkal veszélyesebb.
– Ezt tudom. Hívők azok az emberek?
– Igen, azok – bólintott Badrayn, aki tudta, hogy a kérdés azt jelenti: „eszelősök, fanatikusok?”. –
Engem a dologgal járó politikai kockázat aggaszt.
– Miért? – kérdezte Daryaei, akit a megjegyzés nem lepett meg, csak éppen tudni akarta az okát.
– Nem elsősorban azért, mert esetleg kiderülhet, ki küldte őket... ámbár az okmányaik
megfelelőek, és a szokásos biztonsági intézkedéseket is foganatosítottuk. Én az amerikai politikai
összefüggésekre gondolok. Ha egy politikust valamilyen csapás ér, az esetleg rokonszenvet kelt
iránta, és ebből a rokonszenvből akár politikai támogatás is származhat.
– Ez igaz, de nem inkább gyengének tűnik majd?
– Mi így gondoljuk, de nem szükségszerű, hogy ők is így érezzék. – Daryaei belegondolt ebbe, és
felidézte magában azoknak az elemzéseknek a következtetéseit is, amelyeket másokkal készíttetett.
– Találkoztam Ryannel. Valóban gyenge ember, nem kezeli hatékonyan saját politikai nehézségeit.
Még mindig nem áll mögötte igazi kormány. Az első és a második akció közti időben megtörjük
majd – Legalábbis kellő ideig lefoglaljuk, hogy elérjük következő célunkat. Ha mindezzel
végeztünk, Amerika eljelentéktelenedik.
– Jobb volna, ha csak az első akciót hajtanánk végre – javasolta Badrayn.
– Megrázkódtatást kell okoznunk az amerikaiaknak. Ha az, amit a kormányzatukról mond,
helytálló, akkora kárt okozunk nekik, amilyen még sohasem érte őket. Megrendítjük a vezetőjüket,
megingatjuk az önbizalmát, megingatjuk népe belé vetett bizalmát.
Badrayn tudta, hogy válaszát nagyon körültekintően kell megfogalmaznia. Daryaei szent férfiú,
szent küldetéssel, és nem száz százalékig az ésszerűség embere. És volt egy másik tényező is, amiről
nem tudott. Így kellett lennie, mert Daryaeit jobban foglalkoztatták az óhajai, mint az eltervezett
akció – vagy mégsem? Mindkét elem ott munkált a lelkében, csak éppen nem mutatta. A főpap nagy
jelentőséget tulajdonított annak, hogy az amerikai kormányzat még mindig sebezhető, hiszen
törvényhozásának alsóháza még nem alakult újjá, a folyamat csak most kezdődik.
– A legjobb, ha csak Ryannel végzünk, már ha sikerül – ajánlotta a terrorista. – Ha a gyerekekre
támadunk rá, dühbe gurulnak. Az amerikaiak nagyon érzelgősén viszonyulnak a kicsikhez.
– A második akcióra csak azután kerül sor, hogy értesülünk az első sikeréről? – kérdezte Daryaei.
– Igen, így van.
– Akkor az első is elég lesz – állapította meg, és ismét belemélyedt Badrayn papírjaiba. A
terrorista elmélyedt gondolataiban. Egy harmadik tényezőnek is kell lennie – gondolta.
*
– Azt mondja, a szándékai békések.
– Hitler is azt mondta, Ali – emlékeztette barátját az elnök. Az órájára pillantott. Szaúd-Arábiában
már elmúlt éjfél.
Ali, miután hazarepült, mint várható volt, először tanácskozott a kormányával, s csak aztán hívta
Washingtont.
– Ugye a csapatmozgásokról tud?
– Igen, az önök emberei ma figyelmeztették a fegyveres erőinket. Eltart még egy darabig, amíg
fenyegetést jelenthetnek számunkra, az ilyesmi időigényes dolog. Tudja, én is voltam katona.
– Igaza van, nekem is ezt mondták. És mondja... mit javasol a királyság?
– Alaposan szemmel fogjuk tartani őket. Hadseregünk gyakorlatozik. Szükség esetén számítunk
az önök segítségére. Aggódunk, de azért nem túlságosan.
– Rendezhetünk közös hadgyakorlatokat – ajánlotta Ryan.
– Ez csak elmérgesítené a helyzetet – felelte a herceg. Szavai nem tűntek túlságosan
meggyőzőnek, és ez korántsem volt véletlen. Valószínűleg végiggondolta a dolgot, és inkább a
nemleges válasz mellett döntött.
– Nos, azt hiszem, fárasztó napja lehetett. Mondja, hogy fest Daryaei? Azóta nem láttam, hogy
bemutatta nekem.
– Úgy tűnik, jó egészségnek örvend. Fáradtnak látszik, de mostanában sok dolga van.
– Azt elhiszem. Ali!
– Igen, Jack?
Az elnök egy pillanatra elhallgatott, és emlékeztette magát, hogy nem járatos a diplomáciai
tárgyalásban.
– Mennyire kell aggódnom emiatt az egész miatt? – kérdezte aztán.
– Az emberei mit mondanak önnek? – tudakolta a herceg.
– Nagyjából ugyanazt, amit ön, de nem mindegyik. Maradjunk kapcsolatban, barátom.
– Értem, elnök úr. És most Isten önnel.
A beszélgetés, amely semmit sem tisztázott, véget ért. Ryan letette a kagylót, és körülnézett üres
irodájában. Ali nem mondta el, amit el akart mondani, mert álláspontja különbözött kormányáétól.
Ugyanez Jackkel is gyakran megtörtént, és ő is ugyanehhez a megoldáshoz folyamodott. Alinak
lojálisnak kell lennie a kormányához – hogy a fenébe ne, hiszen az a kormány a családtagjaiból áll!
–, de megengedett magának egy botlást, márpedig a herceg túlságosan okos volt, hogy ezt véletlenül
tette volna.
36. Az utazók
A Holland Királyi Légitársaság 534-es járata éjfél után egy óra tíz perckor gördült ki a reptéri
terminál elől. A gép tele volt fáradt emberekkel, akik eltompultan ültek üléseikben. Az utaskísérők
takarókat és párnákat osztottak szét köztük. A tapasztaltabb utasok megvárták, míg meghallották a
futóművek behúzásának ismerős zaját, aztán amennyire csak tudták, hátradöntötték üléseiket, és
reménykedtek, hogy nyugodt útjuk lesz, amelynek során alhatnak egy majdnem jót. A fedélzeten
Badrayn öt embere tartózkodott, ketten az első, hárman a business osztályon. Valamennyiük
csomagja a poggyásztérben volt, kézitáskájukat az ülés alá dugták. Kissé mindnyájan idegesek
voltak, és – mondjon bármit is a Korán – szívesen ittak volna egy kortyot, hogy megnyugodjanak. A
járat azonban egy iszlám ország repülőterén landolt, és egészen addig, amíg ismét el nem hagyta az
Egyesült Iszlám Köztársaság légterét, az utaskísérők nem szolgáltak fel alkoholt. Mindnyájan
tekintettel voltak hát a helyzetre, azaz fejet hajtottak a körülmények előtt. Alaposan eligazították, és
gondosan felkészítették őket. A repülőtérre közönséges utasként érkeztek, és ellenkezés nélkül
hagyták, hogy a repülőtéri biztonsági szolgálat tagjai megröntgenezzék poggyászukat: az ellenőrzés
semmivel sem volt lazább, mint bármely nyugati repülőtéren. Inkább szigorúbb – egyrészt a
kevesebb utas, másrészt a helyi paranoia viszonylag magasabb foka miatt. A röntgenernyőkön
minden esetben borotválkozó készletek, papírok, könyvek és egyéb különféle tárgyak látszottak.
Valamennyien tanult emberek voltak, többen közülük a bejrúti amerikai egyetemre jártak,
néhányan azért, hogy különböző tudományos fokozatokat szerezzenek, mások egyszerűen azért,
hogy tanuljanak az ellenségről. Jól szabott öltönyöket viseltek, nyakkendővel, amelyet mostanra
meglazítottak, zakóik a repülőgép szerte megtalálható mini-szekrényekben függtek. Negyven perc
múltán, akárcsak az összes többi utas, ők is aludtak.
*
– Nos, mi a véleménye erről az egészről? – kérdezte Van Damm. Holtzman megforgatta
poharában az italt, és figyelte, ahogyan a jégkockák körbejárnak.
– Más körülmények között összeesküvésnek nevezném, de nem az. Olyasvalaki szemében, aki azt
mondja, hogy ő csak megpróbálja egymás mellé rakni a dolgokat, Jack egészen bizonyosan egész sor
vadonatúj és őrült dolgot művel.
– Ez az „őrült” azért egy kicsit erős, Bob.
– Az ő szemükben nem az. Mindenki azt mondja, „ez nem közülünk való”, és hevesen reagálnak a
kezdeményezéseire. Még önnek is el kell ismernie, hogy az adóval kapcsolatos terveivel kissé
túlment a szokásos határokon, és ez menti azt, ami történik, legalábbis részben. A játszma a szokásos
eszközökkel folyik: néhány kiszivárogtatás. A tónust az információk tálalása határozza meg.
Arnie kénytelen volt bólintani. Ha az ember az összes szemetet a megfelelő kukába önti, minden
tiszta marad, és pár másodperc alatt végzett is. Ha ugyanaz a valaki az egészet egy robogó kocsi
ablakán dobja ki, órákig is eltart, míg az ember összeszedi. A másik oldal most összevissza szórja a
szemetet, az elnöknek pedig felesleges és improduktív dolgokra kell vesztegetnie a drága idejét,
ahelyett hogy nyílegyenesen haladna az úton.
A hasonlat csúf volt, de találó. A politikusok ahelyett, hogy konstruktív tevékenységet
folytatnának, gyakorta szívesebben szemetelnek. Mások meg szedhetik, amit szétszórtak.
– Ki a kiszivárogtatás forrása? – A riporter megvonta a vállát.
– Legfeljebb találgathatok. Valaki a CIA-nál, alighanem olyan ember, akit korkedvezménnyel
nyugdíjazni akarnak. Ismerje el, a hírszerzési részlegben kőkorszaki viszonyok uralkodnak. Meddig
akarják még farigcsálni a hírszerzési igazgatóságot?
– Ameddig meg nem teremtődnek az új, külföldre küldendő hírszerző garnitúra kiképzésének
feltételei. A cél, hogy mindenütt pénzt takarítsanak meg, jobb információkat szerezzenek,
hatékonyabb teljesítményt hozzanak ki a cégből, effélék. Én nem mondhatom meg az elnöknek,
hogyan intézze a hírszerzési ügyeket. Ehhez igazán nagyon ért.
 – Tudom. Az én anyagom is majdnem kész volt a közlésre. Éppen fel akartam hívni magát, hogy
interjút kérjek tőle, amikor borult a bili.
– Nocsak. És?
– Hogy én hogyan közelítettem meg a dolgait? Nincs a városban még egy ilyen ellentmondásos
figura. Bizonyos dolgokban felülmúlhatatlan, másokban azonban... Ártatlan, mint a ma született
bárány, az ember sajnálja érte.
– Folytassa.
– Kedvelem a fickót – ismerte el Holtzman. – Biztos, hogy tisztességes ember, nem viszonylag
tisztességes, hanem tisztességes úgy, ahogy van. Én pontosan úgy akartam beszámolni az
eseményekről, ahogyan megtörténtek. És akarja tudni, hogy engem mi bőszít? – Elhallgatott, hogy
igyék egy kortyot a whiskyjéből, aztán leplezetlen haraggal kijelentette: – Hogy a sztorimat valaki a
Posttól szivárogtatta ki, valószínűleg Ed Kealtynek. Aztán Kealty valószínűleg továbbadta az infókat
Donnernek és Plumbernek.
– Ők meg kihasználták az alkalmat, hogy kikészítsék Ryant?
– De még mennyire – felelte Holtzman.
Van Dammot a nevetés kerülgette. Amíg tudta, visszatartotta, de nem állhatta meg, hogy ki ne
mondja:
– Isten hozta Washingtonban, Bob.
– Tudja, néhányan csakugyan komolyan vesszük a szakmai erkölcsöt – vágott vissza a riporter
nem túl eredeti módon. – Jó sztori volt, nem igaz, mit összekutakodtam, hogy megírjam. Nekem is
megvan a magam forrása a CIA-nál – ami azt illeti, nem is egy –, de most összejöttem egy olyan
valakivel, aki igazán ismeri a témát. Mindent, amit megtudtam tőle, százszor is ellenőriztem, aminek
csak tudtam, utánajártam, és úgy írtam meg, hogy mindig megkülönböztettem azt, amit tudtam, attól,
amit csak gondoltam. És tudja mit? Ryan végül pozitív hősnek bizonyult. Igen, néha megkerülte a
szolgálati utat, de amennyire tudom, a törvényt sohasem szegte meg. Ha egyszer nagy bajban
leszünk, ezt a fajta fickót szeretném az Ovális Irodában tudni. De valami tróger lenyúlta az én
sztorimat, az én információimat, amelyek az én forrásomból származtak, hogy aztán kiforgassa őket,
és ez nekem nagyon nem tetszik, Arnie. Engem tisztelnek, és tisztelik a lapomat is, és valaki ebbe
szart bele. – Letette a poharát, és így szólt: – Hát tudom én, mit gondol rólam és az én...
– Dehogyis tudja – szakította félbe Van Damm.
– De maga mindig is...
– Én vagyok a stábfőnök, Bob. Nekem lojálisnak kell lennem a főnökömhöz, ezért nekem is
játszanom kell a magam játszmáját, de ha azt gondolja, hogy nem becsülöm a sajtót, nem olyan okos,
mint amilyennek lennie kellene. Persze, nem voltunk mi mindig jóban. Olykor ellenségek voltunk,
de nekünk is pont akkora szükségünk van magukra, mint maguknak ránk. Ha nem tisztelem magát,
akkor az isten áldja meg, miért issza a piámat?
– Rendben, Arnie, ezt el tudom fogadni.
– Szép magától – felelte mosolyogva Van Damm, és újratöltötte a poharat. – Szóval, miért hívott
fel?
– Hát... ez majdhogynem kínos kissé. Mert nem akartam részt venni egy tisztességes ember
nyilvános kivégzésén.
– Mintha korábban már megtette volna...
– Lehet, de azok mind politikusok voltak, és így vagy úgy maguk hívták ki a sorsot. Nem is
tudom, miért, valahogy a gyereklányok molesztálását nem kedvelem. Ryan megérdemli, hogy
tisztességes esélyt biztosítsunk neki.
– És most dühös, amiért elbukta a sztoriját, meg a Pulitzer-díját...
– Már van belőle kettő – emlékeztette Holtzman. Másként a főszerkesztője el is vette volna tőle a
sztorit...
– Tehát?
– Tehát tudnom kell, mi volt Kolumbiában, mit csinált Jimmy Cutter, és hogyan halt meg.
 – Jézusom, Bob, magának sejtelme sincs, hogy az ottani nagykövetünk éppen ma min megy át...
– Spanyolul gyönyörűen lehet átkozódni, az már igaz – mosolygott a riporter.
– Azt a sztorit nem lehet elmondani. Egyszerűen lehetetlenség.
– A sztorit valaki el fogja mondani, csak az a kérdés, hogy ki lesz az, mert ettől függ, hogyan adja
majd elő. Arnie, én már most eleget tudok, hogy írjak valamit, ért engem?
Arnie-nak kötelessége volt, hogy megvédje az elnökét, ezt azonban csak akkor tehette meg, ha
megsérti a törvényt, és visszaél Ryan bizalmával. Van ennél könnyebb kenyér is... – gondolta a
stábfőnök. Egy darabig még várakoztathatta volna Holtzmant, ez azonban már puszta komédiázás
lett volna, s ezen már mindketten túl voltak.
– Nem jegyzetelhet, nem használhat magnót, világos?
– Természetesen. Mindent nem hivatalosan hallottam. Egy magas beosztású kormánytisztviselőtől
– nyugtázta Bob.
– De azért azt megmondom, kivel erősíttetheti meg, amit elmondok.
– Az egészről tudnak?
– Többet is, mint én – mondta Van Danim. – A fenébe, a lényegről én is csak most értesültem.
Bob felvonta a szemöldökét. – Ez igen... és nyilván ők is. Valójában ki lát itt tisztán?
– Még az elnök sem tud mindent. Nem vagyok biztos abban, hogy akad egyáltalán valaki, aki
mindent tud.
Holtzman ivott még egy kortyot, az utolsót. Ahogyan az orvos a műtőben, ő sem szerette keverni
az alkoholt a munkával.
– Ez ám a história, Arnie!
– Hát igen. A fontos részletekről egészen a múlt hét előttig nem tudtam.
– És mennyire biztos mindebben? – kérdezte Holtzman.
– Minden összevág – felelte Van Damm, miközben sokadszor is megvonta a vállát. – Nem
mondhatnám, hogy örömmel szereztem tudomást róla. Azt hiszem, mindenképpen megnyertük volna
a választásokat, de a mindenségit, a fickó letette a fegyvert. Feladta, hogy elnökké válasszák, de
tudja, lehet, hogy ez volt az évszázad legbátrabb és legnemesebb politikai aktusa – tűnődött
hangosan Van Damm. – Nem hittem, hogy képes rá.
– Fowler tudja?
– Nem tudom. Én nem mondtam neki. Talán kellett volna.
– Várjon csak... Emlékszik, hogy tukmált rám egy sztorit Liz Elliot Ryanről, meg arról, hogy
hogyan...
– Igen, és ez is beleillik a képbe. Jack személyesen ment le oda, hogy kihozza azokat a katonákat.
Az, aki mellette ült a helikopterben, meghalt, ő pedig azóta is törődik a fickó családjával. Liz meg is
fizetett érte: széttépte az a denveri bomba.
– És Jack valóban megtette... tudja, ez olyan sztori, amit még senki sem hallott teljes egészében.
Fowler kiborult, és csaknem elindított egy rakétát Iránra. Ezt is Ryan tette... ő akadályozta meg. –
Holtzman az italára pillantott, és úgy döntött, mégiscsak iszik egy kortyot. – Hogyan?
– A forródróton – felelte Arnie. – Az elnököt megkerülve közvetlenül felhívta Narmonovot, és
rábeszélte, hogy visszakozzék valamelyest. Fowler kiakadt, és parancsot adott az elnöki testőrségnek
a letartóztatására, mire azonban a Pentagonba értek, a vihar valahogy lecsillapodott. Hála istennek,
sikerült.
Eltartott egy ideig, mire Holtzman felfogta, amit hallott, a történet azonban illeszkedett
mindahhoz, amit már eddig is tudott. Fowler két nappal később lemondott. Összeroppant, de úgy
cselekedett, ahogyan a becsület kívánta, mert tudta: azzal, hogy parancsot adott egy ártatlan város
elpusztítására, elveszítette erkölcsi alapját arra, hogy egy ország élén álljon. Ryant ugyancsak
megrázta az eset, annyira, hogy azonnal egyszer s mindenkorra otthagyta a kormányszolgálatot, míg
aztán Roger Durling vissza nem hívta.
– Ryan minden létező szabályt megszegett. Mintha csak élvezné – állapította meg Holtzman
kevésbé sportszerűen.
 – Ha nem tette volna, most nem volnánk itt – szögezte le a stábfőnök, és újabb italt töltött
magának. Holtzman elhárította a kínálást. – Érti már, amit a sztoriról mondtam, Bob? Ha mindent
kitereget, az ország látja kárát.
– De miért ajánlotta Fowler Ryant Roger Durlingnak? – kérdezte a riporter. – Hiszen ki nem
állhatta.
– Azért, mert Fowler minden hibájával együtt is tisztességes politikus. Személy szerint csakugyan
nem szereti Ryant, talán valami ösztönös ellenszenv munkál benne, de Ryan megmentette őt. Hogy is
mondta Rogernek...? Ryan a megfelelő ember, ha dörög az ég. Igen – emlékezett Arnie.
– Szégyen, hogy nem ért a politikához.
– Meg fog lepődni, nagyon gyorsan tanul.
– Ha lehetőséget kap rá, kikészíti a kormányt. Én személy szerint igenis kedvelem a fickót, de ami
a politikáját illeti...
– Valahányszor azt hinném, hogy kiismertem, megingat ebben a hitemben, s ilyenkor mindig
emlékeztetnem kell magam, hogy nincsen saját programja – vallotta be Van Damm. – Egyszerűen
csak teszi a dolgát. Én átadom neki az iratokat, ő elolvassa, és intézkedik. Odafigyel arra, amit
mondanak neki – ó kérdéseket tesz fel, és mindig meghallgatja a választ –, de mindig maga dönt,
mint aki tudja, mi a helyes és mi nem. És a szentségit, legtöbbször tudja. Bob, ez az ember nekem is
a nyakamra nőtt! De nem is erről van szó, hanem arról, hogy néha úgy érzem, nem igazodom el rajta,
tudja?
– Sült autszájder – állapította meg csendesen Holtzman. – De... A stábfőnök bólintott. Igen, de. De
úgy tekintenek rá, mint aki abszolút bennfentes, és valamilyen titkos programot valósít meg.
Bennfentesnek nézik, és eszerint bánnak vele, csakhogy rá nem alkalmazhatók a szokásos
játékszabályok.
– Szóval a fickót úgy érthetjük meg, ha elfogadjuk, hogy semmi rejtegetnivalója... ezt a
csirkefogót! – foglalta össze az eddigieket Bob. – Utálja a posztját, igaz?
– Többnyire igen, de ott kellett volna lennie, amikor a Középnyugaton beszélt. Ott ráérzett. A
hallgatóság imádta, ő is imádta a közönségét, ez nyilvánvaló volt, közben pedig halálosan be volt
gyulladva. Semmi rejtegetnivalója? Pontosan. Ahogyan a golfban mondják, a legnehezebb egyenesét
ütni, igaz? Mindenki csavarni akarja a labdát. Hát nála nincsenek csavarok.
– Ha nincs csel, akkor mi a csel? – horkant fel Bob.
– Bob, én csak megpróbálom irányítani a médiát, emlékszik? Üssön belém a mennykő, ha tudom,
hogyan fogja tálalni mindezt – már a tények közlésén túl –, de maga tudja, hiszen mintha ez volna a
dolga.
Ez kissé megfeküdte a riporter gyomrát. Egész pályája során Washingtonban dolgozott.
– És minden politikusnak olyannak kell lennie, mint Ryannek, ugye? Csakhogy nem olyanok!
– Őt kivéve – vágott vissza Arnie.
– És hogy mondjam én el ezt az olvasóimnak? Ki hiszi el nekem?
– Ez a baj? – sóhajtotta a stábfőnök. – Én egész életemet a politikában töltöttem, és azt hittem, a
kisujjamban van az egész. Hát egyáltalán nem. Én vagyok minden idők egyik legjobb operátora, ezt
mindenki tudja rólam, erre egyszer csak idejön az Ovális Irodába az a tahó, és kijelenti, hogy „a
király meztelen”, és igaza van. És senki nem tudja megmondani, mit tegyünk, csak ajánlgatják hogy
mondjuk azt, „nem, a király nem meztelen”. A rendszer nem viseli el ezt. A rendszer csak önmagát
viseli el.
– És bárkit elpusztít, aki másként beszél – mordult fel Holtzman. Közben az jutott eszébe, hogy ha
Andersen története Washingtonban játszódnék, a gyereket, aki világgá kiáltotta, hogy az uralkodón
nincsen semmi, felkoncolnák az egybegyűlt bennfentesek.
– A rendszer őt is meg fogja próbálni elpusztítani – vélte Arnie.
– És mi mit tegyünk ez ellen?
– Azt mondta, hogy nem óhajt asszisztálni egy tisztességes ember felakasztásánál, emlékszik?
*
 Ezután az Austrian Airlines 774-es járata következett. Mostanra beindult a dolog, az előkészítés
pedig megfelelt a technikai követelményeknek. A borotvahabos palackokat alig negyven perccel az
indulás előtt töltötték meg. A majomház szerencsére közel volt a repülőtérhez, a napszak is kedvezett
az akciónak, az pedig sehol a világon nem tűnt fel, hogy egyesek futásban teszik meg a bejárathoz
vezető utolsó néhány száz métert – különösen egy ilyen járat indulása előtt. A „levest” a palack
aljába fecskendezték be, egy műanyag szelepen át, amelyet a röntgenkészülék nem érzékelt. A
nitrogén külön térbe került, amely a tartály közepén helyezkedett el. Az eljárás tiszta és biztonságos
volt – palackot, jóllehet teljesen szükségtelenül, kívülről is fertőtlenítették, majd még egyszer
áttörölték, csakhogy ezzel is megnyugtassák az utazókat. A fémtartályok természetesen meglehetősen
hidegek voltak – de azért annyira nem, hogy veszélyes feltűnést keltsenek. A folyékony nitrogén egy
szelepen át gáz formájában távozott a külvilágba, ahol egyszerűen eloszlott a levegőben. Ahhoz
képest, hogy ez az anyag számos robbanószernek az alkotórésze, önmagában tökéletesen inaktív,
átlátszó és szagtalan. A palackok tartalmával sem léphetett kémiai reakcióba, így a nyomáscsökkentő
szelep éppen eleget tarthatott vissza a felmelegedő nitrogénnel, hogy az, ha eljön az ideje,
hajtógázként működhessen a „leves” kipermetezése során.
A töltést a hadsereg védőruhát viselő felcserei végezték – enélkül nem is voltak hajlandók
dolgozni. Parancsba adhatták volna nekik, akkor azonban idegesen és hanyagul tették volna a
dolgukat, ezért az igazgató inkább megértette félelmeiket. Már csak kétszer öt palackot kellett
feltölteniük. Moudi tudta, hogy valójában az összesét el lehetett volna készíteni egyszerre, de nem
akartak felesleges kockázatot vállalni.
*
– Nehéz éjszaka repülni? – kérdezte Jack.
– Hát nekik nehéz, az biztos – felelte Robby. Szívesen tájékoztatta az elnököt így késő este az
Ovális Irodában, egy pohár ital mellett. – Mindig is fukarabban bántak a technikával, mint az
embereik életével. A helikopterek – amelyek ebben az esetben francia gyártmányúak, ugyanolyanok,
mint amilyeneket jócskán használ a mi parti őrségünk – sok pénzbe kerülnek, és eddig ritkán láttuk
őket éjszaka gyakorlatozni. Ez a mostani gyakorlat igencsak tengeralattjáró-vadászatra van
kihegyezve. Lehet, hogy azokat a holland tengeralattjárókat kóstolgatják, amelyeket a Kínai
Köztársaság tavaly vásárolt. A manőverekbe a légierő is bekapcsolódott.
– Következtetés?
– Készülnek valamire, gyakorlatoznak. – A Pentagon hadműveleti igazgatója becsukta dossziéját.
– Uram, mi...
– Robby – nézett rá Ryan új olvasószemüvegén keresztül, amelyet Cathy a minap írt fel neki –, ha
nem kezd el Jacknek szólítani, amikor négyszemközt vagyunk, elnöki paranccsal lefokozom
tengerész zászlóssá.
– Nem vagyunk egyedül – tiltakozott Jackson admirális Price ügynök felé biccentve.
– Andrea nem érdekes... ó, a franc egye meg, nem úgy értettem... – vörösödött el Ryan.
– Igaz, admirális úr, nem számítok – erősítette meg Andrea, és még csak nem is igyekezett
túlságosan, hogy leplezze nevetését. – Elnök úr, hetek óta vártam, hogy ezt mondja.
Jack az asztalra meredt, és a fejét csóválta.
– Ez nem embernek való élet. A legjobb barátom is „uram”-nak szólít, én meg udvariatlan vagyok
egy nőhöz.
– Az elnök a főparancsnok – mondta Robby barátja zavarán mosolyogva –, én meg csak egy
szegény hajós vagyok.
Tartsunk sorrendet – gondolta az elnök.
– Price ügynök!
– Igen, elnök úr?
– Töltsön magának egy italt, és üljön le!
– Uram, szolgálatban vagyok, és a szabályzat szerint...
– Akkor keverjen magának egy gyengébbet, de tegye meg, erre az elnöke utasítja! Teljesítse!
 Price valóban tétovázott, de aztán arra jutott, hogy a POTUS valamilyen fontos dolgot akar
közölni. Öntött magának egy hüvelyknyit, és nem takarékoskodott az ásványvízzel és a jéggel sem,
aztán leült Jackson mellé. Jackson felesége odafent volt az emeleten, a Ryan családdal.
– Emberek, az elnöknek gyakorlati okokból szüksége van lazításra, és ezt megkönnyíti számomra,
ha nem kényszerítek hölgyeket álldogálásra, és a barátom legalább olykor a nevemen szólít. Ebben
egyetértünk?
– Igenis – mondta Robby még mindig mosolyogva, miközben belátta a helyzet kétségbeejtő
abszurditását. – Igen, Jack, most mindnyájan nyugodtak vagyunk, és élvezni is fogjuk. – Price-ra
pillantott. – Lőjön le, ha helytelenül viselkednék, jó?
– Fejbe fogom lőni – nyugtázta Price.
– Én magam jobban szeretem a rakétákat. Biztosabb a hatás – jelentette ki az admirális.
– Ön egy bizonyos éjszakán sörétes puskával is nagyon jó munkát végzett, a főnök legalábbis ezt
mondta nekem. Egyébként kösz.
– Mit kösz?
– Amiért nem hagyta, hogy megöljék. Mi itt igazán örülünk, hogy védhetjük, még ha kezd is
túlságosan bizalmas viszonyt kialakítani a fizetett alkalmazottakkal...
Üldögéltek a kanapén, s Jack újabb pohárral töltött magának. Érdekes, gondolta. Az irodában
most először uralkodott igazán oldott hangulat, olyannyira, hogy ketten is tréfálkoztak a rovására, a
jelenlétében, mintha nem a POTUS, hanem emberi lény volna.
– Ez így sokkal jobban tetszik nekem – pillantott fel. – Robby, ez a lány több mindennek volt
tanúja, mint mi ketten, rengeteg minden elhangzott a füle hallatára. Egyetemet végzett, okos, de
nekem állítólag úgy kellene bánnom vele, mint egy bunyóssal.
– A fenébe is, hiszen csak egy sérült térdű sportoló vagyok.
– Nekem viszont fogalmam sincs, hogy mi a fészkes fenének kellene lennem. Andrea!?
– Igen, elnök úr... – Jack tudta, hogy lehetetlenség volna elvárnia tőle, hogy a keresztnevén
szólítsa.
– Mit gondol Kínával kapcsolatban?
– Nem értek hozzá, de mivel kérdezett, megmondom: nem tudom.
– Éppen eléggé ért hozzá – derült Robby. – Nincs az egész ármádiában, aki többet tudna.
Megérkeztek azok a tengeralattjárók is, amelyeket utóbb küldtünk oda – fordult az elnökhöz. –
Mancuso azt akarja, hogy a két flotta között húzódó észak-déli vonalon helyezkedjenek el.
Egyetértettem vele, a miniszter pedig jóváhagyta.
– Hogy muzsikál Bretano?
– Tudja, hogy mit nem tud, Jack. Hadműveleti ügyekben elfogadja a véleményünket, jókat kérdez,
és még jobban figyel. A jövő héten elkezd majd kijárogatni a fegyveres erőkhöz, hogy megnézze,
hogy dolgoznak, mit tanulnak a fiúk. A vezetői képességei egyenesen félelmetesek, és kíméletlen a
végtelenségig, mindenesetre végül feltétlenül az lesz. Láttam a tervet, amit a bürokrácia leépítésére
dolgozott ki. Húúú...
– Túl nagyot markol?
– Isten ments, dehogyis. Mindezt már körülbelül ötven éve meg kellett volna lépni. Én, Ms. Price,
operátor vagyok, ami azt jelenti, hogy szeretem a pilótaruha csillogását, a kerozinszagot, és azt,
amikor a gép több g-vel gyorsul. Nekünk azonban, akik a dolgok sűrűjében vagyunk, mint egy
falkányi öleb, mindig ott lóg egy rakás bürokrata a bokánkon. Bretano szereti a műszakiakat, és
mindenkit, aki csinál valamit, megtanulta viszont utálni a bürokratákat és a kalkuláció felelőseit. Az
én emberem!
– Térjünk vissza Kínára! – mondta Ryan.
– Nos, Kadenából továbbra is felszállnak az elektronikus felderítőgépeink, de csak a
gyakorlatokon szokásos forgalmazást észlelnek. Nem tudjuk, mire készülnek a kínai parancsnokok.
A CIA-tól sem igen tudunk meg semmit. Az elektronikus hírszerzés sem szolgál érdekességekkel. A
külügy ugyanazt mondja, amit maguk a pekingiek: „Mi ez a nagy felhördülés?” A tajvani
haditengerészet elég erős, hogy elhárítsa a fenyegetést – már amennyiben van ilyen fenyegetés, és ha
nem ütik ki az első pillanatban, erre azonban nem fog sor kerülni. Éberek és ravaszak, és egy
pillanatra sem függesztik fel a védelmi manővereiket. E mögött a nagy hűhó mögött szerintem
semmi olyan sincsen, aminek kihüvelyezhető jelentése volna.
– És az Öböl-térség?
– Az Izraelben állomásozó embereink azt mondják, hogy nagyon odafigyelnek, de szerintem
igazán értékes hírszerzési anyagokhoz nem jutnak. Akárkijük is voltak Bagdadban, valószínűleg a
tábornokkal ezeket is Szudánba csempészték – valószínűleg segédtisztek és effélék. Most kaptam
egy faxot Sean Magrudertől...
– Ő ki? – kérdezte Ryan.
– A hadsereg ezredese, a Negevben állomásozó 10. páncélos-ezred parancsnoka. Tavaly
találkoztam vele; igen figyelemreméltó figura. Neki mondta a mi derék Avi ben Jakob cimboránk,
hogy „Daryaei a világ legveszélyesebb embere”, ő pedig volt olyan bölcs, hogy továbbítsa az infót.
– És?
– És nekünk szemmel kell tartanunk. Bizonyos értelemben valószínűleg túlzás, amit ben Jakob
állít, de Daryaeinek csakugyan vannak birodalmi ambíciói. A szaúdiak rosszul fogták meg a dolgot.
Már útban kéne lenniük oda az embereinknek – nem soknak, csak egy bizonyos kontingensnek –,
hogy megmutassák a másik oldalnak, hogy mi is játékban vagyunk.
– Beszéltem erről Alival. A kormánya csökkenteni akarja a feszültséget.
– Rossz jel – jegyezte meg Jackson.
– Szerintem is – bólintott Ryan. – Továbbra is foglalkozunk az üggyel.
– Milyen állapotban vannak a szaúdi fegyveres erők? – kérdezte Price.
– Gyengébben állnak a kelleténél. Az Öböl-háború után divat lett belépni a Nemzeti Gárdájukba,
és úgy vették a felszerelést, mint a Mercedeseket a nagykereskedőknél. Egy ideig csak játszották a
katonát, aztán viszont rájöttek, hogy az eszközeiket valakinek karban is kellene tartania. Alkalmazták
tehát a megfelelő szakembereket, úgy valahogy, ahogy a középkori nemesek és lovagok a
fegyverhordozókat. És most elvannak, nem gyakorlatoznak. Hát persze, jönnek-mennek a
harckocsijaikkal, lőgyakorlatokat tartanak – az M1-ssel az ilyesmi nagyszerű mulatság, és nekik
bőven van belőle –, de nem egységekben végzik a kiképzést. Mint a lovagok és a nemesek. Az ő
hagyományaik szerint egy lovas üldöz egy másik lovast, mint a filmeken. A háború viszont nem
ilyen, a háború egy óriási csapatmunka. A kultúrájuk és a történelmük ellene szól ennek a modellnek,
amelyet módjuk sem volt megtanulni. Egy szó, mint száz, nem olyan jók, mint hiszik. Ha az EIK
eléri, hogy fegyveres erői összehangoltan manőverezzenek, és egy szép napon megindítja őket dél
felé, mind tűzerő, mind élőerő tekintetében fölényben lesznek a szaúdiakkal szemben.
– Ezt hogyan hozhatnánk helyre?
– Először is oda kell küldenünk néhány emberünket, tőlük pedig idehozni párat az országos
kiképzőközpontba, hogy valósághű körülmények között gyakorolhassanak. Beszéltem is erről Mary
Diggs tábornokkal, az ottani parancsnokkal...
– Mary? Egy nő?
– Nem nő, a rendes neve Marion, de már a West Point-i akadémián is így becézték. Ez amolyan
katonás tréfa – magyarázta Robby Price-nak. – Szeretném, ha átjönne ide egy szaúdi nehézpáncélos-
zászlóalj, hogy Diggs emberei néhány héten át beledöngöljék őket a homokba. Odaát megértenék az
üzenetet. Így tanultak az embereink. Így tanultak az izraeliek is, és így fognak tanulni a szaúdiak is,
és piszokul jobban járnak, mintha éles helyzetben kellene kupálódniuk. Diggs ezért van ott, már jó
régen. Még két-három év, talán annyi se, és a szaúdiak rendelkezni fognak a megfelelő saját
kiképzőkkel, mi pedig formába hozhatjuk a hadseregüket... már ha a politika lehetővé teszi – tette
hozzá.
POTUS bólintott.
– Hát igen, csak ettől meg az izraeliek lesznek idegesek, és belpolitikai okokból maguk a szaúdiak
sem akarták soha, hogy a seregük túlságosan erős legyen.
 – Mesélje el nekik a három kismalac történetét. Nem nagyon illik a kultúrájukhoz, de a nagy,
gonosz farkas most költözött be a szomszédjukba, és jobb, ha odafigyelnek rá, mielőtt elkezdődik a
csihi-puhi.
– Nagyon igaz, Robby. Adlert és Vascót is megkérem, hogy gondolják végig – mondta Ryan az
órájára pillantva. Megint egy tizenöt órás munkanap. Jólesett volna még egy pohár ital, de tudta,
hogy a legszerencsésebb esetben is csak hat órát fog aludni, és nem vágyott rá, hogy a kelleténél
nagyobb fejfájással ébredjen. Letette a poharát, intett a másik két embernek, hogy kövessék, és
kilépett az ajtón.
– A VÍVÓMESTER elindult a rezidenciája felé – szólt bele Andrea rádiója mikrofonjába. Egy
perccel később felfelé haladtak a lifttel.
– Meg ne lássák magán, hogy ivott – figyelmeztette Ryan személyi testőrét.
– Az rendben is lenne, de mit csináljunk önnel? – kérdezte Price, tekintetét a mennyezetre emelve.
Nyílt az ajtó, elsőként Ryan lépett ki, s miközben Price és Jackson követték, kibújt a zakójából.
Sohasem szerette azt a ruhadarabot.
– Hát most már tudja – mondta Robby Price-nak, aki visszafordult, hogy az admirális szemébe
nézzen.
– Igen – felelte, holott már jó ideje tudta. Ezzel együtt nap, mint nap új dolgokat tudott meg a
VÍVÓMESTER-ről.
– Jól tartsa szemmel, Price. Ha a barátom egyszer meglóg innét, magának kell visszahoznia.
*
– Nehéz napod volt? – kérdezte Jack, miután mindenki távozott, és az épületben már csak a
szokásos őrség járőrözött.
– Igen. Holnap is rengeteg tennivalónk lesz Bernie-vel. Holnapután viszont lesz néhány műtétem.
Cathy már hálóingben volt, a mai nap őt is éppúgy kifárasztotta, mint a férjét.
– Van valami újság? – kérdezte Jack.
– Nálunk semmi. Pierre Alexandre-ral ebédeltem, új professzor, Ralph Forster beosztottja. Volt
katonaorvos, nagyon okos.
– Fertőző betegségekkel foglalkozik? – kérdezte Jack, aki halványan emlékezett rá, hogy pályája
során valamikor találkozott Alexandre-ral. – AIDS-szel meg effélével?
– Aha.
– Randa ügy – állapította meg Jack, miközben bebújt az ágyba.
– Most jött át hozzánk – szólt Cathy és ő is lefeküdt. – Azt mondja, Zaire-ban volt egy helyi
ebola-minijárvány. Ketten haltak meg. Aztán Szudánban bukkant fel két másik eset, de úgy tűnik,
nem lesz folytatása.
– Olyan szörnyű, ahogyan mondják? – kérdezte Jack, miközben eloltotta a lámpát.
– A halálozási ráta nyolcvan százalék, elég magas – Cathy megigazgatta a takarókat, és Jackhez
bújt. – De erről most ne beszéljünk többet. Sissy azt mondja, két hét múlva koncertje lesz a Kennedy
Centerben. Beethoven Ötödik szimfóniáját játsszák, és ha hiszed, ha nem, Fritz Bayerlein vezényli.
Gondolod, hogy kapunk rá jegyet?
Sötét volt ugyan, de Jack hallotta felesége hangján, hogy mosolyog.
– Azt hiszem, ismerem a központ igazgatóját, meglátom, mit tehetek.
Megcsókolták egymást, és a nap ezzel véget ért.
*
– Viszlát reggel, Jeff – mondta Price, és jobbra, a kocsija felé indult. Raman balra fordult: az ő
autója arra parkolt.
Ez a munka képes eltompítani az ember agyát, gondolta magában Aref Raman. Már maga az is,
hogy múlnak az órák, az ember figyel, vár, és nem csinál semmit, ugyanakkor mindig készenlétben
áll.
Hm. De miért volna ez olyan borzasztó? Egész felnőtt életében ezt csinálta.
 Észak felé haladt, megvárta, míg kinyílik előtte a biztonsági kapu, aztán északnyugat felé fordult.
Az üres utcákon gyorsan haladhatott. Mire hazaért, feloldódott benne a fehér házi munkával járó
feszültség. Gépiesen bólintott.
Kinyitotta az ajtót, aztán kikapcsolta a biztonsági rendszert, majd felvette az ajtónyíláson át
bedobott postáját, és átlapozta. Egy számla volt közte, a többi reklámszemét: mindegyik rá akarta
venni, hogy használja ki élete nagy lehetőségét, és vásároljon meg valamit, amire amúgy semmi
szüksége. Levette a pisztolytáskáját és a pisztolyát a derekáról, és átballagott a konyhába. Az
üzenetrögzítő lámpája villogott: valaki nap közben idetelefonált.
– Mr. Sloan – hallotta az ismerős hangot a digitális készülékből –, itt Mr. Alahad. Megérkezett a
szőnyege, bármikor elviheti.
37. Támadás
Amikor az utazók egy része Amszterdamban, Londonban, Bécsben és Párizsban elfoglalta helyét
a repülőjáratokon, Amerika aludt. Ezúttal mindegyikük más járaton repült, és Badrayn úgy
választotta ki a csatlakozásokat, hogy – bár ez valószínűtlen volt – ugyanaz a vámos ne
találkozhasson kétszer ugyanazzal a fajta borotvahabos palackkal, és ne tűnődhessen el a
hasonlatosságon. Az igazi kockázatot az jelentette, hogy Teheránból annyi embert indítottak útnak
ugyanazokon a járatokon – viszont alaposan eligazították őket. Tudták például, hogy Frankfurtban a
mindig éber német rendőrségnek alighanem feltűnne, ha az utazók, akik valamennyien ugyanazzal a
járattal érkeztek a Közép-Keletről, csoportba verődve várakoznának, de azt is tudták, hogy egy
nemzetközi repülőtéren, amely tele van kissé zavart, gyakran fáradt és majdnem mindig magányos
emberekkel, legjobb egyedül maradni. Az egyik magányos, céltalan utas úgyszólván semmiben sem
különbözik a másiktól.
Az első az amszterdami Schipholról a Singapore Airlines SQ26-os jelzésű 747-esével repült
tovább. Az út valamivel kevesebb, mint nyolc órát vett igénybe. Az utazó az első osztályon, az egyik
ablak mellett ült hátradöntött ülésében. A városban, ahová tartott, még hajnali három sem volt, ő
tehát a filmnézés helyett inkább az alvást választotta, ugyanúgy, ahogy utastársainak többsége is.
Kint, a légtérben más gépek is tartottak Amerika felé, rajtuk Badrayn más utazóival: Bostonba,
Philadelphiába, Washingtonba, Atlantába, Orlandóba, Dallas/Forth Worthbe, Chicagóba, San
Franciscóba, Miamiba és Los Angelesbe: az ország tíz legfontosabb légikikötőjébe. Valamennyi
városban zajlott valamilyen vásár, bemutató vagy egyéb tömegrendezvény. Hasonlóakra tíz másik
városban – Baltimore-ban, Pittsburghben, St. Louis-ban, Nashville-ben, Atlantic Cityben, Las
Vegasban, Seattle-ben, Phoenixben, Houstonban és New Orleansban is sor került – és ezek a helyek
mindössze rövid repülőútnyira voltak az fentebbiektől. Kettőbe autóval is gyorsan, el lehetett jutni.
Az SQ26-os utasa lassan álomba merült. A borotválkozó-készlet gondosan becsomagolva és
szigetelve a válltáskájában lapult, az ülése alatt, ő pedig álmában is ügyelt, nehogy a lábával
megérintse, ne adj’ isten megrúgja a táskát.
*
Teheránban délre járt az idő. Filmsztár emberei, főnökük felügyelete mellett, lőgyakorlatot
tartottak, ami valójában formalitás volt, és leginkább a harci morál javítását szolgálta. Mindnyájan
tudtak lőni, megtanulták és gyakorolták a libanoni Bekaa-völgyben. Ezúttal ugyanazokat a
fegyvereket használták, amelyeket majd Amerikában fognak – ha fognak –, ennek azonban
tulajdonképpen nem volt jelentősége. A lőfegyver lőfegyver, a célpontok célpontok, ők pedig tudták,
amit tudniuk kellett. Nem gyakorolhattak be előre mindent, de valamennyien tudtak vezetni, és nap
mint nap tanulmányozták az ábrákat és a maketteket. A terv szerint délután kellett behatolniuk,
amikor a szülők elviszik a gyerekeiket, amikor a testőrök már fáradtak, és megunták, hogy figyeljék
a játszadozó kicsiket. Filmsztár kapott egy listát a „szokványos” kocsikról, amelyek közül több az
autókölcsönzők kínálatában is szerepelt. Az ellenfelek az övékhez hasonló kiképzést kaptak,
ugyanolyan tapasztaltak voltak, mint ők – mégsem szuperhősök. Sőt akadtak köztük nők is, és bár
Filmsztárra is hatással volt a Nyugat, de fegyverek ide vagy oda, képtelen volt ugyanolyan komoly
ellenfeleknek tekinteni őket, mint a férfiakat. A terroristák legnagyobb taktikai előnyét azonban az
jelentette, hogy erkölcsi gátlások nélkül bármilyen gyilkos eszközt készek voltak bevetni. A
helyszínen legalább húsz kisgyerek lesz majd, plusz a személyzet, plusz valószínűleg néhány szülő is
– ők minden bizonnyal nagyban akadályozzák majd a védelmet. Az akció legkönnyebb részének az
eleje ígérkezett, a legnehezebbnek pedig a távozás – ha az utóbbira egyáltalán sor kerül. Filmsztár
szükségképpen azt mondta embereinek, hogy kijutnak majd, és erre készült is terv. Ennek azonban
valójában nem volt jelentősége, és lelkük mélyén valamennyien tudták is ezt.
Mindannyian készen álltak, hogy feláldozzák magukat a hadüzenet nélküli dzsihádban, a szent
háborúban, másként nem éppen a Hezbollah-hoz csatlakoztak volna.
*
Patrick O’Day felügyelő napja reggel fél hatkor kezdődött, egy rádiós ébresztőóra keltette.
Kiment az újságokért, majd visszatérvén tíz percen át tanulmányozta a reggeli Postot és a Sunt. Mint
portyázó felügyelő, közvetlenül az igazgató alárendeltségébe tartozott, és sohasem tudhatta, hogy
másnap milyen ügyhöz küldik ki. Ez gyakran annyit jelentett, hogy fogadnia kellett valakit, aki
vigyázott Meganre, sőt megfordult a fejében, hogy erre a célra állandó alkalmazottat kellene tartania.
Megtehette, hiszen a biztosítótól annyit kapott a felesége repülőbalesete után, hogy anyagi
szempontból senkitől sem függött – igaz eleinte az egész ügyletet annyira szentségtörőnek érezte,
hogy el sem akarta fogadni a pénzt. De hogy dajkát vegyen fel? Azt már nem...
Megannek ma banános müzlit készített reggelire egy pohár almalével: a kislány evett, és közben
nézte a konyhában a Disney Channelt. O’Day ezalatt az újságokat olvasta. A kislány maga hordta
edényeit a mosogatógépbe: ezt a nehéz feladatot mostanában kezdte egyedül végezni.
A nap most kelt, az úton a forgalom még gyér volt. Megan a biztonsági ülésben ült, és szokása
szerint álmélkodva figyelte a többi autót.
Az érkezés is ugyanúgy zajlott, mint más napokon. Az éjjel-nappali üzletben már ott volt az
ügynök, és már a Hétmérföldes Lépésekhez is megérkezett a testőrség előőrse. Nos, az ő kislányát
aztán sohasem fogják elrabolni. A mindennapos munka szintjén alig érvényesült az FBI és a testőrség
közti rivalizálás, legfeljebb olykor, ugratásokban nyilvánult meg. A felügyelő örült a testőrök
jelenlétének, ők pedig egyáltalán nem bánták, hogy ez a fegyveres belépett az épületbe. Behozta
Megant, aki nyomban odaszaladt, hogy megcirógassa Mrs. Daggettet, aztán hátravitte a takaróját a
szekrénykéjébe.
– Üdv, Pat – köszöntötte az ajtónál álló ügynök.
– ...reggelt, Norm. Mindketten ásítottak egy jóízűt.
– A maga időbeosztása is cifra egy valami, akárcsak az enyém – állapította meg Jeffers különleges
ügynök. – Mondja, mi újság a Kealty-ügyben?
– A külügyben valaki hazudik, a vizsgálócsoport tagjai legalábbis így gondolják – vonta meg a
vállát O’Day. – Nem tudni, kicsoda. A hazugságvizsgáló teszt eredménye értékelhetetlen. Maguk
rábukkantak valamire?
– Hát tudja, ez fura. Ryan gyakran kiküldi a rá vigyázó egység tagjait. Sőt azt mondta, nem akarja
olyan helyzetbe hozni őket, hogy kénytelenek legyenek...
– Értem – bólintott Pat. – És megteszik?
– Mi egyebet tehetnének? Emberekkel találkozik, akikről nem mindig tudjuk, kicsodák, mi pedig
nem tudjuk megállapítani, hogy nem akarnak-e ártani a VÍVÓMESTER-nek – csóválta a fejét az
ügynök furcsállva. – Magának hogy tetszik ez?
– Én kedvelem Ryant – felelte Pat, s közben tekintete akaratlanul is a környéket pásztázta, minden
rendben van-e.
– Mi is csípjük a fickót – jelentette ki Norm. – Szerintünk meg fogja állni a helyét. Kealty nagy
szemét. Szolgáltam az őt védő részlegnél, amikor alelnök volt, tudja? Kurva sokat ácsorogtam az
ajtaja előtt, miközben ő odabent valami cicababát gyömöszölt. Ez is hozzátartozott a melóhoz –
mondta fanyarul.
 A két szövetségi ügynök váltott egy pillantást egymással. Az ilyen történeteket a biztonsági
szervek emberei csak egymásnak mesélték, és bár a testőrség embereit azért fizették, hogy őrizzék
védenceiket és megtartsák titkaikat, ez nem azt jelentette, hogy szerették is az illetőket.
– Azt hiszem, igaza van. Itt minden rendben van?
– Russell még három embert szeretne, de nem hiszem, hogy megkapja. Három jó ügynökünk van
odabent, hárman pedig a szomszédból figyelnek... (hogy honnét, arról hallgat, állapította meg
O’Day) és...
– ...igen, az út túlsó oldaláról is. Russell érti a dolgát.
– Nagyapó a legjobb – helyeselt Norm. – Ő képezte ki a fél testőrséget, és látnia kellene, hogy tud
lőni. Mindkét kezével.
O’Day elmosolyodott.
– Mondogatják róla. Egyszer meghívom majd egy barátságos lövészversenyre.
Norm vigyorgott.
– Andrea mondta nekem... megnézte a maga FBI-os dossziéját...
– Mi?
– Jaj, Pat, ez nem a maga személyének szól, mindenkit ellenőrzünk. Nekünk mindennap itt van a
védencünk, hiszen érti... Egyébként Price a maga lőeredményeire volt kíváncsi. Hallom, ragyogóak,
de csak annyit mondok, ha pénzben akar fogadni Russell-lel, előtte jól tömje ki a pénztárcáját.
– Ez a szép a lóversenyben, Mr. Jeffers – mondta O’Day, aki szerette az effajta kihívásokat, és
már ideje volt, hogy egyszer alulmaradjon.
– A gatyáját is el fogja veszteni, Mr. O’Day – felelte az ügynök, majd hirtelen felemelte a kezét,
hogy megigazítsa a fülhallgatóját. – Most indulnak. Hozzák HOMOKOZÓ-t. A kislánya meg a
miénk nagyon jóban vannak.
– Katie pompás kislánynak látszik.
– Mind a három aranyos gyerek. Nem mintagyerekek, de nem is az a normális. ÁRNYÉK
nagymenő lesz, ha egyszer elkezd randevúzni.
– Erről hallani sem akarok! – Jeffers szívből nevetett.
– Hát remélem, a miénk fiú lesz. Apám – egyébként százados az atlantai városi rendőrségnél –,
azt mondja, hogy a lánygyerek istencsapása, mert mindnyájan rettegünk, hogy amikor a kicsike
betölti a tizenhetet, találkozik majd egy olyan fickóval, mint amilyenek fiatal korunkban mi magunk
voltunk.
– Elég! Hadd menjek dolgozni, várnak a bűnözők – csapott Jeffers vállára Pat.
O’Day ezúttal nem ment át szokásos kávéjáért a Ritchie Highway túloldalára, ehelyett balra, az
50-es út irányába indult el. Kénytelen volt elismerni, hogy a testőrség emberei értik a dolgukat. Az
elnök biztonságának azonban volt egy olyan eleme, amellyel az FBI foglalkozott: Patnek ma délelőtt
a Kealty-ügyet vizsgáló csoport tagjaival kellett beszélnie. Természetesen nem hivatalosan.
*
Saleh meghalt, Sohaila azonban hazamehetett. Apja hálásan szorított kezet a skót doktorral,
biztosította hálájáról, és megígérte, hogy bármiben számíthat a segítségére – például ha nehézségei
támadnának a szudáni kormánnyal.
– Nos – mondta a telefonban a minisztériumi ember, miután elolvasta MacGregor jelentését. –
Minden elrendeződött.
– Így van.
– A személyzetet ellenőrizték?
– Igen, de holnap a biztonság kedvéért ismét elvégezzük a teszteket. Még ma alaposan
fertőtlenítjük mindkét kórtermet. A fertőzött tárgyakat éppen most égetik el.
– És a holttest?
– Már hullazsákban van, és ugyancsak elégetik, ahogyan ön rendelkezett.
– Kitűnő, dr. MacGregor, remek munkát végzett, köszönöm önnek. Most már mindörökre
elfelejthetjük, hogy ez a szerencsétlen incidens egyáltalán bekövetkezett.
 – De hogyan került ide ebola? – kérdezte MacGregor, amilyen naivan csak tudta.
A hivatalos ember nem fogott gyanút, így aztán bizalmasan közölte:
– Ez nem tartozik önre, és rám sem. Még egyszer nem fog előfordulni, ebben biztos vagyok.
– Bár igaza lenne – felelte az orvos, majd miután váltottak még néhány szót, letette a kagylót. Egy
darabig a falat bámulta, majd úgy döntött, újabb faxot küld Atlantába. A kormánynak nem lehet
kifogása ellene... Jelentenie kell, hogy a mikrojárvány véget ért. Megkönnyebbült, hogy visszatérhet
a normális orvosi praxishoz, a legyőzhető betegségekhez.
*
Kiderült, hogy Kuvait számára sokkal fontosabb a találkozó tartalmának továbbítása, mint Szaúd-
Arábiának – talán mert a kuvaiti kormány igazi családi vállalkozás volt, és a cég a térség egy
különösen veszélyeztetett zugában működött. Adler odanyújtotta a dokumentumot Ryannek, aki
gyorsan átfutotta.
– A magva körülbelül ez: „Vesztettünk”.
– Szerintem is – helyeselt a külügyminiszter.
– Lehet, hogy Sabah külügyminiszter kihúzta a szövegből az összes szóvirágot és udvariassági
fordulatot, de az is lehet, hogy amit hallott, megrettentette. Én az utóbbira szavazok – jelentette ki
Bert Vasco.
– Ben? – kérdezte Jack. Doktor Goodley a fejét csóválta.
– Lehet, hogy van itt egy kis gond...
– Lehet? – kérdezte Vasco. – Ez már több, mint lehetőség.
– Nos, Bert, ami a Perzsa-öbölt illeti, mindig a maga prognózisai a legjobbak. Nem jósolna
nekünk valamit?
– Az ottani kultúra az alkudozás kultúrája. A fontos megbeszéléseknek náluk kifinomult verbális
szertartásrendje van, és ha elhisszük, hogy ez elmaradt, akkor az jelent valamit. A „Jónapot-aggyon-
isten” a Közép-Keleten eltart úgy egy óra hosszat. A lényeget ön mondta ki, elnök úr: „vesztettünk”.
Az ezért érdekes, gondolta Vasco, hogy közös imával kezdtek. Lehet, hogy ebből a szaúdiak
megértettek valamit, amit a kuvaitiak nem?
Még Vasco sem ismerte a helyi kultúra minden aspektusát.
– Akkor a szaúdiak miért veszik félvállról az ügyet?
– Ön azt mondta, Ali herceg szavaiból nem ez tűnt ki. Ryan bólintott:
– Így van. Folytassa.
– A királyság a tudathasadás állapotában van. Kedvelnek bennünket, és mint stratégiai
partnereikben, megbíznak bennünk, de idegenkednek is tőlünk, és mivel idegen kultúra vagyunk a
számukra, bizalmatlanok is irántunk. Sőt a dolog ennél is bonyolultabb, újra és újra tapasztaljuk,
hogy félnek túlságosan kitenni a társadalmukat a nyugati hatásoknak. Az úgynevezett szociális
kérdésekben rendkívül konzervatívak – amikor például a hadseregünk ‘91-ben ott volt, kérték, hogy
a tábori lelkészeink vegyék le uniformisaikról a vallási szimbólumokat, attól meg kissé
megrezzentek, hogy az amerikai katonanők fegyvert viseltek és járműveket vezettek. Szóval,
egyfelől függenek tőlünk, hiszen mi garantáljuk a biztonságukat – erről Ali herceg minden
alkalommal érdeklődik öntől, igaz? –, másfelől viszont aggódnak, hogy miközben megvédjük őket,
felfordulást idézünk elő az országukban. És az egész mögött mindig a vallás húzódik meg.
Valószínűleg szívesebben egyeznek ki Daryaeivel, mint hogy visszahívjanak bennünket megvédeni a
határaikat, ezért a kormányuk nagyobb része inkább kiegyezéspárti, mondván, hogy ha hívnak
bennünket, úgyis megyünk. Kuvait más káposzta. Ha megkérjük őket, hadd rendezzünk náluk egy
gyakorlatot, egy szempillantás alatt igent mondanak, még akkor is, ha a szaúdiak az ellenkezőjére
kérik őket. Még jó, hogy Daryaei is tudja ezt, úgyhogy kénytelen visszafogni magát. Ha elindítja a
csapatait dél felé...
– A CIA figyelmeztetni fog minket – jelentette ki magabiztosan Goodley. – Mi tudjuk, mit
figyeljünk, ők meg nem elég ügyesek, hogy eldugják előlünk.
 – Ha most csapatokat küldünk Kuvaitba, agresszív lépésnek fogják tekinteni – figyelmeztetett
Adler. – Jobb volna először beszélni Daryaei-vel, és kipuhatolni a szándékait.
– Jól gondoljuk meg, mit üzenünk neki – vetette közbe Vasco.
– Természetesen, nem engedhetjük meg magunknak, hogy hibázzunk. Azt hiszem, tudja,
mennyire fontos számunkra az Öböl menti országok státusa. Teljesen egyértelműen kell
megfogalmaznunk, mit akarunk tőle.
(April Glaspie nagykövetet utóbb megvádolták, hogy 1990 nyarán félreérthető kijelentéseket tett
Szaddam Huszeinnek – igaz, ő cáfolta Szaddam állítását, aki amúgy nem volt kifejezetten
megbízható információforrás. Lehet, hogy valami nyelvi nüánsz okozta a bajt. A legvalószínűbb
azonban, hogy a diktátor azt hallotta, amit hallani akart, nem pedig ami valóban elhangzott.
Államfőknél és gyerekeknél ez meglehetősen gyakori.)
– Milyen gyorsan tudja megszervezni? – kérdezte Ryan.
– Nagyon gyorsan – felelte a külügyminiszter.
– Akkor csinálja – rendelkezett az elnök. – A lehető leggyorsabban. Ben?
– Igen, uram.
– Én már beszéltem Robby Jacksonnal. Tervezzék meg egy gyorsan bevethető, nem túlságosan
nagy erő odajuttatását. Akkorát, hogy kiderüljön, érdekelve vagyunk, de mégse akkorát, hogy
provokáljuk őket. Hívják fel Kuvaitot, és közöljék velük, hogy ha szükségük van ránk, készen
állunk, és ha kérik, tudunk csapatokat küldeni hozzájuk. Melyik az illetékes egység?
– Megnéztem: a 24. gépesített lövészhadosztály, a georgiai Fort Braggben – közölte látható
büszkeséggel Goodley. – A második dandárjuk pillanatnyilag fokozott harckészültségben van.
Kuvaitban ott van a mozgósítási zárolt anyag, járművek és minden egyéb, átvizsgálás után
negyvennyolc órával indítható. Javaslom, hogy helyezzük fokozott készültségbe a Diego Garcián
horgonyzó előretolt ellátó raktárhajókat is. Ezt feltűnés nélkül megtehetjük.
– Szép munka volt, Ben. Hívja a védelmi minisztert, és mondja meg neki: elrendelem a
végrehajtást. De csöndben csinálja.
– Értettem, elnök úr.
– Közölni fogom Daryaeivel, hogy békés kapcsolatokra törekszünk az Egyesült Iszlám
Köztársasággal – mondta Adler. – Közlöm továbbá, hogy számunkra eminens fontosságú a térség
békéje és stabilitása, vagyis az egyes államok területi integritása. Vajon erre mit mond majd...?
A jelenlévők tekintete Bert Vascón állapodott meg, aki mostanra kezdte unni, hogy újabban ő az
ügyeletes zseni.
– Lehet, hogy csak őrájuk akar ráijeszteni, nem hiszem, hogy minket is ki akar hozni a
sodrunkból.
– Most először ad kitérő választ nekem.
– Nem rendelkezünk elegendő információval – felelte Vasco. – Nem gondolnám, hogy össze akar
akaszkodni velünk. Egyszer már megtörtént, és mindenki felkapta a fejét. Persze, nem szeret
bennünket, ahogyan a szaúdiakat és egyetlen más államot sem. De nem akar kikezdeni velünk. Talán
valamennyiüket ki tudja készíteni, de ez katonai probléma, én pedig csak külügyi biztonsági
szakember vagyok. De ha mi is partiban vagyunk, akkor nem, és ezt ő is tudja. Politikai nyomást
természetesen gyakorolhat Kuvaitra és a királyságra, de ezenkívül, úgy vélem, nincs okunk
aggodalomra.
– Egyelőre nincs – szólt az elnök.
– Igen, uram, egyelőre – helyeselt Vasco.
– Túlságosan igénybe veszem, Bert?
– Semmi gond, elnök úr. Legalább meghallgat. Mindenesetre érdemes volna összeállíttatni egy
különleges hírszerzési értékelést az EIK katonai lehetőségeiről és szándékairól. Pontosabb képet
szeretnék kapni arról, mit szednek össze a titkosszolgálataink.
– Bert, kiadom az utasítást az értékelés elkészítésére. A munkát, utasításomra, teljes
meghatalmazással Bert ellenőrzi... Tudják, uraim, parancsot adni olykor egészen finom dolog... –
tette hozzá az elnök mosolyogva, hogy feloldja az értekezleten felgyűlt feszültséget. – Lehet, hogy
lesznek gondjaink, de egyelőre még nem a tökünkre megy a játék.
A jelenlévők bólogattak.
– Nos jól van, uraim, figyeljenek oda erre az ügyre.
*
A Singapore Airlines 26-os járatának utasa minden gond nélkül átjutott az ellenőrzésen. A
vámtisztviselő kérdésére közölte, hogy a Javits Centerben rendezett autó kiállításra jött. A bőröndjét
ki sem nyittatták, csak megröntgenezték. Öt perccel később már a taxidrosztnál állt sorban.
Ezúttal az aggasztotta, hogy vajon a taxit nem érte küldték-e, ezért egy darabig ügyetlenkedett a
csomagjaival, és végül maga elé engedett egy nőt. A következő kocsiba azonban beült, és miután
hátradőlt az ülésen, úgy tett, mintha csak nézelődne, valójában azonban azt figyelte, nem követik-e.
Késő délelőtt volt, a városba vezető úton gépkocsik sokasága hömpölygött. Valószínűtlennek tűnt,
hogy valaki a nyomába szegődött volna, annál is inkább, mert kocsija csak egy volt a sok ezer sárga
taxi közül, amelyek úgy kerülgették a többi gépkocsit, mint egy nekivadult marhacsorda tagjai.
Mindössze egyetlen problémája maradt: az, hogy a kiállítócsarnok meglehetősen messze esett a
szállodájától, utóbb tehát ismét taxit kellett igénybe vennie. Ezen azonban nem segíthetett, egyébként
is, először be kellett jelentkeznie.
Fél óra múlva már a szállodában volt, és a lifttel felment a hatodik emeletre. Bőröndjét egy
segítőkész londiner vitte, válltáskáját ő maga. Két dollár borravalót adott – megmondták neki, hogy
ennyit adjon; ha túl sokat vagy egyáltalán nem ad, a személyzet megjegyzi magának. A londiner,
nem különösebben hálásan, eltette a pénzt.
Az utazó, miután ilyen sikeresen elérte úti célját, kicsomagolta ruháit, és válltáskájából is kivette a
felesleges tárgyakat. A borotválkozó-készletet benne hagyta, és miután frissítő zuhanyt vett, a
szállodai személyzet által kikészített borotvával szabadult meg borostájától. Izgult, mégis meglepően
jól érezte magát. Úton volt... mióta is? Huszonkét órája? Körülbelül. Közben azonban sokat aludt, és
sokakkal ellentétben a repülőút egyáltalán nem okozott szorongást neki.
Ebédet rendelt a szobaszerviz étlapjáról, majd felöltözött, és vállára vetve táskáját, lement a
lépcsőn. Fogott egy taxit, és a Javits Centerbe vitette magát. Autókiállítás... gondolta. Mindig is
szerette az autókat.
Tőle térben és időben lemaradva ekkor még tizenkilenc teheráni utazó tartózkodott a levegőben.
*
– Tudniuk kell, hogyan ismerhetik ki az embereket – mondta tanítványainak Clark. Az osztály
ellen nem lehetett kifogása. Ellentétben más iskolák növendékeivel, ők akartak tanulni. Szinte úgy
érezte magát, mint annak, idején, a hidegháború zenitjén, amikor mindnyájan James Bondok akartak
lenni, és bármit mondtak is instruktoraik, hitték, hogy valamennyire azok is lesznek.
Osztálytársainak többsége friss diplomás volt, mindent tudtak, amit könyveikből megtanulhattak, de
az életet még nemigen ismerték. Többségük nagyon jól tanult, egyesek azonban nem, pedig
bevetésen az elégtelen osztályzat jóval súlyosabb következményekkel járt, mint itt egy rossz jegy.
Clark ettől a társaságtól sokkal többet várt. Igaz ugyan, hogy ők nem szereztek történészdiplomát a
Dartmouthon vagy a Brownon, de ők is jártak valamilyen felsőoktatási intézménybe, azután pedig
még többet tanultak valamelyik nagyváros utcáin. Sőt talán azt is tudták, hogy minden, amit
tanulnak, egy szép napon fontos lehet számukra.
– Fognak hazudni nekünk... úgy értem, az ügynökeink?
– Ön ugye pittsburghi, Mr. Stone, jól tudom?
– Igen, uram.
– Ugye dolgozott titkos informátorokkal az utcán? Hazudtak ők valaha önnek?
– Néha – felelte Stone.
– Tessék, a válasz a kérdésére. Hazudni fognak a saját fontosságukat illetően, eltúlozzák a
veszélyt, amelynek ki vannak téve, hazudnak majd szinte minden istenverte dologban, attól függően,
milyen lábbal keltek fel aznap. Ismerniük kell őket, és tudniuk kell, milyen hangulatban vannak.
Stone, észrevette maga, amikor az informátorai rablómesékkel etették?
– Legtöbbször igen.
– És ezt miből állapította meg? – tudakolta Clark.
– Abból, hogy néha túlságosan is sokat tudtak, vagy nem stimmelt, amit mondtak...
– Tudja – mondta Clark kaján mosollyal –, önök olyan okosak, hogy néha felteszem magamnak a
kérdést: tulajdonképpen mit keresek én itt? A lényeg az emberismeret. Hírszerző-pályafutásuk során
sok olyan emberrel találkoznak majd, akik azt állítják, hogy mindent műholdas információk alapján
tudnak, hogy a műhold mindent tud, és mindenről tudósít. Hát nem egészen – folytatta Clark. –
műholdakat be lehet csapni, méghozzá könnyebben, mint ezt egyesek elismerik. Az embereknek
megvannak a maguk gyengéi, elsősorban a hiúságuk, és semmi sem pótolhatja, hogy a szemükbe
nézhetünk. Az ügynökvezetői munkában azonban éppen az a nagyszerű, hogy önök a hazugságaik
alapján is hozzájuthatnak némi igaz információhoz. Ezt példázza az az ügy, amely 1983-ban,
Moszkvában zajlott, a Kutuzov sugárúton.
Az illető ügynököt kihoztuk, és a jövő héten itt lesz, hogy találkozzék önökkel. Nem jött ki a
főnökével, és...
A hátsó ajtón át bejött Chavez, és átnyújtott egy telefonüzenet-űrlapot. Clark sietve leadta a
hátralévő anyagot, aztán az asszisztensére bízta az osztályt.
– Mi van, Ding? – kérdezte.
– Mary Pat hívat bennünket. Azonnal indulnunk kell Washingtonba. Valami a különleges
hírszerzési értékelésüggyel kapcsolatban.
– Lefogadom, hogy az Egyesült Iszlám Köztársaság miatt.
– Kár is volt leírnom az üzenetet – mondta Chavez –, mindössze annyi, hogy vacsorára ott
legyünk. Vezessek én?
*
Diego Gardán négy előretolt ellátó raktárhajó horgonyzott. Viszonylag újak voltak, erre a célra
épültek: úszó garázsoknak harci járművek számára. Az utóbbiak egyharmada harckocsi, önjáró löveg
és páncélozott szállító harcjármű volt, a többi a kevésbé marcona „trén”: teherszállító járművek
megrakva minden szükségessel, a lőszertől az élelmiszeradagokig és a vízig. A hajókat a flottánál
szokásos szürke színre festették, kéményeik körül azonban színes csíkok jelezték, hogy a védelmi
tartalékflottához tartoznak. Civil tengerészek szolgáltak rajtuk, a karbantartás is az ő – nem
különösebben nehéz – feladatuk volt. Néhány havonta beindították a hatalmas dízelmotorokat, és
hajózgattak egy keveset, csak hogy ellenőrizzék: minden abszolút tökéletesen működik. Ezen az
estén utasítást kaptak a riadókészültség fokozására.
A gépészek lementek a hajótérbe, és bekapcsolták a hajtóműveket. Ellenőrizték az
üzemanyagkészleteket, és elvégeztek bizonyos próbákat, hogy lássák, indulásra készek-e járműveik,
amelyeket oly szeretetteljes gondoskodással vettek körül. Minden próbát egy időben végeztek el: a
gigászi motorok által kibocsátott hőmennyiséget a kémholdak infraérzékelői is észlelték – különösen
éjszaka.
*
Az észlelés után harminc perccel Golovko is értesült a fejleményekről, és ahogyan a világ
bármely más hírszerzőfőnöke is tette volna, összehívta szakértőit, hogy megvitassák azokat.
– Hol tartózkodik az amerikai repülőhordozó harccsoport? – kérdezte először is. Amerika ezeket
szerette ide-oda küldözgetni a világtengereken.
– Tegnap hagyták el az atollt, keleti irányban.
– Távolodnak a Perzsa-öböltől?
– Igen. Ausztráliával tartanak közös gyakorlatot. A kódneve DÉLI KUPA. Nem tudunk róla, hogy
törölték volna.
– Akkor miért gyakorlatoznak az ellátóhajók? Az illetékes elemző széttárta a karját.
– Lehet gyakorlat, de lehet a perzsa-öböli zűr miatt is.
 – Washingtonban semmi? – kérdezte Golovko.
– Ryan barátunk továbbra is háborgó politikai vizeken hajózik – jelentette az amerikai politikai
szekció feje. – Elég rosszul.
– Túléli?
– A nagykövetünk szerint igen, és a rezidensünk is egyetért vele, de mind a ketten úgy gondolják,
hogy a helyzete ingatag. A szokásos dzsumbuj. Amerika mindig is büszke volt arra, hogy náluk a
hatalomváltások simán zajlanak, de mint láthattuk, a törvényeik ilyen esetekre nem szolgálnak
recepttel. Nem tehet döntő lépést politikai ellenfele ellen...
– Amit Kealty csinál, az egyszerűen hazaárulás – állapította meg Golovko. Ezt a bűnt
Oroszországban mindig is szigorúan büntették. Már maga a kifejezés is elég volt, hogy lehűtse a
helyiség levegőjét.
– Az ő törvényeik szerint nem, de jogi szakértőim úgy tájékoztattak, hogy az ügy meglehetősen
zavaros, és hogy nem lesz egyértelmű nyertese, továbbá, hogy Ryan a pozíciója miatt elnök marad,
mert kettejük közül ő volt ott előbb.
Golovko bólintott, de látszott rajta, hogy nem örül annak, amit hallott. A Vörös Október
történetének és a Geraszimov-históriának nem lett volna szabad nyilvánosságra kerülnie. Ő és
kormánya az utóbbi esetről tudott, az előbbiről azonban eddig csak sejtései voltak. A tengeralattjáró
megszerzését az amerikaiak példaszerűen eltitkolták – vagyis ez volt az, ami miatt Ryan
megengedhette magának, hogy megszöktesse Kolját. Csak így lehetett. Ez utólag is teljesen
logikusnak tűnt, és csakugyan szép húzás volt. Azt leszámítva, hogy most már Oroszországban is
mindenki tudott róla, ő pedig egészen addig nem léphetett közvetlen kapcsolatba Ryannel, amíg a
diplomáciai ricsaj el nem ül.
Amerika készült valamire, Golovko pedig még nem tudta, hogy mire, és ahelyett, hogy
megkérdezhette volna, és esetleg őszinte választ kapott volna, várnia kellett, amíg odaát dolgozó
hírszerzői ki nem derítik. Az igazi problémát az jelentette, hogy a botrány ártott az amerikai
kormánynak és Ryan pozíciójának, aki a CIA-nál ahhoz szokott, hogy egy szűk csoportot vezényel,
nem pedig a teljes bürokráciát. Ösztöne azt súgta neki, hogy Ryan kész lenne az együttműködésre,
megbízna volt ellenségében, hogy együtt cselekedjék vele közös érdekeik érvényesítése céljából.
Egyvalamit ez az áruló, ez a Kealty bizonyosan elért – mert hiszen ki más mondhatta volna el ezeket
a dolgokat az amerikai sajtónak!? Politikai tekintetben mindkét oldalt megbénította. Egy egyszerű
telefonhívást sem engedhetett meg magának.
Azok a hajók pedig nem ok nélkül járatták a motorjaikat. Ryan készült valamire, legalábbis
tervezett valamit, Golovkónak pedig, minthogy kérdezni nem kérdezhetett, ismét át kellett változnia
kémmé, aki egy másik kém ellen dolgozik – ahelyett, hogy mint szövetségesével működne együtt
vele. Más választása azonban nem volt, tehát kiadta az utasítást:
– Hozzanak létre egy különleges vizsgálócsoportot, amely a Perzsa-öblöt tanulmányozza.
Szedjenek össze mindent, amink csak van, és amilyen gyorsan csak lehetséges. Amerika valahogyan
reagálni fog a kibontakozó helyzetre. Először is meg kell állapítanunk, hogy egyáltalán mi történik.
Másodszor, hogy vajon Amerika mennyit tud. Harmadszor pedig, hogy mit fog tenni. Vonják be G. I.
Bondarenko tábornokot is, nemrég jött vissza Amerikából, látta a hadseregüket.
– Azonnal, elnök úr – szólt első helyettese. Ez legalább nem változott!
*
A körülmények kitűnőek, állapította meg az utazó. Nem volt sem túlságosan meleg, sem
túlságosan hideg. A Javits Center közvetlenül a folyóparton állt, ami azt jelentette, hogy a levegő
páratartalma viszonylag magas, mivel pedig a kiállítás zárt térben volt, a palack tartalmát az
ibolyántúli fény sem veszélyeztette. Az pedig, hogy a vállalkozása hogy üt ki, az utazót nem
nyugtalanította, őt eligazították, és pontosan azt fogja tenni, amire utasították. Akár sikerül, akár
nem... végül is Allah akaratán múlik. Kiszállt a taxiból, és bement az épületbe.
Nézelődött, összeszedett néhány prospektust, és közben megnézte magának a légkondicionáló
rendszert is. Jobb lett volna, ha a palackot magában a rendszerben helyezheti el, de ezzel
kapcsolatban is megkapta a szükséges felvilágosítást. A légiósbetegség, amely néhány éve
Philadelphiában tört ki, megtanította az amerikaiakat arra, hogy tisztán tartsák az efféle rendszereket.
Gyakran kevertek klórt a készülékek kondenzvizébe, amellyel ezek a keringetett levegőt
nedvesítették, a klór pedig ugyanolyan biztosan elpusztította volna a vírust, mint a puskagolyó az
embert. Az utazó felpillantott a hatalmas kerek szellőzőnyílásokra, amelyekből áradt a hideg levegő,
és láthatatlanul lefolyt a talaj közelébe. Az emberi testek által felmelegített levegő ismét felszállt az
elszívó nyílásokhoz, ami azt jelentette, hogy valamennyire minden alkalommal újra és újra
fertőtlenítődik. Olyan helyet kellett tehát kiválasztania, ahol az áramlás nem ellenségeit, hanem az ő
célját szolgálta. Tovább sétált, elhaladt néhány befúvónyílás alatt, vizsgálgatta őket, érezte bőrén a
hűvös szellőt, és közben próbálta eldönteni, hol kellene elhelyeznie a palackot. Ez is ugyanolyan
fontos volt. A permet tizenöt másodperc alatt távozott a tartályból, de közben sziszegő hang
hallatszott, és párafelhő is keletkezett. Az előbbit a zsúfolt csarnok zaja valószínűleg elnyeli, a
felhőcske pedig valószínűleg néhány másodperc alatt eltűnik majd... A permet nagyon apró
cseppekből áll, eloszlik a környező levegőben, és a cseppek harminc percen belül az egész légtérben
jelen lesznek, hacsak a szellőzőrendszer meg nem nyújtja valamelyest ezt az időtartamot... Az utazó
a lehető legtöbb embert akart kitenni a készítmény hatásának, így hát továbbindult.
A gyártók rengeteg autót hoztak el a kiállításra, amely azonban így sem foglalta el az egész
hatalmas csarnokot. Az egyes részlegek előre gyártott elemekből készültek, akár egy irodaház-belső,
és jó néhány ilyen mögött hatalmas textilfüggönyök takarták el a csarnok hátsó, üres részeit. Az
utazó megállapította, hogy könnyű mögéjük jutni, a területeket nem kerítették el.
Az egyetlen problémát az épület személyzete jelenthette: nem lett volna jó, ha felfedezik a
palackot, még mielőtt kibocsátja tartalmát. Ezek az emberek azonban terv szerint teszik a dolgukat,
tehát elég megfigyelni, mikor merre járnak. Hát persze. Nos, hát, akkor hol is a megfelelő pont?
Nagyon szívesen elhelyezett volna egy ilyen tartályt egy jeruzsálemi színházban... de annak még
nem jött el az ideje, talán, majd ha a fő ellenség már megrokkant. Elnézte az arcokat, az
amerikaiakat, akik gyűlölték őt és a népét. Céltalanul lődörögtek, akár egy marhacsorda. Itt volt az
idő.
Az utazó leguggolt az egyik kiállító standjának hátsó fala mögött, elővette a palackot, és oldalvást
a cementpadlóra fektette. Úgy alakították ki, hogy a megfelelő pozícióba gördüljön, minthogy pedig
az oldalán feküdt, kisebb volt a valószínűsége, hogy valaki felfedezi. Az utazó ezután megnyomta az
egyszerű mechanikus időzítő-szerkezet gombját, és visszaindult a kiállítási területre, majd balra
fordult, és kisietett az épületből. Öt perccel később már egy taxiban ült, és visszafelé tartott a
szállodájába. Még úton volt, amikor az időzítő nyitotta a szelepet, a palack pedig tizenöt
másodpercen keresztül szórta a levegőbe tartalmát. A sziszegést elnyelte a tömeg zsivaja. A párafelhő
eloszlott, mielőtt bárki észrevehette volna.
Atlantában a tavaszi hajókiállítás volt a helyszín. A jelenlévők mintegy fele valószínűleg
komolyan fontolgatta, hogy vagy az idén, vagy jövőre vesz valamilyen vízi járművet. A többiek csak
álmodoztak. Csak álmodozzanak, gondolta kifelé haladtában Badrayn itteni utazója.
Orlandóban a szabadidős járművek kiállítását kereste fel egy utazó. Különösen könnyű dolga volt.
Lehajolt egy motoros szán mellett, mintha az alvázat akarná szemügyre venni, alácsúsztatta a
palackot, és távozott.
A hatalmas chicagói McCormick Centert bútorok, háztartási gépek töltötték meg – és a rengeteg
nő, aki szerette volna megvásárolni ezeket.
Houstonban Amerika legnagyobb lókiállítása zajlott. A lovak közt sok volt az arabs, amit az utazó
meglepetéssel vett tudomásul. Elmormolt egy imát, nehogy a betegség ezeket a nemes, Allahnak oly
kedves teremtményeket is megtámadja.
Phoenixben golffelszereléseket állítottak ki. Az utazónak fogalma sem volt erről a sportról, ám
többkilónyi ingyenes prospektust vett magához, hogy miközben visszarepül majd a keleti féltekére,
olvasgathassa. Talált egy üres, kemény műanyag bélésű golfzsákot, beállította a palack időzítőjét, és
beledobta.
 A San Franciscó-i számítástechnikai kiállításra özönlöttek az emberek: a Moscone Convention
Centerbe aznap több mint húszezren jöttek el. Az ide küldött utazó attól tartott, nem jut ki a
szabadba, mire az időzítő kiold. A szerencse azonban kedvezett neki. A széllel szemben, gyalog ment
vissza négy háztömbnyire lévő szállodájába. Elvégezte, amiért ideküldték.
*
A szőnyegboltot már éppen zárták, amikor Aref Raman belépett. Mr. Alahad bezárta a bejárati
ajtót, és lekapcsolta a világítást.
– Az instrukcióim?
– Semmit se tegyen határozott parancs nélkül, fontos azonban, hogy tudják: képes-e végrehajtani
a feladatát.
– Miért, talán nem nyilvánvaló? – kérdezte bosszúsan Raman. – Miért gondolja, hogy...?
– Én is parancsokat teljesítek – felelte szelíden Alahad.
– Alkalmas vagyok rá. Készen állok – biztosította összekötőjét az asszaszin. A döntés jó néhány
évvel korábban született, de Ramannak jólesett, hogy itt és most, más jelenlétében kimondhatja.
– A megfelelő időben értesítést kap. Nemsokára.
– A politikai helyzet...
– Ismerjük, és bízunk az ön elhivatottságában. Maradjon nyugton, Aref. Nagy dolgok vannak
folyamatban. Én nem tudom, mifélék, csak azt tudom, hogy elkezdődtek, és a megfelelő időben az
ön akciója lesz a szent dzsihád záróköve. Mahmoud Haji üdvözletét küldi, és azt üzeni, imádkozik
önért.
– Köszönöm – felelte Raman, és értesülvén a távolról érkező, de minden bizonnyal nagy hatású
áldásról, lehajtotta a fejét. Nagyon hosszú idő óta csak a televízióban hallotta az ajatollah hangját, és
most kénytelen volt elfordulni, hogy az összekötő ne lássa a szemébe gyűlő könnyeket.
– Nem lehetett könnyű... – mondta Alahad.
– Nem volt az – bólintott Raman.
– Hamarosan véget ér, ifjú barátom. Jöjjön hátra velem. Ráér?
– Igen.
– Ideje, hogy imádkozzunk.
38. Türelmi időszak
– Nem vagyok a terület specialistája – tiltakozott Clark, bár már járt Iránban.
Ed Foley ezt mintha meg sem hallotta volna:
– Személyesen járt ott, és ha nem tévedek, gyakran mondogatja, hogy a piszkos kezet és a jó orrot
semmi sem pótolhatja.
– Ma délután is jócskán beszélt erről az újoncoknak a Farmon – jegyezte meg komisz mosollyal
Ding. – Arról adott elő nekik, hogyan láthatunk át az embereken, ha a szemükbe nézünk, de itt is
ugyanerről van szó. Jó szem, jó orr, jó megérzések.
Ő nem járt Iránban, de feltételezte, hogy ha Mr. C-t odaküldik, nyilván nem egyedül indítják
útnak.
– Terveink vannak magukkal – mondta Mary Pat Foley, és mivel ő állt a Műveleti Igazgatóság
élén, a szava parancs volt. – Adler külügyminiszter hamarosan odarepül, s vele együtt maga és Ding
is mint személyi biztosítók. Vigyázzanak, nehogy baja essék, és szimatoljanak körül, de ne titkos
eszközökkel. Arra vagyok kíváncsi, milyen az utca hangulata. Ennyi, csak egy gyors felderítő akció.
Az ilyesmit általában a CNN tudósításaiból tudták meg, Mary Pat azonban azt akarta, hogy egy
tapasztalt tisztje szerezzen benyomásokat a helyszínen, ezért adta ki az utasítást.
Ha volt valami, ami egy jó kiképzőt bosszanthatott, akkor az az volt, hogy tanítványai azután is
emlékeztek az előadásaira, miután már előléptették őket – és őrá magára is. Clark sem felejtette el
azokat az időket, amikor Ed és Mary Pat Foley még a növendékei voltak a Farmon. Kettejük közül
kezdettől fogva Mary Pat volt a cowboy – no, jó, a cowgirl. Briliáns megérzései voltak,
fantasztikusan megtanult oroszul, és úgy átlátott az embereken, ahogyan csak pszichiáter
professzorok szoktak... de kissé óvatlan volt, és túlságosan bízott abban, hogy ártatlan kék szeme,
meg az, hogy megjátssza a „buta szőkét”, szavatolja biztonságát. Edből hiányzott Mary Pat
szenvedélyessége, de rendelkezett azzal a képességgel, hogy a részleteket összeállítsa a nagy
egésszé, és hogy távlatokban gondolkodjék, ami mindig is kifizetődő volt. Egyikük sem volt
tökéletes, de együtt mindent tudtak, és Clark büszke volt rá, hogy valaha tanította őket. Az esetek
többségében legalábbis.
– Rendben. Van odaát valakink?
– Senki, akinek hasznát vehetnénk. Adler jól meg akarja nézni magának Daryaeit, továbbá közölni
vele a szabályokat. A szállásuk a francia követségen lesz. Az utazás titkos. A VC-20-assal repülnek
Párizsig, onnét egy francia géppel. Gyorsan oda, gyorsan vissza – mondta Mary Pat. – De azt
akarom, hogy sétáljanak egy-két órát, csak hogy benyomásokat szerezzenek a helyzetről. Nézzék
meg, mibe kerül a kenyér, hogyan öltözködnek az emberek... tudják.
– És diplomáciai útleveleink lesznek, hogy senki se kezdjen huzakodni velünk... – tette hozzá
John. – Volt már példa ilyesmire. Emlékeznek, 79-ben a követségünkön mindenki megjárta...
– Adler mégiscsak külügyminiszter – emlékeztette Ed.
– Szerintem tudják.
Azt viszont már csak magában mondta, hogy: és azt is tudják, hogy zsidó.
*
Majd beleszakadtak. A legkeservesebb művelet az AmFo kikeverése volt. Az ammóniaalapú
műtrágya és a dízelolaj megfelelő arányát egy könyvből böngészték ki. Mindketten mulatságosnak
találták, hogy a növényeket táplálja egy gyilkos robbanóanyag. A tüzérségi gránátokban ugyancsak
ammóniaalapú robbanóanyagot használtak. .. A dízelolajra részben azért volt szükség, hogy plusz
kémiai energiát szolgáltasson, elsősorban azonban nedvesítőszerként funkcionált, amelynek révén a
robbanóanyagban gyorsabban terjedt a lökéshullám – vagyis gyorsította a detonációt. Az anyagot egy
nagy kádban állították elő, és egy kenulapáthoz hasonló eszközzel keverték megfelelő sűrűségűre. (A
könyv erre nézvést is útbaigazítással szolgált.) Az eredmény sárszerű massza lett, amelyből tömböket
formáltak. A tömböket kézzel mozgatták.
A munka a betonkeverő autó dobjában piszkosnak, büdösnek és kissé veszélyesnek bizonyult.
Több szakaszban töltötték meg. A beöntőnyílás átmérője, amelyet félfolyékony cement befogadására
terveztek, körülbelül egy méter volt. Holbrook felszerelt egy villanyventilátort, hogy levegőt fújjon a
dobba, mert a friss AmFo gőzei kellemetlen szagúak és valószínűleg veszélyesek is voltak.
Mindkettőjük feje megfájdult, ami óvatosságra intette őket. Több mint egy hetet dolgoztak, a dob
azonban mostanra, amikor az utolsó tömböt is elhelyezték benne, körülbelül háromnegyedéig
megtelt – cél pedig pontosan ez volt. A rétegek közti réseket hígabb keverékkel öntötték ki,
amelyeket vödrökben szállítottak a kocsihoz. A henger végül megtelt – amennyire két ember
munkájával meg lehetett tölteni. Keresztmetszete kördiagramra emlékeztetett, amelynek felső
részéből hiányzik egy V alakú cikkely.
– Azt hiszem, ez jó lesz így, Pete – vélte Ernie Brown. Van még vagy negyvenöt kilónyi, de...
– Már nem tudjuk hova tenni – fejezte be a mondatot Holbrook, miközben kimászott a dobból.
Leereszkedett a létrán, aztán mindketten kimentek, hogy a kerti székekbe telepedve egy kis friss
levegőt szívjanak. – szentségit, de jó, hogy ezzel is megvagyunk! – sóhajtott.
– Azt meghiszem – mondta arcát dörzsölve Brown. Úgy hasogatott a feje, hogy még az arcbőre is
sajgott tőle. Úgy gondolta, idekint maradnak, amíg ezeket az átkozott gőzöket ki nem szellőztetik a
tüdejükből.
– Lehet, hogy meg is árt... – mondta Pete.
– De hétszentség, hogy valaki másnak még jobban megárt. Jó ötlet volt, azokkal a golyókkal –
állapította meg Holbrook. Odabent két olajoshordónyi ólomgolyó várta, hogy felhasználják,
valószínűleg több a kelleténél, ez azonban nem volt baj. – Mit ér a diós puszedli dió nélkül? –
kérdezte.
– Ó, te égetnivaló, te! – mondta Brown, és úgy nevetett, hogy majd leesett a székről. – ...Jézusom,
hogy fáj a fejem...
 *
A francia külügyminisztérium feltűnő gyorsasággal jelezte, hogy készek közreműködni a
találkozó létrehozásában. A franciák valamennyi Öböl környéki állammal jó diplomáciai
kapcsolatokra törekedtek, aminek hátterében a legváltozatosabb gazdasági érdekek húzódtak meg: a
harckocsiktól a gyógyszerekig mindent szállítottak a régióba. Az Öböl-háborúban bevetett francia
katonák honi harceszközökkel találták szembe magukat, ez azonban egyáltalán nem volt szokatlan. A
párizsi külügy reggel kilenckor értesítette az amerikai nagykövetet, hogy kész az együttműködésre,
aki öt perccel később telexen értesítette Washingtont. Adler miniszter még ágyban volt, amikor
átadták neki a telexet. Az amerikai külügyminisztérium illetékes tisztviselői megtették a szükséges
intézkedéseket, többek közt értesítették az Andrews légi támaszponton állomásozó 89. katonai
légiszállító-századot.
A külügyminisztert észrevétlenül elvinni a városból – nos, ez sohasem volt könnyű feladat. Az
emberek észrevették, ha ilyen magas rangú tisztviselők nem jelentek meg a hivatalukban, ezért
szükség volt hihető fedőtörténetre is: Adler, úgymond, Európába utazik, hogy az ottani
szövetségesekkel tárgyaljon különböző témákról. A franciák sokkal jobban kézben tudták tartani a
sajtót, ami minden másnál jobban függött a megfelelő időzítéstől.
Clarknál, a Langleyhez legközelebbi Marriott Szállodában megszólalt a telefon.
– Igen?
– Ma van a napja – mondta egy hang.
Clark hunyorított egyet, megcsóválta a fejét, és így szólt:
– Szuper. Én már össze is csomagoltam.
Azzal a fal felé fordult, hogy aludjék még egy keveset. Itt legalább nem kellett eligazításon
megjelennie. A feladat világos volt: vigyázni Adlerre, sétálni egyet, aztán hazajönni. Biztonsági
problémáktól valójában nem kellett tartania. Ha az irániak – avagy EIK-sok, bár ezt a kifejezést még
nem sikerült megszoknia – készülnek valamire, két, pisztollyal felfegyverzett ember igazából nem
sokat tehet ellenük, legfeljebb átadhatják a fegyvereiket, anélkül hogy használnák őket. Az
ellenséges szándékú járókelőket pedig sem a helybéli, sem az iráni biztonsági emberek nem fogják
távol tartani. Csak a látvány kedvéért kell ott lennie – mindössze erről volt szó.
– Megyünk? – kérdezte Chavez a másik ágyról.
– Aha.
– Bueno.
*
A távozás könnyebb volt, mint az érkezés. Amerikát a nyugati országok többségéhez hasonlóan
jobban érdekelte, hogy mit hoznak be a határain, mint az, hogy mit visznek ki. Nagyon helyes,
gondolta az első utazó, miközben a Kennedy repülőtéren az útlevelét ellenőrizték. Reggel hét óra öt
perc volt, az Air France l-es járata, egy szuperszonikus Concorde várta, hogy megtegye rajta a
visszaút egy részét. Rengeteg autóprospektust hozott magával, és kiagyalt egy történetet is, arra az
esetre, ha valaki kérdezné, miért vannak nála, de a meséjét senki sem tette próbára, még csak nem is
voltak kíváncsiak rá. Elhagyja az országot, helyes. Az útlevelét előírás szerint lebélyegezték. A
vámos még csak azt sem kérdezte meg, hogy ha tegnap érkezett, miért utazik el máris. Az üzleti
ügyekben utazók már csak ilyenek, egyébként is kora reggel volt, és tíz óra előtt semmi fontos nem
történik...
Az Air France az első osztályon repülőknek kávét szolgált fel, de az utazó nem kért. Ereje a végén
járt, csak ezúttal nem érezte úgy, hogy hamarosan úrrá lesz rajta a remegés. Nagyszerű, hogy az
egész ilyen simán lezajlott. Badrayn az eligazításkor megmondta, hogy így lesz, ő azonban nemigen
hitt neki, mert az izraeli biztonsági intézkedésekhez volt szokva, a rengeteg katonához és fegyverhez.
A hosszú feszültség után – égig úgy érezte magát, mintha szorosan meg lett volna kötözve – kezdett
felengedni. Az éjszaka rosszul aludt, és remélte, hogy végigalussza majd az átkelést. Ha majd ismét
Teheránban lesz, nevetve megkéri Badraynt, hogy legközelebb is ilyen bevetésre küldje... A büfé
mellett elhaladtában látott egy üveg pezsgőt: töltött magának egy pohárral. A szénsav tüsszentésre
ingerelte, ráadásul a vallása is tiltotta az alkoholfogyasztást, de nyugaton ez volt a módja az
ünneplésnek, és neki most volt mit ünnepelnie. Húsz perccel később a hangosbemondó szólította a
Concorde utasait, ő pedig a többiekkel együtt elindult a beszállófolyosón. Már csak a
repülőbetegségtől tartott. Gépe pontosan nyolckor indult, mire azonban Párizsban leszáll, ott már
délután háromnegyed hat lesz! Megreggelizik, aztán anélkül, hogy ebédelne, vacsorázni fog!
Csodálatos ez a modern világ!
*
Külön érkeztek az Andrewsra, Adler saját szolgálati kocsijában, Clark és Chavez pedig Ding
autójában. A minisztert egy intéssel bebocsátották a kapun, a CIA tisztjeinek azonban igazolniuk
kellett magukat – de nekik legalább szalutált a fegyveres őrség.
– Nem nagyon szereted azt a helyet, igaz? – kérdezte Ding.
– Én körülbelül akkoriban jártam Teheránban, amikor a te biciklidről leszerelték azt a két kis
támasztókereket, ráadásul olyan gyenge fedéssel, hogy bármely pillanatban lebukhattam volna. Az
utcákon azok az elmebetegek azt üvöltözték, hogy „Halál Amerikára!”, és láttam, ahogy egy csapat
eszelős kölyök géppisztolyokkal taszigálta a követség bekötött szemű alkalmazottait. Egy ideig azt is
hittem, hogy falhoz állítják, és halomra lövik őket. Ismertem a kirendeltség-vezetőt, és a szentségit,
ott hajtották el előttem. Őt is elkapták, és rendesen elintézték. Én meg ott álltam tőlük tizenöt
méterre, és a világon semmit sem tehettem értük...
– Miért küldtek oda?
– Az első alkalommal azért, hogy gyors felderítést végezzek az ügynökségnek. Másodjára a
mentőakció előkészítésében vettem részt, amely aztán a sivatagban befuccsolt. Akkoriban
mindnyájan azt hittük, hogy egyszerűen nem volt szerencsénk, de az az eset alaposan megijesztett.
Valószínűleg jobb is, hogy nem sikerült. Legalább a végén mindenkit élve hozhattunk haza.
– Vagyis a rossz emlékek miatt nem szereted Teheránt?
– Tulajdonképpen nem – vonta meg a vállát Clark. – Sohasem jöttem rá, miért. A szaúdiakat
értem... és nagyon bírom őket. Ha egyszer megnyílnak az embernek, életre szóló barát válik belőlük.
A szokásaik nekünk egy kicsit furcsák, de nem érdekes. Mint a régi filmekben: becsület, büszkeség,
vendégszeretet és a többi. Ott egyébként rengeteg kedvező tapasztalatom volt. Az Öböl túlsó partján
nem. Úgyhogy hagyjuk is azt a helyet.
Ding leparkolt, fogták a csomagjaikat és elindultak. Egy őrmester lépett hozzájuk.
– Párizsba megyünk, őrmester – mutatta fel ismét az igazolványát Clark.
– Kérem, jöjjenek velem, uraim – intett a VIP-váró felé. Az alacsony, egyszintes épületből ekkorra
eltávolították a többi rangos vendéget. Scott Adler az egyik kanapén ült, és iratokat olvasgatott.
– Miniszter úr... Adler felnézett.
– Hadd találjam ki. Maga Clark, maga pedig Chavez.
– Ön a hírszerzőszakmában is megállná a helyét – mosolyodott el John. A három férfi kezet rázott.
– Jó reggelt, uram – köszönt Chavez.
– Foley azt mondja, ha velem vannak, biztonságban vagyok – mondta a miniszter.
– Túloz – jelentette ki Clark, és hozott magának néhány aprósüteményt. Ideges volnék? – tűnődött
magában. Ednek és Mary Patnek igaza van. Ez rutinügy, odamegyünk, visszajövünk. Hello, üdv,
nyald ki a seggem, dögölj meg, viszlát, ennyi. Különben, volt már melegebb helyeken is, mint az
1979-es Teherán. Nem sokszor, de néhányszor biztosan.
Homlokát ráncolva nézegette a süteményt. Valami feltámasztotta benne a régi érzéseket, azt a
bizsergő érzést a bőrén... mintha fölállnának rajta a szőrök... az érzést, amely arra kényszeríti az
embert, hogy megforduljon, és keményen szembenézzen a dolgokkal.
– Ed azt is mondta, hogy tagja a különleges helyzetértékelő csoportnak, és hogy hallgassak
magára – folytatta Adler. Ő legalább nyugodt, állapította meg Clark.
– Foleyékkal jó ideje ismerjük egymást – magyarázta John.
– Maga járt már ott?
 – Igen, miniszter úr – felelte Clark, majd két percen át beszélt a részletekről is. Adler
elgondolkodva bólogatott.
– Én is. Én voltam az egyik ember, akit a kanadaiak csempésztek ki. Alig egy héttel azelőtt
érkeztem oda. Épp lakást kerestem, amikor elfoglalták a követséget. Kimaradtam a legjobb
mókákból. Hála istennek.
– Tehát ismeri valamennyire azt az országot. – Adler a fejét rázta.
– Nem túlságosan. Alig néhány szót tudok fársziul. Azért mentem oda, hogy a helyszínen
tanuljam meg, de nem jött össze, úgyhogy más területek felé orientálódtam. De szeretnék többet
hallani a tapasztalatairól.
– Elmondom, amit tudok, uram – felelte John. Ekkor egy fiatal százados lépett be, és jelentette,
hogy a gép felszállásra kész. Adler csomagjait egy őrmester vitte.
A két hírszerző is fogta a poggyászát: a két váltás ruha mellett bennük voltak az oldalfegyvereik.
John ragaszkodott a Smith & Wesson-jához, Ding jobban szerette a Beretta .40-est.
Fényképezőgépeket is hoztak: az ember Sohasem tudhatja, mikor lát valami hasznosat.
*
Bob Holtzman egyedül ült a kalickájában, és bőven volt min gondolkodnia. A helyiség klasszikus
újságíró-munkahely volt, kirekesztette a zaj egy részét, viszont kilátott a városi hírek szerkesztőire,
és azok is láthatták őt. Semmi más nem hiányzott neki, csak egy cigaretta, de a Post épületében már
sehol sem lehetett dohányozni. A régi nagyok halálra nevették volna magukat ezen.
Valaki megkereste Tom Donnert és John Plumbert. Csak Kealty lehetett. Holtzman
homlokegyenest másként érzett Kealty iránt, mint Ryan iránt. Kealty politikai elképzelései, gondolta,
egészen jók, progresszívek, érzékenyek. Csak maga az ember nem ér semmit. Más időkben talán
elnézték volna szoknyavadász hajlamait, sőt régebben nőcsábász híre talán még használt is politikai
karrierjének. Washingtonban rengeteg volt a nő, akiket úgy vonzott, mint a méheket a méz – vagy a
legyeket valami más –, és a politikusok ki is használták ezt. A politikusok természetüknél fogva
sármos emberek, a cicusok pedig (ez az eufemizmus is jó régi volt) még mosolyogtak is, amikor
távoztak, fel sem fogták, mire használták őket. Egyesek azonban megbántódtak – és Kealty sokukat
bántotta meg, egyikük ráadásul öngyilkos is lett. Bob felesége, Libby Holtzman dolgozott a sztorin,
de a Japánnal való kurta konfliktus során végül is senki sem figyelt oda rá, azóta pedig a sajtó
valamiért úgy döntött, hogy a dolgot el kell felejteni. Kealtyt rehabilitálta a kollektív
emlékezetvesztés.
Bizonyosan Kealty volt az, aki megkereste Donnert és Plumbert, mégpedig a szalagra vett reggeli
interjú és az esti élő adás között... Ez pedig annyit jelent, hogy...
– Ó, a francba! – nyögött fel Holtzman, amikor fény gyúlt a koponyájában.
Ez volt az igazi sztori! És ami még jobb, hogy ez a főszerkesztőjének is tetszik majd. Donner az
élő adásban azt mondta, hogy a reggeli felvétel tönkrement. Ez csak hazugság lehetett. Egy riporter
egyenesen a közönség arcába hazudott. Az újságírószakmának nincsen túlságosan sok szabálya, és
ezek is inkább afféle amorf, csűrhető-csavarható valamik. Ez azonban már mindenen túlment...
De hogyan bizonyítsa be?
Pedig micsoda édes diadal lenne! Kikészítené azt a hibátlan öltönyökben parádézó, hajlakkos
pávakakast. Az összes tévéhíradót maga mögé utasítaná, és ez hogy megdobná a példányszámot! Az
akciót az újságírói tisztesség oltáránál celebrált vallási szertartásnak állíthatná be...
Hozzátartozott a szakmájához, hogy karriereket tett tönkre. Eddig egyetlen újságírótársának sem
törte ki a nyakát, de már most elfogta valami gyönyörűség, ha arra gondolt, hogy ezt kiseprűzi a
szakmából.
De mi legyen Plumberrel? Holtzman ismerte és tisztelte. Plumber egy másik korban került a
tévéhez, amikor az adók még a szakmai elismertetésért harcoltak, újságíró munkatársaikat pedig még
nem filmszínészkülsejük, hanem szakmai hírnevük miatt szerződtették. Plumbernek tudnia kellett a
csalásról, és aligha tetszett neki.
*
 Ryan nem tudta nem megbámulni a kolumbiai nagykövetet. A férfin látszott, hogy a helyi
arisztokrácia tagja és hivatásos diplomata. Öltözéke tökéletesen illett az alkalomhoz – a találkozóhoz
az amerikai államfővel. A két férfi barátságosan és keményen szorította meg egymás kezét. A fotós
jelenlétében elintézték a szokásos udvariaskodást, aztán munkához láttak.
– Elnök úr – kezdte a diplomata hivatalos hangon –, kormányom utasított, hogy érdeklődjem
önnél az amerikai sajtóban megjelent bizonyos meglepő állításokkal kapcsolatban.
Jack nyugodtan bólintott.
– Mit óhajt tudni? – kérdezte.
– Az állítások szerint néhány évvel ezelőtt az Egyesült Államok fegyveresen beavatkozott
országunkban. Ezeket a közléseket mi igen különösnek találjuk, eltekintve attól, hogy ha igazak, a
történtek ellentétesek a nemzetközi joggal és a demokráciáink közti különböző szerződésekkel.
– Megértem az üggyel kapcsolatos érzéseiket, az önök helyében én is hasonlóképpen éreznék.
Engedje meg, hogy kijelentsem: kormányom semmilyen körülmények között nem támogatna efféle
akciókat. Erre, uram, a szavamat adom, és kérem, hogy ezt közölje kormányával is.
Ryan úgy döntött, tölt egy kávét a nagykövetnek. Már tudta, hogy az ilyen apró személyes
gesztusok rendkívül hatásosak a diplomáciai érintkezésben. Ennek okát nemigen tudta, de ha egyszer
hasznára voltak, szívesen alkalmazta őket. A figyelmesség ezúttal is segített feloldani a feszültséget.
– Köszönöm – mondta a nagykövet, és felemelte a csészéjét.
– Azt hiszem, ez ráadásul kolumbiai kávé – vélekedett az elnök.
– Sajnos nem ez a legnevezetesebb exportcikkünk – szólalt meg keserűen Pedro Ochoa.
– Nem kárhoztatom érte önöket – mondta vendégének Jack.
– Hogyan?
– Nagykövet úr, én pontosan tudom, hogy az ön hazája nagy árat fizetett Amerika helytelen
viselkedése miatt. Amikor a CIA-nál dolgoztam, betekintésem volt a drogkereskedelemmel
kapcsolatos valamennyi információba, ahogyan azt is tudtam, hogy ez milyen következményekkel
jár az önök régiójában. Nem volt részem semmilyen törvényellenes kolumbiai akció
kezdeményezésében, de valóban rengeteg adat birtokába jutottam. Tudok a meggyilkolt rendőrökről
– mint tudja, apám is rendőr volt –, az újságírókról, a bírókról. Tudom, hogy Kolumbia a térség
valamennyi országánál régebben és keményebben munkálkodik a valóban demokratikus kormányzat
létrehozásán, és mondok még valamit. Szégyellem magam bizonyos dolgok miatt, amelyek ebben az
országban hangzottak el az ön hazájáról. A drogprobléma nem Kolumbiában, Ecuadorban vagy
Peruban kezdődik, hanem nálunk, és önök éppúgy áldozatok, mint mi – őt még inkább. Az önök
országát amerikai pénz mérgezi meg. Nem önök ártanak nekünk, mi ártunk önöknek.
Ochoa több mindenre számított ezzel a találkozóval kapcsolatban – erre azonban nem. Letette a
csészéjét, és szeme sarkából körülnézett a helyiségben. Meglepetéssel állapította meg, hogy
kettesben vannak, a testőrök visszavonultak. Még egy munkatárs sem volt jelen, hogy jegyzeteljen. A
követ ezt szokatlannak találta. Ráadásul Ryan elismerte, hogy a sajtósztorik igazak – legalábbis
részben.
– Elnök úr – mondta (angoltudását odahaza szerezte, de Princetonban tökéletesítette) –,
Amerikától ritkán hallunk ilyen szavakat.
– Most ilyeneket hall, uram – felelte Ryan. Az asztal felett két nagyon hasonló tekintet
kapcsolódott össze. – Nem bírálom a hazáját, hacsak nem szolgál rá, és annak alapján, amit tudok,
ilyen bírálatra nincsen okom. A drogkereskedelem csökkentését elsősorban a keresleti oldal elleni
támadások szolgálják. Törvénytervezetet készítünk elő, amelynek értelmében nemcsak azokat
büntetik majd, akik eladják a drogot, hanem azokat is, akik használják. Ha a kongresszus megalakul,
és már működőképes lesz, erős nyomást gyakorlók majd rájuk, hogy megszavazzák. Ezen kívül az
amerikai és a kolumbiai kormány tisztségviselőiből szeretnék létrehozni egy nem hivatalos
munkacsoportot is, amely megvitathatná, hogyan nyújthatunk önöknek segítséget a probléma
leküzdésében – anélkül, hogy akár a legcsekélyebb mértékben is sértenénk Kolumbia nemzeti
szuverenitását. Amerika nem mindig volt jó szomszédja önöknek. A múltat nem tudom
megváltoztatni, de a jövőn igenis próbálhatok változtatni. Mondja csak, vajon az ön elnöke elfogadna
egy meghívást, hogy személyesen tárgyalhassunk a kérdésről? – Véget akarok vetni ennek az egész
tébolynak – gondolta magában.
– Valószínűnek tartom, hogy kedvezően fogadna egy ilyen meghívást, természetesen a hely, az
időpont és hasonlók gondos egyeztetésével.
Ez lefordítva annyit jelentett, hogy: de még mennyire, hogy elfogadná!
– Ráadásul, nagykövet úr, én magam is most jövök rá, milyen nehéz dolog tud lenni az
elnökösködés. Talán – tette hozzá mosolyogva – ő is adhatna nekem egy-két jó tanácsot.
– Ez kevésbé valószínű – jelentette ki Ochoa nagykövet, de közben már az járt a fejében, vajon
hogyan számol majd be kormányának erről a találkozóról. A dolog lényege nyilvánvaló volt: Ryan
ajánlatát Dél-Amerikában nem tekinthetik másnak, mint jól kigondolt bocsánatkérésnek valamiért,
amit sohasem ismerne el, és ami, ha napvilágot látna, csak ártana az összes érintettnek. Ochoa
azonban úgy érezte, hogy Ryan indítékai nem politikai jellegűek. Vagy mégis?
– Elnök úr, mit szeretne elérni a tervezett törvénnyel?
– Most vizsgáljuk a lehetséges hatásokat. Azt hiszem, az emberek azért élnek a drogokkal, mert ez
kellemes nekik – kimenekíti őket a valóságból –, és így vagy úgy, de afféle szórakozás a számukra.
Kimutatásaink szerint országunkban a kábítószerek ötven százalékát nem drogfüggők veszik, hanem
olyanok, akik ezeket az anyagokat úgyszólván szabadidős tevékenységként fogyasztják. Szerintem
azt kellene elérnünk, hogy a kábítószerezés ne legyen élvezet, úgy értem, valamiképpen a használat
és a birtoklás minden formáját büntessük. Nyilvánvaló, hogy az amerikai fegyintézetekben nincsen
hely valamennyi kábítószer-élvező számára, de rengeteg az utca, amelyet felsöpörtethetnénk velük. A
szabadidős drogfogyasztókat az első alkalommal harmincnapi közmunkára ítélnénk: utcát
söpörnének és szemetet gyűjtenének valamilyen gazdaságilag elmaradottabb környéken,
természetesen olyan öltözékben, amely megkülönböztetné őket. Ez igencsak elvenné a kedvüket a
dologtól. Azt hiszem, ön katolikus, ugye?
– Igen, uram, akárcsak ön. – Ryan elmosolyodott.
– Akkor már a hittanórán tanult a bűnbánatról, akárcsak én. Minden azzal kezdődik... Egyébként,
sajnálom, hogy találkozónkra ilyen okokból került sor, de örülök, hogy mindezt megbeszélhettük.
Köszönöm a nyíltságát, nagykövet úr. Mindig készen állok mindenfajta eszmecserére. Leginkább
azonban azt szeretném, ha ön és a kormánya tudná, hogy tisztelem a törvényt, és hogy ez a
felfogásom nemcsak Amerika határain belül érvényes. Bármi történt is a múltban, azt javaslom,
nyissunk tiszta lapot, én pedig tettekkel erősítem meg mindazt, amit mondtam.
Mindketten felálltak, Ryan ismét kezet nyújtott Ochoának, és kikísérte az irodából.
– A szavamat adom önnek – tette hozzá, majd miután odakint, a kamerák előtt váltottak néhány
barátságos szót egymással, elbúcsúztak. Ryan visszament a nyugati szárnyba: Arnie az ajtón belül
várta. Azt mindenki tudta – bár senki nem erősítette meg –, hogy az Ovális Irodában annyi a rejtett
drót, mint egy flipper-automatában, vagy inkább egy lemezgyár stúdiójában. És hogy minden
drótszál végén, természetesen, ott egy rejtett mikrofon.
– Ön tanul és tanul. Egyre többet tud – dicsérte meg a stábfőnök.
– Ez most könnyű volt, Arnie. Túl sokáig baszkuráltuk őket, és most mindössze annyi volt a
dolgom, hogy az igazat mondjam. Szeretném, ha gyorsan meghoznák azt a törvényt. Mikor lesz kész
a javaslat?
– Néhány héten belül. Nagy felzúdulást okoz majd – figyelmeztetett Arnie.
– Nem érdekel – felelte az elnök. – Most az egyszer megpróbálkozunk valamivel, ami esetleg
működik majd, ahelyett, hogy tovább szórnánk a pénzt. Megpróbálkoztunk a gépek lelövésével.
Megpróbálkoztunk gyilkosságokkal, megpróbáltuk elkapni a terjesztőket. Minden egyéb lehetőséget
kimerítettünk, és hiába, mert azok, akik benne vannak az üzletben, túl jól keresnek vele, hogy
feladják. Mi lenne, ha most az egyszer a gyökerénél ragadnánk meg a problémát, ott, ahol kezdődik,
és ahonnét a pénz jön.
– Én csak azt mondom, hogy kemény meccs lesz.
 – Minden hasznos dolgot nehéz megvalósítani – jelentette ki Ryan, és visszaindult az irodájába. A
folyosóról nyíló ajtó helyett azonban a titkárságon át ment be. – Ellen... – intette magához Mrs.
Sumtert.
– A dohányzás súlyosan veszélyezteti az ön és a környezete egészségét – mondta az asszony. A
többiek lehajtott fejjel mosolyogtak.
– Cathy is így gondolja, de neki ugye nem beszélünk erről?
Az elnök hivatali szentélyében rágyújtott egy vékony női cigarettára: a támadást, amelyet egy
káros szenvedély ellen intézett, egy másik káros szenvedély élvezetével ünnepelte meg. Különben
is... egy esetleges diplomáciai földrengésnek is sikerült elejét vennie.
*
Az utolsó utazó is elhagyta Amerikát. Sajátságos módon ő északnyugati irányban távozott a
minneapolisi nemzetközi repülőtérről a KLM járatával. Badrayn további négy órán át drukkolhatott.
Biztonsági okokból egyik utazónak sem adtak meg telefonszámot, ahol jelenthette volna feladata
sikeres végrehajtását vagy kudarcát, vagy amelyet megadhatott volna valakiknek, akik
letartóztathatták volna a csoport tagjait: a szám saját szavaiknál is nyilvánvalóbbá tette volna, hogy
az EIK emberei. Az európai tranzitrepülőtereken várták őket Badrayn emberei, akik tudták, milyen
járatokon érkeznek. Miután arcról felismerték a visszatérő utazókat, nekik kellett telefonálniuk,
körültekintően, nyilvános fülkékből, előre megvásárolt és természetesen anonim telefonkártyákkal.
A következő akció csak aztán kezdődhetett, hogy az utazók sikeresen visszaérkeztek Teheránba.
Badrayn ült az irodájában, és nem volt egyéb dolga, mint hogy lesse az óráját, és aggódjék.
Körülnézett az interneten, elolvasta a híroldalakat, de semmi érdekeset nem talált. Biztosat csak az
utazók visszaérkezése után tudhatott – miután megtették jelentésüket. Sőt még akkor sem. Három,
négy, de talán öt napba is beletelik, amíg felizzanak az atlantai Járványügyi Központ e-mail vonalai.
Nos, majd akkor...
39. Szemtől szemben
Az átkelés kellemes volt. A VC-20B sötétben, egy Párizstól nyugatra fekvő katonai repülőtéren
ért földet.
Az ünnepélyes fogadtatást természetesen mellőzték, de Adler mégiscsak miniszteri rangú vendég
volt, akit még ha titkos küldetésben járt is, várni illett. Amikor a gép hajtóművei leálltak, egy magas
beosztású köztisztviselő ment fel a fedélzetére. Adler megismerte, még mielőtt leeresztették volna a
lépcsőt.
– Claude!
– Üdv, Scott. Gratulálok az előléptetéséhez, öreg barátom! Tekintettel az amerikai szokásokra,
nem csókolództak össze. Clark és Chavez körülnéztek, nem fenyeget-e valamilyen veszély, de csak
francia katonákat láttak... vagy rendőröket, ebből a távolságból nem tudták megállapítani. Körben
álltak, készenlétben tartott fegyverrel. Az európaiak szívesen parádéznak géppisztolyokkal, még a
városok utcáin is. Az utcán kószáló eszelősökre ez talán gyakorol bizonyos elrettentő hatást, most
azonban feleslegesnek tűnt. A két hírszerző mindenesetre feltételezte, hogy francia földön semmilyen
különösebb veszéllyel nem kell számolniuk– és helyesen feltételezték.
Adler és barátja beszálltak egy hivatalos gépkocsiba, Clark és Chavez a kísérő autóban kaptak
helyet. A gép személyzete elvonult, hogy a légierőnél érvényes előírások értelmében lazítson egyet,
ami ebben az esetben a francia kollégákkal való csevegést jelentette.
– Beülünk a társalgóba néhány percre, amíg a gépet előkészítik a további repülésre – közölte egy
francia repülő ezredes. – Óhajtanak frissítőket? – tudakolta.
– Merci, mon commandant – felelte Ding. Hát igen, ezek a franciák értik a módját, hogy a
vendégeik biztonságban érezzék magukat.
– Köszönjük, hogy mindezt megszervezték számunkra – mondta a barátjának Adler. Kétszer is
voltak külszolgálatban közös állomáshelyen, először Moszkvában, aztán Pretoriában. Mindketten
kényes megbízatásokra specializálódtak.
 – Ugyan, Scott, semmiség – felelte a francia. Persze, hogy nem volt az, de a diplomaták akkor is
diplomatául beszélnek, ha nem muszáj nekik. Claude egyszer, sajátos módon, megmentette Scott
házasságát: csak beszélt és beszélt, de úgy, mintha béketárgyalásokat vezetne. – Nagykövetünk
jelentette, hogy Daryaei, ha a közeledés megfelelő formában történik, kész elébe menni.
– És vajon mit érthet megfelelő formán? – kérdezte kollégáját a külügyminiszter. Kiszálltak a
kocsiból egy épület előtt, amely úgy tűnt, a repülőtér tiszti klubja volt. Egy perccel később helyet
foglaltak egy külön ebédlőben. Az asztalon egy kancsó Beaujolais várta őket.
– Mit gondol, Claude, mit akarhat Daryaei?
Claude megvonta a vállát: a gesztus legalább annyira része volt a franciaságnak, mint a bor,
amelyből a diplomata máris töltött. Egymásra emelték poharaikat, a bor pedig még a francia
diplomáciai szolgálat normái szerint is nagyszerű volt. Aztán a tárgyra tértek.
– Nem tudjuk biztosan. Gondolkodóba ejtett bennünket a türkmén miniszterelnök halála...
– És a másik eset...?
– Azt hiszem, Scott, azzal kapcsolatban senkinek sincsenek kétségei, de hol vagyunk már attól?
– Azért annyira nem volt régen – mondta Scott, és ivott egy kortyot. – Claude, állítom, hogy
továbbra is te értesz a legjobban a borokhoz... de vajon az ajatollah mit forgat a fejében?
– Valószínűleg sok mindent. Vannak belpolitikai gondjai is: önök amerikaiak ezeket nem értékelik
jelentőségüknek megfelelően. A perzsák nyugtalanok... most, hogy meghódították Irakot, talán már
kevésbé, de azért a probléma jelen van. Mi úgy érezzük, a konszolidációt kell végrehajtania, mielőtt
bármi másba fogna. Reméljük, nem jár sikerrel, reméljük, Scott. Reméljük, hogy a rezsim
szélsőséges vonásai idővel mérséklődnek, és nem is túlságosan sokára. Szükségszerű, hogy így
legyen. Ez már nem a Krisztus utáni nyolcadik század – még a világnak azon a részén sem.
Adler néhány másodpercig elgondolkodott ezen, aztán tűnődve bólintott.
– Remélem, igaza van. Az az ember mindig is aggasztott engem.
– Minden ember halandó. Hetvenkét éves, és nagyon keményen dolgozik. Mindenesetre ki kell
ismernünk, nemde? Ha elszánja magát valamilyen lépésre, mi is lépni fogunk, ahogyan eddig is
tettük. A szaúdiakkal ugyancsak konzultáltunk erről. Aggódnak, de azért nem túlságosan. Mi is így
vagyunk ezzel. Azt javasoljuk, minden lehetőséget vegyenek fontolóra.
Lehetséges, hogy Claude-nak igaza van, gondolta Adler. Daryaei valóban öreg, és a konszolidáció
egy frissen meghódított ellenséges országban valóban nem hétköznapi erőfeszítéseket igényel.
Ráadásul egy ellenséges érzületű népet megnyugtatni úgy a legkönnyebb, ha az ember türelmes a
nyavalyásokkal – már ha van türelme hozzá. Némi tárgyalás, pár CNN-tudósítás és egy-két korhatár
nélküli film csodákat tehet. Ha van rá elég idő. Az amerikai egyetemeken rengeteg iráni srác tanul:
Amerika számára ők jelentik a leghatékonyabb eszközt az EIK megváltoztatására. A baj csak az,
hogy ezt Daryaeinek is tudnia kell.
Neki pedig, Scott Adler külügyminiszternek, aki soha még csak nem is remélte, hogy ilyen magas
posztra jut, tudnia kellene, mi legyen a legközelebbi lépése. Szerencsére éppen elég
diplomáciatörténetet olvasott, hogy emiatt ne fájdítsa a fejét.
– Nagyon odafigyelek majd a mondanivalójára. Nem akarunk egyetlen új ellenséget sem, Claude.
Gondolom, tudja.
– Elhiszem – felelte a francia, majd ismét töltött Scottnak. – Ilyen bort, sajnos, nem kap majd
Teheránban.
– Ha dolgozom, két pohárnál nem iszom többet.
– A gépét nagyszerű pilóták vezetik majd. Ők szállítják a mi minisztereinket is.
– Önök mindig is tökéletes vendéglátók voltak.
Clark és Chavez Perrier-t ittak. Ez itt nyilván olcsóbb, mint Amerikában, gondolták. A citrom meg
drágább.
– És milyen a helyzet Washingtonban? – érdeklődött egy francia kollégájuk, hogy jobban teljen az
idő. (Látszólag legalábbis ezért.)
 – Elég fura. Tudja, meglepő, milyen nyugodt az ország – próbált kitérni John a kérdés elől. –
Lehet, hogy azért is, mert megszabadultak a kormányzat egy részétől.
– És amiket az elnökükről meg a kalandjairól hallunk?
– Engem igencsak emlékeztet bizonyos akciófilmekre – jelentette ki Ding a tiszta szívűek nyílt
arckifejezésével.
– Ellopott volna egy orosz tengeralattjárót? Teljesen egyedül? Baromság – mosolygott Clark. –
Ezt vajon ki süthette ki?
– De az orosz kémfőnök... – ellenkezett vendéglátójuk –, ő valóban Geraszimov, láttuk a tévében.
– Stimmel, de szerintem neki is csak fizettünk egy nagy rakás pénzt, hogy átszökjön.
– Alighanem írni akar egy könyvet, hogy még többet keressen – evetett Chavez. – És a tróger meg
is fogja kapni a dohányt. De hát, mon ami, mi csak egyszerű dolgozó méhek vagyunk, mit tudnánk
mi ezekről a dolgokról...
Kijelentését korántsem érezte meggyőzőnek.
Clark „kihallgatójuk” szemébe nézett, és valami kattant benne. Ez a férfi a francia hírszerzés
embere: felismerte benne a kollégát. Mindketten ugyanazt gondolták: Milyen kár, hogy nem
jöhetünk össze fehér asztal mellett, és nem mesélhetjük el egymásnak a történeteinket.
– Amikor visszafelé jönnek, megihatnánk együtt egy italt.
– Köszönjük, élni fogunk a meghívással.
Ding csak hallgatott és figyelt. A vén zsivány még mindig kitűnő formában van, és még mindig
lehet tanulni tőle, gondolta.
– Jó, hogy szereztünk egy barátot – mondta öt perccel később, miközben a francia gép felé
tartottak.
– Ez még annál is jobb. Ez egy profi. Figyelj oda az ilyenekre, Ding!
*
Mindenki tudta, hol húzódik a határvonal. Hivatalos kommünikéket sem Pekingben, sem
Tajpejben nem adtak ki, de így is mindenki értett és tudott mindent, hiszen a katonák gyakorlatias
emberek, ráadásul pedig jó megfigyelők. A Kínai Népköztársaság légiereje legfeljebb tizenöt
kilométernyire közelítette meg azt a bizonyos északdéli irányú vonalat, a tajvani gépek pedig,
felismerve ezt, követték a példát. A sávon kívül semmi sem korlátozta őket, olyan agresszíven
viselkedhettek, ahogyan csak akartak, kiadhatták az összes lehetséges parancsokat – és ebbe mindkét
fél belenyugodott, anélkül hogy akár egy egyszerű taktikai rádióüzenetet váltottak volna egymással.
Mindez a stabilitás érdekében történt. Töltött fegyverekkel játszadozni mindig is veszélyes volt, akár
nemzetek, akár gyerekek csinálták – igaz, az utóbbiakat egyszerűbb ráncba szedni. Az országok
túlságosan nagyok hozzá.
Amerikának négy tengeralattjárója tartózkodott a Formosai-szorosban. A láthatatlan vonalon –
pontosabban alatta – szóródtak szét, ahol a legnagyobb biztonságban voltak. A szoros északi
bejáratánál további három amerikai hajó járőrözött, a Port Royal cirkáló és két romboló, a The
Sullivans és a Chandler. Mindhárom légelhárító rakétahordozó volt, összesen kétszázötven SM2-MR
rakétával a fedélzetükön. Máskor repülőhordozót védtek az esetleges légitámadások ellen, anya-
anyahajójuk azonban pillanatnyilag Pearl Harborban tartózkodott, a hajtóműveit cserélték. A Port
Royal és a The Sullivans – az utóbbi egy tengerészcsalád nevét viselte, amelynek tagjai 1942-ben
ugyanennek a hajónak a fedélzetén haltak hősi halált – egyaránt Aegis hajók voltak, mindkettő
fedélzetén nagy teljesítményű SPY radarok működtek. A légi tevékenységet figyelték– minden
egyébbel a tengeralattjárók foglalkoztak. A Chandler fedélzetén egy különleges elektronikus
hírszerző csoport is dolgozott, a verbális rádióadásokat hallgatták le. A járőröző rendőrökhöz
hasonlóan nem az volt a céljuk, hogy bárki dolgába beleártsák magukat, ottlétükkel mindössze
nyájasan jelezték, hogy a törvény jelen van, és amíg jelen van, a dolgok nem fajulhatnak el. A cél
legalábbis ez volt. Ha bárki kifogást emelt volna az amerikai hajók jelenléte ellen, Washington arra
hivatkozott volna, hogy a nemzetközi vizeket bárki használhatja, a hajók pedig senkinek sincsenek
útjában. Senkinek sem jutott eszébe, hogy a három felszíni és a négy búvárhajó odavezénylése valaki
másnak a szándékait szolgálja. A hamarosan bekövetkező események szinte mindenkit zavarba
hoztak.
Épphogy virradni kezdett, a felszín még sötét volt, amikor a kínai szárazföld felől felbukkant
Peking négy vadászgépe. Kelet felé haladtak, és öt perccel később további négy követte őket. Abban
a pillanatban, ahogy az amerikai hajók radarjainak hatótávolságán belülre értek, észlelték őket.
Szokás szerint kódot kaptak, a számítógépek pedig, a Port Royal harcászati információs
központjában tartózkodó tisztek és alárendeltjeik teljes megelégedésére, folyamatosan követték őket.
Aztán a gépek egyszer csak elkanyarodtak. Egy hadnagy felvette a telefont, és megnyomott egy
gombot.
– Igen? – jelentkezett egy álmos hang.
– Kapitány úr, itt a harcászati, KNK-s gépeket észlelünk, valószínűleg vadászok, hamarosan
átlépik a vonalat, irányuk kettő-nulla-zéró, magasságuk tizenötezer láb, haladási irányuk zéró-kilenc-
zéró, sebességük ötszáz csomó. Néhány percnyi távolságból négy másik követi őket.
– Megyek!
A kapitány két perccel később, némileg zilált öltözékben, megjelent a harcászati helyiségben, a
vadászgépek azonban addigra már átlépték a vonalat. Hallotta, amint egy tengerészaltiszt éppen
jelenti:
– Új észlelések, négy vagy több vadász nyugat felé tart.
A számítógép a Kínai Népköztársaság vadászgépeit „ellenség”, a tajvani gépeket „barát”
szimbólummal jelölte. (Időről időre néhány amerikai gép is felbukkant a környéken, ezek azonban
elektronikus felderítést végeztek, és elég távol voltak, semhogy bajuk eshessek.) E pillanatban két,
egyenként négy gépből álló vadászkötelék tartott egymás felé. Körülbelül ötven kilométer választotta
el őket egymástól, de ez a távolság mintegy ezernyolcszáz kilométeres sebességgel csökkent. A radar
hat civil gépet is követett, de ezek mindegyike a vonaltól keletre haladt.
– A Hatos támadóegység fordul – jelentette most az altiszt. Ez a szárazföld felől közeledő gépek
kódja volt. A kapitány látta, amint sebességvektoruk dél felé fordul a képernyőn. A tajvani gépek is
kanyarodni kezdtek: a szárazföldiek felé.
– Radarjeleket fogunk – szólt az elektronikus felderítőpultnál ülő tiszthelyettes. – tajvaniak
ráálltak a Hatos támadókra. A radarjaik követő üzemmódban dolgoznak.
Lehet, hogy a Hatosok ezért fordulnak – gondolta a kapitány.
– Talán eltévedtek? – találgatta a harcászatiak főnöke.
– Odakint még sötét van. Lehet, hogy túlságosan messzire merészkedtek.
Az amerikaiak nem ismerték a szárazföldi Kína vadászainak navigációs rendszereit, azt azonban
tudták, hogy a tenger felett együléses vadászgépet nem egyszerű precízen irányítani.
– Újabb repülőgépradarokat észlelünk keletről, talán a Hetesek – mondta az elektronikus
felderítés tiszthelyettese. Ez a szárazföld felől közeledő második kötelék volt.
– A Hatos folytat valamilyen elektronikai tevékenységet?
– Nem, uram.
Ezek a gépek már megfordultak, nyugat felé távolodtak a vonaltól, nyomukban a tajvani F-16-
osokkal. És ebben a pillanatban a helyzet megváltozott.
– A Hetes támadóegység fordul, iránya most zéró-kilenc-hetes.
– Vagyis az F-16-osok felé kanyarodnak... és radaroznak... – állapította meg a hadnagy.
Hangjában most először érződött aggodalom. – Hetesek radarjai az F-16-osokat követik.
A Kínai Köztársaság F-16-osai ugyancsak fordultak. Egyre több lett a tennivalójuk. Az újabb,
amerikai gyártmányú vadászok, amelyeket legjobb pilótáik vezettek, csak a tajpeji légierő
egyharmadát tették ki: most az volt a feladatuk, hogy figyeljék a szárazföldi atyafiság manővereit, és
ha kell, reagáljanak rájuk. Most, hogy a Hatos kötelék visszafordult, szükségképpen még inkább
érdekelni kezdte őket a továbbra is kelet felé tartó Hetes. Még mindig ezermérföldes relatív
sebességgel közeledtek egymáshoz, közben pedig bekapcsolták rakétacélzó radarjaikat. Ez az
általános nemzetközi felfogás szerint barátságtalan aktus, és lehetőleg mindenki kerüli, mert nagyon
hasonlít ahhoz, amikor valaki egy másik ember fejének szegezi a puskáját.
– Hűha – mondta az elektronikus felderítő tiszthelyettes. – Uram, a Hetes radarjai átváltottak
követő üzemmódra!
Most már tehát nemcsak keresték a célt: a repülőgépradarok ebben az üzemmódban irányítják a
levegő-levegő rakétákat. Az iménti megmozdulás még csak barátságtalannak, ez azonban már nyíltan
ellenségesnek számított.
Az F-16-osok két géppárra oszlottak, és szabad manőverezésbe kezdtek. A feléjük tartó
szárazföldi gépek ugyanezt tették. A nyugat felé távolodó Hatos támadóegység négy vadásza most
lépte át a vonalat, és úgy tűnt, egyenesen repülőtereik felé tartanak.
– Uram, azt hiszem, tudom, mi folyik itt, nézze csak, hogyan...
A képernyőn aprócska jel bukkant fel: az egyik F-16-os radarképéből vált ki.
– Ó, a francba! – kiáltott a tengerész. – Rakéta a levegőben!
– Két rakéta – helyesbített a főnöke.
Odafenn két amerikai gyártmányú AIM-120-as rakéta haladt: most váltak el egymástól, és két
különböző célpont felé haladtak.
– Ezek azt hitték, megtámadták őket... Jézusom – mondta a kapitány, és a híradóshoz fordult. –
Azonnal hívja nekem a csendes-óceáni flottánk főparancsnokát!
Néhány másodperc múlva Peking egyik vadásza folttá esett szét a képernyőn. A másik – fedélzeti
rendszerei valószínűleg figyelmeztették a közeledő rakétára – hirtelen elkanyarodott, és az utolsó
másodpercben kitért a lövedék elől.
Aztán pedig visszafordult. A délebbre lévő géppár is manőverbe kezdett, és a Hatos támadóegység
éles szögben észak felé fordult. Működésbe léptek megvilágító radarjaik, és tíz másodperccel később
újabb hat rakéta indult el célpontja felé.
– Légi csata az orrunk előtt! – állapította meg a szolgálatvezető altiszt.
A kapitány beleszólt a telefonba:
– Híd, itt a harcászati, teljes harckészültség, teljes harckészültség!
Ezután felkapta a hajóközi rádió mikrofonját, és értesítette a két romboló kapitányát, amelyek
cirkálójától – keletre, illetve nyugatra – egyaránt tízmérföldnyire tartózkodtak. Közben magán a Port
Royalon is megszólalt a riadógong.
– Vettem – jelentette a The Sullivans, amely a cirkálótól nyugatra helyezkedett el.
– Én is – visszhangozta a Tajvan felőli oldalról a Chandler, amely rádión kapta a radarképet az
Aegis hajókról.
– Ezt elkapták!
Újabb KNK-s vadászt ért rakétatalálat: zuhanni kezdett a még sötét felszín felé. Öt másodperccel
később egy F-16-os semmisült meg. A harcászati információs központban újabb tengerészek jelentek
meg, hogy elfoglalják harcálláspontjukat.
– Kapitány úr, a Hatosok csak szimulálni próbáltak egy...
– Igen, most már én is tudom, csak most már egy vonatrakomány roncs van a vízben...
Aztán, mint ez várható is volt, egy rakéta irányt tévesztett. Kis mérete miatt még az Aegis radar is
csak nehezen tudta követni, de aztán az egyik technikus megnövelte a teljesítményt, és a „gyakorlat”
légterét immár hatmillió wattnyi elektromágneses energia terítette be. A radarkép nyomban
áttekinthetőbbé vált.
– Ó, a kurva életbe! – kiáltott fel a harcászatiak főnöke a főképer-nyőre mutatva. – Oda nézzen,
kapitány úr!
Azonnal látható volt, mi történt. Valamelyik gép kilőtt egy – valószínűleg infravörös célkövetővel
felszerelt – rakétát, az pedig kiválasztotta magának a környék legforróbb célpontját: egy Airbus 310-
est, az Air China légitársaság gépét. Az Airbust a General Electric óriási CF6-os turbinái röpítették,
gyakorlatilag ugyanolyanok, mint amilyeneket a három hajóba építettek. A rakéta egyetlen, vörös
szemében úgy tündököltek, akár a nap.
 – Albertson altiszt, figyelmeztesse őket! – kiáltotta a parancsnok.
– Air China hat-hat-hat, itt amerikai hadihajó! Északnyugatról rakéta tart önök felé, ismétlem,
azonnal változtassanak irányt, északnyugatról rakéta követi önöket!
– Micsoda? Micsoda? – hallatszott az Airbusról. A gép mindenesetre meglódult, balra fordult, és
ereszkedni kezdett. Nem mintha számított volna valamit is. A képernyőn látszott, hogy a rakéta
sebességvektora továbbra is a gép felé mutat. Volt rá némi esély, hogy még a becsapódás előtt elfogy
az üzemanyaga, és lezuhan, de pillanatnyilag háromszoros hangsebességgel haladt, az Air China
gépe viszont ekkorra lelassult, mert már leszálláshoz készülődött. Azzal, hogy a pilóta lefelé döntötte
gépe orrát, csak megkönnyítette a rakéta dolgát.
– Ez egy nagy gép – állapította meg a kapitány.
– Csak két hajtóműve van – mondta a fegyverzeti tiszt.
– Eltalálta – jelentette a radarkezelő.
– Hozd le, pajtás, hozd le! Ó, a kurva életbe... – nyögte a kapitány, és legszívesebben elfordult
volna. A képernyőn a 310-es radarjele háromszorosára nőtt, és a vészjelzést villogta.
– Vészhelyzetet jelent – közölte a rádiókezelő. – Az Air China hat-hat-hatos járata
vészhelyzetben... hajtómű és szárnysérülés... esetleg tűz a fedélzeten...
– Mindössze ötvenmérföldnyire van a parttól... – jelentette egy altiszt. – Egyenesen Tajpej felé
tart.
– Kapitány, valamennyi harcálláspont harckészültségben. A hajó első fokú harckészültségben –
közölte a harcászati szolgálatvezetője.
– Helyes – felelte a parancsnok, le sem véve szemét a három radar-ernyőről. Megállapította, hogy
a vadászok, éppoly hirtelen, mint ahogyan elkezdték, befejezték a légi harcot. Három gép a tengerbe
zuhant, egy negyedik valószínűleg megsérült, a két fél pedig visszavonult, hogy nyalogassa a sebeit,
és megpróbáljon rájönni, mi a fene is történt. Tajvanról újabb vadászkötelék szállt fel, majd a tenger
fölé érve harci alakzatba rendeződött.
– Kapitány úr – szólt az elektronikus felderítőpult kezelője. – Úgy látszik, ebben a pillanatban az
összes hajó bekapcsolta a radarjait... valamennyit! Amerre nézek, radarforrások, most azonosítom
őket.
A kapitány azonban tudta, hogy ennek már nincs jelentősége. Csak az számított, amit a
képernyőjén látott: hogy az Airbus 310-es lassul és ereszkedik.
– A Csendes-óceáni Flotta Hadműveleti Központja, uram – szólt a rádiós altiszt.
– Itt a Port Royal – szólt bele a kapitány a műholdas rádiótelefonba. – Épp most volt itt egy légi
csata... és úgy tűnik, egy rakéta eltalált egy Hongkongból Tajpejbe tartó civil gépet. Nem zuhant le,
de úgy tűnik, bajban van. Két kínai MIG és egy tajvani F-16-os csobbant, és lehet, hogy egy másik
F-16-os is megsérült.
– Ki kezdte? – kérdezte a flotta hadműveleti ügyeletes tisztje.
– Szerintünk a tajvani pilóták lőtték ki az első rakétát. Alighanem tévedésből... amilyen gyorsan
csak tudjuk, átlőjük a radarfelvételeket.
– Helyes. Köszönöm, kapitány. Továbbítom a főnöknek. Folyamatos tájékoztatást kérek.
– Meglesz – felelte a kapitány, majd kikapcsolta a rádiótelefont, és a szolgálatvezetőhöz fordult. –
Tegyék be a szalagot, és lőjék át a csatáról készült felvételt Pearlbe.
– Igenis, uram.
Az Air China 666-osa még mindig a part felé haladt, de a radaron látszott, hogy süllyed, és le-
letér a tajpeji irányról. A Chandler elektronikus felderítő csoportja most a rádióadásokat figyelte. A
gép kapitánya a nemzetközi légi forgalom nyelvén, angolul beszélt, gyorsan, de érthetően; kérte a
repülőteret, hogy készüljenek fel a mentésre, míg a másodpilóta a sérült géppel küszködött. Csak ők
ketten tudták, mekkora a baj. Mindenki más csak néző volt, drukkoltak és imádkoztak, hogy a
kapitány még tizenöt percig egy darabban tartsa az Airbust.
*
 A hír gyorsan végigfutott a kommunikációs csatornákon, az elosztópont David Seaton admirális
Pearl Harbor-i főhadiszállása volt. Az ügyeletes híradótiszt hívta a hadszíntér-főparancsnokot, aki
azonnal utasította, hogy sürgősen értesítse Washingtont. Seaton ezután riadóztatta a térségben
tartózkodó hét amerikai hadihajót – elsősorban a tengeralattjárókat –, hogy hegyezzék a fülüket. A
következő üzenetet a különböző tajvani parancsnoki harcálláspontokon tartózkodó amerikai
„megfigyelők” kapták – a továbbítása azonban időt vett igénybe. Tajpejben már nem működött
amerikai követség, nem voltak tehát attasék vagy CIA-sok, akik kisiettek volna a repülőtérre, hogy
megállapítsák, épségben ér-e földet a gép, vagy sem.
*
– Nos, Ben, mi az? – szólt bele a telefonba Ryan.
– Zűr van Tajvannál, elnök úr, lehet, hogy komoly – felelte a nemzetbiztonsági tanácsadó, és
elmondta, amit tudott. Nem tartott sokáig.
A kommunikációs lánc ragyogóan működött, az Airbus még a levegőben volt, de az amerikai
elnök már tudta, hogy baj van. Igaz, semmi többet.
– Rendben, folyamatosan tájékoztasson – mondta Ryan, és lenézett az asztalra, amely mellől
éppen felállni készült. – A franc egye meg! – sóhajtotta. Micsoda gyönyörűség is az elnöki hatalom...
az ember szinte azonnal megtudja, ha történik valami, hogy aztán semmit se tehessen. Vajon vannak-
e amerikaiak a repülőgépen? Mit jelentsen ez az egész? Mi történt?
*
Rosszabbul is alakulhatott volna. Daryaei, miután kevesebb mint négy órát töltött Bagdadban,
ismét beszállt a repülőgépbe. Az iraki fővárosban még a szokásosnál is kurtábban intézkedett, és
némi elégtétellel tapasztalta, hogy azok közül, akik mindenféle hétköznapi problémákkal untatták,
néhányra sikerült ráijesztenie. Rossz volt a gyomra, amitől arckifejezése is fanyarabb lett. Visszaült a
repülőgép ülésébe, és intett az utaskísérőnek: szóljon a pilótáknak, hogy indulhatnak.
*
Az európai gyártmányú Airbus a rakétatalálat következtében elveszítette jobb oldali hajtóművét,
de nem ez volt az egyetlen baj. A hőkereső rakéta jobbról, hátulról csapódott be a nagy GE-
turbinába, és a robbanás repeszei a szárnyból is szakítottak ki darabokat. Itt-ott az üzemanyagcellák
is sérültek – szerencsére már csaknem üresek voltak –, a bennük lévő kevés kerozin azonban
meggyulladt, a füst és tűzcsík pedig pánikba ejtette mindazokat, akik az ablakon kinézve ráláthattak.
Az igazán félelmetes azonban nem ez volt, hiszen a gép mögötti tűz senkiben nem tehetett kárt, a
sérült üzemanyagtartály sem robbant fel, jóllehet erre akár már tíz perccel korábban sor kerülhetett
volna. A nagy baj az volt, hogy a gép csűrőlapjai is megsérültek.
A két pilóta rendelkezett a nemzetközi légitársaságoknál szokásos tapasztalatokkal. Az Airbust hál
istennek egy hajtómű is a levegőben tartotta, a bal oldali pedig sértetlen volt. A jobb oldalit
leállították, és a másodpilóta a bonyolult tűzoltórendszer kézi vezérlésével foglalatoskodott. Néhány
másodperc múlva a tűzriadó hangjai elhallgattak, s a másodpilóta fellélegzett.
– Csűrőlapsérülés – szólalt meg ezután a pilóta. Sorra vizsgálta az ellenőrző berendezéseket, és
megállapította, hogy az Airbus nem engedelmeskedik úgy, ahogyan kellene.
A problémát nem is a két pilóta ténykedése jelentette. Az Airbust valójában egy számítógépes
szoftver vezérelte, egy bonyolult végrehajtóprogram, amely az információkat közvetlenül a
géptestből és a pilóták kormánymozdulatai által kapta. Ezeket összevetette, elemezte, majd maga
adta ki a szükséges utasításokat a kormányfelületek mechanikájának. A szoftvertervezők azonban
nem számoltak háborús sérülésekkel. A program észlelte az egyik hajtómű kiesését: arra, hogy ebbe
belegondoljon, megtanították. A fedélzeti számítógépek kiértékelték a gép sérüléseit,
megállapították, hogy működnek-e az irányítófelületek, majd alkalmazkodtak a helyzethez.
– Húsz mérföld – jelentette a másodpilóta, és a gép beállt a közvetlen megközelítési irányra. A
pilóta beállította a tolóerőt, a számítógépeket – a gépen valójában hét komputer működött –, és
miután úgy látta, minden rendben van, visszavett a hajtómű-teljesítményből. A gép, elhasználván
üzemanyaga nagy részét, könnyű volt, a hajtómű ki tudta fejteni a szükséges tolóerőt, és a
kormányzás sem ütközött különösebb nehézségekbe. Elég alacsonyan repültek, hogy a túlnyomás
megszűnése se jelentsen gondot. A pilóta úgy látta: megússzák. Egy segítőkész vadász odahúzott
melléjük, hogy szemügyre vegye a sérüléseket, és megnyugtassa őket a figyelési frekvencián.
Roppant ingerült mandarin nyelvjárásban felszólították, hogy tűnjön el onnét.
A vadászpilóta látta, hogy az Airbus burkolatából további darabok válnak le: ezt próbálta közölni
civil kollégáival, de letorkolták. F-5E-jével lemaradt a nagy géptől, de továbbra is figyelte, közben
pedig folyamatosan tájékoztatta támaszpontját.
– Tíz mérföld – jelentette a másodpilóta. A sebesség mostanra háromszázhatvan kilométer alá
csökkent. Próbálták kibocsátani a fékezőfelületeket, a jobb oldaliak azonban nem működtek
megfelelően, s mivel a számítógépek észlelték ezt, a bal oldaliakat sem engedték ki. Várható volt,
hogy túlságosan gyorsan érnek földet. A pilóták arca elsötétült, káromkodtak, de tették tovább a
dolgukat.
– A futóművet! – rendelkezett a parancsnok. A másodpilóta átkattintotta a kapcsolókat, mire a
kerekek leereszkedtek a helyükre. Mindketten felsóhajtottak a megkönnyebbüléstől. Nem tudhatták,
hogy a jobb futómű mindkét abroncsa megsérült.
Már látták a repülőteret, és amikor áthúztak a kerítés felett, mindketten észrevették a készültség
járműveinek villogóit is. Rendes körülmények között kétszázötven kilométeres sebességgel kellett
volna érkezniük, ennek azonban csaknem a másfélszeresével repültek. A kapitány tudta, hogy
minden rendelkezésre álló centiméterre szüksége lesz, ezért már alig kétszáz méterrel a kifutópálya
kezdete előtt letette a gépet.
Az Airbus keményen ért földet, gurulni kezdett – de nem sokáig. A sérült jobb oldali abroncsok
három másodpercig bírták, aztán elfogyott belőlük a levegő, a fémkerekek pedig barázdát vágtak a
betonba. A két pilóta és a számítógépek igyekeztek megtartani az egyenes irányt – hiába. A 310-es
hirtelen jobbra tért. A bal oldali futómű ágyúlövésszerű dörrenéssel kitört a helyéből, a géptest pedig
a hasára zuhant. Egy pillanatig úgy tűnt, simán csúszik tovább a füvön, ám az egyik szárnyvég a
földbe akadt, és a gép kezdett átfordulni. A törzs három különböző méretű darabra tört. Amikor a bal
szárny levált, lángok csaptak fel. Szerencsés módon az első és a hátsó harmad továbbcsúszott, a
középső rész azonban – a lángoló üzemanyag közepén – elakadt. A tűzoltók minden erőfeszítésük
ellenére sem tudtak segíteni. Utóbb megállapították, hogy a füstben százhuszonheten fulladtak meg.
Száznégyen megúszták különböző sérülésekkel, és életben maradtak a személyzet tagjai is. A
leszállásról készült tévéfelvétel egy órán belül az összes csatornához eljutott, az új, súlyos
nemzetközi konfliktus pedig a hírblokkok élére került.
*
A francia gépet biztonsági megfontolásokból a teheráni repülőtér katonai termináljához
irányították. Utasai egyelőre nem szállhattak ki: előttük érkezett meg egy másik gép.
– Egy Gulfstream van előttünk – szólalt meg John. – Csak néhány ilyet látok, és ez is a biztonsági
terminálhoz megy. Lássuk, ki tudjuk-e deríteni, kit hozott.
Adler tudta, hogy a kémek álmukban is kémek, és semmi kifogása nem volt ellene. A diplomaták
ugyancsak gyűjtöttek információkat... Egy ilyen gép üzemeltetése igen drága, tehát ha kiderül, hogy
ki utazott rajta, valószínűsíthető, hogy az EIK kormányának fontos személyisége. Miközben a
francia gép kerekeit kiékelték, kocsioszlop gördült a tőlük ötvenméternyire álló Gulfstream elé.
– Ez fontos ember – állapította meg Ding.
– Milyen film van a gépedben?
– 1200 ASA-s, Mr. C. – közölte Ding, és távoli felvételre állította a gépet. A keresőben az egész
Gulfstream látszott, közelebb már nem tudta hozni. Mihelyt a lépcső ereszkedni kezdett, kattogtatni
kezdte masináját.
Elsőként Adler szólalt meg:
– Nos, ez nem túlságosan meglepő.
– Daryaei, ugye? – kérdezte Clark.
 – Ő bizony, a mi kedves barátunk – felelte a külügyminiszter. Chavez ennek hallatán gyors
egymásutánban tíz képet készített, megörökítette, ahogyan az ajatollah kiszáll, ahogyan fogadja
munkatársai üdvözletét, akik úgy ölelték át, mint régen eltűnt, de ismét előkerült nagybátyjukat,
majd az autójáig kísérték. A járművek elindultak. Chavez készített még egy kockát, aztán visszatette
a fényképezőgépet a táskájába.
A lépcső alján a francia nagykövet, a testőre és tíz helybéli várt rájuk. Két autó vitte őket a francia
követségre, az elsőben a nagykövet és Adler utazott, a másodikban Clark és Chavez. A sofőrjük
mellett is ült egy férfi: nyilván mindketten titkos ügynökök voltak. A félhivatalos konvoj élén és
végén két-két iráni gépkocsi haladt.
– Isten hozta önöket Teheránban, barátaim – mondta Clarkék kísérője.
– Merci – felelte Ding egy ásítást elnyomva.
– Ne haragudjanak, hogy ilyen korán felkeltettük magukat – tette hozzá Clark. Úgy vélte,
kísérőjük a francia hírszerzés itteni kirendeltség-vezetője. A hírszerzők, akikkel Clark és Chavez
Párizsban beszélgetett, nyilván előre szóltak, hogy a két biztonsági ember aligha az amerikai külügy
alkalmazottja.
A francia következő mondata meg is erősítette ezt:
– Hallom, nem először járnak itt.
– Maga mióta van Iránban? – kérdezte John.
– Két éve. A kocsi tiszta – tette hozzá, ami feltehetőleg azt jelentette, hogy nincsen benne
lehallgató-készülék.
– Üzenetet küldtek önnek Washingtonból – mondta a nagykövet Adlernek a másik autóban, majd
közölte, amit a tajvani Airbus esetéről tudott. – Attól tartok, miután hazatért, sok dolga lesz – tette
hozzá.
– Seregek ura... – sóhajtotta a külügyminiszter –, már csak ez hiányzott. Reagált már valaki?
– Tudomásom szerint nem, de ez órákon belül változni fog. Önt tíz óra harminckor fogadja
Daryaei ajatollah, úgyhogy még van ideje, hogy aludjék egy keveset. A gépe közvetlenül ebéd után
indul vissza Párizsba. Minden lehetséges segítséget megadunk önnek, csak szóljon.
– Köszönöm, nagykövet úr – mondta Adler. Fáradt volt, többre nem futotta erejéből.
– Van valami elgondolásuk arról, mi történt? – kérdezte a következő kocsiban Chavez.
– Amit tudunk, azt mi is a maguk kormányától tudjuk. Úgy tűnik, volt egy rövid csetepaté a
szoros felett, és egy eltévedt rakéta olyan gépet talált el, amelyet senki sem akart lelőni.
– Halottak, sebesültek? – kérdezte Chavez.
– Egyelőre nem tudni – mondta a francia hírszerzés kirendeltségvezetője.
– Elég nehéz beledurrantam egy utasszállítóba anélkül, hogy meghalna valaki – jegyezte meg
Chavez, és lehunyta a szemét. Már a puha ágyra gondolt, amely a követségen várja.
*
Daryaeivel pontosan ugyanekkor közölte a hírt egy főpaptársa, aki azt is azonnal észrevette, hogy
az ajatollah nem mutat semmiféle meglepetést. Mahmoud Haji régen rájött, hogy minél kevesebbet
tudnak az emberek, annál kevesebb bonyodalmat okozhatnak.
*
A tájékoztatót Jackson admirális tartotta. Ismertette a történteket, és bemutatta a videofelvételt is.
– És tulajdonképpen mi történhetett? – kérdezte Ryan.
– Úgy tűnik, az első kötelék – B-7-esek – hajnali támadást szimulált a szárazföldi Kína ellen, az
utánuk jövőknek pedig ezt a színlelt támadást kellett volna elhárítaniuk. Első ránézésre meglehetősen
megszokott kiképzési gyakorlatnak tűnik. Az üldöző csoport azonban rossz gépeket „világított ki” a
radarjaival, amikor pedig átkapcsoltak támadó üzemmódba, az egyik tajvani pilóta alighanem azt
gondolta, hogy támadás fenyegeti, és eleresztett egy rakétát. Géppárjának másik pilótája ugyanezt
tette. Zutty! Ez a B-7-es itt telibe kapta a röppentyűt, a másiknak piszok nagy szerencséje volt, és
kikerülte. Aztán pedig ő is kilőtt egy rakétát. Innentől fogva mindenki lövöldözött. Ez az F-16-os
kitért egy lövés elől, de a következő eltalálta – nézzék, a pilóta katapultált, valószínűleg életben
maradt. Ez a géppár azonban négy rakétát lőtt ki, és az egyik az utasszállítót kezdte követni. Furcsa,
hogy egyáltalán elérte, ellenőriztük a távolságot, és két mérfölddel több, mint amennyit a rakéta meg
tud tenni. Mire célba jutott, a vadászok már mind visszafordultak, a KNK-sok valószínűleg azért,
mert már csak annyi üzemanyaguk maradt, hogy hazaérjenek vele, a tajvaniak meg azért, mert
elfogytak a rakétáik. Mindent összevéve, mindkét oldal elég slampos volt.
– Azt mondja, az egész hülyeségből történt? – kérdezte Tony Bretano.
– Nagyon úgy tűnik, egy dolgot kivéve...
– Miért visznek gyakorlatra éles rakétákat? – kérdezett közbe Ryan.
– Meleg, meleg, elnök úr. A tajvani pilóták bizonyosan azért szállnak fel fehér rakétákkal, mert az
ő szempontjukból az egész KNK-s gyakorlat fenyegetés...
– Fehérekkel? – kérdezte Bretano.
– Elnézést, miniszter úr, a fehér rakéta éles fegyver, a gyakorlódarabokat többnyire kékre festik.
De vajon a KNK-sok miért járnak hőkereső rakétákkal? Ilyen helyzetekben mi ezt nem tesszük, mert
nem lehet leállítani őket, ha egyszer elindultak, a maguk feje után mennek, azt szoktuk mondani:
„lődd ki és felejtsd el!” És még valami. Az összes rakéta, amelyet az F-16-osokra lőttek,
radarirányítású volt. Úgy tűnik, egyedül ez az egyetlen volt hőkereső, ez, amelyik az utasszállítót
találta el. Ez nekem egy kissé különösnek tűnik.
– Szándékosan csinálták? – kérdezte halkan Jack.
– Az is lehetséges, elnök úr. Az egész műsor balfogások sorozata, klasszikus eset. Néhány
vadászpilóta jól felkapja a vizet valamin, egymás hajába ragadnak, néhányan meghalnak, mi pedig
sohasem tudjuk bebizonyítani, hogy nem így történt. De ha megnézik ezt a géppárt: szerintem ezek
egész idő alatt az Airbusra pályáztak... hacsak nem tajvani vadásznak nézték, de ezt azért senki ne
próbálja elhitetni velem.
– Miért?
– Mert végig az ellenkező irányban repült – felelte Jackson tengernagy.
– Elkapta őket a vadászláz – vélekedett Bretano miniszter.
– Miért támadtak olyasmire, ami távolodott tőlük, amikor feléjük is közeledtek? Miniszter úr, én
vadászpilóta vagyok, én ezt nem veszem be. Ha váratlanul harci helyzetbe kerülök, először is
azonosítom az ellenfeleket, azután pedig rögtön szájba is lövöm őket.
– Hányan haltak meg? – kérdezte erőtlenül Jack. Erre Ben Goodley felelt:
– Sajtójelentések szerint több mint százan. Vannak túlélők is, de semmiféle számot nem tudunk.
És várható, hogy kiderül: a gépen amerikaiak is utaztak. Hongkong és Tajvan között igen élénk a
gazdasági kapcsolat.
– Mit tehetünk?
– Mielőtt bármit is tennénk, elnök úr, tudnunk kell, hogy amerikaiak érintettek-e az ügyben. A
környéken mindössze egyetlen repülőhordozónk van, az Eisenhower repülőhordozó-csoport, de ők
Ausztrália felé tartanak a DÉLI KUPA gyakorlatra. Szerintem azonban csak elmérgesítenénk a
Peking és Tajpej közti konfliktust, ha visszahívnánk őket.
– Meg kellene várnunk a kommünikéket – javasolta Arnie az elnöknek.
– Mindenekelőtt azt kell megtudnunk, haltak-e meg állampolgáraink – jelentette ki Ryan. – És ha
igen, akkor mit tegyünk? Követeljünk magyarázatot?
– Azt fogják mondani, tévedés történt – ismételte meg Jackson. – Még fel is róhatják a
tajvaniaknak, hogy elsőként lőttek, tehát ők kezdték, és ezzel mindenféle felelősséget elháríthatnak.
– De maga azt mondta, ezt nem veszi be, Robby!
– Nem én, Jack, elnézést, elnök úr... nem hiszem. Végignézzük újra a szalagokat néhány
emberemmel, hogy engem is ellenőrizzenek valamelyest. Lehet, hogy tévedek... de nem hiszem. A
vadászpilóták vadászpilóták. Ha valamelyikük nem arra lő, aki feléje tart, hanem aki távolodik tőle,
arra csak egyetlen magyarázat lehetséges: hogy ezt akarja tenni.
– Küldjük északra az Eisenhower-csoportot? – mérlegelt Bretano.
– Előbb látni szeretném, hol milyen erőink vannak – mondta az elnök.
 – Ha megtesszük, őrizetlenül hagyjuk az Indiai-óceánt – állapította meg Jackson. – A Carl Vinson
Norfolkba tart, és hamarosan oda is ér. A John Stennis és az Enterprise még a pearli hajójavítóban
vannak, a Csendes-óceánon pedig nincsen bevethető repülőhordozónk. A földgolyónak azon a felén
egyszerűen nem tudunk anyahajót indítani, ha pedig az atlanti flottától vezénylünk át egyet, legjobb
esetben is egy hónapig tart, míg odaér.
Ryan Ed Foleyhoz fordult:
– Mi a valószínűsége, hogy elszabadulnak az indulatok?
– Az biztos, hogy Tajvannak nagyon nem fog tetszeni. Tűzharc volt, lelőtték a nemzeti
légitársaságuk egy gépét. Az országok ezeket nagyon szokták félteni... – jegyezte meg a CIA
igazgatója. – Lehetséges.
– Mik lehetnek a szándékaik?
– Ha Jackson admirálisnak igaza van, amiben egyébként még nem vagyok biztos, akkor
csakugyan elkezdődött valami, de hogy mi, azt nem tudom. Mindenki jobban járna, ha ez az egész
csupán baleset lett volna. Nekem nem tetszik a gondolat, hogy kivonjuk a repülőhordozót az Indiai-
óceánról, éppen amikor a Perzsa-öbölben is változnak a dolgok.
– A legrosszabb esetben mi történhet a KNK és Tajvan között? – kérdezte Bretano. Már az is
bosszantotta, hogy kénytelen feltenni a kérdést. Még túl új volt a szakmában, hogy azzal a
hatékonysággal működjék, amelyre az elnöknek szüksége volt.
– Miniszter úr, a Kínai Népköztársaság rendelkezik annyi nukleáris robbanófejjel felszerelt
rakétával, hogy egész Tajvant elhamvassza, de okunk van azt hinni, hogy a Kínai Köztársaságnak is
vannak, és...
– Körülbelül húsz – szakította félbe Foley. – Az F-16-osaik pedig, ha akarják, egészen Pekingig
elvihetik a petárdákat. Nem tudják elpusztítani a népköztársaságot, de az a húsz bomba legalább tíz,
sőt talán húsz évvel is visszavetné a szárazföldi Kína gazdaságát. A KNK ezt nem akarhatja. Nem
ment el az eszük, admirális. Gondolkodjunk hagyományos háborúban.
– Helyes, uram. A Kínai Népköztársaság nem képes Tajvan lerohanására. Nincsen megfelelő
számú partra szállító eszközük, hogy elegendő katonát vigyenek egy erőszakos partraszállás
helyszínére. No és mi van akkor, ha a dolgok elfajulnak? A legvalószínűbb, hogy megvívnak egy
véres légi és tengeri ütközetet, amely azonban nem hozza meg a megoldást, mivel egyik oldal sem
tudja kikészíteni a másikat. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy dörögnének a fegyverek a világ egyik
legfontosabb kereskedelmi útvonalán, aminek az összes résztvevő számára negatív diplomáciai
következményei lennének. Nem látom értelmét, hogy szándékosan idézzenek elő ilyesmit... azt
hiszem.
– Nekünk pedig mindkét országgal kiterjedt gazdasági kapcsolataink vannak – jegyezte meg az
elnök. – Érdekünk, hogy a konfliktus ne eszkalálódjék, igaz? Sajnos, úgy látom, el kell indítanunk
azt az anyahajót, Robby. Mérjék fel a számba jöhető lehetőségeket, és próbálják kitalálni, mi a
francot akarhat a Kínai Népköztársaság.
*
Elsőként Clark ébredt fel, és nyomorúságosan érezte magát, ezt azonban az adott körülmények
között nem engedhette meg magának. Tíz perccel később simára borotvált arccal, felöltözve elindult
az ajtó felé. Chavezt nem vitte magával. Hadd aludjék, amúgy sem beszéli a nyelvet.
– Reggeli séta? – kérdezte a férfi, aki a repülőtérről idehozta őket.
– Jólesne egy kis mozgás – felelte John. – Mi a neve?
– Marcel Lefevre.
– Kirendeltség-vezető? – kérdezte köntörfalazás nélkül John.
– Tulajdonképpen a kereskedelmi attasé vagyok – felelte a francia, ami igent jelentett. – Nem
bánja, ha elkísérem?
– Egyáltalán nem – felelte Clark, amivel meg is lepte kollégáját. Az ajtó felé indultak. –
Mindössze sétálni akartam egyet. Van itt valahol piac a környéken?
– Igen, majd megmutatom.
 Tíz perccel később már ott is voltak. Egész úton követte őket két férfi – mindössze tizenöt
méternyi távolságból, és bár csak figyeltek, lehetett tudni, kicsodák.
– Drága az élelmiszer? – kérdezte Lefevre-től.
– Meglehetősen – felelte az. – Különösen amióta azt a rengeteg mindent Irakba küldték.
Néhányan morognak is emiatt.
Az élelmiszeres standok elmaradtak mögöttük, és újabb helyszínen találták magukat. Néhány
percnyi tűnődés után John úgy találta, hogy valami hiányzik innét. A világnak ebben a részében az
arany mindig is népszerű árucikk volt, itt is adták és vették, de az egykori lelkesedést most nem
tapasztalta.
– A feleségének venne valamit? – kérdezte Lefevre. Clark egy kevéssé meggyőző mosollyal
próbálkozott.
– Az ember sohasem tudhatja... hamarosan házassági évfordulónk lesz.
Megállt, hogy megnézzen egy nyakláncot.
– Honnét jött? – kérdezte a kereskedő angolul.
– Amerikából – felelte John ugyancsak angolul. A kereskedő ezt magától is azonnal tudta, talán a
ruhái alapján, és tett egy próbát az angollal.
– Ritkán látunk itt amerikaiakat.
– Kár. Fiatalabb koromban sokat utazgattam errefelé.
A nyaklánc valóban szép volt, amikor pedig megnézte az árcéduláját, és a rajta lévő összeget
fejben átszámította dollárra, úgy találta, hogy roppant méltányos. Amúgy pedig csakugyan közeledett
a házassági évfordulója.
– Egyszer talán ez is megváltozik majd – vélekedett az aranyműves.
– Az önök országa meg a miénk között nagyon sok a különbség – állapította meg szomorúan
John. Igenis megengedhette magának, és mint rendesen, most is bőven volt nála készpénz. Az
amerikai valutának pedig megvan az a jó tulajdonsága, hogy szinte bárhol a világon elfogadják.
– A dolgok változnak – felelte a férfi.
– A dolgok máris megváltoztak – helyeselt John, és egy valamivel drágább nyakláncra pillantott.
Nyugodtan kézbe vehette. Meg kell hagyni, az iszlám országokban el tudják venni a tolvajok kedvét.
– ahhoz képest, hogy ez itt egy kereskedőutca, nagyon kevesen mosolyognak.
– Önöket két ember is követi.
– Csakugyan? De hiszen én semmivel nem szegem meg a törvényt... vagy mégis? – kérdezte
Clark látható aggodalommal.
– Nem, nem szegi meg – felelte az ember. Ő viszont csakugyan ideges volt.
– Ezt itt – nyújtotta oda neki a láncot.
– Hogyan óhajt fizetni?
– Amerikai dollárban. Lehet?
– Igen, de kilencszáz dollárjába fog kerülni.
Clarknak minden önfegyelmére szüksége volt, hogy leplezze meglepődését. A lánc még egy New
York-i nagykereskedésben is háromszor ennyibe került volna. Annyit ugyan nem akart kiadni, de itt
az alku is a vásárlás gyönyörűségei közé tartozott. Eredetileg arra gondolt, hogy addig alkudozik,
míg a fickó ezerötszázért oda nem adja neki, ami még mindig figyelemre méltóan jó vétel lett volna.
Egyáltalán: jól értette az aranyműves szavait.
– Kilencszáz?
– Nyolcszáz dollár... egy centtel sem kevesebb! Tönkre akar tenni? – kiáltotta.
– Ne legyen már ilyen makacs – felelte Clark, s közben védekező pózt vett fel. A bámészkodók
kedvéért, akik kezdtek közelebb jönni hozzájuk.
– Hiszen maga hitetlen! Maga számít irgalmasságra? Ez egy pompás nyaklánc, és remélem, hogy
a tisztelt feleségének adja majd, nem pedig valami hitvány, feslett nőnek!
Clark úgy érezte, éppen elég ideje okoz szorongást ennek az embernek. Elővette a tárcáját és
kiszámolta, majd átadta a bankjegyeket.
 – Túl sokat fizet, nem vagyok én rabló! – méltatlankodott az aranyműves, és visszaadott egyet.
Hétszáz dollárért – egy ilyen láncot!? – gondolta Clark. Fantasztikus.
– Bocsásson meg, nem akartam megsérteni – mondta, és zsebre tette a nyakláncot, amelyet az
aranyműves doboz nélkül hajított oda neki.
– Nem vagyunk mind barbárok – mondta halkan az aranyműves, aztán a másodperc tört része
alatt hirtelen hátat fordított. Clark és Lefevre elsétáltak az utca végére, és jobbra fordultak.
Megszaporázták lépteiket, s ez kíséretüket is gyorsabb tempóra késztette.
– Hát ez mi a fene volt? – csodálkozott a CIA tisztje. Nem gondolta volna, hogy ilyesmi történik
vele.
– Nos igen... már nem rajonganak annyira a rezsimért. Amit tapasztalt, jellemző a helyzetre. Ezt
szépen csinálta, Monsieur Clark. Mióta van az ügynökségnél?
– Elég régen, hogy ne legyek túlságosan meglepve.
– Szóval, a feleségének vette? – John bólintott.
– Igen. Nem kerül bajba az az aranyműves?
– Nem hiszem – felelte Lefevre. – Ő mindenesetre veszített az üzleten... érdekes gesztus, nem?
– Menjünk vissza. Fel kell ébresztenem a famulusomat. Tizenöt perc elteltével ismét a követségen
voltak. John egyenesen a szobájába ment.
– Milyen az idő odakint, Mr. C? – kérdezte Chavez. Clark a zsebébe nyúlt, és odadobta neki a
láncot.
– Van súlya – állapította meg.
– Szerinted mennyi volt, Domingo?
– Úgy nézem, huszonegy karátos, lehetett vagy... két darab ezres.
– Hinnéd-e, hogy csak hétszáz volt?
– Nyilván egy rokonodtól vetted, igaz? – nevette el magát Ding, de aztán elkomolyodva
hozzátette: – Én azt hittem, bennünket itt nem szeretnek.
– A dolgok változnak – mondta csendesen John, az aranyművest idézve.
*
– És mi a katasztrófa végső mérlege? – kérdezte Cathy.
– Száznégy túlélő, néhányan közülük súlyosan sérültek. Kilencvenen bizonyosan meghaltak,
körülbelül harmincról nem tudni, ami azt jelenti, hogy ők is meghaltak, csak még nem azonosították
a maradványaikat – mondta Jack. A sürgős üzenetet olvasta fel, amelyet Raman ügynök az imént
adott be a hálószoba ajtaján. – A túlélők között tizenhat amerikai, a halottak között öt. Kilencnek a
sorsa ismeretlen, feltehetőleg meghaltak. A gépen utazott a Kínai Népköztársaság negyven polgára is
– csóválta a fejét.
– Hogyhogy... ha egyszer nem tudnak kijönni egymással...?
– Hogy miért üzletelnek annyit? Üzletelnek és kész, szívem. Köpködnek és fújnak egymásra, mint
a kóbor macskák, de szükségük is van egymásra.
– Mit fogunk csinálni? – kérdezte az asszony.
– Még nem tudom. A sajtóközleménnyel várunk holnap reggelig, addigra már több lesz az
információnk. Hogy a fenébe aludjak egy ilyen éjszakán? – kérdezte az Amerikai Egyesült Államok
elnöke. – Tizennégy amerikai fekszik holtan a világ túlsó felén. Az a feladatom, hogy
megvédelmezzem az állampolgárainkat, nem? Az a feladatom, hogy ne hagyjam megölni őket.
– Mindennap halnak meg emberek, Jack – jegyezte meg a First Lady.
– De nem levegő-levegő rakéták végeznek velük – felelte Ryan. Letette a papírlapot az
éjjeliszekrényre, és eloltotta a lámpát. Előbb arra gondolt, mikor sikerül elaludnia, aztán pedig arra,
vajon hogyan alakul a teheráni megbeszélés.
*
Kézfogásokkal kezdődött. Az amerikaiakat a külügyminisztérium egyik tisztviselője fogadta az
épület előtt. A francia nagykövet bemutatta az érkezőket. Bár az utcán egy lélek sem mutatkozott,
sietve bementek az épületbe, nehogy rájuk szegeződjék egy tévékamera. Clark és Chavez játszották a
szerepüket, védencük mellett álltak, mégsem túlságosan közel hozzá, nyugtalanul forgatták a fejüket,
ahogyan ezt el is várták tőlük.
Adler miniszter a külügyért követte, a többiek pedig őt. A francia nagykövet a többiekkel együtt
megállt az előtérben, Adler és kalauza pedig bementek az EIK szellemi vezetőjének meglehetősen
szerény hivatalos irodájába.
– Béke legyen önnel – mondta Daryaei, és felemelkedett székéből, hogy üdvözölje vendégét.
Szavait tolmács fordította. Ilyen találkozókon ez teljesen természetes húzásnak számít, és elvileg a
pontosabb megértést szolgálja, de ha valami mégis balul üt ki, utóbb mindkét fél hivatkozhat arra,
hogy a tolmács rontott el valamit. – És Allah áldása legyen ezen a találkozón.
– Köszönöm, hogy ilyen gyorsan fogadott – mondta Adler, és leült.
– Ön messziről jött... jól utazott? – érdeklődött nyájasan Daryaei. Az egész rituálé kellemesnek
ígérkezett, legalábbis eleinte.
– Eseménytelen utam volt – felelte Adler, s közben igyekezett, nehogy kiüljön arcára a fáradtság,
vagy ásítani találjon. Három erős európai kávéval vert lelket magába, ami sikerült is, a gyomra
azonban ugyanettől remegett kissé. A diplomatáknak fontos tárgyalásokon úgy kell működniük, mint
a sebészeknek a műtőben, neki pedig nagy gyakorlata volt abban, hogy gyomrának állapotára való
tekintet nélkül leplezze érzelmeit.
– Sajnálom, hogy nem mutathatom meg alaposabban önnek városunkat, rengeteg itt a történelmi
emlék, a szépség.
Vártak, amíg a tolmács lefordítja az ajatollah szavait. A férfi a harmincas éveiben járt, Adler látta
rajta, hogy nagyon igyekszik, és hogy... talán fél Daryaeitől? Valószínűleg minisztériumi tisztviselő
volt, de az öltönyére ráfért volna egy kis vasalás. Az ajatollah hosszú köntöst viselt, valószínűleg,
hogy hangsúlyozza nemzeti hovatartozását és főpapi mivoltát. Mahmoud Haji komoly volt, de nem
ellenséges – és furcsa módon úgy látszott, mindenfajta kíváncsiság hiányzik belőle.
– Talán majd ha legközelebb itt járok – válaszolta a külügyminiszter.
A válasz barátságos bólintás volt és egy szó:
– Igen.
Ezt Daryaei angolul mondta, amiről Adlernek eszébe jutott, hogy vendéglátója ért vendége
nyelvén. Nem is olyan meglepő, gondolta a külügyminiszter.
– Régen került sor kapcsolatfelvételre országaink között, legalábbis ilyen magas szinten –
állapította meg Adler.
– Az igaz, de mi üdvözöljük az efféle kapcsolatokat. Miben állhatok a rendelkezésére, Adler
miniszter úr?
– Ha nincs ellene kifogása, a térség stabilitásáról szeretnék tárgyalni önnel.
– Stabilitásról? – kérdezte ártatlanul Daryaei. – Mire gondol?
– Az Egyesült Iszlám Köztársaság megalakulásával a régió legnagyobb állama jött létre. Ez
egyeseket aggodalommal tölt el.
– Állíthatom, hogy államunk léte fokozza a stabilitást. Vajon nem az iraki rezsim volt-e a
destabilizáló tényező? Vajon nem Irak kezdeményezett-e két támadó háborút? Mi bizonyosan semmi
ilyesmit nem tettünk.
– Ez igaz – hagyta helyben Adler.
– Az iszlám a béke és a testvériség vallása – folytatta Daryaei tanáros hangon.
Alighanem kemény fickó – gondolta magában Adler –, nyájas szavakat szól, de acélból van.
– Ez ugyancsak igaz, de az emberek világában azok, akik vallásosnak mondják magukat, nem
mindig a vallás előírásait követik – utatott rá Adler.
– Más országok, velünk ellentétben nem fogadják el Isten törvényét. Az ember csak akkor
remélhet békét és igazságosságot, ha elfogadja ezt a törvényt. Ez több mint szavak hangoztatása. Az
embernek élnie is kell azok szerint a szavak szerint.
Kösz a hittanleckét – gondolta Adler, miközben tiszteletteljesen bólintott. Akkor mi a nyavalyáért
pénzelitek a Hezbollahot?
 – Országom mindössze annyit óhajt, hogy a térségben béke legyen... s ami azt illeti, az egész
világon is.
– Allahnak is ez a kívánsága, amint ezt prófétája útján ki is nyilatkoztatta nekünk.
Adler látta, hogy Daryaei a Koránból gondolkodik. Egyszer régen Jimmy Carter elküldött valakit
ennek az embernek a főnökéhez, Khomeinihez, aki akkoriban franciaországi száműzetésben élt. A
sah akkor már nagy bajban volt, ellenzéke pedig egyre hangosabbá vált: Amerika mindkét oldalon
igyekezett biztosítani pozícióit. A találkozóról visszatérő küldött közölte az elnökkel, hogy Khomeini
„egy szent”. Carter készpénznek vette a jelentést, és Mohammed Reza Pahlavinak távoznia kellett,
hogy a „szent” a helyébe léphessen.
Hoppá!
A következő amerikai kormánynak ugyanezzel a Khomeinivel volt dolga, és mit kapott: botrányt
és világraszóló felsülést.
Juj!
Adler úgy döntött, ezek a hibák nem fognak megismétlődni.
– Országomnak ugyancsak alapelve, hogy a nemzetközi határokat tiszteletben kell tartani. A
területi integritás tiszteletben tartása a regionális és globális stabilitás elengedhetetlen feltétele
– Adler miniszter úr, minden ember testvér: ez Allah akarata. A testvérek olykor vitatkozhatnak,
de a háború gyűlöletes Isten előtt. Mindenesetre lényegüket tekintve némileg nyugtalanítónak tartom
az ön kijelentéseit. Ön mintha arra célozna, hogy szomszédainkat illetően barátságtalan szándékaink
lennének. Miért mond ilyesmit?
– Bocsásson meg, azt hiszem, félreértett. Nem tettem ilyen célzásokat. Egyetlen célból jöttem ide:
hogy mindkettőnk számára fontos kérdéseket beszéljek meg önnel.
– Önök, akárcsak szövetségeseik, gazdasági tekintetben erősen függnek ettől a térségtől. Nem
szándékozunk kárt okozni senkinek. Önöknek szükségük van az olajunkra, nekünk pedig mindarra,
amit az olajért kapott pénzből megvehetünk. Kereskedőkultúra vagyunk, mint tudja. De kultúránk,
lényegét tekintve, iszlám is, és számomra igen fájdalmas, hogy a Nyugat szemlátomást nem érti
vallásunk lényegét. Bármit mondjanak is az önök zsidó barátai, nem vagyunk barbárok, mi több, a
zsidókkal vallási vitánk sincsen. Pátriárkájuk, Ábrahám ebből a térségből indult el. Ők voltak az igaz
Isten első hírnökei: békében kellene élnünk egymással.
– Örömmel hallom e szavakat. Hogyan hozhatnánk létre ezt a békét? – kérdezte Adler. Magában
azon tűnődött, mikor fordult elő vele utoljára, hogy valaki egy egész olajfát próbált a fejére
hullajtani.
– Időt kell rá szánnunk, és sok tárgyalásra lesz szükség. Talán jobb lenne, ha közvetlen
kapcsolatokat tartanánk fenn velük. Amellett, hogy a zsidók a hit népe, ők is kereskedőnép.
Adler eltöprengett, mit akarhat ez jelenteni. Közvetlen kapcsolatok Izraellel... Ez most ajánlat,
vagy csak az amerikai kormány száját akarja betömni valamivel?
– És az önök muszlim szomszédjai?
– Közös a hitünk, nekik is van olajuk, és közös a kultúránk is. Nagyon sok tekintetben máris
egyek vagyunk velük. De hát miért is beszélünk erről? Miért volnának területi ambícióink? –
kérdezte Daryaei. A hangja majdnem kedves volt, de azért éreztette, hogy kissé bosszús is. – Az én
népemnek csak békére van szüksége. Túl sok volt errefelé a viszály. Egész életemben a hitet
tanulmányoztam és tanítottam, és most végre, életem vége felé, valóban béke van.
– Ezzel a térséggel kapcsolatban semmit sem óhajtunk jobban, mint ezt, és természetesen, hogy
helyreállítsuk az országaink közti baráti viszonyt.
– Erről még majd tárgyalnunk kell. Köszönöm, hogy hazája nem akadályozta meg, hogy
megszüntessék az egykori Irak elleni gazdasági szankciókat. Ezt talán tekinthetjük kezdetnek.
Ugyanakkor jobban szeretnénk, ha Amerika nem avatkozna bele szomszédjaink belügyeibe.
– Elköteleztük magunkat Izrael mellett, garanciát vállaltunk a biztonságáért – mutatott rá Adler.
– Izrael a szó szigorú értelmében nem a szomszédunk – felelte Daryaei –, de ha Izrael élhet
békében, mi is élhetünk békében.
 Ügyes a fiú, gondolta Adler. Nem árul el sokat, és mindent tagad. Politikai nyilatkozatot nem tesz,
legfeljebb tiltakozik, hogy a szándékai igenis békések – ahogy ez már szokás. Minden államfő ezt
teszi, de nem mindegyik emlegeti ennyit Istent. Béke, béke, béke...
Ami Izraelt illeti, Adler természetesen egyetlen pillanatig sem hitt Daryaeinek. Ha szándékai
csakugyan békések lennének, gondolta, először Jeruzsálemmel közölte volna őket, hogy maga mellé
állítsa az izraelieket, s hogy ők is támogassák az Amerika és az EIK közti kapcsolatfelvételt. Annak
idején Izrael volt a közvetítő a szerencsétlen „túszokért fegyvert” alkuban: őket is jól felültették.
– Remélem, olyan alap ez, amelyre építhetünk.
– Ha az ön országa tisztelettel bánik az enyémmel, tárgyalhatunk. Akkor kapcsolataink javítását is
megvitathatjuk.
– Ezt közölni fogom az elnökömmel.
– Nemrégiben az önök országát is súlyos megpróbáltatás érte. Erőt kívánok az elnöknek, hogy
legyen ereje begyógyítani nemzete sebeit.
– Köszönöm – felelte Adler. Mindketten felálltak, ismét kezet fogtak, és Daryaei az ajtóhoz
kísérte vendégét.
A búcsúceremónia sem maradhatott el. A távozókat jó néhány helybéli biztonsági ember vette
körül, Chavez és Clark tehát nem tehettek mást, mint hogy alaposan körülnéztek – aminthogy ez is
volt a dolguk. A szabadban hat vadászgép állt, karbantartási munkákat végeztek rajtuk. A
műszerészek ki-bejártak egy nagy hangár kapuján, amely nyilvánvalóan még a sah idejében épült.
Ding benézett, de senki sem tiltakozott ellene. Odabent egy félig szétszerelt repülőgép állt. A
hajtóműve egy targoncán feküdt, egy másik műszerész csapat bütykölte.
– Nem fogod elhinni, csirkeketrecek – állapította meg Chavez.
– Hogyhogy? – kérdezte Clark, aki éppen az ellenkező irányba nézett.
– Szíveskedjék szemügyre venni, Mr. C!
John odafordult. A hangár fala mellett száz meg száz egymásra halmozott drótketrec sorakozott,
körülbelül akkorák, amekkorákban a csirkéket szállítják. Furcsa... éppen egy légi támaszponton? –
gondolta.
A repülőtér egy másik részén Filmsztár figyelte, ahogy csapatának utolsó tagja is beszáll egy Bécs
felé induló gépbe. Tekintete véletlenül a hatalmas térség túlsó oldalára tévedt: magángépeket látott,
autók tartottak feléjük, bennük emberekkel. Egy darabig töprengett, vajon mi folyik ott. Nyilván
valamilyen kormányügy.
Aztán maga is elindult egy beszállókapu felé, a saját járatához.
40. Rések/nyílások/nyitások
A Kínai Köztársaság felháborodott sajtóközleményt adott ki, amely légi kalózkodást emlegetett,
és követelte az ENSZ Biztonsági Tanácsának összehívását. Néhány perccel ezután közzétették
Peking kommünikéjét is, amely azt állította, repülőgépeit egy békés gyakorlaton – anélkül, hogy ezt
bármivel kiprovokálták volna – támadás érte, mire azok viszonozták a tüzet. A Kínai Népköztársaság
mindenfajta felelősséget elhárított a polgári gépet ért rakétatalálattal kapcsolatban, és az egész
incidensért lázadó tartományát okolta.
– Nos, mit sikerült még kiderítenünk? – kérdezte Ryan reggel fél nyolckor Jackson tengernagyot.
– A két szalagot körülbelül két óra hosszat elemeztük, bevontam néhány volt pilótatársamat is,
néhány fickót a légierőtől, és megvitattuk a dolgot. Először is, a kínai komcsik...
– Ne így mondja, Robby – kérte az elnök.
– Bocsánat, régi beidegződés. Azok az urak a Kínai Népköztársaságból, nos, ők tudták, hogy
vannak ott hajóink. Egy Aegis hajó minden radarképernyőn akkora, mint a Sión hegye, és az sem
túlságosan nagy titok, mit tud egy ilyen hajó, hiszen már majdnem húsz éve állnak hadrendben.
Tehát tudták, hogy figyeljük őket, és azt is, hogy mindent látunk. Erről nem szabad
megfeledkeznünk.
– Folytassa.
 – Másodszor, van egy elektronikus hírszerző csoportunk a Chandleren, a rádióforgalmazást
figyelik. Lefordították a kínai vadászpilóták egymás közti kommunikációját. Idézem azt a részt,
amelyet az összecsapás harmincadik másodpercében vettünk fel: „Célba vettem, célba vettem,
tüzelek”. Ami az időpontot illeti, az utasszállítóra a hőkereső rakétát pontosan ugyanekkor lőtték ki.
Harmadszor, valamennyi pilóta, akivel beszéltem, azt a kérdést tette fel, amit én. Miért lő le valaki
egy még éppen a rakétái hatótávolságában haladó utasszállító gépet, amikor az orra előtt vadászok
vannak? Jack, ez nekem büdös, piszkosul büdös.
Sajnos nem tudjuk bizonyítani, hogy a szöveg attól a vadásztól származik, amelyik rálőtt az
Airbusra, de én is és a barátaim is úgy gondoljuk, hogy szándékosan csinálták. Megpróbálták a vízbe
lőni az utasszállítót, és tiszta szerencse, hogy egyáltalán megúszta valaki.
– Tengernagy – kérdezte Arnie van Damm –, bíróság elé tudná vinni az ügyet?
– Nem vagyok jogász. Repülőgép-vezető vagyok. Nem az a mesterségem, hogy bebizonyítsak
dolgokat, de szerintünk elenyésző a valószínűsége, hogy tévednénk.
– Ezt azonban a kamerák előtt nem jelenthetem ki – mondta Ryan az órájára pillantva. Még
szüksége volt néhány percre, hogy kisminkeljék. – Ha nem szándékosan tették...
– Itt nincs semmiféle „ha”, világos, Jack?
– A fene egye meg, Robby, most először hallgattam meg az ügyről, és ez alapján nem vádolhatok
meg egy idegen államot háborús cselekménnyel, hacsak nincsenek megdönthetetlen bizonyítékaim.
Legközelebb, nos, igen, már bizonyos lesz, hogy szándékosan, és abban a tudatban tették, hogy ezt
mi is tudjuk. Egyébként mit jelent ez az egész?
A nemzetbiztonsági szakértők mögött munkás éjszaka állt. Goodley szólalt meg:
– Nehéz megmondani, elnök úr.
– Tajvan ellen készülnek? – kérdezte az elnök.
– Nem tehetik – jegyezte meg Jackson, tudomást sem véve főparancsnoka ingerültségéről. –
Hiányzanak az invázió fizikai feltételei. A közelben tartózkodó szárazföldi erőik nem fejtenek ki
szokatlan aktivitást, csak északnyugaton mozgolódnak – ez volt az, ami miatt az oroszok
idegeskedtek. Katonai szempontból tehát a válasz: nem.
– Légi invázió nem jöhet szóba? – tudakolta Ed Foley. Robby a fejét rázta.
– Nincs hozzá kellő légiszállító-kapacitásuk, és ha megpróbálnák is: a Kínai Köztársaságnak
elegendő légtérvédelmi eszköze van, hogy az inváziót agyaggalamb-lövészetté változtassa. Ahogyan
az este mondtam, össze tudnának hozni egy tengeri és légi csatát – de minek?
– Szóval azért lőtték le azt az Airbust, hogy bennünket tegyenek próbára? – töprengett az
Amerikai Egyesült Államok elnöke.
– Ha a bennünket helyett azt mondja, hogy engem, talán közelebb jár az igazsághoz – mondta
csendesen a CIA igazgatója.
– De igazgató úr – tiltakozott Goodley. – Azon a gépen kétszáz ember volt, és a kínaiaknak
számolniuk kellett azzal, hogy valamennyit megölik.
– Ne legyen naiv, Ben – mondta türelmesen Foley. – Maga szerint ők is ugyanolyan
szentimentálisán viszonyulnak az emberi élethez, mint mi?
– Nem, de...
Ryan félbeszakította:
– Jó, hagyjuk ezt. Úgy gondoljuk, szándékosan követték el, de nem tudjuk bizonyítani, és azt sem,
hogy mi lehetett vele a céljuk – márpedig ha nem tudjuk, nem nevezhetjük szándékos aktusnak,
igaz?
Többen is bólogattak. Ryan folytatta:
– Tizenöt perc múlva a sajtóteremben kell lennem, felolvasom ezt a nyilatkozatot, utána az
újságírók felteszik majd kérdéseiket, amelyekre viszont én csak hazugságokkal válaszolhatok.
– Körülbelül erről van szó – hagyta helyben Van Damm.
– Hát, ez nem valami pompás – füstölgőit Jack. – Peking pedig tudni, de legalábbis sejteni fogja,
hogy hazudok.
 – Lehet, de biztosnak azért nem biztos – vélekedett Ed Foley.
– Ügyetlenül hazudok – jelentette ki Ryan.
– Tanulja meg, hogy kell csinálni – tanácsolta a stábfőnök. – De minél előbb.
*
– ...bizonyosan meghalt tizenegy amerikai állampolgár, további három eltűnt. Négy amerikai
túlélő megsérült, helyi kórházakban kezelik őket.
– Elnök úr! – harsant egyszerre harminc hang.
– Csak sorjában, kérem... – mutatott Jack egy nőre, aki az első sorban ült.
– Peking azt állítja, hogy először a tajvaniak lőttek. Meg tudjuk erősíteni ezt?
– Vizsgálunk bizonyos információkat, de eltart egy darabig, amíg választ tudunk adni az ilyen
kérdésekre. Úgy gondolom, pillanatnyilag még korai volna levonni bármiféle következtetést.
– De mindkét fél tüzet nyitott, ugye? – kérdezte ugyanaz a nő.
– Valószínűnek tűnik, hogy igen.
– Eszerint tudjuk, ki találta el az Airbust?
– Mint mondtam, még vizsgáljuk az adatokat. – Fogd rövidre, Jack, mondta magának. Hiszen
most nem is hazudtam...
– Igen? – mutatott egy másik riporterre.
– Elnök úr, sok amerikai állampolgár halt meg. Milyen intézkedést szándékozik tenni, hogy ez a
jövőben ne forduljon elő?
Erre legalább lehetett igazat válaszolni.
– Éppen most vizsgáljuk a lehetőségeket. Ezenkívül mást nem akarok mondani, de mindkét Kínát
felszólítjuk, hogy vonja vissza erőit, és gondolkodjék el a történtekről. Egyetlen országnak sem
érdeke, hogy ártatlanok haljanak meg. A térségben már egy ideje hadgyakorlatok folynak, és az
ebből származó feszültség nem használ a régió stabilitásának.
– Tehát felkéri a két országot, hogy függesszék fel a gyakorlatozást?
– Igen, meg fogjuk kérni őket, hogy vegyék fontolóra ezt.
– Elnök úr – szólt John Plumber –, ez az első külpolitikai válság, amellyel dolga van...
Ryan az idős újságíróra nézett, és szívesen felhívta volna a figyelmét, hogy első belpolitikai
válságát neki köszönheti, nem engedhette meg azonban magának, hogy ellenségeket szerezzen a
sajtóban, barátokat pedig csak akkor szerezhetett, ha kedvelték. Kezdett azonban rájönni, hogy ez
képtelenség.
– Mr. Plumber, mielőtt bármit is tennénk, először meg kell ismernünk a tényeket, ezen dolgozunk,
amilyen keményen csak tudunk. Ma reggel ott volt nálam a nemzetbiztonsági munkacsoport...
– Kivéve Adler minisztert – mutatott rá Plumber. Jó újságíró lévén megnézte a szolgálati
gépkocsikat a nyugati behajtó úton. – Miért nem volt ott?
– A nap folyamán felkeres – adott kitérő választ Ryan.
– Hol van most? – makacskodott Plumber. Ryan csak a fejét csóválta.
– Nem szorítkozhatnánk egyetlen témára? Kissé korai az időpont ennyi kérdéshez, és mint
rámutatott, sok a tennivalóm. Csakugyan sok.
– Ő az ön első számú külpolitikai tanácsadója. Hol van most?
– Következő kérdés – mondta kurtán az elnök. A CNN riportere nem kímélte az elnököt, más
kérdés, hogy a labdát maga Ryan adta fel neki.
– Elnök úr, ön az imént mindkét Kínáról beszélt. Vajon ez Kína-politikánk változását jelzi? S ha
igen, akkor...
*
Pekingben kevéssel múlt nyolc óra, és Zhang Han San elégedett volt. Látta a tévében a
sajtótájékoztatót. Milyen furcsa, hogy egy politikai szereplőből ennyire hiányozzék mindenfajta sárm
és talpraesettség... főképp ha az illető amerikai.
Cigarettára gyújtott, és ismét gratulált magának. Megint sikert aratott. A hadgyakorlat
megrendezése nem volt veszélytelen vállalkozás, különösen az utóbbi légi bevetések, de a
köztársaság pilótái voltak szívesek elsőként tüzet nyitni, pontosan úgy, ahogyan Zhang remélte.
Kialakult a válság, amelyet azonban maradéktalanul képes kézben tartani, és akármikor véget is
vethet neki: elég, ha visszarendeli erőit a támaszpontjaikra. Rákényszerítette Amerikát, hogy akció
helyett az események tétlen szemlélője legyen – és innentől már majd valaki más provokálja az új
elnököt. Sejtelme sem volt, mire készül Daryaei. Talán megpróbálkozik egy merénylettel? Vagy
valami mással? Zhangnak most már nem volt más dolga, mint figyelni, és a megfelelő pillanatban
élni a feltétlenül adódó alkalommal. Amerikának nem lesz örökké szerencséje. Főleg, hogy a Fehér
Házban az a bolond ifjonc ül...
*
– Barry, az egyik ország Kínai Népköztársaságnak, a másik Kínai Köztársaságnak nevezi magát.
Valahogyan nekem is csak neveznem kell őket, nem? – kérdezte Ryan bosszúsan. Ó, a franc egye
meg, már megint begurultam.
– Igen, elnök úr, de...
– De valószínűleg van tizennégy amerikai halottunk, úgyhogy ez most nem a szemantikai viták
ideje. – Nesze, ezt kapd ki.
– Mit fogunk csinálni? – kérdezte egy női hang.
– Először is megpróbáljuk megállapítani, hogy mi ez az egész. Aztán vesszük majd fontolóra a
válaszlépéseket.
– De hogyhogy még nem tudjuk?
– Mert bármennyire szeretnénk is tudni mindent, ami pillanatnyilag a világban zajlik, ez
egyszerűen lehetetlen.
– Ezért növeli az ön kormánya ugrásszerűen a CIA létszámát?
– Mint korábban mondtam, hírszerzési ügyekről soha nem beszélünk.
– Elnök úr, egyes beszámolók szerint...
– Rendszeresen jelennek meg beszámolók ufók leszállásairól is – vágott vissza Ryan. – Azokat is
elhiszi?
A teremben egy pillanatra csend lett. Az elnök nem minden nap veszíti el az önuralmát. Az
újságírók élvezték a dolgot.
– Hölgyeim és uraim, sajnálom, hogy nem adhatok minden kérdésükre kielégítő választ. Én
magam is ugyanazokat a kérdéseket teszem fel magamnak, de a korrekt válaszokhoz idő kell.
Kénytelen vagyok várni az információkra... tehát önöknek is várniuk kell – próbálta
visszazökkenteni az eredeti kerékvágásba a sajtótájékoztatót.
– Elnök úr, a televíziók képernyőjén felbukkant egy férfi, aki nagyon hasonlít a szovjet KGB
egykori elnökére, és...
A riporter elhallgatott, amikor látta, hogy Ryan area vörösre gyúl a smink alatt. Újabb kifakadásra
számított, erre azonban ezúttal nem került sor. Az elnök keze ökölbe szorult, ökle bütykei
kifehéredtek, és mély levegőt vett.
– Kérem, fejezze be a kérdését, Sam.
– Az, akinek mondja magát?
– Ön ezt nélkülem is tudja.
– Elnök úr, ez az eset, ez... az akció rendkívüli nemzetközi jelentőségű. Bizonyos alkalmakkor a
titkosszolgálati akciók – legyenek mégoly kockázatosak is – komoly hatást gyakorolnak nemzetközi
kapcsolatainkra. Amerika népe most tudni akarja, mi is történt tulajdonképpen.
– Sam, ezt most mondom el utoljára: soha, semmikor nem beszélek titkosszolgálati ügyekről. Ma
reggel azért vagyok itt, hogy tájékoztassam polgárainkat egy tragikus, és eddig tisztázatlan okból
bekövetkezett incidensről, amelynek során több mint száz ember – köztük több amerikai állampolgár
– veszítette életét. A kormány mindent meg fog tenni, hogy megállapítsa, mi történt, s hogy utána a
legmegfelelőbb módon cselekedjék.
– Nagyon helyes, elnök úr. Egy Kína- vagy két Kína-politikánk van?
– Semmin nem változtattunk.
 – Vajon előidézhet-e valamilyen változást ez az incidens?
– Ilyen fontos kérdéssel kapcsolatban nem bocsátkozom spekulációkba. És most, engedelmükkel,
vissza kell térnem a munkámhoz.
– Köszönjük, elnök úr! – hallotta az ajtó felé menet. A folyosó sarkán túl volt egy gondosan
álcázott fegyverszekrény. POTUS akkorát vágott rá, hogy odabenn néhány Uzi egymáshoz koccant.
– Az isten verje meg!
Ötven méteren keresztül, egészen az irodájáig káromkodott.
– Elnök úr...
Ryan sarkon fordult: Robby állt előtte, kezében az aktatáskájával.
– Elnézést – mondta Jack. – Elragadott az indulat. Jackson tengernagy megpaskolta barátja karját.
– A parancsnok a legénység jelenlétében csakis a hatás érdekében mutatkozhat dühösnek... vezetői
fogásként. A stábtagokkal ordítozni – az más. Én például közéjük tartozom – mondta Robby. –
Tessék, rám lehet ordítani...
*
Az utaskísérő egy háromoldalas faxot adott át Adlernek: műholdon keresztül továbbították neki az
elnöki sajtótájékoztató tartalmát. Miután elolvasta, továbbadta Chaveznek.
Egyszer csak történik valami a Közép-Keleten, aztán történik valami Kínában is – tűnődött Ding.
– Történések egymástól négyezer mér-földnyire... Lehet, hogy a két dolog kapcsolatban van
egymással? És ha igen? De ki tudhat biztosat?
*
– Nem ez volt a legjobb szereplése – állapította meg Plumber, és ivott egy korty jeges teát.
– Tizenkét órája volt rá, hogy tájékozódjék valamiről, ami a világ másik felén történt, John –
felelte Holtzman.
Egy jellegzetes washingtoni ál-francia étteremben ültek-a csinos, pomponnal díszített étlapon
drága, de középszerű fogások sorakoztak –, a számlát azonban mindketten költségkeretükből
fizették.
– Ryannek jobban kéne fegyelmeznie magát – állapította meg Plumber.
– Azt rója fel neki, hogy nem hazudik kellő hatékonysággal?
– Ez ugyancsak az elnök feladatai közé tartozik.
– Ha viszont rajtakapjuk...
Holtzmannak felesleges is volt befejeznie a mondatot.
– Mondta valaha valaki, hogy elnöknek lenni könnyű meló?
– Néha felteszem magamnak a kérdést, vajon csakugyan az-e a dolgunk, hogy megnehezítsük a
munkáját – tűnődött Bob, de Plumber nem kapta be a horgot.
– Maga szerint hol van Adler? – kérdezte ehelyett.
– Ez jó kérdés volt ma reggel – ismerte el a Post riportere, miközben felemelte a poharát. – Egy
emberem már próbálja is kideríteni.
– Mi is – szólt Plumber. Ryannek mindössze annyit kellett volna mondania, hogy Adler a Kínai
Népköztársaság nagykövetével való megbeszélésre készül, ezzel megfelelően lefedte volna a dolgot.
– Csakhogy az hazugság lett volna.
– Csakhogy a megfelelő hazugság. Ezt a játékot így játsszák, Bob. A kormány titokban megpróbál
megcsinálni ezt-azt, mi meg igyekszünk a körmére nézni. És Ryan túlságosan szereti ezt a
titkolódzósdit.
– És kinek a kezére játszunk, ha ezért kikészítjük?
– Hogyhogy?
– Ugyan már, John. Az egészet Ed Kealty szivárogtatta ki magának. Mindenki tudja.
– És? Talán nem igaz az utolsó szóig?
– De igen – ismerte el Holtzman. – És még ezeken kívül is van egy csomó minden.
– Tényleg? Tudom, dolgozott egy sztorin...
 Nem tette hozzá, hogy sajnálja, amiért lelőtte az ifjabb kolléga sztoriját, elsősorban azért, mert
nem sajnálta.
– Több, mint amennyit megírhatok.
– Valóban? – kapta fel a fejét Plumber. – Például?
– Például olyan dolgok, amelyeket nem írhatok meg – ismételte meg Holtzman. – Mindenesetre
már nem sokáig. John, én évek óta dolgozom ezen a sztorin. Ismerem a CIA-tisztet, aki kihozta
Geraszimov lányát és feleségét. Van egy kis megállapodás köztünk. Pár éven belül elmondja nekem,
hogyan csinálták. A tengeralattjáró-história igaz, és...
– Tudom. Láttam egy képet Ryanről, a fedélzeten készült róla. Miért nem ismeri el, hogy
csakugyan tudok valamit?
– Nem szegi meg a szabályokat. Soha senki nem magyarázta meg neki, hogy megteheti...
– Több időt kellene Arnie-val töltenie...
– Ellentétben Eddel.
– Kealty tudja, hogy játsszák ezt a játékot.
– Nagyon is jól tudja. Tudja, van valami, amire sohasem tudtam rájönni... – gondolkodott el
Holtzman.
– Éspedig?
– Hogy milyen minőségben vagyunk jelen a játéknál: mint nézők, mint bírók vagy mint
játékosok?
– Bob, nekünk az a feladatunk, hogy jelentsük az igazságot az olvasóinknak... vagyis ami engem
illet, a nézőinknek.
– Kinek az igazságait, John? – kérdezte Holtzman.
*
Helikopter helyett autóval érkeztek. A helikopter túlságosan feltűnő – így talán senkinek sem
szúrnak szemet... Hogy még kisebb legyen a felhajtás, a kocsik a keleti szárny bejárata előtt álltak
meg. Adler, Clark és Chavez ugyanazon az útvonalon jutottak be a Fehér Házba, amelyen az első
éjszakán Ryan. Elsiettek a testőrök mellett, és az újságírók sem láthatták meg őket. Az Ovális Iroda
zsúfolt volt kissé. Itt volt Goodley és a Foley házaspár, és természetesen Arnie is.
– Nem viselte meg az időeltolódás, Scott? – kérdezte Jack a külügyminisztertől, amint az belépett
az ajtón.
– Ha kedd van, akkor ez Washington – felelte Adler.
– Nincs is kedd – jegyezte meg Goodley, aki nem vette a lapot.
– Akkor csakugyan megviselt... – sziporkázott még egyet a miniszter. Leült, és elővette a
jegyzeteket, amelyeket útközben készített. Egy tengerész pincér jött be, kávét hozott: Washington
ezzel az üzemanyaggal működik. A most érkezettek nyomban ittak is egy-egy csészével.
– Meséljen nekünk Daryaeiről – rendelkezett Ryan.
– Egészségesnek, bár kissé fáradtnak tűnik. Az íróasztalán meglehetősen nagy rend van. Halkan
beszélt, de legjobb tudomásom szerint sohasem volt az a fajta, aki a nyilvánosság előtt felemeli a
hangját. Érdekes módon ugyanakkor érkezett a városba, amikor mi.
– Csakugyan? – pillantott fel saját jegyzeteiből Ed Foley.
– Igen, egy kis sugárhajtású utasszállító géppel, egy Gulfstreammel – jelentette Clark. – Ding
készített róla néhány felvételt.
– Szóval jön-megy. Érthető – jegyezte meg POTUS. Ryan, különös módon, meg tudta érteni
Daryaei gondjait, amelyek tulajdonképpen nem is túlságosan különböztek az övéitől. (Nem így az
iráni módszerek...)
– A munkatársai félnek tőle – tört ki Chavezből. – Olyan volt az egész, mint valami régi, második
világháborús film a nácikról. A titkárságán lévők nagyon idegesnek tűntek. Ha akkor valaki rájuk
kiált, hogy „hu!”, alighanem a plafonig ugrottak volna.
– Én is úgy láttam – erősítette meg Adler, nem zavartatván magát a közbeszólótól. – Nagyon
óvilágias módon bánt velem, szelíd volt, közhelyeket pufogtatott, és a többi, és a többi... Ami azt
illeti, semmi igazán lényegeset nem mondott, ami lehet jó is, rossz is. Kész fenntartani velünk a
kapcsolatot. Azt mondta, szeretné, ha mindenki békében élhetne. Érzékeltette, hogy még Izrael iránt
is viseltetik némi jó szándékkal. A találkozó során meglehetősen sokat papolt arról, milyen békés
vallás az iszlám és milyen békés ember ő maga. Hangsúlyozta az olaj és az olajüzletből következő
gazdasági kapcsolat fontosságát minden érdekelt számára. Tagadta, hogy bármiféle területi igénye
volna. Egyetlen kijelentésével sem sikerült meglepnie.
– Jó – mondta az elnök. – Mit árul el a viselkedése? A mozdulatai, a gesztusai...?
– Nagyon magabiztosnak tűnik. Azt hiszem, élvezi a helyzetét.
– Élvezheti is – szólalt meg ismét Ed Foley. Adler bólintott.
– Egyetértek, ha egy szóval kellene jellemeznem, azt mondanám: „nyugodt”.
– Amikor néhány évvel ezelőtt találkoztam vele – emlékezett Jack –, agresszív volt és ellenséges,
mindenütt ellenségeket keresett.
– Ennek mostanra nyoma sincs...
A külügyminiszter egy pillanatra elhallgatott: magában elgondolkodott, hogy akkor most ez még
ugyanaz a nap-e? Úgy döntött, hogy valószínűleg ugyanaz.
– Mint mondtam – folytatta –, Daryaei nyugodt, de Mr. Clark befelé jövet produkált valami
érdekeset.
– Éspedig?
– Működésbe hoztam a fémdetektort – nyújtotta oda Clark a láncot az elnöknek.
– Sikerült elmennie vásárolni?
– Hiszen mindenki azt akarta, hogy körülnézzek – emlékeztette Clark a jelenlévőket. – piac erre a
legalkalmasabb hely.
Miközben POTUS szemügyre vette a nyakláncot, Clark beszámolt esetéről az aranyművessel.
– Ha ennél a fickónál hétszázért ilyesmit lehet kapni, mindenkinek meg kellene adnunk a címét.
Vajon ez elszigetelt eset volt, John?
– A francia kirendeltség-vezető is velem jött, szerinte a többség ahhoz a pasashoz hasonlóan érez.
– Vagyis? – kérdezte.
– Vagyis Daryaeinek egyáltalán nincs oka a nyugalomra – vonta le a következtetést Scott Adler.
– A hozzá hasonlók nem mindig tudják, mit gondolnak a közemberek – vélekedett a stábfőnök.
– A sah ebbe bukott bele – mondta neki Foley –, és Daryaei egyike volt azoknak, akik a bukását
előidézték. Nem hiszem, hogy elfelejtette volna azokat a tanulságos időket... és tudjuk, hogy
továbbra is megtorolja, ha valaki eltér a hivatalos irányvonaltól. – A CLA igazgatója
hírszerzőtisztjéhez fordult: – Ezt ügyesen csinálta, John.
– Lefevre, a francia kém, kétszer is figyelmeztetett, hogy mi nem érezzük pontosan az ottani utcák
hangulatát. Lehet persze, hogy csak imponálni akart nekem... ámbár nem hiszem.
– Tudjuk, hogy van széthúzás – mondta Goodley –, mindig is volt.
– Csak azt nem tudjuk, mekkora – szólalt meg ismét Adler. – Szerintem olyan emberrel van
dolgunk, aki valamilyen okból nyugodtnak akar mutatkozni. Volt néhány jó hónapja, végzett egyik fó
ellenségével. Vannak bizonyos belső nehézségei, azt azonban, hogy menynyire komolyak, még meg
kell állapítanunk. Ingázik Irak és Irán között– ezt mi magunk láttuk. Fáradtnak tűnik. Az emberei
feszültek. Szerintem pillanatnyilag éppen elég gondja van. Persze előadta nekem, hogy mennyire
szeretne békét, s már-már el is hittem. Azt hiszem, idő kell neki a konszolidációhoz. Clark azt
mondja, az élelmiszerárak magasak. Az ország eredendően gazdag, tehát Daryaei azzal tudja a
legjobban lecsillapítani a kedélyeket, ha politikai sikereit a lehető leggyorsabban gazdasági sikerekké
tudja alakítani. Nem ártana jóllakatnia a népét. Pillanatnyilag inkább befelé, mint kifelé kellene
figyelnie. Úgy gondolom, hogy mindez talán olyan alkalmat jelent számunkra, amellyel ajánlatos
volna élnünk.
– Nyújtsuk neki baráti jobbunkat? – kérdezte Arnie.
 – Azt hiszem, egyelőre jobb volna, ha csendben, nem hivatalos formában tartanánk velük a
kapcsolatot. Ki tudok jelölni valakit, aki vezeti a tárgyalásokat, aztán majd meglátjuk, hogyan
alakulnak a dolgok.
Az elnök bólintott.
– Jól van, Scott. És most menjen, készüljön fel a kínai útra...
– Mikor indulok? – kérdezte a külügyminiszter elkínzott arckifejezéssel.
– Ezúttal nagyobb repülőgépet kap – ígérte meg neki az elnök.
41. A csapat
Filmsztár eljutott útjának első állomására: egy középkategóriájú hotelbe, Annapolis egyik
külvárosába. Fedőnevén, Dieter Kolbként jelentkezett be. Ezek az amerikaiak olyan ostobák... Még a
rendőrök is azt hiszik, hogy minden mohamedán arab. Eszükbe sem jut, hogy az irániak árják,
pontosan annak a népcsoportnak a tagjai, amelyhez Hitler is számította a maga nemzetét. Szobájába
érve az órájára pillantott. Ha minden terv szerint történik, gondolta, két óra múlva találkoznak. A
biztonság kedvéért megkérdezte a tudakozótól a légitársaságok számait, majd érdeklődött a
megfelelő járatok felől, és megkérdezte azt is, pontosan megérkeztek-e. Embereit még hátráltathatta
a vámvizsgálat vagy a forgalom, de a gondosan kidolgozott terv számolt ezekkel a lehetőségekkel.
*
Az autókiállítás már körútjának következő állomására, Atlantic Citybe, egy óriási kongresszusi
központ felé tartott. A különböző új modelleket és fantázia-gépkocsikat leponyvázták, nehogy
megsérüljön a fényezésük. Többségüket hagyományos trélereken szállították, néhányat azonban
olyan zárt kamionokban, amilyenekben a versenyautókat szokták. Az egyik gyártó képviselője a
kézzel írott feljegyzéseket olvasgatta, amelyeket emberei a pultjuknál megálló nézelődőkből
csikartak ki.
A férfi a szemét dörzsölte. Szörnyű fejfájás gyötörte, náthás volt. Reménykedett, hogy nem dönti
ágynak az influenza. A végtagjai is fájtak. Ez lesz abból, gondolta, ha az ember egész nap a légkondi
befúvónyílása alatt áll.
*
Zhangot egyáltalán nem érte váratlanul az amerikaiak hivatalos távirata. A washingtoni
külügyminiszter konzultációt kért kormányától, úgymond mindkét felet érintő ügyek megtárgyalása
céljából. Zhang tudta, hogy ez elől nem térhet ki, s azt is, hogy barátságosan kell majd viselkednie,
és a megsértett ártatlanság hangján kell majd beszélnie Adlerrel. Tapintatosan azt is meg kell majd
tudakolnia, hogy vajon csak nyelvbotlás volt-e, amikor az amerikai elnök a sajtókonferencián két
Kínáról beszélt, vagy várható Washington régóta változatlan Kína-politikájának megváltozása.
Egyedül ez a téma órákra leköti majd Adlert, gondolta. Valószínűleg felajánlja majd, hogy ide-oda
röpködve személyesen közvetít a két város közt, hogy segítsen nyugvópontra juttatni a dolgokat.
Ez bizony nagyon hasznos lenne.
A hadgyakorlat azonban egyelőre folytatódott, igaz, valamelyest gondosabban odafigyeltek a két
fél erőit elválasztó semleges zónára. A feszültség még érezhető volt, de már csak „parázslott”.
*
„A Kínai Népköztársaság a béke és a regionális stabilitás érdekében örömmel fogadja Adler
miniszter urat” – hangzott Peking válasza.
– Hát nem rendes tőlük? – kérdezte Ryan. Este kilenc volt, de ő még mindig az irodájában ült, és
éppen az járt a fejében, vajon most, hogy nincs velük, gyerekei milyen műsort néznek a tévében.
Visszaadta az iratot Adlernek.
– Csakugyan biztos abban, hogy ők lőtték le az Airbust? – kérdezte Adler Jacksontól.
– Megnézhetem még egyszer azt a szalagot, de nem hiszem, hogy kibírná – felelte a tengernagy. –
Már nagyon elnyűtt...
– Tudja, az emberek olykor követnek el baklövéseket.
 – Ez az eset nem számítható az „olykor”-hoz, uram – jelentette ki Robby, és az az előérzete
támadt, hogy ismét le kell játszania a videofelvételt. – Ők pedig már egy ideje gyakorlatoztalak a
flottájukat.
– Vagyis? – szólalt meg az elnök.
– Vagyis mostanra lassan kezd a dolog kifújni. Ők nem olyan jók a karbantartásban, mint mi,
emellett a manőver rengeteg üzemanyagot emészt fel. Még soha egyetlen gyakorlatuk sem tartott
ilyen sokáig. Miért húznák tovább? Ez a lövöldözés, úgy tűnik, nagyszerű ürügy arra, hogy
befejezzék az egészet, és visszatérjenek kikötőikbe, mondván: elértük kitűzött céljainkat.
– Nemzeti büszkeségből. Nehogy le találjanak égni – vélte Adler.
– Ami azt illeti, azóta kicsit visszavettek a tempóból – mondta Jackson. – Nem közelítik meg azt a
vonalat, amelyet mutattam önnek. A tajvaniak azonban csakugyan teljes harckészültségben vannak.
Lehet, hogy éppen ez az... senki sem támad meg szívesen egy tajtékzó ellenfelet... először inkább
hagyja, hogy csillapodjék kissé.
– Rob, ön azt mondta, hogy egy tényleges támadásra nem kerülhet sor – jegyezte meg Ryan.
– Jack, mivel nem ismerem a szándékaikat, a lehetőségekből kell kiindulnom. Igenis
összehozhatnak egy nagyobb összecsapást a szorosban, és ha megteszik, valószínűleg győztesként
kerülnek ki belőle. Lehet, hogy a tajvani kormány már magát a lehetőséget is akkora politikai
nyomásként érzékeli, hogy jelentős engedményekre kényszerül. A szárazföldiek embereket öltek
meg... – emlékeztette Jackson a másik két férfit. – Jó, ők nem tartják olyan sokra az emberi életet,
mint mi, de amikor áthágnak egy ilyen láthatatlan korlátot, ők is tudják, mi hogyan reagálunk rá.
– Küldjük oda az anyahajót!
– Miért, Scott?
– Hogy nyílt lapokkal játsszunk. Hogy lássák: komolyan vesszük az ügyet. Mint Jackson
admirális mondotta, mi komolyan vesszük, ha emberek pusztulnak el, és egyszerűen tudomásul kell
hogy vegyék: nem hagyjuk, hogy folytassák.
– És ha nem hagyják abba? Ha újabb „balesetre” kerül sor, ami miatt mi is belekeveredhetünk?
– Elnök úr, hadműveletről van szó, és ez az én szakmám. Az Eisenhowert Tajvan keleti partjaihoz
vezényeljük. Oda véletlenül nem juthatnak. Ahhoz, hogy megtegyék, át kellene jutniuk a szorosban a
Kínai Köztársaság háromszoros védelmi vonalán, aztán Tajvanon is, végül pedig a repülőhordozó-
csoport többi hajóján is, amelyek falként védik az anyahajót. A szoros déli végére is állíthatok egy
Aegis hajót, amely az egész térséget beradarozza. Adjon utasítást, hogy küldjük oda az Eisenhowert.
Tajvan nagyobb biztonságban érzi majd magát: az anyahajón négy vadászszázad állomásozik,
ezenkívül elektronikus felderítőgépek is.
– És nekem is könnyebb dolgom lesz, miközben ide-oda ingázom a két főváros között – jegyezte
meg a külügyminiszter.
– Az Indiai-óceánt viszont védtelenül hagyjuk. Rég nem tettünk ilyet – jelentette ki Robby. A
másik kettő felfigyelt rá, hogy az admirális újra és újra szóba hozza ezt.
– Más semmink nincs ott? – kérdezte Jack, s közben rájött, hogy a választ neki is tudnia kellene.
– Mindössze az Anzio nevű cirkáló, két romboló, valamint két fregatt, amely a Diego Garcia-i
raktárhajókat biztosítja. Diegót sohasem hagyjuk fedezetlenül: az előretolt ellátó-flottát hadihajókkal
őriztetjük. A térségben tartózkodik egy 688-as osztályú tengeralattjáró is. Ez nem elhanyagolható
erő, de demonstrálni nem lehet vele. Miniszter úr, ön tudja, mit jelent egy repülőhordozó.
Adler bólintott.
– Az emberek komolyan veszik őket. Szerintem éppen ezért kell Kína közelébe küldeni.
– Jól gondolja, Rob. Hol van most az Eisenhower?
– Ausztrália és Szumátra között, valószínűleg a Szunda-szoros közelében jár. A DÉLI KUPA
szimulációs gyakorlat: abból indulnak ki, hogy India támadást intéz Ausztrália északnyugati partjai
ellen. Ha kiadjuk a parancsot, a hajó négy napon és néhány órán belül Tajvannál lehet.
– Akkor amilyen gyorsan csak lehet, küldjék oda.
 – Igenis, uram – mondta Jackson, bár arcán látszott, hogy vannak kétségei. A telefon felé intett,
mire az elnök bólintott.
Az Eisenhower tíz perccel később észak felé fordult, és hamarosan teljes sebességgel haladt
Tajvan felé.
*
Az első találkozóra – amely még nem megbeszélés volt – egy hatalmas bevásárlóközpontban
került sor. Az amerikaiaknak ezt a találmányát mintha csak titkos akciók lebonyolítására ötlötték
volna ki. A megjelentek legfeljebb tízméternyire közelítették meg egymást, elhaladtak egymás
mellett, és épphogy csak egymásra pillantottak. Az alcsoportok létszámellenőrzést tartottak, tagjaik
arcról azonosították egymást, és mindenki igyekezett megállapítani, nem követi-e valaki a másikat. A
próba után visszatértek szállodáikba: az igazi találkozó másnapra volt kitűzve.
Filmsztár elégedett volt. A vállalkozás vakmerő volta már önmagában is gyönyörűséget szerzett
neki. Itt nem olyan viszonylag egyszerű feladat várt rájuk, mint egy bombákba csomagolt bolond –
helyesebben: hős mártír – Izraelbe juttatása, és az egésznek különös szépséget kölcsönzött az, hogy
ha valamelyik csoportját kiszúrják, az ellenség aligha kockáztathatja meg, hogy nem vesz tudomást
róluk. Rákényszeríthette ellenfeleit, hogy kiterítsék kártyáikat, és jobb volt az ilyesmit még akkor
elintézni, amikor embereit legfeljebb hamis úti okmányok használatában találhatják vétkesnek.
Fenébe a kételyekkel – mondta magának az akció vezetője. Már az is nagyszerű érzés volt, hogy
éppen az oroszlán saját barlangjában tehetnek valamit. Emiatt működött még mindig a
„terrorbizniszben”.
Az oroszlán barlangjában... ? – mosolyodott el, miközben átvágott a parkolón. Inkább az oroszlán
kölykeiében.
*
Még a fontos személyiségek is figyelmetlenek néha, amit megkönnyíthet, ha a náluk gondosabbak
valamelyest kreatívak is. A nemzeti felderítő iroda erejét megfeszítve két helyszín eseményeit is
igyekezett figyelemmel kísérni. Valahányszor a felderítő műholdak áthaladtak a Közép-Kelet vagy a
Formosai-szoros felett, szó szerint ezerszámra küldték az újabb felvételeket, amelyeket az Dulles
repülőtér közelében dolgozó központban az elemzőknek egyesével kellett megvizsgálniuk. Ezt a
munkát sem végezhette számítógép. Az EIK fegyveres erőinek készültségi állapota az amerikai
kormány legfontosabb problémájává lépett elő: készült a különleges hírszerzési értékelés a Fehér
Ház számára. A munkatársak mindnyájan ezzel a feladattal foglalkoztak, a többi tennivalót más,
túlórákra berendelt munkatársakkal végezték. Az utóbbiak folyamatosan vizsgálták a kínai térségről
készült képeket. Tudni lehetett, hogy számos jel utal majd arra, ha a Kínai Népköztársaság tényleges
katonai lépésekre szánja el magát: ilyen lett volna például, ha a népi felszabadító hadsereg
karbantartási munkákat kezd, vagy gyakorolni kezdi fegyverzetének használatát, ha a harckocsikat
bevagonírozzák, és megváltozik a telephelyek képe, vagy ha a repülőgépek szárnyai alá fegyverzetet
függesztenek. A műholdfelvételeken az ilyesmi bizonyosan látszott volna. Az űrfelderítés
gondosabban kezdte figyelni a tengeren tartózkodó hajókat, ami nem volt könnyű, hiszen ezek
állandó mozgásban voltak. Amerikának ez idő szerint még három fényképező műholdja keringett
Föld körüli pályán, mindegyik kétszer haladt át a szóban forgó terület felett, vagyis kevés „holtidő”
maradt. Ez jócskán segítette az elemzők munkáját. Folyamatosan áramló adattömeg támasztotta alá
becsléseiket: jobb munkát végezhettek elnökük és hazájuk számára.
Nem figyelhettek azonban mindent és mindenütt: nem figyelték például Bombayt, az indiai
haditengerészet nyugati főhadiszállását. A KH-11-es műholdak pontosan kijelölt pályákon és
időközökben haladtak át a szubkontinens felett, és miután az első eltűnt a horizont mögött, a
következő csak négy óra múltán jelent meg. A három közül az utolsó volt a legrégebbi és legkevésbé
megbízható, felbukkanása azonban szerencsés módon egybeesett a dagály tetőzésével.
Bombayből, kísérőhajóikkal együtt, két repülőhordozó futott ki – javításuk nemrég fejeződött be.
Ha bárki észrevette és szóvá tette volna: hadgyakorlatra indultak az Arab-tengerre.
*
 A fenébe. A Cobra autógyár képviselője ébredésekor kissé lázasnak érezte magát, eltartott néhány
másodpercig, amíg valamelyest összeszedte magát. Bevett két aszpirint: remélte, a délelőtt folyamán
jobban lesz tőle.
*
A VIHARSÁV-ot és PÁLMATÁL-at üvegszálas hírközlési kábel kötötte össze, hogy ezáltal is
könnyebb legyen az információcsere a két állomás között.
Az egykori Irak területén újabb hadgyakorlat kezdődött, ez azonban most nem vezetési gyakorlat
volt. A terepen három integrált iraki-iráni hadtest manőverezett. A rádió-iránymérők megállapították,
hogy jókora távolság választja el őket a kuvaiti és a szaúdi határtól, ezért úgy tűnt, tevékenységük
nem jelent különösebb veszélyt. Az elektronikus hírszerző csoportok azonban gondosan figyelték
őket: kíváncsiak voltak rá, hogy a parancsnokok mennyire hatékonyan irányítják harckocsijaikat és
lövészpáncélosaikat a Bagdadtól délkeletre elterülő tágas, száraz síkságon.
– Jó hír, őrnagy úr – mondta az amerikai hadnagy, kezében egy telexszel. Az EIK-ról készült
hírszerzési helyzetértékelés pozitív változásokat jelzett.
Háromszázhúsz kilométerre északnyugatra, néhány kilométernyire délre a „padkától” –
voltaképpen egy mesterséges dűnétől, amely a királyság és az EIK határát jelezte –, egy két és fél
tonnás teherautó állt meg. A személyzete kiszállt, s felszerelte a Predator indítóállványához
szükséges toldalékot. (A Predator távirányítású minirepülőgép, szürkéskék, légcsavarhajtású
kémjármű.) Körülbelül húsz perc alatt ráillesztették a szárnyakat, lefuttatták elektronikája ellenőrző
programjait, majd felpörgették a motorját, és útjára indították. Az észak felé haladó kis légi jármű
éles zúgása gyorsan elhalkult: egyre magasabbra emelkedett, hogy elérje utazómagasságát.
Kifejlesztése három évtizedes kutatás eredménye volt. A radarok nehezen látták meg, egyrészt a
mérete miatt, másrészt mert radarelnyelő anyagokból építették, ráadásul olyan lassan repült, hogy a
modern, számítógép-vezérlésű radarok, ha egyáltalán észrevették, madárnak vélték, és egyszerűen
levették a radarkezelő képernyőjéről. Kívülről ugyanaz az infravörös-elnyelő festék borította,
amelyet egy ideje a haditengerészet használt, így a színe miatt nehéz volt észrevenni az égen.
A most felküldött példány mindössze egyetlen tévékamerát hordozott. Felkapaszkodott
háromezer-egyszáz méterre, és folytatta útját észak felé. A VIHARSÁV egyik teamje irányította: az
EIK hadgyakorlatait akarták alaposabban szemügyre venni. Ez gyakorlatilag az új állam
szuverenitásának megsértését jelentette, minthogy azonban egy kétfontos megsemmisítő töltetet is
szereltek bele, ha lezuhant volna, senki sem tudta volna megállapítani, mi is volt eredetileg.
Felvételeit egy iránykereső antenna továbbította a királyságban működő vevőhöz.
A száloptika ugyanezeket az adatokat a PÁLMATÁL-hoz is eljuttatta, és amikor egy amerikai
katonanő kiadta a képet a helyiségben működő monitorra, látszott a kietlen táj, amely fölött elhaladt.
– Jó, hogy megállapíthatjuk, vajon jól csinálják-e, amit csinálnak – mondta a hadnagy Sabah
őrnagynak.
– Jobb volna, ha azt látnánk, hogy nem – felelte gondterhelten a kuvaiti tiszt. Népes családjának
többi tagja egyre inkább aggódott. Az apró, de gazdag ország hadserege ugyanakkor – amerikai
segítséggel – mind harcképesebbé vált. Sabah okos ember volt, de nem ismerte fel, hogy hazájának
fegyveres erői ugyanazt az utat járják be, amelyet annak idején az izraeliek: miután egy kemény
lecke megértette velük, hogy nem elég felkészültek, a polgári katonákból álló hadsereg harcolni
tanult.
*
– A VÍVÓMESTER felébredt – hallatszott Andrea fülhallgatójában. A részlegparancsnok az
alrészlegek parancsnokaival együtt a konyhában tartózkodott, állva kortyolták kávéjukat egy
acélborítású munkapult körül. – Roy? – szólította meg Price Altmant.
– Szokásos napra számíthatunk – felelte a különleges ügynök. – Mrs. Ryannek ma délelőtt három
műtétje lesz, délután pedig néhány spanyol orvosnak tart előadást. A barcelonai egyetemről jöttek,
nyolc férfi, két nő. Egyeztettük a neveiket a spanyol rendőrséggel, mind tiszták. A SEBÉSZ-t a
jelentés szerint nem fenyegeti veszély. Normális munkanap lesz.
 – Mike? – fordult Andrea Michael Brennan különleges ügynökhöz, a kis Jack személyi testőréhez.
– Ma témazáró dolgozatot ír biológiából, iskola után pedig baseballedzése lesz. Nagyon jó
fogadójátékos, de az ütései nem tökéletesek – bólintott az ügynök. – Egyébként semmi különös.
– Wendy?
Gwendolyn Merritt különleges ügynök Sally Ryant védte.
– ÁRNYÉK ma kémiából vizsgázik. Nagyon érdekli Kenny... helyes kölyök, bár ráférne egy
nyiratkozás, meg egy új nyakkendő. ÁRNYÉK fontolgatja, hogy beszáll a lányok lacrosse-csapatába.
A kijelentés hallatán néhány arc megrándult: hogyan védjenek meg valakit egy csapat ütőkkel
hadonászó tinilány között?
– Milyen családból is származik Kenny fiatalúr? – kérdezte Price. Még ő sem emlékezhetett
mindenre.
– Apja-anyja ügyvéd, főleg adóügyekkel foglalkoznak.
– ÁRNYÉK-nak jobb ízlése is lehetne – állapította meg Brennan, amivel közderültséget idézett
elő. Ő volt a csapat mókamestere. – Itt én potenciális veszélyt látok, Wendy.
– Igen? És mi az?
– Ha POTUS keresztülviszi az új adótörvényeket, a szülők nyakig lesznek a kakaóban.
Andrea Price kipipálta a reggeli ellenőrző lista egy újabb tételét.
– Don?
– Ma is ugyanaz lesz, mint máskor. Rajzolgatnak. Andrea, én még mindig kevesellem a
létszámunkat. További emberekre van szükségem, egyre az épületben, kettőre a déli front
figyeléséhez – jelentette ki Don Russell. – Túlságosan kiszolgáltatottak vagyunk, mélységében tagolt
védelem kellene, de a külvilágtól mindössze a kerítés választ el bennünket, és ez engem egyáltalán
nem nyugtat meg.
– A SEBÉSZ nem akarja, hogy túlságosan sokan legyünk ott. Az épületben ott van maga és két
testőr, további hárman azonnal a segítségükre siethetnek, és az út túloldaláról is figyel egy ügynök –
emlékeztette Price.
– Andrea, kérek még három ügynököt. Nagyon védtelenek vagyunk – ismételte meg Russell.
Meggyőzően, a profi komolyságával beszélt, mint mindig. – A családnak szakmai kérdésekben
hallgatnia kell ránk.
– Mi lenne, ha holnap délután átmennék, és ismét áttekintenénk a dolgokat? – kérdezte Price. –
Ha úgy látom, hogy igaza van, beszélni fogok a főnökkel.
– Kitűnő – bólintott Russell különleges ügynök.
– Van valami újabb probléma Mrs. Walkerrel?
– Sheila megpróbált aláírásgyűjtést indítani a gyerekek szülei közt annak érdekében, hogy
HOMOKOZÓ-t kitegyék a Hétmérföldesből. Csakhogy Mrs. Daggett rengeteget foglalkozik a
gyerekekkel, a szülőknek pedig több mint a fele ismeri és kedveli Ryanéket... Sheila hamar
befuccsolt az ötletével. Tudja, mi az igazi baj?
– Micsoda, Don? Russell elmosolyodott.
– Amikor a gyerekek ebben a korban vannak... nos, egy pillanatra elfordulok, közben a gyerekek
mozognak, és mire visszanézek, nem tudom eldönteni, melyik HOMOKOZÓ. Tudja, ott a kislányok
csak kétféle frizurát viselnek, ráadásul minden második anya azt hiszi, hogy a kicsiket csakis
Oshkosh ruhákba illik öltöztetniük.
– Don, ez már csak amolyan női dolog – állapította meg Wendy Merritt. – Ha a nemzet első
totyogója ilyet visel, szükségképpen divatos kell hogy legyen.
– Alighanem ugyanez áll a hajviseletre is – tette hozzá Andrea. – Egyébként el is felejtettem, Pat
O’Day szeretne megmérkőzni magával – mondta Russellnak.
– Az FBI-os fickó? – csillant fel Don szeme. – Hol, mikor? Mondja meg neki, hogy hozzon
magával jó sok pénzt.
Russellnak eszébe jutott, hogy már ő is régen járt a lőtéren. Hét éve nem veszített el
lövészversenyt, akkor is csak azért, mert influenzás volt.
 – Mindent megbeszéltünk? – kérdezte Price vezető ügynökeitől.
– Hogy van a főnök? – kérdezte Altman.
– Bőségesen adnak neki munkát. Aludni sem alszik eleget.
– Megbeszéljem a SEBÉSZ-szel? – kérdezte Altman. – Nagyon odafigyel a férjére.
– Nos...
– Tudom, hogy csináljam. „Mondja csak, dr. Ryan, jól van a főnök? Ma reggel kissé fáradtnak
tűnt...”
A négy ügynök egymásra nézett. Az elnök kézben tartása a legkényesebb feladatuk volt. Ryan
legalább annyira hallgatott a feleségére, mintha hétköznapi férj lett volna. Akkor meg miért ne
tegyék szövetségesükké a SEBÉSZ-t? Mind a négyen bólintottak.
– Csak rajta – mondta Andrea Altmannak.
*
Nem kapkodtak. Filmsztár elintézte a kocsi-bérletet. Több személyazonossági okmánya volt, négy
különböző járművet bérelt, három négyajtós személyautót és egy furgont. A személyautókat úgy
választotta, hogy ne ríjanak ki a szülők autói közül, a furgon a menekülésüket szolgálta. Az, hogy a
menekülésre sor kerül, most már nem egyszerűen lehetséges, hanem valószínű is volt. Emberei
okosabbak voltak, mint hitte. Amikor bérautóikban elhaladtak a célobjektum előtt, nem fordultak az
épület felé, csak a szemük sarkából nézték meg maguknak. Pontosan ismerték: Teheránban makett
formájában tanulmányozhatták, amelyet Filmsztár adatai és fényképei alapján építettek számukra. Az
életnagyságú, háromdimenziós látvány további részletekkel egészítette ki az emlékezetükben élő
képet. Ezután nyugati irányban lekanyarodtak az 50-es útról, és továbbhajtottak egy magányos
farmra, Anne Arundel megye déli részére.
A ház tulajdonosáról szomszédjai úgy tudták, szíriai születésű zsidó. Tizenegy éve lakott a
környéken, valójában azonban alvó ügynök volt. Az utóbbi néhány évben feltűnés nélkül és
szigorúan törvényesen számos alkalommal vásárolt fegyvert és lőszert – még azelőtt, hogy
törvényekkel korlátozták volna bizonyos fegyverek forgalmazását. Amúgy is ki tudta volna játszani
őket... Kabátzsebében álnévre kitöltött repülőjegyet és útlevelet tartott.
Az ő háza volt a végső találkozási pont, a gyereket is ide akarták hozni. Utána hatan azonnal
elhagyják az országot, mindegyikük másik légijáraton, a maradók pedig a házigazda kocsijával
elhajtanak egy másik előre kiválasztott helyszínre, hogy megvárják, miként alakulnak a dolgok.
Amerika hatalmas ország, rengeteg úttal, a mobiltelefonokat pedig nehéz bemérni. Pokollá teszik
majd üldözőik életét – gondolta Filmsztár. Tudta, mit tegyen, ha addig fajulnának a dolgok. A
gyereket őrző csoportnak egy telefonja lesz, neki kettő. Az egyiken rövid hívásokat intéz az amerikai
kormányhoz, a másikon a barátait hívja.
Sokat követelnek majd a gyerek életéért, annyit, amennyi káoszba taszítja az országot. Még az is
lehet, hogy a gyereket élve szabadon bocsátják. Ebben nem volt biztos, de feltételezte, hogy
lehetséges.
42. Ragadozó és préda
A CIA-nak természetesen saját fotólaboratóriuma volt. A filmet, amelyre Domingo Chavez
hírszerzőtiszt a repülőgép ablakából felvételeket készített, a technikus a civil fotólaboratóriumoknál
alkalmazott eljárással felcímkézte, aztán a szokásos felszereléssel előhívta. Ettől fogva azonban
minden a cégnél szokásos módon zajlott. Az 1200 ASA-s film szemcsés, rossz minőségű képet
produkált, ezt nem lehetett a főnökség asztalára tenni. A fotólaborban dolgozók tudtak a leépítési
tervről, és csak úgy kerülhették el, hogy emiatt vagy más okból ők is felkerüljenek a listára, ha
nélkülözhetetlennek mutatkoztak. Az előhívott tekercs egy számítógépes nagyítórendszerbe került, és
kockánként mindössze három percig tartott, hogy a képek olyan minőségűvé változzanak, mintha
egy professzionista fényképész műteremben, egy Hasselblad kamerával készítette volna őket. A
technikus alig fél órával a negatív érkezése után elkészítette az utolsó tizenhatszor húsz centiméteres
papír képet is. A felvételek egyértelműen bizonyították, hogy a másik gép utasa Mahmoud Haji
Daryaei ajatollah volt, a Gulfstreamet ábrázoló kép pedig olyan megdöbbentően tökéletesre sikerült,
hogy a gyártó cég akár egy prospektusa címlapjára is kitehette volna. Furcsa módon a G-IV-es farkán
svájci regisztrációs szám látszott...
Miután a képeket felküldték a hetedik emeletre, készült egy másik sorozat is – egy másfajta
elemzés céljaira. Ezeket egy orvosnak kellett alaposan szemügyre vennie: bizonyos betegségeknek
látható jelei vannak, és az ügynökség mindig is odafigyelt a külföldi vezetők egészségi állapotára.
*
– ...Adler külügyminiszter ma délelőtt Pekingbe indul – mondta nekik Ryan. Arnie azt mondta
neki, hogy bármennyire utálatosak is ezek a tévészereplések, ha elnöki teendőinek végzése közben
látják a televízióban, politikai szempontból jót tesznek neki. Az elnöknek eszébe jutott, hogy
gyerekkorában édesanyja évente kétszer fogorvoshoz küldte – s ahogyan annak idején félelmetesnek
találta annak a helyiségnek a fertőtlenítőszagát, mostanra a sajtóterem légkörét is sikerült megutálnia.
A falakon repedések futottak, némelyik ablak üvege ugyancsak megpattant: a Fehét Ház nyugati
szárnyának ez a része körülbelül annyira volt takaros és gondozott, mint egy középiskolai tornaterem
öltözője. Igaz, ezt a televíziónézők saját készülékeiken nem láthatták. Bár a terem mindössze néhány
méternyire volt az Ovális Irodától, nemigen törődött vele senki, hogy rendben tartsák. A személyzet
szerint a riporterek amúgy is olyan lompos népség, hogy a helyet teljesen felesleges lett volna
kicsinosítani. És mit ad isten, az újságírók valóban fütyültek a körülményekre.
– Elnök úr, megtudtunk valami újat a repülőgép katasztrófájáról?
– Bejelentették, hogy az áldozatok és sebesültek listája immár teljes. Megtalálták a repülési
adatrögzítőt, és...
– Mikor jutunk hozzá a fekete dobozban talált információkhoz?
– Ez ügyben kérést intéztünk a Kínai Köztársaság kormányához, s ők teljes együttműködésükről
biztosítottak bennünket. Erre semmi sem kötelezi őket. A gépet náluk regisztrálták, egyébként pedig
európai gyártmány, ők azonban igyekeznek segíteni nekünk, amit köszönettel fogadunk. Hadd
tegyem még hozzá, hogy a balesetet túlélő amerikaiak egyike sincsen életveszélyben – Jóllehet,
néhányuk sérülései súlyosak.
– Ki lőtte le?
– Még vizsgáljuk az adatokat, és...
– Elnök úr, a haditengerészetnek két Aegis hajója van a közvetlen közelben. Önnek alighanem
határozott elképzelése van arról, mi történt.
A fickó készült.
– Ezzel kapcsolatban csakugyan nem mondhatok többet. Adler miniszter úr tárgyalni fog az
incidensről az érintettekkel. Először is azt szeretnék biztosítani, hogy ne legyenek további áldozatok.
– Visszatérve az előbbiekre: elnök úr, ön bizonyosan többet tud, mint amennyit elmond. Az
incidensben tizennégy amerikai állampolgár halt meg. Az amerikai népnek joga van megtudni, miért.
Az isten verje meg, a fickónak igaza van, Ryannek azonban, ha tetszett, ha nem, kitérő választ
kellett adnia.
– Valójában még nem tudjuk, mi történt, és amíg nem tudjuk, nem tehetek semmilyen határozott
kijelentést.
Ez filozófiai értelemben igaz is volt. Tudta, ki lőtte ki azt a rakétát, azt azonban, hogy miért, nem.
Adler tegnap helyesen tette, hogy felhívta a figyelmét: ne szóljon a dologról.
– Adler úr tegnap visszatért valahonnan. Miért tartják titokban ezt? – A kérdést Plumber tette fel:
még mindig választ akart tegnapi kérdésére.
Kinyírom Arnie-t, ha még egyszer ilyen kiszolgáltatott helyzetbe hoz.
– John, a miniszter bizonyos fontos tárgyalásokat folytatott. Erről nincs több mondanivalóm.
– Nemde a Közép-Keleten járt?
– Kérem a következő kérdést.
– Uram, a Pentagon bejelentette, hogy az Eisenhower a Dél-kínai tengerre tart. Ön adott utasítást
erre?
 – Igen, én. Úgy érezzük, az ottani helyzet megköveteli, hogy közvetlen közelről figyelemmel
kísérjük. Létfontosságú érdekeltségeink vannak a térségben. Hangsúlyozom, hogy ebben a
konfliktusban nem foglalunk állást, de érdekeinket szem előtt fogjuk tartani.
– Vajon a repülőhordozó odavezénylése a helyzet eszkalálódásához vagy rendeződéséhez járul
majd hozzá?
– Kézenfekvő, hogy nem célunk a helyzet elmérgesítése – éppen az ellenkezőjére törekszünk.
Mindkét félnek érdeke, hogy visszakozzék egy lépést, és megfontolja, mit tesz. Emberek haltak meg
– emlékeztette hallgatóságát az elnök. – Köztük amerikaiak is, emiatt az ügyben közvetlenül is
érdekeltek vagyunk. Azért van kormányunk, azért vannak fegyveres erőink, hogy védelmezzük az
amerikai érdekeket, és megvédjük állampolgáraink életét. A térségbe tartó haditengerészeti erőknek
az a feladatuk, hogy figyeljék, mi történik, közben pedig rutinszerű kiképzési feladatokat hajtanak
végre. Ez minden.
*
Zhang Han San ismét az órájára nézett, és úgy döntött, ideje befejezni a mai napot. Az amerikai
elnököt pontosan olyannak látta, amilyennek látni akarta. Kína eszerint eleget tett kötelezettségeinek
az iránt a barbár Daryaei iránt. Az Indiai-óceánon, húsz év óta először, nincsen komoly amerikai
haditengerészeti erő. Az amerikai külügyminiszter egy-két órán belül elindul Washingtonból.
További tizennyolc óra múlva megérkezik Pekingbe, akkor pedig sor kerül majd a szokásos
közhelyek cseréjére...
Kiderül, milyen engedményeket tud majd kicsikarni az amerikaiakból és a tajvani bábállamból... a
helyzet végül is reményt keltő, hiszen Amerika másutt komoly nehézségekkel kénytelen
szembenézni...
*
Adler az irodájában ült, csomagját már berakták szolgálati gépkocsijába, amely a Fehér Házhoz
viszi, ahol indulás előtt rövid és igen szelíd hangvételű nyilatkozatot tesz. Onnét pedig helikopterrel
megy majd az Andrewsra.
– Mit tudunk? – kérdezte Rutledge miniszterhelyettes a miniszter vezető munkatársaitól.
– A rakétát a Kínai Népköztársaság egyik gépe lőtte ki, a flotta radarfelvételei alapján ez teljesen
egyértelmű. Nem tudom, miért, de Jackson admirális igen határozottan állítja, hogy nem véletlenül
történt.
– Teheránban mi volt? – kérdezte egy másik miniszterhelyettes.
– Nem egyértelmű. Majd a gépen leírom és visszafaxolom. Adlert is szorította az idő, és eddig
nem ért rá, hogy alaposan átgondolja találkozóját Daryaeivel.
– Szükségünk lesz rá, ha hasznát akarjuk venni a hírszerzési helyzetértékelésnek – mutatott rá
Rutledge. Valójában azt a dokumentumot akarta, azzal ugyanis Ed Kealty bizonyíthatja, hogy Ryan
ismét a régi trükkjeivel próbálkozik, játssza a titkosszolgálati embert, és még Scott Adlert is
rákényszeríti. Valahol itt kellett lennie a megoldásnak, ilyesmivel lehet megfosztani Ryant politikai
legitimitásától... Ryan kétségkívül ügyesen tér ki a kérdések elől, sőt a riposztjai is jók – nyilván
Arnie van Damm leckéinek köszönhetően –, de tegnapi baklövése a két Kínával kapcsolatban... Az
egész külügyminisztérium ettől volt hangos. Mint a külügyben oly sokan, ő is azt szerette volna, ha
Tajvan egyszerűen eltűnik, Amerika pedig végre teljesen normalizálhatja kapcsolatait a világ
legújabb szuperhatalmával.
– Egyszerre egy dologgal foglalkozzunk, Cliff.
Ismét visszakanyarodtak a kínai ügyekhez, mindenki egyetértett abban, hogy az EIK dolgát
néhány napra félreteszik.
– Változik-e a Fehér Ház Kína-politikája? – kérdezte Rutledge. Adler a fejét rázta.
– Nem, az elnök csak próbálta megmagyarázni az álláspontját... bár tudom, hogy nem kellett
volna Kínának neveznie a Kínai Köztársaságot. Lehet azonban, hogy ezzel kissé megforgatta a
lószőrt Peking orrában, amit én egyáltalán nem bánok. Tudniuk kell, hogy nem szeretjük, ha
amerikaiakat gyilkolnak. Átléptetek egy bizonyos vonalon, fiúk! Az egyik tennivalóm, hogy
közöljem velük: mi azt a vonalat komolyan vesszük.
– Véletlenül is előfordulhat ilyesmi – jegyezte meg valaki.
– A flotta szerint nincs szó véletlenről.
– Ugyan már, miniszter úr – dohogott Rutledge. – Mi a fenéért tettek volna ilyesmit szándékosan?
– Pontosan az a dolgunk, hogy kiderítsük. Jackson admirális megfelelően alátámasztotta
álláspontját. Ha egy rendőr az utcákat járja, és elébe toppan egy fegyveres rabló, vajon miért egy
idős hölgyet lő agyon helyette?
– Nyilvánvalóan véletlenül – makacskodott Rutledge.
– Cliff, mindenféle véletlenek vannak. Emiatt most amerikaiak haltak meg, és ha a jelenlévők
közül valaki elfelejtette volna, az ilyesmit komolyan kell vennünk.
A külügyérek nem voltak hozzászokva az efféle rendreutasításhoz. Különben is, mi van ezzel az
Adlerrel? A külügyminisztériumnak az a feladata, hogy megőrizze a békét, és megelőzze a
konfliktusokat, amelyek során emberek ezrei halhatnak meg. A véletlenek véletlenek, és kész,
sajnálatos, de előfordulnak, akár a rák vagy a szívrohamok. A külügyminisztériumnak a nagy egészet
kell szem előtt tartania.
*
– Köszönjük, elnök úr!
Ryan elhagyta az emelvényt: ismét jól tűrte a média nyűgét s nyilait. Az órájára pillantott. A
fenébe! Megint nem tudott elköszönni a gyerekektől, és Cathynek sem adhatott búcsúcsókot. Vajon
hol írja az alkotmány, hogy az elnök nem emberi lény?
Irodájába érve átfutotta napi tennivalóit. Adler fél óra múlva érkezik, vele a kínai útról beszélnek
majd. Tízkor átnézik Winstonnal a pénzügyminisztérium reformjának részleteit. Arnie-val és Callie-
val a jövő heti beszédeit tárgyalják meg. Ebéd után találkozó... kivel is? Az Anaheim Mighty Ducks
csapatának tagjaival? Ryan a fejét csóválta. Ó... Megnyerték a Stanley-kupát, ez alkalom, hogy
lefényképezkedjék velük, ők meg vele. Meg kell beszélnie Arnie-val ezt a politikai baromságot.
Hm... Talán Ed Foleyt kéne odaküldeni, mosolyodott el Jack. Ő a hokirajongó...
*
– Késésben van – figyelmeztette Don Russell Pat O’Dayt, amikor a felügyelő meghozta a
kislányát.
Pat elment mellette: Megan kabátját és takaróját nézte – de aztán visszafordult.
– Az éjszaka áramszünet volt, és lenullázta az ébresztőórás rádiómat – magyarázta.
– Nehéz napja lesz? – Pat a fejét rázta.
– Nem, az irodában leszek. Be kell fejeznem pár dolgot. Ismeri a regulát...
Mindketten ismerték. Lényegében jelentések írásáról és rendszerezéséről volt szó, ezt a titkárnői
munkát kényes ügyek esetében azonban gyakran felesküdött, fegyverforgató ügynökök végezték.
– Hallom, szeretne egy kis versenyt – szólt Russell.
– Úgy mondják, maga nagyon jó.
– Azt hiszem, meglehetősen – hagyta rá az ügynök.
– Hát, én is igyekszem a feketébe lőni.
– Mondjuk SigSauerrel? Az FBI-ügynök a fejét rázta.
– Smith 1076-ossal, az acélszínűvel.
– Az tíz milliméteres.
– Hogy nagyobb lyukat üssön...
*
Az alvó ügynök nem sorozatlövő fegyvereket gyűjtött össze. Egy jó műszerész átalakíthatta volna
őket, de az ügynök nem akarta, ugyanakkor Filmsztár meg az emberei sem nagyon bánták ezt.
Mindnyájan kitűnő lövészek voltak, és tudták, hogy ha az embernek nincs olyan karja, mint egy
gorillának, géppisztolyának csak az első három lövése ér valamit, utána a cső felágaskodik, és a
golyók a mennyboltot lyuggatják ki a célpont helyett, aki viszont közben viszonozza a tüzet.
Lövésváltásra sem idő, sem hely nem volt, a fegyvert azonban jól ismerték: a karabélyt a kínaiak az
AK-47-esről koppintották. (Az eredeti szovjet darab viszont egy az 1940-es években kifejlesztett
német konstrukció továbbfejlesztése volt.) Rövid hüvelyű 7,62-es lőszerrel működött, amelyből egy-
egy tárba harminc darab fért. A csapat tagjai a tárakat – szigetelőszalaggal – párosával egymáshoz
ragasztották, hogy megduplázzák az egy alkalommal felhasználható mennyiséget, majd helyükre
illesztették, és ismét kiugratták a tárakat, hogy ellenőrizzék: minden klappol. Ezután ismét
végiggondolták feladatukat. Mindegyikük ismerte a helyét, és tudta a dolgát, ahogyan azt is, miféle
veszélyek leselkednek rájuk. Mint azonban Filmsztár megállapíthatta, az akció lényege nem
foglalkoztatta őket. Sokéves terrorista múltjuk során úgy elembertelenedtek, hogy bár ez volt az első
igazi „komoly” bevetésük, igazából mindnyájan csak azzal törődtek, hogy alkalmuk nyílik próbára
tenni magukat. Hogy erre milyen körülmények közt kerül sor, valójában nem számított.
*
– Egy csomó mindennel előállnak majd – jósolta Adler.
– Úgy gondolja? – kérdezte Jack.
– Biztosra veheti. Előjönnek majd a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény érvényesítésével,
szerzői jogi kérdésekkel, miegyébbel. Minden szóba fog kerülni.
Az elnök elfintorodott. Morbidnak találta, hogy Barbra Streisand lemezeinek jogdíjkérdéseit
ennyi ember meggyilkolásával emlegetik egy napon. De hát...
– Hát igen, Jack. Egyszerűen másként látják a dolgokat, mint mi.
– Olvas a gondolataimban?
– Hiszen tudja: diplomata vagyok. Azt hiszi, csak arra figyelek, amit az emberek hangosan
kimondanak? Ha így volna, egyetlen tárgyaláson sem mennék semmire. Olyasmi ez, mint egy kis
tétekkel játszott kártyaparti: egyszerre unalmas és izgalmas.
– Nem tudok megfeledkezni azokról a halottakról...
– Én sem – bólintott a külügyminiszter. – De nem rágódhatunk rajta, mert ez az ő szemükben a
gyengeség jele, de azért megfeledkezni sem fogok róla.
– Miért van az, hogy mindig nekünk kell tiszteletben tartanunk mások kulturális hátterét? Miért
tűnik úgy, hogy ők sohasem tartják tiszteletben a mienket...?
– Ez nekünk, külügyeseknek is régi gondunk...
– Ezzel nem válaszolt a kérdésre.
– Ha eláruljuk, hogy nagy jelentőséget tulajdonítunk az ilyesminek, a túszaikká válunk. A másik
oldal tudni fogja, hogy ha kilátásba helyezi néhány emberélet kioltását, bármikor nyomást
gyakorolhat ránk. Csak előnyre tesznek szert ez által.
– Csak ha hagyjuk. A kínaiaknak legalább akkora szükségük van ránk, mint nekünk órájuk – sőt
még nagyobb, tekintettel a kereskedelmi mérlegre. Mi is bekeményíthetünk. Soha nem értettem,
miért is nem tesszük.
A külügyminiszter feltolta orrán a szemüvegét.
– Nem mondom, hogy nem értek egyet önnel, uram, de ezt nagyon alaposan végig kell
gondolnunk, és erre most nincsen időnk. Ön most az amerikai külpolitika doktrínaszintű
átalakításáról beszél. Ekkora vadra nem tüzelhet csípőből.
– Ha visszajött, töltsünk együtt egy hétvégét, hívjunk meg még egy-két embert, hátha nekik is
vannak elgondolásaik. Erkölcsi szempontból nem tetszik nekem, amit ebben az ügyben csináltunk,
azért sem, mert túlságosan kiszámíthatóvá tett bennünket.
– Hogyhogy?,
– Derék dolog, ha az ember egy adott szabályrendszerhez alkalmazkodik, már ameddig ezeket a
szabályokat mindenki más is betartja. De ha csak mi tartjuk be őket, az ellenfél könnyű prédájává
válunk. Másfelől, ha a szabályokat valaki más megszegi, aztán mi is ugyanezt tesszük – mondjuk
nem egészen ugyanúgy, de azért mégiscsak – az illető esetleg elgondolkodik. Az ember szeretné, ha a
barátai kiszámíthatónak tartanák, az ellenségeitől azonban inkább azt várja el, hogy tudják, ha
piszkoskodnak, bajuk lesz belőle. És hogy miféle bajuk, azt csak mi tudjuk.
 – Érdekes, amit mond, elnök úr, szerintem is megér egy hétvégét Camp Davidben.
A helikopter leereszkedett a leszállóhelyre.
– Elnök úr, itt a sofőröm. Megkapta a nyilatkozatát?
– Igen, körülbelül annyira drámai, mint az időjárás-jelentés egy verőfényes napon.
– Ez már csak így megy, Jack.
*
– Igen, tengernagy?
– Jelentést kért tőlem az Eisenhower repülőhordozó-csoportról – felelte Jackson. Odament a
hatalmas falitérképhez, és közben belepillantott a jegyzeteibe. – Itt vannak, és gyorsan haladnak. –
Ebben a pillanatban rezegni kezdett zsebében a személyi hívója. – Elnézést, uram – mondta, és
elővette. Szemöldöke a homlokára szaladt.
– Csak tessék – mondta Bretano. Jackson odament a helyiség másik oldalán lévő telefonhoz, és
bebillentyűzött egy ötjegyű számot.
– Itt Jackson... hogyhogy? Hol vannak? Akkor derítsék ki, kapitány! Helyes. – Letette a telefont,
és így szólt: – Ez a haditengerészet volt. A flotta felderítőfőnöke jelentette, hogy az indiai hajóhad
eltűnt... vagyis két repülőhordozójuk.
– Ez mit jelent, tengernagy?
Robby visszatért a térképhez, és végighúzta kezét az indiai szubkontinenstől nyugatra fekvő kék
területen.
– Utoljára harminchat órája néztünk rájuk. Körülbelül három órát vesz igénybe, amíg kifutnak a
kikötőből, és alakzatba rendeződnek... harmincháromszor húsz csomó az hatszáz tengeri, vagyis
hétszázhatvan szárazföldi mérföld... körülbelül félúton lehetnek Bombay és Afrika szarva között. –
Megfordult, majd így folytatta: – Miniszter úr, két anyahajójuk és kilenc kísérőhajójuk van és két
ellátóhajójuk is eltűnt a horgonyzóhelyéről. Ez azt jelenti, hogy hosszabb útra indultak. A
hírszerzéstől nem kaptunk előzetes figyelmeztetést.
Azt már nem tette hozzá, hogy: szokás szerint.
– Tehát, pontosan hol vannak?
– Hát ez az. Nem tudjuk. Diego Garcián állomásozik néhány P-3-as Orionunk, felküldetek
egypárat, hogy körülnézzenek. Néhány műholdat is ráállíthatunk a feladatra. A külügyet is meg kell
kérdeznünk, talán az új-delhi követségünk megtud valamit.
– Na szép – mondta kis idő múltán az elnök. – És van okunk aggodalomra?
– Lehet, hogy csak próbaútra mennek, a javítás után. Mint tudja, nemrég rendesen elhúztuk a
nótájukat.
– És most az Indiai-óceánon csak másnak vannak repülőhordozói?
– Igen, uram – felelte az admirális, és magában hozzátette: a mi legközelebbi anyahajónk pedig
éppen rossz felé megy. De legalább a védelmi miniszter már kapiskál valamit.
*
Adler a volt elnöki különgépen utazott, a tiszteletre méltó 707-320B egy régi, de masszív
változatán. Hivatalos kísérete nyolc emberből állt, a légierő öt utaskísérője szolgálta ki őket. Az
órájára nézett, utánaszámolt meddig tart az út – le kellett szállniuk az alaszkai Elmendorf légi
támaszponton is, hogy üzemanyagot vegyenek fel –, és úgy döntött, majd az út második szakaszán
alszik egyet. Nem szép dolog a kormánytól, gondolta, hogy nem ad törzsutaspontokat. Egész
hátralévő életében ingyen utazhatna. Egyelőre azonban elővette teheráni jegyzeteit, és ismét
elemezni kezdte őket. Lehunyta a szemét, és megpróbált újabb részleteket felidézni, sorra vett
mindent Mehra-badba érkezésétől egészen a távozásáig. Néhány percenként kinyitotta a szemét,
odalapozott a megfelelő oldalra, és beírt néhány széljegyzetet. Ha minden jól megy, le is gépeltetheti
a szöveget, és a lehallgatásbiztos készüléken visszafaxoitathatja Washingtonba, a különleges
hírszerzési helyzetértékelésen dolgozó csapatnak.
*
 – Ding, lehet, hogy magára újabb karrier vár – jelentette ki Mary Pat, miután nagyítóval
megvizsgálta a fotót. Hangjában azonban némi csalódottság érzett: – Daryaei egészségesnek tűnik.
– Ön szerint még sokáig él a gazember? – kérdezte Clark.
– A felvételt direkte magának készítettem, Mr. C.
– Szóval nyugodjak bele, hogy még harminc évig foglalkozhatom vele?
– Az unokáid mellett. Nagyon helyes unokáid lesznek, jefe, és ugyanolyan jól beszélnek majd
spanyolul, mint angolul.
– Talán térjünk vissza a munkához – ajánlotta Mrs. Foley, tekintet nélkül a péntek délutánra.
*
Repülőgépen betegnek lenni sohasem jó. A cégvezető próbálta felidézni, mit evett, aztán arra
gondolt, hogy talán a San Franciscó-i számítástechnikai kiállításon szedett össze valamit, abban az
istenverte tömegben. Gyakorlott utazó volt, sehová sem ment az „elsősegélycsomagja” nélkül.
Elővette a neszesszerét, és talált is benne néhány Tylenol tablettát. Egy pohár borral lenyelt két
darabot, és úgy határozott, megpróbálja kialudni rossz közérzetét. Mire Newarkba ér, talán már
jobban érzi magát. Egyáltalán nem vágyott rá, hogy ilyen állapotban autózzon hazáig. Hátradöntötte
az ülését, lekapcsolta a lámpát, és becsukta a szemét.
*
Eljött az idő. A bérelt kocsik elindultak a farmról. A sofőrök mindegyike tudta az utat a
célobjektumhoz és vissza. Autóikban nem volt térkép, sem más írásos anyag – csak a zsákmányukat
ábrázoló képek. Ha voltak is valamelyiküknek rossz érzései amiatt, hogy egy kisgyereket készülnek
elrabolni, nem mutatták. Töltött, biztosított fegyvereik letakarva, a kocsik aljában lapultak.
Mindnyájan öltönyt és nyakkendőt viseltek, hogy ha véletlenül rendőrök hajtanának el mellettük, az
elegáns magángépkocsikban ülő jól öltözött férfiakat külsejük alapján üzletembereknek véljék. Ők
mindenesetre mulatságosnak találták ezeket a külsőségeket, mert azt hitték, Filmsztár kizárólag
hiúságból ragaszkodik hozzájuk ennyire.
*
Price, miközben figyelte a Mighty Ducks bevonulását, magában kitűnően mulatott. Nem először
látott ilyesmit: a hatalmas termetű férfiak a hely hatására visszaváltoztak gyerekekké. Ami számára
és emberei számára csak díszlet volt – a festmények és a többi –, a jövevényekre óriási hatást
gyakorolt. Andrea magában elismerte, hogy tulajdonképpen nem neki, hanem a hokisoknak van
igazuk. Megfelelő mennyiségű ismétlés nyomán minden rutinná szürkül – aki azonban először
érkezik valahová, talán mindent eleve élénkebb színekben lát. A menet áthaladt a fémkereső
kapukon, az elnöki testőrség egyenruhás részlegének tagjai vizsla szemekkel figyelték őket. Az elnök
még a védelmi miniszterrel tárgyalt: amíg az elhúzódó megbeszélés tartott, a csapat tagjait
körbevezették. A játékosok ajándékokat hoztak elnöküknek – a szokásos hokiütőket, korongokat és
egy mezt, rajta a nevével. (Azazhogy: a család minden tagjának hoztak egyet.) Andrea odament Jeff
Ramanhoz.
– Elmegyek, utánanézek, mit kéne tennünk HOMOKOZÓ biztosításával kapcsolatban.
– Úgy hallom, Don bakafántoskodik. Van valami, amiről tudnom kéne?
Price megrázta a fejét.
– POTUS semmi különöset nem tervez. Callie Weston később jön, megváltoztatták az időpontot.
Egyébként minden a szokásos.
– Nagyon helyes – nyugtázta Raman.
– Itt Price – szólt bele Andrea a mikrofonjába. – Indulok HOMOKOZÓ-hoz.
– Vettem – mondta az ügyeletes.
Andrea ugyanazon az úton távozott, amelyen a jégkorongozók érkeztek, aztán balra, saját Ford
Crown Victoriájához ment. A Ford hétköznapi járműnek látszott, de csak látszott. Két rádiótelefon és
két lehallgatásbiztos rádiókészülék volt benne, a motorháztető alatt pedig a cég által gyártott
legnagyobb típusmotor lapult. Az abroncsok belsejébe acélkorongokat építettek, így a kocsi akkor is
kormányozható maradt, ha a gumik kilyukadtak. A testőrség többi tagjához hasonlóan ő is részt vett a
beltsville-i különleges vezetési kiképzésen – arra oktatták őket, hogyan keveredjenek ki veszélyes
helyzetekből – ezt a programot valamennyien élvezték. Retiküljében ott lapult 9 milliméteres
SigSauer automatája, a két póttár – meg persze a hitelkártyái és a rúzsa.
Price meglehetősen hétköznapi megjelenésű nő volt, nem olyan csinos, mint Helen d’Agustino...
Az emlék sóhajt csalt ki belőle. Jó barátnők voltak, Helen segítette át a válásán, sőt néhány
randevút is megszervezett neki. Jó barát volt, jó ügynök... ő is meghalt a többiekkel a Capitoliumon,
Daga – a testőrségnél senki sem szólította Helennek – mediterrán, kis híján buja szépség volt, ami
nagyszerű álcázást jelentett neki. Egyszerűen nem látszott testőrnek. Elnöki munkatársnak,
titkárnőnek, esetleg szeretőnek gondolhatták... Andreának se férje, se gyereke nem volt, nem is
számított rá, hogy lesz, mégsem tartozott azok közé a nők közé, akik női mivoltuk elől a karrierjükbe
menekülnek. Tartotta annyira fontosnak a hivatását, hogy csak ritkán gondolt rá, mi hiányzik az
életéből...
*
O’Day felügyelő már az 50-es úton autózott. Péntek volt, a legjobb nap. Erre a hétre eleget tett
minden kötelezettségének, nyakkendője és zakója a mellette lévő ülésen hevert, bőr pilótadzsekit és
egy John Deere feliratú baseballsapkát viselt: ez utóbbi nélkül sohasem ment golfozni vagy vadászni.
Ezen a hétvégén viszont rengeteg tennivalója volt odahaza, a ház körül. Megan sokat segít majd
neki... a kislány valamiképpen tudta, hogy apjának szüksége van erre. Pat nem is értette egészen:
talán valami ösztönféle. Talán így reagált apja odaadó szeretetére. Mindenesetre elválaszthatatlanok
voltak. A kislány csak akkor vált el tőle, ha aludni ment, de akkor is csak rengeteg cirógatás és puszi
árán, apró karjait alig tudta lefejteni a nyakáról...
– Kemény fickó vagyok... – derült magában Pat saját elérzéke-nyülésén.
*
Russell arra gondolt, hogy minden bizonnyal azért aggódik, mert ő maga is nagyapa. Ezek a kis
bikficek... Odakint játszottak, valamennyien csuklyás kabátkában. Minden második a fejére is húzta
a kapucnit: a kisgyerekek valamiért szeretik ezt. Elmélyülten játszottak. HOMOKOZÓ a
homokozóban ügyködött az O’Day kislánnyal, aki olyannyira hasonlított rá – és egy Walker nevű
kedves fiúcskával, annak az idegölő volvós nőnek a kisfiával. Hilton ügynök ugyancsak kinn
tartózkodott, figyelt. Az ügynökök odakint érdekes módon jobban el tudták engedni magukat. A
játszótér a Hétmérföldes Lépések északi oldalán volt, a szomszédból figyelő ügynökök közvetlenül
ráláttak.
Annie, a harmadik ügynök az óvoda épületében, a telefon mellett, a tévémonitorok előtt ült.
Kevés, kevés – gondolta magában Russell. Szélsőséges esetben előfordulhat, hogy valaki elhajt az
óvoda előtt, és megsorozza... Megpróbálták lebeszélni Ryanéket arról, hogy ide járassák Katie-t, de
hiába... A házaspár őszintén akarta, hogy a kislány normális gyerekként nevelkedjék. Csakhogy...
Hiszen ez őrület, gondolta. Egész pályafutása a körül forgott, hogy egyes emberek gyűlölik az
elnököt, és mindenkit, aki körülveszi. Egyesek tényleg teljesen őrültek, másokat viszont más
mozgat... Russell tanulmányozta a dolog lélektanát. Tanulmányoznia kellett: mert minél többet tudott
az efféle emberekről, annál inkább tudta, mire kell ügyelnie – ez persze nem azt jelentette, hogy
értette is az ilyen alakokat. Ezek itt gyerekek. A gyerekeket még az a kurva maffia is békén hagyta.
Néha irigyelte az FBI-t, amiért a gyerekrablási ügyek az ő hatáskörükbe tartoztak...
– Russell, itt a parancsnoki harcálláspont – hallotta a fülhallgatójában.
– Itt Russell.
– Price elindult magukhoz, ahogyan kérte – jelentette a szemközti házból Norm Jeffers különleges
ügynök. – Azt mondja, negyven perc múlva érkezik.
– Helyes, kösz.
– Látom, a Walker srác folytatja műszaki tanulmányait – jegyezte meg Norm.
– Aha, legközelebb talán hidakat épít majd – felelte Don. A kisfiú Katie Ryan és Megan O’Day
ámulatára épp felhúzott egy emeletet a homokvárára.
*
 O’Day érkezésekor a gyerekek éppen befelé sorjáztak az épületbe. Dízel-kisteherautójával
kevéssel négy után kanyarodott az épület elé: látta, hogy a testőrök is megváltoztatják a helyüket. A
főbejáratnál megjelent Russell: ha a gyerekek odabent voltak, rendszerint itt posztolt.
– Nos, holnap megmérkőzhetünk? – kérdezte a felügyelő.
Russell a fejét rázta.
– Kissé hamar lenne. Holnaphoz két hétre, délután kettőkor. Lehetőséget adok magának, hogy
gyakoroljon.
– És maga, maga nem gyakorol? – kérdezte Pat, miközben befelé indult. Megpillantotta Megant,
amint épp belépett a kislányok fürdőszobájába. Nem vette észre, hogy az apja már itt van.
Na jó, akkor majd ha kijön, gondolta Pat, és lecövekelt az ajtó mellett, hogy meglepje a kislányt.
*
Filmsztár is elfoglalta megfigyelőpontját az óvodától északkeletre lévő autóparkolóban. A fák már
kezdenek levelesedni, állapította meg. Jól látott, de nem tökéletesen. Az összkép így is normálisnak
tűnt. Mostantól minden Allah kezében van, gondolta, és őt magát is meglepte, hogy ez a kegyes
fordulat jutott eszébe egy ennyire istentelen cselekedettel kapcsolatban. Látta, hogy az óvodától
északra épp most fordul be az l-es kocsi: a terv szerint végig kellett gurulnia az utcán, majd ismét
visszatérnie.
A 2-es kocsi egy fehér Lincoln volt, pontosan ugyanolyan, mint amilyennel az egyik itteni gyerek
szülei jártak. Mindketten orvosok voltak, ezt azonban a terroristák nem tudták róluk. A harmadik
autó egy könyvelő piros Chryslerjének volt az ikerpárja: az asszony a második gyerekét várta.
Filmsztár figyelte, ahogyan a két kocsi bekanyarodik két egymással szemközti parkolóhelyre, a
lehető legközelebb a főúthoz.
*
Price hamarosan itt lesz, gondolta Russell. Észlelte a két kocsi érkezését, s közben átgondolta,
milyen érvekkel próbálja majd meggyőzni a részleg főnökét. Az autók ablaküvegei visszaverték a
délutáni nap sugarait, így Russell csak az utasok körvonalait láthatta. Mindkét kocsi korán jött, de hát
péntek van...
...lássuk a rendszámokat...
...kissé összehúzta a szemét, és megcsóválta a fejét... miért is nincs nála a távcsöve...
Jeffers ekkor már a szeméhez emelte a magáét. Szolgálati kötelességének megfelelően szemügyre
vette az érkező autókat. Még csak azt sem tudta magáról, hogy fotografikus emlékezete van, azt,
hogy mindenre emlékezzék, ugyanolyan természetesnek találta, mint a lélegzetvételt. Azt hitte,
mindenki így van ezzel.
– Várjunk csak, itt valami nem stimmel, ezek nem a mieink... Beleszólt rádiója mikrofonjába:
– Russell, ezek nem a mi kocsijaink! – De már későn szólt.
*
A két sofőr egy sima mozdulattal kinyitotta az ajtót, és kilendítette a lábát: közben mindketten
felkapták fegyvereiket a mellettük lévő ülésről. A két kocsi hátsó üléseiről ugyancsak két-két
fegyveres szállt ki.
*
Russell jobb kezével hátranyúlt a pisztolyáért, a ballal pedig a szája elé emelte gallérmikrofonját:
Fegyver! – szólt bele.
Az épület belsejében O’Day felügyelő hallott valamilyen zajt, de nem tudta pontosan
megállapítani, mit. Mivel Marcella Hilton a háta mögött volt, nem látta, hogy az ügynöknő elfordul
egy gyerektől, aki éppen kérdezett tőle valamit, és a táskájába nyúl, hogy előrántsa a pisztolyát.
Russell egy pillanattal később hallotta fülhallgatójában, hogy Norm Jeffers a figyelőközpontban
harsogva elismétli ugyanazt az egyszerű riadókódot. A fekete ügynök egy gombnyomással
bekapcsolt egy másik rádiókészüléket, és jelentette Washingtonba: HOMOKVIHAR,
HOMOKVIHAR, HOMOKVIHAR!
*
 Don Russell, akár a hivatásos rendőrök többsége, még sohasem használta fegyverét indulatból, de
a sokéves gyakorlat következtében mozdulatai olyan pontossággal követték egymást, akár egy
villámgyors robotéi. Az első dolog, amit megpillantott, egy AK-47-es gyorstüzelő karabély
felemelkedő csöve volt. Ebben a pillanatban Don éber őrből egy kézifegyver tűzvezető rendszerévé
változott. SigSauere már az AK felé mutatott, bal keze megragadta a markolatot szorító jobbját,
közben pedig térdre vetette magát, hogy kisebb célpontot mutasson, és hogy pontosabban
célozhasson. Érezte, hogy ellensége előbb süti majd el a fegyverét, de azt is, hogy túl magasra lő
majd. A támadó három lövést adott le, mindhárom golyó Don feje felett, az ajtófélfába fúródott. A
környéket a lövések fülsiketítő staccatója töltötte be. Ezalatt a SigSauer triciumbevonatú célgömbje
előtt megjelent az AK lövészének arca. Don meghúzta a ravaszt, és tizenöt méterről golyót röpített
támadójának jobb szemébe.
*
O’Day ösztönei odabent éppen működésbe léptek, amikor Megan kilépett a fürdőszobából:
Oshkosh overallja vállpántjával bajlódott. Ugyanebben a pillanatban az ügynök, akit a gyerekek Miss
Anne-ként ismertek, tüzelésre készen tartott pisztollyal előrontott a hátsó helyiségből.
„Jézusom!” A felügyelő csak ennyit tudott mondani, mert Miss Anne, akár egy rögbihátvéd,
ledöntötte a lábáról. Megan elé esett, és közben alaposan bevágta a fejét a falba.
*
Az utca túloldalán álló ház ajtaján, Uzi géppisztolyokkal a kezükben, két ügynök rontott ki.
Odabent Jeffers sorban adta le a riadójelzéseket. Már értesítette a főhadiszállást, ezután pedig
közvetlen vonalon hívta a marylandi állami rendőrség J laktanyáját az annapolisi Rowe Boulevard-
on. Zaj volt és kavarodás, de az ügynökök kiképzése kiállta a próbát. Jeffersnek az volt a feladata,
hogy minden érintettet riadóztasson, aztán fedezze két társát, akik ekkorra már átvágtak a ház előtti
füves térségen.
Esélyük sem volt az életben maradásra. Az l-es kocsi utasai ötven méterről, célzott lövésekkel
leterítették őket. Jeffers látta, mi történt velük.
*
Russell ismét célzott. A másik lövész elkövette azt a hibát, hogy megállt: azt hitte, így majd
pontosabban tüzelhet, de nem maradt rá ideje. Russell látta, hogy két gyors egymásutánban
becsapódó golyója úgy robbantja szét az AK-s koponyáját, akár egy dinnyét. Az ügynök nem
gondolkodott, nem érzett, semmi mást nem tett, csak amilyen gyorsan tudta, pusztította a
célpontokat. Az ellenség golyói még mindig a feje felett csapódtak be. Ekkor sikoltást hallott. Tudta,
hogy Marcella Hilton hangját hallja, s már érezte is, hogy valami súlyos a hátára zuhan, és a földre
dönti. A lány teste a lábán feküdt, s amikor oldalt gurult, hogy kiszabaduljon alóla, négy férfit látott
közeledni. Felé tartottak, és rá céloztak. Leadott egy lövést: egyiküket pontosan szíven találta. A férfi
szeme a találat sokkjától tágra nyílt, aztán egy második golyó az arcát is szétzúzta. Don úgy érezte,
minden úgy megy, ahogyan mindig is remélte. A pisztoly magától tette a dolgát. Perifériális látása
mozgást észlelt a jobb oldalon – azt hitte, a biztosító csoport Suburbanje közeledik. De nem... egy
személyautó tartott felé egyenesen a játszótéren át, de nem a Suburban, hanem egy másik. Nemigen
tudott odafigyelni rá, mert pisztolya közben egy másik fegyveresre szegeződött – az azonban a földre
rogyott, mert az ajtónyílásból Anne Pemberton három golyót eresztett bele. A támadók már csak
ketten voltak – már csak ketten, vannak esélyeim, futott át Russellen –, de aztán Anne golyót kapott a
mellébe, és előrebukott. Don tudta, hogy egyedül maradt, egyedül HOMOKOZÓ és ezek között a...
ó, hogy basznak meg az anyjukat!
Don Russell jobbra gurult, hogy kitérjen a jobb oldalára záporozó golyók elől. Gurultában még
lőtt kettőt, ezek a golyók azonban célt tévesztettek. A SigSauer szánja hátul maradt: tára kiürült. Volt
nála még egy tár, kiejtette az ürest, és a helyére lökte a telit, ebben a pillanatban azonban érezte, hogy
háta aljába golyó fúródik. A becsapódás megdobta a testét, mintha belerúgtak volna, jobb
hüvelykujjával azonban még meg tudta nyomni a szánt helyreugrató billentyűt. A következő golyó a
bal vállán hatolt be a testébe, és a jobb combján át távozott. Újabb lövés érte, ő pedig nem tudta elég
magasra emelni a fegyverét, valami nem stimmelt... a következő lövése már csak valakinek a térdét
érte. Egy pillanattal később újabb golyóktól eltalálva arcra borult.
*
O’Day éppen próbált feltápászkodni, amikor két férfi lépett be az ajtón, AK-kal a kezükben. A
felügyelő körülnézett: a helyiség tele volt döbbent, néma kisgyerekekkel. A csend csak egy pillanatig
tartott, aztán a levegőt megtöltötték a kicsik éles sikoltásai. Az egyik férfi lába csupa vér volt,
kínjában és dühében a fogát csikorgatta.
Odakint az 1-es kocsi három utasa végignézte a mészárlást. Amikor kiugrottak a kocsiból, látták,
hogy négy társuk meghalt, nekik azonban a biztosítócsoporttal kellett végezniük...
...amelyik a jobb oldali első ajtón szállt ki, arcra bukott. A másik kettő hátrafordult: egy fehér
inges fekete férfit pillantottak meg, szürke karabéllyal a kezében.
– Dögöljetek meg, rohadékok – kiáltotta az ügynök, bár utóbb semmi ilyesmire nem emlékezett.
Jeffers célba vette a következő férfit, és egy hármas sorozatot eresztett a fejébe. A harmadik, aki a két
ügynököt megölte, lehúzódott a kocsi eleje mögé, csakhogy a jármű a nyílt játszótéren állt. –
Gyerünk, bújj elő és köszönj szépen – lihegte az ügynök.
A terrorista fel is ugrott, és az ügynök felé fordította a fegyverét, de nem volt elég gyors. Szeme
elkerekedett, egy pillanatig mereven bámult, akár egy bagoly, aztán visszarogyott a kocsi mögé.
Jeffers még látta, ahogyan a vére felfröccsen.
– Norm!
Paula Michaels kiáltott, ezen a délutánon ő volt megfigyelőszolgálatban a vegyesboltban.
Pisztolyát még mindig maga elé tartotta, két kézzel szorítva a markolatát.
Jeffers fél térdre rogyott a kocsi mögött, amelynek utasaival az imént végzett. Paula odament
hozzá, és a két ügynök– most, hogy az események gyors egymásutánjában szünet állt be – kapkodni
kezdte a levegőt. A fejük lüktetett.
– Hogy állunk? – kérdezte Paula.
– Legalább egy bejutott...
– Kettő... kettőt láttam, az egyik kapott egyet a lábába. Ó, istenem, Don, Anne, Marcella...
– Hagyd ezt... odabent gyerekek vannak, Paula. Bassza meg!
*
Hát, gondolta Filmsztár, ez nem fog összejönni. A franc egye meg, káromkodott magában.
Megmondta nekik, hogy az északi oldalon álló házban három ember van. Miért nem vártak még,
miért nem ölték meg a harmadikat is? Mostanra már velük lehetne a gyerek. No... rázta meg a fejét,
hogy magához térjen. Tulajdonképpen sohasem hitte, hogy az akció sikerülhet. Erre Badraynt is
figyelmeztette – és ennek megfelelően válogatta össze az embereit is. Nincs más hátra, mint hogy
gondoskodjék arról, hogy... miről is? Vajon megölik-e a gyereket? Ezt előzőleg már megbeszélték.
Lehet, hogy nem teljesítik a kötelességüket, mielőtt meghalnak.
*
Price ötmérföldnyire járt, amikor rádión megkapta a riasztást. A következő másodpercben padlóig
nyomta a gázpedált, a kocsi pedig szirénázva száguldani kezdett a forgalomban. Az ügynök a
villogót is kitette a Ford tetejére. Amikor észak felé ráfordult a Ritchie Highwayre, látta, hogy az
úton összetorlódtak a járművek. Azonnal felhajtott a bal oldalon húzódó elválasztó-sávra; a kocsi
megcsúszott, amikor felkapaszkodott a lejtős felületre. Néhány másodperccel az első olívzöld-fekete
marylandi járőrkocsi előtt érkezett meg.
– Maga az, Price? – hallotta a rádiójából.
– Ki kérdezi? – tudakolta az ügynök.
– Norm Jeffers. Azt hiszem, két behatolónk van. Öt ügynökünk halt meg. Michaels itt van velem.
Hátraküldöm az üzlet mögé.
– Azonnal ott vagyok.
– Vigyázzon magára, Andrea.
*
 O’Day a fejét csóválta. A füle csöngött, a feje pedig még mindig sajgott. Kislánya ott volt
mellette, saját testével takarta el a két terrorista elől, akik fegyvereikkel pásztázták a helyiséget. A
gyerekek sikoltoztak. Mrs. Daggett lassan a két férfi és a „kicsinyei” közé állt, ösztönösen széttárva
karjait. Körülötte rettegve kuporogtak a gyerekek. A mamájuk után sírtak; egyik sem a papáját hívja
– állapította meg csodálkozva O’Day.
Jó néhányan be is pisiltek.
*
– Elnök úr? – kérdezte a fülére szorítva fülhallgatóját Raman. Mi az ördög volt ez?
*
A St. Maryben a Sallyt és Jacket őrző egységekre villámcsapásként hatott a rádióban felhangzó
„HOMOKVIHAR” riasztás. A Ryan gyerekek osztályai előtt posztoló ügynökök pisztollyal a
kezükben berohantak a termekbe, és kivonszolták védenceiket a folyosóra. Bár egyelőre egyetlen
kérdésükre sem kaptak választ, életbe léptették a hasonló helyzetekre készített tervet. A két gyereket
beültették a Chevy Suburbanbe, de nem az út, hanem a sportpálya túloldalán álló melléképület felé
indultak velük. A St. Marytől a főútig mindössze egyetlen út vezetett: lehet, hogy valakik– isten tudja
minek álcázva magukat – nekik is csapdát állítottak. Washingtonból elindult a tengerészgyalogság
helikoptere, hogy kihozza a Ryan gyerekeket. A másik Suburban a gyerekek rejtekhelyétől százötven
méternyire, a pályán állt meg. Egy osztálynak épp tornaórája volt: őket sürgősen elzavarták onnét. A
kevlarpáncélzatú jármű mögül, kezükben nagy tűzerejű fegyverekkel, ügynökök figyelték, nem
akarja-e megtámadni valaki védenceiket.
*
– Doktornő!
Az íróasztalánál ülő Cathy Ryan felkapta a fejét. Roy a jelenlétében még sohasem emelte fel a
hangját, sohasem vette elő jelenlétében a pisztolyát, mert tudta, hogy védence idegenkedik a
tűzfegyverektől. Cathy arca falfehér lett.
– Jack, vagy... ?
– Katie. Csak ennyit tudok, doktornő. Kérem, azonnal jöjjön velem!
– Nem! Nem! Soha többé! – sikoltotta Cathy, Altman pedig átkarolta a SEBÉSZ-t, és kivezette a
folyosóra. Odakint négy másik ügynök várakozott, kezükben fegyverrel, komor arccal. A kórház
biztonsági embereit eltávolították, az épületet a baltimore-i városi rendőrség emberei vették körül.
*
Ryan kinyújtotta a karját, nekitámaszkodott a falnak, lehajtotta a fejét, az ajkába harapott, majd
így szólt:
– Mondja el, amit tud, Jeff!
– Az épületbe két személy jutott be. Don Russell meghalt, és négy másik ügynök is, uram, de
helytálltak, uram. Lássunk munkához! – mondta Raman, és megérintette az elnök kinyújtott karját,
mintha erőt akarna önteni bele.
– Miért éppen a gyerekeimet, Jeff? Én vagyok az elnök... tessék. Ha valaki megkergül, hát itt
vagyok neki én... Mondja meg nekem, az ilyen emberek miért a gyerekekkel kezdenek... ?
– Gyűlöletes tett ez, uram, Isten és ember előtt egyaránt – mondta Raman. Az Ovális Irodába
további három ügynök lépett be.
Mi volt ez? – kérdezte magától az asszaszin. Mi az ördög volt ez? Miért mondtam ezt?
*
O’Day nem értette a nyelvüket. Ült a földön, a kislányát az ölében tartotta, mindkét karjával
átölelte, és próbált ugyanolyan ártalmatlannak látszani, mint maga a gyerek. Édes istenem, gondolta,
éveken át gyakorolt éppen ilyen helyzetekre... de sohasem került ilyen szituációba, sohasem volt ott,
amikor a bűnesetek bekövetkeztek. Az ember, amíg kívül van, tudja, mit kell tenni.
Pat pontosan tudta, milyen helyzetben van. Ha akárcsak egyetlen testőr is életben maradt... igen,
valószínűleg van túlélő, hiszen valaki leadott három vagy négy sorozatot egy M-l6-osból – O’Day
pontosan ismerte a fegyver sajátos hangját.
 Gondolkodott. Több rossz fiú nem jött be. Ezek szerint odakint csupa jó fiú van. Először is
biztosítani kell a környéket, hogy senki ne juthasson be. Utána hívni... kit is? A testőrségnek nyilván
megvan a saját kommandója, de valahol a közelben kell lennie egy saját helikopterekkel rendelkező
FBI túszmentő csapatnak is. Szinte végszóra, helikopter kerepelését hallotta.
*
– Itt hármas járőr, a terület fölött körözünk – hallatszott egy hang a rádióból. – Ki odalent a
helyszínparancsnok?
– Price különleges ügynök vagyok az elnöki testőrségtől. Mennyi ideig tud itt maradni, járőr?
– Negyven percre való üzemanyagom van, aztán felvált egy másik helikopter. Most lefelé nézek,
Price ügynök... Nyugat felé egy száraz fa mögött egy nőt látok, a helyszínt figyeli. Magukhoz
tartozik?
– Michaels, itt Price, integessen a helikopternek – szólt bele saját rádiójába.
– Most intett ide nekünk – jelentette azonnal a pilóta.
– Jó, akkor hozzánk tartozik, bennünket fedez.
– Rendben. Az épület körül nem látunk mozgást, száz méteren belül nincs senki. Tovább
körözünk és figyelünk, amíg más utasítást nem ad.
– Köszönöm, vége.
*
A tengerészgyalogság helikoptere leereszkedett a sportpályára. Sallyt és a kis Jacket többé-
kevésbé behajították a gépbe, Goodman ezredes pedig azonnal a levegőbe emelkedett velük. Keleti
irányba, a tenger felé indultak, a parti őrség ugyanis néhány pillanattal korábban jelentette, hogy a
környéken nem tartózkodik ismeretlen vízi jármű. Az ezredes nagy sebességgel a magasba húzta a
Black Hawkot, és a tenger felett észak felé kanyarodott. Balra, néhány mérföldnyi távolságban,
látszott az Annapolis fölött lebegő francia gyártmányú rendőrségi helikopter. Nem került sok
fejtörésébe, hogy rájöjjön, mit keres ott a rendőrség, és bár az arckifejezése nyugodt volt, azt kívánta,
bár odaküldhetne néhány szakasz tengerészgyalogos-felderítőt. Hallott róla, hogy azokkal a
bűnözőkkel, akik gyerekeknek ártottak, a börtönökben keményen bánnak a többi elítéltek, de úgy
vélte, ha a dolgot tengerészgyalogosokra bíznák, a tettesek sokkal rosszabbul járnának...
Abbahagyta a merengést. Hátra se nézett, hogy megállapítsa, hogy vannak a gyerekek – egy légi
járművet kellett vezetnie. Neki ez volt a feladata – a többi a mások dolga.
*
A két férfi az ablakon nézegetett kifelé. Óvatosan csinálták. A sebesült a falnak támaszkodott.
Alighanem térdlövés – állapította meg O’Day. Jól van.
Szirénaszó hallatszott – eszerint megérkeztek a rendőrautók. Most majd körülveszik a területet.
Mrs. Daggett és három óvónő egy sarokba terelte a gyerekeket, a két férfi eközben váltott néhány
szót egymással. Jól van, fiúk, jól csináljátok, nem is vagytok ti olyan ügyesek, gondolta a felügyelő.
Egyikük ugyan állandóan pásztázta a helyiséget – tekintetével és fegyvere csövével egyaránt –, de
azért...
Pontosan ekkor az egyik férfi egy fényképet húzott ki az inge zsebéből. Mondott valamit a saját
nyelvén, aztán lehúzta a rolót. A fene egye meg, nem látnak be a mesterlövészek... Annyi eszetek
azért van, hogy tudjátok: valaki idelőhet... Viszont egy-két gyerek elég magas, hogy kikukucskáljon,
akkor pedig...
Akinél a fotó volt, felemelte a képet, rámutatott, és körbejárt a helyiségben.
– Ezt.
Úgy tűnt, furcsa módon csak most vették észre, hogy O’Day is itt van. A térdlövéses összehúzta a
szemét, és ráfogta az AK-t. A felügyelő elengedte Megant, akit eddig átölelve tartott, és felemelte a
kezét.
– Elég embernek esett baja, pajtás – mondta. Nem kellett különösebben erőlködnie, hogy
remegjen a hangja. Rosszul tettem, hogy így tartottam Megant – gondolta. Ez a fasz keresztüllövi,
hogy leterítsen engem – jött rá hirtelen, és a gondolattól hirtelen hányinger fogta el. Lassan, óvatosan
letette maga mellé – a bal oldalára – a kislányt.
– Ne! – kiáltotta Marlene Daggett.
– Hozd ide nekem! – parancsolta a férfi.
Vidd oda, vidd oda – gondolta O’Day. Majd akkor próbálkozz ellenállással, ha értelme lesz! Most
úgysem változtatsz semmin!
– Hozd ide! – ismételte meg a férfi.
– Nem!
A férfi körülbelül egyméternyiről mellbe lőtte Mrs. Daggettet.
*
– Mi volt ez? – csattant fel Price. A Ritchie Highwayn mentőautók közeledtek, szirénáik hangja
különbözött a járőrkocsik egyhangú vijjogásától. Az ügynöktől balra rendőrök próbálták szabadon
tartani az utat, elterelték a forgalmat. Kezük, olykor a pisztolytáskájukra kulcsolódott: szerették
volna, ha ők is segíthetnek. Dühös mozdulataikból az autósok megállapíthatták, milyen
lelkiállapotban vannak. Akik közelebb voltak a Hétmérföldes Lépésekhez, hallották, hogy odabent a
kicsik rémülten felsikoltanak – de csak találgathatták, miért.
A felügyelő tudta, hogy ültében felhúzódik a derekán a bőrdzseki, és hátulról látszik a pisztolya.
Most látott először gyilkosságot. Sok emberölési ügyben nyomozott... ezúttal azonban szemtanúja is
volt Mrs. Daggett halálának.
Tulajdonképpen csoda volt, hogy mindeddig egyetlen gyerek sem sérült meg. A lövések magasan
csapódtak be, és a felügyelő csak most jött rá, hogy ha Miss Anne nem dönti le a lábáról, alighanem
holtan feküdne Megan mellett.
Lepillantott: a kezei remegtek. Tudták, mit kellene tenniük, és nem értették, miért nem kapnak
parancsot az agytól a végrehajtásra. Kezeinek azonban türelemmel kellett lenniük: az utasítás csak
fentről jöhetett.
A férfi karjánál fogva felemelte Katie Ryant, közben pedig úgy megcsavarta a kislány karját, hogy
az felsírt. O’Daynek eszébe jutott, amikor első főnöke, Dom DiNapoli – egy nagydarab, kőkemény
digó – az után az első gyermekrablási ügy után sírva vitte vissza a kiszabadított gyereket a
családjának. Soha ne feledjék– mondta –, minden gyerek a mi gyerekünk.
Éppúgy kiválaszthatták volna Megant is, hiszen olyan közel ültek egymáshoz. Úgy tűnt, mintha a
férfi, aki HOMOKOZÓ-t tartotta, meghallotta volna a felügyelő gondolatát, mert ismét a fotóra
pillantott, majd újra Pat O’Dayre.
– Maga ki? – kérdezte. Társa nyögdécselt: fájdalmai egyre erősödtek.
– Hogyhogy? – kérdezett vissza nyugtalanul a felügyelő. Mutatkozz butának és ijedtnek – súgta
neki egy belső hang.
– Az kinek a gyereke? – mutatott Meganre a férfi.
– Az enyém, kié lenne. Hogy az ott kié, azt nem tudom – hazudta az FBI-ügynök.
– Ezért jöttünk. Az elnöké.
– Honnan a fenéből kéne tudnom? A feleségem szokta elhozni Megant, nem én. Tegyék, amit
tenniük kell, és hordják el magukat innét, jó?
– Maguk odabent! – hallatszott kintről egy női hang. – Itt az Egyesült Államok titkosszolgálata –
az elnöki biztonsági szolgálat! Jöjjenek ki! Ha kijönnek, nem esik bántódásuk. Nem menekülhetnek.
Jöjjenek ki, úgy, hogy lássuk magukat, és nem lesz semmi bajuk.
– Ezt meg kéne fogadnia, hallja-e? – mondta Pat. – Innét ugyan senki nem jut ki!
– Tudja maga, ki ez a gyerek? A maguk Ryan elnökének a lánya! Nem mernek rám lőni! –
jelentette ki a terrorista. Egészen jól beszél angolul – állapította meg magában O’Day és bólintott.
– És mi lesz a többi gyerekkel, jóember? Maguk csak ezt az egyet akarják, vagyis csak ez az egy
számít, hát tudják, akkor igazán elengedhetnének néhányat, nem?
A terroristának részben igaza volt. A testőrség emberei nem fognak lőni rá, mert számolnak azzal,
hogy idebent van még valaki más is. Mint ahogy volt is: fegyverének csöve Pat mellkasát célozta. A
két férfi arra is ügyelt, hogy a köztük lévő távolság soha ne legyen kisebb másfél méternél. Csak két
külön mozdulattal lehetett volna lelőni őket.
O’Dayt igazából az a nemtörődöm, reflexszerű mód ijesztette meg, ahogyan gyilkosa végzett
Marlene Daggett-tel. Ez a fajta bűnöző kiszámíthatatlan. Az ember beszélhet hozzá, hogy
megnyugtassa, de ezenkívül csak egy módon lehet elintézni.
– Átadjuk nekik a gyerekeket, ők meg adnak nekünk egy kocsit, világos?
– Szerintem menni fog. Én semmi mást nem akarok, mint estére otthon lenni a lányommal.
– Helyes, akkor nagyon vigyázzon rá. Csak maradjon ülve, ott, ahol van.
– Rendben – felelte a felügyelő. Ellazította a kezét, és óvatosan a dzsekije cipzárja felé nyúlt:
tudta, ha lehúzza, a dzseki jobban a derekára lóg majd, és elrejti a pisztolyát.
– Figyelem! – harsant fel újra odakint a hang. – Tárgyalni akarunk!
*
Cathy Ryan beszállt a gyerekei mellé a helikopterbe. Az ügynökök komor arccal néztek maguk
elé. Sally és Jack az első sokkból magukhoz térve most már zokogtak, és vigaszért esdve néztek
anyjukra. A Black Hawk ismét felhúzott a magasba, és másik irányból, délnyugati irányba fordulva
közeledett Washington felé. Cathy megállapította, hogy a pilóta nem a szokásos útvonalon halad:
most már egyenesen nyugat felé repült, távolodva a helytől, ahol Katie volt. Ebben a pillanatban
SEBÉSZ a gyerekei karjaiba omlott.
*
O’Day odabent van – közölte Price-szal Jeffers.
– Ez biztos, Norm?
– Az ott a kocsija. Közvetlenül a támadás előtt ment be.
– Szar ügy. Akkor az volt az a lövés, amit hallottunk.
– Aha – bólintott zordan Jeffers.
*
Az elnök a térképteremben tartózkodott, innét követhette a legjobban az eseményeket. Lehetett
volna másutt is, de nem bírta volna elviselni az irodája látványát, és mindmáig nem élte bele magát
annyira elnöki szerepébe, hogy úgy tegyen, mintha...
– Jack?
Robby Jackson szólította. Voltak olyan régi barátok, hogy amikor az elnök felállt, odament
hozzá... aztán a két férfi összeölelkezett.
– Egyszer már történt hasonló, és ugye akkor is minden rendbejött?
– Megvannak a parkolóban álló kocsik rendszámai. Mind a három bérautó – jelentette Raman,
kezében telefonnal. – Talán tudjuk majd azonosítani a fickókat.
*
Vajon mennyire ostobák ezek? – töprengett O’Day. Kurva hülyéknek kell lenniük, ha azt hitték,
hogy kijuthatnak innét... de ha nem is reménykedtek benne, akkor nincsen veszítenivalójuk... a
világon semmi... és úgy tűnik, az emberélet nem számít nekik. Patnek eszébe jutott, hogy ilyesmi
már történt Izraelben. Névre, időpontra nem emlékezett, csak arra, hogy néhány terrorista elkapott
egy csapat gyereket, és halomra lőtték őket, még mielőtt a kommandósok...
Megtanították az összes lehetséges helyzetben alkalmazandó taktikára – vagy legalábbis ezt hitte,
és húsz perccel ezelőtt ki is merte volna jelenteni –, de most, hogy itt volt mellette az egyetlen
gyereke...
Minden gyerek a mi gyerekünk – hallotta magában ismét Dom DiNapoli hangját.
A sértetlen gyilkos a felső karjánál fogva tartotta Katie Ryant, aki most már csak hüppögött, mert
kimerült a sikoltozásban. Rongybabaként csüggött a terrorista markában, aki sebesült cinkosától
balra helyezkedett el. Az AK-t jobb kezében tartotta. Ha lett volna pisztolya, a gyerek fejéhez
szoríthatta volna, de a karabély csöve ehhez túl hosszú volt. O’Day felügyelő még óvatosabb
mozdulattal lejjebb húzta dzsekijének zipzárját.
 Az idegenek ismét beszélni kezdtek egymással. A sebesült láthatólag igencsak rosszul érezte
magát. Fájdalmait a vérébe áramló adrenalin eleinte elnyomta, most azonban, hogy a helyzet
némiképp nyugalmasabbra fordult és csökkent a feszültség, kikapcsolt a fájdalomcsillapító
mechanizmus, amely súlyos stresszhelyzetekben a szervezetet védelmezi. Mondott valamit: Pat nem
értette. A másik ingerülten válaszolt neki, az ajtó felé mutatott. Szenvedélyesen és elkeseredetten
beszélt. A felügyelő attól a pillanattól tartott, amikor ezek ketten valamilyen elhatározásra jutnak.
Megeshet, hogy agyonlövik a gyerekeket. Ha a kintiek egy-két lövésnél többet hallanak, nyilván
megrohamozzák az épületet. Talán elég gyorsak lesznek, hogy legalább néhány gyerek életét
megmentsék, de...
A felügyelő magában Sértetlennek és Sebesültnek kezdte nevezni a két terroristát. Izgatottak, de
zavartak és határozatlanok voltak, szerették volna túlélni az akciót, de kezdték belátni, hogy nincs rá
esélyük...
– Hé, emberek – szólította meg őket Pat. Kezét a magasba emelte, hogy elvonja figyelmüket a
nyitott cipzárról. – Mondhatok valamit?
– Mit? – kérdezte Sebesült. Sértetlen figyelt.
– Ezt a sok gyereket nehéz szemmel tartaniuk, igaz? – kérdezte, és közben bólogatott a nyomaték
kedvéért. – Mi lenne, ha kivinném a kislányomat és még pár gyereket? Mindjárt egyszerűbb lenne a
dolguk, nem?
A terroristák ismét vitatkozni kezdtek: úgy tűnt, az ötlet tetszik Sértetlennek, O’Day legalábbis
úgy látta.
– Figyelem, itt az elnöki testőrség! – harsant fel ismét a hang. Ez alighanem Price, gondolta az
FBI-ügynök. Sértetlen az ajtó felé nézett, testtartásából látszott, hogy oda készül, ehhez azonban el
kellett haladnia Sebesült előtt.
– Ugyan, engedjék már el néhányunkat, kérem – esengett O’Day. – Lehet, hogy rá tudom venni
őket, hogy adjanak maguknak egy kocsit, vagy valami...
Sértetlen karabélyával a felügyelő felé intett.
– Felállni! – parancsolta.
– Jó, jó, csak nyugalom, rendben? – felelte O’Day, és kezét messzire eltartva a testétől, lassan
felállt. Vajon meglátják a pisztolytokot, ha megfordul? Amikor először lépett be ide, a testőrök
azonnal kiszúrták, és ha most ezt elbassza, akkor Megan...
Nem fordíthatott hátat. Egyszerűen nem, és kész.
– Mondja meg nekik, mondja meg nekik, hogy vagy adnak egy kocsit, vagy megöljük ezt, és az
összes többit!
– Hadd vigyem magammal a lányomat, jó?
– Nem! – mondta Sebesült.
Sértetlen mondott valamit az anyanyelvén. Sebesültre nézett, fegyvere a földre irányult, Sebesült
AK-ja viszont O’Day mellkasát célozta.
– Ugyan már, mit veszthetnek? – alkudozott a felügyelő. Nagyon úgy tűnt, hogy Sértetlen is
ilyesvalamit mondhatott sebesült cimborájának. Rántott egyet Katie Ryan karján, mire a kislány
felsírt, a férfi pedig Katie-t maga előtt taszigálva átvágott a helyiségen – s közben egy pillanatra
eltakarta Sebesültet.
Pat húsz perce készült erre a pillanatra, és most egyetlen másodperce volt, hogy megvalósítsa
szándékát.
Ugyanazt a mozdulatsort kellett végrehajtania, mint Don Russel-nak. Jobb kézzel villámgyorsan
hátranyúlt a dzsekije alá, előrántotta a pisztolyt, ugyanakkor fél térdre vetette magát. Abban a
pillanatban, hogy Sértetlen már nem takarta társát, Pat két tökéletesen célzott lövést adott le
Sebesültre. A két acélhüvely még földet sem ért, de Sebesült már nem volt az élők sorában. Sértetlen
szeme elkerekedett meglepetésében, a gyerekek pedig ismét sikoltozni kezdtek.
– DOBJA EL! – ordította O’Day.
 Sértetlen első reakciója az volt, hogy megrántotta Katie karját, ugyanabban a pillanatban pedig
emelni kezdte a fegyver csövét – az AK azonban túlságosan nehéz, semhogy ezen a módon
használhatta volna. O’Day élve akarta a fickót, de nem maradt választása. Jobb mutatóujja meghúzta
a ravaszt... és még egyszer meghúzta. A férfi teste teljes hosszában előrezuhant. Mögötte vörös folt
virított az óvoda fehér falán.
O’Day nekirugaszkodott, és mind a két halott mellől félrerúgta fegyvereiket. Alaposan szemügyre
vette a holttesteket. Hosszú évek óta gyakorolta és gyakoroltatta, tanulta és tanította, amit most
véghezvitt, mindazonáltal csodálkozott, hogy a dolog sikerült. Úgy érezte, a szíve csak most kezd
újra verni, mellkasát mintha vákuum húzta volna össze. Teste egy pillanatra elernyedt. Aztán
megfeszítette izmait, és letérdelt Katie Ryan mellé, akit a testőrség HOMOKOZÓ-ként emlegetett,
de aki azok számára, akikkel az imént végzett, csak dolog volt.
– Jól vagy, kicsikém? – kérdezte. A kislány nem felelt. A karját fogta és zokogott, vérezni azonban
nem vérzett. – No gyere – mondta Pat kedvesen, és átkarolta Katie-t, aki mostantól fogva részben az
ő kislánya is lesz. Aztán felemelte Megant is, és elindult az ajtó felé.
*
– Lövöldözés az épületben – hallotta Ryan az asztalán lévő hangszóróból. Az elnök megdermedt.
A többiek, akik a térképszobában tartózkodtak, összegörnyedtek.
– Mintha pisztollyal lőttek volna... Van ezeknek pisztolyuk? – kérdezte egy másik hang.
– A szentségit, oda nézzenek!
– Ez ki?
– Kijön valaki! – kiáltotta egy hang. – Kijön valaki!
– NE LŐJENEK! – rikoltotta Price a hangosbeszélőbe. A fegyverek továbbra is az ajtóra céloztak,
de a lövészek lazítottak fogásukon.
– Jézusom! – mondta Jeffers. Felállt, és rohanni kezdett a bejárat felé.
– Mindkét elkövető halott. És Mrs. Daggett is – szólt O’Day. – Minden rendben, Norm. Minden
rendben.
A testőr át akarta venni Katie-t, de a kislány felsikoltott:
– Ne!
Norm kénytelen volt félreállni. Pat lepillantott: a földön a rivális ügynökség három embere feküdt,
testüket vér borította. Don Russellt legalább tíz golyó érte, mellette egy üres tár hevert. Odébb négy
terrorista holtteste feküdt. Pat elhaladtában látta, hogy kettővel fejlövés végzett. Megállt a kocsija
mellett. Térde remegett kissé, letette a gyerekeket, ő maga pedig a lökhárítóra ült le. Egy ügynöknő
közeledett hozzá. Pat kihúzta övéből a Smitht, és anélkül, hogy felnézett volna, odanyújtotta neki.
– Nem sebesült meg? – kérdezte a nő. Andrea Price volt az. Pat a fejét rázta. Csak valamivel
később tudott megszólalni:
– Lehet, hogy hamarosan reszketni kezdek.
Az ügynök lenézett a két kislányra. Egy rendőr felemelte Katie-t, de Megan nem tágított apja
mellől. Pat megsimogatta kislányát: ebben a pillanatban mindkettőjük könnyei eleredtek.
A felügyelő hallotta, amint Price jelenti: – HOMOKOZÓ biztonságban van! HOMOKOZÓ
biztonságban van, és sértetlen!
43. Visszavonulás
– Van valami elképzelése, kik lehettek? – kérdezte Price O’Daytől.
– Nem tudtam megállapítani, milyen nyelven beszéltek. Nem oroszul és nem németül, de többet
nem tudok. Az idegen nyelvek idegen nyelvek, és kész. Egyetlen szót vagy fordulatot sem értettem
meg. Angolul egészen jól beszéltek, bár volt némi akcentusuk. De hogy milyen, ismétlem, nem
tudom. Külsőre levanteiek voltak, talán közép-keletiek. De jöhettek máshonnét is. Nem ismertek
irgalmat. Az egyik szemrebbenés nélkül agyonlőtte Mrs. Daggettet, még csak érzelem sem látszott
rajta... Azazhogy tévedek: dühös volt, majd szétvetette a feszültség. Egy pillanatig sem tétovázott,
durr, lelőtte. Semmit sem tehettem... – folytatta a felügyelő. – A másik sakkban tartott, és olyan
gyorsan történt, hogy igazából fel sem fogtam.
 – Pat – mondta Andrea, és kezet nyújtott neki –, nagyszerűen csinálta.
*
A Black Hawk leereszkedett a Fehér Ház leszállóhelyére, a földszinti bejárattól délre. Azonnal
ügynökök vették körül, készenlétben tartott fegyverrel. A rotor még forgott, amikor Ryan odarohant a
helikopterhez: senki sem próbálta feltartóztatni. A személyzet egyik zöld kezeslábast viselő tagja
elhúzta az ajtót, és kilépett, az ügynökök pedig kiemelték HOMOKOZÓ-t a helikopterből, és átadták
Jacknek, aki úgy vette a karjába, mintha még mindig az a kisbaba volna, amilyenként mindig is
gondolt rá. Felfelé lépdelt vele az emelkedőn, az épület felé, ahol a család többi tagja várakozott. Az
eseményt híradók kamerái rögzítették, a riporterek azonban legfeljebb ötvenméternyire közelíthették
meg POTUST. A testőrség emberei gyilkos kedvükben voltak: a fehér házi tudósítók most először
látták őket túlságosan veszedelmesnek.
– Mami! – kiáltotta Katie, megfordult apja karjai közt, és anyja felé nyújtózkodott, aki azonnal
átvette Jacktől. Sally és a kis Jack apjukat magára hagyva közelebb léptek hozzájuk.
Az elnök oldalán Arnie van Damm bukkant fel.
– Hogy van? – kérdezte csendesen.
– Azt hiszem, már jobban – felelte az elnök. Arca még hamuszürke volt, teste ernyedt, de már
szilárdan állt a lábán. – Megtudtunk valamit?
– Nézze, most az első az, hogy mindannyiukat eljuttassuk innét Camp Davidbe. Ott
megnyugodhatnak. Az ottani védelem áttörhetetlen. Jó pihenőhely.
Ryan elgondolkodott ezen. A család még nem járt ott, és ő is csak két alkalommal, legutóbb egy
rettenetes januári napon, két évvel azelőtt.
– Arnie, ott nincsenek sem ruháink, sem...
– Azt mi elintézzük – jelentette ki a stábfőnök. Az elnök bólintott.
– Akkor készítsék elő! Gyorsan – tette hozzá. Cathy felvitte a gyerekeket, Jack pedig visszaindult,
át a nyugati szárnyba. Két perccel később már a térképteremben volt, ahol ekkorra némileg derűsebb
hangulat uralkodott. A kezdeti megdöbbenés és félelem elpárolgott, helyüket nyugodt elszántság
vette át.
– Nos – kérdezte csendesen Ryan –, mit tudunk?
– Ön az, elnök úr? – hallatszott Dan Murray hangja az asztali hangszóróból.
– Beszéljen, Dan – rendelkezett a VÍVÓMESTER.
– Volt odabent egy emberünk, ön is ismeri, Pat O’Day, az egyik portyázó felügyelőm. A kislánya
– azt hiszem, Megannek hívják – odajár. Gyorsabb volt a két behatolónál, és leterítette őket. A
többiekkel a testőrség emberei végeztek. Összesen kilencen voltak, kettőt Pat lőtt le, a többit Andrea
emberei. Meghalt az elnöki testőrség öt ügynöke, és Mrs. Daggett is. Hála istennek, egyetlen gyerek
sem sebesült meg. A helyszínen tíz ügynököm segédkezik a vizsgálatnál, és hamarosan odaérkeznek
egy csomónyian a testőrségtől is.
– Ki vezeti a nyomozást? – kérdezte POTUS.
– Kétféle rendelkezés is van, az egyik szerint, ha önt vagy a családját támadás éri, a testőrség az
illetékes, a másik szerint viszont a terrorizmus a mi asztalunk. Én átadom a vezetést a testőrségnek,
és megadok minden lehetséges segítséget. Ezúttal nem lesz semmiféle ostoba vetélkedés, erre
szavamat adom. Már hívtam az igazságügyet, Martin kijelöl majd egy tapasztalt ügyészt, aki
összehangolja a nyomozást. Jack?
– Igen, Dan?
– Bújjanak össze a családjával! Tudom, hogy ön az elnök, de most egy-két napig legyen egyszerű
közember.
– Jó tanács, Jack – jegyezte meg Jackson admirális.
– Jeff? – fordult Ryan Raman ügynökhöz. Valamennyi barátja ugyanazt tanácsolta – valószínűleg
igazuk volt.
– Igen, uram?
– Vigyenek el ebből a városból.
 – Igen, uram – felelte Raman, és elhagyta a helyiséget.
– Robby, mi lenne, ha Sissyvel együtt velünk tartanának? Itt a helikopter.
– Örömmel.
– Rendben, Dan – szólt bele a hangszórós telefonba. Indulunk Camp Davidbe. – Folyamatosan
tájékoztasson.
– Meglesz – biztosította az FBI igazgatója.
*
A Hegylakók a rádióból értesültek az esetről. Brown és Holbrook észak felé haladtak a 287-es
úton, amely a keleti 90-es államközi főútba torkollott. A cementeskocsi, bár erőátvitelét kifejezetten
erre a funkcióra tervezték, tetűlassan mászott. Hatalmas súlya miatt alig gyorsult, és fékezni is nehéz
volt.
Remélték, hogy az államközi úton gyorsabban haladhatnak majd. A kocsi rádiója azonban valóban
kiváló volt.
– Kölykök – csóválta a fejét Holbrook. – Vigyáznunk kell, nehogy kölykök legyenek a közelben,
Ernie.
– Asszem meg lehet oldani, Pete, feltéve hogy egyáltalán el tudjuk vinni odáig ezt a kocsit.
– Szerinted mikor érünk oda?
– Öt nap alatt – dörmögte Ernie.
*
Badrayn látta, hogy a hír nem zaklatja fel Daryaeit – főleg, hogy a terroristák mind meghaltak.
– Bocsásson meg, de én figyelmeztettem, hogy...
– Tudom, emlékszem – felelte Mahmoud Haji. – Igazából nem volt fontos, hogy ez az akció
sikerüljön, feltéve hogy megtették a szükséges elővigyázatossági intézkedéseket – mondta a főpap,
miközben átható pillantást vetett vendégére.
– Valamennyien hamis okmányokkal utaztak. Amennyire tudom, a világ egyetlen bűnügyi
nyilvántartásában sem szerepeltek, egyiküket sem kapcsolta semmi az ön országához. Ha
valamelyiküket sikerült volna élve kézre keríteniük, fennállt volna a veszélye, hogy eljutnak ide –
ahogyan figyelmeztettem is önt, de úgy tűnik, ez nem következik be.
Az ajatollah bólintott, és egyetlen mondattal elbúcsúztatta a terroristákat:
– Igen, valamennyien igazhívők voltak. – Magában imádkozott lelkeikért, aztán megkérdezte: –
És a másik akció?
– Hétfőre talán már tudni fogjuk, szerdára azonban bizonyosan – felelte Ali.
– Kockázat?
– Semmi – jelentette ki Badrayn, s ebben csakugyan teljesen biztos is volt. Valamennyi utazó
biztonságban visszatért, és jelentette, hogy feladatát megfelelően végrehajtotta. Ami tárgyi
bizonyítékot maguk után hagytak – azaz mindössze a szóródobozokat –, mint szemetet nyilván
összegyűjtik, és elszállítják. A járvány pedig kitör, és soha senki nem tudja majd megállapítani,
honnét jutott oda. Eszerint tehát a mai kudarc sem volt kudarc. Bármennyire megkönnyebbülhetett is
az a Ryan fickó, hogy megmenekült a gyereke, bizonyosan megroskadt az esettől, ahogyan Amerika
is meggyengült. Daryaeinek pedig kész volt a terve.
Badrayn jónak tartotta ezt a tervet, az pedig, hogy hozzájárult a megvalósításához, az ő életét is
mindörökre megváltoztatta. Többé nem nemzetközi terrorista lesz, talán az EIK kiépülő
kormányzatában is pozícióhoz juthat – a biztonsági szerveknél vagy a hírszerzésnél, kényelmes
irodával és tekintélyes fizetéssel. Végre letelepedhet, és biztonságban élhet. Daryaeinek megvan a
maga álma, és talán meg is valósítja. Badrayn még közelebb járt álmai beteljesüléséhez, és most már
semmit sem kellett tennie, hogy megvalósuljanak. Kilenc embernek kellett meghalnia, hogy így
legyen. Nem volt szerencséjük. Vajon valóban a paradicsomba jutottak önfeláldozó tettükért? Talán
Allah valóban van annyira irgalmas, hogy megbocsásson bármit, amit az ő nevében követnek el, akár
helyesen, akár helytelenül. Talán.
Ámbár ennek semmi jelentősége nem volt.
 *
Az ügyet annyi ügynök vizsgálta, hogy egyelőre még nem tudták, hol is kezdjék. Nem
rendelkeztek elég nyers információval, hogy kijelöljék a vizsgálat fő irányait, ez azonban változóban
volt. A halott terroristák többségét már lefényképezték – kettőjüknek, akiket Norm Jeffers hátulról
lőtt fejbe, nem maradt lefényképezhető arca. Mindegyiküktől ujjlenyomatot és vérmintát vettek, az
utóbbit DNS-analízis céljából. Ez később hasznosnak bizonyulhatott, mert személyazonosságukat
közeli rokonaik genetikai vizsgálatával esetleg még megállapíthatták. A mintákat a fotókkal együtt
utóbb továbbküldték, először is a Moszadhoz. Mindenki úgy vélte, hogy a terroristák valószínűleg
mohamedánok lehettek, és az ilyenekkel kapcsolatban az izraeliek rendelkeztek a legjobb adatokkal.
A kapcsolatfelvételt az FBI és a Moszad között a CIA szervezte meg. Az izraeliek azonnal teljes
együttműködésükről biztosították az irodát: az ígéretet személyesen Avi ben Jakob igazgató tette.
A holttesteket halottkémi szemlére Annapolisba vitték. (Ezt törvény írta elő, még olyan esetekben
is, amelyeknél a halál oka teljesen nyilvánvaló volt – például amilyen egy földrengés.) Felmérték
minden holttest állapotát, és teljes vér-toxikológiai vizsgálatot is végeztek, hogy megállapítsák,
fogyasztott-e valamelyikük gyógyszert vagy kábítószert.
Minden ruhadarabjukat átszállították az FBI washingtoni laboratóriumába. Először is a címkéken
lévő márkaneveket gyűjtötték össze, hogy kiderítsék, mely országokból származnak. Ez és a
ruhadarabok általános állapota útbaigazítással szolgálhatott megvásárlásuk időpontját illetően, ami
ugyancsak fontos lehetett. Péntek este volt, de a technikusok – túlórában – még mindig dolgoztak:
közönséges Scotch ragasztószalaggal elemi szálakat, elsősorban azonban virágporszemcséket
gyűjtöttek – az utóbbiak is sok mindent elárulhattak, hiszen bizonyos növények csak a világ
meghatározott térségeiben élnek. Az eredményekre más esetekben heteket kellett volna várni, ebben
az ügyben azonban minden rendelkezésre álló kapacitást mozgósítottak. Az FBI listáin számos
tudományos szakértő szerepelt, akiktől az ügynökök segítséget kérhettek.
Az autók rendszámait már azelőtt továbbították, hogy O’Day végzett volna a két utolsó
terroristával, és az ügynökök már az autókölcsönzőkben ellenőrizték a számítógépek adatait.
A Hétmérföldes Lépésekben folyt a felnőtt túlélők kihallgatása: vallomásaik nagyrészt
megerősítették O’Day beszámolóját. Egyes részletek homályban maradtak, ez azonban senkit sem
lepett meg. Az óvónők egyike sem ismerte fel a nyelvet, amelyen a terroristák beszéltek. A
gyerekeket jóval tapintatosabban kérdezgették: ők szüleik ölében ülve válaszoltak a kérdésekre. Két
szülő közép-keleti származású volt, ezért az ügynökök remélték, hogy a gyerekek esetleg tudnak
valamit az idegenek nyelvéről, ez a reményük azonban meghiúsult.
A fegyvereket összegyűjtötték, és számaikat összevetették egy számítógépes adatbázissal.
Előállításuk időpontját könnyűszerrel sikerült megállapítani, a gyártók nyilvántartásából kiderült,
melyik kereskedő vásárolta meg, és melyik üzletében adta el őket. Ez a szál azonban egyelőre sehová
sem vezetett, mert a fegyverek régiek voltak – jóllehet csövük és elsütő-szerkezetük, amelyeken
elhasználódásnak nyoma sem volt, újnak mutatta őket. Ezt az információt ugyancsak továbbították,
még mielőtt kiderítették volna, ki vásárolta őket.
– A fene egye meg, bárcsak itt volna Bill – mondta fennhangon Murray, aki pályája során most
először érezte alkalmatlannak magát egy feladatra. Értekezletet tartott, a nagy asztalt osztályvezetői
ülték körül. Az első pillanattól fogva nyilvánvaló volt, hogy a nyomozást közösen végzi majd a
bűnügyi és a külföldi kémelhárító részleg – a laboratórium segítségével, mint mindig. A tanácskozást
olyan hirtelen hívták össze, hogy a testőrség egyetlen ügynököt sem delegált rá. – van valakinek
ötlete? – tette fel a kérdést Murray.
– Dan, akárki vette ezeket a fegyvereket, régóta az országban tartózkodik – mondta a külföldi
elhárítás főnöke.
– Alvó ügynök – bólintott egyetértése jeléül Murray.
– Pat nem tudta megállapítani, milyen nyelven beszéltek. Egy európai nyelvet bizonyára felismert
volna. Alighanem a Közép-Keletről jöttek – vélte a bűnügyi részleg vezetője. – Mindenesetre nem
Nyugat-Európából. Azt hiszem, számításba kell vennünk a balkáni országokat is.
 Az asztal körül ülők tétován helyeseltek.
– Mennyi idősek is azok a fegyverek? – kérdezte az igazgató.
– Tizenegy évesek – felelte ezúttal az elhárító-főnök helyett a bűnügyi részleg vezetője. – De
alighanem ma lőttek velük először, Dan.
– Valaki létrehozott egy hálózatot, amelyről nem tudtunk. Egy nagyon türelmes valaki. Bárki volt
is a vásárló, szerintem ki fog derülni róla, hogy környezete előtt ügyesen álcázta valódi kilétét, és
azóta már le is lépett. Ez klasszikus hírszerzőmunka, Dan – folytatta az elhárító-főnök, bár csak azt
mondta ki, amit a többiek is gondoltak.
– Profikhoz van szerencsénk.
– Ez így kissé túlságosan spekulatív – vetette ellene az igazgató.
– Mikor tévedtem utoljára, Dan? – kérdezte az igazgatóhelyettes.
– Mostanában nem. Folytassa.
– Lehet, hogy a laboros srácok előállnak valami használható vizsgálati eredménnyel – intett
fejével a laborvezető az igazgatóhelyettes felé –, de még így sem lesz elég bizonyítékunk, hogy
bíróságra vihessük az ügyet. Hacsak nem lesz olyan szerencsénk, hogy elkapjuk vagy a vásárlót,
vagy valaki mást, akinek köze volt az akcióhoz.
– Át kell vizsgálni a légitársaságok utaslistáit és az útlevél-ellenőrzés adatait, egyelőre két hétre
visszamenőleg – mondta a bűnügyi igazgatóhelyettes. – Olyanokat kell keresni, akik többször is
beutaztak. Valaki felderítette a célpontot. Alighanem azóta, hogy Ryan elnök lett. Ezzel kezdünk.
Azt persze nem tette hozzá, hogy körülbelül tízmillió tétel ellenőrzéséről van szó. Az ilyesmi a
zsaruk munkájához tartozik, és kész.
– Uramisten, remélem, nincs igaza az alvó ügynökkel kapcsolatban – mondta némi tűnődés után
Murray.
– Én is remélem, Dan – felelte az elhárító-főnök –, de nemigen hiszem. Időre van szükségünk,
hogy megtaláljuk a házát, a gyülekezési pontot és egyebeket, kikérdezzük a szomszédokat, átnézzük
az ingatlan-nyilvántartást, hogy rábukkanjunk a fedőnévre, és elindulhassunk a nyomon. Az illető
már valószínűlég eltűnt, de nem is ez a lényeg, igaz? Legalább tizenegy évig itt volt. Finanszírozta
valaki. Annak idején kiképezték. Egészen idáig hinnie kellett, hogy erre az akcióra egyszer sor kerül.
Múltak az évek, és még mindig elég erős volt a hite, hogy gyerekek megölésében segédkezzék.
– Aligha ő az egyetlen ilyen – állapította meg komoran Murray.
– Szerintem sem.
*
– Kérem, jöjjön velem.
– Már láttam magát, de...
– Jeff Raman vagyok, uram. – Az admirális kezet fogott vele.
– Robby Jackson.
Az ügynök elmosolyodott.
– Tudom, uram.
A kellemes séta még kellemesebb lett volna a fegyveresek nyilvánvaló jelenléte nélkül. Camp
Davidben a hegyvidéki levegő hűvös és tiszta volt, az égen csillagok sokasága sziporkázott.
– Hogy van az elnök? – kérdezte Robby az ügynöktől.
– Keserves napja volt. Sok jó ember halt meg.
– De néhány rossz is – jelentette ki Jackson, aki lélekben örökre megmaradt vadászrepülőnek, és
mint ilyen, úgy gondolta, az erőszakos halál a fegyveres erőknél mindig benne van a pakliban.
Beléptek az elnöki nyaralóba.
A két házaspár üdvözölte egymást, Robby Jacket ölelte meg, Sissy Cathyt, ahogyan már szokás.
Robby és Jack egy-egy pohár borral a kezükben kimentek.
– Mi újság, Jack? – kérdezte Robby. Most nem az elnökkel, hanem a barátjával beszélt, ezért a
keresztnevén szólította.
 – A sokk jön, aztán elmúlik – felelte Jack. – Nem ez az első eset. A rohadékok nem rám utaztak,
nem, a puha célpont kellett nekik. A gyáva szarháziak – fakadt ki, ahogyan feltolultak benne az
emlékek.
Jackson ivott egy kortyot. Nemigen volt mondanivalójuk, de tudta, hogy ez nem sokáig lesz így.
– Most vagyok itt először – szólt, csak hogy megtörje a csendet.
– Amikor én voltam itt először... hihetetlen, de temetésre jöttem – emlékezett Jack. – Egy orosz
ezredest temettünk, az ügynökünk volt a védelmi minisztériumukban. Ragyogó katona volt, a
Szovjetunió háromszoros vagy négyszeres hőse, egyenruhában temettük el, az összes kitüntetésével.
Én magam búcsúztattam. Akkor volt, amikor áthoztuk Geraszimovot.
– A KGB elnökét? Ezek szerint igaz, mi?
– Igen – bólintott Ryan. – És tudnak Kolumbiáról is, meg a tengeralattjáróról is. De vajon ezeket
hogy szagolták ki azok a firkászok?
Robby kis híján felnevetett, de aztán csak kuncogott. – Jóisten, és én még azt hittem, hogy
eseménydús pályafutásom volt!
Ryan bement, hogy újra töltsön. Kijövet magával hozta az éjjellátó készüléket, bekapcsolta, és
körbepásztázta a környéket.
– Nem azért vállaltam az elnökséget, hogy egy századnyi tengerészgyalogos őrizze a családomat.
Hármat is látok közülük, golyóálló mellényben, sisakban, karabélyokkal... és miért vannak itt? Mert
valakik a világban meg akarnak ölni bennünket. Hogy miért? Mert...
– Majd én megmondom, miért. Minden tökös fickó ki van téve ennek, aki kitart bizonyos dolgok
mellett, főleg, ha ezek jó dolgok – aki nem bújik el, ha dörög az ég. Hagyjuk ezt a jajistenemezést.
Én azért lettem vadászpilóta, mert az akartam lenni, és az elnökség sem kényszer. Soha senki nem
mondta, hogy könnyű lesz, igaz? Viszont ha nekem volna egy ilyen helyem, sokat volnék itt.
Majdnem olyan, mint kinn, a tengeren.
– Az ember még akkor sem tud teljesen kikapcsolni, ha kinn van a tengeren, és a feje fölött ott a
csillagos ég.
– Nem bizony – vallotta be a tengernagy. – De ilyen helyen könnyebb átgondolni a dolgokat,
nincs akkora feszültség, az ember azonban így sem tudja igazán elengedni magát. A stressz
valamennyire mégiscsak megmarad.
Most sem volt másként.
– Tony azt mondta, az indiai flotta eltűnt a szemünk elől.
– Két repülőhordozójuk futott ki, kísérő- és ellátó-hajóikkal együtt. Keressük őket.
– És ha van valamilyen összefüggés?
– Mivel?
– A kínaiak zavart keltenek az egyik helyen, az indiai flotta ismét tengerre száll, és ez éppen
velem történik... kezd kitörni rajtam az üldözési mánia? – kérdezte a VÍVÓMESTER.
– Alighanem. Lehet, hogy az indiaiak azért futottak ki, mert végeztek a javításokkal, és mutatni
akarják, hogy nem is volt olyan kemény az a lecke, amit kaptak tőlünk. Ami a Formosai-szorosban
történt, máskor is előfordult már, és semmi baj nem lesz belőle, főképp, ha Mike Dubro odaért az
Eisenhowerral. Ismerem Mike-ot. Állandóan őrjáratoztatja majd a vadászait. És hogy megpróbálták
elrabolni Katie-t? Erről még korai beszélnünk, különben sem az én asztalom. Erre ott van Murray és
a többiek. Mindenesetre kudarcot vallottak, nemde? Az egész család odabent nézi a tévét, és nagyon
sokára lesz, mire valaki ismét próbálkozni mer valamivel.
*
Az üggyel a világ egyre több pontján kezdtek éjjel-nappal foglalkozni. Tel-Avivban hajnali négy
óra volt. Avi ben Jakob összehívta a legjobb terrorizmus-szakértőit. Együtt nézték végig a
Washingtonból átküldött fotókat, és összevetették őket a saját felvételeikkel, amelyeket az évek során
Libanonban és egyebütt készítettek. Sajnos, az ő képeiken fiatal, szakállas férfiak látszottak – egy
férfi számára ez a legegyszerűbb álcázási módszer –, ráadásul a felvételek nem is voltak jó
minőségűek. Az amerikaiak által átküldött felvételek sem voltak sokkal különbek.
 – Van valami használható? – kérdezte a Moszad igazgatója.
A jelenlévők tekintete az egyik szakértőn, egy Sarah Peled nevű negyvenes nőn állapodott meg. A
háta mögött mindenki boszorkánynak nevezte. Különleges tehetsége volt ahhoz, hogy fényképeik
alapján azonosítson embereket, és az esetek nagyobb részében akkor is sikerrel járt, amikor a többi
hírszerzőtiszt már feladta.
– Ez a kettő ugyanaz a személy – tolt át két képet az asztal túloldalára. – Egészen biztos.
Ben Jakob megnézte az egymás mellett fekvő felvételeket, de semmit sem látott rajtuk, ami
megerősítette volna Peled véleményét. Sokszor kérdezte szakértőjét, mire alapozza efféle
megállapításait. Sarah az ábrázolt személyek szemét emlegette, úgyhogy Avi ben most összevetette a
két képen látható férfiak szemét. Semmi különöset nem látott: szemek és kész. Megfordította a
Moszad-fotót: a hátuljára nyomtatott szöveg szerint a férfit azzal gyanúsították, hogy a Hezbollah
tagja, a neve ismeretlen, a képen körülbelül húszévesnek látszott.
– Még valami, Sarah?
– Semmi. Más semmi.
– Mennyire biztos ebben? – kérdezte egy elhárító, aki most maga is megnézte a képeket, de mint
Avi ben, ő sem látott semmi különöset.
– Száz százalékig, Benny. Mondom, teljesen bizonyos – felelte Sarah élesen. Gyakran ütötte meg
ezt a hangot, különösen, ha hajnali négykor kételkedtek a képességeiben.
– Meddig menjünk el a velük való együttműködésben? – kérdezte az egyik jelenlévő.
– Ryan a barátunk, és az Egyesült Államok elnöke. Mindent megteszünk, amit csak tudunk.
Kezdjék meg a tájékozódást, lépjenek kapcsolatba az embereinkkel Libanonban, Szíriában, Irakban
és Iránban, mindenütt.
*
– A disznók – mondta Bondarenko, és a hajába túrt. A nyakkendőjét már régen levette. Az órája
szerint szombat volt, ő maga azonban már rég nem tudta, milyen nap van egyáltalán.
– Azok – helyeselt Golovko.
– Piszkos akció, vagy ahogyan maguk mondják: „nedves”, igaz? – vélte a tábornok.
– Nedves. És kontármunka – állapította meg az Orosz Szövetségi Hírszerzés elnöke ingerülten. –
De Ivan Emmetovicsnak szerencséje volt, tábornok úr. Ez egyszer.
– Talán – felelte Gennagyij Joszifovics.
– Más a véleménye?
– A terroristák alulbecsülték ellenfeleiket. Mint bizonyára emlékszik rá, nemrégiben eltöltöttem
némi időt az amerikai hadseregnél. A kiképzésük a világon a legjobb, és az elnöki testőrség tagjai
minden bizonnyal ugyancsak kiváló kiképzést kapnak. Vajon miért becsülik le olyan gyakran az
amerikaiakat? – tűnődött a tábornok.
Ez jó kérdés, állapította meg magában Szergej Nyikolajics, és biccentett hadműveleti főnökének,
hogy folytassa.
– Gyakori, hogy az amerikaiaknak nincsen határozott politikai irányvonaluk, ami persze nem azt
jelenti, hogy rosszul csinálnák a dolgaikat. Tudja, milyenek? Mint egy rövid pórázon tartott harapós
kutya. Mivel nem tudja elszakítani a pórázt, az emberek azzal áltatják magukat, hogy nincs tőle
félnivalójuk. A póráz hosszán belül azonban legyőzhetetlen, és a póráz, elnök úr, ideiglenes valami.
Hiszen ismeri ezt a Ryant.
– Jól ismerem.
– És amiket a sajtójuk ír? Minden igaz?
– Az utolsó betűig.
– Tudom, mire gondol, Szergej Nyikolajics. Ha ön félelmetes ellenfélnek tartja, és ő fogja annak a
harapós kutyának a pórázát, nem követem el azt a hibát, hogy megsértsem. Támadást intézni egy
gyerek ellen? Az ő gyereke ellen? – csóválta a fejét a tábornok.
 Ez az, gondolta Golovko. Mindketten fáradtak voltak, ez azonban a tisztánlátás pillanata volt. Túl
sok időt töltött a washingtoni orosz követség jelentéseinek és az amerikai sajtó híradásainak
olvasásával. Valamennyi azt állította, hogy Ivan Emmetovics... Ez volna a megoldás?
Kezdettől fogva így nevezte magában Ryant, úgy gondolta, megtiszteli ezt az embert, ha
keresztneve orosz változatát használja, apai nevével együtt. Márpedig Golovkótól ez igen nagy dolog
volt...
– Ön is azt gondolja, amit én, ugye? – kérdezte a tábornok az elnök arcára pillantva. Golovko
intett neki, hogy folytassa.
– Valaki kalkulációkat végzett...
– ...és elszámította magát. Azt hiszem, mindenképpen ki kell derítenünk, ki ez a valaki. Nekem
úgy tűnik, összehangolt támadások érik az amerikai érdekeket, megpróbálják meggyengíteni
Amerikát, ami, elnök úr, valójában nekünk is árt. Miért teszi Kína azt, amit tett, hm? Miért
kényszerítik Amerikát flottaegységei átcsoportosítására? És miért most? Az amerikai erők
széthúzódtak, ugyanekkor pedig valakik végrehajtanak egy akciót, amellyel magát az amerikai
elnököt törhették volna meg. Ez nem lehet véletlen egybeesés. Ebben a helyzetben két dolgot
tehetünk: vagy félrehúzódunk, és csak figyelünk, vagy...
– Nem tehetünk semmit, különösen az amerikai sajtóban megjelent leleplezések után...
– Elnök úr... – szólt közbe Bondarenko. – A mi országunk hetven éve elegyíti a politikai teóriát a
valós tényekkel, és ez majdnem nemzetünk pusztulását okozta. Pedig igenis vannak objektív
körülmények. Átgondolt, összehangolt hadműveletre utaló jeleket tapasztalok, amelynek azonban
van egy végzetes hibája: akik kitervelték, alábecsülték az amerikai elnököt. Nem ért egyet velem?
Golovko néhány másodpercig gondolkodott a hallottakon, és úgy találta, hogy Bondarenko
alighanem csakugyan valamilyen valóságos dologra tapinthatott rá... de vajon az amerikaiak is
rájöttek-e már? Belülről bizonyos dolgokat sokkal nehezebb meglátni, mint kívülről. Összehangolt
hadművelet? De térjünk csak vissza Ryanhez – figyelmeztette gondolatban önmagát.
– De igen. Ezt a hibát magam is elkövettem. Ryan kevesebbnek mutatja magát, mint ami. A jelek
nyilvánvalóak, csak senki sem ismeri fel őket.
– Amikor Amerikában voltam, az a bizonyos Diggs tábornok elmesélte nekem azt az esetet,
amikor terroristák támadták meg Ryanék házát. Fegyvert ragadott, és legyőzte őket, bátran és
könyörtelenül. Annak alapján, amit ön mond, hírszerzőtisztként is rendkívül jól megállja a helyét. Az
egyetlen hiányossága, ha ezt annak nevezhetjük, hogy idegenül mozog a politikában, és a politikusok
ezt mindig is gyengeségként értelmezik. Talán az is – vélte Bondarenko. – Ha azonban Amerika ellen
ellenséges akció folyik, akkor politikai gyengeségei jóval kevésbé fontosak, mint más adottságai.
– És?
– Segítsünk neki! – mondta nyomatékkal a tábornok. – Jobban járunk, ha a győztes oldalon
leszünk, ha viszont nem segítünk, akár a másikon is találhatjuk magunkat. Amerika ellen senki sem
merne nyílt támadást intézni, nincs nekünk olyan szerencsénk, elnök úr.
Kis híján igaza is volt.
44. Lappangási időszak
Ryan virradatkor ébredt. Először nem tudta, mire, aztán rájött, hogy a csend ébresztette fel, amely
majdnem akkora volt, mint a házánál, az öböl mellett. Feszülten figyelt, hall-e motorzúgást vagy
bármilyen más zajt, de csend volt. Az ágyból nem volt könnyű felkelnie, mert Cathy úgy döntött,
hogy Katie velük aludjon. Kisurrant a fürdőszobába. A gardróbban felvett néhány kényelmes
ruhadarabot meg egy vászoncipőt, és elindult kifelé.
Csípős idő volt, a bukszusok levelein dér csillogott, az ég tisztán kéklett. Nem rossz, állapította
meg Ryan. Robbynak igaza volt, jó kis hely ez, elválasztotta a dolgoktól, s neki most éppen erre volt
szüksége.
– Jó reggelt – üdvözölte Overton százados.
– Nem is rossz szolgálat ez itt, ugye? – Az ifjú tiszt bólintott.
 – Mi, tengerészgyalogosok gondoskodunk a biztonságról, a flotta meg locsolja a petúniákat. A
munkamegosztás így korrekt, elnök úr. Itt még a testőrség emberei is lefekhetnek aludni, uram.
Ryan körülnézett, hogy lássa, miért. Az épület közvetlen közelében két fegyveres
tengerészgyalogos állt, ötven méterrel odébb pedig további három. És ezek csak azok voltak, akiket
látni lehetett.
– Szüksége van valamire, elnök úr?
– Egyelőre elég lesz egy kávé.
– Kérem, jöjjön velem, uram.
– Vigyázz a fedélzeten! – süvöltötte néhány másodperccel később egy tengerész, amikor Ryan
belépett a konyhabarakkba, ha ugyan itt is így hívták az ilyet.
– Pihenj, folytasd tovább – mondta Ryan az ott lévőknek. – Szerintem ez itt elnöki nyaraló, nem
pedig a flotta kiképzőtábora – jelentette ki, és leült a személyzet asztala mellé. Mintegy varázsütésre
kávé termett előtte. Aztán újabb csoda történt.
– Jó reggelt, elnök úr!
– Üdv, Andrea. Mikor érkezett?
– Kettő tájban, helikopterrel.
– Aludt valamit?
– Körülbelül négy órát.
Ryan ivott egy kortyot. A flotta kávéjában meg lehetett bízni.
– És mi a helyzet?
– Folyik a nyomozás. Összeállt a csapat, mindenki benne van, akire szükség van – felelte az
ügynök, és átadott egy dossziét Ryannek, aki már látta, hogy nem a reggeli újságját, hanem ezt lesz
kénytelen átnézni. Az ügyön dolgozott az Anne Arundel megyei, valamint a Maryland állami
rendőrség, az elnöki testőrség, az FBI, a terroristaellenes erő, továbbá az összes hírszerző szolgálat.
Folyt a dokumentumok ellenőrzése, de az a kettő, amelyet eddig megvizsgáltak, nem valóságos
személyek nevére szóltak. A terroristák papírjai hamisak voltak, és valószínűleg Európában
készültek. Korántsem meglepő... Bármely hozzáértő európai bűnöző tudott hamis útlevelet szerezni –
a terrorszervezetekről nem is beszélve.
– Az elesett ügynökeink... ?
Price sóhajtott, és megvonta a vállát.
– Mindegyik után család maradt.
– Szervezzék meg, hogy találkozhassam velük... de vajon egyenként, vagy mindegyikükkel
egyszerre?
– Ezt ön dönti el, uram – felelte Price.
– Nem... úgy kell intézni, ahogy nekik a legjobb. Ők is a mi embereink. Találja ki nekem, legyen
szíves, Andrea. Az adósuk vagyok a lányom életéért, és azt kell tennem, ami nekik jó – mondta
POTUS tárgyilagosan. Az ügynököknek köszönhette, hogy most ezen a békés, csendes helyen
lehetett. – Szeretném, ha tisztességesen gondoskodnának róluk. Nézzen utána a részleteknek...
biztosítás, nyugdíjak, ilyesmi, ért engem... Szeretném átnézni, ha megvan vele.
– Meglesz, uram.
– Tudunk már bármi lényegeset?
– Tulajdonképpen még nem. A halottkémi szemle nyomán egyelőre annyi biztos, hogy a
terroristák fogait bizonyosan nem amerikai fogorvosok kezelték.
Ryan átlapozta a papírokat. Az egyik oldalon szemébe ötlött egy előzetes megállapítás.
– Tizenegy éve?
– Igen, uram.
– Akkor ez valakinek egy nagyobb szabású akciója volt. Egy országé.
– Fennáll a lehetősége.
– Kinek volna ilyesmire ennyi pénze? – kérdezte Jack, Price pedig arra gondolt: hiszen az elnök
hosszú éveken át hírszerzőtiszt volt.
 Raman ügynök bejött, és leült. Hallotta Ryan kérdését, és összenézett Price-szal, majd mindketten
bólintottak.
Megcsörrent a falitelefon. Overton százados odament, és felvette. Egy darabig hallgatott, majd így
szólt:
– Elnök úr, Mrs. Foley a CIA-tól. Az elnök átvette a kagylót.
– Igen, Mary Pat?
– Uram, néhány perce hívtak bennünket Moszkvából. Golovko barátunk érdeklődött, hogy a
segítségünkre lehetnek-e bármiben. Igent mondtam neki.
– Helyes. Bármi más?
– Avi ben Jakob még ma beszélni akar önnel, és csak önnel.
– Körülbelül egy óra múlva, hadd ébredjek fel.
– Értettem. Jack?
– Tessék, Mary Pat.
– Hála istennek, hogy Katie... – mondta mint anya az apának. Aztán már csak mint anya tette
hozzá: – Ha a végére lehet járni ennek az ügynek, a végére fogunk járni.
*
– Tudom, hogy maguk a legjobbak – hallotta Mrs. Foley a kagylóból. – Mi egyébként jól vagyunk
itt.
– Helyes. Ed és én egész nap bent leszünk – felelte Mary Pat, és letette a kagylót.
– Hogy van Jack? – kérdezte tőle Clark.
– Túl lesz rajta, John.
Chavez megdörzsölte éjszaka kiütközött borostáját. A másik kettővel – és néhány további
hírszerzővel – együtt a munkahelyén töltötte az éjszakát. Átnézték az ügynökség minden,
terroristacsoportokkal kapcsolatos anyagát.
– Valamit tennünk kell, emberek – jelentette ki. – Ez háborús cselekmény.
Ezúttal akcentus nélkül beszélt: általában így tett, ha elég komoly kedvében volt, hogy Los
Angeles-i születése helyett iskolázottságát hangsúlyozza.
– Nem sokat tudunk, a fene egye meg... – állapította meg a műveleti részleg vezetője. – Egyelőre
semmit sem tudunk...
– Kár, hogy legalább egyet nem sikerült élve elkapniuk – mondta a többiek meglepetésére Clark.
– Valószínűleg nemigen volt rá lehetőségük, hogy rákattantsák a bilincset a fickóra – jegyezte
meg Ding.
– Ez igaz – hagyta helyben Clark. Kezébe vette a helyszínről készült felvételeket, amelyeket az
FBI valamivel éjfél után futárral küldött át. Mint közép-keletes szakember azt remélte, hogy
felismeri valamelyik arcot, de csalódott. – Lehet, hogy ez a támadás egy nagyobb szabású ügy részt?
– tűnődött. – Nem elszigetelt akció, és akkor van valami más is.
– Lehet – vélte Mary Pat.
– Ha pedig van, akkor az valami nagy durranás. Az oroszok talán ezért hívtak bennünket. Akkora
durranás, hogy talán az sem számít, ha kisütjük, micsoda... – gondolkodott hangosan Chavez.
– Dingnek igaza van, Mary Pat – jegyezte meg csendesen Clark. – De miről lehet szó?
– Valamiről, aminek hosszú távú hatásai vannak... valami, amin, ha egyszer bekövetkezett, nem
tudunk változtatni – fejtegette Domingo. Úgy tűnt, jól kihasználta az időt, amit a George Mason
Egyetemen töltött.
Mrs. Foley szerette volna, ha a férje is itt van vele, de Ed ezekben a percekben Murrayval tárgyalt.
*
Tavaszi szombat délutánokon az ember kevéssé izgalmas, de reményteli tevékenységekkel
foglalkozik: palántázik, kocsit mos, újrafesti a kerítést.
Kétszáz otthonban semmi efféle nem történt. Az influenza elsősorban a férfiakat döntötte le a
lábukról. Harmincan szállodai szobákban kornyadoztak. Néhányan mégis megpróbálkoztak
valamilyen munkával, igyekeztek előkészíteni a következő árubemutatót.
 Orvoshoz egyikük sem ment. A szokásos tél végi, tavasz eleji influenza már megkezdte áldásos
működését, és előbb-utóbb úgyis mindenki megkapja...
*
A Hétmérföldes Lépésekben történteket a média a szokásos módon dolgozta fel. A híradások
ötvenméteres távolságból készült képekkel kezdődtek, valamennyi tudósító ugyanazokat a szavakat
ismételgette, aztán jöttek a terrorizmus- és/vagy egyéb „szakértők”. Az egyik tévécsatorna egészen
Abraham Lincoln meggyilkolásáig visszament az időben, nem egyébért, csak mert aznap kevés volt
a hír. Valamennyi anyagban megemlítették a Közép-Keletet, bár a nyomozó szervek eddig semmiféle
kommentárt nem voltak hajlandók fűzni az esethez. Leszámítva persze, hogy utaltak egy FBI-ügynök
hősies közbelépésére, és a Katie Ryant oltalmazó elnöki testőrök elszánt ellenállására. A „hősies”,
„önfeláldozó” és „elszánt” szavak csak úgy röpködtek a tudósításokban, és a „drámai végkifejlet”
sem maradhatott ki belőlük.
*
Badrayn biztosra vette, hogy valamilyen nagyon egyszerű hiba történt, de egyelőre meg kellett
várnia, míg Filmsztár visszaérkezik Teheránba, valóban biztosat csak ezután tudhatott.
– Az elnök és családja a Camp David-i elnöki nyaralóban tartózkodik – fejezte be tudósítását egy
riporter –, itt pihenik ki a megrázkódtatást, amelyet a békés Annapolisban történt szörnyű esemény
okozott nekik.
– Téved, ha azt hiszi, hogy elbújhat előlem – jegyezte meg Daryaei sötét mosollyal és a
helyzethez illő titokzatossággal.
Badrayn nem reagált a sokatmondó kinyilatkoztatásra, ami nem esett nehezére, mert éppen nem a
házigazdáját, hanem a televíziót nézte. A dolog azonban hamarosan egyértelművé vált. Még csak
túlságosan veszélyesnek sem tűnt... Mahmoud Hajinak bármikor módjában állt végezni azzal az
emberrel, és nyilván minden készen is állt ehhez. De vajon csakugyan meg tudja-e tenni?
Mindenesetre egyszer már megtette.
*
Holtzman és Plumber a Hétmérföldessel szemközti bolt parkolójában futottak össze: az üzlet
virágzott, soha még ennyi fánkot és kávét nem adtak el.
– Hello, John – mondta Holtzman, s közben az út túloldalát, a bűnügy helyszínét figyelte.
– Üdv, Bob – biccentett Plumber. A környéken hemzsegtek az operatőrök és a fotósok, a történet
helyszínét örökítették meg.
– Ahhoz képest, hogy szombat van és hogy tévériporter, korán felkelt – mondta barátságos
mosollyal a Post embere. – Mit ad róla?
– Ez valóban szörnyűség – mondta Plumber, aki maga is többszörös nagyapa volt.
– Mikor is volt az az eset Ma’alotban, Izraelben? Hetvenötben? Az emberek fejében a
terrortámadások idővel más terrortámadásokkal mosódnak össze...
Holtzman sem tudta biztosan.
– Azt hiszem. A szerkesztőségben majd utánanéz valaki.
– A terrorizmus mindig hálás téma, de azért Isten az atyám, hogy meglennénk nélküle.
A helyszín mostanra majdhogynem kiürült. A holttesteket elvitték. Mindketten úgy gondolták,
mostanra a boncolásokkal is végeztek. Amúgy azonban minden érintetlen volt, legalábbis majdnem.
A kocsik még ott álltak, a ballisztikai szakértők zsinórokat feszítettek ki, a golyók útját
rekonstruálták egy közeli áruházból hozott próbababák segítségével; igyekeztek a történtek minden
elemét felderíteni. Egy széldzsekis fekete férfi – Norman Jeffers, a nap hőse – épp bemutatta, hogyan
jött át az utcán a házból. Pat O’Day felügyelő odabent tartózkodott. Néhány ügynök a terroristák
mozgását szimulálta. Egy férfi a bejárat előtt feküdt, és egy vörös „játék pisztollyal” célzott rájuk. A
nyomozás során a jelmezes próba mindig a színjáték után következik.
– Don Russellnak hívták?
– Igen, a testőrség egyik legidősebb tagja volt – felelte Holtzman.
 – A fenébe – csóválta a fejét Plumber. – Mint Publius Horatius a hídnál, vagy mint valami
filmben... Nem gyakori, hogy használhatjuk a „hősies” szót, igaz?
– Nem, és már mintha a jelentését sem ismernénk. Valahogy mindenki megváltozott, nem?
Gondoljon bele, valaki az életét áldozza, hogy megvédje mások gyerekeit...
– Mi hír Ryanről? – érdeklődött Plumber.
– Csak egy sajtóközlemény, Callie Weston írta, Arnie olvasta fel. Nem tudom felróni neki, hogy
elvitte a családját. Megszolgálta, hogy valaki békén hagyja.
– Ó, Bob, nekem úgy rémlik, mintha maga is...
– Igen, tudom. Felültettek. Elizabeth Elliot beadott nekem egy sztorit Ryanről, még amikor a CIA
igazgatóhelyettese volt – fordult idősebb kollégája felé Holtzman. – Elejétől a végéig hazugság volt.
Személyesen kértem bocsánatot tőle. Tudja, hogy tulajdonképpen miről volt szó?
– Nem – ismerte el Plumber.
– A kolumbiai bevetésről. Ott volt, persze. Menet közben néhány ember meghalt, köztük a légierő
egyik őrmestere is. Ryan gondját viseli a családjának. Egyetemre járatja a gyerekeit, saját zsebből.
– Ezt sehol nem írta meg.
– Nem, nem írtam meg. A család... tudja, nem akartam kitenni őket a nyilvánosságnak. Mire
megtudtam, már nem volt újdonság. Egyszerűen úgy gondoltam, nincsen hírértéke.
Ez a szó volt mesterségük egyik kulcsszava. A sajtó munkásai döntik el, mi kerül a nyilvánosság
elé, és mi nem, ahogyan azt is, hogy a közönségnek mit van joga megtudni. Amikor pedig eldöntik,
embereket emelnek fel és sújtanak le...
– Lehet, hogy tévedett, Bob. – Holtzman megvonta a vállát.
– Lehet, de számítottam rá, hogy Ryanből egyszer még elnök lesz. Tisztességesen járt el, de még
mennyire, hogy tisztességesen. John, annak a kolumbiai sztorinak bizonyos részei sohasem láthatnak
napvilágot. Azt hiszem, én már az egészet ismerem, azonban nem írhatom meg. Ártana az országnak,
amúgy pedig egyáltalán nem használna senkinek.
– Mit tett Ryan, Bob?
– Megakadályozott egy nemzetközi konfliktust. Gondja volt rá, hogy a bűnösök így vagy úgy, de
megbűnhődjenek...
– Például Jim Cutter? – kérdezte Plumber, s közben azon töprengett, mi mindenre lehet képes
Ryan.
– Nem, ő tényleg öngyilkos lett. O’Daynek hívják az FBI-ost, aki ott volt az óvodában?
– Mi van vele?
– Követte Cuttert, és látta a busz elé ugrani.
– Biztos ebben?
– A lehető legbiztosabb. Ryan nem tudja, hogy én foglalkoztam ezzel az egésszel. Van egypár
megbízható informátorom, és minden egybevág az ismert tényekkel. Vagy minden igaz, vagy ez a
legdörzsöltebb hazugság, amivel valaha is találkoztam. Tudja-e, John, hogy ki az ott a Fehér
Házban?
– Nos, ki?
– Egy tisztességes ember. Nem „viszonylag tisztességes”, nem olyan, akit „eddig nem sikerült
lebuktatni”. Tisztességes. Nem hiszem, hogy élete során bármikor is követett volna el becstelenséget.
– Ártatlan lányka az erdőben – felelte Plumber a kelleténél harsányabban, majdnem hitetlenkedve,
mert megmozdult a lelkiismerete.
– Lehet, hogy az. De mondta-e valaha valaki, hogy mi legyünk a farkasok? Nem. Nekünk az a
dolgunk, hogy a csirkefogókat hajkurásszuk, de már olyan régen csináljuk, hogy megfeledkezünk
róla: vannak a kormányzatban, akik nem azok. – Ismét Plumberre pillantott, és folytatta: – Így aztán
kijátsszuk őket egymás ellen, hogy megkapjuk tőlük a sztorijainkat, és közben mi is
korrumpálódunk. Mit teszünk mi ez ellen, John?
– Értem, mire céloz. A válaszom: nem.
 – Az értékek viszonylagosságának korában az ember örül, ha rábukkan valami abszolútra, Mr.
Plumber. Még ha az az abszolút rossz is – mondta Holtzman, és látta, hogy szavai úgy hatnak
Plumberre, ahogyan szeretné.
– Maga aztán érti a csíziót, Bob, sőt nagyon is érti, de engem hiába próbál lerohanni, világos? –
mondta a kommentátor, sőt még egy mosolyra is futotta erejéből. Úgy találta, Holtzman nagyon
ügyesen próbálkozik, és akaratlanul is csodálta. Bob mintha azokból az időkből jött volna, amelyekre
Plumber olyan szívesen emlékezett.
– És ha be tudom bizonyítani, hogy igazam van?
– Akkor meg miért nem írta meg a sztorit? – kérdezte Plumber. Igazi riporter lévén ő is ezt tartotta
a legfontosabbnak.
– Nem mondtam, hogy nem írtam meg. Csak éppen nem jelentettem meg – helyesbített Bob.
– A főszerkesztője kirúgná, ha...
– Ugyan... Bizonyosan maga sem tett meg egyet-mást, amit pedig megtehetett volna.
Plumber kitért.
– Bizonyítékokról beszélt.
– Harmincpercnyire vannak innét. De ez a sztori soha nem láthat napvilágot.
– Hihetek magának, Bob?
– És én hihetek-e magának, John? Mi a fontosabb? Kijönni a sztorival, ugyebár? És az ország
érdeke, az embereké? Hol ér véget a szakmai felelősség, és hol kezdődik a nyilvános felelősség? Én
azért nem hoztam le ezt a történetet, mert meghalt egy családapa, aki után egy terhes feleség maradt.
A kormány nem ismerhette el, mi történt, ezért Jack Ryan beavatkozott, hogy helyrehozza a
dolgokat. A saját pénzéből tette. Azt hitte, sohasem derül ki. És nekem mit kellett volna tennem? Írni
arról a családról? Minek, John? Ha előállok egy üggyel, amellyel az országnak okozok kárt... de nem
is csak az országnak, hanem egy családnak, amely már eleget szenvedett, veszélyeztettem volna a
srácok további tanulmányait. Annyi a hír, amelyet e nélkül is lehozhatunk... És ide hallgasson, John:
maguk ártottak egy ártatlan embernek, és az a füligszáj barátja ennek érdekében hazudott a
nyilvánosságnak. Nekünk az a dolgunk, hogy odafigyeljünk az ilyesmire.
– Hát akkor ezt miért nem írja meg?
Holtzman néhány másodpercig várt, majd így szólt:
– Lehetőséget akarok adni magának, hogy kiköszörülje a csorbát. Hát ezért. Maga is ott volt. Adja
a becsületszavát, nekem elég ennyi.
És nem is csak ennyiről volt szó. Plumbert két szakmai sérelem is érte. Donner háttérbe szorította
az NBC-nél, Kealty pedig becsapta... kihasználta, hogy kárt okozzon egy ártatlan embernek. Ha
semmi mást, legalább ezt ki kell teregetnie.
A tévékommentátor kivette Holtzman kezéből a diktafonját, megnyomta a felvételgombot, és
beszélni kezdett:
– John Plumber beszél, szombat reggel hét óra ötven perc van, a Hétmérföldes Lépések óvodával
szemben, az út túloldalán állunk. Robert Holtzman és én most elindulunk erről a helyről valahová.
Becsületszavamat adtam neki, hogy azt, ami után nyomozni fogunk, a kettőnk abszolút bizalmas
ügyeként kezelem majd. Ez a hangfelvétel ígéretem tárgyi bizonyítéka. John Plumber, NBC-híradó. –
Kikapcsolta, majd ismét bekapcsolta a készüléket, és hozzátette: – Ha azonban Bob nem mondott
igazat nekem önmagáról, megállapodásunk érvénytelen.
– Ez így korrekt – állapította meg Holtzman, azzal kivette a kazettát a diktafonból, és zsebre tette.
Az ígéret semmiféle jogi kötelezettséget nem jelentett, az alkotmány első módosítása akkor is
érvénytelenítette volna, ha szerződésbe foglalják.
Plumber azonban a szavát adta, és mindkét riporter hitt abban, hogy valami a modern korban is
érvényes kell hogy legyen. Bob kocsija felé menet Plumber elkapta külső gyártásvezetőjét.
– Körülbelül egy óra múlva visszajövünk.
*
 A Predator körülbelül háromezer méteres magasságban haladt. A VIHARSÁV és a PÁLMATÁL
hírszerzőtisztjei az EIK három hadtestjének az egyszerűség kedvéért az l-es, Il-es és III-as nevet
adták. A felderítőgép az I-es hadtest fölött repült, amelyet az egykori iraki köztársasági gárda egy
újjáalakult páncéloshadosztályából és az egykori iráni hadsereg egy hasonló hadosztályából hoztak
létre. (Az utóbbiak voltak a „Halhatatlanok” – a nevet valaha Xerxész lovas testőrsége viselte.) A
hadtest hagyományos módon fejlődött fel. Az ezredek klasszikus háromszög formációba rendeződtek
– kettő elöl haladt, a harmadik alkotta a hadosztály tartalékot. A két hadosztály egymás mellett
haladt. Arcvonaluk azonban meglepően keskeny volt, egy-egy hadosztály mindössze tizenhárom
kilométeres egyenes vonalba húzódott szét, a köztük lévő rés pedig csak öt kilométer volt.
Keményen gyakorlatoztak. Néhány kilométerenként célok várták őket, farostlemezből készült
harckocsi-profilok. Valahányszor újabbak bukkantak fel, tüzelni kezdtek rájuk. A Predator nem tudta
megállapítani, milyen pontosak a lövéseik, bár mire a harcjárművek első hulláma továbbgördült, a
profilok többsége a földön hevert. A páncélosok nagy része orosz/szovjet eredetű volt. A T-72-es és
80-as nehéz harckocsik a hatalmas cseljabinszki üzemben készültek. A gyalogság BMP-ken nyomult
előre, és a taktika is a szovjet mintát követte: látszott az alakulatok mozgásából. Az alegységeket
keményen kézben tartották. A hatalmas alakzatok geometriai pontossággal mozogtak, akár a
kombájnok egy kansasi búzaföldön, szabályos vonalakban nyomultak előre a terepen.
– Hiszen én ilyesmit láttam már filmen – állapította meg egy tiszthelyettes a kuvaiti elektronikus
hírszerző állomáson.
– Igen? – kérdezte Sabah őrnagy.
– Az oroszok... Azaz a szovjetek csináltak ilyesmiről filmeket, uram.
– Összehasonlítaná ezeket azokkal?
– Nincs nagy különbség, őrnagy úr – mondta a főtörzsőrmester a képernyő alsó felére mutatva. –
A századparancsnok mindenkit a helyére állított, megfelelő tér- és távközökkel. Az előbb a Predator
a hadosztály felderítő előőrse felett járt, és ez is megfelelt a harcászati szabályzatnak. Olvasott a
szovjet taktikáról, őrnagy úr?
– Csak amikor az irakiak alkalmazták ellenünk – ismerte el a kuvaiti tiszt.
– Nos, ez itt igencsak hasonló. Gyorsan és nagy erőkkel nyomulnak előre, és szemből áttörik az
ellenség vonalait, hogy ne legyen ideje válaszcsapásra. Folyamatosan irányítják az embereiket, ez
minden.
– És mennyire gyakorlottak? !
– Meglehetősen, uram.
*
– Elliot szemmel tartotta Ryant a CIA-s időkben – mondta Holtzman, miközben bekormányozta a
kocsit az üzlet parkolójába.
– Ráállított valakit?
– Liz gyűlölte a bátorságáért. Sohasem tudtam kideríteni... azazhogy dehogynem. A dolognak
személyes háttere volt, fenekedett Ryanre már Fowler megválasztása előtt is. Elég az hozzá, hogy
kiszivárogtatott valami históriát, azzal a szándékkal, hogy ártson Ryan családjának. Szép, nem?
Plumber korántsem volt meglepve.
– Ez Washington – jegyezte meg.
– Persze, de azért szép nem, hogy a kormány eszközeit alkalmazta saját vendettájának
végrehajtására? Lehet, hogy ez valami nagyon washingtoni dolog, de törvényellenes.
Holtzman leállította a motort, és intett Plumbernek, hogy szálljon ki.
Az üzletben az apró termetű tulajdonos, Carol Zimmer fogadta őket. A polcokat, szombat reggel
lévén, épp feltöltötte néhány ázsiai-amerikai fiatal.
– Hello – mondta Zimmer. Felismerte Holtzmant, aki már többször is betért ide kenyérért és tejért
– és hogy szemügyre vegye a boltot. A nő nem tudta, hogy Bob riporter, John Plumbert viszont
felismerte. Rámutatott: – Maga a tévénél van, igaz?
– Igen – ismerte el mosolyogva a kommentátor.
 Az asszony legidősebb fia – a kitűzője szerint Laurence-nek hívták – barátságos arckifejezéssel
közeledett hozzájuk.
– Segíthetek valamit, uram?
Akcentus nélkül beszélte az angolt, tekintete értelmes és gyanakvó volt.
– Beszélni szeretnék magával, ha lehet – felelte udvariasan Plumber.
– Miről, uram?
– Ismeri az elnököt, ugye?
– A kávéautomata ott van, a fánkok pedig, látja, ott – mondta, és hátat fordított a riporternek.
– Ugyan várjon már egy percet! – kérlelte Plumber. Laurence megfordult, és így szólt:
– Miért? Látja, hogy dolgunk van. Bocsásson meg!
– Larry, légy barátságos vele!
– Meséltem, mit csinált, nem, anya?
Ahogyan Laurence a riporterekre pillantott, a tekintete mindent elmondott. Pillantás évek óta nem
sebezte meg ennyire Plumbert.
– Bocsásson meg. Kérem – mondta a kommentátor. – Csak beszélni akarok magával, nincsen
nálam kamera.
– Orvosi egyetemre jár, Laurence? – kérdezte Holtzman.
– Honnan tudja? Ki az ördög maga?
– Laurence! – szólt rá az anyja.
– Egy pillanat – emelte fel a kezét Plumber. – Csak beszélgetni akarok, kamera és magnó nélkül.
Semmit sem rögzítek.
– Ó, hát persze hogy nem. Nem akarná mindjárt a szavát is adni erre?
– Laurence!
– Anya, bízd ezt rám! – csattant fel a fiú, majd mindjárt bocsánatot is kért: – Ne haragudj, anya,
de nem tudod, mire megy ki ez az egész.
– Én csak szeretnék rájönni, hogy...
– Láttam, amit műveltek, Mr. Plumber. Még senkitől nem hallotta? Amikor az elnököt köpdösték,
leköpték az apámat is. Most pedig vegye meg, amire szüksége van, és húzzon innét!
Ismét hátat fordított.
– Nem tehettem róla – tiltakozott John. – Ha valami rosszat tettem, miért nem hajlandó beszélni
velem róla? Ígérem, szavamat adom, hogy semmit sem teszek, amivel ártanék önnek vagy a
családjának. De ha csakugyan hibáztam, kérem, mondja meg, mit követtem el.
– Miért ugrott neki Mr. Ryannek? – kérdezte Carol Zimmer. – Jó ember. Gondoskodik rólunk. Ő...
– Anya, kérlek, ezek az emberek nem törődnek ezzel! – mondta Laurence, aki ismét megjelent,
hogy intézkedjék. Anyja túlságosan naiv volt az ilyesmihez.
– Laurence, az én nevem Bob Holtzman, a Washington Post munkatársa vagyok. Évek óta tudok a
családjukról. Nem írtam meg a dolgot, mert nem akartam a magánéletükben vájkálni. Tudom, mit
tesz magukért Ryan elnök. Azt akarom, hogy John maguktól hallja. Ez nem kerül a nyilvánosság elé,
ha úgy akarnám, már tettem volna róla én magam.
– Miért bízzam meg magukban? – kérdezte Laurence Zimmer. – Maguk riporterek.
A megjegyzés fizikai fájdalmat okozott Plumbernek. Ilyen mélyre süllyedt a hivatása?
– Orvosnak készül, ugye? – kezdte az elejéről Plumber.
– Másodéves vagyok a georgetowni egyetemen. Az egyik bátyám felsőéves a massachussettsi
műszakin, a húgom most kezdett az UVA-n.
– Ez sokba kerülhet, többe, mint amennyit ez az üzlet hoz. Tudom, nekem is taníttatnom kellett a
gyerekeimet.
– Mindnyájan dolgozunk itt. Én a hétvégeken.
– Maga orvosnak tanul... tiszteletre méltó hivatás – mondta Plumber. – És ha hibát követ el,
nyilván megpróbál tanulni belőle. Én is, Laurence.
– Beszélni azt tud, Mr. Plumber, de ehhez jó néhányan értenek.
 – Jól tudom, hogy az elnök segíti magukat?
– Ha én most bizalmasan elmondok önnek valamit, biztos, hogy semmilyen formában nem adja
tovább?
– Itt és most megígérem, hogy semmilyen módon nem használom fel, és ezt tanúk előtt mondom,
és ha megszegem a szavam, kettétörheti a karrieremet. A mi szakmánkban sok mindent megengedhet
magának az ember, talán túlságosan sokat is, hazudni azonban nem hazudhatunk.
Hiszen ez volt a lényeg.
Laurence az anyjára pillantott. Az asszony bólintott.
– Mr. Ryan ott volt az apám mellett, amikor meghalt – mondta a fiatalember. – Megígérte
papának, hogy törődni fog velünk. Állta a szavát, fizeti a tanulmányainkat meg ami ezzel összefügg,
ő meg a barátai a CIA-nál.
– Zimmeréknek volt valami zűrjük néhány itteni bajkeverővel – ette hozzá Holtzman. – Erre
idejött egy fickó Langleyből, én is ismerem, és...
– Nem kellett volna idejönnie – vetette közbe Laurence. – Mr. Clar... nos, nem kellett volna.
– Hogyhogy nem a Johns Hopkinsra jelentkezett? – kérdezte Holtzman.
– Felvenni felvettek – felelte a fiú még mindig ellenségesen –, de így könnyebb bejárnom, és
segíthetek idehaza az üzletben. Dr. Ryan, úgy értem Mrs. Ryan először nem tudott a dologról, de
amikor megtudta. .. nos, ebben az évben egy másik húgom is elkezdi az orvosegyetemet.
– De miért...? – akadt el Plumber szava.
– Talán mert Ryan ilyen ember. Maguk meg baszkurálják.
– Laurence!
Plumber körülbelül tizenöt másodpercig hallgatott, aztán a pult mögött álló asszonyhoz fordult.
– Mrs. Zimmer, köszönöm, hogy időt szánt ránk. Amit itt hallottam, soha senkinek nem mondom
el, megígérem. Sok szerencsét a tanulmányaihoz – fordult Laurence-hez. – Köszönöm, hogy
elmondta. Többé nem háborgatom.
A két riporter kiballagott Holtzman Lexusához.
Miért bízzam magukban? Maguk riporterek... Csak egy diák tapintatlan szavai voltak ezek, mégis
mély sebet ejtettek. Mert rászolgáltam – állapította meg magában Plumber.
– Van még valami? – kérdezte.
– Tudomásom szerint még Buck Zimmer halálának körülményeit sem ismerik, csak annyit
tudnak, hogy kötelességteljesítés közben halt meg. Carol a legkisebb gyerekét várta, amikor
megözvegyült. Liz Elliot terjeszteni kezdte, hogy Carol Zimmer és Ryan közt volt valami, és hogy a
gyerek Ryané. Én meg felültem neki.
– Igen, én is – sóhajtott nagyot Plumber.
– És mit akar tenni, John? – Plumber felpillantott.
– Szeretnék utánajárni pár dolognak.
– A fiút, aki műszaki egyetemre jár, Peternek hívják, informatikát hallgat. A lány, aki
Charlottesville-ben kezd majd, azt hiszem Alisha. Azt, aki most fejezi be a középiskolát, nem
ismerem, de utánanézhetek.
– És az a CIA-s fickó, aki...?
– Ismerem. A nevét hagyjuk. Megtudta, hogy valami punkok zaklatják Carolt, úgyhogy egy kicsit
elbeszélgetett velük. Láttam a rendőrségi jegyzőkönyveket – tette hozzá Holtzman. – Érdekes pasas.
Ő hozta ki Geraszimov feleségét és lányát. Carol afféle nagyra nőtt plüssmackónak hiszi. Kogát is ő
mentette meg. Nagymenő.
– Adjon nekem egy napot! Egyetlen napot – mondta Plumber.
– Annyi elég is lesz – felelte Holtzman. Amíg visszaértek a Ritchie Highwayre, egyetlen további
szó sem esett köztük.
45. Megerősítés
 Brown és Holbrook haladhattak volna gyorsabban is, de ki kellett ismerniük ennek a behemótnak
a menettulajdonságait, ez azonban időbe telt, azaz ritkán gyorsultak ötven mérföld fölé. Emiatt az I-
90-esen haladó összes többi sofőr dühös pillantásokkal méregette őket.
Ernie és Pete rájöttek: nem könnyű feladatra vállalkoztak, ráadásul mindketten kifáradtak az
előkészületekben. Heteken át készítették fel a kocsit, keverték a robbanóanyagot, öntötték a
golyókat, aztán még be is kellett rakodniuk. Ezalatt alig aludtak, pedig egy nyugati államközi útnál
nemigen létezik álmosítóbb dolog. Az első éjszakát egy sheridani motelben töltötték.
A reggelinél, mint várható volt, mindenki ugyanarról beszélt.
– Valami mocskos arabok lehettek – vélekedett egy nagy hasú teherautó-sofőr, akinek sonkaszerű
alkarját sűrű tetoválás ékítette.
– Gondolja? – kérdezte Ernie Brown a pult mellől, mert kíváncsi volt, hogy vélekednek a
dolgokról a többiek.
– Ki más támadna meg gyerekeket? Rohadt disznók – jelentette ki a sofőr, és tovább ette szedres
palacsintáját.
– A tévé szerint az a két zsaru lerendezte őket – mondta egy tejszállító kocsi vezetője. Öt
fejlövés... Ez igen!
– És az, aki feltartóztatta a hat puskás fickót? Egyetlen pisztollyal. Hármat vagy négyet ki is
nyújtóztatott. Igazi amerikai zsaruhoz méltó módon halt meg – szólalt meg újra a tetovált férfi, aki
egyébként szarvasmarhákat szállított. Felemelte tekintetét a palacsintájáról, és hozzátette: –
Kiérdemelte a helyét a Walhallában, az egyszer hétszentség.
– Hé, jóember, ezek szövetségi ügynökök voltak – hurrogta le Holbrook a pirítósát rágcsálva –,
azok nem hősök. És mi van azzal a...
– Ezt hagyja abba, cimbora! – figyelmeztette a tejeskocsi vezetője. – Nem vagyok kíváncsi rá.
Húsz vagy harminc gyerek volt azon a helyen.
Egy másik sofőr is bekapcsolódott a társalgásba:
– És az a fekete srác az M-16-osával... szívesen fizetnék neki egy sört.
A két Hegylakó nem egyszerűen reggelizni jött, magukfajta individualistákkal akartak találkozni.
Erre mit hallanak... szövetségi zsaruk mint hősök? Mi az ördög ez az egész?
– Ki fogjuk deríteni, ki adta a pénzt arra a disznóságra, és remélem, ez a Ryan tudni fogja, mi a
dolga – jelentette ki az egyik vendég.
– Ex-tengerészgyalogos – felelte a tetovált férfi. – Ez nem azok közül való. Ez a mi emberünk.
Végre!
– Talán igaza van. Valakinek bűnhődnie kell, és remélem, a megfelelő emberek erednek a
nyomába...
– Szent igaz – helyeselt a sarokból a tejeskocsi sofőrje.
– Na – mondta Ernie Brown, és felállt. – Itt az ideje, hogy induljunk. A közelben ülők vetettek
rájuk egy futó pillantást, aztán tovább folytatták eszmecseréjüket.
*
– Ha holnap sem érzed jobban magad, elmégy az orvoshoz, és kész! – szögezte le a felesége.
– Ó, addigra rendbe jövök – felelte a férfi, de szavai inkább nyögdécselésként hatottak. Vajon ez
hongkongi vagy valamilyen másféle influenza? Nem mintha tudta volna, mi a különbség. Tudta,
hogy kevesen tudják, még az orvosok közül is. Ugyan mit mondhatnának neki? Hogy pihenjen,
igyon sok folyadékot, és szedjen aszpirint? Ezt magától is megtette. Úgy érezte magát, mint akit egy
zsákba dugtak, aztán baseballütőkkel összevertek. Bizonyára az utazás sem tett jót... Senki sem
szeret utazni. Mindenki szeret valahol máshol lenni, de odajutni... az valahogy mindig nyűgös dolog.
Minden tagja sajgott. Lassan ismét álomba merült, s utolsó gondolatával még reménykedett, hogy
a felesége talán nem aggódik túlságosan. Holnapra úgyis jobban lesz. Az ilyesmi mindig elmúlik...
Az ágy kényelmes, a tévé távkapcsolója kéznél van... Ha nem mozog, nem is fáj semmije... nagyon.
Rosszabb úgysem lehet, tehát jobb lesz. Mindig is így volt.
*
 Amikor az emberek eljutnak egy bizonyos szintre, munkájuk valójában sohasem szünetel.
Elmenekülhetnek előle, de a munka utánuk megy, és lehetnek akárhol, rájuk talál, és csakis az a
kérdés, hogy az éppen soros feladatot mennyibe kerül utánuk küldeni.
Jack esetében ezt a Callie Weston által írott beszédek jelentették, mert másnap útra kellett kelnie,
hogy Tennesseebe, majd Kansasba, aztán Coloradóba, végül pedig Kaliforniába repüljön.
Visszaérkezését Washingtonba harmadnap hajnali három órára tervezték: ezen a napon készültek
megtartani az amerikai történelem legnagyobb soron kívüli választását. A Sato-merénylet
következtében meghalt képviselők valamivel több, mint egyharmadának utódját kellett
megválasztani, a többiek megválasztására a következő két hétben került sor. Azután pedig, ha már
megvan a teljes kongresszus, amellyel Ryan együttműködhet, talán – de csak talán – elkezdődhet az
igazi munka.
*
Jackson tengernagy, mivel itt volt az elnökkel, ugyancsak értesült mindenről, amit a J-2, vagyis a
katonai hírszerzés főnöke megtudott, azaz megtarthatta a napi világpolitikai tájékoztatót. Körülbelül
egy óra alatt olvasta át az anyagokat.
– Mi a helyzet, Rob? – kérdezte Jack, majd ahelyett, hogy barátságosan érdeklődni kezdett volna
arról, hogyan telik barátja ideje Camp Davidben, egy egész bolygó helyzetéről faggatta.
– Hol kezdjem?
– Akárhol – javasolta az elnök.
– Jó. Mike Dubro és az Eisenhower-csoport északi irányba, Kína felé tart, jó időt futnak. Az idő
jó, az óceán nyugodt, átlagsebességük óránként huszonöt tengeri mérföld, a tervezettnél valószínűleg
néhány órával korábban érkeznek. A gyakorlat folytatódik a Formosai-szorosban, de mindkét fél
igyekszik a partjai közelében maradni. Úgy látszik, a lövöldözés után mindenki lehiggadt kissé.
Adler külügyminiszter valószínűleg éppen ott van, és elmagyaráz nekik néhány dolgot.
Közép-Kelet. Az EIK hadgyakorlatokat folytat, figyeljük őket. Hat nehéz hadosztály, plusz a
csatolt részek és a légi támogatás. A környéken lévő embereink Predatorokat küldenek föléjük, hogy
alaposabban szemügyre vegyék őket...
– Erre ki adott engedélyt? – kérdezte az elnök.
– Én – felelte Robby, úgy is mint a J-3, vagyis a vezérkari főnökök tanácsának elnöke.
– Egy másik ország légterébe való behatolásra?
– Ezt mi csináljuk, a J-2-vel. Hiszen az elnök elvárja tőlünk, hogy tudjuk, mire készülnek, és mire
képesek...
– Mivel nekem is tudnom kell, igen.
– Csak mondja meg, hogy mit tegyünk, aggódni majd aggódom én. Titokban csináljuk, ha a
Predator kikerül az irányításunk alól, vagy ha azoknak, akik irányítják, valami nem tetszik,
megsemmisíti önmagát. Nagyon jó egyidejű adatokat szolgáltat, olyanokat, amilyeneket a
műholdakról, sőt még az E-8-as elektronikus felderítőgépekről sem kaphatunk, ráadásul az
utóbbiakból jelenleg egy sincs odaát.
– Mi újság Türkmenisztánban?
– Úgy látszik, választásokra készülnek, de ez nem friss információ, és politikai tekintetben
mindössze ennyit tudunk. Az általános helyzet pillanatnyilag nyugodt. A műholdak élénk
határforgalmat észlelnek – az elemzők szerint a mozgás elsősorban gazdasági jellegű. Kereskednek,
semmi több.
– Lát valaki iráni... a fenébe, EIK-csapatösszevonásokat a határon?
– Nem tudom. Megnézhetem. Az indiai flottát viszont megtaláltuk.
– Hogyan?
– Nem csinálnak titkot semmiből. Felküldtem néhány Oriont Diego Garciáról. A szigettől
háromszáz tengeri mérföldnyire fedezték fel a barátainkat: vették a jeleiket. Körülbelül négyszáz
mérföldnyire vannak az anyakikötőjüktől, egyébként pedig pontosan félúton Diego és a Perzsa-öböl
bejárata között. Ottani katonai attasénk holnap megy, és megkérdezi, mi a szándékuk. Valószínűleg
nem sok mindent mondanak majd neki.
– Ebben az esetben maga Williams nagykövet járjon el az ügyben.
– Jó ötlet.
*
Adler nem volt elragadtatva. Pekingbe érkezvén kiderült, hogy látogatását rosszul időzítették.
Persze, gondolta, megint átléptem a dátumvonalat. Repülőgépe szombaton este szállt le, ekkorra
azonban a fontos miniszterek már nem tartózkodtak a városban: egyrészt ezen a módon igyekeztek
elbagatellizálni a szoros fölötti légi összecsapást, másrészt lehetőséget akartak adni neki, hogy
kipihenje az út fáradalmait, hiszen fontos tanácskozásról volt szó. Legalábbis ők ezt mondták.
– Micsoda öröm, hogy itt üdvözölhetjük! – jelentette ki a kínai külügyminiszter, majd kezet rázott
amerikai kollégájával, és bevezette irodájába. Odabent egy másik férfi várakozott.
– Ismeri Zhang Han Sant?
– Nem. Üdvözlöm, miniszter úr – mondta Adler, és vele is kezet fogott. Szóval így néz ki a fickó.
Mindannyian leültek. Adler egyedül volt, a helyiségben rajta és a két kínai miniszteren kívül csak
egy tolmácsnő tartózkodott. A nő a harmincas évei elején járhatott.
– Kellemesen utazott? – érdeklődött a külügyminiszter.
– Az önök országába jönni mindig kellemes, de az utat kissé hosszúnak találtam.
– Az utazás olykor megviseli a testet, a test pedig hat a lélekre. Remélem, jutott rá ideje, hogy
kissé kipihenje magát. Fontos, hogy külső tényezők ne zavarják meg a magas szintű találkozókat,
különösen, ha az utóbbiakra kellemetlen események kapcsán kerül sor.
– Kellemesen pihentem – biztosította őket Adler. Bőven volt ideje aludni, mindössze abban nem
volt biztos, hogy a teste hová, illetve milyen időzónába képzeli magát. – A béke és a stabilitás
érdekében pedig olykor áldozatokat kell hoznunk.
– Ez így igaz.
– Miniszter úr, a múlt heti szerencsétlen események aggodalmat keltettek országunkban – közölte
vendéglátóival a külügyminiszter.
– Miért provokáltak bennünket azok a banditák? – kérdezte kínai kollégája. – a mi fegyveres
erőink egyszerűen csak gyakorlatoznak. Ők pedig lelőtték két repülőgépünket. A pilóták meghaltak,
családos emberek voltak. Ez nagyon szomorú. Remélem azonban, azt is észrevették, hogy
népköztársaságunk nem torolta meg a történteket.
– Hálásan vettük tudomásul.
– Elsőként a banditák nyitottak tüzet, ezt nyilván önök is tudják.
– Ez ügyben még nem látunk tisztán. Idejövetelem egyik célja éppen a tények megállapítása –
felelte Adler.
– Ah...
– Ön nyilvánosan kijelentette, hogy az első lövést a másik oldal adta le. Biztos ebben? – firtatta
Adler.
– Tökéletesen – jelentette ki kínai kollégája.
– Bocsásson meg, de mi van akkor, ha azt a lövést az önök egyik utóbb lelőtt pilótája adta le?
Hogyan fogjuk megtudni valaha is az igazságot?
– Pilótáink szigorú parancsot kaptak, hogy kizárólag önvédelemből használhatják fegyvereiket.
– Érthető és bölcs dolog, hogy ilyen értelemben igazítják el a hajózó személyzetet. Ám a csata
hevében... nos, ne nevezzük csatának... feszült helyzetben adódhatnak hibák. Amennyire tudom, a
pilóták lobbanékony emberek, különösen a fiatal, büszke pilóták.
– De vajon nem ugyanez-e a helyzet a másik oldalon is? – vetette fel a pekingi diplomácia
vezetője.
– Bizonyosan – ismerte el Adler. – Hiszen éppen ez a probléma. Ezért kell a magunkfajta
embereknek gondoskodni arról, hogy ne alakuljanak ki ilyen helyzetek.
 – Ők azonban folyamatosan provokálnak bennünket. Azt remélik, hogy a maguk pártjára tudják
állítani önöket, és nyugtalanítónak érezzük, hogy ez mintha be is következett volna.
– Elnézést, nem értem önt.
– Ryan elnök két Kínáról beszélt. Csak egy Kína van, Adler miniszter úr. Azt hiszem, ebben a
kérdésben már régen megállapodtunk.
– Ez csak nyelvbotlás volt az elnök részéről, nyelvi nüansz – felelte Adler, visszautasítva a
szemrehányást. – Elnökünk kiváló képességű és nagy tudású ember, de a diplomáciai érintkezés
finomságait még nem sajátította el. Ráadásul egy ostoba riporter felfújta a dolgot.
– Az ilyen nyelvi hibák másként is értelmezhetők – vélte kínai kollégája.
– Talán nem tettem egyértelművé ez ügyben képviselt álláspontunkat – mondta Adler. –
Emlékezzék vissza kérem, hogy az elnök egy rendkívül szerencsétlen incidensre reagált, amelynek
során amerikaiak haltak meg. Miközben kereste a szavakat, olyanokat választott, amelyeknek más
értelmük van a mi nyelvünkben és más az önökében.
Ez könnyebben ment, mint gondolta.
– Haltak meg kínaiak is.
Adler észrevette, hogy Zhang nagyon figyel, de egyetlen szót sem szól. Nyugati fogalmak szerint
technikai segéderő volt, akinek most az a feladat jutott, hogy jogi vagy értelmezési kérdésekben
miniszterének rendelkezésére álljon. Adler korántsem tartotta biztosnak, hogy ez jelen esetben is így
van: a fordítottját valószínűbbnek érezte. Ha Zhang csakugyan az volt, akinek az amerikai
külügyminiszter gondolta, és ha elég okos volt, hogy feltételezze: Adler mindezt végig fogja
gondolni... akkor mi az ördögöt keresett itt?
– Igen, és rajtuk kívül mások is, teljesen értelmetlenül és mindenki nagy fájdalmára. Remélem,
megérti, hogy elnökünk az efféle dolgokat komolyan veszi.
– Valóban. Mulasztást követtem el, amikor nem jeleztem korábban, milyen szörnyűnek tartjuk a
kislánya elleni támadást. Kérem, biztosítsa őszinte együttérzésemről Ryan elnököt, és tolmácsolja
neki: örömmel tölt el bennünket, hogy gyermekének nem esett bántódása.
– Köszönöm az elnök nevében, továbbítani fogom neki jókívánságaikat. Elnököm érzékeny ember
– jelentette ki. – Ez általános amerikai jellemvonás. Ezen kívül nagyon komolyan veszi azt a
kötelezettségét, hogy minden állampolgárunkat megoltalmazza.
– Akkor önnek beszélnie kell a tajvani lázadókkal. Úgy hisszük, ők pusztították el az utasszállító
gépet.
– De mi értelme lett volna egy ilyen akciónak? – kérdezte Adler, miközben eleresztette a füle
mellett a javaslatot. A Kínai Népköztársaság arra kéri, hogy tárgyaljon a tajvaniakkal?
– Azért, hogy még súlyosabbá tegyék az incidenst. Hogy az önök elnökének érzelmeire
apelláljanak. Hogy eltereljék a figyelmet népköztársaságunk és a lázadó tartomány közötti igazi
problémákról.
– Csakugyan így gondolják?
– Igen – erősítette meg a külügyminiszter. – Mi nem akarunk ellenségeskedést. Az ilyesmi
emberéletekbe és pénzbe kerül, és nekünk fontosabb tennivalóink vannak idehaza. A tajvani ügy
megfelelő módon rendeződni fog. Amennyiben Amerika nem avatkozik be – tette hozzá.
– Ahogyan már mondtam önnek, miniszter úr, nem döntöttünk politikánk megváltoztatásáról.
Egyetlen óhajunk, hogy helyreállítsuk a békét és a stabilitást – jelentette ki Adler, amivel azt is
leszögezte, hogy ragaszkodnak a status quo meghatározatlan tartamú fennmaradásához. A Kínai
Népköztársaság persze bizonyosan nem erre törekedett.
– Ezek szerint megegyeztünk – vonta le a következtetést a kínai külügyminiszter.
– Önöknek nincsen kifogása haditengerészeti erőink ideérkezése ellen? – kérdezte Adler.
A külügyminiszter sóhajtott.
– A nemzetközi vizeket bárki használhatja. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy utasításokat
adjunk az Egyesült Államoknak, ahogyan az Egyesült Államok sem engedheti meg magának, hogy
utasítsa a Kínai Népköztársaságot. Erőik térségbeli mozgása azt a benyomást kelti, mintha önök
befolyásolni akarnák a helyi eseményeket, mi tehát pro forma hangot adunk ezzel kapcsolatos
véleményünknek. De a béke érdekében – folytatta a miniszter fáradt, ugyanakkor türelmes hangon –
nem tiltakozunk majd túlságosan hevesen, különösen, ha ezzel hozzájárulunk ahhoz, hogy a lázadók
felhagyjanak ostoba provokációikkal.
– Hasznos volna tudnunk, vajon véget érnek-e a közeljövőben az önök haditengerészeti
gyakorlatai. Barátságos gesztusként értékelnénk.
– A tavaszi gyakorlatok tovább folytatódnak. Senkit sem fenyegetnek: ezt az önök fokozott
haditengerészeti jelenléte is meglehetősen egyértelművé teszi. Nem kérjük önöktől, hogy higgyenek
ígéreteinknek: beszéljenek helyettünk a tetteink. Ugyancsak jó volna, ha lázadó unokatestvéreink is
csökkentenék különböző tevékenységeiket. Hajlandó lenne esetleg beszélni velük erről?
Már megint. Eszerint az előbb jól értette.
– Ha kérik, igen. Én és országom szívesen hallatjuk hangunkat a béke érdekében.
– Értékeljük az Egyesült Államok segítségét, és bizonyosra vesszük, hogy jó szándékú
közvetítőként jár majd el, tekintettel arra, hogy a sajnálatos incidens során amerikaiak is életüket
vesztették.
Adler ásított.
– Elnézést...
– Az utazás átok, igaz? – szólalt meg most első ízben Zhang.
– Igen, néha csakugyan az lehet – helyeselt Adler. – Kérem, engedjék meg, hogy konzultáljak a
kormányommal. Azt hiszem, kérésükre kedvező választ fognak adni.
– Nagyszerű – mondta a külügyminiszter. – Nem óhajtunk precedenst teremteni, de tekintettel a
rendkívüli körülményekre, szívesen vesszük segítségüket.
– Úgy gondolom, holnap reggelre megkapom a választ – ígérte Adler. – Bocsássák meg nekem,
hogy ennyire megnyújtottam a napjukat.
– Mindnyájan csak a kötelességünket teljesítjük.
Scott Adler távozott, s közben azon töprengett, tulajdonképpen mi az ördög volt ez az egész. Nem
tudta megállapítani, ki nyerte a játszmát, és még abban sem volt biztos, miféle játszma is volt ez.
Mindenesetre nem úgy alakult, ahogyan várta. Úgy tűnt, mintha ő nyert volna, méghozzá könnyen. A
másik fél alkalmazkodóbb volt, mint ő lett volna a helyükben.
*
Vannak, akik az ilyesmit csekk-könyvújságírásnak nevezik, a dolog azonban nem új keletű, és
nem is túlságosan költségigényes. Minden tapasztalt riporternek vannak emberei, akiket felhívhat, és
akik szerény tiszteletdíj fejében utánanéznek bizonyos dolgoknak. Semmilyen szempontból nem
törvénytelen, ha az ember szívességet kér egy barátjától, legalábbis többnyire nem az. Ilyen
esetekben ritkán van szó kényes információkról. Ebben az esetben az információ egyenesen
nyilvános volt – csak éppen a hivatalok vasárnaponként nemigen szoktak nyitva tartani.
Ezen a vasárnapon egy középszintű tisztviselő bement a munkahelyére: kikeresett egy bizonyos
dossziét egy bizonyos iratszekrényből, és kevesebb mint egy perc alatt fénymásolatot készített a
benne lévő valamennyi dokumentumról. A kópiákat hazavitte, ahonnét aztán tovább faxolta őket.
Gyakran csinált ilyesmit, a készüléket is ezért vásárolta. Ezért a mostani akcióért ötszáz dollárt
ígértek neki: a hétvégi munkáért extrapénz járt.
A fax vége még át sem ért, Plumber már olvasta is a dokumentumokat. Minden igaz volt, amit
Holtzman Zimmerékről és Ryanről mondott. Ha hű akart maradni a hivatásához, akkor hűnek kellett
lennie az újságírás alapelvéhez: el kellett mondania az igazat, mindenáron. Felemelte a telefont.
– Holtzman – hallotta a riporter hangját.
– Itt Plumber. Ellenőriztem néhány dolgot. Úgy tűnik, igaza van.
– Jól van. És most mit tesz, John?
– Nekem magamnak kell megtennem. Az írott változatot csak maga kapja meg tőlem.
– Nagylelkű gesztus, köszönöm – mondta Bob.
– Mint elnököt, még mindig nem szeretem túlságosan ezt a Ryant – jelentette ki Plumber.
 Majdhogynem mentegetőzik – állapította meg magában Holtzman. Érthető – nem akarja azt a
benyomást kelteni, hogy az elnök kegyeit keresi.
– De hiszen tudja, hogy nem is ez a lényeg... Ezért is magával beszéltem az ügyről. És mikor
akarja? – kérdezte Bob Holtzman.
– Ma este, élő adásban.
– Mit szólna hozzá, ha leülnénk és megbeszélnénk néhány dolgot? Ez nagy fogás lesz a Post
számára. Akarja, hogy közösen jegyezzük a cikket?
– Meglehet, hogy ma este másik állás után kell néznem – mondta Plumber bűnbánatos mosollyal.
– Rendben, benne vagyok.
*
– Szóval, mit akar ez jelenteni? – kérdezte Ryan a lehallgatás-biztos telefonban.
– Azt, hogy mindenhez hozzájárulnak, amit teszünk. Úgy tűnt, mintha kifejezetten akarnák, hogy
az a repülőhordozó ott legyen. Megkértek, hogy ingázzak Peking és Tajpej között.
– Közvetlenül? – döbbent meg az elnök. Egy ilyen Peking-Tajpej légi út a legitimitás látszatát
kölcsönözte volna a Kínai Köztársaság kormányának. Az amerikai külügyminisztert olyan
közvetítésre kérték, amit egy rangja béli tisztviselő csak két szuverén ország fővárosa között
vállalhatott. A kisebb vitákat „különleges megbízottak”-ra szokás hagyni, akik esetleg ugyanolyan
jogkörrel, de korántsem ugyanezzel a státuszai rendelkeznek.
– Nos, engem is eléggé meglepett. Gyorsan túljutottunk a „két Kína” elszóláson is, futólag
felhozták, de aztán napirendre tértek fölötte, és még csak meg sem próbálták megkérni az árát.
Ahhoz képest, hogy több mint száz légi utas élete szárad a lelkükön, igazán rugalmas fiúk.
– A flottagyakorlatuk?
– Folytatják, de gyakorlatilag meghívtak bennünket, hogy mi is láthassuk, milyen jól megy nekik.
Jackson tengernagy hangszórón hallgatta a beszélgetést.
– Miniszter úr? Itt Robby Jackson – kapcsolódott be az eszmecserébe.
– Tessék, admirális.
– Ezek megrendeztek egy válságot, mi odaküldünk egy repülő-hordozót, erre most kijelentik,
hogy örülnek a jelenlétünknek. Jól látom?
– Pontosan. Nem tudják, hogy tudjuk, legalábbis azt hiszem, hogy nem tudják... de nem vagyok
biztos abban, hogy ennek pillanatnyilag van valami jelentősége.
– Itt valami nem stimmel – mondta azonnal Jackson. – Ráadásul olyankor, amikor meghalni se
érünk rá a többi dolgainktól.
– Szerintem ebben is igaza van, admirális.
– Mi lesz a következő lépés? – kérdezte Ryan.
– Azt hiszem, reggel elrepülök Tajpejbe. Ez elől nemigen tudok kitérni.
– Egyetértek. Minden fejleményről értesítsen, Scott.
– Úgy lesz, elnök úr. A vonal elnémult. Jack elhúzta a száját.
– Holnap nekem is politikusként kell viselkednem. Felszállok... Mikor is? – nézte meg a
programot. – Hat ötvenkor indulok a Házból, nyolc harminckor már Nashville-ben beszélek.
Villámgyorsan ki kell értékelnünk a kínai helyzetet. A fenébe! Adler odaát van, én elutazom, Ben
Goodley pedig ehhez nem elég tapasztalt. Rob, tartsa a frontot... ha valami katonai ügy adódna...
Jöjjenek át Foleyék is, a politikai részt pedig Arnie vegye át. Hívjanak egy jó Kína-specialistát a
külügyből...
Adler elhelyezkedett az ágyában, a követség VIP-lakosztályában. Átnézte a jegyzeteit, próbálta
megtalálni a helyes megközelítést. Az emberek a létező összes szinten követnek el hibákat. A széles
körben elterjedt felfogás, mely szerint a vezető tisztségviselők dörzsölt fickók, nem teljesen
helytálló. Ők is tévednek, botlanak, okosabbnak szeretnének látszani, mint amilyenek.
„Az utazás: átok” – ennyit mondott Zhang, egy szóval sem többet. Miért akkor, és miért ezt
mondta?
Pedig annyira nyilvánvaló volt – Adler talán éppen ezért nem értette meg.
 46. Járvány
– Jól van, drágám – nyögte a beteg. Most már biztos volt abban, hogy holnap elmegy az orvoshoz.
Egyáltalán nem lett jobban, sőt még rosszabbul érezte magát. Bár minden négy órában bevett két
extraerős Tylenolt, csaknem elviselhetetlen fejfájás gyötörte. Remélte, hogy talán kialussza a baját,
de az elalvás is nehéznek bizonyult. Csak a kimerültségnek köszönhette, hogy olykor egy-egy órára
elszunnyadt. Még az is percekig tartó, koncentrált erőfeszítést követelt tőle, hogy kimenjen a vécére.
Felesége felajánlotta, hogy segít neki, de nem, férfiember ilyesmihez nem vesz igénybe kíséretet. Az
asszonynak amúgy igaza volt, csakugyan meg kell mutatnia magát egy orvosnak. Jobban tette volna,
ha már tegnap elmegy, gondolta, most már jobban erezné magát.
*
Plumbernek nem volt nehéz dolga, legalábbis ami a gyakorlati tennivalókat illeti. Az NBC
filmtára körülbelül akkora volt, mint egy jókora közkönyvtár, de bármit könnyű volt megtalálni
benne. Az ötödik polcon megtalálta a bedobozolt Beta-kazettákat. Kivette őket a dobozaikból, és
üreseket tett a helyükbe. A három kazettát az aktatáskájába dugta, és húsz perccel később már meg is
érkezett a lakásába. Saját céljaira odahaza is volt egy Beta-lejátszója. Végignézte az első interjú
kazettáit, és meggyőződött róla, hogy a felvételeknek semmi bajuk. Most már csak biztonságba
kellett helyeznie őket.
Plumber ezután megírta a másnap esti híradóba háromperces kommentárját, amelyben
visszafogottan bírálta Ryan elnöki működését. Egy óra hosszat foglalkozott ezzel, mert a többi
riporterrel ellentétben szívesen kölcsönzött némi nyelvi eleganciát szövegeinek. Nem esett nehezére:
nem voltak nyelvtani problémái. Kinyomtatta a kommentárt, mert szerkeszteni és korrigálni egyaránt
jobban tudott papíron, mint a számítógép képernyőjén. Elégedett volt az eredménnyel. Floppyra
másolta: a stúdióban utóbb erről készül majd a súgógépen megjelenő szöveg. Ezután írt még egy
körülbelül ugyanilyen hosszúságú kommentárt, és ezt is kinyomtatta. Ezzel sokkal tovább
foglalkozott, mert újságírói hattyúdalának szánta, vagyis jónak kellett lennie. A riporter, aki jó
néhány nekrológot írt másokról – olyanokról, akiket csodált, és olyanokról, akiket nem –, azt akarta,
hogy a sajátja tökéletes legyen. Miután a végső változatot megfelelőnek találta, és ezt is kinyomtatta,
a kazettákkal együtt az aktatáskájába tette. Lemezmásolatot nem készített róla.
*
– Azt hiszem, befejezték – állapította meg a főtörzs.
A Predator képein látszott, hogy a harckocsioszlopok visszafelé tartanak telephelyeikre. A nyitott
lövegtornyokból katonák kandikáltak ki, többnyire cigarettával a szájukban. Az EIK újonnan
létrehozott hadseregének gyakorlata jól sikerült, és még most is meglehetősen szabályos sorokban
vonultak.
Sabah őrnagy annyi időt töltött ennek az embernek a háta mögött, a monitort figyelve, hogy úgy
gondolta, ideje lenne áttérni az érintkezés valamivel kevésbé katonás formájára.
– Ez furcsa – állapította meg a tiszthelyettes, és maga is meglepődött.
– Micsoda? – kérdezte Sabah.
– Egy pillanat, uram – mondta a főtörzs, és odament egy sarokszekrényhez, majd kivett belőle egy
térképet, és odavitte a munkaasztalára. – Itt nincs út. Nézze, uram!
Széthajtogatta a térképet, és egyeztette a koordinátákat a képernyőn lévőkkel. (A Predator egy
műhold segítségével minden pillanatban meg tudta határozni saját helyzetét, amelyet automatikusan
a kezelőivel is közölt.) A szelvény jobb oldalának egy pontjára mutatott.
– Látja?
A kuvaiti tiszt hol a térképre, hol a képernyőre nézett. Az utóbbin igenis látszott út. Ezt persze
nem volt nehéz megmagyarázni: egy száz harckocsiból álló oszlop szinte bármilyen talajt szilárd
burkolatú országúthoz tesz hasonlatossá. Ez történt itt is.
Korábban azonban nem volt itt út: a harckocsik az utolsó néhány órában taposták ki.
– Ez változás, őrnagy úr. Az iraki hadsereg korábban mindig az utakon közlekedett.
 Sabah bólintott. Az iraki hadsereget sivatagi harcra hozták létre, és erre is képezték ki, de 1991-es
vereségéhez maga is hozzájárult azzal, hogy igyekezett az utak közelében maradni. Ennek is megvolt
a maga oka: úgy tűnt, valahányszor a terepre merészkedtek, tisztjeik eltévedtek. (A sivatagban, ahol
éppúgy nincsenek tereptárgyak, mint a tengeren, nem nehéz utat téveszteni.) Az irakiak tehát
ragaszkodtak az utakhoz, ez azonban kiszámíthatóvá tette mozgásukat. Háborúban az ilyesmi mindig
veszélyes; ehhez jött, hogy az előretörő szövetséges erők így olyan irányokból üthettek rajtuk,
ahonnét nem is számítottak rájuk.
Ez most megváltozott.
– Mit gondol, vannak műholdas helyzet-meghatározó rendszereik is? – kérdezte a főtörzs.
– Nem várhatjuk el tőlük, hogy örökre hülyék maradjanak...
*
Tajvan kicsi volt jelentéktelen, és pária a nemzetközi közösségben. Nem mintha ez utóbbit bármi
is indokolta volna, hacsak nem az, hogy gazdasága virágzott... és hogy volt egy nagy, de korántsem
ennyire sikeres nyugati szomszédja. A szigetet azonban választott kormány vezette, és ez igenis
jelentett valamit a nemzetközi közösség szemében – különösen az olyan országokéban, amelyeknek
kormányát ugyancsak a nép választotta. A népköztársaságot fegyveres erővel hozták létre – bár ez a
legtöbb országra igaz, emlékeztette magát Adler –, és közvetlenül létrejötte után állampolgárainak
millióit mészárolta le. Hogy mennyit, azt senki sem tudja, és senki sem fárasztotta magát
különösebben azzal, hogy kiderítse. Vezetői beindítottak egy forradalmi fejlesztési programot (a
„nagy ugrás”-t), amely még a többi marxista ország normáihoz képest is katasztrofális
következményekkel járt. Végrehajtottak egy belső „reform”-kísérletet (a „kulturális forradalmat”) is,
méghozzá a „Virágozzék száz virág!”-kampány után, amelynek valódi célja az volt, hogy leleplezzék
a rendszer potenciális ellenfeleit. Velük utóbb a diákok bántak el, akik valóban forradalmi
lelkesedéssel pusztították a kínai kultúrát – olyannyira, hogy Mao Kis vörös könyvének útmutatásai
alapján sikerült is csaknem teljesen elpusztítaniuk. Aztán újabb reform következett, a marxizmusról
állítólag átváltottak valami másra, majd újabb diáklázadás következett, de ez már a fennálló politikai
rendszer ellen irányult. Kihívó módon, harckocsikkal, fegyverekkel vetettek véget neki, az
eseményeket az egész világ láthatta a televízióban. Ennek ellenére az egész világ kész lett volna
végignézni, ahogyan a Kínai Népköztársaság Tajvant is legázolja.
Ezt nevezik reálpolitikának, gondolta Adler. Ilyesvalami vezetett a holokausztnak nevezett
eseményhez, amelynek az ő apja is – akinek alkarjára egy számot tetováltak – egyik túlélője volt.
Hivatalosan még saját országa is „egy Kína”-politikát folytatott. Egy hallgatólagos megállapodás
értelmében Kína nem támadta meg Tajvant, vagy ha mégis megtette volna, Amerika azonnal reagált
volna rá. Vagy nem...
Adler hivatásos diplomata volt, ezt tanulta az egyetemen. Szerette a hazáját. Gyakran volt hazája
politikájának eszköze, most pedig abban a helyzetben találta magát, hogy hazája nemzetközi
ügyekben az ő hangján szólalt meg. Amit azonban mondania kellett, gyakran igencsak ellenére volt,
és ilyen pillanatokban arra gondolt, vajon nem ugyanazt teszi-e, mint hatvan évvel korábban más jól
képzett és jó szándékú amerikai diplomaták, akik, miután már semmit sem lehetett visszacsinálni,
elámultak, hogy lehettek annyira vakok, hogy nem látták, mi következik.
– Megtaláltuk annak a rakétának a maradványait, sőt egészen nagy darabjait, amely a szárnyba
csapódott – közölte a tajvani védelmi miniszter. – Egyértelműen a Kínai Népköztársaságban készült.
– Az önök szakértői számára is lehetővé tesszük, hogy megvizsgálják a darabokat, és ellenőrizzék
állításainkat.
– Köszönöm. Tájékoztatni fogom erről a kormányomat. A tajvani külügyminiszter szólalt meg:
– Nos, hozzájárultak, hogy ön közvetlenül repüljön Pekingből Tajpejbe. A szűk körű megbeszélés
során nem ellenzik a repülőhordozó odaküldését. Az Airbusszal kapcsolatban minden felelősséget
elhárítanak. Bevallom, nem látom át viselkedésük logikáját.
– Én örülök, hogy érdeklődést mutatnak a regionális stabilitás helyreállítását illetően.
 – Milyen szép tőlük – vélekedett a védelmi miniszter. – Miután előzőleg szándékosan
felborították.
– A dolog nagy gazdasági kárt okozott nekünk – folytatta a külügyminiszter. – A külföldi
befektetők is nyugtalankodnak, az pedig, hogy ön Pekingből repült ide, okoz majd néhány kisebb
kellemetlenséget nekünk. Ön szerint ezt akarták?
– Ha azonban így van, miniszter úr, miért kértek arra, hogy közvetlenül repüljek ide?
– Nyilvánvalóan valamiféle fortély – felelte a védelmi miniszter, még mielőtt a külügyminiszter
megszólalhatott volna.
– S ha igen, vajon mi a célja? – tudakolta Adler. Ők is kínaiak, talán ők rájönnek.
– Mi itt biztonságban vagyunk, és tudjuk is ezt – még ha a külföldi befektetők nem tudják is. A
helyzet azonban még így sem valami ragyogó. Mintha egy várban élnénk, amelyet várárok vesz
körül. Az árkon túl ott egy oroszlán. Ha tehetné, megölne és felfalna bennünket. Nem tudja átugrani
az árkot, és ezt tudja is, de ennek ellenére állandóan próbálkozik. Remélem, megérti aggodalmainkat.
– Hogyne, uram – biztosította Adler. – Ha a KNK csökkenti aktivitását, önök is megteszik
ugyanezt?
Ez talán akkor is csökkentheti a feszültséget, ha nem sikerül rájönniük, mi Peking szándéka.
– Elvileg igen. Hogy technikailag hogyan hajtjuk végre, az minisztertársam feladatkörébe
tartozik. Ön láthatja, hogy nem vagyunk ellenségei az ésszerű megoldásoknak.
Az egész utazásnak ez az egyszerű kijelentés adott értelmet. Adler most már repülhetett vissza
Pekingbe, hogy átadja az üzenetet.
*
A Hopkinsnak is volt saját óvodája, ahol a gyerekekkel állandó óvónők foglalkoztak, de mindig
jelen volt néhány gyermekgyógyászati gyakorlatát töltő orvostanhallgató is. Katie besétált,
körülnézett, és kedvtelve nézegette a sokszínű környezetet. Nyomában négy ügynök haladt –
valamennyien férfiak, mert a nők éppen másutt teljesítettek szolgálatot.
Három civil ruhás baltimore-i rendőr várta őket. Kölcsönösen ellenőrizték egymás
személyazonosságát, s ezzel megkezdődött SEBÉSZ és HOMOKOZÓ egy újabb napja. Katie élvezte
a helikopterutat, és előre örült, hogy ma új barátokat szerezhet majd. Anyja azonban tudta, hogy este
megkérdezi majd: hol van Mrs. Marlene? Hogyan magyarázza el egy nem egészen hároméves
gyereknek, mi a halál?
*
Ryan érezte, hogy a tömeg lelkesebb a szokásosnál. Itt volt, nem egészen három nappal a
legkisebb gyermeke elleni merényletkísérlet után, tette a kötelességét, erőt és bátorságot mutatott,
hiszen a show-nak folytatódnia kellett.
Azzal kezdte, hogy imát mondott az elesett ügynökökért: Nashville a Biblia-övezetben van, ahol
komolyan veszik az ilyesmit. A beszéd folytatása is kitűnően sikerült, gondolta az elnök: csupa olyan
dologról beszélhetett, amiben hitt is. Józan észről, becsületről, kötelességtudatról. Miközben saját
hangján hallotta a valaki más által papírra vetett szavakat, kissé üresnek találta őket, és kora délelőtt
lévén nehezére esett megakadályoznia, hogy gondolatai el ne kalandozzanak.
– Köszönöm, és Isten áldja meg Amerikát! – fejezte be beszédét. A tömeg felállt és éljenzett. A
rezesbanda rázendített. Ryan elfordult a páncélozott pódiumtól, hogy ismét kezet rázzon a helyi
hivatalosságokkal, aztán integetve kivonult a színről. Arnie a függöny mögött várta.
– Ami a komédiát illeti, már nagyszerűen csinálja – jegyezte meg, Ryan azonban nem
válaszolhatott, mert felbukkant Andrea.
– Sürgős üzenet várja a gépen Mr. Adlertől.
– Rendben, induljunk. Maradjon a közelemben – mondta kifelé menet személyi testőrének.
– Mindig ön mellett leszek – biztosította Andrea.
– Elnök úr! – kiáltott oda neki a jó néhány közül a leghangosabb riporter. (Az NBC-t tudósította.)
– Nyomást gyakorol-e majd a kongresszusra egy új fegyver-ellenőrzési törvény érdekében?
– Minek?
 – A lánya elleni támadás... – Ryan felemelte a kezét.
– Úgy tudom, azt a fegyvertípust, amelyet a támadás során használtak, már tilos forgalmazni.
Sajnos nem tudom elképzelni, hogy egy új törvény túl sok eredménnyel járna.
– De a fegyverkereskedelem korlátozását szorgalmazók azt mondják...
– Tudom, mit mondanak. Most pedig kihasználják a kislányom elleni támadást és öt nagyszerű
amerikai halálát, hogy tovább haladjanak politikai céljaik megvalósítása felé. Mi erről a véleménye?
– kérdezte az elnök, és hátat fordított.
*
– Hát akkor, mi a baj?
A Cobra képviselője elmondta a tüneteit. A család orvosa régi barátja volt, még golfozni is együtt
jártak.
– Nos, hőemelkedésed van, harminchét-hét, ez túl sok. A vérnyomásod száz per hatvanöt, ez
viszont túl kevés. Pocsék színben vagy...
– Tudom, pocsékul is érzem magam.
– Beteg vagy, de én nem tartom aggasztónak a dolgot. Valószínűleg összeszedtél egy
influenzavírust valami bárban, és bizonyára a repülés sem tett jót... egyébként meg évek óta
egyfolytában mondogatom, hogy hagyd abba a piálást. Egyszerűen összeszedtél valamit, amire más
tényezők csak ráerősítettek. Pénteken kezdődött, igaz?
– Csütörtökön éjszaka vagy pénteken reggel.
– Nézd, elmúltál ötvenéves, ebben a korban már nem megy, hogy az ember éjszaka a disznókkal
henteregjen, reggel meg a sasokkal szárnyaljon. Teljes nyugalomra van szükséged, és sok
alkoholmentes folyadékra. Szedd tovább a Tylenolt.
– Nem írsz fel semmit? Az orvos a fejét rázta.
– Az antibiotikumok vírusfertőzések ellen nem használnak. A vírusokat az immunrendszerednek
kell elintéznie, és úgy is lesz, ha hagyod. Amíg azonban itt vagy, hadd vegyünk vért tőled. Réges-
régen időszerű lenne egy koleszterinteszt. Van veled valaki, aki hazavisz?
– Igen, nem akarok magam vezetni.
– Helyes. Szánj rá néhány napot! A Cobra meglesz nélküled, a golf is jobban megy majd, ha
helyrejössz.
– Kösz – mondta a páciens, és máris jobban érezte magát. Az ember mindig így van ezzel, miután
az orvos közli vele, hogy életben marad.
*
– Tessék – nyújtotta át a lapot Goodley. A VC-25-ös – kódnevén az Air Force One – felső szintjén
található kommunikációs berendezésekkel kevés iroda vehette fel a versenyt – még a
kormányhivatalokban is. – Nem rossz hír – tette hozzá Ben.
A VÍVÓMESTER nyomban átfutotta a szöveget, aztán lassabban is elolvasta.
– Jól van, remek, úgy gondolja, le tudja csendesíteni a helyzetet – állapította meg Ryan. – Csak
még azt nem tudja, hogy mi a franc is a helyzet.
– Ez is jobb a semminél.
– A munkacsoport megkapja ezt?
– Igen, elnök úr.
– Talán ki tudnak hüvelyezni valamit belőle. Andrea?
– Igen, elnök úr?
– Szóljon a sofőrnek, hogy ideje indulnunk. Hol van Arnie?
*
– Mobiltelefonról hívom – közölte Plumber.
– Helyes – felelte Van Damm. Az újságíró nála már eljátszotta a becsületét, de a telefonszáma
sajnos még ott volt Plumber telefonregiszterében. Őszintén sajnálta, hogy ezen nem változtathatott.
Elhatározta, hogy szól a titkárnőjének: ezt a fickót többé ne kapcsolja neki, legalábbis amikor úton
van, ne.
 – Tudom, mit gondol.
– Helyes, John. Akkor nem is kell elmondanom, mit gondolok.
– Nézze a ma esti adást! A végén leszek.
– Minek?
– Majd meglátja. Viszlát.
A stábfőnök kikapcsolta a telefont, és eltöprengett, mi volt ez az egész. Valaha megbízott ebben az
emberben. Sőt valaha még Donnerben is megbízott... Szólhatott volna a hívásról az elnöknek, de úgy
döntött, mégsem teszi. Ryan most mondott el egy egészen jó beszédet, a zavaró tényezők ellenére.
Szegény ördög önmagát múlta felül, olyasmiket is előadott, amiket maga sem hitt, hát most
megérdemli, hogy ne ezzel öntse nyakon? Arnie elhatározta, hogy miközben Kalifornia felé
repülnek, majd megnézi a felvételt, aztán ha alkalmasnak találja, az elnöknek is bemutatja.
*
– Nem tudtam, hogy megint van egy influenzavírus – mondta a Cobra embere, miközben felvette
az ingét. Nem könnyen sikerült magára öltenie: egész teste fájt.
– Mindig van, csak nem mindig lesz belőle újsághír – mondta az orvos, miközben átfutotta a
beteg kartonját. – Te viszont megkaptad.
– És?
– És ne szívd mellre! Ne menj dolgozni! Nincs értelme megfertőzni az egész céget. Feküdd ki! A
hét végére jól leszel.
*
A különleges hírszerzési helyzetértékelő csoport Langleyben ült össze. A Perzsa-öböl térségéből
csak úgy áradtak az új információk: ezt válogatták át a hatodik emeleti tanácsteremben. A fotót,
amelyet Chavez Mahmoud Haji Daryaeiről készített, a házi fotólabor kinagyította, és most a helyiség
falán függött. Lehet, hogy valaki darts-táblának használja majd, gondolta Ding.
– Lánctalpas dögök – állapította meg Ding, az egykori lövész katona a Predator videofelvételét
nézve.
– Mindig is a frász tört ki tőlük, kölyök – jegyezte meg Clark.
– A LAWS rakéta nagyon szépen elbánik velük, Mr. C.
– Mekkora a LAWS hatótávolsága, Domingo?
– Négy-ötszáz méter.
– A harckocsijaik két-három kilométerről tüzelnek – közölte John.
– Tudják ugye, hogy ez mit jelent?
– Nem értek a hardverhez – jelentette ki Bert Vasco a képernyő felé intve. – Mit jelent?
A választ a CIA egyik katonai elemzője adta meg:
– Azt, hogy az EIK haderői jobb formában vannak, mint vártuk. – A hadsereg egy őrnagya, akit a
védelmi hírszerzőktől delegált a DIA, egyetértett vele:
– Igazán jól csinálták. Egyszerű gyakorlat volt, nem hajtottak végre igazán bonyolult
manővereket, de végig sikerült kézben tartaniuk a dolgokat. Senki sem tévedt el...
– Ön szerint használnak műholdjelekkel működő helyzet-meghatározó eszközöket?
– Ezeket a Yachting magazin bármelyik előfizetője megveheti, már csak négyszáz dollárba
kerülnek – mondta civil kollégájának a tiszt.
– A segítségükkel a mozgó erők sokkal jobban irányíthatók, sőt a tűzvezetésük is sokkal
hatékonyabbá válik. Ha valaki tudja, hol vannak a lövegei, hol az előretolt megfigyelője, és hozzá
képest a célpont, már az első lövésnél megtérül a befektetés.
– Négyszeresére nő a hatékonyság?
– Könnyen lehet – felelte az őrnagy. – Annak az idős úrnak ott a falon igencsak van mivel
fenyegetnie a szomszédjait. Szerintem ezt tudatni is fogja velük.
– Bert? – kérdezte Clark. Vasco fészkelődött a székében.
– Kezdek aggódni. Ez gyorsabban megy, mint vártam. Ha nem volna semmi más, ami miatt
Daryaeinek aggódnia kellene, még jobban aggódnék.
 – Például? – kérdezte Chavez.
– Például végre kell hajtania a konszolidációt az országban, és tudja, hogyan reagálunk majd, ha
esetleg kardcsörtetésbe kezd. Hétszentség, hogy tudatosítani szeretné szomszédjaiban, hogy ő a
nagymenő a térségben. – Leghamarabb mikor lesz rá képes, hogy csináljon is valamit?
– Katonai téren? – kérdezte a civil elemző, és a DIA őrnagya felé intett.
– Ha nem figyelünk oda rá, akár most rögtön is. De odafigyelünk.
*
– Kérem, csatlakozzanak hozzám, egypercnyi néma felállással emlékezzünk rájuk – mondta
hallgatóságának Ryan Topekában. Itt tizenegy óra volt, ami azt jelentette, hogy Washingtonban
tizenkettő. Hátravan még Colorado Springs, aztán Sacramento, és utána hála istennek mehet haza.
*
– Kénytelenek vagyunk feltenni a kérdést: miféle emberrel van dolgunk – mondta Kealty saját
kamerái előtt. – Öt ember halt meg, ő pedig nem érzi szükségét, hogy törvénnyel szabályozzuk
ezeknek a fegyvereknek a forgalmazását. Egyszerűen meghaladja a felfogóképességemet, hogy lehet
valaki ilyen hidegen szívtelen. Nos, ha ő nem törődik azokkal a bátor ügynökökkel, hát majd
foglalkozom én. Még hány amerikainak kell meghalnia, hogy belássa a szabályozás szükségességét?
Csakugyan el kell, hogy veszítse egy családtagját? Sajnálom, egyszerűen képtelen vagyok elhinni,
hogy ezt mondta – folytatta előadását a politikus a minikamera számára.
*
– Valamennyien emlékezhetünk, hogy amikor egyesek versenybe szálltak, hogy ismét beválasszák
őket a kongresszusba, ilyesféléket mondtak nekünk: „Szavazzanak rám, mert akkor minden dollárnyi
adó után, amelyet ez a választói körzet befizet, egy dollár húsz centet kapunk vissza.” Emlékeznek
ezekre az állításokra? – kérdezte az elnök. – Nem mondták el viszont... nos, valójában nagyon sok
mindenről hallgattak. Először is, például arról, hogy soha senki nem mondta, hogy pénzügyi
tekintetben függünk a kormánytól. Nem a Mikulásra szavazunk, ugye? Éppen fordítva, a kormány
nem tud létezni, ha önök nem adnak neki pénzt.
Másodszor: mondta-e valamelyikük, hogy „szavazzanak rám, mert én aztán istenigazából
kiszúrok azokkal a rohadt észak-dakotaiakkal”. Vajon ők nem amerikaiak?
Harmadszor: ez valójában azért történik, mert a kormány deficitje annyit jelent, hogy minden
választói körzet több szövetségi támogatást kap vissza, mint amennyit a szövetségi adókon veszít.
Elnézést, a közvetlen szövetségi adókról beszélek, amelyeket önök is láthatnak.
Szóval, azzal kérkednek, hogy több pénzt költenek, mint amennyijük van. Ha az önök közvetlen
szomszédja közölné önökkel, hogy váltó- és csekkcsalásokkal fosztogatja az önök személyi bankját,
nyilván a rendőrséghez fordulnának, nem?
Mindannyian tudjuk, hogy a kormány igenis több pénzt vesz el, mint amennyit visszaad.
Egyszerűen megtanulták eldugni a különbözetet. A szövetségi költségvetés hiánya azzal a
következménnyel jár, hogy valahányszor önök pénzt vesznek kölcsön, ez többe kerül önöknek, mint
amennyibe kerülnie kellene. Hogy miért? Mert a kormány annyi pénzt vesz kölcsön, hogy felhajtja
vele a kamatokat...
Ha tehát holnap szavazni mennek, kérem, szánjanak rá időt, és gondolják végig, amit a jelöltek
mondanak, majd tegyék fel a kérdést: „Értelmes szavak ezek?”
*
A furgon – felirata szerint egy fűtés– és szellőzéstechnikai cég kocsija – végighaladt a
behajtóúton. Két ember szállt ki belőle, és felmentek a tornácra. Egyikük kopogtatott.
– Igen? – szólt ki zavartan a ház asszonya.
– FBI, Mrs. Sminton – mutatta meg az egyik ügynök az igazolványát. – Bejöhetünk, kérem?
– Miért? – kérdezte a hatvankét éves özvegyasszony.
– A segítségét szeretnénk kérni egy bizonyos ügyben... ha hajlandó segíteni nekünk.
Lassabban jutottak el ide, mint gondolták. A HOMOKOZÓ-ügyben használt fegyverek gyártóját
sikerült megtalálniuk, onnan eljutottak a nagykereskedőhöz, majd a kiskereskedőhöz. Az utóbbitól
kaptak egy nevet, a név pedig elvezette őket egy címhez. A cím birtokában az FBI és az elnöki
testőrség házkutatási végzést kért és kapott a területileg illetékes bíróság egyik bírájától.
– Jöjjenek be, kérem.
– Köszönjük, Mrs. Sminton. Ismeri a szomszédját?
– Úgy értik, Mr. Azirt?
– Igen.
– Közelebbről nem. Néha intünk egymásnak.
– Nem tudja, Mr. Azir otthon tartózkodik most?
– A kocsija nincs itt – felelte az asszony, miután kipillantott. Az ügynökök már tudták ezt. A
férfinak egy marylandi rendszámú kék Oldsmobile-ja volt. Kétszáz mérföldes körzetben minden
rendőr ezt a gépkocsit kereste.
– Meg tudná mondani, mikor látta őt utoljára?
– Azt hiszem, pénteken. „Voltak itt más kocsik meg egy teherautó is.
– Köszönöm – mondta az ügynök, majd a kezeslábasa zsebéből elővett egy rádiót. – Behatolunk,
behatolunk. A madár valószínűleg – ismétlem, valószínűleg – kirepült a kalitkából.
A döbbent özvegy szeme láttára egy helikopter jelent meg a háromszáz méternyire lévő
szomszédos épület felett. Mindkét oldaláról kötelek hullottak alá, amelyeken aztán fegyveres
ügynökök ereszkedtek le. Ugyanakkor az úton mindkét irányból járművek bukkantak fel: miután
lekanyarodtak róla, mind a négy gépkocsi nyílegyenesen az épület felé tartott. Máskor az akció talán
lassabban zajlott volna, és hosszabb, diszkrét felderítés előzte volna meg, a parancs azonban most
így rendelkezett. Az elülső és a hátsó ajtókat berúgták. Harminc másodperccel később sziréna
harsant: Mr. Azir házában eszerint betörésjelző működött.
– Üres... az épület üres... itt Betz – szólt bele az egyik ügynök a rádiójába. – Átkutattuk, az épület
tiszta. Küldjék a labortechnikusokat!
Ugyanekkor két furgon tűnt fel, végigjöttek a bekötőúton. Amikor megálltak, az egyik utasnak
első dolga volt mintát venni az itteni kavicsból és fűből, hogy összevesse a Hétmérföldes Lépéseknél
hagyott kocsikban talált törmelékkel.
– Mrs. Sminton, leülhetnénk, kérem? Szeretnénk feltenni önnek néhány kérdést Mr. Azirral
kapcsolatban.
*
– Nos? – kérdezte Murray az FBI irányítóközpontjába érkezve.
– Rossz hír – közölte a pultnál ülő ügynök.
– A fenébe – mondta Murray, de hangja nem árult el indulatot. Igazából nem számított rá, hogy
elkapják a fickót, más fontos információkra viszont igen. A laboránsok tárgyi bizonyítékok sokaságát
gyűjtötték össze. A kavicsminták, a kocsik szennyeződései, por és elemi szálak bizonyíthatták, hogy
a terroristák megfordultak a házban. Egy tízfős ügynökcsoport éppen most kezdte vizsgálni, ki is volt
Mordechai Azir. Valószínűnek tűnt, hogy körülbelül annyira volt zsidó, mint Adolf Eichmann.
– Irányítóközpont, itt Betz!
Billy Betz helyettes különleges ügynök volt, a baltimore-i bevetési részleget vezette.
– Billy itt Dan Murray. Mit találtak?
– Nem is hinné. Egy fél láda hét-hatvankettes lőszert. A sorozatszámok stimmelnek. A nappaliban
van egy vörös szőnyeg. Ezt a helyet kerestük. A házigazda hálószobájából, a szekrényből hiányzik
néhány ruhadarab. A hely biztonságos, álcázott robbanószerkezeteket nem találtunk. A laborosok
most kezdik a szokásos munkát.
A nyombiztosító csapatot az FBI, az elnöki testőrség és az Alkohol-, Dohány- és Tűzfegyver Iroda
emberei alkották. (Az utóbbi hatóság nem tartozott a legjobban szervezett ügynökségek közé, de
technikai stábja kitűnő volt.) Órákon át vizsgálták az épületet, mindent felforgattak. Valamennyien
kesztyűben dolgoztak, minden felületet grafitporral szórtak be: ujjlenyomatokat kerestek, hogy
azonosítsák őket a halott terroristákéval.
*
 – Ryan elnök ma, a kongresszusi választások előtti napon kortes-körutat tett az országban.
Útjának állomásain egyértelműen a konzervatív szavazókat megszólító beszédeket mondott.
Miközben azonban a szövetségi nyomozószervek a lánya elleni aljas terrorakciót vizsgálják, az elnök
egyszerűen visszautasította a fegyvertörvények szigorításának gondolatát. Következő riportunkat az
elnöki kortes-csapatot kísérő munkatársunk, Hank Roberts, az NBC riportere készítette.
Tom Donner megvárta, míg kialszik a piros lámpa a kamerán, és csak azután fordult Plumber felé.
– Szerintem mondott ma néhány jó dolgot – állapította meg a bejátszás alatt az idősebb riporter.
– Callie Westonnak mostanában jön meg... másként miért idézte volna az egyik szövegben az I’
Love Lucyt! – jegyezte meg Donner, miközben a szövegpéldányát lapozgatta. – Fura. Annak idején
remek beszédeket írt Bob Fowlernak.
– Maga olvasta azt a beszédet?
– Ugyan már, John, nekünk nem kell elolvasni, amiket mond. Mi tudjuk, mit fog mondani.
– Tíz másodperc – figyelmeztette őket a rendező a fülhallgatójukon keresztül.
– Egyébként jó az az anyag, amit a végén mond el, John... A két férfi arca „háromra” széles
mosolyra húzódott.
– Óriási szövetségi erők nyomoznak az elnök lánya elleni pénteki támadás ügyében. A következő
riportot Karen Stabler készítette Washingtonban.
– Tudtam, hogy tetszeni fog, Tom – felelte Plumber, amikor a kamerákon ismét kialudt a vörös
fény. Így még jobb, gondolta. A lelkiismerete tiszta volt.
*
A VC-25-ös a tervezett időben a levegőbe emelkedett, és észak felé fordult, hogy kikerülje az
Észak-Új-Mexikó feletti viharzónát. Arnie van Damm a felső szinten, a hírközlési részlegben
tartózkodott. Jó néhány igen komoly külsejű szerkezet működött itt, úgy tűnt, a fél világot irányítani
lehet velük, a géptörzs burkolata alatt pedig egy műholdvevő antenna tányérja bújt meg, amelynek
méregdrága célzó-berendezése szinte bármire rá tudott állni. A stábfőnök utasítására a szerkezet most
éppen az NBC adását fogta, amelyet a Hughes műhold továbbított.
– És most következzék záró kommentárunk, amelyet munkatársunk, John Plumber mond el –
fordult kecsesen kollégája felé Donner. – John!
– Köszönöm, Tom. Sok évvel ezelőtt, ifjonti lelkesedéstől indíttatva kezdtem az újságírói hivatást.
Emlékszem, volt egy detektoros rádióm, az idősebbek önök közül még emlékezhetnek rá, hogy a
földvezetékét valamilyen csőhöz kellett kötni – mondta mosolyogva. – Emlékszem, hallgattam Ed
Murrow-t, aki Londonból tudósított az angliai légi csata idején, Eric Sevareidet, aki Burma
dzsungeléiból jelentkezett, hivatásunk összes alapító atyáit... igazi óriások voltak. Úgy nőttem fel,
hogy szívembe vésődtek azoknak az embereknek a szavai, akikben egész Amerika bízhatott, mert
legjobb képességeik szerint az igazságot akarták elmondani. Úgy döntöttem, az igazságot fogom
kutatni, hogy közöljem az emberekkel, és azt hiszem, ez a legnemesebb hivatások egyike, amelyet
valaki választhat magának. Nem mindig végezzük tökéletesen a munkánkat, egyikünk sem –
folytatta Plumber.
A jobb oldalán ülő Donner zavartan nézte a súgógépet. Nem ez futott a kamera objektívje előtti
üveglapon, ő pedig megértette, hogy bár Plumber előtt ott a szöveg, fejből mond el valamit, amit
előre megtanult. Még ilyet. Akárcsak a régi időkben.
– Szívesen mondanám, hogy büszke vagyok, hogy ez a hivatásom. Valaha büszke is voltam rá. Én
ültem a mikrofonnál, amikor Neil Armstrong a Hold felszínére lépett, és szomorúbb alkalmakkor is,
például amikor Jack Kennedyt temettük. Hivatásos újságírónak lenni azonban nem pusztán azt
jelenti, hogy végzünk egy bizonyosfajta munkát, hanem azt is, hogy vallunk valamit, hiszünk
valamiben, kiállunk valamiért.
Néhány héttel ezelőtt egyetlen napon két interjút is készítettünk Ryan elnökkel. Az elsőt reggel
rögzítettük, a másodikat egyenes adásban készítettük. Este nem egészen ugyanazokat a kérdéseket
tettük fel, amelyeket reggel, de nem véletlenül. A két interjú között valaki magához hívatott
bennünket, hogy ki, azt most nem akarom közölni, majd később. Az illető információkat adott
nekünk, kényes információkat, amelyek azt a célt szolgálták, hogy ártsanak az elnöknek, s akkor úgy
tűnt, remek anyag lesz belőlük. Nem így történt, de ezt akkor még nem tudtuk. Úgy éreztük, a reggeli
interjú során nem a megfelelő kérdéseket tettük fel, és szerettünk volna jobbakat feltenni helyettük.
Ezért aztán hazudtunk. Hazudtunk az elnök stábfőnökének, Arnie van Dammnak, azt mondtuk
neki, hogy a reggeli felvétel valamiképpen megsérült – s ekképpen az elnöknek is hazudtunk. Ami
azonban a legrosszabb, önöknek is hazudtunk. A kazetták a birtokomban vannak: tökéletesen épek,
semmi bajuk.
Nem szegtünk törvényt. Az alkotmány első módosítása lehetővé teszi számunkra, hogy csaknem
mindent megtegyünk, amit akarunk, és ez jól is van így, mert végső soron önök azok, akik megítélik
azt, amit teszünk, és bennünket magunkat is. Egy dolgot azonban nem tehetünk meg – nem
követhetünk el hitszegést önökkel szemben.
Nem támogatom Ryan elnököt, őszintén szólva számos tekintetben nem értek egyet a
politikájával. Ha indulna a választásokon, valószínűleg másvalakire szavaznék. Csakhogy ennek is
része volt abban, hogy hazudtam, és nem tudok ezzel a tudattal élni. Bármilyen hibái vannak is John
Patrick Ryannek, becsületes ember, én pedig nem engedhetem, hogy személyes rokon- vagy
ellenszenveim bárkivel vagy bármivel kapcsolatban befolyásolják a munkámat.
Ebben az esetben pedig ez történt. Rosszul tettem. Bocsánatkéréssel tartozom az elnöknek, és
bocsánatkéréssel tartozom önöknek is. Ez alighanem televíziós újságírói karrierem végét jelenti. Ha
így lesz, úgy akarnám befejezni a pályámat, ahogyan elkezdtem: azzal, hogy legjobb képességeim
szerint közlöm az igazságot.
Jó éjszakát kívánunk. Az NBC híradóját látták.
Plumber nagyot sóhajtott. Még a kamerába meredt.
– Mi a franc volt ez az egész? – csattant fel Donner. Plumber felállt, mielőtt felelt volna:
– Ezt pont maga kérdezi, Tom...?
Csengett az asztalán lévő telefon – pontosabban villogni kezdett rajta egy lámpa. Plumber úgy
döntött, nem veszi fel, ehelyett kiment az öltözőjébe. Tom Donner egyedül lesz kénytelen kitalálni,
minek volt a tanúja.
*
Kétezer mérföldnyire, a Rocky Mountain Nemzeti Park fölött Arnold van Damm kikapcsolta a
videokészüléket, kiugratta belőle a kazettát, és levitte az alsó szintre, az orrban lévő elnöki
szakaszba. Ryan éppen aznapi következő, egyben utolsó beszédét vette át.
– Jack, azt hiszem, ez érdekelni fogja – mondta neki fülig érő szájjal.
*
Mindenből kell lennie egy elsőnek. Erre ezúttal Chicagóban került sor. A nő szombaton délután
kereste fel orvosát, és ugyanazokat hallotta, amiket az összes többi. Influenza... aszpirin...
ágynyugalom. Sok folyadék. Amikor azonban a tükörbe pillantott, elszíneződést vett észre világos
bőrén, s ez még jobban megijesztette, mint összes eddigi tünete. Felhívta orvosát, de csak egy
üzenetrögzítő jelentkezett. Ezek a foltok pedig nem várhattak, tehát kocsiba ült, és a chicagói
egyetemi klinikára hajtott, amely az ország egyik legjobb ilyen intézménye volt. Körülbelül negyven
percig várakozott a sürgősségi osztály várójában. Amikor szólították, felállt, és elindult az osztály
felé, de nem jutott el odáig: a recepciósok szeme láttára összeesett. Egy perccel később két
betegszállító kerekes hordágyra emelte, és betolta a kezelőtérbe. A papírjait egy recepciós vitte utána.
Először egy fiatal bentlakó orvos vizsgálta meg, aki egyéves belgyógyászati
szakvizsgagyakorlatának végét töltötte, és nagyon élvezte az ügyeleteket, amelyeket időről időre a
sürgősségi osztályon adott.
– Mi a gond? – kérdezte, miközben a nővérek és ápolók munkához láttak: megvizsgálták a beteg
pulzusát, vérnyomását és légzését.
– Tessék – mondta a recepciós nővér, és átadta a magával hozott papírokat. Az orvos átnézte őket.
– Úgy tűnik, influenzás tünetek, de mi lehet ez?
 – A pulzus mindössze húsz, a vérnyomás... várjon csak egy kicsit. – A nővér ismét megmérte. –
Vérnyomás kilencven per ötven?
Ehhez a beteg túlságosan jól nézett ki.
Az orvos kigombolta a nő blúzát, és mindent megértett. A pillanat fényében felidéződtek benne
tankönyveinek megfelelő passzusai. Felemelte,a kezét.
– Mindenki hagyja abba, amit csinál! Súlyos esettel van dolgunk. Mindenki húzzon kesztyűt,
vegyen fel maszkot! Most azonnal!
– Hőmérséklet negyven egész huszonkét század – közölte egy másik nővér hátrább lépve a
pácienstől.
– Ez nem influenza. Súlyos belső vérzése van, ezek pedig körülírt bőrvérzések – mondta a
bentlakó orvos, és közben maga is kesztyűt, maszkot vett fel. – Hívják ide dr. Quinnt!
Egy nővér kisietett, az orvos pedig ismét a felvételi papírokba mélyedt. Vérhányás, sötét széklet,
alacsony vérnyomás, magas láz, hám alatti vérzések. De hiszen ez itt Chicago! – ellenkezett
magában.
Kézbe vett egy tűt.
– Mindenki maradjon távol, senki se közelítsen a kezemhez vagy a karomhoz – mondta, és a
beteg vénájába szúrta a tűt. Négyszer öt köbcenti vért vett tőle, négy vákuumcsőbe.
– Mi az? – kérdezte dr. Joe Quinn. A bentlakó elismételte a tüneteket, és miközben átvitte egy
asztalra a csöveket, a maga kérdését is feltette: – Mi a véleménye, Joe?
– Ha nem Chicagóban volnánk...
– Igen. Ez vérzéses láz... ha ez egyáltalán lehetséges.
– Megkérdezte tőle valaki, hol járt? – kérdezte Quinn.
– Nem, doktor úr – felelte a recepciós.
– Jégtömlők! – szólt az egyik nővér, és mindjárt oda is hozott egy nyalábbal. A beteg hóna alá, a
nyaka alá és testének más pontjaira helyezte őket, hogy elvezessék testéből a forróságot, amely akár
végezhetett is vele.
– Dilantin? – töprengett Quinn.
– Egyelőre nem görcsöl. A rohadt életbe!
A bentlakó orvos fogott egy ollót, és levágta vele a nő melltartóját. A törzsén további bőrvérzések
voltak kialakulóban.
– A hölgy rendkívül súlyos beteg – jelentette ki. – Nővér, hívja be dr. Kleint, fertőző esetünk van.
Valószínűleg otthon találja. Mondja meg neki, hogy azonnal szükségünk van rá. Le kell nyomnunk a
beteg lázát, és magához kell térítenünk. Azt is meg kell tudnunk, hol a pokolban járt.
47. Index Páciens
Mark Klein egyetemi tanár volt, vagyis már megszokta, hogy kötött munkaidőben dolgozik.
Meglepte, hogy ilyenkor hívják.
– Hol van Quinn doktor? – kérdezte, amikor beért.
– A kettes elkülönítőben.
– Hol járt a beteg? – kérdezte a professzor.
– Nem tudjuk – felelte Quinn. – átnéztük a retiküljét, úgy tűnik, vezető beosztásban dolgozik a
Searsnél, az irodája legalábbis ott van a Sears Towerban.
– Megvizsgálták?
– Igen – mondta egyszerre Quinn és az ifjabb bentlakó.
– Állatharapások? – kérdezte Klein.
– Nincsenek, és nincsenek tűszúrásnyomok sem. Semmi szokatlan. A nő tiszta.
– Valószínűnek tartom, hogy vérzéses láza van. Nem tudni, hogy szerezte. Vigyék fel az emeletre.
Teljes elkülönítés, az összes elővigyázatossági intézkedés. Ezt a helyiséget fertőtlenítsék, mindent,
amihez csak hozzáérhetett.
– Én azt hittem, hogy ezek a vírusok csak közvetlen érintkezés útján...
 – Ezt senki sem tudja, doktor, és amit nem tudok megmagyarázni, attól én félek. Voltam
Afrikában, láttam Lassa-lázat és Q-lázat. Ebolát nem. De ahogy a beteg kinéz, alighanem ezek
valamelyikét kapta el – jelentette ki Klein. Elsőként ő mondta ki ezeket a rettenetes szavakat.
*
– Tudtam, hogy Holtzman összehozza nekem – mondta Arnie. A gép leszállni készült
Sacramentóban, a stábfőnök pedig egy pohár itallal ünnepelt.
– Hogyhogy? – kérdezte az elnök.
– Ez a Bob kemény fickó, nagy csirkefogó, de tisztességes csirkefogó. Ez egyben azt is jelenti,
hogy tiszta szívvel megégeti önt máglyán, ha úgy gondolja, hogy rászolgált. Ezt jó, ha megjegyzi –
tanácsolta a stábfőnök.
– Donner és Plumber hazudtak – mondta fennhangon az elnök. – a szentségit!
– Mindenki hazudik, Jack, még ön is. Egyes hazugságok arra valók, hogy megvédelmezzék az
igazságot, mások arra, hogy elrejtsék, megint mások, hogy cáfolják. Némely hazugságokra pedig
egyszerűen azért kerülhet sor, mert senki sem gondol utánuk.
– Itt mi történt?
– Mindezek kombinációja, elnök úr. Ed Kealty azt akarta, hogy tőrbe csalják önt, és felültette
őket. De most megfogtam önnek azt a hitszegő gazembert. Lefogadom, hogy holnap a Post
címoldalán lesz egy anyag, amely leleplezi, hogy Kealty felbujtott két vezető újságírót. A sajtó úgy
fog rárontani, mint egy farkasfalka.
A gép végében utazó riporterek máris erről beszéltek. Arnie-nak gondja volt rá, hogy a felvétel az
ő kabinjuk képernyőjén is leperegjen.
– Merthogy őmiatta tűntek fel rossz színben...
– Ez az főnök – helyeselt Arnie. Azt nem vallhatta be, hogy minderre nem került volna sor, ha
nem éri támadás Katie Ryant. Olykor még a riporterek szívében is feltámad a részvét, és alighanem
ez is oka volt Plumber pálfordulásának. Bob Holtzmannak azonban ő, Arnie adagolta a gondosan
kiválogatott információkat.
*
Adler biológiai órája mostanra tökéletesen összezavarodott. Mint azonban megállapította, az
időnkénti szundítás segített, aminthogy az is, hogy egyszerű, ám kedvező üzenetet továbbíthatott
elnökének.
A Kínai Népköztársaság külügyminisztere ismét a tolmács és Zhang Han San társaságában
fogadta.
– Az, hogy voltak szívesek hozzájárulni, hogy közvetlenül repülhessek Tajpejbe, megkönnyítette a
dolgomat. Köszönöm.
– Milyen hírt hoz önfejű unokatestvéreinktől?
– Ők is készek redukálni katonai tevékenységüket, remélve, hogy ezzel hozzájárulnak a feszültség
csökkenéséhez.
– És a sértő vádak, amelyeket hangoztatnak?
– Ez a téma nem került szóba. Azt hiszem, ők éppúgy érdekeltek a békés körülmények
helyreállításában, mint önök.
– Milyen kedves tőlük – szólalt meg Zhang. – Ellenségeskedést kezdeményeznek, lelövik két
repülőgépünket, elpusztítják egy saját utasszállítójukat, akarattal vagy hozzá nem értésből
elpusztítanak több mint száz embert, aztán azt mondják, hogy hozzánk alkalmazkodva csökkentik
provokatív lépéseik számát.
– A béke mindenki érdekét szolgálja, nem? Amerika értékeli mindkettejük lépéseit, amelyeket
ennek az informális kapcsolatfelvételnek a során tettek. A Kínai Népköztársaság több tekintetben is
előzékenynek mutatkozott, és a tajvani kormány kész a megfelelő válaszgesztusokra. Mi egyebet
óhajtanának még?
– Csak egy apróságot – felelte a kínai külügyminiszter. – Kártérítést négy vadászpilótánk
haláláért. Özvegyek, árvák maradtak utánuk.
 – Az ő vadászaik lőttek először – mutatott rá Zhang.
– De mi van akkor – hangsúlyozom, erre nincsenek bizonyítékaim –, ha egyértelműen
bebizonyosodik, hogy az Airbust nem szándékosan, de a Kínai Népköztársaság valamelyik gépe lőtte
le? Akkor az önök kártérítési igénye indokolatlannak tűnhet.
– Ez lehetetlen. Kihallgattuk az életben maradt pilótákat, a vallomásuk ezzel kapcsolatban
egyértelmű – szólalt meg ismét Zhang.
– Tehát pontosan mit kérnek? – kérdezte Adler.
– Minden lelőtt pilótánk után kétszázezer dollárt. A pénzt természetesen a családjaik kapják –
ígérte Zhang.
– Kérésüket továbbíthatom a...
– Elnézést, ez nem kérés, hanem követelés – közölte a külügyminiszter Adlerrel.
– Értem. Ismertethetem velük az önök álláspontját, de azt javaslom, ezt ne szabják a feszültség
csökkentésének feltételéül.
– Ez az álláspontunk – jelentette ki a külügyminiszter nyugodtan.
*
Sacramentóban is véget ért az összejövetel, a beszéd nagy sikert aratott. Ryannek kifelé mentében
odakiáltott egy riporter:
– Elnök úr!
– Feleljen neki! – súgta Arnie.
– Tessék! – mondta Jack, és közelebb lépett. A testőrök nem voltak elragadtatva ettől.
– Tud arról, mit mondott John Plumber ma este az NBC-n?
A riporter az ABC munkatársa volt, és semmiképpen sem hagyta volna ki, hogy rúgjon egyet a
konkurens tévétársaságon.
– Igen, hallottam róla – felelte higgadtan az elnök.
– Fűz hozzá valamilyen megjegyzést?
– Természetesen nem örültem, amikor mindezt megtudtam, de ami Mr. Plumbert illeti, olyan
erkölcsi bátorságról tett tanúbizonyságot, amilyet ritkán tapasztalhatunk. Nálam kiköszörülte a
csorbát.
– Ön tudja, hogy ki volt, aki...
– Kérem, bízzuk ezt Mr. Plumberre. Az ő sztorija, ő tudja, hogy mondja el. És most, ha
megbocsát... vár a repülőgépem.
*
– Úristen – suttogta Klein professzor. A mikroszkóp kijelző-monitorán, mintha csak tankönyvi
ábra lett volna, ott volt a pásztorbot. Hogy a fenébe juthatott Chicagóba?
– Ez az ebola – állapította meg dr. Quinn, majd hozzátette: – Ez lehetetlen.
– Mennyire alaposan vizsgálták meg a beteget? – kérdezte a professzor.
– Talán nem eléggé... de a testén nincsenek sem harapás–, sem tűszúrásnyomok. Chicagóban
vagyunk, Mark! Tegnap deres volt a szélvédőm!
Klein professzor erősen gondolkodott.
– Találtak kulcsokat a táskájában?
– Igen, professzor úr.
– A sürgősségi osztályon mindig vannak rendőrök. Szóljanak egynek, mondják meg neki, hogy
rendőri kíséretre lenne szükségünk, el kell mennünk a lakására, hogy körülnézzünk. Veszélyben
forog az élete. Talán van valamilyen kisállata, trópusi növénye, mit tudom én, mije. Tudjuk a
háziorvosa nevét. Keltsék fel, hívják ide. Meg kell tudnunk, mit tud a betegéről.
– Milyen kezelést javasol?
– Lenyomjuk a lázát, pótoljuk a folyadékveszteségét, csillapítjuk a fájdalmait, de ebben az
esetben igazából semmi sem használ. Rousseau Párizsban próbálkozott az interferonnal és néhány
egyéb dologgal, de eddig hiába. – Klein ismét a képernyőre nézett. Homlokát ráncolva kérdezte: –
Vajon hogyan kapta meg? Hogyan került kapcsolatba ezzel a rohadt kis féreggel?
 – Értesítsem a Járványügyi Központot?
– Maga a rendőrt hívja ide. Én majd küldök egy faxot Gus Lorenznek.
*
A Predatorok visszaérkeztek Szaúd-Arábiába, anélkül hogy bárki is észrevette volna őket.
Hadosztálykörletek felett járatni őket kissé kockázatos lett volna, feladatukat mostantól műholdak
vették át.
Az EIK „Halhatatlanok” hadosztályának páncélosai hosszú, egyenes sorokba rendeződtek,
lényegében úgy, mintha egy hatalmas parkolóba álltak volna be, hogy megszámolhassák őket.
A személyzet és a karbantartók a lánctalpat cserélték rajtuk.
– Mennyit bír ki egy pár ilyen lánctalp? – kérdezte az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség
éjszakai ügyeletének egyik tagja a képernyő előtt. Szomszédja felelt neki:
– Ez a fajta? Sivatagi terepen mondjuk ezer kilométert. Talán valamivel kevesebbet.
*
– Mit akar csinálni Kealtyvel? – kérdezte Arnie-tól Callie Weston.
– Éppen ez jár a fejemben. Egyszer és mindenkorra süllyesztőbe küldjük a gazembert.
*
Badrayn ismét a számítógépe elé ült, és felkereste a megfelelő internethelyeket. Még mindig
semmi... Holnap kezdhet aggódni... ámbár ha mégsem történne semmi... nos, ez nem az ő gondja
volt. Ő minden feladatát tökéletesen oldotta meg.
*
A Zéró Páciens kinyitotta a szemét. Ez mindenki figyelmét felkeltette. Láza harmincnyolc egész
hét tizedre csökkent – a jégtáskák . hatására, amelyek úgy vették körül a testét, mint a piacon a
halakét. Arcán jól látszott a szenvedés és a kimerültség. Az AIDS előrehaladott stádiumában lévő
páciensre emlékeztetett – ezt a betegséget az orvos nagyon is jól ismerte.
– Hello, dr. Klein vagyok – mondta a professzor a maszk mögött. – Egy kissé megijesztett
bennünket, de aztán kézbe vettük a dolgokat.
– Fáj... – mondta a nő.
– Tudom, és ezen is segíteni fogunk, de fel kell tennem önnek néhány kérdést.
– Rendben.
– Járt valahol mostanában?
– Ezt hogy érti? – kérdezte a beteg. Minden szó tovább apasztotta energiatartalékait.
– Járt-e külföldön az utóbbi időben?
– Nem... tíz nappal ezelőtt Kansasba repültem, és még aznap vissza is jöttem.
– Érintkezett-e valakivel, aki járt külföldön?
– Nem – próbálta megrázni a fejét a beteg, de mozdulata mindössze néhány milliméteresre
sikeredett.
– Ne haragudjon, de meg kell kérdeznem valamit. Van-e jelenleg bármilyen állandó szexuális
kapcsolata?
A nőn látszott, hogy megdöbbenti a kérdés.
– AIDS? – kérdezte. Azt hitte, ennél súlyosabb baja nem lehet. Klein együtt érzőén rázta meg a
fejét.
– Nem, egészen biztosan nem, emiatt nem kell aggódnia.
– Elvált vagyok – mondta a beteg. – Csak néhány hónapja... Még nincsen új... férfi az életemben.
– Maga nagyon csinos, úgyhogy ez nem sokáig lesz így – állapította meg Klein, megpróbálván
kicsalni egy mosolyt a nőből. – Mivel foglalkozik a Searsnél?
– Háztartási cikkekkel. Árubeszerző vagyok. Most volt egy... nagy árubemutató... a McCormick
Centerben... rengeteg papírmunkával járt, megrendelések és effélék.
Ebből nem derült ki semmi, így Klein újabb kérdésekkel próbálkozott, de ezek sem vezettek
eredményre. Megfordult, és a nővérre mutatott.
 – Adunk valamilyen fájdalomcsillapítót – mondta neki. Oldalt lépett, hogy ne akadályozza a
nővért, aki hozzálátott, hogy felszerelje a morfiuminfúziót az állványra. – Néhány másodperc múlva
már hat is – mondta. – Rövidesen visszajövök.
Quinn az előcsarnokban, egy egyenruhás rendőr társaságában várta, akinek a sapkáján
sakktáblaminta futott körbe.
– Mi a helyzet, doktor úr? – kérdezte a rendőr.
– A páciens súlyos beteg, és lehet, hogy a betegsége erősen fertőző. Körül kell néznem a
lakásában.
– Ez így nem teljesen törvényes. Fel kell keresnie egy bírót, és szerezni tőle egy...
– Erre most nincs idő. Nálunk vannak a kulcsai. Egyszerűen be is hatolhatnék hozzá, de azt
akarom, hogy maga ott legyen, és tanúsíthassa, hogy semmi rosszat nem tettünk. Ha pedig a lakásban
riasztó működik, nem szeretném, ha letartóztatnának miatta... Nincs vesztegetni való időnk. Az a nő
nagyon beteg.
– Rendben. A kocsim az épület előtt áll – mutatott ki a rendőr, majd elindult. Az orvosok követték.
– Elküldte a faxot Atlantába? – kérdezte Quinn. Klein a fejét rázta.
– Először nézzük meg azt a lakást.
A professzor úgy döntött, nem vesz kabátot. Odakint hideg volt, barátságtalan hőmérséklet a vírus
számára, ha – bár ez teljesen valószínűtlen volt – valahogyan átjutott volna rá.
A lakásban mindössze néhány növénykét találtak, de egzotikus élelmiszert vagy állatot – például
majmot – nem. Az apró növényeket magukkal vitték.
*
Price kinyitotta az orrban lévő kabin ajtaját. Odabenn mindössze néhány apró lámpa fénye
derengett. Az elnök a hátán feküdt és horkolt – kellő hangerővel, hogy a hajtóművek süvöltésében is
hallani lehessen. Andrea kísértést érzett, hogy lábujjhegyen odalopakodjék hozzá, és betakarja, de
aztán inkább elmosolyodott, és becsukta az ajtót.
– Lehet, hogy van igazság a földön – mondta Raman ügynöknek.
– Az újságíróra gondol?
– Aha.
– Azért erre nagyobb összegben ne fogadjon – mondta a másik ügynök.
Körülnéztek. Végre mindenki elaludt, még a stábfőnök is. Odafent a személyzet tette a dolgát, a
légierő emberei ugyancsak, amúgy azonban az egész nem sokban különbözött egy szokványos
repülőúttól Kaliforniából a keleti partra, éjszakai felszállással, korai érkezéssel. A gép Illinois állam
középső területei felett haladt. A két ügynök elindult hátra, a testőrség helyeihez. A részleg három
tagja csendben kártyázott, a többiek olvastak vagy szunyókáltak.
A csigalépcsőn egy repülő őrmester nő jött le, dossziéval a kezében.
– Sürgős üzenet az elnöknek – közölte.
– Ennyire fontos? Másfél óra múlva az Andrewsra érünk.
– Most vettem le a faxgépről – mondta az őrmesternő.
– Jó – felelte Price. Átvette az üzenetet, és elindult a gép vége felé, Ben Goodleyhoz. Az ő
feladata volt, hogy szükség esetén közölje az elnökkel, ha valami fontos történt a világban, vagy
pedig – ahogyan jelen esetben – megállapítsa, mennyire fontos egy-egy üzenet. Price megrázta a férfi
vállát, mire Ben kinyitotta a szemét.
– Igen?
– Felébresszem ezzel a főnököt?
A hírszerzési szakértő átfutotta a szöveget, és megrázta a fejét.
– Ez várhat. Adler tudja, mit csinál, és a külügyben külön munkacsoport dolgozik a témán.
Goodley szó nélkül hátradőlt a székében, és aludt tovább.
*
– Hello – mondta Gus Lorenz, és az órájára pillantott. Mi az ördög! – állapította meg.
– Gus? – kérdezte a telefonáló.
 – Én vagyok. Ki beszél?
– Mark Klein, Chicagóból.
– Valami baj van? – kérdezte kásás hangon Lorenz. A válasz aztán azonnal magához térítette.
– Azt hiszem... Gus, hogy van itt egy ebola-esetünk.
– Teljesen biztos ebben?
– Megvan a vírus. Én magam láttam a mikroszkópon. A pásztorbot, Gus, nem lehet tévedés. Bár
az volna.
– Hol volt a fickó?
– Nő az illető, és sehol.
Klein körülbelül egy percben összefoglalta, amit tudott. Így fejezte be:
– Nincsen rá nyilvánvaló magyarázat.
Lorenz tiltakozhatott volna, hogy ez egyszerűen nem lehetséges, de az orvosi kaszt felsőbb
köreiben mindenki mindenkit ismer, és Gus tudta, hogy Klein egyetemi tanár a világ egyik
legkitűnőbb orvosegyetemén.
– Csak egy eset van? – kérdezte.
– Mindig egy esettel kezdődik, Gus – emlékeztette kollégáját Klein. Ezer mérfölddel odébb
Lorenz felkelt az ágyból.
– Persze. Szükségem van egy mintára.
– A futárom most megy az O’Hare repülőtérre, és az első géppel Atlantába repül. Az
elektronmikroszkópos felvételeket most rögtön átküldöm e-mailen.
– Negyven perc múlva benn leszek a laborban.
– Gus?
– Tessék.
– Van valami újdonság a terápiában, amiről én esetleg nem tudok? Ez a páciens nagyon beteg –
mondta Klein, remélve, hogy most az egyszer lemaradt szakterülete valamilyen fejleményéről.
– Sajnos nincsen, Mark. Semmi újról nem tudok.
– A fene egye meg! Hát akkor, megtesszük, amit tudunk. Hívjon fel, ha beért. Én itt vagyok a
helyemen.
Lorenz bement a fürdőszobába, locsolt némi vizet az arcába: meg akart bizonyosodni róla, hogy
nem álmodik. Nem, ez nem álom, gondolta. Ez lidércnyomás.
*
Ryan frissessége még az újságíróknak is feltűnt. Elsőként lépdelt le a lépcsőn, tisztelgett az
odalent álló repülő őrmesternek, és elindult az ötvenméternyire álló helikopterhez. Amikor beszállt,
gyorsan bekapcsolta a biztonsági övét, és ismét elaludt.
Tizenöt perccel később ismét felkeltették, ezúttal is lement egy lépcsőn, tisztelgett egy
tengerészgyalogosnak, és a Fehér Ház felé indult. Tíz perccel később végre olyan ágyba fekhetett,
amely nem mozgott alatta.
Jól utaztál? – kérdezte félálomban Cathy.
Csak egy kicsit hosszú volt – felelte a férje, és már aludt is.
*
Lorenz letöltötte a vírus képét az internetről, aztán felhívta Chicagót.
– Mondja, hogy tévedek – hallatszott Klein hangja a telefonban.
– Maga is tudja, hogy nem. Ez a mi kis barátunk.
– Hol bukkant fel legutóbb?
– Volt néhány eset Zaire-ban, és két másik Szudánban. Ennyiről tudok. És a maga páciense? Volt
ő valahol...?
– Nem. Eddig semmiféle kockázati tényezőt nem sikerült felfedeznünk. Tekintettel a lappangási
időszakra szinte teljesen biztos, hogy itt Chicagóban szedte össze. Márpedig ez lehetetlen, igaz?
– Szex? – kérdezte Lorenz. Szinte látta, ahogyan Klein a vonal túlsó végén a fejét csóválja.
 – Megkérdeztem tőle. Azt mondja, mostanában semmi ilyesmi nem történt vele. Jelentenek
valamit máshonnan?
– Nem, sehonnan. Mark, biztos abban, amit mondott nekem? – A kérdés sértő volt, de fel kellett
tennie.
– Bár ne volnék biztos benne! Az a kép, amit átküldtem, már a harmadik, egy jól izolált darabot
akartam mutatni. Nyüzsögnek a vérében, Gus. Várjon egy percet, kérem. – háttérből fojtott hangú
párbeszéd hallatszott, aztán Klein közölte: – Ismét magához tért, és elmondta, hogy körülbelül egy
hete kihúzták egy fogát. Tudjuk a fogorvosa nevét, ennek is utánajárunk majd. Ez minden, amit
tudunk.
– Jó. Most pedig hadd készüljek fel a mintájuk fogadására. Ez mindössze egyetlen eset. Ne
izgassuk fel magunkat túlságosan.
*
Raman röviddel virradat előtt ért haza. A napnak ebben a szakában az utcákon szerencsére szinte
egyáltalán nem volt forgalom: az ügynök nem lett volna abban az állapotban, hogy biztonságosan
vezethesse autóját. Amikor hazaért, üzenetrögzítőjén újabb „téves” hívás várta. Raman felismerte
Mr. Alahad hangját.
*
A fájdalom olyan erővel tört rá, hogy felkeltette kimerült álmából. Csak hat métert kellett
megtennie a fürdőszobáig, de úgy érezte, mintha a maratoni távon kellene végigvonszolnia magát.
Mindenesetre sikerült kibotorkálnia. Szörnyű görcsök kínozták, ami meglepte, mert az utóbbi két
napban semmit nem evett – bármennyire is igyekezett beleerőltetni felesége némi csirkehúslevest és
pirítóst. Amilyen gyorsan csak tudta, letolta a nadrágját, és még sikerült leülnie a kagylóra.
Ugyanabban a pillanatban a gyomra is fellázadt, és a Cobra képviselője egyidejűleg hányni is
kezdett. Egy pillanatra zavarba jött, amiért ilyen férfiatlan dolgot követett el, de aztán meglátta, mi
van a lába előtt a kövön.
– Drágám? – hívta a feleségét erőtlen hangon. – Segíts...
48. Vérzés
A Washington Post címlapon hozta a Bob Holtzman és John Plumber nevével jegyzett cikket.
Ezzel el lehet kezdeni egy napot – gondolta Jack. Az írás jóval részletesebben számolt be az ügyről,
mint az Plumber rövid híradójegyzetében lehetséges volt. És megjelent benne Ed Kealty neve is, aki
úgy tűnt – korántsem meglepő, de jogellenes módon –, egy CIA-beli forrás információit szivárogtatta
ki. A cikk megállapította, hogy ezek némelyike hamis, továbbá, hogy Kealty előre megfontolt
szándékkal indított politikai támadást az elnök ellen, úgy, hogy a sajtót uszította rá. És mi ebben az
új? – horkant fel Jack.
A Post a sajtóerkölcs elleni súlyos vétségre helyezte a hangsúlyt, és azt állította, hogy Plumber
pálfordulása a lehető legőszintébb. A cikk szerint az NBC hírrészlegének vezetői nem voltak
hajlandók kommentálni az esetet, de közölték, hogy belső vizsgálatot indítanak. Kiderült belőle,
hogy a felvételek, amelyek csakugyan tökéletesen épek, a Post birtokában vannak.
A Washington Times ugyancsak fel volt paprikázva, de nem ugyanazért, amiért laptársa.
Szerkesztőségi cikke megjövendölte, hogy az ügy hatalmas és elhúzódó viszályt robbant ki a
washingtoni újságíró-társadalomban, amelyet a politikusok nyilván nagy elégtétellel figyelnek majd.
Nos, gondolta Ryan, remélem, most majd egy darabig békén hagynak.
Ezután kinyitotta a barna borítékot, amelyet biztonsági szalaggal zártak le. A benne lévő
dokumentum igencsak régi, állapította meg.
– Gazemberek – suttogta Ryan.
– Hát most jól elintézték magukat – jegyezte meg Cathy, aki a maga újságjait olvasta.
– Én a kínaiakról beszélek – felelte a VÍVÓMESTER.
*
A járványről még senki sem tudott. Az orvosok azonban már meglepő telefonhívásokat kaptak. Az
országban már vagy húszan találtak izgatott, sőt kétségbeesett hívásokat üzenetrögzítőiken. Minden
esetben véres székletről vagy vérhányásról értesítették őket, de mindig csak egyetlen esetről volt szó,
amelyeket különböző egészségügyi problémákra, például vérző fekélyekre vezethettek vissza. A
hívók többnyire fehér inges, nyakkendős, stressztől gyötört üzletemberek voltak. Az orvosok az
esetek többségében elküldték őket a legközelebbi kórház sürgősségi osztályára, aztán felöltöztek, és
maguk is elindultak, hogy ott találkozzanak betegeikkel, vagy odaküldtek egy kollégájukat, akiben
megbíztak. Néhány beteget magukhoz rendeltek, általában reggel nyolc és kilenc közötti
időpontokra, hogy mint elsőként érkező páciensek, ne aznapi tennivalóik rovására vizsgáltassák meg
magukat.
– Dr. Alexandre – szólt bele a telefonba a Hopkins professzora.
– Itt a sürgősségi osztály, uram. Volna szíves lejönni? Van itt egy betegünk, harminchét éves fehér
férfi. Magas láza és belső vérzése van. Nem tudom, mi ez, azazhogy – mondta a bentlakó orvos –
tudom, hogy minek látszik, de...
– Öt perc múlva ott leszek.
– Várom, uram. – A belgyógyász-virológus-molekuláris biológus felvette keményített fehér
munkaköpenyét, és elindult a sürgősségi osztályra, amely a Johns Hopkins egyetem jókora
campusának egy másik épületében működött. Katona korában is ugyanilyen köpenyt viselt,
doktorjelmeznek hívta.
– Jó reggelt, doktor úr – üdvözölte a maszkos bentlakó orvosnő a legkedvesebb kreol
akcentusával.
– Maga szerint mi a gond?
Az orvosnő átadta neki a beteglapot, és miközben a professzor olvasta, már mondta is:
– A felesége hozta be. Magas láz, enyhe zavartság, alacsony vérnyomás, esetleges belső vérzés,
véres széklet és hányadék. Az arcán foltok vannak... Nem tudok bizonyosat mondani.
– Nos, lássuk – mondta Alexandre. ígéretes fiatal kolleginának tűnik – gondolta. Tudja, hogy mit
nem tud, és konzultációt kért... de miért nem valamelyik belgyógyásztól? Maszkot és kesztyűt vett
fel, és megkerülte az elválasztó függönyt. – Jó reggelt, dr. Alexandre vagyok – mutatkozott be. A
férfi tekintete kifejezéstelen volt, de az arcán lévő foltok láttán az orvos lélegzete elakadt. George
Westphal arcát juttatta eszébe, a több mint egy évtizede halott kollégáját. – Honnan került ide?
– A háziorvosa mondta a feleségének, hogy hozza be ide.
– Mi a foglalkozása? Sajtófotós? Diplomata? Sokat utazik?
Az orvosnő a fejét rázta. – Motoros szánokat, sportjárműveket árul, üzlete van a Pulaski
Highwayn.
Alexandre körülnézett. Az orvosnőn kívül egy orvostanhallgatót és két ápolónőt látott,
valamennyien maszkot és kesztyűt viseltek. Helyes. A nő okos, és tudja, mitől fél, állapította meg.
– Vért vettek tőle?
– Igen. Most végzik a kereszt-agglutinációs próbát, és azonnal küldjük a vérmintákat az ön
laboratóriumába.
A professzor bólintott.
– A beteget most azonnal vegyék fel az én osztályomra. Kérek egy dobozt a csöveknek. Óvatosan
a tűkkel!
Egy nővér elment a kért holmikért.
– Professzor úr, ez úgy fest, mintha... persze lehetetlen, de azért...
– Csakugyan lehetetlen – hagyta rá Alex –, de csakugyan úgy fest. Ezek itt olyan bőrvérzések,
ahogy a nagykönyvben meg van írva. Egyelőre tehát úgy kezeljük, mintha...
A nővér visszatért a dobozzal, Alexandre pedig további vérmintákat vett.
– Miután felvitték a beteget, mindenki fürödjön meg és öltözzön át. Ha megteszik a megfelelő
óvintézkedéseket, nem fenyeget különösebb veszély. Itt van a beteg felesége?
– Igen, odakint a váróhelyiségben.
– Valaki vezesse fel az irodámba, meg kell kérdeznem tőle néhány dolgot. Van kérdése?
Az orvosnő hallgatott.
 – Hát akkor gyerünk!
Dr. Alexandre megnézte a vérminták műanyag dobozát, majd miután ellenőrizte, hogy jól le van-e
zárva, köpenye bal zsebébe csúsztatta.
– Jó reggelt, Janet – köszöntötte a laborba lépve kolléganőjét, Janet Clemenger molekuláris
biológust.
– Jó reggelt, Alex.
A professzor kivette zsebéből a műanyag dobozt.
– Ezt gyorsan meg kell vizsgálnia. Lehetőleg, azonnal.
– Mi ez? – kérdezte Janet. Ritkán mondták neki, hogy hagyja abba, amit csinál, különösen így a
munkanap elején.
– Vérzéses láznak tűnik. Négyes veszélyességi fokozatú minta. – Clemenger elámult.
– Itt?
Amerika-szerte emberek tették fel ugyanezt a kérdést, de egyelőre nem tudtak egymásról.
– Alighanem épp most hozzák fel a beteget. Beszélnem kell a feleségével.
A biológusnő átvette a műanyag dobozt, és óvatosan az asztalra helyezte.
– A szokásos antitestpróba?
– Igen, de kérem, legyen nagyon óvatos, Janet.
– Mindig az vagyok – felelte Clemenger. Ahogyan Alexandre, ő is sokat kísérletezett HIV-
mintákkal.
A professzor átment az irodájába, és felhívta Dave Jamest.
– Mennyire biztos ebben? – kérdezte a dékán két perc elteltével.
– Dave, ez egyelőre csak egy riasztó megbetegedés, de éri már láttam ilyet, George Westphal
esetét. Janet Clemenger éppen most végzi a teszteket. Amíg nem tudunk többet, azt hiszem, ezt is
nagyon komolyan kell vennünk. Ha a laboreredmény az lesz, amire számítok, telefonon értesítem
Gust, és elrendeljük az első fokú harckészültséget.
– Ralph holnapután érkezik vissza Londonból, az osztályt pillanatnyilag maga vezeti, Alex.
Folyamatosan tájékoztasson!
– Vettem – felelte a volt katonaorvos. Itt volt az ideje, hogy beszéljen a beteg feleségével.
A sürgősségi osztályon a főnővér felügyelete alatt takarítók súrolták a követ az ágy helyén.
Fentről egy Sikorsky helikopter sajátos, mennydörgő hangja hallatszott: a First Lady megérkezett a
munkahelyére.
*
A futár is megérkezett a Járványügyi Központba, és átadta a „kalapdobozt” Lorenz laboránsainak.
Innentől ment minden, mint a karikacsapás. Az antitestpróbákat már a laborasztalokon elvégezték.
– Ez ebola, doktor – jelentette az egyik laboráns. Egy másik helyiségben az elektronmikroszkópba
helyeztek egy mintát. A készüléket ezúttal az egyik vezető orvos-munkatárs kezelte.
– Nézze csak, Gus – mondta. Beállította az élességet, és a monitor képe egyszerre kitisztult. A
vérmintában nyüzsögtek az apró fonalak.
– Honnét küldték ezt?
– Chicagóból.
– Üdv az Újvilágban, te kis szemét! – mondta az orvos a képernyő előtt, miközben kinagyított egy
bizonyos fonalat.
A következő feladat az altípus meghatározása volt, ez azonban időt vett igénybe.
*
– Tehát a férje nem hagyta el az országot? – kérdezte Alex az asszonyt.
– Nem, egyáltalán nem – hangzott a határozott válasz. – Csak egy nagy sportjármű-kiállításon
volt, minden évben elmegy rá.
– Asszonyom, jó néhány kérdést fel kell tennem, és némelyiket esetleg bántónak találja majd.
Kérem, értse meg, azért teszem, hogy segíthessek a férjén.
A nő bólintott. Alexandre tudta, hogyan oldja meg ezt a feladatot.
 – Van oka feltételezni, hogy a férjének dolga lehetett egy másik nővel?
– Nem, nincsen.
– Elnézést, meg kellett kérdeznem. Van valamilyen egzotikus állatuk?
– Csak két kutyánk – felelte meglepetten az asszony.
– Majmaik nincsenek? Bármi, ami külföldről került az országba?
– Nem, semmi ilyesmi.
Alexnek nem jutott eszébe más fontos kérdés.
– Ismer valakit, családtagot, barátot, bárkit, aki sokat utazik?
– Nem... láthatnám a férjemet?
– Igen, de először el kell helyeznünk a szobájában, és el kell kezdenünk a kezelését is.
– És mondja, meggyógyul? Tudja, soha nem volt beteg, fut, nem dohányzik, nem iszik sokat.
Mindig is vigyáztunk az egészségünkre...
Az asszony kezdte elveszíteni a fejét.
– Nem akarok hazudni önnek. Úgy tűnik, a férje súlyos beteg, de a háziorvosuk a világ legjobb
kórházába küldte. Én új vagyok itt. Több mint húsz évet töltöttem a hadseregben, végig fertőző
betegségekkel foglalkoztam, vagyis önök a megfelelő helyen vannak, én pedig a megfelelő orvos
vagyok.
Megszólalt a telefon.
– Dr. Alexandre.
– Alex, itt Janet. Az antitestpróba szerint a minta ebola-pozitív. Kétszer is megcsináltam.
Becsomagoltam a pluszcsövet, hogy elküldjük a Járványügyi Központba. Tizenöt percen belül a
mikroszkópos vizsgálat is meglesz.
– Nagyon jó. Akkorra én is ott leszek – mondta dr. Alexandre, és letette a telefont.
Még egy feladat várt rá: közölnie kellett az asszonnyal, hogy tőle is vért fognak venni.
*
– Mi újság, Scott? – kérdezte Ryan tizenhárom időzónányi messzeségből.
– Kegyetlenül bonyolítják az ügyet. Jack?
– Igen?
– Kétszer is találkoztam ezzel a Zhang gyerekkel. Alig beszél, de nagyobb kutya, mint gondoltuk.
Azt hiszem, ő irányítja a külügyminiszterüket. Nagy játékos, elnök úr. Mondja meg Foleyéknak,
hogy nyissanak róla egy dossziét, és alaposan nézzenek a körmére.
– Fog Tajpej kártérítést fizetni?
– Miért, ön fizetne?
– Én közölném velük, hová menjenek az igényeikkel, de nekem ugyebár nem szabad elveszítenem
az önuralmamat.
– Meg fogják hallgatni a követelést, aztán megkérdezik majd tőlem, mi az Egyesült Államok
véleménye. Mit mondjak nekik?
– Ez idő szerint a béke és a stabilitás helyreállítását szorgalmazzuk.
– Ezt elő tudom adni nekik egy, talán két óra terjedelemben, de aztán mit mondjak?
– Ön jobban ismeri nálam a térséget.
– Hát, nem is tudom. Eddig azt hittem, de már nem így érzem. Először reméltem, hogy az egész
véletlen volt. Aztán arra gondoltam, ingerelni akarják őket, mármint Tajvant. Nem erről van szó.
Túlságosan erőszakosak, és mintha nem is ez volna a céljuk. A harmadik lehetőség, hogy az egész
csak arra jó, hogy próbára tegyék önt. Ha igen, akkor durván csinálják – nagyon durván. Még nem
ismerik önt eléggé, Jack. Mindjárt az elején túl sokat markoltak. Summa summarum, nem tudom, mit
gondolnak. E nélkül pedig nem tudom megmondani, hogyan reagáljunk.
– Tudjuk, hogy támogatták Japánt... Zhang személyesen bujtogatta azt a szarházi Yamatát, és...
– Igen, ezt én is tudom, ők pedig alighanem tudják, hogy tudjuk, vagyis még egy okuk van, hogy
ne bosszantsanak fel bennünket. Hatalmas tét van az asztalon, Jack, és nem értem, miért.
– Mondjuk Tajvannak, hogy támogatjuk őket?
 – Ha megtesszük és kiderül, Peking emelni fogja a tétjeit, nekünk pedig több ezer... a fenébe is,
majdnem százezer állampolgárunk van odaát, és akkor túsz lesz belőlük. Nem akarnék gazdasági
megfontolásokba bocsátkozni, de ez politikai-gazdasági szempontból komoly tényező.
– Ha azonban nem támogatjuk Tajvant, azt fogják hinni, hogy magukra maradtak, és sarokba
szorították őket...
– És a pekingiek is ezt hiszik majd. Szerintem húzzuk az időt. Továbbítom a követelést, Tajpej
nemet mond, mire én indítványozom, hogy hagyják függőben a dolgot, amíg nem rendeződik az
Airbus ügye. Ezzel kapcsolatban, mi, az Egyesült Államok majd az ENSZ-ben lépünk fel, a
Biztonsági Tanács elé visszük a dolgot. Ettől aztán szépen elhúzódik majd. A kibaszott flottájuk
üzemanyaga pedig előbb-utóbb elfogy. A szomszédban ott egy repülőhordozó-csoportunk, így
igazából semmi sem történhet. Ryan a homlokát ráncolta.
– Nem mondhatnám, hogy tetszik a dolog, de azért csak csináljuk. Legszívesebben közölném a
tajvaniakkal, hogy mögöttük állunk, a pekingiekkel meg, hogy állítsák le magukat.
– Ön is tudja, hogy a világ nem így működik – figyelmeztette Adler.
– Ez nem igaz, de csak tegye, amit mondott, és folyamatosan tájékoztasson.
– Igen, uram.
*
– Mondja gyorsan, Alex, válsághelyzet van – szólt a telefonba szokatlanul hivatalos hangon
Lorenz.
– Tudom. Az ebola eljutott a világnak erre a felére – felelte Alex.
– Maga is beszélt Markkal?
– Milyen Markkal?
– Várjon csak, várjon... Miért hívott?
– Van két betegünk, mind a kettő megkapta, Gus.
– Baltimore-ban?
– Miért, valahol másutt is... ?
– Mark Kleinnek Chicagóban szintén van egy esete, egy negyvenegy éves nő. Már megnéztem
mikroszkópon a vérmintát. A maga két betege közül járt valamelyik Kansas Cityben?
Lorenz épp értekezletet tartott. Miközben beszélt, tíz szempár szegeződött rá.
– Nem – felelte a volt ezredes. – Mikor jelentkezett Klein páciense?
– Tegnap este tíz körül. És a magáé?
– Nyolc előtt. A férfi az összes tünetet mutatja, a felesége nem, de ő is pozitív... a francba, Gus...
– Hívnom kell Fort Detricket.
– Hívja, fél szemmel pedig figyelje a faxot – javasolta Alexandre professzor. – Remélem, az egész
csak valami kurva nagy tévedés.
Mindketten tudták, hogy nem az.
– Maradjon telefonközelben, lehet, hogy szükségem lesz az információira.
– Számíthat rám.
Alex letette a telefont, és elgondolkodott. Neki is telefonálnia kellett.
– Dave, itt Alex.
– Nos? – kérdezte a dékán.
– A férfi és a felesége is pozitív. A nőnek egyelőre nincsenek tünetei. A férfinál az összes
klasszikus szimptóma megfigyelhető.
– És ez mit jelent? – kérdezte óvatosan a dékán.
– Dave, az a helyzet, hogy épp egy osztályértekezleten értem utol Gust, ahol egy chicagói ebola-
esetről tárgyaltak. Mark Klein éjfél körül értesítette őket. Aközött és a mi első esetünk közt nincsen
kapcsolat. Azt hiszem... hm... lehetséges, hogy járvánnyal van dolgunk. Riasztanunk kell a
járványügyieket. Lehet, hogy nagyon veszélyes helyzet van kialakulóban.
– Járvány? De hát...
 – Majd én hívom őket, Dave. A Járványügyi Központ éppen most értesíti a hadsereget. Pontosan
tudom, hogyan reagálnak majd Detrickben.
Megszólalt Alexandre másik telefonja, a titkárnője kiment, hogy a másik helyiségben fogadja a
hívást. Egy pillanattal később bedugta a fejét az ajtón.
– Doktor, a sürgősségiek, azt mondják, azonnal menjen le. – Alex közölte a dékánnal, milyen
üzenetet kapott.
– Én is odamegyek, Alex – felelte Dave James.
*
– Amikor megtalálja a következő hívást az üzenetrögzítőjén, teljesítheti a küldetését – mondta Mr.
Alahad. – Maga dönti el, mikor. (Szükségtelen volt hozzátennie, hogy Raman törölje az összes tőle
kapott üzenetet. Úgy gondolta, hogy egy olyan ember, aki elszánta rá magát, hogy feláldozza az
életét, ösztönösen is elvégzi az efféle apróbb tennivalókat.) – Többé nem találkozunk ebben az
életben.
– Be kell mennem a munkahelyemre – tétovázott Raman. Ezek szerint valóban megjött a parancs.
A két férfi összeölelkezett, és az ügynök távozott.
*
Az ajtón Bernie Katz dugta be a fejét.
– Cathy!
– Igen? – nézett fel dr. Ryan.
– Dave kettőre összehívta a tanszékvezetőket az irodájába, én viszont most indulok arra a New
York-i konferenciára a Columbián, Hal pedig délután operál. Beülne helyettem?
– Persze, ráérek.
– Kösz, Cath.
*
David James az ajtó felé haladtában szólt oda a titkárnőjének, hogy hívja össze az értekezletet,
majd hamarosan megérkezett a sürgősségi osztályra. Maszkkal az arcán nem különbözött a többi
orvostól.
Ennek a mostani betegnek semmi köze nem volt a másik kettőhöz. James három méterről figyelte,
ahogyan a férfi a helyiség egyik sarkában, ahová félreültették, egy műanyag edénybe hány.
Hányadékában bőven piroslott a vér.
Ezzel a pácienssel is ugyanaz a fiatal orvosnő foglalkozott.
– Nem járt külföldön – közölte Jamesszel –, azt mondja, New Yorkban volt valamilyen ügyben.
Moziba ment, megnézett egy autókiállítást... szokásos turistaprogramok. Mi van az elsővel?
– Ebolavírust találtunk a vérében – felelte Alex. Az orvosnő hátrakapta a fejét.
– Itt?
– Itt. Ne lepődjék meg, doktornő! Hiszen ön hívott ide, nem? – A professzor a dékán felé fordult,
és felvonta szemöldökét.
– Kettőkor az összes tanszékvezető az irodámban lesz. Nem hívhattam őket korábbra,
egyharmaduk operál vagy betegeket vizsgál.
Alexandre aztán karon fogta a dékánt, és kisétált vele. Odakint – orvosi zöldben – rágyújtott egy
szivarra. A biztonsági őrök meglepetten bámulták, hiszen amúgy senkinek sem engedték meg, hogy
dohányozzék.
– Mi az ördög folyik itt? – kérdezte a dékán.
– Tudja, mondanom kell valamit ezekkel a dolgokkal kapcsolatban – szólt Alex, és fújt néhány
füstpamacsot. – Pontosan tudom, mit fognak szólni ehhez a Fort Detrick-iek.
– Folytassa!
– Két különböző indexeset, egymástól ezermérföldnyire, nyolcórányi különbséggel. Semmiféle
kapcsolat nincsen köztük, és semmi közös nincsen bennük. Gondoljon csak bele!
– Nem támasztja alá elég adat – ellenkezett James.
 – Remélem, tévedek. Atlantában nagy zavar támad majd. Az ottaniak értik a dolgukat, ők a
legjobbak, de az efféle dolgokat másként közelítik meg, mint én. Éppen elég ideig viseltem
egyenruhát. Nos... meglátjuk, mire megyünk a lehető legjobb kezeléssel. Jobb helyzetben vagyunk,
mint Afrikában bárki. A chicagóiak is. És szerintem az összes többi kórház is, amelyek majd
ugyancsak felhívják Atlantát.
– Az összes többi? – kérdezte James, aki bár kiváló orvos volt, még mindig nem értette.
– A biológiai hadviseléssel először Nagy Sándor próbálkozott: hajítógépekkel pestisben
meghaltak holttesteit lövette az ostromlott városba. Nem tudom, sikerrel járt-e, mert a várost
elfoglalta, a lakosait lemészároltatta, aztán továbbvonult.
Alex látta, hogy a dékán megértette: James arca olyan fehér volt, mint odabent azé a betegé.
*
– Jeff? – szólította meg az ügynököt Andrea. Raman a fehér házi parancsnoki helyiségben ült, és a
POTUS legközelebbi tennivalóinak listáját tanulmányozta. Végre kellett hajtania a feladatot, és ideje
volt, hogy megtervezze az akciót. – Pénteken Pittsburghbe utazunk. Nem akar előremenni az
előkészítő csapattal? Adódott egy-két probléma a hotel körül.
– Rendben, megyek. Mikor indulunk? – kérdezte Raman ügynök.
– A gép másfél óra múlva indul – nyújtotta át neki a jegyét Price. – Holnap este jön vissza.
Milyen jó volna, ha még túl is élném, gondolta Raman.
Ha az egész rendezvény biztosítását ő dolgozza ki, akár így is alakulhat. A vértanúság eszméje
nem vonzotta túlságosan, s ha lehetséges, szívesebben maradt volna életben.
– Bőven kiérek – felelte az asszaszin. Csomagolnia nem kellett, a részleg ügynökei mindig
készenlétben tartottak egy táskát a kocsijuk csomagtartójában.
*
Még három műholdnak kellett áthaladnia az EIK erői fölött, hogy a katonai felderítés ügyeletese
értékelni tudja a helyzetet. A hat nehéz hadosztály, amely részt vett a gyakorlaton, most egy helyben
állt, és valamennyi eszközén teljes karbantartást hajtottak végre. Ez külső szemlélő számára akár
normálisnak is tűnhetett volna, hiszen az egyes egységek minden nagyobb gyakorlat után átestek
ezen, de hat hadosztály – három nehéz hadtest – ...nos ez egyszerre kicsit sok volt. Az adatokat
azonnal továbbították a szaúdi és a kuvaiti kormánynak, a Pentagon pedig hívta a Fehér Házat.
– Igen, miniszter úr? – szólt bele a telefonba Ryan.
– Az EIK-val kapcsolatos különleges helyzetértékelés még nem készült el, de kaptunk bizonyos...
nos, nyugtalanító információkat. Ezeket most Jackson admirális ismerteti önnel.
Robby beszámolója után az elnök nem látta túl nagy szükségét az elemzésnek, bár nem bánta
volna, ha a különleges helyzetértékelés már az asztalán van, hogy pontosabb képet kapjon az EIK
politikai szándékairól.
– Javaslatok? – kérdezte.
– Azt hiszem, legfőbb ideje, hogy Diegóról elinduljanak a hajók. Soha nem árt gyakorlatoztatni
őket. Kétnapi távolságra meg tudják közelíteni a Perzsa-öblöt, anélkül hogy bárki észrevenné őket.
Ezenkívül javaslom, hogy helyezzük készültségbe a XVIII. légi szállítású hadtestet, vagyis a 82-es, a
101-es és a 24-es gépesített hadosztályt.
– Nem fog feltűnni?
– Nem, uram, gyakorló riadóként kezeljük majd, gyakran hajtanak végre ilyesmit. Legfeljebb a
törzstisztek kezdenek majd töprengeni.
– Hajtsák végre, és tartsák titokban!
– Szerintem időszerű volna egy közös kiképzési gyakorlatot tartani a térség baráti országaival –
vélte a vezérkari főnökök egyesített tanácsának elnöke.
– Meggondolom. Még valami?
– Semmi, elnök úr – felelte Bretano. – Folyamatosan tájékoztatni fogjuk önt.
*
 Délre tíz különböző államból több mint harminc fax érkezett az atlantai Járványügyi Központba,
amelyeket aztán továbbítottak az intézmény katonai megfelelőjébe, a Fort Detrick-i Katonai
Járványtani Kutatóintézetbe. Ezt a számot az itteniek túlságosan is hátborzongatónak találták,
semhogy azonnali következtetéseket vonjanak le belőle, ezért ebéd utánra vezetőségi értekezletet
hívtak össze. A tisztek és polgári alkalmazottak megpróbálták rendszerezni az adatokat. A Walter
Reed Kórház több magas rangú orvos tisztje pedig kocsiba ült, és elindult a 70-es államközi út felé.
*
– Dr. Ryan?
– Igen? – nézett fel Cathy.
– Dr. James irodájában kezdődik az értekezlet – mondta a titkárnője.
– Akkor ideje átmennem – felelte Cathy, felállt, és az ajtó felé indult.
– Van valami, amiről tudnom kell? – kérdezte Roy Altman, a személyi testőre.
– Valami történt, de nem tudom, hogy mi.
– Hol a dékán irodája? Még sohasem voltam ott.
– Arra – mutatta SEBÉSZ. – A Monument Street másik oldalán, az adminisztrációs épületben.
– SEBÉSZ elindult, észak felé halad...
Mintegy a semmiből, azonnal ügynökök bukkantak fel, ami a legutóbbi események előtt igen
furcsának tűnt volna.
– Ha nincs ellene kifogása, a helyiségben maradok – mondta Altman. – Nem leszek láb alatt.
Cathy bólintott. Nem volt értelme, hogy tiltakozzék. Roy bizonyosan utálni fogja a dékán irodáját,
azokkal a hatalmas ablakaival, gondolta.
Az épületbe belépve jó néhány barátját pillantotta meg: tanszékvezetőket vagy az őket helyettesítő
vezető munkatársakat. A főnökök állandóan utaztak, Cathy többek közt ezért nem volt soha biztos
abban, hogy szeretne tanszéket. Pierre Alexandre orvosi zöldben viharzott be, kezében egy
dossziéval. Határozottan mogorvának tűnt, és majdnem nekiütközött, ezt azonban egy testőr
megakadályozta.
– Örülök, hogy itt van, Cathy – mondta elhaladtában. – És nekik is...
– Kedves tőle, hogy értékeli a jelenlétünket – mondta Altman egy bajtársának. Ebben a
pillanatban a dékán tűnt fel az ajtóban.
– Jöjjenek be – mondta.
Altmannak elég volt egy pillantást vetnie a tanácsteremre, hogy saját kezűleg húzza le a rolókat.
Az ablakok egy ismeretlen téglaépületre néztek. Néhány orvos bosszúsan figyelte Roy ténykedését,
de tudták, kicsoda, és nem tiltakoztak ellene.
– Térjünk a tárgyra – kezdte James, pedig még nem ült le mindenki. – Alex valami fontosat akar
közölni velünk.
Bevezető nem volt. Az első mondat így hangzott:
– Öt ebola-esetünk van. Mind az öt ma érkezett.
Mindenki Alexandre felé fordult. Cathy az asztal végén ült, és csak pislogott.
– Külföldi diákok? – kérdezte a sebész igazgató. – Zaire-ból?
– Egy autókereskedő és a felesége, egy csónakkereskedő Annapolisból és még hárman. A válasz a
kérdésére nem. Egyikük sem járt külföldön. Ötük közül négyen az összes tünet megjelent. Az
autókereskedő feleségének vérében találtunk antitesteket, de tünetei még nincsenek. Ez jó hír. Nem a
mi esetünk volt az első, a Járványügyi Központnak megbetegedéseket jelentettek Chicagóból,
Philadelphiából, New Yorkból, Bostonból és Daliásból. Összesen húsz esetet jelentettek nekik, tízkor
még csak tíz volt, tizenegykor már húsz. A szám valószínűleg tovább nő majd.
– Jézus Krisztus – suttogta a farmakológus igazgató.
– Önök valamennyien tudják, mivel foglalkoztam, mielőtt idejöttem volna. Szerintem Fort
Detrickben most ugyancsak vezetői értekezletet tartanak, és arra a következtetésre fognak jutni, hogy
a járvány nem véletlenszerűen tört ki. Valaki biológiai háborút indított országunk ellen.
 Cathy látta, hogy senki sem tiltakozik Alexandre kijelentései ellen, és azt is tudta, miért. A
helyiségben csupa nagyon okos ember tartózkodott, és Cathy néha csodálkozott, hogy ugyanazon a
fakultáson dolgozhat, mint ők – soha eszébe sem jutott, hogy ugyanazok a gondolatok járhatnak a
fejükben, mint neki. Valamennyien világnagyságok voltak a szakterületükön – legalább négyen pedig
világelsők.
– Alex – szólalt meg az urológiai klinika igazgatója –, az irodalom szerint az ebola kizárólag apró
folyadékcseppekkel terjed. Hogyan harapózhat el ilyen gyorsan, akár helyi szinten is?
– Van egy Mayinga nevű altörzse, egy ápolónőről nevezték el, aki megkapta és belehalt. Sohasem
sikerült megállapítani, hogyan fertőződött meg. Egy George Westphal nevű kollégám ugyanebben
halt meg 1990-ben. Az ő esetében sem sikerült megállapítanunk, hogyan kapta meg a vírust. Egyesek
szerint cseppfertőzéssel is terjed, de eddig ezt sem bizonyították. Egyébként, mint tudják, vannak
módszerek, amelyekkel meg lehet erősíteni egy vírust. Néhány rákgénnel kell feljavítani a
struktúrájukat.
– És nincs ellene gyógymód? Kísérleti stádiumban sem? – kérdezte az urológus professzor.
– Rousseau érdekes dolgokkal próbálkozik a Pasteurben, de eddig ő sem ért el kézzelfogható
eredményeket.
– Oltóanyagot nem lehetne előállítani? – kérdezte a farmakológus. – Nem lehet túlságosan nehéz.
– A Katonai Járványtani Kutatóintézetben tíz éve próbálkoznak vele. Először is, úgy tűnik, ami
hat az egyik altörzsre, esetleg nem mindig hat egy másikra. Aminőség-ellenőrzés kérdése ugyancsak
véresen komoly, olvastam tanulmányokat, amelyek szerint a beoltottak két százalékánál maga az
oltóanyag is okozhat fertőzést. A Merck úgy gondolja, tud ennél jobbat, de a kísérletekhez nekik is
idő kell.
– Jaj... – sóhajtotta a sebészeti klinika igazgatója fájdalmas arccal. Kiszámította, hogy ha minden
ötvenedik beoltott ember fertőződik, akkor ez egymillió oltásonként húszezer új esetet jelent – egy
olyan betegségnél, amelynél a halálozási arány nyolcvan százalék. Körülbelül tizenhatezren
halhatnak meg... Ez az Egyesült Államok teljes lakosságára kivetítve hárommillió halottat jelentene:
ennyi emberéletbe kerülne, ha megpróbálnák immunizálni a teljes populációt. – Ez a Hobson-féle
alternatíva: vagy választjuk ezt, vagy semmit.
– Egyelőre azonban túl korai volna országos járványban gondolkodni – vélte az urológus
professzor –, és azt sem tudjuk, vajon mennyire képes terjedni a betegség az adott környezeti
viszonyok között. Valójában tehát még nem tudjuk, milyen intézkedésekre van szükség.
– Így van – felelte Alexandre. Ezekkel az emberekkel nem volt nehéz megértetnie a dolgokat.
– Alighanem elsőként az én embereim találkoznak a betegekkel – mondta a sürgősségi részleg
vezetője–, figyelmeztetnem kell őket. Nem kockáztathatjuk, hogy feleslegesen elveszítsük a
munkatársainkat.
– Ki mondja meg Jacknek? – töprengett hangosan Cathy. – Meg kell tudnia, méghozzá minél
előbb.
– Nos, ez a Katonai Járványtani Kutatóintézet és az országos tiszti főorvos dolga – közölte
Alexandre.
– Ők viszont még nem jelenthetik... hiszen maga is csak most mondta el – felelte Cathy. – Biztos
abban, amit állít?
– Igen-
– Azonnal hívja ide a helikopteremet! – fordult SEBÉSZ Altmanhoz.
49. Reakcióidő
– Nem sietünk a kelleténél jobban? – kérdezte Alex, miután becsatolta magát a Black Hawk egyik
ülésébe. Orvosi zöldben volt, nem maradt ideje átöltözni.
– Azt gondolja, hogy várnunk kellene? – kérdezett vissza Cathy.
– Nem – felelte Alex. Arra nem hivatkozhatott, hogy nincs megfelelően öltözve az elnöki
audienciához.
A helikopter felemelkedett száz méterre, és délnek fordult.
 – Ezredes! – mondta Cathy a pilótának.
– Igen, asszonyom.
– Gyorsan! – utasította az asszony.
Goodman még nem hallotta SEBÉSZ-t sebész módra beszélni. Bármelyik tengerészgyalogos
felismerte volna: ez parancs volt. Lebillentette a Black Hawk orrát, és felgyorsított óránkénti
háromszáz kilométeres sebességre.
– Siet, ezredes? – szóltak előre a biztosító helikopterből.
– A hölgy siet. B útvonal, direkt megközelítés – rendelkezett Goodman, majd felhívta a
nemzetközi repülőteret, hogy amíg áthalad felettük, állítsanak le minden fel- és leszállást. A földön
senki semmit nem vett észre, de két leszállni készülő gépnek tennie kellett még egy kört.
HOMOKOZÓ, aki a pótülésből figyelt, roppantul élvezte a dolgot.
*
– Elnök úr?
– Igen, Andrea? – nézett fel Ryan.
– A felesége hazafelé tart Baltimore-ból. Beszélni akar önnel, mondani akar valamit, nem tudom,
mit. Körülbelül tizenöt perc múlva itt lesz.
– Nincs semmi baj? – kérdezte Jack.
– Nem, senkinek semmi baja, uram. HOMOKOZÓ is vele van – nyugtatta meg az ügynök.
– Jól van – felelte Ryan, és tovább olvasta a nyomozásról kapott legfrissebb jelentést.
*
– Nos, Pat, a fegyverhasználat hivatalosan is jogszerű volt – jelentette ki Murray. Személyesen
szerette volna közölni a felügyelővel. Efelől azonban valójában senkinek sem volt kétsége.
– Bár élve kaphattam volna el az utolsót – jegyezte meg egy fintorral O’Day.
– Felejtse el, a sok gyerek között esélye sem volt rá. Azt hiszem, intézünk valami kis kitüntetést
magának.
– Tudunk már valamit arról az Azirról?
– Megvan a jogosítványképe és egy csomó írásos dokumentum, de amúgy nem volt könnyű
bizonyítanunk, hogy egyáltalán létezett.
Az események a klasszikus recept szerint zajlottak: „Mordechai Azir” valamikor péntek délután
kihajtott a washingtoni nemzetközi repülőtérre, és elrepült a New York-i Kennedy légikikötőbe. Ezt
is attól a pultostól tudták, aki Washingtonban kiadta a jegyet erre a névre. A férfi ezután eltűnt, mint a
füst egy szeles napon. Egészen bizonyosan volt még egy másik úti okmánya, amely más névre szólt,
és amelyet még sohasem használt. Ha igazán okos fickó volt, a Kennedyről először áttaxizott a
newarki vagy a LaGuardia repülőtérre, hogy az előbbiről a tengeren túlra, vagy az utóbbiról
Kanadába repüljön. Az FBI New York-i irodájának ügynökei még most is a repülőtéri
alkalmazottakat faggatták, minthogy azonban szinte az összes külföldi légi járat a Kennedyre
érkezik, az itteni pultosoknak naponta ezer és ezer emberrel van dolguk. Lehetségesnek tűnt, hogy az
ügynökök esetleg kiderítik, melyik járattal távozott, az azonban ugyancsak bizonyosnak látszott,
hogy mire erre sor kerül, „Azir” hetedhét országon túljár.
– Profi kém – állapította meg Pat O’Day. – Igazán nyilvánvaló, nem?
Murraynak eszébe jutottak elhárító-főnökének szavai. Ha egyszer megtették, megtehetik még
egyszer is. Nagyon valószínűnek tűnt, hogy az országban egy egész kém-, vagy ami még rosszabb,
terroristahálózat várta csendben a parancsokat. De vajon miféle parancsokat? Ahhoz, hogy elkerüljék
a lebukást, mindössze annyi dolguk volt, hogy semmit ne tegyenek. Mint a brit Samuel Johnson a 18.
században megállapította, ez az a tett, amit bárki végre tud hajtani.
*
A helikopter meggyújtotta reflektorát, és leszállt: az állandó készenlétben lévő újságírók
meglepődtek. Bármi szokatlannak, ami a Fehér Háznál történik, hírértéke van... Felismerték Cathy
Ryant. Szokatlannak találták azonban, hogy fehér orvosi köpenyt viselt, és hogy jött vele valaki, aki
orvosi zöldben volt: első ránézésre úgy tűnt, mintha az elnök egészségügyi vészhelyzetben volna. Ez
tulajdonképpen igaz is volt, bár egy szóvivő közölte, hogy nem, az elnök jól van, az íróasztalánál
dolgozik, neki magának pedig sejtelme sincsen, miért jött haza dr. Ryan ilyen korán.
– Jack, ő Pierre Alexandre – mondta Cathy az Ovális Irodába lépve, köszönés helyett. Az elnök
odalépett hozzájuk, és kezet fogott a professzorral: csak ekkor vette észre öltözékét, és hogy felesége
is fehér köpenyt visel.
– Mi a helyzet, Cathy? – kérdezte az elnök.
– Alex? – intett a professzornak Cathy. Egyelőre mindhárman álltak. A testőrök, akik a két orvost
az irodába kísérték, ugyancsak a helyiségben tartózkodtak. Bár ők sem tudták, mi történik, az
érezhető feszültség úgy hatott rájuk, mint a riadócsengő. Roy Altman egy másik helyiségben Price-
szal beszélt.
– Elnök úr, tudja, mi az ebolavírus?
– Valami afrikai... dzsungelbetegség, nem? Halálos, igaz? Láttam egy filmet...
– Nagyjából erről van szó – felelte Alexandre. – Egy negatív fonalú RNS-vírus. Nem tudjuk, hol
él... vagyis a helyet ismerjük, csak a vírusgazdát nem. A vírusgazda az állat, amelyben él... –
magyarázta. – Gyilkos mikroorganizmus: a halálozási ráta nagyjából nyolcvan százalék.
– Jó. Folytassa! – mondta POTUS még mindig állva.
– Itt van.
– Hol?
– Amikor elindultunk a Johns Hopkinsról, már öt betegünk volt. Országszerte több mint húsz van.
Ez az adat háromórás. Használhatom a telefont?
*
Gus Lorenz egyedül ült az irodájában, amikor a hívás befutott.
– Megint én vagyok az, Alexandre!
– Mi az, Alex?
– Mennyi most az esetek száma?
– Hatvanhét – hallatszott a kihangosított telefonból.
– Hol?
– Főként a nagyvárosokban, a jelentések leginkább a nagy egészségügyi központokból futnak be,
Bostonból, New Havenből, New Yorkból, Philadelphiából, Baltimore-ból. Jött egy Richmondból is,
hét innen Atlantából is, három Orlandóból...
Hallatszott, hogy a Járványügyi Központban nyílik az ajtó, és valaki átad egy papírlapot
Lorenznek.
– Nyolcvankilenc, Alex. Továbbra is érkeznek a jelentések.
– Elrendelte már a riadókészültséget a hadsereg járványügyise?
– Szerintem egy órán belül megteszik. Éppen értekezletet tartanak, amelyen eldöntik...
– Gus, én most a Fehér Házban vagyok, itt van mellettem az elnök. Azt akarom, hogy mondja
meg neki, amit erről az egészről gondol – rendelkezett Alex. Ismét ezredesként beszélt.
– Mit... hogy gondolja... Alex, ez még nem biztos.
– Vagy maga mondja meg, vagy én. Jobb, ha maga.
– Elnök úr! – jelent meg az oldalajtóban Ellen Sumter. – Pickett tábornok keresi önt telefonon,
uram. Azt mondja, sürgős.
– Mondja neki, hogy várjon.
– John jó szakember, de egy kissé konzervatív – jegyezte meg Alexandre. – Beszéljen, Gus!
– Elnök úr, ez egyáltalán nem tűnik természetes jelenségnek, sokkal inkább tervszerű akció
eredményének.
– Biológiai hadviselés? – kérdezte az elnök.
– Igen, elnök úr. Még nincs elegendő adatunk, hogy határozott következtetést vonhassunk le
belőlük, de természetes körülmények között a járványok nem egyszerre több helyen kezdődnek.
– Mrs. Sumter, be tudná kapcsolni a tábornokot erre a vonalra?
– Igen, uram.
 – Elnök úr? – kérdezte egy újabb hang.
– Tábornok úr, a vonalban van egy bizonyos dr. Lorenz is, mellettem pedig dr. Alexandre a Johns
Hopkinsról.
– Jó napot, Alex.
– Üdvözlöm, John – felelte Alexandre.
– Ezek szerint tudja.
– Mennyire biztosak a helyzetértékelésükben? – kérdezte a VÍVÓMESTER.
– A járvány legalább tíz centrumból terjed. Ez a betegség magától sohasem viselkedik így.
További adatok érkeznek. Mindezek az esetek huszonnégy órán belül bukkantak fel, ami nem lehet
véletlen, sem pedig természetes folyamat. Ott van Alex, majd ő folytatja az események értelmezését,
korábban az én beosztottam volt. Nagyon tud – közölte főparancsnokával a tábornok.
– Dr. Lorenz, egyetért ezzel?
– Igen, elnök úr.
– Jézusom – nézett a feleségére az elnök. – Mit tegyünk?
– Uram, vannak bizonyos lehetőségeink – felelte Pickett. – Oda kell mennem, hogy beszéljek
önnel.
Ryan megfordult.
– Andrea!
– Igen, elnök úr?
– Küldjön egy helikoptert Fort Detrickbe, most rögtön.
– Igen, elnök úr.
– Várom önt, tábornok. Köszönöm, Dr. Lorenz. Van még valami, amiről tudnom kellene?
– Dr. Alexandre majd elmondja.
– Helyes. Mrs. Sumter majd megadja önnek ennek az irodának a közvetlen számait.
Jack odament az ajtóhoz.
– Lássanak hozzá, intézzenek el nekik mindent, amire szükségük van. Azután hívják ide Arnie-t és
Bent.
– Igen, elnök úr.
Jack visszasétált az íróasztalához, és leült a szélére. Néhány pillanatig hallgatott. Egy rövid ideig
szinte hálát érzett, amiért végrehajtották azt a sikertelen támadást a lánya ellen. Az nagyon
felkészületlenül érte. Ez a mostani azonban már nem, és bár az eszével tudta, hogy az ügynek sokkal
súlyosabb következményei lehetnek, ezúttal nem jelentett számára akkora érzelmi terhet.
– Mi az, amit tudnom kell? – tudakolta.
– A legfontosabb dolgokat most még nem tudjuk elmondani önnek. Gyakorlati kérdésekről van
szó – fejtegette Alex. – Arról, hogy milyen gyorsan terjed a betegség, csak szóbeli, megbízhatatlan
adataink vannak, pedig ez a kulcskérdés. Ha könnyen terjed aeroszollal...
– Az mi? – érdeklődött az elnök.
– Permet, apró cseppek, amilyenek például köhögéskor vagy tüsszentéskor keletkeznek.
– Ha ezen a módon terjed, nagy bajban vagyunk.
– Nem feltétlenül, Jack – ellenkezett Cathy. Ez a vírus nagyon érzékeny. A szabadban nem marad
meg, legfeljebbb... meddig is, Alex?... néhány másodpercig?
– Elméletileg igen, de egyes törzsek szívósabbak. De ha akár csak néhány percen át is képesek
életben maradni a szabad levegőn... akkor az piszok nagy baj. Ha ez a Mayinga-törzs... arról
egyszerűen nem tudjuk, mit bír ki, de pár percnél bizonyosan többet. Aki megkapja, hazaviszi, egy
lakás pedig nagyon is kedvező környezet a kórokozók számára, például a fűtő- és légkondicionáló
berendezéseink miatt. A családtagok közvetlenül érintkeznek egymással. Meg simogatják,
megcsókolják egymást, szeretkeznek. És ha valakinek a szervezetében ott vannak a vírusok,
folyamatosan ki is bocsátja azokat...
– Miket?
 – Vírusrészecskéket, elnök úr. Ezredmilliméter nagyságrendűek. Sokkal kisebbek, mint a
porszemek, jóval kisebbek bárminél, ami szabad szemmel látható.
– Ön Detrickben dolgozott?
– Igen, uram, ezredes voltam, a kórokozókkal foglalkozó részleg vezetője. Visszavonultam, a
Johns Hopkins pedig alkalmazott.
– Ezek szerint tudja, mit tartalmaznak Pickett tábornok tervei, úgy értem, mire van lehetőség?
– Igen, uram. Ezeket a terveket évről évre felülvizsgálják. Tagja voltam a tervezőbizottságnak.
– Üljön le, doktor, és beszéljen nekem erről.
*
Valamivel éjfél után Diego Garciáról kifutott a Csendes-óceánra az öt előretolt raktárhajó.
Szállítmányuk egy teljes megerősített nehézdandár járműállománya volt. Miután elhagyták a
korallzátony kijáratát, hatalmas Colt-Pielstick dízeljeik negyvennyolc kilométeres sebességre
gyorsították fel őket.
Miután Goodley és Van Damm befutottak, tíz perc alatt tájékoztatták őket a helyzetről. Az
elnökben addigra tudatosult, hogy rendkívüli szituáció alakult ki, és most már nemcsak intellektuális,
hanem érzelmi teher is nehezedett rá. Látta, hogy Cathy aki nyilván épp annyira meg volt döbbenve,
mint ő maga, az egészet nyugodtan fogadta, kívülről legalábbis úgy tűnt. Végül is orvosi ügyről volt
szó.
– Nem gondoltam volna, hogy az ebola a dzsungelen kívül is képes életben maradni.
– Nem is... legalábbis hosszabb távon nem, másként már az egész világot ellepte volna.
– Ahhoz túlságosan gyorsan öl – vetett ellene SEBÉSZ.
– Cathy, már több mint harminc éve közlekednek sugárhajtású utasszállító gépek. Ez a kis szemét
azonban kényes, és ez jó nekünk.
– Hogyan derítjük ki, ki csinálta? – kérdezte Arnie.
– Kikérdezzük az összes beteget, megállapítjuk, hol jártak, és megpróbálunk eljutni az egyes helyi
kiindulópontokig. Ez nyomozói feladat. Az epidemiológusok ebben nagyon jók... csak a feladat
túlságosan nagy – vélekedett Alexandre.
– Az FBI nem tud segíteni, doktor? – kérdezte Van Damm.
– Ártani nem árthat.
– Idehívom Murrayt – mondta az elnöknek a stábfőnök.
– Gyógyítani nem lehet ezt a betegséget? – kérdezte POTUS.
– Nem, de a járvány a vírus néhány generációja után lecseng. Úgy értem... valaki megkapja.
Egyik áldozat sem tökéletes vírusgazda. A vírus szaporodni kezd a megfertőzöttek szervezetében, ők
pedig továbbadják másoknak. Csakhogy, és ez a jó hír, az ebola szaporodása tökéletlen, nemzedékről
nemzedékre kevésbé virulens. Sokan a járványok végén maradnak életben, mert a vírusnak egyre
kevésbé veszélyesebb mutációi jönnek létre. Annyira primitív szervezet, hogy bizonyos tekintetben
tökéletlen.
– Hány ciklus alatt következik be ez, Alex? – kérdezte Cathy. Alexandre megvonta a vállát.
– Ezt csak tapasztalatból lehet megtudni. Ismerjük a folyamatot, de közelebbit nem tudunk
megállapítani róla.
– Nagyon sok az ismeretlen tényező – fintorodott el a First Lady.
– Elnök úr?
– Igen, doktor?
– Ami azt a filmet illeti, amelyet látott...
– Annak a filmnek nagyobb volt a költségvetése, mint amennyiből az egész virológiai
tudományág gazdálkodik. Erre gondoljon. Azt hiszem, ez nem hangzik túlságosan jól.
Arnie mondani akart valamit, de Alex egy kézmozdulattal leállította.
– Én már nem vagyok a kormány alkalmazottja, uram, nekem nem kell semmiféle birodalmat
felépíteni, az én kutatásaimat magánpénzekből támogatják. Ez csak ténymegállapítás... mert hát hogy
a fenébe is tudnánk finanszírozni mindet.
 – Ha nem tudjuk gyógyítani, hogyan állítjuk meg? – kérdezte Ryan, hogy visszaterelje a
beszélgetést a legfontosabb kérdéshez.
Kinézett az ablakon. A kert felett egy árnyék suhant át, a golyóálló ablakokon át pedig egy
helikopter mennydörgése hallatszott.
*
– Ahh – mosolyodott el Badrayn. Egy barát barátjának a barátjától, aki az atlantai Emory Egyetem
orvostanhallgatója volt, eljutott hozzá a kód, amelynek segítségével az interneten keresztül
hozzáférhetett az ottani klinika elektronikus levelezéséhez. Egy újabb jelszó alkalmazásával
megtudta, hogy keleti parti idő szerint 14 óra 00 perckor az Emory hat feltételezett vérzéses láz-
esetet jelentett a Járványügyi Központnak. Ráadásul onnan már válaszoltak is, és Badraynnak ez még
többet mondott. Mind a két levelet kinyomtatta, aztán telefonált. Igazán jó híreket közölhetett.
*
Raman DC-9-ese rövid repülés után egy döbbenéssel földet ért Pittsburgh-ben. Egyedül utazott,
volt rá módja, hogy végiggondoljon néhány lehetőséget. Kollégája – testvére – Bagdadban
túlságosan is önfeláldozóan és drámaian viselkedett, az iraki vezért pedig igencsak népes testőrség
védte, még annál is nagyobb, amelyben ő maga szolgált. Hogyan csinálja? A lényeg az volt, hogy
minél nagyobb zűrzavart idézzen elő. Talán amikor Ryan a tömegben haladva sorra kezet fog az
emberekkel. Lelövi az elnököt, aztán még egy-két ügynököt, majd berohan a tömegbe. Ha túljut a
nézők első-második során, elég, ha felmutatja az ügynökigazolványát, ez jobb is, mintha fegyverrel
akarna utat nyitni magának, s az emberek majd azt hiszik, a tettest üldözi. A menekülés sikere – ezt a
testőrkiképzésen tanították neki – az első harminc másodpercen múlik. Ha ezt túléli, akkor több mint
ötven százalék az esélye az életben maradásra. Ráadásul ő lesz az, aki megszervezi a pénteki út
biztosítását. Vajon hogyan juttathatja az elnököt olyan helyre, ahol lelőheti. Lelövi POTUS-t, lelövi
Price-ot és még valakit, aztán elvegyül a tömegben. Talán a legjobb lesz, ha csípőből tüzel, és a
polgárok már csak a lövések után látják meg a kezében a fegyvert.
*
Mint kiderült, John Pickett vezérőrnagy a Yale orvoskarán végzett, aztán szerzett még két
doktorátust – molekuláris biológiából a Harvardon, majd közegészségügyből az UCLA-n. A sápadt,
sovány férfin lötyögni látszott az egyenruha – neki sem volt ideje átöltözni, tereptarka uniformisban
érkezett. Mellén jól látható ejtőernyősjelvényt viselt. Két ezredes kísérte, nyomukban pedig Dan
Murray érkezett, aki sietve jött át a Hoover-épületből. Amikor a három katona belépett, vigyázzba
dermedtek, az Ovális Iroda azonban túlságosan kicsi volt, ezért az elnök átvezette őket az előcsarnok
túlsó oldalán nyíló Roosevelt-terembe. Útközben az elnöki testőrség egyik ügynöke egy faxot
nyújtott át a tábornoknak: a papír még meleg volt, most szakították le a titkársági gépről.
– Atlanta szerint az esetek száma pillanatnyilag egyszázharminchetes – mondta Pickett. Tizenöt
városban, tizenöt államban, óceántól óceánig.
– Jó napot, John – üdvözölte Alexandre a tábornokot, és kezet fogott vele. – Hármat én magam is
láttam.
– Örülök, hogy találkozunk, pajtás... – mondta, majd felnézett. – Ugye Alex már mindenkit
tájékoztatott a legfontosabbakról? – kérdezte.
– Igen – felelte Ryan.
– Van kérdése, amelyet most azonnal fel akar tenni, elnök úr?
– Biztos abban, hogy szándékos akcióról van szó?
– Ennyi bomba nem robban fel magától – felelte Pickett, és kiterített egy térképet. Néhány várost
vörös pontokkal jelöltek meg. Az egyik kísérő ezredes még hármat megjelölt: San Franciscót, Los
Angelest és Las Vegast.
– Konferenciavárosok. Én is így csináltam volna – sóhajtott Alexandre. – Hasonlít a Bioháború
‘95-höz, John.
 – Nagyon. Azt a hadijátékot a védelmi nukleáris ügynökséggel közösen rendeztük, lépfenével
dolgoztunk. Alex volt az egyik legjobb támadástervező biológusunk – közölte a jelenlévőkkel
Pickett. Ő volt a „Vörös Csapat” parancsnoka.
– Van rá esélyünk, hogy kiderítsük, ki csinálta?
– Időpocséklás volna. Ebben az esetben a lappangási idő legalább három nap. Bármilyen
hordozóeszközt használtak is, ezeket azóta összeszedték, bezsákolták, és elvitték a szeméttelepre.
Nincs tárgyi bizonyíték, amely igazolná, ki tette ezt velünk.
– Erről majd később, tábornok. Mit tegyünk? Úgy látom, jó néhány államban nincsenek
megbetegedések.
– Egyelőre, elnök úr. Az ebola lappangási ideje három-tíz nap, és nem tudjuk, mostanra milyen
messzire jutott el. Az egyetlen módja, hogy megtudjuk, hogy kivárjuk.
– Viszont életbe kell léptetnünk a FÜGGÖNY PARANCS-ot, John – mondta Alexandre. –
Mégpedig sürgősen!
*
Mahmoud Haji olvasott. Hálószobájából is nyílt egy iroda, és szívesebben dolgozott itt, mint a
hivatalában, mert otthonosabbnak érezte. Nem szerette azonban, ha itt zavarták, ezért biztonsági
emberei meglepődtek, hogy felvette a telefont. Húsz perccel később beengedte látogatóját, méghozzá
kíséret nélkül.
– Megkezdődött?
– Megkezdődött – nyújtotta át Badrayn a Járványügyi Központ e-mailjének másolatát. – Holnapra
többet tudunk majd.
– Jó munkát végzett – mondta neki Daryaei, és elbocsátotta. Miután az ajtó becsukódott, az
ajatollah telefonált.
*
Alahad nem tudta, hány áttételen keresztüljutott el hozzá a hívás, csak hogy a tengeren túlról
érkezett. Gyanította, hogy Londonból, tudni azonban nem tudta biztosan, és meg sem kérdezte.
Bezárta az üzletet, majd elment egy két sarokra lévő telefonfülkéhez; onnét továbbította utolsó
parancsát Aref Raman számára.
*
A miniszterek majdnem egy időben érkeztek, és érkezésük nem maradhatott titokban. Túl sok
hivatalos autó, túl sok biztonsági ember, túl sok, a riporterek számára ismerős arc.
Az igazságügyi minisztériumot Pat Martin képviselte, a Pentagont Bretano. Mögötte, a falnál
Jackson tengernagy ült. (Mindenki hozott magával helyettest, elsősorban azért, hogy legyen, aki
jegyzeteljen.) A kereskedelmi és a belügyminisztert tulajdonképpen még Fowler nevezte ki, ők
túlélték a capitoliumi katasztrófát. A jelenlévők többsége miniszterhelyettesi rangú tisztségviselő
volt. Megérkezett Ed Foley is, annak ellenére, hogy a CIA már nem volt minisztériumi rangú
szervezet. Itt volt Arnie van Damm, Ben Goodley, Murray igazgató, a First Lady, Pickett tábornok, a
két ezredes, továbbá dr. Alexandre.
Amíg Pickett ismertette a helyzetet, Ryan a dossziét olvasta, amelyet a tábornok nyújtott át neki.
Az irattartót a szokásos piros-fehér csíkos szalag szegélyezte, a címkéjén pedig ez állt:
SZIGORÚAN TITKOS – CSAPÁS. Jó kódnév, gondolta a VÍVÓMESTER. Kinyitotta, és olvasni
kezdte a FÜGGÖNY PARANCS Hadművtervet. Mint megállapíthatta, a tervnek négy változata volt.
A négyes opcióhoz lapozott, amely a MAGÁNYOS kódnevet viselte. A végrehajtási utasítást
olvasván megborzongott.
– Mennyire súlyos a helyzet? – kérdezte az egészségügyi és szociális miniszter.
– A Járványügyi Központnak jelentett esetek száma tizenöt perccel ezelőtt valamivel több mint
kettőszáz volt. Hangsúlyozom, hogy ez alig huszonnégy óra termése – felelte Pickett tábornok.
– Ki tette ezt? – kérdezte a mezőgazdasági tárca vezetője.
– Ezzel most ne foglalkozzunk – mondta az elnök –, majd később megtárgyaljuk. Most azt kell
eldöntenünk, mi a legjobb módszer a járvány megfékezésére.
 – Egyszerűen hihetetlen számomra, hogy nem tudjuk kezelni...
– Higgye csak el – mondta Cathy Ryan. – Tudja, hány vírusbetegséget tudunk kezelni?
– Nos, nem – vallotta be az építésügyi miniszter.
– Egyet sem – vágta rá dr. Ryan, aki gyakran bosszankodott azon, mennyire tudatlanok az
emberek orvosi ügyekben.
– Így aztán az egyetlen lehetőség az elszigetelés – folytatta Pickett tábornok.
– Hogyan szigeteljünk el egy egész országot? – kérdezte Cliff Rutledge, a külügyminiszter
politikai ügyekben illetékes helyettese.
– Pontosan ez az a feladat, amelyet meg kell oldanunk – felelte Ryan. – Köszönöm, tábornok. A
járvány elszigetelésének egyetlen módja, ha bezáratunk minden olyan helyet, ahol sok ember gyűlik
össze: színházakat, mozikat, bevásárlóközpontokat, sportstadionokat, gazdasági intézményeket,
mindent, és leállítjuk az államközi utazást is. Legjobb tudomásunk szerint legalább harminc
államban eddig nem jelent meg a betegség, és igyekszünk majd, hogy ez így is maradjon.
– Mi történik, ha mindezt mégsem tesszük meg, tábornok? – kérdezte Ryan meglepetésére Pat
Martin.
– Erre nincs pontos válasz. Nem is lehet, mert egyelőre nem tudjuk, milyen úton terjed a vírus. Ha
cseppfertőzéssel, márpedig jó okunk van azt hinni, hogy azzal, akkor... nos, erre az esetre több száz
számítógépes modellel rendelkezünk. A kérdés csak az, melyiket alkalmazzuk. A legrosszabb esetben
húszmillió ember hal meg, a társadalom pedig összeomlik. Az orvosok és az ápolónők elmenekülnek
a kórházakból, az emberek bezárkóznak otthonaikba, és a járvány úgy szűnik majd meg, mint a
fekete halál a tizennegyedik században. Az emberek közti interakció megszűnik, ezért a betegség
nem terjed tovább.
A jelenlévők között parázs vita bontakozott ki, mert többen arra hivatkoztak – és ezt a Penn-ügy
precedense is megerősítette –, hogy az utazás alkotmányos jog, betiltása tehát alkotmánysértés. Ryan
szavazásra bocsátotta a kérdést: a tilalom hívei kerekedtek felül.
– Köszönöm a támogatást – mondta hidegen az elnök. – Murray igazgató úr, az FBI minden
segítséget adjon meg a Járványügyi Központnak és a Katonai Járványtani Kutatóintézetnek, hogy
megtalálják a járvány gócait. Ez minden másnál fontosabb.
– Igen, elnök úr.
– Mr. Foley, minden hírszerzési erőforrásunkat erre fordítsuk. Kérem, működjék együtt az orvos
szakértőkkel is. Ez az egész jött valahonnan, és bárki hozta is, háborús cselekményt követett el:
tömegpusztító fegyvert vetett be országunk ellen. Rá kell jönnünk, ki volt az, Ed. Valamennyi
titkosszolgálat magának jelent majd. Rendeletileg feljogosítom, hogy valamennyi titkosszolgálat
tevékenységét összehangolja. Közölje a többi ügynökséggel, hogy én utasítottam erre.
– Megteszünk minden tőlünk telhetőt, uram.
– Bretano miniszter úr, kihirdetem az országos szükségállapotot. Valamennyi tartalék és Nemzeti
Gárda alakulatot azonnal aktiválják, és helyezzék őket szövetségi irányítás alá. A mozgósítás terve
megvan a Pentagonban – közölte Ryan, és felemelte a FÜGGÖNY PARANCS dossziéját. A
MAGÁNYOS fedőnevű négyes opciót hajtsa végre, a lehető leggyorsabban.
– így lesz, uram.
Ryan végignézett az asztal mellett ülőkön, és tekintete a szállítási és közlekedési miniszteren állt
meg.
– Miniszter úr, a légiforgalom irányításának rendszere az ön hatáskörébe tartozik. Miután
visszatért az irodájába, legyen szíves, rendelje el, hogy minden levegőben lévő gép haladjon tovább
úti célja felé, de aztán maradjon is ott. A földön lévő gépek ma este hattól nem szállhatnak fel.
– Nem! – állt fel a szállításügyi miniszter. – Elnök úr, ezt az utasítást nem hajtom végre.
Meggyőződésem szerint ez törvénytelen akció volna, én pedig nem akarom megszegni a törvényt.
– Nagyon helyes, uram. Azonnal elfogadom a lemondását. Ön a helyettese? – fordult a miniszter
mögött ülő nőhöz.
– Igen, én vagyok az.
 – Hajlandó végrehajtani az utasításomat?
A nő körülnézett – igazából nem tudta, mit tegyen. Végighallgatta az alkotmányossági vitát, de
hivatásos közszolgálati alkalmazott volt, és nem szokta meg, hogy erős politikai fedezet nélkül
hozzon határozott döntéseket.
– Én sem szívesen teszem – jelentette ki Ryan. A helyiségbe behallatszott egy repülőgép
hajtóműveinek dörgése, amely épp ekkor emelkedett a levegőbe a washingtoni nemzetközi
repülőtérről. – De mi van, ha ez a repülőgép a halált viszi el valahová? Egyszerűen törődjünk bele? –
kérdezte olyan halkan, hogy a nő szinte alig hallotta.
– Kész vagyok végrehajtani a rendelkezését, uram.
– Tudja, Murray – mondta a volt szállításügyi miniszter (aki most már bizonyosan nem volt az) –,
most rögtön letartóztathatná ezt az embert. Megszegi a törvényt.
– Ma inkább nem – felelte az igazgató az elnökre meredve. – Valakinek el kell döntenie, melyik
törvény a fontosabb.
– Ha a jelenlévők közül bárki más is úgy érzi, hogy e miatt a kérdés miatt el kell hagynia a
szövetségi szolgálatot, annak minden további nélkül elfogadom a lemondását, de kérem, gondolják
meg, mit tesznek. Ha ez ügyben tévedek, hát jó, tévedek, és majd megfizetek érte. Ha azonban az
orvosoknak igazuk van, mi pedig semmit sem teszünk, több vér tapad majd a kezünkhöz, mint
Hitlernek valaha is. Szükségem van a segítségükre és a támogatásukra. – Ryan felállt, és miközben a
többiek feltápászkodtak, kiment a helyiségből. Sietett, sietnie kellett. Átment az Ovális Irodába,
jobbra fordult, és még éppen időben érte el a fürdőszobát. Néhány másodperc múlva Cathy itt talált
rá: éppen bőségesen hányt. – Helyesen cselekszem? – kérdezte Jack térdeltében.
– Tiéd a szavazatom – mondta Cathy.
– Ragyogóan néz ki – jegyezte meg Van Damm, amikor megpillantotta POTUS-t ebben a kevésbé
méltóságteljes pózban.
– Maga miért nem szólt semmit, Arnie?
– Mert önnek nem volt rám szüksége, elnök úr – felelte a stábfőnök. Pickett tábornok és a többi
tábornok megvárta, míg visszatér az irodába.
– Uram, most kaptunk egy faxot a Járványügyi Központtól. Két újabb eset Fort Stewartban. Ez a
24-es gépesített hadosztály anyatámaszpontja.
50. Különleges jelentés
A Nemzeti Gárda fegyverraktáraiban kezdődött. Gyakorlatilag minden amerikai városban van egy
ilyen, és mindegyikben ügyeletet adott egy őrmester, esetleg egy tiszt: egy asztal mellett ült, és
szükség esetén felvette a telefont. Amikor a telefon megszólalt, egy hang a Pentagonból közölte az
aktiváló parancsként értelmezendő jelszót. Az ügyeletes ezután riasztotta a parancsnokot, és még
felhívott néhány embert, akik további társaiknak telefonáltak. Körülbelül egy óra alatt mindenki
megkapta az értesítést – azaz csaknem mindenki, mivel egyesek elkerülhetetlenül a helyiségen kívül
tartózkodtak, másutt dolgoztak vagy üdültek. A gárda parancsnokai rendszerint közvetlenül az
államok kormányzóinak alárendeltségébe tartoztak. A Nemzeti Gárda hibrid intézmény, részben a
milícia, részben a reguláris hadsereg alkotóeleme. (Vagy a légierőé: így aztán számos állam
kormányzója a létező legmodernebb harci gépek felett diszponált.) A gárda vezető tisztjeit meglepte
a mozgósítási parancs, és jelentették kormányzóiknak, mi történt. Eligazítást kértek, ezzel azonban
egyelőre a kormányzók sem szolgálhattak, hiszen a helyzetet nagyrészt ők sem ismerték. Század- és
zászlóaljszinten azonban a (mindkét nembeli) tisztek és közlegények, mint afféle polgár katonák,
hazasiettek civil munkahelyeikről, terepszínű egyenruhába bújtak, bakancsot húztak, és elhajtottak a
helyi fegyvertárba, hogy bevonuljanak századaikhoz és szakaszaikhoz. A helyszínen az a meglepő hír
fogadta őket, hogy magukhoz kell venniük fegyvereiket és vegyvédelmi felszerelésüket is. Az
utóbbit egyszer-kétszer valamennyien kipróbálták, és mint minden egyenruhás, egy emberként
utálták. Tiszjteik és tiszthelyetteseik értekezleteket tartottak, hogy rájöjjenek, mi a fene történik.
Dühösen és zavartan kerültek elő ezekről az összejövetelekről – a jobban értesültek rémülten. A
fegyvertárak előtt beindították a járművek motorjait, odabent bekapcsolták a televíziókat.
 *
Atlantában a helyi FBI-kirendeltséget irányító különleges ügynök – nyomában tíz kollégájával –
vijjogó szirénával közeledett a Járványügyi Központ felé. Washingtonban – jóval nyugodtabban –
CIA és más hírszerző ügynökségek emberei tartottak a Hoover-épületbe, hogy csatlakozzanak a
közös akciócsoporthoz. Mindkét helyen azt próbálták kideríteni, hogyan keletkezett a járvány –
ennek nyomán pedig azt, hogy hol. A második csoport tagjai nem kizárólag civilek voltak. A védelmi
hírszerző ügynökség és a Nemzetbiztonsági Ügynökség emberei jórészt egyenruhát viseltek, és a
komor képű egyenruhások többsége tudta, hogy Amerikában valami eddig példa nélküli dolog
történik. Ha valaki csakugyan szándékos támadást indított az Egyesült Államok ellen, akkor ezt
csakis egy nemzetállam tehette, és olyasmit vetett be, amit tapintatosan „tömegpusztító fegyvernek”
neveznek. Az egyenruhások közölték civil kollégáikkal, hogy két nemzedéken át milyen
intézkedésekkel reagált volna egy ilyen fejleményre az Egyesült Államok.
*
Körülbelül fél órával később Ryan tévébeszédet tartott, amelyet valamennyi nagy csatorna és a
rádiók többsége is közvetített.
– Amerikai honfitársaim – kezdte az elnök. Arca az amerikai otthonok többségében látható volt,
hangját pedig az utakon haladó valamennyi gépkocsivezető hallotta rádiójából. Azok a nézők, akik
már megszokták új elnökük arcát, észrevették, hogy nagyon sápadt (Mrs. Abbottnak nem volt ideje
kisminkelni) és zord. Mondanivalója azonban még komorabb volt.
*
A cementes-kocsiban természetesen volt rádió, sőt még CD-lejátszó is, mert teherautónak készült
ugyan, de azért egy amerikai állampolgár számára tervezték. Indianában jártak, aznap már átkeltek
Mississippin és Illinoison. Továbbra is a főváros felé tartottak. Holbrook, aki semmiféle elnök
szavaira nem volt kíváncsi, megnyomta a léptető állomáskereső gombját, de minden állomáson
ugyanazt a hangot hallotta. Ez kellőképpen szokatlan volt ahhoz, hogy hallgatni kezdje. Brown, aki
az autót vezette, látta, hogy a kocsik és teherautók visszafordulnak – először csak néhány, de aztán,
ahogy a beszéd folytatódott, egyre több. Vezetőik, akárcsak ő maga, lehajoltak, hogy jobban hallják a
rádiót.
*
– Ennek megfelelően az elnöki utasítások értelmében az önök kormánya a következő
intézkedéseket hozza:
Először. További értesítésig zárva marad az ország összes óvodája, iskolája és felsőoktatási
intézménye.
Másodszor. Az alapvető szolgáltatásokat kivéve – amilyen a hírközlés, az egészségügy, az
élelmezés, a rend fenntartása és a tűzvédelem – további értesítésig mindenfajta gazdasági és
igazgatási tevékenység szünetel.
Harmadszor. Bezár minden nyilvános létesítmény, színházak és mozik, éttermek, bárok és
hasonlók.
Negyedszer. További értesítésig szünetel az államközi közlekedés egésze. Szünetel az államközi
autóbusz-, vonat-, magángépkocsi- és repülőforgalom. Az élelmiszert szállító teherautók katonai
kísérettel közlekedhetnek. Ugyanez vonatkozik a létfontosságú cikkeket és gyógyszereket szállító
járművekre.
Ötödször. Mind az ötven Szövetségi államban mozgósítottam a Nemzeti Gárdát, és a közrend
fenntartása céljából szövetségi irányítás alá helyeztem. Az országban rendkívüli állapot lép életbe.
Felszólítjuk állampolgárainkat... no nem, hagyjuk ezt a hivatalos hangot. Hölgyeim és uraim,
ahhoz, hogy átvészeljük ezt a válságot, mindössze józan értelemre van szükség. Egyelőre nem
tudjuk, mennyire veszélyes ez a betegség. Azok az intézkedések, amelyeket ma életbe léptettem,
megelőző jellegűek. Szélsőségesen szigorúnak tűnnek, és valóban azok is. Ennek oka, mint már
mondtam önöknek, hogy a vírus alighanem a világ leggyilkosabb organizmusa, és még nem tudjuk,
mennyire veszélyes. Tudjuk viszont, hogy bármennyire pusztító is, néhány egyszerű intézkedéssel
korlátozhatjuk terjedését, én pedig a köz biztonsága érdekében, el is rendeltem ezeket. Az akciót a
lehető legjobb tudományos közreműködéssel hajtjuk végre. Ha meg akarják védeni magukat, mindig
arra gondoljanak, hogyan terjed a betegség. Itt van velem John Pickett tábornok, a hadsereg egyik
magas rangú orvosa, a fertőző betegségek szakértője, hogy mindnyájunknak orvosi tanácsokat adjon.
Tábornok úr...
Ryan ellépett a mikrofon mögül.
*
– Mi az isten... – ordította Holbrook. – Ezt nem teheti!
– Gondolod? – kérdezte Brown. Százmérföldnyire voltak az Indiana-Ohio határtól. Addig még
legalább két óra az út ezzel a behemóttal... a helyi Nemzeti Gárda addigra biztosan lezárja az utat.
– Asszem jobb, ha keresünk egy motelt, Pete.
*
– Legfeljebb kétméternyire közelítse meg őket – mondta dr. Klein az orvosi zöldbe bújtatott FBI-
ügynöknőnek –, akkor nem fenyegeti semmilyen veszély. Ha a beteg köhög, hány vagy görcsöl,
maradjon távol tőle. Az ilyesmivel mi foglalkozunk, nem ön. Akkor se nyúljon semmihez, ha a
szeme láttára hal meg.
– Értem. Bezárja az irodát? – kérdezte az ügynöknő. A fegyverét is itt hagyta.
– Igen. Ha pedig végzett, adja ide nekem a jegyzeteit. Berakom őket a fénymásolóba.
– Hogyhogy?
– A gép nagy erejű fényforrást használ, és az ibolyántúli tartománya szinte bizonyosan elpusztít
minden vírusrészecskét, amely esetleg a papírra jut – magyarázta Klein professzor. Atlantában még
ebben a pillanatban is kísérleteztek, hogy megállapítsák, mennyire ellenállóak az ebolavírus-
részecskék: erre azért volt szükség, hogy meghatározzák, milyen óvintézkedések szükségesek,
elsősorban a kórházakban. Ezek a civil lakosság számára is útbaigazítással szolgálhattak.
– Miért nem egyszerűen a másolatokat adja át nekem, doktor?
– Ó... – csóválta meg a fejét Klein. – Igen, azt hiszem, úgy is jó lesz.
Az ügynök számára ez volt életének legkeservesebb kihallgatása. Látta, hogy az Index Páciens
vonzó külsejű nő – vagy legalábbis néhány napja még az volt. Bőre, amely nemrég őszibarack-
tejszín árnyalatú lehetett, most sárga lett, és bíborvörös vérömlenyek tarkázták. A legszörnyűbb
azonban az volt, hogy a nő tudta. Tudnia kellett, gondolta az ügynök, aki mostanra maszkot és
gumikesztyűt is viselt, a kezében pedig filctollat tartott, mert egy hegyes írószerszám esetleg
megsérthette volna a vékony latexet. Jegyzetelt, de csak keveset tudott meg.
A betegnek tudnia kellett, hogy nem a szokásos kezelésben részesül, mivel az orvosok nem
merték megérinteni, ez az FBI-ügynök pedig még csak közel sem ment az ágyához.
– A Kansas City-i utazáson kívül semmi?
– Semmi a világon – felelte sírbéli hangon a beteg. – Dolgoztam az íróasztalomnál, készültem az
őszi megrendelésekre. Két napot töltöttem a McCormick Centerben, a háztartási cikkek vásárán.
Az ügynök feltett még néhány kérdést, de a válaszok nem tartalmaztak hasznos információt.
– Köszönöm – mondta, és felállt a fémszékről –, még felkeressük majd.
Amikor kifelé menet az ajtóhoz ért, összehúzta magát, mint aki nem akarja, hogy válla az
ajtófélfához érjen. Indult tovább, a következő kórterembe, hogy újabb beteget kérdezzen ki. Klein a
folyosón tartózkodott, és a személyzet egy másik tagjával beszélgetett, akiről az ügynök nem tudta
eldönteni, orvos-e vagy nővér.
– Hogy ment? – kérdezte Klein.
– Milyenek a nő túlélési esélyei? – kérdezett vissza az ügynök.
– Semmilyenek, gyakorlatilag – felelte Mark Klein. Az ilyen betegségeknél, amilyen ez, a Zéró
Páciensnek ez a sorsa.
*
– Kártérítést? Ők akarnak tőlünk kártérítést? – kérdezte a tajvani védelmi miniszter, mielőtt még a
külügyminiszter megszólalhatott volna.
 – Miniszter úr, én csak továbbítom, amit ők mondtak – emlékeztette vendéglátóit Adler.
– Megvizsgáltattuk a roncsokat az önök légierejének két tisztjével, és álláspontjuk egybeesik a
miénkkel. A rakéta egy Pen-Lung-13-as volt, az új, nagy hatótávolságú hőkeresős rakétájuk, ami egy
orosz típus továbbfejlesztése. Ez most már egyértelmű, nem is beszélve az önök hajói által készített
radarfelvételekről – felelte a védelmi miniszter. – Az utasszállító gépet szántszándékkal lőtték le. Ezt
önök is tudják, mi is tudjuk. Tehát, Mr. Adler, mondja meg nekünk, kinek az oldalán áll Amerika
ebben a vitában?!
– Semmi mást nem akarunk, mint a béke helyreállítását – felelte a washingtoni külügyminiszter. –
Szeretnék ugyanakkor rámutatni, hogy a Kínai Népköztársaság, amikor hozzájárult, hogy
közvetlenül repüljek ide, komoly jelét adta jó szándékának.
– Igen... – felelte tajvani kollégája –, a külső szemlélőnek legalábbis úgy tűnhet... de mondja meg,
Mr. Adler, valójában mit akarhatnak?
Ennyit a viszály elsimításáról – gondolta az amerikai külügyminiszter. A két tajvani politikus
ugyanolyan okos volt, mint ő, csak éppen mérgesebb. Ez hamarosan megváltozott, mert egy titkár
kopogott be, és néhány kínai szó kíséretében átadott egy telexet a főnökeinek, egy másikat pedig
magának Adlernek.
– Úgy tűnik, miniszter úr – állapította meg a tajvani diplomácia vezetője –, az ön hazájában
komoly baj van.
*
Akadt némi ellenállás. Négy kormányzó utasította katonai adjutánsát – rendszerint ez volt az
egyes államok legmagasabb rangú Nemzeti Gárda tisztjének titulusa –, hogy ne engedelmeskedjék az
elnöki parancsnak. Hárman közülük meg is inogtak, de csak amíg a védelmi miniszter kilátásba nem
helyezte, hogy azonnal felmenti, őrizetbe véteti, és hadbíróság elé állíttatja őket. Egyesek felvetették
a szervezett ellenállás lehetőségét, ez azonban időt vett volna igénybe, a zöld járművek pedig már
elindultak... Egyesek módosított parancsokkal, így például a philadelphiai páncélosok, a hadsereg
egyik legrégebbi és legtekintélyesebb alakulata. Annak idején ennek az ezrednek az – akkor még
lovas – katonái kísérték George Washingtont az elnöki beiktatására. A járművek ezúttal a Delaware
folyó hídjai felé tartottak.
A helyi tévék és rádiók jelentették, hogy az ingázók este kilencig minden további nélkül, éjfélig
pedig személyazonosságuk igazolásával hazamehetnek. Többnyire így is történt, de nem minden
esetben. Amerika moteljei megteltek.
A gyerekek, amikor megtudták, hogy az óvodákat és az iskolákat legalább egy hétre bezárják,
nagyon örültek, örömüket azonban megzavarta szüleik aggodalma, nem ritkán pedig szemmel látható
félelme.
A gyógyszertárak gézmaszk-készleteit percek alatt elkapkodták, azt, hogy miért, a gyógyszerészek
csak utólag, a rádióból tudták meg.
*
Raman Pittsburghből felhívta üzenetrögzítőjét, és a megfelelő kód beütésével lehallgatta a rajta
lévő „téves” üzenetet, amelyben egy megrendelt szőnyeg megérkezéséről és áráról értesítették. Kissé
megborzongott. Most már csak rajta múlt, mikor hajtja végre feladatát. Nyilvánvaló volt, hogy
igyekeznie kell, és hogy megbízói arra számítanak, ő maga sem éli túl a merényletet. Bár készen állt
a halálra, úgy gondolta, talán van esélye rá, hogy életben maradjon. A szálloda bárjában három
ügynöktársa közvetlenül a tévé előtt állt. Valaki rájuk szólt, hogy nem lát tőlük, mire felmutatták
igazolványaikat.
– A fenébe! – mondta a pittsburghi irodavezető a többieknek–, és most mit csináljunk?
*
A nemzetközi légiforgalom leállítása járt némi bonyodalommal. A washingtoni követségek csak
most kapták meg az értesítést, de azonnal közölték kormányaikkal, mi történt. Az európai
kormánytisztviselők már odahaza voltak, ezért be kellett őket rendelni munkahelyeikre, viszont amíg
az Amerikából érkező gépek az óceán felett jártak, volt idejük, hogy értekezleteket tartsanak, és
eldöntsék, mit tegyenek. Úgy határoztak, hogy bizonytalan időre karanténba dugnak minden
Amerikából érkező utast. Az Amerikába érkező gépek leszállhattak, üzemanyagot kaptak, de aztán
visszafordították őket kiindulási reptereikre. Utasaik, mivel a gépeket „tisztának” nyilvánították,
utóbb hazamehettek.
A tőzsdéket bezárták. Az országon csendes pánik lett úrrá, ki-ki aggódva vizsgálgatta otthoni
élelmiszerkészleteit, és közben a tévét nézte. Ha a szomszédok szót váltottak egymással, tisztes
távolból tették.
*
Mire Atlantában nyolc óra lett, az esetek száma elérte az ötszázat. Gus Lorenznek nehéz napja
volt, laboratóriuma és irodája között ingázott. Ő is, a munkatársai is veszélyben voltak, mert a fáradt
ember könnyebben hibázik. Az intézményben, a világ egyik legjobb kutatólaboratóriumában rendes
körülmények között nyugodt tevékenység folyt, az ott dolgozók hozzászoktak a csendes, tempós
munkához. A Járványügyi Központ most megbolydult. Egyre-másra érkeztek a vizsgálandó
vérmintákat hozó futárok, miközben a faxok folyamatosan továbbították az eredményeket a beküldő
kórházaknak. Lorenz egész nap azon fáradozott, hogy átcsoportosítsa embereit, és átszervezze
működésüket: huszonnégy órás folyamatos munkára állította át a Járványügyi Központot, közben
azonban arra is ügyelnie kellett, hogy ne merítse ki túlságosan a munkatársait. A helyzethez neki
magának is alkalmazkodnia kellett, ezért visszament az irodájába, hogy aludjék egy kicsit, az ajtó
előtt azonban egy FBI-ügynök – amúgy a helyi kirendeltség-vezető – várta. Magas, nyugodt ember
volt, látszott rajta, hogy nehéz kihozni a sodrából. (Válsághelyzetben először is gondolkodjanak–
szokta mondani embereinek. Baklövésekre mindig van idő, tehát arra is kell lenni, hogy a
baklövéseket helyrehozzák.)
– Miben állhatok a rendelkezésére? – kérdezte Lorenz, és leült.
– Tájékoztatásra van szükségem, uram. Az FBI néhány más ügynökséggel együtt megpróbálja
kideríteni, hogyan kezdődött ez az egész. Kikérdezünk minden áldozatot, hogy megtudjuk, hol
betegedett meg, és úgy gondoljuk, ön az a szakértő, akitől az általános helyzetről érdeklődhetünk.
Tehát, hol kezdődött ez az egész?
*
A hadsereg nem tudta, hol kezdődött, de hamarosan nyilvánvalóvá vált, meddig jutott el. A
georgiai Fort Stewart csak az első hely volt. Csaknem valamennyi támaszpont valamelyik nagyváros
közelében helyezkedett el, Fort Stewart például mindössze rövid autóútnyira Atlantától és
Savannahtól. Néhány helyről már jelentettek is megbetegedéseket. A legénység jórészt közös
szállásokon lakott, a haditengerészekről nem is beszélve. A tengeren tartózkodó hajók parancsot
kaptak, hogy amíg ki nem vizsgálják a szárazföldi helyzetet, maradjanak is odakinn.
Éjfélre egyértelművé vált, hogy a betegség az Egyesült Államok fegyveres erőit is elérte. Egész
zászlóaljakat különítettek el a többiektől, a katonák pedig a zárolt élelmiszert fogyasztották, mert az
étkezdéket is bezárták.
*
– Jézusom, John – mondta Chavez. A két hírszerző Clark irodájában tartózkodott.
Clark némán bólintott. Felesége, Sandy nővéreket tanított egy gyakorlókórházban, és John tudta,
hogy az asszony élete is veszélybe kerülhet. Egy kezelőben dolgozik, tehát ha behoznak egy fertőzött
pácienst, az ő részlegébe viszik... Sandy pedig bemutatja a növendékeinek, hogyan bánhatnak vele
biztonságosan...
– Szerinted ki csinálta? – kérdezte Ding. Az ostoba kérdés még ostobább választ provokált.
– Valaki, aki talán nem is szeret bennünket – felelte mogorván John.
– Bocs – szólt Chavez, és néhány pillanatig kibámult az ablakon. – Micsoda szörnyű hazárdjáték
ez, John...
– Ha rájövünk, hogy az... de hát az ilyesmit ezerszeres biztosítással csinálják.
– Így van, Mr. C. Azok lehettek, akiknek a képeit megnéztük?
 – Ez is egy lehetőség, de azt hiszem, lehettek mások is – felelte John az órájára pillantva. Foley
igazgatónak mostanában kellett visszaérkeznie Washingtonból, nekik pedig indulniuk kellett az
irodájába. Néhány perc múlva meg is érkeztek.
– Üdv, John – mondta a CIA igazgatója felpillantva. Ott volt Mary Pat is.
– Nem véletlen, ugye, uram? – kérdezte Clark
– Nem, nem az. Létrehozunk egy közös akciócsoportot. Az FBI az országon belül nyomoz. Ha
rábukkannak valamilyen nyomra, a mi dolgunk lesz, hogy kövessük a határokon túlra. Álljanak
készenlétben, hogy ha kell, intézkedhessenek. Éppen azt próbálom kitalálni, hogyan juttathatnék
embereket a tengerentúlra.
– Mi lesz a különleges hírszerzési helyzetértékeléssel? – kérdezte Ding.
– Most minden mást félreteszünk. Jack felhatalmazása értelmében még a nemzetbiztonsági és
védelmi hírszerző ügynökséget is utasíthatom. (A CIA igazgatójának ehhez mindig is joga volt, de a
két másik nagy ügynökség független birodalomként intézte ügyeit. Egészen eddig.)
– Hogy vannak a gyerekek? – kérdezte Clark.
– Otthon vannak – felelte Mary Pat. „Kémkirálynő” ide vagy oda, anya volt, anyai
aggodalmakkal. – zt mondják, jól érzik magukat.
– Tömegpusztító fegyverek – szólalt meg valamivel később Chavez. Többet nem is kellett
mondania.
– Igen – bólintott Foley.
Valaki vagy megfeledkezett arról, hogy mi ezekkel kapcsolatban az Egyesült Államok álláspontja,
vagy tudomást sem vett róla. Pedig hosszú ideje egyértelmű volt, hogy ha valaki biológiai vagy
vegyi fegyvert vet be az USA ellen, Washington úgy veszi, mintha atomtámadás érné, és mivel nem
rendelkezik sem vegyi, sem biológiai fegyverekkel, atomcsapással válaszol.
Foley asztalán megszólalt a telefon.
– Igen – szólt bele, majd néhány másodpercig hallgatott. – Nagyon jó – mondta végül. – Ide
tudnának küldeni egy csoportot? Jól van, köszönöm.
– Ki volt az?
– A sereg járványtani intézete Fort Detrickből. Egy órán belül megérkeznek. Küldhetünk
embereket a tengerentúlra, de előtte el akarják végezni a vérmintájukon az ebolatesztet. Az európai
országok... na képzelhetik. Angliába egy kurva kutyát sem lehet bevinni anélkül, hogy karanténba ne
csuknák egy hónapra, hogy kiderüljön, ha veszett. A tesztnek valószínűleg odaát is alá kell majd
vetniük magukat. A repülőgép személyzetének is – tette hozzá az igazgató.
– Nem csomagoltunk be – mondta Clark.
– Vegyék meg odaát, amire szükségük van, jó? – szólt Mary Pat, majd némi szünet után
hozzátette: – Bocsánat.
– Van valamilyen szál, amin elindulhatunk?
– Még nincs, de lesz. Aki ilyesmit tesz, mindenképpen hagy maga után valamilyen nyomot.
– Nekem valami nem stimmel – jelentette ki Chavez végigpillantva a hosszú, keskeny irodán. –
John, emlékszel arra, amit tegnap mondtam neked?
– Mire gondolsz? – kérdezte Clark.
– Egyes dolgokat megtorolni nem lehet, másokat visszacsinálni. Ha ez egy terrorakció volt...
– Ahhoz túlságosan nagyszabású és bonyolult – vetette közbe Mary Pat.
– Igaz, asszonyom, de ha mégiscsak ez történt, akkor is csinálhatunk autóparkolót a Bekaa-
völgyből, aztán ha kihűlt, odaküldhetjük a tengerészgyalogosokat, hogy felfessék a csíkokat az
aszfaltra. Ez kézenfekvő. Ugyanez igaz, ha a tettes egy állam, nem? A ballisztikus rakétákat
kidobtuk, de nukleáris bombáink még vannak. Bármelyik országot elhamvaszthatjuk, le egészen a
felszín alatti kőzetekig, és Ryan elnök alighanem meg is teszi... legalábbis nem tenném fel rá a
házamat, hogy nem. Láttam bevetésen, és nem egy anyámasszony katonája.
– Igen? – tűnődött az igazgató. Nem mondta, hogy a dolog szerinte azért nem ennyire egyszerű.
Ahhoz, hogy az elnök vagy bárki más kiadja a parancsot egy nukleáris támadásra, olyan bizonyítékra
van szükség, amely akár a legfelsőbb bíróság előtt is megáll, egyébként pedig Foley úgy gondolta,
hogy Ryan nagy valószínűséggel nem rendelne el ilyesmit.
– Tehát akárki indította is ezt az akciót, vagy azt gondolta, hogy nem számít, rájövünk-e, vagy azt,
hogy nem tudunk úgy reagálni, ahogyan mondtam, vagy...
– Vagy kikapcsolják az elnököt... de akkor miért a kislányával próbálkoztak először? – tette fel a
kérdést Mary Pat. – így csak még jobban vigyázunk Ryanre, vagyis ahelyett, hogy megkönnyítették
volna, csak megnehezítették a dolgot. Csak úgy zuhog ránk az áldás. A kínai ügy... az EIK... az indiai
flotta kisurrant az óceánra. Ráadásul az itteni politikai szarságok, és most még az ebola is. Nem áll
össze a kép. Ezek között a dolgok között nincsen összefüggés.
– Ha csak az nem, hogy mindegyik a mi életünket keseríti meg, igaz? – kérdezte Ding. A
helyiségre néhány másodpercig tartó csend ereszkedett.
– A fiúnak igaza van – mondta Clark a Foley házaspárnak.
*
– Mindig Afrikában kezdődik– mondta Lorenz a pipáját tömködve. – Ott él. Néhány hónappal
ezelőtt is megjelent Zaire-ban.
– A hírekben nem szerepelt – felelte az FBI-ügynök.
– Csak két áldozat volt, egy kisfiú és egy ápolónő, azt hiszem, apáca, az utóbbi azonban
odaveszett egy repülőgép-szerencsétlenségben. Aztán volt egy helyi mikrojárvány Szudánban is, ott
is ketten fertőződtek, egy felnőtt férfi és egy kislány. A férfi meghalt, a gyerek életben maradt. Ez két
hete történt. Vannak vérmintáink az Index Pácienstől. Már egy ideje kísérletezünk velük.
– Hogyan?
– Szövetben tenyésztjük a vírust. Egyébként, ami azt illeti, majom-vesében... ó, igen! – jutott
eszébe valami a professzornak.
– Mi az?
– Rendeltem bizonyos mennyiségű afrikai zöld majmot, ezt a fajtát használjuk. Elpusztítjuk őket –
eutanáziával –, és kivesszük a veséjüket. Valaki megkaparintotta előttem az első szállítmányt, és
várnom kellett, míg megkaphattam a következőt.
– Tudja, ki volt az? Lorenz a fejét rázta.
– Nem, azóta sem derült ki. Egy hetet, tíz napot vesztettem, ennyi az egész.
– Ki másnak lehetett még szüksége a majmokra? – kérdezte az ügynök.
– Gyógyszergyáraknak, orvosi laboratóriumoknak, efféléknek.
– Kivel beszélhetnék erről?
– Komolyan érdekli a dolog?
– Igen, uram.
Lorenz megvonta a vállát, és kihúzott egy kártyát asztali telefonregiszteréből.
*
A villásreggeli megszervezése némi időbe telt. David L. Williams nagykövet kiszállt a kocsijából,
majd bekísérték az indiai miniszterelnök hivatalos rezidenciájára. Örült, hogy ebben a napszakban
jöhetett, mert India tudott forró lenni, akár a kemence, ő pedig, ahogyan korosodott, egyre
elviselhetetlenebbnek érezte a hőséget. Különösen, amióta nagykövethez illően kellett öltözködnie.
Pennsylvaniai kormányzó korában nyugodtan járhatott akár farmerben és kockás ingben is. Ebben az
országban azonban a dolgozó osztályok még ennél is kevésbé előírásos öltözékeket viseltek, a felső
réteg pedig még sokkal büszkébb volt státusának jelképeire. És milyen szívesen nevezik magukat a
világ legnagyobb demokráciájának, gondolta a veterán politikus. Nem rossz...
A miniszterelnök asszony már az asztalnál ült. Amikor Williams belépett a helyiségbe, felállt,
kezet fogott vendégével, és a székéhez vezette. A porcelánedényeknek aranyszegélyük volt, a kávét
libériás szolgák hozták be. A reggeli sárgadinnyével kezdődött.
– Köszönöm, hogy fogadott – mondta Williams.
– Ön mindig szívesen látott vendég a házamban – felelte nyájasan a kormányfő.
 Ez egy kígyó nyájassága – állapította meg Williams. Körülbelül tíz percen át csevegtek,
mindenféle mellékes ügyről, s csak ezután tértek a lényegre.
– Nos, milyen ügyben kell tárgyalnunk? – kérdezte a miniszterelnök.
– Úgy értesültem, hogy a hadiflottájuk kifutott.
– Igen, azt hiszem. Azok után a kellemetlenségek után, amelyeket az önök erői okoztak nekünk, el
kellett végezni bizonyos javításokat a hajókon. Szerintem most meggyőződnek róla, hogy minden
berendezésük működik-e.
– Csak gyakorlat? – kérdezte Williams. – Kormányom mindössze érdeklődik, asszonyom.
– Nagykövet úr, emlékeztetem önt, hogy szuverén állam vagyunk. Fegyveres erőink a
törvényeinknek megfelelően tevékenykednek, önök pedig gyakran emlékeztetnek bennünket a
hajózás szabadságára. Azt akarja mondani, hogy az önök országa kétségbe óhajtja vonni az ehhez
való jogunkat?
– Egyáltalán nem, asszonyom. Mindössze furcsának találjuk, hogy önök ekkora gyakorlatot
tartanak.
Csak magában tette hozzá: Ahhoz képest, hogy a forrásaik mennyire korlátozottak.
– Nagykövet úr, senki sem szereti, ha megpróbálják megfélemlíteni. Mindössze néhány hónappal
azelőtt – hamisan – megvádoltak bennünket azzal, hogy agresszív szándékaink vannak egyik
szomszédunkkal kapcsolatban. Megfenyegették országunkat, sőt támadást intéztek a flottánk ellen,
és megrongálták a hajóinkat. Mivel érdemeltük ki ezeket a barátságtalan lépéseket? – kérdezte a
kormányfő hátradőlve székében.
A barátságtalan lépés kifejezést a nemzetközi életben nem egykönnyen mondják ki, gondolta a
nagykövet, és arra következtetett, hogy ezúttal sem véletlenül hangzott el.
– Asszonyom, nem került sor barátságtalan lépésre. Úgy gondolom, ha történt valamilyen
félreértés, talán mindkét oldal tehet róla, én pedig azért jöttem ide, hogy a hasonló tévedések
elkerülése érdekében feltegyek egy egyszerű kérdést. Amerika senkit sem fenyeget. Egyszerűen
érdeklődünk haditengerészeti erőik szándékait illetően.
– Én pedig válaszoltam. Gyakorlatozunk. Mindössze ennyi.
Williams figyelmét nem kerülte el, hogy tárgyalópartnere egy perccel korábban még az „azt
hiszem” kifejezést használta. Most mintha jóval biztosabb lenne a dolgában...
– Akkor választ is kaptam a kérdésemre – mondta barátságos mosollyal Williams. Jézusom, hogy
ez a nő milyen okosnak hiszi magát.
A nagykövet egész életét az amerikai politika legbonyolultabb közegében, a pennsylvaniai
demokrata pártban töltötte, amelynek végül is a csúcsára küzdötte magát. Nem először találkozott
efféle emberekkel, de azok nem voltak ennyire képmutatóak. A hazugság annyira hozzátartozott a
politikusok tevékenységéhez, hogy Williams azt hitte, egytől egyig jól értenek hozzá.
– Köszönöm, miniszterelnök asszony.
*
Az összecsapás a Nemzeti Gárda páncélosainak teljes vereségével végződött. Nagyon rosszkor
került rá sor, gondolta Hamm ezredes, a szembenálló erő parancsnoka, miközben a földutakon
visszafelé tartó járműveket figyelte. Szegény ördögök, épp az elnök bejelentése után kellett
végigcsinálniuk. A gárdisták távol voltak otthonuktól, és aggódtak szeretteikért. Ez túlságosan is
elvonta a figyelmüket, mert nem volt rá idő, hogy a dolog leülepedjék bennük, hogy
hazatelefonáljanak és meggyőződjenek arról, hogy a mama és a papa, az asszony meg a srácok jól
vannak. Meg is adták az árát, de Hamm volt olyan jó katona, hogy ne rója fel ezt a carolinai
dandárnak. Ilyesmire a csatatéren nem kerülne sor. Bármennyire valósághűek voltak is a
kiképzőközpontban folyó gyakorlatok, mégsem vérre mentek. Itt senki sem halt meg – hacsak
baleset nem érte –, odahaza viszont lehet, hogy halál várt rájuk.

Chavez és Clark tesztje negatív lett, így hát útra keltek az Andrews légi támaszpont felé.
Washington utcái meglepően kihaltak voltak, ami nem csökkentette rossz előérzeteiket. Egy hídon
meg kellett állniuk egy ellenőrző pontnál, ahol csak egyesével engedték át a kocsikat. Az egyik sávot
a Nemzeti Gárda egyik Hummer terepjárója állta el. Clark elővette fényképes CIA-igazolványát.
– Ügynökség – mondta a katonai rendőrnek.
– Tovább – felelte az.
– Tehát, hová megyünk, Mr. C? – kérdezte Chavez.
– Afrikába, az Azori-szigetek érintésével.
51. Nyomozás
A légierő trópusi egyenruhát biztosított a számukra: washingtoni öltözékük kissé vastag lett volna
a forró éghajlatú kontinensen. Az uniformis álruhának is jó volt: Clark ezredesi, Chavez őrnagyi
rendfokozatot viselt. A VC-20B személyzete pilótajelvénnyel és különböző kitüntetések szalagjaival
is ellátta őket. A gép vitt magával két váltópilótát is: ők a két elülső utas-ülésen aludtak. A
Gulfstream katonai változata jócskán vitt magával kommunikációs berendezéseket – plusz egy
őrmestert, aki kezelte őket. Amikor a Zöld-foki szigeteknél Kinshasa felé fordultak, úgy tűnt, a
beérkező üzenetek hamarosan felemésztik a gép teljes papírkészletét.
– Második leszállás Kenyában, uram – jelentette a híradós őrmester, aki valójában hírszerző
szakember volt, és minden bejövő anyagot elolvasott. – Valami majmok miatt kell felkeresniük
valakit.
Clark átvette a lapot – végül is ő volt az ezredes –, és elolvasta. Chavez a kék pilótaingen lévő
kitüntetésszalagok jelentését próbálta megfejteni.
– Ezt nézd meg! – mondta John, és átnyújtotta a papírt.
– Ez bizony egy nyom, amin elindulhatunk – állapította meg azonnal Ding. Egymásra pillantottak.
Útjuk tisztán hírszerzési bevetés volt, azon kevés efféle küldetés egyike, amelyen valaha is részt
vettek. Mindössze annyi volt a feladatuk, hogy létfontosságú információkat gyűjtsenek hazájuk
számára, nem több. Egyelőre legalábbis.
Nem mondták ki ugyan, de azt sem bánták volna, ha ennél valamivel többet kell végezniük. Bár
mindketten a CIA Műveleti Igazgatóságának külföldön bevethető hírszerzői voltak, korábban
teljesítettek tényleges katonai szolgálatot is (Clark egyenesen a haditengerészet búvár-
kommandójánál). Többnyire a Műveleti Igazgatóság paramilitáris akciói során vetették be őket, és
olyan feladatokat hajtottak végre, amelyet a „csak” hírszerzők túlságosan is izgalmasnak találtak.
Chavezt azonban nagyon is kielégítették az efféle feladatok. Megtanult uralkodni a
temperamentumán, amelyet pedig őseitől örökölt, de továbbra is egész értelmét latba vetve
igyekezett megtalálni hazája ellenségeit, hogy aztán katona módjára bánjon el velük.
– Te jobban ismered, mint én, John. Mit fog csinálni?
– Jack? – kérdezte Clark, és megvonta a vállát. – Az attól függ, mit viszünk haza neki, Domingo.
Hiszen tudod, ez a dolgunk...
– Igen, uram – felelte komolyan az ifjabb ember.
*
Az elnöknek hiába volt kimerítő napja, az ország belső és külső gondjai nem hagyták elaludni.
Éjjel háromkor letett a további próbálkozásról, és felkelt. Felvett néhány kényelmes ruhadarabot, és
sarkában a testőreivel, elindult a nyugati szárnyban lévő híradó irodába.
– Mi a helyzet? – kérdezte a rangidős tisztet, Charles Canont. Ez az őrnagy jelentette neki annak
idején az iraki merényletet. Mintha minden azzal kezdődött volna, gondolta Ryan.
A helyiségben lévők egymás után pattantak fel helyükről, Ryan azonban intett nekik, hogy üljenek
csak vissza.
– Folytassák.
– Mozgalmas éjszakánk van, uram – jelentette Canon. – Biztos, hogy nem akar inkább aludni?
– Nemigen van hozzá kedvem, őrnagy – felelte Ryan. A három ügynök a háta mögött egymásra
pillantott: nekik igenis lett volna kedvük aludni.
– Nos, elnök úr, összeköttetésbe léptünk a sereg járványtani intézetével és a Járványügyi
Központtal, az összes adatukat letöltjük. Azon a térképen bejelöltünk minden esetet – mutatott Canon
egy nagy parafa lemezre, amelyre valaki az Egyesült Államok térképét tűzte. A piros fejű tűk
nyilvánvalóan az ebola-eseteket jelölték. Volt egy csomag fekete fejű is: egyértelműnek tűnt, mire
használják majd őket, eddig azonban egyetlenegyet sem szúrtak a térképbe. A tűk mostanra
elsősorban tizennyolc város körül csoportosultak, de itt-ott magányosán vagy kettesével is
előfordultak. Jó néhány állam még mindig érintetlen volt. Ryan elnöki utasításai mindeddig
megoltalmazták többek közt Idahót, Alabamát, Észak– és Dél-Dakotát, sőt furcsamód Minnesotát is,
a híres Mayo-klinika székhelyét is. Lehet persze, hogy véletlenül alakult így – de ugyan ki tudta
volna eldönteni ezt? A számítógépek printerei folyamatosan ontották magukból az anyagokat. Ryan
felvett egy nyomatot: az áldozatok-páciensek ábécésorrendben felsorolt neveit olvashatta rajtuk,
lakóhelyükkel, foglalkozásukkal együtt. Körülbelül tizenöt százalékuk háztartásbeli volt, a másik
legnagyobb statisztikai csoport tagjai kereskedelmi képviselőként dolgoztak. Az adatok az FBI-tól és
a Járványügyi Központtól érkeztek: a két szervezet közösen igyekezett megállapítani, milyen térbeli
minta szerint terjed a fertőzés. Egy másik print a fertőzések feltételezhető helyeit sorolta fel,
megerősítve Pickett tábornoknak azt a megállapítását, hogy az elsőrendű célpontok kereskedelmi
árubemutatók és vásárok voltak.
Ryan a CIA-nál töltött évei során folyamatosan tanulmányozta a hazáját fenyegető összes
lehetséges támadást, de ezzel a fajtával valamiképpen sohasem találkozott. A biológiai hadviselés
valahogy nem vágott a CIA profiljába.
– Van azért itt egy kis jó hír is, elnök úr – mondta Canon, és átnyújtotta az előző napi választások
eredményeit. Ryan megdöbbent: erről egyszerűen megfeledkezett. Valaki összeállította a győztesek
foglalkozás szerinti listáját is, amelyből kiderült, hogy csak kevesebb mint a felük jogász.
Huszonheten orvosok, huszonhármán mérnökök voltak, tizenkilencen farmerek, tizennyolcan
tanárok. Tizennégyen ilyen-olyan üzletemberek. Elégedettséget érzett: a képviselőház harmada már
megvolt. De vajon hogyan juttatja el őket Washingtonba? Ebben nem lehet megakadályozni őket, az
alkotmány világosan kimondja. A törvényhozás valamely tagjának legfeljebb árulás miatt lehet
megtiltani, hogy eljöjjön egy ülésre... vagy valahogy így.
Ekkor életre kelt az egyik telexgép.
– Sürgős üzenet Williams nagykövettől, Indiából – jelentette az egyik szolgálatos katona.
– Lássuk – mondta Ryan, és ő is odament. Ez bizony nem volt jó hír, mint ahogy a következő
sem, amely Tajpejből érkezett.
*
Az orvosok négyórás váltásokban dolgoztak, minden fiatal bentlakó mellett egy-egy vezető orvos
is tevékenykedett. Lényegében ápolómunkát végeztek, és bár többnyire jól megálltak a helyüket,
tudták, hogy erőfeszítéseiknek nemigen van jelentősége.
Cathy most először bújt szkafanderbe. Körülbelül harminc AIDS-beteget operált már –
szempanaszaik betegségük szövődményei voltak –, azokat az eseteket azonban nem találta nehéznek.
Kesztyűben dolgozott, és egyedül arra kellett odafigyelnie, hogy hány kéz tevékenykedik az övé
környékén, márpedig ez a szemsebészetben korántsem okozott akkora gondot, mint például a
mellkasi műtéteknél. Az orvos valamivel lassabban és óvatosabban dolgozott, semmi több. Nem így
azonban most: Cathy testét egy nagy, vastag műanyag zsák vette körül, sisakjának átlátszó elejét
gyakran homályosította el leheletének lecsapódó párája, ráadásul olyan betegeket látott, akikre annak
ellenére, hogy professzorok kísérték őket figyelemmel, nagy valószínűséggel halál várt.
Mégis mindent meg kellett próbálniuk. Cathy a helyi Index Páciensre pillantott, a sportjármű-
kereskedőre, akinek a felesége a szomszéd szobában feküdt. A férfi két infúziót kapott, az egyikből
fiziológiás sóoldat, a másikból tiszta vér folyt vénáiba.
A beteg öklendezni kezdett, és a jobb oldalára fordult. Cathy felkapta a műanyag szemetesvödröt
– a hánytál túlságosan kicsi lett volna, tartalma pedig könnyen kilöttyenhetett – és odatartotta neki. A
kereskedő vért és epét hányt, fekete, holt vért, amelyben hemzsegtek az ebolavírus apró, kristályos
„téglái”.
 Amikor a beteg mindent kiadott, Cathy odaadott neki egy szívószálas vizes edényt, hogy
megnedvesíthesse a száját.
– Köszönöm – nyögte a férfi. Bőre – már ahol nem borították a bőrvérzés bíbor foltjai – sápadt
volt.
– Milyen az állapotom? — kérdezte.
– Ön súlyos beteg – mondta neki Cathy –, de nagyon keményen küzd. Ha képes rá, hogy elég
sokáig kitartson, immunrendszere felülkerekedik, de ehhez akarnia is kell ezt.
Állítása nem volt száz százalékig hazugság.
– Nem ismerem magát. Maga ápolónő?
– Nem... professzor vagyok – mosolygott a műanyag lemez mögött Cathy.
– Legyen óvatos – mondta neki a férfi. – Ugye nem akarja megkapni? Bízzék bennem...
A férfinak még elmosolyodnia is sikerült, a súlyos betegek módjára. Cathynek ettől majd
megszakadt a szíve.
– Óvatosak vagyunk. Nézze el, hogy ezt az öltözéket viseljük – felelte az orvosnő, és nagyon
szerette volna megérinteni a beteget, hogy éreztesse: valóban fontos a számára – gumin és
műanyagon keresztül azonban – a fene egye meg – semmi értelme nem lett volna.
– Nagyon fáj, doktornő.
– Feküdjön csak. Aludjék, amennyit csak tud. Beállítom a morfiumadagját.
Dr. Ryan nem ezt a fajta medicinát ismerte. Nem az a fajta tiszta, steril gyógyítás volt, amit a
Wilmerben gyakorolt, ahol szemeket hozott helyre, emberek látását adta vissza és tökéletesítette.
Felidézte magában, amikor eldöntötte, hogy szemész lesz. Egyik professzora mindenképpen
igyekezett meggyőzni, hogy onkológiával kell foglalkoznia, hiszen okos, kíváncsi, és úgymond van
hozzá tehetsége, hogy összekapcsolja a dolgokat. Most azonban, ahogy lepillantott az alvó, haldokló
betegre, tudta, hogy nem lett volna hozzá lelkiereje, hogy nap mint nap végigcsinálja ezt, hogy
betegek sokaságát veszítse el. Vajon kudarcot vallottam? – kérdezte magától Cathy Ryan. Ami ezt a
beteget illeti, el kellett ismernie, hogy igen, kudarcot vallott.
*
– A fenébe! – mondta Chavez –, ez olyan, mint Kolumbia.
– Vagy Vietnam – nyugtázta Clark, amikor mellbe vágta őket a trópusi hőség. A követség egyik
munkatársa és a zaire-i kormány egyik képviselője fogadta őket. Ez utóbbi egyenruhát viselt, és
tisztelgett az „ezredesnek” meg az „őrnagynak”, amit John viszonzott is.
– Erre, kérem, ezredes úr...
A helikopter, mint kiderült, Franciaországban készült, a zaire-iek pedig nagyon előzékenyek
voltak. Amerika sok pénzt ölt ebbe az országba: itt volt az ideje, hogy meghálálják.
Clark lenézett. Három koronaszintes őserdő felett repültek: többször is látott már ilyet, nem is egy
országban. Fiatal korában volt odalent is, a fák között, ellenségeket keresett, rá pedig ellenségek
vadásztak – is, fekete pizsamás vagy khaki egyenruhás emberek, AK-47-es géppisztolyokkal. Most
arra gondolt, hogy odalenn valami még sokkal kisebb lapul, ami nem visel fegyvert, és nem egyedül
őrá vadászik, hanem hazája szívét veszi célba. Szörnyen valószerűtlennek találta a helyzetet. John
Clark országának teremtménye volt. Többször is megsebesült hadműveletek során vagy más,
személyesebb okokból, és minden alkalommal gyorsan és tökéletesen felgyógyult. Egyszer kihozta
egy A-6-os pilótáját, akit egy észak-vietnami folyónál lőttek le – a folyó nevére már nem emlékezett.
Megsérült, és sebe elfertőződött a szennyezett víztől. Az meglehetősen kellemetlen volt, de a
gyógyszerek és az idő helyrehozták.
Mindennek nyomán az a mély meggyőződés vert gyökeret benne, hogy az orvosok, akiket
hazájában képeznek, egyszerűen szinte mindent meg tudnak gyógyítani – a rákot és az öregséget
még nem, de már dolgoznak rajta, és ahogyan szokás szerint az összes többi csatájukat, ezt is meg
fogják nyerni. Ez azonban illúzió volt, és ezt most be kellett látnia. Országa – és ő is – vereséget
szenvedett egy ehhez hasonló dzsungelben, és a dzsungel most valamiképpen utánuk nyúlt. Nem –
ázta meg aztán magát. Nem a dzsungel nyúlt utánuk. Emberek tették.
 *
– Igen, elnök úr! – mondta Jackson. Azt mégsem mondhatta, hogy miért nem alszik, Jack?
– Robby, látta, mit küldött Williams nagykövet?
– Igen, fel is figyeltem rá – felelte Jackson admirális.
David Williams nem kapkodta el jelentése megfogalmazását. Ez Amerikában idegességet szült,
kétszer is megsürgették, ő azonban erről nem vett tudomást. A volt kormányzó minden politikai
bölcsességét latba vetve elemezte a miniszterelnök szóhasználatát, hangütését, testbeszédét, de
leginkább azt, amit a tekintetében látott. Ez utóbbit semmi sem helyettesíthette – Dave Williamsnek
erről többször is volt alkalma meggyőződni. Egyetlen dolgot nem tanult meg: a diplomáciában
szokásos mellébeszélést és szószaporítást. Jelentésében nem köntörfalazott: kijelentette, hogy
véleménye szerint India készül valamire. Megemlítette továbbá, hogy a megbeszélésen az amerikai
ebolaválság nem került szóba, indiai részről egyetlen együtt érző szó sem hangzott el. Ez, írta
Williams, bizonyos szempontból esetleg csak mulasztás volt, más megközelítésben azonban nagyon
is szándékos lehetett. India figyelmét minden bizonnyal felkeltette a járvány, de még az ellenkező
esetben is aggodalmát kellett volna kifejeznie. Ha a nagykövet érdeklődött volna, a miniszterelnök
alighanem azt feleli, hogy még nem értesült a dologról – ez persze nem lett volna igaz, gondolta
Williams. A CNN korában ilyesmi nem marad észrevétlenül. A kormányfő ehelyett azon kérődzött,
hogy Amerika igyekszik megfélemlíteni Indiát, emlékeztette, hogy az indiai hadiflottát nem is egy,
hanem két alkalommal is „támadás” érte, majd megjegyzését egészen a „barátságtalan lépés”
kifejezésig tupírozta. Ezt a szót pedig a diplomáciában akkor szokás használni, amikor valaki valódi
fegyverek használatára készül. A nagykövet következtetése szerint a flottagyakorlatnak sem az
időzítése, sem a helye nem véletlen. Ő így fejtette meg a manőver üzenetét: Ezt a pofátokba!
– Nos, mit gondol, Rob?
– Azt, hogy Williams minden hájjal megkent vén csibész. Mindössze egyetlen dologról nem ír, de
azt nem is tudja: hogy nincs a térségben repülőhordozónk. Az indiaiak ugyan nem követtek
bennünket semmilyen módon, de köztudott, hogy az Eisenhower-csoport Kína felé halad, és ha az
embereik csak félig is értik a mesterségüket, már bizonyosan tudják. Erre hipp-hopp, kifutnak az
óceánra, a nagykövetünk pedig most ezeket írja... Uram...
– Elég, Robby! – mondta Ryan. – Ennyi „uram” elég egy napra.
– Jó. Jack, jó okunk van azt hinni, hogy Kína és India már korábban is együttműködtek. És mi
történik most? Kína megrendez egy incidenst, amely elfajul, mire mi odaküldünk egy anyahajót. Az
indiaiak kifutnak az óceánra. A flottájuk a Diego Garcia-Perzsa-öböl vonalon halad. Garciáról már
elindultak a raktárhajóink és a kísérő hadihajók, az Öböl-térségben pedig fokozódik a feszültség.
– Idehaza pedig járvány van – tette hozzá Ryan, és rá támaszkodott a híradóhelyiség egyik olcsó
asztalára. Aludni ugyan nem tudott, ez azonban nem jelentette azt, hogy tökéletesen éber. – Mindez
véletlen egybeesés volna? – kérdezte.
– Talán. Az indiai miniszterelnök talán felpaprikázódott, amikor a múltkorában ráijesztettünk.
Talán meg akarja mutatni nekünk, hogy nem gyakorolhatunk rá nyomást. Lehet, hogy csak kicsinyes
piszkálódás, elnök úr. De lehet, hogy mégsem.
– Mik a lehetőségeink?
– Van egy felszíni kötelékünk a Földközi-tenger keleti medencéjében, két Aegis cirkáló, egy
Burke-osztályú teknő és három fregatt. A Mediterraneumban csend van. Azt javaslom, vegyük
fontolóra, ne küldjük-e ezt a csoportot Szuezen át a raktárhajókhoz, hogy fedezzék őket.
Indítványozom továbbá, hogy mérlegeljük: ne küldjünk-e át egy repülőhordozót az Atlanti-óceán
nyugati vizeiről a Földközitengerre. Ez eltartana egy darabig, Jack, hiszen csaknem tizenegyezer
kilométerről van szó. A világ egyharmadán nincs kéznél anyahajónk, és az ellenőrizetlen rész egyre
jobban idegesít. Ha tennünk kell valamit, nem vagyok benne biztos, hogy képesek leszünk rá.
*
– Hello, nővér – mondta Clark, és gyengéden megszorította Mary nővér kezét.
– Üdvözlöm, Clark ezredes. Őrnagy úr – biccentett Chaveznek.
 – Jó napot, madam.
– Mi hozta önöket a kórházunkba? – kérdezte. Majdnem olyan tökéletesen beszélte az irodalmi
angolt, hogy akár taníthatta volna is, a két amerikai azonban érezte a belga-francia akcentust
szavaiban.
– Azért jöttünk, hogy rendtársa, Jean-Baptiste nővér haláláról kérdezzük – felelte Clark.
– Értem – mondta az apáca, és hellyel kínálta őket. – Önök katolikusok? – kérdezte. Ez, úgy
látszik, fontos volt számára.
– Igen, ma’am, mindketten azok vagyunk – bólintott Chavez, akárcsak az „ezredes”.
– És milyen iskolákba jártak?
– Ami engem illet, én csupa katolikus intézményben tanultam – mondta Clark. – Először a
Miasszonyunk iskolanővéreihez jártam, aztán a jezsuitákhoz.
– Ó... – mosolyodott el az apáca, a válasz szemlátomást tetszett neki. – Hallottam, hogy a
betegség az önök országában is felütötte a fejét. Nagyon szomorú... Tehát azért jöttek, hogy szegény
Benedict Mkusáról, Jean nővérről és Maria Magdalenáról érdeklődjenek. Csakhogy én sajnos
nemigen tudok segíteni önöknek.
– És miért nem, nővér?
– Benedict meghalt, és a holttestét a kormány rendelkezése értelmében elégették. Jean ugyancsak
megbetegedett, de a gépe, miközben Párizsba, a Pasteur Intézetbe vitték, eltűnt. A gép a tengerbe
zuhant, és mindenki, aki rajta volt, odaveszett.
– Mindenki? – tudakolta Clark.
– Velük ment Maria Magdalena és természetesen dr. Moudi is.
– Ő ki volt? – érdeklődött Clark.
– Az Egészségügyi Világszervezet itteni missziójának tagja. Néhány kollégája a szomszéd
épületben dolgozik.
– Moudit mondott, ma’am? – kérdezte Chavez, és közben már jegyzetelt.
– Igen – felelte az apáca, és le is betűzte a nevet. – Mohammed Moudi. Jó orvos volt – tette hozzá.
– Nagyon szomorú, hogy mindnyájukat elvesztettük.
– Azt mondta, Mohammed Moudi. Tudja, honnét való volt? – fag-gatózott tovább Chavez.
– Iráni... bár azt az országot azóta máshogy hívják, nem? Európában szerzett diplomát, kitűnő ifjú
orvos volt, és nagy tisztelettel bánt velünk.
– Értem – felelte Chavez, és fészkelődni kezdett a székében. – Beszélhetnénk a doktor
kollégáival?
*
A médiában megjelentek az első, Ryan utasításait bíráló hangok. Az emberek egyelőre nem estek
pánikba, mert többségüknek az előző este sikerült hazajutnia, élelmiszer-tartalékaik pedig lehetővé
tették, hogy másnap ne intézzenek országos rohamot a szupermarketek ellen.
Arnie van Damm kijelentette:
– Ezzel a kérdéssel foglalkoznunk kell.
– Hogyan? – érdeklődött Ryan, aki az imént kapcsolt ki egy bosszantó tévéműsort.
– A rossz információt jó információval kell leküzdenünk.
– Hogyan, Arnie?
– Azt hittem, Jack, ezt a kérdést már nem fogja feltenni nekem.
*
Clarkék ezután a repülőtérre mentek, ahol közölték velük, hogy csakugyan felszállt onnan egy
Svájcban bejegyzett sugárhajtású G-IV-es magángép, amely – útját Líbiában üzemanyag-felvétel
céljából megszakítva – Párizsba indult. A légi irányítók főnöke bemutatta a reptér feljegyzéseinek
fénymásolatát és a gép menetlevelét is. Az utóbbi figyelemre méltóan tartalmas dokumentum volt,
mert a vámhatóság is kapott belőle példányt, és még a személyzet neveit is tartalmazta.
– Nos? – kérdezte Chavez.
Clark a reptériekre nézett, és így szólt:
 – Köszönjük az értékes segítséget. – Ezután Dinggel együtt kimentek a gépkocsihoz, amely a
repülőgépükhöz vitte őket.
– Nos? – kérdezte ismét Chavez.
– Csigavér, kolléga – intette le Clark. Az ötperces utat némán tették meg. Clark kinézett az
ablakon: az égen viharfelhők tornyosultak, ő pedig utált viharban repülni.
– Nem szállhatunk fel – jelentette ki a második pilótapáros parancsnoka, egy alezredes. – Várnunk
kell néhány percet. Be kell tartanunk a szabályokat.
Clark a váll-lapján lévő sasokra mutatott, és a pilóta arcához hajolva mondta:
– Ezredes vagyok, és azt mondom, indulunk, maga légi cserkész. Méghozzá azonnal, a kurva
életbe!
– Nézze, Mr. Clark, én tudom, hogy ki ön, és...
– Uram – szólalt meg Chavez –, én csak amolyan műőrnagy vagyok, de azt mondom, hogy ez a
küldetés fontosabb az önök szabályainál. Kerülje ki a legzűrösebb részeket, jó? Ha ránk jön, vannak
zacskók, amibe rókázzunk.
A pilóta némán rájuk meredt, de aztán megindult előre, a fülkéjébe. Chavez a kollégájához
fordult:
– Nyugalom, John.
Clark átnyújtotta neki a papírlapot.
– Nézd meg a Gulfstream személyzetének névsorát. A gépet Svájcban regisztrálták, a fickók
viszont nem svájciak.
Chavez megnézte: a regisztrációs kód HX-NJA volt, a pilóták pedig nem német, nem francia és
nem olasz neveket viseltek.
– Őrmester! – szólalt meg Clark, amikor a hajtóműveket beindították.
– Igen, uram! – jelentkezett a tiszthelyettes, aki látta, hogyan gorombította le a pilótát az
„ezredes”.
– Faxolja át ezt Langleybe, kérem.
– Na? – kérdezte Ding, miközben szorosabbra húzta a biztonsági övét, mert a gép légzsákba
került.
– Ezek fárszi nevek, Ding. Perzsák... hogy a franc enné meg!
A hánykolódás tíz perccel később véget ért: kijutottak a viharzónából. Az első váltás egyik női
pilótája visszafordult az első széksorból.
– Most elégedett, ezredes? – kérdezte.
Clark a tiltó jelzés ellenére kikapcsolta biztonsági övét, és kiment a mosdóba, hogy locsoljon
némi vizet az arcába. Visszajövet letérdelt a padlóra a pilótanő mellé, és az orra alá dugta a papírt.
– Mit tud nekem mondani erről? – kérdezte.
A századosnak elég volt mindössze egyetlen pillantást vetnie rá, hogy így szóljon:
– Ó, igen, hallottunk róla.
– Mit?
– Lényegében egy ugyanilyen repülőgép volt. Ha egy ilyen lezuhan, a gyártó mindenkit értesít
róla. Amúgy is érdeklődtünk volna, de az ilyesmi csaknem automatikusan megy. A gép innen szállt
fel, észak felé, Líbia irányába indult, ahol aztán le is szállt, hogy üzemanyagot vegyen fel. Aztán
szinte azonnal ismét a levegőbe emelkedett... ha jól tudom, beteget szállított.
– Így van. Folytassa, kérem.
– Vészhelyzetet jelentett, közölte, hogy leállt az egyik hajtóműve, aztán a másik is. Három radar
követte, egy líbiai, egy máltai, és azt hiszem, egy amerikai rombolóé.
– Van ebben valami furcsa, százados? – A nő vállat vont.
– Ez egy jó gép. Nem hiszem, hogy a légierőnél valaha egy is lezuhant volna. Az imént láthatta,
mennyire jó. Ezek közül a huppanások közül egyik-másikat két és fél, háromszoros nehézségi
gyorsulással hajtottuk végre, ami pedig a hajtóműveket illeti... Jerry, állt le valaha hajtómű repülés
közben egy ilyenen?
 – Azt hiszem, kétszer. Először egy üzemanyag-szivattyú hibásodott meg, a Rolls-Royce küldött
helyette másikat. A következő eset a múlt novemberben volt, a hajtómű beszívott egy vadlibát.
– Ez bármikor előfordulhat – mondta a százados Clarknak. – Egy ilyen liba négy-hat kiló.
Próbáljuk elkerülni őket.
– De annak a fickónak mind a két hajtóműve üzemképtelenné vált.
– Máig nem derült ki, miért. Talán az üzemanyagban volt valami. Ez is előfordul, de a hajtóművek
egymástól függetlenül működnek, minden külön van, a szivattyúk, az elektronika, satöbbi...
– Az üzemanyag azonban egy tartálykocsin érkezik – mondta Jerry.
– És aztán mi történik, ha leáll az egyik hajtómű?
– Ha a pilóta nem vigyáz, elveszítheti uralmát a gép felett. Ha a hajtómű az egyik oldalon teljesen
leáll, a gép hirtelen arrafelé fordul, amitől megváltozik az irányítófelületekre áramló levegő iránya és
sebessége. Így veszítettünk el egyszer egy Leart, egy VC-21-est. Ha ilyesmire irány- vagy
magasságváltoztató manőver során kerül sor, izgalmas helyzet alakul ki. Mi azonban ki vagyunk
képezve ilyen helyzetekre, ahogy a jelentés szerint azok a pilóták is ki voltak. Mindkettő gyakorlott
repülőgép-vezető volt, és a pilóták meglehetősen gyakran ülnek be a szimulátorba, hogy
gyakoroljanak, másként elveszik a repülési engedélyüket. Mindenesetre a radaron nem látszott, hogy
manővereznének. Szóval nem, nem ilyesmi intézte el őket. A legvalószínűbbnek a rossz üzemanyag
tűnt, de a líbiaiak állították, hogy a kerozinnak semmi baja nem volt.
– Lehet, hogy a pilóták követtek el valami hatalmas baklövést – tette hozzá Jerry. – De ez is
valószínűtlen... úgy értem, ezeket a gépeket úgy megcsinálják, hogy legfeljebb szántszándékkal lehet
kinyírni őket. Nekem elhiheti, kétezer repült órám van.
– Nekem kétezer-ötszáz – mondta a kapitány. – Biztonságosabb vezetni őket, mint egy kocsit
Washingtonban, uram. Szeretjük ezeket a gépeket, uram.
Clark bólintott, és előrement.
– Élvezte az utat? – kérdezte a gépparancsnok. Hangja nem volt kifejezetten barátságos, de nem is
igen kellett aggódnia, amiért engedetlen volt – egy olyan „tiszttel” szemben, aki az ő kitüntetéseit
viselte.
– Én nem szívesen erőszakoskodom, de ez egy mocskosul fontos ügy, többet nem mondhatok –
felelte Clark.
– A feleségem ápolónő a támaszpont kórházában.
Többet nem is kellett mondania. Aggódott az asszonyért.
– Az enyém is az, Williamsburgben – felelte Clark. A pilóta felé fordult, és bólintott.
– Nem történt semmi. Három óra múlva leszállunk Nairobiban, ezredes.
*
– És én hogy jutok vissza? – kérdezte Raman a telefonban.
– Egyelőre sehogy – mondta neki Andrea. – Maradjon ott. Esetleg segíthet az FBI-nak a
nyomozásban.
– El vagyok ragadtatva...
– Béküljön meg a helyzettel, Jeff. Erre most nincs időm – mondta nyersen a beosztottjának.
– Igenis – felelte az ügynök, és letette a kagylót.
Fura, gondolta Andrea. Jeff mindig is a nyugodt ügynökök közé tartozott. De hát ki volt nyugodt
ezekben a percekben?
52. Értékelhető információk
A gép a katonai terminálhoz gördült velük. Itt is egy követségi tisztviselő – a katonai attasé –
várta őket. A fekete tiszt az amerikai hadsereg ezredese volt, egyik kitüntetése elárulta, hogy az
Öböl-háborúban a gyalogságnál harcolt.
– Üdvözlöm önöket, Clark ezredes, Chavez őrnagy... mondja, Chavez, nem ismerem én önt
valahonnan?
– A nindzsáknál voltam – mosolygott Ding. – Ön akkoriban a 7/1-es dandártörzsnél szolgált.
 – Akkor maga volt az egyik fickó, aki eltévedt. A „Hideg acél” találta meg magukat. Nyugalom,
uraim, tudom, honnét jöttek, vendéglátóink azonban nem – figyelmeztette őket az ezredes. –
Egyébként milyen a helyzet odahaza?
– Ijesztő – felelte Ding.
– Hadd emlékeztessem, hogy a biológiai háború elsősorban pszichológiai eszköz, olyasmi, mint
amikor bennünket ‘91-ben gázzal fenyegettek.
– Lehetséges, ezredes – felelte Clark –, mindenesetre felettébb felkeltette az érdeklődésemet.
– No, az enyémet is – mondta a katonai attasé. – A családom Atlantában él. A CNN szerint ott is
vannak megbetegedések.
– Olvassa el gyorsan – nyújtotta oda neki a legfrissebb adatokat, amelyeket a repülőgépre küldtek
utánuk. – Ez valószínűleg jobb, mint amit a tévében láthat.
Úgy tűnt, az ezredes fog vezetni, mert a volán mögé ült be. Átlapozta a dokumentumot.
– Ezúttal elmarad a hivatalos fogadtatás? – kérdezte Chavez.
– Itt igen. Viszont ott, ahová megyünk, vár bennünket egy rendőr. Megkértem minisztériumi
barátaimat, hogy ne csináljanak nagy felhajtást az ideérkezésük körül. Meglehetősen jó kapcsolataim
vannak Nairobiban.
– Helyes – jelentette ki Clark, éppen, amikor az autó elindult. Mindössze tíz perc alatt elérték úti
céljukat.
Az állatkereskedő telepe a város szélén volt, kellemes közelségben a repülőtérhez, és a tőle
nyugatra haladó autóúthoz, de megfelelő távolságban minden egyébtől. A CIA-tisztek hamarosan
megértették, miért.
– Jézusom – mondta Chavez, amikor kiszállt a kocsiból.
– Hát igen, ezek aztán zajosak – hagyta rá az attasé. – Ma már voltam itt egyszer. Épp egy
szállítmány afrikai zöld majmot készülök Atlantába küldeni. – Kinyitotta az aktatáskáját, és
átnyújtott egy borítékot. – Tessék, erre szükségük lesz.
– Hello – mondta irodájából kilépve a kereskedő. Nagydarab ember volt, és hasa arról árulkodott,
hogy nem veti meg a sört. Egy egyenruhás, szemlátomást magas rangú rendőr volt vele. Az attasé
félrevonta: úgy látszott, a rendőrnek ez ellen nincsen kifogása.
– Üdvözlöm – fogott kezet John a kereskedővel. – Clark ezredes vagyok. Ő Chavez őrnagy.
– Az amerikai légierőtől?
– Igen, uram.
– Kedvelem a repülőgépeket. Milyen típuson repülnek?
– Mindenfélén – felelte Clark. A kereskedő szemlátomást meg volt tisztelve.
– Volna néhány kérdésünk, ha nincs ellene kifogása.
– A majmokkal kapcsolatban? Miért érdeklik önöket a majmok? A rendőrfőnök nem mondta el.
– Nem is lényeges – szólt John, és átnyújtotta a borítékot. A kereskedő, anélkül hogy kinyitotta és
megszámolta volna, mennyi van benne, zsebre tette. Érezte, hogy vastag.
– Valóban nem, de én szeretem nézegetni a repülőgépeket. Tehát, mire kíváncsiak? – kérdezte
barátságosan.
– Ön majmokat ad el – kezdte John.
– Igen, kereskedem velük. Állatkertek, magángyűjtők és orvosi laboratóriumok vásárolják őket.
Jöjjön, megmutatom.
Egy nyitott elejű, rozsdás bádoglemezből készült épülethez vezette őket. Odabent két teherautó
állt, öt, vastag kesztyűt viselő munkás ketreceket rakott fel rájuk.
– Most kaptunk egy rendelést az önök Járványügyi Központjából, Atlantából – magyarázta a
kereskedő. – Száz afrikai zöld majmot küldünk nekik. Csinos állatok, de nagyon kellemetlenek. Az
itteni farmerek gyűlölik őket.
– Miért? – kérdezte Chavez a ketreceket méregetve. Távolról körülbelül akkorának látszottak,
mint amelyekben a csirkéket szállítják a piacra... közelebbről valamivel nagyobbnak tűntek, de...
 – Mert pusztítják a vetéseket. Olyanok, mint a patkányok, csak okosabbak, az amerikaiak meg
valamiféle isteneknek tartják őket, és tiltakoznak, amiért orvosi kísérletekhez használják őket –
nevetett a kereskedő. – Mintha fogyóban volnának... Itt milliószámra élnek. Átfésülünk egy területet,
összefogunk harminc darabot, aztán egy hónap múlva megint odamehetünk, és ismét begyűjthetünk
harmincat. A farmerek könyörögnek nekünk, hogy menjünk, és fogjuk be a bestiákat.
– Ön az idén már összeállított egy szállítmányt Atlantának, de aztán eladta valaki másnak, igaz? –
kérdezte Clark. Észrevette, hogy Chavez nem az épület felé tart: elvált tőlük, és éppenséggel
távolodott a bádogpajtától. Úgy tűnt, az üres ketreceket nézegeti. Talán a szag zavarta... Valóban, a
szag meglehetősen fojtó volt.
– Nem fizettek időben, jött egy másik vevő, és ő kézben hozta a vételárat. – Ilyen az üzlet, Clark
ezredes.
– Engem csak az érdekel, ki volt az illető.
– Egy vevő – felelte a kereskedő –, mi egyebet kellene tudnom? Clark nem adta fel.
– Honnan jött?
– Nem tudom. Dollárral fizetett, de valószínűleg nem amerikai volt. Csendes pasas... nem
túlságosan barátságos. Igen, persze, elkéstem az atlantai szállítmánnyal, ők azonban sajnos későn
fizettek nekem. Amazok viszont szerencsére nem.
– A majmokat repülőgéppel szállították el?
– Igen, egy régi 707-essel. Dugig teli volt, nemcsak tőlem vásároltak majmokat. Valahova
külföldre vitték őket.
– Nem tudja, hová?
– Nem, ebben csakugyan nem segíthetek önnek. Örömmel megtenném, ha tehetném – veregette
meg a zsebét a kereskedő. – Sajnálom, nem vezetek pontos nyilvántartást az efféle szállítmányokról.
– Köszönjük a segítségét. Lehet, hogy valaki még eljön ide, hogy beszéljen önnel.
– Sajnálom, hogy csak ennyit mondhattam – jelentette ki a kereskedő, és komolyan is gondolta.
Ötezer dollárnyi készpénzért többre is hajlandó lett volna. Vissza azért nem adott belőle, utóbb
azonban átadott néhány bankjegyet a barátságos rendőrfőnöknek.
Visszafelé az autóban az attasé megkérdezte:
– Mit tudott meg?
– Nem vezet nyilvántartást.
– Itt ez így megy. És a vámosok sem...
– Ők is kapnak valamit, igaz?
– Igen.
– Ketrecek – szólalt meg váratlanul Ding.
– Mi? – kérdezte Clark.
– John, te nem láttad a ketreceket? Már láttunk ilyeneket... pontosan ilyeneket, Teheránban, a
légierő hangárjában. – Chavez ezen a telepen azért nézett szét, hogy ugyanazt lássa, amit a
mehrabadi repülőtéren. A ketrecek mérete és arányai ugyanazok voltak. – Csirkeketrecek vagy mik,
egy hangárban a vadászgépekkel, emlékszel?
– A franc egye meg!
– Újabb nyom, Mr. C. Egyre több az egybeesés, tes’vér! Innen hová megyünk?
– Kartúmba.
– Miért nem mindjárt a Holdra?
*
Az emberek találgatták, vajon mennyire van okuk félni. Az FBI segítségével ugyanezt igyekezett
kideríteni a Járványügyi Központ és a Katonai Járványtani Kutatóintézete. Mostanra a regisztrált
esetek száma elérte az ötszázat, és kiderült, hogy közvetlenül vagy közvetett módon valamennyinek
köze van – összesen tizennyolc – kereskedelmi árubemutatóhoz vagy vásárhoz. Ez útbaigazítással
szolgált az időpontokra nézve. Kiderült, hogy négy másik kiállításhoz nem kapcsolhatók
megbetegedések. Mind a huszonkét helyszínen megjelentek a szövetségi ügynökök, és mindenütt
megállapították, hogy a szemetet réges-régen elszállították. Egyesek felvetették, hogy át kellene
válogatni a szemetet, de a Katonai Járványtani Kutatóintézet eltanácsolta ettől az FBI-t, mondván,
hogy a szemétszállítási rendszer felderítése után sok ezer tonnányi hulladékot kellene átválogatni,
ami egyrészt lehetetlennek, másrészt viszont veszélyesnek ígérkezett.
*
– Nos, ez azt jelenti, hogy valamennyien biztonságban vagyunk – jelentette ki a reggeli
törzsértekezleten Diggs tábornok. Fort Irwing volt az egyik legelszigeteltebb katonai létesítmény
Amerikában. Mindössze egyetlen úton lehetett megközelíteni, s ezt most egy Bradley lövészpáncélos
állta el. A többi katonai bázison nem volt ilyen jó a helyzet, és ez a külföldi támaszpontokra is
érvényes volt. A Pentagon egy magas rangú tisztje Németországba repült, hogy értekezletet tartson
az V hadtest parancsnokságán, és két nappal később összeesett, ráadásul egy orvost és: két ápolónőt
is megfertőzött. A hír megdöbbentette a NATO-szövetségeseket, akik azonnal vesztegzár alá
helyezték az 1940-es évek óta területükön működő amerikai katonai létesítményeket. A hírt azonnal
átvették a világ televíziói. A Pentagonnak azonban ennél is nagyobb főfájást okozott, hogy szinte
minden támaszponton akadt egy-egy – valódi vagy feltételezett – eset, ami katasztrofális hatással
volt az egységek moráljára, amit ugyancsak nem lehetett eltitkolni. A transzatlanti telefonvonalak
izzottak.
Washingtonban ugyancsak nagy volt az idegesség. A közös akciócsoport a hírszerző szolgálatok,
az FBI és a szövetségi bűnüldöző szervek tagjaiból állt. Az elnök kiterjedt jogkörrel ruházta fel őket,
amivel élni is akartak. Az elveszett Gulfstreammel kapcsolatos információk új, eddig nem sejtett
irányba terelték a nyomozást.
*
A georgiai Savannahban egy szövetségi ügynök bekopogtatott a Gulfstream elnökéhez, és
átnyújtott neki egy gézmaszkot. A gyárat az amerikai munkahelyek többségéhez hasonlóan
leállították, az elnök azonban telefonon behívta a cég biztonsági főnökét és a vezető berepülőpilótát.
Hat FBI-ügynök várta őket, kiadós csevegés céljából. A kihallgatás hamarosan telefonos
konferenciává alakult, amelynek első és legfontosabb hozadéka az volt, hogy kiderült: az eltűnt
repülőgép fekete dobozát nem találták meg. Ez abból derült ki, hogy felhívták a Radford kapitányát,
aki megerősítette, hogy hajója – amely ekkor éppen szárazdokkban volt –, követte radarjával az
elveszett G-IV-est, majd próbálta fogni a fekete doboz szonárjeleit is, de eredménytelenül. A
kapitány erre nem tudott magyarázatot adni. Az első számú berepülőpilóta szerint viszont, ha a gép
nagyon nagy erővel csapódott be, a készülék, bármilyen robusztusra tervezték is, megsérülhetett. A
kapitány azonban emlékezett rá, hogy a repülőgép egyáltalán nem ment olyan gyorsan, és roncsokat
sem találtak. Ezek után felhívták a Szövetségi Légügyi Hatóságot és az Országos
Közlekedésbiztonsági Bizottságot, és utasították őket, hogy azonnal adják át az ügy dokumentumait.
A washingtoni Hoover-épületben – a csoport az FBI-központban dolgozott – gézmaszkjaik felett
pillantásokat váltottak egymással a jelenlévők. A Szövetségi Légügyi Hatóságnál sikerült kideríteni,
kik, illetve milyen képzettségű pilóták vezették a gépet – az iráni légierő két volt hajózója, akik a
‘70-es évek végén Amerikában kapták kiképzésüket. Ennek alapján előkerítették a fényképeiket és
ujjlenyomataikat is. Két másik pilótának, akik ugyanannak a svájci cégnek a gépeit vezették,
ugyanilyen képzettsége volt. Az FBI berni összekötője azonnal hívta svájci kollégáit, hogy
segítségüket kérje az érintettek kihallgatásához.
*
– Tehát – foglalta össze az addigiakat Dan Murray –, van egy beteg belga apácánk, aki a
rendtársával meg iráni orvosával egy Svájcban bejegyzett repülőre szállnak, amely nyom nélkül
eltűnik. A repülőgép egy kis kereskedelmi vállalkozásé, amelyet a svájciak hamarosan ellenőriznek
nekünk – tudjuk viszont, hogy a személyzete iráni volt.
– Ez, úgy tűnik, egy bizonyos irányba mutat, Dan – állapította meg Ed Foley. Közvetlenül ezután
egy CIA-ügynök lépett be, és egy faxot adott át igazgatójának: – Ezt nézze meg!
Foley odacsúsztatta Murraynak: nem volt hosszú üzenet.
 – Egyes emberek kurva okosnak képzelik magukat – mondta Murray az asztal körül ülőknek, és
továbbadta a faxot.
– Ne becsülje alá őket – figyelmeztette Ed Foley. – Egyelőre még nincsenek megdönthetetlen
bizonyítékaink. És amíg nincsenek, az elnök sem rendelhet el semmilyen akciót.
És talán még akkor sem, tette hozzá gondolatban, hiszen a fegyveres erők alig lézengenék. Aztán
ott volt az a dolog is, amit Chavez mondott, mielőtt elrepült volna. A fenébe, az a suhanc egyre
okosabb. Foley elgondolkodott, elmondja-e a többieknek, de aztán úgy döntött, fontosabb dolguk is
van. Majd négyszemközt beszéli meg Murrayval.
*
Chavez pillanatnyilag egyáltalán nem érezte magát okosnak: ült a bőrülésben és szunyókált. A gép
Kartúm felé tartott, Ding pedig összevissza álmodott mindenfélét. Többek közt megjelent előtte a
gép kódjele is, amelyet a vámdokumentumokon látott: HX-NJA.
Amikor felébredt, felállt, nyújtózkodott, és előrement. Felkeltette a pilótát, akivel Clarknak az a
kis afférja volt.
– Mi van? – kérdezte az ezredes, de csak a fél szemét nyitotta ki.
– Mibe kerül egy ilyen gép? – kérdezte Ding.
– Többe, semhogy maga vagy én megengedhetnénk magunknak – felelte a tiszt, és már hunyta
volna is le a szemét.
– Komolyan kérdezem.
– A típustól és a repüléselektronikai felszereltségtől függően lehet akár húszmillió dollár is. A
sugárhajtású kis utasszállító kategóriában egyszerűen nem létezik jobb.
– Kösz – felelte Chavez, és visszament a helyére.
*
– Felvettem a kapcsolatot ezzel a dr. MacGregorral – mondta a kirendeltség-vezető a piros
Chevyben, amelyet ő maga vezetett. Frank Claytonnak hívták, a Gramblingen végzett, Clark néhány
évvel korábban gyakran találkozott vele a Farmon.
– Hát akkor keressük fel, Frank – felelte Clark, és az órájára nézett. Odahaza éjjel két óra volt.
Felnyögött.
Először a követségre mentek, hogy átöltözzenek, az amerikai egyenruhákat ugyanis Szudánban
egyáltalán nem kedvelték. Sőt figyelmeztette őket a kirendeltség-vezető, tulajdonképpen semmit,
ami amerikai. Chavez észrevette, hogy a repülőtér óta követi őket egy kocsi.
– Ne törődjenek vele, majd a követségnél megszabadulunk tőle. Tudják, néha arra gondolok,
vajon nem járnának-e jobban az embereim, ha valaki elrabolná őket Afrikából. Ezt persze senkinek
se mondják, jó? Dél-Alabama ehhez a pöcegödörhöz képest földi mennyország.
Bekanyarodott a követség mögötti parkolóba, és bevitte két kollégáját az épületbe. Egy perccel
később egyik beosztottja ült a Chevy volánja mögé, indított, és visszahajtott az útra. A másik kocsi
továbbra is követte.
– Tessék, ingek – mondta a kirendeltség-vezető. – Szerintem maradhatnak ugyanebben a
nadrágban.
– Beszélt MacGregorral? – érdeklődött Clark.
– Pár órája, telefonon. Odahajtunk a lakásához, és beszáll a kocsiba. Kinéztem egy jó kis
parkolóhelyet, ahol elcseveghetünk vele.
– Veszélyben van?
– Nem hiszem. Az itteniek igencsak trehányak. Ha ránk ragad valaki, tudom, mi a teendő.
– Akkor induljunk, pajtás – mondta John. – Sürgős dolgunk van. MacGregor egészen tűrhető
helyen, egy európaiak által kedvelt, és a kirendeltség-vezető szerint meglehetősen biztonságos
negyedben lakott. Clayton mobiltelefonjáról felhívta a doktor csipogóját, aki alig egy perccel ezután
kilépett az ajtón, és egy pillanat múlva már a kocsiban is ült.
 – Hát, ez elég szokatlan nekem – mondta. John meglepetéssel állapította meg, hogy az orvos
fiatalabb Chaveznél. A maga visszafogott módján ő is kíváncsi volt: – Egészen pontosan kicsodák
maguk, fiúk? – érdeklődött.
– CIA – felelte Clark.
– Csakugyan?!
– Csakugyan, doktor – szólt hátra Clayton, közben a tükörbe pillantva. Nem követték őket. A
biztonság kedvéért azért a legközelebbi saroknál balra, majd jobbra, aztán ismét balra kanyarodott.
Egyedül voltak.
– És ezt szabad közölniük másokkal? – kérdezte az orvos, miközben a kocsi ráfordult a helyi
főútvonalra. – Azért jöttek, hogy végezzenek velem?
– Ez itt most nem akciófilm, doktor – közölte Chavez. – A valóság más, mint a filmek, és ha azt
mondtuk volna, hogy a külügy küldött bennünket, úgysem hitte volna el, igaz?
– Nem tűnnek diplomatáknak – állapította meg MacGregor. Clark, aki a jobb első ülésen ült,
hátrafordult.
– Köszönöm, doktor úr, hogy volt szíves találkozni velünk.
– Egyetlen okból tettem... szóval, az itteni kormányzat két betegem esetében is arra kényszerített,
hogy figyelmen kívül hagyjak bizonyos előírásokat.
– Kérem, hogy először is mindent, amit csak tud, mondjon el erről a két személyről.
*
Az elnök, kék szkafanderben, kilépett a beteg kisfiú szobájából. A gyerekből a körülötte
sürgölődőktől nem sokat látott, de a gyomra így is háborgott. Cathy is kijött vele.
– Fáradtnak látszol – mondta neki Jack. A műanyag maszkon át nehéz volt megértetnie magát
vele.
SEBÉSZ felpillantott a nővérállás órájára: szolgálata most ért véget. Nem tudhatta, hogy Arnie
úgy időzítette Ryan látogatását, hogy körülbelül ekkorra fejeződjék be, ha megtudja, nyilván
felháborodott volna, márpedig így is éppen eléggé haragudott az egész világra.
– A gyerekeket ma délután kezdték behozni. Ezek már második generációs esetek. Az előbbi
kisfiú valószínűleg az apjától kapta el. Timothynak hívják. A harmadik stádiumban van. Az apja egy
emelettel feljebb fekszik.
– És a többi családtag?
– Az édesanyja is pozitív, most veszik fel. Van egy nővére, ő viszont egyelőre negatív. Az
ambulancia épületében helyeztük el. Létrehoztak egy részt az olyanok számára, akik ki voltak téve a
fertőzésnek, mégsem lehet kimutatni náluk. Gyere, körbevezetlek az emeleten.
Egy perccel később az Index Páciens ideiglenes otthonában, az l-es helyiségben voltak.
Ryan úgy képzelte, érzi a szagot. Az ágyneműn, amelyet éppen megpróbált lehúzni két
szkafanderes ember, sötét folt látszott. A beteg félig eszméletlen volt, és próbálta kiszabadítani
végtagjait a tépőzáras szalagokból, amelyekkel az ágyhoz rögzítették.
Miután ismét kiléptek a folyosóra, Jack megkérdezte:
– Van valami esélye az életben maradásra?
Az asszony megrázta a fejét a sisak alatt. Végigmentek a folyosón, és benéztek még néhány
szobába: a helyzet ezekben is nagyjából ugyanolyan volt.
– Cathy! – hallották Dave James dékán hangját –, lejárt a szolgálata. Menjen!
– Hol van Alexandre? – kérdezte Jack útban a volt orvosi társalgó felé.
– Ő kapta a felettünk lévő emeletet. Ezt itt Dave vállalta. Reméltük, hogy Ralph Forster visszajön,
és ő is segít, de nem járnak a repülőgépek. – Ebben a pillanatban Cathy észrevette a kamerákat. – Mi
az ördögöt keresnek itt ezek?
Miután átöltöztek és lejutottak a földszintre – a liftet nem használhatták, mert éppen egy friss
esetet hoztak fel vele –, az épület előtt egy kiáltás állította meg őket:
– Elnök úr!
 A riporter és az operatőr útját azonnal elállta két gárdista, de Ryan intett nekik, hogy távozhatnak.
A két tévést egyenruhás és civil fegyveresek kísérték oda hozzá.
– Tessék, mit óhajtanak? – kérdezte az elnök, és lehúzta arcáról a maszkot. A riporter
kartávolságnyiról nyújtotta felé a mikrofont. A jelenet más körülmények közt komikus lett volna.
Valamennyi jelenlévő maszkot viselt.
– Mit csinál itt, uram?
– Úgy gondolom, a munkámhoz tartozik, hogy lássam, mi történik, ezenkívül pedig látni akartam
azt is, hogyan dolgozik Cathy.
– Tudjuk, hogy a First Lady odafent dolgozik. Megpróbálna szólni a nemzethez...?
– Én orvos vagyok! – csattant fel Cathy. – Valamennyien váltott műszakban dolgozunk. Ez a
munkám.
– Súlyos a helyzet?
Még mielőtt Cathy a riporterre ripakodhatott volna, Ryan szólalt meg:
– Nézzék, én tudom, hogy fel kell tenniük ezt a kérdést, de a választ is tudják rá. Azok az emberek
odafent rendkívül súlyos betegek, és az orvosok – itt és mindenütt másutt – megtesznek minden tőlük
telhetőt. Cathy és kollégái hatalmas terheket viselnek... a legnehezebb azonban a betegeknek és
családtagjaiknak.
– Dr. Ryan, az ebola csakugyan olyan végzetes betegség, ahogyan mindenki mondja?
Cathy bólintott.
– Igen, nagyon szörnyű, mi azonban mindent megteszünk ezekért az emberekért, amit csak
tudunk.
– Egyesek azt javasolták, hogy mivel ezek a betegek annyira legyengültek, és a fájdalmaik olyan
szörnyűek...
– Azt akarja mondani, hogy öljük meg őket?
– Nos, ha csakugyan annyira szenvednek, ahogyan mindenki mondja...
– Én nem az a fajta orvos vagyok – felelte Cathy, miközben arcát pirosság futotta el. – Egyeseket
közülük meg fogunk menteni. Lehet, hogy megtudjuk, hogyan menthetünk meg még többet, ha
azonban feladjuk, semmit sem tudunk meg. Az igazi orvosok ezért nem ölik meg a betegeiket. Mit
képzelnek? Azok odabent emberek, nekem pedig az a dolgom, hogy harcoljak az életükért, és ne
merészeljék megmondani nekem, hogyan tegyem! – Elhallgatott, mert a férje átölelte, és
megszorította a vállát. – Elnézést... odabent nem könnyű – tette még hozzá.
– Megbocsátanának néhány percre? – szólt Ryan. – Tegnap óta nem beszéltünk egymással.
Tudják, férj és feleség vagyunk, mint a valódi emberek...
– Hogyne, uram – mondta a riporter, és visszahúzódott, de a kamera továbbra is rájuk szegeződött.
– Mindet el fogjuk veszíteni, Jack. Egytől egyig, holnap vagy holnapután.
Cathy ekkor sírni kezdett.
– Gyere ide, drágám... – mondta Jack, és több mint egy nap után ismét átölelte, és a homlokának
támasztotta a homlokát. – Engedd el magad, az orvos is lehet ember... de azért nagyon kemény nő
vagy.
– Jack, ha rájöttök… ki tette ezt velünk.
– Dolgozunk rajta, drágám.
*
– Ismer valakit ezek közül az emberek közül? – kérdezte a kirendeltség-vezető, majd néhány
fényképet és egy zseblámpát adott az orvosnak.
– Ez Saleh! Tulajdonképpen ki volt ez az ember? Ő nem mondta, én pedig nem tudtam rájönni.
– Ezek itt mind irakiak. Amikor a kormány megbukott, idejöttek. Van róluk egy paksaméta fotóm.
Biztos abban, amit mondott?
– Teljesen, hiszen több mint egy hétig kezeltem. Szegény fickó meghalt... – Az orvos tovább
lapozgatta a képeket. – Nicsak, ez meg itt Sohaila. Ő, hála istennek, túlélte. Aranyos kislány... ez
meg itt az apja.
 – Nofene! – szólalt meg Chavez. – Ezt nekünk senki sem mondta.
– Akkor éppen a Farmon voltunk – jegyezte meg Clark.
– Ismét kiképzőtiszt lett, John? – mosolyodott el Clayton. – amikor értesítettek, kimentem a
repülőtérre, és csináltam néhány képet. Istenemre, első osztályon jöttek, egy jó öreg G-vel. Látja? Ez
itt az.
– Hadd nézzem meg – mondta Chavez. – A kurva életbe...
– Hogyan?
– John, olvasd el azokat a betűket a farkán – mondta halkan Ding.
– HX-NJA... Uramisten!
– Clayton – mondta Chavez –, lehallgatásbiztos a mobiltelefonja? A kirendeltség-vezető
benyomott három számjegyet a készüléken, és odanyújtotta.
– Így már igen. Hova akar telefonálni?
– Langleybe.
*
– A CIA igazgatója – mondta Price ügynök, és odanyújtotta a mobiltelefont Ryannek.
– Ed? Itt Jack.
– Elnök úr, szükségünk van önre, jöjjön vissza, van itt valami, amit látnia kell – közölte Ed Foley.
A hírszerzőfőnök közben azon tűnődött, vajon hogy magyarázza majd ki, hogy a bizonyíték a CIA-
központ tanácstermének falán lóg.
– Egy óra múlva ott leszek, Ed.
– Értettem, uram. Kezd összeállni a kép, uram.
Jack megnyomta a telefon gombját, és visszaadta a készüléket.
– Gyerünk! – rendelkezett.
53. Különleges hírszerzési helyzetértékelés
A 11-es páncélos-ezred és a carolinai Nemzeti Gárda harckocsizói az országos kiképzőközpont
történetének legsiralmasabb teljesítményét nyújtották. Körülbelül öt óra hosszat szerencsétlenkedtek
egymással, a haditerveikből pedig alig hajtottak végre valamit. Amikor a Star Wars-teremben
visszajátszottak az eseményeket, kiderült, hogy a harckocsik olykor kevesebb mint ezer méternyire
megközelítették egymást, anélkül azonban, hogy tüzet nyitottak volna. Egyik oldalon sem működött
semmi, és a szimulált összecsapás nem egyszerűen véget ért: a küzdő felek apatikus egyetértésben
egyszerűen abbahagyták. Az egységek valamivel éjfél előtt visszaindultak körleteikbe, a két
parancsnoki kar pedig Diggs tábornok házában gyülekezett.
– Üdv, Nick – köszönt Hamm ezredes.
– Hello, Al – felelte Eddington ezredes, a gárdisták parancsnoka, nagyjából ugyanolyan leverten.
– Mi az ördög volt ez az egész? – kérdezte Diggs.
– Az emberek kissé szétestek, uram – jelentett elsőként Eddington. – Mindnyájan aggódunk az
otthoniakért. Mi itt biztonságban vagyunk, ők viszont ott veszélyben vannak. Nem tehetek
szemrehányást az embereimnek, amiért nem tudnak koncentrálni, tábornok. Emberi lények.
– A mi közvetlen családunk itt biztonságban van, tábornok – szólalt meg Hamm ezredes is –, de
nekünk is vannak rokonaink odakinn.
– Kisiránkozták magukat, uraim? Nekem sem tetszik ez a szarság, elhiszik? De az önök dolga az,
hogy vezessék az embereiket, és ez valódi irányítást jelent, az isten verje meg! Ha esetleg önök,
harcos vezéreim, nem vették volna észre: az Egyesült Államok egész kurva hadseregét érinti ez a
járvány – minket kivéve! Mindketten ezredesek, gondoljanak bele ebbe! És az embereik is
gondoljanak bele! Azt soha senkitől nem hallottam, hogy a katonásdi könnyű dolog, a parancsnoklás
meg pláne nem az, de nekünk ez a feladatunk, és ha önök nem bírnak el vele, majd elbírnak mások!
– Uram, ez így nem fog menni. Nincs, aki felváltson bennünket – mondta elgyötörtén Hamm.
– Ezredes...
– Alnek igaza van, Diggs – mondta Eddington. – mi sok, az sok. Odakint van egy ellenség,
amellyel nem tudjuk felvenni a küzdelmet. Ha az embereink hozzászoknak, majd magukhoz térnek,
és a változatosság kedvéért egyszer talán még jó híreket is kapunk. Ugyan, tábornok, lássa be. Ismeri
a történelmet. Ezek a katonák itt... igen, katonák, de elsősorban emberek. Meg vannak rendülve.
Ahogyan én is, Diggs.
– Tudott továbbá, hogy nincsenek rossz ezredek, csak rossz ezredesek – vágott vissza Diggs
Napóleon egyik legjobb aforizmájával. Látta azonban, hogy Hamm és Eddington nem veszik a lapot.
Uram Jézus – gondolta –, ezt kár volt...
*
Az NBC interjúja az egész világot bejárta. A sajtóverseny akkora volt, hogy a szakma mégiscsak
ráébredt, felelősséggel tartozik a közönségnek – elég volt egy óra, hogy az anyag világszerte adásba
kerüljön.
*
India miniszterelnök asszonya úgy érezte, az első pillanattól fogva igaza volt. Az elnök lába alól
kicsúszott a talaj. Még megállni sem tud egyenesen... A beszéde összefüggéstelen volt... Hagyta,
hogy a felesége beszéljen helyette... és idegesnek, érzelmesnek, gyengének tűnt. Hamarosan véget ér
Amerika nagyhatalmi korszaka, mert nincsen erős vezetése.
Tudni nem tudta ugyan, hogy ki idézte elő a járványt, de nem volt nehéz kitalálnia. Csak az EIK
lehetett. Mi másért rendezték volna azt az összejövetelt Nyugat-Kínában? Ő megtette a magáét: a
Perzsaöbölbe vezető hajózási útvonalakat az indiai flotta ellenőrizte. Biztosra vette, hogy illő
jutalmat kap majd érte.
*
– Az önök elnöke zaklatottnak tűnik – állapította meg Zhang. – érthető módon.
– Micsoda szerencsétlenség... A legnagyobb mértékben együtt érzünk önökkel – tette hozzá a
külügyminiszter. Adler, Zhang, a pekingi külügyminiszter és a tolmács az imént ugyancsak látták az
interjút.
Adlerhez eddig némi késéssel jutottak el a járványról szóló híradások, de már kezdte utolérni
magát.
– Folytathatjuk? – kérdezte.
– Elismeri-e ez a mi távoli tartományunk kártérítési követelésünket? – kérdezte a külügyminiszter.
– Sajnos nem. Álláspontjuk szerint az egész incidens az önök nagyszabású hadgyakorlatának
következménye. Elvont síkon ez az álláspont nem is teljesen megalapozatlan – mondta az amerikai
külügyminiszter diplomatikusan.
– A helyzet azonban egyáltalán nem elvont. Békehadgyakorlatot folytatunk. Egyik pilótájuk jónak
látta megtámadni repülőgépeinket, aztán pedig egy másik ostoba pilótájuk elpusztított egy
utasszállító gépet. Ki tudná megállapítani, hogy vajon véletlen volt-e, vagy sem?
– Ha egy ilyen eset nem a véletlen műve, vajon miféle célja lehet? – tette fel a kérdést Adler.
– Ki tudja? Hiszen ezek banditák! – jelentette ki a külügyminiszter, amivel egyszersmind
zavarosabbá is tette a helyzetet.
*
Ed és Mary Pat Foley együtt érkeztek. Jack látta, hogy Ed egy nagy, összecsavart plakátot vagy
valami ahhoz hasonlót hoz be magával a kabinetterembe. Utánuk Murray lépett be, a nyomában
O’Day felügyelővel.
Jack kezet fogott O’Dayjel.
– Egész életemben a lekötelezettje leszek – mondta neki. – Sajnálom, hogy nem sikerült korábban
találkoznom önnel.
– Ehhez a mostanihoz képest az egészen egyszerű eset volt – vélekedett Pat. – És az én kislányom
is ott volt. Nemigen lesznek nyugtalan álmaim, amiért lelőttem azt a két alakot. – Megfordult, és
megpillantotta Price-t.
– Ó! Hello, Andrea! – üdvözölte. Price, aznap először, elmosolyodott.
– Hogy van a lánya, Pat?
– A bébiszitter vigyáz rá odahaza... mindketten jól vannak – jelentette ki a felügyelő.
 – Elnök úr – szólalt meg Goodley. – Az ügy nagyon sürgős.
– Jól van, lássunk munkához. Ki kezdi?
– Én – felelte a CIA igazgatója. Odacsúsztatott egy lapot az elnöknek: a szöveg franciául volt
rajta.
– Mi ez?
– Egy repülőgép beléptetési és váműrlapja. Nézze az azonosítóját, abban a téglalapban, a bal felső
sarokban!
– HX-NJA. Ez az? – kérdezte a VÍVÓMESTER. Stábfőnöke mellette állt, és felkészült rá, hogy
esetleg le kell majd csillapítania. Érezte, hogy a jelenlévőkkel feszültség is érkezett a terembe.
A nagyítás, amely Chavez mehrabadi felvételéről készült, valójában nagyobb is volt egy
szokványos plakátnál: aki készítette, leginkább tréfának szánta. Mary Pat szétcsavarta és kiterítette
az asztalra. Két aktatáskával nyomtatták le, hogy össze ne csavarodjon.
– Nézze a farkát! – mondta a műveleti igazgató.
– HX-NJA. És? Nincs időm Agatha Christie-set játszani, emberek – dohogott az elnök.
– Elnök úr – szólalt meg Dan Murray. – Majd én pontról pontra elmondok mindent, de hadd
bocsássam előre, hogy ez a kép mint bizonyíték, a bíróság előtt is megállná a helyét, és az ítélet
alapjául szolgálhatna. A váműrlapot egy kis sugárhajtású utasszállító gép, egy Gulfstream G-IV-es
számára töltötték ki. A gép tulajdonosa egy Svájcban bejegyzett cég. – Murray egy papírlapot indított
útjára az asztal körül. – Ez a két pilóta vezette. – papírlapot két fotó és ujjlenyomatkártyák követték.
– Három utassal hagyta el Zaire-t, kettő közülük apáca volt: Jean-Baptiste nővér és Maria Magdalena
nővér. Mindketten ápolónőként dolgoztak egy ottani katolikus kórházban. Jean nővér ápolta Benedict
Mkusát, azt a kisfiút, aki megkapta az ebolát, és bele is halt. Valamiképpen elkapta Jean nővér is, és a
harmadik utas, dr. Mohammed Moudi – fotónk még nincsen róla, de dolgozunk rajta – úgy döntött,
repülőn Párizsba viszi a beteget, hogy ott kezeljék. Velük ment Maria nővér is. Dr. Moudi iráni
állampolgár, az Egészségügyi Világszervezet alkalmazottja. Azt mondta az apácafőnöknőnek, hogy
Franciaországban esetleg meg tudják gyógyítani, és hogy el tudja intézni, hogy magángépet
küldjenek értük. Eddig követett?
– És ez az a gép.
– így van, elnök úr. Ez az a gép, csak egy dolog nem stimmel. Ez állítólag a tengerbe zuhant,
miután Líbiában üzemanyagot vett fel, és továbbrepült. Egy sor dokumentumunk van az esetről.
Mindössze egy dolog nem klappol – veregette meg a nagyméretű képet –, ez a kép, amelyet
Domingo Chavez készített...
– Ismeri őt – vetette közbe Mary Pat.
– Folytassa. Mikor készítette Ding a felvételt?
– Chavez és Clark a múlt héten, Adler külügyminiszterrel jártak Teheránban.
– Az eltűnt gépről szóló jelentések némileg korábbiak. Még az egyik rombolónk is figyelni
kezdte, amikor vészhelyzetet jelentett. Mindazonáltal nyom nélkül eltűnt – folytatta Murray. – Ed?
– Amikor Irak széthullott, Irán hagyta meglógni a legfelsőbb katonai vezetést, sőt segédkezett is
nekik: Daryaei barátunk repülőgépen szállíttatta el öket. Sőt még gépről is gondoskodott, nemde?
Kimenekítésük a betegszállító Gulfstream eltűnésének másnapján kezdődött – mondta Foley. – A
szudáni Kartúmba vitték őket. Az ottani kirendeltség-vezetőnk, Frank Clayton kiment a reptérre, és
hogy megerősítse hírszerzési adatainkat, elkészítette ezeket a felvételeket.
A CIA igazgatója ezeket a képeket is Ryan elé csúsztatta.
– Úgy tűnik, ugyanaz a gép, de mi van akkor, ha valaki bűvészkedik a számokkal... vagy betűkkel,
vagy mikkel? – kérdezte Ryan.
– Vegyük a következő nyomot: Kartúmban is volt két ebola-eset.
– Clark és Chavez néhány órája beszéltek a kezelőorvossal – tette hozzá Mary Pat.
– Mind a két beteg ezen a gépen érkezett, vannak róla fotóink, amikor kiszállnak belőle. Tehát –
folytatta Murray – van egy repülőgépünk egy beteggel a fedélzetén. A gép eltűnik – csakhogy alig
huszonnégy órával később felbukkan valahol máshol, és két ember ugyanazzal a betegséggel esik
ágynak, amelyben az apáca szenvedett. Az utasok Iránon át Irakból érkeztek Szudánba.
– Kié a gép?
– Egy vállalaté. Néhány óra múlva a svájciak újabb információkkal szolgálnak majd... de a
személyzet iráni volt. Vannak róluk információink, mert mint elhangzott, itt Amerikában kapták a
kiképzésüket – magyarázta Murray. – És végül: Daryaei barátunkat is ugyanezen a gépen találjuk.
Úgy tűnik, kivonták a nemzetközi forgalomból, most talán Daryaei jár-kel vele az új országában.
Tehát, elnök úr, megvan a betegség, a repülőgép, a tulajdonos, és mind közt kapcsolat mutatható ki.
Holnap a Gulfstreamnél megpróbáljuk megtudni, hogy a farokszámon kívül vannak-e
jellegzetességei a gépeiknek, amelyek alapján egyenként is azonosíthatjuk őket. A svájciak átküldik
majd a tulajdonlást igazoló okmányokat, és a cég többi gépének menetnaplóit.
– Most már tehát tudjuk, ki tette – vonta le a következtetést Murray. – A bizonyítékláncolat igen
meggyőzőnek tűnik.
– Van még néhány részlet, amely további megerősítést igényel – ette hozzá Mary Pat. – Utána
kellene nézni ennek a dr. Moudinak. Le kellene nyomozni néhány majomszállítmány útját – az ebola
tanulmányozásához majmokat használnak. Ki kell derítenünk, hogy rendezték meg a repülőgép-
szerencsétlenséget, mert hogy én nem hiszem el, hogy lezuhant. Ezek a gazemberek még a
biztosítónál is benyújtották a kártérítési igényüket.
– Felfüggesztenénk az értekezletet egy pillanatra, Andrea?
– Igen, elnök úr.
– Hívja ide Bretano miniszter és Jackson tengernagy urakat.
– Igen, uram – felelte az ügynök, és elhagyta a helyiséget. Ed Foley megvárta, míg becsukódik
mögötte az ajtó.
– Elnök úr! – mondta.
– Igen, Ed?
– Van egy másik dolog is, Dannek még nem mondtam. Tudjuk, hogy az egész mögött az EIK,
azaz Mahmoud Haji Daryaei barátunk áll. Chavez mondott valamit, még mielőtt Johnnal együtt
elküldtük volna. Az ellenfél valószínűleg számol azzal, hogy a vizsgálat során el fogunk jutni
hozzájuk. Ilyen akciót szinte sohasem lehet úgy megtervezni, hogy minden részlete titokban
maradjon.
– Vagyis?
– Először is, bármit terveznek is, gondolhatják úgy, hogy mivel amit tesznek, visszafordíthatatlan,
nem számít, rájövünk-e vagy sem. Másodszor: jusson eszébe, hogyan küldték padlóra Irakot. Végig
volt valakijük a legbelsőbb körökben.
Két nagyon súlyos gondolat hangzott el. Ryan először az elsőt mérlegelte, Dan Murray azonban
O’Dayre pillantott: ők már a másodikon töprengtek.
– Atyaisten, Ed – szólalt meg egy pillanattal ezután az FBI igazgatója.
– Gondoljon csak bele, Dan – mondta Foley. – Van elnökünk. Van szenátusunk. Megvan a
kongresszus egyharmada is. Nincs viszont még alelnökünk. Az elnöki utódlás még megoldatlan,
nincsenek igazán súlyos egyéniségeink, és a kormányzat felső szintjén még mindig betöltetlenek a
capitoliumi katasztrófa áldozatainak helyei. Ehhez jött ez a járvány, amely gúzsba kötötte az
országot. A külföld szinte egyöntetűen gyengének és sebezhetőnek lát bennünket.
Andrea lépett be, Ryan felpillantott.
– Várjon csak! Katie-vel megpróbálkoztak. Miért ővele, ha én vagyok útjukban?
– Miről van szó? – kérdezte Price.
– Az ellenfél demonstrálta, hogy félelmetes dolgokra képes – felelte Foley. – Először: bejutottak
az iraki elnök testőrségébe, és lelövették a fickót. Másodszor: a múlt heti akciót egy alvó ügynök
irányította, aki több mint egy évtizede volt itt. Ezalatt semmit sem csinált, de amikor felébresztették,
éppen elég friss volt, hogy segédkezzék egy gyilkossági kísérletben... egy kisgyerek ellen.
Murray egyetértett:
 – Mindez nekünk is eszünkbe jutott. A hírszerzési részleg éppen mérlegeli a dolgot.
– Várjon egy pillanatot! – tiltakozott Andrea. – Én minden emberemet ismerem. Az isten áldja
meg, öten estek el a HOMOKOZÓ védelmében!
– Price ügynök – szólt Mary Pat. – Tudja, hogy a CIA-t hányszor árulták el olyanok, akiket
mindnyájan ismertünk, illetve ismertem. A fenébe is, három ügynökömet vesztettem el egy ilyen
rohadék miatt, aki ott dekkolt köztünk. Ismertem azt a három ügynököt, és ismertem azt is, aki eladta
őket. Ne mondja, hogy üldözési mániánk van. Nagyon felkészült ellenféllel van dolgunk... amely
egyvalakire pályázik.
Murray füttyentett, amikor az érv végleges formát öltött. Gondolatait az elmúlt néhány órában
egyetlen dolog kötötte le – ennek a helyét mostantól valami más vette át.
– Mrs. Foley, én...
– Andrea – szólalt meg O’Day felügyelő –, ez nem személyeknek szóló gyanakvás. Gondolkodjék
el egy kicsit. Ha maga rendelkezne egy állam erőforrásaival, türelmes volna, és volna valakije, aki
rendelkezik a megfelelő motivációval, hogyan intézné a dolgot?
– Irakban hogyan intézték? – kapott a szón Ed Foley. – Gondolta volna valaki, hogy előfordulhat?
Az elnök körülnézett a helyiségben. Mesés. Ezek most épp azt magyarázzák nekem, hogy ne
bízzam meg az elnöki testőrségben.
– Próbáljanak az ellenfél fejével gondolkodni, és mindjárt logikusnak találják majd – biztatta a
jelenlévőket Mary Pat. – Hiszen még a hagyományaikban is benne van...
– Ez rendben van, de mit tehetünk? – kérdezte Andrea. Arcán jól látszott, hogy a lehetőség
megdöbbenti.
– Pat, új feladatot kap – mondta alárendeltjének Murray. – Persze, ha az elnök is engedélyezi.
– Hozzájárulok – szólt Ryan.
– Szabályok? – kérdezte O’Day.
– Szabályok... egyáltalán nincsenek... – felelte Andrea.
*
Az EIK hat hadosztályánál befejeződött a teljes karbantartás. A lövészpáncélosokba és a T-80-as
harckocsikba berakták az alap-lőszerellátmányt. A páncélosokat műholdas navigációs berendezéssel
is felszerelték: az irakiaknak többé nem kellett ragaszkodniuk az utakhoz.
A hadtest- és hadosztály törzsek tisztjei már tudták mire készülnek, új térképeket és új
parancsokat kaptak.
*
Egy óra múlva megérkezett Jackson és Bretano is, Dan Murray és Ed Foley röviden ismertették
velük az elhangzottakat. Jackson nem esett kétségbe.
– Helyes, legalább tudjuk, ki az ellenség. – Bretano aggodalmasan mondta:
– De hát ez nyílt háborús cselekmény.
– Csak nem mi vagyunk a célpontja – mondta neki Ed Foley –, hanem Szaúd-Arábia és az összes
többi Öböl menti állam. Csak ennek van értelme. Daryaei úgy gondolja, ha bekebelezi őket, nem
indíthatunk ellene nukleáris támadást, mert az egész világot elvágnánk az olajtól.
A CIA igazgatójának majdhogynem igaza volt – de azért mégsem egészen.
– De India és Kína is a zsebében van – vette át a szót Robby Jackson. – Ezek csak zavarkeltéssel
foglalkoznak, de elég eredményesen. Az Eisenhower nem a megfelelő helyen van. Az indiai
repülőhordozók blokád alatt tartják a Hormuzi-szorost, légi fedezet nélkül pedig nem küldhetjük oda
a raktárhajókat. Sutty, három hadtestünket kikapcsolta. A szaúdiak harcolni fognak, de az EIK
túlerőben van. Egy hét alatt vége lesz, de talán annál is előbb. Nem rossz hadműveleti koncepció –
vélekedett a vezérkari főnökök elnöke.
– A biotámadást is nagyon okosan csinálták, azt hiszem, többet értek el vele, mint amennyit
akartak. Csaknem valamennyi hazai támaszpontunkat és egységünket sikerült kikapcsolniuk –
állapította meg a védelmi miniszter, akinek hadműveleti ismeretei ugrásszerűen gyarapodtak.
 – Elnök úr, én Mississippiben gyerekeskedtem, ott a klánosok azt szokták volt mondani, hogy ha
látsz egy veszett kutyát, ne öld meg szegény párát, inkább dobd be valakinek a hátsó udvarába. És
tudják mit, ezek a csuklyás barmok ezt egyszer meg is tették velünk, mert apám nagyon ügyesen
tudta rávenni a feketéket, hogy feliratkozzanak a szavazók listájára.
– És mit csináltak vele, Rob?
– Apám ledurrantotta a kétcsövű Fox vadászpuskájával – felelte Jackson admirális –, és ott
folytatta, ahol abbahagyta. Ha lépni akarunk, gyorsan kell lépnünk. Kérdés, hogy mit tudunk bevetni.
– Mikorra érnek a raktárhajók Szaúd-Arábiába?
– Nem egészen három nap alatt, de valaki az útjukban van. Az atlanti flotta elindította azt a
felszíni csoportot, és Szuezen át időben el is jutnak a Hormuzi-szorosba, de először a
harckocsiszállító hajóinkat kell eljuttatnunk valahogy az indiaiak mellett. A négy raktárhajót
mindössze egy cirkáló, két romboló és két fregatt kíséri, és ha elveszítjük őket... a legközelebbi
raktárbázis Savannahban van, uram.
– Mink van raktáron a szaúdiaknál?
– Elég egy nehézdandár számára. Ugyanennyink van Kuvaitban is. A hajókon a harmadik dandár
anyaga van, ezt veszélyeztetik az indiaiak.
– A sorban Kuvait az első – mondta az elnök. – Mit tudunk odaküldeni?
– Ha szorul a hurok, a 10-es harckocsizókat Izraelből. Az anyagot Kuvait Citytől délre
raktározzák, huszonnégy óra alatt oda tudjuk juttatni őket. A kuvaitiak segítenek, erről van egy titkos
megállapodásuk Izraellel, mi is részt vettünk az összehozásában – mondta Robby. A terv fedőneve
BUFFALO ELŐRE.
– Van valakinek kifogása az elgondolás ellen? – kérdezte Jack.
– Uram, szerintem egy páncélos-ezreddel nem lehet elrettenteni őket – vélekedett Goodley.
– Igaza van – helyeselt Robby Jackson.
Ryan végignézett az asztal mellett ülőkön. Egyvalamit tudott: hogy van más, amit megtehet.
Elrendelheti az Irán elleni stratégiai légi csapást. Voltak B-2A lopakodó bombázói a Whiteman
légibázison, az utóbbi két órában pedig olyan információkhoz jutott, amelyek feltétlenül
meggyőznék a csapásmérő erők parancsnokát, hogy megadja a szükséges hozzájárulást a
támadáshoz. A Szellemek, ahogyan a B-2-eseket nevezik, kevesebb mint tizennyolc óra alatt ott
lehettek, hogy füstölgő, sugárzó rommezővé változtassák az országot.
Ezt azonban Ryan nem tehette meg, alighanem még akkor sem lett volna képes rá, ha nincsen más
választása. Kellett azonban lenniük más, jobb lehetőségeknek is. Ezek egyike Daryaei megölése volt.
– Ed?
– Igen, elnök úr?
– Hol van most Clark és Chavez?
– Még Kartúmban, parancsra várnak.
– Mit gondolnak, el tudnának jutni Teheránba?
– Nem lesz könnyű – felelte Foley, és a feleségéhez fordult.
– Az oroszok egyszer már segítettek nekünk. Megkérdezhetem őket. Mi volna Clarkék feladata?
– Először derítse ki, odajuthatnak-e. Eltart egy kis ideig, amíg kidolgozzuk a tennivalóikat.
Robby?
– Igen, elnök úr?
– A 10-es ezred azonnal induljon Kuvaitba!
– Igenis, uram – felelte a tengernagy szkeptikus sóhajjal.
*
Első lépésként a kuvaiti kormány hozzájárulását kellett megszerezni, ezt azonban az amerikai
nagykövet könnyűszerrel elintézte: ők is látták a műholdfelvételeket, amelyeket az amerikaiak az
EIK csapatösszevonásairól készítettek. Útnak indították szállítógépeiket a Negevbe, a 10-es
páncélos-ezred körülbelül ötezer – egy nehézdandárnyi – katonájáért.
*
 – Ennyire súlyos a helyzet, Foleyeva? – kérdezte Golovko a járványra célozva. Oroszul beszéltek.
Bár az elnök csaknem kifogástalanul beszélt angolul, a CIA hadműveleti főnöke ugyanazzal a költői
eleganciával használta az orosz nyelvet, mint Golovko tulajdon nagyapja.
– Nem tudjuk, Szergej Nyikolajics, nekem amúgy is más dolgokkal kell foglalkoznom.
– Ivan Emmetovics kezd belejönni?
– Önnek mi a véleménye? Néhány órával ezelőtt láthatta a televízióban.
– Érdekes ember az önök elnöke. Az ember könnyen alábecsüli. Egyszer én magam is
megtettem...
– És Daryaei?
– Félelmetes figura, de kultúrálatlan barbár – felelte Golovko, mint aki egy köpéssel is szívesen
megtoldaná a véleményét.
– Hát igen.
– Mondja meg Ivan Emmetovicsnak, hogy gondolja át a forgatókönyvet, Foleyeva. Igen,
számíthatnak az együttműködésünkre – felelt a még fel sem tett kérdésre. – Teljes mértékben.
– Szpassziba. Hamarosan ismét jelentkezem – mondta Mary Pat, majd a férjére pillantott. –
Szeresd ezt a fickót, Ed...
– Remélem, a mi oldalunkon áll – jegyezte meg a CIA igazgatója.
– Ott áll, Ed.
*
– De kiket tudunk odaküldeni? – kérdezte Jackson a telefonban, amely most konferenciavonalként
működött. A hadsereg főparancsnoka csak két magasabb egységgel számíthatott: az országos
kiképzőközpontban tartózkodó 11-es harckocsizó ezreddel és vendégeikkel, a carolinai gárda-
páncélosdandárral. A többi alakulat vagy fertőzött volt, vagy karanténban tartották őket Európában. A
légierő egyedül a Mountain Home-i 366-os vadászszázadot tudta kiállítani – valamint a Negevben
állomásozó F-16-os századot.
*
– Moszkvába? – kérdezte Chavez. – Jézus Krisztus, mindjárt körbeérünk a földgolyón.
– Nem a mi dolgunk, hogy rágódjunk rajta, miért.
– Hogyne, Mr. C, és tudom a folytatást is: ha a megfelelő helyen leszünk, használjam ki a
lehetőséget.
– A fogatuk előállott, uraim – közölte Clayton. – Vegyék vissza a kék ingeiket, egészen másként
érzik majd magukat a repülőgépen.
– Jó, hogy mondja – felelte Clark, és elővette a szekrényből pilótaingét. Egy perc múlva ismét
ezredes lett, öt perccel később pedig már a repülőtér felé tartottak.
*
O’Dayben mocorgott némi káröröm. Összeállított egy csoportot FBI-ügynökökből, akik átnézték
minden egyes testőr személyi anyagát, aki csak az elnök közelébe kerülhetett – a titkos ügynökökét
és az egyenruhásokét egyaránt. Akadt munkájuk. Rendes körülmények között egy olyan átlagos nevű
emberrel, mint mondjuk az O’Connor, nem is foglalkoztak volna – a név semmi különöset nem
jelzett –, az ügy azonban túlságosan is fontos volt, ezért minden dossziét gondosan átnéztek, mielőtt
félretették volna. Egy másik csoport a fővárosi telefonhívások számítógépes listáját tanulmányozta:
kevesen tudják, hogy Washingtonban minden hívást regisztrálnak. Ha volt összeesküvő a
testőrségben, értelemszerűen tudnia kellett az efféle intézkedésekről. O’Day embereinek célpontja –
ha volt ilyen – a testőrök egyike kellett hogy legyen. Az illető alighanem mestere volt a szakmájának,
másként nem is kerülhetett volna a szervezethez. De milyen más tulajdonságával kelthette volna fel
O’Dayék figyelmét? Hiszen be kellett illeszkednie... Az illető nyilván vicceket mesél,
sportfogadásokat köt, megiszik egy-egy sört a környékbeli vendéglőben, és éppen olyan, akár a
többiek, akik a Don Russelléhez hasonló bátorsággal védenék az elnök életét.
A felügyelő tulajdonképpen utálta magát, amiért egy bűnügyi nyomozás gyanúsítottjaként bánt
velük. Nem kellett volna így lennie... de akkor vajon hogyan?
 *
Diggs irodájába hívatta az ezredest, hogy közölje velük a hírt:
– Készültségbe helyeztek bennünket, tengerentúli bevetésre fognak küldeni.
– Kit? – kérdezte Eddington.
– Mindkettőjük egységét – felelte a tábornok.
– Hová, uram? – tudakolta Hamm.
– Szaúd-Arábiába. Mindketten voltunk már ott, Al, és most maga is kap egy lehetőséget,
Eddington ezredes.
– Miért? – kérdezte a carolinai gárda tisztje.
– Még nem közölték. Most jön a faxon a háttérinformáció. A telefonban csak annyit közöltek
velem, hogy az EIK elkezdett virgonc-kodni. A 10-esek épp most veszik át a zárolt mozgósítási
felszerelésüket...
– BUFFALO ELŐRE? Figyelmeztetés nélkül?
– Igen, Al.
– Összefügg ez a járvánnyal? – kérdezte Eddington.
– Erről senki semmit nem mondott nekem – rázta a fejét a tábornok.
*
Az illetékes bíróság a Baltimore-i Szövetségi Kerületi Bíróság volt, Edward J. Kealty itt adta be
keresetét John Patrick Ryan ellen. Panaszának lényege az volt, hogy át akarta lépni az államhatárt, de
az utóbbi megakadályozta ebben. A keresetlevél azonnali ítéletet kért, tekintettel arra, hogy Ryan
nem adhatta volna ki az elnöki utasítást, amellyel az akadályoztatást megvalósította. (Kealty a
szövegben mindazonáltal az Egyesült Államok elnökének nevezte Ryant.)
Kealty biztos volt a győzelemben: az alkotmány ezúttal az ő oldalán állt, és a bírót is gondosan
kiválasztotta.
*
Mostanra elkészült a különleges hírszerzési helyzetértékelés is – jelentősége azonban már nem
volt. A vak is látta, mire készül az Egyesült Iszlám Köztársaság. Most már olyan intézkedéseket
kellett foganatosítani ellene, amelyek nem szigorú értelemben vett hírszerzői feladatok voltak.
54. Barátok és szomszédok
Nem tudták, hogy bekövetkezik, de akkor aztán figyelemre méltónak találták.
Másnap hajnalra a 10. páncélos-ezred mindhárom földi százada felfejlődött, a harci
helikopterekből álló negyedik század előkészítése még egy napot vett igénybe. A kuvaiti hivatásos
tisztek – állandó hadseregük még mindig viszonylag kicsiny volt, bár sorait egyre gyarapították a
lelkes önkéntesek – kardjukat lengetve üdvözölték amerikai kollégáikat, és összeölelkeztek velük a
kamerák előtt, majd komoly, csendes beszélgetésbe elegyedtek sátraikban. Magruder eredes, a 10-
esek parancsnoka egyik századát díszszemlealakzatba rendezte, és lobogó zászlókkal vonultatta fel.
A látvány mindenki hangulatának jót tett, a zárt alakzatban gördülő harckocsik olyanok voltak, mint
egy haragos isten ökle.
*
Az EIK hírszerzése számított rá, hogy történni fog valami, arra azonban nem, hogy ez, és hogy
ilyen gyorsan.
– Mi ez?! – kérdezte Daryaei, és ezúttal nem palástolta gyilkos dühét. Máskor annyi is elég volt,
hogy az emberei tudják: ez az érzelem valahol ott munkál benne.
– Megtévesztő manőver – felelte a hírszerzés főnöke, aki az első megdöbbenésből magához térve
már reálisan látta a dolgokat. – Ez egy ezred. Isten hadseregének hat hadosztálya van, négy közülük
három dandárból áll, kettő pedig négyből. Hússzor annyian vagyunk, mint ők. Arra számított, hogy
az amerikaiak egyáltalán nem reagálnak? Ez irreális lett volna. Most azonban láthatjuk a válaszukat.
Egyetlen ezred, amelyet Izraelből hoztak át, ráadásul nem is a megfelelő helyre. Ezzel akarnak
megfélemlíteni bennünket...
 – Folytassa – mondta az ajatollah. Sötét tekintete megenyhült kissé, már csak épphogy
ellenségesnek tűnt.
– Amerika nem tudja felvonultatni európai hadosztályait, mert valamennyi fertőződött. Ugyanez
igaz a tengerentúli nehéz hadosztályaira is. Legelőször tehát a szaúdiakkal kerülünk majd szembe.
Nagy csata lesz, amelyet meg kell nyernünk. A kis államok megadják magukat vagy eltiporjuk őket,
és Kuvait ott áll majd egyedül, az Öböl csúcsánál, a saját erőivel és ezzel az amerikai ezreddel. Majd
akkor elintézzük. Valószínűleg arra számítanak, hogy először Kuvaitot támadjuk meg. Azt a hibát,
ugyebár, nem fogjuk megismételni?
– És ha erősítést küldenek a szaúdiaknak.
– A királyságban is csak egy dandár számára elegendő felszerelést tartalékolnak. A második
dandárét hajókon hozzák, de erről ön, ugye, tárgyalt Indiával. Azt pedig nem hiszem, hogy vannak
katonáik, akiket idehozhatnának. Repülőgépeket talán bevethetnek, de tízezer kilométeren belül
egyetlen anyahajójuk sincsen, és bár a repülőgép bosszantó tud lenni, területet sem elfoglalni, sem
megtartani nem lehet vele.
– Köszönöm, hogy ezt világossá tette számomra – mondta megenyhülten az öregember.
*
– Végre találkozunk, ezredes úr – mondta Golovko a CIA-tisztnek.
Clark gyakran gondolt arra, vajon bejut-e egyszer a KGB főhadiszállására, arra azonban nem
számított, hogy az elnök szobájában kínálják majd vodkával. Bár még csak kora délelőtt volt, ivott
egy kortyot.
Golovko megnyomott egy gombot az asztalon.
– Itt van Bondarenko? – kérdezte. Néhány másodperccel később nyílt az ajtó, és belépett egy
magas rangú orosz tábornok.
Clark és Chavez felálltak. Clark szemügyre vette a kitüntetéseit, és alaposan megnézte magának a
férfit. Bondarenko ugyanezt tette. Kezet fogtak egymással: a gesztus óvatosra, kíváncsira és
meglepően barátságosra sikeredett. Egykorúak lehettek, és mindketten más világban éltek, mint
amelyben születtek.
– Gennagyij Joszifovics a hadsereg hadműveleti főnöke, Ivan Tyimofejevics – Golovko
lefordította oroszra Clark kereszt- és apai nevét – a CIA kémje. Ahogyan hallgatag ifjú kollégája is.
Mondja, Clark, a járványt az irániak idézték elő?
– Egészen biztosan.
– Eszerint Daryaei barbár, de okos barbár. Tábornok?
– Az éjjel önök Izraelből Kuvaitba szállították a páncélos-ezredüket – mondta Bondarenko. –
Kiváló katonák, de az erőviszonyok rendkívül kedvezőtlenek. Az ön országa még legalább két hétig
nem tud nagyobb létszámú élőerőt bevetni. Az ajatollah nem fog önöknek két hetet adni. Szerintünk
a Bagdadtól délkeletre elhelyezkedő nehéz hadosztályok három, de legfeljebb négy napon belül
indulásra készek lesznek. Egy nap alatt elérik a határövezetet, és aztán? Akkor látjuk majd, mi a
tervük.
– Mire gondolnak?
– Nekünk sincsen több hírszerzési adatunk, mint önöknek – mondta Golovko. Sajnos a térségben
működő embereink nagy részét kivégezték, az előző iraki rezsimnek azok a tábornokai pedig,
akikkel baráti viszonyban voltunk, elhagyták az országot.
– A fegyveres erők felső vezetése irániakból áll, sokan közülük a sah idején Angliában vagy
Amerikában tanulták a tiszti mesterséget, és valahogyan túlélték a tisztogatásokat – mondta
Bondarenko. – Sokukról van dossziénk, ezeket majd átküldjük a Pentagonba.
– Ez roppant kedves önöktől – felelte Clark.
– Hát persze – szólalt meg Ding. – Miután kifüstöltek bennünket onnét, első dolguk lesz, hogy
északnak forduljanak.
– A szövetségek, fiatalember, nem szerelemből köttetnek, hanem kölcsönös érdekek alapján –
erősítette meg Golovko.
 – Ha ma nem tudjuk elintézni ezt az eszelőst, három év múlva meg kell majd egyeznünk vele –
mondta komolyan Bondarenko. – Azt hiszem, mindnyájan jobban járunk, ha most cselekszünk.
– Felajánlottuk a segítségünket Foleyevának, és ő elfogadta. Ha megkapják a bevetési parancsot,
értesítsenek bennünket, aztán meglátjuk, mit tehetünk önökért.
*
Dallasban meghalt az első beteg, hat órával később Baltimore-ban a második. A sajtó híradásai
nyomán az ország rettegése tovább fokozódott. Először a férjek haltak meg, aztán hamarosan a
feleségeik következtek. Számos esetben a gyerekeikre is ugyanez várt. Az egész országon úrrá lett a
pánik – igaz, ki-ki csendben, magában rettegett. Nyilvános demonstrációkra nem került sor.
A riporterek mozgó kameráikkal továbbra is járták az országot, mindenről beszámoltak, amivel
fokozták ugyan a feszültséget, de a megoldáshoz is hozzájárultak.
*
– Megy a dolog – mondta Pickett tábornok a telefonban volt beosztottjának.
– Hol van, John? – kérdezte Alexandre.
– Dallasban. Megy a dolog, ezredes. Szükségem van magára, meg kell tennie nekem valamit.
– Mit?
– Ne játssza tovább a gyakorló orvost, arra ott vannak a bentlakók. Van egy munkacsoportom a
Walter Reedben. Jöjjön át ide! Túlságosan komoly teoretikus maga ahhoz, hogy szkafanderben
tűkkel szurkálja a betegeket. Színtiszta időpocséklás.
– John, ez most az én osztályom, és vezetnem kell a katonáimat. – Erre a leckére még jól
emlékezett azokból az időkből, amikor maga is zöld egyenruhát viselt.
– Jól van, ezredes, az emberei tudják, hogy törődik velük. Most leteheti a fegyvert, és kezdhet
parancsnok módjára gondolkodni. Hiszen ezt a csatát nem a kórházakban fogják megnyerni –
mondta Pickett, és amit mondott ésszerűnek tűnt. – Odaküldtem magáért egy Hummert, alighanem
már a Hopkins bejárata előtt várja, hogy áthozhassa ide a Reedbe. Azt akarja, hogy paranccsal
reaktiváljam magát?
– A francba! – káromkodott Alex. John Pickettnek igaza volt. A csatát itt vívják, de nem itt fogják
megnyerni. Közölte a vezető alorvossal, hogy lemegy az alattuk lévő emeletre, az osztályra, amelyet
most James dékán irányított.
Odalent egy érdekes eset fogadta. A harminckilenc éves nőt két napja vették fel, az élettársa
haldoklott, és ő maga is kétségbe volt esve, mivel a vérében ebola-antitesteket mutattak ki.
Klasszikus influenzatünetei voltak, de állapota nem rosszabbodott tovább, sőt úgy tűnt, hogy
stabilizálódik.
– Hogyan lehetséges ez? – töprengett Cathy Ryan James dékán társaságában.
– Ne vegye biztosra a sikert, Cath – mondta a dékán fáradtan.
– Arról egyelőre nincsen szó, de tudni akarom, miért alakult így. Én magam kérdeztem ki. Két
napig ugyanabban az ágyban aludtak, mielőtt behozta volna a férfit...
– Szeretkeztek? – kapcsolódott be Alex a társalgásba.
– Nem, Alex, ezt is megkérdeztem tőle. A férfi nem érezte jól magát. Azt hiszem, a nő túléli.
Ez volt az első ilyen eset Baltimore-ban.
– Még legalább egy hétig itt tartjuk, Cathy.
– Tudom, Dave, de ez az első eset – mondta nyomatékkal a SEBÉSZ. – Itt valami máshogy
alakult. De mi? Tudnunk kell!
– A lázlap? – kérdezte Alex. Cathy odanyújtotta neki, ő pedig végigolvasta. A láza lement
harminchét hétre... a vérnyomása... nem normális, de azért...
– És mit mond a páciens, Cathy? – kérdezte Alex néhány oldalt visszalapozva.
– Úgy érti, mit mond, hogyan érzi magát? Pánikban van, halálosan retteg. Erős fejfájás gyötri,
hasgörcsei vannak... de azt hiszem, ennek jó részét maga a stressz okozza. Ezt persze nem róhatjuk
fel neki...
 – Ezek az értékek egytől egyig javulnak. A májfunkció rohamosan hanyatlott, ez azonban a múlt
éjszaka megállt, és kezd helyreállni...
– Én is erre figyeltem fel... Le fogja győzni a fertőzést, Alex – mondta dr. Ryan. – Ő az első, és azt
hiszem, vele győzni fogunk. De miért? Mi a különbség? Mit tanulhatunk ebből? Mit alkalmazhatunk
más pácienseknél?
Dr. Alexandre-t ez győzte meg. John Pickettnek igaza volt. Át kellett mennie a Reedbe.
– Dave, azt akarják, hogy most rögtön menjek el Washingtonba.
– Menjen csak! – felelte azonnal a dékán. – Mi vagyunk itt elegen. Ha segíteni tud nekik a dolog
értelmezésében, menjen csak.
– Cathy, a kérdésére valószínűleg nagyon egyszerű a válasz. Az ember esélyei a betegség
legyőzésére a szervezetébe jutott vírusrészecskék mennyiségével fordított arányban csökkennek.
Mindenki azt hiszi, hogy akár egyetlen vírusfonal is megölheti, de ez nem igaz. Egyetlen vírus sem
ennyire veszedelmes. Az ebola mindenekelőtt azért halálos, mert legyőzi az immunrendszert, és
ezután támadja meg a szerveket. Ha ez a nő csak keveset kapott be ezekből a kis szemetekből, az
immunrendszere felvehette ellenük a harcot, és legyőzhette őket. Faggassa tovább, Cathy! Tudjon
meg minden részletet arról, milyen kapcsolatban volt a férjével vagy kijével a múlt héten. Néhány
óra múlva felhívom. Maguk egyébként hogy vannak?
– Alex, ha ez az eset csakugyan okot ad a reményre – felelte dr. James –, akkor azt hiszem,
elbánhatunk a betegséggel.
Alexandre visszament a felső emeletre. Először is alaposan bepermetezték az öltözékét, aztán
levetkőzött, orvosi zöldbe bújt, maszkot vett fel, és a „tiszta” lifttel lement az előcsarnokba. Az
épület előtt egy őrmester várta.
– Ön Alexandre ezredes? – kérdezte.
– Igen.
A tiszthelyettes tisztelgett.
– Kövessen, uram. Egy Hummer és a sofőr önre vár. Akar egy kabátot? Elég hideg van kint.
*
– Thomas Donner? – kérdezte a gézmaszkos nő.
– Igen – felelte barátságtalanul a riporter, aki a reggelijét volt kénytelen félbeszakítani.
– FBI. Legyen szíves velem jönni, uram. Beszélnünk kell bizonyos dolgokról.
– Le vagyok tartóztatva? – kérdezte a tévészemélyiség.
– Csak ha kéri, Mr. Donner – felelte az ügynök. – De most azonnal velem kell jönnie. Ne hozzon
magával semmit, csak a levéltárcáját és valamilyen igazolványt – tette hozzá, majd átnyújtott neki
egy műanyag dobozt, benne egy orvosi maszkkal.
– Jó, rendben. Öt perc, és kész vagyok – mondta Donner, és becsukta az ajtót. Megcsókolta a
feleségét, felvett egy zakót, és cipőt húzott. Amikor kilépett az ajtón, már viselte a maszkot. Elindult
a kocsihoz az ügynök után. – Szóval, mi ez az egész? – tudakolta.
– Nekem mindössze annyi a dolgom, hogy bevigyem – felelte az ügynök, és ezzel be is fejezte a
reggeli társalgást. Úgy gondolta, ha az újságíró elfelejtette volna, hogy tagja a katonai akciók esetére
előre összeválogatott újságíróstábnak, haljon meg bután.
*
– 1990-ben az irakiak a legnagyobb hibát a logisztikában követték el – magyarázta Jackson a
térkép előtt. – Mindenki azt hiszi, hogy a háborúban az ágyúk és a bombák a legfontosabbak. Szó
sincs róla. Az üzemanyag és az információk! Ha valakinek elég üzemanyaga van, hogy mozgásban
tarthassa erőit, és tudja, mit tesz az ellenfele, van esélye a győzelemre. – térkép melletti
vetítővásznon változott a kép. – Tessék – mutatott rá Jackson.
A műholdfelvételen jól látszott, hogy minden harckocsi- és lövészpáncélos-csoport mellett jó
néhány tartálykocsi is sorakozik, a teherautókhoz pedig lövegmozdonyokat kapcsoltak. A kép
felnagyított változatain jól felismerhető volt, hogy a T-80-as harckocsik hátsó részén üzemanyagos
hordók vannak, bennük egyenként kétszázötven liternyi gázolajjal. Jóval sebezhetőbbé tették ugyan a
harckocsit, de a lövegtoronyból egyetlen kapcsoló átbillentésével le lehetett dobni őket.
– Semmi kétség, indulni készülnek, valószínűleg egy héten belül. A 10-es harckocsizó-ezredünk
már Kuvaitban van, és most visszük át a 1 l-eseket, valamint az észak-carolinai Nemzeti Gárda első
dandárját. Pillanatnyilag mindössze ekkora erőt tudunk bevetni. A vesztegzár alatt lévők legkorábban
pénteken mozdulhatnak.
– Ez egyébként nyilvános információ – jegyezte meg Ed Foley.
– Lényegében egyetlen hadosztályt mozgósítunk – jóllehet nagyon erős, de mégiscsak egyetlen
hadosztály – foglalta össze mondanivalóját Jackson. – A kuvaiti fegyveres erők teljes
harckészültségben vannak, a szaúdiak ugyancsak készülődnek.
– Az pedig, hogy fel tudjuk-e állítani a harmadik dandárt, attól függ, átjutnak-e raktárhajóink az
indiai flotta mellett.
– Nem tudjuk megoldani – közölte DeMarco admirális. – Nincs elég erőnk, hogy átverekedjük
magunkat.
– Nézze – mondta Mickey Moore az admirális felé fordulva. – A fiaimnak szükségük van a
hajókon lévő járművekre, másként a carolinai gárdisták kézifegyverekkel lesznek kénytelenek
szembeszállni az ellenség előrenyomuló gépesített erőivel. Maguk tengerészek hosszú évek óta
mondogatják nekünk, milyen tökös holmik azok az Aegis cirkálók. Hát akkor elő a farbával, vagy
többet egy szót se! Holnap ilyen korra tizenötezer katonám kerül veszélybe.
– Jackson tengernagy – mondta az elnök –, maga a hadművfőnök.
– Elnök úr, légi fedezet nélkül...
– Meg tudjuk csinálni, vagy nem? – kérdezte Ryan.
– Nem – felelt DeMarco. – Nem akarok emiatt hajókat elpocsékolni.
– Robby, feleljen legjobb meggyőződése szerint – szólt Bretano védelmi miniszter.
– Nos jó – sóhajtott Jackson. – Összesen körülbelül negyven Harrierjük van. Jó gépek, de nem a
legkiválóbbak. A kísérő erőnek összesen talán harminc föld-föld rakétája van. Az esetleges tűzharc
miatt nem kell aggódnunk. Az Anzión jelenleg hetvenöt légelhárító rakéta, tizenöt Tomahawk és
nyolc Harpoon, radarirányítású hajóelhárító rakéta van. A Kidd hetven légelhárító rakétát és nyolc
Harpoont hordoz. Az O’Bannon nem légelhárító hajó. Csak önvédelmi fegyverei vannak, de
Harpoonjai is. A két fregatt, amely most csatlakozott a kötelékhez, egyenként körülbelül húsz
légelhárító rakétával rendelkezik. Elméletileg keresztül tudják verekedni magukat.
– Ez túlságosan veszélyes, Jackson! Egy felszíni hajóköteléket önmagában sohasem küldünk
repülőhordozó-csoport ellen!
– És ha mi lőnénk először? – kérdezte Ryan. Erre odafordultak.
– Elnök úr – szólalt meg ismét DeMarco. – Ezt ne tegyük! Azt sem tudjuk, ellenségesek-e a
szándékaik.
– A nagykövet szerint igen – közölte a jelenlévőkkel Bretano.
– DeMarco admirális, a felszerelést oda kell szállítanunk! – jelentette ki az elnök. Arca kipirult.
– A repülőgépeink most tartanak Szaúd-Arábia felé. Két nap múlva készen állunk, de addig...
– Tengernagy úr – mondta Bretano a mappájába nézve –, kérje a felmentését. Itt többé nincs
szükség a szolgálataira. Nincs két napunk, hogy vitatkozzunk.
Ezzel voltaképpen megsértette a protokollt, mert a vezérkari főnököket az elnök nevezte ki, és fel
is csak ő menthette őket. A következő pillanatban azonban Ryan döntött, és DeMarco már nem volt
vezérkari főnök.
– Mennyi idő múlva kerülünk érintkezésbe az indiaiakkal?
– Még körülbelül huszonnégy óra, uram.
– Tudunk odaküldeni még valamilyen segítséget?
– Van ott egy tengeralattjárónk is, torpedókkal és rakétákkal. Körülbelül ötvenmérföldnyivel jár az
Anzio előtt – felelte Jackson, miközben DeMarco villámsújtottan, oldalán segédtisztjével elhagyta a
helyiséget. – Utasíthatjuk, hogy gyorsítson. Ezzel kitesszük annak, hogy felfedezik, de az indiaiak
nem valami fürge tengeralattjáró-vadászok. A tengeralattjárónk támadó fegyvernek számít, uram: a
búvárhajók passzív módon nem tudnak védekezni. Elsüllyesztik a hajókat.
– Váltanunk kellene néhány szót az indiai miniszterelnökkel – vélekedett az elnök. – Mi lesz
azután, hogy átjutottunk rajtuk?
– Át kell jutnunk a Hormuzi-szoroson, és el kell érnünk a kihajózási kikötőket is.
– Ebben tudok segíteni – ajánlotta a légierő vezérkari főnöke. – Az F-16-osaink már ott vannak, és
a hajók az útnak ennek a szakaszán már a hatótávolságukon belül lesznek. A 366-os század még nem
áll majd készen, de az Izraelben állomásozó srácok igen.
– Szükségünk lesz erre a fedezetre, tábornok – állapította meg nyomatékkal Jackson.
– Mi az ördög? A flotta tőlünk, légi cserkészektől kér segítséget? – kérdezte kajánul a légierő
vezérkari főnöke, de aztán komolyra fordította a szót. – Kinyírunk minden turbános szarházit, aki
csak a légtérbe merészkedik, Robby. Az a negyven F-16C ugrásra kész!
– Elég ennyi? – kérdezte az elnök.
– Szigorúan véve nem. Az ellenfélnek négyszáz kitűnő gépe van. Ha a 366-osok elérik a teljes
készültséget – ami még legalább három nap – nyolcvan vadászt vethetünk be a légi harcba, viszont a
szaúdiak sem rosszak. Van AWACS-ünk a helyszínen. A harckocsijai legrosszabb esetben is semleges
égbolt alatt küzdenek majd, Mickey.
A tábornok az órájára pillantott.
– Körülbelül most szállnak fel.
*
Kealty önmagát képviselte. Bár harminc éve tagja volt az ügyvédi kamarának, tárgyaláson csak
nézőként volt jelen. Bírósági épületek lépcsőiről viszont jó néhány alkalommal mondott beszédet,
vagy tett bejelentéseket.
– A tisztelt bíróság engedelmével – kezdte a volt alelnök –, azonnali ítéletet kérek. John Patrick
Ryan elnöki utasításával megsértette azt a jogomat, hogy átlépjek egy államhatárt. Ez ellentétes az
alkotmányban tételesen megfogalmazott garanciákkal, és egy a legfelsőbb bíróság által hozott
precedensértékű ítélettel, amely a Lemuel Penn-ügyben született, és amelyet a testület egyhangúlag
támogatott...
Pat Martin a legfőbb ügyész helyettese mellett ült: utóbbi képviselte a kormányt. Jelen volt egy
bírósági ügyekkel foglalkozó csatorna kamerája is: a tárgyalást műhold közvetítésével minden
amerikai otthonba továbbították. A helyiségben tartózkodók furcsa látványt nyújtottak: a bíró, a
riporterek, a törvényszolga, az összes jogász és a négy néző egytől egyig orvosi maszkot és
gumikesztyűt viseltek. Tanúi lehettek, amint Ed Kealty elköveti politikai pályafutásának legnagyobb
baklövését, csak még nem fogták fel. Martint viszont éppen ennek előérzete hozta ide.
*
Akár komikus is lehetett volna, hogy a tizenöt behívott riporter – köztük Tom Donner – pontosan
ugyanazon a módon reagált a vérvizsgálatra. Pislogtak, majd megkönnyebbülten felsóhajtottak.
Valamennyien felálltak, átmentek a helyiség túlsó végébe, és élve a lehetőséggel, levették
maszkjaikat. Amikor mindenki készen volt, átkísérték őket egy másik helyiségbe.
– Odakint vár bennünket a busz, amellyel az Andrews légi támaszpontra megyünk. A további
információkat a felszállás után kapják meg – közölte a sajtótiszt, egy ezredes.
– Várjon egy percet! – tiltakozott Tom Donner.
– Ön is aláírta a nyilatkozatot, hogy vállalja, nem emlékszik, uram?
*
Amerikában az ebolaesetek száma elérte a háromezer-ötszáznegyvenegyet. A betegek között
voltak, akik már haldokoltak, voltak, akik egyelőre csak a tüneteket mutatták, és akadtak, akiknek
csak antitestek voltak a vérében. Ez a szám önmagában nem számított magasnak, többen haltak meg
AIDS-ben, és két nagyságrenddel többen rákban vagy szívbetegségekben. Az FBI és a helyi orvosok
segítségével elvégzett vizsgálat szerint kétszázhuszonhárom elsődleges fertőzés történt: ezek a
betegek valamennyien a kereskedelmi bemutatókon és vásárokon kapták meg a vírust, hogy aztán
továbbadják másoknak, akik megint másokat fertőztek meg...
A megbetegedések száma egyelőre még nőtt, de már kisebb mértékben, mint ahogyan a
számítógépes modellek jósolták. És a Hopkinsban már feküdt egy beteg, akinek a vérében találtak
ugyan antitesteket, tünetei azonban nem voltak...
– Az elsődleges fertőzések száma alighanem nagyobb volt, Alex – élekedett Pickett. – Ezzel
kapcsolatban az este kezdtünk el vizsgálódni. Az első beteg, aki meghalt, Phoenixből repült
Dallasba. Az FBI kikérte az utaslistát, és megteszteltek mindenkit, aki ott tartózkodott azon a gépen.
Ma reggel fejezték be. Csak egyetlen személy vérében találtak antitesteket, de tünetei neki sincsenek.
– Van valamilyen rizikófaktor?
– A gingivitis, azaz az ínyvérzés – felelte Pickett tábornok.
– Akkor lehet, hogy aeroszol volt... ? De...
– Szerintem is, Alex. Úgy tűnik, a másodlagos esetek többsége szoros kapcsolatban áll az
elsődlegesekkel. Simogatások, csókok, a szeretett beteg ápolása... Ha jól gondoljuk, a járvány három
nap múlva tetőzik, aztán véget ér. Addig is kezdjük el vizsgálni a túlélőket.
– Nálunk a Hopkinson van egy ilyen. Kimutattak antitesteket a vérében, de ezen túl semmi.
– Meg kell kérnünk Gust, hogy vizsgálja a vírus környezeti tényezők okozta pusztulását.
– Rendben, hívja fel. Én még elintézek ezt-azt odalenn.
*
A bíró régi barátja volt Kealtynek. Martin nem is értette egészen, hogy kerül ide Kealty, de ez nem
is volt lényeges. A volt alelnök fél órát beszélt, a legfőbb ügyész helyettese ugyanennyit. A bírónak
mindössze egy órája maradt, hogy meghozza az ítéletet, amelyet aztán jegyzetei alapján mondott el, s
amelyet csak utóbb gépeltetett le.
– A bíróság – kezdte – tudatában van az országot fenyegető veszélynek, és rokonszenvvel figyeli
Ryan elnök kötelességérzettől ihletett, őszinte igyekezetét, amellyel az amerikaiak szabadságjogain
kívül az életük felett is őrködik. A bíróság azonban el kell hogy ismerje, hogy az ország legfőbb
törvénye az alkotmány – és az is marad. Ennek a jogi alapintézménynek a megsértése olyan
precedens, amelynek súlyos következményei a jelenlegi válságon is túlmutatnak, és bár az elnök
nyilvánvalóan a legtiszteletreméltóbb indítékok alapján cselekszik, ez a bíróság kénytelen
érvényteleníteni az elnöki utasítást, és állampolgárainkra bízni, hogy belátóan és okosan, saját
biztonságukat szem előtt tartva cselekedjenek. Ez a bíróság döntése.
A legfőbb ügyész helyettese felállt.
– Tisztelt bíró úr, a kormány megfellebbezi, és meg is kell hogy fellebbezze az ön ítéletét.
Fellebbezésünket azonnal beadjuk a negyedik körzet richmondi fellebbviteli bíróságához. Kérem,
hogy néhány órára függessze fel az ítéletet, hogy elvégezhessük az adminisztrációt.
– A folyamodást elutasítom, a tárgyalást berekesztem – felelte a bíró, majd felállt, és egyetlen
további szó nélkül elhagyta a tárgyalótermet. A helyiségben, természetesen, nagy felzúdulás támadt.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte Ed Kealtytől a bírósági csatorna tudósítója, aki maga is jogász volt,
azaz alighanem tudta, hogy mit jelent. Odanyújtotta Kealtynek a mikrofonját, kollégái ugyanezt
tették.
– Azt jelenti, hogy Ryan, az úgynevezett elnök nem szegheti meg a törvényt. Azt hiszem, sikerült
megmutatnom, hogy ebben az országban még mindig a törvény az úr – jelentette ki a politikus,
ügyelve, nehogy túlságosan magabiztosnak lássék.
– Mit szól ehhez a kormány? – kérdezte a riporter a legfőbb ügyész helyettesét.
– Semmi különöset. Fellebbezésünket a tisztelt bíró úr ítélete ellen még azelőtt beadjuk a
negyedik körzethez, hogy ezt az ítéletet írásban is megfogalmazza. A bíróság ítélete nem jogerős,
amíg le nem jegyezték, alá nem írták, és megfelelően nem iktatták. A negyedik körzet valószínűleg
hatálytalanítja...
– És ha mégsem?
Martin ragadta magához a szót:
 – Ebben az esetben az elnöki utasítás a közbiztonság érdekében érvényben marad, amíg az ügyet
alaposabban újra nem tárgyalják. Okom van azonban azt hinni, hogy a fellebbviteli bíróság hatályon
kívül helyezi az ítéletet. A bírák nemcsak a törvény betűjét, hanem a valóságot is szem előtt szokták
tartani. És van még valami.
– Micsoda? – kérdezte a riporter. Kealty háromméternyiről figyelt.
– A bíróság ezúttal egy másik fontos alkotmányos kérdésben is állást foglalt. Amikor Ryan
elnökre neve és méltósága együttes említésével hivatkozott, választ adott arra az utódlással
kapcsolatos kérdésre, amelyet Kealty volt alelnök vetett fel. A bíróság érvénytelenített egy elnöki
utasítást, pedig ha Mr. Ryan nem volna elnök, utasítása eleve érvénytelen és joghatály nélküli lett
volna – és a bíróság akár
901
ezt is megállapíthatta volna. Úgy gondolom, a bíróság tartalmilag téves, de perrendtartásilag
helyes ítéletet hozott. Köszönöm, uraim. Riportereket sohasem könnyű elhallgattatni, a politika
szereplőit pedig még nehezebb.
– Várjon csak! – kiáltotta Kealty.
– Maga sohasem volt valami kitűnő jogász, Ed – felelte neki távozóban Pat.
*
– Azt hiszem, igaza van – mondta Lorenz. – Jézusom, nagyon remélem, hogy igaza van...
A Járványügyi Központ laboratóriumai kezdettől fogva feszített tempóban dolgoztak: azt
vizsgálták, mennyire életképes a vírus a szabadban. Mesterséges környezeteket hoztak létre,
különböző hőmérséklettel és légnedvesség-tartalommal, különböző intenzitású fénnyel, és az
eredmények minden esetben ugyanazt sugallták. A betegség, amelynek cseppfertőzéssel kellett
terjednie... nem vagy csak alig terjedt ezen a módon. A vírus a legkedvezőbb körülmények között is
legfeljebb néhány percig maradt életben.
– Bárcsak valamivel jobban értenék a dolog katonai vonatkozásaihoz – tette hozzá valamivel
később Lorenz.
– Kettőszázhuszonhárom elsődleges fertőzés. Ez minden. Ha több volna, már tudnánk. Tizennyolc
biztos helyszín, plusz még négy árubemutató, ahol senki sem fertőződött. Azon a tizennyolc helyen
miért, és ezen a négyen miért nem? – tette fel a kérdést Alex. – Mi van, ha mind a huszonkét
helyszínen végrehajtották a támadást, de négy helyen kudarcot vallottak?
– Kísérleti adataink alapján ez valós lehetőség, Alex. A modelljeink szerint összesen nyolcezer
esetet jósolnak. Lesznek túlélők, és a számuk valamelyest ugyancsak módosítani fogja a modellt. Ez
a karantén-ügy halálra rémítette az embereket. Tudja, én nem hiszem, hogy az utazási tilalomnak
volna közvetlen hatása, az azonban biztos, hogy az emberek eléggé megijedtek, hogy ne nagyon
érintkezzenek egymással...
– Ez ma már a harmadik jó hír, doktor – sóhajtotta Alexandre. Az első az a nő volt a Hopkinson, a
második Pickett elemzéseinek eredménye, a harmadik pedig a Gus kísérleteiből adódó következtetés.
John mindig is azt mondta, hogy a biológiai háború inkább lélektani, mint valóságos hadviselés –
tette hozzá. Elköszönt Lorenztől, és kikapcsolta a kihangosított telefont. – Mit szólnak hozzá? –
kérdezte az asztal körül ülő katonaorvosoktól, akik közül hárman a Walter Reedben, hárman a
Járványtani Kutatóintézetben dolgoztak.
– Hülye helyzet – állapította meg fáradt mosollyal egy őrnagy. – z tényleg pszichológiai fegyver,
mert mindenkit pánikba ejt, de ennek a mi szempontunkból előnyei is vannak. Valaki a másik oldalon
bakot lőtt. De vajon hogyan...?
Alex egy pillanatnyi gondolkodás után felhívta Cathyt, és közölte vele, hogy beszélni akar az
elnökkel.
– Jó lenne, ha maga is ott tudna lenni – tette hozzá.
55. A kezdet
A kétszáz dosszié kétszáz ellenőrizendő születési anyakönyvi kivonatot, jogosítványt, házat vagy
lakást, hitelkártyakészletet jelentett – valamint ezek különböző variációit. Elkerülhetetlen volt, hogy
mihelyt sor kerül egy efféle vizsgálatra, Aref Raman különleges ügynökre felfigyel majd az ügyre
ráállított háromszáz FBI-ügynök. A kétszáz testőr közül mindössze három volt külföldi születésű,
közülük azonban egyedül Ramannak hiányoztak bizonyos iratai, amit kellőképpen indokolt, hogy
szülei menekültként érkeztek az országba.
O’Day, aki ismét munkába állt, mert Murray igazgató rábízta a kényes eseteket, a legkevésbé sem
lepődött meg ezen vagy bármelyik másik ügyön. Az volt a dolga, hogy felügyelje a nyomozást.
Feltételezte, hogy az ellenfél, ha ugyan létezik, profi kell hogy legyen, ezért úgy gondolta, hogy a
legtökéletesebb és legegyértelműbb személyazonosság is lehet hamis, következésképpen gondosan
meg kell vizsgálni.
Szerencsére nem akadályozták betartandó szabályok: Price ügynök maga döntött így. O’Day az
FBI központi részlegéből, a washingtoni területi irodájából válogatta össze csapatának tagjait. Aref
Ramannal a legjobbak foglalkoztak, aki most, szerencsére, Pittsburghben tartózkodott.
Szerény, de kényelmes lakása a Columbia körzet északnyugati részében volt. Működött benne
riasztó, ez azonban az ügynökök számára nem jelentett akadályt.
Az első két behatoló behívott a lakásba három másik ügynököt, akik azonnal töviről hegyire
lefényképeztek mindent, majd „beszédes” tárgyak után kutattak – így nevezik azokat a látszólag
ártalmatlan objektumokat, amelyek, ha valaki elmozdítja őket, elárulja tulajdonosuknak, hogy valaki
járt a lakásban. Ezeket olykor átkozottul nehéz megtalálni és hatástalanítani, az öt behatoló azonban
az FBI külföldi kémelhárításának munkatársa volt, hivatásos hírszerzők képezték ki őket hivatásos
hírszerzők ellen.
A lakás átkutatása többórányi aprólékos munkájukba került. Tudták, hogy ugyanekkor legalább öt
ugyanilyen csapat ugyanezt teszi más potenciális gyanúsított otthonában.
*
A P-3C alacsonyan, az indiai hajóradarok hatótávolságának határán kívül, az Arab-tenger meleg
vize fölött kavargó levegőben bukdácsolt. A rendszerei által érzékelt adatokat a fedélzetén dolgozó
elektronikai hírszerző csoport elemezte, majd továbbította az Anzióra és a KOMÉDIA kötelék többi
kísérőhajójára: a haditengerészek így nevezték a négy raktárhajót és kíséretüket. A KOMÉDIA
mostanra kiegészült két üzemanyag-szállító hajóval, a Platte-tel és a Supplyjal, valamint
kísérőhajóikkal, a Hawesszel és a Carr-ral. A következő néhány órában valamennyi hadihajó
üzemanyagot vett fel, az O’Bannont pedig előreküldték, hogy tengeralattjárók után kutasson. Az
indiaiaknak ugyanis volt két atom-tengeralattjárójuk, azt azonban, hogy hol, az amerikaiak nem
tudták. A két légelhárító rakétahordozó, a Kidd és az Anzio közelebb húzódott a kötelékhez, hogy
légvédelmi fedezetet nyújtson a többieknek. Az Aegis-cirkáló máskor távolabb haladt volna, most
azonban nem tette.
Az otthoni események hírét nem lehetett volna eltitkolni a hajók legénysége elől: a műholdak
közvetítették nekik az otthoni tévécsatornák műsorait. A betegek, a haldoklók, valamint az üres utcák
és az eltorlaszolt államközi utak képei először nagyon megrázták őket, tisztjeiknek és
tiszthelyetteseiknek le kellett ülniük az étkezdék asztalaihoz, hogy elbeszélgessenek velük az
eseményekről. Aztán pedig egyszer csak megkapták a parancsokat. Mindenfélék történtek a Perzsa-
öbölben és odahaza, aztán az előretolt raktárhajók, rajtuk egy dandár járműveivel és anyagával,
hirtelen elindultak a szaúd-arábiai Dhahran kikötője felé... útközben pedig ott várta őket az indiai
flotta. Az Anzio parancsnoka, Greg Kemper kapitány azonban úgy találta, hogy legénysége mostanra
megnyugodott. Tiszthelyetteseik jelentették, hogy a „katonák” az étkezdében már nem nevetgélnek
és nem vitatkoznak. Az Aegis-rendszerrel napok óta folyamatosan harci helyzeteket szimuláltak – ez
is megtette a maga hatását. A KOMÉDIA veszélyes vizek felé hajózott.
Valamennyi kísérőhajónak volt helikoptere, amelyek együttműködtek az O’Bannon remek
tengeralattjáró-vadász csapatával.
Az Anzio tizenöt, egyenként négyszázötven kilogrammos robbanófejjel felszerelt Tomahawk
rakétát hordozott, amelyek innét már csaknem elérték volna az indiai hadihajócsoportot. A kapitány a
P-3C-k adatai alapján ideális esetben már valamivel több mint háromszázhatvan kilométeres
távolságból elindíthatta őket. Az adatokat a helikopterei is szolgáltathatták volna, ám a P-3C Orion
jóval kevésbé volt sebezhető.
– Kapitány! – jelentette egy tiszthelyettes az elektronikus felderítő konzol mellől –,
repülőgépradarokat észlelünk. Az Orionhoz közeledik valami, úgy fest, hogy két Harrier, távolságuk
ismeretlen, irányuk állandó, jelerősség fokozódik.
– Köszönöm – felelte a kapitány, és figyelmeztette a harcászati információs központban
tartózkodókat: – légtérben, ellenkező értelmű utasításig, nincsen senki!
Lehet, hogy az indiai hadihajók csak gyakorlatoztak, csakhogy nem tették meg a napi negyven
mérföldjüket, hanem oda-vissza manővereztek, újra és újra keresztezték saját korábbi
nyomvonalukat. Az Anzio kapitányának úgy tűnt, mintha kicövekelnék az óceánnak azt a darabját,
mondván: „Ez itt a miénk!” Ráadásul ezt történetesen éppen a KOMÉDIA és az úti célja között
tették.
Mindebből egyik fél sem csinált különösebben titkot. Úgy tettek, mintha a szokásos békebeli
állapotok uralkodnának. Az Anzio működtette watt-milliókat kibocsátó SPY-l-es radarját, az indiaiak
is használták a magukéit.
– Kapitány, radarjelek, több ismeretlen légi jármű zéró-hét-zéró irányban, távolság kettő-egy-öt.
Azonosítatlan, nem civil gépek. Egyes támadó kötelék.
A szimbólumok megjelentek a központi képernyőn.
– Ebben az irányban nem érzékelünk radarjel-forrást – jelentette az elektronikus felderítő altiszt.
– Nos, jó – mondta a kapitány.
– Úgy tűnik, az Egyes támadó kötelék négy gépből áll, sebességük nyolc-egy-zéró kilométer,
irányuk kettő-négyes-öt.
Eszerint közeledtek, ha nem is egyenesen a KOMÉDIA felé.
– Figyelem, emberek. Semmi kapkodás, mindenki tegye a dolgát. Valamennyien tudják a
feladatukat. Ha lesz ok az izgalomra, én fogom közölni – figyelmeztette a harcászati információs
központ személyzetét. – Fegyverek biztosítva! – mondta, ami annyit jelentett, hogy továbbra is a
békében érvényes szabályokat alkalmazzák, és valójában egyetlen fegyver sem tűzkész, igaz, ezen
néhány kulcs elfordításával változtatni lehetett.
– Anzio, itt Gonzo-négy, vétel – hallatszott a P-3C Orion rádióadása.
– Gonzo-négy, itt Anzio, vétel.
– Anzio – jelentette a pilóta –, két Harrier fogócskázik velünk. Az egyik legfeljebb ötven méterre
húzott el tőlem. Éles rakéták vannak a sínjein.
– Csináljunk valamit? – kérdezte a légi irányító-tiszt.
– Ne – felelte a kapitány. – Úgy tűnik, csak szórakozik.
– Közölje a pilótánkkal, hogy folytassa a bevetést, és tegyen úgy, mintha nem törődne az egésszel.
– Igenis, uram – felelte a légiirányító.
A kapitány tudta, hogy ilyesmi egyáltalán nem szokatlan, a vadászpilóták már csak ilyenek,
megrekednek abban a fejlődési fázisban, amikor az ember bőgő motorral száguld el a lányok mellett.
Figyelni kezdte az Egyes támadó köteléket. Irányuk és sebességük nem változott: nem mutattak
ellenséges szándékot. Az indiaiak így jelezték, hogy tudják, kik vannak a közelükben. Ez abból is
nyilvánvaló volt, hogy a vadászok egyszerre két ponton bukkantak fel.
És most mi legyen? – töprengett. Keménykedjünk? Tettessük hülyének magunkat? Vagy inkább
közönyösnek? Az emberek nagyon gyakran nem vesznek tudomást a katonai akciók lélektani
aspektusairól. Az Egyes támadók e pillanatban kétszázhetven kilométernyire voltak, gyorsan
közeledtek a hajó SM-2-es légvédelmi rakétáinak lőtávolságához.
– Mit gondol, fegyverzeti? – kérdezte egyik tisztjétől.
– Szerintem csak fel akarnak bosszantani bennünket.
– Egyetértek. Az Oriont zaklatják. Nézzük csak meg őket! – rendelkezett.
Két másodperccel később a SPY keresőradar négymillió wattra fokozta teljesítményét, majd
egyfoknyival a közeledő vadászok mellé kezdett sugározni. Utóbb egyre hosszabban „világította”
meg őket, ami annyit jelentett, hogy szinte folyamatosan a sugárkévében haladtak. Ezt már
bizonyosan érzékelték a gépek fedélzeti veszélyjelzői, sőt húsz mérföldön belül – érzékenységüktől
függően – valószínűleg meg is rongálódtak volna. A kapitánynak ráadásul volt még tartalékban
kétmillió wattja, ami azt jelentette, hogy az, aki csakugyan felbosszantott egy Aegis hajót, csúnyán
megjárhatta.
– A Kidden ebben a pillanatban rendelték el a teljes harckészültséget – jelentette az ügyeletes tiszt.
– Jó alkalom a gyakorlásra, nemde? Fegyverzeti, világítsa ki őket! A gépek már csak
száznyolcvan kilométernyire voltak.
A hajó négy SPG-51-es célmegvilágító radarja irányba állt, és az X hullámsávon keskeny
sugárnyalábokat bocsátottak a közeledő vadászokra. Ezek a radarok vezették célra a rakétákat – és
nyilván az indiaiak veszélyérzékelői is észlelték őket. A vadászok azonban sem irányukat, sem
sebességüket nem változtatták meg.
– Jól van, ez azt jelenti, hogy ma nem keménykednek. Ha készülnének valamire, most
manőverezni kezdenének – közölte embereivel a kapitány. – Tudják, mint amikor valaki befordul egy
sarkon, mert észreveszi a zsarukat.
Vagy pedig vér helyett aludttej folyik az ereikben – ez azonban nem volt valószínű.
– Tőlünk északra haladnak majd át, aztán balra fordulnak és elhúznak a bal oldalunkon.
– Uram, Gonzo-négy jelenti, hogy néhány másodperce megint megsturcolták – közölte a légi
irányító.
– Mondja meg nekik, hogy őrizzék meg a nyugalmukat.
– Igenis, kapitány úr.
Az események ettől fogva hirtelen felgyorsultak. A vadászok kétszer körülrepülték a KOMÉDIÁ-
t, de kilenc kilométernél közelebb egyszer sem merészkedtek. Az indiai Harrierek újabb tizenöt
percet töltöttek a járőröző Orion közelében, aztán visszatértek a hajójukra, hogy üzemanyagot
vegyenek fel.
Ezen a napon sem került tehát sor tűzharcra vagy más nyíltan ellenséges aktusra – leszámítva a
vadászok játszadozását, ez azonban hétköznapi dolognak számított. Amikor minden elcsendesedett,
az Anzio kapitánya híradófőnökéhez fordult.
– Hívja nekem az Atlanti Flotta Főparancsnokságát. Fegyverzeti!
– Igen, uram.
– Alaposan ellenőrizzék a hajó valamennyi harceszközét.
– Uram, most hajtottunk végre egy teljes ellenőrzést, tizenkét órával...
– Most azonnal, fegyverzeti – mondta a kapitány nyugodtan, de határozottan.
*
– És ez jó hír? – kérdezte Cathy.
– Ez igazán egyszerű, doktor – felelte Alexandre. – Ma délelőtt látott meghalni néhány embert.
Holnap még többet lát majd meghalni, és ez rohadt egy dolog. Ha azonban ezrek halnak meg, az
jobb, mintha milliók halnának meg, nem? Szerintem ez a járvány kezd lecsengeni. Néhány napon
belül az esetek statisztikai elemzése alapján többet tudunk majd.
Az elnök némán bólintott, helyette Van Damm szólalt meg:
– Mennyi lesz a végső szám?
– A Reed és Fort Detrick számítógépes modelljei szerint kevesebb, mint tízezer. Uram, nyíltan
megmondom: szerintem a tízezer jobb, mint tízmillió.
– Egy haláleset: tragédia, egymillió: statisztika – szólalt meg végül Ryan.
– Igen, uram, tudom – felelte Alexandre, akit azonban a jó hír nem tett túlságosan boldoggá. De
vajon miképpen lehetne tudatni az emberekkel, hogy a szerencsétlenséggel jobban jártak, mint a
katasztrófával?
– Joszif Visszarionovics Sztálin szavai. Volt stílusa...
– Ön tudja, ki tette.
– Miért mondja ezt? – kérdezte Jack.
 – Mert arra, amit mondtam önnek, nem normális módon reagált, elnök úr.
– Doktor, én az utóbbi néhány hónapban nem sok mindent csináltam normálisan. Annak, amit
mondott, mi a konzekvenciája az utazási tilalomra nézve?
– Legalább még egy hétig fenn kell tartanunk. A jóslatunk nem szentírás. Ennek a betegségnek a
lappangási ideje némileg változó. Ne küldjük haza a tűzoltóautókat, amikor az utolsó láng is
kilobban, inkább figyeljük, nem lángol-e fel valahol ismét a tűz. Mi is ezt fogjuk tenni. Elérték, hogy
az emberek halálra rémültek. Igyekeztek minimálisra csökkenteni az egymás közti érintkezést, és az
ilyesmik megfékezésének ez az egyik módja. Hagyjuk, hogy továbbra is így legyen. Az új esetek
igencsak körülhatároltak lesznek. Úgy járunk majd el, mint a fekete himlővel tettük. Azonosítjuk az
eseteket, mindenkit tesztelünk, akikkel az illetőknek kapcsolatuk volt, elkülönítjük azokat, akiknek a
vérében antitesteket találunk, és figyeljük, hogy vannak. Ez működik, érti? Bárkik támadtak meg
bennünket, elszámították magukat. A betegség korántsem annyira fertőző, mint gondolták -~ vagy
pedig az egész csak pszichológiai hadgyakorlat volt. Ilyen a bioháború. A múlt nagy járványaira azért
kerülhetett sor, mert az emberek nem tudták, hogyan terjednek a betegségek. Nem tudtak a
mikrobákról, a bolhák és a szennyezett víz szerepéről. Mi tudunk, mindnyájan tudunk, tanultuk
egészségtanórán az iskolában. Ezért is nem fertőződött meg egyetlen orvos sem. Az AIDS és a
hepatitisz kezelése során nagy gyakorlatra tettünk szert. Ugyanazok az óvintézkedések, amelyek ott
beváltak, ennél is beválnak.
– Hogyan vesszük elejét annak, hogy ez még egyszer előforduljon?
– Hiszen már mondtam. Költünk rá. Genetikai alapkutatásokat végzünk, és még alaposabban
megvizsgáljuk az általunk ismert betegségeket. Miért is ne fejleszthetnénk ki hatásos oltóanyagokat
az ebola és egy csomó más betegség ellen.
– És az AIDS?
– Kemény dió. Az a vírus energikus kis mocsok. Oltóanyaggal egyelőre még csak nem is
kísérleteznek... viszont, elnök úr, úgy látom, ön ugyancsak dolgozik azon, hogy elejét vegye egy
hasonló járványnak. Ki idézte elő?
– Irán. Mahmoud Haji Daryaei és pajkos cimborái. – Alexandre visszaváltozott az amerikai
hadsereg ezredesévé.
– Ami engem illet uram... tőlem akár mindet elpusztíthatja, ha akarja.
*
Érdekes volt nappali fényben látni a mehrabadi nemzetközi repülőteret. Clark sohasem találta
Iránt vendégszerető országnak. A sah bukása előtt a perzsák feltehetőleg viszonylag barátságosak
voltak, de akkoriban még nem járt ott. 1979-ben már titkos küldetésben érkezett, aztán 1980-ban
ugyancsak: először, hogy információkat gyűjtsön a túszmentési kísérlethez, aztán pedig, hogy részt
vegyen benne. „Halál Amerikára!” – üvöltötte az utcákon tomboló tömeg.
Az azóta eltelt évek során bizonyos dolgok változtak, mások nem. Itt, a vámnál még mindig
gyanakodva néztek a külföldiekre. A tisztviselő mellett két fegyveres posztolt, és éppen az volt a
feladatuk, hogy megakadályozzák a Clarkhoz hasonlók beutazását. Az új állam, az EIK számára –
akárcsak korábban Irán számára – minden új arc egy-egy potenciális kémet jelentett.
– Klerk – mondta John, és átnyújtotta útlevelét. – Ivan Szergejevics. Az orosz álca eddig is bevált,
és Johnnak mostanra természetévé vált. Külön szerencséje volt, hogy tökéletesen beszélt oroszul.
Korábban többször is előfordult, hogy szovjet állampolgár képében esett át valamilyen ellenőrzésen.
– Csehov, Jevgenyij Pavlovics – mondta Chavez a szomszédos tisztviselőnek.
Ezúttal is újságíróknak mondták magukat. A CIA szabályzata tiltotta, hogy amerikai újságírók
legyenek – külföldiek lehettek.
– Látogatásuk célja? – kérdezte az első tisztviselő.
– Ismerkedés az önök új országával – felelte Ivan Szergejevics. – Bizonyára mindenki nagyon
izgalmasnak találja.
Amikor Japánba mentek, kamerát is vittek magukkal, meg egy praktikus, apró kis holmit, ami
erős fényszórónak tűnt, és valóban az is volt. Most nem hozták magukkal.
 – Ő és én együtt vagyunk – közölte Jevgenyij Pavlovics a maga vámosával.
Útleveleik vadonatújak voltak, bár ez a felületes szemlélőnek aligha tűnhetett fel. Ez azon kevés
dolgok közé tartozott, amelyek miatt Clarknak és Chaveznek nem kellett aggódnia. Az Orosz
Szövetségi Hírszerzés legalább olyan jól értette a mesterségét, mint a volt KGB, a világ legjobb
hamisítványainak egy részét ők készítették. Az elnyűtt útlevelek lapjait bélyegzők borították,
némelyik fedte is a másikat, a lapok szamárfülesek voltak, látszólag a sokéves használat
következtében. Egy vizsgáló maga elé vette, és kinyitotta a csomagjaikat. Jól láthatóan elnyűtt ruhák
voltak bennük, két könyv – a perzsa átlapozta, nem pornókönyvek-e – és két középkategóriájú
fényképezőgép. A fekete zománc itt-ott már megkopott rajtuk, de az optikák újak voltak.
A vizsgálók nem siettek, de végül – nyilvánvaló kelletlenséggel – bebocsátották országukba a két
jövevényt.
*
Brown és Holbrook Indianában ragadtak, de volt annyi eszük, hogy még az általános pánik előtt
kivegyenek maguknak egy motelszobát. A helyet, sok más wyomingi és nebraskai hotelhez
hasonlóan, teherautó-sofőrök ellátására rendezték be. Volt egy nagy, régi típusú étterme, bárpulttal és
bokszokkal. A pincérnők és a vendégek azonban ezúttal maszkot viseltek, az utóbbiak pedig nem
alkottak beszélgető csoportokat, mint egyébkor. Ehelyett elfogyasztották az ételüket, és visszatértek
szobáikba, vagy pedig a járműveikben tértek nyugovóra.
– Istenverte kormány – morgolódott egy bútorszállító sofőrje, akire két állammal odébb várt a
családja.
– Most megmutatták nekünk, ki a főnök, mi? – szólt Ernie Brown, levonván a helyzet általános
tanulságát.
A későbbi adatokból kiderült, hogy egyetlen államközi forgalomban közlekedő teherautó-sofőr
sem kapta meg a vírust, ahhoz túlságosan is magányos életet éltek.
*
– Az égvilágon semmi – jelentette ki végül a vezető ügynök. Aref Ramannál valamivel nagyobb
volt a rend, mint egy magányosan élő férfi lakásában lenni szokott, de amúgy semmi különöset nem
találtak. Egyikük meglepetéssel állapította meg, hogy Raman még a zoknijait is gondosan
összehajtogatja. Valamelyiküknek eszébe jutott egy vizsgálat, amelyet az amerikaifutball-liga
játékosai körében végeztek. Egy pszichológus hónapok munkájával kiderítette, hogy a védőjátékosok
rendben tartják a szekrényüket, a támadók viszont, akiknek az a dolguk, hogy legyűrjék az ellenfél
csatárait, minden tekintetben rendetlenek.
Ezen nevettek egyet, és magyarázatul is elfogadták. Megtalálták a néhai Raman szülők fényképét.
A testőr két hírmagazint járatott, két televízióján valamennyi kábelcsatornát fogni tudta. A lakásban
nem találtak alkoholt, és megállapították, hogy a tulajdonos egészségesen táplálkozik. A
fagyasztóbeli készletek arra vallottak, hogy szereti a kóser hot dogot. Nem találtak rejtett fiókokat
vagy rekeszeket – ha lettek volna ilyenek, okvetlenül rájuk bukkannak –, és semmi egyebet, ami akár
a legkevésbé is gyanús lett volna. Ez egyszerre volt jó és rossz hír.
Csörögni kezdett a telefon. Senki sem vette fel, hiszen voltaképpen itt sem voltak, saját
kommunikációjukat pedig mobiltelefonjaikon és csipogóikon intézték.
– Halló, ez az 536-3040-es telefon üzenetrögzítője – hallatszott Raman hangja a második
csengetés után. – Most nem tudok a telefonhoz jönni, de hagyjon üzenetet, visszahívom.
Sípszó, majd kattanás következett.
– Téves hívás – állapította meg az egyik ügynök.
– Hallgassuk meg az üzeneteket – szólt a vezetőjük, és odahívta a csapat műszaki zsenijét.
Raman üzenetrögzítője digitális készülék volt, és csak egy hatjegyű kóddal lehetett
visszahallgatni, az efféle kódokat azonban az ügynök már előre beszerezte a gyártóktól. Beütötte a
számokat, egy kollégája pedig jegyzetelt. A memóriában három kattanást és egy téves hívást találtak.
Az utóbbin valaki egy bizonyos Mr. Sloannal szeretett volna beszélni.
– Miféle szőnyeg? Ki ez a Mr. Alahad?
 – Mintha valami szőnyegkereskedő lenne – vélekedett egy másik ügynök. Amikor azonban
körülnéztek, a lakásban egyetlen keleti szőnyeget sem találtak, kizárólag az effajta otthonokban
szokásos olcsó szőnyegpadlót.
– Téves hívás.
– Mindenesetre ellenőrizzék a neveket – mondta a vezető reflex-szerűen. Az ember mindent
ellenőriz. Így dolgozik az FBI bűnügyi részlege. Sosem lehet tudni...
Ugyanekkor ismét megszólalt a telefon, mire mind az öt ügynök felé fordult, és úgy meredtek az
üzenetrögzítőre, mintha eleven tanú volna, saját hanggal.
*
A fenébe, gondolta Raman, elfelejtettem törölni a korábbi üzeneteket a rögzítőről.
Amúgy semmi újság nem volt. Összekötője nem hívta újra: meglepő is lett volna, ha megteszi.
Ezt végiggondolva Raman pittsburghi szállodai szobájából hazatelefonált, és beütötte a „mindent
töröl” kódot. Ezekben az új, digitális készülékekben az volt a nagyszerű, hogy amit letöröltek róluk,
az örökre eltűnt – a kazettás készülékekre ez nem mindig volt igaz.
*
Az FBI-ügynökök felfigyeltek a műveletre, és egymásra pillantottak.
– Hiszen ezt mindnyájan csináljuk – mondta egyikük, és a többi egyetértett vele. Mindenki kap
téves hívásokat. Ez a Raman amúgy is a bajtársuk.
A számokat mindenesetre ellenőrizték.
*
Hány óra van most ott?
Tízzel több, mint itt, uram.
Hívja fel – rendelkezett POTUS a térképteremben.
– Jó reggelt, miniszterelnök asszony. Jack Ryan vagyok – mondta az elnök.
– Örülök, hogy hallom a hangját. Hiszen Washingtonban már későre jár...?
– Mindketten kötetlen munkaidőben dolgozunk. Ön alighanem most kezdi a napját.
– Valóban – felelte a női hang. Ryan hagyományos telefonkagylót tartott a kezében, de a
beszélgetést ki is hangosították, egyidejűleg pedig egy digitális magnó is rögzítette. A CIA még egy
hangstressz-elemző készüléket is rákapcsolt a vonalra. – Elnök úr, javult országukban a helyzet?
– Reméljük, hogy fog, de egyelőre még nem.
– Van valami, amiben a segítségükre lehetnénk?
Egyikük hangjában sem érződött valódi érzelem, csak az egymásra gyanakvó emberek hamis
szívélyessége, és az igyekezet gyanakvásuk leplezésére.
– Nos, igen, van.
– Hogyan segíthetnénk, kérem?
– Miniszterelnök asszony, néhány hajónk ez idő szerint az Arab-tengeren halad.
– Csakugyan? – kérdezte a kormányfő tökéletesen semleges hangon.
– Igen, asszonyom, csakugyan, és ezt ön is tudja, és személyes biztosítékot kérek öntől arra, hogy
az önök flottája, amely ugyancsak a tengeren tartózkodik, nem zavarja majd hajóink áthaladását.
– De miért kéri ezt tőlünk? Miért is zavarnánk... ami azonban azt illeti, mi a célja az önök
hajómozgásainak?
– Nekem elég, ha a szavát adja, asszonyom – mondta Ryan, s közben a kezébe vett egy ceruzát.
– De elnök úr, nem is értem, miért hívott fel...
– Hívásom célja az, hogy személyes biztosítékot kérjek öntől arra nézve, hogy az indiai
haditengerészet nem fogja akadályozni az amerikai haditengerészet hajóinak békés áthaladását az
Arab-tengeren.
Mindig is pipogya alak volt – gondolta a miniszterelnök. És most is az.
– Elnök úr, én nyugtalanítónak találom a hívását. Amerika korábban sohasem beszélt velünk
efféle ügyekről. Azt mondja, hadihajókat vonultat fel országom közelében, de ennek célját nem közli.
Ez nem baráti gesztus. – Lehet, hogy meghátrálásra kényszeríthetem a fickót?
 Ben Goodley odamutatott Ryannek egy cédulát, amelyen ez állt: „Nem megmondtam?”
– No jó, miniszterelnök asszony, nekifutok harmadszor is: hajlandó biztosítani engem, hogy nem
zavarják meg a hajók áthaladását?
– De miért akarnak behatolni a vizeinkre?
– Nos, rendben – mondta Ryan, elhallgatott, majd egészen más hangon folytatta. – Asszonyom, a
hajómozgás célja közvetlenül nem érinti az önök országát, de biztosíthatom, hogy hajóink folytatni
fogják útjukat rendeltetési helyük felé. Mivel egy számunkra fontos küldetést teljesítenek, nem
tűrjük, ismétlem, nem tűrjük, hogy bármilyen módon akadályozzák őket, és figyelmeztetem önt,
hogy amennyiben a formációt azonosítatlan hajó vagy repülőgép közelíti meg, ennek kellemetlen
következményei lehetnek. Bocsásson meg, kérem, hadd folytassam: bizonyosan számolhatnak efféle
következményekkel. Ezeket elkerülendő tájékoztatom önt hajóink áthaladásáról, és kérem,
személyesen biztosítson arról, hogy hajóinkat nem éri támadás.
– Most pedig fenyeget engem, elnök úr? Megértem, hogy az utóbbi időben súlyos terhek
nehezednek önre, de kérem, ne fenyegessen ezen a módon egy szuverén államot.
– Akkor hát, miniszterelnök asszony, teljesen egyértelműen fogalmazok. Az Amerikai Egyesült
Államok ellen nyílt háborús cselekményt hajtottak végre. Ha bármely ország akadályozni próbálja,
vagy megtámadja fegyveres erőink bármely egységét, a lehető legsúlyosabb következményekkel
számolhat.
– De ki tett ilyet önökkel?
– Ez, ha csak nem akarja magára vállalni, nem tartozik önre. Azt hiszem, mindkettőnk országának
érdeke, hogy az önök flottája azonnal visszatérjen a kikötőbe.
– Bennünket vádol? És parancsolgat nekünk?
– Kéréssel kezdtem, miniszterelnök asszony, és ön úgy találta helyesnek, hogy három ízben is
kitérjen a kérésem elől, amit barátságtalan gesztusnak tekintek. Így kénytelen vagyok feltenni a
következő kérdést: háborút óhajt az Amerikai Egyesült Államokkal?
– Elnök úr...
– Mert ha azok a hajók nem távoznak, háború lesz – jelentette ki Ryan, és a ceruza kettétört a
kezében. – Azt hiszem, ön rossz barátokkal szövetkezett, miniszterelnök asszony. Remélem, tévedek,
de ha mégsem, az ön országa nagy árat fizet majd ezért a tévedésért. Közvetlen támadást intéztek
állampolgáraink ellen. Egy különösen kegyetlen és barbár támadást, amelynek során tömegpusztító
fegyvereket vetettek be. Állampolgáraink még nem tudják ezt, de rövidesen meg fogják tudni, azután
pedig, miniszterelnök asszony, gondunk lesz rá, hogy azok, akik ezt a támadást megindították,
megbűnhődjenek vétkükért. Nem tiltakozó jegyzékeket fogunk küldeni, nem hívjuk össze New
Yorkban a Biztonsági Tanács rendkívüli ülését. Háborút indítunk, és bevetjük mindazt az eszközt,
amely ennek a felháborodott országnak a rendelkezésére áll. Érti, amit mondok? Egy idegen hatalom
férfiakat, nőket, sőt gyermekeket gyilkolt meg saját határainkon belül. Még saját gyermekemet is
támadás érte, miniszterelnök asszony. Óhajtja-e az ön országa, hogy ilyen cselekményekkel hozzák
összefüggésbe? Ha igen, ha önök ilyesmiben óhajtanak részt vállalni, akkor a háború ebben a
pillanatban megkezdődik.
56. Csatarendben
Az újságíró-különítmény az Atlanti-óceán felett tudta meg, hogy Amerika arra számít: az EIK
bármikor támadást indít a többi Öböl menti állam ellen, és hogy azért mozgósították őket, hogy
tudósítsanak az eseményekről. Tájékoztatták őket a felvonultatott erőkről is.
– Ez minden? – kérdezte egy jobban informált riporter.
– Egyelőre igen – felelte a sajtótiszt. – Reméljük, hogy az erődemonstráció elrettenti a támadókat,
de ha nem, izgalmas idők elébe nézünk.
– Az nem kifejezés.
A sajtótiszt ezután elmagyarázta, mi az oka az egésznek, az ablaktalan KC-135-ös belsejében
pedig, amely az újságírókat Szaúd-Arábiába vitte, szinte tapinthatóvá vált a csend.
*
 Kuvaitnak lényegében két, harckocsi-elhárító fegyverekkel felszerelt, a határ védelmére
létrehozott nehézdandárja volt. Az amerikai mintára kialakított magasabb egységeket a szokás szerint
nem a határ közelében állomásoztatták, hogy ne közvetlenül és a legalkalmatlanabb helyen érje őket
a támadás, hanem kissé hátrább, hogy azonnal a megfelelő ponton, a betolakodók ellen vethessék be
őket. A két dandár között, valamivel hátrább, a 10. amerikai páncélos-ezred helyezkedett el. Az
általános irányítás kérdése némileg tisztázatlan volt, mert Magruder ezredes rendelkezett a
leghosszabb szolgálati idővel, ő volt a legtapasztaltabb taktikus, a kuvaitiak között azonban akadtak
nála jóval magasabb rangúak is – a dandárokat dandártábornokok vezényelték – és az ország is az 6
országuk volt. Az ország apró volta ugyanakkor mindössze egy főparancsnoki posztot tett indokolttá,
Magruder pedig ezrede irányításán kívül a kuvaiti parancsnokokat is elláthatta tanácsokkal. A
kuvaitiak büszkék voltak, és idegesek. Ez már nem az az operetthadsereg volt, amely – bár egyes
egységei vitézül küzdöttek – az iraki invázió során rövid idő alatt széthullott, hanem papíron és a
valóságban is igen ütőképes gépesített erő. Nyugtalankodtak, mert hatalmas túlerővel néztek
farkasszemet, és mert embereik – nagyrészt tartalékosok – csak igen lassan érték el az amerikai
követelmények szerinti kiképzettséget. A tüzéreik azonban értették a dolgukat. A határról a 10-esek
helikopterei radarozták az EIK területét, az ottani erők azonban egyelőre nem mozdultak. A kuvaiti
légierő négy harci gépe állandó járőrszolgálatot teljesített, a többiek teljes harckészültségben
várakoztak. Akármilyen kevesen voltakis, úgy tűnt, 1990 nem fog megismétlődni. A legtöbb dolguk
a műszakiaknak akadt, akik valamennyi harckocsi számára fedezékeket készítettek elő, hogy a
páncélosok takarásból, csak a tornyaikat kidugva harcolhassanak. A fedezékeket felülről álcahálóval
takarták le, hogy a levegőből ne látsszanak.
– Nos, ezredes? – kérdezte a rangidős kuvaiti parancsnok.
– A csatarendjük hibátlan, tábornok úr – állapította meg Magruder, majd ismét a térképre
pillantott. Bizonyos érzelmeit azonban leplezte. Úgy vélte, a kuvaitiakra ráfért volna még vagy két-
három heti intenzív kiképzés. Végrehajtott egy nagyon egyszerű gyakorlatot: egyik századát
összeeresztette az 1. kuvaiti dandárral, és még így is könnyűszerrel legyőzte őket. Most azonban nem
akarta lerombolni az önbizalmukat. Fűtötte őket a lelkesedés, a tüzéreik teljesíteni tudták az amerikai
normák hetven százalékát – igaz, a mozgó hadviselésről volt még mit tanulniuk.
*
– Fenség, engedje meg, hogy megköszönjem eddigi együttműködését – mondta Ryan. Telefonon
beszélt Ali herceggel; a térképterem órája 2 óra 10 percet mutatott.
– Jack, ha van egy kis szerencsénk, ennek láttán veszteg maradnak – felelte a herceg.
– Bár egyetérthetnék önnel. Itt az ideje, hogy elmondjak valamit, amit még nem tud.
Nagykövetünk még a mai napon részletesen tájékoztatni fogja. Most azonban meg kell tudnia, mire
készülnek a szomszédjaik. Nemcsak az olajról van szó, fenség...
Öt percen át folytatta, majd amikor befejezte, a herceg megkérdezte:
– Biztos ebben?
– A kezünkben lévő bizonyítékok négy órán belül önöknél lesznek – ígérte Ryan. – Még saját
katonáinknak sem beszéltünk róla.
– Lehet, hogy bevetik ellenünk ezeket a fegyvereket? – kérdezte a herceg magától értetődő
módon. A biológiai hadviseléstől mindenkinek borsózik a háta.
– Szerintünk nem, Ali. A környezeti feltételek ellene szólnak. Ezt egyébként ellenőrizték is, a
meteorológia a következő hetekre forró, száraz, tiszta időjárást jósolt.
*
– Figyelem, itt a parancsnok beszél. A KOMÉDIA csoportot első fokú védelmi készültségbe
helyezem. Ez azt jelenti, hogy bárki megközelít bennünket, azonnal tüzelünk rá. Az a feladatunk,
hogy eljuttassuk harckocsi-szállító hajóinkat Szaúd-Arábiába. Hazánk repülőgépen szállítja oda a
személyzetüket, mert feltételezhető, hogy az Egyesült Iszlám Köztársaság támadásra készül
szövetségeseink ellen.
 Tizenhat óra múlva csatlakozik hozzánk egy felszíni hajócsoport, amelyet a Földközi-tengerről
vezényeltek át, aztán közösen behatolunk a Perzsa-öbölbe, hogy célba juttassuk szállítmányunkat. A
légi fedezetet légierőnk F-16-osai biztosítják majd a számunkra, de várható, hogy az EIK-ban – a mi
régi iráni barátaink – nem örülnek majd az érkezésünknek. Emberek, az Anzio háborúba megy.
Egyelőre ennyi.
*
A KH-11-es északnyugat-délkeleti irányban most haladt át a Perzsa-öböl felett. Kamerái, amelyek
már végigpásztázták Isten hadseregének három nehéz hadtestét, az iráni partvonalat fényképezték: a
kínai gyártmányú „Selyemhernyó” rakéták kilövőállásait keresték. Washingtonban az elemzők, akik
még mindig vegyszerekkel impregnált orvosi maszkot viseltek, keresni kezdték a felvételeken a
repülőgép alakú föld-föld rakétákat. Az állandó kilövőállásokat pontosan ismerték, de ezt a fegyvert
nagy teherautókról is indíthatták, tehát az elemzőknek gondosan meg kellett vizsgálniuk a számos
parti utat is.
*
Dhahranban leszállt a négy utasszállító gépből álló első csoport. Elsőként Marion Diggs
dandártábornok lépett ki az utaslépcsőre: a hadművelet földi irányításával őt bízták meg. Ilyen fontos
feladatot régen kapott egycsillagos tábornok, gondolta, miközben elindult lefelé.
Két órával később a 11-es Blackhorse páncélos-ezred első egységei kigördültek telephelyeikről.
*
– Mi a véleménye? – kérdezte Daryaei.
– Úgy tűnik, nagyszabású csapatmozdulatok zajlanak – felelte a hírszerzőfőnöke. – nyugat-iraki
radarállomások utasszállító gépek érkezését jelezték az izraeli légtér felől. Vadászok kísérik őket, és
a határon is vadászgépek járőröznek.
– Ezen kívül?
– Pillanatnyilag semmi, de valószínűnek tűnik, hogy Amerika további erőket küld a királyságba.
Nem tudom, miféléket, de bizonyosan nem lehetnek túlságosan sokan. A Németországban
állomásozó hadosztályok karanténban vannak, hátországi egységeik szintén. Hadseregük nagy része
valójában belbiztonsági feladatokat old meg.
– Mindenképpen meg kell támadnunk őket – jelentette ki az ajatollah repülőtiszt tanácsadója.
– Szerintem hiba volna – vélekedett a hírszerző. – Megsértenénk a szaúdi légteret, és azok a
kecskepásztorok is azonnal talpra ugranának. Az amerikaiak legfeljebb egy dandárnyi erővel
rendelkezhetnek. Egy másik dandárjuk – illetve a felszerelése – Diego Garcián van, de nem tudunk
róla, hogy elindították volna. De ha mégis megtennék... úgy vélem, indiai barátaink majd útjukat
állják.
– Megbízunk a pogányokban? – kérdezte megvetően a repülőtiszt.
– Bízhatunk Amerika iránti ellenszenvükben. És megkérdezhetjük őket, észlelt-e valamit a
flottájuk. Az amerikaiak mindenesetre csatarendbe tudnak állítani egy másik brigáderejű kontingenst,
de ez minden.
– Mindenképpen pusztítsák el!
– Ezzel figyelmen kívül hagynánk az operatív biztonság szempontjait – mutatott rá a hírszerző.
– Ha mostanra nem tudják, hogy jövünk, egyszerűen hülyék – ellenkezett a repülőtiszt.
– Az amerikaiaknak nincs okuk feltételezni, hogy ellenséges cselekményt hajtottunk végre
ellenük. Ha megtámadjuk a repülőgépeiket – már ha csakugyan az öveik –, nemcsak a szaúdiakat,
hanem őket is feleslegesen riasztanánk. Valószínűleg aggasztják őket iraki csapatmozdulataink, azaz
légi úton kisebb erősítéseket küldenek. Ha eljön az ideje, el tudunk bánni velük – mondta a
hírszerzőfőnök.
– Felhívom Indiát – jelentette ki az ajatollah.
*
– Igen, a flottánk a tengeren van – felelte a miniszterelnök asszony Daryaeinek.
– Észleltek önök amerikai hajókat?
 Az indiai kormányfő egymaga tartózkodott az irodájában. Külügyminisztere korábban ugyancsak
itt volt, és valószínűleg pillanatokon belül újra megjelenik. Tudták, hogy Daryaei hamarosan
jelentkezni fog – bár örülni nem örültek ennek.
Új helyzet állott elő. Ryan elnök – bár az indiai kormányfő továbbra is gyenge embernek tartotta,
hiszen csak egy ilyen fenyeget meg egy szuverén országot – határozottan ráijesztett. És ha azt a
járványt Amerikában Daryaei idézte elő? Bizonyítéka nem volt rá, és valószínűtlennek tűnt, hogy
valaha is a birtokába jut efféle információnak. Nem szabad, hogy Indiát összefüggésbe hozzák egy
efféle akcióval. Ryan igyekezett szavát venni – hányszor is próbálkozott? Ötször? –, hogy India nem
fogja akadályozni az amerikai hajók mozgását. Egyszer azonban utalt tömegpusztító fegyverekre is,
márpedig ennél rémítőbb fordulat nem létezik a nemzetek közti kommunikációban.
Daryaei nagy ostobaságot követett el, hogy ezen a módon provokálta Amerikát. Jobban tette
volna, ha csak a szaúdiakat támadja meg, hagyományos fegyverekkel győz, és kész. De nem, ő
odahaza akarta megnyomorítani Amerikát, amivel a lehető legőrültebb módon provokálta őket.
A miniszterelnök megértette, hogy ő, a kormánya és India egyaránt belekeveredhet a konfliktusba.
Nem, erről nem volt szó. Éppen elég kockázatot vállalt a flotta felvonultatásával. És a kínaiak, ők
mit vállaltak? Megrendeztek egy gyakorlatot, és elpusztították azt az Airbust – nyolcezer
kilométernyire. Miféle kockázatot vállaltak ők? Semmilyet. Daryaei sokat kíván Indiától, és most,
hogy közvetlenül amerikai állampolgárok ellen is támadást intézett – már túlságosan is sokat.
– Nem – felelte a főpapnak. – Flottaegységeink észleltek járőröző amerikai repülőgépet, hajókat
azonban egyáltalán nem. Ahogyan bizonyára ön is, mi is hallottuk, hogy egy amerikai hajócsoport
áthaladt Szuezen, de ezek csak hadihajók, semmi több.
– Biztos ebben? – kérdezte Daryaei.
– Barátom, az Arab-tengeren sem a hajóink, sem a flottánk repülőgépei nem észleltek egyetlen
amerikai hajót sem. (Nem kellett túlságosan nagyot hazudnia feltételezett szövetségesének, hiszen az
amerikai hajók felett mindössze egyetlen indiai repülőgép haladt át: a légierő egy szárazföldről
felszálló MIG-23-asa.) A tenger nagy – tette hozzá –, de azért az amerikaiak ennyire mégsem
ügyesek.
– Baráti gesztusát nem fogjuk elfelejteni – ígérte az ajatollah.
A miniszterelnök letette a kagylót. Nem volt biztos abban, hogy helyesen cselekedett.
Mindenesetre, ha az amerikai hajók eljutnak az Öbölbe, még mindig mondhatja, hogy nem vették
észre őket.
*
Az FBI az elnöki testőrség valamennyi tagját és alkalmazottját ellenőrizte. Mindössze tízük
személyi anyagában találtak tisztázatlan pontokat. Ez a tíz dosszié most O’Day íróasztalán várta,
hogy még a mai nap folyamán sort kerítsen rájuk. Valamennyit végigolvasta, de az egyikhez újra és
újra visszatért.
Raman Iránban született... igaz, Amerika a bevándorlók országa volt. Az FBI-t eredetileg ír
amerikaiakból szervezték, elsősorban olyanokból, akik jezsuita intézményekben – a legenda szerint
főképpen a Boston College-ban és a Szent Keresztben – végezték tanulmányaikat, mert Edgar J.
Hoover állítólag szilárdan hitte: képtelenség, hogy egy jezsuita neveltetésű ír-amerikai elárulja a
hazáját. Akkoriban néhányan kétségkívül szót emeltek ez ellen – és még ma is hallatszanak bíráló
hangok–, olykor közönséges katolikusellenességből. Köztudott volt azonban az is, hogy gyakran a
bevándorlókból válnak a leghűségesebb, olykor a legtüzesebb amerikaiak. A katonai és más
biztonsági szervezetek gyakran használták ki ezt. Nos, gondolta Pat, ennek nem lesz nehéz a végére
járni, mindössze a szőnyegdolgot kell ellenőrizni, és kész. Vajon ki lehet ez a Mr. Sloan? – tűnődött.
Nyilván egy pasas, aki szőnyeget akart.
*
Teherán utcáin nyugalom honolt. Clark nem erre emlékezett 1979-80-ból. Ez a mostani útja más
volt, ahogyan azóta megváltozott a térség is: mozgalmas, de nem veszélyes. Mivel újságírók voltak,
újságíróként viselkedtek. Clark ismét végigjárta a piacokat, udvariasan elbeszélgetett az emberekkel
a gazdasági viszonyokról, az élelmiszerellátásról, megtudakolta, mit gondolnak az Irakkal való
egyesülésről, mit várnak a jövőtől – és amit hallott, zene volt füleinek. Közhelyekkel traktálták. A
politikai tartalmú megnyilvánulásokat különösen visszafogottnak találta, hiányzott belőlük az a
szenvedély, amely a túszdráma napjaiban oly nyilvánvaló volt. Akkoriban mindenki szívvel-lélekkel
szembehelyezkedett a külvilággal, elsősorban Amerikával. „Halál Amerikára!” – volt a jelszó. Nos,
éppen most kaptak alapanyagot ehhez az óhajukhoz – gondolta John. Legalábbis egyesek. Most már
nem érzett ilyesmit, és eszébe jutott a furcsán barátságos aranyműves is. Az itteniek alighanem
egyszerűen csak élni akartak, ahogyan bárki más. Apátiájuk a ‘80-as évek szovjet állampolgárainak
egykedvűségére emlékeztette. Nem akartak mást, mint boldogulni, valamivel jobban élni... hogy a
társadalom kielégítse az igényeiket. Forradalmi indulat nem maradt bennük. Akkor vajon Daryaei
miért tette, amit tett? Kézenfekvő válasznak tűnt, hogy mint a nagy emberek oly gyakran, elvesztette
kapcsolatát a valósággal. Megvolt az igazhívőkből álló udvara, és egy tágabb kör, akik a többséggel
nem törődve ki akarták élvezni a helyzetet – a többiek nem számítottak. Ideális helyzet volt ez az
ügynökök beszervezéséhez, valamint azok kiválasztásához, akiknek elegük volt az egészből, és
szívesen beszéltek. Kár, hogy most nem volt idő a helyzetnek megfelelő hírszerzési tevékenységre.
Clark az órájára pillantott: ideje volt, hogy visszatérjen a szállodájába. Első napját elvesztegette,
ez azonban hozzátartozott az álcázáshoz. Orosz kollégáit másnapra várta.
*
Először is Sloant és Alahadot kellett ellenőrizni, aminek első lépése a telefonkönyv fellapozása
volt. Természetesen szerepelt benne egy bizonyos Mohammed Alahad, aki a Yellow Pagesben is
hirdette magát. „Perzsa- és keleti szőnyegek.” Az emberek valamilyen sajátos okból nem kapcsolják
össze Perzsiát Iránnal – ennek a sok szőnyegkereskedő csak örülhet...
Az üzlet, körülbelül egymérföldnyire Raman lakásától, a Wisconsin Avenue-n működött. Semmit
mondó adat. A telefonkönyvben ugyancsak sikerült rábukkanni Mr. Joseph Sloan nevére is, akinek a
száma 536-4040 volt, ellentétben Ramanéval, akié 536-3040. Mr. Alahad tehát rossz számot
tárcsázott... emiatt hagyhatta az üzenetet a testőr rögzítőjén.
A következő lépés egyszerű formaság volt: számítógéppel meg kellett rostálni a regisztrált
hívásokat. Még a valószínűsíthető dátumok ismeretében is csaknem egy percig eltartott, amíg a
processzor végzett a hatalmas számmennyiséggel. Raman számát a 459-6777-ről hívta valaki, az
azonban nem az üzlet száma volt, hanem egy nyilvános készüléké, kétsaroknyira a szőnyegbolttól.
Furcsa. Ha ilyen közel járt az üzletéhez, miért áldozott tíz – sőt most már huszonöt – centet a
hívásra?
Még egy ellenőrzést igazán megért a dolog. Az ügynök O’Day csapatának műszaki zsenije volt.
Eredetileg bankrablási ügyekben nyomozott, de nem tűnt ki különösebben, a kémelhárítást azonban
szívből megkedvelte. A dolog emlékeztette egyetemi éveinek mérnöki tárgyaira: nem volt más
feladata, mint eltöprengeni a dolgokon. Rájött, hogy a külföldi hírszerzők, akikre vadászik,
ugyanúgy gondolkodnak, ahogyan ő. Lássuk, mit tud a technika... Hm. Az elmúlt hónapban a
szőnyegboltból nem hívták Mr. Sloan számát. Visszament még egy hónapot: akkor sem. És vajon Mr.
Sloan? Ő hívta Mr. Alahadot? Nem, soha. Mármost ha rendelt egy szőnyeget, és az ilyesmi időbe
telik – így kell lennie, ha a kereskedő felhívta megrendelőjét, hogy az áru végre megjött –, hogyhogy
egyikük sem telefonált a másiknak? Az ügynök áthajolt a szomszéd asztalhoz.
– Sylvia, vetnél erre egy pillantást?
– Mi ez, Donny?
*
A 11-es – Blackhorse – ezred immár teljes létszámban jelen volt. A legénység nagy része a
járművekben ült, vagy a helikoptereket készítette fel. Az ezrednek százhuszonhárom M1A2 Abrams
nehéz harckocsija, százhuszonhét M3A4 Bradley felderítő járműve, tizenhat M109A6 Paladin 155
milliméteres önjáró lövege, nyolc M270 lánctalpas rakéta-sorozatvetője, és nyolcvanhárom
helikoptere volt – ebből huszonhat AH-54D Apache. A harci járműveket több száz fegyvertelen
szállítóeszköz szolgálta ki: üzemanyag-, lőszer- és élelmiszer-ellátó járművek – plusz húsz, a
világnak ebben a részében nélkülözhetetlen víztanker. A katonák az utóbbiakat „vízi bivalyok”-nak
nevezték.
Az ezrednek először is el kellett hagynia a raktárbázist. A lánctalpas járműveket trélereken vitték
Abu Hadriyahba: a 11-esek gyülekezőhelye ennek a kisvárosnak a közelében volt, amely egyébként
repülőtérrel is rendelkezett.
Most kezdtek érkezni a gárdisták. Nekik pillanatnyilag mindössze annyi dolguk volt, hogy
felállítsák a számukra előkészített sátrakat, nyakalják a vizet és gyakorlatozzanak.
*
Hazel Loomis szupervizor különleges ügynök egy tíz főből álló ügynökcsapatot irányított.
Kezdőként került az FBI bűnügyi részlegéhez, és szinte egész pályáját Washingtonban töltötte.
Negyven felé járt, de külseje még mindig egy bakfiséra emlékeztetett, aminek utcai ügynök korában
jó hasznát vette. Jó néhány sikeres nyomozás volt a háta mögött.
– Ez egy kissé különös – mondta neki Donny Selig, és letette elé a jegyzeteit.
– Megvannak a címek? – kérdezte Loomis felpillantva.
– Naná, hogy meg, Sis – felelte Selig.
– Akkor lássuk Mr. Sloant.
*
A 366-os légi-századot három előkészített repülőtér várta a világ három potenciális válsággóca
közelében. Öt óra alatt az egész század földet ért a Rijádtól délre található Al Kharj repülőterén –
kivéve egy F-16C-t, amely elektronikai hiba miatt leszállt az angol királyi légierő bentwatersi légi
támaszpontján.
*
– Tessék – mondta az idős asszony. Mivel nem viselt orvosi maszkot, Sissy Loomis átnyújtott neki
egyet. Ez volt az amerikaiak új üdvözlő gesztusa.
– Jó napot, Mrs. Sloan, az FBI-tól jöttünk – mondta az ügynök, és felmutatta igazolványát.
– Igen? – kérdezte az asszony. Nem ijedt meg, csak meglepődött.
– Mrs. Sloan, nyomozást folytatunk, és szeretnénk feltenni önnek néhány kérdést. Csak tisztázni
szeretnénk valamit. Volna szíves segíteni nekünk?
– Ha tudok...
Mrs. Joseph Sloan túl volt a hatvanon, csinos ruhadarabokat viselt, és bár a helyzet kissé
meglepte, eléggé kedvesnek tűnt. A lakásban szólt a tévé, a szöveg alapján úgy tűnt, valamilyen helyi
adót nézett. Épp az időjárás-jelentés ment.
– Bejöhetünk? A kollégám Don Selig ügynök – intett fejével a műszaki zseni felé. Barátságos
mosolya szokása szerint meghódította az ügyfelet, Mrs. Sloan még a maszkot is feltette.
– Hát persze – mondta a ház asszonya, és behátrált a lakásba. Sissy Loomist egyetlen pillantás
meggyőzte, hogy itt valami nem stimmel. Egyrészt nem látott perzsaszőnyeget a nappaliban,
márpedig úgy tapasztalta, hogy ilyesmiből az emberek nem egyetlen darabot vesznek. Másrészt,
ebben a lakásban egyszerűen túl nagy volt a rend.
– Elnézést, itthon van a férje?
– A férjem tavaly szeptemberben meghalt – felelte Mrs. Sloan.
– Sajnálom, Mrs. Sloan, nem tudtuk.
Ettől fogva azonban a meglehetősen rutinszerű ellenőrzés valami egészen mássá alakult.
– Idősebb volt nálam. Joe hetvennyolc éves volt.
– Mond önnek bármit is az Alahad név, Mrs. Sloan? – kérdezte Loomis, miután leült.
– Nem. Kellene, hogy mondjon?
– Az illető perzsaszőnyegekkel kereskedik.
– Ó, nekünk semmi ilyesmink nincsen... tudja, én allergiás vagyok a gyapjúra.
57. A szorosban
– Jack?
 Ryan szeme kipattant. Odakint már ragyogóan sütött a nap. Az órájára nézett: nemrég múlt nyolc
óra.
– Hogy az ördögbe... Miért nem keltett fel senki?
– Az ébresztést sem hallottad meg – mondta Cathy. – Andrea szerint Arnie mondta, hogy
hagyjunk aludni körülbelül eddig. Azt hiszem, nekem is szükségem volt rá – tette hozzá. Az asszony
hétkor ébredt, és addigra tíz órát aludt. – Dave azt mondta, ma maradjak itthon.
Jack kiugrott az ágyból, és nyomban el is indult a fürdőszoba felé. Mire visszatért, Cathy már
pongyolában volt, és átnyújtotta neki a tájékoztató dokumentumokat. Az elnök állt a szoba közepén,
és olvasta őket. Józan esze azt súgta neki, hogy ha valami fontos történt volna, alighanem felkeltik –
a rádiós ébresztőórát ugyan nem hallotta meg, de a telefonra mindig felébredt. Az iratokból
megtudta, hogy a helyzet, bár nem rózsás, de stabil. Tíz perccel később már felöltözve köszönt el a
gyerekeitől, és csókolta meg feleségét. Aztán elindult.
– A VÍVÓMESTER elindult – szólt bele a mikrofonjába Andrea. – a térkép terembe? – kérdezte
az elnöktől.
– Igen. Kinek az ötlete volt, hogy...?
– A stábfőnöké, elnök úr, de igaza volt. Ryan ránézett, és így szólt:
– Eszerint leszavaztak.
A nemzetbiztonsági munkacsoport, vele ellentétben, szemlátomást egész éjszaka talpon volt.
Ryant kávé várta a helyén.
– Mi a helyzet odaát? – kérdezte.
– A KOMÉDIA százharminc mérföldnyire maga mögött hagyta az indiaiakat... hitte volna, hogy
mögénk helyezik a járőrözési területüket? – kérdezte főparancsnokától Jackson admirális.
– Az utca mindkét oldalán játszanak.
– Ez jó módszer, ha valaki azt akarja, hogy itt is, ott is megruházzák – jegyezte meg Arnie.
– Folytassa!
– Hamarosan mindenki a helyén lesz. A 366-os század ugyancsak megérkezett Szaúd-Arábiába,
csak egy meghibásodott F-16-ost irányítottak át Angliába. A 11-es páncélos-ezred elindult a
raktárbázisáról, és a gyülekezési körletébe tart. Eddig minden rendben. A másik fél odaküldött
néhány vadászgépet a határhoz, de a mieink meg a szaúdiak is ott járőröznek. Semmi nem történt,
csak barátságtalan pillantásokat váltottak.
– Önök szerint előfordulhat, hogy visszavonulót fújnak? – kérdezte Ryan.
Ed Foley felelt:
– Nem. Most már nem tehetik.
*
A találkozóra a Rass al Hadd-foktól ötvenmérföldnyire került sor, az Arab-félsziget délkeleti
csücskénél. Az Anzio-csoporthoz csatlakozott a Normandy és a Yorktown cirkáló, a John Paul Jones
romboló, valamint az Underwood, a Doyle és a Nicholas fregattok. A Platte és a Supply melléjük
húztak, és sorra feltöltötték az Alexandriától idáig tartó vágtatásban megapadt
üzemanyagkészleteiket.
Az újonnan létrejött csoportban éppen a legfontosabb hajók voltak fegyvertelenek. Négyzet
alakzatban haladtak, az Anzio ezernyolcszáz méternyire járt előttük. Hosszú idő óta most először
fordult elő, hogy amerikai hadihajók repülőhordozó szoros fedezete nélkül indultak veszélyes
bevetésre. Tartályaik tele voltak üzemanyaggal, és az előre eltervezett alakzatban, óránként
negyvenhét kilométeres sebességgel vonultak északnyugat felé. Helyi idő szerint este hat órakor
átsüvített felettük egy négy F-16-osból álló kötelék. Az Aegis hajók valódi célpontokon
gyakorolhatták a radar-tűzvezetést, és kipróbálhatták a barát ellenség felismerő rendszer kódjait,
amelyeket az éjszaka készültek használni.
*
Mint az ügynökök megállapíthatták, Mohammed Alahad a létező leghétköznapibb figura volt.
Tizenöt éve érkezett Amerikába, özvegynek és gyermektelennek mondotta magát. Csinos és
jövedelmező üzletet vitt Washington egyik jobb bevásárló-utcájában. Még most is az üzletben
tartózkodott. Bár az ajtón a ZÁRVA tábla lógott, az ügynökök úgy gondolták, aligha akad fontosabb
tennivalója, mint üldögélni a boltban, és adminisztrálni.
Loomis csapatának egyik tagja odament, és kopogtatott az ajtón. Alahad kijött, kinyitotta, majd
rövid beszélgetés bontakozott ki (az előre sejthető gesztikulálás kíséretében). A távolabbról figyelő
ügynökök körülbelül tudhatták, mi hangzik el:
– Bocsánat, de az elnöki utasítás értelmében minden üzlet zárva tart...
– Hát persze, de nekem nincs semmi dolgom, és önnek sincsen, igaz?...
– De ez elnöki utasítás...
– Senki sem fogja megtudni, erre gondoljon...
Az ügynök végül, arcán orvosi maszkkal, bement. Tíz percet töltött odabent, majd befordult a
sarkon, és a kocsijából rádión jelentette Loomisnak:
– Ez egy szőnyegbolt. Ha át akarjuk kutatni, várnunk kell.
A telefonvonalat ekkorra már megcsapolták, de Alahad senkit sem hívott, és őt sem hívta senki.
A csapat másik fele Alahad lakásában ténykedett. Rábukkantak egy nőt és egy gyereket ábrázoló
fényképre: a gyerek alighanem a fia volt, valamiféle egyenruhát viselt. Az ügynök körülbelül
tizennégy évesnek nézte. Polaroid gépével készített egy fotót a fényképről. Itt is a legnagyobb
rendben találtak mindent. Washingtonban pontosan így él egy üzletember – vagy egy hírszerzőtiszt.
Az ügynökök egyszerűen nem tudták megállapítani, melyikkel van dolguk. Kezükben voltak egy ügy
első bizonyítékai, ezek azonban nem voltak elég meggyőzőek, hogy bíróság elé álljanak velük –
tulajdonképpen egy házkutatási végzést sem tudtak volna szerezni velük. Csakhogy ez
nemzetbiztonsági nyomozás volt, az ügy az elnök személyes biztonságát is érintette, a főnökség
pedig egyértelműen közölte velük, hogy semmilyen szabályt nem kell betartaniuk. Két törvénysértést
már amúgy is elkövettek, amikor házkutatási végzés nélkül behatoltak a két lakásba – további kettőt
pedig akkor, amikor megcsapolták a telefonvonalakat.
Mindennek végeztével Loomis és Selig átmentek a bolttal szemközti bérházba. A gondnoktól
megtudták, hogy van egy üres lakás, amely Alahad boltjára néz. Minden további nélkül megkapták a
kulcsokat: ettől fogva az üzletet a csapat tagjai innen tartották szemmel. Két másik ügynök a
szőnyegbolt hátsó kijáratát kezdte figyelni. Sissy Loomis rádiótelefonon felhívta a központot. A
bizonyítékok talán nem voltak elegendőek egy bűnvádi eljáráshoz, ahhoz azonban igen, hogy egy
másik ügynökkel is beszélnie kelljen róluk.
*
O’Day megállapította, hogy Ramanon kívül van még egy ügynök, akit nem tisztáztak
maradéktalanul. Az illető fekete férfi volt, és muzulmán felesége újra meg újra megpróbálta saját
hitére téríteni. Az ügynök azonban beszélt erről a bajtársaival. Az anyagában szerepelt egy
megjegyzés, miszerint a házassága ingatag alapokon áll – ahogyan nem egy kollégájáé is.
Megszólalt a telefon.
– O’Day felügyelő.
– Pat? Itt Sissy.
– Mi van Ramannal? – kérdezte. Három ügyben nyomozott együtt Loomisszal, mindhárom
esetben orosz kémekre vadásztak. A bakfis külsejű ügynök, ha egyszer gyanút fogott, egy véreb
szívósságával haladt a nyomon. – Mi ez az üzenet a rögzítőjén, ez a téves hívás?
– Ez a mi szőnyegkereskedőnk egy elhunyt személyt hívott fel, akinek az özvegye allergiás a
gyapjúra.
Hoppá.
– Folytassa, Sis!
Loomis felolvasta a jegyzeteit, és ismertette az információkat, amelyeket a kereskedő lakását
átkutató ügynökök szereztek.
– Úgy érzem, rábukkantunk valamire – mondta. – Túl jó a szakmai munka. Ahogy az meg van
írva. Az egész olyan normálisnak tűnik, hogy az ember utána sem gondolna. De vajon miért
telefonált nyilvános készülékről? Tartott tőle, hogy lehallgatják a vonalát? Miért hívott fel tévedésből
egy halottat? És vajon a téves hívás miért az elnöki testőrség egyik tagjához futott be?
– Raman mindenesetre nincs a városban.
– Tartsák ott, ahol van – javasolta Loomis. Még nem rendelkezett elegendő bizonyítékkal, még
dolgoztak, hogy beszerezzék őket. Ha letartóztatnák Alahadot, volna annyi esze, hogy ügyvédhez
forduljon... és mit érnének el? A fickó telefonált, és nem kellene megindokolnia, miért, elég volna, ha
hallgatna. Ügyvédje azt mondaná, hogy egyszerűen tévedés történt. Lehet, hogy a kereskedő már ki
is talált valamilyen tetszetős magyarázatot.
– Ezzel le is lepleznénk magunkat, igaz?
– Jobb félni, mint megijedni, Pat.
– Erről beszélnem kell Dannel. Mikor kutatják át az üzletet?
– Ma éjjel.
*
– Mindenesetre van néhány napunk – állapította meg Diggs. – vessenek be további
felderítőeszközöket. Ha az a hat hadosztály fingik egyet, tudni akarom, mit reggeliztek.
– Napnyugtakor felküldjük a Predatorokat – ígérte egy hírszerző ezredes, aki egyébként a
VIHARSÁV kötelékébe tartozott.
Eddington lépett ki a sátorból, hogy elszívjon egy szivart. Nem kellett volna zavartatnia magát,
hiszen a szaúdi tisztek valamennyien dohányoztak, jött rá néhány slukk után.
– Nos, Nick? – lépett oda hozzá Diggs.
– Jó volna egy sör.
– Felesleges kalóriák... – mondta neki a tábornok.
– Négyszer annyian vannak, mint mi, és az övék a kezdeményezés. Ha az embereim időben
megkapják a harceszközeiket... Kezd a dolog egyre érdekesebb lenni, Diggs. Jó lenne, ha már
csatarendbe állhatnának... Egyébként mi a hadművelet fedőneve?
– BUFORD hadművelet. Válasszon egy kódnevet a dandárjának, Nick.
– Mit szól a FARKASFALKÁ-hoz? Tudom, hogy annak idején a német tengeralattjáró-rajokat
nevezték így, de a gúnynevünk, a TARHEEL sem hangzik valami jól. Egyébként piszok gyorsan
kardot rántottunk, tábornok.
– Az ellenfélnek legutóbb meg kellett volna tanulnia: nem szabad időt adni nekünk, hogy
felvonultassuk, amink van.
– Ahogy mondja. Most pedig megyek és megnézem az embereimet.
– Menjen a helikopteremen – mondta Diggs. – Egy darabig még itt maradok.
– Értettem, uram – felelte Eddington, majd tisztelgett és elindult. Mentében visszafordult. –
Diggs?
– Tessék.
– Lehet, hogy nem tudunk annyit, mint Hamm és az emberei, de megálljuk a helyünket, elhiszi?
Ismét tisztelgett, eldobta a szivarját, és továbbindult a Black Hawk felé.
*
A hajó a legcsendesebb jármű. Ha egy gépkocsi csaknem ötven kilométeres sebességgel halad,
egy csendes éjszakán több száz méterről is hallani, a suhogó hang azonban, amellyel a hajótest a
nyugodt vízfelszínt szeli, nem hallatszik túlságosan messzire. Csak a fedélzeten tartózkodók érzik a
hajtóművek remegését, és hallják a turbinák mély hörgését.
A flottaegység teljes sötétben, éjjellátó készülékeire hagyatkozva haladt. A figyelők hagyományos
távcsöveket és látásjavító eszközöket használtak.
A harcászati irányító-központokban mindenki a térképekre és képernyőkre meredt. Suttogva
beszéltek, nehogy valamiképpen meg találják hallani őket. A dohányosok legfeljebb a gyengélkedőn
gyújthattak volna rá, és a nem dohányzók is sejtették, miért. A fedélzeten a dohányzás egyértelműen
káros lett volna az egészségre, tekintettel arra, hogy tizennégy kilométernyire hő-kereső rakéták
meredtek rájuk kilövőállásaikból – mindegyiken egy-egy tonnányi robbanófejjel.
 – Kanyarodás balra, új irány kettő-nyolc-öt – közölte az Anzio ügyeletes tisztje.
A fő helyzetjelzőn negyven „célpont” látszott – így nevezték a radarkontaktusokat –, körülbelüli
sebességüket és irányukat vektorok jelölték. Mintegy ötven százalékuk az Öböl belseje felé, a másik
ötven a szoros felé tartott. Egyik-másik hatalmas volt: a szupertankerek radarárnyéka vetekedett egy
közepes méretű szigetével.
– Hát, eddig eljutottunk volna – mondta Kemper kapitány. – Ezek alighanem alszanak.
Pillanatnyilag csak a navigációs radarok forogtak. A hajókon harckészültség volt érvényben,
valamennyi eszközt maximális teljesítményre állítottak, azonban nem kapcsolták be őket. Bármikor
megtehették. Kemper abból indult ki, hogy ha valaki megindul feléjük, először inkább az őrök
próbálják meg észrevenni. Ha célkereső radart észleltek volna, a jelforrás irányába eső hajó fokozta
volna riadókészültségét, és SPY-radarjával megnézte volna, közeledik-e valami a levegőben a hajóraj
felé. Ennek azonban nem volt túl nagy a valószínűsége, mert a szorosban sokféle hajó járt, mivel
pedig a rakéták önálló keresőrendszerekkel tájékozódtak, olyat is könnyen eltalálhattak, amelynek
nem volt köze a konfliktushoz. Az ellenfél feltehetőleg nem akart mindenáron lőni. Kemper
elmosolyodott: az is előfordulhatott volna, hogy a rakéták egy ausztrál birkaszállító hajó rakományát
mészárolják le. A kapitánynak nem volt könnyű dolga – de a másik oldalnak sem.
– Irányváltoztatás a négyes-négyes irányban. Balra fordul – jelentette egy kormányos.
A kontaktus az EIK parti vizein, még a határvonalon belül haladt, tíz kilométernyire, az
amerikaiakéval ellenkező irányban. Kemper előrehajolt: a számítógép már húsz perce jelezte a
kontaktus nyomvonalát. Körülbelül kilenc kilométeres kormánysebességgel haladt. Most
felgyorsított tizennyolcra, fordult: a hátul haladó, fedezetet biztosító hadihajók felé. Az adatokat
átküldték az O’Bannonra, amelynek kapitánya a csoport rangidős tisztjeként szolgált. A két hajó
közti távolság tizennégy kilométer volt, és csökkent.
A dolog kezdett érdekessé válni. A Normandy helikoptere a jövevény nyomába eredt: látták,
ahogy a hirtelen megugró jármű mögött zöldes-fehéren foszforeszkál a víz.
– Ez egy ágyúnaszád – jelentette a pilóta. – Nekiiramodott. A cél fokozta sebességét.
Kemper elfintorodott: választás elé állították. Ha nem tesz semmit, esetleg nem is történik semmi,
de lehet, hogy az ágyú- vagy rakétanaszád elsőként nyit tüzet az O’Bannonra. Ha akcióba lép,
kockáztatja, hogy a másik fél észreveszi őket. Ha viszont az ellenséges hajó lő elsőként, akkor tud is
valamit... Lehet. De lehet, hogy nem. Öt másodpercen át érkeztek az adatok. Kemper várt még ötöt.
– A célpont egy rakétanaszád, két kilövőt látok. Az iránya állandósul.
– Egyenesen az O’Bannon felé tart, uram – jelentette a fegyverzeti tiszt.
– Rádióforgalmazás, rádióforgalmazás UHF-en, irány zéró-egy-öt.
– Lőjenek rá! – adta ki a parancsot azonnal Kemper.
– Tűz! – utasította a helikoptert a fegyverzeti tiszt.
– Vettem, a rakétám a cél felé tart.
– Harcászati, itt a figyelő. Rakétaindítást láttam a bal oldalon... kettőt.
– Figyelje tovább!
– Még kettőt indítottak, uram.
A francba, gondolta Kemper. A helikopternek csak két Penguin hajóelhárító rakétája lehetett, az
ellenség pedig kitért előlük. Most pedig nem tud mit tenni. A hátsó hajócsoport betöltötte feladatát:
magára vonta az ellenség tüzet.
A pilóta azonban jelentette a rakétanaszád megsemmisítését. Hozzátette:
– Két vámpír közeledik... – Ezt egy pillanattal később a figyelő is megerősítette. – Ismétlem, két
vámpír közeledik, O’Bannon.
– A Selyemhernyók nagy célpontok – szólt a fegyverzeti tiszt. Figyelték a kibontakozó minicsatát.
A navigációs radaron látszott, hogy az O’Bannon balra fordul, hogy irányba fordítsa a tatja végében
lévő pontvédő rakétarendszerét, ezzel azonban hatalmas radarprofilt is szolgáltatott a közeledő
rakétáknak. A cirkáló nem lőtt ki megtévesztő célpontokat, mert attól tartott, hogy csak eltérítené
velük a közeledő rakétákat, amelyek esetleg így is megtalálnák a raktárhajókat. Vajon számítógépes
döntés vagy mérlegelés eredménye? – töprengett Kemper. Akárhogyan is, van vér a pucájukban. A
romboló bekapcsolta célmegvilágító radarját, ami annyit jelentett, hogy kilövi a rakétáit – ezt
azonban az Anzio navigációs radarja nem láthatta. Ekkor legalább az egyik fregatt is radarozni
kezdett.
– Mögöttünk egy csomó villanás! – jelentette a fenti figyelő. – Hú, ez nagy volt! Megint egy!
Öt másodpercnyi csend következett.
– O’Bannon a csoportnak, semmi bajunk – jelentette egy hang. Egyelőre – gondolta Kemper.
*
A magasban három Predator haladt, mindegyik a Bagdadtól délnyugatra elhelyezkedő hadtestek
egyikét figyelte, sebességük mindössze kétszerese volt egy harckocsiénak. Infrakameráik már
harmincnyolc kilométerről észlelték a páncélozott járművek hőkontúrjait.
Isten hadserege mozgásban volt. A VIHARSÁV azonnal továbbította az adatokat a Khaled király
katonai városba, és hamarosan Amerikába is megérkeztek.
– Jól jött volna még néhány nap – gondolkodott hangosan Ben Goodley.
– Mennyire készültek fel az embereink? – fordult Ryan Jacksonhoz.
– A 10-esek készek az összecsapásra, a 11-eseknek még legalább egy napra van szükségük. A
gárda dandárja még nem kapta meg a felszerelését – felelte az admirális.
– Mikor kerül sor a harcérintkezés felvételére?
– Még legalább tizenkét, de lehet, hogy tizennyolc óra múlva. Attól függ, hol járnak pontosan.
Jack bólintott.
– Arnie, tájékoztatták Callie-t erről az egészről?
– Nem. Egyáltalán nem.
– Tegyék meg. Beszédet kell mondanom.
*
Alahad alighanem elunta az ücsörgést az üzletben, hiszen a vevők nem jönnek – gondolta Loomis.
Korán bezárt, elsétált a kocsijához, és elhajtott. Ilyen üres utcákon aligha lesz nehéz követni. A
kereskedő néhány perccel később megérkezett a háza elé, és felment.
Ekkor Loomis és Selig elhagyták a lakást, amelyből eddig figyelték, átmentek a túloldalra, és a
bolt mögé kerültek. Az ajtón két zár volt, amelyet Don, bosszúságára, csak tízpercnyi munkával
tudott kinyitni. A riasztóval már könnyen elbánt. Régi típusú kulcsos készülék volt, egyszerű kóddal.
Odabent találtak néhány újabb fényképet, amelyek valószínűleg Alahad fiát ábrázolták. Megnézték
az asztali telefonregisztert, és megtalálták benne J. Sloan kártyáját, rajta az 536-4040-es számmal, de
a címe nélkül.
– Mit szól ehhez? – kérdezte Loomis.
– Úgy látom, a kártya új, nem szamárfüles, mint például az ott, és mintha lenne egy pont az első
négyes szám felett. Ez jelzi, melyik számot kell megváltoztatnia, Sis.
– Ez a fickó sáros, Donny.
– Szerintem is, és akkor Aref Raman is az. De vajon hogyan lehetne ezt bizonyítani?
*
Kemper nem tudhatta biztosan, felfedezték-e őket. Tőle telhetőén megpróbálta elemezni a
helyzetet. Lehet, hogy a rakétanaszád vett egy rádióadást, és engedélyezték neki, hogy tüzeljen...
Lehet, hogy a fiatal parancsnok a saját elhatározásából nyitott tüzet... de valószínűleg mégsem. A
diktatúrákban a katonai parancsnokok nem rendelkeznek ekkora cselekvési szabadsággal. Ha egy
diktátor megengedné az ilyesmit, előbb-utóbb bizonyosan a kivégzőosztag előtt találná magát. A
mérkőzés állása 1:0 volt az amerikai haditengerészet javára. A hajók délnyugat felé haladtak, az Öböl
egyre tágult körülöttük, a légtérben élénk rádiócsevegés folyt: a hajósok találgatták, mi történt Abu
Musától északra.
Mostanra Omán is kiküldte őrhajóit, ők beszéltek valakivel, talán az EIK-sokkal, tudakolták, mi
folyik.
 Kemper úgy vélte, a zűrzavar hasznára válik; az Öbölben sötét volt, és éjszaka nem könnyű
azonosítani a hajókat.
– Mikor pirkad? – kérdezte.
– Öt óra múlva – felelte a szolgálatos kormányos.
– Az szerencsés esetben még ötven mérföld. Megyünk tovább, ahogy eddig. Ők meg csak törjék a
fejüket, hátha rájönnek, mi ez az egész.
Már az is csoda volt, hogy egészen Bahreinig eljutottak anélkül, hogy felfedezték volna őket.
*
– Nem mondhatnám, hogy megdönthetetlen bizonyítékok-jelentette ki O’Day amikor elébe tárták,
amit összeszedtek.
– Ugyan már, Pat, maga mondta, hogy siessünk – emlékeztette Sissy Loomis. – Mindketten
sárosak. Esküdtszék előtt nem tudom bizonyítani, de amink van, elég ahhoz, hogy nagyobb szabású
nyomozásba kezdjünk. Persze csak ha bőven van időnk, de szerintem nincsen.
– Ez igaz. Jöjjenek! – állt fel a felügyelő. – Megyünk az igazgatóhoz.
– Közölhetem én ezt Andrea Price-szal anélkül, hogy agyonlőne? – kérdezte Murray.
58. Hajnali fények
Ünnepelni éppen nem volt miért, de már második napja csökkent az új ebolaesetek száma. Az új
fertőzöttek közül ráadásul minden harmadik rendelkezett antitestekkel, tüneteik azonban nem voltak.
A Járványügyi Központ és a Katonai Járványtani Intézet kétszer is ellenőrizte az adatokat, mielőtt
továbbította volna őket a Fehér Háznak. Jelezték továbbá, hogy korai volna nyilvánosságra hozni
őket. Úgy látszott, az utazási tilalom – és a személyes kapcsolatokra gyakorolt hatása – bevált, ezt
azonban az elnök nem mondhatta ki, hiszen akkor ez a hatás nyomban meg is szűnt volna.
Haladt az óvoda elleni terrorakció ügye is: a munka oroszlánrészét az FBI laboratóriumi részlege
végezte. Az itteni elektronmikroszkópokkal nem ebola-fonalakat vizsgáltak: pollent és egyéb apró
részecskéket azonosítottak velük.
Mostanra bebizonyosodott, hogy Mordechai Azir nevű személy soha nem is létezett, azazhogy
nyilvánvalóan csak egyetlen célból, és miután teljesítette feladatát, eltűnt. Maradtak azonban utána
fényképek, és mint Ryan megtudta, ezekkel is lehetett kezdeni valamit. Lehet, hogy erre a napra
valamilyen jó hír teszi majd fel a koronát? – tűnődött. Nem így történt.
Az irodájában ült, a térképterem ugyanis csak arra emlékeztette, hogy legközelebbi fontos feladata
emberek harcba küldése lesz.
Dan Murray és Andrea Price lépett be.
– Hát maguk minek örülnek? – kérdezte Ryan.
Elmondták neki.
*
Az ajatollah-t hajnali négykor telefon ébresztette. Tíz perccel később magánlakosztálya
nappalijában ült.
– Jelentették, hogy az Öbölbe amerikai hajók hatoltak be – közölte vele hírszerzőfőnöke.
– Mikor? – kérdezte csendesen.
– Éjfél után haladtak át a szoroson. Egyik rakéta őrnaszádunk jelentette, hogy egy amerikai
rombolót látott. A helyi haditengerészeti parancsnok utasította, hogy támadja meg, azóta azonban
nem hallottunk róla.
– Ez minden? Ezért ébresztettek fel?
– A térségben rádióforgalmazást érzékeltünk, hajók kommunikáltak egymással. Több robbanásról
beszéltek. Okunk van azt hinni, hogy a rakétanaszádunkat megtámadta és elsüllyesztette valaki –
feltehetőleg valamilyen légi jármű. De honnét érkezhetett? Kérjük, engedélyezze, hogy virradat után
a levegőből végigpásztázzuk az Öblöt. Ilyesmit sohasem tettünk az ön engedélye nélkül – mondta a
légierő ugyancsak jelenlévő parancsnoka.
– Engedélyezem. De várjon csak... mit látott az az őrnaszád?
 – Jelentette, hogy egy amerikai rombolót vagy fregattot észlel, és hogy talán más hajóik is vannak
ott. Két óra múlva fölöttük lesz a légi felderítésünk.
– És a szállítóhajóik?
– Nem tudunk róluk – ismerte be a hírszerzőfőnök. Azt hitte, ezt megússza.
– Keressék meg őket!
A két férfi távozott, Daryaei pedig becsöngette a szolgáját, és teát hozatott. Ugyanekkor eszébe
jutott még valami. Minden megoldódna, ha a Raman fiú teljesítené a feladatát. Az ajatollah-nak
jelentették, hogy Raman a helyén van, és megkapta a parancsot. Akkor hát miért nem hajtotta még
végre? – bosszankodott.
*
Alig száznyolcvan kilométernyire jártak Katartól. Észak-északnyugat felé haladtak – eddig
állandóan szigetek és fúrótornyok radarárnyékában hajóztak. A KOMÉDIA túl volt útja nehezén: az
Öböl szélessége itt már elérte a százötven kilométert. A hajók szabadon manőverezhettek, és
használhatták nagy teljesítményű elektronikai rendszereiket. Az Anzio harcászati központjában a
radarképernyőn egy négy F-16-osból álló kötelék bukkant fel: a formációtól több mint harminc
kilométerre északra jártak. Ellenség-barát azonosító kódjaik ugyancsak megjelentek a képernyőn –
Kemper embereinek erre is ügyelniük kellett. Jobb lett volna, ha járőrözik felettük egy AWACS, de
mint a kapitány megtudta, az összes ilyen gépet északra vezényelték, ahol ma harcra kerül sor. Az
Aegist nem ilyesmire tervezték, őt magát sem pontosan erre képezték ki, de a flotta már csak ilyen.
A második csoportot, amelynek célja az ellenség megtévesztése volt, délre rendelte: ők mostanra
teljesítették feladatukat. Ha a nap felkel, gondolta, többé nem lehet eltitkolni, mi is a KOMÉDIA, és
hogy hová tart.
*
– Mennyire biztosak ebben? – kérdezte POTUS. – Úristen, hányszor voltam kettesben ezzel a
fickóval!
– Tudjuk – mondta Price. – Tudjuk, uram. Nehéz elhinni. Időtlen idők óta ismerem...
– Letartóztatják?
– Nem tehetjük – vette át a szót Murray. – Tudja... vagy gondolom, hogy tudja... ez egyike
azoknak a helyzeteknek, amikor semmit sem tudunk bizonyítani. Patnek azonban van egy ötlete.
– Hadd hallom – rendelkezett Ryan. Ismét megfájdult a feje... sehogy sem volt ez jó így. Véget ért
a rövid fejfájásmentes időszak.
Nem elég, hogy felmerült a gyanúja, hogy az elnöki testőrségbe beférkőzött az ellenség, most
ráadásul úgy gondolják, hogy bizonyítékaik vannak... Vagyis dehogy... dehogyis bizonyítékaik, csak
újabb kurva gyanúik... hogy egy bizalmas ember a környezetében, sőt a családja közelében...
potenciális merénylő! Hát ennek már sohasem lesz vége? Mindazonáltal figyelmesen végighallgatta
O’Day tervét.
– Tulajdonképpen egészen egyszerű – jelentette ki a felügyelő.
– Várjunk csak! – szólt Price. – Mi van, ha...
– Az történik, amit mi akarunk. Senki sem lesz veszélyben – biztosította a jelenlévőket a
felügyelő.
– Remélem, úgy lesz – mondta az elnök. – Azt mondja, le tudja fülelni a fickót?
– Igen, uram.
– És tényleg tennem kell valamit, vagy csak ülök majd itt, mint valami hülye király.
– Igen, uram, kell.
– Hol írjam alá? – kérdezte teátrálisan Ryan. – Csinálják meg!
– Elnök úr...
– Andrea, maga itt lesz velem, igaz?
– Nos, igen, de...
– Akkor engedélyezem – mondta neki POTUS. – A fickó azonban nem juthat a családom
közelébe. Ha csak a liftre néz, maga saját kezűleg lövi agyon, megértette, Andrea?
 – Megértettem. Kizárólag a nyugati szárnyban...
*
– Hát akkor világítsuk ki az eget – mondta Kemper a harcászati központ személyzetének. A
parancsra az Anzio és a négy másik Aegis hajó készenléti állásból teljes teljesítményre kapcsolta
SPY-radarjait. Többé nem volt hová elbújniuk. A W-15-ös jelzésű polgári légi folyosó alatt haladtak,
ha egy utasszállító pilótája lenézett, megláthatta a hajók kis négyszögét, és ha megláthatta,
beszélhetett is róla.
A három jókora képernyőn egy pillanat alatt légi járművek sokasága jelent meg. Az O’Hare
repülőtér környékétől eltekintve alighanem ez a légkör legzsúfoltabb része, gondolta Kemper. A
barát-ellenség azonosító négy F-16-ost jelzett a hajóköteléktől északnyugatra. A nap még alig
kezdődött el, de már hat utasszállító gép is felbukkant. A rakétaspecialisták követték őket, csak hogy
gyakoroljanak a számítógépeken, mert egyébként az Aegis-rendszer képes volt rá, hogy egyik
másodpercről a másikra fantasztikus dolgokat műveljen. Közeledtek a helyhez, ahol erre élesben is
sor kerülhetett.
*
Aznap az első két F-14-es iráni vadász Sirázból emelkedett a levegőbe. A sah a ‘70-es években
körülbelül nyolcvan ilyen gépet vásárolt a Grummantől. Még repülőképesek voltak: alkatrészeiket
kannibál módon egyikből szerelték a másikba – vagy a világ forgalmas harcigép-alkatrészek
feketepiacán szerezték be. A két F-14-es délnyugat felé tartott, áthúztak Bandar-Abbász felett, aztán
felgyorsítottak, és délre kanyarodva elszáguldottak Abu Musa mellett. A pilóták és a hátsó ülésen ülő
kezelők távcsövekkel kémlelték a tengert. Hétezer méteres magasságban már sütött a nap, de a
felszínen épphogy csak derengett.
A tengerészek és a pilóták gyakran megfeledkeznek arról, hogy nagy magasságból a hajók alig
látszanak: túlságosan kicsik, a vízfelület pedig túlságosan nagy. A műholdak kamerái és az emberi
szem – távcső nélkül – csak a farvizüket látja. A látvány túlméretezett hegyű nyílra emlékeztet, és
úgy vonzza a tekintetet, akár egy női test.
A perzsák először a hátul haladó alakzatot vették észre. Egy perccel később azonosították a
KOMÉDIA fő egységét is.
*
A hajók nem könnyen azonosították a gépeket. Kemper nem kockáztathatta, hogy lelő egy
utasszállító gépet, ahogyan annak idején az amerikai flotta Vincennes hadihajója tette. Rádión
értesítette a négy F-16-ost, és a kötelék már fordult is az iráni alakzat felé. Az Anzión senki sem
tudott elég jól fársziul, hogy lefordítsa, mit szóltak ehhez az irániak.
– Hahó! – jelentkezett az F-16-osok kötelékparancsnoka. – Ezek alighanem F-14-esek.
Tudta, hogy a flotta ezt a típust nem állomásoztatja a térségben.
– Anzio CSILLAGHARCOS-nak. A vízbe velük!
– Vettem, Anzio.
*
– Kötelék, itt VEZÉR, adjatok nekik!
A perzsák túlságosan buzgón nézegettek lefelé – ahelyett, hogy körülnéztek volna. Felderítő
bevetés, gondolta CSILLAGHARCOS VEZÉR. Élesített egy AIM-120-as rakétát, és lőtt. Szinte
ugyanabban a pillanatban a kötelék másik három pilótája is követte példáját.
A katari légi csata elkezdődött.
*
Az EIK Tomcatjei nem értek rá, hogy a maguk biztonságával törődjenek. Figyelmeztető
radarrendszereik jelforrások sokaságát észlelték: elvesztek köztük a Viperök levegő-levegő radarjai.
Amikor az öreg vadászgép mögött húszméternyire felrobbant a két AMRAAM, a géppár-parancsnok
éppen az odalent haladó hajókat próbálta megszámolni, ugyanakkor rádiózott is. A másodpilóta még
fel tudott pillantani, hogy farkasszemet nézzen a közeledő halállal.
*
 – Anzio, itt CSILLAGHARCOS, mind a kettő csobbant, ejtőernyőt nem látok, ismétlem, mind a
kettő csobbant.
– Vettem.
– Ez a nap egész jól kezdődött – állapította meg az amerikai légierő őrnagya. Mostanáig, tíz
hónapon át, az izraeli légierő pilótái ellen gyakorolt a Negev-sivatag felett. – Visszatérek a bázisra.
Vége.
*
– Nem vagyok biztos abban, hogy ez jó ötlet volt – mondta Van Damm. A John Paul Jones
műholdon át továbbította a radarképeket Washingtonba. Az új hajó felvételei fél másodperc alatt
jutottak el a Fehér Házba.
– Nem engedhetjük, hogy ezeket a hajókat feltartóztassák – jelentette ki Robby Jackson. – Nem
kockáztathatunk.
– Most viszont mondhatják, hogy mi lőttünk először.
– Téved, uram. Az ő rakétanaszádjuk lőtt először, öt órával ezelőtt – felelte Robby.
– Csakhogy nem fogják elismerni.
– Hagyja csak, Arnie. Én adtam rá parancsot, ne felejtse el. A dolog szabályos volt. Hogyan
tovább, Robby?
– Attól függ, elismerik-e az irániak a veszteséget. Ez az első győzelem nem volt nehéz, az első
rendszerint nem az – mondta Jackson. Eszébe jutott, hogy a légi győzelmek, amelyeket pályafutása
során aratott, egyáltalán nem hasonlítottak arra, amire a Top Gunban tanították. Igazi légi harcban
azonban nincs fair play.
A hajókat még száznyolcvan kilométer választotta el útjuk legkellemetlenebb szakaszától, a Katar
és az iráni Basatin közti résztől. A műholdfelvételeken látszott, hogy a basatini katonai repülőtér
kifutóján vadászgépek várakoznak.
*
– Hello, Jeff!
– Mi a helyzet, Andrea? – kérdezte Raman. – Örülök, hogy eszükbe jutott: engem itt felejtettek.
– Rendesen lefoglal bennünket ez a lázügy. Itt van szükségünk magára. Van kocsija?
– Majd lenyúlok egyet az itteni irodától – felelte Raman, bár már szerzett autót.
– Helyes. Jöjjön ide! Azt hiszem, az ottani előkészületekre nem nagyon lesz szükségünk. Az
igazolványával átengedik a 70-es államközi út torlaszain. Siessen, ahogy csak tud. Zajlik itt az élet.
– Négy óra múlva ott vagyok.
– Van váltóruhája?
– Van. Miért?
– Szüksége lesz rá. Mindenkit fertőtlenítünk, aki idejön. Mindenkinek le kell csutakolnia magát,
mielőtt belép a nyugati szárnyba. Majd meglátja, ha ideér.
*
A médiában olykor már elhangzott, hogy az emberek állják a sarat, hogy egyes államok teljesen
tiszták, és hogy azokban az államokban, ahol előfordultak megbetegedések, számos környéken már
nem regisztrálnak újabb eseteket. Utóbb egyesek meglehetősen magabiztosan azzal is előrukkoltak,
hogy a járvány nem természetes okokból tört ki. Ezzel kapcsolatban még nem alakult ki
közvélekedés, amelyet a média megszondázhatott volna. Az emberek nem érintkeztek eleget
egymással, úgyhogy nem lehetett megalapozott ítéletük. Mihelyt azonban kezdtek bízni abban, hogy
a világnak nem lesz vége, felvetődött a nagy kérdés: hogyan kezdődött mindez?
*
Adler külügyminiszter ismét a repülőgépén ült, és nyugat felé, Peking irányába repült. Útközben
és a követségen rendszeresen értesült a legfrissebb hírekről.
Dühöt és némi morbid elégtételt érzett. Most, hogy már India cinkosságára is fény derült,
meglehetősen biztosnak tűnt, hogy Zhang terelte ebbe az irányba az amerikai kormányt. Újdelhit
ezúttal – ismét – felültették. Irán és Kína. Az igazi kérdés valószínűleg nem az, gondolta Adler, hogy
a miniszterelnök asszony közli-e társaival, hogy a maga részéről megszegte az egyezséget.
Valószínűleg nem fogja közölni. Már megint kibújt a felelősség alól... úgy tűnik, ez továbbra is jól
megy neki.
Adler haragja azonban újra és újra fellobbant. Hazáját megtámadták, mégpedig olyasvalaki,
akivel ő néhány nappal korábban találkozott. A diplomácia csődöt mondott, neki pedig nem sikerült
megszüntetni egy konfliktust, pedig hát, ez volt a mestersége. Kína kicselezte őt, és sikerült kicsalnia
egy létfontosságú haditengerészeti kontingenst a helyéről. Peking most elnyújtja a válságot, amelyet
maga idézett elő, hogy amerikai érdekeknek ártson vele, és hogy végső soron saját elképzelése
szerint formálja újjá a világot. Ezt okosan csinálták. Kína – az Airbus utasait nem számítva –
közvetlenül senkivel semmit sem csinált, átengedte másnak az irányítást, és az ezzel járó kockázatot.
Akárhogy üt is ki ez a mostani dolog, megmaradnak a gazdasági kapcsolatai, befolyása az amerikai
politikára... a helyzetet pedig nyilván egészen addig fenn akarják tartani, amíg végre nem hajtják az
általuk eltervezett változtatásokat. Az Airbuson amerikaiak haltak meg. A kínaiak hozzájárultak
mások elpusztításához, maradandó károkat okoztak Amerikának, és tették ezt teljesen kockázat
mentesen – gondolta magában a külügyminiszter, miközben gépe a föld felé ereszkedett. Csak egyet
nem tudnak: hogy mindezt ő is tudja.
*
A következő támadás már valamivel komolyabb volt. A hírszerzés szerint az EIK bőséges
készletekkel rendelkezett C-802-es rakétákból, amelyeket egy kínai import-export vállalat gyártott,
és amelyek jellegüket és teljesítményüket tekintve a francia Exocethez hasonlítottak. A C-802-es
hatótávolsága körülbelül százhuszonöt kilométer volt. Célra irányításuk azonban nehézségekkel járt,
ugyancsak az Öbölben tartózkodó nagyszámú hajó miatt. Ahhoz, hogy kellő pontossággal
célozhassanak velük, az irániaknak a hajók közelébe kellett juttatniuk vadászaikat: a gépek levegő-
felszín radarjai csak így tudták bemérni ezeket.
Kemper elhatározta, hogy utánajár a dolognak. A John Paul Jones óránkénti ötvennyolc
kilométerre fokozta sebességét, és észak felé fordult. Az új romboló lopakodó technológiával épült –
a radarképernyőkön közepes nagyságú halászhajónak tűnt –, és a hatás kedvéért valamennyi radarját
kikapcsolta. A KOMÉDIA már meglepte egy mutatvánnyal a perzsákat, és most készült a
következőre. Kemper hívta Rijádot, és sürgős AWACS-támogatást kért. A három cirkáló – az Anzio,
a Normandy és a Yorktown – a raktárhajók közelében maradtak. Az utóbbiak személyzete ekkor
megérthette, hogy nemcsak a rakétáikkal, hanem a testükkel is védik őket.
A légtérben egy újabb F-16-os őrjárat bukkant fel. Élesítették a fegyverzetüket, a polgári légi
járműveket pedig figyelmeztették, hogy kerüljék az Öböl környékét. Az iráni radarokon is látszottak,
ezen azonban nem segíthettek.
*
– Úgy tűnik, az Öbölben két haditengerészeti kötelék is tartózkodik – közölte a hírszerzőfőnök. –
Az összetételüket nem ismerjük, de lehetséges, hogy katonai szállítóhajók.
– És?
– És amikor két vadászunk megközelítette őket, mind a kettőt lelőtték – felelt a légierő
parancsnoka.
– Az amerikai hajók... néhány közülük nagyon korszerű hadihajó. Repülőgépeink jelentették,
hogy vannak velük más, teherhajóknak látszó hajók is. Valószínű, hogy ezek a harckocsi-szállítók
Diego Garciáról...
– Ezeket kellett volna feltartóztatniuk az indiaiaknak!
– Igen, valószínűleg ezek azok.
Hogy lehettem olyan bolond, hogy hittem egy nőnek?
– Süllyesszék el őket! – parancsolta az ajatollah, azt gondolván, hogy óhaja teljesíthető.
*
Az AWACS végre felszállt.
A százhetven kilométernyire lévő Basatinból ugyancsak a levegőbe emelkedett négy vadászgép.
 – KOMÉDIA, itt Ég-kettő, mutatunk négy közeledő légi objektumot! – jelentette a felderítőgép,
és továbbította a képet az Aegis-képernyőkre. Az Anzio radarja nem látott el ilyen távolságra:
Basatin még a horizont alatt volt. Az AWACS radarképe négy jelet mutatott.
– Ég, itt KOMÉDIA. Az önöké... Vízbe velük!
– Vettem. Figyelem, újabb négy száll fel.
*
– Most kezd érdekessé válni a dolog – mondta Jackson a többieknek a térképteremben. – Kemper
felállított nekik egy rakétacsapdát a formáción kívül. Ha valamelyik iráni gépnek sikerül átjutnia az
F-16-osokon, meglátjuk, működik-e.
Egy perccel később felszállt a harmadik négyes kötelék is. A vadászok felhúztak háromezer
méterre, aztán délnek fordultak, és nekiiramodtak.
Az F-16-os kötelék nem távolodhatott el túlságosan a KOMÉDIÁ-tól, de mégis eltávolodott, hogy
az AWACS irányításával az Öböl közepe felett szálljon szembe a támadókkal. Mindkét oldal
bekapcsolta célkövető radarjait, az EIK-sokat szárazföldi radarok irányították, az F-16-osokat a
száznyolcvan kilométerrel mögöttük köröző E-3B. Ez így nem volt valami elegáns. Először az F-16-
osok lőtték ki nagyobb hatótávolságú rakétáikat, aztán amikor a dél felé haladó irániak is tüzeltek,
elkanyarodtak, hogy kitérjenek a válasz elől. Ekkor az első négy iráni gép süllyedni kezdett a tenger
színe felé, és bekapcsolták a szárnyaik alá függesztett zavarógondolák berendezéseit. A parti erők
ugyancsak nagy energiájú zavarásba kezdtek, amire az amerikaiak nem számítottak. Három közeledő
vadásszal végeztek az amerikai rakéták, az F-16-osok viszont kitértek a válaszsortűz elől, és
visszafordultak, hogy folytassák a harcot. Az amerikai négyes két géppárra vált, és keletnek
fordultak, hogy harapófogó-alakzatban hajtsák végre a támadást. Most már azonban valamennyi gép
nagy sebességgel haladt, és egy iráni kötelék kevesebb, mint kilencven kilométerre megközelítette a
KDMÉDIÁ-t. Ekkor már az Anzio radarja is érzékelte őket.
– Kapitány – szólt bele mikrofonjába az elektronikus felderítőkonzolnál dolgozó tiszthelyettes. –
Iránymérő radart észlelek, iránya három-öt-öt. A jelerősség alapján lehet, hogy befogtak bennünket.
– Nos, jó – felelte Kemper, és elfordított egy kulcsot. Ugyanez történt a Yorktownon és a
Normandyn is. Az előbbi egy régebbi típusú cirkáló volt. Elülső és hátsó konténereiből négy fehérre
festett SM-2 MR csúszott az indítósínekre. Az Anzión és a Normandyn látszólag semmi sem történt:
ezeken a rakéták függőleges indítócellákban helyezkedtek el. A SPY-radarok most már hatmillió
wattnyi energiával verették a közeledő vadászbombázókat, amelyek ekkor még a cirkálók
hatótávolságán kívül voltak.
A John Paul Joneséba azonban már beléptek: ez a hajó a főerőtől néhány kilométernyire északra
haladt. Főradarja három másodpercen belül aktív üzemmódba kapcsolt, majd nyomban ezután
elindult nyolc rakétájának egyike, amely füst– és lángoszlopot lövellve először felfelé száguldott,
majd vízszintesbe állt, és elsüvített észak felé.
A vadászok nem látták a Jonest. Profilja nem tűnt valódi célnak monitoraikon, és azt sem vették
észre, hogy immár egy negyedik SPY-radar is követi őket. Amikor a pilóták felpillantottak
radarernyőikről, kellemetlen meglepetésként érte őket a fehér füstcsíkok látványa. Ketten azonban
még időben kilőtték három-három C-802-esüket.
Céljaiktól négy másodpercnyire az SM-2-es rakéták még kaptak egy végső irányítójelet az SPG-
62-es iránymérő radartól. A gépek már nem tudtak kitérni előlük: mind a négy hatalmas sárga-fekete
tűzgömbbé robbant szét.
– Vámpír, vámpír! Közeledő rakéták, keresőradarjai! Irány három-öt-zéró!
Kemper továbbfordította a kulcsot a „special-auto”-állásba. Az Aegis-rendszer mostantól teljesen
automatikusan működött. Fent a fedélzeten a Gatling-rendszerű CIWS gépágyúk jobbra fordultak. A
négy hadihajó fedélzetén a tengerészek próbáltak nem lekuporodni. A szállítóhajók személyzete
egyszerűen még azt sem tudta, hogy tartania kellene valamitől.
A levegőben az F-16-osok megközelítették a második négy támadót. Ezek ugyancsak levegő-föld
rakétákat hordoztak, de rossz irányba tartottak – valószínűleg a második hajócsoportot nézték ki
maguknak. Az első négy vadászbombázó közelről láthatta az első hajócsoportot, a második négynek
azonban már nem volt módja ilyesmire. Bekerültek a tőlük nyugatra sugárzó Aegis-radarok
hatókörébe, az égen pedig lefelé tartó füstcsíkok jelentek meg. A négy gép szétszóródott. Kettő
szétrobbant a levegőben, a harmadik megsérült, megpróbált elbukdácsolni észak felé, de aztán
leálltak a hajtóművei, és zuhanni kezdett. A negyediket nem érte rakétatalálat: éles szögben balra
fordult, utánégetőt kapcsolt, és ledobta külső fegyvereit, hogy könnyebben menekülhessen. A négy
amerikai F-16-os kevesebb mint négy perc alatt hat ellenséges vadászt lőtt a tengerbe.
A Jones érzékelte az egyik rakétát, de olyan gyorsan haladtak, hogy radarja nem tudta követni
őket. Négyszer tüzelt, de csak egyet tudott megsemmisíteni, maradt öt. A romboló rendszerei újra
töltöttek, és ismét célokat kerestek.
A többiek látták, hogy a Jonesról füst gomolyog, és próbáltak rájönni, mi történt, arra azonban,
hogy valóban nagy baj van, csak akkor jöttek rá, amikor a három közeli cirkáló is elkezdte kilőni
rakétáit.
Kemper az Anzio harcászati központjában úgy döntött, hogy nem bocsát fel elterelő rakétákat.
Példáját az O’Bannon is követte. Úgy látszott, a három közeledő rakéta a formáció hátsó része felé
tart, de csak kettő fogja elérni. Az Anzio és a Normandy ezekre koncentrált. Kemper érezte, hogy az
első két rakéta kilövésekor megrázkódik a hajótest. A radarképernyő egyik pillanatról a másikra
változott, egyszerre látszottak rajta a közeledő és távolodó objektumok. A „vámpírok” e pillanatban
tizenöt kilométernyire voltak. Percenként tizennyolc kilométeres sebességgel haladtak, azaz alig
ötven másodperc maradt, hogy célba vegyék és megsemmisítsék őket.
A rendszert úgy programozták, hogy az éppen legmegfelelőbb tűz-vezetési módot válassza, ami a
jelen esetben két rakéta kilövését, majd az eredmény regisztrálását jelentette – ezután pedig egy
harmadik próbálkozást. Az Anzio első rakétája végzett az első célponttal, a második pedig
megsemmisítette önmagát. A Normandy első lövése célt tévesztett, a második azonban elkapta a C-
802-est, amely hatalmas robbanással a tengerbe csapódott. A lökéshullám egy másodperccel később a
hajótestet is megremegtette.
AYorktovm számára előnyt is, hátrányt is jelentett régebbi rendszere. Előnyt, mert rakétáit
közvetlenül a közeledő ellenségre indíthatta, és nem kellett megvárnia, hogy vízszintesbe
forduljanak, mielőtt ráállnának a célra – hátrányt jelentett viszont, hogy kisebb volt a tűz-gyorsasága.
Három célpontjával tizenöt másodperc alatt kellett végeznie. Az első vámpírt kilenc kilométernyire
egy kettős találat intézte el. A második a tenger színe felett három méterrel közeledett (útjának utolsó
szakaszán ezt a magasságot tartotta), az ellenrakéta azonban elrepült felette, és ártalmatlanul
szétrobbant mögötte. A hajó következő rakétája ugyancsak elhibázta, és már csak ötezer-négyszáz
méternyire volt, amikor az elülső rakétavetők végre elpusztították. A levegő megtelt szerterepülő
maradványaival, amelyek viszont megzavarták a következő rakétapár irányítórendszerét: mind a
kettő felrobbant az elpusztított támadó maradványai között. A cirkáló elülső és hátsó rakétavetői
lebillentek, hogy magukba fogadják a következő négy-négy légvédelmi rakétát. Az utolsó C-802-es
áthaladt a repeszfelhőn, és egyenesen a cirkáló felé tartott. A hajónak sikerült kilőnie még két rakétát,
de az egyiknek eleve hibás volt az irányítórendszere, a másik pedig célt tévesztett. Ekkor az elülső és
hátsó felépítményen kissé oldalt fordultak a CIWS gépágyúk: a vámpír most jelent meg a
célterükben. A távolság már csak hétszázhúsz méter volt, amikor tüzet nyitottak. Az első és második
sorozatuk is célt tévesztett, végül azonban, a jobb oldali palánktól mindössze száznyolcvan
méternyire, eltalálták a rakétát. A kétszázhúsz kilós robbanófej beterítette repeszeivel a cirkálót, a
rakétatest darabjai azonban még csak ezután következtek: eltalálták a hajó elülső SPY-radarernyőjét,
és becsapódtak a felépítménybe. Hat tengerészt öltek meg, további húszat megsebesítettek.
*
– Húha – mondta Bretano védelmi miniszter. Amit az utóbbi két hétben elméletben megtanult,
most hirtelen valósággá vált.
– Nem rossz – állapította meg Robby. – Tizennégy gépet küldtek ránk, és kettő-három, ha
visszatér. Ezen most majd elgondolkodhatnak.
 – Mi van a Yorktownnal? – kérdezte az elnök.
– Várjunk, majd meglátjuk.
*
Clarkék szállodája mindössze nyolcszáz méternyire volt az orosz követségtől, ezért fukar
újságírók módjára úgy döntöttek, inkább gyalog mennek. Nyolc óra előtt néhány perccel indultak el.
Száz métert sem tettek meg, máris megállapították: valami nincsen rendjén. Hétköznap kora reggel
volt, az emberek azonban roppant kedvetlennek látszottak. Vajon bejelentették, hogy elkezdődött a
háború a szaúdiakkal? John befordult a következő bazársorba, és azt látta, hogy az emberek ahelyett,
hogy az áruikat raknák ki, rádiókat hallgatnak.
– Bocsánat – szólította meg egyiküket John fársziul. – Történt valami fontos? (A szavakat oroszos
akcentussal ejtette.)
– Hadban állunk Amerikával – felelte a gyümölcsárus.
– Ó! És mióta?
– Azt mondja a rádió, hogy megtámadták a repülőgépeinket – felelte a gyümölcsárus. – Maguk
kicsodák?
John elővette az útlevelét.
– Orosz újságírók vagyunk. Megkérdezhetem, mi a véleménye az új helyzetről?
– Hát nem harcoltunk már éppen eleget?
*
– Nem megmondtam? A rádiójuk bennünket okol – mérgelődött Arnie a teheráni rádió adásának
lejegyzett szövegét olvasva. – Milyen politikai hatása lesz ennek a térségben?
– A két oldal nagyon határozottan kirajzolódott – vélte Ed Foley. – Ki-ki eldöntheti, melyik
oldalon áll. A másik oldal az EIK. A helyzet egyszerűbb, mint ‘91-ben.
Az elnök az órájára nézett. Most múlt éjfél.
– Mikor mondom a beszédet?
– Délben.
*
A KOMÉDIA a Katar-félsziget után délnek fordult: innentől nem került sor semmilyen további
incidensre: az ellenség az első összecsapás során túlságosan is kemény leckét kapott. A Yorktown
elülső felépítménye súlyosan megrongálódott, az elektromos tűz nagyobb kárt tett benne, mint a
rakétarepeszek. A hajók felett négy szaúdi és négy amerikai F-16-os cirkált. Megjelent egy szaúdi és
más hajókból álló kísérőkötelék is, szonárral vizsgálták a tengert a KOMÉDIA előtt, aknákat
kerestek. A dhahrani kikötő rakpartja mellől távozott hat nagy konténerszállító hajó, hogy helyet
biztosítsanak a négy raktárhajónak. A négy Aegis hajó négyszázötven méternyire horgonyzott: a
kirakodást biztosították. A másik hajócsoport, amelynek célja az ellenség figyelmének elterelése volt,
Bahreinbe futott be, hogy ott várja ki a fejleményeket.
*
Price valamennyi emberét a nyugati szárnyban gyűjtötte össze. Ő maga az elkövetkező
események tervét ismertette. Ugyanezt a fehér házi személyzetnek is el akarta mondani, és biztosra
vette, hogy mindenki nagyjából egyformán reagál majd: megdöbbennek, hitetlenkednek, tomboló
haragra gerjednek.
– Ilyesminek soha többé nem szabad előfordulnia. Tudjuk, hogyan intézzük el. Ez bűnügy, és úgy
járunk majd el, ahogy bűnügyben szokás. Senki sem veszítheti el az önuralmát. Senki semmiről nem
beszél. Kérdések?
Senkinek nem volt kérdése.
*
Daryaei ismét az órára nézett. Igen, végre itt volt az idő. Lehallgatás-biztos vonalon felhívta a
párizsi követséget. A követ is felhívott valakit, aki viszont Londonba telefonált. A beszélgetések
során kizárólag ártalmatlannak tűnő szavak hangzottak el. Az üzenet azonban korántsem volt az.
*
 Az ügynökök összerezzentek a zajra. Mindketten az órájukra néztek. A telefon kijelzőjén
megjelent a hívó száma. Tengerentúli hívás volt, a 44-es országhívó szerint Angliából érkezett.
– Igen – hallatszott a gyanúsított, Mohammed Alahad hangja.
– Elnézést a korai zavarásért. A háromméteres vörös iszfahán ügyében hívom. Megérkezett már?
A vevőim nagyon nyugtalanok.
A hang idegenszerű akcentussal beszélt, de nem azzal, amelyre Alahad számított.
– Még nem – felelte kásás hangon a kereskedő. – Már érdeklődtem róla a szállítómtól.
– Helyes, de mint mondtam, a megrendelőm meglehetősen nyugtalan.
– Meglátom, mit tehetek. Isten önnel. A hívó letette.
Don Selig mobiltelefonján a központot hívta, és közölte az angliai számot: gyors ellenőrzést kért.
– A lakásban felgyújtották a lámpát – közölte Sylvia Scott ügynök. – Úgy fest, felébresztették a
barátunkat. Figyelem – szólt bele a hasábrádiójába –, a gyanúsított felkelt, és mozog.
– Látom a fényt, Sylvia – szólt vissza egy másik ügynök.
Öt perccel később a kertvárosias épület ajtajában megjelent Alahad. Nem volt könnyű követni, de
az ügynökök ekkorra már feltérképezték a környékbeli nyilvános telefonokat, és mindegyik
közelében ott tartózkodtak a kollégáik.
A számítógép monitorán megjelent a szám, amelyet hívott, egyidejűleg azonban egy kamera
teleobjektívje is ráközelített. Egy negyeddollárost dobott a készülékbe, aztán gyors egymásutánban a
3-6-3 számokat tárcsázta. Ez néhány másodperccel később egyértelművé vált: megszólalt egy másik
bepoloskázott telefon, majd működésbe lépett egy digitális üzenetrögzítő.
– Mr. Sloan, itt Alahad. Megérkezett a szőnyeg. Nem értem, miért nem hív.
– Megvan! – szólt bele egy másik ügynök a rádiójába. – Ez az! Felhívta Raman számát, és ezt az
üzenetet hagyta: „Mr. Sloan, megérkezett a szőnyeg.”
A rádióból újabb hang hallatszott:
– Itt O’Day. Azonnal fogják le!
A dolog valójában nem is volt túlságosan nehéz. Alahad bement egy üzletbe, vett egy doboz tejet,
onnan pedig egyenesen hazaindult. Belépett a bérház ajtaján: odabent egy férfi és egy nő fogadta.
– FBI – mondta a férfi.
– Őrizetbe vesszük, Mr. Alahad – közölte a nő, és elővett egy pár bilincset. Fegyver nem került
elő, de Alahad nem is tanúsított ellenállást. Céhes társai ritkán tették ezt... odakint különben is két
másik ügynök állt készenlétben.
– De miért? – kérdezte.
– Összeesküvés miatt az Egyesült Államok elnökének meggyilkolására – közölte Sylvia Scott, és
a falhoz nyomta.
– Ugyan kérem!
– Mr. Alahad, ön nagy hibát követett el. Joseph Sloan tavaly meghalt. Hogyan adhatna el
szőnyeget egy halott embernek? – kérdezte Scott. Az ügynökök látták, hogy a férfi megrándul,
mintha áramütés érte volna. Az okos fickókkal mindig ez történik, amikor rájönnek, hogy egyáltalán
nem voltak olyan okosak. Az ilyenek nem számolnak azzal, hogy elkaphatják őket. Most már csak
élniük kellett a helyzet kínálta lehetőségekkel. Hamarosan erre is sort kerítettek, csak előbb közölték,
mi jár az Egyesült Államok büntető törvénykönyve 18. fejezete 1751. paragrafusának megszegéséért.
*
A gárdisták egységenként érkeztek a szállítóhajókra: számítógépes printeket osztottak ki köztük,
amelyekről megtudhatták, hol helyezkednek el a számukra kijelölt járművek, a hajó személyzete
pedig megmutatta nekik az ezekhez vezető legrövidebb utat. Alig egy órával a kikötés után partra
gördült az első Abrams harckocsi, hogy nyomban ezután felkapaszkodjék egy trélerre, amely nem
sokkal korábban még a 11-es páncélos-ezred tankjait szállította. A kihajózás több mint egy napot vett
igénybe, és csaknem ugyanennyire volt szükség, hogy a FARKASFALKA dandár csatarendbe álljon.
*
 Az egyenruhás őr odaintett Ramannak, amikor a biztonsági torlasz félrehúzódott, és az ügynök
behajtott a Fehér Ház parkolójába. Utána is jött egy kocsi, ezt is átengedték. Két autóhelynyire tőle
állt be a parkolóba. Aref Raman felismerte az FBI-os fickót, O’Dayt, akinek akkora szerencséje volt
az óvodában. Nem érzett gyűlöletet iránta: végül is a saját gyerekét védelmezte.
– Jó reggelt! – köszöntötte barátságosan az FBI-ügynök.
– Jó reggelt – felelte Raman. – Most jövök Pittsburghből.
– Mi az ördögöt csinált ott?
– Előkészítő munkám lett volna... de szerintem arra a beszédre nem fog sor kerülni. Maga miért
jött ide?
– Meg kell beszélnünk valamit Murrayval, az elnökkel kapcsolatban. Előbb azonban le kell
zuhanyoznom.
– Hogyhogy?
– Fertőtlenítés... hát persze, maga nem volt itt. A fehér házi személyzet egyik tagja megkapta a
vírust. Minden érkezőnek le kell zuhanyoznia. Gyerünk – mondta O’Day. Kezében egy aktatáskát
vitt. Beléptek a nyugati bejáraton. Mindkettőjüknél berregni kezdett a biztonsági detektor, de
felesketett szövetségi ügynökök voltak, természetes volt hát, hogy fegyvert viselnek. A felügyelő
balra intett.
– Vészhelyzet van, láthatja, ha körülnéz – mondta derűsen Ramannak.
– Sokat volt itt mostanában? – kérdezte a testőr. Látta, hogy két helyiséget átalakítottak, az egyik
ajtaján a FÉRFIAK, a másikon a NŐK felirat látszott. Az egyikből, még vizes hajjal, éppen ekkor
lépett ki Andrea Price. Amikor elment mellettük, Raman vegyszerszagot érzett rajta.
– Hello, Jeff, milyen útja volt? Hogy van, hős Pat? – érdeklődött.
– Hello. Ugyan már, Price... fűbe harapott két tevehajcsár, és kész – mosolyodott el O’Day.
Bement a FÉRFIAK feliratú ajtón, és letette az aktatáskáját.
Ezt gyorsan átrendezték, állapította meg Raman. A helyiség korábban egy alacsonyabb rangú
tisztviselő szobája volt; a bútorokat kihordták belőle, a padlóját pedig fóliával terítették le. A ruhák
számára egy fogast helyeztek el benne. O’Day levetkőzött, és belépett a vászonfüggönnyel elkerített
zuhanyozóba.
– Ezek a büdös vegyszerek legalább felébresztenek – szólt, és megeresztette a vizet. Két perc
múlva már sietősen törülközött. – Maga jön, Raman.
Amíg a testőr el nem tűnt a függöny mögött, csak törülközött. Raman szolgálati fegyverét, egy
SigSauert a ruháspolc tetején találta meg. O’Day először az aktatáskáját nyitotta ki, aztán fogta a
fegyvert, és a tárkioldó billentyűvel kiejtette belőle a tárat. Aztán a töltényűrben lévő lőszert is
kiugratta.
– Milyenek az utak? – kiáltott be a testőrnek.
– Üresek. Remek utam volt... a fenébe, de büdös ez a víz!
– Csak nem?
Ramannak volt két tartalék tára is. A felügyelő mindhárom tárat az aktatáskájába rejtette, és négy
másikat vett elő belőle, az egyiket a Sig markolatába csúsztatta. Ismét felhúzta a fegyvert, hogy a
töltényűrbe is kerüljön egy lőszer, aztán a már betöltött tárat kicserélte egy újabbal. A két másikat
Raman pisztolytokjának erre kiképzett részébe dugta, végül visszahelyezte a fegyvert a tokba.
Becsukta a táskát, majd öltözködni kezdett. Nem volt oka a kapkodásra. Ramannak nyilvánvalóan
jólesett a zuhany. Lehet, hogy rituális tisztálkodást végez... – gondolta O’Day.
– Tessék – dobott oda neki egy törülközőt, közben belebújt egy ingbe.
– Jólesik tisztát venni – jelentette ki. Tiszta fehérneműt vett elő a bőröndjéből, és belebújt.
– Szerintem nincs semmi baj az ilyen előírásokkal, ha az ember az elnöknek dolgozik – vélte az
FBI ügynöke, és lehajolt megkötni a cipőfűzőjét. Megérkezett Murray is: a zuhanyozás számára is
kötelező volt.
 Amikor O’Day odakint ismét találkozott Price-szal, megdörzsölte az orrát: ez volt a jel, hogy
minden rendben van. Andrea biccentett. Amikor Raman után az igazgató is kijött, Andrea odaszólt
Ramannak:
– Jeff, kísérje el, kérem, az urakat az Ovális Irodába. A főnök várja őket.
– Igen, Andrea. Erre, legyenek szívesek – mondta Raman, és elindult O’Day előtt. Price nem
követte őket, de a testőrség helyiségeibe sem tért vissza.
Az Ovális Irodában egy tévéfelvétel kellékei várták, hogy felállítsák őket. A helyiségből Arnie van
Damm robogott ki, sarkában Callie Westonnal. Az elnök szokása szerint ingujjban ült íróasztala
mögött, és egy dossziét lapozgatott.
– Jólesett a zuhany, Dan? – érdeklődött Ed Foley.
– Hogyne, csak a maradék hajam is kihullik tőle.
– Üdv, Jeff – mondta az elnök felpillantva.
– Jó reggelt, elnök úr – felelte Raman, és elhelyezkedett szokásos helyén, a fal mellett.
– Nos, Dan, mivel lepnek meg engem?
– Lelepleztünk egy iráni kémszervezetet. Úgy gondoljuk, a dolognak köze van az ön kislánya
elleni merényletkísérlethez.
Miközben Murray beszélt, O’Day elővett egy dossziét az aktatáskájából.
– Az angolok is bekapcsolódtak – szólalt meg Foley. – Az itteni összekötő egy Alahad nevű
fickó... hinné, hogy innen mindössze két kilométernyire van egy üzlete?
– Most is figyeljük – vetette közbe Murray. – Éppen a telefonhívásait ellenőrizzük.
Valamennyien az elnök asztalán lévő papírokat nézték, nem láthatták, hogy Raman falfehér lesz.
Agya őrült sebességre kapcsolt, mintha valamilyen drogot injekcióztak volna a vérébe. Ha éppen
most ellenőrzik... talán még van némi esély... de ha még sincs, itt az elnök, az FBI és a CIA
igazgatója... őket Allahhoz küldheti, és ha ez sem volna elég áldozat...
Raman bal kezével kigombolta a zakóját. Neki támaszkodott a falnak, lehunyta a szemét, és rövid
imát mondott, majd egy gyors, gyakorlott mozdulattal a pisztolyáért nyúlt.
Raman meglepetéssel tapasztalta, hogy az elnök ráemeli a tekintetét, és áthatóan nézi. Nem is
rossz... legalább tudja, hogy ütött a halála órája, kár, hogy már nem tudja meg, hogy miért.
Ryan arca megrándult, amikor meglátta a pisztolyt. Ösztönös reakció volt ez, bár megmondták
neki, mi következik. O’Day intett neki, hogy minden rendben, de azért oldalt mozdult, mert már
maga sem tudta, hihet-e egyáltalán valakinek. Látta, hogy Raman, mint egy robot, meghúzza a
ravaszt. Az asszaszin szemében semmiféle érzelem nem tükröződött...
A zajra mindenki összerezzent – különböző okokból.
Pukk.
Ennyi volt, nem több. Raman álla leesett az elképedéstől. A fegyver töltve volt, érezte az éles
lőszerek súlyát, és...
– Dobja el – mondta nyugodtan O’Day, kezében célra tartott Smith&Wessonjával. Egy pillanattal
később már Murray szolgálati fegyvere is Ramanra szegeződött.
– Alahadot már letartóztattuk – közölte az igazgató. Ramannál volt még egy fegyver, egy
teleszkópos acélbot, az elnöktől azonban négy és fél méter választotta el.
– Ha akarja, szétlövöm a térdét – szólt O’Day metsző hangon. Az ajtón, pisztollyal a kezében,
Andrea lépett be.
– Te rohadt áruló! – kiáltotta. – Szemét asszaszin! A földre!
– Nyugalom, Andrea, ez már nem megy sehová – mondta neki Pat.
Most azonban kis híján Ryan vesztette el az önuralmát.
– A lányomat... A kislányomat... maga segített nekik, hogy megölhessék?
Meg akarta kerülni az asztalt, de Foley megállította.
– Hagyjon, Ed!
– Álljon meg! – kiáltott rá a CIA-főnök. – Elfogtuk, Jack. Megvan.
 – Azonnal a földre! – süvöltőtte Pat. Nem törődött a többiekkel, továbbra is Raman térdére
célzott. – Dobja el a fegyvert és feküdjön le!
Az asszaszin reszketett, félelem, düh, érzelmek sokasága lett úrrá rajta. Mindenre számított, csak
erre nem. Felhúzta a Siget, és ismét lőni próbált. Nem is célzott, dacból tette.
– Nem használhattam vaklőszereket, azok ugyanis könnyebbek – szólalt meg O’Day. – Kifúrtam
az éles töltényeket, és kiöntöttem belőlük a lőport. A gyutacs egész rendeset pukkan, igaz?
Ramannak hosszú másodpercekre elakadt a lélegzete. Lerogyott, és a pisztolyt az elnöki pecséttel
díszített szőnyegre ejtette. Price rávetette magát, és a földre szorította, Murray pedig, hosszú idő után
először, bilincset vett elő, és a csuklójára kattintottá.
– Óhajtja, hogy ismertessem a jogait? – kérdezte az FBI igazgatója.
59. Hadműveleti utasítások
A műholdfelvételek szerint Isten hadserege – a hírszerzők már azt is megtudták, hogy ez a neve –
kevesebb mint százhatvan kilométernyire járt a szaúdi határtól. Nyugat felől, rendezett alakzatban
közeledett: az utakon, ahogyan erre számítani is lehetett. Eszerint a szaúdiak jól helyezték el erőiket,
öt dandárjuk közül három az olajmezők felé vezető utat állta el.
A felkészülés még nem fejeződött be. A 366-os repülőszázad megérkezett ugyan a királyságba, az
azonban, hogy a gépek a megfelelő repülőtereken tartózkodtak, kevés volt az üdvösséghez. Még ezer
más tennivaló volt hátra, ezeknek pedig még a felével sem készültek el. Az Izraelből átvezényelt
negyvennyolc F-16-os ugrásra készen várt, sőt az első összecsapások során el is pusztítottak néhány
ellenséges gépet, a többieknek azonban szükségük volt még egy napra. A 10-es páncélosok
ugyancsak felkészültek, a 11-esek azonban még nem, egyelőre gyülekeztek, illetve kiindulási
körletük felé tartottak. A harmadik dandár még csak most kezdte átvenni a felszerelését, és egy sereg
amúgy is több mint egyszerűen fegyverkészlet. Az idő és a hely kiválasztása viszont rendszerint a
támadó dolga, csakhogy ebben az amerikaiaknak nem volt túlságosan nagy gyakorlatuk. Diggs helyi
idő szerint 19 órakor kapta meg Washingtontól a hadműveleti utasításokat és parancsokat. Újra és
újra a háromoldalas faxra pillantott: úgy érezte, mintha robbanóanyagot tartana a kezében. Amikor
tervező stábjának tagjai megkapták a küldemény másolatait, némán olvasni kezdtek. Végül a 1 l-esek
hadműveleti tisztje megszólalt:
– Összehozunk valamit, uram.
*
Nem sokkal korábban megérkezett a három orosz. Clark és Chavez kénytelenek voltak
emlékeztetni magukat, hogy nem valamiféle delíriumos álmot látnak. A két CIA-tisztet Moszkván át
érkező, langleyi parancsok alapján ténykedő oroszok segítették. A nehezét az oroszok vállalták:
diplomáciai csomagban elhozták az amerikaiaknak mindazt, ami ahhoz kellett, hogy az utóbbiak
végrehajtsák a könnyebbik feladatot. Washingtonból – ugyancsak Moszkván át – érkezett egy
utasítás is, amelyet mindnyájan elolvastak.
– Lassabban, John – lihegett Ding, aztán felöltötte bevetéseken szokásos arckifejezését.
*
A PÁLMATÁL-ban érezhető volt némi feszültség, de a munka a rendes kerékvágásban folyt. A
letöltött műholdképeken látszott, hogy az EIK erői továbbra is mozgásban vannak, és egy idő múlva
kuvaiti területen csapnak össze a két kuvaiti dandárral. Látták a tartalék amerikai ezredet és a
szaúdiakat, akik készen álltak, hogy szükség esetén gyorsan a segítségükre siessenek. A
PÁLMATÁL-ban dolgozók nem tudták, hogyan üt ki a harc – az általános erőviszonyok nem voltak
kedvezőek –, de azt igen, hogy másként, mint az első alkalommal. Sabah őrnagy legalábbis így
gondolta. Érthetetlennek találta, hogy nem a szövetséges erők támadnak elsőként, hiszen tudták, mire
számíthatnak.
– Rádióforgalmazást észlelek – jelentette az egyik technikus. Odakint lenyugvóban volt a nap. A
műholdfelvételek, amelyeket a hírszerzők e pillanatban elemeztek, négy órája készültek, és további
két órának kellett eltelnie az újabbak érkezéséig.
*
 A VIHARSÁV a szaúdi-EIK határ közelében helyezkedett el, nem olyan közel, hogy aknavetővel
is belőhessek, a tábori tüzérség lövedékei azonban veszélyeztethették. A lehallgatóállomás és a
„sánc” között egy tizennégy harckocsiból álló szaúdi páncélosszázad sorakozott fel. A VIHARSÁV
napok óta először végzett rádiófigyelést: az ellenséges egységek helyzetét igyekeztek meghatározni,
a forgalmazás tartalmát azonban csak a katonai városban működő számítógépek tudták megfejteni.
Alkonyat után a Predatorok ismét a levegőbe emelkedtek, és elindultak észak felé. Először a
rádiójelforrások irányába tartottak. Kameráik az EIK határaitól tizenhat kilométerre fekvő területeket
pásztázták. Az első dolog, amelyet egyikük meglátott, egy 203 milliméteres tarackokból álló üteg
volt. A lövegeket már lekapcsolták vontatóikról, a talpszáraikat szétnyitották, csöveik dél felé
mutattak.
– Ezredes! – kiáltotta izgatottan egy őrmester.
Odakint a szaúdi harckocsizok buckák mögé rejtették páncélosaikat, és kiküldtek néhány figyelőt.
Az elsők épphogy elfoglalták megfigyelőpontjaikat, amikor az északi látóhatár peremén
narancsszínű lángok villantak.
*
Diggs és a többi vezető még mindig a felvonulási tervről tárgyaltak, amikor befutott az első
jelentés:
– Uram, a VIHARSÁV jelenti, hogy tűz alá vette az ellenséges tüzérség.
*
– Jó napot kívánok, amerikai honfitársaim – mondta Ryan a kamerákba. Az adást az egész világon
láthatták, hangját pedig azok is hallhatták, akik nem voltak tévéközeiben. Szaúd-Arábiában AM és
FM hullámsávon, illetve rövidhullámon sugározták, hogy minden katona, tengerész és repülős
hallhassa, amit mondani akar. – Sok mindenen átmentünk az elmúlt néhány hétben – kezdte. –
Először is közölnöm kell önökkel, milyen előrelépést tettünk a járvánnyal kapcsolatban, amelyet
országunkra szabadítottak. Nem volt könnyű feladat számomra, hogy elrendeljem az utazási tilalmat.
Kevés olyan becses szabadságjog létezik, mint a szabad mozgáshoz való jog, de a leghozzáértőbb
orvosok tanácsára úgy éreztem, meg kell hoznom ezt az intézkedést. Most pedig arról számolhatok
be önöknek, hogy a lépés a kívánt eredménnyel járt. Négy nap óta csökken az új megbetegedések
száma. Ez részben a kormány intézkedéseinek következménye, még inkább azonban annak, hogy
önök megtették a szükséges lépéseket önmaguk védelmére.
Az imént azt mondtam, hogy a járványt „országunkra szabadították”. Ez a betegség, az ebola,
nem véletlen folytán jutott el Amerikába: egy újfajta, barbár támadás áldozatai lettünk, amelynek
biológiai hadviselés a neve. Az ilyesmit nemzetközi szerződések tiltják. Célja nem annyira az, hogy
általa elpusztítsanak egy országot, inkább, hogy terrorizálják és megbénítsák. Mindnyájan undorral
és iszonyattal figyeltük, ami hazánkban történt, ahogyan a betegség találomra megtámadta és
pusztította az embereket. Feleségem, Cathy, váltott műszakban kezeli az ebola áldozatait a baltimore-
i kórházban. Mint tudják, én is jártam ott néhány nappal ezelőtt, láttam az áldozatokat, beszéltem az
orvosokkal és ápolónőkkel.
Akkor nem mondhattam el nekik, most azonban elmondhatom önöknek: kezdettől fogva
gyanítottuk, hogy a járványt emberek idézték elő, az utóbbi néhány napban pedig bűnüldöző és
hírszerző ügynökségeink megszerezték a bizonyítékokat, amelyek alapján elmondhatom önöknek, mi
is történt valójában.
A televíziók képernyőin világszerte megjelent egy afrikai kisfiú és egy fehér reverendás belga
apáca képe.
– A betegség néhány hónapja Zaire-ban kezdődött... – folytatta az elnök.
*
A szaúdi harckocsizok azonnal visszaültek páncélosaikba, beindították járműveik turbináit, és arra
az esetre, ha máris felfedezték volna őket, új helyet kerestek maguknak. Mint azonban
megállapíthatták, az ágyútűz a VIHARSÁV-ra irányult. Érthető, gondolta a parancsnok, a
lehallgatóállomás elsőrendű hírszerzési információforrás. A századot azért küldték oda, hogy
védelmezze – harckocsikkal és lövészekkel szemben meg is tudták volna védeni, tüzérségi tűzzel
szemben azonban nem. A szaúdi százados jóképű, huszonöt éves, majdhogynem kackiás fiatalember
volt. Ugyanakkor őszintén vallásos is, ennél fogva tökéletesen tudatában volt, hogy az amerikaiak
vendégek a hazájában, ekképpen pedig oltalmazni tartozik őket. Hívta zászlóaljának
parancsnokságát, és páncélozott szállító járműveket kért, hogy kimentsék a hírszerzőket.
Helikopterekről szó sem lehetett – kész öngyilkosság lett volna.
*
– Így jutott el a betegség Afrikából Iránba. Hogy honnan tudjuk ezt? – kérdezte az elnök. –
Onnan, hogy a betegség ugyanazon a repülőgépen visszakerült egy másik afrikai országba. Kérem,
figyeljék meg a gép regisztrációs számát: HX-NJA. Ez az a jármű, amely fedélzetén Jean-Baptiste
nővérrel állítólag eltűnt...
*
Az isten verje meg, szükségünk van még egy napra! – gondolta Diggs. Az ellenség erői pedig
csaknem háromszázhúsz kilométernyire nyugatra voltak attól a helytől, ahol meg akartak ütközni
velük.
– Ki van a legközelebb? – kérdezte.
– Az a negyedik dandár területe – felelte a szaúdi parancsnok.
Az a dandár azonban egy százhatvan kilométeres fronton helyezkedett el. Voltak felderítő
helikoptereik, a harci helikopterek azonban ugyancsak rossz helyen várakoztak: a Wadi al Batin
oázistól kilencven kilométernyire, délre.
*
Daryaei megdöbbent, amikor meglátta saját képét a televízióban, és ami még rosszabb volt, tudta,
hogy alattvalóinak legalább tíz százaléka is látja. Az EIK-ban az amerikai CNN-t nem lehetett fogni,
lehetett viszont a brit Sky Newst.
– Ez az az ember, aki a hazánk elleni biológiai támadás mögött áll
– mondta egy automata nyugalmával Ryan. – Ő az oka több tízezer polgártársunk halálának. Most
pedig elmondom önöknek, miért tette ezt, miért támadták meg Katie lányomat, és miért kíséreltek
meg ellenem néhány órája merényletet itt, az Ovális Irodában. Azt hiszem, ezt az adást most Mr.
Daryaei is nézi. Mahmoud Haji – mondta egyenesen a kamerába –, az emberét, Aref Ramant a
szövetségi hatóságok letartóztatták. Valóban ennyire ostobának hitte Amerikát?
*
Tom Donner – akit miután a többi újságíróval együtt repülőgépre ültettek, és áthoztak Szaúd-
Arábiába – végül is egy Bradley lövészpáncélos rádióján hallgatta az elnök beszédét. Figyelte a
katonák arcát, amely éppoly rezzenéstelen és kifejezéstelen volt, mint Ryané, egészen az elnök
utolsó, megvető hangsúlyú mondatáig.
– A kurva anyját – mondta egy páncélos felderítő, a Bradley géppuskása.
Donner csak ennyit tudott kinyögni: – Uramisten.
Ryan így folytatta:
– Az EIK fegyveres erői most támadásra készülnek szövetségesünk, a Szaúd-arábiai Királyság
ellen. Az elmúlt két napban felvonultattuk csapatainkat, hogy segítséget nyújtsanak barátainknak.
Még valami nagyon fontosat kell közölnöm önökkel. Azok az emberek, akik a támadásokat
végrehajtották a lányom ellen, ellenem és országunk ellen, muszlimoknak nevezik magukat. Értsék
meg kérem, hogy ennek a vallásnak semmi köze sincsen ezekhez az embertelen cselekedetekhez. Az
iszlám: vallás. Amerikában a vallás szabadsága az első számú állampolgári szabadság, amely
megelőzi a szólásszabadságot és az összes többit. Az iszlám nem ellensége hazánknak és egyetlen
országnak sem. Ugyanúgy, ahogyan azok, akik annak idején megtámadták a családomat, és akik
katolikusoknak nevezték magukat, ezek az emberek is meggyalázták saját vallásukat egy világi
hatalom nevében, amely mögé aztán gyáva módon elbújtak. Nem tudhatom, Isten mit gondol erről.
Tudom azonban, hogy az iszlám, akárcsak a kereszténység vagy a judaizmus, Istent a szeretet, az
irgalmasság és az igazságosság istenének tartja.
 Nos, tétessék igazság. Ha az EIK-nak a szaúdi határon felsorakozó erői támadást indítanak,
felvesszük ellenük a harcot. A mieink, mint mondtam, ott állnak velük szemben. Most közvetlenül
hozzájuk szólok:
Immár tudják, miért kellett elhagyniuk otthonaikat és családjukat, és tudják, miféle ellenséggel
kell megküzdeniük, és hogy ez az ellenség miféle tettekre képes.
Amerikában nincsen hagyománya az ártatlanok szándékos megtámadásának. Önök mindenkor
törvényeinkkel összhangban cselekedjenek. Most harcba kell, hogy küldjem önöket – bár ne kellene
megtennem. Én magam tengerészgyalogosként szolgáltam, és tudom, milyen, ha az ember idegen
helyen van. Önök azonban a hazájukat védik, és a hazájuk idehaza önök mögött áll. Imáinkba
foglaljuk önöket.
Tudatom szövetségeseinkkel Kuvaitban, a Szaúd-arábiai Királyságban, Katarban, Ománban és
valamennyi Öböl menti államban: Amerika ezúttal is önökkel van, hogy feltartóztassa az agressziót,
és helyreállítsa a békét. Sok szerencsét! – Ryan hangja most megváltozott, először hagyta, hogy
érzelmei a felszínre törjenek. – És jó vadászatot! – mondta befejezésül.
*
A Bradleyben néhány másodpercig szótlanul meredtek egymásra a katonák; még a riporter
jelenlétéről is megfeledkeztek. A legfiatalabb, egy őrvezető lenézett remegő kezére, és így szólt:
– Megfizetnek a rohadékok. Ezért megfizetnek, a kurva anyjukat, srácok.
*
Négy páncélozott szállító jármű robogott a sivatagban. Körülbelül hatvanöt kilométeres
sebességgel haladtak, elkerülve a VIHARSÁV-hoz vezető kijárt földutat, nehogy tüzérségi tűzbe
kerüljenek. Úti céljukra záporoztak a gránátok: az antennák közül füst– és porfelhő gomolygott az ég
felé. A három épületből kettő eltűnt, a harmadik lángokban állt. A felderítőszakasz parancsnoka, egy
szaúdi hadnagy nem volt biztos abban, hogy még találnak túlélőket. Északon jellegzetes villanásokat
látott: egy harckocsi vízszintes torkolattüze világította meg a terepet, amely jóval egyenetlenebbnek
tűnt, mint nappali megvilágításban. Egy perccel később valamelyest csillapodott a VIHARSÁV-ra
zúduló tűz: átirányították a harckocsikra, amelyek nyilvánvalóan az ország területére behatoló
ellenséges járművekre tüzeltek.
Hálát adott Allahnak, hogy ennyivel is könnyebb feladat vár rá. A négy jármű átvergődött a kidőlt
antennák között, a romokhoz. A Bradleyk hátsó ajtaja kinyílt, és a katonák kiugráltak, hogy
körülnézzenek. A VIHARSÁV-ban harminc férfi és nő dolgozott. A felderítők kilenc sértetlen és öt
sebesült túlélőt találtak. A szakasz körülbelül öt perc alatt átkutatta a helyszínt, de nem találtak több
élőt, arra pedig nem volt idő, hogy a halottakkal is illőképpen foglalkozzanak. A négy jármű
visszaindult a zászlóaljtörzshöz, ahol helikopterek vártak rájuk, hogy elszállítsák az amerikaiakat.
*
A szaúdi harckocsizó-parancsnok elégedettséggel vette tudomásul, hogy sikerült meglepni őket.
Tudta, hogy a szaúdi erők zöme háromszázhúsz kilométernyire van innét, az ellenség mégis itt volt,
és dél felé nyomult.
Zászlóalja ötvennégy harckocsival egy negyvennyolc kilométeres frontszakaszon húzódott szét. A
többiek közvetett tüzérségi tüzet és lövészpáncélosok kíséretében közeledő harckocsikat jelentettek.
Tizennégy harckocsija egy három kilométeres arcvonalon helyezkedett el. A század háromezer
méterről nyitott tüzet, és ahhoz képest, hogy a kezelők tartalékosok voltak, az első tizennégy lövéssel
nyolc ellenséges harckocsit semmisítettek meg. A második sortűz újabb hattal végzett, de egy
tüzérségi gránát egy szaúdi harckocsi motorját is telibe találta. A páncélos kigyulladt, a kezelők
kiugráltak, de a gránátok velük is végeztek.
A domború tornyú T-80-as harckocsik mögött BMP lövészpáncélosok tűntek fel, és a levegő
hirtelen megtelt páncéltörő rakétákkal. Az egyik a parancsnoki tank tornyába csapódott, és
berobbantotta a lőszert. A felcsapó láng a nyitott toronytetőn át kiszívta a levegőt: a bent lévők vagy
megfulladtak, vagy elevenen elégtek.
 A parancsnok nélkül maradt század még harminc percen át harcolt. A három megmaradt harckocsi
délnek indult, hogy visszatérjen a zászlóaljtörzshöz, ez azonban addigra már nem létezett: bemérték
a rádióját, és egy teljes tüzérdandár irányította rá gránátjait.
A II. Öböl-háború első órájában harminc kilométeres rés támadt a szaúdi védelmen. Isten
hadseregének ez egy teljes dandárja elvesztésébe került, de nyitva állt előttük az út Rijád felé.
*
A VIHARSÁV pusztulásával Diggs átmenetileg nem vethetett be Predatorokat, ez pedig nem
maradhatott így. A 366-os század gépeit nem szerelték fel J-STARS radarokkal, a földi
csapatmozgásokat tehát nem figyelhették. A levegőben két E-3B AWACS járőrözött, a közvetlen
közelből mindegyiket négy vadász fedezte.
Az EIK húsz vadászt indított ellenük: az amerikai légierőre izgalmas percek vártak.
Diggs a VIHARSÁV és a Predatorok kiesése nyomán nagyrészt áttekintését is elvesztette. Első
dolga volt, hogy elindítsa nyugat felé a 10-es páncélosok helikoptereit.
*
– Csapataink a királyság területén járnak – jelentette a hírszerzőfőnök. – Ellenállásba ütköztek, de
áttörtek rajta. Az amerikai kémállomás megsemmisült.
A hír hallatán Daryaeinek egyáltalán nem lett jobb kedve.
– Hogyan jöttek rá? – hajtogatta. – Hogyan jöttek rá?
A hírszerzőfőnök nem merte megkérdezni, hogy mire. Kitérő választ adott:
– Nem számít. Két nap alatt Rijádban leszünk, aztán már semmi sem számít.
– Mit tudunk az amerikai járványról? Miért nincs több beteg? Hogyhogy csapatokat tudnak
küldeni?
– Nem tudom – vallotta be a hírszerző.
– Mégis, mit tud?
– Úgy tűnik, az amerikaiaknak van egy ezredük Kuvaitban és egy másik a királyságban, a
harmadik pedig most veszi fel a felszerelését a hajókról Dhahranban. Azokról, amelyeket az indiaiak
nem tartóztattak fel...
Mahmoud Haji már csaknem kiabált:
– Akkor támadják meg őket!
Annak az amerikainak az arroganciája dühítette fel, aki a nevén merte nevezni, ráadásul úgy, hogy
azt a népe is hallhatta... Talán hittek is neki?
– Légierőnk északon támad. Ott dől el minden. Ha erőket vonunk el onnét, időt veszítünk – érvelt
a hírszerző.
– Akkor rakétákkal!
– Megpróbáljuk.
*
A 4. szaúdi páncélos-dandárnak is volt tüzérsége, amelynek tüzet a parancsnok az arcvonalán
tátongó résbe, az ország szíve felé törő ellenséges egységre irányította. Két megmaradt zászlóalját
két EIK-dandár támadta meg, és látszott, hogyha elpusztulnak, háromszorosára nő a hézag a szaúdi
arcvonalon.
*
Diggs a központi harcállásponton tartózkodott, és a beérkező hírek hallatán megértette, mi
történik vele. 1991-ben ő tette ugyanezt az irakiakkal. A Buffalo ezred parancsnokaként az
izraeliekkel csinálta éveken át... no meg Fort Irwin parancsnokaként is. Most megtapasztalta, hogy
fest a dolog a másik oldalról. A szaúdiak számára a dolgok túlságosan gyorsan történtek. Inkább
reagáltak, mint gondolkodtak, megértették mekkora bajban vannak, de nem tudták áttekinteni
helyzetüket. Félig megbénította őket az események gyors egymásutánja, amelyet, ha a másik oldalon
lettek volna, legfeljebb izgalmasnak találnak.
– Vonja vissza harminc mérfölddel a 4-es dandárt – mondta csendesen Diggs. – Bőven van helye
manőverezni.
 – Ott helyben feltartóztatjuk őket! – vágta rá a szaúdi parancsnok gondolkodás nélkül.
– Ez hiba volna, tábornok úr. Szükségtelenül tenné kockára a dandárját. Az elvesztett területet
visszaszerezheti, de az elvesztett időt és az embereket nem.
A szaúdi azonban nem hallgatott rá, neki pedig nem volt elég csillag a gallérján, hogy
határozottabb hangot üthessen meg. Még egy nap. Még egy istenverte nap – gondolta.
*
A helikopterek nem kapkodtak. A 10-es páncélos-ezred 4. századát, az M csapatot hat OH-58-as
Kiowa felderítő és négy AH-64 Apache harci helikopter alkotta, és valamennyi inkább plusz
üzemanyagtartályokat, mint fegyvereket vitt magával. Tudták, hogy odafent ellenséges vadászok
vannak, ezért nem repülhettek nagyon magasan. Érzékelőik légelhárító radarokat kerestek – volt
belőlük néhány a térségben – pilótáik pedig dombtetőről dombtetőre „szökellve” éjjel látó
berendezésekkel és Longbow radarokkal pásztázták a terepet maguk előtt. Behatoltak az EIK
területére, ahol olykor egy-egy felderítő járművet észleltek: a kuvaiti határ mentén egy harminchat
kilométeres szakaszon talán egy századnyi volt belőlük. A következő kilencven kilométeren is
hasonló volt a helyzet, de itt már nehezebb járműveket is észleltek. Eljutottak Al Busayyah
környékére: a műholdfelvételek szerint Isten hadserege erre tartott, de csak a hernyótalpak nyomait
látták a homokban, és néhány ellátó jármű-csoportot, főképpen tartálykocsikat. Nem az ő dolguk
volt, hogy elpusztítsák őket: a századot azért küldték ki, hogy megtalálja az ellenség fő erőit, és
megállapítsa haladási irányukat.
A helikopterek további egy órán át bujkáltak, kanyarogtak, „szökdécseltek”. Tudták, hogy a
környéken kis hatótávolságú – orosz és francia gyártmányú – légelhárító rakétákat hordozó járművek
tartózkodnak, és igyekeztek elkerülni őket. Egy Kiowa-Apache páros észrevett egy brigáderejű
harckocsioszlopot, amint éppen átkeltek a sánc egy résén. Ennek az információnak a birtokában a
helikopterek visszafordultak, anélkül hogy bármire is tüzet nyitottak volna. Egyelőre nem volt
értelme felkelteni a rés körül elhelyezkedő légvédelmi állások személyzetének figyelmét.
*
A 4. dandár keleti zászlóalja nem hátrált meg – többségük ott is halt meg. Ekkorra az EIK harci
helikopterei is beavatkoztak, és bár a szaúdiak jól lőttek, az, hogy nem mozdulhattak, halálra ítélte
őket. Isten hadserege egy újabb dandár feláldozásával száztizenkét kilométernyire szélesítette a rést a
szaúdi vonalakban.
Keleten másként alakult a helyzet. Az elesett ezredes helyébe lépő őrnagy megszakította a
harcérintkezést, és erői felével délnyugatnak indult, majd megpróbált keletnek kanyarodni, hogy
szembeforduljon a támadókkal. Mivel nem rendelkezett elég harckocsival, hogy megvesse a lábát,
támadott, majd ismét elmenekült. Az akció során harminc harckocsit és számos más járművet
semmisített meg. Végül a katonai várostól negyvennyolc kilométernyire elfogyott az üzemanyaga. A
4. dandár ellátó járműveinek közben valahol nyomuk veszett. Az őrnagy rádión segítséget ért, aztán
reménykedett, hogy még időben megérkezik.
*
A rakéták indítása a kelleténél nagyobb meglepetést okozott. Egy az Indiai-óceán felett haladó
műhold észlelte a kilövést kísérő villanást, majd továbbította az információt a kaliforniai Sunnyvale-
be, ahonnét aztán eljutott Dhahranba is. A raktárhajókat még félig sem rakták ki. A háború mindössze
négy órája tartott, amikor az első Scud a Zagrosz-hegységtől délre a magasba emelkedett hordozó
járművéről.
– És most? – kérdezte Ryan.
– Most meglátja, miért vannak még mindig ott a cirkálók – felelte Jackson.
*
A hajókat szinte felesleges is volt figyelmeztetni, mert a három cirkáló és a Jones folyamatosan
pásztázta radarjaival az eget, és már százhatvan kilométerről észlelték a közeledő ballisztikus
lövedéket. Az eszközeikre várakozó gárdisták figyelték, ahogyan az elhárítórakéták tűzcsóvát húzva
maguk után az égbe fúródnak: olyasvalami felé száguldottak, amit csak a radarok láthattak. Az első
három Scud egyenként megsemmisült, a katonák hallhatták a tízezer méteres magasságból érkező
három dörrenést, és még egy okuk volt, hogy minél előbb elvigyék harckocsijaikat.
Kemper figyelte, ahogyan a rakéták eltűnnek a radar képernyőjéről. Az Aegist erre is lehetett
használni... bár rossz volt rágondolnia, hogy a feje felett óriási tüzes petárdák robbannak.
*
Az este másik eseménye a határ feletti heves légi csata volt. Az AWACS észlelt valamit, amiről
kiderült, hogy egy huszonegy vadászból álló támadó alakzat, és egyenesen feléje közeledik.
A próbálkozásnak a vadászok adták meg az árát: E-3B ellen még soha senki nem hajtott végre
sikeres támadást. Az EIK légiereje azonban továbbra is igyekezett demonstrálni, hogy vannak
értelmetlenül elpazarolható repülőgépei.
Ennek persze nem volt jelentősége. Az egyik AWACS kezelőjének az alábbi régi NATO-vicc
jutott eszébe: Két orosz páncélos tábornok összefut Párizsban. – Egyébként a légi háborút ki nyerte
meg? – kérdezi az egyik.
A vicc mondanivalója csupán annyi, hogy a háborúkat végső soron mindig a földön nyerik meg
vagy veszítik el.
Úgy tűnt, itt sem lesz ez másként.
60. Buford
Az ellenség szándékai csak hat órával az első tüzérségi pergőtűz után váltak világossá.
Kiindulásul szükség volt a helikopterek felderítési adataira is, a megoldáshoz azonban
nélkülözhetetlen volt egy műholdfelvétel. Marion Diggsnek egy csapásra seregnyi történelmi
precedens jutott eszébe. Amikor a francia vezérkar az első világháború előtt neszét vette a Schlieffen-
tervnek, azt mondták: „Ennyivel is jobb nekünk!” Az a támadás aztán csak Párizs előtt akadt el...
Ugyanez a vezérkar 1940-ben lesajnáló mosolyokkal reagált egy másik német támadás hírére – ez
azonban csak a spanyol határnál ért véget. Az emberek tudniillik szívesebben kötnek házasságot az
eszméikkel, mint a menyasszonyukkal, és ez egyetemes tendencia. Ezért történt, hogy a szaúdiak
csak jóval éjfél után jöttek rá, hogy hadseregük fő ereje nem a megfelelő helyen van, és hogy a
nyugaton elhelyezkedő kisegítő erőiket legázolta az ellenség, amely túlságosan okos vagy túlságosan
ostoba, hogy azt tegye, amit várnak tőle. Válaszképpen mozgó harcot kellett kezdeniük, amelyre
viszont nem voltak felkészülve. Holtbiztosnak tűnt, hogy az EIK csapatai először a katonai várost
akarják elérni. Várható volt, hogy a térképnek azon a pontján ütközetre kerül sor, amely után az
ellenség választhat, hogy kelet, azaz a Perzsa-öböl – vagyis az olaj – felé fordul, és csapdába ejti a
szövetségeseket, vagy továbbhalad Rijád felé, és egy politikai knock outtal megnyeri a háborút.
Mindent összevéve, állapította meg Diggs, kutya komisz egy terv. Már ha végre tudják hajtani. Az
EIK-csapatoknak azonban ugyanaz volt a bajuk, ami a szaúdiaknak – hogy volt egy tervük. Úgy
vélték, remek terv, és úgy gondolták, az ő ellenségük is közreműködik majd saját elpusztításában.
Előbb vagy utóbb mindenki beleesik ebbe a hibába. Ahhoz, hogy az ember győztesként fejezze be a
háborút, tudnia kell, mit tehet, és mit nem. Ez az ellenség azt nem tudta, hogy még nem válhat két
seregre. Mindenesetre kár lett volna túl korán kiokosítani őket.
*
Ryan a térképteremből hívta rijádi barátját.
– Ismerem a helyzetet, Ali – biztosította a herceget.
– A helyzet pedig súlyos.
– Hamarosan felkel a nap, önök pedig területet áldozhatnak, hogy időt nyerjenek. Ki van
próbálva, fenség.
– És mit tesznek az önök erői?
– Onnét nem jöhetnek haza csak úgy, igaz?
– Biztos ön ebben?
– Fenség, ön tudja, mit tettek velünk azok a szarháziak.
– Hát persze, de...
– És a katonáink is tudják, barátom – nyugtatta meg a herceget Ryan. Aztán még volt egy kérése.
 *
– Ez a háború a szövetségesek számára rosszul kezdődött – jelentette ki Tom Donner, aki egyenes
adásban tudósította az NBC éjszakai híradóját. – Mindenesetre ezt halljuk. Irak és Irán egyesített
hadseregei Kuvaittól nyugatra áttörték a szaúdi vonalakat, és dél felé haladnak. Itt vagyok a 11-es
páncélos-ezred, a Blackhorse felderítőivel, ez itt Bryan Hutchinson őrmester a New York állambeli
Syracuse-ból. Mi a véleménye erről, őrmester?
– Nos, uram, szerintem... majd meglátjuk. Én csak azt mondhatom, hogy mi mindenre készen
állunk, de abban nem vagyok biztos, hogy ők is felkészültek ránk. Tartson velünk, és figyelje!
– Mint látják, a csatatérről érkező rossz hírek ellenére ezek a katonák készen állnak az
összecsapásra. Sőt, alig várják.
*
A szaúdi parancsnok letette a telefont: eddig a királlyal beszélt.
– Mit javasol? – fordult Diggshez.
– El kellene indítanunk délnyugatra az 5-ös és a 2-es dandárt.
– Ezzel fedezetlenül hagynánk Rijádot.
– Nem, tábornok úr, egyáltalán nem.
– Azonnal ellentámadást kell indítanunk!
– Még nem, tábornok úr – felelte Diggs a térképre meredve. A 10-esek bizony érdekes helyzetben
voltak...
A szaúdi tábornok végül beadta a derekát.
*
– Látja, még az amerikai tévé is azt mondja, hogy sikeresek vagyunk – mondta a hírszerzőfőnök
Daryaeinek.
Az EIK légierejének parancsnoka kevésbé volt lelkes. A nap folyamán harminc vadászát veszítette
el, míg a szaúdiak legfeljebb, ha kettőt. Kudarcot vallott a terve, hogy gépei megközelítik és lelövik
az AWACS-et, amely olyannyira rontotta az esélyeiket – és ez legjobb pilótáinak életébe került.
Vigasztalhatta magát azzal, hogy az ellenségnek nincsenek olyan gépei, amelyeket országa fölé
küldhet, és súlyos veszteségeket okozhat. Irán felől újabb szárazföldi erők közeledtek Kuvait felé, és
ha minden jól megy, neki csak fedeznie kell majd az előrenyomulásukat.
*
Dhahranra összesen tizenöt Scud típusú ballisztikus rakétát lőttek ki. Annak, hogy eltalálják a
KOMÉDIA hajóit, elenyésző volt a valószínűsége. A közeledő rakétákat vagy lelőtték, vagy – és ez
volt a leggyakoribb – a tengerbe csapódtak, anélkül hogy bármiféle kárt okoztak volna. A hajók
mostanra nagyrészt kiürültek, és már az utolsó járművek – nagyrészt teherautók – gördültek a partra.
Greg Kemper letette a távcsövét, és figyelte, ahogy a barnára festett teherautók sora elenyészik a
hajnali szürkületben. Azt, hogy hová mennek, nem tudta, igenis tudta viszont, hogy ötezer nagyon
dühös észak-carolinai nemzeti gárdista alig várja, hogy csinálhasson valamit.
*
Eddington már a katonai várostól délre járt dandártörzsével. Valószínűnek tűnt, hogy a
FARKASFALKA dandár nem ér ide időben, hogy bekapcsolódjék az ütközetbe, ezért az ezredes
elindította dél felé, Al Artawiyah irányába. Azon helyek egyike volt ez, amely némi történelmi
hírnévre tett szert, mert utak találkozásánál helyezkedett el.
– Jó reggelt, uram! – tisztelgett neki egy törzsőrmester egy Bradleyből, amelynek a parancsnoka
volt.
– Hogy vannak?
– Viszket a markunk, uram. Hol az ellenség? – kérdezte a tiszthelyettes, és levette porlepte
védőszemüvegét.
Eddington előremutatott.
– Körülbelül százhatvan kilométernyire, és erre tartanak. Hogy érzik magukat az emberek,
őrmester?
 – Mennyit tudunk kinyírni, mielőtt megállíthatnának?
– Ha harckocsi, lőjék ki! Ha BMP lőjék ki! Ha teherautó, lőjék ki! Bármivel találkoznak a sánctól
délre, aminek fegyvere van, lőjék ki. De ellenállást nem tanúsító embereket nem bánthatnak. Ezeket
a szabályokat betartjuk. Fontos!
– Ennyi elég is, ezredes.
– A foglyokkal is vigyázzanak, ne vállaljanak felesleges kockázatot.
– Eszünkben sincs, uram – felelte a lövészpáncélos parancsnoka.
*
A katonai várost először a BLACKHORSE közelítette meg, amely nyugat felé indult el
gyülekezési körletéből. Hamm ezredes egy kilencvenhat kilométeres észak-déli irányú vonalon
sorakoztatta fel első, második és harmadik századát. A 4-es helikopterszázadot egyelőre tartalékolta,
mindössze néhány gépet küldött délre, felderítésre. Hamm M4-es lánctalpas parancsnoki járművében
tartózkodott, amelyet eléggé érthető módon Star Wars lánctalpasnak becéztek (mások egyszerűen
csak ,,Isten”-nek).
Kipróbálták a járműközi kommunikációs rendszereket, amelynek révén minden jármű egyszerre
adott és kapott információkat a helyzetről, Hamm pedig mindent látott az M4-es monitorain. A
rendszer a műholdas navigáció segítségével képes volt számon tartani, ki hol jár, így elkerülhető volt,
hogy amerikaiak egymásra nyissanak tüzet. A járművek szimbólumai egy viszonylag valósághű, a
tereptárgyakat is jelölő háttér előtt jelentek meg. Várható volt, hogy idővel hasonlóan pontos képet
kap az ellenség elhelyezkedéséről is, azután pedig, már módja lesz rá, hogy válogasson. A 2-es és 5-
ös szaúdi dandár a BLACKHORSE-tól északnyugatra távolodott a kuvaiti határövezettől.
Hamm egységei még négy órán, azaz százhatvan kilométeren át haladhattak a terepen anélkül,
hogy fel kellett volna venniük a harcérintkezést az ellenséggel. Ennyi ideje volt, hogy még egyszer
ellenőrizze: valamennyit kézben tartja, és minden rendben van.
*
A 4-es szaúdi dandár maradványai a katonai várostól északra, próbáltak összegyűlni. Talán ha
kétszázadnyi harckocsijuk és lövészpáncélosuk maradt, amelyek a hosszú sivatagi éjszakán gyors
rajtaütésekkel zaklatták az ellenséget. Egyesek pusztán szerencséjüknek köszönhették életben
maradásukat, mások a mozgó hadviselés brutális darwini törvényeinek. A rangidős túlélő egy
eredetileg hírszerző őrnagy volt, aki egy dühös tiszthelyettes harckocsijából irányította a többieket.
Emberei nem használták a járműközi kommunikációs rendszert, inkább tüzeltek, és ahelyett, hogy a
begyakorolt manővereket hajtották volna végre, fel-alá száguldoztak. Meg is adták az árát, gondolta
az őrnagy. Először is odarendelte a dandár hátul várakozó ellátó járműveit, hogy a harcjárművek
feltölthessék üzemanyagtartályaikat. Előkerült néhány lőszeres kocsi is: a harckocsik fele feltölthette
muníciókészleteit. Az őrnagy ezután hátraküldte az ellátó járműveket, és kiválasztotta következő
védelmi állását, egy időszakos folyómedret a katonai várostól északnyugatra. A következő fél órában
sikerült kapcsolatot teremtenie parancsnokságával, és erősítést kért.
*
Ezen a napon a küzdelem némi szünet után kezdődött újra: a dolog utólag leginkább egy
futballmeccs félidejéhez hasonlított. A 4-es szaúdi dandár maradványainak azért maradt idejük és
helyük, hogy rendezzék soraikat és pótolják készleteiket, mert Isten hadserege is ugyanezt tette. Az
EIK-erők dandár- és hadosztályparancsnokai elégedettek voltak, mert mindössze tíz kilométerrel és
egy órával maradtak el a tervtől, amely – mint a tervek általában – túlságosan derűlátó volt. Az
üzemanyag-felvétel ugyancsak majdhogynem az ütemterv szerint zajlott.
Isten hadserege szétzúzta a kezdeti ellenállást, és ugyan a vártnál nagyobb veszteségeket
szenvedett, egyelőre sikert sikerre halmozott. Az emberek fáradtak voltak, de általános felfogás
szerint a katonáknak ez a normális állapotuk. A négyórás szünet legtöbbjük számára lehetővé tette,
hogy aludjanak egyet. Amikor virradni kezdett, a sereg beindította dízelmotorjait, és folytatta
előrenyomulását dél felé.
*
 Az amerikai pilóták arra számítottak, hogy győznek – és győztek. Az EIK vadászai – eredetileg
iráni F-4-esek, még a sah idejéből – rossz irányba haladtak, amikor rajtuk ütöttek. A földi irányítás
figyelmeztette őket, mire visszafordultak, helyzetüket azonban nem egyszerűen a taktikai szituáció
tette súlyossá. Arra számítottak, hogy az egyik oldal majd rakétákat lő ki, a másik erre kitér, aztán
megfordul és tüzel – nagyjából a középkori lovagi tornák mintájára. Elfelejtették közölni velük, hogy
amerikai ellenfeleiket nem erre képezték ki.
Először az F-15-ös Eagle-ek tüzeltek: mindegyik egy-egy AMRAAM rakétát lőtt ki, amely
indítása után önállóan kereste meg magának a célt. Ezután akár vissza is húzódhattak volna, de nem
tették: kiképzésük, de még inkább harci kedvük így diktálta. Tíz órájuk volt rá, hogy megemésszék,
amit a rádióban az elnök mondott. A háborút most már személyes ügynek tekintették, és miközben
rakétáik közeledtek az első célcsoport felé, ők is irányváltoztatás nélkül folytatták útjukat. A négyből
három cél megsemmisült: az amerikaiak által Slammernek nevezett rakéták kellemetlen
meglepetésekkel szolgáltak az F-4-esek számára. A negyedik Phantomnak sikerült kitérnie, és
visszafordult, hogy viszonozza a tüzet, ekkor azonban észrevett radarján egy tizenöt kilométeres
távolságban csaknem háromezer-hatszáz kilométeres sebességgel közeledő vadászt. Hirtelen dél felé
kanyarodott, és menekülni kezdett – rosszul tette. Az F-15-ös pilótája, akit géppár-társa kilencszáz
méteres távolságból követett, visszavette teljesítményét, lassított, majd a menekülő F-4-es után eredt.
Közvetlen célzással akarta elpusztítani, aktiválta a gépágyúit. Az iráni pilóta ma reggel mintha kissé
lassú lett volna... Tizenöt másodperccel később az F-4-es megjelent, és növekedni kezdett
üldözőjének irányzékán...
– Itt Róka-három, Róka-három, lelőttem!
Az összecsapás közelében feltűnt egy második F-15-ös kötelék is, gépei kiválasztották, és űzőbe
vették céljaikat. Az EIK-s földi irányítókat megdöbbentette az események gyors egymásutánja.
Utasítást adtak gépeiknek, hogy célozzák meg a közeledő amerikaiakat, és lőjenek ki rájuk
radarirányítású, nagy hatótávolságú rakétákat. Ezúttal is hiába számítottak azonban arra, hogy az
amerikaiak elmenekülnek, hogy kitérjenek a lövedékek elől. Ehelyett kilencvenfokos szögben
zuhanni kezdtek a föld felé, ami lehetetlenné tette, hogy ellenfeleik Doppler radarja megállapítsa
távolságukat. A radarok elveszítették őket, a rakéták pedig irányítás híján szétszóródtak. Az Eagle-ek
ezután visszafordultak, és alulról, tizennyolc kilométeres távolságból kilőtték rakétáikat az EIK
vadászaira, amelyek megpróbálták megtalálni őket, hogy a nyomukba eredjenek, és ismét kilőjenek
rájuk egy sorozat rakétát. Ekkor vették észre, hogy rakéták tartanak feléjük: megpróbáltak
megfordulni és elmenekülni, de túlságosan közel voltak a közeledő Slammerekhez, amelyek el is
találták mind a négyüket.
– Szevasztok, jampecek! – hallották saját hullámhosszukon az EIK légi irányítói. – Küldjétek még
egypárat, éhesek vagyunk! Mindet le akarjuk lőni, a vén szaros piksziseikkel együtt!
Az amerikai pilóta Ég-egyet hívta.
– Itt Csontos-Vezér, van még meló? Vétel!
– A maguk szektorában nincsen. Maradjanak készenlétben!
– Vettem – felelte a 390-esek parancsnoka, egy alezredes, majd oldalt billentette gépét, és lenézett
a gyülekezési pontjaikról meginduló harckocsik sokaságára. Életében először most szeretett volna
harckocsi-vadász gépet vezetni. Winters alezredes New York-i volt. Tudta, hogy ott is vannak
betegek, most pedig azok ellen harcolt, akik a járványt okozták. Elégtétellel töltötte el, hogy máris
lelőtt két gépet és három pilótát. – Itt Csontos-Vezér, felzárkózni – utasította embereit. A műszereire
pillantott, és látta, hogy hamarosan tankolnia kell.
Nemsokára megérkeztek a 391-esek Strike Eagle-jei, amelyeket HARM-okkal felszerelt F-16-
osok kísértek. A kisebb, együléses vadászok bekapcsolt fenyegetésérzékelőkkel köröztek, mozgó
légelhárítórakéta-egységeket kerestek. Az élen haladó páncélosok mögött fel is fedeztek egy nagyobb
csoportot, kis hatótávolságú francia Crotale és orosz SA-6 Gainfulok voltak rajtuk. A Viperök – az F-
16-osok – pilótái zuhanórepülésre váltottak, és kilőtték radarelhárító rakétáikat, hogy fedezzék a
közeledő F-15E-ket, amelyek elsősorban az ellenséges tüzérségre pályáztak.
 *
A Predatorok tovább figyelték Isten hadseregét. Amikor megsemmisült a VIHARSÁV, három is
lezuhant közülük. A felderítésben rés támadt, amelynek megszüntetése órákba tellett. A hadszíntéren
csak tíz Predator maradt, négy közülük kétezer-ötszáz méter magasságban, szinte láthatatlanul
manőverezett az előrenyomuló divíziók felett. Az EIK-erők elsősorban vontatott tüzérséget hoztak
magukkal: az ütegeket most sorakoztatták fel a következő nagyobb támadáshoz, a két gépesített
dandár mögött, amely újabb lökésre készült a katonai város irányában. Az egyik Predator rábukkant
egy hat ütegből álló csoportra: az adatok hamarosan eljutottak a tizenhat Strike Eagle-hez.
*
A szaúdi formáció feszülten várakozott. Negyvennégy harci járművük egy nyolc kilométeres
szakaszon szóródott szét: parancsnokuk, az őrnagy úgy döntött, így még megfelelő tűzkoncentrációt
nyújthatnak. Remélte, hogy sikerül legalább hátráltatnia, esetleg feltartóztatnia az ellenséget. A
magasból süvöltést hallottak: nyolchüvelykes gránátok kezdtek záporozni állásaik elé. Az első sortűz
három percig tartott, és a lövedékek egyre közelebb csapódtak be járműveikhez...
*
– Itt Tigris-Vezér, támadunk! – szólt mikrofonjába Steve Berman alezredes, a Strike Eagle-ek
parancsnoka.
A Viperök – az F-16-osok – a harckocsik nyomában haladó légvédelmirakéta-hordozókkal
próbáltak meg elbánni. A 39l-esek háromszor négy F-15E-je ugyanekkor párokra vált, leereszkedtek
ezerkétszáz méterre, és kilencszáz kilométeres sebességgel támadásba lendültek. Parancsnokuk
megpillantotta a százméterenként szabályos vonalban felsorakoztatott lövegeket és vontatóikat.
Ahogy a nagykönyvben meg van írva – gondolta. Az Eagle fegyverrendszereit kezelő operátor
aktiválta a rekeszbombákat, és szórni kezdte őket a lövegekre.
– Csinos – állapította meg az alezredes. Kétrekesznyi kombinált hatású BLU-97-es minibombát
dobtak le, amelyek eltörölték a föld színéről az első üteget. Aztán odalenn felrobbantak a lőszeres
ládák is. — Jöhet a következő – mondta Berman, és jobbra fordította a gépet. A következő üteg felé
haladtak, a másodpilóta visszaigazolta a parancsot, amikor észrevett valamit...
– Tíz óránál Tripla-A! – jelentette. Mint kiderült, egy önjáró ZSU-23-as légelhárító gépágyú vette
célba őket: négy csövéből nyomjelző lövedékek húztak az Eagle felé.
– Élesítsen egy Mavet! – adta ki a parancsot Berman.
Ez a haláltánc csak néhány másodpercig tartott. A gép kitért a lövedékek elől, és elindította a
Maverick levegő-föld rakétát, amely lecsapott és elpusztította a lánctalpas gépágyút. A pilóta
továbbrepült a tarackokból álló, következő üteg felé, itt azonban az Eagle-t találat érte. A gép
sérülése túlságosan súlyos volt, az alezredes és a másodpilóta katapultáltak.
A vádiba húzódott szaúdiak jöttek értük, egy amerikai Hummer terepjáróval.
*
Százhatvan kilométernyire délre Eddington dandárja még csak a sorait rendezte, de volt már egy
kész zászlóalja, amelyet az ezredes a katonai városba vezető út két oldalán előreküldött harminckét
kilométernyire, hogy biztosítsák a Dharhanból érkező többi alakulat előrehaladását. Szerencsétlen
módon utoljára a dandár tüzérségét tették partra: ezek az egységek legkorábban négy óra múlva
voltak várhatóak. Ezen a tényen azonban már nem lehetett változtatni.
Ahogyan az egységek sorban megérkeztek, az ezredes először is gyülekezési körleteikbe küldte
őket, hogy megtankoljanak.
Dandárjának hírszerző csoportja most kezdte meg tevékenységét, és kezdtek érkezni hozzájuk
Rijadból a megerősített információk. Elöl haladó zászlóalja kiküldött egy terepjárókból és
Bradleykből álló felderítőcsoportot, amely tizenhat kilométernyire a fő erő előtt kezdte meg
tevékenységét. A katonák meggörnyedve lopakodtak, járműveiket, amennyire csak lehetett,
elrejtették. Hason fekve kémleltek távcsöveikkel, mind ez idáig azonban semmit sem jelentettek –
azt leszámítva, hogy jóval a horizont mögött por gomolyog az ég felé, és jókora távolságból robaj
hallatszik.
 Annál jobb, gondolta Eddington. Lesz ideje felkészülni, márpedig a katona számára a lehető
legnagyobb fényűzés az, ha nem kell sietnie.
– LOBO-HAT, itt FARKASFALKA-HAT, vétel.
– Itt LOBO-HAT, személyesen, hallom.
– FEHÉR AGYAR most indul. Egy órán belül az önök bal oldalán lesznek. Ha odaérnek,
kezdjenek oldalra húzódni. Vétel.
– Itt LOBO-HAT; személyesen, vettem, ezredes. Itt még semmi. Egészen jó formában vagyunk,
uram.
– Helyes. Folyamatosan tájékoztassanak. Vége. – Eddington visszaadta a rádiótelefont.
– Ezredes úr! – kiáltotta a hírszerző részleget vezető őrnagy. – Van egy információnk az ön
számára.
– Na végre.
*
A tüzérségi tűz folytatódott, néhány gránát egyenesen a vádiba csapódott be. Berman alezredes
most először élt át ilyesmit, és nem nagyon tetszett neki. Most értette meg, hogy a harckocsik és
felderítő járművek miért szóródtak szét annyira: ezt először nagyon furcsának találta. Egy gránát
százméternyire az előtt a harckocsi előtt robbant, amely mögött Abdullah őrnaggyal, a szaúdiak
parancsnokával együtt rejtőzött, a repeszek pengve pattantak vissza a barnára festett páncélról.
– Nem valami jó mulatság – állapította meg Berman a fejét rázva: a gránátrobbanás légnyomása
főbe kólintotta kissé.
– Köszönjük, hogy elintézték a többi ágyújukat. Meglehetősen félelmetes volt – mondta Abdullah,
miközben a közeledő T-80-asokat távcsövezte. Legfeljebb háromezer méternyire lehettek, és
egyelőre nem vették észre az őrnagy alacsony építésű Abramsét.
– Mióta vannak harcérintkezésben velük?
– Tegnap alkonyat után kezdődött. A 4-es dandárból mindössze mi maradtunk.
A kijelentés nem töltötte el bizakodással Bermant. Fejük fölött a harckocsi lövegtornya kissé balra
fordult. Az őrnagy rádiójából néhány kurta szó hallatszott, ő pedig egyetlen szóval felelt – azt viszont
ordította. Egy másodperccel ezután a bal oldalukon lévő harckocsi körülbelül harminc centiméternyit
hátrarándult, lövegének torkolatából pedig lángoszlop csapott ki. Ehhez képest a tüzérségi gránát
robbanása petárdapukkanás volt. Berman minden ésszerűségnek fittyet hányva felemelte a fejét. A
távolban füstoszlopot látott, amelynek tetején egy harckocsi lövegtornya bukdácsolt.
– Jézusom... – mondta, majd megkérdezte: – Használhatom a rádióját?
*
– Ég-egy, itt Tigris-Vezér – hallotta fejhallgatójában az AWACS egyik tisztje. – földön vagyok egy
szaúdi harckocsizócsoportnál, a katonai várostól északra. – Megadta a helyzetét, majd így folytatta: –
Heves harcban állunk. Tudnak valamilyen segítséget küldeni?
– Tigris, tudja igazolni magát?
– Hogy a fenébe tudnám, a kódjaim odalettek a 15-ösömmel. Steve Berman alezredes vagyok a
Mountain Home-i bázisról, és pillanatnyilag nem látok a pipától. Negyven perccel ezelőtt kivertük a
szart néhány iraki ütegből, most meg annyi itt a tank, mint a szemét. Ha nem akarja, ne higgye el,
vétel.
Amerikainak tűnik – gondolta egy magasabb rangú tiszt.
– És ha jobban megnézem, a harckocsik tornya domború, a csöveik pedig délre mutatnak,
ellentétben a mieinkkel, amelyek laposak, és a lövegeik északra néznek, vétel.
A rádióban robbanás hallatszott, majd ismét Berman szólalt meg:
– Nem valami nagy mulatság ez itt.
– Szerintem sem – felelte az első AWACS-es. – Tigris, várjon. Ördög-Vezér, itt Ég-egyes, volna
egy feladatom a maguk számára...
Ég-egyes készenlétben tartott egy négy F-16-osból álló köteléket levegőföld akciókra. Úgy tűnt,
itt volt az ideje, hogy végrehajtsanak egyet.
 *
A közeledő harckocsik először megtorpantak, hogy viszonozzák a tüzet, ezzel azonban nyomban
csatát is vesztettek az Abramsek tűzvezető rendszerével szemben, a szaúdi kezelőknek ráadásul ezen
a napon már bőven volt alkalmuk, hogy fejlesszék tudásukat. Az ellenség meghátrált, jobbra és balra
tért, és füsternyővel próbálta áttekinthetetlenné tenni a küzdőteret. Néhány közülük helyben maradt,
és miután lőszerkészletük felrobbant, ugyancsak fekete füstoszlop szállt belőlük a reggeli égbolt felé.
Az összecsapás első szakasza öt percig tartott, és Berman úgy látta, hogy húsz ellenséges jármű
pusztulásával végződött. A szaúdiaknak nem voltak veszteségeik. Ez nem is hangzott rosszul...
A Viperök nyugat felől érkeztek, és onnan alig látszott, ahogyan ledobják hagyományos
bombáikat az ellenséges formáció közepébe.
– Briliáns! – lelkesedett az Angliában iskolázott Abdullah őrnagy. Azt, hogy a bombák hány
járművel végeztek, nem tudhatták, de azt igen, hogy a küzdelmet már nem magukban vívják. Ez
pedig nem volt mindegy.
*
Teherán utcái még komorabb képet nyújtottak. Clarknak és Chavez-nek (pontosabban Klerknek és
Csehovnak) az tűnt fel, hogy az emberek nem beszélnek egymással, csak mennek és hallgatnak. A
férfiak pedig mintha megfogyatkoztak volna, hiszen a tartalékosokat behívták, hogy beüljenek
páncélosaikba, felvegyék fegyvereiket, és felkészüljenek, hogy elinduljanak a háborúba, amelyet az
új ország kényszeredetten, Ryan elnök megelőző csapása után hirdetett ki.
Az oroszok megmutatták az amerikaiaknak Daryaei otthonát, nekik pedig mindössze az volt a
dolguk, hogy megnézzék – de ez csak első hallásra tűnt ilyen egyszerűnek, hiszen a feladatot egy
olyan ország fővárosában kellett végrehajtaniuk, amellyel hadban álltak. Ráadásul nemrégiben jártak
ebben a városban, és az itteni biztonsági erők is látták őket. A bonyodalmak egyre sokasodtak.
Két és fél saroknyiról is látták, hogy az ajatollah szerényen él. A háromszintes épület egy
középosztálybeliek lakta utcában állt, amelyet egyáltalán nem zártak el a forgalom elől. A ház
lépcsőjén azonban őrök álltak, a sarkokon pedig néhány kocsi parkolt. Kétszáz méternyiről az is
látszott, hogy az emberek elkerülték az utcának azt az oldalát. Népszerű ember ez az ajatollah...
– És ki lakik még itt? – kérdezte Klerk az orosz rezidenst, aki álcázásképpen a követség
másodtitkára volt, és a látszat megőrzése végett számos diplomáciai feladatot látott el.
– Azt hiszem, főleg testőrök– felelte az orosz. Egy kávéházban ültek, és szándékosan nem néztek
a szóban forgó épület felé. – Úgy tudjuk, a két szomszédos ház lakatlan. Azt hiszem, Isten embere
aggódik a biztonsága miatt. Az emberek egyre elégedetlenebbek a rezsimjével... már az a lelkesedés
is tovatűnt, amelyet Irak meghódítása váltott ki.
– És ha járulékos károk is keletkeznek? – kérdezte elgondolkodva Clark. Némileg körülményes
volt, hogy oroszra fordítsa, amit gondol.
– Maguk amerikaiak roppant szentimentálisán fogják fel az ilyesmit – állapította meg a rezidens.
Mulattatta a dolog.
– Klerk kolléga mindig is lágyszívű ember volt – tódította Chavez.
*
Az új-mexikói Holloman légi támaszponton nyolc vadászpilótától vettek vért. Egyikük sem volt
fertőzött, amit rendkívüli megkönnyebbüléssel vettek tudomásul. Most már ők is útra kelhettek, hogy
tegyenek valamit. A földi kiszolgáló személyzet tesztjei ugyancsak negatívnak bizonyultak. Azonnal
elindultak a repülőgépeikhez. Négy pilóta F-117-es Nighthawkokra szállt, a másik négy, a földi
személyzet tagjaival együtt, egy KC-10-es utántöltő szállítógépre. Úti céljuk Szaúd-Arábia volt.
A légierő saját kommunikációs hálózatán keresztül értesültek az ottani eseményekről. A 366-osok
és az Izraelből átvezényelt F-16-osok remek munkát végeztek, amelyből azonban mindenki szerette
volna kivenni a részét. A harci zónába induló második hullámot a Holloman bázisról érkezők
szerették volna vezetni.
*
– Ez igaz? – kérdezte a türkmén főpap.
 – Tökéletesen – biztosította Golovko. – Ryan elnök becsületes ember. Egész életében az
ellenségünk volt, ráadásul veszélyes ellenségünk, de most, hogy béke van köztünk, a barátunkká lett.
Az izraeliek és a szaúdiak egyaránt tisztelik. Ali bin Sheik herceggel jó barátok, ez köztudott.
A beszélgetés Ashabádban, Türkmenisztán fővárosában folyt, kellemetlenül közel az iráni
határhoz, különösen most, a miniszterelnök autóbalesete után, amelyről Moszkvában tudták, hogy
valószínűleg nem a véletlen műve volt.
– Tegye fel magának a kérdést, vajon Ryan elnök miért mondta azt az iszlámról, amit mondott?
Megtámadták az országát, megtámadták a gyerekét, megtámadták őt magát, és ő nem támadja az
önök vallását, barátom? Ilyesmit csak tisztességes ember tesz.
Az asztal túloldalán ülő férfi bólintott.
– Lehetséges. Ön mit akar kérdezni tőlem?
– Egy egyszerű kérdést szeretnék feltenni önnek. Ön Isten embere. Egyetért ön mindazzal, amit az
EIK elkövetett?
A pap méltatlankodó hangon felelte:
– Allah előtt gyűlöletes az ártatlan vér kiontása, ezt mindenki tudja. Golovko bólintott.
– Akkor most döntenie kell, mi fontosabb az ön számára, a politikai hatalom, vagy a hite.
Azért a dolog nem volt ilyen egyszerű.
– Mit kínálnak nekünk? A népem hamarosan tőlem várja majd, hogy biztosítsam a jólétét. Önök
nem használhatják fegyverként a hitet az igazhívők ellen.
– Kibővített autonómiát, szabad kereskedelmet a világ többi részével, közvetlen légi járatokat
külföldre. Mi és az amerikaiak segítünk önöknek, hogy hiteleket kapjanak az Öböl menti államoktól.
Ők nem szoktak megfeledkezni a baráti gesztusokról – ígérte a küldött Türkmenisztán következő
miniszterelnökének.
– Hogy tehet ilyesmit valaki, aki hisz Istenben?
– Barátom – mondta Golovko –, hányszor előfordul, hogy valaki valami nemes dologba fog, aztán
valahogy minden tönkremegy a kezében?
*
Helyi idő szerint tizenhárom órára a kép még egyértelműbbé vált. Az erőviszonyok még mindig
nem túlságosan kedvezőek, gondolta Diggs. Öt összevont hadosztály közeledett négydandárnyi,
egyelőre még szétszórtan elhelyezkedő erőhöz.
A katonai várostól északra a kis szaúdi védőcsapat még három órán át látványosan védte pozícióit,
de mostanra kezdték bekeríteni, vagyis a szaúdi vezérkar óhaja ellenére vissza kellett vonulnia.
Diggs „javaslatára” felkészültek a Khaled király katonai város kiürítésére, ami többek közt azért
is fájdalmas volt, mert le kellett szerelni az itt működő hírszerzési elektronikát. A Predatorok
irányítóinak vissza kellett hívniuk madaraikat, hogy áttelepítsék őket a FARKASFALKA Al
Artawiyahtól északra húzódó vonalai mögé.
Tartós aggodalmat okozott, hogy kiderült: egy iráni nehéz hadosztály most kel át a Bászrától
nyugatra elterülő mocsarakon. Az ellenség hadműveleti terveiben azonban voltak kidolgozatlan
részek. Amikor elhaladtak Kuvait mellett, nem hagytak hátra csapatokat, hogy fedezzék a kicsiny
területet – vagy, mert feleslegesnek ítélték, vagy, mert nem akarták felfedni lapjaikat, azt gondolván,
hogy majd azt a lyukat is betömik –, hiszen most is éppen ezt tették.
Valószínűleg a BUFORD hadművelet tervének is volt valamiféle fogyatékossága, Diggs azonban,
bár két órán át próbált rájönni, mi lehet az, nem jött rá.
Fel kellett tennie a kérdést:
– Megegyeztünk, uraim?
A helyiségben tartózkodó valamennyi szaúdi tábornok magasabb rendfokozatot viselt, mint ő,
végül azonban belátták javaslatának ésszerű voltát, így ugyanis remélhették, hogy Isten
hadseregének így nemcsak egy kis részét sikerül laposra verniük, hanem az egészet. Az egybegyűlt
generálisok bólintottak. Már amiatt sem dohogtak, hogy hátrahagyják a katonai várost az
ellenségnek, hiszen bármikor újjáépíthették. – BUFORD hadművelet tehát este megkezdődik!
 *
Fokozatosan vonultak vissza. Megjelent néhány szaúdi önjáró löveg, és füsttel árasztották el a
terepet. Mihelyt megérkeztek, Abdullah őrnagy járművei visszavonultak állásaikból, és sietve dél
felé indultak. A szárnyak már mozgásban voltak, hogy elhárítsák az ellenség bekerítési kísérleteit. Az
EIK-erők a szaúdi vonal két végén súlyos veszteségeket szenvedtek.
Bermanért nem küldtek helikoptert, a délután pedig heves küzdelmeket hozott – egyben azonban
tanulságokkal is szolgált. Az alezredes még négyszer kért segítséget a légierőtől, és a légi csapások
nehezen felejthető nyomokat hagytak benne. A szaúdiak kitörni készültek a csapdából, amelyet az
ellenség próbált állítani számukra.
– Jöjjön velem, alezredes – mondta Abdullah őrnagy, és futni kezdett parancsnoki járműve felé.
Így ért véget a katonai városért vívott első ütközet.
61. Acélzápor
Az észak-carolinai Nemzeti Gárda első dandárja – a FARKASFALKA – immár csatarendben állt.
Eddington egy UH-60-as Black Hawk helikopteren átrepült elülső egységei fölött. A LOBO, az l-es
zászlóalj balszárnyával az Al Artawiyah-Khaled király katonai város útvonalra támaszkodott. A
FEHÉR AGYAR, vagyis a 2-es zászlóalj az országúttói nyugatra sorakozott fel. A COYOTE – a 3-as
zászlóalj – tartalékban maradt, az ezredes őket szánta manőverező erőnek. Őket nyugatra küldte,
mert úgy gondolta, valószínűleg ott lesz rájuk szükség. A tüzérzászlóaljat két részre osztotta, hogy
fedezhesse a jobb- és a balszárny végeit – vagy ha szükséges, mindkét rész tüzet a centrum
védelmére irányíthassa. Légiereje nem volt, mindössze három Black Hawk helikoptert tudott
szerezni, hogy kihozhassa az ütközetből a sebesülteket. Voltak hírszerzői, szanitécegységei és
minden, amivel egy dandárnak rendelkeznie kell. Két arcvonalzászlóalja előtt egy felderítőegység
tevékenykedett: ezeknek az volt a feladatuk, hogy jelentsék, amit látnak, illetve, hogy eltereljék az
ellenség figyelmét, ha felbukkan. Gondolt rá, hogy esetleg kér helikoptereket a 11-esektől, de tudta,
hogy mi a szándéka velük Hammnek, úgyhogy hiába is kérte volna őket. Hiszen ő is hozzájut majd a
11-esek felderítési eredményeihez...
Lepillantott, és látta, hogy az első vonalban valamennyi Abrams és Bradley megfelelő helyet talált
magának, többnyire homoksáncok és apró dűnék mögött, legfeljebb a tornyaik látszottak, de még
azok sem mindig: legtöbbször csak a parancsnok feje, amint a terepet távcsövezte. A páncélosokat
legalább háromszáz méter választotta el egymástól, hogy ne jelentsenek vonzó célpontot a tüzérség
vagy a támadó ellenséges gépek számára. Mondták ugyan neki, hogy ezek miatt nem kell aggódnia,
de ő azért mégis aggódott.
*
Hajnal óta negyven EIK-vadászt lőttek le, valamennyit a szövetséges gépek. Az amerikaiak és a
szaúdiak eddig hat gépet vesztettek: valamennyivel föld-levegő rakéták végeztek. Az ellenséges
légierő nem tudta leküzdeni a hátrányt, amelyet a szövetséges légi radarok jelentettek, a legtöbb,
amit elmondhattak, hogy magukra vonták a szövetséges gépek támadásait, amelyek másként
akadálytalanul pusztíthatták volna az EIK földi erőit. A szövetséges légierők lehetőségei azonban
éjszaka korlátozódtak, mert csak az F-15E Strike Eagle-eket lehetett bármilyen időjárási viszonyok
között bevetni (az éjszakát a légierő időjárási tényezőnek tekinti.) Körülbelül húsz ilyen gép volt, és
az EIK hírszerzése szerint nem okozhattak túlságosan súlyos veszteségeket.
Az előrenyomuló hadosztályok közvetlenül a katonai város előtt megálltak, hogy ismét lőszert és
üzemanyagot vételezzenek. Még egy lökés, és Rijádban lesznek – gondolták parancsnokaik –, még
mielőtt az amerikaiak elérik a szervezettség megfelelő szintjét, hogy harcba szállhassanak. A fele utat
már megtették, és még mindig náluk volt a kezdeményezés.
*
A PÁLMATÁL figyelemmel kísérte az eddig történteket, továbbította a délnyugat felől érkező
adásokat, most azonban maga is fenyegetett helyzetbe került, mert tőle északra egy iráni
páncéloshadosztály jelent meg. Az EIK talán arra számított, hogy miután a királyság erőit legyőzik,
vagy legalábbis nagymértékben lekötik, a kuvaitiak félelmükben felhagynak mindenfajta
tevékenységükkel. Ha így gondolták, tévedtek. A határokat két irányból is át lehet lépni, és a kuvaiti
kormány abból a helyes feltételezésből indult ki, hogy ha semmit sem tesz, semmiképpen sem javít,
legfeljebb csak ront a helyzetén.
Az EIK-nak újabb napra lett volna szüksége, hogy helyrehozza tévedése következményeit, ezúttal
azonban ők kerültek időzavarba.
Napnyugta után húsz perccel levegőbe emelkedett és elindult észak felé a 10-es páncélos-ezred 4-
es légiszázada. Az EIK határát könnyű gépesített egységek biztosították, amelyek csak arra vártak,
hogy átvegye helyüket a Tigris-Eufrátesz-deltán most átkelő iráni páncéloshadosztály. A
határbiztosító erőt mindössze két zászlóaljnyi gépkocsizó-lövész és könnyű páncélozott szállító
harcjárművek alkották. Rádiózgattak, parancsnokaik előre-hátra mozgatták őket, arra azonban nem
voltak felkészülve, hogy támadás érje őket egy olyan ország részéről, amelynek lakossága mindössze
egytizede volt az EIK-énak. A következő órában a Buffalo ezred mind a huszonhat Apache
helikoptere rájuk vetette magát, és rakéta, illetve gépágyútűzzel árasztotta el őket, megnyitva az utat
Kuvait saját könnyű gépesített dandárja előtt. A kuvaitiak felderítő járművei széthúzódtak, és
megkeresték az iráni páncélosok elöl haladó egységeit. A felderítőket öt kilométer távolságból
nehézpáncélosok követték, amelyek a tőlük kapott híradások alapján húsz harckocsi-ágyúból
nyitottak tüzet. Két másodperc alatt tizenöt iráni tankot semmisítettek meg: ez volt az első nagy
meglepetés, amely ezen az éjszakán az EIK-t érte. A következő fordulóban a kuvaitiak önbizalma
képeszthette el őket. A harcérintkezés sikeres felvétele után a kuvaitiak élen haladó egységei lelkesen
folytatták a támadást. Minden összejött nekik: az éjjellátó berendezések működtek, a lövegek
működtek, az ellenségnek pedig a mocsarak miatt nemigen volt hova visszavonulnia.
Sabah őrnagy a PÁLMATÁL-ban hallgatta a rádióadásokat: ezúttal is másodkézből értesült az
eseményekről. Megtudta, hogy az iráni 4. páncéloshadosztály egyik dandárja – egy főképpen
tartalékosokból álló alakulat – az átkelés után vidáman és könnyelműen belefutott egy előrenyomuló
ellenséges páncélos erőbe. Kuvaittal nagyjából ilyes-valami történt 1990. augusztus l-jén reggel –
gondolta Sabah.
Alkonyat után három órával a kuvaitiak tökéletesen lezárták a Dél-Irakba vezető egyetlen járható
útvonalat – Isten hadseregének legkényelmesebb utánpótlási útvonalát. Az éjszaka során ez a helyzet
véglegessé vált: a precíziós irányított bombák a hidakat is levegőbe repítették. A kis nemzet kis
csatája győzelemmel ért véget, és előkészítette a terepet szövetségesei számára.
A Buffalo ezred egyes szárazföldi egységei már nyugat felé tartottak. A helikopterszázad
visszafordult, hogy üzemanyagot és lőszert vegyen fel. Az ujjongó kuvaiti hadsereg biztosította
szövetségesei hátát, és újabb csatára készült.
*
Az EIK I. hadtestje eddig tartalékban volt. Kötelékébe tartozott a volt első iráni
páncéloshadosztály, a „Halhatatlanok”, valamint egy másik, amelyet az iraki Köztársasági Gárda
életben maradt tisztjei, tiszthelyettesei vezettek, s amelynek legénysége még nem vett részt az 1991-
es háborúban. A II. hadtest volt, amely átlépte a határt, és a katonai város felé haladt, de mostanra a
harcok során alig kétharmadára apadt. Miután elérte célját, balra fordult, hogy utat engedjen az I.
hadtestnek, amely a néhány légitámadás okozta veszteséget leszámítva, még érintetlen volt –
valamint az ugyancsak intakt III. hadtestnek. A II. hadtestnek mostantól az volt a feladata, hogy
megvédje az előrenyomuló erőket a tenger felől érkező ellentámadásoktól, amelyekre bízvást
számíthattak. Amikor besötétedett, doktrínájának megfelelően valamennyi egység felderítőket
küldött ki.
Az élen haladó, csoportokban előrenyomuló egységek megkerülték a katonai várost, és
meglepetésükre semmilyen ellenállást nem tapasztaltak. A felderítő zászlóalj parancsnoka ezen
felbátorodva beküldött a városba néhány egységet. Senkit sem találtak: az itteniek jó részét már az
előző napon evakuálták. A zászlóaljparancsnok jobban belegondolva, mindezt logikusnak találta.
Isten hadserege előrenyomult, és bár súlyos veszteségei voltak, a szaúdiak semmiképpen sem
tartóztathatták fel.
 Továbbindult dél felé, igaz, most már valamivel óvatosabban. Arrafelé már kellett némi
ellenállással számolnia.
*
Hamm ezredes meglátta az oldalbiztosítást végző alakulatokat. Ez alighanem az ellenség II.
hadteste, állapította meg. Kiowa felderítő helikoptereinek első sora ezt az alakulatot figyelte. A
Kiowák a Bell 206-os helikopter rejtőzködésre specializált katonai változatai, talaj-közeiben lebegve
elektronikus periszkóppal figyelhetik, mi történik a kiemelkedő tereptárgy mögött, amely mögött
megbújnak. Látnak, de nem látszanak, tévérendszereik rögzítik az eseményeket, a „felvételt” pedig
továbbítják. Hammnek hat ilyen gépe volt a levegőben, mélységi felderítést végeztek tizenhat
kilométernyire a földi alakulatok előtt, amelyek egyelőre a katonai várostól délkeletre, negyvennyolc
kilométernyire helyezkedtek el.
Az ezredes a Star Wars-jármű egyik képernyőjén figyelte a Kiowák által küldött információkat,
amelyeket közben a technikusok grafikusan megjeleníthető, és a Hamm parancsnoksága alá tartozó
harcjárművekbe továbbítható jelekké alakítottak. Ezután a Predatoroktól érkeztek képek. A magasban
portyáztak, figyelték az elfoglalt várostól délre elterülő sivatagot és az utakat, az egyik át is repült
felette. A néptelen utcákon tartálykocsik és más ellátó járművek sorakoztak: jó rejtekhely volt a
számukra. A legfontosabb munkát azonban az elektronikus szenzorok végezték, az EIK erői ugyanis
most túlságosan gyorsan haladtak, semhogy lemondhattak volna a rádiózásról. A támadók
folyamatosan kommunikáltak. A jelforrások mozogtak, de irányuk ezúttal kiszámítható volt.
Egyértelműen sikerült bemérni két dandár-, és valószínűleg egy hadosztálytörzset is.
Hamm átült egy másik képernyő elé, hogy részletesebb képet kaphasson. A katonai város
irányából két hadosztály vonult dél felé. Ez alighanem az ellenség I. hadteste volt. Tizenhat
kilométer szélességben haladtak. Dandáronként két hadosztályoszlop vonult egymás mellett; elöl egy
páncélos-, közvetlenül utána egy önjáró tüzérdandár. A II. hadtest tőlük balra nyomult előre, és
hosszan elnyúlva biztosította az oldalvédelmet. Úgy látszott, a III. hadtest a tartalék.
A harcrendjük hagyományos volt, senkit sem lepett meg. Az ezredes úgy számolta, hogy
körülbelül egy óra múlva találkoznak majd a FARKASFALKÁ-val; neki addig a helyén kellett
maradnia, hogy átengedje arcvonala előtt az északról délre – az ő szemszögéből jobbról balra –
haladó I. hadtestet.
Nem volt rá idő, hogy megfelelőképpen előkészítsék a harcmezőt. A gárdisták nem rendelkeztek
teljes műszaki különítménnyel, sem harckocsi aknákkal, amelyekkel megspékelhették volna a
terepet. Megfelelő akadályokat és csapdákat építeni sem volt érkezésük. Alig tíz órája érkeztek ide, a
teljes dandár pedig még ennél is kevesebb ideje. Egyedül a tűztervük készült el. A FARKASFALKA
oda lőhetett, ahová csak akart, a legnagyobb tűzerőt azonban az úttól nyugatra kellett
összpontosítania.
– Jó ez a felvétel, uram – állapította meg Hamm hírszerzőfőnöke.
– Adja ki a járművekbe – utasította az ezredes, majd felemelte a rádiótelefont.
– FARKASFALKA-HAT itt BLACKHORSE-HAT
– Itt FARKASFALKA-HAT személyesen. Kösz a továbbított adatokat, ezredes – felelte
Eddington a digitális rádióban. Mindkét egység tudott a baráti alakulatok hollétéről is. – Szerintem
körülbelül egy óra múlva kerülünk érintkezésbe velük.
– Készen állnak a csattanásra, Nick?
– Alig tudom visszatartani az embereimet, Al. Ugrásra készek – felelte a gárdisták parancsnoka. –
Már látjuk az előőrseiket.
– Tudja, mi a feladata, Nick. Sok szerencsét! Hamm ezután a BUFORD-HAT-ot hívta.
– Látom a képet, Al – közölte Marion Diggs, aki százhatvan kilométerrel hátrább tartózkodott, de
ennek egy cseppet sem örült. Fiatal tábornok lévén nem szívesen küldte távirányítással harcba az
embereit.
– Valamennyien a helyünkön vagyunk, uram. Nekik már csak be kell jönniük az utcába.
– Rendben, BLACKHORSE. Várok. Vége.
 A legfontosabb feladat most a Predatorokra hárult. Irányítóik – Hamm hírszerző részlegéből –
magasabbra küldték miniatűr repülőgépeiket, nehogy meglássák vagy meghallják őket.
A Halhatatlanok hadosztálya az ellenség balszárnyán, a volt iraki Köztársasági Gárdahadosztály
az út nyugati oldalán haladt. Tizenhat kilométerrel saját felderítőik mögött, folyamatosan, zárt
alakzatban nyomultak előre, hogy ha ellenállásba ütköznek, könnyebben elsöpörhessék. Az élen
haladó dandár után a hadosztálytüzérség következett. Ez az erő kettévált – a hírszerzők járművében
figyelemmel kísérték a manővert –, az egyik rész megállt, hogy biztosítsa a tűzfedezetet, a másik
felzárkózott, és továbbvonult. Ez megint teljesen szabályszerűen történt. Számítani lehetett rá, hogy
körülbelül kilencven perc múlva tüzelőállásban lesznek. A Predatorok elhaladtak az ágyúsor felett, és
a műholdas navigációs rendszer segítségével megállapították a lövegek helykoordinátáit. A
hírszerzők az adatokat rakéta-sorozatvető ütegeknek továbbították. Két másik Predator is végigrepült
a formáció felett, hogy meghatározzák az ellenség parancsnoki járműveinek pontos helyét.
*
Hagyta, hadd jöjjenek közelebb. A FARKASFALKA felderítő előőrsének parancsnoka a civil
életben bűnügyekben védte a vádlottakat, de eredetileg a West Pointon végzett, és csak később
választott magának polgári pályát. Negyvenöt éves volt, csaknem harminc éven át teljesített ilyen
vagy olyan egyenruhás szolgálatot, volt része mindenféle agyzsibbasztó drillben és kimerítő
gyakorlatban, amelyek sok idejét vették el, és amelyek miatt sokat volt távol családjától. Most,
felderítői között már tudta, mire volt jó az egész.
A legelső ellenséges felderítő járművek három kilométernyire vonultak tőle, infravörös távcsővel
figyelte őket. A tíz BRDM-2 körülbelül öt kilométer szélességben húzódott szét, közülük egyszerre
három-négy mozgott a sötétben. Valószínűleg éjjellátó készüléket használtak. Négy keréken
gördültek, nehéz géppuskával vagy páncéltörő rakétákkal szerelték fel őket. Az ügyvéd gárdista ilyet
is, olyat is látott közöttük, de elsősorban olyat keresett, amelyen négy antenna volt: a szakasz-vagy
századparancsnok járművét...
– Antenna közvetlenül előttem – jelentette négyszáz méternyiről, az ezredes jobb oldaláról az
egyik Bradley parancsnoka. – Táv két kilométer, közeledik.
Az ügyvéd kidugta a fejét a rövid homokturzás mögül, és végigpásztázta infratávcsövével a
terepet. Az időpont megfelelőnek tűnt.
– BAGOLY, itt HATOS, buli tíz másodperc, ismétlem, tíz másodperc múlva.
– Négy-Három készen áll, HATOS – jelentette a Bradley, amely aztán a katonai városnál vívott
második csatát megnyitotta. A lövész nyomjelző robbanólövedéket töltött, mert a BRDM elég erős
volt, hogy páncéltörő lőszerrel lőjenek rá. Ráállította az irányzék szálkeresztjét a célpontra, aztán
még egyszer ellenőrizte fedélzeti számítógépén a távolságot.
– Dögölj meg, szemétláda – mondta a mikrofonjába.
– BAGOLY, itt HATOS, nyisson tüzet, nyisson tüzet!
– Tűz! – mondta a járműparancsnok a lövésznek, aki erre meghúzta az elsütő billentyűt, és leadott
egy három lövésből álló sorozatot. A három nyomjelző lövedék fényes csíkot húzott a sivatag
sötétjében, és mindhárom becsapódott a BRDM-be. A jármű tűzgömbbé robbant szét.
– Talált! – jelezte a parancsnok. – Cél eggyel balra! A Bradley tornya odébb fordult.
– Tűz! Talált! Cél eggyel jobbra! Tűz! Talált!
Egy percen belül valamennyi BRDM lángolt, aztán a felderítők parancsnoka jobbra és balra is
újabb fényeket látott. Kiadta a parancsot:
– Előre! Lerohanni őket!
A sivatag egy majdnem húsz kilométeres szakaszán húsz Bradley száguldott elő rejtekhelyéről.
Megindultak az ellenség felé, tornyaik jobbra-balra fordultak, lövészeik ellenséges felderítő
járművekre vadásztak. Tíz percen és három kilométeren át tartó rövid, heves tűzharc bontakozott ki.
A BRDM-ek hátráltak, de nem tudták eredményesen viszonozni a tüzet. Kilőttek két Sagger
páncéltörő rakétát is, ezek azonban lezuhantak, és szétrobbantak a homokban, amikor az őket kilövő
járművet megsemmisítette egy Bushmaster gépágyú. Nehéz géppuskáik lövedékei nem tudták átütni
a Bradleyk homlokpáncélját. Az összesen harminc járműből álló ellenséges felderítő előőrs végül
megsemmisült. A csatatérnek ezen a részén a BAGOLY volt az úr.
– FARKASFALKA, itt BAGOLY-HAT személyesen, mindet elintéztük. Az előőrsük kikészült.
Veszteségünk nincs – tette hozzá.
Az istenfáját, gondolta, ezek a Bradleyk aztán tudnak lőni.
*
– Rádióznak – jelentette az Eddington mellett dolgozó elektronikus hírszerző. – Valamivel többet
észlelünk.
– Ez tüzérségi tüzet kér! – mondta sietve a szaúdi hírszerzőtiszt.
– BAGOLY, rövidesen ágyúzni fogják! – mondta Eddington. Rendben, értettem. BAGOLY
előrenyomul.
*
– BUFORD, itt FARKASFALKA, harcban állunk, uram – jelentette Diggsnek parancsnoki
harcálláspontjáról Eddington. – Most végeztünk a felderítő előőrsükkel, a mi felderítőink látják a fő
erő elejét. Rövid időre harcba bocsátkozom velük, aztán magam után húzom őket jobbra, délkelet
felé. Zárótüzet lőnek a mieink és a fő erejük közé. Vétel.
– Vettem, FARKASFALKA. – Diggs a parancsnoki képernyőn látta a közeledő Bradleyket, jól
széthúzódva, aránylag egyenes vonalban haladtak. Aztán a járművek között ellenséges mozgásra
figyeltek fel: a képernyőkön ismeretlen ellenséget jelző szimbólumok jelentek meg.
A vezénylő tábornokot ez mérhetetlenül bosszantotta. Többet tudott egy kibontakozóban lévő
ütközetről, mint bárki a hadtörténet folyamán. Akár szakaszokat is utasíthatott, hová menjenek, mit
tegyenek, kire lőjenek – ezt azonban nem engedhette meg magának. Jóváhagyta Eddington, Hamm
és Magruder szándékait, akik térben és időben összehangolták terveiket, most pedig, mint
parancsnokuknak, hagynia kellett, hogy önállóan cselekedjenek, és csak akkor avatkozzék be, ha
valami baj támad, vagy valamilyen váratlan helyzet adódik. A királyságban lévő amerikai erők
parancsnoka most csak néző volt. A fekete tábornok csodálkozva csóválta a fejét. Tudhatta volna,
hogy ez ilyen lesz, de nem tudta, hogy ilyen nehezen viseli majd.
*
Közeledett a cselekvés ideje. Hamm századai tíz kilométeres szélességben, egymással
párhuzamosan haladtak, a két oszlop között ugyancsak tíz kilométeres rés volt. A
századparancsnokok minden eshetőségre felkészülve előreküldték felderítőiket, harckocsijaikat pedig
hátravonták tartalékba. Az egyes egységek kilenc harckocsiból, tizenhárom Bradleyből, és két M113-
as önjáró lövegből álltak. Előttük, már csak hét kilométernyire az EIK II. hadteste haladt, amelyet
megtépázott a katonai várostól északra kicsikart áttörés, és amely meggyengült, de valószínűleg
nagyon figyelt. Az embert semmi sem teszi éberebbé, mint az erőszakos halál megtapasztalása. A
helikopterek és a Predatorok által küldött adatok alapján pontosan ismerte az ellenség pozícióit.
Egyelőre még nem tudtak róla – valószínűleg legalábbis. Nyilván éppolyan elszántan próbálták
megtalálni őt, mint ahogyan ő tette. Utoljára még utasította a helikoptereket, hogy még egyszer
pásztázzák végig a terepet, és próbálják megtalálni az ellenség előretolt egységeit. Minden más
készenlétben állt, és kilencven kilométerre a vonalai mögött, Kiowa felderítőikkel együtt, a levegőbe
emelkedtek az Apache-ok, hogy kivegyék a részüket a fő összecsapásból.
*
Az F-15E Strike Eagle-ek mind északon voltak. Kettő közülük a nap folyamán már lezuhant – az
egyik a századparancsnok gépe volt. Most HARM rakétákkal felszerelt F-16-osok fedezetével,
irányított bombákkal támadták a két folyó torkolatán átvezető utakat és hidakat. A mocsaraktól
nyugatra lángoló, keletre sértetlen harckocsikat láttak. Az ismétlődő légi csapások egy izgalmas óra
során valamennyi átvezető útvonalat tönkretették.
Az F-15C-k, mint mindig, az AWACS folyamatos irányításával a katonai város légterében
manővereztek. Magasan repültek, hogy kívül maradjanak az előrenyomuló szárazföldi erők mobil
légelhárító rakétáinak hatótávolságán. Figyelték, nem jelennek-e meg az EIK vadászai, hogy
beavatkozzanak a dolgok menetébe. Egy részük a páncélosalakulatok helikoptereire vadászott. Az
effajta légi győzelem nem ért fel egy vadász lelövésével, de mindenképpen légi győzelem volt, és
gyakorlatilag teljesen veszélytelenül tehették. Ráadásul az EIK tábornokai helikoptereken
közlekedtek, amelyek legtöbbször felderítő feladatokat is elláttak, amit a terv szerint meg kellett
akadályozni.
Odalent élénk tevékenység kezdődött. Nappal mindössze három helikoptert lőttek le, de alkonyat
után jó néhány további is a levegőbe emelkedett – a felüket az első tíz percben lelőtték. Mindez
igencsak különbözött a legutóbbi háborúban tapasztaltaktól. A vadászat nagyon könnyűnek
bizonyult. A támadó ellenségnek harcot kellett kezdeményeznie, nem húzódhatott fedezékekbe, nem
szóródhatott szét, amit az Eagle-ek pilótái örömmel vettek tudomásul. Egyikük az AWACS
irányításával a katonai várostól délre észrevett egy helikoptert saját föld-levegő radarján, és néhány
másodpercen belül kilőtt rá egy AIM-120-as rakétát. Követte a lövedék útját, és látta, ahogyan a
tűzgömb balra mozdult, és szétterült a földön. A pilóta agyán átfutott, hogy kár volt elpazarolni rá a
Slammert, de a találat így is találat volt. Aznap este már nem pusztítottak el több helikoptert. E-3B
bevetés-irányító gépük közölte velük, hogy baráti helikopterek hatolnak be a csatatérre. Az Eagle-ek
biztosították fegyvereiket.
*
Bár százszor is elgyakorolták, a Bradleyknek kevesebb mint a fele lőtt ki páncéltörő rakétát. A
BAGOLY megvárta, amíg az élen haladó ellenséges csapatok lőtávolon belülre kerültek – kisegítő
felderítőik még közelebb jártak. Elsőként a Bradleyk támadtak rájuk, és a tűzharc most kevésbé volt
egyoldalú. A BRDM-ek már az amerikai felderítés vonalai mögött haladtak. Az egyik csaknem
legázolt egy terepjárót, meg is sorozta, de aztán egy Bradley gépágyúja darabokra szaggatta. A
páncélos aztán a helyszínre sietett, de a Hummerben már csak egyetlen sebesült élt. A gyalogosok
gondjaikba vették, a Bradley vezetője viszont felhajtott egy dűnére, és felemelte páncéltörő rakétája
kilövőjét.
Az ellenség élen haladó harckocsijai már tüzeltek. Felfigyeltek a Bradley torkolattüzére,
bekapcsolták saját éjjellátó készülékeiket, és a kiégett, sötét terepen újabb heves tűzharc bontakozott
ki. Az egyik Bradleyt eltalálták: teljes személyzete elpusztult. A többiek kilőttek két-két rakétát, és
mire parancsnokuk visszarendelte őket, húsz harckocsival végeztek. Még éppen sikerült
visszahúzódniuk a tüzérség pergőtüze elől, amelyet egy ellenséges harckocsi-parancsnok irányított
állásaikra. A BAGOLY a kilőtt Bradleyt és két Hummert, valamint a II. Öböl-háború első amerikai
halottait hátrahagyva visszahúzódott. A történteket jelentették feletteseiknek; a hír végighaladt a
parancsláncolaton.
*
Washingtonban éppen végeztek az ebéddel. Az elnök alig evett, a veszteségek híre rosszul
érintette, valamiért rosszabbul, mint a Yorktown veszteségei vagy a hat pilóta eltűnése. Bár,
gondolta, az eltűnésük nem azt jelenti, hogy meg is haltak. A BAGOLY emberei, akik mint megtudta,
nemzeti gárdisták voltak, viszont bizonyosan odavesztek. Pedig a polgári katonákat legtöbbször
természeti katasztrófák nyomán szokták bevetni...
– Elnök úr, ön odamenne? – kérdezte Moore tábornok, még mielőtt Robby Jackson
megszólalhatott volna. – Ha ismét huszon-egynéhány éves tengerészgyalogos hadnagy volna,
odamenne, igaz?
– Azt hiszem... de igen, odamennék. Muszáj lenne odamennem.
– Ők is ezt tették, uram – mondta neki Mickey Moore.
– Ez a dolguk, Jack – szólt csendesen Robby. – Ezért fizetik őket..
– Igen... – felelte az elnök, és magában kénytelen volt elismerni, hogy őt pedig ezért fizetik.
*
A négy F-117 Nighthawk Al Kharjban szállt le, kigurultak, majd bemanővereztek fedezékeikbe. A
szállítógépek közvetlenül utánuk meghozták a tartalék pilótákat és a földi személyzetet is. Az
utóbbiakat Rijádból érkezett hírszerzőtisztek fogadták, és magukkal vitték a négy pilótát, hogy
közöljék velük, mi lesz a feladatuk a háborúban, amely most kezdett nagyobb arányokat ölteni.
*
A Halhatatlan hadosztályt irányító vezérőrnagy parancsnoki járművében ült, és igyekezett
áttekinteni a helyzetet. A háború eddigi menetével elégedett volt. A II. hadtest eleget tett feladatának,
rést nyitott a szaúdi vonalakban, lehetővé tette, hogy a fő erő átzúduljon rajta, és a kép egészen egy
órával ezelőttig nemcsak világos, hanem biztató is volt. Délnyugat felől ugyan szaúdi erők
közeledtek felé, de még majdnem egynapi távolságban jártak. Addigra a Halhatatlanok már Rijád
környékén lesznek majd, és amúgy is szerepeltek bizonyos tervekben. Hajnalban a II. hadtest
elhagyja a Halhatatlanok bal oldalán elfoglalt biztosító pozícióját, és elterelő hadműveletet
végrehajtva megindul az olajmezők felé. Ezen a szaúdiak majd elgondolkodhatnak. Ezzel ő
bizonyosan nyer egy további napot, amelynek során, ha szerencséje lesz, talán az egész szaúdi
kormányt foglyul ejtheti. Sőt talán a királyi családot is. Ha esetleg elmenekülnek, ami persze nagyon
is valószínű, a királyság vezetés nélkül marad, az ő hazája pedig megnyerte a háborút.
Az eddigi eredményekért nagy árat kellett fizetniük. A II. hadtest fele odaveszett, hogy eljuttassa
idáig Isten hadseregét, a győzelmet azonban sohasem adják olcsón, s úgy tűnt, itt sem lesz másként.
Előőrseinek rádiói nem feleltek. Az egyik még tüzérségi támogatást kért, mert ismeretlen ellenséges
erővel került harcérintkezésbe, de aztán semmi. Tudta, hogy a szaúdi erő valahol előtte van, azt is
tudta, hogy hol találhatók a 4. dandár maradványai, amelyet a II. hadtest majdnem teljesen – bár nem
maradéktalanul – felmorzsolt. Tudta, hogy a szaúdiak keményen verekedtek a katonai várostól
északra, majd visszavonultak... valószínűleg utasítást kaptak, hogy tartsanak ki, amíg a várost
kiürítik... és még mindig volt hozzá erejük, hogy az ő felderítőivel is végezzenek. Nem tudta, merre
lehet az amerikai páncélos-ezred... talán tőle keletre. Azt is tudta, hogy valahol egy másik amerikai
dandárnak is kell lennie, talán ugyancsak keletre. Helikoptereket kellett volna kiküldenie, de az
egyiket, fedélzetén a hírszerző főnökével, az imént lőtték le az amerikai vadászok. Ennyit a légi
támogatásról, amelyet ígértek neki... Egész nap egyetlen saját vadászt látott: a roncs egy kráter
mélyén füstölgött, a katonai város keleti oldalán. Az amerikaiak azonban legfeljebb zaklathatták, fel
nem tartóztathatták, ha pedig időben eléri Rijádot, elfoglalhatja a szaúdi repülőterek többségét is, és
ezzel véget vethet a fenyegetésnek. A hadművelet kulcsa tehát az volt – ahogyan a hadsereg- és
hadtestparancsban is szerepelt –, hogy a lehető leggyorsabban nyomuljon előre. Parancsot adott az
élen álló dandárnak, hogy terv szerint nyomuljon előre, elöl haladó egységei pedig végezzenek
felderítést. Ezek az alakulatok most jelentették, hogy ismeretlen ellenséggel kerültek
harcérintkezésbe, amely azonban rövid tűzharc után visszavonult. A hadosztályparancsnok arra a
következtetésre jutott, hogy valószínűleg szaúdiak lehettek, megtették, amit tehettek, odacsaptak és
elmenekültek. Napnyugta után majd lerohanja őket. Kiadta a parancsokat, közölte szándékait
törzsével, majd a parancsnoki harcálláspontot elhagyva előrehajtott. Látni akarta, mi történik a
fronton, ahogy ez egy jó tábornokhoz illik. A törzs ezalatt rádión továbbította utasításait a beosztott
parancsnokoknak.
*
A Kiowák jelentették, hogy felderítőket látnak, de nem sokat. Dél felé haladtukban valószínűleg
alaposan megtépázták őket, gondolta Hamm ezredes. Egyik századát balra küldte, hogy kitérjenek az
ellenség elől, és utasította repülőfőnökét, hogy küldjön fel egy Apache-ot, amely majd néhány percen
belül végez a járművel. Egy másik felderítő egyszerűen áthaladhatott a századok között, egy
harmadik azonban egyenesen a harmadik század felé tartott, és ez bizony baj volt. A BRDM
szimbóluma megjelent a kommunikációs képernyőkön, az EIK megtépázott II. hadtestének nagy
részével együtt.
Így álltak a Halhatatlanok. Eddington látta az előőrsöt, és közvetlenül mögötte a fő erő első
egységeit. Húsz kilométeres sebességgel haladtak, most kerültek lövegei lőtávolságán belül. Hívta
Hammet.
– Mostantól öt perc. Sok szerencsét, Al.
 – Magának is, Nick – felelte az ezredes.
*
A harcot az amerikai tüzérség kezdte: az önjáró lövegek a megadott pillanatban tüzet nyitottak. Az
igazi látványosságot a rakéta-sorozatvetők jelentették, kevesebb mint két másodperc alatt tizenkét
rakétát indítottak útjára, amelyek hajtóműveikkel kivilágították az égboltot. Fél tíz után harminc
másodperccel csaknem kétszáz M77-es rakéta volt a levegőben. Az önjáró lövegeket újratöltötték,
elsütő-zsinórjaikat meghúzták: a lövegek tüzeltek, aztán nyitott zárakkal várták, hogy ismét
megtöltsék őket.
A közeledő rakétákat először az iraki gárda dél felől, a Khaled király katonai város-Al Artawiyah
útvonalon közeledő volt páncéloshadosztályának tisztjei vették észre. Sokuknak hadnagyként vagy
századosként már volt része ebben a látványban, és pontosan tudták, mit jelent. Acélzápor közeledett.
Egyeseket megbénított a látvány, mások rárivalltak embereikre, hogy húzódjanak fedezékbe, zárják
le a harckocsik fedélnyílásait, és tűnjenek el onnét.
A hadosztálytüzérség embereinek erre nem volt módjuk, mert lövegeik nagy részét vontatókkal
mozgatták, ők maguk pedig a nyílt terepen, a következő sortűzhöz előkészített lőszeres ládák mellett
tartózkodtak. Látták, amint a rakéták hajtóművei kihunynak, látták, hogy közelednek, és legfeljebb
várhatták, hogy becsapódjanak. Szétszóródtak, a földre vetették magukat, és imádkoztak, hogy az
átkozott szerkezetek valahol máshol csapódjanak be.
A rakéták ereszkedni kezdtek. Néhányezer-lábnyi távolságban az időzítők lerobbantották
orrkúpjaikat: valamennyiből hatszáznegyvennégy kisebb, húsz dekagrammos robbanószerkezet
szóródott szét. Ez rakétavetőnként hétezer-hétszázhuszonnyolc ilyen minibombát jelentett, és
valamennyi a gárdahadosztály tüzérségére hullott. Ez volt Eddington legnagyobb hatótávolságú
fegyvere, és azonnal ki akarta próbálni. Az amerikai fegyveres erőknél az egységparancsnokok saját
sörétes puskáiknak tekintették a rakétavetőket. Néhány iraki tüzér felpillantott: nem látták, nem is
hallották a közeledő robbanószerkezeteket, azok azonban ettől még közeledtek.
A körülbelül nyolcvanhektárnyi területre több mint hetvenezer töltet csapódott be, lángba borultak
a teherautók, és felrobbant a lőszer is. A kezelők nyolcvan százaléka meghalt vagy megsebesült. A
FARKASFALKA rakétavetőit öt perc alatt újratöltették.
A 155 milliméteres önjáró lövegek gyorsabban dolgoztak. Ugyancsak az ellenség tüzérségét
bombázták, és lövéseik éppoly pontosan célba találtak, mint a rakéták.
Utolsóként furcsamód a harckocsizók nyitottak tüzet, pedig csak ők látták saját szemükkel a
közeledő ellenséget. Először századparancsnokaik lőttek, aztán a többiek is bekapcsolódtak.
A Halhatatlanok előőrse alig fél perc alatt semmisült meg, anélkül hogy bármiféle ellenállást
fejthettek volna ki. Azt leszámítva, hogy az égő harckocsi-roncsok akadályként maradtak a
csatatéren...
Az amerikaiak ezután a fő erőt, a vonalban előrenyomuló három zászlóaljat vették tűz alá. Még
több mint háromezer méternyire voltak: a negyvenöt Abrams felé valamennyivel több mint százötven
ellenséges tank közeledett.
Az iráni harckocsi-parancsnokok többsége még mindig a torony nyílásában állt, holott látták,
hogy néhány kilométernyiről rakétákat indítanak feléjük. Ezután három kilométerrel előttük fehér és
vörös lángok sora lobbant, majd közvetlenül páncélosaik előtt lövedékek csapódtak be. A fürgébb
tisztek és sorállományú harckocsi-parancsnokok utasították tüzéreiket, hogy lőjenek a torkolattüzek
irányába, és nem kevesebb mint tíz meg is tette. A távolságot azonban nem volt idejük megállapítani,
ezért lövedékeik a célpontok előtt csapódtak be. Az irániakat úgy képezték ki, hogy gondolkodás
nélkül cselekedjenek, egyelőre azonban csak döbbentek voltak, félni még nem féltek. Egyesek
közülük újratöltötték a harckocsi-löveget, mások a távmérővel dolgoztak, hogy pontosabban
célozhassanak, de aztán a látóhatár ismét narancsszínbe borult, és ők már nemigen figyelhették meg
az ég színváltozását.
A negyvennégy Abrams következő sortüze negyvennégy harckocsit semmisített meg. Ötven
másodperc leforgása alatt a harckocsi ütközet véget ért. Most a Bradleyken volt a sor, hogy
Bushmaster gépágyúikkal a közeledő BMP-kkel is végezzenek. A gépágyúk számára a távolság
túlságosan nagy volt, de azért a végeredmény itt is ugyanaz lett.
*
A Halhatatlanok parancsnoka éppen az élen haladó dandár hátsó egységeinél járt, amikor ő is
megpillantotta a közeledő rakétákat. Utasította a vezetőt, hogy álljon félre, aztán amikor felállt és
hátranézett, észrevette Eddington második sorozatának torkolattüzeit. Hadosztályának negyven
százaléka alig egy perc alatt megsemmisült. Még mielőtt járműve találatot kapott volna, rájött, hogy
csapdába esett – de miért?
*
A sorozatvetők rakétái, amelyek megfosztották a Halhatatlanokat tüzérségüktől, nem délről,
hanem keletről érkeztek. Hamm ajándéka volt ez a nemzeti gárdisták számára, akik tűztervük alapján
nem tudták megtámadni az iráni ágyúkat. A BLACKHORSE rakétavetői megtették helyettük, aztán
abbahagyták a tüzelést, hogy átengedjék az ezred Apache harci helikoptereit, amelyek mélységi
támadást indítottak a II. hadtest egységei ellen; ezek pillanatnyilag az ezred három földi századával
harcoltak.
A csatatéri munkamegosztás alapjában véve az előző napon alakult ki, és a fejlemények igazolták
a helyességét. A tüzérség először a tüzérséget támadta, a harckocsik harckocsikat lőttek ki. A
helikopterek pedig azért szálltak fel, hogy végezzenek a parancsnokokkal. A Halhatatlanok
hadosztályának parancsnoki járműve húsz perccel korábban már megállt. Tíz perccel az első
rakétasortűz után az Apache-Kiowa-teamek északról az ellenség háta mögé kerültek, és elindultak a
rádióadások forrásai felé. Először a hadosztály–, aztán a dandárszintű célpontok kerültek sorra.
A Halhatatlanok törzse most próbálta értelmezni a beérkező adásokat.
A helikopterek hat kilométerről tisztán látták a járműcsoportot. Négy légelhárító rakétakilövő dél
felé célzott, körben légelhárító lövegek álltak. Az Apache-ok egy veszélytelennek tűnő ponton
megálltak, és körülbelül harmincméteres magasságban lebegni kezdtek. Első üléseikben helyet
foglaló lövészeik – mindnyájan fiatal tiszthelyettesek – optikai irányzékkal céloztak, kiválasztották a
célpontok első csoportját, majd élesítették Hellfire rakétáikat. Az első lövés meglepte az irániakat, de
az egyik katona meglátta a villanást, odakiáltott az egyik löveg kezelőinek, mire azok megfordították
ágyúikat, és már azelőtt tüzet nyitottak, hogy bajtársaik elindították volna rakétáikat. A célba vett
Apache balra szökkent, majd kilencven kilométeres sebességgel továbboldalazott, hogy kitérjen a
rakéták elől: ezzel a löveg irányzóját is újabb célzásra kényszerítette. Az első rakéta célt tévesztett, a
löveg pedig ismét tüzelt. A többi Apache-ot nem vették észre: hat rakétájuk közül öt célba jutott. Egy
perc múltán a légelhárítás megszűnt, és a támadó helikopterek tovább közeledtek. Személyzetük
látta, ahogyan az emberek kiugrálnak a parancsnoki járművekből, és szétszaladnak. Néhány katona –
a parancsnoki harcálláspontok őrei közül – géppisztollyal lőni kezdte a helikoptereket, sőt
géppuskások is tűz alá vették őket, de a meglepetés a támadókat segítette. A fedélzeti lövészek 2,75
hüvelykes rakétákkal igyekeztek megtisztítani a területet, a megmaradt páncélosokkal pedig Hellfire
rakéták végeztek. Ezután átváltottak a harminc milliméteres gépágyúkra. Ki akarták mutatni dühüket,
óriás rovarokként vetették magukat a földön lévőkre. A bevetés előtti eligazításon megegyeztek,
hogy ellentétben az 1991-es szokásokkal, a helikopterek nem fogadnak el megadást. A harminc
milliméteres robbanógolyók egyetlen élőt sem hagytak a nyílt terepen.
*
A II. hadtest felderítői elleni támadást valamelyest elsiették, a csatának ez a része a kelleténél
korábban kezdődött: riasztottak vele egy szinte érintetlen harckocsi-századot – bár a négyezer
méteres távolságban lévő ellenséges tankok egyelőre csak fehér dudoroknak látszottak.
– Harci csillagok, támadás – rendelkezett a második század parancsnoka, és tüzet nyitott. Lövését
azonnal nyolc másik követte. A nagy távolság ellenére hat gránátjuk talált: a BLACKHORSE
támadása a II. hadtest ellen így már a rakétavetők első sorozata előtt megkezdődött. A következő
sortüzet már menetből adták le – öt további ellenséges harckocsi semmisült meg, a válaszképpen
leadott lövések pedig rövidre sikerültek.
 Mozgó harckocsiból valamivel nehezebb volt lőni, mert bár a csövet giroszkóp stabilizálta, egy
bukkanó elmozdíthatta a célt. A lövészek számítottak rá, hogy hibáznak majd, igaz örülni nem
örültek ennek.
A második század harckocsijai ötszáz méteres térközzel haladtak, és egy pontosan ilyen
szélességű sávban keresték zsákmányukat. Minél tovább jutottak, annál több célpont bukkant fel. A
Bradleyk körülbelül száz méterről követték őket, lövészeik páncéltörő fegyverekkel felszerelt
gyalogság után kutattak. A járműközi kommunikációs rendszer adatai szerint a II. hadtest két
hadosztálya körülbelül harminchat kilométer szélességben, egyenes sorokban haladt, az alakzat
hossza pedig körülbelül tizenhárom kilométer lehetett.
Tíz perc múlva a második század átgázolt a szaúdiak által megtépázott egyik zászlóaljon: az
amerikaiak most felszámolták az alakulatot. Tíz perc múlva learathatták fáradozásaik gyümölcsét:
egy tüzérütegre bukkantak, amely éppen felállította lövegeit. A Bradley-k elintézték őket, huszonöt
milliméteres gépágyúikkal pásztázták a terepet; újabb tűzgömbökkel gyarapították a kivilágítást,
amely rácáfolni látszott a négy órával azelőtti naplementére.
*
– Mit ajánl, Eddington? – kérdezte Diggs.
– Tábornok úr, északra akarom küldeni az embereimet. Most végeztünk két harckocsi-dandárral,
könnyebben, mint egy tányér tejbegrízzel. Az ellenség tüzérsége nagyrészt elpusztult, uram, előttem
tiszta a terep.
– Helyes, de azért figyelje az arcvonala széleit. Értesítem a BLACKHORSE-t.
– Értettem, uram. Húsz perc múlva indulunk.
Természetesen mindketten elgondolkodtak ezen a lehetőségen, még térképen rögzített terveket is
készítettek. LOBO elfordul, és jobb oldalra széthúzza arcvonalát, FEHÉR AGYAR az út két oldalán
egyenesen továbbmegy észak felé, és ha addig nem éri támadás, balról felzárkózik melléje a
COYOTE, oszloponként, hogyha kell, gyorsan elhagyhassák a nyugati egyenetlen terepet. Új
állásaiból a dandár észak felé vonul, és rendre eléri a tíz kilométerenként kijelölt terepszakaszokat. A
sötétség és az ismeretlen terep miatt – valamint amiatt, hogy mindez a tervnek csak a fele volt –
lassan kellett haladniuk. A műveletet a NATHAN jelszó kellett, hogy megindítsa, az adott időre
elérendő első terepszakasz pedig a MANASSAS kódnevet kapta. Eddington remélte, hogy Diggs
nem bánja majd.
– Itt FARKASFALKA-HATOS mind a hatnak. A jelszó NATHAN. Ismétlem, húszas perc múlva
elkezdjük a NATHAN tervet. Igazolják vissza!
Néhány másodpercen belül mindhárom zászlóaljparancsnok nyugtázta a parancsot.
*
Magruder ezredest egyáltalán nem lepték meg az első eredmények, legfeljebb az, hogy a gárdisták
milyen remekül helytálltak. Meglepőnek inkább a 10-esek gyors előrenyomulását találta. Alakulata
egyenletes, harminc kilométeres sebességgel haladt, és már jócskán az egykori Irak területén járt.
Hamarosan délnek kellett fordulnia, amit hajnali kettőkor meg is tett. Helikopterszázadát
hátrahagyta, hogy fedezzék a szaúdiakat, ezért pillanatnyilag kissé mezítelennek érezte magát, de
egyelőre sötét volt, és ez még további négy órán át így is maradt. Addigra ismét Szaúd-Arábiában
lesz. BUFFALO-HAT úgy találta, a legkitűnőbb feladatot osztották rá, amit csak páncélos-
parancsnok kaphat. Itt volt mélyen az ellenséges területen, és még mélyebben az ellenség hátában.
Utasította egységeit, hogy húzódjanak szét. A felderítés szerint nem volt előttük semmi, az ellenség
fő ereje pedig mélyen a királyság belsejében járt. Magruder úgy gondolta, az EIK erői nem is jutnak
már beljebb, neki pedig nem lesz más dolga, mint hogy rájuk csapja az ajtót.
62. Felkészülni... előre!
Azok számára az amerikai erők számára, amelyek már kapcsolatba kerültek az ellenséggel, rövid,
nemkívánatos, de nélkülözhetetlen szünet következett. A legkönnyebben Nick Eddington ezredes
viselhette volna a FARKASFALKÁ-nál – mégsem így volt. Nemzeti gárdistái életük első csatájában
mindössze annyit tettek, hogy megvetették a lábukat, az ellenségnek tehát módja nyílott, hogy
bemasírozzon a csapdába, ahol az amerikaiak bármit elpusztíthattak. A dandár felderítőit kivéve a
nemzeti gárdisták szinte meg sem mozdultak. Ennek azonban most változnia kellett, és
Eddingtonnak eszébe jutott, hogy bár ő itt afféle balettmester, a figurákat súlyos és nehézkes
harckocsik mutatják be, sötétben és ismeretlen terepen.
A technika sokat segített. A rádiók közölték embereivel, mikor és hová menjenek, a járműközi
kommunikációs rendszer pedig azt is tudatta velük, hogy miként. A LOBO erő lehátrált lejtős
állásaiból, amelynek negyven perce oly jó hasznát vette, majd délnek fordult, és előre kijelölt
navigációs pontok érintésével újabb célok felé indult, amelyek eredeti harcálláspontjaiktól tíz
kilométernyire délre helyezkedtek el. Eközben a megerősített zászlóalj szétbontakozott és jócskán
veszített eredeti mélységéből, amit kizárólag az tett lehetővé, hogy a zászlóaljtörzs az elektronika
segítségével programozni tudta mozgásukat. Utasításaik nyomán az alegységparancsnokok csaknem
automatikusan tovább tagolták erőiket, és végül minden jármű méterre pontosan tudta, hová kell
megérkeznie. A NATHAN terv végrehajtását megelőző húsz percben lehetőség nyílt arra, hogy
megkezdődjék az osztályozás folyamata. Az oldalirányú elmozdulás egy órát vett igénybe: a
járművek néptelennek tűnő tájon vonultak, körülbelül azzal a sebességgel, mintha autópályán
haladtak volna, különösen sűrű csúcsforgalomban. A FARKASFALKA körülbelül harminchat
kilométert tett meg oldalirányban, aztán észak felé fordult, és óránként tíz kilométeres sebességgel
megindult előre. A felderítők előreszáguldottak, és a fő erő előtt öt kilométernyire állásokat foglaltak.
Ez kevesebb volt, mint amit a harcászati szabályzat előírt, és Eddington azzal is tisztában volt, hogy
részidős katonákból álló jókora alakulata a kelleténél jobban függ az elektronikától. Úgy döntött,
hogy szigorúan kézben tartja három zászlóaljból álló erejét, amíg ki nem alakul köztük a megfelelő
összeköttetés, és áttekinthetővé nem válik az összkép.
*
Huszonnégy kilométernyire északnyugatra ezekben a percekben semmisítették meg a II. hadtest
irányítóközpontját.
A terv kezdett kibontakozni. Az első század arra készült, hogy elkanyarodik, és észak felé áttör a
II. hadtest maradék egységein. A harmadik századnak kisebb ellenállást leküzdve, dél felé haladva,
elsőként kellett megtámadnia a III. hadtest balszárnyát. Húsz kilométernyire Hamm elindította
tüzérségét, hogy hozzájáruljon a II. hadtest maradványainak felszámolásához – a hadtest parancsnoki
karával a BLACKHORSE helikopterszázada az imént végzett.
*
Eddington ismét emlékeztette magát, hogy mindent a lehető legegyszerűbb formában kell
végrehajtania. Bármily régóta tanulta ezt a mesterséget, nem ő volt Nathan Bedford Forrest, a terv
névadója, ez a csatatér pedig túlságosan nagy volt ahhoz, hogy alkalmazza a déli lovassági tábornok
húzásait, amelyeket a zseniális fajgyűlölő oly gyakran hajtott végre a polgárháború során.
A BAGOLY arcvonala mostanra különösen elvékonyodott, hiszen a dandár frontjának hosszúsága
az utóbbi másfél órában csaknem megduplázódott, s ez lelassította őket. Talán nem is baj, gondolta
az ezredes. Türelem, türelem. Az ellenség nem manőverezheti magát túlságosan keletre, nehogy
belefusson a BLACKHORSE balszárnyába... már ha tudják, hogy Hammék ott vannak. Nyugaton
pedig túlságosan ingoványos a talaj, semhogy könnyen mozoghatnának rajta. Ha középen
próbálkoznának, alaposan ellátnák a bajukat. Az tűnt hát logikusnak, hogy az ellenséges I. hadtest
korlátozott bekerítő hadmozdulattal próbálkozik, valószínűleg keleten.
A Predatoroktól beérkező képek mindinkább megerősíteni látszottak ezt.
*
A Halhatatlanok parancsnokának már nem volt megfelelő harcálláspontja, ezért a megsemmisült
1. dandár parancsnoki harcálláspontjainak maradványaiban rendezkedett be. Megértette, hogy
folyamatosan mozognia kell. Első feladata az volt, hogy ismét felvegye a kapcsolatot az I. hadtest
parancsnokságával, ami némi nehézségbe ütközött, mert a hadtest parancsnoki járműve az Al
Artawiyah-ba vezető úton belefutott az amerikaiak által – hiszen amerikaiaknak kellett lenniük –
állított csapdába. Az I. hadtest most rendezte sorait, tehát valószínűleg sokat rádiózott a hadsereg
parancsnokságával. Bekapcsolódott a kommunikációba, és sikerült kapcsolatba kerülnie a
hadtestparancsnokkal, egy ugyancsak háromcsillagos iráni tábornokkal. Amilyen gyorsan csak
tudott, beszámolt neki az eseményekről.
– Legfeljebb egyetlen dandár lehet ott – biztosította közvetlen felettese. – Mit szándékozik tenni?
– Összevonom maradék erőimet, és virradat előtt megtámadom mindkét szárnyukat – felelte a
hadosztályparancsnok. Nem mintha lett volna más választása, és ezt ő is, a felettese is tudta. Az I.
hadtest nem vonulhatott vissza, mert a kormány, amely harcba küldte, nem hagyta volna jóvá ezt. Ha
viszont továbbra is a helyükön maradnak, elérik őket a kuvaiti határ mentén rohamozó szaúdi erők...
Vissza kellett tehát szerezniük a kezdeményezést: manőverezéssel és egy páncélos-lökéssel el kellett
söpörniük az útjukban álló amerikai erőt. A harckocsikat pontosan erre a célra tervezték, a
Halhatatlanok parancsnoka pedig még mindig több mint négyszáz páncélossal rendelkezett.
– Jóváhagyom. Odaküldöm önnek a hadtesttüzérségemet. Az ön jobb oldalán elhelyezkedő
gárdapáncélosok ugyanezt teszik majd. Törjön át – mondta a hadtestparancsnok –, és alkonyatra
Rijádban leszünk.
Rendben, gondolta a Halhatatlanok parancsnoka. Kiadta a parancsot, hogy második dandárja
lassítson, hagyja, hogy a harmadik felzárkózzék hozzá, majd erőiket koncentrálva manőverezzenek
kelet felé. Tőle nyugatra az irakiaknak ugyanezt az ellenkező irányban kellett végrehajtaniuk. Úgy
tervezte, hogy a második dandár előretör, megtámadja és leköti az ellenség egyik szárnyát, a
harmadik pedig egy kerülővel hátba kapja őket.
Úgy határozott, a centrum ellen nem küld erőket.
*
Az élen haladó dandár megállt, a nyugati csoport azonban lassan továbbhaladt, mintha parancsra,
vagy helyzetének valamiféle megváltozására várt volna.
Eddington úgy döntött, nem hagy időt nekik, hogy gondolkodjanak. A rakéta-sorozatvetők ismét
tüzet nyitottak, és a tábori tüzérség hagyományos lövegei is csatlakoztak hozzájuk. A rakéták
minibombái megöltek néhány iránit, de a páncélosokban nem sok kárt tettek. A gránátok azonban,
amelyek nem a levegőben robbantak, olykor járműveket találtak el, és lángba borították őket.
*
A 11-es ezred első százada a megfelelő időben megindult, széthúzódott, és folytatta útját észak
felé. Előttük Bradley felderítő járművek haladtak, mögöttük fél kilométerrel pedig a „Harci csillag”
tankok.
*
Isten hadseregének törzsét rendkívül nehéz volt megtalálni, Hamm azonban, kifejezetten erre a
célra, kiküldött két felderítő helikopter-őrjáratot. Felderítőszakasza ismét működésbe lépett a
második század törzsénél. Célpontjukat „húsos táskának” keresztelték. Tudták, ha megtalálják, az
egész ellenséges erőt szétzilálhatják. Az elektronikus hírszerző járművekben szaúdi tisztek
kapcsolódtak be a munkába, figyelték az adásokat. Az EIK-erők magasabb rangú parancsnokai
lehallgatás-biztos rádiókon érintkeztek egymással, de ezeket csak akkor lehetett használni, ha
mindkét fél rendelkezett ilyen készülékkel, mivel pedig híradórendszerük mindinkább széthullott,
számítani lehetett rá, hogy előbb-utóbb a „húsos táska” is átvált nyílt forgalmazásra. Találat ért egy
hadtest- és két hadosztálytörzset: a háromból kettő szinte teljesen elpusztult, egy pedig súlyos
károkat szenvedett. Az amerikaiak ráadásul nagyjából tudták, hol van a III. hadtest, és hogy a
hadsereg főparancsnoksága hamarosan hívni fogja őket – ez volt az egyetlen magasabb egység,
amelyik eddig nem vett részt a harcokban – az elszenvedett néhány légi csapást leszámítva. A
lehallgatók örömmel elolvasták volna az üzeneteket, de erre most nem volt szükség. Tudták, hogy a
főparancsnokság milyen frekvenciatartományban rádiózik, és néhány percnyi forgalmazás alapján
meg is állapították, hol található. Négy Apache és hat Kiowa azonnal elindult, hogy tönkretegyék a
„húsos táskának” ezt a reggelét.
*
 – Mi történik?! – kérdezte ingerülten Mahmoud Haji. Utálta használni ezt a rádióból és telefonból
összetákolt holmit, hadserege főparancsnokával pedig eleve nehéz volt kapcsolatba kerülnie.
– A Khaled király katonai várostól délre ellenállásba ütköztünk, most próbáljuk leküzdeni.
– Kérdezze meg tőle, milyen jellegű az ellenállás! – tanácsolta az ajatollah-nak a hírszerzőfőnök.
– Ezt az ön vendégének kellene megmondania nekem – vélekedett a főparancsnok. – Egyelőre mi
magunk is csak próbáljuk megállapítani.
– Az amerikaiaknak legfeljebb két dandárjuk lehet a hadszíntéren! – szögezte le a hírszerző. – És
még egy dandárerejű alakulat Kuvaitban, de ez minden.
– Valóban? Nos, az utóbbi három órában több mint egy hadosztálynyi erőt veszítettem, és még
mindig nem tudom, kikkel állok itt szemben. A II. hadtest súlyos veszteségeket szenvedett. Az első
ellenállásba ütközött, de folytatja a támadást. A III. hadtest egyelőre érintetlen. Folytathatom a
támadást Rijád irányába, de tudnom kell, kivel állok szemben.
A főparancsnok, egy hatvanéves tábornok, nem volt ostoba ember, de úgy érezte, még győzhet.
Még volt négy hadosztálynyi hadereje, minden csak a megfelelő irányításon múlott. Szerencsésnek
érezte magát, hogy az amerikaiak és a szaúdiak légitámadásai ilyen kevés kárt tettek csapataiban...
bár ez az érzése nem sokkal később elmúlt. A három parancsnoki törzs eltűnése óvatossá tette,
legalábbis foglalkoztatni kezdte saját biztonsága. BMP-1KSh parancsnoki páncélosa, amelyben a
rádiói működtek, egy egész kilométernyire volt tőle, a kagylót, amelyet a kezében tartott egy egész
dobnyi drót kötötte össze a járművel. Egy csoport katona vette körül, akik nagyon igyekeztek, hogy
ne füleljenek túlságosan feltűnően parancsnokuk ideges szavaira.
*
– A francba, nézzétek azokat a lánctalpas légvédelmi rakétavetőket! – szólt a rádiójába az egyik
Kiowa megfigyelője. A helikopter az ezredtörzstől nyolc kilométernyire északra végzett felderítést. A
pilóta a rádiót kezelte, a megfigyelő számolt.
– MARTALÓC-VEZÉR, itt TALIZMÁN-HÁRMAS. Azt hiszem, megtaláltuk a „húsos táskát”.
– HÁRMAS, itt a VEZÉR, mondja! – hallatszott a szűkszavú válasz.
– Hat BMI, tíz teherautó, öt lánctalpas légvédelmi rakétavető, és három ZSU-23-as egy vádiban.
Nyugatról, ismétlem, nyugatról kell megközelíteni őket.
Ennyi védelmi tűzerő nem lehetett máshol, csak Isten hadseregének mozgó parancsnoki
harcálláspontja körül. Mind az öt légvédelmi rakétavető francia Crotale volt, és TALIZMÁN-
HÁRMAS tudta, hogy azok a kis piszkok nagyon veszedelmesek. Az irániaknak mindenesetre jobb
helyet kellett volna választaniuk, ebben a helyzetben ajánlatosabbnak tűnt volna nyílt terepen, sőt
valamilyen magaslaton berendezkedniük, hogy a légvédelmi radarok jobban lássanak.
– HÁRMAS, itt a VEZÉR, ki tudja világítani őket?
– Igen. Csak mondja, hogy mikor. Először a radaros lánctalpasokat. A helikopteres különítmény
parancsnoka nyugaton, földközelben haladt. Ötvennégy kilométeres sebességgel lopakodott előre,
aztán emelkedni kezdett a vádi fölé magasodó dombgerinc túlsó oldalán. Nagyon lassan felnyújtotta
szenzorárbocát. A százados olyan óvatosan irányította a gépet, mint a kezdő autós a kocsiját, amikor
a járda mellé állást tanulja. Lövésze az érzékelőket kezelte.
– Tartsa meg itt, uram – mondta a lövész az elülső ülésben.
– HÁRMAS, itt VEZÉR, kezdheti a muzsikát!
A Kiowa bekapcsolta lézersugaras célmegvilágítóját: a láthatatlan infravörös lézernyaláb először a
távolabbi radarhordozó járművet világította meg. Amikor ezt az Apache észlelte, megemelte az orrát,
és öt másodperc különbséggel kilőtt rá két Hellfire rakétát.
*
A tábornok ezer méterről is hallotta, hogy valaki felüvölt.
Valójában csak az egyik jármű radarja működött, a biztonság érdekében ez is megszakításokkal.
Most éppen sugárzott, és érzékelte a közeledő rakétát. A négy rakétahordozó jármű egyike
elfordította négy rakétacsövét, és tüzelt, de a Hellfire alábukott, a Crotale pedig elvesztette, és
ártalmatlan ballisztikus testként repült tovább. A radaros jármű egy pillanattal később felrobbant, egy
másik hat másodperccel később jutott ugyanerre a sorsra. Isten hadseregének parancsnoka elnémult,
és nem figyelt tovább a Teheránból érkező szavakra. A földre kuporodott – nem is tehetett mást, mert
a testőrei lenyomták.
*
A négy Apache félkörben lebegett, várták, hogy a különítmény parancsnoka kilője valamennyi
Hellfire-jét. A százados öt másodperces időközökben összes rakétáját elindította: a Kiowa egyenként
irányította célra őket. Ezután a rakétavetők, majd az orosz gyártmányú lövészpáncélosok
következtek. Semmi sem maradt, ami megvédhette volna a BMP parancsnoki járműveket. A
helikopterek túlságosan messze voltak, semhogy a mozgó parancsnoki harcálláspont őrsége akár
nehéz géppuskákkal, akár vállról indítható rakétákkal eltalálhatta volna őket.
*
A katonák menekülni próbáltak, de a helikopterek egyre közelebb jöttek. Most már mindössze
néhány száz méternyiről tüzeltek, véres, kíméletlen hajtóvadászat folyt.
*
– VEZÉR, itt KETTES – elentkezett az egyik pilóta. – Keleten látok egy csoportot.
– Intézze el őket! – parancsolta a százados. Az egyik harci helikopter dél felől megkerülte a
parancsnoki poszt maradványait.
*
Semmit sem tehetett, sehová sem menekülhetett. Három embere vállához emelte a fegyverét, és
lőtt. A többiek menekülni próbáltak, de nem volt hová elfutniuk, nem volt hol elrejtőzniük. Ha valaki
menekülni próbált, a helikopterek végeztek vele. Amerikaiak... Dühösek amiatt, amit az elnökük
mondott nekik. Akár igaz is lehet, gondolta a tábornok, és ha...
– Hogy mondják tevehajcsárul, hogy dögölj meg? – kérdezte az egyik lövész, s közben ráérősen
meggyőződött róla, hogy mindenkit, akit látott, agyonlőtt.
– Azt hiszem, vették az üzenetet – felelte a pilóta, majd megfordította a gépet, hogy újabb
célpontokat keressenek.
– ANGYAL-HATOS, ANGYAL-HATOS, itt MARTALÓC-HATOS, személyesen. Ez itt nagyon
úgy nézett ki, mint egy parancsnoki harcálláspont, de most már jobban hasonlít az égett pirítósra –
jelentette a parancsnok. – Visszamegyünk a bázisra üzemanyagért és lőszerért. Vége.
*
– Hozzák már vissza! – rivallt rá Daryaei a telefonban jelentkező híradótisztre. A szobában
tartózkodó hírszerzőfőnök nem szólt semmit, gyanította, hogy már soha többé nem beszélhetnek a
főparancsnokkal. A legkellemetlenebb az volt, hogy nem tudták, miért. Ő maga jól becsülte fel a
beérkező amerikai erőket, ebben bizonyos volt. Hogy okozhat ilyen kevés ember ekkora pusztítást...?
*
– Két dandárjuk volt... vagy ezredük, vagy akármijük... igaz? – kérdezte Ryan, miközben a
csatatérről átküldött legfrissebb felvételeket nézte a térképterem tévéernyőjén.
– Igen – bólintott Moore tábornok. Némi örömmel tapasztalta, hogy még Jackson admirális is
feltűnően hallgatag. – De már nincs nekik, elnök úr. Uram Jézus, azok a gárdisták pompásan
helytállnak!
– Uram – kérdezte Ed Foley –, meddig akarja folytatni?
– Van akár a legkisebb kétségünk is, hogy mindezeket a döntéseket személyesen Daryaei hozta? –
kérdezte Ryan, bár tudta, hogy a kérdés ostoba. Hiszen ezt mondta a saját honfitársainak is. A kérdést
azonban fel kellett tennie, és a helyiségben lévők valamennyien tudták, miért.
– Nincsen – felelte a CIA igazgatója.
– Akkor végigcsináljuk, Ed. Az oroszok benne lesznek?
– Igen, uram, úgy gondolom.
*
Ezen a napos délelőttön Pekingben Adler mindkét tárgyalópartnerénél többet tudott. Az üzenet,
amelyet eljuttattak hozzá, nem volt különösebben részletes, csak a legfontosabbakat tartalmazta.
Megmutatta a követség katonai attaséjának, egy ezredesnek, aki megnyugtatta, hogy az utolsó szóig
elhiheti. Arról azonban, amiről az üzenet szólt, egyelőre kevesen tudtak. A háborúból tudósító
riporterek katonai kommunikációs hálózatokon továbbították anyagaikat, és az időeltolódás miatt
Amerikát még csak a harci cselekmények megkezdődéséről tudósíthatták. A kínaiak, ha titokban
tartották a kapcsolatot Teheránnal, azt hihették, hogy perzsa barátaik még mindig fölényben vannak.
Érdemes volna tenni egy próbát, gondolta a külügyminiszter, POTUS biztosan egyetértene.
– Üdvözöljük ismét Pekingben, miniszter úr – köszöntötte szívélyesen kínai kollégája.
Zhang ezúttal is jelen volt, és szokásához híven igyekezett titokzatos némaságba burkolózni.
Adler letelepedett szokásos helyére. Tajpejben azért kényelmesebb, gondolta.
– Ezek az újabb fejlemények... csakugyan igazak? – kérdezte hivatalos vendéglátója.
– Ez elnököm és hazám hivatalos álláspontja – felelte Adler, ami azt jelentette, hogy
szükségképpen igazak.
– Elegendő erővel rendelkeznek, hogy megvédjék érdekeiket a térségben?
– Nem vagyok katonai szakértő, miniszter úr, erről tehát nem tudok mit mondani – tért ki Adler.
Csakugyan nem volt az, de az erő pozíciójából bizonyosan másként szokás nyilatkozni.
– Nagy szerencsétlenség volna, ha nem így lenne – jegyezte meg Zhang. Adler kíváncsi lett volna,
milyen álláspontot képvisel a KNK az ügyben, de ha megkérdi, nyilván semleges, semmitmondó
válasszal fizetik ki. Valószínű, hogy az Eisenhower-csoport jelenlétéről sem nyilatkoznának másként.
Az anyahajó repülőgépei a szoros „nemzetközi vizei” fölött őrjáratoztak. Az amerikai diplomácia
vezetője tudta, hogy sikernek kell tekintenie, ha bármit ki tud húzni vendéglátóiból.
– A világhelyzet olykor szükségessé teszi, hogy sok mindennel kapcsolatban felülvizsgáljuk
álláspontunkat, és olykor elgondolkozzunk bizonyos baráti kapcsolatokon is – próbálkozott.
– Barátok vagyunk, amióta csak Nixon elnök elszánta magát arra a bátor lépésre, és ellátogatott
hozzánk – felelte némi gondolkodás után a külügyminiszter. – És az esetleges félreértések ellenére is
azok maradunk.
– Ezt örömmel hallom, miniszter úr. Szükségben mutatkozik meg, ki az igazi barát.
No, ezt emésszétek meg. Lehet, hogy a sajtó hírei igazak, és lehet, hogy ez a ti Daryaei barátotok
sikerrel jár. A csali be volt dobva. A kínai miniszter nyájaskodott:
– Amerika álláspontjában tulajdonképpen mindössze egy állandó kifogásolható pontot látunk, azt,
amit az önök elnöke véletlenül „a két Kínáról” mondott. Ha ezt rendezni tudnánk...
– Nos, mint már mondtam önnek, az elnök egy feszült helyzetben, riportereknek nyilatkozott...
– Nekünk tehát nem kellene tudomást vennünk róla?
– Amerika továbbra is úgy érzi, hogy ennek a helyi vitának a békés rendezése valamennyi érintett
érdekét szolgálja.
Ez bizony az erős, magabiztos Amerika korábbról is ismert álláspontja volt, amellyel Kína nem
szívesen húzott volna ujjat.
– A béke mindig jobb a konfliktusnál – szólalt meg Zhang. – De vajon meddig kell ekkora
türelmet tanúsítanunk? Az újabb események csak nyomatékosították az alapproblémát.
Adler egy árnyalatnyival határozottabban felelt:
– Megértem csalódottságukat, de mindnyájan tudjuk, hogy a türelem minden erények
legnemesebbike.
– A türelem bizonyos helyzetekben fényűzés lehet – vélekedett a pekingi külügyminiszter. –
Hálásak lennénk, ha Amerika néhány szóval a segítségünkre lenne.
– Azt óhajtják, hogy valamelyest módosítsuk politikánkat? – kérdezte Adler, és kíváncsi volt,
megszólal-e ismét Zhang, miután egyszer már sikerült valamelyest befolyásolnia a társalgás irányát.
– Csak azt szeretnénk, ha önök megértenék a helyzet logikáját. Ez jócskán megerősítené az
országaink közti barátságot, ahhoz képest, hogy országaink nemzetközi súlyához képest milyen
csekély ügyről van szó.
 – Értem – felelte Adler, és csakugyan értette is, miről van szó. Gratulált magának, amiért sikerült
kiugratnia a nyulat Peking bokrából. Legközelebb erről kell majd tájékoztatnia Washingtont –
feltéve, hogy az ottaniak a háborún kívül másra is ráérnek.
*
A10-es páncélos-ezred hajnali fél négykor ért vissza szaúdi területre. A Buffalo ekkorra egy
negyvennyolc kilométer szélességű vonal mentén szóródott szét. Úgy számolták, hogy egy órán belül
elhelyezkedhetnek az EIK hadserege utánpótlási vonalának két oldalán, anélkül hogy ezt bárki is
észrevenné. Most gyorsabban, immár óránkénti ötven kilométeres sebességgel haladtak. Az ezred
elöl haladó egységei rábukkantak a EIK belügyi alakulatainak néhány őrjáratára, többnyire
magányos járművekre, amelyeket közvetlenül azután, hogy észrevették őket, elintéztek. Tudták,
hogy amikor elérik a következő utat, újabbakkal találkoznak majd. Elsősorban forgalomirányító
katonai rendőrökre számítottak – bárhogy nevezze is őket az ellenség. A katonai város felé bizonyára
nagy mennyiségű üzemanyagot szállítottak: a Buffalo katonái mindenekelőtt erre pályáztak.
*
A Halhatatlanok 2. dandárját már közel egy órája lőtték, amikor a volt iráni alakulat páncélosait
utasították, hogy azonnal induljanak. A vezénylő kétcsillagos tábornok az oldalbiztosító 3. dandárnál
tartózkodott, és inkább hallgatott, mint beszélt. Nem értette, miért nincsenek sehol az amerikai
repülőgépek, de örült, hogy így van. Megérkezett a hadtest tüzérsége, a lövegeket felállították, de
nem tüzeltek, nehogy elárulják ittlétüket. Ez nem sokáig maradhatott így, a tábornok azonban ki
akarta használni, hogy megjöttek. Az ellenséges erő az országútnak ezen az oldalán aligha lehetett
nagyobb egy teljes dandárnál, neki pedig két dandárja is volt. Arra az esetre pedig, ha csakugyan egy
teljes dandárral állt szemben, az út túloldalán lévő iraki bajtársak átkarolják majd őket, hogy
segítsenek neki – amit ő is megtesz nekik, ha nem ütközik ellenállásba. Egy nyitott tetejű
parancsnoki járműben ült, és – nehogy tüzérségi vagy helikoptertámadás érje – menet közben biztatta
beosztott parancsnokait a támadásra. Ha ellenségei még mindig azokban az állásokban vannak,
amelyeket az első támadás idején sikeresen tartottak, ő majd intézkedik...
*
A LOBO húsz perc késéssel haladt át a MANASSAS vonalszakaszon. Eddington bosszankodott,
mert úgy vélte, elegendő időt biztosított a manőverre. Ez a nyavalyás ügyvéd azonban, a BAGOLY
parancsnoka, alaposan előrement, a jobbszárnyon. (A dandár helyettes parancsnoka a bal oldalt
biztosította.) A felderítőfőnök tűztámogatást kért, ő maga azonban egyetlenegy lövést sem adott le.
– FARKASFALKA-HAT, itt BAGOLY-HAT vétel.
– FARKASFALKA-HAT, személyesen, BAGOLY – felelte Eddington.
– Közelednek, uram, két dandár vonalban, meglehetősen tömötten, most kelnek át a MAGASLAT
vonalon.
– Mennyire vannak tőlük, ezredes?
– Háromezerre. Most vonom hátra az embereimet.
A felderítők előre kijelölték a biztonságos visszavonulási útvonalakat, BAGOLY pedig remélte,
hogy még mindenki emlékszik rájuk.
– Rendben, ügyvéd úr, vonuljanak csak.
– Vettem, Eddington professzor. A BAGOLY szárnyra kel – felelte a jogász. – Vége.
Ugyanez a jelentés négy perccel később a balszárnyról is befutott. Eddington dandárja négy EIK-
dandárral állt szemben, itt volt az ideje, hogy javítson valamit az esélyein. Tüzérzászlóalja
megkezdte a tüzelést. A harckocsi- és Bradley-parancsnokok mozgó célokat kerestek a látóhatáron,
és a három gépesített egység megindult, hogy mozgásban találkozzék az ellenféllel. A Bradleyk
szokás szerint az ötvennégy Abrams mögött lemaradva haladtak: gyalogságot és ellátó járműveket
kerestek a terepen.
*
Az amerikai tüzérségi gránátok – immár látótávolságból – zuhogni kezdtek a nyitott tetejű
harckocsikra, és azokra a katonákra, akik ostoba módon a szabadban tartózkodtak. .
 Eddington a FEHÉR AGYAR-ral maradt, amely lényegében előrenyomuló tartalék erő volt, mert
kiderült, hogy az ellenség a szárnyakon támad, és a centrumot legfeljebb egy kisebb erővel tölti ki.
– Kontaktus – jelentette egy szakaszparancsnok századrádióján. – Ötezer méternyire ellenséges
páncélosokat látok.
BAGOLY visszavonult: a sereg előtt már csak ellenség volt.
*
Mostanra felkelt a hold. Már csak egy negyed sarló látszott belőle, mégis eléggé megvilágította a
terepet, hogy a Halhatatlanok első egységei mozgást észleljenek a horizonton. A 2. dandár katonáit
feldühítette a várakozás közben rájuk zúduló gránáteső. Némelyik járműben volt lézer távmérő: mint
megállapíthatták, a célpontok a hatásos lőtávolság kétszeresére voltak tőlük. Az információ
végighaladt a parancshierarchián, a törzs pedig utasítást adott, hogy az egységek fokozzák
sebességüket.
Az amerikaiak azonban nem mozdultak. Vajon miért?
*
– Ezer méterről nyissanak tüzet – utasította egységeit a századparancsnok. Az Abrams harckocsik
majdnem egy zászlóaljnyi szélességben, két szaggatott vonalban, csaknem ötszáz méteres
térközökkel helyezkedtek el. A harckocsi-parancsnokok többsége eddig állva figyelt, de aztán
lehúzódtak a toronyból, és bekapcsolták tűzvezető rendszereiket.
– Befogtam egyet – jelentette egy lövegkezelő. – T-80-as, távolsága negyvenkettő-ötven.
– Lőszer? – kérdezte parancsnoka a biztonság kedvéért.
– Sabot. Töltő, amíg nem szólok, fáradturán nyíllövedéket kérek.
– Értettem, tüzér. Ne hibázz!
– Negyvenegy – sóhajtotta a lövegkezelő. Várt még tizenöt másodpercet, aztán századából
elsőként tüzet nyitott, és talált. A hatvankét tonnás harckocsi megrázkódott, aztán folytatta útját.
– Talált, tüzet szüntess, cél: harckocsi tizenegy óránál – közölte a harckocsi-parancsnok.
A töltő rálépett egy pedálra. Kinyílt a lőszerszekrény, ő pedig kikapta belőle a következő
„ezüstnyilat”, egy kecses mozdulattal megfordította, és a csőfarba lökte.
– Kész!-kiáltotta.
– Rajta vagyok – jelentette a lövegkezelő a parancsnoknak.
– Tűz!
– Megy!
Látszott is, hogy merre: nyomjelző lövedék volt.
– Telibe találta!
A T-80-asok első sorából mindössze néhányat vétettek el, néhány másodperc múlva azonban ezek
is elpusztultak. Következett a második sor, ezek már kezdték viszonozni is a tüzet. Torkolattüzeik a
Hoffman-féle szimulációs lőszer lobbanásaira emlékeztették a gárdistákat. Az eredmény ugyancsak:
az első sortűz nyomjelző lövedékei ártalmatlanul csapódtak a földbe, még mielőtt elérték volna
célpontjaikat. Néhány T-80-asnak második lövésre is maradt ideje, harmadikra azonban már nem.
Egyik-másik BMP rakétákat indított, de a harckocsik, amelyek most már gránáttal lőttek, végeztek
velük. Emberek bukkantak fel, egyesek közülük viszonozták a tüzet, olykor megpróbáltak
felfejlődni. Az Abramsek koaxiális géppuskára kapcsoltak. Véres vadászat kezdődött.
A LOBO hamarosan áthaladt a két nehézdandár füstölgő roncsai között. További célokat kerestek,
immár tisztán szakmai érdeklődéstől vezérelve: a gárdistákban kihunyt a személyes indulat.
*
Nem volt már mit tenni. A tábornok felállt, eltávolodott parancsnoki járművétől, és ugyanerre
utasította az embereit is. Parancsot adott nekik, hogy tegyék le fegyvereiket a földre, és várjanak.
Nem kellett sokáig várniuk. Virradt. A keleti ég alján narancsszínű sáv jelent meg. Új nap
kezdődött, más, mint az előző.
*
 Az első járműoszlop közvetlenül előttük haladt át. A harminc tartálykocsinak igyekeznie kellett,
saját hadseregük dél felé haladó egységei számára vittek üzemanyagot. A 10-es ezred 3. századának
Bradleyjei egy sorozattal lángba borították az első ötöt, mire a többiek megálltak. Kettő közülük
felfordult és felrobbant, vezetőik menekülés közben gödrökbe buktak. A Bradleyk lövészei
többségüket futni hagyták, a járműveket azonban robbanólövedékekkel árasztották el... aztán
elrobogtak a döbbent sofőrök mellett, akik csak álltak, és nézték őket.
*
Egy Bradley akadt rájuk. A jármű ötvenméternyire állt meg. A tábornok, aki tizenkét órával
ezelőtt még egy úgyszólván teljes páncélos-dandárt vezényelt, nem mozdult, nem tanúsított
ellenállást. Mozdulatlanul figyelte, amint az M2A4-es hátuljából kiszáll négy gyalogos katona, és
előreszegezett fegyverrel megindul feléjük. Járművük fenyegető jelenléte megfelelő fedezetet
biztosított számukra.
– A földre! – kiáltotta az amerikai tizedes.
– Majd én megmondom az embereimnek. Én értek angolul, ők nem – mondta a tábornok, és
továbbította a parancsot. A katonák arcra vetették magukat. A tábornok nem, talán abban
reménykedett, hogy végeznek vele.
– Fel a kezekkel, pajtás! – szólt rá a tizedes, aki civilben rendőr volt. A perzsa tiszt
engedelmeskedett. A tizedes átadta karabélyát egy társának, elővette a pisztolyát, odament a
tábornokhoz, a fejének szegezte, aztán avatott mozdulatokkal megmotozta a férfit. – Jól van, most
már lefekhet. Ha okosan viselkednek, nem esik bajuk. Kérem, mondja meg nekik. Ha kell, végzünk
velük, de senkit nem akarunk lemészárolni, értem?
– Megmondom nekik.
*
Amint világosabb lett, Eddington visszaszállt a kölcsönhelikopterbe, és végigrepült a csatatér
felett. Hamarosan megállapította, hogy dandárja két teljes hadosztályt morzsolt fel. Előreküldte a
felderítőket, hogy előkészítsék az üldözést, aztán rádión utasítást kért Diggstől, mit tegyenek a
foglyokkal.
Az amerikaiak még fel sem ocsúdtak, amikor megérkezett Rijádból egy helikopter, fedélzetén egy
tévéstábbal.
*
Ahogyan ez a szabad sajtót nélkülöző országokban már szokás, a rémhírek megelőzték a képeket.
Az orosz követség egyik munkatársának otthonában megszólalt a telefon. Még nem volt hét óra, és a
hívás álmából ébresztette, de néhány perccel később már a kocsijában ült, és elindult az üres utcákon,
hogy találkozzék valakivel, aki végre elszánta magát arra, hogy az Orosz Szövetségi Hírszerzés
ügynöke legyen.
A diplomata többször is hátrakémlelt, de senki sem követte. Feltételezte, hogy az ajatollah
biztonsági erőinek nagy részét behívták.
– Nos? – kérdezte, amikor találkozott az emberével. Formaságokra most nem volt idő.
– Igaza volt. Hadseregünket... az éjjel legyőzték. Hajnali háromkor felhívtak a külügyből, és
megkérdezték, hogy szerintem mi az amerikaiak szándéka. Mindent elmondtam. Még a saját
egységeinkkel is elvesztettük a kapcsolatot. A hadsereg parancsnoka egyszerűen eltűnt. A
külügyminisztériumban teljes a pánik.
Lehet is – gondolta a diplomata.
– Közölnöm kell önnel, hogy a türkmén miniszterelnök...
– Tudjuk. Az este felhívta Daryaeit, és megkérdezte, igaz-e a járványhistória.
– És mit felelt az önök vezetője?
– Azt, hogy ez a hitetlenek hazugsága... mégis, mire számított? Egyébként nem tudta meggyőzni a
türkmént... Akármit is mondtak neki maguk, sikerült semlegesíteniük. India elárult bennünket... erről
is értesültem. Kína még nem tudja.
 – Ha arra számítanak, hogy Peking kiáll maguk mellett, alighanem tévednek. Természetesen az én
kormányom is Amerikát támogatja. Maguk igencsak magukra maradtak. Szükségem van bizonyos
információkra.
– Mifélékre?
– Még ma tudni akarom, hol állították elő a biológiai fegyvert.
– A kísérleti gazdaságban, a repülőtértől északra.
Ennyire egyszerű volna? – gondolta az orosz.
– Hogyhogy ennyire határozottan állítja?
– A felszerelését a németektől és a franciáktól vásárolták. Akkoriban a gazdasági osztályon
dolgoztam. Ha meg akar győződni róla, könnyen megteheti. Hány gazdaságot őriznek egyenruhás
őrök?
Az orosz bólintott.
– Ellenőrzöm. Vannak azonban egyéb problémák is. A maguk országa hamarosan totális
háborúban áll majd Amerikával. Országom felajánlja szolgálatait valamiféle megállapodás tető alá
hozása érdekében. Ha maga a megfelelő fülbe belesúgja a megfelelő szót, nagykövetünk készen áll...
és ezzel nagy szolgálatot tenne a világnak.
– Ez nem lesz nehéz. Délre megpróbálunk keresni valamilyen kiutat.
– A kormánya számára nincsen kiút – mondta nyomatékkal az Orosz Szövetségi Hírszerzés tisztje.
63. A Ryan-doktrína
Hajnalra a 11-es páncélos-ezred ismét megnyert egy ütközetet: végeztek az EIK II. hadtestjének
egyik hadosztályával. A másik hadosztály a kelet felől támadó 2. szaúdi dandárral állt szemben. Az
amerikaiak megálltak, hogy üzemanyagot és lőszert vételezzenek. A III. hadtest elleni támadást
készültek folytatni, amely még csak erőinek egy részével vett részt a küzdelemben.
Ez azonban már most változóban volt. A hadtest két hadosztályát teljes és osztatlan figyelmével
tüntette ki a hadszíntéren tartózkodó valamennyi taktikai repülőgép. Az F-16-osok az összes működő
radarra nagy sebességű radarelhárító rakétákat – HARM-okat – lőttek ki, és két óra elteltével az
amerikai és szaúdi pilótákat semmi sem fenyegette. Az EIK honi támaszpontokról felszálló vadászai
megpróbálták megvédelmezni a szorongatott helyzetben lévő földi erőket, de egyikük sem jutott át
az ellenséges radarok és vadászok védőhálóján. A hiábavaló próbálkozás során hatvan gépet
vesztettek. Könnyebb volt rávetniük magukat a kuvaiti dandárokra, amelyek oly arcátlanul
behatoltak összehasonlíthatatlanul nagyobb és erősebb szomszédjuk területére. Az ország csekély
légiereje a nap legnagyobb részében csak önmagára hagyatkozhatott, de az összecsapásnak nem is
volt különösebb hadászati jelentősége. A mocsarakon átvezető utak járhatatlanok voltak, a
kijavításuk napokba került volna. A légi csata leginkább a két fél haragját volt hivatva kifejezni, de a
kuvaitiak mégiscsak felülkerekedtek. Nem arattak fölényes győzelmet, de minden lelőtt gépükre
három EIK-vadász jutott. Ez a kis ország még csak most tanulta a hadi mesterséget, és tudni lehetett,
hogy a férfiak még évekig emlegetik majd a csatát, amelynek halottai teljesen értelmetlenül áldozták
életüket.
A III. hadtestet, amelynek már nem voltak légvédelmi rakétavetői, jóval módszeresebben
pusztították. Az idegen területen álló több mint hatszáz harckocsi, nyolcszáz lövészpáncélos, több
mint kétszáz vontatott és önjáró löveg – és összesen harmincezer ember – próbált elmenekülni. Az F-
15E Strike Eagle-ek négyezer-ötszáz méteres magasságban, lassan köröztek, és lézerirányítású
bombákkal, egyesével küzdöttek le célpontjaikat, másutt F-16-osok szórták Maverick, illetve
hagyományos bombáikat. Délben a III. hadtest parancsnoka, aki – helyesen – úgy gondolta, hogy ő a
földi erők legmagasabb rangú tábornoka, elrendelte az általános visszavonulást. Összegyűjtötte a
katonai városban tartózkodó teherautókat, és megpróbálta legalább a rend látszatát fenntartani
visszavonuló egységeiben. Felülről bombák hullottak rá, keletről az 5. szaúdi dandár, hátulról pedig
egy amerikai erő közeledett hozzá, ezért északnyugatnak fordult: remélte, hogy ugyanott, ahol
átlépte a határt, ismét hazai területre vergődhet. Járművei a földön füsternyők mögé bújtak, ami
némiképp bosszantotta a szövetséges pilótákat, akik azonban nem ereszkedtek lejjebb, mert az EIK
erői még ki tudtak fejteni némi ellenállást. A parancsnok reménykedett, hogy legalább erőinek
kétharmadát hazajuttathatja. Üzemanyaggondjai nem voltak: Isten egész hadseregének valamennyi
tartálykocsija a rendelkezésére állt.
*
A kocsinak diplomáciai rendszáma volt, utasai azonban tudták, hogy az ilyesmit Teheránban nem
mindig tartották tiszteletben. Egy hadban álló országban megváltoznak a dolgok, és a korábban titkos
létesítmények esetleg feltűnővé válnak, mert a zavaros időkben többen őrzik őket.
A kocsi megállt. A sofőr távcsövet emelt a szeméhez, utasa kamerát vett elő. Valóban, a kísérleti
gazdaságot fegyveresek őrizték, márpedig ez egyáltalán nem volt természetes.
Ez könnyen ment. A kocsi megfordult, és visszaindult a követségre.
*
– Hozzászólások? – kérdezte az elnök.
– Uram, ezzel precedenst teremtünk – jelentette ki Cliff Rutledge.
– Pontosan ez a cél – felelte Ryan.
– Politikailag rendkívül kockázatos – figyelmeztette Van Damm.
– Hogyhogy?
– Van egy jogi probléma – jelezte Pat Martin. – Ütközik egy elnöki utasítással, amelyet Ford
elnök adott ki.
– Tudom – felelte Ryan. – De ki is hozza az elnöki utasításokat?
– A végrehajtó hatalom első embere.
– Hát akkor most fogalmazzanak meg nekem egy újabbat.
*
Az indianai motel előtt a teherautó-sofőrök szokásos reggeli gyakorlatukat végezték: ide-oda
gurultak járműveikkel, nehogy az egy helyben állás megártson az abroncsoknak. A tavaszi napnak
már ereje volt, a vezetőfülkék kemencévé forrósodtak – a Hegylakók cementes kocsija azonban
másként is reagált a hőmérséklet növekedésére.
A sofőrök először azt hitték, szivárog az üzemanyag, egyikük még a csöveket, injektorokat is
ellenőrizte. Benéztek a kocsi alá: ott sem volt semmi, de a gázolajéra emlékeztető erős szag csak nem
akart elmúlni. Utóbb az egyik sofőr, aki tulajdonosa is volt teherautójának, ezért féltette a veszélyes
szomszédtól, megkérte Holbrookot, hogy álljon odébb a kocsijával. Pete készségesen átmanőverezett
a parkoló egy távolabbi részébe.
A vendéglőben a CNN híreit nézték: a tudósító éppen Eddington ezredest interjúvolta. Ezután
Tom Donner következett, aki a 11-es páncélos-ezred katonáival beszélgetett. Mutatták a csatateret is:
a látvány magáért beszélt.
A sofőrök közt egy rendőr is üldögélt, figyelte az adást, és közben a kávéját kortyolgatta.
Amikor Pete visszaérkezett a parkolóból, megkérdezte tőle:
– Magáé az a betonkeverő?
– Igen, uram – felelte Holbrook megtorpanva.
– Csináljon vele valamit – szólt a segítőkész sofőr anélkül, hogy hátrafordult volna –, mert úgy
felrobban, hogy szar se marad magukból.
– Mi a fenét csinál itt egy montanai cementes kocsi? – kérdezte a rendőr.
– Valami üzemanyagzűrje van – felelte a sofőr. – Megkértük, hogy álljon odébb a verdájával.
Egyébként kösz, pajtás, ne vedd rossz néven – mondta Holbrooknak.
– Semmi gond. Meg fogom nézetni.
– Miért jött idáig Montanából? – kérdezte ismét a rendőr.
– Tudja, ott vettük, és most visszük keletre, a cégünkhöz.
– Nem is néztem a rendszámát... tényleg, miért éppen Montanából hoznak betonkeverőt? –
tűnődött félhangosan a barátságos sofőr. Ezzel a két fickóval valahogy nem stimmelt valami.
Talán olcsón jutott hozzá – gondolta a rendőr, és kiitta a kávéját. – Ilyen nem szerepel a körözési
listán – morfondírozott. – Szerintem, amióta világ a világ, senki sem lopott ilyesmit.
 Amikor ismét beült Chevy járőr-kocsijába, először az út felé kanyarodott, de aztán úgy döntött,
hogy mégiscsak vet egy pillantást a betonkeverőre. Esetleg ellenőrzi a rendszámot, gondolta, talán
mégiscsak lopott. Meg is szagolta, de úgy találta, hogy nem is annyira gázolaj, mint inkább
ammóniaszaga van. A szagról a jégkrém jutott eszébe, egyszer egy nyáron dolgozott egy
jégkrémgyárban... de emlékeztetett arra az üzemanyagra is, amellyel a Nemzeti Gárdánál, amelynek
ő is tagja volt, a járműveket üzemeltették. Ez felkeltette a kíváncsiságát. Visszakanyarodott a kávézó
elé, bement, és megkérdezte:
– Elnézést, uraim, ott a szélen az a maguk kocsija?
– Igen. Miért? – kérdezte Brown. – Tilosban parkolunk?
A keze árulta el: a rendőr észrevette, hogy Ernie a kezét tördeli. Itt valami határozottan nem
stimmelt.
– Volnának szívesek velem jönni, uraim?
– Álljunk meg egy szóra, mi a gond?
– Nincs semmi gond, csak tudni akarom, mi ez a szag. Ez csak érthető, nem?
– Majd megnézetjük.
– Most rögtön nézessék meg, legyenek szívesek, uraim – intett az ajtó felé.
Utánuk ment a parkolóba, majd visszaült a járőr-kocsiba, és a betonkeverő mögé kanyarodott. A
két férfi élénken vitatkozott valamiről. Nem, itt egyszerűen nem volt rendben valami. Tudta, hogy
járőrkollégáinak pillanatnyilag nem sok tennivalójuk lehet, és mintegy sugallatra, erősítést kért.
Beszólt a központba is, hogy ellenőrizzék a rendszámot. Ezután ismét kiszállt, és szemügyre vette a
cementes-kocsit.
– Beindítanák?
– Persze – mondta Brown, aztán beszállt, és eleget tett a kérésnek, amivel meglehetős zajt keltett.
– Mi folyik itt? – kérdezte a rendőr Holbrooktól. – Láthatnám valamilyen személyazonossági
iratukat?
– Hé, nem értem, mi a gond!?
– Semmi gond, uram, csak látni szeretném az igazolványaikat.
Pete Holbrook elővette a levéltárcáját: ebben a pillanatban befutott a másik rendőrautó is. Brown
észrevette, a Holbrook kezében lévő tárcára pillantott, és ugyanakkor azt is felfedezte, hogy a rendőr
a pisztolya markolatát fogja. Úgy áll itt, ahogy a zsaruk szoktak, gondolta. A Hegylakóknál nem volt
fegyver, a szobájukban hagyták, a reggelihez pedig nem hozták magukkal. A rendőr átvette Pete
jogosítványát, visszasétált vele az autójához, és felemelte a mikrofont.
– A rendszám rendben van, a számítógép szerint nem lopott – mondta egy női hang a központban.
– Köszönöm – felelte a rendőr, és kezében Pete jogosítványával visszaindult a Hegylakókhoz.
Brown látta a barátja felé közeledő rendőrt, a másik rendőrt... eszébe jutott a rádió...
Az országúti járőr meglepetten nézett fel, amikor a teherautó nekilódult. A másik rendőrautó
azonban elébe vágott, és elállta az útját: a betonkeverő megállt.
Ennyi elég is volt. Itt valami csakugyan bűzlött.
– Kiszállni! – kiáltotta, de a pisztolya ekkor már a kezében volt. A másik rendőr Holbrookot vette
gondjaiba, bár sejtelme sem volt, mi ez az egész. Brown leereszkedett a vezetőfülkéből, a rendőr
galléron ragadta, és a tartályhoz nyomta. – Mi van magával? – kérdezte.
Órákba telt, amíg kiderült, aztán igen érdekes dolgokra került sor az útszéli motelnél.
*
Daryaeinek tehetetlenségében üvölteni támadt kedve, és ezt, rá kevéssé jellemző módon, meg is
tette. A tévéfelvételeken nem volt mit cáfolni. Egyidejűleg az egész világon láthatták őket, és az
ajatollah nem akadályozhatta meg ezt. Az ország befolyásosabb polgárainak volt műholdvevőjük, sőt
kisebb lakóközösségek és sokan mások is rendelkeztek effélével. Most mit tegyen? Rendelje el, hogy
kapcsolják ki a készülékeket?
– Miért nem támadnak? – kérdezte Daryaei.
 – Sem a hadsereg parancsnokával, sem a hadtestparancsnokokkal nem tudunk rádiókapcsolatot
létesíteni. Mindössze két hadosztályunkkal van némi összeköttetésünk. Az egyik dandár jelentette,
hogy észak felé halad, és ellenséges erők üldözik.
– És?
– És erőink vereséget szenvedtek – közölte a hírszerzőfőnök.
– De hogyan?
– Számít ez?
*
A Buffalo délről közeledett. Az EIK III. hadteste nem tudta, mi vár rá, de a délután közepére
megtudták. Duke Masterman első százada ekkorra körülbelül száz tartálykocsit pusztított el, többet,
mint a két másik század. Már csak egy kérdés maradt: hogy mekkora ellenállást tud kifejteni az
ellenség. A légi fedezet pontosan közölte vele, hogy az előrenyomuló erő milyen nagyságú, hol jár,
és merre tart.
Az első század előőrsként haladt, a második és a harmadik három kilométerrel mögötte. A
harckocsizó század a tartalékot alkotta. Az EIK-egységek, amelyek felé tartottak, éppen elég súlyos
veszteségeket szenvedtek, ezért Masterman úgy döntött, egyelőre nem veti be saját tüzérségét.
Felesleges lett volna figyelmeztetni őket, hogy harckocsik vannak a közelükben. A találkozásig már
csak tíz perc volt, ezért jobbra rendelte az első századot. Úgy döntött, rádión kíséri figyelemmel az
összecsapást.
Az első század TOW rakétákkal és hagyományos lövegekkel nagy távolságból támadott, majd
áttört a járművek első, megtépázott során. A századparancsnok, aki a nyitó manőver során váratlanul,
balról nekik rontott, legalább zászlóaljnyira becsülte erejüket. Az EIK-nak ez a hadosztálya
irakiakból állt, és az ellenkező irányba húzódott vissza, nem sejtve, hogy most szorítják be két másik
páncélosszázad közé
– Itt GUIDON-HAT. Támadás balra, ismétlem, támadás balra – adta ki az utasítást parancsnoki
járművéből Masterman. A második és a harmadik század keletre fordult, előreszáguldott körülbelül
három kilométert, majd visszakanyarodtak. Körülbelül ugyanekkor Masterman utasította a
tüzérséget, hogy vegyék tűz alá az ellenség második hullámát. Most már nem volt szükség
meglepetésre, és eljött az ideje, hogy minden lehetséges módon ártsanak az ellenségnek. Néhány
percen belül kiderült, hogy a Buffalo első századával legalább egy dandár áll szemben, de a
számoknak mostanra – nem úgy, mint az éjszaka – már nem volt jelentőségük.
A gépesített iszonyat ezúttal utoljára szabadult el. A nappali világosságban a torkolattüzek nem
ragyogtak olyan vakítóan, a harckocsik a saját maguk által felkavart porfelhőben nyomultak előre.
Az ellenség a várakozásoknak megfelelően ismét meghátrált a második és harmadik század gyilkos
rohama előtt, aztán remélve, hogy rést talál a két támadó erő között, megfordult. A harckocsizó
század tizennégy Abramsével találták szemben magukat: a kétszáz méteres térközzel felsorakoztatott
páncélosok hullámtörőként állták el az útjukat. A GUIDON legázolta az irakiakat: ahogyan az
előzőekben, most is először a harckocsikat pusztították el, ezután pedig a lövészpáncélosok
következtek. Az ellenséges alakulat megállt, a még nem harcoló járművek helyben maradtak. A
katonák kiugráltak a harcjárművekből, és futva távolodtak tőlük. Masterman hallotta a rádiójában,
hogy tőle nyugatra az egész vonalon ez történik. A meglepett, megfutamított, körülzárt katonák
szerencséjükre időben megértették, mi vár rájuk, és hogy az ellenállás egyenlő a biztos halállal. A
katonai városnál vívott harmadik csata harminc perccel azután, hogy elkezdődött, véget ért.
A támadók azonban nem úsztak meg ennyivel. Az előretörő szaúdi erők, amelyek végre teljes
erővel vethették magukat a küzdelembe, tervszerűen legázoltak egy másik dandárt – ezek irániak
voltak, így hát nagyobb figyelmet szenteltek nekik, mintha arabok lettek volna. Mire a nap
lenyugodott, az Egyesült Iszlám Köztársaságnak mind a hat hadosztálya megsemmisült.
*
Clark és Chavez sötétedés után egy órával hagyták el az orosz követség épületét. Kocsijuk
hátuljában egy nagy bőrönd lapult. Tartalmát senki sem találta volna különösebben veszélyesnek –
sőt nagyjából újságírói álcájukkal is összhangban volt. A feladatot, amellyel megbízták őket, kissé
hajmeresztőnek találták, ami Clarkot zavarta is kissé, Dingnek viszont kifejezetten tetszett.
Úti céljuk, egy kávéház, a Daryaei rezidenciáját övező biztonsági kordon közelében feküdt. A
helyiség zárva volt: a félig békés, félig háborús városban elsötétítést rendeltek el. Az utcai lámpák
nem égtek, az ablakokat elfüggönyözték, de a lakásokban működtek az elektromos fogyasztók, és
ennek hasznát vették. A sötét utcában könnyen megbirkóztak a zárral. Chavez kinyitotta az ajtót, és
bekémlelt. Clark kezében a bőrönddel követte, és miután mindketten bejutottak, bezárta az ajtót. Már
az emeleten jártak, amikor zajt hallottak. Egy házaspár lakott itt, egy ötvenes férfi és a felesége, a
kávézó tulajdonosai. A tévét nézték.
– Hello – mondta halkan Clark. – Maradjanak csendben, kérem.
– Mit akarnak?
– Nem fogjuk bántani önöket – mondta John, miközben Ding körülnézett. Keresett valamit: igen,
az elektromos vezetékek megfelelnek majd...
– Kérem, feküdjenek a földre.
– Kicsodák maguk?
– Amikor elmegyünk, elengedjük önöket – folytatta Clark irodalmi fárszi nyelven –, de ha
ellenállnak, kénytelenek leszünk erőszakot alkalmazni.
A háziak túlságosan meg voltak rémülve, hogy szembeszálljanak a két férfival, akik rablók
módjára törtek rájuk a saját lakásukban. Clark lámpazsinórokkal összekötözte csuklójukat és
bokájukat, Chavez pedig az oldalukra fordította őket. A nőnek adott egy korty vizet, mielőtt betömte
volna a száját.
– Ügyelj, hogy kapjanak levegőt – mondta Clark, ezúttal angolul. Ellenőrizte a csomókat, és
örömmel tapasztalta, hogy még emlékszik az alapismeretekre, amelyeket harminc éve,
tengerészújoncként sajátított el.
Miután itt végeztek, elindultak felfelé a lépcsőn.
A dolog legőrültebb része a rögtönzött hírközlő rendszer összeállítása volt. Chavez kinyitotta a
bőröndöt, és elkezdte kirakni a holmikat. A ház lapos tetejéről rá lehetett látni egy három
háztömbnyire lévő másik hasonló épületre. Felegyenesedniük azonban nem volt szabad. Ding
először is felállította a miniatűr parabolaantennát. Súlyos állványának három lába hegyben
végződött, hogy bele lehessen szúrni őket a tetőbe. A következő lépés a tányér betájolása volt: Ding
megkereste a megfelelő műhold csiripelő jelhangját, majd meghúzta a rögzítő csavart. Most
következett a kamera. Miután ezt is a háromlábú állványra helyezte, bekapcsolta, és ráirányozta
három épületre, amely érdeklődésük középpontjában állott. A kamera kábelét csatlakoztatta a nyitott
bőröndben lévő tápegységhez és az adóhoz, majd így szólt:
– Működik, John.
Bár a berendezés vette a műhold jeleit, hangot nem lehetett felküldeni vele: adóegységének nem
volt audiocsatornája. Ehhez külön készülék kellett volna, ilyet azonban nem hoztak magukkal.
– Megvan – jelentette Robby Jackson az Országos Katonai Irányító-központból.
– Ez csakugyan az – erősítette meg Mary Pat Foley, aki ugyanazt a képet nézte. Tárcsázta a
moszkvai amerikai követséget, ahonnét a hívást a teheráni orosz külképviseletre, innen pedig a John
kezében lévő digitális telefonra irányították. – Hallasz engem, Ivan? – kérdezte oroszul a műveleti
igazgató. – Itt Folejeva.
A másodperc, amely alatt a válasz megérkezett, végtelenül hosszúnak tűnt.
*
– Ó, Marija, de jó hallani a hangod!
– Itt a képed az asztalomon – felelte Mary Pat.
– Azóta sokat öregedtem...
*
– A helyén van. Minden rendben – szólt a műveleti igazgató.
– Helyes – felelte Jackson, és felvett egy másik telefont. – Kezdhetik. Kezdhetik. Nyugtázza!
 – BOOTH akció kezdődik – erősítette meg Rijádból Diggs tábornok.
*
Az iráni légtérvédelem a lehető legéberebben figyelt. Bár iráni terület ellen nem indult támadás, a
radarkezelők feszülten meredtek képernyőikre. Több járőröző repülőgépet is észleltek a szaúdi és a
katari partok mentén, ezek azonban még csak nem is fordultak az Öböl közepe felé.
*
BANDITA-KETTŐ-ÖT-EGY és BANDITA-KETTŐ-ÖT-KETTŐ néhány másodpercnyi
különbséggel fejezték be a légi tankolást. Lopakodó vadászok ritkán repültek együtt, hiszen
magányos akciókra tervezték őket. Most nem így volt. Mindkettő eltávolodott a KC-10-estől, majd
északra fordultak, és körülbelül egy órán át ebben az irányban folytatták útjukat. Mindössze repülési
magasságuk különbözött: az egyik háromszáz méterrel alacsonyabban repült. Kilencven kilométer
távolságban egy AWACS figyelte a légteret. Mindent látott – azazhogy mégsem. Az F-117-est az E-
3B sem tudta észlelni.
*
Clark látta, hogy az épület előtt álló őrök némelyike cigarettázik. Fegyelmezetlenség, de talán
segít nekik, hogy éberek maradjanak.
– Gondoltál-e már arra, John, hogy ez a meló talán túlságosan is izgalmas?
– Berezeltél? – kérdezte Clark.
Ez még az ő esetükben is teljesen elfogadható volt.
– Aha – felelte Chavez.
– Én is.
Erre a témára a James Bond-filmek sohasem tértek ki.
– Hm – szólt Clark. – Ez új.
Csatlakoztatta a fülhallgatót. Normális emberi hangot hallott, ebből arra következtetett, hogy nem
valamelyik ismert bemondó, hanem talán egy tévécsatorna igazgatója beszél.
Végül pedig elővette a bőröndből a felszerelés két utolsó darabját is.
*
Az elnök mellőzte a szokásos bevezető fordulatokat. Miután megjelent a televíziók képernyőin,
mindössze ennyit mondott:
– Amerikai honfitársaim, azért vagyok itt, hogy friss információkkal szolgáljak önöknek a közép-
keleti helyzetről. Körülbelül négy órával ezelőtt felhagytak a szervezett ellenállással az Egyesült
Iszlám Köztársaság erői, amelyek támadást intéztek a Szaúd-arábiai Királyság ellen. Az
együttműködő szaúdi, kuvaiti és amerikai erők hat ellenséges hadosztályt semmisítettek meg a
küzdelemben, amely egy napon és egy éjszakán át tombolt.
Most már elmondhatom önöknek, hogy országunk a 10. és 11. páncélos-ezredet, az észak-
carolinai Nemzeti Gárda első dandárját és az idahói Mountain Home légibázison állomásozó 366-os
repülőszázadot küldte harcba. A Khaled király katonai várostól délre hatalmas ütközet zajlott,
bizonyos részleteket önök is láthattak a hírműsorokban. Az EIK maradék egységei észak felé
próbáltak meg elmenekülni a csatatérről, de bekerítették őket, és rövid küzdelem után sorra adták
meg magukat. A térségben a szárazföldi harctevékenység, egyelőre, véget ért.
Azt mondom, „egyelőre”, mert ez a háború nem hasonlít azokhoz a háborúkhoz, amelyeket az
utóbbi ötven évben vívtunk. Közvetlen támadást hajtottak végre állampolgáraink ellen, hazánk
földjén. Civilek elleni szándékos támadás volt ez, amelynek során tömegpusztító fegyvert vetettek
be. Hosszú volna felsorolni, hány esetben sértették meg a nemzetközi jogot – ám téved, aki azt hiszi,
hogy mindezt az Egyesült Iszlám Köztársaság népe követte el Amerika ellen.
Népek nem háborúznak, a háborúkat megindító döntéseket legtöbbször egyetlen ember hozza.
Általában egy király, egy fejedelem vagy egy barbár törzsfő. A történelem arról tanúskodik, hogy
rendszerint egyetlen ember dönt, és hogy az agresszív háborúkat elindító döntések sohasem
demokratikus folyamat eredményei.
 Nekünk amerikaiaknak semmi bajunk az egykori Irak és Irán népével. Lehet, hogy vallásuk
különbözik a miénktől, mi azonban olyan ország vagyunk, amely kiáll a vallásszabadságért. Lehet,
hogy a nyelvek, amelyeket beszélnek, különbözik a miénktől, de Amerika a legkülönbözőbb
nyelveken beszélő embereket fogadta be. Ha Amerika valaha is bebizonyított valamit, akkor az az,
hogy minden ember ugyanolyan, és ha ugyanazt a szabadságot és ugyanazokat a lehetőségeket
biztosítják nekik, boldogulásuknak egyedül saját képességeik szabhatnak határt.
Az utóbbi huszonnégy órában az EIK-nak legalább tízezer katonáját öltük meg, de valószínű,
hogy ennél is sokkal többet. Nem tudjuk, és valószínűleg soha nem is fogjuk megtudni, hány
ellenségünk halt meg, ugyanakkor emlékeztetnem kell önöket arra, hogy nem maguk választották
sorsukat. Mások választották számukra ezt a sorsot, végső soron pedig egyetlen személy.
Ryan színpadiasán összekulcsolta a kezét. Aki csak látta, roppant ügyetlen gesztusnak érezte ezt.
*
– Most – mondta Chavez a kamera apró keresőjébe kémlelve, amelyben ekkor a műholdról érkező
kép látszott. – Kezdjük a muzsikát!
Clark megnyomott egy gombot a lézeren, előtte azonban meggyőződött arról, hogy a készülék
láthatatlan infravörös sugárnyalábot bocsát majd ki. Belenézett a keresőbe: a lézerpont már ott volt
az épület homlokzati mellvédjén... vagy párkányán? Nem emlékezett az építészeti elem nevére.
Mindenesetre egy férfi állt rajta.
*
– Utolsó ellenőrzés – mondta Rijádban Diggs. Egymás után két választ is kapott:
– BANDITA-KETTŐ-ÖT-EGY! BANDITA-KETTŐ-ÖT-KETTŐ!
*
A földön telepített lézerre csak a biztonság kedvéért volt szükség, az akciót enélkül is
végrehajthatták volna. Nehezebb lett volna azonban pontosan telibe találni a megfelelő épületet, és a
tervezők nem akartak járulékos károkat okozni. Így ráadásul a repülőgépek is magasabbról dobhatták
le bombáikat. Hagyományos bombákkal harmincméteres pontossággal tudtak célozni, ennek a
körnek az átmérőjét azonban az irányítórendszerek továbbfejlesztett optikája harminc centiméterre
csökkentette. A két BANDITA (ez volt a fekete vadászgép pilótáinak félhivatalos hívókódja)
pontosan a megfelelő időben kinyitotta bombaszekrényeit. Mindkét gép egy-egy ötszáz fontos
bombát vitt magával. Ez volt a legkisebb bomba, amelyre még fel lehetett szerelni a PAVEWAY
irányítóegységet.
A bombák trapézokon függtek, keresőfejeik pedig a modulált lézerpontot keresték. Mindkettő
megtalálta, jelezte a pilótáknak, akik erre kioldották őket.
*
Itt BANDITA-KETTŐ-ÖT-EGY, bomba a levegőben! Itt BANDITA-KETTŐ-ÖT KETTŐ,
bomba a levegőben!
*
– A történelem során minden gondolat – jó és rossz egyaránt – mindig egyetlen ember elméjében
fogant meg, és a háborúkat azért kezdik, mert egy elme úgy hiszi, ölni és rabolni megéri. Ennek most
mi váltunk az áldozataivá, különösen kegyetlen körülmények között. Ezúttal azonban pontosan
tudjuk, ki tette... és még ennél is többet.
*
Az Ovális Irodából közvetített képet – a világon több mint egymilliárd tévékészüléken – egy
háromszintes városi ház képe váltotta fel. A nézők többsége ezt valamiféle műszaki hibának
tulajdonította...
*
Néhányan azonban már azelőtt tudták, hogy nincs szó hibáról, mielőtt az elnök folytatta volna. A
beszédet Daryaei is nézte, egyszerű kíváncsiságból, de legalább ugyanennyire politikai érdekből is.
Miféle ember ez a Ryan valójában? – töprengett egészen idáig. Most rájött, de már késő volt.
*
 – Itt él ő, Mahmoud Haji Daryaei, az az ember, aki pusztító járványt idézett elő országunkban, aki
támadást intéztetett a gyermekem ellen, aki megpróbált megöletni, és aki hódító hadjáratra, végül
azonban pusztulásba küldte hadseregét. Gyalázatot hozott vallására, lábbal tiporta az erkölcs és a jog
törvényeit.
És most, Mr. Daryaei, íme, az Amerikai Egyesült Államok válasza.
*
Az elnök elhallgatott, aztán néhány másodperc múlva világszerte a tolmácsok is csendben
maradtak. A nézők a jellegtelen épület fekete-fehér képét látták, és mégis valamennyien tudták, hogy
valami rendkívüli fog történni. Akik odafigyeltek, láthatták, hogy az egyik ablak kivilágosodik, és
kivágódik a főbejárat ajtaja. Azt azonban senki sem tudta megállapítani, ki próbálhatott elmenekülni
az épületből, mert mind a két bomba becsapódott, és egyszázad másodperccel később felrobbant.
*
A környéket iszonyatos dörej rázta meg, a lökéshullám pedig még ennél is rosszabb volt. Clark és
Chavez, nem törődve a veszéllyel, figyeltek. A detonáció visszhangjaihoz nyolcszáz méteres
körzetben üvegcsörömpölés keveredett.
– Jól vagy? – kérdezte Ding.
– Aha. Ideje lelépni, pajtás.
– Ez kurva jól sikerült, Mr. C.
Amilyen gyorsan csak tudtak, lesiettek a lakásba. Chavez zsebkésével elvágta a zsinórok nagy
részét, úgy számította, még vagy öt percig eltart, amíg a házaspár a többitől is megszabadul.
Elhajtottak a környékről, s közben ki-kitértek az épület romjai felé száguldó szirénázó járművek
útjából. Fél órával később már újra biztonságban, az orosz követségen voltak. Vodkával kínálták
őket, és ők el is fogadták.
*
– Az Egyesült Iszlám Köztársaság népének pedig a következőket üzeni Amerika:
Először is, tudjuk, hol állítják elő biológiai fegyvereiket. Segítséget kértünk és kaptunk az Orosz
Föderációtól. A köztünk fennálló konfliktusban semleges álláspontot képviselnek, de vannak
ismereteik erről a fajta fegyverről. Teheránba tart egy szakértőkből álló csoport. Leszállnak, önök
pedig azonnal elviszik őket abba az üzembe, hogy ellenőrizzék a felszámolását. A tények
részrehajlástól mentes feltárása érdekében újságírók is elkísérik őket. Ha erre nem kerül sor,
mostantól számítva tizenkét óra múlva egy Lopakodó repülőgép kis hatóerejű nukleáris bombával
elpusztítja a létesítményt. Tévednek, ha azt gondolják, hogy nem adok parancsot erre. Az Egyesült
Államok nem tűri el ennek az üzemnek és a benne előállított embertelen fegyvereknek a létezését. A
tizenkét órás periódus most kezdődik.
Másodszor: foglyul ejtett katonáikat a nemzetközi megállapodásokkal teljes összhangban
kezeljük. Betartjuk a vendégszeretetnek azokat a szigorú és tiszteletre méltó szabályait, amelyek az
önök muszlim vallásának is részei. A foglyokat akkor adjuk át önöknek, ha önök élve kiadják az
Egyesült Államoknak mindazokat a személyeket, akik szerepet játszottak azoknak a fegyvereknek az
előállításában és bevetésében, valamint akik a lányom elleni merénylet mögött álltak. Ebben nincs
helye kompromisszumnak.
Harmadszor: adunk egy hetet az önök országának, hogy teljesítsék ezt a követelésünket. Ha nem
teszik, Amerika korlátlan háborút hirdet, illetve visel majd önök ellen. Láthatták, mire vagyunk
képesek, mit tettünk. Biztosíthatom önöket, hogy ha kell, ennél is többet fogunk tenni. A döntés az
önöké – döntsenek bölcsen.
Végül – ezt azoknak az országoknak mondom, amelyek rosszat akarnak nekünk –, az Amerikai
Egyesült Államok nem fog eltűrni semmiféle támadást országunk, tulajdonunk, állampolgáraink
ellen. Ha mától fogva bárki ilyen támadást hajt végre vagy rendel el ellenünk, tekintet nélkül arra,
hogy kicsoda, hogy hová rejtőzik el vagy, hogy meddig kell keresnünk, elmegyünk érte.
Megesküdtem Isten színe előtt, hogy eleget teszek elnöki kötelességeimnek. Állom a szavamat. Akik
a barátaink akarnak lenni, nem találhatnak nálunk hívebb barátokat. Azok pedig, akik ellenségeikül
akarnak bennünket, ne feledjék, hogy ellenségként is állhatatosak vagyunk.
Amerikai honfitársaim, nehéz időket éltünk át, akárcsak néhány szövetségesünk-és ellenségeink
is. Visszavertük az agressziót. Megbüntettük azt az embert, aki a leginkább felelős volt
polgártársaink szörnyű haláláért, de elbánunk azokkal is, akik végrehajtották a parancsait.
Befejezésül azonban most hadd idézzem Abraham Lincoln elnök szavait:
„Senkinek sem ártva, mindenki javát keresve és az Isten segítségével felismert jó ügy mellett
állhatatosán kitartva igyekezzünk befejezni a munkánkat, a nemzet sebeinek begyógyítását... tegyünk
meg mindent annak érdekében, hogy igazságos és tartós békét kössünk egymással és az összes
nemzettel.”
Köszönöm, és minden jót.
Vége