A Szukits Kiadónál megjelent

DRAGONLANCE kötetek:

KRÓNIKÁK
A nyári tűz sárkányai

LEGENDÁK
A múlt és jövő ura
Találkozás
Ikrek hatalma
Háború
Pusztulás
Az ikrek próbája

HŐSÖK
Huma legendája

TALÁLKOZÁSOK
Rokon lelkek
 ROKON LELKEK
MARK ANTHONY – ELLEN
PORATH

SZUKITS
KÖNYVKIADÓ
ALAPÍTVA 1929
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Kindred Spirits
by Mark Anthony and Ellen Porath
©1991 TSR, Inc. All rights reserved.
© 2001 Wizards of the Coast, Inc. All rights reserved.
This material is protected under the copyright laws of the United States of
America. Any reproduction or unauthorized use of the material or artwork
contained heréin is prohibited without the express written permission of Wizards of
the Coast, Inc.
Dragonlance and the Wizards of the Coast logo are registered trademarks of
Wizards of the Coast, Inc. All Dragonlance characters and the distinctive
likenesses thereof are trademarks of Wizards of the Coast, Inc.

U. S., CANADA, EUROPEAN HEADQUARTERS

ASIA. PACIFIC & LATIN Wizards of the Coast, Belgium
AMERIKA Wizards of the Coast, Inc. P. B. 34
P. O. Box 707 2300 Turnhout
Renton, WA 98057-0707 Belgium
+ 1-206-624-0933 +32-14-44-30-44

Fordította
Szabó Mariann
Borító
Clyde Caldwell
ISBN 963 9278 32 7
Exclusive rights for the Hungarian language
edition licensed to Szukits Könyvkiadó

Lektor: Szőts Katalin

Tördelőszerkesztés: ITBooks, Illés Tibor
Színre bontás: A-SzínVonal Bt.
Felelős kiadó: Szukits László
Felelős szerkesztő: Tóth Róbert
Debreceni Kinizsi Nyomda Kft.
Felelős vezető: Bördős János
 Prológus

Ö. u. (Összeomlás után) 258

A
gyermek sírása nem hasonlított egy elf csecsemő sírásához.
Eld Ailea, aki még a hosszú életű elfek szemében is
igencsak hajlott korú volt, együttérző pillantást vetett az
újszülöttre, miközben bebugyolálta az ezüsttel átszőtt pólyába. A tűz
fénye visszatükröződött a bába qualinosti otthonának rózsakvarc
falairól, barackszínű ragyogásban fürdetve meg a dühödten síró
kisbabát, akinek apró tüdeje fel-le emelkedett, ahogy nagy
kortyokban szedte a levegőt. Egy kósza fuvallat röppent be a város
kis utcácskájára néző nyitott ablakon keresztül, felfrissítve a szoba
bánattal, vérrel és izzadságszaggal keveredő levegőjét.
– Micsoda szenvedély! – suttogta Eld Ailea. – Már az első
lélegzetvételeiddel elárulod, hogy milyen szülőktől származol.
Csak hogy rácáfoljon az idős asszony szavaira, a bebugyolált
csecsemő sírása lecsendesedett, ásított, majd elaludt. Vöröses
arcocskája kisimult.
A bába magához ölelte az aprócska csomagot és a tűz előtti
hintaszékhez lépett. A bútor, amely majdnem olyan öreg volt, mint
maga Eld Ailea, úgy elütött az élő kőfalaktól, mint egy kitaposott
papucs az újonnan szőtt köpönyegtől. A sok évszádos használattól
megbarnult szék jólesőn nyikorgott, ahogy a bábaasszony
elhelyezkedett benne, és a kisbabát zöld szoknyájára fektetve
végighúzta ujját a csecsemő egyik fülén.
– Nem olyan hegyes, mint egy igazi elfé, de nem is annyira kerek,
mint egy emberé – mondta Eld Ailea a gyermeknek, aki kinyitotta
egyik szemét, pislantott a tűz fényében, majd újra lehunyta. Hangja
muzsikaként hatott, fafuvola dallamaként, melyet több ezredszer
fényesítettek újra és újra. Odahajolt a csecsemőhöz, és mintha csak
valami rituálét végezne, beszippantotta a frissen mosdatott újszülött
illatát. Sose volt képes megunni ezt a pillanatot.
Az ereiben száguldó emberi vér tűzzel hevíti lomha elf szívét,
gondolta a bába.
– Oh igen, kicsim – suttogta hevesen az idős asszony. Szeme
mogyorószínű achátként ragyogott. – Szükséged lesz erre a
szenvedélyre. Manapság nem könnyű az élete egy félelfnek
Qualinostban.
Azontúl, hogy a fiúgyermek robusztus alkatúnak született, nem
sok örömet tartogatott ez az este az idős szülésznőnek. Abbahagyva a
hintázást, az asszony az alkóvban megbújó ágyra pillantott, mely
kívül esett a tűz fénykörén. Eloltotta a lámpát, mely úgy tűnt, órák
óta ég a priccs lábánál. Az ágyon egy homályba burkolódzó alak
feküdt, arca immáron békés volt a hosszú órák óta tartó kimerítő
küzdelem után.
Eld Ailea apró termetű volt elfnek, és Qualinestiben oly ritka
kerek, mogyorószínű szeme volt, mely elárulta, hogy több
generációig visszamenően az ő ereiben is emberi vér csörgedez.
Ugyanakkor elf édesanyjától hegyes fület, karcsú termetet és hosszú
ujjakat örökölt.
Oly régóta élt a qualinesti elfek között, hogy azok szinte nem is
emlékeztek arra az időre, mikor Eld Ailea – aki világra segítette
kevés, nagy becsben tartott gyermeküket – nem volt közöttük.
Ismerős látvány volt, ahogy oldalán a bábatarisznyával nagyokat
lépdelve végigsietett Qualinost faszerű, rózsaszínes otthonai között.
A város legtöbb polgára, de bizonyára minden elf asszony, akinek
nehéz terhessége volt, elnézte az idős dajka nem fajtiszta
származását. Járatos volt a füvek tudományában, amellyel sok vajúdó
asszony fájdalmát enyhítette már, és noha nem volt varázsló, elég
mágiát ismert ahhoz, hogy a leghevesebb fájdalmat is csillapítani
tudja.
Elansánál azonban minden tudománya csődöt mondott.
Eld Ailea karja önkéntelenül is szorosabbra fonódott az elárvult
csecsemő körül, amíg az fel nem ébredt és el nem kezdett hangosan
nyöszörögni.
Az idős asszony gyorsan hintázni kezdett, és megsimogatta a
fiúcska apró homlokát, arcát, orrnyergét, míg a csecsemő szeme le
nem csukódott és újra el nem aludt.
Hirtelen távoli muzsika ütötte meg a bábaasszony fülét,
lószerszámra kötött csengettyűk hangja. Hamarosan meghallotta
szolgájának alt hangját alattuk az előszobából, amit léptek kopogása
váltott fel, ahogy valaki felfelé tartott a kőlépcsőn toronyszerű
otthonában. Vállára helyezte az újszülöttet, mikor a nyárfalevél-
mintázattal díszített faajtó kitárult.
Napszónok, Qualinesti uralkodója állt a küszöbön, arcát
barázdákba vonta az aggodalom. Arannyal átszőtt köpönyegének
egyik oldala a tűz fényében csillogott, a másik pedig Solinari, az
ezüst hold fényében fürdött, amely besütött az ablakon. A fénysugár
vörössel keveredett, mintha csak vért látna az ember: Lunitari, Krynn
bíbor holdja is felkelőben volt.
Eld Ailea pillantása az ágyon fekvő alakra vándorolt. A Szóló
követte tekintetét.
– Alszik? – kérdezte halkan. Újabb szellő libbent a szobába a
nyitott ablakon keresztül, kacagás hangjait sodorva magával az
utcáról. Eld Ailea megrázta a fejét, és ráncos arcát az alvó csecsemő
felé fordította, miközben a szeme sarkából figyelte, ahogy a Szóló
lassan odasétál a fiatalasszonyhoz. A férfi keze megremegett, ahogy
kinyújtotta, hogy megérintse Elansát, halott fivérének özvegyét, ám a
mozdulat hirtelen félbemaradt, és a kéz ernyedten hullott alá. A férfi
nyelt egyet.
 – Te, Ailea, az összes tudományoddal együtt sem… Ha te nem
tudtad megmenteni őt, akkor senki sem tudta volna.
A bábaasszony szelíden megrázta a fejét.
– Túlságosan gyenge volt, Solostaran. Kitartott, amíg a baba meg
nem született, és a karjába nem vette, ám aztán feladta.
Napszónok rábámult. Úgy tűnt, el sem jutott a tudatáig, hogy a
dajka az igazi nevét használta, nem pedig a címet, melyet akkor
kapott, amikor több mint egy évszázaddal ezelőtt trónra lépett a
Naptoronyban, hogy az elfek uralkodója legyen. Fájdalom járta át
arcának sólyomszerű vonásait.
– Aztán feladta… – ismételte halkan. Az elfek számára az élet
szent volt, az öngyilkosság pedig istenkáromlás.
– És a gyerek…? – kérdezte aztán.
A bába ajka különös – se nem boldog, se nem szomorú –
mosolyra húzódott. Egy röpke pillanatra felidézte magában az
éjszakát, amikor réges-régen maga Solostaran született. Mennyire
mások voltak a körülmények, milyen fényűző is volt a szoba,
amelyet bevilágított a fáklyák fénye! Milyen áhítatos is volt a
szolgahad, akik távol a szülőágytól, az árnyékban gubbasztottak!
Mindez jó messze történt onnan, ahol a félelf bába lakott, aki a
legjobb szülésznő volt egész Qualinestiben. Elansa dönthetett volna
úgy, hogy az udvarnál szüli meg gyermekét, ám ő inkább Eld Ailea
otthonát választotta.
A bába úgy tartotta a gyermeket, hogy a Szóló jól láthassa.
Solostaran letérdelt és csupán egy pillantást vetett rá, majd lehajtotta
a fejét.
– Tehát – szólalt meg hűvösen – bekövetkezett az, amitől féltünk.
Nem, mondta majdnem a bábaasszony, hanem bekövetkezett az,
amitől te féltél. De visszafogta magát. Kethrenant, a Szóló öccsét
meggyilkolták, amikor úton a Qualinesti déli határán álló Pax
Tharkas erődjébe egy emberekből álló rablóbanda lesből megtámadta
őket. Jóllehet az elfek és az emberek valaha – évezredekkel ezelőtt –
közel álltak egymáshoz, ilyen portyázó galerik túlságosan is
mindennapivá váltak az Összeomlás óta. A banda megerőszakolta
Kethrenan feleségét, Elansát, aztán pusztulásra ítélve otthagyták a
sárban fekve. Utolsó hónapjaiban az asszony szinte élőhalott volt,
szeme kifejezéstelenül meredt a semmibe. Csak annyi táplálékot vett
magához, hogy életben tartsa a testében növekvő magzatot: quith-pa,
a tápláló elf kenyér és egy kevéske bor alkották étrendjét. A gyermek
lehetett Kethrenané, de az emberekből álló rablóbanda valamelyik
tagjáé is, és Elansa várt, amíg meg nem bizonyosodott a válasz felől,
amelyet már gyanított.
– A gyermek félig ember – jelentette ki Solostaran, aki még
mindig térdelt, keze a hintaszék karfáján nyugodott.
– Ugyanakkor félig elf is.
A férfi hallgatott egy ideig, de aztán Eld Ailea látta, ahogy lehull
róla a büszke álarc és a Szóló megrázta a fejét.
Az újszülött még mindig aludt. Az uralkodó óvatosan megérintette
az egyik aprócska kezet, amely mint egy érzékeny virág, ösztönösen
kinyílt, majd becsukódott, szorosan markolva a Szóló ujját. A
szülésznő hallotta, ahogy Solostaran visszatartja lélegzetét, és
szemében kigyúl a törődés szikrája.
– Miféle élete lehet annak, aki két dolog fele, de semminek se
egésze? – kérdezte a Szóló. Ám Eld Ailea nem válaszolt a kérdésre,
és a csend hosszúra nyúlt. A bábaasszony tekintete állhatatos maradt.
Egy pillanatra aggodalom csillant meg a Szóló nyárfalevél színű
szemében, aztán újra visszaköltözött belé a régi büszkeség.
– Ő az öcsém feleségének a fia, és velem fog jönni. Igazi
qualinesti elfként fog felnevelkedni.
Eld Ailea felsóhajtott, megérintette az újszülött arcát, megcsókolta
a homlokát és egy szó nélkül átnyújtotta a csomagot a Szólónak.
– Van már neve a kicsinek? – kérdezte Solostaran, és igyekezett
nem ránézni a csendes alakra az alkóvban. – Adott neki nevet
Elansa?
 – Igen – suttogta a bába egy pillanatnyi szünet után. Belesápadt a
hazugságba. – A Tanthalas nevet adta neki.
Eld Ailea lesimította a szoknyáját, és nem mert a Szóló szemébe
nézni, nehogy az rájöjjön a hazugságra. Ám a gyermek tőle kapott
ajándéka tartós adomány lesz: egy név. „Mindig erős” hangzott a név
az emberek nyelvén, amit Eld Ailea még gyermekként megtanult.
Solostaran csupán bólintott. Az ajtóhoz lépett. Egy gyakorlott apa
könnyedségével tartotta karjában a csecsemőt: elsőszülött fia,
Porthios csupán ötvenéves volt, még szinte gyerek. Eld Ailea felállt a
székből – tagjai hirtelen ólomsúlyúvá váltak – és követte az
uralkodót. Elidőztek az ablak előtt, amelyen beáradt a tavaszi éjszaka
friss lehelete, mely kisimította a csecsemő aranyszínű haját a
homlokából. Egy arany kör maradt a helyén, amely ezüst és skarlát
színekben ragyogott a két hold fényében.
– Attól tartok, nem segít majd rajta, ha az udvarba viszem –
sóhajtott a Szóló. – Kétlem, hogy ott békét talál majd. Ám ő az én
vérem, így nincs más választásom.
Solostaran megigazította a pólyát a csecsemő arca körül, hogy
megvédje a nyirkosságtól, és még egy pár percet az ablaknál
maradtak. Abban a pillanatban egy ezüst csík szántotta végig az
éjszakai égboltot. Egy hullócsillag, az égbolt fénye jött el Krynnre, és
hosszú csóváját maga mögött húzva észak felé tartott. A Szóló úgy
tűnt, nem törődik az égi jellel, ám Eld Ailea reménykedve fűzte ujjait
az amulett köré, amit a haldokló Elansa nyomott a kezébe. A
szülésznő népe úgy tartotta, hogy a hullócsillag jó barátságot
jövendöl.
– Majd elküldetek Elansáért – szólalt meg Solostaran. Hangjából
egy pillanatra keserűség csendült ki. Aztán elment, karjában tartva a
csecsemőt. Eld Ailea az ablakban állt, míg a csengettyűk csilingelése
és a lovak patáinak hangja a távolba nem veszett.
 Messze északon egy apró falucska aludta álmát a sötétben. A
faházakból álló település legtöbb épülete magasan, az évszázados,
toronymagas fák lombjai közt bújt meg, melyeket függőhidak
kötöttek össze. Azon kevés házak egyikében, amelyek a földön
álltak, és az egyetlenben, amelynek nyitott zsalugáterei közt még
pislákolt némi fény, egy alak üldögélt egymagában. Alacsony
termetű volt, mint egy gyerek, ám szélesvállú és erős testalkatú,
mellére pedig sűrű szakáll göndörödött. Egy asztalnál ült, kezében
egy darab fát forgatott újra és újra. Egy apró késsel dolgozott, vaskos
ujjai ellenére precíz forgácsokat faragott le a fadarabról. Hamarosan
egy sima, kecses alakzat öltött formát, egy egyszerű nyárfalevél
mintája. Csupán egyszer látott nyárfát, és ez messze történt, délen,
közel a hazájához, amit oly régen elhagyott, hogy szerencsét
próbáljon a nagyvilágban. A fa karcsú volt és fehér, egy magas hágó
csúcsán állt, amely az elfek birodalmába vezetett – legalábbis apja
ezt mondta neki. Talán a qualinesti elfek ültették ide, hogy
emlékeztesse őket erdei otthonaikra, ha netán erre kellene utazniuk.
A fa látványa az egyik legkedvesebb emléke volt, a levelek egyik
oldala fényes zölden csillogott, a másik pedig ezüstösen, mint a dér.
Talán egy nap szerencséje lesz, és újra megpillant egy nyárfát. Addig
is, be kell érnie a fából faragott levéllel.
Végül, mikor a törpe elfáradt, felállt és elfújta a gyertyát az
asztalon. Ahogy az ágya felé menet az ablak mellett elhaladt, egy
villanást látott a szeme sarkából. Az üstökös egy hosszú másodpercig
ragyogott, ahogy végigszántott az éjszakai égen, majd eltűnt.
– Reorx! Még sosem láttam ilyen hullócsillagot! – dörmögte és
megrázkódott a tavaszi éjszaka szellőjétől, amely egyáltalán nem volt
csípős. Azután elmerengve azon, hogy miért is bámul ki az ablakon,
mint valami kópé, aki még sosem látott ilyet, megcsóválta a fejét,
behajtotta a zsalukat és elindult, hogy nyárfáról álmodjon.
 1. fejezet

A meghívás

Ö. u. 288. kora tavasza

V igaszi Tűzkovács Kova törpe és mesterkovács a Napszónok

meghívására! – kiáltotta egy hang. Kova óvatosan
kikukucskált az előtte feltáruló aranyozott ajtó szárnyai
mögül, majd acélkék szeme tágra nyílt a csodálkozástól, ahogy
pillantása feljebb, egyre feljebb vándorolt, követve a fehér
márványfalakat, melyeket nem támasztott se támfal, se oszlop, sem
pedig támpillér, fel, egészen a hatszáz láb magasan lévő kupoláig.
Kova számára a kupola olyan messzinek tűnt, mint maga az égbolt.
És valóban, az illúziót csak növelte a csempemozaik, amely a kupola
felszínén ragyogott, az egyik felén a napot ábrázolva, míg a másikon
az éjszakát. A két birodalmat áttetsző szivárvány választotta el
egymástól. Már ránézésre is beleszédült a Torony
monumentalitásába. A törpe szája tátva maradt, és szemébe könny
szökött, mikor pislogva tanulmányozni kezdte a magasan a feje felett
kirakott mozaik mintáját, mígnem az őt bejelentő szolga udvarias
köhintése vissza nem térítette a valós világba.
– Tűzkovács, ne viselkedj úgy, mint holmi ostoba utazó! – rótta
meg magát halkan a törpe. – Még a végén azt hinnék, hogy sosem
jártál Dombmelléken kívül. Aprócska szülőfaluja messze délen volt
az elfek földjéhez képest. Kihúzta magát, ahogy csak tudta,
lesimította kékeszöld tunikáját, és belépett a terembe. Jöttére tucatnyi
udvaronc fordult felé, akik mind barna, zöld vagy rozsdavörös, térdig
érő tunikát hordtak, övükre pedig ezüstövet csatoltak. A törpe vasalt
csizmája, mely igencsak praktikus viseletnek bizonyult a csatában,
mennydörgésszerűén visszhangzott, ahogy a márványpadlóhoz
koppant. A kováccsal ellentétben, kísérőjének puha macskaléptei
hang nélkül érintették a talajt. Erre Kova megpróbált lábujjhegyen
járni, ami csizmában igencsak nehéz műveletnek bizonyult. Elkapta
kísérőjének hirtelen elfojtott mosolyát, akinek mandulavágású
szemében mindazonáltal törődés csillant. Néhány udvaronc derült
rajta, ám a legtöbb elf arc olyan volt, mintha a déli sarkvidék egyik
jéghegyéből faragták volna ki. /
A nyugati – qualinesti – elfek a silvanesti elfek
leszármazottai/voltak, akik több heti járóföldre éltek keleten. Közel
két és fél évezreddel ezelőtt a nyugati elfek szakítottak keleti
rokonaikkal, és Kith-Kanan vezetésével egy erdőkkel borított
menedékhelyre költöztek, a törpe királyság, Thorbardin határai
mellé. A qualinesti elfek a thorbardini törpékkel közösen építették fel
a Naptornyot és Pax Tharkast, a két birodalom közt felállított
masszív erődöt. Több mint ötszáz évig közösen igazgatták a várat,
míg Kova nagyapja idején, három évszázaddal ezelőtt, az
Összeomláskor az elfek vissza nem húzódtak Qualinostba.
Azóta az elfeken kívül teremtett lélek nem lépett be Qualinesti
fővárosába.
Pisszegés ütötte meg Kova fülét, amitől gondolatai nyomban
visszatértek a jelenbe.
– Túl nagy a felhajtás egy törpe miatt.
A szavak, amelyek megriasztották Kovát, egy magas elftől
származtak, aki a törpétől balra állt, közel egy oszlophoz. Az elf
ezüstszürke köpönyege jól illett a jeges arcot keretező hófehér
hajhoz. Ráncos ajkát megvetően lebiggyesztette.
Kova megtorpant, eltűnődött a szavakon, majd válaszolt az elfnek,
akinek arroganciája azokéra emlékeztetett, akik úgy gondolták, hogy
mivel hosszú életet éltek, ez feljogosítja őket arra, hogy bármit
mondjanak, tekintet nélkül a következményekre.
 – Találkoztunk már, uram? – kérdezte Kova halk hangon. – Mert
ha nem, számomra úgy tűnik, hogy kevés információ alapján alkottál
véleményt.
Keze az övébe tűzött harci szekercére vándorolt.
A kék szempár egy pillanatra a barnába mélyedt, és a két fél
farkasszemet nézett. Majd hirtelen tudatára ébredtek a többi
udvaroncnak, akik rájuk bámultak. Az elf sarkon fordult, és
bőrcipőjében hangtalanul elhagyta a Tornyot.
– Ki volt ez? – kérdezte Kova a kísérőjétől túl hangosan suttogva.
A szolga hangját alig lehetett hallani.
– Lord Xenoth, aki már azelőtt tanácsadója volt a Napszónoknak,
hogy te vagy én megszülettünk. Egyesek úgy tartják, hogy ő már
akkor itt volt, amikor Kith-Kanan és törpe szövetségesei
megtervezték a Tornyot – hangzott a válasz. A szolga bámulatra
méltó ügyességgel tud a szája sarkából beszélni, szögezte le magában
Kova, és noha megpróbálta palástolni érzelmeit, ez nehezen sikerült
neki.
Azóta, hogy valamikor réges-régen, több mint kétezer évvel
ezelőtt megépítették a Tornyot, Kova volt az első törpe, aki
beléphetett a központi terembe. Nem rossz, gondolta, a mamája
büszke lenne rá.
Csupán néhány hete még Vigaszban üldögélt, sörét kortyolgatva
az Utolsó Otthon nevű vendégfogadóban. Odafordult a kísérőjéhez,
hogy megérdeklődje, vajon isznak-e sört az elfek, ám az valahova
máshova bámult.
A törpe tisztában volt vele, milyen fura látványt nyújthat a Torony
és az elfek kecsessége mellett. Mindössze feleakkora volt, mint ők,
hordó alakú mellkasa és kovácsolásban megedzett karja kétszer
olyan vastag volt, mint vendéglátói legerősebbikének. Kékeszöld
tunikát hordott, amihez rozsdaszínű nadrágot vett fel. Derekára
széles bőrövet csatolt, vállára pedig egy szürke, az utazástól
megviselt köpönyeget kanyarított. Vastag szakállának végét az övébe
tömködte, fekete haját pedig egy bőrszíjjal kötötte hátra, hogy
szalonképesebbé váljon. Balszerencséjére Kovának sejtelme sem volt
arról, hogy hogyan is kellene felöltöznie, ha az elfek uralkodójának
színe elé járul, és noha mindent megpróbált, az a szörnyű érzése
támadt, hogy ez közel sem volt elég. Ám a törpe ruhatárából
pillanatnyilag épp hiányzott az aranyszállal futtatott tunika. Így hát
nincs mit tenni, gondolta sóhajtva, a többieknek be kell érniük az
utazóruhájával.
Különös egy népség ezek az elfek, futott át agyán, ahogy közöttük
lépdelt, miközben a sugdolódzás előtte és mögötte felerősödött, csak
mindig ott hallgatott el, amerre éppen járt. Mind magasak,
ugyanakkor törékenyek, sudárak és ragyogók, mint a
nyárfacsemeték, ám gyönyörűek is egyben, aranyfénybe burkolózva,
vagy legalábbis a törpe így látta. Talán csak a fény játéka mindez.
Réges-régen, amikor a Tornyot megépítették, a törpe mesterek
ezernyi tükröt helyeztek el, így a nap mindig besütött a Toronyba,
napszaktól függetlenül.
Az elfek, arcukon udvarias kíváncsisággal, halk sutyorgás
közepette figyelték a törpét. Végül, évek múltán – legalábbis a
törpének úgy tűnt –, Kova a terem közepén álló alacsony emelvény
előtt találta magát.
– Légy üdvözölve, Tűzkovács Mester – köszöntötte az elf, aki az
emelvényen állt. Tiszta hangjából őszinte melegség áradt. Qualinesti
Napszónoka magas volt, még a saját népe körében is, nagyságát
pedig csak fokozta a pulpitus. Kova szó szerint letaglózva érezte
magát. A Szóló – aki magának Kith-Kanannak, a hősnek volt a
leszármazottja – megfélemlítette.
Az uralkodó elmosolyodott, és Kova gyomrában enyhült a
feszültség. Solostaran mosolya igazi volt, visszatükröződött bölcs
szemében, mely zöld volt, mint az erdő mélye. A kovács felsóhajtott,
és szorongása még inkább alábbhagyott. Az elf udvaroncok jéghideg
tekintete jelentéktelennek tűnt. A
 – Remélem, az utad eseménytelen volt – kérdezte a Szóló.
– Eseménytelen! Reorxra! – tiltakozott a törpe.
Épp, amikor kedvenc helyén üldögélt az Utolsó Otthon nevű
vendégfogadóban, néhány elf őr ellentmondást nem tűrve
megparancsolta, hogy csatlakozzon hozzájuk és tartson velük a
rejtélyes elf fővárosba, amit oly kevesen láthattak az elfeken kívül.
Vízesések mögött megbújó lépcsőkön másztak felfelé, szakadékokon
és hosszú alagutakon mentek keresztül.
Az, hogy a város jól védett, enyhe kifejezés volt. Qualinost déli
hegycsúcsai olyan fenyegetően magasnak és csipkézettnek tűntek,
hogy a legelszántabb ellenséget is megállásra kényszerítették. Két
egymásba ömlő patak, amely ötszáz láb mély szakadékok alján
morajlott, határolták a város nyugati és északi szélét. Csupán két
keskeny híd kötötte össze a szakadékok két oldalát, amiket
könnyedén le lehetett vágni, ha az ellenségnek mégis sikerült utat
törni az erdőrengetegen át.
A Szóló még mindig a válaszára vár, ébredt rá a törpe.
– Oh, én… ööö… jól utaztam, köszönöm. Uram. Sire – dadogott,
miközben megpróbálta felidézni, mit is kérdezett tőle Solostaran.
Arca lángolni kezdett, ahogy az udvaroncok köré gyűltek. Kísérője
meghajolt, majd csendben távozott. Kova hirtelen elárvultnak érezte
magát.
– Kedvedre valónak találtad szeretett városunkat? – kérdezte a
Szóló udvariasan.
A törpe, aki sokkal jobban érezte magát egy kovácsműhelyben,
mint egy – ahogy a mamája mondaná – „előkelő társaságban”, újra
csak azon kapta magát, hogy keresgéli a szavakat a megfelelő
válaszhoz. Hogyan is írhatná le azt a pillanatot, amikor meglátta
Krynn valószínűleg leggyönyörűbb városát? A qualinesti elfek olyan
épületekkel dicsőítették erdei otthonaikat, amelyek a nyárfákat, a
tölgyfákat és a környező erdőket juttatták eszébe. Kerülve a
túlságosan is elméleti emberek csökevényét, a derékszöget, az elfek
olyan változatos lakásokat építettek, mint maga a természet. Kúpos,
fa alakú otthonok és aprócska üzletek tarkították a kék kővel kirakott
utcákat. Ám magukat az épületeket nem fából, hanem rózsakvarcból
készítették. A délutáni fényben a város tündökölt, ahogy a fény
megtört a kvarcon. Körte, barack és almafák virágoztak mindenfelé.
Még magát a Naptornyot is a virágok édes illata járta át.
– A város csodálatos, Sire – válaszolt végül Kova.
Gyomra görcsbe rándult, ahogy az udvaroncok felzúdultak. Vajon
mit tett rosszul? A Szóló lelépett az emelvényről és a törpéhez hajolt.
A kovács nem lépett közelebb, de ő is előrehajolt.
– Szólíts Szólónak – lehelte Solostaran olyan halkan, hogy a
legközelebbi elfek sem értették. Kova bólintott, és az uralkodó újra
felegyenesedett. Ám egy hegyes fül mégiscsak meghallotta a Szóló
szavait. A gyorsan elfojtott kacagás hangjaira a törpe a felség mögé
pillantott, és a Szóló arcára is kiült a bosszúság. Három ifjú elf –
nem, az egyikük, egy vörösesbarna hajú, bosszús legény félelf volt,
jött rá Kova – álldogált az emelvény mögött. A Szóló intett a két
elfnek.
– A gyermekeim. Gilthanas. És Lauralanthalasa, akinek némi
bepótolnivalója van az udvari etikettből.
A lány újra felkuncogott.
A fiú szinte ugyanolyan volt, mint magas, elegáns apja, csak
fiatalabb kiadásban. És a leány… Kova még sosem látott hozzá
foghatót. A szó, hogy gyönyörű, csak annyira festette volna le a
valóságot, mintha a napot egy gyertyalánghoz hasonlítanák, futott át
a törpe agyán, noha nem volt egy költő. A nádszálkarcsú teremtésnek
fűzfaszínű szeme volt, és a haja aranykoronaként ragyogott, mint a
reggeli napsugár. A Szóló a lánya felé hunyorított, mire a tündöklő
szépségű gyermek lebiggyesztette az ajkát. Ő volt az egyetlen a
teremben, aki alacsonyabb volt Kovánál. Emberi szemmel nézve öt-
hat évesnek tűnt, ám a kovács lefogadta volna, hogy legalább tízéves.
 – És ő? – kérdezte Kova, bólintva a félelfnek, aki elvörösödött és
elkapta a tekintetét. A törpe hirtelen úgy érezte, mintha szörnyű
zavarba hozta volna a fiút azzal, hogy felhívta rá a figyelmet.
Idősebb volt, mint a másik kettő, és a kovács úgy gondolta, nem
rokona azoknak. Termete robosztusabb volt, mint a másik két
gyermeké, szeme kerekebb, vonásai durvábbak. Egészében véve
Kovát inkább a vigaszi emberekre emlékeztette.
A Szóló halk hangon beszélt.
– Ez a gyámfiam, Tanthalas vagy Tanis.
Kova ismét nem talált szavakat. A fiút nyilvánvalóan feszélyezte
az, hogy ráterelődött a figyelem. Ebben a pillanatban az a tanácsadó,
akit a kovács kísérője Lord Xenothként nevezett meg, előbukkant az
emelvény mögötti várószobából és a félelf elé állt. Tanis eloldalazott.
Mint valami tábortűzből, csak úgy sütött a neheztelés a fiúból, de
hogy ki volt ennek a célpontja. Kova nem tudta megmondani.
A Szóló intett egy másik elfnek, aki jobbra állt, a faragott
márványerkélyek alatt. Az elf lordnak sötétszőke haja volt, és
szögletes', szabályos vonásai. Akár jóképűnek is lehetett volna
nevezni – gondolta Kova –, leszámítva azt a tényt, hogy mélyen ülő
szemei túl közel voltak egymáshoz. Tekintete valószínűleg akkor is
haragos volt, amikor örült, vélte a törpe. Az elf lord három
ugyanolyan büszke társával álldogált, két férfival és egy nővel.
– Az idősebb fiam, Porthios – mutatta be Solostaran büszkén. Az
elf lord enyhén biccentett a fejével. Ohó, gondolta a kovács, ez aztán
a pökhendi alak, aki valószínűleg nincs elragadtatva a gondolattól,
hogy egy ízig-vérig elfen kívül – akinek vérvonalát egészen a
Testvérgyilkos Háborúkig lehet visszavezetni – más is
bemerészkedik a drágalátos Tornyába.
A Szóló újra valamiféle válaszra várt. Kova úgy döntött, hogy
legjobb lesz, ha tiszta vizet önt a pohárba.
 – Attól tartok, nem nagyon ismerem a nemesi házakat, és ami azt
illeti az elfeket sem, bár remélem, ez utóbbi hamarosan meg fog
változni – mondta, és érezte, hogy megkönnyebbül.
– Miért fogadtad el a meghívásomat? – tudakolta az uralkodó.
Zöld szemének tekintete olyan mély volt, hogy Kova úgy érezte,
abban a pillanatban rajtuk kívül nincs senki más a teremben. A
kovács fürkészte egy darabig a méltóságot, amely Kith-Kanan óta
minden Szólót megilletett. Nem szívesen keresztezném az útját,
gondolta a törpe.
– Volt időm ezen gondolkozni az utazás néhány hete alatt –
válaszolt Kova. – Azt kell mondanom, hogy a fő ok, amiért
idelátogattam, a kíváncsiság.
Lord Xenoth ismét lebiggyesztette az ajkát és újra elfordult, csak
úgy suhogott a köpönyege.
– A kíváncsiság ölte meg a surranókat – suttogta hangosan a
fiúnak és a lánynak, akiket Solostaran Gilthanasnak és
Lauralanthalasának nevezett. Gilthanas felvihogott. A lány görbe
szemmel nézett fel az idős tanácsadóra, szándékosan félrenézett,
majd elkezdett a félelf, Tanis felé oldalazni. Tanis mozdulatlanul állt,
úgy tűnt, észre sem veszi a csodaszép, fiatal leány közelségét.
Solostaran olyan pillantást vetett Xenothra, amitől az elsápadt,
mire a félelf kárörvendőn elmosolyodott. Ennek ellenére, mikor az
uralkodó visszafordult a törpéhez, arca újra kedélyes volt.
– A kíváncsiság – ismételte.
– Mint a legtöbben, én sem láttam még Qualinestit – magyarázta a
törpe. – Mindenki tudja, hogy Qualinesti erdein egyszerű halandónak
szinte lehetetlen áthatolni. Azzal, hogy kísérőket kaptam – nem
mástól, mint magától a Napszónoktól –, ritka megtiszteltetésben
részesültem.
Nem is rossz, gondolta a törpe. A Szóló lassú bólintásától
felbátorodva aztán tovább folytatta.
 – A qualinesti elfek szakértelme egész Ansalonon híres.
Mesterségeteket elismerik Menedékben, Thorbardinban, Vigaszban
és más városokban is. Mellesleg abban reménykedtem, hogy
elleshetek majd néhány fogást a saját mesterségem számára.
És azt is meg kell hagyni, gondolta magában a törpe, a Szóló
követei egyre újabb és újabb köröket rendeltek a sörből Kovának és
barátainak az Utolsó Otthon nevű vendégfogadóban, hogy a kovács
már szédülni kezdett. Másnap reggel arra ébredt, hogy batyuja
összecsomagolva, egy öszvér hátán lengedez. És a csomaggal együtt
fejét és lábát lógatva ő maga is ott himbálódzik az öszvéren.
– Komolyan gondoltad, amit mondtál, Tűzkovács Mester? –
kérdezte tőle szigorúan a Szóló, mire a törpe rápislogott.
– Ne-nem egészen értem, mire célzol – nyögte ki végül.
– Azt mondtad, hogy keveset tudsz az elfekről, és szeretnéd, ha ez
megváltozna. Valóban így van?
Kova körülpillantott a légies Toronyban, végignézett az aranyhajú
elfeken, tekintete végül megállapodott a királyi termetű Szólón,
akinek aranyszállal futtatott zöld köpenye csak úgy szikrázott. A
tavaszi virágok illata egy kicsit émelyítő volt, ám még ez is
különlegesnek tűnt. Minden szokatlan volt, különösen egy dombi
törpe számára, aki harcmezőkhöz és kocsmákhoz szokott, nem pedig
aranyozott tornyokhoz. Kova csak bólintani tudott.
– Be kell vallanom, hogy az utóbbi időben mi sem tudtunk meg
sokkal többet a törpékről – mondta a Szóló. – Népeink valaha
barátok voltak. Együtt építették fel Pax Tharkas hatalmas erődjét, és
ezt a várost is. Én nem szándékozom ilyen monumentális
vállalkozásba fogni, Tűzkovács Mester. Csupán azzal is
megelégszem, ha te és én barátok lehetünk.
Néhány elf udvaronc elismerően mormogott. A többség, köztük
Lord Xenoth és a Porthiost körülvevő elfek hallgattak. Kova csak
bambán vigyorgott a szavak hatására és zsebre vágta a kezét.
 – Reorx! – szaladt ki a száján hirtelen és a szeme tágra nyílt. –
Ööö… bocsánat, ööö… Szóló.
Solostaran ezután már nem akarta többé leplezni mosolyát.
– El tudom képzelni, mennyire furdalhatja az oldaladat a
kíváncsiság, hogy megtudd, miért kérettelek az udvarba, törpe
barátom – mondta. Felemelte aranygyűrűs kezét, és egy ezüstből és
achátból készült karperec csúszott csuklójáról az alkarjára. Kova
eltátotta a száját, ahogy felismerte a saját alkotását. Ezután egy
szolga lépett közelebb, aki egy ezüst tálcát tartott, amelyet egy ezüst
sárkány képmásával díszítettek. A tálcára két ezüstserleget helyeztek,
melyet vékonyra kovácsoltak és fényesre csiszoltak. A kupa szárából
nyárfalevelek nőttek ki, körülfonva a kelyhet, melyben bor
gyöngyözött.
– Nahát, ez… – álmélkodott Kova, majd elhallgatott. A szolga
megvárta, amíg a kovács és a Szóló elvették a tálcáról a serleget,
aztán az elf uralkodó megemelte a poharát.
– Arra a mesteremberre iszom, aki megalkotta ezt a karperecet és
ezeket a serlegeket, és remélem itt marad köztünk az udvarban addig,
amíg kifejezetten a mi számunkra nem készít néhány maradandó
emléket.
Belekortyolt italába, miközben mandulavágású zöld szemével a
törpét figyelte.
– De ez… – kezdte újra Kova.
– Te vagy – fejezte be a mondatot a Szóló. – Megbízást adok
neked, ha elfogadod a vendéglátásunkat. Ám mindezeket holnap is
megbeszélhetjük. Most pedig kérlek, igyál!
Kovát megszédítette a gondolat, hogy a qualinesti elfek
uralkodója, azé a népé, amely az ezüst és aranymívességéről híres,
elismeri egy törpe tehetségét, és egy húzásra felhajtotta a serleg
tartalmát, a serlegét, melyet egy esztendővel azelőtt készített. A
kehely alján tudta, hogy ott van a kézjegye, a „Vigasz” szó és az
évszám. Azon tűnődött…
 Minden gondolat kiröpült a fejéből, ahogy az elf bor végigégette a
torkát: szeme könnyes lett és köhögni kezdett.
– Reorx kalapácsa! – kapkodott levegő után.
Hallott már az elfek gyümölcsboráról, mely egyszerre volt üdítően
zamatos és égetően tüzes. Úgy tudta, hogy csak az elf gyomor képes
befogadni az édes nedűt, amelynek alkoholtartalma felért egy kentaur
rúgásával. Az alma és a barack íze kívül-belül átjárta testét, és Kova
úgy érezte, mintha egy kád parfümben mártózott volna meg. Két
vagy három Szóló himbálódzott előtte, a Porthiost körülvevő három
elfből pedig hirtelen tizenöt lett. Lauralanthalasa kuncogása hirtelen
az abanasíniai pacsirták csicsergésévé terebélyesedett, mely
betöltötte egész elméjét. Kova levegő után kapkodott és – protokoll
ide vagy oda – megpróbált leülni a Szóló emelvényére, ám a
pódiumnak mintha hirtelen kerekei nőttek volna, valahogy nem
sikerült megkapaszkodnia benne.
Hirtelen egy elf termett mellette. Kova arra eszmélt, hogy egy
szempárba mélyed, mely áttetsző volt, mint a tó vize. Az arcot
ugyanolyan seszínű haj keretezte, melyre sötétvörös csuklyát húztak.
– Az orrodon át vegyél levegőt és a szádon keresztül fújd ki –
tanácsolta neki rekedt hangján az elf.
– Argh – krákogott Kova. – Böff!
– Belégzés az orrodon… – ismételte az elf és be is mutatta, hogy
kell. A törpe, aki beletörődött, hogy így is, úgy is meghal,
megpróbálkozott azzal, amit a csuklyás mondott neki.
– Vvwúúúúú – szuszogott.
– Kilégzés a szádon.
– Hhhááááá – volt rá a válasz.
Az elf füveket szórt szét és varázsszavakat mormolt hozzá óelf
nyelven vagy a mágia nyelvén, esetleg mindkettőn. Kova azon
nyomban jobban érezte magát. Szétterülve feküdt az emelvény
lépcsőfokain, kezében még mindig ott volt a serleg. A Szóló,
Lauralanthalasa, a fiatal félelf és a mágus kivételével, aki
megmentette a törpét, a terem kiürült.
– Legmélyebb tisztelettel, Szóló, kijelenthetem, hogy vendégünk
nem óhajt újabb kóstolót – mondta rekedt hangján a mágus, és talpra
segítette a törpét.
– Az elf gyümölcsbornak valóban sajátos ízhatása van – dülöngélt
a kovács, mire a félelf előlépett, hogy megtámogassa. Kova hálásan
bólintott neki.
– Tűzkovács Mester talán egy másik időpontban óhajtja folytatni
ezt a beszélgetést, Szóló – jelentette ki a köpenyes elf.
Solostaran szemöldöke a homokára szaladt és a törpét fürkészte.
– Talán igazad van, Miral – válaszolt az uralkodó.
– Argh – krákogott a törpe. – Jól vagyok. – Köhögött és úgy
érezte, az összes vér kiszalad az arcából. A mágus csettintett, és
hirtelen vékonyan szeletelt quith-pa jelent meg kinyújtott kezében.
Kova elnyammogott egy szelet kenyeret, míg a Szóló, aki sokkal
közvetlenebb volt most, hogy nem volt az udvaroncok körében,
magához intette leányát.
Az elf kislány, akinek hegyes füle alig látszott ki aranyló haja alól,
egy finom láncot húzott elő a nyakából. A láncon egy egyszerű,
tökéletes nyárfalevél himbálódzott, mely ezüst és zöld színben
ragyogott az aranyszínű fényben. Habár olyan élethűnek tűnt, mintha
csak épp akkor szakajtották volna le egy élő fáról, magát a levelet
ezüstből és smaragdból készítették, olyan gyönyörűen megmunkálva,
hogy ha a drágakövek fénye nem táncol olyan szikrázóan a kislány
elmélyült arcán, nem lehetett volna megkülönböztetni egy valódi
nyár falevéltől.
A törpe meglepetésében levegő után kapkodott, amitől egy
barackízű böffenet szaladt ki a száján, mire Lauralanthalasa újra
felkuncogott.
 – Ezt hat hónapja csináltam – magyarázta Kova, miközben
eltüntette az utolsó falat quith-pa-t is. – És eladtam egy elfnek, aki
épp akkor Vigaszban járt.
– Az én megbízottamnak – felelte a Szóló. Kova szóra nyitotta a
száját, de az uralkodó felemelte a kezét. – A levél minden tekintetben
tökéletes. Egy fa sem áll közelebb az elfek szívéhez, mint a nyárfa.
Eltökéltem, hogy megtalálom azt a művészt, aki ilyen érzéseket
képes megjeleníteni az alkotásaiban. És akkor megtudtam, hogy ez a
művész nem egy elf, hanem egy törpe.
A Szóló egy szívdobbanásnyi ideig elhallgatott, majd folytatta.
– Biztosan elfáradtál a hosszú út során – mondta. – Miral majd
megmutatja a szobádat.
Solostaran nézte, ahogy a törpe és a mágus elmennek. Sok-sok
esztendő telt el azóta, hogy ilyen látványban lehetett része
Qualinostnak. Túl sok esztendő. Komor idők jártak rájuk a
közelmúltban. Mintha csak egy perc telt volna el azóta, hogy fivérét,
Kethre-nant megölték, nem pedig harminc év. Azóta is voltak még
ilyen rablótámadások.
– Barátság… – ismételte Solostaran korábbi szavait. Talán ráfér a
világra egy kicsit több barátság.

A törpe előtt feltárultak az elf város utcái. Mielőtt még a

szobájába kísérték volna, Kova megkérte Miralt, hogy vezesse egy
kicsit körbe a városban. A mágus kockakővel kirakott utakon kísérte
végig, melyek mentén márványból és rózsakvarcból készült épületek
sorakoztak. A napfény megtört a kristályfalakon, amitől miriádnyi
szikrázó színben tündökölt a város.
Nyárfák, tölgyek és lucfenyők övezték az épületeket, amitől
Qualinost házai olybá tűntek, mintha maguk is életre keltek volna,
gyökerük mélyen a földben húzódott. Az udvarokon szökőkutak
csobogtak, ahol az elfek – az asszonyok pókhálófinomságú ezüstbe, a
férfiak pedig mohazöld ujjasba öltözve – halkan beszélgettek, vagy a
cimbalom és a fuvola lágy dallamait hallgatták. A levegő meleg volt
és tiszta, mintha csak nyár közepe lenne, jóllehet Kova tisztában volt
vele, hogy a tél még alig eresztette ki fagyos kezéből a vidéket.
Ahogy a törpe tovább bámészkodott, a nap nyugaton lassan alá-
hanyatlott. A bíborszínű naplemente összekeveredett az élő kövek
rózsaszínes árnyalataival, amitől az egész város halványvörös
színben fürdött. Az utcák azúr és fehér kövei lila színt öltöttek. A
kisütött quith-pa és a készülő őzhús illata töltötte be a levegőt, és
csak kevés elf nem ment a háza vagy üzlete bejáratához, hogy
élvezze a nap befejezését.
A virágok illata még mindig zavarta a törpét, de eltökélte, hogy
nem vesz róla tudomást.
Miral egy utcácskához vitte, amely felvezetett egészen a város
központjáig. A köz egy hatalmas térbe torkollt, az Égbolt
Csarnokába, amelynek falait csupán karcsú nyárfák, tetejét pedig az
égbolt kékje alkotta.
– Ez valami csarnok? – kérdezte Kova, miután kísérője
megmondta a hely nevét. – Itt nincs is tető!
Miral elmosolyodott.
– Maga az ég a teteje, szoktuk mondogatni, habár némelyek úgy
tartják, hogy valaha egy csarnok volt itt, amiben valami értékes
dolgot őriztek. A legenda úgy szól, hogy Kith-Kanan emeltetett egy
égig érő építményt, hogy megvédje azt a valamit. – Pillantása
vágyakozóvá vált, majd beszippantotta a virágillatú levegőt. – Azt
mondják, aki megtalálja az épületet, hatalmas sikereket könyvelhet
majd el.
– Nem egy utolsó gondolat – értett vele egyet Kova.
Miral fürkésző pillantást vetett a kovácsra, majd némi szünet után
felnevetett. Ott álltak ketten, és elmerültek Qualinost látványában,
ahogy a részletek lassanként eltűntek a növekvő félhomályban.
Pislákoló lámpafények gyúltak az elf lakások szokatlan ablakaiban.
 Az Égbolt Csarnokából, Qualinost közepéről Kova átláthatta az
ódon város nagy részét. Négy torony emelkedett a fák fölé a négy
égtájban, és közöttük egy egyszerű, finom fémcsík ívelt: egy híd,
amely magasan a föld fölött összekötötte a tornyokat. A boltívek
olyan törékenynek látszottak, mint az ökörnyál, megcsillanva a
lebukó nap fényében, ám Kova tudta, hogy mindegyik olyan erős,
hogy játszva elbírt volna akár egy egész hadsereget is. Hirtelen
szívébe markolt a fájdalom a gyönyörűségtől, ahogy megcsodálta azt
a szakértelmet, amivel annak idején a törpék megalkották eme
építményeket. Azon tűnődött, vajon újra tanúja lehet-e Krynn ilyen
fenségességnek. Északon, egy magasabb dombon, mint amelyiken ő
állt most, emelkedett a Naptorony, olyan magasan, hogy Kova nem
tudta megállni, és azt képzelte, hogy ha valaki a tetejére mászik,
egyszerűen csak ki kell nyújtania a kezét és megfoghatja az eget. A
Torony olyan nyúlánk volt, hogy aranyló felszíne még akkor is
visszatükrözte a lenyugvó nap sugarait, amikor az égitest az
alacsonyabb épületeket már réges-régen árnyékba vonta.
– Látod a két folyót? – kérdezte a törpétől Miral, a mély
szakadékokra mutatva a várostól keletre és nyugatra. Kova morgott
valamit. Látta azokat egyáltalán? Reorx fenn az égben, hisz át
kellett, hogy keljen az egyik himbálódzó hídon, ami olyannak tűnt,
mintha egy kőgalambot se bírna el, nemhogy egy köpcös törpét! A
gondolattól, hogy egy mély, sziklás szakadék ásít a lába alatt, kirázta
a hideg.
– Azt ott keletre úgy hívják, hogy Ithal-enatha, a Könnyek
Folyója – folytatta Miral halk hangján. – A másik pedig Ithal-inen, a
Remény Folyója. A Torony alatt egybeömlenek, azután észak felé
folytatják útjukat egészen a Fehér Tomboló Folyóig, amely azután a
tengerbe torkollik.
– Különös nevek – jegyezte meg Kova egy morgás kíséretében.
Miral bólintott.
 – Nagyon régről származnak. Akkor kapták a nevüket, amikor
Kith-Kanan embereivel átvágott Qualinesti erdein. A folyók neveivel
a Testvérgyilkos Háborúk alatt elhullatott könnyekre emlékezünk, és
a reményteli jövőre, amikor a háború végül véget ért.
A törpe kísérője elcsendesedett, és Kova nem is kívánt egyebet,
mint hogy ezen a békés helyen álldogálhasson egy darabig és a
várost bámulja. Végül aztán mégis eljött az ideje, hogy
visszainduljanak.
Miral visszakísérte Kovát a Szóló palotájába, a Naptorony nyugati
szárnyába, és megmutatta neki a szobáját, egy magas mennyezetű,
márványpadlós termet, amely háromszor akkora volt, mint a törpe
saját háza otthon, Vigaszban. A mágus elmondta, hogy felfrissítheti
magát, és megmutatta az apró szobát, ahol egy fahéjas vízzel töltött
kád várt rá. Ezután magára hagyta a kovácsot, azzal az ígérettel,
hogy az étel és a sör – csak semmi elf bor! – nemsokára megérkezik.
– Egy törpe Qualinostban! – suttogta magának Kova egy halk
horkantás kíséretében. Megállapítva, hogy már ami az illatokat és a
bort illeti, az elf ízlés aligha egyezik meg az övével, levetette a
tunikáját és a nadrágját, és belevetette magát az illatos vízbe, hogy
lemossa magáról az út porát.
Mikor nem sokkal ezután megérkezett az elf szolga, egy
rozsdavörös köpenybe burkolódzó törpét talált a szobában, aki az
ágytakarókba bugyolálva rekedten horkolt. Az inas halkan lerakta a
tálcát, amin vörös sör, szeletelt vadhús és kockákra vágott krumpli
gőzölgött, majd elfújta a gyertyát, mely megvilágította a szobát, és
magára hagyta a mély álomba merült törpét.
 2. fejezet

Óvakodj a sötétségtől

M ikor a férfi álmot látott, álmában gyermek volt. Azt

álmodta, hogy kisgyermek, és nyugodtan áll egy barlang
előtt. A sziklaüreg szája csupa kvarc és márványlap,
amely valaha fényes volt, mostanra azonban megkopott a kosztól és
az elhanyagoltságtól. A barlang bejáratánál egy apró fa nőtt a
sziklából, amely nem nyárfa volt és nem is tölgyfa. A gyermek még
sosem látott ilyet rövid élete során. Orrlyukai kitágultak, ahogy
beszippantotta a nyirkos szikla illatát és valami másét is. Szeme tágra
nyílt a csodálattól. Fahéj! Fahéjjal és cukorral kevert quith-pa – a
kedvenc délutáni csemegéje! És ő bizony éhes volt és fáradt az egész
napos kirándulástól.
Édesanyja hívó szava hallatszott a Liget közeli bozótjából, a
Qualinost központjához közeli megszentelt, erdős területről. A
gyermek tétován álldogált az üreg bejáratánál, hurkás ujjaival egy
kitömött állatot, egy kodragont szorongatott. Az előző nap még nem
volt ott semmiféle barlang, gondolta, most azonban ott volt. Egy
gyermeki világban bármi megtörténhet, ő még nem ismerte a
félelmet.
A Valami intett neki belülről. Talán a Valami játszana egy
kisgyermekkel, a saját nagytestvéreit túlságosan is lekötötték a
nagytestvéres dolgok. Újra hallotta az anyja hangját, amelybe ezúttal
némi aggodalom vegyült.
A totyogós tétovázott. Vajon ez az a Játék lenne, amikor a gyerek
elbújik, az anyja meg megkeresi? Hiszen keresve sem találhatna
alkalmasabb búvóhelyet, mint ez a helyes kis barlang! A sziklaüreg
kvarc és márványlapjai most már úgy ragyogtak, mintha a Valami
pillanatról pillanatra fényesítené ki azokat.
Az anyja most már követelte, hogy bújjon elő. – Azonnal, elf úrfi!
Különben… – hangzott a fenyegetés.
Eldöntötte magában a kérdést. Belépett a barlangba. És abban a
pillanatban, ahogy tétován megállt, a nyílást betakarták.
Futónövények kúsztak fel a nedves földből, sziklák buktak alá és
elálltak a délutáni napfény útját. A bejárat másodpercek alatt eltűnt.
A gyermek bizonytalanul állt a kőtörmelék mellett, amely egy
perce még a barlang szája volt. Odakint akart lenni, de többé nem
volt odakint. Nem volt se fény, se fahéjillat. Csak a barlang maradt.
A férfi sírva riadt fel álmából.
 3. fejezet

Kova letelepedik

Ö. u. 288. késő nyara

A
Qualinostba utazását követő hetek igencsak sok munkával
teltek Kova számára. Ezen a napon, ahogy szinte az összes
többin is, a kovács a Naptoronyba tartott, és csupán néhány
percet kellett várakoznia a folyosón a Szóló szobája előtt, mielőtt
bebocsátották volna.
Kova lelkét még most, több hónapi itt-tartózkodás után is szíven
ütötte a Szóló szobájának egyszerű pompája. A dombi törpék az
elfekhez hasonlóan mély vonzódást éreztek a természet iránt. Fény
áramlott be a nagy, tiszta falakon át – a nem mindennapi üvegfalakon
keresztül –, amitől az egész úgy hatott, mintha az ember rögtön ki
tudna lépni a fákkal szegélyezett tájképbe. Az utóbbi hetekben
körtéktől és őszibarackoktól roskadoztak a gyümölcsfák ágai, az
almák pedig szép pirosra értek. Solostaran szobája szinte minden
díszítést nélkülözött. A szürkével erezett fehér márványfalak szinte
ridegnek tűntek az ablakpárkány rózsaszínes-lilás rózsakvarcához
képest. Az egész szobát elárasztó nappali fény miatt szükségtelen,
megfeketedett, kihűlt fáklyák sorjáztak a falak mentén a
falikarokban. A terem egyik oldalán egy asztal állt, melynek lapja
márványból készült. Mögötte, egy nehéz tölgyfa szék
terebélyesedett, amelyet úgy helyeztek el, hogy a benne ülő láthatta
mind az ajtót, illetve azokat, akik odakinn várakoztak. Solostaran
mélyzöld köpönyege volt a legvilágosabb színfolt a teremben,
veleszületett királyi tekintélye azonnal magára vonta a látogató
figyelmét.
– Tűzkovács Mester! – üdvözölte a Szóló és felállt. Sólyomszerű
vonásait enyhítette zöld szemének csillogása. – Fáradj beljebb! Mint
mindig, most is felüdítő változatosságot jelentesz az államügyek
után!
Odanyújtott a törpének egy ezüsttálat, amely tele volt cukrozott
dióval, szárított sárgabarackkal, almaszeletekkel, cseresznyével és
más gyümölcsökkel, amelyeket minden kétséget kizáróan azokról a
fákról szedtek, amelyekre pompás kilátás nyílt a szobából.
– Vegyél, barátom!
Kova elutasította a kínálást és a pergamentekercsekkel kezdett
ügyetlenkedni, miközben megpróbált egyet sem a fekete-fehér
márványkockákkal kirakott padlóra ejteni. Végül sikerült azokat
összeszednie és nem törődve a gyűrődésekkel, a Szóló asztalára
borította a tekercseket. Mint mindig, Solostaran most is megvizsgálta
a szénrajzokat, majd kiválasztott néhányat, amelyek a legjobban
tetszettek neki.
Úgy tűnt, mintha ma a Szóló gondolatai messze jártak volna,
habár társalgása most is ugyanolyan nyájas volt, mint azelőtt.
– Mint már sokszor említettem, tehetséges művész vagy,
Tűzkovács Mester – jegyezte meg.
Néhány percet a Szóló termébe tervezett új falikarok vázlatairól
beszélgettek, és arról, hogy vajon Solostarannak jobban tetszenének-
e matt fekete színben, vagy inkább fémes csillogásúak legyenek-e.
Az uralkodó végül olyan megoldást választott, amely mindkét
változatot tartalmazta. Hirtelen kopogás hallatszott az ajtón. Tanis
volt az. Ahogy odalépett az íróasztalhoz, mozgásában nem volt túl
sok az elfekre jellemző kecsességből.
– Látni akartál, uram? – kérdezte Solostarant. A félelf vonásai,
suta végtagjai elárulták, hogy a férfikor küszöbén áll. Kétszeresen
állt két világ között, egyrészt elf volt és ember, másrészt már nem
gyermek és még nem is felnőtt. Hamarosan borotválkozni fog,
gondolta a törpe. Újabb bizonyítéka annak, hogy emberi vér
csörgedezik a fiú ereiben. A törpe összehúzta a szemöldökét a
gondolatra, hogy mit kaphat majd az ifjú némelyik simaarcú elf
társától. Tanis a Szóló asztala előtt állt, és bólintott Kovának, aki
annak ellenére, hogy visszautasította a korábbi kínálást, most egy
szárított almaszeletet rágcsált és hallgatott.
– Itt az ideje, hogy kitanuld az íjászatot, Tanis – jelentette ki
Solostaran. – Már ki is választottam a tanárodat.
A félelf kellemes meglepetéssel pillantott Kovára.
– Tűzkovács Mester? – kérdezte bátortalanul.
Kova lenyelte a falatot és megrázta a fejét.
– Nem én leszek az, pajtás. Az íj nem az én fegyverem, habár
boldog lennék, ha megmutathatnám neked a szekercével való harc
minden csínját-bínját.
És egy félelfből kitűnő tanítvány is válna, elnézve az egyre
vastagodó, emberi izmait, jegyezte meg magában a kovács.
– A harci szekerce nem elf fegyver – szólt a törpére szelíden
Solostaran. – Nem, Tanis, Lord Tyresian beleegyezett, hogy a
mestered lesz.
– De Tyresian… – a félelf hangja elcsuklott, és a csalódottság újra
kiült az arcára.
– …az egyik legképzettebb íjász az udvarban – fejezte be a
mondatot az elf uralkodó. – Porthios legjobb barátja és Qualinost
legelőkelőbb családjai egyikének az örököse. Hasznos szövetségesed
lehet, Tanthalas, ha lenyűgözöd a tudásoddal.
Kova, akiről a vita közben megfeledkeztek, Tanisra sandított,
majd egy kandírozott körtét emelt ki az ezüsttálból. Tanis és
Tyresian soha nem lesznek szövetségesek, gondolta magában a törpe,
visszaemlékezve az elf lordra, akivel első napján találkozott az
udvarban. A négy-öt előkelő elf úgy dongta körül Porthiost, a Szóló
utódját, mint méhek a kaptárt. A klikk egyik tagjaként Tyresian
ügyesen levette az arisztokratákat a lábukról. Ritka volt az olyan
egyszerű származású elf, aki megfelelt volna Tyresian magas
elvárásainak. Az előkelő elfet jóképűnek tartották az udvarban,
jóllehet szúrós kék szeme volt és az elfek közt meglehetősen
különös, hogy haja, melyet gondosan levágatott, nem volt hosszabb
egy hüvelyknél. Nem volt tehát meglepő, hogy Tyresian egy dombi
törpét – lett légyen mégoly ügyes is – nem tartott olyan sokra, és
Kova azt is lefogadta volna, hogy egy félelfet még ennyire sem
becsül. A kovács azon tűnődött, hogy vajon mennyire volt benne
Tyresian keze abban, hogy Porthios alig titkoltan kegyetlenkedett
apja gyámfiával.
Tanis még egy utolsó kísérletet tett.
– De Szóló, Miral mesterrel folytatott tanulmányaim szinte a teljes
napomat lekötik…
Az uralkodó ingerülten közbevágott.
– Elég, Tanthalas. Miral sokat tanított neked a matematikáról, a
történelemről és a természettudományokról, de ő mégiscsak egy
mágus. Nem vezethet be a fegyverek világába. Tyresian vár téged
délután az északi udvarban. Ha előtte még beszélni akarsz vele,
akkor megtalálod Porthios lakosztályában.
Tanis már szóra nyitotta volna ajkát, de aztán úgy tűnt, mégis
meggondolja magát. Egy kurta „Igen, uram”-mal, egyenes derékkal
végigsétált a márványkockákon és kiment az ajtón. Néhány
másodperccel azután, hogy az ajtó bevágódott, Solostaran még
mindig a bejáratra bámult. Csak akkor ocsúdott fel, amikor Kova
elkezdte összeszedegetni a papírtekercseit. Figyelme ismét a törpe
felé fordult.
– Hozathatok még esetleg valamit? – kérdezte, és bizonytalan
mozdulatot tett a félig üres ezüsttál felé. – Egy kis bort? Szárított
csemegét?
Kova elhárította az ajánlatot, arra hivatkozva, hogy evett, mielőtt
a Szólóhoz jött volna. Az uralkodó hirtelen elmosolyodott – hogy
miért. Kova nem is értette –, ám a mosoly nemsokára lehervadt az
arcáról. A törpe vaskos karja alá gyömöszölte a tekercseket, és már
éppen indulni készült, amikor a Szóló hangja megállította.
– Volt már olyan az életedben, hogy azt kívántad, bárcsak
újraírhatnád a történelmet?
Szomorúság csendült ki a szavakból.
Kova megtorpant, acélkék tekintetével az uralkodó zöld szemébe
nézett és azt gondolta: Egy elf sincs, akit a barátjának nevezhetne.
Mióta magára öltötte a Szóló köpönyegét az Összeomlást követő
zűrzavaros időszakban, amikor egész Krynn felszíne megváltozott,
egymást érték a Solostaran elmozdításáról szóló pletykák.
Személyiségének erejével, a való igazsággal, mely szerint csak kevés
elf tudja vérvonalát visszavezetni sok évezreddel ezelőttig, egészen
Kith-Kananig, és a veleszületett elf tulajdonsággal, hogy képes elf
testvérei vérét venni, ha kell, sikerült megtartania a trónt. Azonban
Solostarannak számolnia kell az udvarban időnként szárnyra kapott
elégedetlenséggel, gondolta Kova. Egyesek szerint meg kellene
nyitni Qualinesti kapujait, hogy nagyobb kereskedelmet
folytathassanak Ansalon többi részével, míg mások úgy érezték,
hogy mindenkit, aki nem fajtiszta elf, Abanasinia határain túlra
kellene telepíteni.
A dombi törpe keresgélte a szavakat a Szóló kérdésére. Mélyen
beszívta a gyümölcsillatú levegőt és azt felelte:
– Bizonyára megváltoztatnám a történelmet, ha módomban állna.
A nagyapám családjából sokan meghaltak az Összeomlásban…
Három évszázaddal azelőtt azért került sor az Összeomlásra, mert
az istenek megelégelték az akkori időszak legbefolyásosabb vallási
vezetőjének, az istári Papkirálynak a büszkeségét és megtorolták azt.
Mikor az Összeomlás pusztulást hozott Krynnre, a hegyi törpék
visszavonultak Thorbardinba, a hatalmas föld alatti királyságba és
lezárták a kapukat, aminek következtében a dombi törpék, akik kívül
rekedtek, kénytelenek voltak elviselni az istenek haragját.
 A Szóló szemöldöke a magasba szökött, és az együttérző elf arca
láttán Kova azon kapta magát, hogy képtelen folytatni.
– Azért haltak meg, mert a hegyi törpék lezárták a kapukat? –
kérdezte az uralkodó, mire a törpe, vonakodva attól, hogy többet
mondjon, bólintott.
Solostaran felállt és az átlátszó falhoz sétált. Homlokán
megcsillant az arany hajpánt. Leszámítva a két barát halk
lélegzetvételét, a szobában csend honolt.
– Majd' mindent megadnék azért, ha Tanis igazi unokaöcsém
lehetne, ha visszahozhatnám fivéremet, Kethrenant feleségével,
Elansával az élők sorába, és ha még egyszer láthatnám az öcsémet,
Arelast.
Miral, a Szóló mágusa elmesélte Kovának a Kethrenan Kanannak
és Elansának a történetét, és Tanis születését. De nem szólt semmit a
másik fivér létezéséről. A Szóló úgy tűnt, beszélni szeretne, és Kova
nem ismert saját magán kívül mást, aki megtartotta volna a Szóló
titkait. Kivett egy marék mandulát, bekapott egy szemet, majd azt
kérdezte:
– Arelas…?
A Szóló megfordult.
– Az ifjabbik öcsém. – Látva, hogy a törpe szemöldöke felszalad,
tovább folytatta. – Alig ismertem. Még kisfiúként hagyta el
Qualinostot. És meghalt, mielőtt még visszatérhetett volna.
– Miért ment el? – kérdezte Kova.
– Ő… beteg volt. Itt nem tudtuk meggyógyítani.
Az ezt követő csend lassan percekké dagadt, és Kova keresgélte a
szavakat a válaszához.
– Szomorú dolog, ha egy gyermek meghal – felelte.
Solostaran hirtelen felkapta a fejét, szemében meglepődés
tükröződött.
– Arelas már férfi volt, amikor meghalt. Vissza akart térni
Qualinostba, de sosem érkezett meg. – A Szóló egy lépést tett Kova
felé. Látszott, hogy megpróbál úrrá lenni az érzésein. – Ha egy héttel
tovább él, itt már biztonságban lett volna. Ám az utak veszélyesek,
még manapság is azok.
Az uralkodó nehézkesen ült le.
Kova nem tudta, mit mondjon. Kis idő múlva a Szóló kérte, hogy
távozzon.

A törpe szinte meg is feledkezett a tekercsekről, ahogy komor

gondolataiba merülve visszatért az aprócska üzletbe, a Toronytól
északkeletre fekvő alacsony épületbe, amit a Szóló adott neki. Itt
számos gyönyörű dolgot kovácsolt az utóbbi hónapokban: jade
nyakláncokat, amiket leheletfinom ezüstláncokkal szőttek össze,
hajszálvékony aranyszálakból összefont aranygyűrűket, fényesre
csiszolt rézből és smaragdból készült karkötőket.
A műhely egy kis utca végén állt, egy körtefaliget közepén.
Futórózsa kapaszkodott a bejárat fölé. Kova, aki nem felejtette el,
menynyire szerette édesanyja a hajnalkát, a rózsák elé ültetett néhány
tövet, és a rózsaszín, kék és fehér virágok most összefonódtak a
fehér, rózsaszín és sárga színű rózsákkal.
A ház addig állt Kova rendelkezésére, amíg csak jónak látta, de
hogy pontosan meddig is akart itt maradni, azt még ő sem tudta.
Tavasz végéig biztos itt marad, döntötte el magában legelőször,
végül is mi haszna lenne ennek a nagy utazásnak, ha azonnal
visszarohanna? Azért gyakran eszébe jutott a messzi Vigaszban álló
meghitt háza – nem is beszélve a habos sörrel teli kancsókról. A
törpe számára az elf sör szánalmas utánzat volt csupán.
Olyan elfoglalttá vált a Szólóval való majd mindennapos
megbeszélések és a rengeteg megrendelés mellett, amit épp csak
hogy ki tudott elégíteni, hogy alig volt meglepő, hogy a tavasz utolsó
napjai szinte észrevétlenül elröpültek és felváltották a nyár
verőfényes, aranyló hétköznapjai.
 Késő éjszakákon gyakran izzott vörösen a kis bolt ablaka, akár a
Lunitari fénye, és az sem volt szokatlan, hogy másnap reggel az első
elf, aki felébredt Qualinostban, az üllőnek ütődő kalapács hangjait
hallotta meg először. Sokan csodálták a törpe szorgalmát, és legalább
ugyanannyian reménykedtek abban, hogy ők lesznek azok a
szerencsések, akiket a Szóló kitüntet Tűzkovács mester egy-egy
remekművével.
Ezen a délutánon a kovács visszaballagott a műhelyébe, kezébe
vette a vaspörölyt, és újra nekiállt, hogy az izzó tűz és a
kalapácsütések segítségével valami csodálatosat alkosson egy
élettelen fémdarabból. Sok órát töltött a műhelyében, elvesztve
minden időérzékét, teljesen belefeledkezve a munkába.
Végül Kova felsóhajtott, megtörölte homlokát és kormos kezét
egy ruhadarabba, és egy merőkanállal jót húzott az ajtó mellett álló
tölgyfából készült vizeshordóból. Ahogy kilépett a délutáni
napsütésbe, mosoly terült szét arcán, elsimítva a mély barázdákat a
homlokán. A házához vezető ösvényt nyárfák szegélyezték. Karcsú,
fehér törzsük kecsesen hajladozott a szélben, mintha csak
bólogatnának a törpének, leveleik pedig halkan duruzsoltak, ahogy
váltakozva, hol zöld, hol pedig ezüst színben tündököltek. A törpe
lassan a mellkasára szorította a kezét, mintha a mozdulat enyhíteni
tudná a szívszorító fájdalmat, amit ennyi szépség láttán érzett. És a
lelke legmélyén még mindig átérezte a Szóló szomorúságát.
Aztán Kova észrevett néhány aranyszínű foltot a fák legtetején, és
valahol legbelül ugyanaz a nyughatatlanság vett erőt rajta, ami egész
életét átszőtte. Mostanában hűvösebbek voltak a reggelek,
metszőbbek, mint a lágy nyári éjszakák, és mélyebbé váltak a színek
a késő délutánokon is. És most már a fák is.
Mind-mind az őszről daloltak. Vigaszt juttatták eszébe és a
magasan, a selyemfák törzsén megbúvó házakat. Hamarosan a
legkülönfélébb színben kezdenek majd pompázni az óriásfák levelei,
gondolta magában, és újra felsóhajtott. Az ősz az utazás időszaka.
Haza kell térnie, ahova tartozik.
Kova riadtan eszmélt arra, hogy azon töpreng, valóban Vigasz-e
az a hely, ahova tartozik. Évekkel ezelőtt telepedett le ott, inkább
azért, mert megfáradt a sok kalandozásban, semmint azért, mert ez
volt a szándéka. Ez még akkor történt, amikor elhagyta
elszegényedett szülőfaluját, hogy szerencsét próbáljon a világban. És
hogy miben különbözött az elfek közti élet egy dombmelléki
egyszerű törpe számára az emberek közti élettől? Mindkét esetben ő
volt az, aki kirítt a többiek közül, és nem sok különbséget látott a
kettő között. Azonkívül, gondolta, miközben mélyen beszippantotta a
levegőt, itt béke honolt, amit sehol máshol nem érzett.
A törpe vállat vont, visszalépett a kunyhójába, és nemsokára ismét
felcsendült az üllőnek ütődő kalapács hangja.

Hosszú órákkal később Kova felpillantott a munkájából, és látta,

hogy az óra – amit tölgyfából készített két darab gránitból faragott
ellensúllyal – már a vacsoraidőt jelzi. Gondolatai azonban nem az
evésen jártak, és nem kötötte le az az ezüstrózsa sem, amin Lady
Selena kérésére munkálkodott. Lady Selena Porthios társaságának
volt az egyik tagja, aki legyőzte a törpék iránt érzett ellenszenvét
röviddel azután, hogy Kova ékszerei új divatot teremtettek az
udvarhölgyek körében.
– Itt az idő! – jelentette ki a kovács, majd letette a kalapácsát és
feltöltötte a szenet a kohóban. Minden héten végigjátszotta ugyanezt
a rituálét. Megmosta arcát és kezét egy lavórban, hogy
megszabaduljon az izzadtságtól és a koromtól. Megragadott egy
zsákot, majd kinyitott egy ajtót, ami a kőfalba volt építve, és elkezdte
megtölteni az iszákot mindenféle izgalmas tárggyal. Mindegyik fából
készült és Kova szeretettel simított le egy szélet itt, igazított ki egy
görbületet amott. Hirtelen egy alakot, egy ablakra vetődő árnyékot
vett észre a szeme sarkából. Felegyenesedett és várt. Újabb
megbízás? Szíve elszorult. Tudta, hogy az elf gyerekek már napok
óta lesik őt, várják a törpét, aki egy-két hetente megjelent az utcákon
és saját készítésű játékokat ajándékozott minden gyereknek. Remélte,
hogy senki sem fogja most feltartani.
Kovának úgy tűnt, mintha motoszkálást hallott volna odakintről,
és az ajtóhoz csoszogott, hogy ellenőrizze. Ám senkit se látott.
– Tűzkovács, kezdesz öregedni! Most már képzelődsz is
mindenfélét! – rótta meg magát, ahogy visszament, hogy befejezze a
zsák megtöltését.
Melegséget érzett ott, legbelül, ahogy megérintett minden egyes
fajátékot. A fémet jó volt alakítani: a hatalom érzetét keltette az,
ahogy a hideg anyag behódolt a kalapácsnak és kezdett alakot ölteni
a kovács akaratának engedelmeskedve. Ám a fa másmilyen,
gondolta, megsimogatva egy fasípot. Az ember nem kényszeríthet rá
egy alakot vagy egy formát a fára, hanem meg kell látnia azt a
mintát, amit a fából ki lehet hozni. Kova nem ismert békésebb
időtöltést annál, ha leült, egyik kezében egy fafaragó késsel, a
másikban pedig egy darab fával, és megpróbálta kipuhatolni, miféle
kincs lapul annak mélyén.
– Olyanok, mint az emberek általában, mondogatta mindig anyám
– magyarázta a boltjának, amelyet mostanra már olyannyira kiismert,
mint a legjobb barátját –, az egyik olyan, akár a fém – és
megmutatott egy fémből készült virág alakú brosst a néptelen
szobának –, határok közé lehet szorítani. Alkalmazkodni fog. A
másik viszont olyan, mint ez a darab fa. – És ránézett egy, a
tenyerében tartott aprócska, puhafából faragott mókusra. – Ha
kényszeríted, eltörik. Lassan, óvatosan kell foglalkozni vele, hogy
meglásd, mit tartogat legbelül.
– A megoldás pedig abban van – magyarázta komoly hangon a
bejárat melletti kőpadnak –, ha felismered, hogy melyik melyik.
Kova megállt egy pillanatra és elgondolkozott. Akkor jött rá, hogy
egy fickónak, aki beszédeket intéz a saját bútoraihoz, valószínűleg
kevés barátja lehet. Miralt, a Szólót és néhány elf gyereket
leszámítva a legtöbb elf kimérten udvarias volt vele. Ám senki sem
akadt, aki jól hátba veregette volna, meghívta volna egy sörre a
kocsmában, történeteket osztott volna meg vele, vagy akire rá merte
volna bízni az életét egy veszélyes úton.
– Talán valóban itt az ideje, hogy hazamenjek Vigaszba – szólalt
meg halkan, és szomorúság suhant át az arcán.
Éppen ebben a pillanatban egy tompa puffanás hallatszott az ajtó
jobb oldala felől, amit egy gyorsan elfojtott „Oh!” kiáltás követett. A
törpe csak egy pillanatra dermedt meg, aztán kikukucskált a nyitott
bejáraton. Majd hirtelen kiugrott az ajtón, azt harsogva:
– Reorx mennyköve! Harcra fel!
És elkezdett vagdalkozni a fából faragott mókussal, mintha csak
egy harci szekercét tartana a kezében. „Tanis, segíts!” felkiáltással
egy szőke, fürtös, törékeny alak iramodott el a nyárfák irányába,
porfelleget hagyva maga után. Türkizkék játszóruhája visszatükrözte
az alkonyattól rózsaszínben játszó sötétedő eget.
– Lauralanthalasa! – kiáltotta Kova nevetve. – Laurana!
Ám addigra a Szóló lánya már eltűnt.
Noha az elf kislány Tanis nevét kiáltotta, Kova nem látta a
félelfet. Laurana kiáltásából ítélve az ifjú délutáni foglalkozása
Tyresiannal valószínűleg már befejeződött.
A törpe mosolyogva sétált vissza a házikóba. Mikor előbukkant,
még mindig vigyorgott. Átvetette az iszákot a vállán és kiszökkent az
ajtón. Qualinost központjában, annak a dombnak a tövében, amit az
Égbolt Csarnokának nyárfái koronáztak meg, tágas tér nyílt.
Napsütötte hely volt, amit az egyik oldalról egy sor fa zárt le,
amelyek olyanok voltak, mintha futónövények lettek volna, míg a
másik oldalon egy kis patak határolta, amely számos, mohával benőtt
tavacskára oszlott. A kettő közötti óriási helyen lehetett futkározni,
kiabálni és efféle zajos dolgokat művelni. Ezt a területet mintha a
gyerekeknek találták volna ki.
 A nap már éppen lenyugodni készült a horizonton, amikor Kova a
térre ért. Pamutruhába öltözött elf gyerekek tucatjai hagyták abba a
játékot, ahogy a törpe átsétált a hídon és a térre baktatott. A gyerekek
csak bámulták, egyikük sem merte megszólítani. Kova mogorva
tekintetet vetett rájuk, bozontos szemöldökét annyira összehúzta,
hogy acélkék szemét szinte látni sem lehetett, majd horkantott egyet,
mintha figyelemre se méltatná az aprónépet. Keresztülmasírozott a
téren, a csodálkozó tekintetek a hátába fúródtak.
Végül egy türkizkék ruhába öltözött kislány előrefurakodott és
megrángatta a törpe ruhájának ujját. Kova megpördült, a szeme
szikrákat szórt. Ohó!, gondolta a kovács, továbbra is igen zord képet
vágva, szóval Laurana az, hm?
– Te! – kiáltotta. A többi gyerek elsápadt, ám Laurana nem ijedt
meg. A törpe folytatta: – Kémkedsz utánam?
Laurana biccentett a fejével, mire hegyes füle kikandikált a fürtjei
közül.
– Hát persze – válaszolt.
– Mit akarsz? – förmedt a kovács a kislányra. – Nem
ácsoroghatok itt egész nap! Vannak, akiknek dolgozniuk kell,
ahelyett, hogy egész nap játszanának. Egy nagyon fontos
megrendelést kell elvinnem a Toronyba, és mindjárt lemegy a nap.
Az elf kislány elgondolkozva harapta be az ajkát.
– A Torony az ellenkező irányban van – szólalt meg végül. Zöld
szeme ragyogott.
Félelmetes önuralma van ennek a csöppségnek!, gondolta Kova.
Biztos a királyi vér teszi. Vagy inkább a hátrébb őgyelgő Tanis
alakjától olyan merész a kislány.
– Szóval? – kiáltotta újra a kovács. – Mit akarsz tőlem?
– Sok játékot!
Kova csodálkozó szemeket meresztett.
– Játékot? Kinek van itt játéka?
 A lány kuncogni kezdett, majd belecsimpaszkodott a törpe
ruhájának ujjába.
– A zsákban. A te zsákodban rengeteg játék van, Tűzkovács
Mester. Valld be! Igazam van!
A törpe dörmögni kezdett.
– Lehetetlen!
Ám a többi gyermek kiáltozása: „Igen! Játékok! A legutóbb egy
minotauruszt kaptam! Én egy fakardot akarok!” elnyomták a
válaszát. Úgy körbezsongták, mint valami sokszínű fergeteg.
– Nos, jól van – adta be a derekát végül. – Belekukkantok, de a
zsákom valószínűleg tele van szénnel. Nem érdemeltek mást.
Belepislantott az iszákba, úgy, hogy a gyerekek, akik közben
közelebb nyomultak, ne lássák, hogy mi van benne.
Úgy húsz lábbal odébb Tanis sóhajtott fel hangosan, majd
kiválasztott egy fiatal körtefát és nekitámaszkodott. Magára öltötte a
serdülők unatkozó arckifejezését, jóllehet azért a közelben maradt.
– Rozsdás szögek – jelentette ki Kova, és megrázta a zsákot. – Ez
van a tarisznyámban. És rozsdás lóvakarók és régi patkók meg egy
hónapos quith-pa. Ez minden.
A gyerekek Lauranára néztek, hogy válaszoljon.
– Mindig ezt mondod – felelte a gyermek.
– Rendben – sóhajtott a kovács. – Van egy ötletem. Benyúlhatsz a
zsákba és kivehetsz valamit.
A kislány bólintott.
– Jó.
Aprócska kezét a szütyő nyílásához közelítette.
– Csak vigyázz az újszülött tengeri sárkányra! – tanácsolta a törpe.
– Harap!
A lány visszahúzta karcsú ujjait és Kovára meredt.
– Csináljam én? – ajánlotta fel végül a kovács.
Laurana újra bólintott.
 Jókedvű vigyorral az arcán, a törpe kihúzott valamit a zsák
legaljáról. A kislány lélegzete elakadt, majd örömében tapsikolni
kezdett. Többé nem a Szóló királyi leánya volt, csupán egy egyszerű
elf kislány. A kovács a lányka kezébe adta a játékot.
Egy furulya volt az. Nem volt hosszabb Laurana tenyerénél, de
minden részletében tökéletes volt. Egy vékony selyemfaágból
faragták ki, amit Kova Vigaszból hozott magával. Ám ő tudta, hogy
a hangja szebben szól majd minden, más fából készült hangszernél,
és elmélete igaznak is bizonyult, amikor Laurana az ajkához emelte a
furulyát. Az apró tárgyból előtörő dallam olyan tisztán szólt, akár a
mellettük csordogáló patak vize.
– Óh, köszönöm! – kiáltotta a kislány, és odaszaladt Tanishoz, aki
meg méltóztatott tekinteni a kincset. Laurana fivére, Gilthanas és a
többi elf gyermek körüldongta Kovát, kérlelve őt, hogy nézzen még
bele a zsákba, hátha nekik is akad egy aprócska játék.
– Nono, ne lökdösődjetek – zsémbelődött Kova –, vagy itt
hagyom az egész társaságot.
Ám valahogy, a törpe morgolódása ellenére, mire a zsák kiürült,
minden gyerek a téren egy új, tökéletes játékot tartott a kezében.
Voltak ott apró hangszerek, amilyet Laurana is kapott, finom bábuk,
amiket a tenyerük mozgatásával lehetett megtáncoltatni, miniatűr
szekerek, amiket ici-pici festett paripák húztak, és fakorongok,
amiket fel-le lehetett pörgetni egy ráerősített zsinór segítségével.
Mindegyik játék fából készült és mindegyiket szeretettel faragták
ki esténként a tűz fényénél. Kova heteken keresztül szabad perceiben
ezeken a tárgyakon dolgozott, feltöltötte a szekrénykét, és amikor
már nem fért bele több, mindig talált valami alkalmat, hogy azokat
szétosztogassa a téren. Soha nem vallotta volna be, hogy ez nem volt
más, mint egy lehetőség, amely a térre vezérelte őt, éppen akkor,
amikor tele volt a tarisznyája. Csupán dühösen morgott volna
valamit.
 Ahogy összehajtogatta a kiürült zsákot, Kova kutatva
végigpillantott a gyerekseregen. A törpe meglátta Tanist, aki most a
tér egyik oldalán üldögélt, messze a többiektől, egy tavacska
közelében. Lábát keresztbe rakta és hallgatagon a vízbe bámult. A
tóban a kovács a halak elmosódott árnyékát vette észre. Minden elf
bája ellenére volt valami Tanisban – az emberi vér –, ami
határozottan ismerős volt a törpének. Az elfek kellemes társaság
voltak, de Kova gondolatai néha azokon az időkön jártak, amiket
olyan népekkel töltött el, akik kevésbé voltak olyan távoliak.
Akárhogy is, négyszer-ötször járhatott már a téren, és amikor
kiosztotta az ajándékokat, távolabb mindig ott őgyelgett Tanis. A fiú
kezdett már kinőni a gyerekjátékokból, de azért… még távolról sem
volt felnőtt. Nem mint hogyha Tanist nem érdekelték volna ezek az
apró csecsebecsék. Amikor a törpe megjelent a téren, szinte mindig
megpillantotta az ifjú nem-teljesen-elf szemét, mintha a tekintetével
méregetné a kovácsot. Kova közelebb intette a fiút, ám annak nem
akaródzott előrébb merészkedni. Csak elgondolkodó pillantásával
tovább figyelte a törpét, és amikor Kova újra őt kereste, addigra már
eltűnt.
Ám ezúttal másképp lesz. Kova benyúlt a zsebébe, hogy
megbizonyosodjék afelől, hogy az utolsó darab játék, amit
megmentett – egy fából faragott fúvócső –, még mindig megvan. A
legtöbb gyerek már eltűnt, hazament, hogy vacsorázzon,
gyümölcsszósszal készült őz-húst, roston sült halat vagy sült csirkét
quith-pa-val. Csak Tanis maradt ott a téren. A Szóló gyámfia a tó
szélén ült, karjával átkarolta a lábát, állát a térdén nyugtatta, így
figyelte mogyorószínű szemével Kovát. Bő, fehér inget viselt és
barna szarvasbőr nadrágot. Ilyen ruházatot hordtak a Que-Shu
síkföldi emberek, és ez az öltözet ellentéte volt az igazi elfek által
kedvelt ruhadaraboknak: a leomló tunikáknak és köpönyegeknek.
Felállt, és mozdulatával felfedte zömök alakját, mely nélkülözte az
elfek kecsességét. Az ifjú hátrasimított egy vörösesbarna hajtincset. –
Tanthalas – szólalt meg Kova és megbiccentette a fejét. A félelf
hasonlóképpen köszöntötte a kovácsot.
– Tűzkovács Mester.
Ahogy ott álltak, láthatóan mindkettő arra várt, hogy a másik
tegye meg az első lépést. Végül Kova a tóra mutatott.
– Nézed a halakat? – kérdezte. Briliáns kezdés, gondolta.
Tanis bólintott.
– Miért?
A félelf meglepettnek tűnt, majd elgondolkozott. Mikor végül
megszólalt, válaszát alig lehetett hallani.
– Emlékeztetnek valakire.
A félelf kerülte a másik tekintetét. Kova bólintott.
– Kire?
Tanis rosszkedvűen emelte fel a fejét.
– Mindenkire, aki itt van.
– Az elfekre?
A félelf biccentett.
– Miért? – tudakolta újra Kova.
Az ifjú egy mohadarabot rúgott a vízbe.
– Elégedettek azzal, amijük van. Sosem változnak. Sose hagyják
el ezt a helyet, csak ha meghalnak.
– És te más vagy? – kérdezte a törpe.
Tanis összepréselte az ajkát.
– Egy nap elmegyek.
Kova várt, hogy a félelf mondjon még valami mást is, ám Tanis az
ő részéről befejezettnek tekintette a beszélgetést. Jól van, gondolta a
törpe, megpróbálom. Legalább most az egyszer nem fog olyan
gyorsan eltűnni.
– Hogy ment a délutáni íjászlecke? – tette fel a kérdést.
– Jól. – Az ifjú válasza monoton volt, tekintetével újra a vizet
bámulta: A távolban gyerekek csiviteltek és sikoltoztak vidáman. –
Tyresian, Porthios és a barátaik mind ott voltak – tette hozzá.
 Meghökkentőnek hangzott, ismerve azt, hogy mit tartanak
Porthios és barátai a félelf felől. Kova azon töprengett, mit
mondhatna, hogy felderítse a Szóló gyámfiát.
– Vacsoraidő van – mondta, majd azt gondolta: Sziporkázó
beszélgetés, Tűzkovács Mester. Mi volt ebben a fiatalemberben,
amitől a társalgási stílusa olyan ügyetlenné vált?
Tanis halványan elmosolyodott és bólintott. Igen, valóban
vacsoraidő volt. A félelf három lépést tett egy körtefa felé és
nekitámaszkodott.
Kova újra próbálkozott.
– Eljönnél velem… – Mit szoktak felkínálni az elf gyerekeknek?
Jóllehet Tanis a harminc évével fiatal férfinak számított volna
emberként, ám egy harmincéves elfet még sok-sok esztendő
választotta el a nagykorúságtól – …vacsorázni?
– Némi kis elf borral, esetleg? – kérdezett vissza a félelf.
A törpe azon tűnődött, hogy vajon mulat-e rajta a Szóló gyámfia.
A kovács megtanulta krákogás nélkül kortyolni az illatos italt,
például udvari fogadásokon, amikor az elf bor fogyasztása az udvari
etikett része volt.
– Óh, Reorx szakállára – motyogta Kova és megborzongott.
Tanis halvány mosollyal ajkán a törpét kezdte el tanulmányozni.
– Te nem szereted azt a bort – jelentette ki végül.
– Nem. Én irtózom tőle.
– Akkor miért iszod? – kérdezte a fiú.
Kova a másikat fürkészte. Az ifjú valóban kíváncsinak tűnt.
– Mint kívülálló, próbálok beilleszkedni.
A távolban egy gyermek harsány kurjongatása összekeveredett
egy fafurulya hangjaival. Legalább egy szülő többet fog tartani a
kovács felől ezen az estén. Tanis gúnyosan elmosolyodott.
– Csak nem egy akarsz lenni az elfek közül? – kérdezte, szinte
megvető hangon.
Kova vitába szállt.
 – Nos… – válaszolt –, ha Qualinostban jársz, tégy úgy, mint a
qualinostiak, mondogatta mindig az anyám. Vagy legalábbis valami
ilyesmit.
Hirtelen megérezte a sülő őzhús illatát és korogni kezdett a
gyomra, de nem moccant a helyéről. Oh, mennyire szeretett volna
már a vacsorája mellett ülni! Azt kívánta, bárcsak sose kezdett volna
ebbe a beszélgetésbe. A félelf továbbra is gúnyosan mosolygott, ám a
pillantásával bátorítást keresett, és a törpébe hirtelen beléhasított,
hogy talán ez a gúny nem is neki szól, hanem Porthiosnak,
Tyresiannak és a többieknek.
– Ne próbáld meg, Tűzkovács Mester.
– Mit? – kérdezett vissza Kova.
Tanis leszakított egy félig érett körtét a fáról, a mohára dobta és
belepasszírozta a bőrmokaszinja sarkával.
– Ne próbáld meg! Soha nem fognak elfogadni. Sosem fognak
elfogadni senkit, aki nem közülük való.
Félrerúgta a gyümölcsöt és egy szó nélkül elsétált. Hamarosan a
fák közé veszett az alakja.
Kova lassan bandukolt vissza a boltjába, bezárta az ajtót és az
üregbe rakta a zsákot. Valahogy elment a kedve az ételtől.
 4. fejezet

A lecke

Ö. u. 288. kora ősze

T anis hosszan lépdelt a Kova boltjától a tér felé vezető úton,

mokaszinja újra és újra tompán nekiütődött a kék-fehér
kockaköveknek. Az ifjú átkozta magát ügyefogyottságáért.
Hogy lehetett ilyen udvariatlan a törpével? Úgy tűnt, Tűzkovács
Kova a legjobbat akarja. Akkor miért nem tudott ő is hasonló
modorban válaszolni?
Anélkül, hogy tudatában lenne, merre is megy, Tanis hirtelen azon
kapta magát, hogy éppen a Qualinost központjában lévő Égbolt
Csarnokán halad keresztül. A most már egyre sötétedő teret
mozaikkal fedték, amely Ansalont ábrázolta, közepén az elf várossal.
A térkép részletezte az északnyugati Vigasztól és a Crystalmir-tótól
az északkeleti Queshu-n át a délen fekvő Pax Tharkasig az egész
kontinenst. A félelf viszont csak egy pontot bámult a térképen:
Vigaszt, a törpe második otthonát. Vajon miféle hely lehet?
– Képzeld azt, hogy egy fában lévő házban élsz! – suttogta,
hangját elnyelte a kihalt tér csöndje. Az elfek kőépületei jutottak
eszébe, amik sosem tudtak igazán felmelegedni. Vajon egy faház
tényleg olyan meleg lehet?
Belerúgott egy meglazult kőbe, amely a Qualinost és Vigasz közti
falu, Kapu helyét jelezte. A mozdulattól a cserépdarab pörögni
kezdett. Az ifjú bűnbánóan a mozaikdarab után szökkent és
letérdelve visszarakta a helyére. Remélte, hogy senki sem látta meg,
hogy megrongálta a szent térképet. Aztán a sarkára ült és szemügyre
vette a teret.
A hűvös esti szellő a vacsora ínycsiklandó illatait és vidám
beszédfoszlányokat sodort felé. Tanis lassan felállt és körülnézett az
Égbolt Csarnokán. Körülötte a bíborszínű elf otthonok
gyertyafényben fürödtek. A boltíves hidakkal körbeépített város, az
aranyszínű Naptoronnyal, amely még mindig visszatükrözte a
lehanyatló nap sugarait a sötét égbolton, lenyűgöző látványt nyújtott.
Érthető, hogy a qualinesti elfek miért tartották azt, hogy övék a világ
legszebb városa. De vajon hogy képesek az elfek elviselni azt, hogy
egész életükben ugyanazon a helyen élnek és halnak meg?
Vajon az apjától örökölte az elégedetlenséget?, tűnődött Tanis. Az
emberi feléből fakad?
Tanis az egyre sötétedő égboltra emelte tekintetét. Az este lassan
leszállt és csillagok jelentek meg közvetlenül a feje felett. A legenda
jutott az eszébe, mely szerint az Égbolt Csarnoka valaha egy
valóságos épület volt, amely egy ritka és értékes tárgyat őrzött. Kith-
Kanan a mágia segítségével az égbe emeltette az épületet és a
tárgyat, hogy elrejtse, és csak a térképet hagyta a helyén, amely az
épület padlózatát képezte. Amikor kicsi volt, azt mondta neki a többi
gyerek, hogy a térkép kellős közepe egy „szerencsehely”, ha odaáll,
és nagyon erősen kíván valamit, akkor teljesül a kívánsága.
– Szeretnék felmenni oda, hogy láthassam azt a titkos helyet az
égben – suttogta lázasan. – Szeretném látni egész Ansalont.
Szeretnék utazni, úgy, mint Kova… kalandokra lelni… és
barátokra…
Zavartan pillantott körbe, remélte, hogy senki nem látta meg, vagy
hallotta a szavait. Mégsem mozdult meg, na persze nem azért, mintha
reménykedne benne, hogy egy mágikus tárgy vagy élőlény teljesíti a
kívánságát. Természetesen nem, jelentette ki magának. Ez egy
gyerek álma volt, nem pedig egy fiatal férfié. De azért még egy
percet várt, amíg a körtefák között végigszaladó széltől libabőrös lett
a karja, és eszébe nem jutott, hogy ideje hazamenni.
Akárhol is van az, gondolta magában.

– A történelem – oktatta másnap Miral mester Tanist – olyan,

mint egy hatalmas folyó.
A félelf felpillantott. Jól ismerte már tanítóját ahhoz, semhogy
megkérdezze, mit is értett ez alatt. Vagy kifejti Miral, vagy Tanisnak
magának kell rájönnie. A félelf kérdéseire csak egy ingerült
kézmozdulat lenne a válasz.
Aznap azonban, ahogy ott ültek Miral sötét szobájában a Szóló
palotájában, a mágus hajlandónak tűnt többet magyarázni.
– Egy hatalmas folyó – ismételte a mester. – Apró, tiszta, csendes
csermelyként ered és gyorsan tovairamlik, amíg más csermelyekkel
nem egyesül. Egyre nagyobb és nagyobb lesz, ahogy újabb és újabb
patakokkal találkozik, mígnem az ezer apró patak hangja egyetlen
hatalmas folyó dübörgő kórusává nem egyesül.
Közben a mester gesztikulálni kezdett, ahogy egyre jobban
beleélte magát a metaforájába.
– Igen? – kérdezte Tanis. A félelf tágra nyitotta szemét a
homályos szobában, mert amióta csak az eszét tudta, a mágus mindig
elfüggönyözte a szobáját. Az éles fény, magyarázta Miral,
befolyásolja a gyógy- és fűszernövények hatását, amiket viszont
felhasznált a kevés mágiához, amihez értett. Azonkívül az erős fény
bántotta a csaknem színtelen szemét is, ezért a mágus mindig a fejére
húzta burgundivörös köpönyegének csuklyáját. Tanis már régen
eltöprengett azon, vajon miért fogadta fel a Szóló gyermekei
tanítójának Miralt. A férfi egy időben egyszerre okította Lauranát,
Gilthanast és a félelfet. Amikor Miral az udvarhoz került, Porthios
már túl idős volt ahhoz, hogy tanítója legyen, Laurana pedig most
már egy elf hölgytől vett leckéket. Gilthanas és Miral egyébként már
a kezdet kezdetén nem fértek meg egymással, így a Szóló kisebbik
fia csak a fegyverforgatást tanulta inkább. Porthios egyik barátja,
Ulthen volt a mestere, aki előkelő származása ellenére állandóan
híján volt a pénznek.
Tanis megkedvelte a különc mágust és vele maradt. Miral azon
kevesek közé tartozott az udvarban, akik nem voltak jegesen
udvariasak a félelffel. Talán azért bánt másképp a mágus vele, mert
éveket töltött el Qualinestin kívül. A mágus olyan elf volt, aki nem
elfek között nevelkedett, döbbent rá az ifjú. Egy okkal több, hogy
egy nap elhagyja Qualinost-ot.
Miral csontos ujját Tanisra bökte, és a csuklyáját félig
hátraeresztette. Szempillája, szemöldöke és vállig érő haja, amely
kikandikált a csuklya alól, világító szőke volt, még Laurana fürtjeinél
is világosabb. A polcokon sorakozó könyvek, a varázsfüvek és a
varázslónak az a szokása, hogy testedzésként késő éjszaka a Torony
folyosóit rótta – amin igen jót kuncogtak a fiatalabb elfek –, olyan
emberre vallottak, aki túl sok időt tölt a sötétben.
– A hatalmas folyó – folytatta Miral, és Tanis megrázta a fejét,
hogy megpróbálja visszaterelni elkalandozott gondolatait – viszont
beleömlik a mély és végtelen tengerbe. A történelem olyan, mint ez a
tenger.
A mágus mosolygott Tanis zavarodottságán és ettől
sólyomszerűvé váltak arcvonásai.
– És noha egyszerű dolognak tűnik a hatalmas óceánok és folyók
– vagyis az évek során bekövetkező háborúk és nagy horderejű
események – tanulmányozása, néha csak úgy lehet megérteni a
múltat, hogyha egyenként, csepptől cseppig azoknak az apró
csermelyeknek a hangjára figyelünk, az egyes emberek életének
történetére, amelyek olyanná formálják a világot, amilyen.
Elmerülve a mágus szónoklatában, Tanis mélyen beszívta a
szobában tárolt bedugaszolt üvegcsékből áradó fűszeres illatokat, és
rájött, hogy Miral végre rátért a lényegre. Míg más fiatal nemes
irtózott volna ezektől a leckéktől, Tanis örömmel várta minden
együtt eltöltött órájukat. A történelmen kívül más tantárgyakat is
tanult a mágustól: írást, az égiek dolgait, az élő dolgok szokásait és
működését. És a félelf mindegyiket nagyon érdekesnek találta.
– Példának okáért – folytatta Miral hátradőlve egy hatalmas
párnára, amelyre kikészített szarvasbőröket dobtak, és intett az
ifjúnak, hogy helyezze magát kényelembe mellette egy hasonló,
kisebb, de cseppet sem kényelmetlenebb pamlagon – meséltem már
neked Johericről?
Mikor a félelf a fejét rázta, a férfi belefogott a történetbe.
– Mint azt tudod, Tanis, az elfek a jó megtestesítői, ők voltak az
első faj Krynnen.
A félelf már nyitotta volna a száját, hogy megkérdezze, vajon a
többi faj is azt hiszi-e, hogy ők voltak az elsők, de a mester egy
pillantásával elhallgattatta.
– Az elfeket kevésbé befolyásolta a Szürkekő, mint más,
gyengébb fajokat, de…
– Mesélj nekem a Szürkekőről! – szakította félbe Tanis, remélve,
hogy ez az óra belenyúlik majd a Tyresiannal tartott kora délutáni
íjászleckébe.
Miral rábámult és egyszeriben mintha mélyebbekké váltak volna
az árnyak a szobában, mintha a sötétség visszatükrözte volna a
mester harapós hangulatát.
– Már meséltem neked a Szürkekőről. Most pedig… – A mágus
hangja rekedt suttogássá vált. – Minket kevésbé befolyásolt a
Szürkekő, mint más fajokat, ám a kő – ami, mint azt tudod, a káosz
megtestesítője – nyugtalanságot okozott, amerre csak elhaladt.
– Silvanestiben, ahonnan származom… – Ez újdonság volt Tanis
számára, aki felült és egy kérdést akart felvetni, ehelyett azonban a
mágus egy újabb pillantására visszahanyatlott. – Silvanestiben, közel
Silvanosthoz, a fővároshoz, élt egy elf lord és két gyermeke. A fiút
Panthellnek hívták és a nem sokkal fiatalabb húgát Johericnek. Mint
az a Testvérgyilkos Háborúk előtti időkben szokás volt, a legidősebb
fiúgyermek örökölte az apja címét, földjeit és vagyonát. A leány,
Joheric szép hozományt kapott volna, ha hozzámegy egy olyan fiatal
elf lordhoz, aki hajlandó őt elvenni, ám a lány nem kapta volna meg
azt a rangot, amit apja viselt.
– Ez ami azt illeti, eléggé igazságtalannak hangzik – jegyezte meg
Tanis.
Miral bólintott és szorosabbra vonta maga körül a köpönyegét.
– Joheric is így gondolta – folytatta a mágus. – Ez a helyzet
eléggé bosszantotta a lányt, különösen azért, mert számára
egyértelműnek tűnt, hogy ő a sikeresebb gyermek. Az elf lányokat,
ugyanúgy, ahogy most is, megtanították a fegyverforgatásra, jóllehet
abban az időben inkább csak elméletben használták a fegyvereket,
mint gyakorlatban. Ha szükség volt rá, inkább a férfiak harcoltak.
– Szóval Joheric olyan ügyesen forgatta a kardot, hogy legyőzte
testvérét, Panthellt a várudvaron rendezett párviadalban. Erősebb és
ügyesebb volt fivérénél. De mivel ő volt a fiatalabb leszármazott,
tudta, hogy végül is mindent, amit úgy gondolt, hogy őt illetné, egy
arra érdemtelen személy kap majd. Mindenkinek be kell látnia,
okoskodott, hogy Panthell rossz harcos, akinek egyáltalán nincsenek
erkölcsi aggályai. A lány tudta, hogy a fivére nem veti meg a
tolvajlást, hogy kapzsi és gyáva, és mindennek tetejébe még nincs is
túl sok esze.
Tanisnak korogni kezdett a gyomra és a tányér pirított quith-pa-ra
pillantott, amit a mágus karnyújtáson kívülre rakott egy alacsony
asztalkára, közel a két pamlaghoz. A félelf túl későn ért haza tegnap
este ahhoz, hogy csatlakozzon a Szóló családjához a vacsoránál.
Ráadásul a Kovával való beszélgetés feletti gyötrődéseitől képtelen
volt elaludni hajnalig, és amikor végre álom jött a szemére, elaludt,
így ha nem akarta lekésni az órát Mirallal, nem maradt ideje
reggelizni.
A mágus helyesen értelmezte a korgást és a vágyakozó pillantást
és egy parancsszót ejtett ki egy másik nyelven, mire a tányér,
anélkül, hogy valaki megfogta volna, félrecsúszott az asztalkán, a
félelf felé. Tanis köszönetet mormogott, megkent egy szelet quith-
pa-t körtelekvárral, és a szájába tömte.
Miral folytatta.
– Johericet igencsak elkeserítette, hogy az összes tudása,
ügyessége és tehetsége ellenére semmit nem tud elérni. Arra vágyott,
hogy csatába mehessen, és dicsőséget hozzon a házra. Nemsokára
kitört a Sárkányháború, és itt volt a nagy lehetőség. A háború harcba
szólította apját, és ő, gyermekei heves tiltakozása ellenére Panthellt
küldte a csatába. Joheric viszont otthon maradt és gyakorolta a
kardvívást, az íjászatot, mígnem bizonyos lett abban, hogy
becsülettel meg tudja védeni magát. Hosszú hónapok teltek el úgy,
hogy semmi hírt nem kaptak Panthell felől.
– Megölték? – kérdezte Tanis.
– Joheric apja is ettől tartott. Attól félt, hogy fiát és örökösét
elfogták. Joheric ekkor az apja elé állt és megesküdött, hogy
megtalálja a bátyját. Senki sem vette őt igazán komolyan, mert végül
is ő csak egy lány volt, és még csak huszonöt éves, vagy akörüli,
fiatalabb, mint amennyi te vagy most. Az éjszaka leple alatt
megszökött a kastélyból és nekivágott Silvanesti erdejének, hogy
megtalálja a bátyja csapatát.
– Megtalálta? – kérdezte Tanis tele szájjal. Felcsippentett egy
morzsát a homokszínű nadrágjáról.
Miral bólintott.
– Igen, megtalálta, de nem olyan körülmények között, amilyenre
számított. Akkor bukkant rá, Panthellre, amikor az elfek serege az
emberekkel csatázott. Odaverekedte magát a fivére oldalához, ahol
döbbenten vette észre… – a mágus elhallgatott.
– Mit gondolsz, mit vett észre, Tanis?
Tanis felnézett és lenyelte a falatot.
– Mit? – kérdezett vissza.
Miral lehalkította a hangját.
 – Panthell az emberek oldalán harcolt.
A félelf érezte, hogy borzongás fut végig a hátán. Olyan gyorsan
ült fel, hogy a szoba hirtelen elfeketedett előtte. Megrázta a fejét,
hogy kitisztuljon a látása. Mit akart ezzel Miral mondani?
A mágus kíméletlenül folytatta, pillantása futólag találkozott az
ifjúéval.
– Joheric annyira feldühödött, hogy anélkül, hogy gondolkozott
volna, a bátyja nevét kiáltotta, és amikor az elindult felé, beleszaladt
a lány kardjába. Kiderült, hogy az elfek már régóta keresték ezt az
emberekből álló csapatot, aminek Panthell volt a vezetője. Az elfek
megtizedelték az embereket, és hősként vitték haza Johericet.
– Hősként? Azért, mert megölte a fivérét? – nyelt egyet Tanis.
Hallotta már, hogy a silvanesti elfek hűvösebbek és számítóbbak a
qualinestieknél, de…
– Azért, mert megölt egy árulót – javította ki Miral. – A lány
örökölte az apja földjeit, és sikeres hadvezér lett belőle.
A mester elhallgatott és a tanítványra pillantott. Tanis elszörnyedt.
– Ennyi? – követelte, hangja akarata ellenére egyre magasabbra
kúszott. – Megölte a bátyját és megjutalmazták érte?
– Élete végéig elkísérte a szomorúság – ismerte el Miral. –
Évekkel később rémálmai voltak, amiben újra és újra megölte a
fivérét, mígnem sikoltva ébredt fel álmaiból.
Tanis elgondolkozott. Végignézett a homályos szobán, ám csak
egy páncélba öltözött elf nőt látott, aki a harcban felnyársalja a saját
bátyját.
– A rémálmok túl könnyű büntetés azért, hogy lemészárolt egy
másik elfet – jelentette ki végül.
Csendben ültek egy darabig, amikor Miral előredőlt.
– Megértetted az erkölcsi tanulságát annak, amit elmondtam?
A félelf lenyelte az utolsó falat quith-pa-t és gondolkozott egy
darabig.
 – Hogy egy ember meg tudja változtatni a történelem folyamát? –
kérdezte végül.
A mágus helyeslően bólintott.
– Jó. Hát még?
Tanis keményen törte a fejét, de semmi más ésszerű mondanivaló
nem jutott az eszébe. A mester előredőlt, szeme hirtelen mintha
kristályból lett volna.
– Döntsd el, melyik oldalon állsz, Tanis.
Az ifjú megriadt, érezte, hogy kiszalad a vér az arcából.
– Mit mondtál? – kérdezte elgyöngülő hangon.
– Döntsd el, melyik oldalon állsz. A mágus elfordult.

Ekkor érkezett meg Laurana, és Miral úgy döntött, hogy itt az

ideje, hogy tartsanak egy kis szünetet. Döntésében kétségtelenül
befolyásolta az is, hogy látta, milyen rémült képet vág az ifjú
tanítvány. Előbb vagy utóbb szembesülnie kell a könyörtelen
igazsággal, gondolta a mester. Tanis nem fog tudni félig elfként, félig
emberként élni. El kell döntenie, melyik fajhoz tartozik. Ennek
ellenére fájt neki az, hogy fájdalmat okoz ifjú tanítványának, és azt
kívánta, bárcsak lenne valami kevésbé kíméletlen módszer, amivel
elérhetné célját. Ha Tanis nem épít maga köré védőpajzsot az
udvarral szemben, akkor végig megtörten és sérülten lesz kénytelen
leélni az életét. Akkor is, micsoda szégyen!, gondolta a mágus.

Tanis jó pár perccel később tért vissza, miután szerencsésen

sikerült elhárítania húgának kísérleteit, amivel az ki akarta csábítani
a napra, hogy valami gyerekes játékot játsszanak.
– Kevés ilyen nap lesz már a télig, mint ez a mai – bizonygatta a
Szóló leánya. – Csak lehunyod a szemed, és hipp-hopp, a tél itt
terem, Tanis.
A kislány felnevetett, de a félelf megborzongott. Már a
csontjaiban érezte a tél hidegét, és tudta, hogy valahogy az évszakok
változása az ő számára mást jelent, mint a többi elfnek. Talán az
lehet, hogy érzi magán, ahogy az évszak beköszöntével ő is változik,
idősebb lesz. Talán az egyes évszakok többet jelentenek azoknak a
fajoknak, akiknek kevesebb jut ki belőle. Egy félelf rövidebb életet
él, mint egy elf, viszont hosszabb életre számíthat, mint egy ember.
A mágus és a tanítvány új témába kezdtek, a szárnyak működését
tanulmányozták. Miral talált egy döglött verebet és egy denevért a
reggeli erdei sétája során. Ő és Tanis megvizsgálták a két állatot,
amik egy tálcán hevertek a mester asztalán. Az asztalt egy lámpa
világította meg, amiről szétáradt az illatos olaj szaga a szobában.
Mindazonáltal, ahogy ott álltak a két döglött állat felett, fej-fej
mellett, érezni lehetett a feszültséget kettejük között. Tanisnak nagy
erőfeszítésébe került, hogy visszaterelje figyelmét Miral órájára.
– Látod a különbséget a denevér és a veréb között, Tanis? –
kérdezte a mágus. Lehelete babérszagú volt.
– Azt hiszem – felelte a fiú. Végighúzta ujjait a denevér
szárnyának finom vonalain. – A denevér szárnya bőrből van, ami a
hosszúra nyúlt ujjcsontok közt feszül ki, a hüvelykujjat kivéve. –
Figyelme most a verébre összpontosult. – A madárnál viszont
nincsenek ujjak, a szárny a karból ered, amit tollak borítanak.
– Jó – szólalt meg Miral komoly hangon. – Azt hiszem, ennyi elég
lesz mára. Nem szeretném, ha esetleg a repülésről kezdenél el
álmodozni.
Tanis Miralra mosolygott.
– Azt hiszem, ha belevágnék, ugyanaz lenne a végzetem, mint
ezeknek a szerencsétlen páráknak.
Szánakozva pillantott az asztalon fekvő állatokra.
– Az élet és a halál is a természet örök körforgásának része –
válaszolta a varázsló, elkapva az ifjú pillantását. – És ha tanulni
tudunk a halálból, annál jobb.
Félretolta a tálcát, és két pohár bort töltött ki, amit a beszélgetés
közben lassan kortyolgatni kezdtek.
 – Nos, van még időnk egy újabb történetre. Mi legyen az?
– Te – válaszolta Tanis. – A te történetedet szeretném hallani.
Mintha újabb árnyék borult volna a szobára, ahogy a mágus
átlátszó szeme a félelf komoly arcába mélyedt. A kőpadló mintha
jeges hideget árasztott volna. A tanítvány megborzongott. Miral úgy
tűnt, döntésre jutott, belekortyolt az italába, majd megkérdezte:
– Vajon miféle történetet mondhatnék magamról?
– Mi van a sok-sok utazással? – nógatta a fiú.
Miral elfordult az asztaltól.
– Egy hóbortos ifjú elf céltalan bolyongása volt az, semmi más –
felelte a mágus egy vállrándítás kíséretében. – Csekély jelentősséggel
bírt az életem, amíg végül le nem telepedtem Qualinostban.
Tanis belekortyolt a borba, majd újra ivott egy kortyot, hogy erőt
merítsen az italból.
– Hogy kerültél ide? Azt mondod, silvanesti elf vagy. Akkor miért
jöttél Qualinestibe?
– Kora délután van. Nem fogod lekésni az íjászórát?
– Azt mondtad, van még időnk egy történetre – kötötte az ebet a
karóhoz Tanis.
Miral felsóhajtott.
– Látom már, nem hagysz nyugtot nekem addig, amíg ki nem
elégítem a kíváncsiságodat egy középkorú varázsló életéről. Akkor
menjünk! Hadd kísérjelek el a Tyresiannal kezdődő órádra!
Útközben beszélgethetünk.
Kiürítették serlegeiket, majd kiléptek a folyosóra. A mágus
gondosan bezárta az ajtaját. Miral kérésére a szobájához vezető
folyosót mindig csak kevéssé világították meg. Szintén az ő kérésére
őröket sem állítottak ide.
– Mit tudsz rólam, Tanis? – kérdezte a varázsló, ahogy lassan
elindultak a folyosón.
 Az ifjú lépteit a mesteréhez igazította. Egyikük sem ütött nagy
zajt. A félelf azért, mert bőrmokaszint viselt, a mágus pedig azért,
mert puha papucs volt rajta.
– Tudom, hogy a Szóló testvérének, Arelasnak voltál a barátja. És
hogy akkor érkeztél ide, amikor én még gyerek voltam.
Ahogy lassan lépdeltek a folyosón, a mágust mintha teljesen
lefoglalta volna a márványpadló szürke erezetének vizsgálata. Eléggé
eltávolodtak a varázsló lakosztályától, így a falikarokba szúrt
fáklyákat már meggyújtották. Egyik fénykörből a másikba léptek.
Végül, mikor Miral megszólalt, úgy tűnt, hangja valahonnan a
csuklyája mélyéről érkezik.
– Nagyon régi barátság a mienk – mesélte a varázsló rekedten. –
Tudtad, hogy Arelas távol az udvartól nevelkedett fel?
Tanis bólintott, majd rájött, hogy a mester nem láthatja őt a
csuklyája miatt.
– Igen, persze – válaszolt.
– Arelas volt a legifjabb a három testvér közül. Solostaran volt a
legidősebb, természetesen. Kethrenan sok évvel fiatalabb volt nála,
és Arelas csupán néhány évvel volt ifjabb Kethrenannál. Arelast
nagyon kicsi korában küldték el az udvartól. Azt beszélik, azért, mert
törékeny egészsége nem engedte, hogy itt éljen – folytatta Miral. –
Elküldték egy csoport paphoz az északon fekvő Caergoth közelébe,
ahova hetekig kellett utazni hegyeken keresztül, és át kellett hajózni
a Schall-tengerszoroson. Röviddel azelőtt érkeztem én is oda
mágustanoncként, több mágussal együtt.
– Azt hinnéd, hogy két elf, aki egy emberek lakta városban lakik,
könnyen megbarátkozik egymással, már csak az egyedüllét miatt is –
mesélt tovább Miral. – De nem így állt a helyzet. Ugyanabban a
városban éltünk hosszú évekig, és sokszor találkoztunk a piacon, de
mindig csak bólintottunk egymásnak, soha nem beszélgettünk. Ő
soha nem ment haza Qualinostba. Én pedig soha nem mentem haza
Silvanestibe.
 A mágus szünetet tartott, és Tanis szinte hallotta, ahogy barátja a
helyes szavakat keresgéli. Ahogy az egyik ajtóhoz értek, Lord
Xenoth, a Szóló idős tanácsadója bukkant fel, hosszú köpönyege az
oldalát csapkodta. Elhaladt mellettük, anélkül, hogy köszönt volna
nekik.
– Xenoth a kezdetektől fogva utált engem – mormolta Miral. –
Sejtelmem sincs, hogy miért. Semmit nem követtem el ellene.
Biztosan nem veszélyeztetem az udvari pozícióját, márpedig őt csak
ez érdekli.
Ahogy elhaladtak az ablak mellett, mely egy függőleges nyílás
volt a kvarckristályban, Tanis kikerült egy szabadon álló
növénytartót, amibe páfrányokat ültettek.
– De Arelas és te végül csak találkoztatok – unszolta a varázslót a
félelf.
Miral jobbra fordult és elindult lefelé az udvarra vezető széles
kőlépcsőn.
– A mágiámnak köszönhetően találkoztunk. Egy nap Caergoth
piacán Arelas rosszul lett. Mindig is törékeny volt az egészsége. Épp
a közelben voltam és odarohantam hozzá segíteni. Sok varázslatot
ismerek, amivel enyhíteni tudom a kisebb betegségeket, habár nem
vagyok végzett gyógyító, mint azt te is tudod.
Tanis már éppen ellenkezni akart, de a mágus félresöpörte az
udvarias szavakat, a rá olyannyira jellemző mozdulattal, és a félelf
csöndben maradt. Miral tulajdonképpen valóban csak kisebb
varázslatokra volt képes, ám barátságos személyisége és a
hajlandóság, hogy megossza idejét másokkal, viszonylag népszerűvé
tették.
– Akárhogy is – folytatta a mester –, sikerült Arelas fájdalmait
enyhítenem és az ezt követő napokban gyakran meglátogattam.
Végül barátok lettünk.
Odaértek a szárnyas ajtóhoz, amely az udvarra nyílt. Az ajtókat
acélból készítették, amitől nagyon értékessé váltak, hiszen egy olyan
korban készültek, amikor az állandó háborúzás veszélye miatt a
fegyvergyártáshoz szükséges acél sokkal többet ért, mint az arany
vagy az ezüst. Mindkét ajtószárny olyan magas volt, mint két elf, és
olyan széles, mint egy elf, jóllehet az elf mesteremberek
precizitásának köszönhetően bárki ki tudta nyitni, függetlenül attól,
hogy milyen erős volt. Tanis kinyitotta az egyik szárnyat annyira,
hogy meglássa Tyresjant, amint egy oszlopnak támaszkodva
várakozik negyvenlábnyira az ajtótól. Miral visszalépett az árnyékba
és a félelf újra becsukta az ajtót.
– Hogy kerültél végül Qualinostba? És mi történt Arelas-szal?
A varázsló hátrahúzta a csuklyáját.
– Ez talán várhat egy következő alkalomig. Ez nem az a fajta
történet, amit ne lehetne kettészakítani. – Ám egy pillantást vetett
Tanisra, és mégis folytatni kezdte. – Arelas úgy döntött, hogy
ellátogat Qualinostba, és megkért, hogy kísérjem el. Mindig is
szerettem volna látni a nyugati elf országokat, úgy hát beleegyeztem.
Küldethettünk volna Qualinostba, az udvarba kíséretért, de Arelas
úgy akart belépni Qualinestibe, hogy ne tudják, ki ő. Hogy miért,
sose tudtam kideríteni. Sok mindenben titokzatos volt.
– Akkor még az Összeomlás utáni zűrzavaros időket éltük.
Mindennaposak voltak a rablótámadások az utakon, ám Arelas
biztosított arról, hogy biztonságban leszünk a kis csapatban, akikkel
együtt utaztunk.
Miral lehajtotta a fejét, és úgy tűnt, nehezen kap levegőt. Tanist
lenyűgözte az elbeszélő, jóllehet azt kívánta, bárcsak sose kérdezte
volna a mágust arról, ami nyilvánvalóan fájdalmas emlék lehetett a
számára.
Végül a mágus felsóhajtott.
– Arelas tévedett. Biztonságosan áthajóztunk Caergothból
Abanasiniára, és egy hetet utaztunk a szárazföldön. Aztán egynapi
lovaglásra Vigasztól, a Kapuhoz közel megtámadott egy emberekből
álló rablóbanda. Az egyiküket megöltük, de sikerült lemészárolniuk a
velünk utazó őröket.
– Arelas? – tette fel a kérdést Tanis. Az ajtón keresztül
türelmetlen lépteket hallott közeledni. Csak találgatni tudott, hogy
Tyresian lehet az, amint éppen érte indul az íjászórát megtartani.
– Egy… robbanás történt – szólalt meg halkan Miral, és még egy
lépést hátrált, ahogy az ajtó kezdett kinyílni. – Arelas súlyosan
megsebesült. Megtettem minden tőlem telhetőt. Azt mondta, jöjjek
ide, és hogy a bátyja talál majd helyet nekem az udvarban. Látod,
még Arelas, egy igaz barát is tisztában volt azzal, hogy nem vagyok
elég jó mágus ahhoz, hogy saját pozícióm legyen.
Ebben a pillanatban Tyresian rontott be az ajtón, azt kiabálva:
– Tanthalas, félelf! Itt várok már…
Meglátta kettejüket és megtorpant, nyilvánvalóan nem óhajtotta
észrevenni a mágust.
– Elkéstél! – mutatott vádlón az ifjúra.
Tanis egy percre még figyelmen kívül hagyta a mérges elf
lovagot.
– Így hát idejöttél – mondta Tanis a varázslónak. Miral bólintott.
– És azóta itt vagyok. Boldog vagyok, boldogabb, mint amilyen
Silvanestiben lettem volna, azt hiszem. Hiányzik Arelas. Még mindig
álmodom vele.
A magában füstölgő Tyresiannal a háta mögött, Tanis együttérzőn
figyelte, ahogy a mágus felsétál a lépcsőn.
– Emeld fel a fejed! – utasította Tyresian. – Tartsd egyenesen ezt a
karodat! Így támaszd meg a lábad! Ne fordítsd el a tekinteted a
célpontról, amíg célzol! Az istenekre, meg akarsz ölni valakit?
Mellettük Lady Selena nevetett fel. Az elf lady királyi jelenség
volt violaszínű szemével és sötétszőke hajával, ám volt valami
riasztó keménység a vonásaiban. Ennek ellenére az a hatalmas
vagyon, amit a szülei halálával örököl majd, sok elf lord számára
csak növelte vonzerejét.
 Tanis már két órája lőtte ki a nyilakat egymás után a
szalmazsákokra, amiket Tyresian parancsára állítottak fel a hatalmas
udvar egyik üres fala előtt.
– Így legalább viszonylag biztosak lehetünk abban, hogy nem lősz
egyetlen erre járó udvaroncba se – jelentette ki Tyresian, amin még
nagyobbat kacagott Litanas, Ulthen és Selena. Porthios egy padon ült
és olyan merőn figyelte félelf öccsét, hogy szinte biztos volt, hogy
Tanis tízből kilencszer el fogja véteni a célt.
– Nem kérnéd meg a barátaidat, hogy menjenek el? – kérdezte
Tanis Tyresiant, mire annak kék szeme összeszűkült.
– Azt hiszed, egy nap majd megtisztítják neked a csatateret, csak
azért, hogy könnyebb dolgod legyen, és ne lássanak bíráló
tekintetek? – torkolta le hangosan az elf lord. Litanas felhorkantott,
és Tanis érezte, hogy elvörösödik. Porthios kivételével a csapat a
félelf szereplését igencsak szórakoztatónak találta.
Az ifjú karja fájt, ujjai merevek voltak. Elgémberedett kezével
leejtette a nyílvesszőt. Lángba borult az arca, ahogy mögötte a
csoport mulatságosnak találta az erőfeszítéseit, hogy felcsípje a
moháról a nyilat ujjaival, amelyek nem engedelmeskedtek
akaratának. Tulajdonképpen ahhoz lett volna kedve leginkább, hogy
Tyresian nyaka köré szorítsa ujjait, és ugyancsak fegyelmeznie
kellett magát, hogy meg ne tegye. Emellett Lady Selenának is
különösen idegesítő volt a nevetése, mely felkúszott a skála
legtetejére, majd visszagurgulázott az alaphangra. Égnek állt a szőr a
hátán miatta, de Litanas és Ulthen úgy tűnt, elbűvölőnek találják.
– Nincs túl sok haszna, ha meg tudod védeni magad egy olyan
ellenségtől, amely távol van, ha sebezhető vagy akkor, amikor már
ott áll előtted – jelentette ki az oktatója önelégülten.
Semmi kétség, gondolta Tanis, és vágott egy grimaszt, amikor
Tyresian egy nehéz acélkardot nyomott a kezébe. A félelfnek
gyorsan hárítania kellett a vadul vigyorgó elf lord ütését. Az elf
ügyesen Tanis háta mögé támasztotta le a lábát és a kardlappal
meglökte az ifjút. A félelf hanyatt esett, és csak kis híja volt, hogy
bele nem dőlt a saját kardjába.
Ott feküdt zihálva, a harsány kacagás kereszttüzében, de nem
nézett a kőpadon pukkadozó elf nemesekre.
Hirtelen kihallotta a hangzavarból Lady Selena hangját.
– Elszakította a nadrágját! – visította a lány, és újabb kacagásban
tört ki.
Tanis lenézett. A kardja valóban felszakította nadrágjának jobb
szárát, és az eséstől a hasíték csak még nagyobb lett, felfedve ezzel
szőrös combját Porthios barátai előtt. A félelf végül egy újabb hangot
hallott, és meglátta Porthiost, amint a könnyeit törölgetve, fejét
csóválva feláll és visszavezeti cimboráit a palotába. Tyresian
előrehajolt és egy könnyed mozdulattal felkapta Tanis kardját,
tisztelgett vele az elesett félelfnek és a barátai után sietett. Egy
pillanatra azért megállt az ajtóban, és erős karjával megtartotta azt.
– Viszlát holnap, félelf – mondta vigyorogva. Bentről kihallatszott
Selena csilingelő nevetése.
 5. fejezet

Az íjászverseny

M ásnap reggel Laurana már az udvaron várta, amint Tanis

megjelent az íjával és a nyílvesszőkkel. A borús égbolt
visszatükrözte az ifjú mogorva hangulatát. Miral
lemondta a reggeli órákat, és Tanis eltökélte, hogy addig gyakorolja
az íjászatot, amíg Tyresian már semmilyen kifogásolnivalót nem talál
benne.
Ám ott lebzselt a Szóló lánya vadászzöld köntösében,
aranydíszítéses papucsban. Hosszú haja két vastag hajfonattól
eltekintve arca köré omlott. Ahogy lábát lóbálva üldögélt az egyik
kőfal peremén, egyszerre sugallta a kacér hölgyet, aki egyszer lesz
majd belőle és az elkényeztetett gyermeket, aki most volt. Tanis
nyögött magában egyet.
– Tanis! – kiáltotta a lány és leugrott a falról. – Van egy óriási
ötletem!
A félelf felsóhajtott. Hogyan viselkedjen vele? A lány mindössze
tízéves volt, az ő harminc évéhez képest szinte még csecsemő. A
közöttük lévő korkülönbség egy ötéves és egy tizenöt éves
embergyerek közti különbséghez volt fogható.
Igazán kedvelte az elf kislányt, annak ellenére, hogy amaz
túlságosan is tudatában volt annak, hogy bűbájossága mennyire
hatással van a körülötte lévőkre.
– Mi az, Laurana?
A lány csípőre tett kézzel állt meg barátja előtt, arcán
csintalanság, szemében huncutság bujkált.
– Szerintem össze kellene házasodnunk!
 – Micsoda?
Tanis elejtette az íját. Mikor lehajolt, hogy felvegye, a kislány
átölelte a derekát és kuncogva a mohával benőtt földre lökte. Tanis
komoran feltérdelt, talpra állította Lauranát, majd felállt.
– Nem hinném, hogy sikerülne, Lauralanthalasa Kanan.
– Jaj, miért van az, hogy mindenki a teljes nevemen szólít, amikor
bajban vagyok? – biggyesztette le ajkát. – Szerintem akkor is el
kellene venned feleségül!
Tanis már éppen megcélozta a magas kőfal mellett álló csonka
célpontot, ám Laurana elétáncolva elállta az útját.
– Meg akarsz sebesülni? – kérdezte tőle Tanis. – Ülj le oda! –
mutatott a tőle balra álló padra, amin Lady Selena és a többiek ültek
az előző napon. Laurana meglepő módon engedelmeskedett neki.
– Miért nem, Tanis? – csilingelte a lány, miközben a fiú útjára
engedett egy nyílvesszőt, amely két lábbal a szalmakupac felett, a
célt elvétve koppant a kőfalon, majd ártalmatlanul hullott a földre.
– Azért, mert túl fiatal vagy. – Tanis újabb nyílvesszőt helyezett
az idegre, majd a célra hunyorított.
Laurana felsóhajtott.
– Mindenki ezt mondja. – Az újabb nyílvesszővel már beletalált a
szalmabálába, jóllehet legalább háromlábnyira volt a sárkányszemtől.
– És egy kicsit később?
– Akkor meg talán én leszek túl öreg.
– Nem leszel túl öreg. – Makacs elhatározással beszélt, alsó ajkát
lebiggyesztette, szeméből – akár a fejük felett gyülekező
viharfellegekből – kis híján kibuggyantak a könnycseppek. –
Megkérdeztem Porthiost, hogy meddig élnek a félelfek és ő
megmondta. Rengeteg időnk lesz.
Tanis megfordult.
– Elmondtad Porthiosnak, hogy hozzám akarsz jönni feleségül?
Laurana felvidult.
– Hát persze!
 Nem csoda, hogy az utóbbi időben olyan hűvös volt vele a Szóló
örököse. Nem akarta, hogy a Szóló lánya mindenkinek elhíresztelje,
hogy hozzá akar menni a palota félelf fattyához, gondolta keserűen
Tanis. Gondolkodás nélkül engedte el a nyílvesszőt, ami csupán pár
centiméterre a sárkányszemtől csapódott a vászonnal letakart bálába.
A következő lövedék az előző nyílvessző és a sárkányszem között
talált a vászonba.
Laurana figyelte.
– Nagyon jó, Tanis. Szóval, feleségül veszel egy napon?
Tanis előrement, hogy összeszedje a nyílvesszőket. Mire
visszatért, eldöntötte a dolgot.
– Hát persze, Laurana – válaszolta. – Egy napon elveszlek.
– Hurrá! – csivitelte Laurana kezét összecsapva. – Megyek és
elmondom mindenkinek!
Ezzel kiviharzott az udvarról.
A félelf utánanézett. Jól van Lauralanthalasa, gondolta, mondd
csak el mindenkinek! Legfőképp Porthiosnak.

Valamivel később, ugyanezen a reggelen, amikor még mindig

gyülekeztek a viharfellegek az égen, Tanis ismét találkozott „leendő
mátkájával”, miközben az Ég Csarnoka felé igyekezett, hogy
négyórányi gyakorlás után pihenjen egy kicsit.
– Hát itt vagy! – szakította félbe merengését egy csivitelő,
kifulladt hang. A félelf riadtan fordult meg, és ekkor meglátta
Lauranát, amint átvágva a téren, felé szaladt. Zöld-arany ruháját
megemelte, hogy ne akadályozza a futásban. A ruha fényes anyaga
elütött az égen tornyosuló, borongós, szürke fellegektől.
Laurana az utóbbi időben már nem öltözött annyira gyerekesen,
sokkal inkább úgy, mint egy felnőtt elf nő, elhagyva az elf
gyermekek puha, puffos ujjú játszóruháját. Új öltözködési stílusa
talán az udvari illemszabályok szigorát tükrözte, bár az igazat
megvallva Lauranát szemmel láthatóan kevésbé érdekelték az etikett
és a társadalmi protokoll áttekinthetetlen útvesztői, mint az
alacsonyabb sorból származó elfeket. Bizonyára elhagyja majd ezt a
természetességet, mikor felnő, gondolta sóhajtva Tanis. Hirtelen
rettenetesen öregnek érezte magát.
– Mennünk kell! – csiripelte Laurana. – Gilthanas azt mondta,
hogy látta őt a tér felé menni!
– Kit?
– Tűzkovács Mestert! – mondta Laurana, mintha ennél mi sem
lenne természetesebb.
Tanis felsóhajtott magában. Ebben a pillanatban nem igazán
óhajtotta végignézni a játékkészítő és a gyerekek újabb
összejövetelét, ám Laurana határozottan megragadta karját, így nem
maradt más választása, mint hogy botladozva vele tartson.
Valóban, mire odaértek a térre, a törpe kovácsot már körülvették a
nevető gyermekek. Laurana rögtön a kavarodásba vetette magát.
Tanis sóhajtott egyet, majd szokása szerint félrevonult a fák közé. A
tömeg nemsokára feloszlott, a gyermekek szétszéledtek, hogy
kipróbálják új játékaikat. Lauranát teljesen lenyűgözte a törpétől
kapott ajándék, egy apró, papírszárnyú madárka, ami valóban repült.
Tanis zsebre vágta a kezét és megfordult, hogy elmenjen.
– Jól van, pajtás, itt maradsz! – szólalt meg egy reszelős hang
Tanis mögött, mire a félelf riadtan megugrott, amikor egy nehéz kéz
esett a vállára. – Ezúttal nem szöksz meg!
Tanis megfordult és a törpével találta szemben magát. Tűzkovács
Mester szeme fényesen csillogott, akár a csiszolt acél. Az ifjú nem
tudta, mit mondjon, ezért inkább hallgatott, noha a szíve majd
kiugrott a torkán.
– No már most – kezdte gyöngéden a törpe –, tudom, hogy…
néhányaknak legalábbis… egy egyszerű játék nem elég ahhoz, hogy
elfeledtesse velük a gondjaikat. – Vágyakozva pillantott vissza a
boldog gyerekekre. – Bárcsak mindenkinek ilyen könnyen menne!
Pillantása ismét Taniséba fúródott.
 – De bárhogy legyen is, szeretném, ha ezt elfogadnád.
Egy apró csomagot nyújtott Tanis felé, aki azon vette észre magát,
hogy bizonytalan mozdulattal elveszi az ajándékot.
Nem tudta, hogy mihez kezdjen, így hát a madzaggal kezdett
bajlódni. A csomó végül kiengedett és a csomagolás a földre hullott.
Tanis a kezében tartott tárgyra meredt és a torka elszorult. Egy pár
tökéletes aprólékossággal megfaragott hal volt az. Mindkét hal egy-
egy apró aranyzsinegen lógott egy piciny keresztfáról, ami egy
sziklás patakágyon állt.
– Várj csak – mondta halkan a törpe –, hadd mutassam meg? –
Tömpe ujjhegyével gyengéden megérintette a keresztfát, mire az
forogni kezdett. A halak szelíden billegve jártak körbe-körbe az
alapzat körül. Úgy tűnt, mintha úsztak volna, kecsesen és szabadon,
ott, Tanis tenyerében.
– Ha kínosnak tartod, hogy játékot kapsz, akkor esetleg hívhatnád
„faszobornak” – ajánlotta a törpe a fiúra kacsintva.
– Csodálatos! – suttogta Tanis, és egy mosoly suhant át az arcán.

Tanis az udvaron várt aznap délután, amikor Tyresian

megérkezett, a nyomában Selenával, Ulthennel és Litanasszal. A
halas szobrot az egyik oldalfalra helyezte. Porthios egy pár pillanattal
később lépett ki a szárnyas ajtón. Éppen abban a pillanatban egy
esőcsepp hullott a teret keresztül-kasul átszelő ösvények egyikére, és
Tyresian, akinek térdig érő tunikája olyan színű volt, akár a
viharfelhők a fejük felett, bosszankodva pillantott fel az ólomszínű
égboltra.
– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha elhalasztjuk a mai órát –
jelentette ki az elf lord, mire társai Porthios kivételével
felsóhajtottak. A Szóló örököse mindössze komoran végigmérte a
csoportot, keskeny szemöldökét összehúzva felöltötte jellegzetes,
rosszalló arckifejezését.
 – Nos, akkor mivel fogunk szórakozni? – csípte el Tanis Litanas
motyogását, mire Selena kesztyűs kezével eltakarta száját és
felvihogott. A félelf összerezzent.
Csakhogy Tanis nem azért lövöldözött nyílvesszőket egész
délelőtt a szalmabálába, hogy most elhalasszák az órát. Egy
nyílvesszőt helyezett íjának húrjára, majd célra tartva felhúzta a
fegyvert. Hangja szándékosan lágyan zengett.
– Én nem vagyok olyan érzékeny, hogy egy kis eső megártson,
Lord Tyresian. Ha te másként vélekedsz, nyugodtan vonulj vissza.
Az egyik szolgáló talán gyújt majd neked tüzet. Ami engem illet, én
maradok.
A rövid hajú elf lord szögletes állátói a feje búbjáig elvörösödött.
– Folytatjuk – jelentette ki színtelen hangon.
Az eső még nem esett, Tanis pedig egymás után küldte először a
kék, majd a vörös tollú nyílvesszőket a cél felé, melyek villogva
szálltak keresztül az udvaron. Néhány lövedék a falba csapódott, de
az ifjú egyre állhatatosabban lőtte a szalmakazlat. Néha még a kerek
célt is eltalálta – bár a sárkányszem közepét nem sikerült kilőnie.
Tyresian a tőle megszokott módon kritizálta.
– Feszesen azt a vállat! Tartsd hátul azt a könyököd! Úgy lősz,
akár egy mocsári törpe, félelf! Tartsd nyitva mindkét szemedet! Meg
akarod becsülni, milyen messze van a cél, nemde?
Mikor végül a nehéz levegőben arca már nedves volt az
izzadságtól, Tanis egyik nyílvesszeje éppen csak centiméterekkel
hibázta el a sárkányszemet. Diadalittasan fordult Tyresian és a
pusmogó többiek felé. Selena, akinek violaszínű szeme alatt sötét
foltok látszottak, köpenyként tapadt Ulthenhez és nem bírta
abbahagyni a vihogást. Ulthen félhosszú, világosbarna haja a lány
vállára omlott, miközben kezét a lány szájára nyomva próbálta
elfojtani annak nevetését. Litanas úgy röhögött, hogy barna szeme
keskeny nyílássá zsugorodott. Velük ellentétben Lord Xenoth, a
Szóló tanácsnoka kifejezéstelen arccal állt az ajtó mellett. A másik
oldalon álló Porthiosra nem tett különösebb benyomást a mutatvány,
felvette Kova játékát, és lustán megpergette a keresztrudat,
körbeperdítve a halakat.
– Tessék! – kiáltotta kétségbeesetten Tanis. – Mi a baj ezzel?
Majdnem telitalálat! – Legnagyobb szörnyűségére azon vette észre
magát, hogy a könnyeivel küszködik. Ha most elsírom magam, akár
el is mehetek Caergothba, gondolta magában.
Porthios egy üres padra tette a fafaragást és előrelépve elvette
Tanistól a kőrisfából készült, sima, hosszú íjat. Arcán a büszkeség és
a kelletlenség viaskodott, és a félelf egy röpke pillanatig azt hitte,
hogy unokatestvérét kínosan érinti az eseményekben beállt fordulat.
– Ezt nézd meg! – Durva él érződött az elf lord hangjában.
Porthios szemmel láthatóan mindenféle erőlködés nélkül felajzotta az
íjat, majd egy nyílvesszőt küldött a célba, kettészelve Tanis
nyílvesszejét. Az íjat egyetlen szó nélkül visszaadta a fiúnak, majd a
szárnyas acélajtó felé indult. Tanis egy pillanatra ismét kelletlenséget
látott Porthios mélyen ülő szemében.
– De te sem kerültél közelebb, mint én! – ellenkezett az ifjú, mire
Porthios megperdült. Esőcseppek hullottak rájuk, és Tanis hallotta,
hogy Selena beküldi Litanast vízhatlan köpenyéért. Tyresian
felhorkantott.
Most, hogy háttal állt a bámészkodóknak, először villant át
együttérzés Porthios arcán, aki előrelépve megragadta Tanis karját.
– A nyílvessződre céloztam, kuzin, nem a sárkányszemre – szólalt
meg halkan. Zöld szeme, mely annyira hasonlított a Szólóéhoz,
figyelmeztetőn villant.
– Mondod most! – vitatkozott hangosan Tanis, akarata ellenére.
Érezte, hogy ökölbe szorul leengedett keze. Egy esőcsepp hullt
Porthios fejére, lesimítva sötétszőke hajtincsei egyikét. – Én azt
mondom, elvétetted a sárkányszemet!
Inkább csak érezte, mint látta, hogy Tyresian megjelenik mellette,
majd meghallotta az elf lord hízelgő hangját.
 – Ez úgy hangzik, mint egy kihívás, uram. Lássuk, mire képes
forrófejű fél-ember barátunk veled szemben, Porthios!
Az együttérzés eltűnt Porthios arcáról.
– Párbajra hívsz? – kérdezte halkan.
Mindannyian ránéztek. Tanis gyorsan döntött.
– Igen!
– Ez aligha tisztességes, Lord Porthios – kiáltotta Ulthen a padról.
– A félelf még csak most kezdte a tanulást. Kissé előnyben vagy vele
szemben.
– Túlteszek rajtad a céllövésben, Porthios – kiáltotta vakmerően
Tanis.
Porthios figyelmesen tanulmányozta Tanist, majd közelebb lépett
hozzá.
– Ne csináld ezt, Tanis! – dörmögte. – Ne kényszeríts arra, hogy
ezt tegyem!
Ám a félelf vére forrt az ereiben.
– Bármilyen körülmények között képes vagyok legyőzni téged,
Porthios! – válaszolt. Mostanra egyenletesen szitáló eső
homályosította el a környéket. – A feltételeket te szabod meg.
Porthios felsóhajtott, majd a lábuknál lévő mohát kezdte
vizsgálgatni.
– Négy nyílvessző fejenként – szólalt meg végül. – A te íjadat
fogjuk használni.
A szolgák sietve kis pavilonokat hoztak, melyek csíkos pányvái
alatt a selyembe öltözött ifjú nemesek menedéket lelhettek az eső
elől. Lord Xenoth eltűnt, majd egy csuklyás köpennyel tért vissza.
Tyresian, akinek haja szögletes koponyájára tapadt, hegyes füle
pedig kissé lekonyult az esőben, önmagát jelölte meg bírának, és
Porthios és Tanis közé lépett.
– Porthios Kanan az alábbi feltételeket szabja: Tanis, félelf lő
először, összesen négyszer. – Katonás hangja visszaverődött a
nedves kőfalakról. – A sárkányszem tíz pontot ér. A célpont bármely
más része ötöt. A szalmabála két pontot ér. Aki elvéti a szalmabálát –
mosolyodott el rosszindulatúan –, tíz pontot veszít. – Köhögött. –Ha
tüdőgyulladást kapunk ebben az istenverte időben, az mindkét
íjásznak ötven pontjába kerül, de mindannyian reméljük, hogy ez
nem fog bekövetkezni. – Litanas, aki eddigre két újabb köpennyel
tért vissza, megtapsolta a viccet. – Porthios skarlátvörös, Tanis pedig
kobaltkék nyílvesszőket kap. Kezdődjék a verseny!
Az eső még jobban rázendített. Hébe-hóba egy-egy babérlevél
hullott le a környező fákról, bukfencezett egyet, majd mozdulatlanul
elfeküdt, mintha valami dühös isten egy erdőt dobálna szerteszét.
Tanis elfoglalta a helyét, majd célzott a ferdén vágó esőben.
Meglepetésére a tömeg elcsendesedett mögötte, bár lehet, hogy a
csend inkább az időjárásnak volt köszönhető, mint amazok
udvariasságának. Ulthen és Litanas úgy néztek ki, mint a vízi elfek,
lábszárvédőik térdig vizesek voltak. Selenának, aki kiváltságos
helyen, a sárga-fehér sátorban ült, sokkal jobb dolga volt.
Tanis szinte gondolkodás nélkül engedte útjára a nyílvesszőt. A
lövedék imbolyogva csapódott a ponyvába a céltól jobbra és
ottmaradt, mint valami ragyogó kék folt a szürke háttér előtt.
– Két pont a félelfnek! – kiáltotta Tyresian. – Porthios következik.
A Szóló örököse, akinek arca maga volt a beletörődés, átvette
Tanistól a hosszú íjat. – Ne feledd, Tanis! Ezt nem én akartam! –
Tanis szenvtelenül fogadta pillantását, mintha még sosem találkoztak
volna.
Porthios egy nyílvesszőt helyezett az íjhúrra, megfeszítette az
ideget… Tanis pedig megdermedt a megaláztatástól.
Porthios jobbkezes volt. Most, a versenyben azonban
megfordította az íjat, és az ügyetlenebbik karjával ajzotta fel. Tanis
érezte, hogy arca előbb elfehéredik, majd elvörösödik. Az, hogy
Porthios a gyengébbik karját használta, olyan volt, mintha azt
mondta volna, hogy megerőltetés nélkül képes legyőzni ellenfelét.
Porthios szinte nem is célzott, mielőtt kilőtte volna a karmazsin tollú
nyílvesszőt, ami szilárdan megült a sárkányszemben.
– Tíz pont az elfnek! – kiáltotta Tyresian.
A következő kör ugyanezzel az eredménnyel zárult és Porthios
húsz ponttal vezetett a négy pontos Tanis ellen.
– Még mindig nincs késő visszakozni – javasolta csendesen
Porthios, mikor második telitalálata után visszaadta az íjat Tanisnak.
Ez egyszer Porthios barátai elhallgattak. – Elhalaszthatjuk ezt a
bohóckodást az esőre hivatkozva.
Szavai úgy csíptek, mint a körülöttük szakadó és a mohába fúródó
eső. Még Tyresian is bevonult az egyik pavilon alá. Csak a két küzdő
fél maradt a szakadó esőben. A félelf ismét a vonalhoz lépett.
Tanis harmadik nyílvesszője az esőt átszelve a cél felé szállt –
majd túlrepült rajta, lepattintva egy kis szilánkot a mögötte álló
falból.
– Mínusz tíz! – kiáltotta Tyresian. – Az állás a következő:
Tanthalas, félelf mínusz hat pont, három lövésből. Porthios, húsz
pont két lövésből.
Porthios felsóhajtott, majd olyan kézmozdulatot tett, ami azt
sejtette, hogy legszívesebben félbehagyná a versenyt.
– Gyerünk! – mondta Tanis. – Lőj!
Porthios, még mindig bal kézzel lőve, ezúttal még kevesebb ideig
célzott és nyílvesszeje a levegőn átívelve a középponttól egy
tenyérnyire csapódott be. Úgy tűnt, mintha nem is hallaná Tyresian
kiáltását.
– Öt pont. Ezzel mínusz hat pontja van a félelfnek és huszonöt
Porthiosnak.
– Semmiképpen nem győzhetsz – unszolta Tanist Porthios. –
Fejezzük be!
Tanis állkapcsa megfeszült, Porthios pedig elfordította a
tekintetét, miközben a félelf az eddigi legnagyobb gondossággal
igazodott a vonalhoz, a lövésre összpontosítva, maga elé képzelve,
ahogy eltalálja a sárkányszemet. Tanis becsukta a szemét, azt
kívánva, hogy most vele legyenek az istenek. Elképzelte Xenoth,
Selena és a többiek lenéző pillantásait és ettől felforrt a vére.
Összeszűkült szemmel célzott, majd elengedte a nyílvesszőt.
A kobalt tollú lövedék enyhe ívet írt le és Tanis szíve elszorult.
Aztán a nyílvessző ismét süllyedni kezdett és egyenesen a
sárkányszembe csapódott.
– Tíz pont! Tanisnak négy, Porthiosnak huszonöt pontja van.
Porthios visszautasította a felé nyújtott íjat.
– Hagyjuk ezt, félelf! Te még kezdő vagy. Hagyjuk ezt!
Tanis egy pillanatra majdnem megadta magát a Porthios zöld
szemében ismét felcsillanó együttérzésnek. Hirtelen fájdalmas
módon tudatára ébredt környezetének, a nedves moha párás
szagának, egy közeli fa alatt heverő összetört almák illatának, az
egyik lucfenyő ágai között a vihar elől bujkáló veréb távoli
csipogásának.
Aztán megszólalt Tyresian.
– Talán az íjnál „emberibb” versenyformát kellett volna
választanod, félelf. – Tanis érezte, hogy ismét felforr benne a düh.
– Lőj, Porthios! – förmedt rá ellenfelére. – Különben vesztettél.
A Szóló örököse, aki nyilvánvalóan belefáradt a játékba, karját
felemelte, majd egy fél pillantást vetve a célpontra, teljesítette Tanis
követelését. Több mint tizenöt lépéssel elvétette a célt.
– A végeredmény a következő: a győztes Porthios, tizenöt ponttal.
Összesen négy pontja van a fél-embernek, aki megpróbálta
bebizonyítani tudását egy elf sportágban – mondta színtelen hangon
Tyresian, majd sarkon fordulva a palota felé indult.
Még Selenának és Litanasnak is tátva maradt a szája a Tyresian
szavaiból áradó gúny hallatán, de követték őt a szürke zuhatagban
tompán fénylő acélajtók felé. Egyedül Ulthen tiltakozott.
– Ez nem tisztességes, Lord Tyresian – panaszkodott. – Minden
tőle telhetőt megtett.
 Tyresian válasza rövid volt.
– És mégsem volt elég, nem igaz?
Mikor az udvar kiürült, Porthios bizonytalanul állt Tanisszal
szemben, szemmel láthatóan nem törődve az özönvízszerű esővel,
ami úgy meghajlította a fák ágait, mintha azok nádszálak lennének.
A szégyen halvány árnyéka látszódott az elf lord sólyomszerű arcán.
– Tanis, én… – kezdte, majd félrehúzódott.
Az ifjú egy szót sem szólt, hanem lehajolt, hogy felvegye az
eldobott íjat. Aztán odament a falhoz és összeszedte a kék és vörös
nyílvesszőket, melyek tollait átitatta a mohafoltok körül összegyűlt
sár.
– Tanis – ismételte Porthios, és arca egyszerre azt a karakteres
vonást tükrözte, amely egyszer majd Szólóvá teheti őt, ha hagyja
kiforrni.
– Újabb játszmát akarok! – vetette közbe Tanis.
Porthiosnak leesett az álla. Felső ajkát ferdén felhúzta, mintha
nem hitt volna a fülének.
– Megbolondultál, Tanthalas? Te harmincéves vagy, míg én
nyolcvan. Már így is elég kínos helyzetbe hoztál ezzel a paródiával.
Az istenekre, párbajoznál te Lauranával? Mert nekem ezt jelenti ez a
komédia.
Tanis szándékosan félreértette Porthiost.
– Neked ez talán humoros, Porthios, számomra azonban halálosan
komoly. Újabb játszmát akarok!
Porthios csüggedten ejtette le a vállát.
– Esik, Tanis. Nem akarok ismét íjpárbajt vívni veled…
– Nem az íjainkat mérjük össze – erősködött a félelf. – Az
ökleinket.
– Micsoda? – csattant fel az elf lord. Tanis szinte hallotta, amint
unokabátyja azt gondolja: Micsoda emberi módja ez a vita
elintézésének.
 Lord Xenoth kivételével az összes néző fedél alá vonult száraz
ruhákért és forralt borért. A tanácsadó azonban az ajtó körül
őgyelgett, valószínűleg kettejük elfojtott hangú, metsző vitája keltette
fel érdeklődését. Pamacsszerű, ősz hajával, ráncos ajkával, ezüst
köpenyében, karjait a mellkasán összefonva az öreg tanácsadó egy
idősödő, hosszúszőrű macskára emlékeztetett, akinek ugyan hiányzik
már néhány foga, de azért még mindig kíváncsi.
Remek, gondolta Tanis. Jelenteni akarsz valamit a Szólónak? Hát
ezt majd jelentheted.
Ezzel Porthios arcába öklözött.
Egy pillanattal később a Szóló utódja a hátán feküdt a sárban, egy
darabka kitépett moharög még mindig a levegőben repült,
Porthios arcán pedig kába meglepetés ült, ami más körülmények
között talán nevetséges lett volna. Az eső elmosta hosszú
selyemtunikája színeit, és most sárga, zöld és kék patakocskák
folytak végig az elf lord mindkét karján. Szó szerint sárga volt a
meglepetéstől, Tanis pedig hahotázásban tört ki.
…aztán azon kapta magát, hogy valami egy kis barackfához
vágja. Olyan volt, mintha fejjel előre egy hatalmas sötét erdei
sündisznóra esett volna. Érezte, ahogy apró ágak karcolják fel az
arcát, hallotta, ahogy a kis gallyak elpattannak körülötte és érezte,
amint nedves, érett gyümölcsök esnek a fejére. Ütődött őszibarack
illata csapta meg az orrát.
Gyorsan belelendültek a küzdelembe. Az elf védte magát, ám
Tanis puszta indulatból verekedett. Az idősebb és gyorsabb Porthios
ügyesebben manőverezett. Ám a félelf ereiben csörgedező emberi
vér olyan erőt kölcsönzött Tanisnak, amivel a karcsú elf lord nem
rendelkezett. Így aztán, bár először Porthios elbánt a félelffel, Tanis
hamarosan érezte, hogy a harc az ő javára kezd változni.
– Fiúk! Fiúk! – Az új hang áthatolt a Tanis agyát elködösítő
dühön. A vér dübörgése egy darabig alábbhagyott a fülében, így
képes volt Lord Xenothra összpontosítani. Az öreg tanácsadó
hisztérikusan táncolt Porthios és Tanis körül. Most már egyikőjük
sem törődött a továbbra is zuhogó esővel. Az elf lord tunikájának
festése mostanra fakó zöldessárgává mosódott el, és ruhája eleje a
kulcscsontjától a hasáig szét volt szakítva. Vér csurgott az elf
szájából, egyik szeme pedig annyira bedagadt, hogy szinte nem is
látszódott. Xenoth köntösének alján egy sárfolt díszelgett. Tanis
lenézett saját ruhájára: egyik sáros mokaszinja az egyik pad mellett
feküdt. Homokszínű térdnadrágja szinte elveszett a nyálkás sárréteg
alatt. Az íj pedig – ami miatt mindez elkezdődött – darabokra törve
hevert a lába előtt. Bár ingét vérfoltok pettyezték, úgy tűnt, hogy
néhány apróbb zúzódástól és vágástól eltekintve nem sebesült meg.
Aztán Tanisnak hirtelen elállt a lélegzete. Kova faragása a gránit
úton feküdt, megrepedve és összetörve.
Miközben a ziháló tanácsadó a palota felé támogatta Porthiost –
”Ezért még megfizetsz, félelf!”, rikácsolta –, Tanis térdre borult és
óvatosan összeszedte a fafaragás maradványait. Az egyik hal épen
maradt, ám a vékony lánc, ami a keresztrúdhoz rögzítette, elszakadt.
Maga a keresztrúd hiányzott. Az alapzat pedig – a gyönyörűen
kifaragott sziklás patakfenék – középen kettétörött. Összegyűjtötte a
darabkákat – egy közeli tócsában megtalálta a keresztrudat is – majd
ingjének elejébe csavarta őket.
Tanis felnézett. Az ajtó bevágódott Xenoth és Porthios mögött, és
ő egyedül állt a szürke udvaron. Az eső tovább zuhogott.

A Napszónok hosszú, gyors léptekkel sietett végig a folyosón,

fűzöld köpenye úgy hullámzott mögötte, mint valami fantasztikus
viharfelhő, aranyozott szegélye furcsa, fémes villámként villogott.
Ám inkább a szemében szikrázó villámok késztették a megdöbbent
szolgálókat és udvaroncokat arra, hogy gyorsan félreálljanak az
útjából, mikor a palotán átvágva a családi lakosztályok felé tartott.
Mindannyian tapasztalatból tudták, hogy nem könnyű felbőszíteni a
Szólót, de az istenek legyenek kegyesek ahhoz a szerencsétlenhez,
aki az útjába kerül, amikor mégis elfogja a düh.
– Tanis! – kiáltotta szigorú hangon, miközben keresztültört a
félelf hálófülkéjébe vezető ajtón. – Tanthalas!
A szobában nem égett lámpás, ám egy alak, melynek körvonalait
megvilágította a Lunitari egyik ablakon beszivárgó vörös fénye,
megmoccant az ágyon.
– Tanthalas – ismételte Solostaran.
Az alak felült.
– Igen. – A hang olyan volt, akár az ólom, lapos, nehéz és szilárd.
A Szóló tüzet csiholt és meggyújtott egy apró lámpát. Az ágyon ülő,
magába roskadt alakra nézett és elállt a lélegzete.
Zúzódások és sebek borították Tanis arcát és karját. Az ifjú
megmozdult az ágyon, kezét oldalára szorítva hirtelen beszívta a
levegőt, majd ugyanolyan gyorsan kiegyenesedett ültében.
Az évek során Solostaran megtanulta érzelmeit a királyi udvarban
viselt hűvös álarc mögé rejteni. E kifejlesztett képesség most jó
szolgálatot tett neki, mikor nézte, hogy miként küszködik olyannyira
szeretett örökbe fogadott unokaöccse, hogy fenntartsa a
közömbösség látszatát, mintha egy sor hurka és zúzódás a
mindennapi élet része volna.
A Szóló állva maradt, hangjában nyoma sem volt melegségnek.
– A tisztességhez hozzátartozik, hogy elmondjam, Porthios nem
hajlandó magyarázatot adni a történtekre. És látszólag erőszakkal
vagy hízelgéssel mindenkit rávett arra, hogy hallgasson az ügyről,
meglepetésemre még Lord Xenoth-t is. Te elmondanád, mi történt
ma az udvaron?
Az ágyon ülő alak csendben maradt. Aztán Tanis lenézett az ölébe
és megrázta a fejét. A Szóló kérlelhetetlenül folytatta.
– Valahogy nem lep meg a szűkszavúságod, Tanthalas. És nem
foglak kényszeríteni rá, hogy beszélj – még akkor sem, ha ez valóban
hatalmamban állna. Úgy tűnik, hogy ezt neked és Porthiosnak
magatoknak kell elintéznetek. De mondok neked valamit. –
Elhallgatott. – Hallod, amit mondok?
Az alak bólintott, de nem nézett fel.
A Szóló tovább folytatta.
– Jó. Akkor jegyezd meg. Ez soha többet nem fog előfordulni.
Soha. Nem engedem, hogy a fiam és az… unokaöcsém a sárban
fetrengjen, mint a… mint az…
– Mint az emberek – fejezte be halkan Tanis. A szavak
megremegtek az esti levegőben.
Solostaran felsóhajtott, próbálta másképpen megfogalmazni a
dolgot, de aztán úgy döntött, legjobb az őszinteség.
– Igen, ha úgy tetszik. Mint az emberek.
Az ágyon ülő alak várt pár szívdobbanásnyi ideig, majd ismét
bólintott. Solostaran közelebb lépett hozzá. Tanis szorongatott
valamit a kezében. Egy faragott halat, talán? Halvány gyanú kezdett
motoszkálni a Szóló agyában.
– Csak azt ne mondd, hogy mindez egy törött játék miatt történt! –
fakadt ki.
Mikor Tanis nem válaszolt, Solostaran felsóhajtott és távozni
készült.
– Ideküldöm Miralt némi gyógykenőccsel. Aludj egy keveset? –
Hangja ellágyult. – Hozassak még valamit vagy valakit, Tanthalas?
Mikor végre válaszolt a félelf, a hangja olyan halk volt, hogy a
Szóló alig hallotta.
– Tűzkovács Kovát.
 6. fejezet

Egy új barát

D obd csak oda a kohó mellé, pajtás! – szólt Kova, miközben

odament boltja rendetlenebbik részébe.
megkönnyebbülten felsóhajtott, miközben elengedte a
nehéz zsákot, ami csattanva esett a földre.
Tanis

– Nem szó szerint értettem – morogta Kova a kifulladt félelfnek,

miközben óvatosan lecsúsztatta válláról az iszákot.
– Bocsánat – mondta Tanis fáradtan, fájó karját dörzsölgetve.
Éppen most értek vissza egy ércgyűjtő körútról, és Tanis csak most
csodálkozott el azon, hogyan hagyhatta, hogy a törpe rábeszélje a
dologra. Pár órával ezelőtt, a kora reggeli napsütésben Kova üres
zsákokkal a kezében délre indult. Egy mérföldnyi kellemes gyaloglás
után az erdőt sziklás külszíni vájat váltotta fel, amelyet rozsdásnak
látszó kődarabok borítottak, amire a kovács azt mondta, hogy vasérc.
Tíz perccel később Tanis azt vette észre, hogy azzal a súllyal
tántorog, amit a törpe a vállára tett.
– Nem lenne egyszerűbb lóval elszállítani? – kérdezte az ifjú
összeszorított foggal.
– Lóval? – horkantott fel Kova. – Megbolondultál? Reorxra!
Egyetlen épeszű törpe sem bízná az érc szállítását egy őrült állatra!
Tanis tudta, hogy nincs sok értelme a törpével vitázni. Kova úgy
emelte fel a saját zsákját – amiben legalább ötször annyi érc volt,
mint Taniséban –, mintha tollpihével lett volna tele, majd elindult
vissza a város felé. Tanis a tőle telhető módon, botladozva követte,
miközben emlékeztette magát, hogy legközelebb legyen óvatosabb,
mikor Kova felveti, hogy „sétáljanak egyet”.
 Az ifjú szinte mindennap találkozott Kovával azóta, hogy a Szóló
egy héttel ezelőtt egy késői estén üzenetet küldött a törpének,
melyben arra kérte, látogasson el a félelfhez a palotába. Akkor apró-
cseprő dolgokról beszélgettek, az időjárásról, Vigaszról, a
fémmunkálásról és faragásról, de a kissé megviseltnek tűnő Tanis
látszólag némi vigaszt merített a találkozásból. Azóta már csaknem
elmúltak a karcolások és a zúzódások, ám a félelf és a Szóló örököse
közt tátongó szakadékot csak sokkal lassabban lesznek képesek
áthidalni.
– De hogy fogsz vasat csinálni ebből a kőből? – kérdezte Tanis,
mikor a törpe felemelte a bolt mögött álló kohó nehéz fedelét.
– Gyakorlat teszi a mestert – válaszolta Kova. – Legalábbis ezt
szokta mondani a nagyapám, az öreg Tűzkovács Reghar. Mármint
anyám szerint ezt mondta.
Az égetett agyagtéglából épült kerek kohó olyan magas volt, mint
a törpe. Az alja tölcsérszerű volt egy apró lyukkal, az alatt pedig egy
sisak nagyságú olvasztótégely állt. Tanis Kova utasításai szerint félig
telerakta a kohót egymásra rétegezett vasérccel, kőszénnel és valami
krétaszerű kővel, amit Kova mészkőnek hívott. A kovács a kohó
alján lévő apró ajtón keresztül meggyújtotta a szenet, majd az ifjú
segítségével visszarakták a kohó fedelét.
– És most? – kérdezte Tanis.
– Várunk – felelte Kova, leporolva kormos kezét. – Miután a szén
felforrósodott, a vas kiolvad a kőből, belefolyik az olvasztótégelybe,
csak a salak marad hátra belőle. Ám ez beletelik egy jó napba,
úgyhogy nézzünk inkább más dolog után.
A törpe megmutatta Tanisnak, hogy milyen lesz a vas, miután
kifolyt a tégelybe: egy nehéz, fekete göröngyöt adott a kezébe, amit
nyersvasnak nevezett.
– És ebből készülnek a kardok meg a tőrök? – kérdezte Tanis,
mire Kova hahotázni kezdett.
– Szükséged lesz pár leckére, pajtás – jegyezte meg a kovács.
 – Nekem? – kérdezte az ifjú. Látta a törpét a kohónál dolgozni, és
tudta, micsoda erőt és akaratot öl Kova abba, hogy a fémet saját
elképzelése szerint alakítsa. Hogyan tudná ő a kemény vasat valaha
is saját akarata szerint formálni?
Ám a kovács villogó tekintete nyilvánvalóvá tette Tanis számára,
hogy nincs helye vitának. A félelf figyelmesen hallgatta, amint a
törpe elmagyarázta, hogy a nyersvas túlságosan rideg ahhoz, hogy jó
penge készülhessen belőle, ezért előbb újra meg kell azt olvasztani.
Kova azt is megmutatta, hogyan. A nyersvasat egy olvasztótégelybe
rakta, majd azt a nehéz üllő mellett lévő tűzverembe tette, a szén
közé. Aztán Tanis addig dolgozott a fújtatóval, míg a szén folyékony
ékkőre nem kezdett hasonlítani. Fekete füst bodorodott felfelé, ahogy
a vas megolvadt. Miután lehűl, kovácsoltvas lesz belőle, magyarázta
a törpe, ami már nem olyan merev, mint a nyersvas.
– De ha túl lágy, akkor nem készülhet belőle jó kard – vetette
ellen Tanis.
Kova bólintott. Egy nehéz fogóval megfogta a vasdarabot, és
addig hevítette, amíg izzani nem kezdett. Ekkor az üllőre rakta és
finom fekete port szórt rá, ami majdnem úgy nézett ki, mint a
szénpor, ám annál csillogóbb volt. Kova Reorx Leheletének nevezte.
– Tudod, régen egy gonosz thán megparancsolta a kovácsának,
hogy készítsen egy olyan kardot, aminek sosem csorbul ki az éle –
mesélte Kova. – A kovács az életével fizetett volna, ha hibázik. A
feladat ugyan lehetetlennek tűnt, ám a kovács Reorx egyik kedvence
volt, és az isten rálehelt a puha vaskardra, miáltal az erős és kemény
lett, így az éle sokáig nem csorbult ki.
Kova kétrét hajtotta az izzó fémdarabot, majd laposra kalapálta.
Ismét felhevítette, még több fekete port szórt rá, majd újra
kikalapálta. Ezt aztán többször is megismételte.
– Amit most itt látsz – szólalt meg elégedetten Kova, a fogóval
tartva a forró fémdarabot –, elég kemény ahhoz, hogy erős legyen,
ugyanakkor pedig nem túl törékeny. Ez az acél, Tanis.
 Az ifjú új szemszögből kezdte vizsgálni az izzó fémet. Az arany
gyönyörű, és az elfek örömüket lelték az ezüstben, de ezekben a sötét
időkben az acél volt a legértékesebb portéka Krynnen.
– És most mit csinálsz vele? – kérdezte Tanis.
– Én semmit – vágott vissza Kova. – Majd te!
– De én nem tudom megmunkálni az acélt!
– Addig én sem tudtam, amíg meg nem próbáltam – jelentette ki
mogorván Kova, és egy nehéz kalapácsot nyomott az ifjú kezébe.
Innen már nem volt visszaút. Tanis felsóhajtott. Először is azt
kellett eldöntenie, mit akar készíteni belőle. Ám ez egyszerű volt.
Már régóta áhítozott egy olyan vadászkésre, mint amilyen
Porthiosnak volt.
A törpe Tanis kezét irányítva megmutatta a félelfnek, hogyan
izzítsa fel az acélt, hogyan tartsa a fogóval az üllőn, és hogyan üssön
rá a kalapáccsal úgy, hogy ne fröccsenjen a kezére a forró, repdeső
fémhab.
– Ne csak csapkodd, pajtás – mondta Kova. – Legalább annyira az
akaratod formálja az acélt, mint amennyire a karod ereje. Képzeld
magad elé, amit csinálni akarsz! Összpontosíts a képre! Aztán sújts le
és figyeld, mi történik!
Tanis követte az utasításokat, miközben arra gondolt, mennyivel
egyszerűbb Kovától vagy Miraltól tanulni, mint Tyresiantól. Kezdett
alakot ölteni a kés.
Az ifjú érezte, hogy melegség árad végig a karján és felkúszik a
mellkasába. Csak a kohó melege az, hajtogatta, de valahogy érezte,
hogy ez nem teljesen igaz, és arra gondolt, hogy talán megértett
valamit abból, amit a törpe érzett akkor, amikor az üllő mellett állva
meglátta a pengét az élettelen vasdarabban, és tűzzel és kalapáccsal,
szívvel és lélekkel életre keltette azt.
– Most pedig hűtsd le, amíg még tűzforró – utasította Kova, Tanis
pedig az üllő mellett álló, félig teli vizeshordóba dugta a vékony,
hegyes acéldarabot. A felszisszenő gőz vörösen párállott a kohó
fényében. – Ettől keményebb lesz a fém – magyarázta a törpe.
Tanis kihúzta a vízből a megfeketedett, durva acéldarabot és
kritikus szemmel vizsgálta.
– Nem is néz ki igazán késnek.
– Badarság! – dörmögte Kova. – Nagyon is jó a késed. Csak ki
kell fényesíteni, és meg kell élezni a fenőkövön. Azután teszel rá egy
markolatot, és majd meglátod.
Tanis elvigyorodott. Az acél idomtalannak tűnt és nem is volt
teljesen sima, de mégis az ő kése lesz.
– Köszönöm, Kova – mondta, de a törpe a fejét rázta.
– Te csináltad, nem én – felelte.

Kova eltűnődött. Az őszi napok egyre rövidebbek lettek. A

nyárfák levelei csiszolt aranyként, a tölgyeké pedig rézként csillogtak
a napfényben. Mostanában már nemegyszer dérlepte füvön és fákon
csillant meg a felkelő nap első sugara. Ám ahogy beköszöntött a
reggel, a fagy elolvadt, a nap felszárította az utcákról a nedves ködöt,
délutánra pedig, habár a tiszta levegő hűvös volt, álmosító meleg
fény árasztotta el a várost.
Kova boltja mögött egy alacsony, mohos kőfal állt, melyen túl egy
kis rét húzódott, ami egy repkénnyel benőtt nyárfa- és fenyőligetben
ért véget. Qualinost számtalan kertjével és udvarával ellentétben a rét
és a liget gondozatlan volt. Ezek inkább egyszerűen az erdő
maradványai voltak, úgy maradtak, amilyenek azelőtt voltak, hogy
Kith-Kanan Qualinestibe vezette volna népét. Azokra az időkre
emlékeztettek, amikor még nem volt város és nem voltak elfek, csak
a sűrű, árnyas erdő és a szél zenéje.
Néha Kova tartott egy kis szünetet, és kijött a kohó füstös
melegéből, kurta lábát lóbálva felült a falra, és tüdejét teleszívta a
tiszta levegővel. A rét túloldalán álló liget vigaszi útjára
emlékeztette, mely keresztülvezetett Qualinesti erdején, és megint
csak azon kapta magát, hogy azt latolgatja, nem kellene-e rövidesen
útra kelnie. Ezek a napok derűsek és melegek, Kova, mondogatta
magának, de ahogy az acél kemény, olyan biztos, hogy a tél már itt
van a nyakunkon. És habár semmi kétség, hogy a tél enyhe lesz itt az
erdőben, a világ többi részén viszont nem így áll a helyzet, és ha elég
bolond vagy ahhoz, hogy ezt megtapasztald, akkor jéggé fagysz
majd, mielőtt elérnéd Vigaszt.
De úgy tűnt, hogy mindig akad egy újabb tennivaló, mielőtt
megfontolhatná a távozást. Lady Selenának egy teljes, tulipán alakú
poharas készletet ígért. Egyedül ez kétheti munkát jelentett, de mikor
elkészült velük, máris sietve azon munkálkodott, hogy elkészítsen
egy díszes esküvői paszományt az egyik fiatal nemes számára, aki
egy elf hajadonnak kívánt udvarolni. Aztán a Szóló őreinek
parancsnoka lépett be a bolt ajtaján, kétségbeesve kardja egyensúlya
miatt, melyet állítása szerint az elf kovácsok sikertelenül próbáltak
kijavítani. Kova számára olyannyira kézenfekvő volt a probléma
megoldása – a markolaton lévő díszes kosár teljesen felborította a
fegyver egyensúlyát –, hogy ugyancsak rossz véleménnyel lett volna
magáról, ha nem segít. Amilyen sűrűn nőtt a szakálla, olyan sűrűn
kapta a megbízásokat.
Egy öltözet új ruhától eltekintve, amelyet a Szóló tisztelete jeléül
készíttetett számára, Kova sötét, tarkóján összefogott hajával és
övébe dugott bozontos szakállával alig különbözött önmagától ahhoz
a naphoz képest, amikor először tette lábát Qualinesti földjére.
Nehéz, vasalt bakancsát azonban elcserélte egy pár puha bőrből
készült csizmára, és habár lába kétszer akkora volt, mint bármelyik
elfé, legalább léptei nem dübörögtek úgy, akár a mennydörgés.
A ruhái pedig… Kova általában nem hordott zöldet, ám a szabó,
akit a Szóló küldött, csak csettintett a nyelvével és a fejét rázta,
mikor meglátta a rozsdaszínű anyagot, amit a kovács új őszi ruhája
számára választott. Az öreg elf a smaragdzöld mellett kardoskodott,
de a törpe tiltakozott ellene, mondván, túl rikító. Mikor azonban
végül felpróbálta, az öreg szabó összecsapta a tenyerét.
– Ez tagadhatatlanul te vagy, Tűzkovács Mester – jelentette ki.
– Valóban? – kérdezte Kova, összehúzott szemmel méregetve
magát a fényes ezüsttükörben.
– Valóban – felelte határozottan a szabó. – Egyszerűen ragyogóan
nézel ki!
– Tényleg, Kova – jegyezte meg a sarokban ülő Tanis.
Ragyogóan? gondolta a törpe kritikusan szemlélve tükörképét,
majd elvigyorodott. – Nos, talán tényleg – hagyta helyben.
Tanis nevetett.
Abban a pillanatban az ifjú bukkant fel a kovács boltjánál.
– Micsoda szerencse! Társaságom akadt – horkantott Kova, bár
mosolygott. – Hol van az az ördögfióka Laurana? Csodálom, hogy
nem vonszolt magával, hogy belerángasson valami zajos játékba
vagy valami hasonlóba.
– Megpróbálta – jelentette ki Tanis. Leszakított két almát az egyik
roskadozó gyümölcsfáról, a jobbikat Kovának dobta, aztán keresett
egy kényelmes helyet a falon, majd szemét lehunyva hátradőlt, és
hagyta, hogy a nap csukott szemhéjára süssön. Kova meglepetten
vette észre, hogy kissé hegyes füle és enyhén mandulavágású szeme
ellenére Tanis ebben a pillanatban úgy néz ki, mint egy ember. Erről
ismét Vigasz jutott az eszébe és beléhasított a honvágy.
– Ma nem volt kedvem játszani – folytatta Tanis. – Ráadásul vele
volt Gilthanas, és nem hiszem, hogy ő azt akarta volna, hogy velük
tartsak – nyitotta kerekre a szemét.
– Ugyan! – Kova válla felett hátrahajította az almacsutkát, majd
kezét a szakállába törölte. – Biztos vagyok benne, hogy Laurana
fivére nem így érez.
– Többé nem akar semmilyen kapcsolatba kerülni velem – közölte
Tanis komoran, a törpe felé fordulva. – Mindig is úgy tekintettem rá,
mint a saját bátyámra, de most úgy tűnik, ő csak Porthiost akarja
követni, mint valami kiskutya. Porthios pedig sosem viselkedett úgy,
mintha a bátyám lenne.
A fájdalom árnyéka suhant át a félelf durva arcvonásain. Kova
felsóhajtott és Tanis vállára tette erős, megkérgesedett kezét.
– Nos, pajtás – szólalt meg halk, reszelős hangon –, nem lehet
megmondani, az emberek néha miért teszik azt, amit tesznek. De ne
ródd fel ezt nekik. Biztos vagyok benne, hogy minden megváltozik
majd.
– Sejtem, miért viselkedik így – válaszolta Tanis, de nem
bocsátkozott részletekbe. Kova pedig, aki megérezte, hogy vannak
bizonyos területek a félelf életében, amibe senki mást nem avat be,
semmit nem szólt. Természetesen kiszedte Lauranából Porthios és
Tanis verekedésének történetét – csak az istenek voltak a
megmondhatói annak, hogy a lány honnan derítette ki mindezt –, ám
tartózkodott attól, hogy ezt megemlítse újdonsült barátjának.
Egy darabig sütkéreztek a napon, majd az ifjú egyszer csak
megkérte Kovát, hogy ismét meséljen neki Vigaszról és a világról.
Ez már megszokott dolognak számított. A fiú látszólag nem tudott
betelni ezekkel a történetekkel.
– De mit csináltál azután, hogy a négy útonálló leütötte az őröket?
– kérdezte tőle Tanis. Kova arról a napról mesélt, mikor egy csapat
rabló nagy csetepatét rendezett az Utolsó Otthon fogadóban.
– Nos, vészjósló egy helyzet volt, én mondom neked, pajtás.
Úgyhogy megemeltem a kalapácsomat… – a nagyobb hatás kedvéért
megragadott egy kósza botot – … és aztán… ööö… és aztán… – A
törpe hirtelen tudatára ébredt, hogy az ifjú csillogó szemmel bámulja.
– És aztán mi történt, Kova? – kérdezte izgatottan Tanis. –
Egyszerre harcoltál mind a négyükkel?
– Hát, ööö, nem egészen – felelte Kova. Valahogy ez a történet
jobban hangzott, amikor néhány kupa sör után mesélte. – Tudod, ott
volt ez a kósza korsó a földön és… ööö… sötét volt, és tudod, nem
néztem a lábam elé…
 – És megbotlottál – folytatta Tanis, és mosoly terült szét az arcán.
– Egyáltalán nem botlottam meg! – Kova kis híján kiabált. –
Megtévesztettem őket, és a kalapácsom egyenesen a banditák
vezérének a homlokán csattant, így ni. – Ezzel egy félig rothadt
almára csapott a bottal. Az alma lét fröcskölve szétrobbant, Tanis
pedig megértette a meglehetősen látványos lényeget.
– Ez csodálatos! – áradozott Tanis, mire Kova felhorkantott,
mintha az egész semmiség lett volna.
– Néha azt kívánom, bárcsak én is Vigaszban születtem volna –
mélázott el halkan Tanis, észak felé, a távolba meredve, tudván, hogy
arra van Vigasz. Elhajította az almacsutkát, majd búcsút intett
Kovának.

A reményteli szavakhoz hűen, amelyeket a Szóló akkor mondott,

mikor a törpe Qualinestibe érkezett, Kova és a Szóló, bármilyen
valószínűtlennek is tűnt, barátok lettek az eltelt pár hónap során. Ha
fél évvel ezelőtt valaki azt mondja Kovának, hogy Qualinesti
uralkodója lesz a barátja, bizonyára fizetett volna az illetőnek egy
korsó sört a remek viccért. Habár látszólag egy világ választotta el a
magas, fejedelmi uralkodót a zömök, egyszerű törpétől, mindketten
nyíltan kiálltak véleményük mellett, ami könnyedén áthidalta a
kettejük közti távolságot.
Így aztán Kova azon vette észre magát, hogy a palota kertjében a
Szóló oldalán sétálgatva távoli tájakról és korokról beszélget, vagy
hogy a Szóló jobbján ül valamelyik fejedelmi vacsorán.
Természetesen néhány udvaronc méltatlankodott emiatt, de Kova
rájött, kitől örökölte a makacsságát Porthios és Laurana.
Különösen az utóbbi hetekben, Kova annyira közel került
Solostaranhoz, mint Tanishoz. A Szóló díszőrsége, akiknek
mellvértjén finoman megmunkált ezüstből a Nap és a Fa jelképe
ékeskedett, többé nem állította meg, amikor az uralkodó
előszobájába lépett. Ehelyett mosolyogva üdvözölték és
előrekísérték, hogy bekopoghasson a Napszónok üvegfalú
előcsarnokának ajtaján. Az uralkodó személyes szolgái pedig szigorú
parancsba kapták, hogy a Solostaran asztalán álló ezüsttál mindig
tele legyen a törpe kedvenc csemegéivel, szárított gyümölccsel és
mázzal bevont dióval. Az őszi nap sugara átszűrődött az üvegen,
fénye a padlóra terített friss, zöld kákára esett, amitől a szoba lágy
fénybe borult, mint valami erdei tisztás.
A Szóló kifejezte azon reményét, hogy Tanis nincs Kova terhére
azzal, hogy állandóan a sarkában van.
– Ugyan – horkantott Kova. – Nem hinném, hogy akkora öröm
lenne egy füstös kohó mellett álldogálni egy magamfajta zsémbes
törpe társaságában. De ne aggódj Tanis miatt! Rendes kölyök.
A Szóló elmosolyodott, majd bólintott.
– Igen, azt hiszem az.
Felállt, majd az ablakhoz lépve, a messzeségbe bámult, mintha
azért kelt volna fel, hogy eltöprengjen valamin. Aztán megfordult és
tiszta tekintetével a törpére nézett.
– Tanis sokat jelent nekem, Kova, és úgy hiszem, neked is
barátod. Tudom, hogy hallottál születése körülményeiről, arról,
hogyan ölte meg egy rablóbanda a bátyámat, Kethrenant, és hogyan
támadták meg a feleségét, Elansát. – Felsóhajtott. – De nem hiszem,
hogy megértenéd, vallójában micsoda nyomorúságos idők voltak
azok. Azokban a hónapokban, amikor Elansa a szíve alatt hordta a
gyermeket úgy tűnt, mintha már meghalt volna. Olyan volt, mint aki
már feladta. És amikor Tanis megszületett, Elansa örökre elment. De
Tanis akkor is a bátyám feleségének a fia. Nem tudtam hátat
fordítani neki.
Úgy tűnt, mintha a Szóló egy láthatatlan ellenféllel vitatkozna, és
nem egy történetet mesélne a barátjának.
– Így aztán magammal hoztam őt ide, hogy saját gyermekemként
neveljem fel.
 Felsóhajtott, majd visszaült a törpével szemben. Kova a szakálla
végét babrálta. Komor egy történet volt.
– Voltak, akiknek nem tetszett a döntésem – mesélte a Szóló, mire
a törpe felpillantott. – Úgy tűnt, nem mindenki képes megbocsátani a
gyermek születésének körülményeit. Egy gyermeknek, Kova – egy
apró gyermeknek! Mit vétett abban, hogy a bátyám meghalt? Mit
vétett abban, hogy Elansa is eltávozott? – A Szóló arcán átsuhant a
felidézett gyötrelem.
– És azok, akik nem fogadták el…? – kérdezte halkan Kova.
– Ők megmaradtak, és a népemet ismerve csak kevéssé változtak.
Még mindig nem vagyok biztos abban, hogy mennyit vett észre
mindebből Tanis, bár gyanítom, hogy a fiú sok mindent nem mond el
nekem. Csak azt remélem, hogy a szíve elég erős lesz hozzá, hogy
elviselje. Azt hiszem, nem tettem neki nagy szívességet azzal, hogy
idehoztam. De látod, miért kellett így lennie, Kova?
A Szóló mereven fürkészte a törpét, sötétszőke haja megcsillant
az erős fényben.
– A magunknak teremtett béke ellenére is az Összeomlás óta eltelt
évszázadok sötét idők voltak, teli bánattal és felfordulással. Tanis
ennek a bánatnak a gyermeke. És ha neki nem tudok örömet szerezni,
akkor hogyan lehetne enyhíteni bármelyikőnk bánatát? Az elfek vagy
Qualinesti bánatát? – A Szóló megcsóválta a fejét, majd halványan
elmosolyodott. – Attól tartok, elkalandoztam. – Kova felállt. –
Sajnálom, hogy elraboltam az idődet. Egyszerűen csak annyit
akartam mondani, örülök, hogy Tanis barátja lettél. Attól félek, hogy
az unokatestvéreitől eltekintve talán te vagy számára az első.
Kova bólintott, majd odacsörtetett az ajtóhoz, de mielőtt kilépeti
volna rajta, megfordult és elgondolkodva nézett elf barátjára.
– Köszönöm – mondta rekedtes hangon. – A kettő közül ő az
egyik első barátom. – Ezzel a kovács távozott, becsukva maga
mögött az ajtót.
 Kova első Qualinesti-béli tartózkodása végre véget ért. Ő, Tanis,
és a többiek a város szélén, a két folyón, a Könnyek és a Remény
folyóján átívelő híd mellett álltak. A reggel szürke volt és hűvös, a
metsző levegőben pedig mintha a hó illata terjengett volna.
– Szóval tényleg menned kell – szólalt meg halkan Tanis, a
szakadékon túlra bámulva.
– Úgy van, azt hiszem, itt az ideje – válaszolta Kova. – Ha
szerencsém van, otthon érem meg az első havat.
Tanis csak bólintott.
– Hiányozni fogsz – bökte ki végül.
– Ha! – dohogta mogorván Kova. – Nem csodálnám, ha tíz percen
belül már meg is feledkeznél rólam. – Ám a törpe a félelfre kacsintott
és Tanis elmosolyodott.
A kovács búcsút intett a híd mellett összegyűlt kis csoportnak:
barátjának, a Szólónak, és a csuklyás mágusnak, aki visszatartotta
Lauranát attól, hogy közelebbről megvizsgálja a szakadék peremét.
Lord Xenoth látványosan távol maradt, mint ahogy Porthios és
barátai is. Miután többször is ígéretet tett arra, hogy visszatér. Kova a
vezetőjét követve átcsörtetett a hídon, bár nem anélkül, hogy el ne
mondott volna egy-két imát, melynek szavai visszaverődtek a hideg
kőről.
Tanis elmosolyodott, majd felsóhajtva szorosabbra húzta maga
körül a köpönyegét és megfordult, hogy visszamenjen a városba.
 7. fejezet

Halál az erdőben

Ö. u. 308, kora tavasza

K ova ki nem állhatta a lovakat – állítása szerint allergiás

rájuk –, és akkor sem ült volna fel egyre sem, ha az élete
múlna rajta – nos, esetleg akkor. Mindenesetre
megveregette szürke öszvére. Fürgeláb nyakát és szeretetteljes
pillantást vetett Qualinesti ezüstös nyárfáira és vaskos tölgyeire.
A Vigasz és a Naptorony közötti húsz éves ingázás után csaknem
kiismerte a Qualinostba vezető csapást – amit a Napszónok által
felbérelt és különlegesen kiképzett vezetőkön kívül – akik a
vendégeket kísérték oda-vissza –, csak kevés elf mondhatott el
magáról. Néha persze elvétett egy-két fordulót, ám Kova úgy
gondolta, hogy gyenge kifogás egy dombi törpe számára, ha nem
találja meg a helyes utat az erdő jelei alapján.
Az igazat megvallva azonban jelen pillanatban sem volt igazán
biztos benne, merre is jár. Visszaült Fürgeláb hátára, felfigyelve az
erdő földszagára. Feje felett egy tölgyfán egy mókus csacsogott és
egy halom zöld levelet hajigált felé. A törpe tömpe ujjaival fürgén
elkapta a csokrot és visszadobta az állatnak.
– Jó lesz még a fészkedhez! – kiáltotta. – Ugyanis, ha nem
tévedek, akkor családi ügyeken jár az eszed mostanában.
Egy másik mókus jelent meg az egyik közeli ágon, mire az első
állat még egy utolsó levélcsomót vágott a törpe fejéhez, majd a
jövevény után ugrándozott.
 Kova nagyot sóhajtott. Tavasz volt, itt volt az ideje, hogy
visszatérjen Qualinostba. Nehéz volt az út vissza Vigaszba azon az
őszön, mikor első itt-tartózkodása után elhagyta az elf várost. A hó
éppen akkor kezdett el szállingózni, amikor elérte a selyemfaligetet,
melynek hatalmas ágai adtak otthont Vigasz falujának. Elf kísérője
gyorsan visszafordult, és Kovának egyedül kellett odacammognia a
havon keresztül a földön épült kis házához. Otthona hideg volt és
üres, az egyik sarokban kucorgó egértől eltekintve.
A kandalló melege és az Utolsó Otthon fogadó törzsközönsége
ellenére is magányos volt az a húsz évvel ezelőtti tél. Az elkövetkező
tavasszal Kova azt vette észre, hogy gondolatai minduntalan a délre
fekvő erdők és Qualinost felé kalandoznak, miközben azon tűnődött,
vajon mi történhetett Tanisszal.
Egy hét sem telt bele, és Kova találkozott a fogadóban egy
idegennel, akiről kiderült, hogy nem más, mint egy qualinesti elf, aki
üzenetet hozott a Szólótól: szívesen látják Kovát, ha vissza kíván
térni hozzájuk. És ő bizony visszakívánkozott. Legközelebb több
mint egy évet töltött az elfeknél, mielőtt ismét emberi társaságra
vágyott volna. Végül kisebb változtatásokkal kialakított egy
látogatási rendet és kora tavasztól késő őszig Qualinostban
tartózkodott. Újabban kezdett eltűnődni azon, hogy egyáltalán miért
tér vissza Vigaszbéli örömtelen kis otthonába.
A Napszónok lassan felhagyott azzal, hogy minden tavasszal a
törpéért küldessen, tudván, hogy Kovának a város iránt érzett
szeretete úgyis visszahúzza őt délre, míg egy reggelen csörömpölve
fel nem tűnik a Qualinosttól nyugatra fekvő hídon. A kovács, mielőtt
átkelt volna az építményen, a magasságtól tartva sosem mulasztott el
egy sor fohászt eldarálni, amitől még egy caergothi
rakodómunkásnak is égnek állt volna a haja. Érkezése mindig
megmulattatta az elfeket.
 Most azonban még mindig több órányi lovaglás várt reá. Kova a
megpakolt Fürgeláb oldalába vágta csizmája sarkát, remélve, hogy az
állat most az egyszer tiltakozás nélkül gyorsabb ügetésbe fog.
Az persze megmakacsolta magát.

Han-Telio Teften kereskedőútja jól sikerült. Hangtalanul

fütyörészett, és már nem először áldotta a Napszónokot, akinek a
nem elfekhez fűződő kötetlen viszonya az utóbbi években
megkönnyítette a kereskedők dolgát.
A fiatal elf barna szeme felragyogott, amikor – az úton már vagy
ötvenedszerre – karcsú keze egyik vászon nyeregtáskájára csúszott.
Minden egyes alkalommal tudtán kívül megszorította a szíj csomóját,
amellyel még szorosabbra húzta a táska zárját. Mikor az út
kiszélesedett, és ő lovával egy kis tisztásra ért, egy kis bőrzacskót
húzott elő és tartalmát a tenyerébe szórta. Három áttetsző fehér opál
világított kérges, napbarnított kezében.
– Gyönyörű! – lehelte. – A jövőm kulcsa!
Valami megzörrent tőle balra, mire felkapta a fejét és óvatosan
körülkémlelt. Qualinestiben évek óta szinte még csak nem is
hallottak útonállókról, de az utóbbi hónapokban nyoma veszett
utazókról érkezett jelentés. Miután azonban percekig nem történt
semmi, Han-Telio tovább csodálta az opálokat és felsorolta mindazt
a csodás dolgot, amit rajtuk venni fog.
– Először is kell egy otthon – merengett. – És persze berendezési
tárgyak. És egy darabka föld, ahol az én Ginevrám illatos
gyógyfüveket termeszthet majd.
Aztán természetesen ott volt maga Ginevra, a kökényszemű elf
hajadon, aki megígérte neki, hogy hozzámegy feleségül, ha Han-
Telio állni tudja a házassági kiadások rá eső részét. A lány
gyakorlatias fogadalma arra buzdította a kereskedőt, hogy hónapokat
vándoroljon, finom elf ékszerekkel, selyemruhákkal, kvarc
szobrocskákkal és természetesen Ginevra népszerű gyógyírjaival
kereskedve. És most végre eleget keresett ahhoz, hogy teljesítse az
egyezség rá eső részét.
Nem vette észre azonnal a lényt. Legelőször a szagra figyelt fel, a
rothadó szemét édeskés szagára. A bűzre és lovának hirtelen
összerezzenésére figyelt fel.
Han-Telio felnézett és egyszeriben érezte, hogy végtagjai
elnehezülnek. Nem egészen húszlépésnyire előtte egy hatalmas,
gyíkszerű teremtmény állt az ösvényen. Szürkésbarna bőre
ugyanolyan színű volt, mint mögötte a kitaposott ösvény. A
szörnyeteg szarus homlokából karnyi hosszúságú szarvak hajlottak
hátrafelé. Mellső mancsa öt ujjban és hathüvelyknyi karomban
végződött. Pofáját kissé kitátotta, minden egyes leheletével egy újabb
bűzös pamacsot küldött az elf kereskedő felé. A lény leginkább egy
szárny nélküli sárkányra hasonlított. Szaruval borított teste négyszer
hosszabb volt az elfnél, vékony, ostorszerű farka pedig cseppet sem
volt kisebb annál.
– Egy tylor! – hőkölt hátra a kereskedő. Ezek a szörnyetegek még
az általuk kedvelt száraz területeken is csak ritkán fordultak elő.
Soha egyetlenegy sem bukkant fel közülük Qualinesti erdeiben. És
bár a kereskedő utazásai során messzire eltávolodott elf
szülőföldjétől, még sosem látott tylort.
Azt azonban tudta, hogy ezek a lények erősek… és halálosak, és
ha nyers erővel nem érnek célt, hát szerfelett értenek a mágia
nyelvén is.
Han-Telio lova megtorpant és a rémülettől moccanni sem tudott,
szeme tágra nyílt, orrlyukai kitágultak, mellső lába mintha a földbe
gyökerezett volna. A kereskedő a gyeplőt rángatta, de az állat nem
törődött parancsaival és rugdosásával. Az erdő teljesen elnémult az
elf feje felett lévő tölgyfa ágainak nyikorgásától eltekintve.
– A lovad nem fog megmozdulni, elf.
A férfi vadul pillantott körbe, remélve, hogy egy megmentő az –
és remélhetőleg jobban fel van fegyverezve, mint egy elf kalmár –,
aki készen áll arra, hogy harcba szálljon az ő oldalán. Mély és
reszelős hang volt, olyan, mintha levegő suhant volna el a homokkő
pikkelyek felett. Pikkelyek… Han-Telio érezte, hogy hullámokban
tör rá a félelem. A gyíkra bámult.
– Úgy van, elf. Én szóltam.
A tylor a közös nyelven beszélt hozzá.
A hang cselekvésre ösztönözte a reszkető kereskedőt. Az opálokat
hasított tunikájának egyik zsebébe csúsztatta, majd miközben a lény
veszélyes, éles farkával kígyózva két lépést tett felé, az elf remegő
kézzel megpróbálta kinyitni vászon nyeregtáskáját, hogy előhúzhassa
a benne lévő rövidkardot.
Ám a nyeregtáskákat összekötő szíj csomója ellenállt
próbálkozásainak és reménytelenül összegabalyodott. A tylor újabb
lépést tett előre, a szag erősebb lett. Han-Telio felismerte a bűzt.
A rothadó hús bűze volt az.
– Hová mész, elf? – dörrent meg ismét a hang. – Úgy látszik, a
lovad nem hajlandó megmoccanni.
Han-Telio nem tudta, miért válaszol. Talán azért, hogy időt
nyerjen.
– Ginevrához – felelte, egyik kezével a gyeplőt, a másikkal a
nyeregtáskákat rángatva. Szaggatottan lélegzett. – Haza kell mennem
Ginevrához.
A kereskedőnek végül erőt adott a félelem, és a szíjat elszakítva
előhúzta rövidkardját.
Mikor Han-Telio ismét felnézett, a tylor csak pár lépésre volt tőle
és fejét ingatva próbálta megigézni prédáját. A kereskedő akarata
ellenére is lenyűgözve nézte, ahogy a lény elhaladt először egy
lucfenyő, majd egy nagy kvarcszikla előtt, és bőre előbb zöld, majd
rózsás árnyalatot öltött, végül pedig visszaváltozott szürkésbarnává,
ahogy ismét az út elé került. Álcázza magát, ötlött fel az elfben a
mellékes gondolat. Egy hősies kitöréssel a szörnyeteg felé bökött a
kardjával.
 – Egy ilyen nyeszlett bicska nem sokat ér a hozzám hasonló ellen,
elf – dörögte a szörny, pikkelyes pofája két karnyújtásnyira volt a
kereskedőtől. Aztán a tylor sivítása belehasított a tisztás csendjébe,
melybe Han-Telio a velejéig beleborzongott.
A kereskedő lovát végre mozgásra ösztökélte a rettenet, és
elhátrálva megfordult, hogy elmeneküljön. A tylor azonban
előrevetette magát és fűrészfogas állkapcsával megragadta a ló
nyakát, miközben Han-Telio felkiáltott és leugrott a nyeregből. A
kereskedő ismét felsikoltott, amikor a tylor farka a kobra
gyorsaságával csapott le rá. A sziklás földre zuhanó elf test kis híján
ketté volt tépve. Három opál gurult a vértócsába.

Üvöltés hangzott fel a távolból, miközben Kova hiába rángatta

öszvére gyeplőjét, hasztalan próbálva rábírni az állatot, hogy tovább
folytassa az utat Qualinost felé. A kovács egy pillanatra megdermedt,
riadt kék szeme centiméterekre volt Fürgeláb ostoba barna szemétől.
Aztán erőtlen sikoly szállt keresztül az erdőn, és a törpe keze a harci
szekercére vándorolt, miközben megfordult és megpróbálta
megtalálni a hang forrását. A háta mögött Fürgeláb idegesen kaparta
a földet.
A sikoly újra felhangzott, ezúttal hangosabban, majd hirtelen
elnémult. A hang pontosan elölről jött.
– Reorx mennydörgése! – kiáltott fel a törpe, és felpattant
Fürgeláb hátára. – Nyomás, te átkozott öszvér, különben
gondoskodom róla, hogy minotaurusz-eledel legyen belőled!
Fürgeláb most az egyszer engedelmeskedett a parancsnak, és
olyan gyorsan ügetett végig a csapáson, amennyire csak nagy patáitól
tellett. Kova közben előhúzta rövidkardját. Tíz perc – a nyugtalan
törpe számára egy örökkévalóság – múlva Fürgeláb zihálva torpant
meg, kétségkívül egy csata színhelyén.
A törpe először csak csendben ült a nyeregben, nem szállt le
hátasáról, azt latolgatta, hogy vajon még mindig a közelben
ólálkodik-e az a lény, amelyik ilyen pusztítást végzett. Hatalmas
vágásnyomok látszottak a tölgyfák kemény kérgein. Több tucat
karcsú nyárfa hevert szilánkokra szabdalva a csapás mindkét oldalán.
A kitaposott földön lévő tócsa minden kétséget kizáróan vér volt, és
már kezdett barnulni. Amott a sűrű aljnövényzet előtt, egy rózsaszínű
kvarc-sziklán kiterjedt vérfolt látszódott. Fürgeláb megmoccant,
mintha meg akarna ugrani. Kova megnyugtatta az öszvért, majd
csendben lecsusszant a nyeregből.
Az erdő csaknem teljesen csendes volt, mintha semmi sem lenne
rendjén Krynnen. Apró pipacsok nyíltak Kovától jobbra a nedves
földben, ám ő nem látott azon túlra, a tízlábnyira virító, friss
leveleket hozó bozótosba. Jobbjában a szekercével, bal kezében
pedig a rövidkarddal várakozott. Enyhe szellő lebegtetett meg
néhány fekete és ősz szőrszálat Kova szakállában, magával hozva a
tavalyi hó, a nyirkos talaj és a vér sós illatát.
Nem történt semmi.
A zömök törpe csupán pár pillanatot lazított, aztán ugyanazzal a
kezével, amelyikben a rövidkardot tartotta, megfogta az öszvér
gyeplőjét és óvatosan körbejárt a tisztáson, miközben megállt, hogy
megvizsgálja a nyomokat és a növényzetet megtépázó vágásokat.
– Az biztos, hogy nagy lény, hosszú farokkal – tűnődött,
miközben éles szemével egyfolytában az aljnövényzetet pásztázta és
egyre szorosabbra fogta csatabárdja nyelét. – Olyan, mint egy gyík.
De itt, az erdőben?
Érezte, hogy tekintete elmosódik, miközben lassan körbejárt a
tisztáson. Egy tölgyet, egy sziklát és egy tucat nyárfát látott
elhomályosult pillantásával.
– Egy erdei gyíknak nincs sok értelme – tűnődött, miközben
pillantása egy tőle nagyjából húsz lábra álló göcsörtös tölgyre esett.
Amíg merengett, látása ismét kitisztult.
 A fa törzséből félúton kiálló ágon újabb elkenődött vérfoltot vett
észre. Az ág felett pedig… … valami visszanézett rá. És a szemében
értelem csillogott.
Kova érezte, ahogy a tylor borotvaéles fogai a feje mögött
csattannak össze, miközben ő a tisztáson keresztül a bozótosba
vetette magát. A nedves talajra esett, és inkább hallotta, mint látta,
hogy Fürgeláb elviharzik mellette. Talpra kecmergett, a szakálla
csupa sár volt, és kétségbeesetten nézett körül, a szörny után kutatva.
Reorx kohójára, mi a fene volt ez? futott át az agyán.
A teremtmény, amely egy pillanatra beszorult egy tölgyfa és egy
lucfenyő közé, elharapta az örökzöldet és keresztülvágva a tisztáson,
ismét utána vetette magát.
Egyenesen Kovára rontott, aki olyan sebesen kezdett szaladni,
hogy bizonyára meglepte volna lassú mozgású rokonait. A kovács
ötven lépés után utolérte Fürgelábat, aki nagyobb teste miatt nem
tudott olyan gyorsan átjutni a fák között, mint Kova. Az öszvér
azonban erősebb volt, mint a törpe, így fej-fej mellett futottak.
Mögöttük a tylor a vérükre szomjazva, üvöltve lökte félre útjából a
fákat. A törpe és az öszvér a bozótban csörtettek, míg végül Kovának
már fogalma sem volt, merre járhatnak.
– Reorx! – zihálta, mikor egy újabb tisztásra ért az öszvérrel a
sarkában. A rét közepén egy jókora, kiszáradt tölgy terebélyesedett,
olyan hatalmas, hogy csak hat-hét ember tudta volna átkarolni.
Törzsének egyik fele árnyékba borult… nem, nem is árnyékba borult,
hanem egy bemélyedés volt rajta.
Sőt, nem is bemélyedés volt az, hanem egy nyílás. A fa belülről
üreges volt.
Mikor Kova mögött a tylor előrontott az erdőből, a törpe beugrott
a faodúba. Az öszvér serényen követte.
– Fürgeláb! – ellenkezett a törpe, mikor a büdös öszvér
izzadságtól habzó testtel nekinyomódott a sötét üregben. Kova a
hasadék felé fordult, azon gondolkozva, hogy kihajítsa-e rajta az
állatot.
A nyílás azonban eltűnt. Odakint a tylor tiltakozva üvöltött és
sivított, újra és újra a fának vetette magát. Aztán varázsszavakat
kezdett kántálni.
Kova azon kapta magát, hogy a teljes sötétségben állva tömzsi
karját a remegő öszvér nyaka köré fonja. Legalábbis ő azt hitte, hogy
Fürgeláb az, aki remeg.
– Reorx mennydörgése! – fohászkodott. – Most mihez kezdjek?
Kitapogatta a nyeregtáskát Fürgeláb hátán, majd kovát és acélt
húzott elő. Pár pillanat múlva, miközben az odú visszhangzott a
mágikus szavaktól és a tylor csapásaitól, Kova kitapogatott egy
faágat a tűlevelekkel borított földön és meggyújtotta. Fürgeláb egyre
szorosabban simult a törpéhez, aki ingerülten csapott rá.
– Menj arrébb, te ostoba! – zsémbelődött. Majd az égő fáklyát
feltartva Kova megvizsgálta a tölgy alját. Vékony talajréteget vett
észre. Beledugta tömzsi ujját, és fát tapintott ki.
Ez nem is volt annyira meglepő egy üreges fa esetében, ám valami
faragást is érzékelt ujjaival.
Kova ismételten arrébb lökte Fürgelábat és félresöpörte a földet,
míg a faragás láthatóvá nem vált.
– Reorx kalapácsára! – lehelte. – Egy rúna!
Közelebb hajolt hozzá, nem törődve a fáklyával, amelyből hirtelen
egy szikra pattant ki, egyenesen a száraz tűlevelek közé. Azok lángra
kaptak és a tűz hamarosan körbegyűrűzött az odú peremén. Az
öszvér remegve állt a lángok között, és ügyet sem vetett a kovács
erőfeszítéseire, aki megpróbálta őt a lánggyűrűn túlra átvonszolni.
Kova nem volt biztos benne, mi is történt ezután. Az egyik
pillanatban még a lecövekelt öszvér hámját rángatta, a másikban
pedig már egy hatalmas tölgyfateremben termett, amely látszólag az
alatt a hely alatt volt, ahol még egy pillanattal korábban mindketten
álltak.
 A kamrában csak egy hisztérikus málhás öszvér és egy nála csak
valamivel nyugodtabb törpe zaklatott légzése hallatszott. Kova
feltartotta a hevenyészett fényforrást. A kupolás teremben
kényelmesen elfért volna egy egész sereg.
– Az istenekre, a tölgyfa szívében vagyunk! – közölte az
öszvérrel, akit látszólag hidegen hagyott a hír. A törpe lehajolt és
rövidkardjával megböködte a talajt. – Ez a fa még mindig él. –
Felegyenesedett és körülnézett a helyiségben.
A tűz fénye visszaverődött az élő tölgyfa rézszínű falairól, rejtve
hagyva az árnyékban megbúvó bütyköket és göcsörtöket. Úgy tűnt,
mintha több járat is nyílt volna a teremből, akár a hatalmas, üreges
gyökerek.
A balján álló Fürgeláb prüszkölt. Szemmel láthatóan magához tért
a pillanatokkal korábban átélt megrázkódtatásból. Az öszvér
körülnézett, szemében tompa kíváncsiság csillant. Aztán a terem
közepén kiszúrt valamit, ami egy hatalmas itatóra hasonlított, és
öszvér ösztöneinek engedelmeskedve cselekedni kezdett.
Odacsoszogott a favályúhoz és remegő orrlyukakkal megszimatolta a
peremét.
A körülbelül öt láb átmérőjű medencében tiszta víz volt. A víz
felszínén egy liliom – egy arany liliom – úszott, melynek levelei
semmiben sem különböztek egy átlagos liliométól, ám virága
színaranyból volt. Kova kinyújtotta a kezét és áhítattal érintette meg
a virágot. Egy ilyen csodálatos dolog nem lehet gonosz, gondolta.
Ahogy megérintette a virágot, az kinyílt, és egy elf asszony tiszta
hangja töltötte be a termet:
– Jól van, jól van, a kapu kitárult, a csillag ezüst, a nap pedig
arany, dobd az érméd, hová mész, majd kapaszkodj és érintsd meg az
aranyat.
Kova hátrahőkölt, gyanakvó pillantást vetve maga köré, mintha
arra számított volna, hogy egy csilingelő hangú, gyönyörű elf leány
lép majd elő a gyökérszerű barlangok egyikéből.
 – Most mitévő legyek? – suttogta, majd Fürgelábhoz fordult,
mintha tőle várna választ, ám az állat csak bután bámult vissza rá.
– Ó, csak egy öszvérrel ne essen csapdába az ember! – sóhajtott.
– Nos, azt mondta, hogy dobjak be egy pénzérmét és hogy a kapu
nyitva áll. A kapu az egy ajtó – magyarázta Fürgelábnak. – És úgy
tűnik, errefelé semmilyen ajtó nincsen, úgyhogy talán ez a virág
segíthet rajtunk.'
Kova az egyik zsebébe nyúlt és előhúzta egész téli vigaszi
keresetét: egy aranypénzt.
– Nos, ha éhen halok, akkor nem számít, hogy van-e pénzem vagy
nincs – érvelt, majd a mézsűrű folyadékba dobta az érmét.
A folyadék kivilágosodott, mintha valahol a mélyben, a tölgyfa
húsában kigyulladt volna egy lámpás.
– Reorx! – motyogta Kova, és Fürgeláb sörényébe kapaszkodott,
hogy onnan nyerjen támogatást. Az izzadt állat megböködte őt az
orrával, mintha bátorítaná.
– Ó, jól van – csattant fel Kova, aztán megfontoltabban folytatta.
–Lehet, hogy a virágba kellett volna dobnom az érmét, úgy tűnt,
mintha a liliom beszélt volna. – Megérintette az egyik arany szirmot
és…
…Hirtelen melegség öntötte el a törpe testét, és mikor az öszvér
felé fordult – miközben rádöbbent, hogy sosem értékelte az állat
drága, odaadó lelkét –, látta, hogy Fürgeláb tiszta szemében is
hasonló ragyogás csillan. Kova később váltig állította, hogy abban a
pillanatban száz meg száz lant hangja töltötte be a kamrát. A terem
elhomályosult körülöttük. Kova látta, hogy az öszvér nehéz szemhéja
lecsukódik, és ő is így tett.
A terem hirtelen zajjal telt meg, és Kova a fa helyett követ érzett a
lába alatt. Kinyitotta a szemét.
Ott állt sárral, tűlevéllel és öszvér-izzadsággal borítva, és karjával
az illatozó öszvérbe kapaszkodott. Körülötte és alatta tátott szájjal
állt Tanis, Miral és több elf udvaronc. Kova körbepillantott.
 A Naptorony szónoki emelvényén állt, Solostarannal, a
Napszónokkal. És egy öszvérrel.
Fürgeláb kinyitotta a száját és elbőgte magát. Kova ezt úgy
értelmezte, mint javaslatot arra, hogy ő is mondjon valamit.
– Szóval – szólalt meg. – Hát visszajöttem.
 8. fejezet

A viszontlátás

A
palota egyik vendégszobájában a törpe egy hatalmas,
virágillatú buborékokkal teli kádban pancsolt, vidáman
emésztve a kiadós ebédet, amit a Szóló készíttetett számára
– vadpulykát őszibarackmártással és egy, Kova saját
nyeregtáskájából származó, hatalmas korsó vigaszi sört. Egyetlen
flaska kivételével az összes kilyukadt, és a vad hajsza nyilvánvalóan
nem használt az utolsó megmaradt sörnek sem, de azért iható volt,
legalábbis a törpe szerint.
A kovács tudta, hogy odakinn a palota istállójában Fürgeláb is
remek bánásmódban részesült. Az állat, amely szemmel láthatóan
teljes mértékben a teleportálás szeretetteljes hatása alá került, eleinte
meg sem akart válni a törpétől. Kova elmesélte Solostarannak és az
udvar többi tagjának, hogy mi is történt vele valójában, és hallotta,
amint Xenoth azt magyarázza a többieknek, hogy az elmúlt hetekben
néhány elf egy ritka, mágiát is használó tylorra bukkant a
szakadéktól nyugatra. Ezenközben a szürke öszvér végig követte a
kovácsot a Naptoronyban mindenhová, miközben gyengéden
bökdöste őt az orrával, szőrös állát a törpe vállára hajtotta és halálos
rúgásokat osztogatott a túl közel merészkedők felé.
Kova csak akkor tartott szünetet az elbeszélésben, amikor a Szóló
kiküldte a Toronyőrök egy csoportját, hogy keressék meg a tylort. A
vadászatot tovább nehezítette, hogy a törpe nem volt biztos benne,
pontosan hol is támadt rá a szörny. Mindössze annyit tudott, hogy az
eset az egyik ösvényen történt, több mérföldre Qualinosttól, és a
bozótoson keresztül való fejvesztett menekülés teljesen összezavarta,
így nem emlékezett, hogy hol talált rá a tölgyfára.
A Szóló, akit aggodalommal töltött el, hogy máris magára kell
hagynia barátját egy ilyen, kis híján végzetes támadás után,
ragaszkodott hozzá, hogy a törpe pihenjen pár órát a palotában Miral
felügyelete alatt, aki, ha a szükség úgy hozza, a segítségére lehet.
Kova tiltakozott ugyan, kijelentve, hogy olyan makkegészséges, mint
egy nála kétszer fiatalabb törpe, ám Solostaran bámulatosan
makacsnak bizonyult.
Így hát most Miral egy padon üldögélt a kád mellett, Kova pedig a
vízben áztatta magát, vastag, őszülő szakállát a víz alá nyomva
figyelte, amint apró buborékok törtek azon keresztül a felszínre.
Azon tűnődött, hogy vajon a boltja lakórészét is fel tudná-e
szerelni egy ilyen csodás találmánnyal. A törpék általában irtóztak a
víztől – persze a hideg folyóvíztől, amiben halak, békák és még ennél
is undorítóbb lények éltek, és amely elég mély és veszélyes volt
ahhoz, hogy egy óvatlan törpét egészen Reorx kohójáig sodorjon –,
ám ez valami egészen más volt.
– Egy sla-mori-hoz volt szerencséd – magyarázta Miral Kovának.
– Ó, nem, nem hinném – felelte szórakozottan a kovács. – Lord
Xenoth azt mondta, hogy azt a gyíkot tylornak hívják. Hacsak nincs
köze a tylornak a sla-mori-khoz – vonta fel kérdőn a szemöldökét.
A mágus letörölt egy izzadtságcsöppet az arcáról, majd
hátravetette karmazsin csuklyáját. Sápadt arca kísértetiesnek tűnt,
szeme alatt sötét karikák húzódtak. Mindazonáltal türelmesen
válaszolt.
– A sla-mori ősi nyelven „titkos járat”-ot jelent – magyarázta. –A
legenda szerint sok van belőlük Qualinestiben, de szinte lehetetlen
megtalálni őket. Úgy látszik, hogy az a tölgy egy ilyen bejárat volt.
Erre már Kova is felfigyelt.
– És hová vezetnek ezek a… ezek a… sla-mori-k? – kérdezte.
 – Nyilvánvalóan fontos helyekre – felelte Miral magától
értetődően. – Végül is a Naptorony uralkodói emelvényén kötöttél ki.
Szünetet tartott, szemmel láthatóan összeszedte a gondolatait, és
rendszerint rekedtes hangja most még ércesebben zengett.
– Úgy tartják, hogy még a Szürkekőt is Qualinestiben, az egyik
sla-mori-ban lehet megtalálni. De a leghíresebb sla-mori állítólag
Pax Tharkasba vezet – folytatta, a Qualinestitől délre húzódó hegyek
közt megbúvó híres várra utalva. – Azt beszélik, hogy Kith-Kanan
teste a pax tharkasi sla-mori-ban nyugszik.
– Ezek szerint több sla-mori is van? – kérdezte Kova, és
belemerült az illatos vízbe, míg a haja lebegni nem kezdett és
legyezőszerűen szét nem terült az arca körül. A magas, rozettás
mennyezetre bámult és felsóhajtott.
Miral megvárta, amíg a törpe ismét előbukkan a habokból.
– A legvénebb elfek azt mesélik, hogy a Qualinost körüli terület
több sla-mori-nak is otthont ad, amelyek bejáratai jól el vannak
rejtve, és csak a megnyitásukhoz megfelelő hatalommal megáldott
elf – vagy mint most már tudjuk, törpe – férhet hozzájuk. – A mágus
félbeszakította okfejtését. – Mi a baj? – kérdezte.
A törpe felült és most aggódva nézett körül a fényűzően
berendezett szobában.
– A vödröt keresem – mondta Kova.
– Vödröt? – nézett rá Miral. A mágus hirtelen felnevetett. – Nem,
nem vödörrel merjük ki a vizet.
Ezzel felállt és a kád végéhez lépett.
– Akkor mágikus? Tudod, hogy mi a véleményem a mágiáról –
jelentette ki Kova, homlokát ismét aggodalmasan ráncolva. – Ez a
kád mágikus? Egy ilyen szerkezetet biztosan varázslat működtet –
mondta, hirtelen elszomorodva. A dombi törpék nem bíztak a
mágiában.
Miral csupán a fejét rázta.
 – Elfelejtettem, hogy még nem voltál itt azóta, hogy beszereltettük
ezeket a találmányokat. Gnómok tervezték őket.
– Gnómok? – kérdezte hitetlenkedve a törpe. – Reorxra!
Soha semmi nem működött jól, amit gnómok terveztek. Ami azt
illeti, minden bizonnyal szerencsésnek mondhatja magát, amiért még
mindig életben van. Kova, nem törődve a kuncogó mágussal,
átvetette magát a kád peremén és a vastag sárga törölközőbe
burkolózott, amit egy szolga hagyott az egyik kőlapon.
A mágus a fejét csóválva mosolygott és könyékig feltűrte nehéz
gyapjúköpenye ujját. Belenyúlt a vízbe, egy darabig keresgélt, majd
megrántott valamit. A vízszint egy böffenés kíséretében apadni
kezdett. Miral egy parafa dugót emelt a magasba, amihez egy lánc
volt erősítve.
– A vizet a padlóba vezetjük el – magyarázta. Kova
bizonytalannak tűnt.
– Minden tiszteletem az elfeké, de ami azt illeti, ez nem tűnik túl
praktikus megoldásnak – kockáztatta meg. – Egyenesen az épület
alapjára. Nem meglepő, mivel gondolom gnómoktól származik az
ötlet. Azt azonban be kell vallanom, hogy az elfektől egy kicsit azért
többet vártam.
Miral letűrte köpenye ujját és egy frissen vasalt, fehér inget
nyújtott át a törpének.
– Mi alakítottuk át. A gnómok a lefolyót – azt a lyukat, amibe ez a
dugó való – eredetileg a felső peremre tervezték – magyarázta a
köpönyeges elf. – Egy örökkévalóságig tartott, mire elfogyott a víz.
Meg kellett várni, amíg elpárolog.
– De akkor is… – tiltakozott a törpe, miközben felhúzta
rozsdabarna lábszárvédőjét.
– A víz egy körkörös, csőszerű szerkezetben gyűlik össze a padló
alatt.
Miral mutogatva vázolta az egészet.
Kova térdre ereszkedett és bekukkantott a kád alá.
 – Hogyan töltitek fel? – tudakolta.
– Vödörrel.
Kova később elhozta Fürgelábat, akit mostanra lecsutakoltak, így
szőre tiszta lett és fényes, sörénye pedig – a bohókás lovásznak
köszönhetően – be volt fonva és rózsaszín szalagokat tűztek belé. A
törpe egy hevenyészett istállóban helyezte őt el egy melléképületben,
közel boltjához és kohójához – ez a munka két további utat jelentett a
bolt és a melléképület között, mivel Fürgeláb ügyesen átrágta a
rekesz bőrkallantyúját és Kova megérkezése után pár pillanattal már
ott is termett a törpe boltja előtt.
A kovács végül úgy barikádozta el az istállóban az állatot, hogy
egy létrát ékelt az épület ajtaja és egy kis almafa közé. Már csaknem
végzett söráztatta nyeregtáskájának kipakolásával, amikor egy alak
jelent meg az ajtóban.
A lenyugvó nap fényében nem ismerte fel azonnal látogatóját,
csak a körvonalait látta, ám a jövevény kezében tartott üvegedény
formája már elég ismerős volt.
– Elf gyümölcsbor – jegyezte meg Kova. – Egyedül Tanis, Félelf
úszhatja meg, hogy ezzel állít be hozzám.
Tanis szélesen elmosolyodott, az üveget pedig a faasztalra tette.
– Úgy gondoltam, ezzel begyújthatod a kohót – mondta. –
Gyorsabb, mint a tűzcsiholás.
Távol álltak egymástól. Tanis keresztbefonta karját izmos
mellkasán, Kova tömzsi keze pedig tele volt barna és smaragdzöld
tunikákkal. A törpe szerint a ruháknak csodálatos sörszaguk volt,
mindazonáltal úgy gondolta, hogy ki kell mosnia azokat, mielőtt az
udvarba lép majd.
Végül Kova szólalt meg rekedtes hangon.
– Úgy gondolom, most, hogy felnőttél, és olyan magas lettél, mint
egy nyárfa, és csaknem olyan erős, hogy fél kézzel felemelj, jobb
dolgod is van annál, hogy egy mogorva, középkorú törpével lebzselj
a kohó körül.
 – Én pedig azt hiszem, hogy mivel körbeutaztad egész Ansalont és
elkergettél egy feldühödött tylort, nem akarod, hogy zaklassalak –
vágott vissza a félelf.
Néhány percig csendesen tanulmányozták egymást. Aztán mintha
mindketten megelégedtek volna a látottakkal, bólintással üdvözölték
a másikat. Tanis leült egy gránitpadra, egyik lábát felhúzta, majd erős
karját térdére fektette. Izmos külseje emberi ősére utal, gondolta
Kova.
A törpe nekilátott, hogy egy egész évszaknyi használatlanság után
rendbe hozza a kohót, és dicsérte magát, amiért olyan remekül
kitakarította a helyiséget ősz végén, öt hónappal korábban.
A kohó, ami egy megemelt kandallóra hasonlított, az apró lak
hátsó falának legnagyobb részét elfoglalta. Mint valami vastag
fatörzs, a hátsó falon keresztül egy kőből és habarcsból épült kémény
emelkedett fel, amelynek hátulján elég nagy nyílás volt ahhoz, hogy
beleférjen egy surranó – habár Kova előbb költözött volna az
Abyssba, semhogy az örökké kíváncsi lények akár egyikét is
szeretett kohója közelébe engedje. A kohó elfekre méretezett elülső
szegélye kényelmetlen magasságban volt, éppen a dereka fölé ért a
törpének, aki sokszor zsémbelt is emiatt.
– Szóval, miről maradtam le az elmúlt öt hónapban? – kérdezte
Kova, miközben ágakat és száraz fakérget rakott a kohó hátulján lévő
mélyedésbe. Kételkedő pillantást vetett az üveg borra, majd kihúzta a
dugót és loccsantott belőle a gyújtósra. – Remélem nem repít el Xak
Tsaroth-ba – motyogta, miközben megtapogatta zsebeit, kova és acél
után kutatva, majd eszébe jutott, hogy valószínűleg mindkettőt
elejtette a sla-mori bejáratánál.
– Van nálad kova és acél, pajtás? – kérdezte.
Az ifjú a zsebébe túrt, előhúzta a kért tárgyakat, majd egymás után
Kovának dobta. A törpe köszönetet motyogva ütötte össze őket. A
gyújtós hussanva lángra lobbant, a törpe pedig sietősen elhátrált.
Mikor a tűz izzássá mérséklődött, óvatosan pár szem szenet tett a
gyújtósra, és várta, hogy tüzet fogjanak. Tanisra nézett, készen rá,
hogy meghallgassa a helyi híreket.
– Még mindig Lord Xenoth a főtanácsadó, habár Porthios kérésére
Litanast kinevezték mellé segédnek – mesélte Tanis, miközben
figyelte, ahogy Kova egy lapátnyi szenet dob a tűzre. – A Szóló nem
kívánta megsérteni Lord Xenoth érzéseit – végül is Xenoth azóta a
Napszónok tanácsadója, amióta Solostaran apja elfoglalta a pozíciót
–, és nem akarta, hogy Xenoth úgy érezze, egyedül nem képes többé
ellátni a feladatait. Habár kétségkívül ez az igazság.
Az utolsó szavak kissé kesernyésre sikeredtek.
– Fogd meg a fújtatót és segíts nekem, pajtás – szólt rá Kova.
Tanis megragadta a szerszámot, és levegőt fújt a tűzre. Kova ezalatt
szénkupacot emelt a tűz mindkét oldalán. – Szóval Xenoth rossz
néven vette a dolgot? – érdeklődött.
– Nem örült.
A kurta válasz regéket mesélt arról, hogy a tanácsadó milyen
véleménnyel volt a változtatásról.
Kova megrázta a fejét és együttérzően gondolt Litanasra, jóllehet
Porthios barna szemű barátja sosem kedvelte igazán sem a törpét,
sem a félelfet. Kova már régóta sejtette, hogy Porthios barátai sportot
űznek abból, hogy boldogtalanná tegyék Tanis életét, habár maga
Porthios elzárkózott ettől. A törpe azonban ritkán kérdezte az ifjút
életének erről a részéről, a félelf pedig mindig kitérő választ adott az
ezt firtató kérdésekre.
Múlt ősszel, mielőtt Kova elköltözött volna, úgy tűnt, hogy
Litanas és Ulthen a gazdag Lady Selena kezéért verseng. Az elf
hölgy természetesen imádta, hogy rá irányul a figyelem, ám a helyzet
szétzilálta a Litanas és Ulthen közti barátságot.
Miközben Tanis a fújtatót működtette. Kova egyre csak rakosgatta
a szenet a tűzre, és közben azon tűnődött, hogy a legújabb fejlemény
vajon hogyan befolyásolta a két elf esélyét Lady Selenánál. Litanas
gazdag, jó vérvonalú családból származott és Lord Xenoth mellett
dolgozott. Ám Xenoth könnyedén tönkretehette egy segéd pozícióját,
ha úgy tartotta jónak.
Ugyanakkor Ulthen ősi qualinosti családdal büszkélkedhet, ám ő
és családja állandó pénzhiánnyal küszködött. Évekkel ezelőtt a
szűkös anyagi helyzet arra késztette az elfet, hogy fegyverforgatást
tanítson Porthios öccsének, Gilthanasnak.
Mindenesetre Kova nem akart a hirtelen haragú öreg tanácsadóval
összetűzésbe keveredni, noha úgy tűnt, hogy mégis folyton ez
történik. Lord Xenoth, akinek életkora és pozíciója valamiféle
védelmet nyújtott számára, a Szóló politikáját kritizálva
rosszallásának adott hangot, amiért idegenek vannak az udvarban.
Ám alighogy Kova a padján kiválogatott szerszámok közül
kezébe fogta kedvenc fanyelű kalapácsát, már más gondolat járt a
fejében.
– Hallottál már a Szürkekőről?
A fújtatót működtető Tanist meglepte a beszélgetésben
bekövetkezett fordulat.
– Gargath Szürkekövéről? Hát persze! Minden elf gyermeknek
meg kell tanulnia a mesét.
– Miral éppen a mai napon említette nekem. – Kova hangja
zaklatott volt, figyelmét a kohó kötötte le. – Mondd el nekem a
történetet úgy, ahogy az elfek ismerik! – unszolta Tanist.
Az ifjú kíváncsi pillantást vetett barátjára, ám – ügyelve arra,
hogy folyamatosan működjön a fújtató – belekezdett a mesébe, amit
évekkel korábban Miral belesulykolt.
– Mielőtt Reorx, a semleges isten megteremtette a világot, az
istenek a különböző fajok lelkéért harcoltak, amelyek akkor még
csak a csillagok között táncoltak.
Fogást váltott a fújtató fanyelén.
Kova bólintott, mintha mindez egyezne azzal a történettel, amit a
törpék is ismernek. A kohó melletti asztalon lévő kupacból egy
karhosszúságú, ujjnyi vastag vasrudat húzott elő és melegíteni kezdte
a tűzben.
A félelf tovább folytatta.
– A jó istenek azt szerették volna, hogy a fajoknak hatalmuk
legyen a fizikai világ felett. A gonosz istenek a rabszolgáikká akarták
tenni őket. A semleges istenek pedig azt kívánták, hogy a fajoknak
legyen hatalmuk a fizikai világ felett, és választhassanak a jó és a
gonosz között, és az istenek végül ezt fogadták el.
– Reorx szakállára, pajtás, pumpáld azt a fújtatót! – parancsolta a
törpe. Tanis gyorsított a tempón, miközben figyelte, ahogy Kova egy
vasfogóval leveszi a vasdarabot a szénről és háromszög alakúra
kalapálja.
– Három faj született: elfek, ogárok és emberek – az elfek szerint
ebben a sorrendben – folytatta Tanis egy „ezt mindenki kívülről
fújja” pillantást vetve a mennyezetre, vállig érő haja meglebbent,
ahogy a fújtatót működtette. – És aztán Reorx néhány ember
önkéntes segítségével létrehozta a világot. Ám sok ezer évvel az
Összeomlás előtt az emberek feldühítették Reorxot azzal, hogy a tőle
tanult mesterséggel dicsekedtek és azt a saját érdekükben használták.
Az isten megfosztotta őket ettől a jártasságtól, ám meghagyta
barkácsolási vágyukat. Így született meg a gnóm faj.
A félelf csaknem akkora levegőt vett, amekkorát a fújtató
kibocsátott.
– Reorx végül egy drágakövet kovácsolt, hogy Krynnhez láncolja
a semlegességet. Az ékkő a vörös, azaz a semleges hold, a Lunitari
fényét tartotta magában és sugározta szét. Reorx a Szürkekőt a
Lunitarin helyezte el.
Tanis hirtelen elhallgatott.
– Ez megegyezik azzal, amit te ismersz?
Kova bólintott, miközben arra figyelt, hogy a háromszöget az üllő
pereméhez szorítsa és a kalapáccsal egy apró kallantyút húzzon a
fém egyik végére. Gyakorlott kézzel rákoppintott, így az ismét
henger alakú lett. Aztán megfordította és kör alakúvá formálta a rúd
végén lévő kiálló részt. Mint mindig, Kova most is elmerült a
folyamat ritmusában: négy koppintás a fémen, egy az üllőn, négy a
fémen, egy az üllőn.
Tanis közbeszólt.
– Ezt miért csinálod?
– Mit?
– Azt, hogy rácsapsz az üllőre – mondta a félelf, miközben leállt a
fújtatóval, hogy közelebb hajolva többet lásson. – Úgy látom, direkt
csinálod, és nem mellé ütsz.
– Pumpáld a levegőt! Reorxra, pajtás, a végén még fel kell
bérelnem helyetted egy mocsári törpét! – zsörtölődött Kova. – Persze
hogy direkt ütök rá az üllőre! A fémkalapács felmelegedik, mikor
hozzáütöm ehhez a kapureteszhez, amit Fürgeláb istállójára készítek.
Azzal, hogy ráütök az üllőre, lehűtöm a kalapácsot. Látod? –mutatta.
– Na, folytasd!
Tanis rávigyorgott barátjára.
– A gnómok építettek egy mechanikus létrát, ami egészen a vörös
holdig felért és elrabolták a Szürkekövet.
Kova szaporán hegyesre kalapálta a rúd másik végét, majd
merőlegesen meghajlította.
– Az ékkő azonban elszabadult. – Tanis hangjából eltűnt a
monotonitás és több lett benne az érzelem. – A kő végigpusztított
Krynnen. Ahogy végighaladt a világon, új növények és állatok
jelentek meg, a régiek pedig megváltoztatták alakjukat.
Kova újra felhevítette a vasrudat, amiben most már felismerhető
volt egy kapuretesz, melynek egyik végén egy hurok, a másikon
pedig egy kallantyú volt.
– A gnómok végül két táborra oszlottak és a kő keresésére
indultak – mesélt tovább Tanis. – Meg is találták egy Gargath nevű
barbár herceg várában.
 A törpe megfogott egy erős fogót és roppant erejét megfeszítve
megcsavarta a reteszt. A rúd négy sarkából egy négysoros dísz
keletkezett a retesz közepén. Kova a félig teli vizeshordóba dugta,
majd feltartva megmutatta Tanisnak.
A félelf felvonta szemöldökét, de tovább pumpált és folytatta a
történetet.
– A herceg nem volt hajlandó átadni nekik a követ, így a gnómok
két csoportja hadat üzent neki. Mikor végül behatoltak a várba, a kő
ragyogása elvakította őket, és amikor ismét visszanyerték látásukat, a
két csoport megváltozott.
Kova büszkén tekintett a reteszre.
– Ezt jó pénzért eladhatnám Vigaszban – szólt oda a félelfnek.
– A kíváncsi gnómokból lettek a surranok – folytatta Tanis. –A
gazdagság után vágyakozókból pedig… ööö… belőlük lettek a… –
Az ifjú elhallgatott és elpirult.
– Belőlük lettek a…? – unszolta Kova, még mindig a reteszt
vizsgálgatva.
– …a törpék – fejezte be Tanis kissé szégyenkezve.
– Óh! – mondta a törpe. – Most már abbahagyhatod. Tanis alsó
ajkát beharapva a barátját tanulmányozta.
– Ugyanaz a történet, amit te is ismertél? – kérdezte. Kova
elmosolyodott és bólintott.
– Ugyanaz a régi történet – mondta.

Azon az éjjelen Miral a szalmaágyán hánykolódott és ugyanazzal

az álommal küszködött, ami szinte éjszakánként kísértette azóta,
hogy jelentés érkezett a környékbeli tylorról.
Nagyon pici volt, még gyermek, és egy hatalmas barlang
hasadékában kucorgott. Tudta, hogy mélyen a föld alatt van, mégis
világított valami halvány fény.
A fény elég volt ahhoz, hogy bevilágítsa a homályos termet és az
apró Miral meglássa a tylor kitátott pofáját, amely ide-oda mozgott,
mintha utána szimatolna. – Gyere elő! – dörmögte a lény. – Nem
bántalak! Miral megborzongott és még közelebb húzódott a nyílás
felé, tudva, hogy álmodik, de valahogy azt is érezte, hogy
semmiféleképpen nem állíthatja meg a bekövetkező eseményeket.
A sárkányszerű szörny bedugta egyik mancsát a hasadékba. A
gyermek Miral meglapult, amennyire csak tudott, és szégyenkezve
vette észre, hogy az anyja után kiált. Oldalra húzódott, jobb oldalát
még hátrébb, a nyílás falának nyomta.
Mint ebben az álomban mindig, most is hűvös levegőt érzett jobb
karja mentén – ott, ahol nem szabadott volna semminek sem lennie a
mozdulatlan levegőn kívül. Miral tudta, hogy a rémálom legrosszabb
része még hátravan, az a rész, ami annyira sokkoló hatással lesz rá,
hogy felébreszti majd, és rádöbben, hogy többet nem fog tudni
aludni.
Miközben Miral még jobban a hasadék falához simult, egy kéz
kulcsolódott a jobb karjára.
 9. fejezet

A kaland

A
másnap jól indult, a hajnal szép és derűs volt. Habár a
reggel első fénye még zúzmarás leveleken csillant meg, a
fagy egy órán belül elpárolgott, a nap pedig melegnek és
kellemesnek ígérkezett.
Tanis ötlete volt, hogy a sla-mori keresésére induljanak, a félelf
kalandra vágyott. Kova, miután kohójára pillantva végiggondolta,
milyen elhalasztható teendői vannak, végül beleegyezett.
Felfegyverzett elf csoportok indultak a tylor nyomába, főleg azt
követően, hogy a Napszónok jelentős jutalmat ajánlott fel annak a
vadásznak, aki leteríti a ritka szörnyeteget.
Tanis kifosztotta a palota éléskamráit, és röviddel pirkadat után
egy tarisznyával jelent meg Kova ajtajában, amiben egy vekni barna
kenyeret, egy darab sárga sajtot, magának egy üveg bort, a törpének
pedig egy korsó sört hozott.
A kovács, szekercéjével és rövidkardjával felfegyverkezve és a
félelf hosszú íját cipelve, morogva vezette keresztül Tanist a várost
kelet felől oltalmazó szakadékon átívelő ötszáz láb hosszú hídon. A
törpe úgy hallotta, hogy légelementálok – olyan lények, akiknek a
teste puszta levegő – egy ősi faja őrzi a folyók feletti szakaszt,
megakadályozva ezzel, hogy a hidak helyett más utat használva bárki
is behatoljon Qualinostba. A tudat, hogy egy felbőszült elementál
csak arra vár, hogy kidugja a kezét vagy a lábát a híd oldalán, és
azon nyomban az ötszáz láb mély szakadékba lökje, egyáltalán nem
javított Kovának a helyzetről alkotott véleményén. Tanis észak felé
mutatott.
 – Még sosem voltam a Kentommenai-kath-nál – szólalt meg. –
Gyerünk!
– Azt hittem, azért jöttünk, hogy a tylorra vadásszunk –
ellenkezett a törpe.
– Ugyanannyi esélyünk van megtalálni a szörnyeteget a Kentom-
menai-kath-nál, mint bárhol másutt. Azok alapján, amit hallottam, a
teremtmény valószínűleg előbb talál meg minket, mint mi őt.
– Biztató – dörmögte Kova Tanis mögött caplatva, biztonságos
távolságra a szakadék peremétől. – És mi a fene ez a Kentomme-nai-
kath?
– Mikor egy elf átesik a Kentommen-en, egy közeli rokona, aki
még nem végezte el a szertartást, keres egy helyet, amely a Remény
Folyójára néz, és ott virraszt egyedül egész éjjel.
– Ne nehezítsd meg ennyire az életem, fiú! – fortyant fel a kovács.
– Mi az a Kentommen?
– A Kentommen egy szertartás, amin az elfek kilencvenkilenc
éves korukban esnek keresztül, amikor felnőtté válnak. Porthios pár
hónap múlva esik át a Kentommen-en. Úgy hiszem, Gilthanas fogja
végezni a Kentommenai-kath-t.
Az ösvény egy sűrű nyárfa- és fenyőerdőn keresztül kanyargott,
olykor-olykor annyira megközelítette a peremet, hogy Kovának
Izzadni kezdett a tenyere, máskor pedig, a törpe
megkönnyebbülésére, visszakanyarodott az erdőbe. Végül, több mint
egy órai gyaloglás után elérték a Kentommenai-kath-t. Az ösvény
egy keletre, a szakadékra néző, napsütötte, bíborszínű
sziklapárkányra nyílt, amit fehér, zöld és fekete zuzmó tarkított.
Kova látta a távolban megcsillanó Naptornyot. Az elfek otthonai
innen rózsaszínű farönköknek tűntek. A Qualinost közepén lévő
erdőt, a Ligetet épp csak hogy látni lehetett. Ettől délre nyílt terep
húzódott, ami minden bizonnyal az Ég Csarnoka lehetett.
Távolról madárcsivitelést sodort magával a szellő. A Kentomme-
nai-kath közepén egy hatalmas, csaknem lapos, bíborszínű gránit
kinövés állt, amit tenyérnyi méretű bemélyedések tarkítottak,
amelyekben összegyűlt a tiszta víz. A szikla enyhén a szakadék
pereme felé dőlt.
– A Kentommen elf rokona itt térdepel le, hogy Habbakukhoz
fohászkodva az isten áldását kérje a fiatalemberre vagy asszonyra,
hogy évszázadokon át harmóniában maradjon a természettel –
folytatta áhítatosan Tanis.
Kova kavicsokat rugdosva körbejárta a Kentommenai-kath-t, és
megcsodálta a nyárfákkal, tölgyekkel és lucfenyőkkel körbevett
tisztás bíbor, zöld és fehér színeit. Béke honolt a tájon. Átpillantott a
túloldalon álló Tanisra, majd tovább bandukolt.
– Kova, ne! – kiáltott rá rémült arccal az ifjú.
A törpe felpillantott… előre… majd le. A kiszögellés, amelynek
három oldala enyhén lejtett, ezen az oldalon hirtelen véget ért. A
törpe alig egylépésnyire volt egy legalább hatszáz láb vagy talán még
annál is mélyebb szakadéktól.
Kova vére megfagyott az ereiben. Aztán egy erős kéz ragadta meg
a gallérjánál fogva és visszarántotta. Tanis és a törpe elvesztették az
egyensúlyukat az egyenetlen sziklákon és puffanva értek földet a
biztonságos, szilárd gránittalajon. A félelf elsápadt, Kova pedig
hálásan paskolta meg egyik kezével a sziklát, míg szédülése
alábbhagyott.
– Én… – hallgatott el a törpe.
– Te… – némult meg Tanis.
Egy hosszú pillanatig egymásra néztek, majd végül a kovács
remegő lélegzetet vett.
– Itt egy kicsit hirtelen bukkan elő a perem – szólalt meg.
Hamiskás mosoly suhant át halványan a félelf arcán.
– Egy kicsit – egyezett bele.
Kova, visszanyerve zsémbességét, felült, majd felvette erszényét,
ami kiesett a tunikájából, amikor a földre zuhantak.
 – Nem mintha valóban fennállt volna annak a veszélye, hogy
leessek – nyugtatgatta magát.
– Ó, nem! – vágta rá Tanis, egy kicsit túlságosan is gyorsan. –Hát
persze hogy nem!
– Talán ez megfelelő alkalom lenne arra, hogy megpi… ööö…
hogy megebédeljünk – tette hozzá a törpe.
Tanis bólintott és előhúzta elemózsiás tarisznyájukat.
Hallgatólagos megegyezéssel legalább tízlábnyira eltávolodtak a
peremtől.
– Arról azért ne feledkezzünk meg, hogy nem magam miatt
aggódom – folytatta Kova. – Csak nem tudom, hogyan mondanám el
a Szólónak, hogy leestél a sziklafalról.
Tanis egy szót sem szólt.
Elosztották az élelmet a ragyogó délelőtti napsütésben, persze
Kova ráerőltette Tanisra a legvastagabb szelet sajtot, a legnagyobb
karéj kenyeret és a legzamatosabb gyümölcsöket. Aztán egy rövid
ideig a peremtől tisztes távolságban élvezték a kilátást, majd úgy
döntöttek, hogy visszamennek Qualinostba. Kovának dolgoznia
kellett.
A baj akkor kezdődött, amikor a két jóbarát elindult visszafelé. Az
ösvény bizonyára elágazott a Kentommenai-kath felé vezető úton,
amit egyikőjük sem vett észre. Rossz úton indultak el. Aztán az
időjárás is kezdett fenyegetővé válni. Először csak egy kósza sötét
felhő úszott el a nap előtt.
– Ahogy anyám mondta, „Egyetlen felhő egyedül érzi magát” –
mutatott rá Kova. Rövid időn belül szürke fellegek takarták el a
napot a fejük felett. Úgy tűnt, mintha a felhős égbolt ijesztő
gyorsasággal kezdene rájuk ereszkedni, és Tanis már azt hitte, hogy
menten a nyakukba szakad. Valójában az eső volt az, ami a nyakukba
szakadt – nagy, jéghideg cseppekben. Nemsokára mindketten bőrig
ázva vacogtak, és Kova egyfolytában csak azt dörmögte:
– Nincs több kaland… nincs több kaland…
 Mindez talán nem is lett volna annyira tragikus, ha nem rövidítik
le az utat. Tanis vonakodott ugyan ettől, ám a kovács csupán egy
kihívó pillantást vetett rá, miközben egy alig észrevehető lábnyomra
mutatott, amely lekanyarodott a főcsapásról.
– Azt hittem, én vagyok az, aki beutazta egész Krynnt –
panaszkodott Kova. – Úgy látszik, tévedtem.
Tanis az elkövetkező tíz percet azzal töltötte, hogy megnyugtassa
a törpét, hogy valóban ő a tapasztalt utazó, aki úgy ismeri az erdőt,
mint a tenyerét, és igen, ő figyelt felfelé menet a gyakorlatias
dolgokra, ezért vette észre a leágazást. Továbbá pedig ő üldözte el a
dühöngő tylort az előző nap, gyakorlatilag fegyvertelenül. Így aztán
keresztülcsörtettek az aljnövényzeten, követve a keskeny csapást az
esőáztatta erdőbe.
Egyre mélyebbre hatoltak a rengetegbe, aggodalmasan
tekintgettek körbe a tylor után, és minden egyes pillanattal egyre
vizesebbek lettek.
Két órával később, mialatt változatlanul szakadt az eső,
összetalálkoztak egy, a tylort üldöző csapattal és hazatértek a
sikertelen vadászokkal. Kova azonban már akkor köhögött, amikor
elérték Qualinost szélét, és mire az ifjú lehúzta róla átázott tunikáját,
bricseszét és csizmáját, addigra már be is lázasodott. Tanis egy
takaróba csavarta barátját és egy székre ültette, majd befűtött a
kohóba.
Most, késő délután, mikor a félelf egy fazék vadpörköltet
kevergetett a tűz felett, Kova tüsszentése olyan veszélyesen
hátradöntötte a székét, hogy Tanisnak kellett odaugrania és elkapnia,
nehogy felboruljon.
– Húúú! – nyögte Tanis. Csaknem összerogyott, ahogy a nagy
faszéknek vetette magát. – Tudom, hogy nem vagy valami
iszonyatosan magas, Kova, de egy kissé keménykötésű vagy.
Jókora erőfeszítéssel sikerült visszadöntenie a széket, ám a törpe
egyáltalán nem tűnt hálásnak.
 – Á, mit számít az, ha eldőlök, amikor úgyis meghalok? –
kérdezte gyászos hangon. Orrát a Napszónoktól ajándékba kapott
vászon zsebkendőbe fújta, ami úgy hangzott, mint egy rosszul
hangolt trombita. – Úgy legalább elterülök, készen a koporsómhoz.
Kova még összébb húzta magán gyapjútakaróját, nagy lábfejét
pedig visszadugta a vödör gőzölgő vízbe. Bármilyen közel is volt az
izzó szénhez, a meleg nem tudta kiűzni a fagyot a törpe csontjaiból,
és úgy didergett, hogy összekoccantak a fogai.
– Ami azt illeti, gyakorlatilag megfagytam. Akár hivatalosan is
halottnak lehetne nyilvánítani – panaszkodott Kova.
– Készíthetek némi forralt bort. Kova dühösen nézett rá.
– Miért nem veszed a kardod és vetsz véget gyorsan a
fájdalmamnak? Nem fogok az elf italtól illatozva Reorx elé állni!
– Kova – szólalt meg nagy komolyan Tanis –, tudom, hogy
rettenetesen fogsz csalódni, de csupán megfáztál. Nem haldokolsz.
– Azt te ugyan honnan tudod? – morogta a kovács. – Meghaltál
már valaha is? – Kova ismét hatalmasat tüsszentett. Krumpliorra,
mintha csak a lenyugvó nap ragyogására válaszolna, vörösleni
kezdett. Tanis csak a fejét csóválta. Volt valami furcsa logika a törpe
kijelentésében.
– Nincs több kaland! – kiáltotta Kova. – Nincs több tylor! Ide
nekem inkább az összes ogárt! Nincs több sla-mori Nincs több esős
séta az Abyss elf változatának peremén! – Egy pillanatra elhallgatott,
hogy erőt gyűjtsön az újabb szóáradathoz. – És mindez amiatt, hogy
megfürödtem. A törpéknek nem szabad egymás után két nap vízbe
mártózni! – Az utolsó mondat Tanis szerint úgy hangzott, hogy „A
dörpékdek deb szabad egybás utád két dap vízbe bártózdi.”
Alig hiszem, hogy egy nappal ezelőtt mi ketten kényelmesen
ücsörögtünk itt a kohó mellett, gondolta a félelf.
Kova szipogott és ismét kifújta az orrát. Egy meleg rongyot tett a
fejére, és ahogy ott ült bebugyolálva a sötét takaróba, úgy nézett ki,
mint valami olcsó mutatványos egy zsibvásárban.
 – Ez volt az utolsó alkalom, hogy elkövettem azt a hibát, hogy rád
hallgattam – morogta már vagy ezredszerre.
Tanis minden tőle telhetőt megtett, hogy elfojtsa mosolyát, majd
forró teát töltött a törpének és a bögrét barátja tömpe kezébe nyomta.
– Elállt az eső. Mennem kell, hogy Tyresiannal gyakoroljak.
– Már ilyen késő van? Jól van, hagyj csak magamra, hogy egyedül
haljak meg – siránkozott Kova. – És vissza ne gyere azt várva, hogy
azt mondjam „Hahó, Tanis, hogy vagy? Kerülj beljebb és tedd tönkre
egy öreg törpe napját, jó?” Elvégre halott leszek. Még egy-két óra
van hátra napnyugtáig. Viszontlátásra – fejezte be, Tanisnak
integetve. – Illetve valószínűleg nem – tette hozzá komoran.
Tanis megrázta a fejét. Amikor Kova ilyen volt, a legjobb volt
magára hagyni, hogy kiélvezze saját nyomorúságát. Tanis
meggyőződött róla, hogy a törpe keze ügyébe helyezte a kannát és
hogy elég meleg a vödörben lévő víz. Kiszedett Kovának egy
egészséges adag pörköltet az egyik fatányérra, majd összeszedte
hosszú íját és nyílvesszőit és indulni készült.
Ám amint a törpe boltjának ajtajához lépett, szembe találta magát
két látogatóval, a Napszónokkal és Lord Tyresiannal.
Tyresian a törpét figyelemre se méltatva felcsattant.
– Te mindig elkésel az órákról? – förmedt rá a félelfre, majd
folytatta a Szólóval megkezdett heves vitát. A párbeszéd
egyoldalúnak tűnt; Solostaran ma rendíthetetlennek látszott, komoran
biccentett az elf lord nyomatékos megjegyzéseire, ám semmi olyat
nem tett, amit jóváhagyásként lehetett volna értelmezni.
Tyresian ha lehet, még magabiztosabb lett az alatt a húsz év alatt,
amióta Kova megismerte. Az elfek között olyannyira szokatlannak
számító rövid haja ellenére is jóképű volt, határozott, szabályos
vonásaival, és az őszi égboltot idéző, éles szemével. Tyresian
kecsesen gesztikulált, miközben a Szólóhoz beszélt, és még így is,
ahogy ott állt egyszerű, galambszürke tunikájában a törpe egyszerű
hajlékának ajtajában, volt valami parancsoló a megjelenésében.
 – Azt beszélik, hogy egy olyan ritka és veszélyes lény, mint a
tylor megjelenése, bizonyíték arra, hogy a kívülállókkal folytatott
politikád – itt a lord pillantása Kovára, majd abszurd módon a
félelfre villant – nem helyénvaló.
Solostaran megtorpant és szembenézett az elf lorddal, arcáról
végre lehullott a közömbösség álcája, mintha szórakoztatni kezdte
volna a dolog.
– Érdekes fordulat, Lord Tyresian – felelte. – Fejtsd ki, hogyan
jutottál el idáig!
– Kérlek, Szóló, értsd meg, hogy nem a saját véleményemet
osztom meg veled, hanem azokat a nézeteket, amiket másoktól
hallok – folytatta behízelgően a kékszemű elf lord.
– Valóban? – kérdezte Solostaran.
– Egyszerűen tudom, hogy téged, mint a Napszónokot, érdekelnek
alattvalóid nézetei – tette hozzá Tyresian.
– Kérlek térj a lényegre!
Amióta a páros megjelent Kova ajtajában, Solostaran hangjából
most hallatszott ki először a bosszankodás. Eleddig azonban egyik
jövevény sem üdvözölte a törpét. Kova Tanisra sandított. Az ifjú
felöltötte azt a jellegzetes bárgyú arckifejezést, amit akkor szokott
felvenni, amikor Kován, Miralon vagy Lauranán kívül valaki más is
volt a közelben. Tanis arckifejezése Fürgelábnak is büszkeségére vált
volna, gondolta a törpe.
Kova már szóra nyitotta volna a száját, hogy közbeszóljon, ám
Tyresian, egyik kezével végigsimítva rövid, szőke haján, folytatta
beszédét. Kova észrevette, hogy az elf karját, ami láthatóvá vált a
tunikája alatt viselt rövid ujjú ingben, sebek borítják, kétségtelenül az
Ulthennel folytatott több éves kardvívás eredményeként.
– Azt beszélik, hogy a tylorok általában a gyakran használt utak
melletti odúkat kedvelik, ahonnan lecsaphatnak az utazókra. Azt
mondják, hogy bár a legtöbb utazót kizártad Qualinostból – és itt az
elf lord Kovára villantotta szúrós tekintetét –, a kereskedelem folytán
megnövekedett a városból és a királyságból kilépő, javakkal
megrakodott elfek száma.
– Lord Tyresian… – Solostaran türelme fogytán volt, de az elf
lord túlságosan is felizgatta magát ahhoz, hogy engedjen az udvari
illemszabályoknak.
– Azt beszélik, Szóló, hogy helytelen, „nem-elf” dolog volt
beszerelni… azokat a gnóm fürdőkádakat a palotába.
Kova felhorkantott – ami nem esett nehezére, lévén, hogy meg
volt fázva –, Tanis pedig felnevetett. Tyresian elpirult és a
tekintetével ölni tudott volna, ahogy a törpére és barátjára pillantott.
Solostaran látszólag nem tudta eldönteni, hogy nevessen-e vagy
pedig szónoklatba kezdjen. Pillantása találkozott Kova csillogó
acélszürke szemének pillantásával.
– Szóló, Tyresian, szeretnétek egy csésze forralt bort? – kérdezte a
törpe szipogva. – A barátom felajánlotta, hogy készít egy kannával
ennek a beteg törpének.
Solostaran hátat fordított Tyresiannak és jókedvűen rákacsintott a
törpére és Tanisra.
– Visszautasítom kedves felajánlásodat, Tűzkovács Mester, de
azért köszönöm. Lord Tyresian pedig úgy hiszem, Tanthalasért jött.
Tyresian alig bírta visszafojtani dühét.
– Szóló, állásfoglalást kell követelnem tőled a fenti témával
kapcsolatban.
Solostaran megperdült.
– Követelned kell? – kérdezte.
– Mostani cselekedeteid befolyásolhatják gyermekeidet a
későbbiekben, Szóló – válaszolt hűvösen Tyresian.
Solostaran teljes testmagasságában kihúzta magát. Szemében zöld
tűz villant. Hirtelen mintha féltenyérnyivel magasabbnak látszott
volna a fiatal elfnél, és sokkal jelentőségteljesebbnek tűnt, semhogy
befért volna a törpe szerény hajlékába. – Hogy merészelsz nyilvános
helyen választ követelni tőlem egy ilyen kérdésben?
 Tyresian elsápadt. Az elf lord sürgősen bocsánatot kért, majd
gyorsan visszavonult, maga után vonszolva a félelfet. Amint kiléptek
az ajtón, Kova már hallotta is, hogy Tyresian Tanisra zúdítja dühét.
– Nagyon remélem, hogy gyakoroltad azt a technikát, amit tegnap
mutattam, félelf!
A fenyegetés ott maradt a levegőben, ahogy a léptek zaja
eltávolodott.
A Szóló olyan mozdulatot tett, mintha követni akarná őket, majd
kezét leengedte és visszafordult Kova felé.
– Nem irigylem Tanis mai íjászóráját – szólalt meg barátságos
hangon a törpe, zsebkendőjével orrát törölgetve. A kohó felé intett. –
A koszt nem éppen fejedelmi – Tanis nem valami nagy szakács –, de
legalább tápláló. Már ha szeretnél csatlakozni egy haldokló törpéhez
– köhögte gyengén.
Kova olyan szánalmas látványt nyújtott, ahogy ott ült
bebugyolálva, üres bögréjét szorongatva, hogy Solostaranból kitört a
nevetés.
– Még hogy haldokló? Nem hinném, Kova. Te vagy a
legegészségesebb mindannyiunk közül – fizikailag és más
tekintetben is.
Most, hogy egyedül volt a kováccsal, a Szóló engedett
valamennyit a formaságok szorításán, újratöltötte Kova teásbögréjét,
nem törődve a törpe ziháló kérésével – „Egy utolsó korsó sört,
mielőtt meghalok” –, és végül úgy döntött, hogy elfogyaszt egy
csésze forralt bort. Rálegyintett a bort elkészíteni készülő Kovára,
majd megmelegítette az italt és beledobott egy csipetnyi fűszert, amit
a törpe ládájában, egy apró cserépedényben talált. A Szóló
kényelembe helyezte magát a Kova szerény ruhásszekrényeként
szolgáló faragott ládán és belekortyolt italába. A Qualinesti elfek
vezetője töltött nekem teát, futott át Kova agyán, és elámult a
szerencséjén.
 – Lenne számodra egy kovácsmunka, Tűzkovács Mester, ha
hajlandó vagy elvállalni, és ha egészséges vagy hozzá.
– Elég egészséges vagyok. És mikor nem vállaltam el valamit? –
kérdezett vissza Kova, nagyon jól tudva, hogy amikor barátjával
beszél, akkor nincs szükség a szigorú udvari illemszabályokra.
Solostaran előbbi megnyilvánulása azonban eszébe juttatta, hogy ne
feszítse túl a húrt. – Uram.
Solostaran váratlanul Kovára nézett, majd tüzetesen megvizsgálta
a törpe takaros kunyhóját, rendben tartott kohóját és a két székre
kiterített nedves ruháit, köztük azt a smaragdzöld tunikát is, amit a
Szóló készíttetett számára húsz évvel korábban. A csizma, amelynek
anyaga száradás közben már kezdett ráncosodni, a kohótól több
lábnyira, Kova asztala alatt állt. A szobában a nedves gyapjú nehéz
szaga terjengett.
Amikor végül megszólalt, az uralkodó hangja fáradt volt.
Belekortyolt borába.
– Talán csodálkozol, miért tűrök el ilyen arcátlanságot
udvartartásom egyik tagjától – kezdte.
– Valójában úgy gondolom, hogy ez nem az én…
– Mint tudod, Tyresian Qualinost egyik legrangosabb családjából
származik – a Harmadik Családból. Tyresian apja nagy szolgálatot
tett nekem évekkel ezelőtt. Valójában olyannyira nagy szolgálatot,
hogy ha ő akkor nem áll ki mellettem, most talán nem is lennék
Szóló.
Kova azon tűnődött, hogy vajon miféle jótettről lehet szó, de úgy
döntött, hogy ha Solostaran azt akarja, hogy tudjon róla, akkor majd
elmondja neki. Így aztán a törpe beleszürcsölt teájába, lábát közelebb
dugta a tűzhöz és várt.
– Tyresian az udvar egyik legjobb íjásza – mélázott Solostaran,
mintha a gondolatai valahol messze járnának. Odakinn a nap alább-
hanyatlott a délutáni égbolton, aranyszínű ragyogásba borítva
Qualinostot, amit a törpe kohójából áradó narancsszínű izzás is
fokozott. Inkább tűnik ősznek, semmint tavasznak, gondolta a törpe,
majd figyelmét ismét a Szólóra összpontosította, amikor az elfek ura
tovább folytatta beszédét. – Tudom, hogy keményen bánik Tanisszal
– igen barátom, többet tudok annál az udvaron belül zajló dolgokról,
mint amennyit elmondok –, ám arról sem feledkezek meg, hogy az ő
tanításának hála, Tanisból csaknem ugyanolyan jó íjász lett, mint ő
maga.
– Bárcsak Lord Tyresian ne lenne ennyire… ennyire… – kereste
Solostaran a megfelelő szót.
– …ennyire hagyományosan elf? – segítette ki Kova.
– …ennyire rugalmatlan.
Kova mohón lehajtotta maradék teáját, és addig nem mert a
Szólóra pillantani, míg az utolsó cseppig ki nem itta. Amikor
felnézett, mégis azt vette észre, hogy Solostaran mereven nézi őt,
fejét lehajtva, amitől hegyes füle kivillant aranyszőke hajából.
– Ha mi, elfek rugalmatlannak tűnnénk a szemedben, Tűzkovács
Mester – szólalt meg szelíd ám pártatlan hangon Solostaran –, akkor
emlékezz rá, hogy a mi „rugalmatlan” elf hagyományszeretetünk és
az állandósághoz való viszonyunk védett meg minket, mikor más,
ingatagabb fajok elsüllyedtek a zűrzavarban. Ezért járok el ennyire
körültekintően, amikor engedélyezem a külső népekkel folytatott
fokozott kereskedelmet – annak ellenére, hogy néhány udvaronc
szemében a hagyományoktól való bármiféle eltérés kész átok –, és
ezért veszem rendkívül komolyan a Tyresianhoz és Xenoth-hoz
hasonló elfek fenntartásait.
A törpe bólintott.
– De oka van annak, hogy idejöttem, azonkívül is, hogy
utánajárjak azoknak a pletykáknak, amely szerint kedves barátom az
utolsókat rúgja – tette hozzá gyorsan a Szóló. – Örülök neki, hogy a
szóbeszéd megalapozatlannak tűnik.
Ne légy annyira biztos benne, akarta mondani a törpe, de aztán
visszafogta a nyelvét és az uralkodót szemlélte.
 – Ugye hallottál már a Kentommen-nek hívott szertartásról? –
kérdezte Solostaran.
Kova bólintott, mire az aranyköpenyes elf folytatta.
– Az elmúlt tél legnagyobb részét azzal töltöttük, hogy
eltervezzük Porthios Kentommen-jét, amit alig két hónap múlva, a
Naptoronyban fogunk megtartani.
Egymásra néztek a bungaló puszta kőpadlója felett, majd
Solostaran egy pillantást vetett a kohó felé.
– Szeretném, ha az esemény tiszteletére készítenél egy speciális
medált. Ezt a nagy becsben tartott medált adnám Porthiosnak a
Kentommen idején.
A Napszónok mély levegőt vett.
– Szeretném, ha ez a szertartás ismét egybeforrasztaná az elf
nemeseket, Tűzkovács Mester. Attól tartok, hogy a közelmúltban
történt… változások… némi széthúzást keltettek, és azt akarom,
hogy ez a szertartás felhívja rá a figyelmüket, hogy mennyire
elköteleztem magamat bizonyos – itt elmosolyodott – változatlan elf
hagyományok mellett.
– Azt említenem sem kell barátom, hogy a szertartás sikere sokat
tehet azért, hogy megszilárdítsa Porthiosnak a szólói posztra
benyújtott igényét. És a medálod, amit neki adok majd, részét képezi
ennek.
– Van valami elképzelésed? – kérdezte Kova. Solostaran felállt,
üres bögréjét az asztalra tette.
– Természetesen van néhány ötletem, de jobban szeretném látni a
te elképzelésedet. A körülöttem lévők közül talán te ismersz a
legjobban, Tűzkovács Mester. És ez az ismeret most jó szolgálatot
tehet neked.
Elhallgatott, mintha valami nem idevágó dolgon gondolkodna,
Kova pedig halkan megszólalt.
– Lekötelezne, ha elkészíthetném ezt a szertartási medált.
 Solostaran felnézett és elmosolyodott, ritka melegség szökött a
szemébe.
– Köszönöm, Kova. – Hirtelen feltűnt a törpének, mennyire fáradt
a Szóló, mintha hosszú éjjeleket töltött volna álmatlanul. Az
uralkodó mintha felfigyelt volna a Kova pillantásában megbúvó
együttérzésre. – A Szólósághoz vezető út tele van akadályokkal,
Kova. Nézd csak meg a családomat!
Kova úgy döntött, hogy végül is mégsem fog meghalni, lelökte
magáról a takarót és faládájából egy frissen vasalt, fehér vászoninget
vett elő, melynek gallérját a Szóló szabójának tiszteleteként hímzett
nyárfalevelek díszítették. Áthúzta fején az inget.
– Tanis ap… a bátyád halálára gondolsz?
– Igen, természetesen Kethrenanra és Elansára gondolok – értett
egyet Solostaran –, de ugyanakkor öcsém, Arelas halálára is.
Szüleimnek három gyermeke született, ám csupán egy maradt
életben. Még az is megtörténhet, hogy Qualinost szólói posztja nem
Porthios, hanem Gilthanas, vagy akár Laurana fejére száll.
– Arelas? – kérdezte Kova.
– Arelas néhány évvel Kethrenan után született és röviddel az ő
halála után hunyt el.
– Milyen fájdalmas időszak lehetett – jegyezte meg halkan a
törpe.
Solostaran felnézett.
– Igen, mindannyiunk számára az volt. Kethrenan meghalt, Elansa
pedig olyan volt, mint egy élőhalott, aki csak arra várt, hogy
gyermeke megszülessen. Gyászba borult az udvar, amin semmi sem
segített. – Nézte, amint a törpe zöld bricseszt és barna gyapjúzoknit
húz fel. – Aztán egy caergothi látogató azt a hírt hozta, hogy Arelas
elhagyta a várost és hazafelé tart.
Elmosolyodott.
– Látnod kellett volna az udvarban bekövetkező változást,
barátom. Öcsém évtizedekkel korábban, még gyermekként hagyta el
Qualinostot, és azóta nem tért vissza. És akkor, mindazon…
fájdalom közepén… visszatérni készült. Úgy éreztem, mintha egyik
öcsém elvesztése után egy újat kaptam volna, és habár a Kethrenan
halála iránt érzett fájdalom még mindig erősen élt bennem, volt
valami vigasz abban, hogy végre megismerhetem legkisebb
testvéremet. Tudod, alig ismertem Arelast. Nagyon fiatalon távozott
az udvarból.
Kova eltűnődött. Vajon miért küldené el legifjabb sarját egy
qualinosti nemesi család? És bár egy szót sem szólt, a kérdés ott
tükröződött a szemében.
– Arelas meglehetősen beteges gyerek volt. Többször is kis híján
meghalt, és úgy tűnt, hogy az elf gyógyítók hatalma kevés a
kikúrálásához. Végül apám, a Szóló, elrendelte, hogy küldjék Arelast
egy csoport Caergoth közelében, a Schall-tengerszoroson túl élő
paphoz, akik közt élt egy elf gyógyító, akit apám ismert, és aki
sikeresen gyógyította meg a reménytelennek tűnő betegeket…
– Arelas jól fejlődött, és a gyógyító egy év múlva hazaküldte. Ám
hamarosan ismét megbetegedett. Majdnem úgy tűnt, mintha valami
itt Qualinostban elszívta volna az erejét. Apám, attól tartva, hogy
elveszíti legkisebb fiát, visszaküldte őt Caergothba. Egyszer sem
látogattuk meg. Tudod, hogy megy ez errefelé. A legrangosabb
családok csak nagy ritkán hagyják el Qualinostot, néha pedig
egyáltalán nem. Azonban rendszeres jelentéseket kaptunk, hogy
Arelas jól van.
Kova közelebb húzódott a Szólóhoz. A bolt egyedüli fényforrása,
a kohó tüze, különös árnyakat rajzolt Solostaran arcára.
– Történt valami, amikor Arelas visszatért?
Solostaran összeráncolta a homlokát.
– Soha nem érkezett meg. Múltak a hetek, míg végül már azt
hittem, anyám belehal a bizonytalanságba. – Vállat vont. – Aztán
megérkezett Miral, egy levelet hozott a bátyámtól, és elmesélte
Arelas halálának szomorú történetét, akit útonállók öltek meg. A
levélben Arelas kifejezte irántunk érzett szeretetét, valamint Miral
iránt érzett háláját, és megkért, hogy biztosítsak számára helyet az
udvarban – mosolygott szomorkásán. – Az nyilvánvaló volt, hogy
Miral alacsony szintű mágus. Csillapította ugyan a has- vagy
fejfájást, és kisebb varázslatokra is képes volt. De ezenkívül nem sok
mindent tud.
Kovának eszébe jutott, hogyan csillapította a mágus a köhögési
rohamát, mikor először tett kísérletet az elfek forralt borával. – Nem
lebecsülendő a tudománya – dörmögte. Solostaran az ajtóhoz lépett
és gyengéden megérintette a bejáratot körbeölelő futórózsát. – Miral
egy intelligens, kedves elf, és még ha mágusként nem sok hasznát
vesszük is, tehetséges tanítója volt Tanisnak, Gilthanasnak és
Lauranának. Soha nem bántam meg, hogy engedtem letelepedni.
A Szóló kipillantott a távolban nyüzsgő elfekre, akik késő délután
lévén befejezték aznapi teendőiket. – Elkésem – mondta kurtán, azzal
véget vetett a beszélgetésnek.
 10. fejezet

A vásár

A
Tyresiannal töltött gyakorlás után Tanis a város utcáit
rótta. A felhők, melyek csupán pár órával ezelőtt bőrig
áztatták őt és Kovát, mostanra szétoszlottak. A délután
nehéz aranyfénye az alkonyat bíborával keveredett, a levegő pedig
édes volt a nyíló virágok illatától.
Északon a Naptorony csillogott. A város szívében az Ég Csarnoka
tárta karjait az ég felé.
A város nyugati felében azonban állt valami, ami legalábbis
némelyek számára Qualinost legnagyobb csodájának számított, és
Tanis is errefelé vette az irányt.
A föld egyik természetes horpadásába egy körszínházat építettek.
Az ülések maguk voltak a kellemes, füves lejtők, amelyek
körbevették a színház közepén végignyúló nagy emelvényt. A kört
Qualinost nevezetességének számító mozaikpadló borította. A
csillogó színű csempedarabokon Kith-Kanant és népét ábrázolták,
amint megérkeznek Qualinesti erdejébe. A mozaik beborította a kör
egész felületét, és Tanis úgy vélte, hogy ugyanannyi csillogó
darabkából áll, mint ahány csillag van az éjszakai égen.
Ezen a helyen napnyugta után, ezernyi fáklya remegő fényében
bontakoztak ki az ősi drámák, amelyeket réges-régen Qualinesti
költői még Kith-Kanan számára írtak. Filozófusok tartották itt
szónoklataikat, és a zenészek is itt mutatták be tehetségüket
Qualinost közönsége előtt.
Nappal a kör színháznak más volt a szerepe: itt tartották a Nagy
Vásárt. Qualinost legkiválóbb kézművesei tették közszemlére
portékáikat kiterített szőnyegeiken, miközben ragyogó színű lobogók
csapkodtak a szellőben. Vásárnapokon a Kith-Kanant ábrázoló
mozaikot eltakarták a terpeszkedő zöld selyemsátrak, fabódék és a
leterített gyapjúszőnyegek, amelyeken minden elképzelhető árucikk
megtalálható volt: pikáns fűszerek, lakkozott dobozok, ékköves
markolatú fényes tőrök, és a nyirkos levegőben még mindig gőzölgő,
friss péksütemények. Az egyszerű mesteremberek is idehozták
eladásra portékájukat. Voltak itt kosárfonók, fazekasok, takácsok és
pékek, mivel nem minden elf volt annyira szerencsés – vagy gazdag
– ahhoz, hogy a Szóló udvarában dolgozzon. Bár Qualinostban soha
egyetlen gyomor nem maradt üresen és mindenkinek megvolt a maga
ruhája, mint minden városban, itt is igaz volt az, hogy a gazdagságot
és hatalmat birtoklók kevesen voltak, míg az egyszerű elfek sokan.
Legtöbbjük azonban csak bizonytalan kíváncsisággal nézett a
csillogó palotára, és nem törődött azzal, hogy a nemesek szövögetik
a maguk csip-csup intrikáit és udvari szórakozásaikat folytatják,
ameddig ez nem zavarta túlságosan saját mindennapos életüket.
A vásáron megjelenő elfek többsége a köznép soraiból tevődött
össze. A nemesek a legfontosabb ünnepnapoktól eltekintve általában
elkerülték a vásárt, és inkább szolgáikat vagy apródjaikat szalajtották
el a szükséges holmik beszerzésére. Ugyanakkor ez nagyon is
kedvére volt ezeknek a szolgáknak és apródoknak, mivel így
lehetőségük nyílt megszabadulni uraiktól vagy úrnőiktől, ha csak egy
kis időre is.
Noha a vásári népek ugyanolyan szép vonásúak és választékosak
voltak, mint a Torony bármelyik udvaronca – bár öltözködésüket
tekintve inkább a puha szarvasbőr nadrágot és a fényes
gyapjúszövetet részesítették előnyben, semmint a zekét, köntöst vagy
arany köpenyt –, mégis egyfajta melegség áradt belőlük, amitől Tanis
mindig jobban érezte magát a vásáron, mint a hatalmas Toronyban
vagy a palota folyosóin. És bár Tanist furcsa külseje miatt itt is
ugyanúgy megbámulták, mint az udvarban, ezek a pillantások inkább
kíváncsiságot tükröztek, semmint rosszallást. Mindenesetre az, hogy
megbámuljanak valakit, sokkal kevésbé volt mindennapos a
vásárban, mint egy vidám mosoly vagy bólintás.
Mikor Tanis a vásárhoz ért, az már éppen kezdett a végéhez
közeledni a lenyugvó nap fényében. Lesétált a mozaikkockákhoz
vezető lépcsőn, ahol a kereskedők már csomagolták az áruikat.
Felpróbált egy réz karperecet és megvizsgált egy sárga és zöld tollú
nyílvesszőket rejtő tegezt, ám erszényét a palotában hagyta, így
kénytelen volt csalódást okozni azoknak az árusoknak, akik abban
reménykedtek, hogy akad még egy utolsó vevőjük a mai napon.
Már éppen ott akarta hagyni a vásárt, amikor egy magas, ismerős
alakot pillantott meg, akit még ilyen messziről és ekkora tömegben is
felismert pazar, szőke hajáról és kecses alakjáról. Laurana volt az és
vele volt bátyja, Gilthanas is.
Tanis visszatartotta lélegzetét és megpróbált egy fazekas
bódéjában meglapulni, ám egy idős elf gyengéden visszatolta.
– Zárva vagyunk – tájékoztatta a félelfet.
– De… – tiltakozott Tanis.
– A vásár bezárt – jelentette ki határozottan az elf. – Gyere vissza
holnap!
Tanis visszabotorkált, de még mielőtt megfordulhatott volna,
hogy eliramodjon, észrevette Laurana rá meredő tekintetét és nagyot
nyelt. Most, hogy az elf lány észrevette, már nem szaladhat el. A
lány korallpiros ajka máris ragyogó mosolyra nyílt, majd a
határozottság és a kecsesség elképesztő keverékével sietett keresztül
a vásártéren. A vásározók, férfiak és nők egyaránt megtorpantak
munkájukban és tisztelettel vegyes csodálattal nézték, ahogy elvonul.
Gilthanas jött mögötte és korántsem látszott annyira boldognak, mint
a lány.
– Tanis! – kiáltotta Laurana, miközben felé közeledett. Hangja
úgy csilingelt, akár egy harang. Kinyújtotta karcsú kezét, röviden
megölelte Tanist, majd Gilthanashoz fordult. – Már vagy egy hete
nem láttam Tanist. Azt hiszem, kerül minket – mondta.
Gilthanas kisöpörte szeméből aranyszőke haját, és úgy nézett ki,
mint aki ezzel teljességgel meg van elégedve.
Tanis felsóhajtott és nyugtalanul fészkelődni kezdett. Perzselte a
tudat, hogy a Szóló lánya még mindig a kezét fogja, és annak is
tudatára ébredt, hogy a körülöttük állók észrevették az üdvözlést és
felhúzták a szemöldöküket. Megpróbált elhátrálni a lány szorításából,
mire Laurana elengedte, és homlokát kissé összeráncolta.
Meglepő módon Gilthanas volt az, aki más irányba terelte
Laurana figyelmét azzal, hogy megkérdezte Tanist, ott lesz-e másnap
a Toronynál, hogy tanúja legyen a nagy bejelentésnek.
– Miről lesz szó? – kérdezte Tanis. Laurana egy lépést tett hátra,
és kissé lebiggyesztette az ajkát, majd látszólag meggondolta magát
és mégiscsak csatlakozott a beszélgetéshez. Harmincéves volt, félig
már asszony, félig még gyermek, és Tanis sosem tudhatta,
személyiségének melyik része dominál majd, amikor megszólítja.
Ezért aztán valóban elkerülte őt.
– Nem tudom, mit fognak bejelenteni – felelte Laurana. – Apa
senkinek sem akarja elárulni. Mindössze annyit tudok, hogy aggódni
látszik, Lord Xenoth pedig boldognak tűnik, ami mindig aggasztó.
– Ragyogóan nézel ki ma, Tanis – dicsérte meg hirtelen. Laurana
zöld szaténruhája csillámlott a lenyugvó nap fényében. Tanisban
hirtelen rendkívüli módon tudatosult saját emberi vére. Nagynak és
otrombának érezte magát. Habár még évek voltak hátra addig, míg a
lányt az elf kultúra szerint „felnőttnek” tekintik, már elérte végleges
testmagasságát; és mégis annyira karcsú, törékeny és fürge volt, hogy
a félelf úgy érezte magát mellette, akár egy ogár.
Gilthanas bosszúsnak tűnt és figyelmeztetően húga karjára tette a
kezét.
– Laurana… – kezdte. Tanis elpirult és végigpillantott megdicsért
öltözékén: tollakkal szegélyezett bőrmellénye alatt égszínkék inget,
lábán barna, a legpuhább gyapjúból szőtt nadrágot viselt. Szemben a
hagyományosabb elf csizmával, még mindig a gyöngyös mokaszint
viselte, ez olyan szokása volt, amit nem nőtt ki.
Laurana ficánkolni kezdett, és Tanis hirtelen meglátta benne az
elkényeztetett kislányt. Hangja azonban egy nő hangja volt.
– Úgy teszek, ahogy nekem tetszik, Gilthanas! – csattant fel. –Már
megbeszéltük. És most hagyj békén!
Tanis kínosan érezte magát. Azok a napok, amiket Gilthanasszal
együtt töltöttek a városban rohangálva, vagy az erdő mélyén
kóborolva, most bizonytalannak és távolinak tűntek, mintha az egész
csak álom lett volna csupán, és nem az, ami valaha megtörtént. Ők
ketten barátok voltak. Most Tanis azt sem tudta, mit mondjon,
miközben egyik lábáról a másikra állt.
Gilthanas röviden biccentett feléjük.
– Akkor elmegyek. – Megfordult, majd elvonult, átfurakodva a
távozó kereskedők és kordéjaik között.
– Sajnálom – mondta Tanis, inkább magának, mint Lauranának,
ám az elf lány mintha meg sem hallotta volna. Ehelyett kézen fogta
és maga után húzta, keresztül a vásártéren.
– Nem tudom, apa mit tervelt ki holnapra – panaszkodott. – Azt
azonban tudom, hogy egyetlen kormánytag sem jelenik meg a
nyilvánosság előtt azért, hogy egyszerűen csak mondjon valamit.
Még a leghétköznapibb kihirdetés is kévényi pergamennel,
többyardnyi szalaggal és több gallon pecsétviasszal jár.
Tanis azon vette észre magát, hogy elmosolyodik. Egy kis
túlzástól eltekintve Lauranának igaza volt.
– Talán holnap kikiáltják a Nemzeti Gyümölcsbor Napot – vetette
fel.
Tanis annyira ritkán bolondozott, hogy beletelt egy pillanatba,
mire Laurana kapcsolt. Felnevetett.
– Vagy döntést hoznak arról, hogy minden étkezéshez quith-pa-t
kell enni?
 A lány ismét elkacagta magát, és Tanis hirtelen gyereknek érezte
magát, nem annak a mogorva suhancnak, aki volt, hanem olyan
gondtalan gyermeknek, amilyenné más körülmények között válhatott
volna. A gondolat felvidította, ugyanakkor le is hangolta.
Mint mindig, most is a szomorúság kerekedett felül.
– Bizonyára a tylorral van összefüggésben – válaszolta. Laurana
megborzongott.
– Bizonyára. A palota őrei egész nap odakint voltak, de egyikük
sem találta meg a szörnyeteget.
Úgy tűnt, mintha mélyen a gondolataiba merülne, és Tanis azon
tűnődött, hogy vajon miféle fordulatot fog venni a beszélgetés.
Elérték a Kith-Kanan mozaik peremét, maguk mögött hagyva a
vásártér lármáját. Laurana maga után húzta Tanist, fel a lépcsőkön és
keresztül a virágzó orgonabokrok közti nyíláson egy tisztásra. A
bokrok eltompították a vásár zaját; Tanis hirtelen ráébredt, mennyire
egyedül vannak.
Laurana egy apró, szövetbe csavart csomagot húzott elő ruhája
zsebéből.
– Van itt számodra valami – mondta. – Egész héten magammal
hurcoltam, remélve, hogy találkozunk.
– Mi ez? – kérdezte zavartan Tanis, ám Laurana csak titokzatosan
mosolygott. Ebben a pillanatban egyáltalán nem emlékeztetett
gyerekre, és Tanis nyugtalanul fészkelődni kezdett.
– Majd meglátod – felelte, aztán hirtelen lábujjhegyre állva arcon
csókolta, nem törődve a félelf pelyhedző szakállával. Érintése hűvös
és lágy volt, mint a tavaszi szellő. Egy pillanattal később már el is
surrant az orgonabokrok között és eltűnt szem elől, s csak a halvány
mentaillat jelezte, hogy ott járt. Az ifjú kábultan tapogatta meg az
arcát, nem tudva, mit akarhatott a lány. Aztán vállat vont és
kibontotta az apró csomagot.
A meleg tavaszi levegő ellenére hirtelen a hideg futott végig Tanis
hátán. A fák levelei között átszűrődő napfényben egy gyűrű
csillogott a tenyerében. Egyszerű munka volt, hét apró, egymásba
fonódó repkénylevelet formázott, aranyszíne olyan fényesen
ragyogott, mint az elf lány haja, akitől kapta. Szép, finom gyűrű volt,
olyan, amilyet a szerelmének ad az ember. Tanis megrázta a fejét és
a tenyerébe zárta a gyűrűt.
Pillanatokkal később, még mindig a fejét rázva előbújt az
orgonabokrok közül, a karcsú gyűrűt mellénye zsebébe csúsztatta,
hogy ott tartsa, amíg rá nem jön, mit akar ez jelenteni.
– Érdekes – szólalt meg egy hűvös hang.
Tanis megperdült. A lépcső tetején, a dühtől reszketve Lord
Xenoth állt, miközben több megrakott kereskedő is a tanácsadót
nézte, arra várva, hogy félreálljon az útból.
– Tanthalas, Félelf – morogta baljósan az elf lord. – Ezt még meg
fogod bánni!
Tanis hunyorogva nézte, amint Lord Xenoth ingerülten elviharzik,
és közben kétsége sem volt afelől, hogy az elf lordnak igaza van.
 11. fejezet

Egy látogató a múltból

A
kalapácsütések hangja érces muzsikaként csengett a tavaszi
reggeli levegőben. Kova vadul vigyorgott, miközben a
vörösen izzó acéllapon dolgozott, amit időnként lehűtött
egy félig teli tölgyfa vizeshordóban. Izzadság csurgott kormos
szemöldökéről.
Előző nap késő délután látott munkához, takaróját az ágyra dobta,
legurított egy korsó sört – tekintettel törékeny egészségi állapotára,
magyarázta –, majd begyújtotta a kohót, és alaktalan fémdarabokból
több kis acélrudat formázott. A rudakból hosszú, keskeny lapokat
kalapált, majd nagy hőmérsékletre hevítette őket a faszénen, így
nyert szénacélt. Aztán a lapokat egyetlen lemezzé préselte össze,
folyamatosan hevítve és lehűtve a lemezt, hogy megkeményítse a
fémet.
Most végre megelégedett az acél vékonyságával és
egyenletességével, így egy fogó segítségével kiemelte a kohóból és
újra lehűtötte azt. Sistergő gőzfelhő csapott fel, mint valami mesebeli
sárkány lehelete, míg a fém lehűlt. Kova munkapadjára fektette a
fémdarabot, és kritikus szemmel méregette. Még mindig durva volt
és befejezetlen – valójában alig volt több, egy darab lapos
acélszalagnál –, ám rövidesen valami teljesen más dolog lesz belőle –
egy csodás kard. A kovács kék szeme csillogott, ahogy az acélrúd
fekete külseje alatt már maga előtt látta a sima és csillogó kész
fegyvert.
Letörölte homlokáról a verítéket és a kormot, majd kortyolt egy
kis vizet a sarokban álló vödörben lévő merőkanálból. Leült egy
alacsony fazsámolyra és egy pillanatra lehunyta a szemét. Két nappal
ezelőtt érkezett Qualinostba, és máris úgy tűnik, mintha el sem ment
volna télire. Mennyi idő is telt el azóta, hogy először a városba tette a
lábát? Valószínűleg napra pontosan húsz év, gondolta, majd
kinyitotta a szemét és kipillantott az ablakon.
Odakinn a nyárfák zsenge levelei smaragd és ezüst színben
reszkettek a napfényben.
Otthon érezte magát Qualinostban és Lord Xenoth, Litanas,
Ulthen vagy Tyresian barátságtalan pillantásai ellenére – amelyeket
ritkán követtek csak megjegyzések, tekintettel arra, hogy a
Napszónok igencsak megkedvelte Kovát – a törpe úgy érezte, hogy
inkább tartozik az elf fővároshoz, mint bárhová egész Krynnen. Már
nem először tűnődött el azon, hogy vajon most mit gondolnának róla
törpe rokonai odahaza Dombmelléken.
Egy apró harang szólalt meg a füstös levegőben, és odapillantva a
törpe látta, hogy nyílik kis boltjának ajtaja. Sietve egy rongyot dobott
a munkapadon fekvő acélrúdra. Nem lenne jó elrontani a
meglepetést.
– Kova! Hát te még mindig élsz? – kérdezte mosolyogva Tanis. –
Már azt hittem, hogy intézkednem kell a temetéseddel kapcsolatban.
Kova gyorsan zsebkendője után nyúlt, szipogott egyet és
legyengült arckifejezést öltött.
– Ahogy anyám mondaná, „Ne számold a kerítés túloldalán lévő
tyúkjaidat!” – felelte.
Értetlenség suhant keresztül a félelf arcán. Barátja mondásai
általában ezt a reakciót váltották ki belőle. Aztán vállat vont és
előrelépett.
– Van kedved egy újabb kalandhoz, Kova? Arra gondoltam, hogy
talán ismét megpróbálhatnánk megkeresni a tylort.
Micsoda fölényes fickó, gondolta Kova és arcára visszatért a
vigyor.
 – Még mindig nem jutott el a tökfejedig, mi, pajtás? – kérdezte
mogorván a törpe. – Dolgom van! Nincs időm egész nap
kicicomázva a város körül parádézni, mint egyeseknek.
Tanis felnevetett és végignézett az öltözékén. Ugyanazt viselte,
ami előző nap megragadta Laurana figyelmét a vásárban: kék inget,
hozzá rojtos mellényt és gyapjú nadrágot.
– Kova – indítványozta Tanis, miközben mogyoróbarna szemében
csak úgy csillogott a jókedv –, vegyél ki szabadnapot!
– Szabadnapot? – szipákolt a törpe, felöltve a mártírság álarcát. –
Soha életemben nem hallottam még ezt a kifejezést!
Erre aztán Tanis hangosan nevetni kezdett. Kova haragosan nézett
rá.
– Nektek, fiataloknak fogalmatok sincs a tiszteletről, mi? –
morogta. Fiatalok… a szó ott visszhangzott a fejében, majd szíven
ütötte, ahogyan már többször is, azóta, hogy visszatért Vigaszból.
Tanist már össze sem lehetett hasonlítani azzal a kölyökkel, aki
akkor volt, amikor Kova először jelent meg az elf fővárosban. A
törpét már az első tél után megdöbbentette az a változás, hogy
menynyire… nos, szóval mennyire emberibben néz ki az ifjú. Főleg
a többi élihez képest, és legfőképpen a többi fiatalhoz viszonyítva,
akik alig változtak.
Kova most is szinte ugyanúgy nézett ki, mint azon a napon,
amikor először lépett be a Naptoronyba, kivéve azt a pár – no jó,
lehet, hogy annál egy kicsivel több – ősz szálat, ami a szakállába és a
tarkóján szorosan összefogott, sötét hajába vegyült. Eltekintve attól,
hogy néhány ránc elmélyült az arcán, és hogy hajában a választék
kissé megritkult – amit Kova persze váltig tagadott –, még mindig
ugyanaz a középkorú törpe volt, acélkék szeme ugyanolyan fényes,
zsörtölődése pedig ugyanolyan mindennapos maradt.
Ám Tanisszal más volt a helyzet. Ugyancsak megnőtt ebben az
utóbbi pár évben. Nem volt olyan magas, mint a Szóló, de Kovának
így is nyújtogatnia kellett a nyakát, amikor vele beszélt. A félelf és
teljes elf rokonai közti különbség most még szembetűnőbb lett.
Erősebb volt bármelyiküknél, mellkasa izmosabb, jóllehet egy ember
mellett sudárnak tűnt volna alkata. Arca is változásokról tanúskodott.
Vonásaiból hiányzott az elfekre jellemző simaság, inkább olyan volt,
mintha arcát kőből faragták, nem pedig alabástromból csiszolták
volna. Állkapcsa szögletes, orrnyerge egyenes és határozott, arca
darabos volt. Szeme pedig természetesen nem volt annyira
mandulavágású, mint más elfeké.
Kova tudta, hogy Tanist Vigaszban jóképű fiatalembernek
tartanák, ám itt… nos, a legtöbben mostanra látszólag hozzászoktak,
és már nem bámulták meg annyira, vagy legalábbis megelégedtek
egy-egy orruk alatt eldörmögött megjegyzéssel, amelyek azonban
sosem voltak elég hangosak ahhoz, hogy akár Tanis, akár Kova
szembeszállhasson az illetővel. Ennek ellenére nehéz idők jártak a
félelfre. Az emberek annyival gyorsabban nőttek fel a törpéknél vagy
az elfeknél, hogy elf rokonai szemében úgy tűnt, mintha Tanis egyik
napról a másikra változott volna meg.
– Nincs valami dolgod? – förmedt Kova mogorván az ifjúra,
ügyelve arra, hogy barátja és a letakart kard között maradjon.
– Mint például? – kérdezett vissza Tanis. Mintha megérezte volna,
hogy a törpe sántikál valamiben.
– Mint például bármi, amivel az időt szoktad múlatni – fejezte be
barátságtalanul Kova. – Túl… túlságosan beteg vagyok ahhoz, hogy
ma téged szórakoztassalak, pajtás. Pihennem kell! – Szeme sarkából
Tanisra sandított, hogy lássa, hisz-e neki a félelf.
Az ifjú megcsóválta a fejét. Szóval Kova már megint olyan
hangulatban van!
– Jól van. Kova! Csak javasolni akartam egy kis kalandot – Kova
szeme tágra nyílt és hirtelen vad tüsszentés tört elő belőle –, de azt
hiszem, inkább majd máskor –, vakarta meg szórakozottan az állát az
ifjú.
 – A legjobb lesz, ha megborotválkozol – javasolta a törpe –, vagy
hagyod megnőni. Vagy az egyik, vagy a másik, hacsak nem akarsz
úgy kinézni, mint egy útonálló.
Tanis meglepetten húzta végig tenyerét az arcán, érezte a néhány
napos borostát. Ember apja ajándéka – vagy átka, attól függ, honnan
nézzük, gondolta Tanis. Nagyjából egy éve vette észre először, és
még mindig nem szokott hozzá. Megint meg kell borotválkoznia
azzal a borotvával, amit Kova készített.
– Nem értem, miért akarod mindenáron leborotválni azt a jó kis
szakállat – sopánkodott Kova.
Tanis szórakozottan rázta meg a fejét. Hagyja megnőni? Azt nem
teheti! Kova látta rajta a vívódást, így aztán annyiban hagyta a
dolgot.
– Jól van, Kova, magadra hagylak a zsémbelődéseddel együtt –
jelentette ki végül Tanis. – Valójában üzenetet hoztam. Holnap
délután valamiféle bejelentés lesz az udvarban, és a Szóló megkért,
hogy hívjalak meg.
– Bejelentés? – kérdezte Kova, összevonva dús szemöldökét. –
Mivel kapcsolatban?
Tanis vállat vont.
– Fogalmam sincs. A Szóló egy napra elvonult Lord Xenoth-tal és
Tyresiannal. Gondolom, te is akkor fogod megtudni, amikor én. –A
félelf elmosolyodott, majd távozott. Az apró harang hangja ismét
felcsendült. Kova várt egy hosszú pillanatig, csak hogy
meggyőződjön róla, Tanis nem jön vissza, majd levette a rongyot a
kardról és összedörzsölte a kezét. Á, igen! Csodálatos kard lesz!
Kova kalapácsának ritmikus zenéje rövidesen ismét szárnyra kelt
a meleg tavaszi levegőben.

Úgy alakult, hogy aznap még betévedt néhány látogató a törpe

boltjába. Alig halkult el Tanis lépteinek zaja a macskaköves utcán,
amikor újra megszólalt a harang. A kovács ismét a kardra dobta a
rongyot és sietve elé állt.
De nem Tanis jött vissza. Egy öregasszony volt az, aki még elfnek
is idős volt. Kovának pedig úgy tűnt, mintha egy kevés emberi
vonást is felfedezhető volna rajta. Az asszony apró volt és ráncos. Elf
létére furcsán öltözködött. Az elfek általában a lebegő ruhákat
részesítették előnyben, ám az öregasszony valamiféle laza szövésű,
bő, zöld felsőrészt és csaknem földig érő gyapjú rakott szoknyát
viselt, amitől még alacsonyabbnak tűnt, mint amilyen valójában volt.
> Voltaképp csaknem szemmagasságban volt a törpével, aki ilyesmit'
sosem tapasztalt még felnőtt elffel szemben. Háromszög alakú
arcában ülő mogyoróbarna szeme azonban kerek volt: újabb nyoma
az emberi ősnek. Kova lefogadta volna, hogy az emberi vér
évszázadokkal az Összeomlás előtt keveredhetett az asszony
családjának vérébe. Széles arccsontja és keskeny álla macskaszerű
külsőt kölcsönzött neki. Más elfekkel ellentétben ezüst haját copfban
és kontyban hordta, így látni lehetett elf örökségre utaló fülét. Ujjai
többi testrészéhez képest aránytalanul hosszúak és vékonyak voltak.
Akárcsak Tanis, ő is mokaszint viselt, ennek sötétbíbor
gyöngydíszítése jól illett szoknyájához. Ruhája felett könnyű,
csuklyás, halványzöld köpenyt hordott, amelyet lila pettyek
tarkítottak.
Szoknyája mellett egy totyogós kisgyermek álldogált, aki
imádattal nézett fel a ráncos arcú asszonyra. A kisfiú – aki
nyilvánvalóan csak pár hónapja kezdett el járni, legalábbis abból
ítélve, ahogyan a szoknyába kapaszkodott – édesen Kovára
mosolygott.
– Koba! – kiáltotta, egyik kezével elengedte a szoknyát és az
öregasszonyra nevetve a törpére mutatott. – Koba!
– Koba? – ismételte a törpe, majd lehajolt, hogy a kisgyermek
arcába nézzen. A kovács szemöldöke felszaladt. – Nem emlékszem,
hogy láttalak volna az Ég Csarnokában… Ó, dehogynem! Tavaly
ősszel. Akkor még nem jártál. A bátyáddal voltál ott. Adtam neked
egy… mit is?
A csöppség bő, zöld kezeslábasának zsebébe dugta a kezét és egy
hüvelykujjnyi rózsakvarcot, egy darab szétmorzsálódott quith-pa-t és
egy faragott vörösbegyet húzott elő. A törpe megnézte őket,
komolyan bólintott, visszaadta a kvarcot és a kenyeret, majd felállt és
az elf asszonyra nézett, tenyerén a fából készült madárral.
– Te csináltad? – kérdezte az asszony alt hangján, amely úgy
hangzott, mint egy több évszázaddal fiatalabb elf hangja. Egyik
karcsú ujját kinyújtva megbökte a madarat.
A vörösbegy alul szélesebb volt, mint felül és az alja le volt
kerekítve, így mikor a játékszer felborult és oldalra dőlt, utána ismét
visszabillent. Kova két fadarabból készítette az egyszerű játékot, egy
darab nehéz vasat rögzített közéjük, az aljához, ezáltal a madár nem
tudott felborulni.
Kova még megbökte párszor. Mint mindig, most is elbűvölte a
játék billegése, mígnem ráébredt, hogy a mogyoróbarna szemű
asszony válaszra vár, a kisgyerek pedig a játék után sóvárog. A törpe
visszaadta a játékot a csöppségnek, majd bólintott az asszonynak.
– Te vagy Tűzkovács Kova – jelentette ki az elf. Nem kérdés volt.
A törpe ismét bólintott.
– Szeretnék venni tőled néhány játékot – mondta hirtelen.
– Nos – válaszolt kinyújtózva Kova –, van egy kis gond.
– Micsoda? – kérdezte az asszony.
A törpe megfordult és combjával a tölgyfa asztalnak
támaszkodott. Egyik kezét a térdére tette és az asszony mögé, a
tölgyfa ketrec felé nézett.
– Először is, nem adok el játékokat. Odaajándékozom őket.
Másodszor pedig nem adok el semmit idegeneknek.
Az asszony éles vonásaira sértődöttség ült ki, és olyan gyorsan
fordult sarkon, hogy a csöppség gyakorlatilag orra bukott.
 – Nos, akkor úgy gondolom, végeztünk, Tűzkovács Mester
válaszolt az ajtó után kapva.
Kova mélyen beszívta a bolt fémszagú levegőjét, majd
megszólalt, éppen amikor az asszony megragadta a kilincset.
– Persze, ha hajlandó lennél bemutatkozni, akkor már nem lennél
idegen – közölte halkan, miközben bal kezének körmeit vizsgálgatta
és egy vasszilánkkal piszkálta ki alóluk a koszt.
Az asszony Kovának háttal állva megtorpant, mintha
gondolkodóba esett volna. Aztán villogó szemmel megfordult.
– Ailea – szólalt meg mogorván. – Akik jól ismernek, azoknak
Eld Ailea. – „Eld” elf nyelven „nagynénit” jelentett.
Kova bólintott.
– Én pedig Tűzkovács Kova vagyok.
– Tudom, ho… – kezdte az asszony, majd felsóhajtott és várt.
– És – folytatta Kova, mintha Ailea meg sem szólalt volna – bár
idegennek nem adok játékot, esetleg hajlandó lennék odaajándékozni
néhányat egy barátnak.
Az asszony ismét felsóhajtott, ám vékony ajka körül halvány
mosoly jelent meg. Egy abanasiniai macskára hasonlított, akinek
megígérték a régen áhított jutalmat. Ám szavai csupán elkeseredést
tükröztek.
– Hallottam hírét, hogy hajlamos vagy így viselkedni, Tűzkovács
Mester – jegyezte meg.
Kova gyorsan elhaladt előtte és kinyitotta a ketrecet, megmutatva
a több tucatnyi játékot, amit a télen Vigaszban faragott. Néhány
közülük nem élte túl a tylortól megrettent öszvér hátán való
ficánkolást, de legtöbbjük kitűnő állapotban volt. Végignézett a
ketrec tartalmán, majd kiválasztott egy sípot, ami elég nagy volt
ahhoz, hogy a totyogó csöppség ne tudja lenyelni, és odaadta a
kisfiúnak, aki olyan vadul fújt bele, hogy Kova rögtön azt kívánta,
bárcsak valami mást választott volna. A kovács tömpe ujjaival
tovább kutatott a játékok között, kivett egyet innen, egyet onnan,
mígnem több mint egy tucat játék pihent bő tunikájának elülső
zsebeiben.
Pillanatokkal később a csöppség boldogan csücsült Kova
fekhelyének végében, és időnként a sípot fújva a faragott állatokat
rendezgette a törpe ruhásládáján. Kova várta, hogy felforrjon a kohó
tüze fölé függesztett teáskannányi víz, Eld Ailea pedig szárított
narancshéjat, fahéjat és fekete teát rakott egy teaszűrőbe. Megtorpant
és megszagolta a fűszerkeveréket.
– Csodálatos – mondta a bábaasszony mély hangon, majd
felsóhajtott. – Arra az italra emlékeztet, amit otthon csináltunk,
amikor még gyerek voltam.
– Hol nőttél fel? – kérdezte automatikusan Kova. A fűszeres tea,
amit minden útja során magával hozott Vigaszból, inkább emberi,
semmint elf különlegesség volt.
– Caergothban – vágta rá az asszony. Mikor a törpe felvonta a
szemöldökét, folytatta. – Az apámat száműzte Qualinesti népe.
– Miért? – kérdezte gondolkodás nélkül Kova. Az elfek szinte
soha nem taszítottak ki senkit. Az öregasszony apja bizonyára a
legfélelmetesebb bűntettet követte el a qualinesti törvények
értelmében.
– Egy mozgalmat vezetett, amely azt akarta, hogy nyissák meg
Qualinestit az idegenek előtt – magyarázta Ailea. – Száműzték. A
család természetesen vele tartott. Végül Caergothban, távoli
rokonainknál telepedtünk le.
Akik emberek voltak, találgatott Kova. Innen származott az
emberi vér.
– Egy csoport pap mellett bábának tanultam, majd amikor
felnőttem, visszatértem ide.
– Miért? – A víz időközben felforrt, és Kova levette a kannát a
tűzről. Felkapott egy vastag gyapjúzoknit – ami gyakorlatilag tiszta,
futott át agyán, hiszen csak egy napig hordtam –, megragadta vele az
edényt és az asztalhoz vitte, ahol egy nehéz kerámiakannában
leforrázta a teafüvet.
Szomorúság suhant át Eld Ailea arcán, de olyan gyorsan el is tűnt,
hogy Kova nem lehetett biztos benne, hogy tényleg látta-e.
– Csak ember barátaim voltak, és mire felnőttem, addigra ők mind
megöregedtek és meghaltak. Konyítok valamelyest a mágiához,
tudok italokat készíteni, amelyek enyhítik a szülés fájdalmait, apróbb
varázslatokkal elszórakoztatom a gyerekeket meg hasonlók, de
semmit sem tehettem azért, hogy megakadályozzam gyerekkori
barátaim öregedését és halálát.
Kova azon tűnődött, hogy vajon volt-e azok közt a rég meghalt
barátok közt egy különleges ember is, egy szerető, akinek halála
miatt megcsillant az idős elf szemében a szomorúság. Eld Ailea az
asztalnál ült, szórakozottan belemártogatta a szűrőt a teába,
miközben tekintete a távolba meredt és száraz hangon folytatta.
– A szüleim meghaltak. Rajtam kívül csak néhány elf élt
Caergothban. Magányos voltam, így visszajöttem.
Narancs- és fahéj illata bodorodott elő a vastag teáskannából. A
csöppség a hátán fekve Kova fekhelyén szendergett, egyik kezében
egy fából készült tehenet, a másikban pedig egy bárányt szorongatott.
Eld Ailea ismét megszólalt, hangjából erőltetett vidámság csendült
ki.
– Jobban illek az itteni közösségbe, mint az ottaniba.
Felpillantott, és bizonyára észrevette a Kova szemében ülő
együttérzést, mert dühbe gurult, zöldesbarna szeme megkeményedett
ezüstös hajkoronájával keretezett arcában.
– Te csak ne sajnálj engem, Tűzkovács Kova Mester – szólt a
törpére. – Magam választottam ezt az utat.
Kova körbepillantott, hátha tudna mondani valamit.
– Biztos, hogy nem kérsz egy kis sört? – kérdezte.
Eld Ailea szigorú pillantást vetett rá.
– Dolgozom – felelte.
 Egy darabig csak üldögéltek, teájukat kortyolgatva, majd Kovának
eszébe jutott, hogy végül is ebédidő van. Így aztán elővett némi
quith-pa-t és leszelt néhány szelet sajtot, miközben Eld Ailea
tányérokat vett elő a konyhaszekrényből. Kova utazásai során
egyszer már megfordult Caergothban, így aztán a városról
beszélgettek. Úgy tűnt, hogy Eld Ailea még azelőtt elköltözött
onnan, hogy a kovács megszületett volna. Aztán Kova megmutatta,
hogyan csinálta a csöppség játékmadarát, s az asszonynak is készített
egy ugyan-olyat. A bábaasszony pedig azokról a gyermekekről
mesélt neki, akiknek a születésénél segédkezett az évszázadok során.
– Én segítettem világra a Napszónokot és mindkét testvérét –
jelentette ki büszkén, és elmondta, hogy már nem vezet le szüléseket,
de továbbra is vigyáz az elfek gyerekeire és kisbabáira. – Imádom a
kisbabákat – magyarázta felélénkülve. – Ezért jöttem el a játékokért.
Mindent összevetve kellemesen telt el ez a tavaszi nap. Végül
elfogyasztották a maradék kenyeret és sajtot. Eld Ailea elöblítette a
tányérjaikat, majd eltette őket, Kova pedig ismét nekifogott, hogy
Tanis kardján dolgozzon, miután a fekhelyről, amely túl közel volt a
kohóhoz, biztonságba helyezték a gyermeket a bábaasszony ölében.
Noha a kalapálás lármája először felébresztette a picit, végül még
mélyebb álomba ringatta. Az öregasszony csendben üldögélt, a
gyermeknek dúdolt, elkortyolt egy utolsó csésze teát és nézte,
hogyan alakul a kard. Egy óra elteltével Kova felnézett, és látta, hogy
egyik karját az asztalnak támasztva, arcát a kisfiú fején nyugtatva Eld
Ailea is elszenderedett. A törpe elmosolyodott, majd tovább folytatta
a munkát.
A tölgyfa ajtó feletti bádogharang ismét megszólalt, és Kova
sietve felpillantott, készen rá, hogy az ajtóra vesse magát és
kitaszigálja Tanist. A kard kezdett alakot ölteni, a penge sima volt és
elkeskenyedő, a csillogó acélmarkolat pedig csodálatos díszítéssel
ékeskedett. Kova megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor egy
köpönyeges alak lépett a boltba.
 – Félbeszakítottam valamit, Tűzkovács Mester? – kérdezte Miral,
keskeny ajkán incselkedő mosollyal. Érdes hangja rekedt suttogássá
halkult. Egy éles pillantást vetett az éppen ébredező Eld Aileára,
majd biccentett neki. Az asszony ölében ülő kisgyermek mocorogni
kezdett, és kinyitotta kék szemét.
– Nem igazán – válaszolt Kova. – Azt hittem, valaki más az… –
Ellépett a kohó melegétől és egy zsebkendővel letörölte az
izzadságot homlokáról és szakálláról.
– Tanthalas? – kérdezte Miral még szélesebb mosollyal. Az
öregasszony céltudatosan felült és odasúgott valamit a csöppségnek.
A gyermek lecsúszott az öléből és elszaladt, hogy összeszedje a
fekhelyen szétszórt faragott állatokat.
– Ami azt illeti – folytatta a mágus –, én is éppen Tanist keresem.
Kézenfekvő gondolatnak tűnt, hogy ha nem az udvaron gyakorol,
akkor valószínűleg itt van veled. De ha van valami, ami miatt el
akarod kerülni…
– Csak nem akarom, hogy elrontsa a saját meglepetését.
A Miral arcára kiülő kifejezés világosan megfogalmazta a ki nem
mondott kérdést.
Kova elvigyorodott és összedörzsölte a kezét.
– Ajándék lesz! – mutatott a kohó mellett hűlő, félig kész kardra.
Mikor Miral közelebb lépett, hogy megvizsgálja a fegyvert, a
parázs narancsvörös ragyogása megvilágította fakó haját és
visszaverődött hosszú ujjú, vérvörös köpönyegének fekete
szegélyéről. Kesztyűs kezét kinyújtva, óvatosan, szinte áhítattal
érintette meg a meleg fémet.
– Méghozzá micsoda gyönyörű ajándék! – sóhajtott Kova felé
fordulva. Gondolatai egy pillanatra mintha messze kalandoztak
volna. – Gyönyörű!
– Ugyan, még nincs is készen – dörmögte mogorván Kova, ám
szemmel láthatóan majd szétvetette a büszkeség. Előkapott egy
piszkos rongyot és a fegyverre dobta. Eld Ailea az ajtó mellett állt,
készen arra, hogy távozzon.
– Készítettem neki néhány nyílhegyet is tavaly télen Vigaszban –
tette hozzá Kova. – Úgy gondoltam, hogy egy nagy ajándékkal
lepem majd meg Tanist.
– Hmm? – kérdezte Miral. Váratlanul megrázta a fejét, mintha
elábrándozott volna, és most térne magához. – Elnézésedet kérem,
Tűzkovács Mester. Attól tartok, keveset aludtam az elmúlt éjjel. A
Szóló úgy tervezi, hogy fontos bejelentést tesz holnap délután, habár,
hogy mi lesz az, azt látszólag csak ő és Lord Xenoth tudja, és a
készülődés mindenkit lefoglal. Még egy jelentéktelen mágusnak is
akad tennivalója. Mint ahogy Tanisnak is, ha sikerül valaha is
megtalálnom.
Ezzel távozott, mondván, hogy megnézi a félelfet a vásártéren, ám
előtte még megállt, és gyengéden megveregette a kisgyermek fejét.
A csöppség a mágus felé suhintott egy falóval. Miral ügyesen
félrelépett az ütés elől, majd kilépett az ajtón.
– Jelentéktelen mágus – suttogta Eld Ailea összevont
szemöldökkel. Úgy tűnt, mintha mélyen a gondolataiba merült volna.
Miután a mágus hallótávolságon kívül került, az idős asszony még
mindig ott ácsorgott az ajtóban. Kétszer is úgy tűnt, mintha mondani
akarna valamit, de aztán meggondolta magát. Ezalatt a gyermek
azzal foglatoskodott, hogy megfosztotta a futórózsát alsó leveleitől és
azokat a küszöbre szórta.
– Be kell vallanom valamit, Tűzkovács Mester – közölte végül
Eld Ailea bizalmas hangon. – Én is abban a reményben jöttem, hogy
itt találom Tanthalast. Én… rám egyesek nem néznek jó szemmel a
palotában. Ezért reméltem, hogy itt találom.
– Oh? – kérdezte Kova, még mindig a távolodó mágus vörös
köpenyét figyelve. – Miért?
– Ismertem az anyját.
Egyetlen további szó nélkül távozott.
 12. fejezet

A kard

Q ualinostban csend honolt. Az éjszaka sötét lepelként borult a

városra. Bár már elmúlt éjfél és közeledett a hajnal, Kova
kicsi üzletének ablaka mögött sárgás fény pislákolt. Odabenn
a törpe fáradtan ült le székére és remekművét nézegette. A kard
elkészült. Ragyogóan fénylett a kohó vörös izzásában, borotvaéles
pengéjén táncolt a fény és a pengelapra vésett mágikus törpe rúnák
barázdáin játszadozott. A kardkosár lágy hajlatokból és kecses
acélívekből állt és oly finom könnyedséggel vette körül a
kardmarkolatot, mint kacsok a szőlőt. Még Kova is, aki pedig
törpéhez illő módon szerény volt, úgy érezte, különlegeset alkotott.
Remélte, Tanis tetszését is elnyeri majd.
A kovács örült, hogy boldoggá teheti a félelfet. Talán egy nap
majd körbevezetheti Tanist Vigaszban és megmutathatja neki, hogy
nemcsak elfek élnek Krynnen. Ez még boldogabbá teszi majd Tanist,
mint a kard – gondolta a törpe.
Sóhajtott egyet és felállt. A kemencében a szenet hamuval takarta
be és elfújta a sötétben világító egyetlen gyertyát. Az ezüstös
holdfényben megkereste ágyát a bolt mögötti apró szobájában.
Lerúgta csizmáját és mély álomba merült. Hamarosan a törpe
hortyogása morajlott a levegőben, mely ritmikus volt, mint a néhány
perccel azelőtt munkálkodó kalapácsa.
Az éjszaka legsötétebb órái következtek. A boltajtó lassan kinyílt,
halkan, anélkül, hogy a csengettyűk megszólaltak volna. Valaki
átlépte a küszöböt, és óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. Egy
pillanatra megállt, felemelte a fejét, majd megelégedve nesztelenül a
munkapad felé indult.
A kard halványan fénylett a Solinari ablakon keresztül beszűrődő
hűvös fényében. A sötét köpönyeges alak felemelte kesztyűs kezét és
ujját végighúzta a pengén, mintha csak az élét vizsgálná, majd
mindkét kezét a fegyver fölé tartotta. Szavakat mormolt a levegőbe
egy rég elfeledett ősi nyelven. Varázslók és mágusok kivételével már
csak kevesen beszélték ezt a nyelvet, mivel ez a mágia nyelve volt.
A mormolás abbamaradt, az utolsó szótagok porszemként
kavarogtak a levegőben. A kard egyre fényesebb lett, ám nem a hold
fényét verte vissza, hanem belülről kezdett izzani. Vörösen
ragyogott, egyre forróbb és forróbb lett, mígnem végül maga a penge
is tűzszínű, vad, izzó fényt bocsátott ki. A kardhoz közel néhány
nyílfej is átvette a ragyogást. A fénykörön túl hirtelen egy árnyék
vált ki a sötétségből, és a kard felé suhant, mintha az idegen kezének
engedelmeskedne. Az árnyék ellenszegült a vörös fénynek, mígnem
hirtelen alászállt és belecsúszott a fegyverbe, mintha csak a kard
beszippantotta volna. A fegyver aprót rándult, majd az izzás
elhalványult.
A balzsamos éjszakában a boltajtó újra kinyílt. A törpe
egyenletesen hortyogott tovább. Az idegen eltűnt.
 13. fejezet

A bejelentés

K ova másnap reggel a vásárban futott össze Tanisszal. A

félelf egy sátor előtt álldogált. Ez állt a sátoron: Lady
Kyanna: Minden Síkok Látnoka. Alatta kisebb betűkkel:
Óriási kedvezmények. Az éjkék sátrat ezüstös holdak és csillagképek
díszítették. Egy csapat fiatal elf, akik még alig voltak túl a
gyermekkoron, pénzérméjét szorongatva megkerülte Tanist és Kovát,
majd belépett a sátorba. Ahogy visszahajtották a sátor ajtaját, tömjén
illata szállt fel, és valaki mély hangon megszólalt:
– Üdvözöllek benneteket jövőtök feltárásakor, szép elfek!
– Jósnők…! – horkant fel Kova. – Csalók és sarlatánok mind!
Meséltem már neked, mikor az őszi vásáron voltam Vigaszban?
Hogy is volt…? – merengett a törpe. – Nem sokkal az után lehetett,
hogy az Utolsó Otthon fogadóban legyőztem azt a tíz útonállót.
Tanis ellenszegült Kovának, aki el akarta vonszolni a sátor elől.
– Én szívesen megnézetném a jövőmet – vitatkozott. A törpe
horkantott egyet és végigtuszkolta a félelfet a sátor és a bódék között
szabadon maradt köves úton. Az ifjú mintha hirtelen magához tért
volna. Egy utolsó, vágyakozó pillantást vetett Lady Kyanna sátra
felé, majd Kovához fordult.
– Mondtál valamit?
– Vigaszban egy utcai mágus megpróbált nekem eladni egy
elixírt, amiről azt mondta, hogy láthatatlanná tesz – mesélte Kova,
miközben megvárta a félelfet, aki megállt egy bódé előtt, ahol egy
kereskedő, sok egyéb portéka mellett kardokat is árult. – Gyanús volt
a folyadék, olyan, mintha csak tiszta víz lett volna, de a mágus
állította: „Hát persze, hogy tiszta. Máskülönben hogyan tenne
láthatatlanná?” Nos, amikor hazaértem az elixírrel…
Tanis végigsimított az egyik kard markolatán, majd megfordult.
– Azt akarod mondani, hogy megvetted? – kérdezte hitetlenkedve.
– No, nem minthogyha hittem volna az utcai mágus rafinált
szavainak – vágta rá Kova ingerülten, szikrázó szemmel, miközben
még egyszer megpróbálta elráncigálni Tanist a fegyvereket kínáló
bódétól. – Mindvégig tudtam, hogy az egész csak beugratás, de
bizonyítékot akartam, hogy a hatóságok kezére juttathassam
sarlatánság miatt.
– Szóval, mi történt, miután használtad az elixírt? – kérdezte
Tanis óvatosan, miközben figyelmét még mindig a kardok kötötték
le. – Fantasztikusak azok a kardok! Hasznát tudnám…
– Silány munka! – szúrta közbe Kova, és Tanist a karjánál fogva
elvonszolta, nem törődve a fegyverárus dühödt pillantásaival. –Nincs
neked szükséged kardra! Kivel küzdenél Qualinostban? Szóval,
felhörpintettem a csodaitalt, és arra gondoltam, hogy el tudok majd
csenni egy-két kupát attól a piszeorrú kocsmárostól, aki néhány
nappal korábban átvert és vizezett sört adott a megszokott ital helyett
– folytatta Kova ádáz vigyorral az arcán. Aztán összevonta
szemöldökét. – Ám a kidobó, aki minden bizonnyal félig hob-goblin
volt, valahogy meglátott… Hé! – kiáltott Kova bosszankodva, mikor
rádöbbent, hogy egy kicsivel többet árult el annál, mint amennyit el
akart mesélni.
Tanisra nézett, ám a félelf komoly tekintettel figyelte szavait.
– És…? – kérdezte Tanis.
– Törődj a magad dolgával! – zsémbelődött Kova. – Nincs más
dolgod, amivel foglalkozhatnál?
Kova a vásár bejárati bódéitól lassanként, ügyesen a boltjába
csalta Tanist. Némán léptek a helyiségbe. Kova mindenféle rövid
beszédet agyalt ki, de végül is, mivel nem tudta, mit mondjon, szó
nélkül az asztalhoz lépett, ahol valami hosszú és vékony dolog feküdt
fekete lepellel betakarva.
– Mi ez? – kérdezte Tanis közelebb lépve.
– Valami, amit épp tegnap este fejeztem be – felelte Kova, majd
egy könnyed mozdulattal lerántotta a leplet.
A kard volt alatta, olyan fényes, mint egy mozdulatlanná
merevedett villám. A kard mellett több tucat fekete és halálosan éles
nyílfej feküdt.
Tanis tekintete persze rögtön a kardra esett.
– Kova, ez egy csoda! – álmélkodott halkan, miközben kinyújtotta
a kezét, hogy végigsimítson a hideg fémen.
– Tetszik? – kérdezte Kova, felvonva bozontos szemöldökét. –
Ajándék.
– Kine…? – a félelf arrébb lépett és arcvonásai megkeményedtek.
A kovács egy rémült pillanatig attól tartott, hogy Tanisnak nem is
tetszik a kard. Látta, hogy a férfi keze ökölbe szorul, és észrevette,
hogy igencsak vívódik magában. – Ó, nem fogadhatom el – jelentette
ki végül halkan a félelf, és sóvárgó tekintetet vetett a kardra.
– Hát persze hogy elfogadhatod! – ellenkezett Kova zsémbelődve.
– Jobban is teszed, pajtás.
Tanis néhány pillanatig még habozott, aztán tétova kézzel a kard
felé nyúlt. Végül megragadta a markolatot. Hideg volt és sima, és
valahogy jó volt megfogni. Borzongás futott végig a hátán. Ez a kard
több volt, mint fegyver. Maga volt a hideg szépség.
– Köszönöm, Kova – mondta az ifjú halkan.
A törpe elhessegette a félelf hálálkodását.
– Csak vedd hasznát, nekem ennyi elég – felelte.
– Ó – kiáltotta Tanis lelkesen – úgy lesz!

Oly sok évvel azután, amit Kova az elfek között töltött, a törpe
még mindig félelemmel vegyes tiszteletet érzett, ahányszor csak a
Naptoronyba lépett, és soha nem mulasztotta el, hogy megálljon egy
pillanatra a nagyterem aranyozott ajtaja előtt. Ilyenkor becsukta a
szemét, és csendes tisztelettel adózott a törpe mestereknek, akik oly
sok éve megépítették.
A hatalmas ajtók széttárultak előtte ezen a délutánon, a rajtuk lévő
faragott kerubok egy pillanatra mintha gonoszul vigyorogtak volna,
és szemük sarkából figyelték volna a törpét. Kova elhessegette a
gondolatot és belépett, ügyelve rá, hogy ne nézzen fel a hatszáz láb
magas falakra.
Persze nem azért, mintha összerándulna tőle a gyomrom, gondolta
magában. Egyszerűen csak nem akarom elrontani az egészet azzal,
hogy akárhányszor csak belépek, mindig végignézek rajta.
A kovács látta, hogy az udvaroncok többsége már megérkezett, de
a Szóló még nem volt jelen, mint ahogy Tanis sem.
– Olyan biztos, hogy késni fog, mint ahogy itt állok – morogta a
törpe, és a fejét csóválta, miközben szakálla ide-oda lengett. Mivel
egyelőre egymaga volt, különvált az összegyűlt elfektől és a
nagyterem egyik oszlopához támaszkodva várta, hogy megkezdődjék
a gyűlés.
A pompázatos, ezüst és arany szálakkal hímzett, zöld, barna és
vörös ruhákba öltözött udvaroncok csoportosan álldogáltak a
teremben, csendes morajlásuk visszhangzott a magas Toronyban.
Kova úgy vette ki az elejtett szavakból, hogy a beszélgetés főként
arról folyik, hogy a Torony őrei képtelenek elkapni a tylort.
– Mitől olyan nehéz megtalálni egy tíz-tizenöt méter hosszú
teremtményt? – kérdezte sopánkodva egy idősebb elf. – Az én
időmben egy ilyen szörnyeteggel már rég elbántunk volna!
Társa megpróbálta csillapítani az idős elf haragját.
– Az erdő hatalmas és mágikus. A Szólónak egy mágusból és a
legjobban képzett harcosokból álló különleges csapatot kellene
toboroznia, hogy felkutassák, sarokba szorítsák és megöljék a
szörnyet. – Az idős elf helyeslően bólintott.
– Itt mindenki annyira okos – morogta Kova.
 Porthios barátai, Ulthen és Selena sétáltak el Kova mellett és a
pillér másik oldalánál helyezkedtek el. A lány karcsú karját az elf
lord dereka köré fonta. A törpe látta, hogy Selena egyfolytában
Litanast, Lord Xenoth új segédjét figyeli, nem pedig társát, Ulthent.
Litanas és a tanácsadó az emelvény lábánál álltak. A kovács néhány
métert előbbre ment, remélve, hogy nem veszik észre. Tudta, hogy
Selena, Litanas és Ulthen azok közé az elfek közé tartoznak, akik
nem akarnak kívülállókat az udvarban, még ha a szőke leány sosem
mulasztott el Kova „csodálatos törpe művészete” felett áradozni, is
valahányszor találkoztak.
Kova tisztán hallotta Selena éles hangját.
– Litanas azt mondta, hogy Tyresian megfenyegette Xenoth-t, ha a
tanácsadó nem hagy fel azzal, hogy akadályokat gördítsen az útjába.
Litanas azonban nem tudja pontosan miről is van szó. Úgy
gondolom, Xenoth eltitkol dolgokat Litanas elől, ami nem igazságos,
mert Lord Litanas egyike a legintelli…
Ulthen megpróbálta lecsendesíteni Selenát.
– Selena! Hangos vagy!
– Ó, Ulthen, hagyj engem békén! Szóval Litanas azt mondta…
Ulthen egy fintort vágott, és Kova úgy vélte, hogy a fiatal lord éppen
elégszer hallotta már, hogy Litanas így vagy Litanas úgy.
– Nos, hallottam, hogy a Szóló felfüggeszti a Kentommen-t, amíg
a szörnyeteget el nem kapják.
Ulthen hangjából türelmetlenség csendült ki.
– Ó, Selena, ne légy nevetséges!
Selena erre sápítozni kezdett.
– Nevetséges?! Mit gondolsz, mennyire lesz biztonságos, ha elfek
érkeznek majd azon az úton, ahol a tylor garázdálkodik?
Ulthen – és az oszlop túloldalán Kova is – belátta, hogy Selenának
igaza van. Talán ez az egész bejelentés erről szól. Minden bizonnyal
ez lenne az első alkalom, hogy a Kentommen-t nem tartják meg. A
hagyomány azt diktálja, hogy az ünnepséget a lord
kilencvenkilencedik születésnapján tartsák, és igencsak nagy
veszélyhelyzetnek kell lennie ahhoz, hogy későbbre tegyék.
Ebben a pillanatban az aranyajtó feltárult és a Szóló Lauranával a
nyomában belépett. A Tornyot betöltő napfény megcsillant
Solostaran arany és zöld színű palástján, miközben méltóságteljesen
besétált a terembe. Kova közelebb húzódott az uralkodóhoz.
Solostaran üdvözölt néhány udvaroncot, jókívánságokat váltottak,
ám Kova észrevette, hogy van valami furcsa a Szóló viselkedésében.
Ha a Napszónok változott is valamit az elmúlt húsz esztendőben,
amióta Kova ismerte őt, az mindenesetre elkerülte a törpe figyelmét.
Az uralkodó oly egyenesen állt, akár maga a Torony, arca pedig oly
kortalan volt, akár a Torony belső márványfalai. De ma, bár
pillantása tiszta volt és a nyári nap melegét sugározta, tekintetében
nyugtalanság rejlett.
– Tűzkovács Mester – szólt Kovához a Szóló, ahogy a mellette
türelmesen álldogáló törpe felé fordult, aki nem akarta félbeszakítani
az udvaroncok üdvözlését. – Boldog vagyok, hogy itt látlak!
– Kérésedre mindig eljövök – válaszolt Kova. Most első
alkalommal vett észre egy halvány ráncot a Szóló sima homlokán,
arany hivatali diadéme alatt.
Solostaran a törpére mosolygott, de mosolya erőtlennek hatott.
– Köszönöm, Kova – mondta, és a törpe kissé meglepődött.
Emlékezete szerint ez volt az első alkalom, hogy a Szóló a
keresztnevén szólította egy hivatalos gyűlés alkalmával. – Attól
tartok, ma szükségem lesz egy olyan barátra, mint amilyen te vagy.
– Nem egészen értem – felelte a kovács.
– A baráti kötelék erős kapocs, de néha túl szorossá válik. –A
Szóló pillantása végigvándorolt a tömegen, elidőzött egy darabig
Lord Xenoth-on és Litanason, majd elfordult.
– Ó, értem – mondta Kova nyersen. – Akkor hát magadra hagylak.
– Ne, Tűzkovács Mester! – kérte a Szóló, és kezét Kova vállára
tette, mielőtt a törpe elmehetett volna. Arcán kurta mosoly suhant át.
– Másfajta barátságról beszélek, olyanról, amely két család között áll
fenn. Habár korábban az ilyesfajta kötelékek segítséget jelentettek
nekem, és előttem apámnak is, ma már sajnálom azt az árat, amit
ezért a barátságért fizetnem kell.
– De hát miről van szó? – kérdezte Kova. Mi olyat tehet valaki a
barátjának, ami annyira ellenszenves?
A Szóló megrázta a fejét.
– Attól tartok, rövidesen megtudod. Most pedig ígérd meg, Kova,
hogy később lesz időd meginni egy pohár bort egy öreg elffel.
Mikor a törpe a beleegyezését adta, a Szóló ismét elmosolyodott,
majd a terem közepén lévő emelvény felé indult. Mikor a pódiumra
ért, az udvaroncok elcsendesedtek és tekintetüket felé fordították. De
hol lehet Tanis?, csodálkozott Kova.
Porthios apja balján, Lord Xenoth és Litanas közelében állt, és
szemmel láthatóan megpróbált olyan fenségesnek látszani, mint a
Szóló, ám Kova szemében csak egy felfuvalkodott kakasnak tűnt.
Porthios öccse, Gilthanas, az emelvény jobb oldalán várakozott a
szertartás többi őrével. Az őrök fekete bőrmellényt viseltek, amelyen
megcsillant a Napot és a Fát jelképező ezüst jelvény. Ugyanez a jel
ékesítette Kith-Kanan zászlaját, amikor először lépett Qualinost
erdejébe.
Gilthanas nem egészen fél éve lépett az őrségbe. Alig volt több,
fiatal fiúnál, nem sokkal volt idősebb Lauranánál, és Kova tudta,
hogy Porthiosnak keményen és sokáig kellett győzködnie az őrök
parancsnokát, hogy Gilthanas csatlakozhasson. Bár Gilthanas
mindent megtett, hogy ő is olyan mereven és egyenesen álljon, mint
a többi őr, a maga előtt tisztelgésre tartott kard túl nehéznek
bizonyult törékeny teste számára. Kova a fejét csóválta. Elismerte a
fiú próbálkozását, de nem értette igazán, hogy mit akar ezzel
bizonyítani.
Éppen amikor a Szóló üdvözlésre emelte a kezét, jelezve ezzel a
gyűlés kezdetét, Kovát valaki meglökte hátulról. Szikrázó szemmel
fordult meg, hogy észhez térítse azt az ostobát, aki nem figyel arra,
hogy hová lép.
– Tanis! – suttogta megkönnyebbülten, hogy barátja végre
megérkezett. A fiú kapkodta a levegőt és verejtéktől fénylett a bőre.
– Reorx nevére! Hol csatangoltál ilyen sokáig? – suttogta a törpe
dühösen.
– Csitt, Kova! – szólt rá Tanis halkan, miközben az emelvény felé
mutatott, ahol a Szóló épp megkezdte beszédét.
– Köszönöm mindannyiótoknak, hogy eljöttetek – köszöntötte a
Szóló az emelvény körül álló urakat. – Nagyszerű hírt szeretnék
közölni veletek, ami remélem, mindnyájatok örömére szolgál majd.
– Először is, el kell mondanom, más oka is volt annak, hogy
idehívtalak ma benneteket – folytatta mosolyogva. – Jól tudjátok,
hogy telhetetlen szörnyeteg pusztít és rombol Qualinost környékén.
Többen is áldozatául estek, és a külterületek gazdálkodói
bejelentették, hogy sok állatuk eltűnt. Tanácsadóim azt mondják,
hogy a szörny, egy tylor, minden bizonnyal a Vigaszból érkező utak
egyike közelében vert tanyát. Azok a csapatok, amelyeket a
teremtmény elfogására küldtünk, ugyan még nem találták meg, de
látták a nyomait és úgy vélik, sikerült feltérképezni azokat a
helyeket, ahol a szörny… – itt egy pillanatra megtorpant – ahol a
szörnyeteg enni szokott.
A Szóló arcvonásai egy kicsit megenyhültek, ahogy végignézett
az udvaroncok csoportján.
– Ezért olyan önkéntesek jelentkezését várom, akik vállalják,
hogy megkeresik a tylort. Mivel a szörnyetegnek varázsereje is van,
Miral mágus kegyesen beleegyezett, hogy csatlakozzék. – Miral, aki
Kovával átellenben egy oszlopnál állt, meghajtotta a fejét, majd
keresztbe fonta karjait és mélyen köpenye ujjába dugta őket. – Lord
Tyresian pedig vállalta, hogy vezeti a vadászatot. – Tyresian
mesterkélt mosolya csak egy fintornak hatott csupán.
 – Remélem, hogy a legképzettebbek jelentkeznek az önkéntes
csapatba, hogy megtalálják azt a helyet, ahol tudomásunk szerint a
szörny búvóhelye található. Vannak önként jelentkezők?
Porthios szólalt meg elsőnek.
– Én természetesen megyek.
A Szóló tétova tekintetet vetett nagyobbik fiára. Az ezüst köpenyt
viselő Lord Xenoth izgatottan szólt közbe. – Gondolod, Szóló, hogy
bölcs dolog a trónörököst ilyen veszélynek kitenni?
Porthios fészkelődni kezdett és mélyen elvörösödött. Együttérzés
suhant át a Szóló arcán.
– A fiam nemsokára átesik a Kentommen-jén, Lord Xenoth. Úgy
gondolom, nagy hiba volna, ha visszautasítanánk, hogy részt vegyen
a keresésben.
Porthios megkönnyebbült, és alig leplezett hálával tekintett apjára,
majd szúrós pillantást vetett a tanácsadóra.
– Akkor én is csatlakozom. Hogy megvédjem – válaszolta
Xenoth, és bosszúra szomjasan húzta ki törékeny testét. Tyresian
néhány udvaronccal együtt felnevetett és elfordult.
Most Miral törte meg a csendet.
– Minden tiszteletem a tiéd, Szóló – kezdte a mágus leeresztve
összefont karját –, de szerintem csak a fiataloknak és erőseknek
kellene részt venniük a keresésben, és nem az öregeknek és
gyengéknek.
A törpét elöntötte a méreg. Amennyire ő meg tudott lenni a
bogaras és idegengyűlölő Lord Xenoth nélkül, olyannyira
valószerűtlennek tűnt, hogy a mágus nyilvánosan ilyen kegyetlen
legyen, különösen az udvar egy régi tagjához. Xenoth tiltakozásra
nyitotta száját, de a Szóló parancsoló tekintettel leintette.
– Nem fogom visszautasítani az önként jelentkezőket – jelentette
ki halkan.
Xenoth villámokat szórt tekintetével a mágusra, aki közömbösen
nézett vissza rá.
 Selena oldalba bökte Ulthent, mire az idegesen feltette a kezét.
Erre viszont Litanas is jelentkezett. Hamarosan további fél tucat
udvaronc neve szerepelt a vadászok listáján. A törpe váratlanul Tanis
fészkelődésére lett figyelmes.
– Én is jelentkezem, Szóló! – kiáltotta.
– Tanis! – tiltakozott Laurana.
– Tanis! – visszhangozta Kova valamivel halkabban.
– Hol máshol próbálhatnám ki leginkább az új kardomat és
nyilaimat? – suttogta Tanis a barátjának.
Lord Tyresian, akinek tekintete olyan fagyos volt, akár a
márványfalak körülötte, dühösen pillantott a félelfre.
– Nem elég, hogy egy hasznavehetetlen öreg van a csapatomban,
erre még egy félelf is csatlakozni akar?!
Ezt már nem lehetett szó nélkül hagyni.
– És egy törpe is, Lord Tyresian! – szólalt meg Kova.
Ami ezután történt, az más körülmények között talán nevetséges
lett volna. Kova és Tyresian között az elfek szétváltak és
visszahúzódtak, üres sávot hagyva kettejük között. Az elf lord és a
törpe egy rövid ideig farkasszemet nézett egymással, mígnem
Solostaran zengő hangja megtörte a néma párbajt.
– Elfogadom a jelentkezéseteket, Tűzkovács Mester és Tanis. –
Tyresian már éppen ellenkezésre nyitotta volna a száját, mikor a
Szóló egyszerűen azt mondta: – Még mindig én vagyok a Szóló,
Lord Tyresian.
– Mit gondolsz, ez mit jelent? – kérdezte Selena Ulthentől
suttogva.
Tyresian gyorsan visszakozott.
– Természetesen, Szóló. Te tudod a legjobban.
Mikor már többen nem kívántak szólni, Tyresian azt mondta az
önkénteseknek, hogy másnap pirkadat után egy órával találkozzanak
a palota istállójánál. Ezután a Szóló felé fordult és a többiek is így
tettek.
 Úgy tűnt, hogy elérkezett a nagy bejelentés ideje.
– Természetesen mindannyian ismeritek a lányomat,
Lauralanthalasa Kanant – szólalt meg Solostaran. – És azt is
tudjátok, hogy közeleg az idő, mikor kilép a gyerekkorból. Ideje hát,
hogy tisztán lássa jövőjét, ő és mindenki más is. A mai napot
választottam, hogy a jövőjéről beszéljek.
Solostaran kinyújtotta kezét. Laurana apja mellé lépett, ruhája
suhogott, ahogy végigvonult a padlón, haja pedig úgy fénylett, mint a
folyékony arany a napfényben, amikor megállt az emelvény előtt.
Kecsesen meghajolt apja, majd az udvaroncok felé. Laurana
végignézett a tömegen, megpillantotta a félelfet és zöld szemében
egy kérdés csillant. Kova érezte, hogy Tanis felvonja a vállát, de a
törpe nem értette, mi történik.
A kovács enyhén elfordult, hogy láthassa Tanis arcát és
észrevette, hogy az feszülten nézi a lányt. A félelf gondterheltnek
tűnt. Idegesen babrált egy apró tárggyal, de Kova nem látta, mi volt
az. Úgy tűnt, Laurana is épp annyira nem érti, mi készülődik, akár
csak a többi udvaronc. Egyedül Tyresian látszott magabiztosnak.
Xenoth ráncos arca változatlanul elégedetlennek látszott.
A Szóló szomorúan lányára mosolygott, aztán ismét udvaroncai
felé fordult.
– Már régóta nagy tiszteletet és örömet jelent családom számára,
hogy Qualinost Harmadik Házát legközelebbi barátunkként
tarthatjuk számon. Valójában a Harmadik Ház ura volt az, aki az
Összeomlás utáni nehéz években segítő kezet nyújtott, és így
megőrizhettük a békét, amit oly nagy becsben tartunk hazánkban. –
Az udvaroncok bólintottak, jól tudtak minderről.
– Abban az időben a Harmadik Ház urának – akinek nevét most,
hogy eltávozott ebből a világból, már csak emlékeimben őrzöm – fia
született, és hálám jeléül nagy ajándékot ígértem neki. A Harmadik
Ház urának fia ma itt áll közöttünk, és úgy ismeritek, mint a
tiszteletreméltó ház mostani urát: ő Lord Tyresian.
 A magas, jóképű, sötétvörös tunikába öltözött elf lord mélyen
meghajolt a Szóló felé. Túlságosan is mélyen, gondolta Kova
magában, ha egyáltalán lehet ilyet mondani. A gesztus inkább tűnt
színészkedésnek, mint őszintének.
– Szóló, köszönöm, hogy hívattál ezen az örömteli napon – szólalt
meg Tyresian. Szeme sarkából Lauranára nézett, de az elf leány alig
akarta észrevenni őt. Tanist bámulta.
A Szóló bólintott Tyresian felé, és felemelte karját, mintha
körülölelné az elf lordot és lányát.
– Teszek hát arról, hogy valóban boldog legyen ez a nap – mondta
tiszta, zengő hangon Solostaran. – Mivel a mai napon örömteli
kötelességem felfedni, mi is volt a régen megígért ajándék. Tudja
meg ezennel minden Qualinostban élő, hogy a mai naptól fogva
szeretett lányom, Lauralanthalasa, a Harmadik Házból való Lord
Tyresian jegyese addig a napig, amíg ők ketten eggyé nem lesznek,
mint férj és feleség!
Suttogás moraja futott végig a teremben, majd itt-ott felhangzott
egy-egy taps és hamarosan egyre erősebb, hangosabb lett. Tyresian
szemmel láthatólag ragyogott, de Kova úgy látta, hogy Solostaran
fáradt. Miral az emelvényre lépett, ami az előírások szerint nem
megengedett, és a Szóló segítségére sietett, nehogy összeessen. A
mágus sötét pillantást vetett Tyresianra.
Kova futólag Tanisra tekintett, de a félelf aligha vette észre a
körülötte támadt izgatottságot. Kifejezéstelenül meredt maga elé, és
még mindig szorosan a markában tartotta azt a tárgyat, amivel
korábban babrált.
– De… – csak ennyit tudott Laurana mondani. Az udvari etikett és
apja iránti szeretete viaskodott lelkében, szemben azzal, hogy
elmondja, mit érez. – Miért nem mondtad…? – kérdezte akadozva,
majd elhallgatott. A taps hirtelen abbamaradt és feszült csend támadt
a Toronyban.
 – Az hittem… – próbált tovább beszélni Laurana, és
kétségbeesetten nézett Tanisra. – De mi már régen megígértük
egymásnak…
Az udvaroncok némelyike zavartnak látszott, mások boldognak
tűntek, ismét másokat pedig lekötötte az események fordulata és a
nyugtalan félelfre tévedt tekintetük.
Tyresian is értetlenül állt, de nyugodt maradt. Porthios
összehúzott szemmel, haragosan nézett a félelfre. A Szóló arca
nyugtalanságot árult el. Kevés dolog van, ami olyannyira fontos egy
elfnek, mint a becsülete. Laurana esdeklőn nézett Tanisra.
A félelf hirtelen pislogott egyet, mintha megijedt volna.
– Jaj, ne! – suttogta olyan halkan, hogy csak Kova hallhatta.
– Igaz ez, Tanis? – kérdezte a Szóló. – Ti ketten ígéretet tettetek
egymásnak az én tudtom és beleegyezésem nélkül?
A félelf zavartan nézett körül. Csak Kova szemében láthatott
részvétet.
– Én… – nyögte. – Igen, de… Régen történt…
Kova közelebb ment és erős kézzel megragadta barátja karját.
– Szedd össze a gondolataidat, pajtás! – sziszegte. – Vagy inkább
ne mondj semmit!
Ám Tanis csak hebegett.
– Gyerekek voltunk… nem gondoltuk komolyan… Én legalábbis
nem.
Laurana levegő után kapkodott, majd gyorsan kisietett a
nagyteremből. Nem nézett senkire, cipője kopogott a kövön.
Tyresian utánaszaladt.
A tanácsnak, mondani sem kell, hamar vége lett.
 14. fejezet

A következmények

R emélem, orvosolni tudod ezt a kis… problémát, Szóló –

szólalt meg Tyresian finoman. Mosoly játszadozott ajka
körül, ahogy nyugodtan újratöltötte borospoharát a
kristálypalackból. Megforgatta a pohárban gyöngyöző rubinvörös
italt, amelyen megcsillant az üvegfalon keresztül a Szóló
magántermébe beszüremlő, lenyugvó nap fénye. Solostaran fáradtan
bólintott.
– Természetesen, Tyresian. Valójában szó sincs semmilyen
problémáról.
Solostaran nem nyúlt az asztalon előtte álló pohárhoz, és bár arca
elgyötörtnek tűnt, zöld tekintete tiszta volt, hátát egyenesen tartotta.
Tanis izgatottan figyelt, olyan közel az ajtóhoz, amennyire csak
lehet, anélkül, hogy úgy tűnne, mintha menekülni készülne. Miután
elült a Laurana kirohanását követő zűrzavar – nagyrészt Xenothnak
köszönhetően, aki jó érzékkel terelte ki az izgatott udvari népet a
Toronyból –, Solostaran külön megbeszélést rendelt el. Csak néhány
személy megjelenését kérte: ott volt természetesen Tyresian, hiszen
közvetlenül ő volt az egyik érintett, megjelent még Miral és Porthios
is, akik a Szóló mellett álltak, és végül Tanis. Az uralkodó
Lauranáért küldetett, de a szolga sehol sem találta a leányt.
Az elf leány viselkedése mindenkit zavarba ejtett, de legfőképpen
Tanist. A félelf felsóhajtott, és megpróbálta figyelmen kívül hagyni a
zsebébe rejtett gyűrűt, amely mintha vörösen izzott volna, csak hogy
lyukat égessen az ifjú nadrágjának zsebébe, hogy aztán a földre esve
mindenki észrevegye.
 Tanis kétségbeesetten azt kívánta, bárcsak Kova is ott lehetne.
Tett volna néhány nyers megjegyzést, amivel elsimította volna a
dolgokat, ám a törpét nem hívták meg a tanácskozásra.
– Ne feledd, Tyresian, a lányom még alig hagyta maga mögött a
gyermekkort! – folytatta a Szóló.
– Ez igaz. Csakhogy néha a gyermeki fogadalmak a
legelszántabbak, különösen akkor, ha szembeszállnak velük.
Tyresian Tanisra pillantott. A félelf már felkészült egy
rosszindulatú tekintetre, ám Tyresian arca ehelyett enyhe
kíváncsiságot fejezett ki. Ez volt minden, mintha elképesztőnek és
valahogy mulatságosnak találná, hogy Tanis akarva-akaratlanul, de a
riválisává lett ebben az ügyben.
– Tyresian – mondta a Szóló, és felállt. – Hosszú-hosszú évekkel
ezelőtt családjaink egyezséget kötöttek. – Az ablakhoz lépett és
kinézett a lenyugvó nap ezer színébe, majd ismét az elf lord felé
fordult. Solostaran kimerültsége ellenére erősen tartotta magát.
– Családom ígérete mindenekfölött kötelez, mivel a becsület a
mindenünk. Az igazat megvallva azonban azt szeretném, ha
lányomnak nem kellene ilyen fiatalon a jövőn gondolkoznia. Jobb
lenne, ha megismerhetné annak örömét, hogy egy olyan férfihoz
megy hozzá, aki udvarolt neki és elnyerte a szívét, nem pedig egy
olyanhoz, akit két öregember választott ki neki, még mielőtt
megszületett volna, és eljegyezték, amikor még alig cseperedett
nővé. Nem kívánom persze kisebbíteni azt, amit apád értem tett – a
Harmadik Ház ura sokkal jobb barátom volt ennél –, de mégis
szeretnék tisztázni valamit: kevés olyan dolog van a világon, ami
olyan sokat jelent nekem, mint a lányom. És míg a keze a tiéd nem
lesz, mindig az én vérem marad. Ezt ne felejtsd el! És ennek
megfelelően bánj vele.
Tyresian egy hosszú percig a Szólót nézte. Úgy tűnt, mintha
hatalmaskodó büszkesége alábbhagyott volna.
 – Természetesen, Szóló – felelte halkan. – Nem szabadott volna
kételkednem ígéretedben, de köszönöm, hogy mégis megerősítettél.
– Merev derékkal kissé meghajolt, ellépett Solostarantól, majd Tanis
mellett elhaladva elhagyta a termet.
– Helyesen cselekedtem? – kérdezte a Szóló, miután Tyresian
elment. Nem tudni, kihez szólt, Porthios mindenesetre előlépett.
– Persze, hogy jól cselekedtél, apám – válaszolt komolyan. –
Megtartottad a szavad. Mi más lehet fontosabb ennél?
– Valóban – hagyta helyben Solostaran, mégis úgy tűnt, mintha
nem így gondolná.
– Biztosítottad afelől, amit akar, ha erre gondolsz – szólalt meg
Miral. Hangjából eddig soha nem tapasztalt keménység áradt. –Most
már közelebb került a trónhoz.
Solostaran elhessegette a mágus szavait.
– Csak házasság útján, de ez nem sokat számít. Vannak mások,
akik előtte állnak – mondta Porthiosra pillantva.
– Természetesen – helyeselt Miral, ám az uralkodó szavai aligha
nyugtatták meg.
– Azt hiszem, szeretnék egyedül lenni egy ideig – mondta a Szóló,
és a félelf csendben, megkönnyebbülten felsóhajtott. Miral
biccentett, majd ő és Porthios csatlakoztak Tanishoz, aki már az
ajtóban állt, és magára hagyták a Szólót, aki az ablaknál állva az
alkonyatba bámult.
– Tanthalas! – szólt halkan Solostaran, mire a kifelé igyekvő
Tanis megállt. – Beszélni kívánok majd veled a holnap reggeli
vadászat megkezdése előtt. – Az ifjú várt egy hosszú pillanatig, de a
Szóló mást nem mondott, így a félelf követte Miralt és Porthiost,
miután becsukta maga mögött az ajtót.
Miral már gyors és határozott lépésekkel távolodott a folyosón, de
Porthios megvárta Tanist.
– Ez mind a te hibád, ugye tudod? – förmedt rá ez elf Lord.
Mélyen ülő szeme elsötétült, állkapcsát összeszorította.
 – Nem tudtam, Porthios – nyögte ki végre Tanis, bár nyelve
nehezen forgott, torka kiszáradt. – Honnan tudhattam volna, hogy
Laurana mit fog tenni?
Porthios ezt mintha meg sem hallotta volna.
– Te okoztad Solostaran fájdalmát. Ezt ne felejtsd el! Én biztosan
nem fogom! – Szavai éles késként hatoltak Tanis szívébe. –Nem
engedem, hogy a Lauranával folytatott kisded játékaiddal
megbántsad apámat. – Ezzel sarkon fordult és gyors léptekkel
távozott a folyosón.
Tanis a fejét csóválta. Miért őt hibáztatja mindenki azért, amit
Laurana tett? Ő sem akarta, hogy ez megtörténjék, mint ahogy senki
más sem. Felsóhajtott, miközben megfogta zsebében a sima, finom
gyűrűt. Egy pillanatra késztetést érzett, hogy teljes erejéből a
márványpadlóhoz vágja az ékszert, de végül meggondolta magát és
még mélyebbre dugta zsebébe a gyűrűt. Elindult a kihalt folyosón,
miközben azon gondolkozott, vajon hol lehet Kova.

Azon az estén a kohó mellett végzett munka sem tudta kiűzni a

törpe fejéből a nyugtalanságot. Szorgosan dolgozott, mintha
kalapácsütéseivel agyonsújthatná a nap zavaros eseményeinek
emlékét. De minden hiába volt, és azon kapta magát, hogy Tanison
gondolkozik: vajon hol és hogy lehet most?
Áh, hamarosan minden rendbe jön, csak én aggodalmaskodók túl
sokat, gondolta magában. El fogják felejteni Laurana kirohanását, és
Tanist is békén hagyják. Lelke legmélyén azonban érezte, hogy
becsapja magát. Valami változóban volt ebben a békés elf városban,
ahol már hosszú évek óta semmi sem változott. Azon tűnődött, hogy
a Szóló vajon tényleg hibázott-e, amikor megengedte az idegenekkel
– s köztük a vele – való üzletelést. Ő maga máris hatással volt az elf
kovácsok munkájára, akik azokat a fogásokat sajátították el tőle,
amiket ő az apjától tanult. Talán akadnak más, fontosabb változások
is, amiket az ő nevéhez fűznek majd.
 Remélte, hogy Tanis benéz majd hozzá.
A palota három szárnya közül a központi volt a legnagyobb. A
szárnyak körülfogták a hátsó udvart, amely mögött kert húzódott. A
központi szárny közepén a folyosó a palota Nagytermébe vezetett,
amelynek mennyezetét boltívek díszítették. A terem fala mellett
kőoszlopok futottak körbe fatörzset utánzó faragással, a
márványágak végében pedig ezüst és arany levelek fénylettek. A fát
utánzó oszlopok egy karzatot tartottak, ahonnan az udvar
előkelőségei esküvők, koronázások és temetések alkalmával
figyelték a ceremóniákat.
A mennyezet közepén egy hatalmas, festett üveg tetőablak volt,
amely titokzatos színekben pompázott. A Solinari minden bizonnyal
rövidesen felkel – gondolta Tanis, miközben megállt és egy ideig a
tetőablakra bámult. Az időközben megjelenő hold sugarai
átszűrődtek a korábban napégette égbolton. Az ifjú azon kapta
magát, hogy Laurana hogyléte felől gondolkozik. A fényes hajú elf
leány képe átvillant agyán. Tanis a fejét csóválta. Eltart egy ideig,
míg kibogozza ezt a helyzetet, már ha ez egyáltalán sikerül neki
valaha. Úgy vélte, talán a friss kerti levegő majd kitisztítja
gondolatait.
Bár tavasz volt, a hideg levegő inkább a kemény tél sötét
hónapjaira emlékeztette, és szorosabbra húzta magán szürke
köpenyét, ahogy kisétált a kertbe.
Az alkonyati ég tiszta volt, de nyugaton, éppen a fák fölött, már
mintha látni vélte volna az első gyülekező gomolyfelhőket. De ha
messze Nyugaton, a Kharolis-hegység csipkézett csúcsai fölött vihar
is készülődött, sok időbe telik majd, amíg eléri Qualinestit.
Tanis elindult a köves úton, ami a palotaszárnyakkal körülvett
udvaron vezetett át. A sáfrány és a nárcisz már elhervadt, a liliom
épp akkor virágzott. A halvány, törékeny virágok bólogató fejekként
ingatták szirmaikat a szélben, ahogy Tanis elhaladt mellettük.
 Átlépett a nyírt sövény-labirintus bejárataként szolgáló kapun,
majd egy sarkon befordulva egy kis barlanghoz ért. Hirtelen
megtorpant.
Valaki felsóhajtott, és egy szőke fej fordult felé, ahogy
meghallotta a közeledő cipők alatt megcsikorduló kavicsokat.
Laurana volt az. Ott állt, és egy liliomot tartott apró kezében. Mikor
Tanis közelebb lépett, Solinari fényében meglátta, hogy a lány arca
vörös a sírástól.
De mostanra már összeszedte magát, visszanyerte önuralmát, és
Tanis látta, hogy Laurana valóban a Napszónok lánya. Még
bánatában és dühében is méltóságteljes volt.
– Üdv- szólalt meg a lány lágy, mély hangon.
Tanis csendben fürkészte egy darabig. Mintha csak álmodna,
hallotta a távolban a Qualinostot körülvevő szakadék vízesésének
robaját. Körülöttük susogtak a falevelek.
Laurana egzotikus elf arca, ha lehet, még érdekesebbnek tűnt a
félhomályban.
– Sajnálom a ma történteket – kezdte Laurana, miközben a
liliommal bíbelődött. – Az én meggondolatlanságom miatt vagy most
bajban. De akkor sem mehetek feleségül Lord Tyresianhoz. Ő… –
folytatta, majd megindult. – El kell magyaráznom apámnak!
– Nincs semmi baj – felelte Tanis. Szeretett volna valami
megnyugtatót válaszolni, de úgy tűnt, a lánynak ennyi is elég, mert
rámosolygott és megfogta a kezét.
– Laurana, én… – kezdte Tanis, de elakadt a szava. Meg akarta
neki mondani, hogy a lány hibát követ el, hogy Solostaran sohasem
fogja visszavonni adott szavát, és hogy legjobb lenne, ha felhagyna a
vele folytatott gyerekes játékaival. Egymásnak tett házassági ígéretük
gyermekkori fogadalom volt, de már nem voltak gyerekek többé.
Akárhogy is, ha a Napszónok megparancsolta neki, hogy menjen
feleségül Tyresianhoz, a család becsületének megőrzése érdekében,
akkor úgy kell tennie, hacsak nem akarja politikailag tönkretenni
apját.
Laurana rendületlenül folytatta.
– Apámnak hallgatnia kell rám. – Ekkor Tanis megérezte, hogy
látszólagos nyugalma ellenére nagyon is közel áll a pánikhoz.
Vissza kellene adnom neki a gyűrűt, gondolta az ifjú. Ugyanakkor
tudta, hogy Laurana jelenlegi állapotában ezzel összetörné a lány
szívét, ezért csak ennyit mondott:
– Biztosan igazad van. A Szólónak hallgatnia kell rád.
Összerándult a hazugságra, de nem mondhatott mást. Úgy tűnt, ez
enyhíti Laurana szenvedését: korallszín ajka mosolyra nyílt és másról
kezdett beszélni, miközben a kertben sétáltak. A feljövő hold fénye
ezüstben fürösztötte meg az utat, és bár a kertből már nem sokat
láthattak, a rózsák átható illatát mindketten érezték. Elérték az út
palotához közeli végét. Laurana tétovázott.
– Külön kellene bemennünk – mondta.
Tanis egyetértett. Nem ez volt a megfelelő idő arra, hogy együtt
lássák őket beosonni a palotába.
– Hamarosan viszontlátlak, szerelmem – suttogta a lány Tanisnak,
és lábujjhegyre állva megcsókolta az arcát. Majd elsuhant a kerten át,
magára hagyva a zavart félelfet.
– Nem tartott sokáig, igaz? – csattant fel valakinek az éles hangja,
mire Tanis megperdült. Elakadt a lélegzete. Porthios egy körtefa
közelében állt, olyan egyenesen, mintha maga is fa lenne. – Még
csak néhány órája, hogy eljegyezték, és te máris a sötétben
settenkedsz vele.
A fiatal elf lord gyanakvóan fürkészte a megrémült Tanist. Vajon
mennyit láthatott Porthios?
– Ez nem az volt, amire gondolsz – kezdte gyorsan Tanis, de a
másik csak a szemöldökét ráncolva nézett rá.
– Soha nem az volt, ugye, Tanis? – kérdezte. Megmozdult, mint
aki távozni készül, de megállt és mereven a félelfre bámult. – Miért
csinálod ezt, Tanis? Miért nem tudsz csak egyetlenegyszer elfhez
méltó módon viselkedni? Neked mindig másmilyenek kell lenned?
Mivel Tanis nem válaszolt, Porthios kimért léptekkel távozott.

Miral tudta, hogy a nap eseményeitől rémálma lesz. Küzdött az

álom ellen. Sötét szobájában az asztalánál ült varázskellékekkel
körülvéve, és kényszerítette magát, hogy álmos szemével a
gyertyafénybe meredjen, egészen addig, amíg ki nem csordult a
könnye.
Fáradozása végül hiábavalónak bizonyult. El kellett fordítania fájó
szemét a gyertya lángjától, szemhéja lecsukódott és abban a
pillanatban el is aludt. Feje összefont karjára bukott.
Ismét a barlangban járt. Mint mindig, álmában most is gyermek
volt. A fény tízezer fáklya erejével fúródott a szemébe és berekedt a
kiabálástól. A fény lüktetett, addig sulykolta, amíg végül
megremegett a szorításában. Félt a fénytől.
Ugyanakkor félt a sötétségtől is. A fénykörön túl lesben álltak a
gyermeki álmok ördögi teremtményei: sárkányok, ogárok és trollok,
akik mind éhesek és rosszindulatúak voltak, és folyton csak arra
vártak, hogy elfogják őt. A kis Miral hol a fényt, hol a sötétet
bámulta, választani próbált, de kicsi volt és félt.
Aztán egyszeriben kellemes melegség öntötte el. Egy egyszerű
gyermekdalt hallott, amit valaki hárfán játszott. Anyja parfümjének
rózsaillata töltötte be orrát, és tudta, hamarosan ott lesz, hogy
megmentse őt a fénytől, vacsorát adjon neki és egy mesével az
ágyába fektesse. Végül is erre valók az anyák. Türelmetlenül várt.
Ám anyja nem jött, és türelmetlensége fokozódott, majd megijedt,
hogy mindez azt jelenti, hogy soha nem jön érte.
Lépéseket hallott. Ösztönösen tudta, hogy nem az anyja az, hanem
valaki, akitől az anyja szeretné, ha távol maradna. Sírni kezdett és
ökölbe szorította apró kezét. Az alvó mágus ujjait ökölbe szorította,
majd széttárta, ismét ökölbe szorította, majd megint széttárta,
miközben félelme nőttön nőtt.
 15. fejezet

Késő esti látogatók

T anis hangulata olyan komor volt, akár a sötétedő éj.

Alighogy Kova üzletéhez ért, a törpe azon nyomban nyakon
csípte, és kitessékelte az ajtón, amit becsapott maguk mögött.
– Na de hov…? – tiltakozott Tanis, miközben majdnem orra
bukott a bolt előtti utcakövekben. Kardja, amely nélkül egy lépést
sem tett, amióta a kovács nekiajándékozta, az oldalának csapódott.
– Ne is törődj vele! – vágta rá a törpe és előrecsörtetett. – Gyere!
Hűvös volt a tavaszi éjszaka, és csak kevesen jártak az utcákon.
Ám az a néhány elf, aki épp arra tévedt, értetlenül bámulta a
törpét, aki a boltjából kilépve maga után vonszolta a félelfet, majd
keresztülvágva az Ég Csarnokának mozaikján, az e mögött húzódó,
fákkal szegélyezett út felé fordult. Az ifjú lelkét átjárta a tavasz illata,
a földé, a növényeké és a bimbózó virágoké, de nemigen tudott az
előtte haladó törpe fején kívül másra figyelni.
Végül megmakacsolta magát, megtorpant, szabad kezével
megragadott egy ágat, és nem volt hajlandó továbbmenni addig, amíg
Kova meg nem mondta, hová tartanak.
– Egy hölgyet fogunk meglátogatni – hangzott a törpe mogorva
válasza.
Tanis vágott egy fintort.
– Egy hölgy miatt jutottam ebbe a kalamajkába, Kova. Biztos
vagy benne, hogy jó ötlet?
A törpe mellkasa előtt keresztbefonta a karját, és ugyanolyan
hajthatatlannak tűnt, mint barátja.
– Ez az asszony ismerte anyádat. Szeretném, ha találkoznál vele!
 Tanis zavartan és tátott szájjal bámult a törpére.
– A palotában sokan ismerték az anyámat. Mi olyan különleges
ebben? – kérdezte egyre indulatosabban. – Talán varázsló? Életre
tudja kelteni anyámat? Hova akarsz kilyukadni, Kova?
– Ugyan, hagyd ezt! – torkolta le ingerülten a kovács. – Inkább
búslakodnál otthon vagy nálam? – Megragadta Tanist. – Gyere, fiam!
– Nem!
Tanis megmakacsolta magát, és Kova tudta, hogy nincs értelme az
erőszaknak.
– Hát jó – adta be a derekát. – Ez a hölgy anyáddal volt, amikor
meghalt.
Tanis megborzongott.
– Ezt ő mondta neked?
– Nem – felelte Kova. – De ezt vettem ki a szavaiból. De most
már aztán gyere!
Tanis kelletlenül engedte, hogy a törpe vezesse, aki most már nem
rohant annyira, és a félelf karját sem rángatta úgy, mint az előbb.
– Ki ez az asszony?
– Egy bába. Egyébként már nem dolgozik.
– Hol lakik?
– Nem tudom.
Tanis ismét megtorpant.
– Akkor honnét fogjuk tudni, mikor érünk oda?
– Bízz bennem – felelte kurtán a törpe. Ezzel továbbindult, és
Tanisnak is így kellett tennie, ha nem akart lemaradni.
Néhány perccel később kiértek a fák közül és Qualinost nyugati
részébe értek, ahonnan már látni lehetett a vásárteret. Az éjszaka
ezen időpontjában a hatalmas tér természetesen csaknem üres volt. A
park túloldalán azonban jó néhány, rózsakvarcból épült házikó
húzódott meg, amelyek bíborszínnel csillogtak az éjszakában.
Kova megszólított egy középkorú elfet.
 – Meg tudod mondani, hol találom Ailea bábát? – kérdezte a
loholástól lihegve.
– Eld Aileát? – kérdezett vissza a férfi, miközben értetlenül nézett
Kováról Tanisra. – Azon az úton – mutatta. – Ne vesztegessétek az
időt, siessetek!
– Gyerünk, Tanis! – nógatta Kova az ifjút, megköszönve az
útbaigazítást. Sietve elindultak abba az irányba, amerre az elf
mutatott. – Elég zavartan nézett ránk.
A félelf elmosolyodott és nyargalni kezdett, nehogy lemaradjon a
kurtalábú törpétől.
– Azt hiszem, azon gondolkodott, melyikünk lehet a jövendőbeli
apa.
Kova visszafogta a tempót.
– Ez aztán érdekes gondolat – vigyorogott kajánul. – Szívesen
lovagoltatnám a Lauranával közös gyerekeiteket a térdemen! Kova
bácsinak szólíttatnám magam… – Aztán abbahagyta az ugratást,
mikor látta, hogy Tanis mérges pillantást vet rá.
Hamarosan egy kereszteződéshez értek.
– Na, most melyik úton? – tűnődött Kova. Végül egy fonott
kosarat cipelő elf asszonytól kért útbaigazítást. Az asszony szó
nélkül egy kvarcból épült, magas, keskeny házra bökött, aminek
szürke gránit küszöbe volt és ugyanilyen ablakkerete. Az alsó szinten
sötét volt, de az emeleti ablaktáblák mögül meleg fény szűrődött ki.
Tanis habozott.
– Kova, nem hiszem…
– Dehogynem – ellenkezett a törpe, és bekopogott az ajtón. Tanist
maga elé tolta, ő maga pedig visszalépett az árnyak közé.
A sötétben várakoztak. Megborzongtak a metsző éjszakában,
miközben bentről, az emeletről közeledő lépteket és imbolygó fényt
vettek észre.
– Jövök már, jövök, jövök – hallották az alt hangot.
 Az ajtó nemsokára kinyílt, Eld Ailea kidugta macskaszerű arcát és
Tanisra nézett.
– Mikor kezdődtek a fájások? – tudakolta.
– Tessék? – kérdezett vissza Tanis.
– Mióta vajúdik? – faggatta türelmetlenül Ailea.
Tanis eltátotta száját csodálkozásában.
– Kicsoda?
– A feleséged!
– Nekem nincs is feleségem! – vágta rá Tanis. – Pont ez a
probléma! Laurana azt akarja, hogy…
Ekkor vette észre Eld Ailea Kovát. A törpéről újra Tanisra
pillantott, szemében felismerés csillant. Szélesre tárta az ajtót.
– Te vagy Tanthalas – suttogta.
– Én vagyok.
– Kerülj beljebb, fiam. Te is, Kova.
Pár pillanattal később a félelf és a törpe a legzsúfoltabb házban
találták magukat, amit valaha is láttak. Fa-, kő- és ezüstkeretes apró
képek tarkították nagy összevisszaságban az összes szabad
falfelületet. A bába még a bejárati ajtóra is képeket akasztott.
Természetesen majdnem minden képen gyermekek voltak –
újszülöttek, totyogók és kisgyermekek. A változatosság kedvéért
akadt néhány kép, amin a gyerekek anyja is rajta volt.
Eld Ailea a tűzhely elé, párnázott székekbe ültette vendégeit. A
félelf lecsatolta a Kova által készített kard hüvelyét és a tűzhely
melletti falnak támasztotta. Az öreg Ailea nem engedte, hogy
vendégei segítsenek neki. Tüzet rakott, majd kisietett a konyhába,
hogy összekészítse a késő esti tea hozzávalóit.
Kova egy festett miniatúrát nézegetett, amit egy alacsony,
négyszögletes asztalkáról emelt fel. A kép egy csapott fülű újszülött
elfet ábrázolt, mandulavágású szemét lehunyta álmában, kis kezeit
álla alatt ökölbe szorította, mint valami mókus. A kép bal sarkában
egy „A” betű volt.
 Ailea egy tál cukormázas, mazsolás, sötétbarna süteménnyel tért
vissza. Kova lehunyta a szemét és mélyet szippantott: szegfűszeg és
gyömbér illata csapta meg az orrát. Ez a finomság felér még akár egy
sörrel is, gondolta. Visszatette a képet az asztalra és észrevett néhány
szétszórt, fából készült játékot, amit még ő adott Aileának
– Á, látom megtaláltad Clairek-et – kiáltotta a bába. – Egy
barátom lánya, a múlt hónapban született. Ők pedig – mutatott az
asztalon lévő többi miniatúrára – Terjow, Renate és Marstev.
Mindhárman tavaly születtek.
– Azt hittem, már nem dolgozol – jegyezte meg Kova.
Ailea megrántotta a vállát. Egy hajfürt kiszabadult ezüstös
kontyából.
– Gyerekek mindig születnek, és ha valakinek szüksége van rám,
nem fogom azt mondani, hogy „Sajnálom, én már nem dolgozom”.
Miközben a vendégei elmajszoltak egy-egy puha süteményt és
ittak a fekete teából, Eld Ailea le akarta tenni a süteményes tálat és
teáskancsót az asztalra, de az képekkel és játékokkal volt tele. Erre
egy másik nyelven néhány szót mondott, és mire Kova egyet
pislantott, máris hely kerekedett az asztalon a miniatúrák között.
Letette a kezében lévő dolgokat, úgy, hogy vendégei könnyedén
elérhessék, és leült egy alacsony zsámolyra. Kova és Tanis is rögtön
felugrottak a párnázott székükről, hogy átadják Aileának, ám ő
elutasította őket.
– Jobb ez egy öregasszony hátának – mondta hunyorogva.
Ailea Tanist fürkészte, mintha évek óta csak erre a pillanatra
várna. Szemével minden arcvonását bevéste agyába, és szemmel
láthatóan nem törődött a félelf fészkelődésével.
– Az anyja szeme – mormolta halkan Ailea. – Ugyanaz az ív.
Mondták már neked, fiam, hogy Elansa szemét örökölted?
Tanis félrenézett.
– Az én szemem barna. Azt mondják, olyan, mint az embereké.
 – Akárcsak az enyém, Tanthalas – jegyezte meg halkan Ailea. A
tűz fénye megvilágította háromszög alakú arcát, és szeme körül
vidám ráncok táncoltak. – Én is ember őseim miatt vagyok ilyen
alacsony. Egy kis cserje vagyok csupán a szálfatermetű elfek közt.
De úgy gondolom, szükség van cserjékre is.
Ailea jókedvűen felnevetett, ám a félelf bizonytalansága nem
szűnt meg. Ailea tovább beszélt.
– Félig ember vagyok, és félig elf, Tanthalas. Lehet, hogy
alacsony vagyok, de vékony is, és ez az elf vérnek köszönhető. A
szemem kerek és mogyoróbarna, de az arcom hegyes elfarc. Nézd a
fülemet, Tanthalas! Elf fülek, hajamat mégis ember módra hordom,
mondhatom nem egy páciensem megrökönyödésére.
Ailea kacagott, és meleg tekintetű szeme nedves lett a tűz
fényében.
– Akárcsak az emberek, én is nyitott vagyok a változásra. De
vannak olyan elf tulajdonságaim, amiken soha nem fogok változtatni,
még ha valaki azt mondja is, hogy másképpen valószínűleg jobb
lenne.
Tanis tekintetében csodálkozás csillant, és Kova mintha
magányosságot is észrevett volna barátja szemében. Mikor a félelf
megszólalt, hangja keserű volt.
– De a te ősöd nem egy erőszaktevő volt, ebben biztos vagyok.
Eld Ailea összerezzent, Tanisban pedig volt annyi jóérzés, hogy
zavartnak tűnjön. A bába elnézést kért, és kiment még süteményért.
Mikor visszatért, a szeme vörös volt.
– Bocsáss meg, Eld Ailea – mondta Tanis.
– Szerettem Elansát – válaszolta egyszerűen az öregasszony. –
Még fél évszázaddal később is fájdalommal gondoltam vissza arra,
ami vele történt.
Ailea odakínálta az ifjúnak a süteményes tálat, amit Tanis
továbbadott Kovának anélkül, hogy akárcsak egy pillantást is vetett
volna rá. Aztán a bába visszaült a helyére és átkulcsolta karjával a
térdét. Hirtelen Kova meglátta, hogyan nézhetett ki fiatalon
Caergothban. Karcsúnak, élettelinek és gyönyörűnek képzelte.
Remélte, hogy boldog életre tekinthet vissza.
– Tanthalas – kezdte Ailea –, reméltem, hogy egy nap
viszontláthatlak, és lehetőségem nyílik arra, hogy
összehasonlíthassam a felnőtt Tanthalast a gyermekkel. Meg kell
mondanom, felnőttként sokkal csendesebb vagy, viszont
bizalmatlanabb is, akárcsak a felnőttek általában. Látom, hogy a
palotában nincs könnyű életed. Reméltem, hogy Kovától hallok majd
felőled. És most örülök, hogy elhozott téged ide.
– Miért nem találkoztunk korábban? – Tanis szeme sötéten
csillogott.
Eld Ailea felsóhajtott, egy süteményért nyúlt és apró fehér fogával
ráharapott. Megrágta és megtörölte szalvétával a száját, mielőtt
válaszolt volna.
– Már régen úgy döntöttem, hogy addig nem kereslek, amíg
gyermek vagy, mert a Napszónok elfként nevelt föl téged, és az én
személyem folyton csak a „másik” feledre emlékeztetett volna. De
most már látom, hogy távolmaradásom hiba volt. Ne haragudj!
Tanis, anélkül, hogy levette volna tekintetét az asszony fáradt
arcáról, teásbögréjéért nyúlt és kortyolt belőle egyet. Ailea öntött
hozzá egy kis meleg teát és az ifjú újra kortyolt egyet.
– Én adtam neked a neved, tudod? – kérdezte a bába. – Azt jelenti
„mindig erős”. Azért ezt a nevet választottam, mert tudtam, hogy
nagy erőre lesz szükséged az elfek között. Hozzám hasonlóan úgy
találhatod majd, hogy egy ideig távol kell élned Qualinestitől, mielőtt
származásod mindkét felét méltányolni tudod.
Tanis hangja megvetően csengett.
– Miért kellene értékelnem azt a felemet, amelyik állati?
A bába elmosolyodott.
– En arra gondolok a legszívesebben, hogy mindkét részről a
legjobb tulajdonságokat örököltem. Ne feledd, Tanthalas, bár apád
nyilvánvalóan kegyetlen és szörnyűséges emberi lény volt, de rajta
keresztül a többi emberrel is kapcsolatban vagy, akik valószínűleg
sokkal jobbak voltak, mint ő.
Tanis pislogott egyet. Kova látta, hogy az idős bábaasszony új
megvilágításba helyezte a dolgokat.
– Én… – hebegte a félelf, majd egy hajtásra kiitta a teáját. – Ezen
még gondolkoznom kell.
Eld Ailea bólintott és a beszélgetés másra terelődött, elsősorban az
aznap délutáni, palotában tett bejelentés került szóba. Mint utóbb
kiderült, Ailea már tudott róla.
– Lord Tyresian – merengett a bába. – Azt hallottam, hogy
nagyon… tradicionális.
– Őt is te segítetted a világra? – érdeklődött Kova. Ailea megrázta
a fejét.
– Ó, nem! Illetve nem egészen, ifjú törpém.
Ifjú? Kova megcsóválta a fejét, aztán arra gondolt, hogy hozzá
képest lehet, hogy mégiscsak fiatal.
– Mi az, hogy „nem egészen”? – erősködött Tanis.
Eld Ailea tétovázott.
– Az emberi véred miatt, ugye? – csapott le rá a félelf.
A bába továbbra is habozott, végül bólintott.
– Én másképp fogalmaztam volna, de a lényeg ugyanez. A szülés
napján kora reggel meglátogattam Tyresian anyját. Minden annak
rendje és módja szerint zajlott, és minden remény megvolt arra, hogy
egészséges gyermeket segítsek a világra.
Ailea elhallgatott.
– És? – faggatta Tanis.
A bába a tűzbe meredt és élettelen hangon válaszolt.
– Tyresian apja bejött a szobába és meglátta, hogy ki van a
feleségénél. Kiparancsolt a szobából, de én odakint várakoztam, ha
mégis szükség lenne rám. Tyresian apja egy elfért küldetett, hogy
Estimiával legyen, de éppen senki sem ért rá.
 – Mikor ezt megtudta, megparancsolta a gyerek nevelőnőjének,
hogy segítsen a szülésnél – folytatta Ailea. – Szegény lány!
Nemhogy nem segített még szülésnél, de még soha nem is látott
egyet sem.
Tyresian apja azonban – még a vastag kőfalakon keresztül is
hallottam – azt kiabálta, hogy bármely tisztavérű elf jobb egy félig
emberi származásúnál. Tanis mondani akart valamit, de Ailea tovább
mesélt.
– Aztán hallottam Tyresian anyját sikoltani – Ailea arca eltorzult,
mintha még most is maga előtt látná a jelenetet. – Dörömbölni
kezdtem az ajtón. Könyörögtem, hogy hadd mehessek be és
segíthessek Estimiának, de Tyresian apja nyitott ajtót, és elkergetett.
Azt mondta, börtönbe csukat, ha nem megyek el.
– Különös, figyelembe véve, hogy Qualinostban nincs is börtön –
jegyezte meg Kova szárazon.
Eld Ailea felállt és köpenyéből egy csinos elf asszony képét vette
elő. Ujjaival végigsimította a rücskös festéket.
– Tyresian életben maradt, de Estimia belehalt a szülésbe.
A bába körbejárt a szobában. Kova és Tanis a tekintetével
követték, ahogy itt-ott megérintett egy képkeretet, vagy arcot. Mikor
az ajtóhoz ért, megfordult.
– Tyresian apja szerint a felesége miattam halt meg – mondta
egyszerűen.
– Tessék? – képedt el Tanis.
A bába a földre szegezte tekintetét és hirtelen serényen simítgatni
kezdte bő, szürke szoknyáját.
– Azt mondta, még azelőtt tehettem valami rosszat, mielőtt
elzavart volna.
– Ez abszurdum! – csattant fel Kova.
Tanis mérgesen rábólintott. Ailea is egyetértett.
– Úgy van – válaszolt higgadtan. – Megvannak a magam hibái, de
a szakmai tudásomat nem lehet megkérdőjelezni. – Kivitte a
konyhába a csészéket, a teáskancsót és tányérokat. Kova utánament,
hogy segítsen neki, magára hagyva a gyermekekről készült képek
között böngésző Tanist a szobában.
– Amikor a boltomban jártál – mondta Kova, remélve, hogy a
késői óra ellenére is folytathatják a beszélgetést –, azt mondtad, hogy
a Szólót is te segítetted a világra.
– És a fivéreit is – tette hozzá Ailea, miközben odaadott Kovának
egy edényt, hogy szárazra törölje a törlőruhával, aminek anyaga
megegyezett azzal az inggel, amit Ailea a törpénél tett látogatásakor
viselt. – Miért?
– Csak kíváncsi vagyok a harmadik fivérre is.
– Arelasra? Miért?
– A Szóló azt mondta, hogy Arelast azért küldték el az udvarból,
mert beteg volt, de azt nem mondta, hogy mi volt a baja. Te tudod?
Ailea elöblítette a teáskancsót a ház mögötti kútból hozott tiszta
vízzel teli vödörben.
– Nem hiszem, hogy ezt bárki is tudja. Addig semmi baj nem volt
vele, amíg csecsemő volt, de amikor megtanult járni, valahogy
megváltozott.
Kova felvonta bozontos szemöldökét.
– Megváltozott? Hogyan?
Eld Ailea hangja olyanná vált, mint amikor mesét mond.
– Egy napon – kezdte – Arelas, a testvére, Kethrenan, az anyja és
én kirándulni mentünk a Ligetbe. – A Naptorony és az Ég Csarnoka
közötti csalitot hívták Ligetnek. – Arelas elkóborolt és eltévedt.
– Megtaláltátok?
– Nem azonnal. Átfésültük a területet, de olyan volt, mintha a föld
nyelte volna el. Sehol sem leltük a nyomát. – A bába a törpének
nyújtotta a teáskannát. – Valaki minden bizonnyal megtalálta, de
soha nem jöttünk rá, hogy ki volt az. Három napi hasztalan keresés
után – Solostaran csaknem minden katonát mozgósított
Qualinestiben – egy reggel rátaláltak a kis Arelasra, amint a palota
mohos udvarán aludt. Valahogy hazatalálhatott – vagy valaki
hazahozhatta anélkül, hogy az őrök észrevették volna – a kertbe
vezető bejárón át. Be volt takarva, hogy ki ne hűljön.
Kova még egyszer utoljára megdörgölte a réz teáskannát, majd a
konyhaasztal közepére tette.
– Megbetegedett? – kérdezte.
– Igen. Lázas volt, amikor megtaláltuk. Napokig élet és halál közt
lebegett. Minden csodaszert és varázslatot kipróbáltam, amit csak
tudtam, de semmi sem segített. Csak a tüneteket enyhítettem
némiképp. Senki sem tudott segíteni. Végül a Szóló Arelast egy
Qualinestin kívüli paphoz küldette.
Kova a konyhapultnak dőlt, miközben Eld Ailea tiszta vizet öntött
a mosogatáshoz használt agyagedénybe. Úgy tűnt, a törpével
folytatott beszélgetés más dolgokat is eszébe juttatott, így tovább
beszélt, miután az agyagedényt fejjel lefelé a pultra tette, a kovács
könyöke mellé.
– Solostaran és Kethrenan szülése viszonylag könnyen lezajlott –
már annyira, amennyire egy szülés könnyű lehet, természetesen. De
Arelas… még mielőtt megszületett volna, már valami… baj volt
vele. Nem jól helyezkedett el az anyja hasában. A vajúdás egy napnál
is tovább tartott, és a végén szülészfogót kellett használnom, amit
akkor még soha nem alkalmaztam.
– Akkor azonban semmi gond nem volt vele – folytatta Ailea
vidáman. – Csupán egy kis vágást ejtettem rajta, és az is gyorsan
begyógyult, csak egy kis heg maradt utána. Egy kis csillag alakú jel,
ami arra a jelre emlékeztetett, amivel egyes nomádok a felnőttkor
elérésekor jelölik meg a fiatalokat.
– Most pedig gyere, Tűzkovács Mester – kiáltotta fürgén a bába,
majd erős kézzel megfogta a törpe vállát és a szoba felé irányította –,
nézzük meg mit csinál Tanthalas!
Visszamentek a szobába. Az ifjú egy nyitott szekrény mellett állt,
közel a bejárati ajtóhoz.
 – Ezeket a képeket mind te festetted – szólalt meg az ifjú.
Vörösesbarna haja bőrmellényét verdeste, ahogy megfordult.
– Igen, emlékezetből – válaszolta Ailea és végigsimított fején
körbefutó, tarkóján kontyban végződő hajfonatán.
– Rólam is van egy? – Hiába próbált könnyednek tűnni, hangja
mégis furcsán csengett. Kova remélte, hogy a bába nem okoz neki
csalódást.
– Nem, itt lent nincs. – Tanis válla megereszkedett a válaszra.
– A te képedet a szobámban tartom – folytatta az öregasszony,
majd fürgén megindult a kőlépcsőn, ami a szobából, a konyhaajtótól
balra vezetett felfelé.
Kova szótlanul összenézett a félelffel, ahogy az idős bába
felkapaszkodott az emeletre. Már jóval elmúlt éjfél, és kettejüknek
korán kellett kelni a tylor keresése miatt, de Kova inkább meghalt
volna, semhogy indulásra sürgesse Tanist.
Eld Ailea hirtelen a felső lépcsőfokon termett, és az ifjú azon
gondolkozott, hogy vajon a bába varázstudománya a teleportálásra is
kiterjed-e. Figyelemreméltóan gyors volt, ahhoz képest, hogy több
száz éves volt.
– Tessék – nyújtott át a bábaasszony Tanisnak egy ezüst és arany
fémberakással díszített keretbe foglalt képet, valamint egy ezüst
láncon lógó fülbevalót. – A fülbevaló Elansáé volt. Halála előtt adta
nekem.
Tanis szinte áhítattal vette egyik kezébe a képet, a másikba pedig
a fülbevalót, és nem tudta eldönteni, melyiket vizsgálja meg először.
A félelf zöldesbarna szeme könnyesnek tűnt, de lehet, hogy csak a
tűz fényében csillogott annyira.
– Szóval ezt az arcot látta anyám – suttogta az ifjú, miközben
Kova megfordult és a tűzbe bámult. Bizonyára a füst miatt mosódott
el előtte minden.
Eld Ailea átnézett a félelf válla fölött.
 – Nagydarab csecsemő voltál, Tanthalas… és figyelemre méltóan
egészséges, annak ellenére, hogy születésedkor anyád már
meglehetősen legyengült.
Tanis nyelt egyet, Ailea pedig folytatta, de csak a tőle nem messze
álló Kova hallotta őt. A törpe arra gondolt, hogy ez az a hang-e,
amivel vajúdó anyákat és hasfájós csecsemőket szokott
megnyugtatni.
– Elansa nagyon szerette Kethrenant, Tanthalas. Szerintem már
terhessége kezdetén eldöntötte, hogy nem akar a férje nélkül élni,
mégis életben maradt, azt remélve, hogy gyermekének ő az apja.
Tanis arca megkeményedett.
– Aztán amikor meglátott engem – mondta –, már tudta, hogy mi
az igazság.
Tanis vissza akarta adni a képet, de Ailea nem vette el.
– Nem, Tanthalas. – Eld Ailea hangja gyengéd volt, de kezével
erősen fogta Tanis vállát. – Mikor meglátott téged, mikor meglátta
azt az arcot, amit itt látsz, úgy tűnt, meggondolta magát. Felépült
annyira, hogy szoptatni tudja a babáját, de ez már meghaladta az
erejét. Egyszerűen túlságosan legyengítették azok az események,
amiken Kethrenan halála óta keresztülment. – A bába hangja
elbicsaklott. – Egészen a haláláig a kezében tartott téged.
A csend sötétségként borult a szobára, csak egyikük nehéz
lélegzését lehetett hallani. Kova rájött, hogy ő az. Megköszörülte a
torkát és köhintett.
Egy idő után, ami alatt egyikük sem nézett a másik szemébe,
Tanis megkérdezte:
– És mi a helyzet a függővel?
Eld Ailea elvette tőle.
– Nagyon értékes fémből készült. Kethrenan adta anyádnak,
amikor összeházasodtak. Soha nem vette le. Hálát adtam az égnek,
hogy az útonállók nem vették el tőle. Úgy tűnt, ez adta neki azt a kis
erőt az utolsó hónapokban. – A bába odament Kovához, és
megmutatta neki az amulettet. Borostyán és nyárfalevelek vették
körül az egymásba fonódó ”E” és ”K” betűket. Kagyló díszítette a
medál szélét.
Úgy tűnt, egyiküknek sincs több mondanivalója. A kovács és a
félelf elpilledtek a fáradtságtól, és még a látszólag fáradhatatlan bába
is kimerültnek tűnt. Kova és Tanis egy szó nélkül az ajtó felé
indultak. Eld Ailea Tanis kardjáért ment. Megfogta a kardot és
tétovázott, arcán különös kifejezés ült.
– Ez a kard…
– Kova csinálta – szólalt meg büszkén Tanis.
– Igen, tudom – válaszolt kissé akadozva az apró asszony. –
Gyönyörű. Mégis…
A félelf és a törpe várt, amíg a bába összeszedte a gondolatait.
Mély levegőt vett, és úgy tűnt, döntésre jutott.
– Kova – mondta éles hangon. – Gyere ide!
A törpe odalépett a bábához és aggódva nézett a mogyoróbarna
szempárba.
– Rá tudod erősíteni ezt a fülbevalót a kardra? – kérdezte. –
Anélkül, hogy tönkretenné?
– Nos, természetesen meg lehet oldani, és nem lenne a kardnak
semmi baja, de…
– Véglegesen? Megoldható?
Kova bólintott. Elkapta a bába tekintetét: félelmet és aggodalmat
látott az asszony szemében. A kovács egy kis erezetre mutatott a
kardmarkolaton.
– Ide fel tudom erősíteni.
A bába kezét a markolaton levő törpe kezére tette.
– Akkor csináld meg! – kérlelte a kovácsot. – Még ma éjszaka!
– Már nagyon késő van… – próbált ellenkezni Kova.
Eld Ailea megragadta a karját.
– Muszáj, hogy ma este meglegyen. Megteszed? Hibátlan
munkára lesz szükség. – A bábához ilyen közel Kova hirtelen
meglátta rajta a kimerültséget, a hosszú éveket, amit az idős asszony
vidám természete elrejtett. A törpe beadta a derekát, mire Ailea
elengedte a karját.
Kova az Ég Csarnokánál búcsúzott el Tanistól. A félelf északnak,
a Szóló palotája felé folytatta útját, Kova pedig hazafelé indult,
kezében barátja kardjával.
A következő két órát azzal töltötte, hogy a bába kérését teljesítse.

Miral szinte hangtalanul haladt el a Szóló magánlakosztálya előtt

őrködő két fekete köpenyes palotaőr mellett. Az őrök megállították,
majd továbbengedték. A sötétben könnyedén végigsietett a folyosón
a lépcsőig, csupán egy-két fáklya fénye égette a szemét. Nem az
udvar felé vette az irányt, hanem megindult a lépcsőn a második
emeletre.
Xenoth lakosztálya mellett megtorpant. Még a csukott ajtó mögül
is kihallotta a tanácsadó hangos horkolását. Aztán Tanis ajtaja
mellett is elsurrant, ami kissé kinyílt, így bepillanthatott a sötét és
üres szobába. Miral azt gondolta, hogy a félelf Qualinost köves utcáit
rója a nap eseményei miatt gyötrődve.
A mágus sorban elhagyta Porthios és Gilthanas szobáját, míg
végül elért Lauranáéhoz. Fény szűrődött ki az ajtó alól, odabentről
lépések hallatszottak.
A mágus halkan bekopogott. A mozgolódás abbamaradt, aztán
valaki az ajtó felé közelített.
– Ki az? – kérdezte mély hangján Laurana.
– Miral vagyok, Lady Laurana. Elnézésedet kérem, hogy ilyen
alkalmatlan időben zavarlak, de beszélnem kell veled.
A lány kinyitotta az ajtót. Miral lélegzete most is elakadt, mint
mindig, valahányszor meglátta az ifjú hercegnőt. Csillogó, habos
selyemköntöst viselt. Kék színe kiemelte haja ragyogását és szépen
ívelt ajka korallvörös színét. A mágus egy pillanatig szólni sem
tudott, majd megrótta magát, amiért nem tudott uralkodni az
érzésein.
– Beszélhetnék veled négyszemközt, Laurana? A Szóló
bejelentéséről, az eljegyzésedről lenne szó.
Laurana nagyra nyitotta különleges, zöld szemét, és enyhén
elpirult.
– Természetesen…, de nem itt.
– Nem, persze hogy nem – felelt mézesmázos hangon Miral. –
Akkor hát az udvaron? Senkit sem szeretnék zavarni. Csak pár
percről lenne szó.
Laurana félrebillentett fejjel gondolkodott.
– Adj egy kis időt, hogy felöltözhessem. Utánad megyek tíz perc
múlva – felelte, majd becsukta az ajtót.

Jóval a megbeszélt idő előtt, Laurana, most már megfelelő

öltözékben, galambszürke szatén anyagból készült ruhában, az
udvaron, egy kőpadon üldögélt – ugyanazon a kőpadon, amely
évekkel ezelőtt tanúja volt a Porthios és Tanis közti íjászversenynek.
Most a körte- és barackfák Solinari ezüstös fényében fürödtek, és a
virágok illata szinte émelyítő volt. A kétemeletes márványépület
acélajtaja ragyogott a holdfényben. Laurana szorosabbra húzta
magán köpenyét.
Miral a hercegnő előtt fel-alá járkált a köves úton, vörös köpenye
csaknem fekete volt az éjszakában. Izgatottnak tűnt. Csuklyája kissé
hátracsúszott fején, felfedve sápadt arcát és majdhogynem színtelen
szemét.
– Miről van szó, Miral? – kérdezte halkan Laurana. – Azt
mondtad, apám közleményéhez van valami köze.
– Csak… csak együttérzésemet kívántam kifejezni. – A mágus
lehajtotta a fejét. – Tudom, hogy Tanthalast szereted, nem Tyresiant,
ami, meg kell, hogy mondjam, csak ízlésedet dicséri.
 A mágus megnyerő mosolyra húzta ajkát, mire Laurana is
elmosolyodott.
– Tanthalas sokkal inkább illik egy hozzád hasonlóhoz, öröklött…
vad… természete ellenére is. Persze biztos vagyok benne, hogy meg
tudod fékezni erőszakos hajlamait, milady. Végül is nem minden
ember barbár, és Tanthalas engem már régtől fogva lenyűgöz.
A mágus kissé lehajtotta a fejét, csuklyája ismét eltakarta arcát.
Laurana nyugtalan volt, és nem tudta, mire vélje a mágus Tanisra
vonatkozó dicsérő és elítélő szavait.
– Köszönöm – mondta –, de nem értem…
– Csak egyvalaki illenék hozzád még jobban.
Laurana arcára egy pillanatra kiült a meglepődés, mígnem az évek
óta begyakorolt mozdulatoknak köszönhetően arckifejezése ismét
közömbössé vált. Mikor megszólalt, ügyelt rá, hogy hangja semleges
maradjon.
– És ki lenne az, Miral?
– Én.
Laurana talpra szökkent, mielőtt még a szó visszhangja elhalt
volna az éjszakai levegőben.
– Te?! – kérdezte erőtlenül. – Ó, én nem…
– Kérlek, Laurana, hallgass meg – unszolta sürgető hangon Miral.
– Ha most visszautasítasz, soha többé nem hozom szóba. Esküszöm.
Laurana vadul igyekezett végiggondolni, apja hogyan kezelne egy
ilyen kényes szituációt. Miral már évek óta hűséges tagja volt az
udvarnak, apja rokonszenvét a nagybátyjáért, Arelasért tett
szolgálatával nyerte meg. Laurana tudta, hogy hasonló helyzetben
apja lehetőséget adna a mágusnak, hogy beszéljen.
– Kérlek, ülj le Laurana! Nem fog sokáig tartani.
A hercegnő leült. Úgy gondolta, Tyresian túl öreg hozzá, aki épp
annyi idős, amennyi a bátyja, Porthios. Másrészről, a mágus még az
elf lordnál is évtizedekkel öregebb volt.
– Fiatal vagyok még a házassághoz, Miral.
 – De ahhoz nem, hogy ígéretet tegyél. Nem ez történt Tanisszal
is? Nem tettetek ígéretet egymásnak? Nem jegyeztétek el egymást?
Miral kéretlenül is leült Laurana mellé.
– Először akkor láttalak, amikor évekkel ezelőtt Arelas kérésére
jöttem ide. Ismered a történetemet? – Laurana szótlanul bólintott
csupán, a hangjában már nem bízott meg. Ekkor hirtelen tudatára
ébredt, hogy mennyire csendes és elhagyatott az udvar éjszaka.
Próbált visszaemlékezni rá, hogy járnak-e őrjáratok az udvaron,
ahogy a palotában.
– Még apró lányka voltál… de milyen gyönyörű! Sosem láttam
tökéletesebbet. Egy kicsit elkényeztetett ugyan, és pajkosabb a
kelleténél nemesi származásodhoz képest, de lehetséges, gondoltam,
hogy ez az elevenség a Kith-Kanan vérvonalnak köszönhető.
Laurana távolabb húzódott a mágustól, de az hirtelen kinyújtotta
karját és megragadta a hercegnőt. Erősebb volt a fogása, mint
Laurana gondolta volna. És a szeme… Furcsa módon jól látta a
sötétben, még csuklyájának árnyékában is. A félelem jeges
fuvallatként futott végig Laurana hátán. A mágus folytatta beszédét,
megtörve a qualinosti éjszaka csendjét.
– Imádtalak nézni, Laurana. Önként elvállaltam a tanításodat, még
ha ez azzal járt is, hogy az ostoba fivéredet, Gilthanast is okítanom
kellett. És Tanist is. Szerettem Tanist és megbíztam benne, ezt te is
tudod. Végül is benneteket testvérként neveltek, nem? Ugyan miféle
veszélyt jelenthetett a számomra. Tegnap azonban rájöttem,
mekkorát tévedtem Tanisszal kapcsolatban. – Miral szorítása
erősödött. Laurana tiltakozva felkiáltott. Hangja elűzte félelmét, és
felállt, bár a mágus megpróbálta visszahúzni.
– Várj! – sziszegte. – Laurana, engem válassz! Nem rendelkezem
minden hatalommal, de erősebb vagyok, mint azt gondolnák.
Hatalmat, vagyont kínálok neked, többet, mint ami Tyresiannak és
Tanisnak együttvéve van, feltéve, ha türelmes leszel.
 Laurana a félelemtől remegő szívvel kitépte magát a mágus
szorításából és hátrált néhány lépést. Miral lassan felállt.
– Mi a válaszod? – kérdezte mohón.
Laurana minden illendőségről megfeledkezett. Csak a
menekülésre tudott gondolni. Nem érdekelte a mágus elutasítása.
Csak a szabadulás. A Szóló elküldené Miralt az udvartól, ha a fülébe
jutnának a ma este lezajlott dolgok.
– Hagyj békén – kiáltotta a hercegnő, minden erejét összeszedve,
hogy hangja parancsoló legyen. – Hagyd el az udvart! Ha holnap
reggel elmész, ígérem, nem említem meg apámnak a történteket, így
elkerülöd azt a megaláztatást, hogy elbocsássanak az udvarból.
A mágus csak állt, Laurana pedig megfordult és elindult a
holdfényben a bejárat felé. Háta mögött hallotta, hogy a varázsló
szavakat mormol, és hirtelen futásnak eredt. Az acélajtótól pár
méterre azonban a varázslat utolérte Lauranát és a hercegnő ájultan
rogyott össze.
A lány a szobája előtti folyosón tért magához. Két palotaőr – az
egyik lámpát tartott kezében – aggódva fürkészte, Laurana feje Miral
ölében feküdt. Zavartan felnézett.
– Miral? – mondta, majd körbenézett. – Hogy kerültem ide?
– Épp a folyosón jártam, mikor hallottam, hogy nyílik az ajtód –
felelte Miral negédes hangon. – Tudtam, hogy kimerítő napod volt,
épp ezért siettem hozzád, hogy rendben vagy-e, és nincs-e szükséged
segítségre. Elájultál, mikor ideértem. Nem emlékszel?
Laurana kimerülten hanyatlott vissza.
– Én… semmire sem emlékszem. Azt tudom, hogy a szobámban
járkáltam, aztán hirtelen ide kerültem. – Mégis úgy érezte, mintha
valami fontos dologról megfeledkezett volna. Megrázta a fejét,
képtelen volt gondolkodni.
A mágus átlátszó szeme megfejthetetlen volt. Egyik kezével
ruhája zsebébe nyúlt, és néhány száraz levelet vett elő.
 – Öntsd le ezt egy csésze forró vízzel, hercegnőm. Könnyít a
lelkeden és segít elaludni. Majd küldetek vizet egy szolgával.
Laurana még a mindig gondolatait próbálta összeszedni, majd
bólintott. Miral és az egyik őr segített neki talpra állni. Aztán a
mágus eltűnt a folyosón. Laurana a szobája küszöbén állt, miközben
az őrök továbbra is aggódva figyelték. A folyosó másik végében
Lord Xenoth ajtaja kinyílt, majd a tanácsadó teljesen felöltözve,
kíváncsian kikukucskált. A lány nem vett róla tudomást. Még mindig
dühítette a tanácsadó Kovához és Tanishoz való elvakult hozzáállása.
Mérge azonban elpárolgott, ahogy megpróbálta tisztázni
gondolatait. Valamiféle emlékfoszlány keringett a fejében. De mi is
volt az?
Bármi is, ha fontos, később úgyis emlékezni fog rá. Jó éjt kívánt
az őröknek, majd becsukta szobája ajtaját.
 16. fejezet

A beszélgetés

M ásnap pirkadatkor, nem sokkal napfelkelte előtt a Szóló

egyik szolgája tartóztatta fel Tanist, mikor a félelf a
palotából az istálló felé tartott lovához, Beltharhoz. A
szolga közölte az ifjúval, hogy Solostaran látni kívánja a szobájában,
azonnal.
Mikor azonban Tanis odaért Solostaran szobájához, az ajtó előtt
álló őrök azt mondták neki, hogy a Szóló éppen valaki mással beszél,
de nemsokára fogadja őt. A félelf megköszönte az őröknek,
elballagott az ajtótól és egy alkóvban ücsörögve várt.
A Szóló fogadószobájának ajtaja kinyílt, és Porthios lépett ki rajta.
Biccentett az őröknek, majd határozott léptekkel megindult a
Tanisszal ellenkező irányba. Nyilvánvalóan nem vette észre az
alkóvban meghúzódó félelfet. Az ifjú megkönnyebbülten sóhajtott,
és amint Porthios elment, az ajtóhoz lépett. Az őr rögtön bevezette,
majd becsukta mögötte az ajtót. Tanis nagyot nyelt, azon tűnődve,
vajon miről akar vele beszélni a Szóló.
Az uralkodó az asztala mögött ült és egy köteg pergamentekercset
nézegetett az olajlámpa fényében. Zöld köpenyének arany díszítése
megcsillant a lámpafényben. Mikor az ajtó becsukódott, azonnal
letette a tekercset és felnézett, mintha igazából nem is olvasott volna.
Az üvegfalú szoba már rózsaszínben ragyogott a virradat előtti
halvány szürkületben.
– Tanthalas – kezdte a Szóló minden érzelem nélkül. Tanis állva
maradt, mivel nem kínálták hellyel.
 – Látni kívántál, Szóló – mondta Tanis. Nem fordult még elő vele
ilyesmi, de most valahogy félelmet érzett Solostaran jelenlétében.
Az uralkodó bólintott.
– A tegnapi nap komoly megpróbáltatás volt, Tanthalas –
válaszolta csendesen. Felállt, és járkálni kezdett a szobában, kezét
háta mögött összekulcsolva. – Tudtam, hogy nehéz lesz
Lauralanthalasa kezét odaígérni valakinek, de nem volt más
választásom. És ez a fogadalom rég megszületett a két család között.
Számtalan egyezmény és szerződés alapszik az elfek azon
meggyőződésén, hogy a Napszónok mindig megtartja ígéretét. Mit
tehettem volna?
Úgy tűnt, nem is annyira Tanishoz intézi szavait, hanem inkább
önmagával viaskodik.
– Le kellett volna mondanom a tisztemről, hogy megmentsem a
lányomat?
Tanis kis híján nem kapott levegőt. Lemondás? A Szóló azonban a
fejét csóválta.
– Mihez vezetne mindez? Porthios kerülne a helyemre, és az
ígéret őt terhelné, és nem sok minden változna. Így hát Tanis,
megtartottam az ígéretem. Családunk becsülete így kívánta.
Éles pillantást vetett az ifjúra, mire a félelf önkéntelenül is
összerándult.
– Tyresian sem rossz választás Laurana számára – folytatta a
Szóló. Tanis érezte, hogy a torkában dobog a szíve. – És bár tudtam,
nem lesz könnyű, eldöntöttem, hogy bejelentem az eljegyzést.
Mondd, Tanis hogy alakulhattak így a dolgok? – kérdezte a Szóló. –
Én nem értem, és senki sem tudja megmagyarázni nekem, hogyan
ígérhette oda magát a lányom olyasvalakinek, akit én hoztam az
udvarba, és akit a fivéreként neveltem. És először az életben Laurana
nem akar… – Hirtelen elhallgatott, kezét a szeme elé emelte. Egy
pillanat múlva azonban ismét visszanyerte uralkodói tartását. –
Laurana nem akar velem beszélni. Mondd, Tanis, miért dacol velem
a saját lányom?
Tanis a fejét csóválta.
– Nem tudom – felelte őszintén.
– Pedig egyedül csak te tudhatod, Tanis – figyelmeztette a Szóló,
éllel a hangjában. – A Gyermekeim közül mindig is te álltál hozzá a
legközelebb. És most azt hiszem, közelebb állsz hozzá, mint
gondoltam. – Zöld szeme felvillant.
– Nem, ez egyáltalán nincs így – tiltakozott Tanis, miközben szíve
majd kiugrott a helyéből. – Az csak egy játék volt kettőnk között
réges-régen, ez minden.
– Játék? – kérdezett vissza a Szóló. Halkan beszélt ugyan, de
olyan rendreutasító volt a hangja, hogy Tanis megdermedt. – Ez
komoly dolog, Tanthalas – folytatta közelebb lépve a félelfhez,
miközben köpönyege hullámzott körülötte. – Házunk becsülete, az
udvar nyugalma, a béke – amelyre a várost alapoztuk – forog
veszélyben. Nem ez a megfelelő idő a játékra!
Tanis a fejét rázta, arca forró volt. Szeretett volna mondani
valamit, akármit, de nem jött ki hang a torkán.
– Először Laurana kis híján ellenszegül nekem az egész udvar
előtt – folytatta Solostaran. – És azt reméltem, hogy érteni fogsz
ebből, látni fogod annak hatását, amit tettél. Mindig kedves voltál
nekem, és azt gondoltam, tisztelsz. De megtudtam, hogy néhány
órával később Lauranával voltál az udvaron. Átölelt téged és
megcsókolt, mintha… mintha… – A Szóló hangja elakadt, de aztán
összeszedte magát. Szeme csillogott, hangja érdes volt. – Sötét
játékot űzöl vele, Tanis. Ennek az udvarnak vagy a tagja és tisztelned
kell a szabályait. A gyámod vagyok. Te a fivére vagy, ő pedig a
húgod.
A Szóló szeme tágra nyílt, harag sugárzott belőle, komorrá téve
arcát. Vállát leengedte és asztala szélébe kapaszkodott, mintha meg
akarná támasztani magát.
 – Bocsáss meg, Tanis – suttogta.
A fiú a székéhez segítette a Szólót.
– Nehéz dolgokon mentem keresztül az utóbbi néhány napban –
folytatta a Szóló. A borospalackra mutatott és Tanis öntött a
poharába. – Tegnap óta úgy támad nekem az udvar népe, mint kopók
a vadra – mondta belekortyolva italába. – Mit mondhatnék nekik?
Azt, hogy az a valaki veszi el Lauranát, akit mindenki a fivérének
gondolt… legalábbis névleg, ha vér szerint nem is? Mondjam azt,
hogy megszegem a szavam?
Megrázta a fejét.
– Próbálj megérteni. Nem rád haragszom. Az udvarra vagyok
dühös, a korlátoltságukra, ahogy hozzád és származásodhoz
viszonyulnak.
Tanis felsóhajtott. Kétségbeesetten próbált hinni a Szólónak,
akiből valóban a régi melegség sugárzott.
– Igazat mondtam neked – felelte Tanis. – Szeretem Lauranát, de
csak úgy, mint testvéremet. Nem tudom, mitévő legyek. Laurana
meglehetősen makacs – tette hozzá mintegy utógondolatként.
A Szóló csaknem felnevetett. De legalábbis mosoly suhant át az
arcán.
– Ó, számítanom kellett volna erre, igazán. Gyerekkori
játszótársából jóképű, fiatal elf lett. Nem csoda, hogy vonzódik
hozzá. És bár testvéreként nevelték fel, tudja, hogy ez nem teljesen
így van.
Tanis várt, nem tudta igazán, mit mondjon, de a beszélgetés úgy
tűnt, befejeződött. Egy perccel később már odakint volt a folyosón,
egyedül.
 17. fejezet

A vadászat

T anis a napfelkeltét nézte az Égbolt Csarnokából. A sápadt

sugarak rézszínűen csillantak meg a Naptornyon, a város
kristály és márvány épületeiről pedig szikraként verődtek
vissza. A látóhatár fölé emelkedő nap feltartóztatta a távolban
alacsonyan lógó sötét fellegeket. Megvilágítva azokat, mélyszürkéről
lángoló vörösre festette őket. A felhők most vastagabbnak tűntek,
mint az előző este. Tanis a palota irányába eső istálló felé indult, ahol
Belthar, hároméves gesztenyebarna csődöre várta.
A szürke gránitistálló előtt már gyülekeztek Qualinost
előkelőségei. A fekete bőr térdnadrágot és fém mellvértet viselő
Tyresian parancsokat osztogatott Ulthennek, lova, Primordan hátáról.
Miral az istálló egyik fala mellett álldogált. Varázseszközökkel teli
vászonzsákok lógtak vörös színű kámzsás tunikája övéről, amit
hétköznapi ruhája helyett vett fel. A térdig érő tunika középen
kettényílt, lehetővé téve a lovaglást. Jó néhány elf nemes, akiknek
nevére Tanis nem emlékezett, az istállóajtótól balra csoportokban
ácsorogva beszélgetett. Nem messze Litanas a mágus herélt lovát
nyergelte. Porthios a háttérbe húzódva a beszélgetés helyett inkább
figyelt. Testvére, Gilthanas, aki az őrök fekete egyenruháját viselte,
Porthios testtartását utánozva álldogált, ez utóbbi meglehetős
bosszúságára. Tanis biccentett testvére felé, ahogy belépett az
istállóba Beltharért. Később, mikor lovát már az istállóudvar
kövezetén vezette, meglátta a közeledő Xenoth-t és Kovát, Fürgeláb
nevű öszvérén dél felől közeledni, oldalán Tanis kardjával. A
teherhordó állat másik oldalán pedig Kova szekercéje lógott.
 – Ez aztán a figyelemreméltó páros! Törpe öszvérháton és egy elf,
aki olyan öreg, hogy talán még Kith-Kanant is ismerte! – kiáltotta
Ulthen Gilthanasnak, aki a bátyjára nézett, majd gyorsan elpalástolta
mosolyát. Porthios mérgesnek tűnt. Tanis Belthar gyeplőjét kezében
tartva megállt a Szóló utódja mellett, és a kardját hozó Kovát várta.
Lord Xenoth ért elsőnek az istállóudvarba. Bokáig érő, az égen
gyülekező viharfelhők színére festett köpenye hullámzott körülötte.
Megkérdezte Tyresiantól, hogy hol talál lovat magának. Szemmel
láthatóan nem volt saját hátasa.
– Az istenek szerelmére! Xenothnak női nyeregben kell
lovagolnia ebben az öltözékben – morogta Porthios Gilthanasnak és a
félelfnek. – Még Laurana is szétvetett lábakkal lovagol. Menj, segíts
neki, Tanis! Lovagolhat Bálványon.
Tanis átadta Gilthanasnak a gyeplőt, és elindult, hogy segítsen
Lord Xenoth-nak. Az elmúlt néhány nap zavaros eseményei ellenére,
és mindannak dacára, hogy az önkéntesek csapata egy olyan
halálosan veszélyes szörnyeteget keresnek, ami már számos elfet
megölt, Tanis boldog volt, hogy a vadászok között lehet. Izgalom
járta át testét. Még soha nem volt lehetősége, hogy Tyresiannal és
Porthiosszal együtt szarvasvadászaton vegyen részt – erre az
eseményre csak a legmagasabb körökbe tartozó elfek kaphattak
meghívást –, ám ezúttal Tyresian sem tartóztathatta fel. Az ifjú
becsukta a szemét, maga elé képzelte a csapkodó, zöld ágakat, ahogy
elmosódnak szeme előtt, miközben az erdei csapáson vágtat. Remek
lesz!
Az istálló homályos fényében Xenoth egyik bokszból a másikba
kukucskált, szemmel láthatóan egy számára megfelelő lovat keresett
– vagy talán inkább a sok évtizeddel fiatalabb Xenoth-nak keresett
alkalmasat. Tanis Bálvány bokszához ment, nevén szólította az
állatot, mire egy öregecske ló foltos feje jelent meg az alacsony ajtó
felett. A szelíd teremtés csendesen nyerített válaszképp. A félelf és a
ló évek óta barátok voltak, és a kanca most a fülét hegyezte, szemét
pedig Tanis zsebére szegezte almát, vagy valami más finomságot
követelve. Tanis egy répát húzott elő köpenyéből, kettétörte, majd
nyitott tenyérrel odanyújtotta az állatnak, és figyelte, ahogy a ló
húsos ajka a falat után kutat, majd a finomság egy pillanat alatt
eltűnik. Mikor az állat megette a csemegét, a répa másik felét
kereste.
– Sajnálom. A másik fele Beltharé – mondta a félelf, majd
hangosabban így szólt: – Lord Xenoth, találtam lovat a számodra.
Az istálló másik végében Xenoth megállt a Szövetség nevű harci
ló bokszánál, amely még Tyresiant is alig tűrte meg a hátán. A
tanácsadó a fejét rázta, ezüstös haja csillogott a szürkés fényben, és a
hatalmas állatra mutatott.
– Ezen fogok lovagolni – jelentette ki a tanácsadó. – Nyergeld fel
nekem.
Szövetség előrerontott és majdnem elkapta az idős elf kezét.
Xenoth felkiáltott és hátralépett. Tanis a fejét csóválta, majd
kivezette Bálványt a bokszából. Egy istállófiú lépett mellé, hogy
felnyergelje.
– Bálványon lovagolj! – tanácsolta Tanis. – Megbízható, szelíd ló.
Xenoth arca elvörösödött a dühtől.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy ezzel a lóval nem tudok
bánni?! – kérdezte.
Ismét hadonászni kezdett, és Szövetség majd szétvetette az istálló
oldalát, miközben el akarta kapni a falatot, amit a tanácsadó a
kezében lóbált.
Tanis felsóhajtott és közelebb lépett.
– Én csak azt akarom mondani, hogy maga Kith-Kanan sem tudna
bánni ezzel a lóval.
Tanis lépéseket hallott a háta mögött, és úgy gondolta, hogy
Xenoth előbbi kiáltása odavonzotta a többi önkéntest. A tanácsadó
kék szeme kikerekedett, hangja remegett.
– Nem akármilyen lovas voltam fiatal koromban, félelf!
 – Ebben nem is kételkedem, Lord Xenoth. – Tanis megpróbált
nyugodt hangon beszélni, azt gondolva, hogy ami megnyugtat egy
ideges lovat, az használni fog egy hisztérikus elfnél is.
– De most még lovad sincs. Jó ideje nem is lovagoltál. Miért nem
próbálkozol hát egy… kissé… szelídebb lóval?
Tanis elfojtott horkantást hallott a háta mögött. A tarkójában
érzett bizsergésből tudta, hogy egy egész közönség gyűlt össze
időközben. Hogy véget vessen a műsornak, Tanis a tanácsadóhoz
ment, és kezét selyemköpenyes karjára tette.
– Hagyj engem békén! – kiáltotta Xenoth. – Nem engedem, hogy
sértegessen egy… egy átkozott félelf!
Az ifjú mögött álló elfek közül jó néhányan megrökönyödtek,
mások nevetésben törtek ki. Tanis szíve összeszorult, kezét ökölbe
szorította. Egy lépést tett a tanácsadó felé, akinek szemében félelem
villant. Mögötte Szövetség ismét vicsorgott.
– Tanis, Lord Xenoth!
Ellentmondást nem tűrő bariton hang hallatszott. Tanis
megfordult. Porthios volt az.
– Tanis, menj ki a lovadhoz! Xenoth, vagy Bálványon lovagolsz,
vagy nem vehetsz részt a vadászaton!
Porthios úgy állt, mint valami bosszúálló istenség, zöldesarany
vadászöltözéke úgy fénylett, mint a Szóló ünnepi ruhája. Szeme
dühösen fénylett. A közönség szégyenkezve szétszéledt. Az elf lord
várt addig, amíg Xenoth Szövetség mellől Bálványhoz lépett, most
már készen a vadászatra. Tanis, Miralt és Ulthent félrelökve a
kétszárnyú istállóajtó felé tartott. Porthios hangja azonban
megállította.
– Tanis – szólt utána a Szóló utóda –, sajnálom.
A félelf várt, mert nem tudta akar-e még Porthios mondani
valamit. Aztán vállat vont és kiment a lovához.
 Fél órával később az önkéntesek készen álltak. Xenoth Bálvány
hátán ült. Ruhája a combján felgyűrődött, és látni lehetett vékony,
fekete lábszárvédős lábát. Xenoth, aki végül is tűrhető lovasnak
bizonyult, a csapat végén maradt. Tyresian, Porthios és Gilthanas
elöl lovagoltak.
Tanis lova a nedves macskakövet kaparta mellső lábával.
Nyerített, párát lehelve a hűvös levegőbe.
– Biztos vagy benne, hogy nem szeretnél inkább egy lovat az
öszvér helyett, Kova? – kérdezte a félelf.
– Tudod nagyon jól, hogy nem lovagolhatok – vágta rá a törpe
mérgesen, sápadt és kimerült arccal, mivel csak három órát aludt az
éjjel. – Szörnyen fé… ööö… allergiás vagyok a lovakra.
A hatás kedvéért nagyot tüsszentett és zsebkendőjébe trombitált.
Tanis lova válaszképpen horkantott egyet.
– Téged ki kérdezett? – morogta Kova és ingerülten Beltharra
pillantott. A ló a szemeit forgatta, fogát mutogatta, fülét pedig
hátracsapta, miközben a szájában levő falatot rágta.
– Jól van hát – kiáltotta az ifjú és megrántotta a gyeplőt. – Elég
ebből!
A ló ismét felhorkantott, mintha csak azt mondta volna, hogy nem
érti a törpék sajátos tulajdonságait. Tanis sem tudott mindig
kiigazodni rajtuk.
A félelf a többi udvarbélit figyelte, a fiatal nemeseket, akik
paripájukra szálltak az egyre erősebb fényben, de rá kevesen
ügyeltek. Valószínű, hogy a Xenoth-tal folytatott vitáját csak heves
emberi természete egy újabb bizonyítékának tekintették, bár szerinte
a főtanácsadó sem viselkedett hidegvérűen.
Tanis izgatott volt. Bármi is történt az utóbbi pár napban, most
mégis csak lehetősége nyílt, hogy a többiekkel lovagoljon…
Megkereste a gyülekező elfeket. Tyresian büszkén, egyenes háttal
ült hátasán, a gyeplőt fekete kesztyűs kezében tartotta. Porthios
szürke paripáján ült az elf lord mellett, mögötte pedig Gilthanas
aranyderes, vékonylábú, szép fejű lován.
Trombitaszó harsant a tiszta levegőben. Tanis is lóra szállt és
Belthart a többiek mellé vezette. Tyresian pillantása felé rebbent, de
tekintete érdektelenséget tükrözött, majd újra társai felé fordította
figyelmét.
Tanis ellenőrizte a nyilakat a térdénél levő tegezben. Miután múlt
éjjel elbúcsúzott Kovától, egy órát töltött azzal, hogy nyéllel látta el a
törpe nyílfejeit. Bizonyára kemény fémre lesz szükség a tylor
páncélos bőre ellen. Aztán megigazította az oldalán lógó kardot a
hüvelyében. Esetlen fegyver volt – egy rövidkard, vagy egy hosszabb
tőr megszokott szerszám volt, ha valaki mondjuk egy szarvasnak
akarta megadni a kegyelemdöfést, miután már lenyilazták. De most
egy vérszomjas szörnyetegre vadásznak, és ki tudja, melyik fegyver
teszi a legjobb szolgálatot.
Ráadásul Tanis túl büszke volt a kardjára, hogysem otthon hagyja.
A kosár hűvösen fénylett a hajnali fényben, mint az ezüstös
füstkarikák, amelyek mintha megfagytak volna a levegőben. A kosár
közepén…
– Kova!
A törpe felpillantott.
– Anyám amulettjét a kosárhoz erősítetted – csodálkozott Tanis.
Tyresian és Miral a félelfre néztek.
A törpe sértődötten válaszolt.
– Nos, megmondtam Aileának, hogy ezt teszem, nemde? Két óráig
csináltam az éjszaka. Lyukat fúrtam a kosárba – kis híján darabokra
tört a szívem, mondhatom – és az amulettbe, majd egy lánccal a
kosárhoz erősítettem. – Felhorkantott. – Bámulatra méltó, hogy mit
meg nem teszek egy aggódó kisasszonyért!
Tanis elmosolyodott és megvonta a vállát. A bába már nem
tartozott a „kisasszonyok” közé, de a félelf úgy sejtette, hogy a törpe
megkedvelte Eld Aileát, annak ellenére, hogy pár száz év választotta
el őket.
Tyresian hangja rekesztette be a párbeszédet.
– Mindenki készen áll? – kérdezte csendesen. Tanisnak el kellett
ismernie, parancsoló tekintélye volt az elf lordnak.
Tanis megtapogatta a kardját. A kardon, és a térdénél
készenlétben levő nyilakon kívül hátán volt egy rövid íj, ezenkívül
volt nála egy flaska bor is, arra az esetre, ha a szörny megsebesít
valakit. Mindent leellenőrzött, majd bólintott. Készen állt.
Az egyik elf lord, akinek a nevére Tanis nem emlékezett,
előléptetett, szembefordult az összegyűlt csapattal és áldást mondott
a vadászat megkezdésére. Vékony, éles vonású elf volt, kemény,
szürke szemekkel.
– Imádkozzunk Kiri-Jolith-hoz, a vadászat istenéhez – kezdte,
mikor a harcosok meghajtották fejüket. – Arra kérjük, álljon mellénk
a keresés közben, és amikor szembenézünk ezzel a rettenetes
szörnyeteggel, amely országunkat fosztogatja, és oly sok elf vérünket
ölte meg.
Tanis hallotta, amint Kova felhorkan.
– Az a szörny egy „törpe vért” is majdnem megölt négy nappal
ezelőtt – dünnyögte. Tanis lecsitította a törpét.
– Kérjük továbbá Habbakuk közbenjárását is, aki az állatok
életének istene. A természet harmóniájának ismerete és a vadak
tudása legyen ma velünk!
– És ha egyikőnk nem térne vissza, Habbakuk, mentsd meg lelkét!
– Úgy legyen!
– Úgy legyen! – visszhangozták a többiek.
A trombitás ismét megfújta hangszerét, mire a vadászok
megsarkantyúzták lovaikat, és elindultak Qualinost utcáin nyugati
irányba. Elhaladtak a város délnyugati őrtornya mellett, ahol a
főváros két hídja ível, majd folytatták útjukat átkelve az Ithal-inen,
azaz a Remény folyójának szakadékán, végül megálltak a szakadék
legszélén. Tanis tudta, hogy a távolban, jobb kéz felől terül el a
Kentom-menai-kath, az a terület, ahol nemrégiben Kovával együtt
jártak. Az ifjú félelf észrevette, hogy Kova egy pillantást vet az előtte
tátongó ötszáz láb mély szakadékba, majd Fürgelábbal visszavonul a
csapat legvégére. A törpe arca verejtéktől fénylett.
Tyresian biccentett a palotaőr kapitányának, aki előléptetett és
megszólította az összegyűlteket. Hangja visszhangzott a
szakadékban, amelynek szélén ringatózó nyárfák ölelték körül a
vadászokat. A reggeli levegő hűvös volt, de Tanis kivörösödött az
izgatottságtól.
– A tylort utoljára messze délen, a szakadék nyugati oldalán látták
– szólalt meg a kapitány. A távolba mutatott, mire tucatnyi szempár
meredten balra nézett, mintha a szörny bármely pillanatban
előtörhetne a bokrok közül.
A kapitány folytatta, és a vadászok tekintete újra ráirányult.
– Ne feledkezzetek meg pár dologról! Először is: a tylor a tájnak
megfelelően tudja változtatni a színét. Rendkívül jól álcázza magát.
Tanis visszafordította Kova felé Belthart, mert észrevette, hogy a
törpe riadtan mered egy közeli tölgyre, mintha azt hinné, hogy a
szörny fának álcázta magát.
– Intelligens lénnyel van dolgunk – folytatta a kapitány. – Ismeri a
közös nyelvet is. Így hát jól gondoljátok meg, hogy mit mondtok. Ne
vitassátok meg például a haditervet a társaitokkal. A szörny ugyanis
mindent érteni fog.
Gilthanas lovával Kova mellé állt. A Szóló kisebbik fia a
szertartási őrök fekete bőr ujjasát viselte. A kora reggeli szellő
hátrafújta homlokából aranyszínű haját. Nagyon hasonlít Lauranára –
gondolta Tanis –, sokkal jobban, mint Porthios. Gilthanas az elmúlt
néhány évben sokat változott, bár korántsem annyit, mint ő maga.
Akárhogy is, Gilthanas azért inkább elf lord volt már, mintsem
gyerek, és bár kicsinek látszott, és majdnem elveszett az őrök
egyenruhájában, lován egyenesen ült, zöld szemében pedig
büszkeség tükröződött.
– Ezenkívül – folytatta a kapitány ismét magára vonva Tanis
figyelmét – bár a tylor inkább harapással vagy farkcsapással öli meg
áldozatát, előfordulhat, hogy mágiához folyamodik. Ha sarokba
szorítják, gyakran megesik, hogy így tesz. Óvakodjatok ettől! Úgy
tudom, Miral mágus azért van velünk, hogy megvédjen a szörny
varázslataitól.
– Ó, ez borzasztó! – mormogta Gilthanas. – Miral! Halálra
vagyunk ítélve!
Tanis akarata ellenére is Kova felett Gilthanasra vigyorgott, aki
meglepetten visszamosolygott. A félelf rájött, hogy többé nem tud
kiigazodni Gilthanason. Ők ketten gyerekként nagyon közel álltak
egymáshoz, ám ahogy felnőttek, eltávolodtak egymástól. Gilthanas
elutasította Tanist, hogy barátokra és elismerésre tegyen szert az
udvarnál. És Porthios segítségével mindkettőt elnyerte.
– A tylor hidegben nagyon lassan mozog – mondta a kapitány. –
Ezért indulunk ilyen korán. Reméljük, hogy még azelőtt sikerül
bekeríteni őt, hogy felmelegedne a napon. A felhőkből ítélve az
időjárás a mi oldalunkon áll – tette hozzá, miközben az elfek
morogva figyelték a nyugaton gyülekező viharfelhőket.
A kapitány tisztelgett Tyresiannak, aki viszonozta a gesztust.
Ezután az elf lord felemelte a kezét és a várakozó vadászok
elcsendesedtek.
Halványsárga csík jelent meg a keleti horizonton, nyugaton
azonban sötét volt az ég, mintha arra még éjszaka lenne. A vihar erőt
gyűjtve néhány napja már a távoli hegyek fölött lebegett, miközben a
felhőréteg egyre vastagabb és sötétebb lett. Az éjszaka folyamán a
fellegek kelet felé indultak meg nagy, sötét égi falként fenyegetve a
földet. Villám cikázott át az örvénylő felhőkön és Tanis már hallotta
a levegőt betöltő, távoli mennydörgést.
 Felharsant a trombita, és Lord Tyresian intett, jelt adva a
vadászoknak a hídon való átkelésre. Egy győzelmi kiáltás
kíséretében az elfek megsarkantyúzták lovaikat és hármas sorokban
indultak a híd felé. Tanis pedig azon kapta magát, hogy velük együtt
kiált, a hang szinte kirobbant tüdejéből. Ez a kiáltás oly ősi volt, mint
maga a világ, mint az élet és a halál.
– Reorx, segíts! – motyogta Kova, miközben Fürgeláb, Belthar és
Gilthanas lova a híd felé közeledett. – Szerencsére én vagyok
középen. Pajtás – szólalt meg hirtelen a félelf felé fordulva –, kérlek,
szólj, ha le akarnék bukni a hídról!
Mikor Tanis megígérte, a törpe lehajtotta fejét, és a félelf látta,
hogy becsukja a szemét, még mielőtt haja előreomlott volna,
eltakarva arcát.
– Mi történt vele? – kérdezte Gilthanas hangosan. – Rosszul van?
Tanis a fejét rázta.
– Csak egy rövid ima. Törpe vallási hagyomány. – Látta, hogy
mosoly villan át Kova arcán. A mosolyt egy jól hallható,
megkönnyebbült sóhaj követte, amikor a lovak elhagyták a fahidat és
a szakadék nyugati oldalának szikláin nyargaltak tovább.
Az erdei levegő friss fenyőgyanta és gomba illatától volt terhes, és
ez a csaknem gyógyhatású illat kitisztította Tanis fejét, felfrissítette
elméjét. Hallotta az apró állatok neszezését a bozótban, és látta a
levelek körvonalait, amelyek élesen kirajzolódtak az égbolt háttere
előtt. A fák elmaradtak mellette, ahogy egyre mélyebbre hatoltak az
erdőbe a kanyargó vadcsapásokon.
A reggel még mindig hűvös volt. Ahogy a viharfelhők nyugat
felől közeledtek, néha-néha az eső is eleredt. A palotaőrökből
szerveződött nyomkeresők a csapat elején haladtak, de nem
bukkantak a szörny nyomára. Csak mókusokat láttak, és egy
mormotát, amely a téli álomból ébredve még sovány volt. Egy apró
dombocskán álló farönk mögül kikukucskálva figyelte az elhaladó
vadászokat.
 A csapás keskeny volt és csak ketten lovagolhattak egymás
mellett. A bozót néhol olyan sűrű volt, hogy az ösvényt is szinte
teljesen benőtte.
– Nem tetszik ez nekem – mondta Tanis Kovának, aki bólintott.
Időről időre a félelf azon kapta magát, hogy keze a kardmarkolaton
van és az egymásba fonódó „E” és „K” betűt simogatja.
Már jó ideje nem beszéltek a vadászok. Csak a madarak
csicsergése, a bőrnyereg nyikorgása és egy allergiás törpe szipogása
hallatszott. Egyszer tüsszentett is Kova, mire Xenoth megfordult a
nyergében és csendre intette a törpét.
– Hát tehetek én róla? – vágott vissza Kova, de olyan halkan,
hogy csak Tanis hallhatta.
Tanis hirtelen észrevette, hogy Tyresian felemeli a karját, mire a
sor megállt. Az egyik gyalogos nyomkereső, aki az elf lord mellett
állt, egyik kezét Tyresian lovának fényes nyakán tartotta, másik
kezével pedig előre mutogatott. Morajlás futott végig a csapaton.
– Megtalálták az első nyomot! – suttogta hátra Gilthanas Tanisnak
és Kovának. A törpe olyan erősen szorította meg a kantárszárat, hogy
az ujjpercei elfehéredtek.
– Mi az? – kérdezte Tanis.
A válasz megindult a soron hátrafelé, mint a gyerekek suttogós
játéka: ötujjú nyom, ebből négy előre néz, egy hátra. Jól
belenyomódott a nedves talajba, és egy-két órás lehet csupán. A
szörny kétségkívül táplálékra vadászott.
– Hát mi itt vagyunk! – mondta Kova zordan körbenézve,
talizmánként szorongatva szekercéjét. – Ebédnek!
– Meghalljuk, ha közeledik, nem? – kérdezte Tanis.
– Nem feltétlenül – ellenkezett Kova. – Lehet, hogy lesben
várakozik.
A vadászok libasorban haladtak előre; ha a szörny előtörne a
bozótból, így kevesebb vadászt kap el. Folytatták útjukat, de
mindenki készenlétben tartotta fegyverét. A legtöbb elfnél rövidkard
volt.
Észrevétlenül jött és múlt el a dél. Senki nem gondolt evésre vagy
pihenésre. Egy idő után elvesztették a nyomot, de egy óra keresés
után ismét rátaláltak. Frissebb volt, mint az előző. A vadászok
vágtába kezdtek a keskeny, sáros úton, követve a nyomokat.
Tanisnak gyakran le kellett hajtania a fejét, hogy elkerülje az
alacsony ágakat.
Hirtelen az elöl levő lovak felágaskodtak, mikor lovasaik
erősebben rántották meg a kantárt.
– Mi történt? – suttogta Kova Tanis háta mögül.
A félelf felállt a kengyelben. A csapás egy tisztásra ért. Xenoth a
kezével hadonászva, hevesen mondott valamit Porthiosnak és Lord
Tyresiannak, akik közömbösen néztek előre, mintha Xenoth ott sem
volna.
Gilthanas megfordult a nyeregben és válaszolt Kova kérdésére.
– Egy szakadék van előttünk. Xenoth meg akarja kerülni, de
Tyresian úgy véli, át tudjuk ugratni.
– Átugratni? – kérdezte Kova. – Egy öszvérrel? – Nagyon
rémültnek látszott.
Tanis megkerülte Gilthanast, a sor elejére ügetett, nem törődve a
többi vadász dühös pillantásával, majd üdvözölte Tyresiant és
Porthiost. Mindhárman a szakadékot tanulmányozták – két elf mély
volt, és a partja túl meredek ahhoz, hogy átkeljenek rajta. A szakadék
alját egy híd törmeléke borította.
– Nem olyan széles ez! – jelentette ki Tyresian.
– Át tudjuk ugratni – értett egyet Porthios.
– A legtöbb ló minden bizonnyal át tudja ugrani – válaszolt Tanis
–, de mit csináljon Kova?
Tyresian végignézett a bőrbe és ezüstbe öltözött elfek során,
akiknek a déli fényben csillogott a fegyvere. A sor végén Kova és
Fürgeláb úgy nézett ki, mint egy szokatlanul nagy gyaloghintó.
 – Itt hagyjuk – jelentette ki Tyresian, kék szeme keményen
fénylett. – Majd megkerüli a szakadékot. – Porthios nyugtalanul
fészkelődni kezdett, szólni akart, de végül mégis csendben maradt.
– Hogy megkerüli a szakadékot? – csattant fel Tanis. – Ez a
szakadék olyan nagy, hogy egyik irányban sem látni a végét!
– Senki sem kérte a törpétől, hogy velünk tartson – ellenkezett
Tyresian. – Forduljon vissza.
– Egyedül?! Keresztül az erdőn, amiben egy tylor garázdálkodik?
Az elf lord vonásai megkeményedtek.
– A vadászat alatt az én parancsnokságom alatt állsz – sziszegte
Tyresian. – Nagyon jó kardforgató és íjász vagy, félelf, szükség van
rád a csapatban.
– Lord Tyresian! – szólt Porthios figyelmeztetőleg, mire a
parancsnok megfordult és szembenézett csapatával.
– Választás előtt állunk – kiáltotta Tyresian. – Vagy átjutunk a
szakadékon és megkeressük a szörnyeteget, aki elfeket és állatokat öl
szerte Qualinestiben, vagy pedig megszégyenülve hazatérünk. –
Lassan végignézett az elfeken, majd minden nemes arcát egyenként
megvizsgálta néhány pillanatra. – Ki hajlandó továbbmenni?
Egy ideig senki sem szólt. Ekkor Gilthanas megsarkantyúzta
lovát. Anélkül ügetett el Tyresian és Porthios mellett, hogy rájuk
nézett volna. Egy nekifutással ló és lovasa méltóságteljesen szökkent
át a szakadék fölött. Mikor földet értek, sár és kavicsok repültek
szerteszét. Gilthanas megfordult és tisztelgett.
Ulthen, Litanas, Miral, Porthios és sokan a nemesek közül
követték Gilthanast, és összetömörülve vártak a szakadék túloldalán.
Rövidesen már csak Tyresian, Tanis, Kova és Xenoth maradt a
szoros innenső felén. Tyresian megfegyelmezte nyugtalan lovát és
öntelten mosolygott a másik háromra.
– Nos?
– Lord Tyresian, nem gondolhatod komolyan, hogy itt hagysz
minket… – fröcsögte Xenoth.
 – Akkor gyertek velem! – Az elf lord hangja kérlelhetetlen volt. –
Te akartál Szövetségen lovagolni, Xenoth. Minden bizonnyal vagy
olyan lovas, hogy átugrasd a szakadékot.
– De ez a gebe nem tud…
– Próbáld meg!
Tyresian kardlapjával Bálvány farára csapott. A ló megugrott,
Xenoth kezéből kiesett a kantár, és a ló sörényébe kapaszkodott. Az
állat a szakadék előtt megmakacsolta magát és minden teketória
nélkül ledobta hátáról a Szóló idősödő tanácsadóját. Az elf ezüstös
ruhája összevissza gyűrődött, és miközben talpra kecmergett,
Tyresian húzott el mellette, mint a villám és könnyedén átugrotta a
szakadékot, szétugrasztva a többieket a túloldalon. Ezután az elf lord
megindult csapata élén, csupán egy lovas maradt hátra.
Porthios időzött még egy pillanatig a szakadéknál. Kezéből
tölcsért formált.
– Rendben van! – kiáltotta. – Menjetek vissza a palotába! – Azzal
ő is a vadászok után indult.
– Tanis! – szólalt meg Kova. – Menj velük! Lord Xenoth és én
visszafordulunk, ahogy Porthios tanácsolta.
– Mi? – rikoltotta a tanácsadó, aki időközben visszaült a lovára. –
Egy törpe védelmére bíznál?!
Kova felhorkantott.
– Miféle védelemre? – tiltakozott. – Előbb védeném meg
Fürgelábat, mint téged – közölte és megpaskolta a szürke öszvér
nyakát. –Tanis, Belthar könnyen átugrik a szakadékon. Menj!
Tanis összehúzott szemmel nézett a törpére.
– Nem fogunk elválni. Még Xenoth is hasznunkra lehet, ha
szembetalálkozunk a tylorral.
A törpe kerülte a főtanácsadó tekintetét.
– Erre ne számíts! – mondta. – Hacsak nem ő lesz a csalétek. –
Majd végigmérte a vézna tanácsadót. – És még akkor is…
 Xenoth megfordult, vágtára sarkantyúzta lovát és megindult
Qualinost felé. Kova és Tanis szó nélkül nézték. Aztán, hogy Xenoth
eltűnt a kanyarban Kova utánakiáltott.
– Ne siess túlságosan előre! A tylor még elkap és megöl!
A tanácsadó megállt, tarka pettyes, barna lova a fejét dobálta és
rémülten oldalra táncolt. Tanis összeráncolta a homlokát.
– Valami baj van – mondta. – Nézd meg a hátasát! Bálvány nem
szokott ideges lenni!
Kezdett besötétedni és baljós alkonyati szürkület szállt az erdőre.
A közeli fákat szinte nem is lehetett látni. Szellő sem rebbent. A
mókusok eltűntek; pillanatokkal ezelőtt még a bozótban szaladgáltak
és pajkosan futkostak a szakadékot szegélyező csapáson.
– Kova…
A törpe már a kezében fogta szekercéjét. 1
– Tudom, pajtás. Sehol egy madár. Az állatok elcsendesedtek.
Mintha… – Körbepásztázta a környéket és intett Xenothnak, hogy
forduljon vissza.
Tanis fejezte be helyette a mondatot.
– Mintha minden állat a föld alá bújt volna.
Mély morajlás rázta meg a levegőt. Kova és Tanis összenéztek.
– Mennydörgés? – kérdezte az ifjú.
– Remélem – felelte a törpe.
A vihar akkor csapott le rájuk, amikor Xenoth már csak harminc-
negyven lépésnyire volt tőlük. Ám a vihar egy tylor alakját öltötte
magára.
– Reorx! – dörögte a törpe. A tanácsadótól balra lévő bokrok
megremegtek, majd egy szürkészöld, elmosódott alak robbant ki a
bozótosból, olyan erővel, mely a levegőbe repítette a kósza leveleket
és gallyakat. A tanácsadó felsikoltott, Bálvány pedig összerogyott a
dühöngő szörnyeteg alatt, nyakát egyetlen harapással törte ketté a
lény hatalmas pofája. A tanácsadó lerepült a nyeregből és a hátára
esett. Lassan átfordult, arcát eltorzította a fájdalom, miközben a
szörnyeteg az elpusztult lovat szaggatta. A rémület ráfagyott Xenoth
arcára, mikor meglátta, mit művel a tylor az állattal. Talpra ugrott,
majd őrjöngve a bozótosba vetette magát, el Kovától és Tanistól.
– Xenoth! – kiáltotta Tanis. Leugrott a nyeregből. Kova követte.
A két hátas végigvágtatott az egyik csapáson, elöl az öszvérrel.
– Xenoth nagyobb biztonságban van ott – kiabálta a kovács,
lehúzva Tanist egy kidőlt tölgy korhadó törzse mögé. Szűk hatlábnyi
távolság volt a fa és a szakadék széle között.
A tylor a tisztásra vonszolta hatalmas testét, felemelte
pikkelypáncélos, hegyes fejét és kihívóan felüvöltött. Aztán
megvetette lábát a sziklás talajon és varázsszavakat kezdett kántálni.
Ezek között a leggyakrabban ismételt szó a „Xenoth” volt.
– Az istenekre! – A félelf Kovának dőlt. – Mit csinál?
Kova nem válaszolt.
– Intelligens lény – motyogta.
– Talán… talán meg tudjuk győzni?
Kova megragadta a karját.
– Ezt most inkább nem javasolnám, pajtás.
A teremtmény ismét felüvöltött és tovább kántált. Xenothi tibi,
Xenothi duodonem, Xenothi viviarandi, kiáltotta újra és újra.
– Kova, szólnunk kell a többieknek – suttogta a félelf.
– Szerintem ezt már megtette helyettünk a szörny – jegyezte meg
a törpe a szakadék túloldalára mutatva. Tyresian, Miral és Litanas
gyűltek össze a peremnél, szemmel láthatóan nem tudták eldönteni,
mitévők legyenek. Ha átugratják a szakadékot, akkor a szörnyetegtől
mindössze tízlábnyira érnének földet, ami bőven halálos
farkcsapásának hatótávolságán belül lenne. A lény már így is
idegesen suhogtatta farkát, félkörívben tépve ki maga mögött a
növényzetet.
A tylor fején ülő, három láb hosszú szarvak élesnek és
veszedelmesnek látszottak. Sárga szemét félig lehunyta kántálás
közben. Xenothi morandibi, Xenothi darme a te vide, toth. Karmos
mellső mancsával dobbantott a sziklás talajon, kavicsokat szórva a
bozótba.
– Reorx! – nyögött fel ismét a törpe.
Xenoth lépett elő a bozótból a tisztásra, szürke, üveges szemében
rémület tükröződött. Egyre közelebb ment a lényhez, látszólag nem
bírt ellenállni hívó szavának. A kántálás felerősödött. Az egyik
nemes rémülten kiáltott fel a szakadék túloldalán. Tanis felállt.
– Xenoth!
– Félelf! Maradj ott, ahol vagy! – kiáltotta Tyresian a túloldalról,
ám Tanis már átugrott a fatörzs felett és futás közben egy nyílvesszőt
helyezett az idegre. Kova a szekercéjét lóbálva követte.
A lény pofájától a farka hegyéig csaknem hatvan láb hosszú volt
és egész testét pikkelypáncél borította. Tanis a hatalmas szörnytől
lőtávolságon belül letérdelt, és jobbra, a tylor fejére célzott. Éppen
akkor engedte útjára a nyílvesszőt, amikor a lény harminc láb hosszú
farka a félelftől balra süvítve átszelte a levegőt. A borotvaéles farok
kettészelt egy facsemetét, majd a tanácsadóba vágódott. Xenoth
kiáltása bugyogva némult el.
– Ne mozdulj, Tanis! – jöttek a kiáltások a szakadék túloldaláról.
Az ifjú ott maradt, ahol volt, de közben egy újabb nyílvesszőt küldött
a tylor felé.
Hirtelen lódobogást hallott maga mellől a sáros sziklák felől.
Miral, akinek karmazsin tunikája rikítóan elütött fehér és szürke
színű kancájától, a tylorra vetette magát, lovaglás közben kántálva.
Villám csapott ki ujjaiból és a szörny felé tartott, miközben a tylor
újabb varázslatba kezdett.
Az ezt követő robbanás megrengette a tisztást, egymásnak lökve
Tanist és Kovát. Kábultan nézték, ahogy a többi vadász átkel a
szakadék felett és elözönli a csatateret.
A tylor üvöltése belehasított a levegőbe, miközben karmai mély
lyukakat vájtak a sziklakemény földbe. Küszködve próbált a bozótos
felé mászni az elf nemesek záporozó nyílvesszői elől. Tanis és Kova
csak ültek és néztek.
A tylor végül kimúlt, egyik oldalán végig megperzselődött, bőrét
nyílvesszők lyuggatták át, egy másik pedig a szeméből állt ki. Az
oldalán feküdt. Tőle tízlábnyira Miral behajlított könyökére
támaszkodva felemelkedett, arcát elfeketítette a korom. Egyik keze
vérzett.
Xenoth holtan feküdt, arccal a tisztás sáros, sziklás földjén,
karmazsin folt áztatta át ezüst köpenyét és szivárgott a talajba. A
tylor farka bezúzta a mellkasát. Litanas, Xenoth segédje mellé térdelt
és valami összefüggéstelen dolgot kiabált.
Aztán hirtelen úgy tűnt, mintha az összes elf Tanist bámulta
volna. Még Kova is hitetlenkedő arckifejezéssel nézett rá.
– Mi az? – kérdezte a félelf.
Litanas félrelépett és ekkor Tanis meglátta.
Az ő nyílvesszeje állt ki Xenoth mellkasából.
 18. fejezet

A Nyílvessző

T anis egyikükről a másikra nézett, de mindegyik arcon

ugyanazt a vádló tekintetet látta. Egyedül Kova nem volt
meggyőződve arról, hogy a félelf ölte meg a tanácsadót.
– Láttátok! – kiáltotta Tanis. – Mindannyian láttátok! Jobbra
lőttem, a tylor felé. Xenoth tőlem balra volt, amikor lecsapott rá a
szörnyeteg farka. Hogy találhattam volna el őt?
– Mégis eltaláltad, Tanis – jegyezte meg csendesen Porthios.
Tyresian intett, mire több elf is előrelépett, mintha le akarnák
fogni a félelfet. A még mindig a szekercéjét szorongató Kova
egyetlen ugrással Tanis és a közeledő elfek közé vetette magát.
Fegyverét felemelte és vadul nézett a közeledőkre.
– Állj! – kiáltotta. A nemesek, akik nyilvánvalóan megdöbbentek
a felfegyverzett és harcra kész törpe láttán, megtorpantak.
– Mikor vállalkoztunk erre a küldetésre, tudtuk, hogy az akár az
életünkbe is kerülhet – szólalt meg dühösen Kova. – Nem így van?
Ulthen, aki Litanasszal együtt Xenoth mellett térdelt, felállt,
köpönyege vérfoltos volt.
– De a halált a tylortól és nem az egyik társunktól vártuk,
Tűzkovács Mester.
Az elfek sustorogni kezdtek. Sok udvaronc nem kedvelte a
tanácsadót, így aztán kevesen bánkódtak az elvesztése miatt, inkább
attól döbbentek meg, hogy a halál egy másik elf kezétől származik.
– Ki állítja azt, hogy Tanis ölte meg? – követelte Kova.
Tyresian hangosan felsóhajtott.
– Tanis nyílvesszeje volt az, Tűzkovács Mester. Most pedig…
 Ám Kova nem hagyta annyiban.
– Lord Xenoth már halott volt, amikor eltalálta a nyílvessző.
– Honnan tudod? – vicsorogta Tyresian. A háta mögött Litanas
kihúzta Xenoth mellkasából a sárga-vörös nyílvesszőt és ráterítette
utazóköpenyét korábbi felettesére. Több nemes állt tőlük távolabb,
akik a tylor testét bökdöstek, Tanisra és Tyresianra pillantgattak, és
halkan beszélgettek.
Kova karját keresztbe fonta a mellkasán, fejszéjét még mindig a
kezében fogta.
– Láttam.
– Ne légy nevet…
Kova félbeszakította, felemelve hangját, ami végigzengett a
tisztáson.
– Én ott voltam, Lord Tyresian. Te és a többiek a szakadék túlsó
oldalán voltatok. Én tisztán láttam az eseményeket. Ti nem.
– Veszekedtek – jelentette ki csökönyösen az elf lord. – Tanis kis
híján megfenyegette Xenoth-t az istállónál. Ki a megmondhatója,
hogy a félelf emberi vére nem sarkallta-e bosszúra? És ki hinne egy
törpének, aki a félelf legközelebbi barátja? – Litanashoz és
Ulthenhez fordult. – Kötözzétek meg! Visszamegyünk Qualinostba
és a Napszónok elé tárjuk az ügyet.
Ám Miralnak Porthios és Gilthanas támogatásával végre sikerült
talpra állnia. Előrebotorkált, vérző kezét köpenye alá szorítva. Szeme
fátyolos volt a fájdalomtól és a haragtól.
– Tévedsz, Tyresian!
Tyresian dühbe gurult.
– Elfelejted, ki itt a parancsnok, mágus.
– A parancsnokság nem ruház fel bölcsességgel, Lord Tyresian –
szállt szembe vele a mágus.
– Vizsgáljuk meg Lord Xenoth holttestét! – vetette közbe Kova. –
Abból talán megtudunk valamit.
 Hosszú szünet után, mialatt több elf is a tanácsadó holtteste felé
indult a sziklás tisztáson keresztül, Tyresian bólintott és utat tört
magának a tömegen keresztül a holttest felé. A kovács követte. Az
elf lord letérdelt és gyengéden lehúzta a köpenyt Xenoth arcáról. A
tanácsadó arca sápadt volt és meglepő módon egyetlen seb sem
éktelenkedett rajta. Fehér haját meglebbentette a szellő. Úgy nézett
ki, mintha mindjárt kinyitná kék szemét és beszélni kezdene.
– Lejjebb, Lord Tyresian – biztatta Kova. – Nézzük meg a
mellkasát!
Az elf lord nagy levegőt vett, majd lehúzta a köpenyt. A tylor
pengeszerű farka bezúzta és szétszaggatta Xenoth mellkasát.
Gilthanas levegő után kapkodott és igencsak rosszul nézett ki.
Porthios bátorítólag szorította meg öccse karját.
– Hol a nyílvessző? – kérdezte Kova.
– Itt.
Az újabb hang Litanasé volt, aki előlépett a többiek közül és a
nyílvesszőt Tyresian fekete kesztyűs tenyerébe helyezte. A
nyílvessző egyharmada vértől sötétlett. Litanas barna szemében
harag villant, mikor a nyílvesszőre mutatott.
– Lord Xenoth vére – közölte.
A törpe megőrizte nyugalmát.
– Nem vitatom, hogy Xenoth vére – hagyta helyben.
– Nos, ez kétségtelenül Tanis nyílvesszeje – jelentette ki
csökönyösen Tyresian.
– Kétségtelenül – ismerte el Kova. – Ezt sem vitatom. Ami azt
illeti, én magam készítettem a nyílhegyet.
Tyresian újra befedte Xenoth testét és arcát, majd felállt.
– Hát akkor mi nem tetszik, törpe? – csattant fel a kovács fölé
tornyosulva.
– Reorxra, használd az eszedet, elf! Semmi különöset nem veszel
észre a nyílvesszőn? – Kova minden megvetését beleadta ebbe a
mondatba.
 Porthios Tyresian mellé lépett és megvizsgálta a fegyvert. Végül
halkan megszólalt.
– Tökéletes formájú nyílvessző, ami véres ugyan, de nincs rajta
más nyom.
– Úgy van – bólintott Kova.
– Tehát? – Tyresian hangjából csak úgy sütött a megvetés. –
Beismerted, hogy ez a félelf nyílvesszeje. Tehát akkor mi van?
Porthios neszezni kezdett, mire Kova kékesszürke tekintetét újra a
Szóló fiára vetette, akinek szemében egyszeriben felismerés csillant.
– Te már látod, igaz? – kérdezte tőle Kova.
Porthios bólintott, majd magyarázni kezdte.
– Ha Tanis nyílvesszeje a tylor farka előtt csapódott volna Lord
Xenoth testébe, akkor a szörnyeteg összeroppantotta volna a
nyílvesszőt. Amint láthatod, a nyílvessző sértetlen.
A parancsnok éles, kék szeme elkerekedett. Aztán egyik karjával
nagy ívben oldalra mutatott, csaknem Miralnak lökve ezzel
Gilthanast.
– Ettől még a nyílvessző eltalálta Xenoth-t. És mi van akkor, ha a
félelf nem ölte meg. Tanis akkor is hibás abban, hogy rosszul
ítélkezett.
Kova és Tyresian egy hosszú pillanatig megdermedve álltak,
tekintetük összekapcsolódott. Végül Miral hangja törte meg a
kettejük közti néma párviadalt.
– Azzal, hogy itt vitatkozunk, még nem jut vissza bajtársunk
holtteste Qualinostba – jelentette ki fáradtan. – Azt javaslom, azonnal
térjünk vissza és vitassuk meg az ügyet a Szólóval!
Tyresian azonban megmakacsolta magát.
– Van még egy kérdésem – mondta. – Ki ölte meg a tylort? Tanis?
– Esetleg a mágus? – mormolta Litanas. Több elf is egyetértően
bólogatott. – Végül is nézzük csak meg a kezét! Még a szakadék
túloldaláról is láttuk, hogy villám tör elő ujjaiból és a szörnyetegbe
csapódik.
 Porthios Miralra pillantott, akit még mindig Porthios öccse
támogatott.
– Mutasd a kezed, mágus! – parancsolta.
A varázsló csuklyája hátraesett sápadt arcából és szeme
összeszűkült a fénytől. Óvatosan előhúzta köpenye alól jobb karját.
Ruhája ujja cafatokban lógott. Két ujjáról hiányzott a köröm és mind
az öt ujja megfeketedett az ujjhegytől a tenyérig. Vörös csíkok
húzódtak a csuklójától egészen a könyökén lévő forradásig.
Ezúttal Kova hangja szárnyalta túl a többiekét.
– Nem is tudtam, hogy képes vagy ilyen varázslatra, Miral!
A mágus zavartnak tűnt.
– Én sem. – Úgy látszott, hogy az összeomlás szélén áll.
– Mi történt? – kérdezte finoman Porthios.
A mágus dadogva beszélt és mindkét orcáján egy-egy vörös folt
jelent meg.
– Láttam, hogy a tylor Tanist és Kovát fenyegeti – mesélte Miral.
– Én csupán egy gyenge varázsló vagyok. Rendes körülmények
között nem lett volna hatalmam egy ehhez hasonló bestia ellen.
Csupán azért jöttem, hogy ellássalak titeket, ha valamelyikőtök
megsebesülne. Mikor láttam, hogy a szörnyeteg Tanis fölé tornyosul,
nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy egy újabb szeretett barátom
essen áldozatául az erőszakos végzetnek. Én… ha tudni akarjátok, én
Arelasra gondoltam, és hirtelen én és a lovam itt termettünk a
tisztáson Tanisszal és Kovával és… olyan erőt éreztem áramolni a
testemben, mint még soha. – A mágus alig pihegett, hangja csaknem
suttogássá halkult. – Rándulást éreztem, mintha leestem volna a
magasból, és a kezem… fájt. Aztán a földön tértem magamhoz és ezt
láttam magam körül.
Bal kezének egy széles mozdulatával a tanácsadóra, a tylorra és a
széttépett levelekkel és kéregdarabokkal borított véráztatta tisztásra
mutatott. Aztán ájultan rogyott a földre.
 A vadásztársaság lassan lovagolt ki az erdőből. Az eső továbbra
sem eredt el, a fenyegető fellegek csak még jobban felszították a
tisztáson történtek miatti, amúgy is harapós hangulatot. Xenoth testét
keresztbefektették Litanas lován, aki – Tyresian parancsára –
Ulthennel lovagolt. A hátas is ideges volt, a szemét forgatta, érezte a
vér szagát.
Porthios és Gilthanas Tanis és Kova közelében lovagolt. Habár az
elf testvérek egy szót sem szóltak, cselekedeteik világosan beszéltek
helyettük. Tanist őrizték, ameddig az ügyet a Szóló elé nem
terjesztik.
Miral felébredt ájulásából és az egyik nemessel osztozott egy
lovon, aki a legyengült mágust támogatta, akinek lovát kötőféken
vezették maguk mögött.
A Qualinostba visszavezető út a végtelenségbe nyúlt. Az égbolt
dörgött a fejük felett, a szél pedig feltámadt, az eső azonban nem
eredt el, hogy csillapítsa a levegőben felgyülemlett feszültséget.
Mikor elérték a város határát, Gilthanas előresietett lován, hogy
értesítse jövetelükről az őröket. A Naptorony árnyékként magasodott
az ólomszínű égbolton. Mire a város déli árkádjához értek, négyfőnyi
őrség várt rájuk.
– Ezek az őrök a szobájába kísérik Tanist, aki őrizet alatt marad,
ameddig nem beszélünk a Szólóval – jelentette ki Gilthanas.
Kova tiltakozott.
– Úgy érted, hogy ez itt – mutatott Tyresianra – anélkül
mondhatja el a Szólónak a történetét, hogy Tanis ott legyen és
megvédje magát? Ez hát az elf igazságszolgáltatás?
– Lord Tyresian, mint az expedíció parancsnoka jogosult rá, hogy
jelentést tegyen a Szólónak – szólalt meg Porthios.
– Te ott leszel? – követelte Porthiostól Kova.
– Természetesen. Ahogy Gilthanas is. És Miral is, ha elég erős
hozzá.
 – Akkor én is megyek – vágta rá a törpe. – Majd én elmondom a
Szólónak a történetet Tanis szemszögéből. – Kova eltökélt
arckifejezéséből nyilvánvaló volt, hogy nem lehet lebeszélni tervéről.
Két fényes, fekete egyenruhát viselő őr kísérte a még mindig
Belthar hátán ülő Tanist Qualinost utcáin keresztül a palotába. A
mogorva csoport ugyan magára vonta néhány járókelő figyelmét, de
mindent egybevetve a város lakói látszólag semmi furcsát nem
találtak abban, hogy a Szóló gyámja két palotaőr kíséretében lovagol.

– Félre az útból! – hallotta Tanis a mély, zsémbelődő hangot

órákkal később palotabéli szobáján túlról. A félelf az udvarra néző,
második emeleti ablaktól a hang forrása felé fordult.
– Ki van ott? – hallotta az egyik őr hangját, de az ifjú a fejét
csóválta. Ő felismerte a hangot.
– Nagyon jól tudod, hogy ki! – harsogta Kova. – Most pedig
fejezd be ezt az ostobaságot és engedj be! Tanisszal akarok beszélni
és figyelmeztetlek, meg ne próbálj ellenszegülni!
– De Tűzkovács Mester! Tanis fogoly! – ellenkezett az egyik őr. –
Nem lehet…
– Még hogy fogoly! – köpte a törpe. – A Napszónok parancsára
jövök! Most pedig engedj tovább, vagy Reorxra mondom…
A félelf csak elképzelni tudta a törpe acélszínű szemében ülő
kifejezést, és hamarosan kulcscsörgés hallatszott. A nehéz ajtó befelé
nyílt és a törpe lépett be rajta.
Tanis meglepetésére Miral is a törpével tartott. A mágus jobb keze
be volt kötve, arca pedig ugyanolyan fakó volt, mint a szeme, mégis
elégedettnek látszott.
Az őr becsukta az ajtót, nyilvánvalóan örült, hogy a törpét annak
túloldalán tudhatja.
Kova dühös arckifejezése ellenére sem tudta leplezni, hogy
ugyanolyan elégedett, mint Miral.
 – Mindent elmagyaráztunk a Szólónak – jelentette ki a törpe,
visszautasítva egyúttal a felkínált ülőhelyet. Egy vastag, kézzel szőtt
szőnyegen állt, ami zöld, barna és narancs színkavalkádban egy
szarvasvadászatot ábrázolt.
Miral kényelembe helyezte magát a félelf íróasztalaként szolgáló
pótasztal melletti, vászonnal bevont nyárfa székben. Az ifjú
megkínálta egy kis vízzel, de a mágus csak fáradtan megrázta a fejét.
– A barátod – biccentett Miral Kova felé – mindenről beszámolt a
Szólónak, ami a tisztáson történt. Azt is elmondta, hogy Xenoth
yardokra volt a nyílvesszőktől, és elmesélte, hogy hogyan lőttél rá a
támadó szörnyetegre, hogy megvédelmezd a tanácsadót…
– …és azt is, ahogy Miral a tisztáson keresztülvágtatva a tylor
ellen fordította mágiáját – tette hozzá Kova. – Némi vita kerekedett
arról, hogy ki ölte meg a szörnyeteget. A varázsló azt állította, hogy a
te nyílvessződ terítette le a tylort. Mások szerint Miral villáma
végzett vele.
A félelf nagyon is el tudta képzelni, kik lehettek azok a „mások”.
Az ablakpárkánynak dőlve keresztbe fonta karját a mellkasán.
Vadászöltözetét puha bőr ingre és szarvasbőr nadrágra cserélte.
– Tanis nyílvesszeje a teremtmény szemébe vágódott – vetette
közbe Miral. – Én csak egy kis füstöt és tüzet keltettem.
Kova felvonta szemöldökét.
– Az a „kis füst és tűz” sokkal több volt puszta
figyelemelterelésnél. – A félelfre pillantott. – És ami még fontosabb,
a mágus felvetett egy magyarázatot a nyílvessződ furcsa
irányváltoztatására.
Tanis szótlanul Miralra nézett. A mágus elmosolyodott.
– A tylorok nagy hatalmú mágiára képesek. Én azonban, mint
tudod, nem. Odalenn a tisztáson valahogy azonban mégis ki tudtam
lőni egy olyan erős villámot, amitől kiestem a nyeregből, és ami
valószínűleg megölte a szörnyeteget.
 – Igen? – biztatta Tanis. Nem tudta, hova akar kilyukadni a
mágus. Miral egy kicsit feljebb ült a székben és bal kezével
mutogatott.
Bekötözött keze mozdulatlan maradt a szék karfáján.
– Én csupán felvetettem, hogy esetleg a pillanat hevében a
teremtmény bocsátotta ki a villámot, én pedig valahogyan tudtomon
kívül visszaküldtem őrá.
– Ez lehetséges? – kérdezte kételkedve Tanis.
A mágus megvonta a vállát, majd ismét magába roskadt.
– Nem tudom. Ez csupán találgatás. De ha ez történt – tudom, ez
egy nagyon feltételes „ha” –, akkor ugyanaz az erős varázslat nem
téríthetett-e el egy nyílvesszőt annak pályájáról?
Tanis csodálkozva nézett a mágusra.
– Azt mondod… Miral nagy levegőt vett.
– Azt mondom, hogy ami Lord Xenoth-tal történt, baleset volt, és
hogy téged nem lehet hibáztatni miatta. – Szünetet tartott, hogy
összeszedje a gondolatait. – És hogy valójában bátran és
becsületesen cselekedtél a csaknem biztos halál torkában,
megpróbálva megmenteni Lord Xenoth-t.
Kova Tanis asztalához csörtetett és egy maréknyi cukrozott
mandulát vett ki magának egy lefedett fatálkából.
– A Szóló azt mondta, hogy kivizsgáltatja az esetet olyanokkal,
akik jártasak a mágiában, hogy megtudja, lehetséges-e ilyen
magyarázat – tette hozzá. – így aztán úgy tűnik, ártatlan vagy. Az
őrök elmentek az ajtód elől.
Most, hogy végre enyhült a feszültség, Tanis ráébredt, hogy az
utóbbi negyvennyolc órából csupán négyet aludt. Nagyot ásított,
mire a törpe és a mágus elvigyorodott.
– Úgy nézel ki, pajtás, mintha tíz évet éltél volna le két nap alatt –
mondta neki Kova, akinek nyilván nem volt tudomása a saját szeme
alatti táskákról.
– Valóban.
 A törpe és az elf mágus egyetlen további szó nélkül távozott,
egyikük a boltja, míg másikuk a szobája felé indult. Tanis a
ruhásszekrényéhez lépve lefekvéshez készülődött. Éppen kibújt az
ingéből, amikor kopogtak az ajtón. Mivel azt gondolta, hogy Kova
az, az ajtóhoz lépett és kinyitotta, nem is törődve azzal, hogy
felkapjon valamit.
Könnyed hang üdvözölte, majd Laurana a folyosó árnyai közül a
szobába lépett. A lány mintha habozott volna, ami nem volt jellemző
rá. Mindamellett nem volt meglepő, figyelembe véve Tanis
öltözöttségének mértékét. Az egyedüli fényforrás a fiú íróasztalán
álló lámpa volt, és a félelf mögül, az ablakon keresztül beszivárgó
holdfény. A gyertya lángja megcsillant a lány hosszú, ezüstszínű
köntösének fémes szálain.
– Tanis.
Az ifjú egy szót sem szólt. Remélte, hogy a beszélgetés nem tart
sokáig. Hirtelen olyan fáradtság tört rá, hogy alig tudott az elf
hercegnőre figyelni.
– Én… – A lány elbizonytalanodott, majd újra belefogott
mondanivalójába. – Apa beszélt nekem a kettőtök között ma reggel
lezajlott beszélgetésről. – Elment Tanis mellett és a vastag szőnyegre
lépett, amin percekkel ezelőtt még Kova állt.
Az ifjú a fejét csóválva az ajtóban maradt. Csak ma reggel volt,
hogy találkozott Solostarannal a Toronybéli szobájában? Milyen
rettenetesen álmos! Megtántorodott és megkapaszkodott az ajtó
kőkeretében.
– Azt mondta, hogy nem szeretsz – folytatta Laurana. – Nem úgy,
ahogy reméltem. – Állát büszkén magasra emelte, ám a mozdulat,
ahogy köntösének ujját simogatta, elárulta nyugtalanságát.
Micsoda érzelmi erőfeszítés lehet számára ez a beszélgetés,
gondolta hirtelen Tanis. Remélte, hogy sikerül a lehető legrövidebbre
és legőszintébbre fognia.
– A húgom vagy – figyelmeztette finoman.
 – Ez nem igaz! – ellenkezett Laurana. – Attól, hogy ugyanabban a
házban nevelkedtünk, még ez nincs így. Szeretlek! – Az ifjú felé
lépett és karcsú ujjaival a keze után nyúlt.
Tanis felnyögött magában, bár tudta, hogy Lauranának igaza van.
A rokoni szál igen vékony volt, Laurana nem az igazi húga. De
biztos, hogy ezt kívánja? Tanis megrázta a fejét, miközben a még
mindig erszénye mélyén lapuló aranygyűrűre gondolt.
– Laurana, kérlek, értsd meg – szólalt meg a félelf fáradt hangon.
– Szeretlek. De úgy szeretlek, mint…
– …mint a húgodat? – fejezte be fájdalmas hangon Laurana, majd
hirtelen elhúzódott Tanistól. – Ezt mondtad apámnak ma reggel, nem
igaz? „Szeretem őt, de csak úgy, mint a testvéremet”.
Csupán Laurana szaggatott légzése törte meg a szoba csendjét.
Mikor újra megszólalt, a hangja keserűen csengett.
– Bolond voltam, nemde? Nem zaklatlak többé Tanthalas,
bátyám. Tényleg meg kell köszönnöm neked, hogy felnyitottad a
szemem.
Arca olyan hideg volt, mint a szoba kvarcfalai, de a félelf látta,
hogy a lány könnyes szemében megcsillan a Solinari fénye.
– Megtanulhatlak gyűlölni téged, Tanis! – kiáltotta, majd kilépett
a folyosóra, a félelf pedig csak bámult utána. Mielőtt még eltűnt
volna a folyosó végében, a lány megállt és megfordult. Hangja
csaknem nyugodt volt.
– Dobd el a gyűrűt, Tanthalas!
Azzal eltűnt.
Tanis gondolatban megpofozta magát. Biztosan lett volna egy
jobb megoldás. Felsóhajtott, megrázta a fejét, majd becsukta az ajtót.
 19. fejezet

A Medál

Ö. u. 308. kora nyara

T elt-múlt az idő és több szó nem esett Lord Xenoth halálának

vitatott körülményeiről. Halála után csendes temetésen
búcsúztatták az egykori tanácsadót. Az igazat megvallva
csak kevés olyan elf volt az udvarban, akinek hiányzott a hirtelen
haragú tanácsadó, és többen is csendben megkönnyebbülten
sóhajtottak fel, amiért nem kell többé szópárbajba bocsátkozniuk
vele.
Xenoth temetése azonban nem akadályozta meg a városlakókat
abban, hogy rögtönzött ünnepségeket rendezzenek a tylor
meggyilkolásának örömére. A szörnyeteg nagymértékben korlátozta
a kereskedelmet, amely egyre inkább Qualinesti gazdaságának
alapját képezte. A teremtmény szarvakkal ékített fejét egy ideig a
délnyugati őrtoronynál állították ki, és az elfek hosszú sorokban
várakoztak – sokan közülük izgatott gyermekeikkel –, hogy
megnézhessék a trófeát.
Tanis azt tapasztalta, hogy a vásárban az egyszerű elfek
csodálattal bámulják, míg a Torony és a palota udvaroncai gyanús
pillantásokkal méregetik. Mindkét helyzet kényelmetlenül érintette.
Ráadásul Laurana is kerülte, olyankor pedig, amikor nem tudtak
kitérni egymás elől, hűvös tartózkodással viselkedett vele szemben,
így hát a félelf több időt töltött Kova boltjában, mint korábban
bármikor, és figyelte, ahogy a törpe Porthios Kentommen medáljának
vázlatait készíti.
 – A Szóló tegnap kijelölte Lord Xenoth utódját – jegyezte meg
egyik reggel Tanis, miközben nézte, ahogy a törpe egy darab
faszénnel a pergamenre rajzol.
– Kit? – kérdezte a törpe.
– Természetesen Litanast.
– Úgy vélem, ez megpecsételte helyét Lady Selena szívében –
jegyezte meg Kova.
Tanis bólintott.
– Ulthen úgy bolyong, mint egy elveszett lélek, sóhajtozik és
olyan pillantásokat vet Selenára, mint egy… – Megfelelő hasonlatot
keresett. Hirtelen patacsattogás szakította félbe ábrándozását és
Fürgeláb jelent meg a bolt nyitott ajtajában, tiszta, barna szeme
csillogott a szeretettől. – … mint egy reménytelenül szerelmes
öszvér.
Kova halkan szitkozódva csapta le szénceruzáját, és éppen akkor
ragadta meg az állatot, mikor az az egyik lábával a küszöbre lépett.
Megdorgálta a hátast, majd visszavezette a pajtába.
Ahogy Kova morgása egyre távolabbról hallatszott, Tanis felkelt,
és az asztalhoz lépett. Több mint egy tucat vázlat feküdt az
asztallapon, a medál különböző nézeteit ábrázolva. Kova az elf
szimbólumok különféle variációival dolgozott – természetesen
nyárfalevelekkel és egyéb erdei elemekkel. Még Porthios egy
elnagyolt karikatúráját is elkészítette, ami makacsságot és erőt
sugallt, ám túlhangsúlyozta az elf lord arcán ülő állandó haragos
tekintetet. Kova áthúzta a vázlatot. Tanis úgy döntött, hogy egy
összefont nyárfa-, tölgy- és borostyánlevelekből álló medál tetszik
neki a legjobban.
Kova visszacsörtetett a boltba, majd becsapta maga mögött az
ajtót, akaratlanul is kizárva ezáltal a nyárközépi hőséget megenyhítő
szellőt. Tunikáját levetette és csupán egy könnyű, pergamenszínű
bricseszt és egy tojáshéjszínű, bő inget viselt, melyet elöl-hátul
összekötött és a nadrágján kívül hordott.
 – Ez a nyavalyás öszvér – dörmögte a törpe. – Már négy különféle
zárat csináltam az istállóra, de eddig mindegyiket kikezdte valahogy.
– Rajong érted, Kova. Tudod, a szerelem nem ismer lehetetlent –
jegyezte meg Tanis, próbálva elrejteni mosolyát.
– Anyám azt mondta, „A szerelem és egy garas egy ropogós sutit
ér a szombati vásárban” – jegyezte meg Kova, ismét a rajzolásra
összpontosítva.
Tanis, aki már éppen szóra nyitotta a száját, hogy véleményt
nyilvánítson Kova vázlatairól, elhallgatott. Zavarodottan nézett a
törpére.
– És? – kérdezte végül.
– És? – visszhangozta a törpe, felvonva egyik dús szemöldökét.
– És ez mit jelent? – követelte a félelf.
– Azt csak Reorx tudja – mondta Kova, miközben ismét leült az
asztal mellé és kezébe fogta a széndarabot.
– Ó.
Kova elforgatta a rajzait, hogy Tanis is láthassa őket.
– Melyik tetszik a legjobban?
Tanis az összefonódó levelekre mutatott.
– Ez, de túl egyszerű.
A törpe elmerengett a vázlat felett.
– Én is ezt gondoltam. Az a baj, hogy nem tudom eldönteni,
fémből, avagy fából készítsem-e a medált.
Tanis kérdően nézett rá.
– Úgy tűnik, hogy a fa jó anyag lenne. Kifejezi az elfeknek a
természethez való kötődését – magyarázta Kova. – Ám egy fából
faragott medál úgy nézne ki, mint azok a nyírfakorongok, amiket a
gyerekek játékpénzként használnak. – Újra maga felé fordította a
vázlatokat. – Nem igazán olyan, amivel a Szóló örökösének felnőtté
válását illenék megünnepelni.
– És mi a helyzet az acéllal? – kérdezte Tanis. Kova
elgondolkozott, hangja távoli, merengő volt.
 – Na igen. Értékes fém ugyan, de az acél olyan hideg és szívtelen
anyag. Nézd csak meg anyád medálját. – Tanis megérintette kardját,
melyet mindig, mindenhová magával vitt. – Gyönyörű, de…
valahogy olyan távoli. Gyönyörű, és számodra, a fia számára nagy
jelentőséggel bír, de nem meleg.
A törpe a kezébe temette homlokát.
– Már nincs sok időm – panaszkodott. – A Kentommen két hét
múlva kezdődik, és még el kell vinnem a vázlataimat a Szólóhoz,
hogy jóváhagyassam vele.
Mikor Tanis semmit nem szólt, a törpe még egyszer megdörzsölte
a szemét, felállt, majd egy tölgyfából készült tálalóhoz lépett, amin
egy hatalmas tányér málna volt.
– Újabb ajándék Eld Aileától? – kérdezte Tanis minden kertelés
nélkül. – Mint ez az ing, amivel úgy kiöltöztél?
Kova gyanakodva pillantott Tanisra.
– Egész pontosan mit akarsz ezzel mondani?
– Ó, semmit – tartotta fel a kezét Tanis, jelezve, hogy megadja
magát.
A törpe a félelfre bökött a kanállal.
– Ailea a jóbarátom. És azt is hozzátehetném, hogy az utóbbi pár
hétben te is meglehetősen sok időt töltöttél vele, kölyök.
Tanis kivett egy szem málnát az egyik tálból és bekapta.
– Hozzak egy kis tejszínt? – Kova úgy hűtötte élelmiszereit,
többek közt a tejet és a tejszínt is, hogy kerámiakancsóba tette, majd
a kertje végében lévő forrásba eresztette le őket.
A törpe egy jókora adag málnát kanalazott a szájába, lehunyta a
szemét és lassan rágni kezdett.
– Így csodás, ahogy van – dörmögte. Aztán kékesszürke szeme
felpattant és az ifjúra meredt. – És különben is, játékokkal fizetek
Aileának. Ez nem ajándék. – Felemelte a tálat és visszatette az
asztalra, hogy megvizsgálja a rajzait.
Tanis témát váltott.
 – Ha nem tudsz dönteni a fa és az acél között, akkor miért nem
ötvözöd azokat? – kérdezte teli szájjal.
Kova bólintott, de nem is igazán figyelt barátjára. Aztán Tanishoz
fordult.
– Mit mondtál? – kérdezte.
– Miért nem ötvözöd…
Ám Kova már elő is húzott egy újabb pergament és vadul rajzolni
kezdett. Motyogott valamit, de Tanis nem tudta kivenni a szavait. A
félelf felsóhajtott. Jól is van ez így: ebben a rekkenő hőségben
amúgy is szundikálni készült. Öt perccel később már
összegömbölyödve aludt Kova fekhelyén.
A törpe tovább dolgozott.

Kora délután volt, mikor Kova végül felemelte a fejét.

– Nézd meg ezeket, pajtás! Kíváncsi vagyok a véleményedre? –
Tanisra nézett, ám a félelf épphogy csak megmoccant. – Nohát! – A
kovács ismét megnézte rajzát, majd feltekerte a lapot, a többit az
asztalon hagyta és távozott, csendben becsukva maga mögött az ajtót.
Fél óra múlva a törpe kiterítette a papirost a Szóló szobájában a
márvány asztallapon. Solostaran közelebb hajolt, hogy megvizsgálja
a törpe ötletét.
– Úgy döntöttem, hogy ötvözöm az aranyat, az ezüstöt, az acélt, a
szarvasagancsot, a vörös korallt és a malachitot – ecsetelte izgatottan
a törpe. – És a nyárfát.
A vázlaton egy nagyjából gyerekökölnyi medál látszott. A
medálon egy erdei jelenet, az előtérben egy nyárfával és egy
ösvénnyel, ami lucfenyőkön keresztül vezetett hátra, egy hegyhez. A
hegy felett két hold ragyogott.
– Az acél hátlapra egy aranyból készült előlapot sajtolok. Az
arany előlapba vágom majd bele az alakzatokat: a fákat, a holdakat
és az ösvényt.
Solostaran bólintott. Kitűnő ötlet.
 – És a korai meg a malachit? – kérdezte. – Azok hová kerülnek
majd?
– Berakással készítem el a medált – magyarázta Kova. – Miután
összesajtoltam a két lapot, feltöltöm a fák körvonalait. Zöld
malachittal a leveleket és az ágakat, és barna aganccsal a törzseket.
Az ösvény agancsból és acélból lesz. A Lunitari vörös korallból, a
Solinari pedig ezüstből készül majd.
A Szóló azonban kétkedőnek tűnt.
– Gyönyörű, de túlzottan aprólékos. Biztos vagy benne, hogy el
tudod készíteni két hét alatt?
Kova kacsintott, majd kivett egy marék szárított fügét és cukrozott
mandulát az asztalon álló ezüsttálból. Valahányszor a Szólóhoz
érkezett, úgy tűnt, hogy a tál mindig tele van, de a törpe sosem
gondolkozott el ennek jelentőségén, csupán gratulált magának,
amiért olyan szerencsés, hogy a csemegék tekintetében barátja ízlése
megegyezik az övével.
– A kigondolás a legnehezebb – folytatta. – A többi már könnyen
megy.
– Jó lesz a terv? – Kova magabiztosan várt, tudván, hogy a Szóló
elégedett lesz, de az ő szájából akarta hallani.
– Tökéletes – felelte Solostaran.
Mosoly terült szét a törpe arcán.
– Jól van. Akkor máris munkához látok! – nyúlt a rajz után.
Solostaran hangja azonban megállította.
– Tűzkovács Mester. Kova.
A törpe a barátjára nézett.
– Miről beszélnek az emberek Lord Xenoth halála után? –
kérdezte halkan a Szóló.
Kova keze mozdulatlanná dermedt. Aztán lassan feltekerte a
pergament.
 – Nos, tudod, mostanában nem sok dolgom akadt az
udvaroncokkal. – Főleg amióta Tanis pártjára álltam a tylor-
vadászat után, tehette volna hozzá.
– És mit mond a köznép?
Kova egy szalagot kötött a felcsavart papiros köré, majd lassan
kifújta a levegőt.
– Lord Xenoth-t nem sokan szerették, főleg azok nem, akiket…
alacsonyabb rangúnak tartott – mondta óvatosan. – De sok elf
helyeselte azon nézeteit, miszerint Qualinestit távol kellene tartani
Krynn többi részétől. – Úgy döntött, továbbmegy. – Ugyanazok az
elfek nem helyeslik, hogy én itt vagyok, és azt sem szeretik igazán,
hogy félelfek élnek a városban.
– Minden ügynek vannak megszállottjai – dörmögte Solostaran. –
A kérdés csak az, mennyire elterjedt ez a nézet?
– Azt nem tudom, uram.
Solostaran halványan elmosolyodott.
– Szólíts csak Szólónak – biztatta. – Emlékszel arra, amikor ezt
mondtam, miután megérkeztél Qualinostba?
– Hogy emlékszem-e? – dohogta a törpe. – Hogy felejthetném el?
Hányan vesznek leckét udvari etikettből magától a Napszónoktól?
Solostaran nem válaszolt, és hirtelen mindkettejük mosolya
szertefoszlott.
– Az udvaroncok közül többen is elégedetlenek. Kova. Azt
mondják… azt mondják, azért védelmezem Tanthalast, mert a
gyámja vagyok. Azt mondják, száműznöm kellene.
Száműzni Tanist?
– Ez képtelenség! – kiáltotta a kovács. – Hát nem magyarázta el
Miral, hogy a varázslat miként téríthette el a második nyílvesszőt?
– Kova – szólalt meg Solostaran. – Az utóbbi hetekben több
mágussal is beszéltem, és mindannyian ugyanazt vallják. A Miral
által vázolt körülmények lehetősége nagyon valószínűtlen. Az ő
magyarázata szerint a tylor hatalmas mágiája „gellert adott” a gyenge
mágusnak, és valahogy a nyílvesszőt is letérítette a pályájáról, úgy,
hogy az egy elf mellkasába vágódott. Azt mondják, ez nem
lehetetlen, de nem is valószínű. Először is, egy ilyen eseményt
minden bizonnyal csak egy nagyhatalmú mágus élhetett volna túl.
– Az utóbbi hetekben egyik szakértőtől a másikhoz mentem, azt
remélve, hogy egyikük azt mondja, „Igen, valószínűleg így történt.”
Solostaran eltolta bőrből készült székét a hatalmas asztaltól, majd
a nagy ablakok felé fordult.
– Képtelenség megcsinálni, Kova. Az összes mágus ezt mondja. A
kinti rekkenő hőség ellenére a márványból és kvarcból emelt épület
hűvös maradt. A törpe megborzongott.
– Mit fogsz tenni, Szóló?
– Mit tehetnék? – kérdezett vissza Solostaran, hivatali díszruhája
suhogott dühös mozdulatától. – A helyzet az, hogy a legközelebbi
szemtanú, akiben teljesen megbízok, azt állítja, hogy a
legkézenfekvőbb magyarázat – az, hogy Tanis rosszul célzott –
egyszerűen nem igaz. A többi magyarázatot, amelyek tisztázhatnák a
félelfet, gyakorlatilag lehetetlennek tartják az elfek.
– Így aztán azt a következtetést kell levonnom, hogy ami Xenoth-
tal történt, annak nem szabadott volna megtörténnie. Ám
nyilvánvalóan mégis megtörtént. – A Szóló fel-alá járkált az üvegfal
előtt. – Az udvaroncaim úgy érzik, tennem kellene valamit, ám az
általuk kívánt következmény számomra erkölcsileg tarthatatlannak
tűnik. Nem száműzhetem Tanist azért, mert néhány maradi udvaronc
rossz néven veszi a jelenlétét, és most végre megtalálták a módját,
hogy megszabaduljanak tőle. Mégis… – Visszament a székéhez,
majd hátradőlt. – Valahogy mindig ott kötök ki, hogy „Mégis…”.
Kova szavakat keresgélt, de képtelen volt válaszolni. Mindössze
annyit tudott megígérni, hogy elgondolkozik a dolgon, és hogy
nyitva tartja a fülét, hogy felmérje az elfek ez üggyel kapcsolatos
véleményét.
 Mikor percekkel később a törpe kilépett a Naptoronyból, hogy
hazabandukoljon a kék-fehér kövekkel kirakott utcákon, egy ismerős
alak várt rá a Torony lépcsőjén. Csodálkozó gyerekek egy kis
csoportja gyűlt Fürgeláb köré, aki felemelte pofáját és lelkesen
felnyerített, amikor meglátta gazdáját. Egy darab megrágott kötél
lógott nyakörve körül – a kovács legutóbbi próbálkozása – amellyel
maradásra próbálta bírni hátasát.
– Te ostoba öszvér – fújtatott Kova. – Nálad csak egy surranó
lehet nagyobb nyűg! – Megragadta a kötél végét és maga után húzta
a szerelmes állatot.
 20. fejezet

Nyáréji álom

A
Qualinostban olyannyira szokatlan perzselő hőségtől még
az egyébként nyugodt alvóknak is rémálmai voltak.
Akárcsak Miralnak.
Újra ott volt a barlangban. A mennyezetről sztalaktitok lógtak,
amelyek valahogy belülről világítottak. Ezek voltak az egyedüli
fényforrások. A nedves alapzatról sztalagmitok nőttek felfelé. Alig
tudta megőrizni egyensúlyát a csúszós felszínen.
Ekkor lepillantott és látta, hogy ugyanazt a vékony bőrszandált
viseli, amit az elf gyerekek hordanak. Játszóruhája gyűrött volt és
piszkos a sok eséstől.
Fogalma sem volt, mióta lehet a barlangban. Úgy tűnt, már napok
óta, ám az idő a gyermekek számára gyorsan tovaillan. Nem is volt
éhes. Miközben egyik alagútból a másikba csúszkálva a
barlangokban kúszott-mászott, egyfolytában az őt hívogató Valamit
keresve, véletlenül mindig éppen akkor lelt élelmet, amikor
megéhezett. Gyerekfejjel nem kérdőjelezte meg ezt, hanem
egyszerűen degeszre ette magát, majd továbbment.
Nem ijedt meg igazán. Mikor szeretett volna ledőlni, mindig talált
egy meleg szalmaágyat az egyik fal tövében, rajta egy kispárnával és
egy flanel paplannal, amelynek szegélye ki volt hajtva, mintha csak
integetne neki. És amikor felébredt, egy tányér fahéjjal és cukorral
kevert pirított quith-pa várta.
A kis Miral elfogadta ezeket az ajándékokat, és sosem töprengett
el rajta, hogy vajon honnan származnak. Ha megkérdezik, azt felelte
volna, hogy valószínűleg a mamája küldte őket, bár úgy tűnt, már
évek óta nem látta őt – azóta, amióta olyan régen a mama
utánakiáltott a barlang szájából, hogy „Azonnal gyere vissza, elf
úrfi!”.
Fogalma sem volt többé, merre lehet a barlang szája. Fogalma
sem volt, merre lehet Qualinost vagy a Mama.
A Valami, a barlang mélyéről szólította. A híváshoz azonban
valamiféle zúgás vagy dübörgés társult, ami összezavarta a fiatal
Miralt. A hang hol megijesztette, hol megvigasztalta.
A Valami őt akarta. Ő majd megvigasztalja.
A hívás hirtelen még sürgetőbbé vált, mintha a Valami egyszerre
lett volna ijesztő és dühös. Erre gyere, kicsi elf! Erre! Én majd
megvédelek. Ha kiszabadítasz, bármit neked adok, amit csak kívánsz.
Erre gyere!
Abban a pillanatban Miral tudta, hogy merre menjen. A Valami
megmondta neki. Apró, dundi lábacskájával végigszaladt a
kőfolyosókon. Előszaladt az utolsó kanyar mögül, tudván, hogy a
Valami ott van a közelben és…
Hirtelen fény árasztotta el a termet. Utána még percekig nem
látott. A nagy jóság eltűnt a Valamiből. Helyét dölyfös gonoszság
foglalta el.
Berekedt a sok sikítástól, attól, hogy a mamája után kiabált,
miközben körbe-körbe futott a hirtelen mindent bezáró barlang
falairól visszaverődő zúgás elől. A barlang közepén a fejénél is
nagyobb, pulzáló ékkő állt – a zaj, a fény, a borzalom forrása, ezt
még fiatal ártatlanságában is megértette. Az ékkő csiszolt lapjairól
villódzó vörös és szürke fénynyalábok világították meg a barlang
minden repedését. Fájt a szeme, és hiába csukta be, nem tudta kizárni
a fénysugarakat. Újra elpityeredett.
A szürke kő őt akarta. Szavai apró fejében dörömböltek.
Szabadíts ki! Engedj szabadon, és én mindent megadok, amit csak
akarsz! Játékok, Mama, Eld Ailea, kellemes ételek képe vonult el
egymás után a tekintete előtt. Miral lázasnak érezte magát. Hangja
rekedt volt; inni szeretett volna.
Hirtelen egy csésze édes víz jelent meg előtte, a levegőben
lebegve. Mikor utánakapott, eltűnt. Az ismerős és a lehetetlen
összekeveredése sírásra késztette a kisfiút. Egy rést vett észre az
egyik falban és odafutott, hogy bepréselje magát. Hátrahúzódott,
amennyire csak tudott, mígnem az összes gyerekkori szörny őt
fenyegette.
Aztán következett az a rész, amiről tudta, hogy el fog jönni: az
erős kéz, ami még hátrébb rántja majd a hasadékba.
Miral úszott a verejtékben, amikor felriadt.
 21. fejezet

Gyilkossági kísérlet

Ö. u. 308. nyár közepe

T öbb mint egy hét múlva, Kova éppen Porthios Kentommen

medálján dolgozott, amikor Lord Tyresian sétált be a törpe
kőházába – persze kopogás nélkül, jegyezte meg magában
Kova. Csak Tanistól nézte el, ha figyelmeztetés nélkül tért be hozzá.
Még Fürgeláb is kopogott a maga módján, hiszen patacsattogása
általában elég figyelmeztetés volt ahhoz, hogy a törpe az ajtóhoz
tudjon ugrani.
A múlt heti forrósághoz az idő mostanra hűvösebbre fordult.
Olyan nap volt ez a mai, amelyen a legtöbb elf quith-pa-t, sajtot,
zöldségeket pakolt piknikkosarába, és a szakadékra néző tisztások
egyikére kirándult. Ám a törpe gondolni sem tudott a pihenésre. A
határidő vészesen fogyott, már csak egy hét volt hátra a Kentommen-
ig.
A küszöbön álló ünnepség miatt persze számtalan qualinosti
nemes találta úgy, hogy olyan halaszthatatlan megbízása van, amit
még Porthios felnőtté válási szertartása előtt el kell végezni. Kova
elvállalta ugyan a megbízásokat, de mindegyikőjüknek ugyanazt a
választ adta: a Napszónok által kiadott feladaton dolgozik, és sajnos
előfordulhat, hogy csak a Kentommen után tud nekilátni a
kérvényezők munkájának. Azok természetesen nem örültek ugyan,
de a qualinosti elfek már régen megtanulták, hogy Tűzkovács Kova,
bár tagadhatatlanul a környék legügyesebb kovácsa, néha olyan
makacs tud lenni, mint egy minotaurusz.
A medál két korongja ott feküdt előtte. Gondos aprólékossággal
véste ki az arany előlapot egy finom élű véső és egy kicsi kalapács
segítségével. Kritikus szemmel méregette az eredményt. A véső
durva élt adott a metszetnek, ami ugyancsak tetszett neki. Főleg a fák
kidolgozása mutatott remekül.
– Nem is rossz, főleg, mert nincs időm újracsinálni – motyogta.
Ekkor vágódott ki az ajtó, a harangok csilingeltek, és a rövid, szőke
hajú, arrogáns elf lord jelent meg az ajtóban.
– Törpe, szükségem van a szolgálataidra! – jelentette be Tyresian.
Kova ráérősen betakargatta a medál részeit a vázlattal, felnézett az
asztal mellett álló székéből, és egy farkasvicsort villantott az elf
lordra.
– Gyere be, Lord Tyresian! – Vésőjével a kőpadra bökött. –
Foglalj helyet!
Az elf protokoll szerint Kovának fel kellett volna állnia, amikor az
elf lord belépett, habár ő és Solostaran már régen elhagyták ezt a
formalitást, mikor kettesben voltak. Tyresian azonban elvörösödött a
bosszúságtól. Az, hogy az elf nem tette szóvá az udvariatlanságot, azt
jelentette, hogy sürgősen szüksége van a törpe szolgálataira. Ettől
újabb mosoly terült szét a törpe arcán.
– Miféle szolgálatra „van szükséged”? – kérdezte kifejezéstelenül,
miközben hátradőlt székén. Ismételten a kőpad felé bökött a vésővel.
– Foglalj helyet!
Tyresian mintha nem tudta volna eldönteni, hogy leüljön-e, ahogy
a törpe mondta – és ezáltal úgy tűnjön, mintha egy alattvaló
utasításait követné –, avagy maradjon inkább állva, ami esetleg arra
utalhatna, hogy ő az alattvaló, és nem pedig Kova. Végül úgy oldotta
meg a dolgot, hogy nyugtalanul fel-alá járkált a szobában, soha meg
nem állva annyi időre, hogy leüljön. Miután arcátlanul körbejárta a
szobát, végigmérve a ketrecet, Kova fekhelyét, faragott ládáját és a
kohót, előhúzta rövidkardját, és markolattal előre a törpe felé
nyújtotta.
Kova szó nélkül elvette a fegyvert, majd megvizsgálta. Szertartási
darab volt, olyan, amelyet különleges alkalmakkor csatolnak fel,
smaragd és holdkő borítással és acél berakásokkal. Az árából egy
teljes család nyolc hónapig elélhetne.
– Nem valami praktikus harcban – jegyezte meg Kova.
– Hivatalos célokra használatos – felelte dölyfösen Tyresian.
– Mint például Porthios Kanan Kentommen-jén – fejezte be a
törpe. Az elf lord rábólintott.
A kovács ismét tanulmányozni kezdte a fegyvert. A famarkolat
csúnyán megrepedt; az acélberakás egy része kiesett, akárcsak az
egyik ékkő – megítélése szerint egy smaragd, legalábbis a minta
alapján. Nem holmi egyszerű javításról volt szó, a szakembernek szét
kellett szednie a fegyvert, úgy, hogy közben minden más munkát
félretesz.
– Egy hét kellene hozzá – szólalt meg végül Kova. – Nincs rá
időm.
Az elf lord feldühödött, szeme kék villámot szórt, de hangja
ugyanolyan szelíd maradt.
– A Kentommen-ig még hátravan egy hét, Tűzkovács Mester.
– Más munkám van.
Tyresian kihúzta magát.
– Akkor tedd félre! Végezd el ezt a munkát!
Kova visszanyújtotta a rövidkardot.
– Talán találsz egy másik kovácsot, aki meg tudja javítani.
– De…
Eld Ailea és Tanis érkezése félbeszakította Lord Tyresian
megjegyzését. Az idős bába szokás szerint feltűnő színű ruhát viselt:
sárga-kék csíkos blúzt, vörös rakott szoknyát és piros papucsot,
amelyre sárga százszorszépeket hímeztek. A mellette álló Tanis
jóformán színtelennek hatott barna ingében és lábszárvédőjében. Egy
hatalmas, kukoricával teli fonott kosarat cipeltek, ami féloldalasan
állt a bába és a félelf közti nagy magasságkülönbség miatt. Tanis egy
tállal leborított kistányért tartott szabad kezében. Megtorpantak a
küszöbön és a tűző napfény miatt hunyorogva pislogtak a törpe
boltjának homályában.
– Kova, ebéd! – énekelte Ailea, kerek szeme tágra nyílt
háromszögletű arcában. – Frissen szedett kukorica!
– És friss vaj – tette hozzá Tanis, maga elé tartva a cserépedényt.
Aztán Lord Tyresian az ajtó melletti fényháromszögbe lépett, mire
leesett az álluk.
– Nocsak, nocsak, nocsak – horkantott az elf lord, karját keresztbe
fonva mellkasán, lepillantva rájuk. – A két gyilkos együtt múlatja az
időt! Netán tapasztalatot cseréltek? Vajon melyik a nagyobb erény,
az, hogy mellbe lőjük Lord Xenoth-t, vagy mondjuk az, hogy
hagyjuk meghalni az anyámat szülés közben? Ó, de hát rólad meg is
feledkeztem, Tanis. Ailea hagyta, hogy a te anyád is meghaljon,
nemde?
Eld Ailea napbarnított arca elfehéredett, kezét a szája elé kapva
elfojtott egy apró kiáltást. Tanis fenyegetően Tyresian felé lépett,
miközben elengedte a kosarat, melynek tetejéről két cső kukorica a
kovács ajtaja körül nyíló virágok közé gurult.
Aztán hirtelen Kova termett közöttük, hátával Tanist lökte ki a
napfényre, kezét pedig Tyresian mellkasának vetette. Hangja halk,
ám ijesztő volt.
– Távozz, elf – köpte Tyresian felé a szavakat –, különben
megmutatom, mire képes egy tapasztalt harcos!
– Te…! – dühöngött Tyresian.
– Harcoltam már ogárok ellen. Neked azonban, a látszat ellenére
nincs harci gyakorlatod. Könnyű megfenyegetni egy idős asszonyt
vagy egy elf ifjút, aki jelenleg nem meri veszélybe sodorni magát
Qualinostban azzal, hogy párbajra hívjon. De mi lenne, ha inkább
velem verekednél meg?
 Tyresian átható pillantást vetett a törpére, és szemmel láthatóan
most figyelt fel először a Kova jobb kezében tartott, sokat használt
fejszére. A nyelét karcolások és horpadások borították, ám a penge
lapjába vésett mágikus rúnák megcsillantak a napfényben, és a
fegyver elég élesnek tűnt ahhoz, hogy átvágja akár a legkeményebb
páncélt is.
Az elf lord lazított tartásán.
Kova azonban tovább beszélt.
– Ne felejtsd el, Lord Tyresian, hogy a te javaslatodra keltek át a
vadászok a szakadékon és hagytak Xenoth-t és engem a túloldalon.
Tyresian már éppen ellenkezni akart, ám a kovács megszorította
az elf lord karját.
– Te voltál az, aki magára hagyott három embert egy
szörnyeteggel szemben, amely elég hatalmas volt ahhoz, hogy egy
pillanat alatt végezzen velük – folytatta halk, ám parancsoló hangon.
– Szerintem te bárki másnál felelősebb vagy a Szóló tanácsadójának
haláláért. Téged minden bizonnyal jobban terhel a felelősség, mint a
félelfet, aki azért cselekedett, hogy megmentse az életét –
mindannyiunk életét – tette hozzá mellékesen.
Mintha a kis bolt nem lett volna így is elég zsúfolt, Miral éppen
ezt a pillanatot választotta, hogy feltűnjön a törpe házához vezető
úton. Ám a küszöbön állók nem vették azonnal észre a csuklyás
mágust, aki félrehúzódott és várt.
– Most pedig távozz, Lord Tyresian – utasította Kova. – És ne
feledd: habár sosem mondtam el a Szólónak, hogy saját
elképzelésem szerint ki a felelős Xenoth haláláért, semmi sem tart
vissza attól, hogy felvilágosítsam ez ügyben. Mindig is gyanítottam,
hogy ezt a részt elkendőzted, amikor „jelentést tettél”.
Tyresian egy erőfeszítéssel félrelökte Tanist, majd elviharzott
Miral mellett, a többiek pedig utánanéztek. Ekkor a három barát
végre észrevette a varázslót és beinvitálta Kova házába.
 A törpe tudta, mennyire gyenge Miral szeme, így aztán becsukta
az ajtót a mágus mögött, majd nekilátott, hogy bezárja az utcára néző
spalettákat. Eközben Eld Ailea tüzet rakott és egy üstben vizet tett
fel, amíg Tanis megpucolta a kukoricát. Habár többé egyikük sem
volt különösebben éhes, mégis nekiálltak ebédet készíteni,
nyilvánvalóan annak reményében, hogy így majd visszatér korábbi
jókedvük.
Miral röviden elbeszélte jövetelének okát: a varázskomponenseit
tartalmazó fémdoboz egyik lapja kilazult, és emiatt a mágus
teleszórta porral a palota folyosóját.
– Tudom, hogy elfoglalt vagy, Tűzkovács Mester, de reméltem,
hogy meg tudod javítani – fejezte be Miral kinyújtott kezében tartva
az öklömnyi ládikát.
Kova elvette az ezüstszelencét. Egyszerű munkának tűnt, egy
sarokba tett szegecs könnyedén megtartja majd a lemezt. A doboz
elég díszes volt – sárkányok, minotauruszok és ékköves alakzatok
voltak belevésve –, hogy elrejtse az apró szegecset. Kova nekilátott a
feladatnak, átmenetileg félretéve a Szóló medálját, miközben Tanis
és Ailea elkészítették a kukoricát.
A mágus ezalatt keveset szólt, amit Kova az alváshiánynak és a
kimerültségnek tudott be. A palotában kora hajnaltól késő éjjelig a
Kentommen előkészítésén serénykedett.
– A törpéknek is van Kentommen-jük? – kérdezte Tanis Kovát,
aki bólintott.
– Mi Teljes Szakáll Napnak hívjuk, de korántsem kerítünk ekkora
feneket a dolognak – válaszolta a törpe. – Mi a feladatod a
szertartáson, Miral? – Kova ránehezedett a lyukasztóra, miközben
kilyukasztotta vele a lágy fémet.
Miral pislantott egyet, majd felnézett az ülőhelyéül szolgáló
ruhásládáról.
 – Magán a szertartáson semmi. De én irányítom a Kentommen-t
előkészítő személyzetet, és nekem kell gondoskodnom a háromnapos
esemény idején a városlakók szórakoztatásáról.
– És ez mit jelent? – kérdezte Tanis az üst mellől.
A varázsló egy pillantást vetett rá és halványan elmosolyodott.
Szeme véres volt, ami furcsa ellentétet alkotott csaknem színtelen
íriszével.
– Öt tucat varrónő varrja a zászlókat. – Ezek valóban kezdtek
megjelenni a Qualinost főútvonalai melletti zászlórudakon. – És
három tucat kardvívó készül fegyverforgató bemutatóra, amelynek
már a puszta látványától is megijedek. Csodálom, hogy még
egyikőjüket sem vágták ketté, és igazán meglepne, ha a körszínház
Kith-Kanan mozaikján egyetlen vércsepp sem lenne, amikor
végeznek.
Kova együttérző pillantást vetett a mágusra, miközben Miral
tovább sorolta.
– Tíz zsonglőr és húsz bohóc lepte el a palotát – panaszkodott. –
El tudjátok képzelni azt a ricsajt? Van még továbbá tizennégy
akrobata, egyikőjük négyszázlábnyi magasságban, fenn a
Naptoronyban akarja bemutatni kötéltáncos mutatványát!
– Természetesen megengeded neki – jelentette ki Ailea, miközben
kicsippentett egy tökéletesre főtt kukoricát a forró vízből.
– Természetesen nem – felelte Miral, későn kapcsolva, hogy a
bába csak viccelt. – De sosem elég, ha az ember csak annyit mond,
hogy nem. Mindegyik művésznek kétszáz érve van arra, hogy az ő
esete miért különbözik a többitől, és miért kellene megengednem
neki, hogy megtegye azt, amit senki más nem képes. – A mágus a
falnak dőlt. –Az utóbbi két hétben egyszer sem aludtam három óránál
többet.
– Miért nem maradsz itt velünk ebédre, és dőlsz le egy kicsit
utána? – kérdezte Kova, a fekhelye felé mutatva a dobozzal. –
Tudunk csendesek is lenni, ha muszáj.
 Miral megrázta a fejét.
– Találkoznom kell egy énekes társulattal. Azt akarják tudni, miért
nem énekelhetnek trágár balladákat a Torony rotundájában a
Kentommen előtt – „hogy bemelegítsék a közönséget”, ahogy ők
mondják. – Ezzel felállt. – Majd később visszajövök a dobozért.
– Már készen van. Viheted is – jelentette ki Kova, és odaadta az
ezüstdobozt a mágusnak. A törpe kinyitotta a spalettákat, majd
kitárta Miral előtt az ajtót, aki mélyen az arcába húzta csuklyáját,
köszönetet mondott Kovának, biccentett Tanisnak és Aileának, majd
a törpe gyümölcsfái felett ragyogó Torony felé indult.
– Aludj egy keveset! – kiáltotta utána a kovács. A mágus vissza
sem fordult, csak intett, majd továbbment. Kova becsukta az ajtót.
Miral látogatása, bármilyen rövid ideig tartott is, feloldotta komor
hangulatukat, amit Tyresian távozása idézett elő. A törpe lepakolta az
asztalról a medálkészítéshez használt szerszámait, és kesergés helyett
Kova, Tanis és Eld Ailea azon vették észre magukat, hogy csaknem
jókedvűen majszolják a vajas kukoricát. Végül körbeadtak egymás
között egy konyharuhát, amiben megtisztálkodtak, aztán pedig
elégedetten dőltek hátra.
– A – sóhajtotta Kova –, ahogy anyám mondaná, „A törpe
lelkéhez a hasán keresztül visz az út”.
– Óh? – jegyezte meg Tanis, könyökével megbökve a törpét. – És
még miket mondott anyád?
Kova felnevetett.
– Mindenre volt egy közmondása. „Túl sok szakács túl keveset
dolgozik”, mondta, majd megparancsolta tizenhárom testvéremnek
és nekem, hogy takarítsuk ki a pajtát. Évekig tartott, mire rájöttem,
mit is jelent valóban a szólás. Úgy hangzott, mint valami törpe
törvény.
Ailea felnevetett és egyenként megtörölte hosszú ujjait a
rongyban.
– És még miket mondott?
 Kova hátradőlt székében.
– Emlékszem, egyszer azért panaszkodtam neki, mert az egyik
iskolatársam erőszakoskodott velem. Megveregette a fejem, és azt
mondta, „Ne aggódj, Kovi. Egy férges alma még nem rontja el az
ügyet.”
Kova fejhangon idézte anyja szavait, mire Tanis elmosolyodott.
Pillantásában azonban sóvárgás csillant.
– Hogy néz ki? – kérdezte. – Csinos? – Eld Ailea bölcs pillantást
vetett a félelfre, majd a törpére, aki mintha észre sem vette volna.
– Ó – mondta Kova – azt hiszem, a te magas, karcsú elf barátaid
szemében nem tűnne csinosnak, de mi tizennégyen remeknek
találjuk. Van rajta pár plusz kiló, annyi szent…
– Próbálj meg világra szülni tizennégy gyermeket, és majd
meglátod, mit tesz az alakoddal – szúrta közbe Ailea.
– …de szép arca van, és istenien főz. Ráadásul jó nagy adagokat –
veregette meg Kova terebélyes hasát, majd elvörösödött, kihúzta
magát, és megpróbálta behúzni pocakját. Ailea mosolya még
szélesebb lett.
– És az apád milyen? – kérdezte Tanis.
– Ó, pajtás, az apám már akkor meghalt, mikor én még fiatal
voltam. A szíve. Családi örökség, legalábbis a férfiak között.
– Szegény anyád! – mondta halkan Ailea.
Kova bólintott.
– Ő tartotta össze a családot, miután a Papa meghalt. Ő állította a
bátyámat, Aylmart Papa kohója mellé dolgozni – és néha ő maga
sem restellt odaállni, hogy elvégezzen egy-két könnyebb munkát.
Ailea csendben felkelt, és a tányérokat a forró vízbe tette, amiben
a kukorica főtt. Mikor Tanis felvonta a szemöldökét, az idős asszony
elmosolyodott.
– Minek a vizet pazarolni – mondta. – Ebben nagyon is jól el lehet
mosni azokat a tányérokat. – Aztán visszaült és intett Kovának hogy
folytassa.
 – Én voltam a másodszülött – mesélte ábrándozva a törpe. –
Miután Papa elhunyt. Mama rám osztotta a pajtát. Még most is
emlékszem, ahogy egy kora tavaszi reggelen kijöttem a pajtából,
próbáltam megszabadulni a sajtkészítés rettenetes szagától, és a
körülöttem álló dombokat meg a fenyvest bámultam. – Felsóhajtott.
– Qualinost gyönyörű hely, pajtás, de Dombmellék is az. Mégis, csak
egy aprócska falu, és végül el kellett hagynom, hogy világot lássak.
– Egy nap szeretném majd látni az otthonod – vetette közbe Tanis.
– Az anyád…?
Kova szemöldökét összevonva gondolkodott.
– Óh. Szóval ott álltam a fészer ajtajában, élveztem a napsütést, az
időt, a fákat és a zöld dombokat, és akkor a Mama kijött a tornácra és
azt kiáltotta – itt Kova ismét fejhangra váltott –, „Tűzkovács Kova,
nehogy becsukd a pajta ajtaját, miután a korai madár megfogja a
hernyót!” – Csendesen rázkódva felnevetett. – Rájöttem, hogy ezzel
azt akarta mondani, hogy menjek vissza dolgozni.
Felállt és kinyújtózott, majd a forrásban lévő vízhez lépett, hogy
fogója segítségével kihalássza belőle a tányérokat.
– Egyszer – mesélte visszafordulva vendégei felé –, mikor a
húgom, Fidelia amiatt panaszkodott, hogy mennyire szegények
vagyunk, és hogy mennyi mindenük van a polgármester gyerekeinek,
anyám ránk nézett és azt mondta, „Ó, a szomszéd kertje mindig
zöldebb!”
Eld Ailea és Tanis a csattanóra vártak, de Kova a fogóját
rázogatta.
– Mindannyian ledöbbentünk. Egy pillanatig egyetlen szót sem
szóltunk. Jól mondta! – mesélt tovább.
Megtorpant, még mindig fogóval a kezében.
– Aztán emlékszem, mind a tizennégyünkből kitört a nevetés, és
nem tudtuk abbahagyni. Még mindig látom magam előtt, ahogy
Aylmar a hátán fekszik a kőpadlón, és az oldalát fogva addig kacag,
míg végül már levegőt sem kap. Még az öcsém, Ruberik, akinek
annyi humorérzéke van, mint egy üllőnek, még ő is levegő után
kapkodott a nevetéstől. Mikor magunkhoz tértünk, arra lettünk
figyelmesek, hogy Mama odakint van a konyhában, és dühösen
dörmögve csapkodja az edényeket.
– Napokig egy szót sem szólt egyikőnkhöz sem. És ami még
rosszabb volt, nem volt hajlandó főzni sem! – fűzte hozzá rémült
arccal.
– Mit csináltatok? – kérdezte Ailea.
– Aylmar és én munkához láttunk a kohónál. Egy táblát
készítettünk neki, vékony vasrudakból betűket formáztunk és egy
darab fára erősítettük őket. A tűzhely fölé raktuk. Az volt rajta… –
Hirtelen kacagásban tört ki. – Az volt rajta… – Kova köhögve
törölgette könnyes szemét.
– Az volt rajta, hogy…? – ösztökélte Tanis.
– „A baj kapkodást szül!”
– De hiszen ez nem helyes! – kiáltotta Tanis, aztán rájött. – Ó, hát
persze!
– Imádta – mondta Kova. – Ó, de még hogy imádta!

Noha a törpének vészesen kevés idő állt rendelkezésre a

Kentommen-ig, a három barát mégis úgy döntött, hogy kár lenne
odabenn tölteni ezt a csodás napot. Így aztán összeszedték azokat a
kovácsszerszámokat, amiket el tudtak cipelni, majd a Qualinosttól
délre fekvő hegyek felé vették az irányt. Míg három oldalról a két
folyó védte a várost, dél felé egy erdős emelkedő állt, amely
mályvaszín gránit hegyoromban végződött. A szemközti oldalon
ezerlábnyi függőleges kőszirt magasodott. Tanis azzal vette rá Kovát
az útra, ami végső soron nem is volt annyira meredek, hogy
rámutatott, a hegyoromról milyen csodás kilátás nyílik Thorbardinra,
az ősi törpe hazára.
– Egy kis testedzés még egyetlen törpének sem ártott meg – felelte
ekkor Kova, majd előreindult. Így aztán ő pillantotta meg elsőként a
zöld erdő hullámzó tengerén túl Thorbardin csipkézett élű hegyeit,
amelyek sötét hajóként vitorláztak a déli horizonton.
Kényelmes helyet talált az egyik fa tövében, ahol órákon át
dolgozott a medálon, s csaknem el is készült vele. Eközben Tanis és
Eld Ailea sétálgattak, beszélgettek és gyógynövényeket gyűjtöttek a
bába illatosítói és főzetei számára.
Órákkal később már kezdett bealkonyodni, mikor Kova egymaga
elindult nyárfa- és gyümölcsfaligetben álló otthona felé; Tanis a
bábát kísérte haza. A törpe háza természetesen sötétségbe borult; a
nyári hőség miatt már napok óta nem gyújtott be a kohóba, és a
medálkészítés ezen folyamata során csak a hideg fémen dolgozott.
Ahogy közeledett a szürkület, az ajtaja köré fonódott hajnalkák
szirmai már összecsukódtak, ám az egyik rózsabokor, amit Kova
nemrég ültetett a lejtőn, éppen most borult virágba. A törpe
leszakította az egyik halványsárga virágot és beszippantotta illatát.
Felsóhajtott. Az élet apró örömei. A Lord Tyresiannal folytatott vita
ellenére jó nap volt ez a mai.
Talán egy korsó sör – amely a kedvence az apró örömök közül –
helyénvaló volna ma este, töprengett, miközben kinyitotta boltja
ajtaját és a rózsát ujjai között forgatva belépni készült.
– Aú! – kiáltott fel hirtelen, és elejtette a virágot. Megszúrta egy
tüske, és most ujját a szájába véve szopogatni kezdte, hogy
csillapítsa a fájdalmat. – Ennyit az egyszerű örömökről – dörmögte,
– majd lehajolt, hogy felvegye a rózsát, ezúttal vigyázva a tövisekre.
Már éppen felegyenesedett volna, amikor valami szemet szúrt
neki. Egy vékony, fekete cérnaszál volt az, ami a küszöbtől
nagyjából egylépésnyire feküdt a szobában. Mivel általában tisztán
tartotta boltját – még ha az zsúfolt volt is – a cérna után nyúlt, hogy
felvegye és eldobja.
A cérna furcsamód mintha hozzáragadt volna valamihez.
– A fene vigye el! – morgott, és erősebben megrántotta. Hirtelen
halk kattanás hallatszott, mire Kova valamiféle túlélő ösztönnek
engedelmeskedve hasra vetette magát a padlón. Amint a földre
vetődött, fényes villanást látott a szoba végében. Valami elsuhant a
feje fölött és tompa puffanással az ajtóba vágódott.
A törpe nagyot nyelt, majd hanyatt fordult és még mindig a földön
fekve megvizsgálta az ajtót. A kemény tölgyfába ágyazódva,
pontosan a törpe mellmagasságában egy bőrszíjjal bevont markolatú
tőr állt.
– Reorx! – lehelte Kova. Óvatosan talpra állt, fülét hegyezve
bármilyen hirtelen zajra, ami újabb támadást jelezne. Térde
határozott utasítása ellenére is remegett. Lassan megmarkolta a
fegyvert és kihúzta az ajtóból. A gyilok hegye gonoszan csillant meg
a nap halványodó fényében. Ha belép a boltba, és bakancsával
elszakítja a cérnát, akkor a tőr nem az ajtóba fúródott volna, hanem
egyenesen a szívébe.
De miért akarná valaki megölni?
Kova megfordult, hogy a cérnát átlépve bemenjen a házába, ám
ekkor újabb halk kattanás hallatszott, olyan, mint amikor a beragadt
mechanizmus hirtelen a helyére ugrik.
Mielőtt akár felkiálthatott volna, újabb villanást látott, amint egy
újabb tőr szelte át a levegőt, egyenesen felé tartva.
– Kova, te vén fakilincs – kiáltotta rekedten, majd háttal az
ajtónak esett, miközben keze a vállába vágódott kés markolatára
fonódott. Vér csurgott le az ujjai között, összemaszatolva világoskék
ingét. – Gondolhattad volna…
Az ajtónak rogyott, majd nyögve a földre csúszott.
– Te vén fakilincs… – suttogta még egyszer, majd szeme
lecsukódott. Kova mozdulatlanul feküdt, miközben az éj a városra
terítette köpenyét.
 22. fejezet

Segítség érkezik

Kova! Hallasz?
Tanis gyengéden megrázta a törpét, aztán erőteljesebben, ám a
kovács meg sem moccant, kezében még mindig a tőrt szorongatta.
Ujjain megfeketedett a rászáradt vér.
– Kova!
A félelf még egyszer megrázta barátját, mire Kova hirtelen
felnyögött. Tanis megkönnyebbülten sóhajtott fel.
– Reorx nevében! – nyögte rekedt hangon Kova. – Nem tudnál
békén hagyni egy szerencsétlen halott törpét?
Az ifjú a törpe nyaka köré fonta a karját és segített neki felülni,
hogy könnyebben lélegezhessen.
– Kova – közölte barátjával halkan –, nem haltál meg.
– Téged ki kérdezett? – kérdezte Kova ingerülten, még ha fáradtan
is. – Most szépen hagyjál csak békében meghalni, jó? Ettől a
rázkódástól megfájdul a fejem. – A törpe újra felnyögött, nekidőlve
Tanis karjának. Megkönnyebbült vigyor suhant át a félelf arcán.
– Nem lehet annyira súlyos a sérülés! – suttogta. – Még mindig
panaszkodsz!
Óvatosan, nehogy vérezni kezdjen a seb, Tanis felemelte Kovát,
és amilyen gyengéden csak tudta, a fekhelyre fektette. Megnézte a
sebet és úgy döntött, hogy egyelőre nem szedi ki a tőrt, majd
elszaladt, hogy segítséget hozzon.
Odakint aztán megtorpant, azon gondolkozva, kit hívjon, Miralt,
vagy Eld Aileát. Miralt ugyan lefoglalják a Kentommen
előkészületei, ám a Torony közelebb van, mint a bába háza. A félelf
döntött.
Tíz perccel később Tanis – még mindig lóhalálában – visszatért,
nyomában a ziháló mágussal. Rövidesen megtámasztották Kovát
néhány párna segítségével, majd eltávolították a tőrt. A törpe légzése
egyenletesebbé vált.
– Nem kell orvos – dörmögte a kovács. – Már túl késő!
Hangja álmodozóvá vált.
– Már látom is Reorx kohóját…
– Az a te kohód, Kova! – tájékoztatta Tanis a barátját.
– Te meg igazán nyűg vagy! – zúgolódott a törpe.
– Tessék – szólalt meg a Tanis mögött álló Miral, és egy gőzölgő
korsót nyújtott a félelfnek. A lé tetején levelek úszkáltak. – Itasd ezt
meg vele!
Tanis Kova krumpliorra alá tartotta a korsót, a törpe pedig
belekortyolt az italba. Keserűmandula illata volt.
– Ez nem sör! – jelentette ki vádlón.
– Ez igaz – adott igazat neki Miral. – Viszont többet használ.
– Az lehetetlen – dörmögte a törpe. Ennek ellenére nagy levegőt
vett és lehajtotta a korsó tartalmát.
Eld Ailea – akit az egyik, Tanis által lefizetett Kentommen-
akrobata hívott – éppen akkor érkezett meg, amikor Miral
kitisztította, majd bekötözte a sebet. A tisztítás és a kötözés
viszonylag könnyűnek bizonyult, habár Kova megnehezítette a
dolgot azzal, hogy mindvégig fortyogott és zsörtölődött. Meglepő
módon a kezelés jobban idegesítette, mint amennyire fájt neki. A
mágus a könyökéig feltűrte köpenye ujját, alkarját beszappanozta,
majd hét öltéssel összevarrta a sebet – hét törpe szitkozódás és hét,
Eld Aileának tett bocsánatkérés közepette. Aztán Miral diónyi
balzsammal bekente a sebet, majd egy puha lenvászonból készült
kötéssel bepólyázta a törpe szőrös mellkasát.
– Jól vagyok! – kiáltotta végül Kova. – Hagyjatok békén!
 Erre Miral kijelentette, hogy a törpe meglehetősen egészséges,
majd visszaindult a Toronyba. Letűrte köpenye ujját; jobb keze
csaknem teljesen begyógyult már, de a köröm nélküli ujjak még
mindig csúnyák voltak.
– Egy színészcsoportot kell felügyelnem, akik Kith-Kanan halotti
beszédével akarják szórakoztatni a népet – fintorgott.
– És ebben mi a rossz? – kérdezte Tanis.
– Nem hiszem, hogy valaha is mondott volna halotti beszédet –
jelentette ki a mágus egy újabb grimasz kíséretében. Egy
gyógyfüvekkel teli, félbehajtott papírlapot nyújtott Tanisnak, és
meghagyta neki, hogy óránként készítsen belőle teát és adja be a
törpének, még akkor is, ha le kell kötözni hozzá. 1
– Ha sokat akadékoskodik, keverd össze sörrel – mondta Miral
csendesen Tanisnak, mikor már az ajtóban álltak.
– Megígérem, hogy akadékoskodni fogok! – kiáltotta a priccsről
Kova, ahol Eld Ailea eredménytelenül próbálta elaltatni. Erre a
mágus távozott.
Eld Ailea egy altatódallal próbálta lecsendesíteni a kovácsot, ami
állítása szerint legtöbbször csodát tett a totyogókkal. Kova nem
igazán volt biztos benne, hogy is fogadja, de mindenesetre hallgatta a
bába mély, meleg hangját, ahogy belekezdett az ősi dallamba.
– Aludj, aludj, kicsi elf – énekelte Eld Ailea – a csillagok közt
aludj holnapig, kicsi elf. Kutasd át az erdőket, lovagolj a fák között,
majd mosolyogva térj haza holnap reggel, kicsi elf.
– Ez egy nagyon-nagyon régi dal. Az anyám énekelte nekem –
mondta, majd Tanisra pillantott, aki a tőrcsapdát vizsgálgatta. – És
ezt énekeltem neked és Elansának is, Tanthalas, mikor
megszülettetek.
Tanis elmosolyodott.
– Biztos vagyok benne, hogy akkor is ugyanúgy tetszett, mint
most – mondta.
 – Hízelgő – mosolyodott el Ailea. – Ilyen nyelvvel könnyedén
találsz magadnak olyan elf leányt, akit feleségül vehetsz.
Tanis elvörösödött és hirtelen igencsak lekötötte a szerkezet
vizsgálata. Óvatosan hatástalanította a csapdát, majd elkezdte
szétszerelni, hogy megvizsgálja.
– Bárki állította is ezt a csapdát, tudta, hogy mit csinál, Kova.
Kifinomult munka, a célzás pedig tökéletes volt. Micsoda szerencse,
hogy a mechanizmus beragadt a második tőrnél! Ezért lőtt ki először
csak egyet. Aztán pár pillanattal később a feszültség hatására-
kivágódott a második is.
Tanis kerülte beszéd közben a bába tekintetét.
– És mi van akkor, ha ember lesz a feleségem, Eld Ailea? – tette
hozzá végül semleges hangon.
Árny suhant keresztül Ailea macskaszerű arcán, miközben még
egyszer felhúzta a takarót Kova szakállas álláig.
– Végül leginkább csak fájdalmat fog okozni, Tanthalas – mondta.
– Az emberek törékenyek, és még ha találsz is valakit, akit szeretni
tudnál, rettenetes élmény látni megöregedni, miközben te magad
megmaradsz fiatalnak. Erős szerelem kell ahhoz, hogy ezt túléld. –
Hangja fáradtnak tűnt.
Tanis ránézett. Mandulavágású, barna szeme a bábaasszony kerek,
mogyoróbarna szemébe mélyedt és egy szikra pattant ki közülük.
– Próbálj emlékezni erre, Tanthalas! – intette keserűen Ailea.
Tanis nyelt egyet.
– Megpróbálok.
– Hé! – kiáltott fel Kova a priccsről. – Nincs itt az ideje egy kis
sörnek?
Eld Ailea szomorkodását félredobva felnevetett és megveregette a
törpe egészséges vállát.
– Jót teszel nekem, Tűzkovács Mester. – Megújult energiával
fürgén az asztalnál termett, ahová Tanis a gyógyfüvet tette.
– Van egy vödör sör a patakban – ajánlotta segítőkészen Kova.
 Némi gondolkodás után Eld Ailea kijelentette, hogy a sörtől talán
elalszik – és főleg csendben marad. Így aztán kihúzta a patakból a
csaknem üres edényt és az utolsó cseppig kitöltötte egy korsóba.
Mikor kibontotta a gyógyfüves zacskót, megrökönyödés suhant át
éles arcvonásain, majd eltűnt, ahogy újra felöltötte szokásos nyájas
arckifejezését.
– Kova, készített neked Miral italt ezekből a levelekből? –
kérdezte hanyagul.
– Igen – felelte a törpe. – Vízzel. Szörnyű íze volt. Biztos vagyok
benne, hogy sörrel sokkal jobb lesz – vigyorgott megnyerőén, fehér
kötése felett. – Jó sok sörrel!
Eld Ailea egy pillanatig megtorpant, gondosan átvizsgálta a
zacskót, majd visszacsomagolta és a belépéskor a padra terített
szürke köpenyének egyik zsebébe csúsztatta. Aztán egy másik
zsebből észrevétlenül egy apró, bekötött szájú zacskót húzott elő, és
egy kanálnyi port vett ki belőle. Majd miközben Tanis további
csapdák után kutatva átvizsgálta a boltot, a sörhöz keverte a port, és
odaadta a törpének, aki egyetlen hajtásra kiitta.
Bármi volt is az, nem maradt meg a gyomrában. Kova mély
álomba merült, de rövidesen felébredt és az ágy mellett álló üres
sörös vödörbe hányt. Aztán feje visszaesett és újra elaludt, fekete-
szürke szakálla együtt emelkedett és süllyedt mellkasával.
Tanis odalépett a Kova ágyának végében álló Eld Aileához. Az
apró asszony mosolyogva tekintett le a törpére, ám ez sem tudta
palástolni fáradtságát.
– Rendbe fog jönni? – kérdezte suttogva Tanis.
– Igen – válaszolta a bába. – A gyógyfüveimtől majd rendbe jön.
Szoptatós anyáknál legalábbis működik… – Elkapta Tanis döbbent
tekintetét és megveregette a félelf karját. – Csak vicceltem,
Tanthalas. Kova rendbe fog jönni.
– Hazakísérjelek? – kérdezte Tanis. – Vele töltöm az éjszakát.
Beadhatom neki Miral teáját, ha itt hagyod.
 Eld Ailea ekkor felpillantott, szeme Taniséba fúródott.
– Az lesz a legjobb, ha most egy percre sem hagyjuk magára –
mondta. – Itt maradok. Majd felváltva vigyázunk rá.
 23. fejezet

A menekülés

M egint álmodott. A durva kéz rákulcsolódott, és az erős

kar éppen abban a pillanatban rántotta ki Miralt a hátul
lévő nyíláson keresztül, amikor a tylor pikkelyes pofáját
a hasadékba préselte.
– Igazán nagy bajba keveredtél, kicsi elf – dörmögte egy mély
hang a totyogó feje felett.
Miral felemelte a fejét, és könnyektől nedves szemmel nézett fel a
barlang félhomályába. Szemmel láthatóan ez a rész nem volt olyan
jól megvilágítva, mint azok a folyosók, amiken eddig jött. Elfojtotta
feltörni készülő zokogását, és megpróbált megmentőjére
összpontosítani.
Egy ember volt az, de micsoda ember! A sok izom csak úgy
hullámzott hordószerű mellkasán. Hatalmas vállára fehér haj és
szakáll omlott. Mikor lenézett, Miral kedvességet látott ibolyaszínű
szemében.
– Szerintem túl fiatal vagy még ahhoz, hogy a mamád nélkül
kóborolj, csöppség – mondta a férfi.
Ekkor Miral az alagút nedves kőpadlóján kopogó patacsattogásra
lett figyelmes. A férfi egy elágazáshoz ért, és megállás nélkül jobbra
kanyarodott. De hogyan jelzett a lovának?, csodálkozott a kisfiú.
Miral lenézett.
A férfi ló volt! Vagy a ló volt ember; nem tudta eldönteni. Ismét
felnézett és örömteli mosoly jelent meg az arcán.
– Te kentaur vagy! – kiáltotta.
 – Természetesen – felelte a lény, erős karjai közt ringatva a
csöppséget.
A kentaur legalább hét láb magas volt patájától nemesi fejéig.
Kecsesen mozgott a nedves sziklákon, farka a háta mögött lebegett.
A ló marmagasságában egy bőrerszény lógott. Miral lenyújtotta apró
kezét, hogy megvizsgálja, de a lény magasabbra emelte, így nem érte
el.
– Te aztán kíváncsi teremtés vagy! – dörmögte mély hangján a
kentaur. – Nem is csodálom, hogy ilyen mélyre kalandoztál.
– Valaki hívott – magyarázta Miral, hogy a lény kedvében járjon.
– Az alagútból.
A kentaur fakó ibolyaszín szeme elkerekedett, és egy kicsit
lassított is, majd újra felgyorsított. – Hallottad a Hangot? Bizonyára
mágia lappang a lelkedben, kicsiny elf. Nem mindenki hallja a
Szürkekő hívását. – Befordult egy sarkon, majd egy másikon is. A
totyogónak rövidesen fogalma sem volt róla, honnan jöttek, vagy,
hogy hol vannak.
A lény megnyugtató hangon tovább beszélt hozzá.
– Forró vagy, gyermek. Kapnod kell majd egy kis meleg aludttejet
a lázadra. Egyenesen hazaviszlek.
Miralt elringatta a kecses kentaur egyenletes járása, és kezdett
elálmosodni.
– Miért vagy itt? – kérdezte nagyot ásítva.
– Ó, a Szürkekő nagy kincset rejteget – felelte a lény. – És az
igazat megvallva, a gonosz kő valami nagy rosszat cselekedett
ellenem, és én bosszút fogadtam. Elég, ha ennyit tudsz, kicsi elf.
A kentaur gyorsabbra fogta az iramot, a totyogó pedig rövidesen
elszenderedett a karjában. Időről-időre felébredt, egyszer mikor friss
levegő fújta a haját, és rádöbbent, hogy a holdtalan éjszakában
vágtatnak valahol a barlangon túl, és egyszer, amikor a kentaur szinte
nesztelenül végighaladt Qualinost kikövezett utcáin.
 Végül odaértek a palotához. Miral felemelkedett, annyira, hogy
lássa, az épület háta mögött járnak, s átmennek a kertbe vezető
kapun. – Miért nem néznek fel az őrök?, csodálkozott – onnan pedig
az udvarba tartanak. A nagy kéz puha mohára fektette és betakarta
egy takaróval.
– Aludj, kicsi elf! – dörmögte a kentaur. – Reggelre elfeleded, ami
ma este történt.
A teremtmény még egyszer utoljára megveregette a kisgyermek
vállát, majd sarkon fordult és csendben eltűnt.
 24. fejezet

Újabb haláleset

A
z elkövetkező pár napban Tanis és Eld Ailea felváltva
vigyáztak a törpére a boltban. A kovács ezerszer elmondta
nekik, hogy ne is törődjenek vele.
– Túl sok dolgotok van ahhoz, hogy egy lusta törpével
foglalkozzatok! – morogta, de szavai nem hatottak gondviselőire.
Solostaran is meglátogatta egyszer, és látszólag megnyugodott,
amikor látta a törpe házsártos viselkedését. Miral kétszer is benézett
és ellenőrizte az állapotát.
A második napra aztán már nyilvánvalóvá vált, hogy Kova kezdi
visszanyerni erejét, és az egyre kisebb számú, a mozgást kísérő
szitkok alapján arra lehetett következtetni, hogy fájdalma is kezd
alábbhagyni. Eld Ailea mégis ragaszkodott hozzá, hogy ne hagyják
egyedül, és Kovával maradt, amíg Tanis visszament a palotába tiszta
ruháért.
Azt azonban megengedte Kovának, hogy a priccsén ülve Porthios
Kentommen medálján dolgozzon.
– Elvégre holnap megkezdődik a szertartás – jelentette ki
hanyagul Eld Ailea, miközben egy kötést terített ki az asztalon, majd
félbehajtotta, hogy kényelmesebb legyen a zömök törpe számára.
– Holnap? – dörrent fel Kova, kipattanva az ágyból, majd nyögve
kapott a vállához. – Azt hittem, még van három napom!
Ailea még az ajtó előtt elcsípte a törpét – habár az nem volt
egészen világos, hogy Kova mit akart véghez vinni ing nélkül
szaladgálva Qualinost utcáin –, majd visszapenderítette az ágyba,
zöldesbarna szeme vidáman csillant.
– Nyugalom! – intette barátját. – Tényleg van még három napod.
Elmagyarázta a szertartás menetét, miközben lecserélte a kötést.
– A Kentommen szó, amelynek jelentése „a kor eljövetele”,
valójában a négy részből álló szertartás utolsó fázisára vonatkozik –
magyarázta, miközben lefejtette a vásznat a sebről. – Ez a szertartás
leglátványosabb része, erre kíváncsiak a legtöbben. A Kentommen-t
javarészt azonban az egész háromnapos felhajtásra értik.
– A szertartás első része a Kaltatha, avagy „A Szürkülés” –
magyarázta a bába, miközben óvatosan kitisztította a sebet. – Ez a
rész holnap reggel kezdődik. A Kaltatha alatt a fiatalt – aki lehet férfi
vagy nő, a lényeg, hogy nemes legyen – a szülei a Ligetbe vezetik –
folytatta, utalva ezzel az elf főváros közepén fekvő, ősi erdőre.
Ailea egy tál tiszta vízben kiöblítette a sebtisztító rongyot.
– Ha a Kaltathán áteső fiatal olyan magas rangú, mint Porthios, a
köznép többsége kihasználja az alkalmat, és a legszínesebb öltözékét
vagy díszruháját magára öltve parádézik az utcákon. Ilyenkor
táncolnak, és közben dalokat énekelnek, melyek olyan ősi eredetűek,
mint maga a szertartás – mesélt tovább. – Ezért van az, hogy a palota
felügyeli a ragyogó színű lobogók készítését – ezek szegélyezik majd
a palotától a Ligetbe vezető utat.
– Jó volna látni – szúrta közbe Kova.
Eld Ailea tüzetesen megvizsgálta a sebhelyet, ahol a tőr Kova
vállába csapódott.
– Szerintem holnapra elég jól leszel ahhoz, hogy kimehess a
felvonulásra.
Még egyszer kiöblítette a sebet, majd a hátsó ajtón keresztül
kiöntötte a tálban lévő vizet.
– Mi történik Porthiosszal a Ligetben? – kérdezte a törpe.
– A Szóló a Liget közepébe vezeti Porthiost, majd szertartásosan
hátat fordít neki – felelte a bába. – Porthios három napig marad
egyedül a Ligetben, semmit nem ehet és csak a Ligetben csordogáló
patakból ihat. Senki nem léphet be a Ligetbe, nehogy megzavarja, és
ő sem próbálhat meg távozni onnét.
– Szerintem őröket kellene állítani – jegyezte meg mogorván a
törpe, próbálva nem kimutatni, mennyire kedvére való a bába
gondoskodó érintése.
– Ó, állítanak is – nyugtatta meg Eld Ailea. – Az elf nemesek
egymást váltva állnak őrt szertartási kardjaikkal – olyanokkal, mint
amilyet Tyresian hozott javításra.
– Tényleg szükség van az őrökre? – kérdezte Kova.
– Valószínűleg nem – vallotta be a karcsú elf. – Ha valaki
megbukik a Kaltathán – vagy a Kentommen bármelyik részén –, az
azt jelenti, hogy az illetőt örökké gyermeknek fogják tekinteni,
függetlenül attól, hány éves.
Kova lenyűgözöttnek tűnt. Ailea tovább folytatta.
– Porthios megtisztítja magát a Ligetben, leveti magáról a
gyermeki élet teljes rétegét. Az utolsó reggelen megfürdik a
patakban, ahonnan testben és lélekben megtisztulva emelkedik ki.
– Azon a harmadik reggelen egy szürke köpenyt hoznak neki, ami
a ki nem alakult képességeit jelképezi, majd kivezetik a Ligetből –
fejezte be Eld Ailea. – Ezúttal nem lesz vigasság az utcákon.
Valójában a köznép mindig ügyel rá, hogy egyáltalán ne nézzen a
Kentommen fiatalra, miközben szürke köpenyében végigvezetik az
utcákon.
– Miért? – tudakolta a törpe.
– Azért, mert a fiatal se nem gyerek, se nem felnőtt. Gyakorlatilag
nem létezik. Az elfek nevetségesnek tartanák, ha valaki olyanra
néznének, aki nincs is ott.
Kova felhorkant, ám ezúttal nem megvetése jeleként.
– Ez egyáltalán nem hasonlít az én Teljes Szakáll ünnepségemre.
Az leginkább abból állt, hogy kaptam egy csomó ajándékot, meg egy
nagy kupa sört. – Elgondolkozott. – Ha jobban belegondolok, az
sokkal inkább ínyemre volt, minthogy három napot étel vagy sör
nélkül töltsek.
Ailea csendesen felnevetett és felhelyezte a tiszta kötést. Aztán
odavitte Kovának a medál befejezéséhez szükséges kellékeket.
Tanis kora este tért vissza a palotából, felkészülve rá, hogy a
boltban töltse az éjszakát. Egyszerű vacsorát készített hármójuknak:
egy vekni barna kenyeret, egy fél sajtot, a tavaly ősszel elraktározott
édes almák utolsó pár szemét és egy korsó sört. A nap végül lebukott
a nyárfák csúcsa mögött, utolsó sugarai átszűrődtek az áttetsző, zöld
leveleken, az árnyak pedig megnyúltak és végül belepték a várost. A
félelfnek sikerült meggyőznie Eld Aileát, hogy nyugodtan magára
hagyhatja egy darabig Kovát, mire a bába beleegyezett, mondván,
hogy rengeteg befejezni való dolga akad.
– De senkit ne engedj be rajtam vagy a Szólón kívül –
figyelmeztette Tanist.
– Miért ne?
Úgy tűnt, mintha Eld Ailea mondani akarna valamit, de az utolsó
pillanatban mégis meggondolta magát.
– A legjobb lesz, ha Kova egy kicsit nyugton marad. Tudod,
mennyire felizgatják a látogatók. – Majd megígérve Tanisnak, hogy
reggel visszajön, gyorsan elindult az úton, majd eltűnt.
– Még hogy Kovát felizgatják a látogatók! – jegyezte meg
csendesen a félelf, majd megcsóválta a fejét.

A kovács másnap reggel hangzavarra ébredt.

– Reorx kohójára! Mi ez a ricsaj? – követelte. A bolt puha árnyai
alapján úgy ítélte, hogy a nap épphogy csak felbukkanhatott az
égbolton.
Tanis megmoccant fekhelyén, melyet a Kova asztala melletti
vastag szőnyegből készített magának, és felkelt, hogy kinyissa a
redőnyöket. A törpe egyik könyökére támaszkodva nézett ki a
színkavalkádba. Tucatnyi elf özönlött végig a boltja előtt, szilaj
hangon és ismeretlen nyelven dalolva. A kovács csak egy-két elf szót
ismert fel, de még azokat is furcsán ejtették.
– Az ősi nyelv – magyarázta Tanis –, Kith-Kanan idejéből való,
habár némelyik dal azért ennél újabb keletű. A Testvérgyilkos
Háborúk óta aratott elf győzelmeket ünneplik és az élet különböző
szakaszait dicsőítik, gyermekkortól az öregségig. És azokat is
ünneplik, akik nagy dolgokat vittek végbe életük során. – Megtorpant
és fülelt, arcára merengő kifejezés ült. Hirtelen egy sötét rózsaszín
köpenybe öltözött elf állt meg a bolt előtt, új dalba kezdve.
– Nézd csak, Kova! – kiáltotta Tanis, kerülve a törpe tekintetét. –
Ez rólad szól! Ez is ősi nyelven íródott.
– Ne mondd! – kiáltott fel a törpe. Kikászálódott az ágyból és
óvatosan belebújt egy világoszöld ingbe, Eld Ailea legújabb művébe.
Kisimította az inget a kötés felett. – Nos, kölyök, mit mond?
– Azt mondja – felelte Tanis fülelve –, hogy te egy fejedelmi törpe
vagy. – A félelf gondosan félrefordítva arcát, még jobban
összpontosított.
– Folytasd, pajtás! – sürgette Kova. – Mondd!
Sietségében véletlenül mindkét lábát bricsesze egyazon szárába
dugta, és ide-oda kellett mozognia, hogy minden a helyére kerüljön.
Tanis rásandított.
– Azt mondja, hogy igazán értesz a fém megmunkálásához – nem
is, valódi „művésze” vagy.
Kova lenyűgözöttnek látszott és kikandikált az ablakon.
– És még csak nem is hiszem, hogy ismerem az úriembert.
Oda sem nézve dugta egyik lábát a csizmájába, miközben fél
lábon ugrált. Odakint az elf hátravetett fejjel énekelt tovább, kezét
pedig összekulcsolta köpenye előtt. Több elf is összegyűlt körülötte,
őt hallgatva.
– Azt is mondja – folytatta Tanis –, hogy vitéz harcos vagy és
elsőrangú, hűséges bajtárs.
 – Nos, ez kétségtelenül igaz – felelte Kova, kezében lóbálva a
másik fél csizmát. – Milyen szép dal!
Tanis alig bírta elfojtani mosolyát.
– És azt mondja, hogy be kellene fejezned az öltözködést és
követned kellene Tanthalas, félelfet a Kaítarha-felvonulásra, mielőtt
mindketten elkéstek.
– Ő… – kezdte Kova, majd megtorpant. – Micsoda? – Egyik
szemöldökét felvonva mozdulatlanul állt, éppen a csizmájába készült
belebújni, míg Tanis végül nem bírta tovább visszatartani a nevetést.
– Te… te ostoba! – A törpe a kacagó félelfhez vágta csizmáját, aki
még éppen idejében bukott le előle.
Tíz perccel később kiléptek a boltból, a színek, illatok és hangok
vad forgatagába. Némi duzzogás után a törpe úgy döntött, hogy ismét
szóba áll Tanisszal.
– Hová megyünk, pajtás? – követelte. Figyelemre méltóan
egészségesnek látszott ahhoz képest, hogy csupán pár nappal
korábban késelték meg.
Tanis két ház közé mutatott, amik ugyanolyanok voltak, mint a
többi rózsakvarc épület, rózsaszínben ragyogtak a reggeli
napfényben.
– A felvonulók azon az utcán fognak végigmenni. De szerintem
először vegyünk reggelit valamelyik utcai árustól.
A törpének tetszett az ötlet, így aztán egy stand előtt ülő,
cukrozott pirítóst áruló fiatal elfhez léptek. Falatozás közben
megkerültek egy asztalt, amelynél az egyik elf Krynn különböző
lényeinek furcsa álarcait árulta: minotauruszokét, erdei lényekét és
mocsári törpékét, habár ez utóbbiak szemmel láthatóan nem keltek
valami jól. Qualinesti lakói nem szívesen öltöztek alacsony, bűzös
lényeknek, a mocsári törpék kellékeinek netovábbjának számító
hamis döglött patkányt szorongatva. Egy másik árustól szarvas
kolbászt vettek forró, ropogós zsemlével és végül egy-egy korsó
fűszeres teát, ami a törpe szerint majdnem olyan finom volt, mint a
sör. Tanis erszénye könnyebb volt ugyan, mint amikor nekivágtak az
utcának, de a gyomruk sokkal inkább tele volt.
– Ettől a reggelitől aztán rendbe jön a törpe egészsége – jelentette
ki Kova, gondosan megtörölgetve zsíros ujjait sötétbarna
bricseszében. – Mit gondolsz, ebédkor is itt lesznek még? – tette
hozzá reménykedve.
– Minden bizonnyal – felelte Tanis és már éppen mondani akart
valamit, amikor észak felé újabb látványosság vonta magára a
figyelmét. A tömeg hirtelen megsokasodott és összetömörült. Az ifjú
észrevette a palotaőrök fekete-ezüst szertartási sisakforgóit. Abba az
irányba mutatott.
– Itt jön Porthios és a Szóló – kiáltotta az erősödő lármában, Kova
pedig bólintott.
Porthios és Solostaran kísérői egy nagy négyszög négy sarkán
vonultak, míg a Szóló és idősebbik fia fejedelmi léptekkel haladtak
az alakzat közepén. A tömeg szétnyílt a szótlan csoport előtt, akik
nem néztek se jobbra, se balra.
Kova fel-le ugrált, bal kezével jobb vállát szorongatva.
– Nem látom! – panaszkodott. Közben a tömeg összesűrűsödött
körülöttük és a tolakodásban rövidesen elszakadtak egymástól.
– Kova! – kiáltotta Tanis. – Utána találkozunk a boltnál!
Ám a törpét elsodorta a tömeg.
A kíséret közeledtével támadt lárma elhalkult, mikor Porthios és
kísérői elhaladtak.
– Erre egész életedben emlékezni fogsz! – mondta egy elf apa a
lányának, akit szemmel láthatóan jobban érdekelt, hogy behabzsolja
a kezében tartott cukrozott pirítóst, mint a szeme előtt íródó
történelem.
Tanisnak elállt a lélegzete a Szóló higgadt megjelenése láttán,
akinek arca parancsoló, válla pedig feszes volt. Aranyló köpenye
ugyanúgy csillogott, mint a fején ülő arany diadém. Mellette az
egyszerű, sötétzöld köpenybe öltözött Porthios hasonló büszkeséggel
lépkedett vele egyszerre.
A félelf lába a földbe gyökerezett, mikor a Szóló és Porthios
elhaladt előtte; az irántuk érzett büszkeség és irigység tusakodott a
lelkében. Azon tűnődött, hogy vajon kik állnak majd mellé, mint
szülők, mikor eljön az ő Kenfommen-jének az ideje, avagy emberi
vére miatt vajon megtagadják-e tőle ezt a jogot?
A tömeg a Szóló után sietett, ám Tanis ott maradt, ahol volt.
Aztán elindult az ellenkező irányba.

Kova szitkozódva fogta a vállát, ahogy több elfnek is

nekiütközött, és azt kívánta, hogy bárcsak megtalálná az az ostoba
félelf. Ám csaknem fele olyan magas volt, mint az elfek, így aztán
azok úgy sodorták magukkal, mint falevelet a felduzzadt folyó.
Végül a tolongó testek tömegén keresztül egy ismerős alakot
pillantott meg, aki tőle nagyjából harminclábnyira egy kapualjban
állt.
– Miral! – kiáltotta el magát Kova. A mágus ruganyos léptekkel
indult felé, arca meglepetést tükrözött, majd intett neki, hogy
csatlakozzon hozzá, de a törpe csak kétségbeesetten megvonta a
vállát. Ha egyszerűen utat tudott volna törni magának a tömegen
keresztül, akkor arra is képes lett volna, hogy Tanis mellett
maradjon.
A magas mágus nagyobb sikerrel tört át az elfek között, mint ő, és
a csuklyás alak nemsokára a törpe mellé lépett és behúzta egy újabb
kapualjba.
– Könnyebb, ha valami szilárd dologhoz kötöd magad és hagyod,
hogy körülfolyjon a tömeg – jegyezte meg a mágus egy fanyar
mosoly kíséretében. Csendben figyelték a vörös, zöld, sárga és kék
hullámokban elhaladó, daloló elfeket.
– Mi történik most vele? – tudakolta Kova.
A mágus döbbentnek látszott.
 – Kivel? – kérdezett vissza.
– Porthiosszal. – Kova a távolodó menet felé mutatott, a nyüzsgő
tömeg felett csak az őrök tollforgói látszottak. – A Ligetben történt
virrasztás után.
– Két évtized alatt nem tanultad meg, miből áll a Kentommen
szertartás? – kérdezte meglepetten Miral.
A törpe sértődötten válaszolt.
– Láttam már kisebb szertartásokat, de semmi olyasmit, amire
különösebb figyelmet szenteltem volna.
– Á. – A mágus bölcsen bólintott és Kova boltja felé indult. –
Nos, a Kaltatha után – ez a háromnapos virrasztás neve, ami ma
veszi kezdetét – Porthiost három, fekete köpenyt, kesztyűt és álarcot
viselő nemes kivezeti a Ligetből. A Szóló nem lesz jelen. Egy nappal
korábban visszavonul, hogy meditáljon és imádkozzék.
– Porthios szürke köpenyt visel majd, ahogyan Gilthanas is, aki
visszatér egyéjjeles virrasztásáról a Remény Folyójára néző
Kentommenai-kath-ról. – Miral egy pillanatra elhallgatott. – Jártál
már ott?
Kova bólintott.
– A városlakók egyik testvérre sem szentelnek majd figyelmet –
folytatta a mágus. – Ez a Kentommen előírásainak egyike.
– Tudom – felelte Kova. – Ailea elmesélte. Hová megy Porthios?
A mágus kikerült egy kék és szürke zászlót lobogtató gyereket,
majd tovább magyarázott.
– A három nemes a palota alatt lévő kőkamrába vezeti. Ez egy
árnyas terem, Porthiosnak pedig a szoba közepén, a fénygyűrűben
kell ülnie.
Megkerültek egy tölgyfaalakú kvarcházat, majd befordultak a
sarkon.
– Az álarcos nemesek háromszög alakban gyűlnek az ifjú köré –
folytatta Miral. – Őket Ulathi-nak, Figyelőknek nevezik, és
mindegyiküknek megvan a maga szertartásos neve: Tolethra,
Ambíció; Sestari, Irigység; és Kethyar, Dölyf. Mindannyian
könyörtelen kérdéseket tesznek fel neki, megvádolva őt azzal, hogy
önző ambíciói vannak, mások nagysága után sóvárog és hogy
ostobán gőgös. Haragjukkal, nógatásukkal, gúnyolódásukkal és
kritikájukkal az ifjúnak a Ligetben szerzett lelki tisztaságát és
akaratának erejét teszik próbára.
Kova maga elé képzelte a jelenetet és megborzongott. Még
mindig sokkal jobban tetszett neki saját Teljes Szakáll mulatsága.
– És mi a lényege a kérdezősködésnek… Hogy is hívják?
– A Kentommen-nek ezt a részét Meíerhkanará-nak, avagy a
„Szív Árnyának” nevezik – magyarázta Miral. – A lényege pedig,
mint ahogy elnevezése is sejteti, az, hogy fény derüljön az ifjú
szívében esetlegesen megmaradt árnyakra. Ha ez a helyzet, akkor a
fiatal megijed, feldühödik, vagy kétségbe esik szavaik hallatán. Ha
felkiáltasz, elsírod magad, vagy ha akár egyetlen arcizmod is
megrándul, akkor megbuktál a próbán. Ha azonban a próbatétel
végén az ifjú még mindig nyugodt és békében van önmagával, akkor
az Ulathi-k bólintanak és távoznak a teremből, nyitva hagyva maguk
mögött az ajtót.
A törpe hirtelen megértette, hol fejlesztette ki a Szóló a
nyugtalanság esetén arckifejezését uraló áthatolhatatlan álarcot. Azon
tűnődött, hogy vajon Porthiost, és ami azt illeti, Tyresiant, hogyan
fogja megváltoztatni a saját Kentommen-jük.
Megérkeztek Kova boltjához. Tanisnak nyoma sem volt. A törpe
hálát adott az isteneknek, hogy pár percig kedvenc kőpadján pihenhet
– habár ezt ő maga sosem ismerte volna el –, és beinvitálta Miralt. A
varázsló belegyezett, és rövidesen egy csomag sós, kétszersült quith-
pá-t falatoztak, amelyet Kova visszafelé menet vásárolt. A törpe egy
korsó sört tartott az egyik kezében, a mágus vizet ivott.
– És hogy vagy, barátom? – érdeklődött Miral. – Kiderítettél
valamit azokról, akik ezt az ocsmány csapdát állították?
 A törpe a második kérdésre csak egy fejrázással válaszolt, ám az
első kérdésre megfelelve kijelentette, hogy olyan egészséges, mintha
fele ennyi idős volna.
– Tanis és Eld Ailea remekül gondoskodtak rólam. Semmi mást
nem adtak, mint egészséges ételeket és italokat. Szörnyű volt – tette
hozzá savanyúan.
– És volt valami hatása annak a főzetnek, amit itt hagytam? –
kérdezte Miral. – Kíváncsi voltam rá, hogyan tűröd, hogy minden
órában meg kell innod egy csésze teát.
– A főzetnek? – A törpe meghökkent. – Nem. Ailea annyi hideg
vizet és tejet erőltetett belém, hogy szinte lebegtem. Azt állította,
hogy ez megakadályozza a seblázat, de semmilyen főzetet nem ittam.
Persze hacsak nem keverte bele a vízbe. Kitelik tőle.
– Nem, ezt a főzetet forrón kellett volna meginni – felelte a
mágus. – Nos, mindegy. Talán elfelejtettem itt hagyni a
gyógyfüveket. Az utóbbi időben annyi a dolgom, hogy nem is tudom,
tényleg megcsináltam-e valamit, vagy csak akartam.
Kova hirtelen könnyű léptek hangjára lett figyelmes.
– Ez biztosan Tanis lesz – mondta.
A jövevény azonban egy fiatal, búzaszőke hajú, tengerkék szemű
elf kislány volt, éppen olyan magas, mint Kova. Egy szót sem szólt,
aztán fecsegni kezdett.
– Ezt Eld Ailea küldi Tűzkovács Kovának, vagy Tanthalas, félelf-
nek – mondta, egy összehajtott pergament nyújtva a törpe felé.
A gyermek továbbra is ott maradt a kovács előtt, egyik lábáról a
másikra állt, miközben a törpe kibontotta a papirost és a rá írt
szavakra sandított.
– Kova, Tanthalas – olvasta hangosan. – Azonnal gyertek!
Rájöttem valamire Xenoth-tal kapcsolatban. Ailea.
A törpe felpillantott.
 – Mi a…? – Egy hosszú percig üveges tekintettel meredt a
lánykára, aztán hirtelen meglátta az előtte ácsorgó gyermeket. – Mit
akarsz, kislány? – morogta.
– Eld Ailea azt mondta, hogy kapok tőled egy játékot, ha szaladok
az üzenettel. – A gyermek még mindig kapkodta a levegőt. – Nehéz
munka volt. A menet visszafelé tart. Nagy a tömeg odakint? –
nyafogott.
Kova a kredencre bökött.
– Ott vannak. Vidd, amelyik tetszik. Milyennek láttad Aileát,
amikor eljöttél, kislány?
A gyermek már ki is nyitotta a szekrényt és mohón turkált a
játékok között.
– Izgatottnak – felelte. – Folyton azt hajtogatta: „Most már
minden világos. A sebhely. A „T”. A levegő. Most már értem.” És
gyakorlatilag kilökött a hátsó ajtón.
Kova zavartan pillantott Miralról a játékok között kotorászó
gyermekre.
– A sebhely. A „T” – mélázott. – A levegő?
– Egyetlen elfet sem ismerek, akinek T-alakú sebhelye lenne –
mondta Miral, félretolva a zacskó quith-pá-t. – Talán Tyresiant
kivéve.
Kova izgatottan ült fel.
– Ez az! Tyresian karja sebes a sok éves kardvívástól. Ailea
bizonyára kapcsolatba hozta őt Lord Xenoth halálával.
Leugrott a padról és az ajtó felé iramodott.
– Gyerünk, sietnünk kell! – kiáltotta Miralnak. – Vidd, amelyiket
csak akarod! – szólt oda a kislánynak.
A mágus a törpe sarkában loholt, miközben utat törtek maguknak
az ünneplő tömegen keresztül, akik most, hogy Porthiost
hátrahagyták a Ligetben, ismét elözönlötték az utcákat.
A gyermek boldogan maradt hátra Kova boltjában, könyékig
elmerülve a játékok között.
 Ailea nyugtalanul járkált fel-alá a házában, időnként apró öklével
nyitott tenyerébe csapott. Ez a férfias mozdulat meglehetősen
szokatlanul hatott egy elf nő esetében, ám Ailea remegett az
izgatottságtól.
– Biztosan ez lesz az! – suttogta maga elé. – Hát persze!
A kandallónál sarkon fordult és visszaindult a bejárati ajtó felé.
Ismételten az ajtóhoz lépett és kikukkantott az utcára.
– Hol lehetnek? – zsémbelődött. – Vajon megtalálta már őket
Fionia? Remélem, nem tévedt el…
Hátulról kattanást hallott és becsukta a bejárati ajtót.
– Kova? Tanthalas? – kiáltotta, arcára csaknem macskaszerű
kifejezés ült. Keresztülvágott az üres szobán, elsietett a kandalló
mellett és megtorpant a konyhába vezető küszöbön. – Ki…?
Az alak megfordult és Eld Ailea ereiben megfagyott a vér. Több
évszázados élete során még soha nem érzett ehhez fogható rettegést.
Tenyere izzadni kezdett és levegő után kapkodva, vakon lépett
vissza, nekiütközve egy asztalnak. Három kép és Kova egyik játéka
esett a földre.
Az alak követte az üres szobába, Ailea pedig kinyitotta a száját,
hogy felsikoltson.
Ám a hang soha nem hagyta el ajkát. Csendben rogyott a földre.
Az alak távozott.

Miután Tanis elvált a felvonulóktól, a lehető legelhagyatottabb

mellékutcákat választotta, ami nem volt nehéz dolog, tekintve, hogy
Qualinost legtöbb lakója követte Porthiost és a Szólót a Ligetbe. Fél
órát bóklászott, mígnem egy utcai árus kiáltása rá nem ébresztette,
hogy azt ígérte Kovának, hogy a boltnál találkoznak.
Rövidesen odaért a törpe lakjához, és mindössze egyetlen élőlényt
talált ott – egy szőke elf kislányt, aki boldogan játszott a több tucat
fajátékkal a padlón. Fioniaként mutatkozott be, beszélt Eld Ailea
üzenetéről, ami ott hevert a padon, és kijelentette, hogy a törpe az
összes játékot neki adta.
Tanis elolvasta a levelet és már kint is volt az ajtón, rohanva,
mielőtt még a kislány befejezhette volna a mondanivalóját.
Később csak néhány dologra tudott visszaemlékezni a nagy
rohanásból; egész Qualinesti egy elmosódott, éneklő, táncoló és
fecsegő paca volt csupán. Egyszer megpillantotta Tűzkovács Kovát
egyedül egy utcasarkon állni, amint úgy tekintgetett körbe, mintha
elvesztett volna valakit, ám mire újra szétnyílt a nyüzsgő tömeg,
addigra a törpe már eltűnt. A félelf továbbloholt.
A bába rózsaszín-szürke házának bejárati ajtaja nem volt bezárva,
de ebben nem volt semmi szokatlan. Csak kevés qualinesti elf zárta
az ajtaját; a bűnözés olyannyira jelentéktelen volt itt Qualinostban,
hogy nem volt mitől tartani. Tanis bekopogott, először finoman,
majd erősebben, mikor nem hallotta a bába szokásos válaszát, hogy
„Jövök már, jövök, jövök.” Felkiabált a második emeleti ablakba, de
onnan sem jött válasz.
Az egyik szomszéd kidugta fejét házának bejárati ajtaján és
furcsán nézett az ajtót döngető félelfre.
– Ailea biztosan itthon van – kiáltotta a szomszédasszony. – Öt
perce sincs, hogy az ablakban láttam.
Tanis végül kinyitotta az ajtót és belépett a házba. Még mielőtt
szeme hozzászokott volna a félhomályhoz, már tudta, hogy baj van.
Arra számított, hogy a bába izgatottan siet majd elő az egyik hátsó
szobából, hogy elmondja, megoldotta Xenoth halálának rejtélyét.
Ehelyett a halál szagát érezte.
Az idős asszony a kandalló előtt feküdt, a hátán, saját vérének
tócsájában. Kerek szeme – az emberi szem, melyet sosem szégyellt –
vakon meredt a gerendás mennyezetre. Több tucat apró festmény
volt szerteszórva a szobában. Tanis észrevette, hogy Ailea még meg
tudott mozdulni a halálos csapást követően: széles vércsík húzódott a
bejárati ajtótól a kandalló előtt leterített szőnyegig. Ruhájának egyik
ujja felcsúszott könyöke fölé, halványlila szoknyája pedig kissé
felgyűrődött, látni engedve karcsú lábikráját és térdét. Ailea másik
kezében két kisgyermeket ábrázoló képet szorongatott.
Tanisnak még arra sem volt ereje, hogy felkiáltson. Azon vette
észre magát, hogy az elf asszony apró teste mellett térdel, nem
törődve a vérrel, amely eláztatta lábszárvédőjét és mokaszinját. Ailea
szoknyáját vércsíkok csúfították. Azon kapta magát, hogy
reménytelenül próbálja letörölni, és csak még jobban elmázolja a
vért. Megérintette a bába arcát, azt remélve, hogy tenyerén talán
megérzi az asszony leheletét. Az elf teste azonban jóllehet meleg
volt, már elnehezült a haláltól.
Az ifjú ujjai vértől vöröslöttek. Sarkára ült, szíve elszorult a
bánattól és a dühtől.
Hirtelen arra lett figyelmes, hogy valaki már jó ideje döngeti az
ajtót, ami abban a pillanatban kivágódott mögötte. Tanis megfordult
és szembenézett a jövevénnyel.
– Hatalmas Reorx! – kiáltott fel Kova. – Ailea!

Félúton Ailea házához, Kova elvegyült az elfek tengerében és

szem elől tévesztette Miralt. Ám arra gondolva, hogy egy magas elf
több eséllyel verekszi magát keresztül a tömegen, mint egy négy láb
magas hegyi törpe, továbbindult, anélkül, hogy tovább keresgélte
volna.
Miral akkor érte be, amikor először bekopogott Ailea ajtaján. Úgy
tűnt, a mágus kifulladt.
Kova nem törődött vele. Ehelyett dörömbölni kezdett az ajtón.
Végül benyitott, meglátta Tanis könnyáztatta arcát felé fordulni,
majd felkiáltott a félelf mögötti alak láttán…
…Aztán Kova felnézett a kandallópárkányra vérrel felírt szavakra,
melyek már kezdtek megbarnulni, ahogy a vér száradt. – Ailea –
szólt az üzenet –, sajnálom.
 – Halljátok hát az ítéletet, amelyet meg kell hoznom – szólalt meg
később a Szóló a Nap Tornyának szószékéről. Több száz elf
tolongott a bejáratnál, akiket a közelgő Kentommen vonzott ide,
habár a központi terembe csak a nemesek tehették be a lábukat,
amikor a Szóló udvart tartott. A háttérben folyamatos duruzsolás
hallatszott.
– A Testvérgyilkos Háborúk óta elf nem ontotta elf vérét,
Tanthalas – mondta Solostaran –, és nem csak udvarunk régi és
hűséges szolgájának elvesztését fájlaljuk, hanem megsiratjuk a békét
is, amelyet e város oly sokáig élvezhetett.
– Ám mielőtt meggyászolnánk a halottat, az, ki fejünkre idézte az
árnyat, ugyanannak a sötétségnek kell, hogy alávesse magát. Ezért
állsz előttem, Tanthalas, Félelf. Megvádoltak Eld Ailea bába
meggyilkolásával.
– Valószínűleg ő ölte meg Lord Xenoth-t is – motyogta a
szószéktől jobbra álló Litanas.
– Ebben a bűncselekményben, bölcsességemnél fogva bűnösnek
találtalak – csendült Solostaran hangja.
Tanis, aki még mindig ugyanazt a véráztatta ruhát viselte, ami
akkor volt rajta, amikor a palotaőrök elhozták Ailea házától,
összerezzent, de tartotta magát. Mély morgást hallott a háta mögül és
tudta, hogy Kova az.
– Így tehát kihirdetem, hogy téged, Tanthalas Félelf, száműzünk
Qualinesti minden földjéről, és hogy az ország lakói elkerülnek majd,
mintha sosem léteztél volna, nehogy ők maguk is hasonló
büntetésben részesüljenek.
Tanis megszédült. A halál könnyebb lenne, futott át az agyán.
Qualinost elhagyásának gondolatára sajogni kezdett a szíve, mintha
tőrt döftek volna belé. Annak ellenére, hogy mindig is vágyott arra,
hogy körbeutazza Krynnt, úgy gondolta, hogy mindig visszatérhet
majd az elf fővárosba.
 Tyresian zord, diadalittas pillantást vetett a Félelfre a Szóló szavai
hallatán.
– Tanthalas, elfogadod-e az ítéletet? – kérdezte Solostaran.
Tanis válaszra nyitotta a száját, bár fogalma sem volt, miféle
szavakat is fog mondani, amikor az egyik mellette álló őr megbotlott
és Tanis meglepetten pislogott Kovára, aki mérgesen a pódium elé
csörtetett.
– Nem tudom, hogy ő elfogadja-e vagy sem – méltatlankodott
csípőre tett kézzel, bár szeme szomorú volt. – De Reorxra, azt tudom,
hogy én nem fogom eltűrni!
A szószék körül állók döbbenten bámultak a törpére. Kova
hirtelen fájdalmasan tudatára ébredt a rá meredő mandulavágású
szempárokra, köztük az uralkodóéra. Bármelyik percben kirakhatják
a szűrömet a városból, és akkor egyáltalán nem tudok segíteni a
félelfnek, gondolta Kova. Hirtelen eszébe jutott Eld Ailea, és
rádöbbent, így, hogy a bába halott, Tanist pedig száműzik, immáron
kevés oka marad arra, hogy Qualinostban maradjon.
Megrázta a fejét és összeszedte a gondolatait. Ailea bizonyára
megértené, ha most inkább azzal foglalkozik, hogy megvédelmezi
Tanthalast, a bába kedvencét. Később, amikor egymaga lesz, majd
megsiratja az idős asszonyt. Tanisnak azonban most volt rá szüksége.
– Nézd, Szóló – kezdte morajló hangon Kova, mielőtt még az
uralkodó megszólalhatott volna. – Szemmel láthatóan mindent
meghallgattál, amit ezek az elf lordok a történtekről mondtak –
legalábbis, amit arról mondtak, ami szerintük történt. Emlékezz
azonban, hogy nincsenek szemtanúk. Egyetlen tanú sincs.
– Ennek ellenére ezek a nemesek gyorsan megvádolták Tanist
ezzel a sötét gaztettel – folytatta Kova. – Másokra is tudok gondolni,
akik ugyanannyira – ha nem inkább – gyanúsíthatóak, mint a félelf,
aki az utóbbi pár hétben megszerette Aileát.
– Megszerette! – horkantott fel Tyresian. – Színlelte!
 – Te pedig, Lord Tyresian, egyike vagy a legfőbb
gyanúsítottjaimnak! – harsogta a törpe az elf lordra mutatva.
– Lehetetlen! – hitetlenkedett Tyresian. – Porthiost őriztem a
Ligetben, amikor az öregasszonyt megölték.
Kova egy pillanatra megzavarodott. Aztán tovább folytatta.
– Itt van még a levél kérdése. Eld Ailea meggyilkolása feltehetően
kapcsolatban áll Lord Xenoth halálával. A bába rájött a rejtélyes
halál nyitjára, és ennek eredményeképpen valaki megölte. Tehát
akkor miért címezte volna a levelet nekem és Tanthalasnak, hogyha
bizonyítéka volt rá, hogy Tanis kapcsolatban áll Xenoth halálával?
A Szóló szemmel láthatóan hajlamos volt arra, hogy engedje
beszélni a törpét, annak ellenére, hogy Kova megsértette az udvari
etikett szabályait.
– A levél azonban nincs meg, Tűzkovács Mester – szállt vitába
Solostaran. – Rajtad kívül senki más nem látta. Miral mágus csak azt
hallotta, amit te felolvastál, a gyermek, Fionia túl fiatal még ahhoz,
hogy olvasni tudjon, Tanis pedig, aki szintén állítja, hogy látta, a
legfőbb gyanúsított. Továbbá pedig Tanthalason kívül senki mást
nem láttak a házba belépni vagy onnan távozni, mielőtt te és Miral
megérkeztetek. Végül pedig, vajon ki kérne bocsánatot a gyilkos
Aileától, ha nem olyasvalaki volt, aki közel állt hozzá?
– Én… – Kova hangja elakadt. – Bevallom, nem tudom, Szóló.
Mindössze annyit tudok, hogy a mese, amelyet a bizonyíték próbál
az ügy köré szőni, nem lehet igaz.
Egy ránc jelent meg a Szóló homlokán; arcán tanácstalanság
kifejezése villant fel, és talán némi remény is.
– Minden tiszteletem a tiéd, Szóló, de ez nevetséges – ellenkezett
Tyresian. Hangja halk volt, ám szeme villogott. – Mióta kérdőjelezi
meg egy egyszerű kovács, ráadásul egy törpe, az udvar bölcsességét?
A Szóló feltartotta a kezét.
– Tűzkovács Mester mindig is kötetlenül beszélhetett velem –
tiltakozott szelíden. Ebben a pillanatban Kova meglátta, hogy
menynyire fáradtnak és öregnek is látszik az uralkodó. – Kérlek –
intett Solostaran a kovács felé, jelezve, hogy folytassa beszédét.
– Mindössze azt mondom, Szóló – jelentette ki nyersen a törpe –,
talán megkellene engedni, hogy Tanis is elmondhassa a maga
történetét.
– Azt már hallottuk – csattant fel Tyresian. – És nevetséges volt.
„Mire megérkeztem, már halott volt.” Akkor miért volt friss a kezén
a vér? És miért nem láttak a szomszédok senki mást be- vagy
kimenni Tanison kívül? Logikusan végiggondolva mindössze öt
perce volt, amely idő alatt a bába meghalhatott, és ez idő alatt
egyedül Tanis lépett be a házba. Azt akarja elhitetni velünk, hogy…
– Elég! – parancsolta a Szóló érces hangon.
Tyresian hirtelen elhallgatott.
– Attól tartok, van némi igazság Tyresian szavaiban, Kova –
sajnálkozott Solostaran, visszafordulva a törpe felé. – Hallottuk
Tanis történetét, és nem sok olyasmi van benne, ami felmenthetné a
vád alól.
Kova azonban még nem fejezte be.
– Olyan biztos, mint a hosszú szakállam, hogy különös dolgok
történnek itt, Szóló, és szerintem ezt te sem vitathatod. Megeshet,
hogy ha kap némi időt, Tanis talán végiggondolhatja az eseményeket
és bebizonyíthatja ártatlanságát. Most úgy tűnik, mintha mindenki
eltökélte volna magát. Szerintem viszont megérdemli, hogy kapjon
még egy esélyt.
Kova olyan hajthatatlan tudott lenni, mint egy öszvér, mikor
éppen olyan hangulatban volt. A Szóló megfontolta a törpe szavait,
majd mosoly suhant át ajkán.
– Mint mindig, az udvar bölcsessége elhalványul a te páratlan
észjárásod előtt, Tűzkovács Mester. Megfogadom a tanácsodat.
Tyresian dühösnek látszott, de a Szóló ügyet sem vetett rá.
– Tanthalas – mondta ismét hivatalos hanghordozásban, habár
szavaiból ezúttal hiányzott a hidegség. – Három napot kapsz rá, hogy
bizonyítékot lelj arra, hogy nem a te kezed követte el eme gaztettet,
Eld Ailea meggyilkolását. Ha a harmadik napon napnyugtáig nem
győzöd meg az udvart ártatlanságodról, akkor a kihirdetett büntetés
érvénybe lép és örökké száműzünk Qualinesti földjéről.
– A félelf veszélyes! – ellenkezett Tyresian. – Egyre többen
érkeznek a Kentommen-re. A szertartás három nap múlva kezdetét
veszi. És ha újabb gyilkosság történik? Hány elfnek kell még
meghalnia ahhoz, hogy a Szóló szembenézzen a tényekkel?
Solostaran komoran nézett körbe a teremben. Gilthanas, Litanas
és Ulthen arcán ugyanaz a kínos kifejezés ült.
– Van még valakinek valami mondanivalója? – kérdezte.
Litanasnak hirtelen mintha eszébe ötlött volna, hogy immáron ő a
Szóló tanácsadója. Előrelépett.
– Egyetértek abban, hogy adjuk meg a lehetőséget Tanisnak arra,
hogy bebizonyítsa ártatlanságát, de úgy tűnik, némi aggodalom ütötte
fel a fejét a nemesek között azzal kapcsolatban, hogy vajon tényleg
tanácsos-e egy gyilkossággal vádolt személynek engedélyezni, hogy
szabadon járjon Qualinost utcáin.
– „Némi aggodalom?” – horkant fel Tyresian. – Az enyhe
kifejezés!
– A tanácsadómé a szó, Lord Tyresian – szólt közbe a Szóló. –
Folytasd, Lord Litanas.
Litanas kihúzta magát, barna szemét egyenesen az elf lordra
szegezte.
– Esetleg a következőt tudnám javasolni: Zárjuk el Tanthalast a
lakosztályában három napra, és egy őr vigyázza az ajtaját.
Engedélyezzük barátjának, Tűzkovács Kovának, hogy a félelf
ártatlansága mellett szóló bizonyítékot gyűjtsön. A harmadik nap
végén – rögtön a Kentommen után – találkozzunk Kovával, hogy
megbeszéljük a helyzetet.
A Szóló komoran bólintott, ám zöld szemében mintha hála csillant
volna.
 – Van valami egyéb ötlet?
Senki nem szólalt meg.
– Akkor úgy lesz, ahogyan tanácsadóm, Lord Litanas javasolta.
– Íme a bölcsesség, amelyet szóltam! – fejezte be. Ezekkel az ősi
szavakkal berekesztette az ülést. Még egy utolsó pillantást vetett
Tanisra és Kovára, aztán elhagyta a termet, köpenye lebegett
mögötte.
Ahogy Kova Tanishoz lépett, látta, hogy Miral beszélget vele.
– Remélem Tanis, sikerül hasznot húznod az időből, amit a törpe
nyert a számodra, de attól tartok, bonyolult feladat lesz – jegyezte
meg a mágus szomorú arccal.
– Szóval akkor azt hiszed, hogy én tettem? – kérdezte az ifjú.
– Nem, szerintem, nem te tetted. Ám az ellened szóló
bizonyítékok kétségtelenek. – Miral megcsóválta a fejét. – Szólj, ha
segítségre van szükséged, Tanis. Segíteni foglak, ahogy csak tőlem
telik. A mágus sarkon fordult, majd szaporán távozott a teremből.
Gilthanas és egy másik őr lépett előre, hogy a félelfet a
lakosztályába kísérjék.
Kova dühösen nézett mindkettőre, de meglepődve vette észre,
hogy mindössze szomorúság ül a fiatal elf lord arcán.
– Az öreg bába nem érdemelte meg a halált – szólalt meg szelíden
Gilthanas.
– Tudom – helyeselt Tanis. – Nem én öltem meg.
– Ő hozott világra engem, Lauranát és Porthiost is – mondta
Gilthanas, majd mélyet sóhajtott. – Tanis, a józan ész azt súgja,
egyedül te ölhetted meg Eld Aileát. A lelkem azonban reménykedik,
hogy felmentést nyersz majd, hogy megóvd ezzel apám szívét.
– Örülnék, ha be tudnád bizonyítani az ártatlanságodat – tette
hozzá egyszerűen. Gilthanas kiseperte aranyszőke haját zöld
szeméből. Alacsonynak látszott a fekete egyenruhában. – De tőlem
ne számíts semmiféle segítségre. Nem segíthetek. És ha bármilyen
újabb rossz cselekedettel próbálkoznál… – Megérintette a fekete
ujjasán lévő ezüst emblémát, melyen a Fa és a Nap volt, a város és az
őrség jelképei. – Kénytelen leszek megállítani.
Kova felhorkantott. Ez sokat segített. Tanis azonban látszólag
megértette, mert bólintott, mire az őr a másik oldalára állt. Az ifjú
lecsatolta kardját és átadta Kovának.
Gilthanas és az őr elvezették a törpe barátját.
 25. fejezet

Nyomok után kutatva

K ét nappal később, kora délután, Kova Qualinost utcáit rótta,

nekikeseredve, amiért nem tudott bizonyítékot gyűjteni, és
azon morfondírozott, vajon hogy szedjen össze az Eld
Ailea halálára vonatkozó nyomokat, amikor fogalma sincs, miért
ölték meg. Mindenkivel beszélt már, aki esetleg tudhatott valamit,
Ailea szomszédaitól kezdve egészen azokig az asszonyokig, akiknek
nemrég segített a szülésben. Megállt a Toronynál, átadta
Solostarannak a kész medált és elbeszélgetett pár elffel.
– A levél szerint Ailea megtudott valamit Xenoth halálával
kapcsolatban – tűnődött, miközben leült a vásártér szélén.
A vásár, ami mindig is szín- és hangkavalkád volt, a mai napon
még túláradóbbnak tűnt. Még soha nem látott ilyen tarka ruhákba
öltözött elfeket, mint ma, Porthios szertartásának napján. Az elfek
rendszerint szolid, földszínű ruhákat viseltek. A mai délutánon
azonban rózsaszín, kék és bíbor ruhaköltemények úsztak el a törpe
szeme előtt, és több elf is állat- vagy madárálarcot viselt. Az
ünneplők mulatságára egyikük fának öltözve táncolt – sötétbarna
bőrruhát viselt, fejére barna vászonzsákot húzott, melybe lyukakat
vágott a szemének, kinyújtott kezében nyárfaágat tartott. Egy másik
elf fehér tollakat erősített fejéhez és karjához, és fehér
bagolymaszkot viselt. Egy harmadik, sötétzöld sárkányjelmezt viselő
elf a Kith-Kanan mozaikon ugrándozott – társai legnagyobb örömére,
ugyanis már évezredek óta nem láttak sárkányt Krynnen, már ha
valaha is léteztek egyáltalán.
 Az, hogy Porthios ifjúból felnőtté válik, látszólag okot
szolgáltatott a Qualinestiben élők számára, hogy úgy viselkedjenek,
mint a gyerekek, és ők kihasználták ezt a helyzetet.
Most az egyszer a qualinesti elfek félretettek valamennyit
tartózkodásukból, és habár még mindig nem értek nyomába egy
törpe Teljes Szakáll Nap szenvedélyének, azért már közel jártak
hozzá.
Mennyire élvezte volna Ailea az ünnepséget, gondolta szomorúan
Kova. Aztán gondolatait ismét az őt foglalkoztató kérdésre
összpontosította.
– Vajon kinek mondhatta el? – motyogta, visszaemlékezve reggeli
kutatására. – A szomszédja azt mondta, hogy egész délelőtt otthon
volt, és rajtam és Tanison kívül senki mást nem látott a házba
belépni.
– De Ailea akkor is biztosan beszélt valakivel – tette hozzá.
Orrát sülő kolbász és forró quith-pa illata ütötte meg, és a törpe
beállt egy falatozó előtti sorba négy elf mögé. Továbbra is
motyogott, ami, tekintve a karneváli hangulatot, szemmel láthatóan
nem zavarta az elfeket.
Mi van akkor, ha kiderített valamit Tyresianról, valamit, amiről
Xenoth-nak is tudomása volt? Az idős elf lord már évszázadok óta az
udvarban élt; bizonyára óriási mennyiségű információ birtokában
volt, amelynek egy része jobb lett volna, ha titokban marad.
– Tyresian ugyanazon indítékból ölte meg Aileát, mint ami miatt
végzett Lord Xenoth-tal – mormolta. Azt kívánta, bárcsak
beszélhetne Tanisszal, ám a félelf a palotába, saját lakosztályába volt
bezárva.
A kovács végül sorra került és kifizette az árust, majd
továbbindult, jókora falatot harapva a zsíros kolbászból és a
kenyérből. Az ebéd azonban ízetlenné vált, amikor ráeszmélt, hogy
azt kell tennie, amihez a legkevésbé van kedve: vissza kell mennie
Eld Ailea házába, hogy nyomok után kutasson.
 Percekkel később már a bába háza előtt állt, fel sem figyelve a
körülötte örvénylő éneklő, jelmezbe öltözött elfekre. Egy fekete
egyenruhás őr állt a bejárati ajtónak támaszkodva, és úgy tűnt, hogy
feladata komorsága ellenére is megérintette a karnevál hangulata.
Szúrós szemmel nézett Kovára, amikor a törpe lelépett a járdáról és a
leredőnyözött ablak előtt álló fehér petúniaágyás felé tartott. A
növények nem sérültek meg, és mikor Kova félrehajtotta a fehér,
trombitaalakú virágokat, nem látott lábnyomot a termékeny talajban.
A másik utcára néző ablak a második szinten volt. Ahhoz valaki
nyakába kellett volna másznia az illető elfnek, hogy elérje.
Kova hirtelen tudatára ébredt, milyen képtelenség is a
nyomkeresése.
– Mintha valaki fényes nappal az ablakon keresztül mászott volna
be, mikor egy karnyújtásnyira volt tőle a nyitott ajtó – jegyezte meg
halkan. – Kova, te fakilincs!
Felkelt és leseperte térdéről a fűszálakat. Az éles vonású,
Gilthanasnál alig idősebb őr, még mindig őt figyelte. Kovának
eszébe ötlött, hogy a szőke őr még nem igazoltatta.
– Járt valaki a házban a haláleset óta? – tudakolta a törpe.
Az őr a fejét rázta.
– A Szóló azt mondta, senki sem jöhet a ház közelébe, vagy léphet
be rajtad kívül, Tűzkovács Mester.
Kova melegséget érzett az uralkodó iránt.
– Vannak még őrök? – kérdezte.
– Egy a hátsó ajtónál. Odabenn senki.
A törpe eloldalazott a fal mellett és a ház háta mögé pillantott. Az
őr a hátsó verandán ülve egy paradicsomot majszolt, ami kétségkívül
Ailea kertjéből származott. Amikor meglátta Kovát, talpra ugrott. A
törpe azonban egy szót sem szólt; szerinte az őr ugyanúgy tudja
vigyázni az ajtót ülve, mint állva, és Ailea bizonyára örült volna, ha
valaki a kertje termését élvezi, amire neki többé nincs szüksége.
 A törpe hátrált pár lépést. A ház mindössze egy szoba széles volt.
A földszinten csupán az előszoba, mögötte pedig az ablaktalan
konyha helyezkedett el, melyből csupán egy kicsiny hátsó ajtó nyílt a
gyógyfüves kertre. A kandalló a lenti helyiségek között állt, felfűtve
mind az előszobát, mind a konyhát. A kovács úgy gondolta, hogy
Ailea szobája odafenn van, habár látni sosem látta.
Az őr nem tartóztatta fel Kovát, aki körbement és a hátsó ajtóhoz
lépett. Aileát ismerve, ez is nyitva állt. A törpe mély levegőt vett és
belépett a konyhába.
Ailea jelenléte még mindig erősen érezhető volt odabenn. A fal
melletti kredencet cserépedényekbe tett szárított gyümölcsök és
savanyúságok borították. Kovának eszébe jutott, hogy Tanisnak
mennyire le kellett hajolnia az alacsony mennyezetű helyiségben,
óvatosan elkerülve a gerendákról lógó metélőhagyma-, zsálya- és
bazsalikom-füzéreket. Az illat ellenállhatatlanul Aileára emlékeztette
Kovát. A törpét elöntötte a düh.
Állkapcsát megfeszítve ment keresztül a konyhán, amely a
Tanisszal és a bábával közösen elköltött vidám ebédekre
emlékeztette, majd áhítattal lépett az előszobába.
A szobát nem takarították ki azóta, hogy elvitték a bába holttestét.
A vérfolt még mindig ott húzódott az ajtó és a kandalló között. A
gyermekekről készült képek szanaszét szórva hevertek a földön. Az
asztalt azonban felállították, és rajta az a kép állt, amelyet Eld Ailea
szorongatott, mikor Tanis rátalált.
Kova átlépett a barnás folt felett és a kép után nyúlt. Ailea ügyes
kezemunkája volt, és két gyermeket ábrázolt, melyek közül az egyik
még csecsemő volt, és mindketten szőkék és zöld szeműek voltak. A
csecsemő szeme tágra nyílt és őszinte volt, a másik gyermeké
azonban mélyen ülő és komoly.
– Vajon kik lehetnek? – mormolta Kova. Ailea sosem jelölte meg
a portrékat; fejből tudta, melyik kit ábrázol, bár több száz kép
sorakozott a szűk szobában. Kova visszatette a képet az asztalra.
 Úgy gondolta, még akkor sem ismerné fel a nyomot, hogyha az
karddal a kezében szökkenne elé és párbajra hívná. Pillantása
festményről festményre vándorolt, emlékébe idézte, hogyan nézett ki
a ház, amikor Ailea még élt, és olyasvalamit keresett, ami nem illett
bele a szoba lakályosságába. Végül fáradtan megrázta a fejét és
felment a kőlépcsőn a második emeletre.
Ahogy a legtöbb személy esetében, Ailea hálószobája is többet
árult el lakója egyéniségéről, mint azok a helyiségek, amiket bárki
láthatott. Az emeleti szoba levendulától illatozott; a jó illatú gyógyfű
csokrokban, szürke szalagokkal átkötve hevert a bába
fésülködőasztalán, teknőspáncélból készült hajkeféje és
ezüstberakásos fésűi mellett, amelyek különleges alkalmakkor
szorosan tartották hajfonatát. Fekete vaskampók, Kova ajándékai
tartották gazdagon hímzett rakott szoknyáit: lilákat, pirosakat,
zöldeket és fényes sárgákat. Egy közeli asztalon egy új, vajszínű ing
hevert, mely Kova kék és zöld ingjeinek volt a legújabb párja.
Mellette egy gombolyag barna hímzőcérna és tű várakozott.
A szoba közepén egy nagy derékalj terpeszkedett lila és zöld
ágytakaróval letakarva, míg a kandalló melletti alkóvban egy kisebb
fekhely kapott helyet. A kandalló előtt egy ősrégi, lehorzsolt és
rovátkákkal teli, ám kifényesített hintaszék állt. Belépett az alkóvba
és meglátta a fekhely fejénél és lábánál álló lámpákat, a kandallón
lévő üstöt, és a vastag halmokba rakott lepedőket, takarókat és
pólyákat a közeli éjjeliszekrényen. A mennyezetbe vert hosszú
vashorogról egy bölcső lógott. Kova rájött, hogy ez volt az az alkóv,
ahol oly sok elf asszony hozta világra gyermekét.
Több órával később, mikor már kezdtek megnyúlni a késő
délutáni árnyak, Kova végzett Ailea magánfeljegyzéseinek
átvizsgálásával, miközben úgy érezte magát, mint egy tolvaj. A
legtöbb pergamen szülésekre vonatkozott, vagy olyan,
gyógyfüvekből készült orvosságokra, amik hatásosnak bizonyultak
bizonyos betegségek gyógyításakor. A derékalj mellett álló
nyolcfiókos szekrény átvizsgálása semmi olyannal nem szolgált, ami
Kova meglátása szerint kapcsolatban lehetett volna a bűnténnyel.
Aztán észrevette a fiókos szekrény tetején a finom ezüst- és
aranykeretbe foglalt képet. A keret oldala fényesre csiszolódott,
mintha a kép tulajdonosa gyakran állt volna itt a festményt
nézegetve. A törpe megérintette vastag ujjával. A festék régi volt és
elhalványult, Kova tudta, hogy az még nála is idősebb. Egy fiatal,
törékeny elfet ábrázolt, akinek szeme zöld, arca macskaszerű volt, és
egy idős, szögletes állkapcsú ember mellett állt, aki ruházata alapján
földművesnek látszott. A háttérben egy takaros, ám kicsi házikó állt,
az előtte futó utat fehér petúnia övezte. A két alak egymás kezét
fogta, az arcukon ülő kifejezés pedig egyszerre tükrözött nagy
megelégedettséget és szomorúságot.
Kova hirtelen úgy érezte magát, mintha egy ablakon keresztül
lesne bele valakinek a magánéletébe, így aztán visszatette a képet a
szekrény tetejére, majd az ágyat megkerülve fürgén a lépcsőhöz
lépett. Itt semmi olyasmi nem volt, ami akár a legkisebb nyomot is
rejtette volna Lord Xenoth-tal kapcsolatban.
Odakint már szürkület borította az utcát, mire Kova leért és
ismételten kezébe vette azt a képet, amit Ailea a halálakor
szorongatott. Nem Tanis portréja volt, azt Kova megtalálta odafenn,
a derékalj melletti asztalkán. A képet a kezében tartva emlékeztette
magát, hogy egy kicsit még mindig gyenge az életét veszélyeztető
támadás után – habár tényleg csak egy kicsit –, így hát kényelembe
helyezkedett a kandalló egyik oldalán álló kárpitozott széken. Lábát
feltette egy zsámolyra, s felváltva a képre, illetve a játék vörösbegyre
nézve hagyta, hogy elkalandozzanak a gondolatai.
Két éjszakával ezelőtt arra ért haza, hogy a játékkatonákon kívül
semmi más nem maradt a faragott játékokból. Az asztal közepén
azonban Fionia otthagyott neki egy kötszertől bolyhos rózsakvarcot,
amin egy gyanúsan lekvárra emlékeztető piszokfolt virított.
 Mit is mondott a gyermek? – Ailea izgatott volt. Folyton azt
hajtogatta, „Most már minden világos. A sebhely. A „T”. A levegő.
Most már értem.”
– A sebhely. A „T”. A levegő. – Kova mélyebbre fúrta magát a
széken és a festményre bámult. – A sebhely. A „T”. A levegő –
mormolta. – A levegő.
Kova hirtelen talpra ugrott egy „Reorx!” kiáltás kíséretében, mire
mindkét őr csörömpölve rontott be a bejárati, illetve a hátsó ajtón. Az
őrök azt látták, hogy a törpe egy festményt ölelgetve azt énekli:
– A levegő, a levegő, a levegő!

A Tanis lakosztályát vigyázó palotaőr azonban hajthatatlan volt.

Senkinek nem engedélyezték, hogy belépjen a félelfhez. Még maga
az őr is csak akkor látta, mikor egy konyhai kisegítő ételt hozott neki
és elvitte a mosatlan edényeket, bár az ifjú rendszerint ilyenkor is a
szoba hátuljában maradt, ahol nem lehetett látni őt.
– Hogyan gyűjtsek bizonyítékot, hogyha nem beszélhetek róla
Tanisszal? – követelte a törpe, a festményt az őr arca előtt lóbálva.
– Nos?
Az őr, aki csaknem olyan idős volt, mint Porthios,
megingathatatlan maradt.
– A Szóló meghagyta, hogy senki nem léphet be hozzá –
ismételte.
– Arra nem gondolt, hogy engem is kizárj, te ostoba!
Az őr arca még makacsabbá vált.
– Akkor menj és beszélj a Szólóval.
– Fogok is! – fogadkozott Kova. – És visszajövök!
Ám a Toronyban, a Szóló várószobájában sem járt nagyobb
szerencsével.
– A Szóló visszavonult – magyarázta az egyik őr –, hogy
meditáljon és imádkozzon, ami a Kentommen szertartás része.
Egyetlen látogatót sem fogad, hacsak nincs válsághelyzet. Ha most
félbeszakítjuk, az a Kentommen végét jelentheti.
A törpe mérgében gyakorlatilag a földhöz vágta a festményt.
– Ez most válsághelyzet! Reorxra mondom, válságban vagyok!
Most pedig nyisd ki azt az ajtót. – Fenyegetően indult meg az őrök
felé…
És hirtelen azon kapta magát, hogy két rövidkarddal néz szembe,
amelyet két komor arcú őr szegezett neki.
– Sajnálom, Tűzkovács Mester – mondta az egyikük.
Kova elkeseredetten emelte fel a kezét.
– És most mi lesz? – Visszabaktatott a folyosón. – Ti, elfek és a ti
hagyományaitok! – kiáltotta vissza.
Visszament a palotába. Ott aztán keresett egy helyet a lépcsőn,
hogy a gondolataiba merüljön. Egyedül Solostaran parancsolhatta
volna meg a palotaőröknek, hogy engedjék be Tanis szobájába. Ám ő
elvonult, és Kova úgy vélte, így is marad, hacsak nem támadják meg
minotauruszok a várost, vagy nem történik valami hasonló horderejű
dolog.
Porthios, aki valószínűleg amúgy sem segített volna neki, őrizet
alatt állt a Ligetben, akit egy újabb Összeomlásig szintén nem
lehetett megzavarni. Gilthanas megfogadta, hogy semmilyen módon
nem segít Tanisnak és Laurana már több mint egy hónapja nem
váltott egyetlen barátságos szót sem vele.
Kova felsóhajtott. Micsoda kiváló választéka a segítő kezeknek.
Már nem először tűnődött el rajta, hogy talán el kellene költöznie
valahová máshová, oda, ahol a sör nem vízízű és a bortól nem lesz
virágillata.
Talán egy olyan helyre, mint Vigasz.
A törpe azonban félreseperte ezt a gondolatot és még egyszer
számba vette a jelölteket. Ha Gilthanas egyáltalán hajlandó lenne
meghallgatni az ötletét, minden bizonnyal akkora riadót fújna, hogy
egy jó ideig elriasztaná a gyilkost – valószínűleg addig, míg Tanist el
nem űzik. Ami egyáltalán nem válna a félelf javára.
Ami annyit tesz, hogy csupán egyvalaki maradt…
– Laurana, beszélnem kell veled! – kiáltotta Kova a zárt ajtón
keresztül.
– Menj el, Tűzkovács Mester! – hangzott a durcás válasz.
– Tanisról van szó.
Szünet. Aztán ugyanaz a hang hallatszott, jóllehet most már
kevésbé volt morózus.
– Nem akarok Tanisról hallani!
– Remek! – zsémbelődött Kova. – Hagyjam tehát, hogy
meghaljon anélkül, hogy még egyszer, utoljára beszélt volna veled.
Majd értesítelek a temetés időpontjáról. Már ha el akarsz jönni
egyáltalán. – Lábával dobogni kezdett a márványpadlón, először
hangosan, majd egyre halkabban.
Az ajtó kivágódott.
– Várj, Kova! – kiáltotta Laurana kirontva a folyosóra, és
elviharzott a törpe mellett.
– Gondoltam, ez talán működni fog – sóhajtott elégedetten Kova
az ajtó mellől. Belépett Laurana lakosztályába.
A hercegnő megperdült és szembenézett a törpével, majd büszkén
visszatért apró szalonjába, amely a palota lakosztályaihoz tartozott;
egy kandalló és egy kis asztalka állt benne, valamint két háttámlás
szék, melyek egyikébe a törpe már bele is telepedett. Laurana
becsapta maga mögött az ajtót.
A morcos tekintetet azonban rövidesen a zavar váltotta fel, amikor
Kova nagy vonalakban felvázolta, amit kiderített.
– És aztán rájöttem: „az örökös”! – fejezte be a törpe. A hercegnő
azonban még mindig zavartnak tűnt.
– A levegő?
 – Az örökös1 – javította ki Kova. – Ezt mondta Ailea. A kezében
tartott kép Gilthanast és Porthiost ábrázolja. A gyilkos, aki biztos
vagyok benne, hogy végzett Lord Xenoth-tal is, meg akarja ölni a
Szóló örökösét, Porthiost.
Ha valami nagyszerű válaszra várt, akkor csalódnia kellett.
Laurana csak ült, halványsárga köpenyének szélét cirógatva, amelyet
köntösére kapott fel.
– De mi mindannyian az örökösei vagyunk! – ellenkezett. – Én,
Gilthanas és Porthios. Melyikőnk?
Kova hátradőlt. Mindvégig Porthiosszal gondolkodott. Miért ne
jöhetne szóba Gilthanas és Laurana is? Az a valaki, aki fel akar jutni
a ranglétrán, hogy maga váljék Szólóvá, őket is el kell, hogy tegye
láb alól. Hiányoztak még ugyan egyes részei a kirakójátéknak, de
még mindig volt rá egy napja, hogy felfedje a gyilkost, mielőtt a
Szóló fogadalmát betartva száműzné Tanist.
Egy újabb gondolat jutott eszébe.
– Mi lenne a legalkalmasabb időpont arra, hogy meggyilkolja
Porthiost, mint a saját Kentommen-je? – kérdezte.
– Mi lenne a legalkalmasabb időpont arra, hogy meggyilkolja
mindannyiunkat? – tette fel az ésszerű kérdést Laurana. –
Mindannyian ott leszünk a Toronyban. De miért, Kova? És különben
is, a gyanúsított nem lehet elf. Mi nem teszünk ilyesmit.
Elfordult a törpétől és a tűzbe meredt. Kova pár percig csak ült, a
hercegnőt nézve.
– Ó, kislány, olyan keveset láttál még a világból.
Laurana azonban, aki még mindig tiltakozott, idegességében fel-
alá kezdett járkálni.
– Azt akarod, hogy juttassalak keresztül az őrszemeken, hogy
beszélhess apámmal. De nincs elég bizonyítékod ahhoz, hogy
felhatalmazzon rá, hogy félbeszakítsam a Szólót és érvénytelenítsem
1
Ez egy angol szójáték. Az angolban az „air” (levegő) és az „heir” (örökös)
szavak kiejtése megegyezik; innen adódik a félreértés – a ford. meg).
a Kentommen szertartást – sorolta hevesen. – Az egyedüli
bizonyítékod puszta találgatás arra vonatkozóan, hogy mire gondolt
Eld Ailea mielőtt meghalt.
– Hát nem érted? – harsogta a törpe. – „Az örökös!” És az örökös
portréját tartotta a kezében!
– Ha megparancsolom az őröknek, hogy engedjenek be, és
kiderül, hogy mindez csak egy idős bába fantáziálása… – Hangja
elakadt, arca elsápadt. – De ha mégsem teszem, és valami baj
történik… – A székre rogyott. – Túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy
ilyesfajta döntéseket hozzak! – panaszolta.
Kova csak nézte őt, közben rádöbbent, hogy amit most lát, az egy
elkényeztetett kislány nővé érése – már ha Laurana engedi kimutatni.
A hercegnő talpra ugrott és tovább rótta a köröket a szobájában.
– Miért, Kova? – kérdezte újra. – Miért akarná valaki megölni a
Szóló örököseit? Nem mintha egy percig is hinnék neked – tette
hozzá gyorsan.
– Kapzsiság – találgatott Kova. – Bosszú. Őrület. Viszonzatlan
szerelem. Tudod, ez nem olyasfajta terv, amit az ember egyik napról
a másikra főz ki. Szerintem a gyilkos már évek óta tervezgeti.
– Nos, akkor… – Laurana hangja ismét elakadt. – Akkor
bizonyára olyasvalakiről van szó, akit ismerünk.
– Nyilvánvalóan – csattant fel Kova. – Miért, mit gondoltál?
Egy hosszú pillanatig metsző tekintettel méregették egymást,
majd Laurana elfordult.
– Tudod, azzal nem segítünk Tanisnak, ha veszekszünk – jegyezte
meg halkan.
Kova morgott egyet.
– Milyen közel áll Tyresian az örökösödéshez? – kérdezte
valamivel halkabban.
– A Szólósághoz? – Laurana meglepettnek tűnt. – A Harmadik
Családból való. A miénk az Első Család.
– Akkor a Második Ház tagjai maradnak?
 Laurana elgondolkodva bólintott.
– Milyen közel lenne Tyresian az örökösödéshez, ha nem venne
el? – erősködött tovább Kova.
– Ó, úgy a tizenkettedik vagy tizenharmadik lehetséges örökös
lenne – felelte Laurana, majd összehúzta a szemét. – Nem gondolod
őszintén, hogy Tyresian az…? Elvégre ő is nemes!
Kova úgy döntött, hogy Lauranának még sokat kell tanulnia az
életről, így aztán ejtette a témát és más taktikához folyamodott.
– Mennyire van biztonságban Porthios? – kérdezte. Laurana ismét
felé fordult.
– Több mint egy tucat őr áll a Liget körül. Nem látják, de ha kiált,
meghallják. Nem hiszem, hogy bárki is el tudna surranni mellettük.
Kova felkelt ültéből és körbejárta a szobát. A kandallópárkányon
Laurana furcsa sárkányszobrai sorakoztak. Kézbe vett egy
aranysárkányt és vizsgálgatni kezdte.
– És Gilthanas ma éjjel az őrök között lesz? Ott legalább
biztonságban van.
– Jaj, nem, Kova – válaszolta Laurana. – Gilthanas egész éjjel a
Kentommenai-kath-nál fog virrasztani.
A hely neve ismerősen csengett, de Kova az elf kifejezések
özönével ismerkedett meg az utóbbi napokban.
– A Kentommenai-kath?
– A Remény Folyójára néz, Qualinosttól nyugatra – magyarázta
Laurana.
Most már rájött, ott piknikeztek Tanisszal és kis híján ott zúzta
halálra magát.
– Nyilván lesz vele egy őr – folytatta a törpe, meghajlítva a
szobrocska egyik lábát. A fém lágysága alapján tiszta aranyból
készülhetett. Laurana óvatosan elvette tőle a sárkányt, kiegyenesítette
a lábát, majd visszatette a kandallópárkányra.
– Egy őrjárat kíséri Gilthanast Qualinostból a Kentommenai-kath-
hoz – magyarázta, miközben visszaült a helyére. – Az őrök
otthagyják, és ő napkeltéig egyedül marad. Aztán egyedül tér vissza
Qualinostba, a Kentommen utolsó részére.
Kova úgy érezte, mintha egy jeges érintés kígyózna végig a hátán.
– Egyedül lesz?
Laurana eddig is sápadt arca még jobban elfehéredett. Mikor
végül megszólalt, válasza kijelentés volt, nem kérdés.
– Veszélyben lesz, nemde?
– Laurana – kérdezte –, megbízol bennem?
A hercegnő töprengett egy keveset, majd bólintott. Haján
megcsillant a tűz fénye.
– Akkor figyelj rám – folytatta Kova. – Van egy tervem!
 26. fejezet

A csel

K ét órával éjfél előtt egy ezüst cérnával hímzett vízkék

köntöst viselő aranyszőke hajú alak jelent meg a Tanis
lakosztályába vezető folyosón és ragyogó mosolyt
villantott az őrre.
– Üdv – mondta, majd kedvesen tétovázott egy kicsit – ezt a
mozdulatot gyakorolta az elmúlt órában a tükre előtt.
Az őr elvörösödött. Lauralanthalasa tudta, hogy korábban
természetesen már látta őt messziről, de még soha nem állt ilyen
közel a Szóló lányához.
– Ööö… üdv – köszönt vissza.
A lány ismét elmosolyodott.
– Nem azt kellene mondanod, hogy „Ki van ott?” – kérdezte
könnyedén.
A Gilthanasszal nagyjából egykorú, mézszőke hajú elf nyelt
egyet, majd félszegen elvigyorodott.
– De hiszen… tudom, ki vagy – suttogta. – Így aztán minek
kérdezzem meg?
– Ó – Laurana lesütötte a szemét, majd ferdén rásandított. – Ez
nagyon bölcs válasz.
Hangja csodálatot sugárzott, éppen csak annyit, amennyit Kova
szükségesnek tartott.
– Sosem fogja bevenni az őr – vitatkozott Laurana mindössze egy
órával ezelőtt. – Ennyire ostobának nézed a palotaőröket?
Ám a törpe kitartott terve mellett.
 – Bízz bennem! Láttam, hogy néznek rád azok az ifjoncok –
felelte. Erre Laurana elpirult. Kova tovább folytatta. – Majd'
ledöntöd őket a díszegyenruhába bújtatott lábukról.
– Jaj, Kova, ne légy már nevetséges! – csattant fel a lány.
Most azonban már nem volt annyira biztos benne. Az őr térde
határozottan remegett. Laurana ezt a reakciót egy enyhe lefolyású
gyomorrontásnak tulajdonította, amelyet valamilyen zsíros
Kentommen ételtől kaphatott.
– Kérlek, látnom kell Tanthalast – búgta kedvesen, majd
negédesen félrenézett. (– Kova, ezt soha nem fogja bevenni! –
tiltakozott. – Bízz bennem! – ismételte a törpe.)
Az őr hirtelen szerencsétlennek látszott.
– Senkit nem engedhetek be.
Laurana hagyta, hogy arcvonásai csalódást tükrözzenek.
– Még engem sem? – suttogta. – Annyira, de annyira fontos.
Remélte, hogy szeme megtelik könnyel, ami Kova szerint rendkívül
fontos. De azt még jobban remélte, hogy nem neveti el magát.
Most jött a kockázatos rész. Gyorsan előrenyúlt és kikapta a nagy
kulcskarikát az őr zsebéből, majd olajozott mozdulattal a zárba
csúsztatta a kulcsot.
– Ó, biztosan nem lesz semmi gond – fuvolázta, cseppnyi
könyörgést csempészve a hangjába. – Tessék…
Az őr azonban felocsúdott és Laurana csuklóját gyengéden, ám
határozottan megragadva eltolta őt az ajtótól.
– Sajnálom, Hercegnő, de a parancs az parancs.
Laurana meglepetten vette észre, hogy hangjából őszinte sajnálat
árad.
Néhány puhatolódzó lépést tett hátrafelé, távolabb húzva az őrt
Tanis ajtajától.
– Ó, csak abban reménykedtem… – Engedte, hogy hangja
elnyúljon és nagyon erősen arra a kiscicára gondolt, amelyik
kiskorában elpusztult. Szerencsére érezte, hogy zöld szeme megtelik
könnyel, majd pislogott egyet, mire egy nagy csepp gördült végig az
arcán.
Az őr, aki nyilvánvalóan úgy érezte magát, mint holmi gazember,
elengedte a csuklóját és nézte, amint Laurana kecsesen ellép mellőle,
vászon zsebkendőjével törölgetve már amúgy is száraz szemét.
Mikor az őr megfordult, hogy ismét elfoglalja őrhelyét, Laurana
megbotlott és feljajdult. (– Ne túl hangosan, nehogy valaki más is
odajöjjön! – figyelmeztette Kova. – Épp csak annyira, hogy
meggyőzd az őrt és elleplezz vele egy apró neszt.)
A fiatal őr egy szempillantás alatt mellette termett, karját a lány
dereka köré fonva támogatta.
– Mi a baj? – kérdezte.
– Jaj, a bokám – nyafogta, miközben úgy érezte magát, mint egy
idióta. – Ez a cipő! (– Kova, már évek óta nem volt a lábamon ez a
cipő! – ellenkezett. – Annál könnyebb lesz elesni benne – biztatta a
törpe.) Ismét feljajdult.
Az őr mögött egy alacsony alak, vállán egy kötélhágcsót és
bőrzsákot cipelve elsurrant, elfordította a Tanis ajtajában lévő
kulcsot, majd besurrant a szobába, a kulcsot a zárban hagyva.
Laurana rájött, hogy az ajtó nyitva maradt. Remélte, hogy az őr nem
ellenőrzi le az ajtót, mikor visszateszi a kulcsot a zsebébe.
A hercegnő biztosította róla az őrt, hogy vissza tud menni a
szobájába. Szívből jövő köszönetet mondott neki a segítségért, majd
lassan elindult a folyosón, vissza a szobájába, próbálva ügyelni rá,
hogy sántítson.
 27. fejezet

Menekülés a veszedelembe

T anis minden bizonnyal meghallotta a Laurana és az őr között

lezajló beszélgetést. Várakozva állt az egyik oldalon, amikor
Kova besurrant a szobába. A törpe átnyújtotta neki a kardot,
amit Tanis átadott a palotaőröknek, mikor elvezették. Aztán a kovács
egyetlen szó nélkül, ujját a szájára szorítva az ablakhoz lépett és
kikémlelt rajta. A húsz lábbal mélyebben fekvő külső fal egy darab
elvarratlan lepedőnek tűnt.
– Mit csinálsz? – kérdezte tőle suttogva Tanis.
Kova ismét csendre intette a félelfet, majd kibontotta a
kötélhágcsó végén lévő vaskampókat és kicsúsztatta őket az
ablakpárkány felett. Újra lepillantott az udvarra. Még mindig üres
volt; a legtöbb palotalakó Qualinost utcáin ünnepelt. A vigadozás
hangjai beszűrődtek az ablakon.
A törpe elégedettnek tűnt és átlendítette az ablakpárkányon a
hágcsót. Aztán leellenőrizte, hogy a nagy zsák biztonságosan ül-e a
vállán, majd tömzsi lábát a könyöklő felett átemelve a létrára lépett,
egy pillanatra megtorpanva és mutatva Tanisnak, hogy kövesse.
Lehunyta a szemét, várva, hogy elmúljon enyhe tériszonya.
A félelf azonban megmakacsolta magát.
– Tudod, mi jár azért, ha valaki nem engedelmeskedik a
bebörtönzési parancsnak? – kérdezte.
A törpe ismét kinyitotta a szemét és dús szemöldöke a homlokára
szaladt.
– Száműzetés! – sziszegte Tanis.
 Kova visszahajolt az ablakon, úgy suttogott Tanis fülébe.
– Akkor meg mi vesztenivalód van? – kérdezte halkan. – És
különben is, majd visszajössz.
Pár perccel később Tanis a hágcsóról az udvar talajára lépett, és
figyelte, ahogy Kova megránt egy kötelet, ami elválasztotta a hágcsót
a még mindig az ablakpárkányba kapaszkodó vashorgoktól.
– Saját találmány – tette hozzá halkan a törpe, miközben egy
körtefa mögé húzta az ifjút. Egy darabig a bőrzsákban kotorászott,
majd egy mocsári törpe álarcot húzott elő. Mutatta Tanisnak, hogy
vegye fel.
A félelf mogyoróbarna szeme elkerekedett.
– Azt akarod, hogy mocsári törpének öltözzek?
– Csak egy jelmez – vitatkozott suttogva a kovács. – Ennek
segítségével fogsz eljutni a nyugati hídig.
– Egy hat láb magas mocsári törpe? – sziszegte Tanis.
Kova csendre intette.
– Ez volt az utolsó az utcai árusnál. Még szerencsésnek
mondhatod magad, hogy eldobtam a vele járó döglött álpatkányt.
– De…
Kova megindult előre.
– Laurana azt mondta, hogy az elfek egészen éjfélig jelmezben
lesznek, amikor is az ünnepség véget ér, aztán pedig egy komor
időszak következik, míg a Kentommen véget nem ér. Ez azt jelenti,
egy óránk van arra, hogy kisurranjunk Qualinostból.
Tanis még mindig a kezében tartotta a mocsári törpe álarcot,
olajzöld bőrét, torzonborz szakállát és buta arckifejezését vizsgálva.
Elvörösödött a dühtől.
– Ha azt hiszed, elfutok, akkor félreismertél – jelentette ki anélkül,
hogy lehalkította volna a hangját. Megfordult, mintha el akarná
hajítani az álarcot.
Kova megragadta a karját.
 – Bízz bennem! – csattant fel, legalább ezredszerre már, jutott
eszébe. A félelf szemében a dühöt határozatlanság váltotta fel. –Bízz
bennem! – suttogta újra Kova.
Tanis végül felöltötte az álarcot.
– Nevetségesen érzem magam – hangzott elfojtott hangja a
maskara mögül.
– Remekül nézel ki! – biztatta Kova. – Gyere!
Keresztülmentek az udvaron és a kerteken, majd megkerülték a
palota elejét és az utcára kibukkanva elvegyültek az ünneplő elf
tömegben.
– Ezek sosem alszanak? – kérdezte ingerülten a törpe, mikor már
sorozatban a harmadik elf ütközött neki.
– Csak nagyon keveset, amíg a Kentommen be nem fejeződik.
Tanis hangja kongott az álarc mögött.
Kova az utca szélén, az épületekhez tapadva araszolt előre,
nehogy elsodorják a mulatozók.
Fél órával később áthaladtak a város nyugati szélén emelkedő
kecses boltív alatt, majd dél felé fordultak, a felé a híd felé, amely a
Remény Folyója felett ívelt keresztül. A kikövezett fasor
összeszűkült, és mindkét oldalon fák szegélyezték. Az ünneplők
egyre fogyatkoztak, míg Kova és Tanis csaknem maguk maradtak az
éjszakában. Tanis le akarta venni az álarcot.
– A legjobb lesz, ha vársz vele, amíg átmegyünk a hídon, pajtás –
figyelmeztette Kova.
A gondolattól, hogy éjszaka kell átkelnie a hídon, miközben a
Remény Folyója több száz lábnyira dübörög alatta, kavarogni kezdett
a gyomra. Azzal hessegette el magától az érzést, hogy sietve előadta
Tanisnak, amit az elmúlt két napban megtudott, jobban mondva azt,
amit kiokoskodott.
– Tehát azt gondolod, hogy valaki megtámadja a Kentommenai-
kath-nál virrasztó Gilthanast? – kérdezte Tanis.
 – Megvan az eshetősége – felelte Kova. – És pillanatnyilag az
eshetőségekre kell támaszkodnunk.
A kétnapos Kentommen ünnepség után a hidat vigyázó őrök
természetesen már hozzászoktak a jelmezes-álarcos vigadozókhoz.
Csak álltak és nézték, ahogy a törpe egy jól megtermett mocsári
törpe társaságában a hídra lép. Kova megragadta Tanis karját, persze
csak azért, hogy megtámassza a félelfet.
Ekkor hirtelen patacsattogást hallottak a hátuk mögül és ismerős
nyerítés harsant fel az éjszakában. Kova sarkon fordult.
– Fürgeláb!
A mögöttük lévő homályban, a híd bejáratánál, az egyik őr a
kantáránál fogva tartotta az állatot.
– Kova – kiáltotta az őr, hangja visszhangot vert a szakadékban. –
A barátod téged akar.
A törpe nem tudta, mitévő legyen. Ha hazaviszi az állatot, akkor
magára hagyja Tanist, akinek így egyedül kell szembenéznie a
gyilkossal. Ha magukkal viszik, elárulja őket az átkozott
nyerítésével. Végül intett az őrnek, aki elengedte az öszvért, mire az
állat sietve a törpe felé rohant.
Kova, elkerülve Fürgeláb szaglászó orrát, előhúzta a kötélhágcsót
és lefejtette róla azt a kötelet, mellyel elválasztotta a vashorgoktól. A
kötél egyik végét Fürgeláb nyakörvéhez erősítette, a másik végét
pedig a híd nyugati végén álló nyárfához kötötte. Tanis elrejtette az
álarcot a bozótban. Fürgeláb bőgése visszaverődött a sziklákról,
miközben az ifjú és a törpe felkaptattak az ösvényen.
Az éjszaka sötét volt, egyetlen hold sem világított az égen. Kova
érezte a moha dohos szagát, és hallotta, hogy Tanis kapkodva szedi a
levegőt a háta mögött. Az a nap, amikor ők ketten megpihentek a
Kentommenai-kath-nál, mintha évszázadokkal ezelőtt lett volna,
akkor, mikor még Xenoth és Ailea is élt.
Szerencsére az elfek – és még a félelfek is – meglehetősen jól
látnak a sötétben, a törpék éles szeme pedig a több éves föld alatti
bányászmunka eredményeként hozzászokott a sötétséghez. Így aztán
meglehetősen gyorsan haladtak a szakadék szélén végigfutó ösvényt
követve.
– Hacsak Gilthanas és a kísérete nem szaladnak, akkor rövidesen
utol kell, hogy érjük őket – suttogta Tanis, mikor megpihentek egy
füves tisztáson. Kova elfordította tekintetét a jobbján lévő meredek
szakadékról és egyetértően bólintott. Továbbindultak.
Az ösvény elkezdett emelkedni, és Kova itt-ott bütykös fákat és
gránitdarabokat pillantott meg. Egy elágazáshoz értek. Az ösvény
még meredekebb lett, és rövidesen mindketten erősen ziháltak.
A következő pillanatban léptek zaját hallották és beugrottak egy
kiugró gránittömb mögé. Kova kikukkantott és két alakot látott
távolodni, akik visszafelé tartottak Qualinostba.
– Gilthanas őrei – suttogta Tanis, amikor hallótávolságon kívülre
kerültek. Megkétszerezték erőfeszítéseiket, mivel Gilthanas most
már őrizetlenül maradt.
A fák végül ritkulni kezdtek, a földön pedig egyre több
gránitdarabot lehetett látni. Kova tudta, hogy már közel járnak a
sziklás gerinchez.
– Figyeld csak! – súgta neki Tanis.
A távolban egy tiszta tenor hang szállt a magasba, csaknem olyan
ősi szavakat énekelve, mint az ösvényt szegélyező sziklák.
– Gilthanas virrasztó-dala – magyarázta a félelf. – Arra kéri a fák
és a föld szellemeit, hogy védelmezzék meg Porthiost és vezéreljék
őt ezek alatt a napok alatt. Gilthanas ezért fegyvertelen. Azt mutatja
ezzel az erdei szellemeknek, hogy megbízik bennük.
A dal a szakadékban visszhangzott, és a törpe megborzongott.
– Az én Teljes Szakáll Napom egyáltalán nem ilyen volt – lehelte.
– Hála Reorxnak érte.
Továbbindultak, ezúttal sokkal óvatosabban, most, hogy már a
Kentommenai-kath közelében jártak. Ha nem akarták, hogy Gilthanas
meglássa őket, azt még kevésbé szerették volna, ha lelepleződnek a
gyilkos előtt, aki ott lapulhatott bármelyik szikla vagy fa mögött.
Kova érezte, hogy tarkóján feláll a szőr, és hogy megnyugtassa
magát, kezét az övén lógó kalapács nyelére helyezte.
Végül odaértek a Kentommenai-kath-hoz. Kova a társa vállára
tette a kezét és mindketten megálltak, figyelve, ahogy Gilthanas
előre-hátra lépked a hegygerincet körülölelő gránitlapokon. Tanis
mutatta, hogy jobbra kellene kerülniük, mire a törpe bólintott.
Lopakodva osontak a sziklákat használva fedezékként. Vagy kétszáz
yardnyit haladtak így a hegygerinc pereme mentén, onnan, ahol az
éneklő Gilthanas állt. Elhaladtak az utolsó fák mellett, majd kilépve a
nyílt terepre, gyorsan lebuktak egy feldőlt gránittömb mögé.
Kova kikukkantott a szikla mögül. Gilthanas egy dísztelen, szürke
köpenyt viselt, csuklyája a fejébe volt húzva és a sziklaperem szélén
állva a fekete mélységbe bámult, miközben olyan siraloméneket
dalolt, amelynek dallamvezetése idegennek tűnt az emberi vagy törpe
fül számára.
– Mire várunk? – suttogta mogorván Kova, mire Tanis megrázta a
fejét.
– Nem tudom. Talán megpróbálhatnánk közelebb kerülni hozzá.
Barátja beleegyezően bólintott. Tanis meglazította az övén lógó
tőrt, és a törpe is hasonlóképpen cselekedett, miközben megindultak
a sziklatömbök között. Mindehhez Gilthanas esdeklése zenei
aláfestésként szolgált.
– Rosszat sejtek, Tanis – morogta halkan Kova. – Olyan érzésem
van, mintha arra várnánk, hogy…
A föld kicsúszott a törpe lába alól.

Csoszogó hang hallatszott, olyan, amikor valami kavicsnak

súrlódik, és egy elfojtott szítok szakította félbe a kovács
mondanivalóját. Tanis megperdült és a fejét forgatta.
 – Kova! – suttogta olyan hangosan, amennyire csak merte,
miközben leguggolt, hogy biztosan kikerüljön Gilthanas
látómezejéből. – Kova!
Válasz nem érkezett, csupán Gilthanas változatlan tenorja
hallatszott.
Tanis magát átkozta. Miért nem figyelt jobban? A fejét csóválta.
De hiszen a törpe itt volt közvetlenül mögötte. Hova tűnhetett?
A kövek között egy árnyfolt – jobban mondva egy, még a
környezetnél is sötétebb fekete folt – vonta magára Tanis figyelmét,
és közelebb mászott, hogy megvizsgálja. Mikor közelebb húzódott
hozzá, nedves fuvallat csapta meg az arcát, és ekkor meglátta, hogy a
sötét folt egyáltalán nem holmi árny. Egy hasadék volt az, a sziklán
végigfutó repedés, pontosan egy kőtömb mögött.
Ő maga átlépett felette anélkül, hogy észrevette volna. Kova
azonban tömzsi lábával és kisebb lépteivel…
Ó, az istenekre, ne, morogta magában Tanis, majd hasra vetette
magát és bekukkantott a hasadékba.
– Kova! – suttogta a sötét mélységbe, ám az árnyak elnyelték a
hangját. Semmi válasz.
A repedés elég nagy volt ahhoz, hogy átférjen rajta a törpe, még
ha szűkösen is. Tanis kétségbeesetten próbált gondolkozni. Kova
akár meg is üthette magát odalent – vagy valami rosszabb is
történhetett vele.
– Kova! – próbálkozott még egyszer, de válasz még mindig nem
jött. Az ifjú teljesen egyedül maradt.
Ebben a pillanatban kiáltás hallatszott Tanis háta mögül, Gilthanas
dala pedig megszakadt. A félelf talpra ugrott.
– Nem kellene itt lenned! – kiáltotta az elf. – A Kentommen
megtiltja…
Tanis visszanézett a repedésre, amely elnyelte Kovát. Aztán
amilyen gyorsan csak tőle telt, kardját kivonva csusszant sziklától
szikláig.
 Egy alak állt Gilthanas előtt, akit még a félelf éles szeme is alig
tudott kivenni. Egy lépést tett előre.
– Ki vagy te? – kiáltotta Gilthanas hátralépve. A sziklaperem
fenyegetően közel volt a sarkához.
Az árny szótlanul még közelebb lépett. Gilthanas jobbra-balra
nézett, ám az idegen elállta az egyetlen menekülési útvonalat.
– Ki vagy?
Miközben Tanis fedezék mögött maradva próbált olyan közel
húzódni, amennyire ez csak lehetséges volt, észrevette, hogy az alak
olyan mozdulatot tesz, mintha össze akarná szedni az erejét egy
támadáshoz. A félelf előugrott a sziklák közül.
– Gilthanas! – kiáltotta.
Unokatestvére felé fordult. Ugyanebben a pillanatban a köpenyes
rárontott az elfre. A szőke ifjú sikoltva tűnt el a perem mögött. Egy
újabb kiáltás hallatszott, ami hirtelen félbeszakadt.
A gyilkos az erdő felé vetette magát, Tanis pedig habozott, nem
tudta, hogy kövesse-e a támadót, vagy menjen oda, ahol Gilthanas
eltűnt. Ám abban biztos volt, hogy a szakadék elnyelte az elfet. A
félelf a gonosztevő után iramodott, be a fák közé.
Mindössze tíz-húsz lépést szaladt, amikor az aljnövényzet
összezárult körülötte. Ösvény nem volt; de akkor hova tűnhetett a
támadó? Tanis átkozta a kacsokat, melyek beleakadtak kardjába, és a
sötétségbe sandított. Visszafojtott lélegzettel hallgatózott, ám nem
hallotta ellenfele zihálását.
Tanis visszament a gránitlapokhoz, oda, ahol unokabátyja eltűnt.
– Gilthanas! – kiáltotta reményvesztetten a sötétségbe. – Kova!
Aztán mégis kapott választ, de nem olyat, amilyet remélt.
Egy árny tűnt fel az ifjú mögött, erős kezét a félelf vállára téve,
majd meglökte. Miközben Tanis felbukott, még hallotta a támadó
szavait:
– Sajnálom, Tanis.
 28. fejezet

„Árnyak közé hanyatlott az ősi

királyság”

K ova nyaktörő sebességgel csúszott lefelé a keskeny

kőaknában. Elkeseredetten rúgkapált, megpróbált
valamiféle kiszögellést vagy repedést találni, ahol
megkapaszkodva megállíthatná – vagy legalább lelassíthatná –
zuhanását. Ám a kőcsúszda olyan volt, akár az üveg: évszázadok
alatt tükörsimára csiszolta a lezúduló esővíz. A törpét körbezárta a
sötétség. A csúszda jobbra fordult.
Éppen azon kezdett el töprengeni, hogy vajon mikor ér véget sötét
utazása – hogy váratlanul és véresen fog befejeződni, amikor a
csúszda hirtelen szilárd kőfalba ütközik, az kétségtelen –, amikor
észrevette, hogy csökken az akna esése. A lejtő kezdett vízszintbe
állni.
Mire a csúszdának végre vége szakadt, már csaknem vízszintes
volt, Kova lendülete pedig araszolássá lassult. Az egyik pillanatban
még a kőcsúszda fogta közre, a másikban pedig már nem volt
körülötte más, csupán a sötét, dohos levegő.
– Reorx! – szitkozódott Kova a levegőben hadonászva, majd
nagyot csobbanva jéghideg vízbe pottyant. A kötélhágcsó, amelyet
mindvégig a kezében szorongatott, mellé esett.
A törpe csapkodott és köpködött, köhögve a fémízű víztől – míg
végül rádöbbent, hogy valami oknál fogva nem süllyed mélyebbre.
Ekkor vette csak észre, hogy négykézláb áll és a víz a könyökéig ér.
Valójában, ha nem csapkodott volna, nem is lett volna vizes.
Mindez – és ráadásként még az is, hogy a zuhanástól újra felnyílt
a vállsebe – egyáltalán nem javított a hangulatán.
– Reorx kohója! – fortyogott, miközben kikászálódott a sekély
medencéből. Rögtön meg is bánta, hogy megszólalt. Szavai
visszhangot vertek a körülötte lévő sötétben, mintha egy hatalmas
barlangban lenne. Kovának az a zavarba ejtő benyomása támadt,
hogy a sötétség dühösen kavarog, mintha megneheztelt volna rá,
amiért megtörte a csendet. A törpét kirázta a hideg. Kétségtelenül a
jeges víztől, nyugtatta meg magát, de zsémbelődését azért egyelőre
megtartotta magának.
A hidegtől reszketve egy rövid időre leült a fagyos talajra, és
megpróbálta kifújni magát. Körülnézett, de egy szikrányi fényt sem
látott, ami egyáltalán nem meglepő az éjszaka közepén egy hegy
belsejében, gondolta. Nem tudta volna megmondani, mennyit zuhant:
az is lehet, hogy csak rövid utat tett meg, de az is, hogy lezuhant
egészen a szakadék feléig. Szíve összerándult, mikor az odafenn
maradt félelfre gondolt. Kova megrázta a fejét. Jelenleg mindössze
annyit tehet Tanisért, hogy egy komor imát mormol Reorxhoz és
megpróbál kikecmeregni innen, bárhová esett is.
Kova az őt körülvevő sötétséget fürkészte. A törpék rendelkeztek
egyfajta különös látással, amelynek segítségével meglátták a tárgyak
által kisugárzott hőt, ami Kovát cseppet sem segítette idelenn a hideg
sötétben.
Ám hirtelen mégis megpillantott valamit – két, halvány, kör alakú,
lebegő valamit, ott, ahol tudta, hogy a medencének kell lennie. A
körök annyira homályosak voltak, hogy alig látta őket, és
halványzölden foszforeszkáltak. Aztán egy újabb pár kört vett észre,
majd egy újabbat, amik lassan sodródtak előtte.
Kova bőrruhája és bricsesze zsebeit kezdte tapogatni, amíg meg
nem lelte, amit keresett: kovát és acélt, taplót és egy gyertyacsonkot.
Szerencsére ezek egy darab olajos bőrbe voltak csavarva, így
szárazon maradtak. A törpe pillanatok alatt szikrát csiholt, amiből
apró láng keletkezett.
A remegő fényben az előtte álló medencét csiszolt ónixnak vélte.
Megborzongott, amikor meglátta a furcsa, halvány fények forrását: a
jéghideg vízben úszkáló halakat. Maguk a halak fakók és petyhüdtek
voltak, nagyjából alkarnyi méretűek, és akkora kidülledt szemük
volt, mint egy csészealj. A halovány foszforeszkálás a szemükből
áradt. A gyertyafény szemmel láthatóan zavarta őket, mert csendben
elúsztak, a sötétséget keresve, melyben immár évszázadok óta éltek
zavartalanul.
– Az istenekre, miféle hely ez? – motyogta a kovács a bajsza alatt.
Felemelte a gyertyát és körülnézett. Szürke kövön állt – valószínűleg
mészkő, gondolta. A falak szintén ugyanebből az anyagból voltak.
Ám a szikla túl simának, túl egyenletesnek tűnt ahhoz, hogy
természetes képződmény legyen. Sztalagmitszerű, magas
szikladarabok nőttek ki a padlóból, azonban ahogy a törpe közelebb
lépett, látta, hogy fodros és díszesen kifaragott oszlopok azok. Kova
tudta, hogy ezeket nem a víz, hanem élő kezek formázták. Lassan
körbejárt a hatalmas teremben, összerezzenve, amikor meghallotta
saját lépéseinek hangát, de aztán továbbindult.
Rájött, hogy ahová lezuhant, az egyáltalán nem holmi barlang,
hanem valamilyen csarnok. Oszlopok sorakoztak a falak mellett,
melyek a magasba nyúltak, ahová Kova gyertyájának fénye már nem
ért el. Padsorok álltak valamiféle emelvénnyel szemben, a mögött
pedig széles lépcsősor húzódott, melynek fokai az ismeretlenség
homályába vezettek.
A kőfaragások rendkívüli kézügyességre vallottak; Kova
végighúzta tenyerét a gondosan lecsiszolt éleken és az oszlopok
csavart díszein. Ehhez fogható munkát ma már nem láthatott senki,
de a kovács biztos volt benne, hogy törpe kezek munkája. Nem
lehetett más idelenn, oly mélyen a föld alatt. Ugyanakkor igen ősi
munka volt. Az évek olyan súlyosan nehezedtek a helyiségre, akár a
Kovát a külvilágtól elválasztó több tonnányi szikla. De miféle hely
lehet ez, ilyen közel az elf királysághoz? Bizonyára nagyon régi,
talán még magánál Qualinestinél is ősibb.
Hirtelen eszébe ötlött valami, és a gyertya apró lángja
megrebbent, amikor a törpe keze remegni kezdett. Egy
gyermekkorában tanult vers szavai tódultak kéretlenül az ajkára.
Emlékezett rá, ahogy kiskorában apja ölében ült. Ez egyike volt azon
kevés emlékeknek, amelyet apjáról őrzött, aki akkor halt meg,
amikor ő még csak gyermek volt. A törpe elbűvölve hallgatta, ahogy
apja csendesen énekel a tűz fényében egy ősi királyságról:

A thán gonosz szavára a kapukat bezárták

A lélekharang hideg kongásával.
Elzárták a napfény népei elől,
Árnyak közé hanyatlott az ősi királyság.

Kova megborzongott, mikor eszébe jutott nagyapja, aki a

Törpekapu Háborúk során esett el, majd megfordult, azon töprengve,
vajon hol lehet.
– Thorbardin? Pax Tharkas? – suttogta az árnyaknak. Meglehet,
mondta magának, hogy az elfek egy újabb ördögi slamori-ján estem
keresztül, mondjuk azon, amelyik az ősi törpe fővárosba, vagy az elf-
törpe várba vezet. Ha ez a helyzet, akkor legjobb lesz, ha minél
hamarabb eltűnök a gyűlölt rokonoktól.
Kova puhatolódzva indult tovább, nem nagyon volt kíváncsi arra,
merre is jár.

Tanis keményen a sziklafalból kiálló szűk gránitlapnak ütődött,

ami harminclábnyira volt a peremtől, és több száz lábnyira a völgy
aljától.
 Mikor nekicsapódott, a kőlap megrázkódott és megmoccant a
súlya alatt. Egy maréknyi kavics gurult le róla, majd csendesen
pörögve zuhantak alá. A kő alig észrevehetően megdőlt a messze
alant futó folyó felé. Tanis kapaszkodót keresett, miközben föld és
kavics záporozott rá, eltömve szemét-száját. Baljával sikerült
megkapaszkodnia egy darab, szilárdan álló kőben, így nem csúszott
tovább.
Kipislogta szeméből a port.
– Gilthanas! – kiáltott fel.
Unokabátyja kezdett lecsúszni a kőlapról, és közel állt ahhoz,
hogy a mélybe zuhanjon. Tanis kétségbeesetten nyújtotta ki a karját
és megragadta Gilthanas csuklóját. Először megijedt, hogy a
többletsúly miatt majd nem tudja megtartani magát, és mindketten
lezuhannak, de sikerült megvetnie a lábát egy sziklarepedésben.
Hasra feküdt a sima kőlapon és küszködve próbálta megtartani
Gilthanast. Nem tudta eldönteni, hogy az ifjú őr él-e még vagy sem.
Kétségbeesett.
Kétségbeesettségét csak fokozta a rájuk telepedő éjféli sötétség.
Tanis már érezte is, hogy tenyere sikamlóssá válik az izzadságtól.
A kőlap újabb pár hüvelyknyit ereszkedett. Vajon meddig tudja még
megtartani az elfet? Már nem mintha számítana. A kőlap bármelyik
pillanatban leszakadhat.
Tanis óriási erőfeszítéssel még jobban megmarkolta Gilthanas
köpenyét. A kő ismételten megrándult, és újabb kavicsok zuhantak
bukdácsolva a mélybe. Tanis lehunyta a szemét és halkan azért
imádkozott, hogy Gilthanas ruhája erős anyagból legyen, majd a
köpenyénél fogva megemelte az őrt.
Unokatestvére felnyögött, mire Tanis szíve nagyot dobbant.
Gilthanas él! Ez újult erővel töltötte el. Hálát adott emberi vérének,
aminek erős felépítését köszönhette, és felhúzta maga mellé az ifjút.
Unokabátyját tartva kuporgott egy három láb széles és kétszer olyan
hosszú, mészkőből és gránitból álló kőlapon.
 Tanis kissé megmozdult, próbált valamivel biztosabb pozíciót
találni, de sikertelenül. Óvatosan addig taszigálta az elfet, míg az
neki nem dőlt a sziklafalnak, remélve, hogy így nem fog leesni, ha ő
elalszik és elengedi. Azt már nem tudta, hogy őt ki fogja visszatartani
a biztos haláltól.
Felnézett a sziklafalra, de csak a csillagképeket látta, semmi mást.
A holdfény talán megvilágította volna a kapaszkodókat, melyek
segítségével felmászhatnának, ám az éjszaka olyan sötét volt, mint a
sír. Messze keleten Tanis látta a Naptoronyban világító fáklyákat;
biztos volt benne, hogy a palota szolgái még mindig dolgoznak,
felkészítik a Tornyot a holnapi csúcsünnepélyre.
Gilthanasra pillantott. Az ifjú eszméletlen volt, de legalább
lélegzett. Tanis azon tűnődött, hogy ha a reggeli fényben
megmászhatónak tűnik is a szirt, vajon hogyan fogja feljuttatni
Gilthanast.
Mindenesetre pirkadatig sehova sem tudnak menni. Hátát a
sziklafalnak vetette – mire újabb kavicsok és földdarabok zuhantak át
a peremen –, és megpróbálta elterelni gondolatait.
Vajon hol lehet Kova?, töprengett. És vajon ki fogja őt megsiratni,
ha ő is meghal.
Sokkal több siránkozásra lesz majd okuk, ha a köpenyes alak
bevégzi a dolgát, gondolta. Többé kétsége sem volt afelől, hogy a
gyilkos Lauranát, Porthiost és valószínűleg a Szólót is meg akarja
ölni. Újra a Toronyra pillantott, mely ujjként világított a sötétségben,
oda, ahol a Szóló saját maga virrasztott Porthios Kentommen-je
alkalmából, majd a palotára fordította tekintetét. Remélte, hogy
Laurana biztonságban van; legalább az őr, aki minden bizonnyal még
mindig az ajtaját őrzi, nincs messze a hercegnő lakosztályától, bár
közvetlenül nem lát rá. És tudta, Kova meghagyta neki, hogy
reggelig zárkózzon be a szobájába.
Tanis a Toronytól jobbra nézett, a sötét foltra, amiről tudta, hogy
nem más, mint a Liget, és reménykedett benne, hogy ebben a
pillanatban a gyilkos nem a szent hely fái között oson a védtelen
örököst keresve.
Most, hogy megbizonyosodott arról, hogy a gyilkos következő
áldozata Porthios lesz, Tanis azon kezdte törni a fejét, vajon hogyan
figyelmeztethetné az örököst, feltéve, hogy sikerül kiszabadulnia
jelenlegi veszélyes helyzetéből. Semmiképpen sem lenne képes
félbeszakítani a Melethkanarát: a három kérdező még akkor is
megakadályozná ebben, ha sikerülne túljutnia az őrökön.
Talán megállíthatná Porthiost, miközben a kamrából a Toronyba
tart; a hagyomány szerint az ifjú egyedül teszi meg az utat, a
Kentommen szertartás harmadik részét, a Kentommen-talát. Ezzel két
probléma volt: Az összes palotaőr tudta, hogy őt elzárták, és
Porthiost sem lenne könnyű meggyőzni róla, hogy veszélyben van.
Talán…
Hirtelen egy öszvér nyerített fel a feje feletti sötétben.
Tanis kis híján elengedte Gilthanast; a hang hallatán nagyot
dobbant a szíve.
– Fürgeláb! – kiáltotta, mire a kőlap kissé megmozdult. Az öszvér
ismét felnyerített, a hang ezúttal közelebbről jött.
Tanis gondolatai szélsebesen követték egymást. Hogyan tudná a
maga hasznára fordítani az állat megjelenését? Kova egy kötél
segítségével kötötte ki. Talán ha Fürgeláb a perem szélére állna, és a
nyakából lelógna a kötél…
Ismét felkiáltott, Fürgeláb pedig válaszolt neki. Odafenn pata
csattant egy sziklán, és a kő Tanis feje felett röpült el. Gilthanas
megrezzent a félelf mellett, a zörej miatt motyogva. Az ifjút egy
pillanatra elöntötte a remény.
Aztán az öszvér ellépett a szikla peremétől.
– Fürgeláb! – kiáltott utána a félelf. Gilthanas felnyögött és
megpróbált felülni, aztán visszahanyatlott. Az állat patacsattogása
azonban távolodott.
 Hát persze, Kovát keresi, gondolta Tanis. Maga is nekivetette
hátát a sziklának.
 29. fejezet

Néhány dologra fény derül

F üggetlenül attól, hogy hol volt, Kova tudta, hogy ha ki akar

jutni, felfelé kell mennie, és az egyedüli utat szemmel
láthatóan az emelvény mögötti lépcső jelentette felfelé.
Léptei port vertek fel, miközben megmászta a lépcsőt, ám a törpe
befogta az orrát, nehogy eltüsszentse magát. A maga részéről úgy
vélte, a legjobb lesz, ha a lehető legkevésbé zavarja meg a
nyomasztóan csendes sötétséget. Máris az a zavarba ejtő érzése
támadt, hogy valami figyeli az árnyak rejtekéből, ráadásul
rosszallóan.
A kovács érezte, hogy behatolása nemkívánatos, akárcsak azt,
hogy a tarkóján feláll a szőr. De ameddig minden tőle telhetőt
megtesz annak érdekében, hogy kikerüljön innen, addig talán a
koromfekete árnyak közt ólálkodó valami – vagy valaki – békén
hagyja.
Kova úgy bolyongott végig a folyosók és termek útvesztőin, mint
valami sötét álomban, lassan emelkedve, és próbálta figyelmen kívül
hagyni az időnként rá-rátörő remegést. Ruhája nedvesen tapadt a
testére.
A hely egykoron bizonyára csodálatos lehetett üreges csarnokaival
és kecses csigalépcsőivel. Ám a víz a valaha büszke szobrokat torz
formákká alakította. A falakat borító díszes faliszőnyegek kísérteties
foszlányokban lógtak, akár valami hatalmas, árnyszerű pók munkája.
Kova közelebb hajolt az egyik szőtteshez, amely az ujja érintésére
porrá vált. A termek, melyek arannyal bevont falai egykor ezernyi
fáklya fényét tükrözték vissza, most homályos odúk voltak csupán,
és a sötétségen alig hatolt át a kovács gyertyájának gyenge fénye, a
levegő pedig ősi, ám nem feledett haláltól bűzlött.
A csend ólomsúlyként ülte meg a kovács szívét. Rég elveszett
törpe királyságokról szóló mesék visszhangoztak a fülében.
Kóborlása során néha saját lábnyomait követve vissza kellett
fordulnia, amikor egy-egy folyosó hirtelen zsákutcában ért véget,
vagy olyan terembe vezetett vissza, ahol már járt. De legtöbbször
törpe érzékei – melyek figyelmeztették a legkisebb légmozgásra
vagy a talaj lejtésére is – olyan útra vezérelték, ami határozottan
felfelé tartott. Azt azonban nem tudta, hogy pontosan milyen
messzire kell mennie. Nem tudta, mennyit zuhant a csúszdában, de
még azt sem, hogy egyáltalán Qualinost közelében van-e.
Végül aztán leégett a gyertyacsonk. Kova felkiáltott, amikor a
láng megperzselte az ujját, a gyertya maradványa pedig kirepült a
kezéből, sisteregve érve földet egy pocsolyában, majd kialudt. A
sötétség puhán és csendesen összezárult körülötte, mintha soha nem
lett volna fény.
– A fenébe! – szitkozódott halkan Kova, megégett ujját
szopogatva. Legbelül a szívében tudta, hogy közel került a
külvilághoz, egy perccel korábban biztos volt benne, hogy friss
fuvallat csapta meg az arcát. De nem sokat tehetett. Rádöbbent, hogy
mennyire fáradt, és úgy döntött, hogy az nem árthat, ha egy kicsit
pihenteti a szemét, amíg megpróbálja kigondolni, miként jusson ki
ebből a kátyúból. És talán a ruhája is megszárad egy kicsit.
Az árnyak zavarták ugyan, de Kova elhessegette fejéből ezeket a
gondolatokat. A sötétség eddig békén hagyta, így aztán egy fal mellé
kuporodott, hogy kipihenje magát, gondolva, hogy lehunyja a szemét
egy pár pillanatra. Hamarosan mély álomba merült.
 Először észrevehetetlenül, de némileg csökkent a sötétség a
látóhatár mentén. Aztán a csillagok rövidesen elhalványultak és
halvány fény kúszott fel az égboltra.
Fürgeláb zajos látogatásának köszönhetően Gilthanas félig
felébredt, majd eszméletlenségéből álomba zuhant. Tanis túl fáradt
volt ahhoz, hogy elszundítson, így nem tehetett mást, mint hogy
nézte, amint a fény lassan felerősödik, míg végül a nap kibukik a
reggeli leheletfinom felhők mögül, és úgy mered rá, mit egy sosem
pislogó vörös szem. Odalenn a szakadékon bársonyos köd ült.
Kelet felől Tanis meghallotta a dobok hangját, ami azt jelezte,
hogy az Ulathi-k elhagyták a Tornyot és Porthios keresésére
indulnak. A Ligetben aztán ugyanolyan szürke köpenybe öltöztetik a
trónörököst, mint amilyet Gilthanas visel, ezt követően pedig a
palotába vezetik a Melethka-narára, a vallatás, a bírálat és az
unszolás próbájára.
Tanis felpillantott a harminclábnyi sziklafalra. A napfényben úgy
tűnt, hogy egy ügyes hegymászó talán megmászhatja a sziklát,
kihasználva a repedéseket és a farönkök maradványait.
Reménykedett benne, hogy unokabátyja követni tudja majd.

Az első dolog, amit Kova ébredéskor felfedezett, az volt, hogy lát.

Alig-alig ugyan, de mégis, halovány, szürke fény lebegett a
levegőben, ami éppen elég volt ahhoz, hogy kivegye a teremben lévő
tárgyak körvonalalt.
Nyögve felállt és nyújtózkodott egyet. Bizonyára több órát
alhatott. Az árnyak most már kevésbé tűntek fenyegetőnek; bármi
volt is a szürke fény forrása, úgy tűnt, megrettent tőle. Jóllehet a fény
igen halovány volt, mégsem tűnt hátborzongatónak, nem úgy, mint a
korábban látott halak csillogása. Ez a derengés inkább felvidította a
törpe szívét. Kova körbenézett a teremben, azon töprengve, hogy
vajon honnan jöhet a fény, majd hirtelen meglátta.
 Egy apró repedés húzódott a falban, éppen ott, ahová
lekucorodott. A törpe nagyon is jól tudta, hogy ez mit jelent. Az a
világosság a napfény volt, és valahol a fal túloldalán a külvilág várta.
Megvizsgálta a repedést és a környékét. A vonalak szinte
láthatatlanok voltak, de Kova felmordult. Biztos volt benne, hogy ez
valaha egy ablak volt. Valószínűleg valamilyen oknál fogva
befalazták. Látta a nyílás puszta körvonalalt.
Felemelte övén hordott kalapácsát, majd kovácsoláson edződött
izmai minden erejét beleadva a kőre sújtott. A fal megremegett, és
Kova elégedetten mordult fel, amikor meglátta, hogy a repedés
meghosszabbodik. Még egyszer lesújtott, majd harmadszor is. A
repedés kiszélesedett, aztán egy másik jelent meg mellette,
beengedve egy vékony fénynyalábot. Ez felbuzdította a törpét, aki
komolyan döngetni kezdte a falat. Szerencsére a szikla nem volt
vastag, és a magányos repedés a szikla egészének gyengeségéről
tanúskodott. Kétségtelenül réges-régen sietve falazták be ezt az
ablakot, és ez a tény most Kova kezére játszott. Ha a kőművesek
annak idején minden tudásukat latba vetve húzzák fel ezt a falat,
akkor most a kovács kalapácsa ugyanolyan hasznavehetetlen lenne
vele szemben, mint egy fűzfapálca.
Egy perc sem telt bele, és szikladarabok kezdtek lepattogni a
falról. A repedésből lyuk lett, majd hirtelen az egész beomlott, a
kövek szétgurultak, ahogy fény özönlött a terembe, visszaűzve ezzel
az árnyakat a mélyebben fekvő csarnokokba.
Kova diadalittasan dugta keresztül szakállas fejét a nyíláson – ám
arckifejezése lelohadt, mivel egy újabb kőcsúszda alján találta magát.
Már ismét csak felfelé mehetett.

Innen csak felfelé lehet menni, gondolta Tanis a sziklafalra

bámulva. Gilthanas végre megrezzent mellette és kinyitotta a szemét.
Az orcáján lévő tojásnyi nagyságú púptól és egy lila folttól eltekintve
egészségesnek tűnt.
 – Tanis! – kiáltott fel. Egy pillanatig megkönnyebbülés, majd
harag suhant át az arcán. – Megtagadtad a Szóló rendeletét!
– Azért jöttem, hogy megmentselek – válaszolt Tanis, amikor újra
megszólaltak Qualinostban a Melethka-nara dobok.
Gilthanas küszködve próbált felülni, mire remegés futott végig a
kopárkanyon.
– A dobok! – kiáltotta kétségbeesetten. – Vissza kell érnem a
Kentommen-talára. – Mozdulatai eredményeképp vészesen közel
került a kiugró pereméhez és Tanisnak kellett visszahúznia a karjánál
fogva. A szőke őr arcán a megkönnyebbülés és harag mellett a
félelem kifejezése is megjelent.
– Mit gondolsz, fel tudsz mászni? – mutatott Tanis a fejük felett
magasodó harminclábnyi sziklafalra. – Vagy hagyjalak itt és hozzak
segítséget?
– Hogy itt hagyj? – visszhangozta Gilthanas, majd az első
kapaszkodó után nyúlt. – Elmulasztanám a kötelességem, ha
hagynám, hogy megszökj.
– Hogy megszökjek? – mormolta Tanis. A kőpárkány ismét
megremegett mozdulataik hatására.
A kötelességtudat azonban szemmel láthatóan erőt adott az elf
őrnek, aki meglehetősen ügyesen mászott felfelé, noha bokáig érő
köpenye ugyancsak akadályozta erőfeszítésében. Gilthanas végül
derékszíjába gyűrte köpenye szélét, így aztán könnyebben tudott
mászni. Ezzel azonban késleltette Tanis elindulását, pedig a párkány
újra megingott. A félelf idegesen várta, hogy az elf a feje fölé érjen,
majd követte az őrt, ugyanazokat a kapaszkodókat és lábtámaszokat
használva, mint elf unokatestvére.
A menekülés lehetősége, ami az éjszaka sötétjében
reménytelennek tűnt, most nappal fáradságos volt ugyan, de legalább
megvalósíthatónak bizonyult.
Fél órával később Gilthanas átsegítette Tanist a meredély
peremén. Ezzel az utolsó mozdulattal kilazult egy közepes nagyságú
szikladarab, ami csikorgó hangot adva átesett a peremen és lepattant
az alant lévő kőpárkányról, ahol az elmúlt éjjelt töltötték. A párkány
megnyikordult, majd még jobbéin megdőlt, végül pedig lassan elvált
a sziklafaltól és pörögve az odalent rohanó folyó felé zuhant.
A távolban ismét feldübörögtek a dobok, majd elhallgattak.
– Megkezdődött a Melethka-nara – szólalt meg Gilthanas. –
Porthios a palota alatti kamrában van. Most kezdődik a próbatétel.
Három órám van rá, hogy a föld alatti kamra és a Torony közti
folyosóhoz érjek. – Gilthanas ennek ellenére csendesen állva nyugat
felé bámult, és Tanis tudta, hogy lélekben ott van a bátyjával a
kamrában.
– Gilthanas – kezdte Tanis. – Láttad a támadód arcát?
Az elf elszakította tekintetét Qualinosttól és Tanisra pillantott.
Aztán megrázta a fejét és megindult a szakadék menti ösvény felé.
– Sötét volt. Csuklya volt a fején. Te láttad?
Tanis szintén megrázta a fejét, majd elmagyarázta, mi történt a
palotából való szökése és a párkányra való lezuhanása között. A felé
a repedés felé vezette Gilthanast, ahol Kova eltűnt. Tanis a törpe után
kiáltott; aztán kavicsokat dobált le a kis nyíláson keresztül, hátha
sikerül a hang alapján megállapítania, hogy milyen mélyre zuhant
barátja. Nem jött válasz, Tanis pedig nem fért bele a nyílásba.
– Sietnünk kell! – sürgette Gilthanas.
Unokatestvére habozott, nem volt benne biztos, hogy otthagyja-e
Kovát. Gilthanas gyorsan felé kapott és kihúzta a félelf kardját az
övén lógó hüvelyből. Tanisnak meg sem fordult a fejében, hogy
megállítsa unokatestvérét, akiben bízott – aztán hirtelen saját
pengéjének hegyével nézett farkasszemet. Anyja függője ezüstösen
csillant a markolaton. Az erdei madarak továbbra is úgy csiviteltek,
mintha minden a legnagyobb rendben volna.
– Mit csinálsz? – suttogta Tanis.
 – A foglyom vagy – jelentette ki ünnepélyesen Gilthanas. –
Megtagadtad a Szóló parancsát. Szertartási őrként az a kötelességem,
hogy letartóztassalak és visszavezesselek Qualinostba a bírák elé.
Tanis ismét a kardra, majd Gilthanasra pillantott. Az
unokatestvére arcán ülő komoly kifejezés csírájában fojtott el
mindenféle ellenkezést. A félelf fontolóra vette a helyzetet. Nagyobb
és erősebb volt vékony unokatestvérénél, és volt egy tőre is. Biztosra
vette, hogy le tudná gyűrni Gilthanast, még akkor is, ha az elf az ő
kardját szorongatja.
De mit csinálna azután? Megkötözné Gilthanast, majd itt hagyná
őrizetlenül? Ez a megoldás esetleg elfogadható lenne Qualinost
közelében, ahol játnak-kelnek az elfek, de a Kentommenai-kath
környéke elhagyatott volt. Csendben megfogadta, hogy visszajön,
miközben vonakodva egyezett bele, hogy Gilthanas elvezesse a
nyílástól.

Kova úgy látta, hogy a csúszda egy szellőzőjárat volt. Felnézett,

nagyjából huszonöt láb magasra. A törpe óvatosan, nehogy
felszakítsa vállsebét, beerőltette zömök testét a járatba, ami
körülbelül olyan széles volt, mint egy söröshordó – a kovács gyorsan
elhessegette a sóvár gondolatot. A talajt fenyőtoboz és szemét
borította; a fal mellett egy mosómedve nagyságú lény megaszalódott
csontváza hevert. A törpe próbált nem a ki tudja hány évvel ezelőtt
idelenn haldokló állatra gondolni.
Odafenn fénykört látott, afelett pedig néhány lucfenyő ága
integetett. Kapaszkodó után nézett – de nem járt szerencsével. Az
akna talán elég széles lett volna hozzá, hogy vállát és lábát a falnak
vetve felaraszoljon, ám a válla túl gyenge volt; minden egyes
próbálkozása után puffanva ért földet a csúszda taplóval borított
alján.
– Reorx! – nyögte halkan. Majd hangosabban: – Reorx kalapácsa!
– Kétségbeesve ült le az akna alján. Ujját végigfuttatta az
évezredekkel ezelőtt a falba vésett jeleken – a T-alakú
vésőnyomokon. Az akna vésnökei már régen halottak voltak, és most
már minden bizonnyal a túlvilágon, Reorx mellett űzik a
mesterségüket. Kova megvizsgálta az egyik jelet; pontosan
ugyanilyen heget látott Tyresian alkarján is. Akaratlanul is a kandalló
előtt holtan heverő Ailea látványa tárult a szeme elé: az elővillanó
lábikra, a lila szoknya, a könyékig felgyűrődött ruhaujj. A „T”, a
sebhely, az örökös, ismételte…
A felismerés olyan erővel sújtott le rá, hogy hátravetett fejét
beverte a háta mögött lévő falba.
– A sebhely, a tea, az örökös – suttogta. Ugyanazt a hibát követte
el a „T”-vel, mint a „levegő”-vel.2 Most már eszébe jutott, hogy a
merénylet után megitta Miral teáját, aztán pedig Ailea később beadta
neki egyik saját készítésű italát, amitől hányt! Aztán napokkal
később azt kérdezte tőle a mágus, hogy volt-e valamilyen hatása a
gyógyteának, percekkel azelőtt, hogy megkapták Ailea üzenetét,
melyben azt írta, hogy megfejtett egy-két dolgot Lord Xenoth
halálával kapcsolatosan.
A mágus mérgezett teát itatott vele! És Ailea rájött erre! És mégis,
előbb eltöprengett a helyzeten, mielőtt bárkit is megvádolt volna.
Aztán amikor megbizonyosodott, amikor az utolsó cseppnyi
információ is a helyére került, akkor küldte Kovának azt az izgatott
üzenetet, aki azon nyomban megosztotta azt… magával a gyilkossal!
– Reorx segíts! – fohászkodott, miközben négykézláb mászott az
akna mélyén lévő törmelék között, szétdobálva a tobozokat valami
használható dolog után kutatva.
Ha jól okoskodott, Porthlos, a Szóló, Laurana és Gilthanas nem
éri meg a másnapot.
Kutatása közepette, mintha csak Reorx meghallgatta volna imáját
és a lehető legképtelenebb megmentőt küldte volna a segítségére, a
2
Újabb szójáték; az angolban a ,.T” és a „tea” szavak kiejtése szintén
megegyezik, innen az ismételt félreértés – a ford. meg).
törpe szamárbőgést hallott. Hirtelen valami eltakarta a fényt, a
kovács pedig felnézett. Valami eltakarta az akna nyílását. A
fenyőágak helyén a törpe most egy groteszk orrot látott, valamint két,
majdnem olyan hosszú fület, mint az ő lába, és egy szenvedélytől
csillogó barna szempárt.
– Fürgeláb! – Felállt. – Te csodálatos állat! – Az öszvér pislogott
egyet. – Még mindig Qualinestiben vagyok!
Soha nem gondolta volna, hogy megéri azt a napot, amikor egy
öszvér látványa könnyeket csal a szemébe. Ami azonban még jobban
felizgatta, az az öszvér nyakörvéről lelógó, tíz láb hosszú,
megcsócsált végű kötél volt. Az elfek kinevették, amikor nyakörvet
készített Fürgeláb számára; most majd ő nevet rajtuk. A kantár nem
bírta volna el.
Már csak az volt a probléma, hogy még mindig hiányzott tizenöt
láb az odafenn horkantó állat nyakában himbálózó kötélhez.
Kova számvetést készített. Volt kovája és acélja, kalapácsa, tőre
és egy kötélhágcsója. Utóbbi minden bizonnyal leért volna a
felszíntől az akna aljáig, de lentről reménytelennek látszott a
hajlékony létra felállítása.
Fürgeláb ismét elbőgte magát. A hang visszhangot vert a járatban,
kis híján megsüketítve Kovát.
– Fejezd be! – kiáltotta fel a törpe. – Ne! Várj! Nem úgy
gondoltam! – kiabált az öszvér után, mikor az kezdett eltávolodni a
lyuktól, maga után húzva a kötelet.
Fürgeláb puhatolódzva kémlelt le a perem felett. Szemből nézve
sem volt túlságosan vonzó, de alulról nézve egyenesen abszurd
látványt nyújtott. Ugyanakkor mérgesnek tűnt. Kova hirtelen lelki
szeme előtt látta, ahogy az öszvér hirtelen haragjában eltrappol. És
valóban, az állat ismét távolodni kezdett, a kötél vége pedig újra
magasabbra kúszott.
– Fürgeláb, te… – Kova gyorsan meggondolta magát és mézes-
mázos hangon folytatta: – …elbűvölő állat, kérlek, gyere vissza!
 A kötél megállt, megremegett, majd pár centiméterrel lejjebb
ereszkedett. A nedves barna szempár a törpe után kutatott. Az öszvér
megmozgatta egyik fülét.
Kova letekerte a derekáról a kötélhágcsót. Ha sikerülne feldobni
az öszvérhez… Felbecsülte a távolságot, majd feldobta a kötelet.
A hágcsó kígyóként hullott vissza a nyakába, Fürgeláb pedig
elbőgte magát.
– Jól van – motyogta Kova. – Nevess csak!
Kiszabadította magát és újra próbálkozott, ugyanazzal az
eredménnyel. Végül a harmadik próbálkozásra, mikor válla már
belesajdult az erőfeszítésbe, alulról dobta fel a hágcsót, aminek az
egyik foka átesett az akna peremén és egy rövid pillanatig megakadt
az egyik sziklán. Fürgeláb lehajtotta a fejét és megszaglászta a
hágcsót, mire az kiakadt és pörögve visszaesett.
– Fürgeláb! – korholta a gazdája. Olyan hangot mímelt,
amilyennel az elf kislányok beszélgetnek a babáikkal. – Azt akarod,
hogy idelenn haljak meg, kedves?
Egy „iá” mennydörgött végig az aknán.
A törpe ismét meglendítette a kötelet. Ezúttal kétlábnyi kötél
jutott túl a peremen, majd pontosan az öszvér mellett landolt, aki
ostoba tekintettel méregette. A létra alsó vége Kova arca előtt
ringatózott, ám ő nem mert hozzányúlni, nehogy visszarántsa. A
kötél kezdett visszacsúszni, mire Kova halkan elkáromkodta magát.
Ekkor Fürgeláb felemelte egyik lapostányérnyi méretű patáját és
az apránként letekeredő kötél felett tartotta. A törpe visszafojtotta a
lélegzetét.
Mikor már éppen az utolsó létrafok is lecsúszott volna, az öszvér
óvatosan, kimérten rálépett. A kötél egy rándulással megállt.
A kovács felkiáltott örömében, majd egyik kezével megrántotta az
alsó létrafokot. Az öszvér felhorkant és szemmel láthatóan zavarba
jött a patájára nehezedő hirtelen súlytól, de azért továbbra is
szilárdan állt.
 Kova a lehető legjobban kímélve a vállát, félig felkapaszkodott a
hágcsón. Rövidesen az öszvér nyakából lelógó kötél ott lógott
mellette. Még tízlábnyi mászás volt előtte.
Az állat nyugtalanul ficánkolni kezdett.
– Fürgeláb, ne! – kiáltotta a törpe. Amaz felemelte a lábát.
Kova a himbálódzó kötél után vetette magát, és az öszvér nyaka
egy lábnyit lejjebb rándult a hirtelen többletsúly hatására. A hágcsó
Kova mellett az akna aljába esett.
– Te ostoba állat! – kiáltotta a törpe a kötélen himbálózva.
Az öszvér egy rántással elhátrált a nyílástól és futott pár lépést.
Kova elfojtott kiáltást hallatott, ami valósággal kirobbant, amikor a
törpe előbukkant a nyílásból, akár egy horgász által kifogott
pisztráng.

– Sajnálom, Tanis – mentegetődzött Gilthanas, miközben a

szakadék feletti ösvényen siettek.
A szavak hallatán pillanatnyi rémület futott végig Tanis agyán. A
gyilkos is ugyanezt mondta.
– Tudod, hogy ezt kell tennem – folytatta Gilthanas. – Szertartási
őrként felesküdtem rá, hogy betartom a Szóló rendeleteit. – Kardját
már régen visszadugta a Tanistól elvett hüvelybe. Látszólag nem
feltételezte róla, hogy megszökik.
A félelf bólintott. Túlságosan is lefoglalta a helyzet elemzése
ahhoz, hogy csevegni kezdjen. Mégis… Talán megtud valamit, ami
később még hasznára válhat.
– Megértem – felelte. Unokatestvérére nézett. Gilthanas arca
kipirult a csaknem egy órája tartó gyors tempótól. Visszanézett rá, és
Tanis évek óta ekkor látta meg benne először újra gyermekkori
barátját.
– Mi a feladatod a szertartás során?
Gilthanas zihálva pihent meg egy tisztáson. Intett Tanisnak, hogy
üljön le egy sziklára, és ő maga is így tett, nem messze tőle.
 – Amikor Porthios kilép a palota alatti kamrából, a fejébe húzza a
csuklyáját – ugyanilyen szürke köpenyt visel, mint az enyém –, hogy
eltakarja az arcát. Ezt követően felmegy egy kilencvenkilenc fokból
álló csigalépcsőn – mélynek minden egyes foka egy-egy elmúlt
életévét jelképezi. Ezt a lépcsőt Liassem-eítor-nak, az Esztendők
Lépcsőjének nevezik. Porthiosnak teljes sötétségben kell
megmásznia a lépcsőt. Odafenn aztán egy alkóvban egy gyertyát
talál, valamint kovát és acélt, amivel meggyújthatja.
– Te pedig…? – tapogatózott Tanis, azon tűnődve, hogy őt vajon
miért nem tanították meg a szertartás részleteire.
– Az alkóv mögött egy hosszú előcsarnok húzódik, amely nem
szerepel egyetlen várostérképen sem, mivel kizárólag olyan elfek
használják, akik se nem gyermekek, se nem felnőttek – így aztán
valójában nem is léteznek – folytatta Gilthanas. – Ezért aztán maga a
folyosó sem létezik, tehát nem szerepel a térképeken sem.
– A te feladatod pedig… – próbálkozott újra Tanis. Gilthanast
azonban teljesen elvarázsolta a szertartás, amelyen egy napon ő maga
is átesik majd, és úgy tűnt, el akarja mondani az egész történetet.
– A folyosót Yathen-ilara-nak, a Megvilágosodás Útjának
nevezik. A Nap Tornyába vezet. Az ifjú csendben végigmegy a
folyosón, amelynek végén egy ajtó áll, ahol megáll és addig vár, míg
az, aki a Kentommenai-karh-nál virrasztott, ki nem nyitja az ajtót és
be nem engedi a Naptorony középső csarnokába.
Tehát itt került Gilthanas a képbe. Úgy tűnt, mintha szerepét
kívülről megtanulta volna, és minden bizonnyal vissza is mondta
Miralnak.
– Én az ajtón kívül várok, míg meg nem szólal egy gong. Akkor
aztán kinyitom az ajtót, besurranok, hagyom, hogy becsukódjon
mögöttem, majd elveszem Porthiostól a gyertyát és azt mondom –
persze ősi nyelven –, hogy „Én vagyok a gyermekkorod. Hagyj hátra
a múlt ködében! Lépj előre, a jövődbe!” Porthios ekkor kinyitja az
ajtót és belép a Nap Tornyába.
 Egy ötlet kezdett körvonalazódni Tanis fejében.
– A csarnokban maradsz? – kérdezte Gilthanastól.
Az elf egy kicsit bosszúsnak tűnt.
– Én jelképezem Porthios elmúlt gyermekkorát, így aztán nem
kellene jelen lennem a szertartáson. De Miral azt mondta, senki nem
fogja észrevenni, ha résnyire kinyitom az ajtót, hogy hallgatózzak.
Végül is, az én Kentommen-emig már csak hatvan év van hátra.
Tanis most már tudta, hogyan állítsa meg Porthios gyilkosát.
Futva továbbindultak Qualinost felé. Az ösvény lejteni kezdett.
Dobpergés és trombitaszó hallatszott a palota és a Torony felől.
– Még jobban kell sietnünk! Elkések! – kiáltott fel Gilthanas.
A ritkuló nyárfák között Tanis éppen csak ki tudta venni a
Remény Folyóján átívelő nyugati hidat. Gondolkodás nélkül
megbotlott és Gilthanasnak ütközött. Mikor unokatestvére
meglepetten felé fordult, Tanis rávetette magát.
Öt perccel később egy szürke köpenyes alak tűnt elő a fák közül.
Mögötte remegett a bozótos és elfojtott zaj hallatszott, mintha egy
nagy állatot kötöztek volna ki. Ha valaki alaposan megfigyelte volna
az ösvényen haladó alakot, akkor észrevette volna a bal oldalán a
köpeny alatt halványan kidudorodó kard markolatát. Tanis remélte,
hogy senkinek sem fog feltűnni. Csuklyáját az arcába húzva futásnak
eredt, és átrohant a hídon.
 30. fejezet

Vigyázó szemetek a Toronyra

vessétek!

K ova elengedte a kötelet, miután nekiütközött két nyárfának,

majd csúszva megállapodott a sáros, mohával borított
földön. Fürgeláb még pár lépésnyit továbbnyargalt, majd
megállt és visszabámult rá. Kova az öklét rázta.
– Te… te szamár! – kiáltotta.
A kovács visszapillantott a sziklarepedésre. Csábította a gondolat,
hogy megjelölje a helyet és egy napon visszatérjen és alaposabban
megvizsgálja. Aztán úgy döntött, az lesz a legjobb, ha békén hagyja a
múlt titkait, a settenkedő árnyakkal egyetemben. Azért mégiscsak
eltűnődött.
Mélyen a talpa alatt, a hideg földben a csend ismét súlyos
lepelként borult az üres csarnokokra és folyosókra. A sötétben az
árnyak némán várakoztak, akárcsak több évszázada.
A távolból dob- és trombitaszót sodort felé a szél. Újabb
emlékkép jutott eszébe: a mágus, ahogy ruhája ujját feltűrve
megmutatja, miként kell kiüríteni a palota csodás fürdőkádját. Egy
apró, csillag alakú sebhely volt Miral alkarján.
Aztán eszébe jutott Ailea, ahogy a konyhában történeteket mesélt
azokról a vajúdásokról, amelyeknél segédkezett, és említést tett egy
rosszul sikerült szülésről, amelynek eredményeként egy csillag alakú
sebhely maradt a csecsemő karján.
 Kova tudta, hogy Miral rövidesen szabadjára engedi az évtizedek
alatt felgyülemlett dühét. A Szóló és három gyermeke meg fog halni
– feltéve, hogy Gilthanasszal már végzett is. Kovának kétsége sem
volt afelől, hogy a mágus azon része, amelyik megőrizte a józan
eszét, az, amelyik látszólag barátságot kötött mind vele, mind a
félelffel, bocsánatot kér majd áldozataitól, amikor végez velük.
– Valóban jelentéktelen mágus – morogta grimaszolva Kova. Az
aggodalom mély ráncokat vésett arcára.
Még öszvérháton sem ér időben Qualinostba. Ami azt illeti,
fogalma sem volt róla, hogy Qualinesti melyik részén bukkant elő,
mindössze annyit tudott, hogy valahol a szakadék túloldalán van,
Qualinosttól nyugatra. A környék mintha ismerősnek tűnt volna.
Körbepillantott, próbálta kiismerni magát. Fürgeláb közelebb
húzódott hozzá, de a törpe nem törődött vele. Homlokát ráncolva
törte a fejét. A Szóló élete forog kockán.
Semmiképpen nem ér vissza időben, hacsak valahogy le nem
rövidíti az utat.
Mint például a tölgyfában lévő sla-mori-val!
Szemét lehunyva próbálta felidézni a történteket, a pánikot, az
őket üldöző tylort, Fürgeláb patacsattogását. Kinyitotta a szemét és
ezúttal nagyobb érdeklődéssel mérte végig az öszvért. Az állat
kitépett egy maréknyi füvet és visszabámult rá.
Kova megfordult. Egészen biztosra vette, hogy innen délnyugatra
van a hely, ahol a szörnyeteggel találkozott. Ha arrafelé indul neki,
talán felmerül benne – vagy hátasában – valami ismerős. Az
öszvérek híresek voltak tájékozódási képességükről, még ha
eszükről, kellemes szájszagukról vagy engedékeny viselkedésükről
nem is. Kova egy lépést tett előre és intett Fürgelábnak.
– Gyere, drágám! – duruzsolta.
Az öszvér gyanakvó tekintettel kérődzött tovább.
– Kérsz egy kis nassolnivalót? – kérdezte a törpe. Letépett egy
maréknyi füvet és maga elé tartotta.
 Érdeklődés csillant az állat szemében.
– Nos, jól van – közölte a törpe egy gondosan kidolgozott sóhaj
kíséretében, majd megfordult, hanyagul átvetve a falatnyi füvet
egészséges vállán. – Azt hiszem, megszakad szegény, öreg szívem.
Úgy tett, mintha zokogna.
Nedves orr érintette meg a tarkóját és kitépte a kezéből a füvet.
Kova megfordult és hagyta, hogy öröm terjedjen szét az arcán.
– Fürgeláb! – Karját az öszvér nyaka köré fonta, miközben arra
gondolt, hogy később még megfürödhet, aztán az állat hátán termett.
Pillanatokkal később már délnyugat felé ügettek.

A nyugati hídnál álló őrök már integettek a Gilthanas szürke

köpenyét viselő Tanisnak.
– Elkésel, Gilthanas! – kiáltotta egyikük. A félelf erősen fogta
csuklyáját, nehogy futás közben hátracsússzon, felfedve ezzel
személyazonosságát.
Ha így történne, az őrök természetesen letartóztatnák.
Az ifjú továbbszaladt a kikövezett utcákon.

Miral komoran állt a Naptorony központi részének peremén. A

kétsoros mozaik hatszáz láb magasra nyúlt, a márványból készült
falak négyszáz fáklya fényében ragyogtak, és számtalan, a falakra
erősített tükör verte vissza a napsugarakat. A nemesek kezdtek
beszállingózni a csarnokba. Lord Litanas a szószék aljánál állt. Lady
Selena, akinek haja határozottan szőkébbnek tűnt ahhoz képest,
amilyennek legutóbb a mágus látta, a bejárat mellől, szeretettel nézett
az újdonsült tanácsadóra. A háttérben duzzogó Ulthent pillantásra
sem méltatta.
A szószék mellett, Laurana oldalán álló Lord Tyresian bizonyára
talált valakit, aki megjavította szertartási kardját. A hercegnő
idegesnek tűnt, egyfolytában körbe-körbe forgatta a fejét, ügyet sem
vetve Tyresianra.
 Mint a Kentommen szertartás egyik szervezője, Miral előírhatta a
nemeseknek, hogy hova álljanak, mintha csak a Szóló utasításait
teljesítetné. Laurana éppen Porthios és Solostaran közelében lesz,
amikor elmondom a varázsigét, tűnődött a mágus.
Kár, hogy Lauralanthalasa visszautasította házassági ajánlatát. Az
ő kedvéért sok mindenben változtatott volna a tervén. Az igazat
megvallva, képes lett volna akár évekkel elhalasztani, kivárva azt a
napot, mikor magáénak tudhatja a lányt és szerelmét. Laurana
kedvéért lemondott volna a Szólóságról is. Most eltűnődött azon,
hogy ezt talán el kellett volna mondania neki. A nők imádják azt az
érzést, hogy kérőik bármit megtesznek értük. Laurana esetében is
közel járt az igazsághoz; Miral talán tényleg mindent megadott volna
neki.
– Gyenge mágus – suttogta rekedten magának, és felkacagott.
Gyermekkora óta erős volt, azóta, amióta a barlangban rábukkant
Gargath Szürkekövére.
Miral a szószék felé indult, a felé a csigalépcső felé oldalazva, ami
a Torony márvány belső és arany külső fala között emelkedett. Bárki,
aki esetleg ránézett, azt hihette, hogy a zenészek fölötti második
erkélyre igyekvő mágus jobb rálátást próbál nyerni az eseményekre.
A tömeg akkor azonban nem fogja látni, amikor varázslata
segítségével szétrobbantja a Torony tetejét és tűzesőt zúdít az alant
lévők nyakába. És még ha meglátnák, az sem számítana.
Senki sem marad életben, hogy elmondhassa.
Lassan hágott fel a lépcsőn, közben megtorpant, hogy kifújja
magát. Újabban legyengült. Akár tetszett neki, akár nem, a Xenoth
meggyilkolására használt varázslat elszívta az erejét. De a tylor
vadászat annyira remek alkalom volt, miután a tanácsadó
megfenyegette, hogy a nyilvánosság elé tárja, amit megtudott róla.
Oly könnyű volt megvásárolni néhány napra a hallgatást, azzal az
ígérettel, hogy még rengeteg kincs vár rá. Kíváncsi vénség, gondolta
Miral; ahogy a bába is az volt, bár azt őszintén sajnálta, hogy
végeznie kellett vele. Azt remélte, hogy a nemesek a tylor
varázserejének tudják majd be Xenoth halálát, de akkor észrevette,
hogy Tanis egy második nyílvesszőt helyez az idegre – azt, amit
megbűvölt, amikor egyik éjjel besurrant Kova boltjába. A helyzetet
kihasználva mindenkit összezavart. Nem volt nagy ügy az elvarázsolt
nyílvesszőt a halott tanácsadó mellkasába varázsolni.
Milyen kár, hogy az itt összegyűlt nemesek nem élhetik meg, hogy
megismerjék zsenialitásomat, gondolta Miral.

Levelek és faágak csapódtak Kova arcába, miközben

keresztülhajtott az erdőn. Már fél órája ügettek, és habár a törpe néha
felismert egy-két dolgot – mint például az egymás mellett álló sziklát
és tüskés tölgyet –, még mindig nem tudta biztosan, merre járnak.
Fürgeláb azonban szemmel láthatóan céltudatosan haladt előre, és
noha Kova nem igazán örült neki, hogy egy tyúkeszű, szerelmes
öszvérre bízza a helyzetet, egyelőre ez volt a legjobb, amit tehetett.

Biztosan Tyresian a gyilkos, gondolta futás közben Tanis. Most

már nem is próbálta elrejteni az oldalán csapkodó kardot. Az utcát
járó elfek tartották magukat a Kentommen előírásaihoz és
elfordították tekintetüket, amikor elhaladt mellettük. A biztonság
kedvéért a csuklyát azért továbbra is fogta.
Vagy talán Litanas volt az, tette hozzá magában. A fiatal elf lord,
aki mindössze egy évvel korábban esett át a maga Kentommen-jén,
sokat nyert Xenoth halálával. Ő örökölte a tanácsadói posztot és
megnyerte magának a gazdag Lady Selenát. És Ailea talán
kapcsolatba hozta őt Xenoth halálával.
Ez ijesztő és elkeserítő volt egyszerre. Tanisnak nem állt elegendő
információ a rendelkezésére ahhoz, hogy rájöjjön, ki állt Ailea és
Xenoth halála mögött és ki tervezett el két másik merényletet:
Gilthanasét és a sajátját. Mindössze annyit tudott, hogy a Gilthanas
elleni merénylet azt bizonyítja, hogy Kovának igaza van: Porthios, a
Szóló és Laurana rettenetes veszélyben vannak.
Sajgó tüdejének fittyet hányva továbbrohant.

Kova biztosra vette, hogy ugyanazon a tisztáson áll. Ugyanaz a

hatalmas szikla, ugyanaz a lucfenyő. A földet még mindig
szilánkokra tört fák borították, közöttük pedig egy ösvény
kanyargott. A fákon és a köveken karomnyomok látszottak.
Megtalálta a tisztást, ahol rátámadt a tylor.
Remélte, hogy innen elindulva megtalálja a sla-mori-t. Bárcsak
időben odaérne!
És bárcsak emlékezne rá, hogyan nyitotta meg a sla-mori-t!

Miral lenézett az elhagyatott második emeleti erkélyről az

összegyűltekre. Tiszta szeme csillogott.
Látta megcsillanni a fáklyák fényét Laurana arany haján, és egy
pillanatig bánatot érzett amiatt, amit meg kell tennie, amit megtett,
amit a Szürkekő parancsolt meg neki. A gyilkosságsorozat Kethre-
nan Kanan, a Szóló testvérének halálával kezdődött, ötven
esztendővel ezelőtt. Miral a mágia segítségével arra utasította az
útonállókat, hogy támadják meg Kethrenant és feleségét, Elansát, és
bár nem ő fogta a kardot, amely megölte a Szóló testvérét, mégis az ő
irigységből elkövetett cselekedete volt.
Ez volt az első alkalom, hogy embereket manipulált. És egyben az
utolsó is. Túlságosan is kiszámíthatatlanok voltak számára.
Eredetileg azt mondta nekik, hogy Elansával is végezzenek. Ehelyett
arra érkezett meg, hogy az útonállók azon vitatkoznak, hogy
melyikük végezzen az úton eszméletlenül heverő asszonnyal.
Hirtelen felbuzdulásból, ami még őt is meglepte, azt parancsolta
nekik, hogy tegyék vissza a fülbevalóját és hagyják békén.
Persze mindent tudott a Szürkekőről. Tudta, hogy képes nagyon jó
dolgokat cselekedni, ugyanakkor nagyon rossz dolgokat is.
Gyermekkora óta ugyanez az érzés ingadozott benne. Egy testen
belül lakozott egy olyan személyiség, amely megöletett egy elfet,
majd barátjául fogadta az elf tönkretett feleségének gyermekét. Aztán
amikor felnőtt, megölte a gyermeket.
Odalent mozgolódást vett észre a szeme sarkából és áthajolt a
lépcsőkorláton. Dobpergés és trombitaszó hallatszott; most jött el a
szertartás azon része, amikor a hagyományos szürke köpenyt viselő
Gilthanasnak be kellett volna lépnie a Nap Tornyába, hogy a Torony
hátuljában lévő kis ajtón keresztül Porthioshoz lépjen, aki a Yathen-
ilara, a Megvilágosodás Útjának végén vár rá.
Ó, mennyire belefáradt a pokoli elf hagyományokba! Még a
legapróbb hagyományokhoz is ragaszkodtak, míg a legfontosabbat,
ami egyedülállóan tisztává varázsolta Qualinestit, félő volt, hogy
elhanyagolják. Ő bezzeg… Miral elhessegette a gondolatot és újra a
Yathen-ilará-ra összpontosította figyelmét. A mai ünnepség itt most
véget ér, mivel Gilthanas halott. Ezzel tréfálja meg a nemeseket,
Porthiost és legfőképpen Solostarant. Egy utolsó móka, mielőtt
meghalnak. A mágus elképzelte, ahogy ott várakoznak teljes díszben,
a vagyonuk és státuszuk nyújtotta biztonságban érzik magukat és
szentül hiszik, hogy valamiképpen mindezt megérdemlik.
Csodálkozni fognak, hogy miért nem jön Gilthanas. Aztán
nyugtalankodni kezdenek majd és duruzsolva pillantgatnak körbe-
körbe.
Ha a dolgok menete akadálytalan lett volna, akkor Gilthanas a kis
ajtónál várt volna. Ezzel kezdetét vette volna a Kentommen,
amelynek során Solostaran ősi szöveg szerint köszönti az
egybegyűlteket, elmagyarázva nekik, hogy a Ligetben elvesztette
gyermekét és immáron nincsen örököse. Ezt követően előlépett volna
a három Ulathi, még mindig álarcban, hogy elmondják a szövegüket.
A gongszóra Gilthanas a folyosóra lépett volna, hogy onnan
előreküldje Porthiost a felnőtt világba. A trónörökös egy serleg
vörösbort kapott volna a Szólótól, ami Solostaran vérvonalát és
Porthios hivatalos örökössé választását jelképezi. Porthios pedig attól
a pillanattól fogva felnőttnek számítana.
Miral felkacagott. Az elfek által olyannyira kedvelt halandzsa
helyett Miral lép majd elő, előhívja Porthiost a szent folyosóról, hogy
csatlakozzék a többiekhez, aztán pedig kimondja a varázsigét, amely
lezárja az összes kijáratot. A szertartás véget ér majd.
Ahogy az életük is. Azt követően pedig ő lesz a Szóló.
A dobok ismét megszólaltak. Miral előrehajolt, felkészülve a
kántáláshoz. Aztán megrökönyödve forrt a torkára a szó.
Gilthanas lépett a Toronyba.
 31. fejezet

A gyilkos lelepleződik

M iralnak földbe gyökerezett a lába, amikor a szürke

köpenyes alak a Toronyba lépett. A tömeg moraja
elhalkult és várakozva figyelték, ahogy Gilthanas
elhaladt a Torony belső pereme mentén. De hiszen Gilthanas
meghalt! sikoltott fel hangtalanul a mágus. Van azonban valami
különös benne, gondolta. Magasabbnak tűnt; a köpeny feszesen
szorult a vállán. A köpenyes alak inkább hasonlított Tanisra,
semmint Gilthanasra.
De Tanis is halott!
Miral tekintetével követte a szürke köpenyest, aki kecsesen
mozogva a kijelölt ajtóhoz lépett és várt.
Az arany-zöld hivatalos díszruháját viselő Solostaran lépett be az
egyik előcsarnokból és a szószék felé indult. Komoran lépett fel az
emelvényre vezető lépcsőn, majd a tömeg felé fordult, hogy
elmondja azt a rövid beszédet, amelyet immár kétezer éve minden elf
nemes elmondott gyermeke Kentommen-je alkalmával.
– Szomorú nap ez a mai – szólalt meg egyszerűen az ősi nyelven.
– Elvesztettem egy gyermekemet.
Az erkélyen álló Miral hirtelen felismerte a kijelentésben rejlő
torz igazságot. Csendesen rázkódva felnevetett. Solostarannak
fogalma sincs az egészről, gondolta. Úgy döntött, még egy kicsit
engedélyezi a szójátékot. Ki tudja, akaratlanul is milyen pikáns
tréfákkal áll még elő a Szóló?
 Solostaran sólyomszerű vonásai továbbra is komolyságot
sugalltak, ahogy folytatta.
– Elvesztettem egy gyermekemet a Ligetben. Így nincs örökösöm.
Tud-e valaki vigaszt nyújtani?
Az egyik dob peregni kezdett a Miral alatti erkélyen. Hallotta,
hogy messze odalenn egy ajtó nyílik és három, fekete selyem
lábszárvédőt és ujjatlan köpenyt, valamint fekete bőr maszkot és
kesztyűt viselő elf lépett elő. Az Ulathi-k.
– Találtunk egy gyermeket – szólalt meg az első.
– Tiszta a szíve – tette hozzá a második.
– Ez a gyermek egy üres edény, aki csak arra vár, hogy
megtöltsék – fejezte be a harmadik.
– Találtunk egy gyermeket, aki az örökösöd, a véred lesz –
szavalták egyszerre.
Megszólalt a gong. Gilthanas kinyitotta az ajtót és belépett. Az
ajtó becsukódott mögötte.

A Torony vakító fényéből kilépő Tanis pislogni kezdett a hirtelen

ráboruló csaknem teljes sötétségben. Látta a gyertya reszkető fényét,
de Porthios csupán egy homályos foltnak látszott. Kova medálja
visszatükrözte a gyertyafényt.
Magához kell hívnia Porthiost. Mit is mondott Gilthanas?, törte a
fejét Tanis.
– Én vagyok a gyermekkorod – szavalta, és megpróbálta
meglágyítani a hangját, hogy jobban hasonlítson Gilthanaséra. –
Hagyj magad mögött. A múltbeli homály… – Ez így nem jó, de a
félelf minden tőle telhetőt megtett. – Menj előre, a jövődbe.
– Gilthanas! – hangzott Porthios megrökönyödött hangja. – A
megfelelő szavakat mondd! És ősi nyelven!
Tanis habozott.
– Nem emlékszel rájuk? – sziszegte Porthios. – Figyelj!
Azzal elismételte a helyes szavakat ősi nyelven.
 – Ismételd meg!
Tanis még mindig habozott. Porthios közelebb lépett, úgy, ahogy
a félelf kívánta.
Egy szívdobbanásnyi ideig azt fontolgatta, hogy legyűri
unokatestvérét. Korábban egyszer már megütötte Porthiost, még a
palotaudvaron. Ezzel kezdődött a két fivér közti egyetlen verekedés.
És ezzel azt érte el, hogy Porthios évekre az ellensége lett.
– Porthios – könyörgött a saját hangján –, hallgass meg! Ne lépj át
azon az ajtón!
– Tanthalas! – Porthios arca megbotránkozást tükrözött. – Hol van
Gilthanas? Mit…?
– Figyelj ide! – sziszegte Tanis. – Ha a Ligetben töltött
virrasztásod során valamekkora bölcsességre is szert tettél, akkor
most hallgass meg!
Unokatestvére hátralépett és nyugodt arckifejezést erőltetett
magára. Mélyet lélegzett, majd kifújta a levegőt.
– Mi az, Tanis? – kérdezte megszokott hangján.
– Valakik összeesküdtek, hogy megölnek téged és a Szólót.
– A Szólót? Jól van?
– Remekül. Azért vagyok itt, hogy megállítsam a gyilkost.
– Te? – nevetett fel halkan Porthios, arca azonban meglepően
kedves maradt. – Tanis, te csupán egy gyerek vagy…
A félelf gyorsan beszélt, hiszen tudatában volt annak, hogy az
odakinn várakozók esetleg szorongani kezdenek. A legrosszabb
dolog, ami jelenleg megeshet, az, hogyha valaki kinyitja az ajtót és
benéz.
– Porthios, ugyanaz a gyilkos, aki megölte Xenoth-t és Eld Aileát,
most rád, a Szólóra és Lauranára feni a fogát. Tudom.
– Honnan tudod?
Tanis eltöprengett ezen. Kezdett kifutni az időből. Nyers erővel is
elintézhetné a dolgot, de elf vére tiltakozott az ellen, hogy leüssön
egy ifjút a saját Kentommen-jén, bármilyen oka legyen is rá.
 De még mindig hazudhat.
– Porthios! – folytatta. – Gilthanas meghalt.
Szünet. A trónörökösnek arcizma sem rándult.
– Vele is a gyilkos végzett. Porthios, ha te, Laurana és a Szóló
meghaltok, a királyságon eluralkodik a káosz.
Porthios látszólag próbálta megemészteni a hallottakat. Tanis
szíve sajgott érte, amiért ő okozta neki ezt a fájdalmat.
– Van egy tervem, testvér.
– Mi az? – kérdezte higgadtan.
– Figyelj – válaszolta Tanis. – Engem felhasználhatnánk arra,
hogy…

Kova bekukucskált a tölgyfa oldalán lévő nyíláson, amely

hónapokkal ezelőtt megmentette az életét. Megkönnyebbülésére a fa
egyelőre még mindig nyitva állt. Fürgelábbal a nyomában belépett az
odúba. Kova ügyet sem vetett rá.
– Hogyan is jutottam át a múltkor? Mit is csináltam? – motyogta
bokáig az erdei törmelékben állva, feje fölé egy égő üszköt tartva.
– A rúna! – Lepillantott. – A fa padozata tüzet fogott. Talán ez
lesz az. – Megtorpant. – Nos, ha tévedtem, akkor egyszerűen elégek.
– Nos, hát legyen! – kiáltotta és a törmelék közé dugta a fáklyát.
A lángok felcsaptak.

Miral végigszaladt a második szinten lévő erkélyen, célja, a fő-

szintre vezető csigalépcső felé. Gilthanas túlságosan sok időt tölt a
folyosón. Valami nem a terv szerint halad! Dühöngött az
igazságtalanság miatt.
Amint elérte a lépcsőhöz vezető ajtót, meghallotta, hogy rémült
kiáltások törnek fel a tömegből, mire visszafordult.
– Porthios felfegyverezve lépett be!
– Micsoda?
– A Kentommen ifjú sosem visel fegyvert!
 – Mit jelentsen ez?
Solostaran elsápadva pillantott arra, akit fiának és örökösének hitt,
de önuralmát nem veszítette el.
– Porthios! – parancsolta. – Tudni akarom, mit jelent ez!
– Gyilkos van a Toronyban! – kiáltotta el magát Tanis, hátralökve
arcából a csuklyát.
Újabb döbbent kiáltások hallatszottak a nemesek közül, akiknek
sorai önkéntelenül is szétnyíltak a kardját készenlétben tartó,
magának utat törő félelf előtt. Tanis egyetlen ugrással a szószéken
termett, Solostaran előtt.
– Tanthalas! – kiáltotta fentről Miral. – De hiszen te meghaltál!
A félelf megperdült és szembenézett a mágussal. Pillantása
elkapta Miralét és a mágus fájdalmat látott megcsillanni a félelf
szemében.
– Honnan tudod, mágus? – kérdezte.
– Őrség! – dörrent Tyresian.
Tanis a magasba emelte kardját, Elansa amulettje apró napként
csillogott rajta.
– A mágus már kétszer ölt és ma újra gyilkolni akar – kiáltotta,
kardját Miralra szegezve.
Miral visszafojtotta a lenti káosz láttán kitörni készülő nevetését.
Soha jobb alkalom, hogy elmondja végső varázslatát. Kántálni
kezdett.
– Az istenekre – ugatta Tyresian. – A félelf megőrült! Ahogy a
mágus is. Őrség!
– Tanis, hol van Porthios? – kiáltotta Laurana éles hangon. – És
Gilthanas?
Az ifjúnak nem volt ideje válaszolni. A nemesek között utat törve
a lépcső felé rontott. Fekete egyenruhás szertartási őrök özönlötték el
a Tornyot, de nem fogták fel azonnal, hogy Tyresian a félelfet akarja
elfogatni velük. Tanis kicsúszott a kezeik közül, kivágta a lépcsőhöz
vezető ajtót és a fokokat hármasával szedve felfelé rohant.
 Hallotta Miral kántálását, mintha a szavak ott dübörögtek volna a
fejében. Odafenn megreccsent a Torony csúcsa.
Hirtelen Eld Ailea jelent meg előtte a lépcsőn.
Tanis megtorpant az első lépcsőfordulóban.
– Ailea! – kiáltotta. – Nem haltál meg! – A bába lenézett rá és
elmosolyodott.
Aztán minden átmenet nélkül nem Ailea állt előtte, hanem
Xenoth, hangosan kacagva és gúnyosan reá mutogatva. Tanis maga
elé tartotta a kardját és próbálta leküzdeni a belsejét mardosó
pánikot.
Xenoth egy középkorú, keskeny arcú, tiszta kék szemű elf férfivá
változott. Karjai közt egy sápadt, göndör, búzaszőke hajú, barna
szemű asszonyt tartott. Az asszony Tanisra nézett és kinyújtotta felé
a kezét.
– Tanthalas, fiam! – suttogta.
Tanis mozdulatlanul állt, szíve vadul kalapált. Beléhasított a kín.
Aztán feleszmélt.
– Ez csak varázslat! – kiáltotta, mire a két alak semmivé foszlott.
Elrohant ott, ahol az előbb álltak; a levegő hideg érintése
végigszántott bőrén.
– Miral! – kiáltotta a második emeleti erkélyre rontva. Három
mozaikdarab levált és az alant tolongó elfek közé esett.
Vékony repedés futott végig a Torony csúcsán.
Ebben a pillanatban, mennydörgő hang közepette Kova és
Fürgeláb jelent meg a szószéken.
– Arelas! – kiáltotta a törpe. Hangja visszhangzott. – Arelas
Kanan! – mutatott kalapácsával a mágusra.
Miral kántálása lelassult, majd elhallgatott. Izzadó tenyerét feje
fölé emelve visszafogta a varázslatot és Kovára bámult. Hirtelen
mindenki elcsendesedett a Toronyban, egyedül a mozaikról leváló
darabok koppanása hallatszott. A levegőben szikla és vakolat szaga
terjengett.
 – Arelas? – kérdezte bátortalanul Solostaran. – Testvérem?
– A bátyád nem halt meg, Szóló – jelentette ki Kova. – Legalábbis
nem Arelas. Mirálként tért vissza.
Az öszvér elbőgte magát, megtörve ezzel Kova szavainak
varázsát, mire a mágus ismét belefogott a kántálásba. Kínlódó
nyögéshez hasonlatos hangot hallottak a Torony tetején lévő éjszakai
és nappali mozaik irányából.
– Azért ölte meg Lord Xenoth-t, mert a tanácsadó rájött, hogy ki
is ő valójában – kiáltotta Kova, hangja remegett a dühtől. –
Ugyanezért végzett Eld Aileával is. És most meg akar ölni téged és a
gyermekeidet is!
Solostaran elképesztő nyugalommal fordult Miral – Arelas – felé.
– Miért? – kérdezte.
Miral lenézett rájuk és ekkor elöntötte a csaknem két évszázada
visszafojtott harag. Leeresztette karját és félbehagyta a kántálást.
– Elküldtek, Solostaran! – kiáltotta. – Elküldtek Qualinostból!
– Haldokoltál, Arelas – ellenkezett Solostaran. – Legalábbis azt
hittük.
– Annál sokkalta tehetségesebb voltam, Solostaran – kiáltotta
vissza Arelas. – Nekem kellett volna a Szólónak lennem! Én leszek a
Szóló! És én megtartom Qualinestit a tisztavérű elfek számára. Most,
hogy enyém a Szürk…
Az első emeleti erkélyt tartó egyik oszlop, meggyengülve Arelas
varázslatától, összeroppant, szilánkokat zúdítva a terembe. A
nemesek szétrebbentek. Arelas elfintorodott és kezét előrelendítve
egy villámot küldött a szószék felé. Kova Solostaranra vetette magát,
lesodorva őt az emelvényről. Tyresian Lauranához ugrott, a felettük
álló erkély viszonylagos biztonságába lökve a lányt. Egy márványkő
az elf lordra esett, Laurana pedig felsikoltott.
Porthios rontott elő a Yathen-ilará-ból.
– Arelas! – kiáltotta ismét Tanis, a magasba emelve kardját.
Ám a mágus csak nevetett.
 – Nem fog sikerülni, Tanthalas! Ellenem hatástalan a kardod! –
Karját széttárva esztelenül táncolni kezdett. – Tudod, elvarázsoltam,
ugyanakkor, amikor a nyílvesszőidet is, amiket olyan sikeresen
használtál a tylor és Lord Xenoth ellen. – Kacagása köhögésbe fúlt,
és ekkor Tanis meglátta a kínálkozó alkalmat. Kardját meglendítve
Arelasra vetette magát.
A penge azonban lepattant valami láthatatlan dologról és
ártalmatlanul suhant el a mágus feje felett. Arelas a magasba emelte
kezét, szándékosan hátat fordított a félelfnek, majd ismét belefogott a
kántálásba. Egy újabb mozaikdarab zuhant le.
Arelas áthajolt az erkély korlátján, egyik karját hátralendítette,
mintha újabb mágikus villámot akarna a nézőkre zúdítani.
Tanis újra próbálkozott.
– Miral! Arelas! Gilthanas él.
Tanis látta, hogy odalenn, tőle balra, Porthios feje hirtelen feléjük
fordul, arcán felragyogott a remény, most, hogy megtudta, öccse
mégsem halt meg. Arelas megfordult, arca rémületet tükrözött,
íriszéből minden szín eltűnt.
– Hogyhogy él? – követelte.
Ha a kard hasznavehetetlennek bizonyult is, Tanis mégis maga
előtt tartotta a fegyvert, támadásra készen.
– Gilthanas előtted van az örökösödési rangsorban, Arelas –
kiáltotta. – Bármit is teszel, ma, itt, nem lesz belőled Szóló.
Arelas megremegett, mintha az Abyss peremén billegne. Majd
karját kinyújtva egy villámot küldött a félelf felé.
Tanis ösztönösen cselekedve maga elé emelte a kardját. A mágus
villáma Elansa függőjébe csapódott, és cseppekké olvasztotta azt.
Ekkor egy másik villám csapott ki a fegyverből a mágus felé, aki
felsikoltott, amikor az belecsapott, majd átbukott az erkély peremén.
A teste lángra kapott, mielőtt még a Torony padlójára zuhant
volna.
 Epilógus

Ó. u. 308, késő nyara

D e vajon honnan szerezte a hatalmat? – kérdezte ismételten

Tanis.
Kova a fejét rázta. Voltak persze mendemondák, óriási, kaotikus
hatalom forrásáról szóló híresztelések, amelyek szerint ez valahol
mélyen a Qualinost alatt lévő barlangban rejtőzött, de a kovács most
nem volt olyan hangulatban, hogy legendákat meséljen.
Sört rendelt mindkettejüknek. Az Utolsó Otthon fogadó
kocsmárosa túlcsorduló korsókban hozta asztalukhoz az italt, és
Kova felsóhajtott.
– Ó, pajtás, már nagyon vártam erre! Egy kényelmes asztal egy
barátságos fogadóban. Igazi sör, ami akkorát rúg, mint Fürgeláb.
Tanis azonban nem hagyta magát. Az elmúlt három hétben már a
megcsömörlésig végigrágták az ügyet, de még mindig nem értették
pontosan, mi is történt.
– Miral – Arelas – ennyi embert megölt azért, mert gyermekként
elküldték Qualinestiből? Kova, ez nem elegendő magyarázat –
folytatta a félelf a korsóját babrálva, nedves foltot hagyva vele a
faasztalon.
A törpe bólintott.
– Tudom, pajtás. Valami olyan hatalom áll e mögött, amit nem
ismerünk. De vannak bizonyos mendemondák, amik
megmagyarázzák a történteket.
– A Szürkekő? Az egy legenda, Kova – jelentette ki tompa
hangon a félelf.
Nem lehetett meggyőzni.
 A törpe megcsóválta a fejét, majd kiürítette kupáját és elégedetten
csettintett. Már öt napja voltak Vigaszban, de egy jó korsó sör még
mindig újdonságnak számított.
– Kova.
– Na? – dörmögte a törpe.
Tanis hangja sürgető volt.
– Az amulett megmentette az életemet. Anyámét miért nem
mentette meg? Hiszen az övé volt.
Már ezt is megbeszélték az alatt a pár hét alatt, amit az úton
töltöttek, Kova Fürgeláb hátán himbálózva, Tanis pedig Belthar
nyergében ülve.
– Nem hinném, hogy akkor is mágikus volt, amikor még Elansáé
volt, Tanis. Szerintem ehhez Aileának van némi köze.
Ailea nevének említésére elkomorult a két jóbarát.
– De én azt hittem, hogy csak illúziókra képes, azzal szórakoztatja
a gyerekeket – ellenkezett Tanis. – És apróbb varázslatokra, amiknek
a szülésnél vette hasznát. De semmi komoly mágiát nem képes
véghezvinni!
– Miralról is azt hittük, hogy csupán egy jelentéktelen mágus.
Tanis bólintott, majd egy darabig nyugton maradt. Aztán valami
más jutott az eszébe.
– A mágus megölte mindannyiukat – Kethrenant, Elansát,
Xenoth-t, Aileát. Még Tyresiant is, amikor megmentette Lauranát a
lezuhanó márványoszloptól. És miért? Azért, hogy minden
lehetséges örököst eltávolítson az útjából. Tényleg azt hitte, hogy
kisétálhat a Torony romjai közül, hogy bejelentse, ő Arelas és tegyék
meg Szólónak?
Kova haragosan nézett rá.
– Szerintem megtalálta volna a módját. – Vagy talán inkább a
Szürkekő találta volna meg a módját, tette hozzá magában.
– De…
Kova egy kicsit közelebb húzta magához a félelf sörét.
 – Add fel, pajtás! Vannak bizonyos dolgok, amikben hinned kell.
Ez elég ésszerű volt Arelas számára. – Mikor Tanis szólásra nyitotta
a száját, a törpe felemelte a kezét. – Elég!
Egy darabig csendben ültek. Aztán Kova ismét megemelte
kupáját.
– Tósztot – közölte.
Sértés lett volna visszautasítani a pohárköszöntőt. Tanis a korsója
fülére fonta a kezét.
– Tósztot – kontrázott.
– Aileára. – Egymásra pillantottak, aztán koccintottak. – És az
eljövendő barátságra! – tette hozzá Kova.
Tanis elmosolyodott.
– A barátságra.

(Folytatása következik)