Ray Bradbury - R, mint rakéta

Volt egy kerítés, aminek sokszor nekitámaszkodtunk, s közben a bőrünkön éreztük a meleg szellő fuvallatát.
Ilyenkor mindig elfelejtettük, hogy kik vagyunk és honnan jövünk, inkább arról ábrándoztunk, hogy mi lehetne
belőlünk és hova mehetnénk…
Valójában persze még kisfiúk voltunk, egy floridai kisvárosban laktunk, és iskolába jártunk. Szerettük a
várost, és az iskolát is elviseltük, de azért a tanulásnál jobban szerettünk fára mászni és futballozni:
Ám olykor a kerítés mellett állva lehunytuk a szemünket, s elképzeltük, hogy száll a füst, dübörögnek a
hajtóművek, fölöttünk ragyognak a csillagok… és az űrhajó száll velünk az ég felé.
A kerítés. A rakéták. Minden szombat reggel…
A srácok összejöttek nálunk…
Már magasan járt a nap, amikor addig ordítoztunk az udvaron, hogy előjöttek a szomszédok, és
megfenyegettek bennünket a bénító pisztolyaikkal. Azt mondták, hogy vagy befogjuk a szánkat vagy egy óráig
állhatunk sóbálvánnyá, meredve.
A srácok aztán visszakiabáltak nekik mindenféle gorombaságot, de ezt már csak tisztes távolból merték tenni.
Az öreg Wickard, az egyik szomszédunk, kiváló céllövő hírében állott.
Egy borongós szombat reggelen éppen az ágyamban feküdtem, és az előzd napi balul sikerült
nyelvtanvizsgámon morfondíroztam, amikor valaki becsengetett hozzánk. Hét óra volt még csupán, s a tenger
felől komor ködfelhő ereszkedett le a városra. A szobámban, mint egy méhecske, halkan zümmögött a
kőérzékelő.
Az ablakhoz cammogtam, és kidugtam rajta a fejem. - Oké, űrkalózok! Hajtóművet begyújtani!
- Hé! - kiáltotta Ralph Priory. - Most hallottuk, hogy megváltozott mára a menetrend. A Holdjáró, az új XL,3-
as motorral felszerelve, egy óra múlva startol!
- Buddha, Mohamed, Allah, és más próféták az égben! kiáltottam, és olyan lendülettel csaptam be az ablakot,
hogy odakint a fiúk megtántorodtak.
Becipzároztam magam a kezeslábasomba, és felrántottam a csizmámat. Sebtiben zsebre vágtam néhány
élelmiszerkapszulát, mert tudtam, hogy aznap nem lesz időnk rendes ételt enni; ha korog a gyomrunk, be kell
érnünk néhány szintetikus pirulával. Amikor elkészültem, beszálltam a vákuumliftbe, s az pillanatok alatt levitt a
földszintre.
Odakinn az öt srác már az ajkát rágta türelmetlenségében. Elzúgtam mellettük ötezer mérföldes sebességgel.
- Aki utoljára ér a fogaskerekűhöz, az egy rovarszemű Mars-lakó! - mondtam.
Az űrhajótámaszpont mintegy húsz mérföldre volt a várostól, a fogaskerekű néhány pere alatt elvitt minket
oda. Útközben, mi tagadás, a torkomban dobogott a szívem. Egy tizenöt éves srác nem láthatott mindennap ilyen
hatalmas gépet, hiszen a támaszponton jóformán csak kisebb szárazföldi teherűrhajók szálltak le. De ez az űrhajó
egyike volt a legnagyobbaknak… megfordult még a Holdon is.
- Nagyon izgulok - szólt Priory, és a karomra ütött. Visszaütöttem.
- Én is. Kishaver, talán nem a szombat a legnagyszerűbb nap a héten?
Priory és én cinkosan egymásra vigyorogtunk. A többi kalóz is majd kibújt a bőréből. Sid Rossen, Mac
Leslyn és Earl Marnee jól ismerték a dörgést, és imádták a rakétákat, de volt egy olyan érzésem, hogy ők azért
nem lelkesek mindig annyira, mint Ralph vagy én. Mi Ralphfal egy marék fényesre csiszolt gyémántot
megadtunk volna azért, ha eljuthattunk volna a csillagokba.
Kiabáltunk, nevetgéltünk, és csak akkor csendesedtünk el, amikor a fogaskerekű nagy sivítással tudatta
velünk, hogy megérkeztünk a végállomásra. Kiszálltunk, és lélekszakadva rohantunk a kerítés felé; Ralph és én
futottunk az élen, s néha egy-egy kiáltással buzdítottuk a lemaradókat, de a világért sem néztünk volna hátra.
Végül ott álltunk valamennyien a kedvenc megfigyelőhelyünkön, és láttuk, hogy az irtózatosan nagy űrhajó
kigördül a cirkuszsátorra emlékeztető műanyag szerelőhangárból, hátsó hajtóművei tüzet okidnak, majd a rakétát
szorosan követi egy gigantikus kilövőállványzat, mely engem leginkább egy sok millió évvel ezelőtt kipusztult
gyíkmadárra emlékeztetett. Tudtam, hogy néhány percen belül ez az állványzat fogja a tüzes szörnyeteget az
égbe röpíteni.
Elállt a lélegzetem. A rakétát nem csupán a kilövőállványzat, hanem egy kétéltű jármű és emberekkel
telezsúfolt teherautók is követték. Az emberek azbeszt szerelőruhát és sisakot viseltek, és láthatatlan
rádiótelefonokon beszéltek egymással. Nem hallottuk ugyan, hogy mit mondanak, de valahol belül éreztük azt.
- Atyám! - szólaltam meg végül.
- Te jó Isten! - mondta Ralph Priory a bal oldalamon.
A döbbenet és a csodálkozás hangjait hallatták a többiek is.
Tényleg volt valami "fejőistenes" abban, amit láttunk. Száz év ábrándozása állt össze egyetlen csodás
álommá. A tűz a szemünk előtt fagyott meg, és lett belőle szilárd, mozdulatlan láng; s ez a láng jég csupán arra
várt a hatalmas préri közepén, hogy újra megolvadjon, és fülsiketítő dübörgéssel szálljon a végtelen
Tejútrendszer felé. Az ember úgy érezte, hogy a modern kor e csodálatos találmánya örökre legyőzhetetlenné
teszi a világunkat.
Engem nagyon mellbe vágott ez a látvány, de ugyanakkor vegyes értelmeim voltak vele szemben. A
sóvárgás, az irigység és a bánat mind ott kavarogtak a bensőmben. Amikor az asztronauták beültek a zajtalan
teherliftbe, lélekben én is ott voltam velük fehér szkafanderbe öltözve, fejemen a gömb alakú sisakkal,
szívemben túláradó büszkeséggel. Hirtelen az a furcsa gondolatom támadt, hogy olyanok ók, mint egy
futballcsapat tagjai, akik egy bolygóközi bajnokságon vesznek majd részt. Pedig ezek az emberek a Holdra
igyekeztek, s minden hónapban egyszer megtették ezt az utat. Régebben mindig hatalmas tömeg búcsúztatta
őket, ám az utóbbi időkben már csak mi, kölykök voltunk azok, akik szájtátva lestük az indulásukat.
- Istenem! - mondtam. - Mit meg nem adnék azért, ha velük mehetnék! Mit meg nem adnék!
- Én - felelte Mac - odaadnám az egyéves ingyenes fogaskerekű-bérletemet.
- lgen! Azt hiszem, én is.
Mindannyiunk számára hatalmas és megunhatatlan élményt jelentett, amit a kilövőállomáson láthattunk. Úgy
éreztük, hogy egyszerre vagyunk részesei egy nagyszerű játéknak és a halálosan komoly, ám mégis fenséges
valóságnak.
Az előkészületek lassan befejeződtek: a rakétát teletöltötték üzemanyaggal. A műszaki emberek úgy
széledtek szét a mezőn, mint a hangyák, akik egy hatalmas fémistenség elől menekülnek. Az Álom felébredt,
feldübörgött, és meglódult az ég felé. Mire észbe kaptunk, már el is ment, s nem hagyott mást maga után, csak
egy forró remegést a levegőben, a földben, a lábunkban és a szívünkben. Ahol az imént állt, ott csupán néhány
fonnyadt vagy megperzselt fűszál kornyadozott és sűrű felhőben űrhajófüst gomolygott.
- Elment! - kioltotta Priory.
Mindannyin levegő után kapkodva dermedten álltunk, mintha egy gigantikus bénító pisztollyal lőttek volna
meg bennünket.
- Szeretnék minél hamarabb felnőtt lenni - szólaltam meg végül. - Szeretnék minél hamarabb felnőtt lenni,
hogy én is vezethessek rakétát.
Az ajkamba haraptam. Tudtam, hogy túl fiatal vagyok még, és az ember nem jelentkezhet csak úgy
űrhajósnak. Kiválasztottnak kell lenni. Kiválasztottnak.
Valaki - azt hiszem, Sydney volt az - azt mondta: - Menjünk, kezdődik a tévéshow!
Mindenki egyetértett a javaslattal, csak Priory és én nem. A többi srác nevetve, fecserészve elment, és
magunkra hagyott bennünket. Mi nem tudtuk levenni a szemünket arról a helyről, ahol az imént még egy űrhajó
állt.
Az a reggeli start minden másról elvonta a figyelmünket. Nem csoda hát, hogy hétfőn teljesen eltoltam a
nyelvtandolgozatomat.
De nem izgattam magam különösebben miatta
Ilyen esetekben mindig hálát adtam a Gondviselésnek, amién léteztek a világon élelmiszer-koncentrátumok.
Amikor az ember gyomra remeg az idegességtől, aligha van kedve asztalhoz ülni, és megenni egy kígyós, forró
ebédet. Inkább lenyel néhány aprócska pirulát, s így biztosítja a szervezete számára szükséges tápanyagot.
Aznap végig a rakétán járt az eszem, sőt még éjjel sem tudtam aludni. Kénytelen voltam bekapcsolni a
ringató készüléket, és mellette Csajkovszkij finom muzsikáját hallgattam, hogy le tudjam hunyni végre a
szemem.
- Uramatyám, fiatalember - mondta a tanár hétfőn az órán. - Ha így folytatja, kénytelen leszek
visszaminősíteni magát.
- Sajnálom - feleltem. Szúrós szemekkel nézett rám.
- Milyen témát választott? Biztosan valami egyszerű, de annál érdekesebb dologról ír.
Összerezzentem. - A témám valóban érdekes, de nem egyszerű, uram. Röviden szólva: a rakétákról írok.
A tanár elmosolyodott. - R, mint rakéta, igaz? - Így van, uram.
. - De ez akkor sem kerülhet bele a bizonyítványába.
- Azt gondol ja, hogy pszichológiai tanácsadásra volna szükségem?
- Nem, azt azért nem. - Végiglapozott egy kis füzetet, melynek fejlécén az én nevem állt: A gyomrom furcsán
bizsergett, mintha apró kavicsok lettek volna benne. A tanár végül rám nézett. - Tudja, Christopher, maga afféle
húzóember ebben az osztályban. - Lehunyta a szemét, és elmélázott egy kicsit. - Majd meglátjuk, mit tehetünk -
tette hozzá végül. Aztán odajött hozzám, és vállon veregetett.
- Dolgozzon csak nyugodtan tovább! Nincs mién aggódnia, ne izguljon!
Azzal elsétált.
Próbáltam a dolgozatra koncentrálni, de nem sikerült. A nap további részében a tanár állandóan engem
figyelt, néha pedig belekukkantott az aktáimba, és megcsóválta a fejét. Úgy két óra körül felhívott valakit az
íróasztalába szerelt telefonon, és vagy öt percig beszélt vele.
Nem hallottam meg, hogy mit mondott.
 Amikor azonban a kagylót visszatette a helyére, egyenesen rám nézett, és a szemében valami furcsa fény
csillogott. A tekintetében volt egy kis csodálat, de egy kis szomorúság is. Ám ezen érzelmeket is csak a szeméből
olvastam ki, az arca többi része kifejezéstelen maradt.
Úgy éreztem, hogy egy ördöggel és egy angyallal ülök szemközt.

Ralph Priory és én aznap kora délután jöttünk haza az iskolából. Útközben elmeséltem Ralphnak, hogy mi
történt. A barátom nem szólt semmit, csak szokás szerint a homlokát ráncolta.
Aggódni kezdtem. Ha két ember sokáig nem szól egymáshoz, az óhatatlanul aggodalomra ad okot.
- Azt azért nem gondolod, hogy el fognak küldeni, ugye? - törte meg végül a csendet Ralph.
A fogaskerekű sziszegve fékezett. Amint megállt, rögtön kiszálltunk.
- Nem tudom, mit gondoljak - válaszoltam.
- Nem volna tisztességes tőlük - mondta Ralph.
- Talán tényleg szükségem volna egy jó kis pszichológiai agymosásra, Ralph. Annak nincs sok értelme, hogy
csak kínlódjak a tanulással.
Megálltunk a házunk előtt, és mindketten az égre néztünk. Ralph valami furcsát mondott.
- Napközben nincsenek az égen csillagok, de mi mégis látjuk őket. Nem igaz, Chris?
- De igen - feleltem.
- Nagy páros vagyunk mi ketten, Chris! A fenébe is, nem szakíthatnak szét bennünket pont most!
Nem tudom semmit sem mondani, mert úgy éreztem, mintha gombóc nőtt volna a torkomban.
- Mi a baja a szemednek? - kérdezte Ralph.
- Á, csak túl sokáig néztem a napba! Ne ácsorogjunk itt, inkább gyere be, Ralph!
Odabent szokás szerint jeges vízben lezuhanyoztunk. Persze jó nagy ordítozást csaptunk közben, de
ordításaink most valahogy nem voltak olyan jókedvűen harsányak, mint máskor.
Amíg a szárító alatt álltunk, én egy kicsit eltűnődtem magamban. Az irodalmi művek, állapítottam meg, tele
vannak harccal, háborúval. A hősök eszüket és öklüket használva küzdenek a gonosz ellenséggel, s a mű végén
győznek vagy elbuknak. Ellenben ott voltam én, akinek egy fia külső ellensége nem volt az életében. A
konfliktusok bennem eredtek, az én agyamat taposták szöges csizmáikkal, és rajtam kívül senki sem láthatta
őket, legfeljebb a pszichológusom. Ám ez sem tűnt valami jó dolognak.
- Ralph! - szóltam öltözés közben. - Én háborúban állok. - Egy szál magad? - kérdezte.
- Téged nem vehetlek be - mondtam. - Ez egyszemélyes háború. Szerinted hányszor mondta már el nekem
anyám, hogy: "Ne egyél olyan sokat, Chris, mert a szemed már nagyobb, mint a gyomrod!"?
- Legalább egymilliószor.
- Kétmilliószor. Megmagyarázom, mién hoztam fel ezt példának. Alakítsuk át úgy a figyelmeztetést, hogy:
"Ne nézz olyan sokat, Chris, mert az eszed már túl nagy a testedhez képest!" Háborúban áll az eszem, mely
követel, és a testem, mely ezt nem tudja teljesíteni.
Priory némán bólintott.
- Tehát te ezt érted egyszemélyes háború alatt. Ebben az esetben, Christopher, én is háborúban állok.
- Gondoltam, hogy így van - jegyeztem meg. - Azt hiszem, a többi srác valahogy kinövi ezt. Mi viszont nem
nőjük ki, Ralph. Mi vámi fogunk.
Leültünk a szobám napsütötte sarkába, és nekifogtunk a házi feladathoz. Ám egyikünk sem tudott igazán
odafigyelni. Priory végül letette a tollat, és rám nézett. Szavakba öntötte azt a közös gondolatunkat, amit én nem
mertem hangosan kimondani.
- Chris, az Űrhajósképző kiválasztja a tanítványait. Nem jelentkezhetsz csak úgy oda. Várnod kell.
- Tudom.
- Te pedig csak vársz, és arról ábrándozol, hogy egyszer a házad előtt leszáll egy kék helikopter, kilép belőle
egy elegáns repülőtiszt, peckesen végigsétál a gyalogjárón, és becsenget hozzád. Közben persze megöregszel, és
már nem nagyon hoz lázba, ha végignézed egy űrhajó startját.
- Arra a helikopterre csak huszonegy éves koromig várnék. Aztán a huszonegyedik születésnapomon jól
bepiálnék, tennék az egészre, és nem izgatnám többé magam.
Egy darabig némán ültünk Ralph szavainak ketrecében. Aztán a barátom így szólt:
- Én nem kérek abból a csalódásból, Chris. Tizenöt éves vagyok, akárcsak te. De ha boaöltöm a huszonegyet
úgy, hogy nem csenget egyetlen repülőtiszt sem az ajtómon…
- Tudom - mondtam. - Tudom. Beszéltem már olyanokkal, akik évekig hiába vártak. És ha velünk is ez
történik, Ralph… nos, akkor legfeljebb jól berúgunk, aztán meg beállunk rakodómunkásnak egy teherszállító
repülőgépre.
Ralph arca megfeszült és elsápadt. - Rakodómunkásnak.
Léptek halk zaja hallatszott, és édesanyám állt az ajtóban.
Rámosolyogtam.
- Jó napot, hölgyem!
- Helló, Ralph.
 - Helló, Jhene.
Édesanyám nem nézett ki többnek huszonötnél, noha megszült és felnevelt engem, és emellett még a
Kormány Statisztikai Hivatalánál dolgozott. Üde volt, kecses, és nagyon sokat mosolygott, s én biztos voltam
abban, hogy apám nagyon szerette őt, amikor még élt. Egy szülő is jobb, mint egy sem. Szegény Ralph tudta ezt
igazán, hiszen ő nevelőotthonban nőtt fel.
Jhene odasétált Ralphhoz, és megsimogatta a barátom arcát.
- Betegnek látszol - mondta. - Mi a baj?
Ralph kipréselt magából egy mosolyt.
- Semmi, az égvilágon semmi.
Édesanyámnak nem volt szüksége súgásra, magától is kitalálta a gondolatomat.
- Itt maradhatsz éjszakára, Priory - jelentette ki. - Sőt: el sem engedünk innen. Igaz, Chris?
- Naná!
- Vissza kellene mennem az intézetbe - udvariaskodott Ralph. - De mivel Chrisnek holnap nyelvtanórája lesz,
itt maraduk, és átveszem vele az anyagot.
- Nagyon kedves tőled - jegyeztem meg.
- Most viszont van egy kis dolgom. Kapóm magam, de egy óra múlva visszajövök.
Miután Ralph elment, anyám fürkésző tekintettel nézett rám, majd kedvesen beletúrt a hajamba.
- Valami történt, Chris.
A szívem elhallgatott, mert egyáltalán nem akart beszélni egy ideig. Csak várt.
Már nyitottam volna a számat, de Jhene folytatta:
- Valami mozgolódás van körülötted. Ma munka közben ketten hívtak fel telefonon. Az egyik a tanárod volt.
A másik… azt nem árulom el. Nem akarok mondani semmit addig, míg…
A szívem újra beszélni kezdett, lassan, de melegen. - Akkor ne is szólj semmit, Jhene. Azok a hívások…
Anyun mélyen a szemembe nézett. Megfogta a kezemet, és magához vonta:
- Olyan fiatal vagy még, Chris. Olyan szörnyen fiatal. Hallgattam.
Anyun szemeit elfutotta a könny.
- Te soha nem ismerted apádat. Bárcsak ismerhetted volna! Tudod, ki volt ő, Chris?
- Persze - feleltem. - A Kémia Intézetben dolgozott, legtöbbször mélyen a föld alatt.
Anyám hozzátette:
- Mélyen a föld alatt dolgozott, Chris, és soha nem látta a csillagokat.
A szívem felkiáltott a mellkasomban. Hangosan és mélyen kiáltott.
- Ó, anya! Anya…
Évek óta ez volt az első eset, hogy anyának szólítottam.

Amikor másnap reggel felébredtem, a szobám már fényárban úszott, és a matrac, ahol Priory aludt az éhjel,
üres volt. Fülelni kezdtem. Nem halottam, hogy a barátom a zuhany alatt pancsolna, és a szárító sem zümmögött.
Elment, mielőtt felébredtem volna.
Megtaláltam az üzenetét a tolóajtóra tűzte.
"Délben a suliban találkozunk. Anyád megkért, hogy segítsek neki. Reggel felhívta ót valaki telefonon, ezért
volt szüksége a segítségemre. Cső, Priory."
Prioryt megbízza Jhene valamivel. Furcsa. Reggel felhívja valaki Jhene-t telefonon. Visszamentem, és
leültem a matracra.
Mélyen elgondolkodtam, és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy csapat kölyök kiáltozik az ablakom
alatt. - Hé, Chris! Elkésel!
Kidugtam a fejem az ablakon. - Azonnal megyek!
- Nem, Chris.
Ez már az anyám hangja volt. Csendesen szólt és valahogy különösen csengett. Hátrafordultam. Ő mögöttem
állt az ajtóban, arca sápadt, tekintete kissé fájdalmas.
- Nem, Chris - ismételte meg halkan. - Mondd meg nekik, hogy ma nélküled menjenek el a suliba!
Azt hiszem, a srácok még mindig zajongtak odalenn, de én nem halottam őket. Csak az anyámat láttam és
éreztem, aki karcsú volt, sápadt és nagyon visszafogott. A lakás egy távolabbi csücskében a hőmérséklet-
szabályozó kezdett el zümmögni.
Lassan megfordultam, és a srácokra néztem. Ők hárman türelmetlenül bámultak felfelé, ajkukon félmosoly,
ujjuk a sok írástól bütykös.
- Hé! - kiáltotta egyikük. Azt hiszem, Sydney volt az.
- Bocs, Sydney! Bocs, fiúk! Menjetek el nélkülem! Én ma nem tudok suliba menni. Majd később
találkozunk, oké? - Á, Chris!
- Beteg vagy?
 - Nem. Csak… csak menjetek el nélkülem, fiúk. Viszlát! Teljesen elzsibbadtam. Elfordultam a srácok
értetlenkedő arcától, és az ajtóra néztem. Anyám már nem állt ott. Észre vétlenül lement a földszintre. Hallottam,
hogy a srácok zsivajogva elvonulnak a fogaskerekű megállója felé.
Ezúttal nem a vákuumliften, hanem a lépcsőn mentem le a földszintre.
- Jhene - kérdeztem -, hol van Ralph?
Jhene úgy telt, mintha nagy érdeklődéssel fésülgetné a haját az elektromos vibro-fésűjével.
- Elküldtem őt. Nem akartam, hogy ma reggel itt marad. Miért nem mehetek ma suliba, Jhene?
- Chris, kérlek, ne kérdezősködj!
Mielőtt bármit szólhattam volna, a levegőben megszólalt egy hang. Keresztülhatolt a ház hangszigetelő falán
és megremegtette a csontjaimat, mint valami gyönyörű, szívbe markoló muzsika.
Nyeltem egy nagyot. A félelmem, a bizonytalanságom és a kétségeim egyszeriben elszálltak.
Míg hallgattam azt a hangot, Ralph Prioryra gondoltam. Ó, Ralph, bárcsak itt lehetnél most! Nem akartam
elhinni, hogy ez történik velem. Nem csupán a fülemmel, hanem a szívemmel és a lelkemmel is hallottam.
A hang egyre közelebb jött. Attól féltem, hogy még a végén elmegy. De nem ment el. Hatalmas fény- és
árnyékszirmok hullottak a házra, és én már tudtam, hogy ami fölöttünk köröz, az nem más, mint egy helikopter.
A zúgás egyszer csak elhallgatott; és a hirtelen támadt csendben anyám megfeszült, eldobta a vibro-fésűt és
lélegzet-visszafojtva figyelt.
A csendben csizmás léptek zaját hallottam a gyalogjárón. Lépteket, melyekre már oly régen vártam.
Lépteket, melyekről azt hittem, hogy már sosem jönnek el.
Valaki megnyomta a csengőt. És én tudtam, hogy ki az.
Az járt az eszemben, hogy Ralphnak mi a fenének kellett éppen most elmennie.
Az az ember úgy nézett ki, mintha beleszületett volna az egyenruhájába. Szinte nem is ruha volt az már,
hanem egy második réteg piszkosfehér bőr, melyen csak imitt-amott bukkant fel egy-egy kék csík vagy folt.
Olyan egyszerűnek és tökéletesnek tűnt, amilyen csak egy egyenruha tehet.
A férfit Trentnék hívták. Határozott természetességgel beszélt, és mindig a tárgyra összpontosított.
Anyám a szoba túloldalán állt, és úgy nézett ki, mint egy rémült kislány.
A beszélgetésünkből már csak néhány szófoszlányra emlékszem:
- …jó eredmények; magas IQ-pontszám. Felfogóképesség A-1, kíváncsiság tripla A. A hosszú, nyolcéves
képzéshez bizony nem ári egy kis lelkesedés…
- Igen, uram.
…beszéljen a nyelvtan- és a pszichológiatanárával…
- Igen, uram.
…és ne feledje, Christopher úr… Christopher úr!
…és ne feledje, Christopher úr, senki sem tudhatja meg, hogy önt kiválasztotta az Űrhajósképző.
- Senki sem?
- Az édesanyja és a tanárai tudhatják, természetesen. De rajtuk kívül senki más. Megértette, amit mondtam?
- Igen, uram.
Trent csendben elmosolyodott, és hosszú karjait keresztbe fonta a mellén.
- Gondolom, tudni akarja, hogy mién nem mondhatja el ezt a barátainak. Elmagyarázom.
- Ez egyfajta pszichológiai védelem. Körülbelül tízezer fiatalt választunk ki minden évben a Föld több
milliárd lakosa közül. De ebből a tízezerből is csak vagy háromezer fog végezni nyolc év múlva, mint tarhajós. A
többieknek vissza kell térniük a társadalomba. Ők kibuknak, és nincs is mindig magyarázat arra; hogy miért
buknak ki. A legtöbben általában az első hat hónapban hullanak ki. És az embernek nem valami kellemes
visszamenni, és megmondani a barátainak, hogy nem felelt meg a világ legnagyszerűbb hivatására. Ezért mi
megkönnyítjük a dolgát, hogy visszatérhessen.
- De van még egy másik ok. Ez is pszichológiai. A kamaszok egyik rossz szokása, hogy uralkodni akarnak a
többieken, magukat felsőbbrendűnek hiszik náluk. Mi, az Űrhajósképzőnél ezt a rossz szokást úgy küszöböljük
ki, hogy szigorúan megtiltjuk a jelöltnek, hogy beszéljen a barátai előtt. Így aztán könnyen rájövünk, hogy az
illető csak vagányságból akar-e a világűrbe repülni vagy magáért a világűrért. Ha valaki csupán önhittségből
jelentkezik, az nálunk eleve bukott ember. Ám ha valaki azért kerül hozzánk, mert ez a munka az életcélja, azt
tárt karokkal várjuk.
Trent biccentett az anyámnak. - Köszönöm, Mrs. Christopher.
- Uram! - szóltam. - Lenne egy kérdésem. Van egy barátom, Ralph Priorynak hívják. A nevelőintézetben
lakik… Trent bólintott.
- Önnek nem árulhatom el a minősítését, természetesen, de ő is rajta van a listánkon. A barátja? Persze
szeretné, ha magával mehetne. Majd utánanézek. Intézeti gyerek, azt mondja? Hát ez nem valami jó. De…
meglátjuk.
- Ha utánanézne, nagyon megköszönném.
- Keressen meg az űrhajóállomáson szombat délután öt órakor! Addig is: egy szót se senkinek!
 Tisztelgett, majd katonás léptekkel elment. A helikopter felszállt vele az égbe. Csak anyám állt mögöttem, és
sóhajtozott. Átöleltük egymást, és suttogni kezdtünk. Beszélgettünk mindenféle dologról, hogy mekkora
szerencse ez ránk nézve, de főleg persze rám, hatalmas megtiszteltetés ért bennünket, mint a régi időkben,
amikor az emberek böjtöltek, szent fogadalmakat tettek, templomba jártak és azért imádkoztak, hogy Istennek
tetsző életet élhessenek, majd az egész világon szétszéledtek, és példát mutattak a többi embernek. Ma ez már
nem, is olyan nehéz, mondta, hiszen az új iskolám tulajdonképpen egy szerzetesrend, és én a részévé fogok
válni, már nem leszek többé az övé, az egész világhoz fogok tartozni, és én leszek mindaz, ami az apám szeretett
volna lenni, de végül nem adatott meg neki…
- Jól van, jól van - morogtam. - Megígérem, hogy… Hirtelen elcsuklott a hangom.
- Jhene, hogyan… hogyan mondjuk meg Ralphnak? Vele mi lesz?
- Elutazol innen, ennyi az egész. Mondd ezt neki! Nagyon egyszerű. Többet ne szólj egy szót se! Ő majd
érteni fog mindent.
- De Jhene, te…
Anyám kedvesen elmosolyodott.
- Igen, valóban magányos leszek, Chris. De ott lesz nekem a munkám és ott lesz Ralph.
- Úgy érted…
- Kiveszem ót az intézetből. Itt fog lakni, miután te elmentél. Te is ezt kérted volna tólom, nem igaz, Chris?
Csak bólintani tudtam, mert úgy éreztem, mindenem lebénult.
- Pontosan ez az, amit kérni szerettem volna.
- Ő jó fiam lesz nekem, Chris. Majdnem olyan jó, mint te vagy.
- Nagyszerű gyermeked lesz.

Beszéltünk Ralph Prioryval. Elmondtuk neki, hogy egy évre Európába megyek tanulni, és anya azt szeretné,
ha ő ott lakna vele, amíg én távol vagyok. Gyorsan, egyetlen szuszra közöltük ezt, mintha a szavak égették volna
a nyelvünket. Amint befejeztük, Ralph kezet rázott velem, anyómar pedig megpuszilta.
- Büszke vagyok. Nagyon büszke vagyok - szólalt meg. Kissé furcsállottam, hogy Ralph még azt sem
kérdezte meg, hogy miért megyek, hova és mennyi időre. A barátom mindössze ennyit mondott:
- Jól elszórakoztunk együtt, nem igaz?
Ama gondoltam, talán nem mer többet mondani.
Péntek este volt. Priory, Jhene és én az amfiteátrumból jöttünk haza egy koncertről. Útközben beszélgettünk,
nevetgélünk, próbáltunk nem gondolni a holnapra.
Otthon nem pakoltam össze semmilyen holmimat. Priory szóvá is tette ezt, de aztán nem kérdezősködött. A
következő nyolc évben mások fognak ellátni engem felszereléssel. Pakolásra semmi szükség.
A nyelvtantanárom felhívott telefonon, és röviden, de meleg szavakkal elbúcsúzott tőlem.
Aztán lefeküdtünk, de én még sokáig álmatlanul hánykolódtam az ágyamon. Ez volt az utolsó éjszakám
Ralphfal és Jhene-nel. A legeslegutolsó.
Pedig még csak egy tizenöt éves kölyök voltam.
Ma- éppen elaludton volna, amikor Priory felült a matracán, és komoly, sápadt arccal fordult hozzám.
- Chris? Ébren vagy még? - Úgy hangzott, mintha visszhangot hallanék.
- Igen - feleltem.
- Gondolkodol?
- Igen - válaszoltam hosszú hallgatás után.
- Te… te már nem vársz tovább, ugye?
Tudtam, hogy mire céloz. Nem feleltem semmit.
- Szörnyen fáradt vagyok, Ralph - sóhajtottam.
A barátom visszafeküdt a matracára.
- Gondoltam, hogy így lesz - suttogta. - Te már nem vársz tovább. Istenem, Chris, de örülök neki! Tiszta
szívemből örülök.
Kinyújtotta a kezét, és finoman megszorította a karomat.
Aztán mindkettőnket elnyomott az álom.
Szombat reggel a srácok odakint ordítoztak, s a hangjuk beleveszett a hétórás ködbe. Hallottam, hogy az öreg
Wickard felhúzza a redőnyt az ablakán, és bekattintja a bénító pisztolyát.
- Csend legyen! - kiáltotta az öreg, de a hangja nem volt elég meggyőzően mérges. Csak a szokásos szombati
játszma folyt odakinn. A kölykök csúfondárosan vihogtak.
Priory felkelt, és megkérdezte:
- Mondjam meg nekik, Chris, hogy ma nem mégy ki velük?
- Ne mondj nekik semmit! - Jhene állt az ajtóban. Az ablakhoz szaladt, és kidugta rajta a fejét. Hosszú
mézszínű haja még a ködben is csillogott. - Helló, srácok! Ralph és Chris azonnal lent lesznek. A gravitáció
veletek!
- Jhene! - kiáltottam. Anyám odajött hozzánk.
 - Úgy fogjátok tölteni a szombatot, ahogy mindig is szoktátok… a srácokkal mentek!
- Úgy terveztem, hogy itthon maradok veled, Jhene. - Miféle hétvége volna az?
Anyun megtömött bennünket reggelivel, kaptunk egy-egy puszit, és valósággal kituszkolt minket az ajtón a
srácok karjaiba.
- Ne menjünk most a rakétákhoz, fiúk!
- Á, Chris… miért ne?
A fiúk arcáról lerítt a meglepetés. Ez volt életemben az első alkalom, hogy nem akartam a rakétákhoz menni.
- Te viccelsz, Chris.
- Hát persze, hogy viccel.
- Nem, komolyan beszél - mondta Priory. - Én sem akarok most oda menni. Minden szombaton ott vagyunk.
Kezd unalmassá válni. Majd a jövő héten megyünk.
- Á…
Nem tetszett nekik az ötletünk, de magukban nem akartak menni. Azt mondták, nélkülünk nem érdemes.
- Mi a fene… majd elmegyünk a jövő héten.
- Persze, hogy el. Most mit akarsz csinálni, Chris? Elmondom nekik.
A délelőttöt azzal töltöttük el, hogy konzervdobozokkal fociztunk, és néhány olyan játékot játszottunk,
amelyeket már évek óta nem. Amikor ezeket meguntuk, elsétáltunk az esőbe a régi vasúti sínek mentén,
lefényképeztünk néhány madarat, és úsztunk egyet a tóban. Ám nekem végig csak az járt az eszemben, hogy ez a
nap - az utolsó.
Azon a szombaton foglalkoztunk mindenféle bolondsággal, ami csak létezett a világon. Ralphot kivéve senki
sem tudta, hogy elutazom. Úgy elrepült az idő, hogy már lassan a nyakamon volt a délután át óra
Négy órakor elbúcsúztam a srácoktól.
- Ilyen hamar elmégy, Chris? Mit szólnál az estéhez?
- Szóljatok be nekem nyolc órakor! - mondtam. - Megnézhetnénk az új Sally Gibberts-filmet.
- Az klassz lesz!
- A gravitáció veled! Raph és én hazamentünk.
Anyámat nem találtuk otthon, de nem is ment el egészen: hangja és mosolyát otthagyta egy mikrofilmen,
mely az ágyunton hevert. Bekapcsoltam a lejátszót, és a falra vetítettem a filmet. Jhene arca sápadtnak tűnt, de
mézszínű haja most is hibátlan fürtökben omlott a vállára.
- Utálom a búcsúkat, Chris. Bementem a laborba túlórázni egy kicsit. Sok szerencsét kívánok neked. Nagyon
szeretlek. Mire visszatérsz, már kész férfi leszel.
Ennyi volt az egész.
Priory odakint várt, míg én négyszer is végignéztem a szalagot.
- Utálom a búcsúkat, Chris. Bementem… túlórázni… szerencsét… szeretlek…
Én már előző este elkészítettem a magam filmes üzenetét. Most beraktam a szalagot a lejátszóba. Csak annyi
állt rajta, hogy viszontlátásra.
Priory félútón elkísért. Azt már nem engedtem meg neki, hogy felszálljon a fogaskerekűre. Keményen
megszorítottam a, kezét, és azt mondtam:
- Jó volt ez a mai nap, Ralph.
- Igen. Akkor, Chris, viszlát jövő szombaton?
- Bárcsak igent mondhatnék.
- Azért csak mondj igent! Várunk téged jövő szombaton… én, az erdő, a srácok, a rakéták, az öreg Wickard
és a bénító pisztolya.
Nevettünk. - Persze. Jövő szombaton, korán reggel. Ugye… ugye vigyázni fogsz az anyánkra, Priory?
- Ez hülye kérdés volt, te dinnye - felelte.
- Az volt?
A barátom nyelt egyet.
- Chris.
- Igen?
- Én vámi fogok. Várni fogok, mint ahogy te is vártál.
- Talán már nem kell soká vámod, Priory. Remélem, hogy nem.
Pajkosan oldalba böktem.
Ő viszonozta.
A fogaskerekű ajtaja becsukódott. A kocsi elindult, és Priory ott maradt egyedül a peronon.
A Támaszpontnál kiszálltam. Az irodaépület körülbelül ötszáz méterre terült el a megállótól. Számomra tíz
évig tartat, míg odaértem.
- Mire visszatérsz, már kész férfi leszel… - Ne mondja el senkinek…
- Én várni fogok, Chris…
Az utóbbi néhány Óra eseményei kavarogtak a fejemben, és a szívem összeszorult, ha anyámra vagy Ralphra
gondoltam.
 Eszembe jutottak az álmaim. A Holdrakéta. Már nem lesz többé az enyém, nem lesz része az álmaimnak. Én
leszek az övé.
Iszonyúan aprónak éreztem magam, és csak mentem, mentem, mentem.
A délutáni londoni űrhajó éppen akkor startolt, amikor a kerítéshez értem. Megremegtette a földet, és
megremegtette a szívemet.
Úgy éreztem, egyszeriben óriássá növök.
Ott álltam, és néztem a rakétát, amikor valaki mellettem összecsapta a bokáját, és tisztelgett.
Teljesen elzsibbadtam.
- C. M. Christopher?
- Igen, uram. Jelentkezem, uram.
- Erre, Christopher. Azon a kapun keresztül.
Ez volt az a kerítés, aminék sokszor nekitámaszkodtunk, s közben a bőrünkön éreztük a meleg szellő
fuvallatát. Ilyenkor mindig elfelejtettük, hogy kik vagyunk és honnan jövünk, inkább arról ábrándoztunk, hogy
mi lehetne belőlünk és hova mehetnénk…
Ez volt az a kerítés, ahol a fiúk álltak, akik egy kisvárosban éltek; szerették a városukat, szerettek futballozni,
és az iskolát is elviselték…
A fiúk, akik a kerítés mellett állva lehunyták a szemüket, s elképzelték, hogy száll a füst, dübörögnek a
hajtóművek, fölöttük ragyognak a csillagok… és az űrhajó száll velük az ég felé…
Anya, Ralph, nemsokára újra látlak benneteket. Ha visszatérek.
Anya!
Ralph!
A kapu becsukódott mögöttem. Lassú léptekkel sétáltam belül a kerítésen…