Professional Documents
Culture Documents
Amira Stone - A Magia Rabjai 1 - Kitaszitottak
Amira Stone - A Magia Rabjai 1 - Kitaszitottak
Amira Stone - A Magia Rabjai 1 - Kitaszitottak
AMIRA STONE
Első kiadás
A borítót tervezte: Nick Boglárka A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet
a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014
ISSN 2060-4769
ISBN 978 963 457 772 0
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2019-ben
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: Katona Ildikó
magyar
nyomdafermék
RAY
ENE
KEIN
Zajra riadok.
Átfordulok a másik oldalamra, de a szemembe sütő nap
elvakít, és kezemet az arcomhoz kapva rámordulok a világra.
Az árusok rikácsolása átszűrődik a csukott ablakon, kocsikerekek
nyikorognak, lovak nyerítenek, férfiak és asszonyok kiabálnak. Valahol a
közelben lányok nevetését is hallom, és azt hiszem, az ajtón túlról jön a
hangjuk. Még mindig nem szoktam meg ezt a zajos, mégis unalmas
helyet. A kétszer nagyobb városokban ilyenkor még alszanak az
emberek, vagy csak nem ennyire alpárian hangosak. Tuviban a lakosok
miért nem képesek az ágyukban maradni?
– Jó reggelt! - Lágy, csilingelő hang duruzsol a fülembe.
Adják az égiek, hogy a fehér hajú pultos lány legyen az!
A hátamra gördülve nézek oda, és hirtelen jött zavaromban még rá is
mosolygok a vörös loknik alól kivillanó szeplős arcra. Hát, nem Emma
az.
Lehajolva csókot nyom a szám szélére. Liszt- és frisskenyérillata van,
ami nem is lenne rossz, de ettől megkordul a gyomrom. A pirospozsgás
lány kacagva perdül meg, aztán lehuppan az ágy szélére, és egy hajkefével
elkezdi
megzabolázni a fején lévő loboncot. Meztelen lábait kecsesen
keresztbe téve, hívogató pillantásokat vet rám.
– Jól aludtál? - Ezúttal feltűnik különös tájszólása, ami
valahogy irritál.
Felülök az ágyon, és a földön heverő nadrágom után nyúlva
megtapogatom a zsebét. Felrántom a szemöldököm, ahogy megérzem a
pénzes erszényt benne. Ejha, errefelé tisztességesek a szajhák?
A lány mellém térdel, átöleli a derekam. Lefejtem
magamról a karját, hogy felállhassak.
– Hol a cipőm? - kérdem, miközben felveszem a nadrágom és az ingem.
– Csak nem akarsz máris menni? - Durcásan hanyatt dől.
– A reggeliig még van idő.
Megdermedek, és a lány szavait emésztgetve körülnézek a szobában.
Az ágyat finom takaró fedi, bár nem selyem, a kis asztalkán hímzés
lapul, és a sarokban lévő kosár tele van szennyes ruhákkal. Az ablakon
kinézve lesokkol a látvány. Hallottam a hangokat, de csak most fogom
fel, hogy a piacnál vagyok, ahol nincs örömház, ami csak egyet
jelenthet...
Az égiek vernék meg azt az átkozott lőrét!
A lány dorombolva int egyet, és incselkedve húzogatni kezdi a
szoknyáját. Húsos combja láttán már csak a menekülés érdekel, és a
kérdés, vajon a vöröske mennyire volt ártatlan. Röhögve néznék
egyszerre öt férfival is farkasszemet, de egy megrontott lány, egy
hisztérikus anya és egy gyilkos tekintetű apa gondolata megizzaszt.
– Nem nézed meg a cipődet a szoknyám alatt? - csacsog
tovább, hajthatatlanul, már-már idegesítően.
Most már biztosra veszem, hogy nem volt ártatlan. Túlságosan kacér.
– Megvan! - kiáltok fel diadalmasan.
Hálát adok az égieknek, amikor meglátom a jobb cipőm orrát az egyik
szék alatt. A párja a közelében, a sarokban hever. Kézbe veszem
mindkettőt, és a zsebemből egy marék klitet hajítok a székre, mire a lány
felvisít. Riadtan pördülök meg. Vöröske a pénzérmékre mered.
A fenébe!
Zavaromban el is felejtettem, hogy a lány nem szajha. Felkapkodom a
pénzt, amilyen gyorsan csak tudom, felveszem a cipőm, és kirohanok a
szobából. Balra lépcső, jobbra falak. Lefelé indulok, kettesével véve a
lépcsőfokokat. A szobában hagyott lány őrjöngeni kezd, legalábbis a
zajokból ítélve. Valami csattan egyet.
A bejárati ajtóban öregedő nő áll, lisztes kezét a kötényébe
dörzsölgeti. Amikor meglát, ő is sikít egyet, és a falhoz lapulva elsápad.
Fent a szobaajtó nagy robajjal kivágódik. Odakapom a fejem, és éppen
csak el tudom rántani a felém zuhanó váza útjából. A falhoz csapódik,
pontosan az idős hölgy feje mellett, aki ijedtében a padlóra rogy.
Kimenekülök a házból, de alig érem el az út szemközti
oldalát, nevetésben török ki. Ez a reggel is jól indult. Vetek még egy
utolsó pillantást az előző esti szállásomra, és magamban megjegyzem,
hogy egy darabig kerüljem el a helyi pékséget.
Elvegyülök a zsúfolt piaci tömegben, és jókedvűen magamba szívom
a hajnali napfény cirógató sugarait, az eső áztatta friss trágya szagát.
Szabad Földön akárhova megy az ember, mindenhol büdös van: a
kikötőkben a hal, a hegyekben az állatok, a bányavidékeken meg az
emberek árasztanak penetráns szagot. A király által iderendelt őrök,
hogy fenn tudják tartani a rendet, a városokba terelték a lakókat, arra
kárhoztatva mindenkit, hogy a másik izzadságszagát szagolják. Tuviban
még szennyvízcsatorna se működik, állítólag pár éve beszakadt, és azóta
csak gyűlik a
mocsok az utcákon. Az írások szerint régen voltak kisebb falvak,
különálló birtokok és tanyák, de mára csak katonai felügyelet alatt őrzött
városok vannak Szabad Földön, és tapasztalatból mondom, Tuvi az egyik
legocsmányabb.
Tuvi az elrettentés.
Nebessenből gyalogosan vagy lóval egyedül ReetUr hídján lehet
eljutni Szabad Földre, és ha valaki önszántából erre a tettre vetemedne -
amire példát még nem hallottam -, akkor a legelső városba, Tuviba érve
egyből visszafordulna.
A birodalmat kettéválasztó szakadékot és a felette átívelő hidat a
jelenlegi rendszer alapjait kialakító volur, ReetUr alkotta tűzből és
vöröslően izzó kristályokból. A legendák szerint egyetlen ütéssel szelte
ketté a birodalmat, leválasztva a királyságról a felkelőket, és örök
rabságra ítélve őket - és minden itt rekedtet - az idők végezetéig. Aki ide
születik, itt is hal meg.
A volur az égiek által ráruházott hatalommal halálos
akadályokat teremtett, hogy soha egyikünk se juthasson ki innen.
Még szerencse, hogy én teljesen elégedett vagyok az életemmel. Amíg
léteznek könnyű erkölcsű nők, ízletes borok és megmérettetésre vágyó
férfiak, addig az életem tökéletes.
Most még a mocsok szagát is kellemesnek találom, mert magamon
érzem a piacon lézengő lányok tekintetét, és valami azt súgja, még jó
sokáig nem lesz okom panaszra. Nem is bánom, hogy a családommal
ideköltöztünk Liivből.
A tömeget végigpásztázva nem nehéz rájönnöm, miért kerültem a
másik nem figyelmébe. Látok egy-két sötétvörös hajú férfit, mint
amilyen állítólag a holnapi ellenfelem is, de a többség fekete vagy
sötétbarna. Habár ki tudja, milyen szín lapul a kosztól és portól ragacsos,
mosdatlan fejeken. Az én aranybarna, rövidre vágott tincseim viszont
itt kirínak a
tömegből. Különleges vagyok, akárcsak Emma. Még ebben is
összeillünk.
Egyszer csak éles vitára figyelek fel. Zsebre vágott kézzel,
komótosan indulok meg a hevesen magyarázó férfiak felé. Nem piaci
alkudozás folyik, ugyanis a tér közepén álló kút mellett egyetlen bódé
sincsen, ami csak egyet jelent... Márpedig egy jó kis verekedés mindig
lázba hoz.
Rákacsintok a mellettem elhaladó lányra, közben fülelek. A tegnap
esti bunyó a téma, amit az itteni Ketrecben tartottak. Elmehettem volna
megnézni a Vörös Óriást, felmérni az erősségeit, gyengeségeit, de
jobban szeretem a kihívást, a meglepetést.
– Te adtad a tippet, miattad vesztettem. Fizesd ki a
tartozásom!
– A kutya se mondta, hogy fogadd is meg.
– Szerezd vissza a pénzem!
A két hangoskodó alakot öt marcona férfi veszi körül, akik csak arra
várhatnak, mikor kezdik el ütlegelni egymást.
Ekkor a pénzét követelő férfi még jobban felemeli a
hangját.
– Azt mondtad, a Vörös Óriás fog győzni!
Megtorpanok. A quani bajnokkal kéne holnap megküzdenem, de ezek
szerint tegnap veszített. Mégis ki ellen? Ki az a férfi Tuviban, aki le
tudta győzni a hírhedt barbárt?
Sietősen a Ketrec felé veszem az irányt. Az öreg ketrecmester a
küzdőtér mellett, egy düledező, maga által tákolt faházban éldegél.
Kopogás nélkül berontok a kővel kitámasztott ajtón. Az
öreg már ébren van, egy asztal mögött ülve éppen kliteket számol. Úgy
néz ki, mint egy kapzsi, vak patkány.
– Azt a fiút akarom! - csapok az asztalra mérgemben, ami hangosan
megremeg. – Átvertél, öreg!
A férfi megragadja a tintás csuprot, ami táncolni kezd a rozoga fán.
Ne feledd, kivel beszélsz - feleli higgadtan.
– Egy ostoba vénemberrel! Tedd, amit mondok, és akkor nem lesz
baj.
– Fenyegetni próbálsz? - dől hátra a székében, és arcáról
legszívesebben eltüntetnem egy pofonnal a vigyorát.
Másokkal ellentétben engem nem ijeszt meg a külseje, hanem undort
érzek, akárhányszor a szemébe tekintek. Ez az alak nem más, mint egy
mocskos kis féreg a nyugati részek legocsmányabb és legbűzösebb
városában, de még arra sem méltat, hogy felálljon, ha hozzá beszélek.
Kiskakasnak érzi magát a saját kis szemétdombján, és nem veszi észre,
hogy bika tévedt a ketrecébe. Örülnie kéne, hogy hajlandó vagyok a tuvi
csőcselékre pazarolni az időmet és a tehetségemet.
Átnyúlok az asztalon, és megragadom a ketrecmestert a gallérjánál
fogva, de szeme se rebben, miközben felhúzom. Félelem helyett
magabiztosság ül ki az arcára, ami zavarba ejt. Elengedem, mert ez így
veszett ügy. Talán az öreg tényleg nem normális.
– A Vörös Óriást nekem ígérted. Azt mondtad, bemutatja,
mit tud, ízelítőt ad a népnek, de ahogy hallom, csúfosan pórul
járt. Holnap azzal akarok megküzdeni, aki legyőzte őt.
– Nem lesz holnap semmi - helyezkedik vissza a székébe.
– Ezt hogy érted?
– Az ünnepség alatt annyit keresek, mint máskor három hónap alatt.
Tegnap rengetegen fogadtak, kis tétekben ugyan, de a többség veszített.
Az emberek zsebe üres, nincs mit megtenniük holnap, és nincs is senki,
aki kiállna ellened.
Keresztbe font karral megkeményítem a vonásaimat.
– És a tegnapi győztes? Vele mi van?
– Nem vállalná, az életét többre tartja.
Felhorkanok.
– A Vörös Óriással kiállt, és őt nekem szántad. Legyőzhetetlennek
mondták, mégis szembeszállt vele. - Hirtelen önteltség lesz úrrá rajtam,
elvigyorodom. – Vagy talán a hírnevem megelőzött?
Az öreg szájszéle ismét mosolyra húzódik.
– A hírneved? - kérdezi gúnyosan. – Csak nem arról a nevetséges
számról beszélsz, amit a nevednek mondasz? Ezeket az embereket itt
jobban érdekli a poharuk tartalma, mint a régi nemesi családok. A híres-
neves lázadók... - A plafonra mutatva elhúzza a száját. - Ugyanolyan rab
vagy te is, mint mi, csak neked még rendes neved sincsen. Azt
hiszed, felnéznek rád? A nevedre? Csakis a pénzeteket tisztelik, semmi
mást. Mondd csak fiam, tudod egyáltalán az igazi neved? A szüleidnek
elárulták az ő szüleik? Vagy már ti is elfeledtétek, ahogy mindenki más
is? Itt már nincsenek nemesek vagy rangok... évszázadok óta nincsenek.
Csak rabok és őrök. És ha jól látom, te nem viselsz vörös köpenyt.
Visszafogom a dühöm, amit a szavai szítottak fel bennem, és öklömet
az oldalamhoz feszítem. Az Arden-dinasztia megtorolta a felkelést, a
lázadó vezéreknek még a családneveiket is eltörölték. A nép már csak a
fivérekre, az első két nemesre emlékszik, akik felszították őket: a
Melinionokra. Titkos bűnbarlangokban dalok születnek ró- luk,
kivégzésre várók kántálják imaként a nevet, de a többi tíz családot örök
homály fedi.
Ahogy a mi nevünket is.
Most már csak Ötödik vagyok. Azért, mert háromszáz éve a
Melinionok szembe mertek szállni az akkori királlyal. Helytelenítették
az uralkodó intézkedéseit, józanságra kérték, hogy hallja meg a nép
szavát, ám nem jártak sikerrel, ezért drasztikusabb módszerhez
folyamodtak. Több nemes is csatlakozott hozzájuk, összeálltak, harcba
hívták az embereket, és végül hősnek kiáltották ki a vezérüket, miután
az megölte a királyt.
Már senki se tudja, milyen alapon, de ezt követően a Melinionok
igényt formáltak a trónra. ReetUr volt az, aki - megszegve az égiek
törvényét közbeavatkozott: a lázadókat elszakította a birodalomtól, és
békét teremtett Nebessenben.
Az uralkodópártiak végül a volur fivérét koronázták meg.
Az én őseim a Melinionok mellett harcoltak, és ezzel
megpecsételték a sorsukat.
– Ha tényleg nem számít a számom, akkor az a fiú miért nem akar
kiállni ellenem?
– Neki a pénz kellett. Aznap veszíteni jött, és csak a
véletlen műve volt, hogy nyert.
Pénz. Mi más? Itt mindenkinek az kell, mert senkinek nincs belőle
elég. Erre korábban is gondolhattam volna.
– Ajánlj neki több pénzt akkor, kifizetem a különbözetet,
csak intézd el, hogy kiálljon velem!
Az öreg megrázza a fejét, és nem úgy tűnik, mint aki
engedne az elhatározásából.
– Egész Szabad Földet odavetheted a lába elé, akkor sem fog kiállni
egy olyannal, akivel szemben nincs esélye. Soha nem is tette, és nem is
fogja. Az életét mindennél előrébb tartja. Bármikor veszít ellened, ha
arra kérem, de igazi küzdelmet nem várhatsz tőle.
El sem tudom képzelni, ezen a sivár helyen miért lenne fontos
bárkinek is az élete, ha nincs pénze. Az élet az, amiből túl sok van itt.
Falak, árkok, őrök és halálos mélységű szakadékok, vagyis egy egész
világ választ el minket az elfogadható léttől. Én tudom, milyen élvezni
az életet, mert mindig van elég érme az erszényemben, de eddig még
nem találkoztam hozzám hasonlóval.
Egy pillanatig zavartan nézek magam elé, és már majdnem
ismét az asztalra csapok, de meggondolom magam.
– Pénzért küzdött, vagyis megvásárolható. Mit tudsz róla?
A ketrecmester komótosan feláll, az ágyához sétál, és a koszos takarót
megemelve egy könyv bukkan elő alóla. A rajta pihenő csótányt egy laza
kézmozdulattal lesepri, és magához veszi a vaskos, barna könyvet. Az
asztalra csapva lapozgatni kezdi, majd felém fordítja.
– Ezek itt a küzdelmei, mindent feljegyzek.
Kezdem érteni, miért félnek sokan tőle. A számok és a betűk ismerete
a kiváltságosok erénye, és ezeken a lapokon bizony mind a kettő
szerepel. Óvatosan letekintek, és elsőre meglep a gyönyörűen kanyarodó,
kacifántos írás. Eddig csak az őrök által kifüggesztett parancsokon láttam
ilyen szép tollvonásokat. Miután ezen túlteszem magam, még inkább a
földbe gyökerezik a lábam.
– Az első bejegyzés hét évvel ezelőtti. Mégis hány éves? A lap tetején
egy furcsa jelekből álló kód szerepel, amivel
a mester a fiút azonosíthatja, és két oszlop, a nyerések és a vesztések
címszóval. Vegyesek az adatok, amiből arra lehetne következtetni, ez a
fiú nem valami kemény ellenfél. Kérdően a mesterre tekintek.
– Tizenhét vagy tizennyolc éves. Még gyerek volt, amikor felkeresett,
hogy bunyózni szeretne, mert pénzre volt szüksége. Ha engem kérdezel,
idősebbnek mondta magát, de mivel akkor egy baleset miatt több bányász
is életét vesztette, nem volt elég emberem. Sok fiatalt bevettem a
küzdelmekbe, köztük őt is. Azt mondta, az apja is a beomlott járatban
halt meg, és mivel senkije se maradt, így nincs vesztenivalója. Hamar
beletanult a szakmába, és az egyik legjobb emberem lett, viszont sosem
hagyja, hogy agyonverjék, mert nap- közben az egyik kőfejtőben
dolgozik.
– Van saját családja?
Az öreg becsapja a könyvet, visszafordítja, és rákönyököl.
– Nincs, csak egy utcakölyök. Egy másik fiúval szokott kóborolni, a
neve Matu, ő is be szokott állni a Ketrecbe, de
közel sem olyan jó, mint Ray.
– És ez a Ray mennyiért küzdene meg velem?
– Mondtam, hogy ő nem az a fajta, aki előre elkészítteti a sírfáját.
Felejtsd el, nem fog veled bunyózni, mindenki tudja, hogy verhetetlen
vagy, és nekem szükségem van arra a fiúra. A quani bajnokot éltette a
tömeg, hagytam, hogy játsszon Rayjel, ami hiba volt. A fiú bedühödött,
de a Vörös Óriás így is annyira ellátta a baját, hogy képtelenség, hogy
holnap ki tudjon ellened állni. Abban a küzdelemben te sem lelnél
örömet. Azt hiszem, ebben az évben le kell mondanom az ünnepi viadalt
- sóhajt csalódottan.
A nőkön és a vedelésen kívül csak a verekedéshez értek, és ha
Tuviban az utóbbiról le kell tennem, akkor szép lassan meg fogok őrülni.
Ezt nem engedhetem.
– Szerezz nekem másik ellenfelet!
– Holnapra? Képtelenség. A legközelebbi város egynapi járóföldre
van, és ott sincs egy valamirevaló harcos sem.
– Akkor adjál háromszoros jutalmat annak, aki kiáll ellenem. - Az
öreg szóra nyitja a száját, de feltartom a kezem, és leállítom.
– Egész este egyedül küzdők, az összes jelentkezővel,
sorban, egymás után. Folyamatosan növeld a téteket és a
győzelemért járó díjat, de ezt csak ott, helyben hirdesd ki.
Kétkedve vizslatja az arcom, és leolvashatja róla az elszántságomat.
– Minden harccal egyre gyengébb leszel - figyelmeztet.
– És talán pont ez az, ami odacsalja majd Rayt. Ez a város tele van
kőfejtőkkel, akad köztük bőven erős munkás. Liiv partjainál már
harcoltam ilyen felállásban, hat emberrel elbírok.
– Akkor majd a hetedikre teszem a tétet - jegyzi meg
cinikusan, majd mélyet sóhajt. - Miért akarod annyira azt a fiút?
A legtöbb szegény városban az emberek bármit megtesznek egy kis
pénzért, így sokszor alig ötvenkilós férfiak esnek egymásnak. Az
ütéseik erőtlenek, mozdulataik suták, de ez is szórakoztatja az
ingerszegény népet. Nehéz igazán jó harcost találni Szabad Földön. Az
erő és a tudás veszélyes dolog, de nekem csak ez van, és
kihívásokra, megmérettetésekre vágyom. Éreznem kell, hogy élek!
– Hónapok óta nem találtam egy igazi ellenfelet sem - felelem végül.
– Ezzel a felállással az a Ray... vagy kicsoda... láthat esélyt a győzelemre,
és megkockáztathatja a bunyót. Ez majd odavonzza őt.
Meggyőződésem, hogy így lesz.
– Akárcsak több tucat, pénzéhes utcakölyköt - csóválja a fejét. –
Egyszerre lesz szórakoztató, de élvezetes is. Ám, legyen.
Kezet rázunk, és elégedetten elvigyorodva távozok. Kirúgom az ajtót
támasztó követ, de az ajtó visszapattan. Éppen el tudok lépni, hogy ne
vágjon oldalba.
Hazaindulok.
Az Örök utcája a város egyetlen olyan része, ahol apró kavicsokkal
szórták tele az utakat, hogy ne a sárban dagonyázzunk. Új
otthonunkhoz, a fehér, kétszintes, verandás házhoz istálló és egy
negyedhektárnyi föld is tartozik, ami által még néhány őrnél is nagyobb
vagyont mondhatunk a magunkénak. Az udvarba kiültetett virágok már
rohadófélben vannak a sok esőzéstől.
Osonó léptekkel szelem át a házat, szobám magányában
felfrissítem magam, és tiszta ruhát veszek, hogy a lehető legjobb
formámat hozhassam. Indulás előtt még belopódzok a konyhába is,
ezután útra kelek.
Emlékeimben kutatva keresem azt a kis, sötét utcát, ahol a
Bányaló lehet. Egyből visszatalálok, és meglep, hogy fényes
nappal mennyire sivárnak, igénytelennek és eldugottnak
tűnik a pincéből átalakított helyiség. Az ivó üres, a fogyasztó vendégek
valószínűleg csak késő délután kezdenek el szállingózni, ami pont
kapóra jön.
Emma a székeket ide-oda tologatva sepri fel az alattuk
lévő port, közben halkan dudorászik.
Fordulj meg, mondogatom magamban, de a fehér hajú lány nem vesz
észre. Végül levetem magam az ajtóhoz legközelebbi székre, és
sarkamat hangosan az asztal lapjára csapom.
A zaj hallatán Emma óvatosan hátranéz a válla felett, és kemény,
parancsoló tekintete ellenére egy csepp mosolyt vélek felfedezni az
arcán.
– Még nem vagyunk nyitva - közli, és a seprűjét markolva
felém indul.
– Van olyan ivó, ami bezár? Nem is tudtam - vigyorgok rá.
A seprű nyelével letaszítja a lábam, és csípőre tett kézzel
megáll előttem. Csak most tűnik fel, hogy nadrágot visel, amit Szabad
Földön ritkán hordanak a nők, de jelenleg ezt nem bánom, mert így
láthatom formás, hosszú lábát.
– Még nagyon sok mindent nem tudsz az itteni életről.
– Akkor taníts - incselkedek vele. A karomat a tarkómnál keresztbe
fonva hátradőlök.
Emma viszont egy hirtelen mozdulattal kirúgja alólam a széket.
Mindenre számítottam, csak erre nem. Ostobán markolok a levegőbe,
ahogy előre akarok lendülni, de a székkel együtt eldőlök, és hatalmas
csattanással zuhanok a padlóra.
Emma élesen felkacag.
– Ha tanulni akarsz, akkor segíts. Talán még fizetek is érte, ha ügyes
leszel. Eredj, odalent vannak a boroshordók, a kupákat meg kell tölteni
estére. - A pult felé mutat, és csak most veszem észre a mellette lévő,
résnyire nyitott ajtót.
Segíteni? Ez a lány megveszett.
Felállok, leporolom a nadrágom, és fenyegetően kihúzom magam, de ő
nem hátrál, meg sem rezzen, és ez még inkább vonzóvá teszi. Legalább a
karomat megcsodálhatta volna.
– Te mindig így szerzel magadnak munkásokat? Vagy
néha szépen is kéred őket? - Dühíteni akarom.
Egyet előrelépek, és fölé magasodok, de ő csak kacéran
mosolyog.
A mindenségit ennek a lánynak! Ahogy elnézem, teljesen komolyan
gondolta az előbbieket, és esze ágában sincs megfutamodni, vagy
megadni magát.
Keményebb dió lesz, mint reméltem volna.
– Van segítségem - kezdi selymesebb, lágyabb hangon. – De nem
fogok egy őrt soron kívül kiszolgálni, csak ha tesz is érte valamit.
– Őr? - kérdezem döbbenten. – Őrnek látszom?
Az őröket sehol sem szeretik, a többségük fél tőlük.
– Mégis mi más lehetnél? - Megrántja a vállát. – Tiszta vagy, és van
pénzed.
Megkerül, és a széket az asztalra téve folytatja a sepregetést.
– Mit kapok cserébe, ha segítek? - érdeklődöm.
Felnéz, de nem rám. A tekintete valahova mögém réved. Bosszantó
teremtés. Ez a szellemszerű lány egy röpke szempillantással. egyetlen
mozdulattal felforgatja az életem, és még csak fogalma sincs róla, milyen
hatással van rám.
– Ingyen ihatsz - feleli végül közönyösen.
– Nem kell az olcsó, vizezett borod.
– Mással nem szolgálhatok.
Felém söpri a port, mire ellépek, aztán egy mozdulattal
kikapom a kezéből a seprűt, hogy végre rám figyeljen.
Ekkor a pult melletti ajtó a falnak csapódik, és egy fiatal fiú jelenik
meg, vállán egy kisebb hordóval. Amint meglát,
leteszi a terhét, és végigmér minket. Sötét, vágott szemét apró csíkba
szűkíti, megfeszíti izmait. Ösztönösen ugyanígy cselekszem, miközben a
fiú karjára rajzolt fekete töviseket, indákat és rózsákat nézem. A test
ilyenfajta festése meglep és elborzaszt.
– Minden rendben, Emma? - kérdezi a fiú mély, rekedt hangon. Nem
veszi le rólam a szemét, mire felrázom magam a kábulatból.
Akárki is ez a fura szerzet, bizony ellenfélként kell rá
tekintenem. Arcát több zúzódás is rondítja, koromfekete haja izzadt és
csapzott, a bőrét ellepő koszt még a festés ellenére is látni, és habár
izmos, masszív alkatú, mégis kevesebbet nyomhat, mint én.
Emma visszarabolja a seprűt.
– Akkor segítesz? - Kíváncsian tekint fel rám.
A fiú nagy léptekkel odajön hozzánk, és fenyegetően megáll a lány
mellett. Emma és a közte lévő feltűnő különbségek arra engednek
következtetni, hogy nem rokonok, feltehetőleg ő csak egy segéd. Hacsak
nem jegyesek.
A lányhoz fordulok.
– Igen - felelem hetykén. – És nem kell sem a borod, sem a pénzed.
Emma a félmeztelen fiúhoz simul, tenyerét a karjára csúsztatja, rá egy
virágmintára. Az intim érintés láttán görcsbe rándul a gyomrom.
– Ray, kérlek, menj haza pihenni. Nem lesz baj, ő felvált
téged.
A név hallatán felgyorsul a szívverésem, és lopva ismét a fiúra
tekintek. Ugyanígy hívják azt a kölyköt is, aki legyőzte a Vörös Óriást, és
ennek itt még a kora is megfelelő, habár idősebbnek látszik. Azt hiszem,
ő az, akit keresek.
– Ismered ezt az őrt?
A lány biccent a fejével.
– Megbízol benne?
– Nem.
Ray nagyokat fújtatva felém mozdul.
– Nem érdekel, hogy a királyt szolgálod, ha baja esik
Emmának, megöllek.
MENA
A SZOBÁM, AHOL ÉLETEM ELSŐ hét évét töltöttem, nem sokat változott.
Fehér falak, fehér bútorok és fehér szövetek mindenhol.
Miután lemosom magamról az út porát, sem fekszem le. Az
izgatottság úgyis ébren tartana. A hintó álmosító zötyögését és az úton
mellénk társult síri csendet régen elfeledtem, inkább kinyitom a
szekrényt. Anyám gondoskodott róla, hogy az itt-tartózkodásom alatt a
legújabb divatnak megfelelően tudjak öltözködni, amiért hálás vagyok
neki. Nagynéném inkább a kényelmet, mintsem az eleganciát tartja szem
előtt, így évente csak egyszer hívat szabót a kastélyába.
Egyesével kiveszem, és a tükör előtt magamhoz próbálom
a szebbnél szebb tógákat, selymeket, kendőket. Némelyiket
magamra öltöm, és körbeforgok, ahogy kiskoromban is tettem.
Mindegyik darab tökéletesen illik világosbarna, néhol szőkés hajamhoz,
smaragdzöld szememhez. Édesanyám ízlése páratlan.
Éppen egy türkizkék estélyit nézegetek, amikor kopogás
riaszt meg. Éjfél is elmúlhatott, így elképzelni se tudom, ki zavarhat
ilyenkor. Már akkor is késő volt, amikor a hintónk begördült a palota
udvarába. Tudom, hogy nagynéném szándékosan intézte így. El akarta
kerülni a felhajtást. A visszafogottsága bosszant. Ez itt Tória, a fényűzés
városa, ő pedig a volur, aki legalább egy kisebb ünnepséget
megérdemelne.
A dörömbölés megismétlődik, mire eldobom a ruhát,
összehúzom magamon a köntöst, és ajtót nyitok.
A nagynéném, Ilusya kifejezéstelen arccal lép a szobámba.
– Mutatnom kell valamit - kezdi habozás nélkül.
Már megszoktam, hogy velem kapcsolatban nem udvariaskodik,
hiszen a tanítványának tekint, nem pedig a fivére lányának vagy Tória
hercegnőjének.
Ilusya körülnéz, és bár a szétszórt ruhadarabok nem
kerülhetik el a figyelmét, ezúttal mégsem szid meg a divat iránti
lelkesedésemért. Ezt máris rossz jelnek veszem. Leül az ágyamra, és
magához int.
– Tudod jól, hogy hamarosan elérkezik a te időd. Érzem,
hogy gyengülök, és ma este az égiek üzentek nekem.
Izgatottan fészkelődni kezdek. Hónapok óta arról ábrándozok, hogy
voluri erőmet Tóriában fogom megkapni, és valamelyik hős lovag vagy
ifjú nemes lesz a meeshaim. Úgy tűnik, az égiek meghallgatták a
kérésemet.
Ilusya finoman megköszörüli a torkát.
– Add a kezed! - nyújtja a sajátját.
Tudom, mit akar, ezért a tenyerébe csúsztatom az
ujjaimat.
Ahogy lehunyom a szemem, egy pillanatra megszűnik létezni a világ.
Süket csönd vesz körül, és sötétség. Aztán megpillantom magam. Egy
szakadék szélén állok. Jobbra, majd balra nézek, mintha a mélységet
kutatnám. Az álombéli Mena közelebb lép a sziklaszirthez, ám ekkor
lángok csapnak a magasba, és ő hátrébb retten. A rémület kiül az arcára,
futásnak ered. Bukdácsol. A föld remegni kezd, a forróságtól vibrál a
levegő. Előttünk fényesen csillogó, kristályos híd áll, ami a lángok és a
rengések ellenére masszívan tartja magát. Felismerem a képekről:
ReetUr hídja.
Vöröses örvény kavarog felettünk, köröttünk, mindenhol.
Az álombéli Mena ekkor megtorpan, és a szája elé kapja a kezét, hogy
tompítsa a sikolyát. Csak ekkor döbbenek rá, hogy a csend tökéletes
körülöttünk. Képek villannak fel bennem. Nebessen városai lángokban
állnak: Tenberent, Hassát, Traidort, Oranit és Tóriát ellepi a tűz.
Amikor ismét felnézek, már ReetUr hídján állunk.
Visszanézek, de sűrű füst zárja el az utat. Előttünk pedig
Szabad Föld van.
– Szaladj - kacagja egy ismeretlen hang.
A hídfőnél hatan állnak, az egyik kinyújtja a karját. Ene az. Az
álombéli Mena rohanni kezd újra. Ene karjába borul, a válla rázkódik.
Atyám halott fehér szemmel mered rá.
– Miért nem tettél semmit? - kéri számon.
Ekkor a csend szétpukkan. Sikolyok és üvöltések töltik ki a levegőt,
tűz ropog, fák recsegnek. Valahol felnyerít egy ló, és fém csattan fémen.
Az álombéli énem felkapja a fejét. Ő is a két idegenre mered. Atyám,
Ene, Garth és a testőrparancsnok mögött két sötét ruhás, csuklyát viselő
alak áll.
Elindulnak felénk. Unokafivérem, Garth véres ujjait
atyám csuklója köré fonja, úgy húzza hátrébb. Utat nyitnak a két
idegennek.
Azok megragadják az álombéli Menát. Hiába küzd és
kiabál, semmit nem ér el vele, a két csuklyás alak a híd közepére
vonszolja. Az idegenek szabad karjukkal a birodalom felé mutatnak,
tenyerüket kitárják, majd az egyikük ökölbe szorítja az ujjait. A lángok
felrobbannak, a tűz egy pillanatra elvakít. Amikor újra látok, már
hamu szállingózik az égből. A másik is megismétli a mozdulatot, mire a
táj letisztul, és csodálatos rengeteg nő a kihalt puszta helyére. Döbbenten
meredek a két alakra.
Ekkor az egyikük az álombéli Mena felé fordul. A mellkasára teszi a
kezét, és még én is érezni vélem, ahogy az elszívott tűz a testembe
áramlik.
Felsikoltok.
Lihegve kapok a mellkasomhoz. Meggörnyedek, fejem a két lábam
közé hajtom, és próbálom legyűrni a rám törő hányingert. Köntösöm a
testemhez tapadt a verítéktől.
– Mena! - Ilusya nyugodt hangját hallom.
– Ez... - lihegye felnézek. – Ez én voltam. Engem láttál. Hogy
lehetséges?
– Az égiek megmutatták a jövőt.
Hevesen megrázom a fejem.
– Nem! Az nem lehet! Talán csak egy álom volt. Ha ez a jövő, akkor
hol volt a meeshaim? És miért volt atyám és a húgom Szabad Földön?
Miért égett fel egész Nebessen? És ki volt az a két sötét alak? - hadarom
el a kérdéseket.
Szörnyű és zavaros képeket láttam, ez nem lehet a jövő!
– Nem ismerem a válaszokat - csóválja meg a fejét Ilusya.
– Előfordulhat, hogy a két idegen maguk voltak az istenek, és ezzel
jelezték, hogy el kívánják pusztítani a birodalmat. Vagy egyikük a
meeshaid. - Olyan közönyösen ejti a szavakat, hogy abba beleborzongok.
Tizennégy éve ő nevel, mégsem tudtam megszokni az
érzéketlenségét. Most is üres tekintettel mered rám.
Az égiek tettek róla, hogy a mágiát ne befolyásolhassák az érzelmek,
melyek elgyengítik és tévútra viszik a halandókat. A volurt és a meeshait
- a természetfeletti erőért cserébe - megfosztották mindentől, amitől
embernek vallhatnák magukat: számukra nem létezik szerelem, szeretet,
gyűlölet, harag vagy düh.
Rémület fog el, ha arra gondolok, hogy a jövőben nekem
is ilyen üres tégelyként kell majd tengetnem az életem.
– Gyere! - áll fel Ilusya. – Veszély közeledik, és erről
tájékoztatnunk kell a királyt is.
Döbbenten kapom fel a fejem.
– Veszély?
– Bármit akartak is üzenni az égiek, köze van hozzád és
Szabad Földhöz. És most gyere! - int sürgetően.
Felkelek, és az ablak alatti szófáról elemelem az első ruhát, ami a kezem
ügyébe akad. Sietve öltöm magamra a sárga tógát.
– Semmit sem tudok Szabad Földről - jegyzem meg csendesen. Bár
Ilusya néném évek óta tanít, okítása nem terjed ki a történelemre vagy
bármi e világi dologra.
Ismerem az összes növény nevét, Nebessen földrajzát, a
tengerek élővilágát, az időjárás jelenségeit és mindent, ami felett
irányítást fogok szerezni, de a birodalom működését és a történelmet
homály fedi a számomra.
– Nem számít. - Ilusya kiterel a szobából, és becsukja
mögöttünk az ajtót. – Te is tudod, hogy nem neked kell a politikai
döntéseket meghoznod. A te dolgod, hogy beteljesítsd az istenek
akaratát.
Elfintorodva nézek Venassére, aki a folyosón várakozik.
Tudom, hogy az istenek kiválasztottja vagyok, és ezt a születésemkor a
csillagok állásával üzenték meg, néha
mégsem értem, miért kell ehhez tudatlannak is lennem.
A meeshai belém karol, és miután Ilusya megkéri az egyik testőrt, hogy
haladéktalanul ébressze fel az uralkodót, elindulunk a tanácsterem felé.
Venasse is ugyanolyan nyugodtnak tűnik, mint néném,
pedig biztos vagyok benne, hogy Ilusya már neki is megmutatta az
álmát.
A tanácsteremhez érve az ajtóban álló testőrök nem kérdeznek
semmit, beengednek minket, hiszen a volur mindenki felett áll. A
helyiség sötét és fénytelen, de nénikém egyetlen könnyed
csuklómozdulatára, lángra kapnak a gyertyák. Ilusya és Venasse az
ablakhoz megy, én viszont kényelmesen helyet foglalok az ovális asztal
végében, az egyik márványszéken. Az asztalba a birodalom rajzát fa-
ragták, azt kezdem el tanulmányozni. Szabad Föld összes városát
lecsiszolták, az a rész csak egy sima felületet alkot, ezzel is jelölve, hogy
minden, ami ott van, az jelentéktelen.
Amikor Kandma Arden uralkodó belép a terembe, felpattanok.
Tisztelettudóan meghajlok, és üdvözlöm atyámat.
Az alvástól gyűrötté vált arca komoran mered rám, nem
viszonozza a köszönésemet, csak fáradtan belesüpped a mellettem lévő
márványszékbe. Nem szól, amiért anyám helyét foglaltam el. Az őt
kísérő szolgáló mindenkinek tölt bort, elém is kerül egy kupa.
Atyám az ölemben nyugvó kezemre teszi a sajátját. Ilusyáéhoz
hasonló mogyoróbarna szeme egy pillanatra felcsillan, ahogy felém
fordul.
– Jó utatok volt?
– Hosszú - felelem röviden.
Tél óta öregedett, gesztenyeszínű haja őszülni kezdett, szakálla is
ritkásabb. Csak egy évvel idősebb Ilusyánál, mégis úgy tűnik, mintha
legalább egy évtized választaná el
őket. A szeme alatti barázdák elmélyültek, de élénk tekintete
nem változott. Ugyanolyan, mint Enéé: vad és harcias.
– Hajnalra vártunk titeket.
– El akartuk kerülni a tömeget - szól közbe élesen Ilusya. Atyám
bosszús morgást hallatva fordul felé. Tudom, hogy
ő is kedveli az ünnepélyes fogadtatásokat, akárcsak én. Az újévi bál
emléke még élénken él bennem. A nemesek színes társasága merőben
más, mint az elszigeteltség, amire kárhoztattak.
Néha irigykedve gondolok Enére, akinek mindez megadatott.
– Mi olyan fontos, hogy éjnek évadján felkeltettetek? - kérdezi atyám
Ilusyától. Kiérzem hangjából a neheztelést.
Nagynéném kemény hangon vág bele a mesélésbe. Szavai által
újraélem az álom rémes pillanatait.
Amikor Ilusya a meeshaikkal kapcsolatos feltevéséhez ér, atyám
félrenyeli a bort, és a mellkasát ütögetve próbál levegőhöz jutni.
– Ha az álomban szereplők egyike az új meeshai -
krákogja -, akkor az Ene is lehet.
Ijedtemben megfeszülök. Felemelem én is a boroskupám, hogy
zavaromat a mögé rejtsem.
Ha volur leszek, az istenek erejét én fogom birtokolni.
Felkészültségemet egy ember életének a megmentésével kell
bizonyítanom. Az a valaki lesz a meeshaim, a társam, akivel onnantól
összefonódik a sorsom, és aki semlegesítheti a mágiámat, ha úgy ítéli
meg, hogy visszaélek vele.
Ene túl vad, és mindenki tudja róla, hogy a bálokkal szemben a
kardvívást részesíti előnyben. Nem áll szándékomban volurként
elszigetelt és unalmas életet élni. Már most tizennégy évnyi nélkülözést
kell bepótolnom, és ha a húgom lesz a meeshaim, erre nem lenne
lehetőségem. Ő nem maradna meg a palotában, ahogy Venasse sem oda
való.
Tisztelem és szeretem Venassét, de ő csak egy egyszerű parasztlány
volt, akit a nénikém egy vadászat során mentett meg a rátámadó
farkasoktól. Bánatomra, nem tudtam nem észrevenni, mennyire unalmas,
néha már-már fárasztó a jelenléte. Hiába a nagynéném mellett töltött idő,
még most sem ismeri az udvari életet. Szerencse, hogy Ilusya legalább
írni és olvasni megtanította.
A nénikémre sandítok, aki nyugodtan bólint fivére kijelentésére.
– Akár.
– Ebben az esetben az uralkodás átszállna Arutelura vagy
Garthra! - csattan fel atyám.
– Lehetséges, hogy az istenek így akarják rendbe hozni, amit
egykoron elrontottak - szól közbe Venasse.
Atyám dühében olyan erővel csap az asztalra, hogy a
pohara felborul, és a vérvörös bor patakként folyik végig Nebessen
térképén, egyenesen a mélyedésekbe, elfedve ezzel a városokat.
Akárcsak a lángok az álomban.
– Nem öltem meg a fivérünket, az egy baleset volt, és te is
ott voltál. Láttad! - mutat rá vádlón Ilusyára. – Ha nem Ene lesz az
uralkodó, akkor a nép is azt fogja hinni, amit az előbb a meeshaid
mondott. Gyilkosnak fognak vélni. A fejemet követelhetik majd.
– A lányaid biztonságban lennének.
– És a feleségem? És én?! - üvölti. – Azt akarod, hogy a fivérem
gyerekei meglincseljenek a nép kérésére?
Atyám bátyja egy lovagi tornán vesztette életét, több száz
vizslató szempár előtt, ahol is a saját lova levetette magáról, és olyan
erővel rúgott a földön fekvő férfi koponyájába, hogy az azonnal életét
vesztette. Egyesek szerint atyám vadította meg a mindig szelíd lovat,
mert ő akart a trónra kerülni.
A feszültség tapinthatóvá válik a helyiségben. Ilusya továbbra is
mereven figyeli a királyt.
– Az égiek akaratával nem szállhatunk szembe. Be kell ismerned,
bátyám, mindkét fiú sokkalta rátermettebb az uralkodásra, mint Ene.
– Én se királynak születtem, de tettem, amit kellett. Majd
ő is megtanulja!
Tudom, hogy nagynéném érzéketlensége egyre jobban fel fogja
dühíteni atyámat.
– Nem ezzel kéne foglalkoznunk - szakítom félbe őket. – Az álom
talán nem is tartalmazza a meeshaimat, hanem valami másra akarja
felhívni a figyelmünket. Nebessen porrá égett, és újjászületett, miközben
mi Szabad Földre kényszerültünk. Miért?
Pár perc néma csend telepszik ránk, amit végül atyám tör
meg.
– A kitaszítottak lázadni kezdtek - feleli nagy nehezen. – A keleti
részeken kezdődött, és létrejött egy titkos csoportjuk, a Felszabadítók.
Döbbenten fordulok felé. Háromszáz éve béke honol a birodalomban,
és ez most meginogni látszik.
– Erre utalna az álom? - dadogom.
– Jóslat - javít ki ezúttal Ilusya. – Akármi fog is történni, a válaszok
Szabad Földön vannak, és oda kell mennünk! - jelenti ki ellentmondást
nem türően.
Érzem, ahogy megbénulok a sokktól. Meredten bámulom
nagynénémet, nem akarom elhinni, hogy azt mondta, amit. Az istenek
áldása egyre inkább átoknak tűnik a számomra, és azt kívánom, bárcsak
sose kerülne a fejemre a zafírköves tiara, ami a volur jelképe.
– Mennünk? - kérdezi atyám hitetlenkedve.
– Akik az álomban voltak. Te, bátyám - állát felemelve atyám felé
biccent. – Garth, a lányaid, Ene és Mena, valamint a testőrség
parancsnoka, sir Damon Haren.
– És ki őrzi Tóriát? - kérdezem.
Nénikém megigazgatja szoros kontyba tekert világosbarna haját és rajta
a tiarát. A királyt nézi várakozóan. Atyám állkapcsa rángatózik, olyan
erővel szorítja. Sosem járt még Szabad Földön, ahogy sem a fivére, sem
az apja. Összeszűkíti a szemét, és hátradőlve ridegség telepszik rá.
– Ha a testőrparancsnok elhagyja a palotát, akkor a hadsereg
vezetőjének kell átvennie a helyét. Hazarendelem Arutelut.
Ilusya beleegyezően bólint.
– Mennyi időre van szükséged?
– Jelenleg a tengeren van, így legkevesebb három nap, mire kiköthet
Tória partjainál.
– És még két nap az út ReetUr hídjáig.
– A testőrség egy része itt marad, és üzenek a Korbei
klánnak, a határtól nekik kell biztosítaniuk az épségünket.
– Úgy hallottam, az öreg Korbei betegeskedik. Az emberei menynyire
ismerik jól a környéket?
Emlékek között kutakodok, próbálom beazonosítani az említett nevet,
mígnem beugrik, hogy a Korbei klán őrzi ReetUr hídját. A hidat nem
érintheti az, aki Szabad Földön látta meg a világot, de amikor a volur
megalkotta, sok olyan felkelő rekedt Szabad Földön, akik eredetileg a
birodalom nyugati részén születtek. ReetUr éppen ezért nem elégedett
meg azzal, hogy átjárhatatlanná tette a hidat, hanem mocsarakat, lápokat,
mérgező tavakat és az erdők mélyén meglapuló, szörnyszülött állatokat
teremtett, hogy azok végezzenek bárkivel, akinek sikerülne
megszabadulnia Szabad Földről. Nebessenben csak egyetlen család
vállalta, hogy erre a halállal teli vidékre költözzön, és őrséget hozzon
létre, méghozzá a Korbelek. Ők teszik lehetővé a szárazföldi
kereskedelmet is, hiszen csak ők ismerik az erdőket.
– A lord a betegsége miatt a várandós feleségével és két
lányával Geleta szigetére költözött, a két idősebb fia vette át
a határ védelmét.
– De... - Atyám felemeli a hangját, és rám néz. – A
lányaimat nem viszem Szabad Földre. Egyiket sem!
Ilusya az asztalra támaszkodva hajol közelebb hozzá.
– Talán elfelejtetted, bátyám, ki is vagyok? Ha te nem viszed Menát,
akkor majd én. A jóslat egyértelmű volt, és ahogy hallottad, a te
szereped a legcsekélyebb benne. Talán elrettentésként Enének is jót
tenne, ha megismerhetné a birodalom szennyét, és látná, milyenek is
az igazi lázadók. Ezek után mit mondasz?
Atyám ujjai ökölbe rándulnak, és összeszorított fogai közt
erőlteti ki a szavakat.
– Átlépjük a határt ReetUr hídjánál, és ennyi! - mondja, miközben
feláll, és robusztus termetével Ilusya fölé magasodik.
– A határ menti első városban szállunk meg, és egyetlen
napot kapsz, utána visszafordulunk!
Nénikém széttárt karokkal, beleegyezően bólint.
– Amint Arutelu megérkezik, a határ mellé utazunk, és utána tovább...
- Elharapva a szó végét lepillant az asztalra, majd amikor megtalálja,
amit keres, határozottan rábök egy híd utáni pontra. – Tuviba.
Ötödik fejezet
KEIN
ENE
RAY
KEIN
RAY
MENA
KEIN
RAY
MENA
KEIN
ÉHSÉG ÉS SZOMJÚSÁG GYÖTÖR. Tegnap reggel óta egy falatot sem ettem,
vízhez is csak akkor jutottam, amikor elrendelték a tisztálkodásunkat. A
szám kiszáradt, és már engem is zavar a testszagom.
A dühöm viszont minden mást elnyom bennem. Apám és a
ketrecmester átvert. A király nem fenyegette a családunkat, Sokora nem
került börtönbe, és még csak el sem hagyták a várost. Én ostoba meg
hittem a szavaiknak, amivel rávettek a gyilkosságra.
Rayt figyelem. A teste ernyedt, csak a bilincsek tartják a
falnál. A kötése átázott, a vékony csíkban csordogáló vér az arcára
száradt. Feltehetőleg lázas. Amióta visszahoztak minket a tömlöcbe,
csak rövid időkre tért magához,
motyogott pár szót, majd ismét öntudatlanságba merült.
Nem értem, miért bánnak így velünk, ha elvileg egyikünk a meeshai,
akármit jelentsen is ez.
Meeshai.
Emésztgetem a szót. Keresem az értelmét, de ahogyan az uralkodói
család felépítése, úgy az égiek földi képviselője sem igazán érdekelt.
Szabad Föld egy külön világ, itt nincsenek urak vagy istenek, csak
tolvajok és koszos munkások. Hol érdekli az ittenieket a mágia?
Annyi rémlik, hogy a meeshainak - akárcsak a volurnak - köze van az
égiekhez. Töröm a fejem, a rabságom óta tapasztaltam-e bármilyen
különös dolgot, és ekkor eszembe jut Ray húga. Hiszen szavak nélkül
tudtunk beszélni! A rémülettől egy pillanatra levegőt is elfelejtek venni,
végül emlékeztetem magam, hogy Tiiu szólalt meg először. Akármi is ez
a képesség, hozzá köthető, nem a volurhoz.
Amikor Ray nyöszörögve ébredezni kezd, meglököm a
lábát a sajátommal.
– Te mit tudsz a meeshaikról?
Arcizmai fájdalmasan megrándulnak, ahogy pislog párat, végül lassan
kinyitja a szemét. A láncai megcsörrennek, amikor megmoccan.
Értetlenül oldalra tekint, megvizsgáija a rozsdás bilincset, végül nagyot
sóhajtva lebukik a feje. Már majdnem leteszek a beszélgetésről, amikor
köhécselve megszólal.
– El akartad árulni a húgomat.
Bár eddig is volt egy ilyen gyanúm, most már biztosra
veszem, hogy ő nem képes a gondolataival beszélni.
– Annyit akartam mondani, hogy egy lány miatt verekedtünk - vágok
vissza gúnyosan. Az ostoba fejével hiába is próbálkoztam, a ki nem
mondott szavaim nem érték el, pedig ezzel elkerülhettük volna azt a kis
erőfitogtatást a király előtt.
Ray felnéz, résnyire szűkült szemmel, és bár kába, látom a tekintete
mögött a gyűlöletet. Ha nem lennénk a falhoz láncolva, akkor képen
törölném. A fogamat szívva feldörrenek.
– Tudsz valamit a meeshairól, vagy sem?
Úgy tűnik, most nincs ereje vitába szállni velem. Kásás hangon felel.
– Ha az égiek egy... - A fájdalomtól fintorogva elhallgat, a beszéd még
nehezére eshet. Nyelve nehezen folytatja. – Egy embert felruháznának a
hatalmukkal, azzal új... istent teremtenének.
– Ezt ismerem. - Sürgetve a szavába vágok. Nem tudhatom, mikor
ájul el ismét, ezért nem szeretném felesleges dolgokra pazarolni az időt.
– Azért kellett a meeshai, hogy a volur ne válhasson istenné. De pontosan
mit tud a meeshai? Neki mit adtak az égiek?
Ray fáradtan megrántja a vállát.
– Hatalmat a volur felett.
Értetlenül összeráncolom a homlokom.
– Akkor a meeshai irányítja a volurt?
Felnevet, de a fájdalomtól eltorzul az arca, kacaja elfúl.
– Nem. Ha a meeshai meghal, akkor a volur is. És fordítva. Ezért nem
ölnek meg minket, mert egyikünkben már annak a szukának a szíve
dobog.
– Mit kéne érezni? - kíváncsiskodok tovább.
– Semmit - feleli ridegen, és ez már önmagában többet mond
mindennél. - A meeshai és a volur... Csak egymásnak léteznek, nem
ismerik a szerelmet, a szeretetet, a vágyat.
Ez egy pillanatra elgondolkodtat. Bármibe le mertem volna
fogadni, hogy amikor megszólítottam a volurt, zavarodottság lett úrrá
rajta. Még a szemét is lesütötte, kerülte a tekintetem.
– Várjunk csak! - hördülök fel. – A meeshai sosem kefél? Ray a falnak
veti a fejét, úgy mosolyodik el.
– Mostantól akár le is vágathatod a töködet. Habár eléggé vicces, hogy
pont te, aki meg akartad ölni a király egyik lányát, te leszel a másiknak a
kutyája.
Ez nem lehet! Még mindig dühös vagyok apámra, már csak a
gondolatától is ökölbe rándulnak az ujjaim. Nincs bennem hűség senki
iránt, sem odaadás vagy önfeláldozás. A magam ura vagyok! A
következő pillanatban Emma selymes arca jelenik meg előttem, érzem a
hozzám simuló testét, ami vágyat ébreszt bennem.
Rayre tekintek. Lefelé bámul, viszont merev vállai elárulják, hogy
még magánál van.
– Miért hiszed, hogy én vagyok a meeshai?
Kissé felemeli a fejét, és látom, hogy a tekintete ismét homályos.
– Mert most ezerszer erősebb bennem a harag, mint
bármikor előtte - feleli erőtlenül. – És mert Melinion vagyok.
– Az nem lehet. Téged aztán jól kupán csaptak.
Nem válaszol, és látom, ahogy lassan újra ön tudatlanságba süllyed,
mégsem bírom levenni róla a szemem. A hangjában volt valami
büszkeség. Tekintetem a karjára siklik, és a testét borító ábrák arra
késztetnek, hogy higgyek neki.
ENE
KEIN
ENE
RAY
ENE
KEIN
RAY
MENA
KEIN
Huszonnegyedik fejezet
ENE
RAY
KEIN
RAY
ENE
KEIN
MENA
ERŐM HIÁNYA EGYRE TÖBB AGGODALOMMAL tölt el. Egyik este egy kókadt
ibolyát próbáltam életre, kelteni, végül inkább meglocsoltam. Ma reggel,
amíg a fiúk edzettek, kilovagoltam azzal a szándékkal, hogy irányíthatom
Szirmot, a hófehér kancát, amit még a tizenegyedik születésnapomra
kaptam. Abban az évben Garthot és Arutelut egy-egy telivérrel lepte
meg a király a visszaköltözésük alkalmával, és látta a szememben a
vágyakozást, ezért nekem is vett egy lovat, pedig tudta, hogy évente alig
pár napot töltök a palotában.
Szirom nem követte a ki nem mondott utasításaimat, a lombkoronák
nem nyíltak szét előttem, az elhervadt virágok nem keltek életre. És
minden érzésem megmaradt. Feszít a félelem attól, hogy talán nincs is
semmilyen erőm, és a tiara
tévedett.
Az istállóból a gyakorlótérre megyek. Ray - ahogy minden egyes
alkalommal - az egyik padon pihen. Szerencsére Ene az óta az eset óta
békén hagyta, bár továbbra is utálatos a fiúval. Odaérve tekintetemmel
hosszasan elidőzöm Keinon, aki nemcsak tökéletesen viselkedett a közös
vacsorák alatt, de ahogy elnézem, még a testőrök közé is beilleszkedett.
Ez a gyors fejlődés nem lehet véletlen. Bár az utóbbi napokban
hallgatagabbnak tűnik, aminek nem értem az okát, de faggatni sem
akarom.
Ebéd után csatlakozom az udvarhölgyekhez egy teára, és
a két fiúnak is velem kell tartania, bár tudom, hogy nem rajonganak a
dologért. Muszáj megtudnom, mennyire illemtudóak a másik nem
társaságában, és ért-e bármit is Siccen mester tanítása. Holnap érkeznek
a húgom kérői, és este egy káprázatos bállal kívánja a királyi pár
üdvözölni az új vendégeket, amin én is részt szeretnék venni.
Az udvarhölgyek ellenszenvvel fogadják Rayt és Keint, akik
feszengve ülnek le. Mind a ketten visszautasítják a felkínált teát.
Csendben ülnek, és figyelnek.
A megszokott témákat mellőzve most minden a bálról
szól. Egy írnok a sarokban ücsörög, és a hölgyek ötleteit jegyzeteli.
Szavaik által megelevenedik előttem az üres tér, amit hófehér virágok,
selyemterítők és sok habos sütemény tölt ki. Minden fehér, ebben
állapodnak meg, de senki nem viselhet majd ilyen színű ruhát, mert a
tavasz pompáját szeretnék kihangsúlyozni. Felvetném, hogy ebben az
esetben a zöld szín dekorációnak jobb lenne, ami egy frissen éledező rétet
tárna a vendégek elé, de nekem ebbe nincs beleszólásom.
Kein mosolyog a nőkre, Ray meg vicsorog, de most úgy
tűnik, csak színleli a dühöt, ami engem örömmel tölt el. A fiú kezd
feloldódni.
Egyszer csak megjelenik Siccen mester, és anyám távozik vele, így
egyedül maradunk az udvarhölgyekkel, akik a királyné távozása után
azonnal fecsegő madárkákká változnak, és témát váltanak.
– Szerintetek ki lesz az új király? - kérdezi Loelle, és a
szoknyáját megigazgatva közelebb fészkeli magát a többiekhez.
A nők egy kivételével mind előrehajolnak, kiélvezve a sugdolózás
okozta izgalmat, egyedül Maria Oja nagynéném marad rideg.
– Remélem olyan férjet választ a hercegnő, mint amilyen
az én férjem. Egy idősebb férfi igazi támasz tud lenni - büszkélkedik
Helena.
– És tudja, mit kell tenni a hálóban - feleli Loelle, mire a többiek
felnevetnek. – Személy szerint a friss és kerek hátsókra szavazok.
Ez a nyers beszéd meglep, de nekem is mosolyra húzódik
a szám. Még sosem hallottam nőket a férfiak bájairól csevegni. Láttam,
amint sokan megfordulnak a Norris fivérek után, de a jelenlétemben
általában tisztelettudóan viselkedtek az emberek.
– Jorda urának a fia felettébb vonzó férfi - jegyzi meg anyám
legkedvesebb udvarhölgye, Esteik.
– Nem rajongok a sötét férfiakért, olyanok, mintha a rossz istenek
küldöttei lennének - mondja lady Brinah, és borzongva összerázkódik.
Többen is kuncogásban törnek ki.
– Maga egy férfit sem kedvel - legyint Loelle hanyagul. – Úgy tekint a
hercegnőre, mint a saját lányára, le merném fogadni, ha tehetné, egy
életre bezárná a szobájába.
– Az biztos, hogy egy férfinak se engedném, hogy
hozzáérjen a kicsikémhez - feleli harciasan az idős hölgy.
A kis lady Helena a maga szelíd és csendes mivolta
ellenére hangosan felhorkan, és magasztosan végigsimit hatalmas
pocakján.
– Akkor nem kellett volna a testőrökhöz engednie - közli
gúnyosan.
A nevelőnő arca vörösre püffed, de illemtudóan nem válaszol a
sértésre. Sose gondoltam volna, hogy ezek a drága hölgyek ennyire ki
tudják mutatni a kígyó fogaikat, és ilyen csípős a nyelvük.
Úgy döntök, jobb lesz témát váltani, de megelőznek.
– A jövendő királynőjük erkölcseit kérdőjelezik meg, ami
felségárulásnak számít - töri meg mogorván a jókedvet lady Maria Oja.
– Ha nem tizenöt évesen kezdték volna a gyerekek
potyogtatását, akkor önöknek is lennének ambícióik. - Szavai végeztével
feláll, és az ajtó felé indul. Nagynéném viszonylag idősen, tizenkilenc
évesen kelt egybe a nagybátyámmal, mivel Martin bácsi, nagy kalandor
lévén, nem akarta idejekorán elkötelezni magát. Ennek a halogatás- nak
köszönhette, hogy Arutelu és Garth megszületése előtt életét veszítette,
trónörökös nélkül hagyva a birodalmat. Sose gondolkoztam el azon,
milyen lehetett fiatalon Maria Oja. Királynénak szánták, egy ideig az
is volt, és most egyszerű udvarhölgyként kell élnie ezekkel a nőkkel,
akiket feltehetőleg megvet. Az akkor már húszéves nagynéném
végignézte, amint a szüleim - egy tizennégy éves lány és egy tizenhét
éves fiú - megfosztják mindentől.
Utánafordulok, és ekkor tekintetem megakad Ray ökölbe
szorult ujjain. Feszült, ezt mindenki láthatja, és nem akarom tovább
feszegetni a türelmük határait. Éppen felülnék, hogy nagynéném után én
is távozzak velük, amikor az ajtó kivágódik.
Maria Oja a szívéhez kap.
– Illem és kopogás, fiatalember - dörren rá Arutelura.
– Bocsásson meg, anyám! - Unokafivérem mélyen meghajol, gyors
kézcsókot nyom Maria Oja kézfejére, aztán elviharzik mellette,
egyenesen hozzánk.
– Hölgyeim - kezdi türelmetlenül. – Bocsássanak meg a zavarásért, de
beszélnem kell Mena volurral.
A legfiatalabb, az alig tizenöt éves, hallgatag Finy elvörösödve lesüti
a szemét, Loelle pedig kidülleszti a mellét. Az unokafivérem még a hege
ellenére is vonzó férfi.
Nekem viszont Arutelu megjelenésétől rossz előérzetem
támad. Nemrég elutazott, és a birodalom másik végében vagy Szabad
Földön kéne lennie, nem pedig itt. A meeshaik felé fordulok, és most
már mind a kerten idegesek. Kein arcára verejtékcseppek ülnek ki.
Tudom, hogy zavarja őt a katonák látványa, de ezt a fajta viselkedést
már túlzónak érzem.
Intek a két fiúnak, akik mereven felállnak. Arutelu közelebb
lép, és a fülemhez hajol.
– Lehetne négyszemközt? Bólintok.
– A vacsoránál találkozunk - mondom a meeshaiknak. Arutelu a
hölgyekre mosolyog.
– Hölgyeim - köszön el tőlük egy biccentéssel.
Unokafivérem előremegy, és nagy léptekkel a lugas irányába tart.
Habozás nélkül beleveti magát a sövénylabirintusba. Mindig is
gyűlöltem ezt a helyet, mert könnyedén el lehet tévedni benne, ráadásul
több mint két méter magas. Az elején még vannak padok és virágok, de
ahogy befelé sétál az ember, a zöldellő bokrok egyre csak magasabbak
és fenyegetőbbek lesznek.
Arutelu megáll az első pad mellett, de nem ül le, ahogy én se.
Idegessége ragályként telepszik át rám, és mélyeket lélegezve fojtom
vissza kitörni vágyó érzelmeimet.
– Miért hívattál? - kérdezem. – A csapataiddal jöttél
vissza?
– Csak pár emberrel érkeztem, a sereget Geleta szigetén hagytam,
hogy gyorsabban ideérjek. A király parancsára embereket küldtem a
Korbei klánhoz, hogy ellenőrizzék a Szörnyek erdejében lévő lények
irtásának a megszüntetését. Szabad Földről visszatérve ez volt atyád első
utasítása.
– Igen, emlékszem rá.
Arutelu közelebb lép.
– Különös dolgokról kaptam hírt. Az öreg Korbei életét vesztette az
erdőben.
Hosszan hallgat, én meg várok. Szemét összeszükítve
figyel, de tanácstalan vagyok. Fogalmam sincs, mit akar
ezzel mondani, és ezt ő is láthatja.
– Raymond Korbel sose vadászott. Ismertem a férfit, még csak a
közelébe se ment az erdőnek, azért bízta az irányítást és a számvetést a
fiaira. Személyesen találkoztam vele a szigeten, és a megbeszélésünk
után még aznap hajóra szállt, hogy ő felügyelje a parancs betartását.
Értetlenül pislogok.
– A lord halálesete nagyon tragikus, de nem látom át, mit tehetnék
volurként ez ügyben. Nem lehet, hogy lovasbaleset történt, vagy
véletlenül került egy rém útjába?
– Két vadász is a szörnyek áldozatává esett.
Némi töprengés után megrázom a fejem, és próbálok higgadt
maradni. Lelkiismeretfurdalásom van, amiért nem avatom be Arutelut a
gondjaimba, de kétlem, hogy bármit is tehetnék a szörnyekkel, akik
ráadásul Nebessen népére veszélytelenek... És ekkor megértem.
Nem tudom, unokafivérem olvas-e az arcomról, vagy csak
a türelmetlenség szül ráncokat a homlokára.
– A szörnyek nem támadnak nebesseniekre, de amióta ez a két
meeshaijelölt, vagy hogy hívod őket, átjutott a hídon, azt hiszem,
összezavarodtak. A rémeket azért teremtették,
hogy egy szabad földi se léphessen erre a földre, de most kettő is itt van.
Az általam kijelölt csapat vezetője levélben értesített, és azt írta, az
állatok már kimerészkednek az erdőből, és egész Traidor retteg. Az
emberek nincsenek biztonságban.
A rémülettől megremeg a lábam, mire leülök. Ez nekem eszembe se
jutott. Atyám azt mondta, azok az állatok sosem hagyják el a helyüket.
– Mit kéne tennem? - kérdezem, alig leplezett
ingerültséggel.
Arutelut nem döbbenti meg a kérdésem, vagy csak túlságosan
zaklatott.
– Meg kell állítani őket. Te vagy a volur, és azokat a
lényeket egy volur teremtette... - Nagyot nyelve a kardja markolatát
kezdi szorongatni. – Vagy Szabad Földre utazol a két meeshaival, és
akkor a szörnyek is visszatérnek, és megnyugszanak.
Biztos, hogy nem tudom irányítani őket, hiszen Szirmot sem sikerült,
és ezáltal nem sok választási lehetőségem maradt: el kell utaznom. A
bálok, az ünnepségek, a családom, minden, amiért vállaltam a két fiúval
való szövetséget és a titkolózást, csak bajt hozott ránk. Ha legalább
sejteném, melyikük a párom, akkor a másikat már bitóra küldhettem
volna. Szabad Földre utazni úgy, hogy nincs képességem, nem éppen
egy bizalomgerjesztő kihívás. Egy csomó dolog új értelmet nyert, és már
tudom, az önzőségem sodort veszélybe másokat, pedig nekem pont a
biztonságot és a békességet kéne szimbolizálnom. Pillantásom Arutelu
kardjára siklik.
– Elutazok, de nem ismerem a helyet, ezért hasznát
venném egy kísérőnek, aki pár napig mellettem marad.
– Lili partjainál állomásozik a csapatom másik fele. Egy
hete nem kaptam hírt tőlük, innen egyenesen oda készültem,
velem tarthatsz.
Tépelődve gondolkodom. Szükségem lenne Ilusyára, hogy elmondja,
minek is kéne bennem lezajlania. Ha már Liliben leszek, akkor üzenni
fogok neki mindenképpen, és magamhoz rendelem.
– Hálás lennék a segítségedért - egyezem végül bele a javaslatába,
leplezve a csalódottságomat.
– A hajó este indul. Addigra el tudsz készülni?
Még ma? A közönyöm azonnal haragba fordul. Nem vagyok
hajlandó úgy elhagyni Tóriát, hogy egy tavaszi bálon se vegyek részt, és
egyszer se táncoljak. Ezért kockáztattam? Na, azt már nem! A két fiú
próbákat vett, illemet tanult, és már Ray is eléggé kezesnek tűnik, szóval
inkább szembenézek azokkal a rémekkel, de akkor is legalább egyszer
estélyit fogok viselni. Egy napot még várhatnak a szörnyek.
Csak egyetlenegy éjszaka.
– Holnap érkeznek a húgom kérői, és nagyszabású estélyt rendeznek
nekik. Volurként kötelességeim vannak, és ezek közé tartozik a
becsületesség és a szavahihetőség is, márpedig én megesküdtem
Enének, hogy mellette leszek - hazudom, egyenesen Arutelu szemébe. –
A bál utáni reggelen indulhatunk, addig viszont nem. Semmiképpen -
jelentem ki határozottan.
– Ezt nem tartom jó ötletnek. A szörnyek...
Morogva felpattanok, és szemtől szembe fordulok vele.
– És akkor megállítom őket, hiszen én vagyok a volur - emlékeztetem.
Arutelu vállizmai megfeszülnek, de látom rajta, hogy
próbálja megőrizni a hidegvérét. Ujjai megremegnek a
fegyverén.
– Ez az egy nap talán nem számít, reménykedjünk benne - mondja ki
végül fanyarul.
– Úgy lesz - mondom határozottan, közben meg rettegek, hány ember
életét sodrom veszélybe ezzel a döntésemmel.
– Ebben az esetben nekem is maradnom kell a bálra, és...
- Felszabadultan felnevet. – A fenébe! A díszegyenruhámat ki kell
tisztíttatnom. Hogy én mennyire utálom ezeket.
Fáradtnak és elveszettnek tűnik a hangja, mintha már nem is az az
életvidám és kacér fiú lenne, akit évekkel korábban megismertem.
Összeszorított fogakkal nyújtja a karját. Színlelt mosollyal belekarolok,
és hagyom, hogy visszavezessen a palotába.
Lehet, hogy nem véletlenül történik minden, hanem az
istenek akarják így. Talán a meeshaik miatt az én erőm Szabad Földön
használható, vagy ott fogok megerősödni, és nekem Tória csak elveszi a
képességeimet. Minden összekeveredett, és már semmit nem értek.
Csak akkor eszmélek fel a zavaros gondolatok közül, amikor
Arutelu elenged, és elköszön. Azonnal üzennie kell a csapatainak, mondja
még, aztán magamra hagy.
Egyedül maradok. A folyosó üres és kihalt, ami nem
jellemző. Leszegett fejjel indulok meg a lakosztályom felé, amikor heves
vita zaja csapja meg a fülemet. Egy pillanatra megdermedek. Anyám
szobájának ajtaja résnyire nyitva van, az onnan kiszűrődő hangok közt
felismerem atyámat. Édesanyámmal beszél, és Bagtasszal.
A fal mellé állok, de éppen csak annyira, hogy ha valaki
észrevenné, akkor ne vádolhasson hallgatózással. Azt mondanám, csak
erre sétálgatok. Belesek a résen.
– És ha Ene kiszemel valaki mást? - aggodalmaskodik atyám.
– Megmondtam nektek, hogy kiket hívjatok meg, de nem követtétek a
parancsomat. Mester, maga veszélyes játékot űz, és...
– Az én hibám - vág atyám szavába anyám. Közelebb lép
a férfiakhoz, így már őt is látom.
– Miért is?!
A király ridegsége és emelt hangneme még engem is félelemmel
tölt el. Sosem láttam ilyennek.
– A lányunk, és választási lehetőséget szeretnék kínálni
neki. Kandma, kérlek, légy elnézőbb vele, hiszen olyan fiatal
még.
– Te az ő korában már királyné és anya voltál, és mindenki tisztelt, de
azt a szerencsétlen fruskát csak kinevetik a háta mögött. Nem való
uralkodónak, és ezt te is tudod. Ha fiú lenne, hasznát venném a seregben,
de így örüljön annak, amit az ostoba viselkedésével kiharcolt.
Egyetlenegy meghívót küldhetett ki, ha élt a lehetőséggel.
– De nagyon sok alkalmas jelölt van, nem kéne mindet kizárni.
– Én megadtam volna az esélyt a lányunknak. Gyerekek, idősek és a
nőket megvető alakok közül ő maga választotta volna Reigert, de most
vetélytársakat hívtatok. Fél Nebessent iderángattátok, és ha Ene mást
szemel ki, akkor ellenkezni fog. Elegem van a makacskodásából.
Innentől kezdve nincs választási joga, és ezért ti vagytok a felelősek.
– Kandma - sóhajtja anyám, és szája elé kapja a kezét, de a hangján
hallom, hogy közel áll a síráshoz.
Ekkor Bagtas szólal meg.
– Felség, a korban megfelelő ifjak között pletykákat
terjeszthetek...
– Ene a jövendő királynő - csattan fel atyám -, ha egy ronda szajha
lenne is, elvennék a hatalom miatt. És amúgy is elkésett ezzel, mester.
Anyám megérinti atyám karját, de ő durván ellöki
magától. Bagtas megköszörüli a torkát.
– És mi legyen a fivérekkel? - kérdezi.
– Róluk már gondoskodtam - válaszolja atyám. – Nem
kívánhatjuk, hogy a nép maga követeljen más uralkodót.
Lassan hátrálok a folyosó közepéig, és még nem igazán látom át
tisztán a dolgokat, de nagyon rossz előérzetem támad, ma már nem
először. Futni szeretnék, de helyette heves szívverésemet mély
lélegzetekkel nyugtatgatva megyek a könyvtárba. Szerencsémre nincs itt
Siccen mester, csak egy szolgálólány, aki rongyokkal törölgeti a
polcokat. Távozásra intem, és becsukom a szemem. Elszámolok tízig, és
miután cseppet higgadtabbnak érzem magam, az olvasóasztalok melletti
falhoz sétálok, amelyre a családfánkat festették fel.
Reigert keresem, és az összefüggést atyám választásában. Reiger Carl
Gawien, lord Jarroid Gawien és lady Lucinda Oja Mass elsőszülött
gyermekeként látta meg a napvilágot. Reiger az egyedüli fiú, ő örökli a
teljes Gawien-vagyont, és a szülei házassága révén köztudottan ma
már ők a legnagyobb földbirtokosok. Egykoron nem hiába vette el
Martin bácsikám Maria Oját, anyám fivére meg a húgát. Reiger
anyai ágról az unokafivérünk, ellenben nem Arden,
így nem tiltott a vele való házasság.
Ekkor újra meghallom magamban atyám szavait, amint
Bagtasnak azt mondja, ő már gondoskodott a fivérekről.
Ha Aruteluval és Garthtal történik valami, akkor a nép sem követelhet
más uralkodót. Reiger lesz az egyedüli örökös.
Ahogy kezd minden szál a helyére kerülni, a felismeréstől
megremeg a lábam, és a földre rogyok.
Bármi fog is történni, nem avatkozhatok bele a halandók dolgába.
Harmincegyedik fejezet
RAY
ENE
KEIN
RAY
KEIN
»
RAY
ENE