Ray Bradbury - A szemétgyűjtő

Így telt el egy munkanapja: hajnali öt órakor kelt, utána - attól függően, hogy a bojler működött-e vagy sem -
meleg vagy hideg vízben megmosakodott. Míg borotválkozott, felesége elkészítette neki a reggelit, mely
rendszerint rántotta volt vagy palacsinta. Hat órakor kilépett a háza kapuján, kocsiba ült és elhajtott vele a
telepre. Az autót a telep többi dolgozójához hasonlóan az udvaron parkolta le. Mire munkába állt, már
rendszerint felkelt a nap. Az ég kék, narancs- vagy, ibolyaszínben pompázott, de esetenként a vörös és a sárga
árnyalatai is előfordultak. Volt úgy, hogy látszott leheletének gőze a levegőben, és előfordult, amikor nem. A nap
még alacsonyan járt, amikor öklével megkocogtatta a zöld teherautó ablakát, mire a sofőrje vidáman üdvözölte,
és kinyitotta neki az ajtót, hogy beszállhasson. A város felé vették az irányt, végighajtottak jó pár utcán, míg
olyan helyre nem akadtak, ahol elkezdhették a munkát. Néha, még útközben, megálltak egy kávéra, és
gyomrukban a meleg folyadékkal mentek tovább. Munkájuk abból állt, hogy a házak előtt leugráltak a
teherautóról, összegyűjtötték a kukákat, levették a fedelüket, és tartalmukat beletöltötték az autó hatalmas
konténerébe. A szemét közt mindig volt narancs- és sárgadinnyehéj, kávézacc, csont, halfej, fonnyadt hagyma és
rothadt zeller. Ha a szemét friss volt, azt még el lehetett viselni, de a több napos szemét már rettenetesen bűzlött.
Nem tudta eldönteni, hogy szereti-e a munkáját vagy sem: egyszerűen csak munka volt, amit rendesen elvégzett;
néha sokat beszélt róla, néha meg egyáltalán nem gondolt rá. Voltak olyan napok, amikor nagyon szeretett
dolgozni, mert már karán reggel kint lehetett a friss, hűvös levegőn, noha később a nap melegen sütött, és a
szemét is hamar megszagosodott. Leginkább azért mégis arra volt jó ez a munka, hogy elfoglalja magát
valamivel, nézegesse a házakat és körülöttük a gondosan nyírt pázsitot, s lássa, hogyan élnek az emberek.
Egyszer vagy kétszer egy hónapban maga is meglepődött azon, hogy szereti a munkáját, és nincs is jobb állá
ennél a világon.
Ez így ment sok éven keresztül. Aztán egy napon minden megváltozott. Később maga is sokat töprengett
azon, hogyan változhatott meg gyökerestül minden néhány óra leforgása alatt.

Bement a lakásba, és bár nem látta, nem hallotta a feleségét, tudta, hogy valahol ott van a közelben.
Csakugyan, az asszony a nappaliban várt rá, mire ő fogott egy széket, és leült. Sokáig ült, miközben hallgatott.
- Mi a baj? - A kérdés nehezen jutott el a tudatáig, a feleségének háromszor-négyszer biztosan meg kellett
ismételnie.
- Baj? - Ránézett az asszonyra: igen, ez valóban az ő felesége, egy olyan személy, akit ismer és ő valóban a
lakásában van, a kopott bútorok és a kifakult szőnyegek között.
- Valami történt ma munka közben - mondta.
A felesége feszült figyelemmel várt.
- A kukásautóban ültem, s valami történt. - Lassan körbenyalta a száraz ajkait, majd lehunyta a szemét, és
erősen szorította, míg végül tökéletes sötétség vette körül. Olyan érzése támadt, mintha az éjszaka közepén riadt
volna fel álmából. - Azt hiszem, otthagyom az állásomat. Kérlek, próbálj megérteni!
- Megérteni! - rebegte az asszony.
- Nem tehetek semmit. Ez a legszörnyűbb dolog, ami valaha is történt velem. - Kinyitotta a szemét, de
továbbra mozdulatlanul ült a székben. Amikor végre rászánta magát hogy legalább a kezét megvakarja, olyan
hideg volt a bőre, mint egy halotté. - Egyszerre szörnyű és különös.
- Mondd már végre, mi az a szörnyűség!
A férfi elővett a bőrkabátja zsebéből egy összehajtogatott újságot.
- Ez a mai, vagyis az 1951. december 10-i Los Angeles Times. A Polgári Védelmi Hivatal közleménye. Arról
szól, hogy rádiókat vásárolnak a mi szemeteskocsijainkba.
- Na és, mi rossz van abban, ha munka közben egy kis zenét hallgattok?
- Nem olyan rádióról van szó. Te ezt nem érted.
Szétnyitotta a bal tenyeret, és rajzolni kezdett rá a jobb mutatóujjával, hogy a felesége könnyebben felfogja,
amit mond.
- A polgármester azt közli ebben a cikkben, hogy a város minden szemeteskocsijára egy kis adó-vevő
készüléket fognak felszerelni. - A férfi a kezére pillantott. - Ha ledobját az atombombát a városra, a Védelmi
Hivatal rádióösszeköttetésbe lép velünk. Az lesz a feladatunk, hogy a teherautóinkkal összeszedjük a
holttesteket.
- Ez elég ésszerűnek hangzik. Amikor…
- A szemeteskocsik - mondta a férfi - kimennek és összeszedik az összes holttestet.
- A holttesteket csak nem lehet az utcán hagyni, nem igaz? Ti majd összeszeditek őket, és… - Az asszony
jobbnak látta, ha elhallgat. Pislogott egyet, s ez a máskor oly gyors művelet most szokatlanul hosszú ideig tartott.
A férfi a szeme sarkából látta ezt a pislantást. Az asszony furcsa kitekert lábbal előrelépett, megfogott egy széket,
és leült. Nem szólt semmit, csak mereven nézett maga elé.
A férfi úgy tett, mintha a karórája ketyegését hallgatná, pedig igazából egészen más kötötte le a figyelmét.
 Az asszony végül felnevetett.
- Biztosan csak tréfa az egész!
A férfi megrázta a fejét. Érezte, hogy a feje jobbról balra, majd balról jobbra mozog, s mindezt olyan lassan
teszi, amilyen lassan az élet folyik körülötte.
- Nem. Ma felszereltek egy adó-vevőt a kocsimba. Azt mondták, hogy légiriadó esetén azonnal öntsem ki az
összes szemetet. Ők majd rádión megmondják, hogy honnan szállítsam el a halottakat.
A konyhában valami forrni kezdett. Az asszony még várt öt másodpercet, aztán felállt, helyére tette a széket,
és kiment. A sivító hang csakhamar megszűnt. Az asszony egy pillanatra megállt az ajtóban, majd visszament
oda, ahol az imént ült.
- Mindent kiterveltek már. Vannak különleges osztagaik, őrmestereik, kapitányaik, tizedeseik. Mindenük van
már - folytatta a férfi. - Azt is kijelölték, hova kell szállítanunk a holttesteket.
- Tehát egész nap ezen rágódtál - mondta az asszony.
- Reggel óta egész nap. Arra gondoltam, hogy már nem akarok többé szemétgyűjtő lenni. Tom és én eddig jól
elszórakoztunk. Tudod, a szemét az nem valami kellemes dolog. Ezen mi úgy segítettünk, hogy elkezdtünk
játszani. Figyeltük az egyes emberek szemetét. Láttuk, hogy kié milyen. A gazdag házaknál marhacsontok, a
szegényeknél saláta narancshéj. Lehet, hogy furcsán hangzik, de szerintem az embernek magának kell érdekessé
tenni a munkáját, különben megette a fene az egészet. Ráadásul a magam ura voltam, eddig senki nem szólt bele
a dolgomba. Reggel korán keltem, láttam a napfelkeltét, láttam, hogy a város hogyan ébred fel, és ez mindig jó
érzéssel töltött el. De mától fogva ez a munka számomra már nem a régi.
Az asszony hevesen tiltakozni kezdett. Felsorolt egy csomó érvet, próbálta jobb belátásra téríteni a férjét, de
az leintette őt.
- Tudom, tudom. A gyerekek, az iskola, az autónk, tudom - mondta. - Számlák, pénz és hitel, azt is tudom. De
van nekünk egy farmunk, amit Apa hagyott ránk. Miért ne költözhetnénk oda, el a városból? Értek egy kicsit a
gazdálkodáshoz. A terményeinkből félre is rakhatnánk egy keveset arra az esetre, ha ne adj' isten történne
valami.
Az asszony nem szólt semmit.
- Tudom, hogy a barátaink a városban laknak - folytatta a férfi. - Azt is tudom, hogy itt van mozi, színház,
iskola…
Az asszony vett egy mély lélegzetet.
- Nem lenne jobb, ha gondolkodnánk rajta még egy pár napig?
- Nem tudom. Félek, hogyha sokáig gondolkodom még az új munkámon, a végén megszokom. És az nem
lehet, hogy egy emberi lény megbarátkozzon egy ilyen szörnyű gondolattal.
Az asszony közben lassan ingatta a fejét, nézte a falat és rajta a komor képet. Végül összeszorította a kezét.
Úgy tűnt, hogy mondani akar valamit.
- Ma éjjel meg gondolkodom rajta - szólt sietve a férfi. - Egy kicsit tovább maradok fenn. Reggelre már tudni
fogom, mit tegyek.
- Légy kíméletes a gyerekekkel! Nem volna jó, ha mindent azonnal megtudnának.
- Majd vigyázok.
- Akkor egyelőre ne beszéljünk többet erről! Megyek, főzöm a vacsorát. - Az asszony felugrott, megdörzsölte
az arcát, majd kinézett az ablakon. - A kölykök bármelyik percben itthon lehetnek.
- Én nem is vagyok éhes.
- Enned kell, mert üres gyomorral nem tudsz gondolkodni. - Az asszony kiment a konyhába, ő pedig egyedül
maradt a szoba közepén. Csend volt, még a szél sem suhogtatta a függönyöket. A férfi a mennyezetet bámulta, de
nem látott mást, csak egy csupasz, kiégett villanykörtét. Két kézzel megmasszírozta az arcát. Felkelt a székből,
és megállt az ebédlő ajtajában. Nem bírta a tétlenséget: fel-alá járkált egy darabig, aztán azon vette észre magát,
hogy újra a székben ül, s keze a fehér asztalterítőn nyugszik.
- Egész délután gondolkodtam - szólalt meg.
Az asszony a konyhában neszezett: evőeszközöket és lábasokat ejtett le szándékosan, hogy megtörje a
nyomasztó csendet.
- Azon töprengtem - kezdte a férfi -, hogy a holttesteket keresztbe, vagy hosszába pakoljuk majd fel az
autóra. Melyik lesz jobb oldalon: a fejük vagy a lábuk? Férfiak és nők együtt lesznek vagy külön? Lesz egy
külön kocsi a gyerekek számára vagy mehetnek ők is a felnőttek mellé? A kutyákat elszállítjuk vagy otthagyjuk?
Kérdés az is, hogy egy szemeteskocsin hány holttest fér majd el, és szabad-e őket egymásra pakolni. Én ezt nem
tudom eldönteni. Hiába próbálom nem tudom megbecsülni, hogy hány holttestet lehet egy szemeteskocsiba
bepakolni.
Magában még egyszer végigélte mindazt, ami aznap délben történt vele. Az utolsó egy órában a teherautó
már teljesen megtelt, a ponyvával lefedett szemétrakás mint kisebbfajta bucka magasodott a platón. Maga sem
tudta, hogy miért, de felhajtotta a ponyvát, és benézett alá. Olyasmi fehérséget látott ott, mint egy kondér
makaróni vagy galuska, és ez a fehérség valószerűtlenül élőnek és mozgékonynak tűnt. Amikor a fehér massza
megérezte a napfény melegét, hirtelen összehúzódott, és elbújt a többi szemét - salátafejek, marhacsontok,
halfejek és kávézacc - közé. Tíz másodperc múlva a fehérség, ami úgy nézett ki, mint egy kondér makaróni vagy
galuska, teljesen eltűnt, a szemétrakás csendes lett és nem mozgott. A férfi lehajtotta a ponyvát, és nézte, hogyan
gyűrődik meg a vászon a bucka kiszögellésein, tudta, hogy odabenn minden elsötétül, és a tárgyak újra
elkezdenek mozogni, mert a sötétben nem maradhatnak tovább mozdulatlanok.
Még mindig az üres szoba közepén ült, amikor a bejárati ajtó hirtelen szélesre tárult. A fia és a lánya
nyomultak be, nevetgéltek, majd meglátták őt, és elhallgattak.
Az anyjuk a konyhaajtóhoz szaladt, belekapaszkodott a peremébe, és végignézett a családján. Látta az
arcukat, hallotta a hangjukat.
- Üljetek le, gyerekek! - A férfi felemelte az egyik kezét, és intett nekik. - Épp idejében érkeztetek.