Ray Bradbury - A lapály

Egy fal összedől, majd közvetlenül utána néhány másik is; fülsiketítő robaj hallatszik, s néhány perc múlva
már az egész város romokban hever. Csak az éjjeli széfi fújdogál.
A világ nyomasztó csendbe burkolózik.
A nap folyamán összeomlott London. Port Said megsemmisült. San Francisco eltűnt a föld színéről.
Glasgow nincs többé.
Örökre megszűntek létezni.
Papírlapok zörögnek a szélben, és a homokszemek sírva kavarognak a láthatatlan légörvény szárnyain.
A romok közt vezető úton sétál az öreg éjjeliőr. A szögesdrót felé igyekszik, hogy kinyissa a kaput, hiszen
semmi értelme már zárva tartani.
A holdfényben ugyanilyen képet mutatott Alexandria, Moszkva, New York, Johannesburg, Dublin,
Stockholm; Clearwater, Kansas, Princetown és Rio de Janeiro.
Az öregember még látta délután, hogy egy autó elzúg a szögesdrót mellett, látta a benne ülő sovány,
napbarnította embereket. Azok mindannyian elegáns kávébarna öltönyt viseltek arany mandzsettával, és
színaranyból készült a karórájuk és a gyűrűjük is. Márkás cigarettát szántak, s az öngyújtó, amit használtak,
drága ötvösmunka volt.
- Megérkeztünk, uraim. Az egész egy nagy szemétrakás. Láthatjuk, mit művelt vele a rossz idő.
- Igen, ez valóban siralmas, Mr. Douglas!
- Párizst talán sikerül megmentenünk.
- Reméljük, uram.
- Én személy szerint nem sok reményt fűzök hozzá: az eső ugyanis teljesen elmosta. Viszont Hollywood a
maguké! Rombolják le! Tüntessék el a föld színéről! Annak a területnek még hasznát vehetjük. Még a mai nap
folyamán küldjék oda a tereprendezőket!
- Igen, Mr. Douglas!
Az autó dübörögve elment.

Most éjszaka van. Az öreg éjjeliőr áll a kapun belül. Eszébe jut a délután, amikor megérkeztek a
tereprendezők.
A levegőt iszonyú robaj, morajlás remegtette meg. Mindenütt por és dübörgés; dübörgés és por.
Leomlott a fal, a vakolat, a gerenda, a háztető. Egyik város a másik után dőlt romokba.
A robajfiás aztán lassan elhalkult, és csak a szél süvítését lehetett hallani.
Az éjjeliőr most sarkon fordul, és végigsétál a kihalt utcákon:
Néhány perc, és már Bagdadban van: koldusok hevernek a mocsokban, lefátyolozott arcú asszonyok
kukucskálnak ki a keskeny ablakok mögül.
A szél homokot és konfettit sodor. Az asszonyok és a koldusok eltűnnek.
Minden újra díszlet csupán: papírmasé és olajfestékes vászon, a stúdió pecsétjével megjelölve. Az épületek
homlokzata mögött nincs más, csak a nagy üresség és a csillagok.
Az öregember elővesz egy kalapácsot és egy csomó szeget a szerszámládájából. Addig keresgél a sok
limlom kőzött, míg fala vagy egy tucat jó erős kartonlapot és néhány egészben maradt vásznat. Bütykös ujjai
közé fogja a fényes acélszegeket: mindegyiknek egy feje van.
Hozzáfog London újjáépítéséhez: falat, ablakot, háztetőt készít kartonból, léchól és vászonból; egyfolytában
kalapál, acél az acélon, acél a fában, fa a vásznon. Órákig dolgozik, az ütemes kalapálásnak nem akar vége
szakadni.
- Hé, maga ott!
Az öregember leteszi a szerszámokat.
- Maga, éjjeliőr!
Az árnyékból egy overallos alak válik ki.
- Hé, hogy hívják magát?
Az öregember hátrafordul.
- Smith a nevem.
- Oké, Smith, mi ez a nagy ötlet?!
Az éjjeliőr végigméri az idegent.
- Maga kicsoda?
- Kelly, a tereprendező brigád vezetője. Az öregember bólint.
- Aha. Maguk azok, akik mindent lerombolnak. Szép munkát végeztek ma, mondhatom. Hogyhogy nem
otthon dicsekszik a hőstetteivel?
Kelly krákog és kiköp.
- Volt még egy kis szerelnivaló Szingapúron, azt kellett ellenőriznem. - Megtörli a száját. - Smith, az Isten
szerelmére, mit csinál maga itt? Dobja el azt a kalapácsot! Már majdnem elkészült az egész várossal! Mi
lebontjuk, maga meg felépíti! Mondja, megőrült?!
Az öregember bólint.
- Talán igen. De valakinek újra fel kell építeni.
- Nézze, Smith! Én végzem a dolgomat, maga is végzi a magáét, és mindenki nagyon elégedett. Viszont azt
nem hagyhatom, hogy maga itt mindent összezavarjon. Azt hiszem, Mr. Douglashez kell fordulnom.
Az öregember folytatja a kalapálást.
- Forduljon hozzá nyugodtan! Sőt, hívja el ide! Úgyis beszélni akarok vele. Ő az, aki megőrült.
Kelly felnevet.
- Maga tréfál? Douglas nem áll szóba akárkivel. - Kelly keze megrándul, amikor lehajol megvizsgálni Smith
csaknem kész munkáját. - Hé, várjon egy percet! Milyen szegeket használ maga? Egyfejűeket! Hagyja abba
azonnal! Pokoli munka lesz ezeket kihúzni!
Smith elfordítja a fejét, és egy pillanatig nézi a mellette hadonászó embert.
- A világot nem is lehet duplafejű szegekkel felépíteni. Túl könnyű őket kihúzni. Egyfejű szegeket kell
használni, és jól bekalapálni mindet. Így ni!
Akkorát csap az egyik acélszegre, hogy tövig szalad a kemény deszkába.
Kelly csípőre teszi a kezét.
- Adok magának még egy lehetőséget. Ha abbahagyja ezt a kopácsolást, én nem láttam, nem hallottam
semmit.
- Fiatalember - mondja az éjjeliőr. Nem hagyja abba a kalapálást, s beszéd közben el-elgondolkozik. - Én
már azelőtt itt voltam; hogy maga megszületett. Akkor ez az egész terület csupán egy hatalmas lapály volt. A
lapály nyugalmát semmi sem háborgatta, csak a szél söpört rajta végig. Több mint harminc évvel ezelőtt
végignéztem, ahogy ezen a helyen kicsiben az egész világot felépítették. Itt éltem. Jól éltem. Számomra ez az
igazi világ. Az a világ ott kint, a kerítésen túl, csak arra való, hogy legyen hol aludnom. Van egy kis szobám egy
kis utcában, olvasok újságokat, melyek leginkább a háborúról és különös, gonosz emberekről tudósítanak. De
itt? Nekem itt megvan az egész világ, és mégis mindenütt béke és nyugalom honol. 1920 óta járom az itteni
nagyvárosok utcáit. Ha kedvem támad hozzá, akár éjjeli egy órakor is megvacsorázhatom a Champs Élysées-n.
Olykor megiszom egy pohárka sherryt egy hangulatos madridi kávéházban. Lajti azokat a vízköpőket a Notre
Dame tetején? Ott szokták hozni a nagy honerejű politikai döntéseket, és azokad én is végighallgathatom.
- Igen, papa, biztosan így van. - Kelly türelmetlenül legyint.
- És most jönnek maguk, akik mindent lerombolnak, és csak a kinti világot hagyják meg nekem a
szögesdróton túl. Nincs többé béke, nyugalom. Maga és a brigádja annyira büszkék a pusztításra, amit
művelnek. Nem fáj maguknak, hogy egész városokat, falvakat tesznek a földdel egyenlővé?
- Valamiből meg kell élni - érvelt Kelly. - Feleségem és gyerekeim vannak.
- Mindenki ezt mondja. Feleségük és gyermekeik vannak. Aztán folytatják tovább a rombolást, pusztítást,
gyilkolást! Mert parancsaik vannak! Valaki azt mondta nekik! Meg kell tenniük!
- Ne dumáljon annyit, inkább adja ide azt a kalapácsot! - Ne jöjjön közelebb!
- Maga vén bolond!
- Ez a kalapács nem csak szegelésre jó ám! - Az öregember megsuhintja a kalapácsot a levegőben, a
tereprendező hátraugrik.
- A fenébe - kiáltja Kelly -, maga megőrült! Beszólok a stúdióba, ott úgyis van néhány zsaru. Most még csak
barkácsol, és hülyeségeket beszél, de honnan tudhatnám, hogy két pere múlva nem vadul-e be, és nem gyújtja-e
fel kerozinnal ezt az egész bagázst?!
- Ezen a helyen én nem tudnék ártani semminek, és ezt maga is jól tudja! - mondja az öregember.
- Felégetheti az egész mindenséget - ismétli Kelly. - Figyeljen, öreg! Várjon itt, és ne mozduljon sehova!
A tereprendező megperdül, s már fut a lerombolt és a még épen maradt kétdimenziós fantomvárosok között,
ahogy elhalkulnak léptei, a szél muzsikál az ezüstszínű drótkerítés résein, az öregember pedig kalapál, kalapál,
házfalakat készít kartonpapírból, de lassan kezd kifulladni, a tüdeje zihál, a szíve majd kiugrik a helyéről; végül
elengedi a kalapácsot, az acélszegek mint leejtett pénzérmék csörrennek meg a járdán, és az öregember magában
kifakad:
- Nincs semmi, semmi értelme. Úgysem tudom az egészet felépíteni, míg ezek visszajönnek. Segítségre
lenne szükségem, s nem tudom, mitévő legyek.
Az öregember otthagyja a kalapácsot az út mentén, és sétálni indul igazi irány, igazi cél nélkül. Úgy tűnik,
hogy utoljára még végig akar nézni mindent, és el akar búcsúzni mindattól, ami ebben a világban neki kedves
vagy kedves volt. Csak ballag az árnyak közt, s nem veszi észre az idő múlását; körülötte az árnyak mindenféle
formájúak és nagyságúak: épületek és emberek árnyékai. Nem néz közvetlenül rájuk, mert ha közvetlenül rájuk
nézne, nyomban a semmibe vesznének. Nem, ő csupán sétál, végig a Piccadilly Circusön… léptei
visszhangzanak… le a Rue de la Paix-n… hallatszik, hogy megköszörüli a torkát… a Fifth Avenue-n… Nem
néz se jobbra, se balra. Körülötte mindenütt, a sötét ajtókban és üres ablakokban az ő barátai, az ő legjobb
barátai állnak. A távolból furcsa sziszegő hang hallatszik: a kiskocsma eszpresszógépe főzi a kávét, minden
alkatrésze ezüst és króm; valahol egy olasz melódia szól halkan… reszkető kezek játszanak egy balalajkán,
pálmafák suhognak, dobszó pereg, harangok zúgnak, csengők csengenek, és mintha nyári almák potyognának le
a fűbe, pedig valójában nem almák potyognak, hanem asszonyok táncolnak mezítláb a harangjáték és az ezüstös
csengettyűszó dallamába. Sárga kukoricaszemek morzsolódnak két lapos kő szorításában, a forró zsírban
sercegve sül a tortilla; a faszénparázs fölött szikrák szállnak a bólogató papafalevelek felé; mindenütt arcok és
formák, mindenütt izgalom és mozgás, a tábortűz fénye táncoló lángszellemeket varázsol a spanyol cigányok
arcára, s az ajkak teli torokból sírják azt a dalt, mely az Életről szól, a különös, szomorú, de megismételhetetlen
Életről. Mindenütt árnyak és emberek, emberek és árnyak, és mindannyian énekelnek.
Vagy nincs is ott senki - csupán a szél muzsikál?
Nem. Az emberek dalolnak. Sok éve már, hogy ott vannak. De mi lesz holnap?
Az öregember megáll, kezét a szívére szorítja. Ők már nem lesznek itt többé.

Kürtszó harsan!
A drótkerítésen kívül ott az ellenség! A kapunál egy apró fekete rendőrautó áll és egy nagy fekete limuzin - a
stúdióból jöttek, mely három mérföldnyire van innen.
A kürtszó ismét felharsan.
Az öregember megragadja az előtte álló létra egyik fokát, és mászik, a kürtszó taszítja ót mind magasabbra
és magasabbra. A kapu szélesre tárul, az ellenség bevonul.
- Ott megy!
A rendőrök kézilámpája megvilágítja a lapály városait; a fény láthatóvá teszi Manhattan, Chicago és
Csungking díszleteit. Feltűnik a Notre-Dame katedrális, de a fénycsóva igazából egy apró emberalakra irányul,
aki a Notre-Dame tűzlétráján egyensúlyoz, s közben mászik egyre feljebb a csillagok felé.
- Ott van a tetőn, Mr. Douglas!
- Te jó Isten! Az ember nem tölthet el egy estét úgy, hogy…
- Gyufa van a kezében! Hívják a tűzoltókat!
Az éjjeliőr a Notre-Dame tetejéről néz le, látja a rendőréket, a munkásokat és a producert, azt a magas, sötét
öltönyös férfit, aki egyre csak ót bámulja. Meggyújtja a gyufát; s szivarja végét a lánghoz érinti úgy, hogy
közben a két kezét használja szélvédőnek. A szivar nagy nehezen meggyullad, és ő lassan pöfékelni kezdi a
füstöt.
Aztán lekiabál:
- Ott van maguk közt Mr. Douglas?
Egy hang visszakiabál:
- Mit akar tőlem?
Az öregember elmosolyodik.
- Jöjjön fel, de egyedül! Hozhat magával pisztolyt, ha akar! Szeretnék egy kicsit elbeszélgetni magával!
A hangok visszaverődnek a hatalmas templomudvarról. - Ne tegye, Mr. Douglas!
- Add ide a pisztolyod! Legyünk túl rajta minél hamarabb, hogy még vissza tudjak menni az estélyre!
Lentről fedezzetek, és úgy teljes biztonságban leszek! Nem akarom, hogy ez a sok mindenség leégjen. Csak a
faanyag belekerül vagy kétmillió dollárba. Készen álltok? Akkor indulok!
A producer felmászik a létrán, végiglépked egy keskeny pallón, és odaér az öregemberhez, aki egy
vízköpőnek támaszkodva szivarozik. A producer megáll egy félig nyitott csapóajtó előtt, és pisztolyát az
éjjeliőrre szegezi.
- Nyugalom, Smith. Maradjon ott, ahol van! Smith kiveszi a szájából a szivart.
- Ne féljen tőlem. Nem vagyok őrült.
- Erről nem vagyok teljesen meggyőződve.
- Mr. Douglas - kezdi az éjjeliőr -, olvasta maga a történetet arról az emberről, aki elutazott a jövőbe, és
mindenkit őrültnek faáll? Mindenkit. De mivel mindannyian őrültek voltak, nem tudták magukul, hogy örültek.
Egyformán viselkedtek, és ezért normálisnak hitték magukat. És mert a főhős volt az egyetlen valóban normális
ember közöttük, ő lógott ki a sorból, ő számított őrültnek. Legalábbis szerintük. Igen, Mr. Douglas, az őrültség
relatív fogalom. Attól függ, hogy ki kit skatulyáz be.
A producer izzad, és nehezen veszi a levegőt.
- Nem azért másztam fel ide, hogy egész éjszaka magával eszmecseréljek. Mit akar tulajdonképpen?
- A Teremtővel akarok beszélni. S ez ön, Mr. Douglas. Maga teremtett itt mindent. Egy szép napon eljött ide,
a földre csapott a mágikus csekkfüzetével, és ezt mondta: "Legyen itt Párizs!" És Párizs felépült: voltak utcák,
bisztrók, virágok, könyvesboltok, minden, ami kell. Maga pedig újra összeverte a tenyerét: "Legyen itt
Konstantinápoly!" Maga ezerszer is összeverte a tenyerét, és minden alkalommal teremtett valami újat. Most
pedig azt hiszi, hogy még egyszer utoljára összeveri a tenyeret, és akkor minden romokban fog heverni. De ez
már nem olyan egyszerű, Mr. Douglas!
- Az enyém a stúdió részvényeinek ötvenegy százaléka!
- De magáé volt valaha is ez a stúdió? Eszébe jutott valaha, hogy késé éjjel kikocsizik ide, felmászik a
katedrális tetejére, és végignéz azon a csodálatos világon, amit teremtett? Nem gondolt még arra, hogy egy nap
jó lenne ide kiülni velem és a barátaimmal, hogy megigyunk együtt egy pohárka amontillado sherryt? Tudja, az
amontillado íze és illata pont olyan, mintha kávé volna. Csak egy kis fantázia, Mr. Teremtó, egy kis fantázia! De
nem, maga soha nem jött el ide, soha nem mászott fel, soha nem érdekelte senki és semmi. És most, a
megkérdezésünk nélkül, le akar rombolni mindent. Lehet, hogy magáé a stúdió részvényeinek ötvenegy
százaléka, de filc nem tartoznak magához!
- Ők! - kiáltja a producer. - Mit ért azon, hogy "ők"?
- Nehéz ezt szavakba önteni. Az embereket, akik itt élnek. - Az éjjeliőr felemeli a kezét, és a sötétben rejtőző
félvárosokra mutat. - A hosszú évek során nagyon sok film készült itt. Kosztümös statiszták járták az utcákat, s
közben cigarettáztak vagy perzsa tajtékpipát szívtak. Ezernyi nemzet fiai fordultak meg ezen díszletek között.
Színpompás ruhákba öltözött táncosnők szórakoztatták az arra járókat. Lefátyolozott arcú asszonyok
mosolyogtak az erkélyeken. Katonák masíroztak. Gyermekek játszottak. Páncélos lovagok harcoltak egymás
ellen. A kis hangulatos teázókban az emberek narancsteát szürcsöltek és közben mindenféléd beszélgettek.
Gongok szóltak. Viking hajók vetettek horgonyt a szárazföldön.
A producer ellép a csapóajtótól, és leül egy deszkára. Kezében a pisztoly megremeg. Úgy tűnik, hogy az
öregember, akit először félvállról vett, most már teljesen leköti a figyelmét. Gondterhelten megcsóválja a fejét.
Az éjjeliőr folytatja:
- Aztán egy napon elmentek a statiszták, az operatőrök és a stáb többi tagjai, s becsukták maguk után a nagy
vaskaput. Én mégis úgy éreztem, hogy valami itt maradt belőlük. Itt maradtak a szerepek, amiket eljátszottak. A
sok idegen nyelv, a kosztümök, a tetteik, a gondolataik. A sokféle vallás, a zene, a sok apró-cseprő vagy éppen
nagy horderejű dolog. A távoli városok. Az illatok. A sós szél. A tenger. Most is itt vannak valamennyien, de az
ember csak akkor veszi élcet észre, ha jól odafigyel.
A katedrális tetején a producer és az öregember egyaránt lélegzet-visszafojtva figyel. Sápadt holdfény
világítja meg a vízköpőket, a műkő likacsain át a szél fütyül, s számtalan tájék, ország, város neszeit hozza a
fülükbe; a félhomályban fantom-épületek sziluettjei látszanak: sárga minaretek, tejfehér tornyok, ódon
várkastélyok és modern felhőkarcolók; a neszek egységes dallammá állnak össze, mintha finom ujjak
játszanának egy hátfa acélhúrjain, a szél szárnyaira kapja ezt a muzsikát, s repíti a két ember fülébe, akik csak
állnak és némán figyelnek.
A producer kurtán felnevet, és megcsóválja a fejét.
- Maga hallotta! - mondja az éjjeliőr. - Maga meghallotta, igaz? Látom az arcán.
Douglas elteszi a pisztolyt a kabátzsebébe.
- Az ember bármit meghallhat, ha nagyon odafigyel. Elkövettem azt a hibát, hogy figyeltem. Magában egy
író veszett el. Hatot is kirúghatnék maga helyett. Nos, mit szól hozzá… hajlandó végre lejönni innen?
- Maga ma majdnem udvarias - jegyzi meg az éjjeliőr.
- Nem tudom, miért kellene annak lennem. Maga tönkretette egy gyönyörű estémet.
- Valóban? De azért itt sem olyan rossz, nem igaz? Egy kicsit más, mint amihez maga szokott. Talán
elgondolkodtatóbb.
Douglas halkan felnevet.
- Maya egyáltalán nem veszélyes, csak társaságra lenne szüksége. Egy kicsit bezsongott a munkájától, és
nagyon magányos. De még mindig nem éltem magát igazán.
- Csak nem azt akarja mondani, hogy meghatotta magát, amit tőlem hallott?
Douglas felhorkan.
- Ha valaki sokáig él Hollywoodban, mindenféle emberrel találkozik. Egyébként valóban nem jártam még itt
fenn. A látvány tényleg szép, igaza van. De így görbüljek meg, ha értem, hogy miért aggódik maga annyira ezért
a sok ócskaságért! Mi köze ehhez valójában?
Az éjjeliőr fél térdre ereszkedik, egyik kezével a másikba csap, és nagy hévvel magyaráz.
- Nézze! Mint már mondtam, maga évekkel ezelőtt idejött, összeverte a tenyerét, és felépült háromszáz
város. Nem telt bele sok idő, és ez a terület megtelt félezer különböző náció képviselőivel, akik hozták
magukkal a nyelvüket, a vallásukat, a politikai elkötelezettségüket. És ez bizony feszültségekhez vezetett! De
maga ebből semmit nem vett észre. Pedig a feszültség benne volt a levegőben. Ugyanazok a problémák
merültek fel, mint a odakinn a kerítésen túli világban - viták, zavargások és láthatatlan háborúk. De a kedélyek
aztán lecsillapodtak. Tudni akarja, hogy mién?
- Ha nem akarnám, nem ülnék itt.
Egy kis halk zenére volna szükség, gondolja az öregember, és felemeli a kezét, mint a karmester, aki éppen
vezényel…
- Azért, mert Boston Trinidaddal szomszédos - magyarázza halkan -, Trinidad egyik vége belenyúlik
Lisszabonba, Lisszabon Alexandriával határos, Alexandria egybeépült Sanghajjal, azonkívül egymás hegyén-
hátán van Chattanooga, Oshkosh, Oslo, Sweet Water, Soissons, Bejrút, Bombay és Port Arthur. Ha lelőnek egy
embert New Yorkban, az megtántorodik, és holtan esik össze Athénban. Ha valaki korrupciós ügybe keveredik
Chicagóban, esetleg Londonban zárják börtönbe. Felakasztanak egy négert Alabamában és Magyarországon
fogják eltemetni. Halott lengyel zsidók hevernek Sydney, Portland és Tokió utcáin. Valaki kést nyom egy ember
gyomrába Berlinben, és a kés egy memphisi far mer hátán jön ki. Minden mindenhez közel van, egymást érik a
városok. Ezért van itt béke! Annyira szűkösen vagyunk, hogy muszáj békében élnünk, különben semmi sem
maradna meg. Egyetlen tűz elpusztítana mindannyiunkat; nem számít, hogy ki és miért gyújtogatott. Így tehát az
emberek… vagy ha magának jobban tetszik: az emlékek… mind itt vannak, letelepedtek, és ez az ő világuk: egy
szép és jó világ.
Az öregember elhallgat, megnyalja a szája szélét, és mélyet sóhajt.
- De holnap - folytatja - maga mindent lerombol:
Az öregember még guggol egy kis ideig, aztán feláll, és szótlanul nézi a városokat és az árnyakat. A
hatalmas katedrális sírva dülöngél a szélben, előre-hátra döntik a nyári léghullámok.
- Hát - szólal meg végül Douglas -, lemehetnénk most már?
Smith bólint.
- Elmondtam, amit akartam.
Douglas eltűnik, az éjjeliőr pedig hallgatja, hogyan mászik le a létrán ez a nála jóval fiatalabb ember. Egy
darabig még tétovázik, aztán motyog valamit, és maga is elkezd leereszkedni a lenti árnyak közé.

A rendőrök, a munkások és a kisebb filmgyári vezetők mind kocsiba ülnek és elhajtanak. Csak a nagy fekete
limuzin áll a kapunál, s a lapály városaiban beszélget két ember.
- Most mit fog tenni? - kérdezi Smith.
- Visszamegyek az estélyre, azt hiszem - válaszol a producer.
- Jól fog szórakozni?
- Igen. - A producer habozik. - Persze, hogy jól fogok szórakozni. - Pillantása az éjjeliőr jobb kezén áll meg.
Kelly mondta, hogy volt magánál egy kalapács. Hol hagyta? Talán folytatni akarja a szegelést? Egyedül akarja
felépíteni a lerombolt városokat? Nem adja fel, ugye?
- Maga feladná a helyemben? Douglas és az öregember elindulnak. - Talán még látjuk egymást, Smith.
- Nem - mondja Smith. - Én nem leszek itt. Minden eltűnik örökre. Amikor maga visszajön, már túl késő
lesz. Douglas megáll.
- A fenébe! Mégis, mit akar tőlem?
- Nagyon egyszerű. Hagyjon mindent úgy, ahogy van! Hagyja meg ezeket a városokat!
- Nem tehetem. Üzleti okok miatt. Ez nem maradhat így. - Egy olyan ember, aki igazán én az üzlethez és
még egy kis fantáziája is van, biztosan tudná ezeket a díszleteket hasznosítani - kardoskodik Smith.
- Vár az autóm! Merre van itt a kijárat?
A producer letér az útról, átvág egy rakás törmeléken, félrerúg egy halom kartonlapot; majd megbotlik, és
nekidől az egyik épület homlokzatának. Fentről egy csomó por hullik a nyakába.
- Vigyázzon!
A producer vakon tántorog a porfelhőben; az öregember megragadja a kezét, és elrántja onnan.
- Ugorjon!
Elugranak. Nyomukban a fél épület romba dől, csupán egy nagy rakás papír és deszka marad a helyén. A
levegőben hatalmas porfelhő kavarog.
- Jól van?
- Igen. Köszönöm. Köszönöm. - A producer a leomlott épületet nézi. Lassan kitisztul a levegő. - Azt hiszem,
megmentette az életemet.
- Annyira azért nem volt vészes. A legtöbbje ezeknek papírmasé tégla. Legfeljebb megütötte vagy
összehorzsolta volna magát.
- Nem baj, azért köszönöm. Milyen épület volt ez, amelyik összedőlt?
- Egy normann falusi erőd, 1925-ben épült. Ne menjen közel hozzá, mert még a másik fele is ledőlhet!
- Vigyázni fogok. - A producer óvatosan a fal mellé lép. - Lám csak, egy kézzel le tudtam dönteni ezt a
hatalmas épületet! - Újra nekidől, mire a homlokzat megremeg. A producer gyorsan hátralép. - Egy másodperc
alatt lerombolhatnám az egészet!
- De maga ezt nem akarja - mutat rá az éjjeliőr.
- Valóban nem? Mit számít egy francia erőddel több vagy kevesebb ebben a késs órában?
Az öregember karon fogja a producert. - Menjünk át a ház túlsó oldalára! Megkerülik a házat.
- Olvassa el azt a feliratot! - kéri Smith.
A producer megpöccinti az öngyújtóját, és az aprócska láng fényénél hangosan olvasni kezd.
- AZ ELSŐ NEMZETI BANK, MELLIN TOWN. - Szünetet tart. - ILLINOIS - mondja nagyon lassan.
Az épület csak áll a csillagok éles és a hold szelíd fényének kereszttüzében.
- Az egyik oldalon… - Douglas úgy helyezi maga elé a két tenyerét, mint a mérleg serpenyőit. -…egy
francia erődítmény. A másik oldalon… - Tesz hét lépést jobbra, hetet balra, és bámul. -…"AZ ELSŐ NEMZETI
BANK". Bank. Erőd. Erőd. Bank. Az ember esze megáll.
Smith mosolyog és így szól:
 - Még mindig le akarja rombolni ezt a francia erődítményt, Mr. Douglas?
- Várjon egy percet, csak egy percet várjon! - kéri Douglas, és elkezdi szemügyre venni a többi épületet.
Lassan megy körbe; tekintete fel-le, jobbra-balra mozog, a szeme megakad itt, a szeme megakad ott, megnézi
ezt, megnézi azt, megvizsgál, gondolkodik, újra megvizsgál. Csak sétál és nem szól egy szót sem. Ő és az
öregember sorra járják a lapály városait, átvágnak füvön és vadvirágokon, látják a romokat és a fél-romokat, az
utcákat, a falvakat, a városokat.

Séta közben aztán megtörik a csend, tömör, félszavakból álló párbeszéd bontakozik ki: Douglas kérdez, az
éjjeliőr válaszol, Douglas kérdez, az éjjeliőr válaszol.
- Az ott micsoda?
- Egy buddhista templom.
- Mi van a másik oldalán?
- A fáskamra, ahol Lincoln született.
- És ez mi?
- A New York-i Szent Patrick székesegyház.
- Hát a túloldalon?
- Egy orosz ortodox templom Rosztovból.
- Ez micsoda?
- Egy Rajna-parti kastély ajtaja.
- És belül?
- Egy kávéház Kansas Cityből.
- És itt? És itt? Hát amott? Az micsoda? Hát ez? Douglas kérdései csak úgy záporoznak.
Futnak, sietnek végig a városokon, beszélgetnek, ide mennek, oda mennek, felmásznak, lemásznak, ajtókat
nyitnak-csuknak.
- És ez, és ez, és ez!
Az éjjeliőr mindenre válaszol, de van is miről beszélnie. Az árnyak végigfutnak a keskeny sikátorokon és a
széles sugárutakon, melyek olyanok, mint egy-egy kőfolyó.
Útjuk lassan véget ér, és visszaérnek oda, ahova elindulnak.
Újra csak hallgatnak. Az öregember azért hallgat, mert már mindent elmondott, amit elmondhatott, a
producer pedig azért, mert átgondolja mindazt, amit hallott. Douglas megáll; és szórakozottan a
cigarettatárcájáért nyúl. Eltart egy percig, míg előveszi és kinyitja, minden mozdulatát alaposan megfontolja,
majd végül odakínálja a tárcát az éjjeliőrnek.
- Köszönöm.

Az éjjeliőr és a producer elgondolkodva rágyújtanak. Egymás után fúják ki a füstkarikákat, és nézik, hogyan
szállnak az ég felé.
- Hol van az a kalapács? - kérdezi Douglas. - Itt - mutatja Smith.
- Van magánál szeg? - Igen, uram.
Douglas mélyet szív a cigarettájából, majd lassan kifúja a füstöt.
- Oké, Smith, lásson munkához! - Tessék?
- Jól hallotta. Szegeljen össze mindent, amit tud, de persze csík ha van rá ideje. Amit a fiúk leromboltak,
annak jó része már kárba veszett, sajnos. De ha talál olyan darabokat, melyek összeillenek, kérem, hogy azokat
javítsa meg! Az épületek nagy része még áll, hál istennek. Elég sok időbe telt, míg végre siketült mindent
tisztáznom magamban. Egy ember, aki én az üzlethez és van egy kis fantáziája, ahogy maga mondta. Azt is
maga mondta, hogy ez itt az igazi világ. Már évekkel ezelőtt észre kellett volna vennem. Itt van minden együtt
egy kerítésen belül, és én vakon elsétáltam mellette. A haló udvaromon megtalálható az egész világ, s én ezt le
akartam söpörni. Segíts meg istenem, szükségem volna még néhány őrült éjjeliőrre!
- Tudja - mondja az éjjeliőr -, már öregszem és kezdek bogaras lenni. Ugye, nem akar csúfot űzni egy
bogaras vénemberből?
- Olyan ígéretet nem teszek, amit nem tudok megtartani - feleli a producer. - Csak azt ígérhetem, hogy
mindent megpróbálok. Jó ötlet lenne itt egy filmet forgatni. Karácsonyra kész is lenne. Bemutathatnánk a
különböző népek, városok, országok életét. Nem kellene messzire mennünk, hiszen a kerítésen belül minden
együtt van. A történet már adva vaun. Maga gondoskodott róla. Az ötlet a magáé. Majd a forgatókönyvírók egy
kicsit átdolgozzák, kikerekítik. Lehet, hogy az egész csupán egy húszperces anyag lesz, de számtalan országot
és várost vonultat majd fel. Tetszik nekem ez az ötlet. Valóban tetszik, higgyen nekem! Egy ilyen filmet a
világon mindenki szeretne. Senki nem mulasztaná el megnézni, ebben biztos vágyok.
- Jó hallani, hogy így beszél.
- Remélem; hogy még sokáig így fogok beszélni - mondja a producer. - Engem nagyon nehéz meggyőzni.
Lehet, hogy egyik nap belelkesedem, de a másik napra már lehiggadok. Ha így történne, megkérném, hogy
üssön fejbe a kalapáccsal, akkor biztosan észhez térek!
 - Szívesen megteszem - válaszolja Smith.
- Ha pedig valóban belevágunk ebbe a filmbe, remélem, hogy segíteni fog. Maga jobban ismeri a helyszínt
bárkinél. Bármilyen javaslata vagy észrevételét szívesen vesszük. Aztán, ha elkészítettük a filmet, remélem, nem
fogja bánni, ha leromboljuk a világ többi részét is.
- Nem fogom megakadályozni.
- Akkor a holnapi tereprendezés egyelőre lefújva. Viszont kiküldök néhány operatőrt, hogy ismerkedjenek a
helyszínnel: Ide küldöm a forgatókönyvírókat is. Remélem, hogy jól kijön majd velük. Majd mindent szépen
elrendezünk. Douglas a kapu felé fordul. - Addig pedig használja csak nyugodtan a kalapácsát! Majd Jajuk
egymást. Istenem, de fázom!
Sietnek a kapu felé. Útközben az öregember rátalál az elemózsiástakájára, amit néhány órával ezelőtt hagyott
el. Felveszi, előkotorja belőle a termoszt, és felrázza.
- Mit szólna egy italhoz, mielőtt elmegy?
- Mi van benne? Csak nem az az amontillado, amiről annyit áradozott?
- Mégpedig 1876-os évjárat!
- Akkor ezt mindenképpen meg kell kóstolnom.
Az öregember felnyitja a termoszt, és a folyadék gőzölve ömlik a csészébe.
- Tessék - kínálja a producernek.
- Köszönöm. Egészségére! - A producer iszik. - Ez jó. Ez rettentően finom.
- Olyasmi az íze, mint a kávénak, de ez a legfinomabb amontillado; amit valaha is palackoztak.
- Ezt én is megerősíthetem.
Ketten állnak a városok tövénél, isszák a forró italt, s fölöttük a holdfény világít. Az öregembernek eszébe
jut valami.
- Van egy dala egy nagyon régi dal, amit, azt hiszem, valamennyien ismertünk mi, akik a kerítésen belül
éltük le az életünket. Így szól:

Mind együtt megyünk haza,

Egy irányban, egy úton,
Együtt megyünk hada.
A pártoskodás nem haszon,
Együvé tartozunk mind,
mint borostyán az ódon házfalon.

Az utolsó cseppeket Port-au-Prince közepén isszák meg.

- Hé! - kiált fel a producer hirtelen. - Vigyázzon azzal a cigarettával! Le akarja égetni ezt az egész fene nagy
világa?!
Mindketten a cigarettára néznek, és mosolyognak.
- Vigyázni fogok - mondja Smith.
- Csak úgy, mint eddig - kéri a producer. - Most már tényleg elkéstem az estélyről.
- Csak úgy, mint eddig, Mr. Douglas.
A retesz megcsikordul, és a kapu szélesre tárul. A léptek elhalkulnak, a limuzin pedig elindul és végighajt a
holdfényes úton, maga mögött hagyja a városokat és az öregembert, aki búcsúzóul int egyet.
- Csak úgy, mint eddig - ismétli az éjjeliőr.
Ezután már csak a szél fúj.