Tizenkét megjegyzés a 12.

századi magyar rézpénzekhez

Ujszászi Róbert Könyve és Válasza kapcsán

Nagy Péter Tamás

peter.nagy@orinst.ox.ac.uk
Khalili Research Centre, University of Oxfor d

Szerzői kézirat ©
2019

(Ap ró e lír áso k jav ítv a : 2 0 2 1 .0 7 .2 3 )

A Numizmatikai Közlöny egy korábbi számában jelent meg Ujszászi Róbert A XII. századi
magyar rézpénzek című könyvéről1 írt recenzióm, amelyre a Szerző ugyanott részletes Választ
ad.2 Ebben korábbi recenziómat „bírálat”-ként értelmezi, holott az valójában csak egy olvasói
vélemény volt a Könyvről. Bírálatot véletlenül sem kívántam írni, hiszen az azt a hamis látszatot
keltené, hogy valamilyen szempontból a Szerző fölé helyezem magam. A bírálat egy másik
műfaj, és attól félek, hogy ennek kapcsán Ujszászi nem véletlenül ferdít Válaszában: ezt
olvasva ugyanis az a benyomásom, hogy elsősorban nem a Könyve általam vélt gyengeségei
megvitatását, hanem személyem lejáratását tűzi zászlajára. Az ő módszere helyett én
célszerűbbnek látom, ha tudományos alapokon és az adott rézpénzekről próbálunk meg
vitatkozni. Ennek megfelelően Válasza tudományos íráshoz méltatlan hangnemét a
továbbiakban sem öltöm magamra, a személyeskedő megjegyzéseire pedig nem kívánok
nyilvánosan reagálni. Ehelyett inkább bemutatom véleményemet tizenkét kérdéskörről,
amelyekben szakmai érvek alapján továbbra sem tudok egyetérteni Könyvével és Válaszával.
Miután a Numizmatikai Közlöny szerkesztősége – korábbi ígérete ellenére – végül nem kíván
teret adni a vita folytatására, jelen viszontválaszom nem jelenik meg nyomtatásban.

1. A CNH 98 és Bizánc
Ujszászi Könyvének egyik alappillérét jelenti III. Béla király (1172–1196) CNH 98-as
pénztípusának tanulmányozása.3 Ennek megjelenése eltér a korabeli magyar érmekétől, ami
alighanem arra utal, hogy egy idegen terület – elterjedt nézetek szerint Bizánc – pénzeinek
mintájára készült (1. kép). Így vélekedett Könyvében Ujszászi is, mire recenziómban
említettem, hogy ezen elterjedt – ám sosem bizonyított – hipotézis alátámasztására érdekes lett
volna, ha részletesen összehasonlítja a magyar és bizánci pénzeket, és bemutatja azok közös
jellemzőit. Válaszában három főbb dolgot említ a Szerző: (1) Könyvében kellő alapossággal
foglalkozott a kérdéssel; (2) valójában nem foglalt állást az ikonográfia bizánci előképe mellett;
valamint (3) a CNH 98 és bizánci pénzek részletesebb összehasonlítása értelmetlen lett volna
(Válasz, 216). Vegyük hát sorra, hogy ezen, részben egymásnak is ellentmondó állítások
mennyire felelnek meg a valóságnak.
(1) Ujszászi megfogalmazása szerint „a megfelelő mélységben több helyütt is vizsgáltam a
magyar rézpénzek bizánci kapcsolatait” (Válasz, 216). Ezzel szemben Könyvében azt találjuk,
hogy egyedül egy bő másfél oldalas (!) végjegyzet három mondatában olvashatunk konkrét
összehasonlítást a CNH 98 és bizánci érmék ikonográfiája tekintetében. Kiemeli, hogy egyes
bizánci pénzeken „pontosan ugyanolyan testtartással ülő királyalakokat láthatunk, mint
amilyenek a magyar rézpénzeken is feltűnnek” (Könyv, 64. jegyzet), és egy angol múzeumi
katalógus tábláira hivatkozik.4 Csakhogy, amennyiben valaki fellapozza az adott katalógust,
mind az ott szereplő illusztrációkból, mind pedig a pénzek leírásaiból egyértelműen kiderül,
hogy valamennyi teljes alakos bizánci uralkodó álló – és nem pedig ülő – pózban látható.5 A
fent idézett mondat egy másik egyértelmű tévedése, hogy a Bizánci Birodalomban

1
Ujszászi Róbert: A XII. századi magyar rézpénzek. Magyar Éremgyűjtők Egyesülete, Budapest 2010
(továbbiakban: “Könyv”).
2
Vita egy közelmúltban megjelent könyv kapcsán, NK 112–113 (2013–2014). 211–224, benne: Ujszászi Róbert:
Válasz egy megkésett recenzióra/bírálatra. 215–224 (továbbiakban: “Válasz”).
3
A típushoz ld. Tóth Csaba – Kiss József Géza – Fekete András, Az Árpád-kori Magyar pénzek katalógusa I. I.
(Szent) Istvántól Imréig. Martin Opitz, Budapest 2018, kat. 16.15.
4
Wroth, Warwick W.: Catalogue of the Imperial Byzantine Coins in the British Museum. British Museum, London
1908. 2. kötet, 69–73. tábla (cím hibásan szerepel Ujszászi bibliográfiájában).
5
Wroth: Catalogue of the Imperial Byzantine Coins. 2. kötet, 566–597, 69–73. tábla.

1
természetesen nem királyok, hanem császárok uralkodtak, így a pénzeken is ők szerepelnek,
amint az a hivatkozott katalógus címéből is kiderül: Catalogue of the imperial Byzantine coins.
(2) Miután recenziómban megjegyeztem, hogy Ujszászi nem bizonyította a CNH 98 bizánci
előképét, Válaszában arra utal, hogy szerinte a CNH 98 nem is feltétlen bizánci előkép alapján
készült. Nézete alátámasztására idézi Könyve egy mondatát, miszerint „Önmagában véve
mindkét oldal ábrázolása olyan sematikus és annyira a keresztény kultúrkörben gyökeredző
hatalmi és vallási szimbolikával megjelenített éremkép, hogy művészettörténeti szempontból
sikeresen lehet érvelni mind a keleti, mind a nyugati hatás mellett, az azonban szinte teljesen
bizonyos, hogy döntő bizonyítékot nem lehet felhozni egyik mellett sem.” (Könyv, 15.) Ezen
idézet igen elegáns válasz lenne Ujszászitól, már amennyiben ezzel cáfolni tudná a
recenziómban tett megjegyzésemet. Valójában azonban az idézett mondat ellentmond Könyve
minden más részének, ott ugyanis a Szerző rendre bizánci „hatásról” írt, vagyis szerinte az
ábrázolások „stílusukban [..] egyértelműen bizánciasak” (Könyv, 64. jegyzet). Továbbá „az
anyag és az éremkép összbenyomása alapján azonban a bizánci hatás jóval erőteljesebb,
tulajdonképpen meghatározóan domináns”. Külön a hátlap kapcsán említette, hogy
„valószínűnek tartom, hogy egyszerűen egy bizáncias ábrázolástípus változatáról lehet szó,
közvetlen nyugati behatás nélkül” (Könyv, 13, 15). Munkája angol összefoglalójában írja, hogy
„in the discussion of the iconography of the obverse, it will be apparent that it displays
primarily Byzantine artistic influences”. Ugyanott a hátlap kapcsán ezt olvashatjuk: „on the
basis of the Eastern and Western antecedents of the image of the Virgin Mary (as depicted on
the reverse), it will become clear that Béla III marked his coins with such an image due to a
primarily Byzantine influence” (Könyv, 172).6 Ujszászi tehát többször is egyértelműen állást
foglalt Bizánc mellett, továbbá Könyvében gyakran „bizánci típus”-nak nevezte a CNH 98-at.
A Válaszában és jelen bekezdés elején is idézett mondat ugyan valóban szerepel a Könyvben,
ám egyértelműen nem tükrözi a Szerző álláspontját, hanem ellentmond annak.
A bizánci hipotézis nem csak a CNH 98 ikonográfiája, hanem más jellemzők esetében is
megjelenik Ujszászinál. Szerinte „természetesen Magyarországon elsődlegesen bizánci
mintára kell gondolnunk, legalábbis az anyag (ti. réz) szempontjából” (Könyv, 44). Valamint
„minden valószínűség szerint a magyarok is a bizánci pénzeket vették mintául a tál forma
kialakításának tekintetében” (Könyv, 47). Utóbbi kijelentés már csak azért is problematikus,
mert Ujszászi maga bizonyította, hogy Bizáncban teljesen más technikával érték el a tál alakot,
mint a CNH 98 esetében (Könyv, 49–50). Vajon ennek ellenére mégis ahhoz kellene
ragaszkodnunk, hogy Bizáncból kölcsönözték azt? A Könyvben nem találunk magyarázatot, a
Szerző egyedül a „minden valószínűség szerint” kifejezéssel támasztotta alá gondolatmenetét.
Könyvében több helyen is felhozta a bizánci kérdést, ám rendszerint abból indult ki, hogy a
CNH 98 csakis bizánci mintára készülhetett. Más lehetőséget nem vett komolyan számításba,
jóllehet ezen nézetét a pénz egyetlen vonatkozásában sem tudta igazolni.7
(3) Ujszászi külön reagál azon megjegyzésemre, miszerint a CNH 98 esetében „érdekes lett
volna összehasonlítani az érmét konkrét bizánci pénzekkel, illetve választ keresni arra, hogy
miért nem találunk megfelelő előképet”. Válasza szerint „ha ugyanis nincs olyan struktúrájú
veret, amellyel összevethető lenne a CNH 98[,] akkor nincs igazán értelme hosszasan
hasonlítgatni sem. Nem igazán értem, hogyan magyarázható meg, hogy egy adott típusnak
nincs pontos előképe, ez logikai nonszensz!” (Válasz, 216). Ezzel szemben úgy vélem, hogy ez
nem „logikai nonszensz”. Én ugyanis nem annak magyarázatát hiányoltam, hogy miért nincs
pontos előképe a CNH 98-nak, hanem annak tárgyalását, hogy miért nem találunk pontos

6
Jelen írásomban időnként Ujszászi angol összefoglalójából (Könyv, 172–175.) idézek, magyar nyelven ugyanis
nem található ilyesmi a Könyvben. Az Összegzés című fejezet (Könyv, 81–82.) nem tesz kísérletet összefoglalni
a mű gondolatmenetét.
7
Vö. Válasz, 220.: „Munkámban nem gondolkodtam prekoncepciók mentén, sőt igyekeztem a korábbi kutatásoktól
valamelyest eltávolodni a minél objektívebb kép érdekében”.

2
előképet, mármint a bizánci pénzek között. A válasz pedig roppant egyszerű: azért, mert az
adott veret nem bizánci pénzek mintájára született. Ujszászi azonban sem Bizáncban, sem
másutt nem keresett választ a kérdésre, amit okkal hiányolhat az olvasó.
Philip Grierson véleménye szerint egyértelmű, hogy a CNH 98-on látható alakok nem
felelnek meg a korabeli bizánci pénzek ábrázolásainak – legyen szó akár az előlapon látható két
királyról, akár a hátlapon látható Máriáról.8 Ebből kiindulva Stanisław Suchodolski máshol
keresett előképet, és arra jutott, hogy I. Frigyes (1155–1190) német-római császár brakteáta
pénzei pontosabb analógiákat mutatnak a CNH 98-ra. Különösen meggyőző a hátlapon látható
Mária és a császár egy ábrázolásának hasonlósága, itt szinte csak a koronát kellett glóriára
cserélni, illetve elvenni az országalmát.9 Ujszászi mindezzel nem értett egyet, és Könyve
végjegyzeteiben hosszasan sorolta, hogy milyen különbségeket talált az adott német pénzek és
a CNH 98 között. Kiemelte, hogy a magyar pénzen a királyokat keretező sematikus építészeti
elemek – a középső „oszlop”, annak árkádszerű szétnyílása és a talaj – hiányoznak a császári
brakteátákról (Könyv, 64. és 75. jegyzet). Suchodolski nézetével szemben Ujszászi kiállt a
„bizánci hatás” mellett, noha nem tett kísérletet arra, hogy pontosabb analógiákat találjon, a
kimutatott különbségek pedig bizánci pénzek vonatkozásában is fennállnak.
Fontos észrevennünk, hogy I. Frigyes rendszerint trónon ülve, keresztekkel vagy
liliomokkal díszített koronában, kezeiben országalmával és liliomos jogarral látható a különféle
ábrázolásain,10 ami alapvetően megfelel a CNH 98 királyalakjainak. A korabeli Bizáncból nem
ismert ilyen ábrázolás, Magyarországról azonban igen: II. Béla (1131–1141) óta valamennyi
királyi nagypecsét ezen ikonográfiát követi.11 III. Béla aranypecsétjén kisebb változások
jelennek meg az ábrázolásmódban, például a korona pendíliája és a jobb kéz testmelletti tartása
(2. kép), majd ezek egyértelműen visszaköszönnek a CNH 98 királyábrázolásain.12
Véleményem szerint ha valami egyértelmű és közvetlen magyar előzményekkel rendelkezik,
akkor annak eredetét nem célszerű külföldön keresni. Ami a CNH 98 sematikus építészeti
elemeit illeti, azok igencsak hasonlítanak azon építészeti elemekre, amelyek Gelnhausen városi
pecsétjén keretezik I. Frigyes császárt és feleségét, Beatrixot (3. kép).13 Mindezek alapján
továbbra is valószínűsíthető, hogy a magyar rézpénz egyes elemei, például a hátlap Mária-
alakja és az előlap építészeti kerete a német-római császár ábrázolásai nyomán készültek. Az

8
Grierson, Philip: The Coins of Medieval Europe. Seaby, London 1991. 100. (A szerző nevét Ujszászi rendre
hibásan írja Könyvében.)
9
Suchodolski, Stanisław W.: East or West? Concerning the Iconographic Patterns of the Hungarian Copper Coins
of the So-Called Byzantine Type. In Bertók Krisztina és Torbágyi Melinda (szerk.) Emlékkönyv Bíró-Sey Katalin
és Gedai István 65. születésnapjára: Festschrift für Katalin Bíró-Sey und István Gedai zum 65.
Geburtstag. Magyar Numizmatikai Társulat, Budapest 1999. 267‒273 (a cím hibásan szerepel a Könyv
bibliográfiájában).
10
Ld. például Deér, Josef: Die Siegel Kaiser Friedrichs I. Barbarossa und Heinrichs VI. in der Kunst und
Politik ihrer Zeit. In Beer, Ellen J. – Hofer, Paul – Mojon, Luc (szerk.) Festschrift Hans R. Hahnloser zum 60.
Geburtstag. Birkhäuser, Basel 1961. 47–102; Fees, Irmgard: Die Siegel und Bullen Kaiser Friedrichs I.
Barbarossa. Archiv für Diplomatik, Schriftgeschichte, Siegel- und Wappenkunde 61 (2015). 95–132.
11
Bartoniek Emma: Az Árpádok ércpecsétei. Turul 38 (1924–1925). 12–26 (a hivatkozás hibásan szerepel
Ujszászi bibliográfiájában); Takács Imre: Az Árpád-házi királyok pecsétjei: Royal Seals of the Árpád Dynasty.
Magyar Nemzeti Levéltár, Budapest 2012. 22–24, kat. 11–12, 15, 17.
12
Ld. Takács: Az Árpád-házi királyok pecsétjei. Kat. 19. Ld. még Káldos István: Gondolatok III. Béla király
rézpénzeiről. Az Érem 1988/2. 7; Káldos István: Ki lehet a másik király? (Ismételten az első magyar
rézpénzekről). Az Érem 1994/2. 10. A CNH 98 és III. Béla aranypecsétjének kapcsolatára Ujszászi is felfigyelt,
majd legfontosabb következtetése, hogy az aranypecsét “esetében teljesen egyértelmű és első ránézésre érezhető
a bizánci eredet” (Könyv, 61. jegyzet).
13
Ld. Weber, Christoph Friedrich: Barbarossa auf Stadtsiegeln: Die Siegel von Lodi, Lauingen und Gelnhausen
in den Kontexten ihrer Entstehung, Verwendung und Rezeption. Archiv für Diplomatik, Schriftgeschichte,
Siegel- und Wappenkunde 61 (2015). 175–185. Gelnhausen pecsétje ugyan csak később, 1230 körül készült,
vélhetően ennek is volt előzménye, amit azonban mára nem ismerünk.

3
előlapon látható két alak ugyanakkor pontosan illeszkedik a korabeli magyar királyi
ikonográfiába.

1. kép. III. Béla rézpénze, CNH 98, 1172–1196. (© Pannonia Terra Numizmatika)

2. kép. III. Béla aranypecsétje, előlap, 1172–1196.

(Takács, Az Árpád-házi királyok pecsétjei. Kat. 19.)

3. kép. Gelnhausen városi pecsétje, I. Frigyes császár és felesége, Beatrix ábrázolásával,

1230k.

Ujszászi Válasza szerint „Nagy [...] hibámul rója föl, hogy nem próbáltam meg egy
egyébként eléggé értelmetlennek tűnő (s racionális gondolkodás alapján egyáltalán föl sem
merülő) kérdésre valamilyen spekulatív választ keresni” (Válasz, 216.) – írja ezt arra

4
vonatkozóan, hogy recenziómban hiányoltam a CNH 98 előképének tárgyalását. Ezzel szemben
úgy gondolom, hogy a kérdés egyrészt nem irracionális, másrészt nem megválaszolhatatlan,
csupán alapos kutatást igényel. Recenziómban is ezt hiányoltam Ujszászi Könyvéből.

2. A CNH 101 előképe

A CNH 98 mellett a Könyv másik alappillérét a pszeudo-arab mintájú CNH 101 pénztípus
tanulmányozása jelenti (4. kép).14 Itt foglalkozik a Szerző az előkép kérdésével, vagyis, hogy
milyen arab feliratos pénz(ek) mintájára készülhetett a magyar rézpénz. A választ Ibn Mardanís
(1147–1172) murciai uralkodó dínárjaiban találja meg, ami egy új felfedezést jelent a téma
kutatásában – már amennyiben azt a tudományos közélet elfogadja. Ehhez azonban úgy vélem,
elkerülhetetlen, hogy a felfedező bemutassa és bizonyítsa felfedezését kollégái számára, amit
Ujszászi elmulasztott. Mint korábban írtam, „az olvasó kénytelen elhinni, hogy [a] szerzőnek
igaza van, hiszen a könyv nem közöl illusztrációt Ibn Mardanís pénzeiről”. Hozzáteszem, hogy
az illusztráció csupán segítette volna bemutatni a két pénztípus esetleges kapcsolatát, miután a
Könyv szövege nem részletezi a kérdést.
A CNH 101 és Ibn Mardanís pénzeinek hasonlóságát ennyiben tárgyalja a Szerző:

[Ibn Mardanís] veretei előoldali mezeje igen hasonlít a CNH 101 mezőjere. Van azonban
egy olyan éremképi elem, amely egyértelműen elárulja a magyar és az arab típus
összefüggését. Ez pedig nem más, mint a mező alsó részében látható apró kis jegy [, ...]
egy apró ötágú csillag [...], ugyanazon a helyen, amelyen a magyar veret esetében egy
kis csillagot láthatunk (bár a CNH 101 esetében ez nem öt-, hanem négyágú csillag)”
(Könyv, 43).15

Ezt olvasva nyilván adja magát a kérdés: mi van a pénzeken látható összes többi jellel? Vagy
talán a csillag az egyetlen, ami perdöntő, és semmi más nem is számít? Milyen arab feliratokat
utánoz a CNH 101? Vagy esetleg miközben Ujszászi azt próbálja bizonyítani, hogy az egyik
pénztípus a másik mintájára készült, elfelejtette volna összehasonlítani őket?
Úgy gondolom, hogy amennyiben a Szerző magát az összehasonlítást elvégezte volna –
csak a Könyvből maradt volna ki annak ismertetése –, akkor észrevette volna, hogy téved. Ibn
Mardanís pénzeinek előlapja ugyan hasonlít a CNH 101-re, azonban az arab feliratok és azok
imitációja között alapvető eltérések is vannak. Különösen feltűnő, hogy a magyar pénzen a
csillag két oldalán látható, egy-egy horog (vagy „J”) alakú jel nem szerepel Ibn Mardanís
pénzein (legalábbis nem a csillaggal együtt).16 Ebből következik, hogy a CNH 101 nem
készülhetett Ibn Mardanís pénzeinek mintájára. Ugyanakkor Ibn Mardanís elődje, Abd Allah
ibn Ijád (1145–1147) dínárja (5. kép) lényegesen pontosabb hasonlóságot mutat a CNH 101-
gyel.17 Ezen a csillag helyén egy hasonló szigla látható, két oldalán az amír al-muminín („a
hívők vezetője”) kifejezés rá és váv betűivel, így a magyar pénz két horog alakú jele

14
Ld. Tóth – Kiss – Fekete, Az Árpád-kori magyar pénzek, kat. 16.16–16.17.
15
Ujszászi hivatkozása: Canto García, Alberto – Ibrāhīm, Tawfiq ibn Ḥāfiẓ: Moneda andalusí: La colección del
Museo Casa de la Moneda. Fundación Real Casa de la Moneda, Madrid 2004. Kat. 685–692 (a kötet címe és
mindkét szerző neve hibásan szerepel Ujszászi bibliográfiájában).
16
Ez alól egyetlen kivétellel találkoztam, ezen a pénzen azonban további díszítőelemek láthatók, amelyek
hiányoznak a CNH 101-ről; Canto García – Ibrāhīm: Moneda andalusí. Kat. 685.
17
Ld. Medina Gómez, Antonio: Monedas hispano-musulmanas: Manual de lectura y clasificación. Instituto
Provincial de Investigaciones y Estudios Toledanos, Toledo 1992. 372, kat. 150;
http://www.andalustonegawa.50g.com/almoravids_taifas.htm (hozzáférés: 2018. január 17).

5
egyértelműen ezeket utánozza. A mezőben szereplő felirat így hangzik magyarul: „Az imám,
Isten szolgája, a hívők vezetője”. A körirat fordítása: „A könyörületes és irgalmas Isten
nevében; ezt a dínárt Murcia városában 540-ben (1145–1146) verték”. A mező felirata több
más korabeli andalúziai pénzen is olvasható, ám véleményem szerint a CNH 101 mezője ezt a
típust követi legpontosabban, noha sematizálja azok megjelenését, elhagy vagy éppen
hozzátesz egyes jeleket. A körirat esetében ugyanakkor nem tesz kísérletet konkrét felirat
imitálására.18

4. kép. III. Béla rézpénze, CNH 101 (előlap), 1172–1196.

(© Pannonia Terra Numizmatika)

5. kép. Abd Allah ibn Ijád aranypénze (előlap), 1145–1146, Murcia.

(© Tonegawa-gyűjtemény)

Mindeddig azonban csupán a CNH 101 előoldaláról volt szó. Már recenziómban szóvá
tettem, hogy Ujszászi is csak erről írt Könyvében, míg a pénzek hátoldaláról egyáltalán nem
esett szó az előkép kapcsán. Válasza szerint „bár explicite nem kerül kijelentésre, hogy csak az
előoldal hasonló, de ahol erről van szó, ott az alábbi megfogalmazást használtam: »veretei [ti.
IbnMardanís (sic) pénzeinek] előoldali mezeje igen hasonlít a CNH 101 mezőjére«” (Válasz,
221). Itt Ujszászi figyelmét elkerülte Könyve angol összefoglalójának alábbi mondata:
„Mohamed ibn Said (sic) (1147–1171) (sic), the last ruler of the Almoravid Empire (sic) coined
money exactly like the CNH 101-type” (Könyv, 173–174).19 A Szerző tehát igenis explicite
kijelentette, hogy szerinte a CNH 101 és Ibn Mardanís (Ujszászinál „Mohamed ibn Said”)

18
Nagy, Péter T.: “Islamic” Artifacts in Hungary from the Reign of Béla III (1172–1196): Two Case Studies.
Annual of Medieval Studies at CEU 22 (2016). 53–55.
19
Ibn Mardaníshoz ld. még alább, 11. pont.

6
pénze pontosan megegyezik. Ez természetesen nem igaz, hiszen a két hátlap megjelenésének
semmi köze egymáshoz.
Ujszászi Válaszából azt is megtudjuk, miért hagyta figyelmen kívül a CNH 101 hátlapját:
„a magyar pénzek hátlapi ábrázolásai köztudottan jóval kevésbé hangsúlyosak (esetenként
elnagyoltak, kidolgozatlanok, sőt elhagyagoltak) az előoldalhoz képest, így van ez a CNH 101
esetében is, így ezen éremkép esetében jóval kisebb eséllyel találhatunk pontosan megnevezhető
előképet” (Válasz, 221). Ez alapvetően igaz, csakhogy Ujszászi megint csak nincs tisztában
Könyve egy kijelentésével, miszerint a CNH 101 esetében „egyértelmű, hogy valamilyen
mintája a hátlapnak is lehetett” (Könyv, 164. jegyzet). Könyvében tehát még leírta, hogy
létezhet előképe a hátlapnak, Válaszában pedig már azt magyarázza, hogy ilyet hiába is keresett
volna. Mindezt félretéve, az a tény, hogy „jóval kisebb eséllyel találhatunk pontosan
megnevezhető előképet”, még nem kell, hogy elijesszen a feladattól. A hátlap előképe ugyanis
azonosítható, mégpedig több almorávida pénztípus előoldali képével, még ha azokat nyilván
elnagyoltabban is utánozza, mint az előlap.20
Recenziómban nem vitattam Ujszászi azonosítását a CNH 101 előképére vonatkozóan,
egyedül azt tettem szóvá, hogy elfelejtette bizonyítani nézetét. Azóta azonban rá kellett jönnöm,
hogy tévedett. A pénz előlapja lényegesen jobban hasonlít Abd Allah ibn Ijád pénzére, míg a
hátlap egy almorávida pénz mintájára készült. Emellett Könyve írásakor teljességgel
megfeledkezett az érme másik oldaláról, arra még csak nem is keresett párhuzamot. Mindebből
pedig az derül ki számomra, hogy Ujszászi, aki saját bevallása szerinti „hosszas kutatásokat”
végzett a CNH 101 előképe kapcsán (Könyv, 43.), valójában elmulasztotta kellő mélységben
tanulmányozni Könyve egyik alapvető jelentőségű kérdését.

3. STEPHANVS REX és a bizánci pénzrendszer

Ujszászi Könyvében szó esett a STEPHANVS REX/ PANNONIA köriratú aranypénzről, és

felmerült annak III. Béla korabeli datálása: az „aranypénzzel kapcsolatosan – elsősorban a
bizánci minta és a bizánci pénzrendszer átvétele miatt – esetlegesen felmerülhet, hogy III. Béla
korában készült típusról van szó” (Könyv, 72). Vagyis Ujszászi két, egyértelműnek tekintett
kiindulópont – (1) a bizánci minta és (2) a bizánci pénzrendszer átvétele – alapján igyekezett
egy harmadik gondolatot, nevezetesen a III. Béla korabeli datálás lehetőségét felvetni. A Szerző
módszerével ellentétben úgy gondolom, hogy előbb a két kiindulópontot kellett volna
bizonyítani, majd azt követően további gondolatmenetet építeni azokra.21 Továbbá, még ha
ezen erősen vitatható kiindulópontok igazak lennének is, nehezen érthető számomra, hogy
ezekből miért következne a pénz III. Béla korabeli datálása.
(1) Ujszászi megfogalmazása arra utal, hogy szerinte a STEPHANVS REX aranypénz
bizánci minta alapján készült, ám mégsem tett kísérletet arra, hogy összehasonlítsa azt bizánci
pénzekkel. Meglepő továbbá, hogy figyelmen kívül hagyta Cécile Morrison és Kovács László
egyértelmű véleményét, miszerint az adott veretnek nem ismert bizánci előképe.22 Amennyiben

20
Nagy: “Islamic” Artifacts. 55–56. A lehetséges előképekhez ld. például Canto García – Ibrāhīm: Moneda
andalusí. Kat. 541, 549, 558–559; http://www.andalustonegawa.50g.com/almoravids/32.jpg (hozzáférés: 2018.
január 17).
21
Vö. Könyv, 84.: „Mindvégig szem előtt tartottam azt a számomra iránymutató alapvetést, amely szerint, ha
valami meggyőző módon nem bizonyítható, akkor az tényként semmilyen körülmények között sem fogadható el.
Következésképpen nem építhető rá semmiféle más gondolat sem, hiszen a feltételezések által összekötött elmélet,
ha mégoly tetszetős is, valójában nem szilárd érvelés eredményeként létrejött gondolati felépítmény, hanem csak
alap nélküli tákolmány.”
22
Schreiner, Peter et al.: Bibliographische Notizen und Mitteilungen. Byzantinische Zeitschrift 86–87 (1993–
1994). 277 (Morrison, Cécile); Kovács László: A kora Árpád-kori magyar pénzverésről: Érmetani és régészeti

7
Ujszászi mégis talált ilyet, úgy azt célszerű lenne volna bemutatnia Könyvében. A
STEPHANVS REX pénz eredete számos problémát vet fel, ugyanakkor talán nem mellékes
megemlítenem, hogy hasonló ábrázolással például a normann Dél-Itáliában is vertek
pénzeket.23 Mindezek fényében nem látom okát, hogy bizánci mintát véljünk felfedezni a
STEPHANVS REX aranypénz ikonográfiája mögött.
(2) Ujszászi másik kiindulópontja, a bizánci pénzrendszer magyarországi átvétele már csak
azért is problematikus érv a STEPHANVS REX pénz kapcsán, mert maga a Szerző is belátja,
hogy az adott típus nem illeszkedik a korabeli bizánci pénzrendszerbe: „Béla idejében a bizánci
pénzek már sokkal másabb jellegűek voltak, mint a kérdéses aranypénz” (Könyv, 73). Ebből
következik, hogy ez alapján még feltételesen sem vethető fel az aranypénz III. Béla korabeli
datálása. Ugyanakkor a Könyv egészén átívelő kérdés a bizánci pénzrendszer esetleges átvétele.
A Szerző evidenciaként kezeli, hogy III. Béla bizánci mintára reformálta meg a magyar
pénzrendszert: „valamilyen oknál fogva azonban úgy tűnik, a bizánci pénzrendszer mintájára
mégis bevezették a rézpénzverést” (Könyv, 60). A rézpénz bizánci eredetét azonban sem
Ujszászi, sem korábban senki más nem bizonyította, a „valamilyen okot” pedig elfelejti
ismertetni a Szerző. Ráadásul ő is elismerte, hogy a magyar és bizánci pénzrendszer közel sem
egyezik, ezt a problémát azonban áthidalta azzal, hogy “nincs azonban szó a bizánci
pénzrendszer teljes, szolgai jellegű átvételéről” (Könyv, 73).
Ujszászi A rézpénzek értékviszonyai című alfejezetben (Könyv, 69–76.) foglalkozott a két
pénzrendszer kapcsolatával. Itt olvashatjuk, hogy „a magyar rézpénzek súlya pontosan a
Bizáncban használatos rézpénzek, a 4 g-os tetarteron és a 2 g-os 1/2 tetarteron súlya között
van” (Könyv, 69). Ezen kijelentés igen meglepő, ugyanis a Szerző többszáz CNH 101-es
rézpénz lemérése révén 1,65 g-os átlagsúlyt állapított meg (Könyv, 387. jegyzet). Itt vélhetően
nem általánosságban a magyar rézpénzekre, hanem egyedül a 2,88 g átlagsúlyú CNH 98-ra
gondolt a Szerző, csak tévesen fogalmazott. Akárhogyanis, Ujszászi ezután a CNH 98 értékét
igyekezett kiszámolni, csakhogy ehhez ismerni kellett volna a réz nyersanyag korabeli értékét.
Ennek hiányában egy sajátos megoldáshoz folyamodott: „Réz árakra vonatkozó pontos
adatokat azonban nem találtam a korból, így azután végül egy I. Mátyás-kori per adatait
használom számításaimhoz. Ezen per iratai szerint az 1450-es években 200 mázsa réz 900
aranyforintot ért” (Könyv, 69). Itt tehát Ujszászi egy több mint két és fél évszázaddal későbbi
forrás adatait vetítette vissza III. Béla korára. Ezen problémát félretéve, számításai szerint a
magyar ezüstpénzek és a CNH 98 értékaránya 1:14 körül volt, ami igen közel állt a bizánci
nomisma és aspron 1:16, vagy akár az aspron és tetarteron 1:18 értékarányához. A Szerző
szerint ezen közelség „kapcsolatot feltételez” a két pénzrendszer között, továbbá a CNH 104 és
a CNH 98 között 1:17,5 aránypárt számított ki (Könyv, 69–70). Mindez tehát Ujszászi szerint
azt jelenti, hogy a bizánci pénzendszer egyes elemei megjelentek a magyar pénzverésben.
Amennyiben a fenti gondolatmenetet bárki is meggyőzőnek találná, van egy jelentős
probléma: a magyar pénzek esetében az értékarány a felhasznált réz nyersanyagára, és nem a
vert pénz értékére vonatkozik. Ujszászi saját szavai szerint: „a rézpénzek nem anyaguk értéke
szerint vettek részt a forgalomban, hanem névértékkel forogtak. Arról azonban, hogy ez a
névérték a denár értékének hányad része lehetett, csak találgatni tudunk” (Könyv, 69–71).
Következésképpen, semmi alapja sincs a CNH 98 és ezüstpénzek értékarányait találgatnunk,

tanulmányok a Kárpát-medence I. (Szent) István és II. (Vak) Béla uralkodása közötti időszakának (1000–1141)
érméiről. MTA Régészeti Intézete, Budapest 1997. 270–271 (a cím hibásan szerepel Ujszászi bibliográfiájában).
23
Ld. Travaini, Lucia: La monetazione nell’Italia normanna. Istituto Storico Italiano per il Medio Evo, Roma
1995. Kat. 201 és passim; Grierson, Philip – Travaini, Lucia: Medieval European Coinage: With a Catalogue
of the Coins in the Fitzwilliam Museum, Cambridge. 14. kötet: Italy (III): (South Italy, Sicily, Sardinia).
Cambridge University Press, Cambridge 1998. Kat. 186 és passim; D’Andrea, Alberto – Contreras, Vincenzo:
The Normans’s Coins of the Kingdom of Sicily. Edizioni D’Andrea, Ariccia 2013. Kat. 143 és passim.

8
így tehát eljutunk oda, hogy a magyar és bizánci pénzrendszerek közvetlen kapcsolata
teljességgel megalapozatlan.
Bár Ujszászi sikertelenül próbálta igazolni elméletét a magyar és bizánci pénzrendszer
kapcsolatáról, mégis kitartott mellette. Más alternatívát nem vett komolyan számításba, noha
röviden említette a normann és magyar pénzverés párhuzamait:

Az itáliai normann pénzverés bizonyos szempontból párhuzamba állítható a XII. század

végének magyar érmelésével. A normannok ugyanis arany- és rézpénzeket is verettek
az arab és bizánci pénzek mintájára (réz follisokat és arany tarikat [sic] bocsátottak ki).
Ezek a veretek nemcsak súlyban, hanem éremképben is követték sokszor a muszlim,
illetve a bizánci pénzeket, vagy legalábbis sok motívumot vettek át ezekről a fajokról.
(Könyv, 43–44).

Itt a Szerző megfeledkezett több más normann pénztípusról, amelyek relevánsabbak, mint a
follisok és tarìk, illetve nem említette ezen pénzek súlyát, pontos megjelenését és értékarányait.
Ahelyett, hogy komolyan utánajárt volna a normann kapcsolat lehetőségének, inkább gyorsan
visszatért a bizánci hipotézishez, hiszen nyilván meg volt győződve annak helyességéről.
Amennyiben röviden szemügyre vesszük a normann pénzverést és különösen II. Roger
(1105–1154) 1140-ben bevezetett – majd bő négy évtizedig használt – pénzrendszerét, érdekes
párhuzamokat találunk III. Béla érmelésével. A CNH 98 átlagsúlya 2,88 g, a CNH 101
átlagsúlya 1,65 g, míg a [III.] Béla nevét viselő CNH 111 átlagsúlya 0,2 g (hasonlóan több más
korabeli ezüstpénzhez).24 A normann ducalis elvben 2,8 g, a follaro rézpénz elvben 2 g
(gyakorlatban sokszor 1,5 g körül), míg a kharruba ezüstpénz 0,2 g körül volt.25 Ugyan a
ducalis elvileg ezüstpénz volt, egy korabeli forrás, Falcone di Benevento írása szerint több rezet
mint ezüstöt tartalmazott.26 Itt tehát azt látjuk, hogy három, III. Béla korabeli magyar pénztípus
súlya és anyaga feltűnően közel áll három normann pénztípus súlyához. Emellett a ducalis tál
formájában is emlékeztet a CNH 98-ra. A 4,5 g-os STEPHANVS REX pénznek is megvan a
maga párhuzama a normann rendszerben, legalábbis névleg létezett a solidus regalis.27
Többek között a normann Dél-Itália pénzverése kapcsán így fogalmaz Ujszászi: „ezen
területek fragmentált érmelése (de szinte a pénzverés rendszerének minden eleme) gyökeresen
különbözik a magyar viszonyoktól, a részletes összehasonlításnak tehát nem lett volna sok
értelme” (Válasz, 222). Ujszászival szemben úgy gondolom, hogy a normann Dél-Itália
fragmentált pénzverési rendszere igen érdekes hasonlóságokat mutat a magyar viszonyokkal.
Természetesen a magyar pénzrendszer esetleges normann kapcsolata a fent kifejtetteknél
messze részletesebb kutatást igényel, sajnálatos azonban, hogy Ujszászi anélkül foglalt állást
Bizánc mellett, hogy akár csak alapjaiban is utánajárt volna a kérdéseknek.

24
Ld. Tóth – Kiss – Fekete, Az Árpád-kori magyar pénzek. Kat. 16.11
25
Travaini, Lucia: The Normans between Byzantium and the Islamic World. Dumbarton Oaks Papers 55 (2001).
184–186; Grierson – Travaini, Medieval European Coinage. 14. kötet, 117–118; D’Andrea – Contreras, The
Normans’s Coins. 138–139.
26
Falcone di Benevento: Chronicon Beneventanum, 1140.4.3; http://www.thelatinlibrary.com/falcone.html
(hozzáférés: 2018. január 4); Grierson – Travaini: Medieval European Coinage. 14. kötet. 117.
27
Grierson – Travaini: Medieval European Coinage. 14. kötet. 118–120. II. Roger és I. Vilmos (1154–1166)
kiadott arany dínárokat is, noha ezek súlya kevéssel elmarad a magyar aranypénz súlya mögött; ld. Johns,
Jeremy: Malik Ifrīqiya: The Norman Kingdom of Africa and the Fāṭimids. Libyan Studies 18 (1987). 92–94.

9
4. CNH 109, CNH 107 és CNH 145
Ujszászi Könyve szerint a CNH 109 arab írást utánoz, ám mindezt anélkül állította, hogy
elárulta volna, pontosan milyen arab írásjegyekhez találta hasonlónak a pénzen látható jeleket.
Emiatt recenziómban kétségeimnek adtam hangot, majd Ujszászi Válaszában továbbra sem
hangzik el érv nézetei alátámasztására.28 Ehelyett inkább megjegyzi, hogy „[... Nagy talán] nem
a megfelelő katalógust vette elő a pénzek azonosításához (bár az is lehet, hogy csak rajzot, vagy
fotót használt, s eredeti példányt még egyáltalán nem vett a kezébe – ami igen súlyos, még az
előzőnél is nagyobb hiba volna)” (Válasz, 218). Csupán remélni tudom, hogy Ujszászi nem
követte el ugyanezen súlyos hibát, hanem eredetiben tanulmányozta a Könyvében és
Válaszában szereplő valamennyi pénzt Közép-Ázsiától Marokkóig. Nekem erre nem volt
lehetőségem, ettől függetlenül ma már úgy látom, hogy a CNH 109-en valóban szerepelnek
pszeudo-arab jelek (6. kép).
Érdemes pontosan felidéznünk, mit írt Ujszászi a CNH 109-ről:

Ezt a típust alaposan elemezve határozottan úgy tűnik, hogy azért nem bukkant fel eddig
párhuzama a mohamedán pénzverésben, mert nem is volt olyan konkrét veret, ami a
mintát adta volna. Ha ugyanis alaposan szemügyre vesszük a CNH 109-es típus központi
részén lévő kufikus jellegű jeleket, azt tapasztaljuk, hogy azok olvasási iránya nem
adható meg egyértelműen. Két sort láthatunk, de mindkettő más irányból tűnik
„értelmesnek”. Annyi bizonyos, hogy a feliratokat átszelő középvonalakat alapul véve
csak vízszintes olvasat lehetséges (Könyv, 40).

A Szerző szerint tehát a CNH 109 pszeudo-arab jeleinek nincs pontos, azonosítható előképe.
Noha saját bevallása szerint alaposan elemezte a pénztípust, megjegyzései nem arra utalnak,
hogy tisztában lenne az arab írás alapvető jellemzőivel. Itt egyrészt bizonyára
figyelmetlenségből említ arab feliratokat, hiszen ilyenek nem szerepelnek a pénzen, csupán
azok utánzatai. Másrészt a „középvonal” valójában nem átszeli azokat, hanem az arab írás
szabályainak megfelelően egy szó betűit – illetve jelen esetben azok utánzatait – köti össze
egymással. Emellett azt hiszem, hogy aki olvasott már életében arabul, az nem fog meglepődni
Ujszászi azon megállapításán, miszerint „csak vízszintes olvasat lehetséges”, noha az adott jelek
továbbra is olvashatatlanok.
Különösen érdekes, amit Ujszászi a CNH 109 lehetséges előképeiről írt:

A CNH 109 esetében nem viszonylagosan pontos – hűségre törekvő – másolásról

beszélhetünk, hanem sokkal inkább imitációról, amely készítésekor nem egy adott példa
utánzása volt a cél, hanem az arab művészet és kalligráfia hangulatának, érzetének
felkeltése. Olyan motívumok, írást mímelő jelek szerepelnek ezen a típuson, amelyek
különféle arab pénzekről, vagy más írásképet viselő tárgyakról származnak. (Könyv,
41.)

Ezzel szemben úgy gondolom, hogy a CNH 109 mezőjében látható pszeudo-arab jelek előképe
igenis azonosítható, mégpedig több almorávida típusú pénz felirataival. Ilyen például Ibn
Mardanís több murciai verete is, amelyeken az előlap mezőjének negyedik sorában olvasható

28
Egyedül annyit ír Ujszászi, hogy Berend Nóra is a pszeudo-arab pénzek között említi a CNH 109-et, illetve,
hogy a Szerző laikus barátai is arab írásnak nézték annak jeleit (Válasz, 5. jegyzet). Előbbi ugyan igaz, bár
Berend sem foglalkozott részletesen a kérdéssel. Ami Ujszászi laikus barátainak véleményét illeti, nem tudom
elképzelni, hogy az hogyan lehetne mérvadó, én mindenesetre az andalúziai epigráfia kutatójával, Dr Umberto
Bongianinóval (University of Oxford) konzultáltam a kérdésben.

10
az amír al-muminín („a hívők vezetője”) kifejezés, alatta pedig egy lám és egy dál betű által
formált szigla látható (7. kép, az imitált részlet fehérrel bekarikázva). A CNH 109 alighanem
ezen feliratot követi, noha kissé elrugaszkodik előképétől: az alif utánzata a mím utánzata után
következik, a rá utánzata 180˚-kal elforgatva jelenik meg, majd a második szóból csak az „al-
m(u)” részt imitálták. A lám és dál utánzata szintén szerepel a magyar pénzen, bár hozzátéve
egy függőleges vonalat a két jel között, valamint a dál-hoz egy horog alakú jel kapcsolódik
alulról (hasonlóan a CNH 101 egyik dál-jához). A CNH 109 pszeudo-arab jelei tehát vélhetően
ezen almorávida típusú pénzekről származnak, bár a konkrét előkép nem azonosítható, ugyanis
az említett felirat több 12. századi andalúziai vereten is szerepel. Mindennek fényében és
Ujszászival ellentétben tehát úgy gondolom, hogy igenis „felbukkantak” olyan arab pénzek,
amelyek egyike nyomán a CNH 109 pszeudo-arab jeleit készíthették. Ezeket viszont nyilván
keresni kell, például az Ujszászi által is forgatott numizmatikai katalógusokban.

6. kép. CNH 109 ezüstpénz (előlap), 12. század.

(© Pannonia Terra Numizmatika)

7. kép. Ibn Mardanís aranypénze, előlap, Murcia, 1149–1150.

(© Tonegawa-gyűjtemény)

Ujszászi szerint a CNH 109-hez hasonló jelenséggel találkozunk a CNH 107-es magyar
pénz esetében is, noha a kérdést csak röviden ismertette Könyvében:

[A CNH 109-hez] hasonlóan erős kufikus hatással csak a CNH 107 esetében
találkozhatunk. Ennek a típusnak a CNH 109-el (sic) közös vonása, hogy szintén nincs
konkrét előzménye a muszlim pénzek között, hanem egyszerűen csak az arab

11
 díszítőművészet jellegzetes formakincsét vonultatja fel. A CNH 107-es típuson tehát
nem írásimitációkat láthatunk, hanem csak geometrikus jellegű ábrázolásokat. Mivel
ilyen díszítőmotívumok gyakran megjelennek az arab művészet minden ágában, így
ezek konkrét előképhez nem köthetőek (Könyv, 41).

Ujszászi szerint tehát a CNH 107-es pénzen nem szerepel felirat vagy annak imitációja, így adja
magát a kérdés: hol van itt a „kufikus hatás”? Talán a „geometrikus jellegű ábrázolás” vagy az
„arab díszítőmotívumok” lennének kufikusak? Amennyiben erre gondolt a Szerző, úgy nem árt
tisztáznunk: a ’kufikus’ szó egy arab paleográfiai-epigráfiai stílus (régies) neve, vagyis nem
használható művészeti motívumok leírására (ld. még alább, 12. pont). Továbbá Ujszászi nem
árulta el, hogy hol találkozott ehhez hasonló motívumokkal, már azon kívül, hogy szerinte „az
arab művészet minden ágában” előfordulnak ilyenek. Úgy tűnik, hogy a Szerző egyszerűen
saját benyomása alapján jelentette ki nézetét, így azt aligha tekintheti bárki is megalapozottnak.
Végezetül érdemes röviden kitérnem a CNH 145-ös magyar pénztípusra, különösen
Ujszászi Válasza kapcsán. Recenziómban említettem, hogy meglátásom szerint Könyvében
megalapozatlanul tartotta az adott pénzen szereplő jeleket az arab írás bármiféle imitációjának.
Rövid megjegyzésemre igen nagy figyelmet szentel Válaszában:

Szinte már bosszantó együgyűséggel kéri számon rajtam Nagy azt, hogy miért soroltam
az arab hatást mutató pénzek közé a CNH 145-ös típust. Nem soroltam oda. Úgy hiszem,
félreérthetetlenül és teljesen világosan tisztáztam könyvemben, hogy a CNH 145 tüzetes
elemzése azért volt szükséges, mert közös előkerülések okán föltételezhetően korban
közel áll a rézpénzekhez (legalábbis néhány lelet ezt sugallja), datálására pedig
mindeddig megnyugtatóan nem került sor, így veretési idejének meghatározására nekem
kellett kísérletet tennem. Nem azért tárgyaltam tehát a típust, mert muszlim hatásokat
mutat [...]. Egyáltalán nem állítottam olyat, hogy a CNH 145 éremképe az iszlám
művészetből táplálkozna [...]. Újfent az az érzésem támadt, hogy Nagy cikke
összecsapott, átgondolatlan írás, és valójában nem olvasta el figyelmesen könyvemet, s
úgy formált róla véleményt, hogy nem ismerte meg sem a vonatkozó tárgyanyagot, sem
pedig az alapvető szakirodalmat. Ez a fajta – ráadásul modorossággal társuló –
fölkészületlenség szinte sértő, főként akkor, amikor valaki egyébként kijavítani akarja a
másik munkáját. (Válasz, 219)

Ezzel szemben Ujszászi az alábbi kijelentést tette Könyvében: „Teljesen egyertelműn (sic)
keleti hatású denártípusok: CNH 107, 109, 117, 118, 119.; közvetett hatást mutatnak: CNH
120, 122, 145, 148, 149, 167.” (Könyv, 223. jegyzet, utólagos kiemelés). Úgy gondolom, hogy
Ujszászi hiába igyekszik minden erejével tagadni korábbi véleményét, bizony azt állította, hogy
a CNH 145 éremképe „közvetett [keleti] hatást mutat”.29 Egyébként az itt idézett, igen
problematikus felsorolásból recenziómban is csak a CNH 107, 109 és 145-ös pénzeket emeltem
ki, a többivel ugyanis a Szerző sem foglalkozott külön.

5. Berend Nóra és a muszlim pénzverők

Korábbi írásomban az alábbi megjegyzéssel éltem Ujszászi Az izmaeliták című alfejezetével
(Könyv, 36–42.) kapcsolatban: „a közel hat oldalas alfejezet sajnos számos pontatlanságot

29
Amint az a Könyvből egyértelműen kiderül, „keleti hatás” alatt az arab írás imitálását vagy iszlám művészeti
elemek átvételét érti a Szerző.

12
tartalmaz, és komoly hibának tekinthető, hogy Ujszászi nem használja a témáról szóló egyik
alapművet Berend Nóra tollából, holott a bibliográfiában szerepel a kötet”. Úgy gondolom,
hogy 2001-es megjelenése óta Berend könyve nélkülözhetetlennek számít a középkori
Magyarországon élő muszlimok (izmaeliták) témájában.30 Észrevételemre ekként válaszol
Ujszászi:

Először is hadd tisztázzam: nagyon is ismerem Berend – munkám befejezésekor még

csak akkor angol nyelven kiadott – művét és hivatkozom is rá (270. jegyzet), bár nem
ennél a résznél, ellenkező esetben nem szerepelne a bibliográfiában sem. Érthetetlen
tehát számomra, hogy a használat ténye miként nem tűnt föl Nagynak. (Válasz, 217.)

Válaszában Ujszászi maga is idézi fenti gondolatmenetemet, azonban elhagyja az első szavakat:
„a közel hat oldalas alfejezet...”. Ebből kiderül, hogy megjegyzésem Az izmaeliták című
alfejezetre vonatkozott, és onnan hiányoltam Berend könyvének használatát, hiszen ott lett
volna releváns. Ugyanakkor az Ujszászi Válaszában is említett hivatkozás (Könyv, 270.
jegyzet) természetesen feltűnt számomra, különösen mivel a normann pénzverés kapcsán citálta
Berend munkáját. Miután e könyv a középkori Magyarország vallási kisebbségeiről szól, így a
normann Dél-Itália pénzverése kapcsán nyilván nem ez a megfelelő hivatkozási alap. Ehelyett
úgy gondolom, hogy Ujszászi teljes munkássága szempontjából hasznosabb lett volna, ha
megismerkedik Dél-Itália numizmatikai szakirodalmával, és arra hivatkozik egyes
kérdésekben.
Az izmaeliták című alfejezetet olvasva korábban azt feltételeztem, hogy Ujszászi tévedésből
feledkezett meg Berend könyvéről. Válaszából azonban kiderül, hogy nagyon is jól ismerte azt,
és Könyve írásakor már rendelkezett egy saját (ugyan fénymásolt) példánnyal (Válasz, 13.
jegyzet).31 Ebből következik, hogy eredeti feltételezésem helytelen volt. Valójában nem az
alaposság hiányáról volt szó, hanem arról, hogy Ujszászi tudatosan, minden tudományos
normát felrúgva semmibe vette egy elismert kutató munkáját, amellyel saját bevallása szerint
„esetenként kardinális kérdésekben sem” (Válasz, 217.) értett egyet. Ebből pedig az derül ki
számomra, hogy máshol említett célját, miszerint törekedett „minden számottevő, a rézpénzeket
közvetlenül érintő kérdésben az egyes kérdésköröket historiográfiailag teljes körűen
földolgozni” (Válasz, 216.), az adott kérdéskör kapcsán tudatosan félretette. Ehelyett inkább
csak olyan munkákat használt, amelyek az ő nézőpontjával értettek egyet.
Berend könyvének tényleges ismerete és használata segített volna Ujszászinak tisztázni az
izmaeliták pénzverésben betöltött esetleges szerepét. Recenziómban így fogalmaztam:
„különösen feltűnő [Ujszászi] azon tévedése, amelyet egy 1111-ben kelt oklevél kapcsán
olvashatunk. Amint azt korábban számos elődje is leírta, Ujszászi szerint a dokumentumban
szereplő izmaeliták a királyi pénzverdében dolgoztak”. Válaszában azt igyekszik bizonyítani,
hogy én nem olvastam el Könyvét, és ezért állítottam, hogy ő izmaelita pénzverőkről írt. Ennek
helyesbítésére idézi Könyve alábbi mondatát: „egy 1111-ben kelt oklevél szerint a pénzverésben
és a királyi kincstár működtetésében is jelentős szerepet vállaltak az izmaeliták” (Könyv, 37.),
majd hozzáteszi: „ez nem azt jelenti, hogy pénzverők voltak” (Válasz, 217). Ujszászinak igaza
van, ez nem azt jelenti – csakhogy én nem is állítottam ilyet. Azt írtam, hogy Ujszászi szerint
„a királyi pénzverdében dolgoztak”, ami lényegében azonos jelentésű Könyve
megfogalmazásához, miszerint „a pénzverésben [...] jelentős szerepet vállaltak” (Könyv, 37).

30
Berend, Nora: At the Gate of Christendom: Jews, Muslims and ’Pagans’ in Medieval Hungary, c. 1000–c. 1300.
Cambridge University Press, Cambridge 2001 (a könyv címe hibásan szerepel Ujszászi bibliográfiájában).
Magyar fordításban: Berend Nóra: A kereszténység kapujában: Zsidók, muszlimok és „pogányok” a középkori
Magyar Királyságban, 1000 k.‒1300 k. (ford. F. Romhányi Beatrix). Attraktor, Máriabesenyő 2012.
31
A kiadói jogok problémáját elsimítandó, Ujszászi remélhetőleg nem maga fénymásolta le a könyvet.

13
Emellett megismételtem Berend azon nézetét, miszerint az 1111-es dokumentum monetarii
szava az adott kontextusban nem jelent pénzverőket, ám nem állítottam, hogy Ujszászi szerint
azt jelentené.32
További érdekesség, hogy Válaszában azt igyekszik kimutatni Ujszászi, hogy az 1111-es
dokumentum kapcsán Berend Nórával lényegében azonos következtetésre jutott.33 Valójában
azonban Berend éppen az ellen érvelt, hogy kapcsolatot feltételezzünk a magyar(országi)
muszlimok és a pszeudo-arab pénzek között. Ujszászi ezzel nem értett egyet, noha sem
Könyvében, sem Válaszában nem talált rá ellenérveket. Mégis nyugodtan kijelentette, hogy a
„muszlimok gazdasági életben és a pénzverésben elfoglalt fontos szerepe tehát egyértelmű.”
(Könyv, 41). A magyar(országi) muszlimok gazdasági jelentősége aligha vitatható, ugyanakkor
a pénzverésben elfoglalt fontos szerepük a legjobb esetben is megalapozatlan. Sőt, a Szerző
saját érvelése is arra utal, hogy nincs okunk szerepet tulajdonítani az izmaelitáknak a korabeli
magyar pénzverésben (Könyv, 41–42).34
Ujszászi ráadásul nem csupán evidenciaként kezel egy igen problematikus feltételezést, de
további gondolatmenetet is épít rá:

Igencsak fogós kérdést jelent a CNH 101 olvashatatlan felirata is. Vajon miért imitálták
csak az egyes jeleket, jellegzetességeket, miért nincs olyan példány, amelyen akár csak
részben is olvasható szöveg lenne? Abu Hamid szerint a magyarországi muszlimok nem
tudtak olvasni, ami általánosságban véve bizonyosan igaz, de az nehezen hihető, hogy
vezetőik között ne lett volna néhány olyan egyén, aki ne ismerte volna az arab írást. [...]
Felmerül a kérdés, hogy ha valóban tudtak olvasni, akkor az utánzott vereteken miért
nem olvasható a felirat, hiszen az eredeti szövegeket értették. Ugyanakkor az is kérdéses,
hogy ha tényleg tudtak írni és olvasni, akkor miért nem hoztak létre egy teljesen új
éremképet, amelyen az értelmezhető arab szöveg valamilyen módon a magyar
viszonyokhoz kapcsolódott volna? (Könyv, 58)

Ezen bekezdéssel több probléma is van. Ami a módszertant illetni, ha valami nem bizonyított,
akkor arra nem célszerű további gondolatmenetet alapozni. Ha egyszer nem tudunk arról, hogy
a CNH 101 készítésében részt vettek volna muszlimok, akkor az ő arab tudásuk irreleváns a
kérdésben. Ujszászi abban is téved, hogy Abú Hámid szerint a magyar(országi) muszlimok nem
tudtak arabul. Éppen Abú Hámid említi, hogy volt közöttük, aki „jól beszélt már arabul”, illetve
ugyanitt könyvmásolásról és írásról is szó esik.35 Ujszászi teóriája szerint azt kellene
feltételeznünk, hogy muszlim vallási vezetők mellékállásban pénzveréssel is foglalkoztak, és a

32
Ujszászi szerint „különös és igen szakmaiatlan dolog, hogy egy ilyen recenzió-bírálat írása előtt Nagy nem
igyekezett tisztázni, mit is jelent a »pénzverő« fogalma” (Válasz, 217). Ujszászi figyelmét nyilván elkerülte,
hogy a „pénzverő” kifejezést Berend munkája kapcsán használtam, hiszen ott is ez a szó szerepel; Berend, A
kereszténység kapujában, 132–133. Feltételezem azonban, hogy Ujszászi ezzel azonos jelentésben használta a
„pénzverőmunkás” szót.
33
Ha valóban így lenne, akkor felmerülne a plágium gyanúja, hiszen Ujszászi itt nem hivatkozik Berend
munkájára.
34
Ujszászi egyik, önmagának is ellentmondó érve szerint „keresztény pénzverőmunkásokra utal az is, hogy a CNH
101 sziglái között számos latin betűt találhatunk” (Könyv, 41). Logikája szerint tehát a magyar muszlimok nem
ismerhették a latin írást, csakis a keresztények. Ez persze tévedés, hiszen az 1111-es dokumentumon kívül más
forrásokból is tudjuk, hogy magyar muszlimok dolgoztak az államigazgatásban, vagyis nyilván létezett közöttük
olyan, aki tudott latinul írni és olvasni. Amellett, hogy Ujszászi ezen kijelentésével figyelmen kívül hagyta az
alapvető tényeket, szintén elgondolkodtató, hogy vajon van-e helye tudományos munkában egy társadalmi
kisebbséggel szembeni kirekesztő megjegyzésnek.
35
Abú Hámid al-Garnáti: al-Murib an bad adzsáib al-Magrib. Kiadva: Abū Ḥāmid el Granadino y su relación de
viaje por tierras Eurasáticas. Kiad. Dubler, César E., Maestre, Madrid 1953. 28–29. Magyar fordításban: Abu-
Hámid al-Garnáti utazása Kelet- és Közép-Európában 1131–1153. Kiad. Bolsakov, O.G. – Mongajt, A.L. (ford.
Iványi Tamás). Budapest 1985. 56.

14
királyi pénzverde rájuk bízta az éremképek elkészítését – mindez természetesen
megalapozatlan.36 Amennyiben más keresztény területeken vert arab vagy pszeudo-arab
pénzeket veszünk szemügyre, a legendák olvashatóságát vagy olvashatatlanságát nem lehet az
ott élő muszlimok arab tudásával vagy annak hiányával magyarázni (ld. még alább, 6. pont).
Úgy vélem, hogy Ujszászi mindenféle bizonyíték nélkül ragaszkodik a magyar(országi)
muszlimok és a CNH 101 kapcsolatához. Itt nem csupán arról van szó, hogy kritika nélkül
átvette a korábbi szakirodalom egy megalapozatlan nézetét, de emellett tudatosan figyelmen
kívül hagyta a kérdés szakszerű – noha korántsem kielégítő – tárgyalását Berend Nóra tollából.
Jelen ismereteink szerint a CNH 101 andalúziai pénzeket imitál, vagyis ezen arab feliratos
pénzek valamilyen úton eljutottak Magyarországra, ahol valaki úgy döntött, hogy azok
mintájára készíti el a magyar veretet. Ehhez természetesen nem volt szükség muszlimokra –
mégkevésbé azok arab tudására –, hiszen olvashatatlanul bárki tud imitálni egy számára
érthetetlen feliratot.

6. Európai és keresztes párhuzamok

A 12–13. századból számos példát ismerünk arab pénzek imitálására keresztény fennhatóságú
államokban, hasonlóan a magyar jelenséghez. Recenzióm szerint ezek „részletes vizsgálata
fontos része lenne Ujszászi könyvének”, utalva itt elsősorban Kasztília, Dél-Itália és a szentföldi
keresztes államok pénzverésére. Ujszászi ennek kapcsán két, egymással is ellentétes dologról
ír Válaszában: egyrészt állítja, hogy igenis megtörtént a vizsgálat „közel fél oldalon és hat
lábjegyzetben foglalkozva vele”, másrészt szerinte ezek a kérdések nem relevánsak a magyar
pénzverés témájában (Válasz, 222). Utóbbi nézet már csak azért is meglepő, mert szintén
Válaszában említi, hogy „munkámban igyekeztem komplexitásra törekedni, fölvázolva a
lehetséges párhuzamokat” (Válasz, 222).
Válaszában az alábbi megjegyzésemet idézi a Szerző: „[Ujszászi] nem hoz konkrét példákat,
így nem tudjuk, pontosan milyen pénzekre gondol. Különösen meglepő, hogy nem említi VIII.
Alfonz kasztíliai király (1158‒1214) pénzeit”. Ezután elmondja, hogy ő igenis említette VIII.
Alfonz pénzeit, és ezzel azt látja bizonyítottnak, hogy én el sem olvastam a Könyvét (Válasz,
222). Valójában Ujszászi ismét pontatlanul idézi recenziómat, elhagyva a szöveg azon részét,
ahol leírtam, hogy a Könyv egy adott fejezetéről van szó: „A következő és egyben utolsó fejezet
a III. Béla korabeli Magyarország gazdaságtörténeti hátterét igyekszik bemutatni. Itt
olvashatunk röviden arab pénzek másolásáról Szicíliában, a keresztes államokban és spanyol
területeken, azonban Ujszászi nem hoz konkrét példákat...”. Megjegyzésem tehát egy konkrét
fejezetre (Könyv, 56–80.) vonatkozott, ott pedig nem szerepelnek VIII. Alfonz pénzei.
Ujszászi két külön fejezetben is érintette az adott témát. Ezek közül a második
gondolatmenetet különösen figyelemre méltó:

Amennyiben akár nyugaton, akár a Szentföldön utánoztak arab arany vereteket, akkor
szinte mindig aranyból készültek az utánveretek is, nem pedig rézből, mint
Magyarországon (más alapanyagú pénzek utánzása nem jellemző). […]
Az ibériai, dél-itáliai és szentföldi pénzek a kibocsátó országok területein a
muszlimokkal fennálló szoros kapcsolatok miatt az aranypénzek eredeti funkciójuknak
megfelelő szerepet töltöttek be [...]. Ennek ellenére ezeken a pénzeken sem olvasható

36
Vö. Válasz, 217.: “Nem tudjuk, ki volt a felelős az éremképek kialakításáért”.

15
 köriratokat helyeztek el, hanem csak a kufikus írást imitáló jeleket (Könyv, 57, utólagos
kiemelés).

Ujszászi nézetével ellentétben ezüstpénzek is készültek arab mintára mind Dél-Itáliában, mind
az Ibériai-félszigeten, mind pedig a keresztes államokban (noha utóbbi két területen csak a 13.
századtól) – érthetetlen, hogy ezek hogyan kerülték el a figyelmét. Emellett a Szerző tévesen
írt pusztán köriratokról, hiszen a számos idetartozó pénz természetesen nem csupán köriratokat
alkalmaz. Mindennél jelentősebb tévedés azonban, hogy Ujszászi szerint a feliratok nem
olvashatóak – valójában mindhárom területen készültek olvasható és helyes arabsággal írt
feliratok.37 További érdekesség, hogy Ujszászi fent idézett gondolatmenetének egyetlen
hivatkozása Gedai István könyve, amely Szent István pénzeiről szól.38 Úgy gondolom, hogy ha
ehelyett például a normann pénzverés katalógusait forgatta volna Ujszászi, akkor észrevette
volna, hogy azok telis-tele vannak arab feliratok fordításaival, vagyis szó sincs pusztán „kufikus
írást imitáló” jelekről.
Ujszászi azt is elmagyarázza Válaszában, hogy miért nem lett volna értelme részletesebben
tanulmányozni a magyar pszeudo-arab pénzverés párhuzamait: „ezek többnyire teljesen más
földrajzi és társadalmi környezetben, az iszlám gazdasággal szinte szimbiotikus viszonyban
létezve jöttek létre. Vagyis érdemi módon nem vethetőek össze a magyar pénzekkel!” (Válasz,
222). Itt fontos látnunk, hogy a 12. századi rézpénzek teljes témája arról szól, hogy III. Béla
egy Magyarországon korábban nem ismert jelenséget igyekezett meghonosítani, ami alighanem
egy idegen, a magyartól eltérő gazdasági, társadalmi és földrajzi kontextusból származott. Ezzel
Ujszászi is egyetért, hiszen Könyvében rendre bizánci minták átvételről olvashatunk (ld. 1. és
3. pont) – Bizáncban pedig nyilván eltért a földrajzi, társadalmi és gazdasági helyzet.
Válaszában mégis ezen különbségek miatt veti el a külföldi párhuzamok vizsgálatát, és nem ad
magyarázatot arra, hogy a magyar pénzverés miért ne követhetett volna más keresztény
államokat, ahol – Bizánccal ellentétben – szintén kiadtak pszeudo-arab pénzeket.
Argumentációja végén a Szerző megjegyzi, hogy „a honi muszlimok származása, életmódja,
környezete gyökeresen eltért a szicíliai, vagy az ibériai muzulmánokétól” (Válasz, 222). Ez
ugyan igaz, csakhogy továbbra is érthetetlen számomra, hogy ennek mi köze van a pénzverés
kérdéséhez.
Ujszászi legfontosabb megállapítása a témában, hogy „ezen területek fragmentált érmelése
(de szinte a pénzverés rendszerének minden eleme) gyökeresen különbözik a magyar
viszonyoktól” (Válasz, 222). Ez azonban nem teljesen igaz. Érdemes észben tartanunk, hogy
VIII. Alfonz kasztíliai király szintén almorávida típusú pénzek megjelenését másolta, míg
Szicília kapcsán számos, a korabeli magyar pénzverésben fellelhető jelenségre találunk
párhuzamot (ld. 1. és 3. pont). A keresztes államok pénzverése különösen III. Béla keresztes
szellemisége és a Szentföldre ekkoriban eljutó magyar keresztesek kapcsán lehet releváns

37
A normann Dél-Itáliához ld. Travaini: La monetazione; Grierson – Travaini: Medieval European Coinage. 14.
kötet. A keresztes államokhoz ld. Bates, Michael L. – Metcalf, David M.: Crusader Coinage with Arabic
Inscriptions. In Setton, Kenneth M. – Hazard, Harry W. – Zacour, Norman P. (szerk.) A History of the Crusades.
6. kötet: The Impact of the Crusades on Europe. University of Wisconsin Press, Madison 1989, 2. kiadás. 439–
473, 15–17. tábla; Metcalf, David M.: Coinage of the Crusades and the Latin East in the Ashmolean Museum,
Oxford. Royal Numismatic Society – Society for the Study of the Crusades and the Latin East, London 1995, 2.
kiadás. 103–104, 13. tábla. Az Ibériai-félszigethez ld. Crusafont, Miquel – Balaguer, Anna M. – Grierson, Philip:
Medieval European Coinage: With a Catalogue of the Coins in the Fitzwilliam Museum, Cambridge. 6. kötet:
The Iberian Peninsula. Cambridge University Press, Cambridge 2013. 62–64, 286–290, kat. 360–362. A
normannok továbbá arab feliratos rézpénzeket és kiadtak; a fentiek mellett ld. még Travaini, Lucia: Aspects of
the Sicilian Norman Copper Coinage in the Twelfth Century. The Numismatic Chronicle 151 (1991). pp. 159–
174.
38
Könyv, 313. jegyzet: Gedai István: Szent István aranypénzverése. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest 1999,
25–30.

16
jelenség a CNH 101 vonatkozásában.39 Ujszászival szemben úgy gondolom, hogy egy magyar
király igenis kölcsönözhette az arab pénzek másolásának ötletét egy másik keresztény államból,
mint ahogyan a rézpénzkiadást sem Magyarországon találták fel. Ujszászi Könyvéből és
Válaszából azonban az derül ki, hogy a Szerző előre eldöntötte, hogy ezek a kérdések
irrelevánsak, így nem is látta szükségesnek megismerkedni a témával.

7. Középkori arab r ézpénzek

Ujszászi Könyvében említette a középkori arab területeken vert rézpénzeket, és felvetette, hogy
azok talán kapcsolatban állhattak III. Béla vereteivel:

Ha azonban feltételezünk arab gazdasági mintát is, akkor máshogyan kell megítélni a
helyzetet. Az arab országokban a középkor folyamán hivatalosan ugyanis nem verettek
rézpénzeket, az uralkodó nem bocsátott ki rézvereteket, hanem csak arany és ezüst
pénzeket. A rézpénzeket a helyi piaci forgalom kielégítésére többnyire a helyi hatóságok
verették. Vagyis nem országos érvényű és forgalmú pénzek voltak – már ha ilyenről
egyáltalán beszélhetünk középkori viszonylatban – hanem helyi kiadások (Könyv, 75,
utólagos kiemelés).

Recenziómban szóvá tettem, hogy Ujszászi ezen gondolatmenete kapcsán nem Pohl Artúr
cikkére lett volna célszerű hivatkozni (Könyv, 424. jegyzet), ám Válasza szerint Szilágyi
Mihály cikke is szerepel az adott kijelentés hivatkozásaként. Ez nem igaz, ugyanis Szilágyi
neve a következő jegyzetben olvasható, Pohllal közösen (Könyv, 425. jegyzet).40
Akárhogyanis, Ujszászi így folytatja Válaszában: „ha ez sem elég (ti. a két hivatkozás), akkor
számos további munka vonatkozó részével is alá lehet támasztani a leírtakat”, majd hat angol
nyelvű munkát sorol fel (Válasz, 223, 17. jegyzet). Úgy gondolom, hogy valóban nem elég Pohl
és Szilágyi egy-egy rövid cikke, hiszen a középkori arab területek pénzverése kérdésében nem
a magyar nyelvű szakirodalomban kapunk kielégítő tájékoztatást. Érdemes azonban röviden
ismertetnem, mi olvasható a hat, Ujszászi Válaszában citált munkában, elsősorban a hivatkozott
oldalszámokra szorítkozva.
(1) Ujszászi első hivatkozása Michael Broom könyvének 15–18. oldala. Itt szerepel, hogy
egyes omajjád-kori (661–750) rézpénzek „add the mint, the date and sometimes the governor’s
or, rarely, the Caliph’s name”.41 Ezen pénzek tehát egyértelműen „hivatalosak” voltak, hiszen
esetenként a kormányzó vagy kalifa neve is olvasható rajtuk. Megtudjuk továbbá, hogy
uralkodók is adtak ki rézpénzeket, bár nyilván nem egyedül a kalifai fővárosban, hanem a
tartományi központokban és más városokban is készültek ilyenek. Érdekes ugyanakkor, hogy
Ujszászi miért csak omajjád-kori pénzek iránt érdeklődik, hiszen Broom könyvében
szerepelnek későbbi példák is, amelyeken muszlim uralkodók nevei is olvashatók.

39
Ld. Sweeney, James R.: Magyarország és a keresztes hadjáratok a 12–13. században. Századok 118 (1984). 114–
124; Borosy András – Laszlovszky József: Magyarország, a Szentföld és a korai keresztes hadjáratok. In
Laszlovszky József – Majorossy Judit – Zsengellér József (szerk.) Magyarország és a keresztes háborúk:
Lovagrendek és emlékeik. Attraktor, Máriabesenyő–Gödöllő 2006. 75–90.
40
Pohl Artur: A kovarezmiai mohamedánok szerepe a magyar középkori pénzverésben. A Magyar Numizmatikai
Társulat Évkönyve 1975 (kiadva: 1980). 79–83; Szilágyi Mihály: Az iszlám világ pénztörténete. Pénzügyi
Szemle 48/12 (2003). 1200–1208.
41
Broome, Michael: A Handbook of Islamic Coins. Seaby, London 1985. 18 (a hivatkozás hibásan szerepel
Ujszászi Válaszában).

17
 (2) Ujszászi második hivatkozásában, Michael Bates rövidke könyvében a 8. század első
felére datált négy rézpénz kapcsán ezt olvashatjuk: „no [...] uniform design or weight standard
was applied to copper coins, however, perhaps because they were regarded as tokens, issued
under local authority. Images and officials’ names are frequent features of early Islamic
coppers”.42 Itt tehát ismét azt látjuk, hogy a pénzek „hivatalosak” voltak, hiszen hivatalnokok
nevei is szerepelnek rajtuk, és a helyi, tartományi hatóságok adták ki őket. Továbbá Ujszászi
itt ismét egyedül omajjád-kori példákkal foglalkozik, és figyelmen kívül hagyja Bates
könyvének későbbi, uralkodói névvel ellátott példányait. Hangsúlyoznom kell, hogy még ha az
is szerepelne a hivatkozott oldalakon, amit a Szerző szeretne, omajjád-kori példák alapján akkor
sem lehetne általánosítani a teljes középkori iszlám (vagy arab) világ egészére.
(3) A következő hivatkozás, Abraham Udovitch munkája az adott oldalakon a iszlám
vallásjog hanafita iskolájának nézetét fejti ki a rézpénzek használata kapcsán. Itt arról
olvashatunk, hogy mivel a rézpénz csupán névértékkel bírt, így egyes vallásjogászok
elutasították annak használatát kereskedelmi társulások esetében. Udovitch magyarázata szerint
ennek az lehetett az oka, hogy a rézpénzek egy részét a helyi hatóságok verették, így azok
nyilván nem voltak egységesek az iszlám világ egészében. Létezett azonban más vallásjogi
vélemény is, más vallásjogászok ugyanis engedélyezték ezek használatát kereskedelmi
társulások esetében is. Udovitch így zárja rövid alfejezetét:

For Shaybānī, the circulation and acceptance of copper coins, no matter how
geographically circumscribed, was an established fact of economic life outweighing all
other considerations. He therefore holds that „a partnership with fulūs43 is in the same
category as one with dinars and dirhams.”44

Amit Ujszászin kívül senki sem vitat az az, hogy ezek „hivatalos” pénzek voltak, hiszen a helyi
tartományi kormányzók, avagy éppen uralkodók, kalifák, szultánok, stb. adták ki őket. Szintén
megjegyzendő, hogy Udovitch munkája alapján ismét nem lehet általános következtetéseket
levonni a középkori iszlám (vagy arab) pénzverésre vonatkozólag, hiszen egyetlen vallásjogi
iskola egyes követőinek egy adott kérdésben kifejtett nézetéről van szó.
(4) Ujszászi érvelésében különösen érdekes pont, hogy Lutz Ilisch cikkére is hivatkozik.
Érdemes idéznem az írás első két mondatát:

In the following paper I will argue in favour of a changed perspective on ʿAbd al-Malik’s
monetary reform not only as a reform intending Arabisation (taʾrīb [sic]) and
Islamicization of gold and silver with side effects on copper, but insofar as it attempted
to create a unified system of caliphal gold, silver and copper. The caliphal copper
coinage, thus far neglected, was of particular importance for the ideological side of the
reform because it was a medium which reached all levels of the population…45

Ilisch tehát nem ért egyet Ujszászival abban, hogy uralkodók nem bocsájtottak ki rézpénzeket,
a cikk ugyanis Abd al-Malik kalifa (685–705) rézpénzeiről szól, amint az a címből – ʿAbd al-

42
Bates, Michael L.: Islamic Coins. American Numismatic Society, New York 1982. 16.
43
Az arab fals (rézpénz) többesszáma.
44
Udovitch, Abraham L.: Partnership and Profit in Medieval Islam. Princeton University Press, Princeton, N.J.
1970. 55 (a hivatkozás hibásan szerepel Ujszászi Válaszában). Az idézett személy Muhammad ibn al-Haszan
as-Sajbáni (megh. 803), hanafita vallásjogász.
45
Ilisch, Lutz: ʿAbd al-Malik’s Monetary Reform in Copper and the Failure of Centralisation. In Haldon, John F.
(szerk.) Money, Power and Politics in Early Islamic Syria: A Review of Current Debates. Ashgate, Farnham
2010. 125 (a cím hibásan szerepel Ujszászi Válaszában).

18
Malik’s monetary reform in copper… – is kiderül. A kalifa által kiadott rézpénzek pedig
alighanem „hivatalosak” voltak. Emellett továbbra sem értem, hogy Ujszászi miért omajjád-
kori pénzekről beszél, különösen, miután Válaszában III. Béla korabeli „iszlám
államalakulatokat” említ, majd a pénzverés kapcsán mégis inkább fél évezreddel korábbi
példákra fókuszál.
(5) Ujszászi következő hivatkozása egy 19. század eleji magángyűjtemény katalógusa. A
szerző, Stephen Album azóta több, az iszlám numizmatika egészét bemutató katalógust is írt,46
így nem világos számomra, hogy Ujszászi miért nem ezen alapműveket tanulmányozza.
Akárhogyanis, a könyv hivatkozott oldalain szerepel, hogy „the copper was […] relegated to
the category of a local, rather than national and imperial currency”.47 Ez valóban hasonlít
Ujszászi véleményére, csakhogy ezután Album ellenpéldákat is említ, vagyis a szabály nem
igaz általánosságban az iszlám világra. Album ugyanitt azt is elmondja, hogy esetenként
rézpénzeken is olvashatjuk kalifák vagy kormányzók neveit, így szó sincs arról, hogy ezek ne
lettek volna „hivatalos” pénzek. Ennél is fontosabb, hogy ha valaki nem ragad le a könyv
előszava egy félreérthető mondatánál, akkor feltűnhet neki, hogy a katalógus jó néhány
„hivatalos” rézpénzt tartalmaz, rajtuk uralkodók neveivel.
(6) Mindezeknél is különösebb Ujszászi hatodik hivatkozása, melyben a 13. századi
Bukharában (a mai Üzbegisztán területén) készült pénzekről ezt olvashatjuk a cikk
konklúziójában:

The coins involved in this paper, in our opinion, are nothing but the tax money. This
attribution, insofar as it is correct, may shed some light on the peculiarities of the Mongol
tax policy in Central Asia and allow us to say that the old practice of handling tax coins
was resumed in the middle of the 13th century, at least in Bukhara. […] We believe that
these coins were issued for collecting taxes from the populace of Bukhara, which
comprised an important part of Qubilay Qa’an’s appanage.48

A szerzőpáros (hipotetikus) következtetése szerint tehát a pénzek Kubiláj mongol kán (1260–
1294) számára készültek, neki szolgáltatták be adóként, vagyis aligha lehettek volna ennél
hivatalosabbak. Szintén nem mellékes megjegyeznem, hogy a cikk nem rézpénzekről, hanem
ezüstözött rézveretekről szól, amelyeket ezüstpénzek helyett használtak, legalábbis felirataik
dirhamként nevezik meg a pénztípust. Emiatt sem értem, hogy Ujszászi hogyan gondolta, hogy
ez a cikk alátámasztja mondanivalóját a rézpénzek kérdésében.
Ujszászi fent idézett gondolata a középkori iszlám rézpénzekről egyértelműen téves,
ahogyan az az általa utólag talált hat hivatkozásból is kiderül. A probléma jelentőségét pedig
az adja, hogy a Szerző ily mélységben megalapozott ismereteire támaszkodva veti fel a kérdést,
hogy III. Béla pénzreformja kapcsolatban állhatott-e iszlám államok pénzverésével. További
érdekesség, hogy Ujszászi maga is említi Könyvében Szaláh ad-Dín (1171–1193) Ajjúbida
szultán két rézpénzét (Könyv, 248. jegyzet). Ezeket talán nem egy uralkodó adta volna ki és ne
lettek voltak „hivatalosak”? Ha esetleg Ujszászihoz hasonlóan bárkinek kétsége lenne efelől,
érdemes megemlítenem, hogy Szaláh ad-Dín veretett olyan rézpénzeket is, amelyeken sajátja
mellett az Abbászida kalifa neve is szerepel.49

46
Ld. Album, Stephen: A Checklist of Islamic Coins. S. Album, Santa Rosa, CA 2011, 3. kiadás.
47
Album, Stephen: Marsden’s Numismata Orientalia Illustrata. Attic Books, New York 1977, 11.
48
Belyaev, Vladimir A. – Sidorovich, Sergey V.: Apropos of the 13th Century Copper Dirhams of Bukhara with
Chinese Characters. In Callegher, Bruno – D’Ottone, Arianna (szerk.) The 2nd Simone Assemani Symposium on
Islamic Coins. Edizioni Università di Trieste, Trieste 2010. 208 (a hivatkozás hibásan szerepel Ujszászi
Válaszában).
49
Ld. Lane Poole, Stanley: Catalogue of Oriental Coins in the British Museum, 4. kötet: The Coinage of Egypt:
(A.H. 358–922) under the Fátimee Khaleefehs, the Ayyoobees and the Memlook Sultans. Classes XIVa, XV, XVI.

19
8. Szicília normann meghódítása
Recenziómban megjegyeztem, hogy Szicília normann meghódítása kapcsán Ujszászi hibásan
említi az 1088-as évszámot, hiszen az valójában csak 1091-re fejeződött be. Válaszában a
Szerző is elismeri tévedését, majd az alábbi magyarázatot fűzi hozzá:

Nagy jogosan kifogásolja, hogy az általam említett 1088-as dátummal szemben csak
1091-re foglalták vissza teljesen a szigetet. 1088 szimbolikus év, amikor I. Roger
normann gróf II. Orbán pápától püspökség alapításának és apostoli jogok gyakorlásának
lehetőségét kapta. Mereven, csak az évszámokat nézve igaza van tehát Nagynak, bár a
sziget „funkcionális” elfoglalása és a normann államba történő politikai jellegű
integrálása már lényegében 1088-ra befelyeződött (Válasz, 221–222).

Ezen magyarázattal legalább négy probléma van. (1) A sziget meghódítása 1091-ben fejeződött
be, és ebben a kérdés valamennyi szakértője egyetért,50 vagyis akár van az 1088-as évnek
bármiféle jelentősége, akár nincs, hiba azt használni. (2) Továbbá, az 1088-as év semmilyen
szempontból és egyetlen mérvadó kutató véleménye szerint sem tekinthető Szicília
„funkcionális” meghódításának, hiszen a hódítás során semmi jelentős esemény nem történt
ekkor.51 (3) II. Orbán pápa szicíliai látogatása kapcsán ismét téved Ujszászi, az ugyanis 1089-
ben – és nem 1088-ban – történt.52 (4) Az 1088-as évszám egyházszervezeti jelentősége kapcsán
Donald Matthew monográfiájára hivatkozik Ujszászi. A könyv idevonatkozó része így hangzik:

The southern Italian bishops were summoned to participate in Urban’s own election, and
no sooner was he elected (12 March 1088) than Urban went to Sicily itself to meet the
last of the Altavilla brothers, Roger I [...]. The pope gave advice, even warnings, about
the reorganisation of Christianity in the conquered island, which had to this point not
been high on Roger’s agenda. The see of Troina was transferred to Messina, and a bishop
appointed at Syracuse in 1092, but there was no question of giving him the
archiepiscopal dignity enjoyed by his ninth-century predecessors.53

Ebből kiderül, Ujszászi egyszerűen félreértette az általa hivatkozott munkát, amelyben nem
szerepel olyan, hogy II. Orbán 1088-ban „püspökség alapításának és apostoli jogok

Szerk. Poole, Reginald Stuart. British Museum, London 1879. Kat. 272–278, 284 (Ujszászi bibliográfiájában a
szerző neve, a kötet címe és a kiadás éve is hibásan szerepel); Balog, Paul: The Coinage of the Ayyūbids. Royal
Numismatic Society, London 1980. Kat. 68, 151, 155–162, 167–169, 176–183.
50
Ld. például Loud, Graham A.: The Age of Robert Guiscard: Southern Italy and the Norman Conquest. Longman,
Harlow 2000. 146–185; Johns, Jeremy: Arabic Administration in Norman Sicily: The Royal Dīwān. Cambridge
University Press, Cambridge 2002. 31; Chevedden, Paul E.: “A Crusade from the First”: The Norman Conquest
of Islamic Sicily, 1060–1091. al-Masāq 22/2 (2010). 191–225; Metcalfe, Alex: The Muslims of Medieval Italy.
Edinburgh University Press, Edinburgh 2009. 88–111. Utóbbi kötetre Ujszászi is hivatkozik Válaszában (15.
jegyzet), ám címe helyett „The Norman conquest of Muslim Sicily” olvasható, ami megegyezik a könyv 5.
fejezete címével. Ebből gyanítom, hogy Ujszászi csupán az adott fejezetet látta, és annak címét keverte össze a
kötet címével.
51
Professor Jeremy Johns (University of Oxford) és Dr Alex Metcalfe (Lancaster University) kérdésemre
megerősítette ezen nézetemet (személyes közlés).
52
Loud: The Age of Robert Guiscard, 175; Uö, The Latin Church in Norman Italy. Cambridge University Press,
Cambridge 2007. 214.
53
Matthew, Donald: The Norman Kingdom of Sicily. Cambridge University Press, Cambridge 1992. 27–28.
Matthew nem említi a troinai püspökség áthelyezésének évszámát, ami 1096-ban történt; Loud, The Latin
Church, 194.

20
gyakorlásának lehetőségét” adta. A szicíliai normann egyházszervezet ismereteim szerinti
legmegbízhatóbb szakirodalma, Graham Loud munkája így ír a normann hódítás utolsó éveiről:

The south-east of the island, the Val di Noto, was still in Muslim hands, and the creation
of a diocesan structure throughout the island had to wait until the last Muslims had
finally surrendered in 1091. Soon afterwards Roger founded and endowed four further
bishoprics.54

Ebből is kiderül, hogy új püspökségek alapítása csak 1091 után kezdődött Szicília szigetén.
Úgy vélem tehát, hogy kellő okunk van elvetni Ujszászi utólagos magyarázatát az 1088-as
évszám jelentősége kapcsán. Érthetetlen továbbá számomra, hogy egy elismerten téves évszám
esetében miért bonyolódik a Szerző mentegetőzésbe, hiszen bárkivel előfordulhat, hogy
hibásan említ egy – jelen esetben a tárgy kapcsán lényegtelen – adatot. Ujszászi magyarázata
azonban komolyabb történelmi tévedésről árulkodik.

9. Andalúzia és Magyarország
A szakirodalomban helyenként arról olvashatunk, hogy Magyarország kereskedelmi
kapcsolatban állt az iszlám világgal III. Béla idején, anélkül, hogy ezt bárkinek sikerült volna
igazolnia. A nézetet Ujszászi is átvette, továbbá konkrétan Andalúzia és Magyarország esetében
igyekezett elfogadtatni: „minden bizonnyal nemcsak kulturális és vallási kapcsolat állt fenn a
hispániai muszlimok és a magyar hitsorsosaik között, de a kereskedelmi kapcsolatok igencsak
gyengék lehettek” (Könyv, 44). Recenziómban erre vonatkozólag írtam, hogy „a szerző az ellen
érvel, hogy erős kereskedelmi kapcsolat állt volna fenn, ahelyett, hogy bizonyítékot hozna
bármiféle kulturális, vallási vagy kereskedelmi kapcsolatra.” Ujszászi Válaszából kiderül, hogy
szerinte igenis vannak erre bizonyítékok, csupán nekem nem sikerült összeraknom a képet:
„akár Abu-Hámid vagy Idríszi, akár a Jákut általam idézett írása bizonyítja a kapcsolatot,
csakhogy ezekből haloványan az tűnik ki, hogy ez a kötelék nem lehetett rendszeres és vélhetően
elsősorban nem kereskedelmi kapcsolat volt” (Válasz, 221). Nézzük hát meg sorban, hogy ezen
három forrás miként bizonyítja Magyarország és Andalúzia kapcsolatait.
Abú Hámid al-Garnáti kapcsán Ujszászi úgy fogalmazott Könyvében, hogy a
„magyarországi muszlim közösségnek viszonylag jó kapcsolatai voltak az Ibériai-félszigeten
elő hittársaikkal. Ennek egyik kiváló bizonyítéka Abu Hámid Al-Garnáti 1150-1153 közötti
magyarországi tartózkodása” (Könyv, 43). Abú Hámid élettörténete egy ismereteink szerint
kivételes eset, mikoris egy 12. századi andalúziai világutazó eljutott Magyarországra. Ez
azonban természetesen nem bizonyítja a szülőföldje és az utazásai során bejárt számos terület
között fennálló kulturális, vallási vagy kereskedelmi kapcsolatot, hiszen egyetlen személyről
van szó. Abú Hámid nem tudatosan hazánkba utazott, nem ez volt eredeti úticélja, amit mi sem
igazol jobban, mint hogy a fél világot megkerülve érkezett Magyarországra, és addigra már
évtizedek óta úton volt. Ujszászi említi, hogy Abú Hámid kereskedelemmel is foglalkozott, ami
ugyan igaz lehet, de mégis hogyan használható ez Andalúzia és Magyarország közötti
kereskedelmi kapcsolat igazolására, holott ő Ázsia felől érkezett és abba az irányba hagyta el
az országot? Továbbá meg kell említenem, hogy az utazó sosem tért vissza Andalúziába:
Magyarország után számos helyen megfordult Ázsiában, és végül Damaszkuszban halt meg

54
Loud: The Latin Church, 192.

21
1169/1170-ben.55 Ebből következik, hogy tőle személyesen biztosan nem tudták meg az
andalúziai muszlimok, hogy Magyarországon is élnek hittársaik. Úgy gondolom, hogy Abú
Hámid írása nem használható arra, hogy Andalúzia és Magyarország között fennálló
kereskedelmi kapcsolatot mutassunk ki; maga a szerző mindenesetre nem említi, hogy tudott
volna bármi ilyesmiről.56
Ujszászi második forrásának szerzője Abú Abd Allah Muhammad al-Idríszi, aki II. Roger
és I. Vilmos szolgálatában élt Palermóban, és itt készítette el arab nyelven írt munkáit. Ujszászi
így fogalmaz Válaszában:

Vegyük a másik iszlám forrást, amely ebben az időszakban örökíti meg hazánkat: Idríszi
világtérképét, illetve annak leírását, kommentárját. Ez a mappa köztudottan részben
kereskedők beszámolóira építve íródott, akiket a szerző részletesen kikérdezett, amikor
azok Szicíliában jártak; részben pedig korábbi geográfiai munkákra támaszkodott. [...]
A mű igen részletes, sok szempontból pontos: annyira, amennyire korának egyetlen
térképe sem (Válasz, 219).

Ujszászival szemben úgy gondolom, hogy al-Idríszi munkája nehezen tekinthető „iszlám”
forrásnak, hiszen a szóban forgó Nuzhat al-mustáq egy keresztény patrónus számára készült, és
őt dicsőíti előszavában.57 Ennél fontosabb, hogy a könyv Magyarországra vonatkozó leírása
egyedül azt igazolja, hogy Szicíliában megfordult olyan személy, aki valamilyen szinten
ismerte Magyarországot,58 mint ahogyan szerzője, al-Idríszi az akkor ismert világ szinte
egészéről hozzájutott megbízható információhoz.59 Ez azonban legfeljebb Magyarország és
Szicília kapcsolatát igazolja, így nem értem, hogy Ujszászi szerint ennek mi köze van
Andalúziához.
Végezetül Jáqút ar-Rúmi (Ujszászinál: „Jákut”) említése igen különös argumentum
Ujszászitól. Elsőként talán érdemes megnéznünk, pontosan mit írt róla Könyvében:

Az utolsó muszlimokra vonatkozó közvetlen, részletes adat 1224-ből származik és Jákut

arab törtenetíró munkájában maradt fenn. A szerző a szíriai Aleppóban Magyarországról
érkezett, muszlim korániskolai (sic) tanulókkal találkozott, akik elmondták, hogy
anyanyelvük magyar, a magyar király hadseregében szolgálnak és többségük a déli határ
mentén lakik (tehát tulajdonképpen asszimilálódott csoportokról volt szó). (Könyv, 39.)

E két mondatban számos hiba található. (1) Jáqút bizánci származású (alighanem görög
anyanyelvű) volt, vagyis nem tekinthető egyszerűen arabnak. (2) Az adott forrás címe Mudzsam
al-buldán („Az országok enciklopédiája”), és mivel ez Jáqút főműve, címe is jól mutatja, hogy
55
Lévi-Provençal, Évariste: Abū Ḥāmid al-Gharnāṭī. In Encyclopaedia of Islam. 2. kiadás. Brill, Leiden 1960–
2006. 1. kötet, 122.
56
Abú Hámid al-Garnáti: al-Murib an bad adzsáib al-Magrib. 27–38. Magyar fordításban: Abu-Hámid al-Garnáti
utazása. 55–65.
57
Abú Abd Allah Muhammad al-Idríszi: Nuzhat al-mustáq fi-khtiráq al-áfáq. Kiadva: al-Idrīsī,
Opus geographicum sive “Liber ad eorum delectationem qui terras peragrare studeant”. Kiad. Cerulli, Enrico
et al. Istituto universitario orientale di Napoli, Napoli–Roma: Istituto italiano per il Medio ed Estremo Oriente
1970–1984. 1. kötet, 3–6.
58
al-Idríszi: Nuzhat al-mustáq. 8. kötet, 876–889; magyar fordításban: Elter István: Magyarország Idrīsī földrajzi
művében (1154). Acta Universitatis Szegediensis: Acta Historica 82 (1985). 56–63.
59
Oman, Giovanni: „al-Idrīsī”. In Encyclopaedia of Islam. 2. kiadás. Leiden 1960–2006. 3. kötet, 1032–1035; Ld.
még Amara, Allaoua – Nef, Annliese: Al-Idrīsī et les Ḥammūdides de Sicile: nouvelles données biographiques
sur l’auteur du Livre de Roger. Arabica 48/1 (2001). 121–127; Nef, Annliese: Al-Idrīsī: un complément
d’enquête biographique. In Bresc, Henri – Tixier du Mesnil, Emmanuelle (szerk.) Géographes et voyageurs au
Moyen Âge. Presses universitaires de Paris ouest, Nanterre 2010. 53–66.

22
a szerző földrajztudós – és nem történetíró – volt. (3) Ujszászi itt nyilván Korán-iskolára
gondolt, az adott szövegben azonban ilyen nem szerepel. Valójában Jáqút megfogalmazása
szerint „vallásjogot tanultak ([kánú] jatafaqqahúna) Abú Hanífa jogrendje (madzhab)
szerint”.60 Az nem derül ki a szövegből, hogy ez milyen intézményben történt. (4) A magyar
muszlimok anyanyelveként nem magyar, hanem liszán al-afrandzs („az európaiak nyelve”)
olvasható a szövegben.61 Az már a forrásból levont következtetés, hogy ez alatt alighanem a
magyar nyelvet kell értenünk. (5) A forrásban nem esik szó déli határról, csupán az ország
széléről. (6) Jáqút informátora elmeséli, hogy ők generációk óta ugyanott éltek, és muszlimok
térítő tevékenysége nyomán vették fel az iszlámot. Ebből következik, hogy nem betelepültek
vagy „asszimilálódott csoportok”, hanem magyar emberek voltak.62 Mindezen
pontatlanságoktól és tévedésektől elvonatkoztatva, érdemes visszatérnünk egy pillanatra
Ujszászi Válaszához. Szerinte Könyvében idézte Jáqút munkáját, illetve szerinte a forrás
igazolja a magyar(országi) muszlimok és Andalúzia kapcsolatát. Valójában Ujszászi még csak
nem is hivatkozott a forrásra, és Könyve bibliográfiájában sem szerepel a mű.63 Mindennél
jelentősebb kérdés, hogy az Aleppóban tartózkodó magyar muszlimoknak vajon mi közük van
Andalúziához? Az a benyomásom, hogy Ujszászi nem olvasta el Jáqút munkáját, és miután
csak homályos ismeretekkel rendelkezett a szövegről, Válasza írásakor szem elől tévesztette az
Aleppó és Andalúzia közötti tengernyi távolságot.
Ujszászi három forrásából sok mindent megtudunk, ám két dolgot biztosan nem: ezek
egyike sem igazolja kereskedelmi kapcsolatok fennállását az iszlám világ és Magyarország
között, továbbá semmiféle kapcsolatról sem árulkodnak „hispániai muszlimok és magyar
hitsorsosaik között” (egyetlen hazánkba tévedt személytől eltekintve). Itt érdemes kiemelnem
Ujszászi retorikai kérdéseit: „Föltehetjük azt, hogy miután egy népesség több száz, vagy ezer
fős tömegben települt át hazánkba, egyáltalán nem tartott kapcsolatot szülőhelyével? Vagy
legalábbis nem próbáltak hasonló kultúrájú, vagy vallású területekkel valamiféle kapcsolatba
lépni?” (Válasz, 221). Úgy gondolom, hogy sok mindent föltehetünk, ám a
történettudományban célszerűbb, ha nem feltételezések, hanem források alapján próbálunk
érvelni.

10. Kereskedő muszlimok

Ujszászi külön felhívta a figyelmet arra, hogy a Magyarország és az iszlám világ között
feltételezett kereskedelemről nem csak írott forrásokból értesülhetünk. Egyes tárgyi emlékek
arra utalnak, hogy éppen a magyar(országi) muszlimok foglalkoztak e távolsági
kereskedelemmel:

Fennmaradt néhány érdekes emléke a muszlimok magyarországi létének. Az egyik ilyen

az az arab feliratos gyűrű, amelyet III. Béla sírjában találtak. Egy írásos forrás a keleti
kereskedelem erősségére utal. Tudott ugyanis, hogy Bélának voltak tevéi, méghozzá

60
Abú Abd Allah Jáqút al-Hamavi: Kitáb mudzsam al-buldán: Jacut’s Geographisches Wörterbuch aus
den Handschriften zu Berlin, St. Petersburg und Paris. Kiad. Ferdinand Wüstenfeld. In Commission bei F.A.
Brockhaus, Leipzig 1866–1873. 1. kötet, 468–470; vö. Kristó Gyula et al. (szerk.): A honfoglalás korának írott
forrásai. Szegedi Középkorász Műhely, Szeged 1995. 71–72 (az itt közölt magyar fordítás több pontos is hibás).
61
Az afrandzs szó jelentéséhez ld. Lane, Edward W.: An Arabic-English Lexicon. Librairie du Liban, Beirut 1968
(reprint). „firandzs” szócikk. Vö. Czeglédy Károly: Az Árpád-kori mohamedánokról és neveikről.
Nyelvtudományi Értekezések 70 (1970). 259.
62
Jáqút: Kitáb mudzsam al-buldán. 1. kötet, 468–470.
63
Ujszászi a kérdés kapcsán Kristó Gyula munkájára hivatkozott (Könyv, 220. jegyzet); Kristó Gyula: Nem
magyar népek a középkori Magyarországon. Lucidus, Budapest 2003.

23
 valószínűleg nem is olyan kevés, mivel 1189-ben Frigyes császárnak négyet is
odaajándékozott. […] Keleti kapcsolatra utal továbbá a CNH 281 A (CNH P 50) típusú
bracteata is, amely harci elefántot ábrázol, hátán toronnyal (Könyv, 42).

Ujszászi szerint az említett tárgyak kereskedő muszlimokhoz köthetők. Miután recenziómban

vitattam ezen interpretációját, Válaszában ismét hangsúlyozza azt, hozzátéve, hogy „nem
föltételezem azt, hogy mindössze ezek a tárgyak lennének kereskedelmük nyomai” (Válasz, 219).
Noha recenzióm megjegyzéseire Ujszászi nem ad érdemi választ, érdemes röviden végig
vennünk az adott tárgyakat.
A gyűrű kapcsán már recenziómban is említettem, hogy „a tárgy egyedül III. Bélához
köthető, aki természetesen keresztény volt”, hiszen az ő székesfehérvári sírjából került elő.
Ujszászi ezen meglátásomra nem reagál érdemben. Ehelyett Válaszában a székesfehérvári
királysír kétségbe vont azonosításáról ír,64 hozzátéve, hogy emiatt a gyűrűbe foglalt „kő
keltezésének kérdése nem zárható le megnyugtatóan” (Válasz, 219). Ezzel szemben úgy
gondolom, hogy a sír azonosításának problémája jelen kérdés szempontjából irreleváns, hiszen,
ha esetleg Könyves Kálmán (1095–1116) – és nem III. Béla – feküdt volna a feltárt sírban, attól
még ugyanúgy egy keresztény emberről lenne szó. Továbbá Ujszászi kijelentése már csak azért
is értelmetlen, mert a kő datálása nyilvánvalóan nem függ a sír azonosításától. A Szerző
figyelmét elkerülte, hogy ilyen típusú kövek elsősorban a 7–10. századi Irán területén
készültek,65 vagyis maga a kő valószínűsíthetően évszázadokkal régebbi, mint a temetkezés.
Ami a tárgy történetét illeti, ránézésre megállapítható, hogy eredetileg egy Abd Allah ibn
Muhammad nevű férfi pecsételőköve volt. Nevéből ítélve ő bizonyosan muszlim volt,
ugyanakkor a kő datálása alapján kijelenthető, hogy évszázadokkal III. Béla előtt (és nyilván
nem Magyarországon) élt.66 A tárgy életrajzából tehát ismerünk két birtokost, Abd Allah ibn
Muhammadot és III. Bélát. Amennyiben Ujszászi egy harmadik, időben a két ismert birtokos
közötti személyben szeretne feltételezni egy muszlim kereskedőt, az azt jelentené, hogy a fiktív
szereplő éppen Magyarországon keresett (és talált) vevőt névre szóló portékájára. Ugyanakkor
jól ismert tény, hogy éppen ebben a korszakban számtalan iszlám tárgy vándorolt Közép- és
Nyugat-Európába a keresztes hadjáratok nyomán, ám ebben nem volt szerepük ott élő vagy
kereskedőként megforduló muszlimoknak. Maguk a keresztesek gyűjtöttek iszlám tárgyakat a
Szentföldön, majd azok gyakran királyi vagy templomi kincstárakba kerültek.67 A keresztény
magyar király arab feliratos gyűrűje tökéletesen beleillik ebbe a jelenségbe.
Ujszászi második érve „a keleti kereskedelem erősségére” azon pár teve, amelyeket III. Béla
ajándékozott I. Frigyes német-római császárnak 1189-ben. Véleményem szerint ezen egzotikus
királyi adomány alapján igen sok fantázia kell ahhoz, hogy tevekereskedelmet vizionáljunk
Magyarország és az iszlám világ között, és valószínűbb magyarázat, hogy a tevék egy egyszeri

64
Ld. Tóth Endre: III. Béla vagy Kálmán? A székesfehérvári királysír azonosításáról. Folia Archaeologica 52
(2005/2006). 141–161. Tóth felvetését, miszerint lehetséges, hogy Könyves Kálmán feküdt a sírban, ma már
alighanem elvethetjük; ld. Szabados György: Könyves Béla király? Egy székesfehérvári királysír azonosításáról.
Alba Regia Anneles Musei Stephani Regis 44 (2016), 193–204.
65
Nagy: “Islamic” Artifacts. 52–53. A kő analógiáihoz ld. Kalus, Ludvik: Catalogue des cachets, bulles et
talismans islamiques. Bibliothèque Nationale, Paris 1981. Kat. 1.3.14; Kalus, Ludvik: Catalogue of Islamic
Seals and Talismans. Clarendon Press, Oxford 1986. Kat. 1.2.2 és 1.3.8; Porter, Venetia: Arabic and Persian
Seals and Amulets in the British Museum. British Museum, London 2011. Kat. 41, 51, 65, 73, 82, 83, 85 és 290;
Content, Derek J.: Islamic Rings and Gems: The Benjamin Zucker Collection. Philip Wilson Publishers Limited,
London 1987. Kat. seals/42‒43; Kelényi Béla – Szántó Iván: Két korszak határán: Perzsa művészet a Qádzsár-
korban (1796–1925). Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum, Budapest 2010. Kat. 5.3.7.
66
Nagy: “Islamic” Artifacts. 50–53.
67
A téma tengernyi szakirodalmából ma is alapvető Shalem, Avinoam: Islam Christianized: Islamic Portable
Objects in the Medieval Church Treasuries of the Latin West. Peter Lang, Frankfurt am Main 1996. Ld. még
Nagy: “Islamic” Artifacts.

24
esetként jutottak III. Béla tulajdonába. A Magyarország területén feltárt tevecsontok mind vagy
a római vagy az oszmán korból származnak, így ez is arra utal, hogy nincs bizonyítékunk
tevekereskedelemre vagy tevetartásra a középkori Magyarországon.68 Tevék ugyanakkor a 11.
század közepe óta biztosan jelen voltak Szicília szigetén,69 I. Roger (1071–1101) normann gróf
az 1063-as cerami csata után négy tevét küldött ajándékba a pápának,70 II. Frigyes (1198–1250)
Szicília királya pedig maga is tenyésztett tevéket.71 Továbbá egy forrás szerint III. Béla király
veje, II. Izsák (1185–1195, 1203–1204) bizánci császár, miután átvette a hatalmat, elődjét egy
teve hátára kötözve szégyenítette meg Konstantinápoly utcáin.72 Úgy gondolom, hogy III. Béla
tevéi nem bizonyítják sem a Magyarország és az iszlám világ közötti kereskedelmet, sem pedig
a magyar(országi) muszlimok kereskedelmi szerepét.
Ami a harci elefántot ábrázoló pénztípust (CNH 281A/CNH P 50) illeti, Ujszászi is
megjegyzi, hogy az nem feltétlenül III. Béla verete, hanem lehetséges, hogy csak a 13.
században készült (Könyv, 231. jegyzet). Ennél fontosabb, hogy egy ikonográfiai elem alapján
akkor sem lehetne kereskedelmi kapcsolatokra következtetni, ha tudnánk, hogy pontosan
honnan származik az adott ábrázolás. A középkori Európa művészetében azonban az Ibériai-
félszigettől Angliáig és Bizáncig számos elefántábrázolás készült,73 emiatt sem értem, hogy
Ujszászi miért beszél keleti kereskedelemről. Ismert továbbá, hogy II. Frigyes császár egy harci
elefánttal tért haza keresztes hadjáratáról, majd később annak hátán triumfust ülve vonult be
Cremona városába 1237-ben.74 Úgy gondolom, hogy Hannibál óta nem kell meglepődnünk, ha
harci elefánttal találkozunk Európában.
Válasza egy lábjegyzetében Ujszászi egy további különös dolgot is említ a magyar(országi)
muszlimokról:

Nyilvánvalóan vannak más tárgyi emlékek is, amelyek hozzájuk köthetőek, vagy
legalábbis muszlim jegyeket mutatnak, csakhogy ezek nem ebből a korszakból
származnak. Hiszen a pécsi cella trichora (sic) az egyik legkézenfekbőbb példa lehetne,
ám ezt inkább a XI. század végére, a XII. század elejére datálják, de nagy
valószínűséggel nem III. Béla idején készült (Válasz, 12. jegyzet).

Itt elsőként meg kell jegyeznem, hogy az épületet egyedül Tóth Sándor datálta az Árpád-korra,
nézete azonban mára tévesnek bizonyult. A sírkápolna i.sz. 400 körül épült,75 vagyis azt aligha
célszerű muszlimokhoz kötni. Vélhetően Ujszászi sem magára az épületre, hanem annak
második freskórétegére gondol (csak tévesen fogalmaz), az Árpád-korban ugyanis részben
pszeudo-arab díszítésű függönymintával festették ki a Cella Trichorát. Ugyanakkor itt is igaz,

68
Daróczi-Szabó, László et al.: Recent Camel Finds from Hungary. Anthropozoologica 49/2 (2014). 265–280; vö.
Bökönyi, Sándor: Representations of Camels in a Hungarian Medieval Chronicle. Acta Agronomica Academiae
Scientiarum Hungaricae 18 (1969). 250; Bökönyi, Sándor: History of Domestic Mammals in Central and
Eastern Europe. Akadémiai Kiadó, Budapest 1974. 228. Bökönyi szintén III. Béla tevéit említi, mint a
tevekereskedelem egyetlen bizonyítéka.
69
Zeuner, Frederick E.: A History of Domesticated Animals. Hutchinson, London 1963. 358.
70
Loud: The Age of Robert Guiscard. 157.
71
Clark, Willene B.: A Medieval Book of Beasts: The Second-Family Bestiary. Commentary, Art, Text and
Translation. Boydell, Woodbridge 2006. 15, 19.
72
The Crusade of Frederick Barbarossa: The History of the Expedition of the Emperor Frederick and Related
Texts. (Ford. Loud, Graham A). Ashgate, Farnham 2010. 63.
73
Ld. például Druce, George C.: The Elephant in Medieval Legend and Art. Journal of the Royal Archaeological
Institute 76 (1919). 1–73.
74
Kistler, John M.: War Elephants. Praeger, Westport, Conn.–London 2006. 188–190.
75
Tóth Sándor: Régészet, műemlékvédelem, történelem. Építés- Építészettudomány 5/3–4 (1973). 621–622; vö.
Tóth Zsolt: Jelentés a pécsi székesegyház nyugati oldala előtt, a Cella Trichora I.-től északra végzett megelőző
(hitelesítő) régészeti feltárásról (2013.10.30.–2013.12.11.) és a Cella Trichora I. védőépületének bontása során
végzett régészeti felügyeletről (2014.01.08.–2014.03.19.). Archaeologia: Altum Castrum Online (2015), 28.

25
hogy a datálás révén téved Ujszászi: a freskókat a 12. századra datálja a szakirodalom, és azok
jó eséllyel éppen III. Béla idején készültek.76 Mindennél jelentősebb probléma, hogy a pszeudo-
arab díszítés keresztény területeken való alkalmazásának témája másról sem szól, mint hogy
rendre keresztény szakrális kontextusban, főleg templomokban jelenik meg, mint ahogyan
Pécsen is.77 Ebből következik, hogy ezeket nem lehet muszlimoknak tulajdonítani, vagyis a
Cella Trichora minden, csak nem „kézenfekvő példa” a magyar(országi) muszlimok tárgyi
emlékeire.
Azt biztosan tudjuk, hogy a magyar(országi) muszlimok foglalkoztak belföldi
kereskedelemmel, és ez alapján feltételezhető, hogy akár az ország határait is átlépték. Ezen
túlmenően Ujszászi így fogalmaz Válaszában:

Kereskedelmük iránya nyilvánvalóan nem nyugati volt, hiszen [...] a XI–XII. századi
Magyarország még inkább volt tekinthető a keleti gazdasági körforgás részének, mint a
nyugatinak. Hogy kelet felé ne kereskedtek volna [...], azt nehezen föltételezhetjük,
annak ellenére, hogy írott források lényegében nem maradtak fönn erről a
tevékenységről (Válasz, 220).78

Ujszászi nézete ugyan bevallottan egy feltételezésre épül, ennél is érdekesebb, hogy Könyvében
még azt írta, hogy „aktív nyugati kereskedelem is kimutatható írásos források alapján” (Könyv,
60). Saját önellentmondását csak bonyolítja, hogy egyszerre érvel a keleti irányú és az
andalúziai kereskedelem mellett. Akárhogyanis, az Ujszászi által említett tárgyi emlékek nem
igazolják álláspontját: egyrészt nem köthetők magyar(országi) muszlimokhoz, másrészt nem
utalnak Magyarország és az iszlám világ között fennálló kereskedelemre.
Véleményem szerint mindezen vita kevés relevanciával bír a magyar pszeudo-arab veretek
kérdésében. Amennyiben a mintaként használt andalúziai pénzek lehetséges Magyarországra
kerülésére keresünk magyarázatot, akkor egészen más irányvonal vezethet eredményre. Ismert
például két korabeli dokumentum, amelyek szerint dalmáciai kalózok 1177-ben kifosztottak
egy pápai hajót, és több mint 200 db almorávida és almohád típusú pénzt zsákmányoltak.79 Ez
természetesen nem jelenti azt, hogy konkrétan ezek a pénzek jutottak el a magyar pénzverdébe
– ahol igazolhatóan ilyen pénzeket imitáltak –, azt azonban igen, hogy III. Béla tevéinél
relevánsabb történelmi adatok is léteznek a CNH 101 hátterének megvilágítására.

76
Tóth Melinda: Árpád-kori falfestészet. Akadémiai Kiadó, Budapest 1974. 42–46; Tóth Zsolt: Jelentés. 23–25,
29.
77
A pszeudo-arab díszítéshez ld. például Erdmann, Kurt: Arabische Schriftzeichen als Ornamente in der
abendländischen Kunst des Mittelalters. Abhandlungen der Geistes- und Sozialwissenschaftlichen Klasse 9
(1953). 467–513; Spittle, Denys T.: Cufic Lettering in Christian Art. Archaeological Journal 111/1 (1954). 138–
152; Ettinghausen, Richard: Kufesque in Byzantine Greece, the Latin West and the Muslim World. In A
Colloquium in Memory of George Carpenter Miles (1904–1975). American Numismatic Society, New York
1976. 28–47; Mack, Rosemond E.: From Bazaar to Piazza: Islamic Trade and Italian Art, 1300–1600.
University of California Press, Berkeley–London 2002. 51–71; Tichy, Gottfried – Staley, Lisa A.: Kufische und
pseudokufische Inschriften in Salzburg und im europäischen Kontext: Herkunft und Bedeutung. Mitteilungen
der Gesellschaft für Salzburger Landeskunde 145 (2005). 339–362; Walker, Alicia: Pseudo-Arabic
‘Inscriptions’ and the Pilgrim’s Path at Hosios Loukas. In Eastmond, Antony (szerk.) Viewing Inscriptions in
the Late Antique and Medieval World. Cambridge University Press, Cambridge 2015. 99‒123.
78
Ujszászi hivatkozása: Kristó Gyula: A Dél-Alföld történeti helye a középkori Magyarországon. In Kollár Tibor
(szerk.) A középkori Dél-Alföld és Szer. Csongrád Megyei Levéltár, Szeged 2000. 9–16.
79
Codex Diplomaticus Arpadianus Continuatus: Árpádkori új okmánytár. 6. kötet (890–1235). Kiad. Wenzel
Gusztáv. A Magyar Tudományos Akadémia Történelmi Bizottmánya, Budapest 1867. Kat. 77–78.

26
11. Ibn Mardanís és társai
Ujszászi Könyvében röviden szó esik egyes muszlim uralkodókról, akik pénzverése releváns
lehet a CNH 101 kérdéséhez. Ennek kapcsán olvashatjuk az alábbi kijelentést:

Mohamed ibn Szaid (1147–1171), mint az Almohádok támadásaiban felmorzsolódott

Almoravida Birodalom utolsó el nem foglalt területének királya, a romokon frissen
létrehozott Murciai Királyság élén az utolsó volt, aki még tartotta magát a déli irányból
jövő terjeszkedéssel szemben (Könyv, 43).

Könyve angol összefoglalójában már úgy fogalmaz Ujszászi, hogy “Mohamed ibn Said (1147–
1171), the last ruler of the Almoravid Empire…” (Könyv, 173–174). Mindenekelőtt talán nem
mellékes tisztáznom, hogy az adott személy nem az Almorávida Birodalom uralkodója volt, bár
persze ez koránt sem az egyetlen, itt elhangzó tévedés.
Recenziómban szóvá tettem, hogy az említett uralkodó, „Mohamed ibn Szaid” neve
valójában Muhammad ibn Szad, aki egyébként Ibn Mardanís néven ismert a szakirodalomban.
Ezen észrevételem azon kevesek egyike, melyeknek Ujszászi is igazat ad Válaszában.
Magyarázata – miszerint rossz formában „magyarosította” a nevet (Válasz, 221) – azonban
további problémákat vet fel. Valójában arról lehet szó, hogy mivel az Ujszászi által használt
numizmatikai katalógus tudományos átírásban, Muḥammad ibn Saʿd formában közli a nevet,80
Ujszászi nem tudta, hogyan is kellene kiolvasni azt. Ismerte azonban az arab „Szaid”
(pontosabban: Szaíd) nevet, így arra változtatta meg a Saʿd (magyarosan: Szad) alakot. Ez
azonban két különböző személynév, így nem célravezető felcserélni őket. Továbbá a
„magyarosítás” már csak azért is értelmezhetetlen számomra, mert a Könyv angol
összefoglalójában is a „Said” forma szerepel (Könyv, 174). Amint azt már recenziómban is
megjegyeztem, Ujszászi hibásan közölte Ibn Mardanís uralkodási évszámait, így tovább
nehezítve annak felismerését, kiről is van szó.81 Egy másik esetben Ujszászinál „Ali ibn Tasfin”
lett egy almorávida uralkodóból (Könyv, 42), akit valójában Tásfín ibn Ali (1143–1145) néven
ismerhetünk. Itt a „magyarosítás” vajon a nevek felcserélését jelentette? Mindenesetre erős a
gyanúm, hogy kevés olvasó veszi a fáradtságot, hogy a Szerző helyett utánajárjon, hogy kik
ezek a történelmi személyek.
Nem kevésbé problematikus Ujszászi azon mondata, amelyet egy 1148/1149-ben kiadott
pénz kapcsán ír: „Ilyen Abd al-Mumin ibn Ali (1130–1162) ceutai Almohád uralkodó
Almoravida típust követő arany dinárja” (Könyv, 43). E rövidke megjegyzésben szinte csakis
hibákat találunk. Abd al-Mumin 1130-tól 1163-ig uralkodott. Az itt szereplő „ceutai Almohád
uralkodó” kifejezés vélhetően arra utal, hogy Ceuta lett volna az Almohádok fővárosa. Ez
természetesen nem igaz, az Almohádok fővárosa ekkoriban költözött Tínmalból Marrákesbe,
ráadásul a pénz kiadásakor (1148/1149) nem volt hatalmuk Ceuta felett. Úgy tűnik, hogy
Ujszászi egy kizárólag ceutai pénzeket rendszerező katalógus – melynek címe Numismatica de
Ceuta musulmana – alapján azt hitte, hogy Ceutában volt Abd al-Mumin központja. Ennél is
súlyosabb tévedés, hogy az adott dínárt nem Abd al-Mumin verette, és még csak nem is egy

80
Canto García – Ibrāhīm: Moneda andalusí, 363.
81
Ld. például González Cavero, Ignacio: Una revisión de la figura de Ibn Mardanish: Su allianza con el reino de
Castilla y la oposición frente a los almohades. Miscelánea Medieval Murciana 31 (2007). 100; Ibrāhīm, Tawfiq
ibn Ḥāfiẓ: A Dinar of ‘Ali ibn ‘Ubaid Struck in Murcia in the Year 542H. In XIII Congreso Internacional de
Numismática: Actas, Proceedings, Actes, 2. kötet. Ministerio de Cultura, Madrid 2005. 1595; Kassis, Hanna E.:
The Coinage of Muḥammad Ibn Saʿd (Ibn Mardanish) of Mursiya. An Attempt at Iberian Islamic Autonomy. In
Marques, Mário G. – Metcalf, David M. (szerk.) Problems of Medieval Coinage in the Iberian Area, 3. kötet.
Instituto Politécnico de Santarém, Santarém 1988. 209–229. A helyes évszámpár 1147–1172, vagyis
recenziómban tévesen írtam 1147 helyett 1146-ot.

27
Almohád uralkodó, hanem éppen az Almohádok terjeszkedésével szemben fellépő Jahjá ibn
Abí Bakr asz-Szahrávi nevében készült. Az Ujszászi által látott katalógus idézi a pénz feliratait,
köztük a kibocsájtó személy nevével,82 a Szerző azonban inkább az adott katalógusbejegyzés
után, újabb alcímként szereplő nevet, Abd al-Mumint hitte a pénz kibocsájtójának.
Ujszászi hasonló tévedéseit hosszasan lehetne sorolni. I. Kejkubád (1220–1237) rúmi
szeldzsuk szultán egy pénzéről például kijelentette, hogy az egy solymászó lovast ábrázol, míg
a hivatkozott katalógus szerint egy oroszlánt ledöfő lovast láthatunk.83 Ennél is érdekesebb,
hogy Ujszászi szerint ugyanezen katalógus 248. pénzén egy nyilazó lovas képe szerepel
(Könyv, 248. jegyzet), holott valójában az adott pénzen semmiféle ábrázolás sincs, kizárólag
feliratok. Ujszászi valószínűleg csak a katalógus tábláit nézte meg, ahol ugyan nem szerepel a
248-as pénz ábrázolása, a nyilazó lovas azonban igen, mégpedig a 246-os pénzen. A Szerző
alighanem félreolvasta a képaláírásban szereplő katalógusszámot, emellett a katalógus
szövegében nem olvasta el, hogy a 245–247-es pénzeken ugyanazon ábrázolás szerepel.84
Úgy gondolom, hogy egy numizmatikai monográfia szerzőjétől elvárható, hogy megismerje
a könyvében tárgyalt pénzeket és azok történelmi hátterét, amit Ujszászi sok esetben
elmulasztott. Ennek egy végletes példája, ahogyan Joseph Karabacek egy tévedését igyekszik
kijavítani a Szerző: „Karabacek az Ilhanidákrol, mint a XI. század első felében uralkodó
családról beszél, valójában azonban az Ilhanida dinasztia Mezopotámia (kvázi a mai Irak)
területén virágzott 1256 és 1353 között” (Könyv, 188. jegyzet). Úgy gondolom, hogy Bagdad
1258-as mongol meghódítása és elpusztítása nem egy virágzó időszak kezdete Irakban – a
perzsa kultúrájú Ilkánida-dinasztia természetesen Irán központtal ’virágzott’. Emellett csupán
apróság, hogy az ilkánida pénzek kapcsán Ujszászi egy olyan katalógusra hivatkozik, amelyben
nem szerepelnek ilkánida pénzek.85

12. ’Kufikus’ pénzek

Recenziómban megjegyeztem, hogy helytelennek gondolom a ’kufikus’ jelző használatát
Ujszászinál, ami elsősorban a CNH 101 leírására szerepel a Könyvben. Válaszából elsőként
érdemes kiemelnem, hogy szerinte „a kufikus jelző a magyar numizmatikában széles körben
használt terminus technikus (sic) és meglehetősen jól körülhatárolható jelentéssel bír” (Válasz,
216). Ez igaz. Csakhogy itt alapvetően nem numizmatikai, hanem arab epigráfiai kérdésről van
szó, így talán mérvadóbb ez utóbbi tudományterület szakértőinek véleménye, akik a latinizált
’kufikus’ helyett inkább az arab ’kúfi’ formát tartják megfelelőnek.86 Ujszászi ettől még persze
ragaszkodhat a régiesnek tetsző ’kufikus’ alak használatához, érdemes azonban tisztáznunk
mind a szó eredetét, mind pedig jól körülhatárolható jelentését.
Miután már recenziómban is említettem, hogy a ’kufikus’ forma latinizált, Válaszában
Ujszászi részletesen magyarázatot ad a szó alakjára:

82
Rodríguez Lorente, Juan José – Ibrāhīm, Tawfīq ibn Ḥāfiẓ: Numismática de Ceuta musulmana. Artes Gráficas
Benzal, S.A. Madrid 1987, 109, kat. 161.
83
Lane Poole, Stanley: Catalogue of Oriental Coins in the British Museum, 3. kötet: The Coins of the Turkumán
Houses of Seljooḳ, Urtuḳ, Zengee, etc. in the British Museum. Classes X–XIV. Szerk. Poole, Reginald Stuart.
British Museum, London 1877. Kat. 176 (Ujszászi hivatkozásaiban és bibliográfiájában a mű szerzője és címe
is hibásan szerepel).
84
Lane Poole: Catalogue of Oriental Coins, 3. kötet. Kat. 245–248.
85
Ujszászi hivatkozása: Lane Poole : Catalogue of Oriental Coins, 4. kötet. A könyv alcíme: The Coinage of
Egypt…
86
Ld. Dévényi Kinga – Iványi Tamás: „Kiszáradt a toll...”: Az arab írás története. Kőrösi Csoma Társaság,
Budapest 1987.

28
 A kufikus szó nem latinizált; véleményem szerint Nagy teljességgel félreérti a szó
formáját, amely mindössze a német kufisch/e, illetve [az] angol kufic megfelelő
átvételéből ered […] A kufikus szó egyébként […] német nyelvterületről került
hazánkba, márpedig a német „–isch” végződésű mellékneveket a magyar nyelv szinte
minden esetben „–ikus” végződéssel írja át (Válasz, 216).

Érdekes, hogy ezen gondolatmenet leírásakor Ujszászi megfeledkezik a szó latin alakjáról:
cuficus3 vagy kuficus3. A latin nyelven írt epigráfiai vagy numizmatikai munkákban ezt
használták az arab írás e stílusa megnevezésére,87 ami nyilvánvalóan az arab kúfi (kūfī) szó
latinizált változata. Továbbá a korai magyar szakirodalomban is megjelent a cuficus vagy
kuficus alak,88 így természetesen ebből származik a kufikus forma.
A fő probléma, hogy ugyan a kufikus szó valóban jól körülhatárolható jelentéssel bír, ám
ezen határok mintha valahogy elmosódnának Ujszászinál. Könyvében előszeretettel beszél
„kufikus motívumok”-ról, „kufikus pénzek”-ről, illetve szerinte a „kufikus hatás” jelenthet
például „geometrikus jellegű ábrázolások”-at vagy „díszítőmotívumok”-at.89 Valójában a kúfi
vagy kufikus jelző kizárólag egy írás jelzésére alkalmas, és azt feltételezi, hogy az adott írás az
arab epigráfia vagy paleográfia szabályai – és azon belül is bizonyos jellegzetességek – szerint
készült. Ebből következik, hogy a CNH 101 esetében nem használható a kúfi vagy kufikus jelző,
hiszen nem írás látható a pénzen, hanem annak utánzata. Ez utóbbi jelenség leírására létezik
egy külön terminus más nyelveken is, így a német pseudokufisch(e) és az angol pseudo-kufic
kifejezés jelöli a kúfi vagy kufikus írást csupán képileg másoló, írásként értelmezhetetlen
jeleket. Következésképpen csak ismételni tudom recenzióm alábbi megjegyzését: a kufikus szó
„semmiképpen sem utal a kúfi írás utánzására”, vagyis nem azt jelenti, amire a Szerző használni
szeretné.90 Ujszászival szemben én alapvető jelentőségűnek tartom, hogy megkülönböztessük
az írást annak imitációjától, illetve, hogy az a terminológia következetes használatában is
tükröződjön. A Szerző ezen elvet nem követte, így Könyve angol összefoglalója szerint a CNH
101-en „Kufic script” vagy „Arabic inscriptions” látható (Könyv, 173). Ugyanott persze szintén
írt az arab írás utánzásáról, így az olvasó arról értesül, hogy a Szerző maga sem tudta eldönteni
(vagy legalábbis megfogalmazni) nézetét. Van azonban itt más probléma is.

87
Ld. például Tychsen, Olaus Gerhard: Introductio in rem numariam muhammedanorum. Officina Libraria
Stilleriana, Rostock 1794; Fraehn, Christian Martin: Epitaphium cuficum melitense. In Antiquitatis
muhammedanae monumenta varia. Litteris Academicis, Szentpétervár 1820–1822. 1. kötet, 1–37; Fraehn,
Christian Martin: Onyx cuficus sorano-neapolitanus. In Antiquitatis muhammedanae. 1. kötet, 38–76; Fraehn,
Christian Martin: Numi kufici ex variis museis selecti. Litteris Academicis, Szentpétervár 1823; Tornberg,
Carolus Johannes: Numi cufici regii numophylacii holmiensis, quos omnes in terra Sueciae repertos. Leffler et
Sebell, Uppsala 1848.
88
Használatához ld. például Kállay Ferenc: Lebedias. In Tudománytár 4 (1840). 211; Jerney János: Közlemények
a’ IV. Béla korabeli ismeretlen rézpénzekről. Athenaeum 6/34 (1842). 530–531 (a hivatkozás hibásan szerepel
Ujszászi bibliográfiájában); Goldziher Ignác: A nemzetiség kérdése az araboknál. In Ormos István (szerk.) Az
arabok és az iszlám: Válogatott tanulmányok. 1. kötet, 45 (eredetileg megjelent: 1873); Goldziher Ignác: A
spanyolországi arabok helye az iszlám fejlődése történetében összehasonlítva a keleti arabokéval. In Az arabok
és az iszlám. 1. kötet, 149 (eredetileg megjelent: 1877); Goldziher Ignác levele Forster Gyulának (1898.
szeptember 18.), idézve: Czobor Béla: III. Béla és hitvese halotti ékszerei. In Forster Gyula (szerk.) III. Béla
magyar király emlékezete. Hornyánszky Viktor, Budapest 1900. 215, 2. jegyzet.
89
Könyv, 33–41. és passim, ld. még 4. pont. Vö. Könyv 161. jegyzet: „A kufikus jelző egy jellegzetes arab
írástípusról kapta a nevét (eredetileg Kufa varosára utal), amelynek fő jellemzője, hogy a betűk szögletes
jellegűek, a vízszintes vonalak elnyújtottak, a függőlegesek pedig általában rövidek.”
90
Csupán mellékesen jegyzem meg, hogy az arab paleográfiával és epigráfiával foglalkozó kutatók egy része
magát a kúfi kifejezést – és annak minden származékát – is kerüli. Ennek okaihoz ld. Déroche, François, The
Abbasid Tradition: Qurʾans of the 8th to the 10th Centuries AD. The Nour Foundation, London 1992. 11–17,
132; Sharon, Moshe: Corpus Inscriptionum Arabicarum Palaestinae. Brill, Leiden 1997. 1. kötet, xv; Porter:
Arabic and Persian Seals. 14; Blair, Sheila S.: Kufic. In Versteegh, Kees et al. (szerk.) Encyclopedia of Arabic
Language and Linguistics. Brill, Leiden 2006–2009. 2. kötet, 597.

29
 Ujszászi Válasza szerint a CNH 101 „ál-arab feliratai rokonságban állnak az arab írás
négyszögletes (sic), kufi stílusával” (Válasz, 216). Ez lényegében igaz, mint ahogyan a mintául
szolgáló almorávida típusú pénzek legendái is „rokonságban állnak” a kúfi stílussal. A
„rokonság” azonban nem jelenti azt, hogy kúfi stílusúak lennének, hiszen alkalmaznak olyan
íves betűformákat, amelyek idegenek a kúfi írás stílusától. Ezen íráskép egyfajta átmenetet
képez a szögletes és kurzív stílusok között, kompozit jellegzetességeket mutat, és ezért nem
nevezhető kúfinak. Ennek megfelelően pedig úgy gondolom, hogy célszerűbb általánosan arab
írásról beszélnünk, és nem ragaszkodunk az epigráfiai stílus közelebbi megnevezéséhez, míg
ennek utánzatára javasoltam recenziómban a pszeudo-arab kifejezés használatát. Fontos
látnunk, hogy a probléma jelentősége nem abban rejlik, hogy milyen terminust használunk egy
jelenség leírására, hanem abban, hogy Ujszászi számos esetben összekeveri az arab írást és
annak utánzatát, ami azután nyilván a terminológia helytelen használatában is tükröződik.

Következtetések
Válasza végén Ujszászi hiányolta, hogy recenziómban nem reflektáltam a Könyve lényegét
érintő, numizmatikai megállapításaira. Ez persze nem igaz, hiszen már recenziómban is
foglalkoztam Könyve lényegével, mindenesetre remélem, hogy jelen írásom jobban kielégíti
kíváncsiságát. Úgy gondolom, hogy az itt kiemelt 12 kérdéskör többnyire alapvető fontosságú
a 12. századi magyar rézpénzek kutatásában, továbbá meglátásom szerint Ujszászi ezek
egyikével sem foglalkozott megfelelő szakszerűséggel és kellő mélységben. Hangsúlyoznom
kell, hogy jelen viszontválaszomban számos más (például szigorúan terminológiai) kérdésre
nem tértem ki, ha ugyanis minden vitatható pontra reflektálnék, úgy az adott Könyvnél
hosszabb írásmű születne. Egyes megjegyzéseim talán szőrszálhasogatásnak tűnhetnek,
amelyek nem befolyásolják a gondolatmenet egészét, a Könyvben azonban nem találunk átfogó
gondolatmenetet. Ehelyett rendre tárgyi tévedésekre vagy felületes ismeretekre épített, igen
laza kohéziót alkotó és gyakran egymásnak ellentmondó felvetéseket olvashatunk, így nem
meglepő, hogy a Könyv semmiféle lényegi eredménnyel sem szolgál.
Az itt szereplő 12 pontból mindenki levonhatja saját következtetéseit Ujszászi Róbert A XII.
századi magyar rézpénzek című Könyvéről. Számomra az egyik legmegdöbbentőbb felismerés,
hogy a Szerző mily felkészületlenül fogott hozzá egy monográfia megírásához. Erről árulkodik
Könyve alábbi bekezdése is:

A kufikus rézpénzek időbeni pontos elhelyezéséhez segítségünkre lehetnek külföldi

analógiák. Első ránézésre egy európai latin íráshoz szokott ember szemének az arab
pénzek nagy része ugyanolyannak tűnik. Figyelmesebben szemlélve több ilyen
pénztípust azonban markáns különbségeket vehetünk észre. Az érmen belüli
gyöngykörök, vízszintes vonalhoz hasonlóan elhelyezkedő mondatok, szavak és egyéb
jelek egymáshoz viszonyított helyzetéből, stílusából kifolyólag ezek a pénzek egy idő
után viszonylag könnyen megkülönböztethetővé válnak, így konkrét előképük keresése
sem lehetetlen. (Könyv, 42)

Az ugyan nem derül ki, hogy pontosan milyen külföldi, arab pénzekről beszél a Szerző,
mindenesetre a kérdéshez akár csak minimálisan is értő kutató a pénzek feliratait mindenekelőtt
elolvassa, és azok még első ránézésre sem tűnnek számára ugyanolyannak. Ujszászi teljes, e
téren tett munkássága alapján elkerülhetetlen a felismerés, hogy az arab írás ismerete nélkül
próbált meg arab numizmatikai kérdésekkel is foglalkozni. Aligha férhet kétség ahhoz, hogy
amennyiben valaki feliratos pénzeket tanulmányoz, úgy alapkövetelmény számára az adott írás

30
beható ismerete. Vagy talán hallott már bárki is írástudatlan numizmatáról? Úgy gondolom,
hogy ez inkább tekinthető amatőr dilettantizmusnak, mintsem tudományos munkának.91
Mindez persze csupán egyetlen olvasó véleménye.

91
Vö. Könyv, 83.: “tudásunk sok esetben már olyan magas szintre jutott, amely lehetővé teszi számunkra, hogy
egy-egy kisebb probléma ügyében minden részletre kiterjedő művek megírásába vághassuk fejszénket.”

31