Mandy Baggot

Egy karácsony párizsban

Fordítás: Megyeri Luca

1. London, Kensington, fodrászat

Leo: Ne haragudj! Beszélhetnénk?

Ava Devlin villámgyorsan balra tolta az e-mailt az iPhone-ján, hogy ne is
lássa. Végül is ezt teszi az ember a hazugok üzeneteivel, akik egyik
pillanatban még átkarolnak és a füledbe sutyorognak, majd amint
megfordulsz, máris szapulni kezdenek. Avát rossz érzés fogta el. Mindig is
aggódott, hogy nem elég jó – a sikeres, gazdag és jóképű (amolyan Joey
Essex-típusú) Leo számára.
– A főnököd vagy a pasid? – kérdezte Sissy, a fodrász, miközben Ava
haját fóliába csomagolta. Előtte még olyan pasztát kent a tincsekre, mintha
nukleáris átalakítást kívánt volna végezni vendége skalpján.
– Egyik sem – felelte Ava, miközben az előtte álló, tükör alatti pultra
hajította a telefonját. – Már egyik sem – helyesbített egy sóhaj kíséretében,
Taylor Swift lerázós stílusában.
Hogy tükörképének elszántabb hatást kölcsönözzön, tágra nyitotta zöld
szemeit, kitágította orrcimpáit, a száját pedig úgy előrecsücsörítette, hogy
azt hitte, úgy is marad. Úgy érezte magát, mint amikor egy Z-listás celeb
provokatív szelfit készít a Twitterre. De nem baj. A lényeg, hogy végzett
velük. Mármint a férfiakkal. És a szerelemmel. Egyszóval mindennel!
Hirtelen meghallotta Cliff Richard Mistletoe and wine édes dallamát a
szalon hangfalaiból. Ezután szeme tükörképéről a tükörkereten függő
aranyló boadíszekre és a fenyőtobozokra tévedt, amiket mindig is elcsépelt,
gagyi holmiknak tartott. Ilyenkor az egész világ megőrül, féktelenül zabál,
mintha az év tizenegy hónapjában egyáltalán nem evett volna. Az emberek
datolyát, diót, sajtcsemegéket falnak, majd két héten át a tévécsatornákat
kapcsolgatják. Ava idén karácsonykor teljesen egyedül fogja ezeket
megtenni.
– Szerintem – kezdte Sissy, miközben még több ragacsot kent Ava hajára
–, a karácsony a legjobb időszak arra, hogy újra fiatalok, szabadok és
szinglik legyünk – nevetett gurgulázva, ami visszaterelte Ava figyelmét a
frizurájára. – Az emberek egy rakás bulit tartanak… ilyenkor mindenki
lazább és barátságosabb.
– Kérsz egy Stella Artois-t?
– Úgy tudtam, te nem iszol ilyesmit – pillantott Sissy Avára
megrökönyödve, mintha polóniummal kínálta volna. – Egyszer jártam egy
sráccal, aki allergiás volt a sörre. Négy pohár után mindig rosszul lett.
– Sissy, az nem allergia volt, hanem egyszerűen berúgott tőle.
– Ugyan! A világos söröktől? Pedig csak rövidekkel keverte.
Ava hirtelen nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen. Inkább nyelt egy
nagyot és újra a tükörbe bámult. Most mit keres itt tulajdonképpen? Miért
melíroztat már megint? Inkább dolgoznia kellene. Most, hogy rajtakapta
Leót Cassandrával, úgysincs már szüksége tökéletes hajtövekre, a tökéletes
ruhához, amit még Leo vett neki. Különben is, nem is tetszik neki az a ruha.
Piros, gyűrt bársony, mintha egy varázsló titkárnője lenne. Vagy amilyet az
anyja viselne. Leo azt mondta, nagyon jól áll neki, és ezt annak idején
nagyon jólesett hallania. Pedig minden hazugság volt.
– Hagyd abba! – szólalt meg Ava váratlanul, miközben előredőlt a
székben.
– Mit? – kérdezte Sissy értetlenül. – A beszédet vagy a hajfestést?
– Mindkettőt! – felelte Ava ellentmondást nem tűrve, majd egyesével
elkezdte kihúzni az alufóliacsíkokat a hajából.
– Mit művelsz? Ne érj hozzá! – kiabált Sissy, mintha egy rossz mozdulat
egy robbanószerkezet detonációját okozhatná.
– Ki akarom szedni – mondta Ava, folytatva a tekercsek húzgálását.
– Jól van, jól van, de ne így, oké? Kitéped az összes hajad.
– Teljesen új külsőt akarok. – Ava megmarkolta a haját, és elhúzta az
arcából. Nincs az a fazon, ami javítani tudna a szögletes állcsontján és a
tepsiszáján. Ava felsóhajtott. – Vágd le az egészet! – Ava határozott
mondatnak szánta a kívánságát, hangja mégis elcsuklott. Ahogy felpillantott
a fodrászára, szánalmat látott a szemében.
– Először befestjük, jó? – szólt Sissy bátortalanul, az ajkába harapva.
Ava nem akarta, hogy sajnálják.
– Rendben. Fejezd be a festést, aztán vágd le! – ismételte
határozottabban.
 – Úgy érted, igazítsam meg, ugye? – nézett Sissy Ava szemébe a
tükörben.
Ava erre úgy megrázta a fejét, hogy a maradék alufólia csörögni kezdett a
hajában.
– Nem, Sissy, nem igazítást akarok, hanem hogy levágd az egészet! –
Ava vett egy mély levegőt. – Rövidre! Olyasmi legyen, mint David Bowie-
nak fénykorában. A Jedward-fazon kevésbé tetszik.
– Annyira rövidre? – kérdezte Sissy hüledezve.
– Te magad mondtad, hogy a változtatás jót tesz. Hát tessék, változtass
át!
Ava hátradőlt a műbőr fodrászszékben.
– Változtass át úgy, hogy még a saját anyám se ismerjen rám! – Ava
lehunyta a szemét. – Igen, legfőképpen ő ne.
Ava igyekezett mindent kizárni a tudatából – Cliff Richardot, a csillogó
díszeket, a fenyőtobozokat és Leót. Szemét továbbra is csukva tartotta.
Szüksége volt egy merőben új hajfazonra. Méghozzá olyanra, ami illik az új
életszemléletéhez. A rövid haj azt sugallja: Rám nézhetsz, de ha egy
pillantással is áthatolsz az intim szférámon, mert azt hiszed, jópofa vagy,
véged. Így legalább senki és semmi nem érintheti meg.
Ava, telefonja jelzését hallván, fél szemmel a kijelzőre sandított. Leo
miért nem adja már föl? Miért nem tapad rá Cassandrára, ahogy eddig is,
Isten tudja mennyi ideig tette? Ava folyton azon rágódott, hogy
Cassandrának biztos soha nem kellett Clearasilt használnia a bőrére.
Sissy kissé előrébb hajolt.
– Debstől érkezett – jelentette ki a kijelzőt bámulva.
Ava örömében felkapta a telefont, és olvasni kezdte az üzenetet.
Tudom, hogy azt mondtam, ne hozz semmit, de totál megfeledkeztem róla,
hogy kellene valami karácsonyi cucc. Tudnál hozni egy kis kaját?Jó lesz az
a pulykaízű chips, pörkölt mogyoróval és vörös áfonyával. És hozz légyszi
vörösbort. Ne fehéret, mert abból most szereztem három üveggel! Ezt
tekintsd emlékeztetőnek, ha netán teljesen megfeledkeztél volna róla, hogy
ma hozzám kell jönnöd egy kis baráti csevejre, mielőtt Párizsba utazom.
Puszi, Debs
Debs folyton úgy küld SMS-t, mintha disszertációt írna. Sehol egy
rövidítés, OMG, LOL vagy WTF, amiket Ava barátai előszeretettel
használnak. Mellesleg, Ava tényleg megfeledkezett a „baráti csevejről”. Ezt
teszi az emberrel egy szakítás – az agya beszűkül, és még a legfontosabb
kapcsolatokat is kizárja. De mostantól fogva másként lesz. Ava elhatározta,
hogy mindenki számára zárkózott lesz és megközelíthetetlen, a legjobb
barátait kivéve. És rongyosra fogja használni az összes kommunikációs
eszközét – persze csakis férfiakkal.
Ava ránézett Sissyre a tükörben.
– Miután levágtad, fesd világosabbra. De ne mézszőkére! – tette hozzá
mosolyogva. – Rikító hajat akarok, mint amilyen Miley Cyrusnak van!
2. Hotel Oiseau Rouge, Párizs, 4. kerület

Julien Fitoussi hunyorogva kapta el a fejét, mert a bálterem

kristálycsillárjának szikrázó fénye szinte égette a retináját. Mindent
homályosan látott, mint a téli esőben, így inkább lehunyta a szemét. Jobb
lett volna, ha otthon marad, a tökéletesen berendezett, Szajnára néző
apartmanjában. A folyóra néző kilátás mindig olyan volt, mint amilyennek
ő akarta. Nyáron a fodrozódó habok tele voltak világossággal és reménnyel,
míg ilyenkor, télen csak egy mély, kétségbeejtően sötét szakadékot látott,
éppen, ahogy kell.
Julien kinyitotta a szemét, megigazította a kabátja hajtókáját, és
megmozgatta a vállait, amitől sötét, kócos fürtjei is lengedezni kezdtek. Ha
ez egy kiállítás lenne, a Karácsonyi pompa címet is kaphatná. Minden csak
úgy csillog-villog, ráadásul teljesen feleslegesen… Két karácsonyfát is
állítottak, nem zöldet, hanem aranyszínűt, tele hivalkodó fényekkel, mintha
Busta Rhymestól bérelték volna. A háttérben egy vonósnégyes dalokat
játszott, miközben Julien apjának ismerősei úgy megszállták az ingyen
italokat, mint dolgozó méhek a kaptárat. Lauren utálta volna ezt az egész
felhajtást. Julien nyelt egy nagyot. Végül is, ő is utálta.
– Á, itt vagy végre!
Apja hangja hallatára Julien magára erőltetett egy mosolyt, miközben
Gerard is felé közeledett. Julien csakis az édesapja iránti szeretete miatt volt
hajlandó kikelni az ágyból és szmokingot húzni péntek este hétkor. Az
üzleti partnereket a háta közepére se kívánta, az ingyen piával együtt.
Gerard adott Juliennek két puszit, majd a fülébe suttogta:
– Megint késtél!
 Julien összeszorította a fogát, miközben haraggal vegyes bűntudat
kavargott benne, mint a röviditalok a drága koktélokban, amiket az apja
alkalmazottai kortyolgattak.
Amint Gerard hátralépett, Julien meglátta jövendőbeli mostohaanyját,
Vivienne-t, egy hatalmas darab nő társaságában, aki gyümölcsdíszes
kalapot és nyolcszögletű szemüveget viselt. Julien rámosolygott a két
hölgyre.
– Bonsoir! – mondta, miközben előrébb lépett.
– Bonsoir! – viszonozta Vivienne az üdvözlést egy csók kíséretében. – Ő
Marcie, akit már említettem neked… Marcie, ő a mostohafiam, Julien.
Julien megpróbált értelmes arcot vágni, pedig fogalma nem volt, ki lehet
ez a nő ananásszal és mandarinnal a fején.
– A Parisian Pathways újságnál dolgozik – sziszegte az apja Julien
fülébe, mint egy mérges kobra.
– Ja, persze! – szólalt meg gyorsan Julien, pedig semmivel sem lett
okosabb. – Örülök, hogy megismerhetem – folytatta, de persze nem
gondolta komolyan. A nő csak egy újabb zavaró tényezőt jelentett számára,
aki miatt nem húzhatja otthon a fejére a takarót, és aki miatt pokolba
kívánja az egész estét.
– Láttam a munkáit, Monsieur Fitoussi – mondta a két lábon járó
gyümölcskofa.
Vivienne lelkesen bólogatni kezdett. Julien nem tudta, mit kellene
mondania, csak azt tudta, mit fog mondani.
– Jelenleg nem dolgozom.
Julien nyomban jobban érezte magát. Szemével végigpásztázta a zsúfolt
báltermet, ahol a vendégek elvegyültek a patakokban folyó pezsgő és a
hatalmas csokoládéfondük között. Julien most már látta, hogy a kimondott
szavaitól nem állt meg az élet, és ez még jobb érzéssel töltötte el.
– Julien úgy érti, most egy kis szünetet tart, hogy utána újra az alkotásra
fókuszáljon. Épp egy új múzsára vár… – vágott közbe gyorsan Vivienne.
Ha ez nem hangzott volna ilyen tragikusan, Julien még nevetni is tudott
volna. Vivienne és az apja tényleg ezt gondolták? Julien rámosolygott
Marcie-ra és a gyümölcsös kalapjára.
– Nem, úgy értem, hogy most egyáltalán nem dolgozom – helyesbített
Julien, miközben elvett egy pohár pezsgőt egy éppen arra járó pincér
tálcájáról.
 – Értem – tolta feljebb Marcie az orrán a szemüveget. – Együtt érzünk
veletek – folytatta Julienre pillantva.
– Igazán? – kérdezte Julien kissé hamarabb, mint illett volna.
– Igen, mindnyájunkat megvisel egy ilyen tragikus veszteség.
– Pedig csak egy aprócska hasáb szerepelt róla az újságban.
– Julien! – szólt Vivienne, mert most már nem bírta tovább.
– Maguk is megsérültek az emberek mentése közben.
Julien érezte, hogy elönti az arcát a forróság. Legszívesebben kalapostul
behajította volna Marcie-t a fondübe, így inkább gyorsan arrébb lépett.
– Köszönjük, Marcie. Julien a szerencsések egyike volt – szólt közbe
Gerard.
Julien körbepillantott, hogy megkeresse az apját. Szerencsés. Ez az a szó,
amelyet ő ebben az esetben sosem használt volna.
Gerard nem szólt többet, áhítatos tekintettel továbbra is Marcie-t figyelte,
majd levett egy olívabogyóval díszített kanapéfalatkát az egyik tálcáról.
– Szörnyű időszak volt az egész családnak. Még mindig megvisel minket
a gyász.
Megvisel minket a gyász. Julien alig akarta elhinni, amit hall. Testvére,
Lauren, egy évvel ezelőtt, huszonöt emberrel együtt egy égő lakásban
rekedt a belvárosban. Közülük tizenketten bent is maradtak. Lauren, és akik
még meghaltak, nem szerepeltek a címlapokon. Egyszerűen nem voltak
olyan fontosak. Ennek a vitamingolyónak öltözött nőnek halvány fogalma
sincs, mennyire szörnyű volt az egész. Lauren meghalt, nem jön vissza
többé, ami Julien életét teljesen üressé és értelmetlenné tette.
És ez volt az oka, amiért jelenleg nem dolgozott.
– Laurennek hívták – kezdte Julien, az apjára meredve, aki épp egy apró
szendvicset csócsált. – Emlékszel a lányodra, igaz?
Julien apja Vivienne-re pillantott, aki bár értetlenül, de együtt érzőn
rámosolygott.
– Marcie is emlékszik! – szólt Vivienne, majd sietve megfogta a
gyümölcsreklám karját. – Beszélnünk kellene Jean-Paullal. Ő az a színész,
akiről beszéltem. Nagyon felkapott! Gerard-ral láttuk tavaly egy darabban,
Londonban.
Julien közelebb lépett feléjük, mit sem törődve mostohaanyja
figyelmeztető pillantásaival és apjára szegezett aggódó tekintetével. – Most
fotózkodni akarnak, ugye? Mosolyogva és boldogan… Hívjunk celebeket
is? Jó lenne a magazinjuk címlapjához! Így mindenki látná, hogy Párizsban
minden milyen csodálatos! – Julien két kezét a szája széléhez emelte. –
Minden nagyszerű! – folytatta kiabálva. – Jók a kávézók, és még Gerard
Depardieu is itt van, igaz?
Julien apja hirtelen elkapta fia karját és elhúzta a rémült hölgyektől.
Vivienne és Marcie egy pillantás alatt elpucoltak a teremből
aranyflittereikben, a himbálózó citrusfélékkel.
– Mi a fene volt ez?– förmedt rá Gerard dühösen. – Azért jöttél el, hogy
támogasd a társaságot. Vivienne szerint jó alkalom lett volna, hogy új
munkát szerezz.
– Miből gondolod, hogy ezt akarom? – vágott vissza Julien, keresztbe
font karokkal a mellkasa előtt.
– Mert már egy kurva éve nem dolgozol!
– És akkor mi van?! – vágott vissza Julien, az apja arcába hajolva,
miközben majd’ szétvetette a düh. Szaggatottan lélegzett, mert több
fájdalom volt a mellkasában, mint levegő. Gerard elővett egy zsebkendőt a
szmokingja zsebéből és megtörölte az arcát, mintha Julien szavai
beszennyezték volna.
– Menj haza, Julien! Ha így viselkedsz, nem akarom, hogy maradj. Szedd
össze magad! – tette hozzá Gerard higgadtan.
Juliennek ökölbe szorult a keze, miközben a vonósnégyes rázendített a
Jingle Bells francia változatára. Talán létezik a gyásznak határideje? Létezik
egy pillanat, amikor egy reggel felkelsz, és egy csapásra minden rendbe
jön?
Julien nézte, ahogy az apja kezet ráz egy újabb szmokingos klónnal, majd
egy újabb méregdrága, apró szendvicsért nyúl.
– Monsieur? – kínálta a pincér, egy tálca pezsgőt felé nyújtva.
Julien a hosszú, vékony pohárban habzó, fehér italra pillantott. A
buborékok felszöktek a felszínre, majd eltűntek a semmiben. Akárcsak a
húga.
Julien megrázta a fejét a felszolgáló kérdésére, majd elindult a kijárat
felé.
Amint kijutott a hotelből, megcsapta a belváros hideg levegője. Lehunyt
szemmel mélyeket lélegzett. Remélte, hogy az alacsony hőmérséklet a
haragját is lehűti. Hirtelen fokhagyma, sült hús és dohány szaga csapta meg
az orrát az utca zajai, nevetések, mopedek berregése és kutyaugatások
között. Julien lassan kinyitotta a szemét. Most már hozzászokott a sötéthez.
Az egyetlen fényforrást az utca két oldalán álló kovácsoltvas lámpák
jelentették. A szemközti Deschamp kávézó csordulásig megtelt. Vendégei
francia módra most is kint ücsörögtek. December lévén persze nyoma sem
volt a könnyű ruháknak és a rövidnadrágoknak, mindenki télikabátba
burkolózva, sállal a nyakában vacogott a havat ígérő szélben. Az emberek
kesztyűs kezükben kávét vagy sört szorongattak.
Ha Juliennél lett volna a fényképezőgépe, és nem lenne még mindig
lehangolt a húga miatt, tökéletesen franciás téli képeket készített volna.
Lauren imádta szülőföldje kávéházi kultúráját. Azelőtt gyakran
összefutottak ilyenkor, péntek este, munka után, és kiadós mennyiségű
alkohol mellett, gyorsan, még zárás előtt vacsorát rendeltek az egyik
kedvenc sörözőjükben. Egy nagy adag pommes frites, csirke és kenyér
mellett kitárgyalták a hét történéseit. Julien elmosolyodott. Lauren mindig
rengeteg történetet tudott mesélni az áruházról, ahol dolgozott. Ahogy egy
hisztis menyasszonynak próbált segíteni a ruhaválasztásban, vagy ahogy
egy komisz gyerek pofákat vágott, miközben az anyja nem látta. Lauren
olyan volt az életben, mint egy forgószél, és úgy is távozott. Csak szép
emlékeket és a családtagjai összetört szívét hagyta maga után.
A hideg levegő beférkőzött Julien szmokingja alá, miközben várta, hogy
a forgalom alábbhagyjon, hogy átkelhessen az úton, és végre elérjen a
kávézóig. Már csak egy dolog maradt hátra, hogy reggelig túlélje ezt az
éjszakát: a lerészegedés.
3. Waitrose, Kensington, London

Avának nagyon nem tetszett az új frizurája. Úgy nézett ki, mint Billy Idol és
egy vécékefe szerelemgyereke. Egyáltalán nem olyan volt, mint Bowie-nak
fénykorában, inkább úgy festett, mint egy szénakazal. Igaz, szőkébb volt és
rövidebb, de éppolyan büdös. Persze ezt Sissynek nem vallotta be. Inkább
igyekezett rockzenészarcot vágni a tükörben. Végül annyi pénzt hagyott a
szalonban, amit bármelyik uzsorás megirigyelhetett volna, majd gyorsan
kimenekült az egyik Tescóba, hogy még idejében odaérjen Debshez. A
Waitrose végül közelebb esett, és most az idő volt a legfontosabb. Ava úgy
gondolta, az új hajával megérdemli, hogy nassoljon egy kicsit.
 A Waitrose tele volt karácsonyi luxusnasikkal és ajándéktárgyakkal. A
polcok roskadoztak a körömcsipeszektől, golflabdáktól, fröccsöntött
bajuszoktól és kirakós játékoktól. Ava nehezen találta meg, amit keresett.
Ünnepi chipsre vágyott, de előtte még megmarkolta a legnagyobb tábla
tejcsokit, amit kapni lehetett, egy üveg vörösborral együtt, persze gondosan
ellenőrizte, hogy legalább tizenhárom százalékos alkohol-tartalmú legyen.
Ezután a gyümölcskosarakhoz és a karácsonyi pudingokhoz navigált. Itt
minden „luxus” volt, különösen az árak. Avának ezentúl minden fillért meg
kell fontolnia, mivel nem csak Leót hagyta ott, hanem vele együtt a
munkáját is. Egyébként mindig is utálta az ingatlanpiacot, pedig ügyesen
mozgott benne. De csak átmeneti munkának tekintette. Csak azért vágott
bele, hogy minél távolabb kerüljön az anyja modellügynökségétől és a
modellkedéstől, amire az édesanyja azóta is kapacitálta. Még most is a
fülében csengtek a szavak, amelyeket még azelőtt hallott folyton, hogy
megcsináltatta volna az apokaliptikus tetoválását, amelyet az égvilágon
semmivel sem lehet elfedni.
Drágám, ez Dubaj. Egy éjszakát kellene eltöltened a Burdzs-al-Arab
szállodában. Tinát akarták, de ő Los Angelesben van. Ha elkezdenéd azt a
szupergyors dzsúszdiétát, amit az összes lány tart, két hét alatt tökéletes
formában lennél! Egy hónap alatt pedig különösen.
Ez volt a kapcsolatuk mozgatórugója. Rhoda Devlin, egykori modell,
jelenleg egy ügynökség vezetője, ahol Avat is foglalkoztatták, amint elég
nagy volt ahhoz, hogy mosolyogni tudjon. Rhoda még most is irányítani
akarja az életét. Azt akarja, hogy Ava mintamodell-lány legyen, a szó
minden értelmében. Ava már alig várta, hogy megmutassa anyjának a haját.
Így legalább be fogja látni, hogy Ava a közösségi média kezelésén kívül
mással nemigen foglalkozhat az ügynökségben.
A csengőhang dallamára Ava a fekete bőr futártáskája mélyére nyúlt.
Bizsu Rhoda.
Ava titokban ezzel a becenévvel illette a saját anyját, ami mindig mosolyt
csalt az arcára. Csillogó gönceiben Rhoda mindig is úgy gondolta, hogy
felsőbbrendű másoknál. Ava először elolvasta az egy órával ezelőtt érkezett
üzenetet:
Drágám, remek hírem van! Adódott egy csodálatos lehetőség számodra
az Azori-szigetek partjainál. Előtte Goára utazunk méregteleníteni. Már
lefoglaltam a szállást. Astanga és vízi terápia is lesz! A részleteket elküldöm
e-mailben…
Ava elképedve nézte az üzenetet. Ez a nő megállíthatatlan. Fogalma
sincs, mi az az Astanga, a „vízi terápia” pedig bizonyára sárpakolást és
beöntéses bélmosást jelent. Közben egy újabb csipogással még egy üzenet
érkezett:
Leo is jöhet veled. A nap, a homok és a füstölt tofu majd elsimítja a
viszályokat.
Ava fogcsikorgatva olvasta az üzenetet. A szeme elhomályosult a
felismerésre, hogy ezek szerint Leo ma nemcsak neki írt, hanem az anyját is
felkereste. Persze azt biztos elfelejtette megemlíteni, hogy lefeküdt a
penthouse-eladásért felelős kolléganővel.
– Jó lenne, ha hozzáférhetnék a sajtkekszekhez!
Ava egy könyököt érzett az oldalában. Ahogy felpillantott, egy hatalmas
termetű, gyapjúkabátos ember állt mellette, zöld vadászcsizmában, lapos
bányászsapkában. Úgy festett, mint aki most lépett ki egy horgászújságból.
Avát egyszerűen félrelökte az útjából.
– Talán szeretne! – vágott vissza Ava dühösen, mert felidegesítette magát
a férfi tahóságán és Rhoda üzenetein.
– Miért, maga is? – feleselt a férfi. – Én csak próbálok hozzáférni a
kekszekhez.
– Ebből elég! – csapta Ava csípőre a kezét. – Egy tapodtat se mozdulok
addig, amíg nem tanul meg udvariasan kommunikálni!
– Mit mondott? – kérdezte a férfi, miközben a maga száznyolcvanöt
centijével kihúzta magát.
Ava hunyorogva ránézett. Majd’ felrobbant a dühtől Leo, az anyja és a
borzasztó frizurája miatt.
– Azt mondtam – kezdte Ava –, hogy ha nem tanul meg jó modorban,
normálisan beszélni, akkor magához vágom az összes luxus-kekszet!
– Van valami probléma, asszonyom? – kérdezte egy boldog, fiatal eladó,
a karácsonyi szezonhoz igazított mosolyával, Justin felirattal a kitűzőjén.
– Igen, van! – kiabált Ava. – Ez az úriemberek szégyene elfelejtett
viselkedni a kekszespolc felé menet.
– Ez a hölgy pedig, bár annak nemigen nevezném, amint ideértem,
minden ok nélkül nekem esett.
 – Maga! – kezdett ujjal mutogatni Ava. – Azt hiszi, csak úgy illegetheti
magát itt, mint egy dzsentri, a hivalkodó csizmájában? Fogadok, hogy kint
parkol a Land Roverje, pedig nincs is rá szüksége!
– Hogy merészel?
– Mit hogy merészelek? – folytatta Ava könyörtelenül. – Felemelni a
hangomat? Hogy kinyögje végre, hogy kérem vagy elnézést? Aki vásárolni
jön, annak tudnia kell viselkedni, igaz, Justin? – bólogatott Ava a rémült
eladó felé. Szőke tincsei közben meg sem mozdultak, Sissy ipari
mennyiségű fixálójának köszönhetően.
– Hát… izé… – habogott Justin, az időközben a hangoskodásra
odasereglett vásárlók gyűrűjében.
– Én csak sajtkekszet akartam! – ordította a férfi.
– Talán szerettem volna, kérem! – vágott közbe Ava mérgesen.
– Jól van, kérem… az Isten szerelmére! – bökte ki a férfi egy dühös sóhaj
után.
Ava elégedetten levett egy doboz kekszet a polcról, és a férfi felé
nyújtotta, aki olyan nagy hévvel vette ki a kezéből, hogy Ava kis híján
elvesztette az egyensúlyát.
– Egyébként, csak hogy tudja, Nissan Navarám van – sziszegte a férfi
gúnyosan. – És a hajáról ítélve maga biztos egy nagyszájú leszbikus, aki
mindig is férfi akart lenni.
Avát most már végérvényesen elöntötte a düh. Hirtelen a polc felé nyúlt.
Az első dolog, ami a kezébe akadt, egy dupla csomagolású Ryvitas keksz
volt, amit egy Carr’s vizes keksz és egy nehezebb, műanyag dobozos
Jacob’s kréker követett, amiket egymás után hajigált az álvadőrhöz. A pasas
az átkozódáson kívül nem sokat tehetett, csupán védekezésképpen
fedezéket próbált képezni a kezével.
A gluténmentes grissinik Cassandra miatt röpültek, biztos szereti őket. A
kézműves kelkáposztachipset, amellyel Ava sikeresen szemen találta
áldozatát, Leo kapja, úgyis imádja a sznob hülyeségeket. A legutolsó tétel
pedig, még mielőtt Ava karját elkapták a biztonsági őrök, egy doboz
thaiföldi rizskeksz volt.
– Ez bántalmazás! – bömbölte a férfi olyan vörös fejjel, mint egy
rókavadász dzsekije. – Mind látták, nem? Tartóztassák le!
– Menjen csak vissza a Nissan Navarájához, és orvvadásszon tovább!
Vagy mit tudom én, mit csinál London belvárosának közepén ebben a
szerelésben! – vágott vissza Ava, miközben igyekezett a karját kiszabadítani
a biztonsági őrök szorításából.
– Ava?
Ava világítóan szőke fejét a túlzottan is ismerős hang irányába fordította,
majd nyomban elhallgatott. Lehunyt szemmel azt kívánta, bárcsak inkább
letartóztatnák. Az még mindig kellemesebb lenne, mint az anyjának
magyarázkodni a történtekről.
4. Deschamps étterem, Párizs, 4. kerület

Julien jelzett a bárpultosnak a mutatóujjával a következő italért. Már három

pohár sörön túl volt a pénteki, bulizó tömegben, bár a jókedvükben
egyáltalán nem osztozott. Olyan volt, mintha ott se lenne – mint egy
megközelíthetetlen, lakatlan sziget, ahol még senki se járt.
– Merci – mondta, miután a következő sört is megkapta. Amint
belekortyolt, habos maradt a szája. Kissé megfordult a bárszéken, és
körbenézett a helyiségben. A vendégek boldog zsivaja elnyomta a
hangfalakból áradó háttérzenét. A párok kéz a kézben ücsörögtek, kagylót,
sajtfánkot és palacsintát falatoztak, a sarokban néhány fiatal férfi a
levegőben hegedült, négy miniszoknyás nő pedig harisnyában, Ugg
csizmában – dizájnertáskáikkal a lábuk mellett – egy kancsó vörösbor felett
nevetgélt. Az ablakkilincseken piros-fehér szalagok lógtak, rusztikus,
csillogó hóspray-vel gondosan befújt rattancsillagokkal a végükön. Az
ablakok között aranymasnival díszített fenyőtobozok sorakoztak.
Közeledett a karácsony. Akár akarta valaki, akár nem.
– Julien!
A neve hallatára Julien felkapta a fejét. A legjobb barátja közeledett felé
– az egyetlen, akit még nem üldözött el magától. Julien odaintett Didier-
nek. Bár nem vágyott társaságra, tudta, hogy elkerülhetetlen.
– Hogy vagy, barátom? – üdvözölte Didier a lármát túlüvöltve, majd két
puszi kíséretében megveregette Julien hátát.
– Jól! Nagyon jól! – hazudta Julien széles mosollyal.
Didier csokibarna szemét nagyszerűen kiemelte tejeskávészínű bőre,
miközben Julient vizslatta. Egyik kezét csípőre téve, kissé félrefordította a
fejét.
– Akkor miért vagy itt egyedül? – kérdezte.
 Julien most már rájött, hogy hibázott. Didier több üzenetet is hagyott a
hangpostáján, hogy találkozzon vele ma este, de Julien egyikre sem
válaszolt.
– Hát… dolgom volt… üzleti ügy az apámmal. – Julien megigazította
szmokingja hajtókáját, mintha öltözéke mindenre magyarázatot adna.
Didier kihúzott egy széket és leült.
– Visszahívhattál volna, hogy ezt közöld.
Julien kifújta a levegőt.
– Nem voltam benne biztos, hogy elmegyek. Nem igazán akartam, de
végül…
– Már megint összevesztetek? – érdeklődött Didier, miközben intett a
csaposnak.
– Nem – rázta a fejét Julien.
– Miért akarsz mindig átvágni, Julien? Hiszen a barátod vagyok, nem?
– De igen. Na jó, volt köztünk némi nézeteltérés, de vitának nem
nevezném. – Végül is, Julien csak a halott húga miatt ordibált az apjával,
mostohaanyjával és egy gyümölcskosárnak álcázott nővel.
– Azt kellett volna mondanod, hogy velem leszel ma este – szólt Didier,
miközben elővett egy doboz cigarettát a zsebéből. A fogával kihúzott belőle
egy szálat, és rágyújtott.
Julien erre nem tudott mit mondani. Fogta a poharát, és beletemetkezett a
sörébe.
– Akkor van kedved elmenni valahová? – folytatta Didier.
– Most is eljöttünk.
– De nem ide gondoltam – méltatlankodott Didier, miközben Julien
arcába fújta a füstöt. – Hanem egy klubba. Táncolni. Még többet ihatnánk,
egészen reggelig.
Didier-nek a pórusaiból áradtak a szavak. Mindig is bőbeszédű volt,
amióta csak megismerkedtek a főiskolán. Éles eszű volt, intelligens és
kreatív. Nagyszerű társa lett volna egy olyan embernek, aki hagyja magát
sodorni az árral, és mindig ott van, ahová a szél éppen odafújja.
– Ma este ne, fáradt vagyok – rázta a fejét Julien.
Didier újabb hitetlenkedő pillantást vetett rá.
– Fáradt?! – kérdezte. – Mitől? Egész nap aludtál!
Pedig ma nem is aludt egész nap. Megnézte a Szerelmek Saint Tropez-ban
ismétlését, majd végignézte az ablakból, ahogy a csendőrök elvisznek egy
fennhangon éneklő mikulásruhás fickót.
– Ne nézz már hülyének, Julien! – szólt Didier összevont szemöldökkel.
– Mikor volt utoljára a fényképezőgéped a kezedben?
Mi ütött az emberekbe? Julien éveken át hurcolta magával a gépét,
folyton a nyakában lógott. Akkor bezzeg senki sem kérdezte meg, hogy
Julien, mikor tetted le utoljára a géped a kezedből?
– Miért fontos ez, Didier? – vágott vissza Julien. – Ha válaszolok, akkor
nem nyüstölsz tovább, hogy menjünk táncolni?
– Lauren nem ezt akarná – folytatta Didier kíméletlenül.
Julien hatalmas sóhaja elvegyült a füstben és a crème brûlée illatában.
– Te legalább ki mered mondani a nevét.
– Hogy érted ezt? – Didier a bárpulton lévő hamutartóra támasztotta a
cigarettáját.
– Az apám mindig megpróbál úgy tenni, mintha Lauren nem is létezett
volna – mondta Julien a fejét csóválva.
– Ez biztos, hogy nem így van, Julien – bizonygatta Didier. – Láttam
édesapádat a temetésen. Nagyon rosszul viselte. – Didier lepöckölte a
hamut a cigarettáról, mielőtt újra a szájához emelte. – Akit nem érdekel a
lánya, az nem így viselkedik.
Ez egyébként így is volt. Julien apja rosszul viselte a szertartást. Gerard-
nak kellett volna beszédet mondania az egybegyűlteknek, hogy Lauren
milyen teljes életet élt, mind a huszonöt évével. De Gerard végig Vivienne-
en lógott, fejét a nő vállára hajtotta, és inkább megbízta a papot, hogy
olvassa fel a beszédét.
– Most már túltette magát rajta – jelentette ki Julien könnyedén.
Didier elmosolyodott. Húsos ajkai közül kiáramlott a füst.
– Ilyen az élet, Julien. Tovább kell lépnünk. Tudom, hogy Lauren nem
szívesen látna téged így – tette hozzá Didier, miután elnyomta a csikket. –
Azzal, hogy nem fotózol tovább, olyan, mintha nem is élnél. – Didier
könyökével oldalba bökte a barátját. – Lauren szerette a képeidet. És sokkal
jobban megértette őket, mint például én.
Julien elmosolyodott. Didier szerette az egyszerű dolgokat – az Eiffel-
tornyot éjjel, a Concorde teret vagy a hajókat a Szajnán. Julien inkább a
művészi beállításokat szerette – virágokat egy kisgyerek tenyerében, aki
épp a nagyapjára néz vagy két egymásnak támasztott biciklit a Louvre előtt.
Ez a két kép a legutóbbi kiállításán is szerepelt, melyeket a sajtó és a
kritikusok is agyondicsértek. Julien többet adott el belőlük, mint valaha, és
rengeteg megrendelést is kapott. Most úgy tűnik, mintha egy világ
választaná el ettől.
Julien körülnézett. Mindenütt mosolygó arcokat látott, és buzgó
csevejeket hallott. Kintről egy harmonika hangja is beszűrődött. Már
majdnem kilyukadt a gyomra, mire a pincér kihozta a két adag croque
monsieur-t. Julien most ölni tudott volna az olvadt sajtért és a füstölt
sonkáért. Nem is emlékezett rá, hogy utoljára mikor volt egyáltalán éhes.
– Újra fotóznod kellene – jelentette ki Didier az italát kortyolgatva. –
Nyiss újra kiállítást!
Julien felsóhajtott.
– Ez nem ilyen egyszerű – kezdte. – Nem mehetek csak úgy ki
fényképezgetni, hogy aztán kibéreljek egy galériát és reménykedjek, hogy
hátha betéved egy érdeklődő. – Megint sóhajtott egy nagyot. – Ezt meg kell
tervezni… Ehhez inspiráció kell…
És Juliennek most ebből volt a legkevesebb. Egyszerűen nem volt
motivációja se a munkájához, se az életéhez.
– Rólam is készíthetnél képeket – ajánlgatta Didier tágra nyílt szemmel,
majd pózolni kezdett, mint egy igazi fotómodell.
– Te akarsz lenni az új múzsám?
– Miért ne? – kérdezett vissza Didier csípőre tett kézzel. – Anyám azt
mondta, úgy nézek ki, mint Sébastien Foucan az egyik James Bond-filmből.
Julien minden erejét összeszedte, hogy ne röhögjön fel hangosan.
– Miért, szerinted nem vagyok elég jó a gépedhez? – kérdezte Didier
sértődötten.
– Szerintem unnád. Csak addig akarnád csinálni, amíg meg nem látsz egy
szép lányt vagy egy gusztusos habos kávét.
– Akkor csak gyakorolj velem! – folytatta Didier kitartóan. – Holnap
kezdhetnénk is. Mondjuk meztelenül lefekszem a Sacré Coeur lépcsője elé
egy macskával az ölemben.
– Jó, csináld, ha nem bánod, hogy azonnal lecsuknak.
– Akkor macska nélkül – viccelődött tovább Didier. – De holnap
mindenképpen menjünk el valahová. Készíthetnél néhány fotót a városról.
Az összes kávét én fizetem!
– Ne, most nem megy.
– Ugyan, Julien!
 – Ne haragudj, Didier – mondta Julien nagyokat nyelve –, de még nem
állok készen.
5. Kensington, London

– Nem is értem, hogy tehetted ezt! – hüledezett Rhoda. – És mi van, ha az

egyik biztonsági őr egy kis pénzkereset reményében mindent telekürtöl
vele? Nem így kellene hírnevet szereznünk a cégnek!
Ava legszívesebben azt mondta volna, hogy senki sem tudta volna, hogy
ő Rhoda Devlin lánya, és egyébként se érdekelt volna senkit, de inkább
összeszorított foggal hallgatott, mint egy protézisragasztó-reklámban. Ava
akkor sem szólt egy szót sem, amikor anyja sűrű elnézések közepette
átnyújtott az őröknek egy ötvenfontost (ami semmit se ér már a mai
világban), majd berángatta lányát az Audijába. Avának az Armageddon-
tetoválása óta a néma csend volt a taktikája.
– Add meg a szalon nevét, ahol ezt művelték a hajaddal, hogy
beperelhessük őket – vetette fel Rhoda.
Ava úgy az ajkába harapott, hogy belesajdult a foga. Miért kellett az
anyjának éppen akkor ugyanabban a Waitrose üzletben lennie? És Leónak
miért van pofája még most is írogatni? Nem lehetne, hogy most az egyszer
mindenki békén hagyja?
– Ava! Figyelsz te rám egyáltalán?
Ava belenézett a visszapillantó tükörbe, ahol a tekintetük találkozott.
Csak ekkor tudatosult benne, hogy Rhoda a hátsó ülésre tuszkolta be. De
nem úgy, mint egy celebet, hanem mint egy kisgyereket.
Rhoda olyan mélyeket sóhajtozott, mintha reikikezelésen lenne. Ava apja
még a váláskor is a hasi légzést emlegette. Ava ekkor értette meg, mit is
takar pontosan a kibékíthetetlen ellentét kifejezés.
– Ne aggódj, rendbe hozzuk – erősködött Rhoda. – Ismerek valakit, aki
nagyszerűen kezeli a hajkatasztrófákat, mert hidd el, ez már előfordult a
legtöbb topmodellel.
Ava most már úgy gondolta, nem hallgathat tovább.
– Anya, én nem vagyok topmodell, és sosem voltam az.
– Ez igaz, de lehetnél, ha betartanád azokat a dolgokat, amikről már évek
óta beszélek neked – tette hozzá Rhoda sóhajtozva. – Tudom, hogy a diétát
sem tartottad, amit megterveztem neked!
 Ava lehunyta a szemét. A barna rizs láttán mindig azt kívánta, bárcsak
anorexiás lenne, és most már arra is rájött, hogy a grépfrút nagyszerűen
leoldja a vízkövet a vécékagylóról.
– Ava, figyelsz rám? – szólt Rhoda ismét szemrehányóan, mire Ava csak
bólintott.
– Ezeken mind változtathatunk, hogy újra a régi formádban légy –
javasolta Rhoda.
Ava legszívesebben csendben maradt volna, így csak a legszükségesebb
válaszokat adta, és azokat is a lehető legkurtábban.
– Az Azori-reklám nagy áttörést jelenthet a számodra – erősködött Rhoda
–, de ahhoz tökéletes, bomba formában kell lenned.
Hát persze. Mert Ava sosem volt elég jó. Sosem volt megfelelő formájú
füle, és a dekoltázsa is petyhüdt. Ha egy fotózás előtt reggelizett, nyomban
reklamáltak, hogy puffadt a hasa… A lista végtelen volt. Ava iskolás
korában a tömegközlekedésre hivatkozva elkezdett baleseteket produkálni
és sérüléseket szerezni, csak hogy ne kelljen szerepelnie, ami egy ideig
működött is. Egyre kevesebb megkeresést kapott, Rhoda hiába küldözgette
szét a portfolióját. Aztán Rhoda diétáját megtörve, Ava az összes manikűr-
pedikűr pénzt a Wagamama éttermekben költötte el, így modellkarrierje
végre véget ért. Ava újra egy átlagos, twitterező lány volt. Ám az anyja még
most sem adta fel, pedig négy éve már, hogy Ava részt vett a legutolsó
utálatos katalógusfotózáson.
– Itt dobjál ki – bámult ki Ava az ablakon, pedig azt se tudta, hol van.
– Ava, ne hülyéskedj már! Hazaviszlek – Rhoda szeme megint felbukkant
a visszapillantó tükörben. – Fel kell készülnünk az indiai és az azori útra.
– Anya…
– Van néhány csodás pirulám, amelyek elveszik az étvágyadat.
Ava az ajtózárra tette a kezét, pedig még javában London feldíszített utcái
között furikáztak. Most azonnal ki akart szállni, még akkor is, ha az
aszfalton landol, a színes égőfüzérek és világító angyalkák sorai alatt, az
ajtó azonban nem nyílt ki.
– Te bekapcsoltad a gyerekzárat?
– Ava, az Isten szerelmére! – kiáltott Rhoda, majd gyorsan lefékezett.
Ava továbbra is kétségbeesetten rángatta az ajtónyitót.
– Nyugodj már meg! – szólt Rhoda a lányára parancsolón, majd
leállította a motort, és Ava felé fordult. – Így ráncos lesz a homlokod.
 – Nem érdekel! – kiabált Ava. – Ugyan miért érdekelne?
Ava legszívesebben kipattant volna a kocsiból. Kezdett hűlni a levegő,
amitől Ava úgy érezte, mintha kilencezer méter magasan ülne egy
Boeingben, nyitott ablak mellett. Ismét megpróbálta kinyitni a kocsiajtót.
– Ilyenkor tiszta apád vagy! – fújtatott Rhoda.
Ava lehunyta a szemét. Csak épp nem olyan öreg. Neki legalább volt
annyi esze, hogy elmeneküljön. Ava nyelt egyet. Ez azért kegyetlenség. A
szülei nem csupán Rhoda hibájából váltak el. Az apja meg se kísérelte
rendbehozni a kapcsolatot, csak egyszerűen összecsomagolt és eltűnt.
Rhoda nagyszerűen ért ahhoz, hogy hogyan készítse ki az embereket, így,
hogy Ava apja ennek nem volt részese többé, nem is ráncosodott tovább.
Azóta sokkal többet mosolyog, és minden második hétvégén meccsre jár.
Myleene nevű barátnőjével minden nyarat a Fülöp-szigeteken töltenek. Ava
úgy sejtette, Myleene inkább tantrikus módon alkalmazta a hasi légzést az
apjával, de ebbe inkább nem is gondolt bele.
Amint egy kicsit lecsillapodott, vett egy mély levegőt.
– El tudnál vinni Debshez?
– Miért? – kíváncsiskodott Rhoda.
– Mert már ott kellene lennem. Már éppen oda indultam, amikor az a
vadásznak öltözött fickó gorombáskodni kezdett, én hozzávágtam egy
doboz aprósüteményt, te pedig éppen betoppantál…
– Én nem kedvelem azt a lányt – fintorgott Rhoda, miközben lehajtotta a
napellenzőt, és alaposan szemügyre vette magát a tükörben.
– Miért nem?
– Mert olyan… olyan…
Ava türelmesen várt, hogy vajon milyen jelző hagyja el már megint az
anyja száját.
– Átlagos – bökte ki végül Rhoda.
Ava barátnője védelmében önkéntelenül is behúzta a nyakát. Már épp
szólásra nyílt a szája, hogy elmondja, semmi baj sincs azzal, ha valaki
átlagos, hiszen az megszokott, kényelmes és biztonságos dolog. De mégsem
szólalt meg, mivel eszébe jutott, hogy az anyja számára az átlagos jelző a
halálos bűnnel egyenlő. Miért kellene „átlagosnak” lenni, ha manapság már
feldobhatod a külsőd egy kínai boltban beszerzett kiegészítővel vagy
melltartóba rakható csirkemellfilével?
 – Tudom ám, miben sántikálsz, Ava! – kezdte Rhoda. – És csak hogy
tudd, megértem.
Valóban? Avában felcsillant a remény aprócska szikrája.
– Tudom, hogy tüsi hajat akarsz. Ezt már Natalie Portman is
megpróbálta.
Avának minden reménye szertefoszlott.
– Tudod, Ava, az az igazság, hogy nincs hozzá jó arccsontod – folytatta
Rhoda a zrikálást. – Ez részedről nyilván egy cry for help jelenség.
Ava ösztönösen a vállához ért, ameddig nemrégiben még az eperszőke
haja ért. Platinaszőke tincseit most már csak egy jó húsz centivel feljebb
találta meg.
– Szerintem a frizuraváltás nem feltétlenül egy öngyilkosjelölt
segélykiáltása.
Rhoda nagyot sóhajtott.
– De elvesztetted Leót.
Ava csak ráncolta a szemöldökét, mert anyja hanglejtése mindent elárult.
Ő vesztette el Leót, nem pedig Leo őt. És Leo nem egy cuki kutyakölyök,
aki csak úgy egyedül kószált az eppingi erdőben. Leo egy hűtlen seggfej,
aki hónapokon át becsapta Avát, így mennyivel jobb, hogy megszabadult a
férfitól. Még akkor is, ha pár nélkül marad karácsonyra. Vagy talán
örökre…
Ava fészkelődni kezdett a bezárt autó ülésén, mert képtelen volt tovább
elviselni anyja elfojtott dühének felszínre törését, amiért Avából már sosem
lesz Cindy Crawford. Ava végül előrehajolt, és a sebváltóba kapaszkodva
átmászott az anyósülésre.
– Mit művelsz? – visított Rhoda. – Tönkreteszed a bőrülést.
Ava ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést. Fogta magát, és kiugrott az
autóból. A jeges szél végigsimított az új frizurája alól kikandikáló fejbőrén.
Úgy gondolta, leinti az első taxit, amelyik erre jár, csak hogy ne kelljen akár
egy perccel is többet az anyjával töltenie.
– Ava, szállj vissza a kocsiba! – ordított Rhoda. A biztonsági öv
megakadályozta, hogy túlságosan oldalra dőljön.
– Nem! – felelte hangosan Ava.
– Elutazunk Goára! Semmit nem csinálunk, csak mantrázunk és
mungóbabot eszünk. A lelked és a bőröd is megtisztul, meglátod!
 Csakhogy Ava semmiféle lélektisztításra nem vágyott. Csak attól az
állandó érzéstől akart megszabadulni, hogy ő nem jó semmire. A baj csak
az volt, hogy sosem tudott nemet mondani az anyjának. Mindig kibúvót
kellett találnia, hogy kificamította a bokáját, vagy túladagolta magát
csipsszel, hogy eggyel nagyobb ruhaméretet hordhasson, és ez most sem
volt másképp.
Ava összébb húzta a kabátját, mert vacogott a foga az esti hidegben.
– Holnap felhívlak – mondta Rhodának olyan kedvesen, ahogy csak
tudott.
– Hánykor?
Ava az Audi ajtajába kapaszkodva nyelt egy nagyot, miközben anyja
türelmetlenül, válaszra várva pislogott hatalmas műszempillája mögül, amit
Nicole Scherzinger is megirigyelhetett volna.
– Mondjuk tizenegykor – felelte Ava. – Szia, Anyu!
Ava nem várta meg, hogy anyja feldolgozza a választ, gyorsan becsapta a
kocsiajtót, és nézte, ahogy Rhoda tátott szájjal bámul utána, a hosszú, lógós
fülbevalójával, amelyhez hasonlót legutoljára Grace Jones-on látott a
nyolcvanas években, majd értetlenkedve elindult az apró, hópelyheket
mintázó égőkkel kivilágított vasúti híd felé.

Nagyon nehéz volt péntek este taxit fogni, és Ava az Oyster kártyáját sem
találta meg a teletömött táskájában, ami a tömegközlekedéshez volt
szükséges, így mire a kerületet átszelve végre megérkezett Debshez,
fagyosabb volt, mint a Fortitude szereplői.
A jeges széltől kipirult, feldagadt kezével bekopogott az ajtón, ami
néhány másodperc múlva ki is nyílt. Debs ott állt előtte karácsonyi
pulcsiban és szoknyában, villódzó fényekkel. A pulóvert az Itt nincs
rénszarvas, csak hó felirat ékesítette, két rénszarvassal, amelyek úgy
száguldottak a levegőben, mintha épp egy Michael Flatley-koreográfiát
akarnának előadni. Debs szoknyája pedig olyan színesen és fényesen
csillogott, hogy Avát egy pillanatra elvakította.
– Avaaa! – kiáltott fel Debs, mintha maga a Mikulás érkezett volna hozzá.
– Ó, nem kellett volna parókával bajlódnod! Szörnyella de Frászról
mintáztad, vagy Elsáról a Jégvarázsból?
 Mielőtt még válaszolhatott volna, egy hatalmas maciölelést kapott
barátnőjétől. Debs sétapálcanyalókát formáló fülbevalójával majdnem
kiszúrta Ava fél szemét. Ava reflexszerűen hunyorított, miközben nagyokat
szippantott Debs Lush termékcsalád- és Lambrini parfümillatából.
– Ez nem paróka – súgta Ava barátnője fülébe az igazságot.
Debs gyorsan hátralépett, szemével öltéseket keresett Ava skalpján.
– Valóban? – kérdezte bizonytalanul.
Ava megrázta a haját, legalábbis azt, ami maradt belőle.
– Leo megcsalt – kezdte. – Azzal a lánnyal, akiről meséltem – mondta
szipogva. – Aki úgy néz ki, mint Ferne McCann a tévéből. Ezért…
elindultam a Waitrose-ba vörösborért meg karácsonyi sütikért, amiket végül
nekihajigáltam egy rettenetesen bunkó fickónak. Aztán jöttek a biztonsági
őrök, végül betoppant az anyám. – Ava mondandója közben egyre
szaporábban lélegzett. Újra átélte az egész nyavalyás színjáték perceit. Greg
Lake I believe in Father Christmas kiszűrődő dallamára könnybe lábadt a
szeme. – Anyám el akar vinni Goára meg az Azori-szigetekre – folytatta
Ava –, de csak miután megtömött lencsével, kimázoltatott egy Clinique-
szalonban, és elvitt egy hajbeültetésre.
– Ne is folytasd! – vágott közbe Debs egy újabb meleg ölelés kíséretében,
amit korábban is mindig alkalmazott Ava otthoni, iskolai problémái ellen,
vagy amikor a Ribanc Pénzeszsák Nicola gúnyolta Avát. – Tudom, mit
fogunk tenni!
Ava lehunyta a szemét, hogy egy kicsit megnyugodjon barátnője vállán.
– Tartósítjuk a májunkat Kopparberg ciderben? – kérdezett vissza Ava,
miközben letörölte a könnyeit, mielőtt az arcára fagytak volna.
– Igen! – vágta rá Debs lelkesen. – Muszáj megkóstolnod a szilvabort.
Állítólag 1988-as. Érzem is az ízén.
– Talán attól visszanő a hajam – nevetett Ava.
– Szerintem jó a hajad. – Debs beljebb invitálta Avát a házba. – Olyan
európai!
– Komolyan?
– Persze, tök jó! – Debs még beljebb húzta Avát, majd bezárta maguk
mögött az ajtót a fagyos levegő elől.
– Gondolod?
– Igen. Majd meglátod, milyen menő lesz Párizsban! – Debs átkarolta
Avát. – Előbb gyere be köszönni a többieknek, aztán abban pácolod a belső
szerveidet, amiben csak akarod! – jelentette ki Debs, mire Ava elnevette
magát. – Aztán felmegyünk az Eurostar oldalára, és foglalunk neked egy
jegyet. Neked változásra van szükséged, Ava. Egészen pontosan
Franciaországra. – Debs kezével félkört formált, mintha egy művészi tájat
festene. – Párizsi légkörre, párizsi ételekre és… párizsi férfiakra!
– Segítségre van szükséged a cikkedhez? – kérdezett vissza Ava.
Debs arcáról lefagyott a mosoly.
– Miért, ilyen nyilvánvaló? – sóhajtott, majd elnevette magát.
– Csak egy kicsit.
– Tudod, hogy úgyis mindenről kikérem a véleményed.
Ava elmosolyodott.
– Akkor jó. Van egy üveg Stellád?
6. Rue de Rivoli, Párizs, 4. kerület

Julien a Szent Jakab-toronnyal szemben állva nézte, ahogy a hó lassan

belepi a járdát. Hónapok óta nem lépett ki a lakásából ilyen korán. Nemcsak
hogy világos volt, de még az ebédidő sem érkezett el, így a város teljes
lendületében lüktetett. Buszok, autók csúszkáltak az utak vékony
hótakaróján, miközben ablaktörlőlapátjaik arrébb ütötték a hópelyheket.
Az elmúlt néhány nap teljesen szokványosán telt. Didier telefonált, de
Julien nem vette fel. Csak nézte az embereket a „Júlia-erkélyéről”,
konzervételeken élt, ha már nagyon korgott a gyomra, és addig ivott
(üvegből), amíg el nem tompította az emlékeit. De most újra kint volt,
fényképezőgépével a nyakában, és az egyik kedvenc műemlékét figyelte.
Méghozzá azt a műemléket, amely egy elfeledett fotón állt, amelyet nemrég
talált meg újra, és amely újra eszébe juttatta Laurent. Múlt éjjel lelt rá
Lauren kedvenc vörösáfonyaszínű kalapja alatt. Egyik sarka egy Jackie
Collins-könyvből kandikált ki. Amint kihúzta, szíven ütötte Lauren ragyogó
mosolya. Addig bámulta a képet, amíg bele nem sajdult a szeme, remélve,
hogy megint egy kicsit közelebb érezheti magához.
Julien kicsit felemelte a fejét, hogy teljes nagyságában lássa a tornyot. A
krémszínű építmény tökéletesen tükrözte a párizsi gótikus építészeti stílust.
Lenyűgöző volt. A szentek szobrai és a vízköpők mellett a torony sarkait a
négy evangélista szimbólum, az oroszlán, bika, sas és ember díszítette.
Julien még hátrébb hajolt, gépét a szeméhez illesztette, és már kattintott is.
 Amint meghallotta a kis hangot, furcsa érzés töltötte el. Rég hallotta már
az apró kattanást, pedig mindig is az élete része volt, akár a lélegzete.
Letette a gépet, és vett egy mély levegőt. Tekintete a toronyról az utca
forgatagára tévedt. A városi élet sosem áll meg. Bátor, lendületes és élettel
teli. Julien észrevett egy csapat iskolás gyereket, ahogy tanáraik vezetésével
kettes sorban masíroznak a járdán. Arcuk kipirosodott a hidegtől. Szinte
mind kötött sapkát viseltek. Leheletük táncolt a levegőben, miközben
izgatottan csevegtek egymással. Olyan ártatlannak tűntek ebben a folyton
változó világban, mégsem volt bennük félelem.
Juliennek eszébe jutott, hogy a kontraszt jó téma lehetne. Mint az éjszaka
és a nappal, vagy a díszes Szent Jakab-torony és a néhány utcával arrébb
fekvő, modern Pompidou-központ kontrasztja. Bár Julien nem igazán
kedvelte a Pompidou-központ acél támasztópilléreit és hatalmas
szellőzőcsöveit. Igaz, mindezek nem zavarták a múzeumlátogatókat az
épület belsejében. Kívülről viszont Julien nem tudta eldönteni, hogy
szokatlanul szép vagy visszataszítóan ronda.
A szépség is jó téma, hiszen minden ember számára mást jelent. Az
ember látásmódját tükrözi, ami a szemének vagy a szívének kedves.
Mindenesetre annál biztosan jobb, mint Didier-t fotózni meztelenül, egy
macskával. Julien önkéntelenül is elmosolyodott, amint elképzelte, ahogy
Didier pucér férfiasságával vidáman pózol egy templom lépcsőjén. Végül
hangosan elnevette magát. Ahogy a téli napfény az arcára sütött, Julien
hirtelen azt érezte, mintha felébredt volna. Mintha újra élne. Fejét
hátrahajtva kinyújtotta a karját, és élvezte, ahogy a tenyerébe hullik a hó.
Szépség. Rugalmasság. Élet. Az élet apró örömeiben megtalálta az új
témáját.
7. London, Debs lakása

– Biztos, hogy mindenetek megvan, lányok? – kérdezte Debs anyukája,

Sue.
Ava válaszképpen felmutatta az útlevelét. Sue átugrott, hogy szendvicset,
sütit és sajtos rudat csomagoljon nekik az útra. Debs halát is ő etette, amíg
távol voltak.
Sue felnevetett, és válaszképpen megrázta hullámos, szőke haját.
– Meleg ruhát nem viszel, Ava?
 – Véletlenül tudom, hogy a lányod különleges pulóverválogatással
rendelkezik. Majd kölcsönkérek tőle egyet, ha fázom. Most már úgyse
tudok hazamenni.
Ava az elmúlt két napban egyszer sem válaszolt anyja telefonhívásaira.
Alkonyat és pirkadat között végig Debs lakásában bujkált, nehogy Rhoda
elrabolja és feltegye a következő, Indiába tartó gépre.
– Szerintem fel kellene hívnod édesanyádat, Ava. Biztos nagyon aggódik
érted – pendítette meg Sue kedvesen.
Ava Sue-ra pillantott. Haját egy csattal hátrafogta, természetes sminket
viselt, és a bőre legalább három árnyalattal volt kevésbé narancssárga
Rhodáénál. Ceruzaszoknyát viselt divatos, állatmintás blúzzal. Nem hordott
dizájnercuccokat, mégis stílusos volt és ízléses, meleg, őszinte mosollyal.
Sue képzeletben örökbe fogadta Avát, aki középiskolás kora óta visszajár
hozzá, valahányszor finom, házi kosztra vagy az otthon melegére vágyik.
Ebben a házban senki sem számolta a kalóriákat. Mindig volt dobozos
keksz, szombat esténként pedig pizza. Itt nem voltak elvárások, csakis
elfogadás és régi, kényelmes szófák, ahol mindig minden probléma
meghallgatásra talált.
– Majd felhívom a pályaudvarról – felelte Ava. Amit persze nem tett
meg, csak nem akarta Sue-t a problémáikkal terhelni. Már ha egyáltalán
elhitte, amit Ava mond.
– Ígérd meg, Ava! – szólt Sue gyanakvón.
Így már nem volt menekvés.
– Nem akarom – mondta végül. – Ha felhívom anyámat, elrángat
magával Indiába.
– Biztos vagyok benne, hogy ezt nem teszi meg – kezdte Sue, de Debs
belépett a konyhába, kezében egy hatalmas utazótáskával, egy bőröndöt
pedig maga után húzva.
– Dehogyisnem, anya. Avának el kell tűnnie. Ez lesz a legjobb megoldás,
hidd el.
– Azért az eltűnés is túlzás – Ava próbált finomítani a helyzeten.
– Akkor felhívjam én? – ajánlotta Sue. – Végül is, akkor már az
alagútban leszel, a víz alatt…
– Nee! – Ava és Debs egyszerre ordítottak fel, mire Sue nagyon
meglepődött.
 – Ne haragudj! – mondta Ava esdeklőn. Átkarolta Debs anyját, és a
vállához bújt.
– Tudom, hogy ez nagy kérés, de nem tudhatja meg, hogy hol vagyok,
amíg rá nem un Goára.
– Amíg el nem húz Goára – pontosított Debs.
– De ha elmondanád neki, mit érzel… – erősködött tovább Sue, de Ava
csak felsóhajtott.
– Anyámat nem érdeklik az érzelmek – mondta Ava, miközben elengedte
Sue-t az öleléséből. – Biztos infarktust kapna, ha meglátná, mi mindent
csomagoltál nekünk az útra.
– Húha, elfelejtettem betenni a manós karácsonyi pulcsimat a bőröndbe!
– kapott Debs a homlokához.
– Micsoda?! Akkor szaladj! – kiabált Ava.
Debs sarkon fordult, és csizmában felrohant az emeletre.
Még mielőtt Ava megszólalhatott volna, Sue szorosan átölelte, és
megsimogatta a hátát a lapockái között. Sue überegzotikus, méregdrága
parfüm helyett ismerős és megnyugtató Impulse-illatot árasztott.
– Debs említette, mit történt Leóval – mondta lágyan.
Ava nyelt egy nagyot.
– Tényleg?
– Az a fiú nem érdemel meg téged – folytatta Sue. – És te sem érdemled
meg, hogy így bánjanak veled. Te egy nagyon helyes lány vagy. Jobb, hogy
megszabadultál tőle.
– Én…
– Megcsalni valakit… becsapni a háta mögött… Eljátszani a bizalmad,
mintha semmit se jelentene…
– Én… – kezdte Ava ismét, mire Sue még szorosabban magához vonta.
– Valójában, ezt senki sem érdemli. – Sue szipogni kezdett. Gyorsan
megfordult, és letépett egy darabot a konyhai törlőből.
– Képzeld, még a Coldplayt sem szerette! Már korábban észre kellett
volna vennem a jeleket.
Ava nyelt egy nagyot. Nem volt biztos benne, hogy Leo volt az igazi,
mégis nagyon bántotta, hogy Leo lefeküdt egy kolléganőjével, aki mellesleg
Heidi Klum hasonmása, és mindig csak maradék irodai fánkot hozott neki
péntekenként. Ava úgy érezte, nem volt elég jó neki. Emellett Leo gyenge
bókjai úgy elhomályosultak, mint az olcsó fülbevalók.
 – Megvan a karácsonyfás-manós pulóver – tért vissza Debs, majd
begyömöszölte a ruhadarabot a bőröndjébe.
– Érezzétek jól magatokat, de azért ne felejtsetek el enni! Emlékszem,
milyen Párizs – sóhajtott Sue. – Biztos elvarázsolnak majd a gyönyörű
látnivalók, a kávézók és a harmonikaszó…
– No meg a minibár a szobában! – vigyorgott Debs.
– Emlékszem, amikor legutoljára Párizsban voltam, fél napig nem ettem
semmit, aztán jól elszédültem a lovas körhintán.
– Akkor megjegyezzük, hogy nem ülünk fel körhintára – szólt Ava.
– És maradjon elég energiátok a vásárlásra is – folytatta Sue.
Mennyire máshogy szólt ez, mint Rhoda propagandabeszéde. Ava anyja
biztos azt mondta volna, hogy ne egyetek vásárlás előtt, nehogy nagyobb
méretet kelljen venni.
– A vásárlás a kedvencem! – kiáltott fel Debs.
– Gyere ide! – Sue átölelte, szinte magába szippantotta a lányát. – És ne
aggódjatok semmiért! Minden rendben lesz!
– Tudom – felelte Debs.
Ava egy kissé elbizonytalanodott. Debs nem említette, hogy bármi gond
is lenne. Vagy lehet, hogy csak Ava nem vette észre, mert annyira el volt
foglalva azzal, hogy egyszerre szabadult meg Leótól és az anyjától.
– Te se, Ava, rendben? – Sue őt is átölelte. Ava közelebb lépett, és
lehunyta a szemét. Ugyan, ki szomorkodik most már Leo miatt, ha mellette
van a legjobb barátnője, egy jófej anyuka, és hamarosan Párizsban fog
kikötni.
Az ölelkezéseket egy hangos dudaszó szakította félbe.
– Azt hiszem, a taxi megérkezett – Ava magára erőltetett egy mosolyt.
– Tulajdonképpen Uber – helyesbített Debs. – Gondoltam, spórolhatnánk,
mielőtt a párizsi taxitarifákat fizetjük.
– Jó ötlet! – dicsérte Sue. – Emlékszem az áraikra. Bon voyage! –
mosolygott a lányokra.
– Inkább mondd, hogy bon appetit! A sajtos rudat úgyis nekem szántad,
nem? – nevetett Ava.
– Na, gyere, Ava! – indult Debs a konyhán át az ajtó felé.
– Szia, Sue! – intett Ava. – Ha kedvet kapnál a vörösborhoz a hűtőben…
én tényleg csak egy pohárral ittam belőle!
 8. Franciaország, Párizs

– Gondolkodtam – kezdte Debs. – Szerintem nem kellene otthagynod a

munkahelyedet.
Ava mindvégig a taxi ablakához tapasztotta az arcát. Ez a Eurostar-utazás
teljesen kiborította. Debs hatalmas utazótáskája a kocsi ajtajához préselte,
ami nagyobb volt, mint Debs maga.
– Melyiket? – kérdezte Ava, a havas tájat bámulva. – Már rég nem akarok
modellkedni.
– Nem azt, a másikat! – vágott közbe Debs. – Attól még, hogy szakítottál
Leóval, nem kell mindent feladnod. Szerintem tök jó vagy az
ingatlanbizniszben! Különben is, minden Leo hibája volt! Az egy
szívtipró…
Ava a barátnőjére pillantott. Debs imádott fecsegni. Valójában be nem állt
a szája, a vonaton mégis végig csendben volt. A „szívtipró” szó minden
egyes szótagját kihangsúlyozta.
– Debs, minden oké?
– Persze – felelte mosolyogva, miközben a válláról hátravetette a haját. –
Már alig várom, hogy a legjobb barátnőmmel legyek a világ legszebb
városában – sóhajtott hangosan.
Ava tudta, hogy Debs számára fontos a munka. Igaz, így minden
könnyebb volt. Sutba vágni Leót, feledve a kellemetlen helyzeteket,
továbblépni, és lehetőleg nem felpofozni Cassandrát, ha legközelebb
találkoznak a női vécében. Egyébként meg, mi mást csinált volna Ava? Ha
felhagy a luxuslakások forgalmazásával, csak még inkább az anyja karmai
közé kerül, aki mindenáron a modellkedéssel akarja nyüstölni.
– Igen, ezen el kell gondolkodnom – felelte Ava, miközben még mindig
az utcákat figyelte. – A legutolsó dolog, amire most szükségem van, hogy
hazaköltözzek anyámhoz.
– És apukád? – vetette fel Debs.
– Nála se jobb – rázta a fejét Ava. – Szerintem jól megvannak Myleene-
nel, én is kedvelem őt, de ő olyan… tudod… – Ava nem tette hozzá a kiváló
szakácsnő, szép, karcsú, okos és tökéletes jelzőket, Debs mégis tudta, mire
gondol.
Ava továbbra is kibámult az ablakon. Hatalmas volt a forgalom. Az autók
lökhárítói szinte összeértek, miközben csigatempóban haladtak előre a
havas utakon. Amolyan párizsi módra szinte mindenki ráfeküdt a dudára,
ami persze semmit sem javított a helyzeten. Ava végignézett a boltíves,
bástyás épületeken, a hatalmas, franciás divat szerint lámpafényekben
ragyogó ablakokon és a drága butikokon, amik még fényűzőbb díszekben
pompáztak, mint otthon.
– Szerintem ne aggódj anyád miatt – vetette fel Debs. – A harmadik
pohár házi sör után úgyis Goára fogsz vágyni, így majd anyukád
abbahagyja az állandó üzengetést.
– Dehogy fogok – Ava barátnője felé fordult, és rápillantott Debs
hatalmas, karácsonyfa alakú fülbevalóira. Kabátja alatt norvég kötött
pulóvert viselt. – Különben is, most itt vagyok veled Párizsban. Itt nincs
Rhoda-veszély. Egyébként még el se mondtad, pontosan mit is keresünk itt.
Debs elmosolyodott. Arcán, mint mindig, most is megjelent a két
jellegzetes gödröcske.
– Ó, imádni fogod! – mondta titokzatosan.
– De ugye nem kell megint dalmatának öltöznünk, mint múltkor?
– Nem, dehogy – nevetett Debs a fejét rázva.
– Vagy nem kell rávennünk senkit, hogy mustárokat kóstolgasson?
– Én szerettem azt a munkát – jelentette ki Debs, mintha hatalmas kihívás
lett volna.
– De ígérd meg, hogy nem kell jelmezbe bújnunk!
– Hát…
Ava Debsre pillantott, aki kipirult arccal, ragyogó szemekkel díszelgett a
karácsonyi kiegészítőiben. Végül is Párizsban voltak, a fények városában.
Debs bármit is tervez, annál biztos jobb lesz, mint otthon elmerülni az
önsajnálatban, vagy szűk, szexi cuccokban pózolni az anyja kedvéért, amit
Ava mindig is gyűlölt.
Debs elvigyorodott.
– Nem lesz semmiféle jelmez. Úgy terveztem, két cikket fogok írni. Az
egyik a karácsonyi vásárlásról szól, a másik pedig még annál is
szórakoztatóbb.
– Igazán kíváncsi vagyok, mit tartasz még a legkedvesebb hobbidnál is
szórakoztatóbbnak.
– A randizást a külföldi tyúkok hétvégéjén! – bökte ki Debs
felvillanyozva. – Mi ketten meglátogatjuk a szingli nők legfelkapottabb
törzshelyeit, egy olyan cikkhez, amelynek a Szinglik, szex és New York
címet adtam.
– Remélem, nem a People’s Friend magazinnak írod.
– Nem, a Diversitynek. Legalábbis remélem.
– Nem ők nyertek a Britain’s Got Talentben?
– Nem a tánccsoportról beszélek, hanem az újságról. Huszonéves nőknek
szól, mint mi vagyunk. Nézd csak, itt egy példány – Debs kutatni kezdett a
hatalmas táskájában.
– Jól van. Talán jobb, ha nem látom – jegyezte meg Ava, majd újra
kibámult az ablakon, mert nem repesett a tyúk-hétvégés ötlettől. Valahogy
nem érzett kedvet, hogy végigjárja Párizs összes menő szórakozóhelyét. A
tequilák persze jólesnének, a férfiakat viszont egytől egyig végigverné, csak
mert azonos neműek Leóval.
– Hoppá!
Ava odapillantott, miközben Debs felkiáltott és előhúzott valamit a
táskájából.
– Nem tudom, hogy hol lehet az újság, viszont találtam helyette ezt! –
Debs meglengetett egy szaggatott szélű papírfecnit, amit feltehetően egy
jegyzetfüzetből tépett ki. – Átnéztem néhány régi iskolai füzetet…
– Ez rád vall.
– Szeretem az emlékeket – nevetett Debs.
Ava zavartan nézett rá.
– Ez nem úgy néz ki, mintha te írtad volna. Ahhoz túl gyűrött.
– Mert nem is tőlem származik – vigyorgott Debs. – Az enyém egy
keménykötetes Anne of Green Gables könyvben hever, tökéletesen
kisimított állapotban.
– Már megint azt olvasod? – kérdezte Ava a fejét csóválva.
– Igen. Amíg rá nem találok a saját Gilbert Blythe-omra – vágta rá Debs
durcásan.
Ava a papír felé nyúlt.
– Nem mintha igazán érdekelne – morogta –, de mi ez?
– Ez a tiéd.
– Micsoda?
– A kívánságlistád.
Ava felnyögött.
– Még mindig gőzöm sincs, miről beszélsz.
 Ava összekulcsolta a karját, hogy egy kicsit felmelegedjen. A taxisofőr
letekerte az ablakot, hogy kiengedje a dohányfüstöt, amivel egyúttal a jeges
levegőt is beengedte.
– Dehogynem! Biztos emlékszel! – Debs kihajtogatta a papírt. – Akkor
írtuk, amikor te és én Stacey Edwardsszal feküdtünk a fűben a
földrajzérettségi után. Boldogok voltunk, hogy nem kell többet Mr. Morton
izzadságát szagolnunk – nosztalgiázott Debs.
Ava a büdös tanárra emlékezett, a kívánságlistára viszont nem.
– Felolvassam? – köszörülte Debs a torkát.
– Egyáltalán nem emlékszem rá – rángatta Ava a vállát.
– Jól van. Ava Devlin kívánságlistája – kezdte Debs. – Kétszer is
aláhúztad a címét – szólt nevetve –, ami azt jelenti, hogy nagyon fontosnak
tartottad.
– Biztos te csináltattad velem – gyanakodott Ava. – Te húztál mindent
folyton alá. Te voltál a szövegbuborékok és az aláhúzgálások koronázatlan
királynője…
– Még mindig az vagyok – jelentette ki Debs. – No de ne térjünk el a
tárgytól – mondta, majd megköszörülte a torkát. – Tehát, Ava Devlin
kívánságlistája, kétszer aláhúzva, első pont: Nagyon be akarok rúgni. –
Debs egy pillanatra elhallgatott. – Azt hittem, tényleg komolyan vetted a
listád.
– Azt mondtad, tizennyolc éves koromban készült, nem? Egyébként
ilyesmit biztos nem írtam.
– Hát akkor mit? Hogy vegyen feleségül Gilbert Blythe? – Ava, mielőtt
válaszolt volna, megkapaszkodott az ülésben, miközben a taxis egy hirtelen
mozdulattal kikerült egy biciklist. – És mi a második pont? Hogy megölöm
az anyám?
Debs újra a papírra pillantott. – A kettes így hangzik: Leborotválni a
hajam, és zöldre festeni a fejem, hogy ne kelljen modellkednem többé.
Ava megérintette a platinaszőke tincseit, amik még mindig ragacsosan
álltak az ég felé. Nem volt kopasz, sem zöld, de legalább a
modellszakmához alkalmatlan.
– Milyen jófej voltam tizennyolc évesen! – mosolygott Debsre.
– A hármas… Jaj, ez nagyon-nagyon jó!… Szeretnék egy kutyát… – Debs
egy pillanatra szótlan maradt.
– Miért? Szeretem a kutyákat.
 – Szeretnék egy kutyát… hogy idegesítsem vele anyámat. Felengedném az
ágyára, és sosem viselne bolhanyakörvet…
– Ez most sem lenne rossz ötlet – vigyorgott Ava.
Debs letette a listát a kezéből.
– Ez annyira szomorú! Mindent csak azért írtál, mert úgy érezted, hogy
borzasztó az életed.
– Az a része jó volt, amíg veled és anyukáddal laktam – sóhajtott Ava. –
És ahogy te is mondtad, ezt a listát nem gondoltam komolyan – folytatta,
miközben oldalba bökte barátnőjét. – Nagyon gyakran szeretném
megvalósítani az egyes számú kívánságot, de az legtöbbször katasztrófába
torkollna másnap reggel, mint ahogy az Ethel szilvaboros kaland is…
– Szerintem írj egy új listát – javasolta Debs.
– Mármint egy új tervet anyám bosszantására? Szerintem a Waitrose-beli
alakításom és a párizsi szökésem már épp elég.
– Hülye, nem erre gondoltam! Hanem egy új kívánságlistára.
Ava megint kibámult az ablakon. Végül is minek? Most, hogy a téli,
párizsi csodaországban járt, fogalma sem volt, merre tart az élete. Egy
újabb kívánságlista csak jobban összezavarta volna. Eszébe jutott Leo.
Vajon mikor gondolhatta azt először, hogy Ava már nem elég csinos vagy
nem elég szórakoztató? Lehet, hogy Avának kellett volna jobban
megbecsülnie. Lehet, hogy minden Ava hibájából történt. Biztos valami
olyat tett, amitől Leo úgy érezte, szüksége van Cassandrára.
– Szóval? – kérdezte Debs.
– Tessék?
– Írnod kellene egy új listát – kezdte Debs lélegzet-visszafojtva. – Csak
egy kicsit érettebb verzióban.
– És te mit írnál a tiédre, azután, hogy Gilbert Blythe vegyen feleségül? –
érdeklődött Ava. – Látni a naplementét az Ayers-szikláról, vagy
ejtőernyőzni a Grand Canyon felett?
Debs ficánkolni kezdett az ülésen.
– Te ezeket már mind próbáltad, ugye?
– Ugyan, még Ausztráliában se voltam! Talán ez az egyetlen hely,
amelyről még nem írtam cikket.
– Én nem írok listát. Nincs rá szükségem.
– Ugyan, nem kell, hogy egy többnapos, amerikai túra legyen. Írhatsz
csak Párizsról is. A lényeg, hogy elterelje a gondolataidat Leóról – javasolta
Debs.
– Nem gondolok Leóra – duzzogott Ava.
– Akkor anyádról.
– Róla sem szoktam gondolkodni, csak most, hogy…
Debs Ava kezébe nyomta az elnyűtt parírfecnit.
– Na gyerünk! Jót fog tenni! Párizsi kívánságlista. Tudod, mit? Én is írok
egyet! – vigyorgott Debs. – Az első pontja a város legmagasabb
alkoholtartalmú koktéljai lesznek.
– A kettes pedig, hogy készítsd fel a gyomrod a csigákra és a
békacombokra – fintorgott Ava.
Debs hirtelen felnevetett.
– Emlékszel, amikor szabadon engedtük a békákat biológiaórán?
– Igen – mosolygott Ava. – Honnan tudhattuk volna, hogy Damian
Cranbourne allergiás rájuk? Most komolyan, hogy lehet valaki allergiás a
békákra?
– Az a szerencsétlen mindenre allergiás volt.
– A tojásra is.
– A kövekre is.
– Azokra csak nem – jegyezte meg Ava. – Arra nem lehet senki allergiás.
– Pedig az volt, esküszöm! – nevetett Debs. – És a madártollra is.
– Most már elég!
– Nem túlzok, tényleg!
– Tényleg, mi lehet Damian Cranbourne-nel? Hol lehet most? – tűnődött
Ava.
– Gondolom, szalmaházban lakik, nem tart díszmadarakat, és nem eszik
reggelire omlettet.
– Megérkeztünk – szólt a sofőr, miközben a havas utcára mutatott, ahol
apró aranyizzók fénylettek a járda szélén álló fákon. Ava kinézett a párás
ablakon. Hotel Agincourt – olvasta a feliratot. Ava remélte, hogy itt már
nem éri semmiféle megpróbáltatás, és végre pihenhet egy kicsit.
– Tudom, mi jár a fejedben – szólt Debs, miközben kivette a táskáit a
kocsiból.
– Remélem, nincsenek tizenötödik századi fegyverek a bárban.
– Mi?
– Mármint a Hotel Agincourt-ban…
 – Igen, tudom – vigyorgott Debs. – Benne van a gin a nevében. – Gyere,
igyunk egyet! Aztán megírhatjuk a listáinkat.
– Nem kellene inkább cikket írnod?
– Jaj, Ava, ahhoz kutatómunka is kell! – nevetett Debs.
Ava rámosolygott a taxisra, miközben Debs kinyitotta az ajtót, hogy
kiszállhasson.
– Cinquante! – nyújtotta a férfi a kezét, mire Ava Merci buckets!
felkiáltással a tenyerébe csúsztatott egy bankjegyet.
9. Tuileirák városnegyed

Ahogy Julien kifújta a levegőt, látszott a lehelete a hideg, napfényes

reggelen. A tiszta égbolt aztán hamar beborult, hogy utat engedjen a
hóviharnak. Ahogy Julien megállt egy brasserie előtt, az erős szélben jeges
hópelyhek tapadtak a kabátjára. A karácsonyi dekoráción át bepillantott az
étterem ablakán, és az asztaloknál étkező embereket fürkészte.
Meglepődött, hogy üzenetet kapott a mostohaanyjától azok után, ami
néhány nappal ezelőtt történt. Az asszony az étterem hátsó részében
ücsörgött feszengve. Sötét haja szokás szerint a vállára hullt, miközben
valamit piszkált a blúzán a melle fölött. Julien egyébként szerette Vivienne-
t, hiszen már régóta az élete része volt. Itt volt az ideje, hogy az apja végre
feleségül vegye. Julien anyja úgyis végérvényesen elhagyta a családot;
egyik nap gondolt egyet, összepakolta a holmiját, és soha többé nem látták.
Egészen Lauren temetéséig. A szertartáson persze előadta a mélyen
gyászoló anyát, holott sohasem érdeklődött a hogylétük felől. Julien
felidézte, ahogy anyja a nyakába borult a temetésen, és ahogy könnyei a
vállára hullottak. Julien úgy állt, mint egy bot. Érzelmeit nem mutatta, és
nem szólt egy szót sem, hiszen mit mondhatott volna? Ügyes kifogásokkal
Vivienne mentette ki a távoli rokonokkal való üres fecsegések kellős
közepéből, amiket akkor a háta közepére sem kívánt. Az anyját a temetés
óta nem is látta.
Julien vett egy újabb mély levegőt, és benyitott a helyiségbe. Ahogy
belépett, megcsapta a meleg és a frissen sült kenyér és croissant illata.
Ahogy megszólalt a szélharang, Vivienne felpillantott és elmosolyodott,
Julien pedig elindult felé az asztalok között. Amint Vivienne felállt, Julien
finoman visszanyomta.
 – Kérsz még egy kávét? – kérdezte az asszony csészéjére mutatva.
– Köszönöm, nem – felelte Vivienne.
– Akkor egyél valamit! Az eklerük nagyon finom – ajánlgatta Julien,
továbbra is az asztal körül legyeskedve.
– Köszönöm, Julien, nem kérek semmit. Inkább ülj le, kérlek.
Az asszony keze ismét a blúzát díszítő brossra tévedt. Julien már látta
rajta egyszer a csillogó macskát piros kristály nyakörvvel, amelyet Lauren
vett Vivienne-nek egy karácsonyi vásáron két évvel ezelőtt. Vivienne éppen
akkor gyászolta szeretett fehér macskáját, Pepét, aki Lauren szerint a bross
szakasztott hasonmása volt. Julien elhessegette az emléket a fejéből, majd
leült Vivienne-nel szemben. Fényképezőgépe még mindig a nyakában
lógott, így beleütközött a faasztal szélébe, mire Vivienne a szája elé kapta a
kezét.
– Tudom – szólt Julien, majd leakasztotta a nyakából a gépet, és letette az
asztalra.
– Újra fotózol? – sóhajtott fel Vivienne.
Julien csak bólintott, mert nem akart nagy ügyet csinálni belőle, holott
tisztában volt vele, hogy igenis óriási dolog.
– Ez nagyszerű! – ujjongott Vivienne fénylő szemekkel. – De jó! A parti
után már azt hittem…
Julien megköszörülte a torkát, és az asztalon égő gyertyára meredt.
– Szeretnék elnézést kérni – pillantott Vivienne-re. – Nem kellett volna
olyanokat mondanom. Amiket ki kellett volna mondanom, azt meg nem
tettem. Tahó voltam – tette hozzá rövid szünet után.
– Dehogy! – rázta Vivienne a fejét. – Az én hibám, nem kellett volna rád
erőltetnem Marcie-t.
Julien látta, ahogy Vivienne erősen szorongatni kezdi a kávéscsészéjét, és
mélyen elmerül a gondolataiban.
– Aggódom apád miatt…
Julien érezte, hogy hevesebben ver a szíve.
– Miért, történt valami?
– Fogalmam sincs – rázta Vivienne a fejét. – Csak azt tudom, hogy annak
ellenére, hogy társaságban mindig összeszedi magát – bár te nem ezt
gondolod –, még mindig gyászolja Laurent.
Julien nyelt egy nagyot mostohaanyja kétségbeesett hangja hallatán.
 – Apád alig eszik, és aludni sem tud – Vivienne feljebb csúszott a székén.
– Azt hittem, lassan túl lesz rajta, de aztán következett az évforduló…
– De hamarosan összeházasodtok, nem? – vágott közbe Julien, mintha az
megoldást jelentene a problémára.
– Tudom – bólintott Vivienne könnybe lábadt szemmel.
– A partin viszont nagyon goromba volt velem, az üzletfeleivel együtt.
– Julien, az csak a látszat. Apád is nagyon aggódik érted.
– Szerintem egyáltalán nem akar tudomást venni arról, ami történt a
családunkban – rázta a fejét Julien. – Képes volt azt mondani, milyen
szerencsés vagyok, pedig – nyelt egy nagyot Julien – elveszítettem a
húgomat, tizenegy másik ismerőssel együtt.
– Ó, Julien, most miért mondod ezt? – Vivienne letette a csészéjét az
asztalra.
Julien csak megvonta a vállát.
– Apád képtelen szembenézni azzal, hogy mit vesztett. Inkább arra
koncentrál, hogy legalább te életben vagy. Amiért segítettél a többiek
kimentésében, nem akar emlékezni…
– Laurenre. Laurennek hívták – szólt közbe Julien szárazon.
Vivienne keze a brossmacskára tévedt, ujjhegyével végigsimított az apró
köveken, majd lassan bólintott.
– Nekem is nagyon hiányzik a húgod, Julien.
Julien újra nagyokat nyelt. Vivienne szavai mélyen érintették.
– Miért akartál találkozni velem, Vivienne?
Vivienne Julien szemébe nézett.
– Megszerveztem apádnak az utolsó ruhapróbát az esküvőre.
Julien értetlenül meredt a mostohaanyjára.
– Persze egyedül is el tud menni, de gondoltam, ez jó alkalom lehetne,
hogy beszélj apáddal.
– Nem is tudom… a múltkori alkalom után… – vágott közbe Julien
idegesen.
– Bármelyeinkkel előfordul, hogy néha elhagyja a száját egy
meggondolatlan kijelentés. Gyakran zavarják meg váratlan érzelmek a
gondolatainkat.
– Mint például egy dühkitörés?
– Azért, mert megint nem dolgozol? – vágott vissza Vivienne.
 Julien tekintete egy pillanatra az asztalon heverő fényképezőgépére
tévedt.
– Julien, el fogom halasztani az esküvőt, ha azt látom, hogy apád
lélekben nem tud teljes mértékben ott lenni. – Vivienne csóválni kezdte a
fejét. – Most olyan, mintha börtönbe zárta volna a lelkét, ahonnan nem tud
szabadulni. Nem tudom, mit tegyek… – Vivienne a szájához kapta a kezét,
mert hangosan elsírta magát.
Julien átnyúlt az asztalon, és megszorította mostohaanyja kezét.
– Elmegyek vele a ruhapróbára – vigasztalta az ujjait morzsolgatva. – És
megpróbálok beszélni vele.
– Valóban? – pillantott fel Vivienne megkönnyebbülten.
– Igen. De lehet, hogy nem fog meghallgatni. Viszont van egy feltételem.
– Mi lenne az?
– Nagyon nem szeretnék a Parisian Pathways-nek fotózni.
– Megegyeztünk! – mosolygott Vivienne, majd bólintott nagyot.
– Rendben. – Julien a közelgő felszolgálóra pillantott. – Eszünk egy
csokis párnát?
– Igen, de én csak egy felet – jelentette ki Vivienne. – Muszáj beleférnem
az esküvői ruhámba.
10. Hotel Agincourt

4. Hízni
5. Megint berúgni
6. Az 5-öst előbb kivitelezni, mint a 4-est
7. Random megcsókolni egy férfit az Eiffel-torony tetején
8. Mell-, fenék-, hasplasztika
9. Kinöveszteni a szemöldököm
Ava képtelen volt tovább olvasni, annyira hibbantnak tűnt a tizennyolc éves
kori önmaga. Jól meghúzta az előtte kéznél lévő koktélospoharat. Fogalma
sem volt, mi volt benne, csak azt látta, hogy a szívószálra koktélcseresznyét
és egy angyalkát tűztek, egy igazi magyallevéllel együtt. Ava megfordította
a papírt, és a barátnőjére pillantott.
Debs egy jegyzetfüzet felett görnyedt, és olyan lelkesen írt, hogy
karikafülbevalója himbálózott a válla felett. Ava még azt sem tudta, hol
kezdje. Körbepillantott a hotel bárjában. Az egyik sarokban egy hatalmas,
fekete-arany díszektől roskadozó karácsonyfa állt, alatta takarosan
becsomagolt ajándékokkal, mintha gyerekeknek készítették volna. Mellette
egy márványkandallóban nagy lángon égtek a fahasábok, tökéletes
karácsonyi atmoszférát teremtve. Ava hátradőlt a széken. Érezte, hogy
muszáj pihennie egy kicsit. Most itt volt Franciaországban a legjobb
barátnőjével, azzal a személlyel, akit a legjobban kedvelt az egész városban.
Próbálta elfelejteni, hogy legutoljára Leóval volt itt tavasszal, amikor a férfi
szerelmet vallott neki. Egy újabb hazugság. Ava előredőlt a székén, és újra
Debst figyelte.
– Mit írtál eddig? – kérdezte tőle.
Debs elhúzta előle a papírt, mintha államtitkot őrizne.
– Még nem mutatom meg.
Debs szeme Ava üres papírjára és a rénszarvasos tollra tévedt, amit még ő
ajándékozott neki.
– Miért nem írsz? – szólt rá barátnőjére.
Ava megvonta a vállát.
– Nem tudom, mit írjak.
– De Párizsban vagyunk! – szólt Debs nyomatékosan. – Csak van
valami, amit szívesen csinálnál itt.
– Csak néhány nappal ezelőtt tudtam meg, hogy elutazunk, így úgy
voltam vele, hogy majd ugyanazt csinálom, amit te.
– Ez az, amit abba kellene már hagynod – mondta Debs kissé dühösen.
– Mit?
– Azt, hogy sosem azt teszed, amit igazán szeretnél.
– Dehogynem, mindig azt csinálok, amit akarok. Látod, a hajam is
levágattam. – Ava a nyomatékosítás kedvéért megfogott egy szinte fehér
tincset.
– De ezt csak azért tetted, mert szomorú voltál. És az ingatlanos állást is
csak azért vállaltad el, hogy ne kelljen elmenned a konzerv-húsgombóc-
reklám szereplőválogatására, ahová anyád akart küldeni – folytatta Debs
szemrehányóan. – Most már ne keress kifogásokat. Tudom, hogy nehéz, de
el kell mondanod neki egyszer s mindenkorra, hogy téged a modellszakma
egyáltalán nem érdekel.
Ava persze tudta, hogy mit kellene tennie, de mondani könnyebb, mint
megvalósítani.
– Nem ezért vállaltam el az ingatlanközvetítést – vágta rá sietve.
 – Tényleg? – Debsen látszott, hogy a hallottak nem győzték meg.
– Nem! – felelte Ava, a helyzetet túldramatizálva. – Azért vállaltam el a
munkát, mert mindig is arra vágytam, hogy luxuslakásokat adjak el. – Ava
minden igyekezetét bevetette, hogy a mondat minél őszintébben hangozzon.
– Tudod mit? Ha azt akarod, hogy listát írjak, tessék, itt van! – Ava felkapta
a rénszarvasos tollat, és körmölni kezdett.
– 1. Berúgni?! – kiáltott fel Debs. – Ne az előzőt másold!
– Miért ne? Miért kellene, hogy folyton terveim legyenek? Nem vagyunk
egyformák, ezt te is tudod. Nem kell, hogy mindenki szeresse a munkáját,
vagy izgalmas városokba utazzon és azokról írjon. Természetes, hogy
nincsenek mindenkinek szerető szülei vagy hatalmas háza jó
szomszédokkal, akik folyton házi borral lepik meg.
Mire Ava abbahagyta a háborgást, rájött, hogy egyáltalán nem ezekről a
dolgokról akart beszélni, így komplett hülyének érezte magát.
De ami ennél is rosszabb volt, hogy amint rápillantott Debsre, látta, hogy
ajkai megremegnek és patakokban folynak a könnyei.
Avának lelkifurdalása támadt. Most miért kellett ezeket felhoznia Debs
előtt?
– Istenem, de szörnyű vagyok! – kiáltott fel Ava. Gyorsan körülnézett,
hogy talál-e szalvétát, amit odaadhat Debsnek, de csak a Gare Du Nordról
hozott térkép volt kéznél. – Fújd ki az orrod a vonatmenetrendbe, aztán
meséld el, mi bánt.
Debs megtörölte az orrát a fénylő papírban, majd megrázta dús haját.
– Azt nem lehet.
– Miért nem? Nekem elmondhatod. – Ava nyelt egy nagyot, majd
suttogva folytatta. – Nem vagy terhes, ugye?
– Dehogy! – vágta rá Debs, miközben megtörölte a szemét egy versailles-
i fotóval.
Ava annyira kétségbeesett, hogy fel se merte tenni a következő kérdést.
– Ugye nem vagy beteg?
– Nem – felelte Debs továbbra is zokogva.
– Akkor a munkáddal kapcsolatos?
Debs megmozdította a fejét, amit se igennek, se nemnek nem lehetett
venni, de arckifejezése mindent elárult. Eddig egyszer látta Debst ilyen
tekintettel, amikor a szülei elváltak. Sue és Jon házassága egy szűk évvel
azután bomlott fel, hogy Ava szülei elváltak. Debst utána hetekig kellett
vigasztalni, tucatnyi doboz zsebkendővel, nassolnivalókkal és az összes
létező Johnny Depp-filmmel. Debs kiöntötte a szívét Avának, ő pedig
cserébe a diétás kólát öntötte ki. Ava addig vigasztalta, amíg barátnője meg
nem látta a fényt az alagút végén.
– Debs, mondd el, mi bánt! – szólta újra Ava, most már könyörögve.
– Gary miatt sírok – bökte ki végre.
– A mostohaapád miatt? – kérdezte Ava meglepetten. – A világ legjobb
mostohaapja miatt, aki éjjel kettőkor is képes volt értünk jönni, és mindig
hozott kebabot? – Ava a szájához kapott. – Atya Isten! Csak nem beteg?
– Nem. De az utazás után lehet, hogy az lesz – tette hozzá Debs szipogva.
– Ezt bővebben is kifejtenéd?
– Szerintem viszonya van valakivel.
Ava döbbenetében megmarkolta a poharát.
– Nem, ez őrültség! – rázta hevesen a fejét. – Gary a legrendesebb férfi a
világon!
– Tudom.
– Lehet, hogy a munkája miatt sokat van távol, de biztos, hogy imádja
anyukádat.
– Ez igaz, de…
– Emlékszel az esküvőjükre? Gary végigpörgette Sue-t a táncparketten,
arra a rettenetes, ezeréves Bryan Adams-számra. Ezt csak az hajlandó
megtenni, aki igazán szerelmes. – Ava összekulcsolta a melle előtt a karját.
– Én nem hiszem el, hogy Gary félrelép.
– Én sem akartam elhinni, de Anyu mondta.
– Tényleg? Miből jött rá? Épp most volt dolgom egy hűtlen férfival,
kíváncsi vagyok, egyeznek-e a jelek.
Igaz, Ava egyetlen jelet sem vett észre León.
– Csak a szokásos klisék – kezdte Debs. Ezúttal a Concorde térbe törölte
az orrát. – Suttogó telefonbeszélgetések… Senki nem szól bele, ha Anyu
veszi fel…
– Ez még nem olyan gyanús. Bármikor kaphat ilyen hívásokat az ember.
A telesalesesek módszere is ez, hogy megtudják, mikor vagy otthon.
– De Gary skype-olt. Francine-nak hívják a nőt.
– Lehet, hogy csak egy munkatársa – vetette fel Ava.
– Igen – helyeselt Debs.
– Mi igen? – értetlenkedett Ava.
 – Francine is ugyanannál a cégnél dolgozik, csak a párizsi kirendeltségen,
az egyik párizsi irodában.
Avának a lélegzete is elállt.
– Hoppá, várj! Mondd, hogy nem valami őrültségre készülsz.
– Miért lenne az?
Ava jó nagyot kortyolt az italából. Tudta, hogy a mostohaapja viszonya
mennyire bántja Debst. Jon is egy kolléganőjével keveredett viszonyba. Ha
Debs megbizonyosodik a dologról, hogy Gary ugyanannak teszi ki őket,
mint annak idején Jon, az a minimum, hogy Debs az összes kerekét
kilyukasztja.
– Követni akarom – közölte Debs hidegvérrel.
– Mint Mireille Enos a Catch-ben?
– Gary a héten Franciaországban van – tette hozzá Debs. – Anyunak azt
mondta, az egyik toulouse-i irodában lesz, de…
– Szerinted Francine-nal kavar Párizsban.
– Nem tudom pontosan, de épp úgy viselkedik, mint az apám. Anyu azt
mondja, ne izgassam magam, de hogy lehet ezt hidegvérrel tűrni? Először
nem szólt róla nekem semmit, csak elmondta a Ladbrokes-os Lindsay-nek,
ő pedig nekem. Mindenképpen a végére akarok járni a dolognak – sóhajtott
Debs. – Akár igaz, akár nem.
– Figyelj csak – dőlt előre Ava a székében. – És az nem jutott eszetekbe,
hogy Sue megkérdezhetné Garyt?
Debs úgy nézett Avára, mintha azt mondta volna, hogy a Föld nem
gömbölyű, hanem nyolcszögletű, az óceán pedig valójában Blue Curaçao.
– Ava! Hogy kérdezhetné meg? Azok után, amit apám művelt, Anyu nem
meri megtudakolni. Megígértette velem, hogy nem mondom el senkinek.
– Értem – sóhajtott Ava, de még mindig zakatolt az agya.
Debs továbbra is hitetlenkedve rázta a fejét.
– Szóval, a nyomozáson kívül még mit fogunk csinálni?
– Ó, Ava, hidd el, nem csak ezért hívtalak el magammal! – szabadkozott
Debs.
– Csak kérlek, azt ne mondd, hogy azért, hogy segíts rajtam – mondta
Ava gyanakvóan.
Debs felsóhajtott.
– A naptárában szerepel egy titokzatos találkozó, holnaputáni
időponttal… Biztos Garyvel találkozik.
 – Vagy szépségszalonba megy – túrt Ava unottan a hajába. – Vagy
találkozik egy barátnőjével, nem pedig egy nős férfival…
– Nem a fodrászhoz foglalt időpontot – szólt Debs bizalmasan. –
Rózsaszín filccel írta be, a fodrászát pedig Delphine-nek hívják.
Ava látta, hogy Debs zavarában nagyokat nyel.
– Te feltörted a naptárát? – kérdezett rá Ava.
– Igen… de nem szándékosan! Eredetileg az e-mail fiókját akartam
feltörni, de most már örülök, hogy nem sikerült, mert akkor már tudnám a
választ, és nem bújhatnék álruhába.
– Ígérd meg, hogy nem öltözöl be semminek!
Debs félénken elmosolyodott.
– Remélem, tévedek, és nem verték át újra anyukámat.
Ava átnyúlt és megfogta Debs kezét.
– Nem hiszem, hogy Gary ilyet tenne… – Ava sietve elharapta a mondat
végét, mert nem akart egy olyan beszélgetésbe bonyolódni, amelynek a
végén megbeszélik, hogy biztos minden rendben lesz, hiszen erre egyáltalán
nem volt garancia. – Bármi is történik, Debs, én mindig melletted leszek –
mondta végül mosolyogva, majd a magasba emelte a poharát. – Agincourt-
ra!
– Agincourt-ra! – követte Debs.
Ava ivott egy nagy kortyot, majd letette a poharát, és kinézett a hófoltos
ablakon. Remélte, hogy a vihar kicsit alábbhagy. A hó akkor szép, ha fehér
és csillogó, nem kell, hogy többméteres legyen. És az sem kellemes, ha a
jeges szél szinte égeti az arcod. Ha túl nagy lesz a hó, a városnézést is el
kell halasztaniuk.
Az asztalon heverő mobilja trillázni kezdett. Ava rápillantott. Leo neve
jelent meg a kijelzőn.
11. Párizs, 8. kerület, a Brasserie Du Bec előtt

Julien feljebb húzta a télikabátját a nyakán, és átnézett az utca másik

oldalára. A brasserie épphogy látszott a hatalmas hóesésben. De még így is
felismerte Didier-t csokibarna, borotvált fejéről, amint egy bepárásodott
ablak melletti asztalnál ült. Juliennek nyomban összeugrott a gyomra. Nem
elég, hogy hosszú idő után először vette a kezébe a fényképezőgépét,
barátja meghívásait hónapokon át visszautasította. Didier ráadásul olyan
asztalt választott, amely tűzvész esetén a lehető legtávolabb esett a
vészkijárattól.
A hideg levegő Julien minden szabadon lévő bőrfelületét csípte, de
összeszorította a fogait, hogy még egy kicsit gondolkodhasson. Nagyokat
sóhajtott, miközben arra gondolt, hogy a történelem csak nem ismétli
önmagát. Az élet megy tovább. Ez elkerülhetetlen.
Aztán látta, hogy Didier kinézett az ablakon, és amint észrevette őt,
hevesen integetni kezdett. Julien visszaintett, majd lelépett a járdáról, hogy
átkeljen az úton.
Julien épphogy csak kitért egy dudáló taxi elől. Már a hívogatóan meleg
és kivilágított brasserie bejárata előtt állt, amikor valaki kiszáguldott a
szomszédos hotel forgóajtajából.
Egy világosszőke, tüsi hajú nő volt. Farmernadrágja és piros Converse-e
felett testhezálló, térdig érő, kék kabátot viselt. Füléhez erősen odaszorította
a mobilját.
– Miért hívtál fel? Semmi sincs már, amiről beszélhetnénk – mondta
nyersen.
A hölgy angol volt. Julien tudta, hogy nem kellene így bámulnia, a
beszélgetését kihallgatnia meg pláne nem. De valamiért képtelen volt
tágítani mellőle. A nő vegyes érzelmekkel az arcán beszélt tovább, amitől
Julien képtelen volt róla levenni a szemét.
– Leo, hallgass meg! – folytatta. – Nincs már értelme, hogy bocsánatot
kérj. Vége. Ez számodra és számomra is kristálytiszta. Nem akarok veled
lenni többé. Nincs már szükségem rád! Különben is, most Franciaországban
vagyok…
Julien nézte, ahogy a nő a város egyik leghíresebb nevezetessége, az
aranyba öltözött Diadalív felé pillant. Az átmenő forgalom alig látszott
alatta a piros-fehér éjszakai fényekben.
– A legjobb barátnőmmel vagyok… Anyám sincs itt… Párizs a
lehetőségek tárháza… és… annyi camembert-t ehetek, amennyit csak
akarok!
Julien majdnem hangosan felnevetett, miközben még mindig őt figyelte.
– Most búcsúzom… à bientôt! Nem, ezt nem mondom, mert nem akarlak
újra látni… Au revoir! Várj, ez se jó!
Julien nézte, ahogy a nő nagy sóhajtozások közepette jó néhány
hópelyhet beszippantott. A szél is erősen fújt, de láthatóan ez sem érdekelte.
 – Jól van, Leo. Fin! Vége! Érted?
Julien önkéntelenül is a szeméhez emelte a gépét. Gyorsan lekapta, ahogy
a nő kinyomja a telefont, és még utána is készített néhány képet, miközben
a hölgy arcát a hóesés felé tartotta, és megkönnyebbülten fellélegzett,
mintha a világ összes fájdalmától szabadult volna meg. Világos haja
különleges kontrasztot alkotott az éjkék éggel és a fák körül spirálalakban
hulló hópelyhekkel. Megkönnyebbült arckifejezése ragyogó és beszédes
látványt nyújtott, amit Julien szintén megörökített.
– Hé!
Julien gyorsan lekapta a gépet a mellkasához, mert a nő abban a
pillanatban, hogy rászólt, közelebb lépett. Békés arckifejezését felváltotta a
düh.
– Maga mit csinál?
– Semmit… – dadogta Julien zavartan.
– Maga lefényképezett engem?
Annak ellenére, hogy a hölgy üvöltözött vele, Julien nagyon vonzónak
találta. Lenyűgözték a szőkeség nagy zöld szemei, amikkel abban a
pillanatban kérdőn bámult rá.
– Nem – vágta rá Julien ösztönösen, majd kicsit pontosított. – Nem
kifejezetten.
– Ez mégis mit jelent? Vagy fotózott, vagy nem!
A hölgy kirántotta Julien kezéből a gépet, hogy belenézzen a képekbe.
Julien kénytelen volt előrenyújtani a nyakát, ahogy feszült a pánt, és rátette
a hölgy kezére a kezét, hogy visszaszerezze a kontrollt.
– Arrêtez – szólt kétségbeesetten.
– Jól van, tudom, mit jelent, de akkor sem fotózgathat csak úgy bárkit! –
förmedt rá a nő, majd még erősebben meghúzta a tartópántot, amitől Julien
most már éles fájdalmat érzett a nyakán.
– Miért nem? – kérdezett vissza görnyedten.
– Mert ezzel személyiségi jogokat sért, azért!
– Miért? Maga Madonna? – Julien a gépért folytatott csatában még
mindig a hölgy kezét fogta.
– Tessék?!
– Csak hogy tudjam, hogy ha híresség, mennyi pénzt kérhetek majd a
képekért.
– Ezt nem teheti!
 – Adja vissza a gépem, s’il vous plaît!
Julien hirtelen visszahúzta a masinát, amitől a hölgy elveszítette az
egyensúlyát, tornacipőjében megcsúszott a havas járdán, és majdnem hasra
esett.
Julien ösztönösen felé nyúlt, és elkapta a karját, hogy felhúzza, mire, bár
még imbolyogva, de sikerült két lábbal talpra állnia a jégen. Julien szinte a
teljes testsúlyát tartotta, mire a hölgy mélyen a szemébe nézett.
Julien elbűvölve figyelte hosszú szempilláit. A hópelyhek gyémántként
csillogtak rövid, platinaszőke tincsein. A hölgy próbált minél távolabb
megállni és nem ránehezedni, de Julien így is érezte a belőle áradó energiát
és érzelmet, bárkivel is beszélhetett az imént telefonon, és bármennyire is
dühbe gurult a fotózás miatt.
– Jól van? – kérdezte Julien halkan, miután mindkettejüknek sikerült
felegyenesedniük, és elengedte a hölgy karját.
– Igen, miért?
– Nem ütötte meg magát? – faggatta Julien némi aggodalommal a
hangjában.
– Nem, jól vagyok.
– Biztos? Nagyon utálnám magam, ha…
– Ava! Jól vagy? – szólalt meg egy hang a közelből.
Ezek szerint Avának hívják. Julien lopva végigmérte, mintha azt akarná
eldönteni, illik-e a lányhoz a név, aztán rápillantott a hotelből kiviharzó
nőre, akitől az iménti kérdés származott. Avához hasonló korú volt, csak
sokkal több volt a haja és téliesebb a lábbelije.
– Igen, jól vagyok – felelte Ava, majd Julienre meredt. – Azt leszámítva,
hogy épp az előbb támadt meg egy paparazzo.
– Uramisten! – Debs a szájához kapta a kezét.
– Kérem, ne haragudjon! – szólt Julien, majd a kezébe vette a gépet. –
Kitörlöm a fotókat, rendben? – tette hozzá, ujját a delete gombra helyezve.
Julien nem emlékezett, hatot lőtt-e vagy annál többet, mindenesetre, miután
az első ötöt kitörölte, kikapcsolta a gépét.
– Tessék, most már nem maradt egy sem – mondta Avára pillantva.
– Melyik újságnál dolgozik? – kérdezte Ava barátnője.
– Ja, persze, még nem mutatkoztam be – nyújtotta Julien a kezét Ava felé.
– Julien Fitoussi vagyok, és egyik lapnál sem dolgozom.
 – Debs vagyok – ugrott előre Debs kéretlenül, majd megrázta Julien
kezét, amire Ava az imént rá sem hederített. – Ő pedig Ava. Ő is fotózással
foglalkozott!
– Valóban? – érdeklődött Julien.
Ava testbeszéde mindent elárult. Szorosan keresztbe fonta a karját a
mellkasa előtt, és tiltakozásképpen egy lépést hátralépett, de Julien továbbra
sem tudta levenni róla a szemét.
– Ava modell volt – folytatta Debs lelkesen.
– Maradj már! – sziszegte Ava.
– Akkor már mindent értek – bólintott Julien.
– A hajamra céloz? – kérdezte Ava a szemöldökét felvonva.
– Nem a haját néztem – vágta rá Julien egyenesen, de nyomban észbe
kapott, hogy a mondata gyanúsan hangozhatott, így zavarában
megköszörülte a torkát.
– Mármint úgy értem, hogy miközben fotóztam, az energiájára figyeltem,
nem a külsejére.
– Miféle fotós maga? – kérdezte Ava.
– Az a fajta, aki a fotón kívül nem akar mást eladni.
Julien tekintete továbbra is Aván nyugodott. Nézte, hogy milyen hatással
vannak a szavai a lányra. Ava minden egyes gondolata az arcára volt írva –
először összezavarodott, aztán frusztrált lett, majd dühös, végül kissé
megenyhült.
– Julien!
Didier hirtelen megjelent a semmiből. Nem viselt kabátot, így vékony,
világoskék inge teljesen átázott a havazásban.
– Ő a barátom, Didier – mutatta be a többieknek.
– Épp most akartunk keresni egy helyet, ahol ehetnénk valamit – közölte
Debs célzásképpen. – Tudnának valamit ajánlani?
– Persze, csatlakozzanak hozzánk, ha van hozzá kedvük – szólt Julien,
pedig sosem szokott idegeneket vacsorázni hívni. Ez inkább Didier szokása
volt. – Engesztelésül a paparazzofotókért – tette hozzá zavartan.
– Ez nagyszerű lenne, nem, Ava? Ez az első esténk itt – újságolta Debs.
– Nem, nem tudunk menni – zárta rövidre Ava a kérdést. – Már foglaltam
asztalt egy Eiffel-torony melletti étteremben.
– Tényleg? – szólt közbe Debs, mire Ava csak bólintott.
– Igen, és indulnunk is kell, különben elkésünk.
 – Nos, egy vacsorát az Eiffel-toronynál valóban nem lehet kihagyni.
Örülök, hogy megismertem – nyújtotta a kezét Julien, ezúttal már egyből
Debs felé.
– Én is – rázott kezet Debs lelkesen.
– À bientôt, Ava! – nyújtotta a kezét még egyszer Julien. Néhány
pillanatba telt, mire Ava jéghideg ujjait Julien meleg tenyerébe csúsztatta. –
Remélem, nem au revoir vagy fin.
Julien megvárta, míg Avának leesik a tantusz. Csak azután engedte el a
kezét, és indult el Didier után.
12. fejezet
Brasserie Du Bec

– Édes srác, mi? – szólt Debs, szemét a két távozó férfin nyugtatva.
Ava a hóesésen át figyelte Julient és Didier-t, ahogy a felszolgáló
megmutatta az asztalukat. A mennyezeti lámpákról karácsonyi díszek és
fenyőágak lógtak, jóval melegebb atmoszférát árasztva az utcai fagynál,
ahol az előbb ácsorogtak.
– Szerintem nem – rázta a fejét Ava, Debs kérdésére válaszolva,
miközben a leheletét figyelte a hidegben. – Éppolyan hírnévre éhes,
nagyképű fotós, mint a többi, akiktől évekig csak azt hallottam, hogy most
éppen így nézzek, vagy dugjam az orrom a seggembe.
– Azt tényleg meg tudod csinálni? – érdeklődött Debs, a fejét kicsit
oldalra biccentve.
– Dehogy! – kiabált Ava, bár a feneke most jóval nagyobb volt, mint
annak idején. Ezért nyüstöli az anyja folyton méregtelenítő kezelésekkel,
gyümölcslékúrákkal és mérőszalagokkal.
Debs belekarolt a barátnőjébe, miközben elindultak.
– Szóval, hol is foglaltál asztalt?
Ava megtorpant.
– Sehol – jelentette ki szárazon. – Csak azért mondtam, hogy ne
idegenekkel kelljen töltenünk az estét. Tudom, hogy az a fickó azt mondta,
hogy fotós, de attól még bármi más is lehet…
– Például sokkal jobb fej, mint aminek kinéz?
– Nem is ismerjük, Debs! Ráadásul fotókat készített rólam az utca
közepén.
 – Én viszont úgy gondoltam, hogy miközben a mostohaapám szeretője
után nyomozunk, felkutathatnánk néhány szingli férfit a városban.
Ava elengedte barátnője karját.
– Én sokkal szívesebben mennék inkább karácsonyi vásárra. Sőt, most
már az álruhával is kezdek megbarátkozni…
– Miért? Talán attól félsz, hogy végre jól fogod érezni magad? Tudom,
hogy épp egy családi válság kellős közepén állok, de attól még folytatnom
kell a munkám, és a társasági élet sokat segít a problémák feldolgozásában.
Ava bepillantott az étterembe. A két férfi egy kissé távolabb eső asztalnál
ült, de még így is látható helyen. Lehet, hogy Debsnek igaza volt, és ő
viselkedik túl zárkózottan? Hiszen épp most mondta Leónak, hogy tárt
karokkal várja Franciaország és a sok camembert.
– Leóval beszéltél telefonon, ugye? Ennyire lelombozott? – kérdezett rá
Debs.
– Egyáltalán nem – vágta rá Ava a fejét csóválva. – Megmondtam neki,
hogy nem akarom látni többé.
– Nagyszerű. Akkor most menjünk el vacsorázni, és keressünk két
huszonéves franciát!
Debs szeme az étterem felé irányult, majd oldalba bökte a barátnőjét.
– A barátunk olyan, mint Thierry Henry, nem?
– Persze, a Tottenham első számú közellensége – vágta rá Ava hűvösen.
Debs újra belekarolt.
– Na gyere, pipáljuk ki a listád első pontját, és rúgjunk be! – vigyorgott.
Ava szótlanul követte barátnőjét a brasserie-be. Az éttermet kellemes
fahéj- és karamellillat járta át. Miközben alaposan megtörölték a vizes
cipőjüket a lábtörlőn, Ava szemezni kezdett egy cukrozott crème brûlée-vel,
amit épp az egyik asztalhoz szervíroztak. Csak most vette észre, mennyire
megéhezett. Ava tovább követte Debst, aki az asztalok között manőverezett
Julienék felé. Az asztaluk közepén gyertya égett egy üvegtálban,
fagyöngyágakkal díszítve.
A fotós ezúttal kabát nélkül volt látható, sötétkék pulóverben és sötét
farmerben. Fehér ingjének csak a gallérja látszott. Ahogy Ava végigmérte
sötét, rövidre nyírt haját, elismerte, hogy Debsnek igaza volt, a férfi valóban
attraktívnak tűnt, már ha az ember bukik a magas, sasorrú barnákra, és nem
ábrándult ki végérvényesen a férfiakból.
 – Pardon – szólt Debs. – Még mindig csatlakozhatunk? Iszonyú hideg
van odakint, nem akartunk elvándorolni az Eiffel-toronyig.
A két férfi nyomban talpra ugrott. Julien barátja még két további széket is
keresett az asztalhoz.
– Didier vagyok – mondta egy széket az asztalhoz húzva, miközben
másik kezével intett a pincérnek. – Didier Bonnet.
– Nagyon örvendek – mondta Debs lelkesen, miközben megszabadult a
kabátjától és leült. – Debs vagyok, ő pedig…
– Ava. Nincs szükségem fanfárra. Nem én vagyok Madonna – pillantott
Ava Julienre.
Julien arcán átsuhant egy halvány mosoly, miközben a saját ülőhelyét
Avának kínálta.
– Foglaljon helyet! – mondta.
Ava lerángatta magáról a csuromvizes kabátot, ám mielőtt még bárhová
is tehette volna, Julien már ki is vette a kezéből, és egy újabb székkel
érkező pincér kezébe nyomta. Ava érezte, ahogy a végtagjai új életre kelnek
a kellemes melegben. Julient figyelte, amint elveszi a felszolgálótól a
széket, és leül Debs és Ava közé. Ava lejjebb húzta a pulcsiját a nadrágján.
– Vörösbort rendeltünk – jelentette be Didier. – Szeretik a francia
vörösbort?
– Hát persze! – vágta rá Debs. – Mi mást ihatnánk Párizsban?
Ava forgatni kezdte a szemét. Debs tényleg bevetette magát
szinglifronton. Már feljebb is csúszott a széken, hogy kivegye a
borospoharából a bekészített szalvétát.
– És ön is szereti, Ava? – érdeklődött Julien.
– Sokkal jobban, mint a fotósokat – felelte, de nyomban meg is bánta.
Érezte, hogy nem vicces volt, hanem egyszerűen csak bunkó, így Julienre
pillantva gyorsan hozzátette: – Elnézést, igen, szeretem a merlot-t, a
beaujolais-t…
– Bordeaux-it rendeltünk – szólalt meg Didier.
– Az is nagyon jó lesz – vágta rá Ava, mire Debs is gyorsan közbeszólt.
– Tudom, hogy nem nagy az időeltolódás, és csak egy alagút választ el
minket, de elég fárasztó utunk volt. Még csak most kezdjük megszokni az
új környezetet, bocsássanak meg érte!
– Most járnak először Párizsban? – kérdezte Julien először Avara, majd
Debsre pillantva.
 – Nem. Azaz non – nevetett Debs. Csillogó fülbevalói himbálózni
kezdtek. – Én már többször jártam itt munkaügyben. Újságíró vagyok…
szabadúszó… életmód témában.
– Ó, író! Milyen kreatív! – kiáltott fel Didier.
– Próbálkozik az ember – mosolygott Debs.
Ava látta, hogy Debs elemében van. Vidáman és kötetlenül elegyedett
beszélgetésbe, már meg is szokta az új környezetet.
– Tölthetek egy kis vizet?
Julien egy kancsóval körözött Ava vizespohara felett.
– Köszönöm – felelte Ava a tőle telhető leghálásabban.
– Tehát karácsonyra jöttek Párizsba?
– Nem kifejezetten – felelte Ava –, csak… Tulajdonképpen azt sem
tudjuk, meddig maradunk. – Ava lelki szemei előtt hirtelen megjelent Gary,
amint kéz a kézben andalog Francine-nal valamelyik rue-n. – Valójában
Debs munkája miatt jöttünk, én csak… – Ava azt akarta mondani, hogy
„bujkálok”, de végül nem fejezte be a mondatot. Talán vicces lett volna, de
annyira közel állt az igazsághoz, hogy nem akarta kiadni magát egy
idegennek megismerkedésük első estéjén.
– Pihenni jött? – kérdezte Julien. – Itt nem találják meg a paparazzik?
– Valahogy így – mosolygott Ava.
Julien viszonozta a mosolyát, miközben letette a kancsót.
– Ez nagyszerű időszak Párizsban. Nincs annyi ember, mint nyáron, de
ilyenkor is nagyon szép.
– Persze csak ha nem bánja az ember, ha fagyási sérüléseket szerez –
szólt közbe Didier. – Két kesztyűt szoktam felvenni, mégis olyanok az
ujjaim, mint a jégtömbök.
Debs erre hangosan felnevetett. Haját hátradobta, miközben fülbevalója
megint meglendült.
– Bocsássanak meg a barátomnak – szólt Julien. – Imád túlozni.
– Debs, ezek szerint van egy ikertestvéred Párizsban! – szólt Ava.
– Nem is szoktam túlozni – felelte Debs.
– Ahogy én sem – fonta keresztbe Didier a karját.
Julien a képtelenség hallatára a plafon felé fordította a két tenyerét, ami
az egész asztaltársaságot megnevettette.
– Julien pedig doktornak képzeli magát – kezdte Didier.
– Fogalmam sincs, mire gondolsz – rázta Julien a fejét.
 – Folyton a nyakadban lóg a géped. Mintha fonendoszkóp lenne.
Ava nézte, ahogy Julien zavarában leveszi a fényképezőt a nyakából.
– Elnézést – mondta, miután a szék támlájára akasztotta a pántot, majd
megigazította a pulóverét.
– Non – szólt Didier. – Örülök, ha rajtad látom. Azt hittem, már sosem
fogod viselni.
Juliennek hirtelen kiszáradt a szája, és összeszorult a gyomra. Szinte
könyörögve nézett Didier-re. Ez nem a megfelelő hely és idő arra, főleg
nem két ismeretlen nő társaságában, hogy megvitassák, Julien miért nem
dolgozott eddig.
– Ez elég kritikusan hangzott – szólalt meg Debs Julienre bámulva.
Julienre már nem hatott a bisztró melege; úgy érezte, mintha nyakon
öntötték volna egy vödör hideg vízzel.
– Nem, ez nem kritika volt – vágta rá gyorsan. – Csak egy időre irányt
váltottam. – Julien próbálta elterelni a témát. – Segítek apámnak
megszervezni az esküvőjét – folytatta, miután sikerült egy kicsit
benedvesítenie az ajkát.
Julien látta, hogy Didier-nek majd’ leesett az álla a meglepetéstől, de
jelen pillanatban bármit megtett volna, csak hogy ne kelljen beszélnie arról
az éjszakáról.
– Esküvője lesz? Ez fantasztikus! – kiáltott fel Debs. – Mikor?
– Karácsonykor – felelte Julien erőltetett mosollyal.
– És maga fog fényképezni?
Ez a kérdés már Avától érkezett. Vivienne már többször is megkérte
Julient, hogy vállalja el a fotós szerepét, de eddig képtelen volt rávenni
magát, hogy igent mondjon.
– Julien egyébként nem szokott esküvőkön fotózni – szólt közbe Didier. –
Azt túl szokványos neki. – Didier kezébe vette a tobozokból, borostyánból
és fagyöngyből készített asztaldíszt. – Látják ezt? – kérdezte, arra várva,
hogy mindenki teljes figyelmével rá összpontosítson. – Ez egy Noël-
dekoráció, ugye?
A kérdésre senki sem válaszolt. Julien már alig várta, hogy kiderüljön, a
barátja mire is akar kilyukadni.
– Na, gyerünk! Csak egy karácsonyi dísz, ugye?
Julien nézte, ahogy a két hölgy szinkronban bólogatni kezd.
 – De képzeljék el ugyanezt egy háborús veterán cserzett kezében… vagy
a Szajna egyik hídján a szerelmesek lakatjai között, egy kinyitott lakat
mellett, amely egy reménytelen szerelmet szimbolizál a holdfényben,
miközben nagy pelyhekben hull a hó. – Didier teátrálisan sóhajtott egy
nagyot, fél kezével pedig úgy hadonászott, mint aki bűvésztrükkre készül.
– Ez a legszebb dolog, amit valaha hallottam – suttogta Debs áhítattal,
fejét a kezei közé fogva.
– Szerintem meg nevetséges – szólt közbe Julien, megtörve az áhítatot. –
Hozassunk neki gyorsan valamit enni, mielőtt még több vörösbort inna.
Didier nevetve letette az asztali díszt, és kézbe vette az étlapot.
– Inkább művésznek tartja magát, mint fotósnak? – kérdezte Ava halkan.
Julien Avára pillantott. Zöld szemei most már több érdeklődést mutattak.
– Nem szoktam rajzolni, sem festeni, de a fotózást művészetnek tartom.
Julien figyelte Avát, ahogy megemészti a hallottakat, miközben ujjával
finoman a borospohár peremén játszik.
– A modellkedés is művészet, nem? – vetette fel Julien. – Minden egyes
fotónak más a célja.
– Azt azért nem nevezném művészetnek – vágta rá Ava kereken.
– Miért nem? – tiltakozott Julien. – Szerintem a modellkedés
előadóművészet. Minden póz más hangulatot ébreszt, és más helyzetet
mutat be.
– Igen, de csak akkor, ha a modell a szívét is beleteszi. Ha olyasmit
erőltetnek rá, amivel nem ért egyet, akkor az egész nem ér semmit.
Ava szeme szikrákat szórt. Julien kíváncsi volt, ki bánthatta meg ennyire,
hogy ilyen szenvedéllyel tiltakozik. Ava végül hirtelen elhallgatott, és a
kezébe vette az étlapot, mintha az imént meg se szólalt volna. Julien már
éppen ételt akart neki ajánlani, amikor Ava ismét rápillantott.
– Szerintem a legtöbb művészeti ág ma már elgépiesedett. Ez a fotósokra
különösen igaz, hiszen ők a munkájuk során nem mutatnak magukból
semmit sem. – Ava vett egy mély lélegzetet. – Ez akár manipulatív is lehet.
Lehet, hogy ön nem használ festékszórót vagy Photoshopot, de a háborús
veteránok, szerelmi lakatok, beteg gyerekek vagy az aranyos kölyökkutyák
is éppen ezt a célt szolgálják; mind reakciót provokálnak az emberből –
háborgott Ava. – A figyelemfelkeltésről szól az egész. A művészethez
semmi köze.
 Julien úgy érezte, mintha pofon ütötték volna. Ava izzó szemekkel,
kipirult arccal ontotta magából a negatív szavakat. Mielőtt még Julien
bármit is mondhatott volna, Debs közbeszólt. – Ava, nem eszünk coq au
vint? – vetette fel kaján vigyorral. – Tudom, tipikus, hogy angol létemre
homogén kaját kérek, de rég vágyom már egy kakasra!
13. fejezet

Ima
ge
Ava tudta, hogy nem hallgatott bölcsen, és nem mosolygott illendően.
Miközben az ízletes szárnyast fogyasztotta, ami egyszerre tartalmazott egy
teljes napi kalóriamennyiséget, lelkiismeret-furdalása támadt, amiért olyan
nagyszájú volt Juliennel. A férfi nem is szólt hozzá, amióta Ava a
munkájával sértegette, és Ava nem is hibáztatta ezért. Pedig nem gondolta
komolyan, amit mondott. Legalábbis nem mindent. Csak Julien pont az
érzékeny pontjára tapintott, és eszébe juttatta, milyen rosszul érezte magát a
reflektorfények és a rá fókuszáló lencsék között. A fotósoktól sosem kapott
pozitív visszajelzést, mint ahogy az anyjától sem, de ez persze nem Julien
hibája volt.
Ava és Debs ideállított, mint két angol idegen, akik megzavarták a
programjukat, és Ava még manipulatívnak is nevezte a munkáját. Ava
oldalra nézett, de Julien nyomban viszonozta a pillantását. Most már túl
késő volt ahhoz, hogy Ava elkapja a tekintetét, inkább a szájába tömött egy
adag mogyoróhagymát, csak hogy ne kelljen beszélgetnie.
– És most, hogy már nem modellkedik, mivel foglalkozik?
Ava megtörölte a száját a szalvétával.
– Ingatlanközvetítéssel.
– Luxuslakásokat ad el! – kurjantott közbe Debs. Az arca már
fuksziaszínű volt a vörösbortól. – Olyan jól megy neki, hogy már két hét
után előléptették, és most már csak penthouse lakosztályokkal foglalkozik,
amelyeket dúsgazdag üzletembereknek kínál.
– Úgy van – bólintott Ava.
– És szereti csinálni? – érdeklődött Julien Ava tekintetét fürkészve.
– Igen – felelte Ava, néhány pillanat hezitálás után.
Ava nézte, ahogy Julien bólint, majd a kezébe vette a borospoharát.
 – Ava nagyon tehetséges – folytatta Debs lelkesen, Didier-nek címezve a
mondatot. – Láttam már dolgozni. – Debs beleszippantott a boardeaux-i
aromájába. – Ava úgy képes tálalni az információkat, hogy még az is aláírja
az adásvételi szerződést, akinek eredetileg esze ágában se volt lakást venni.
Ava kezdte kényelmetlenül érezni magát. Mintha megérezte volna, hogy
mi következik.
– Ez azért nem egészen így van, Debs.
– Valóban? – Julien most teljes testtel felé fordult. – A potenciális
vevőkkel sem beszél kedvesen, akik esetleg lakást vesznek öntől? –
szegezte a kérdést Avának, farkasszemet nézve vele. – Nem csacsog nekik
az új életstílusról? Nem ecseteli, hogy milyen lehet egy luxuslakás erkélyén
egy pohár bor vagy egy kis déjeuner a barátokkal… vagy a London Eye
látványa és a lenyűgöző panoráma, amivel felvághatnak a kollégáik előtt?
Ava erre meg se tudott szólalni. Julien testbeszédét figyelte, ahogy merev
testtartással dörzsöli a poharát.
– Julien, neked éppen ilyen lakásod van – szólalt meg Didier. – A
Szajnára néz! – mosolygott Debsre.
Avának szólásra nyílt a szája. Azt akarta mondani, hogy ez nagyszerűen
hangzik. Legalábbis sokkal jobb lehet, mint a Canary Wharf, de Julien
beléfojtotta a szót.
– Maga valójában lefest egy képet a vevőknek. Olyasmit ad el, ami nem
létezik. Egy kitalációt. Egy áloméletet, ami lehet, hogy sosem válik valóra.
Ava nagyokat nyelt zavarában. Julien most fizette vissza Ava korábbi
sértegetéseit, és meg kell hagyni, teljesen igaza volt.
– Csak megemlíti a naplementét és a tágas teraszt. Azt persze nem, hogy
mekkora szmog van, és a szemközti házból belátnak a lakásba. Csak azt
mondja, amit hallani akarnak. Elhiteti velük, hogy ez az álom mind az övék
lehet. – Julien az ajkához érintette a borospoharát, aztán visszatette az
asztalra. – Ez épp olyan, mint a Photoshop, csak éppen szavakat használ. –
Julien, miután befejezte a mondandóját, felállt.
– Hé, Julien, hová mész? – szólt rá Didier, miközben barátja már a
kabátjáért nyúlt.
– Ez az egész hiba volt. Én megyek.
Ava felpillantott rá, és nézte, ahogy Julien sietve felöltözik.
– Miért megy el? – kérdezte a férfit. – Csak mert a beszélgetésünk vitába
torkollt? Azt hittem, a franciák kedvelik a heves eszmecseréket.
 Julien kissé megenyhülve megfordult.
– Miért, ez az volt?
Ava megrántotta a vállát.
– Szerintem ez a leghatékonyabb megoldás a problémákra.
– Nos – szólalt meg Didier –, akkor most kössünk fegyverszünetet,
tegyük félre az ellentéteket, igyunk jó bort és érezzük jól magunkat!
– Szerintem ez még jobb öltét, mint a coq…au vin – lelkendezett Debs
két csuklás közben.
– Az nem segít, ha félresöpörjük a problémákat – morgott Ava. – Ez épp
olyan, mintha arra kérnénk a franciákat, hogy adjanak az angoloknak
maximális pontszámot az Eurovíziós Dalfesztiválon.
– Miért, talán nem szoktuk megtenni? – kérdezte Didier őszinte
érdeklődéssel.
Julien még mindig ott ácsorgott kabátban. Ava úgy gondolta, talán jobb,
ha hagyja elmenni. Nem elég, hogy lefotózta, még jól fel is idegesítette.
Pedig a lelke mélyén érezte, hogy ő volt a hibás. Előítéletei voltak Juliennel
szemben, és túl érzékenyen reagált a férfi véleményére. Hagyta, hogy Bizsu
Rhoda, Leo és a Garyvel kapcsolatos rossz hír teljesen elrontsa a kedvét.
Ava nézte, ahogy Debs borgőzösen, tágra nyílt szemekkel bámul Didier-re.
Ava most vette csak észre, hogy Debs mennyivel jobban élvezi az életet,
mint ő, és ahogy az egy jóbaráthoz illik, nem akarta elrontani a kedvét.
– Kérem, üljön vissza! – nézett Ava Julienre, fejét enyhén oldalra
biccentve. – Baráti hangulatban is vitatkozhatunk, nem? – Julien néhány
pillanat hezitálás után levette a kabátját, mire Ava elmosolyodott. – Például
arról, hogy nekem van igazam, és magának nincs.
Didier hangosan felnevetett.
– Ez aztán a kihívás, barátom!
Ava per pillanat jobban vágyott arra, hogy Julien visszaüljön mellé, mint
hogy másnap egy idegen nőt kövessen Párizs utcáin, de Julien továbbra is
állva maradt.
– Kérem, üljön le! – ismételte Ava. – Még a végén kihűl a coq.
Ava el se hitte, hogy ezt mondta. Érezte, ahogy elvörösödik.
Julien végre letette a kabátját a szék támlájára, és vigyázva leült, nehogy
lelökje a fényképezőgépét.
Debs felemelte a kiürült borosüveget.
– Rendelünk még egy kis bort?
 – Absolutement! – vágta rá Didier, majd intett a pincérnek.
– Akkor? – kezdte Julien, miközben újra Ava szemébe nézett. – Ki kezdi
a vitát? Maga vagy én?
14. fejezet

Ima
ge
Julien Avát figyelte, ahogy a szájához emel egy újabb falat almatortát,
miközben láthatóan elgondolkodtatta az imént neki szegezett kérdés. A
brasserie már kezdett kiürülni körülöttük. A vendégek esti koncertre,
balettelőadásra vagy hazafelé igyekeztek. A hóvihar alábbhagyott, most
már csak néhány hópihe szállingózott néhány asztallal arrébb az ablak előtt,
tökéletes hátteret alkotva az ablak fölé akasztott arany sordíszekkel. Debs és
Didier közben elmerült egy játékban, amelynek a lényege az volt, hogy ki
tud hosszabb ideig egyensúlyozni az orrán a kiürült borosüvegek parafa
dugójával.
– Nem is tudom, hány éves voltam, amikor először modellkedni kezdtem
– kezdte Ava. – Talán négy.
– Négyéves? – kérdezett vissza Julien hitetlenkedve.
– Azt hiszem, igen – bólintott Ava. – Bár már kisbabaként is szerepeltem
reklámokban – bámult ki az ablakon eltűnődve. – Anyámat ismerve, biztos
körbemutogatta a képeimet az esti partijain… Szinte hallom a
megjegyzéseit: Agnes, nézd, Ava milyen imádnivaló! Hosszú hattyúnyaka
van! Itt legalább ráment a legkisebb méret.
– Most már értem, miért ment el a kedve a fotózástól – bólogatott Julien
megértően.
– Tudom, de ettől még nem kellett volna udvariatlannak lennem. – Ava
letette a kezéből a kanalat. – Nem igazán jöttem ki a fotósokkal – folytatta,
miközben összébb húzta magát a széken. – Úgy látszik, a régi szokásokon
nehéz változtatni.
– Azért, mert megmondták, hogy viselkedjen? – kérdezte Julien óvatosan.
– Pontosan. Pedig tudom, hogy ez a munkájuk. – Ava hátradőlt a
székben. – Számukra csak egy ruhába bújtatott, dús hajú bábu voltam; csak
egy jól eladható áru a sportreklámokhoz vagy a szexhez.
 Ava nyelt egy nagyot. Nehezére esett kimondani a szavakat, és ezt Julien
is észrevette.
– Sosem voltam elég jó. Folyton ezt mondogatták – tette hozzá egy nagy
sóhaj után. – Számomra sokkal nehezebb munka volt, mint álomlakásokat
sózni a bankárokra. Egyébként sosem akartam önszántamból modellkedni –
folytatta a fejét rázva. – Mindig is csak anyám akarta.
Avának ökölbe szorult a keze, ami nem volt éppen tipikus reakció arra, ha
az ember az édesanyjáról beszél, de Julien számára ismerős volt az érzés.
Lauren is hasonlóképpen reagált, valahányszor szóba került az édesanyjuk.
– Folyton azzal nyaggatott, hogy folytassam a modellkedést. Adjak le
néhány kilót, menjek el fogfehérítésre… Sosem értette meg, hogy ez nekem
egyszerűen nem megy.
Az asztalon hirtelen egy parafa dugó landolt, mire Debs sikítva
felnevetett, Didier pedig kapkodva visszatette az orra hegyére. Itt volt az
ideje, hogy lezárják a beszélgetést. Ava fizikailag és érzelmileg is
kimerültnek érezte magát. Julien nézte, ahogy Ava elmosolyodik, és felölti
az igazi brit arckifejezést.
– Fogadok, hogy nem gondolta volna, hogy ma még ilyesmit fog hallani,
amikor este kilépett a Szajna-parti otthonából – szólt Ava, miközben a
szalvétájával játszott az ölében.
– Valóban nem. Arra számítottam, hogy Didier kiselőadását kell majd
hallgatnom a Kardashianok legújabb viselt dolgairól.
Julien nézte, ahogy Ava hajtincsei megrázkódnak nevetés közben.
– Mindent hallok! – szólt közbe Didier, hosszában egy dugóval az
orrnyergén.
– Egyszer, egy bulin After Eighttel egyensúlyoztunk – büszkélkedett
Debs, miközben a homlokára tett egy újabb dugót.
– Az mi? Angol cigaretta? – viccelődött Didier.
– Hülye, dehogy! – nevetett Debs.
– Szóval te fogsz fotózni édesapád esküvőjén? Nem is mondtad – szólt
Ava, most már kötetlenebb hangnemben.
Julien egy pillanatra elgondolkozott, kitérjen-e a válasz elől.
– Még nem tudom – felelte végül.
– Miért nem? – Ava nem hagyott időt Juliennek a gondolkodásra. Mélyen
a szemébe nézve várt a válaszra.
 – A közeli rokonokkal egészen más dolgozni – kezdte Julien. – Azt hinné
az ember, hogy a családtagjai körében sokkal kevesebb nyomás nehezedik
rá, pedig valójában épp az ellenkezője igaz – Julien Avára pillantott. – Azt
szeretném, hogy a fotók tökéletesek legyenek, háborús veteránok és
szerelmi lakatok nélkül is.
– Ez jól hangzik – mosolygott Ava.

– Szóval kedves Didier és Julien – szólalt meg Debs –, áruljátok el, hol
vannak a legjobb szórakozóhelyek szingliknek Párizsban? – Debs kis híján
elcsúszott a jégen. Csak az utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnia egy
lámpaoszlopban.
Az étteremből kilépve Ava zsebre dugta a kezét, miközben a saját
leheletét figyelte a fagyos éjszakában. Lába elzsibbadt a magasszárú
tornacipőjében. Legszívesebben ásított volna egy nagyot, de visszafogta
magát. Debsnek viszont láthatóan még esze ágában sem volt véget vetni az
éjszakának.
– Ismerek egy nagyszerű helyet – jelentette be Didier vigyorogva. – A
Showcase klubot!
– Akkor induljunk! – karolt belé Debs.
– Én majd később csatlakozom – szólt Julien két lépéssel a barátja
mögött.
– Akkor nem jössz? – kérdezte Ava Julient, de először Debsre és Didier-
re pillantott, hogy várjanak egy percet.
– Nem igazán szeretem a Showcase-t – rázta a fejét Julien.
– Miért, nem jó? – suttogta Ava. – Vagy talán rossz a zene?
– Nem, jó hely annak, aki szereti a nightclubokat – mosolygott Julien.
– Julien, gyere már! – kiabált Didier. – Lazíthatnál egy kicsit. Ilyen korán
még Hamupipőke se megy haza.
– Holnap korán kelek.
– Ezt eddig nem mondtad.
Julien arca elkomolyodott, aztán széles mosollyal Ava felé fordult.
– Ha biztos lennék benne, hogy félre tudod tenni a fotózással kapcsolatos
előítéleteidet, holnap meghívnálak valahová.
– Mégis hová? – kérdezte Ava.
– Egy fotókiállításra, a saját képeimből.
 Julien úgy érezte, mintha ez a mondat az összes energiáját felemésztette
volna. Válla előregörnyedt. Képtelen volt egy helyben ácsorogni tovább.
– Persze ez még nem biztos – folytatta egy nagy sóhaj után. – Csak most
fogalmazódott meg bennem az ötlet. – Mindenesetre – folytatta, majd nyelt
egy nagyot –, szükségem van néhány új fotóra.
– Gyere, Ava, nem akarok egyedül pastist inni!
– Szeretném megmutatni neked, hogy nem minden fotográfus egyforma.
Julien sötétbarna szemeivel egyenesen Ava szemébe nézett. Tekintetéből
őszinteség sugárzott, miközben finoman hullott rá a hó. Lehelete apró
ködfoltot képzett Ava arca előtt. Ava még nem tudta biztosan, hogy
randizna-e egy idegennel, akit alig csak néhány órája ismer, és aki máris
felborzolta az idegeit a modellkedés témával. Ugyanakkor készen állt arra,
hogy nyitottan fogadja az új lehetőségeket Párizsban. Talán ez lehet az első
pont az új listáján. Ava nyelt egy nagyot.
– Hánykor? – csúszott ki önkéntelenül is a száján.
– Én korán fogom kezdeni, napkelte tájékán, de találkozhatunk később
is…
– Nekem jó a korai időpont – vágta rá Ava. Debsnek úgyis cikket kell
írnia, neki pedig jó alkalom lenne, hogy végleg kitörölje a fejéből Leót.
– Biztos? – kérdezett vissza Julien.
– Már megbántad, hogy felajánlottad?
– Non! Természetesen nem.
– Akkor holnap, pirkadatkor, a szálloda előtt – szólt Ava a Hotel
Agincourt bejárata felé mutatva.
– Rendben!
– Kívánj sok szerencsét! – tette hozzá Ava, miközben néhány lépést
hátralépett, hogy utolérje Debst és Didier-t. – Vagy szoríts, hogy
beengedjenek a VIP-részlegbe, hogy elbújhassak a paparazzik elől!
Ava intett Juliennek, majd megfordult, és elsietett a hóesésben. Utána
még hallotta Julien hangját.
– À bientôt, Madonna! Holnap találkozunk!
15.

Ima
ge
 Hotel Agincourt

Reggel hat óra előtt nem sokkal megjelentek az első napsugarak a

horizonton, kicsit barátságosabbá varázsolva a felhős, sötét eget. Mivel
Debs még javában horkolt az ágyban, Ava zokniban az erkélyhez
settenkedett, és a fagyos üvegajtóhoz nyomta az orrát. Fáradtnak kellett
volna lennie, mivel hajnali háromig táncoltak (olyan zenékre, amiket
egyébként még életében nem hallott), Debs pedig tört franciasággal, tizenöt
méteres körzetben mindenkit megkérdezett, hogy szingli-e. Hajnaltájban
pedig, amint Didier távozott, elsírta magát a Gary-ügy miatt. Ava mégsem
érzett fáradtságot. A háromórányi alvás kellően felfrissítette, sőt már alig
várta a pirkadatot. Már nem is emlékezett rá, mikor várt legutoljára valamit
ilyen lelkesen.
Mit sem törődve a hideggel, a kedvenc piros kockás pizsamájában
résnyire kinyitotta az ajtót. Már nem fújt jeges szél, mint tegnap éjjel,
inkább finom, hideg áramlatot érzett az arcán, ahogy kilépett az erkélyre.
Ahogy volt, zokniban először a jeges betonpadlóra lépett, majd fel az
öntöttvas korlátra, ahonnan lélegzetelállító kilátás fogadta. A sötétszürke
palakövek és a krémszínű tetőcserepek felett, madártávlatból rálátott az
egész városra. Végignézett a hófödte, terrakotta kéményeken és a
tetőablakokon, majd átpillantott az Eiffel-toronyra. A hatalmas, háromszög
alakú ikon fényei még most is égtek a rózsaszín égbolt alatt.
Az utcán, néhány emelettel lejjebb megindult a francia városi élet. Az
utakon autók masíroztak, a járdán pedig egy férfi szlalomozott egy hatalmas
láda baguette-tel a kutyasétáltatók között. Ava mélyen beszívta a friss
levegőt, amelybe kenyér-, kávé- és sajtillat vegyült. Megkordult a gyomra.
Eszébe jutott, hogy még nem is evett camembert-t. Már nagyon vágyott a
finom, krémes, zsírdús sajtra. Gondolta, majd ma bepótolja. Most akár egy
egész kerek darabot is meg tudott volna enni egyszerre. A szingliség újabb
előnye: senkivel sem kell osztozkodni.

Julien korán felkelt. Egyébként hónapok óta nem tudott aludni, de ma

reggel fél ötkor teljesen máshogy, egy kicsit felszabadultabbnak érezte
magát. Mintha kitisztult volna a feje, könnyebb lett volna a teste. A
szokásos zavaró gondolatok sem háborgatták. Ahogy a sötétben kinézett az
ablakon a folyóra, tudta, hogy a mai nap más lesz, mint a többi.
 Miután megállt a hotel előtt, a szeme a járdaszegélyre tévedt.
Hunyorogva próbálta kivenni, mi lehet az a sötétben. A következő
pillanatban egy rókát pillantott meg. Még sosem látott egyet sem a
városban. Gyorsan a kezébe kapta a fényképezőgépét. Óvatosan közelebb
merészkedett az állathoz. Úgy lépkedett a hóban, mint egy kiképzett
bérgyilkos. Lassan mozgott, nehogy zajt csapjon. Mindenképpen el akarta
kapni a gyönyörű színeket – a fényes rozsdabarnát és a talaj fagyos
fehérségét. A róka szimatolni kezdett az étterem előtt hagyott
szemeteszsákok körül. Julien már épp az arcához emelte a gépet, amikor
valaki felkiáltott egy közeli kávézóban.
– Pierre!
A róka persze nyomban elillant, ami nagyon bosszantotta Julient. Igaz,
már hozzászokott ehhez, gyakran előfordult az élete során. Karrierje
csúcsán gyakran órákig várt egy-egy tökéletes pillanatra. A legtöbb kép
vagy jó volt, vagy rossz, de a tökéletes felvétel mindig sok időt vett
igénybe. Julien egyébként nem várta el, hogy ilyen hosszú kihagyás után
minden az ölébe hulljon, mintha mi sem történt volna.
Elnézett a Hotel Agincourt irányába. Vajon miért akar találkozni itt egy
idegen nővel? Ráadásul egy olyannal, aki rühelli a fotósokat. Az nem
tartozik a munkájához, hogy mindenkivel megszerettesse, amit csinál. Még
ahhoz sem volt kedve tegnap, hogy erről vitát nyisson. Ezek szerint Ava
éppolyan szemellenzős, mint Julien apja; csak a saját véleménye érdekli.
Fogta a gépét, és lefotózta a hotelt. Volt valami érdekes a vonalaiban, a
formáiban és a díszes öntöttvas korlátokban az erkélyek előtt. Amint Julien
elhelyezkedett, három emelettel feljebb meglátta Avát. Világos hajával úgy
festett, mint egy hókirálynő. Piros ingfélét viselt, és… mi lehet az? Hosszú
zokni? Julien ösztönei azt súgták, nyomban kattintania kell. Az eget még
beborították az utca fényei, Ava pedig ott állt egyedül a városi látképben.
Öntudatlanul is Julien felé fordulva, kinyújtotta a két karját, és tenyerét az
ég felé emelte. Julien képtelen volt türtőztetni magát, nyomban fotózni
kezdte. Miközben lenyomta a gombot, és néha megváltoztatta a
testhelyzetét és a látószöget, szívből remélte, hogy Ava nem fog
lepillantani.
16. fejezet
– Ne kelj még fel! – suttogta Ava felöltözve, indulásra készen.
Köszönésképpen finoman megsimogatta Debs haját, mire Debs akkorát
horkantott, mint egy varacskos disznó. – Elindulok, de nálam lesz a
mobilom. Ebédnél találkozhatunk – mondta.
Debs ásított egy nagyot. Most inkább egy nőstény oroszlánra hasonlított.
– Hová mész? Hány óra? – kérdezte csukott szemmel.
– Még korán van. Néhány órája még rengeteget ittál, úgyhogy jobb, ha
még alszol egy kicsit, mielőtt újabb szinglivadászatra indulsz a karácsonyi
vásárokon. És ne csinálj semmit ezzel a Francine-nal! – tette hozzá Ava
sóhajtva. – Ne törd fel a postafiókját, és ne hívogasd álnéven, amíg vissza
nem érek, rendben?
Debs olyan hangot hallatott, mint akit szemen szúrtak egy fenyő
tűlevelével.
– Örülök, hogy egyetértesz – mondta Ava, majd hátrébb lépett az ágytól.
Még el sem ért az ajtóig, Debs máris újra horkolt. Ava, miközben
kinyitotta az ajtót, rápillantott a telefonjára. Az anyja éjnek évadján írt neki
üzenetet.
Sikerült átíratnom a jegyet Goára, az első osztályra. Csicseriborsó-saláta
is szerepel a járat menüjében. Már annyi üzenetet hagytam neked…
Ava képtelen volt tovább olvasni. Gyorsan kitörölte az üzenetet, majd
becsúsztatta a mobilját a jó öreg futártáskájába. Ám amint elindult a
szálloda gesztenyebarna padlózatú folyosóján, a telefon újra jelezni kezdett.
Kicipzározta a táskáját, miközben megnyomta a lift hívógombját. Leo üzent
neki.
Pontosabban nem üzenetet írt, csak egy fotót küldött. Egy közös képet
kettejükről, ami egy munkaügyi eseményen készült. Nem úgy tűnt, mint aki
könnyen feladja. Lehet, hogy Ava többet jelentett számára, mint azt eddig
gondolta. Nem mintha már bármit is számítana. A megcsalás az megcsalás.
Ava lezárta a telefon billentyűzetét, és becsúsztatta a táskájába. Ez a két
ember jelenleg a La Manche csatorna túlsó felén tartózkodik a
problémáikkal együtt, és jobb, ha ott is maradnak.
Ava már azelőtt meglátta Julient az utcán, hogy elért volna a hotel
bejáratánál lévő lengőajtóig. Julien fekete nadrágot és sötét kabátot viselt
barna bőrcipővel. Fényképezőgépét a szeme elé tartva éppen a szemközti
háznál dolgozó munkásokat fotózta, akik egy hatalmas karácsonyfa
felállításán fáradoztak. Ava enyhén megnyomta az üvegajtót, és a
következő fordulattal már az utcán termett.
– Bonjour! – üdvözölte Julient.
Julien kiejtette a kezéből a gépet, amit a feszülő pánt megfogott a
mellkasánál.
– Jó reggelt! – felelte a lánynak, miközben tetőtől talpig végigmérte.
– Mi a baj? – kérdezte Ava, miközben tornacipőjében a latyakban
topogott. – Talán van a fotósoknak egy különleges dress code-ja, amiről
nem tudok? A legtöbb, akit ismerek, úgy mászkál, mint Büdöss úr David
Williams könyvében.
– Én csak… nem hoztál magaddal másik cipőt?
– Nem – vágta rá Ava.
– Nem hoztál csizmát?
– Sietve pakoltam össze, és nem gondoltam bele, hogy tél van – vágott
vissza Ava. – Mellesleg te sem csizmát viselsz – pillantott Julien
bőrcipőjére.
– De három zokni van rajtam.
– Értem – felelte Ava. A lábujjai máris megbénultak a hidegben, így egy
helyben kezdett lépdelni. – Sétáljunk valamerre, hogy újra beinduljon a
vérkeringésem – mondta.
Julien benyúlt a zsebébe, elővett egy sapkát és a fejére húzta.
– Szóval sapkát is hoztál – jegyezte meg Ava.
– Igen, tél van – bólintott Julien, majd jelentőségteljesen ránézett Ava
kabátjára, mintha selyempapírból lenne. – Se csizma, se sapka?
– Fel akartam vágni az új hajammal – vonta meg Ava a vállát.
Julien a következő mozdulattal levette sötét hajáról a sapkát, és
átnyújtotta Avának.
– Ó, erre semmi szükség!
– Tudtad, hogy télen a fejünkön keresztül adjuk le a legtöbb hőt?
– Most már igen – felelte Ava.
– Vedd fel, s’il te plaît! – Julien olyan közel nyújtotta felé a fejfedőt,
hogy Avának nem sok választása maradt, mint hogy felvegye.
– Csak addig lesz rajtam, amíg be nem érünk egy fedett helyre – mondta
köszönetképpen.
Juliennek csak most jutott eszébe, hogy még ki sem találta, hogy hová
menjenek. Egyébként se szokta megtervezni az útvonalait, csak elindul a
fényképezőgépével a nyakában, amerre az útja viszi.
– Hová szeretnél menni? – kérdezte Avát nem sokkal azután, hogy
elindultak.
– Legutóbb, amikor Párizsban voltam, végigjártam az összes létező
helyet, amit a Time Out romantikus hétvégékre ajánl.
– És meg akarod ismételni?
– Uramatyám, dehogy! – kiáltott fel Ava.
– Kifejezetten kerüljük el azokat a helyeket?
– Azt azért nem kell – felelte Ava, miközben véletlenül belerúgott egy
félig megcsócsált karácsonyi kekszbe a járdán.
– Akkor hová menjünk?
– Végigjárhatjuk újra azokat az ismert helyeket, csak az elvárások terhe
nélkül. – Ava egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta a gondolatmenetét. –
Csak nézelődjünk anélkül, hogy belegondolnánk, mit kell tennünk ahhoz,
hogy boldoggá tegyünk egy másik embert.
A szívszaggató mondat hallatán Julien lopva Avára pillantott. A lány
lehunyt szemmel gázolt át a pocsolyákon, fedetlen kezét lóbálva, mintha
érezni akarná a hajnali szellőt. Julien legszívesebben lefotózta volna. Ujjait
a gép gombjára helyezte…
Ám Ava abban a pillanatban kinyitotta a szemét, és egyenesen ránézett.
– Ne haragudj, már így is túl sok mindent osztottam meg veled. Ahogy
tegnap éjjel is. – Ava gyorsan zsebre vágta a kezét. – Egyébként, hidd el,
nem utálom mindig ennyire a világot.
– Igazán?
– Persze. Csak azokat az embereket, akik körülöttem élnek – tette hozzá
mosolyogva. – Most pedig menjünk, nézzük meg a látnivalókat, mielőtt
még mindent ellepnek a turisták. Ott majd megmutathatod, milyen csodákra
vagy képes a gépeddel!
Julien elmosolyodott.
– Csodákra… hogy is mondtad? Elvárások nélkül…
– Úgy van. Nem kell nyulat varázsolnod a kalapodból.
– És beteg gyereket vagy kutyakölyköt sem?
– Azt sem – nevetett Ava.
– Ilyesmiket egyébként sem fotóztam soha. Ez csak Didier mániája.
 – Mondd csak, Didier meleg? – állt meg Ava egy pillanatra.
– Mi? Hogy Didier?
– Nem mintha számítana… csak tudod, igaz, Debs sokat ivott tegnap, de
úgy vettem észre, hogy tetszik neki a barátod.
Julien nevetve rázni kezdte a fejét.
– Didier szeret ripacskodni és őrült módjára viselkedni, de az biztos,
hogy nem homoszexuális.
– És van valakije?
Julien hirtelen nem tudta, mit feleljen. Már olyan régóta nem törődött
senkivel, még a legjobb barátja életébe se látott bele.
– Azt hiszem, nincs.
– Akkor jó. És te? Szingli vagy, akárcsak én? – kérdezte Ava, miközben
tovább sétált.
– A fényképezőgépem az egyetlen társam – mondta Julien határozottan,
gépét a magasba emelve.
– Bon – felelte Ava, majd vett egy mély lélegzetet, és felnevetett. – Hol
lehet ilyen korán camembert-t enni?
17. Latin negyed – Panthéon

Julien és Ava metróval eljutottak a Maubert-Mutualité állomásig, ahol Ava

beszerezhette a hőn áhított sajtját. A Place Maubert-i piacon az árusok
versengve kínálták Avának a krémes, fokhagymás, rozmaringgal szórt
camembert-falatokat. Ava még sosem evett ilyen finomat. Miután a szája
teljesen összetapadt az olívaolajtól, tele hassal tovább indult Julien után a
Rue Valette-en a Panthéon felé.
– A piac helyén hajdanában egy akasztófa állt – jegyezte meg Julien.
– Tudtam, hogy Párizsnak nem csupán a romantikus, virágos oldala
létezik, tele szerelmespárokkal, de arra azért nem számítottam, hogy
végigjárjuk az összes egykori vesztőhelyet – szólt Ava, miközben lejjebb
húzta a fején a sapkát.
– Az útikönyvekben az szerepel, hogy a piac egykor tudós viták
színhelyéül szolgált, de ez csak egy része a történetének.
– A szerzők imádnának, ha ezt hallanák…
– Úgy tudom, szereted az igazságot hallani.
– Ez így van – bólintott Ava.
 – Itt pedig – mutatott Julien kissé távolabb – embereket égettek el a
tizenhatodik században.
– Csodásan hangzik – jegyezte meg Ava elhűlten. – Gyorsan
fényképezzük le. Debs biztos fel tudná használni egy Középkori
gyilkosságok című cikksorozathoz. – Avának hirtelen átfutott az agyán,
hogy Sue itt könnyedén megszabadíthatta volna Garyt a golyóitól, persze
csak miután bebizonyosodott volna, hogy a pletykák igazak.
Ava újra Julienre fókuszált, aki a fényképezőgép keresőjén keresztül
kémlelte a területet.
– Tulajdonképpen miért lettél fotós? Vagy mondjam azt, hogy művész? –
tette föl Ava váratlanul a kérdést.
– Nem tudom – hátrált Julien, hogy felvegye Avával a lépést.
– Nos, nem éppen erre a válaszra számítottam – vallotta be Ava.
– Miért nem?
– Tegnap úgy beszéltél róla, mintha kiskorod óta ezzel akartál volna
foglalkozni. El tudlak képzelni, ahogy Polariod-képeket készítesz a
Diadalívről, hogy aztán eladd a turistáknak.
– Polaroidot? – vigyorgott Julien. – Ilyen öregnek nézel?
– Miért? A mai napig használják, nem?
– Esküvőkön, esetleg. Máshol biztosan nem.
– Akkor hogy lettél fotós, ha nem ez volt a régi, dédelgetett álmod?

Julien elgondolkozott a válaszán, tudta, hogy ha elárulja az igazat, akkor

Laurent is meg kell említenie. És ha egyszer elkezd Laurenről beszélni, ki
tudja, mikor hagyná abba.
– Ne haragudj, ha tolakodó voltam – szólalt meg Ava sietve a kínos csend
után.
– Semmi baj. Tulajdonképpen a húgom miatt kezdtem fotózni. Ő
szerepelt egy képemen, amellyel részt vettem egy versenyen.
– És megnyerted?
– Igen – bólintott Julien mosolyogva, miközben előtörtek belőle az
emlékek. – A fődíj egy évre elegendő kartonnyi almadzsúsz volt.
– Tényleg? – nevetett Ava.
– A húgom tizenhárom éves volt akkor. Épp almát evett egy bretagne-i
pikniken, amikor megörökítettem. Ebből az következett, hogy egy évig ő
volt a Héros d’Apple arca. Minden dobozon ő szerepelt Párizs összes
boltjában.
– Ó, ez nagyszerű! Ezek szerint modell volt.
– Nem – rázta Julien a fejét. – Egy áruház nőiruha-osztályán dolgozik. –
Azaz dolgozott, de Julien jelen időt használt.
– De az arca jelentette számodra a nagy áttörést, igaz?
– Azt nem mondanám. Csak még jobban elkezdett érdekelni a fotózás.
Azt követően egész máshogy kezdtem használni a gépet. Nemcsak
különleges ünnepek és szülinapi bulik eseményeit örökítettem meg, hanem
igyekeztem elkapni a legapróbb pillanatokat is.
– És az iskola befejezése után kezdted el, vagy először rendes munkád is
volt?
Julien Ava ironikus kérdése hallatán hangosan felnevetett.
– Először apámnál dolgoztam a pénzügyi szektorban, de nem ment túl
jól.
– Ezt megértem, a hozzád hasonló művészlelkek nem szeretnek
számokkal foglalkozni.
Julien hevesen bólogatni kezdett.
– Így elkezdtem a magam útját járni, és ott vállaltam munkát, ahol
tudtam. Fotóztam esküvőkön, keresztelőkön, évfordulókon, céges
rendezvényeken… bárhol, csak hogy ki tudjam fizetni a számláimat. Aztán
később elkezdtem a dolgokat egy teljesen más szemszögből nézni.
Megmutatni azt az oldalukat is, amit a többi ember nem lát meg.
– És ez most már fedezi a számláidat?
Julien sóhajtott egy nagyot, majd Ava felé fordult.
– Még mindig a legutóbbi kiállításomból élek. Az egyik fotómat
ötvenezer euróért adtam el.
– Hűha! – pislogott Ava a zöld szemeivel. Julien látta, hogy a lány nem
tudja eldönteni, higgyen-e neki vagy sem.
– Igen, én is ezt mondtam akkor. Aztán zsebre raktam a csekket, és
reméltem, hogy az összeg elég lesz addig, amíg el nem adom a következő
fotóm – mosolygott Julien. – Meg is érkeztünk a Panthéonhoz.
Julien nézte, ahogy Ava megáll az épülettel szemben, melynek kupoláját
épphogy elérték az első napsugarak. A gyönyörű építmény arculatát a római
Pantheon inspirálta. Julien már többször járt itt, de sosem tudott betelni
vele. Mindig lenyűgözték a kőóriásokként magasodó hatalmas oszlopok.
 Ava csendben állt mellette, mint aki igyekszik magába szívni az építmény
atmoszféráját. Ava reakciója láttán Julien úgy érezte, mintha ő maga is most
látná először a Panthéont.
Néhány perc csend után először Ava szólalt meg.
– Leo egyszer elhozott ide, mert szerinte a Szent Pál-székesegyházról
mintázták.
– Ez így van – felelte Julien.
– Megkérdeztem tőle, hogy a kupolára vagy a galambokra gondolt.
Julien nevetni kezdett, és a havas járdán csipegető madarakra pillantott.
– És mit felelt erre? – érdeklődött Julien.
– Semmit. Még csak el sem mosolyodott.
– Nem baj, most úgyis miattad vagyunk itt, nem miatta – szögezte le
Julien.
– Nos, választottál már témát magadnak? Nem akarsz fényképezni?
Ava nézte, ahogy Julien sötét hajába belekap a hideg szél, és ujjait a gépe
gombjaira helyezi. – Mit látsz a kupolán, az oszlopokon és a galambokon
kívül? – kérdezte kíváncsian Ava.
Ava továbbra is Julient figyelte, ahogy hol az épületre, hol az égre, hol a
talajra pillant, ami csuromvizes volt az olvadó hótól. Látszott, hogy nem
csupán a turistalátványosságokra figyel, hanem az apró nüanszokra is.
Aztán Ava észrevett valamit.
– A fény! – kiáltott fel önkéntelenül. – Teljesen megváltozott!
– Oui – bólogatott Julien.
– Nézd, milyen melegen világítja meg a követ!
– Igen, látom.
Ava előrébb sétált, és közelebbről is szemügyre vette, miként vetül a
napfény a kőoszlop szélső részére. Szívesen megérintette volna a hatalmas
oszlopot, hogy érezze, mennyire eltörpül a nagysága mellett. Sietve
elindult, fel a vizesen fénylő lépcsősoron, miközben tornacipője teljesen
átázott a latyaktól.
A napfény éppen az oszlopsor tetejére esett, miközben az oszlop lábai
még sötétben álltak, egymásnak tükörképet alkotva. Ava ráhelyezte a kezét
az első oszlopra, az árnyékban lévő, kihűlt kőre, és lehunyta a szemét.
Julien nyomban mozgásba lendült a gépével. Ava Juliennek háttal állva
kinyújtotta a karját az egyik oszlop közepén. Julien másodpercenként
kattintott egy képet, miközben azon imádkozott, nehogy Ava megforduljon.
Julien tudta, hogy Ava mire vár. A napfény lassan átjárta az egész
épületet, ahogy keleten felkelt a nap. Most a Panthéon még félig árnyékban
volt. Ava várta, hogy a meleg sugarak megérintsék az ujjait, mielőtt még
átjárják a kőoszlopokat.
Julien lélegzet-visszafojtva várt a megfelelő pillanatra. Egy kicsit úgy
érezte magát, mintha betolakodó lett volna. Zavarában nagyot nyelt. Azelőtt
sosem érzett hasonlót. Eddig csak azzal foglalkozott, hogy megörökítse az
élet természetes egyszerűségét, akárcsak Laurent az almával az első
jelentősebb képén. Minden csak a lehetőségekről szólt.
Julien gyorsan kattintott egyet, mielőtt még a napfény Ava ujjaihoz ért,
majd abban a pillanatban is, amikor a nap már rásütött a lány kezére. Ava
közben kinyújtotta az ujjait, mintha el akarná érni a napot. Julien újabb
képeket kattintott, miközben érezte, hogy intenzív energia járja át a testét.
– Julien, láttad ezt? – kiáltott Ava.
– Igen, mindent láttam, Ava – felelte, de előtte még sietve elkapta az arca
elől a gépet.
18. Notre-Dame

Ava, amint megnézte a mobilját, észrevette, hogy Debs üzenetet küldött.

Azt hittem, idővel jobban leszek, de még most is totál rosszul vagyok. Már
az ebéd gondolatától is felfordul a gyomrom. Azt hiszem, csak vacsorára
tudom magam összeszedni. Felhívtam Anyut, jól van. Gary bejelentkezett
„Toulouse-ból”. Most már tényleg le fogom valahogy nyomozni a Find My
iPhone-on keresztül. Figyelj csak, nem készítenél néhány fotót a karácsonyi
vásárfiákról vagy a városban szabadon kószáló szinglikről? Vagy
megkérnéd a jóképű fotósod, hogy készítsen nekem néhányat? Puszi
Ava az üzenet láttán hangosan felnevetett, elpirult, majd Julien felé
fordította a kijelzőt, hogy ő is el tudja olvasni. Éppen a Szajna partján ültek,
a Notre-Dame előtt. Már végigjárták a lenyűgöző, gótikus katedrálist,
áthaladtak a főhajón, és megcsodálták az oltárt, a szobrokat és
festményeket. Ava emlékezett rá, hogy amikor legutoljára itt járt, apró
táblák figyelmeztették a turistákat a zsebtolvajokra. Most viszont minden
egész másnak tűnt. Nem volt akkora tömeg, és Julien is kellemesebb
társaságnak bizonyult, mivel nem akart lépten-nyomon az ingatlanárakról
érdeklődni.
Ava, amint Julien felé fordult, észrevette, hogy gépével a vízre fókuszál.
Azt nem látta pontosan, hogy vajon a közeli hidat, a latyakon átgázoló
embereket vagy egy magányos csónakot vett-e célba a folyón.
– Egyébként nem tartalak fel? – kérdezte Ava váratlanul.
Julien hirtelen elengedte a gépet, így az a pánton lógva a mellkasán
landolt.
– Hogy feltartasz-e? – kérdezett vissza értetlenül.
– Nem kellene ma valahol máshol lenned?
– Miért, talán unatkozol velem? Ennyi is elég volt ahhoz, hogy
meggyőzzelek a fotózás varázsáról?
Ava elmosolyodott.
– Nem, még nem – felelte, miközben tornacipője sarkát a betonfalhoz
ütötte. – Debs még mindig rosszul van a tegnap elfogyasztott
alkoholmennyiségtől, így nem tud velünk ebédelni.
– Éhes vagy? – kérdezte Julien.
– Nem… vagyis egy kicsit… De ha van még dolgod, nem akarlak
feltartani.
– Túl sokat aggódsz, Madonna – csóválta a fejét Julien. – Nem
emlékszel? Én hívtalak ide téged.
– Tudom, de a fotózás a munkád, én pedig csak… – Ava próbálta
megtalálni a legtalálóbb kifejezést arra, amit most Párizsban csinál.
– Várost nézel?
– Kipipálom a dolgokat a kívánságlistámról – felelte végül.
– A kívánságlistádról… értem. – Julien jót mulatott Ava válaszán.
– Mi olyan vicces ebben?
– Épp te írsz kívánságlistát, hogy minél jobb legyen az utazásod, holott
nem hiszel abban, hogy a dolgokat tökéletesen is lehet csinálni.
– Nem pont erről van szó – ellenkezett Ava. Különben is, még meg sem
írta az új listáját. Julient most legalább annyira irritálónak találta, mint
amilyen jóképűnek.
– Igazán? – incselkedett tovább Julien.
– Valójában Debs ötlete volt az egész. Úgy gondolta, szükségem van
valamire, ami felvidít – magyarázta Ava sértődötten. – Szerinte az, hogy
megcsalt a barátom, karácsony táján biztos teljesen letaglóz, ami miatt
olyan őrültségeket fogok csinálni, mint például tövig vágatom a hajam és
befestetem szőkére.
– Ava – kezdte Julien halkan –, az az angol férfi más nőkkel is randizott,
miközben együtt járt veled?
Julien olyan hangon kérdezte, mintha a hűtlenség a világ legnagyobb
árulása volna, és amit minimum a Place Maubert-en kell megtorolni. Persze
az ötlet Avának is nyomban megtetszett.
Mielőtt válaszolt volna, elhelyezkedett a betonpadkán.
– Abban nem vagyok biztos, hogy randiztak-e. Csak azt tudom, hogy
meztelenül feküdt vele az egyik kikötőre néző penthouse-ban. – Ava
megvonta a vállát. – Gondolom, ugyanazokkal kápráztatta el őt is, mint
először engem. Pezsgő, cava, csokoládé, néhány John Legend-szám…
Ava nyelt egy nagyot, és lepillantott a sötét, kék vízre. Már nem volt
szomorú; most már csak szimplán hülyének érezte magát, amiért hitt
Leónak. Olyan szép vagy, Ava… Úgy szeretlek, Ava… Mekkora hazugságok
voltak!
Ava látta, hogy Julien hevesen csóválja a fejét.
– Ez a férfi – kezdte –, ez az alak a létező legrosszabb fajta.
Mindkettőtöket becsapott. Igazi vadbarom.
– Az – sóhajtott Ava.
– És még van képe idetelefonálni neked, Párizsba, hogy egy újabb esélyt
kérjen?
– Tessék?

Julien gyűlölte a hűtlenséget. Minden porcikájával irtózott tőle. Lauren

barátját, Charles-t sem kedvelte soha, mert valahogy úgy tűnt, túl szép,
hogy igaz legyen. Minden héten virágot hozott, és drága ékszereket
vásárolt, bármiféle különleges alkalom nélkül. Julien sosem értette, mi köti
össze ezzel az emberrel az ő csinos, életvidám húgát. De Lauren boldog
volt Charles-lal, és végtére is, Juliennek csak ez számított.
– Mit mondtál az előbb? – kérdezte Ava.
Julien nyelt egy nagyot, és gondolatait gyorsan visszaterelte a jelenbe.
– Ne haragudj, de tegnap este hallottam, ahogy telefonon beszéltél vele a
szálloda előtt.
 Ava összefonta a karját a mellkasa előtt.
– Ez az előtt vagy után történt, hogy fotózni kezdtél?
– Valahol a kettő között félúton – vallotta be Julien.
– Csak azt ne mondd, hogy az arcom az ördögi és az angyali tökéletes
egyvelegét tükrözte.
– Á, szóval szándékosan pózoltál? – ugratta Julien.
Ava oldalba vágta Julient, mire az hangosan felnevetett, és enyhén
félrehajolt.
– És téged csaltak már meg? – érdeklődött Ava.
– Non – rázta a fejét Julien. – De a húgomat igen.
– Laurent?
Julien bólintott.
– Közel egy évig voltak együtt. Lauren egyszer kapott egy telefonhívást a
lakásukon az egyik szállodából, emlékeztetőül Charles aznap esti
szobafoglalásáról. Charles persze amint hazaért, hazudozni kezdett, de
Lauren követte őt. A folytatást már gondolom, kitalálod – tette hozzá Julien
egy nagy sóhaj után.
– Igen – mondta Ava, miközben nagyokat nyelt, mert eszébe jutott, hogy
Párizsban követni valakit mennyire idegölő.
– Ezek az emberek mélyen legbelül sosem elégedettek – magyarázta
Julien. – Arról nem tudok beszélni, akit nem ismerek, de Charles-ról
tudtam, hogy ő nem a szerelmet kereste, csak azt, hogy bálványozzák, és ez
nagy különbség. – Julien elmosolyodott. – Egyébként, szerintem minden,
amit ennek az illetőnek telefonon mondtál, helyes volt. Mit is említettél
még? A lehetőségek tárháza és camembert…
Ava elmosolyodott.
– Akkor most már érted, miért akartam sajttal kezdeni a reggelt?
– Szeretnél mást is kipróbálni ebédre? – érdeklődött Julien.
– Ismersz errefelé egy jó helyet?
– Ismerek – bólintott Julien.
19. Le Marais városnegyed – L’As du Fallafel

Avának messziről szemet szúrt az üzlettel egybenyíló étkezde világoszöld

fala. Az omladozó vakolatot plakátok díszítették, a bejárat felőli üvegajtóra
pedig információs lapokat ragasztottak. Az utcafront nem belátható részén
hatalmas sor kígyózott, balra pedig az étkező emberek úgy tömték magukba
a falatokat, mint akik tavaly december óta éheztek.
– Szereted a falafelt? – kérdezte Julien.
Avának már korgott a gyomra.
– Ismersz olyat, aki nem szereti?
– Igen, az apámat – vágta rá Julien. – Szerinte a falafel túl egzotikus.
Nem tradicionálisan francia.
– És milyen ételeket rendelt az esküvőjére? Sajttálat csigával és
békacombbal? – kuncogott Ava. – Bocs, ez egy kicsit sértően hangzott.
– Mi, franciák tudunk magunkon nevetni – mosolygott Julien.
– Ne haragudj, de szerintem ez a párizsi taxisok nagy részéről nem
mondható el. – Ava rálehelt a kezére, és összedörzsölte a két tenyerét.
– És mi lesz a menü az esküvő reggelén, karácsony napján? – kérdezte
Ava, miközben beállt a sorba.
– Nem tudom.
– Ezek szerint nem együtt terveztétek meg.
– Nem, a mostohaanyám rendelte meg. – Julien megvakarta a nyakát a
gépe tartópántja alatt.
– Engem eléggé meglep, hogy az én anyám nem házasodott újra – kezdte
Ava. – Nem mintha ő lenne a tökéletes személy arra, hogy valakit holtáiglan
boldoggá tegyen, de imádja az esküvőket, akárcsak minden olyan eseményt,
ahol kiöltözhet és felvághat.
– Lehet, hogy azóta már rájött, hogy a házasság nem csak a kiöltözésről
szól – vetette fel Julien.
– Áh! Azt gondolja, ez az élet értelme – nevetett Ava.
– És a falafelhez mit szólna?
– Anyám már a világ minden táján evett hercegnők és sejkek
társaságában, de csakis olyan ételeket, amelyek kevesebb mint háromszáz
kalóriát tartalmaznak.
– Hát ezt a falafelről nem ígérhetem – mosolygott Julien.
– Most már láthatod: íme, egy újabb ok, amiért gyűlöltem a
modellszakmát. Sose ehettem azt, amit akartam, és amikor akartam. – Ava
Julienre pillantott. – Szerinted sokáig tart, amíg sorra kerülünk?
Julien szándékosan a vészkijárat mellett választott maguknak asztalt.
Miközben Ava evett, újabb nagyszerű lehetőség kínálkozott a fotózásra,
amit most sem mert kihasználni. Ava fennhangon, elégedett hanghatások
közepette dicsérte az ételt, amelyet előzőleg Julien ajánlott neki az étlapról.
Julien alig foglalkozott a saját ételével, inkább Avát figyelte, ahogy jóízűen
eszi a falafelt, a párolt káposzta, sült padlizsán és csípős szósz harmonikus
egyvelegében.
– Az éttermek szempontjából London igen sokszínű város, ételek
tekintetében szinte minden ország képviselteti magát, ehhez hasonlót
mégsem ettem még soha – jegyezte meg Ava, csicseriborsóval teli szájjal.
– Még a camembert-nél is jobb? – vigyorgott Julien.
– Azért azt nem állítottam.
Julien mosolyogva nézte, ahogy Ava keze a pitáról az izraeli sörére téved,
amit szintén Julien javaslatára rendeltek. Julien, miközben elmerengett Ava
szinte fehér haján, chiliszósztól csillogó ajkán és élettel teli szemén, egyik
pillanatról a másikra azt vette észre, hogy újra normálisan érezte magát.
Ugyanakkor egyre fokozódó bűntudatot kezdett érezni.
– Szerinted legközelebb is sikerülni fog? – kérdezte Ava tágra nyílt
szemekkel. Most nem az étellel volt elfoglalva, hanem Julient figyelte.
– Mármint mi? – kérdezte Julien, miközben evett egy falatot.
– Hogy annyi pénzt kérj egy fotóért, mint egy uzsorás – nevetett Ava.
– Nem tudom, talán – tűnődött Julien. – De az is lehet, hogy nem.
– Ebben az okoz nehézséget, hogy nem tudod, mit akarnak látni az
emberek – jegyezte meg Ava, miközben a kint kígyózó sorra pillantott. Az
emberek kezükkel próbálták takarni a szemüket az imént feltámadt hófúvás
elől.
– Non – szólt Julien válaszként. – Mint említettem, fotózás közben sosem
azon gondolkodom, hogy mit akarnak látni az emberek. – Julien ivott egy
korty sört, mielőtt folytatta volna. – Előfordul, hogy lefotózok valamit,
miközben tudom, hogy ezt senki nem akarja majd látni.
Julien nézte, ahogy Ava megtámasztja a fejét, miközben az asztalon
könyököl.
– Mint például? – kérdezte elmélyülten.
Julien bolondnak érezte magát. Ő kezdeményezte a beszélgetést, most
mégsem tudta, mit mondjon. Az igazat nem árulhatta el, hogy a párizsi
terrortámadás után könnyek között készített egy egész sorozatot a
pusztításról. És azt sem akarta megemlíteni, hogy megörökített egy apát a
fiával, amint virágot helyeznek el az épületnél, ahol Lauren is életét
vesztette. Julien sok dolgot nem akart megemlíteni, mert nem állt még
készen arra, hogy élete legnehezebb szakaszáról beszéljen.
– A hajléktalanokról… és Laurenről… – bökte ki végül, nagyokat
nyeldesve.
– Az áruház mögött, ahol Lauren dolgozik, papírdobozokat tárolnak,
mielőtt újrahasznosítanák őket. Előfordul, hogy egy éjszaka alatt húszan is
összezsúfolódnak ott a hidegben. Az emberek nem akarnak ilyesmit látni –
pillantott Julien Avára.
Julien észrevette, hogy már megint úgy beszélt a húgáról, mintha még
élne. És mennyivel jobban hangzott így, mint azok a szomorú múlt idős
szavak, amiket az utóbbi hónapokban kellett használnia.
– Pedig látniuk kellene – emelte Ava a szájához a sörét.
– Pourquoi?
– Mert attól még, hogy a homokba dugjuk a fejünket, nem szűnik meg a
probléma.
Julien elmosolyodott. Lauren is mindig ezt mondta.
– És csak fotóztad a hajléktalanokat, vagy segítettél is nekik?
Julien kissé előrébb hajolt a székében.
– Olykor Laurennel elhoztuk nekik az áruház cukrászdájának a
maradékát. – Julien ivott egy korty sört. – Először gyanakvással néztek
ránk, nem fogadtak el semmit, aztán, miután már többször visszatértünk,
elkezdtek megbízni bennünk.
– Ez nagyon kedves volt tőletek.
– Lauren ötlete volt – vágta rá Julien.

Ava telefonja csörögni kezdett a táskájában, miközben mellette valaki

fennhangon ecsetelte a CSI Miami helyszínelők legutóbbi epizódját.
– Elnézést – szólalt meg Ava. – Lehet, hogy Debs életre kelt. Talán
metróval el tud idáig jönni. Biztos imádná ezt a helyet. – Ava elővette a
telefonját. A kijelzőn Bizsu Rhoda neve jelent meg. – A rohadt életbe! –
Ava ledobta a telefont az asztalra, és nézte, ahogy rezgő üzemmóddal a só
és a bors felé közelít.
– Mégsem Debs az? – érdeklődött Julien.
 – Nem – felelte Ava kurtán. Nem tudta, mitévő legyen. Felvegye, vagy
hagyja, hogy bekapcsoljon a hangposta? Nem akart több ultimátumokkal
teli üzenetet kapni az anyjától a nap folyamán.
– A hűtlen barátod keres? – kérdezősködött tovább Julien.
– Nem, rosszabb. Valaki, akit semmilyen körülmények között sem tudok
lerázni. – Ava végül a kezébe fogta a telefont, és lenyomta a zöld gombot.
– Helló! – szólt bele színlelt vidámsággal.
– Ava, sürgős beszédem van veled! – kezdte Rhoda. – Nem kaptad meg
az üzenetem, ugye?
– Melyiket?
– Hogyhogy melyiket?! Csak egyet küldtem. Hogy első osztályon
utazhatunk Goára… ráksaláta is lesz… tökéletes formában leszel az azori
munkára.
– Anyu, jelen pillanatban Franciaországban vagyok.
– Hogyhogy?!
– Úgy, hogy Eurostarral már nincs is olyan messze.
– De hát mit keresel ott?!
– Debs meghívott. Szükségem van egy kis kikapcsolódásra.
– De velem is kikapcsolódhatsz Goán!
– Most mennem kell. Épp egy mennyei falafelt eszem egy nagyon
érdekes francia férfival, akit tegnap ismertem meg.
– Ava, ez kész őrültség…!
– Szia, Anyu! – Ava kinyomta a telefont, és egy hatalmas sóhaj közepette
letette az asztalra.
– Jól vagy? – kérdezte Julien. – Biztos, hogy szívesebben maradsz itt, a
fagyos Párizsban, mint egy meleg tengerparton?
– Goán vagy Azorin biztos, hogy nincs falafel, sem camembert, úgyhogy
igen – bólintott Ava.
– Viszont van napfény és pálmafák.
– Ha már egy pálmát láttál, akkor mindegyiket láttad – felelte Ava váll
rándítva.
– Hacsak nem vagy jó szemű fotós.
– Mi lenne, ha a pálmafák helyett Mona Lisa tekintetét fényképeznéd,
egy kicsit más szemszögből? – vetette fel Ava.
– Rendben, Madonna. Egy újabb kihívás, non?
Ava a magasba emelte az üveget.
 – Előtte még egy sört?
20. Louvre

A múzeum jobb oldalán egy kisebb csapat muzsikált. Karácsonyi dalokat

adtak elő piros-fehér jelmezben, élükön egy karmesterrel. Körülöttük
kisebb tömeg gyűlt össze papírpoharas kávékat szorongatva. Julien nézte,
ahogy Ava egyre izgatottabban közeledik a Louvre piramisépületéhez. A
szökőkutak jéghideg vizet spricceltek a hótól nehéz levegőbe az
üvegháromszög körül.
– Olyan, mint a Crystal Maze-ben! – kiáltott Ava.
Amint Ava kissé távolabb sétált, Julien megragadta az alkalmat, és
fotózni kezdett. Ava olyan közel merészkedett a medence széléhez, hogy
Julien egy pillanatra azt hitte, még képes belesétálni a vízbe. Ava lehajolt,
és beledugta az ujját a medencébe. Akárcsak a Panthéon oszlopait, meg
akarta érinteni, hogy érezze az emlékművet.
– Julien! – kiabált. – Gyere, mire vársz?
Valahányszor Ava megfordult, Julien gyorsan leengedte az ölébe a gépet,
mintha nem őt fényképezné. Lehet, hogy illett volna engedélyt kérnie. Talán
beleegyezett volna. Végül is ez más, mint a modellkedés. Julien nem akarta
kiállítani a képeket, csak egyszerűen tudta, Ava mit érez. Ava már többször
célozgatott rá, de most, hogy Julien hallotta, ahogy Ava az anyjával
telefonált, a dolog még egyértelműbbnek tűnt. Julien lassított a lépésein.
Mégsem kellene Avát fotóznia. Így legalább nem vesznének össze.
Csakhogy Ava annyira lelkes volt, és mindent teljesen más szemmel nézett.
Ahogy Ava fogalmazott volna, az alkalom a lehetőségek tárháza volt.
– Julien! – kiáltott ismét Ava. – Ne haragudj, de beleejtettem a sapkádat a
vízbe!
Julien nevetve elindult Ava felé.

– Ez már jobban hasonlít egy múzeumra, mint odakint az üvegháromszög –

szólalt meg Ava, miközben Julien egy kevésbé forgalmas bejárathoz
vezette.
A boltíves, kekszszínű építményt sötétszürke tető fedte, különféle
kupola- és háromszögalakzatokban. Ava az egyik formát fel sem tudta
ismerni. A boltívek tetején szobrok tekintettek a térre.
 – Az egyébként piramis, nem dóm vagy háromszög – tájékoztatta Julien.
– Szerintem nem illik ide. Túl modern.
– Ilyen a művészet. Előfordul, hogy két stílus nem passzol össze. A
múzeumban egyébként festményeket láthatsz.
– Tudom. A legtöbb ember egyébként csak a Mona Lisára kíváncsi,
ugye? Hiszen az a kép a legismertebb.
– Így van. Nem minden kiállítás nyeri el az emberek tetszését. De ez a
művészet szépsége. Ami az egyik embert lenyűgözi, az a másikat…
– Elborzasztja?
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy kevésbé nyeri el a tetszését.
– És mondja, kedves Monsieur Fitoussi, a maga tetszését mi nyeri el a
Louvre-ban?
– Én az időszaki kiállításokat szeretem, mert nagyon sokszínűek. Kortárs
és régi művek egyaránt megtalálhatók benne. Néhány havonta mindig
nyílik egy új kiállítás.
– És melyik a kedvenced?
Julien elmosolyodott.
– Nem is tudom. A legutóbb, amikor itt jártam, beleszerettem egy
kutyáról készült olajfestménybe. Egy pasztellszínekkel készült
levendulamező szolgált hátteréül. Végül is, lehetne ez a kedvencem, de
akkor ki kell zárnom annak lehetőségét, hogy valami másba szeressek bele.
Ava megborzongott.
– Fázom – mondta halkan.
– Gyere – fogta meg Julien a kezét. – A bejárat már nincs messze. Ava
meglepődött Julien érintésétől és bőrének melegétől. Érezte, hogy Julien
ösztönösen, minden hátsó szándék nélkül tette.
– Még egyszer bocs a sapkád miatt! – mondta Ava vacogva.
– Semmi baj, van otthon másik.
Ava gyorsított a tempóján, hogy lépést tartson Juliennel, miközben
lehajtotta a fejét a szitáló hóesésben.

– Szerinted szép? – kérdezte Ava a Mona Lisa felé hajolva, miközben a

combjára tett kézzel egyensúlyozott a tömegben.
– Miért, szerinted?
– Én kérdeztem előbb.
 – Nem baj, én meg tőled kérdezem.
– Előbb te mondd meg! Feltéve, ha látsz valamit a világ leghosszabb
szelfibotjától, amit ez a srác tart a kezében.
– Szerintem szép – felelte végül Julien.
– Miért?
– Mert tökéletes.
– Tökéletes? – Ava még egyszer a képre pillantott, de most sem látott
mást, csak egy átlagos nőt egyszerű zsákruhában.
– Ahhoz képest, hogy nem szereted a modellkedést, egy modell szemével
látod Mona Lisát – állapította meg Julien, mire Ava tiltakozni kezdett.
– Azt gondolod, hogy a mosolya nem elég széles? Vagy nem használt
elég hajlakkot a frizurájához? Vagy nem elég izgalmas a ruhája?
– Jól van, na – bökte Ava oldalba Julient. – Ne cikizz a hajfixálómmal.
– Nézd csak meg még egyszer. Szép a maga egyszerűségében. Se filter,
se festékszóró…
Ava még egyszer a híres festményre pillantott, a nő hosszú hajára és a
félmosolyára. Most meg azt fedezte fel, hogy olyan, mintha egy átlátszó
gumikesztyűt viselne, és nem lenne szemöldöke. Ennek ellenére volt benne
valami vonzó. Vajon mi járhatott a fejében, miközben modellt állt a
festőnek? Akkor még biztos nem gondolta volna, hogy több száz évvel
később az emberek a világ minden tájáról őt fogják csodálni.
– Korábban én is rajzolgattam – vallotta be Ava szórakozottan.
– Valóban?
– Igen, egy kicsit.
– És mit? Tájakat? Portrékat?
– Nem – rázta Ava a fejét. – Csak mesefigurákat és karikatúrákat. Főleg a
tanárokat az iskolában – mosolygott, mert eszébe jutott egy különösen jól
sikerült gúnyrajz Mr. Mortonról.
– És nem akartad folytatni a karriered?
– Nem, azok tényleg csak firkálmányok voltak.
– De szeretted csinálni?
– Igen, de már abbahagytam a rajzolást.
– Miért?
Ava megrántotta a vállát, mert erre nem tudott mit felelni.
– Nagyon sok mindent kezdhetnél azzal, ha tehetségesen rajzolsz – szólt
Julien. – Itt van például Didier. Ő grafikus dizájnerként dolgozik.
 – Tényleg?
– De más foglalkozást is lehet vele űzni – bólintott Julien. – Készíthetsz
illusztrációkat könyvekhez vagy mozifilmekhez. A rajztudás nem csak
faliképek festésére alkalmazható.
– Sosem gondoltam rá, hogy ebből éljek meg. – Avának, miközben a
festményt nézte, eszébe jutottak a régi emlékei. Hogy tizenhat évesen
minden szabad percét a művészetnek szentelte. Érettségi előtt különórákra
is járt. Ebédszünetekben és éjszakába nyúlóan is folyton a házi feladataival
foglalkozott, hogy megmutassa a tanárának, hogy ő sokkal különb annál,
mint hogy csupán az anyja protezsáltja legyen. Ava akkoriban félt, hogy
Rhoda meglátja, hogy van valami, ami új utakat nyithat előtte, és amiért
rajong. Végül annak ellenére, hogy dicséretes ötöst kapott rajzból, és a
tanára azt javasolta, rajzszakon tanuljon tovább, Ava számára csak egyetlen
lehetőség maradt: az, amit Rhoda mondott neki. Az elmúlt néhány évben
már sikerült megúsznia a modellkedést, mégsem vetette meg sehol a lábát.
Ava azt mondta Rhodának, hogy később még folytatni fogja, amit félig
maga is elhitt. Pedig nem akarta. És ami még rosszabb volt, hogy a
modellkedés közben sosem gondolt arra, hogy ő mit akart valójában.
– Ő egy másik Madonna – szólt Julien, miután Ava végre hátrébb lépett a
Mona Lisától.
– Valóban? Tudod, mit mondana most anyám? Azt, hogy elkélne rá egy
kis rúzs és egy kosaras melltartó.
– Pedig szerintem így sokkal jobb.
– Teljesen egyetértek! – bólintott Ava.
21. Hotel Agincourt

A Mona Lisa után Julien és Ava megnéztek egy időszaki kiállítást Hubert
Robert festményeiből. Julien információi szerint a művész leginkább
tájképeiről és romábrázolásairól volt híres. Ava legalább annyit nézte
Julient, mint a festményeket. Tetszett neki, ahogy Julien megáll előttük,
sóhajt egy nagyot, és csak csendben vár, mintha az alkotóval akarna
beszélgetni. Úgy tűnt, mintha Julien így adna nekik alkalmat arra, hogy a
festők elmeséljék a saját történetüket. Ava nem sok lehetőséget kapott erre
az élete során. Most már belátta, hogy ahelyett, hogy arra figyelt volna,
hogy egyenesen álljon és szép legyen a nyaka íve, inkább azt kellett volna
felfedeznie, hogy ő maga mit akar az élettől.
Délután öt körül Ava és Julien visszatértek a szállodához a forgalmas
utcákon, ahol az emberek hazasiettek a munkahelyükről. Még mindig
havazott, így Ava egyre jobban fázott. Tornacipője már teljesen átázott a hol
havas, hol latyakos járdán. A harapósan hideg levegőt karácsonyi dalok
dallamai töltötték meg a taxik és mopedek dudaszói között. Szinte minden
házból borsmenta-, sütemény- és fenyőillat áradt.
– Köszönöm neked a mai napot – mosolygott Ava Julienre. –
Nagyszerűen éreztem magam.
– Igen, én is – bólintott Julien.
– És készítettél jó fotókat? – érdeklődött Ava. – Mondjuk egy olyat, amit
eladhatsz egy kisebb megye áráért?
Julien nyelt egy nagyot.
– Remélem. De kit tudja, mi fog tetszeni az embereknek ebben a
szezonban. Ez olyan, mint a divat, nem?
– Madonna Lisa kitett magáért – felelte Ava sejtelmesen.
Julien erre nagyokat hallgatott. Ava nem tudta, mit tegyen. Hogy
köszönjön el egy olyan embertől, akit tegnap még alig ismert, ma pedig
eltöltött vele egy teljes napot tökéletes harmóniában. Lehet, hogy többé
nem is fogja látni Julient. Francia szokás szerint két puszit kell adnia?
Julien végig Avát figyelte, miközben a lány azon gondolkozott, hogy
Leónak esze ágában se lenne kalapot vagy sapkát viselni, bármilyen hideg
is van. De végtére is, miért gondoljon most Leóra?
– Be kellene menned a melegbe – szólalt meg Julien.
– Igen, meg kellene szárítanom a cipőmet, mielőtt még Debs újra
magával cibál az éjszakába.
Ava kivette a zsebéből a kezét, és Julien felé nyújtotta, ám a férfi
előrehajolt és adott neki két cuppanós puszit, mire Ava tetőtől talpig
elpirult.
– À bientôt, Madonna!
– À bientôt, Julien!
Ava nyelt egy nagyot. Nem akart megválni Julientől, pedig indulnia kell.
Végül is, csak együtt vacsoráztak, ma pedig Julien elkísérte Avát
városnézésre, mert Debs túl másnapos volt ahhoz, hogy csatlakozzon.
– Akkor viszlát! – Julien megfordult, és elindult haza.
 Sötét kabátját és még sötétebb haját szinte teljesen belepte a hó, mire
elért a következő épület előtt álló, aranyló fényeket szóró lámpaoszlopig.
Ava nem is emlékezett, mikor volt legutoljára ilyen jó napja. Párizs,
camembert, falafel, Mona Lisa… ráadásul egy felettébb kedves ember
társaságában.
– Julien! – kiáltott utána hirtelen Ava, néhány lépést előrelépve,
miközben majdnem összeütközött egy tündérnek öltözött járókelővel. Ava
egy pillanatig azt hitte, Julien nem hallotta meg, de végül a férfi megfordult.
Ava felé igyekezett, sűrű bocsánatkérések közepette, amiért végigcikázott a
járókelők között.
Mire elért Julienhez, kapkodva vette a levegőt.
– Ne haragudj, biztos volna jobb dolgod is, de arra gondoltam, hogy
egyszer megismételhetnénk ezt a szép napot – kezdte Ava vacogó fogakkal.
– Ha nincs kedved, mondd meg gyorsan, mielőtt jéggé fagyok!
– Szeretnél több látnivalót nézni? – érdeklődött Julien.
Ava egy pillanatra elgondolkodott.
– Nem, én csak szeretném nézni, ahogy fotózol. Már annyi csodát
meséltél, szeretnék személyesen is meggyőződni róla.
Julien elmosolyodott.
– Tudod, Madonna, a csodákkal az a probléma, hogy előbb hinni kell
bennük, mielőtt megmutatkoznak.
– Ki maga, Mr. Fitoussi? Talán Walt Disney?
– Ó, a híres meseíró?
Ava felnevetett. Képtelen volt levenni a szemét Julien mazsolaszínű
szemeiről.
– Holnap megfelel? – vetette fel Ava.
– Nem kell Debsszel sehová sem mennetek?
Dehogyisnem. Követnünk kell Francine-t, és közben imádkozni, nehogy
meglássuk mellette Garyt.
– Nem akarlak zavarni. Inkább kolonc lennék, mint segítség. Ahhoz
pedig túl udvarias vagy, hogy visszautasíts.
Julien nevetve csóválta a fejét.
– Nem, egyáltalán nem zavarsz. Reggel találkozom valakivel, de utána…
– Laurennel? – érdeklődött Ava.
Julien csak némán bólintott.
– Ebéd után találkozhatunk – mondta.
 – Nagyszerű! – Ava összecsapta a hideg tenyerét.
– Egy dolgot viszont meg kell ígérned – kezdte Julien.
– Mit?
– Húzz téli cipőt és sapkát! – Julien Ava lábára pillantott, aztán finoman
lesöpörte a hópelyheket Ava zselézett tincseiről. Ava zavarában elkapta a
tekintetét és hátralépett.
– Akkor holnap találkozunk? Mondjuk kettőkor? – kérdezte a férfit.
– A Sacré-Coeurt imádni fogod. Ott valódi művészek vannak, nem
önjelölt fotósok.
Ava nevetve legyintett.
– À bientôt, Julien!
– À bientôt, Madonna!
22. fejezet

Ava ujjai teljesen elgémberedtek a hidegtől. Már harmadszorra próbálta

kinyitni az ajtót a kártyával, mire ott termett Debs teljes sminkben, lila-zöld
mintás, lógós fülbevalóban. Csak egy szál Fair-szigetes pulóver volt rajta.
– Kérlek, mondd, hogy ezt nem ruhaként fogod viselni! Mínusz négy fok
van odakint – jegyezte meg Ava, majd belépett a szobába. – Ehhez
minimum hetvendenes harisnya kellene.
– Ez nem ruha, te bolond! Csak készülődöm a vacsorához. Megkaptad az
üzenetemet?
– Nem.
Ahogy Ava beljebb lépett a hotelszobába, megakadt a szeme a csillogó
fóliafüzéreken, amiket Debs karácsonyi dekorációnak szánt. Az asztalon
egy miniatűr karácsonyfa állt, mellette egy szőrös hóemberrel. Az egész
szoba úgy nézett ki, mintha beszabadult volna néhány kirakatrendező a
Selfridges áruházból.
– Mi történt itt? – kérdezte Ava, miközben lehuppant az ágyra és levette a
táskáját a válláról.
– Tetszik, ugye? Délután már jobban éreztem magam, így elmentem egy
kicsit csavarogni, és beszereztem néhány dekorációt. Így sokkal
otthonosabb a szoba, nem?
– Annak, aki szereti a karácsonyi giccseket.
– Én imádom! – nevetett Debs.
 – De ugye nem merészkedtél Gary párizsi irodája közelébe?
– Nem, arra nem jártam.
– És ugye nem álltál neki telefonálgatni, hogy feltörd Francine naptárát?
– Hát… – sunnyogott Debs szégyenlősen. – Azt nem, de Anyu telefonált,
hogy Gary bejelentkezett „Toulouse-ból”, így a biztonság kedvéért
felhívtam a toulouse-i irodát.
– Jaj, Debs!
– De muszáj volt, mert… – mentegetőzött Debs, de a mondat közepén
elsírta magát.
– Mi történt? – Ava sietve odalépett, és megfogta barátnője kezét.
– Gary nem volt ott.
– Igazán? – Ezek szerint Debsnek igaza volt. Avának hirtelen úgy
felkavarodott a gyomra, mintha valaki összedolgozta volna a sajtot és a
falafelt egy konyhai robotgéppel. Nem akarta, hogy a barátnője újra
ugyanazt élje át. És Sue-t is nagyon sajnálta, akit mindig is pótmamájának
tekintett.
– Azt mondták, értekezleten van – magyarázta Debs, könnyeit a pulóvere
ujjával törölgetve.
– De az jó, nem? – Ava kicsit megkönnyebbült. – Hiszen az azt jelenti,
hogy Toulouse-ban van!
– Nem, biztos csak falaztak neki. Ennyire nem lehetsz naiv!
Másodpercekkel azután hívtam, hogy Anyuval beszéltem.
– Debs, hidd el, én is nagyon aggódom miatta, de nem hinném, hogy az
egész biztosítótársaság összes alkalmazottja hazudik, csak mert Garynek
viszonya van.
Ava megszorította barátnője kezét, mire Debs könnyes szemmel
felpillantott.
– Gondolod?
– Hát persze. Biztos az értekezlet előtt telefonált anyukádnak.
– Mindjárt megőrülök! Még olyan messze van a holnap, ráadásul ezeket a
cikkeket is még össze kell ütnöm. Szinte kitéptem az összes hajamat
idegességemben.
– Ne aggódj annyit, az nem segít – Ava átölelte Debst.
– Tudom.
– Ha folyton ezen agyalsz, nem fogsz tudni az írásra koncentrálni.
– Tudom – felelte Debs ismét, majd szipogva hátralépett.
 Ava kivette a mobilját a zsebéből. Leo küldött üzenetet.
Ava vonakodva megnyitotta a levelet. Leo nem írt, megint csak egy
fényképet küldött, amelyen ketten mosolyogva állnak az Eiffel-toronynál,
mint egy igazi szerelmespár. León nincs sapka. Igaz, tavasz volt.
Mindketten boldognak látszanak a képen. Ha Leo ilyen könnyedén át tudta
vágni Avát, akkor már az is kétséges, hogy valaha boldog volt vele.
– Ugye nem az én üzenetemet olvasod? Akkor nem vágnál ilyen képet –
szólalt meg Debs. – Leo írt, ugye? – kérdezte kezét az ajkához kapva.
– Igen, de tudom kezelni a dolgot – felelte Ava vállvonogatva.
– Nem kell egyedül megbirkóznod vele, én itt vagyok neked – jegyezte
meg Debs.
– Tudom, de enélkül is van elég bajod.
– Ezt hadd döntsem el én. Ha gondolod, szívesen megnézem a posztjait a
Facebookon, vagy betelefonálok a munkahelyére, hogy milyen rosszul
bánik az ügyfeleivel…
– Debs, erre semmi szükség – mosolygott Ava. – De azért köszönöm.
Majd észben tartom, hátha egyszer jól fog jönni.
– Rendben. – Debs elővette a zsebtükrét, és kémlelni kezdte az arcát,
hátha felfedez még valamilyen hiányosságot a sminkjén, majd gyorsan
becsukta, és Avára nézett.
– De most minden részletet hallani akarok a mai napról, amit a csábos
fotográfussal töltöttél!
Debs megcsípte Ava arcát, mire Ava a csuromvizes tornacipőjére
pillantott, majd lehajolt, hogy végre megszabaduljon tőle.
– Lássuk… némán hallgatsz és kerülöd a szemkontaktust… ez jónak
ígérkezik! – jegyezte meg Debs, miközben összedörzsölte a két tenyerét. –
Ittál is egy kicsit, vagy magától ment a dolog?
– Debs, azok a régi listámról származó kívánságok – sóhajtott Ava. –
Amit darabokra téptem, mert túl gyerekes. – A lista darabjai egyébként még
mindig a kabátzsebében lapultak.
– Ez nem válasz – ugratta Debs dallamos hangon.
Avának még mindig fázott a keze. Eszébe jutott, ahogy a Panthéon
oszlopait szorongatta, vagy ahogy beledugta az ujjait a Louvre előtti
jéghideg vízbe, utána pedig küzdött a nagy adag falafellel. Mély nyomot
hagyott benne az adventi Párizs Juliennel, az okos és szórakoztató férfival,
aki már most tökéletesen megértette őt. Jobban, mint eddig bárki más.
 – Jól éreztem magam vele – felelte Ava szűkszavúan, ami persze nem
fedte teljesen a valóságot, de már kezdett nagyon elfáradni a késői fekvés és
korán kelés miatt.
– Ugye nem sértegetted megint? – vetette fel Debs. – A fotósok nem
agymosottak, hanem individuális lények…
Ava levette a cipőjét és a csuromvizes zokniját.
– Nem, nagyon kedves voltam vele.
– Akkor jó – sóhajtott Debs elégedetten, majd a ruhásszekrényhez lépett.
– Mert ma este mindkettőtökre szükségem van.
– Miért? – kérdezte Ava rémülten, miközben a vizes lábait dörzsölgette.
– Ezek szerint tényleg nem olvastad el az üzenetemet – csettintett Debs a
nyelvével.
– Egyszerűbb lenne, ha most elárulnád, mit írtál. – Ava nagyokat
pislogott, mert Debs egy olyan ruhadarabot tartott a kezében, amibe akár a
karácsonyi pulykát is lehetne csomagolni a sütéshez. A mikroszálas ezüst
anyag kifejezetten bántotta a szemét.
– Nézd! Tetszik? – kérdezte Debs lelkesen. – Ma vettem egy kis vintage
boutique-ban. Igazi hetvenes évekbeli darab!
– Azt hiszem, ilyet már láttam valakin a Top of the Pops zenés
vetélkedőben. Nagyon tetszik, csak áruld már el, mit terveztél estére!
– Foglaltam egy asztalt egy bisztróban, a Pont Neuf hídnál, vacsora után
pedig találkozhatnánk Didier-vel és a te Julieneddel…
– Ő nem az én Julienem! – tiltakozott Ava. – Még csak alig ismerem. –
Ava per pillanat egy férfihoz sem akart tartozni.
– Jól van, na. De ma este egy kicsit jobban is megismerhetnénk őket a
buliban…
– Miféle buliban?! – kérdezte Ava rémülten.
Debs összecsapta a két tenyerét.
– A Google-ön találtam, „szinglik Párizsban” címszó alatt. Egyből
kidobta a gép!
Ava nyelt egy nagyot. Ez nem hangzott túl jól. Nem szerette a hasonló
helyeket. Titkon azt remélte, hogy Debs legfeljebb egy kis piackutatásra
gondolt, nem pedig arra, hogy beöltözzön valami jelmezbe.
– Ma este villámrandizni megyünk! – kiáltott fel Debs a fóliaszoknyáját
csörgetve.
 – Azt már nem – rázta Ava hevesen a fejét, mintha halálhírt kapott volna.
– Nem, Debs! – mondta, majd felállt, hogy kiterítse a zokniját.
– Tudom, most mire gondolsz, de…
– Nem, nem tudod.
– Tudom, hogy azt gondolod, a hely tele lesz elvált középkorúakkal, akik
kétségbeesetten keresnek maguknak egy második esélyt…
– Nem, nem erre gondoltam – vágta rá Ava, miközben kiterítette a
zokniját a radiátorra.
– De ez nem csak erről szól, klassz lesz, meglátod! – győzködte Debs. –
Először mindenki online megismerkedik, aztán két hét múlva személyesen
is találkoznak. Láttam róla videót, nagyon vicces volt! Nem volt benne
semmi süketelés, és nem lépett le senki öt perc után egy másik partnerrel.
Csak választasz magadnak egy nevet… én a Florence-re gondoltam, te
pedig lehetnél…
– Nightingale?
– Jaj, ne hülyülj már!
– Akkor alvást segítő okospárna?
– Ava!
– Én nem választok magamnak nevet, mert el se megyek! Engem ne
bélyegezzen meg senki, hogy szerelemre sóvárgó, magányos szingli
vagyok, mert nem vagyok az!
– De ez csak a cikkemhez kell – erősködött Debs. – Ezért kértem meg
Didier-t, hogy szóljon Juliennek is, mert a férfiak nézőpontját is meg kell
ismernem.
– Három ember véleménye épp elég lesz. Megleszel az enyém nélkül is.
– Ava belépett a fürdőszobába, becsukta maga után az ajtót, és lehunyt
szemmel nekidőlt a falnak. Vajon Leo miért írogat neki még mindig? És
Debs miért nem képes a borokról vagy a saucissonról írni? Ezekről Ava is
szívesen végezne kutatásokat. De a szerelemről és a randikról nem. Most
legalábbis biztos nem.
– Ava – kopogott félve Debs a fürdőszobaajtón. – Ne haragudj, hülye
ötlet volt! Tudom, hogy Leo miatt ez a téma most érzékenyen érint.
Szeretted őt, ugye? Mekkora bunkó volt!… Ha rájövök, hogy Gary
ugyanezt művelte…
Ava önkéntelenül is csóválni kezdte a fejét. Csak nem fogja magát
rosszul érezni egy ilyen tuskó miatt.
 – Bár a randizás a legutolsó dolog, amiről szívesen írnék, de már teljesen
kifogytam az ötletekből.
Ava kinyitotta a szemét, és vett egy mély lélegzetet. Végül is anélkül is
részt vehet a bulin, hogy beöltözne vagy randizna. Ivással is töltheti az
estét, miközben szánakozva figyeli az embereket, akik még mindig elhiszik,
hogy álnéven, öt perc alatt megtalálják az igaz szerelmet.
– Semmi gond, Ava, akkor megyek egyedül – kezdte Debs.
– Nem, erre semmi szükség – Ava kinyitotta az ajtót. – Veled megyek –
mondta határozottan. – És ígérem, hogy az összes kétségbeesett
középkorúval szóba állok, akit csak az orrom elé tolsz kutatás céljából.
– Formidable! – kiáltott Debs, majd széles mosolyra fakadt.
23. Rue De Turbigo, Bettina’s bár

Amint Julien belépett a bárba, tudta, hogy ez egyáltalán nem olyan hely,
aminek Didier beállította. A helyiségben néhány tucat férfi és nő őgyelgett
névtáblával a ruháján. A díszítés hivalkodóbb volt a szokásos karácsonyi
dekorációnál. A falakat hatalmas poszterek fedték, az italokban pedig
neonrózsaszín szívószálak virítottak.
– Egy italt, barátom? – csapott Didier játékosan Julien hátára, majd a
bárpulthoz vezette.
– Didier, miért jöttünk ide? – kérdezte Julien.
– Már mondtam – felelte Didier szűkszavúan.
– De most már nem hiszek neked.
Didier sejtelmesen mosolygott, és kihúzott egy szál cigarettát a dobozból,
amit a kezében szorongatott.
– Ha elárultam volna, nem jöttél volna el.
Ez mondjuk igaz volt. Julien fáradt volt. Hónapok óta most dolgozott
először, és a korán kelés és az egész napos városnézés kimerítette. Julien
hunyorogva nézte a falakon függő posztereket.
– Randi?! – kiáltott fel. – Mi ez, Didier?
– Azért ennyire ne legyél megijedve.
– Didier, én egyáltalán nem akarok párt keresni.
– Sose értettem, hogy miért.
– Mert…
– Mert…? – vonta Didier kérdőre a barátját.
 – Mert nem akarok randizni senkivel.
– Ugyan, Monique óta már egy év is eltelt!
Julien szótlanul állt, és remélte, hogy Didier neki is rendel egy italt.
Julien pontosan emlékezett, mikor ért véget a kapcsolata. Néhány héttel
Lauren halála után. Monique azt állította, Julien mellett szeretne maradni,
de a viselkedése nem ezt tükrözte. Monique meg akarta beszélni a
problémákat, esténként viszont folyton elfordult Julientől. Túl sok
kompromisszumot kellett volna kötniük, amire egyikőjük se volt hajlandó.
– Itt az ideje, hogy újra élj, Julien. Már ami a nőket illeti – kacsintott
Didier.
– Te párt keresel? – kérdezte gyorsan Julien.
– Én mindig – mosolygott Didier.
– Azt gondoltam, te és Debs…
– Én pedig azt, hogy te és Ava… – Didier szándékosan nyitva hagyta a
mondatot, és vigyorogva felvonta a szemöldökét, de Julien csak a fejét
rázta.
– Miért nem? Együtt töltöttetek egy szép napot, nem? Vagy talán túl nagy
kihívás? – érdeklődött Didier.
– Egy kicsit – Julien nem találta a megfelelő kifejezést, csak azt tudta,
hogy nem rendezhet olyan fotókiállítást, amelynek csak Ava szeme színe a
témája.
– Akkor mi a baj? – faggatta tovább Didier.
– Ava nem akar kapcsolatot. És én sem – tette hozzá Julien sóhajtva. –
Végül is, barátok is lehetünk anélkül, hogy bármi több is legyen köztünk.
– Testileg is lehettek jóbarátok – Didier simogatni kezdte a mellkasát,
kissé nyitott ajkakkal, mint egy pornószínész, mire Julien rácsapott a
karjára.
– Rendeljünk sört! – mondta határozottan.
– Ezek szerint maradsz?
– Igen, csak hogy végignézzem, ahogy hülyét csinálsz magadból.
– És hogy segíts Debsnek, nem?
– Mármint miben?
– Ezért vagyunk itt. Nem is tudtad? Mi képviseljük a város szingli férfi
populációját. Debs és Ava is hamarosan itt lesznek.
Julien most már nagyon bánta, hogy nem öltözött át.
– Jaj, ne siettess már! – kiabált Ava Debs csizmájában egyensúlyozva,
mivel a Converse-e még nem száradt meg, más cipőt pedig nem hozott
magával. A fekete, térdig érő velúr darab egy számmal nagyobb volt, mint a
lába, és még a Julien tanácsára felvett három zokniban is nehezen boldogult
a macskaköves párizsi utcákon. Ráadásul az egyetlen ruhája, amit a
csizmához felvehetett, egy nyárias, fekete pamutruha volt, így miután
betértek a bárba, még akkor is gondolkozott rajta, hogy levegye-e
egyáltalán a kabátját.
– Milyen nyüzsgő a város odakint! – jegyezte meg Debs az utcai
forgatagban gyönyörködve. Az emberek meleg öltözékekben itták a
söreiket és boraikat az apró égőkkel díszített ponyvák alatt. – Bent is sokan
vannak – tette hozzá Debs.
– Nagyszerű – jegyezte meg Ava iróniával, miközben egyik lábát
óvatosan a másik elé helyezte. – A tömeg jól jön a kutatásodhoz – fűzte
hozzá egy kicsit több lelkesedéssel. – Így még nagyobb a férfifelhozatal.
– Akkor megpróbálod, Ava? – kérdezte Debs.
Ava látta, hogy némi aggodalom suhant át barátnője egyébként
rezzenéstelen arcán.
– Persze, mondtam, hogy igen.
– Akkor jó – felelte Debs, de Ava hallotta a hangján, hogy valami bántja.
– Mi a baj, Debs? – kérdezett rá egyenesen.
– Semmi! – vágta rá Debs, színlelt könnyedséggel.
– Gyerünk, ki vele! – Ava csípőre vágta a kezét, miközben magas sarkai
belesüppedtek a hóba.
– Menjünk be, jéggé fagyok – hárította el Debs a kérdést.
– Addig nem megyek, amíg el nem árulod, mi a baj. Jobb, ha elmondod,
mert még a végén letörik a jeges járdán a drága csizmád sarka.
Debs arcára hirtelen kiült a pánik.
– Itt egy másik író is – mondta suttogva.
– Ki?
– Életmód, utazás és divat témában mindig is én voltam a legjobb.
Mindig engem kerestek meg – kezdte Debs sírva, miközben
cseresznyepiros szájához kapta a kezét.
– Debs, mi a baj? – kérdezte Ava ijedten.
 – Itt van valaki, aki el akarja happolni előlem a munkát. Trudynak hívják.
Iszonyú béna név, nem? – tette hozzá szinte hisztérikusan. – Folyton le akar
járatni… Most előállt néhány új ötlettel, és a megrendelők most már őt
hívják többet…
Ava átölelte barátnőjét, akinek télapós fülbevalója és alufóliaszoknyája
megcsörrent a mozdulattól.
– De épp most kaptál egy megbízást az újságtól, hogy írj nekik a
karácsonyi vásárokról és a párizsi szinglikről, nem?
– Hát nem – vallotta be Debs szipogva. – Az égvilágon semmivel se
bíztak meg.
– Ezt nem értem…
– Hónapok óta nem írtam egy sort se! Igyekeztem új ötletekkel
előrukkolni, mint ez a Trudy, de senki nem keresett meg.
– Pedig azt hittem, hogy ez az egész utazás…
– Egy barátomnak elküldök majd a cikket a Loveahappyending Lifestyle-
ba, aki megpróbálja benyomni a karácsonyi számba, de ebből még nem
tudom kifizetni a jövő havi rezsit. És ez a szingli tyúkos dolog is… –
folytatta Debs sóhajtozva –, ha sikerül néhány fotót készítenem karácsonyi
dekorációk nélkül, akkor talán el tudják sütni a Diversity egyik nyári
számában. Nekem már Sarah Jessica Parker barátnői is jók lennének a
Netflixen… – szipogta.
Ava megsimogatta Debs hátát, majd mélyen a szemébe nézett, de Debs
tovább szomorkodott.
– És akkor még itt van Gary és Anyu is – kezdte. – Végül is, ez a
legjobbkor jött… illetve az ilyesmi sosem jön jól, csak úgy döntöttem, ha
ide utazom, két legyet üthetek egy csapásra: cikkeket is írok, és utánajárok
a Gary-ügynek. Ha kiderül, hogy Gary lelép, valamiből fizetnünk kell majd
az új lakásunkat Anyuval…
– Jól van, most figyelj rám! – szólt közbe Ava. – Ma estére felejtsd el
édesanyádat és Garyt. Csakis arra koncentrálj, hogy ez a Trudy labdába se
rúghat melletted. Hol tartott ez a nő, amikor te már rég az Aladdin-
nadrágokról írtál?
– Az inspiráló volt – jegyezte meg Debs halvány mosollyal.
– Na látod! A városi szinglik téma is az. Mi majd érdekessé tesszük!
– Gondolod? – kérdezte Debs a szeme sarkát törölgetve, mert félt, hogy
elkenődött a sminkje.
 – Persze. És én mindenben támogatni foglak! – Ava kihúzta magát, mint
aki csatára készül. – Még akkor is, ha az összes férfi úgy néz ki itt, mint
Bonaparte Napóleon.
Debs vett egy mély lélegzetet.
– Gyere! – szólt Ava bátorítóan. – Képzeld el, egészen véletlenül ismerek
egy fotóst, aki imádja Photoshoppal kivarázsolni a képekből a karácsonyi
dekorációt!
24. fejezet

A bár zsúfolásig megtelt, és mindenki nagyszerűen érezte magát. Még Ava

is. Itt senki sem jött zavarba, ha megbámulták. Sőt, mindenki igyekezett
felkelteni a többiek figyelmét, szív alakú kártyára írt álnévvel a mellén.
Ava lopva Julient figyelte, ahogy gépével a nyakában dolgozik. Sötét haja
a homlokába hullott, miközben összpontosítva ellőtt még egy képet.
Amikor Ava megkérte, hogy készítsen fotókat Debs cikkéhez, Julien
boldogan vállalta a feladatot. Úgy tűnt, arra számított, hogy ezzel
megúszhatja a valódi részvételt, ám Debs később a kezébe nyomott egy
kártyát, és emlékeztette a szabályokra.
– Bonsoir!
Ava letette a poharát egy tálcára, és a női hang felé fordult. A hölgy
ízléses, sötétszürke nadrágkosztümöt viselt. Világospiros selyemblúza
szépen kiemelte vállközépig érő, sötét haját.
– Helló! – köszönt vissza Ava mosolyogva.
– Á, angol? – kérdezte a nő mosolyogva.
– Igen, elnézést, nem túl jó a franciám.
– A hajad viszont lenyűgöző. Caroline vagyok – mondta a kezét nyújtva.
– Én pedig Ava.
– Ava… Milyen szép név!
Ava elmosolyodott, miközben a nő még mindig a tenyerébe fogta a kezét,
így amilyen udvariasan csak tudta, kissé hátrébb húzta, csak hogy Caroline
végre elengedje.
– Tagja vagy a csoportnak, az appon?
– Igen, miért, te is? – kérdezett vissza Caroline, miközben le sem vette
Aváról a szemét.
 – Nem, én csak azért vagyok itt, hogy a barátnőmnek segítsek – rázta a
fejét Ava.
– Abban, hogy partnert találjon?
– Olyasmi – felelte Ava röviden.
– És te, Ava – puhatolózott Caroline –, nem keresel partnert magadnak?
– Nem. Jelenleg egyáltalán nem – rázta a fejét Ava.
– Miért, most lett vége egy kapcsolatodnak? – Caroline közelebb hajolt
Avához, miközben egyik kezét a bárpultra tette.
– Hosszú. – Persze nem volt az, csak Avának semmi kedve nem volt
Leóról beszélni.
– Ezek a férfiak! – szólt Caroline erőltetett kacajjal. – Lehet, hogy itt
rontod el – fűzte hozzá, majd megfogta Ava kezét.
Ava Caroline szemébe nézett, majd mosolyogva elhúzta a kezét, és a
söréért nyúlt.
– Ne haragudj, de engem a férfiak érdekelnek. Igaz, per pillanat nem, de
általában igen. A jövőben szeretnék találni egyet, aki nem hűtlen és nem
hazudik.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Caroline játékos mosollyal.
– Igen. Ne haragudj, tudom, hogy ezzel a külsővel Ellenre hajazok, de én
a coq au vint szeretem.
– Milyen kár! – Caroline koccintásképpen felemelte a borospoharát.
– Sok szerencsét! – mondta neki Ava. – Nagyon sok csinos hölgy van itt
ma este. És nálam sokkal jobban néznek ki! – Ava belekortyolt a sörébe,
miközben Caroline arrébb sétált egy másik csapathoz.
– Hogy vagyunk, hogy vagyunk?
Ava Julien hangja hallatán majdnem kiejtette a kezéből a sörösüveget.
– Tessék, kérsz egy italt? – nyújtott felé Ava egy üveget. – Gyorsan
rendeltem egyet, mielőtt még megkérte volna a kezem egy Caroline nevű
hölgy.
– Didier-t húsz perce fűzi egy Horatio nevű fickó – mosolygott Julien.
– Ezek szerint leszbikus hajam van – jegyezte meg Ava.
– Szerintem nem – nevetett Julien.
– Hát pedig…
– Ava, minden ember más. Te sem skatulyáznál be senkit, csak mert így
néz ki.
– Ez igaz, vagyis néha nem… Gyakran kritizálom az embereket.
 – Szégyelld magad! – szólt Julien, miközben elhelyezkedett az egyik
bárszéken.
– Segítesz felülni? – nyújtotta felé a karját Ava, miközben egyik lábát a
tartóra tette.
– Rengeteget fotóztam – újságolta Julien. – Az emberek közötti
interakciókra fókuszáltam, nem a karácsonyfára.
– Köszönjük! – mosolygott Ava. – Ez a cikk nagyon sokat jelent
Debsnek.
– Debs pedig neked, igaz?
– Így van.

Julien örült, hogy Ava nem kérte meg, hogy mutassa meg az eddig készített
fotóit, mivel néhány képen ő is szerepelt. Juliennek nemcsak a lány szív
alakú arca és testtartása tetszett. Hátrahúzott vállaival Ava kiállása nem tűrt
ellentmondást; meghatározhatatlanul különleges volt, ami csak rá volt
jellemző.
– Lássuk, Madonna, mi áll a kártyádon? – kérdezte Julien a kezükben
lapuló lapra mutatva.
– Nem a Madonna nevet választottam – nevetett Ava.
– Nem? Hát akkor mit?
– A Jacqueline-t. Gondoltam, ez kellően franciásan hangzik. De lássuk a
tiédet! – Ava kivette Julien kezéből a kártyát. – Pascal? – nevetett hangosan.
– Ez rettenetes!
– Mi olyan rettenetes ebben, kedves Jacqueline?
– Az, hogy egyáltalán nem illik rád.
– Akkor mi illik rám? – kérdezte Julien, miközben végig Ava szemébe
nézett.
– A Julien.
– Ó, köszönöm, Madonna – mondta Julien, miközben Ava mosolyában
gyönyörködött.
– És írtál rá valamit?
Julien látta, hogy Ava lesüti a szemét, így gyorsan kikapta a kezéből a
lapot, és a magasba tartotta.
– Hé, ez bizalmas!
 – Ugyan, azt hittem, barátok vagyunk. – Ava megpróbált lábujjhegyre
állni a magas sarkú csizmában. Kétségbeesetten, billegve kapálózott a
kártya után, mint egy kötéltáncos, amin Julien persze nagyokat nevetett.
– El fogsz esni! – cukkolta Julien, miközben még magasabbra nyújtózott.
Ava sértődötten talpra ereszkedett.
– Nem értem, miért olyan titkos ez. És te írtál valamit a tiédre?
– Igen – felelte Ava sejtelmesen, miközben keresztbe fonta a karját a
mellkasán.
– És nők vagy férfiak szerepelnek rajta?
– Nagyon vicces.
Julien végül átnyújtotta Avának a lapját.
– Azt hittem, a Pascal tetszeni fog.
Ava Julienre pillantott.
– Nem is írtál semmit.
– Mert fotóztam.
– Tudom, de szükség van rá Debs cikkéhez.
– Miért? Egymással is beszélgethetünk – vetette fel Julien.
– Az nem számít bele.
– Didier azt mondta, a cikk célja a párizsi randihelyek felkutatása.
– Így van.
– Most is épp ezt tesszük – magyarázta Julien. – Két szingli találkozik
egy szinglibárban.
– Akiknek eszük ágában sincs párt találni – tette hozzá Ava.
– Jaj, Madonna…
– Jacqueline!
– Azt hittem, szereted a szerepjátékot – mosolygott Julien.

A második sör után Ava számára már nem tűnt olyan bizarrnak a párizsi
szinglibár. A meghitt fények és a télapós poháralátétek sem bántották már
annyira a szemét. Örült, hogy Juliennel töltheti az estét egy szerelemre éhes
vadidegen helyett.
Egy kétszemélyes asztalhoz telepedtek le a bár közepén, egy szív alakú
lufiból készült asztaldísz társaságában. Ava kissé előrehajolt, hogy
túlkiabálja a nyolcvanas évek szerelmes slágereit.
– Mi a kedvenc popegyüttesed?
 – Nem elég, hogy a filmekről és a reggeli zabpelyhekről kérdeztél, most
már a popzenével is előhozakodsz?
– Miért? Egy randin ezeket a kérdéseket tenném fel – vigyorgott Ava. –
Gondolj arra, hogy csakis Debs kedvéért tesszük. – Ava hátrapillantott. –
Amint látom, a legjobb barátnőm éppen egy Grincsnek öltözött figurával
flörtöl.
Julien felnevetett.
– Nincs kedvencem – felelte végül. – Van úgy, hogy hallok valamit, és
megtetszik, vagy szívesen megnézek egy filmet, ami tetszik, de sosem
érzem utána, hogy be kellene gyűjtenem az adott együttes összes lemezét
vagy a filmrendező összes művét.
– Így nem csoda, hogy szingli vagy! – vágott közbe Ava. – Az előző
barátnőid nem tartottak bosszantónak?
– A te pasijaid mindig válaszoltak ezekre a kérdésekre?
– A jobbak igen.
Julien hátradőlt a székében.
– Hát akkor nincs más hátra…
– Halljuk!
– Szeretem a Coldplayt – kezdte Julien, mintha gyónna.
Ava bólintott, miközben megszorította a markában a sörét. Kis időbe telt,
mire feldolgozta az információt. Julien először néhány francia filmet
említett, amikről Ava még csak nem is hallott, aztán elkezdte emlegetni az
X-Ment és a csokis zabpelyhet, most meg a Coldplay-jel áll elő… Avának
fontos volt a kompatibilitás, feltéve persze, ha párt akar találni. Lehet, hogy
nem kellett volna meginnia a harmadik sört is. Ava letette az üvegét az
asztalra.
– Talán valami baj van a Coldplayjel? – kérdezte Julien.
– Dehogy! Chris Martin zseniális szövegíró! – rázta a fejét Ava.
– Te is szereted?
– Az összes száma megvan, ami csak elérhető volt a Spotify-on.
Julien megkönnyebbülten elmosolyodott.
– És neked mi a kedvenc filmed?
– Az Elrabolva. És az Elrabolva 2.
– Az a film Párizsban játszódik – jegyezte meg Julien.
– Legelőször akkor láttam, amikor New Yorkba utaztam anyámmal.
Persze ő halálra rémült tőle. A szállodában folyton a portást hívogatta,
valahányszor valakiről úgy vélte, hogy emberrabló lehet.
Julien felnevetett.
– Szívesen találkoznék anyukáddal – mondta.
– Nem járnál jól vele – rázta a fejét Ava, majd sóhajtott egy nagyot.
– Szóval, ha iskoláskorodban szerettél rajzolni, miért nem folytattad?
– Már mondtam – sóhajtott Ava ismét. – Mert nem hittem el, hogy jól
megy. Anyámnak megvoltak a maga tervei velem, nekem viszont minden
vágyam az volt, hogy nyugalomban élhessek. Különösen, amikor apám és
anyám megállás nélkül veszekedtek.
– És most? Most már azt tehetsz, amit akarsz.
Ava bólintott.
– Ez igaz, de hol kezdjem? – Ava körülnézett a bárban. Az emberek ittak,
nevetgéltek és szerelmet kerestek, miközben látszott rajtuk, hogy kitaposott
úton járnak.
– Csak az első néhány ecsetvonást kell megtenni – kezdte Julien
kedvesen. – Mint a Mona Lisánál.
– Tudom – bólintott Ava. – De nekem nagyon fontos, hogy milyen az az
ecset vagy toll. Egyébként a Bic a kedvenc márkám – mosolygott Ava. –
Mindent kék Bic tollal rajzoltam. A barátaimat, a tanáraimat… egy
erdőirtást vagy az első világháborút… persze mindig tanulás helyett. Azt
hiszem, nem voltam rossz benne – tette hozzá sóhajtva. – De amint véget
ért az iskola, bár dicséretes ötöst kaptam rajzból, anyámtól sorra kaptam a
feladatokat és a megbízásokat a nyárra, így nem maradt időm a rajzolásra.
Most meg már mi értelme lenne?
Julien mosolyogva hallgatta Avát.
– Az lenne az értelme, hogy szerintem bármi lehet belőled, ami szeretnél.
– És te, Julien? Sosem vágytál vissza a pénzügyi szektorba?
– Soha – vágta rá Julien. – A fotózásban még több felfedeznivaló van,
mint gondoltam. Még egy italt? – kérdezte mosolyogva.
– Na jó, egy utolsót. És a helyedben elkerülném azt a piros bársonyzakós
férfit – tette hozzá Ava mosolyogva. – Már legalább öt pohár bort ivott, és
húsz perce csak téged mustrál.
– Akkor kihasználom az alkalmat – nevetett Julien, miközben felállt a
székből.
Ava nézte, ahogy Julien a bárpulthoz közeledik. Még mindig jól állt rajta
a szűk farmer és a fehér ing, amit korábban is viselt. A franciáknak van
stílusuk, ez kétségtelen.
– Mi újság? – huppant le Debs Julien helyére.
– Minden rendben – felelte Ava. – ígéretünkhöz híven sok kutatást
végeztünk. Julien még fotókat is készített.
– Szóba álltál egyáltalán bárkivel is Mr. Kodakon kívül? – kérdezte Debs
gyanakvóan.
– Persze! – vágta rá Ava. – Beszéltem egy nagyon kedves leszbikussal.
Ha én is ilyen irányultságú lennék, biztos megadtam volna neki a számom.
Szakasztott Ginnifer Goodwin volt!
– Didier ragyogó munkát végez – nézett a távolba Debs. – Még
karácsonyi vásárt is ajánlott, ahová feltétlenül el kell mennünk. Azt mondta,
ott minden kapható, ami egy párizsi Noëlhez kell. Ava, a te feladatod az
lesz, hogy gondoskodj róla, hogy inkább írjak, mint vásároljak, rendben?
– A legutóbb is ezt kérted. Akkor bele kellett bilincselnem a kezedet a
táskádba. Még szerencse, hogy elég nagy volt ahhoz, hogy ne érd el a
pénztárcádat…
– Azt már rég beadtam a Vöröskeresztbe. Egyébként már csak tíz perc
van a közös félórás beszélgetésig.
– Ez tényleg gyors randi lesz…
– Ava, gondolj a cikkemre, amely majd megjelenik a nevemmel a
Diversityben! Tudom, hogy szeretsz és megteszed.
– Na jó, cserébe egy ebédért a francia piacon.
– Megegyeztünk!
25. A Bettina’s előtt

Mire kiléptek a bárból, az utcák már elcsendesedtek. Ava a sok sörtől még
bizonytalanabbul állt a magas sarkú csizmájában. Belekarolt Debsbe,
lehunyta a szemét, és a fejét a vállára hajtotta.
– Ajaj, hogy foglak így holnap reggel felébreszteni? – billentette vissza
Debs Ava fejét.
Ava kinyitotta a szemét, miközben megpróbált elfojtani egy hatalmas
ásítást.
– Tényleg, a nyomozó küldetésünk!
– Ez nem vicces – jegyezte meg Debs sértődötten.
Ava megpróbálta elűzni a szájából az alkoholszagot.
 – Tudom, ne haragudj! – mondta Debs felé fordulva.
Debs felsóhajtott, és összébb húzta a kabátját.
– Nem, én vagyok túl érzékeny, Anyu, Gary és e miatt a nyavalyás Trudy
miatt.
– Hívjak egy taxit? Továbbmegyünk a Showcase-be? – kérdezte Didier,
még Julien előtt a lányok mellé érve.
– Ne! – vágta rá Debs és Ava kórusban.
– Elnézést, ez így udvariatlan volt! – helyesbített Debs. – Inkább azt kell
mondanom, hogy köszönöm szépen, hogy ma este segítettetek nekem.
– Nagyon szívesen! – felelte Didier egy meghajlás kíséretében. –
Visszakísérünk benneteket a szállodához, jó?
– Köszi, nem kell, majd megyünk metróval – vágta rá Debs.
– Dehogynem, elkísérünk – szólalt meg Julien. – Ezek szerint
mindenkinek van dolga holnap. – Nekem rugalmas a beosztásom – szólalt
meg Didier. – Akárcsak a táncos lábaim – mondta, majd előrenyújtotta a
lábát, mintha ő lenne Louie Spence.
– Igen, holnap korán kell kelnünk… – szólalt meg Ava, miközben Debs
gyanakvóan rápillantott. – Végig kell járnunk a karácsonyi vásárokat, te
pedig találkozol a húgoddal – nézett Ava Julienre.

Julien érezte, hogy elsápad. Ezt történik, ha valakiről jelen időben beszélsz
anélkül, hogy tisztáznád a helyzetet. Már korábban szólnia kellett volna
Avának, hogy nem Laurennel fog találkozni. De most már hogy szóljon
róla? Pláne Didier és Debs előtt. Mit fog gondolni Ava? Az egész nap
folyamán úgy beszélt Laurenről, mintha még mindig néhány utcával arrébb
élne tőle.
– Kivel találkozol? – kérdezte Didier.
– Menjünk – fogta karon a barátját Julien. – Én nem hiszem, hogy Didier
munkaideje olyan rugalmas, mint a lábizma. – Julien sietve intett a kezével.
– À bientôt, Ava! À bientôt, Debs! – köszönt el a lányoktól, majd sarkon
fordult és magával vonszolta Didier-t.
– Mi folyik itt, Julien? – kérdezte Didier, miután már távolabb jártak,
miközben próbálta kiszabadítani magát Julien szorításából.
– Semmi. Gyere, fogjunk egy taxit! – Julien felgyorsította a lépteit, mert
ismét eleredt a hó.
 – Ava azt mondta, holnap a húgoddal találkozol – vonta kérdőre Didier.
– Cssss! – Julien ösztönösen hátrafordult, de Ava és Debs már messze
járt. Egymásba karolva sétáltak az ellenkező irányba.
– Julien – kezdte Didier tapintatosan. – Lauren meghalt.
Julien megállt, egy pillanatra lehunyta a szemét, majd Didier szemébe
nézett.
– Tudom – suttogta.
– Akkor kivel találkozol holnap?
– Apámmal – felelte sóhajtva. – Nem olyan találkám van, amire te
gondolsz.
– Én nem gondolok semmire – fonta össze Didier a karját.
– Meséltem Avának Laurenről. Az almaléreklámról, a munkájáról,
Charles-ról… Sok emléket megosztottam vele, csak épp azt nem említettem
neki, hogy Lauren már nincs köztünk.
Julien hallotta, ahogy Didier hangosan kifújja a levegőt az orrlyukán.
– Julien… – kezdte.
– Tudom, el kellett volna neki mondanom, de csupa boldog dologról
beszélgettünk. Egyáltalán nem illett volna oda a halál.
– És a szép emlékektől hogy jutottál el odáig, hogy azt mondd Avának,
hogy holnap Laurennel találkozol?
Julien nagyot sóhajtott.
– Csak megemlítettem neki, hogy holnap találkozóm van valakivel, mire
nyomban azt feltételezte, hogy a húgommal. Valamiért rábólintottam, mert
nem tudtam hirtelen, mit mondjak. Ezután pedig már késő volt visszakozni.
– És még te aggódsz azon, hogy apád nem képes feldolgozni a gyászt?
– Természetesen majd mindent elmondok Avának. Csak meg kell várnom
a megfelelő pillanatot.
– Biztos vagy benne, hogy ez Laurenről szól? – figyelte Didier
gyanakodva barátját. – Nem lehet, hogy a tűzről nem akarsz beszélni?
Ahová berohantál, és kis híján te is bennragadtál?
– Nem – vágta rá Julien.
– Ugyanazt teszed, mint édesapád. Annyira csak Laurennel vagy
elfoglalva, hogy közben elfelejtetted, hogy ennek te is részese voltál.
Julien nyelt egy nagyot. Összeszorult a gyomra, és úgy érezte, mintha
most is égne a bőre. Vett egy mély lélegzetet, majd a barátja felé fordult.
– Hidd el, Didier, nem felejtettem el!
 26. Julien Fitoussi lakásán

Julien képtelen volt elaludni. Egész éjjel Didier szavai jártak a fejében.
Aggódott, hogy a barátjának talán igaza van.
Miközben begombolta a halványkék ingét, kinézett az ablakon. Az ég
azúrkéken ragyogott, a nap pedig még alacsonyan járt, arany csíkot vetve a
Szajnára. Julien látta a Hotel de Ville sötétszürke palatetejét, az alatta álló
kőszobrokat és a középen büszkélkedő magas tornyot. A hó most már csak
szállingózott, mintha Isten kirázta volna a városra egy nagy párna tollpihéit.
Julien megint az órájára pillantott. Csak egy óra múlva kell találkoznia az
apjával. Egy szál ingben végigsétált a szobán a Macbookja sötét
képernyőjéhez. Egyet mozdított az egéren, és máris Avát látta. Az egyik
képen elfordította a fejét, így az arca nem volt látható. Sötét kabátot viselt,
világos haja pedig előreesett, miközben a leejtett sapkáért hajolt. Kezével
vízcseppeket szórt a Louvre előtti szökőkútból, az üvegpiramis mellől,
háttérben a szürke égbolttal. Julien rosszul érezte magát amiatt, hogy ezt a
képet még a szereplője sem fogja látni, hiszen hűen tükrözte az emberi
természetet, a szépséget és a mindennapi apró örömöket.
Julien előrehajolt, és az egérrel a következő képre kattintott. Ezen is Ava
volt látható, ahogy tegnap éjjel a távolba révedt a Bettina’s bár előtt. Szőke
haja és fekete ruhája itt is kitűnő kontrasztot adott. A magas sarkú
csizmában láthatóan nem érezte jól magát, miközben tekintete egyszerre
fejezett ki elveszettséget és reményt.
Julien azt gondolta, abba kell hagynia, hogy lopva folyton Avát
fényképezi. Vagy az engedélyét kellene kérnie. De Julien tudta, hogy
milyen választ kapna, és nem szívesen vált volna meg új múzsájától. Bár
fotók ide vagy oda, amint Ava megtudja, hogy Julien hazudott a húgáról,
úgyis faképnél hagyja őt.

Ava időközben kiült a szálloda erkélyére. Az egyik ágytakarót a székére

terítette, míg a másikkal betakarózott. Reggel kilenc volt. Párizs éppen
ébredezett. Ava orrát megcsapta a croissant- és kávéillat, miközben az autók
dudája mellett karácsonyi dalok csendültek fel az utcai zenészek felől. Ava
mélyen beszippantotta a frissen sült baguette-ekkel telt téli levegő és a hó
illatát, hogy egy kicsit felfrissüljön.
 Nem aludt jól. Debs hangosan horkolt, és valahányszor sikerült végre az
oldalára fordítani, Ava agya kezdett el valamin zakatolni. Nem gondolta
volna, hogy ilyen jól fogja magát érezni az éjjel, kár, hogy olyan hirtelen
vége szakadt a programnak. Az egyik pillanatban még búcsúzkodás közben
megbeszélték, hogy milyen programot terveznek másnapra, a másik
pillanatban aztán Julien teljesen összezavarodott. Látszott, hogy Didier-t is
idegesíti valami, aztán egyszer csak mind a ketten hirtelen távoztak. Ava
összébb húzta magán a takarót. Végül is, mi mást várhatott volna? Csak
mert Juliennel megittak egy sört, és elbeszélgettek Chris Martin
életművéről, az még nem jelent semmit. A férfiak mind egyformák. Semmi
szüksége most arra, hogy egy nagy adag tesztoszteronlöket összezavarja az
életét. Kivéve, ha nem olyan problémáról van szó, amit egy férfi
könnyebben old meg. Mint például Debs problémáját az édesanyjával,
akinek Ava is sokat köszönhetett az évek során, amíg Rhoda Rimmel
termékekkel próbálta „gondját viselni”.
Ava lepillantott a kovácsoltvas korláton keresztül a párizsiakra. Látta,
ahogy a hó ráhullik a járókelők gyapjúkabátjára. Nem, Gary csak nem
képes ilyesmire. Ava teljes szívvel remélte, hogy Debs és Sue ezúttal téved.
Ava is a végére akart járni az ügynek, hogy segítsen a legjobb barátnőjének.
Debs is így tett, amikor Ava apja elköltözött. Debs kis idő múlva ott termett
Avánál, hatalmas karikákkal a szeme alatt, mintha szenet használt volna
szemhéjpúder helyett. Rhoda a sminkbaki láttán majdnem rácsapta az ajtót,
de Ava gyorsan letörölte róla, majd kézen fogta, és elvitte egy kávézóba
három utcával arrébb, ahol a legfinomabb tejszínhabos tejeskávét adták.
Ava akkoriban rajzolt egy karikatúrát Jonról, ördögszarvakkal, amin Debs
hatalmasakat nevetett, aztán lerajzolta Debst, Sue-t és önmagát, amint
egymás mellett fagyit esznek, és amitől Debs nyomban sírva fakadt. Ava
akkor suttogva vigasztalta azzal, hogy minden rendben lesz, és
legszívesebben most is ezt mondaná. Reméljük, így is lesz.
– Ava! – kiáltott Debs a szobából. – Nem láttad a rénszarvasos
hajpántom?
27. Saint-Honoré

Reggel tíz után nem sokkal, Vivienne kéréséhez híven Julien már a butik
előtt állt. A kirakatban egy halványszürke öltöny állt hozzáillő mellénnyel,
zakója felső zsebében egy pink kendővel. A mellette álló próbababára
fekete szmokingot adtak. A felsőt hosszú farokrész díszítette, épp olyan
volt, mint amit bálokon viselnek – vagy temetésen. Julien felsóhajtott, és
nézte, ahogy a hó ráhullik a kirakat üvegére. Ez elől már nem menekülhet.
Nincs más hátra, mint előre, vett egy mély lélegzetet, és lenyomta a
kilincset.
Az ajtó nyílását egy kis csengő jelezte. Hirtelen egy zöld kockás zakóba
öltözött, kis termetű ember ugrott Julien elé, nyakában egy mérőszalaggal.
Gyorsan kinyújtotta a kezét, és elkapott egy ablaküvegről éppen lezuhanó
karácsonyfadíszt.
– Elnézést, még nem helyeztük fel őket rendesen – mondta a fenyőtobozt
féltőn szorongatva.
– Semmi probléma – felelte Julien. – Én…
– Ön bizonyára Monsieur Fitoussi – bólogatott a férfi. – Jean-Paul
vagyok. Az édesapja már itt van.
Ezen Julien nem csodálkozott. Csak néhány perccel múlt tíz óra, de az
apja biztos szóvá fogja tenni, hogy késett. Julien nyelt egy nagyot, és a férfi
felé bólintott.
– Erre tessék – mondta a szabó.
Julien követte Jean-Pault, az összes elképzelhető színárnyalatban
pompázó öltönyök hosszú sora mellett. Közben elhaladtak egy villogó
szemű, óriás Mikulás és egy aranydíszektől roskadozó karácsonyfa mellett
is. Julien megpillantotta az apját. Mint mindig, most is öltönyben volt.
Julien néhány lépésről végigmérte. Talán Gerard fogyott egy keveset, és a
halántéka is őszebbnek tűnik. Julien nyelt egy nagyot. Lehet, hogy
Vivienne-nek igaza volt, és Gerard is mélyen gyászol, csak éppen máshogy
mutatja ki az érzéseit.
– Monsieur Fitoussi – szólalt meg Jean-Paul. – Megérkezett a fia.
Gerard megfordult, ránézett Julienre, majd a méregdrága órájára
pillantott.
– Késtél.
Julien belépett a szobába, és szélesre tárta a karjait.
– Akkor jobb, ha kezdjük.
Mindketten néma csendben álltak végig, csak Jean-Paul fűzött a készülő
öltönyökhöz néhány megjegyzést, miközben ceruzája sercegett a papíron,
ahogy lejegyezte a méreteket. Julien nyelt egy nagyot, amint a mérőszalag
az ágyékához ért, amit Jean-Paul a földig húzott.
– Julien, húzd ki magad! – dirigált Gerard. – Vivienne azt szeretné, hogy
ez az esküvő tökéletes legyen.
Julien lehunyta a szemét. Már alig várta, hogy vége legyen a
méretvételnek.
– És hogy megy az üzlet? – kérdezte kínjában.
– Miért akarod tudni? Úgysincs benne érdekeltséged.
– Ez nem igaz.
– Kiléptél a cégből, nem emlékszel? – folytatta Gerard gorombán.
– Tudom, de nem gondoltam volna, hogy ezután már nem is
beszélgethetünk róla.
Jean-Paul felállt, és arra kérte Julient, hogy nyújtsa ki a karját. Julien
közben azon tűnődött, vajon mindig ilyen nehéz volt szót értenie az apjával.
Mikor lett ilyen kemény és elérhetetlen? A régi Gerard mosolygós volt,
mindig nevetve mesélt valamit a vacsoraasztalnál. Minden érdekelte,
mindenkit meghallgatott, elmondta a véleményét, de sosem ítélkezve.
– Érdekes, akkor nem érdekelt az üzlet, amikor elviharzottál a partiról –
morgott Gerard.
Ebben Julien igazat adott az apjának. Éretlen és tiszteletlen húzás volt a
részéről. Inkább meg sem szólalt, hiszen az csak újabb vitához vezetett
volna, amire most nyilvánvalóan egyikőjük sem vágyott.
– Ne haragudj – kezdte Julien. – Nem kellett volna szó nélkül távoznom.
– Nem bizony – vágta rá Gerard habozás nélkül.
– Szóval… az esküvő… – váltott témát Julien. – Izgulsz már?
– Kérem, ne mozogjon! – szólt közbe Jean-Paul a mérőszalaggal
bűvészkedve.
Gerard nagyot sóhajtott, mire Julien előbb a szabóra, majd az apjára
pillantott. Gerard ráncosabbnak és sebezhetőbbnek tűnt, mint korábban, ez
kétségtelen.
– Minden rendben halad? – kérdezte Julien. – A helyszínfoglalás, a
partiszerviz…
– Vivienne-nek javasoltam, hogy bízzon meg egy esküvőszervezőt –
kezdte Gerard a hajtókáját igazgatva –, de úgy látom, mindent inkább maga
akar intézni.
Julien elmosolyodott, miközben Jean-Paul megkerülte, hogy hátul is
méretet vegyen.
– Vivienne ügyes nő. És ez sokat jelent neki. Ez az esküvő egy új kezdet
mindkettőtök számára.
– Én nem látom értelmét – morogta Gerard alig hallhatóan a bajsza alatt.
– Minek? – kérdezte Julien.
– Ennek az egész felhajtásnak.
– Monsieur Fitoussi, kívánja most felpróbálni a zakót? – szólalt meg
Jean-Paul Gerard-nak címezve a kérdést, miközben visszatette a nyakába a
centit. – Megtűzném, és levenném a végleges méretet.
– Nem bánom, essünk túl rajta – mondta Gerard lehangoltan, majd nagy
sóhajtozások közepette lehuppant egy szilvakék bőrkanapéra.
Julien rámosolygott a szabóra, megvárta, amíg elmegy, majd helyet
foglalt az apja mellett. Levette a nyakából a fényképezőgépet, és a mellette
lévő ülésre tette. Gerard lopva a gépre pillantott.
– Megint elkezdtél fotózni? – kérdezte.
– Igen – bólintott Julien.
– Hogyhogy?
Julien először nem tudta, mit feleljen erre az igencsak furcsa kérdésre.
Már épp szólásra nyitotta a száját, amikor Gerard ismét beszélni kezdett.
– A múltkor makacs módon kijelentetted, hogy nem fotózol többet.
– Másoknak most sem fotózom, sem a Parisian Pathways-nek, csak
magamnak.
– Ezt hogy érted? – nézett Gerard egyenesen a fia szemébe.
– Úgy, hogy csak azért kezdtem el újra fotózni, mert én akartam, nem
azért, mert más kötelez rá. – Julien nyelt egy nagyot, mert kicsit élesebbre
sikerült a mondat, mint ahogy szánta, így gyorsan újra beszélni kezdett. –
Úgy értem, talán igazad volt, és itt az ideje továbblépni.
Gerard mélyeket sóhajtott, fejét lehajtotta, kezét pedig a combján
nyugtatta.
Julien érezte, hogy apja nagyon szomorú. A testtartása is erről árulkodott.
Hogy nem vette észre eddig? Vagy eddig is ilyen volt, a felszín alatt, a
hencegő üzletember álarca mögött?
– Szeretnék nyitni egy újabb kiállítást – kezdte Julien, de mivel apja nem
reagált, megnyalta a szája szélét, és folytatta. – Egy kiállítást Lauren
emlékére.
Gerard szótlanul becsukta a szemét, majd nagyot sóhajtott, vállai
megereszkedtek.
– A pénzt a Croix Rouge javára szeretném felajánlani.
– Miért? – pillantott fel Gerard.
– Mert Lauren is ezt akarta volna – folytatta Julien néhány másodperc
szünet után. Várt egy keveset, hogy az apja megemészthesse a hallottakat. –
Lauren azt akarta volna, hogy a halálának pozitív folyománya is legyen, és
ne csak arra emlékezzen mindenki, hogy milyen szörnyű, hogy meghalt. –
Julien nagyot sóhajtott. – Lauren könnyed volt, mint egy kismadár,
melegszívű és jólelkű, erről nem feledkezhetünk meg.
– De már semmivel sem hozhatjuk őt vissza, ezt te is tudod – mondta
Gerard.
– Tudom – bólintott Julien egy újabb sóhaj után. – Csak mostanában
visszaemlékezés helyett inkább mindig úgy tettem, mintha még most is
köztünk élne. – Julien nyelt egy nagyot, mert eszébe jutott, hogy Avát is
mennyire félrevezette.
– Julien, ez így nem megy – kezdte Gerard. – Attól még nem jönnek
rendbe a dolgok, hogy újra elkattintasz néhány fotót.
– Nem fogok úgy tenni, mint te, hogy inkább a párizsi merénylettel
foglalkozom, csak hogy úgy tegyek, mintha Lauren meg se halt volna a
tűzvészben – vágta rá Julien dühösen.
Juliennek eszébe jutott, hogy Gerard soha nem beszélt Lauren
balesetéről, hanem ehelyett az összes estélyen a francia kormányt szidta,
amiért rosszul kezelte a helyzetet a terrortámadás idején. Az újságok tele
voltak a terroreseményekről szóló cikkekkel, de a húga halálát okozó tűzről
csupán egy apró hasáb jelent meg.
Julien akkor úgy érezte, egyes életek többet érnek, mint másokéi,
fontosabbak, mint Laurené. Számára úgy tűnt, mintha egész Párizs
semmibe vette volna a gyászát, az apjával együtt. Persze később, hónapok
elteltével már látta, hogy az egész csak egy szerencsétlen egybeesés volt, és
hogy a fontos nem ugyanaz, mint a hírértékű. Az apja csak ugyanazt tette,
mint a sajtó: magába fojtotta a gyászt. Gerard a lánya igazságtalan halála
miatti dühét a párizsi terrortámadásra irányította, hiszen annak voltak
elkövetői, a tűz viszont csupán egy baleset volt, ami miatt nem okolhatott
senkit.
 – Nem értem, miért jöttél ma ide, Julien – szólalt meg Gerard, miközben
felállt a kanapéról. – Egyáltalán miért foglalkozol az esküvővel? Még nem
léptél túl a gyászon, továbbra is a múlton rágódsz. Csak becsapod önmagad.
Még hogy kiállítást szervezel…!
– Egyáltalán nem rágódom a múlton! Túljutottam rajta. És igyekszem a
legjobbat kihozni belőle.
– Ugyan, mit? Mi jó lehet benne? Lauren halott! – vágta rá Gerard
morogva, majd az utolsó szónál elcsuklott a hangja.
Julien felállt, hogy közeledjen felé.
– Ne érj hozzám! – sziszegte Gerard idegesen.
– Azért jöttem ma ide, mert Vivienne megkért rá – szólalt meg Julien,
miközben zsebre dugta a kezét. – Nagyon aggódik érted. Nem akarja, hogy
szétszakadjon a család.
– Ehhez neki semmi köze – zsörtölődött tovább Gerard.
– Dehogy nincs, apa. Most már ő is a család tagja. Hamarosan a
feleséged lesz. És szeret téged.
– Fiam, mit képzelsz magadról, hogy megmondd, mit kell tennem vagy
éreznem?
– Én ilyet nem mondtam – szabadkozott Julien.
– Nem vagyok kíváncsi a véleményedre! Ha így viselkedsz, nem is lesz
szükségem tanúra az esküvőn!
– Tessék?!
– Most menj el!
– De apa!
– Jean-Paul! – kiáltott Gerard. – Nézhetnénk más öltönyöket is, ha már itt
vagyok? Kellene néhány tavaszra.
Julien hitetlenkedve nézte, ahogy apja sarkon fordul, és szó nélkül elindul
az üzlet hátsó részébe. Ezennel a beszélgetésnek vége szakadt.
28. A Kozmosz Biztosítási Ügynökség irodája előtt

Ava ránézett Francine Duval fényképére az iPhone-ján. Fekete, egyenes,

vállig érő haja volt, barna szeme és egy kicsit túl erős rúzsa a közös céges
képen. Legfeljebb a harmincas évei végén járhat. Azért furcsa, hogy Gary –
aki már a hatvan felé közeledik – egy olyan nővel kezdjen viszonyt, aki a
lánya is lehetne. Ava már épp hangot akart adni véleményének, amikor
látta, hogy Debs az iroda bejáratát kémleli egy hatalmas távcsővel a
kezében.
– Ezt meg honnan a pokolból szerezted? – kiáltott fel Ava döbbenten.
– A szállodától néhány háznyira találtam egy kis hobbiboltot, ahol az
összes téli sporthoz árulnak kiegészítőket.
– Szerintem a távcső egyik sportághoz sem kell – csodálkozott Ava.
– Csss! Próbálok figyelni – szólt Debs fél kezével a levegőben
kalimpálva.
– És gondoltál már arra, mihez kezdünk, ha a) valóban Garyvel
találkozik, b) egyáltalán nem vele?
Debs vett egy mély lélegzetet.
– Ha Gary felbukkan a nő oldalán, biztos, hogy az úti varrókészletemmel
fogom levágni a golyóit. Ha pedig Francine ma nem Garyvel találkozik,
akkor holnap is folytatom a megfigyelést – magyarázta Debs. – Gary
„csütörtökig Toulouse-ban van” – formált idézőjeleket az ujjaival.
– Azt hittem, ennél komolyabb stratégiát eszeltél ki. Most körbe-körbe
üldözzük ezt a nőt a városban? – elégedetlenkedett Ava.
– Igen – felelte Debs hidegvérrel. – Anyu a lelkemre kötötte, hogy ne
kutakodjak, de ő mindig homokba dugja a fejét, nekem pedig tudnom kell!
– Ezt értem, de ha Gary mégis ártatlan, nagyon dühös lesz, ha megtudja,
hogy egy kolléganője után kémkedsz, Sue pedig halálra fogja aggódni
magát.
– Csss! Azt hiszem, ez ő! – szólt Debs hirtelen. Egyik kezével a
biciklikormányt tartotta, a másikkal pedig a távcsövet.
– Hol? – kérdezte Ava előrébb dőlve.
– Uh, de gyönyörű Wang táskája van! A büdös lotyója!
– A sárga nadrágkosztümös?
– Az. Ki visel citromsárgát télen a franciákon kívül? Divatmajom kurva!
– Debs! – szólt rá Ava. – Csak emlékeztetnélek rá, hogy Francine
egyelőre nem csinált semmit.
– Azt nem tudhatjuk! Gary túl sokat járt „Toulouse-ban” az elmúlt
hónapokban. Ez a nő biztos folyton itt parádézott neki a dizájner cuccaiban.
A francba, taxiba ül… Most meg vagyunk lőve!
– Ha leintjük a mögötte érkező kocsit, akkor nem. Bár így tekerned kell –
lépett ki Ava az útra.
– Arrêtez! – ordított Debs hisztérikusan a taxis felé.
– Mit is mondtál? Hánykor lesz a titkos randi?
Ava és Debs a Francine Duvalt követő taxiban ültek. A hangszórókból teljes
hangerővel karácsonyi zene szólt, miközben olyan gyorsan haladtak,
amennyire csak engedte a forgalom.
– Tizenegykor – felelte Debs.
– Nem ebédre találkoznak?
– Két órát szánt rá a naptár szerint.
– Akkor lehet, hogy az is belefér.
– Te nem vagy éhes?
– Olyan vagy, mint anyám.
– Mi van, ha Francine épp Garyhez tart?
Debs idegesen rágta a hajtincsei végét, épp, ahogy általános iskolás
korában csinálta. Szolidaritásból Ava is szívesen csatlakozott volna hozzá,
csak most túl rövid volt hozzá a haja.
Ava megpaskolta Debs combját.
– Inkább próbáljuk kitalálni, mihez kezdünk, ha Francine megáll valahol,
és találkozik valakivel. Mi a terved? – vetette fel Ava.
– Még nem tudom.
– Nem tudod?! Azt hittem, egy ilyen varrókészlettel és távcsővel
felszerelkezett csajnak tervei is vannak! – Ava, miközben elhaladtak egy
park mellett, kinézett az ablakon. A csupasz fák és hófödte utak között
melegházakat látott. Az emberek vásárolni vagy a dolgukra indultak. Rajtuk
kívül senki sem rendezett taxis üldözést, ráadásul úgy, hogy fogalmuk se
volt, merre tartanak.
– Itt álljon meg! – kiabált Debs, miközben a taxis vállát ütögette. –
Arrêtez, monsieur, arrêtez!
A taxi csikorogva lefékezett. Egy kicsit meg is csúszott a hóban. Debs
nyomban az ajtó felé nyúlt.
– Debs, várj! – szólt rá Ava a tárcája után kutatva.
– Nem akarom, hogy eltűnjön – vágta rá Debs, és már ki is ugrott a
kocsiból.
– A többi az öné – nyomta Ava a taxis kezébe a húszeurós bankjegyet,
majd sietve az ajtó felé evickélt.
 Amint Ava kilépett a járdára, látta, hogy Debs úgy forgatja a fejét, mint
egy predátor, bagoly kiadásban.
– Láttad, merre ment? – kérdezte Debs.
– Nem. Épp a fuvardíjat fizettem. – Ava végignézett a zsúfolt utcán.
Nagyon sok embernél volt bevásárlótáska. Persze nem teszkós, hanem
divatos márkák drága darabjai. – Ott van!
Ava gyorsan lerántotta a kezét, mert közben rájött, hogy titkos akcióban
vesz részt. Francine balra fordult, egy üzlet felé, amely fölé sötétzöld
vászonernyőt húztak.
– Ez egy étterem – kezdte Debs. – Méghozzá egy sznob étterem. Gary
biztos már odabent ül, és osztrigát rendel csokoládéval, meg még ki tudja,
milyen afrodiziákumot… – mondta, majd keserves sírásban tört ki.
– Biztos, hogy nem! – szorította meg Ava barátnője kezét, majd a
karjaiba zárta. – És ha mégis, itt a varrókészleted. Egy hegyes végű tubusos
arckrém nálam is akad… Gyere, menjünk!
Elindultak az erős szélben, a többi járókelőt kerülgetve az üzlet felé,
ahová Francine az imént tért be.
– Ez nem is étterem – pillantott Debs a Sasha feliratra.
– Nem. Ez egy üzlet. Mihez kezdjünk most? – sóhajtott Ava.
– Ezt miért kérdezed? – bámult rá Debs.
– Mert nyilvánvaló, hogy nem egy butikban találkozik vele. Garynek
rosszul állnának a női holmik…
Debs benyitott az üzletbe. Az üveget felfestett hópelyhek és mézeskalács
figurák díszítették. Ava elkapta barátnője karját.
– Mit művelsz? – suttogta.
– Bemegyek – vonta meg a vállát Debs. – Csak egy kicsit körülnézek.
Még az is lehet, hogy jól jön a cikkemhez.
– Debs, ez rossz ötlet! – Ava minden erejét bevetve próbálta visszatartani.
– Vagy engedj el, vagy gyere be velem! – türelmetlenkedett Debs.
Ava bepillantott a kirakaton át. Francine éppen a pult előtt beszélgetett
egy elegáns eladóhölggyel. Ava végül felsóhajtott.
– De ne csinálj semmi őrültséget!
29. Sasha butik
Ava leakasztott egy krémszínű csipkeruhát. Nem volt éppen évszaknak
megfelelő, de egyszer úgyis eljön a nyár… Bárcsak ne lenne olyan széles a
háta és nyakigláb az alkata! Debs a másik oldalon állt egy sor vintage cipő
és gyapjúkabát között.
– Hallasz valamit? – kérdezte Debs.
– Szerinted mit kellene hallanom? Ez egy ruhaüzlet. Biztos csak ruhát
akar venni.
– Hogy Gary előtt parádézzon benne! – vágta rá Debs vicsorogva.
– Hagyd már abba! Ez még egyáltalán nem biztos.
– Közelebb kell jutnunk hozzá – sompolygott Debs a sorok között, álca
gyanánt egy tevesárga sállal a mellkasán.
– Debs, ez nevetséges – jegyezte meg Ava.
– Szerintem pedig nem. Különben is nincs más választásom – mondta
Debs sóhajtozva, majd megfogott egy próbababát. – Legszívesebben ezzel a
bábuval csapnám fejbe azt a nőt.
– Ezt azért ne tedd. – Avának eszébe jutott az irritáló alak a Waitrose-ban.
– Különben is nincs bizonyítékod. – És Ava remélte, hogy nem is lesz.
Francine egyébként hasonlít Sue-ra. Gary típusa. Pici, vékony, sötét hajú,
nőies megjelenésű, bár ez a sárga nadrágkosztüm inkább egy
citromtortajelmezre hasonlít.
– Gary pont olyan, mint az apám – morogta Debs.
– Ez még egyáltalán nem biztos. Várj, közelebb megyek. – Ava felkapott
egy fehér nyári ruhát, és bátran elindult előre, miközben egy faltól falig
tükörben végigmérte Francine-t és az eladót. Csak miután Ava közelebb ért,
akkor vette észre (ami már előbb is eszükbe juthatott volna), hogy franciául
beszélnek. Debs valamelyest jobban beszélt franciául, de olyan idegesen
fogta a próbababát, hogy ő most nem volt beszámítható. Ava maga elé
tartotta a ruhát, és fülelni kezdett.
Spécial – ez nyilván speciálist jelent.
Mariage – ez pedig házasság, csak más kiejtéssel.
Fin de semaine – Ez mi a bánat lehet? A fin azt jelenti, hogy vége, az
biztos…
Gary.
Avának hirtelen keserű lett a szájíze. Vajon létezik ilyen szó franciául?
Ava könyörögni kezdett az istenekhez, hogy a Gary jelentsen valamit, mert
ha nem, akkor bizony Debs nevelőapjáról beszél.
 Ava nyelt egy nagyot, és Debsre pillantott. Gyorsan rámosolygott. Mi
mást tehetett volna? Különben is, mi rossz van ebben? Egy cégnél
dolgoznak, Gary biztos Francine főnöke.
– Mademoiselle!
Ava azon gondolkozott, hogy elmondja-e Debsnek, amit hallott, amiből
egyenesen következne, hogy a próbababa feje Francine arcában landol.
Esetleg segítsen neki, hogy a bábu karjait is használja?
– Mademoiselle, segíthetek?
Ava a hang felé fordult, ami természetesen az eladótól származott.
Hosszú, szőke haja úgy csillogott, mint a L’Oreal-reklámban. Ava kis híján
kiejtette a ruhát a kezéből.
– Bonjour… Csak nézelődöm… – felelte Ava zavarában, a ruhát ismét
maga elé tartva.
– Szeretné felpróbálni?
– Hát… én… – Ava Francine felé pillantott, aki épp egy üzenetet írt a
telefonján. Biztos Garynek.
– Nem, köszönjük! – lépett közbe Debs. Kivette Ava kezéből a ruhát, és
elindult a pénztár felé, Francine irányába.
– Megnézhetnénk még a tárcákat? – vetette fel Debs, majd kivett egy
piros bőrerszényt a pénztár melletti kosárból, miközben diszkréten
átpillantott a válla felett a célszemélyre.
– Nagyon sokféle tárcánk van – ajánlotta az eladó. – Milyet keresnek?
– Valami… nagyon franciásat! – szólt Ava a helyzetet mentve. –
Ajándéknak szánjuk – lépett közelebb Debshez.
– Értem – felelte az eladó, majd Francine-ra nézett. – Demain?
– Oui, cinq?
– Oui, au revoir!
– Máris mutatok egyet önöknek – fordult a hölgy ismét Ava és Debs felé.
Debs egy pillanatra elbizonytalanodott, hogy tovább villogtassa színészi
tehetségét, mintha érdekelné a piros pénztárca, vagy inkább kövesse
Francine-t.
Francine már az ajtóban állt, hogy kilépjen az utcára, míg az eladóhölgy a
butik leghátsó sarkába indult el.
– Most mit csináljunk? – suttogta Debs, miközben jegyzetet készített a
pult mögött.
 – Debs, lazíts egy kicsit! Úgy festesz, mint aki épp ki akarja rabolni az
üzletet. És ha kamerájuk van?
– Idenézz, négy könyv is hever itt! Ki engedheti ezt meg magának
manapság?
– Tedd már le!
– Gyere, menjünk Francine után! – mondta Debs az ajtó felé sietve. – A
naplójában kétórás találkozó áll, itt pedig csak öt percet töltött!
– Debs…
– Egyébként hallottál tőle bármit, ami inkrimináló Garyre nézve?
Ava nyelt egy nagyot. Most kitálalhatna, hiszen hallotta Gary nevét.
– Nem, semmit – felelte végül a legjobb szándékkal. – Végig franciául
beszéltek – tette hozzá szemlesütve.
– Gyere, menjünk gyorsan, mielőtt még beül egy taxiba!
Debs kinyitotta az ajtót, remélve, hogy Ava igazat mondott.
30. La Défense, karácsonyi vásár

Hát persze, hogy szem elől tévesztették Francine-t. A taxijuk beragadt egy
kenyérszállító teherautó és egy összevissza kacsázó tandem közé, amin
bizonytalanul tekerő szülők utaztak gyermekükkel. Miközben Francine
taxija már a messze távolban járt, Debs egyszerre átkozta a kenyereskocsit,
a taxist és a kerékpáros családot. Halálra vált arccal próbálta kitalálni, hogy
folytassák a magánnyomozó akciót. Mialatt Debs azon agyalt, merre lakhat
Francine, és hogy fogja ott átkutatni a hulladékait, Ava azon gondolkozott,
amit a butikban hallott. Ha Gary valóban Francine főnöke, akkor minden
rendben. De mi van, ha nem… Ava megijedt, mert nem akarta, hogy a
legjobb barátnőjének megszakadjon a szíve, Sue-t pedig másodszorra is
átverjék. Ava tanácstalan volt, nem tudta, mi lenne a legjobb. Végül
ahelyett, hogy mindent fenekestül felforgatott volna, inkább próbálta
elterelni Debs figyelmét, így szólt a taxisnak, hogy vigye őket a karácsonyi
vásárra, a legmesésebbre, amelyet Ava valaha látott.
A levegőben mennyei illatok kavarogtak. Ava azt se tudta hirtelen, merre
forduljon. Az egyik irányból mézeskalács- és gyömbér-, máshonnan
karamell- és kolbászillat áradt. Debs, Ava mellett csüggedten bandukolva,
rá se hederített a sok vásárfiára, ami máskor orgazmushoz közeli állapotba
hozta.
 Ava belekarolt a barátnőjébe, és megszorította a kezét.
– Emlékszel, tegnap este miben egyeztünk meg?
– Most nem tudok koncentrálni. Egyáltalán mit keresünk itt?
– Debs, a karácsonyi vásárokról kellene cikket írnod. Ide egyébként is el
akartál jönni. Nézd csak! – mutatott Ava a pultokon sorakozó
csecsebecsékre.
– Most képtelen vagyok erre figyelni, mert zavar, hogy egy francia bige a
nevelőapám után koslat.
Ava felsóhajtott. A helyzet reménytelennek tűnt.
– Jól van, ebből elég! Felhívom Garyt – nyúlt a zsebébe az iPhone-jáért.
– Ne! – visított Debs a telefon után kapkodva. – Neked nincs is meg a
száma.
– De igen – vágta rá Ava. – Már annyiszor elvitt minket, hogy
elmentettem Taxipapa néven.
– Kérlek, Ava, ne hívd fel! – könyörgött Debs.
– Akkor hagyd ezt abba.
Debs vett egy mély levegőt.
– Igazad van. Lazítanom kellene, hogy átgondolhassam, mitévők legyünk
– mosolygott erőtlenül. – És neked még egy ebédet is ígértem.
– Úgy van! – lelkendezett Ava.
Debs végre a karácsonyi hangulatú sapkákra vetette a szemét.
– Nézd azt a fülvédőt! – kiabálta.
Ava hagyta, hogy Debs a gyapjúárukkal teli kunyhóhoz cibálja, ahol
egymás után lógtak az állatfigurákat utánzó, szőrös fejfedők. A fülvédő,
amelynek Debs nem tudott ellenállni, pingvinmintás volt, csillogó, piros
arcocskákkal és ragasztott csőrrel.
– Mennyibe kerül? – érdeklődött Debs az eladótól.
– Combien? – javította ki Ava.
A válasz tizenöt euró volt, de Debs még azelőtt elővette a pénztárcáját,
hogy meghallotta volna. Ava a kezébe vett egy tengerészkék gyapjúkalapot.
Gondolta, meglepi Julient, kárpótlásul a szökőkútba veszett darabért. Ava
végigsimított az anyagán. Ez illene Julienhez.
– Szerintem túl snassz. Nézd meg inkább ezt! – suttogott Debs a válla
felett, felmutatva egy rikító rózsaszín, arany agancsos sapkát.
– Ez nem hiszem, hogy jól állna Juliennek – nevetett Ava.
– Á, szóval neki szánod!
 – Ne gondolj semmi rosszra… Csak beleejtettem a sapkáját a Louvre
előtti medencébe.
– Akkor vedd meg a hozzá illő párját is – javasolta Debs, egy ugyanolyan
piros darabra mutatva.
– Csak ha akciós.
– Combien? – kérdezte Debs, miután a kék sapkát is kivette Ava kezéből.

Ava hatalmasat harapott a tányérnyi nagyságú fahéjas gyümölcskenyérbe.

Ízlelőbimbói szinte azonnal felrobbantak a gyümölcsös, cukros, mandulás,
citrusos ízkavalkádban. Ha a barátnője nem szomorkodna mellette, Ava új,
sötétpiros kalapjában, a karácsonyi édességet majszolva azt gondolta volna,
ennél varázslatosabb már nem is lehetne a karácsony Párizsban.
Debs leharapott egy apró falatot a palacsintájából.
– Az élet nem igazságos – mondta a fejét csóválva. – Nem értem, hogy
lehetsz ilyen karcsú, ha ennyit eszel. Én nem győzöm takargatni magam a
pulóvereimben.
– Nekem viszont görbe a hátam és nincs mellem – vigasztalta Ava teli
szájjal. – Rajtad legalább van mit fogni.
– Mégse fogja meg senki.
– Egyelőre! – mosolygott Ava. – Készítettél fotókat? – kérdezte a svájci
stílusú kunyhókra mutatva, amelyek úgy sorakoztak a vásáron, mint egy
alpesi faluban.
– Igen… De még vissza kell mennem az ezüst ékszerekhez – felelte
Debs.
– Debs, már három szatyrot televásároltál.
– De azokat mind ajándékba vettem – mondta, miközben letörölte az
odaragadt cukrot a szájáról.
– Ki kapja a kis üveg Eiffel-tornyot?
– Az anyukám.
– És a télapós tűpárnát?
– A nagynéném.
– És a Teremts saját szivárványt párnát?
– Ezt most miért csinálod? – kérdezte Debs felháborodva.
Ava nevetve beleharapott a süteményébe, majd a piac egyik sarkában álló
La Grande Arche szoborra pillantott. A fehér kőből készült üreges alkotást
úgy belepte a hó, hogy leginkább egy hatalmas képkeretre hasonlított.
Teljesen elütött Párizs gótikus és bizánci látnivalóitól. Avának nem igazán
tetszett, mert úgy találta, hogy a modern szobor nem illik bele a történelmi
látképbe.
– Garynek nem vettem semmit – szólt Debs. – Ha elhagyja anyut, el kell
adni a házat, és anyu biztosan velem akar majd lakni, úgyhogy mihamarabb
cikkeket kell írnom, hogy fizetni tudjam a lakhatást.
– Rendben. Akkor két legyet ütünk egy csapásra! – vigasztalta Ava a
barátnőjét, miközben átkarolta a vállát.
– Ezt hogy érted? – szipogta Debs.
– Készíts jegyzeteket a piacról, én addig igyekszem találni valakit, aki
feltöri Francine e-mail fiókját.
– Azt hittem, teljesen elítéled a dolgot.
Ez így is volt, amíg meg nem hallotta Gary nevét a francia nő szájából.
Ava azért még mindig reménykedett benne, hogy Gary ártatlan. Biztos csak
kollégák. Bár furcsa, hogy a nő éppen egy drága ruhaboltban emlegette a
nevét, de lehet, hogy a butik Garyék cégével kötött biztosítást. Bármi
lehet… És egy titkos viszonynál minden jobb.
– Bizonyítékokra van szükségünk. Tényekre, feketén-fehéren. Addig
nincs miért aggódnunk – mondta Ava, majd felsóhajtott. – Ha pedig
bebizonyosodik, hogy Gary nem tett semmi rosszat, minden mehet tovább a
régi kerékvágásban.
Debs bólintott, és egy újabb falat palacsintát vágott a villájával. Először
megette, csak aztán szólalt meg.
– Ismersz valakit, aki tud e-maileket hekkelni?
– Azt hiszem, igen.
Ava hirtelen a távolba révedt. Átnézett a fabodegákon, a keringő
körhintán és a vattacukorárusokon, át egészen a karácsonyi vásár mögötti
utcáig, és meglátta Julient, ahogy karöltve sétál egy nővel.
Ava nyelt egy nagyot. A hölgy csinos volt, igazi párizsi szépség, divatos,
zöld dizájnerkabátban. Sötét, hullámos haja a válláig ért. Biztos Lauren az.
Bár őt kicsit máshogy képzelte el. Fiatalabbnak. Mindenesetre, ez a nő
nagyon elegáns volt. Avában valami megszólalt. Ez talán mégsem Lauren,
hanem a barátnője. Lehet, hogy Julien nem mondta komolyan, hogy szingli,
vagy egyszerűen csak hazudott. Ava szipogva nézte, ahogy a nő Julienre
mosolyog. Nem úgy néztek ki, mint egy testvérpár. Ezek szerint megint
becsapták? Tényleg az összes férfi egy szemétláda? Mint Leo és… Gary?
Ava sóhajtozva figyelte, ahogy a pár eltűnik a távolban. Nem mintha bármi
köze lenne Julienhez. És nem mintha akarta volna, csak már kezdett végre
bízni valakiben…
– Ava, minden oké? – rángatta meg Debs a kabátja ujját.
Ava összeszedte magát.
– Igen. Igen! – ismételte határozottabban. – Hová menjünk? Vissza az
ékszereshez?
– Azt hittem, nem engeded, hogy oda menjek – vigyorgott Debs.
– Ugyan, karácsony van! – szólt Ava kedvesen. – És szerintem
mindketten megérdemlünk még egy édességet.
Férfiak nélkül.
31. Montmartre, Sacré-Coeur

Julien már szólni akart Avának Laurenről. Elég volt reggel megjátszania
magát az apja előtt; úgy tenni, mintha minden rendben volna. Ava viszont
megérdemli, hogy őszinte legyen hozzá. Eddig csak azért ringatta abban a
hitben, hogy él a húga, hogy ha csak egy rövid ideig is, de megint azt
érezze, hogy minden olyan, mint régen. Ez persze nem volt helyes döntés.
Még nem ismerte Avát régóta, de azt biztosan tudta, hogy értékeli az
őszinteséget.
Julien azonnal észrevette Avát, ahogy a lány a Sacré-Coeur felé vezető
lépcsőn állt, a lábához telepedő galambokat hessegetve. Julien megállt,
hogy gyorsan lefényképezze, mielőtt még Ava észreveszi. Piros kalapot
viselt. A haja nem látszott ki, csak a kipirult arca, telt ajkai és a
macskaszemei. Julien kattintott egyet, hogy elkapjon röptében egy
galambot, háttérben a templom árnyékával és a harangtoronnyal. Aztán a
keresőn át meglátta, hogy Ava észrevette őt, így gyorsan ledobta a nyakába
a fényképezőgépet, mintha izzó láva lett volna. Julien intett egyet és
elindult a lány felé.
– Helló! – üdvözölte Avát.
– Szia! – mondta Ava kicsit szomorkásan.
– Ava, valamit el kell…
– Igen, láttalak ma a karácsonyi vásáron – fakadt ki belőle anélkül, hogy
Julien végigmondta volna a mondatot.
 – Valóban?
– Igen, Laurennel.
– Tessék? – Julien érezte, hogy hevesebben kezd verni a szíve, és
kiszárad a torka.
– Nagyon csinos! Nem is mondtad, hogy ilyen szép. És milyen gyönyörű
ruhái vannak!
– Óh! – Julien most döbbent csak rá, mennyire megtévesztő jelenet
lehetett. Gondolta, most itt az ideje, hogy tisztázza a dolgokat, de csak
féligazságok jöttek a szájára.
– Diane-nal láttál. A munkám során ismertem meg. Van egy galériája,
ahol kiállítottam néhány képemet. Reggel apámmal találkoztam…
visszafelé menet futottam össze vele.
– Az édesapáddal… tehát nem ő Lauren.
Julien nyelt egy nagyot. Csak most döbbent rá, hogy eddig mennyi
hazugságot hordott össze Avának anélkül, hogy tudatában lett volna. És ha
nem figyel oda, ez csak tovább fokozódhat. – Az esküvői öltönypróbán
voltunk. Hamarosan elkészülnek. – Egy újabb hazugság. Ezek után hogy
fogja még azt is bevallani, hogy az apja már nem akarja, hogy az esküvői
tanúja legyen? Ha Ava megtudná, hogy Juliennek milyen problémás
családja van, biztosan hanyatt-homlok menekülne az ellenkező irányba.
– Ez jó – jegyezte meg Ava, majd nagyot sóhajtott.
– Valami baj van? – kérdezte Julien.
Ava nyugtalannak tűnt. Talán Debs beszélt neki Laurenről? Vagy Didier
döntött úgy, hogy megosztja vele az igazságot, amivel Julien máig képtelen
szembenézni? Vagy Ava rájött, hogy titkon fotókat készített róla?
– Az egész délelőttöt azzal töltöttem, hogy üldöztünk valakit Debsszel a
városon át, aki Debs szerint a nevelőapja szeretője.
Julient egyszerre öntötte el a megkönnyebbülés és a lelkifurdalás, mivel
egészen más választ kapott, mint amire számított.
– Elkaptam néhány szófoszlányt az egyik butikban, de nem vagyok biztos
benne, hogy jól hallottam-e, így nem szóltam róla Debsnek, aztán… szem
elől tévesztettük a hölgyet. Fogalmam sincs, mit tegyek most – vallotta be
Ava.
– Ava – szólt Julien közelebb lépve, hogy a szemébe nézhessen.
– Nem kellett volna elmondanom neked, legalábbis Debs nem akarná, de
most senki sincs itt, akivel megbeszélhetném a dolgokat, és tudom, hogy te
őszinte vagy velem.
Juliennek görcsbe rándult a gyomra. Ezek szerint tényleg fontos Avának
az őszinteség.
– Debs teljesen pánikba esett, nagyon aggódom miatta, ráadásul
nyakunkon a karácsony, és senki sem szereti, ha épp karácsonykor
történnek sorsdöntő dolgok az életében… Mondd meg, mit tegyek?
Ava olyan áthatóan nézett Julienre, mintha az élete múlna a férfi
véleményén.
– Ava – kezdte kedves hangon –, vegyél egy mély lélegzetet.
– Nem akarom csinálni azt az orron be, szájon ki izét, a szüleim
házassága is ebben ment tönkre.
– Bízz bennem – folytatta Julien. – Maradj csendben és csak lélegezz!
Ava fújt egy nagyot, és lehunyta a szemét, de Julien látta, hogy képtelen
nyugton maradni. Tornacipőjében topogott a hóban, miközben a galambokat
hessegette.
Ava olyan szaporán vette a levegőt, mint aki épp most fut az olimpián,
aztán lassan, másodpercről másodpercre egyre nyugodtabbá vált.
Avának hirtelen kipattantak a szemei.
– Ne haragudj! – suttogta.
– Nincs miért haragudnom. Ha bármit el akarsz mondani, szívesen
meghallgatlak.
– Rendben. De ígérd meg, hogy nem röhögsz ki, ha majd ahhoz a részhez
érek, hogy egy fogason lógó ruhával álcáztam magam.
– Megígérem, Madonna – mosolygott Julien, miközben arra gondolt,
hogy megint nem adódott alkalom arra, hogy elmondja Avának az igazat
Laurenről.
Ava mindenről beszámolt Juliennek, beszélt Gary gyanús viselkedéséről,
Debs apjának hűtlenségéről, és arról is, hogy milyen kedvesen bánt vele
Sue és Gary gyermekkorában. Mire befejezte, a feneke teljesen elzsibbadt, a
nadrágja pedig átázott, mivel a beszélgetés hevében leült a csuromvizes
lépcsőre, ahol még mindig galambok tanyáztak.
– Most azt gondolod, hogy megbolondultunk, ugye? Mint akiket egy
olcsó vígjátékból szalasztottak… – kérdezte Ava.
– Egyáltalán nem gondolom ezt – nyugtatta meg Julien. – Ez egy nagyon
nehéz helyzet.
– Te mit tennél a helyemben és Debs helyében? – érdeklődött Ava.
 – Mármint pontosan kinek a helyében?
– Végül is együtt csináljuk.
– Értem. Nos, először is beszélnék Garyvel.
– Azt nem lehet! – kiáltott Ava. – Ezt csak azért mondod, mert férfi vagy,
és nem tudsz nőként gondolkodni. Borzalmas lenne!
– Miért lenne borzalmas? Debs egyszerűen felhívja, mondván, hogy
aggódik az anyukájáért, bizonyos pletykák miatt…
– Pletykák miatt?! – kérdezett vissza Ava megrökönyödve.
– Miért, jobb lenne azt mondani Garynek, hogy Sue úgy gondolja,
megcsalod, mivel titokban telefonálgatsz, és különben is, a volt férje is ezt
tette vele?
– Nem.
– Na látod. Csak egyszerűen rá kell kérdezni.
Avát a rosszullét kerülgette. Az igaz, hogy ez tűnt a legegyszerűbb
megoldásnak, de mégsem tűnik jó ötletnek.
Julien felpillantott a fehér székesegyházra.
– Ha kételkedsz, állj meg egy pillanatra – mondta. – Nézd meg ezt,
Madonna – folytatta a kezét kinyújtva. – Néha az a legjobb, ha felidézel egy
nagyobb képet, így mindent a megfelelő perspektívába helyezhetsz.
– A templomot?
Debs sosem volt nagy templombajáró. Egyszer járt rendszeresen, akkor is
csak azért, mert tetszett neki a lelkész.
– Non – rázta a fejét Julien. – Nem kifejezetten a templomra gondoltam,
hanem az egész Montmartre-ra. A festőkre, a hely kisugárzásara, a
kilátásra… Minden apró dolog összeillik. Innen be lehet látni szinte egész
Párizst – tette hozzá Julien egy nagy sóhaj után.
Ava felállt. Igaza volt Juliennek. Túlságosan magukkal ragadták az
események Garyvel. Ava látta a magasból a párizsi házak patchwork tetejét,
mintha fehér, barna és krémes sütemények sorakoztak volna az égből hulló
porcukorral a tetejükön, az Eiffel-torony karcsú fémvonalaival a háttérben.
– Gyönyörű – álmélkodott Ava, miközben beszippantotta a hópelyheket,
de most még ez sem zavarta. A fény városában teljesen szabadnak érezte
magát, távol az anyja és Leo kellemetlenkedéseitől. Most már csak Debs
családi ügyeit kell megoldaniuk. Ismét koncentrálni kezdett.
– Ha gondolkodnom kell, mindig feljövök ide, és lenézek a városra.
Mindig segít összeszednem a gondolataimat, mert azt juttatja eszembe,
hogy bármilyen nagy is legyen a probléma, innen nézve mindig csak egy
aprócska folt a térképen. Csak egy apró állomás az úton, ami után még az
egész világ felfedezésre vár.
Ava felsóhajtott.
– Én már annyi időt elpazaroltam az életemből – mondta, miközben a
tájban gyönyörködött. – Megtettem felesleges dolgokat, és elszalasztottam
olyanokat, amiket meg kellett volna tennem. Igaz, sokat utaztam, de sosem
nyitottam ki a szemem. – Ava megborzongott. – Nem akarom ezt tovább
csinálni.

Julien nyelt egy nagyot. Ava most úgy néz a városra, mintha először látná.
Ahogy magába szívja az élményeket, Julient is magával sodorja egy olyan
helyre, ahol már nagyon rég nem járt. Ava a bizalmába avatta. Kikérte a
tanácsát. Ő pedig még mindig nem szabadult meg a szomorú igazságtól,
amire Ava egyébként már rá is kérdezett. Julien őszinte akart lenni vele,
mivel Ava is az volt.
– Ava – kezdte gyorsan –, valamit el kell…
Ám Ava abban a pillanatban felsikoltott, mert egy felszálló galamb
szárnya a vállát súrolta.
– Ezek a rohadt galambok! – kiabálta oldalra hajolva.
Julien nevetve nézte, ahogy Ava a kezével csapkodva és a lábával
dobbantva zavarja el az összes létező szárnyas élőlényt maga körül.
– Nem szeretem őket – nyafogott tovább.
– Egy kis erdei gombával és vörösboros mártással sem?
– Pfuj, nem! – vágta rá nevetve. – De egy kis camembert-rel kiegyeznék.
– Éhes vagy?
– Egy estebéd jó ötlet, Monsieur Fitoussi! – felelte Ava indulásra készen,
miközben az egyik zsebe felé nyúlt. – Ja, majd’ elfelejtettem!
Julien kíváncsian figyelte, ahogy a lány elővesz egy papírzacskót a
kabátja zsebéből, és felé nyújtja.
– Ezt neked vettem – mondta.
– Ajándék Madonnától? Mivel érdemeltem ezt ki? – mosolygott Julien,
miközben átvette tőle a csomagot.
– Ne lelkesedj annyira! Nem fényképezőgép vagy hasonló, ami a
fotósokat lázba hozza.
 Julien mosolyogva figyelte, ahogy Ava egy pillanatra elpirul.
– Nyisd ki! – bátorította a fiút.
Julien becsúsztatta a kezét a zacskóba, és kiemelte a sötétkék kalapot.
– Köszönöm, Madonna! – pillantott Avára nevetve.
– Szerintem ez szebb, mint ami a vízbe esett – jegyezte meg Ava.
– Egyetértek – vágta rá Julien, miközben végigsimított az anyagon.
– Vedd fel – szólt Ava.
Julien a fejére húzta, majd a hüvelyk- és a mutatóujjával megtámasztotta
az arcát, hogy megnevettesse Avát.
– Várj, megigazítom a hajad!
Ava Julien elé lépett, és becsúsztatta az ujjait a kalap alá. Néhány tincset
beljebb tűrt, néhányat pedig kihúzott. Julien érezte, hogy Ava olyan közel
áll hozzá, hogy csak a szemeit és az orrát látja. Még Ava illatát is érezte,
ami kakaóvaj és szájfény egyvelege volt. Julien a testében érezte, mennyire
jólesik neki Ava közelsége. Ava egyik pillanatról a másikra letette a kezét,
és elégedetten megállt.
– Kész – suttogta alig hallhatóan.
Julien nem jutott szóhoz, annyira elvarázsolta Ava közelsége. Előrehajolt,
és lélegzet-visszafojtva várt. A kezük önkéntelenül is összefonódott. Julien
megbabonázva nézett Ava szemébe. Még most sem látta, a lány mire
gondolhat. Julien nem tudta, melyik utat válassza. Egy lépés mindent
megváltoztat, ha viszont nem teszi meg, egész életében bánni fogja.
Finoman megfogta Ava mutatóujját, és közelebb húzódott, ám Ava abban
a pillanatban hátralépett, amivel megtörte a varázst.
– Szóval – kezdte a sapkája szélét piszkálva –, ismersz egy jó helyet, ahol
ebédelni lehet? És esetleg valakit, aki tud e-mailt hekkelni?
Julien magára erőltetett egy mosolyt, miközben azon gondolkozott, hogy
nem sok híja volt, hogy komplett hülyét csináljon magából.
– Mit kíván enni, mademoiselle?
– Valami nagyon franciásat – felelte Ava ábrándozva. – Rengeteg
fokhagymával.
– Rendben. Akkor induljunk!
32. Montmartre, Place du Tertre
Miután a nap előbújt, és a hóesés is alábbhagyott, az idő már majdhogynem
melegnek volt mondható. Ava néhány napja még nem gondolta volna, hogy
itt fog ülni a Sacré-Coeur mellett egy kerthelyiségben, egy piros, kék, fehér
díszekkel teli, francia nemzeti színekben pompázó karácsonyfa mellett.
Jobbra, az étterem mellett festők dacoltak a hideggel, az állványaikkal,
hogy megörökítsék a tájat vagy az előttük pózoló turistákat. Ava azt
gondolta, ha ő is inkább itt lehetne, és karikatúrákat rajzolhatna, a munka
tekintetében is végképp elhatárolódhatna az anyjától. A festők mellett egy
zenész harmonikázott, egy kis szürke macskával a lábánál. Ava megkent
egy újabb szelet kenyeret fokhagymás vajjal, majd jóízűen beleharapott.
Legszívesebben felkiáltott volna, hogy ilyen finomat még életében nem
evett, hogy Juliennel is megossza az örömét. Igaz, már tizenöt perce korgott
a gyomra, attól fogva, hogy Julien megfogta a kezét és megittak egy sört.
Ava lenyelte a kenyeret, ami egyszerűen fenséges volt.
– Mi az? – kérdezte Julien. – Meg se dicséred a kenyeret és a
fokhagymát?
A francba. Észrevette. Julien már ismerte Avát. Ava gyorsan lenyelte a
maradék falatot is, majd kézbe vette a sörét, hogy ne kelljen megszólalnia.
– Kicsit csalódott vagyok – szólalt meg Julien a vizespoharát
szorongatva.
– Miért? – Ava letette a sörösüveget. – Azt jobban élvezted, amikor a
falafellel küszködtem?
– Tulajdonképpen, igen – vigyorgott Julien.
Juliennek elmondhatatlanul édes mosolya mögül kivillantak tökéletes
fogai, húsos ajkai és az erős állkapcsa… De a férfiak megbízhatatlanok.
Ava érezte, hogy van valami, amit Julien nem árult el neki – Laurenről,
Diane-ról vagy az apjáról. És ki tudja, valójában kivel találkozott ma
reggel? Lehet, hogy Diane az exe? Egy jóbarát extrákkal, akit eddig
elfelejtett megemlíteni? Avát amennyire érdekelte a válasz, legalább
annyira félt is tőle.
Ava kivett egy újabb szelet kenyeret a kosárból, és a fokhagymás vajjal
teli porcelántálba mártotta. Amint a szájához emelte a falatot, csukott
szemmel, kéjes hangokat hallatva élvezte, ahogy a falat átjárja az
ízlelőbimbóit. Ez az egyszerű étel annyira jó volt, hogy olyan étvággyal
ette, mint a Harry és Sally egyik szereplője abban a bizonyos jelenetben.
Ava fél szemmel Julienre sandított. A férfi továbbra is a vizespoharát
szorongatta.
– Túlzásba estem? – kérdezte Ava nevetve, miközben megtörölte a száját
a szalvétával.
– Non. A párizsi kenyér a legfinomabb.
– Akkor te miért nem eszel? – mutatott Ava a kenyereskosárra.
– Mert Párizsban a kagyló és a csiga is isteni, inkább azokra tartalékolok
– mosolygott Julien.
Ava kinézett az étterem ablakán. Az ibolyakék ég alatt, a hófödte
macskaköveken festők sorakoztak az állványaikkal. Egy ötven körüli,
hosszú hajú, ősz férfi ült hozzájuk legközelebb. Rajzához szenet használt,
vonalvezetése gyors volt és határozott, a tónusokat a vonalak elmosásával
alkotta meg. Ava elábrándozott, hogy ez akár az ő szenvedélye is lehetne,
ha végre egyszer kiállna magáért.
– Ava! – szólt Julien, amivel visszarántotta a jelenbe.
– Kagylót és csigát mondtál, ugye? Hallgatlak! – csapta össze Ava a két
kezét.
– Az étel neve escargots de Bourgogne, burgundi töltött csiga…
csigavajjal – magyarázta Julien.
– Csigavajjal?! Ez azokból a nyálkás példányokból készül, amik fel-alá
kúsznak a káposztaleveleken? – kérdezte Ava szörnyülködve.
– Most már végképp nem tudom, melyik megjegyzéseden nevessek
jobban – rázta a fejét Julien, hangosan hahotázva.
Ava csak pislogott, nem tudta eldönteni, hogy mivel okozott ekkora
derültséget.
– Azt hiszem, te azokra a csigákra gondolsz, amelyeknek nincs házuk.
Azt hiszem, így mondják angolul.
– Hajléktalan csiga? Vagy giliszta?
– Nem, nagyobb – felelte Julien, a homlokát masszírozva.
– Hernyó? James Corden…? Nem, megvan! Meztelencsiga!
– Úgy van, az az! – helyeselt Julien.
– Tehát az étel kagylóból és meztelencsigából készül?
– Nem, Madonna! – kacagott fel újra Julien. – A kagyló és a csigavaj a
vacsoraasztalon van, a meztelencsiga pedig az angol káposztákon.
– Egykor rengeteg káposztát ettem – vallotta be Ava egy nagy sóhaj
kíséretében. – Sőt, az, hogy ettem, enyhe kifejezés.
 Rhoda ugyanis egy teljes dossziényi receptet tartogatott
káposztalevesekből és shake-ekből, és minden elképzelhető dologból, ami
szerinte fogyást eredményezett.
– Miért, ennyire szereted a káposztát?
– Csak karácsonykor. Feltéve, ha van mellé sült krumpli, karórépa,
baconben sült kolbász és sült pulyka, jó sok zsírban megfürdetve –
vigyorgott Ava. – És ti? Gondolom, nagy családi karácsonyt szerveztek
édesapáddal, az új feleségével és Laurennel…
Julien gyorsan bólintott, majd meghúzta a sörét.
– És te, Ava?
– Én kétszer szoktam karácsonykor vacsorázni. Egyszer egy szénhidrát-
és kalóriamentes paleót, utána pedig egy zsírdús ehetőt. Találd ki, melyiket
főzi anyám! – nevetett Ava.
– Miért, anyukád nem szeret finomakat enni?
– Áh, a normális ételeket még a lakásban sem tűri meg.
– Képzeld, milyen érzés lehet folyton azon aggódni, hogy mi van a
szádban – vetette fel Julien.
– Azt hiszem, George Michaelnek és Monica Lewinskynek is hasonló
problémája volt – jegyezte meg Ava.
– A karácsonyi vásár luxembourgi negyedében még sok finomságot
ehetsz. Gyere, nézzünk át oda is! – vetette fel Julien.
Avának a többesszám hallatán borsózni kezdett a háta. Gyorsan felpattant
a székről, miközben próbálta meggyőzni magát, hogy nem is esik könnyen
csábításba, ha francia ételekről és férfiakról van szó…
– Debs kutatása kedvéért – tette hozzá Julien.
– Jól hangzik! – Avára ráfért egy kis kikapcsolódás.
– Akkor randiznunk kell – mosolygott Julien.
Ava a „randi” hallatára még nagyobb izgalomba jött. Bár tudta, hogy még
mindig van valami, amiről Julien mélyen hallgat. Letört egy darabot a
tartóban lévő puha kenyérből, és a szájához emelte.
– Ma este? – nézett rá Julien.
Ava megmarkolta a sörösüvegét, és a magasba emelte.
– Legyen ma este, Monsieur Fitoussi!
33. Julien Fitoussi lakása
Julien utálta magát, amiért még mindig nem szólt Avának Laurenről. Pedig
aznap délután elhívta a karácsonyi vásárra, csakhogy minden másról beszélt
neki, a húga halálát kivéve. Ráadásul titkon újabb fotókat akart készíteni
róla, amiért Julien a város legnagyobb szélhámosának érezte magát. Az
apjával is jól összeveszett; ahelyett, hogy Vivienne kérésére segített volna
neki, csak tovább rontott a helyzeten.
Miközben Julien az ingét gombolta a tükör előtt, azon gondolkodott,
mikor vált ilyen képmutatóvá. Gerard-nak folyton arról papol, hogyan
dolgozza fel a gyászt és lépjen tovább, miközben ő maga úgy beszél a
húgáról, mintha még most is élne.
A következő pillanatban kopogtak az ajtón.
– Julien, gyere már, elkésünk!
Az ajtóban Didier jelent meg télapópiros ingben és fekete kabátban, fején
egy jádezöld kalappal.
– Nem is tudom, hogy menjek-e egyáltalán – hezitált Julien.
– Ugyan, hagyd már ezt! A te ötleted volt, miért ne jönnél? – lépett be
Didier kiabálva, mire Julien csak megrántotta a vállát.
– Mi történt? – kérdezte Didier, miközben barátja szemébe nézett.
– Semmi… csak…
Didier abban a pillanatban tudta a választ.
– Atyaúristen! – emelte két kezét a magasba. – Még mindig nem beszéltél
Avának Laurenről, igaz?
Julien úgy érezte, hogy menten összemegy Didier számonkérő
pillantásától. Barátja heves reakcióját hallván még valóságosabbá vált, hogy
mennyit hazudott eddig.
– Megpróbáltam, de… képtelen voltam rá…
– Julien!
– Tudom, tudom… szörnyű alak vagyok.
– Még mindig fáj, ugye? – kérdezte Didier kedvesebb hangnemben.
Julien bólintott, mire Didier a vállára tette a kezét.
– Nézd, ez természetes – kezdte –, és ezzel semmi baj sincs. Azzal
viszont már van, hogy hazudozol neki.
– Tudom – bólintott Julien szemlesütve. – De valahányszor Ava
Laurenről kezd beszélni, az emlékek megelevenednek bennem, és ez olyan
jó érzéssel tölt el.
 – Julien, a múltat felidézheted a jelenben, de nem változtathatod meg.
Nem viselkedhetsz úgy, mintha Lauren most is élne.
Julien most is csak bólogatni tudott.
– El kell mondanod Avának. Méghozzá ma este.

Debs kézbe vette a mobilját, és mint aki csodára vár, rázni kezdte a
levegőben, Ava pedig a hasát behúzva küszködött, hogy begombolja a
farmerját, miután a francia konyha szinte összes specialitását végigette. Ha
Rhoda itt lenne, biztos grammonként számolná az ételek zsírtartalmát, és
maréknyira szabná a főételeik adagjait.
– Nem üzent Anyu – jegyezte meg Debs, miközben mély levegőt vett,
ami inkább egy csalódott sóhajnak hangzott. – Bár az jó hír, ha nincs hír.
Javasoltam Anyunak, hogy kérdezzen rá, milyen az idő Toulouse-ban.
Megnéztem, most tök meleg van, ha viszont Gary elkezd havazásról és
röpködő mínuszokról áradozni, akkor biztos nem Toulouse-ban van.
Ava átkarolta Debst, miközben majdnem levert az asztalról egy csillogó
pingvint.
– Debs, ne aggódj már annyit! Legalább ma este ne.
– Jó, mindjárt abbahagyom – felelte Debs kényszeredett mosollyal. –
Hogy sikerült a délután Juliennel? – kérdezte.
Julien neve hallatán Ava úgy érezte, mintha Mary Berry fakanállal
karácsonyi tésztát kotyvasztana a gyomrában, és közben telehajigálná aszalt
gyümölcsökkel, mint ahogy a rizst szokás az esküvőkön.
– Jól – felelte röviden.
– Jól? Csak ennyi? Juliennek ennél biztos többet jelentett, ha még esti
programot is szervezett mára.
– Szerintem van barátnője – bökte ki Ava nagyokat nyelve.
Most, hogy hangosan kimondta, még jobban fájtak a szavak.
– Hűha – nézett Debs meghökkenve.
– Amikor kérdeztem, azt mondta, nincs senkije, de aztán… – Ava
abbahagyta a járkálást, és megállt a szoba közepén.
– Aztán, mi történt? – nézett rá Debs fürkészőn.
– Ma délelőtt láttam egy nővel a karácsonyi vásáron, akiről azt mondta,
csak egy galériában dolgozik, de…
– De, mi?
 – De azt mondta, a húgával fog találkozni, és…
Ava érezte, hogy kezd nevetséges lenni.
– És? – sürgette Debs kíváncsian.
– Julien azt mondta, az apjával volt öltönypróbán, amit viszont korábban
nem említett…
Debs a szemöldökét felhúzva hallgatta, miközben Ava a táskájában
kezdett kotorászni. A szájfény, az üres kávéspohár és a sapkája után végre
elővarázsolt belőle egy darab papírt.
– Nézd csak, ezt rajzoltam. – Ava Debs felé nyújtotta a papírt, majd
hevesen elkezdte rágni a körmét, miközben Debs kihajtogatta a rajzot.
Debs egy elfojtott sikolyt hallatva a szájához kapott.
– Istenem! – szólt meglepetten, mire Ava még idegesebben rágta a
körmét.
– Ez egyszerűen…
– Szörnyű? Borzasztó? Nevetséges? – fejezte be Ava helyette a mondatot.
– Dehogy, fantasztikus! – kiáltott Debs, majd a barátnője felé fordította a
rajzot. – Nézd meg, tökéletes!
Ava kivette a szájából a kezét, és a Julienről készült skiccére pillantott. A
kép egy teraszos kerthelyiségben készült, ahová a Montmartre-ról visszafelé
menet tértek be. Ava az utcát bámulta, ahogy a szemközti áruház előtt egy
csapatnyi ember csengőt ráz, és ahogy egy ember karácsonyi játékokkal teli
targoncát tol a raktárba. Ava önkéntelenül is felkapott egy ceruzát, és
rajzolni kezdett. Julienről nem gülüszemű, nagy orrú karikatúrát készített,
hanem olyannak mintázta, amilyen kép a fejében élt róla, és ami
meglehetősen vonzó volt.
– Szerintem nem sikerült jól – szabadkozott Ava. – Már régóta nem
rajzolok, őt viszont le akartam rajzolni, ami azt jelenti, hogy tetszik, pedig
ez nem jó, mivel van barátnője…
– De nem tudhatod biztosan, hogy foglalt, hiszen azt mondta, nincs
senkije.
– Különben is, miért izgassam magam rajta? A férfiak úgyis mind
egyformák – nézett Ava Debsre, megerősítésre várva.
– Mondanám, hogy igen, az apámat és… Garyt elnézve, de… – sóhajtott
Debs – Didier olyan kedves… neki azért még adnék egy esélyt.
– Tényleg? – kérdezte Ava, mire Debs csak bólintott.
 – Persze nem komolyan, csak hogy szórakozzunk egy kicsit, kötöttségek
nélkül.
– Azt rögtön gondoltam… – jegyezte meg Ava kétkedve.
– Szerintem ma este oda kellene adnod Juliennek a képet – nyújtotta
vissza Debs barátnőjének a rajzot. – És kérdezz rá még egyszer, hogy van-e
valakije. Vagy tudod, mit? Megkérdezem Didier-től.
– Ugyan, nem vagyunk már kamaszok! – rázta a fejét Ava mosolyogva. –
Majd én megkérdezem. Nem mintha számítana, hiszen úgyis csak barátok
vagyunk.
– Hát persze – bólogatott Debs.
Ava fújt egy nagyot.
– Induljunk! Segítek a párizsi karácsonyivásár-kutatásban.
Debs mosolyogva belékarolt.
– Szuper lesz!
34. Luxembourg-negyed, karácsonyi vásár

Julien észrevette Debst és Avat a magas, kopár gesztenyefa alatt, a régi,

zöld fémszékeken, a párizsi férfiak közkedvelt törzshelyén, ahová a hideg
és a sötétség ellenére is sakkozni jártak. Körülöttük körhinták forogtak,
ételárusító bodegák és jósdák sorakoztak. A zsibongó vásáron sok gyerekes
család petanque-ozott, nyakig bebugyolálva színes téli sapkájukba és
kabátjukba.
Miközben Didier-vel előresétáltak, Julien a nyakába nyúlt a gépéért, hogy
megörökítsen két kacagó kisfiút a szüleikkel, a Medici-forrással és az egyik
körhinta arany fényeivel a háttérben.
A következő pillanatban Julien észrevette Avát, amint sapkában,
farmerdzsekijébe dugott kézzel, piros Conversében ácsorog. Julien eddig
nagyon jól érezte magát vele. Sokkal jobban, mint bárki mással az elmúlt
tizenkét hónapban. Eszébe jutott, hogyan fogadná Ava, ha megtudná, hogy
Lauren meghalt egy tűzvészben. Lehet, hogy többé nem Julien Fitoussi, a
fotós lenne a szemében, hanem egy áldozat, ami megint felelevenítené az
emlékeket Julienben.
Pedig szembe kell néznie vele, hogy továbbléphessen. Emlékezni örökké
lehet, de gyászolni nem.
 – Julien! – szólt Didier hirtelen, kissé távolabb a kertben, így Julien utána
indult.

Ava zavarában toporogni kezdett a hóban, mert észrevette, hogy Julien

közeledik felé. Úgy érezte magát, mint egy első randin. Mintha egy hókotró
járna fel-alá a gyomrában.
– Bonsoir, Madonna! – üdvözölte Julien.
– Bonsoir, Monsieur Fitoussi! – Ava máris elveszett Julien mogyoróbarna
szemeiben, miközben a kabátzsebében lapuló rajzát szorongatta.
– Meghalok egy kis churrosért! – szólalt meg Didier. – A fotózkodás és a
túlárazott, csillogó-villogó ajándékok vásárlása előtt, amikre nyáron rá se
néznénk, de most karácsony van, kibélelném a gyomrom egy kis
édességgel.
– Ez csodásan hangzik! – vigyorgott Debs.
– Akkor hozok is négy adag churrost, rendben? – nézett Didier
mindannyiukra.
– Menjünk, vegyük meg – karolt Debs Didier-be.
Ava sietve Debs után nyúlt, hogy elkapja a kabátja szélét, de végül
kettesben maradtak Juliennel. Nem baj, így legalább meg tudja kérdezni,
tényleg van-e valakije. Ám ahogy felpillantott rá, először Julien szólalt
meg.
– Ava – kezdte. – Valamit el kell mondanom…
– Tudom, van barátnőd – vágta rá Ava kertelés nélkül.
– Tessék? – csodálkozott Julien.
– Végül is nem baj, úgyis csak barátok vagyunk… Csak amikor ma
megfogtad a kezem, azt gondoltam, ha a barátnőd látná… Bár mindegy,
úgysem jelentett semmit sem…
– Ava!
– Csak azt nem értem, miért mondtad, hogy egyedül vagy, miközben
nem… És én még beszámoltam neked a katasztrofális szerelmi életemről!
– Ava, nincs senkim – szakította végre félbe Julien, mire Ava csak
zavartan pislogott.
– Ezek szerint nincs barátnőd?
– Nincs – ingatta a fejét Julien.
– És az a nő a karácsonyi vásáron?
 – Mondtam már, hogy Diane-nak hívják, és egy galériából ismerem.
– Jó, csak azt gondoltam, Laurennel találkoztál…
Julien egy pillanatra elhallgatott, és csak a fejét csóválta. Minden
probléma abból adódik, hogy még mindig úgy emlegette a húgát, mintha a
közelben dolgozna és ugyanabban a kék ajtós lakásban lakna.
– Ava, valamit el kell mondanom Laurenről – fogott bele végre Julien a
vallomásba. Minden porcikája harcolt a szavak ellen, de több okból is
beszélnie kellett.
– Kérlek, érts meg – sóhajtott –, nem akartam hazudni neked. – Julien
megfogta Ava kezét, miközben a lány zavartan bámult rá. Julien nyelt egy
nagyot. Most már nem volt visszaút.
– Ava, Lauren… – kezdte, de nem volt könnyű folytatnia a mondatot.
Egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét. – Lauren meghalt – mondta még a
suttogásnál is halkabban.
Ava kiejtette a kezét Julien szorításából, és a mellkasához kapott.
– Hogy érted ezt? Úristen, rosszul vagyok! Hogy halt meg?
– Nem, Ava, ez nem ma történt – rázta a fejét Julien. A beszélgetés
nehezebb volt, mint gondolta. – Már egy éve nem él – folytatta nagyokat
nyelve. – Amikor beszéltem róla neked… Ne haragudj, magam sem értem,
mire gondoltam akkor – küszködött Julien a szavakat keresve.
– Ezt nem értem – fakadt ki Ava. – Azt mondtad, reggel vele találkoztál.
– Tudom, nem fogalmaztam pontosan. Tisztáznom kellett volna a
dolgokat… Nem is értem, hogy történhetett.
Julien látta, hogy miközben Ava igyekszik megemészteni a hallottakat, a
kapcsolatuk, ami ez idáig szépen épült, most egy csapásra darabokra hullik,
mert hazudott neki. Akárcsak a barátja, aki miatt Ava átutazta a La Manche
csatornát.
– Mit is mondtál, mikor történt? – kérdezte Ava zavarodottan.
– Egy éve.
– Egy éve…
– Igen.
– Pedig annyit beszéltünk róla, és te egyszerűen elfelejtetted, hogy egy
éve halott?
Julien a fejét rázta.
– Természetesen nem felejtettem el. Ezt nem lehet elfelejteni. Csak
amikor egyszer kimondtam, utána már nehezebb volt változtatni rajta.
 – Tudtam, hogy valami nem stimmel – szólalt meg Ava. – Amikor azt
mondtad, hogy édesapáddal találkozol, sejtettem, hogy…
– Ava, én nem akartalak becsapni. – Julien legszívesebben megfogta
volna Ava kezét, de félt, hogy talán túl sok lenne. – Annyira csodálatos volt
beszélni valakivel, aki nem tudta, hogy mi történt… és úgy emlegetni
Laurent, mintha még most is élne.
– És hogy halt meg? – kérdezte Ava halkan.
Julien nyelt egy nagyot.
– Balesetben – mondta. – A házukban tűz ütött ki. A tetőn kezdődött,
majd átterjedt az alsóbb szintekre. Mire odaértem, az egész épület
lángokban állt.
– Te is ott voltál? – kérdezte Ava.
– Igen, odamentem. De már túl késő volt.
Ava a szájához kapta a kezét. Julien látta, hogy könnybe lábad a szeme.
Julien nem akarta elszomorítani, és persze azt sem, hogy sajnálja őt, főleg
azok után, hogy eddig eltitkolta előle az igazságot. Bár most már mindegy.
Most már tudja, hogy Julien elveszítette a húgát, mert már nem tudta
kimenteni a lángok közül.
– Ava, szívből sajnálom, amiért eddig nem szóltam róla, de olyan jó volt
fájdalom nélkül beszélni róla, mert a környezetemben mindenki inkább
igyekezett elfelejteni Laurent és mindazt, ami történt.
– Julien! – vágott közbe Ava.
– Ne, kérlek, ne mondj semmit. Megértem, ha látni sem akarsz többet,
hiszen tudom, milyen fontos számodra az őszinteség.
– Semmi baj, Julien, megértelek.
– Tényleg?
– Igen. – Ava végighúzta a lábát a hóban, ami sercegett a cipője alatt. –
Abból, amit elmondtál, nyilvánvaló, milyen fontos volt Lauren az
életedben. Elképzelni sem tudom, milyen lehet ennyire hirtelen elveszíteni
valakit.
– Igen, Lauren nagyon fontos volt nekem.
– Akkor mesélj még róla! – kérlelte Ava.
– Tényleg ezt akarod? – mosolygott Julien.
– Igen, Monsieur Fitoussi! – bólintott Ava.
– Ava! – kiabált Debs néhány méterre tőlük. – Gyere gyorsan, mielőtt
Didier felfalja az összes churrost!
 – Ava, van még valami, amit tudnod kell. – Julien elkapta a karját, mielőtt
még elindult volna.
– A Coldplayt szereted, ugye? Erről nem hazudtál?
– Persze, hogy szeretem, Madonna – mosolygott Julien, miközben
benedvesítette az ajkait. – Csak azt is tudnod kell, hogy tényleg nincs
barátnőm.
35. fejezet

– Jártál már itt? – kérdezte Ava, miközben Juliennel Debs és Didier mögött
sétáltak a hangokkal és színkavalkáddal teli karácsonyi vásáron.
– Igen, sokszor. Ez nálunk már hagyománnyá vált. – Julien mélyen
belélegezte a sercegő sült kolbász, karamellizált hagyma és vajkaramellás
alma illatát. – Didier, én és… – kezdte Julien, a húga nevével a száján.
– Lauren? – fejezte be Ava a mondatot. – Kérlek, Julien, szeretnék még
hallani róla! – Ava Debsre és Didier-re pillantott, amint megálltak egy ezüst
ékszereket kínáló pult előtt. – Nekem nincs testvérem, így ez a lány a jeti
hajával igazán sokat jelent nekem.
– Lauren szeretett idejárni karácsonyi ajándékokat venni a családnak –
magyarázta Julien. – Egyszer vett itt egy különleges brosst a
mostohaanyámnak.
– Remélem, Lauren nem volt kleptomániás szarka, mint Debs. Ha nem
érjük utol idejében, annyi ezüstöt fog venni, amivel a teljes Eiffel-tornyot is
bevonhatnánk.
– Ava, szeretnék nyitni egy újabb kiállítást – jelentette be Julien hirtelen.
Ava megállt és megfordult, hogy a szemébe nézzen.
– Remélem, ez segít majd a családomnak, és még sok-sok embernek.
Ava nem szólt semmit, mintha még várta volna, hogy Julien tovább
beszéljen. Például arról, hogy remélte, hogy sokan eljönnek, ugyanakkor
félt is, hogy a képei már nem lesznek olyan kelendőek, mint karrierje
csúcsán.
– A bevételt szeretném felajánlani a Vöröskeresztnek. – Julien
benedvesítette az ajkát. – Ava, az egész világra haragudtam – sóhajtott. –
Ezen változtatnom kell.
Julien Ava reakcióját figyelte, a zöld szemeit, de Ava némán,
mozdulatlanul pillantott vissza rá.
 – Szeretnék valami jót tenni Lauren és mindazok emlékére, akik
odavesztek a Rue Auzenne-i lakástűzben. Úgy gondoltam, a jótékonysági
felajánlás megmutatja azt a fajta rugalmasságot, amivel most
mindannyiunknak élnie kellene.
Ava Julien karjára tette a kezét.
– Említetted, hogy témát keresel a munkádhoz.
– Igen – bólintott Julien.
– Akkor ez a kiállítás azokból a fotókból állna, amiket te akarsz készíteni,
nem pedig olyanokból, amiket mások szerint kellene készítened.
– Ez így van – bólintott Julien.
– Szerintem ez csodálatos – tette hozzá Ava halkan.
Julien úgy érezte magát, mintha valaki feltöltötte volna héliummal. Vagy
reménnyel. Csak éppen abban nem volt biztos, hogy a kiállítás Ava képei
nélkül is ugyanolyan jó lenne-e, amiket viszont semmiképp sem
használhatott fel. Már így is eljátszotta egyszer a bizalmát.
– Van képed Laurenről? – érdeklődött Ava.
– Oui – felelte Julien, majd a zsebébe nyúlt a telefonjáért, és kiválasztotta
a galériában a kedvenc képét, amelyen együtt szerepelnek egy átlagos
pénteki estén, az utolsó együtt töltött nyarukon. Lauren csillogó szőke
hajjal, széles mosollyal látható rajta, csibészes fénnyel a szemében. Julien
Ava felé tartotta a kijelzőt.
– Szőke? – csodálkozott Ava, miközben eszébe jutott, hogy az utcán
Diane-t hitte Laurennek. Lauren képe sokkal kifejezőbb volt, mint
amilyennek Julien lefestette. Ráadásul nagyon szép volt.
Julien nem tudott megszólalni.
– Boldognak látszik – jegyezte meg Ava.
– Igen, szinte mindig vidám volt.
Ahogy Ava visszanyújtotta a telefont, hozzáért Julien kezéhez. Ava
bőrének melege áramütésként érte.
– A kiállítás megszervezéséhez segítségre lenne szükségem – mondta
gyorsan, hogy ne kelljen tudomást vennie szökőkútként feltörő érzelmeiről.
– A képek kiválasztásához, a rendezvény megszervezéséhez… – folytatta. –
Gondoltam, újra hasznát vehetnéd a művészi vénádnak. Persze azt is
megértem, ha ezek után már semmi kedved hozzá.
– Dehogy nincs, Monsieur Fitoussi! – vágta rá Ava, miközben
megszorította Julien kezét. – Feltéve, ha nem kell a fényképezőgép túlsó
felén lennem – tette hozzá nevetve. – Szerintem Párizs a legfotogénebb
város a világon. Biztos vagyok benne, hogy szuper képeket fogsz tudni
varázsolni.
– Magique, Madonna?
– Igen, olyanokat.
– Csigavajjal?
– Bevallom, enélkül szegényebb lenne az életem – nevetett Ava. – Gyere,
menjünk utánuk, még mielőtt Debs felvásárolja az összes hógömböt.
Miközben Julien nézte, ahogy Ava könnyed léptekkel elindul a barátaik
felé, majd kikap valamit Debs kezéből, nyomban tudta, hogy az egyetlen
dolog, amit fotózni szeretne Párizsban, az Ava. Amit, persze, tudta, hogy
nem tehet meg.
36. Hotel Agincourt

– Isteni ez a Benedek-tojás! – lelkendezett Debs egy újabb adagot a szájába

kanalazva, miközben csurgott a szósz az állán.
A szálloda éttermében ültek az ablak mellett, ahonnan éppen a Brasserie
Du Becre lehetett látni, ahol előző este is vacsoráztak Juliennel és Didier-
vel. Fantasztikusan érezték magukat a karácsonyi vásárban. Felültek az
óriáskerékre, néztek bábszínházat, forralt bort ittak és churrost ettek,
valamint észrevételeket tettek Debsnek a cikkéhez, aki nyomban rögzítette
a hallottakat a telefonján. A késői vacsora során Debs egyensúlyozni
kezdett egy szarvasgombás csokoládéval az arcán, ami sikeresen az orrára
ragadt, így egyszerre volt pihentető és szórakoztató a párizsi karácsony. Ava
később még találkozott Juliennel, hogy segítsen neki fotókat készíteni a
kiállítására.
– Nem vagy éhes? – kérdezte tőle Debs. – Julien húga miatt nincs
étvágyad?
– Nem.
– Azért sokkoló volt, ugye?
Ava megrántotta a vállát. Igen, az volt, de Julien annyiszor bocsánatot
kért. Lauren halála láthatóan nagyon megviselte Julient, természetes, hogy
Ava megbocsátott neki. Hiszen hogy haragudhatna valakire, aki gyászol?
Ava éhes volt, de aznap volt a „Goa-nap”. Egész nap az anyja járt az
eszében, amihez persze elválaszthatatlanul hozzátartozott a
kalóriaszámlálás. Avának keresztülfutott az agyán, hogy talán mégis el
kellett volna utaznia Goára. Nyilvánvaló, hogy az azori ügyfél, ahogy
meglátta volna, azzal a lendülettel felültette volna a következő hazafelé
tartó gépre. Így legalább az anyja akaratának is eleget tett volna, mégsem
kellett volna a fényképezőgép elé állnia. Ava sosem szerette Rhoda diétás
karácsonyi fogásait, mégis mindig megette, hiszen ki hagyja egyedül az
anyját szenteste, még akkor is, ha megkeseríti az életét? Ava nem volt
biztos benne, hogy képes elviselni még egy csendes karácsonyt. Egyszer
már előfordult ilyen, abban az évben, amikor először ellógta a
modellkedést.
Ava elővette a táskájából a telefonját. A koromsötét képernyő láttán
rájött, hogy fél bekapcsolni. Úgyis tudja, mi állna rajta: újabb öt SMS és
három hangüzenet. Persze mind az anyukájától. Rhoda láthatóan még
mindig nem adta fel a reményt, hogy Ava hátha „észhez tér”, amíg le nem
zárják a becsekkolást a reptéren. Ava kitette a mobilját az asztalra.
– De ugye nem bánod, hogy eljöttél velem? – szólalt meg Debs. – Mondd
meg nyugodtan, hisz ez az én problémám. Tudom, hogy bolondnak tartasz,
de…
– Debs, mondtam, hogy végigcsinálom veled. Nem emlékszel?
– Egyedül is eljöttem volna, csak arra gondoltam, ha esetleg Gary
megemlített annak a nőnek, amit nem tartok valószínűnek, hiszen miért
beszélne valaki a mostohalányáról dugás közben? Ez megöli a szenvedélyt,
nem?
– Eléggé – jegyezte meg Ava.
– Hacsak Garynek nincs fétise… De ebbe még belegondolni se akarok.
Igaz, eddig is azt gondoltam, hogy jól ismerem… – csacsogott Debs
elcsukló hangon.
Debs azt az eshetőséget már nem is említette, hogy Francine esetleg
emlékszik rájuk a butikból. Ava átnyúlt az asztalon, és a villájával csent egy
falat tojást Debs tányérjából.
– Semmi gond, nem lesz nehéz – mondta Ava, miközben lenyelte a
falatot, majd letette a villát, és az asztalon maga felé húzta Debs csillogós
jegyzetfüzetét és a tollát, ami végén egy nagy pamacs díszelgett.
Debs bólogatni kezdett, miközben a szemét törölgette.
– Jól telt a tegnap este. Úgy láttam, jól éreztétek magatokat Juliennel.
 – Igen – bólintott Ava. – Julien szereti a Coldplayt, és mint kiderült, nincs
barátnője, így újra jó barátok lettünk.
– Csak barátok? – kíváncsiskodott Debs.
Ava bólintott anélkül, hogy felnézett volna a jegyzetfüzetből. Hiába
koncentrált, még írás közben is csak az járt a fejében, hogy milyen jól
nézett ki Julien tegnap este. Farmere lazán a combjára simult, az inge
kiemelte formás alakját és sötét haját, a nézése pedig még áthatóbb volt,
mint máskor.
– De miket is beszélek? – folytatta Debs. – Épp most nyomozunk egy nő
után, akivel a mostohaapám félrelép. Egy férfi sem érdemel akkora
bizalmat, hogy egy barátnál több legyen.
– Még Didier sem? – vetette fel Ava. – Azt hittem, ő azért kap nálad egy
esélyt.
Debs pirulva felemelte a teáscsészéjét.
– Igen, Didier olyan aranyos!
– És jóképű – tette hozzá Ava.
– Ne gondold, hogy nem látok át rajtad – kezdte Debs. – Tipikus hárító
mechanizmus. Rám akarod kenni, amit valójában te teszel Juliennel.
– Semmi sincs köztünk – jelentette ki Ava. – Csak barátok vagyunk. –
Ava végül is nem adta át Juliennek a róla készült rajzot.
– Egyébként mit csinálsz? – kérdezte Debs a jegyzetfüzetre meredve.
Ava egy pillanatra megállt. Épp egy karikatúrát rajzolt az anyjáról,
hatalmas fülbevalókkal, tupírozott hajkoronával és óriás kapafogakkal,
amikkel, hála a horvát származású fogorvosának, már nem kell tovább
élnie.
– Megint rajzolsz! – állapította meg Debs ámulattal, mintha Ava egy új
gyógyszert talált volna fel. – Először Julient, most meg anyukádat…
Ava letette a kezéből a tollat.
– Nagyon jó lett – dicsérte Debs, maga felé fordítva a jegyzetfüzetet –,
bár azt azért nem szeretném, ha rólam is készülne egy ilyen gúnyrajz.
– Tényleg, Francine-t is lerajzolhatnám! – nevetett Ava.
Debs visszaadta a füzetet Ava kezébe.
– Túl keskeny a csípője és szögletes az álla. Ezeket feltétlenül
hangsúlyozd ki!
37. Kozmosz Biztosítási Ügynökség
Ava és Debs párizsi tartózkodásuk óta már másodszorra környékezték meg
a biztosítási ügynökséget. Fagyos volt aznap az idő, túl hideg volt a
havazáshoz. Ava alig várta, hogy bemenjenek az épületbe, hogy egy kicsit
felmelegedhessenek.
– Akkor tudod, melyik az irodája? – kérdezte Debs távcsővel az
ablakokat kémlelve.
– Igen – felelte Ava, mivel előzőleg megtalálták a neten az épület
alaprajzát. – Francine a harmadik emeleten van.
– A képen látszott, hogy az irodák ajtaján nevek is szerepelnek, amik,
reméljük, hogy nem változtak a 2014-es karácsonyi ünnepség óta, amelyről
a fotók készültek. Lehet, hogy azóta átépítették nyitott terűvé.
– Előveszem a legjobb franciatudásom, és megkérdezem – mondta Ava.
– Jaj, ne! – kiáltott Debs rémülten. – Inkább tettesd magad
süketnémának.
– Azért megpróbálom.
Ava még mindig reménykedett benne, hogy nem Gary nevét hallotta
Francine szájából a butikban. Lehet, hogy Barryt emlegetett, valaki más
férjét, akivel félrelép, vagy Larryt, aki szintén a szeretője lehet vagy egy
karácsonyi bárányt, amit épp most vett meg. Vagy az is lehet, hogy épp
most megy férjhez, ez indokolhatja a drága ruhaboltot. Reméljük, hogy a
vőlegénye nem Debs nevelőapja…
– Szeretnék ezen mihamarabb túlesni, bármi is lesz a vége. Jó lenne, ha
újra az írásra koncentrálhatnék, és minden visszaállna a régi kerékvágásba.
Már így is elég rosszul állnak a dolgaim, nincs szükségem egy családi
katasztrófára. Ez önzésnek hangzik, nem? – tette hozzá Debs egy nagy
sóhaj után.
– Egyáltalán nem – vigasztalta Ava, majd kihúzta magát, és a bejárati
kapura pillantott. – Add ide a csomagot, és vegyük át még egyszer, mit kell
tennem – mondta.
Debs átadott neki egy kis dobozt arany és piros papírba csomagolva.
– Minden gyanús dolgot vizsgálj át! Amint beérsz az épületbe,
betelefonálok, hogy jöjjön le a recepcióra. Ne feledd, gyorsnak kell lenned!
Nézd át az e-mailjeit, a fiókjait és a táskáját. Ha valóban viszonyuk van,
biztos találunk rá bizonyítékot.
– Rendben – felelte Ava, pedig egyáltalán nem volt biztos a dolgában, és
rettegett, hogy a biztonsági őrök elkapják kutakodás közben. Valójában
tudta, hogy ez az egész egy hajmeresztő őrültség, de Debs annyira zokogott
reggeli után, mert megtudta, hogy Sue – mivel tudja Gary jelszavát –
észrevette, hogy Gary rengeteget fizetett euróban a hitelkártyájával,
ráadásul nem szállodában vagy a reptéren, amiket a toulouse-i üzleti út
indokolt volna.
Ezek után Ava úgy gondolta, a következő logikus lépés az, ha betörnek
Francine irodájába.
– És mi van, ha még ott leszek, mire visszajön? – vetette fel Ava,
idegességében nagyokat nyelve.
– Beállítottad a Star Wars részletét csengőhangnak a telefonszámomhoz?
– Be.
– Akkor ahogy Francine elindult felfelé a recepcióról, felhívlak, és maga
Darth Vader fog megsürgetni.
– Jól van – sóhajtott Ava, miközben ide-oda billegett a sarkán. – De mi
van, ha mondjuk tényleg ott leszek, mire Francine betoppan a szobába?
– Ezért lesz nálad az ajándékdoboz. De kérlek, csak vészhelyzetben add
át neki! Nekem kell az a szivárványos kispárna.
– Rendben.
– Köszönöm, Ava, hogy megteszed a kedvemért! – mondta Debs, miután
idegességében fújtatott egy nagyot.
– Ugye van nálad elég pénz, ha esetleg rosszul sülnének el a dolgok?
– Persze. Sok szerencsét!
Ava a mellkasához szorította a dobozt, és elindult, hogy átkeljen az
úttesten.

Avának az az ötlete támadt, hogy kölcsönvesz egy bukósisakot az épület

előtt parkoló mopedek üléséről, és abban vonul fel a harmadik emeletre, de
aztán rájött, hogy túl nagy feltűnést keltene vele a biztonsági őrök
szemében.
Próbálta azzal nyugtatni magát, hogy ez csak egy szerepjáték, akárcsak a
modellkedés. Ava igyekezett beleélni magát abba, hogy ő csak egy
kézbesítő, aki csomagot hozott Francine-nak. Ha ügyes lesz, az égvilágon
senki se fogja észrevenni, hogy valójában miben mesterkedik.
Ava benyitott az üvegajtón. Az előtér szinte teljesen üres volt. Jobb
oldalon egy fenyőfa állt csupaszon, díszek nélkül. Ava szinte megsajnálta.
Miután tudatosította magában a futár szerepét, a hófehér recepcióra
pillantott. A pult mögött két párizsi eleganciával öltözött nő gépelt síri
csendben. Ava úgy érezte, hátsó szándéka messziről lerí róla. Lopva rájuk
sandított, miközben elindult a lift felé.
Óvatos léptekkel próbált haladni, de egy hang megállította.
– Pardon, mademoiselle!
Ava most már bánta, hogy nem fülhallgatóval a fülében lépett be az
épületbe. Így ütemesen bólogatva a zenére, gond nélkül eljutott volna a
liftig. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy felrohanjon a lépcsőn, vagy
hátranézzen, bár nagyon nem akart beszélgetni.
Végül úgy döntött, szó nélkül továbbhalad. Végül is, gondolta, miért ne
játszhatná el a süketnémát? Közben azon imádkozott, hogy a lift ne az
ötödik emeleten legyen. Lehet, hogy valaki épp lefelé tart. Ava remélte,
hogy még nem Francine az, és senki sem fogja megállítani a liftet, mondjuk
a harmadikon.
– Madame! – szólt a recepciós újra.
De Ava most sem állt meg. Nem várta meg a liftet, inkább belépett az
ajtón, ahol egy gyalogló pálcikafigura jelezte a lépcsőt.
A recepciósok úgyse rohangálnak, nem? Legalábbis az eddigi
huszonnégy éve alatt egyszer sem látott egyet sem. Ő persze, a biztonság
kedvéért szaladni kezdett a lépcsőn. Kettesével szedte a lépcsőfokokat, és
remélte, hogy Francine nem egészségtudatos és nem a lépcsőt választja lift
helyett.
A harmadik emelet kijáratánál megállt. Itt az idő, hogy bebizonyítsa,
milyen nagyszerű futár (és magánnyomozó).
Lábbal berúgta a lengőajtót, és úgy tett, mint aki nagyon fontos feladatot
végez. Ám amint belépett, szentségelni kezdett, mert az egész iroda nyitott
terű volt, tele üvegablakokkal, amelyek mögött emberek tucatjai sétáltak,
gépeltek és dolgoztak. Avának persze fogalma sem volt, melyik lehet
Francine asztala.
De sebaj, úgyis futár volt. És ott volt a kezében az életmentő kifogás, a
csomag. Viszont tudta, hogy gyorsnak kell lennie.
Ava nyelt egy nagyot és óvatosan elindult előre, de aztán eszébe jutott,
hogy meggyőzően kell viselkednie.
– Elnézést – szólított meg egy kék nadrágkosztümös hölgyet. – Je
cherche Francine Duval – váltott franciára.
 A nő a terem közepe felé mutatott, tulajdonképpen a nagy semmire,
mivel ott is számtalan asztal volt. Ava bólintott, és színlelt könnyedséggel
utat tört magának a Kozmosz Biztosító munkatársai között.
A műbőr székek és papírhalmok között lavírozva, amint egy
pályakezdőnek tűnő fiatalhoz ért, megszólította.
– Francine Duval? – kérdezte félve, majd összeszedte magát. – Un
cadeau!
A fiatalember rámosolygott.
– Francine kiment egy ügyfélhez, de én is átvehetem, ha akarja.
Jól tudott angolul. A francba.
– Ó, nem szükséges! Non, köszönöm. Azt kérték, hogy mindenképpen az
asztalára tegyem – mondta Ava, miközben érezte, hogy elpirul.
– Valóban?
Ava megköszörülte a torkát.
– Megmutatná, kérem, melyik az asztala?
Ekkor hirtelen megszólalt a telefonján a Star Wars, amit természetesen az
egész emelet hallott. Most már nem volt idő, hogy elpucoljon. Egyik
kezében a csomagot szorongatta, a másikkal pedig gyorsan kinyomta a
telefont, és rámosolygott a férfira.
– Az ablaknál van – felelte a biztosítási ügynök a szemöldökét ráncolva.
Amint kimondta, Ava már iszkolt is lelkes futár módjára. Közben
remélte, hogy nem kelt feltűnést, és mire Francine asztalához ér, az
emberek már mással lesznek elfoglalva, nem vele.
Francine asztala rendezett és tiszta volt. Nagyon tiszta. Képernyője
makulátlanul ragyogott, még egy post-it sem volt rajta. Se egy kávéfolt az
asztalon, se egy gyűrődés az egérpadon.
Látszott, hogy ez a nő mindent rendben tart. Így nem volt valószínű, hogy
éppen egy titkos viszonyról fog nyomot hagyni.
Ava sietve kihúzta az egyik fiókot. Francine illatos kendővel kibélelt
fiókjában apró fatálcák sorakoztak, amelyeken kifogástalan rendben állt
négy különféle színű szövegkiemelő és méretek szerint csoportosított
borítékok. A sors iróniája, hogy Debs álma éppen egy ilyen fiók volt.
A következő pillanatban ismét megszólalt a Star Wars. Ava ijedtében
felugrott, és kapkodva a zsebébe nyúlt, hogy gyorsan lenémítsa a telefont.
– Segíthetek?
 A francba. Ava anélkül is tudta, hogy kitől származik a hang, hogy
hátranézett volna. Francine volt, csupán néhány centire tőle. Ava szinte
érezte a leheletét a nyakán. Önbizalom – gondolta. Most már végig kell
játszania a szerepét.
– Igen! – pördült meg Ava, miközben úgy tett, mintha rágózott volna.
Pontosan ő maga sem értette, hogy erre miért volt szükség, de így legalább
nem kotyogott el felesleges információkat. – Csomagot hoztam.
Most már biztos, hogy Debsnek búcsút kell intenie a szivárványos
párnának.
– Csomagot? – kérdezte Francine gyanakvón, ami már eleve gyanús.
Miért gyanakszik valaki egy csomag miatt, ha nincs rejtegetnivalója?
Vagy csak így szedette ki a szemöldökét, hogy nem tud máshogy nézni?
– Egy ajándékot – folytatta Ava, fél szemével az asztalt vizslatva, hátha
talál valamit. – Un cadeau – villogtatta ismét franciatudását.
– Igazán? – kérdezte Francine, most már izgatottabb hangon. – És kitől?
Kitől is? Ezt már nem gondolták végig. Ava legszívesebben rávágta
volna, hogy a Mikulástól, de csak nagyokat nyelt.
– Nem tudom… talán az egyik ügyfelétől…
Ava átnyújtotta Francine-nak a dobozt, aki nyomban ki is nyitotta. Ava
nem szívesen maradt ott, hogy lássa Francine arcát, amikor meglátja a
szivárványos párnát, de minden másodpercet ki akart használni, hátha
felfedez egy bűnjelet. És érdemes volt várnia. Miközben Francine előhúzta
a párnát a dobozból, a számítógépe képernyőjén feltűnt egy új e-mail, nem
mástól, mint Gary Lyonstól.
Ahogy Ava meglátta, majdnem sokkot kapott. Gyorsan fürkészni kezdte a
képernyőt, hátha el tudja olvasni a levél tárgyát. Vajon mit küldött neki?
Szívecskés emojit? Vagy pikáns üzenetet?
Ava látta, hogy a levél privát volt, csakhogy az első sorába is belelátott.
Francine, az éjszaka csodálatos volt…
Ava ijedtében hátrahőkölt, amivel sikeresen felborított egy
szemetesvödröt. Az üres műanyag palackok és a papír kávéspoharak
szanaszét röpültek a padlón. Ava mihamarabb el akart tűnni onnan.
– Nincs rajta se kísérőkártya, se üzenet – jegyezte meg Francine.
– Sajnálom, én csak a futár vagyok – mondta vállvonogatva, majd
menekülésszerűen elindult az ajtó felé, bár tudta, hogy ami ezután
következik, még nehezebb lesz.
 38. Eiffel-torony

Ava egyelőre nem szólt Debsnek az esetről, hiszen Debs is levonná a

megfelelő következtetést, amit még Avának is nehéz volt megemésztenie.
Lehet, hogy Francine csak egy francia projekten dolgozott. Lehet, hogy
Skype-on beszéltek egy „csodálatos” új biztosítási koncepcióról. Ava
próbált gondtalanságot színlelni, miközben kilépett az épületből.
Természetesen Debsnek azt mondta, hogy nem talált semmi gyanúsat. Pedig
valójában igen. És még ha az e-mail nem is volt olyan inkrimináló, mint
amilyennek látszott, az következik belőle, hogy Gary Párizsban van, nem
Toulouse-ban. És csak az hazudik a hollétéről, akinek takargatnivalója van,
nem igaz?
Ava végül otthagyta Debst, aki tele volt aggodalommal és kérdésekkel, és
éppen arra készült, hogy felkeressen egy új kávézót szinglik számára a
kutatásukhoz. Ava remélte, hogy a kávé és az írás (egy olyan témáról, amit
Trudy nem lophat el) lefoglalja majd Debst, amíg Ava kitalálja, hogy mihez
kezdjen az új információval.
– Te itt vagy, Madonna?
Julien meglóbálta a kezét Ava arca előtt. Épp olyan hangosan szólt hozzá,
hogy Ava meghallja az utcán zengő fúvószenekar mellett, akik körül még
ebben a dermesztő hidegben is sok turista gyűlt össze. Egyesek arra vártak,
hogy feljussanak a toronyba, míg mások forró csokoládét ittak, palacsintát
majszoltak vagy nézelődtek a szuveníreket kínáló bodegák előtt.
– Igen – bólintott Ava, felelve Julien kérdésére.
A baj az volt, hogy Avának eszébe jutott, mikor járt itt utoljára. Akkor
Leo kezét szorongatva, izgatottan gyönyörködött a szökőkutakban, a fákban
és a legendás toronyépületben. Ava megfordult, és már épp mondani készült
Juliennek, hogy ez a legjobb hely, ahol valaha járt, amikor észrevette, hogy
a férfi a mobilját kézben tartva épp egy e-mailt ír. Vagy munkaügyben,
vagy… valaki másnak, aki olyan, mint Cassandra.
– Nézd az embereket! – szólt Julien. – Mindenki az Eiffel-toronynál akar
fotózkodni.
Julien hangja visszarántotta Avát a jelenbe.
– Ez természetes – mondta a férfi felé fordulva. – Szinte mindenki ezért
jön Párizsba, hogy lássa ezt a fordított jégkrém alakú szépséget.
– És te magad is szépnek találod?
 – Igen. Ikonikus.
– Miért? Csak mert híres?
– Monsieur Fitoussi, maga nagyon cinikus néha!
– Szerintem az Eiffel-torony csak egy egyszerű vasszerkezet.
– Hogy mondhatsz ilyet? – hüledezett Ava. – Ez a nemzeti
szimbólumotok.
– Ezek szerint nem tudtad, hogy a legtöbb francia szerint az Eiffel-torony
ocsmány?
– Ez nem lehet igaz!
– Miért? Túl nagy és túl magas.
– Ezt az Eiffel-torony nevében kikérem magamnak! – Ava az építmény
felé fordult, és a magasba emelte a kezét. – Madame Eiffel, kérem, ne
hallgasson erre a bolond fotográfusra! Ön nem csak egy vasgerendákból
álló tákolmány, hanem egy ikon… a nem tökéletes modellek példaképe,
szolidaritásból. A fémszerkezete csillogó és eredeti. Kit érdekel, ha mindig
rossz a lift? Maga különleges!
– Te bolond vagy! – nevetett Julien.
– Hol máshol fotózkodjon az ember, mint az Eiffel-toronynál?
Ava nézte, ahogy Julien tekintete az Eiffel-toronyról egy másik irányba
téved.
– Ismered a Musée Rodint? – kérdezte a lánytól.
Ava megrázta a fejét, mivel eddig egyetlen múzeumba se tette be a lábát.
Igaz, a többi utazása alkalmával sem, ahová rendszerint last minute
járatokkal jutott el.
– Ott áll egy szobor. Az a neve, hogy A csók.
Ava nyelt egy nagyot. Érezte, hogy elpirul.
– Szobrokat is fotózol?
– Non – rázta a fejét Julien.
– Akkor?
Julien szélesre tárta a karját, végigmutatott a hófödte talajon és az út
mentén sorakozó fákon. – Nézz körül – kezdte. – Azt mondtad, az emberek
azért jönnek ide, hogy a ronda tornyot lássák.
– Én nem mondtam, hogy ronda, csak te! – tiltakozott Ava.
– Szerinted milyen emberek fordulnak meg itt a leginkább? – kérdezte
Julien.
– Elég sok a japán turista.
 – Nem a nemzetiségükre értettem – szólt közbe Julien.
– Akkor diákok? – kérdezte Ava.
– Nem. Párok. Férfiak és nők, vagy nők nőkkel vagy férfiak férfiakkal. A
lényeg, hogy szerelmespárok.
Avának a „szerelmespárok” hallatára összeugrott a gyomra. Ráadásul
francia akcentussal hallani még izgalmasabb volt. Ava gyorsan átgondolta a
dolgokat. Egyszer már ő is járt Párizsban egy szerelmespár egyik tagjaként,
elbűvölve a műanyag kabaláktól és az Eiffel-tornyos kulcstartóktól. Most
viszont ezek abszolút nem érdekelték. Leo és Gary bebizonyosodott
hűtlenségét felidézve nem kellett sokat gondolkodnia azon, hogy szinglinek
lenni sokkal jobb és egyszerűbb. Ava megköszörülte a torkát.
– És mi köze ennek egy szoborhoz?
– Szeretem nézni a szerelmespárokat – kezdett bele Julien. – Azt, ahogy
egymásra néznek, ahogy egymással viselkednek és ahogy csókolóznak.
Avát kellemes borzongás járta át, ahogy Julien barna szemébe nézett.
Aztán sietve elrántotta a fejét.
– Van egy találó kifejezés a hozzád hasonló emberekre.
– A fotós? – kérdezett rá Julien.
Ava a fejét csóválva felnevetett.
– Inkább mutasd meg a szobrot, Monsieur Fitoussi, ami majd a
jótékonysági kiállításod fénypontja lesz.
– D’accord – egyezett bele Julien. – Regarde.

Julien elvezette Avát egy közeli padhoz. Tavasszal a fák rózsaszínben és

fehérben pompáztak az Eiffel-torony körül, most viszont lombkorona híján
csak a hófödte ágaik meredeztek az ég felé. A turisták rövidnadrágok és
nyári ruhák helyett vastag dzsekikben, sálakban és sapkákban nézelődtek.
Ava kezében egy pohár kávét szorongatva nézte a fel-alá sétáló járókelőket.
Julien tudta, hogy Avának nem a türelem a legerősebb pontja. Attól félt, ha
nem talál nyomban egy szerelmespárt, akire illik az iménti leírás, Ava
unatkozni kezd. Így hogy szólna hozzá Julien következő kiállításának
témájához, ami a szépség, egyszerűség és élet címet kapja?
– Mire várunk? – kérdezte Ava suttogva, mint egy titkos küldetésben.
– Ez nem olyan egyszerű – magyarázta Julien.
– Azt sem tudod, mit keresel, igaz? – vetette fel Ava.
 – Kezded érteni a munkám lényegét – mosolygott Julien, fél szemével a
körhinta mellett csoportosuló tömeget fürkészve. Az emberek lassan, fel-alá
hintáztak a régi, aranyra festett póznákon álló lovakon, a jellegzetes
vidámparki zene ütemére.
– Nem is tudom, hogy csinálod – kezdte Ava.
– Mármint mit?
– Hogy egyszerűen csak elindulsz a fényképezőgépeddel, és azt sem
tudod, fogsz-e aznap találni valami érdekeset.
– Ó, Madonna! Ez a munkám legjobb része.
– Én azt hiszem, beleőrülnék. Már egy kiállítás megnyitása is sok lenne.
– Pedig nem sokban különbözhet az ingatlaneladástól.
– Miért gondolod?
– Azért nem adsz el mindennap egy lakást, nem?
– Az utóbbi hetekben legalább egy lakást eladtam naponta.
– De amíg el nem adod, csak ketyeg az óra, és a nap végén fáradtan lehet,
hogy azt gondolod, hogy nem érkezik több érdeklődő… aztán mégis
megjelenik egy gazdag szultán, és felvásárol egy teljes emeletet.
Ava elmosolyodott.
– Canary Wharfban csak egy gazdag szultán van, akit sajnos Milo már
megcsípett magának.
– De érted, mire gondolok – folytatta Julien. – Amikor felkelünk, és
először ránk süt a nap, még nem tudjuk pontosan, mi vár ránk aznap.
Fogalmunk sincs, hogy jó vagy rossz dolgok fognak szembejönni velünk.
Csak azt tudjuk, hogy valami történni fog – tette hozzá titokzatosan, majd
gyorsan megfogta Ava karját. – Nézd!
– Mit? – kérdezte Ava suttogva.
– Azt a párt ott! – Julien a szeméhez emelte a gépét.
– Az elegáns hölgyet, aki mindjárt felpofozza az ősz hajú férfit? Ők párt
alkotnak egyáltalán?
– Igen – felelte Julien két kattintás között. – Ők egy pár.
– De épp most veszekednek. Egy bő méterre állnak egymástól.
– Igen – értett egyet Julien, majd előredőlt a padon. – Várj csak!
– Arra várhatunk, hogy a nő megenyhül. Nem úgy néz ki, mint aki
békülni akar. Szerintem napokig duzzogni fog.
– Hacsak nem vesznek neki valami helyi specialitást, édességet vagy egy
erős kávét…
 Ava összefonta a karját a mellkasán.
– Lehet – mondta duzzogva. – Valaki vesz majd neki egy kis
teasüteményt meg egy csésze Javát, és mindent meg lesz bocsátva.
– Csss! – intette le Julien, továbbra is a párt figyelve.
– Ha még egyszer lehurrogsz, elkezdek énekelni.
– Jó, csak ne a Marseillaise-t! Tegnap már épp elég szörnyűséget
énekeltél.

Most már Ava is a párt figyelte. A negyvenes éveikben járhattak. A férfinak

vállig érő, őszes haja volt, amit a füle mögé tűrt. Barna, háromnegyedes
bőrkabátját nyakig begombolta sötétkék, klasszikus szabású farmere felett.
Kezében egy vékony fülű, nagy szatyrot tartott, ami láthatóan egy butikból
származott. Ava összerezzent. Aznap már nem akart sem butikokról, sem
cadeau-król hallani.
A nő ébenfekete haja mellett vörös rúzsa élénk kontrasztot alkotott fehér
bőrével. Övvel szűkített, térdig érő kabátjához hosszú csizmát viselt,
aminek még annál is magasabb volt a sarka, mint amit Ava viselt a Bettina’s
bárban. Ava még ebből a távolságból is látta, hogy a hölgy egyszerre volt
dühös és szomorú, és egyáltalán nem akart szóba állni a mellette sétáló
férfival. Ava nem tudta, Julien mit gondolt, amikor kiszúrta ezt a párt „A
csók” pillanatához. Ha ezek ketten valaha is még csókolóznának, az maga
lenne a karácsonyi csoda.
– Most már a férjének is kezd elege lenni – jegyezte meg Ava az egyre
távolodó férfi láttán. – Lehet, hogy soha nem is voltak egy pár.
– Dehogynem. Nézd meg őket alaposan!
– Csak annyit látok, hogy a nő dühös, a férfi meg távozni készül. – Ava
belekortyolt a kávéjába, és a száján át kifújta a levegőt.
– És szerinted hová megy? – tette fel a kérdést Julien.
Ava visszanézett a párra. A férfi épp átment a sétányon, egyenesen egy
virágárus felé, ahol két vödör rózsa hevert a betonon.
– Ugye most nem azt teszi, amire gondolok? – nevetett Ava.
– Mit? – kérdezte Julien.
– Egy utcai árustól vesz rózsát? Ez a nő úgy fest, mint aki most lépett ki
egy divatmagazinból. Ettől biztos nem fog hanyatt esni. Főleg ilyen
dühösen, amilyennek most kinéz.
 – Ava, te tényleg semmiben sem hiszel? Most épp ki a cinikus?
Ava nyelt egy nagyot. Miért kellene még hinnie a szerelemben?
Elég, ha csak két emberre gondol, Leóra és Garyre, vagy további kettőre,
a szüleire. Minden joga megvan ahhoz, hogy cinikus legyen.
– Ava – szólt Julien –, nézd csak!
A bőrkabátos férfi elindult visszafelé egy szál rózsával a kezében. A nő
néhány méterrel arrébb a téli napsütésben csillogó Eiffel-toronyban
gyönyörködött. Ava visszafojtott lélegzettel figyelt. Egyfelől azt remélte, a
nő majd földhöz vágja a virágot, és rá is tapos, jelezvén, hogy nem
vásárolható meg ilyen könnyen. Egy másik énje viszont azt szerette volna,
ha a nő mosolyogva átveszi a rózsát, és az orrához emeli, hogy belélegezze
az édes, bársonyos illatát. Ava megnyalta a szája szélét. A szemei szinte
kápráztak, annyira koncentrált.
Ava hallotta, ahogy Julien gépe folyamatosan kattan, miközben a férfi a
rózsát a háta mögé rejtve közeledett a nőhöz. A férfi mondott valamit, mire
a hölgy megfordult. Ezután a férfi lehajtotta a fejét, és megfogta a nő kezét,
aki teljes figyelmével rá összpontosított. Amint a pasas átadta a rózsát, Ava
figyelte, ahogy a nő átlényegül. Testtartása lazább lett, arca felragyogott,
egyszerre volt meglepett és izgatott a vörös szirmok láttán. Ava nyelt egy
nagyot, és könnybe lábadt szemmel figyelte, ahogy a nő a férfi karjaiba veti
magát, miközben erősen szorongatja a rózsát. Ava képtelen volt tovább
nézni a jelenetet. A szerelmet és az őszinteséget most nem neki találták ki.
Gyorsan talpra ugrott, és nagy léptekkel elindult a torony felé, hogy egy
kicsit egyedül lehessen.
39. fejezet

Ava nem akart visszamenni. Addig akarta nézni az Eiffel-tornyot, amíg be

nem sötétedik, pedig a keze már majdnem odafagyott a fémkorláthoz. Úgy
érezte, időbe telik, míg érzelmileg feldolgozza az imént látottakat – az egy
szál rózsát és két idegen csókját Párizsban. Ava maga sem értette, mi történt
vele.
– Itt hagytad a kávédat – szólt Julien.
– Add oda a rózsás hölgynek. Ha már egy szál virágnak is ennyire örült,
ki tudja, mit szólna egy kávéhoz?
 Ava érezte, hogy Julien szorosan mellette áll. Julien is megfogta a
korlátot, mutatóujjával a ráhullott havat piszkálta.
– Ne haragudj – mondta kedvesen.
Ava lehunyta a szemét. Érezte Julien együttérzését.
– Miért? – kérdezte, miután kinyitotta a szemét.
– Amiért nem vettem észre, hogy most talán nem akarsz a szerelemre
gondolni.
Ava kissé oldalra fordulva a férfira pillantott.
– A barátnőm a párizsi szinglik előfordulási helyeiről ír cikket, miközben
egy nő után nyomoz, akiről azt feltételezi, hogy a mostohaapja szeretője.
Ahogy a dal is szól a Négy esküvő, egy temetésben: A szerelem mindenhol
ott van… Akár tetszik, akár nem…
– Akkor is érzéketlen voltam – folytatta Julien.
– Ugyan, Monsieur Fitoussi! Nagylány vagyok már – Ava felsóhajtott.
Ha valóban nem zavarta egy szerelmi jelenet látványa, akkor miért rohant el
nyomban, csak hogy inkább egy jéghideg korlátot szorongasson?
– Szerencsém volt – szólt Julien a korlátra támaszkodva, miközben Ava
felé nyújtotta a kávéspoharat.
Ava érezte, ahogy az ital felmelegíti az ujjait.
– Miért? – kérdezte.
– Mert nem mindig alakulnak ilyen jól az események, mint a hölggyel és
a rózsával.
– Tényleg?
– Persze. Néha napokig ülök és várok, mégsem történik semmi olyan,
amit lefotózhatnék.
– Ugyan! Ezt csak úgy mondod. Párizs tele van szerelmesekkel. Az egész
város szerelemtől izzik.
– És most szüksége is van a szeretetre – tette hozzá Julien, amiben
teljesen igaza volt.
– Új kezdet, Madonna, amiről tegnap este beszéltünk.
Új kezdet és változás. Ava azt kívánta, bárcsak lenne bátorsága nemet
mondani az anyjának, hogy saját maga irányíthassa a sorsát. Így sok
mindenen változtathatna az életében.
– Szeretnék venni egy szerelemlakatot – nézett Ava tágra nyílt
szemekkel.
– Micsodát? – vonta össze Julien a szemöldökét.
 – Változtatni akarok. Szeretném újrakezdeni az életem.
Ava körülnézett az Eiffel-torony körül. A havas járdán az utcai zenészek
még mindig karácsonyi dalokat játszottak, az árusok pedig továbbra is
kínálták az Eiffel-toronnyal díszített villogó sapkákat és a Dickens-
regények szereplőiről mintázott, ezüstre festett szobrocskákat. – Hol lehet
kapni? – kérdezte Ava.
– Ava…
– Itt biztos van valahol a kereskedősoron… Mit gondolsz? – Ava kidobta
a poharát a legközelebbi szemetesbe, és elindult az árusok felé, ám Julien
hirtelen elkapta a kabátja ujját. – Ava, a szerelem nem csak arról szól, hogy
egy másik ember részt vesz az életedben – mondta Julien. – Az az angol
férfi is…
– Leónak ehhez semmi köze – szólt közbe Ava.
– Valóban?
Ava felpillantott Julienre, és mélyen a szép szemébe nézett. Sötét fürtjei
kilógtak a sapkája alól, amit még ő vett neki.
– Volt már maga valaha szerelmes, Monsieur Fitoussi? – vetette fel Ava
magázódó formában.
Julien arca éppen egy időben borult el a felettük sötétedő éggel. Ava még
mindig a válaszra várt.
– Igen. Egyszer – felelte végül.
– És mi történt? – hadarta Ava, hogy ne kelljen tudomást vennie a
gyomorgörcséről.
– Semmi. Azaz minden.
Ava látta, hogy Julien arcán az érzelmek teljes palettája megjelent.
Állkapcsa megfeszült, ajkát viszont szomorúan lebiggyesztette. Ava
legszívesebben kivette volna a kezét a zsebéből, hogy megsimogassa Julien
arcát. Ahogy megmozdította a kezét, egy papírdarab csörgött a zsebében. A
kívánságlista. Kutyákról, plasztikai műtétekről és berúgásokról. Ava
elővette a füzetből kitépett papírt.
– Lehet, hogy több rózsát kellett volna vennem – mosolygott Julien.
– Vagy egy szerelemlakatot – szólt Ava. – Gyerünk, Monsieur Fitoussi –
mondta Julienbe karolva. – Ki mondta, hogy a szerelemlakat csak pároknak
való? Lássuk, mi van a zsebedben, amibe belevéshetem a nevem!
Ava és Julien több mint hatszáz lépcsőt mentek felfelé a kétszintes lifttel,
aminek az üvege teljesen bepárásodott, mire felértek az Eiffel-torony
tetejére. Julien Ava mögött állt, készenlétben a fényképezőgépével.
Ava nyomban a korláthoz sietett. A kétszázhetven méteres magasság
ellenére nem volt tériszonya. Miközben előrefurakodott, levette a sapkáját
és a zsebébe tette. Szőke tincseibe azonnal belekapott a jeges szél. Ava
szélesre tárt karokkal élvezte a magasságot és a téli levegőt. Julien gyorsan
kattintott néhány fotót, majd Ava mellé sétált, és kinézett a nyolcvan
kilométeres körzetben elterülő városra.
– Akárcsak a Sacré-Coeurnél, innen minden jelentéktelenebbnek tűnik –
jegyezte meg Ava nagyokat szippantva a friss levegőből.
– Igen, ideföntről sokkal tisztábban lát az ember.
– Emlékszem, azt mondtad, a legtöbb francia utálja az Eiffel-tornyot –
jegyezte meg Ava.
– De nem a kilátásra gondoltam.
Ava felsóhajtott.
– Most úgy érzem, mindennél nagyobb vagyok, ugyanakkor…
– Mindennél kisebb is – fejezte be a mondatot Julien.
– Pontosan! – fordult felé Ava.
– Aztán eszedbe jut, hogy annak ellenére, hogy hatalmas város, mégis
csak egy város a sok közül.
– Bizony. És Tini Peake láthat minket az űrből.
– Nem minket. Csak a fényeket – javította ki Julien.
Julient kellemes borzongás járta át, miközben belenézett Ava zöld
szemébe. Kipirult arcával és szőke hajával még sebezhetőbbnek tűnt.
– Bánod, mi, hogy nem vettél lakatot? – vigyorgott Ava az imént vásárolt
aranyszínű szerzeményét szorongatva.
– Tudod, Madonna, a Pont de l’Archevêché-re szoktak lakatokat aggatni.
– Áh, de mindenki odateszi – legyintett Ava unottan. – Én különlegesebb
helyre szeretném – mondta, majd körülnézett. – Nincs fent sok ember…
úgy harmincan lehetünk…
– Tudod, miért? – kérdezte Julien.
– Mert a szerelmesek túl lusták ahhoz, hogy megmásszanak ennyi
lépcsőfokot vagy kivárják ezt a csigalassú liftet.
– Nem – mosolygott Julien. – Hanem azért, mert sajnos időnként
leszedeti a városvezetés.
 – Micsoda?! – Ava viccesen a szívéhez kapott. – A szerelem városa
turisták százainak teszi tönkre az álmait?
– A lakatok feltétele vandalizmus.
– Mondja az, aki folyamatosan fotózza őket.
– Csak mert valamit lefotózok, még nem jelenti azt, hogy támogatom is.
Julien nézte, ahogy Ava morcos tekintettel szorongatja a lakatját.
– Ezzel azt mondod, hogy nem hiszel az igaz szerelemben.
– Ezt egyáltalán nem mondtam.
– De azt mondtad, hogy nem hiszel a szerelemlakat erejében.
– A szerelemlakat erejében? Ez most komoly, Madonna?
– Miért? Ez egy fogadalom, ami azt fejezi ki, hogy valaki miként érez, itt
és most.
– Egy másik ember iránt – jegyezte meg Julien.
– Így van. De annak az illetőnek nem feltétlenül kell jelen lennie. Na, add
ide légy szíves azt a pici, fényképezőgéphez való csavarhúzót! – nyújtotta
ki Ava a karját.
Ava markába belehullott a hó, miközben arra várt, hogy Julien
előhalássza a kabátzsebéből a mikroszkopikus szerszámot. Miután Julien a
kezébe nyomta, Ava a két ujja közé fogta, mintha toll lenne.
– Mit fogsz belevésni? – érdeklődött Julien.
– Most már érdekel, mi? – vágott vissza Ava, miközben a lakatot a
combjához szorítva írni kezdett.
– Csináltál már ilyet korábban is?
– Hogy véstem-e? Nem, mert nem a tizenötödik században élek. Nehéz
volt a lakatba karcolni. Még szerencse, hogy Ava neve csak három betűből
állt.
– A szerelemlakatra gondoltam – pontosított Julien.
Ava felpillantott, és megrázta a fejét.
– Nem. Miért, te? – kérdezett vissza, miközben újra belemerült a
gravírozásba.
– Non.
– Azért, mert egy kategóriába sorolod a graffitivel?
– Nem. Hanem mert lelakatolni magad valahova valakivel, olyan mint…
– Mint a házasság? – vigyorgott Ava.
– Nem… – felelte Julien a szavakat keresve. – Inkább mintha meg
akarnád állítani az élet folyamát… Mintha szabályozni akarnád a sorsot.
 – Micsoda mély gondolatok! – szólt Ava ámulattal a V betű vésése
közben. – Szerintem, akik belevésik a nevüket egy híd korlátjába, a
szerelmüket és az együttlétüket fejezik ki. Ez csak egy gesztus. Nem azt
jelenti, hogy örök életükre együtt maradnak, hanem hogy abban a
pillanatban hisznek abban, hogy együtt tudnak maradni.
Ava, miután elmondta a véleményét, nem mert Julien szemébe nézni,
hátha kineveti, amiért kiállt az „igaz szerelem” mellett.
– Amint látom, csak a saját neved írod bele.
– Így van. És ha nem görcsöl be a kezem, a dátumot is belevésem. Csak
az én nevem fog rajta állni, mert az én szerelemlakatom csak rólam szól,
senki másról. – Ava sóhajtott egy nagyot. – Reggel rajzoltam – mondta.
– Tényleg? Mit?
– Igen. Ráadásul úgy, hogy észre se vettem. Debs éppen a Benedek-
tojását ette, én pedig Goára gondoltam, miközben skicceltem egy elég
gonoszra sikeredett karikatúrát anyámról.
– És milyen érzés volt? – kérdezte Julien.
– Akkor úgy éreztem, akár a Marvel képregénykiadóban is kaphatnék
munkát.
– Micsoda lehetőségek, Madonna! Egy új kezdet vár rád…
– Igen – bólintott Ava. – Így ez a szerelemlakat most csak rólam szól;
hogy hiszek magamban – mondta, majd az A betű utolsó szárát is behúzta.
– Ez egyfajta üzenet. Magamnak. – Ava mélyet lélegzett, majd lenézett a
tájra, a hófödte háztetőkre, az autókra és emberekre, amik most mind olyan
aprónak tűntek, mint az előttük szálló hópelyhek. – Ez arról szól, hogy
szeressem önmagam. Független legyek, és itt legyek, ne Goán az anyám
kedvéért, ne egy unalmas munkahelyen, sem pedig egy hűtlen férfi mellett.
Itt, Párizsban, lehet, hogy egyedül vagyok, de minden egy karnyújtásnyira
megtalálható – tette hozzá Ava, miközben Julien szemébe nézett. – Csak
magamért teszem. Most önmagamat ünneplem – mosolygott Ava.
Ava komolyan gondolta; valóban egy új kezdetre volt szüksége, még
akkor is, ha Julien hülyének nézi. Ava úgy érezte, azzal, hogy fent hagy egy
lakatot az Eiffel-torony tetején, segíteni fog neki, hogy újra higgyen az
életben. Kinyitotta a lakatot, átfűzte a korláton, majd egy határozott
mozdulattal bepattintotta. Próbaképpen meghúzogatta, hogy biztosan jól
bezárta-e. Avának nem számított, hogy a lakat egy hétig marad-e ott vagy
száz évig.
 – Csak arra a pillanatra fogok emlékezni, amikor felhelyeztem – mondta
mosolyogva. – Ugye, önzőnek tartasz? – kérdezte Julient.
– Nem, Madonna – rázta Julien a fejét.
– Szerintem az vagyok – sóhajtott Ava –, de most egy kicsit rám fér. –
Ava lenézett a városra. – Az egész életemet azzal töltöttem, hogy másoknak
megfeleljek. Most itt az ideje, hogy a kezembe vegyem az életem.
– Szerintem ez nem önzés, Madonna – mosolygott Julien biztatón. – Csak
egyszerűen felébredtél, ami nagyon jó. – Julien zsebre dugta a kezét, és a
következő pillanatban előhúzott még egy lakatot.
– Mégis vettél? – kérdezte Ava meglepve.
– Talán.
– Mi az, hogy talán? A két szememmel látom! – Ava átnyújtotta
Juliennek a kis csavarhúzót.
– Fogalmam sincs, miért csinálom – kezdte Julien. – Talán mert
valójában semmi értelme.
– Ha hiszel a fotózás csodájában és az igaz szerelemben, miért ne
invesztálhatnál egy kicsit ebbe is? – vetette fel Ava.
– Épp azt teszem, Madonna –mondta Julien, miközben elkezdte a lakatba
vésni a nevét. – Így nem fog szegény lakatod évtizedekig egyedül
árválkodni a kóbor macskákat és a gravírozóművészeket lesajnáló
pillantások között.
– Szánalomból ne tegyél lakatot az enyém mellé! – bökte oldalba Ava
Julient.
– Kész is – mondta Julien, a lakatjában gyönyörködve.
Ava végignézett a tökéletesen formázott betűkön, amelyekből nem álltak
ki hatalmas vonalak, mint az övéből.
– Te viszont már biztos csináltál ilyet korábban. Ez gyönyörű! –
álmélkodott Ava. – Biztos titokban gravírozol, amikor nem fotózol…
– Hidd el, egyáltalán nem – nevetett Julien. – Felakaszthatom a tiéd
mellé?
– Egy feltétellel – felelte Ava.
– És mi lenne az?
– Ígérd meg, hogy miután visszautaztam Angliába, minden héten feljössz
és megnézed, hogy itt vannak-e még.
– Ez most komoly? – csóválta a fejét Julien.
 – Bizony! Tudom, hogy azt mondtam, nem számít, hogy mennyi ideig
marad fent a lakat, de mégsem akarom, hogy egy zord közterület-felügyelő
végezzen új életem szimbólumával egy csapszegvágóval!
– Bolond vagy – nevetett Julien.
– Ígérd meg! – folytatta Ava. – Ha most Angliában állnánk a Blackpool-
torony tetején, én megtenném neked.
– Azt hittem, Londonban laksz.
– Ez így is van.
– Úgy tudom, a Blackpool kicsit messzebb van.
– De ígérd meg!
– Rendben. Ígérem – egyezett bele Julien.
– Jól van. Akkor felteheted az enyém mellé.
Ava nézte, ahogy Julien szétnyitja a lakatzárat, és az övé mellé helyezi. A
két lakat kellemes látványt nyújtott a téli Párizzsal a háttérben.
– Kíváncsi vagyok, mit gondolnak majd az emberek, akik itt fognak
szelfiket készíteni. Szerinted gondolnak majd valaha arra, hogy kik tehették
fel ezeket a lakatokat?
– Ha közterület-felügyelők lesznek, akkor biztos nem.
– Jaj, hagyd már abba! – nevetett Ava.
– Te mit szeretnél? Hogy mire gondoljanak?
Ava a korlátra támaszkodva kinézett a tájra.
– Azt szeretném, ha arra gondolnának, hogy valaha itt állt Julien és Ava,
és nagyon szerettek itt lenni. – Ava vett egy mély lélegzetet. – Szeretném,
ha engem úgy képzelnének el, mint Anne Hathawayt, téged pedig… ki most
a leghíresebb francia férfi? Még mindig David Ginola?
– Ezt komolyan kérdezed? – vonta fel Julien a szemöldökét.
– Miért, akkor ki? A Daft Punk egyik tagja?
– Azt hittem, Jean-Michel Jarre-t fogod mondani.
– Az ki?
Julien a fejét csóválva felnevetett.
– Akkor Eric Cantona? – találgatott tovább Ava.
– Te csak futballistákat ismersz?
– Ezért az apámat hibáztasd.
– Legyen inkább Jean-Paul Gaultier – javasolta Julien. – Tudod, aki
hullámos féktárcsa alakú ruhákat tervez.
– Nagyon vicces – nevetett Ava.
 Hirtelen erős szél támadt. Ava megfogta a sapkáját, és elvesztette az
egyensúlyát a széllökésben. Julien gyorsan elkapta a kezét.
– Jól vagy? – kérdezte.
Ava bólintott, miközben Julien érintésére kellemes bizsergés járta át. Arra
gondolt, hogy el kellene engednie Julien kezét, hiszen most nem vágyik
romantikára. Eltervezte, hogy egy ideig szingliként éli az életét. Be is akart
szerezni egy pólót, Fiatal-Szabad-De nem a tiéd felirattal. A férfiak mind
egyformák. Ezt már oly sokszor tapasztalta.
De mégis hagyta, hogy Julien nagy keze az övéhez simuljon. Ava
felpillantott. Julien sötét fürtjei alatt csillogó szemekkel nézett rá. Julien
más volt, mint Leo. Julien feljött vele az Eiffel-torony tetejére, meghallgatta
a véleményét, és sosem ítélkezett felette.
Ava szíve a torkában vert, miközben Julien kezét fogta, és a jeges szél az
arcába fújta a havat. Ava nyelt egy nagyot, miközben mélyen egymás
szemébe néztek. Julien alig észrevehetően, egy centit felé hajolt.
Ava anélkül, hogy gondolkozott volna, közelebb lépett, és lábujjhegyre
állt. Olyan közel álltak egymáshoz, hogy Ava az arcán érezte Julien meleg
leheletét. Miközben Julien fel-le mozgó mellkasát figyelte, Ava úgy érezte,
mintha megállt volna az idő.
Aztán, épp amikor Ava leengedte volna a sarkát a földre, Julien hirtelen
átkarolta, finoman megérintette az arcát, és ajkát Ava szájára tapasztotta.
Julien csókja egyszerre volt hó- és fahéjaskávé-ízű, egy harmadik,
meghatározhatatlan édes ízzel keveredve. Ava lehunyta a szemét, és
kiélvezte az együttlétük minden másodpercét, miközben egész testét átjárta
az izgalom. Ava levette Julien sapkáját, és beletúrt Julien sötét fürtjeibe.
Legszívesebben örökre itt maradt volna ebben a tökéletes pillanatban.
A csóknak végül Julien vetett véget. Ava pislogva kinyitotta a szemét.
Szinte félt, hogy hátha csak álmodta az egészet. Julien kezét a nyakában
lógó fényképezőgépre tette, miközben Avára pillantott. Testbeszéde vegyes
jeleket tükrözött.
– Valamit elrontottam? – suttogta Ava.
Julien arcán zavarodottság látszott.
– Miért? – kérdezte.
– A fényképezőgépeden… Most, hogy rád vetettem magam, mint egy
kétségbeesett exmodell, aki Anne Hathawaynek adja ki magát…
– Egyáltalán nem – felelte Julien a fejét ingatva.
 – Akkor jó. Csak mert… ha gondolod, elfelejthetjük, ami az imént
történt… Úgyis csak egy pillanat műve volt. Szerintem a szerelemlakatok
tehetnek róla.
– Gondolod?
– Miért, te nem?
– Non. Szerintem nem – szólt Julien határozottan. – Én inkább annak
tudnám be, hogy képtelen vagyok levenni rólad a szemem, amióta csak
először megláttalak.
40. fejezet

Julien maga is meglepődött azon, amit az imént mondott. Igaz, mindennél

jobban szerette volna megcsókolni Avát, de ez mégsem volt helyes. Ava
több okból sem akar szerelmi ügyekbe bonyolódni, és egy kapcsolatra még
Julien sem állt készen.
– Tényleg? – felelte Ava az iménti mondatra.
Julien bólintott, bár mélyen legbelül máris tiltakozni kezdett.
– Nem tudom, hogy a hajad vagy a szemed tetszett meg először, vagy
hogy első ránézésre utáltál…
– Pedig ez nem jó ötlet, nem gondolod?
Julien nyelt egy nagyot. Avának igaza volt, ezt maga is úgy látta, most
mégsem tudott mit felelni.
– Talán segít, ha azt mondom, hogy véleményem szerint rossz ötlet nem
létezik, csupán valami működik, valami pedig nem.
– Szerintem ez sem segít – szólt Ava.
– Hidd el, én nem akarlak bántani – folytatta Julien.
– Már megint túl sokat gondolsz bele a dolgokba.
– Madonna…
Ava dacosan Julienre pillantott. Julien most semmi mást nem akart, csak
hogy Ava törékeny alakját a karjaiba zárja, hogy soha semmi rossz ne
történhessen vele. Pedig ezt nem ígérhette, hiszen ki tudja, mit rejteget még
számukra az élet.
– Ideje mennünk – szólt Julien a csontig hatoló hidegben. – Igyunk
valahol még egy kávét. Mit szólsz hozzá?
Julien látta Ava arcán, hogy az imént megbántotta.
– Ava… – szólt újra.
 – Vissza kellene venned a sapkád – vágott közbe Ava.

Az Eiffel-toronyból lefelé fele olyan rövidnek tűnt az út, mint felfelé. Ava
úgy érezte, hülyét csinál magából. Nem tudta, mit mondjon Juliennek. Az
első férfit, aki megtetszett neki, máris megcsókolta? Igaz, a csókot Julien is
viszonozta. Ava legszívesebben visszaforgatta volna az időt, és azt kívánta,
bárcsak ne csattant volna el az a csók. A csók, amely az összes eddiginél
szebb volt, és amelybe minden porcikája beleremegett.
– Aggódom apám miatt – váltott témát Julien a lépcsőn lefelé menet. Úgy
gondolta, jobb, ha most másról beszélgetnek.
– Miért, nincs jól? – érdeklődött Ava.
– Nem beteg. Legalábbis, ha jól tudom… – Julien felsóhajtott. – Tudod, a
családból még senki sem tette teljesen túl magát Lauren halálán. Az apám
sem, pedig mindig erősnek és rendíthetetlennek mutatja magát. Egyébként a
mostohaanyámért is aggódom.
– És mit fogsz tenni?
– Szeretném még az esküvő előtt megrendezni a kiállítást.
Ava megkapaszkodott a korlátban.
– De azt mondtad, az esküvő karácsonykor lesz.
– Így van.
– De egy hét alatt nem tudod megszervezni és meghirdetni, hogy minél
többen eljöjjenek rá! – Ava a korláthoz simult, hogy elférjenek mellettük a
turisták.
– Apámért és Vivienne-ért teszem – szólt Julien. – Hogy még az esküvő
előtt összekovácsoljam a családot. Egy új kezdet lehetne mindannyiunk
számára.
Ava megértette Julien szándékát, hiszen Julien nagyon kedves ember
volt. És bizonyára sokkal érdekesebb dolgok történnek vele annál, mint
hogy megismerkedett Avával vagy kéretlen csókot kapott tőle.
– Szívesen segítek benne – ajánlotta fel Ava. – Közben pedig
megpróbálom kideríteni, hogy a barátnőm nevelőapja szoknyapecér-e –
tette hozzá félmosollyal. – Van érzékem a közösségi médiához – folytatta
Ava, miközben óvatos léptekkel haladt lefelé. – Debs pedig rengeteg
újságot és embert ismer… igaz, Angliából, de csak egy vonatút választ el
minket. Debsnek művészeti magazinoknál is vannak kapcsolatai.
 – Gondolod, hogy segítene nekem? – bizonytalankodott Julien.
– Hát persze! Te is segítettél neki a fotóiddal a cikkeihez, nem?
– Ez igaz.
– Na látod!

Juliennek semmi kedve nem volt arról beszélgetni, hogyan segít neki majd
Ava a kiállítás megszervezésében. Miközben az utolsó lépcsőfokoknál
tartottak, inkább kettejük csókját elevenítette volna fel.
– Jól van. Akkor most visszamegyek a hotelba, és megosztom Debsszel a
terveidet. Megvan már a helyszín?
Dehogy volt. Julien abban reménykedett, hogy Diane galériájában tud
helyet foglalni, de már minden időpont tele van, így Julien csak a fejét
rázta.
– Ha Párizs e tekintetben hasonló Londonhoz, akkor karácsony idejére az
összes helyet lefoglalják – jegyezte meg Ava.
– Sajnos így van – sóhajtott Julien. – Most már lehetetlen lesz szerezni.
– Nem te mondtad korábban, hogy minden lehetséges? Hogy bármi
lehetek, ami csak akarok? – kérdezte Ava mosolyogva. – Csak van, ami
könnyebben megy, és van, ami nehezebben.
– Ha így gondolod, akkor hiszel a csodákban, Madonna.
– Legalábbis kezdek megbarátkozni a gondolattal – jegyezte meg Ava,
miután az utolsó lépcsőfokról a járdára lépett.
– Örülök, hogy ezt hallom – lépett mellé Julien a hóban.
Ava Julienre pillantott. Világos hajához hozzátapadtak a hópelyhek. Az
arcát pirosra fújta a szél, a szeme még mindig zölden ragyogott. Julien még
mindig érezte Ava csókja ízét, és ezt nem volt könnyű félretennie.
– Köszönöm, hogy elhoztál ide.
– Nagyon szívesen. Legalább készítettem néhány fotót.
– Találkozunk holnap? – vetette fel Ava. – Hogy megbeszéljük a
kiállítást.
– Persze, jó a holnap.
– Akkor majd írok üzenetet, Monsieur Fitoussi.
Ava megfordult, de Julien visszatartotta. Még mindig érezte a kettejük
közötti zavart és feszültséget.
– Ava! – szólt a lány után.
 Ava megfordult, és szép macskaszemeit rávillantotta. Julien nyelt egy
nagyot. Annyi mindent mondott volna még, főleg, ha a testére hallgat.
– Kérlek, vedd fel a sapkád – mondta a lánynak.
– Igazad van – mosolygott Ava.
Julien nézte, ahogy Ava a kabátzsebébe nyúl, kiveszi a piros sapkát, majd
a fejébe húzza. Julien egy lépést előrelépett, és megigazította Ava haját.
Finoman végigsimított a homlokán, majd hátrálni kezdett.
– Holnap találkozunk – integetett Ava.
– À bientôt! – búcsúzott Julien.
Ava megfordult, és elindult, de valamit észrevett a földön, ami
megállította. Julien lehajolt, és gyorsan felvett egy darab papírt, még mielőtt
teljesen elázott volna a hóban. Csíkos füzetlap volt, a széle kissé szakadt.
Julien megfordította, hogy elolvassa, mi áll rajta.
7. Random megcsókolni egy férfit az Eiffel-torony tetején.
Julien értetlenül pislogott a papírcetli felett, majd Avára pillantott. Ezek
szerint ezek voltak Ava kívánságai, amiket korábban említett, és Julien csak
egy pipa volt a listán.
41. Hotel Agincourt

Ava hiába dugta be a kártyát a hotelszoba ajtajába, folyton csak piros fényt
jelzett. A harmadik próbálkozás után az öklével kopogtatott az ajtón.
– Debs, én vagyok! Nem működik a kártya. Beengedsz? – szólt
hangosan, de válasz nem érkezett.
Ava az ajtóhoz tapasztotta a fülét. Hallotta, hogy valaki van bent, az
biztos, és mintha füstöt érzett volna. Újra dörömbölni kezdett. Ava
megijedt, hogy talán tűz ütött ki, ezért nem működik az érzékelő.
– Debs! – kiabálta ismét.
A következő pillanatban az ajtó szélesre tárult, és Didier jelent meg egy
szál Hotel Agincourt feliratú törülközővel a derekán.
– Bonsoir!
Ava a szeme elé kapta a kezét.
– Jobb lett volna, ha mégis tűz lett volna…
– Gyere be nyugodtan! – invitálta Didier. – Debs most nem ér rá.
– Beengedsz a saját szobámba, ez kedves tőled, köszönöm! – Avának,
amint belépett, szürke füstfelhő csapott az arcába. Nyomban köhögni
kezdett a fojtogató, édes illattól. Néhány pislogás után észrevette, ahogy
Debs a laptopja billentyűzetét püföli az asztalnál, mellette egy füstölővel és
egy vibráló hóemberrel. Debs intett egyet és szó nélkül írt tovább, mint aki
egy titkos kóddal most oldja meg az EU összes problémáját.
– Debs e-maileket kapott – szólt Didier, mint aki királyi dekrétumot
közöl.
– Ó, igazán? És mit kínálnak a papírboltok a karácsonyi akcióikban?
– Nigeltől érkezett – folytatta Didier, miközben mellkasát büszkén
kidomborította.
– Fogalmam sincs, ki az a Nigel – fordult Ava Didier felé. – Egyébként
ez az előtt vagy az után történt, hogy megszabadultál az összes ruhádtól?
– Az első előtte, a második utána – vigyorgott Didier.
Ava ledobta a sapkáját az ágyra, és beljebb lépett, de Didier, egyik
kezével a törülközőt fogva, elkapta a karját.
– Most ne zavard Debst!
– Ugye viccelsz? – förmedt rá Ava. – Csak néhány órára mentem el.
Reggel még abban maradtunk, hogy délután felkutatjuk a szinglik
törzshelyeit, és csiricsáré ajándékokat veszünk az egész családnak, erre,
mire hazaérek, Debs egy hatalmas ködfelhőben ücsörög, ami olyan bódító,
mint Katie Perry legújabb parfümje.
– Mondtam, hogy Debs most nem ér rá – erősködött Didier. – E-mailt
kapott Nigeltől.
– Csakhogy én ebből semmit sem értek! Ezzel az erővel franciául is
mondhatnád! – kiabált Ava.
Ava legszívesebben ledőlt volna az ágyra, hogy öt percre kikapcsolja az
agyát, de amióta belépett a szobába, az lebegett a szeme előtt, hogy a
füstölő fogja a halálát okozni.
– Semmi baj, Didier – szólalt meg Debs a képernyőre meredve.
Ava Debsre pillantott a füstfelhőben. Milyen télapós hajráfot szerzett már
megint? És ez a gumicukormintás pulóver…
– Miután visszaértem a biztosítási ügynökségtől és találkoztam Didier-
vel, kaptam egy e-mailt Nigeltől.
– Nigel Farage parlamenti képviselőtől?
– Nem! Nigeltől, a Diversity magazintól! – Debs egy nagy sóhaj után
lejjebb csúszott a székén, és Avára pillantott. – Képzeld, munkát ajánlott
nekem! Hihetetlen, ugye?
 – Ó, ez fantasztikus! – örvendezett Ava. Erre már nagy szüksége volt
Debsnek. Az új munka legalább eltereli a figyelmét, és nem Francine e-mail
fiókjának meghekkelésével lesz elfoglalva. – Felvetettél neki néhány ötletet
a vízijógáról?
– Nem egészen – felelte Debs.
– Úgy látom, némi üröm is vegyült az örömbe – jegyezte meg Ava.
– Így van. Gyorsabban kell megírnom neki a cikket, mint amire
számítottam.
– Én nem ismerem jól a magazinokat, de azt tudom, hogy nagyon szoros
határidőket szabnak.
– Ez igaz – szólt közbe Didier.
– Kérlek, vegyél már fel valamit – szólt rá Ava.
– Holnap ötig el kell küldenem a cikkeket Nigelnek. Nincs elég idő arra,
hogy jól megírjam őket, pedig nagy szükségem van erre az állásra.
– Tudom, de… most akkor vacsorázni sem jössz, és el sem hagyod a
szobát? – Ava már alig várta, hogy elmenekülhessen a fojtogató füstből.
– Attól tartok, nem. És szeretnék kérni tőled egy szívességet – kezdte
Debs.
Ava az ajkába harapott. Bármi legyen is az, igent kell mondania. Debs
már annyiszor segített rajta; elhozta magával, hogy távol legyen az anyjától,
Londonban is számtalanszor szállást adott neki, borral vigasztalta, ha
szükség volt rá, és a haját is számtalanszor beszárította, amikor Ava már
végső kétségbeesésében semmit se tudott vele kezdeni.
– Mi lenne az? – kérdezte Ava.
– Tetszeni fog! – kotyogott közbe Didier. – Szerintem nagyon jó!
– Te még mindig itt vagy? – fordult Ava a félpucér francia felé.
Didier nevetve elindult a fürdőszobába. Ava megvárta, amíg meg nem
hallja a zuhany csobogását.
– Mit szeretnél, mit tegyek? – kérdezte Debst, miközben lehuppant az
ágy szélére. Ava titkon remélte, hogy nem kell nyomkövetőt tennie
Francine kocsijára.
– Nigel nemcsak szingliket akar, hanem párokat is – kezdte Debs. – Hat
teljes oldalt kell írnom, Ava! Állítólag… az internet és mindazok szerint,
akiket eddig megkérdeztem, a legromantikusabb dolog Párizsban a párok
számára egy vacsora a Szajnán.
 Avának liftezni kezdett a gyomra, és kiverte a hideg veríték. Remélte,
hogy a sejtése nem igazolódik be.
– Estére foglaltam neked egy jegyet.
– Didier-vel?
– Dehogy, Juliennel. Didier a homokosokat fogja nekem felderíteni. Nem
írhatok csak heteroszexuálisokról, nem igaz?
– De hát Didier nem meleg!
– Persze, hogy nem – mosolygott Debs sejtelmesen. – Szerinted miért
volt egy szál törülközőben?
Ava köhögni kezdett. A füstölő már a szemét is csípte.
– Didier-nek nagyon sok meleg barátja van, akik szívesen segítenek a
kutatásban ma este, Párizs klubjaiban és bárjaiban.
– És mi lesz Francine-nal? Üzenetet küldtél, hogy egy díszgálán akarod
levadászni.
– Francine várhat – szögezte le Debs. – Ez álmaim munkája. Ha a
családom darabokra hullik, legalább legyen biztos megélhetésem.
– Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte Ava kedvesen, miközben eszébe
jutott Gary Francine, az éjszaka csodálatos volt kezdetű üzenete.
– Most képtelen vagyok ezzel foglalkozni – pillantott fel Debs könnyes
szemmel.
Ava megszorította Debs vállát, és hogy elterelje a figyelmét és örömet
szerezzen neki, a romantikus hajóútról kezdett beszélni, ahová Juliennel
lesz hivatalos; a férfival, akit megcsókolt az Eiffel-torony tetején, majd úgy
tett, mintha mi sem történt volna.
– De Julien és én nem vagyunk egy pár – emlékeztette Ava Debst.
– Lehet, hogy ma este nem is fog ráérni.
– Ne aggódj, Didier már üzent neki.
– És Julien beleegyezett? – Ava maga se tudta, hogy melyik válasznak
örülne jobban. Az időpont túl közeli volt, de az is lehet, hogy az időzítés így
lesz tökéletes. Így legalább Debs kutatásával foglalkoznak, megbeszélhetik
a kiállítás részleteit, és elfelejthetik az elcsattant csókot. Biztonságosabb, ha
csak barátok maradnak. Bár az a csók… És Julien azt mondta, nem tudja
levenni Aváról a szemét. Lehet, hogy a romantikus vacsora jó teszt volna
arra, hogy egyáltalán párként összeillenek-e.
– Szerintem biztosan igent mond – felelte Debs, majd az órájára
pillantott. – Egy órád van.
 – Micsoda?! Úgy, hogy egy francia pasi van a fürdőszobánkban?
Lehetetlen, hogy elkészüljek…
– Ava, egy állandó állás a Diversitynél nagyon sokat jelentene nekem. Ők
újak, menők, és nagyon sok helyre juttathatnak be. Egyébként is – folytatta
Debs nagyokat nyelve –, ha anyunak és Garynek tönkremegy a kapcsolata,
legalább lenne fix havi bevételem. De nem akarok most erre gondolni, mert
elszáll a kreativitásom – mondta elcsukló hangon.
– Tudod, hogy szívesen megteszem – vigasztalta Ava –, de ha Julien
mégsem jön el, mihez fogok ott kezdeni egyedül?
– Ha Julien nem ér rá, akkor egyél és igyál, amennyit csak tudsz, hallgasd
ki az emberek beszélgetéseit, és készíts fotókat – felelte Debs vigyorogva. –
A hajó tele lesz szerelmespárokkal. Nekem már az is elég, ha beszámolsz a
légkörről és néhány románcról. Azt, hogy hányan voltak és merre jártak, le
tudom szedni a weboldalról a térképpel együtt.
– És te mit fogsz csinálni, amíg én a szerelmes franciákat nézegetem?
– Én addig összeszedem magam, teljes gőzzel nekilátok, és megírom
életem legjobb cikkeit. – Debs felemelt egy poharat. – Szerinted ez tea?
42. Julien Fitoussi lakása

Julien a telefonjára érkezett üzenetet bámulta, fél szemmel pedig az asztalán

álló cetlit nézte. Miután lezuhanyozott, fekete farmerjében leült a laptopja
elé. Az asztali lámpája pont Ava szavaira világított.
7. Random megcsókolni egy férfit az Eiffel-torony tetején.
Julien a fejét csóválva nézte a papírt. Valahányszor elolvasta, szíven
ütötte a mondat, bár tudta, hogy nincs olyan nagy jelentősége, mint ahogy
gondolja. Avával megbeszélték ugyan, hogy a csók mögött nem volt
komoly szándék, Juliennek mégis sokat jelentett. Végre újra érezni tudott
valamit Lauren halálán és Monique szemrehányásain kívül.
Julien lepillantott a hasa bal oldalán éktelenkedő piros sebhelyre. Főleg
ezért taszította el magától Monique-ot. A lány annak idején azt mondta,
Julien képtelen megnyílni, de ki akarja ezt egy életen át nézegetni? Julien
úgy gondolta, hogy senki. Gyorsan felvette a kanapéról a fekete ingét,
belebújt, majd sietve begombolta. Túl közel engedte magához Avát.
Körbevezette a városon, betekintést engedett neki a munkájába, és a
kiállításhoz is segítséget kért tőle. Azt gondolta, ideje lassítani. Így jobb, ha
nem megy el a ma esti hajókörútra. Julien nyelt egy nagyot, és megnézte
magát a tükörben. A baj az, hogy Didier könyörögve kérte, hogy tegye meg
Debs kedvéért. Egyszerűen munkának kellene tekintenie. Csak készít ott
néhány fotót a kiállításához. Avával úgyis mindketten tudják, hogy
hányadán állnak egymással.
A mobilja egyszer csak megszólalt az íróasztalon. A mostohaanyja képe
tűnt fel a kijelzőn. Julien felvette.
– Halló!
– Julien! – kezdte Vivienne idegesen.
– Mi a baj?
– Apádról van szó – kezdte az asszony. – Gerard hazajött a munkából,
elkezdett inni… aztán tovább ivott, és összetépte a fényképeket – zokogott
Vivienne. Julien legszívesebben átölelte volna.
– Vivienne, próbáltam vele beszélni az öltönypróbán. Igyekeztem helyre
tenni a dolgokat, ahogy kérted, de apám egyszerűen nem áll készen rá.
– Most mit tegyek? – kérdezte Vivienne szinte könyörögve.
Erre Julien se tudta a választ, csak annyit tudott, hogy a nevelőanyja nem
érdemli meg, hogy ezt a terhet egyedül cipelje a vállán az esküvője előtt.
Ezek után hogy közölje vele, hogy az apja azt se akarja, hogy ő legyen az
esküvői tanúja?
– Átmegyek – közölte Julien.
– Szerintem ez most nem jó ötlet. Amíg apád ilyen állapotban van…
– Lehet, hogy segítséget kellene kérnünk – vetette fel Julien.
– De kitől?
– Egy pszichológustól – Julien nagyokat nyelt zavarában, hiszen
Vivienne egyszer már ugyanezt javasolta nekik Lauren halála után, de
mindketten határozottan visszautasították.
– Ó, Julien! Tudod, mit gondol erről apád! – sóhajtott Vivienne. –
Ugyanazt, amit te.
– Említettem neki, hogy szeretnék nyitni egy újabb kiállítást, Lauren és a
többi áldozat emlékére.
– Ó, Julien, ez csodálatos ötlet! – áradozott Vivienne.
– Apám nem így gondolja – mondta Julien szomorúan. – Szerinte hiába
teszek bármit is, semmi sem támaszthatja fel Laurent. Mintha eddig nem
tudtam volna. Vivienne, én csak valami pozitívat szeretnék tenni – folytatta
Julien néhány másodperc szünet után. – Olyat, amiről tudom, hogy Lauren
is értékelné. Tudom, hogy nem old meg semmit, ha bujkálok és bezárkózom
a lakásomba. És azt is tudom, hogy ennek Lauren sem örülne.
– Akkor átjössz? Ha nem is most, de a hét valamelyik napján – kérdezte
Vivienne. – Mondjuk vacsorára.
– Nem hiszem, hogy apám örülne nekem.
– Én viszont igen. Szükségem van rád.
Juliennek nevelőanyja szavai hallatán elszorult a szíve. Segítenie kell
neki. Az apjával való kapcsolata pedig már úgysem lehet rosszabb.
– Rendben, átmegyek – felelte végül.
– Péntek megfelel?
– Igen. De gondolod, hogy ma este már minden rendben lesz?
– Apád bezárkózott a fürdőszobába és álomba sírta magát – mondta
Vivienne néhány másodperces csend után.
Julien lehunyta a szemét, mielőtt válaszolt volna.
– Vivienne, ha mégis szükséged volna ma rám, hívj nyugodtan.
– Rendben.
– Julien, annyira boldog vagyok, hogy újra fotózol! Igazán nagyon örülök
neki – szólt Vivienne egy nagy sóhaj után.
– Én is – felelte Julien, miközben az Aváról készült képeket nézegette a
számítógépén, amelyeket titokban készített a Panthéonnál és a Sacré-
Coeurnél. Közben azon gondolkozott, vajon miért kínozza magát ezzel, ha
ami ma történt köztük, úgyis csak egy tétel volt Ava listáján.
– És van már témája a kiállításodnak? – érdeklődött Vivienne.
– A szépség. Szépség a mindennapokban.
Julien jobb kezével megfogta az egeret, és bezárta az oldalt. Mire
elbúcsúzott Vivienne-től, a képernyő is elsötétült.
43. A Notre-Dame bejáratánál

Ava megint Debs csizmáját viselte, de már most fázott a lába. Egy
világospiros ruhát vett fel, amelyet csak azért hozott el, mert véletlenül
összekeverte a kedvenc Hollister pulcsijával. Amikor sebtében bepakolt
otthon a bőröndjébe, nem gondolta volna, hogy romantikus hajóúton is részt
fog venni.
Ava – már sokadszorra – az órájára pillantott. Juliennek már itt kellene
lennie, ha fel akar szállni a hajóra. Ava azt gondolta, Julien biztos nem akar
eljönni, és ezért egyáltalán nem hibáztatta. A mai csók után túl erőltetett lett
volna ez a szerelmespároknak szervezett esemény. A fedélzeten már sok
ember volt, akik sorra vették el a tálcán kínált pezsgőket. A pincérek
ragyogó fehér szmokingja mellett a hó bézsszínűnek hatott. Sokan már
helyet foglaltak odalent, ahonnan nagy üvegablakokon keresztül
csodálhatták az esti párizsi kilátást. Didier bekiabálta Avának a szükséges
információkat a fürdőszobába az ötperces jéghideg zuhanya közben, miután
Didier az összes meleg vizet elhasználta.
Ahol Ava állt, jól látta a hajó gyönyörű belterét, a jól öltözött
vendégsereget, akik az aranyba és lilába öltöztetett karácsonyfa mellett
falatozták a kanapészendvicseket. Körülöttük a makulátlanul öltözött
személyzet elvégezte az utolsó simításokat a hatalmas ablakok melletti
asztalok terítékein. Miközben hegedűk dallama csendült fel, Ava balra
pillantott. Három fiatal férfi zendített rá az ünnepi dalokra fehér ingben,
fekete öltönyben és piros csokornyakkendőben. Ava körülnézett. Mindenki
boldog volt és nyugodt. Csak ő nem.
A következő pillanatban megszólalt a táskája mélyén lapuló mobilja.
Talán Julien az, hogy elnézést kérjen a késésért, gondolta. Ava gyorsan
lehúzta a cipzárt, és a telefonjáért nyúlt. De még mielőtt meglátta, hogy
kitől származik az üzenet, egy fotó nézett vele farkasszemet. Ráadásul egy
olyan szelfi, amelyet néhány napja kitörölt a telefonjából. Ő állt rajta
Leóval a Diadalívnél. Ava gyorsan megnyomta a kikapcsolásgombot, és
várta, hogy a készülék elsötétedjen. Hiába küld Leo száz fényképet is, a
helyzetükön már semmi sem változtat.
Ava újra az órájára nézett. Vajon mennyi ideje van még, hogy eldöntse,
felszálljon-e egyedül a hajóra, vagy inkább hazamenjen?

Juliennek, amint meglátta Avát, elakadt a lélegzete. A lány kabátja alól

kilátszott a piros ruhája. Ava lélegzetelállító volt ezüstösen csillogó, szőke
hajával, a térdig érő csizmában. Julien maga sem értette, miért kínozza
magát azzal, hogy eljött. Bár minden porcikájával Ava után vágyott, az
eszével tudta, hogy távolságot kellene tartania a lánytól, mivel a csókjuknak
úgysem lesz folytatása.
Julient teljesen magával ragadta a látvány. Az aranyló utcafények, az
ezüstösen csillogó folyó és a lila-fehérbe öltöztetett hajó tökéletes párizsi
jelenetet tárt elé. Julien a szeméhez emelte a gépét, és kattintott. Miközben
Avára közelített, látta, hogy a lány megint csak az óráját bámulja. Julien
gyorsan leengedte a gépet a nyakába. El se hitte, hogy képes ezt tenni.

Már épp amikor Ava azt gondolta, hogy Julien biztos nem fog eljönni,
hirtelen meglátta a rakparton. Gyapjúkabátja alatt fekete inget és fekete
farmert viselt. Fényképezőgépe szokás szerint a nyakában lógott. Julienen
látszott, hogy maga alatt van, mint a higany szála egy hideg téli napon. Ava
intett felé, Julien pedig elindult a hajó irányába a havas járdán.
– Bonsoir! – mosolygott Ava. – Ezek szerint megint találkozunk.
– Ezek szerint igen. És eljátszunk valamit, amik nem is vagyunk, non?
Ava Julienre pillantott.
– Igen, ne haragudj… Csak tudod, Debs nagyon aggódik a cikkei miatt…
– Tudom, Didier beavatott a részletekbe. Bemegyünk? Készítenék
néhány fotót az igazi párokról.
Julien Ava elé lépett, majd átment a rövid kikötőhídon. Ava zsebre dugott
kézzel követte.
– Bonsoir, Mademoiselle! – köszönt egy hostess, miközben Ava
koncentrált, hogy a magas sarkú csizmában képes legyen megtenni a lefelé
vezető három lépcsőfokot.
– Bonsoir! Van foglalásunk – mondta Ava Julien távolodó alakját
figyelve. – Devlin néven, azt hiszem.
– Oui, Mademoiselle! – felelte a hölgy, miközben Julien kiabálni kezdett.
– Ava, erre gyere!
– Elnézést! – szólt Ava, majd besétált a hajóba, ahol sötét parketta és
mahagóniasztalok fogadták, hófehér terítőkkel és tökéletes porcelán
étkészlettel. Az asztalok közepét egy nagy üveggömb díszítette, piros-zöld
karácsonyi csecsebecsékkel, hólabdákkal és szegfűszeges naranccsal. A
Frank Sinatra-számokat játszó, gitárosból, énekesből és billentyűsből álló
zenekar praktikusan egy távoli sarokban kapott helyet, hogy ne takarja el a
kilátást.
– Ava, gyere, itt vagyunk!
Ava az asztal felé pillantott, ahol Julien állt. Az asztali dísz mellett egy
gyertya pislákolt. Mi tagadás, a dekoráció gyönyörű volt egy igazi randira.
Ava emlékeztette magát, hogy ezt mindenképp meg fogja említeni Debsnek.
 Julien kihúzta Avának a széket.
– Köszönöm – szólt Ava, miközben Julient figyelte, ahogy vele szemben
ő is helyet foglal.
A következő pillanatban egy felszolgáló jelent meg. Miután az étlapokat
eléjük tette, mindkettejüknek pezsgőt töltött, amelyben egy eper úszkált a
buborékok között.
Ava mosolyogva belekortyolt.
– Hm, ez finom. Neked is ízlik?
– Elmegy – felelte Julien a levegőbe legyintve.
– Nem sznob egy kissé a francia pezsgők terén, Monsieur Fitoussi? –
jegyezte meg Ava nevetve. – Bár tudom, az angolok nem értenek hozzá…
– Nem vagyok nagy pezsgőrajongó – vallotta be Julien. – Ne haragudj.
– Ugyan, semmi baj. Akkor rendelünk sört vagy bort, amint a pincér
visszatér.
– Ahogy szeretnéd.
Julien ridegen viselkedett, és alig nézett Ava szemébe. Ava előrenyúlt,
hogy megfogja Julien kezét az asztalon, de a férfi visszahúzta és hátradőlt a
széken. Ava tudta, hogy az Eiffel-toronyban történtek után megváltozott
közöttük a hangulat, ezt mégis furcsának találta, mivel az ominózus csók
után barátságban váltak el.
– Valami baj van? – kérdezte Ava.
– Nincs – vágta rá Julien egy kicsit gyorsabban a kelleténél.
– Biztos? Csak mert…
– Semmi baj, Ava. Minden rendben – szakította félbe Julien éles hangon,
miközben a szalvétájával babrált és kifelé bámult az ablakon a habzó
Szajnára.
– Csak egy kicsit fáradt vagyok, ne haragudj! – tette hozzá Julien ezúttal
már kedvesebben.
– Sok volt ma az a lépcsőzés az Eiffel-toronyban – nézett Ava a férfira.
Ahogy Ava kiejtette a száján a csókjuk helyszínét, nyomban eszébe jutott
a csók íze. Zavarában a pohara felé nyúlt, és nagyot kortyolt a pezsgőből.
– Mit fogsz rendelni? – érdeklődött Julien.
– Ó, meg se néztem az étlapot! – mondta Ava, majd letette a poharát, és a
krémszínű lapokra meredt, amelyen minden szó francia volt. A teljes
menüből csak annyit értett, hogy legumes és boeuf.
– Lefordítsam neked az ételeket? – ajánlotta fel Julien.
 – Nem, nem szükséges – rázta a fejét Ava.
– Mindent értesz?
– Ételek tekintetében nem vagyok válogatós. Csak választok egyet és
kész.
Julien az asztalra tette az étlapot.
– Én azt hiszem, macskát rendelek.
– Nem tudsz rászedni! – nevetett Ava. – Tudom, hogy van a macska
franciául.
– Ava, hadd fordítsam le neked! – ajánlotta Julien ismét.
– Látom, van csiga – meredt Ava az étlap első oldalára.
– Igen, előételnek választhatsz libamájat, csigát, lazacot vagy rákot. A fő
fogás tengeri sügér, marhaszelet, kacsa vagy borjú. Desszertnek pedig van
sárgabarack cseresznyével, csokoládés concerto…
– Egy egész zenekar csokiból? Ne is olvasd tovább! – nevetett Ava.
Julien letette az étlapot, és a pezsgőjébe kortyolt.
– A hajó hamarosan indul.
Ava kinézett az ablakon. A fák mentén, a villódzó fények között az igazi
francia élet mutatkozott meg. Családok bicikliztek, taxik és Renault-k
dudáltak.
– Voltál már hasonló hajóúton? – érdeklődött Ava.
– Igen, városnéző körúton, nappal.
– És jó volt? – kérdezte Ava izgatottan.
– Igen. Nagyon szép egy hajóról nézni a várost. A vízen minden lelassul.
De a sötétben minden máshogy fest, mint a nappali forgalomban.
– Semmi sem úgy fest, mint amilyennek először láttad.

Julien feljebb csúszott a székében, és megfogta a pezsgőspohara szárát. Ő is

hasonlóképpen érzett Ava iránt. Amíg ki nem esett az a papír a zsebéből.
– Ez olyan, mint a zsákbamacska. Gyerekkorunkban mindig ugyanazt
vártuk, pedig hol csoki lapult benne, hol kifestő…
Julien az analógia hallatán hangosan felnevetett. Ez volt az igazi Ava,
akit néhány napja megismert, nem pedig az a nő, aki hülye kívánságlistákat
írogat.
– Mi a kedvenc helyed Párizsban, Julien? Mit szeretsz a legjobban?
 Ava tiszta, zöld szemeivel figyelmesen hallgatta Julient. Kíváncsian várta
a választ.
– A Place des Vosges – felelte Julien néhány másodperces szünet után.
– Az mi?
– Egy tér a Marais negyedben. A körülöttük található épületek sok híres
embernek, költőknek, festőknek, íróknak szolgáltak lakhelyül.
– És miért ezt tartod a legkülönlegesebbnek?
– Nem is tudom, talán a szökőkút miatt… vagy a hely békéje miatt… Ez
egy nagy tér, amely elzártan fekszik a város többi részétől.
– Egyszer elviszel oda? – kérdezte Ava.
– Közel van a Bastille-hoz. Ott már jártál, non?
– Non – vágta rá Ava a pezsgőjét kortyolva. – Csak azokon a helyeken
jártam, ahol együtt voltunk – mondta.
Julien hirtelen elszomorodott. Nem viheti el Avát a Place de Vosges-ra,
sőt, máshova sem, mert a dolgok már túl bonyolulttá váltak. Julien magát
okolta, amiért szerelemlakatot vásárolt, megcsókolta Avát, annyi mindent
megosztott vele, és azért is, amiért ma este eljött.
– Talán nem én vagyok a legjobb idegenvezető – mondta.
Ava összefonta a karját, és gyanakvón Julienre pillantott.
– Most miért vagy ilyen?
– Nem értem, mire gondolsz. Inkább rendeljünk vacsorát – szólt gyorsan,
majd intett a pincérnek, miközben a hajó elindult.
– Addig nem rendelek, amíg nem válaszolsz egy kérdésemre. Julien félt a
kérdéstől, de azért állt elébe.
– Mi lenne az? – kérdezte.
– Ma este miért nem szólítasz Madonnának?
44. fejezet

Ava válaszra várva Julien szemébe nézett, de Julien csak a szalvétáját

gyűrögette, nem jött szó a szájára.
– Monsieur! – szólt a felszolgáló, majd franciául folytatta, hogy felvegye
az ételrendelést.
– Ava, mit kérsz? – kérdezte Julien.
– Rákot, kacsát és csokoládét – felelte, majd kiürítette a pezsgőspoharát,
letette az asztalra, és hallgatta, ahogy Julien leadja a rendelést.
 Miután a pincér elment, Julien megköszörülte a torkát, és kinézett az
ablakon.
– Az Eiffel-torony fényei… – kezdte.
Ava fel-le emelgette a fejét, hogy tetőtől talpig lássa a tornyot, amely
most halvány borostyán fényben úszott. Az alsó, szélesebb részén fehér
lámpácskák világítottak, a csúcsán pedig apró, piros fények ragyogtak,
gyönyörű, karácsonyi hangulatot árasztva.
– Kérdeztem valamit – szólt Ava. A hangulatán az Eiffel-torony látványa
sem sokat javított.
– Ha szeretnéd, ezután is Madonnának foglak hívni – ajánlotta Julien egy
nagy sóhaj után.
– Ha nehezedre esik, akkor nem kell.
Julien nem szólt, csak a fejét rázta.
– Talán valami rosszat tettem? – vetette fel Ava.
– Nem – vágta rá Julien gondolkodás nélkül.
– De valami megváltozott köztünk – kezdte Ava szomorúan. – Ha ez
amiatt van, ami az Eiffel-torony tetején történt… Azt hittem, ezt már
megbeszéltük, hogy nem jelentett semmit.
– Persze. Így legalább kipipálhattad a listádon.
– Tessék? – kérdezett vissza Ava meglepetten, összevont szemöldökkel.
– A kívánságlistádon – folytatta Julien. – Hogy is szólt a 7. pont?
Megcsókolni egy férfit az Eiffel-torony tetején?
Ava nézte, ahogy Julien előhúz valamit a zsebéből, majd leteszi a papírt
az asztalra. Ava rápillantott. Valóban az ő kívánságlistája volt, az ő írásával,
amelyet megérkezése után nyomban össze is tépett. Ava dühösen Julienre
pillantott.
– Szerinted csak erről szólt az egész? – kérdezte egy kicsit hangosabban a
kelleténél.
– A te listád, nem? A kívánságaiddal, amelyeket el akarsz érni életed új
kezdetén.
– Igen, valóban az enyém.
– Akkor?
– Akkor tényleg nem figyeltél rám az elmúlt néhány napon! Julien, a
bizalmamba avattalak. Elmondtam, mit érzek, hogy mit akarok az élettől, és
hogy legszívesebben mindent újrakezdenék. Még Debs családi problémáit
is kiteregettem előtted! – Ava dühében azt sem tudta, sírjon, kiabáljon vagy
inkább elrohanjon.
– Csak azért csókoltalak meg, mert abban a pillanatban csak annak láttam
értelmét. Ahogy te és én álltunk a szerelemlakatok mellett, annyi minden
összekötött bennünket…
– Ava!
– Én valamit éreztem irántad odafent. Mindazok ellenére, amit mondtam,
hogy szeretnék függetlenné válni a férfiaktól és az anyámtól… mindattól,
amik megkötik a szárnyaimat. Veled valami olyat éreztem, amit eddig
sohasem. Azért mondtam, hogy felejtsük el, mert azt hittem, te el akarod
felejteni, és nem akartam elveszíteni a barátságunkat… ezt az erős
kapcsolatot, ami néhány nap alatt alakult ki közöttünk.
Ava könnyeit törölgetve felállt az asztaltól, és körülnézett, hogy merre
menekülhetne el.
– Ava, kérlek, várj! – pattant talpra Julien.
– Miért, Julien? – kérdezte Ava remegve. – Épp most nyomtál az orrom
elé egy szakadt papírfecnit, mintha az lenne a visszavonhatatlan igazság, és
mintha nem számítana neked, mi történt közöttünk. – Ava nyelt egy nagyot,
mielőtt folytatta volna. – És ne felejtsük el, hogy néhány napja még te
hazudtál nekem egy nagy súlyú dologról… Én meghallgattalak és
megértettelek…
– Én csak…
– Ha alaposan szemügyre vennéd azt a fecnit, láthatnád, hogy eltéptem –
folytatta Ava, jócskán túlordítva a zenekart. – Amint megérkeztem Párizsba,
összetéptem az egész hülye listát – mondta zokogva, miközben utálta
magát, hogy Julien ilyen állapotban látja. Egy újabb férfi, aki fájdalmat
okozott neki. Ezek szerint még mindig nem tanulta meg a leckét? Ava
kihúzta magát, és kezével megdörzsölte a szemeit. – A lista további részén
az állt, hogy veszek egy kutyát, csak hogy anyámat idegesítsem, addig
vedelek, amíg májkárosodást nem kapok, és plasztikai műtéteket csináltatok
magamon. – Ava belenyúlt a szék hátán lógó kabátja zsebébe. – Azt a listát
tizennyolc éves koromban írtam. Kis hülye voltam még, akinek fogalma
sem volt az életről. Azóta nem írtam egyet sem – folytatta szipogva –, mert
úgy döntöttem, hogy itt, Párizsban nem erőltetek és nem tervezek semmit,
csak figyelem, hogy mit hoz az élet, épp úgy, ahogy beszéltünk róla… –
Ava kidobta a lista többi szakadt maradványát is a kabátzsebéből az
asztalra. Az egyik darab túl közel esett a gyertyához, és lángra is kapott. –
És ha kicsit is ismernél engem, Monsieur Fitoussi, mint ahogy tévesen
gondoltam, hogy ismersz, ítélkezés helyett először megkérdeztél volna.
– Ava! – Julien többszöri kísérlet után sem jutott szóhoz.
– Nem, Julien! Már eleget hallottam. Ki akarok jutni erről a hajóról –
mondta Ava, majd felkapta a kabátját és elindult a kijárat felé.
45. fejezet

Mielőtt még Julien bármit is reagálhatott volna, egy pincér máris ott
termett, és egy kancsóból vizet locsolt az égő papírra. Julien hátracsúsztatta
a székét, hogy ne szívja be a füstöt, majd sűrű bocsánatkérések közepette
felállt a székéből.
Komplett bolondnak érezte magát, hiszen a szíve mélyén tudhatta volna.
Már ismerte Avát. Maga se értette, miért csinálta ezt. Miért feltételezte
egyből a legrosszabbat anélkül, hogy megkérdezte volna. Most, hogy Ava
már nem úgy beszélt a csókjukról, mint egy jelentéktelen dologról, hanem
úgy, mint amit sosem fog elfelejteni, Julient elfogta a rettegés, hogy mi
következik ezután. Miközben felállt az asztaltól, a nyakában lógó
fényképezőgépe hozzáütődött az üres pezsgőspoharához. Julien remélte,
hogy Ava nem ugrik ki a hajóból.

Amint Ava kilépett az étteremből, az első dolog, ami meglepte, hogy milyen
kicsi hajón utaznak. Másodszorra arra gondolt, hogy sajnos nem ugorhat ki
a hajóból, hogy kiússzon a Szajna partjáig.
Miközben a fémkorlátnál állt, patakokban folytak a könnyei. Végignézett
a vízen. Hirtelen nem tudta, mi szomorította el a leginkább. Hogy Julien azt
gondolja, mindent csupán egy lista miatt tett, vagy hogy egy buta
modellnek tartja, amit életében már oly sokszor hallott, és ami mindig is
nagyon bántotta. De ez most minden másnál mélyebben érintette. Avának
számított Julien véleménye, mivel a férfi már sokat jelentett neki. Akárcsak
Leóval, most megtört a bizalom kettejük között. Sőt, ez még rosszabb volt,
mivel Julien máris fontosabb volt számára, mint Leo.
Miközben a hajó ritmikusan ringott a vízen, a csendet apró kattintások
törték meg. Ava megfordult, és észrevette, ahogy Julien a gépével felé
fordulva, sorra lövi a képeket. Most legszívesebben megfojtotta volna
Julient a nyakában lógó szalaggal, épp úgy, mint amikor először találkoztak.
– Hagyd abba! – szólt rá Ava dühösen, miközben ösztönösen az arca elé
kapta a kezét.
– Non! – vágott vissza Julien, miközben tovább fényképezte, ahogy Ava
felé közeledik.
– Azt mondtam, fejezd be! – kiabálta Ava, majd megragadta a gépet,
hogy elvegye Julientől. Ahogy Ava felpillantott, Julien makacs
arckifejezését látta.
– Mondtam, hogy nem! – felelte Julien határozottabban.
Erre Ava még erősebben markolta a fényképezőgépet.
– Ava, én ezt nem tudom abbahagyni!

Ava továbbra sem akarta elengedni a gépet. Julien majd’ felrobbant. Most el
kell mondania neki. Ava azt mondta, nem akarja látni többet, és ezt nem
bírta elviselni.
– Azóta fotózlak, hogy az első este megláttalak.
– Nem… Ezt nem hiszem – dadogta Ava.
– Pedig igen.
– De mondtam neked, hogy nem akarom, hogy képeket készíts rólam!
– Tudom – suttogta Julien –, de muszáj csinálnom.
Julien látta Ava arcán a zavarodottságot. A lány apró kezét továbbra is a
fényképezőgépen tartotta, mintha ki akarná tépni a nyakából. Ezt vajon
hogy fogja Julien megmagyarázni?
– Ava… amikor először találkoztunk… hosszú idő óta akkor vettem
először a kezembe a gépem – kezdte Julien. – Lauren halála óta egyáltalán
nem fotóztam. Aztán – folytatta egy mély sóhaj után – aznap, amikor
találkoztunk, úgy éreztem, mintha újjászülettem volna, és megint kimentem
fotózni. Vissza akartam illeszkedni a világba – Julien néhány másodpercre
elhallgatott, majd benedvesítette az ajkát. – Aztán megláttalak, ahogy
kilépsz a hotelből – magyarázta közelebb hajolva –, és hangosan
telefonálsz, dühösen, tele élettel… Emlékszel? Felnéztél az égre, és akkor
úgy tűnt, mintha az éjszaka lenne az egyetlen barátod.
Ava nagyokat nyelt, és a szeme újra könnybe lábadt.
 – Sok fotót készítettem rólad, nagyon jó fotókat, de aztán rajtakaptál és
megígértetted velem, hogy többet nem fényképezlek.
– És te meg is ígérted – szólt Ava szemrehányóan. – Tudod, hogy érzek
ezzel kapcsolatban.
– Tudom – bólintott Julien –, de ahogy átölelted a Panthéon oszlopait…
mintha birkóznál a világgal. Egyik pillanatban boldog voltál, a másik
pillanatban szomorú. Gyönyörű volt a napfény kora reggel, muszáj volt
megörökítenem.
Ava elengedte a fényképezőgépet, megfogta a korlátot, és kinézett a
folyóra.
– A Louvre-nál és a Sacré-Coeurnél még többet fotóztalak – vallotta be
Julien. – Nélküled el se tudnám képzelni a kiállításomat.
– Ezt nem akarom – rázta a fejét Ava. – Te tényleg azt hiszed, hogy csak
úgy megcsókolnék egy idegent?
– Egyáltalán nem – felelte Julien higgadtan.
– Dehogyisnem! – kiabált Ava. – Azt gondoltad, amíg el nem árultam,
hogy a listát mindössze tizennyolc évesen írtam, amikor legszívesebben
kimenekültem volna a világból a háborúzó szüleim és anyám elől, aki
legszívesebben hashajtót adott volna nekem reggelire. Ó, Ava, tetoválásod
van?! Neked befellegzett! Folyton ezt mondogatta.
– Ne haragudj – kezdte Julien, miközben megfogta a lány karját. – Hülye
voltam… Tudhattam volna. És a szívem mélyén tudtam is – döngette Julien
a mellkasát.
– Vigyázzon, Monsieur Fitoussi, még összetörik a kőszíve!
– Ava, nézz rám!
– Nem akarok.
– Kérlek!
Ava megfordult, de nem nézett Julienre.
– Először csak azért fotóztalak le, mert te vagy a legszebb nő, akit valaha
láttam – suttogta Julien. – Aztán, miután több időt töltöttünk együtt,
rájöttem, hogy belül még szebb vagy.
– Dehogy vagyok szép – mondta Ava rekedten. – Átlagos vagyok. Nem
vagyok tökéletes. Sose voltam elég jó.
– Nem, ezekből egyik sem igaz! – szólt Julien határozottan, majd Avát a
kezénél fogva megpördítette, hogy a szemébe nézhessen. – Nézd, Ava!
Elkövettem egy nagy hibát az Eiffel-toronynál – kezdte Julien, miközben
finoman cirógatni kezdte Ava szőke tincseit. – És ez a hiba nem azt volt,
hogy megcsókoltalak. – Julien lélegzet-visszafojtva figyelte Ava finom
vonásait. – Azt a hibát követtem el, hogy úgy tettem, mintha az a csók
semmit sem jelentett volna, és hagytalak elmenni.

Ava reszketni kezdett, de nem a hidegtől és a hóeséstől. A hajó közben

elhaladt a Francia Akadémia mellett. Néhány percre levette Julienről a
szemét, hogy megcsodálhassa az aranyfényben úszó épületet és a kékeszöld
dómját, miközben áthaladtak egy híd alatt. Avának zúgni kezdett a feje.
– Ava – suttogta Julien.
– Ez túl sok nekem – sóhajtott Ava. – Képtelen vagyok rá – mondta,
holott testbeszéde épp az ellenkezőjéről árulkodott. Minden porcikájával azt
kívánta, hogy megérintse Julient, aki csupán néhány centire állt tőle.
– Ava, az elmúlt hónapokban az életem megszűnt létezni – kezdte Julien.
– Sok időt elpazaroltam már, és nem akarom, hogy a jövőmet Lauren
elvesztése határozza meg – Julien megfogta Ava kezét. – Még a
közeljövőmet sem – folytatta. – Ezt a néhány napot veled.
Julien simogatni kezdte Ava kezét, miközben Ava érezte, mennyire
selymes, puha bőre van.
– Féltem, Madonna – folytatta Julien. – Féltem az Eiffel-torony tetején,
féltem ma este, és most is rettegek… rettegek attól, hogy annyira
megbántottalak, hogy sosem fogsz megbocsátani.
Ava úgy érezte, reagálnia kell valamit.
– Még ne mondj semmit – kérlelte Julien, mintha érezte volna, Ava mire
készül. – Előbb hadd fejezzem be. – Julien az ajkához emelte Ava kezét, és
megcsókolta. – Nem akarok sajnálkozással élni tovább. Úgy szeretnék
belépni egy bisztróba, hogy nem a vészkijárat mellett ülök le. Úgy akarok
elmenni egy rockkoncertre, hogy közben nem a körülöttem állókat
kémlelem. Szabad akarok lenni, hogy teljes életet élhessek – mondta
sóhajtva. – Igaz, csak néhány napja ismerjük egymást, de a legjobban attól
félek, hogy elveszítelek.
Ava elsírta magát, és Julien kezébe fűzte az ujjait.
– Ijesztő, de én is ezt érzem – mondta.
– Igazán? – kérdezte Julien meglepve.
 – Legalábbis addig ezt éreztem, amíg ki nem találtad, hogy csak egy
kipipálandó tétel vagy a kívánságlistámon.
– Akkor elkéstem? – kérdezte Julien. – Most már nem bízol bennem?
Ava teljes testével Julien felé fordult, hogy a szögletes állkapcsában, nagy
sasorrában, sötét szemeiben és fekete fürtjeiben gyönyörködjön.
– Ez attól függ, Monsieur Fitoussi – kezdte Ava.
– Mitől, Madonna? Jelen pillanatban bármit megtennék.
– Egy feltételtől – folytatta Ava, néhány centit közeledve.
– Ki vele! – pislogott Julien kíváncsian.
– Add ide a géped – mondta Ava a Canon felé nyúlva.
– Azt nem lehet – rázta a fejét Julien. – Ez olyan, mintha egy franciától
azt kérnéd, ne egyen többé fokhagymát.
– Azt mondtad, bármit megtennél, hogy visszaszerezd a bizalmamat.
Ezek szerint semmit se jelentek neked? Csak egy tétel vagyok a
kívánságlistádon?
Julien felnevetett, majd lassan kiemelte a nyakából a gépet, és átadta
Avának.
– De egyet ígérj meg – fűzte hozzá. – Ne dobd a folyóba!
– Ne hülyéskedj már! – csóválta a fejét Ava. – Dehogy dobom a folyóba
– mondta, miközben a szeméhez emelte a fényképezőgépet. – Inkább
fotózok vele – szólt, miközben készített egy képet Julienről.
– Tudod – kezdte Julien –, egy embertípus van, aki még az
exmodelleknél is jobban utálja, ha fotózzák.
– Igazán? – szólt Ava. – Most fordulj egy kicsit balra – mondta, majd
még egyet kattintott.
– A fotósok – felelte Julien, majd kikapta Ava kezéből a gépet, és a háta
mögé rejtette, mire Ava kiabálva próbálta visszaszerezni.
– Állj szépen, nyugodtan, Madonna! – viccelődött Julien.
– Ne merj többször lefényképezni!
– Rendben, nem fotózlak le. Viszont helyette megcsókollak.
Avának nem maradt ideje reagálni, Julien ajka mohón az övéhez tapadt.
A mozdulat hevében Ava hátralépett. Kicsit be is ütötte a gerincét a
korlátba, de ahogy Ava lehunyta a szemét, csak Julien forró csókját érezte.
Miközben Julien nyelve szenvedélyesen járt, Ava érezte, ahogy a férfi teste
egyre ránehezedik, és elönti a vágy. Egyik kezével végigsimított Julien
arcán és a borostáján.
 Aztán megszólalt két duda. Ava Julien kezét fogva, szorosan
hozzásimulva a sötét égre nézett.
– Nézd, Julien, tűzijáték! – kiáltotta lelkesen, miközben a víz felett játszó
spirálokat és az egymásba folyó színeket figyelte.
Julien átkarolta Ava vállát, közelebb húzta magához, és megpuszilta a
fejét.
– Látom, Madonna – suttogta a lánynak.
46. Hotel Agincourt

Julien, miközben Ava kezét fogta, megállt a hotel előtt, és megfordult, hogy
a szemébe nézzen. A finom ételektől eltelve és az alkoholtól egy kissé
mámorosan ki akarta élvezni a romantikus éjszaka minden pillanatát.
– Amikor este elindultam, fogalmam sem volt, hogy ez fog történni –
mondta Ava.
– Tényleg nem számítottál rá? – mosolygott Julien.
– Nem tudom, észrevetted-e, de nem az a fajta lány vagyok, akinek az
első párizsi hajó láttán megremeg a térde.
– És a párizsi férfiak láttán? – viccelődött Julien.
– Monsieur Fitoussi, csak a sok Stella Artois beszél belőled.
– Azt nem hiszem.
Julien magához vonta Avát, és meleg, puha csókot nyomott az ajkára. A
hó továbbra is esett, a hotel fényei, az utcai lámpák és a holdfény
kereszttüzében. Ava végigsimított Julien haján, majd keze a nyakához ért,
és kioldotta az inge legfelső gombját. Julien lélegzet-visszafojtva figyelte.
– Ava – szólította meg a lányt.
– Jobban szeretem, ha Madonnának hívsz.
– Ideje mennem – fogta meg Julien Ava kezét a mellkasán.
– Tudom, hogy ez még túl korai, és tudom, hogy e tekintetben mások
vagyunk, mint Debs és Didier, de mit szólnál hozzá, ha azt kérdezném,
volna-e kedved feljönni hozzám…
Julien szíve már egy ideje hevesen zakatolt, de most más testrészei is
mozgásba lendültek. Miközben arra gondolt, ahogy Ava levetkőzik, ahogy
ránéz és ott áll előtte meztelenül, a félelem és a vágy vegyes érzése fogta el.
– Mennem kell – mondta ismét Julien.
– Még túl korai, igaz? És most könnyűvérűnek gondolsz.
 – Hogy minek?
– Olyannak, aki az első idegennel azonnal ágyba bújik – Ava felsóhajtott.
– Úgy látszik, hiába próbálkozom, hogy európai legyek… Különben is,
Anglia úgyis kilép az EU-ból.
– Egyáltalán nem gondolom ezt – nyugtatta meg Julien. – És
legszívesebben igent mondanék, de jobb, ha azt tesszük, ami helyes.
– Csókolj meg újra – suttogta Ava.
– Azt lehet – mondta Julien felé hajolva.
Julien a lassú és szenvedélyes csók közben érezte, hogy jobb, ha befejezi,
mielőtt még a libidója végképp válaszút elé állítja.
– Jó éjt, Madonna! – szólt Julien, majd egy utolsó puszit nyomott Ava
orrára.
– Jó éjt, Monsieur Fitoussi! – Ava megszorította a férfi kezét.

És el sem akarta engedni. Szerette volna, ha felmegy vele a szobájába –

vagy nem is az ő szobájába, ha Didier még mindig ott díszeleg és Debs
továbbra is ott püföli a klaviatúrát, a pacsulis ködfelhőben. Ava
mozdulatlanul állt a járdán, miközben fogták egymás kezét.
– Holnap – kezdte Julien – megmutatom neked a Place des Vosges-t.
– Tényleg? – lelkendezett Ava, mivel emlékezett rá, hogy ez Julien
kedvenc helye.
– Oui, de most mennem kell.
Ava elmosolyodott, és elengedte a férfi kezét.
– Jó éjszakát, Madonna! – köszönt el újra Julien egy kézcsók kíséretében.
– Jó éjt! – felelte Ava, néhány centit hátralépve.
Julien intett, és elindult a sötétben. Fekete kabátján szinte virítottak a
fehér hópelyhek. Ava felsóhajtott, és végignézett a városon. A sötét égen, a
téglafalakról visszaverődő karácsonyi fényeken, a tetők sokaságán, az apró
padlástéri ablakokon, a tágas, teraszos lakásokon, melyek az Eiffel-toronyra
néznek, és az üzleteken és éttermeken, amelyek aznapra bezárni készültek.
Ava a francia romantika és a karácsonyi hangulat egyvelegét érezte a
városban. Álmában se gondolta volna, hogy ez vár rá Párizsban.
Ava mélyeket szippantott a hideg levegőből, majd elindult a hotel
bejárata felé. Ahogy belépett az ajtón, eszébe jutott, hogy milyen jót fog
álmodozni arról, mit hoz a holnap este.
 Ám amint a recepcióhoz ért, a gyomra nyomban görcsbe rándult. A
recepcióssal egy nő beszélgetett, tíz centi magas sarkú jádezöld csizmában,
ezüst flitteres ruhában és combközépig érő rókabundában; Ava szívből
remélte, hogy műszőrme. Ava először arra gondolt, hogy mint egy nindzsa,
átoson a lépcsőházba, de aztán rájött, hogy egy rossz mozdulat és a
játszmának vége. A következő pillanatban már nem volt mit tennie. Az
anyja megfordult, és egyenesen a szemébe nézett.
– Ava! – szólt Rhoda üdvözlés gyanánt. – Épp most mondtam ennek az
udvariatlan fickónak, hogy ebben a szállodában laksz, de nem akarta
elhinni.
Ava harcra készen egy lépést előrelépett.
– Miért, mit mondtál neki?
– Hogy látogatóba érkeztem, és hogy… áh, mindegy is. Hadd nézzelek!
Ragyogóan festesz! Vera Wang ruha?
Ava tudta, hogy anyja csak Debs csizmáját és azt a piros ruhát dicséri,
amelyet esze ágában se volt elhozni.
– Mit csinálsz itt? – tért a tárgyra Ava, miközben Rhoda közelebb húzta
hozzá a Louis Vuitton bőröndjét.
– Ide hallgass, drágám, tudom, mit gondolsz az utazásunkról Goára, de…
– Te még mindig Goára akarsz menni?! Atyaég!
– Csss, Ava! Viselkedhetnél illendőbben is. Nem vagyunk egyedül.
– Miért jöttél ide? Nem kellene inkább bőrfeszesítő sárral az arcodon
úszkálnod a Gangeszben?
– Mint ahogy mondtam… – kezdte Rhoda zavartan –, tudom, mi a
véleményed Goáról és az azori munkáról. Azért jöttem, hogy alternatívát
kínáljak.
Avában hirtelen megállt az ütő. Itt állt előtte az anyja, akitől még egy
levegőbe dobott puszit vagy egy hideg ölelést sem kapott, és máris a
modellmegbízásokról beszél.
– Későre jár – pillantott Ava az órájára, holott tudta, mennyi az idő. – Le
kell feküdnöm.
– Előbb igyunk valamit – vetette fel Rhoda. – Ez a kedves kis ember a
pult mögött biztos tud hozni nekünk egy konyakot.
– Ezek szerint kedves, ha akarsz tőle valamit – csóválta a fejét Ava. –
Egyébként hogy találtál meg?
– Mondtad, hogy Franciaországba jössz.
 – De úgy emlékszem, nem adtam meg a szálloda címét.
– Azt nem, de Deborah Facebook-oldaláról mindent hamar kiderítettem.
Az új fotóin, amelyeken nevetséges karácsonyi pulóverekben pózol, a hely
és a hotel címe is szerepel.
– Te kutakodtál a barátnőm után? – kiabált Ava.
– Csak szereztem néhány információt – felelte Rhoda hűvösen, majd
arckifejezése ismét megváltozott. – Egyébként biztos szeretni fogsz, ha
elárulom, mit szereztem neked – mondta széles mosollyal és csillogó
szemekkel. Kifehérített fogával és plasztikázott orrával, profilból hasonlított
Nicole Kidmanre.
Ava a kezébe temette az arcát. Ez nem lehet igaz!
– Ez az új munka sokkal jobb, mint az Azori-szigeteki! – folytatta Rhoda.
– Pedig azt gondoltam, az lesz a karrierem csúcsa.
– Biztos vagyok benne, hogy én nem mondtam ilyet – javította ki Rhoda.
– Anya…
– Ava, ez a sors keze, a munka itt van Párizsban!
Ava zsebre vágta a kezét, miközben dühében összeszorította az öklét. A
mai rémálom után oda az álmodozás a holnap éjszakáról.
– Anyu, kérlek, hallgass meg! – kezdte Ava nagyokat nyelve, miközben a
függetlenségét biztosító szerelemlakatra gondolt az Eiffel-torony tetején. És
persze Julienre, aki azzal vigasztalta, hogy bármikor hozhat új döntéseket
az élete során.
– Anyu, én soha többé nem akarok modellkedni.
Rhoda csóválni kezdte a fejét, mintha csak egy meggondolatlan mondatot
hallott volna.
– Ava, ne légy nevetséges! Mi mást csinálhatnál? Most, hogy Leót
magadra haragítottad, koncentrálhatnál a karrieredre.
Leo. Ava a nyelvébe harapott, és inkább nem szólt semmit.
– És miért ne tehetném azt, amit én szeretnék?
– Mert arra születtél, hogy modellkedj.
– Anyu, a modellkedést mindig is csak te erőltetted rám. Te akartál ilyen
életet élni, nem én.
– Ez őrültség! – csattant fel Rhoda. – Nem dobhatsz el egy ekkora kincset
a kezedből.
– Erről ne is álmodj! Elegem van már az xs-es méretekből, abból, hogy a
hajamnak egyenesebbnek, a combjaimnak hosszabbnak, a mosolyomnak
pedig szélesebbnek kell lennie. Én így is jól érzem magam. És elégedett
vagyok azzal, amit a tükörben látok. Nem vagyok szupermodell! Sem te,
sem a nyavalyás fotósok, sem a magazinok nem hitették el velem soha,
hogy szép vagyok. De ma este, életemben először, szépnek érzem magam.
– Ava, úgy látom, nem értettél meg – folytatta Rhoda elkeseredetten. –
Katya De Pierrot elküldte Hazel Yashenkót, így holnap este te
helyettesítenéd a divatbemutatón.
47. fejezet

Ahogy a billentyűzet csattogása egyre hangosabbá vált, Ava kinyitotta a

szemét. Az ilang-ilang füst bántotta az orrát. Hányingere támadt az édes
illattól. Köhögve a szája elé tartotta a takarót.
– Bonjour!
Didier, mint egy keljfeljancsi, felugrott a franciaágy másik végéből, mire
Ava sikoltva a szívéhez kapott.
– Úristen! Most kis híján szívrohamot kaptam – mondta zihálva.
– Elnézést – vigyorgott Didier. – Kérsz egy kis gyümölcsteát?
– Nem, köszönöm. – Ava átpillantott a szoba másik sarkába, ahol Debs az
asztalnál ülve villámgyorsan gépelte a sorokat. A haja már úgy állt, mint
Chubakkáé. – Most már szólhatok Debshez?
– Tessék, hallom, amit mondasz – szólt Debs anélkül, hogy felpillantott
volna a képernyőről.
– Akkor jó, szóval… – kezdte Ava.
– Mindent hallani akarok a romantikus hajóútról a Szajnán! Kértem a
szobaszerviztől reggelit.
– Anyám itt van – szólalt meg Ava.
Debs olyan erősen csapta le a teásbögréjét az asztalra, hogy még a
szőnyegre is cseppent belőle.
– Tessék?!
– Bizony – bólogatott Ava. – Meglepetés. – Ava érezte, hogy most jobb,
ha nem tesz szemrehányást Debsnek, amiért minden áldott mozdulatukat
posztolta a Facebookon.
– Ez nagyszerű! – mosolygott Didier. – Családi látogatás!
– Egyáltalán nem nagyszerű, Didier, hanem katasztrófa – világosította fel
Debs, miközben megpördült a székben és Avára nézett. – És mit csinál itt?
 – Újabb munkát szerzett nekem – mondta Ava gúnyos lelkesedéssel.
– Ez csodálatos! – áradozott Didier elkerekedett szemmel. Miközben
felállt, fürdőköpenye kissé szétnyílt.
– Ez nem csodálatos, Didier – csattant fel Debs, ezúttal már
határozottabban. – Tudod, Ava anyukája meglehetősen nehéz eset.
– Finoman fogalmazva – tette hozzá Ava.
– Remélem, megmondtad neki, hova tegye a munkáját… Gondolom, egy
újabb modellesemény.
Ava bólintott.
– Ráadásul a legnagyobb és legnevesebb, ahová eddig valaha hívtak.
– És mi lenne az?
– Katya De Pierrot egyik modellje lennék.
– Zut alors! – kiáltott Didier. – Egy igazi híresség!
– Basszus! Nem semmi – szólt Debs döbbenten.
Ava bólintott.
– Tudom. Anyám bizonyára a kamaszkori képeimet küldte el, amikor
még nem volt tetoválásom és úgy néztem ki, mint egy anorexiás. Addig már
úgysem tudom magam formába hozni, ez teljesen irracionális.
Hirtelen csend támadt. Ava tanácsot remélve Debsre pillantott, majd
válasz híján felállt.
– Akkor nem vállalod el? – kérdezte Didier.
Ava sóhajtott egy nagyot. Legszívesebben most kifutott volna a világból,
de mégiscsak Katya De Pierrot legújabb kollekciójáról volt szó. Ava
szerette a tervező ruháit. Amíg modellkedett, arra gondolt, hogy talán
elviselné, ha olyasvalakinek dolgozhatna, akire mint művészre felnéz. A
pénz is jól jött volna. Mindig is egy ilyen nagyszabású eseményre vágyott.
De mi van, ha igent mond? Azzal visszalép a modell-világba, és újra az
anyja akarja majd irányítani.
A probléma az volt, hogy Ava mindig megtört a fontos pillanatokban.
Csakhogy ezzel nem lenne vége. Ezt a munkát újabbak követnék, újra
taposómalomban élne, alig aludna, és folyton csak a kalóriákat
számolgatná, amíg nem lesz elég öreg ahhoz, hogy már csak a
nyugdíjasutazásokat reklámozza. Ava úgy érezte, most már nem ugyanaz az
ember, mint aki felszállt a Párizsba tartó vonatra. Az utóbbi időben az
forgott a fejében, hogy inkább a rajzolást szeretné feleleveníteni.
– Mit akarsz csinálni, Ava? – kérdezte végül Debs.
 – Most?
– Igen, most.
– A Place des Vosges-ra szeretnék menni – mondta sóhajtva.
48. Concorde tér

Semleges területen könnyebb lesz – Ava ezt ismételgette magában, amióta

kiosont a szállodából, még mielőtt az anyja felhívta volna, hogy
találkozzanak. Előtte persze még részleteiben be kellett számolnia a
romantikus hajóútról Debsnek, aki Shakespeare-szerűen vetette papírra az
Akadémia és a Francia Nemzetgyűlés előtti csókot. Debst sürgette a
határidő, Ava viszont nem akart részletesen belemenni az egyébként is friss
kapcsolata részleteibe.
Amint Ava a briósába harapott, a csokitölteléket ízlelve azon kapta
magát, hogy máris azon gondolkodik, hogy jelen pillanatban mennyi
kalóriát fogyaszt el. Letette a süteményt. Ennyit tesz csupán néhány óra az
anyjával. Ava kiszippantotta a csokis tölteléket a péksüteményből – ami
legalább négyszáz kalória volt –, majd a taxira pillantott, amely megállt a
kávézó előtt. Még mielőtt megjelentek volna a napbarnított, harisnyába
bújtatott, tökéletesen formás lábak, Ava máris tudta, hogy az anyja az.
Londonban is mindig taxizott. Rhoda semmi pénzért fel nem szállt volna a
metróra.
Letörölte a morzsát a szájáról, és vett egy mély lélegzetet. Ez csak egy
munka. Igaz, a legnagyobb, amelyet valaha kapott, és még maga sem tudta,
készen áll–e rá.
Amint Rhoda belépett az ajtón, Ava felállt és integetni kezdett. Nem
látott még egy olyan embert, aki képes volt ennyire ellentétesen öltözni az
időjárással. Rhoda combközépig érő, fehér vászonruhát viselt testhez álló
kardigánnal, kabát nélkül. A sminkje és a haja úgy állt, mintha egy stylist
készítette volna.
Rhoda, amint kihúzta a széket Avával szemben, nyomban fintorogni
kezdett.
– Te csokoládés brióst eszel?
– Miért? – bólintott Ava. – Te is kérsz?
Rhoda úgy nézett a lányára, mintha meglőtte volna egy sokkolóval.
– Ez valami vicc?
 – Nem, hanem egy finom, francia péksütemény. Biztos ettél már ilyet.
Vagy legalább ránéztél egyre életedben.
– Ava, nem ehetsz ilyen ételeket! Péksütemény és forró csokoládé?!
– Tejszínhabbal – pontosított Ava, miután lenyalta a szája széléről a
habot.
– Tudod, hogy Katya De Pierrot-nál senki se visel 34-esnél nagyobb
méretet.
– Tényleg? Az nagy kár. Rám mostanában csak a 38-as jön fel.
– Nem baj, majd javítunk a dolgon – szólt Ava, félrehúzva a habos csokit.
– Három napunk van. Ez nyilván nem lesz olyan, mint egy teljes
méregtelenítő kúra Goán, de…
– Anyu… – kezdte Ava. – Az az igazság, hogy nem akarok Katya De
Pierrot-nak modellkedni.
– Ne nevettess! Tegnap este még…
– Tegnap este lyukat beszéltél a hasamba! Csak úgy megjelentél a
szállodában anélkül, hogy szóltál volna.
– Ava, annyi hangüzenetet hagytam!
– Tudom, de csak ma reggel kaptam meg őket. Korábban kikapcsoltam a
telefonom, mert már elegem volt abból, hogy te és Leo folyton érzelmileg
zsaroltok.
– Leo még mindig ír neked? – csillant fel Rhoda szeme.
Ava felsóhajtott, de olyan hangon, mintha Justin Bieber énekelne.
– Leo és én szakítottunk. És nem fogunk újra összejönni.
– Hacsak meg nem lát egy Pierrot-ruhában.
– Anya, hagyd már abba! – kiabált Ava. – Ez nem csak azon múlik, hogy
tízcentis magassarkúban billegek és a hajam úgy be van csavarva, mint Leia
hercegnőnek.
– Tényleg, jut eszembe, még szereznünk kell neked egy parókát.
Ava legszívesebben torkaszakadtából sikított volna. Kíváncsi volt, vajon
ki tud-e adni olyan hangot, mint Björk. Erre biztos csendben maradna az
anyja. De aztán eszébe jutottak Sue megnyugtató szavai, amelyeket azelőtt
mondott, hogy Párizsba indultak. Méghozzá azt, hogy Leo nem érdemelte
meg őt.
– Tegnap még tetszett az ötlet – vitázott tovább Rhoda.
– Azt nem mondtam, csupán meghallgattalak. De ma reggel, amint
felébredtem, rájöttem, hogy ezt a munkát sem akarom, ahogy a többit
sem… soha többet!
Ava úgy érezte, nem ordibált olyan hangosan, a kávézóban mégis néma
csend támadt. Kíváncsi szempárok szegeződtek rá, így gyorsan felkapta a
forró csokiját, és belebújt a bögréjébe.
Rhoda csak a fejét csóválta. Ava észrevette, hogy megváltozott az
arckifejezése. Az anyja nem volt harcias, mint amilyen szokott lenni. Rhoda
jelenleg a sírás szélén állt.
– Akkor nem tudom, mit csináljak – kezdte Rhoda. – Azt gondoltam, Goa
és Azori tetszeni fog… Mindent megpróbáltam. Éjt nappallá téve kerestem
a lehetőségeket, Ava. Életed nagy lehetőségét. Persze nem akartam, hogy
bárkit is baleset érjen, de úgy látszik, ez a sors keze, mivel Hazel Yashenko
eltörte a lábát, te pedig éppen itt vagy, Párizsban.
Ava úgy látta, az anyja észre sem veszi, hogy folynak a könnyei, ami
kezdett meglátszani a bőségesen felkent Max Factor alapozóján. Ava csak
nyelt egy nagyot, és várta, hogy Rhoda folytassa.
– Én csak azt akarom, hogy azt akard, amit én – mondta Rhoda remegő
hangon, miközben az asztalterítőt markolászta. Ava a mutatóujjával felé
tolta a szalvétatartót.
– Anyu…
– Illetve nem, nem így értettem… Csak azt szeretném, hogy szükséged
legyen rám.
Ava kis híján kiejtette a kezéből a poharat. A forró csokoládéjával
egyensúlyozva próbálta megfejteni, hogy Rhoda miről beszél.
– Az apád – kezdte Rhoda, mintha már a neve kiejtéséhez is
fertőtlenítőszer kellene – egyszerűen csak felkapja a telefont, azzal a thai
menyasszonyával, és már itt is vagy…
– Anyu…
– Mit képzel magáról? Hogy ő Hugh Hefner? – Rhoda kicibált egy
papírszalvétát a tartóból, és megtörölte a szemét.
– Anyu, mégis, miről beszélsz?
– Én csak arra vágyom, hogy a dolgok úgy menjenek, mint régen –
szipogott Rhoda. – Amióta munkába álltál az ingatlanügynökségnél, hetek
óta nem látogatsz haza.
Ava összevont szemöldökkel hallgatta anyját. Ezek szerint Rhoda célja
nem az, hogy modellként foglalkoztassa, hanem hogy több időt tölthessen
vele?
 – Ne érts félre, kedveltem Leót – folytatta Rhoda. – Tiszta volt, ápolt, és
a haját is mindig befésülte.
– De anya, megcsalt engem!
– Azt gondoltam, ha eleget győzködöm, hogy bocsánatot kérjen, akkor
boldog leszel és megköszönöd nekem… és egyszer újra együtt ehetünk
szénhidrátszegény kínai vacsit valamelyik szombat este.
Ava csóválni kezdte a fejét. Ennyire tönkrement volna a kapcsolatuk,
hogy Rhodának mindenféle cselhez kell folyamodnia, hogy közelebb
kerüljenek? Miért nem kezdeményezett beszélgetést csak úgy? Ava ennyire
elzárkózott volna tőle?
– Te mondtad Leónak, hogy közös képeket küldözgessen? – vetette fel
Ava.
Rhoda sírva bólogatni kezdett.
– Eredetileg úgy terveztük, hogy velem leszel Goán, amikor megkapod a
képes üzeneteket, így megvigasztalhattalak volna. Egyébként szerintem Leo
nem is tett semmi rosszat.
– Ugyan, anya, már nem vagyok gyerek!
– Az apád… – kezdte Rhoda, miközben rázta a zokogás – csak
focimeccsekre és egzotikus utazásokra jár… Tudom, hogy érdekelt a
Topmodell leszek műsor, és…
– És a gyógynövénykivonatok?
– Ez nem vicces! – fakadt ki Rhoda.
– Ne haragudj!
– Sosem akartál hazajönni.
– Azért, mert huszonnégy éves vagyok, és folyton a modellmunkával
gyötörsz – sóhajtott Ava. – Ha tudtam volna, hogy csak olyan dolgot
kerestél, amiben közös az érdeklődésünk, akkor felvetettem volna mondjuk
a… – Ava megállt, mert nem jutott semmi az eszébe, ami egyszerre
érdekelné őt is és az anyját is.
– Igen? – várt Rhoda az ötletre.
Valaminek csak kell lennie, nem? Ava sietve átgondolta, mit csináltak
még közösen a fotózkodásokon kívül.
– A lovaglást! – vágta rá mosolyogva.
Ava nézte, ahogy édesanyja szigorú, agyonbotoxozott arca megenyhül, és
szája mosolyra húzódik.
– Ava, ne hülyéskedj már! Évek óta nem lovagoltunk.
 – Akkor épp itt az ideje. Én szerettem – fűzte hozzá Ava, miközben
mélyet lélegzett a gyömbér- és kávéillatú levegőben, és eszébe jutott a
vidéki nyár illata, a kedvenc pej kancája és a lovak patáinak kopogása.
– Egyébként miért hagytuk abba a lovaglást? – tette fel a kérdést Ava,
mire Rhoda csak megvonta a vállát.
– Valahogy mindig akadt más dolgunk.
– Például a modellkedés?
– Nem. Futballozni kezdtél az apáddal.
– De Anyu, ez nem jelentette azt, hogy veled nem akartam együtt lenni.
Rhoda megdörzsölte a szemét.
– A válás csúnya dolog, Ava. Teljesen megváltoztatja az embert,
méghozzá úgy, ahogy azt nem is gondolnád.
Ava nyelt egy nagyot, és Sue-ra és Garyre gondolt. Nem akarta, hogy a
legjobb barátnője is megtapasztaljon egy szülői szakítást.
– De már hosszú idő eltelt. Vagy az bánt, hogy Apu továbblépett, és most
együtt van Myleene-nel?
– Nem, dehogy – vágta rá Rhoda egy kicsit gyorsabban a kelleténél.
– Hidd el, Apu is szomorú volt, de a lelke mélyén érezte, hogy ti ketten
sosem lehettek boldogok.
– Túl fiatal voltam – tűnődött Rhoda. – Csak belecsúsztam abba a
kapcsolatba ahelyett, hogy a karrieremmel törődtem volna. Ezért is olyan
fontos számomra, hogy te ne kövesd el ugyanazt a hibát.
Ava átnyúlt az asztalon és megfogta anyja kezét, amelyet ónix-, opál- és
gyémántgyűrűk díszítettek.
– Nem fogom – mondta. – De ez nem jelenti azt, hogy ugyanazt az utat
kell végigjárnom, mint neked. Te szeretsz az üzleti élettel és a csillogással
foglalkozni, én viszont nem ilyen vagyok. És azt hiszem, soha nem is
voltam.
– Ó, Ava, pedig olyan jó vagy benne! Sokkal jobb, mint amilyen én
valaha voltam.
Ava megszorította Rhoda kezét.
– Szerintem jól megy nekem a luxuslakások értékesítése, de valahogy ott
sem tudom elképzelni a jövőmet.
– Akkor hol tudod? – érdeklődött Rhoda.
Avának nyomban eszébe jutott a rajz. A rajzolás jó lehetőség volt, de
Avának nem volt még mersze előhuzakodni vele.
 – Nem tudom – felelte végül. – De nem is baj – folytatta. – Nincs szükség
arra, hogy az ember kívánságlistákat gyártson, amiről kipipálhatja a
tételeket. Majd meglátom, mit hoz a holnap.
Ava érezte, hogy az anyja összerezzen, mintha az ember normál
szinuszritmusához is pontos napirend kellene.
– Hidd el, Anyu, sokkal könnyebb, mint amilyennek elsőre hangzik! –
mondta Ava mosolyogva. – És így legalább nem kell percenként a
telefonodat nézned.
– Ugye sosem használtad a kalóriaszámláló appot? – kérdezte Rhoda
megbotránkozva.
– Nem, anya. És neked se kellene. Excusez-moi! – intett Ava a pincérnek.
– Kérnék még egy forró csokit és még egy brióst!
– Ezt nekem rendelted? – kérdezte Rhoda gyanakvón.
– Bizony, neked. És amíg kiélvezed az összes kalóriadús morzsát az
utolsó falatig, elmesélem neked, hogy miben kérném a segítségedet.
49. Place de Vosges

Julien késésben volt. Egész úton a városi közlekedést átkozta. Éppen előtte
állt meg egy taxi, így leintette, hátha gyorsabban eljut a metróig. Épp a
kiállítása egyik lehetséges helyszínére igyekezett, egy világos, Pont Neufre
néző táncstúdióba, amelyet jövő hétre ki lehetne bérelni. A parkettás padlót
téglafalak vették körbe, az egyiken faltól falig tükörrel. Julien, ahogy a
terem közepén megállt, lehunyta a szemét. Próbálta elképzelni, hová
helyezze el a munkáit, és azt is fel akarta mérni, vajon kényelmesen
elférnek-e a meghívottak, miközben fel-alá sétálva nézegetik a képeit.
Aztán Julien kinyitotta a szemét, és kitekintett a folyóra és a párizsi életre, a
karácsonyra, szilveszterre, majd az újévre készülő emberekre. Ezután a
hölgyre pillantott, aki körbevezette, és úgy döntött, kibéreli a helyiséget.
Julien a csúszós, havas járdán átment a térre, hogy megkeresse Avát. Azt
nem beszélték meg, hogy a parknak pontosan melyik részén találkoznak.
Julien sietve megkerülte az egyik szökőkutat, majd átfutott a csupasz ágú
fák alatt.
– Késett, Monsieur Fitoussi!
Julien Ava hangja hallatán megfordult, intett, és mosolyogva elindult a
lány felé. Ava egy padon ült, piros sapkájában és Converse cipőjében.
Julien már alig várta, hogy elmesélje neki, hogy megtalálta a kiállítás
helyszínét, és… meg akarja hívni ma vacsorára a szüleihez. Julien remélte,
hogy így majd Vivienne és az apja is látni fogja, hogy a kiállítás nemcsak
közelebb hozza egymáshoz a családtagokat, hanem a várva várt gyógyulási
folyamatot is elindítja. És Julien ehhez azt szerette volna, hogy Ava is
mellette legyen.
Ahogy Julien közeledett, Ava felállt. Julien az utolsó lépéseket lassabban
tette meg; közben felidézte, milyen közel álltak egymáshoz az elmúlt
éjszaka.
– Igazad volt, amit erről a helyről mondtál – szólt Ava, miután
körbenézett.
– Igazi oázis, non? Egy csendes kis sziget a város közepén.
– Sosem említetted, hogy itt nem csak egy szökőkút található – szólt Ava.
– Tudod, mennyire szeretem a szökőkutakat, és itt négy is van!
– Már előre féltem a sapkám – fogta meg Julien a fejét viccelődve.
Ava rámosolygott, amivel Julient teljesen levette a lábáról. Képtelen volt
tovább várni. Avát a karjaiba húzta, mintha körül akarná ölelni, hogy
megvédje a hidegtől, majd forró csókot nyomott az ajkára.
– Hiányoztál – suttogta Ava.
– Csak tizennégy órája váltunk el – mondta Julien, miközben
megigazította Ava sapkáját.
– Ezek szerint te is számoltad – vigyorgott Ava, mire Julien felnevetett.
– Sétálunk egyet? – kérdezte a kezét a lány felé nyújtva.
– XIII. Lajos és Ausztriai Anna tiszteletére? – mosolygott Ava, miközben
Julien tenyerébe fűzte az ujjait.
– Valaki sok útikönyvet olvasott – viccelődött Julien.
– Csak gyorsan megnéztem a Wikipédiát, hogy többet is tudjak a térről
azon kívül, hogy a kedvenc helyed.
– Amikor XIII. Lajos elvette Annát, nagy ünnepséget, carrouselt
rendeztek – mesélte Julien, miután elindultak.
– Gondolod, hogy akkor is hasonlóan nézett ki a park? – kérdezte Ava.
– Akkoriban még nem állt itt ennyi fa – mutatott Julien a hársakra. –
Nyáron sokan pihennek a fűben vagy a zöld lombkoronák alatt. Az emberek
olvasnak vagy alszanak.
– És esznek – egészítette ki Ava.
– Úgy van, a franciák szeretnek piknikezni. Egy kis vin rouge…
 – És egy kis camembert – mosolygott Ava.
– Beszélnem kell veled – szorította meg Julien Ava kezét.
– Nekem is veled.
– Akkor kezdd te – ajánlotta Julien.
– Kedves királyom, ez az Ausztriai Anna, aki most előtted áll, nem
ragaszkodik a tizenhetedik századi szokásokhoz, úgyhogy nyugodtan kezdd
te.
– Rendben – sóhajtott Julien. – Először is, találtam helyszínt a
kiállításomhoz.
– Valóban? Hol? – kiáltott Ava lelkesen.
– Ez egy tágas stúdió a Pont Neuf közelében. A terem a Szajnára néz.
Csupasz, de karakteres… és jók a fényviszonyok. Még tükör is van benne –
ecsetelte lelkesen Julien.
– Hányan férnek el benne?
– Úgy százan. Tudom, kicsit talán szűkös lesz, de ha állványokat is
teszek a terem közepére, a falakkal együtt…
– Száz? – kérdezett vissza Ava.
– Gondolod, hogy nem jönnek el sokan, és túl üresnek fog tűnni? – Julien
valójában azt akarta mondani, hogy senki sem jön el, de inkább hallgatott.
– Dehogy, ellenkezőleg! – nevetett Ava. – De hadd osszam meg veled az
én újságomat!
Julien megfordult, és megállt Avával szemben, hogy a szemébe nézzen.
– Anyám itt van.
– Ó, micsoda meglepetés! – mondta Julien, mert a hír valóban váratlanul
érte.
– Az – szögezte le Ava. – Amikor megláttam, legszívesebben a
pályaudvarig rohantam volna, hogy felszálljak az első vonatra – tette hozzá
sóhajtva. – Aztán…
– Aztán?
– Aztán megmondtam neki, hogy soha többé nem akarok modellkedni. –
Ava fújt egy nagyot. – Ezután elkezdtünk beszélgetni, ami végre nem csak a
goji bogyó emésztést javító hatásáról szólt, hanem elmondta, hogy
hiányzom neki. Már nem is akart mindenáron a modellszakmával
tukmálni… azt hiszem, egész jól megértettük egymást.
– Ennek szívből örülök, Madonna – szorította meg a kezét Julien.
– Csakhogy anyámról tudni kell, hogy sosem ül tétlenül.
 – Igazán?
– Így van. Az idejét se tudom, mikor volt utoljára nyaralni. Talán a
nászútján, huszonöt évvel ezelőtt.
– Ezért… – Juliennek összeszorult a gyomra, hogy most a legrosszabbat
fogja hallani. Ava biztos elmegy. Hazautazik az anyukájával. Julien tudta,
hogy Ava egyszer úgyis hazamegy, de miért éppen most?
– Ezért adtam neki egy munkát – fejezte be Ava a mondatot. – Tudom,
hogy előbb meg kellett volna hogy kérdezzelek, de hirtelen adódott a
lehetőség, és jobb most megragadni az alkalmat.
– Madonna, miről van szó?
– Megkértem, hogy mozgósítson annyi embert, amennyit csak tud, hogy
eljöjjenek a kiállításodra – magyarázta Ava. – Elég lesz, ha megadod a
dátumot és az időpontot. Anyám sok gazdag embert ismer, akik szívesen
megveszik a képeidet, ráadásul jó áron.
Julien köpni-nyelni nem tudott. Fogalma se volt, mit mondjon. Még soha
senki nem tett neki ilyen nagy szívességet.
– Te jó ég, most haragszol? Talán túl messzire mentem? Ha akarod,
felhívom Anyut és lemondom a…
Julien egy forró csókkal hallgattatta el Avát a hideg hóesésben, majd
megsimogatta az arcát, és csak gyönyörködött benne, ahogy a lány rápislog.
– Nem is tudom, mit mondjak – mondta végül.
– Ezek szerint örülsz neki? – kérdezte Ava bizonytalanul.
– Miért, nem látszott? Kérsz még egy csókot?
– Azt hiszem, azt mindenképpen – nevetett Ava.
Julien felé lépett, de Ava megállította a tenyerével a mellkasán.
– Először gondoljuk át a helyszínt – mondta. – Rhoda Devlint ismerve
egy sereg vendégre számíthatunk a felső tízezerből.
– Komolyan?
– Komolyan.
– Akkor több fotót kell készítenem – szögezte le Julien, majd újabb
csókot nyomott Ava ajkára. – És van még valami – tette hozzá.
– Didier hozzád költözik? – vágta rá Ava. – Pedig reménykedtem
benne…
– Nem – rázta a fejét Julien. – A szüleim meghívtak ma estére vacsorára,
és szeretném, ha velem tartanál.
Julien látta, hogy Ava egy nagyot nyelt döbbenetében.
 – Persze, ha nem érzed helyesnek, nem kell eljönnöd.
– Szerinted sok nehéz kérdést fognak feltenni a francia történelemről, az
euróról vagy az operáról? – vetette fel Ava.
– Remélem, nem, vagy az első fogást se várjuk meg – nevetett Julien.
– Miért, több fogás is lesz?
– A nevelőanyám csodás clafoutis-t tud sütni.
– Gőzöm sincs, mi az, de finomnak hangzik.
– Akkor eljössz?
– El – bólintott Ava, majd megfogta Julien kezét és kivonszolta az
ösvényre. – Most pedig bánj úgy velem, mint egy királynővel, és szerezd be
az újabb koffeinadagom!
– Jól van, Madonna, megkapod a kávéd.
Ava felnevetett, aztán a következő pillanatban lefagyott az arcáról a
mosoly.
– Ava, mi a baj? – kérdezte Julien ijedten.
– Az az ember… – dadogta Ava sápadtan. – Az a férfi, ott! – mutatott
kissé távolabb.
Julien egy magas férfit látott kék kabátban és egy aktatáskával.
Ava nyelt egy nagyot, mielőtt megszólalt.
– Ez Debs nevelőapja, Gary.
50. fejezet

Ava alig hitt a szemének. Ezek szerint Gary tényleg Párizsban van. A halk
telefonok, a titkos Skype-beszélgetések, a nevének említése a butikban és
az e-mail Francine gépén sem a munkáról szóltak. Garynek jelenleg
Toulouse-ban kellene lennie, ehelyett pedig itt van, Párizsban.
– Akarsz tenni valamit? – érdeklődött Julien, de Ava nem tudott
megszólalni.
Csak Garyt bámulta, amint gondtalanul átsétál a parkon a szökőkút felé.
– Ava – szólt újra Julien.
– Követnünk kell – mondta Ava, miután az első sokkból visszazökkent a
jelenbe.
– Menjünk oda hozzá – nyújtotta a kezét Julien Ava felé.
– Ne, nem akarom, hogy észrevegyen. Látni szeretném, hova megy.
– De ha beszélnél vele…
 – Julien, a magánnyomozás lényege éppen az, hogy titkos. Gyere, mielőtt
még elveszítjük – fogta meg a kezét Ava.
Ava és Julien egy étteremig követték Garyt, ahol egy kétszemélyes asztalt
foglalt, éppen az ablak mellett. Avának könnybe lábadt a szeme.
Kétszemélyes asztal, Párizsban. Garynek máshol kellene lennie. Debsnek
mindvégig igaza volt. És Sue is jogosan aggódott a házasságáért. Úgy tűnik,
a történelem tényleg ismétli önmagát.
– Jól vagy? – kérdezte Julien.
Ava csak csóválta a fejét, nem jött ki hang a torkán.
– Ne aggódj – szólt Julien még nem történt semmi.
– Ezt hogy érted?
– Gary csak betért egy étterembe. Ennek ezernyi oka lehet.
– Például ebédelni? Vagy hogy egymagában kávézzon? Ráadásul egy
olyan helyen, ahol most nem is kellene lennie. – Ava bekukucskált az
ablakon, miután a sapkáját mélyen a fejébe húzta. – Nem hiszem el, hogy
ezt teszi – puffogott Ava. – Gary pontosan tudja, Sue és Debs min mentek
keresztül, és ígéretet tett, hogy a kapcsolatuk mindenki számára egy új
kezdetet jelent.
Ava szájában megkeseredtek a szavak. Most itt állt, miután életében
először kiállt önmagáért az anyja előtt, fülig beleszeretett egy férfiba, és
alig várja, hogy fejest ugorhasson az ismeretlenbe, miközben a legjobb
barátnője élete összeomlik.
– Én bemegyek – mondta Ava.
– Azt hittem, nem akarod, hogy meglásson.
– Ez még azelőtt volt, hogy az étterembe merészkedett. Most képes halál
nyugodtan újságot olvasni, mintha minden rendben lenne, és csak a
szeretőjét várná… – Ava a bejárathoz lépett. – Most bemegyek és
megkérdezem, hogy mit csinál itt, amikor Toulouse-ban kellene lennie.
– Talán előbb fel kellene hívnod Debst – vetette fel Julien.
Csakhogy Ava ezt több okból sem akarta. Egyfelől Debs épp most próbál
összeütni egy cikket, ami nélkülözhetetlen a szakmai előmeneteléhez, így
most támogatásra van szüksége. A másik ok, hogy Avának fogalma se volt,
hogyan tudassa Debsszel, hogy Gary Párizsban van, azaz Gary egy hazug.
Az esküvőjükön még úgy tűnt, Gary fülig szerelmes. El is lejtett egy táncot
Sue-val az Everything I do, I do it for you-ra, de úgy látszik, most már
másnak akarja „megtenni a dolgait”, méghozzá egy Francine nevű nőnek.
 – De mit mondjak neki?
– Madonna, én melletted maradok és bármiben segítek neked, de ha
valóban nem akarod, hogy Gary észrevegyen, akkor el kellene menned az
ajtóból.
Ava hátralépett, de nyomban fel is sikoltott. A tornacipője alatt valaki
lábát érezte. Ahogy felpillantott, az illető nem volt más, mint Francine.
– Ó, sajnálom! – mondta Ava gépiesen, pedig dehogy sajnálta. Azt
kívánta, bárcsak kétszer ilyen erősen lépett volna rá.
– Ismerem magát – szólt Francine. – Az irodából, a szivárványos
párnával.
Avának dühében a vére is felforrt. Ez a nő most besétál az étterembe, a
titkos légyottra Garyvel. Ava e pillanatban azt kívánta, bárcsak egy egész
polcnyi Waitrose-termék állna most a rendelkezésére, amiket Francine-hoz
hajigálhat.
– A barátjával találkozik? – bukott ki Avából a kérdés.
– Ava! – húzta el Julien a karjánál fogva.
– Pardon? – szólt Francine döbbenten, majd ügyet sem vetve a kérdésre
továbbhaladt.
– A barátjával találkozik? – kérdezte újra Ava, miközben Francine csak
meredten bámult előre, és megragadta a kilincset. – Egy kis vörösbor
mellett, most tervezik meg az első együtt töltött karácsonyukat? Vagy talán
ez már nem is az első? Mióta is tart a viszonyuk?
Francine a mondat felénél beszökött az ajtón.
– Rosszul vagyok tőled! – ordította Ava. – Remélem, belefulladsz a
kenyereskosárba!
– Ava! – húzta vissza Julien.
De Ava kirántotta a karját Julien szorításából, és az orrát az üveghez
nyomva bebámult az ablakon, majd forgó gyomorral végignézte, ahogy
Gary üdvözlésképpen feláll és átöleli Francine-t.
– Ava, mit akarsz most tenni? – kérdezte Julien nyugodt hangon.
– Most? Felhívom Debst.
51. fejezet

Ava a körmét rágva fel-alá járkált az étterem melletti úton. Megkérte

Julient, álljon úgy, hogy rálásson az étterem bejáratára. Az utcán a szokásos
városi élet zajlott. A járókelők a hóban taposva siettek a dolgukra, a
mopedek dudáltak, az épületeken karácsonyi izzósorok ragyogtak, Ava
pedig úgy érezte, mintha a gyomra tripla Lutzot ugrott volna a téli olimpián.
Ava nagyon elkeseredett, hogy nem kímélheti meg a barátnőjét ettől a
kellemetlenségtől. Ez ellen egyszerűen nem tudott mit tenni.
– Ez a rohadt párizsi forgalom – dünnyögte Ava Julien felé fordulva,
majd elindult a bejárat felé. – Nem hagyhatjuk, hogy idő előtt elmenjenek.
– Megjött Didier és Debs – jelezte Julien.
Ava az utca elejéről közeledő mopedre pillantott. Egyikőjük sem viselt
bukósisakot. Didier lefékezett, Debs pedig holtsápadtan lepattant a
motorról, miközben úgy járt a szeme, mint a sublótfiók.
Ava vett egy mély levegőt, majd könnyes szemmel, szorosan átölelte
Debst.
– Sajnálom – suttogta. – Bárcsak ne lenne igaz! Nem akarom, hogy
megint bántódás érjen.
– Semmi gond – vágta rá Debs tömören. Talán ez volt élete legrövidebb
mondata.
– De van. Nem is kicsi. Szívem szerint mindkettőt felpofoznám –
szipogta Ava, orrát a kabátujjába törölve.
– Azt hiszem, ezzel szembe kell néznem – mondta Debs szomorúan.
– De azt sem tudjuk, mi történt valójában – jegyezte meg Didier.
– Dehogynem! – vágta rá egyszerre Ava és Debs.
– De lehet, hogy a nevelőapád teljesen ártatlan – folytatta Didier.
– Először is, itt van Párizsban – fakadt ki Debs –, egy nővel, aki nem az
anyukám, holott Toulouse-ban kellene dolgoznia.
– Erre más magyarázat is lehet – szólt közbe Julien.
– Persze, mint Leóra és Cassandrára vagy Laurenre és Charles-ra? –
bámult rá Ava.
– Még bent vannak? – kérdezte Debs az étterem ablaka felé pillantva.
– Igen – felelte Ava.
Debs nagyokat nyelve a barátnőjére nézett.
– Bejönnél velem?
– Biztos vagy benne, hogy jó ötlet? – felelte Ava. – Csak mert ha Gary
sajnálkozni kezd, vagy ez a nő mond valamit, biztosan nem állok jót
magamért
 – Akkor menjünk be mind a négyen! – vetette fel Didier. – Juliennel
iszunk egy kávét.
– Ne! – vágta rá együtt a két lány.
– Miért? Tisztes távolban ülnénk tőletek… csak messziről támogatnánk,
és lebeszélnénk a tulajt, hogy hívja a rendőrséget, ha esetleg… Hogy is
mondják? Eldurvulnának a dolgok…
Ava már épp szólni akart, hogy ismét tiltakozzon, de abban a pillanatban
megszólalt az étterem bejárata felett lógó apró csengettyű, jelezvén, hogy az
ajtó kinyílt. Gary és Francine lépett ki rajta.
– Ava? – kiáltott fel Gary döbbenten, majd miután balra fordította a fejét,
még jobban meglepődött. – Debs?! Mit kerestek ti itt?
– Te aljas szemétláda! Hogy tehetted ezt? – ordította Debs, majd nekiesett
Garynek, és ököllel ütlegelni kezdte a mellkasát, mintha a King Kong elől
kellene védenie a gyerekeit.
– Debs – szólt Didier, majd megfogta Debst a vállánál.
– Hagyj békén! – ordította Debs, miközben Didier-t is ellökte.
– Kik ezek, Gary? – kérdezte Francine. – Egy kézbesítőlány és a másik?
– Te csak fogd be! – kiabált Ava. – Ne merj megszólalni! Mi a
családtagjai vagyunk!
– Talán most elérkezett a pillanat, hogy mindannyian bemenjünk és
leüljünk egy kicsit – javasolta Julien.
– Debs, mi a baj, kicsim? Mi folyik itt? – kérdezte értetlenül Gary,
miközben igyekezett elhajolni az ütések elől, majd végre elkapta Debs
karját.
– Igen, ezt én is tudni akarom, hogy mi a kurva élet folyik itt? Vele!
– Mármint Francine-nal? – kérdezte Gary tétován.
– Azt hiszem, nevezhetjük ribancnak is – szólt Debs könyörtelenül. – De
a családromboló vagy a házasságtörő is megteszi…
– Pardon? – szólt Francine döbbenten, levegőért kapkodva.
– Azt mondtam, pofa be! – ordította Ava, mutatóujjával a nő felé
döfködve. – Hallottam, hogy Garyről beszéltél a butikban, de akkor még
valahogy meggyőztem magam, hogy biztos én értettem félre. Aztán
megláttam Gary e-mailjét a „csodálatos éjszakáról”.
– Tényleg? Nem is említetted – szólt Debs erőtlenül. Karjai kiestek Gary
szorításából, mintha minden energiája elszállt volna.
 – Képtelen voltam elmondani neked – vallotta be Ava. – El akartam
hinni, hogy nem igaz.
– Lányok, nem tudom, mit gondoltok rólam, de én…
– Mindent tudunk! – fakadt ki Debs. – Viszonyod van ezzel a… Hiszen
most nem is Párizsban kellene lenned. Anyu azt hiszi, Toulouse-ban
dolgozol!
– Viszony? – kiáltott Francine.
– Na, állítsd le magad! – szólalt meg Gary.
– Ne beszélj így vele! – kiabált Ava, közben egy lépést tett Gary felé.
– Ava! – próbálta csitítani Julien.
– Hadd beszéljen a férfi – javasolta Didier a kavalkádban.
– Olyan vagy, mint apám! Azt mondtad, szereted Anyut és engem, most
meg nem vagyunk elég jók neked! Pedig azt ígérted Anyunak, összetartod a
családot.
– Debs, nincs viszonyom senkivel – bizonygatta Gary.
– A munkám is szarul áll – folytatta Debs, magából kikelve. –
Huszonnégy órája csak gépelek, és tudom, hogy a munka így is Trudy
ölében fog landolni…
– Debs, hidd el, hogy nincs viszonyom – mondta Gary ismételten.
– Ez csak egy… erreur – szólalt meg Francine.
– Félreértés – fordította Didier.
– Az nem lehet – szólt Ava, miközben Julien megfogta a kezét. – Láttam
az e-mailt, és hallottam, ahogy rólad beszélt a ruhaüzletben.
– Anyu is mondta, hogy titkolózol mostanában. Sokat Skype-olsz, és
gyakrabban utazol el…
Gary mindkét kezével a fejét fogta.
– Ezek szerint nem voltam elég diszkrét – csóválta a fejét.
Ettől a pillanattól fogva mindenki csak azt várta, hogy valahogy
összeálljon a kép.
– Debs, Francine csak segít nekem… méghozzá egy meglepetésben
anyukád számára.
– Ezek szerint meglepetést készítesz? – szólt Debs elképedve, remegő
ajkakkal.
– Igen – felelte Gary. – Édesanyád szereti Párizst. Ezt még ezer éve, a
legeslegelső randevúnkon árulta el nekem. Szervezni akartam neki egy
különleges hétvégét a születésnapjára, ami a jövő hónapban lesz. Meg
akartam adni a módját, úgyis kerek évforduló.
Avát a rosszullét kerülgette. Gyorsan elkapta Julien kezét, és Debsre
pillantott, akinek már patakokban folytak a könnyei.
– Francine a Kozmosz párizsi kirendeltségén dolgozik – folytatta Gary. –
Még tavaly találkoztunk egy konferencián. Ő segít nekem megszervezni a
programot, amíg itt leszünk édesanyáddal. Egy szép ruhát is akartam venni
neki… egy drága butikban…
– Úgyis anyukád mérete vagyok, non? – szólalt meg Francine óvatosan.
Ava már épp megint rá akart szólni Francine-ra, hogy fogja be a száját, de
aztán gyorsan elhallgatott. Francine-nak igaza volt. Valóban az alkata és a
magassága is egyezett Sue méreteivel.
– Toulouse-ból hazafelé menet beugrottam Párizsba a ruháért –
magyarázta Gary a butik emblémáját viselő táskára mutatva, amely a
lábánál hevert. – Francine-nak szüksége volt a jóváhagyásomra néhány
dologban. Az a bizonyos „csodálatos éjszaka” pedig arra vonatkozott, hogy
elvittem az ügyfeleimet egy nagyszerű rendezvényre, amit Francine
javasolt.
– Atyaég! Gary, ne haragudj! – kiabált Ava, miközben Debs tovább
zokogott. Az arca vörös volt és duzzadt, és alig kapott levegőt.
– Debs, kedvesem, gyere ide, ne sírj! – mondta Gary, miközben a
karjaiba vonta nevelt lányát. – Tudod, hogy szeretlek, kicsikém, mint ahogy
anyukádat is, mindennél jobban. Sose tennék semmi olyat, amivel
bántanálak titeket.
– Akkor nem vagyok családromboló? – kérdezte Francine Avára
pillantva. – Egyébként van párom, Lucnek hívják.
– Ne haragudj! – szólt Ava. – Mindent nagyon sajnálok. Különösen a
szivárványos párnát!
– Minden rendben, kedvesem? – kérdezte Gary, miközben a vállánál
átkarolta Debst, aggódó tekintettel. – Tudod, hogy velem mindig
megbeszélheted, ha bánt valami.
Ava érezte, hogy Julien megszorítja a kezét, de nem mert ránézni, hogy
ne lássa az „én megmondtam” kifejezést az arcán.
– Én csak féltem, hogy Anyu és te… – magyarázkodott Debs.
– Valójában az én hibám volt – vallotta be Ava. – Nekem támadt az a
hülye ötletem, hogy hekkeljük meg Francine e-mail fiókját és kövessük
Párizs utcáin át. Én nem hittem neked, Taxiapu, nem Debs.
– Nem – rázta Debs a fejét –, ne hallgass rá, engem próbál fedezni.
Gary Avára mosolygott.
– Még mindig te vagy a legjobb barátnője. Figyelj! – fordult Debs felé. –
Ígérd meg, hogy erről nem szólsz anyukádnak! Már hónapok óta
szervezem, és azt szeretném, hogy meglepetés legyen.
– Természetesen hallgatni fogok – bólintott Debs mosolyogva.
– Most pedig kérj szépen bocsánatot Francine-tól, utána pedig áruld el,
mit csináltok itt, Párizsban, és miért szar a munkád. Taxiapu mindent
hallani akar!
52. Hotel Agincourt

Annak ellenére, hogy a vita után Ava, Debs, Gary, Julien és Didier beültek
egy bájos kis kávézóba macaront enni, Avának még a finom édesség és a
habos kávé sem tudta elterelni a figyelmét a közelgő vacsoráról, amelyre
hivatalos volt Julien szüleihez.
– Már egy órája és három perce megkapta az e-mailemet – nyomogatta a
frissítés gombot Debs a laptopján.
Már mindketten beszéltek Sue-val, miután Debs végre el merte küldeni a
cikkeit. Gary furcsa viselkedését egy „szupertitkos biztosítási projekttel”
magyarázták, amihez persze Gary is tartani fogja magát egészen Sue
születésnapjáig. Most mindenki Debs munkájára fókuszált.
– Biztosan megkapta az e-mailed – nyugtatgatta Ava Debst. – De hidd el,
ezek után, hogy kiderült, Gary és anyukád kapcsolatával minden rendben,
sőt hamarosan egy izgalmas hétvégét töltenek együtt Párizsban, hidd el, ez
a munka most már nem számít annyira. Debs, te nagyon jó vagy abban, amit
csinálsz. Tényleg… nagyszerű. Ha ez a Nigel ezt nem méltányolja, akkor
meg sem érdemel téged! – Ava megnézte magát a tükörben. Ilyenkor már
rég feltette volna magának a kérdést, hogy aznap feltűzze-e a haját vagy
leengedje, de a csupán néhány centis, platinaszőke tincsekkel nem lehetett
sok mindent kezdeni.
– Este hétig meg kell tudnom – nyafogott Debs –, különben hogy
érezzem így jól magam a cirkuszban?
Ava elfordította a fejét a tükörtől.
– Miféle cirkuszban?
 – Ahová Didier-vel megyünk. Nemrég írt SMS-t. Ez egy színvonalas
előadás lesz, ahol tornászok tekergetik magukat, és láncfűrésszel
bűvészkednek. Állatok nem lesznek. Egy brékelő pudlikutyát kivéve –
ecsetelte Debs a programot.
– Ó! Majd levideóznád?
– Egyébként – fogott bele Debs egy egészen más témába, miközben fél
szemével továbbra is a laptop képernyőjét leste –, érzem, mennyire
kimerítettek ezek a cikkek és a Francine-ügy. Te hogy vagy? – kérdezte,
megütögetve maga mellett az ágy szélét, hogy Avát hellyel kínálja.
– Úgy érted, azt leszámítva, hogy anyám felbukkant a színen?
Rhoda éppen gyógyfürdős kezelést kap a szállodában, miután
megrendelte a speciális diétás ételét a szobaszerviztől. Rhoda később arra
panaszkodott Avának, hogy a briós tönkretette az emésztőrendszeri
egyensúlyát. Ava nem akarta neki megmondani, hogy ezt nem a briós
összetétele váltotta ki, hanem az a tény, hogy finom és jóízű volt.
– És egyébként hogy sikerült a találkozás? – érdeklődött Debs.
– Meglepően jól – felelte Ava. – Kerek perec megmondtam neki, hogy
nem modellkedem és Leóról sem akarok többet hallani.
– Atyaég, mennyi mindenről lemaradtam, miközben csak gépeltem
elvakultan a szinglikről és a pingvines fülvédőkről!
Ava felsóhajtott. Ideges volt a vacsora miatt, és szüksége volt Debs
tanácsára. Krémszínű felsőjét lejjebb húzta a leggingsén, és leült.
– Ma este találkozom Julien szüleivel – kezdte. – Az apjával és a
nevelőanyjával. Eddig még sosem volt ilyesmiben részem, csak a saját
szüleimet látogattam meg, másét nem…
Debs a szájához kapta a kezét, méghozzá olyan elánnal, hogy majdnem
kiesett az egyik szánkózó télapós fülbevalója.
– Ezek szerint nem csak barátok vagytok, igaz? Történt már valami
köztetek? Hol kezdődött, a hajóvacsorán? Gyanús is volt, hogy többet
beszéltél a csokipudingról, mint az érzéseidről, pedig az kell a cikkemhez –
lelkendezett Debs.
Ava mosolyogva megrázta a fejét.
– Nem tudom körülírni, Debs. Még sosem éreztem ilyet.
– De mégis? Elgyengülsz, ha ránézel? Mindig csak a szemébe néznél?
Legszívesebben vagdalt húst csinálnál belőle és megennéd? – faggatta Debs
izgatottan.
 – Ezek közül egyik sem – vágta rá Ava. – De ha vele vagyok, olyan,
mintha teljesen önmagam lennék, és ő is teljesen önmaga, miközben együtt
vagyunk.
– Még én sem éreztem ehhez hasonlót – szögezte le Debs.
– Mellette úgy érzem – sóhajtott Ava –, mintha bármire képes lennék.
– Úristen, Ava, ez úgy hangzik, mintha szerelmes lennél!
– Szerintem nem. Az azért több időt vesz igénybe. Különben is, még az
első veszekedésünkön sem vagyunk túl. – Ava egy pillanatra elhallgatott,
mert eszébe jutott a félreértés Lauren körül és a lángra kapott kívánságlista.
– És szerencsés, hogy hasonló ételeket szeretünk – idézte fel a falafel ízét.
– És jobb, ha bekenitek egymást vagdalt hússal. Legalábbis Didier benne
lenne – nevetett Debs.
Ava felállt.
– Ne is beszéljünk róla többet – mondta, majd megigazította a ruháját. –
Szerinted ez megfelel estére? És kölcsönkérhetem megint a csizmádat?
Debs felállt az ágyról, hátulról átölelte Avát, majd megnézte magukat a
tükörben. Debs Disney hercegnős pulóvert viselt, egy színes, nagy medálos
nyaklánccal.
– Gyönyörű vagy – nyugtatta meg Debs a barátnőjét.
– De mi van, ha azt gondolják majd, a fiuk biztos megbolondult, hogy
velem tölti az idejét?
– Akkor többet nem mész hozzájuk. Sőt, szerintem Julien sem.
Ebben Ava is reménykedett. Mindenképp szeretett volna jó benyomást
kelteni. Tudta, hogy Juliennek mennyire fontos a kiállítás, amiben a
szüleinek is nagy szerepe van. Julien elárulta Avának, hogy szeretné, ha az
áldozatok családtagjainak is emlékezetes maradna az az este.
A következő pillanatban a laptop jelző hangot adott. Ava Debsre
pillantott, akinek a szíve a torkában dobogott.
– Mi ez a hang? – kérdezte Ava.
– Fogalmam sincs – felelte Debs. – Még sosem csipogott, amikor új e-
mailt kaptam.
Debs az asztalhoz sietett.
– Nigel válaszolt – mondta zihálva, az egérrel a keze alatt.
– És mit írt? Tetszett neki?
Debs némán olvasott, a szeme jobbra-balra járt.
 – Debs, mondj már valamit! Akkor is, ha rossz hír. Emlékszel? Nincs itt a
világvége, ha nem sikerül. Sue és Gary a legfontosabb.
Debs lesütött szemmel Ava felé fordult, alsó ajka remegni kezdett.
– A francba – bukott ki Avából, miközben felpattant az ágyról, és
odasietett az asztalhoz, Debs mellé. – Itt maradok. Felhívom Julient, és
megmondom neki, hogy most melletted kell maradnom.
– Dehogy kell! – szólt Debs. Széles mosolya úgy beragyogta a szobát,
mint az Eiffel-torony a sötét égboltot. – Mert ma mindannyian ünnepelni
fogunk! Te is és Julien is, a brékelő pudlival együtt… Megkaptam az állást!
– kiabálta boldogan.
53. Fitoussiéknál

Hiába fogta Julien a kezét, Ava így is remegett az idegességtől, meg persze
a hidegtől is. Hülyeség volt blúzban jönni. Kölcsön kellett volna kérnie
Debstől egy pulóvert. Ebből a házból süt az elegancia, kék teteje szinte az
égig ér.
– Hány em…emeletes? – kérdezte Ava vacogva. – És egyébként mire
várunk? A komornyikra?
– Ennyire fázol? – Julien átkarolta, és magához vonta Avát.
– M…még nem vá…válaszoltál a kérdésemre.
– A ház háromszintes, és nincs komornyik. A legfelső emeleten vannak a
hálószobák, középen a nappali, a legalsó szinten pedig a cselédek szobája.
– Mi?!
– Csak vicceltem! – nevetett Julien. – Ez csak egy egyszerű városi ház.
– Párizs legszebb részén – egészítette ki Ava.
– Van még egy másik házunk vidéken.
Ava erre már nem tudott reagálni, mert az ajtó kinyílt, és egy szép arcú,
elegánsan öltözött, sötét hajú nő állt meg előttük. Rövid, fekete ruháját egy
macskát mintázó gyémántbross díszítette.
– Julien! – kiáltott Vivienne, miközben Avára mosolygott. – Helló! –
köszöntötte.
– Bonsoir! – mosolygott Ava zavartan.
– Vivienne, bemutatom Ava Devlint. Ava, ő a nevelőanyám, Vivienne.
– Ö…örülök, hogy megismerhetem – lépett közelebb Ava, a kezét
nyújtva.
 – Én is örülök – szólt Vivienne. A kézfogás helyett két puszival
üdvözölte Avát. – Ava? Igazán szép név – mondta kedvesen.
– Köszönöm – felelte Ava, továbbra is reszketve.
– Te nagyon fázol! Én meg hagyom, hogy itt ácsorogjatok a lábtörlőn.
Gyertek be! – mondta, miközben betessékelte a fiatal párt. – Julien, tudod,
hol a kabátok helye. Kérlek, kísérd Avát a nappaliba. Begyújtottam a
kandallót.
Julien megfogta Ava kezét, és behúzta maga után a házba.

– Ava, tölthetek egy kis bort? – kérdezte Vivienne. – Kinyitottam a fehéret

is, és maradt még vörös is.
– Fehérbort kérek szépen – felelte Ava, miközben kezét összedörzsölte a
tűz felett.
Julien furcsán érezte magát, hogy újra otthon van a szülői házban. Igaz,
csak néhány hónap telt el, és nem változott semmi, mégis máshogy érezte
magát. A befektetésnek szánt olajfestmények a falon, a vérvörös
bőrgarnitúra és a mahagóni dohányzóasztal mind Julien gyermekkorából
származó relikviák, most mégis idegennek tűntek számára. Julien szeme
megakadt néhány fotón a kandalló felett. Ava mellé lépett, hogy
alaposabban szemügyre vegye a képeket.
– Épp a minap frissítettük fel a képkiállítást – magyarázkodott Vivienne.
Julien egy pillantás után nyomban megértette, hogy miért. Mert az apja
összetörte a korábbiakat.
– Az ott te vagy? – kérdezte Ava az egyik képre mutatva, amelyen Julien
overallban hintázott egy gumiabroncson egy játékparkban.
– Igen – bólintott Julien. – Már akkor is ízlésesen öltözködtem, nem?
– Azt nem mondanám – nevetett Ava, majd kézbe vette a bekeretezett
fotót. – Ő melletted Lauren?
Julien ránézett a képre, ahol épp egy mászókán csimpaszkodott.
– Ő sokkal divatosabb ruhában van – jegyezte meg Ava. Lauren
narancssárga tréninget viselt tangapapuccsal. Szőke haja lobogott a nyári
szélben.
– És itt is ő látható? – mutatott Ava egy kissé távolabb álló, ezüstkeretes
képre a krémszínű polcon.
 – Igen, ez csak néhány éve készült – szólt Vivienne, miközben odaért
melléjük. – Szép kislány volt. Aznap nagyon sokat nevettünk együtt –
mondta.
Julien érezte, hogy a mostohaanyját elöntik az érzelmek, így gyengéden
kivette a kezéből a képet és visszatette a helyére.
– Lauren mindig nevetett – mondta Ava felé fordulva.
– És a kacaja kifejezetten ragályos volt – szólalt meg Gerard.
Julien gyorsan megfordult, és az apjára mosolygott. Gerard szürke
flanelnadrágot viselt halványkék inggel. Nyakkendő nem volt rajta.
Nyúzottnak és sebezhetőnek tűnt.
– Hozom a bort – szólt Vivienne.
– Apa, ő Ava – mutatta be Julien. – Ava Devlin. Ő pedig az apukám,
Gerard.
– Bonsoir, Monsieur Fitoussi! Örülök, hogy megismertem – köszöntötte
Ava.
Gerard biccentett, majd a távozó Vivienne után nézett, mintha örökre
elment volna.
– És hogy megy az üzlet, apa? – kérdezte Julien, hogy életben tartsa a
társalgást.
– Bocsáss meg egy percre! – szólt Gerard. – Hozok bort.
– De Vivienne épp most…
– Elnézést – mondta ismét az apja, majd kiviharzott.
54. fejezet

Ava már egy falatot se tudott lenyelni. Igaz, a puding után is ezt mondta, és
még megevett három különböző szelet sajtot és négy kekszet. Vivienne
azonban tovább kínálta, hogy kóstolja meg a házi készítésű szaloncukrot is,
ami a dús levelű, hatalmas karácsonyfát díszítette a nappaliban.
– Esküszöm, hogy több már nem fér belém – szabadkozott Ava a hasát
fogva.
– Ava, ezeket meg kell kóstolnod – szólt Julien. – Vivienne készíti a
legfinomabb csokoládét.
– Julien, emlékszel, mennyire teleettem magam, amikor falafelt ettünk? –
pillantott Ava Julienre. – Most még jobban tele vagyok.
Julien elvett egy csokit Vivienne-től, majd hátradőlt a székében.
 – Hát jó, úgy látszik, Avának tényleg elég volt.
– De elvihetnék néhány szemet a hotelbe? – mosolygott Ava.
– Persze – nevetett Vivienne.
Ava lopva Julien apjára pillantott. Gerard az egész vacsora alatt alig szólt
néhány szót. Alig evett valamit, és már a második üveg borát fogyasztotta.
Ava tudta, hogy ez a vacsora milyen sokat jelent Juliennek, és hogy Julien
mennyire szerette volna, hogy ha a jótékonysági est közelebb hozza a
családot.
– Holnap elmegyünk, hogy további fotókat készítsünk – kezdte Ava, mire
Julien elvörösödött.
– Ava – szólt a lánynak, de ő tovább beszélt.
– Korábban… most már egy örökkévalóságnak tűnik… amikor
modellkedtem, azt gondoltam, mindent tudok a fotózásról, de most, hogy
látom Julient dolgozni… annyira más, mint amivel eddig találkoztam.
– Julien fantasztikus fotográfus, nem igaz, Gerard? – mosolygott
Vivienne.
– Ugyan, erre semmi szükség – szólt rá Julien.
– És ez a kiállítás a Vöröskeresztnek! Csodálatos estének nézünk elébe –
áradozott tovább Ava.
Gerard hátratolta a székét és felállt. Így Ava elhallgatott, mert nem ezt a
reakciót várta.
– Apa – szólt Julien, miközben felállt, és nézte, ahogy az apja elhagyja a
szobát.
– Hagyd, Julien! – Vivienne hangja tele volt aggodalommal, miután
Gerard becsapta maga mögött az ajtót.
– Most nem fogom hagyni – felelte Julien eltökélten, majd letette a
szalvétáját, elnézést kért és elindult az apja után.
– Nagyon sajnálom – szólalt meg Ava, miután Julien is távozott.
– Nem a te hibád – vigasztalta Vivienne. – Nem tudom, Julien mennyit
mondott el neked, de…
– Elég sokat – felelte Ava.
Vivienne a brossával babrált, miközben szomorúan a fejét csóválta.
– Az egész családért nagyon aggódom, Ava. Mindig is Gerard volt a
legerősebb a családban. A családfő, a vezető, a támasz… Ezért most gyűlöli
magát így látni. Gerard úgy véli, a gyász gyengeség, márpedig a gyengeség
nem illik a természetéhez. – Vivienne igyekezett visszatartani a könnyeit,
miközben a szalvétáját csavargatta a kezében. – Gerard magát okolja
Lauren haláláért. Bánja, hogy annyira lefoglalta a munkája, és azt is, hogy
beleegyezett, hogy Lauren külön lakásba költözzön. Pedig szerintem ez
őrültség. Lauren felnőtt nő volt, persze, hogy önálló életre vágyott. Ez az
egész egy baleset volt. Bármikor, bárhol megtörténhetett volna.
– Juliennek is nagyon hiányzik a húga – szólt Ava halkan.
– Érte is nagyon aggódom – folytatta Vivienne. – Nem hajlandó
elfogadni, hogy a balesetnek ő is részese volt, és még mindig cipeli
magával a lelki sebeket és a sérülését.
– A sérülését? – kérdezett vissza Ava nagyokat nyelve.
Vivienne bort öntött Ava poharába, mielőtt megtöltötte volna az övét.
– Ezek szerint erről sem beszélt neked – mondta lehajtott fejjel. – Azt
hiszem, nem az én dolgom, hogy…
– Kérlek, Vivienne… – könyörgött Ava. – Julien a legjobb ember, akit
valaha ismertem. Szeretnék segíteni neki.

Mire Julien a konyhába ért, Gerard csak lehajtott fejjel ácsorgott. Mindkét
kezével a mosogatót támasztotta. Julien felkapcsolta a lámpát, mire Gerard
gyorsan úgy tett, mintha mosogatna.
– Előttem nem kell megjátszanod magad, apa – mondta Julien kedvesen.
– Életedben nem mosogattál még.
Gerard lerakta az első tányért a szárítóra, ami a keze ügyébe került.
– Mi folyik itt, Julien? Ki ez a lány? – kérdezte.
– Ava? Telefonon jeleztem Vivienne-nek, hogy meghívom.
– Tudom, hogy nem Monique – csattant fel Gerard.
Julien minden igyekezetével összeszedte önuralmát, hogy ne vágjon
vissza apjának.
– Nem, ő valóban nem Monique – mondta egy nagy sóhaj után. – Ha
gondolod, megbeszélhetjük, hogy Ava valóban nem. Monique, de miután
elmondtad a véleményed, szeretném, ha arról beszélnénk, amiért ma együtt
vacsoráztunk. Tulajdonképpen azért jöttem, hogy segítsek, és hogy a
segítségedet kérjem. – Julien egyre feszültebb lett. Érezte, hogy görcsbe
rándul a gyomra, de ezt mihamarabb közölni akarta, mielőtt még túl késő
lett volna.
 – Szeretném, ha Vivienne-nel részt vennétek a kiállításon. Nem akarom,
hogy csupán arról szóljon, milyen jó képeket készítek Párizs
nevezetességeiről. Azt szeretném, ha valódi emberekről szólna, a valódi
Franciaországról, a legszebb és a legszomorúbb pillanatokról, melyeket
átsző a szépség és a soha meg nem szűnő remény. – Julien vett egy nagy
levegőt. Továbbra is mélyen apja szemébe nézett. – Szeretnék valamit adni
mindazoknak, akik elvesztették szeretteiket a tűzesetben. Egy emléket egy
fotósorozat formájában, a veszteségről, a felépülésről, a szépségről és az
életről. Arról, hogy az élet megy tovább. Szeretném, ha ez a kiállítás
jelentene valamit. Nem akarom, hogy csak rólam és a fotóimról szóljon.
Szóljon inkább Laurenről, rólad, Vivienne-ről és a kitartásról.
Juliennek a torkában kalapált a szíve, de ezt mindenképpen közölni
akarta az apjával.
– Szükségem van a segítségedre, apa. De nem üzleti szempontból. És
nem is a kapcsolati tőkédre gondoltam. Szükségem van rád, hogy ezt
megtedd Laurenért, hogy ne fájdalommal, hanem örömmel emlékezz rá. –
Julien kifújta a levegőt, és az apja arckifejezését figyelte. – Nem kell
egyedül csinálnod, apa. Segítünk összerakni a széthullott darabokat.
– Néha úgy érzem, én magam is egy elveszett darab vagyok – kezdte
Gerard a fejét ingatva. – Ami eltűnt valahol a kanapé alatt, és ami szeretne
ismét az egészhez tartozni, de már sosem lesz rá lehetősége.
Julien megszorította apja karját.
– A kirakós sosem lesz teljes, amíg meg nem találják az elveszett
darabját.
– Akkor sem, ha a kirakós jobb lenne inkább a régi, éles széle nélkül?
– Akkor sem – mondta Julien határozottan.
– Fogalmam sincs, hol kezdjem – sóhajtott Gerard.
– Azt hiszem, előbb beszélnünk kellene egymással is, Vivienne-nel is.
Esetlen bevonhatnánk egy szakembert…
– Azt nem szeretném – mondta Gerard.
– Annyira én sem – folytatta Julien –, azt viszont még inkább nem, hogy
a kapcsolatunk már sose legyen a régi.
Gerard bólintott.
– Szóval, segítesz nekem a kiállítással kapcsolatban? – kérdezte Julien,
majd nyelt egy nagyot. Szerette volna, ha ez az este nagyszerűen sikerül, de
minden Gerard válaszán múlt. Julien persze az apja nélkül is boldogult
volna, de ez nem lett volna helyes.
– Azt hiszem – kezdte Gerard –, eszembe kellett volna hogy jusson, hogy
fiam is van, nem csak lányom.
Julien megrendülve hallgatta apját, miközben Gerard bátorítóan
megszorította a kezét.
– Segítek neked – bökte ki végül.
– Köszönöm, apa.
Gerard megköszörülte a torkát, kezével megtörölte könnybe lábadt
szemét, majd kihúzta magát. – Szóval Ava…
– Aki nem Monique…
– Igen, ezt már leszögeztük. Szóval? – kérdezte néhány pillanatnyi szünet
után.
– Ha az élet nem lenne ilyen rövid, akkor most hátradőlnék, és
elábrándoznék azon, hogy mit is érzek Ava iránt.
– De az élet rövid – szólt Gerard.
– Valóban az – helyeselt Julien. – Apa, el kell mondanom valamit.
Beleszerettem Avába.
55. Julien Fitoussi lakása

– Úristen! – kiáltott fel Ava a mobilját bámulva, miközben Juliennel

sétáltak a hóesésben. Ava hagyta, hogy Julien vezesse. Már éjfél is elmúlt,
de fogalma sem volt, merre járnak.
– Mi történt? – kérdezte Julien.
– Anyám azt írja, több mint nyolcvanan válaszoltak az e-mailjére, akik
szívesen eljönnének a kiállításodra, vagy legalábbis küldenek egy
képviselőt a cégüktől.
– Ez valami vicc?
– Nem – vágta rá Ava izgatottan. – Holnapra terveznünk kellene egy jó
kis szórólapot. Anyu sok helyre elküldte a weboldalad linkjét, néhány
fotóval együtt a múltkori kiállításod anyagából. Mindenkinek azt mondta, a
Vöröskeresztnek gyűjtünk, és Lauren történetét is elmesélte az embereknek.
Eddig nyolcvanan jelezték, hogy jönnek…
– Ez hihetetlen – állt meg Julien a járdán, majd nagyot sóhajtott.
 – Pedig igaz! – szólt Ava. – És ehhez még csatlakozni fognak, úgyhogy
ideje újabb helyszínt keresnünk.
– Nem is tudom, mit mondjak – hebegett Julien.
– Mondjuk, elárulhatnád végre, merre járunk – nevetett Ava, miközben
körülnézett a kihalt utcán.
– A lakásomnál – mosolygott Julien, majd megcirógatta Ava kezét.
Ava a jobbra álló épületre tekintett. Széles, krémszínű ház volt igazi
Júlia-erkéllyel. A bejáratot fekete kovácsoltvas kapu védte.
– Iszunk egy kávét? Vagy hívjak inkább neked egy taxit?
– Ne hívj, a kávé jól hangzik – felelte Ava Julien felé fordulva.

A vaskapu és a bejárati kapu mögött kékesszürke postaládák sorakoztak a

lépcsőházban. Julien lakása a 34-es volt, ami Avában azt a benyomást
keltette, hogy túl sokan laknak egy lépcsőházban, de mint tudjuk, Párizsban
minden helyet igyekeznek kihasználni.
A felső szinteket üvegajtós, zöld keretes, régi lifttel vagy kőlépcsőn
lehetett megközelíteni. Ava a lépcsőzést választotta, de mire lihegve felért,
máris megbánta, hogy nem a harmincas évekbeli liftrelikviát választotta.
Ava elcsodálkozott Julien lakásának minimalizmusán, és elámult a
Szajnára néző gyönyörű kilátáson.
– Kérsz kávét? – kérdezte Julien.
– Nem, köszönöm. Inkább kinyitnám ezt az ablakot – felelte Ava, és már
nyúlt is a kilincs felé.
– Mínuszok repkednek odakint – lépett közelebb Julien.
– Tudom, de szeretném megnézni a folyót és a holdat. Ha jól kihajolok,
talán még a Sacré-Coeurt is láthatom.
– Azt sajnos nem fogod.
– Honnan tudod?
– Onnan, hogy már én is számtalanszor próbáltam.
Ava az ablaküveghez préselte az arcát, hogy az éjszakai, magányos
Párizsban gyönyörködjön. A város kellős közepén voltak, mégis
elszigetelten. Avát valami nem hagyta nyugodni, amióta Julien megcsókolta
a hajón. A vacsora alatt is ezen járt az esze, még akkor is, amikor megkapta
Rhoda üzenetét. Ava úgy érezte, valamit mindkettőjükért meg kell tennie.
Valamit el kell engednie, méghozzá végérvényesen és örökre.
 Ava a szoba felé fordult, és ránézett Julienre, erre a bonyolult, de
fantasztikus férfira, aki segített neki kikecmeregni a gödör aljából és
megtanította neki, hogy lehet újra erős. Ava felsóhajtott. Érezte, hogy egyre
jobban vágyik Julienre.
– Julien – szólt suttogva –, szeretném, ha lefotóznál.
Ava mélyen Julien szemébe nézett, hogy lássa a reakcióját, amellyel
persze nem okozott csalódást. Julien tág pupillákkal, zavart tekintettel
bámult rá. Ava látta, ahogy a mellkasa fel-le jár. Legszívesebben
megérintette volna, de azt akarta, hogy az időzítés tökéletes legyen.
– Ava – kezdte a férfi, de Ava félbeszakította.
– Julien, én tényleg szeretném, ha lefotóznál – ismételte Ava. –
Mindenemet. Mármint ruha nélkül – tette hozzá, rövid szünet után.
Ava lélegzet-visszafojtva figyelte, ahogy Julien rámered. Csak úgy izzott
a levegő körülöttük. Ava mozdulni se mert, nehogy elrontson valamit.
Érezte, ahogy arcbőre vörösen izzani kezd. Egyszerre volt feldobott,
izgatott, sebezhető és rémült.
– Ava, tudom, mit érzel a fotózással kapcsolatban – kezdte Julien.
– Csak azt utálom, ha mások fotóznak. Te fotózhatsz, mert tudom, hogy
nem fogod mondogatni, hogy ferde a vállam vagy túl rövid a lábam, vagy
hogy tartsam vissza a lélegzetem és ne mosolyogjak.
De Julien csak a fejét csóválta.
– Kérlek – nézett rá Ava esdeklőn, miközben megfogta Julien kezét. –
Készíts rólam képeket, amiken olyan szépnek és szabadnak látszom, mint
Rodin nőszobrai. – Ava megnyalta az ajkait. – Így még úgysem fotózott le
soha senki.
– Egy fotós általában nem fotózza így azokat, akik fontosak számára.
– Nekem pedig az szokatlan, hogy egyáltalán nem zavarna, ha így
fotóznál.
Julien, miközben még mindig Ava kezét fogta, olyan kifejezően nézett rá,
mintha még ezernyi dolgot akarna mondani a tekintetével.
– Tényleg ezt akarod? – kérdezte megerősítésképp, miközben elengedte a
lány kezét.
– Tényleg – felelte határozottan Ava.
– Rendben. Akkor készítünk néhány professzionális fotót.
– Oké – vágta rá Ava könnyedén, de miután Julien néhány bútort arrébb
húzott, Ava szíve hevesen kalapálni kezdett.
 56. fejezet

Most, hogy Ava meztelen volt, Julien képtelen volt ránézni. Tudta, hogy
levetkőzött, hiszen hallotta a gombok és cipzárok hangját, ahogy Ava
levette a csizmát és a nadrágot, és kikapcsolta a melltartóját. Julien csak a
gépével foglalatoskodott, megfelelő lencsét keresett, ellenőrizte az
elemeket, és mindent megtett, hogy a munkára koncentráljon, ne pedig arra,
hogy a nő, akit szeret, anyaszült meztelenül áll előtte.
Ava nagyot sóhajtott, mire Julien zavarában leejtette a memóriakártyát.
Azért is úgy hajolt le, hogy közben végig a földet bámulta.
– Kész vagyok – szólt Ava fátyolos hangon.
Julien nyelt egy nagyot. Ő viszont még nem volt. Össze kellett szednie
magát, hogy profi legyen. Ava olyan fotót szeretett volna, amilyen még
sosem készült róla. Ez a sorozat fontos volt számára. Juliennek pedig még
inkább.
Julien megfordult, tekintetét a kanapéra szegezte. A bársonypárnák
felhalmozva hevertek az egyik sarokban, amelyeken Ava szép idomai
domborodtak teljesen meztelenül.
Julien megköszörülte a torkát. Hirtelen fojtogató forróság öntötte el, ami
egyszerre volt izgalmas és elviselhetetlen.
– Oké – motyogta maga elé.
Ava egyik kezét az álla alá támasztva, hosszan elnyújtózott a kanapén.
Julien a gép mögé lépett, miközben remélte, hogy talán lecsillapítja a
kedélyeit, ha lencsén keresztül látja Avát. Vett egy mély levegőt, és
megvárta, míg a lencse fókuszál, de persze így sem volt nyugodtabb.
– Csak maradj mozdulatlan – mondta halkan. – Semmi mást nem kell
tenned.
– Rendben, Monsieur Fitoussi – felelte Ava. – Egy kicsit viszket a bőröm
a párnáidtól. Gondolom, eddig nem sok meztelen lány feküdt rajtuk.
– Nem lehet, hogy a te bőröd túl érzékeny?
– Szóval?
– Hogy őszinte legyek, Madonna, te vagy az első nő, aki meztelenül
fekszik a kanapémon – szólt Julien komoly arccal, miután elkattintott egy
képet.
– Tudom – suttogta Ava.
 Julien ismét a gép mögé lépett, hogy kicsit állítson a beállításon. Ava
tagadhatatlanul gyönyörű volt, és ami még vonzóbb volt benne, hogy ennek
nem volt tudatában. Ava modell volt, olyan külső adottságokkal, melyekre
mindenki hőn áhítozott, Julien mégis látta, hogy Ava valójában félénk és
sebezhető. Annak ellenére, hogy Ava bátran odafeküdt elé ruha nélkül,
Julien tudta, hogy a lány nem meggondolatlanul tette. Julien észrevette Ava
tetoválását is a jobb csípőcsontja felett, amely egy karikából és két
háromszögből álló csillagot formált, pontosan tíz ponttal az ágain.
– Nem hallom, ahogy kattan a gép. Monsieur Fitoussi, nem a Moulin
Rouge-ban vagyunk.
Julien nevetve ellőtt még egy képet, majd nézte, ahogy Ava pózt vált. A
lány most már nem nézett ki az ablakon, hanem egyenesen Julient figyelte,
aki készített még egy fotót.
– Te tervezted a tetoválásod?
– Miért, látszik?
– Nekem tetszik.
– Ez nem csak egy rajz – magyarázta Ava. – Minden pontnak jelentése
van. Bátorság, erő, végzet…
– Szépség? – szólt közbe Julien.
– Az is. Bár abban sosem hittem igazán. Egyébként jó ez a pozíció?
– Pillanatnyilag igen – felelte Julien, miközben már a levegővétel is
nehezére esett. Ennyire még sosem kellett koncentrálnia a munkájára.
– Ava – szólt a lánynak.
– Tessék, Julien!
– Most kérlek, tégy úgy, mintha a világ legdrágább parfümjét viselnéd a
bőrödön!
– Ez könnyű. Anyám a legtöbb pénzét parfümökre, ékszerekre és
mellplasztikára költi.
– Nem, most másra gondolok. Nem drága parfümre, hanem inkább
ritkaságra. Amit még eddig senki sem használt, és csak a tiéd. Egy
egyedülálló illat, csak neked.
Julien, miközben nézte Avát, tudta, hogy mi fog történni a lány testével.
Egyszer már használta ezt a technikát, amikor a modellje feszengett a
fényképezőgép előtt. Akkor azt javasolta neki, hogy gondolatban viseljen
egy olyan ruhát, ami a legfinomabb selyemből készült.
 Ava testéből hirtelen minden feszültség eltűnt. Éber volt, és csak a jelenre
koncentrált. Elképzelte magán a finom illatkülönlegességet, így belső
szépsége sugárzott Julien gépe előtt.
– Így jó – szólt Julien, miközben tudta, hanglejtése mennyire elárulta
rajongását.
– Talán… – kezdte Ava –, talán még jobb lenne, ha egy kicsit közelebb
jönnél.
Julien a fényképezőgépe keresőjén keresztül nézte Avát, majd lehunyta a
szemét. Majd’ felrobbant vágytól, a szíve már egy ideje hevesen zakatolt.
Ava valójában úgy értette a közeledést, hogy szeretné, ha Julien kinyitná
felé a szívét; ha szó szerint kitárulkozna neki. Pedig amikor legutoljára ezt
tette, minden darabokra hullott.

Ava reszketni kezdett, pedig a szobában meleg volt. Még sosem érezte ilyen
jól magát a bőrében. Valójában nemcsak a fotózás miatt vetkőzött le Julien
előtt, hanem mert tudatni akarta vele, hogy mit érez iránta. Hihetetlen, hogy
megtörtént. Ráadásul ilyen hamar. A legutolsó dolog, amire Ava Párizsban
vágyott, egy férfi volt.
– Julien – szólt Ava, de a férfi továbbra is csak a gép mögül figyelte.
– Julien, kérlek, nézz rám!
Julien felemelte a fejét, majd Avára nézett. A lány beleremegett a
pillantásába.
– Ava, valamit tudnod kell… – kezdte.
– Tudom, mit akarsz mondani, Julien. Tudom, mitől tartasz, de nem kell
félned.
– Te ezt nem érted – folytatta Julien.
– Dehogynem – szólt Ava, majd felállt. – Vivienne elmondta, miközben a
konyhában voltatok. – Ava néhány lépést előresétált, mire Julien lehajtotta a
fejét.
– Mit mondott neked? – kérdezte Julien suttogva.
Ava Julien felé nyúlt, és a férfi arcát a két tenyerébe fogta, hogy
egyenesen a szemébe nézhessen.
– Vivienne elmondta, hogy Lauren halálakor te is megsérültél. Azt
mondta, még nem tetted túl magad rajta.
 – Azt is említette, hogy van egy huszonöt centis heg az oldalamon, ami
már sosem fog elmúlni?
– Csak huszonöt centi, Monsieur Fitoussi? Azt reméltem, legalább
negyven.
– Nézz magadra, te mindenhol tökéletes vagy.
– Egyáltalán nem vagyok tökéletes. De életemben először érzem azt,
hogy boldog vagyok így. És ez miattad van – tette hozzá Ava, miközben
Julien ingére tette a kezét.
Ava kigombolta az első gombot, majd keze a következő gombra tévedt.
Közben mélyen egymás szemébe néztek.
– Mielőtt találkoztunk, nem voltam túl jól – szólt Julien. – Szomorú
voltam és dühös. Gyakran kívántam azt, bárcsak ne lennék itt.
– És most? – kérdezte Ava, miközben továbbhaladt a gombokon.
– Most már kezd más lenni a világ.
Ava lefejtette Julien testéről az inget, és végigsimított a vállán.
– A héten annyi mindent megmutattál nekem, Julien. A valódi, igazi
Párizst, a legfinomabb ételeket, a legjobb borokat, a legszebb múzeumokat
és a legidegesítőbb galambokat…
– És a legjobb camembert-t – tette hozzá Julien suttogva.
– Meg falafelt – szólt Ava alig hallhatóan, miközben mutatóujjával Julien
mellkasát cirógatta. Ezután Julien megcsókolta, méghozzá olyan hevesen és
vágyakozva, hogy Ava hátratántorodott. Julien szorosan átölelte a lányt,
miközben néhány lépést hátraléptek a kanapé felé.
Ava hátradőlt a párnákra, miközben Julien megállt előtte, és ámulattal
figyelte. Ava egyre szaporábban lélegzett. Végignézett Julien feszes
mellkasán, majd szeme Julien sebhelyére tévedt, ami egészen a farmerja
derekáig húzódott.
Ava finoman megérintette, majd végigsimított a barázdás forradáson.
– Madonna – suttogta Julien, miközben Ava kezére tapintott, hogy
megállítsa.
– Ne – húzta el Ava a kezét.
– Kérlek…
– Julien, semmi baj sincs ezzel – mondta Ava határozottan. – Ez csupán
azt jelzi számomra, hogy itt vagy velem. És hogy túlélted – tette hozzá,
majd gyengéden megcsókolta a sebhelyet.
 Ava érezte, hogy Julien először feszült lett, majd megnyugodott. Ava a
csípőjénél fogva magához vonta.

Kipirulva, nagy szemekkel felpillantott Julienre, majd a nadrággombjára

tette a kezét. Julien még senkit sem kívánt ennyire, mint most Avát.
Julien kigombolta, majd letolta a farmert, miközben végig Ava szemébe
nézett. Miután az alsónadrágjától is megszabadult, már csak néhány lépés
választotta el őket egymástól.
– Ha most megérintesz, Julien, úgy érzem… – Ava képtelen volt
befejezni a mondatot.
– Tudom – suttogta Julien, majd lehajolt és közelebb húzódott a lányhoz.
– Ha most nem teszem meg, egész életemben bánni fogom.
Julien Ava fölé hajolt, mellkasuk csaknem összeért, miközben mélyen
egymás szemébe néztek. Julien égett a vágytól, hogy megérintse Avát, és
elvesszen benne. Ava ívesen kissé hátrahajolt, melle Julien mellkasához ért.
Ebben a pillanatban minden másról megfeledkeztek.
Julien becsúsztatta a kezét, és szorosan átölelte Avát.
– Julien – suttogta Ava zihálva.
– Ava, minden másodpercnek örülök, amit veled tölthetek – mondta a
lánynak, mire Ava könnyezni kezdett.
– Te vagy a legkülönlegesebb ember az életemben. Meg sem érdemlem,
hogy az enyém légy.
Julien csókolgatni kezdte Ava nyakát, miközben a lány hátrahajolt.
Ava Julien szemébe nézett, szájon csókolta, szorosan hozzásimult, és a
férfi kezét a combjához érintette.
– Ava – sóhajtott Julien.
– Madonna – javította ki Ava, mert jobban szerette, ha így szólítja.
– Madonna – suttogta Julien újra.
– Monsieur Fitoussi, szeretkezz velem!
57. fejezet

Ava Julien vállára hajtotta a fejét, és mélyen belélegezte a haja illatát. Úgy
érezte, teste minden porcikája izzik, miközben Julien mindenütt
végigsimogatta. Csókjai között, ahogy a férfi a nyelvével játszott, olyan
területeket fedezett fel, amelyekről Ava nem is tudta, hogy léteznek. Az
ablak felé pillantott. A párkányra tapadt hó emlékeztette a külvilágra, de
jelen pillanatban sehol máshol nem lett volna. Legszívesebben örökre Julien
karjaiban maradt volna.
– Madonna – szólt Julien, miközben még szorosabban ölelte a lányt.
– Még itt vagyok – mondta Ava.
– Tudom.
Ava egy ügyes és gyors mozdulattal felült, és Julien szemébe nézett.
– Innen már soha nem akarok felkelni – mondta.
Julien elmosolyodott, és megcirógatta a haját.
– Azt hiszem, ez azért nehéz lesz – mondta.
– Miért?
– Több okból is. Például hogy eszünk így falafelt?
– Majd rendelünk házhoz szállítással.
– Jó, akkor én sem fogok soha többé fotózni.
Ava hátradőlt, és kinyújtotta a karját.
– Azt hiszem – kezdte fátyolos hangon –, ha még egy kicsit kinyújtózom,
éppen elérem a gépedet – mondta, majd leejtette maga mellé a karját. –
Mégsem érem el…
Julien felnevetett, és cirógatni kezdte Ava bőrét.
– Késő van – suttogta a lány fülébe.
– Nem, ellenkezőleg. Nemsokára egy új nap köszönt ránk. A nap
hamarosan felkel, a kávézók kinyitnak, tele friss, csokis péksüteményekkel,
és Párizs újra mozgásba lendül…
– Akkor aludnunk kellene egy kicsit – szólt közbe Julien.
– Nem tudok aludni – mondta Ava. – Úgy érzem, mintha hat eszpresszót
ittam volna.
– Egyszerre?
– Igen, és most úgy érzem magam, mint Batman.
– Honnan tudod? Ismered személyesen?
Ava nevetve belecsípett Julien karjába.
– Mintha röpülnék a világ felett.
– Oké, Batman – nevetett Julien.
– Te meg lehetnél az én Robinom.
– Nem hinném, hogy jól állna a feszes dressz azzal a harisnyával –
mondta Julien, majd újabb forró csókot lehelt Ava ajkára, miközben a lány
közelebb húzódott hozzá.
 – Aludnunk kellene – javasolta újra Julien.
– Inkább beszéljünk a kiállításodról.
– Lehet, hogy karácsony előtt mégse kellett volna erre vállalkoznom. És
itt van a szüleim esküvője is…
– Ugyan, hidd el, ha valaki szoros határidőn belül képes tökéletesen
megszervezni egy eseményt, akkor az az anyám. Ne aggódj emiatt.
– Több fotóra lenne szükség – folytatta Julien. – Azt hiszem, fel kellene
vennem a kapcsolatot a többi családdal.
– Ebben én is tudok segíteni – ajánlotta Ava, miközben ujjait Julien
kezébe fűzte.
– Madonna, remélem tudod, hogy te vagy a legcsodálatosabb ember, akit
ismerek.
– Kezdem elhinni, de azért jobban is meg tudnál győzni – szólt Ava,
miközben átkarolta Julien nyakát.
– Úgy gondolod? – hajolt közelebb Julien.
– Igen, de most nem a legújabb objektívedre gondolok.
– Tényleg nem? – viccelődött Julien, néhány csók után.
– Hanem a maximális közelítésre – vágta rá Ava felsóhajtva, ahogy Julien
a legérzékenyebb testrészét simogatta.
– Mit szólnál a 4D-hez?
– Nagyszerű ötlet, Mr. Fitoussi!
58. Hotel Agincourt

Ava már a szálloda bejáratánál hallotta Rhoda hangját. Két kávé és egy
palacsinta után magára hagyta Julient a cukrászdában. Julien aznap tervezte,
hogy felveszi a kapcsolatot a tűzvész áldozatainak családtagjaival, hogy a
támogatásukat kérje a kiállításhoz, míg Ava a meghívókkal és a
vendéglistával foglalkozott. Egyáltalán nem volt rutinos a szervezésben, de
a dolgok oroszlánrésze úgyis Julienre hárult. Ava még most is az ujjain
érezte Julien feszes bőrének tapintását.
– Kaptam egy üzenetet, amiben tizenegy óra szerepelt – szólt Rhoda.
– Én is – mondta Debs.
– Nekem nem írt – szólt közbe Didier.
– Mert nincs meg neki a számod, drágám – nyugtatta meg Debs. – Ó,
Gary épp most küldött üzenetet! – folytatta Debs. – A reptéren van, útban
hazafelé. Remélem, nem érzi úgy, hogy minden percben be kell számolnia
nekem, hogy éppen merre jár – tette hozzá sóhajtva. – Nem akarom, hogy
adatgyűjtő robotnak vagy valami hasonlónak nézzen.
– Én viszont szeretném tudni, hogy Ava miért nincs a szobájában – szólt
Rhoda.
Ava távolabbról észrevette, hogy Debs és Didier lopva egymásra
pillantanak, de senki se mert Rhodára nézni.
– Itt vagyok! – kiáltott Ava közelebb lépve. – Bocs, hogy késtem.
– Hol voltál? – kérdezte Rhoda nyomban. – Úgy beszéltük meg, hogy itt
találkozunk…
– Csak átugrottam néhány croissant-ért – magyarázkodott Ava.
– De hát itt fantasztikus reggelit adnak – nézett Rhoda gyanakodva. –
Még diétás menü is igényelhető.
– Tudom, Anyu, de ha már egyszer Franciaországban vagyunk… – Ava
lopva Debsre pillantott.
– És hol van?
– Micsoda?
– A croissant! – nézett Rhoda megbotránkozva Ava üres kezére. – Ja! Azt
a pékségben felejtettem – kiáltott fel Ava zavartan. – De sebaj, itt majd
rendelünk a kávé mellé, rendben? – mosolygott mindhármukra, majd
elindult a bár és az étterem felé.

– A megfelelő művészi kivitelezés elengedhetetlen – kezdte Rhoda. – A

kiküldött e-maileket professzionális meghívóknak kell követniük. Ez így
illik.
Ava feje majd’ szétrobbant. Bár azt mondta Juliennek, hogy a szervezésre
fele annyi idő is elég, most döbbent csak rá, hogy mi vár rájuk.
– Én elkészítem a meghívókat – vetette fel Ava anélkül, hogy átgondolta
volna.
– Ne légy nevetséges, nekünk most profi munka kell! – hurrogta le
Rhoda.
– Ava nagyszerűen rajzol – szólt közbe Debs. – Bár a buborékbetűkben
már kevésbé jeleskedik – tette hozzá nevetve.
– Ebben tudok segíteni – ajánlotta fel Didier kávéhabos szájjal.
– De hát sosem rajzolsz – nézett Rhoda a lányára.
 – De igen – Avának eszébe jutott az anyja karikatúrája, amit csak néhány
nappal ezelőtt készített. – Főleg mesefigurákat rajzoltam, de olykor
embereket is.
– Most nem Mickey egérre van szükségünk, Ava. Az ismerőseim decens
ízlésű emberek.
– Akkor legyen Plútó kutya vagy Rontó Ralph profilból! – kuncogott
Didier, mire Rhoda fintorogni kezdett.
– Csak viccelt! – nevetett Debs. – Ugye, drágám?
– Elnézést, Mrs. Bizsu! – szabadkozott Didier.
Avában megállt az ütő a gúnynév hallatán.
– Devlin, te butus! – próbálta Debs menteni a helyzetet. – Mrs. Devlinnek
hívják.
– Jó, csak azt hittem, hogy…
– Szóval – kezdte Ava jó hangosan –, Didier-vel megtervezzük a
meghívókat, te kiküldöd az ismerőseidnek, akik eddig igent mondtak, így
átnézhetjük a vendéglistát. Szólnunk kell Julien apjának is, és… hú, a
rohadt életbe! – csapott Ava a homlokára. – Ez így nem fog menni.
– Mi nem megy? – kérdezte Rhoda. – És ne káromkodj, kislányom! Nem
futballmeccsen vagyunk!
– Julien lefoglalta a helyszínt, de az ismerőseiddel, az áldozatok
rokonaival, Gerard üzletfeleivel, a Vöröskereszt vezetőségével és a
sajtósokkal együtt nem fogunk elférni, az biztos.
– Ha nincs megfelelő helyszín, az elég nagy baj – jegyezte meg Debs.
– Didier, ismersz olyan helyet Párizsban, ahol elfér… mondjuk ötszáz
ember?
– És ami lehetőleg ingyen van, mivel jótékonysági rendezvényről van
szó. Ne feledd, közeleg a karácsony! – tette hozzá Debs.
Didier fújt egy nagyot, és hátradőlt a székében.
– Ötszáz ember! Nem is tudom – fogta a fejét.
– Valamit csak ismer, hiszen itt lakik – háborgott Rhoda.
– Anya, kérlek!
– Egy csarnok kellene, ahol koncerteket adnak. Esetleg egy park…
– Még hogy egy park, télen?! – hüledezett Rhoda. – Nem szeretném, ha a
klienseim egész este nagykabátban fagyoskodnának, hiszen koktélruhában
vagy estélyiben fognak jönni. A dresscode-ot is fel kell tüntetnünk – tette
hozzá Rhoda.
 – A park nem is rossz ötlet – gondolkozott Ava hangosan. A gondolatok
villámgyorsan cikáztak a fejében.
– Mire gondolsz? – kérdezte Debs.
– Azt hiszem, tudom, mi szolgálhatna tökéletes helyszínként –
mosolygott Ava. – De ahhoz az önkormányzat engedélyére is szükség lesz.
Ugye létezik ilyesmi Párizsban is? – nézett Didier-re.
– Absolument! – felelte Didier vigyorogva. – Egy barátom épp ott
dolgozik.
59. Tuileriák kertje

– Madonna, ne nézz így rám! Nézz bárhová, csak rám ne – instruálta Avát
Julien.
Ava nevetve, lebiggyesztett szájjal elkapta a fejét, majd elnézett balra, a
kertre, ami most egy téli táj szépségébe burkolózott. A parkban még sokan
sétáltak a naplemente idején, a pislákoló utcai lámpák és a karácsonyi
fények kellemes hangulatában.
– Látszik, hogy túl sokat pózoltál már a kamerák előtt. Kiégtél – szólt
Julien, fényképezőgépét a nyakába ejtve.
– Ez nem igaz. Goromba vagy! – pattant fel Ava a padról, ahová az imént
ült le.
Julien két kezét az ég felé emelte.
– Akkor csak félnem kell tőled, amiért ilyen tekintettel nézel rám?
Ava közelebb lépett a férfihoz.
– Miért, hogy nézek rád?
– Fotózás közben a gyönyörű szemeid összeszűkülnek a haragtól, a szád
pedig lebiggyeszted, mintha duzzognál.
– Ezeket nem szándékosan teszem. Szerinted nem vagyok alkalmas
modellnek?
– Ezt nem mondtam.
– Szerintem pedig igen.
– Ezzel csak azt akartam mondani, hogy az efféle fotózás teljesen más,
mint amit te megszoktál.
– Pedig ez az én ötletem volt – mondta Ava, kezében egy fehér kártyát
lengetve. – Ismerd be, hogy zseniális!
 Juliennek, miközben a sorokat olvasta, ugyanaz az örömmel vegyes
szomorúság tükröződött az arcán.
– Remélem, elég lesz – mondta sóhajtva. – Bízom benne, hogy felkelti
majd az emberek érdeklődését, és megvásárolják a fotóimat.
– Nézd, anyám kétszáz euróra szabta a belépőt. Aki ezt ki tudja fizetni, az
már fotókat is vásárol. Jól fog mutatni a közösségi média felületükön. A
sejkeknek és a profi focistáknak néhány ezer euró csupán csepp a
tengerben.
– Igazad van – mondta Julien –, de remélem, hogy nemcsak azért fogja
valaki megvenni a munkámat, hogy jól mutasson a közösségi oldalán.
Mindig is abban bíztam, hogy azért vesznek meg egy képet, mert számukra
jelent valamit.
– Ó, Monsieur Fitoussi, ez alkalommal kivételt kell tenned. A kiállítás
jótékonysági esemény lesz, és a kéregetők nem válogathatnak. És a
plakáton neked kell szerepelned – nyomta Ava a kezébe a vázlatot.
– De én nem vagyok modell – tiltakozott Julien a gépét szorongatva.
– Ezzel egyetértek. A felépítésed igen tetszetős, de esetlenül mozogsz.
– Azt mondod, esetlen vagyok?
– Igen, olykor – nevetett Ava.
– Nem is vagy olyan tökéletes múzsa, mint azt először gondoltam –
ugratta Julien. – Miért nem tudsz egyenesen a távolba nézni, mint Mona
Lisa, tűnődve, igéző tekintettel?
– Először is, mert nem a középkorban élek – vágta rá Ava, miközben
megragadta a fényképezőgépet. – Másodszor pedig, miközben fotózol,
képtelen vagyok másra gondolni, mint a tegnap éjszakára. Csak az jár a
fejemben, hogy melletted fekszem, és a Mona Lisa-mosolyon kívül semmit
sem viselek.
– Valóban? – Julien közelebb hajolt Avához. Sötét szemei épphogy csak
kivillantak a kalapja karimája alól.
– Elvonod a figyelmem – bólintott Ava. – Úgyhogy, Monsieur Fitoussi,
miattad nem vagyok jó modell; te rontottál el, nem a többi fotós az MTF-
jeikkel és az SLR gépeikkel.
– Szóval én rontottalak el – szólt Julien, még közelebb húzódva Avához.
Csak néhány centire álltak egymástól, de még mielőtt Julien ajkával
megérintette volna a lányt, Ava telefonja megszólalt a farzsebében. Ava
gyorsan elővette. Debs neve állt a kijelzőn.
 – Helló! – üdvözölte barátnőjét.
– Bonsoir! – szólalt meg Didier a vonal túlsó végén.
– Ó, nem rád számítottam – mondta Ava, miközben Julien összevont
szemöldökkel hallgatott.
– Meglepetés! – kiáltott Didier.
– Igen, most már megismertem a hangodat. – Ava kissé távolabb lépett
Julientől.
– Van egy jó hírem – folytatta Didier.
– Igazán, és mi lenne az? – kérdezte Ava kíváncsian, miközben
elfordította a fejét, hogy Julien ne hallja.
– Találtunk egy új helyszínt! – ecsetelte lelkesen Didier.
Ava legszívesebben táncra perdült volna örömében, de csak
megkönnyebbülve lehunyta a szemét. Nyilván Didier önkormányzatnál
dolgozó ismerőse lehet a háttérben. Vagy egy karácsonyi csoda.
– Nem is tudom, mit mondjak – hebegett Ava.
– Most már örökre az adósom maradsz? – vetette fel Didier jókedvűen.
– Azért annyira ne szaladjunk előre! – szólt Ava. – Vagy Debs megfizeti
helyettem. – Ava érezte, hogy Didier folyamatosan vigyorog. – Akkor,
ahogy megegyeztünk, egy szót se róla! – mondta.
– Absolument – mondta Didier. – Hallgatni fogok, az ezer százalék!
Ava visszacsúsztatta a mobilját a zsebébe, majd mosolyogva Julien felé
fordult.
– Hol is tartottunk?
– Ott, hogy tönkretettelek, ezért folyton mérges képet vágsz.
– Hát igen. Ezért büntetésképpen ma este velem kell vacsoráznod.
– Madonna, el kell hogy keserítselek, de ez olyan, mintha azt mondanád
egy alkoholistának, hogy vörösborban fürödjön.
– De én választom ki az éttermet – erősködött Ava.
– Rendben – egyezett bele Julien.
– És nem hozhatod a fényképezőgéped.
Ava nézte, ahogy Julien megfogja a gépét, mintha egy meleg takaró
lenne, amitől nem szívesen válik meg.
– Ez már gonoszabb, nem? Neked igazi büntetés.
– Non. Menni fog.
– Rendben, akkor folytassuk a munkát, mielőtt még ránk esteledik –
Javasolta Ava, majd kivette a plakátot Julien hóna alól, és elindult az egyik
márványszobor felé.
– Madonna! – szólt utána Julien. – Kezdesz úgy beszélni, mint egy fotós.
Talán nincs veszve minden – mondta nevetve.
60. Hotel Agincourt

– Hihetetlen, hogy egy nap alatt ilyen sok dolgot elintéztetek Didier-vel –
ámuldozott Ava, miután végighallgatta, hogy Debs mennyi mindent kipipált
a kiállítással kapcsolatos elintézendők listájáról. Mindig is tudta, hogy
barátnője egy Duracell-nyuszi, de ezúttal Debs keményebben dolgozott,
mint egy csomagküldő szolgálat karácsony idején.
– Mondhatni, felhívtam Párizs összes magazinjának szerkesztőségét, és
szinte mindegyik ígéretet tett, hogy ha tehetik, a következő számukban
megjelentetik a kiállítás hirdetését – ecsetelte Debs, miközben a
jegyzetfüzetét firkálta egy vadonatúj pomponos tollal. – Amelyik lap nem
ad ki újabb számot a napokban, az a weboldalán fogja szerepeltetni a
reklámot. Didier-vel és anyukáddal elkészítettük a meghívókártyákat a
dizájnod alapján.
– És az új helyszín is megvan – lelkendezett Ava. – És tényleg tudtatok
szerezni ingyen italokat és harapnivalót? Az igazat megvallva, szervezésben
van még mit tanulnom tőletek.
– Elkezdtem intézni, de édesanyád azt mondta, az általa meghívott
vendégek biztos, hogy pezsgőre számítanak.
– Tudom, hogy anyám sokat segített nekünk, és gazdag barátai vannak,
de ha ingyen is kaphatunk valamit, akkor…
– Ava, ne aggódj annyit!
– Hogyne aggódnék? Már csak néhány nap van a kiállításig. Juliennek
nagyon sokat jelent ez az esemény, és most már nekem is… – Ava úgy
érezte, mintha egy kiscica játszana egy fonalgombolyaggal a gyomrában.
– És? – kezdte Debs. – Mi a helyzet veled és Juliennel?
– Nem mesélsz inkább magadról és Didier-ről, mielőtt válaszolok?
– Arról szó sem lehet. Én már annyit meséltem, te viszont nagyon
megváltoztál.
Ava érezte, hogy elpirul, ami azonnal lebuktatta.
– Még sosem láttalak ilyen boldognak – jegyezte meg Debs.
 Ez így is volt. Kár tagadni. Ava még csak hasonlót sem érzett azelőtt
senki iránt.
– Nos, azt hiszem… bár még csak rövid ideje ismerjük egymást, szóval
azt hiszem, illetve nem is hiszem, hanem tudom, hogy… szerelmes vagyok
Julienbe.
– Atyaég! – csapott Debs mindkét tenyerével az arcára. – Nem gondoltam
volna, hogy ezt mondod!
– Tényleg?
– Nem. De lehet, hogy ennek az az oka, hogy még nem láttalak
szerelmesnek.
Ava bólintott, miközben megnézte magát a tükörben. Végigsimított
éjkék, cikcakkmintás ruháján, amely tökéletesen kiemelte idomait.
– Igazad van. Mert még sosem voltam ilyen szerelmes.
– Ó, Ava, ennek rettenetesen örülök, ugyanakkor halálosan aggódom
érted.
– Amiatt, amin Julien keresztülment? Vagy a kiállítás aggaszt? – kérdezte
Ava hátrafordulva. – Nem erről van szó. Julien Franciaországban él, te
pedig nem.
Ava megvonta a vállát. Amióta beleszeretett Julienbe, igyekezett kizárni
az agyából azt a tényt, hogy két különböző országban élnek. Ava úgy
gondolta, sosem érezné jól magát, ha folyton emiatt aggódna.
– Végül is csak egy alagút választ el minket egymástól.
– Tudom, de akkor is…
– Hogy nézek ki? – kérdezte Ava mosolyogva.
– Gyönyörű vagy!
– Akkor jó. Mert ma kétféleképpen is alakulhat az este – sóhajtott Ava. –
Julien vagy nagyon fog örülni, vagy hazáig menekül. – Ava a kezébe vette a
táskáját. – Elkészültem. Mehetünk.
– Még nem! – vigyorgott Debs, majd levett valamit az éjjeliszekrénye
tetejéről, és Ava felé nyújtotta, aki ösztönösen szétnyitotta a tenyerét.
– Karácsonyfadísz-fülbevaló! Megy a ruhádhoz – pillantott Avára.
Ava végigmérte a (szerencsére) kicsi, kék darabokat, amelyek valóban
tökéletesen illettek a mai outfitjéhez, majd betette őket a fülébe.
– Köszönöm, Debs! – mondta mosolyogva.
61. Montmartre
Julien néhány méterre állt a Sacré-Coeurtől a járdán. Várakozás közben
meleget lehelt a kezére. Újra az órájára pillantott, majd Avát keresve
végignézett a macskaköves utcán. A jéghideg idő és a zúzmarás kültéri
asztalok látványa ellenére (ahová senki se volt olyan bolond, hogy ilyenkor
leüljön), az utcai lámpákon, ponyvatetőkön és Júlia-erkélyeken függő
karácsonyi lámpafüzérek meleg atmoszférát árasztottak a téli hidegben.
Julien beszélt az apjával, mielőtt elindult. Gerard megígérte, hogy időt
szakít a közös fotózkodásra, amit a tűzeset áldozatainak hozzátartozóival
terveztek. Bár két család lemondta a programot, Julien megértette őket,
hiszen csak tizenkét hónap telt el a baleset óta. Van, akinek túl kevésnek
bizonyul ez az idő a gyász feldolgozására, mint ahogy Juliennek is. Gerard
arról is beszámolt, hányan tudnak eljönni a kiállításra az üzletfelei közül,
valamint azt is megkérdezte, milyen adományra van még szükség az
esemény zavartalan lebonyolításához. Így egy darabig úgy tűnt, minden
összejön.
Azonban a következő pillanatban egy taxi állt meg Julien előtt. Az ajtaja
szélesre tárult, és Ava ugrott ki belőle. Julien sóvárogva nézte a lányt a
hosszú csizmában és a térdig érő, kék ruhában. Szőke fürtjeit még mindig
nagyon vonzónak találta. Julien vett egy mély levegőt, majd Ava felé lépett.

– Merd beaucoup – szólt Ava esetlenül, miközben átnyújtotta a taxisnak a

viteldíjat borravalóval együtt, amiért csupán néhány perc késéssel
végigröpítette a városon anélkül, hogy egy másik autóssal összetűzésbe
került volna.
Ava becsapta maga után az ajtót, majd elindult a járdán Julien felé. A
friss levegőn mélyen belélegezte a kerület bor-, sajt- és gyömbérillatát,
amely érdekes egyveleget alkotott a művészek olajfestékének szagával.
Julient magas alkatával és sötét, hullámos hajával tipikus franciának találta.
A férfi a kezét a kabátzsebébe rejtve várta, fekete farmerjában és barna
bőrcipőjében. Julien minden tekintetben, fizikailag és érzelmileg is teljesen
más volt, mint azok a férfiak, akikkel eddig randizott. Ava számára Julien
apró hibái ellenére is tökéletes volt. Ava elégedetten felsóhajtott, és a férfira
mosolygott.
– Monsieur Fitoussi! – üdvözölte a férfit.
– Bonsoir, Madonna! – viszonozta Julien.
 – Elkéstem? – kérdezte Ava felé lépve. – Vagy te érkeztél túl korán, mert
alig vártad, hogy láss?
– Természetesen én érkeztem túl korán – mosolygott Julien.
– Jó válasz! – karolt belé Ava.
– Hová megyünk? – kérdezte Julien kíváncsian.
– Nem messze.
– Ismerem a helyet?
– Azt nem tudom – felelte Ava. – Akkor láttam, amikor legutoljára itt
voltunk.
– És akkor nem mutattad meg? Madonna!
Ava elmosolyodott, és Julien vállára hajtotta a fejét.
– A fotók, amelyeket ma készítettünk… – kezdte Julien.
– Mi van velük?
– Jól sikerültek.
– Igazán?
– Sőt, nagyon jól.
– Tudtam, hogy így lesz – mosolygott Ava boldogan.
– Milyen magabiztos vagy! Pedig csak most érkeztél Párizsba.
– Monsieur Fitoussi, ez most nem rólam szól. Te leszel az est sztárja.
Mindenki rád fog figyelni.
– Bárcsak inkább a fotóimat néznék, miközben elbújhatnék a sarokban –
sóhajtott Julien.
– Ugyan, Julien, ne csináld ezt – állt meg Ava egy helyben.
– Quoi?
– Úgy kell gondolnod az egészre, mintha csak egy kiállítás lenne a sok
közül, különben tehernek fogod érezni.
– Miért mondod ezt? – vetette fel Julien. Miközben beszélt, látszott a
lehelete a levegőben.
– Az első kiállításod előtt talán nem idegeskedtél? – fogta meg a kezét
Ava.
– Dehogynem. Belebetegedtem.
– Na ugye, a fenébe is. Mindig emlékezz rá, hogy ebben te vagy a
legjobb! – mondta Ava ellentmondást nem tűrően.
– Nagyra értékelem a véleményed, Madonna, de van fogalmad róla,
milyen versengés folyik a mai világban?
 – Julien, ennyire nem ismered a modellszakmát? Hadonászott már valaki
a fejed körül egy nagylátószögű objektívvel? – Ava karját a mellkasa előtt
összefonva várt a válaszra.
– Még nem.
– Vagy próbáld ki, milyen az, ha valaki fülbe szúr egy biztosítótűvel, csak
mert te kaptad meg az adott munkát.
– Ezt el se tudom képzelni – ismerte be Julien.
– Ez egy jótékonysági esemény lesz, nem versengés – emlékeztette Ava.
– A múltkori kiállítást műgyűjtőknek szervezted, és mindenki imádta a
képeidet. Ez a Vöröskereszttel sem lesz másként. Biztos siker lesz. Most
már egy egész csapat áll mögötted – tette hozzá mosolyogva.
– Tudom – ismerte be Julien. – És úgyis Lauren a legfontosabb.
– Akkor, Monsieur Fitoussi… ragadd meg a lehetőséget!
– Egy biztosítótűvel? – ugratta Julien vigyorogva.
– Néha úgy érzem, direkt játszod a hülyét, mintha nyelvi nehézségeink
lennének – nevetett Ava.
– Valóban ezt gondolod? – kérdezte Julien mélyen a szemébe nézve,
amitől Ava bőre menten bizseregni kezdett.
– Ne nézz így rám! – mondta.
– Hogyan? – kérdezett vissza Julien, egyre közelebb húzódva.
– Úgy, mintha legszívesebben mindenhol végignyalogatnál…
Ava nézte, ahogy Julien füléhez eljutnak a szavak. Még mielőtt bármit is
mondhatott volna, Julien forró, szexi csókot lehelt az ajkára.
– Madonna – szólalt meg Julien kis idő múltán. – Szokj le arról, hogy
ilyeneket mondasz Párizs közepén.
– Miért? A franciák híresen szabad szelleműek. A Moulin Rouge is itt
van a közelben… és a Lapin Agile.
– A pantomimművészek sem nyalogatnak össze senkit – mondta Julien,
miközben átkarolta Avát. – Bár nagyon kecsegtetően hangzik.

– Megérkeztünk – szólt Ava néhány perccel később, miután végigsétáltak a

Montmartre kerületének kanyargós, szeles utcáin. Egy idő után egy
keskenyebb kitérőre értek, ahol a turisták és a járókelők létszáma is
megfogyatkozott. Ava megcsodálta az apró ajtajú és ablakú, tradicionális
házakat, Julien pedig élvezettel nézte Ava lelkesedését, ahogy a kis
mellékutcákban andalogtak, ahol egyébként még ő maga sem járt. Julien
mindig is szerette mások szemével, egy új szemüvegen keresztül látni a
dolgokat, ami Avával még élvezetesebb volt. Ava kifogyhatatlan
energiájával csak úgy habzsolta az újdonságokat.
– Figyelsz rám egyáltalán, Monsieur Fitoussi? – kérdezte Ava. –
Mondtam, hogy megérkeztünk.
Julien a parányi bisztróra pillantott. A régi, szürke téglaépület ablakait,
akárcsak a skarlátvörös kanapék szélét, sárga fényű lámpácskák világították
meg. A bejáratot két fenyőfa fogta közre, trikolór fényekbe öltöztetve.
– Jártál már itt? – kérdezte Ava kíváncsian.
– Non – rázta a fejét Julien.
– Még sosem láttam ilyen édes helyet, mint ez – áradozott Ava
mosolyogva. – Múltkor láttam valakit egy hatalmas camembert-rel és egy
korsónyi kávéval a kezében.
– Gondoltam, hogy ez fogott meg – nevetett Julien.
– Bemegyünk? Foglaltam asztalt.
– Persze – fogta kézen Julien Avát. – Gyere, Madonna.
Julient már a bejáratnál megcsapta a bisztró melege. Jólesett neki a
viharos szél után, ami aznap este egész Párizst átjárta. Egy felszolgáló
nyomban ott termett, hogy lesegítse a kabátjukat. Juliennek egyből
megakadt a szeme Aván. Kék ruhájában még elragadóbban festett.
– Erre, uram – szólt a pincér balra mutatva. Julien előreengedte Avát,
miközben futólag a vacsorázó vendégekre pillantott. Az asztalokat szív
alakú gyertyatartók díszítették, mellettük egy kancsó borral. Miután
visszafordult, Julien látta, hogy egyre távolabb kerülnek a vészkijárattól,
amitől kiszáradt a szája és izzadni kezdett a tenyere.
– Ez az asztal megfelel? – kérdezte a felszolgáló zavartan, miután
Juliennek néhány lépéssel hátrébb földbe gyökerezett a lába.
– Igen – vágta rá Ava. – Kaphatnánk két sört és egy borlapot?
A pincér bólintott, majd elindult a bárpult felé.
Julien legszívesebben elmenekült volna. Szívesen leült volna,
ugyanakkor reszketett minden porcikájában. Szemével ösztönösen a tűz
esetén használatos vészkijáratot kereste az étteremben. Közben Avára
pillantott. Nem tudta, mit tegyen, nem akart gyengének mutatkozni.
– Julien – szólt Ava –, szerintem ne keressünk másik asztalt.
 Julien kényszeredetten bólintott. Tudta, hogy Ava maradni akar. Ava most
éppen úgy viselkedett, mint az első együttlétük alkalmával. Azt szerette
volna, ha Julien élvezi a jelent, és nem hagyja, hogy visszarántsa a múlt.
Julien nem akart már az első akadálynál elbukni.
– Julien, tudom, mit érzel, de az ablaknál szeretnék ülni. Méghozzá veled
együtt.
Julien igyekezett legyőzni az emlékeit. Csak egy baleset volt, mondogatta
magának. Egy tragikus baleset, aminek nagyon kevés az esélye, hogy újra
megtörténik.
Ahogy Avára pillantott, elállt tőle a lélegzete. Ruhája olyan színű volt,
mint a szeme, és gyönyörűen harmonizált jeges fényű hajtincseivel.
Miközben Ava a terítő szélével játszott az ujjaival, Julien legszívesebben
megállította volna az időt. Arra vágyott, hogy ő legyen az a férfi, akivel Ava
leéli az élete hátralévő részét. Bátor férfi akart lenni. Jobb, mint a többi. És
legfőképpen Aváé.
Egy lépést előrelépett. Csak a székre figyelt, ahová leülni készült.
Megfogta a rusztikus, fa karfát, ám közben észrevette, hogy egyre
szaporábban lélegzik, szinte hiperventillált. Ava megfogta a kezét, Julien a
szemébe nézett, és végre a jelenre koncentrált. Nem gondolt 2015-re, csak a
vele szemközt ülő, szeretett nőre. Lassan helyreállt a légzése, Julien pedig a
szeme sarkából látta, ahogy a pincér visszatér két üveg sörrel a tálcáján.
Ava megszorította Julien kezét, így végre sikerült leülnie a székre.
Amint a felszolgáló kinyitotta a söröket, Julien néhány korttyal lehűtötte
magát, majd reszkető kézzel letette a poharat az asztalra.
– Sikerült, Julien. Megcsináltad – suttogta Ava Julien tenyerét simogatva.
– Ennek nem így kellene mennie – szólt Julien csalódottan, a fejét
csóválva.
– Nem volt könnyű, tudom. De a lényeg, hogy megtetted az első lépést,
ami egy új kezdetet jelent. Erről beszéltél, amióta csak találkoztunk.
– Nézz csak rám! – mondta Julien idegesen. – Rettegek, hogy nem
ülhetek a vészkijáratnál.
– De megcsináltad – bátorította Ava. – Most az ablak mellett ülsz… és
kinézel rajta.
Julien erőt vett magán és balra fordította a fejét. A sötét kis utcában újra
hullani kezdett a hó. Az egész környezet furcsa, de csendes képet mutatott,
ami megnyugtatta. Érezte, hogy már nem fél. Valóban megcsinálta.
 – Van még valami más is – szólt Ava megszorítva Julien kezét, így a férfi
ismét rápillantott. – Megvan a kiállítás új helyszíne.
– Micsoda? – kiáltott Julien örömében. – Hogyhogy? – kérdezte sürgetőn.
– Muszáj volt nagyobbat keresnünk. Az eredeti helyen nem fértek volna
el anyám meghívottjai, és apukádnál is vagy egy tucat vendég
bejelentkezett.
– Igen, ezt nekem is említette – bólintott Julien.
– Szóval… mivel az összes koncertterem foglalt volt…
– Ava, ne csigázz, hol lesz a kiállítás? – Julien érezte, hogy a szíve egyre
hevesebben ver.
– Eredetileg az én ötletem volt, de Didier kapcsolataira is szükség volt az
önkormányzatnál.
– Madonna, kérlek! – könyörgött Julien.
– A kiállításod a Place des Vosges-on lesz, a kedvenc tereden – árulta el
végül Ava.
Julien nyelt egy nagyot.
– Ez nem lehet igaz!
– De igen, elhiheted.
– Hogy sikerült elintézni? – kérdezte Julien elképedve, miközben máris a
szervezési munkán, a szükséges ponyvatetős sátrakon, székeken és
lámpákon gondolkodott.
– Úgy sikerült, hogy sokan akartak segíteni ezen a nagyszabású
eseményen.
– De Ava, kültéri rendezvényt szervezünk decemberben?
– Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de ne aggódj, mindenre gondoltunk.
Debs, Didier és az anyukám – aki mondhatni, a legjobban élvezi a munkát –
már megszervezték a fűtést, a borokat és a snackeket. Minden kezd
összeállni.
Julien teljesen elképedt, hogy a barátai mennyit dolgoztak azon, hogy a
kiállítását siker koronázza, miközben ő csak néhány fotót próbált készíteni,
amelyek alkalmasak lehetnek az eseményre. Ráadásul a számára
legkedvesebb helyen szervezték meg a városban.
– Nem is tudom, mit mondjak – kezdte Julien meghatódottan. Érzéseit
nehezen tudta szavakba önteni.
– Mondd, hogy örülsz neki, mert nagyon aggódtam, hogy mit fogsz
hozzá szólni. Főleg azért is, mert tudtam, hogy ma este nem a vészkijáratnál
fogunk leülni.
Julien elmosolyodott, és mutatóujjával megemelte Ava fejét.
– Madonna, nem akarom, hogy bármikor is idegeskedj, ha mondandód
van számomra. Hinnünk kell abban, hogy mindig az a legjobb, ha az
igazságot halljuk.
– Ezt már korábban is hallottam, de senki se vette komolyan.
– Én viszont tartani fogom magam hozzá. Ezt megígérem – mondta
Julien komoly hangon.
Miközben Ava belekortyolt a sörébe, Julien látta, hogy szeretne még
mondani valamit.
– Anyám találkozni akar veled – bökte ki végül, majd gyorsan lehunyta a
szemét, mintha félne a reakciótól, de Julien csak mosolygott, és türelmesen
várta, hogy Ava újra a szemébe nézzen.
– Én is ugyanezt szeretném – szólt Julien.
Ava tágra nyitotta a szemét.
– Te hallottad, mit mondtam? – kérdezte hitetlenkedve.
– Hallottam, Madonna – emelte Julien a szájához a sörét. – Igaz, egy
kicsit feszélyez, hogy az ablaknál ülünk, de anyukáddal nem félek
találkozni.
– Máris berúgtál a sörtől? – ugratta Ava.
– Még csak két kortyot ittam.
– Készülj fel, hogy rengeteget fog kérdezősködni. A legjobb, ha azt
feleled, ami a legelőször eszedbe jut. Például, biztos meg fogja kérdezni,
hogy mi a véleményed Kate Middleton hajáról…
– Akkor majd azt felelem, hogy nem olyan szép, mint Aváé – mosolygott
Julien.
– Ezt ne mondd! – nevetett Ava. – Anyám utálja a hajam. Ezzel csak
pontokat vesztesz nála.
– Miért, pontokat kell gyűjtenem?
Ava megrázta a fejét, majd komolyabb hangvételre váltott.
– Dehogy kell. Hiszen nem számít, anyám mit mond, vagy mit gondol.
– Valóban nem?
– Tényleg nem, Monsieur Fitoussi. Azt hiszem, mindenképp meg akarlak
tartani magamnak.
62. Hotel Agincourt
Ava a körmét rágva járkált fel-alá, nem hiányzott az amúgy is megtépázott
idegeinek, hogy Debs hosszú percekig a legerősebb fokozaton ordíttassa a
hajszárítót. Az erkélyhez sétált, és kinézett az utcára. A kék égbolt a tegnap
éjjeli erős fagynak köszönhetően felhőtlenül tündökölt. A hó a járda szélén
jeges volt és ropogós, mint a fagylaltban a csokidarabkák. Ava nézte, ahogy
a dolgozó emberek kávéval a kezükben a dolgukra sietnek. Egy idősebb úr
hosszú kabátban és svájcisapkában, vékony cigarettával a szájában
egyensúlyozott régimódi biciklijén a havas úton. Ava nem értette, miért
olyan ideges, hiszen ez csak egy reggeli volt Juliennel… és az anyjával.
A hajszárító végre elhallgatott, így Ava visszafordult, miközben
változatlanul rágta a körmét.
– Meg fogsz fulladni a körmödtől – szólt Debs a haját igazítva, mintha
egy drága ölebet simogatna.
– Az jó lenne, legalább nem kellene lemennem reggelizni – mondta, majd
az órájára pillantott.
– Nem értem, miért idegeskedsz. Ez csak egy reggeli, nem divatfotózás a
Kajmán-szigeteken.
– Anyámmal és a férfival, akit… Szóval Juliennel.
– Na és? Julien tök aranyos! Egyszerűen imádnivaló – győzködte Debs a
barátnőjét, miközben a haja úgy állt, mint egy vukinak.
Debsnek igaza volt. Ava tulajdonképpen még senkit sem mutatott be az
anyjának, Leót kivéve, aki egyszer bemutatkozott neki, amikor elment
Aváért.
– Julien nem fogja lehajigálni a croissant-t a földre, és a dzsemet sem
fogja belekenni a terítőbe. Úgy vettem észre, hogy nem beszél tele szájjal,
és bizonyára kihúzza majd anyukádnak a széket, és elkápráztatja a fotós
élményeivel – magyarázta Debs, miközben lehajolt, összeborzolta a haját,
majd hátracsapta a fejét. Pont úgy festett, mint egy afro-vuki.
– Igazad van – ismerte be Ava. – Nem is tudom, miért nem gondoltam
erre előbb. Végül is, a fotózás közös bennük, csak Julien a gép mögött áll,
Rhoda pedig előtte. Elbeszélgethetnek majd a fénybeállításról és a
pózokról… szóval mindazokról a dolgokról, amelyekről én sosem voltam
hajlandó beszélgetni Juliennel.
– Kész is vagyok – szólt Debs, miután újabb lógós fülbevalót tett a
fülébe.
 – Egy óránál tovább úgysem maradok, mert oda kell érnünk a családi
fotózásra. Utána még ki kell válogatni a képeket, hogy melyik kerüljön
keretbe, melyik vászonra. Úgy tudom, az emberek manapság
„mozgóképeket” vásárolnak szívesebben.
– Azaz videót? – kérdezte Debs.
– Gőzöm sincs – vonta meg a vállát Ava. – Julien a szakember.
Debs az órájára pillantott.
– Jobb, ha indulsz. Tegnap este is lassú volt a lift.
– A francba, már csak öt percem van – kapott észbe Ava, majd kiszaladt
az ajtón.
– Sok szerencsét! – kiáltott utána Debs.
Mire Ava az étterembe ért, Rhoda már egy négyszemélyes asztalnál
gubbasztott egy sarokban. Nem volt előtte étel, csak egy csésze és egy
üresen tátongó tányér. Ava megkönnyebbült, hogy Julien még nem érkezett
meg. Nem szívesen hagyta volna egyedül Rhodával.
– Jó reggelt! – köszöntötte Ava vidáman, majd lehuppant az anyukájával
szemközti székre, kirázta a csillag alakúra hajtogatott szalvétáját, és az
ölébe terítette.
– Én palacsintát kérek baconnel – mondta. Már várta, hogy Rhoda
megjegyzéseket tegyen a zsírsavakról.
– Én már rendeltem kávét – mondta Rhoda. – Biztosan hamarosan
kihozzák.
– Szalonnát nem kérsz? – kérdezte Ava, mint aki feltétlenül kritikát akar
kicsikarni.
– Azt hiszem, inkább a rántottánál maradok.
– Azt gondoltam, gyümölcssalátát eszel.
– Ma inkább nem. Jól vagy egyébként, minden rendben?
– Igen, csak egy kis kávéra van szükségem.
Ava észrevette, hogy Rhoda a smaragdokkal kirakott aranyórájára pillant,
amelyet Dubajban szerzett be.
– Julien is hamarosan itt lesz – magyarázkodott Ava. – Egy kicsit messze
lakik innen, és reggel nagyobb a forgalom.
– Csak azért néztem az órámra, hogy mikor hozzák már a kávét –
magyarázta Rhoda. – Egyébként minden rendben veled, kislányom?
Nyúzottnak látszol.
– Persze, jól vagyok – vágta rá Ava a szalvétáját gyűrögetve.
 – Szóval Julien Fitoussi az a titokzatos férfi, akivel a napjaidat töltöd
Párizsban. Gondolom, nem csak egy „ismerős”, mint ahogy említetted,
amikor a segítségemet kérted a kiállításhoz.
Ava nagyokat nyelve bólintott.
– Hogy ismerted meg? – kérdezősködött tovább Rhoda.
– Hát…izé… Anya, ne haragudj, de felfüggeszthetnénk egy időre a
keresztkérdéseket? Szeretnék veled megbeszélni még néhány dolgot a
kiállítással kapcsolatban, mielőtt Julien ideér.
– Ezek nem keresztkérdések, Ava. Csupán érdeklődtem, hogy tisztán
lássam a helyzetet. – Rhoda megköszörülte a torkát. – Ava… eddig még egy
udvarlódat sem mutattad be nekem. Egyáltalán, használhatjuk rá ezt a
kifejezést? Csak azért kérdezem, mert éppen csak egy hét telt el azóta, hogy
Leo…
– Tudom – szólt közbe Ava, miközben a pincérnő letette eléjük a kávét,
amit Ava szinte kikapott a kezéből. – De ha találkozol vele, ami hamarosan
megtörténik, meglátod, hogy teljesen más, mint Leo.
– Én Leót is kedveltem – jegyezte meg Rhoda.
– Tudom, de a megcsalást leszámítva sem ő volt az a férfi, akit kerestem.
– És ez a Julien illik hozzád?
– Igen. Ez a Julien illik.
– Van még egy dolog – kezdte Rhoda.
– Csak egy? – ékelődött Ava.
– Miért nem tudtam, hogy szoktál rajzolni?
Ava már épp válaszolni akart, amikor Julien hátulról rájuk köszönt. Ava
olyan gyorsan megpördült, hogy a könyökével majdnem felborította a
kávét. Felpattant a székből, de zavarában azt se tudta, hogy megölelje
Julient, vagy inkább kezet rázzon vele.
– Szia, Julien, hát itt vagy! – hebegte. – Ő az anyukám, Rhoda Devlin, ő
pedig…
– Jó reggelt, Ms. Devlin. Örülök, hogy megismertem – üdvözölte Julien a
kezét nyújtva.
– Jó reggelt, Mr. Fitoussi! – szólt Rhoda a harmadik székre mutatva. –
Kérem, foglaljon helyet, mielőtt Ava az összes edényt feldönti. Már
rendeltünk palacsintát, tojást és bacont.
Julien érezte, hogy Ava feszült. A lány csak ide-oda tologatta a reggelijét a
tányéron. Látszott, hogy nem eszik olyan jóízűen és felszabadultan, mint
máskor. Igaz, már megivott egy fél bögre kávét, néhány korty vízzel, de az
ételhez alig nyúlt hozzá.
– Mindig is fotográfusként dolgozott? – kezdte Rhoda a beszélgetést. –
Láttam a munkáit a weboldalán. Igazán tetszettek.
– Köszönöm – szólt Julien. – A kérdésére válaszolva, igen is, meg nem
is. Korábban az apámnál dolgoztam a pénzügyi szektorban, de sosem
találtam benne örömöt.
– Pedig biztos bevételi forrás. Nem árt, ha az embernek hónap végére is
marad pénze – jegyezte meg Rhoda.
– Ez a modellkedéssel is így van, nem igaz? Néhány hétig akad munka,
aztán meg nem…
– Így van. A modellkedés szervezése sokkal jövedelmezőbb, mint maga a
modellkedés, Mr. Fitoussi.
– Kérem, szólítson Juliennek.
– Van egy rendkívül sikeres ügynökségem, tehetséges topmodellekkel,
akiket a szórakoztatóiparba is közvetítek.
– Ava már említette – mondta Julien. – Nagyon büszke rá, hogy ilyen
vállalkozó szellemű édesanyja van.
Rhoda szeme nyomban Avára tévedt, aki szerencsére el tudott
mosolyodni.
– Valóban ezt mondtad? – kérdezte a lányától.
– Nem pont ezt a szót használtam – tért ki Ava a válasz elől, de Rhoda
zavartalanul folytatta. – Bízom benne, hogy Ava egy napon átveszi az
üzletet.
– Ó, akkor ön olyan, mint az apám. Ő is arra vágyik, hogy a helyébe
lépek, ha nyugdíjba megy, mert úgy gondolja, hogy az érdeklődési körünk
megegyezik.
– De maga nem fogja megtenni, igaz? – kérdezte Rhoda. – Továbbra is
fotográfus marad.
– Ez így van, Ms. Devlin. Egy napon, ha majd gyerekeim lesznek,
emlékezni fogok rá, hogy ha bármit is rájuk akarok erőltetni, azzal csak azt
érem el, hogy lázadni fognak ellenem idősebb korukban – jegyezte meg
Julien mosolyogva.
 – Anya, Julien most nem rólam beszél – szólt közbe Ava sietve. – Ő csak
biztosan tudja, hogy mivel szeretne foglalkozni, és… egyelőre még nem
lesznek gyerekeink… – Ava zavarában belekortyolt a kávéjába.
– Tisztelem azokat az embereket, akik tudják, mihez kezdjenek az
életükkel – mondta Rhoda, majd ő is ivott egy kortyot. – De a meglátásom
az, hogy Ava ezzel még nincs tisztában.
– Úgy gondolja? – Julien letört egy darabot a croissant-ból és
beleharapott.
– Igen. Ezért a modellkedés lenne számára a legmegfelelőbb.
– Ezt mikor döntötte el? – vetette fel Julien. – Ava említette, hogy még
csak négyéves volt, amikor az első modellmunkára hívták.
– Nos, az első munkája csak úgy az ölünkbe hullott – magyarázta Rhoda.
– Elnézést, nem akartam udvariatlan lenni – folytatta Julien –, csak úgy
gondolom, hogy mindenki máskor találja meg az útját. Ön, Ms. Devlin,
szíve szerint mindig is a modellkedéssel szeretett volna foglalkozni, igaz?
– Így van.
– Én mindig is imádtam fotózni, de erre csak akkor döbbentem rá, amikor
olyan munkát kellett vállalnom, amit egyáltalán nem akartam csinálni.
Olykor nehéz, hiszen ha az embernek nincs állandó jövedelme, olyan
fotókat is kell készítenie, amelyek nem igazán tükrözik az ízlését. De most
már legalább tudom, mit akarok csinálni – mosolygott Julien.
– Mint kiderült, Ava szeret rajzolni, amit nem is tudtam róla – folytatta
Rhoda.
– Tetoválásokat rajzolok, amit nem szeretsz – szólt Ava, mire Rhoda
nyelt egy nagyot.
– Nos, az már régen volt. És nem arról volt szó, hogy nem tetszett a
tetoválás, hanem azt nem szerettem, hogy te viselted.
Rhoda megköszörülte a torkát.
– Julien, iszik még egy kis kávét?
– Köszönöm, Ms. Devlin.
– Kérem, szólítson Rhodának.
– Rendben, Rhoda.
– Most pedig beszéljünk a kiállításról – mosolygott Ava anyja. –
Bevallom, nagyon tetszik a dolog, és úgy gondolom, fantasztikus
eseménynek nézünk elébe, egy magasztos cél érdekében.
 – Avával együtt szeretnénk megköszönni azt a sok munkát, amit
belefektetett. Ön nélkül nem ment volna – mondta Julien elismerően.
– Nos, való igaz, nem éppen így képzeltem a karácsony előtti hetemet, de
megérte.
– Anyu, mindent köszönünk! – kurjantott közbe Ava.
Julien nézte, ahogy anya és lánya egymásra pillantanak, majd
kényelmesen hátradőlt a székében.
63. Julien Fitoussi lakása

Ava Julient figyelte, miközben a férfi még az igazak álmát aludta. Aznap
volt a kiállítás napja, így az előző napokat és éjszakákat munkával töltötték,
hogy minden tökéletes legyen. Mindennap egy új kihívással néztek szembe,
de Ava bízott benne, hogy nem felejtettek el semmit. Rengeteg jegyet
eladtak, így máris hatalmas összeget gyűjtöttek a Vöröskeresztnek anélkül,
hogy egy fényképet is eladtak volna.
Ava már lezuhanyozott és felöltözött. Kabátban és kalapban, halkan leült
az ágy szélére, és megcirógatta Julien haját. Ava mindennél jobban vágyott
rá, hogy a kiállítás sikeres legyen.
– Madonna – suttogta Julien fáradtan.
– Aludj még – szólt rá Ava.
– Mennyi az idő? – kérdezte Julien, miközben felült.
– Még korán van. Mármint a kávéhoz nincs korán, csak ahhoz, hogy az
áruházak kinyissanak. Te éjjel kettőig dolgoztál.
– Te pedig háromig nem hagytál aludni – emlékeztette Julien egy csók
kíséretében.
– Le kellett vezetned a feszültséget – mosolygott Ava.
– Hová mész egyébként?
– A Place des Vosges-on találkozom Debsszel, Didier-vel, anyámmal és
azzal a csapattal, akik ma este segítenek nekünk.
– Vivienne az esküvő előkészületeit intézi, de azt mondta, kettőre oda tud
érni a helyszínre.
– Nagyszerű – mondta Ava. – Szólnál neki, hogy hozzon pastist? Addigra
már szükségem lesz néhány pohár italra – folytatta Ava nevetve. –
Egyébként ne haragudj anyám miatt, néha tényleg megőrülök tőle.
– Ugyan, anyukád kedvel engem – fogta meg a kezét Julien.
 – Csak azt nem értem, miért. Ahányszor kinyitottad a szádat, mindig
leoltottad.
– De finoman csináltam. Azt szeretnéd, hogy változtassam meg a
véleményem, hogy a kedvére szóljak?
– Természetesen nem.
– Akkor?
– Szerintem téged jobban szeret, mint engem, a saját lányát.
– Ami a mai napot illeti, ezt most pozitívumnak veszem.
– Most mennem kell – szólt Ava. – Akkor tudod, mi a dolgod.
– Igen. Hanyatt-homlok elmenekülni – felelte Julien nevetve.
– Azt meg ne próbáld! Én csak a luxuslakások eladásához értek, a
fotókról halvány fogalmam sincs.
– Pedig modell voltál, most meg egy fotóssal jársz. Mostanra már
érthetnél hozzá – mosolygott Julien.
– Szóval azt mondod, együtt járunk?
– Vicces, nem?
– Komolyra fordítva a szót, mindenki számára nagy nap ez a mai, Mr.
Fitoussi.
– Ez igaz – bólogatott Julien.
– Találkozni fogsz az apukáddal, és telefonálnod kell az ételszállítóknak,
hogy hozzanak laktózmentes tejet a tudom is én milyen grófnénak, nehogy
rosszul legyen fotóvásárlás közben…
– Egész nap azon fogok ábrándozni, hogy bárcsak itt maradhatnék az
ágyban, veled. Majd eltelik valahogy ez az este is.
– Szeretnél már túl lenni ezen a nagy napon, Monsieur Fitoussi? – vonta
fel Ava a szemöldökét. – Mi nem így vagyunk ezzel. Alig várjuk minden
másodpercét. Minden egyes nap új lehetőségeket tartogat.
– Remélem, ezt komolyan mondtad, Madonna.
– Au naturellement!
Julien újra megfogta Ava kezét.
– Akkor ma találkozom apámmal, felhívom a beszállítókat, és
megígérem, hogy holnapután életed legjobb lakodalmán fogsz részt venni.
– Szeretnéd, hogy elmenjek az esküvőre?
– Természetesen.
– Kár, hogy nem mondtad korábban. Csak egy koktélruhám van, és azt is
ma este fogom felvenni.
 – Nyugodtan felveheted ugyanazt az esküvőre is.
– Hülyéskedsz? Egy héten belül kétszer viseljem ugyanazt a ruhát,
amikor az anyám a városban van? Ha meglátna, megölne, vagy rám szórná
a divatistenek átkát, és azonnal elküldene Gok Wanhoz.
– Madonna – szorította meg Julien a kezét. – Ma este ne aggódj a ruha
miatt, rendben?
– Igazad van. Elég a grófné allergiája és a „mozgóképek” miatt aggódni.
Didier pantomimiskolát is emlegetett. Tudtad, hogy itt ilyen iskola is
létezik? Még csak beszélni sem tudok velük.
– Nem is kell – nevetett Julien. – Úgyis némajátékot adnak elő.
– Ez nem vicces! – csattant fel Ava, miközben játékosan fejbe verte
Julient egy párnával.
Julien felemelte a két kezét, és úgy tett, mintha egy láthatatlan falon
tapogatózna.
– Ez nem vicces és egyáltalán nem szexi – tiltakozott Ava, miközben
Julien az arca előtt hadonászott.
– Miért nem? – nevetett Julien, majd felállt, így a lehullott takaró látni
engedte meztelen testét. Ava nyelt egy nagyot, és nyomban megkívánta.
– Mennem kell – szólt Ava, pedig legszívesebben megérintette volna
Julient.
– Menni vagy maradni? Ez itt a kérdés…
– Ne mondd ezt! – kiáltott fel Ava. – Ez most még rosszabb, mint amikor
a nyílt utcán kezdesz el szexről beszélni.
Julien mindkét szemöldökét felvonta, mint aki válaszra vár.
– Azt hiszem, elnéztem, és van még egy kis időm – mondta végül Ava,
miközben a kabátját és a kalapját ledobva visszalökte Julient az ágyba.
64. Place des Vosges

Ava az eget kémlelte a párizsi park felett. A felhők gyülekezni kezdtek, és

az ég egyre sötétebb árnyalatot öltött. A havazásra felkészültek, de az esőre
– a jéghideg, téli esőre nem.
– És mit csinálunk, ha elered az eső? – vetette fel a kérdést Ava Didier-
nek és Debsnek, akik mindketten a laptopjukba merültek.
– Nem fog esni – szögezte le Didier. – Pierre! Hol vannak a vörös
szőnyegek?
 Ava oldalra pillantott, hogy kihez szólt Didier. A fiú nem lehetett több
tizenhatnál.
– Úton vannak, csak nagy a forgalom – felelte a fiú.
– Párizsban mindig dugó van. Miért nem gondolnak erre az emberek?
A fiú elindult a tér nyugati felére felállított két nagy sátor felé.
– Pierre! – szólította meg Didier újra.
A fiú megállt és hátrafordult.
– Tessék!
– Amint megérkeztek a képek, azonnal szólj!
– Rendben.
– Ki ez? – kérdezte Ava, oldalba bökve Debst.
– Pierre? – Debs továbbra is a laptop képernyőjét bámulta.
– Pierre az unokaöcsém – szólt Didier. – Nagyon ügyes fiú. Számíthatunk
rá. Anais és David szintén segítenek nekünk. Épp most állítanak össze egy
galamb alakzatú műsort, ami a békét szimbolizálja.
Ava csóválni kezdte a fejét. A rendezvény, amit eddig Didier mutatott
belőle, leginkább egy hatalmas cirkuszra hasonlított. Ava remélte, hogy
mire a vendégek megérkeznek, minden lecsendesedik. Jobban szeretett
volna egy nyugodt légkörű kerti partit. Nem akarta, hogy a helyszín
tündöklő Hollywooddá váljon.
– Avának igaza van. Az időjárás-előrejelzés szerint eső várható –
jelentette be Debs, miközben halálra várt arckifejezéssel Avára pillantott.
– Nem fog esni – vágta rá Didier, megerősítve az előző kijelentését.
– Ha mégis esni fog, nagy gondban leszünk – vetette fel Ava. – Ha
esetleg villámlik… és ha le kell takarnunk a kivetítőket a falakon…
– A kültéri események mindig kockázatosak, de biztos vagyok benne,
hogy semmi sem fogja eltántorítani az embereket attól, hogy megvásárolják
Julien képeit.
– De nem csak a fotókról van szó – kezdte Ava sóhajtozva. A
jótékonysági eseményen kívül Ava azt várta az estétől, hogy tükrözze
mindazt, amit Juliennel eddig megtapasztaltak, és hogy Vivienne és Gerard
is jól érezzék magukat két nappal az esküvőjük előtt. Lehet, hogy túl
nagyok voltak az elvárásai, és az élet most megmutatja, hogy semmi sem
tökéletes.
– Rád férne még egy kávé – karolta át Debs a barátnőjét.
 – Rám is, s’il te plaît – szólt Didier, miközben épp egy lufit próbált
felfújni.
– Kérj egyet Pierre-től – intette le Debs, majd elindult Avával az egyik
ösvény felé.

– Jobban vagy már? – kérdezte Debs, miközben Ava egy erős feketét
kortyolgatott.
Ava bólintott, miközben érezni kezdte a koffein hatását.
– Nézd ezt a helyet – szólt Debs elégedetten.
Ava körülnézett. A kaotikus jövés-menés és az összevissza heverő ládák
(amelyek remélhetőleg Julien munkáit rejtették), székek, asztalok és lámpák
ellenére a park valóban kezdett egy téli csodaországhoz hasonlítani. Hiába
sütött a nap, a fákról nem olvadt el a hó, és a szép, fehér ágakat francia
nemzetiszínű, apró ajándékdobozok és üvegmécsesek díszítették, amelyeket
egy közeli üzlet ajánlott fel az egyik újsághirdetés láttán. A téren sétáló
emberek szinte mindegyike megállt, hogy szórólapot kérjen Didier
valamely rokonától, amelyeken az adományozáshoz szükséges adatok
voltak olvashatók.
– Nem gondoltam volna, hogy valaha ilyesmivel fogok foglalkozni
Párizsban – szólt Ava elragadtatva a látványtól.
– Arra számítottál, hogy croissant-nak öltözve nyomozol a városban a
megbízásomból, ugye? – karolt belé Debs.
– Végül is napokig távcsővel üldöztünk egy francia nőt a semmiért. Hogy
történhetett ez? – nevetett Ava.
– Nos, ha fel akarjuk göngyölni az eseményeket, minden úgy kezdődött,
hogy rávettelek, hogy vacsorázzunk együtt két francia idegennel.
– Akkor vállalod, hogy elviszed a balhét?
– Azért az egészet nem – nevetett Debs. – De tény, hogy egy incifincit én
is közrejátszottam abban, hogy találkoztál Juliennel.
– Ez igaz – mosolygott Ava elismerően. – És ne felejtsük el, hogy a
cikkem miatt vettetek részt a hajóvacsorán, amikor a csoda igazán
elkezdődött. Igazam van?
– Tényleg, a cikk! – csapott Ava a homlokára pironkodva. – Minden
rendben ment Nigellel?
 – Igen, rendszeres fizetést kapok. Nem is tudom, mikor történt utoljára
velem ilyen.
– Juttatásokat is kapsz? Ingyen ebéd, tornabérlet?
– Bizony! És még irodai masszázs is van az íróasztalnál.
– Még íróasztalod is lesz? Nem a pipereasztalnál fogsz dolgozni? –
nevetett Ava.
– Igen, mint egy igazi felnőtt, dolgozó nő!
– Egy felnőtt nő, aki kívánságlistákat ír?
– Miért, szerinted unalmas?
– Nem, inkább úgy tűnik, tudod, mit akarsz.
– És a te listád hogy áll? Van már előrelépés a lerészegedés vagy a
kutyavásárlás terén?
– Dolgozom rajta.
– Jól áll neked Párizs – Jegyezte meg Debs. – Most már nem ugyanaz a
szőke lány vagy, aki otthon felszállt a vonatra.
– Ezt most bóknak vegyem?
– Mindenképpen! – felelte Debs. – Megváltoztál, Ava. Biztos a szerelem
teszi.
– Vagy a sok vörösbor – nevetett Ava.
– Ugye emlékszel, hogy szenteste hazautazunk? – emlékeztette Debs a
barátnőjét.
– Tudom, de úgyis késői vonattal megyünk, nem? Julien megkért, hogy
kísérjem el az esküvőre.
– Még nem mondtad el neki, hogy hamarosan el kell válnotok, ugye?
– Egyszer már említettem neki. Igaz, tele volt sajttal a szám.
– Ez a rendezvény mindnyájunkat nagyon lefoglalt.
– És mi lesz ezután?
– Még nem tudom.
– Mit írsz a kívánságlistádra? – kérdezte Debs.
– Azt, hogy a bolond barátnőm inkább a jelennel foglalkozzon; hogy
készítsenek Párizsban erősebb kávét, nagyobb poharakban, és azt, hogy
Prince mégse haljon meg.
– Ava…! – szólt rá Debs, de Ava a távolba mutatott.
– Nézd csak, egy pantomimművész!
65. fejezet
Julien korán akart érkezni, de a párizsi forgalom miatt csak húsz perccel a
kiállítás megnyitása előtt ugrott ki a kocsiból apja és Vivienne társaságában.
Zsebében az egyik legjobb kép lapult, amelyet eddig valaha látott.
Zuhanyozás után lelt rá az íróasztalán. Egy kék golyóstollal skiccelt,
Julienről készült portré volt, a művész üzenetével:
Monsieur Fitoussinak, a korlátlan lehetőségekhez és a lehetetlenben való
hithez.
Csók: Madonna.
– Istenem! – kiáltott fel Vivienne, miközben a szájához kapta a kezét.
A látvány valóban lenyűgöző volt. Vivienne félkész állapotban már látta
a helyszínt, ami azóta rengeteg változáson ment keresztül. Az egész tér úgy
festett, mintha egy Disney-meséből bukkant volna elő. A fekete korlátot
fehér fények világították meg, amelyek a fák ágairól is visszatükröződtek.
A tér két oldalán két hatalmas sátrat állítottak fel több száz székkel,
amelyek szinte mind foglaltak voltak. Az emberek az óriáskivetítőkön
láthatták Lauren és a többi áldozat fényképét nemzetiszínű spotlámpákkal
megvilágítva.
– Ezt kevesebb mint egy hét alatt hoztad össze? – kérdezte Gerard
elragadtatva.
– Nem voltam vele egyedül – felelte Julien. – Rengeteg segítséget
kaptam a barátaimtól, sőt, olyanoktól is, akiket nem is ismerek… De
legfőképpen Avától – tette hozzá rövid szünet után.
Julien meglátta Avát, amint a jeges füvön felé szalad. Magas sarkú
csizmájában megcsúszott, ahogy megállt előtte, de Julien elkapta.
– Ó, köszönöm! Ez a hülye cipő annyira csúszik, de úgy gondoltam, a
Converse nem a legmegfelelőbb viselet erre az alkalomra. – Ava vett egy
mély lélegzetet. – Bonsoir, Gerard és Vivienne! Üdvözöljük önöket Julien
Fitoussi vöröskeresztes adománygyűjtő helyszínén! Kérnek egy katalógust?
– nyújtotta át Julien szüleinek a prospektust.
– Köszönjük, Ava. Sajnálom, hogy nem tudtam eljönni a délután
folyamán – szólt Vivienne.
– Ezt teljesen megértem. Már csak két nap van az esküvőig. Már biztosan
idegesek miatta… mármint nem idegesek, mert minden rendben lesz,
csak…
Vivienne elmosolyodott.
– Megérkezett a csomag?
 – Igen, megkaptuk – felelte Ava. – Remélem, nem kerül sor rá, hogy
használjuk, de ha mégis, c’est la vie, ahogy önök mondják – mondta
nevetve, majd megszorította Julien karját. – Most már szükségünk van rád
is.
– Több százan eljöttek – jegyezte meg Julien, miközben szemével
végigpásztázta a helyszínt. – Tudom. Mondtam, hogy anyámra számíthatsz.
A szendvicsekből már teljesen kifogytunk. Debs most ment kunyerálni az
éttermektől.
– Menj nyugodtan, Julien – szólalt meg Gerard. – Majd keresünk valahol
ülőhelyet.
– Igyanak egy kis pezsgőt is, kérem! Anyukám cégének adománya.
Remélem, nem fog kárba veszni.
– Édesanyád vette a pezsgőket? – fordult Ava felé Julien.
– Igen. Látod, ez is annak a bizonyítéka, hogy téged jobban szeret, mint
engem.
Julien a fejét csóválva ismét körbepillantott.
– Nézd ezt a tömeget, Ava!
– Látom – felelte Ava mélyeket lélegezve.
A felszolgálók gyöngyöző italokkal és falatkákkal a tálcájukon jártak
körbe. A vendégek egy része takarók alá bújt, míg mások a kihelyezett
kültéri fűtés közelében vidáman beszélgettek. Juliennek a sok ember láttán
görcsbe rándult a gyomra.
– Gyere, nézzük meg a képeidet – karolt belé Ava. – A távollétemben
Debs és anyám intézi az eladásokat.
– Nem is tudom, mit mondjak – hebegte Julien. – Nem is tudom, hogy
köszönjem meg neked a ma estét és a képeimet is…
Julien észrevette, hogy Ava elpirult.
– Tényleg tetszik?
– Ez csodálatos, Madonna, hidd el! Nagyon köszönöm – cirógatta meg a
lány haját Julien.
Ava mosolyogva a felpillantott.
– Ó, Monsieur Fitoussi, később még találunk rá módot, hogy
megköszönd – mondta nevetve.
– Julien Fitoussi egy valódi művész. Sőt, továbbmegyek: egy fotográfus
géniusz. A képei később aranyat fognak érni. Ha az önök helyében lennék,
most vennék néhányat, amíg ilyen alacsony áron kínáljuk őket. És ne
feledjék, a teljes összeget jótékonysági célra fordítjuk – mondta Debs a
vendégeknek mosolyogva, akik a Szent Jakab-torony előtt nézegették Julien
képeit.
– Hogy megy, Debs? – kérdezte Ava, miközben rámosolygott a kiállított
képek között andalgó vendégekre, akik Julien Szajnát ábrázoló képeit
csodálták.
– Most már nagyon várjuk a fotográfust, én kifogytam a szavakból –
felelte Debs, miközben lekapott egy pohár pezsgőt a mellette elhaladó
pincér tálcájáról.
– Most már Julien is megérkezett – felelte Ava. – Épp most beszél a
Vöröskereszt képviselőivel és az áldozatok rokonaival. Hol van anyám? –
kérdezte.
– Éppen a Valami hercegével beszél, egy grófné társaságában.
– Ugye a grófné nem evett a brie-ből?
– Fogalmam sincs. Azt nem figyeltem, hogy mit esznek, csak azt, hogy
mit vásárolnak.
– Persze, ne haragudj. Figyelj, Debs, pihenj egy kicsit! Keresd meg
Didier-t, és üljetek le valahova. Julien is hamarosan itt lesz, így
elkezdhetjük a műsort.
– Biztos, hogy nem baj, ha elmegyek? – kérdezte Debs egy nagy korty
pezsgő után.
– Dehogy, menj csak!
Ava, miközben végignézett a képeket vizslató vendégeken, észrevett
valamit, ami eddig elkerülte a figyelmét. Az egyik vásznon, a kiállítás
kellős közepén, nagyobb méretben, egy róla készült portré nézett vele
szembe. Ava korábban nem látta ezt a fotót, pedig ő is részt vett az
összeállításban.
Sűrű excusez-moi-kkal keresztülhatolt a tömegen, majd megállt a fotó
előtt. Akkor már eszébe jutott, mikor készülhetett. A felhők eltakarták a
napot. Julien éppen kávéért indult. Ava egy padon ülve várt rá, lábánál egy
nagy csokor piros virággal, miközben két kisfiút figyelt, akik botokkal
lövöldözték egymást.
Első pillantásra semmi különöset nem talált a képen, de később rájött,
hogy a sötét égbolttal a háttérben, a piros virág és a kiabáló gyerekek fontos
üzenetet közvetítenek.
– Madonna – szólította meg hirtelen Julien.
 Julien hangja felébresztette a töprengésből.
– Ezt még nem is láttam – szólt a férfi felé fordulva.
– Rémisztő, non?
– Nem hiszem, hogy ezt bárki is felakasztaná a szobafalára.
– Én is így gondolom, de anyukád szerint a háborús veteránok és a
szerelemlakatok fotói a legkelendőbbek – mosolygott Julien.
– Értem…
– A fotó egyébként nem eladó. Látod, nincs is rajta ár – magyarázta
Julien, végigsimítva a vásznat. – De amikor megláttam, úgy döntöttem,
hogy mindenképpen itt a helye a kiállításon, hogy emlékeztessen arra, ami
fontos számomra: Párizs szépsége, te és az ártatlanság ebben a zajos
világban – mondta sóhajtva. – A ma este nem csak Laurenről és a tűzesetről
szól, hanem mindenkiről, aki idén életét vesztette az országban, és persze a
jövőről… a jövőnkről… a gyermekeink jövőjéről is.
Avának Julien szavai hallatán könnybe lábadt a szeme. A következő
pillanatban szívből jövő taps csendült fel. Ava hátralépett, és a vendégek
felé fordulva kinyújtotta a karját.
– Hölgyeim és uraim, megérkezett a tehetséges művész, Julien Fitoussi! –
mondta, csatlakozva a tapsolókhoz.
66. fejezet

Juliennek most legalább annyira izzadt a tenyere, mint amikor a vészkijárat

helyett az ablak mellé ült az étteremben. A színpadon éppen a Croix Rouge
egyik képviselőnője beszélt az adományozás fontosságáról és
felhasználásáról.
Julien tudta, hogy most már bármelyik pillanatban reflektorfénybe
kerülhet, ahonnan a sötétségbe meredve kell beszélnie, a fákon függő apró
lámpák halvány fényében.
Gyorsan megtörölte nyirkos tenyerét, és oldalra pillantott.

– Úgy látom, Julien menten rosszul lesz – jegyezte meg Didier. – Szerinted
nem úgy néz ki?
– Ava, mit gondolsz? – bökte oldalba Debs.
– Nem lesz rosszul.
 – Pedig már számtalanszor csinált hasonlót – folytatta Didier. – A
legutóbbi kiállításán is mondott köszöntőbeszédet.
– Tudom, mesélte – mondta Ava.
– Olyan, mintha szédülne. Neked nem úgy tűnik?
– Didier, hagyd már abba! – kérlelte Ava.
– Én képtelen vagyok ezt végignézni – túrt Debs a hajába izgalmában.
– Dehogyisnem, végignézzük, hiszen Juliennek legalább olyan nehéz
most itt állni és Laurenről beszélni, mint az az éjszaka, amikor elvesztette
őt. Engem nem érdekel, ha a nemtudoménmilyen hercegek előtt lesz
rosszul, a lényeg, hogy az est jól sikerüljön, és Julien túl legyen rajta –
mondta Ava, a körmét rágva.
– Igazad van – karolta át Debs.
– D’accord – szólt Didier, és a másik oldalról ő is átkarolta Avát.

A hölgy átadta a szót Juliennek.

A tömeg hangja váratlanul érte, a rá irányuló reflektorfény pedig teljesen
elvakította. Julien mozdulni is alig bírt. Kínjában biztatta önmagát, hogy
csak egyik lábát kellene tennie a másik után. Próbált összpontosítani, hogy
a húga emlékére frappáns beszédet mondjon. A következő pillanatban
határozottan elindult a pulpitus felé, miközben rámosolygott a közönségre,
és várta, hogy a taps elhalkuljon.
– Jó estét mindenkinek! Először is szeretnék tiszta szívből köszönetet
mondani mindnyájuknak, amiért ma este megtiszteltek jelenlétükkel, hiszen
Párizsban nagyon hideg van decemberben, nem igaz?
A közönség soraiból néhány kacaj hangzott fel, majd Julien így folyatta:
– Nagylelkűségüknek köszönhetően fizettek azért, hogy ma este jéghideg
székeken üljenek, hogy a fotóimat láthassák. Remélem, a pezsgő és az
ételek valamelyest kárpótolják önöket a kellemetlenségekért.
Julien megköszörülte a torkát.
– Ma este a húgomról, Laurenről szeretnék mesélni önöknek. – Julien a
nagy kivetítőre pillantott, ahol Lauren újabb fotója jelent meg, egy
születésnapi partin készült szelfi Juliennel.
– Lauren Fitoussi egyszerre volt testvér, lánygyermek és barát, de azt már
nem érhette meg, hogy sógornő, nagynéni vagy feleség legyen. – Julien vett
egy mély levegőt. – E mérföldköveket természetesnek tekintjük az
életünkben, hiszen úgy gondoljuk, végtelen idő áll rendelkezésünkre. Nem
aggódunk a jövőnk felől, mivel úgy hisszük, legalább nyolcvan évig élünk.
– Julien kitekintett a vendégekre, de a koromsötétségen kívül semmit sem
látott. – Persze ez csak akkor történik így, ha szerencsénk van; ha
odafigyeltünk az egészségünkre, nem ittunk túl sok vörösbort, nem ettünk
túl sok camembert-t, és talán még sportoltunk is… De vajon
szerencsétleneknek tarthatjuk-e magunkat, ha mégsem élünk nyolcvan
évig? Laurennek önök szerint nem volt szerencséje? Véleményem szerint
volt. Lauren – pillantott Julien a kivetítőn látható fotóra – boldog életet
tudhatott maga mögött. Szerette a bort, rengeteg camembert-t evett, imádott
nevetni, és sokszor annyit táncolt, hogy belesajdult a lába, és gyalog ment
haza – emlékezett vissza Julien mosolyogva. – Úgy gondolom, ha
megkérdeztük volna Laurent, akkor sem csinált volna semmit sem
másképp. Sőt, talán még többet mulatott volna. – Julien két kézzel
rátámaszkodott az emelvényre, majd kicsit nyugodtabb hangon folytatta. –
A ma este is éppen erről szól: az életünkről és a választásunkról. Ma este, a
húgom és a Rue Auzenne-i tűzeset áldozatainak emlékére, segítséget
nyújtunk a rászorulóknak, akik épp olyan emberek, mint önök vagy én.
A kivetítőn Lauren képe után sorra jelentek meg a balesetben elhunytak
hozzátartozóinak fényképei, kezükben egy plakáttal, amelyen az áldozatok
nevei voltak olvashatók. Magukról az áldozatokról is osztottak meg,
többnyire vidám fényképeket, a boldog, szép emlékeikről. Az egyik képen
Vivienne és Gerard szerepelt, ahogy egymásba karolva Lauren fotóját
szorongatják, Örökre velünk maradsz felirattal.
Julien közelebb hajolt a mikrofonhoz.
– Lauren Fitoussi, emléked örökre a szívünkben él – suttogta halkan.
A vendégek felállva, vastapssal jutalmazták Julient, amihez Ava is
csatlakozott. Avát könnyekig meghatotta Julien beszéde. Ám amint a taps
elkezdődött, az ég leszakadt, és zuhogni kezdett az eső.
– A francba, ne most! – kiáltott Ava, miközben felugrott a székéből.
– Most mihez kezdünk? – kérdezte Debs. – El ne menjenek addig az
emberek, amíg meg nem kopasztottuk őket! Persze a jótékonykodás
nevében.
– A dobozok! – kiáltott fel Ava, miközben a kezével hadonászott, mert
egyre jobban esett. – Hol vannak a dobozok, amiket Vivienne küldött?
 – Nyugi – dőlt hátra Didier a széken. – Biztonságba helyeztem őket. –
Didier két kezét összekulcsolta a tarkója felett, és önelégülten Avára
pillantott.
– Didier, rád bíztuk a dobozokat, te vagy értük a felelős – emlékeztette
Debs.
– Tudom – felelte Didier hűvösen. – Már küldtem érte delegációt. Ah,
regarde!
Ava Didier tekintetét követve észrevette, hogy Pierre, Anais és David
többedmagukkal Fitoussi Finance reklámesernyőket osztanak szét a
vendégek között, kék, piros és fehér színekben.
– Szuper vagy! – ugrott Debs Didier nyakába.
– Tudom – vigyorgott Didier. – És most elérkezett a pantomim ideje.
– Milyen pantomim? – kérdezte Ava elképedve. – Úgy emlékszem,
lefújtuk, nem?
– Nem – közölte Didier szárazon. – Művészi hajlamú barátaim eljátsszák
a fényképek témáit, amíg a vendégek meg nem vásárolják az összeset.
– De ugye bohócot nem hoztál? – kérdezte Ava aggódva.
67. fejezet

Eddig nagyszerűen mentek a dolgok. Julien épp most rázott kezet egy
vevővel, aki a vételár dupláját ajánlotta egy montmartre-i festőkről készült
képért. Már csak néhány fotó akadt, amelyiken nem szerepelt az Eladva
felirat. Julien egyszerre volt boldog és kimerült.
– Julien! – üdvözölte Gerard mosolyogva.
– Szia, apa! – fordult felé Julien.
Julien arra számított, hogy az apja mondani akar valamit, de a
legnagyobb döbbenetére Gerard-tól szavak helyett egy hatalmas ölelést
kapott. Julien csukott szemmel élvezte apja közelségét, amelyet már oly
régóta hiányolt.
Gerard néhány pillanat múlva hátralépett, és gyorsan előkapott egy
zsebkendőt, hogy megtörölje a szemét.
– Csodálatos voltál ma este – mondta elismerően a fiának.
– Pedig nem vagyok a reflektorfényhez szokva.
– Büszke lehetsz magadra, Julien. Én az vagyok.
– Valóban?
 – Már korábban is büszkének kellett volna lennem. Tudod, hogy engem a
makacsságom fog a sírba vinni, nem a vörösbor – ismerte be Gerard.
– Te bőven megéled a nyolcvan évet, apa – vigasztalta Julien.
– Feltéve, ha ez az esküvőszervezés nem végez velem előbb.
– Hol van Vivienne? – kérdezte Julien.
– Valakivel a búcsúcsokoládékról tárgyal. Hogy az mi a fenének, azt nem
tudom… Az esküvő holnapután lesz.
– Tudom – szólt Julien. – Fantasztikus napnak nézünk elébe.
– Tudod, fiam, nem gondoltam komolyan, amikor azt mondtam, hogy
nem akarom, hogy az esküvői tanúm legyél… – kezdte Gerard.
– Tudom – felelte Julien.
– Rád van a legnagyobb szükségem.
– Részemről a megtiszteltetés, apa.
Julien nézte, ahogy Gerard szeme végigsiklik a tömegen.
– Avát is elhozod az esküvőre? – kérdezte végül.
– Igen – felelte Julien.
– Akkor jó. Karácsony másnapján is sok szeretettel várjuk.
Julien nagyot nyelt, mielőtt megszólalt volna, mivel Gerard meghívása
eszébe juttatta, hogy Ava a karácsonyt már otthon ünnepli, de arról még
fogalma sem volt, hogy pontosan mikor indul haza.
– Nem tudom, hogy el tud-e jönni. Hamarosan hazautazik Angliába és…
– Julien, miket beszélsz? A színpadon, a beszéded során épp most
buzdítottad az embereket arra, hogy harcoljanak azért, amit el szeretnének
érni az életben, hiszen csak egy esélyük van. Ezek után képes vagy engedni,
hogy Ava elutazzon?
– Nem azon múlik, hogy engedem-e. Ava szabad ember, önálló
döntésekkel.
– De azt mondtad, szereted – erősködött Gerard.
– Mindennél jobban – vágta rá Julien.
– Akkor hívd meg a karácsonyi vacsoránkra!

– Látja, Monsieur Fitoussi, milyen fantasztikusan elkapta a fényeket? –

hadonászott Rhoda az egyik fotó előtt, mintha varázsolna.
– Nyulakkal jobb lenne – mondta a grófné pezsgőspohárral a kezében.
– Nyulakkal?! – Ava meglepettségében majdnem kiköpte az italát.
 – Úgy vélem – folyatta Rhoda, miközben gyilkos pillantásokat vetett Ava
felé ha kissé jobbra dönti a fejét, és keresztülnéz a bokrokon, észreveszi,
hogy egy… nézze csak! Két nyuszi is lapul alattuk.
Ava nézte, ahogy a grófné akkurátusan, negyvenöt fokos szögben oldalra
biccenti a fejét, majd teljes figyelmével a fotóra koncentrál. Ava alig bírta ki
röhögés nélkül.
– Látom őket! – kiáltott fel a grófné. – Két kis szürke! Tündériek!
Megveszem. Mennyi az ára?
– Húszezer euró – vágta rá Rhoda faarccal. – De mint tudja, a teljes
összeget jótékonysági célokra fordítjuk. Köszönjük, grófné.
– Majd átküldöm a titkárom, hogy rendezze az anyagiakat.
Rhoda udvariasan biccentett, a grófné pedig arrébb sétált.
– Úristen, anyu! És én még azt hittem, én vagyok a kereskedő a
családban. Még hogy nyulak! – vihorászott Ava hangosan.
– Csss! Maradj csendben, még meghallja! – szólt rá Rhoda, miközben
ráhelyezte a képre az Eladva cédulát.
– A rádumálással egyetértek, na de ilyen folyékonyan hazudni.
– Ő maga mondta, hogy látja a nyulakat, nem? – vonta meg a vállát
Rhoda.
Ava megszorította az édesanyja kezét.
– Mindent köszönök, anyu, amit itt, Párizsban értem tettél.
– Hát sokkal hidegebb van, mint Goán, az biztos… Persze azért örülök,
hogy itt lehetek veled.
– Ezt most komolyan mondod?
– Igen – felelte Rhoda komoly hangvétellel. – Most legalább láttam,
milyen felnőtt nővé cseperedtél, és hogy sokkal többre vagy képes, mint én
a te korodban.
– Ugyan, anyu – szólt Ava elragadtatva, könnybe lábadt szemmel.
Rhoda gyorsan Ava arca elé tette a kezét.
– Nem sírunk nyilvános helyen, kislányom. Azt még a legjobb alapozó se
bírja ki.
– Sem az eső – folytatta Ava sírva, bár a ponyvatető alól kipillantva látta,
hogy az esőt felváltotta a havazás. A vendégeket azonban a csapadék sem
tántorította el, a takarókba burkolózva ültek továbbra is a székeken, Gerard
céges esernyői alatt.
 – És most mi következik? – kérdezte Rhoda érdeklődve. Közben
megigazította csillogó bevonatú kabátját.
– Konkrétan mire gondolsz?
– Néhány nap múlva karácsony és…
– Természetesen karácsonyra hazautazom – felelte Ava.
Rhoda a határozott válasz hallatán megnyugodott.
– És utána?
Ava felsóhajtott.
– Anyu, tudod, milyen összeszedett vagyok, mindenre kész tervem van.
– Ó, valóban?
– Dehogy! Csak viccelek. Persze, hogy nincs. – Ava szeme Julienre
tévedt, amint épp megöleli a mostohaanyját. – De van még néhány napunk.
Reméltem, hogy Párizs, mint ahogy eddig is, hoz majd valamilyen
megoldást.

Julien egy üveg sörrel a kezében figyelte Avát, ahogy elbúcsúzik a

vendégektől. Számára úgy tűnt, mintha a lány egész életében
rendezvényszervezéssel foglalkozott volna. Éjfél táján a résztvevők java
része már visszament a hotelekbe, a magánrepülőjéhez vagy éppen egy
nightclubba. Julien tudta, hogy az este folyamán közel ötszázezer eurót
sikerült összegyűjteniük.
Julien egy székkel a kezében elindult Ava felé, aki fáradtan piszkálta a
szőke fürtjeit.
– Madonna – szólt gyengéden. – Ülj le, mielőtt összeesel.
– Monsieur Fitoussi, azt hittem, egy olyan ember, akit „korunk
legkiválóbb fotográfusaként” emlegetnek, a művészek és csodálói
gyűrűjében túl elfoglalt ahhoz, hogy széket hozzon egy exmodellnek.
– Úgy látom, rád férne egy ital – nyújtotta Julien Ava felé a sörét.
– Hm, olyan, mint a nektár! – kortyolt Ava az italba. – Sokkal finomabb,
mint a pezsgő.
Julien gyorsan szerzett egy másik széket, és leült Ava mellé, aki
visszanyújtotta felé a sörösüveget.
– A ma este minden képzeletemet felülmúlta – szólt Julien, mire Ava
elmosolyodott, és lehunyt szemmel a vállára hajtotta a fejét.
– Az enyémet is – mondta.
 – És ezt mind neked, Debsnek, Didier-nek és a rokonainak köszönhetem,
akikről nem is tudtam, hogy léteznek.
– Pedig látod…
– Majdnem ötszázezer euró gyűlt össze!
– Az összeg inkább a hatszázezerhez közelít – szólt Ava egy nagy ásítás
közepette.
– Komolyan?
– Eladtam a rólam készült fotót. És azt is, amelyik a két kisfiút ábrázolja
a botokkal.
– Tényleg? – kérdezte Julien meghökkenve.
– Azt mondtam, nem tudok engedni a százezres árból, de anyám egyik
maharadzsája így is megvette.
– Százezer euróért?! Te jó ég, az rengeteg pénz!
– Miért? Egy jó cél érdekében…
– Ideje lenne ágyba kerülnöd – szólt Julien, mivel Ava most már megállás
nélkül ásítozott.
– Reméltem, hogy ezt mondod – szólalt meg Ava sejtelmesen.
– Aludni, Madonna…
– Ó, Monsieur Fitoussi, most már minden percet úgy szeretnék megélni,
mintha az lenne az utolsó – kezdte Ava. – Legszívesebben megmártóznék a
szökőkútban a Louvre-nál, és etetném a galambokat a Panthéonnál.
Szeretnék csigavajas falafelt enni, és meginni egy teljes bögre kávét az
Eiffel-torony tetején… – Ava Julien mellkasához bújt. – Tényleg
elfáradtam.
Julien megpuszilta Ava feje búbját.
– Majd holnap, Madonna. A holnap még a miénk.
68. Julien Fitoussi lakása – karácsony napja

– Ez nagy hiba volt – szólt Ava, miközben fel-le ugrálva igazgatta magán az
anyjától kölcsönkért ruhát. A világos korallszínű darab meglepően szolid
volt, még a nyakkivágása sem nézett ki úgy, mintha egy Victoria’s Secret-
modellre szabták volna.
– Mármint a ruha? – kérdezte Julien, az ingét gombolva.
– Nem, nem a ruha… Miért, van valami baj a ruhával?
 – Dehogy, Madonna. Nagyszerűen nézel ki. Fantasztikus vagy, mint
mindig.
– Még azok után is ezt mondod, hogy összenyálaztam a párnádat?
– Igen. Szóval, mi a baj?
– A tükör – válaszolta Ava. – Jobb lenne, ha a falon lógna, hogyha az
ember belenéz, teljes egészében lássa magát, és ne kelljen fel-alá ugrálnia.
– Én férfi vagyok. Nekem elég, ha látom a hajam, és hogy nincs lent a
sliccem.
– Akkor lehet, hogy kétszer is meg kellene nézned a tükörben –
vigyorgott Ava, miközben az övénél fogva magához húzta Julient.
– Ava… most nem lehet… Indulnunk kell a szüleim esküvőjére.
– De ma este elutazom – ejtette le Ava szomorúan a kezét.
Tegnap már beszéltek az elkövetkezendő napokról, miközben
eltakarították a romokat a Place des Vosges-on a rendezvény után. Julien
meghívta Avát, hogy töltse a családjukkal a karácsonyt, de Ava úgy döntött,
mindenképpen hazautazik Rhodával és Debsszel, az aznapi legutolsó
Eurostar-járattal. Úgy érezte, vissza kell mennie Londonba, hogy egy időre
visszatérjen a normál kerékvágásba, mielőtt még a jövőjéről döntene.
– Tudom – szólt Julien. – És hidd el, azt kívánom, bárcsak ne mennél el.
– Azt mondtad, „kívánom”, Monsieur Fitoussi? – heccelte tovább Ava.
– Ava, te egy erős, független nő vagy. Sosem merném venni a bátorságot
ahhoz, hogy megmondjam, mit csinálj.
– Tudom – mondta Ava, majd a derekánál fogva átölelte a férfit.
– Nagyon fogsz hiányozni – vallotta be Julien.
– Csak egy alagút választ el minket, egy aprócska szoros a tengeren.
– És FaceTime-on tudunk beszélni – tette hozzá Julien.
– Úgyis visszajövök – mondta Ava. – Gondolj arra, búcsúzáskor majd azt
mondom, à bientôt, nem au revoir vagy fin.
Ava Julienre pillantott. A férfi sötét szemével Avát fürkészte. Ava tudta,
hogy Julien képtelen megállni, és egy finom csókot nyomott a lány ajkára.
Ava lehunyta a szemét, egészen addig, amíg Julien befejezésképpen meg
nem puszilta az orra hegyét.
– Az esküvő után mutatni szeretnék neked valamit – szólt Julien.
– Negatívokat egy sötét szobában? – viccelődött Ava, a szemöldökét
felvonva.
– Nem. Ennél sokkal pozitívabbat.
 – Alig várom!
69. Saint-Laurent-templom

A templom gyönyörű volt. Az épület szürke kőből épült, a hatalmas,

boltíves, méhsejtmintás bejárat mellett emelkedett ki a magas
templomtorony, kereszttel a tetején. Bent a régi fapadok sorát teljesen
megtöltötték a vendégek. A templomfolyosót bíbor liliomok és
magyalcsokrok díszítették. Illatuk kellemes egyveleget alkotott a padsorok
végére erősített, fagyönggyel átkötött, apró virágcsokrokkal.
– Minden rendben? – kérdezte Julien, miközben Gerard elindult mellőle
az oltár felé.
– Persze – felelte Ava. – Ez egy esküvő, így énekelni fogok és sírni,
titokban pedig a táskámba csempészett úti kávémat kortyolgatom.
– Ez most komoly, Madonna?
– Dehogyis – nevetett Ava. – Na, menj! Apukád mellett a helyed – tette
hozzá Ava, majd becsusszant az egyik padsorba.
Julien elindult az oltár felé. Közben rámosolygott az ismerősökre és
ismeretlenekre. Gondolta, biztos távoli rokonok, akiket ismernie illene.
Gerard fújt egy nagyot, majd belenyúlt a zsebébe.
– Jól vagy, apa? – kérdezte Julien.
– Nálad vannak a gyűrűk? – érdeklődött az apja.
– Persze – Julien nyelt egy nagyot, a gyűrűk ugyanis Ava táskájában
maradtak.
– Elnézést! – szólt Ava a bársonytasakkal a kezében. – Itt vannak a
gyűrűk – mondta Julien, Gerard és a pap társaságában. – Csak benyúltam a
kávémért, és láss csodát…
– Köszönöm – szólt Julien. Miközben átvette a tasakot, Ava arcára
nyomott egy puszit.
– Nincs mit. Sok szerencsét, Gerard!
Julien mosolyogva nézte, ahogy Ava visszasiet a helyére. Közben
majdnem lelökte egy mellette ülő hölgy kalapját.
– Egy napon te is itt fogsz állni, Julien – szólt Gerard. Kezét továbbra is a
zsebében tartva, zavarában előre-hátra billegett.
– Gondolod, hogy én is egy templomban fogok majd állni, hogy feleségül
vegyem életem szerelmét?
 – Igen. Miközben azon fogsz gondolkodni, hogy mi a fenének vártál
ilyen sokáig.
Amint Gerard befejezte a mondatot, felcsendült az orgona, így
mindketten a bejárat felé fordultak, ahonnan Vivienne közeledett.
Fényes, földig érő, elefántcsontszínű, testhezálló ruhájában, széles
mosollyal lépdelt az oltár felé.

Ava bekapott még egy szelet süteményt, és hangosan élvezte, ahogy a

cukormáz elolvadt a szájában.
Julien rámosolygott, majd kigombolta a mellényét. Az esküvői reggeli
formális része a végéhez közeledett, így gondolta, lazíthat egy kicsit, bár
nehezére esett, tudván, hogy Ava néhány óra múlva hazautazik.
– Julien, azt hittem, tetszeni fog, hogy majdnem elélveztem a
süteménytől – szólt Ava kacéran.
– Tetszett is – mondta, majd letörölt néhány morzsaszemet Ava szájáról.
– Te nem eszel?
– Már túl vagyok két szeleten.
– Szerinted én mennyit ettem?
– Nem tudom, egy idő után már nem számoltam.
– Nem csoda… Most, hogy végre nem modellkedem, legszívesebben az
egész asztalt befalnám.
– De hiszen ezt teszed, amióta csak ismerlek.
– Hé, ne pimaszkodj! – bökte meg Ava Julien mellkasát.
Julien elkapta a lány kezét, a szájához húzta, majd a székével közelebb
helyezkedett, hogy a térdük összeérjen.
– Már csak néhány óránk maradt – suttogta Ava. – És én eddig csak az
evéssel voltam elfoglalva.
– És most már befejezted? – mosolygott Julien.
– Az igazat megvallva tudnék még enni, de inkább táncoljunk a
Coldplay-re – fogta kézen Julient.
– Oké, Madonna. De csak egy tánc, aztán megyünk.
– Hová? – szólalt meg váratlanul Vivienne a hátuk mögött.
– Vivienne, istenien áll ez a ruha!
– Köszönöm – mosolygott Vivienne, miközben Ava felugrott és átölelte.
– Szép volt a szertartás, ugye? És sok barátunk eljött, hogy osztozzanak
velünk ezen a jeles napon.
Julien is felállt, adott két puszit a mostohaanyjának, majd megfogta a
kezét.
– Nagyon boldognak látszol!
– Ez így van, Julien. Rég éreztem már magam ilyen boldognak. – Julien
nézte, ahogy Vivienne Gerard-ra pillant, aki vadul gesztikulálva, harsányan
nevet az üzlettársaival. – Tudom, hogy még hosszú út áll előttünk, de egy
kis segítséggel édesapád újra a régi lesz.
– Ezzel egyetértek – bólintott Julien.
– Ebben a nászút is sokat fog segíteni – mosolygott Ava.
– Nem megyünk nászútra – legyintett Vivienne nevetve. – Túl régóta
vagyunk már együtt ahhoz, hogy egy utazás miatt aggódjunk.
– Igazán? Pedig az jó kezdet egy házassághoz – szólt Ava. – Ha egyszer
férjhez megyek, én szeretnék enni…
– Fogadjunk, hogy camembert-t! – ugratta Julien.
– Nem!
– Akkor csigavajat?
– Julien, hagyd már abba, éppen beszélgetek.
– Akkor kávét.
– A kávét nem enni szoktuk.
– Amilyen erőset te iszol, akár kiskanállal is ehetnéd.
Vivienne felnevetett, majd Avára pillantott.
– Annyira sajnálom, hogy nem tudsz maradni karácsonyra! A táncot azért
megvárod?
– Egy táncra még van időm.
– A Coldplayt várja – szólt közbe Julien.
– Jól van, máris intézkedem – mosolygott Vivienne. – Addig igyatok még
egy kis pezsgőt! Szeretném, ha ma mindenki ünnepelne – mondta, majd a
szoknyáját felemelve keresztülsietett a termen.
Julien Ava felé fordult, és mélyen a szemébe nézve szájon csókolta a
lányt.
– Felkészülünk egy életre szóló kalandra? – kérdezte tőle.
– Tökéletes lenne, Monsieur Fitoussi!
70. Eiffel-torony
Ava megállt, és kissé előrehajolt, hogy szusszanjon egyet. Bánta, hogy nem
a Conversét vette fel Debs magas sarkú csizmája helyett, amit kétségkívül
nem arra fejlesztettek ki, hogy az ember száz lépcsőt megmásszon benne.
– Jól vagy? – kérdezte Julien Ava hátára téve a kezét, miközben a lány a
száján át kapkodta a jéghideg, havas levegőt.
– Persze, jól vagyok. Remélem, nem fog visszajönni az esküvői reggeli –
felelte Ava, miközben felegyenesedett. – Szólhattál volna, hogy mire
készülünk, akkor nem ettem volna annyi süteményt.
– Akkor is ugyanennyit ettél volna.
– Na jó, ez igaz.
Ava nézte, ahogy Julien megkapaszkodik a korlátban. Gyönyörű, szürke
öltönyt viselt, fényképezőgépe most is a nyakában lógott, sötét fürtjeibe
belekapott a szél. Ava most egyszerre volt boldog és szomorú. Hamarosan
elhagyja Párizst és vele együtt Julient is. Pedig már kezdte úgy érezni, hogy
végre tartozik valahova.
Ava Julien mellé lépett, és lenézett a városra.
– Innen nézve olyan, mint egy labirintus. Hatalmas és zűrzavaros.
– A labirintus arra való, hogy kitaláljuk, hogyan jussunk ki belőle – szólt
Julien. – Olyan, mint egy kirakósjáték. – Julien felsóhajtott. – Ha lenézek,
látom az összes helyet, ahol együtt megfordultunk.
Ava felsóhajtott, és Julien vállára tette a fejét.
– Szerinted ki tudjuk majd rakni a közös kirakósjátékunkat? – kérdezte.
– Szerintem mindenképpen – felelte Julien. – Én csak egyenes vonalakat
látok a puzzle-ban; csak az eget, a tengert és a Csalagutat.
– Bárcsak együtt maradhatnánk! – szólt Ava.
– Igen, én ugyanezt kívánom. De most azért hoztalak ide, mert van
számodra egy meglepetésem.
Ava elemelte a fejét Julien válláról, és figyelte, ahogy a férfi zsebébe
nyúl.
– Mi az? – kérdezte izgatottan, egy kicsit nyugtalanul.
– Kérem a kezed.
– Egy újabb sapka?
– Nem, Madonna. Ez nem sapka.
Ava ösztönösen lehunyta a szemét, majd néhány pillanat múlva egy apró,
de nehéz tárgyat érzett a tenyerében. Egy aranyszínű lakat hevert a kezében,
amelybe Julien Java feliratot gravíroztatott.
 – Java – suttogta, miközben a férfira pillantott.
– Gondoltam, összefűzhetnénk a nevünket, mint ahogy a celebek szokták.
Éppen egy kávé nevét adja ki. Gondoltam, tökéletes lesz.
Ava köpni-nyelni nem tudott a döbbenettől. A szíve hevesen zakatolt,
mint az Eurostar vonat. Hirtelen elragadták az érzelmek, és bár igyekezett
tartani magát, érezte, hogy a könnyei hamarosan kicsordulnak.
– Ez a legszebb ajándék, amelyet valaha kaptam – mondta remegő
ajkakkal. A fémkorláton közben megpillantotta azt a két lakatot is, amelyet
még néhány nappal ezelőtt tettek fel. Julien új, közös lakatjukat átfűzte a
két korábbi lakatjuk szárán, majd egy kattintással ráerősítette.
– Ez itt te vagy – szólt Julien, Ava lakatjára mutatva. – Az erős és bátor
Ava, aki pontosan tudja, melyik utat fogja választani az életben. Ez én
vagyok – mutatott a másik darabra. – Julien Fitoussi, a szabadúszó. Ez
pedig kettőnket szimbolizálja. A kettőnk szoros kapcsolatát – fogta meg a
harmadik lakatot. – Ahogy két erősebb fél egy még erősebb egészet alkot.
– A legjobb dolog, ami eddig történt velem, hogy eljöttem Párizsba –
szólt Ava patakzó könnyek között. – A másik legjobb pedig, hogy
összetéptem azt a hülye kívánságlistát. Mert ha most írnék egyet, egészen
más dolgok szerepelnének rajta. A te neved állna az összes pont alatt.
– Madonna – vonta a karjaiba Julien.
– Monsieur Fitoussi – Ava Julien nyakába bújva mélyen beszívta a férfi
parfümjének pézsmaillatát. Miközben meleg testéhez simult, rádöbbent,
hogy életében először tapasztalja meg, milyen az igaz szerelem.
71. Gare du Nord

– Sok dolgot elszalasztottunk Párizsban – szólalt meg Debs.

Ava, Rhoda és Debs a pályaudvaron várakoztak az Eurostar vonat mellett.
Körülöttük egyesek a külvárosokba tartó vonatokhoz siettek, míg mások
bőröndökkel és karácsonyi csomagokkal megrakodva éppen leszálltak a
vonatokról. Kissé távolabb egy vonósnégyes zenélt, egy bolyhos,
cseresznyepiros madárjelmezbe öltözött hostess pedig szórólapokat osztott.
Ava újra az órájára pillantott.
– Mit szalasztottál el, Debs? – érdeklődött Rhoda. – Az Én, a kém
sorozatot?
 – Például az East Enderst és azt az első világháborús filmet, amiről
mindenki beszél a Facebookon.
– Akkor csak filmekről van szó? Azt hittem, a hajvasalódat felejtetted
otthon.
– Nincs is hajvasalóm – vágta rá Debs.
– Ava, ideje felszállnunk – szólt Rhoda ismét.
– Még ne. Julien azt mondta, kijön a pályaudvarra. Biztos hamarosan
megérkezik. Felhívom még egyszer – nyúlt Ava a zsebébe a telefonjáért.
– És neked, Rhoda, mi hiányzott a leginkább Angliából? A Slim Fast?
– Dehogy, az tele van rejtett cukorral! – fakadt ki Rhoda.
Ava kissé arrébb állt, és a füléhez szorította a mobilját. Sokáig kicsöngött,
de Julien nem vette fel. Bekapcsolt a hangposta, de Ava nem akart üzenetet
hagyni. Ava el se tudta képzelni, hol lehet Julien. Az Eiffel-toronytól kézen
fogva elsétáltak egészen a hotelig, miközben Ava igyekezett utoljára
magába szívni Párizs illatát és a szép emlékeket. Aznap egész Párizs
szeretetben fürdött. Karácsony előtti napon az Invalidusok háza tele volt
fotogén szerelmespárokkal, akikről sütött, hogy alig várják, hogy együtt
lehessenek az ünnepek idején. Ava visszacsúsztatta a telefont a farzsebébe.
Szíve szerint arra vágyott, hogy Julient lássa utoljára, miközben kifut a
vonat a pályaudvarról. Látni akarta a mosolyát, sötét, göndör fürtjeit,
amelyek sosem álltak egyformán, és húsos, telt ajkait, amelyek mindenütt
végigcsókolgatták…
– Ava, tudom, hogy túl óvatosnak tartod anyukádat, de tényleg ideje
felszállnunk a vonatra.
Ava az órára pillantott, és azt kívánta, bárcsak megállíthatná a
másodpercmutatót.
– Csak még egy percet! – kérlelte barátnőjét.
– Ava, szerintem nem fair, hogy elvárod Julientől, hogy idejöjjön –
fogott Rhoda a monológjába. – Az apjának épp most volt az esküvője, és
mivel Julien volt a tanú, nem hagyhat csak úgy ott csapot-papot. Korábban
már úgyis elbúcsúztatok a szállodánál, nem?
– De, igen – bólintott Ava. – De azért…
– Akkor menjünk! – folytatta Rhoda. – Még felhívhatod a vonatról, a St.
Pancras pályaudvarról, sőt otthonról is.
Debs átkarolta Avát.
 – Én is azt mondtam Didier-nek, hogy ne jöjjön ki az állomásra – mondta
vigasztalóan.
– Akkor többet nem is találkoztok? – kérdezte Ava.
– Nem voltam igazán biztos benne, hogy ő akarja-e, ezért inkább azt
mondtam magamnak, hogy én sem akarom, de aztán…
– Aztán mi történt?
– Meghívott hozzá a jövő hónapban.
– De jó fej!
– Szerintem is.
– De Didier tudja, hogy fontos számomra a karrierem a Diversitynél,
Nem írhatok minden cikket Franciaországban.
– Lányok, gyertek, rég eltelt az egy perc! Ha most azonnal nem indulunk
el, Párizs utcáin kóborolva töltjük a karácsonyt – szólalt meg Rhoda olyan
hangerővel, hogy az egész pályaudvar hallotta.
– Nem is lenne olyan rossz – jegyezte meg Debs.
Ava még egyszer az órájára pillantott, majd megfogta a bőröndjét.
– Rendben, menjünk.
– Biztos vagy benne? Talán még néhány percet várhatunk.
– Nem, nem késhetjük le a vonatot. Még úgyis fogom látni Julient –
sóhajtott Ava. – Igaz, beletelik néhány hónapba, mire összegyűjtöm rá a
pénzt.
– Ava, most már induljunk! – szólt ismét Rhoda.
– Figyelj, Ava! – ölelte magához Debs a barátnőjét. – Amint vége a
családi karácsonynak, gyere át, és Kopparberg ciderben és szilvaborban
fogjuk áztatni a májunkat.
– Megegyeztünk! – mosolygott Ava.
– Már alig várom, hogy lássam, mit szólnak a szeretteim a karácsonyi
vásáron beszerzett ajándékokhoz – mondta Debs, miközben maga után
húzta mindkét bőröndjét.
– Előttem nem kell megjátszanod magad – viccelődött Ava. – Mindketten
tudjuk, hogy az ajándékokat valójában önmagadnak szántad.
– Egyáltalán nem!
– Én vettem magamnak egy szép kis dizájnerruhát egy elragadó butikban
– áradozott Rhoda.
– Én pedig ezt a kalapot – mutatott Ava a fejére.
 – A divat fővárosában képes vagy egy olyan darabot venni, amit az
otthoni ócskapiacon is megkaphatsz? – csóválta a fejét Rhoda.
– Juliennek is vettem egyet – mondta Ava csüggedten.
– Mi tagadás, Didier eszméletlen szexi kalapban! – tette hozzá Debs.
– Nekem is tetszenek a kalapos férfiak – helyeselt Rhoda. – Különösen
James Spader.
– Hát igen – bólogatott Debs.
– Ez a miénk – állt meg Rhoda a vonat nyitott ajtajánál.
– Biztos? – Ava szemével a platformot pásztázta.
– Gyere, szálljunk fel végre! Hideg van.
De Ava inkább kint maradt volna a hidegben. Semmi kedve nem volt
felszállni a vonatra. Már úgyis megszerette a hideget, annak ellenére, hogy
sétáik alkalmával a nap végére úgy érezte magát, mint egy artritiszes
dinoszaurusz. Párizsban a kávé is finomabb volt. Sőt, a csokik is. És
Londonban még a kézműves boltokban sem lehetett kapni csigavajat.
Rhoda felpattant a szerelvényre.
– Ava, gyere már! Szállj fel a vonatra!
– Képtelen vagyok rá.
– Micsoda?! – sikított Rhoda.
– Ava, gyere – simogatta meg a hátát Debs.
– Muszáj megvárnom, hogy elbúcsúzzak tőle – felelte Ava. – Aztán
felszállok a vonatra.
– Ava, nem fog eljönni! Már fél órája várunk rá, a vonat pedig percek
múlva indul!
– Azt mondta, hogy itt lesz, és én bízom benne. Julien sosem hagyna
cserben.
– De Ava, tudod, milyen a párizsi forgalom… Biztos dolga akadt még az
esküvőn, ahogy anyukád is mondta – vigasztalta Debs Avát.
Ava még egyszer búcsút akart venni Julientől. Még egyszer át akarta
ölelni és megcsókolni, hogy Julien ajkainak íze legyen az utolsó, amit érez,
mielőtt hazatér.
– Ava, azonnal szállj fel a vonatra! – kapta el Rhoda a lánya karját.
– Figyelj, akkor először az én poggyászomat viszem fel, így még marad
egy kis időd – ajánlotta Debs. – Mrs. Devlin, megfogná az egyiket, kérem?
– nyújtotta fel Debs az egyik bőröndöt Rhodának.
– Még szerencse, hogy Callisthenics edzésre is jártam.
 Ava még egyszer végignézett a forgalmas pályaudvaron. Az emberek,
mint az apró hangyák igyekeztek a vonatokhoz. Ava nem akarta, hogy az
legyen az utolsó emléke Párizsról, hogy hiába vár Julienre. Mire
visszafordult, Debs az utolsó csomagját is feladta a vonatra, Rhoda kezébe.
– Majd a vonaton írsz neki – javasolta Debs. – Vagy fel is hívhatod.
Biztos túl hangos a zenekar az esküvőn, azért nem hallja a telefoncsörgést.
Ava tudta, hogy most már fel kell adnia, és meg kell elégednie azokkal a
csókokkal, amiket az Eiffel-toronynál kapott a szerelemlakatok mellett,
valamint a Hotel Agincourt előtt. Vett egy mély levegőt, miután látta, hogy
Debs is felszállt a vonatra.
– Van egy üveg pastis a táskámban – vetette fel Debs. – Reenie néninek
szántam karácsonyra, de mi is megihatjuk.
Ava végre felszállt a vonatra.
– Hát arra szükség lesz – mondta, mielőtt egy utolsó pillantást vetett a
pályaudvarra.
– Madonna! – hallotta hirtelen.
Ava hátranézett a vonatról a válla felett, de csak egy férfit látott, aki a
bőröndkocsiról pakolta le a poggyászát.
– Madonna! – figyelt fel ismét a hangra.
Ava Debsre pillantott.
– Te is hallottad?
– Micsodát?
– Madonna, várj!
– Ez Julien! Itt van! – kiáltott fel Ava örömében, majd utat tört magának
a kocsi szűk folyosóján. – Excusez-moi! Kérem, engedjenek! – mondta,
majd leugrott a vonatról, miután megcsúszott, és majdnem leesett a lépcsőn.
Julien a pályaudvar túlsó fele felől szaladt Ava felé. Kabátja lengett utána
a téli szélben. Ava, amint meglátta, rohanni kezdett. Élete leghosszabb
másodperceit élte át, mire végre Julien karjaiban találta magát, aki szorosan
átölelte, majd megcsókolta a lányt.
– Már azt hittem, nem jössz el, és anélkül kell itt hagynom Párizst, hogy
utoljára láthatlak.
– Mondtam, hogy itt leszek – felelte Julien levegőért kapkodva. – Ne
haragudj, hogy késtem.
– Nagy volt a forgalom? Utálom a párizsi dugókat – szólt Ava egy újabb
csók kíséretében.
 – Nem volt nagy forgalom, csak még hazaugrottam. Ezért.
Ava nézte, ahogy Julien előhúzza a zsebéből az útlevelét. A szíve majd’
kiugrott a helyéből örömében.
– Nem voltam benne biztos, hogy te is akarod-e, de gondoltam, vállalom
a kockázatot. Semmi nincs nálam, csak az útlevelem, egy jegy ugyanerre a
vonatra és a fényképezőgépem. Másra nem volt időm. – Julien fújt egy
nagyot. – Ava… veled tölthetem a karácsonyt? – kérdezte.
Ava a kérdés hallatán még szorosabban átölelte Julient.
– Hát persze, Monsieur Fitoussi! – suttogta Ava Julien fülébe. És hogy
nehogy bármi is elvesszen a fordításban, ugyanezt megismételte: – Oui,
Monsieur Fitoussi. Je suis Java.
Karácsonyeste – Rhoda Devlin lakása

– Kérsz még, Julien?

Ava igyekezett elfojtani a nevetést, miközben tele volt a szája az anyja által
szervírozott, szigorúan kalóriaszegény sörrel. Ava leosont a sarki nonstop
boltba, miután Rhoda kényelmesen elhelyezkedett a székében és
belekezdett a karácsonyi smink- és divatbakik fejtegetésébe.
Szegény Julien alig tudta megrágni a Rhoda által alkotott sült tofut, ami
olyan száraz volt, mint a sivatag. Biztos közben azon törte a fejét, hogy
miért hagyta ott a kitűnő francia konyhaművészeti specialitásokat egy
angliai „ünnepi lakomáért”.
– Nem! – vágta rá Julien egy kissé talán túl gyorsan. – Köszönöm szépen,
nagyon finom volt.
Ava már épp felvetette volna, hogy talán a főtt krumpli helyett jobb lett
volna a sült, a zsálya helyett pedig egy kis hagyma, de Rhoda ismét beszélni
kezdett.
– Atyaég, a mártás! Hogy felejthettem el! – pattant fel Rhoda a székéből,
mintha a London Fashion Weekre igyekezne.
– Hű, a torkom! – kapott Julien a gigájához.
– Tudom – nevetett Ava. – Ha a tofu még nem tette meg kellően a
hatását, a szúrós okrától garantáltan megfulladsz.
– Talán a mártás segít – mosolygott Julien elnézően, miközben megfogta
Ava kezét az asztal felett.
Avából megint kitört a nevetés.
 – Az nem is mártás lesz, majd meglátod. Anyám még karácsonykor sem
készít mártást, csak mártáspótlót. Fogadjunk, hogy felvizezett
balzsamecetet hoz.
Julien megszorította Ava kezét.
– Sebaj, így is boldog vagyok, hogy itt lehetek veled.
– Én is – hajolt felé Ava csókra éhesen, amit meg is kapott, miközben
felcsendült Frank Sinatra Ave Maria című száma.
Juliennek ezúttal teljesen másnak tűnt a karácsony. Minden
bensőségesebbnek és szeretetteljesebbnek tűnt.
– Íme, itt is vagyok! – toppant be Rhoda a szobába.
Ava távolabb húzódott Julientől, hogy belekukkantson Rhoda létező
legnagyobb szószostáljába.
– Mi lapul ebben a lavórban, anyu?
Rhoda úgy nézett Avára, mintha épp most jelentette volna be a Max
Factor cég csődjét.
– Milyen lavórban, kislányom?
– Balzsamecet? – kérdezett rá Ava. – De az is finom… nem azért
mondtam…
– Nem, mártás – felelte Rhoda, miközben a kúp alakú, piros gyertyáktól
majdnem lángra kapott a kedvenc Chanel kardigánja.
– Mártás?! Igazi mártás? Porból készítetted?
– Nem. Az áruházban vettem.
– Növényi alapanyagú? – vizslatta Ava gyanakvón a sűrű, barna
folyadékot. Erős illata marhahúsra emlékeztette, ami ufónak számított
Rhoda asztalán, mintha azt mondta volna, hogy a magbár helyett inkább
ugorjanak be a Burger Kingbe.
– Miért, most már vegetáriánus vagy? – kérdezte Rhoda.
– Dehogy! – vágta rá Ava hevesen.
– Mindjárt gondoltam – jegyezte meg Rhoda. – Örömmel jelentem, hogy
karácsony alkalmából marhahúsos mártást vettem, amelyben több kalória
van, mint amit két nap alatt megeszem. Karácsony van, egy kicsit
lazíthatunk, nem?
Ava széles mosolyra fakadt. Apró dolog volt, mégis hatalmas gesztus
Rhodától. Ava belátta, hogy az anyukája tényleg próbál a kedvére tenni.
Normális mártás?! Mi jöhet még ezután?
– Szedjetek, ne csak nézegessétek! – kínálta Rhoda Avát és Julient.
 – A mártás hamar kihűl, és azt hiszem, a tofu egy kicsit száraz lett…
Julien, merhetek neked?
– Igen, köszönöm.
– Én szedhetek a saját kanalammal? – kérdezte gyorsan Ava.
– Látom, óvatos vagy – jegyezte meg Rhoda.
Ava nyelt egy nagyot. Rhoda, a kontrolláló szülő újra a régi volt.
– A desszert eperpuding lesz – jelentette be Rhoda győzedelmesen. Ava
nyomban eldobta a kanalát, és Rhoda nyakába ugrott úgy, hogy majdnem
fellökte a mártásostálat.
– Köszi, anyu! Boldog karácsonyt!
– Egy fénykép? – vette fel Julien a gépét a mellette lévő üres székről. –
Jaj, ne! – kiabált Rhoda. – Előbb megigazítanám a rúzsom.
– Csak mosolyogj, anyu! – bátorította Ava, boldogságtól ragyogva.
– Mosolyogj, és mondd, Java!
Julien sokat sejtve rápillantott.
– Miféle Java? – érdeklődött Rhoda. – Talán Indonéziába készültök? Ava
felnevetett. – Akkor mondd inkább, hogy csíííz. Egy… kettő… három…
camembert!

Eiffel-torony, tavasz

– De rég jártam itt! Már el is felejtettem, mennyi lépcső van. Ez rengeteg! –

nyafogott Debs, miközben az utolsó lépcsőfokokon pihegett.
– Egymillió! – jegyezte meg Didier.
Ava mosolyogva megszorította Julien kezét.
– A szenvedésük láttán igazán fittnek érzem magam.
– Te már profi vagy, pedig legalább három sütit befaltál.
– Remélem, igazad lesz, Didier. A jövő hétig biztos nem fogok tudni még
egyszer feljutni a tetejére – mondta Debs.
– Persze, hogy igazam van. A kontaktjaim, mint mindig, most is ellátnak
a szükséges információkkal. Csak várnunk kell.
Ava a korlátnak dőlve kitekintett a városra. Most merőben más Párizs
fogadta, mint decemberben. A hónak és a csupasz fáknak nyoma sem volt,
mindenütt virágzó bokrok és dús lombkoronák zöldelltek a meleg
napsütésben. Párizs most már Ava otthona volt. A jövő héttől beiratkozott
egy művészeti főiskolára, ami mellett egy kávézóban vállalt állást, nem
messze Julien lakásától. Igaz, nem fizetett olyan jól, mint a
luxusapartmanok eladása, de legalább mindig volt kéznél erős kávé és
camembert. És egyébként is, ki tudja, mit tartogat a jövő? Az is lehet, hogy
egyszer még a rajzolásból fog megélni.
Rhoda otthon maradt Angliában. A kettejük kapcsolata sokat javult az
utóbbi időben. Együtt elutaztak Dél-Franciaországba, és lovagoltak a
tengerparton. A közös kikapcsolódás segített begyógyítani a régi sebeket.
Ava reménykedett abban is, hogy az apja kis időre el tud szakadni a
Tottenham-meccsektől, és egyszer meglátogatja őt Myleene-nel Párizsban.
– És mit eszünk ma este? – vetette fel Ava.
– Már megint a kaján jár az eszed? – forgatta a szemét Didier.
– Szerintem visszamehetnénk abba a kis bisztróba, ahol egyszer együtt
ettünk – ajánlotta Debs.
– A Brasserie Du Becbe? Ahol ezek ketten egész álló este veszekedtek? –
kérdezte Didier.
– Mi pedig parafa dugóval egyensúlyoztunk az orrunkon – nevetett Debs.
– Emlékszem, egész este csuklottál, és a coqot emlegetted – szólt Ava.
– Ez most se változott, n’est ce pas? – Didier nevetve oldalba bökte
Debst.

– Jönnek! – szólalt meg Julien a korlát felé húzódva.

– Karoljunk egymásba! – szólt Didier Debs és Julien közé ékelődve. Ava a
másik oldalról karolt bele Julienbe, bal kezét pedig átfűzte a korlát rácsán.
– Álljanak félre! – kiabált Didier a lépcső tetejére érkező két közterület-
felügyelőnek.
– Tiltakozunk! – tette hozzá Debs.
– Nem mozdulunk innen! – csatlakozott hozzájuk Ava.
A két férfi dühösen, de kíváncsian közeledett feléjük.
– Francia állampolgárként kiállunk a jogainkért – kezdte Julien.
– A jelen lévő turisták pedig szoros kapcsolatot ápolnak a francia
állampolgárokkal – tette hozzá Debs lelkesen.
– Harcolunk a jogainkért!
– Hogy bulizhassunk… – idézte Ava a Beastie Boyst.
– Ez nem vicces, Madonna – korholta Julien. – Ez a két fickó le akarja
vágni a szerelemlakatokat.
 – Tudom, de… mi lenne, ha hagynánk, aztán majd veszünk másikat.
Vagy mindenképp tüntetni szeretnél?
– Hagyják békén a lakatjainkat és menjenek innen, különben…
– Támadunk! – fejezte be Debs Didier mondatát fogcsikorgatva.
– Mint egy bika? – érdeklődött Ava. – Erről eddig nem beszéltünk.
– Egész nap itt maradunk – folytatta Didier az egyoldalú tárgyalást. – És
holnap is. Itt is alszunk, és táncolni fogunk. – Didier annyira belelendült a
protestálásba, hogy Julienbe és Debsbe kapaszkodva, mint egy Moulin
Rouge-táncosnő, kánkánozni kezdett.
– Istenem, ezek ketten hogy bírják ki röhögés nélkül? – szólalt meg Ava,
miközben Didier tovább folytatta monológját.
– Tegyék le vágószerszámaikat, és menjenek haza! Most pedig dúdoljuk
el a himnuszt!
A magasabbik férfi megadóan felemelte a kezét, majd elindult a lépcső
felé, ahová kollégája is követte.
– Győzött a nép! – rázta Didier az öklét a levegőben.
Ava kihúzta a karját a barátai karjából, majd lehajolt, hogy a kezébe fogja
a három, nevüket viselő, összekapcsolt lakatot.
– Nem vagyok biztos benne, hogy mindig ki tudunk jönni, valahányszor
Didier barátja szól az önkormányzattól, hogy a közterület-felügyelők a
lakatok felé tartanak – jegyezte meg Julien.
– Tudom – mondta Ava –, de ha letörik, legfeljebb megjavítjuk.
– Ez egy tanulságos mondat, Madonna – szólt Julien.
– Ideje nekünk is beszerezni egy szerelemlakatot – javasolta Debs Didier-
be karolva.
– Nem akarsz inkább bilincset a hálószobába? – vigyorgott Didier.
– Nagyon rossz vagy! – kuncogott Debs.
Ava Julien felé fordult, és megsimogatta az arcát. – Je t’aime, Monsieur
Fitoussi!
– Je t’aime, Madonna! – viszonozta Julien a szerelmi vallomást, majd
megcsókolta Avát és végigsimított a lány haján, amelyet még most is
rövidre nyírva viselt.

Köszönetnyilvánítás
Hatalmas köszönettel tartozom szupersztár ügynökömnek, Kate Nashnak!
Rengeteget éjszakázott miattam, sőt, még reggel sem hagytam soha sokáig
aludni. Kate, te vagy az én nonstop hangelterelő mennyezetem és a
legnagyobb támaszom. Ugye elviselsz még egy darabig?
Nagy pacsi jár a csodálatos íróbarátaimnak is, Rachel Lyndhurstnek, Zara
Stoneleynak, Linn B. Haltonnak és Sue Fortinnak. (Érdemes elolvasni az ő
könyveiket is!)
Köszönöm a koldusladyknek, a csinos könyvmolyoknak, hogy 2017-ben is
segítséget nyújtottak a közösségi média felületeken.
Külön köszönettel tartozom kedves barátomnak, Kate Hopkinsnak, aki
mindig elszórakoztatja a gyerekeimet, ha tudja, hogy egy újabb könyvön
dolgozom, amelyet aztán elolvashat.
Hálás vagyok az olvasóimnak és mindazoknak, akik követtek az
Instagramon, Facebookon és a Twitteren! A támogatásotok nélkül ez az
egész kaland nem jött volna létre. Minden egyes visszajelzés, megosztás és
komment hatalmas segítséget jelentett számomra. Köszönöm nektek!
És végül, de semmiképpen sem utolsósorban köszönöm Mr. Bignek, a
sziklámnak és horgonyomnak, a férfinak, aki folyamatosan borral itatott és
görög ételekkel etetett, miközben az anyagiak átutalásáért imádkoztunk.
Őrültség volt az egész, de mégis a legjobb dolog, ami történhetett!
És természetesen szeretettel ölelem lányaimat, Ambert és Rubyt, akik
folyton megviccelik az anyjukat, valahányszor az a számítógép előtt
görnyed. Szuperek vagytok, mind a ketten!