AMIRA STONE

AMIRA STONE
 Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2019

írta: Amira Stone
Copyright © Földi Petra, 2019

A szöveget gondozta: Koós Patrícia

A borítót tervezte: Nick Boglárka A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet
a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014
ISSN 2060-4769
ISBN 978 963 457 772 0
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2019-ben
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: Katona Ildikó

magyar
nyomdafermék

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor, Tamaskó

Dávid
Korrektorok: Gera Zsuzsa, Deák Dóri
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának

jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen
formában
- akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen
adattárolást - nem sokszorosítható.
 Első fejezet

RAY

ISMÉT ARCCAL A FÖLDÖN TALÁLOM MAGAM. A számban sár íze keveredik a

vérével. Miközben a könyökömre támaszkodva próbálok felállni, a
fájdalom szétárad a testemben, és hangosan felnyögök. A térdem
megcsúszik a latyakos talajon. Igyekszem összeszedni magam, amíg az
ellenfelemet bömbölve élteti a tömeg. Négykézláb állok, a karom remeg.
Zihálok. Gyűjtöm az erőt, hogy felkeljek, ám ekkor váratlan csapás ér.
Üvöltve vágódom hátra. Valami reccsen, és a levegő egy pillanatra
bennem reked. A derekamat markolom, úgy próbálom kivenni a fölém
tornyosuló Vörös Óriást. Alig látok a szemembe hulló esőcseppektől, a
belefolyt sártól, csak a kétméteres férfi körvonalai rajzolódnak ki
előttem.
 Az ellenfelem felnevet.
– Ennyit bírtál, te utcapatkány?
A tömeg éljenezve felzúg. Még több vért követelnek.
A Vörös Óriás lelkesen megdöngeti meztelen mellét, mire a közönség
egyre hangosabban kántálja a nevét. Tudom, ma csak a pénz miatt
vagyok itt, és a megállapodás szerint hagynom kell őt nyerni, mégis
dühít, hogy ilyen csúfos kudarcot vallok. Még csak lehetőségem sem
volt a közelébe jutni!
Fáradtan fekszem a földön, várom a kürt hangját, ami a küzdelem
végét jelzi.
A Vörös Óriás vicsorogva áll felettem. Fekete szövetnadrágja a
combjára tapad, hegektől csúf felsőtestén az izzadság keveredik az
esőcseppekkel.
Merev tekintetéből arra következtetek, már elhangzott a
jel. Valamit sziszeg összeszorított fogai között, de nem
értem, bár próbálom kiszűrni a hangját a tömeg zajából.
Ekkor a férfi újra lendíti a lábát, és hiába hemperedem félre, az
oldalamba rúg. A levegő kiszökik a tüdőmből. Próbálom elkerülni a
támadását, de nem megy.
Percek óta a földön vagyok, nem küzdök, ő mégis tovább
rugdos. Úgy tűnik, nincs tisztában azzal, hogy ez nem egy élet-halál
küzdelem, és nem megengedettek a súlyos sérülések. Élvezettel kínoz.
A tömeg egyre jobban biztatja. Lehet, a kürt mégsem
szólalt még meg?
A Vörös Óriás ekkor lehajol, és vaskos karjával megragadva,
könnyedén felemel, majd egy mozdulattal a földhöz ken.
Egy pillanatra elsötétedik körülöttem a világ, és semmit sem érzek.
Csak Tiiu arcát látom, lágy mosolyát, a képet, ahogy aggódva vár
rám otthon.
 Ekkor valami megváltozik...
A fájdalom hirtelen elszáll a testemből, izmaim életre kelnek, és
különös, bizsergető érzés tölt el. A vérem forrni kezd.
Amikor újra feltekintek, a sötét éjszakában az aláhulló
esőcseppek lelassulnak, a víz aprót sercenve csapódik izzó testemhez.
Felállok. Az ellenfelemre tekintek, akinek mozgása szaggatottá válik,
lustán emeli lépésre a lábát. Körülnézek. A tömeg mozdulatlannak tűnik.
A torz arcokat megvilágítják a kövekkel kirakott tér négy sarkában
elhelyezett máglyák. Az olajjal átitatott fahasábok lángjai merev
fénycsóvát alkotnak.
A küzdőtér szélén a ketrecmester a rozoga állványán ül.
Nincs a kezében a kürt, csak a könyökére támaszkodva vár, ő sem
mozdul. Hagyta volna, hogy a Vörös Óriás félholtra verjen!
Mordulva pördülök vissza az ellenfelem felé. A férfi az
erejére alapozta a technikáját. Szívós és tapasztalt harcos, de lassú. Nehéz
bakancsára már vastagon rátapadt a sár, még jobban gátolva a
mozdulatait.
Lépek egyet felé, mire hirtelen minden visszatér a normál
kerékvágásba. A tömeg hangja megcsapja a fülem, és a Vörös Óriás
kidülledt szemmel hol rám, hol a földre tekint, ahol az előbb feküdtem.
Döbbenetét gyorsan váltja fel a düh.
– Te kis féreg!
– Gyere csak! - biztatom.
Ujjait ökölbe szorítva támadásba lendül.
Hátrálok. Elhajolok az ütése elől, engedem, hogy a közelembe
kerüljön, hadd érezze, még mindig ő van fölényben. Vadul újra és újra
lecsap, és habár a mozdulatai esetlenek, csak az utolsó pillanatban
hajolok el. Egyre nehezebben kerülget, morgása lihegő szuszogássá
válik. Amikor pedig megcsúszik, megrogyasztva a térdem
egyenesen a gyomrába vágok. Hatalmas zsírtömeg rezdül meg az öklöm
alatt, de a férfi meg sem inog.
Rám mordul.
Üt, de kitérek, és újra hátrálni kezdek. Lépésről lépésre a küzdőtér
széléhez közelítek, és amikor elérjük a határt jelölő köveket, lebukok.
Átcsusszanok a karja alatt, és ismét beviszek egy kemény ütést, ezúttal
az oldalába.
Ekkor már felüvölt.
Meztelen talpammal könnyedén mozgok a felázott talajon, aprókat
pattogva váltogatom a súlypontomat. Nem hagyok időt neki: mielőtt
megfordulhatna, térdhajlaton rúgom. A Vörös Óriás lába összecsuklik,
fél térdre esik.
Már nem érdekel a ketrecmester utasítása, teljes erőből
vágom orrba, mire a férfi súlyos fadarabként zuhan a sárba.
Lihegve állok meg felette. Nem akarok hinni a szememnek.
A tömeg egyhangúan felmorajlik, az ovációt köpködések
váltják fel. Ahogy az emberek lassan elszállingóznak, a csalódott,
dühös hangok is elmaradnak, de én még mindig csak állok, és elképedve
meredek az ellenfelem testére. Vége.
Hibát követtem el. Csak magamat kellett volna védenem, hogy ne
szerezzek súlyos sebeket, és addig kihúzni a harcot, amíg a ketrecmester
megfújja a kürtöt.
Felnézek az emelvényre, de az már üres.
A ketrecmester a felépítmény alatti roskatag asztalnál ül. A legjobb
barátom, Matu, fülig érő vigyorral az arcán áll mellette.
A heverő testet átlépve feléjük indulok.
A ketrecmester a szemét dörzsölgetve vár. Vékony alkata, foltokban
borostás, ráncos arca, rothadó fogai és egérrágta, földig érő barna
kabátjának köszönhetően bárki csak egy éhező öregembernek gondolná.
Az idegen városokból érkező
harcosok mindig nagy tiszteletben álló, fényűző életet élő embereknek
festik le a Ketrecek vezetőit, hiszen ők biztosítják az alulfizetett
munkásoknak a harmadik legjobb szórakozást. Az első kettő a szesz és a
nők. Azt nem is em- lítve, hogy Szabad Föld összes valamirevaló férfija
legalább egyszer megméretteti magát. Azok, akik jól harcolnak - mint én
-, állandó résztvevők lesznek, de most úgy érzem, hibáztam, és ennek
következményei lesznek.
A ketrecmester a tekintetét rám emeli. Ijesztően szürke,
már-már fehér a szeme, írisze teljesen egybeolvad a pupillájával, aminek
láttán mindig kiver a víz.
– Mester. - Egy fejbiccentéssel köszöntöm a férfit.
Nagyot sóhajt. Csalódottnak tűnik.
– Ray. Ma este több pénzt hoztál a konyhára, mint máskor egy hónap
alatt, de keresztbe húztad a tavaszi ünnepségre tervezett küzdelmet. Nem
ezt beszéltük meg.
Keserűen nyugtázom a korholó szavakat. Nem szeretek
megalázkodni, de függök ettől a névtelen alaktól, és a csodás győzelmem
iránt érzett megdöbbenésemet hamar megbánás váltja fel.
– Nem hittem, hogy győzök.
A férfi arcára veszélyes vigyor ül ki, és hátradőlve végigmér. Tekintete
hosszan elidőzik rajtam, mire észbe kapva fájdalmas grimaszt öltök, azt
a látszatot keltve, hogy szörnyen fáj minden tagom, pedig éppen csak
sajgok.
– A Vörös Óriás a keleti részek legjobb harcosa, terveim voltak vele,
és nagy bevételt reméltem tőle.
– Ha ez nagy harcos volt, akkor téged átvágtak, öreg - szól közbe Matu.
A ketrecmester lesújtóan pillant rá, majd válaszra sem méltatva kézbe
vesz egy kövér erszényt, és abból egyesével kezdi el leszámolni a nekem
járó érméket egy kisebb rongydarabra.
 – Nesze, vidd!
– Ez huszonnégy klit - méltatlankodik Matu. – Maga nem látta, mit
csinált odabent? Hol volt a szeme? - Dühösen összemarkolja a pénzt, és
vaskos karját megfeszítve a ketrecmester felé hajol. – Ez legalább a
dupláját éri, ha nem többet. Ugye, Ray?
Matunak igaza van, de a tekintetem találkozik az öregével,
és ez hallgatásra késztet. Itt ő a főnök.
– Válaszolj! - biccent Matu felé.
Ledermedek. A ketrecmester megrovó pillantásából tudom, hol a
helyem. Az öreg mindig pontos számításokat végezve, hetekre előre
eltervezi a küzdelmeket, és ebben a tisztességtelen játszmában én
vagyok az ő titkos fegyvere. Ha a küzdők erejét felmérve úgy ítéli, hogy
neki nem tetsző lesz a végkimenetel, akkor jövök én, és kedve szerint
nyerek vagy veszítek. Most először nem azt tettem, amit kellett volna, és
ezzel kockáztattam kiváltságos pozíciómat.
A fogaim összeszorítva tűröm az igazságtalanságot.
– Menjünk - szólok oda Matunak.
– De Ray, ez...
– Azt mondtam, menjünk! - A hangom felemelve a szavába vágok,
majd tisztelettudóan meghajolok a ketrecmester előtt.
Megjátszott bicegéssel a piac irányába indulok. Matu mellém ugrik, és
gyakorlottan a hónom alá nyúl, hogy megtartson. Ráhagyom. Neki nem
esik nehezére, mivel fél fejjel magasabb nálam, sokkal vállasabb,
testesebb alkatú is, ennek ellenére még egyszer sem sikerült legyőznie. A
technikája kiforratlan, és sosem méri fel az ellenfele gyengeségét.
– Fogd! - nyújt felém egy kis bőrtömlőt. – Ettől majd erőre
kapsz, utána mehetünk a bordélyba. Egy ilyen győzelem után
megérdemled a kényeztetést.
 Átveszem, mert azt hiszem, szesz van benne, de amint megoldom a
tömlő szájat, megérzem az ismerős, kesernyés illatot.
– Ez rinkot?
– Igen.
– Hogy szerezted?
– Valamelyik nap ottfelejtették az üstöket, én meg megcsapoltam a
maradékot - büszkélkedik.
A bányákban, munkakezdés előtt rinkotot kell inniuk a
munkásoknak. Fiatal fiúk és nők mérik a meleg, sűrű és barna
folyadékot, de mindig van velük legalább egy őr, és a mennyiségre
szigorúan figyelnek. Apám is a kőfejtőben dolgozott, viszont ő mindig
kiöntötte, anyánk kérésére. Fogalmam sincs, mi van benne, de anyám azt
mondta, fokozza a férfierőt, a gyorsaságot és a jókedvet, de rövidíti is az
életet, és pusztítja az elmét.
Dühömet elfojtva nyomom vissza Matu kezébe a rinkotot.
– Tudod, hogy ezt nem iszom meg.
– Szarabbul festesz, mint a trágyával teli sár, amit a
cipőmről vakartam le. Szükséged van rá.
Többször kértem Matut, hogy ő is öntse ki, de az első próbálkozáskor
egész nap verejtékben úszott és remegett. A második alkalommal már
össze is esett, azóta pedig nem próbálta megtagadni magától.
A rabja lett, akárcsak a többi munkás. Ha pár napra be is
zár a bánya, a mérőhelyek akkor is működnek.
Bosszúsan megcsóválom a fejem, mire Matu elhúzza a száját.
– Fogadni mernék, ha a küzdelem előtt ittál volna belőle,
azonnal kiütöd a Vörös Óriást.
Kijelentése hallatán gyanú ébred bennem.
– Te harcoltál már ezzel? Habozik a
válasszal.
 – Még nem, de ki fogom próbálni. Sok pénzt nyerhetnék.
– Ebből napi egy adag is káros, nemhogy kettő. Eszedbe se jusson
ilyen őrültség!
A vállát megrántva zsebre vágja a visszzi^omózott tömlőt,
és újból belém karol.
– Gyere, elkísérlek a Fény Házába. A szajhák majd rendbe tesznek.
– Megígértem Emmának, hogy besegítek az ivóban.
– Ilyen képpel be sem engedne. Majd én megyek segíteni, te inkább
pihenj. A Vörös Óriás jól elbánt veled, szerencséd, hogy az ünnepség
miatt három napig nem kell a bányába menni.
Fogalmam sincs, hogyan festhetek, jelenleg teljesen
élénknek érzem magam.
A Fény Háza csak két sarokra van a Ketrectől, távol az ivók és a
piactér zajától. Azon ritka bordélyok egyike, ahova nem mindenki teheti
be a lábát. A lányok szépségéről énekeket dalolnak, és még ha valakinek
van is elég pénze, hogy megfizethessen egy-egy éjszakát, akkor sem
biztos, hogy kinyílnak előtte az ajtók. Lady Alasa körültekintően
válogatja meg az ügyfeleket. Ha a lánynak szerencséje van, a férfi egy
életen át gondoskodik róla.
Engem is csak azért engednek be, mert anyám volt az
egyetlen olyan szajha, aki értett a gyógyításhoz, és a lady az életét
köszönheti neki. Lady Alasa lányaként szerette őt, ezért ajánlotta fel
nekem is a segítségét. Egy-egy küzdelem után bármikor kipihenhetem
magam a bordélyban, ahol tiszta fürdővizet, élelmet, ápolást és persze
kényeztetést is kaphatok. Ezenfelül a lady előszeretettel őrizgeti a
Ketrecben megkeresett pénzemet. Elővigyázatosságból tartom nála a
klitjeim nagy részét, mert ha valami történne velem, akkor neki kéne
Tiiuról gondoskodnia.
Apám sosem árulta el, mivel fizetett a ladynek anyámért,
ugyanis ő is csak egy egyszerű bányász volt, mint én. Anyám viszont
kiemelkedett a szépségével. A nap gyermekeinek minden jegyét magán
viselte, amit Tiiuval mi is örököltünk.
Az örömház ajtajában Matu elenged, és zavartan zsebre dugja a kezét.
Nem szokott így viselkedni.
– Mi van? - kérdezem.
– Az a helyzet... - kezdi idegesen, és végigsimít rövid, koszos
hajtincsein. – Már rég el akartam mondani valamit. - Nagyot lélegzik, és
a forró, esőtől párás éjszakába bámul.
– Bökd már ki!
– Apa leszek.
– Cseszd meg! - szakad fel belőlem. – Mondd, hogy egy
házas nőt csináltál fel.
– Rebecát - feleli szemlesütve.
Kezdeti döbbenerem ellenére közelebb lépek, és vállon veregetem.
Mindig is reméltem, hogy előbb-utóbb megtalálja a helyét, és nem az
utcán fog megrohadni. Gyerek ide vagy oda, de legalább lesz fedél a feje
felett.
Matu az utcán nőtt fel, sosem ismerte a szüleit. Az éjszaká- kat a bányák
körüli sátrakban tölti a többi hajléktalan munkással együtt, amikor éppen
nem egy lány ölelő karjában pihen. Számtalan éjjel maradtam vele
odakint, ezért hiszi azt, hogy én is egy utcakölyök vagyok. Néha
rohadéknak érzem magam, amiért előtte is titkolózom.
Rebeca fivérei viszont a Nebessenből ideküldött őröket
szolgálják, így nekik van otthonuk. Matu jól választott.
– Gratulálok - mondom biztatóan. – Rebeca gyönyörű és
kedves lány.
– Én meg egy nincstelen utcapatkány vagyok lyukas gatyával. - A
térdénél szakadt nadrágjára bök. – A büdös életbe! Pénzt kell szereznem,
különben az apja máshoz adja, mielőtt meglátszódna a hasa. Annyim
sincs, hogy egy istállót
kibérelhessek. Valamit ki kell találnom, és a bányászkodáson kívül csak a
verekedéshez értek.
– Mire gondolsz?
Nem válaszol.
– Most pihenned kéne, nekem meg sietni Emmához. Majd beszélünk. -
Matu a zsebébe mélyeszti a kezét, és elindul a Bányaló felé. Emma két
éve vette át elhunyt apjától az ivó vezetését, és egy egyedülálló, fiatal
lánynak ez nem éppen a legbiztonságosabb munka, ezért amikor csak
tehetjük, besegítünk neki.
Még nézem egy darabig a távolodó fiút. Amikor már nem
látom, futásnak eredek.
Haza kell mennem.
A város északi részén fás rengeteg terül el, amit az itteniek messziről
elkerülnek. Itt fekszik a Bűnösök temetője, ahova a tolvajokat,
gyilkosokat és erőszaktevőket földelik el. Átkozott a környék, azt
rebesgetik róla. Valójában ez csak ostoba mese, de legalább mindenki
távol marad a temető mögötti erdőtől.
Az apám által tákolt kis faházat az első fasor eltakarja. Mint mindig,
most is csend és nyugalom uralja a helyet. Az eső áztatta falevelek és a
nedves murva miatt viszonylag hangtalanul közelíthetem meg a sötét
házat. Az ajtó megnyikordul, ahogy kinyitom, és a levegőt bent tartva
lemerevedek. Semmi mozgás, nem kelt fel. Lassan kifújom a levegőt, és
osonó léptekkel közelítem meg az ágyát.
Tiiu a dohos pokróccal nyakig betakaródzva alszik. Lágy
csókot lehelek a homlokára, és ekkor megijedek. A bőre tűzforró,
verejtékezik, és szabálytalan légvételei olyan felszínesek, hogy alig
hallom. Idegesen egyenesedem fel, próbálom felidézni, mit is kéne
tennem. Négyéves volt, amikor a szüleink meghaltak, és nem
emlékszem, hogy az azóta eltelt hét évben akár csak egyszer is beteg lett
volna.
 Köhögni is csak akkor hallottam, ha evés közben megnevettettem, és
félrenyelt.
A polcokhoz rohanok. Gyertyát gyújtok, és keresgélni
kezdek. Hiába kotorászok az összekoccanó üvegcsék és tégelyek közt,
fogalmam sincs, melyik gyógyszer mire jó. Tiiu készítette őket, ő
örökölte anyánk gyógyítás iránti szenvedélyét, én még a növények neveit
sem ismerem.
– Ray?
Húgom reszketeg hangjára visszapördülök, átszelem a helyiséget, és
az ágya mellé térdelek. Megfogom izzadságtól nedves kezecskéjét.
Koromfekete haja a homlokára tapad, máskor sötét szeme fakó, amikor
felnéz. Fogalmam sincs, hogyan segítsek rajta, és rettegek, hogy őt is
elveszítem. Nekem már csak ő maradt.
– Győztél - motyogja.
– Mit tegyek?
Próbál felemelkedni, ezért egyik tenyerem a hátához csúsztatom, hogy
megtámasszam. Fejét a mellkasomnak dönti, és vékony ujjait a karomba
mélyesztve megragad, nem ereszt.
Villámként cikázik át testemen a fájdalom. Szemhéjam
elnehezül, a fejem mintha kettéhasadna, és az egész arcom lángba borul.
Olyan éles kín hasít a mellkasomba, hogy elszakadva tőle a földre
rogyok, arcom a fapadlón csattan.
Tiiu a könyökére támaszkodva lenéz rám.
– Sajnálom.
– Mi... mi történik? - nyögöm erőtlenül.
Küszködve felülök, az ágy szélének vetem a hátam, és a mellkasom
dörgölve kapkodom a levegőt. Olyan nyomást érzek, mintha szikla alá
szorultam volna.
Tiiu felpattan, meztelen lábacskájával a polcokhoz rohan,
lekap pár tégelyt, és megemeli a tűzhely melletti, vízzel teli vödröt.
 – Vedd le az inged! - utasít, miközben meggyújtja az asztalon lévő
gyertyákat is. Már nyoma sincs rajta a betegségnek.
Teszem, amit mond, de alig bírom megemelni a karomat. Segít
levenni az inget, megszemléli a rajta lévő szakadásokat, majd az egyik
mentén továbbhasítja.
– Hé, az... ingem - zihálom.
– Menthetetlen, és muszáj bekötnöm a mellkasod, mert megrepedt két
bordád. Dőlj előre!
Meg sem lepődök azon, hogy pontosan tudja, milyen sérüléseket
szenvedtem.
Benedvesíti az anyagot, és elkezdi lemosni rólam a sarat. A jéghideg
víztől megborzongok. Miután végez, az egyik tégelyt felnyitja, és
kellemes illat csapja meg az orromat. A lila színű kenőccsel bekeni az
egész hátam, majd a nedves inget átöblíti, kicsavarja, és körém tekeri. A
halványan pislákoló fényben tüzetesen megvizsgálja az arcom, és úgy
dönt, arra a másik kenőcsöt használja. Annak mocsárszaga van.
Miután mindezzel végez, hátraül a sarkára.
Megragadom a csuklóját.
– Az előbb... mi történt?
– Szerinted?
– Az egyik pillanatban még azt hittem, elveszítelek, utána meg... nem
értem. Ilyen még sosem volt.
Fáradtan felsóhajt.
– Hívtál - rántja meg a vállát. – Győzni akartál, de nem sikerült volna,
ezért segítettem. De hogy utána mi történt, azt én sem tudom. Próbáltam
visszaadni a zúzódások fájdalmát, de... - Ajkába harapva elhallgat, és
ujjaim lefejtve a csuklójáról átkarolja magát. – Nem ment, amíg haza
nem értél. Talán olyan súlyosak voltak a sérüléseid, amiket én már nem
bírtam el.
 Dühösen fújtatva fekápászkodok. Minden mozdulattal éles nyilallás
hasít a mellkasomba. A szüleink halála után felfedeztük, hogy olyan
erős érzelmi kapocs van köztünk, hogy Tiiu bárhol megérzi, ha bajban
vagyok. Nemcsak azt tudja megmondani, hogy gond van, hanem azt is,
hol vagyok, és mi történik velem. Olyan, mintha ilyenkor ő is ott lenne
mellettem.
Ahogy nőtt, egyre erősebb lett. Egy idő után észrevettük, hogy képes
a szavait a fejembe ültetni, és ezek szerint most már ennél is többet tud...
A világunkban az istenek csak egyetlen embert ruháztak
fel a mágia képességével: a volurt.
És ha valamit megtanulhattam a volurok létezéséből, akkor az az,
hogy a mágiának mindig ára van! Amit a kishúgom művelt ma este,
az életébe is kerülhetett volna. Koszos huszonnégy klitért kockáztatott,
csak mert nem akartam csúfosan elbukni.
Apánknak is volt természetfeletti ereje, ő az állatok nyelvén értett.
Ennek a képességnek kellett volna öröklődnie, ezért sem tudom mire
vélni a húgom erejét. Ez már túl sok!
– Nem hiszel nekem, ugye? - Óvatosan teszi fel a kérdést, miközben
feláll.
Az asztalba kapaszkodom, mert különben elesnék.
– Elnyeltem a fájdalmadat, hogy újult erővel küzdhess.
Nem értem, te hogy bírsz ennyit elviselni, hiszen...
– Fejezd be!
– Ne kiabálj velem! - Meztelen talpa csattan egyet az öreg fapadlón.
– Nem kiabálok - morgom enyhültebben, de attól még a félelem
megmarad bennem. Senki nem tudhat a húgom különleges
képességeiről, hiszen az egész birodalomban csak a volurnak adatott
meg a mágia gyakorlása, és ha Tiiut
felfedeznék, egyenesen Nebessen ellenségének kiáltanák ki. Halál várna
rá.
– Valami bánt téged. Érzem, de nem látok a fejedbe.
– Még szerencse - morgom az orrom alatt.
– Pedig hidd el, próbálkozok. Előbb-utóbb az is menni fog.
Akármekkora távolság legyen is köztünk, Tiiu bárhol képes
megszólítani, és beszélni hozzám, és azt hiszi, idővel a gondolataimat is
ki tudja majd fürkészni. Nagyon remélem,
az a nap sosem érkezik el.
Miközben fájó végtagokkal az ágyamra süllyedek, Tiiu tölt egy
csuporba vizet, és belecsöpögtet egy általa készített szert: valami altató,
ami mindig egyből kiüt. Olyankor szokta adni, ha sérülten jövök haza,
hogy a fájdalom mellett is tudjak aludni.
Míg felhajtom a kesernyés löttyöt, előveszi a különleges
tűkkel teli dobozkáját, és egyet a gyertya lángjához tartva át forrósít,
végül belemártja a sűrű, fekete folyadékba, amelyet szintén ő kevert ki.
Győzelmem jeléül újabb mintát készül rám rajzolni.
Az ágyam szélére telepedik.
– Holnap veszek neked új inget.
– Nem!
Tiiu fúj egyet erre.
Végig akarok sétálni a piacon, nézelődni, vásárolni és emberekkel
beszélgetni. Találkozni olyanokkal, mint én. Élni az életem, szabadon,
ahogy te is teszed - suttogja a gondolataim közé ezúttal, miközben a
bőrömhöz érinti a tű hegyét.
– Ezt hagyd abba! - figyelmeztetem.
Mindig bolondnak érzem magam, amikor meghallom
Tiiut a fejemben.
El tudod képzelni az életed a barataid, a bánya és a verekedés nélkül?
Bezárva a négy fal közé.
 – Nélküled nem tudom elképzelni. Fogalmad sincs, mennyire fontos
vagy nekem.
Kezdem érezni a szer hatását. Szemhéjam elnehezül, és
fejem a szalmapárnára hanyatlik. Már majdnem álomba zuhanok, amikor
Tiiu megtöri a csendet.
– Ígérd meg, hogy soha többé nem mész a Ketrecbe.
– Szükségünk van a pénzre - motyogom.
– Van elég összegűjtött érménk lady Alasánál, és ha tényleg fontos
vagyok neked, akkor te sem kockáztatsz. Annyira fafejű vagy, hogy
azon se csodálkoznék, ha holnapra lombkorona nőne a homlokodra.
Gondolkozz! Ha valami bajod esne, akkor ki vigyázna rám?
A gyomrom összeugrik szavai hallatán, de már nem tudok
reagálni.
Tiiu kissé megráz.
– Ígérem - mondom ki végül, aztán a sötétség letaglóz.
 Második fejezet

ENE

MEGFESZÍTEM A NEHÉZ ÍJAT, és minden koncentráció nélkül, rutinból

célzok. Pontosan tudom, hova kell állnom, merre kell fordulnom, milyen
erővel kell feszítenem a húrt, és milyen szögbe kell emelnem a kezem.
Vakon is eltalálnám a célt, kivéve, ha átrendeznék a gyakorlópályát. A
nyíl egyenesen a szalmabábu szívébe fúródik.
Damon Haren, a testőrök parancsnoka, a háta mögött
összekulcsolt kézzel hajol a fülemhez.
– Közönségünk van, hercegnő - súgja óvatosan.
Damon négyszemközt vagy a többi testőr előtt sosem
szólít hercegnőnek.
Leengedem az íjat, és megfordulok. Arcomról lefagy a mosoly, és
helyét bosszúság váltja fel, ahogy meglátom a nevelőnőmet.
 A gyakorlóteret körbevevő, boltíves folyosók árnyékában lady Brinah
felháborodottan mutogat felém, és közben élénken magyaráz valamit
Bagtasnak. Az ifjabbik mester mereven figyel, közben gúnyosan
vigyorog. Minden egyes pillanatot megragad, hogy éreztesse velem,
mennyire nem tisztel.
Átadom a fegyverem Damon nak, aki a két látogatóhoz
kísér.
– Hercegnő - hadarja lady Brinah. – Már mindenhol kerestem.
– Tudhatta volna, hol leli - veti oda Bagtas, és bár
meghajol felém, kemény tekintete a tisztelet legcsekélyebb
jeléről sem árulkodik.
Lady Brinah lekicsinylőén legyint, majd dundi karját összefonja maga
előtt, és szidalmazóan szól hozzám.
– A hölgyek szalonjában már csak önre várnak, és ahogy
elnézem, előtte még át kéne öltöznie.
Ez teljesen kiment a fejemből. Anyám borzasztó mérges
lesz rám.
– Jó vagyok így - felelem. – Ne várassuk a királynét.
– Végre egy megfontolt válasz - motyogja a mester. Rámorognék a
férfira, de Damon - ismerve a heves
vérmérsékletem - az íj karjával megböki a lábam. A mester
bosszúsan méreget, figyelmét nem kerülte el a mozdulat.
– Mi okból tisztelt meg minket a jelenlétével? - kérdezi higgadtan
Damon a férfit.
– A király hívatja, azt szeretné, ha ma részt venne a
tanácsgyűlésen. - A mester hegyes orrát felrántva fintorra húzza a száját,
és választ sem várva hátat fordít nekünk. A tanácsterem felé veszi az
irányt. Tar fején izzadságcseppek fénylenek, és suhogva lendül utána a
derekára csavart fekete kendő.
Utánozva a fennkölt stílusát, csíkba húzom a szám, és
motyogva megismétlem a szavait, mire Damon újra megbök. Felnevetek,
de a parancsnok komoly marad. Az egyik oszlopnak támasztja az íjat, és
követi a férfit. Nem sok jót jelent, hogy apám őt is hívatja.
Lady Brinah ekkor elnyújtott jajgatást hallat, mire felé
fordulok. Nevelőnőm siránkozva felfelé tartja duci kezét, ahogy röpke
imát intéz az égiekhez. Lenézek a sötétkék selyemtógámra, és tisztának
ítélem meg. Nem a legújabb divat, de elég elegáns. Nem tudom, mi lehet
a nő gondja.
– Hozok egy vállkendőt, addig siess a szalonba! - bökdösi
meg a hátam, és feddő pillantást vet rám.
Mivel a hölgyek szalonja és a tanácsterem a palotának ugyanabban a
szárnyában található, Damon után sietek. Egy darabig a parancsnokkal
egymás mellett haladva követjük a mogorva mestert.
– Ma reggel sem húzta ki a karót a seggéből - súgom
Damonnak.
– Van, ami még neki is lehetetlen. - Elmosolyodva futó pillantást vet
rám. – Valóban így állsz a királyné elé?
– Mi a baj a ruhámmal?
– A vállad, a karod és az egész hátad szabadon van - válaszolja,
miközben ismét végignéz rajtam.
– Ezzel mi a gond? - torpanok meg. – A lányok ilyeneket
hordanak.
Nebessenben majdnem állandóan tombol a hőség, a lenge
selyemtógák, a len- és a bő ruhák, a lábaknál felvágott szoknyák és a
hátat, vállakat megmutató viselet mindennapos a leányok körében. Csak
a férjes asszonyok próbálják a hőség ellenére is takargatni az idomaikat.
– Te már nem vagy kislány.
– Ezt hogy érted?
Damon egy pillanatra eltátja a száját, majd a szemét forgatva simít
végig rövid, gesztenyebarna haján. Tudom,
hogy szólni akar, de Bagtas a torkát köszörülve megáll a folyosó végén.
Összerezzenve indulunk el újra. Amikor a mester már nem figyel
minket, Damon közelebb húzódik hozzám, és teste szinte az enyémhez
simul. Alig érek a válláig.
– Kellemetlen helyzetbe hozhatod a férfiakat, és ezt a hölgyek nem
nézik jó szemmel - magyarázza. – Nem hiába javasoltam reggel, hogy át
kéne öltöznöd.
– A testőröket talán idegesíti a viseletem?
– Nem róluk van szó. Ök mindannyian kedvelnek téged, ki-ki a maga
módján, de ha most közel engeded magadhoz őket, akkor nem fognak
tisztelni. Ne feledd, mi az életedet és a palotát védjük, és ehhez az kell,
hogy vakon teljesítsük a parancsokat. A testőrök eddig húgukként
tekintettek rád, de most már nő vagy, és ez idővel összezavarhatja az
ítélőképességüket. Akárcsak a tiedet.
Csalódottan nyugtázom szavait. Lady Brinah ugyanezzel
nyaggat hetek óta, pedig én semmilyen változást nem érzek magamon.
Még mindig sokkal gyerekesebb az alkatom, mint a korombéli
udvarhölgyeké, így sem alacsony termetem, sem lapos mellem nem
árulkodik arról, hogy felnőtt nő lennék.
– És mezítláb vagy.
Ez utóbbi fel sem tűnt. A gyakorlótér kellemesen meleg homokjában
kényelmesebb mezítláb lenni, mint kemény talpú bőrsaruban. Kissé
felemelem a szoknyám alját, és megszemlélem a homoktól szürkés
lábfejem. Lady Brinah szívrohamot fog kapni.
– Ezt ne csináld! - szól rám Damon.
– Mit?
– Ne mutogasd a lábad.
– Ez csak egy láb - értetlenkedek. – Nézd, ez meg egy kéz. Meglóbálom
az orra előtt a tenyerem, mire nevetve elhessegeti. Látom, hogy
mondani akar még valamit, de
inkább csak megrázza a fejét.
– A lázadók miatt kell a gyűlésre menned? - terelem el a témát
magamról. – Mi is a nevük?
Damon arca elkomorul.
– Felszabadítók, de nem lázadók, csak egy csapat
csőcselék, egyszerű bűnözők.
– Csak azóta igényli atyám a katonai tanácsaidat, amióta felfordulás
van Szabad Földön. Ez nekem eléggé baljóslatúan hangzik.
– Erről tudnod sem kéne - figyelmeztet. – A király rendkívül elfoglalt
ember, sokkal fontosabb feladatai is vannak ennél, ezért bízott meg, hogy
én tartsam a kapcsolatot a hadsereg parancsnokával. Gondolom,
jelentést kell tennem.
– Mit keres a sereg Szabad Földön?
Damon hangosan csettint a nyelvével, rájött, hogy elszólta magát. A
szája szélén meghúzódó mosoly viszont elárulja, hogy szándékosan
tette. Tudja, hogy ha ő nem mond el nekem dolgokat, akkor magamtól
járok utána, és az sosem végződik valami jól... vagy inkább illendően.
Pár hete hírül hozták, hogy Szabad Föld keleti részén egy
maréknyi férfi szem beszállt a helvi őrökkel, és szörnyű mészárlást
végeztek. Állítólag vissza akarták venni a város irányítását.
– Szabad Földnek tudnia kell, hogy a király rajtuk tartja a
szemét, ezért küldte oda Arutelu parancsnokot az embereivel. Egy nap
alatt rendet tettek. A Felszabadítók elbujdostak, de csak idő kérdése, és
mind bitón végzi. Ha ez megtörténik, te leszel az első, akit értesítek -
kacsint játékosan, és a következő folyosó végén elköszön tőlem.
Bagtasszal ők továbbsietnek.
Megállok a hölgyek szalonja előtt, mélyet sóhajtva erőt gyűjtök, és
intek az ajtóban álló testőröknek, hogy
beengedhetnek.
Lisandre királyné az udvarhölgyei körében hímez. Az
íjászgyakorlatokat erre a felettébb izgalmas tevékenységre kellett
lecserélnem.
Máris unom magam. Ha én lennék hatalmon, ezt a munkát
a raboknak osztanám ki, hadd szenvedjenek ők.
Tisztelettudóan meghajolok, köszöntöm anyámat és a hölgyeket, majd
leülök az egyik székbe. Lady Brinah lélekszakadva jelenik meg
mögöttem, és kérdés nélkül a vállamra igazgat egy kendőt. Velem
szemben foglal helyet, és elsápadó arcából tudom, hogy feltűnt neki a
sarum hiánya. Valószínűleg akkor a többieknek is.
Síri csendben, fürgén járnak a hölgyek ujjai, és egy
megadó szusszanással én is munkához látok. Miután befűzöm a vastag,
barna cérnát, unottan végignézek a kis társaságon. Tisztában vagyok
vele, hogy csak miattam vannak itt. Hogy példát vegyek róluk.
Velem szemben Loelle Mencen, a Norris fivérek többgyermekes
nővére ül, és ő is ugyanolyan nyűgösnek tűnik, mint én. Neki sem a
hímezgetés lehet a kedvenc időtöltése. Két fivére Tória legjobban
körberajongott agglegénye, hosszú, sötét hajukkal és bájos mosolyukkal
a hölgyek kedvencei. Loelléről senki nem mondaná meg, hogy a Norris
fiúk testvére, mert tömzsi és kerekded formái miatt leginkább a
nevelőnőmhöz, lady Brinah-hoz hasonlít, ezek ellenére mégis ő az az
udvarhölgy, aki leginkább vonzza a férfiakat. A bálokon képes
bármelyik lordot elbűvölni, és nekem pont ezt a könnyedséget kéne
eltanulnom tőle.
Előbb vetném magam egy falka megvadult kutya közé,
mintsem bájologjak az udvari ficsúrokkal!
Végignézek a többieken is, és a tekintetem végül lady Maria Oján
állapodik meg, apám bátyjának az özvegyén. Bár nincs köztük vérségi
kapcsolat, a királyné kiköpött mása
lehetne. Ha nem tudnám, ki az anyám, akkor rá tippelnék. Zöld szemem
ugyanolyan sötét árnyalatú, mint az övé, még a hajunk lenszőke színe és
hosszúsága is megegyezik. Ezenkívül belőle ugyanúgy sugárzik
egyfajta harag, ami bennem is forr.
Elmerengek ezen, és elfeledkezve a körülöttem lévőkről, egyre
hangosabb dudorászásba kezdek. Abbahagyom a hímzést, a dallamot
székem bársonnyal fedett karfáján dobolom. Türelmetlen és ideges
vagyok. Az elmúlt időben nem először veszem észre magamon a
nyugtalanság jeleit, de talán csak a hirtelen jött hőség és az unalom az
oka.
– Ene, kérlek, a mintára koncentrálj, és ezt fejezd be! - Anyám
higgadtan, illedelmesen ejti a szavakat, de én kiérzem belőle a szidalmat.
– Miért? - Meggondolatlanul csúszik ki a kérdés a számon.
Anyám veszélyes lassúsággal az ölébe helyezi a kézimunkát, amelyen
már napok óta dolgozik, ujjbegyeit végighúzza a kitüremkedő mintán, és
apró mosollyal a szája szélén felém fordul. Sosem értettem meg, hogyan
képes ilyen szintű önuralomra, én a helyében már teli torokból
kiáltoznék. Ebből is látszik, hogy szörnyű anya lennék.
– Sem egy hercegnő, sem Nebessen következő uralkodója nem
dudorászhat munka közben, mint egy egyszerű paraszt.
Pedig le merném fogadni, a földmunkások is ugyanazt csinálják az
árnyékszéken, mint én, szóval nem igazán látom a különbséget.
– Akkor talán a krumpliföldeken kéne hímeznünk -
morgom.
Anyám szobormerev arcát fürkészem, de mintha meg se hallotta
volna, folytatja a hímzést. Egyszerre bámulatos és rémisztő. Sokszor
merengek azon, egyáltalán vannak-e érzései, hiszen most sem méltat
válaszra, csak folytatja a varrást.
 Hónapok óta egy esküvői lepel mintázatán dolgozunk. Cecilia
unokanővérem és a jövendőbelije ezt fogja viselni a ceremónia alatt. A
hagyományaink szerint a menyasszony női családtagjainak kéne
meghímezniük a házakat jelképező címereket, de nagynéném a negyedik
gyermeke születésekor életét vesztette. A királyné ezért abban a
megtiszteltetésben részesítette az ifjú párt, hogy átvállalta ezt a nemes
feladatot. Anyám fivérének a címere egy gyönyörű, pávatollas pajzs,
amelyet aranyérmék szegélyeznek, de a vőlegény mocsaras, lápos
földeket ábrázoló, nádakkal körbevett tavi cankója cseppet sem nyújt
ennyire szép látványt.
Gondolataim minden akaratom ellenére visszatérnek a dalhoz.
– Felség - szólítja meg lady Helena édesanyámat. – Kívánja, hogy
hívassuk a zenészeket?
Felkapom a fejem, és rádöbbenek, hogy ismét hangosan dudorásztam.
– A csend tökéletességre sarkall minket.
Tudom, hogy ezeket a szavakat anyám nekem célozta, és biztos
vagyok benne, amint kettesben maradunk, egy nagyon illedelmes
fejmosást kell majd végighallgatnom.
Lady Helena együttérzést tanúsítva biccent felém, majd visszatér a
kézimunkájához. A hölgy alig egy évvel idősebb nálam, de már férjnél
van, és a második gyermekével várandós.
Fiatalon sokat játszottunk együtt, de tizenöt évesen apám
unokaöccsének a fiához adták, és a kaland iránti szenvedélyét a szép
ruhák és az ékszerek váltották fel. Sosem kedveltem a
kényszerházasságokat, de Helena mindig fülig vörösödik, ha meglátja a
férjét, a nála tíz évvel idősebb lordot. Feleségként teljesen kivirult.
Ennek ellenére egy jól sikerült, elrendezett nász számomra csak arra
bizonyíték, hogy léteznek csodák.
 Hánynom kell a házasság gondolatától!
– Hölgyeim, a vacsora előtt még pihenni kívánok, így mára befejeztük
a munkát. - Anyám az ölébe fektetve az anyagot az udvarhölgyekre néz.
– Szóljanak, hogy készítsék elő a fürdővizemet!
Feláll, mire mindenki felpattan, a hölgyek meghajolnak, és serényen
összekapkodják a cérnákat meg a hímzőkosarakat, miközben ketten
máris elrohannak kiadni a szolgálóknak a feladatokat. Követni szeretném
őket, de anyám megállít.
– Ene, te maradj még!
Ettől tartottam. Hosszan kifújom a levegőt, és eddig fel sem tűnt,
milyen sokáig tartottam vissza. Lelkiekben felkészülök egy jó kis vitára.
Anyám átül a kandalló mellé, int, hogy vele szemben
foglaljak helyet. Megerősítem magam, kihúzom a hátam, és helyet
foglalok. Nem szól semmit, csak meredten figyel, és hiába próbálom
kerülni a tekintetét, nem megy. Megőrjít, amikor ilyen sokáig várat.
– Felség? - töröm meg a csendet türelmetlenül.
– Hercegnő - nyomja meg a szót, éreztetve a státuszomat.
– Kíván valamit mondani?
Amit mondanék, azt nem hallaná szívesen.
– Bocsássa meg, felség, a korábban tanúsított tiszteletlenségemet.
– Monotonon hadarom el a már megtanult szöveget. Pár percig
megint csend telepszik ránk.
– A hazug szavak nem méltóak a jövendő királynőhöz. - Mélyen a
szemembe néz, és a feszültségtől egyre jobban izzadok. – De nem emiatt
kérettelek. Lady Brinah említette a délelőtti gyakorlatozásodat, ami
miatt kihagytad az illemóráidat, és késtél a hímzésről is. Egy
hercegnőnek nem a testőrökkel kell töltenie az idejét, hanem jó modort
kéne
tanulnia, amiben igencsak hiányt szenvedsz. Ez megengedhetetlen a te
helyzetedben.
Amióta az eszemet tudom, minden szabad időmet a királyi
testőrséggel töltöttem. Tökéletesen lovagolok, ugratok és vágtázok,
tudom használni a kardot, a tőrt és az íjat, és ismerem a többi fegyver
technikáját is. Azt hittem, ebbe a szenvedélyembe már a szüleim is
belenyugodtak.
– De anyám... - kezdem, ám feltartja a kezét, és csendre int.
– Nemcsak egy hercegnő vagy, hanem a trón örököse is. Felnőttél, és
már nem maradhatsz felügyelet nélkül férfiak társaságában. Azok a
férfiak azért vannak, hogy minket védjenek, nem pedig azért, hogy
téged szórakoztassanak, és ezzel megkérdőjelezzék az erkölcsi
tisztaságodat. Megtiltom, hogy még egyszer a testőrség közelébe menj!
Dühösen felpattanok.
– Ezt nem teheted! Nem tilthatod meg!
A szobában maradt, még mindig pakolászó udvarhölgyek is távozóra
fogják, csak a két testőr marad az ajtóban, akiket szerintem én ismerek
egyedül név szerint. Segítségképpen feléjük nézek, de ők mereven
bámulnak előre.
– Azonnal foglalj helyet, és ne feledd, kivel beszélsz - szól rám anyám
higgadtan, de csípőre téve mindkét kezem, fenyegetően állok továbbra is.
– A nővérem is tanul harcolni, és ha királynő leszek,
nekem is jogom van ismerni a harci technikákat. Különben hogyan
tudnék seregeket vezetni?
Anyám jó kedélyűen felnevet. Ez a reakció szokatlan tőle.
– Gyermekem. Mikor láttad te a királyt sereget vezetni? Arra ott
vannak a hadvezérek és a tábornokok. Ideje lenne jobban belelátnod az
ország kormányzásába, éppen ezért atyáddal úgy döntöttünk, mostantól
te is részt veszel a tanácskozásokon.
 – És ennek mi köze a testőrséghez? - faggatom makacskodva.
– Hamarosan betöltőd a tizenhetedik életévedet, és a
koronázás előtt férjhez kéne menned, ám a híresztelések szerint az
erényeid megkérdőjelezhetőek. Már nem kislány vagy, aki jót
szórakozik a gyakorlótéren, az akadályokon csüngve, hanem felnőtt nő,
aki érett férfiakkal veszi magát körül. Mostantól ügyelned kell rá,
hogyan viselkedsz, és miket mondasz, mert a birodalom jövője nemcsak
a választottadtól, hanem tőled is függeni fog. Ha nem találsz szűkös
határidőn belül uralkodásra alkalmas férjet, akkor atyáddal nekünk kell
majd döntenünk. A születésnapodig van időd.
Vagyis az ősz beköszöntéig. Ha rajtam múlna a választás, akkor
valamelyik testőr lenne a szerencsés jelölt. Tudom, hogy ez lehetetlen,
de egyedül azokat a férfiakat becsülöm. Ok nem bálokkal,
pletykálkodással, udvarlással és a színjátéknak is beillő lovagi tornákkal
ütik el az idejüket, hanem vérrel és verejtékkel küzdenek azért, hogy a
legjobb harcosok lehessenek.
Damon tökéletes férj lenne, ha nem fivéremként tekintenék
rá. Szinte együtt nőttünk fel.
A parancsnok árva gyerek volt, akit a korábbi testőrparancsnok maga
mellé vett, fiaként nevelt, és addig képezte, amíg Damon - korát
meghazudtolva már huszonegy évesen átvehette a betegségben elhunyt
nevelőapja helyét.
Ennek már négy éve.
– Nem szeretnék királynő lenni.
– Nincs választásod. Az öröklési rend kikerülhetetlen.
– Ami kimondja, hogy az elsőszülött örökli a trónt, és én második
gyermek vagyok.
– A nővéred az égiek kiválasztottja, nem uralkodhat, és utódokat sem
nemzhet. Az istenek szemében te vagy az
egyetlen örökös.
Összerándul a gyomrom. Úgy beszél, mintha Mena nem is
az ő gyerekük lenne, csak egy áldozat az égieknek.
– Ott van Garth és Arutelu. Mind a ketten jobbak lennének nálam, és
ezt ti is tudjátok.
Unokafivéreim neve hajlatán anyám szeme kikerekedik, köd borul rá.
Látom, ahogy görcsösen szorongatni kezdi az ölében pihenő ujjait.
– Fogalmad sincs, mit beszélsz.
Bárcsak így lenne! Két évtizede még apám fivére volt az uralkodó.
Elsőszülöttként, amint betöltötte a tizenhetedik életévét,
megkoronázták, de túl későn választott magának feleséget, és utód
nélkül érte a halál, egy szerencsétlen lovasbaleset során. Apám lépett a
trónra, és csak ezután derült ki, hogy fivére özvegye várandós. Az
öröklési rend viszont tiltja a gyermek királyokat, ezzel biztosítva az
állandó utódlást, az Ardenek megrendíthetetlen hatalmát. Ha Maria Oja
hamarabb ad életet ikerfiainak, akkor is trónfosztottak lettek volna.
– Tudom, mit beszélek. Ha velem történne valami, akkor a
vérrokonság alapján Arutelu következne a trónon. A seregeket már úgyis
ő irányítja, a birodalommal is elbírna.
Anyám az ég felé emeli a jobb karját.
– Egy katona, mint uralkodó? Az égiek adják, hogy ez sose következzen
be - sóhajt, miközben nekem a döbbenettől tárva marad a szám. Nem
értem a kifogását. – Az ősz beálltáig férjet kell keresned, különben
egyedül lépsz a trónra, és a jelenlegi hozzáállásoddal ez nem lenne
helyes döntés. Ahhoz, hogy jobb belátásra bírjunk, idekérettük a
nővéredet. Már úton van Tória felé, várhatóan holnap reggel érkezik.
Menára gondolva lecsillapodnak a bennem dúló viharok. Hároméves
voltam, amikor elválasztottak minket, hogy
felkészítsék a rá váró kötelezettségekre. Azóta a jelenlegi volur tanonca,
csak ritkán látom. Ennek ellenére ő mindig megértett engem, és
remélem, most is a segítségemre lesz.
A volur nem házasodhat, szabadon utazhat, és senki nem parancsolhat
neki, mert ő az égiek földi képviselője. Bárcsak én lehetnék a volur, Mena
meg a jövendő uralkodó!
Valahol odafent az istenek nagyon jó viccnek találhatták,
hogy így jelölték ki a sorsunkat, és le merném fogadni, hogy a hasukat
fogva halálra röhögik magukat.
 Harmadik fejezet

KEIN

A BÁNYALÓ FELIRAT VIRÍT A ROZOGA, vörösre festett faajtó felett, amin

belépve dohos szag csap meg. A pincelépcsőn megállva bámulok lefelé.
A látvány nem valami biztató, de félreteszem az aggályaimat.
Csuklyában, ázottan és csapzottan senki nem fog észrevenni, így
nyugodtan lemegyek, és keresek magamnak egy szabad széket. A
helyiség bűzlik az izzadságtól, de legalább tiszta, így rákönyökölök a
pultra.
– Bort - kiáltom túl a tömeget.
Kabátomról leseperve a vizet oldalt fordulok, hogy
megszemlélhessem az ivóban összegyűlt társaságot. Ahogy látom, fáradt
munkások egytől egyig.
Egy kupa csattan mellettem, a bor fröcsögve kicsapódik.
Felnézek, a csapos addigra viszont már eltűnik a tömegben.
 Belekortyolok a borba, de azonnal vissza is köpöm.
– A picsába! Ennél még a mocsaras víz is ízesebb.
– Talán van pénzed jobbra? - Dallamos női hang szólal
meg.
Hátratolom a csuklyámat, hogy lássam az előttem álló szépséget. Fiatal,
velem egykorú lány támaszkodik a pultnak, hatalmas, halványkék
szemével engem néz. Arca vörös a fülledtségtől, egyszerre tűnik
haragosnak és fáradtnak, de ami a legkülönlegesebb benne, az a haja.
Dús, hófehér hajkoronája egyenesen hullik a vállára. Biztosan merem
állítani, hogy ilyen elragadó teremtést még életemben nem láttam. Az
égiek saját képükre teremthették.
A lány világos, fodros ujjú inget visel vörös fűzővel,
derekára övét tekert, amiről mindkét oldalt egy-egy rozsdás
kés lóg. Gyönyörű és veszélyes, a kedvenc párosításom.
Csodálattal bámulom, szinte vizslatom őt, mint egy árut,
végül megrázom magam. Ő lenne a csapos?
– Mit mondtál?
– Ha nem fizetsz eleget, csak ilyet kapsz - mondja vérmesen, és
mindkét kezét csípőre téve a boroskupám felé biccent.
– Megfizetem, csak adj valami ihatót. - Előhalászok pár fémérmét a
zsebemből, és felmutatom neki.
Mohón a pénzért kap, de elrántom a kezem, és a másikkal megragadva
a csuklóját magam felé rántom. Még ilyen fülledt, levegőtlen
helyiségben is csodás, részegítő az illata.
– Hogy hívnak? - Mélyen a szemébe nézek, hogy
elbűvöljem, de arca se rezzen.
– Te sem mutatkoztál be, én miért tenném? - pimaszkodik. Megpróbálja
kihúzni a kezét, de erősen tartom. Ekkor bájos mosolyt villant, és
keblét a pultnak nyomva felém
hajol.
– Eressz! - sziszegi.
 Tekintetem a mellére siklik, férfiasságom pedig egyből
ébredezni kezd.
Nagyot nyelek.
Ha sejtettem volna, hogy ilyen gyöngyszemek lapulnak a város
mélyén, már régen felfedeztem volna a környéket. Újra felnézek, és
sértődött arca elárulja, hogy tudja, melyik testrészével szemeztem. Kést
ránt, és a pultba állítja, közvetlenül összekulcsolt kezünk mellett.
Meglepetten engedem el a csuklóját, de egy pillanatra se
veszem le róla a szemem.
– A nevem Kein - vetem be a lányoknak szánt csábos mosolyom, és
még a hangomon is mélyítek egy keveset.
– Emma - vágja rá ridegen.
Egyik pillanatról a másikra olyan fagyossá válik köztük a levegő,
hogy még az izzadságcseppek is megdermednek a tarkómon. Kirántja a
kést a pult falapjából, és egy gyors mozdulattal visszailleszti az övébe
úgy, hogy még csak oda sem néz. Óvatosan méreget.
– Mit keres egy ilyen szépség ebben a disznóólban? -
próbálkozók rendületlenül.
– Ez a disznóól az enyém, ha nem tetszik, akkor vidd máshova a
pénzed.
– Segítsek? - kérdezi valaki Emmától.
A hang a pult másik végéből jön, ahol egy magas, vállas
fiú áll, és fenyegetően mered ránk.
– Nem kell, Matu, megoldom - feleli a lány bájosan.
A pult alól előszed egy kisebb korsót, és üres kupát tol elém. Az ivó
végében kiabálás csendül, többen is előreordítanak az italuk miatt. A
lány türelmetlenül felrántja a szemöldökét, mire két klitet kiejtek a
tenyeremből. A pénzt látva durván elém csapja a kupát a borral, és hátat
fordítva nekiáll kiszolgálni a csőcseléket. Figyelemre se méltat, így
óvatosan belekóstolok az új italba, de nem csalódok, a
selymes, habár enyhén savanykás bor gyorsan lecsúszik a torkomon.
Iszok és várok.
Emma egész este serényen dolgozik, nem tart szünetet, és
úgy tűnik, immunis férfias szépségemre. Amikor a tekintetünk
találkozik, közömbösnek mutatkozik, ami még inkább feltüzel.
Az égiek szentséges valagát! Ezt a lányt nem érdeklem, és
ilyennel még nem volt dolgom.
Az este előrehaladtával a szajhák is megjelennek. Beülök az egyik
sötét sarokba, és hogy Emmát ingereljem, engedek az engem kerülgető
örömlánynak. Mire észbe kapok, már forog velem a világ.

Zajra riadok.
Átfordulok a másik oldalamra, de a szemembe sütő nap
elvakít, és kezemet az arcomhoz kapva rámordulok a világra.
Az árusok rikácsolása átszűrődik a csukott ablakon, kocsikerekek
nyikorognak, lovak nyerítenek, férfiak és asszonyok kiabálnak. Valahol a
közelben lányok nevetését is hallom, és azt hiszem, az ajtón túlról jön a
hangjuk. Még mindig nem szoktam meg ezt a zajos, mégis unalmas
helyet. A kétszer nagyobb városokban ilyenkor még alszanak az
emberek, vagy csak nem ennyire alpárian hangosak. Tuviban a lakosok
miért nem képesek az ágyukban maradni?
– Jó reggelt! - Lágy, csilingelő hang duruzsol a fülembe.
Adják az égiek, hogy a fehér hajú pultos lány legyen az!
A hátamra gördülve nézek oda, és hirtelen jött zavaromban még rá is
mosolygok a vörös loknik alól kivillanó szeplős arcra. Hát, nem Emma
az.
Lehajolva csókot nyom a szám szélére. Liszt- és frisskenyérillata van,
ami nem is lenne rossz, de ettől megkordul a gyomrom. A pirospozsgás
lány kacagva perdül meg, aztán lehuppan az ágy szélére, és egy hajkefével
elkezdi
megzabolázni a fején lévő loboncot. Meztelen lábait kecsesen
keresztbe téve, hívogató pillantásokat vet rám.
– Jól aludtál? - Ezúttal feltűnik különös tájszólása, ami
valahogy irritál.
Felülök az ágyon, és a földön heverő nadrágom után nyúlva
megtapogatom a zsebét. Felrántom a szemöldököm, ahogy megérzem a
pénzes erszényt benne. Ejha, errefelé tisztességesek a szajhák?
A lány mellém térdel, átöleli a derekam. Lefejtem
magamról a karját, hogy felállhassak.
– Hol a cipőm? - kérdem, miközben felveszem a nadrágom és az ingem.
– Csak nem akarsz máris menni? - Durcásan hanyatt dől.
– A reggeliig még van idő.
Megdermedek, és a lány szavait emésztgetve körülnézek a szobában.
Az ágyat finom takaró fedi, bár nem selyem, a kis asztalkán hímzés
lapul, és a sarokban lévő kosár tele van szennyes ruhákkal. Az ablakon
kinézve lesokkol a látvány. Hallottam a hangokat, de csak most fogom
fel, hogy a piacnál vagyok, ahol nincs örömház, ami csak egyet
jelenthet...
Az égiek vernék meg azt az átkozott lőrét!
A lány dorombolva int egyet, és incselkedve húzogatni kezdi a
szoknyáját. Húsos combja láttán már csak a menekülés érdekel, és a
kérdés, vajon a vöröske mennyire volt ártatlan. Röhögve néznék
egyszerre öt férfival is farkasszemet, de egy megrontott lány, egy
hisztérikus anya és egy gyilkos tekintetű apa gondolata megizzaszt.
– Nem nézed meg a cipődet a szoknyám alatt? - csacsog
tovább, hajthatatlanul, már-már idegesítően.
Most már biztosra veszem, hogy nem volt ártatlan. Túlságosan kacér.
– Megvan! - kiáltok fel diadalmasan.
 Hálát adok az égieknek, amikor meglátom a jobb cipőm orrát az egyik
szék alatt. A párja a közelében, a sarokban hever. Kézbe veszem
mindkettőt, és a zsebemből egy marék klitet hajítok a székre, mire a lány
felvisít. Riadtan pördülök meg. Vöröske a pénzérmékre mered.
A fenébe!
Zavaromban el is felejtettem, hogy a lány nem szajha. Felkapkodom a
pénzt, amilyen gyorsan csak tudom, felveszem a cipőm, és kirohanok a
szobából. Balra lépcső, jobbra falak. Lefelé indulok, kettesével véve a
lépcsőfokokat. A szobában hagyott lány őrjöngeni kezd, legalábbis a
zajokból ítélve. Valami csattan egyet.
A bejárati ajtóban öregedő nő áll, lisztes kezét a kötényébe
dörzsölgeti. Amikor meglát, ő is sikít egyet, és a falhoz lapulva elsápad.
Fent a szobaajtó nagy robajjal kivágódik. Odakapom a fejem, és éppen
csak el tudom rántani a felém zuhanó váza útjából. A falhoz csapódik,
pontosan az idős hölgy feje mellett, aki ijedtében a padlóra rogy.
Kimenekülök a házból, de alig érem el az út szemközti
oldalát, nevetésben török ki. Ez a reggel is jól indult. Vetek még egy
utolsó pillantást az előző esti szállásomra, és magamban megjegyzem,
hogy egy darabig kerüljem el a helyi pékséget.
Elvegyülök a zsúfolt piaci tömegben, és jókedvűen magamba szívom
a hajnali napfény cirógató sugarait, az eső áztatta friss trágya szagát.
Szabad Földön akárhova megy az ember, mindenhol büdös van: a
kikötőkben a hal, a hegyekben az állatok, a bányavidékeken meg az
emberek árasztanak penetráns szagot. A király által iderendelt őrök,
hogy fenn tudják tartani a rendet, a városokba terelték a lakókat, arra
kárhoztatva mindenkit, hogy a másik izzadságszagát szagolják. Tuviban
még szennyvízcsatorna se működik, állítólag pár éve beszakadt, és azóta
csak gyűlik a
mocsok az utcákon. Az írások szerint régen voltak kisebb falvak,
különálló birtokok és tanyák, de mára csak katonai felügyelet alatt őrzött
városok vannak Szabad Földön, és tapasztalatból mondom, Tuvi az egyik
legocsmányabb.
Tuvi az elrettentés.
Nebessenből gyalogosan vagy lóval egyedül ReetUr hídján lehet
eljutni Szabad Földre, és ha valaki önszántából erre a tettre vetemedne -
amire példát még nem hallottam -, akkor a legelső városba, Tuviba érve
egyből visszafordulna.
A birodalmat kettéválasztó szakadékot és a felette átívelő hidat a
jelenlegi rendszer alapjait kialakító volur, ReetUr alkotta tűzből és
vöröslően izzó kristályokból. A legendák szerint egyetlen ütéssel szelte
ketté a birodalmat, leválasztva a királyságról a felkelőket, és örök
rabságra ítélve őket - és minden itt rekedtet - az idők végezetéig. Aki ide
születik, itt is hal meg.
A volur az égiek által ráruházott hatalommal halálos
akadályokat teremtett, hogy soha egyikünk se juthasson ki innen.
Még szerencse, hogy én teljesen elégedett vagyok az életemmel. Amíg
léteznek könnyű erkölcsű nők, ízletes borok és megmérettetésre vágyó
férfiak, addig az életem tökéletes.
Most még a mocsok szagát is kellemesnek találom, mert magamon
érzem a piacon lézengő lányok tekintetét, és valami azt súgja, még jó
sokáig nem lesz okom panaszra. Nem is bánom, hogy a családommal
ideköltöztünk Liivből.
A tömeget végigpásztázva nem nehéz rájönnöm, miért kerültem a
másik nem figyelmébe. Látok egy-két sötétvörös hajú férfit, mint
amilyen állítólag a holnapi ellenfelem is, de a többség fekete vagy
sötétbarna. Habár ki tudja, milyen szín lapul a kosztól és portól ragacsos,
mosdatlan fejeken. Az én aranybarna, rövidre vágott tincseim viszont
itt kirínak a
tömegből. Különleges vagyok, akárcsak Emma. Még ebben is
összeillünk.
Egyszer csak éles vitára figyelek fel. Zsebre vágott kézzel,
komótosan indulok meg a hevesen magyarázó férfiak felé. Nem piaci
alkudozás folyik, ugyanis a tér közepén álló kút mellett egyetlen bódé
sincsen, ami csak egyet jelent... Márpedig egy jó kis verekedés mindig
lázba hoz.
Rákacsintok a mellettem elhaladó lányra, közben fülelek. A tegnap
esti bunyó a téma, amit az itteni Ketrecben tartottak. Elmehettem volna
megnézni a Vörös Óriást, felmérni az erősségeit, gyengeségeit, de
jobban szeretem a kihívást, a meglepetést.
– Te adtad a tippet, miattad vesztettem. Fizesd ki a
tartozásom!
– A kutya se mondta, hogy fogadd is meg.
– Szerezd vissza a pénzem!
A két hangoskodó alakot öt marcona férfi veszi körül, akik csak arra
várhatnak, mikor kezdik el ütlegelni egymást.
Ekkor a pénzét követelő férfi még jobban felemeli a
hangját.
– Azt mondtad, a Vörös Óriás fog győzni!
Megtorpanok. A quani bajnokkal kéne holnap megküzdenem, de ezek
szerint tegnap veszített. Mégis ki ellen? Ki az a férfi Tuviban, aki le
tudta győzni a hírhedt barbárt?
Sietősen a Ketrec felé veszem az irányt. Az öreg ketrecmester a
küzdőtér mellett, egy düledező, maga által tákolt faházban éldegél.
Kopogás nélkül berontok a kővel kitámasztott ajtón. Az
öreg már ébren van, egy asztal mögött ülve éppen kliteket számol. Úgy
néz ki, mint egy kapzsi, vak patkány.
– Azt a fiút akarom! - csapok az asztalra mérgemben, ami hangosan
megremeg. – Átvertél, öreg!
 A férfi megragadja a tintás csuprot, ami táncolni kezd a rozoga fán.
Ne feledd, kivel beszélsz - feleli higgadtan.
– Egy ostoba vénemberrel! Tedd, amit mondok, és akkor nem lesz
baj.
– Fenyegetni próbálsz? - dől hátra a székében, és arcáról
legszívesebben eltüntetnem egy pofonnal a vigyorát.
Másokkal ellentétben engem nem ijeszt meg a külseje, hanem undort
érzek, akárhányszor a szemébe tekintek. Ez az alak nem más, mint egy
mocskos kis féreg a nyugati részek legocsmányabb és legbűzösebb
városában, de még arra sem méltat, hogy felálljon, ha hozzá beszélek.
Kiskakasnak érzi magát a saját kis szemétdombján, és nem veszi észre,
hogy bika tévedt a ketrecébe. Örülnie kéne, hogy hajlandó vagyok a tuvi
csőcselékre pazarolni az időmet és a tehetségemet.
Átnyúlok az asztalon, és megragadom a ketrecmestert a gallérjánál
fogva, de szeme se rebben, miközben felhúzom. Félelem helyett
magabiztosság ül ki az arcára, ami zavarba ejt. Elengedem, mert ez így
veszett ügy. Talán az öreg tényleg nem normális.
– A Vörös Óriást nekem ígérted. Azt mondtad, bemutatja,
mit tud, ízelítőt ad a népnek, de ahogy hallom, csúfosan pórul
járt. Holnap azzal akarok megküzdeni, aki legyőzte őt.
– Nem lesz holnap semmi - helyezkedik vissza a székébe.
– Ezt hogy érted?
– Az ünnepség alatt annyit keresek, mint máskor három hónap alatt.
Tegnap rengetegen fogadtak, kis tétekben ugyan, de a többség veszített.
Az emberek zsebe üres, nincs mit megtenniük holnap, és nincs is senki,
aki kiállna ellened.
Keresztbe font karral megkeményítem a vonásaimat.
– És a tegnapi győztes? Vele mi van?
– Nem vállalná, az életét többre tartja.
Felhorkanok.
 – A Vörös Óriással kiállt, és őt nekem szántad. Legyőzhetetlennek
mondták, mégis szembeszállt vele. - Hirtelen önteltség lesz úrrá rajtam,
elvigyorodom. – Vagy talán a hírnevem megelőzött?
Az öreg szájszéle ismét mosolyra húzódik.
– A hírneved? - kérdezi gúnyosan. – Csak nem arról a nevetséges
számról beszélsz, amit a nevednek mondasz? Ezeket az embereket itt
jobban érdekli a poharuk tartalma, mint a régi nemesi családok. A híres-
neves lázadók... - A plafonra mutatva elhúzza a száját. - Ugyanolyan rab
vagy te is, mint mi, csak neked még rendes neved sincsen. Azt
hiszed, felnéznek rád? A nevedre? Csakis a pénzeteket tisztelik, semmi
mást. Mondd csak fiam, tudod egyáltalán az igazi neved? A szüleidnek
elárulták az ő szüleik? Vagy már ti is elfeledtétek, ahogy mindenki más
is? Itt már nincsenek nemesek vagy rangok... évszázadok óta nincsenek.
Csak rabok és őrök. És ha jól látom, te nem viselsz vörös köpenyt.
Visszafogom a dühöm, amit a szavai szítottak fel bennem, és öklömet
az oldalamhoz feszítem. Az Arden-dinasztia megtorolta a felkelést, a
lázadó vezéreknek még a családneveiket is eltörölték. A nép már csak a
fivérekre, az első két nemesre emlékszik, akik felszították őket: a
Melinionokra. Titkos bűnbarlangokban dalok születnek ró- luk,
kivégzésre várók kántálják imaként a nevet, de a többi tíz családot örök
homály fedi.
Ahogy a mi nevünket is.
Most már csak Ötödik vagyok. Azért, mert háromszáz éve a
Melinionok szembe mertek szállni az akkori királlyal. Helytelenítették
az uralkodó intézkedéseit, józanságra kérték, hogy hallja meg a nép
szavát, ám nem jártak sikerrel, ezért drasztikusabb módszerhez
folyamodtak. Több nemes is csatlakozott hozzájuk, összeálltak, harcba
hívták az embereket, és végül hősnek kiáltották ki a vezérüket, miután
az megölte a királyt.
Már senki se tudja, milyen alapon, de ezt követően a Melinionok
igényt formáltak a trónra. ReetUr volt az, aki - megszegve az égiek
törvényét közbeavatkozott: a lázadókat elszakította a birodalomtól, és
békét teremtett Nebessenben.
Az uralkodópártiak végül a volur fivérét koronázták meg.
Az én őseim a Melinionok mellett harcoltak, és ezzel
megpecsételték a sorsukat.
– Ha tényleg nem számít a számom, akkor az a fiú miért nem akar
kiállni ellenem?
– Neki a pénz kellett. Aznap veszíteni jött, és csak a
véletlen műve volt, hogy nyert.
Pénz. Mi más? Itt mindenkinek az kell, mert senkinek nincs belőle
elég. Erre korábban is gondolhattam volna.
– Ajánlj neki több pénzt akkor, kifizetem a különbözetet,
csak intézd el, hogy kiálljon velem!
Az öreg megrázza a fejét, és nem úgy tűnik, mint aki
engedne az elhatározásából.
– Egész Szabad Földet odavetheted a lába elé, akkor sem fog kiállni
egy olyannal, akivel szemben nincs esélye. Soha nem is tette, és nem is
fogja. Az életét mindennél előrébb tartja. Bármikor veszít ellened, ha
arra kérem, de igazi küzdelmet nem várhatsz tőle.
El sem tudom képzelni, ezen a sivár helyen miért lenne fontos
bárkinek is az élete, ha nincs pénze. Az élet az, amiből túl sok van itt.
Falak, árkok, őrök és halálos mélységű szakadékok, vagyis egy egész
világ választ el minket az elfogadható léttől. Én tudom, milyen élvezni
az életet, mert mindig van elég érme az erszényemben, de eddig még
nem találkoztam hozzám hasonlóval.
Egy pillanatig zavartan nézek magam elé, és már majdnem
ismét az asztalra csapok, de meggondolom magam.
– Pénzért küzdött, vagyis megvásárolható. Mit tudsz róla?
 A ketrecmester komótosan feláll, az ágyához sétál, és a koszos takarót
megemelve egy könyv bukkan elő alóla. A rajta pihenő csótányt egy laza
kézmozdulattal lesepri, és magához veszi a vaskos, barna könyvet. Az
asztalra csapva lapozgatni kezdi, majd felém fordítja.
– Ezek itt a küzdelmei, mindent feljegyzek.
Kezdem érteni, miért félnek sokan tőle. A számok és a betűk ismerete
a kiváltságosok erénye, és ezeken a lapokon bizony mind a kettő
szerepel. Óvatosan letekintek, és elsőre meglep a gyönyörűen kanyarodó,
kacifántos írás. Eddig csak az őrök által kifüggesztett parancsokon láttam
ilyen szép tollvonásokat. Miután ezen túlteszem magam, még inkább a
földbe gyökerezik a lábam.
– Az első bejegyzés hét évvel ezelőtti. Mégis hány éves? A lap tetején
egy furcsa jelekből álló kód szerepel, amivel
a mester a fiút azonosíthatja, és két oszlop, a nyerések és a vesztések
címszóval. Vegyesek az adatok, amiből arra lehetne következtetni, ez a
fiú nem valami kemény ellenfél. Kérdően a mesterre tekintek.
– Tizenhét vagy tizennyolc éves. Még gyerek volt, amikor felkeresett,
hogy bunyózni szeretne, mert pénzre volt szüksége. Ha engem kérdezel,
idősebbnek mondta magát, de mivel akkor egy baleset miatt több bányász
is életét vesztette, nem volt elég emberem. Sok fiatalt bevettem a
küzdelmekbe, köztük őt is. Azt mondta, az apja is a beomlott járatban
halt meg, és mivel senkije se maradt, így nincs vesztenivalója. Hamar
beletanult a szakmába, és az egyik legjobb emberem lett, viszont sosem
hagyja, hogy agyonverjék, mert nap- közben az egyik kőfejtőben
dolgozik.
– Van saját családja?
Az öreg becsapja a könyvet, visszafordítja, és rákönyököl.
– Nincs, csak egy utcakölyök. Egy másik fiúval szokott kóborolni, a
neve Matu, ő is be szokott állni a Ketrecbe, de
közel sem olyan jó, mint Ray.
– És ez a Ray mennyiért küzdene meg velem?
– Mondtam, hogy ő nem az a fajta, aki előre elkészítteti a sírfáját.
Felejtsd el, nem fog veled bunyózni, mindenki tudja, hogy verhetetlen
vagy, és nekem szükségem van arra a fiúra. A quani bajnokot éltette a
tömeg, hagytam, hogy játsszon Rayjel, ami hiba volt. A fiú bedühödött,
de a Vörös Óriás így is annyira ellátta a baját, hogy képtelenség, hogy
holnap ki tudjon ellened állni. Abban a küzdelemben te sem lelnél
örömet. Azt hiszem, ebben az évben le kell mondanom az ünnepi viadalt
- sóhajt csalódottan.
A nőkön és a vedelésen kívül csak a verekedéshez értek, és ha
Tuviban az utóbbiról le kell tennem, akkor szép lassan meg fogok őrülni.
Ezt nem engedhetem.
– Szerezz nekem másik ellenfelet!
– Holnapra? Képtelenség. A legközelebbi város egynapi járóföldre
van, és ott sincs egy valamirevaló harcos sem.
– Akkor adjál háromszoros jutalmat annak, aki kiáll ellenem. - Az
öreg szóra nyitja a száját, de feltartom a kezem, és leállítom.
– Egész este egyedül küzdők, az összes jelentkezővel,
sorban, egymás után. Folyamatosan növeld a téteket és a
győzelemért járó díjat, de ezt csak ott, helyben hirdesd ki.
Kétkedve vizslatja az arcom, és leolvashatja róla az elszántságomat.
– Minden harccal egyre gyengébb leszel - figyelmeztet.
– És talán pont ez az, ami odacsalja majd Rayt. Ez a város tele van
kőfejtőkkel, akad köztük bőven erős munkás. Liiv partjainál már
harcoltam ilyen felállásban, hat emberrel elbírok.
– Akkor majd a hetedikre teszem a tétet - jegyzi meg
cinikusan, majd mélyet sóhajt. - Miért akarod annyira azt a fiút?
 A legtöbb szegény városban az emberek bármit megtesznek egy kis
pénzért, így sokszor alig ötvenkilós férfiak esnek egymásnak. Az
ütéseik erőtlenek, mozdulataik suták, de ez is szórakoztatja az
ingerszegény népet. Nehéz igazán jó harcost találni Szabad Földön. Az
erő és a tudás veszélyes dolog, de nekem csak ez van, és
kihívásokra, megmérettetésekre vágyom. Éreznem kell, hogy élek!
– Hónapok óta nem találtam egy igazi ellenfelet sem - felelem végül.
– Ezzel a felállással az a Ray... vagy kicsoda... láthat esélyt a győzelemre,
és megkockáztathatja a bunyót. Ez majd odavonzza őt.
Meggyőződésem, hogy így lesz.
– Akárcsak több tucat, pénzéhes utcakölyköt - csóválja a fejét. –
Egyszerre lesz szórakoztató, de élvezetes is. Ám, legyen.
Kezet rázunk, és elégedetten elvigyorodva távozok. Kirúgom az ajtót
támasztó követ, de az ajtó visszapattan. Éppen el tudok lépni, hogy ne
vágjon oldalba.
Hazaindulok.
Az Örök utcája a város egyetlen olyan része, ahol apró kavicsokkal
szórták tele az utakat, hogy ne a sárban dagonyázzunk. Új
otthonunkhoz, a fehér, kétszintes, verandás házhoz istálló és egy
negyedhektárnyi föld is tartozik, ami által még néhány őrnél is nagyobb
vagyont mondhatunk a magunkénak. Az udvarba kiültetett virágok már
rohadófélben vannak a sok esőzéstől.
Osonó léptekkel szelem át a házat, szobám magányában
felfrissítem magam, és tiszta ruhát veszek, hogy a lehető legjobb
formámat hozhassam. Indulás előtt még belopódzok a konyhába is,
ezután útra kelek.
Emlékeimben kutatva keresem azt a kis, sötét utcát, ahol a
Bányaló lehet. Egyből visszatalálok, és meglep, hogy fényes
nappal mennyire sivárnak, igénytelennek és eldugottnak
tűnik a pincéből átalakított helyiség. Az ivó üres, a fogyasztó vendégek
valószínűleg csak késő délután kezdenek el szállingózni, ami pont
kapóra jön.
Emma a székeket ide-oda tologatva sepri fel az alattuk
lévő port, közben halkan dudorászik.
Fordulj meg, mondogatom magamban, de a fehér hajú lány nem vesz
észre. Végül levetem magam az ajtóhoz legközelebbi székre, és
sarkamat hangosan az asztal lapjára csapom.
A zaj hallatán Emma óvatosan hátranéz a válla felett, és kemény,
parancsoló tekintete ellenére egy csepp mosolyt vélek felfedezni az
arcán.
– Még nem vagyunk nyitva - közli, és a seprűjét markolva
felém indul.
– Van olyan ivó, ami bezár? Nem is tudtam - vigyorgok rá.
A seprű nyelével letaszítja a lábam, és csípőre tett kézzel
megáll előttem. Csak most tűnik fel, hogy nadrágot visel, amit Szabad
Földön ritkán hordanak a nők, de jelenleg ezt nem bánom, mert így
láthatom formás, hosszú lábát.
– Még nagyon sok mindent nem tudsz az itteni életről.
– Akkor taníts - incselkedek vele. A karomat a tarkómnál keresztbe
fonva hátradőlök.
Emma viszont egy hirtelen mozdulattal kirúgja alólam a széket.
Mindenre számítottam, csak erre nem. Ostobán markolok a levegőbe,
ahogy előre akarok lendülni, de a székkel együtt eldőlök, és hatalmas
csattanással zuhanok a padlóra.
Emma élesen felkacag.
– Ha tanulni akarsz, akkor segíts. Talán még fizetek is érte, ha ügyes
leszel. Eredj, odalent vannak a boroshordók, a kupákat meg kell tölteni
estére. - A pult felé mutat, és csak most veszem észre a mellette lévő,
résnyire nyitott ajtót.
 Segíteni? Ez a lány megveszett.
Felállok, leporolom a nadrágom, és fenyegetően kihúzom magam, de ő
nem hátrál, meg sem rezzen, és ez még inkább vonzóvá teszi. Legalább a
karomat megcsodálhatta volna.
– Te mindig így szerzel magadnak munkásokat? Vagy
néha szépen is kéred őket? - Dühíteni akarom.
Egyet előrelépek, és fölé magasodok, de ő csak kacéran
mosolyog.
A mindenségit ennek a lánynak! Ahogy elnézem, teljesen komolyan
gondolta az előbbieket, és esze ágában sincs megfutamodni, vagy
megadni magát.
Keményebb dió lesz, mint reméltem volna.
– Van segítségem - kezdi selymesebb, lágyabb hangon. – De nem
fogok egy őrt soron kívül kiszolgálni, csak ha tesz is érte valamit.
– Őr? - kérdezem döbbenten. – Őrnek látszom?
Az őröket sehol sem szeretik, a többségük fél tőlük.
– Mégis mi más lehetnél? - Megrántja a vállát. – Tiszta vagy, és van
pénzed.
Megkerül, és a széket az asztalra téve folytatja a sepregetést.
– Mit kapok cserébe, ha segítek? - érdeklődöm.
Felnéz, de nem rám. A tekintete valahova mögém réved. Bosszantó
teremtés. Ez a szellemszerű lány egy röpke szempillantással. egyetlen
mozdulattal felforgatja az életem, és még csak fogalma sincs róla, milyen
hatással van rám.
– Ingyen ihatsz - feleli végül közönyösen.
– Nem kell az olcsó, vizezett borod.
– Mással nem szolgálhatok.
Felém söpri a port, mire ellépek, aztán egy mozdulattal
kikapom a kezéből a seprűt, hogy végre rám figyeljen.
Ekkor a pult melletti ajtó a falnak csapódik, és egy fiatal fiú jelenik
meg, vállán egy kisebb hordóval. Amint meglát,
leteszi a terhét, és végigmér minket. Sötét, vágott szemét apró csíkba
szűkíti, megfeszíti izmait. Ösztönösen ugyanígy cselekszem, miközben a
fiú karjára rajzolt fekete töviseket, indákat és rózsákat nézem. A test
ilyenfajta festése meglep és elborzaszt.
– Minden rendben, Emma? - kérdezi a fiú mély, rekedt hangon. Nem
veszi le rólam a szemét, mire felrázom magam a kábulatból.
Akárki is ez a fura szerzet, bizony ellenfélként kell rá
tekintenem. Arcát több zúzódás is rondítja, koromfekete haja izzadt és
csapzott, a bőrét ellepő koszt még a festés ellenére is látni, és habár
izmos, masszív alkatú, mégis kevesebbet nyomhat, mint én.
Emma visszarabolja a seprűt.
– Akkor segítesz? - Kíváncsian tekint fel rám.
A fiú nagy léptekkel odajön hozzánk, és fenyegetően megáll a lány
mellett. Emma és a közte lévő feltűnő különbségek arra engednek
következtetni, hogy nem rokonok, feltehetőleg ő csak egy segéd. Hacsak
nem jegyesek.
A lányhoz fordulok.
– Igen - felelem hetykén. – És nem kell sem a borod, sem a pénzed.
Emma a félmeztelen fiúhoz simul, tenyerét a karjára csúsztatja, rá egy
virágmintára. Az intim érintés láttán görcsbe rándul a gyomrom.
– Ray, kérlek, menj haza pihenni. Nem lesz baj, ő felvált
téged.
A név hallatán felgyorsul a szívverésem, és lopva ismét a fiúra
tekintek. Ugyanígy hívják azt a kölyköt is, aki legyőzte a Vörös Óriást, és
ennek itt még a kora is megfelelő, habár idősebbnek látszik. Azt hiszem,
ő az, akit keresek.
– Ismered ezt az őrt?
 A lány biccent a fejével.
– Megbízol benne?
– Nem.
Ray nagyokat fújtatva felém mozdul.
– Nem érdekel, hogy a királyt szolgálod, ha baja esik
Emmának, megöllek.

– Erre nem fog sor kerülni - felelem mosolyogva, és a lányra

kacsintok.
Ray arca megkeményedik, de Emma a fülébe súg valamit, mire
megnyugodni látszik.
Miután végre kettesben maradunk, hangosan felnevetek.
– Az udvarlód? - A lány somolyogva elvörösödik, de nem válaszol.
Ezt igennek veszem.
– Mindig ilyen morcos?
– Itt senki nem szereti a magadfajtákat - válaszol gúnyosan. – Még
most sem mondtad el, mit akarsz tőlem, de előre szólok, a szajhákat az
utcán találod.
Ray felbukkanása óta Emma sokkal merészebbnek tűnik, és még
engem őrnek nézve is van mersze így beszélni. A fiú tényleg jó harcos
lehet. A lány a seprűre támaszkodik, és gyermeki érdeklődéssel várja a
válaszom.
– Még új vagyok, és ismerkedni szeretnék. - Közelebb lépek,
tenyerem a derekára csúsztatom, mire összerezzen. Arcát pír önti el.
Lehajolok hozzá, de nagyot fújva elhesseget magától, mintha csak egy
kóbor tincset igazgatna a helyére.
Két karom feltartva elhátrálok, de a győzelmi vigyort nem tudom
eltüntetni az arcomról. Zavarba hoztam, és ez azt jelenti, mégiscsak
hatással vagyok rá.
A seprű végét a vállamhoz teszi, úgy tol még messzebb.
– Az őrök nem ismerkednek ivókban, ide csak verekedni
járnak, vagy szétverni a helyet, esetleg megrontani a
lányokat. Te melyik fajta vagy? Az agresszív, a gyalázó vagy
a kettő együtt?
– Melyiknek gondolsz?
– Az ostobának, aki még nem tudja, mit is vállalt ezzel a munkával.
Idő kérdése, és eltűnik a kedves éned.
– Szóval kedvesnek tartasz, ez igen hízelgő.
– És még öntelt is - jegyzi meg magának, édesen visszatartva a
mosolyát. – Inkább dolgozz! - utasít.
A pult mögé sétálok, és nem kell sokat keresgélnem,
egyből megtalálom az üres, egygallonos kancsókat, és elkezdem
felpakolászni őket. Az agyagedény belseje árulkodik a bor színéről, van,
amelyik világos, aranybarna, míg némelyik mármár fekete.
– Teletöltsem őket, vagy csak félig, hogy tudd vizezni?
Emma merengve figyel, mintha még mindig kétségei
lennének a szándékomat illetően.
A pultnak támaszkodok.
– Valójában nem vagyok őr - vallom be.
– Akkor ki vagy?
– Nincs rendes nevem, mert Ötödik vagyok.
A csodálkozástól el tátja a száját, mielőtt összeszűkítené a szemét.
Átverve érezheti magát, de közben elégedettnek is tűnik.
– Az jó - mondja még mindig tűnődve. – Remek... szóval... mindet csak
félig, ha teli vannak, nem tudok tölteni, és vizezni se.
Bólintok, hogy értettem a feladatot, és a hónom alá kapok
egy-egy kancsót. Mielőtt belépnék a raktárba, utánam szól.
– Hé, Ötödik. Mit kérsz a segítségért cserébe?
Eddig nem akartam kérni semmit, de most beugrik valami.
– Töltsd velem a tavaszi ünnepséget. Este bunyózom a Ketrecben,
gyere el, nézd meg, szurkolj nekem, és utána tarts velem a mulatságra.
 Tekintete élénken felcsillan, ahogy végignéz rajtam. Ha ennek a
Raynek van egy csöpp esze, akkor nem hagyja szó nélkül, hogy
elcsaljam a menyasszonyát. Izgatottság lesz úrrá rajtam. A kihívás, hogy
legyőzzem Rayt, és megszerezzem Emmát, bizsergéssel tölti el a testem.
– Azt hittem, elmarad a küzdelem.
– Hidd el, jobb lesz, mint bármelyik előtte - mondom sejtelmesen.
– Mégis mitől?
– Hát tőlem.
Felnevet.
– Rendben, elmegyek és megnézlek - feleli a fejét csóválva. – Még
fogadni is fogok rád.
 Negyedik fejezet

MENA

A SZOBÁM, AHOL ÉLETEM ELSŐ hét évét töltöttem, nem sokat változott.
Fehér falak, fehér bútorok és fehér szövetek mindenhol.
Miután lemosom magamról az út porát, sem fekszem le. Az
izgatottság úgyis ébren tartana. A hintó álmosító zötyögését és az úton
mellénk társult síri csendet régen elfeledtem, inkább kinyitom a
szekrényt. Anyám gondoskodott róla, hogy az itt-tartózkodásom alatt a
legújabb divatnak megfelelően tudjak öltözködni, amiért hálás vagyok
neki. Nagynéném inkább a kényelmet, mintsem az eleganciát tartja szem
előtt, így évente csak egyszer hívat szabót a kastélyába.
Egyesével kiveszem, és a tükör előtt magamhoz próbálom
a szebbnél szebb tógákat, selymeket, kendőket. Némelyiket
magamra öltöm, és körbeforgok, ahogy kiskoromban is tettem.
Mindegyik darab tökéletesen illik világosbarna, néhol szőkés hajamhoz,
smaragdzöld szememhez. Édesanyám ízlése páratlan.
Éppen egy türkizkék estélyit nézegetek, amikor kopogás
riaszt meg. Éjfél is elmúlhatott, így elképzelni se tudom, ki zavarhat
ilyenkor. Már akkor is késő volt, amikor a hintónk begördült a palota
udvarába. Tudom, hogy nagynéném szándékosan intézte így. El akarta
kerülni a felhajtást. A visszafogottsága bosszant. Ez itt Tória, a fényűzés
városa, ő pedig a volur, aki legalább egy kisebb ünnepséget
megérdemelne.
A dörömbölés megismétlődik, mire eldobom a ruhát,
összehúzom magamon a köntöst, és ajtót nyitok.
A nagynéném, Ilusya kifejezéstelen arccal lép a szobámba.
– Mutatnom kell valamit - kezdi habozás nélkül.
Már megszoktam, hogy velem kapcsolatban nem udvariaskodik,
hiszen a tanítványának tekint, nem pedig a fivére lányának vagy Tória
hercegnőjének.
Ilusya körülnéz, és bár a szétszórt ruhadarabok nem
kerülhetik el a figyelmét, ezúttal mégsem szid meg a divat iránti
lelkesedésemért. Ezt máris rossz jelnek veszem. Leül az ágyamra, és
magához int.
– Tudod jól, hogy hamarosan elérkezik a te időd. Érzem,
hogy gyengülök, és ma este az égiek üzentek nekem.
Izgatottan fészkelődni kezdek. Hónapok óta arról ábrándozok, hogy
voluri erőmet Tóriában fogom megkapni, és valamelyik hős lovag vagy
ifjú nemes lesz a meeshaim. Úgy tűnik, az égiek meghallgatták a
kérésemet.
Ilusya finoman megköszörüli a torkát.
– Add a kezed! - nyújtja a sajátját.
Tudom, mit akar, ezért a tenyerébe csúsztatom az
ujjaimat.
Ahogy lehunyom a szemem, egy pillanatra megszűnik létezni a világ.
Süket csönd vesz körül, és sötétség. Aztán megpillantom magam. Egy
szakadék szélén állok. Jobbra, majd balra nézek, mintha a mélységet
kutatnám. Az álombéli Mena közelebb lép a sziklaszirthez, ám ekkor
lángok csapnak a magasba, és ő hátrébb retten. A rémület kiül az arcára,
futásnak ered. Bukdácsol. A föld remegni kezd, a forróságtól vibrál a
levegő. Előttünk fényesen csillogó, kristályos híd áll, ami a lángok és a
rengések ellenére masszívan tartja magát. Felismerem a képekről:
ReetUr hídja.
Vöröses örvény kavarog felettünk, köröttünk, mindenhol.
Az álombéli Mena ekkor megtorpan, és a szája elé kapja a kezét, hogy
tompítsa a sikolyát. Csak ekkor döbbenek rá, hogy a csend tökéletes
körülöttünk. Képek villannak fel bennem. Nebessen városai lángokban
állnak: Tenberent, Hassát, Traidort, Oranit és Tóriát ellepi a tűz.
Amikor ismét felnézek, már ReetUr hídján állunk.
Visszanézek, de sűrű füst zárja el az utat. Előttünk pedig
Szabad Föld van.
– Szaladj - kacagja egy ismeretlen hang.
A hídfőnél hatan állnak, az egyik kinyújtja a karját. Ene az. Az
álombéli Mena rohanni kezd újra. Ene karjába borul, a válla rázkódik.
Atyám halott fehér szemmel mered rá.
– Miért nem tettél semmit? - kéri számon.
Ekkor a csend szétpukkan. Sikolyok és üvöltések töltik ki a levegőt,
tűz ropog, fák recsegnek. Valahol felnyerít egy ló, és fém csattan fémen.
Az álombéli énem felkapja a fejét. Ő is a két idegenre mered. Atyám,
Ene, Garth és a testőrparancsnok mögött két sötét ruhás, csuklyát viselő
alak áll.
Elindulnak felénk. Unokafivérem, Garth véres ujjait
atyám csuklója köré fonja, úgy húzza hátrébb. Utat nyitnak a két
idegennek.
Azok megragadják az álombéli Menát. Hiába küzd és
kiabál, semmit nem ér el vele, a két csuklyás alak a híd közepére
vonszolja. Az idegenek szabad karjukkal a birodalom felé mutatnak,
tenyerüket kitárják, majd az egyikük ökölbe szorítja az ujjait. A lángok
felrobbannak, a tűz egy pillanatra elvakít. Amikor újra látok, már
hamu szállingózik az égből. A másik is megismétli a mozdulatot, mire a
táj letisztul, és csodálatos rengeteg nő a kihalt puszta helyére. Döbbenten
meredek a két alakra.
Ekkor az egyikük az álombéli Mena felé fordul. A mellkasára teszi a
kezét, és még én is érezni vélem, ahogy az elszívott tűz a testembe
áramlik.
Felsikoltok.
Lihegve kapok a mellkasomhoz. Meggörnyedek, fejem a két lábam
közé hajtom, és próbálom legyűrni a rám törő hányingert. Köntösöm a
testemhez tapadt a verítéktől.
– Mena! - Ilusya nyugodt hangját hallom.
– Ez... - lihegye felnézek. – Ez én voltam. Engem láttál. Hogy
lehetséges?
– Az égiek megmutatták a jövőt.
Hevesen megrázom a fejem.
– Nem! Az nem lehet! Talán csak egy álom volt. Ha ez a jövő, akkor
hol volt a meeshaim? És miért volt atyám és a húgom Szabad Földön?
Miért égett fel egész Nebessen? És ki volt az a két sötét alak? - hadarom
el a kérdéseket.
Szörnyű és zavaros képeket láttam, ez nem lehet a jövő!
– Nem ismerem a válaszokat - csóválja meg a fejét Ilusya.
– Előfordulhat, hogy a két idegen maguk voltak az istenek, és ezzel
jelezték, hogy el kívánják pusztítani a birodalmat. Vagy egyikük a
meeshaid. - Olyan közönyösen ejti a szavakat, hogy abba beleborzongok.
 Tizennégy éve ő nevel, mégsem tudtam megszokni az
érzéketlenségét. Most is üres tekintettel mered rám.
Az égiek tettek róla, hogy a mágiát ne befolyásolhassák az érzelmek,
melyek elgyengítik és tévútra viszik a halandókat. A volurt és a meeshait
- a természetfeletti erőért cserébe - megfosztották mindentől, amitől
embernek vallhatnák magukat: számukra nem létezik szerelem, szeretet,
gyűlölet, harag vagy düh.
Rémület fog el, ha arra gondolok, hogy a jövőben nekem
is ilyen üres tégelyként kell majd tengetnem az életem.
– Gyere! - áll fel Ilusya. – Veszély közeledik, és erről
tájékoztatnunk kell a királyt is.
Döbbenten kapom fel a fejem.
– Veszély?
– Bármit akartak is üzenni az égiek, köze van hozzád és
Szabad Földhöz. És most gyere! - int sürgetően.
Felkelek, és az ablak alatti szófáról elemelem az első ruhát, ami a kezem
ügyébe akad. Sietve öltöm magamra a sárga tógát.
– Semmit sem tudok Szabad Földről - jegyzem meg csendesen. Bár
Ilusya néném évek óta tanít, okítása nem terjed ki a történelemre vagy
bármi e világi dologra.
Ismerem az összes növény nevét, Nebessen földrajzát, a
tengerek élővilágát, az időjárás jelenségeit és mindent, ami felett
irányítást fogok szerezni, de a birodalom működését és a történelmet
homály fedi a számomra.
– Nem számít. - Ilusya kiterel a szobából, és becsukja
mögöttünk az ajtót. – Te is tudod, hogy nem neked kell a politikai
döntéseket meghoznod. A te dolgod, hogy beteljesítsd az istenek
akaratát.
Elfintorodva nézek Venassére, aki a folyosón várakozik.
Tudom, hogy az istenek kiválasztottja vagyok, és ezt a születésemkor a
csillagok állásával üzenték meg, néha
mégsem értem, miért kell ehhez tudatlannak is lennem.
A meeshai belém karol, és miután Ilusya megkéri az egyik testőrt, hogy
haladéktalanul ébressze fel az uralkodót, elindulunk a tanácsterem felé.
Venasse is ugyanolyan nyugodtnak tűnik, mint néném,
pedig biztos vagyok benne, hogy Ilusya már neki is megmutatta az
álmát.
A tanácsteremhez érve az ajtóban álló testőrök nem kérdeznek
semmit, beengednek minket, hiszen a volur mindenki felett áll. A
helyiség sötét és fénytelen, de nénikém egyetlen könnyed
csuklómozdulatára, lángra kapnak a gyertyák. Ilusya és Venasse az
ablakhoz megy, én viszont kényelmesen helyet foglalok az ovális asztal
végében, az egyik márványszéken. Az asztalba a birodalom rajzát fa-
ragták, azt kezdem el tanulmányozni. Szabad Föld összes városát
lecsiszolták, az a rész csak egy sima felületet alkot, ezzel is jelölve, hogy
minden, ami ott van, az jelentéktelen.
Amikor Kandma Arden uralkodó belép a terembe, felpattanok.
Tisztelettudóan meghajlok, és üdvözlöm atyámat.
Az alvástól gyűrötté vált arca komoran mered rám, nem
viszonozza a köszönésemet, csak fáradtan belesüpped a mellettem lévő
márványszékbe. Nem szól, amiért anyám helyét foglaltam el. Az őt
kísérő szolgáló mindenkinek tölt bort, elém is kerül egy kupa.
Atyám az ölemben nyugvó kezemre teszi a sajátját. Ilusyáéhoz
hasonló mogyoróbarna szeme egy pillanatra felcsillan, ahogy felém
fordul.
– Jó utatok volt?
– Hosszú - felelem röviden.
Tél óta öregedett, gesztenyeszínű haja őszülni kezdett, szakálla is
ritkásabb. Csak egy évvel idősebb Ilusyánál, mégis úgy tűnik, mintha
legalább egy évtized választaná el
őket. A szeme alatti barázdák elmélyültek, de élénk tekintete
nem változott. Ugyanolyan, mint Enéé: vad és harcias.
– Hajnalra vártunk titeket.
– El akartuk kerülni a tömeget - szól közbe élesen Ilusya. Atyám
bosszús morgást hallatva fordul felé. Tudom, hogy
ő is kedveli az ünnepélyes fogadtatásokat, akárcsak én. Az újévi bál
emléke még élénken él bennem. A nemesek színes társasága merőben
más, mint az elszigeteltség, amire kárhoztattak.
Néha irigykedve gondolok Enére, akinek mindez megadatott.
– Mi olyan fontos, hogy éjnek évadján felkeltettetek? - kérdezi atyám
Ilusyától. Kiérzem hangjából a neheztelést.
Nagynéném kemény hangon vág bele a mesélésbe. Szavai által
újraélem az álom rémes pillanatait.
Amikor Ilusya a meeshaikkal kapcsolatos feltevéséhez ér, atyám
félrenyeli a bort, és a mellkasát ütögetve próbál levegőhöz jutni.
– Ha az álomban szereplők egyike az új meeshai -
krákogja -, akkor az Ene is lehet.
Ijedtemben megfeszülök. Felemelem én is a boroskupám, hogy
zavaromat a mögé rejtsem.
Ha volur leszek, az istenek erejét én fogom birtokolni.
Felkészültségemet egy ember életének a megmentésével kell
bizonyítanom. Az a valaki lesz a meeshaim, a társam, akivel onnantól
összefonódik a sorsom, és aki semlegesítheti a mágiámat, ha úgy ítéli
meg, hogy visszaélek vele.
Ene túl vad, és mindenki tudja róla, hogy a bálokkal szemben a
kardvívást részesíti előnyben. Nem áll szándékomban volurként
elszigetelt és unalmas életet élni. Már most tizennégy évnyi nélkülözést
kell bepótolnom, és ha a húgom lesz a meeshaim, erre nem lenne
lehetőségem. Ő nem maradna meg a palotában, ahogy Venasse sem oda
való.
 Tisztelem és szeretem Venassét, de ő csak egy egyszerű parasztlány
volt, akit a nénikém egy vadászat során mentett meg a rátámadó
farkasoktól. Bánatomra, nem tudtam nem észrevenni, mennyire unalmas,
néha már-már fárasztó a jelenléte. Hiába a nagynéném mellett töltött idő,
még most sem ismeri az udvari életet. Szerencse, hogy Ilusya legalább
írni és olvasni megtanította.
A nénikémre sandítok, aki nyugodtan bólint fivére kijelentésére.
– Akár.
– Ebben az esetben az uralkodás átszállna Arutelura vagy
Garthra! - csattan fel atyám.
– Lehetséges, hogy az istenek így akarják rendbe hozni, amit
egykoron elrontottak - szól közbe Venasse.
Atyám dühében olyan erővel csap az asztalra, hogy a
pohara felborul, és a vérvörös bor patakként folyik végig Nebessen
térképén, egyenesen a mélyedésekbe, elfedve ezzel a városokat.
Akárcsak a lángok az álomban.
– Nem öltem meg a fivérünket, az egy baleset volt, és te is
ott voltál. Láttad! - mutat rá vádlón Ilusyára. – Ha nem Ene lesz az
uralkodó, akkor a nép is azt fogja hinni, amit az előbb a meeshaid
mondott. Gyilkosnak fognak vélni. A fejemet követelhetik majd.
– A lányaid biztonságban lennének.
– És a feleségem? És én?! - üvölti. – Azt akarod, hogy a fivérem
gyerekei meglincseljenek a nép kérésére?
Atyám bátyja egy lovagi tornán vesztette életét, több száz
vizslató szempár előtt, ahol is a saját lova levetette magáról, és olyan
erővel rúgott a földön fekvő férfi koponyájába, hogy az azonnal életét
vesztette. Egyesek szerint atyám vadította meg a mindig szelíd lovat,
mert ő akart a trónra kerülni.
A feszültség tapinthatóvá válik a helyiségben. Ilusya továbbra is
mereven figyeli a királyt.
 – Az égiek akaratával nem szállhatunk szembe. Be kell ismerned,
bátyám, mindkét fiú sokkalta rátermettebb az uralkodásra, mint Ene.
– Én se királynak születtem, de tettem, amit kellett. Majd
ő is megtanulja!
Tudom, hogy nagynéném érzéketlensége egyre jobban fel fogja
dühíteni atyámat.
– Nem ezzel kéne foglalkoznunk - szakítom félbe őket. – Az álom
talán nem is tartalmazza a meeshaimat, hanem valami másra akarja
felhívni a figyelmünket. Nebessen porrá égett, és újjászületett, miközben
mi Szabad Földre kényszerültünk. Miért?
Pár perc néma csend telepszik ránk, amit végül atyám tör
meg.
– A kitaszítottak lázadni kezdtek - feleli nagy nehezen. – A keleti
részeken kezdődött, és létrejött egy titkos csoportjuk, a Felszabadítók.
Döbbenten fordulok felé. Háromszáz éve béke honol a birodalomban,
és ez most meginogni látszik.
– Erre utalna az álom? - dadogom.
– Jóslat - javít ki ezúttal Ilusya. – Akármi fog is történni, a válaszok
Szabad Földön vannak, és oda kell mennünk! - jelenti ki ellentmondást
nem türően.
Érzem, ahogy megbénulok a sokktól. Meredten bámulom
nagynénémet, nem akarom elhinni, hogy azt mondta, amit. Az istenek
áldása egyre inkább átoknak tűnik a számomra, és azt kívánom, bárcsak
sose kerülne a fejemre a zafírköves tiara, ami a volur jelképe.
– Mennünk? - kérdezi atyám hitetlenkedve.
– Akik az álomban voltak. Te, bátyám - állát felemelve atyám felé
biccent. – Garth, a lányaid, Ene és Mena, valamint a testőrség
parancsnoka, sir Damon Haren.
– És ki őrzi Tóriát? - kérdezem.
 Nénikém megigazgatja szoros kontyba tekert világosbarna haját és rajta
a tiarát. A királyt nézi várakozóan. Atyám állkapcsa rángatózik, olyan
erővel szorítja. Sosem járt még Szabad Földön, ahogy sem a fivére, sem
az apja. Összeszűkíti a szemét, és hátradőlve ridegség telepszik rá.
– Ha a testőrparancsnok elhagyja a palotát, akkor a hadsereg
vezetőjének kell átvennie a helyét. Hazarendelem Arutelut.
Ilusya beleegyezően bólint.
– Mennyi időre van szükséged?
– Jelenleg a tengeren van, így legkevesebb három nap, mire kiköthet
Tória partjainál.
– És még két nap az út ReetUr hídjáig.
– A testőrség egy része itt marad, és üzenek a Korbei
klánnak, a határtól nekik kell biztosítaniuk az épségünket.
– Úgy hallottam, az öreg Korbei betegeskedik. Az emberei menynyire
ismerik jól a környéket?
Emlékek között kutakodok, próbálom beazonosítani az említett nevet,
mígnem beugrik, hogy a Korbei klán őrzi ReetUr hídját. A hidat nem
érintheti az, aki Szabad Földön látta meg a világot, de amikor a volur
megalkotta, sok olyan felkelő rekedt Szabad Földön, akik eredetileg a
birodalom nyugati részén születtek. ReetUr éppen ezért nem elégedett
meg azzal, hogy átjárhatatlanná tette a hidat, hanem mocsarakat, lápokat,
mérgező tavakat és az erdők mélyén meglapuló, szörnyszülött állatokat
teremtett, hogy azok végezzenek bárkivel, akinek sikerülne
megszabadulnia Szabad Földről. Nebessenben csak egyetlen család
vállalta, hogy erre a halállal teli vidékre költözzön, és őrséget hozzon
létre, méghozzá a Korbelek. Ők teszik lehetővé a szárazföldi
kereskedelmet is, hiszen csak ők ismerik az erdőket.
– A lord a betegsége miatt a várandós feleségével és két
lányával Geleta szigetére költözött, a két idősebb fia vette át
a határ védelmét.
– De... - Atyám felemeli a hangját, és rám néz. – A
lányaimat nem viszem Szabad Földre. Egyiket sem!
Ilusya az asztalra támaszkodva hajol közelebb hozzá.
– Talán elfelejtetted, bátyám, ki is vagyok? Ha te nem viszed Menát,
akkor majd én. A jóslat egyértelmű volt, és ahogy hallottad, a te
szereped a legcsekélyebb benne. Talán elrettentésként Enének is jót
tenne, ha megismerhetné a birodalom szennyét, és látná, milyenek is
az igazi lázadók. Ezek után mit mondasz?
Atyám ujjai ökölbe rándulnak, és összeszorított fogai közt
erőlteti ki a szavakat.
– Átlépjük a határt ReetUr hídjánál, és ennyi! - mondja, miközben
feláll, és robusztus termetével Ilusya fölé magasodik.
– A határ menti első városban szállunk meg, és egyetlen
napot kapsz, utána visszafordulunk!
Nénikém széttárt karokkal, beleegyezően bólint.
– Amint Arutelu megérkezik, a határ mellé utazunk, és utána tovább...
- Elharapva a szó végét lepillant az asztalra, majd amikor megtalálja,
amit keres, határozottan rábök egy híd utáni pontra. – Tuviba.
 Ötödik fejezet

KEIN

A VERANDÁRA LÉPVE HANGOS CSATTANÁSSAL nyílik ki az ajtó, és

legidősebb húgom keresztbe font karral megáll előttem. Karenna egy
fejjel alacsonyabb nálam, de mereven kihúzza a hátát, és fintorogva
végigmér.
– Apánk már vár téged - közli ridegen, majd oldalra állva
utat ad nekem. – A szobájában van.
A nyomorult fruska, úgy néz rám azokkal a smaragd szemekkel,
mint egy darab szarra, de egyszer még megbánja, hogy így viselkedik
velem.
Apám, Ötödik Wojtak, korát meghazudtolóan fiatalos külsővel, de
egy vén bölcs leleményességével megáldott féreg, aki kopott
íróasztalánál, egy hatalmas papírköteg fölött görnyed, és szóra sem
méltat, amikor belépek. Int, hogy foglaljak helyet. Tudom, hogy
szándékosan várat, ezzel
kívánja a tudtomra hozni, mennyire jelentéktelen vagyok a szemében.
Befejezi a számolást, visszatekercseli a pergameneket, a fiókjába
helyezi, csak ezután tisztel meg a figyelmével.
– Beszélnem kell veled - kezdi fennkölten.
Ha nem mondja, sose jöttem volna rá.
– Itt vagyok. - Széttárom a karom, és érdeklődést mutatva előredőlök
ültömben.
– Az esküvőről van szó.
– Nem érdekel.
– Pedig kéne.
Amint ezt meghallom, levetem az álarcomat, és teljes
érdektelenséggel dőlök hátra, a karom átvetem a szék támláján. Egész
ittlétünknek ez a rohadt esküvő az oka. Apám a pénzünk nagy részét
arra költötte, hogy tisztára nyalja az őrök valagát, és kapcsolatokat
építsen ki velük. Az egyikük szemet is vetett a húgomra, és Karenna a
maga tizenhat évével még bátorította is a kétszer annyi idős, házas férfit.
Liiv partjainál apám olyan tiszteletet vívott ki, hogy egyetlen szavával az
egész várost felszíthatta volna az őrök ellen, és ezt nem volt rest közölni
velünk, amikor tudomást szerzett Karenna és az őr viszonyáról.
Ekkortájt terjedt el a Felszabadítók híre is, és az ottani őrök inkább
beleegyeztek apám kérésébe, mintsem kockáztassanak egy újabb
lázongást. Az őrparancsnok utasításba adta a liliomtiprónak, hogy
rendeznie kell ezt a kényes ügyet.
Karenna nevét úgy tervezik tisztára mosni, hogy az őr a
Tuviban állomásozó, nőtlen unokaöccsét, Dusán Sokorát szedte rá,
hogy kérje meg volt kedvese kezét. Ezáltal a húgom egy nebesseni
felesége lenne, amire eddig még sosem volt példa. Az őrök nem
vegyülnek a szabad földiekkel, még az itt elpotyogtatott gyerekeiket sem
ismerik el.
Az életemet is rátenném, hogy az egész csábítás apám
műve volt, és mindent előre eltervezett.
– A király soha nem fogja jóváhagyni ezt a nászt - közlöm.
– És abban is biztos vagyok, hogy Sokora, amint teljesítette a
szolgálatát, úgy fog elhúzni innen, hogy hátra se néz majd. Egyedül
méghozzá.
– Sokora itt fog maradni - nyomja meg apám a szavakat.
– Az esküvő akkor sem fog semmin változtatni.
– De igen. Szabad Földön újra ki fog alakulni a társadalmi rend, és az
őrök beolvadnak majd közénk. A családjuk ide fogja kötni őket, és
előbb-utóbb lebontják a városok falait. Önálló birodalom leszünk, és
nem csak egy elzárt horda. Függetlenítjük magunkat Nebessentől, és
Karenna esküvője az első lépés ehhez.
– Független birodalom? - nevetek fel hangosan. – Szerinted a király
ezt hagyná?
Felállnék, de apám dühösen az asztalra csap, és ilyenkor apró, de
mély ráncok jelennek meg az arcán.
– Azoknak odaát fogalmuk sincs semmiről! - Hangját felemelve,
határozottan ejti a szavakat. – Már három generáció óta egy uralkodó
vagy nemes se lépte át a határokat, mert azt akarják, hogy mindenki itt
rohadjon meg. Elfeledkeztek rólunk, hagynak minket elsorvadni, de mi
be fogjuk bizonyítani, hogy erősek vagyunk, és létre tudunk hozni egy új
birodalmat.
– Bajt hozol a fejünkre. A király minket is el fog tüntetni,
ahogy a többi lázadó családot.
Apám felnevet, és gonosz, sötét árnyék vetül a szemére. Ha nem
ismernem a fondorlatosságat, megijednék tőle. Valami azt súgja, nem
mindent mond el nekem. A terve nagyon ingatag, és ő nem az a fajta, aki
kockáztatna.
– Eddig is fent maradtunk, es ezután sem adjuk fel. Ismét
nemesi család leszünk.
Lemondóan megrázom a fejem. Apám őrült, de
valamilyen csel vagy a rossz istenekkel való szövetkezésnek
köszönhetően mindig eléri a célját.
A mi őseink voltak az egyetlenek, akik megalkudtak az őrökkel, és azt
a látszatot keltették, hogy beletörődtek a sorsba, nem forrongtak, nem
elégedetlenkedtek, így elkerülték a király haragját, a bosszúhadjáratokat,
melyeket a lázadást szító nemesi családok ellen indított. Az összes
kastélyt és várat lerombolták, a vagyonokat elkobozták, de nekünk
maradt annyink, hogy még háromszáz év után is boldogan élhessünk.
Mindenünk megvan, ami az élethez kell, de apámnak ez nem elég.
Felállok.
– Mit vársz tőlem?
– Dusán Sokora ma este nálunk vacsorázik, és szeretném, ha távol
maradnál a háztól. Az ünnepségen biztos találsz valami szórakozást
magadnak, csak ügyelj arra, hogy ne keltsél feltűnést. Most az egyszer
húzd meg magad!
Tuviban még nem balhéztam, habár első dolgom volt megkeresni a
Ketrecet. Egyelőre patyolattiszta a nevem, így nem értem, mire ez a nagy
óvatosság.
– És ugyan miért? - dünnyögöm.
– Egy átlagos nemesi család látszatát kell keltenünk, hogy úgy érezze,
inkább vagyunk nebesseniek, mint szabad földiek, viszont te... Bárki, aki
rád néz, azt hiheti, valami csavargó vagy. - Ő is feláll, megkerüli az
asztalt, és elővesz egy kisebb erszényt a mellénye zsebéből. – A szemed
sem áll jól, ráadásul lerí rólad, hogy engedetlen és lázadó vagy. -
Arcizma se rándul, semmilyen megbánás vagy érzelem nem ül ki a
vonásaira, és bár legszívesebben megütném, de sosem alacsonyodnék le a
szintjéig.
Én tűnök lázadónak? A kiköpött mása vagyok, csak belém
sokkal több becsület és emberség szorult, és nem én készülök elárulni a
királyt.
 – Szégyellsz, apám? - mosolyodom el gúnyosan.
– Mennyi kell?
Széttárja az erszényét, de még mielőtt elkezdhetné a kliteket
leszámolni, elhagyom a szobát. Utánam kiált, de nem foglalkozok vele.
Karenna az ajtóban vár, és amint meglát, ismét végigmér azzal a
szúrós tekintetével. A húgom annyira hasonlít egy hölgyre, mint egy
szamár a csatalóra. Karenna laza kontyba fogott hajából kósza, szőke
tincsek lógnak az arcába, azt a látszatot keltve, mintha éppen egy férfi
ágyából kelt volna ki. Az örömházban jobban el tudnám képzelni, mint
egy nemesi birtokon.
– Beszéltél apával? - kérdezi lenézően. – Ugye elmész
este? Biztos van valami kis szajha, akit felcsinálhatsz. Vagy adott pénzt
kurtizánokra meg szeszre?
– Nem annyit, mint neked, hogy széttedd a lábad
Sokorának - vágok vissza.
Felhúzza erre az orrát, majd kiskutya módjára követni kezd a
konyhába. Ismerve őt tudom, hogy valami leleményes visszavágáson töri
a fejét, de túl lassan forog az esze. Benyitok, hogy keressek némi
élelmet, ám meglátom anyámat, amint ilyen hőségben is nyakig
begombolt, koromfekete ruhában ül egy kis sámlin, és krumplit hámoz.
A látványtól elmegy az életkedvem.
Anyám felnéz rám, mosolyától mély ráncok ülnek ki az
arcára. Fáradt tekintete és koszos keze miatt ugyanúgy néz ki, mint az
itteni asszonyok, és sejtem, ő ma este csak a vacsorát készíti el, de nem
fog az asztalnál ülni. Ahogy én sem. Apám sose szerette, csak arra volt
jó, hogy gyerekeket csináljon neki, most meg eltűri, mint egy koloncot,
szinte cselédként tartja. Ötödik Wojtak már fiatalon is számító volt, és
megfontoltan egy termékeny családból származó feleséget választott
magának. Hét húgom született, de kettő még
csecsemőként életét vesztette, Nadah-t meg négyévesen a láz vitte el.
Ha anyámra nézek, a saját jövőmet látom, amint apám
cselédjeként tengetem az életemet. Őrült terve, miszerint utódait az
őrökkel fogja kiházasítani, már fiatalon gyökeret vert az elméjében, és
fiú lévén én haszontalan vagyok a szemében. Csak házimunkára vagyok
jó, ahogy anyám is.
A fal melletti asztalról felmarkolok egy darab sajtot, és Karennát
félrelökve kifordulok a konyhából, mielőtt még anyám felállhatna, hogy
üdvözöljön. A padláson lévő szobámba megyek.
A nap nagy részét átalszom. Még világos van, amikor felkelek. A
küzdelemig bőven van időm, de úgy döntök, ezúttal alaposan
felkészülök. Eszek, majd felkapom a köpenyem, és távozok.
A bányák közti sziklák körbehatárolják a Ketrecet. Ahogy látom, a
talaj már félig megszáradt, a sárral nem lesz gondom. A kövekkel
kirakott küzdőtér négy sarkán derékig érő máglyarakások állnak,
bűzlenek az olajtól, amit rájuk locsoltak. Eddig ez a legocsmányabb és
legegyszerűbb Ketrec, amit valaha láttam. Gyakorlásnak viszont nem
rossz.
A megérzéseim nem szoktak csalni, és most azt súgják, nem nagyon
kell majd strapálnom magam, hogy előcsalogassam Rayt. Emmára
gondolva viszont elönt a nyugtalanság. Az a lány kitölti az elmémet, és
már tudom, ma este nemcsak a kihívás élvezetéért fogok küzdeni, hanem
egy szépséges, szellemszerű lányért is.

Ahogy a sötétség eljön, meggyújtják a máglyarakásokat is.

Amíg a város nagy része az ünnepségen vigad, addig a vérre és
fogadásra szomjazó csőcselék összegyűlik a Ketrec körül. Ma este én
nyújtom nekik a szórakozást, és garantáltan nem fognak csalódni.
 A kezdéstől számított negyedóra alatt túl vagyok három nevetségesen
ügyetlen harcoson. A negyedik ellenfelemre várok.
Újból végignézek a közönségen, és ekkor megpillantom Emmát.
Elkésett. Fehér haját köpenye csuklyája alá rejtve egyensúlyozik egy
farakás tetején. Észreveheti, hogy nézem, mert tenyerét feltartva, egy
karikát rajzol rá, jelezve, hogy fogadott rám. Kezem a mellkasomra
téve meghajolok a küzdőtér közepén, és képtelen vagyok eltüntetni
arcomról a vigyort. Már letettem róla, hogy eljön, de a látványa most
feltüzel.
A ketrecmester megfújja a kürtjét, mire a tekintetem nehezen, de
elveszem a gyönyörű lányról, és megszemlélem az ellenfelem. Velem
egykorú, eléggé vállas, edzett fiú mered rám, egy szál szakadt
nadrágban, mezítláb, az ujjait ropogtatva. Ideges, és ezzel már el is
könyvelem a nyereséget.
Viszont ha már harc és szórakozás, akkor adjunk a népnek is valamit,
így lehajolok, és levéve a bokacsizmámat oldalra hajítom.
A tömeg felüvölt.
Ismét felpillantok Emmára, de ő már nem engem néz. Az ellenfelemre
koncentrálva, dermedten áll. Ilyen távolságból is látom, hogy a szája elé
kapja a kezét, majd a mellette álló fiatal fiúhoz hajol, és a fülébe súg
valamit, érméket ad neki.
Felhördülök. Most meg ellenem fogadna?
Újra szemügyre veszem az ellenfelem. Emma reakciója arra enged
következtetni, hogy félnem kéne tőle, pedig az ösztöneim nem ezt
súgják.
Ismerős a fiú arca, de nem jövök rá, hol láthattam korábban.
A kürt újra megszólal, mire ellenfelem kissé behajlítja a térdét,
hogy támadásba lendülhessen. A szándékai
kiszámíthatóak, a tekintete és a homlokán gyülekező verejtékcseppek
elárulják, de Emma reakciója óvatosságra int. Várom, hogy a fiú kezdje
el a harcot. Felém lépve lassan lendíti az öklét, egyszerűen ki tudok térni
előle. Egy darabig körbe táncolunk, többször is próbál elérni, de egyszer
sem jár sikerrel.
A tömeg tombol, a kiabálások szinte teljesen
elsüketítenek, mégis hallom az ellenfelem szuszogását. Én már három
bányásszal megküzdöttem, mégis csak most kezdek bemelegedni, de ő
pár sikertelen lendítéstől máris kifáradt.
Nem kínzom tovább, különben is vár még rám néhány küzdelem. A
közelembe engedem, elhajolok az ütése elől, ami amúgy is túl magasra
ment, majd viszonzásképpen keményen belevágok az arcába. Öklöm
alatt csont reccsen, és már ennyi is elég ahhoz, hogy a fiú elterüljön a
földön. Várok egy darabig, de nem bírja összeszedni magát.
Ekkor felhangzik a kürt.
A két karom felemelve körbefordulok, és győzelmi mosollyal, az
izgatottságtól hevesen lüktető vággyal Emmát kutatom a tekintetemmel,
de nem látom. A farakás üres.
A tömeg ekkor felzúg, amiből arra következtetek, hogy a
fiú mégis fel bírt állni.
A vállam felett vetek rá egy pillantást, és éppen csak ki tudok térni az
ökle elől. A harag és a düh azonnal eluralkodik rajtam. Emma eltűnt, ez
a féreg meg éppen hátba akart támadni!
– Te rohadék!
Elkapom a kezét, amikor újra fellendíti, majd félrelökve azt,
támadásba lendülök. Kemény ütésekkel sorozom meg, először az arcát,
majd a gyomrát. Szédelegve hátrál. Az orra vérzik, vére a szájába csorog.
Amikor pedig megtántorodik, kifordulok, és kegyelemdöfésként
lendületből megrúgom a
mellkasát.
Későn veszem észre, hogy a küzdelem hevében túl közel kerültünk az
egyik máglyarakáshoz. Utánalendülök, de már késő. A fiú belezuhan a
lángokba.
Egyszerre üvöltünk fel, miközben megragadom a lábát, és
annál fogva húzom ki. Kezem égeti a forróság, de tennem kell valamit,
mert képtelen lennék újra átélni azt, amit Liiv partjainál. Két éve az
orránál találtam el egy kölyköt, aki nem kelt fel többé. Rám meredő, holt
szeme még mindig kísért.
Az égő ruhájú, vergődő fiút átforgatom párszor, bele a félig nedves
talajba, mint egy zsákot, míg az őt emésztő lángok elalszanak végre.
Letaglóz a látvány.
Adják az égiek, hogy csak sár és vér fedje az arcát!
A fiú ernyedten fekszik, mellkasa alig emelkedik. Fújtatva lélegzik, és
közben vér fröccsen ki az ajkai közül. Elfordítom a fejem, nem bírom
tovább nézni a torz húscafattá égett arcot. Segítenem kell rajta!
A tömeget pásztázom, akik érzéketlenül csak kiabálnak
tovább. Zsong a fejem, és üvölteni szeretnék. Kell itt lennie egy
gyógyítónak. Hol van ilyenkor?
Körülnézek, a gyógyító sátrát keresem, de Emmát látom meg. A lány
keresztültör a kőkör szélén tolongó tömegen, és a fiú mellett térdre veti
magát. Tekintete gyűlöletről árulkodik, ahogy könnyes szemmel felnéz
rám.
– Mit tettél?!
 Hatodik fejezet

ENE

HOLNAP REGGEL ÁTLÉPJÜK REETUR HÍDJÁT, és Szabad Földön leszünk. Az

utazás miatti kezdeti lelkesedésem hamar elillant, amikor rájöttem, hogy
lovaglás helyett a hintóban kell ücsörögnöm, és társaságnak
megkapom az unokafivéremet, Garthot, és a koros Siccen mestert, aki
gyermeki lelkesedéssel csatlakozott hozzánk. Állítása szerint már alig
várja, hogy saját feljegyzéseket készíthessen Szabad Földről, ezzel is
bővítve az általa írt krónikákat. Habár vele még mindig jobban jártam,
mint Bagtasszal, aki szerencsémre nem valami kalandkedvelő, így a
palotában maradt.
Garth igyekszik gondoskodni a szórakozásomról, de csekély sikerrel.
A művészetek iránti szenvedélyében nem osztozom, így inkább csak
unottan hallgatom, ahogy a
mesterrel kitárgyalják a krónikások írásait vagy az aktuális gazdasági
helyzetet. Minden kétséget kizáróan Garth tökéletes uralkodó lenne.
Széles a tudása, megfontolt, és neki még azzal se lenne problémája, hogy
feleséget találjon ma- gának. Rövidre nyírt, világos haja, finom arcéle és
barnászöld szeme sok udvarhölgy szívét elrabolta már. Szerintem csak
azért nem nősült meg eddig, mert rendkívül körültekintő. Mivel utánam
ő és az ikerfivére következik a rangsorban, feltehetőleg anyagi
megfontolásból fog házasodni, ahogy nekem is tennem kéne.
Az égiek szakadnának a fejemre! Azt se tudom, melyik
nemes milyen befolyással bír az udvarban. Jobban kellett volna
figyelnem Siccen mester tanításaira.
Az ő szavai rángatnak ki a révületemből.
– Mindjárt megérkezünk Traidor várába.
Unottan mosolygok. Az előző esti vendéglátónk hatalmas bált
rendezett a tiszteletünkre. Nem is tudom, hogy hihette, hogy egy
hintóban töltött nap után kedvünk támad táncolni és vigadni. Mena
viszont rendkívül élvezte, és ez elkeserített. Tóriában is hamarabb
megtalálta a közös hangot az udvarhölgyekkel, mint velem. Rá kellett
ébrednem, hogy eltávolodtunk egymástól.
– Egy újabb bál? - kérdezem az ablak felé fordulva. Már
órák óta csak fákat látok, semmi változatosság.
– A mai este más lesz - szólal meg Garth. – A Korbei klán sosem volt
híres a fényűzésről. Évszázadok óta őrzik a hidat és a rémségekkel teli
erdőket, az ő szívük már megkeményedett, ezt ne feledje, hercegnő.
Na, ez már tetszik.
Megérkezve komor, csendes várkastély fogad minket. A belső udvart
körbeölelő falak befelé dőlnek, árnyékot vetve az itt lakókra. A
segítségünkre siető, szürkébe öltözött istállófiúk és cselédek mintha
némák lennének, még a lépteik
is hangtalanok.
Végre egy hely, ahol nem viháncoló lányok, a megfelelési kényszertől
idegesen vigyorgó nemesek és virágokat hajigáló parasztok fogadnak
minket. Kimondottan tetszik ez a sötét, már-már holt kastély.
A szolgálók elkísérnek minket a vendégszobákba. Ilusyát, Venasset es
Menát együtt szállásolják el, atyám, Garth és én külön-külön lakosztályt
kapunk. Forró fürdő, egy tál szőlő és gyümölcsös víz vár rám. Ennél
szerényebb ellátásban még sosem volt részem. Ahogy látom, lord
Korbei nem kíván tetszelegni atyámnak, mindösszesen teljesíti a
kötelességét.
Nem sok időm marad élvezni a csendes magányt a vacsora előtt. Garth
a szobám ajtaja előtt vár, hogy a nagyterembe kísérjen. A képek, díszek
nélküli folyosókon ő az egyetlen színfolt. Ezúttal bordó, vékony
lennadrágot és hófehér selyeminget visel, csuklóján arany karperecek
csörrennek meg. Még én is szürke vászontógát öltöttem, kihasználva a
lehetőséget, hogy most nem kell pazar ruhakölteményekben
pompáznom.
Két ijesztő ábrázatú szolgáló áll a nagyterem előtt, akik ránk se nézve
tárják szélesre az ajtót. Vékony, madárcsicsergés-szerű furulya csendül
fel, ahogy belépünk.
A szürke, néhol omladozó falakat színes faliszőnyegekkel
és szőttesekkel igyekeznek eltakarni. A fakó kőpadlón sárga, barna és kék
gyapjúszőnyegek hevernek, kusza összevisszaságban. A terítéket
csillogó arany, ezüst és üveg étkészletek alkotják, de mind más-más
színű. Az élénkség egyszerre kápráztat és borzongat.
Csalódok a vendéglátónkban. Úgy tűnik, mégiscsak kitesz
magáért, habár a színek közti harmóniát még nem sikerült elsajátítania.
Egy pillanatra beleszédülök a látványba.
A hosszú, egyszerű faasztalnál már ott ülnek a többiek, de
csak egyetlen idegen arcot látok.
 Az alacsony, vékony, szeplős és vöröses hajú férfi felpattan az
asztaltól, minket figyel. Amikor odaérünk hozzá, pukedliben meghajol.
Igyekszem visszatartani a nevetésem.
– Hercegnő... - üdvözöl. – Roen Korbei, szolgálatára. - A csuklójával
leír pár kört a levegőben, mielőtt a kezem után nyúlva homlokát a
bőrömhöz érintené.
Mókás alaknak tűnik a házigazdánk, pedig egy nagydarab,
mogorva katonára számítottam.
– Köszönjük a vendéglátást, lord Korbel. - Bár legszívesebben
elkuncognám magam, összeszorítom a szám, úgy préselem ki a szavakat.
Ekkor Roen Garthra pillant, és a mellkasához kapva látványosan
megnyalja az alsó ajkát. A döbbenettől tátva marad a szám.
– A női szívek elrablója, lord Garthenus Arden. Nagy
megtiszteltetés számomra, hogy vendégül láthatom szerény
otthonomban - nyújt kezet.
Garth felém sandít. Úgy látom, az unokafivérem nem csak a hölgyek,
de Roen szívét is elrabolta egy pillanat alatt. Ez még Garthot is
meglepheti, mert képtelen kinyögni egy udvarias választ, így csak kezet
ráz a különös férfival, és gyorsan helyet foglal. A visszatartott nevetéstől
már majdnem fuldokolva ülök le Mena mellé.
Atyám kimérten vizslatja Roent. Látszik rajta, hogy fogalma sem volt
az ifjabb Korbei szokatlan vonzalmáról. Nebessenben nem elfogadott az
azonos neműek szerelme, így sejtem, hogy milyen kérdések cikázhatnak
a fejében: azonnal kivégeztesse a lordot, vagy legyen elnéző, hiszen a
férfi sosem mutatkozik nyilvánosan, és fontos szerepet tölt be a
birodalom védelmében. És amúgy sem egyértelmű, hogy lord Korbei
valóban a saját neméhez vonzódik, vagy csak egy különc szerzet.
Menához hajolva a fülébe súgok.
 – Most már értem, miért nem láttuk sosem Tóriában. Atyám
megköszörüli a torkát, mire Roen is helyet foglal.
Garth a homlokát törölgeti, és mereven az előtte lévő üres
tányérba bámul. Zaklatottságát már túlzásnak találom.
– Mondja csak, lord Korbel... - Atyám érezhetően erőlködve ejti ki a
férfi rangját, amin ismét mosolyognom kell. – Ön fog minket átkísérni az
erdőn?
Házigazdánk hetykén legyint.
– Nem, felség. Jómagam sose merészkednék az erdőbe. Én csak a
szállítmányokkal kapcsolatos elszámolásokat végzem. A vadászatot és a
katonai feladatokat meghagyom a fivéremnek.
– Alam, ha jól tudom.
Roen bólint, majd egy vörös kristályokkal ékesített poharat emel a
szájához. Miközben belekortyol, nem kerüli el a figyelmem, hogy lopva
Garthra tekint.
– Őt miért nem tisztelhetjük a köreinkben?
– Geleta szigetére utazott a szüleinkkel, hogy lord Barbour idősebbik
lányát eljegyezhesse. A fivérem távollétében a vár parancsnoka és a teljes
őrség a szolgálatukra lesz. - Újból felemeli a poharát, és kiissza a
tartalmát, mielőtt jelezne a mögötte álló szolgálónak. Egyszerre több
faliszőnyeg is megmozdul, és mind mögött egy-egy ajtó tárul fel.
Szolgálók özönlenek be, tálcáikon ételeket, italokat egyensúlyozva.
– Mondja csak, milyen állatok lakják az erdőt? - fordulok
a vendéglátónkhoz.
Roen elmosolyodik, és van valami kedvesség ebben a mosolyban.
– Azt senki se tudja. Akárhány vadászunk tért eddig
vissza, mind más tetemet hozott. A legendák szerint nincs két egyforma
állat.
– Vagyis nem tudnak szaporodni, és előbb-utóbb kihalnak? - szólal
meg Garth is.
 – Maga milyen eszes férfi. - Roen fellelkesedik. – Pontosan ennek
tudható be, hogy meg tudtuk növelni a kereskedelmet. A vadászaink
éjjel-nappal járják az erdőket, és átlagban havonta egy lényt elkapnak.
Ha így haladunk, szerény véleményem szerint még pár évtized, és az
egész erdő megtisztul.
Eltöprengek, vajon miért a vadászok végzik ezt a
feladatot, és miért nem Ilusya, hiszen ő a volur.
Kérdően atyámhoz fordulnék, de észreveszem a
homlokára kiülő ráncokat.
– Lord Korbei - szólal meg szigorúan -, ezúton kiadom parancsba,
hogy fejezzék be a vadászatot. A kereskedelem fontos, de az önök
feladata ennek a megoldása a lények megléte mellett. ReetUr nem hiába
teremtette meg a határokat őrző rémeket, és nem pusztíthatjuk el az ő
ajándékát.
Roen arcáról leolvad a mosoly, összehúzza a szemét.

– Úgy döntöttem, a holnapi nap még igénybe vennénk a szívélyes

vendéglátását, és csak utána indulnánk tovább Szabad Földre.
Belenéznék az atyja és a fivére feljegyzéseibe. Tudnom kell, az
embereik eddig hány rémet fogtak el, és ez mennyiben változtatott a
kereskedelmen.
– Ahogy parancsolja felség - emeli Roen atyám felé a poharát.
Valamit még mondani akar, látom rajta, de ekkor odakint felüvölt
valami. Összerezzenek, de Roen csak feltartja a karját, mire két szolgáló
egy csörlő segítségével feltekeri az egyik faliszőnyeget, és feltárul a
mögötte lévő kisebb helyiség, benne zenészekkel.
A felhangosodó muzsika elnyomja ugyan a nyitott ablakon beszökő
vonyítást, ami a közeli erdőből jöhet, de mind tudjuk, hogy nem szünteti
meg.
Miután mind nyugovóra térünk, még akkor is hallom
fejemben a visszhangját, és ez nem hagy nyugodni.
Kiosonok a szobámból, es a kastély legmagasabb tornya felé indulok.
A szobám előtt álló testőrök nem állítanak meg, de tudom, hogy titkon
követnek.
A toronyból csodálatos látvány tárul elém. A fekete
éjszakában még ilyen messziről is látni a Nebessent Szabad
Földtől elválasztó szakadék vörösen izzó szikláit.
– Egyedül nem illene idekint tartózkodnod - hallom meg ekkor
Damon hangját. A parancsnok mellém áll, karját a háta mögött
összekulcsolja.
– Ha itt vagy, nem vagyok egyedül - fintorgok rá, de aztán
a távoli szakadék visszavonzza magához a tekintetem. – Olyan,
mintha véreznének a kövek.
– A láva miatt. Nappal nem ennyire fényes.
Egy darabig hallgatunk mindketten, majd felteszem az engem
foglalkoztató kérdést:
– A mágia szerint, ha egy lázadó a hídra lép, azt elemészti
a híd tüze, igaz?
– Igen.
– Apám miért csattant fel akkor annyira, amikor kiderült, hogy a
Korbelek katonái az erdő szörnyeit megpróbálják kiirtani?
Látom a parancsnokon, hogy elgondolkozik, de végül csak
ennyit felel egykedvűen:
– Ezt felséges atyádtól, a királytól kéne megkérdezned. Atyám is csak
annyira tisztel engem, mint Bagtas, szóval
a válaszra még jó sokáig várnom kell. Átfut az agyamon,
vajon ha én leszek a királynő, akkor már nem lesznek titkok előttem?
Eddig ezt az egyetlen előnyét látom az uralkodásnak.
– Menjünk. Ha a király tudomást szerez arról, hogy idekint
vagy, bajba kerülhetsz.
– Én vagy inkább te?
 – Én csak egy testőr vagyok, akinek nem illene egyedül a közeledben
lennie. Ha a király úgy véli, hogy összezavarom az ítélőképességedet,
bármikor leválthatnak, következmények nélkül.
Vagyis ha rajtakapnak minket kettesben, akkor
megfoszthatják a vagyonától, és akár börtönbe is vethetik.
– Menjünk! - figyelmeztet ismét Damon, és megenyhülve felém
nyújtja a kezét.
Egy lusta mosoly kíséretében megadom magam, és hátat
fordítok a szakadék fényeinek, amikor a sarum hirtelen megcsúszik a
nedves köveken. Egyenesen Damon karjába zuhanok.
– Ene!
Mind a ketten a hang irányába fordulunk, és Mena szúrós tekintetét
látva szétugrunk. Damon idegesen megfeszíti a hátát, miközben én a
tógám redőit igazgatom.
– Sir Haren, hagyjon magunkra!
– Parancsára. - Damon udvariasan meghajol, és sietve távozik.
Miután kettesben maradunk, Mena elém áll. Tudom, hogy
félreértelmezte a helyzetet, ezért magyarázkodásba kezdek.
– Csak megcsúsztam - mondom bizonytalanul, de Mena leint.
– Az érkezésem napján arra kértél, segítsek neked jobb belátásra bírni
a szüleinket a jövendő házasságoddal kapcsolatban. Mivel ostoba
pletykának hittem, hogy túlságosan is közel kerültél a parancsnokhoz,
ezért megígértem, hogy támogatlak, de kezdem azt érezni, anyánknak
volt igaza...
– Ez nem igaz! - csattanok fel.
– Vagy csak te magad sem ismered be.
– Olyan nekem, mint egy fivér. Megbízom benne, és fontos
nekem, de nem táplálok iránta gyengéd érzelmeket.
 Mena megrázza a fejét. Azt hittem, a támaszom lesz a szüleim
elhatározásával szemben, de csalódnom kellett. Ő is ugyanúgy
gondolkodik. Kikerülöm a nővérem, és sebes léptekkel a toronyból
lefelé vezető lépcsőhöz indulok. Hallom, hogy Mena követ.
– Holnap tartózkodj a lakosztályodban, és utána egy hintóban fogunk
utazni. Ez már nem játék, Ene, ha így folytatod, nagyon sokat
veszíthetsz.
– És ugyan mit?
– Egy megfelelő férjet.
Hangosan felnevetek, és a lépcső alján megállva
visszafordulok.
– Olyan számomra Nebessenben nem terem - felelem keserűen.
Mena hozzám lépve megfogja a kezem.
– Nem ismered még az összes férfit - mondja lágy mosollyal.
– És nem is adsz esélyt nekik. A tökéletes jelölt ott lapul valahol, csak
ki kéne nyitnod a szemed. Ne makacskodj, inkább vedd kezedbe az
irányítást, és keresd meg azt, aki megfelel neked.
Felhorkanok. Mena elszigetelve élt, miközben én minden napomat
Tóriában töltöttem, és láttam már elég férfit. Még ha a nevükre nem is
emlékszem, azt azért észrevettem volna, ha valamelyikük egy kicsit is
felkelti az érdeklődésemet.
– Igazad lehet. Van még bőven idős, kövér, köszvényes és disznó a
birodalomban, akit nem láttam - felelem szarkasztikusan.
– Ene... - Suttogva ejti ki a nevem. – Hogy mondhatsz
ilyet? A szüleink biztos nem kényszerítenének egy ilyen alakhoz.
– És ha mégis?
– Akkor most megígérem neked, hogy nem fogom
engedni, hogy egy ilyen férfihoz adjanak hozzá.
– Ebben az esetben próbálj meg az esküvőmig nem volurrá válni, mert
utána már nem szólhatsz bele az emberek dolgába.
 Hetedik fejezet

RAY

Az IVÓBAN EGYRE CSAK GYŰLNEK AZ EMBEREK, én meg beletemetkezem a

munkába. így legalább a Tiiunak tett ígéretemet is betartom.
Emmán jár az agyam. A lány kacéran büszkélkedett a randevújával,
még szoknyát is húzott, és szemérmetlenül mély kivágású inget. Tudom,
hogy csak féltékennyé próbált tenni, de az a férfi, aki tegnap itt járt,
veszélyes alaknak tűnt. Nem bízok benne. Emma gyönyörű és
különleges lány, de Tuvi lakosait megrémíti a haja színe, amit az öregség
jelének vélnek, Kein viszont új a városban, és ami másoknak intő jel, az
neki édesen csalogató kihívás lehet. A gondolataimat egy fiú zavarja
meg. Utcakölyök lehet. A futástól lihegve görnyed a pult mellett, amit
éppen csak felér.
– Menj innen, ez nem neked való hely - förmedek rá.
– Egy hölgy küldött - hadarja levegő után kapkodva. – A
Ketrecnél voltam, és egy fehér hajú lány kért meg, hogy jöjjek ide, és
keressek egy Ray nevű alakot, és...
Villámként csapok le a kölyökre. Az inge nyakát
megragadva felrántom, majdnem áthúzom a pulton is.

– Mi történt? - Ha Kein csak egy ujjad is bántotta Emmát, az égiekre

esküszöm, megölöm.
A fiú szeme kikerekedik, reszket a kezemben.
– Nem... tudom - motyogja. – Csak annyit mondott, hogy
Ray azonnal menjen oda.
Amint elengedem a gyereket, már át is lendülök a pult felett.
Otthagyok mindent, az ivót, a megszeppent fiút és a kiszolgálásra váró
embereket is.
A Ketrec körül hatalmas a tömeg, a hangzavar.
Az emberek közé vetem magam, és a könyökömmel törve utat,
keresztülfurakodok a bámészkodókon. Nem kell keresgélnem, amint a
küzdőtér szélére érek, azonnal meglátom Emmát. A földön térdel, egy
fekvő test fölé hajol. Berontok a térre, és megragadom a vállát.
– Emma... - Ekkor fogom fel, hogy a földön fekvő alak
arca, mellkasa véres, néhol égési sebektől fekete. A vonásai
felismerhetetlenné torzultak, de a lyukas nadrágja, a karja, amin egy
tavaly szerzett sérülés hosszanti heget hagyott a könyökétől egészen a
csuklójáig... Ez Matu, döbbenek rá.
Hirtelen a kép is összeáll a fejemben.
Felegyenesedve megfordulok, a győztest keresem. Két lépésre
tőlünk Keint pillantom meg. Zavartan néz minket. A küzdőtéren belül
csak mi vagyunk, és ennyi elég is, hogy megértsem, Kein nem más, mint
az az Ötödik, aki ma harcra hívott mindenkit.
Dühös kiáltással ugrok Ötödik elé. Az ingénél fogva megragadom.
Ütök. Az anyag reccsenve szakad szét az ujjaim alatt, ahogy Kein a
csapástól hátrahőköl. Izmaim
görcsösen megfeszülnek, miközben újra és újra lesújtok. Emma
valahol mögöttem felsikít, hangja még inkább feltüzel. Kein az emberek
közé zuhan, de a felszított csőcselék visszalöki. A tömeg az én nevem
kántálja.
Ekkor meghallom a kürt éles hangját, és egy pillanatra
ledermedek.
– Megöllek - sziszegem.
Újból támadnék, de a ketrecmester mellettem terem. Megint belefúj
röviden a kürtbe, mire a fülemhez kapok.
– Állj! - kiáltja is.
Fújtatva, de engedelmeskedek neki, magam sem értem, miért, talán
csak megszokásból. Kein a véres orrát törölgeti.
A ketrecmester nyugodtan kihúzza magát, és fejét kissé
balra biccentve felnéz rám.
– Ez az én Ketrecem - mondja, majd ellépve tőlünk nagy levegőt
vesz, és az időközben elnémult tömeghez fordul. – Itt csak az
verekszik, aki erre engedélyt kap tőlem - ordítja artikulálva. – Jól
mondom?!
A tömeg helyeslőén felzúg.
– Te - bök rám a mester - nem jelentkeztél.
– Akkor most megteszem.
– Ne. Szólj. Közbe! - üvölti felém.
Ha eddig csend volt, akkor most a holtak némasága telepszik a helyre.
A ketrecmester Keinhoz lép, és kezét a vállára téve újra a tömeghez
fordul.
– A harcoknak ma estére vége. Ötödik Kein bebizonyította, hogy
katonák és hadvezérek leszármazottjaként, híven a nevéhez,
legyőzhetetlen bajnok, de... - feltartja a mutatóujját, majd lassan,
fokozva a feszültséget, visszalépdel hozzám, és megérzem a vállamon a
tenyerét – Tuvi kész bebizonyítani, hogy itt teremnek Szabad Föld
legjobb harcosai. A mi villámlábú utcalcölykünk, Ray és Ötödik, két nap
múlva ugyanitt,
összecsap. A fogadásokat holnaptól lehet megtenni, amihez
egy kis ízelítőt már láthattunk is.
– A ketrecmester a vállamba markol, mielőtt széles
mosollyal az arcán tapsolni kezdene.
A tömeg felmorajlik, több helyütt is füttyögetést hallok, és
most először érzem, hogy csak egy állat vagyok a ketrecben.
Ettől újra feldühödök. Kein felé lépek, de a mester utamat állja.
– Egyenlő küzdelmet akarok, és nem kivégzést! - súgja
ingerülten. – Ha meg akarod ölni, akkor két napod van, hogy összeszedd
magad.
Ekkor értem meg, hogy a férfi csak segíteni akar, hiszen alig két napja
olyan súlyos zúzódásokkal hagytam el a Ketrecet, amivel esélyem sem
lenne. Mégis van valami zavaró a viselkedésében. Valami azt súgja
nekem, a ketrecmester boldog.
Ekkor Emma megérinti a karom, és a gyengéd érintéstől
észbe kapok.
Matuhoz megyek, a térde és háta alá nyúlva felemelem. Nem törődöm
sajgó bordáimmal, miközben a Ketrec szélén lévő gyógyító sátra felé
veszem az irányt. Emma reszketegen, önmagát karolva követ. A sátor
valójában csak négy földbe szúrt faléc és a ráterített szövet, ami alatt
egy rozoga asztal áll.
A város egyetlen gyógyítója most is részegnek tűnik. Az
őrök Nebessenből hozatnak maguknak felcsert, de nekünk,
kitaszítottaknak csak kuruzslók jutnak. Ismerem ezt a férfit, párszor
engem is ellátott, de egy törött orr, felszakadt homlok vagy mélyebb seb
összeöltése fel sem érhet egy ilyen mértékű égési sérüléshez.
Matu mellkasa lassan emelkedik, alig kaphat levegőt,
vagy a fájdalom már kezdi felemészteni, így nem sok időm
maradt. A sarokban álló koszos rongyok döntésre bírnak.
 Megfordulok, és elhagyom a Ketrecet.
– Hova viszed? - kérdi Emma, utánam sietve.
– A ti házatok van a legközelebb, oda megyünk.
Szipogva bólogat, nem kérdez többet, csak jön velem, néha
botorkálva. A Bányalóval szemközti vályogépülethez érve úgy kell
rászólnom, hogy nyisson ajtót. Amint belépünk, a konyhába sietek.
– Az asztalt - utasítom.
Megszeppenve bólint, majd lekapkodja az asztalon lévő
tányérokat, vázát.
– Mit csinálsz? - kérdezi Emma, miután óvatosan letettem
Matut, és távozni akarok.
– Hozok segítséget.
– És addig? - Kétségbeesetten tekint Matura.
– Nem tudom.
Nincs időm vele is törődni. Már kifelé sietek, amikor az ajtóban
nekiütközök a másik szobából előlépő házigazdának. Emma mostohaapja
utánam kap.
– Hé, te meg...
Ellököm, és magyarázat nélkül kirohanok.
Joef utánam kiált, de nem követ. Nem nagyon ismerem a férfit, csak
annyit tudok róla, hogy ő is az őröket szolgálja, éppen ezért eshetett rá
Emma anyjának a választása, miután özvegy lett.
Rohanás közben magam elé idézem a húgom mosolygós,
üde arcát. Tiiu most bebizonyíthatja, hogy mennyire erős a
képessége.
– Ébredj! - kiáltom az éjszakába. – Ébredj!
Fogalmam sincs, hogy hall-e, sose próbáltam így hívni, de pár perc
után megérzem magamban a hangját.
Ne kiabálj, nem vagyok... baj van?
– Öltözz, segítened kell Matun!
Nem kapok választ. A faházhoz érve feltépem az ajtót, és
az ágya mellett állva találom Tiiut. A szétszakadt ingeimből
összefoltozott hálóruhában és az új kis cipőjében reszket.
Ijedtében megugrik, és ekkor veszem észre, hogy valójában nem is
remeg, hanem ugyanannyira zihál, mint én.
A tűzhely melletti sámliról felkapom a kosárkáját, és a
kezébe nyomom.
– Égési sérülés az egész arcon, a testen is, talán törések és zúzódások,
nem tudom. - Összevissza hebegek, valójában azt sem tudom, milyen
sebeket szerzett még Matu. Ott kellett volna lennem a Ketrecben.
Tehetetlenül meredek a gyógyszeres fiolákkal és füves erszényekkel teli
polcra.
– Nyugodj meg! - szól rám Tiiu.
Igaza van, le kell higgadnom. Lecsukom a szemem, megdörgölöm a
halántékom. Az üvegek csörömpölését hallgatom, szekrény nyílik. Aztán
újra megjelenik előttem a földön nyöszörgő Matu, és felriadok.
Tiiu már átöltözött, telepakolta a kosarát. Átveszem tőle,
és karját megragadva futásra biztatom. Tartja velem az iramot, bár én is
lassabban szaladok. A várost átszelve Emmáék háza előtt állunk meg, és
egy fa árnyékába húzom Tiiut. Lehajolok hozzá.
– Ha lenne más választásom - szólalok meg lihegve. – Nem árulhatjuk
el, hogy ki vagy, ha kérdezik, a neved...
– Hisa - feleli megnyugtatóan. – A felcser tanonca vagyok. Anyánk
neve hallatán meghatódok, és csókot nyomok a húgom homlokára.
Rajtam kívül még sosem ápolt más embert, de bízok benne, a tudásában,
ami szerintem már most
túlszárnyalja a város gyógyítójáét. Megszorítom a kezét.
– Menjünk!
A konyhában már égnek a gyertyák. Emma és az anyja vizes
rongyokkal törölgetik az eszméletlen fiú testét, Joef a sarokban áll egy
kupac szétvágott ruha mellett.
Matu anyaszült meztelen, az ágyékát fehér lepedővel
takarták el, de még így is többet mutat magából, mint amennyit egy
tizenegy éves kislánynak látnia kéne. Azonnal befogom Tiiu szemét, de ő
az ujjaimba marva ellök magától, és a két nőhöz siet.
– Hagyják abba! - förmed rájuk. Odébb taszítja Emmát, és
megszemléli Matu sérüléseit. A szeme se rebben, pedig borzalmas a
látvány, úgy vizslatja, mint a füveket az erdőben. – Mióta eszméletlen?
Emma hol rám, hol Tiiura néz, és remélem, nem veszi
észre a köztünk lévő hasonlóságot. A várost a mondák szerint a hozzánk
hasonlóak, a nap gyermekeinek a rasszába tartozók építették, de mára
már csak elvétve akad egy-egy ilyen család itt.
– Te ki vagy? - kérdezi végül Emma. Tiiu meg
sem hallja a kérdést.
– Már sokkot kapott. - Visszalép hozzám, és kiveszi a kezemből a
kosarat. – Amíg nem tér magához, addig bő vízzel újra átmossuk a
testét, az elhalt részeket leválasztjuk, és bekenjük a sebeit. Kancsók és
bögrék kellenek, több veder víz, és tiszta, száraz lepedők.
Meredten állok, és nézem a kicsi húgomat, aki igazi, erős
nőket megszégyenítve parancsolgat, teszi a dolgát. Teljesen
olyan, mint anyánk, a gyógyításban teljesedik ki igazán.
Emma anyja eltűnik a szobában lepedőket keresve, Joef
pedig két vödörrel az utcában lévő kúthoz siet.
– Még mindig nem válaszoltál, hogy ki is vagy. - Emma megragadja
Tiiu karját, és maga felé fordítja.
– Hisa. Az őrök felcserének a tanonca.
Emma összeráncolja a homlokát, és látszik rajta, hogy nem nagyon
hisz a húgomnak. Az ivóban elég sok pletyka üthette meg a fülét, köztük
a felcser megközelíthetetlensége és bizalmatlansága. Sosem létezett
semmilyen tanonc, és ezt ő is sejtheti.
 Tiiu kihúzza magát.
– Segítesz megmenteni ezt a férfit, vagy tovább faggatsz?
- kérdezi a nála két fejjel magasabb lánytól.
Emma továbbra is bizalmatlanul nézi, de elengedi, és félreállva
figyeli, amint Tiiu előszed pár üvegcsét a kosárból. Ekkor érkezik vissza
Joef, és az utasításoknak megfelelően lelocsolja Matut, majd a felesége
által hozott lepedőkkel lassan és óvatosan áttörli, éppen csak érintve a
sérült bőrt.
Tiiu eközben az egyik bögrében kékes, nyálkás folyadékot
kotyvaszt. Magatehetetlenségemben hozzá csatlakozok.
– Ez mi lesz?
– Az endel fa nedvéből készült hideg kenőcs, ez majd megnyugtatja a
bőrét. A sebek nem fognak elfertőződni, de már sose lesz a régi, ez csak
a hámlást és hegesedést segíti elő. Gyorsan - hangsúlyozza - nagyon
gyorsan.
A füléhez hajolva belesúgok.
– Mit értesz azalatt, hogy nem lesz a régi?
– A testén lévő sebek hamar begyógyulnak, de az arca fele
megégett, a haja nem fog visszanőni, és ami a látását illeti...
- Megrántja a vállát, és nem kell kimondania, tudom, mire gondol.
Magabiztosan leemel egy kést a tűzhely mellől, először a lángokba
tartja, majd hideg vízbe mártja, és a felnőtteket elhessegetve aprólékosan
végignéz Matu arcán. A pengét a véres, éeert bőrhöz tartja, és amint
nekikezd az elhalt részek eltávolításának, Emma elhányja magát. Tiiu
bosszúsan rám néz. A hóna alatt megragadom az öklendező lányt, és
kivonszolom magammal az udvarra, ahol szédelegve a falnak dől.
– Jól vagy?
A fejét rázva megtörli a száját.
– Ki ez a lány? Honnan ismered?
– A felcser tanonca. Vagy segédje, ahogy tetszik. Az anyja
 a Fény Házában dolgozik, onnan ismerem.
Emma a Fény Házának az említésére megborzong, pedig ő is tudja,
hogy anyám a házassága előtt szajha volt, ezt sosem titkoltam senki
előtt.
– És ha árt neki?
– Bízzál benne. - Magamhoz húzom, és szorosan átkarolom a remegő
lányt. – Vagy inkább bízzál bennem. Kérlek!
A hajába temetem az arcom, és csukott szemmel halk imát
mormolok az égiekhez, hogy mire újra feltekintek, ébredjek rá, ez az
egész csak egy rossz álom.
Matu eszméletlenül, megnyomorítva fekszik egy asztalon, és mindez
nem történik meg, ha én jelentkezek a viadalra. Mindenről én tehetek.
Emma ekkor tompán felsikít, és a vállamba öklöz.
Elhúzódva felnéz rám.
– Rebecának is tudnia kellene róla. Igaza van.
– Menj akkor! - nézek el az utca felé.
– Te jól leszel?
Csak bólogatni tudok, és megvárom, amíg Emma vékony alakja
beleolvad a sötétbe. Ekkor ököllel a falba verek, és felüvöltök.
Életben marad - hallom Tiiu hangját.
Kétségbeesetten lecsúszom a földre, és fejem a két térdem közé
temetem.
– De hogyan? Milyen áron?
Még dolga van a földön, és bármi legyen is az, fontos az élete az
isteneknek.
– Az égiek bekaphatják - sziszegem halkan.
Mi jár a fejedben ?
– Semmi - hazudom. – Dühös vagyok.
Tudom, hogy magadat hibáztatod, de ezzel nem segítesz
neki. Le kell nyugodnod!
Igaza van, de nem érdekel. Legszívesebben őrjöngenék. A boldogságot
nem a magamfajtának találták ki. Tudom, hogy bosszút fogok állni
Matuért. Igen, kiállok Kein ellen. Nem érdekelnek a szabályok, addig
nem fogom feladni, ameddig az egyikünk meg nem hal.
A házra pillantok. Tiiu létezéséről egyedül lady Alasa és a
ketrecmester tud, és egyikükre se bíznám rá nyugodt szívvel. A családunk
eddig is láthatatlan élte az életét, beolvadtunk, egy lettünk a sok ezer arc
közül, eltűntünk a birodalom szeme elől, és ennek így is kell maradnia.
Az, hogy a húgom ilyen különleges erőt birtokol, nem lehet véletlen.
Tiiu képessége nem kerülhet rossz kezekbe, ami csak egyet jelenthet:
holnapután győznöm kell!
 Nyolcadik fejezet

KEIN

NYUGTALANUL FORGOLÓDOM AZ ÁGYAMBAN.

Kacarászó, izgatott emberek vesznek körül. Mindenki ugyanabba az
irányba tart, egymást lökdösve tolakodnak. Nem látok át a fejeken.
Valaki megrángatja az ingem. Lenézek a kislányra, de ő
nem engem néz, a tenyerem vizslatja. Követem a tekintetét, és
értetlenség lesz úrrá rajtam, amit rémület vált fel. A markomban tőrt
szorongatok.
Vállak csapódnak nekem. Meg akarok fordulni, kitörni az
embertengerből, de a sodrás visz előre. A tőr minden egyes
lépésnél erősebben égeti a tenyerem.
A tömeg lelassul, és már látom az őrök sorfalát is, mögöttük pedig a
szakadékot. Az emberek, a vörös ruhások
egyaránt átengednek, és hiába akarok megállni, képtelen vagyok rá.
Az örömteli kiáltások elhalnak. Csak a saját üvöltésem
hallom, ahogy kilépek a mélység fölé, majd az magával ránt. Becsukom a
szemem, és érzem a mellkasomra nehezedő nyomást. Felkészülök a
becsapódásra, de az késik.
Amikor újra fel merek nézni, egy másik szakadék szélén
találom magam, amelyen ezüstösen csillogó híd ível át.
Nem vagyok egyedül, egy alak áll mellettem. Fekete ködből ölt emberi
testet, körvonalai elhomályosulnak, jelenléte mégis megnyugtat.
A tőr izzása csillapodik.
A hídon is emberek vannak. Közelebb lépdelek, az árny követ.
Ekkor már ki tudom venni a három férfit, akik egy vékony,
apró termetű lányt fognak közre.
Az árny megtorpan, én továbbmegyek.
Az arctalan, szobormereven álló alakokhoz közeledve a kezemben újra
megérzem a forróságot. El akarom dobni a tőrt, de az már nincs nálam.
A tenyeremben lángok kavarognak.
– Ébredj, te semmirekellő féreg! - hallom meg apám hangját.
A rémálomtól kábán ülök fel.
– Büdös vagy, mint egy döglött kutya - köp a földre. – Azonnal öltözz
át, és gyere le!
A folyosóról Karenna nevetését hallom. Apám távozáskor
belerúg a földre hajított nadrágomba, az ajtó nagyot csattan mögötte. A
fejem fogva visszadőlök. Nem érdekel a kérése, de egy apró kéz
végigsimít a karomon. A fájdalomtól felszisszenek. Hunyorogva
odanézek, és az alig nyolcéves kishúgom sápadt, beteges arca láttán
megenyhülök.
– Segítek neked - mondja vékony hangján Carmyn. –
Hozok fel friss vizet.
– Nem kell, hagyd. - Megigazítom sötétszőke, göndör fürtjeit, majd a
mellkasomhoz húzom. – Neked is pihenned kéne - kérlelem, de a húgom
csak megrázza a fejét. Eltolja magát tőlem, és lehajol, hogy felvegye a
nadrágom.
Anyám mellett Carmyn az egyetlen jó lélek, de túlságosan beteges és
gyenge, ezért apám nem törődik vele. Ahogy velem se. Áldozati
bárányok vagyunk mind a ketten, kivéve, hogy őt bátran be meri mutatni
bárkinek, hogy lássák, az álnok nővérei mennyire gondoskodnak és
jószívűek, amiért ápolgatják a húgukat. Valójában meg alig várják a
halálát.
– Valami mester van itt, ő akar veled meg apával beszélni, az ajtóban
hallottam. - Olyan halkan cincog, hogy figyelnem kell a száját, ha le
akarom olvasni róla a szavait. – Menned kéne, fontosnak tűnt, addig
szerzek valami kenőcsöt a kezedre.
Egyből kipattan a szemem, és gyorsan felkapom a
ruháimat. Soha egyetlen ketrecmester se kereste fel a családomat, és az
itteni, bármit akarjon is, az nem jelenthet jót. A lépcsőfokokat kettesével
véve rohanok le az emeletről, egyenesen a fogadószobába. Carmyn nem
tévedett, tényleg a ketrecmester az.
Sötét, koszos kabátját még ebben a hőségben is magán
tartva támaszkodik a kandallónak, kezét a zsebébe rejti. Így, a délutáni
fényben nézve még inkább egy patkány benyomását kelti. Nem is értem,
apám miért engedte be a házba. Értetlenség és harag keveredik bennem.
Apám felém fordul.
– Az emberek pletykálnak, és azt mondják, tegnap este történt egy kis
baleset. - A szemöldöke megrándul, miközben végigsimít a tarkóján.
Hangosabban folytatja. – A tiltott küzdelmeken valakit majdnem
megöltek. Te mit tudsz erről?
Számonkérése feldühít, hiszen semmi joga nincs
megmondani, mikor mit csináljak. A tiltott küzdelmekről mindenki tud,
még az őrök is szemet hunynak felette, ez az egyetlen olyan törvény,
amivel senki sem foglalkozik Szabad Földön. Keleten még maguk az
őrök is fogadnak, sőt, egyszer egy őr is beállt küzdeni.
Válaszolnék, de éppen csak kinyitom a szám, amikor apám pofonra
emeli a kezét. A döbbenet és a fejemben lüktető fájdalom miatt csak
késve reagálok, így tenyere élesen csattan az arcomon.
– Majdnem megöltél egy embert! - üvölti. – Szerinted meddig fogom
pucolni utánad a szart? Megmondtam, hogy még egy ilyen, és véged!
Beszennyezed a családunk nevét.
A ketrecmesterre sandítok. Láthatja, hogy az álnoksága
tőrdöfésként ért, mert halvány, vérfagyasztó mosoly jelenik meg a szája
sarkában, miközben ujjaival a zsebében matat.
– Meghalt? - kérdezem őt.
Tagadóan megrázza a fejét, mire értetlenül az egyik székbe süllyedek.
Apám az ablak mellé áll.
– Sokorát ma reggel tömlöcbe vetették - közli.
Először meglepődöm. Majd leesik, miért is olyan dühös. Mire idáig
elérek, nem bírom magamban tartani a röhögést. A királyunk mégsem
olyan ostoba, mint gondolták. Úgy tűnik, Szabad Föld tevékenysége
nem kerüli el a figyelmét, vagy ez az egész csak egy piszkos nagy
véletlen.
– Fejezd be! - csattan fel apám. Állkapcsán láthatóan rángatóznak az
izmok, tekintetében indulatosság csillog, amint kezét újra felém lendíti.
Az előző pofon elég józanító volt, így ezúttal nem
habozok, felpattanok, és kihúzom magam. Fenyegető megnyilvánulásom
megfontolásra készteti, hiszen nemcsak magasabb és fiatalabb, de
sokkalta edzettebb is vagyok nála. Ha nem öröklöm a szeme és a haja
színét, még én is azt
hinném, más férfi nemzett.
– Részegen eljárt a szád?
– Ugyan kit érdekelnének a te kis üzelmeid? - kérdezem nagyképűen.
– Még engem se. Miért beszélnék róla?
Apám feltartja a mutatóujját - ahogy mindig is szokta -, de
nem kezd ordítani. Int a ketrecmesternek, aki egyre inkább
elégedettnek tűnik. Ez gyanús nekem.
– Maga tudott az esküvőről?
Apám válaszol.
– A mester hallotta a pletykákat, és úgy döntött, felkeres engem, hogy
felajánlja a segítségét.
– Segítség? Mégis mire? - értetlenkedek. A
ketrecmester átveszi a szót.
– A király idejön, és ez nem lehet véletlen. Nyilván tudomást
szerzett a családod tervéről. A tizenkét lázadó családból mára csak ti
maradtatok, akiket még nem ért utol az uralkodó haragja, és úgy vélem,
a király azzal akar örök nevet szerezni magának, hogy ő törli el a föld
színéről a lázadók utolsó írmagját.
Ez az egész ostobán hangzik. A fejemet rázva meredek az öregre.
– Akkor miért vagyunk még szabadok? Miért nem fogatott el minket is?
– Mert Sokora Nebessen gyermeke, bárhova elszökhetett
volna, de nekünk nincs kiút Szabad Földről - feleli apám.
Káosz uralkodik a fejemben. Még túlságosan fáradt és összeszedetlen
vagyok egy ilyen társalgáshoz. Talán ez is csak egy álom.
– Leszarom - dörmögöm, és az ajtó felé indulok.
– A király az egész családodat ki fogja végeztetni, még a drága kis
hugicádat is. Hogy is hívják?
Megtorpanok, ahogy felvillan bennem Carmyn hatalmas, kék szeme.
Nem nézhetem tétlenül, hogy anyám és a
testvérem egy bitón végezze! Habár Karennának kimondottan jól állna a
kötél, ahogy a többieknek, Denának és Mediannak is.
Most döbbenek csak rá, hogy a ketrecmester nem véletlenül van itt.
– Mi a tervetek? - fordulok vissza feléjük.
– Kandma Arden idősebbik lánya a következő volur, a kisebbet meg
az idén koronáznák meg. Ha a lány meghal, akkor az uralkodás joga
visszaszáll a néhai Martin király fiára.
Úgy teszek, mint aki felfogta a hallottakat, és bólogatok,
pedig a fene se foglalkozott a királyi család felépítésével. Fogalmam sem
volt róla, hogy a jelenlegi királynak két lánya van, abból az egyik
ráadásul volur lesz. Valami rémlik egy halott uralkodóról, de még az is a
születésem előtt történt. Apám sosem fordított elég időt a képzésemre,
szerinte már az is időpazarlás volt, hogy megtanított írni és olvasni.
– Miért lenne ez jobb nekünk? - nézek apám szemébe, mégis a
ketrecmester válaszol.
– Mert ő hajlandó kegyelmet gyakorolni a családoddal.
Felhorkanok.
– Ezt mégis honnan veszi?
– Az téged ne érdekeljen! Rosszat
sejtek.
Apám közben a polcokhoz megy, és valamit kiemel az
egyik kézzel festett kancsóból. Egy tőr az. A kezem után nyúl,
megragadja, majd belecsapja a tenyerembe. Zavartan meredek rá, majd
lebámulok a fegyverre. A markolatába köveket süllyesztettek, különös
minták díszítik, melyek leginkább egy szúrós növény tüskéire
emlékeztetnek.
– Ha a család hasznára akarsz válni, akkor fogod ezt a kést,
és szíven szúrod a király lányát!
Egy pillanatig hűvösen meredek rá, de elszánt
arckifejezése láttán rémület terjed szét bennem.
– Lehetetlent kértek. Megállítanának.
– Nem fognak tudni. ReetUr hídja felől csak a kőfejtőkön keresztül
lehet bejutni a városba - magyarázza a mester. Szürkés, fátyolos
tekintete mögött sötétséget vélek felfedezni. - Az út szűkös, egyik
oldalán a szakadék van, és hogy a hintók elférjenek, a királyi testőrség
lovasai nem tudnak majd mellettük haladni, csak előttük vagy mögöttük.
Az őrök sorfalat fognak állni, biztosítva a védelmet, de gondoskodok
róla, hogy az egész város tudjon a király érkezéséről, ahogy arról is,
hogy elterelődjön a figyelmük.
– Még ha sikerülne is, a király azonnal kivégezhetne, még
mielőtt felkennék az új uralkodót.
– Téged igen. A családod viszont még ma összepakolna, és holnap
hajnalban útra kelne. Kutatni fognak utánuk, de a törvények értelmében
a király kénytelen lesz mihamarabb átadni a trónt, hiszen az unokaöccse
már betöltötte a megfelelő kort. A ceremóniát pár hét alatt
megszervezik, addig meg túlélnének. Jómagam is a segítségükre leszek.
Letekintek a tőrre, majd fel apámra. Morogva,
összeszorított fogai közt szűri a szavait:
– Választanod kell. Vagy hagyod, hogy mindannyiunkat
kivégezzenek, vagy feláldozod magad értünk.
– Végre hasznomat is vennéd, nem igaz? - Ezt még apám szemei közé
nézve mondom, majd a ketrecmesterhez fordulok.
– Hogyan tegyem? Túl sok az akadály.
A férfi odalép erre, és megragadja a csuklómat.
A másik kezet kiveszi a zsebéből, és koszos, fekete ujjai közt egy
tűvékony, hegyes fémet fog. Ahogy a bőrömhöz érinti, a szúró érzéstől
megrándulok, de ő szorosan tartja a kezem. Mozdulatai révén vér serken.
Egy háromszöget rajzol a csuklóm belső felületére, aminek az egyik
oldalát
meghosszabbítja. Miután végez, elenged. Megvizsgálom a különös,
egyszerű ábrát, az egyenes, fekete vonalakat, amelyek kísértetiesen
hasonlítanak a Ray testén látott festéshez.
– Az akadályokat én elhárítom. Mindent és mindenkit.
Még ma - motyogja.
Apám felé biccentve elköszön, majd elhagyja a házat. Apám győzelmi
vigyorától kiver a verejték. Ki kell jutnom! Keresztülszáguldok a házon,
az ajtót becsapom magam mögött.
Úgy ahogy vagyok, mosdatlanul és büdösen a Bányalóba
indulok.
A szerencsétlen kimenetelű küzdelem után nem tudtam beszélni
Emmával. Az a fájdalom, amit akkor láttam a szemében, megrémisztett,
a bűntudatom viszont csak eddig tudott távol tartani tőle. Tisztáznom
kell a történteket, amíg még megtehetem.
Amikor belépek a Bányalóba, Emma a pult mögött állva éppen a
kancsókat mossa egy vízzel teli favödörben. A könyékig feltűrt inge
félig nedvesen tapad a testére, és rendezetlen kontyából pár kósza,
hófehér tincs az arcába lóg. Vágyakozva tekintek rá. Ha életemben
lehetne még egy utolsó kívánságom, akkor őt kérném az égiektől.
Amint meglát, lecsapja a kezében lévő kancsót, és
parancsoló tekintettel az ajtó felé mutat.
– Takarodj a szemem elől!
– Beszélni szeretnék veled. - Lassan lépdelek felé.
Ez a lány felforgatta a világomat, és ha hajlandó lenne meghallgatni
engem, beszélni velem... Ha csak egyetlen napra az enyém lenne, már
elmondhatnám, hogy megkaptam mindent, amit az élet adhatott.
Emma a derekához kap, kést ránt. Megállok,
és zavartan tekintek rá.
 – Nekünk nincs mit megbeszélnünk - kiáltja, és leplezetlen gyűlölettel
mered rám. – Majdnem megölted az egyik barátom.
– Nem tudhattam, ki...
– Persze hogy nem tudtad. Alig ismerjük egymást, és szeretném, ha ez
így is maradna. Azonnal menj el!
Amióta felkeltem, mindenki csak üvöltözik velem.
Feláldozhatónak és levegőnek néznek. Egyedül a Ketrecek azok, ahol
tiszteltek, de pont ennek köszönhetem, hogy az egyetlen ember, aki
képes volt megrendíteni, most gyűlöl engem.
Dühödt léptekkel indulok el ismét a pult felé, mire Emma hátrálni
kezd. Egyenesen rám szegezi a kést, de nem érdekel. Nem állíthat meg,
ahogy a pult sem. A jobb karomra támaszkodva átugrok rajta, és
megragadva a lány csuklóját, a falhoz préselem. Addig szorítom, amíg
az ujjai meg nem adják magukat, és a kés kicsúszik a markából.
Emma remeg, mégsem sikolt. A levegőjét visszatartva állja a
tekintetem. Apró, szürke pöttyöket fedezek fel kék szemében.
– Csak arra kértelek, hogy beszéljük ezt meg - suttogom,
miközben közelebb hajolva beszívom hajának az illatát. - Az a fiú kiállt
ellenem a Ketrecben, küzdöttünk, és veszített. Semmilyen
szabálytalanságot nem követtem el. A küzdelmet lefújták, de ő hátba
támadott, én csak magamat védtem. Rosszul esett, ez nem az én hibám.
– Matunak hívják - veti felém Emma.
Megérzem arcomon a leheletét. Tekintetem az ajkára siklik.
– Nem érdekel a neve - rázom meg a fejem, majd egy gyors
mozdulattal az övére tapasztom a szám.
Egyből szétárad a testemben a bizsergető érzés. Emma újra
megremeg, a számba nyög. A csuklóját elengedve
átfogom a derekat, és meg közelebb húzom magamhoz, hogy csípője az
ágyékomnak feszüljön. Lihegek a vágytól. Kezem végigsiklik az oldalán,
simogatom, próbálom még szorosabban magamhoz ölelni, de ekkor
megérzem a vonakodását. Nyelve elhúzódik, és a következő pillanatban
az alsó ajkamba harap. Szitkozódva kapok a számhoz, és szúrósan
mérem végig Emmát.
– Egy mocskos rohadék vagy - sziszegi a fogai között, és a földre köp.
A nyála a véremmel keveredik. – Ray holnap este meg fog ölni téged.
A fiú neve csak még tovább szítja csalódott dühöm.
– Azt várhatod. Nem lesz itt semmiféle küzdelem! - Határozottan,
már-már fenyegetően közlöm vele.
Emmának döbbenetében elnyílik a szája, mintha egyetlen
mondatommal belérekesztettem volna a szidalmak sokaságát, amit a
fejemre akart olvasni.
Lehajolva kihúzom a kést a földből, és elhátrálva a lánytól,
megkerülöm a pultot.
Tévedtem Emmával kapcsolatban. Itt nincs helyem. Ahogy már
máshol sincs.
Az ajtón áthaladva a keretbe állítom a kést, és még egy
utolsó pillantást vetek a lányra. Azt remélem, megállít. De nem teszi.
 Kilencedik fejezet

RAY

MATU REGGEL TÉRT MAGÁHOZ. Láz gyötörte, és csak nyögdécselt.

Megégett, gennyes ajkán nem jutottak át a szavak. Tiiu nem volt
hajlandó elmozdulni mellőle. Ott éjszakázott, majd reggel, miután ismét
eltávolította az elhalt részeket, lecserélte a kötéseit. Mintha csak egy
kígyóról húzta volna le a régi bőrt, elborzasztott a látvány. Utána együtt
távoztunk. Ő azt hazudta, a felcserhez kell mennie. Hazaérve azonnal
beleveti magát a gyógynövények gyűjtögetésébe. El akarja készíteni a
megfelelő főzeteket és kenőcsöket, hogy délutánra visszamehessen
Emmáékhoz.
A nap nagy részét átalszom. Mire felébredek, estefelé jár
az idő, és Tiiu már elment. Görcsbe rándul a gyomrom, ha
arra gondolok, látnom kell Matut. Vagyis azt, ami maradt
belőle.
Bekopogok a ház ajtaján, de nem jön válasz, így benyitok. Emma a
konyhaasztalnal ül, fejét a karján nyugtatja. Halkan lépdelek, nehogy
felkeltsem, de ekkor felém fordítja
kissé a fejét. Meglep, hogy itt találom.
– Azt hittem, az ivóban vagy - jegyzem meg bűnbánóan. Miután
otthagytam felügyelet nélkül a Bányalót, a részeg csőcselék nem volt
rest kihasználni az ingyen bort, még a raktárát is kifosztották. A
készletek feltöltése heteket vehet igénybe.
Habozik a válasszal.
– Reggel ott voltam, de anyámék leváltottak.
Emma nyughatatlan természete eddig sosem tűrte, hogy az édesanyja
helyette dolgozzon, ezért megdöbbent a kijelentése. Érzem, hogy valamit
nem mond el. Szó nélkül leülök a lánnyal szemben. Gyengéden
közrefogom az ujjait, és a számhoz emelve csókot lehelek rá.
– Mi történt az ivóban?
– Hagyjuk - rázza meg a fejét.
– Emma! - Nyomatékosan ejtem ki a nevét, hogy felfigyeljen rám, és
a szemembe nézzen.
Tekintetét rám emelve egy darabig hallgat, mintha keresné
a szavakat.
– Alig egy órája itt volt Rebeca. - Meggyötört hangon szólal meg. –
Hozzáadják a piaci henteshez, ahhoz a nagydarab, tohonya alakhoz. -
Emma ajka megremeg, látom, hogy a dühtől éberré válik. – Az a férfi
öreg és sánta.
Szabad Földön mindennaposak az elrendezett házasságok,
örülnünk kéne, amiért Rebeca nem maradt szégyenben, mégsem vagyok
boldog. Engem is elönt a méreg.
– Matu hogy fogadta?
– Nem mondott semmit, szerintem még időre van
szüksége - válaszolja.
– Most mit csinál?
– Pihen. Nem tudom, hogy ébren van-e, nézd meg.
– Előbb eszek - felelem, ezzel is halogatva az elkerülhetetlen
találkozást.
– Csak nyugodtan.
A tűzhely mellett lévő kondérból kimérek magamnak egy adag ragut,
és lecsippentem a félig száraz kenyér csücskét. Összefut a nyál a
számban, és azonnal elkezdem a kenyérrel kimártogatni az ételt.
– Itt lassan mindenki kezd megőrülni - dünnyögi Emma. –
Anyám és Joef úgy fogadta az a kislányt, mintha a saját gyerekük lenne.
- A körmét rágcsálva körülnéz a konyhában, majd felpattan, és kiles az
ablakon. Suttogva fordul vissza. – Az a lány, Hisa, tud írni és olvasni,
ismeri a gyógyítás fortélyait, és olyan furcsa. Reggel elmentem az ivóba,
amikor hazaértem, át akartam öltözni. Már ki volt készítve a ruhám. Pont
az, amit fel akartam venni. Aztán segített anyámnak megfőzni az ebédet.
A kedvencemet, mintha csak olvasna a gondolataimban.
Összeszorul a mellkasom. Tudtam, hogy Tiiu nem bír
egyszerű, hétköznapi ember módján viselkedni. Még ha nem is olvas
mások gondolatában, a megérzései akkor is tévedhetetlenek.
– Talán csak figyelmes. - Közönyösen válaszolok.
– Anyám tizenkilenc év alatt nem tanulta meg, mikor mire van
szükségem, Hisa meg alig egy nap alatt igen? Már ez is különös és
zavaró, de van valami... valami misztikus abban a lányban.
Gúnyos hanghordozása aggodalommal tölt el.
– Mire gondolsz?
– Nem tudom, kicsoda, kik a szülei, vagy hol vannak. És
ha az őrökhöz tartozik?
 – Azok nem hozzák ide a családjukat, a lány kitaszított, mint mi, a
születése óta ismerem. Az ő anyja is a bordélyban dolgozott.
Emma hitetlenkedve megcsóválja a fejét. Látom rajta, hogy még
kérdezni akar valamit, de kikerülve őt, kezemben az étellel a szobájába
megyek. Már az ajtóban megérzem a kenőcsök erős illatát, ami állott
húgy szagával keveredik.
– Emma, te vagy az?
Matu szemét és fél arcát fehér kötés takarja. Meztelen mellkasán
foltokban még látható a lila kenőcs, amivel Tiiu engem is bekent a
múltkor. A Vörös Óriás által okozott sérüléseim már majdnem
begyógyultak, a bordáim okozta fájdalmat egyáltalán nem is érzem, így
biztosra veszem, hogy a barátom is egykettőre rendbe fog jönni. A bőrén
lévő vérvörös égésnyomok máris halvány rózsaszínre váltottak. Ahogy
Matu felül, tudom, hogy segítenem kéne neki, de azzal csak a nyomorát
fokoznám, így az ételt majszolva lehuppanok az ágyra.
– Miért nem jártunk ide korábban enni? Ez az étel valami
csodás - nyalogatom az ujjaimat.
Matu keze sután a levegőben matat, amikor megtalálja a hátam,
erősen rácsap. Örömmel látom, hogy az ereje kezd visszatérni.
– Hisa segített Eminek elkészíteni.
Tiiu már csak ilyen, a segítőkészség élteti.
– Az a lány nekem is sokat segít. Amikor magamhoz tértem,
megmutatta, mit merre találok a szobában. - Matu itt kifullad a
beszédben, sípolva kapkodni kezdi a levegőt. A légzés még mindig
nehezen mehet neki. A tegnapi állapotához képest már az is csoda, hogy
egyáltalán képes megmozdulni. Reggel is még csak nyöszörgött, most
meg már beszél. Amikor már nem fullad, folytatja, bár rekedtebb hangon.
– Elmagyarázta, hány lépésre vannak a falak, az ajtó
és az ágy. Az a lány hisz bennem, nem tekint nyomoréknak.
– Mert nem is vagy az.
– De igen - mondja Matu letörten, majd újra a hátamra csap, ezúttal
igaz gyengébben. – Hálás vagyok, amiért ki akarsz állni miattam
Ötödikkel, de nem muszáj ezt tenned. Mondd vissza!
– Azt már nem. Az a rohadék meg fog fizetni mindenért.
– Lefújták a küzdelmet, én támadtam rá.
– Ez nem számít! - Felhördülök, majd mélyeket lélegezve próbálom
lenyugtatni magam. – Beszéljünk valami másról - kérem, de Matu
hallgat. Én sem merek ránézni. Tekintetem körbejár a dohos szobában.
Az ablak párkányán lévő csuprot meglátva a nadrágomba törlöm a ragutól
maszatos kezem, és érte nyúlok. Meg sem kell szagolnom, már a színén
és az állagán látom, hogy rinkot van benne. A haragtól görcsbe rándul a
gyomrom, és ha Matu nem lenne ilyen szar állapotban, akkor most a
földbe döngölném. Hogyan hiheti, hogy ettől a méregtől gyorsabban
felgyógyul?
– Hisa tudja, hogy ezt iszod?
– Nem.
– És ha ez csökkenti a gyógyírek hatását?
– Te ezt nem érted, muszáj innom, különben rosszul vagyok, és nem
bírom a fájdalmat. - Matu a párkányon tapogat, egyre idegesebben. Elég
hangosan teszem le a csuprot, hogy megnyugodjon. Egy darabig
csendben ülünk, végül megszólal.
– Inkább mesélj erről a kis mágusról, Hisáról.
A megnevezéstől majdnem félrenyelek.
– Miért érdekel mindenkit Hisa? - A kelleténél jóval ingerültebben
teszem fel a kérdést.
Matu hosszan hallgat, habozik, végül egy igen meglepő
kérdéssel áll elő.
– Hallottál már a Felszabadítókról?
 Bólogatok, de rájövök, ő ezt nem látja.
– Igen, az ivóban beszéltek róluk. Még nem kerítették elő őket.
– Nem is fogják soha. - Ezt túlságosan is határozottan mondja, amit
gyanúsnak találok, de egyelőre nem adok hangot ennek. – Többen
vannak, mint gondolnák - folytatja.
– Kartenben a részeg őrök bemocskoltak egy esküvőt,
meggyalázták a nőket, és nem egy férfit megöltek, mire a családok férfi
tagjai összefogtak, és bosszút esküdtek. Ők nem lázadók, csak
igazságtevők. Már sokan csatlakoztak hozzájuk, és Szabad Föld-szerte
csoportok alakultak a nevükkel, tévútra vezetve a katonákat. Alig egy
hónap alatt több százan lettek, és a számuk egyre csak nő. Viszont
nincsenek gyógyítóik.
A konyha felől közeledő lépteket hallok, ezért lehalkítom
a hangom.
– Miről beszélsz? - kérdezem óvatosan.
Emma az ajtónak támaszkodik, és komoran figyel minket. Különös tűz
lobog a szemében.
– Harmonban vannak, alig egyheti járásra innen, és szükségük van
Hisára - közli csípőre tett kézzel.
Zavartan kapkodom a fejem. Lassan felállok, emésztgetem a dolgokat.
Ez biztos csak vicc, de amint újra a lány szemébe nézek, nem látom jelét
a tréfának.
– Ez nem lehet igaz - morgom az orrom alatt.
Félretolom Emmát az ajtóból, hogy elhagyhassam a szobát, de a lány
a karom után kap.
– A csapatok ide tartanak, ReetUr hídjához. Ha korábban tudunk a
király látogatásáról, akkor már rég elindultak volna. Ők nem egy szedett-
vedett társaság, egy ér irányítja őket. Azon a lakodalmon az egyik őr
próbálta megállítani a társait, de leszúrták, és a fivére szervezte meg a
Felszabadítók csoportját. Ismerik az őrök beosztását, a barakkokat, a
rendszert, és hozzájutnak a fegyverekhez és a raktárakhoz.
Szinte mindenhol vannak belső embereik.
– Joef - mondom ki a nevet, ami elsőnek beugrik. Emma nevelőapja
az őrök istállójában dolgozik.
– Joef megüzente, hogy Tuviban várja őket egy gyógyító.
A lázadás valós - folytatja -, és hamarosan végigsöpör Szabad Földön.
Ha a király egy hétig maradna Tuviban, akkor a Felszabadítóknak lenne
ideje ideérni, és kezdetét venné egy új felkelés. Mielőtt a király észbe
kapna, és iderendelhetné a katonáit Nebessenből, addigra már fogoly
lenne.
– Vagy halott - szól ki a szobából Matu.
Kirántom a kezem Emma ujjai közül, és nem tudom eldönteni mi az
erősebb, a harag az árulásuk miatt, vagy a csalódás, amiért nekem eddig
nem szóltak erről.
– Ti mind benne vagytok? - ordítom. – Csatlakoztatok hozzájuk? -
Emma Matura néz segítségképpen, de a fiú csak vakon bámul maga elé. –
Válaszolj! - Magamhoz rántom, és megrázom a lányt, aki halkan
felsikkant.
– Igen. - Matu motyogva beszél, de így is értem. – Mert már
mindannyiunknak elege van az őrök önkényuralmából. Mi nem akarjuk
Nebessent, vagy egyesíteni a birodalmat, csak Szabad Földet
megtisztítani az őröktől. - Feláll, és a falnak támaszkodva, karját maga
elé tartva keres minket. Amikor megérinti Emma vállát, közénk lép. – A
Felszabadítók önálló birodalommá akarják tenni Szabad Földet, saját
kereskedelemmel, és felügyelet nélkül. Tudtad, hogy mi látjuk el
Nebessent? A nép éhezik, mert a takarmányt odaszállítják. A kikötők teli
vannak hajókkal. Kifosztanak minket!
Mindig is tisztában voltunk Nebessen túlkapásaival, és
jómagam is tudom, hogy ez így nem élet, de Tiiu még nem áll készen
arra, hogy egy csapat lázadó közé álljon.
Kihasználnák a képességét, és ha híre menne a természetfeletti erejének,
akkor az idevonzaná a volurt. Márpedig ha a volur a felkelők nyomába
ered a húgom miatt, akkor újra megismétli magát a történelem. ReetUr
volt az egyetlen, aki szembement az égiekkel, és az emberek dolgába
avatkozva kettészelte a birodalmat. Ezúttal vajon mi következne? Szabad
Föld porig égetése?
– Nekem eddig miért nem szóltatok?
– Mert mindig meghunyászkodsz, meghúzod magad, és azt teszed,
amit mások mondanak - válaszol Emma. – Szeretünk téged, az erődnek
hasznát vennénk, de ismerünk, és tudjuk, hogy te elégedett vagy az
életeddel. Nem akarsz változtatni. Nem lázadónak születtél.
Cinikus nevetést hallatok. Ha tudnák, mennyire tévednek! Széttárva a
karom gúnyosan meghajolok előttük, majd szó nélkül kiviharzok a
házból. Futok, abban a hitben, hogy Tiiu a házunknál lesz, csak
elkerültük egymást. Végtére is későre jár. Magam elé idézem az arcát,
és szólongatom, a nevét
kiáltom.
Az ivóban vagyok Emivel. Idegesnek tűnsz.
– Maradj ott, érted megyek.
El kell tűnnünk innen. Be kell zsebelnünk az eddig összegyűjtött
pénzünket, amit lady Alasa őriz, és keletre kell mennünk, a lehető
legtávolabb ettől a várostól és a közelgő lázadástól. A ketrecmester
biztos a segítségünkre lesz. Talán tud ajánlani egy helyet, ahol szívesen
látnának minket. Már nem érdekel a küzdelem Ötödikkel, már nem
érdekel Matu vagy Emma. A haragomba aggódás vegyül, és érzem,
hogy kezdek összezavarodni. Új életet kell kezdenünk, és hirtelen azt se
tudom, mit csináljak, csak egy a cél: biztonságban tudni Tiiut.
A piachoz közeledve három alak toppan elém a sötétből, elállva
előlem a szűk utcát.
 – Nicsak, kit látnak szemeim. - Egy vékony, cingár fiú, a fogait
piszkálva mered rám.
A másik két férfi arca ismerős, azt hiszem, a bányákban
dolgoznak. Nagydarab, izmos férfiak. Ki akarom kerülni
őket, de velem együtt mozdulnak.
– Mit akartok? - kérdezem ingerülten.
– Mi csak fel akarunk készíteni téged a holnapi küzdelemre - feleli a
cingár, és élesen, már-már kutyavonyítás-szerűen felnevet. – A múltkor
sokat vesztettünk miattad, ezt nem szeretnénk megismételni.
A falig hátrálva felmérem őket. A termetük ellenére úgy
ítélem, elbírnék velük, de nem egyszerre.
Ha hagyom magam szarrá veretni, akkor lőttek a
menekülési tervemnek.
– Ezt megbeszélhetjük. Mennyit fizettek érte? A cingár
megvillantja sárgás, rothadó fogait.
– Már megkaptuk a fizetségünk.
Ekkor vág gyomron a felismerés. Kein fizethette le őket, hogy előre
megdolgozzanak, ami azt jelenti, hogy csak egyféléiképpen úszhatom
meg a verekedést. Felnevetek, ők velem nevetnek, és ezt a pillanatot
használom ki. Megperdülve hátat fordítok nekik, és futásnak eredek.
Nem a legbátrabb megoldás, de most ezt kell tennem.
Utánam iramodnak.
Bekanyarodok egy szűk utcába. Az utat rozoga szekér állja el. Fokozom
a sebességem, majd a szekér elé érve ráugrok. Végigszaladok rajta, és a
végéhez érve elrugaszkodom. Macska módjára lendülök át a szemközti
épület ablakparkányára, onnan pedig könnyedén felhúzom magam az
alacsony vályogépület lapos tetejére. Visszapillantva bosszúsan
állapítom meg, hogy a cingár és az egyik bányász még mindig a
nyomomban van.
Újból futásnak eredek, és egyik tetőről a másikra ugorva
próbálom lerázni őket. Az őrök szallasa felé közeledünk. A cingár még
mindig a nyakamban liheg, majd a barakkokat elkerítő falra pattanva
utánam veti magát. Megragadja az ingem, és hiába csapok hátra, kikerüli
az öklöm.
Magabiztosan rám vigyorog, majd lehajolva előkap egy
kést a bokacsizmájából. Ekkor mögötte meglátom a felkapaszkodó
társait is. A magas fal peremén állva körülnézek. Alattam egy szalmatető
van. Nem gondolkozok, csak levetem magam, majd az oldalamra
fordulva legurulok, és a földön landolok. A vállamba hasító éles
fájdalomtól felüvöltök, odakapok, de nincs időm megszemlélni a
sérülést. Felegyenesedve a még mindig magasan álldogáló cingárra
nézek. Tétovázni látom, a társai sehol sincsenek.
– Hé, máris feladtad? - kiáltom büszkén.
Széles mosoly ül ki az arcára, és a következő pillanatban már el is
tűnik a fal másik oldalán. Mi a fene? Nem értem a megfutamodása okát,
de nem is érdekel. Megszemlélem a vállamat. Csúnya, mély seb
éktelenkedik rajta, a tető széle hasíthatta fel, vagy talán egy kiálló szög.
Letépem az ingem ujját, és szorosan a sérülés köré tekerem, hogy
elállítsam a vérzést.
Sietnem kell Tiiuhoz!
Elindulnék, de megtorpanok, amikor kiáltást hallok. Nem messze
tőlem ajtók csapódnak, férfiak ordítoznak, és fémek csörrennek. A
hangok felé fordulva ismeretlen épületeket pillantok meg. Azt hittem,
Tuvi minden utcáját ismerem. A felém közeledő vörös egyenruhások
látványától meghűl a vér az ereimben. A cingár azért mosolygott, mert
rossz oldalt ugrottam le, egyenest az őrök karjába. Ez az egész hely
nyüzsög a fegyveresektől, képtelenség elmenekülni előlük,
szembeszállni velük meg őrültség.
Mire a lándzsát tartó férfiak odaérnek hozzám, ellazítom minden
izmomat, és hunyorogva dülöngélni kezdek.
 – Estét, uraim - kiáltom artikulálatlanul, ahogy egy részeg ember
tenné. – Egy ivót keresnék, mert ebben a sarkiban olyan mocskosul vizes
a bor, hogy a belem is kiokádtam már.
Újabb őrök jelennek meg, fáklyákkal, kardokkal. Vérvörös
egyenruhájuk és jóllakott hasuk látványa tényleg hányingerrel tölt el, és
majdnem kiesem a szerepből. Viszket a tenyerem, annyira szeretnék nekik
rontani, de helyette csak teszek pár suta lépést, majd a produkcióm
csúcsaként még el is esek, és feltérdelve részeg nevetést hallatok.
Egy szakállas őr megáll felettem.
– Mára már eleget ittál, inkább aludnod kéne - biccent
egyet. Tompa ütés éri a fejem, mire előrezuhanok.

Amikor magamhoz térek, fogalmam sincs, mióta vagyok bezárva, vagy

milyen napszak van, mert egyetlen rohadt ablak sincs a zárkámon. A
nemrég vett ingem ragacsos a rám száradt vértől, és olyan szagot
árasztok, mint egy elázott kutya. A falak nedvesek, megérintve őket
mintha sár tapadna a tenyeremre. A föld alatt, egy lyukban ücsörgök,
ami penésztől és a döglött patkányoktól bűzlik. Ha nem a szagok, akkor a
karomon lévő seb elfertőződése okozza majd a ha- lálom. Ezen
nevetnem kéne, de pokolian hasogat a fejem.
Egyetlen vigaszom, hogy a barakkok alá ásott tömlöcben senki sem
időzhetett még sokáig, habár akit az őrök elkapnak, azt hamar ki is
végzik. Vajon rám is ez vár? És mi lenne a vád? Részegen eltévedtem?
Feltápászkodva elindulok arra, amerre az ajtót sejtem. Két lépéssel
átszelem a cellát, és megérintem a hűvös fát. A húgomra gondolok, de
nem kapok választ. Csendben állva koncentrálok, felidézem az arcát.
Semmi.
– Tiiu - kezdem el hangosan szólongatni, de csak sokadjára válaszol.
Hol vagy? - kérdezi rémülten, majd megérzem a
döbbenetét. – Hogy kerülsz tömlöcbe? És miért vélem azt, hogy
magadban nevetsz?
– Ostoba félreértés, de te hol vagy?
Emmával és a szüleivel. Most indultunk a város széléhez, a király
fogadására...
A szavába vágok.
– El kell tűnnünk innen, mert... - Észbe kapok, hogy én hangosan
beszélek, és az ajtó előtt vagy a folyosón őrök tartózkodhatnak, így nem
említhetem a Felszabadítókat. – A felvonulás után menjél haza, el kell
rejtőznöd, és jegyezd meg, nem bízhatsz senkiben. Érted? Senkiben! És
most tényleg tedd azt, amire kérlek.
Rendben - dünnyögi cseppet sem lelkesen, majd ezt
követően egyedül maradok a gondolataimmal. Beszélgetés zaja üti meg
a fülemet, majd a zárkám tömör faajtaja nyikorogva feltárul. A gyér
fáklyafényben két fegyveres férfi lép be, az egyikük kezében zsák van.
Hagyom, hogy a fejemre húzzák. Tudom, hogy az ellenkezés csak
felszítaná a dühüket, és egyelőre az a célom, hogy kijussak innen, még
ha zsákkal is a fejemen. Ha a bitóra visznek, akkor viszont küzdeni
fogok. Abban reménykedek, hogy a király érkezését csak nem egy
kivégzéssel szeretnék megünnepelni.
Hosszan haladunk, majd felfelé lépcsőzünk. Aztán
megérzem az arcomon a fülledt meleget. Mélyet szippantok a friss
levegőből. Kint vagyok. A földre taszítanak, és letépik a fejemről a zsákot.
Hunyorogva szoktatom a szemem az éles fényhez, de mielőtt
felnézhetnék, az egyikük hátba rúg, mire hasmánt elterülök a földön.
Nem ellenkezek.
– Az őrnagy üdvözöl - veti oda lenézően a felettem álló,
vörös ruhás, pocakos őr. – Ez a szerencsenapod.
A másik alak a szakállát simogatva, grimaszolva lép elém.
 – Nem lesz ebből gond? - kérdezi a társától. - A
parancsnok azt mondta, estig maradjon.
– Én nem maradok le a király érkezéséről egy részeg fiú miatt. -
Felém rúgja a föld porát. – Takarodj! - mutat a hátam mögé.
Megfordulva észreveszem a szélesre tárt kapukat. Még mielőtt
meggondolnák magukat, a könyökömre támaszkodva felállok, és
szédelegve futásnak eredek.
Egyenesen a város szélét, a bányákat célzom meg. Az
egyetlen utat, ahol ReetUr hídja felől Tuviba be lehet jutni.
Az emberek egyre csak gyűlnek körülöttem, és mielőtt belevetném
magam az egyik szűk utcába, két lovas vágtat el mellettem. Felismerem a
hátramaradt őröket, akik elengedtek. Kihasználom az alkalmat, az
előttük szétnyíló tömeget, és a nyomukba eredek. Egy egész utcán
keresztül tudom követni őket, de utána lemaradok, az egyre sűrűsödő
tömeg közrefog. Céltudatosan, könyökkel török utat magamnak, nem
törődve a vállam fájdalmával, a szitkozódó nőkkel, gyerekekkel, bár
kellemetlen szagomnak köszönhetően egyesek önként odébb állnak.
– Hol vagy? - kiáltom túl a ricsajt.
Többen is felém fordulnak, és úgy néznek rám, mint egy
őrültre.
A zöld lobogónál.
Elnézek a fejek felett, és megpillantok pár embert, akik zászlókat
lengetnek. A zöldet keresem, ami viszont még jóval előrébb van.
Harsonák éneke zengi be a tájat, többen éljenezni kezdenek. Az
emberek még inkább összezsúfolódnak, és a tömeg szélére keveredek. A
vörös ruhás őrök sorfalat állva akadályozzák a csőcselék közelebb
jutását. Fekete fémektől csillogó lovak jelennek meg, rajtuk fekete
egyenruhát viselő testőrökkel, és mögöttük a hófehér, arany díszekkel
kirakott
hintók. A királyi lobogón lévő fehér sas megbabonáz. A szél meglengeti a
vastag anyagot, azt a hatást keltve, mintha a rajta lévő madár tényleg
szárnyalna. A szívverésem felgyor- sul, és alig kapok levegőt, amint a
belém nevelt félelem eluralkodik rajtam.
Nem vesztegethetem bámészkodásra az időt! Felállok egy út menti
szikladarabra, és körbepásztázom az arcokat. Egy nő meglök, és kiabálni
kezd velem, de elhessegetem a kezét. Egy másik az ingembe
kapaszkodva próbál lerángatni.
Ekkor megpillantom Keint. Világos haja, termete kirí a tömegből.
Sebesen tör utat magának az emberek közt. Szemmel követem az irányt,
amerre halad, mire meglátom, közvetlenül a sorfal mögött a kendőt
viselő Emmát és mellette Tiiut.
Rossz előérzetem támad, és megadva magam a rángató
nőnek, lepattanok a szikláról. Sietve a lányok felé indulok. Szemem
próbálom Keinon tartani, és már egész közel vagyok Tiiuékhoz, amikor
látom, hogy a mellénye alá nyúl. Egy tőrt ránt elő.
Rémképek villannak fel bennem. Biztosra veszem, hogy Emmát vagy
Tiiut akarja, ha már engem nem tudott a felfogadott embereivel
megöletni.
Felkiáltok, hogy figyelmeztessem őket, de túl nagy a
zsivaj.
Kein a sorfalhoz ér. Futni kezdek. Csak őt figyelem, utánaugrok. A
vállánál fogva ragadom meg, és visszarántom. Ahogy hátratántorodik,
nekicsapódik az egyik őrnek. A sorfal felbomlik, többen is felénk
fordulnak. Kihasználom a pillanatot, hogy ököllel az arcába másszak. A
tőr kirepül a markából, mire puszta kézzel esik nekem.
Az őrök előtt és a bámészkodó tömeg szélén nem
számítottam rá, hogy verekedni fog, ezért meglepetésként ér az ütés.
 A hintó oldalának csapódok, és egyszerre hallom meg Tiiu sikolyát a
fejemben és valóságosan is.
– Már megint te? - Kein fölém magasodik, tekintetében
elszántság csillan.
A mögötte álló őr kardot ránt, de a többiek még ostobán merednek. El
kell tűnnöm, méghozzá Tiiuval! A fellazult sorfal felé vetném magam,
de Kein visszaránt. Kibillenek az egyensúlyomból, és fél térdre esek.
Ütése az arcomon ér, erejétől elvágódok.
Lovak tapodnak a fejem mellett, a szám megtelik homokkal. A paták
elől a hintó alá gurulok. A másik oldalt kikúszok, felegyenesedek, és
egy tündöklő zöld szempárba meredek. Az élénk, ragyogó tekintet
megbabonáz, levegőt is elfelejtek venni.
Ám ekkor Kein előttem terem. A hintóról ugrik elém.
– Ezt nem kellett volna - rázza a fejét.
Válaszként felkapom az ép karom, és állon verem. Ő sem habozik. Újra
és újra üt, célba véve sérült, véres vállamat. A kín a fejemben üvölt,
hátrálni kényszerülök. Az erőm vészesen fogy.
A szikla pereménél a lábam megcsúszik, megbillenek, és
ettől felkiáltok. Kein utánam nyúl, látom megnyúlt arcán az iszonyatot,
de képtelen megtartani.
Magammal rántom. Zuhanni
kezdünk.
A mellkasomra erős nyomás nehezedik, és úgy érzem, minden belső
szervem a torkomba kúszik. Tudom, hogy ez a vég, de időm sincs
felfogni. Hirtelen nagyot rándulok. Olyan, mintha erős karmok marnanak
a bőrömbe, megragadnák a derekam. Már nem zuhanok, csak lebegek?
Ahogy felnézek, meglátom a sziklafalat. Az arcom elé kapom a kezem, de
már nem kerülhetem el a becsapódást.
 Tizedik fejezet

MENA

IJEDTEN, NÉMÁN FIGYELEM AZ ESEMÉNYEKET. AZ emelvényen felállított

asztal mögül atyám egyszerre ordít Tuvi őrparancsnokával és a Korbel
klán seregeinek a vezetőjével. Mind a két férfinak fel kellett volna
készülnie minden eshetőségre, hiszen a családunk megfelelő védelme az
elsődleges dolguk, de megbuktak. Sir Haren a háta mögött átfogott
kézzel, büszkén állja a megszégyenítést, pedig őt senki nem hibáztatja,
hiszen először jár Szabad Földön, és nem lehetett tisztában az
útviszonyokkal, az akadályokkal. A testőrparancsnok feladata a király
biztonsága, és ennek megfelelően helyt is állt.
 Miután atyám a két vezetőt távozásra inti, csak Ilusya, Venasse, sir
Haren és én maradunk. Az őrök által kiürített tanácsszoba kicsi és
szűkös, az ablakán alig árad be friss levegő, és minden sarokból penész
szaga terjeng. Itt is hőséggel tört be a tavasz, de ez nem kellemes meleg,
mint Nebessenben, hanem a sok eső miatt izzasztó, a levegő párás,
nehezen kapni levegőt.
Atyám arca megfeszül.
– Valaki magyarázza meg, mi volt ez! - üvölti a nénikém felé, majd
sir Harenhez fordul. – A királyi testőrség, az őrök és a kísérő katonák
ellenére majdnem megölték a lányaimat. Hogyan juthatott két merénylő
a közelükbe? Hogyan? - Tiszta erőből az asztalra csap, mire riadtan
behúzom a nyakam.
Még sosem láttam atyámat ennyire dühösnek. Egyedül sir
Haren veszi a bátorságot, hogy megszólaljon.
– Felség, az a két fiú egymással küzdött, és nem a
hercegnőket támadták meg...
Apám újból az asztalra vág, és felpattanva fölénk magasodik.
Puffadtan vöröslő arccal néz ránk.
– Ha két veszett kutya egymásnak ugrik, akkor szerinted
nem tépik szét a mellettük álló gyereket is? - mered a parancsnokra. –
Válaszolj!
– De, széttépik, felség - feleli nyugodtan sir Haren.
Most már értem, miért kapta ezt a tisztséget, és Ene miért tartja olyan
nagyra.
– Egyikőtök sem volt ott időben, és te... - Ilusyára mutat.
– Te miért mentetted meg őket?
– Bátyám, ez ennél jóval bonyolultabb - mondja a nénikém higgadtan,
miközben megigazítja a tiaráját.
– Bonyolultabb?! Bolondnak nézel tán?
Ekkor kopogás zavar meg minket, és még mielőtt atyám
engedélyt adna, az ajtó kinyílik. Siccen mester dugja be a
fejét, körbenéz a beálló döbbent csendben, végül Ilusya felé bólintva
becsoszog, és megáll a sarokban. A mesterek a birodalom legnagyobb
tudású emberei, akik nemcsak a történelem tudományában, hanem a
világi dolgokban és a politikában is jártasak. Ahogy a királynak, úgy a
váruraknak is ők az első számú tanácsadói. Siccen mestert viszont állí-
tólag jobban érdeklik a krónikák, mint a birodalom ügyei, így nem értem,
mit keres itt. Éne szerint az időskor már rég elvette az eszét, abban
viszont biztos vagyok, hogy a megjelenését atyám tiszteletlenségnek
ítéli, mert szemrehányóan mered az öregre.
– Talán a mester meg tudja magyarázni a történteket? - szólítja meg
nyersen.
Az idős férfi meghajol, és magabiztosan mosolyogva a király elé lép.
Úgy tűnik, ő tényleg ismeri a válaszokat.
– Felség, azt hiszem, inkább a kedves lányának kéne beszélnie -
fordul felém.
Atyám türelmetlenül int, de én csak értetlenül állok. Mit is kéne
mondanom? A támadás során mozdulatlanná dermedtem a félelemtől, és
csak akkor tértem magamhoz, amikor Ene ki akart ugrani a hintóból. A
két fiú már a földön hevert, én mégis rettegtem, görcsösen szorítottam a
húgom ujjait. Ez a szégyenteljes gyengeség nem illik egy jövendő
volurhoz, így nincs merszem beismerni.
Habozásom a többieknek is feltűnhet.
– A két sötét alak a jóslatban - válaszol Ilusya helyettem.
– A két fiú volt. Miattuk kellett idejönnünk, mert - tekint rám
– egyikük a meeshai.
Próbálom a szavait értelmezni, de egyre inkább összezavarodom.
Venasse a meeshai, kivéve, ha már nem Ilusya a volur. A felismerés
letaglóz. Ez lehetetlen, én nem kaptam semmilyen hatalmat! Nem érzek
semmit. Pedig kéne. Vagy nem?
 – A micsoda? - csattan fel apám.
– Bátyám. - Ilusya lágyan szólal meg, és feltűnik, hogy hangjából
eltűnt a határozottság, a helyét alig érezhető remegés vette át. Emberi
lett, az érzelmek tisztán leolvashatóak az arcáról: aggódás,
bizonytalanság, feszültség. - A lányod megkapta az erőt, és
önzetlenségét a két fiú megmentésével mutatta meg. Az egyikükkel
ezáltal összekapcsolódott.
A levegőt kapkodva tárva marad a szám. Amikor a két fiú
lezuhant, megijedtem, és észre se vettem, hogy mágiát használok. Ez
hogyan lehetséges? Az erőt tudatosan kéne kezelnem, ahogy Ilusya is
teszi. Tette.
– Egymást rántották le - szúrja közbe a mester -, így csak
a volur tudja, melyiküket akarta megmenteni, és melyik az, aki a
másikba kapaszkodott.
– Nem kapaszkodtak - suttogja Venasse.
– De igen! - mondja Ilusya, és megerősítést várva a
mesterre pillant, aki bólogat.
Öt meredt szempár néz rám, és választ várnak.
– Én... - hebegek, miközben csüggedten az egyik székbe rogyok. – Én
nem tudom. Nem éreztem semmit. Csak eltűntek a peremnél, és ennyi.
Annyira gyorsan történik minden, és nem akarom, hogy
ez így legyen. Alig egy hete érkeztem Tóriába, és még el sem kezdődött a
báli szezon, még alkalmam se volt elég időt tölteni anyámmal vagy bárki
mással. Nem szeretnék máris elvonulni egy elszigetelt kastélyba egy
idegen fiúval. Vagyis kettővel. Főleg nem olyanokkal, akik még tiszta
fürdővizet sem láttak életükben. Az égiek nem hallgatták meg az
imáimat, mert a meeshaim nemcsak igénytelen, hanem os- toba, tudatlan
és még szabad földi is!
Ekkor bevillan a válasz. Felpattanok.
– Egyikük sem lehet meeshai! Itt élnek - toppantok a
lábammal. – Nem léphetnek Nebessen földjére. Ráadásul ketten vannak.
Honnan kéne tudnom, melyikük az igazi? Ez csak valami tévedés lehet.
Tagadóan rázom a fejem, és fel-alá járkálva tördelem az ujjaimat,
mígnem Ilusya meg nem állít. Leemeli fejéről a zafírköves tiarát, és
anyáskodva végigsimít az arcomon, mielőtt a kezembe adná az ékszert.
A kő felragyog, amint hozzáérek, és ijedten a szám elé
kapom a kezem.
– A kő nem hazudik - suttogja Siccen mester.
A zafír fényesen világít, majd szép lassan, fokozatosan kihuny a fénye.
Ilusya érte nyúl, hogy a fejemre tegye. Amint a tiara pántját a hajamba
illeszti, úgy érzem, mintha a kő a bőrömbe égne, eggyé válna velem,
hosszú indaként lekúszna egészen a nyakamig, körbefonva a hátamat, a
derekamat és a végtagjaimat. Hirtelen szűnik meg a feszítő érzés.
Volur lettem.
Elkeseredek, és nagyokat nyelve fojtom vissza a sírást.
A reményvesztettség az első, amit érzek, és azt hiszem,
hamarosan már ez sem lesz. Semmi, csak a szívtelenség.
Mától én vagyok az istenek földi helytartója, az égiek erejének a
birtokosa, minden ember felett álló lény, és ez végtelen szomorúsággal
tölt el.
– Ki a meeshai? - Apám kimért hangja töri meg a csendet.
Válaszolnom kéne, de képtelen vagyok. Az igazság az, hogy bármit
is mondanék, valószínűleg tévednék. A felismerés, miszerint
semmilyen változást nem érzek,
letaglóz.
– Ketten vannak - nyögöm ki végül. Mindenki engem néz, ami egyre
jobban zavar, ám a mester ekkor lelkesen közbeszól.
– Még ReetUr előtt történt, hogy egy volur Geleta szigetén
kapta meg az erejét, amikor megakadályozott egy
hegyomlást. Több száz férfi volt jelen, és bárki lehetett a meeshai, így a
volur titokban elutazott Nebessen egy kis falujába, és megvárta, hogy a
kiválasztottja maga találja meg. A meeshai minden tette és gondolata
egyre közelebb vitte a volurhoz, és alig három hónap alatt meglelte.
Három hónap a palotában nem is lenne olyan rossz. Még tetszene is az
ötlet, ha a két fiú nebesseni lenne.
– És ha a meeshai meghalt volna? - kérdezi Ilusya. Hangja halkan,
óvatosan cseng.
– A volur kockáztatott - válaszol a mester.
– A két fiú kitaszított, ha a hídra lépnek, halál fiai, és én nem hagyom,
hogy a lányom Szabad Földön éljen! - Atyám indulatosan szólal meg.
Az ősi törvény felemlegetésére összeszorul a szívem. Egyetlen szabad
földi se tudna követni Nebessenbe. De vajon egy meeshainál számít a
születési helye?
– Az igazi meeshai képes lenne Tóriába jönni - jelentem
ki bizakodva, majd Ilusyához fordulok. – Ugye?
Nénikém mélyet sóhajt.
– A törvények az emberekre vonatkoznak, a meeshaikra nem, ők a
mágia felett állnak. - Eltökélten végigpásztáz rajtunk. Kijelentése
megnyugtat. – ReetUr hídján egy kitaszított nem tud átjutni, de már csak
az egyikük számít annak. Amint rálépnek a hídra, kiderül, melyikük a
meeshai.
– Akkor mind a kettőt magunkkal visszük, és külön-külön
mennek át a hídon - jegyzi meg atyám. – Bilincseljék meg
őket, és sir Haren kiválasztja a kíséretüket.
– Felség - lép előre a parancsnok. – Az egyik fiú alatt lángra fog
kapni a híd, és eléghet az is, aki akkor mellette tartózkodik...
– Válaszd ki a kíséretet! - nyomatékosba atyám.
A parancsnokra tekintek.
– Igenis, felség. - A válla megfeszül a rá nehezedő tehertől.
 A csendet végül atyám felmordulása töri meg.
– Kapnak egy esélyt - kezdi higgadtabban, miközben a tarkóját
dörgöli. – Vacsora után elénk járul a két kitaszított, kihallgatjuk őket, és
ha Mena utána se tudja eldönteni, melyikük a meeshai, akkor holnap
reggel magunkkal visszük őket.
– Holnap? - Siccen mester felkapja a fejét.
– A jóslat beteljesedett, egy perccel sem vagyok hajlandó többet
Szabad Földön maradni.
Atyám, megkerülve az asztalt, lelép az emelvényről, és miközben
elhagyja a helyiséget, mindenki meghajol, még Ilusya és én is, mire
észbe kapok, hogy nekem ezt már nem kell tennem.
Kihúzom magam.
Mától a király felett állok.
 Tizenegyedik fejezet

KEIN

A DOHOS ZÁRKÁBAN AZ AJTÓ RÉSEIN beszűrődő fény nyújt csak némi

világosságot. Olyan szűk a helyiség, hogy alig férek el Ray mellett.
Gondolom, szándékosan tettek össze minket, hogy megölhessük
egymást, és ahogy elnézem az eszméletlen fiút, meg sem kéne
erőltetnem magam. Amióta itt vagyunk, nem tért magához, a halántéka
felszakadt, a vállára tekert rongydarab véres.
Végül csak elértem a célom, hogy megküzdhessek vele. A gondolatra
nevetés kaparja a torkom, de aztán elmúlik a jókedvem, amikor eszembe
jut az ismeretlen erő, ami visszarántott minket a mélységből. Az a
valami olyan lendülettel vágta Rayt a földútra, hogy nemcsak a
koppanást, de még a fiú nyikkanását is hallottam. Akkor esküdni mertem
volna, hogy az utolsó lélegzet is kiszállt belőle. Én
szerencsésebb voltam, simán értem talajt.
Ahogy Rayre nézek, fekete haja izzadtan tapad a bőréhez, mellkasa
lassan emelkedik. Ha lehugyoznám, talán magához térne.
Bár mindegy, nem is kéne foglalkoznom vele. Ha felépül,
a király kitünteti, amiért megmentette a lányai életét, én meg az egész
családommal bitóra jutok. Carmyn. A húgomra és anyám örökké
szomorkás, erőltetett mosolyára gondolva összeszorul a szívem. Csak a
remény maradt, hogy sikerült elég távol kerülniük a várostól. A
családom nem sok holmit pakolt össze, reggel rohanvást távoztak egy-
egy batyuval, mintha csak a piacra készülnének.
Minden úgy történt, ahogy apám és a ketrecmester
mondta. Könnyű dolgom volt, az őrök csak tátották a szájukat,
bámészkodtak, a király lovasai pedig a hintók mögé kényszerültek.
Egyetlen esélyem volt, és elhibáztam. Ha nem hajt annyira
a vágy, hogy megküzdjek Rayjel, akkor nem veszem rá a ketrecmestert
az ünnepi viadalra, nincs az a rémes baleset, és Ray nem gátol meg a
merényletben.
Miattam fog meghalni anyám és Carmyn.
Nem is! Ray a hibás!
Harag ébred bennem a fiú iránt. Ahogy újra ránézek, megmozdul.
Nyögdécselve ülő helyzetbe küzdi magát, szétnéz a fakó fényben, majd
hörögve felnevet.
– Mi olyan vicces? - förmedek rá.
– Ez a hely - feleli. – Ma reggel is egy zárkában ébredtem, csak abban
tök sötét volt.
– Mit követtél el?
– Semmit. A haverjaid idáig kergettek - mondja gúnyosan, miközben
letekeri válláról a rongyot. Az árnyékok miatt feketének tűnő, mély
vágást látok, amikor megszabadul a kötéstől. – Sejtettem, hogy egy
rohadék vagy, de hogy még
csaljál is, azt nem gondoltam volna. - A koszos ronggyal megtörli a
homlokát, és ezzel elmaszatolja az odaszáradt vért.
– Miről beszélsz?
– Rám küldtél pár fickót, hogy verjenek szét a küzdelem
előtt. Még fizettél is nekik.
A képtelen vádtól ökölbe rándul a kezem.
– Sosem tennék ilyet. Veled úgysem lett volna nehéz dolgom, és ha
valakit el akarok intézni, akkor azt saját kezűleg teszem.
– Ezért akartad megölni Emmát és a húgomat?
Szóra nyitnám a számat, de meggondolom magam. A fiú arcát
fürkészem, és kezdem megérteni, miért is van itt. Fogalma sincs, mi volt
a szándékom, nem a hercegnőt akarta megmenteni. Ez még jól is jöhet
nekem. A gondolat elégedettséggel tölt el, és önkéntelenül
elmosolyodom. Ray oldalra billenti a fejét, homlokát összeráncolja, mire
a fájdalomtól megfeszülnek arcizmai. Tekintete megkeményedik.
– Te nem is őket akartad? - szólal meg végül. A kijelentésnek tűnő
kérdéstől megfagy a vér az ereimben. Még egy szó, és kénytelen leszek
megfojtani. – Le merném fogadni, hogy most meg azon gondolkozol,
hogy megölsz.
Egy belső hang azt súgja, ezerszer inkább az én kezem által halna
meg, mintsem a bitón a király parancsára. Ezt onnan sejtem, hogy én is
ezt választanám, akárcsak a legtöbb szabad földi.
– Megfordult a fejemben - felelem vállrándítva.
– Miért támadtál a hercegnőkre?
– Ahhoz semmi közöd!
Ray kinyújtja a lábát, talpa a szemközti falat érinti, és sóhajtva
hátradönti a fejét.
– Ha nem nyomorítod meg a barátomat, most bocsánatot
kérnék, amiért megakadályoztalak. A királyi család minden tagjának ki
kéne vájni a szívét, és megetetni a varjakkal - mondja olyan nyugodtan,
mintha csak az időjárásról beszélne.
Szavai meglepnek. Kevesen mernék ennyire nyíltan
ócsárolni a királyi családot, mégsem az árulás lengi körbe, mint amit
apámban éreztem, hanem a lázadás, a nyers erő. Gyengébb harcos, mint
én, mégis bátran magam mellé venném egy csatában. Az elszántsága
vonzó erény. Egy részem mégis dühös, amiért szimpátia ébredt bennem
iránta.
– Nem bírjátok felfogni, hogy én nem bántottam azt a fiút?
- kérdezem a kelleténél ingerültebben. – Szabálytalanul küzdött, én
csak magamat védtem. Te talán még sosem ártottál senkinek? -
Előrehajolva a képébe mászok. Izzadságtól, penésztől és vértől bűzlik. –
Évek óta verekszel, és nem hiszem el, hogy soha egyetlen csontot sem
törtél el.
Nem válaszol. Némaságát igennek veszem. Keserűen
felnevetek, úgy folytatom.
– Bosszút esküdtél a barátod hülyesége miatt, és nézd meg: a halálba
sétálsz velem. De tudod, mi a legszarabb? Velünk együtt a családunkat
is ki fogják végezni. A szüleimet, a testvéreimet, a menyasszonyod és a
te... - Ujjaimmal csettintgetve idézem fel korábbi szavait. – Húgodat.
Ray hirtelen előreveti magát, és megragadja a torkomat.
Szeme harciasán csillog.
– Nincs senkim. Soha nem is volt. Érted? - Álla ráng az
idegtől, de szorítása erőtlen. – Ha eljár a szád, akkor...
Egy mozdulattal lefejtem magamról.
– Akkor mi? Mindenképp végünk van, semmit nem tehetsz.
Tömlöcben vagyunk.
Ray levegő után kapkodva körülnéz.
– Tiiu! Tiiu! - ordítja el magát.
 Kintről egy őr rávág az ajtónkra, és bekiált, hogy legyünk csendben,
ellenben Ray nem hagyja abba, bár a hangja el- elfullad. Én is rászólok,
de hasztalan. Ha nem én állítom le, akkor a vörös köpenyesek fogják, és
ők engem sem kímélnének.
– Tiiu!
Felpattanok, az ingénél fogva felrántom, es a mocskos falhoz
préselem.
– Fogd már be! - Egyik karomat a torkának feszítem, a
másikkal a sérült vállába markolok. Ray felnyög, az arca megrándul. –
Felejtsd el a testvéred, már soha többé nem látod - sziszegem a képébe,
szembesítve őt a csúf valósággal, és ettől az én mellkasom is összeszorul.
Morog valamit az orra alatt.
– Ha nem maradsz csendben, kiverem a fogaidat! - figyelmeztetem, és
hogy a szavaimnak nyomatékot adjak, ujjaimat erősebben a vállába
mélyesztem. Ray térde ekkor megcsuklik, és érzem, hogy a teste
elernyed. A földre eresztem az eszméletlen fiút.
Kibírhatatlan csend telepszik ránk.
Leülök, és Rayre tekintve különös érzés fúrja be magát a
gondolataimba: a menyasszonya nevét egyszer sem kiáltotta. Felsejlik
előttem Emma arca, hófehér haja, igézően kék szeme és a belőle áradó
tűz, ami még a vitánk ellenére is képes volt felizgatni. Ő megállíthatott
volna. Ha azt mondja, ad nekem egy esélyt, akkor az égiekre mondom,
addig nem nyugodtam volna, amíg nem találok ki valamit. Még arra is
képes lettem volna, hogy a király elé vonulva én magam áruljam el az
apámat, és kegyelemért könyörögjek.
Ekkor nyílik az ajtó, a fény felé kapom a fejem, de nem látok át az
őrökön. Négyen vannak, de a szűk folyosón egymáshoz préselődve
elálljak a kijáratot. A megszokott vörös ruhát viselik, kivéve egyet,
aki a királyi testőrség
koromfeketéjét. A férfi fáklyát tartva a kezében végignéz rajtunk.
– Nemsokára a király színe elé vonultok - szólal meg
határozott, mély hangon. – Előtte lefürödhettek, hogy kellő
módon állhassatok az uralkodó elé.
Lepillantok az eszméletlen Rayre, és minden elszántságom,
álnokságom ellenére együttérzés ébred bennem.
– Ha nem egy hullát akar az uralkodója elé vinni, akkor ne
fürdővizet, hanem egy gyógyítót adjon nekünk.
A férfi felrántja a szemöldökét, de nem szól, csak kimegy. Helyette két
őr lép be. Ray hóna alá nyúlva felrángatják, és húzni kezdik. Utána
engem is megragad egy őr, az oldalamban megérzem egy tőr hegyét.
– Lódulj!
Most van alkalmam megszemlélni a szállásunkat. A föld alatt
vagyunk, ahol a zárkáknak apró üregeket vájtak ki a falakból.
Elhaladunk egy felfelé menő lépcsősor előtt, az lehet a kijárat. Vagy
legalábbis az egyik.
A folyosó meredeken emelkedni kezd, magunk mögött hagyunk még
számos üres, nyitott ajtajú zárkát. Az eddigi ismereteim beigazolódni
látszanak: Szabad Földön nincsenek rabok, mert aki törvényt szeg, azt
kivégzik az őrök. Nincsen ítélőszék, csak azonnali bitó. Rayt tegnap a
szárnyai alá vehették az égiek, vagy igencsak furfangos elmével
áldották meg, amiért az őrök mégis elengedték.
Egy fémajtó előtt állunk meg, kinyitják. A fejem le kell
hajtanom, hogy be tudjak menni a szobába. Két rácsos ablaka van,
melyeken halványan ugyan, de legalább természetes fény szűrődik be.
Az egyik ablak előtt két alak áll.
A szemem kikerekedik, és nem akarok hinni neki. A fekete
ruhás férfi hátba taszít, hogy mozduljak.
– A gyógyító már részeg, így be kell érnetek a tanoncával
meg a szolgálójukkal - mutat Emmára és a kislányra. – Hölgyeim, az
őrök itt maradnak önökkel, nem eshet bántódásuk.
Emma a szemét lesütve bólint. Haját sötétzöld kendő alá rejtette, és
egyszerű, barna vászonruhát visel, ami által ugyanolyannak tűnik, mint
bárki más ebben a koszfészekben, én mégis csodálatosnak látom. Még az
arcát is bekenhette valamivel, mert sötétebb, már-már szürkés a bőre,
hófehér szempilláit meg feketére festette.
– Köszönöm uram, de talán nyugodtabbak lennének a rabok, ha az
emberei kint várnának. Úgysincs hova szökniük.
– Biztos benne?
– Volt már dolgunk hasonlóval, nem kell féltenie minket. Bizton
állíthatom, ilyenkor a fegyveresek jelenléte csak felzaklatja a rabokat. A
kardok látványa csalogató a számukra - mondja sejtelmesen.
A férfi kelletlenül, de jóváhagyja Emma kérését, és
utasítja az őröket, hogy hagyják el a szobát. Rayt hanyagul az egyik
székre lökik, és el kell kapnom a vállát, nehogy leforduljon róla. A
kislány azonnal mellénk ugrik, amint magunkra maradunk, és átkarolja a
fiút.
– Emma. A kosarat. Gyorsan! - utasítja az idősebb lányt,
aki gondolkodás nélkül cselekszik.
Meglep, hogy a kislány adja a parancsokat, de jelen esetben ez nekem
csak jó, mert beszélni szeretnék Emmával. Mellé lépek, és karját
gyengéden megragadva magam felé fordítom.
– Hogy kerülsz ide? - faggatom aggódva. – És miért?
– A gyógyítót leitattuk. Miatta jöttem - feleli ridegen, Ray felé
biccentve, és kirántja a karját a kezemből. – Állj el az utamból!
– Nem. - Magamhoz húzom, átfogom a derekát. Ajkát összeszorítja,
de nem ellenkezik. – Nem fogok úgy meghalni,
hogy gyűlölsz, addig nem eresztelek, amíg...
– Fejezzétek be! - förmed ránk a kislány. – Segítsetek feltenni az
asztalra!
Emma tekintete riadttá válik, csakis emiatt engedelmeskedem a
kislánynak. A hóna alá nyúlva megemelem a felnyögő Rayt, és hanyatt
ráfektetem az asztalra. Az arcára száradt vér ellenére sápadtnak tűnik,
mintha tényleg halott lenne. Emma a szája elé kapja a kezét, elfordul.
Egyenesen a mellkasomhoz fúrja a fejét. Átkarolom, simogatni kezdem
a hátát. Kiélvezem a pillanatot, ami először és utoljára adatik meg
nekem.
– Előbb Matu, most meg Ray... - Testét a visszafojtott zokogás rázza.
A kislány is szipog, könnyes szemét törölgeti, de közben a keze
fürgén, gyakorlottan jár. Pillanatok alatt lemossa a vért Ray arcáról, és
egy fiolából valami folyadékot önt a sebre, majd összevarrja. Ezt
követően szürkés, sárszerű anyagot ken rá, végül rongyokkal
bepólyálja a fiú fejét. Emma továbbra sem mozdul, csak ernyedten
zihál a karomban. Könnyei már átáztatták az ingem. Most nem az a vad
és tüzes lány, akinek megismertem, hanem a vőlegényét sirató
menyasszony. Látom, hogy gyötrődik, és a gondolat, hogy ennyire
szereti Rayt, keserűséggel és féltékenységgel tölt el.
A kislány közben már Ray sérült vállánál matat, néha
letörli az izzadságot a homlokáról.
Nincs szüksége ránk, csendben, de gyorsan dolgozik, ezért Emmát a
sarokba támogatom, és lecsúszok vele a földre. Bárcsak sose kéne
eleresztenem! Hagyja, hogy egy-egy megnyugtató csókot leheljek a
nyakára, és ez élettel tölt el. Egyszer egy öreg kocsmáros azt mondta
nekem, mindig a vég a legszebb, mert akkor már tudjuk, mit veszítünk.
Igaza volt. Kezdem piszkosul erezni, hogy mit hagyok magam
mögött.
– Te vagy Ötödik? - kérdezi a kislány, mire felkapom a fejem,
bólintok. Egy tégelyt nyújt felém. – Ha ezzel kezelitek a sebeket, akkor pár
nap alatt rendbe jön. Ez a lázat is leviszi.
- Hatalmas, sötét szemével esedezve néz rám, de minek?
Holnapra úgyis halottak leszünk, egy holtnak pedig fölösleges a kenőcs.
Ellenkezve megrázom a fejem, de ekkor különös dolog történik.
Vedd el! - üvölti a lány, de az ajka nem mozdul. Egy
pillanatra azt hiszem, csak képzelődtem, de újra rám rivall. Tekintetem
az övébe mélyesztve felelek, ugyanúgy, ahogy ő. Valahogy így érzem
természetesnek.
Legyen - mondom ki, és elmarom tőle a gyógyírt. A lány
megnyugodni látszik, és köszönetét rebeg a gondolataimban. Emmára,
majd Rayre néz.
– Pihennie kell, és ügyelni, hogy ne fertőződjenek el a sebei -
motyogja halkan. – A mozgás árthat neki. - Megérinti még a fiú bekötött
vállát, aztán újból felém fordul.
Ha elfogy a kenőcs, akkor készítsétek el. Kék bőrlevelet
kell szeszbe áztatni, majd levendulával és zsírral összekeverni.
Megjegyezted!
Igen. - Kelletlenül biccentek. Nincs szívem elkeseríteni azzal, hogy
fölösleges, amit mond. Megszemlélem a tégelyt, majd lecsapom az
asztalra. Túl nagy, nem fér a zsebembe, és különben is felesleges lenne
rejtegetnem, de ezt sem ejtem ki hangosan.
A kislány válla megereszkedik, letérdel a kosár mellé. Egy
újabb fiolával emelkedik vissza, és Ray orra alá tartja, mire a fiú
nyöszörögni kezd. A hangra Emma kibontakozik az ölelésemből,
felugrik, és egy mozdulattal ellöki a kislányt is.
– Ray! - A fiú arcát megsimítva hajol fölé. – Oh, Ray!
Kérlek, mondj valamit.
Emma könyörgése a lelkembe mar.
 Ray próbálja megemelni a fejét, ezért felpattanok, és mögé állva
megtámasztom a tarkóját, de csak Emma miatt teszem.
– Tiiu? Tiiu? - Zavartan, félig lehunyt szemmel ismételgeti
a nevet, amit a zárkában is. Gondolom, ő a húga.
– Emma vagyok.
– Sajnálom, hogy nem készítettelek fel, Tiiu, de... - Ray hangja
elcsuklik. Látom, hogy fájdalmasan nyel egyet. – Szeretlek. Menj el lady
Alasához, ő segít. - Feje a tenyerembe ernyed. – Keresd meg őt - nyögi
még erőtlenül.
Emma megragadja a kezét, az ajkához emeli, és csókot lehel rá.
Irigység önt el, legszívesebben elengedném a fiú fejét, hogy az asztal
lapján koppanjon.
– Nem értelek, félrebeszélsz. Én vagyok az, Emma.
Ray mondani próbál valamit, a szája mozog, de hang alig jön ki rajta.
Emma föléje hajol, fülét a fiú ajkához tartja.
– Ne engedd a húgomat elvinni. - Erősen figyelnem kell,
hogy én is megértsem, mit is mond.
Amíg Emma értetlenül néz Rayre, addig tekintetem egyenesen a
kislányéba fúrom. Mind a ketten a nap gyermekei, és habár azoknak
egytől egyig sötét, egyenes hajuk és vékony, húzott szemük van, mégis
látni vélem a testvéri hasonlóságokat köztük. Ugyanolyan eltökéltség
lapul Tiiuban is, mint Rayben.
Te vigyázol a bátyámra, én meg őrá - biccent alig
észrevehetően a kislány Emma felé.
Miért tennék ilyet? - húzom el a szám. - Te úgyis vigyáznál a fivéred
menyasszonyára.
A kislány egy darabig hallgat, abban sem vagyok biztos, hogy hallott.
Meggörnyed, sápadttá válik, és reszketés lesz úrrá rajta, mintha valami
kínozná a testét. Már éppen megismételném a kérdést, amikor megszólal
a hangja:
Nem a menyasszonya. De látom, hogy neked fontos ez a lány. Nekem
meg a bátyám.. Érzed, mi a helyes, cselekedj
aszerint, és én is úgy teszek.
Ebből csak egy dolgot fogok fel: Emma nem Ray menyasszonya.
Rabként ennek már nem kéne jelentőséget tulajdonítanom, mégis
megkönnyebbülés suhan át rajtam.
Ekkor kinyílik az ajtó. A minket idevezető, fekete ruhás
férfi lép be.
– Meghalt? - kérdezi tőlem, Ray felé biccentve.
– Nem - vágom rá, és ettől a férfi arca elkomorul.
A hátánál álló őröket utasítja, hogy Emmát és Tiiut kísérjék ki. A
kislány botladozva indul el. Amikor Emma elhalad mellettem, még
utoljára, lopva megérintem a kezét.
Amint távoznak, pár vörös ruhás jelenik meg, vízzel teli vödröket
hoznak. A fekete ruhás utasításba adja, hogy tisztálkodjunk meg. Az ajtó
bezáródik, és ott maradok a szobában az éledező fiúval.
 Tizenkettedik fejezet

RAY

A MELLKASOMRÓL A SÚLY KEZD FELSZÁLLNI. Hallottam Tiiu hangját, és

biztos vagyok benne, hogy csakis ő segíthetett. Emlékszem, hogy
szólítottam, de nem válaszolt, és hiába próbáltam felidézni az arcát, nem
sikerült.
A gondolatra egyből magamhoz térek. Egy asztalon fekszem, Kein az
arcát mossa egy vödör vízben. A mozgolódásra megfordul, hosszan rám
néz, szinte vizslat.
– Mit bámulsz? - förmedek rá.
– Semmit - közli fanyarul, majd visszafordul, és alaposan megmossa a
kezét.
Amint lábam a talajhoz ér, enyhe sajgás cikázik át a testemen.
Vállam és homlokom megfeszül. Felnyúlva finom kötést tapintok.
Megszagolom az ujjam, és az ismerős illattól megnyugszom. Most már
kétségem sincs afelől, hogy Tiiu itt
járt.
Ekkor kinyílik az ajtó. Egy magas, huszonéves férfi lép be, a háta
mögött tartott kézzel, fekete egyenruhában. Amikor meglát,
összeráncolja a szemöldökét.
– Azt hittük, meghalsz. Megkönnyítetted volna a
dolgunkat.
– Remélem, nem tettél rá sok pénzt - felelem. A testőrségnek már a
gondolatától is harag tölt el, a látványuk meg egyenesen megvetéssel.
Nem egyebek, mint díszletek a király mögött, nem is igazi harcosok.
A férfi rezzenéstelen arca arról árulkodik, hogy nem érti a
viccet.
– A felcser túl jó munkát végzett - állapítja meg.
– Rendkívül tehetséges, szerintem még a karót is képes lenne kihúzni
a seggedből.
– Viccesnek találod a helyzetet? Kein a
sarokban halkan kuncog.
– Szerintem az ütéstől elment az esze - jegyzi meg.
A testőr fagyosan végigmér, majd a levegőbe szagol. Én
is érzem, hogy bűzlök, még a kenőcsök illata ellenére is.
– Nincs időnk, így jössz - int a többi katonának.
Keint mellém állítják, és szorosan közrefogva minket, kivezetnek a
cellából.
Éjszaka van, a csillagok beragyogják az eget, és a hold fényárban
füröszti az udvart. Az eget uraló égitest erősen világít, mintha ő is
minket figyelne.
A fából és kőből épük barakkok sorát elhagyva egy
kétszintes épület elé érünk. A magas, fagerendás mennyezet roskadozva,
de még tartja magát.
A falak mentén a katonák sorfalat állnak, miközben a karót nyelt fekete
ruhás kiparancsolja a szolgálókat, és utasítást ad, hogy kössenek ki
minket a kőbe vájt fémkarikákhoz. Áthúznak egy-egy kötelet rajta, a
csuklónkra erősítik. A
kötél elég hosszú, hogy szabad mozgást engedjen, de a királyt nem
érhetjük el.
Előttünk, a piros faliszőnyegekkel díszített emelvényen,
egy kőszéken terpeszkedik az uralkodó. Balján egy görnyedt hátú, koros
férfi áll, a jobb oldalán viszont fiatal, barna hajú lányt látok. Riadt
szemmel tekint vissza rám.
A helyiség eredetileg az itteni őrök étkezdéje lehet.
A hányinger újra erőt vesz rajtam, de a király elleni dühömmel
felszítom magam. Kein oldalba bök, mintha olvasna a gondolataimban.
Vagy csak ő is hallja a fogaim csikorgását.
Az emelvényen a lány izgatottan fészkelődni kezd, és nem tudom nem
észrevenni a bájait. Szabad Földön nem látni ilyen szépségeket, akik
finomak, illatosak és kecsesek, de a fejem hasogatása ellenére mégis úgy
vélem, nem ő az, aki a sziklaszirten elkápráztatott. Elkapom a tekintetem
róla, és figyelmeztetem magam, hogy a hercegnőben ugyanúgy ReetUr
vére folyik. Az összes leszármazott álnok, hazug és kapzsi, a hatalomnak
hódolnak, és azt hiszik, a világot az Ardenek uralkodásától kell
számolni. Milyen királyok azok, akik a népük feléről tudomást sem
vesznek? Milyen volur az, aki megszegi az égiek törvényét? Hánynom
kell ReetUr gondolatától, és ez alól az utódai sem kivételek.
Bárcsak tudnám, miért pazarolják ránk az időt, ha meg
akarnak minket ölni! A karót nyelt katona mögénk áll.
– Nebessen, Geleta szigete és Szabad Föld egyetlen uralkodója,
Kandma Arden király előtt álltok, aki szólni kíván hozzátok - mondja
kimérten, és vállunkra nehezedve megpróbál térdre kényszeríteni minket.
Kein szó nélkül engedelmeskedik, de én megfeszítem a lábam. A katona
ekkor a sérült vállamat is megragadja, és lenyom. A fájdalom megadásra
késztet.
A király félreteszi a kupáját, és letekint ránk.
 – Azt hiszem, mindannyian tisztában vagyunk vele, mi történt a
sziklánál, de kegyesen úgy döntöttem, tőletek akarom hallani a
magyarázatot - mondja jelentőségteljesen.
Nevetnem kell a király jószívűsége hallatán. Elutazott ide, hogy
jótékonykodjon, beetesse a népet, és megvillantsa a hatalmát. Már
majdnem szólnék, de Ötödik megelőz.
– Felség - kezd bele a magyarázkodásba. – Egy korábbi
nézeteltérésünk miatt alakult ki a vita, bár tudom, ez nem mentség arra,
amit tettünk. A harc hevében a tömeg szélére keveredtünk, és ezzel
veszélybe sodortuk a lányait is, amire nincs bocsánat. Emelt fővel
fogadjuk az ítéletét ezért, bízva a kegyelmében.
Tapsolni szeretnék. Íme, Ötödik Kein, a kétszínűség és a
hazugság mestere.
– Hogy hívnak? - kérdezi tőle a király.
– Ötödik Keinnak, felség - feleli alázatosan.
Az uralkodó rezzenéstelen arccal és mozdulatlanul, mélyen hallgat.
– Igazat mondtál - szólal meg végül. – Atyád a nap
folyamán a színem elé járult, és kifejezte hűségét irántam. Könyörgött,
hogy a tettedet ne vetítsem ki a családjára, mivel már évekkel korábban
kitagadott a viselt dolgaid miatt.
Kein arca elsápad, látom, ahogy ökölbe szorul a keze, és
egyre szaporábban veszi a levegőt. Darabos, szaggatott
hangon szólal meg.
– Anyámnak és a testvéreimnek ezek szerint nem esik bántódása,
felség?
– Miért esne? Tán atyád hazudott?
A kérdést követően Kein lehajtja a fejét.
– Nem, felség, ők mindig hűen szolgálták a birodalmat.
Csodálom Keint, amiért képes visszatartani az indulatait, és meglep,
hogy így, a király előtt állva mindkettőnket csak a szeretteink sorsa
érdekel. Mégiscsak egyformák vagyunk.
 A király ekkor felém fordul.
– A te érdekedben senki nem járt el - kezdi gúnyosan. – Hogy
hívnak?
Ha tudná, hogy amíg Ötödiknek csak egy áruló apára futotta, addig az
én húgom bejutott a barakkok közé, akkor nem lenne ennyire öntelt.
– Ray - felelem kurtán.
– A családneved?
– Nekem olyan nincs - húzom el a szám.
A királynak nem tetszhet a válaszom, mert a mellette álló öregre
tekint.
Az ősz alak megköszörüli a torkát.
– Az árva gyerekek is kapnak családnevet - szólal meg vékony,
beteges hangon. – Szabad Föld minden lakóját születésekor, a billogozás
során feljegyeznek.
– Amikor születtem, biztos részeg volt az írnok.
A szemem sarkából látom, hogy Kein arcára halvány vigyor ül ki.
A király közelebb inti az idős férfit, suttogva kérdez valamit, majd újra
rám néz.
– Tuviban születtél?
– Igen.
A fegyveres meglöki a hátam, mire a sérült váltamban ismét felvillan
a fájdalom.
– Igen, felség - javít ki halkan morogva, de azért sem vagyok hajlandó
kiejteni a szót.
– Felség, Tuviban állítólag többször is leégett a raktár, ahol a lakosság
adatairól szóló pergameneket tárolják. Talán igazat beszél a fiú - mondja
az öreg.
Pontosan kétszer égett le a raktár, egyszer az én
születésemkor, utána meg, amikor a húgom látott napvilágot, mert apám
gondoskodott róla, hogy ne kerüljünk nyilvántartásba.
– Kik a szüleid? - folytatja a király a faggatásom.
 – Azt csak az égiek tudják.
A katona ismét megbök, majd a nyakamat megragadva előrenyomja a
fejem. A hajamba markolva teszi szabaddá a tarkóm. Hosszasan vizslat,
és nem kell látnom az arcát ahhoz, hogy tudjam, a billog helyét keresi.
– Felség, nincs rajta jel.
– Én mondtam - morgom, már amennyire a férfi szorítása engedi. –
Aznap részegek voltak, senkit nem érdekeltem. Előfordul.
A katona elenged végre, így felnézhetek. Az uralkodón látom, hogy
kezdi elveszíteni a türelmét. Ujjait a kőszéken járatja, és amikor
megszólal, hangja csak úgy dörög.
– Ilyenre még sosem volt példa. Áruld el a neved!
– Ray.
– Mi. A. Neved? - nyomatékosítja a szavakat.
– R-a-y - betűzöm el.
– Ha nem válaszolsz, lenyúzatom az irhádat!
– Csak nyugodtan, felség. - Gúnyosan ejtem a szót.
Hallom, ahogy a testőr megmozdul mögöttem, de a király
megállásra inti.
A hercegnő tekintete ekkor találkozik az enyémmel, majd az apjához
hajolva a fülébe súg valamit. A király ezután Keinhoz fordul.
– Ötödik Kein, életben hagyunk, ha elmondod, ki ez a fiú. Mivel
összeszólalkoztál vele, feltételezem, tisztában vagy a kilétével.
Izzó haraggal a túlvilágra kívánom a hercegnőt.
Kein nem válaszol egyből, és rosszat sejtek. Egyszer már
bebizonyította, hogy egy alattomos rohadék, de nem engedhetem, hogy
bitóra küldje a húgomat és a barátaimat egy olyan tett miatt, amiért ő
felel.
Értelmetlen lenne megfenyegetnem vagy beárulnom őt,
hiszen semmi bizonyítékom nincs ellene.
 – Felség - kezdi, de a szavába vágok.
– Fogd be a pofád! - kiáltom. – Fogd be! Így is, úgy is megöl minket!
A katona a hajamba markolva hátrarántja a fejem. A
torkomnál megérzem egy tőr pengéjét.
– Felség. - Az a rohadék Kein folytatja. – Van egy lány...
– A menyasszonyom! - vágok a szavába. A penge a húsomba
mélyed, ahogy megfeszítem a nyakam, érzem, amint a friss vágásból
vér csordul alá. Nem érdekel. – Beszélek, csak ez engedjen el.
– Engedd el! - parancsol rá a király.
A katona éppen csak pár centire veszi el a fegyvert a gégémtől, de
szorításából nem enged. Kein kérdően tekint rám, mintha azt akarná
mondani, hogy hallgassak.
Rávicsorgok.
A király felé fordulok, aki elégedettnek tűnik.
– Utoljára kérdem. Mi a neved? - ismétli meg fenyegetően
a kérdést.
Egyenesen a kőszéken pöffeszkedő alak szemébe nézek,
hogy szavaimmal szíven szúrhassam.
– A nevem Ray Melinion - felelem büszkén. Engem megölhetnek,
nem számít. De Tiiuról senki nem tudhat.
Egy pillanatra döbbent csend hull ránk.
A király felpattan, az idős férfi eltátja a száját, míg a hercegnő csak
ostobán mered előre, mintha nem tudná értelmezni a hallottakat.
Kein értetlenül rázza a fejét.
– Hazudsz! - mutat rám a király. – A Melinionok évszázadok óta
kihaltak.
– Inkább kiirtották őket - kiáltom. – A maga családja.
Élve innen nem jutok ki, de Tiiu kilétének titokban kell maradnia!
A tőrt magam elé emelve Kein felé fordulok.
 Tizenharmadik fejezet

MENA

FELPATTANOK. HALK KIÁLTÁSOMAT elnyomja Ray üvöltése, ahogy a még

mindig térdeplő fiúra ront. Karja lendül, a tőr kettészeli a levegőt. Kein a
földre veti magát, és arrébb gurul, majd mielőtt Ray utánalépne, már fel
is pattan. Szemtől szemben állnak, és tudom, hogy Keinnak esélye sincs.
A kötél korlátozza, mégis halovány mosolyt vélek felfedezni az ajkán.
Tekintetét a másikon tartja, mintha koncentrálna.
Ray fújtat, innen is jól látom, ahogy a teste megfeszül. Életemben
nem tapasztaltam még ennyi nyers indulatot.
Elhátrálok a falig. Nem értem, atyám miért nem utasítja az
emelvény elé beálló testőröket. Nyugodtan visszaül, a kőszékre
könyököl, állát az öklén pihenteti, és úgy szemléli a két fiút, mint
civakodó kölyköket. Korábbi indulatainak
nyoma sincs. Mellette a mester tátott szájjal bámészkodik, szeme ide-oda
cikázik, de ő sem mozdul.
Egyedül én érzek félelmet? Heves szívverésem eltompítja
a hallásom, szédelgek, és zsong a fejem, mégis, ebben a képtelen,
ellentmondásos állapotban is felismerem, hogy tennem kell valamit.
Figyelmem visszairányítom a két szabad földire. Ray
éppen lecsapni készül, de sir Haren közéjük veti magát, és a kardjával
felfogja a csapást. A parancsnok jóval magasabb, a fiú mégis próbálja
eltaszítani.
Koncentrálok, és felidézve Ilusya tanításait, Ray elméje
után kutatok, de csak a saját zavarom érzékelem. Próbálom lefogni a
kezét, hátralökni, kitépni a tőrt a kezéből, de semmi! Képtelen vagyok
előhívni az égiek erejét.
A két férfi farkasszemet néz, majd sir Harenből állatias
kiáltás szakad fel, ahogy hirtelen lendülettel hátralöki Rayt. A fiú inogva
próbálja visszanyerni az egyensúlyát. A parancsnok felegyenesedik, arca
rezzenéstelen.
– Gondolkozz! - szól higgadtan Rayhez. – Egyedül vagy.
Ray gyorsan körülnéz, tekintete felméri az emelvény előtt és az
ajtóban felsorakozott testőröket. A válla leereszkedik, úgy hiszem,
felfogta, hogy nincs esélye.
De tévedek.
Ray előreszegezett pengével, döfésre készen sir Haren felé
veti magát.
– Atyám! - nyögök fel. Kérni szeretném, hogy állítsa le a dulakodást,
de azzal elárulnám a tehetetlenségemet. Meredten, reszketve figyelem az
eseményeket.
A parancsnok nem mozdul, csak a kardját emeli feljebb,
hogy azzal fogadja a támadást, ám Ray az utolsó pillanatban lábbal előre
a földre veti magát, és sípcsonton rúgja sir Harent. A férfi térde
megcsuklik. Ray villámgyorsan félrehemperedik, felpattan, majd mielőtt
a parancsok bármit
is tehetne, a tőr markolatával állon vágja. A második csapást már nem
sikerül bevinnie, mert sir Haren megragadja a csuklóját.
Visszaegyenesedne, de ekkor Ray lefejeli.
A szám elé kapom a kezem, amikor a kard a földre zuhan. Ray
utánaveti magát, és felkapja.
Ekkor két testőr kiválik az emelvény előtt állók közül.
– Nem eshet bajuk! - üvölt rájuk sir Haren. Az orrából vér szivárog.
A testőrök ledermednek, és ez a három szócska villámként
csap belém is. A pillanatnyi döbbenetét kihasználva Kein lekötözött
kezét maga elé emelve megszólal.
– Ray, félreértesz.
Ray a karddal Keinra bök.
– Megöllek.
– Senki nem öl meg senkit! - kiáltom el ekkor magam eltökélten.
Minden bátorságomat összeszedve lelépdelek az emelvényről.
A testőrök félreállnak, és talán ez az, ami összezavarja Rayt is.
Lejjebb engedi a karját, és félig felém fordul. A tekintete továbbra is
vérben forog. Kockáztatnom kell, habár volur lévén úgy kéne éreznem,
hogy nem árthatnak nekem. Mégis remeg kezem-lábam.
– Mától én vagyok a volur, és egyikőtök a meeshaim -
nézek hol az egyik, hol a másik fiúra.
Ray élesen felnevet, felém lép, de ekkor sir Haren mögé ugrik, és
olyan erővel sújt le a fejére, hogy a fiú felakadt szemmel a földre zuhan.
A szívem még mindig zakatol, nem jutok szóhoz.
– Sir Haren, vigye őket! - csendülnek fel atyám nyugodt szavai.
Testőrök teremnek Ray mellett, élettelen kezéből kiemelik
a kardot és a tőrt, majd húzni kezdik. Keint is megragadják,
fegyvert fognak rá, amíg valaki végre kiszabadítja a kötél
fogságából.
– Hercegnő - szólít meg lágyan, de tekintete zavartságról árulkodik.
Nagyot nyel, és helyesbít. – Volur, mi lesz most velünk?
A kérdése összezavar. Ha követem atyám rendeletét,
akkor nemcsak egy lázadót, hanem ártatlan katonákat, testőröket
küldhetek a halálba. Volurként életeket kéne mentenem, nem pedig
pusztítanom. Megfordul a fejemben, hogy nekem kellene átsétálnom
velük a hídon, de a gondolatot hamar elvetem, mert semmilyen erőt nem
érzek, és félek, engem is elemésztene a tűz.
Bíznom kell atyám ítéletében.
– Holnap reggel velünk jöttök Tóriába, és ReetUr hídjánál kiderül,
melyikőtök is a társam - felelem tétován.
Amikor elvezetik őket, a bűntudattól reszketve fordulok
atyámhoz, akinek az arca ismét vörös az idegtől.
– Mind a kettő? - kérdezi fennhangon. – Ez a kis bemutató nem segített
a döntésben?
Az erőm hiányára, a félelmemre gondolok, és megrázom
a fejem.
– Fogalmam sincs, melyik a meeshai - lehelem.
– Siccen mester! - Atyám ingerülten magához inti a koros férfit.
– Lehetséges az, amit a fiú állított? Akár csak egy
Melinion is életben maradhatott?
A mester kezét a csuklyás ruhája bő ujjába rejtve toporog,
és a királyra nézve verejték ül ki az arcára.
– Beszéljen!
– Az Elsőt, Kart Meliniont ReetUr végeztette ki, a családjával együtt,
de a fivére, Amos állítólag saját kezűleg végzett a szeretteivel. - Nagyot
nyel, és mint mindig, most is előbb megköszörüli a torkát, mielőtt
folytatná. – A feljegyzések szerint volt egy felnőtt fia, aki
menyegzőre
készült, de még a nász előtt életét vesztette. Az arát a családjával együtt
a lázadások leverése után kivégezték. Elvileg lehetetlen, hogy akár csak
egy Melinion is éljen... Talán csak hazudik...
Atyám a homlokát dörzsölve hátradől.
– Akár hazudik, akár nem, ha a fiú életben marad, akkor a te dolgod
lesz kideríteni, mi az igazság!
A mester meghajol.
– Igenis, felség.
A feszültség tapintható lesz. Nem tudom, a bent rekedt fülledt meleg
vagy a félelem miatt, de érzem, ahogy ruhám a testemre tapad. Izzadt
tenyerem a hátam mögé rejtem, és igyekszem szabálytalan lélegzetem
lecsillapítani.
– Menjetek! - legyint atyám a terem ajtaja felé.
A mester meghajol, és kifelé indul. Egy pillanatig eszembe jut, hogy
számonkérjem atyámon a hangnemet, de meggondolom magam. Hiába
vagyok volur, nem érzem magamban az égiek erejét, de még azt a
csöppnyi bátorságot sem, hogy határozottan kiálljak vele szemben.
Követem a mestert.
A testőrök sorfalat állnak az ajtónál, és amint meglátnak,
négyen azonnal közrefognak minket, kíséretet biztosítva a számunkra.
Ilusya és atyám döntött úgy, hogy csak ha visszaérünk Nebessenbe,
akkor hirdessük ki, de biztosra veszem, hogy hajnalra már mindegyik
fekete ruhás tisztában lesz vele, ki is az igazi volur.
A gondolatra elszorul a torkom, mert én továbbra is
embernek érzem magam.
Lehetne ez még ennél is rosszabb? Két szabad földi meeshai és semmi
mágikus képesség. Az ajkamba harapok, visszatartva a feltörni vágyó
könnyeimet, de csak addig bírom türtőztetni magam, amíg az ideiglenes
szállásomra érek. Magamra zárom az ajtót, és zokogásban török ki.
 Tizennegyedik fejezet

KEIN

ÉHSÉG ÉS SZOMJÚSÁG GYÖTÖR. Tegnap reggel óta egy falatot sem ettem,
vízhez is csak akkor jutottam, amikor elrendelték a tisztálkodásunkat. A
szám kiszáradt, és már engem is zavar a testszagom.
A dühöm viszont minden mást elnyom bennem. Apám és a
ketrecmester átvert. A király nem fenyegette a családunkat, Sokora nem
került börtönbe, és még csak el sem hagyták a várost. Én ostoba meg
hittem a szavaiknak, amivel rávettek a gyilkosságra.
Rayt figyelem. A teste ernyedt, csak a bilincsek tartják a
falnál. A kötése átázott, a vékony csíkban csordogáló vér az arcára
száradt. Feltehetőleg lázas. Amióta visszahoztak minket a tömlöcbe,
csak rövid időkre tért magához,
motyogott pár szót, majd ismét öntudatlanságba merült.
Nem értem, miért bánnak így velünk, ha elvileg egyikünk a meeshai,
akármit jelentsen is ez.
Meeshai.
Emésztgetem a szót. Keresem az értelmét, de ahogyan az uralkodói
család felépítése, úgy az égiek földi képviselője sem igazán érdekelt.
Szabad Föld egy külön világ, itt nincsenek urak vagy istenek, csak
tolvajok és koszos munkások. Hol érdekli az ittenieket a mágia?
Annyi rémlik, hogy a meeshainak - akárcsak a volurnak - köze van az
égiekhez. Töröm a fejem, a rabságom óta tapasztaltam-e bármilyen
különös dolgot, és ekkor eszembe jut Ray húga. Hiszen szavak nélkül
tudtunk beszélni! A rémülettől egy pillanatra levegőt is elfelejtek venni,
végül emlékeztetem magam, hogy Tiiu szólalt meg először. Akármi is ez
a képesség, hozzá köthető, nem a volurhoz.
Amikor Ray nyöszörögve ébredezni kezd, meglököm a
lábát a sajátommal.
– Te mit tudsz a meeshaikról?
Arcizmai fájdalmasan megrándulnak, ahogy pislog párat, végül lassan
kinyitja a szemét. A láncai megcsörrennek, amikor megmoccan.
Értetlenül oldalra tekint, megvizsgáija a rozsdás bilincset, végül nagyot
sóhajtva lebukik a feje. Már majdnem leteszek a beszélgetésről, amikor
köhécselve megszólal.
– El akartad árulni a húgomat.
Bár eddig is volt egy ilyen gyanúm, most már biztosra
veszem, hogy ő nem képes a gondolataival beszélni.
– Annyit akartam mondani, hogy egy lány miatt verekedtünk - vágok
vissza gúnyosan. Az ostoba fejével hiába is próbálkoztam, a ki nem
mondott szavaim nem érték el, pedig ezzel elkerülhettük volna azt a kis
erőfitogtatást a király előtt.
 Ray felnéz, résnyire szűkült szemmel, és bár kába, látom a tekintete
mögött a gyűlöletet. Ha nem lennénk a falhoz láncolva, akkor képen
törölném. A fogamat szívva feldörrenek.
– Tudsz valamit a meeshairól, vagy sem?
Úgy tűnik, most nincs ereje vitába szállni velem. Kásás hangon felel.
– Ha az égiek egy... - A fájdalomtól fintorogva elhallgat, a beszéd még
nehezére eshet. Nyelve nehezen folytatja. – Egy embert felruháznának a
hatalmukkal, azzal új... istent teremtenének.
– Ezt ismerem. - Sürgetve a szavába vágok. Nem tudhatom, mikor
ájul el ismét, ezért nem szeretném felesleges dolgokra pazarolni az időt.
– Azért kellett a meeshai, hogy a volur ne válhasson istenné. De pontosan
mit tud a meeshai? Neki mit adtak az égiek?
Ray fáradtan megrántja a vállát.
– Hatalmat a volur felett.
Értetlenül összeráncolom a homlokom.
– Akkor a meeshai irányítja a volurt?
Felnevet, de a fájdalomtól eltorzul az arca, kacaja elfúl.
– Nem. Ha a meeshai meghal, akkor a volur is. És fordítva. Ezért nem
ölnek meg minket, mert egyikünkben már annak a szukának a szíve
dobog.
– Mit kéne érezni? - kíváncsiskodok tovább.
– Semmit - feleli ridegen, és ez már önmagában többet mond
mindennél. - A meeshai és a volur... Csak egymásnak léteznek, nem
ismerik a szerelmet, a szeretetet, a vágyat.
Ez egy pillanatra elgondolkodtat. Bármibe le mertem volna
fogadni, hogy amikor megszólítottam a volurt, zavarodottság lett úrrá
rajta. Még a szemét is lesütötte, kerülte a tekintetem.
– Várjunk csak! - hördülök fel. – A meeshai sosem kefél? Ray a falnak
veti a fejét, úgy mosolyodik el.
 – Mostantól akár le is vágathatod a töködet. Habár eléggé vicces, hogy
pont te, aki meg akartad ölni a király egyik lányát, te leszel a másiknak a
kutyája.
Ez nem lehet! Még mindig dühös vagyok apámra, már csak a
gondolatától is ökölbe rándulnak az ujjaim. Nincs bennem hűség senki
iránt, sem odaadás vagy önfeláldozás. A magam ura vagyok! A
következő pillanatban Emma selymes arca jelenik meg előttem, érzem a
hozzám simuló testét, ami vágyat ébreszt bennem.
Rayre tekintek. Lefelé bámul, viszont merev vállai elárulják, hogy
még magánál van.
– Miért hiszed, hogy én vagyok a meeshai?
Kissé felemeli a fejét, és látom, hogy a tekintete ismét homályos.
– Mert most ezerszer erősebb bennem a harag, mint
bármikor előtte - feleli erőtlenül. – És mert Melinion vagyok.
– Az nem lehet. Téged aztán jól kupán csaptak.
Nem válaszol, és látom, ahogy lassan újra ön tudatlanságba süllyed,
mégsem bírom levenni róla a szemem. A hangjában volt valami
büszkeség. Tekintetem a karjára siklik, és a testét borító ábrák arra
késztetnek, hogy higgyek neki.

Még sötét van, amikor rabszállító szekérre tesznek minket, és egy

barna lenvászonnal letakarják a ketrecet, hogy a bányába induló
munkások véletlenül se lássanak meg minket. Vánszorgunk,
zötykölődünk. Görnyedt tartásom miatt a hátamat fájdalom hasogatja, a
csuklómra tekert lánc pedig lemarta a bőröm.
Ray azóta nincs magánál, hogy beszéltünk. Mellé kúszva
megérintem izzadt, vértől mocskos arcát. Lángol a bőre. Tiiu ettől tartott,
a láztól.
– Már nincs sok hátra - suttogom neki, ezzel magamat is
nyugtatva.
ReetUr hídjánál el fog dőlni a sorsunk. Egyikünk meghal, a másikunk
életben marad. Nem tudom, melyik a rosszabb. A merénylet előtt
elfogadtam a végzetem, de most úgy érzem, bármire képes lennék, csak
hogy megússzam ezt az egészet. El kell számolnom apámmal, a
ketrecmesterrel! És ott van Emma is. Kavargó gondolataim és a bennem
tobzódó érzelmek mégis elárulják, hogy Ray lesz az, aki átér majd a
hídon. Talán a sérülések miatt észre sem vette, hogy a lelke kiürül.
A hídhoz érve leveszik a leplet a szekérről. Látom a
sziklaszirtet, a túloldalon várakozó királyt, a kíséretét és a volurt.
Sir Haren lép a rabszekérhez, és leveszi a súlyos fémlakatot az
ajtajáról. Az eszméletlen Rayre tekint, végül felugrik mellénk,
megkapaszkodik a felső tartólécekben, és lábával megböki a fiút. Ray
nem mozdul.
– Te mész elsőnek! - szól hozzám.
A gyomrom összeugrik az idegességtől. A parancsnok lepattan, és int
két testőrnek, akik benyúlnak értem, kirángatnak.
Meg fogok halni. Elégek!
Felidézem anyám, a húgom és Emma arcát, a mosolyukat, kedves
szavaikat, és magamban búcsút intek nekik.
– Indulj! - lök meg az egyik katona. A hangja rekedt. Nem lehet nem
észrevenni, milyen görcsösen szorongatja a kardja markolatát. A másik
oldalamon lévőre tekintek, holtsápadt arcán verejték gyöngyözik.
Összesen hat férfi kíséretében indulok az ezüstös híd felé. Egy
pillanatra úgy hiszem, egyszer már átéltem mindezt. Ismerősnek tűnik a
hely, a sziklák.
Önként kéne a halálba sétálnom, és a gondolatra keserűen
elmosolyodom.
Kihúzom magam, megigazítom a csuklóimat feszítő láncot, és
elindulok. A Ketrecek egyik alapszabálya: Emelt fővel viseld a
vereséget!
Ezt kell követnem, hiszen harcos vagyok, és ReetUr hídja
is csak egy ellenfél!
Rálépve lenézek, és látom a szakadék alján áramló
lávafolyamot, az izzó hasadékokat. Gyönyörűnek találom.
Ekkor különös érzés kerít hatalmába: a testem bizseregni kezd,
ujjaimat súly húzza, olyan, mintha lángolnának, akárcsak az álmomban,
amikor a tőrt markoltam. Orrom égett hús émelyítő szagával telik meg.
Lepillantok a tenyerembe, ami a legjobban viszket, és döbbenten látom,
hogy az égési sérülésnek nyoma sincs.
Felkapom a fejem, és ekkor jövök rá, hogy átértem.
Nebessenben vagyok. Megrökönyödve megtorpanok, és a felismeréstől
verejtékezni kezdek. A rémület megfagyasztja a vérem, és magamban
hevesen tiltakozni kezdek. Az nem lehet, hogy én legyek a meeshai,
hiszen most is érzek, és kavarognak bennem a gondolatok.
A volur lágyan mosolyogva felém lép, de az öreg mester
megállítja. Minden szem a túloldalra szegeződik. Megfordulok, és látom,
amint a rabszállító szekér rákanyarodik a híd elejére.
– De hiszen eldőlt a kérdés - hallom a volur hangját.
Bennem is pontosan ugyanez a gondolat fogalmazódott meg.
– A király parancsa - feleli a mester. – Mindkettőnek át
kell jönnie.
– Meg fognak halni!
– Amíg egy volur szeme rajtuk van, addig biztonságban érzik
magukat.
Felhorkanok, de senki nem figyel rám. Tudnám cáfolni a mester
szavait.
 A két ló a bakon ülő kocsis ostorának engedelmeskedve a hídra húzza
a kocsit, két katona kíséri. Mindenki síri csendben nézi, de az
eszméletlen Rayt szállító szekér alatt masszívan áll a híd.
Hátrasandítok a vállam felett, és feltűnik, hogy még a
volur is elsápadt. Különös, elvileg ő nem reagálhatna így a
történtekre.
A döbbenet mindenki arcára kiül.
ReetUr hídja mind a kettőnket átengedett, ami azt jelenti,
talán mégsem én vagyok a meeshai!
 Tizenötödik fejezet

ENE

HIÁBA PRÓBÁLOK ALUDNI, A GONDOLATAIM nem hagynak nyugodni.

Valami csoda folytán mind a két szabad földi átért ReetUr hídján, és ez
egyedül engem nyugtatott meg. Mindenki más arcáról rémületet
olvastam le.
Atyámat felettébb aggasztja ez az új helyzet, ezért úgy döntött, az út
további részében Damonnak és a legjobb embereinek is a hintóban kell
tartózkodniuk, hogy megvédjenek. Nem mintha két rabszekéren utazó
fogoly bármit is árthatna nekem.
– Sir Haren. - Mena hangjára feleszmélek. – Maga mit gondol a két
meeshairól? Melyikük lenne jobb?
 Kilesek az ablakot fedő sötétítő mögül, mintha az erdőt szemlélném,
közben titkon fülelek. Nem akarom, hogy tudják, mennyire érdekel
engem is ez a kérdés. A meeshaijelöltek lázadók, nyersek és harciasak,
és akárhányszor csak rájuk gondolok, izgatott leszek. Sze- retném
megismerni őket.
Damon kimérten, mégis udvariasan felel.
– Erre nem tudok válaszolni, volur. Az égiek akarták így, különben
nem irányítják kegyedet a lázadó vezérek leszármazottaihoz. Nem
tudhatom, mi a céljuk azzal, hogy mind a kettőt életben hagyták.
– Ön tehát elhiszi, hogy Ray egy Melinion?
– Ő annak mondja magát, így akként fogom kezelni.
Ismerve Damont, kihallom szavaiból a fenyegetést, és
Menának is ki kell, hiszen már volur, megtéveszthetetlen.
– Ha az egyikük még az utazás során meghal, azzal megválaszolja a
kérdést.
A nővéremre tekintve hangosan felszisszenek, mire mind a ketten rám
irányítják figyelmüket. Damon rosszallóan megcsóválja a fejét. Nagyot
nyelek, egy volurral nincs értelme vitatkoznom.
Még most is felfoghatatlan számomra, hogy a nővéremnek az égiek
mágikus erőt adtak. Vajon még testvéreként tekint rám, vagy már csak
egy egyszerű halandóként? Mennyire számíthatok rá, ha szóba kerül az
eljegyzésem?
A nász gondolatától felgyorsul a szívverésem, ezért inkább másra
összpontosítok.
– Mena... volur - szólítom meg a nővérem. – A meeshai miért nem tud
önmagáról?
Mena arca megnyúlik, és zavarodottság tükröződik rajta. Tehát még
vannak benne érzelmek, ezt meglepőnek találom. Vagy csak a szemem
káprázik.
– Ilusya nénikém és Siccen mester szerint sokan szeretik a
magányt, mások meg túl elfoglaltak az érzelmekhez, vagy korábban
betegesek voltak, így nem ismerik fel azonnal a jeleket. Ez a két fiú
Szabad Földről való, valahol természetes a tagadásuk, és jó időbe telik
majd, mire el merik fogadni a bennük végbemenő változásokat.
– Reméljük, erre csak a báli szezon után kerül sor - felelem
szarkasztikusan, és utalásom célhoz ér.
Mena sértődött pillantást vet rám, megrázza a fejét, és
inkább belesüllyed egy könyv olvasásába.

A hídnál elvesztegetett órák miatt csak délutánra érkezünk meg a Korbel

klán földjére, és atyám úgy dönt, másnap reggelig Traidorban maradunk.
Vacsora után kisurranok az étkezőből, és a komor, festmények és díszek
nélküli folyosón Garthhoz indulok. Ő a szobájába kérette az ételt, arra
hivatkozva, hogy fejfájás gyötri, és pihenni kíván. Bátran bekopogok.
Egy lesütött szemű, összekócolt hajú szol- gálólány nyit ajtót, és mélyen
meghajol, ahogy meglát. Belépek. Garth a paraván mögött öltözködik, és
elnézést kér, amiért hiányos ruházata miatt nem tud illendően köszönteni.
Sejtem, hogy a lánynak köze lehet az unokafivérem alulöltözöttségéhez
és fejfájásához. Az ablaknál hátat fordítok nekik, kitekintek és várok. Az
őrökkel megnövekedett csapatok hangyarajként telepszenek meg a vár
udvarában és az azt körülvevő réten. Mind kellő távolságot tartanak a
Szörnyek erdejétől. Fáklyákkal kerítik el a sátrakat, és a szükségesnél
jóval több tüzet gyújtanak, félve az éjszaka rémeitől. Pedig Siccen
mester szerint azok az állatok soha nem hagyják el fás otthonukat.
– Kedvem támadt sétálni - mondom hangosan, hogy Garth
minden szavam hallja. – Velem tartanál?
– Ez a kastély nem valami lenyűgöző, nem hiszem, hogy
sok látnivalót találnánk.
 Bezzeg a folyosókon serénykedő szolgálólányok kellő
szórakozást tudnak nyújtani. De nem nekem.
– Akkor menjünk ki, az udvarra - javaslom. - A friss
nebesseni levegő neked is jót tenne.
Azt gondoltam, ellenkezni fog, de Garth makulátlan öltözetben,
összeszedetten megáll mellettem, és végignéz a sátrak sokaságán.
Töpreng, végül helyeslően bólint.
– Üzenek sir Harennek. Kétlem, hogy a király megengedné, hogy
egyedül kísérjelek oda le - válaszolja, és egy csettintéssel magához hívja
a lányt, aki még mindig az ajtóban gubbasztva a haját igazgatja.
Odakint alkonyodik. Az őrök többsége a vacsoráját fogyasztja, amit a
rögtönzött tábor több pontján felállított üstökből mernek. A többségük
feszült idegességgel fürkészi az erdőt. Óvatosak.
Garth belém karol, miközben Damon hat emberével követ minket.
Unokafivérem rendületlenül magyaráz és beszél a hold és a csillagok
állásáról, de egy szavára sem figyelek, mert szemem a rabszekeret
keresi. Látni szeretném a két lázadót.
– Hercegnő? - Garth megsimítja a kézfejemet. Lopva a
kíséretünkre néz, majd a szemét forgatva a fülemhez hajol. – Nem is
figyelsz.
– Én csak... - Dadogva elharapom a mondatot, értelmes magyarázatot
keresek.
Garth arca sejtelmesen felragyog.
– Azt hiszem, tudom, mire vágysz - kacsint cinkosan. – Majd én
vezetek, csak engem figyelj.
Egyelőre nem tudom, tényleg egyre gondolunk-e, de nem
sok választásom van, vele tartok. Garth oldalra irányít, és közben úgy
teszünk, mintha teljesen belemélyednénk a társalgásba. Egy vörös sátrat
megkerülve azonnal észreveszem a várfal tövében álló, lesötétített
szekeret, amit
öt katona őriz. A férfiak egy kisebb tábortűz körül ülnek, és láthatóan
vígan esznek, vedelnek. Azt hiszem, egyedül őket nem zavarják a rémek.
Ahogy közelebb érünk, feltűnik, hogy a rabszekér leple alól egy kéz nyúl
ki. Az egyik katona felpattan, és egy bottal rásóz. A szekér rázkódni kezd,
bentről durva szavak, kiáltás hallatszik ki.
– Nem megmondtam, hogy hallgass! - csap rá a katona a
vasrudakra is.
Megfordulva sürgetően Damonra nézek. A parancsnok bólint, és
előremegy a katonákhoz.
– Mi folyik itt?
Közelebb szeretnék menni, de Garth visszatart. A férfiak beszámolnak
arról, hogy az egyik rab már órák óta üvöltözik, és nem tudják
elhallgattatni. Miközben magyaráznak, ellököm magamtól Garthot, és
halványkék ruhám szegélyét megragadva odasietek. Atyám és Mena egy
számomra érthetetlen okból nem kívánja felfedni lord Korbei előtt a
meeshaik kilétét, ami által csak két halálra ítélt lázadónak gondolhatják
őket, és ennek megfelelően is bánnak velük. Nyilván a volur erejének
tudják be az átjutásukat.
Ez szerintem hiba.
– Parancsnok, ha megengedi, akkor szívesen elhallgattatjuk estére a
foglyot. Nem akarjuk, hogy az egész tábort felverje - mondja hanyagul
az a katona, aki a szekér mellett áll.
Amint Damon mellé lépek, az eddig üldögélő férfiak is felpattannak,
és mind fejet hajt, habár kettő éppen csak meg tud állni a lábán.
Bűzlenek a bortól, és ettől gyanú ébred bennem.
– A foglyok kaptak enni vagy inni? - kérdezem tőlük.
– Hercegnő - szólal meg ugyanaz a katona, aki a parancsnokkal is
beszélt. Ő tűnik a legjózanabbnak. – Minket csak a felügyeletükkel bíztak
meg.
 A férfi érzéketlensége feldühít.
– Vagyis egész nap étien és szomjan voltak? - emelem fel döbbenten a
hangom. – És még csodálkoznak, hogy ordít?
A katona meredten bámul rám, a szája némán mozog. Talán a
legudvariasabb szavakat keresi, hogyan is szólaljon meg a
jelenlétemben. Egyik férfit sem ismerem, így biztosra veszem, hogy
nem a testőrség tagjai. Ruhájuk barna és foszlott, köpenyeik a földön
hevernek lefordítva, így nem tudom megállapítani, hogy az erdőt
felügyelő őrség vagy lord Korbei személyes testőrségének a tagjaival
állok szemben. A testes, tohonya férfi csak hümmög, és borostás állát
vakargatva a társai felé fordul. Idegesít, hogy nem kapok azonnali
választ, így türelmetlenül a szekér mellé lépek.
– Tisztában vannak vele, hogy ezek itt kicsodák? Nem
bánhatnak így velük, ők nem egyszerű foglyok, életben kell tartaniuk
őket! - mondom erőszakosan.
Megragadom a leplet, hogy felfedjem a két fiút, de az egyik katona a
karom után kap.
– Ne, hercegnő! - kiáltja, de mielőtt elérne, rádöbben, mit
is készült tenni, így visszarántja a kezét. – Veszélyesek.
Feltétlen így van. Rácsok mögött lévő, leláncolt, éhes, szomjas
emberek biztos sokat árthatnak nekem, miközben egy hadseregre való
fegyveres vesz körül. Lenézően megrázom a fejem, mire a
parancsnok mellettem terem. Damon is megmarkolja a nehéz anyagot,
és megelőzve engem, felhajtja a csücskénél fogva. Attól, ami elém tárul,
elszörnyedek.
A fiúk bűzlenek, és egyikük félig kiterülve fekszik a
szekér padlóján, átázott, véres kötéssel a fején. Lábai fel vannak
húzva, mert képtelen kinyújtani a kis helyen.
A parancsnok fáklyát kér az őröktől. A fényében feltűnik, hogy a
fekvő fiú mellkasa alig láthatóan, de mozog. A
másikra pillantok, akinek ajka kicserepesedett, és szemében harag
lángol. Meg tudom érteni.
– Ez a próba? - veti elém a kérdést gúnyosan. – Melyikünk
marad életben? Igen ?! - A szőke fiú a ketrec két rúdját
megragadva megrázza az egész szekeret.
A szívverésem felgyorsul, és riadtan hátralépek. Az egyik katona
kardot ránt, és a lapját végighúzza a szekér vasrúdjain. Valószínűleg
elrettentésnek szánja, de a fiú nem hátrál meg. Kinyúl a rácsok között, és
megragadva a penge élét, nagyot ránt rajta, megkaparintva ezzel a
fegyvert. Tenyeréből vér serken, de mit sem törődik vele.
Damon nagyot taszít rajtam. A földre zuhanok, könyökömet felsérti a
durva talaj, és ijedtemben még a fájdalomról is megfeledkezem. Garth
azonnal lehajol mellém, hogy felsegítsen.
– Ha ő meghal... - kiáltja fenyegetően a szőke rab. Véres tenyerét a
markolatra szorítja, úgy tartja mellkasához a kard hegyét. – Akkor én is
megölöm magam!
A parancsnokkal egyszerre nézünk egymásra, és tudjuk,
mit jelent ez: a nővérem halálát. Nem hiába van a meeshai mindig a
volur mellett, és Menának is itt kéne lennie a két fiúval, ahelyett, hogy
bent bájolog Roen Korbellel.
– Ha az a fiú a meeshai, akkor nem fog meghalni, de ha te
vagy az, akkor a kezed nem vinne rá az öngyilkosságra. A fenyegetésed
nem ér célt - szólal meg ekkor a hátunk mögött atyám mély hangja.
Mindannyian egyszerre fordulunk meg, és a király láttán a
katonák azonnal térdre ereszkednek. Atyám mérges, és ettől megremeg a
lábam. Az elmúlt napokban mintha teljesen kifordult volna önmagából.
Korábban még sosem féltem tőle, de most, igen, talán még megütni is
képes lenne. Ösztönösen hátrálok, hátam Damon mellkasának simul,
amitől atyám arca megvonaglik.
 Jelentőségteljesen előrelép.
– Te mit keresel itt? - néz le rám fenyegetően. Az állkapcsa alig
észrevehetően, de rángatózik az idegtől.
– Csak egy kis sétára vágytam, felség - felelem illemtudóan, remélve,
hogy ezzel csökkenthetem a haragját.
Atyám közelebb lép, és megragadva a karomat, durván magához ránt.
A fájdalom miatt felszisszenek, és ebben a percben más szemmel kezdek
arra az emberre nézni, aki életet adott nekem. Az ijedtségem dühbe
fordul át.
– Hazudsz - köpi a szót. – A két lázadót jöttél megnézni.
– Ha tudod, akkor minek kérded? Ez a két fiú éhen és szomjan
szenved - mutatok a ketrecre -, és habár ketten vannak, attól még a
meeshait kínzod.
– Azt hiszed, te jobb döntéseket hoznál?
Igenis úgy vélem, jelen helyzetben sokkal bölcsebben ítélkeznék,
mégis hallgatok.
Tudom, hogy atyám gyerekesnek és felelőtlennek tart,
képtelennek az irányításra, és ezt nem rest a tudtomra hozni minden
egyes alkalommal. Atyám ekkor elnéz felettem.
– Sir Haren! A foglyok mindent megkaphatnak, amire csak szükségük
van. De csak a hercegnőtől! - adja ki a parancsot, majd rám néz. – Ha
éhesek, etesd meg őket. Ha betegek, adj nekik gyógyírt - szorítja meg
erősebben a felkarom. – Mutasd meg, mennyire jóságos uralkodó lennél.
Egyedül a parancsnok lehet a segítségedre, és ha bármelyik másik
katona vagy őr a szolgálatodba áll, az még hajnal előtt lógni fog. -
Eltaszít, és magához intve Garthot, távozik a királyi testőrség többi
tagjával.
A tűznél lévő öt katona zavartan összesúg, majd
felkapkodják a fegyvereiket, ruháikat, és sietve másik alvóhelyet
keresnek maguknak. Az egyik átadja a kulcsokat a parancsnoknak.
Egyedül maradok Damonnal, a szőke, megvadult lázadóval és egy
haldoklóval. Nem lenne szabad
kiborulnom, így mélyeket lélegezve elnyomom a mérgem, és összeszedem
az erőmet. Azért is megmutatom atyámnak, hogy meg tudok birkózni a
feladattal. Ha azt hiszi, meghátrálok, vagy megalázhat ezzel, akkor
téved!
A tűz mellé lépek, felkapom az egyik katona tálkáját,
amiben még ott van az érintetlen hús egy kis babbal, és a ketrechez
sétálok. A tálka nem fér át a rácson. Damon feltartja a kulcsot, úgy nézi a
fiút. Ő egy mordulással kihajítja a kardot.
A ketrec ajtaja feltárul, és a parancsnok maga nyújtja be az ételt,
majd egy vízzel félig megtöltött vödröt is.
Mindkét fiú lába meg van láncolva, de a szőkét ez már nem érdekli,
habozás nélkül a szájához emeli a vödröt. A víz egy része végigfolyik
az állán, le a nyakán, eláztatva a felsőjét is. Inge ujjával tünteti el ajkáról
a nedvességet, majd nekiesik az ételnek.
– Köszönöm - motyogja teli szájjal, és ez az egy szó
meggyőz arról, hogy jó döntést hoztam.
Amikor végzett a hússal, babbal, az inge aljával tisztára törli a tálat,
és telemeri vízzel. Lemossa tenyeréről a vért, majd újra mer. Kíváncsian
figyelem, de nem fedezek fel semmit, ami megkülönböztetné tőlünk,
nebesseniektől. Ugyanolyan emberi.
Az eszméletlen fiú fölé hajol, a tarkója alá nyúlva megemeli a fejét, és
kicserepesedett ajkához tartja a tálkát. A másik meg sem mozdul, a víz a
nyakába folyik. A szőkén inkább dühöt, mintsem kétségbeesést fedezek
fel, miközben Damon szép lassan odébb húz a ketrec ajtajától.
Ekkor a vödör teljes tartalma a fekvő fiún landol, aki erre
összerezzen, és köhögni, öklendezni kezd.
– Mi a baja? - kérdezem halkan a szőkét.
A fiú sanda pillantást vet rám.
– Betört a feje. A sziklának csapódott.
 Damonhoz fordulok.
– Azt hittem, kaptak ellátást.
– Tuviban hívtak hozzájuk egy gyógyítót, és...
A szőke a parancsnok szavába vág.
– Azon a gyógyító sem tud segíteni, hogy legalább három napja nem
evett, inni sem kapott, a kötését is le kéne cserélni, és nem ártott volna, ha
ez a seggfej - Damonra bök – nem csapja újból tarkón.
– Három napja? - rázom meg a fejem értetlenül.
Akárhonnan nézem, ők csak második napja rabok.
– Az érkezésük előtti napot is egy zárkában töltötte.
Seggfejkém nem tudja?
A parancsnok felpattan a szekér végébe, és a ketrecbe hajol
fenyegetően. Nincs hozzászokva, hogy ennyire szabadszájúak és
engedetlenek legyenek vele. Ahogy atyám megszokta a néptől a
tiszteletet, úgy Damon is ezt várja el a katonáktól és a nem nemesi
férfiaktól.
Megemelve a ruhám alját, én is fellépek a szekérre. A szőke
csodálkozva veti rám égszínkék, tiszta tekintetét, mire a parancsnok
hátrafordul.
– Menj vissza! - A karját kinyújtva elállja az utamat.
Egy fintorral megrázom a fejem, és átbújva Damon karja alatt,
bepréselem magam a ketrec sarkába. A szőke felhúzza a lábát, úgy
minden rezdülésem.
– Ha csak megmozdulsz, megöllek! - figyelmezteti őt a
parancsnok.
A padló nedves a kiborított víztől, és a sötét hajú fiú ruhája ázottan
tapad a testére. Mellkasa ütemtelenül hullámzik. Az izzadság, a láz es a
kosz miatt penetráns szag lengi körbe, de nem érdekel. Letérdelek mellé,
kézfejemmel óvatosan megérintem verejtékező homlokát, és közben nem
tudok nem az arcára figyelni. Finom, lágy vonású, de az álla erőteljes,
orra keskeny, és kiszáradt, repedezett ajkától
eltekintve rendkívül vonzónak találom. Felrázom magam a kábulatból.
Őrültség, hogy pont egy haldokló szabad földi keltse fel az
érdeklődésemet, arról nem is beszélve, hogy talán ő a meeshai.
Damon megköszörüli a torkát.
Nagyot nyelek, és a többiek felé fordulok.
– Lázas. - Ennél értelmesebb kijelentést nem tudok
kierőltetni magamból.
A szőke felhorkan.
– A gyógyító azt mondta, kék bőrlevelet kell szeszbe áztatni, és
zsírral meg ibolyával összekeverni - szólal meg, majd el is hallgat.
Feltartja a mutatóujját. – Nem ibolya, levendula. Igen, levendulát
mondott, és azt, hogy ezzel a kenőccsel kell bekenni a sebeket. Amikor
Tuviban ellátta, alig egy óra alatt hatott a szer.
Egy szavát sem értem. Kérdően Damonra tekintek, de ő is csak
megrántja a vállát. Tóriában egy egész szárny van, ahol a gyógyítók
nemcsak minket, hanem a szolgálókat, a testőröket és az udvarban élő
embereket is ellátják, így a legegyszerűbb fejfájás miatt is egyből
hozzájuk fordulnak.
A szőke olvas az arcunkról.
– Anyám szeretett saját maga gondoskodni rólunk, így tudom, hogy
a kék bőrlevél a folyók partján terem, mocsaras helyeken, de gyakori
növény, könnyen lehet találni. Másoknak csak egy gaz. Levendula is van
mindenhol, tudják
- mered ránk kérdően, és úgy érzem, ostobának tart minket.
– Az a lila növény, amit a szekrényekbe tesznek moly ellen. Vagyis
Szabad Földön arra használjuk. - Hátát a ketrecnek veti. – Azért a szeszt
csak felismerik?
Miközben magyaráz, nekem már rég másfelé járnak a gondolataim. A
vár fala mellett rengeteg levendulát láttam, a konyháról tudunk zsírt és
erős párlatot szerezni, de csak egyetlen folyó van a környéken. Traidor
várának számtalan
kút biztosítja a vizet, de mind onnan ered, ahova csak a vadászok
merészkednek. Damonhoz fordulok, aki szeme sarkából az erdőt
vizslatja. Ugyanarra gondolhat, és mielőtt megszólalhatnék, elutasítóan
megrázza a fejét.
– Felejtsd el!
– De ha nem tesszük meg, akkor meghal.
– A király megtiltotta, hogy bárki segítsen neked, és kettőnknek
esélye sincs. Talán tényleg az a fiú sorsa, hogy meghaljon - feleli. - Az
égiekre kéne hagyni a döntést.
– Hát nem látod, hogy apám ezzel akar megtörni, és éket verni
közénk? - csattanok fel élesen. – Akár vitatkozunk, akár meghal a fiú, ő
nyer.
A szőke nevetve köhécselni kezd.
– Jó - vetem Damon elé. – Ha te nem jössz, megyek egyedül! - Félre
akarom lökni, hogy ki tudjak jutni a ketrecből, de megragadva a
karomat, lehajol hozzám.
– Nem mehetsz be az erdőbe. Főleg nem éjszaka. Ez
kizárt!
– Pedig megteszem!
– Nem - sziszegi a fogai között.
A szőke most már hangosabban kezd nevetni, és egyből ráébredek,
mit is csinálunk. Civakodunk, mint két szerelmes, abban a hitben, hogy
senki se hallja szavainkat. Megfogom Damon kezét, és lefejtem
magamról.
– A hercegnőd vagyok, és azt teszed, amit parancsolok, és ha én azt
mondom, hogy bemegyünk az erdőbe kék gazt szedni, akkor
bemegyünk!
Damon álla megfeszül, de magában tartja a véleményét.
– Egyáltalán felismerik azt a kék gazt? - kérdezi a szőke,
ismét magára vonva a figyelmet.
Damon rámordul, majd visszafordul hozzám.
– Menj távolabb a szekértől, és várj meg! - nyomja a
kezembe könnyű, armax kardját, mielőtt sebes léptekkel
elindulna a vár felé.
Sejtem, hogy tervez valamit, és csak remélni merem, hogy nem szegül
ellen atyámnak. A szekeret megkerülve a haldokló fiú mellé lépek.
Átnyúlok a vasrácsok között, és megfogom tűzforró kezét, mire egész
testem melegség árasztja el. Bárcsak láthatnám újra a tekintetét! Amikor
Tuvi sziklás bekötőútján az a dulakodás támadt, közvetlen közelről
megfigyelhettem. Egyenesen rám nézett, és úgy tűnt, ő is észrevett, mert
egy pillanatra meglepettség futott át az arcán. Korábban sose zakatolt a
szívem egy férfi láttán, éppen ezért újból érezni akarom azt a különös
bizsergést, amit a tekintete váltott ki.
A szőke fiú köhécselve megveregeti a mellkasát. Egyből
elkapom a kezem, és ránézek.
– Te melyik vagy?
– Ötödik Kein. Ő meg egy Melinion. Állítólag.
– Vagyis Második? - kérdem bizonytalanul.
– Vagy Első.
A név hallatán izgatottan megremegek, de egyből eszembe jutnak
Siccen mester szavai. Ő biztosra veszi, hogy Kart Melinion minden
utódát utolérte a halál, ellenben Amosszal kapcsolatban már akadnak
kételyei. A feljegyzései szerint a férfinak számos gyereke volt, akik
közül az egyik éppen menyegzőre készült. A Második vérvonal egy
fattyában vagy akár egy eltitkolt unokában is tovább öröklődhetett.
A fekvő fiú ekkor megrázkódik, mire ijedten hátraugrok.
– Még félholtan is ragaszkodik a nevéhez - kacsint rám Kein. – Sose
hívd Másodiknak vagy Elsőnek, ha jót akarsz magadnak.
– Melinion - suttogom, és szoktatom magam a rettegett névhez.
Mindig is tetszett a hangzása, de ezen nem töprenghetek. Damon
felfegyverkezve érkezik vissza, hátán keresztben
két rövidkard, derekán tőr, egyik kezében meg egy íj oldaltegezzel. A
vállára dobott zsákot lehajítja, és kipakolja a zsírt, az áttetszőnek tűnő
szeszt, egy csokor levendulát, majd az íjat a nyílvesszőkkel átnyújtja
nekem, én meg visszaadom a kardját. Valamit behajít a ketrecbe, tompán
koppan.
– Csak te ismered azt a növényt, így velünk jössz - szól
oda Ötödiknek. – Nem vagy se katona, se szolgáló, rád nem vonatkozik a
király parancsa.
Kein felkapja a láncok kulcsát, lepattintja a nehéz fémet a bokájáról,
de nemcsak magát, hanem a félholt fiút is kiszabadítja. Könnyed
viselkedéséből arra következtetek, hogy nincs tisztában az erdőben élő
vérszomjas állatokkal. Bár nem a legbecsületesebb dolog, de nem
szándékozom beavatni őt a titokba, mert szükségünk van rá.
Kein leugrik a szekérről, kinyújtóztatja a végtagjait, végül
Damon elé áll. A kezét nyújtja.
A parancsnok idegenkedve tekint vissza rá, miközben én meglepődök
a termetbeli hasonlóságon. Kein ugyanolyan magas, vállas és izmos,
mint Damon. Nem is értem, eddig miért nem jutott eszembe az, hogy
Szabad Föld lakói is ugyanolyan emberek, mint mi. A parancsnok
felemel a tűz mellől egy fáklyát, azt nyújtja Keinnak.
– Ez valami vicc? - kérdezi Kein, és rám mutat. – Még a hercegnő is
kapott fegyvert. A hercegnő - nyomja meg a szavakat.
– Benne bízom, benned nem. Te keresed azt a növényt, mi
meg gondoskodunk a védelemről.
Ötödik kelletlenül elveszi a fáklyát, és magában dünnyögve indul el az
erdő felé.
– Miért kéne védelem? A szúnyogok ellen? - kérdezi
cinikusan.
Nem válaszolunk. A derekamra erősítem a tegezt, és
követem a két férfit. Kíváncsi tekintetek kíséretében lépdelünk a ropogó
őrtüzek, az itatók mellé kikötött lovak és a sebtében összetákolt
sátrak mellett. A katonák felpattannak, vagy éppen megtorpannak,
hogy meghajlással tisztelegjenek. A királyi testőrök közül többen is
csatlakozni kívánnak, de Damon visszaparancsolja őket.
Egyenesen a fák felé indulunk, és Damon Kein háta
mögött haladva irányítja őt. Nem kérdezem, honnan tudja, merre
található a folyó, gondolom, a kastélyban megérdeklődte a vadászoktól.
A kezem megremeg, tenyerem izzadt, ahogy az íjat
markolom, és csak a sötétség rejti el a félelmemet. Sose
lőttem még élőlényre.
Damon szorosan mellettem marad, tudom, hogy csakis engem véd.
– Ez a világ legrosszabb ötlete tőled - suttogja halkan. – És miért? A
makacsságod meg az ellenkezésed miatt. És tudod, mi a legrosszabb?
Felnézek rá, úgy rázom meg a fejem. Damon felsóhajt.
– Elmondtam a királynak, hogy mire készülsz. Nem ellenkezett.
Megtorpanok.
Atyám hagyja, hogy életveszélybe sodorjam magam?
Az ajkamba harapok, és erőt vesz rajtam a csalódottság.
Aztán a mérhetetlen düh.
– Menjünk! - indulok el újra. Azért is
végigviszem a tervem!
 Tizenhatodik fejezet

KEIN

ÖSSZESZORÍTOTT SZÁJJAL, idegesen siettetem a lépteimet.

Eldöntöttem, inkább halok meg árulóként Szabad Földön, vagy a
várfalon lógva Tóriában, mintsem a volur kiherélt kutyájaként. Egy
esélyem van a túlélésre, és az meglepő módon az apám. A szavait
felidézve eszembe villant, hogy árulók vannak a palotában. Ha rájuk
lelek, akkor segíthetnek visszajutni Szabad Földre.
Ha sikerülne életben tartanom Rayt, és táplálnom a gyűlöletét, amíg a
tervem végrehajtom, akkor talán később ismerné el a meeshai létét. Mert
ő a meeshai, ebben biztos vagyok! Hiszen ha nem én, akkor ki más?
Márpedig érzem, hogy én nem lehetek.
 Erről megint eszembe jut, mi a büdös francért kóválygunk most az
éjszakai erdőben, és nevethetnékem támad.
Ezerszer is elátkoztam azt a pillanatot, amikor otthagytam
a gyógyírrel teli tégelyt a zárkában. Zsebre kellett volna vágnom, ahogy
Tiiu kérte. Az arányokat sem ismerem, egyáltalán nem biztos, hogy
képes leszek kikutyulni azt a krémet, de nincs más választásom, mint
megpróbálni.
Ekkor megüti a fülem a hercegnő és a seggfej beszélgetése, és amikor
a vállam fölött hátralesek, elképeszt a kettejük közti távolság. Vagyis
annak a hiánya. Ez csakis azt jelentheti, hogy a testi épségét szó szerint,
éjjel-nappal védheti, még az ágyában is..Ezen mosolyognom kell.
A bujaság örök erény, és áldom érte az égieket, hogy
minden nőbe elültették a csíráját. Már most megfogadom, ha visszajutok
Szabad Földre, első dolgom lesz megszerezni Emmát magamnak.
– Jobbra - mondja a parancsnok, amint beérünk az erdőbe.
Követem az utasítását, de egyből ledermedek. Egy bokor mögül két
vörös szempár néz vissza rám. A katona nesztelenül mellém lép, kardját
előreszegezi.
– Mi a szar ez? - kérdezem suttogva.
– Nem tudom - feleli, és megfeszült izmai elárulják, hogy nem
hazudik. – Lassan hátráljatok!
Bassza meg!
Legalább egy rohadt baltát adhatott volna. Szabad Földön a
kitaszítottaknak tilos a fegyver használata, de meglepődne, milyen jól
forgatom a baltát vagy a sarlót. Sosem voltam munkásember, de a ház
körüli teendőket elvégeztem, hogy ne anyámra háruljon minden feladat.
Teszem, amit a parancsnok mond, hátrálok, pedig legszívesebben
rohannék, ahogy a lábam bírja.
Ekkor újabb két pár vörös szemre figyelek fel. Körülvettek minket, de
messzebb vannak, és nem mozdulnak.
 – Vissza! - suttogja a parancsnok.
Díjaznám az ötletet, de a hercegnő a fejét rázza, és némán tátog: nem.
Én a férfi pártját fognám, ha érdekelné őket a véleményem. A
parancsnok nyakán jól láthatóan kidagadnak az erek, de a lány ügyet sem
vet rá, durcásan csücsörítve ellep mellettünk. Csodálkozva nézek utána.
Sir Haren egy mordulással kikapja a fáklyát a kezemből, úgy taszít
rajtam.
– Hé, nekem csak az volt!
– Nem kockáztatom meg, hogy lelépj az egyetlen fényforrással.
Remek, már a tűzzel se tudom megvédeni magam, és így
még védtelenebb vagyok.
– Pedig pont szúnyogvadászatra indultam - jegyzem meg az orrom
alatt.
Valahol a távolban farkasüvöltés hangzik fel, de a vonyítás
éles sikolyba fullad, és meg mernék esküdni rá, hogy ugyanattól az
állattól eredt mindkét hang. Bár hideg veríték araszol a hátamon,
megzabolázom a félelmeimet, és eszembe vésem, hogy ezt az egészet
valójában saját magamért teszem.
Csak adják az égiek, hogy a folyóig épségben eljussunk!
Ekkor megrezzen egy bokor, és a felettem lévő faágon egy kék szemű
bagoly belekezd éjszakai huhogásába. Már érzem a folyó illatát, és hallani
is vélem a halk morajlást. Közel van a víz, ennek tudata megnyugtat
valamelyest. A parthoz érve a parancsnok megvilágítja az
aljnövényzetet, és egyből kiszúrom a sötétkék, tenyér nagyságú, vastag
leveleket. Szabad Földön előszeretettel gyűjtik az asszonyok, mert sok
mindenre lehet használni, és a látványtól, hogy mennyire burjánzik a
növény ennek a folyónak a partján, szerintem visítva összepisilnék
magukat. Fél térdre ereszkedem, hogy tőből tépjem ki a leveleket,
amikor a folyó közepén borostyánzöld fény csillan fel. A kezem megáll a
levegőben. A fény kígyózva közeledik felénk. Az a valami olyan gyors,
hogy figyelmeztetni sincs időm a többieket. Egy nyálkás, gyík formájú,
de kígyófejű lény hullámzik ki a vízből, egyenesen a hercegnő lábához.
A parancsnok azonnal ott terem, lendíti a kardját, de a lány feltartja a
kezét.
– Várj! - suttogja.
A néma, karhosszúságú állat összetekeredik a lány lábánál. Hatalmas
kígyószeméről elvonul a hártya, ahogy felnéz. Nem úgy tűnik, mint aki
támadni akar, inkább macska módjára törleszkedik.
A hercegnő óvatosan letérdel, és a parancsnok
figyelmeztetésével sem foglalkozva megsimítja az állatot, ami
válaszként halk, ritmusosan duruzsoló hangot hallat, és pikkelyes bőre
élénken világítani kezd.
A parancsnok mögé intek. Damon követi a mozdulatomat,
és együtt figyeljük, ahogy a bokorból a minket követő vörös szemek
gazdái is előlépnek. Az egyik egy macskaszerű, tüskés hátú lény. A
másik kettő meg inkább nagyobb termetű farkashoz hasonlít, de az
egyiket mintha megnyúzták volna, mert teste vörös nedvességtől csillog,
és inak lüktetnek a koponyája körül. Elborzaszt a látványa. Szimatolva,
lassan közelednek. A legrondább - a nyúzott - megáll a parancsnok előtt,
óvatosan megszaglássza a férfi kezét.
– Nem bántanak - mondja mosolyogva a hercegnő.
Attól még ocsmányak.
– De akkor miért vadásznak rájuk? - A parancsnok hagyja, hogy az a
valami megnyalja a kezét. A nyála piros, mint a friss vér.
Nem tudom, hogy ezt a kérdést magának vagy nekünk
szánta, ellenben engem cseppet sem érdekel a válasz. Az állatból nyers
hús és vér fémes szaga száll fel, amitől erőt vesz rajtam az undorral
kevert félelem. Megragadok a tövénél fogva egy marék bőrlevelet, és
kitépem.
 – Menjünk! - mondom ki hangosan, érzésem szerint is bizonytalan
hangon.
Az állatok egyszerre kapják felém a fejüket, és izzó
tekintetüktől megfagy bennem a vér. Hallom a fülemben dübörgő
szívverésem. Méghogy nem vadak? Ezek itt szörnyek, és a szörnyeket
ölésre teremtik.
Az a dolguk!
A vízi lény sziszegve kiegyenesedik, a két farkas morogni, vicsorogni
kezd. A hercegnő is megijed, felpattan, és ekkor a macskaszerű állat a
mellkasomnak ugrik. Karmait a vállamba mélyeszti. A növényt elhajítva
a szörny nyaka után kapok, hogy éles fogait távol tartsam a torkomtól.
Ekkor már üvöltök, amibe az egyik farkaslény vonyítása vegyül.
– Szedjétek le rólam ezt a dögöt! - kiáltom, de senki nem figyel rám.
Ahogy a lény hátához kapok, hogy letépjem magamról, az apró tüskék az
ujjaimba mélyednek. Felordítva elrántom a kezem. – Vágjátok már le!
Az állat megnyújtja a nyakát, éles fogai az orrom előtt csattannak,
habzó nyál freccsen az arcomba. Morog, vonaglik, miközben szabadulni
próbál, karmait még mélyebbre vájja. Nem vesztegetem az időt, két
kézzel megragadom a torkát. A tarkójánál lévő tüskék a húsomba
hatolnak, de nem érdekel már. Egyetlen mozdulattal elroppantom a
nyakát. Elernyed, mire nagyot rántok rajta, és a földre lököm. Gyorsan
megszemlélem a mellkasom, de a sérüléseim nem mélyek. Apró,
kellemetlenül égő érzés marad csak utánuk, ellenben a jobb kezem
minden ujjából vér csordogál.
Feltekintek.
A parancsnok fújtatva, véres karddal áll a nyúzott állat és a másik
farkas kettéhasított teteme felett. A lények belei csillogva tekergőznek a
földön. Ahogy látom, sir Harennek is kijutott a jóból. A hercegnő
felé fordulnék, amikor a
szemem sarkából mozgást veszek észre. Levegőt sincs időm venni, egy
nyíl máris átdöfi a magasba lendülő kígvó fejét, és teste a bűzös belső
szervek közé zuhan. Oldalra fordulok. A hercegnő éppen csak meg tudja
tartani az íjat, annyira remeg a keze. Verejték ül ki a homlokomra, ha
belegondolok, hogy akár engem is eltalálhatott volna.
– Mi a kibaszott fasz folyik itt?! - kiáltom dühösen.
Nagyot köpök a tetemek felé, amikor újabb morgásra figyelek fel.
A parancsnok felkapja az elejtett fáklyát, a kezembe nyomja, majd
megragadja a hercegnő karját.
– Futás!
Végre egyre gondolunk.
A többiek elé rohanok a fáklyával, nem azért, hogy megvilágítsam az
utat, hanem mert minél hamarabb ki akarok jutni. Mindenki mentse a
saját életét!
Mögöttünk recsegnek, ropognak a fák. Suhogó szárnyakat hallok, és
ahogy felnézek, az arcomba csapódik valami tollas. A pengeéles csőr a
fülem mellett csattan. Mielőtt cselekednék, sir Haren letépi rólam azt a
valamit, és a földhöz vágja. Egy bagoly az.
– Rohanj! - kiáltja a hercegnőnek.
Dühösen belerúgok a vergődő állatba, majd az égő fáklyát a tollaihoz
tartom. Kék színű lángok csapnak a magasba, és a bagoly valami
földöntúli hangon felvisít, amire vonyítás felel.
Ágak reccsennek mögöttünk, és nem várok tovább. A parancsnokra is
teszek. Rohanok, felgyorsul a szívverésem, fejem lüktet, mégis egyre
gyorsabb és gyorsabb iramra ösztökélem a lábaimat. A fák egyhamar
ritkulni kezdenek, már látom az őrtüzek halovány fényét, így eldobom a
fáklyát. Az erdőből kiérve nem torpanok meg, a félelem hajt, egyenesen
a tábor felé iramodok, ahol a fegyveresek megvédhetnek.
 Csak akkor fékezek le, amikor meglátom a hercegnőt. A tábor előtt
burjánzó gazban görnyed, a térdére támaszkodik, és vöröslő arccal
kapkodja a levegőt. Sir Haren is beér minket.
– Jól vagy? - kérdezi, de a lány csak bólogat.
Az izgalomtól hevesen ver a szívem, és értetlenül fordulok vissza az
erdő felé. Már nem hallom az állatok hangját, a táj békésnek tűnik,
mintha csak álmodtam volna az előbb. Egy dolgát végző katona
értetlenül mered ránk, miközben sebtében a nadrágját igazgatja.
– Ez mi a retek volt? - üvöltöm el magam, amikor
visszafelé indul a táborba. – Merthogy nem szúnyogok, az biztos.
– A Szörnyek erdeje - feleli hűvösen a parancsnok. Arckifejezése
ismét higgadt, csak szaporább légvételei árulkodóak. – ReetUr
teremtményei, ők védik a határokat, hogy senki se juthasson át
Nebessenbe.
– Remek. Majdnem megölettük magunkat a nagy büdös semmiért!
Azt a rohadt gazt elejtettem, amikor a macskaszerű lény nekem ugrott.
A hercegnő a magasba emeli a kezét.
– Itt van - szólal meg még mindig lihegve. - Megvan a növény, de
nem értem, miért csak téged támadtak.
– Nekem úgy tűnt, mind együtt menekültünk - morgom, kikapva a
bőrlevelet a kezéből. – Ráadásul valaki meglepően gyorsan futott. Még a
ruha ellenére is - nézek végig rajta. Az íjnak és a tegeznek híján van,
futás közben eldobhatta őket.
– Ne becsülj alá - válaszolja büszkén.
Visszaindulunk a táborba. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer
ezt is kimondom, de most marhára örülök, hogy őrök és katonák vesznek
körül.
Viszont valami nem hagy nyugodni, méghozzá a hercegnő
szavai. Tényleg mindegyik lény engem akart. A hercegnővel
és a parancsnokkal szelíden viselkedtek. Van valami bennem, ami
miatt más vagyok, mint ők.
Egy gondolat fészkeli be magát az agyamba: az állatok
szerint nekem nincs helyem Nebessenben.
 Tizenhetedik fejezet

ENE

UJJBEGYEMMEL ÉPPEN CSAK ÉRINTEM a bőrét, ahogy végighúzom a kusza

indákon és töviseken, a testemet mégis jóleső bizsergés árasztja el.
Végignézek a fiún, és egy pillanatra elképzelem, ahogy félmeztelenül áll
a palota gyakorlóterén, és minden egyes mozdulatánál megfeszülnek az
izmai. Már a gondolatába is elgyengülök.
– Mit csinálsz? - csapja le Damon a vödröt mellém. A víz a ruhámra
loccsan.
Nem ijedek meg, csak rosszallóan feltekintek rá, és azért sem
engedem el a fiú karját. Atyám megőrülne, ha most látna. Éppen egy
lázadót tapogatok, és ennél nagyobb ellenszegülést ki sem találhatnék,
ezzel szemben egy csepp
megbánás sincs bennem.
Nagyot nyelek, hogy meg tudjak szólalni.
– Még sosem láttam ilyet - érintem meg az egyik virágmintát. Bár
fekete tintával rajzolták, élethűnek tűnik. – Mi ez a testén?
Kein láncai megcsörrennek, ahogy feláll, és a társa fejéhez ül. Miután
visszaértünk, Dantonnak első dolga volt a fiút kiláncolni a szekér
kerekéhez, majd a félholtat kiemelte, és a tűz mellé fektette.
A több helyen is szakadt inget letépte róla, és elment friss
vízért, amíg Kein nekikezdett elkészíteni a kenőcsöt.
Damon - jobb híján - a mocskos inget dobja a vödörbe, kifacsarja, és
durván a fiú testére hajítja. Vadul dörzsölni kezdi a mellkasát. Úgy
döntök, inkább átveszem tőle ezt a nemes feladatot, amit persze nem néz
jó szemmel.
A fiú felé hajolok, és lassan lemosom, először az arcát, óvatosan
megtisztítva a halántékánál lévő seb körüli részt.
– Testfestés - válaszol Kein a korábbi kérdésemre. – Szabad Földön
elég gyakori - pillant le a csuklójára. Követem a tekintetét, és rajta is
észreveszek egy ábrát, de az elég kicsi, szinte csak egy dió méretű, míg a
másik fiúnak mindkét karját, mellkasát és a tarkóját is minták díszítik.
Még mindig szabálytalanul lélegzik, a teste tűzforró, és nincs magánál,
mégis felizgat a közelsége. Sosem érintettem meztelen férfit, ilyen
tökéleteset meg keresve se találnék Tóriában. Nem olyan kolosszus,
mint némelyik őr, nem magas, mint Damon, de a teste minden egyes
porcikája kidolgozott és finom.
– És milyen virágot ábrázol?
Kein keze megáll a fiú arca fölött, mielőtt elkezdené a
furcsa illatú, darabos kenőcsöt felvinni a sebekre.
– Rózsa. - Felrántja a szemöldökét, és látom rajta az értetlenséget.
 – Rózsa - ízlelgetem a szót, miközben végighúzom a fiú karján a
nedves rongyot. – Nebessenben nincs rózsa, a lázadás után ReetUr
kiirtotta mindet, legalábbis Siccen mester ezt mondta egyszer.
Damon leül közénk, megemeli az őrök által itt felejtett
boroskupák egyikét, beleszagol, és a marconább arckifejezését magára
öltve figyel minket. Megtépázott idegeinek biztos jót tenne egy kis ital,
de ismerve őt tudom, hogy amióta parancsnok, azóta a józanság híve.
– A rózsa a szerelem virága - folytatja Kein a magyarázatot, miközben
a fiú torkán lévő vágásra is ken egy jó adag kenőcsöt. – Fehéret adunk a
lánynak, ha ki akarjuk fejezni a tiszta szándékainkat. Sárgát, ha
köszönetet akarunk mondani valamiért, vöröset, amikor felforr a vérünk
tőle, és feketével fedjük be a sírját. Mi úgy tartjuk, ez az a virág, ami
minden nő szívéhez eljut.
Milyen romantikus szokás, sóhajtok elgyengülve, de
gyorsan megrázom magam, és a gondolataim visszatérnek a valóságba.
– És ez a Melinion család címere is - vágja rá Damon ingerülten. – Ez
a fiú egy élő címerré festette magát, örök lázadó, és még bajt hozhat
ránk. - Lopva Keinra néz. – Ha nem ő a meeshai. - A szájához emeli a
kupát, de a mozdulata félbemarad, és bosszúsan sóhajtva visszahelyezi a
földre a bort.
Látom rajta, hogy valami aggasztja, és azt hiszem, tudom is, hogy mi:
én. Mostanában túl sok időt töltöttem vele és a testőrséggel, így atyám
nem alaptalanul hihette, hogy ő volt az, aki segített kielégíteni a szabad
földiek iránti kíváncsiságomat. Igaza volt Damonnak: csakis az
engedetlenségemnek köszönhetem ezt az egészet. Emiatt kellett
egyedül bekísérnie az erdőbe, és ha nem is mutatja, szinte biztosra
veszem, hogy neheztel is rám. Egy katonának
nincs is annál rosszabb, mintha minden harci tudása és képessége
ellenére egy nő miatt mellőzik. Nem nézik jó szemmel a barátságunkat,
és nem értem, mi a bajuk vele, hiszen Damonnal megértjük egymást,
tudunk beszélgetni, és a palotában egyedül ő őszinte velem. Meg
Arutelu, ha nagy ritkán arra téved.
Inkább nem foglalkozok Damonnal, hanem újra elkezdem
törölgetni az eszméletlen fiú mellkasát. Megnedvesítem az
ajkam, de így is száraznak érzem, pusztán a közelségétől.
– Vagy csak így tartotta számon, hány lánynak vágott alá
- nevet fel Kein.
Felkapom a fejem, Damon pedig összeráncolja a szemöldökét.
– Válogasd meg a szavaidat! A király lánya előtt nem
beszélhetsz így.
Pedig szívesen hallanék még a fiúról, szeretném megismerni, ezért
faggatni kezdem Keint.
– Van családotok?
Kein a nadrágjába törli a kenőcsös kezét, és odébb ül. A
Damon lábánál lévő boroskupát vizslatja.
– Apám, anyám és négy húgom van, neki viszont senkije
- válaszol.
– Azt mondta, van egy menyasszonya - javítja ki Damon. Egy
szempillantás alatt megváltozik a hangulatom. Ujjaim mozdulatlanná
dermednek a nedves, ronggyá gyűrt ingen, és
elszorul a torkom. A csalódottságtól mozdulni sem bírok.
– Lehet - rántja meg a vállát Kein -, annyira nem ismerem
Rayt.
Ray. ízlelgetem a fiú nevét, és még ez is tetszik benne. Na jó, ez már
beteges! Nem rajonghatok egy olyan emberért, aki éppen haldoklik, a
családom ősrégi ellensége, menyasszonya van, és ráadásként lehet, hogy
az új meeshai. Ha életben marad, akkor vagy szolgálat vár rá a nővérem
mellett, vagy
a bitófa. Rám meg egy kifent hercegecske.
Hatalmas sóhajt hallatok, majd megriadva Damonra kapom a
tekintetem. Összehúzott szemmel méreget, de nem érdekel a véleménye.
Azt hisz, amit csak akar, végül is én vagyok a hercegnő.
– Miért ugrottatok egymásnak? - fordulok Ötödik felé. A fiú
elmereng, mielőtt válaszolna.
– A Ketrecben súlyosan megsebesítettem egy barátját.
– Ketrec?
Ismét olyat kérdezhettem, ami számára természetes, mert felvonja a
szemöldökét. Damon válaszol helyette.
– Szabad Föld lakói nem foghatnak fegyvert, ezért a férfiak többsége
test a test elleni küzdelmekben méretteti meg magát. Pénzért és
fogadásért. A Ketrecek létrehozását tiltja ugyan a törvény, de csak így
lehet kordában tartani a népet, hagyni kell, hogy levezessék a
feszültséget. A fiatalok küzdenek, az idősek meg fogadnak, és leisszák
magukat. - Kein felé fordul. – Rólad is hallottam. Azt rebesgetik, a
Ketrecben nem ismersz kegyelmet.
Ötödik arcán büszkeségtől fénylő mosoly terül el, a szeme
is felcsillan.
– A háborúban sem az nyer, aki megkegyelmez az ellenségének -
válaszolja.
Szóra nyitnám a számat, de igaza van. Ha ReetUr elengedte volna a
lázadókat, akkor azok előbb-utóbb újra összefognak. Csak a végleges
elsöprés, az elnyomás és a pusztítás hozott békét a birodalomba, és
bármilyen keserű is a történelem, a tanulságokat le kell vonni belőle.
Mégis, ahogy letekintek a fiúra, arra gondolok, ha nem lett
volna a felkelés, ha a birodalmat nem szakítják ketté a kitaszítottak
miatt, akkor származását tekintve most ő lenne Nebessen egyik
legtehetősebb nemese. Ott állhatna a kérőim között.
 Olyan érzésem támad, mintha valaki a mellkasomba karmolna, tépné
és cibálná a húsomat.
Ekkor eszembe jut a fiú tekintete, amikor először
pillantottam meg. Kíváncsian kihajoltam a hintóból, Mena hiába akart
visszarángatni. Az izgalom okozta kábulatban minden elhomályosult
előttem, a hangok zúgtak, és minden egy helyre fókuszált, Ray Melinion
élénk és vad tekintetére.
Megérintem a fiú szemhéját, amikor Kein köhögése megriaszt.
– Fel fog ébredni - szólal meg. – Cseréljünk helyet.
– Honnan tudod, hogy...
Időm sincs befejezni a mondatot, amikor Ray keze fellendül, és a
csuklóm megragadva magához ránt. A mellkasára zuhanok, ő pedig a
hajamba markol. Felsikírva kapok oda, úgy érzem, kitépi a hajam. Ray
tekintete egyenesen az enyémbe fúródik, és riadtan megdobban a
szívem. Damon odavetődik, és megpróbálja lefejteni rólam a fiú kezét, de
hiába, a görcsös izmokkal ő sem tud mit kezdeni. Könny gyűlik a
szemembe a fájdalomtól.
Ray kissé megemeli a fejét, orra az enyémhez ér, és a hirtelen
közelsége most megijeszt.
– Hol van... Tiiu? - kérdezi szaggatottan. – Hol van?
A következő pillanatban egy ököl csattan az arcom mellett, és oldalra
zuhanok. Elmosódottan látom, amint Kein hetykén megrántja a vállát.
– Na bassza meg, ez biztos nem tett jót a fejsérülésének - ül vissza a
tűz mellé.
Ray újra eszméletlen.
Damon fel akar segíteni, de ellököm a kezét, és inkább a lábamat
magam alá húzva ölembe fektetem a karomat. Nem merem megérinteni.
– Eltört? - kérdezi Damon.
– Nem hiszem - szipogom, ám ebben nem vagyok biztos.
 Annyira remegek, hogy képtelen vagyok megmozdulni. Damon a fiú
vizes ingével óvatosan körbetekeri a karomat. A víz jólesik a bőrömnek.
– Ez csak lázgörcs volt - veti oda Kein, de nem tudok hinni neki.
Ray tekintete tiszta volt, és éreztem a belőle áradó gyilkos haragot, a
mérget, amit rám akart zúdítani, és ha tehette volna, ott helyben
szétroppant.
A gondolatra ismét a szemembe gyűlnek a könnyek, de
ennek már nincs köze a fájdalomhoz. Mégis mit vártam? Hálát?
Köszönetet vagy alázatot? Hiszen Ray egy Melinion, akit elszakítottunk a
menyasszonyától, és majdnem a halálba taszítottunk.
Nem. Ez így nem igaz! Mena megmentette az életét, és most én is.
Még a Szörnyek erdejébe is bemerészkedtem miatta. Ha mi nem
lennénk, már rég halott lenne, és igenis, Ray Melinion meg fogja nekem
köszönni, hogy kockára tettem az életem érte!
 Tizennyolcadik fejezet

RAY

HUNYORGOK, KAROM AZ ARCOM ELÉ EMELEM, eltakarva a felkelő nap

vakító fényét. Furcsa, de az ég színe itt is ugyanúgy vált át feketéből
szürkébe, és itt is narancssárga csíkokkal színezi be a horizont alját,
akárcsak Tuviban. Ez is bizonyítja, hogy az égieknek minden föld
egyforma.
Kein elmondásából tudom, hogy tegnap óta Traidornál várakozunk. A
katonák láthatóan élvezik a pihenőt. A fegyvereiket fényesítgetik, a
lovaikat csutakolják, vagy komótosan üldögélnek az ételüket majszolva.
Zsong a fejem az aggódástól. Amióta magamhoz tértem, többször
suttogtam el Tiiu nevét, mint egész eddigi életemben, de ő egyszer sem
válaszolt. Ha a húgom nem hall engem, az csak két dolgot jelenthet.
Egy: Tiiu halott.
 Kettő: én vagyok a meeshai, és már nem kötődöm a testvéremhez.
Akármelyik legyen is a válasz, egyik sem jó. Nagyon nem jó!
– El sem hiszem, hogy az a rémes valami ilyen gyorsan hatott - szólal
meg Kein fáradt hangon. Fejét a felhúzott térdére hajtja. – Ha tudom,
feleannyit kenek rád, és még mindig csendben lennél.
Megérintem a fejemen lévő puha kötést, és még mindig nem fogom
fel, hogy Kein ilyen áldozatot hozott értem. Kétszer is elmondattam vele
mindent a tegnap estéről, és szavaiban nem találtam ellentmondást.
Amíg ő csodálattal ecsetelte a kis hercegnő merészségét, amivel
szembeszállt a királlyal, majd nekivágott a Szörnyek erdejének, én csak
értetlenül hallgattam. Számomra az volt a meglepő, amit Ötödik tett. Az
ellenségemnek hittem, de amióta össze vagyunk zárva, nem először
ingok meg az irányába.
– Most már majdnem kvittek vagyunk - mondom
kimérten.
Morogva felém fordul.
– Miről beszélsz?
A ketrec sarkába húzódok, hogy ne süssön a nap a szemembe, és
tisztán lássam a fogolytársam. Kein karikás szemmel mered rám.
– Még mindig csak én tudom, valójában mit is akartál
tenni a hercegnővel - emlékeztetem.
Kein teste megfeszül, homlokát összeráncolja, és látom, ahogy a harag
átcikázik az arcán.
– Ne merj zsarolni, mert megbánod! - sziszegi.
– Ha te tartod a szád a húgomról, akkor én is hallgatok.
– Eddig is így tettem.
Még motyog valamit, mintha szidna, de nem értem tisztán. A seb a
fejemen lüktetni kezd, és egy pillanatra megfordul körülöttem a világ, de
amikor elkezdem dörzsölni a tarkóm,
egyből alábbhagy a szédülés. Ahogy csendben ülünk, eszembe jut az is,
mit mondott Kein a Szörnyek erdejéről. Szerinte én vagyok a meeshai,
de ez képtelenség! A családi legenda szerint a Melinionokra nem hat a
volur ereje. Apám mesélte, hogy amikor ReetUr átvette a királyi tanács
tagjai felett az uralmat, azzal a szándékkal, hogy eltávolítsa az uralkodót
a trónról, akkor egyedül Kart Melinion maradt eszenél, vesztére. A
tanács lázadónak kiáltotta ki, aki magának akarja a hatalmat. Kartnak
menekülnie kellett volna, de nem tette. A nép élére állt a harcokban, és
vezette őket, egészen a haláláig. Apám szerint nemcsak Kart, hanem
Amos is képes volt ellenállni a mágiának. Úgy gondolta, azzal, hogy
ReetUr megszegte az égiek törvényét, és vala- milyen módon elérte,
hogy a volurok az ő vérvonalából szülessenek, az egyensúly
fennmaradása miatt lehet ez az egész.
Apám azt hitte, én fogom örökölni a képességét. Ahogyan
előtte ő is az apjától. Aztán meghalt abban a bányaomlásban, ahogyan oly
sokan, anyám pedig nem tudta elviselni a hiányát, és inkább megölte
magát. Egyikük sem élte meg, hogy Tiiu, alig pár évesen, még apánkon
is túltett.
Pontosan emiatt lappangnak bennem a kételyek. Mi van, ha csak Tiiu
örökölte a képességet, de én nem? Ha én nem tudok ellenállni a volur
erejének?
Magányra lenne szükségem, egyedüllétre, hogy
felvehessem a kapcsolatot a húgommal, és megtudjam, mi lett vele.
Ray? Jól vagy?
A hang hallatán nagyot dobban a szívem, és a megkönnyebbülés
majdnem könnyeket csal a szemembe. De csak majdnem, hiszen egy
katonákkal körülvett rabszekérben ücsörgők, és nem bőghetek, mint egy
kislány.
– Hol vagy? - kérdezem.
 Kein szóra nyitja a száját, de hangosan lepisszegem, mire fejét a
rácsoknak vetve becsukja a szemét.
Nem kell féltened, Emmáéknál vagyok, és Mattit ápolom.
Ideköltöztem - válaszolja megnyugtatóan békés hangon.
Szavaitól szorongani, izzadni kezdek. Nem tudhatom biztosan, Emma
betartja-e a szavát, és nem szolgáltatja ki Tiiut a felkelőknek.
– Mondtam, hogy menj el lady Masához!
– Baszott nagy seggfej vagy - mormogja Kein. - Egy bordélyházba
küldenéd, ahelyett, hogy örülnél, amiért biztonságban van?
Felé fordulok, és látom, amint lassan kinyitja a szemét, és sokat sejtető
vigyor telepszik az arcára. Ő is hallotta volna a húgomat?
Köszönöm, Ötödik, hogy betartod a szavad, én is így teszek
- mondja Tiiu, Keinnak intézve szavait.
– Mondanám, hogy szívesen, de a bátyád szinte könyörög egy kiadós
verésért - feleli, mielőtt hosszú hallgatásba merülne. Maga elé mered,
arcizmai megfeszülnek, végül vállait megrántva elmosolyodik.
Tiiu felnevet.
Zavarodottan fészkelődni kezdek, előrehajolok, fülelek, de húgom
elnyújtott kacaján kívül semmit nem hallok. Keint fürkészem.
– Te most... - Bennem reked a kérdés. Tagadóan
megrázom a fejem, nem hiszem el, hogy ő is képes így beszélni, hiszen
a húgomban és benne semmi közös nincs, azon kívül, hogy mindketten
lázadók leszármazottai. Ahogy én is. – Mit mondott?
Egyik szemöldökét csodálkozva felvonja.
– Őt hallod, de engem nem?
A lélegzetem elakad, megdermedek. Tényleg beszélgettek.
Lehetséges volna, hogy Tiiu képessége még
annál is erősebb, mint hittem? Vagy más magyarázata lenne?
Ekkor egy fekete ruhás királyi testőr a kardja markolatát szorongatva a
szekérhez lép. Nyelvét végighúzza a fogsorán, ahogy elhalad mellettünk,
végül leül az őrtűz melletti társaihoz.
Suttogva kezdem el újra szólongatni Tiiut, de nem érkezik válasz, és a
csend egyre hosszabbra nyúlik. Meglököm Keint, de csak a vállát
húzogatja.
– Hagyj neki időt.
– Mit mondtál neki? - sziszegem.
– Csak az igazat. Hogy hol vagyunk, hogy mi történt. Francba! Ezek
szerint a húgom most szembesült azzal,
hogy soha többé nem fog látni. Valahogy tudatnom kéne
vele, hogy én nem lehetek a meeshai, és nem fogom hagyni, hogy csak
úgy fellógassanak!
– Te hogy vagy képes erre? - mordulok Keinra. Tekintete a
távolba réved.
– Rejtély, de a húgod tudta.
– Mit tudott? - értetlenkedek.
– Már Tuviban így szólt hozzám, én meg válaszoltam - vállát ismét
megrántva fintorba húzza a száját -, de ami furcsa volt, hogy
természetesnek tűnt minden. Inkább az a különös, te miért nem vagy
képes rá.
Ez számomra is jó kérdés. Tiiu szerint túl sok gondolat cikázik
bennem, és nem tudom különválasztani azt, amit magamban akarok
tartani, attól, amit közvetíteni szeretnék.
Kíváncsian előredőlök, és folytatni akarom Kein
faggatását, de ekkor feltűnik, hogy még mindig meredten oldalra néz.
Követem a tekintetét, és észreveszem, mi babonázta meg ennyire.
A testőrség parancsnoka egy fiatal, szőke szépség
kíséretében éppen felénk tart. Ahogy közelednek, felismerem a
hercegnőt, aki annyira magával ragadott a
sziklaszirten, hogy képtelen voltam Keinra koncentrálni. Más, mint a
nővére, a volur, nem olyan kifinomult vagy távolságtartó. Tágra nyílt
szemmel, mosolyogva tekint a körülötte lévő katonákra, a fegyverekre
és a bűzös sátrakra. Nem süt róla a megvetés vagy az undor, szinte
gyermekien boldognak tűnik, sugárzik.
Sötétzöld, lenge anyagból készült ruhája rátapad a
felsőtestére, kiemelve apró, feszes mellét, és ahogy lépdel, formás lába
kivillan az oldalt felvágott ruha alól. Szabad Földön nem viselnek
ennyire sokat mutató ruhákat a nők, habár tény, már itt, a híd túloldalán is
sokkalta melegebb van, mint Tuviban.
Kein ekkor halkan felkacag.
– Mit vihogsz?
– Mennyibe, hogy a parancsnok hempereg a hercegnővel?
- mutat előre.
Tisztában vagyok vele, hogy Nebessen lakosai se szentek, de annyit
még én is tudok, hogy a királyi és nemesi családoknál az ártatlanság
elvárás, annak hiányában nem házasítható ki a lány. A hercegnő
esetében ennek politikai veszélyei is lehetnek. A parancsnok sem
hiszem, hogy így szerezte a pozícióját. Az embereit látva sejtem, hogy
kemény fegyelemhez van szokva, és még a helyi barna mellényes
fegyveresekről is árad felé a tisztelet.
– Kétlem - mormolom, szemem le sem véve a közeledő
párosról. – Nem olyan ostoba, hogy az életét kockára tegye. Mellesleg
nincs is miben fogadnunk.
– Igaz - sopánkodik Kein. – Ez totális szívás.
– Mit mondtál, hogy hívják őket?
Ötödik említette, hogy csak hajnal körül hagyta el a parancsnok és a
hercegnő a tábort, addig volt ideje beszélgetni velük.
– A parancsnok Damon Haren, a hercegnő meg Ene Arden
- dől neki a rácsoknak, és becsukja a szemét, mintha már nem is
érdeklődne irántuk. – A hercegnőt mellesleg öntudatlanul majdnem
megtépted. Vagy már mondtam? - teszi hozzá töprengve.
– Egy Arden. Mégis mit vártál? - Visszafordulok a
hercegnő felé, a tekintetemmel követem.
Nem rémlik semmi abból a pár pillanatból, amikor állítólag
magamhoz tértem. Keintól tudom csak, hogy megragadtam a lányt, és
olyan közel volt hozzám, hogy megcsókolhattam volna. A gondolatra
kellemes borzongás fut végig a gerincemen, mint azon ritka alkalmakkor,
amikor lady Alasa egyik vagy másik lányával töltöttem el az időmet.
Utoljára egy holdtöltével ezelőtt jártam a bordélyban.
Aznap is győztem a Ketrecben, és egy kerekded arcú, telt keblű lánnyal
háltam. Rendkívül csinos volt, de közel sem annyira, mint ez az apró
termetű hercegnő.
Ez az a pillanat, amikor ráébredek, kihez is tartoznak a
csábos formák, és gyűlölet ébred bennem. Édes bosszú lenne, ha
elcsábíthatnám, és tönkretehetném a királyi család hírnevét. Én lehetnék
az a Melinion, aki bemocskolja az Arden-dinasztiát.
Amikor hozzánk érnek, a hercegnő enyhén elpirul, és félénken
elmosolyodik, de engem nem téveszt meg. Kein szerint szándékosan
ment szembe a király akaratával, vagyis dacból mentett meg. Számító és
önző, pont ahogy egy Ardentől elvártam.
A szekérhez lép, szeme felfénylik, amikor hozzám fordul.
– Jobban vagy? - Hangja enyhén remeg, és a pillantásom akaratlanul
is vöröslő ajkára siklik.
– Igen, de még kissé kába - feleli helyettem Kein. Észre se
vertem a közénk beállt hosszú csendet.
A lány bólint, de nem veszi le tekintetét rólam. Ugyanaz a zöld
szempár bámul vissza rám, ami a szakadéknál is. Még
sosem láttam hozzá fogható szépséget. Bőre halovány, búzaszínű haja a
hátára omlik. Ismét az ajkára nézek, és a testemet eluraló hévtől
ráeszmélek, hogy mit is teszek. Rendezem a kusza gondolataimat, és
kényszerítem magam, hogy annak lássam a lányt, aki: egy Ardennek.
Vadul koncentrálok a gyűlöletemre.
– Kaptatok enni? - szólal meg ekkor a parancsnok.
– Még nem, de inni már adtak. - Ötödik felel, én képtelen lennék.
– Intézkedem, de előtte kiengedlek titeket - lép a szekér végéhez a
férfi.
A hercegnő megláthatta szememben a nyers haragot, mert zavartan
elfordítja a fejét. Ruhája szélét feljebb emelve elsiet. A parancsnok
közben kinyitja a ketrecet, és szabadjára ereszt minket, mint holmi
vadakat. Úgysincs hova szöknünk. Majdnem kétszáz fegyveres és a
Szörnyek erdeje választ el minket a szabadságtól. Éljen a király!
A rabszekér kereke mellett megállunk, és végre ki tudjuk nyújtóztatni
elgémberedett végtagjainkat. Megropogtatom a nyakamat meg a hátamat
is. A sérült vállamat tapogatva figyelem, ahogy a hercegnő, tenyerén két
faedényt egyensúlyozva, visszatér hozzánk. Kása és sült disznóhús illata
csap meg. Kein hálásan köszönetét rebegve, vigyorogva veszi el az ételt,
mire a lány arcán is mosoly tűnik fel, amikor viszont elém áll, egy
pillanatra megint elvörösödik, és meginogni látszik. Miközben az edényt
nyújtja, észreveszem, hogy a tekintete a meztelen mellkasomra siklik.
Érzem rajta, hogy zavarban van, ujjai remegnek. Azt hiszem, tetszik
neki a látvány. Mi tagadás, nekem is forr a vérem a közelében, de ezt a
tüzet nemcsak a vágy, hanem a harag is élteti.
Élesen beszívom a levegőt, és egy gyors mozdulattal
meglököm a tálat alulról. A kása a drága ruhán landol.
 – Inkább éhen halok, mintsem a magadfajtától akár csak egy falatot is
elfogadjak - mondom egyenesen a szemébe nézve, és a lába elé köpök.
A lány ajka elnyílik döbbenetében, kitágul a pupillája, és bár
fenyegetően közelebb lépek, nem hátrál meg. Mielőtt újabb sértést
vághatnék a fejéhez, hideg fémet érzek a torkomnak feszülni, pont ott,
ahol két nappal ezelőtt is.
– Ha még egy lépést teszel, elvágom a torkod - hallom a parancsnok
figyelmeztetését.
Továbbra is farkasszemet nézek a hercegnővel.
– Csak nyugodtan! - Tekintetem a lányéba mélyesztem, aki
érezhetően megszeppen a szavakra. A szempillái megrezzennek,
tekintetébe könnyek gyűlnek, és ezzel egy pillanatra sajnálatot ébreszt
bennem. Rémülten is szép. Azért is gyűlölöm, amiért zavarosak a
gondolataim vele kapcsolatban. – Csak megmentene attól, hogy egy
Arden szajha talpnyalója legyek - sziszegem.
A szavaim nyomán hirtelen megmerevedik a hercegnő arca. Valami
megváltozik benne. Hátat fordít, és a rabszekér melletti vödörhöz sétál,
amiből kora reggel a vizet kaptuk az egyik katonától. Mer egy adagot, és
bájosan mosolyogva elém áll vele. Mélyen a szemembe nézve a szájához
emeli a csuprot, és érzem, ahogy a testem megfeszül, amikor a
hercegnő, minden nőiességet mellőzve felhorkant, majd beleköp a vízbe.
Szóhoz sem jutok.
– Idd meg! - nyújtja felém. Felnevetek.
– Azt várhatod.
– Akkor meghalsz.
– Nem ölhetsz meg - világosítom fel gúnyosan. – Még nem.
A vállam felett a parancsnokra néz.
– Sir Haren! - Nem kell többet mondania, ezek itt ketten
tényleg jobban ismerik egymást a kelleténél.
A férfi ellép mögülem. Ahogy megfordulok, látom, hogy felkapja a
szekér mellé lehajított láncainkat. Kemény tekintettel jön vissza, és
megragadja a jobb csuklómat. Tiltakoznék, ki akarom rántani a kezem,
miközben a másik öklömet máris ütésre emelem, amikor a tűz mellett
ülő testőrök felpattannak. Túlerőben vannak, döbbenek rá. Az
ellenkezéssel csak magamnak ártanék.
A parancsnok a karomra tekeri a láncot, és leránt a földre.
Térdét a hátamnak támasztja, ezzel tartva lent a felsőtestem, és kezem a
tűz melletti sziklára nyomja. A fémet kétszer a szikla köré tekeri, a végét
szorosan tartva a magasba emeli. Képtelen vagyok megmozdítani a
karom.
– Egy meeshainak nincs szüksége két kézre - hallom meg a hercegnőt.
Hangjában szilárd eltökéltséget érzek. – Vagy megiszod, vagy
megparancsolom sir Harennek, hogy vágja le az egyiket.
A parancsnok térde nyomja a gerincem, szabad kezét a tarkómra
préseli. Arcom a sziklát érinti. Hallom, ahogy előhúznak egy kardot a
hüvelyéből. Az a hang eltéveszthetetlen. Újból felnevetek.
A hercegnő letérdel mellém, és az orrom elé tolja a csuprot. A
szemében ismerős tűz lobog, a harag, és valami azt súgja, képes lenne
egyesével lecsapatni az összes végtagomat. A bátorsága tiszteletre
méltó, felizgat, és egyben kihívás elé állít.
– Mindig megkapod, amit akarsz? - vetem oda.
– Nem megkapom, hanem megszerzem. - A hercegnő
szeme felfénylik, ajkán kis mosoly játszik.
– Ne szokj hozzá - szűröm a fogaim közt. – Csak most az egyszer
engedek.
Félrebillenti a fejét, egy darabig tanulmányozza az arcomat,
gondolom, próbálja eldönteni, mennyire hihet a
szavamnak. Végül jelez a parancsnoknak, aki elenged. Feltérdelve
megszabadítom a csuklóm a lánctól.
A hercegnő újra elém emeli a csuprot, amikor én is talpra
kecmergek.
Elveszem a vizet, egy húzással megiszom, majd gúnyosan elröhögöm
magam. A hercegnő erre felszisszen, pisze orrát felrántva néz rám.
– Min nevetsz?
– A nyálcserének kellemesebb módja is létezik - incselkedek vele. –
Ha...
A parancsnok akkorát csap a hátamra, hogy a levegő egy
pillanatra bennem reked. Rám mordul.
– A hercegnőnek köszönheted az életedet, mutathatnál egy kis hálát!
– Hálásnak kéne lennem, amiért egy rabszekéren tartanak,
láncra verve?
– Tán jobb szeretnél halott lenni? – szakad ki a hercegnőből. Két
szemét összeszűkíti, és kihúzza magát, mintha ezzel akár csak egy
kicsivel is magasabbnak tűnhetne. Egyet felém lép, bátorsága meglep.
– Lehet. - Hetykén megrántom a vállam, és tekintetemmel
nem eresztem. – Attól függ, meddig kell elviselnem téged.
Ekkor a figyelmetlenségemet kihasználva felpofoz. Ahhoz képest,
hogy nő, nemes és milyen apró termetű, elég erő lakozik benne.
– Köszönettel tartozol nekem!
Érzem a testéből áradó forróságot, ami engem is kezd elönteni, és
még közelebb hajolok. Megremeg, de állja a tekintetem.
– Egyedül Keinnak tartozom köszönettel, mert csak ő tette kockára az
életét értem - közlöm rezzenéstelen arccal.
– Hazugsággal vádolsz?
– Szerinted az apád miért engedett az erdőbe? - kérdezem,
de meg sem várom a választ. Egyet hátralépek, és a mellkasomra bökök.
– A Szörnyek erdejét ellenünk alkották. Mindenre és mindenkire halálos,
aki Szabad Földről származik, de Nebessen népére - nézek végig
megvetően a formás kis testén, és próbálom nem az izgalomtól és
félelemtől meredő bimbóit figyelni, melyek átdöfik a vékony ruhaanyagot
- veszélytelenek.
Az arcára döbbenet ül ki. Olyan, mintha mit sem tudott
volna erről, és ez meglep.
– Azt hitted, az a nyomorult király hagyná, hogy meghalj? Minket
akart megölni, egyikünket. Csak egy újabb próba volt, ahogy a híd is -
nevetek tettetett derűvel az arcába.
A hercegnő szája megrándul. Hátralép, megrázza a fejét,
majd egyszerűen megfordul, és elviharzik. Mereven tartja a két vállát, és
mielőtt eltűnne a katonák közt a szemem elől, látom, hogy kétszer is
meginog.
Ekkor döbbenek rá, hogy a király nagyobb rohadék, mint
hittem. A lánya tényleg nem tudta!
Ene hercegnő úgy vágott neki a rémekkel teli rengetegnek, hogy nem
volt tisztában a sértetlenségével. Mégis kockáztatott miattam. A
bűntudat keserűen csöpög a vérembe, de nagyot nyelve legyőzöm a
rossz érzést, és inkább visszaülök Kein mellé.
Megtörli a száját, ahogy lassan végignéz rajtam.
– Amit mondtál, az igaz? - kérdezi.
– Igen.
– Honnan tudtad?
– Ne feledd, ki vagyok. Kein
felhorkan.
– Háromszáz éven át rejtőztetek, és azóta őrzitek a titkaitokat is? -
hitetlenkedik. – Nekem még a nevünket sem árulta el apám. Lehet ő sem
emlékszik.
– Vannak, akik sosem felejtenek.
 – Az én nevemet is tudod?
Tudnom kéne, de valójában én sem emlékszem mindenre.
Pénzkereséssel teltek a napjaim, nem pedig ócska, elásott pergamenek
olvasgatásával.
– Nem - felelem sajnálkozva.
Egy darabig vizslat, végül átnyújtja a félig teli tálat. Piszkosul éhes
vagyok, mégsem tudnék egyetlen falatot sem leerőltetni a torkomon. A
bennem tomboló érzések felkavarnak, és hiába mondogatom magamnak,
hogy utálom az összes Ardent, csak Ene hercegnőt látom magam előtt,
amint a jelenlétemben elpirul.
 Tizenkilencedik fejezet

ENE

A SZOLGÁLÓK SIETVE KITÁRJÁK ELŐTTEM a kétszárnyú faajtót. Nem törődöm

az ételtől mocskos ruhámmal, a zavarral vagy a csalódottságtól reszkető
térdemmel, egyenesen atyám elé állok. Szerencsére csak Menával
tartózkodik a szobában, és nem egy nagyobb megbeszélést szakítok
félbe. Damon némán követ, kiküldi a szolgálókat.
– Igaz, hogy a Szörnyek erdeje veszélytelen? - támadok
atyámnak.
A szeme kikerekedik, és bosszúsan előbb a parancsnokra néz, csak
utána rám. Nem tudom eldönteni, mire véljem a reakcióját, és már éppen
megkérdezném, hogy más is tisztában volt-e ezzel, amikor a szék
támlájának dőlve elmosolyodik.
 – Te vagy Nebessen örököse - jelenti ki megvetően. – Szerinted
hagytam volna, hogy egy tucat vérszomjas rém közé menj, ha nem
lennének ártalmatlanok?
– Miért titkoltad el?
– Magatokkal vittétek volna Ötödiket, ha tudjátok az igazat?
– Nem - vágom rá gondolkodás nélkül. – És akkor nem is
erednek a nyomunkba azok a szörnyek.
Hátrahőkölök, mert felfogom a többes szám jelentését, de a pillanatnyi
gyanúm, miszerint Damon tudott a dologról, hamar elillan. Mena merev
vonásai és a belőle áradó fagy viszont meglep. Ilusya sosem volt ennyire
visszautasító és zárkózott a volurléte alatt, így valami más lehet a
háttérben.
– Te is tudtad - szólok hozzá.
Ruháját aprólékosan kisimítja az ölében, és kerüli a tekintetem. Nem
viselkedhetne így, mert ez egy érzelmi megnyilvánulás. Ritka
találkozásaink ellenére ennyire még ismerem a saját nővéremet, és
felismerem a zavarát. De lehet, a zaklatottságom miatt tévedek.
Letörölve homlokomról a verejtéket, kihúzok egy széket, leülök vele
szemben, és magyarázatra várva keresztbe fonom a karomat magam
előtt.
Atyám iszik egy korty vörösbort, megtörli az ajkát, és
morogva belekezd.
– A törvények kimondják, hogy aki Szabad Földön született, az nem
léphet Nebessenbe. Két meeshaijelölt van. Mind a ketten lázadók
leszármazottai, és mind a ketten át tudtak jönni a hídon. De csak az
egyikük lehet a kiválasztott. A másikat ki kell majd végeztetnünk.
Utoljára nyolcvan éve volt Tóriában akasztás, a palota lakói nincsenek
hozzászokva az erőszakhoz, és ha a fülükbe jut, hogy átértek a hídon,
kételyek ébredhetnek az emberekben. Jobban jártunk volna, ha
valamelyik még a továbbindulás előtt meghal.
 A válasz letaglóz. Megvetem atyám gondolkodását, annak ellenére is,
hogy látom benne a logikát. Most értem meg igazán, miért rostokolunk
Traidorban.
– Nem kell kivégezni a másikat! Börtönre is ítélhetjük, ahogy a többi
vétkest - mondom reménykedve.
Az ajkamba harapok, mert még a gondolat is rémiszt, hogy Ray egy
sötét cellában élje le az életét. Ahogy azt sem szeretném, ha a nővérem
mellett maradna. Nem tudom, mit akarok. Tegnap estig azt hittem, csak
az izgalom miatt forr a vérem, és hajnalban, mielőtt a kastélyban álomra
hajtottam volna fejem, sokáig csak ide-oda köröztem az ujjammal, azt
képzelve, a fiú vállán lévő rajzokat érintem. Reggel kendőt kötöttem a
lila zúzódásokkal teli karomra, és alig vártam, hogy újra láthassam a
meeshaijelölteket. Ray éber, sötét szeme magával ragadott, és ahogy
rám vetette a tekintetét, még a lábam is megremegett. A testőrök között
mozogva sem éreztem még hasonlót. A gyomrom görcsbe ugrott, és alig
kaptam levegőt, ahogy az étellel teli edénnyel elé álltam. Szerettem volna,
ha ujjai az ujjaimhoz érnek, kíváncsi voltam, újra lecsap-e rám az a
mámorító bizsergés, de csak egy adag kását kaptam a ruhámra.
Ray ezzel egy mozdulattal söpörte el a bennem tomboló vihart, és
eltaposott, mint egy bogarat. Ennyire még sosem bántottak meg, és
idefelé rohanva döbbentem rá, tőle is csak azért esik ilyen keserűen, mert
vonzónak találom. Az első férfi, akire képes vagyok nem úgy nézni,
mint egy alattvalóra, egy kötelességet teljesítő katonára vagy egy
ficsúrra, az nem más, mint az az alak, aki a nevem és a családom miatt
mindennél jobban gyűlöl.
Raynek menyasszonya van. Vagyis csak volt. Fel fogják
akasztani. Vagy meeshai lesz.
Azt hittem, hogy megmentettem az életét, pedig csak
ártottam neki. Még ő is átlátott apám tervén. Keinnak az
erdő, Raynek meg a láz megváltás lett volna ahhoz képest, ami rájuk
vár.
– Ezért nem mentünk tovább? - fordulok könnyes
szemmel atyámhoz. – Azt hittétek, Második meg fog halni?
– Ne nevezd így! - torkoll le atyám. – Még nem tudjuk, igazat beszélt-
e.
– Én hiszek neki - vágom rá gondolkodás nélkül, mire
atyám szeme elkerekedik. Menára sandít.
– Akkor ezzel el is dőlt a kérdés - mondja fanyarul.
Kérdően a nővérem felé fordulok, aki ezúttal habozni
látszik, mielőtt választ adna nekem.
– A népet nem zaklathatjuk fel - kezdi alig hallhatóan. – Ha Tóriába
két szabad földi rabbal vonulunk be, az nyugtalanságra adna okot. - Itt
tart egy lélegzetvételnyi szünetet, majd az arcát megkeményítve kihúzza
magát. – A két meeshaival éreztetni kell, hogy mekkora megtiszteltetés
érte őket, ezért a királlyal úgy döntöttünk, az utunk hátralévő részét a
hintóban folytathatják. Természetesen továbbra is láncot fognak viselni,
de csak két hintó van, és még így sem lenne célszerű összezárni őket
most, hogy a fiatalabbik újra erőre kapott.
Arcpirító gondolataim támadnak, és egy részem azt kívánja, hogy
Rayjel utazhassam. Másfelől rettegek is ettől.
Atyám közben feltolja magát a székéből, a fal melletti
rozoga asztalhoz lép, utántölti a kupáját.
– Szeretném megismerni őket - folytatja Mena, ezúttal tisztán és
határozottan. – Velem fognak utazni, felváltva.
Meg szeretném kérdezni, hogy ez esetben nekem hol is lesz a helyem,
de atyám élesen dörrenő szavai megakadályoznak.
– Sir Haren! - ejti ki hangosan a parancsnok nevét. – A
lányomnak megesett a szíve egy korcs kutyán, ezért gondoskodjon róla,
hogy az az eb az ő hintójába kerüljön
először, magával és a legjobb embereivel együtt. - Felém fordul, szeme
dühösen villan. Olyan érzés, mintha ostorral csapnának végig rajtam. -
Amint kiderül, ki a meeshai, a másik lázadót a törvény értelmében
kivégezzük. Árulónak lesz kikiáltva, és az ítéletet te fogod végrehajtani,
a saját kezeddel. Hoztál egy rossz döntést, hát tanuld meg viselni a
következményeit!
A széket hátrarúgva pattanok fel. Nem várhatják el tőlem,
hogy megöljek valakit!
– Ezt nem teszem meg!
Mena kecsesen felemelkedik, és közénk áll.
– Ezt később is megbeszélhetjük - mondja dallamosan. – A két szabad
földi a kísérőmként vonul be Tóriába, és a döntésemig a városban is
maradunk. Velem együtt részt fognak venni a vacsorákon és az
estélyeken, ezért meg kell tanulniuk viselkedni. Egyelőre erre
koncentráljunk!
Felszisszenve meredek a nővéremre. Mena mindvégig
csak a bálokról álmodott, élvezni szerette volna a palota forgatagát, a
csillogását, atyám pedig meg akart törni engem. Úgy néz ki, mind a
ketten el fogják érni a céljukat, és ez egyedül nekem nem tetszik.
– Bazári mutatványt csináltok belőlük, utána meg élvezettel
kivégeztetnétek az egyiket, holmi hazug vád alapján - összegzem
megvetően.
Atyám felém emeli a kupáját. Nem tetszik a mosolya.
– Leányom, tévedsz. Mi nem végeztetjük ki egyiket sem. Te fogod
megtenni.
A vér megfagy bennem, ahogy meglátom szemében az elszántságot.
Összeszorítom a fogamat, és megesküszöm, még ha magukkal az
égiekkel kell is szembeszállnom, akkor is életben tartom mindkét fiút,
habár jelenleg az első ember, akinek baltát állítanék a kemény fejébe, az
Ray Melinion.
 Huszadik fejezet

KEIN

CSUKLÓNKON ÉS BOKÁNKON BÉKLYÓT VISELVE vezetnek minket a vár

szürkés, omladozó fala mellett. Az asszonyok kondérokban főzik az
ételt, gyerekek rohangálnak körülöttük, ricsajuk Tuvi utcáit idézi. A
kardjaikat élesítő katonák fenyegetően bámulnak ránk, mintha tartanának
tőlünk, és ez büszkeséggel tölt el. Viszket a tenyerem, hogy próbára
tegyem magam. A harc az életem, a királyi testőrség és az ismeretlen
katonák sokaságában kiéhezett fenevadnak érzem magam.
Amikor egy monumentális termetű, kreol bőrű katona mellett
elhaladunk, a férfi erősen rászorít a nedves ingére, kicsavarja, és szemét
le sem véve rólunk, a földre köp. Mellkasát csúf heg rondítja, ami a
mellétől a csípőjéig vezet,
mégis olyan masszívan áll a mosóveder mellett, mintha egy sziklaomlást
is képes lenne megállítani.
Rayre esik a pillantásom, és merev arca ellenére látom a
szemében megbúvó csillogást. Ő is azt a férfit nézi.
– Te is arra gondolsz, amire én? - kérdezem. Minden alkalmat ki kell
használnom, hogy tápláljam a dühét, de elfordul, némán előremered. –
Ismerem a fajtádat.
– A fajtámat? - veti oda gúnyosan.
– Te nem bányász vagy, hanem harcos, ahogy én is.
– Tévedsz.
– Kétlem.
– Meglátjuk, akkor is harcosként tekintesz-e majd magadra, amikor a
király hisztis lányának a kutyája leszel. - Széles vigyor ül ki az arcára,
ahogy nőies hangon folytatja. – Oh, meeshaim, segítenél megcsinálni a
kontyomat? Ma milyen ruhát vegyek fel? Jól áll ez a szín?
Tudom, hogy csak hergelni akar, ezért megrántom a
vállam.
– Én sose leszek meeshai, ezt felejtsd el!
– Nem, majd te fogsz mindent elfelejteni - mondja határozottan, és ez
elgondolkodtat.
Úgy vélem, a benne rejlő gyűlölet olyan mélyen gyökerezik, hogy
minden más érzelmet elnyom. Ez nekem csak kedvez, mert időre van
szükségem, amíg kiderítem, ki apám cinkosa. Ellenben ügyesen kell
forgatnom a szavakat, hogy megszüntethessem a kettőnk közti
ellenségeskedést.
A szemem ekkor megakad az egyik üstnél serénykedő
szépségen. Telt keblei majd kibuggyannak a szűk fűző felett, a látvány
mosolyt csal az arcomra. Rayre pillantok, de ő észre sem veszi a lányt.
Ez még inkább megerősít benne, hogy nem lehetek én a meeshai. Semmi
jel nem utal arra, hogy megváltoztam volna, kivéve ez a fejben való
beszélgetés. De ha Tiiu is képes rá, akkor ez nem meeshaierő.
A lányról eszembe jut, hogy Raynek mennyire fontos is a húga. Erre kell
alapoznom.
– Amint kiderül, ki a meeshai, a másikunknak annyi,
márpedig én még élni szeretnék egy darabig - szólok hozzá halkan. –
Gondolom, te is valahogy így vagy ezzel, ha másért nem, hát Tiiu miatt.
– Ezzel mit akarsz mondani? - csattan fel élesen Ray.
– Kussoljatok! - A mögöttünk baktató két katona közül az egyik a
bordáim közé mélyeszti a dárdáját. Még szerencse, hogy nem a hegyes
felével. Morogya sandítok hátra. Ugyanaz a részeges csürhe, aki első este
is őrzött minket.
Sokat sejtetően Rayre nézek.
– Idő - tátogom el a szót, remélve, hogy megérti.
Nem tud reagálni, mert az elöl haladó katonák megrántják a láncainkat,
mire mind a ketten majdnem hasra esünk. Ők felnevetnek, én meg
izmaim megfeszítve próbálom lecsillapítani a bunyó iránti vágyamat. A
nagydarab borostás egy itatóra bök. Amikor odaérünk, egy félénk kisfiú
oson mellénk, kerek szemét nagyra nyitja, tátott szájjal bámul minket,
miközben átnyújt egy zsákot az előtte álló fegyveresnek. Az leellenőrzi
a tartalmát, végül egy nyaksuhintással elhessegeti a gyereket.
– Fürödjetek meg! - A lábunk elé dobja a zsákot. – És
utána öltözzetek át.
Megszemlélem az itató zavaros vizét, a mellé kikötött két lovat, a
száraz fűből csavart csutakkal teli vödröt és az ott heverő koszos
rongyokat. Az állatok már biztosan kiélvezték a hűs, tiszta vizet,
letisztogatták őket, és a katonák most elvárják, hogy mi ebben a vízben
mosakodjunk meg. Undorító! Szabad Földön ennél mocskosabb vízzel
még főzni is szoktak, de én nem ehhez szoktam hozzá. A felszíne
majdnem fekete, ezzel anyám még a padlót sem sikálná fel.
– Gyerünk, siessetek! - dörren ránk a borostás katona.
 – Ettől csak mocskosabbak leszünk. - Ray ingerülten felel, miközben
felkapja zsákot, és a földre szórja a tartalmát. Foszlott, barna
vászonnadrágok és sárfoltos ingek hullanak a lábához.
A következő pillanatban a borostás katona kardot ránt,
hegye Ray mellének szegeződik.
– Azt mondtam, fürdés! - int a szemével. Két katona megragadja a
karomat, és az itató felé löknek.
Na azt már nem! Megvetem a talpam, és a bal karom
megrántva kiszabadulok a szorításból. Bár a láncok nem sok mozgásteret
engednek, a könyökömmel állón ütöm a jobbomon lévőt, aki
megtántorodik. Ekkor fájdalom csap végig rajtam, ahogy a dárdás hátba
vág. Térdre esek.
– Fürdés! - hallom a borostás röhögését.
Ismét megragadnak, felrángatnak, miközben a dárda hegye a hátamba
nyomódik. Az itatóhoz lépve az egyik katona térdhajlaton rúg. Tenyerem
a kávának vetve próbálok talpon maradni, de ekkor a másik férfi teljes
erőből az oldalamba mélyeszti az öklét. Levegő után kapva
meggörnyedek. A hajamba markolnak, és mielőtt bármit is tehetnék,
belenyomják a fejem az ocsmány, lószőrös vízbe. Próbálok nem
lélegezni. A víz alatt is hallom a torz nevetést. A szégyen fokozza a
haragom, elmémet gyilkos vágy tölti ki.
Hirtelen engednek el. Kiemelem a fejem a vízből, arcomon bűzös
nedvesség csorog. Köpködve próbálok szabadulni az undorító íztől.
Ekkor egy test csapódik az itatónak, majd véres arccal a
földre hanyatlik. A borostás katona az, felismerem.
Felkapom a fejem.
Ray a kardot markolva hátrál a három másik elől, akik már csak vele
törődnek.
Felpattanva a legközelebbi katona mögé ugrok, és a fején átvetve a
láncomat, egyből megfeszítem. Felhördülve kap a
kezemhez, de nem engedem el, hiába vergődik. Tekintetem találkozik
Rayével, elvakult gyűlöletet fedezek fel benne, olyat, amivel én magam
is szembesültem a sziklaszirten. Azt hiszem, itt az ideje, hogy
megháláljuk a szívélyes vendéglátást.
– Elég legyen! - csattan ekkor a kiáltás.
Az ismerős hang irányába fordulok.
Királyi testőrök közelednek, élükön a parancsnokukkal.
Kíváncsian figyelnek, de nem rántanak fegyvert.
Elengedem az immáron ernyedt férfit, akt ájultan zuhan a földre. Sir
Haren a Rayjel szemben álló két katonához lép, az egyik kezéből
egyszerűen kikapja a kardot.
– Mi folyik itt? - kéri számon a férfit.
– Ezek a rohadékok megtámadtak minket - hazudja rekedtes, elcsukló
hangon.
A parancsnok, korát meghazudtoló zordsággal szól az
idősebb katonához.
– Én nem így láttam. - A földön fekvőkre mutat. – Vigyétek a
társaitokat az ispotályba, és ne merjetek a szemem elé kerülni többet!
A katona a száját megfeszítve morog valamit, de
ellenkezés nélkül átadja a bilincsek kulcsát, végül felsegíti az itató mellett
eszmélkedő haverját. A másik az ájultat kezdi el húzni. Elégedettség tölt
el szétvert, nyúzott ábrázatuk láttán.
Damon hátradobja a kulcsot, és az egyik testőr
megszabadít minket a súlyos béklyóktól. A csuklómat dörzsölgetve
Rayre pillantok, és köszönetképpen meghajtom a fejem. Hasonlóképpen
viszonozza a gesztust.
Úgy érzem, mostantól nem lesz nehéz együttműködésre
bírnom. Már nem is érdekel a belőlem áradó, poshadt lószag,
elvigyorodom.
A parancsnok közénk lép. Kimérten végignéz rajtunk, végül
összefogja a kezét a hátánál.
 – Jó látni, hogy ellenségből barátok lettetek, de ne feledjétek, miért
vagytok még életben - közli cinikusan.
Lerángatom magamról a koszos, átázott ingemet, és
lehajítom. A mellettem álló fegyveres bakancsán landol, aki
rezzenéstelen arccal lenéz, de nem mozdul.
– Adjatok nekik rendes fürdővizet, ruhát meg élelmet - folytatja a
parancsnok, immár az embereihez beszélve -, és kísérjétek őket a
hintókhoz.
Sir Haren az őrök többségével távozik, csak ketten
maradnak velünk, egyikük az, akinek még mindig a bakancsán pihen a
mocskos ingem. Végre lerázza.
– Kövessetek! - közli egyszerűen, és hátra sem nézve
elindul a társával.
Ők tisztában lehetnek azzal, hogy egyikünk képtelen lenne megszökni,
a másikunk próbálkozása meg csúfos véget érne.
– Benne vagyok - suttogja Ray. – Akármi is a terved, hallani akarom.
Most bebizonyíthatom, hogy apám fia vagyok, és az évek alatt
megtanultam tőle, hogyan is tévesszek meg másokat, gondolom fanyarul.
– Minél később derül ki, melyikünk a meeshai, annál
tovább élhetünk. Az, hogy mit kezdesz a lehetőséggel, már a te dolgod -
súgom vissza. A szemem a két katona hátán tartom.
– Ez a nagy terved? Mit kezdjek veled, ha holnap reggel
már a volur lábát nyalogatod, mint valami öleb?
– Te segítesz ellenállni, fordított esetben pedig én is így teszek.
– Mégis hogyan?
– Kezdetnek az is megtenné, ha nem mondogatnád folyton, hogy én
vagyok a meeshai.
Az egyik őr lelassít, valami szófoszlányt elkaphatott, mert
fejét kissé oldalra fordítva fülelni kezd. Óvatosan oldalba
bököm Rayt, és a férfi felé biccentek.
Azt hiszem, itt az ideje újra kipróbálnom az újonnan szerzett
képességemet, vagy mi a fenét. Amikor Tiiu beszélt hozzám, olyan
természetesnek és egyszerűnek tűnt a dolog, most viszont fogalmam
sincs, hogyan vágjak bele. Biztosra veszem, hogy képes vagyok
irányítani ezt a dolgot, ezért magamban szólongatni kezdem Rayt, de
hiába, továbbra is kérdően mered rám. Egyre zavaróbb a tekintete.
Mélyet sóhajtva közelebb hajolok.
– Szerinted mikor kéne megváltoznunk?
– Ha csak pár napunk lenne, akkor nem vinnének minket Tóriába -
motyogja összeszorított szájjal. – A volur se tudhatja a választ. Még
sosem volt szabad földi meeshai, arról tudnánk.
– Szerintem nálunk máshogy hat az erő, lassabban. Ezt
kell kihasználnunk. - Ray helyeslően bólint. – Vissza kell tartanunk a
másikat - folytatom -, táplálnunk a dühöt, és szemmel tartanunk
egymást. És nem teszünk keresztbe a másiknak többé!
Ray erre megtorpan, majd széles, cinkos vigyorral az arcán a felé
nyújtott tenyerembe csap.
– Csak a királyi családnak.
 Huszonegyedik fejezet

RAY

A HINTÓ NEM SOKKAL KÉNYELMESEBB a rabszekérnél. A legkisebb

döccenőt is megérzem, ráadásul a lábamat se nyújthatom ki... vagyis
igen. Nem törődve a szemközt ülő testőrrel, felteszem a csizmám a
szemben lévő, barna selyemmel párnázott ülésre. A velem egykorúnak
tűnő fiú szó nélkül odébb húzódik, a társához préselődik, mire sir Haren
morgásszerű hangot hallat. Körülnézek, és a többiek merev arcából arra
következtetek, a parancsnok reakciója nekem szólt. Értenem is kéne?
A csizmára bökök.
– Új a lábbelim - magyarázom pimaszul. Sir Haren
nem veszi le a szemét rólam.
 Hatan nyomorgunk a hintóban, és a király emberei ügyeltek rá, hogy a
hercegnőtől legtávolabb eső sarkot kapjam. A széles vállú férfiak között
aprónak tűnik a sárga ruhát viselő lány. Amikor elindultunk, még kendő
fedte a hátát, de hamar megszabadult tőle, és a jelenlévők közül egyedül
én bámultam meg formás dekoltázsát. Ezek tutira mind heréltek. Vagy
vakok.
A testemet elárasztó forróságért viszont nem csak a hercegnő felel.
Nem értem, Nebessen lakói hogy bírják ezt a meleget. Nem izzadok,
mint Tuviban, de alig kapok levegőt a száraz hőségtől, és kiszáradt
bőröm egyre jobban viszket, főleg a csuklómon lévő béklyó körül.
Hátam a támlának döntöm, és meglazítom a vászoningem felső két
gombját. Az ujját könyékig feltűröm, keresztbe fonom a karom, és
becsukom a szemem, hogy aludjak egy keveset. És persze hogy még
véletlenül se kelljen látnom Ene hercegnőt.
– Vedd le a lábad! - hallom meg a hangját.
Az azt átjáró határozottság meglep, de ügyet sem vetek rá, még a
szememet se nyitom ki. Jobban jártam volna, ha én utazok a volurral, és
nem Kein. Lemerném fogadni, hogy az az álszent lókötő az
udvariaskodásával nyerte meg az idősebb lányt magának.
– És öltözz fel rendesen! - Egyre ingerültebbnek tűnik a
hercegnő. Tetszik a pimasz stílusa.
Résnyire nyitom a szemem, és harciassága láttán majdnem elnevetem
magam. Arca kipirult, és az ajkát összepréselve néz, amitől egész
édesnek tűnik. Vajon milyen, amikor teljesen kiakad? Hajt a
kíváncsiság, hogy megtudjam, ezért letépem a két gombot - ezzel az inget
is kiszakítva és egy laza csuklómozdulattal az ölébe dobom. A hercegnő
lepillant, majd vissza rám.
– Vedd le a lábad! - csattan fel erőteljesebben.
Kezd alakulni, de még mindig nem az igazi.
 Tudomást sem véve róla visszahunyom a szemem, és alvást
színlelek.
Sose hittem volna, hogy egyszer egy ilyen csicsás
hintóban fogok utazni a családom egyik ősi ellenségével, akit teljes
szívből utálnom kellene. Tudom, hogy Ene nem ártott nekem,.. még. De
egy Arden! És egy napon ő lesz az uralkodó.
– Vedd. Le. A. Lábad. - Hangsúlyozza egyesével a szavakat.
Meg kell erőltetnem magam, hogy ne nevessek fel. A
mellettem ülő testőr meglök.
– Hé, vedd le! - mondja csendesen.
Felnyitom a szemem, és ránézek. Nem fenyeget, még csak nem is
dühös, inkább csak fáradt az ábrázata. Leveszem a lábam, és magam alá
húzom, mire a hercegnő vöröslő arccal az ajtókeretre csap.
Az út hátralévő részében nem szólunk egymáshoz. A
férfiak vízzel és gyümölccsel kínálnak, amit tőlük elfogadok, hiszen ők
csak parancsokat teljesítenek. A testőrök mások, mint Szabad Föld őrei,
akik önkényesen uralkodnak, és újraértelmezik a szabályokat.
A köztem és sir Haren között ülő, rőt szakállas, tar férfi jó kedélyűen
egy pakli formakártyát húz elő a mellénye zsebéből, mire mindenkinek
felcsillan a szeme, még a kis hercegnőé is. Izgatott mozdulatokkal
rendezetlen kontyba köti a haját, és minden gátlás nélkül játszani kezd a
férfiakkal. Felszabadult és közvetlen csevejükből, szórakoztató vitáikból
hamar megtudom az utastársaim nevét.
A kártyás alak Corson, a hercegnő mellett ülő, sötét bőrű, hegy
termetű férfi Dank, a fiatal fiú meg Zana, aki a játék során többször is
beles a hercegnő kebleibe, persze csak titkon. Mégsem vak, legalábbis ő
biztosan nem.
 Miközben vagy alvást színlelek, vagy a tájat igyekszem bámulni, Tiiu
jár az eszemben. Akármennyire szeretném is, hangtalanul nem tudom
megszólítani. Már magasan jár a nap, amikor halk dudorászásra figyelek
fel. Kipattan a szemem, és kihúzom magam.
Sir Haren felpillant a lapjaiból, mire a zaklatottságomat leplezve
visszadőlök. Habár válaszolni nem tudok, elkezdem fütyörészni a dal
ritmusát, amit még anyánk énekelt nekem kiskoromban, én meg a
Tiiunak.
Szia! - köszön Tiiu félénken. Hatalmas, megkönnyebbült sóhajjal
behunyom a szemem. A kezem megremeg, annyira magamhoz
szeretném ölelni a húgom.
Elolvastam az apánk által őrzött pergameneket. Van
bennük szó a meeshairól, de nem tudom hova tenni. Egyszer mesélted,
hogy nem hat ránk az erő, de lezuhantál a szikáíról, és a volur vissza
tudott hozni.
Láttam. Tévedtél. Igenis hatott rád és akát te is lehetsz
meeshai. Élhetsz, boldogan és nélkülözés nélkül, nem kell meghalnod.
Ujjaim ökölbe szorulnak, de küzdök az indulatokkal. Az agyam
elzsibbad a szavaitól. Biztos téved.
Apánk az ő apjától, ő meg az övétől örökölt olyan leveleket, melyek
még a lázadás alatt születtek, Amos Melinion keze által. A ház mögött,
elásva tartjuk az írásokat, csak egyszer olvastam el őket. Azt hiszem, ez
hiba volt, jól eszembe kellett volna vésnem minden egyes mondatot.
Ötödik Kein is képes arra, amire én. Én már nem értek
semmit, minden olyan kusza. - A hangja elkeseredettnek tűnik. – Inkább
megpróbálok rendes életet élni. Emmáéknak most nehéz, mert Maturál is
gondoskodniuk kell., így ma elmegyek lady Alasához, és munkát kérek
tőle. Gyógyítani szeretnék, de nemcsak a kurtizánokat, hanem másokat
is, és ebben ő tud segíteni. Tudom, hogy mindent el fogsz követni,
hogy visszagyere értem, de gondold meg, mit teszel. Talán nem hiába
történt minden.
Kiabálni és tombolni szeretnék.
Lady Alasa elegendő pénzt rakott el nekem, de ha nem adja oda
Tiiunak, akkor kihasználhatja őt. Ráadásul a húgom gyönyörű lány, a nap
gyermekeinek minden szépségét örökölte, és habár koránál fiatalabbnak
tűnik, ez sok férfit nem érdekelne, sőt izgatna. A Felszabadítókra
gondolni se merek. Ha belekeverik egy felkelésbe a húgomat, azzal a
halálba küldik.
Szeretlek, Ray. Bárcsak hallanám a hangodat!
Újra fütyülni kezdek. A csendes dalba fojtom a haragomat, miközben
hallgatom Tiiu sírását és a körülöttem nevetgélő férfiakat.
Amikor egy lovas kintről megveregeti a hintó oldalát,
összerezzenek. Már nem hallom a húgom.
A testőrök is szétugranak, a helyükre igazodnak, Corson eltünteti a
paklit. Még a hercegnő is felveszi komor álarcát. A lovas bekiált, hogy
hamarosan megáll a menet pihenni és étkezni.
A többiek szavaiból úgy vettem ki, hogy idefelé többször is megálltak
a király kegyét élvező uraknál, és náluk szálltak meg, így két napig tartott
az út, de velünk - gondolom - nem szívesen mutatkoznának. Vagy csak
menekülnek a Szabad Földön történtek elől, azért diktálnak
rohamtempót.
Amikor megáll a hintó, utolsóként szállok le, körülnézek,
és meglep a táj szépsége. Érintetlen, mégis rendezett, mintha a fű is
mindenhol ugyanolyan hosszúra nőtt volna. A zöldellő rét szélét magasra
nyúló, széles koronájú fák szegélyezik, amelyek törzse fehéresszürke
árnyalatot ölt, lentről felfelé kivilágosodva. Egy majdnem szabályos kör
alakú tó közelében vagyunk.
A testőrök többsége a király körül csoportosul, aki két
idősebb hölggyel társalog. Kein és a volur vígnak tűnik, mintha az együtt
töltött délelőtt alatt összebarátkoztak volna, és ez újra megerősíti bennem
a hitet, hogy nem én vagyok a meeshai.
A szolgálók az egyik fa árnyékában szőnyegeket terítenek
le, párnákat pakolnak ki, és összeraknak egy majdnem négy méter
hosszú asztalt. A pakolászó társaságot figyelve rádöbbenek, hogy az
egyik szekér csak ilyen holmikkal lehet tele. Corson az asztal széléhez
vezet, és int, hogy foglaljak helyet. Keint mellém terelik, leveszik a
láncainkat.
– Hogy utaztál? - kérdezi szórakozottan.
– Nem olyan jól, mint te - felelem, miközben lehuppanok. A testőrök
körbefognak minket, némelyek csak állnak felettünk, mások pár
lépéssel arrébb kenyeret és szárított húst falatozva tartják rajtunk a
szemüket. Szolgálók sürögnek- forognak, majd pillanatok alatt
telepakolják a hosszú asztalt. Ámulok. Ennyi ételt soha életemben nem
láttam még. Vajon mi lesz a palotában? A legtöbb dolgot fel sem
ismerem, amiről meg sejtem, milyen állat vagy zöldség volt eredetileg, azt
is olyan módon készítették el, hogy fogalmam sincs, hozzá merjek-e
nyúlni. Kein ezzel szemben közömbösen fogadja az újdonságokat.
Utánozom, és csak azokból az ételekből veszek, amikből ő is. Egy
csirkehúst is sikerül kiválasztania, ami valamilyen édes, gombás
szószban úszik. Undorító párosítás, de jóízűen megesszük, mert éhesek
vagyunk.
Az asztal másik végében a király a parancsnokkal és egy fiatal
nemessel társalog, akit korábban is láttam már a közelében. A volur és az
idősebb férfi, akit mesternek hívtak, felénk tartanak, mire a mögöttünk
álló testőrök száma megduplázódik. Már majdnem megkérdezem, mitől
fél az égiek kiválasztottja, amikor a mester nyomában feltűnik a
hercegnő is. Őt védik.
 Kein dobolni kezd az asztalon, mire felé kapom a fejem. Alig
észrevehetően a társaságunk felé biccentek, mielőtt hozzám hajolna.
– Az öreg valami krónikásféleség - súgja. – Nagy tudású ember, azért
hívják mesternek. Mindent le akar jegyzetelni, ezért faggatni fog.
Ezúttal alaposabban is megnézem magamnak a szétszórt
férfit, aki a hosszú talárját igazgatva kétszer is körbefordul, mire végre
leül, de a kezében tartott kopottas könyvtől egy pillanatra se szabadul
meg.
– Nagyon érdekesnek találom ezt a helyzetet - kezdi
mindenféle bemutatkozás nélkül, de reszketeg hangja
alapján idegesnek tűnik. – Beszélnél magadról?
Nevetnem kell. Ha ez a mester azt hiszi, elmondok bármit is
magamról, akkor nagyot téved. Zord, rideg ábrázattal felsandítok rá.
– Kezdhetnénk talán azzal, hogy elmondod a teljes neved
- motyogja, miközben felcsapja a könyvét. Egy szolgáló azonnal ott
terem, és tintát, tollat helyez a keze ügyébe. – Neved, korod, eddig hol
éltél...
– Maga jött ide kérdezni tőlem - felhorkanva a szavába
vágok. – Nem azt diktálja az illem, hogy előbb maga
mutatkozzon be?
– Ki gondolta volna, hogy ismeri az illem szót, és még használni is
tudja - szólal meg ekkor a hercegnő. Egy piros almát falatozik, az
asztalra könyökölve.
Csak egy erőltetett szájhúzással reagálok, válaszként
pimaszul elmosolyodik.
A volur az idős mester karjára teszi a kezét. Mena - azt hiszem, így
hívják - sokkalta lágyabbnak és barátságosabbnak tűnik, mint itt a
többiek, mégis van benne egyfajta tartózkodás. Olyan típusnak
gondolom, aki mindig mindenkivel megszeretteti magát, de ő sosem
nyílik meg
mások előtt. Miután Mena megnyugtatja az öreget, rám néz,
majd az én karom is megérinti.
– Mena Liseth Ardenként láttam meg a napvilágot, de már csak Mena
volurként ismernek - mondja, miközben végigsimít a kézfejemen, és
még csak el sem borzad az azt díszítő ábrák láttán. Az öreg felé billenti a
fejét. – Ő itt Siccen mester. Akárcsak a többi mester, ő is az El Vedom
hegyen kapta a képzést, és születése óta tanult a legfőbb bölcsektől. Még
nagyapám idejében került a palotába, és azóta a családunk egyik
leghűségesebb szolgálója, tanácsnoka és krónikása.
A lány ujjai le-fel járnak a bőrömön, és ez az én értelmezésemben
már flörtölésnek számít, így nem igazán tudok a szavaira koncentrálni.
Kein óvatosan megbök a könyökével, rásandítok. Hol a volur kézfejére,
hol rám néz, és közben vigyorogva felrántja a szemöldökét. Végül a lány
keblére mered.
– Fejezd be - morgom, Keinnak szánva a szavaimat, miközben
elrántom a kezem.
A volur döbbenten hátrahőköl, és kezét az ölébe helyezi. Ahogy
látom, az érzéketlenség még nála sem játszik, és a viselkedése amúgy is
rendkívül különös. Tudnia kellett volna, hogy nem neki szólt a
figyelmeztetés.
Kein a szájához emel egy kupát, eltakarva öntelt vigyorát. Engem
cseppet sem hozott lázba a volur, nem úgy, ahogy
őt. Azt nem tagadhatom, hogy eléggé vonzó a lány, csakhogy a húga
jelenléte zavaróbban hat rám. A hercegnő észreveheti, hogy figyelem,
mert durcásan lebiggyeszti az ajkát, aminek láttán szaporábban kezd
verni a szívem.
Corson leül mellém, megjelenésével eltereli a gondolataimat.
– Ő itt Corson Qairt, a testőrparancsnok helyettese - szólal meg Ene
hercegnő.
 Mena rosszalló nézéssel fogadja a bemutatást, pedig az nyilván neki is
szólt.
Corson átnyúl előttem, leemel egy hófehér húsféleséget,
és rám vicsorog, ezzel jelezve, hogy szemmel tart. Az egyik foga fémből
van, ezt eddig nem vettem észre.
A mester a tintába mártja a tolla hegyét.
– Hány évesek vagytok?
Le merném fogadni, hogy Keint már egyszer kikérdezte, csak a hintóban
nem tudott jegyzetelni, és talán azt hiszi, ha mind a kettőnket nyaggat,
akkor én is megenyhülök.
– Huszonegy - feleli Kein.
– Oh, akárcsak a mi drága volurunk. És te? - pislant felém. Kein
válaszol helyettem.
– Ő meg tizenhét vagy tizennyolc.
– Honnan tudod? - szegezem neki a kérdést.
– A ketrecmester mondta.
– Oh - kapja fel a fejét az idős férfi. - Ott is vannak
mesterek? Eddig erről nem tudtunk.
– Ezek nem olyan mesterek - feleli helyettünk Corson. – Nincs
tudásuk, csak a számokhoz értenek. Fiatalokat versenyeztetnek, és
fogadásokat lehet kötni rájuk.
A volur eközben fintorogva válogat az ételek között, a hercegnő meg
leteszi a félig rágott almát, és egyesével szájába véve az ujjait,
leszopogatja a ráfolyt levet. A testem megfeszül.
Elfordulok, és próbálok másra koncentrálni. Tiiuval a csutkát is meg
szoktuk enni. Látszik rajtuk, hogy soha nem kellett nélkülözniük.
– Verseny? Milyen verseny? - kérdezi Siccen egyre
nagyobb érdeklődéssel.
– Verekedés - válaszolok erőteljesen, miközben egyenesen a volurra
tekintek. – Eldugott, mocskos helyeken küzdünk, amiket Ketreceknek
neveznek. Ölre megyünk,
mint az állatok, és ezzel szórakoztatjuk a népet, csak hogy pénzhez
jussunk, és legyen étel az asztalunkon. Már akinek telik asztalra. - Ezzel
felpattanok, és nagy lendülettel felborítom a legközelebbi, húsokkal és
gyümölcsökkel teli tálat. Corson azonnal talpra ugrik, kardot ránt. A
mögöttünk állók közül többen is követik a mozdulatot. A mester és a két
lány döbbenten mered rám. Meg sem próbálom elrejteni az undorom,
hangosan fújtatok. Megvetem az egész társaságot, élen a királlyal.
Visszafordulok Corsonhoz.
– Egész délelőtt abban a rohadt kocsiban nyomorogtam,
én inkább mozognék, mintsem egy asztalnál üljek... velük.
A férfi engedélyt kérően a volurra néz, aki sápadtan bólint. Öten
fognak közre, és mint valami jószágot,
megsétáltatnak.
– Egyél valamit. - Corson lép mellém, és átnyújt egy kenyeret, amin
egy színtiszta, szárított hús virít, mindenféle ismeretlen fűszer vagy pác
nélkül. Végre egy értelmes étel.
– Köszönöm.
Ezt is kimondtam, ráadásul egy királyi testőrnek.
Elhaladunk a tó mellett, amikor hófehér, tenyérnyi nagyságú madarak
serege száll fel, egy kört írnak le a csillogó víz felszíne felett, majd
hirtelen alábuknak. Megtorpanok, kezem megáll a szám előtt. Várok, és
a következő pillanatban a madarak újra feltűnnek, majd a fák felé
elröpülnek.
– Szeták, a tollaik alatt nyálkás pikkelyek vannak, és
leginkább a denevérekhez hasonlítanak, csak ők nappal
repdesnek, és a vízben is megélnek - magyarázza Corson.
– Odaát nincsenek ilyen madarak.
– Sok minden van itt, ami ott nincs, és fordítva is.
Nagyot harapok az ételből, és korgó gyomrom azonnal
megnyugszik. Eddig észre se vettem, mennyire éhes vagyok.
 – Honnan tudtál a Ketrecekről? - kérdezem.
– Apám az őrség tagja volt, sokat mesélt, miután hazatért. Felnevetek,
és végigmérem a férfit. Vöröses szakálla, termete és megjelenése itt
biztos egyedinek és ijesztőnek számít, de odaát rengeteg hasonlót
láttam már. Nem sokban
tér el a külseje a Vörös Óriástól.
– Egy őr sem mondaná el a gyerekének, valójában miket
tesznek a mieinkkel. Te csak meséket hallottál.
Corson egy darabig csak néz, végül bólint egyet.
– Miután apám hazatért, a bort kezdte imádni. Egy évre rá leszúrta
anyámat és a nővéreimet. A saját kezemmel törtem el a nyakát. Pedig
csak két évet töltött Szabad Földön. Kettőt
- hangsúlyozza.
Hitetlenül bámulom.
– Gyilkoltál, és mégis királyi testőr lehettél?
– Önvédelem volt, még csak tízéves voltam - magyarázza.
– Szabad Föld mocska idáig ér, megfertőzi Nebessent, és már nem hiába
nem hívják vissza az őröket, csak kivételes esetben. Érthetetlen, te miért
vágyódsz vissza.
Mert ott van a húgom, aki mit sem tud arról a sok szörnyűségről, ami
valójában történik a világban. Tuvi koszos és szegény hely, bűze a
szomszéd városokba is elér. Az ottani őrök ugyanolyan nyomorban
élnek, mint a lakók, de ez nem mindenhol van így. Ez is az egyik
szempont volt, amiért apám ezt a helyet választotta. Tuviban az őrök
piálnak, jönnek-mennek, ők is fogadnak, a bordélyt láto- gatják, és
magasról tojnak minden másra. Ellenben a nagyobb városokban
mindennaposak a megalázások, az erőszak, a kényszer és a rablások. Az
őrök elvesznek mindent, ami tetszik nekik, legyen az öv, ló vagy egy
asszony.
Corson választ vár, meredten figyel.
– Mert ott nőttem fel - felelek röviden.
 Homlokát ráncolva előretekint.
– Apám elméje két év alatt megbomlott, tudni se akarom, a te fejed
mit rejthet.
Erre nem tudok mit mondani. Inkább elindulok a part felé, és
megcélzom a napsütötte köveket.
– Vigyázz! - szólal meg Corson, ahogy megtorpan a tó
fűvel benőtt peremén. – Ha beleesel, nem mentünk ki.
– Tudok úszni - vetem oda, mire lemondóan megrázza a fejét.
Visszaszólnék, de ekkor a férfi kihúzza magát, és vonásai merevvé
válnak. Megfordulok, és megpillantom Ene hercegnőt, két őr
kíséretében. A húsba harapva teletömöm a szám, és a lehető legnyersebb
viselkedést öltöm magamra, hogy elijesszem.
A lány közel lépdel, felnéz rám, én meg le őrá.
– Mi volt az a dal, amit a hintóbán fütyültél? - kérdezi
lágyan, gyermeki érdeklődéssel.
Hátat fordítok neki. Kinézek magamnak egy kisebb sziklát közvetlenül
a parton, és leülök rá. Jóízűen falatozok, miközben ő követ, és újra meg
újra felteszi a kérdést, egyre ingerültebben. Végignézek rajta. Formás
lábán csak egy barna sarut visel, amit bőrszalagokkal kötött körbe a
bokáján. Az enyhe szellő meglebbenti a ruháját, a vékony anyag a
csípőjére feszül. Sóvárgással tölt el a látvány, hiába küzdök az érzés
ellen, és már nem is figyelek a szavaira.
– Nem magadról kérdezlek, csak arról a dalról - folytatja
rendületlenül, és közelebb lép, rá a sziklára.
Corson megböki a hátam, hogy válaszoljak. Mégis miért nem képesek
békében hagyni? Hirtelen felpattanva a férfi felé fordulok, mintha
válaszolni szeretnék, de úgy perdülök, hogy könyököm a hercegnő
oldalát érintse. Alig észrevehetően, mégis szándékosan taszítok rajta
egyet.
Ene elveszti az egyensúlyát, hiába hadonászik a karjával.
És ekkor meglátom tekintetében a rémületet. Utánanyúlok, de már késő.
Ene hercegnő egy hatalmas csattanással esik a vízbe, és azonnal eltűnik.
Végül is... egy kis hideg víz nem árthat neki.
A jókedvem egyből aggódás váltja fel, ahogy az őrök
elkezdik ledobálni a kardjaikat. A vízre tekintek, de nyoma sincs a
lánynak. A hercegnő nem tudna úszni? Nem gondoltam volna, hogy
közvetlenül a part mellett ilyen mély a tó vize, az hittem csak bokáig ér.
Corson ruhástól és fegyverestül lendületet vesz, de az egyik fiatalabb
őr visszalöki, és a tóba veti magát. Pár pillanat múlva a lány arca
prüszkölve felbukkan. Corson a kezét nyújtja Enének, miközben a
vízben lévő férfi a derekánál fogva tartja, és megemeli.
A hercegnő csuromvizes, arca sápadt, úgy kapkodja a
levegőt. A testőrök körbeállják, kerten a karjába kapaszkodva átsegítik a
nedves köveken. Amint talpa füves talajt ér, kislányos dactól vöröslőén
kirántja magát a férfiak szorításából, és elszáguld. Két fegyveres követi.
Corson ekkor vág gyomorszájon. A levegő egy pillanatra bennem
reked, meggörnyedek. Nem számít, megérte. Egy kis szerencsével Ene
most egy darabig nem fogja keresni a társaságom, és feltehetőleg
innentől Keinnal fog utazni.
A tónál várjuk meg, hogy a szolgálók mindent visszapakoljanak, majd
Corson a hintóhoz kísér. A hercegnő csobbanása óta nem szólt hozzám,
rosszallása nem múlik.
Sir Haren visszahelyezi csuklómra a láncokat, úgy
szállunk be. Corson durván meglök közben. Ene a sarokban ül keresztbe
vetett lábakkal, átázott ruhájában, és egy könyvet olvas. Csakhogy
fordítva tartja.
A parancsnok lenéz a lány lábánál lévő kisebb tócsára.
– Mi történt? - kérdezi.
– Beleestem a tóba - motyogja, és a szeme sarkából rám
sandít.
Tudja, hogy én löktem be, mégsem árul el. A
parancsnok teste megfeszül.
– És nekem erről miért nem szóltak? - förmed rá Corsonra.
– Enken utánaugrott, ő is jól van.
Úgy tűnik, az úszás nem erőssége a nebessenieknek.
– És nem kéne átöltöznöd? - kérdezi immár lágyabb hangon sir Haren
Enét.
– Nem, megszáradok - feleli a lány közönyösen, és
kézfejével letörli a nyakán gyöngyöző cseppeket.
A vékony, már majdnem selyemszerű ruha nedvesen tapad a testére,
kiemelve cseppet sem kislányos formáit és meredő bimbóit. Egy
pillanatra behunyom a szemem, és elképzelem, milyen lehet érinteni a
bőrét. Nagyot nyelek, és próbálom visszafogni magam.
– Zana! - emeli fel a hangját sir Haren. – Menj, és küldd ide magad
helyett Gilt.
A velem szemben ülő fiatal őr szeme kéjtől csillog, láthatóan feszeng
az ülésen. Legszívesebben képen törölném. Zana bólint, és nehézkesen
mozdítva lábait lemászik a hintóról. Begerjedt, és csak ennek
köszönhetem, hogy az én állapotomat nem veszik észre. Corson ekkor
lekapja a mellényét, és átnyújtja a lánynak, aki elveszi azt, és tiszta erőből
hozzám vágja. A fekete bőr az ölemben landol. Eszem ágában sincs
elvenni onnan, éppen jó helyen fed, így kényelmesen szétvethetem a
lábam is.
– Milyen dalt fütyültél? - rúg bele Ene. – Válaszolj!
Felnevetek, de csak röviden. Eszembe jut a tekintete és
benne a rémület, mielőtt a vízbe esett.
– Egy bányásznótát egy lányról, aki megöli magát, miután a kedvese
meghal - felelem csendesen.
ne szeme zavartan rebben, elfordulok.
Anyám az apámat ért baleset után költötte a dalt, a sírja
felett úgy kántálta, mint valami varázslatot, ami feltámasztja a holtakat.
Tudnom kellett volna, hogy valójában az érzéseit írta bele, azt, amire
készült. Az egyik este az ágyunk szélén ülve elénekelte nekünk, csókot
lehelt a homlokunkra, és megitta a nyugtató teáját. Többé nem kelt fel.
Ez volt a búcsúja, az utolsó szavai. Most én fütyörésztem a dallamokat a
húgomnak, de megesküszöm, kerüljön bármibe is, engem viszont fog
látni.
 Huszonkettedik fejezet

MENA

TÓRIA FALAIT MEGPILLANTVA A TÁVOLBAN csökkenni kezd a bennem lapuló

félelem. Semmit nem kéne éreznem, csak tisztán látni a dolgokat, de ha
valami változás végbement bennem, akkor az a hajam hullása, mert az
ezernyi kételytől lassan megkopaszodom.
Egyáltalán nem érzem magam volurnak.
A hintó ajtajára koncentrálok, mutatóujjammal lassú köröket írok le a
levegőben, ki szeretném nyitni, de az meg sem rezzen. Karom szorosan
az oldalamnál tartom, így kétségbeesett próbálkozásomat senki nem
veheti észre.
Siccen mester Keint faggatja, Ilusya és Venasse mélyen alszik. A
kényelem és a húgom biztonsága végett atyám és unokafivérem a
lovaglás mellett döntött, hála az égieknek.
Legalább elkerülhetem Garth vizslató tekintetét, előtte nem
tarthattam volna titokban görcsös kísérleteimet.
Még egy ajtót sem tudok kitárni! A ruhám színét zöldről kékre
akartam változtatni, a könyvet, amit Siccen mester olvasott, röptetni
szerettem volna, de minden próbálkozásom kudarcba fulladt.
Nincs erőm.
Este többször is levettem rögtönzött sátram magányában a tiarát, és
újra felhelyeztem. Az minden alkalommal felvillant, és a bizsergés
indaként ivódott bele a testembe. Bár nem lenne szabad, érzelmek
kavarognak bennem: elkeseredett, feszült, aggodalmas és nyugtalan
vagyok. Félek Ilusya nénémtől tanácsot kérni, mert minden általa tanított
tézis megdőlni látszik. Talán velem van a gond. Ő és a meeshaija
tökéletes példái voltak az isteni hatalom kinyilvánításának, és nem bízok
abban, hogy megértenék a gondjaimat.
Még az is eszembe jutott, mi van, ha nem én vagyok a volur. A
mesterek az égiek által küldött jelekből, a csillagok állásából jósolják
meg a következő volur születését, és eddig sosem tévedtek. Különben
sincs egyetlen Arden se, aki ugyanabban az évben született volna, mint
én. Arutelu és Garth idősebbek, Ene fiatalabb. Jól ismerem a
családfánkat, és ReetUr hatalma óta minden uralkodó szigorúan figyelt a
vérvonal tisztaságára, nincsenek eldugott fattyak, a királytól várandós
szolgálólányok vagy szeretők.
Lehet, a két fiú miatt történik mindez: kitaszítottak,
lázadók leszármazottai, és az erő talán később ismeri fel őket, ahogy
engem is. Mivel Tória falait maga ReetUr teremtette, így Ilusya szerint a
volurok ereje itt a legerősebb. Ebben bízok én is, a város és a palota
varázsában. Muszáj valaminek történnie, mert egyre jobban
összezavarodok.
A velem szemben lévő fiúra tekintek.
 Kein minden kétséget kizáróan tökéletes meeshaim lenne, hiszen pont
ilyenről álmodtam. Külsőleg kellemes látványt nyújt, amiről termete,
széles válla, izmaira feszülő inge, világosbarna, már szinte szőke haja
és élénk, égszínkék szeme tehet. Semmiben sem tér el a nebesseni
nemesektől, egy elegáns öltözet és egy borotválkozás után egyszerűen
beolvadhatna a palotába. Ahogy eddig megismertem, kedves,
közlékeny és mosolygós, cseppet sem bántam meg. hogy egész úton az
ő társaságát választottam. Terveim szerint váltani akartam, hogy mindkét
meeshaijelöltet megismerjem, de az első napi ebéd után elvetettem az
ötletet. Rayben semmi együttműködési szándékot nem fedeztem fel, és
titkon remélem, nem ő kerül majd mellém. A megjelenése se nyerte el a
tetszésemet, a bizarr ábráktól a karján egyenesen kiráz a hideg, és...
Nem, nem érezhetnék semmi ilyet! Mindkét fiúra egyformán kell
tekintenem! Mégis van valami Keinban, ami szüntelen az ő közelébe
terel. A hangja megnyugvással tölt el, mintha már hallottam volna
valahol.
Ilusya és Venasse úgy döntött, az érkezést követően már
másnap hazautaznak, ideje igazi emberként szembenézniük az élettel.
Venasse nem vágyik vissza a családjához, az évek véglegesen kiölték
belőle ezt az álmot, így elképzelem, ahogy továbbra is egymás mellett
maradva, magányosan megöregszenek. Ez még inkább megerősít abban
a hitben, hogy Keint szeretném meeshainak.
Miután megérkezünk, anyám keserűen fogadja a hírt volurrá
válásomról, de erősen tartja magát, és igazi királynéhoz méltóan üdvözli
a két fiút és engem is. Nem kapok tőle szívhez szóló ölelést, csak egy
meghajlást. Megszűnt az anyám lenni, már csak a királyném. Ettől
összeszorul a mellkasom, sírhatnékom támad. Sebtében távozóra fogom.
A szobám magányára vágyom, hogy rendbe szedhessem a gondolataimat.
 Mély, reszelős hangon valaki köhögni kezd. Megtorpanok, a hátam
mögé pillantok, és ott áll mögöttem a két fiú, de őrök sehol.
Ijedten körülnézek a szobám előtti folyosón, ám csak egy
lehajtott fejű, lepedőket cipelő szolgálólányt pillantok meg.
Tória falai áthatolhatatlanok, a palotát testőrök védik, és én vagyok a
volur, akinek ember nem tud ártani. Az ajkamba harapok, mivel
életemben először maradok egyedül férfiakkal.
– El kene szállásolni titeket - motyogom magam elé, és már éppen a
menekülési lehetőségeket kutatnám, amikor a folyosó végén befordul
Ene a kíséretével. Hosszan kifújom a levegőt, és lecsapok a nevelőnőjére.
– Lady Brinah, kérem... Szállásolja el a két meeshait!
A testes hölgy felnéz rám, és elsápad.
– Majd mi intézkedünk, volur - feleli az egyik testőr. – Csak mondja
meg, melyik szárnyban adjunk szobát nekik.
– Talán... A könnyebb megismerkedés miatt jobb lenne, ha itt, a keleti
szárnyban kapnának helyet.
Ene eközben szótlan eltűnik a szobájában, kizárva lady Brinah-t és
mindenki mást is. Egész úton furcsán viselkedett, és tudom, hogy ezért is
én vagyok a felelős. Két napot kellett a durva és makacs Ray Melinion
társaságában töltenie, és ahogy hallottam, a fiú egyszer sem volt
hajlandó megszólalni, helyette folyton éreztette a megvetését a
húgommal. Enére testáltam azt a feladatot, amire én nem let- tem volna
képes.
Két testőr megáll a húgom szobájának ajtajában, miközben a többiek
elvezetik a meeshaikat. Lady Brinah velük tart, én meg nagyot fújva
benyitok a szobámba, és bezárkózok.
Levetődöm az ágyra, és sírok.
Nincs erőm, egy hasznavehetetlen volur vagyok, és
mindennek fejében még a családomat is elvesztettem. Mások szemében
fontos és nélkülözhetetlen lettem, mégis érzem, hogy félnek, tartanak
tőlem. Még ha meg is kaphatom azt, amire mindig vágytam, egy egész
nyarat a palotában, a teljes báli szezont, a társaságot, azt az életet, amitől
még gyerekként megfosztottak, akkor sem fog senki Mena hercegnőként
tekinteni rám. Nagy valószínűséggel még csak táncolni se fognak
felkérni.
Hangosan nyüszögök, ráz a zokogás.
Hosszú percek telnek el, mire lassan megnyugszom. Rádöbbenek,
hogy a sírással és az önsajnálattal semmivel
sem vagyok előrébb. Összeszedem magam, hideg vízzel megmosom
az arcom, és tiszta ruhát öltök. Igenis ki fogom élvezni a nyár minden
pillanatát, és ha idő előtt kiderül, melyik fiú a meeshai, akkor sem fogom
elárulni senkinek. Itt akarok lenni az ősz beálltáig, a húgom eljegyzéséig,
és talán tovább is. Volurként jogom van azt tenni, amit akarok. Ha pedig
senki nem fog nőként tekinteni rám, akkor majd igazi kísérőket faragok a
két fiúból, hogy legyen társaságom.
Csak valahogy együttműködésre kell bírnom őket.
Hívatok egy cselédet, hogy vezessen el a meeshaik szobájához. A
középkorú nő kérdően mered rám, majd hosszas csendet követően
elindul.
A fiúk a mellettem lévő szobákat kapták, és erről az ajtók előtt álló
őrök is tanúskodnak. Mindenhol vannak fegyveresek, csak az én
szobámat hagyják felügyelet nélkül, ahogy a hintóban se látta atyám
szükségét, hogy testőrök tartózkodjanak. Nem árulhatom el senkinek,
hogy egyelőre nincs erőm, így csak reménykedhetek, hogy nem akad
olyan őrült, aki rám támadna. A krónikák szerint nem egy ember próbált
már volurt ölni, de az égi hatalomnak hála a támadó szándékai sosem
maradtak rejtve.
Ezen a szárnyrészen csak négy pár szoba van. Az első a
húgomé és lady Brinahé, a második az enyém és, úgy tűnik, ezé a
középkorú hölgyé, akinek a nevét se tudom, és akit a szolgálatomra
jelöltek ki. A másik kettőt kapták a meeshaik, de nem osztottak cselédet
melléjük. Eredetileg ezek Garth és Arutelu hálói lennének, de a
nagybátyám halála után Maria Oja a vidéki kastélyukba költözött, és
csak akkor tért vissza, amikor a fiúk betöltötték a tizenkettőt. Arutelu a
katonaságot választotta, Garth meg a palotát, de ragaszkodott a nyugati
szárnyhoz, ahol a többi állandó vendég lakik, köztük az ud- varhölgyek
és az édesanyja is.
Összegyűjtöm az erőmet, és bekopogok Keinhoz. Amint
ajtót nyit, a mosolyom az arcomra fagy hiányos öltözete láttán. Az inge
szétgombolva, nadrágja meg hanyagul lóg a csípőjén.
– Mena volur. - Vidáman üdvözöl, és nedves hajába túrva
szélesre tárja az ajtót. – Fáradj beljebb, még öltözök, ha nem zavar.
Lábam megremeg, egy darabig hezitálok. Minden illemet megszegek
azzal, ha kettesben maradok vele a szobájában. De másként nem tudunk
négyszemközt beszélni. Belépek. Hevesen kapkodom a levegőt, és
megugrok, amikor bezáródik mögöttem az ajtó. Az öreg szolgáló kint
marad. Azzal nyugtatgatom magam, hogy elvileg nem érezhetek semmit,
és ha ő a meeshai, akkor ő is így van ezzel, és je- lenleg csak két
kiválasztott vagyunk, nem pedig egy zavart lány és egy... Az égiekre,
csak ezt ne!
Kein megszabadul az ingétől, és az ágyra hajítja. A
szemem elé kapom a kezem.
– Ez kicsi, nem találták el a méretemet - mondja könnyedén. Kilesek
az ujjaim közül, mire Kein rám mosolyog. – Segíthetek valamiben?
Tökéletesen kidolgozott mellizmait látva a szó bennem reked. Térdem
elgyengül, szívem vadul dobol. Nem hiszem,
hogy amit érzek, az vonzalom lenne, inkább csodálat és kíváncsiság.
Felém fordulva Kein megpróbálja összekötni a könnyű
lennadrágot, de a bokájára nézve felnevet.
– Biztosan összekeverték Ray ruháival. Egy pillanat, átmegyek
cserélni.
Letolja a nadrágot, és ösztönösen becsukom a szemem, de
nem elég későn. Érzem, hogy a testem legintimebb részei
lüktetni kezdenek, és az ágyékkötős fiú képe az agyamba ég.
– Úgy érzem, nemcsak nekünk van szükségünk időre, hanem neked is
- mondja sokat sejtetően, és hallom, ahogy elhagyja a szobát.
Fellélegzek, majd bepánikolok. Kein előtt lebuktam,
ebben biztos vagyok.
– Az ujjaimat tördelve süllyedek a bordó csíkos szófára. Ha kiderül,
hogy mindenki tévedett, és nem kaptam semmilyen hatalmat, akkor...
nem is tudom, mi lesz. Valamit sürgősen ki kell találnom.
– Felpattanok, és körülnézek a szobában. A szemem
megakad Kein lerúgott saruján, ami a fürdődézsa mellett áll. Nedves
törülközője a szoba közepére hányva hever a földön, a Korbel-birtokon
kapott holmijait nem látom.
Megrázom magam. Nem volt jó ötlet idejönni, és már
éppen indulnék, amikor Kein visszatér.
– Meddig lesznek a nyomunkban? - kérdezi a becsukódó
ajtóra mutatva. Gondolom, az őrökre céloz.
– A király rendelete szabja meg, ebbe nincs beleszólásom
- felelem, és távozni szeretnék. Nem kívánom végignézni, miként öltözik
át, főleg azután nem, hogy rájött, még vannak érzéseim.
Az utamba áll, és amikor ki akarom kerülni, akkor velem
mozdul. Lehajol hozzám, leheletét a fülemnél érzem.
– Miért jöttél?
 Megdermedek a közelségétől. A hintóbán mindig udvarias volt, és
meglepően illemtudó. Elhátrálok, és egyenesen a szemébe nézek.
– Ne tegezz!
– Ha örökké hozzád leszek kötve, akkor is elvárod majd a
formaságokat?
Szóra nyitnám a számat, de eszembe jut, hogy Ilusya néni
és Venasse is mindig közvetlenül társalogtak egymással. Gyanúsan
végigmérem Keint.
– Te vagy a meeshai? - szegezem neki az egyenes kérdést.
– Ezt neked jobban kéne tudnod, de mivel még te magad sem
változtál át, így ezt nem várhatod el a meeshaidtól sem.
– Ez nem metamorfózis.
– Nem tudom, az mit jelent. De akármi is, még te sem érzed a
különbséget. Ugye? - Fény csillan a szemében, és amikor közelebb lép
hozzám, megérzem a belőle áradó férfias erőt. – És nem is akarod.
– Honnan... - A szavam is elakad. A szófához támolyogva lerogyok.
Kein győzelmi vigyorral rám kacsint, és az ágy mellé lépve lehajítja a
magával hozott holmikat, majd vetkőzni kezd. Ismét. Ezúttal nem
takarom el a szemem, és próbálok érdektelenséget színlelni.
– Hallgatok, ha cserébe megszabadítasz az őreinktől minket - közli
hetykén, miközben áthúzza a fején az inget. – Mindenkinek jobb lenne,
ha minél kevesebb állandó szempár figyelne minket. Ebben egyetértek
vele.
– Atyám nem fog beleegyezni.
– Te vagy a volur, felettünk neked van hatalmad, és nem neki.
– De ez az ő otthona, és az ő szabályait kell követnünk.
– És te bármikor elmehetnél innen, de valami azt súgja, itt szeretnél
maradni. Ray makacs, ellenszegül mindennek, és
ha ezen nem változtat, akkor kétlem, hogy a király szívesen tartaná az
udvarban.
– Éppen ezért nem hagyhatja felügyelet nélkül -
hangsúlyozom a korábbi állításom. Közben Kein begombolja az ingét,
és megigazítja. Fess és hibátlan a megjelenése, kivéve, hogy mezítláb
van.
– Én meggyőzhetem Rayt, te meg az apádat.
Az ajánlata tetszene, mert igazság szerint pont ezt szeretném elérni.
Ha sikerülne beszélnem Rayjel, talán én magam is enyhíthetném az
utálatát, de már a gondolatától is kiver a víz. Az a fiú rémisztő.
Gyorsan átgondolom Kein ajánlatát.
– Hogyan?
– Csak bízd rám - mondja magabiztosan. – Kezes bárányt csinálok
belőle, a társaságban szép csendben tenni fogja a dolgát, ahogy
szeretnéd.
– Miért segítenél?
Széttárja a karját.
– Nézz körül! Szabad Földről jöttem, és most itt vagyok.
Szeretném kicsit kiélvezni az életet, ennyi.
Szavaiban van némi igazság. Megszökni úgyse tudnának, annak a
veszélye nem áll fenn, ráadásul, amelyik megpróbálná, az egyben le is
zárná a meeshai kérdést.
– Rendben - felelem végül.
Kein a katonáktól kapott fekete mellényt is felveszi, majd beáll a tükör
elé.
– Ez így szarul fest - állapítja meg, majd rám néz, mintha
a véleményemre várna.
A világos lennadrág és a fehér ing tényleg nem illik a bőrmellényhez,
habár Kein sokkal jobban festett a katonák szőkébb, sötét öltözetében,
ami kiemelte az izomzatát.
– Nem, nem illik - helyeslek, mire lekapja magáról a mellényt, és
lazán a földre ejti.
 – Miért is jöttél? - kérdezi ismét.
– Meg akartam nézni, mennyire boldogultok az új környezetben -
hazudom, miközben Kein felhúzza a csuklójára a testőröktől kapott
bőrpántokat, amiket az út alatt is viselt.
– Nem vagyok neveletlen vagy tudatlan. Nem ismerem ugyan az
udvari etikettet, de ha nem érzem magam fenyegetve, akkor megteszem,
amit csak kérsz.
– És Ray?
– Ő tanulatlan, de rám bízhatod.
Sok ismeretséget szereztem eddigi éveim során, de sose voltak titkaim.
Ene ezzel szemben állandóan valami rosszban törte a fejét, és eddig nem
értettem, mi a jó ebben. Most már tudom. Az izgalom. A belső feszítés,
amit a lebukás veszélye okoz, és a felemelő érzés, hogy valakivel
egymás kezébe tesszük az életünket. Hirtelen ráébredek arra is, hogy
Kein nem tudhat a nem létező erőmről, csak az érzelemmentesség
hiányát sejtheti, így biztonságban tudhatom magam. Egyelőre
mindkettőnk érdeke az, hogy maradjunk.
Együtt lépünk ki a folyosóra, és éppen elköszönnék tőle, amikor egy
csapat férfi jelenik meg a folyosón. Kein egyből megtorpan mellettem.
Ahogy közelednek a férfiak, felismerem az élükön haladó
sötétbarna köpenyest. Közel öt éve nem láttam, és már el is
felejtettem, mennyire más külsőben, mint az ikertestvére.
– Arutelu?
Mogorva arca egy pillanat alatt változik meg, és hatalmas léptekkel
felém iramodik. Ahogy átölel, alig kapok levegőt.
– Mena - hangosan ejti ki a nevem, és mire észbe kapok,
már én is átölelem. – Hallottam a nagy hírt, és kérlek, nézd el az
örömöm, de olyan rég láttalak, hogy még mindig nem tudom elhinni ezt
az egészet.
Pont a család legridegebb tagjától nem vártam ezt a fajta
köszöntést. A plafonra meredve, sűrűn pislogva űzöm el a feltörni vágyó
könnyeimet. Arutelu eltol, és végignéz rajtam. Én is így teszek.
Barna haját teljesen rövidre vágatta, mióta legutoljára láttam, és a bal
szeme sarkából kiindulva hosszanti vágás csúfítja az arcát. Volurként
nem lepődhetnék meg, de nem is szégyenlősködhetnék, így veszem a
bátorságot, és két tenyerem közé zárom az arcát.
– Mi történt? - Ujjamat lágyan végighúzom a hegen.
– Talán hallottál róla, hogy gondok voltak Szabad Földön.
- Fenyegetően Keinra pillant. – A Felszabadítókban annyi gerinc sincs,
hogy nappal támadjanak. Egészen Harmonig követtük a nyomukat, ott
tengerre szálltunk, hogy eléjük kerülhessünk, ám ekkor a király
hazarendelt. Figyelmeztettem őt a közelben lévő fenyegetésről, mielőtt
elindultatok, és örömmel hallottam, hogy hamar elhagytátok Tuvit. Ha
még egy napot maradtok, addigra a Felszabadítók is odaérhettek volna.
Erőt kell vennem magamon, hogy ne kiáltsak fel. Atyám
mindvégig eltitkolta előlünk, milyen nagy veszélyben voltunk?
Haragszom rá, de megértem. Nem akart pánikot kelteni, így is volt elég
gondunk.
– Megyek, üdvözlöm Enét is. A vacsoránál találkozunk.
Újból átölel, végül kimérten Kein felé biccent, akinek a sápadtsága
mellett nem tudok elmenni. Arutelu kardjára mered, és amikor
unokafivérem ellép tőlünk, oldalra fordítva a fejét követi a tekintetével.
Kezem a vállára teszem.
– Jól vagy?
Kein megdörgöli a csuklóját, a pántot forgatgatja.
– Igen - motyogja undorral, miközben kezét mélyen a zsebébe
süllyeszti. – Csak a katonák látványa még most is idegesít.
 Huszonharmadik fejezet

KEIN

NEM ILYENNEK KÉPZELTEM A PALOTÁT. Tóriát ReetUr bevehetetlen

váraként, a birodalom legbiztonságosabb helyeként emlegetik, ezért egy
hatalmas, szürke kőmonstrumot vártam. Ezzel szemben a legtöbb
folyosó üvegezett. A falak világosak, néhol a padlótól a plafonig
aranyberakású díszek, virágminták és csillagképek díszítik. A padlót
sárga, barna, fehér, néhol meg vörös márvány fedi. Ragyogás és fényűzés
jellemez mindent.
Mena a megérkezésünk után körbevezetett minket, és szorgalmasan
figyeltem minden apró részletre.
 Négy szárnyra van felosztva a palota, és mindegyikhez tartozik egy
belső udvar. A legmeglepőbb és egyben legkellemetlenebb számomra,
hogy a szolgálók és a testőrök szállása a királyi családé mellett van, és
ezáltal mellettünk is.
Az általam hallottakkal ellentétben Tória nincs teljesen
fallal körülvéve, ugyanis az északi végében a fagyos Bronz- tenger
kikötője található, ami zavaros karamellbarna színéről kapta a nevét. A
naplemente és a napfelkelte viszont aranyba öltözteti a végtelen vizet,
ezzel is fokozva a palota csillogását.
Állítólag a tenger gyilkos fenevadakat rejt, ugyanúgy,
ahogy Szabad Föld partjainál. ReetUr megtett mindent, hogy Tóriát
egyedivé és utánozhatatlanná varázsolhassa. És áthatolhatatlanná.
Mena szavaiból az is kiderült, hogy nemcsak a palotában
hemzsegnek a királyi testőrök, hanem a várost is számos katona védi. A
falakat őrtornyokkal látták el, az utcákon meg éjjel-nappal fegyveresek
járőröznek.
Tória szépséges és gyilkos, mint egy dühös asszony.
Képtelenség megszökni innen.
Kivéve, ha egy Arden kíséri az embert. Már tudom, ki az áruló, akire
apám és a ketrecmester utalt. A szobám magányában a csuklómon lévő
ábrát vizslatom, amely ugyanolyan, mint amit Arutelu parancsnok
kardmarkolatán is láttam. Valahogy beszélnem kell vele.
Eldőlök az ágyamon, amely akkora, hogy négy lánnyal is
kényelmesen hancúrozhatnék rajta. Szekrények, tükör, íróasztal, szófa,
az ablak alatt fotelek egy kis asztallal, faliszőnyegek, elkerített
fürdődézsa és külön nyíló árnyékszék alkotja a szobámat. És persze a
hatalmas ablakok. A bordó szín uralkodik körülöttem, ami még inkább
feltüzeli a vágyamat és a dühömet.
Akárhányszor becsukom a szemem és aludni próbálok, az
álmaimat kísértő, égő erdőket vagy Emmát látom. Egyszer verejtékben
úszva, másszor begerjedve ébredek. Emma érintése, az ölembe zárkózó,
reszketeg teste, hívogató ajka még mindig élénken él bennem. Ez az én
formám! Amint egy lány igazából felkelti az érdeklődésemet, máris
elszakít tőle az élet.
Ötödik Kein ?
Egy vékony hang riaszt meg, de nem ugrok fel, mert egyből tudom, a
kislány csak a fejemben él. Kevésbé érezném magam őrültnek, ha
látnám is, nem csak hallanám, ezért magamban megpróbálom felidézni
Tiiut. Nem igazán maradt meg az arca, így a nap gyermekeinek
jellegzetes formáit, színeit képzelem el. Fény dereng fel. A fejem mellett
vöröslő hullámok kavarognak. A levegő bennem reked, a látvány
összezavar. Óvatosan az ágy másik végébe húzódok, és ekkor az izzó
sugarak egy apró termetű alak körvonalává állnak össze. Homályos
vonásai ellenére felismerem, Tiiu az.
A kislány felém fordítja a fejét, szeme helyén két tündöklő
üreg tátong.
– Üdvözöllek az új otthonomban - mondom ki, ezúttal fennhangon, és
mosolyogva széttárom a karom.
Óvakodj attól, ami szép - sugallja, szavai intően hatnak.
– Túl sokat bölcselkedsz a korodhoz képest. Miért engem hívtál? És
ezt hogy csináltad? - mutatok végig az illúzión.
Még nem szeretnék beszélni a bátyámmal - Hangjából
kiérződik a bánat.
– Nem ő tehet róla, hogy ebbe a helyzetbe került.
A fény-Tiiu megmozdul, körbejárja a szobát, és amikor az ablakhoz ér,
akkor gyorsan feleszmélek. Felpattanva odarohanok, és behúzom az
összes sötétítőt, nehogy egy kint járkáló felfigyeljen a jelenségre.
Tiiu megáll a tükör előtt, felém fordul.
Időt akarok neki adni, hogy megszokja a változást.
 Megdermedek, és próbálom megőrizni a hidegvéremet. Korábban is
sejtettem, hogy Ray a meeshai, de Mena viselkedése kételyeket
ébresztett bennem. Már az is eszembe jutott, hogy ez az egész egy nagy
tévedés, és egyikünk sem kiválasztott.
– Azt hiszed, a bátyád az. Miért? Én beszélek veled valami misztikus
katyvasz által, és nem ő.
Felnevet, és a tükörre mutat. Odapislantok, és döbbenten tapasztalom,
hogy csak magamat látom, a fényt - vagyis Tiiut
- nem. Tehát mindez mások számára láthatatlan, a sötétítő legfeljebb
arra volt jó, hogy ne nézzenek hülyének, amiért fel-alá járkálok a
szobában, és magamban beszélek. Értetlenül felrántom a szemöldököm.
– Ez mit bizonyít?
Ezért nem lehetsz te.
– Miért? Mert csak én látlak?
Tudnod kell valamit. Egy régi feljegyzés szerint ReetUr sötét
istenekkel szövetkezett, hogy megtarthassa a mágiát, és összeköthesse a
vérével
Felhorkanok.
Az őseim szerint a volur ereje generációról generációra gyengül, és
egy napon visszatér az ősi rend. Nem hiszem, hogy véletlen lenne, hogy
mind a ketten az egykori lázadó nemesek leszármazottai vagyunk, és
rendelkezünk bizonyos képességekkel. Úgy vélem, mi a volur erején kívül
esünk, és ezért nem lehetsz te a meeshai. Az égiek feladatot szántak
nekünk, éppen ezért kell még azelőtt elhagynod a palotát, hogy Ray
rádöbbenne a meeshai létére, és árthatnának neked.
– Miféle feladatot?
Még nem tudom.
Kétkedve hallgatom a lányt.
– Innen képtelenség megszökni - jelentem ki határozottan.
 A feljegyzések szerint Tória varázsa megsokszorozza a volur erejét.
Talán ránk is hasonlóan hat. Talán te is felfedezhetsz új képességeket.
– Ezek mind csak feltevések.
Akkor is meg kell próbálnod. Nem véletlen, hogy erőt
kaptunk.
Fel-alá járkálva igyekszem összerakni a részleteket. Tiiunak igaza
lehet, de akár tévedhet is. Ha az égiek feladatot szántak nekem, akkor
nagyon rossz lóra tettek, mert amíg nem jutok haza, addig a kisujjam se
mozdítom az érdekükben.
– Miért most?
Nem tudhatom minden kérdésre a választ.
– Neked van más képességed is? - kérdezem gyanakodva.
Csak gyakorolj. Ötödik Kein.
A fény ekkor halványulni kezd, és hiába kapok utána, a karom átsiklik
a látomáson. Zavartan tekintek körbe, amikor Tiiu eltűnik.
Leülök az ágyra, és újra végigjátszom a különös
beszélgetést. Lehetséges lenne, hogy a volurban már annyira gyenge a
mágia, hogy vannak érzései, félelmei? Lehetséges lenne, hogy nekem is
van képességem? Ahogy Tiiu mondta?
Hanyatt dőlök, és próbára teszem magam. Emmára
koncentrálok.
Vörös fényként felvillan, ahogy egyik karját megemeli a másik felé,
mintha egy korsóból töltene valakinek, majd hirtelen szétfoszlik a kép.
A testem bizseregni kezd, az izgatottságtól enyhe remegés fut át rajtam.
Újra megpróbálom, felidézem a lány mosolyát, az ölelését,
a pillanatnyi gyengeségét, ahogy a közelemben megremegett. Az élénk
emlékfoszlány melegséggel tölt el, és ezúttal nem tűnik el.
Felkelek, hozzálépek, félve érintem meg a látomást.
Lehet, hogy csak illúzió, de annyira elevenen él bennem a kép, hogy a
lány minden egyes porcikája valósnak tűnik.
Lágyan megsimítom az ajkát, elképzelem, hogy az ujjaim
nem siklanak át a testén, ahogy Tiiuval történt. Mintha a kép lemerevedne
egy pillanatra, Emma szeme kikerekedik, végül megrázza magát, és
folytatja a munkát.
Visszafekszem az ágyra, és miközben figyelem őt, álomba
szenderedek.

Huszonnegyedik fejezet

ENE

DÜHÖSEN BECSAPOM A KÖNYVET, és a pergamenekre hajítom. A csattanásra

Damon megugrik, és az álomból felriadva
leejti a lábát a székről. Ülésbe fészkeli magát, és
megdörzsölve az orrnyergét, nagyot ásít.
– Biztos ne segítsek?
– Nem - felelem durcásan.
Egy hete itthon vagyok, és már most az őrület határán állok. Még
mindig csak Rayre tudok gondolni, és ettől egyre jobban dühbe gurulok.
Nem bírom kiverni a fejemből.
Az első vacsora alkalmával mindkét meeshaijelölt mezítláb jelent
meg, mert állításuk szerint a mi saruinkban nem bírnak járni. Másnapra
ugyanolyan bokacsizmát kaptak, mint amilyet a katonák hordanak, ez
viszont nevetségesen nézett ki a könnyed tavaszi viselettel. Harmadnap
visszavehették a fekete bőrnadrágokat, így jelenleg teljesen beolvadnak
a testőrök közé. Kein rendezetten öltözködik, ellenben Ray mindig
szabadon hagyja lógni az ingét, feltűri az ujját, vagy még arra sem veszi
a fáradságot, hogy összegombolja.
Hanyagsága tetszetős, de egyben kellemetlen is számomra, mert a
tekintetem mindig oda vonzza, ahova nem illene. A fiú a közös reggelinél
és ebédnél sosem szólal meg, nem válaszol a kérdésekre, és ha összeakad
a tekintetünk, akkor utálatot fedezek fel benne. Mena már az asztal
végébe ül velük, így senki nem zaklathatja Rayt, aki őrült gyorsasággal
képes felfalni mindent, amit elé tesznek. Kein kifinomultabb és
közlékenyebb, mintha helyette is élné a társasági életet. Engem atyám
szigorúan az asztal másik végébe irányít, alkalmam sincs szóba
elegyedni a meeshaikkal.
Ezenfelül Mena valahogy elérte atyámnál, hogy ne
legyenek felügyelet alatt a fiúk, ezért az én szobám előtt
megkétszerezték az őrséget. Damon szinte rám tapadt, egyre idegesítőbb
a jelenléte. Szeretem őt, a barátom, de mostanában nemegyszer egészen
az árnyékszékig kísér.
 Amióta meghallottam Rayr fütyörészni, azóta nem találom a
helyemet. Csodás volt az a dallam, és úgy vélem, ez az egyetlen téma,
amit felhozhatnék előtte úgy, hogy nem ugrik a torkomnak. Már az első
vacsora után beszéltem a zenészekkel, de egyikük sem ismerte a dalt, így
elkerülve az udvarhölgyeket és a kötelező tevékenységeket, inkább
belevetettem magam a királyi könyvtárba. Nem jártam sikerrel.
Felettébb bosszantó számomra, hogy nem jövök rá, milyen szöveg is
tartozik a dallamhoz. Tegnap még az is megfordult a fejemben, hogy
bekopogok Rayhez, és megkérem, hogy énekelje el az egészet, de végül
gyáván megfutamodtam.
Siccen mester előszeretettel fogadott, és rendelkezésemre
bocsátotta a privát kis gyűjteményét, de itt sem találok
semmit.
Damon feláll, és kinyújtózkodik. Késő estig a tanácsteremben
tartózkodott atyámmal, kora hajnalban meg összehívatta az embereit egy
megbeszélésre.
– Mennem kell. A volur szeretné, ha a két meeshai velünk
edzene holnaptól a gyakorlótéren, és még elő kell
készülnöm. Így végre megszabadulhatsz tőlem.
Felkapom a fejem.
– Miért?
– Talán csak unatkoznak. Délelőttönként illemórákat fognak venni,
azon kívül semmi feladatuk. Szabad Földön az emberek nem tanulnak
meg írni és olvasni, ezek csak két dologhoz értenek, és abból egyik sem
a pihenés. - Fanyarul elhúzza a száját.
Visszateszi a két széket a sarokba, és a földre dobált
pergameneket hanyagul rápakolja.
– Hiányzik a gyakorlótér. - Nagyot sóhajtva az asztalra támasztom a
könyököm. Szívesebben nyúznám az íjat vagy hajítanám a tőrt,
mintsem egész nap az udvarhölgyekkel
trécseljek. Ez a kis kutatómunka ideiglenesen kiment a kötelezettségeim
alól, de már nem sokáig
– Tudom - mondja lágyan, és megenyhülve rám néz. – De
hidd el, hamarabb elfelejted, mint várnád.
Hangosan ráfújok, és megrázom a fejem. Az biztos, hogy semmi sem
képes felülmúlni azt a felszabadult érzést, amit a fegyverek forgatása
nyújt. Főleg azok után nem, hogy az íjat volt alkalmam élesben is
használni a Szörnyek erdejében.
Damon tenyere már a kilincsen van, amikor utánaszólok.
– Mi az a kettő?
Megtorpan, és a résnyire nyitott ajtóban megáll. Visszafordul.
– Milyen kettő?
– Amit mondtál, a szabad földiekről. Mi az a kettő, amihez
értenek?
Kiles az ajtón, majd lehalkítja a hangját, úgy felel.
– A munka és a közösülés.
Az ajkamba harapok. Felrémlik, hányszor és hányan hasonlították az
ottaniakat az állatokhoz, és most már sejtem, miért. Mégis egyből Ray jut
az eszembe, félmeztelenül az ágyban, amint éppen arra készül, hogy...
Nem lenne szabad ilyenekről fantáziálnom! A levegőt hirtelen túl
sűrűnek és forrónak érzem. Megrázom magam, hogy feleszméljek.
– Damon - szólok oda halkan, tenyerem a szám mellé téve.
– Szörnyen hangosan horkolsz - tréfálkozok.
Gyerekesen kinyújtja a nyelvét, és kígyóként kioson az ajtón.
Egyedül maradok.
A szememet becsukom, és hátradőlök.
– Ene hercegnő? - hallom meg Siccen mester hangját, mire megriadva
kihúzom magam. A mester engedélyt kérően vár az ajtónyílásban. Intek
neki, mire beljebb lép.
– Siccen mester - szólítom meg fáradtan. – Nem találtam,
amit kerestem, de köszönöm a lehetőséget, mára befejezem
a kutatást.
Felállok, és a körülöttem lévő káosz láttán azt se tudom, mihez
kezdjek. A könyvek és a pergamenek szanaszét hevernek, fogalmam
sincs, melyiket honnan vettem elő.
– Ha elmondaná, mit is keres, talán tudnék segíteni. Csüggedten
leeresztem a vállam. Végül is, nincs
jelentősége.
– Szabad Földön hallottam egy szolgát énekelni, és nagyon
megtetszett a dal, azt kerestem. Azt hittem, valami helyi jellegzetesség,
de úgy tűnik, saját költemény volt - hazudom.
A mester lehajol, hogy összepakoljon helyettem, mire
csatlakozok hozzá, és elkezdem feltekerni az egyik pergament.
– Régen a nemeseknek is voltak külön dalnokaik, ahogy most a
királynak is - kezdi a mesélést. Imádja megosztani a tudását másokkal,
amivel legtöbbször csak fárasztja az embert, ezért is rendelt apám Bagtas
személyében új mestert, aki tevékenyen részt vesz a tanácsüléseken. -
Minden táj és vár saját dalokkal rendelkezett, nem volt egységes zenei
repertoár, és nem kellett jóváhagyatni a szövegeket. ReetUr mindent
megsemmisített, hogy a lázadóknak még az indulóit is elfeledtesse.
Ezek hallatán csüggedten leeresztem a vállam. Az egész
kutakodás felesleges volt.
– Valamit talán mégis adhatok neked. - Siccen mester a szobája falát
képező sötét, dohos polcokat szemlélve ráncolja a homlokát, majd a létrát
odébb tolja, és meglepően fürge mozdulatokkal felmászik a tetejéig.
Leemel egy könyvet. A többi könyv egyből megindul, és egymás után
zuhannak a földre. Elugrok, mielőtt az egyik fejen találna.
– Hercegnő!
 – Jól vagyok, semmi gond - hessegetem el a felszálló port. A mester
nem engedi a szolgálóknak, hogy a könyveinek
a közelébe menjenek, és ha jól sejtem, ezek itt több éve nem
lettek leporolva. Látom a porszemcséket a levegőben.
Elkezdem feladogatni a lezuhant könyveket, és a tornyosuló káoszt
figyelve tekintetem megakad egy kibomlott, igencsak aprócska
tekercsen. Óvatosan felveszem. Több vékony selyempapírt tekertek
össze, és valami csoda folytán a tinta nem ivódott át egyikről a másikra.
Az írás eléggé kusza, mégis felismerem a palota alaprajzát. A mester
krákogása térít magamhoz. A kezemben tartott rajzot a hátam mögé
rejtem.
Siccen egy vaskos könyvet cipelve lépdel lefelé a létrán.
Amikor leér, ráfúj a könyv tetejére, és a délelőtti beáramló napsütésben
jól látható porfelhő képződik. Siccen mester köhögni kezd.
– Ez egy régi utazó dalnok gyűjteménye, közvetlen a
lázadás után keletkezett. Talán akad benne pár nóta, ami
Szabad Föld területén született.
Mohón kikapom a kezéből a vaskos könyvet, és köszönetét rebegek.
Meg sem lepődik a szeleburdiságomon, megszokhatta már. A rajzokat a
könyv lapjai közé rejtem, miközben a szobámba sietnék, de a folyosón
befordulva egy testnek ütközök, és majdnem hátrazuhanok. Vaskos
karok ragadnak meg, és Arutelu magához ránt.
– Pont téged kereslek.
– Pont nem érek rá - hadarom.
Ő az egyetlen rokonom, akivel a ritka találkozások ellenére is
felszabadultan tudok viselkedni, de szerintem csak a katona mivolta
miatt. Azt hiszem, az egészségemre már-már káros szenvedéllyel
vonzódom a fegyveres férfiakhoz.
– A király keres.
 Magamban dünnyögve elfintorodom, és a kezemben lévő
könyvre tekintek.
– Ezt még visszavinném a szobámba.
– Elkísérlek. - A könyvért nyúl, de a mellkasomhoz szorítom.
Bosszúsan összeráncolja a homlokát.
– Meddig élvezhetjük még a társaságodat? - kérdezem, elterelve a
figyelmét a könyvről. Nem szeretném a kezébe adni, félő, kiesne a
széthajtogatott tekercs.
– Holnap utazok Geleta szigetére, így is tovább kellett
maradnom, mint terveztem. A kötelezettségeim elszólítanak.
Fáradt hangja miatt megsajnálom. Tudom, hogy Arutelu teljes
odaadással és hozzáértéssel végzi a munkáját, a saját testi épségét sem
sajnálva. Ezt bizonyítja az arcán húzódó vágás is, amitől markánsabbnak,
idősebbnek tűnik.
– Nem teheted ezt velem! Még rendesen beszélni sem volt
időnk. Hallani akarom az összes történetedet, mindent el kell mesélned. A
támadásokról és a harcokról is.
Felnevet.
– Amíg nem kerül korona a fejedre, addig tüzes vassal sem szedhetnéd
ki belőlem ezeket - áll meg a szobám ajtaja előtt.
– Mert lány vagyok?
– Mert még lány vagy - javít ki pimaszul, és kitárja nekem az ajtót. –
Siess!
A férfiak között töltött szolgálat alatt ő is magára öltött egy hetyke és
nyers modort, amit én kimondottan szeretek, mert értékelem az egyenes
és nyílt beszédet. Az udvari etikett csavaros álszentsége nem az én
világom.
Mielőtt belépnék az ajtón, szembefordulok vele.
– Mitől lesz más, ha már feleség leszek?
– Akkor leszel feleség, amikor királynő, és akkor elszámolással
tartozom majd neked. Egyikünknek se lesz választása. De most még
van, és ha nem sietsz, a vállamra kapva cipellek a király elé.
 Csak egy szájhúzással válaszolok, és gyorsan bedobom a poros
könyvet az asztalomra, mielőtt újra csatlakoznék Aruteluhoz. Erősen
belekarolok, mire felszisszen. Ijedten kirántom a kezem, és a katonai
bőrkabátjára meredek, amit még ebben a hőségben is magán visel.
– Egy másik sérülés? - faggatom, de válaszolnia sem kell, megfeszült
arca mindent elárul. Hangosan kifakadok. – Mi a fene folyik odaát? Azt
hittem már béke van.
Arutelu idegesen körbenéz, és mutatóujját feltartva próbál
csendre inteni. Elhessegetem a kezét.
– Ha ez igaz, akkor a királyi seregek parancsnoka mégis hol sérült
meg? Két hete Tóriában tartózkodsz, és még fáj. Ezek szerint súlyos,
és...
Egy hirtelen mozdulattal a számra feszíti a tenyerét, úgy hajol felém.
– Ezt tegnap szereztem - suttogja, feszültségtől verejtékező
homlokkal. – Vedeltem. Ennyi. Nincsenek semmilyen harcok.
Az enyémhez hasonló zöld szeme üresnek és holtnak
tűnik, akárcsak a bálok után azoké a férfiaké, akik előző este többet ittak
a kelleténél. Arca sápadt, ajka cserepes. Nem is értem, eddig miért nem
vettem észre a változást. Valami kezdi felemészteni Arutelut, és bármi
legyen is az, le merném fogadni, hogy a szolgálatához van köze.
Félretolom a kezét.
– Mióta? - kérdezem dühösen. Vállat von.
– Amióta Haren visszatért, azóta nem teljesítek szolgálatot, és ennyi
szórakozás nekem is kijár. Egyszeri alkalom volt, ne tulajdoníts neki
jelentőséget, inkább gyere - noszogat.
Tudom, hogy hazudik, de látom rajta, hogy zavarja a faggatózásom.
Az ép karjába kapaszkodva hagyom, hogy a
tanácsterembe kísérjen.
A helyiség ezúttal zsúfoltabb, mint vártam, és csak egy fontos
személyt nem látok itt, a nővéremet. Atyám mellett ott ül anyám és a
fivére, lord Gawien. Stier kincstárnok előtt nem állnak halomban a
papírok, Bagtas mesternél egy pergamen sincs, és Damon sem foglalt
helyet, hanem az ajtóban rostokol, mint egy őr. A legfurcsább mégis
lady Brinah jelenléte, aki egy levelekkel teli kosárkával áll anyám háta
mögött.
Apám int, és én helyet foglalok, velük szemben. Arutelura tekintek, aki
csatlakozik a parancsnokhoz.
Rossz előérzetem támad.
Csak egy dalt kerestem. Igaz, eléggé szenvedélyesen, és kihúztam
magam a kötelező feladatok alól, de nem keveredtem zűrbe, nem
gyakorlatoztam, és illemtudóan viselkedtem. Talán az a gond, hogy
bezárkóztam Damonnal Siccen szobájába? A mester is ott volt, csak
percekre hagyott minket kettesben, amikor az árnyékszékre ment - elég
sűrűn, ami azt illeti.
Körülnézek, érzem, hogy valamit mondanom kéne, de egy
hang se jön ki a torkomon. Minden szem énrám szegeződik.
– Ene - kezdi atyám, és szaggatott beszéde aggodalomra ad okot. – A
nővéred volurrá válásával a trón egyedüli örökösévé léptél elő. A két
meeshai érkezése felborította a palota nyugalmát, és már egész Tória
erről beszél. Idő kérdése, és Nebessen minden lakójához eljut a hírük.
Kiszivárgott, hogy mindkét fiú lázadók leszármazottja.
Nyugtalanság lesz úrrá rajtam. A nagy kutakodásomban semminek
nem voltam tanúja.
Anyám veszi át a szót.
– Úgy döntöttünk, az esküvőddel nem várjuk meg a
születésnapodat, hanem minél hamarabb megtartjuk.
Belülről a számba harapva fojtom el a kétségbeesett
sikolyom.
– Miért is? - Ennyit bírok csak kinyögni.
Anyám sajnálkozva néz, fészkelődik, pedig ez nem rá vall.
Atyám folytatja.
– A nép háborog a fiúk miatt, félnek tőlük, és rossz jelnek veszik a
jelenlétüket. A döbbenet idővel haraggá változik majd, ezért el kell
terelnünk a figyelmüket. - Nyugodtságától és kifogástalan hangnemétől
libabőrös leszek. – Egy nagyszabású esküvő kellően felrázná a népet,
rádöbbennének, hogy minden rendben van, és nincs mitől tartaniuk. A
királyi esküvők a szemükben a bőség évét jelentik, ezért még ma
kimennek a meghívók a vőlegényjelölteknek. - Atyám lady Brinah felé
bök, én meg reményvesztetten meredek ra a kis kosárkára. Próbálom
megőrizni a hidegvérem, de zsibog az agyam, és alig hallom a szavaikat.
Erre nem készültem fel!
– A tanáccsal összeírtuk az összes szóba jöhető nemest - folytatja
anyám. A fejemet rázom, és könnyek csípik a szemem. – Egy hét, és
kezdetét veszi a báli szezon, addigra itt lesz az összes jelölt, akik közül
választhatsz. Átnézheted a listát, és - itt atyám felé fordul - egyetlen
nevet te magad is felírhatsz rá, ha van saját kiválasztottad, aki esetleg
nem szerepel rajta.
Összeszorítom a fogamat, és úgy markolom a szék
karfáját, hogy ujjaim belefehérednek.
– A déli és a nyugati szárnyat megnyitjuk a vendégeknek, és a jelöltek
megérkezéséig nem szeretnék semmilyen konfliktust, ezért arra kérünk,
a következő pár napban, az időd nagy részében szorítkozz a szobádban
tartózkodni.
Lopva újra körültekintek. Éber szempárok szegeződnek
rám, tudom, hogy mindenki egy kitörést vagy ellenkezést vár
tőlem, de nem vagyok hajlandó megadni nekik ezt az örömet.
Felállok, és reszketve meghajlok atyám előtt.
– Megértettem, felség.
Fölényes győzelmet arattak felettem. Mindig is tudtam, hogy egyszer
eljön ez a pillanat, de nem ilyen gyorsan, és nem ilyen módon. Még csak
esélyem se lesz magamnak választani férjet, ha a lehetőségeim
korlátozottak. Megfordulok, hogy távozzak, és Arutelu kitárja előttem
az ajtót. A folyosóra lépve rohanni kezdek. Futok az egyetlen helyre,
ahol senkit nem zavar a bánatom és a dühöngésem, a szobámba. Sarum
csattog a márványpadlón, ahogy sebesen kapkodom a lábam. Riadt
szolgálólányok és bosszankodó udvarhölgyek rebbennek szét, utat adva
nekem.
Már majdnem ott vagyok, amikor valaki megragadja a ka-
rom, és megállásra késztet. Szemben találom magam Aruteluval és
Damonnal, azzal a két férfival, akiket a legjobban szeretek. Nem is
hallottam, hogy utánam jöttek.
– Ene, kérlek, figyelj rám, meg kell értened a döntést -
kezdi magyarázni az unokafivérem, de kirántom a kezem, és ezzel
beléfojtom a szót is.
A parancsnok felé fordulok.
– Te tudtad? - Ököllel a mellkasára csapok. – Azt mondtad, hamarabb
elfelejtek mindent, mint gondolnám. Tévedtél, mert most még jobban
fáj!
Damon nem szól semmit.
– Te is tudtad - nézek Arutelura. – Igaz? - Nem gondolkozom,
miközben az alkarjára ütök. Felszisszen.
– Le kell nyugodnod!
– Elárultatok!
Arutelu megragadja a csuklómat, mielőtt újra
lecsaphatnék.
– Hallgass el! - Hangja kemény és fenyegető. – Visszakísérlek a
szobádba.
Damon szótlanul hagyja, hogy az unokafivérem
végigrángasson a folyosón. Hangos ellenkezésemre Mena is megjelenik a
két meeshaival.
– Arutelu! - emeli fel a hangját, mire a fivérem megtorpan,
de nem enged el. – Mi folyik itt? Ene? Mi ez az egész?
A két lázadó láttán fokozódik a dühöm. Ha ezek itt kerten nincsenek,
akkor a nép nem félne, és nem vetnének oda koloncként eléjük, hogy
csillapítsam a dühüket. Csak azért kell idő előtt férjhez mennem, mert
Menának éppen őket kellett megmentenie. És miért? Mert
nézeteltérésük volt. Bezzeg most úgy állnak egymás mellett, mint két jó
cimbora.
Arutelu sérült karjára csapok, káromkodva elereszt.
Könnyeimet nyeldesve állok a meeshaik elé. Nevetségesnek és
gyerekesnek tűnhetek a szemükben, mégis várakozással figyelnek.
Meglendítem a karom, és tiszta erőből képen vágom Keint, majd
ugyanezt tenném Rayjel is, de ő megragadja a csuklómat. Számítottam rá,
és mire észbe kaphatna, szemen köpöm.
– Minden miattatok van. - Egyenesen éjsötét tekintetébe nézek. A
szívem nagyot dobban, de bármi is ez az érzés, már nincs jelentősége. Pár
hónap, és mindenem, a szívem, a lelkem és a testem is egy idegen férfi
kezébe kerül, és mit sem számít majd, hogy minden este erről a
tekintetről álmodok.
Ray elengedi a csuklómat. Rezzenéstelenek a vonásai, fagyos, még
most is, miközben inge ujjával megtörli az arcát.
– Bárcsak meghaltatok volna! Mind a ketten - sziszegem a fogaim
között.
Zaklatottan, a levegőt kapkodva és a könnyeimet nyelve elviharzok
mellettük, feltépem a szobám ajtaját, és bezárkózok. Eszeveszett
tombolásba kezdek. Az aranyozott paravánt megragadva ellököm,
dörrenve zuhan a padlóra. A mögötte lévő fogasra akasztott köntösöm
letépem, és lehajítva kíméletlenül rátaposok. Mindent, ami a kezem
ügyébe kerül, széttörök. A mosdótál melletti kancsót egynesen a falra
szerelt tükörhöz vágom, ami reccsenve pókhálósra hasad. Felkapom a
hajkefémet, hogy azt is nekicsapjam, amikor az üveg hangosan
csörömpölve darabjaira hullik. A zajra összerezzenek, és ez kirángat az
őrjöngésből.
Pár percig csak bámulom a földre szórt szilánkokat.
A saját kezembe kell vennem a sorsom irányítását, döbbenek rá, bármi
legyen is az eredménye. Egyetlen olyan férfit ismerek egész
Nebessenben, aki nőtlen, és nagy eséllyel nem tartana igényt az
erényeimre. Ráadásul atyám is bosszanthatom vele.
Már tudom is, kit hívok meg, és ki lesz a választottam.
 Huszonötödik fejezet

RAY

ENE SZAVAITÓL ZSONG A FEJEM. „Bárcsak meghaltatok volna! Mind a

ketten" Égeti a bensőmet a kíváncsiság, mi késztette arra, hogy ezt
mondja, és csak meredten állok a szobája ajtaja előtt. Az előbb még
könny áztatta a hercegnő szemét, most meg őrjöng. A folyosó hangos a
kiszűrődő csattanások és törések hangjától. Kétségbeesettnek tűnt, pedig
erős és makacs lánynak ismertem meg. Szembeszállt az apjával, és
bement a Szörnyek erdejébe, csak hogy életben tartson, még ha
biztonságban is volt, ő ezt nem tudta. Meg is halhatott vol- na, mégis
nekivágott a veszélynek. Miattam. Velem is bátran felvette a harcot, és
azt sem árulta el senkinek, amit a tónál tettem.
De most történt valami.
– Mi ez az egész? - néz Mena Arutelura.
A válasz engem is érdekel, így feléjük fordulok. A
mogorva katona megdörgöli a homlokát, és dühében az ajtóba rúg.
Meglep tiszteletlen viselkedése, Mena is megrezzen.
– Majd én beszélek a fejével. - Sir Haren már a kilincset fogja, de
Arutelu kirántja a kardját, és nekiszegezi. Az ajtóban álló őrök egyszerre
lépnek oldalra, a fegyverükhöz kapnak.
Arutelunak szeme se rebben, sir Harent figyeli.
– Nem lenne illendő kettesben maradnod vele - morogja és ezt te is
tudod, parancsnok.
Sir Haren csak a szemét húzza összébb, miközben ujjait
lefejti a kilincsről, és aprót biccent az emberei felé. Dulakodásra
számítok, de az őrök elengedik a kardjuk markolatát.
Észreveszem, hogy Mena remeg, arcára döbbenet ül ki.
Keintól tudom, hogy a volur képességei zavarosak, az érzelmei nem
múltak el, így amíg mi segítünk neki titokban tartani ezt, addig ő
biztosítja, hogy az ittlétünk gondtalan legyen. Nem érdekel, Ötödik
mivel etette meg, de ez esélyt ad rá, hogy megleljük a menekülési utat.
Kein is észreveszi a lány reszketését. Óvatosan mellé
simul, a tenyerébe zárja a volur ujjait, mire Mena egy nagy
levegőt véve lenyugodni látszik.
– Uraim - kezdi, természetesnek tűnő közönybe burkolva a hangját. –
Kérem, tiszteljék a jelenlétem, és fogják vissza magukat, és miután ezt
megtették, legyenek szívesek elmondani a probléma okát, hogy
beszélhessek Ene hercegnővel.
Elismerően felrántom a szemöldököm. Mena elég hamar
rendbe szedte a gondolatait. Nekem nem kis erőfeszítésembe kerül
visszatartani az indulataimat és tettetni az érdektelenséget.
Legszívesebben nekiugranék valamelyik férfinak, és addig püfölném,
amíg el nem mondja, mi folyik
itt.
Sir Haren a volurra nézve ellép az ajtó mellől. Arutelu elégedetten
visszahelyezi a kardját a hüvelyébe, és hátba veregeti a parancsnokot,
mintha mi sem történt volna.
– Tudjuk, hogy húgodként szereted, de mostantól ez már
nem helyénvaló.
Ekkor üvegcsörömpölés üti meg a fülem, majd a folyosó
elcsendesedik.
Arutelu szembefordul Menával.
– Ene hercegnő még a nyáron férjhez megy.
Nevetnem kéne, amiért a kis hercegnő ilyen patáliát csap egy
elrendezett nász miatt, mégis érzem, hogy ideges leszek. A gyomrom
görcsbe ugrik.
– Ki lesz a szerencsés férj? - kérdezi elvékonyodott hangon Mena.
– Ma mennek ki a meghívók azoknak, akiket a király kiválasztott.
– A király biztosan alaposan körüljárta a lehetőségeket, és
Ene hercegnő találni fog kedvére való férjet.
Arutelu felnevet.
– Az biztos, hogy férfi legyen a talpán, aki betöri Enét. Arutelu
elégedett mosolyától ökölbe rándul a kezem. A
gondolataimba tolakodik a kép, ahogy egy hozzá hasonló,
durva férfi erőszakkal emlékezteti a hercegnőt a
kötelességére.
Sir Haren rosszallóan megcsóválja a fejét.
– A király nem személyre szóló meghívókat íratott - kezdi, és fanyar
ábrázatán látszik, máris gyűlöli azt, amit mondani készül. – Családokat
invitált meg. A családok maguk dönthetik el, kit küldenek, csak két
kikötés volt: tizenhárom év feletti és gyermektelen legyen a jelölt.
Mena levegő után kap, a szeme kikerekedik. Gyorsan távozásra inti a
két férfit, arra hivatkozva, hogy beszélni
szeretne a húgával.
Zavarosak az érzéseim. Szabad Földön is mindennaposak az
elrendezett házasságok, de részben utcagyerekként és a magam uraként
abban reménykedtem, egy olyan lány mellett fogok majd kikötni, aki
önszántából van velem. És ha valaki a húgomat kényszerítené egy
vadidegenhez, azt a puszta két kezemmel fojtanám meg.
Arutelu és sir Haren távozik, Mena pedig bekopog Éne ajtaján.
– Menj el!
– A nővéred vagyok, kérlek, engedj be!
– Azt ígérted, segítesz! Mena válla
megereszkedik.
– Volurként nem avatkozhatok a halandók dolgába, ezt te is tudod -
feleli sajnálkozva. Még én is észreveszem rajta, hogy tényleg fájnak neki
a húga szavai. A szeme bekönnyesedik, hiába harap az ajkába.
Kein megérinti a könyökét, és a füléhez hajol. Körbe se kell néznem,
tudom hogy a szobát őrző testőrök figyelnek.
Mena egy hirtelen mozdulattal fordul el az ajtótól, és a lépteit
szaporára véve távozik. Követjük. Az északi kertben kötünk ki, először
vagyok itt.
A palota ezen része a tengerre néz. Hosszú, több ezer
hófehér kőből kirakott lépcsősor vezet le a kikötőig, sárga virágokkal
övezve. A legfelső foknál őrök állnak. A lejtő mindkét szélén vékony ér
csordogál, ami szemet hunyva a természet szabályainak, a tengerből
folyik felfelé, egészen a kert közepén lévő forrásig, ami körül emberi
alakokat formázó szobrok őrzik az arra járókat. Az ablakomból látni a
szobrokat, éjszaka világítanak, és csillogó fénycsóvákat varázsolnak a
tiszta vizű forrásra.
Mena leül egy rózsaszín, körte alakú virágokkal elkerített padra, és
bosszúsan morogni kezd. Kein zsebre dugott kézzel
eléáll.
– Szeretnél az esküvőig a húgod mellett maradni? - kérdezi a lánytól.
– Megoldható lenne?
– Rajtunk nem múlik - feleli nyájasan. – Egyikünk sorsa összefonódik
a tieddel, a másikunkra meg a halál vár. Ha lehetőségünk van
meghosszabbítani az életünket, akkor nem mondunk ellent semminek.
Csodálom Kein leleményességét és azt a hízelgő stílust,
amivel így képes előadni magát. A helyében én megrángatnám a volurt,
és az arcába kiáltanék, hogy tegyen valamit. Mégiscsak a húgáról van
szó. Ha érdekli egyáltalán.
– Egy királyi esküvő kihagyhatatlan élmény. Te is úgy
gondolod?
– Szavaimból merő gúny árad, szándékosan.
Mena felvonja a szemöldökét, úgy tekint rám.
– Mire utalsz?
– A húgod érdekel, vagy a bálok körüli felhajtás? Milyen ígéretet
tettél neki?
– Emberként adtam a szavam, de már volur vagyok - mentegetőzik
elvörösödve.
Megvetően végigmérem.
– Emberibb vagy, mint bárki, akit ismernék.
A volur, arcán döbbent megbotránkozással, keresi a
szavakat. Kein viszont megelőzi.
– Mindannyiunk érdeke, hogy Tóriában maradjunk - kezdi felém
fordulva, majd Menára néz. – A meeshaid figyelembe veszi az óhajod,
teszi, amire kéred. A másikunk meg élni akar. Amíg te magad nem
döntesz, mi hallgatunk. - Sandán újra rám pillant. Nagyot fújtatva
bólintok, magamba fojtva egy káromkodást. Inkább az úri forgatag,
mintsem a halál.
Egy percre csend telepszik ránk, mígnem Mena feláll. Kihúzza a
hátát, higgadtságot színlel, de arcát még mindig
pír lepi el, ahogy Keinhoz intézi a szavait.
– A nappali testőrséggel fogtok edzeni, ahogy kérted.
Holnap délelőttől.
Kein vetette fel a volurnak ezt a kérést. Abban igaza van, hogy
ismernünk kell a fegyvereiket, a technikájukat és a harcmodorukat, ha
egyikünk meg akar szökni, még mielőtt a másik felébredne a kábulatból,
és meeshaivá válna. Én megelégedtem volna azzal is, ha csak nézőként
engednek minket a gyakorlótér közelébe, de Kein hajthatatlan volt. A
testőrök nem ostobák, nem akarom, hogy a jártasságom, amit apám
tanításának köszönhetek, szemet szúrjon. Nem idegen számomra a kard,
ahogy az íj és a dárda sem.
– De... - folytatja Mena, felrázva a gondolataimból. –
Nekem is lenne egy kérésem. A bálok egy hét múlva kezdetüket veszik.
A birodalom legfontosabb nemesei és a fiaik lesznek itt. - Kezd rossz
érzésem lenni, ahogy a lányt hallgatom. – Ahogy én, úgy ti is részt fogtok
venni a bálokon, így nem ártana, ha megtanulnátok a táncokat és az
etikettet.
Hangosan felnevetek.
– Ti, Ardenek, bazári mutatványt csináltok belőlünk, és a saját
szórakozásotokra hasznaitok fel mindenkit, aki alattatok van -
dördülök Menára, mire csodálkozva felkapja a fejét.
– Különös - ízlelgeti a szót. – Egyszer Ene is majdnem ugyanezt
mondta.
 Huszonhatodik fejezet

KEIN

- NE CSAK A KAROD HASZNÁLD, hanem az egész tested vidd bele az ütésbe

- magyarázza Corson, és a szalmabábu elé helyezkedve, apró terpeszben
állva mutatja a helyes testtartást. - Így! - lendíti meg a kardját, mire a
bábu feje lerepül, a lábam elé gurul. Nagyot nyelve leplezem a
zavaromat, és hanyagul odébb rúgom a szalmadarabot. Jelenleg nagyon
is együtt tudok érezni a bábuval. Idő kérdése, és az én fejem is így fog
lehullni, ha nem teszek valamit sürgősen.
Azért is hízelegtem ki Menánál, hogy a katonákkal edzhessünk, mert
azt hittem, így könnyebben Arutelu közelébe férkőzöm, de mint
megtudtam, tegnap a seregével együtt elhagyta ezt a rohadt várost.
 Corson oldalra áll, átadja nekem a helyet.
A düh irányítja a mozdulataimat, miközben lecsapok a fejetlen
szalmafigurára. Éppen csak megrezzen. A tér szélén ülő testőrök
felnevetnek, némelyek arra biztatnak, hogy ne kíméljem a bábut.
Tudom, hogy puhánynak tartanak, akin jókat mulathatnak. Azért is
megmutatom nekik! Izmaim megfeszítve, vadul csépelni kezdem a
célpontom, de csak annyit érek el vele, hogy a testet alkotó szalmaszálak
szétbomlanak.
Fújtatva leeresztem a karom, és Corsonra nézek. Rőt szakállát két
ujja közé csippentve morzsolgatja, próbálja visszatartani a nevetését.
– Ez semmire se jó! - Feltartom a rövid, életlen
fémdarabot, amit gyakorlókardként kaptam, majd oldalra hajítom. –
Még neked se menne, de azzal - a derekán lógó fegyverre bökök -
bárkinek sikerülne.
– Úgy hiszed?
– Bebizonyítom, ha lehet.
Corson a válla fölött hátranéz, a parancsnok jóváhagyására vár. Széles
válla miatt nem látom, miként reagál Damon, de amint visszafordul,
kirántja az ezüstös kardot a hüvelyéből, és átadja. Másfélszer hosszabb,
a pengéje pedig vastagabb, mint a gyakorlókardé, mégis, amint a
tenyerembe zárom a bőrrel körülvont markolatot, meglepődök. Alig van
súlya.
Corson a bábu felé int. A tér széléről suttogásokat hallok,
minden szem rám szegezodik. Most nem hibázhatok!
Koncentrálok, célzok, és erőből lecsapok. A lendület magával sodor, a
következő pillanatban már háttal állok mindenkinek. Félve fordulok
vissza. A bábu dereka kettéhasadt, akárcsak a vastag farúd, amire
ráillesztették. Egyetlen egyenes vágás látszik.
– Azta! - tátogom, miközben kikerekedett szemmel vizslatni kezdem
a kardot. Baltával is legalább két suhintás
lett volna kettévágni a fát. - Ez hogy lehetséges?
Corson türelmetlenül int, hogy adjam vissza a kardot. Nem szívesen
teszem, de nincs választásom. Megragadja a fegyvert, maga elé emeli, és
felmutatja nekem.
– Armaxból van - mondja kurtán.
A szám elhúzom, úgy csóválom a fejem.
– Az armax nehéz és feketébb, mint az éjszaka. Abból csak kapákat meg
ekéket készítenek, de nem kardokat. Jól tudom, mert Szabad Földön
bányásszák.
– Miért bányásznátok, ha ennyire hasztalan? - kérdezi sejtelmesen. –
Ti talán nem tudjátok, miként kell lekezelni, de az itteni kovácsok
ismerik a titkát. Könnyű és halálos, de finoman kell vele bánni. Vedd fel
a kardod, és folytassuk! - Jelez, hogy álljak a tér közepére. Egy másik
testőr lép elém, ha nem tévedek, Gilnek hívják. Nála is gyakorlókard
van. Ellenfelem fiatal, magas és szikár, könnyű célpont lenne, ha nem
mozdulna el minden egyes lendítésem elől.
Corson a tér széléről utasítgat.
– Ha az ellenfeled fürgébb, mint te, akkor légy erős, és
sújts le rá.
A szétcincált szalmabábut kerülgetve ügyetlenkedek, csak
körbejáratom Gilt a téren, aki nevetve hárítja a csapásaimat. Kétszer is
sikerül hátralöknie, a másodiknál majdnem hanyatt vágódom. A többi
testőr nevetésétől a fogam csikorgatom, és amikor a két fegyver ismét
egymásnak csattan, szabad öklömmel lesújtok Gil arcára. A nyaka
hátracsuklik, meginog. Kihasználva a pillanatot, kirúgom alóla a lábát, a
fegyvert tartó csuklójára lépek, és a kardom élét a torkának szegezem.
Eddig senki nem mondta, hogy nem csak a pengét használhatom.
Amikor kora reggel - az illemórák helyett - idekísértek
minket, az edzések már folytak. Láttuk, amint két férfi puszta kézzel ölre
ment, Damon meg utasításokat kiabált nekik.
Úgy tűnik, a messze híres testőrök ereje nem az öklükben, hanem a
fegyvereikben rejlik. Hamarabb is eszembe juthatott volna.
A többiek tapsolni kezdenek, én meg Damonra tekintek. Magához int.
Átszelem a homokos teret, és a kardot csalódottan markolva leülök
mellé. Most kezdtem volna élvezni, ám a parancsnok tekintete már mást
kutat. Akárcsak ő, a testőrök többsége is Rayre mered, aki az egyik
márványoszlopnak vetve a hátát, békésen szundikál.
Damon feláll, elveszi a feltápászkodó Giltől a kardot. Határozott
léptekkel Rayhez indul, és elé érve odadobja a fegyvert. A fiú meg sem
rezzen.
A parancsnok türelme nem végtelen, és ez az ostoba egyre
inkább feszegeti a határokat. Szerintem nem is tudja, hogy ugyanolyan
önfejű, mint a kis hercegnő. Össze kéne zárni őket egy szobába, hogy
egymásnak ugorhassanak, mint az éhes vadak.
Ellenben ez a viselkedés kedvez nekem. Az eddig elcsípett
szófoszlányok alapján a legtöbb fegyveres úgy véli, én lehetek a
meeshai, így kevésbé tartanak szemmel.
Damon bokán rúgja Rayt, aki erre lustán felnéz, tenyere
élét a homlokához illeszti, hogy eltakarja a szemébe vágó napfényt.
– Te következel!
– Nem fogok fegyvert.
– Vedd a kardot, és menj!
Mindenki döbbenetére Ray felmarkolja a kardot, feláll, a tér közepére
battyog, és szembefordul a rá váró Corsonnal. Hanyagul a férfi lába elé
hajítja a fegyvert. Nem gondoltam volna, hogy Ray komolyan beszélt,
amikor azt mondta, ő nem fog a testőrökkel parádézni, inkább csak
megfigyel.
A helyettes kérdően Damonra tekint, várja az utasítást.
Egy biccentés, és máris szabad kezet kap. A homokba állítja
a pengét, és üt. Mellkast, majd gyomrot talál. Ray megrogy, nyögve a
földre tenyerei.
– Vedd fel a kardot! - dördül rá Corson, de a fiú csak
felnevet.
– Ez csak gyakorlat! - kiáltom neki. – Küzdj már végre!
– Nem - válaszol, és a homokba markolva felegyenesedik. Corson
ezúttal a vállát találja el. Legalább az arcát nem bántják, ügyelnek a
megjelenésére.
Felállva Damonhoz sétálok. Karjat a mellkasa előtt
keresztbe fonva szemléli az eseményeket.
– Ha velem állna szemben, akkor biztos harcolna.
A parancsnok ügyet sem vet rám, csak Rayt nézi, amint újra a földre
kerül.
– Miért nem hagyod? - faggatom tovább.
– Egyszer már egymásnak estetek, és majdnem meghaltatok. Még kárt
tennétek egymásban.
A homlokom ráncolva a térre tekintek.
– Kárt? Akkor Corson most mit tesz? Damon
szája sarka felfelé görbül.
– Csak simogatja, a maga módján.
Ekkor az oszlopok mögötti folyosón két szolgálólány oson el, és a
testőrök felé sandítva viháncolni kezdenek. Egyből elterelik a
figyelmem. Sose voltam még nő nélkül ilyen sokáig, és a testem feszítve
jelzi az igényét. Minden este Emmára gondolok lefekvés előtt, nem
tudom kiverni a fejemből. Muszáj lenne magam alá gyűrnöm valakit, de
a testi vágy kizárt egy meeshainál, és csak két ember ismeri a
bizonytalanságot: Ray és Mena.
Ahogy követem a lányok mozdulatait, a tekintetem
megakad Siccen mesteren. Egyenesen engem figyel. Nagyot nyelve
fordulok vissza a tér felé. Ray nem messze tőlünk, a homokban hever, a
derekát szorongania nyöszörög. Corson csípőre tett kézzel áll felette
egy darabig, végül a hóna alá
nyúl, és felhúzza a közeli padra.
– Szedd rendbe a társad, még az ebéd előtt - utasít Damon,
és otthagy minket, hogy visszamenjen a többi testőrhöz.
– Fel bírsz állni? - kérdezem Rayt.
– Fel - löki félre a kezem, amikor lenyúlok. Még ahhoz is konok, hogy
elfogadja a segítségemet. Végignézem, ahogy lassan összeszedi magát.
A szobánk felé indulunk, gyűrött arca fájdalomról árulkodik, ezért
komótosan lépdelek.
– Miért nem akarsz küzdeni? - faggatom. Egy morgás a
válasz, mást nem is vártam. – Azt hittem, megegyeztünk. Milyen égi
rohadás ütött beléd, amiért magad ellen dolgozol?
- Ezúttal sem felel, így cinikusan folytatom. – Máris meeshai lettél?
Epés megjegyzésem célt ér, Ray felém fordul. Sötét szemét apró
vérerek ölelik körbe, mostanában nem sokat alhatott.
– Aznap hallottam utoljára a húgomról, amikor eljöttünk
Traidorból - bukik ki belőle.
Megdöbbenek ezen. Nem sejtettem, hogy Tiiu azóta sem kereste meg,
de ha így van, akkor sem tőlem kéne hallania a kislány elméleteit.
Megrántom a vállam.
– Talán csak megunt téged. Nem lennék meglepve.
– Vagy baja esett. Tiiu! Tiiu! - üvölti a falaknak. Riadtan
megtorpanok.
Ez az eszement le fog buktatni minket, és a saját húgát is. Ilyenkor
bánom azt, hogy nem ébredt még rá a meeshai létére. Már elég közel
vagyunk a szobáinkhoz, és Ene hercegnő ajtaja előtt mindig őrök állnak.
Megragadom Rayt a vállánál fogva, és magam felé fordítom.
– Fogd be! - suttogom bosszúsan. – Emma biztos gondját
viseli.
Ray tekintete megváltozik, még idegesebbnek tűnik.
 – Egy percig se hidd, hogy jobban tudod, mire van szüksége -
sziszegi.
– Mert szerinted bordélyba küldeni egy tizenéves kislányt
jó ötlet? A fejét rázva hátat fordít nekem, és előresiet. Mondanám, hogy
dühít a viselkedése, de nem. Komótosan lépek a saját szobámba, tiszta
ruhát öltök, majd nem törődve az illemmel, mezítláb, félmeztelenül
felfedező sétára indulok. A márványpadló meleg - ez is a palota egyik
varázsa
-, ezért sokkal kényelmesebb így járni-kelni, mint cipőben.
Lépteim hangtalanok.
Az ebéd csendben zajlik, ahogy mindennap, szinte már olyan, mint
egy gyászszertartás. A kis hercegnő a kirohanása óta nem jelent meg a
közös étkezéseken. Amikor végzünk, Mena szótlanul kel fel, és int
nekünk, hogy kövessük az egyik őrt.
Az üres bálterem napsütötte, üvegezett falai közé irányítanak minket.
Rayt szó szerint úgy kell belökni a nagy, kétszárnyú ajtón, és
ellenkezését csak a volur és a kísérete betoppanásakor értem meg. Ő már
sejthette, hogy a táncórák következnek.
Mena egy középkorú, szikár és kemény vonású férfival,
két udvarhölggyel, valamint az unokafivérével, Garthtal jelenik meg. A
két nőt már többször láttam a királyné oldalán: az egyikük pár évvel
idősebb nálam, eléggé vaskos, de életvidám, pirospozsgás asszony,
miközben a másik egy fiatal, várandós lány.
Az ismeretlen férfi kezét a hátánál összekulcsolva megáll
előttünk, végigmér minket, és magasba emeli hegyes sasorrát.
– Uraim, Jyff vagyok, az udvar táncmestere, és ma kísérletet teszek
arra, hogy férfit faragjak magukból.
Felrántom a szemöldököm. Ez az alak, termete alapján, bármelyik
testőrrel felvehetné a harcot, ezért kíváncsian
várom, hogyan suhan a parketten.
A suhanás nem kifejezés. A táncmester merev, mint a deszka. A
palotában elfogadott táncok mindegyikében a férfi csak áll, kihúzott
háttal, félig behajlított karral, távolságot tartva a másik nemtől, és lassú
lépteket tesz. Loellát kapom társnak, Ray meg a várandós Helénát.
Feltételezem, Jyff a hölgyek kidudorodó testrészeivel akarja belénk
sulykolni a távolságtartást. Raynek könnyű dolga van, hiszen melyik
férfi akarna egy terhes nőre esni? Ellenben nekem két igencsak méretes
kebellel és pajzánul kacsingató pillantásokkal kell megküzdenem.
Utánozni próbáljuk Menát és Garthot, követni a tánctanár utasításait,
de csekély sikert aratunk.
– Nem jó! Nem jó! - kiáltja Jyff, és egy pálcával a csuklómra csap.
Fenyegetően ránézek, de ezzel nem tudom elijeszteni. – Tartsunk pár
perc szünetet, és ha utána se jó, akkor karót kötök a hátatokhoz.
– Egyből azzal kellett volna kezdeni - szólal meg Garth. Ingerülten
lekapom a csuklópántomat, és megdörzsölöm a
csapástól égő bőröm.
– Ez nehezebb, mint a harc - dünnyögöm Raynek. – Ezekbe a
táncokba nem lehet megizzadni, csak elaludni.
Ray a terem másik sarkában lévő hölgyek felé bólint.
– Ráadásul lady Helena reszket, majdnem elsírja magát közben. Pont
egy várandós lányt kellett szerezniük, aki ijedtében bármikor
megszülhet?
Ray vállára teszem a tenyerem.
– Próbálj meg mosolyogni, és akkor nem hiszi majd azt, hogy képes
lennél élve felfalni őt - javaslom. – A palotában úgy hírlik, a Melinionok
emberhúst is ettek.
– Gyerekeknek szóló mesék.
– Mint minden krónika. Mégis idővel kiderül, hogy egyik
sem alaptalan.
 Gúnyosan elmosolyodik. Követem a tekintetét, és megpillantom a
sarokban pityergő lady Helénát. Eddig tartotta magát. Garth minket
figyel. Mena segítséget váróan fordul felém. Tudom, hogy neki
mennyire fontosak ezek a társadalmi események, ezért meg kéne
erőltetnünk magunkat. Alkut kötöttünk, és a ránk eső részét egyre
pocsékabbul teljesítjük.
– A hölgyeknek távoznia kéne - javasolja Garth, és magához inti a
tánctanárt. – Majd a volur és én gyakorlunk a meeshaikkal.
Jyff magában morog valamit, de megfontolja a javaslatot.
A két nő meg sem várja a beleegyezést, Loella átkarolja lady Helénát,
és apró, de annál sietősebb léptekkel eltűnnek. Jyff a pálcával a tenyerét
csapkodja egy csak általa hallott ütemre. Mena Ray elé áll. Szerintem
tudja, hogy az unokafivérével csak összeszólalkozna, vagy felszítanák
egymást. Garth hangosan megropogtatja a nyakát, kifújja a levegőt, és
távolságtartóan a vállamra teszi a kezét. A dereka után nyúlnék, de
annyira idegen a mozdulat, hogy inkább én is a hajamba túrok, elhúzva a
kínos pillanatot. A végtelenségig persze nem halogathatom a dolgot,
ezért erőt veszek magamon, és erősen megragadom. Őt tartva a
karomban nem is olyan nehéz mereven és tartózkodóan állni. Pillanatnyi
öröm lesz úrrá rajtam a sikerem miatt, amikor is találkozik a tekintetem
Garth szemével. Mereven vizslat.
Eddig titkoltad, hogy rajtad is vannak ábrák - mondja olyan halkan,
hogy Jyff hangos kiabálásától, amivel az ütemet diktálja, csak én
hallhatom.
Lepillantok, a csuklómra tekintek, amire elfelejtettem
visszatenni a bőrpántot.
– Csak ez az egy - felelem ridegen.
– És mit jelent?
Várok a válasszal. A fivére a kardján viseli ezt a jelet, és
nem tudom, lehetséges-e, hogy Garth még sosem látta. Végül arra jutok,
hogy egy hadvezérben és egy udvari díszmajomban nem sok hasonlóság
lehet, még ha testvérek, akkor sem.
– Nem tudom.
Garth erre elhúzza a száját, és a vállam felett a másik táncoló párra
néz.
– Jól mutatnak, mint volur és meeshai - mondja kimérten. Tudom,
hogy mindenkit foglalkoztat a meeshai kiléte, és már kezdem
megszokni a kétértelmű kérdéseket,
kijelentéseket ezzel kapcsolatban.
– Ray nem elég kifinomult - vágok vissza.
– Pont azért. Az úr és a szolga helyénvalóbb, mint a lány és a szerető.
Nem gondolod?
Érzem, hogy valamire utalni akar, de nem jövök rá, mire.
A minden hájjal megkent apám bezzeg egyből átlátna
Garthon.
– Szerinted nem lenne sorsszerű, ha az utolsó Melinion egy volur
meeshaijaként végezné? - Nem válaszolok, várom, hogy kibökje, mit is
akar. – Tudtad, hogy ha a meeshai meghal, akkor a volur is?
Összeszorítom a számat, és ő jelentőségteljesen felemeli a fejét. Ez
vajon most fenyegetés volt? Szemtől szemben állunk egymással, és
néma harcot vívunk, de fogalmam sincs, miért. Van valami titokzatosság
Garthban, amitől feláll a szőr karomon, és undorító slejm gyűlik a
torkomban. A nők bálványaként imádott hercegecske vagy egy álnok
disznó valójában, vagy csak piszok jól színészkedik, és tetteti a kemény
legényt.
Minden idegszálam pattanásig feszül, mire a táncóra végéhez
közeledünk. Alig várom, hogy megszabaduljak Garth érintésétől.
Elsőként rontok ki a helyiségből, amikor távozásra int minket Jyff.
Szükségem van egy fürdőre.
 A szobámba érve viszont megtorpanok, és a testem, agyam minden
ellenkezése, dörömbölő tiltakozása ellenére is reagál a látványra.
Egy fiatal, barnásvörös hajú szolgálólány igazgatja az ágyneműt. A
feneke izgatóan gömbölyödik a vastag pántos, világosszürke és egyszerű
ruha alatt. Az ajtó nyikorgására a válla fölött rám mosolyog, majd
ahelyett, hogy kiosonna, felmászik az ágyra. A derekára erősített fűzős
öv kiemeli méretes keblét. Ki kéne küldenem, de nyelni is alig bírok,
nemhogy megszólalni, annyira kiszáradt a szám. A lány a hajához nyúl,
kihúzza a kontyából a hajtűjét, és a padlóra hajítja, majd szétrázza
hullámos tincseit. Mutatóujjával kacéran magához hív.
A testem őrjöngve bizseregni kezd, és megfeszülök.
Elfordítom a kulcsot a zárban.
Ennyit a nagy biztonságról és a tervezgetésről.
 Huszonhetedik fejezet

RAY

MINDEN ÉJJEL VEREJTÉKBEN ÚSZVA FORGOLÓDOK, és a fáradtság szép lassan

felemészt.
A hasztalanul töltött napok egyre feszültebbé tesznek, és ez rádöbbent
arra, hogy Kein tervének semmi értelme. Innen nem tudunk megszökni,
csak várjuk az elmaradhatatlan halált. Olcsó színjátékot játszunk,
szórakoztatjuk az udvart, és mindezt feleslegesen.
Látom, ahogy Kein sasszemmel les mindent, a palotát, az
embereket, figyel a történetekre, és úgy érzem, kezd beleolvadni ebbe a
környezetbe, miközben megfejthetetlen terveket szövöget. Ezzel
szemben én képtelen vagyok bármire is koncentrálni, folyton Tiiu jár a
fejemben, vagy Ene elkeseredett, könnyes tekintete. Az őrület határán
állok, magatehetetlennek érzem magam.
 Bármikor utolérhet a vég, és nekem muszáj beszélnem a húgommal.
Tudnom kell, hogy nem csatlakozott a Felszabadítókhoz, és hogy lady
Alasa odaadta neki az összekuporgatott pénzünket. Tudnom kell, hogy
jól van!
De van valami, ami még ennél is jobban aggaszt, és hiába
küzdök ellene, folyton-folyvást felvillan, és ébrenlétbe taszít. Álmomban
ott állok a szakadék szélén, tekintetem Ene szemébe fúródik, ami nagyra
tágul, riadtan figyel. Közelebb lépek, ő is így tesz, képtelen vagyok
magamat visszatartani. Ruhája a testére tapad, kiemelve kecses vonalait.
Elvesztem a kontrollt az elmém felett, és felé indulok, de ekkor a
szakadék elnyel, és a zuhanás felriaszt. Vágytól és félelemtől felhevülve,
verejtékezve ugrok ki az ágyból. Sosem éheztem még ennyire egy lányra
se, és Ene is csak azért uralhatja az álmaimat, mert őt nem kaphatom
meg, mert gyűlölnöm kéne.
Az a telt ajak és az a fénylő tekintet egy Ardenhez tartozik. Hagynom
kellett volna Keint, hogy megölje őt, amíg még nem ismertem.
Felkelek az ágyból. A tükör melletti kézmosó tálban
felfrissítem az arcomat, de még a vizet is forrónak érzem.
Újból előttem van Ene könnyes, szomorú tekintete, amint a halálomat
kívánja, és már régen nem megragadni akarom vékony, hófehér nyakát,
hogy kettéroppantsam. Öt napja nem láttam, és azóta képtelen vagyok
kialudni magam. Még szerencse, hogy az edzéseken szundíthatok egy
keveset. A szobám magányában viszont nem hallom az armax
csattogását, az őrök kiáltásait, csak a csendet, ami felőröl. Ez valami
betegség lehet, amit az Arden szajhák terjesztenek a finom illatukkal és
mosolyukkal.
Hangosan fújtatva megragadom a tálat tartó állványt, és
keresztülhajítom a szobán.
Ki kell vernem a fejemből a lányt, és erre jelenleg csak egy
módszert tudok. Amint kilépek a szobából, a folyosón lévő
őrök felém fordulnak, de nem követnek. A konyhából kikérek egy korsó
bort a még ilyenkor is serénykedő pékektől, akik kérdés nélkül teljesítik
az óhajom. Azonnal meghúzom a szeszt, és az alkohol lezúdul a
torkodon, kellemes forróságot árasztva szét a bensőmben.
A mámorítóan édes bort kortyolgatva a belső udvar felé
veszem az irányt.
A gyakorlótéren egyedül a még mindig meleg homok nyújt némi
világosságot, és a felettem ragyogó csillagok. Úgy tűnik, ide nem ér el
ReetUr varázsereje.
Belemártom a fejem a fegyverek tisztítására használt
dézsába, hogy lehűtsem magam. Ahogy felállok, a jéghideg víz
végigfolyik a testemen. Megborzongok. Megszabadulok az ingemtől, és
beletörlöm a hajamat. Felnézek, meglátom a fegyvereket, és a
kíváncsiságomnak nem tudok gátat szabni. Apám kiskoromban tanított
kardvívásra, de csak fából faragott fegyvereim voltak. Ő mindig azt
mondta, a kard csak egy eszköz a gyilkolásra, semmivel sem ér többet,
mint egy kés vagy egy bárd, mert ha a harcos elméje tiszta, és megtanul
küzdeni, akkor bármivel képes győzelmet aratni.
Egy gyakorlókard után nyúlok, ujjaim a hideg markolatra
feszülnek, és már majdnem leemelem, amikor suhogó zaj csapja meg a
fülemet. Elengedem a kardot, és lassan megfordulok, de a tér kihalt,
vagyis leskelődnek utánam.
A bort iszogatva elindulok arra, amerről a hangot véltem
hallani, és a szalmabábuk takarásában egy árnyékot fedezek fel. Apró
alkat, ami meglep, a testőrök többsége termetes, alig akad egy-kettő, aki
velem egymagas vagy alacsonyabb lenne. A gyenge szellő
meglebbenti az illető által viselt könnyű ruhát. Tévedtem, csak egy
szolgálólány. Óvatosan leteszem a korsót, nagy levegőt veszek, és
megállok a szalmabábu előtt.
– Ne rejtőzködj! - figyelmeztetem halkan, és a bábu feje
mellett elhajolok.
Egy cselédlány helyett az álmaimban látott zöld szempár néz vissza
rám. Döbbenten lépek hátra a bábutól.
Ene hullámzó mellkassal és egy karddal a kezében lép elő. Bár ne tette
volna! Testét vörös hálóruha takarja, amit csak a vállán megkötött csomó
tart össze. Nem sok mindent bíz a fantáziára a vékony selyem, meg
ebben a félhomályban sem. A bokájáig ér, mindkét oldalt egészen a
combjáig fel van vágva, bőre fehér, ahol kivillan, mint a márvány, és
ahogy a tavaszi szellő meglibbenti, az anyag a testére tapad, kirajzolva
az idomait. Haja szabadon omlik a vállára, és a látványtól eláll a
lélegzetem.
– Mit keresel itt? - förmed rám. Gyanúsan méreget,
miközben a kard hegyét a mellkasomnak szegezi.
Körbepillantok, de teljesen üres a tér, egy mozgolódó árnyékot sem
látok.
– Én szabadon járkálhatok, szóval inkább az a kérdés, te
mit keresel itt. Hol vannak a testőreid?
– Az nem tartozik rád.
Sosem voltam még ennyire zavarban egy lánytól, és most se tudom
eldönteni, ugorjak neki, fojtsam meg és hagyjam itt, vagy teperjem le a
homokba. Nem egy testőr látott errefelé jönni, így ha reggel egy hullát
találnának a pályán, hamar lelepleződnék.
Döntenem kell.
– Bort? - Felemelem a kancsót, és elé tartom, spontán elhatározásból.
Hosszasan hallgat, mielőtt leengedné a fegyvert, és az italért nyúl.
Meghúzza, de rögtön utána köhögni kezd. A bor végigfolyik az állán, le
a nyakáig, eláztarva a hálóruhája tetejét. A francba! Elkapom a
tekintetem róla.
– Nem sokszor iszol bort - jelentem ki, miközben letelepszem az
egyik padra, kényelmesen szétverve a lábam.
 – Még soha nem ittam - feleli köhécselve. – A lányok nem ihatnak a
nászéjszakáig semmilyen szeszt.
Felhorkanok. Nemcsak Szabad Földnek, de Nebessennek
is megvannak a maga ostoba szabályai, amiket két lábbal tipornék el.
Még hogy nem ihatnak bort? Nem is értem, hogy képesek enélkül
átvészelni egy-egy esősebb éjszakát.
Kitartom a kezem a kancsó után, és bár Ene odanyújtja,
nem engedi el a fülét.
– Most miért állsz szóba velem?
– Mert ittas vagyok - hazudom.
– Ha bántani mersz, sikítok.
Bántani? Amiket szívem szerint tennék vele, attól garantáltan
sikoltozna, de nem segítségért. A másik kezében lévő kardra siklik a
pillantásom.
– Ezt én is mondhatnám.
– Megnézném, ahogy segítségért kiáltasz.
– Ha ez a vágyad, akkor csak küldd a szobámba a
nevelőnődet. Félmeztelenül.
Ene felkuncogya elengedi a kancsót. Leül a pad másik végébe, de
még mindig szorosan tartja a kardot. A bőre látványa, ahogy keresztbe
veti a lábát, és a vékony anyag lesiklik a combjáról, feltüzel, a
tekintetem elhomályosul. A bensőmben robbanásig nő a feszültség, és a
borba menekülök, hogy lecsillapítsam a vágyam.
Ene viszont engem bámul, és ehhez rá se kell néznem,
hogy tudjam, egyszerűen érzem.
– Miért gyűlölsz ennyire? Mit ártottam neked? - kérdezi
őszinte tudatlansággal.
– Tényleg nem tudod? - teszem le a kancsót magam mellé.
– Nem. - Ene lepillant a borra, majd óvatosan érte nyúl.
Aprókat kortyol, aztán visszatolja. Azonnal lecsapok a szeszre, és
ugyanott érintem a kancsót a számhoz, ahol az
előbb ő. A bor sem képes elnyomni a halvány ízt, ami az övé.
– Te egy Arden vagy, a családod kiirtotta az enyémet - felelem végül.
– Az háromszáz éve volt, és a saját ősöd gyilkolta le a családját, mert
megőrült. Nekünk ehhez mi közünk?
– Mi közötök? - mordulok egyet, de inkább magamba fojtom a
véleményem.
Amos Melinion a krónikák szerint valóban maga ölte meg a családját,
és ReetUrt vádolta meg a tettel, ezzel is szítva a lázadókat. Ám a
valóság ennél sokkalta kegyetlenebb. A volur megmérgezte Amos
feleségét, a gyerekeit, még az alig pár hónapos csecsemőjüket is, majd a
halott testüket meggyalázta, hogy úgy nézzenek ki, mintha
lemészárolták volna őket.
Ene türelmetlenül megnyalja bortól nedves ajkát, mire az
ágyékom abban a pillanatban megfeszül. Amíg még képes vagyok rá,
felállok.
– Elmész?
Csalódottságot hallok a hangjában, és ez meglep.
– Nem azért jöttem ide, hogy a történelemről vitázzak - válaszolok
közönyt színlelve. Előrelépek, de ekkor eszembe jut, hogy van valami,
amire már régóta keresem a választ. Megfordulok, és feszülten
megdörgölöm a tarkómat. – Miért érdekel téged az a dal?
Ajka szétnyílik, de egy pillanatra elnémul, mintha ő maga
se tudná, mit feleljen.
– Ismerősen hangzott, de nem jutottak eszembe a hozzá
tartozó szavak.
Képtelenség, hogy Ene ismerje ezt a dalt, biztos csak összekeverte
valami mással. Íme a nemesi származás újabb bizonyítéka: jobban
érdeklik az énekek, mint a birodalom helyzete. Szabadulnom kéne a
hangjától, a szépségétől, ezért hátat fordítok neki, és visszaindulok.
 – Te tudod a teljes szöveget? - szól utánam halkan, mire megtorpanok.
– Elmondanád?
A kísértés nem száll le a vállamról, hanem egyre nagyobb
súllyal nyom, próbára téve a józan ítélőképességemet.
– Nem.
– Akkor adj még innom!
Szóra nyitnám a számat, hogy kérjen magának, amikor rájövök, a
konyhán őt ezzel biztos nem szolgálnák ki. Megereszkedett vállakkal
visszabattyogok a padhoz, és átadom a kancsót. Nem rémül meg a
közelségemtől, pedig közvetlenül mellé telepszem le. Olyan közel ül
hozzám, hogy érzem a testéből áradó hőt, miközben megint iszik pár
kortyot.
– Tudod is használni, vagy csak megnyugtat? - mutatok a kardra.
– Tudom. - Hangjából süt a büszkeség. – Egész kiskorom óta
figyelemmel kísértem a testőröket, és sokat tanultam tőlük.
A harciasságából ítélve efelől nincs is kétségem,
szemrebbenés nélkül levágatta volna a karomat, pusztán dacból.
– Egyszer sem láttalak a gyakorlótéren.
– Már nem lehet - húzza el a száját. – Be kell tartanom az illemet.
– Sajnálom - mondom, és így is gondolom.
Miközben figyelem, újra beleiszik a borba. Ahogy hátrahajtja a fejét, a
nyaka csábítóan fehérlik.
– Mi a jó benne? Mármint a fegyverekben és a harcban - nyelek
egyet.
Eltöprengve leteszi a lábához a kancsót, és megborzolja a
haját, amitől még inkább gyönyörűnek tűnik.
– Én irányítom a testem, és nem kell holmi etiketthez kötve
pukedlizni, táncot járni vagy karót nyelten ülni, hanem
figyelni és résen lenni - magyarázza teljes átéléssel. – Az ellenfél minden
rezdülésének jelentősége van, amit értelmezni kell, és gyorsan reagálni.
A szívem olyankor hevesen ver, és utána boldog vagyok, még ha
alulmaradok, akkor is.
– Mint amikor szeretkezel - vágom rá gondolkodás nélkül. Nem hiszem
el, hogy képes voltam ilyet mondani.
– Tessék? - Elpirul, halványan vöröslő foltok jelennek
meg az arcán.
A zavara elgondolkodtat. Ha tényleg olyan sok időt töltött a
testőrökkel, akkor lehet valami abban, amit Kein mondott róla és sir
Harenről.
– A parancsnok biztos azt is megmutatta, miként használja
egy férfi a kardját az ágyban.
Ene felpattan. Pisze orrát felhúzza, és felemeli a fegyverét, aminek a
hegye így az arcom előtt lebeg. Óvatosan eltolom, de a szemem nem
veszem le róla.
– Nem hetyegek senkivel, ha erre akarsz célozni.
– Nem könnyű eligazodni rajtad.
– Te miért is tennél ilyet?
– Mert... Hagyjuk!
A fegyvert leengedve, inogva felém ugrik, kezét pofonra lendíti, de
megbotlik a kancsóban. A kard a homokba zuhan, és tömény, édeskés
szag tölti be a teret. Ene a lendülettől az ölembe esik. A derekánál fogva
elkapom, mielőtt a földön kötne ki. Azt hiszem, el fog lökni magától,
de sóhajtva elernyed. A bortól a mozdulatai bizonytalanná váltak.
A karomra csúsztatja a tenyerét, és ujjhegyével lassan körözni kezd az
egyik rózsa indáján. Csupasz mellkasomon érzem a lélegzetét, és mire
észbe kapok, keze már a hasamnál jár, egy másik vonalon. A számon
kapkodom a levegőt, és igyekszem leplezni a vágyamat, amit az
érintése vált ki belőlem.
 – Te vagy a világ legocsmányabb embere - suttogja szaggatottan.
Ilyet se mondtak még nekem, sőt hasonlót sem. Emma és
a Fény Házában lévő lányok szerint igenis vonzó vagyok, így ez a
kijelentés egyenesen sért. Megragadom a csuklóját, és felrántom a karját,
mire felszisszen.
Tekintete zavaros és csillog a bortól, ahogy felnéz rám.
– Megmentettem az életed, és cserébe meg akartál ölni, csak mert egy
olyan nevet viselek, amit gyűlölsz. A puszta jelenléteddel tönkreteszed
az életem, és miattad még azelőtt házasságba kényszerítenek, hogy
megismerhetnék bárkit is. Megfosztottál a jövőmtől, és látom a
szemedben, hogy még mindig a halálomat kívánod.
Ittas szavaitól összeszorul a szívem.
– Te óhajtod az én vesztem - jegyzem meg halkan.
– Ez... - Nagyot csuklik, mire szabad tenyerét a szájára tapasztja.
Egypár pillanatig még néz, utána a fejét lágyan visszafekteti a
mellkasomra. Elengedem a csuklóját. – Ez nem igaz, csak dühös
voltam... vagyok. Olyanért büntetsz, amiről nem is tehetek. Mérges vagy
az egész világra, és nevek mögé bújva gyűlölködsz. Ha férfi lennék, már
rég párbajra hívtalak volna.
Ezen mosolyognom kell. A mérgem elszáll, és ahogy
megnyugszom, rájövök, hogy korábban nem a külsőmre tett
megjegyzést, csak a szesz miatt már nem tud helyesen fogalmazni.
Egyik kezemet felemelem, ujjaimat szőke hajába fúrom, és gyengéden
magam felé fordítom az arcát, hogy lenézhessek rá. Nem ijed meg, amit
szintén a bornak tudok be.
– Nem akartalak megölni. - Ebbe a zöld, csillogó szempárba nézve
képtelen is lennék cselekedni.
– Belelöktél a Végtelen-tóba.
– Utánad ugrottak, ha nem tudsz úszni is kihoztak volna.
 – Tévedsz. A Végtelen-tónak csak a felszíne kék, de alul sötét és
feneketlen, és akit elkap az örvénye, az egyenesen a sötét istenek
világába kerül, mélyen a föld alá. Az őr, aki utánam ugrott, a birodalom
legjobb úszója, és atyám hazaérve kitüntetésben részesítette, amiért
megmentett.
A hallottak villámként csapnak belém. Meghökkenve keresem a
szavakat, és remegő kézzel nyúlok a kancsó után, hátha az alján még
maradt pár csepp szesz. Nincs szerencsém, csalódottan visszaejtem a
homokba.
Ene kicsit feljebb tolja magát, és a tenyerét újból a hasamra téve
játszadozni kezd a rajzokkal. Ujjai ide-oda cikáznak a bőrömön, és
érintése egyre jobban elvarázsol.
– Nem ismertem a tavat - mentegetőzök.
– Számít a tudás a tetteknél?
– Igen - válaszolok, de a hangom megtörik.
– Én tudtam, ki vagy, mégis segítettem rajtad. - Ujjait legyezőszerűen
szétteríti a mellkasomon, és a rések közötti szirmokra tekintve
elmosolyodik. – Egy életet mérlegre tenni egy névvel szemben nem szép
dolog. Nagyon nem szép. De ez itt az - a köldököm felé bök éles kis
körmeivel, miközben nagyot csuklik nagyon is az. Tetszik. Az egész
tested tetszik.
Visszatartom öntelt vigyorom, és mutatóujjamat az ajkára illesztem,
hogy csendre intsem, de aztán meggondolom magam, és végigsimítok az
ujjammal rajta. Ene arca kipirul, a légvételei felszínessé válnak.
– Ideje mennem - motyogja szégyenlősen.
A térdemre támaszkodva feltolja magát, és imbolyogva átszeli a
gyakorlóteret. Mozdulatai bizonytalanok. Ez a lány még nem tudja, mikor
és hol kell abbahagyni az incselkedést, és szerencsétlenségére nekem még
sosem volt dolgom igazi visszautasítással. A kurtizánok készségesek és
engedelmesek, nem kell udvarolni nekik, várakozni rájuk, vagy ostoba
szerelmi játszadozást folytatni velük.
 Ene nem sejti, mit indított el bennem, de azt nem hagyom, hogy ezek
után csak így elmenjen.
Nagy léptekkel utánairamodok, és a fedett folyosó előtt
megragadom a karját. Magam felé fordítva nekinyomom az egyik
márványoszlopnak. Mellkasunk összeér, keble vadul hullámzik. Zihálva
kapkodja a levegőt. Csodálkozva néz rám, és szemében a pillanatnyi
türelmetlenség észhez térít. Ő egy Arden. Még mindig. Én meg egy
halálraítélt vagyok. Lassan elengedem a kezét, és leejtem a sajátom. El
akarom taszítani, de ugyanakkor magamhoz is szorítanám, hogy soha
többé ne kelljen elengednem.
Ám ekkor olyat tesz, amire nem készültem fel. Lábujjhegyre áll, és
mire észbe kapok, ajka már az
enyémet érinti. Csókja suta és esetlen, mégis mámoros. Egyik kezével
átfogja a nyakamat, a másikkal a vállamat szorítja, és vadul,
követelőzően simogat. Hála az égieknek az erős nebesseni borért.
Elrántom a fejem, mire a szeme csalódottan kikerekedik. Az álla alá
nyúlok.
– Nyisd szét a szád - suttogom rekedten, és figyelem, ahogy résnyire
nyitja feszes, duzzadt ajkát.
Ezúttal én csókolom meg őt. Ene nem hazudott, férfi még nem
érintette vagy csókolta, és fékezhetetlenségével gyakorlatlanság párosul.
Nyelvemet lassan vezetem a szájába, mire egy pillanatra megmerevedik,
majd szorosan hozzám simul. Az oszlophoz nyomom. Amikor az ő
nyelve is megmoccan, a bizsergető érzés átjárja mindenem. Egyetlen
csókjától megduzzadok, és jobb térde alá nyúlva lábat a csípőmhöz
emelem, miközben végigsimítok a testén, combjától egészen a kebléig.
Amikor megmarkolom a mellét, a számba nyög, és majdnem
összecsukok. Én tartom meg.
Csípőjét felém tolja, és odaadásától végleg elvesztem az
eszem. Könnyedén kibontom a vállánál összekötött vékony selyemruhát,
és kissé elhúzódva tőle figyelem, ahogy az anyag a derekáig csúszik. A
látványtól felforr a vérem. Térdem megrogyasztva ráhajolok, és
számmal birtokba veszem kiszabadult, rózsaszín keblét. Az
élvezettől hangosan felnyög, és ez az, ami magamhoz térít.
Bárki meghallhat minket, és akkor idő előtt a bitóra
kerülök. Márpedig Tiiunak szüksége van rám.
Ráadásul Ene részegen vallotta be a vonzalmát, így nagy
valószínűséggel holnapra elfelejti vagy megbánja, amit mondott. Ahogy
azt is, amit tett. Abban reménykedek, az én szavaimat is elfelejti majd,
mert olyat készülök mondani, amitől megszakadna a szíve.
A füléhez hajolok.
– Lehet, hogy ezreknek parancsolhatsz, és életekről dönthetsz, mert
királynő leszel, de a hálószobában ugyanúgy térden állva fogod teljesíteni
egy férfi parancsait, ahogy a szajhák, csak te még pénzt sem kapsz érte.
A saját unokafivéred koszos kocsmákban verekedve védi az erényedet,
mert mindenhol azt suttogjak, hogy neked olyan már nincs... és igazuk
van.
Ene lefagy, mintha elfelejtene levegőt venni. Ellök
magától. Vörös arccal takarja el a mellét.
– Fáj az igazság? – kérdezem gúnyosan. – Hercegnő létedre már
most szó nélkül teszed, amire egy mocskos lázadó utasít, és
tapasztalatból mondom, úgy nyögsz, mint egy szajha. - Megvetést
színlelve az arcába nevetek, mire felpofoz, és ezúttal hagyom neki.
Megérdemlem, akár ezerszer is.
Szeme fátyolossá válik, és dühösen letöröl egy kibuggyanó
könnycseppet. A ruha pántját reszketeg kézzel csomózza össze, és
áthúzza a fején. A karját is összefonja maga előtt, úgy viharzik el
mellettem, némán, de két lépés
után megbotlik. Utána akarok kapni, de megállásra utasítom magam. A
szívem összeszorul, amikor a földre esik, mégsem teszek semmit.
Felpattan és elrohan.
Hosszan nézem a még mindig bizonytalan mozdulatait, a léptei
nyomán meglibbenő vörös selymet, és tudom, hogy Ene magával vitt
valamit, ami hozzám tartozott. A büszkeségem.
Fejem az oszlopnak támasztom, és csukott szemmel
próbálom lehűteni magam.
Ene nem fog beszélni senkinek, mert azzal saját magát is elárulná, de
már tisztában van vele, hogy nem én vagyok a meeshai.
– Tiiu, kérlek - motyogom halkan. – Szükségem van rád. Nem érkezik
válasz, csak egy dal. Tiiu még nem szeretne
velem beszélni, de nem hagy magamra, mert tudja, a szívem örvénybe
került.
 Huszonnyolcadik fejezet

ENE

BORZASZTÓ FEJFÁJÁSSAL ÉBREDEK, de nem ez a legrosszabb. Hiába fúrom

az ágyneműbe a fejem, így is látom magam előtt a tegnap estét. Az arcom
szégyentől ég. A párnába visítok. Kezdem érteni, miért nem adnak bort a
lányoknak.
Este olyat tettem, amit egyetlenegy lánynak sem lenne szabad:
elgyengültem egy férfi érintésétől. Szemrebbenés nélkül tapogattam
Rayt, hagytam, hogy megcsókoljon és... nem is merek a többire gondolni.
Tenyerem végigcsúsztatom a nyakamon, le egészen a mellemig, ahol nem
is olyan régen még az ő ajka pihent.
Mit tettem?
Ráadásul Arutelu miattam sérült meg, értem verekedett, és ezt nem
akarta elmondani nekem. Nem csatában, harc
közben, hősiesen szerezte a sebet, hanem egy kocsmai verekedés során.
Tiszta erőből a falhoz vágom a párnát. Gyűlölöm Ray
Meliniont! Akárcsak atyám, ő is vérre menően komolyan veszi az ősi
ellentéteket, pedig se neki, se nekünk nincs okunk utálkozni. De ha Ray
ezt akarja, akkor legyen. Ha azt hiszi, én vagyok a családban a
leggyengébb, és büntetlenül szórakozhat velem, akkor nagyon is téved!
Ene Ardent senki nem dühítheti fel következmények
nélkül.
Addig nem nyugszom, amíg Ray Melinion nem fog a lábam előtt
térdelni és bocsánatot kérni. Egy szavamba kerülne, és halott lenne, de
arra még nem készültem fel, hogy a lelkemet egy élet kioltása terhelje.
Szerencsémre ma reggel Gil és Brayan teljesít szolgálatot
az ajtóm előtt, és mindkét fiú tartozik nekem. Tavaly együtt eljátszották
az egész havi fizetségüket, és nem maradt semmijük, amit
hazaküldhettek volna a szüleiknek, illetve Brayan esetében a
feleségének és az újszülött kisfiának. Mivel pénzzel én sem
rendelkezem, így egy-egy nyakláncot adtam nekik, amivel rendezhették a
számlájukat. Az égiek is a pártomat fogják, mint megtudom, Damon
részt vesz a tanácsülésen, így őt is elkerülhetem.
A vállamra terítem Gil köpenyét, és a kíséretükben a gyakorlótérre
osonok. A padok mögötti oszlop takarásában meghúzom magam, onnan
intek Corsonnak. Ő mindennél előrébb tartja az erejét, jobban bánik az
öklével, mint a karddal, és tudom, hogy előszeretettel fegyelmezné a
testőröket is, ha Damon jóváhagyná a drasztikus módszereket.
A tervem úgy adom elő, mintha csak együttműködésre,
gyakorlatozásra szeretném bírni Rayt, így Corson gonosz mosollyal az
arcán rábólint.
 Nem kell sokat várnom. Kein és Ray érkezését látva Gil és Brayan elém
áll, rejtve maradhatok. Lábujjhegyre ágaskodva, a vállaiknál kilesve
figyelem az edzést. Kein meglepően ügyesen forgatja a kardot, és ha
nem tudnám, hogy kitaszított, azt hinném, ő is a testőrség tagja. Ray az
árnyékban hűsöl, és gondtalan, békés arca láttán még inkább elönt a düh.
Neki a tegnap este semmit nem jelentett, nem őt csókolták meg először,
nem őt érintették először vággyal telve, és nem őt hozták tűzbe, majd
szégyenbe . Neki ez csak játék volt.
Most majd megtudja, nekem mi a játék.
Végre elérkezik a pillanat, amit vártam.
Dank és Corson óvatosan közeledik Ray felé. Amikor a fiú kinyitja a
szemét, akkor lecsapnak rá, és a karjánál fogva a tér közepére
ráncigálják. Nem kérdeznek tőle semmit, nem adnak neki utasításokat,
csak odavonszolják, mint egy rabot.
– Vándorbot! - kiáltja Corson, mire többen is az öklüket
masszírozva felállnak, majd szorosan hátratartott karokkal körbeállják
Rayt, aki viszont meg sem moccan.
A higgadtsága fokozza az idegességemet, és viszket a tenyerem, hogy
én magam üthessem meg, másrészt viszont félek attól, ami következni
fog. Elvileg a katonák használják ezt a módszert gyakorlásra, vagy
inkább fenyítésre. Damon sokat vitázott emiatt Aruteluval, ő vezette be
ezt a rendszert.
Corson arra utasítja Rayt, hogy próbáljon meg kitörni a
körből, de a fiú csak hanyagul, zsebébe mélyesztett kézzel áll és vár. Az
egyik testőr felemel egy husángot, a hátához rejti, és beáll a körbe,
elzárva előlem a látványt. A husángot átcsúsztatja a mellette álló Zana
hátrakulcsolt kezébe.
Ezúttal Dank adja ki a parancsot Raynek, hogy cselekedjen, de ő csak
nevet, és úgy érzem, ez a kacaj nekem szól. Zana előrelendíti a karját, és
lecsap, nem látom, pontosan hova, de Ray felmorajlik. Zana a háta mögött
átadja
a mellette lévőnek a husángot, aki továbbküldi azt, hogy Raynek esélye
se legyen kitalálni, mikor éppen honnan jön a következő csapás. Amíg
nem ront neki legalább az egyik őrnek, addig nem jut lei onnan. Minden
egyes ütésnél megrándulok, és elszorul a torkom. Megérdemli, ezzel
nyugtatgatom magam, mégis remeg kezem-lábam, mert nem tudom
kiverni a fejemből a gondolatot, hogy éppen szétveretem azt a fiút, aki
iránt életemben először megdobbant a szívem.
Csak essen össze, és adja fel a harcot, ez a tervem, ellenben egyelőre
nem úgy tűnik, mint aki küzdeni szeretne, csak tűri a csapásokat. A
husáng újra kettészeli a levegőt, és csattanó hanggal éri el a fiú bőrét, aki
fájdalmában felnyög, de nem támad. Brayan és Gil egymásra néznek, és
bárcsak tudnám, mire gondolnak!
Kikerülöm a testőreimet, közelebb lépnék a körhöz, hogy beláthassak
a férfiak válla között, de Brayan felettébb szőrös karja elállja az utamat.
– Ezt nem engedhetem, sajnálom - mondja mély, dörmögő
hangon.
Nem agyonveretni akarom Rayt, hanem csak felidegesíteni, ahogy ő is
tette velem. Valamit tennem kell, mielőtt súlyosan megsérülne.
– Ha Kein is beállna a körbe, akkor...
– Nem - vágja rá gondolkodás nélkül Brayan. – A parancsnok
utasításba adta, hogy őket nem engedhetjük össze. Erre még Corsont se
tudná rávenni, a parancs egyenesen a királytól jött.
Eltátom a szám.
– Az egyikük a meeshai, a másik meg egy lázadó - folytatja Brayan a
magyarázatot, és hangját lehalkítva lehajol hozzám. – Ha fegyvert kapnak
egymás ellen, a lázadó megölheti a meeshait.
 A gondolataimba merülök, és újra meg újra felidézem a tegnap estét.
A bort iszogató Rayt, a szikrázó gyűlöletet a szemében, égető érintését, a
vadságát, a csókját. Nem ő a meeshai, döbbenek rá ekkor, és ezt rajta
kívül csak én tudom. Atyám utasítását követve nekem kell majd bitóra
küldenem őt, és én fogom a halálba kísérni.
Lesújt a felismerés. Ray jogosan gyűlöl engem, mert ő már
tudja, hogy az én családom fogja a vesztét okozni.
Visszafordulok a körhöz. A férfiak lábai között meglátom Ray véres
kézfejét, amint a porba markol, és erejét összeszedve feltolja magát. A
büszkesége mérhetetlen es fárasztó, mégis tisztelem érte.
Már éppen közbeavatkoznék, amikor Damon állatias
üvöltésére mindenki mozdulatlanná dermed.
– Mi folyik itt? - Nagy léptekkel, dühtől idegenné torzult arccal ront a
testőrök közé. Kikapja a husángot az egyikük kezéből, és tekintetét
körbejáratja a férfiakon. Senki nem mer szólni. – Ki engedélyezte ezt? -
kiáltja.
Corson kihúzott háttal, büszkén lép ki a körből.
– Én voltam.
Damon rászegezi a husángot.
– Te velem jössz. És te is - fordul felém. Parázsló tekintete egyből
megtalál, és hangosan fújtatva mered rám a távolból. A szívem kihagy
egy pillanatra. Ezt hogyan fogom kimagyarázni?
Gil és Brayan takarásában a parancsnoki helyiségbe indulunk. Damon
még mindig a husángot szorongatva halad előttünk, Corson kissé
lemaradva tőle. A válla felett megnyugtatóan felém bólint. Úgy sejtem,
magára akarja vállalni a felelősséget, de ezt nem engedhetem. Ő ki van
szolgáltatva Damon ítéletének, velem ellentétben.
A szűk helyiségbe lépve egyből magyarázkodni kezdenék,
de Damon levágja a husángot az íróasztalára, és a
csattanástól összerezzenek. Corson felé fordul.
– Ha a helyettesem a tudtom nélkül tiltott tevekenységre biztatja az
embereimet, az lázadás, és mehet Szabad Földre szolgálni. Jól fontold
meg, mit mondasz!
A kemény szavaktól verejtékezni kezdek.
– Úgy véltem, Rayjel szemben hatásosabbak lennének a hadsereg
módszerei, ezért...
Remegő végtagokkal lépek Corson mellé. Megérintem a
karját egy pillanatra, mire elhallgat.
– Az én ötletem volt - mondom. Mielőtt folytathatnám,
Damon feltartja a kezét, fagyos tekintete lecsap rám.
– Egy hercegnőnek nincs beleszólása a testőrök dolgába, és ezt neki is
tudnia kéne - mutat Corsonra. – A király utasítása az volt, hogy maradj
távol a gyakorlótértől és a két meeshaijelölttől. - Elnéz az ajtóban
rostokoló Gil és Brayan felé. – Nektek kellett volna őriznetek Ene
hercegnőt.
– Én mentem a térre, ők csak követtek, és én parancsoltam
Corsonnak, hogy...
– A te védelmed mindannyiunk feladata, és mivel fogalmad sincs,
hogyan kerüld el a bajt, nekik kellett volna megakadályozniuk ezt.
– Elém lép, kénytelen vagyok hátradönteni a fejem. Legszívesebben
visszavágnék, mégsem teszem. Emelt hangja és a belőle áradó
határozottság még engem is alázatra int ezúttal. Újból Corsonra tekint.
– Tisztelnél egy olyan parancsnokot, aki szó nélkül hagyja az
engedetlenséget?
Corson, hiába magasabb Damonnál, most mégis meghunyászkodik,
még a szemét is lesüti.
– Nem, uram.
Damon helyeslően bólint, és ekkor felfogom ez mit jelent.
– Ők nem tehetnek róla - kiáltom, de nem is figyel rám.
– Két lehetőségetek van. Mivel a hercegnő parancsát
követtétek, vagy ártatlannak mondjátok magatokat, és a király elé
viszem az ügyet, vagy vállaljátok a tetteitek következményét, és viselitek
a büntetést.
– Vállaljuk - vágja rá Corson gondolkodás nélkül. Hátratekintek Gilre
és Brayanra, de ők is büszkén
bólintanak. Még csak meg sem fontolják a lehetőséget. A ruhám szélét
szorongatva, hebegve keresem a megfelelő szavakat, de Brayan
tagadóan megrázza a fejét. A döbbenetem miatt lassan eszmélek rá,
hogy ha atyám jóindulatára hagyatkoznának, akkor azzal engem
sodornának bajba. így bizonyítják a hűségüket a parancsnokuk felé, a
kötelességtudatukat, miszerint megóvnak. A keserűség átjárja a testem.
Feszülten fordulok Damonhoz.
– Mit akarsz tenni?
Ahogy letekint rám, barna szeme összeszűkül.
– Kísérjétek a hercegnőt a szobájába!
Mögöttem nyikorogva kinyílik az ajtó. Nincs értelme tovább
faggatnom Damont, azzal csak rontanék a többiek helyzetén, és
kikezdeném a kettőnk közti baráti kapcsolatot is. Nekem is bíznom kell
az ítéletében. Aggódással telve követem Gilt és Brayant.
– Nem ezt akartam - motyogom, amint a folyosóra lépek.
– Mi is benne voltunk.
– Nem lesz gond - szólal meg Brayan is. - Miattunk ne aggódjon. A
hivatalos hangnemtől csalódottan némaságba burkolódzok.
A szobámhoz érve már két másik testőr vár az ajtóban.
Egy darabig fel-alá járkálok, és nem találom a helyemet, mert a
bensőmet feszítő vágy bűntudattal keveredik. Semmit nem értem el, a
bosszúmmal csak bajt hoztam mások fejére. És miért? Mert fájdalmat
akarok okozni Raynek, amiért nem kellek neki. Olyan érzéseket keltett
bennem, amiknek a
létezéséről eddig csak énekekben és dalokban hallottam, és amiért lady
Helénát szánalmasnak véltem. Most már értem, miként vörösödhet el
egy lány a füle tövéig egy férfi pillantásától, és miért remeg meg a lába
egyetlenegy érintéstől.
Azt se tudom, mi tetszik Rayben. Nyers, mogorva, undok és öntelt.
Attól, hogy jóképű és izmos, még mindig csak egy koszos, írástudatlan
szabad földi lázadó marad. Ráadásul mérhetetlenül önfejű.
Ekkor újabb fájdalmas gondolat hasít belém. Hiszen Raynek
menyasszonya van, és ha nem ő a meeshai, akkor nem felejtette el a
lányt, és minden, amit velem csinált, csak a bosszúja része volt. Én
eltiprom az életét, ő meg a szívemet.
Egyikünk se lesz boldog. Ő meghal, én meg egy olyan férfi felesége
leszek, akit nem szeretek.
Ekkor halk kopogás riaszt meg, és azt követően nyílik is az ajtó.
Mena lép a szobámba. Az arcáról mintha egy csepp dühöt olvasnék le,
pedig ez lehetetlen.
– Majdnem szétveretted Rayt - szólal meg kimérten, mégis
furcsán cseng a hangja, mintha szaggatottan venné a levegőt.
– Azt hittem, megvédi magát - felelem hanyagságot színlelve.
– Ők kérték az edzést, nem kényszeríti senki őket. Ha Ray
meggondolta magát, az az ő döntése. Én biztonságot és békességet
ajánlottam nekik, és általad elvesztettem a szavahihetőségemet.
Összeráncolom a homlokom, és már éppen vitába szállnék
vele, de mereven vizslató tekintetétől megdermedek. Mi van, ha tudja, mit
érzek? Ha Mena belelát a szívembe, még nálam is jobban tisztában lehet a
bennem kavargó viharral.
– Nem ez volt a tervem. - Ennyit mondok végül, állva
Mena számonkérő tekintetét is.
– Sérült, a gyógyítóknál van. Meg is ölethetted volna.
 Nagyot nyelek ijedtemben, és hátat fordítok a nővéremnek. Az
ablakon kifelé bámulva próbálom visszatartani a kétségbeesett
könnyeimet. Bele se gondoltam, mit teszek.
– Ha ő a meeshai, akkor nem halt volna meg - kántálom
atyám szavait. – Ugye?
Mena hosszú, elnyújtott sóhajt hallat.
– Igen, eddig én is így gondoltam, de ahogy minden ember más, úgy
minden volur és meeshai is eltérő. A jövendő társam és köztem még
nincs szoros kötelék, bármelyik halála okozhatja az én halálomat is.
– Megérzed a veszélyt, és megjósolod a jövőt, így neked hamarabb
tudnod kellett, hogy mi fog történni, mintsem az bekövetkezett volna.
Ne hárítsd rám a felelősséget, te is ezt akartad - mondom, a kelleténél
jóval erőteljesebben. – Tudtad, hogy nem lesz baja, vagy ha igen, akkor
az ő halála nem izgatott volna.
– Nem a te posztod megítélni a hatalmamat és a döntéseimet - emeli
fel ő is a hangját.
Ha eddig soha senkinek nem sikerült feldühítenie egy volurt, akkor
ezt a mostani beszélgetést győzelemnek könyvelhetem el. Mégsem érzek
büszkeséget, csak szégyent. Megfordulok, hogy bocsánatot kérjek, de
Mena sápadtsága ledöbbent.
– Sajnálom - hebegem.
– A hatalmam ellenére a meeshai kiléte még rejtély, így vele
kapcsolatban nincsenek megérzéseim vagy jóslataim - suttogja. – Én nem
avatkozhatok az emberek dolgába, így ezt tartsd tiszteletben, és többé te
se üsd bele az orrod a meeshaim ügyébe! - Egyszerűen sarkon fordul, és
elhagyja a szobát. Nemcsak az én életem kusza, hanem az övé is, de ez
nem vigasztal. Az enyémtől nem függ egy egész világ. Csak egy
birodalom és egy lázadó élete. Ha Mena rádöbben, hogy
Kein a meeshai, akkor nekem kell kivégeztetnem Rayt.
Az égiek szórnának villámokat a gatyájába! Még most is csak rá
tudok gondolni.
Kifújom a levegőt, és méltóságteljesen kilépek a szobából, egyenesen a
hölgyek szalonja felé. Ha valami kiűzheti a fejemből a fiút, akkor az az
udvarhölgyek unalmas, fárasztó és idegesítő cseveje lesz.
Tévedek, mint mindig.
A bűntudatom egész nap velem marad. Gyerekes bosszúm veszélybe
sodort mindenkit, és még csak boldog sem lettem tőle. Tényleg ideje
lenne felnőtthöz méltó döntéseket hoznom. A szobámba visszatérve
tekintetem a Siccen mestertől lopott selyempapírokra siklik, amelyek az
asztalomon pihennek.
Átosonhatnék Rayhez, hogy bocsánatot kérjek tőle.
Felemelem a rajzokat, megszemlélem az útvonalat, végül káromkodva
visszarejtem őket a fiókomba. Ostobaság lenne a saját lakosztályában
felkeresni őt.
Nem nyugszom, szükségem van egy kis friss levegőre. A
gyakorlótérre már tudom az utat. Egy kis kardforgatás vagy íjászat
biztos lecsillapítja a bennem tomboló vihart.
Az újonnan hozatott tükröm nagyobb, mint az előző volt, de még így
is be tudom nyomni a mellette lévő ábrát. Ha Ray nem kerül a palotába,
akkor soha nem vettem volna észre, hogy a szobám falán a fa erezete itt
egy képet rejt. Egy olyan virágot, amit csak a mesterek vagy a Szabad
Földről hazatért őrök ismerhetnek. Ügy tűnik, ReetUrnak mégsem
sikerült az össze rózsát kiirtania Nebessenben.
Ami falnak látszódott, valójában egy titkos alagút ajtaja.
Oldalra kell fordulnom, hogy beférjek a tükör mellett, és amint belépek
a komor sötétségbe, világosság támad. Halványan ragyogó csillagok
gyúlnak a nedvességtől izzadó falakon, bevilágítva a járatokat. Ez is az
egyik varázsa a mi
áldott ReetUrunknak, és bárcsak korábban felfedezhettem volna. Az
alagút egy darabig lefelé vezet, a fények előrevetítik az árnyékomat,
majd vízszintessé válik a talaj.
A konyha mellett kötök ki, ahonnan már csak pár lépés a fedett
folyosó, ami a gyakorlótérre vezet. Osonva haladok. A térképek szerint
van közelebbi kijárat is, de az közvetlenül a fegyvertartó falra nyílik,
és valószínűleg hangos robajjal felborítanék mindent. Észben kell
tartanom, hogy megkérjem Damont, rendezze át a pályát, és a
felakasztott kardokat helyezze máshova. Persze csak ha lenyugszik, és
hajlandó újra szóba állni velem.
Odaérve leülök az egyik padra, megszabadulok a sarumtól, és
meztelen lábujjaimat a forró homokba dugom. Az itt lévő talaj mindig
puha és meleg, általában csak hajnalra hűl ki.
Lehunyom a szemem, és hagyom kitisztulni az elmémet. A kinti
forróság, a virágok illata, a melegen fújdogáló gyenge szél és a csend
megnyugtat. Sokkalta jobb a szabad ég alatt, mint bezárva a szobám falai
között. Még ülök egy darabig, azon morfondírozva, melyik fegyvert is
válasszam magamnak, amikor a pad megrezzen.
Kipattan a szemem.
Majdnem felsikítok, ahogy meglátom Rayt. A fiú levetődik a
homokba, fejét a pad vastag fájának dönti, és szájához emel egy kancsót.
A telihold fényében jól kivehetőek kezén a véres horzsolások és az arcán
lévő duzzanatok. Inge kigombolva és a könyökéig feltűrve lóg rajta. A
testét borító ábráktól a mellkasán nem látszódnak a friss zúzódások.
Nézem őt a pad másik végéből, és bizonyára megérzi, mert felém
fordul, felemeli a kancsót, és fejével biccent, mielőtt újra inna. A
lelkemig hatol a tekintete, de elfojtom a sóhajom. Ismét kettesben
vagyunk, rám támadhatna,
mégsem teszi, inkább bánatosnak tűnik, mintsem
haragosnak.
– Hogy kerülsz ide? - töröm meg a csendet, de ő nem válaszol. Csak
mered maga elé, és iszik. Fészkelődök, mert feszít a tettvágy, és tudom,
valamit mondanom kéne még. A szeme sarkából rám pillant, én pedig
kiegyenesedek, hogy ne lássa a csüggedtségem.
– Megfeleltem az igényeidnek? - szólal meg ekkor elfúló hangon.
– Mire gondolsz?
– A kis játékodra - mondja, és fejét hátravetve egyenesen rám néz. –
Vándorbot vagy hogy nevezte Corson.
Egy darabig szótlanul nézzük egymást, végül erőt gyűjtök,
és ártatlanságot színlelve ellágyítom a hangom.
– Miből gondolod, hogy közöm volt hozzá?
– Az illatodból.
– Kutyának hiszed magad?
Horkanrva felnevet, és azon kapom magam, hogy a száját figyelem.
– Negyven izzadt férfi között bárki megérezné ezt a virágillatot. - A
vállam mögé bök. – Ott álltál, a testőrök takarásában, és parancsot adtál,
hogy verjenek meg.
Nagyot nyelek, mielőtt ki tudnám nyitni a szám.
– Miért tettem volna ilyet?
– Eltűrted, hogy semmibe vegyem és bántsam a hercegnőt, de azt már
nem, hogy ugyanezt tegyem a lánnyal, aki benned lakozik.
Kétkedő pillantást vetek rá, és a gúnyt keresem a szavai
mögött, de nem lelem.
– Azt akartad, hogy térdeljek előtted - folytatja.
Az éjszakánál is sötétebb szemében fény csillan. Magabiztosnak tűnik,
mint aki tudja, hogy helyesen beszélt. De aztán mosolyra húzza az ajkát,
amit a felemelt kancsóval
próbál elrejteni, és ez elbizonytalanít. Nem tudom eldönteni, hogy csak
szórakozik velem, és ilyen jó érzékkel ráhibázott az igazságra, vagy
tényleg komolyan beszél.
Bosszúsan felnyögök.
– Honnan tudod, mit akarok? Miből gondolod, hogy tudsz
egyáltalán bármit is rólam?
– Minden nő erre vágyik.
– A menyasszonyod is?
Ostoba képpel rám mered. Feláll, és hozzám lép. A szívem hevesen
kalapál, az elmém sikítva jelez, hogy meneküljek előle, de hajt a
kíváncsiság.
Megáll előttem, fölém tornyosul.
– Sosem hajtanék fejet egy uralkodó előtt, de tiszteletben tartom a
lányt, aki nem fél revansot venni a sérelmeiért. - Fél térdre ereszkedik,
hogy a szeme egy vonalba kerüljön az enyémmel. – Ene. - Olyan lágyan
ejti a nevem, hogy megremeg az ajkam. – Bocsáss meg azért, amiket
tegnap este mondtam neked.
Érzem a belőle áradó bor édeskés illatát, miközben
felnyúl, és félresimítja a vállamról a hajamat. Közelebb csúsztatja a
térdét. A keze végigsiklik a karomon, le a csuklómra, majd az ujjaimra,
amivel a pad szélébe kapaszkodok. Ilyen közelről látom a mellkasát
borító vöröses foltokat, a felszakadt bőrt.
Észreveheti, mit nézek.
– Látod? Megtanultam a leckét. De azt ne várd, hogy a tetteimért a
bocsánatodat kérjem, mert azt egy percig sem bántam meg.
Vajon a csókra gondol? Mi másról beszélne? Megrázom a
fejem.
– Miért kéne hinnem neked?
– Nem kell. Senki nem kért rá, és nem is várom el.
A gyomrom összeugrik, bizsergés járja át a testem, és
érzem, bármi is az igazság, jelen pillanatban nem érdekel.
Ray közelében csak ő létezik, és semmi más.
– Ne haragudj - suttogom akadozó hangon. – Én csak... Bármit
mondanék is, már soha nem tehetem semmissé a
történteket, így ajkamba harapva elfojtom a szavakat.
Ray elengedi a kezem, és végigsimít az arcomon. A lágy érintéstől
libabőrös lesz a karom. A nyakamba csókol, majd a fülembe súgja:
– Nincs menyasszonyom, és soha nem is volt. - Ahogy ezt
bevallja, végtelen fájdalom csendül a hangjában. – És már soha nem is
lesz.
Sosem éreztem még ilyen megkönnyebbülést, ami ebben a
pillanatban az egész testemet átjárva elgyengít. Megőrjít a tudat, hogy a
szíve szabad, miközben az enyém hamarosan darabjaira hullik egy
idegen férfi mellett. Mégsem értem a benne rejtőző bánatot, mígnem újra
rádöbbenek a valóságra.
– Meg fogsz halni - mondom ki hangosan, a döbbenettől
elcsukló hangon. Hiszen most már biztos, hogy nem ő a
meeshai.
Elkapom róla a tekintetem. Atyám szavai villannak fel, és a tudat, hogy
én fogom Rayt a halálba kísérni. Tenyerem a meztelen mellkasára téve
megpróbálom eltolni magamtól, de olyan határozottan térdel előttem,
hogy minden erőfeszítésem ellenére mozdulatlan marad. Hátracsúszok a
padon, mire a derekam köré fonja az egyik karját.
Mutatóujját az állam alá téve kényszerít arra, hogy újra szembenézzek
vele.
– Tiszta szívemből gyűlöllek, mert még sose láttam nálad
gyönyörűbbet. - Mély, érces hangon búgja. Azt hiszem, ez a vágy hangja,
és én megborzongok tőle.
Ajkával óvatosan érinti ajkamat, de csak futólag. Aztán a
homlokát az enyémnek támasztja, és halkan, szomorúan belekezd az
ismerős dallamba.
 Félig törött szárnnyal megtépve és elhagyva
felőröl a hiányod, megfojt a bánata. Nélküled én sem lélegzem,
hajnalra nem mozdulok. A halál csókja után én is szárnyra
kaphatok.
Aztán csak szállunk, szállunk egyre messzebb az égnél is
feljebb,
túl a végtelenbe örökké
szeretve.
Huszonkilencedik fejezet

KEIN

A TARKÓMAT MEGDÖRZSÖLVE HALKAN FELKUNCOGOK.

Ray és a kis hercegnő csókolóznak. Éreztem én, hogy követnem kell a
fiút.
Fogalmam sincs, mit csinált velem már megint a kis
szobalány, de egy kimerítő döngetés után mély álomba zuhantam,
amikor pedig felriadtam, ő már nem volt sehol. Kilestem utána, mire a
hercegnő ajtaja előtt álló őrök egyből felkapták a fejüket. Eltöprengtem,
vajon a szobalány hogyan osonhatott ki észrevétlen.
Hogy ne keltsek feltűnést, átkopogtam Rayhez, és
benyitottam, de a szobája üres volt. Kilépve egy magas, szálkás őr - azt
hiszem, Billen a neve - krákogva a folyosó másik vége felé biccentette a
fejét. Arra indultam, azt
remélve, a szolgálólányt Rayjel fogom találni, de ennél nagyobbat nem is
tévedhettem volna. Nemcsak én élvezem a palota nyújtotta örömöket,
hanem Ray is. És még milyen veszélyesen.
Egymásba fonódó karjaik, a bizalmas közelség, amivel
Ray a lány előtt térdel, többről árulkodik, mint egyszerű vágyról, és ettől
dühösen ökölbe zárom a kezem. Én elvesztettem Emmát, ez a rohadék
meg itt bájolog a király lányával. A testőrök csapásai után járni is alig
bírt, már kezdtem megsajnálni, de most csak egy dolgot bánok: hogy
nem verhetem szét a fejét.
Feldúltan hátat fordítok nekik, és visszaindulok a szobámba, amikor
bevillan valami. Ha Ray is enyeleg, akkor ő sem meeshai. Mindketten
túléltünk egy zuhanást, de egyikünk sem vált érzéketlenné, ami azt
jelenti, hogy aznap a sziklaszirten a volur nem minket mentett meg. De
akkor kit? Lépteim lelassulnak, ahogy a gondolataim kezdenek
összeállni. Nem mintha sok volurt ismernék, de Menával sincs minden
rendben. Lehetséges lenne, hogy nem ő a volur? A mesterek vajon
szoktak tévedni?
A szobámba érve azonnal kiverem a fejemből a dolgot,
mert vendégem van, és nem a könnyűvérű szobalány az.
Siccen mester kézfejét a hosszú, fehér talár ujjába rejtve áll az
asztalom mellett. Törékeny, beteges teste kísértetként hat a vörös falak
között. Amint találkozik a tekintetünk, görnyedten előrelép.
– Hogy tetszett az ajándékom?
A takaróra pillant, és gúnyos mosolyától még több ránc ül ki az arcára.
Röviden felnevetek, amikor megértem, mire céloz.
– Maga? - kérdezem.
Arca megkeményedik, és megvető pillantással bámul
engem.
 – Az olyanok, mint te, nehezen tudják elfojtani az állatias ösztöneiket.
A harcokat kicsaltad Mena volurból, a többiről meg én gondoskodtam.
Káromkodva fogom vissza magam, mert nem szokásom tehetetlen
öregembereket megütni, de Siccennel szívesen tennék kivételt. Ez a
férfi kedves és türelmes volt velem, érdeklődéssel hallgatta a
beszámolóimat Szabad Földről és a családomról, mindig mosolygott,
miközben a krónikás feljegyzéseket írta, erre álnokul hátba támad.
Hirtelen túl szűknek érzem a bőrömet, és alig bírok egy értelmes
mondatot kinyögni. Végem van. Halott vagyok, döbbenek rá, és a
felismeréssel küzdve alig bírok talpon maradni.
– Így akarta bizonyítani az elméletét? Siccen mester
ravaszkásan elmosolyodik.
– Ez ajándék volt, és köztünk marad.
Az orrnyergemet két ujjam közé csippentve felhorkanok.
– Igazán? Miért tenné? És a lány miért hallgatna?
– Mert mást már nem tehet - int a szemével az ágy mellé. Kétkedve
felrántom a szemöldököm, és óvatosan odalépek. A lány
alsószoknyája a fekvőhely másik oldalán hever, márpedig kétlem, hogy
ezt itt hagyta volna. Az erős bor, amivel az együttlét után megitatott,
hamar elálmosított, és miután felkeltem, fel sem tűnt, hogy itt maradt egy
ruhadarabja.
Félelemmel és undorral telve meresztem a szemem a gyenge
öregemberre.
– Mi történt vele?
– Elégedj meg annyival, hogy a lány soha nem fog beszélni.
Nagyot nyelek, mert tudom, ez mit is jelent. Az ajtó felé
bökök, és dühösen kifakadok.
– Az őröknek fel fog tűnni, hogy az a lány, aki az én
szobámban volt, egyik napról a másikra eltűnt.
Az öreg mester harákolva felnevet.
– Bejönni sem látta senki.
A döbbenettől eltátom a szám. Kell egy pár perc, míg
felfogom a szavai értelmét.
– Az hogy lehetséges?
– Ez egy több száz éves kastély, nem kellenek ajtók ahhoz, hogy valaki
bejusson a szobádba.
Na persze, erre gondolhattam volna korábban is. Ez az átkozott hely
tele lehet titkos alagutakkal és járatokkal, amelyek egy esetleges támadás
során menekülési lehetőséget nyújtanak a királyi családnak. És ez azt
jelenti, hogy kijuthatok innen.
Érzem, ahogy mosoly kúszik az arcomra, mire a mester
kihúzza magát.
– Ha a palotából ki is jutsz, segítség nélkül Tória vagy a Bronztenger
áldozatává esel. Eszedbe se jusson rám támadni vagy fenyegetőzni.
– Maga a városból is kijuttathat engem - mondom.
– És csapdába is csalhatlak, a tudtod nélkül.
Igaz. Képes lenne rá, hiszen egy álnok disznó, és minden tudása is
megvan hozzá. Higgadtságot erőltetek magamra, hogy apámhoz
hasonlóan felül tudjak kerekedni a férfin. Siccennek még csak fogalma
sincs róla, mennyire szeretném megütni.
– Akkor minek köszönhetem az ajándékát?
Gombóc nő a torkomban, ha arra gondolok, hogy az a lány, aki két
este is felmelegítette az ágyamat, valahol holtan fekszik. Miattam, mert
velem volt.
– Mindketten tudjuk, hogy nem te vagy a meeshai - kezdi
sokat sejtetően.
Szóra nyitnám a számat, de előrántja a kezét, és
mutatóujját feltartva elhallgattat. Farkasszemet néz velem.
 – Nekem ne gyere azzal, amivel mindenkit etettek. Mena volur éveket
töltött a nagynénje kastélyában, és nincs más vágya, mint itt lenni a
családjával és a testvérével, és ezért hajlandó elhitetni mindenkivel ezt a
kis színjátékot. Tisztában van vele, hogy Ray a kiválasztottja, mégis
hagyja, hogy élvezd ezt a csillogó életet.
Úgy tűnik, mindenki téved Ray és Mena varázsos
kapcsolatát illetően, így jelenleg nálam van a fölény, mert
csak én sejtem, hogy az égiek nagyon megkavartak valamit.
– Egy volur nem hazudik, és nem színészkedik. Tudtommal - rántom
meg a vállam közönyösen.
– Gondolkozik, és vannak tervei. Az érzéketlenség nem jelenti azt,
hogy nincsenek vágyai, mindösszesen az emberekkel szemben
közömbös, de attól szeretheti a táncot és a mulatságokat. Az a kis szajha
nagyon is tisztában van vele, hogy ha kiderül a meeshai kiléte, akkor el
kell utaznia, és teljesítenie kell a kötelezettségeit.
Érvelése meglep, de sokkalta logikusabb magyarázatnak hangzik,
mint Menáé. Az állítólagos testi vágyak hiánya ellenére mindig is ott
volt a lány szemében a csillogás, ha táncolt vagy az udvarhölgyek
társaságában volt.
– És ha én vagyok a meeshai?
Igyekszem, hogy a hangomból csak udvariasságot és nyugalmat
érezzen ki, de legbelül fortyogok.
– Ray rideg és érdektelen, miközben te úgy vetetted rá
magad arra a cselédre, mint egy kopó a menekülő nyúlra.
Meglepődöm a szavakon. Fogalmam se volt róla, hogy
Ray makacssága külső szemmel érzéketlenségnek tűnik.
– Mit vár tőlem? - kérdezem Siccent.
Óvatosan, megfontoltan mozdulva közelebb lép, és lehalkítja a
hangját.
– Egy rendkívüli esemény fontos résztvevője lehetsz, sokan
számítanak rád, és ha teljesíted a kötelességedet, akkor
nagy jövő előtt állsz.
A jövő szó hallatan megáll a szívem egy pillanatra. Izzadt tenyerem a
fekete nadrágba törlöm, és egy pillanatra sem eresztem a tekintetemmel
az öreget.
– Ezt lehetne bővebben?
– Nemcsak Szabad Földnek, de Nebessennek is elege van a király
dőzsöléséből. A bálokon és a fényűzésen kívül semmivel nem
foglalkozik. Minden kereskedelmet a nemesei végeznek, a határokat a
katonái őrzik, a területek gazdaságát és ítélkezési jogait a kijelölt
földbirtokosokra testálta, a király semmit nem csinál. - Siccen szavaiból
csak úgy süt a gyűlölet. – A nép megérett egy új vezérre, és ha életben
akarsz maradni, akkor csatlakozol a lázadókhoz.
Hangosan felnevetek.
– A lázadók Szabad Földön vannak, és nincs ekkora hatalmuk. Sose
jutnak át a hídon.
Siccen szeme felvillan.
– Jövő héten érkeznek Nebessen nemesei, és mind magukkal hozzák
az uralkodásra szánt fiaikat, a legfőbb örökösöket. Az összes fontos
személy összegyűlik a palota falai között, és ha a személyzetet nem
számoljuk, akkor több nemes lesz, mint fegyveres. Az érkezésük
utáni másnap nyitóbált rendez a király, és teszünk róla, hogy az
ünnepség belevésődjön a történelembe.
– A nemesek biztos magukkal hozzák a katonáikat is, a
palota védve lesz.
– Nem eléggé.
– Miért kéne hinnem önnek?
– Mert apád a lázadók mellett áll, ahogy te is. - Bal karján felhúzza a
talárja ujját, és ráncos bőrén jól kivehető a könyökhajlatba festett
háromszög. Ugyanolyan, mint ami az én csuklómon is ott van.
És ugyanez az ábra szerepel Arutelu Arden kardjának a
markolatán is. A király elhunyt fivérének a fia. Ha az apja nem hal meg,
most ő lehetne az uralkodó. Ráadásul Arutelu markában van a hadsereg,
ő a főparancsnok, és több ezer fegyveres szállna harcba... érte. Nem a
királyért.
Kezdem megérteni a tervet, és valami azt súgja, Arutelu
tényleg képes lenne elfoglalni a trónt.
– Szóval? - kérdezem, miközben a megfelelő szavakat
keresem.
Próbálom lelassítani a szívverésemet. Hogy nem vettem észre a
jeleket? Hiszen egy igazi lázadás van alakulófélben, ami már itt izzik a
palota kapujában.
– A vendégekről és a királyi családról gondoskodunk, ellenben a
volur közelébe az ereje miatt egyetlen ember se tud férkőzni.
Elhallgat, és sejtelmes mosoly ül ki ráncos arcára,
megvillantva sárgás fogait.
– Kivéve a meeshait - mondom ki, befejezve a gondolatmenetét.
– Elsőként neked kell majd lecsapnod, és csak egy esélyed
lesz. Nem tudhatjuk, mennyire képes az öngyógyításra a volur, ezért
halálos sebet kell ejtened rajta.
– Nem ölök meg egy lányt, különben is lehetetlenség. Előre látná a
szándékaimat. Embernek még sosem sikerült megölnie egyetlen volurt
sem. Maga mondta.
– De a volurok nem is engedtek ennyire közel magukhoz
egy embert sem, és úgy tűnik, Mena megbízik benned,
mintha kikapcsolnának az érzékei, ha ott vagy.
– Akkor is lehetetlent kér.
Ismerős érzés kerít hatalmába. Apámmal már egyszer lejátszottam
ezt a vitát, csak akkor Enét kellett volna megölnöm.
Siccen mester könnyedén megrántja a vállát.
– Akkor öld meg a meeshait - feleli. – A korábban köztetek
lévő ellentétek miatt ennek nem lehet akadálya. Ha ő meghal,
akkor a volur is.
Ez a férfi hajthatatlannak tűnik.
– Maga egy mester. Igazán tudhatná, hogy lehetetlen bármelyiküket
gyilkos szándékkal megkörnyékezni.
– Krónikás vagyok, és pont ezért tudom, hogy megoldható. A
legendák elnagyoltak, az emberek ijesztgetésére valók, csekély részük
igaz. A volurok elszigetelten élnek, ritkán vannak emberek társaságában,
és nemhiába képzik tökéletes fegyverforgatóvá a meeshaikat.
Sebezhetőek, és Mena volurt elkápráztatják a bálok, a figyelme inkább a
ruhákra fog terelődni, mintsem rád.
– Miért van erre szükség? A volur nem avatkozhat az
emberek dolgába. Ha lemészárolják a családját, akkor sem tehet semmit.
Hosszan mered rám, és vár, mintha ő is sejtene valamit. Fürkésző
tekintete láttán kényelmetlen érzés fog el, de nem mondhatom ki, hogy
kételyeim vannak most már nemcsak Rayjel, hanem Menával
kapcsolatban is.
– Ahogy ReetUr is megszegte a törvényeket a családja miatt, úgy
Mena is erre az elhatározásra juthat. Ő még csak most kapta meg az
erejét, nincs tisztában mindennel, ahogy akkoriban ReetUr sem. A friss
erő veszélyes, akárcsak az ő vágyai. Nem kockáztathatjuk meg, hogy
hirtelen felindulásból mindent félreseperjen, ezért elsőként kell elesnie
ebben a csatában. Vagy a volur, vagy a meeshai, ezt már rád bízzuk. -
Benyúl a talárja mélyen lévő zsebébe, és egy tőrt húz elő.
A felismeréstől ledermedek. Felém tartja azt a fegyvert,
amit apám adott nekem Szabad Földön, hogy öljem meg az egyik
hercegnőt. A sziklaszirten Ray megszerezte tőlem, de a zuhanás előtt
elejtette. Fogalmam sincs, hogyan kerülhetett a mesterhez. Úgy tűnik, a
végzetem utolért.
 – Apád helyesen döntött, amikor a lázadók mellé állt. Normális
körülményeket akar biztosítani a családjának, és mi ezt meg tudjuk adni
neki, még ha ide nem is jöhet.
Vagyis anyám és Carmyn megkaphatna mindent. Én visszatérhetnék
Szabad Földre, és együtt lehetnék Emmával. Ehhez mindössze meg
kellene ölnöm egy ártatlan lányt, akiről már azt sem tudom, kicsoda
valójában.
Elveszem a tőrt.
Egyáltalán nem is töprengek a hallottakon, fogalmam sincs, mit
teszek, egyelőre csak egyedül akarok maradni, hogy végiggondolhassam
a dolgokat.
Siccen cinkos mosollyal, és elégedetten fordít hátat nekem. A tükör
melletti fal elé állva ujjait végighúzza a fa mintás erezetén, majd
megállapodik egy pontnál. Megnyomja, és a fal megmozdul. Sötétség
tárul elém, amelyből hideg fuvallat árad ki, és az öreget szempillantás
alatt elnyeli a járat. A fal visszacsúszik, és nyoma sem marad annak, hogy
valaki itt járt volna.
Az ágy lábánál lévő alsószoknyára pillantok, aminek a
látványától kavarogni kezd a gyomrom.
Az ágy, amelyről majdnem minden este Emma illúzióját néztem, amin
a kis vörös szolgálólánynak a kedvére tettem, most nem más, mint egy
névtelen sír. Egy hely, ahol megöltek egy ártatlan lelket. Egy belső hang
azt súgja, hogy itt lelte halálát, szinte holt tetemének a bűzét is érezni
vélem. Fuldokolva kapkodom a levegőt. Az ablak felé fordulok, hogy
kinyissam, de éppen csak kinyújtom az idegtől reszkető kezem, amikor a
kétszárnyú ablak kivágódik, és a csendes éjszaka ellenére szélvihar
rántja be a függönyöket.
A falnak csapódok, majd a sötétségbe zuhanva a földre csúszok.
 Harmincadik fejezet

MENA

ERŐM HIÁNYA EGYRE TÖBB AGGODALOMMAL tölt el. Egyik este egy kókadt
ibolyát próbáltam életre, kelteni, végül inkább meglocsoltam. Ma reggel,
amíg a fiúk edzettek, kilovagoltam azzal a szándékkal, hogy irányíthatom
Szirmot, a hófehér kancát, amit még a tizenegyedik születésnapomra
kaptam. Abban az évben Garthot és Arutelut egy-egy telivérrel lepte
meg a király a visszaköltözésük alkalmával, és látta a szememben a
vágyakozást, ezért nekem is vett egy lovat, pedig tudta, hogy évente alig
pár napot töltök a palotában.
Szirom nem követte a ki nem mondott utasításaimat, a lombkoronák
nem nyíltak szét előttem, az elhervadt virágok nem keltek életre. És
minden érzésem megmaradt. Feszít a félelem attól, hogy talán nincs is
semmilyen erőm, és a tiara
tévedett.
Az istállóból a gyakorlótérre megyek. Ray - ahogy minden egyes
alkalommal - az egyik padon pihen. Szerencsére Ene az óta az eset óta
békén hagyta, bár továbbra is utálatos a fiúval. Odaérve tekintetemmel
hosszasan elidőzöm Keinon, aki nemcsak tökéletesen viselkedett a közös
vacsorák alatt, de ahogy elnézem, még a testőrök közé is beilleszkedett.
Ez a gyors fejlődés nem lehet véletlen. Bár az utóbbi napokban
hallgatagabbnak tűnik, aminek nem értem az okát, de faggatni sem
akarom.
Ebéd után csatlakozom az udvarhölgyekhez egy teára, és
a két fiúnak is velem kell tartania, bár tudom, hogy nem rajonganak a
dologért. Muszáj megtudnom, mennyire illemtudóak a másik nem
társaságában, és ért-e bármit is Siccen mester tanítása. Holnap érkeznek
a húgom kérői, és este egy káprázatos bállal kívánja a királyi pár
üdvözölni az új vendégeket, amin én is részt szeretnék venni.
Az udvarhölgyek ellenszenvvel fogadják Rayt és Keint, akik
feszengve ülnek le. Mind a ketten visszautasítják a felkínált teát.
Csendben ülnek, és figyelnek.
A megszokott témákat mellőzve most minden a bálról
szól. Egy írnok a sarokban ücsörög, és a hölgyek ötleteit jegyzeteli.
Szavaik által megelevenedik előttem az üres tér, amit hófehér virágok,
selyemterítők és sok habos sütemény tölt ki. Minden fehér, ebben
állapodnak meg, de senki nem viselhet majd ilyen színű ruhát, mert a
tavasz pompáját szeretnék kihangsúlyozni. Felvetném, hogy ebben az
esetben a zöld szín dekorációnak jobb lenne, ami egy frissen éledező rétet
tárna a vendégek elé, de nekem ebbe nincs beleszólásom.
Kein mosolyog a nőkre, Ray meg vicsorog, de most úgy
tűnik, csak színleli a dühöt, ami engem örömmel tölt el. A fiú kezd
feloldódni.
 Egyszer csak megjelenik Siccen mester, és anyám távozik vele, így
egyedül maradunk az udvarhölgyekkel, akik a királyné távozása után
azonnal fecsegő madárkákká változnak, és témát váltanak.
– Szerintetek ki lesz az új király? - kérdezi Loelle, és a
szoknyáját megigazgatva közelebb fészkeli magát a többiekhez.
A nők egy kivételével mind előrehajolnak, kiélvezve a sugdolózás
okozta izgalmat, egyedül Maria Oja nagynéném marad rideg.
– Remélem olyan férjet választ a hercegnő, mint amilyen
az én férjem. Egy idősebb férfi igazi támasz tud lenni - büszkélkedik
Helena.
– És tudja, mit kell tenni a hálóban - feleli Loelle, mire a többiek
felnevetnek. – Személy szerint a friss és kerek hátsókra szavazok.
Ez a nyers beszéd meglep, de nekem is mosolyra húzódik
a szám. Még sosem hallottam nőket a férfiak bájairól csevegni. Láttam,
amint sokan megfordulnak a Norris fivérek után, de a jelenlétemben
általában tisztelettudóan viselkedtek az emberek.
– Jorda urának a fia felettébb vonzó férfi - jegyzi meg anyám
legkedvesebb udvarhölgye, Esteik.
– Nem rajongok a sötét férfiakért, olyanok, mintha a rossz istenek
küldöttei lennének - mondja lady Brinah, és borzongva összerázkódik.
Többen is kuncogásban törnek ki.
– Maga egy férfit sem kedvel - legyint Loelle hanyagul. – Úgy tekint a
hercegnőre, mint a saját lányára, le merném fogadni, ha tehetné, egy
életre bezárná a szobájába.
– Az biztos, hogy egy férfinak se engedném, hogy
hozzáérjen a kicsikémhez - feleli harciasan az idős hölgy.
A kis lady Helena a maga szelíd és csendes mivolta
ellenére hangosan felhorkan, és magasztosan végigsimit hatalmas
pocakján.
– Akkor nem kellett volna a testőrökhöz engednie - közli
gúnyosan.
A nevelőnő arca vörösre püffed, de illemtudóan nem válaszol a
sértésre. Sose gondoltam volna, hogy ezek a drága hölgyek ennyire ki
tudják mutatni a kígyó fogaikat, és ilyen csípős a nyelvük.
Úgy döntök, jobb lesz témát váltani, de megelőznek.
– A jövendő királynőjük erkölcseit kérdőjelezik meg, ami
felségárulásnak számít - töri meg mogorván a jókedvet lady Maria Oja.
– Ha nem tizenöt évesen kezdték volna a gyerekek
potyogtatását, akkor önöknek is lennének ambícióik. - Szavai végeztével
feláll, és az ajtó felé indul. Nagynéném viszonylag idősen, tizenkilenc
évesen kelt egybe a nagybátyámmal, mivel Martin bácsi, nagy kalandor
lévén, nem akarta idejekorán elkötelezni magát. Ennek a halogatás- nak
köszönhette, hogy Arutelu és Garth megszületése előtt életét veszítette,
trónörökös nélkül hagyva a birodalmat. Sose gondolkoztam el azon,
milyen lehetett fiatalon Maria Oja. Királynénak szánták, egy ideig az
is volt, és most egyszerű udvarhölgyként kell élnie ezekkel a nőkkel,
akiket feltehetőleg megvet. Az akkor már húszéves nagynéném
végignézte, amint a szüleim - egy tizennégy éves lány és egy tizenhét
éves fiú - megfosztják mindentől.
Utánafordulok, és ekkor tekintetem megakad Ray ökölbe
szorult ujjain. Feszült, ezt mindenki láthatja, és nem akarom tovább
feszegetni a türelmük határait. Éppen felülnék, hogy nagynéném után én
is távozzak velük, amikor az ajtó kivágódik.
Maria Oja a szívéhez kap.
– Illem és kopogás, fiatalember - dörren rá Arutelura.
 – Bocsásson meg, anyám! - Unokafivérem mélyen meghajol, gyors
kézcsókot nyom Maria Oja kézfejére, aztán elviharzik mellette,
egyenesen hozzánk.
– Hölgyeim - kezdi türelmetlenül. – Bocsássanak meg a zavarásért, de
beszélnem kell Mena volurral.
A legfiatalabb, az alig tizenöt éves, hallgatag Finy elvörösödve lesüti
a szemét, Loelle pedig kidülleszti a mellét. Az unokafivérem még a hege
ellenére is vonzó férfi.
Nekem viszont Arutelu megjelenésétől rossz előérzetem
támad. Nemrég elutazott, és a birodalom másik végében vagy Szabad
Földön kéne lennie, nem pedig itt. A meeshaik felé fordulok, és most
már mind a kerten idegesek. Kein arcára verejtékcseppek ülnek ki.
Tudom, hogy zavarja őt a katonák látványa, de ezt a fajta viselkedést
már túlzónak érzem.
Intek a két fiúnak, akik mereven felállnak. Arutelu közelebb
lép, és a fülemhez hajol.
– Lehetne négyszemközt? Bólintok.
– A vacsoránál találkozunk - mondom a meeshaiknak. Arutelu a
hölgyekre mosolyog.
– Hölgyeim - köszön el tőlük egy biccentéssel.
Unokafivérem előremegy, és nagy léptekkel a lugas irányába tart.
Habozás nélkül beleveti magát a sövénylabirintusba. Mindig is
gyűlöltem ezt a helyet, mert könnyedén el lehet tévedni benne, ráadásul
több mint két méter magas. Az elején még vannak padok és virágok, de
ahogy befelé sétál az ember, a zöldellő bokrok egyre csak magasabbak
és fenyegetőbbek lesznek.
Arutelu megáll az első pad mellett, de nem ül le, ahogy én se.
Idegessége ragályként telepszik át rám, és mélyeket lélegezve fojtom
vissza kitörni vágyó érzelmeimet.
– Miért hívattál? - kérdezem. – A csapataiddal jöttél
vissza?
– Csak pár emberrel érkeztem, a sereget Geleta szigetén hagytam,
hogy gyorsabban ideérjek. A király parancsára embereket küldtem a
Korbei klánhoz, hogy ellenőrizzék a Szörnyek erdejében lévő lények
irtásának a megszüntetését. Szabad Földről visszatérve ez volt atyád első
utasítása.
– Igen, emlékszem rá.
Arutelu közelebb lép.
– Különös dolgokról kaptam hírt. Az öreg Korbei életét vesztette az
erdőben.
Hosszan hallgat, én meg várok. Szemét összeszükítve
figyel, de tanácstalan vagyok. Fogalmam sincs, mit akar
ezzel mondani, és ezt ő is láthatja.
– Raymond Korbel sose vadászott. Ismertem a férfit, még csak a
közelébe se ment az erdőnek, azért bízta az irányítást és a számvetést a
fiaira. Személyesen találkoztam vele a szigeten, és a megbeszélésünk
után még aznap hajóra szállt, hogy ő felügyelje a parancs betartását.
Értetlenül pislogok.
– A lord halálesete nagyon tragikus, de nem látom át, mit tehetnék
volurként ez ügyben. Nem lehet, hogy lovasbaleset történt, vagy
véletlenül került egy rém útjába?
– Két vadász is a szörnyek áldozatává esett.
Némi töprengés után megrázom a fejem, és próbálok higgadt
maradni. Lelkiismeretfurdalásom van, amiért nem avatom be Arutelut a
gondjaimba, de kétlem, hogy bármit is tehetnék a szörnyekkel, akik
ráadásul Nebessen népére veszélytelenek... És ekkor megértem.
Nem tudom, unokafivérem olvas-e az arcomról, vagy csak
a türelmetlenség szül ráncokat a homlokára.
– A szörnyek nem támadnak nebesseniekre, de amióta ez a két
meeshaijelölt, vagy hogy hívod őket, átjutott a hídon, azt hiszem,
összezavarodtak. A rémeket azért teremtették,
hogy egy szabad földi se léphessen erre a földre, de most kettő is itt van.
Az általam kijelölt csapat vezetője levélben értesített, és azt írta, az
állatok már kimerészkednek az erdőből, és egész Traidor retteg. Az
emberek nincsenek biztonságban.
A rémülettől megremeg a lábam, mire leülök. Ez nekem eszembe se
jutott. Atyám azt mondta, azok az állatok sosem hagyják el a helyüket.
– Mit kéne tennem? - kérdezem, alig leplezett
ingerültséggel.
Arutelut nem döbbenti meg a kérdésem, vagy csak túlságosan
zaklatott.
– Meg kell állítani őket. Te vagy a volur, és azokat a
lényeket egy volur teremtette... - Nagyot nyelve a kardja markolatát
kezdi szorongatni. – Vagy Szabad Földre utazol a két meeshaival, és
akkor a szörnyek is visszatérnek, és megnyugszanak.
Biztos, hogy nem tudom irányítani őket, hiszen Szirmot sem sikerült,
és ezáltal nem sok választási lehetőségem maradt: el kell utaznom. A
bálok, az ünnepségek, a családom, minden, amiért vállaltam a két fiúval
való szövetséget és a titkolózást, csak bajt hozott ránk. Ha legalább
sejteném, melyikük a párom, akkor a másikat már bitóra küldhettem
volna. Szabad Földre utazni úgy, hogy nincs képességem, nem éppen
egy bizalomgerjesztő kihívás. Egy csomó dolog új értelmet nyert, és már
tudom, az önzőségem sodort veszélybe másokat, pedig nekem pont a
biztonságot és a békességet kéne szimbolizálnom. Pillantásom Arutelu
kardjára siklik.
– Elutazok, de nem ismerem a helyet, ezért hasznát
venném egy kísérőnek, aki pár napig mellettem marad.
– Lili partjainál állomásozik a csapatom másik fele. Egy
hete nem kaptam hírt tőlük, innen egyenesen oda készültem,
velem tarthatsz.
Tépelődve gondolkodom. Szükségem lenne Ilusyára, hogy elmondja,
minek is kéne bennem lezajlania. Ha már Liliben leszek, akkor üzenni
fogok neki mindenképpen, és magamhoz rendelem.
– Hálás lennék a segítségedért - egyezem végül bele a javaslatába,
leplezve a csalódottságomat.
– A hajó este indul. Addigra el tudsz készülni?
Még ma? A közönyöm azonnal haragba fordul. Nem vagyok
hajlandó úgy elhagyni Tóriát, hogy egy tavaszi bálon se vegyek részt, és
egyszer se táncoljak. Ezért kockáztattam? Na, azt már nem! A két fiú
próbákat vett, illemet tanult, és már Ray is eléggé kezesnek tűnik, szóval
inkább szembenézek azokkal a rémekkel, de akkor is legalább egyszer
estélyit fogok viselni. Egy napot még várhatnak a szörnyek.
Csak egyetlenegy éjszaka.
– Holnap érkeznek a húgom kérői, és nagyszabású estélyt rendeznek
nekik. Volurként kötelességeim vannak, és ezek közé tartozik a
becsületesség és a szavahihetőség is, márpedig én megesküdtem
Enének, hogy mellette leszek - hazudom, egyenesen Arutelu szemébe. –
A bál utáni reggelen indulhatunk, addig viszont nem. Semmiképpen -
jelentem ki határozottan.
– Ezt nem tartom jó ötletnek. A szörnyek...
Morogva felpattanok, és szemtől szembe fordulok vele.
– És akkor megállítom őket, hiszen én vagyok a volur - emlékeztetem.
Arutelu vállizmai megfeszülnek, de látom rajta, hogy
próbálja megőrizni a hidegvérét. Ujjai megremegnek a
fegyverén.
– Ez az egy nap talán nem számít, reménykedjünk benne - mondja ki
végül fanyarul.
 – Úgy lesz - mondom határozottan, közben meg rettegek, hány ember
életét sodrom veszélybe ezzel a döntésemmel.
– Ebben az esetben nekem is maradnom kell a bálra, és...
- Felszabadultan felnevet. – A fenébe! A díszegyenruhámat ki kell
tisztíttatnom. Hogy én mennyire utálom ezeket.
Fáradtnak és elveszettnek tűnik a hangja, mintha már nem is az az
életvidám és kacér fiú lenne, akit évekkel korábban megismertem.
Összeszorított fogakkal nyújtja a karját. Színlelt mosollyal belekarolok,
és hagyom, hogy visszavezessen a palotába.
Lehet, hogy nem véletlenül történik minden, hanem az
istenek akarják így. Talán a meeshaik miatt az én erőm Szabad Földön
használható, vagy ott fogok megerősödni, és nekem Tória csak elveszi a
képességeimet. Minden összekeveredett, és már semmit nem értek.
Csak akkor eszmélek fel a zavaros gondolatok közül, amikor
Arutelu elenged, és elköszön. Azonnal üzennie kell a csapatainak, mondja
még, aztán magamra hagy.
Egyedül maradok. A folyosó üres és kihalt, ami nem
jellemző. Leszegett fejjel indulok meg a lakosztályom felé, amikor heves
vita zaja csapja meg a fülemet. Egy pillanatra megdermedek. Anyám
szobájának ajtaja résnyire nyitva van, az onnan kiszűrődő hangok közt
felismerem atyámat. Édesanyámmal beszél, és Bagtasszal.
A fal mellé állok, de éppen csak annyira, hogy ha valaki
észrevenné, akkor ne vádolhasson hallgatózással. Azt mondanám, csak
erre sétálgatok. Belesek a résen.
– És ha Ene kiszemel valaki mást? - aggodalmaskodik atyám.
– Megmondtam nektek, hogy kiket hívjatok meg, de nem követtétek a
parancsomat. Mester, maga veszélyes játékot űz, és...
– Az én hibám - vág atyám szavába anyám. Közelebb lép
a férfiakhoz, így már őt is látom.
– Miért is?!
A király ridegsége és emelt hangneme még engem is félelemmel
tölt el. Sosem láttam ilyennek.
– A lányunk, és választási lehetőséget szeretnék kínálni
neki. Kandma, kérlek, légy elnézőbb vele, hiszen olyan fiatal
még.
– Te az ő korában már királyné és anya voltál, és mindenki tisztelt, de
azt a szerencsétlen fruskát csak kinevetik a háta mögött. Nem való
uralkodónak, és ezt te is tudod. Ha fiú lenne, hasznát venném a seregben,
de így örüljön annak, amit az ostoba viselkedésével kiharcolt.
Egyetlenegy meghívót küldhetett ki, ha élt a lehetőséggel.
– De nagyon sok alkalmas jelölt van, nem kéne mindet kizárni.
– Én megadtam volna az esélyt a lányunknak. Gyerekek, idősek és a
nőket megvető alakok közül ő maga választotta volna Reigert, de most
vetélytársakat hívtatok. Fél Nebessent iderángattátok, és ha Ene mást
szemel ki, akkor ellenkezni fog. Elegem van a makacskodásából.
Innentől kezdve nincs választási joga, és ezért ti vagytok a felelősek.
– Kandma - sóhajtja anyám, és szája elé kapja a kezét, de a hangján
hallom, hogy közel áll a síráshoz.
Ekkor Bagtas szólal meg.
– Felség, a korban megfelelő ifjak között pletykákat
terjeszthetek...
– Ene a jövendő királynő - csattan fel atyám -, ha egy ronda szajha
lenne is, elvennék a hatalom miatt. És amúgy is elkésett ezzel, mester.
Anyám megérinti atyám karját, de ő durván ellöki
magától. Bagtas megköszörüli a torkát.
– És mi legyen a fivérekkel? - kérdezi.
– Róluk már gondoskodtam - válaszolja atyám. – Nem
kívánhatjuk, hogy a nép maga követeljen más uralkodót.
Lassan hátrálok a folyosó közepéig, és még nem igazán látom át
tisztán a dolgokat, de nagyon rossz előérzetem támad, ma már nem
először. Futni szeretnék, de helyette heves szívverésemet mély
lélegzetekkel nyugtatgatva megyek a könyvtárba. Szerencsémre nincs itt
Siccen mester, csak egy szolgálólány, aki rongyokkal törölgeti a
polcokat. Távozásra intem, és becsukom a szemem. Elszámolok tízig, és
miután cseppet higgadtabbnak érzem magam, az olvasóasztalok melletti
falhoz sétálok, amelyre a családfánkat festették fel.
Reigert keresem, és az összefüggést atyám választásában. Reiger Carl
Gawien, lord Jarroid Gawien és lady Lucinda Oja Mass elsőszülött
gyermekeként látta meg a napvilágot. Reiger az egyedüli fiú, ő örökli a
teljes Gawien-vagyont, és a szülei házassága révén köztudottan ma
már ők a legnagyobb földbirtokosok. Egykoron nem hiába vette el
Martin bácsikám Maria Oját, anyám fivére meg a húgát. Reiger
anyai ágról az unokafivérünk, ellenben nem Arden,
így nem tiltott a vele való házasság.
Ekkor újra meghallom magamban atyám szavait, amint
Bagtasnak azt mondja, ő már gondoskodott a fivérekről.
Ha Aruteluval és Garthtal történik valami, akkor a nép sem követelhet
más uralkodót. Reiger lesz az egyedüli örökös.
Ahogy kezd minden szál a helyére kerülni, a felismeréstől
megremeg a lábam, és a földre rogyok.
Bármi fog is történni, nem avatkozhatok bele a halandók dolgába.
 Harmincegyedik fejezet

RAY

- MOST NINCS NÁLAD BOR - néz rám Ene pimasz mosollyal.

A hangjától megfeszül a testem. A bányák legmélyebb bugyrai
nyelnének el, amiért meglátva őt egyből szégyentelen gondolataim
támadnak. Leülök mellé a padra, szétvetem a lábam, és könyököm a
térdemnek támasztom. Oldalra billentem a fejem, és fénylő tekintete
láttán bennem reked a szó. A közelsége egyre kínzóbb. Minden este ezt
a pillanatot várom, de most nem készültem fel rá, hogy mit is kéne
mondanom vagy tennem. Csak egy dolgot tudok: azt akarom, hogy ma
Ene tettei őszinték és tiszták legyenek.
Közel egy hete minden este titokban találkozunk, és a
légyottjaink eddig a kapatos pillanatokra épültek. Pár korty bor után a
hercegnő vadsága mindig visszatért, feszengése feloldódott. Fegyvert
ragadott, hadonászott, és közben a
testőrökről szóló történetekkel szórakoztatott. Azt hiszem, számára ez az
élet. Egy cicomás palotában nőtt fel, a kegyeit kereső nemesek és szolgák
gyűrűjében, kalandban akkor volt része, ha a gyakorlótérre settenkedett.
Ha a karomba zártam, szinte beleolvadt, csókjai egyre
mohóbbak lettek, de félek, mindez csak a mámorító szesznek
köszönhető.
– Inni szeretnél? - kérdezem udvariasan, és a homlokom ráncolva
várom a választ.
A füle mögé tűr egy világos haj tincset, majd apró sóhaj
szakad fel belőle.
– Soha többé.
Megkönnyebbülten kiengedem az eddig bent tartott levegőt.
Reméltem, hogy ezt feleli. Előző este jóval többet ivott, mint amennyi a
gátlásai feloldásához elegendő lett volna. Amikor az álmosság lecsapott
rá, alig bírtam lebeszélni arról, hogy mellettem kívánjon nyugovóra
térni. Pedig jelenleg egyetlen vágy éltet, hogy az ágyamba csaljam, de
tudom, hogy ezzel tönkretenném őt.
– A másnaposság nem tetszik?
Ene a homokot vizslatva elvörösödik.
– Többek között.
– Többek között?
– Szeretnék tisztán látni - feleli szégyenlősen. A szavai
meglepnek, de jól is esnek. Ma este én is pont ezt szeretném.
Felnéz, tágra nyílt szemmel tanulmányozza az arcomat, és érzem, hogy
valamit vár tőlem. Választ vagy mást. Nem tudom. El kellene neki
mondanom, hogy ha tovább táplálom a vágyát, azzal sárba tiporhatom a
jövőjét. Véget kellene ennek az egésznek vetnünk, különben nem bírok
gátat szabni magamnak. Nehéz úgy beszélni erről, hogy határozottnak
tűnjek, ezért elfordulok, és igyekszem összeszedni a gondolataimat.
 Ő töri meg a csendet.
– Mi történik velünk?
– Melinion vagyok, nem meeshai, és Szabad Földön születtem -
válaszolom röviden. – Akármi történik is, annak nincs értelme - rázom
meg a fejem.
Ene ekkor a tarkómra csúsztatja a tenyerét, a hajamba túr, úgy
kényszerít, hogy ránézzek. Érintése melegséggel tölt el, amelyet
fájdalmas bizsergés követ.
– Engem az érdekel, miként tekintesz rám - mondja ki,
amikor összetalálkozik a tekintetünk.
Nem is olyan rég még egy Ardenként gondoltam rá, de mára az a lány
lett, aki a puszta jelenlétével is őrületbe kerget. Csuklóját megfogva a
számhoz húzom a kezét, és lágy csókot lehelek az ujjaira.
– Csak az számít, amit mondtam.
Töprengve kutatja a tekintetem, majd nagy levegőt vesz,
és hevesen belekezd.
– Cseppet sem hölgyhöz illő vallomás, de a közeledben mindig
elfelejtek levegőt venni, és olyan hevesen ver a szívem, hogy attól
félek, bármikor összeeshetek. Rengeteg férfi vesz körül, mégis vagy
megvetem őket, vagy közömbös maradok irántuk, de veled ez más. -
Lesüti a szemét. – És nem a csók... csókok miatt. Már előtte is ezt
éreztem, és lehet, hogy te csak egy játékként tekintesz rám, a legnagyobb
ellen- ségedként, akinek kihasználhatod a gyengeségét, és
elszórakozhatsz vele, de ez engem nem érdekel. Nemsokára férjhez
megyek, és sose tudom meg, milyen önszántamból szeretni, ha
elutasítasz. - Megrántja a vállát, és keserűen elhúzza a száját. –
Gyűlölhetsz. Én is gyűlöllek... vagyis egy részem, de közben mást is
érzek. Ha kell, akkor gyűlöletből akarj, csak akarj. Nem tudnék leélni
egy egész életet úgy, hogy elengedtem az egyetlen férfit, aki érdekel.
A döbbenettől hangosan kapok levegő után.
 – Velem akarsz lenni?
– Igen
Elfordítom a fejem, mert nem állom a tekintetét. Szerettem volna
hallani a szájából, mennyire vonzódik hozzám, de erre nem készültem
fel. Benne is féktelen vágyak tombolhatnak, de akárhogy szeretném is
megadni neki azt, amit kér, nem tehetem. Pedig az égiekre mondom,
piszkosul akarom.
– Mégiscsak hozni kellett volna egy korsó bort - motyogom magam
elé.
Ene elhúzódik. A szemem sarkából felé pillantok, és látom, amint az
arca megnyúlik.
– Te nem is... egy kicsit sem...
Milyen ostoba vagyok! Most azt hiheti, ő semmit nem jelent nekem.
Megfogom a kezét, mire abbahagyja a hebegést.
– Ene - suttogom. – Nekem ez nem játék, de te a király lánya vagy.
Minden, amit eddig csináltunk, vétek rád nézve.
Két külön világból származunk, és amíg rá fényes jövő vár, nekem a
halál jár a nyomomban. Elrántja a kezét, és mindkét tenyerét a padra
feszítve feltolja magát. Bizonytalan a mozgása, mintha nem tudná, mit is
szeretne csinálni.
– Igazad van. Csak kellett volna egy kis bor - sóhajtja
keserűen.
Most követem el életem második legnagyobb hibáját. Az első az
volt, hogy nem adtam oda Matunak korábban a megspórolt pénzem,
és ezáltal ő majdnem az életét vesztette, és ez indította el a lavinát, ami
idesodort engem. De ezzel a mostani lépéssel végleg megásom a saját
síromat.
Felugrok, megragadom Ene könyökét, és szembefordítom
magammal. A lendülettől majdnem elesik, de megtámaszkodik a
mellkasomon. Átölelem a csípőjét. Feltekint rám, és a szemében
tükröződő fájdalomtól
összeszorul a szívem. Aztán lassan, bizonytalanul lábujj- hegyre
emelkedik. Közelebb hajol, lehelete finoman cirógatja a szám.
Nem bírom tovább visszatartani magam tőle, és mohón megcsókolom.
Miközben a karomba olvad, a térde összecsuklik, de felemelem, és
visszaülök vele a padra. Az ölembe helyezkedik, fejét a vállamra hajtja,
testünk egymáshoz tapad. Hiába csitítom magam véres küzdelmekre,
mocskos helyekre, részeg bányászokra gondolva, érzem, hogy az
akaraterőm lassan tovaszáll.
– Gyűlölsz? - kérdezi suttogva.
– Igen, mert szörnyen kívánlak, és ez után a vallomás után
még jobban gyűlöllek.
Felkapja a fejét, szeme nagyra tágul.
– Miért?
– Most ismerted be, hogy vonzódsz hozzám. Olyat kínálsz, amire
vágyom, de közben te is tudod, hogy nem tehetem meg.
– Miért ne tehetnéd?
– Miattad. - Mélyen a szemébe nézek, és nyomatékosan ejtem a szót.
– Engem így is, úgy is ki fognak végezni, de te elvesztenéd a becsületed,
a házasságod gyötrelem lenne. Most csak a hirtelen szenvedély
mondatja veled ezeket.
Ököllel a kulcscsontomra üt.
– Miért adod fel? Miért nem küzdesz, vagy találsz ki valamit? Szinte
várod a napot, amikor Kein bejelenti, hogy ő a meeshai.
– Mégis hogyan küzdjek? - kérdezem lágyan.
– Te mondogatod folyton, hogy Melinion vagy, akkor viselkedj is
úgy!
Két tenyerem közé fogom az arcát, és a csóktól nedves
ajkát figyelem. A benne tomboló tűz irigylésre méltó, és ha
apám látná, milyen lány nyerte el a szívem, büszke lenne a
választásomra... már ami Ene természetét illeti.
– Azt szeretnéd, hogy megszökjek?
– Igen - feleli gondolkodás nélkül.
– Hidd el, mit sem kívánhatnék jobban. Ha tehetném, most azonnal a
vállamra csapnálak, és elszöknék veled. De hogyan? És hova? Ez a hely
átkozott az én fajtámnak. Le merném fogadni, még egy szabad földi
madár se tudna idáig elrepülni, mert a levegőben is varázslat van.
Ene egy pillanatig hallgat, majd megcsillan a szemében
valami, és a számra vetve magát, apró csókokkal halmozza el. A vágy
olyan hirtelen árad szét bennem, hogy ezúttal képtelen vagyok rajta
felülkerekedni. Ahogy selymes ajka végigsimít az enyémen, a testem
megrándul, és a tétovaságomnak búcsút intve kapok utána. Magamhoz
húzom, kezemmel megtámasztom a tarkóját. Szám türelmetlenül
vándorol egyre lejjebb, bársonyos bőre borzongat, és Ene szégyentelen
nyöszörgése tettekre sarkall. Ekkor ujjai a hajamba szántanak,
hátrahúzza a fejem. Meghökkenve nézek fel rá. Arca kipirult, szemében
lázas fény csillog, miközben finoman megérinti az államat. Mélyen
beszívja a levegőt, ajka elnyílik, de gyorsan lecsapok rá. Az elmémbe
káosz költözött, és most nem hagyhatom, hogy a lopott óráink felesleges
szócséplésre menjenek el. Lecsúsztatom a padra Ene könnyű testét,
letérdelek elé, és a lába közé helyezkedve feljebb gyűröm a szoknyát a
combján. Miközben simogatom, otthagyom a száját, és már a nyakát
csókolom, magamba szívom mámorító ízét, ami felkavarja az
érzékeimet. A fejét hátravetve édesen felnyög, a teste reszket. A keble
felé haladok, újra a számban akarom érezni, mint a legelső alkalommal,
amikor újra a hajamba markolva eltol magától. Kérdően, sóvárogva
tekintek fel rá.
– Segítek - lihegi szaggatottan.
– Helyes - mormogom. – Oldd ki a pántot! Ha nem teszed,
az Összes égi istenre mondom, cafatokra tépem ezt a selymet.
Arca vörösen izzik, tépelődve néz rám.
Én viszont nem tudok várni. Közelebb húzom magamhoz a derekánál
fogva, és felnyúlok, hogy lerángassam a vékony pántot a válláról. Ismét
eltol magától.
– Úgy értettem, segítek megszökni - harapja be az ajkát,
aztán közelebb hajolva száját az arcomhoz érinti. A bőrömön érzem apró,
kapkodó légvételeinek forróságát. – Nem érdekel, ha mindvégig csak ez
volt a terved, hogy kihasználj és együttműködésre bírj. Ha a
családomnak nem ártasz, akkor segítek megszökni innen, hogy
hazamehess.
Hitetlenkedve a bokámra süllyedek, és meredten felnézek
rá. Ennek a lánynak elvette az eszét az egyheti borozgatás.
– Szórakozol velem? - kérdezem értetlenül, több ingerültséggel a
hangomban, mint ami kellene.
Ene megrázza a fejét.
– Nem, én tényleg tudok megoldást.
Olyan eltökélten mondja, hogy muszáj komolyan vennem.
– Figyelek - mondom.
– Egyszer kérdezted, hogyan jutok ide a testőrök nélkül.
– És nem feleltél, ha jól rémlik.
Erre még jobban elpirul, mielőtt folytatná.
– A palota tele van rejtett alagutakkal. Minden fontosabb helyiségben
van egy titkos ajtó, még a te szobádban is. Az egyik járat a kikötőbe
vezet, és mivel nincs rajtad billog, bármelyik hajóra felszállhatsz mint
tengerész vagy őr. A kereskedőhajók Geleta szigetére mennek, ott
végzik a szállítmányok ellenőrzését, és onnan engedik tovább őket
Szabad Földre. Azután Lilibe vagy Livbe hajózhatsz, és hazamehetsz...
Mutatóujjam az ajkára téve elhallgattatom. Lelkesedése örömmel tölt
el, de el kell szomorítanom.
 – A Bronz-tenger tele van szörnyekkel, akik a magamfajtára éheznek.
Bármelyik hajóra szállnék is fel, azt lehúznák a mélybe.
Szeme kitágul, és cinkos mosoly ül az arcára. A
csuklómba kapaszkodva húzza el a kezem a szájától.
– Nem, ha viseled ReetUr medálját. Pár napja olvastam róla Siccen
mester egyik könyvében. Egy dalnok a nagy lázadás idején körbe akarta
járni a birodalmat, hogy harci énekeket gyűjthessen, de akkoriban
mindenhol halálos csapdák és veszélyek leselkedtek mindenkire, ezért
ReetUr megajándékozta őt egy medállal, ami megvédte a férfit.
Jelenleg apám őrzi. Mindig azt hittem, valami családi ereklye, de most
már tudom, hogy több attól. Felismertem a rajz alapján, és meg tudom
szerezni neked.
Ene szavai elgondolkodtatnak. Egyrészt ott van az őseink
legendája, miszerint ránk nem hat a mágia, így tényleg nem okozhatna
gondot felszállnom egy hajóra, másrészt ott a tény, hogy túléltem egy
zuhanást, ami csakis egy volur erejének köszönhető. A kételyeim
viszont a medállal elszállnának. A szabadság gondolata egyszerre tölt el
boldogsággal és keserűséggel.
– Hogyan?
– A bálon azt viselném - suttogja. – Holnap este rajtam lenne a medál.
A hajók éjfél előtt indulnak, így a nagy forgatagban kiszöknék, vagy
rosszullétet színlelnék, és átadnám neked. A nyüzsgésben nem tűnne fel
a hiányod az embereknek, főleg, ha te is ki tudod menteni magad. Még
egyenruhát is szereznék, mivel a konyha mellett van a ruharaktár, és csak
ki kéne lopnom egyet a szobámba menet. Azt hinnék, szolgalatot mész
teljesíteni Szabad Földre.
Gyengéden közrefogom az arcát.
– Nem akarlak árulásra késztetni.
– Akkor nem árulom el a családom, ha nem bántod őket,
csak egyszerűen elmész, és soha többé nem hallunk rólad.
– A király üldöztetne, nem nyugodna, amíg meg nem ölet,
főleg most, hogy sejti, ki is vagyok.
– Még most sem biztos benne, hogy Melinion vagy. Felnevetek.
– Az az ő baja.
Ene tekintete ekkor fátyolossá válik. Kiszabadítja magát a kezemből,
és elfordul.
– Egy évet kéne csak bujkálnod. Leállítom az
üldöztetésed, amint férjhez mentem, és királynővé koronáztak. - Hangja
elcsuklik. Nagyot nyel, mielőtt folytatná. – Az istállóból vezet a járat a
kikötőbe, meg tudom mutatni. A bálon és utána is nagy lesz a jövés-
menés, nem vennék észre, ha pár órára eltűnnél, és mire rájönnének, már
késő lenne.
Görcsbe rándul a gyomrom az idegességtől. A gondolat, hogy egy
idegen férfi érintse, csak azért, hogy én gondtalanul élhessek, feldühít. A
Fény Házában láttam elég lány csillogását kihunyni, és nem akarom,
hogy Ene is megkeseredjen.
– Miért kockáztatnál ennyit?
– Életben szeretnélek tudni, és én mindig elérem, amit akarok - feleli
keserűen, sírós hangon.
Efelől nincs kétségem. Magam felé fordítom a fejét, és ujjhegyemmel
letörlöm az arcán lecsorgó, fénylő könnycseppet. Erős lány, és hiszem,
hogy képes lenne seregeket és szörnyeket is irányítani, de a szívével nem
tudja, mit is kezdjen. Ezt nem tanították meg neki a gyakorlótéren.
– Ene, én tényleg kívánlak, és esküszöm mindenre, ami
fontos nekem, sosem vágytam még semmire és senkire annyira, mint rád.
Minden éjszaka bekúszol az álmaimba, és őrülten akarlak. Sose volt
menyasszonyom, még szerelmem se. Életben szeretnék maradni, vissza
szeretnék menni
Szabad Földre, de téged sem akarlak elveszíteni, és tisztában vagyok vele,
hogy ez így képtelenség.
Hebegve próbál megszólalni, de nem hagyom neki, inkább
újra a karomba zárom, és megcsókolom. Újra és újra. Amikor lihegve
elszakadok tőle, lágyan megsimítja a karomat.
– Atyám megengedte, hogy én magam is meghívhassak
egy jelöltet. Megtettem, és az összes férfi közül őt fogom férjemnek
választani. - Hangja békés és kellemes, mintha annak a férfinak a
jelenléte megnyugtatná. A féltékenységtől hangosan fújtatva meredek rá,
de ő csak mosolyog bágyadtan. – Az a nemes sose mászna az ágyamba,
mert:... nem tudom, miként mondják, de ő nem kedveli a nőket. Nincs
Nebessenben egy olyan férfi sem, aki ne tenne meg bármit a koronáért.
Még ha ennek az az ára is, hogy más gyerekét kell felnevelnie.
Képtelen vagyok követni a szavait. Remény és árulás
kavarog bennem. Minden olyan könnyűnek és egyszerűnek tűnik, mégis
görcs markolja még mindig a gyomrom, és rossz előérzetem támad.
Ene lecsúszik a homokba mellém, és egyik tenyerét a
tarkómra simítva homlokát a homlokomnak támasztja. A combjára
húzza a kezem, és a selymes bőrét érintve felnyögök.
– Ene. - Erőteljesen ejtem ki a nevét. – Ha bármi balul
sülne el, szeretném, ha gondoskodnál a...
Nem tudom befejezni a vallomásom, mert hirtelen valaki talpra ránt,
és oldalra hajít. A puha homok valamennyire tompítja az esésem, de a
könyököm beütöm a pad szélébe.
Az armax süvítve csúszik ki a hüvelyéből, és rám szegeződik. Nem
mozdulok. Sir Haren fenyegetően áll felettem, csak a szeme sarkából néz
Enére.
– Jól vagy? - kérdezi tőle. – Bántott?
 A lány felpattan.
– Tedd el a kardodat!
Sir Haren összeráncolt homlokkal hol Enére, hol rám pillant, végül
hosszas töprengés után leengedi a kardot. Az állát vakargatva megfordul,
majd meglendíti a fegyverét, és egy dühödt kiáltással kettévágja a
mögötte lévő szalmabábut. Azonnal felugrok.
– Szóval így állunk? Legalább már tudjuk, ki a meeshai - dörren a
lányra.
Ene a felismeréstől ijedten kap a szájához.
– Damon, ne - kérleli.
– Nem védheted ezt az alakot. Csak kihasznál - szűri a fogai között a
parancsnok. – Egy Melinion, aki a királyság vesztét akarja. Mit tett
veled? Hazug szavakkal elszédített? Mit engedtél neki?
Ene ledermed.
– Arutelu az ivóban az erényedet védve ölre ment fél tucat emberrel, de
te, ahelyett, hogy megcáfolnád a pletykákat, még be is bizonyítod az
igazukat. Hogy lehettél ilyen ostoba? Az nem volt elég, hogy miattad
kellett levátanom a helyettesem? Még ezzel is összeállsz? - mutat rám.
Mire felfogom, mit is teszek, már késő. Felé lépek, az arcát célzom.
Fölkapja a kardját, de gyorsabb vagyok, egyik kezemmel félreütöm a
karját, a másikkal beviszem az ütést. Az öklöm sajgása élvezettel tölt el,
és csak az Enére való tekintettel nem rontok tiszta erőből sir Harenre.
A parancsnok végigjáratja nyelvét a fogain. Látom rajta,
hogy figyeli minden mozdulatunkat, de nem tesz semmit, amikor Ene
mellém lép, és tenyerét az enyémbe csúsztatja.
– Megőrültetek - sziszegi megvetően, tekintetét le sem
véve rólam.
– Damon, kérlek! - szólal meg Éne könyörgő hangon. – Ne áruld el.
Itt a bál és az eljegyzés, férjet fognak választani
nekem, és ha megölitek Rayt, abba én is belehalnék. - Az ujjai
megremegnek. – Végigcsinálok mindent, és teljesítem a
kötelezettségeimet, csak hagyd őt életben. Ez az engedelmességem ára.
A parancsnok összébb húzza a szemét, és lehalkítja a
hangját.
– Felségárulásra kérsz.
– Egy kétségbeesett lány kér szívességet tőled, amit
királynőként ezerszer is meg fog hálálni.
Sir Haren ekkor megragadja Ene karját, és egyszerűen kitépi a
szorításomból. Utánalendülnék, de a gyomromba vág a kard
markolatával. Meggörnyedve kapok levegő után.
– Ezer hála helyett ezerszer is átkozott leszek - hallom a
hangját, majd Ene megkönnyebbülten felcsuklik.
Ahogy felnézek, már azt látom, hogy a parancsnokot öleli. Elsőre nem
fogom fel, ez mit is jelent, csak a féltékeny düh számít, amiért egy másik
férfit karol. Közéjük akarok rontani, de sir Haren oldalt fordulva kitakarja
előlem Enét, és ismét a gyomromba mélyeszti a kard markolatát. Rám
vicsorog figyelmeztetően, de aztán leengedi a karját.
Ene elém térdelve magához húz. Engedelmesen fél térdre ereszkedek,
és ekkor hevesen, teljes szívvel megcsókol.
 Harminckettedik fejezet

ENE

A BÁLTEREM ELŐTT ÁLLÓ TESTŐR mereven áll, de az arcán, és ahogy

óvatosan felém biccent, együttérzést vélek felfedezni. Jonjo
csokoládébarna bőrével a szolgálólányok kedvence, és Damon
elővigyázatosságból általában esti szolgálatra osztja be, hogy elkerülje
a számtalan affért és az abból eredő civakodásokat. Jonjo az „előbb a
halál, utána az esküvő” elv alapján él, ezért is tudom, hogy ő teljesen
megérti a választásom, de mások nem lesznek ilyen elnézőek.
Amint belépek, magamra fogom haragítani Nebessen ésTória
nemeseinek a többségét. Igen, a ruha sokat nyom a latban. Jövendő
királynőként most bebizonyítom nekik, hogy nem rózsaszín cukormázból
faragtak.
Azt akarom, hogy tőlem is féljenek az emberek, ahogy
atyámtól.
Négy szobalány egész nap csak az én óhajomat leste, fürdettek, a
hajam mosták, hat kontyot kipróbáltak, újramosták a fürtjeimet, és végül
a parancsomnak megfelelően laza loknikat varázsoltak az arcom köré,
ami által lágy, szinte gyermeteg lett a megjelenésem. Nem kértem
semmilyen púdert, még pirosítót sem. Egy héttel ezelőttig eleget voltam
a napon, hogy ne tűnjek betegesen sápadtnak.
A lányok egész nap hozták a híreket az érkező vendégekről, a fiatal,
idős vagy szívdobogtatóan jóképű lordokról és lovagokról, akiknek a
sokasága egyre csak növelte a dühömet.
Egyetlen hírre kaptam fel a fejem, amely a nagynénémről, Ilusyáról
szólt. Megbetegedett. Az emberi lét elsöprő hullámként terítette le, és
azonnal megtámadta valami tavaszi nátha. Se ő, se Venasse nem lesz ma
este itt.
Anyám szabója harminc, gyönyörűséges színekben pompázó
ruhakölteménnyel lepett meg, amivel emelnem kéne az est színvonalát.
Nekem kell a legszebbnek lennem, és gondosan ügyelnem arra, hogy
egy udvarhölgy se tündökölje túl a fényem, amit elméletben nem is
tehetnének meg, de titkon mindegyik erre pályázik. Nőiesség terén nem
szállok senkivel se harcba, így ma egyedül ők lesznek boldogok. Lady
Brinah felel értem, neki kellene gondoskodnia róla, hogy kifogástalan
legyen a megjelenésem, de megértette az okaimat, amit édesanyám elé
vitt. Azt a magyarázatot adtam, hogy ma este fogok találkozni a jövendő
férjemmel, és szeretném, ha első alka- lommal önmagamként állhatnék
előtte. Így anyám utólag nem büntetheti meg a nevelőnőm.
A ma este viselt egyetlen ékszert én magam akasztottam a nyakamba,
és bízom benne, nem hasztalanul. Atyám
gondolkodás nélkül adta át nekem, abban a hitben, hogy nem
tudom, milyen erővel is bír ez a csepp medál.
Jonjo apró mosollyal próbál erőt önteni belém, miközben a kilincsre
illeszti a tenyerét. Egy mély levegő, majd bólintok, és a bálterem ajtaja
feltárul.
A hatás nem marad el. A ceremóniamester leinti a zenészeket és
átharsogva a hatalmas termet, bejelent. A vendégek ugyan megállnak és
némelyek ugyan fejet hajtanak, de van aki a döbbenettől elfelejti az
illemet. Egyből atyám felé nézek, akinek feszes álla haragról árulkodik.
A hófehér díszítéssel és színpompás ruhákkal teli
teremben kirívok, ahogy azt mindenki elvárta tőlem. Kecsesen
összefogom magam előtt az ujjaimat, és az emelvény felé sétálok. A
fekete selyemruha eleje lágyan mozog, tudatában vagyok, hogy a jobb
lábam minden lépésnél kivillan. Hosszan húzom magam után a szaténból
és selyemből varrt uszályt. A fényes, fekete anyag a derekamnál keresztbe
fut, és a mellemet eltakarva a nyakamnál ér össze. A teljes hátamat
szabadon hagyja. A gyászruha tetejét levágattam, és egyszerű, vastag
derékszalagot varrattam rá a szolgálólánnyal.
A legtöbb vendég tágra nyílt szemmel figyel, és csak ennek
köszönhetően úszom meg atyám dührohamát. Az emelvényhez
közeledve tekintetem Rayre siklik, aki a nővérem mögött áll, Keinnal
együtt. Büszkeség és áhítat sugárzik belőle, a szemét le sem veszi rólam.
Miatta vagyok képes végigcsinálni a bált.
Felérve helyet foglalok a király és a volur között. Már csak rám vártak.
Anyám - aki atyám másik oldalán ül - int, és a zenészek halk, lágy
dallamba kezdenek. A ceremóniamester az emelvény előtti lépcsőhöz
áll, a minket védelmező testőrök mellé, és türelmesen vár. Kíváncsi
vagyok, ki lesz az első férfi, aki a színem elé mer járulni, kockáztatva
azt,
hogy az este végére őrá fogok a legkevésbé emlékezni.
Ahogy a palota dolgaival kapcsolatban általában, úgy most is
tévedek.
Lord Roen Korbeit jelentik be elsőként, aki vidáman, széles
mosollyal és majdnem táncos léptekkel teszi tiszteletét. Rangját és
birtokait a saját inasával soroltatja fel, majd ő maga is szót emel, és
kifejezi mély rajongását irántam.
Jövendő férjemet elnézve már majdnem felnevetek, amikor atyám, a
könyökére támaszkodva közelebb hajol hozzám.
– Ezzel a döntéssel elérted, hogy én választok helyetted -
súgja fenyegetően.
– Azt mondtad, én is hívhatok jelöltet.
– Volt lehetőséged, de eljátszottad.
Mosolyogva visszahajol, és kecsesen int a ceremóniamesternek, hogy
folytassa.
Gombóc nő a torkomban, és érzem, hogy kihűlnek a
végtagjaim. Próbálok továbbra is mogorva és elutasító maradni.
Némán ülöm végig a kérők bemutatkozását, és félelemmel telve
szemlélem őket. Nem tudhatom, atyám választása kire esik majd.
Hessen örököse tizennégy éves, de alig tűnik többnek
tíznél, és hosszú hajával még lányos, gyermeteg kisfiúnak tűnik. Wanger
ura - korát tekintve - apám lehetne, és több ránc van a kézfején, mint az
én ruhámon összesen. Mégsem ezek a kérők ijesztenek meg, hanem lord
Oberren, Coldyr és lord Gawien. Ők egytől egyig harminc év körüli,
testes és derék férfiak, akiknek nemcsak a megjelenésük nyers és
kegyetlen, hanem a róluk szállingózó szóbeszédtől verejték ül ki a
homlokomra. A testőrök hallanak dolgokat a szobalányoktól és a
katonáktól, és a pletykákat sosem restek
előttem is átvitatni, és innen tudom, hogy ezek az urak a maguk módján
mind erőszakosak és kíméletlenek.
Ötvenhárom kérőt számolok, abból korban nyolc illik
hozzám, és csak kettőnek a megjelenése elfogadható számomra, de
bármibe meg mernék esküdni, hogy jellemben a lehető legtávolabb
állnak mindentől, amit elvárnék. A kellemes vonások és edzett alkat
ellenére finomkodóak, és az egyiknek már a beszéde is zavaró, ahogy
elnyújtja a szavakat, és közben affektál.
Az utolsó kérő bemutatkozását követően a ceremóniamester bejelenti
a bál kezdetét, és a zenészek hangosan rákezdenek egy táncdalra.
Elsőként a tizenöt éves, túlsúlyos, de vidám természetű lord Shane de
Lavre kér fel táncolni, és keserű szájízzel, de kénytelen vagyok igent
mondani neki. A töpszli, vaskos ujjacskák meztelen derekamra siklanak,
mire majdnem felsikoltok. Lord de Lavre vigyorogva, csillogó
tekintettel mered rám. Olyan magas, mint én, de ő is sokkalta
fiatalabbnak tűnik a koránál, és a kéjes ábrázatától hányingerem támad.
Ez a fiú most először érint nőt, és sejtem, hogy ma este nem csak ő lesz
ezzel így. Máris szajhának érzem magam.
Ray szavai csengnek a fülemben, és nagyot nyelve tartom vissza a
könnyeimet, dühömet. Forgás közben az emelvény felé pillantok, és
sötét szemébe mélyedve elképzelem, hogy az ő karja ölel.
Ray dühösnek tűnik.
Nem számolom a táncokat, nem figyelek a hozzám intézett kérdésekre,
nem törődöm semmivel, csak Rayjel. Biztatóan mosolyog, amikor egy
gyerekkel táncolok, bosszankodik, ha egy idős közeledik, és izmait
feszítve, ugrásra készen figyel, amikor egy ereje teljében lévő férfi
illeszti rám a mancsát. Mena is táncol, de csak Keinnal és atyánkkal.
Anyám fáradtan ül az emelvényen, és mindenkit visszautasít. Azt
hiszem, bűntudat mardossa. Most végre ismét a lányaként tekint rám, és
aggódik értem. Egyszer elkapja a tekintetem, amint Rayre mosolygok, és
a válla felett elnézve próbál rájönni, kit is figyeltem. Ezek után félek újra
Rayre nézni.
Kimerülten, szomjasan fáradok vissza a helyemre, egy kis
pihenőt kérve a kérők hadától.
– Lisandre királyné - szólítja meg Maria Oja anyámat, miközben
átnyújt neki egy pohár vizet. – Ha jól láttam, a legtöbb nemes katonai
kíséret nélkül érkezett.
– A csapatok Tória falainál várakoznak. Mivel több vendéget hívtunk
a kelleténél, így nem tudtunk mindenkit elszállásolni. A meghívóban ezt
jeleztük, ahogy azt is, hogy a volur is jelen lesz.
– Ez, gondolom, megnyugtatta őket.
– Igen.
– Felettébb bosszantó, hogy a személyzet is fehérben van
- jegyzi meg gúnyosan Maria Oja nénikém.
– Az volt a célunk, hogy a szolgálókat láthatatlanná tegyük, és a
dekoráció részét alkossák - feleli anyám.
Magamban felszisszenek, hogy csak tárgyként beszél róluk,
megrázom a fejem, és inkább nem figyelek az üres társalgásra. Meg
szeretnék fordulni, és közvetlenül szembenézni Rayjel, de az túlságosan
feltűnő lenne. Végigpásztázom a vendégeket, a Keinnal önfeledten
táncoló Menát, és akaratlanul is a fehér ruhás pincéreket keresem. Sokan
vannak, meglepően nagy a számuk, de gondolom, anyám szándékosan
többet állított szolgálatba a kelleténél, hogy senki ne szenvedjen hiányt
semmiben, még egy percig se. Egyesek süteményes tálakkal sétálnak az
álldogáló vendégek között, mások meg italokat mérnek, de a zöme csak
a fal mellett áll, és utasításra vár. Nem ismerem őket, pedig a legtöbb
cselédet, ha névről nem is, de arcról be tudom azonosítani.
 Érzem, hogy valami nem stimmel, és anyám felé hajolva kérdezni
szeretnék, amikor atyám elfoglalja a báltermi trónt, és leül közénk.
– Igazság szerint nem is volt rossz ötlet a fekete, mert így mindenki
rád figyel, ahogy az elvárható, de ismerve téged nem ezért választottad
ezt a színt - néz rám mogorván. – Akarod tudni, ki lesz a férjed?
Összeszorul a torkom.
– Nem, felség - válaszolom elhaló hangon.
Erőteljesen felnevet, mire a zenészek elhallgatnak, de ő jó kedélyűen
int, és a dal folytatódik. Többen is felnevetnek, pedig fogalmuk sincs, az
alkoholon kívül mi más okozhatta a király derűjét.
– Reiger Gawien asszonya leszel, még a nyári holdforduló előtt -
sziszegi fogai között, és a szemében felcsillanó elszántság megrémiszt.
Egy pillanatra levegőt is elfelejtek venni.
– De ő a bácsikám fia - felelem.
– Nem Arden, és csak ez számít. Ha bejártál volna a
tanácsgyűlésekre, akkor tisztában lennél a törvényekkel.
Az említett férfit keresem a tömegben, és amint meglátom, a könnyek
marni kezdik a szemem. Reiger megérezheti, hogy őt nézem, mert
megfordul, és határozott léptekkel, kettészelve a vendégek sűrűjét,
egyenesen felém tart. Az emelvény előtt meghajol, ajka felfelé görbül.
– Hercegnő. - Egy fejbiccentéssel üdvözöl. – Megtisztelne egy tánccal?
Atyám nyersen a karomra csap, ezzel utasítva a parkettre engem.
Reszkető lábbal állok fel. Összesen hat lépcsőfok, ennyi választ el attól,
hogy annak a férfinak a karjába sétáljak, akit nemsokára a férjemnek
tudhatok. Magas, vállas testét megfeszítve vár. Gesztenyebarna haja
olyan rövidre van nyírva, hogy éppen csak fedje valami a fejbőrét,
és
sötétkéken izzó szemével úgy vizslat, mint egy darab húst, egy megvetni
és kihasználni való zsákmányt, amit a csizmája sarkával utána eltiporhat.
A tervemnek ezennel annyi.
Ez a férfi itt nem tisztelne, sosem szeretne, és egy csepp kedvességet
sem nyújtana nekem. Ray szavai pallosként lógnak a fejem felett, és
mindent kockáztatva hátrafordulok. A fiú szemében megvillanó tűz
láttán már nincs kétségem. Reiger mellett csak egy alázni való szajha
lennék, és ezt ő is tudja. Ujjaimat a medál köré fonva rámarkolok a vörös
kőre, és remélem, megérti, mit is akarok.
Ray megrázza a fejét, mintha azt mondaná, felejtsem el, nem hagy itt.
Még egyszer rápillantok, mielőtt forogni kezdene velem a terem. A
dallam tompává válik, sóhajtva becsukom a szemem, és beverve minden
drámai képességemet, ernyedten a lépcsőre zuhanok. . Tűröm Reiger
ölelését, amint utánam kap és megtart, pedig legszívesebben
felpattannék, és szemen köpném a férfit. Inkább zuhantam volna le a
lépcsőn, törtem volna össze pár csontomat, mintsem ez az alak hozzám
érjen.
Többen is körbeállnak, anyám aggodalmasan szólongat,
majd Damon emel a karjába. Megismerem az illatáról. Lady Brinah
elkísér minket, hallom a sopánkodását. A szobámba visznek. A sok tánc
megszédített, innom kellett volna, de nem is ettem egész nap, a nagy
izgalom, és még sorolhatnám, milyen magyarázatok csapják meg a
fülemet, miközben kivisznek a bálteremből.
A szobámban Damon óvatosan lefektet az ágyra, de ezután a
nevelőnőm elhessegeti őt. Hideg víz csapja meg az arcomat, amire
ösztönösen kinyitom a szemem. Lady Brinah nedves ronggyal törölgeti a
homlokomat.
– Jaj, gyermekem! - A szemembe nézve összecsapja a kezét, és
felsóhajt. Megperdül, tölt egy pohár vizet, az
ajkamhoz emeli. – Igyál, biztos kimerültél. Már küldettem egy lányt friss
vízért, de...
Eltolom a reszkető kezét, és elveszem tőle a poharat.
– Jól vagyok, köszönöm - mondom megnyugtatóan. Pufók, kipirult
arca már majdnem olyan árnyalatú, mint
mályvaszínű, habos, tüll szegélyű tógája.
Megpróbálok felülni.
– Nem kéne visszamenned. A kérőkkel holnap is találkozhatsz,
inkább pihenj. Megkérem a testőröket, hogy senkit ne engedjenek be.
Az örömöm leplezve, szomorúan bólogatok.
– Ahogy óhajtod, talán ezúttal igazad van - felelem.
– Ezúttal? - csattan fel, de a tekintete lágy, és megsimítja az arcomat. –
Nekem mindig igazam van - bazsalyog.
Egy szobalány friss vizet hoz, és még segíteni szeretne
levetkőzni, de a gyengeségemre hivatkozva inkább távozásra intem.
Várok egy darabig, hogy minden elcsendesedjen, végül felpattanok,
elfújom a gyertyákat, és megnyomom a tükör melletti mélyedést.
Árnyékként tűnök el a járatban.
A konyhában most akkora nyüzsgés van, hogy esélyem sem lenne a
személyzeti raktárát használni. Láthatatlannak kell maradnom, ezért úgy
döntök, kivételesen a testőrparancsnok szobáját használom, ahova
szintén vezet külön titkos folyosó. Csak remélni tudom, hogy nem egy
szekrény áll előtte.
Majdnem. Az ágy. Átmászok rajta, és ellopok egyet Damon régi
szolgálati öltözékéből. Igaz, nagy lesz Rayre, de nem feltűnően. A
következő utam a kincstárba vezet, ahol összeszedek egy erszényre való
aranyat és ugyanennyi klitet. Szabad Földön az arany értéktelen, amióta
uralkodói rendelet alapján új pénzérmét vezettek be. Tudtommal az oda
utazó őröknek havonta meghatározott összegű klitet rendelnek ki
költőpénznek, de a fizetségüket már nebesseni
aranyérmékben kapják.
Utolsó utam az istállóba vezet. Ott egy lefelé nyíló csapóajtót kell
keresnem, de akárcsak a többi titkos ajtót, ezt is most fedezem fel
először. A kikötőbe vezető járat nincs közvetlenül összekötve a
palotával, csak innen lehet megközelíteni. Az összeszedett holmikat az
egyik oszlophoz helyezve felemelem a ruhám alját, és elkezdem a szénát
odébb rugdosni. Egy idő után már négykézláb és kimelegedve
gubbasztok az istálló karámjai között. Végül Harcos, az apám lovával
szemközti, üres karámban találom meg, amit keresek. A rajzból nem
tudtam kiigazodni, mert az istálló elhelyezése azóta többször is változott,
de az istenek még mindig az én pártomat fogják. Félreseprem a
takarmányt és a földet, és azonnal felismerem a rejtett ábrát. Benyomom,
és a kattanást követően felnyitom az ajtót. Meredeken lefelé vezető
lépcsőt pillantok meg.
Megnyugszom, visszazárom, és várok.
A ruhával és az erszényekkel behúzódom a sarokba, és halkan
imádkozok az égi istenekhez, hogy Ray emlékezzen rá, mit is mondtam
neki.
Nem beszéltünk róla, hogy mikor is kéne megszöknie,
csak abban állapodtunk meg, hogy itt találkozunk.
Leakasztom a nyakláncot, és hosszasan vizsgálom a vörös
követ, mielőtt a testőrruhára fektetném.
Várok.
– Ene?
Megnyugodva nagy levegőt veszek, ahogy meghallom a hangját.
Felállok, és a sötétség ellenére egyből észreveszem Rayt.
– Itt vagyok.
Nagy léptekkel felém rohan, feltépi a karám ajtaját, és egy pillanatra
elidőzik zilált külsőmön. Tekintetétől kellemes borzongás fut végig a
gerincemen. Egyszerre lépünk a másik
fele. Szorosan a karjába zárva mohón és vadul tapad az ajkamra, mintha
sosem akarna elengedni. Átölelve a nyakát a hajába markolok, mire
elneveti magát azon a mély, férfias hangján.
– Hogyan tudtál ilyen korán elszabadulni? - kérdezem
lihegve, a csókjától szédelegve.
– Eljátszottam, hogy részeg vagyok, és Mena maga küldött el. A
testőrök meg a szolgálók tudomást se vettek rólam, azt hihették,
levegőzni indultam.
Sóhajtva a mellkasára hajtom a fejem, és a sarokba mutatok.
– Összeszedtem mindent, ruhát és pénzt is. A hajók nemsokára
indulnak. El kell menned.
Eltol magától, az állam alá nyúl, és felemeli a fejem.
– Nem - mondja keményen, a szemembe nézve. – Hallottam, mit
mondott a király, és nem hagyom, hogy annak a férfinak a felesége legyél.
A szemében tükröződő fájdalomtól összeszorul a szívem. Izmai
megfeszülnek, és annyira elöntenek az érzelmek, hogy alig bírok akár
csak egy szót is kipréselni magamból.
– Az a Reiger, vagy kicsoda - kezdi idegesen nem az a
fajta, aki hagyná, hogy döntéseket hozz. Nem tudnád leállítani az
üldöztetésemet, és értelmét vesztené minden. Inkább megölöm. Mutasd
meg a járatokat!
A belőle áradó nyers hévtől elakad a lélegzetem. Tudom,
hogy képes lenne mindarra, amit mond, és vakmerősége izgatottá tesz.
Lábujjhegyre emelkedve megkeresem az ajkát, és hosszasan, vággyal
telve megcsókolom. A lovak prüszkölésén és mocorgásán kívül csak
egymás szaggatott lélegzetét halljuk. Amikor kifulladunk, eltávolodik,
de még így is érzem forró leheletét a bőrömön.
– Ray? - kérdően ejtem ki a nevét. – Ígérd meg, hogy még ma
megszöksz.
 – Nem akarom.
– Meg kell tenned.
– Tudom... és ez a legrosszabb. De hogy hagyhatnálak itt? Lágyan
elmosolyodom.
– Bízz bennem, elérem, hogy...
Váratlan csókja megszakítja a mondatomat, és olyan hévvel tapad
rám, hogy a falnak tántorodom. Fékezhetetlen és követelőző, mégis
sóhajtva adom át magam neki. Hozzásimulok, és hagyom, hogy tenyerét
a vékony szalag alá csúsztatva megmarkolja a mellemet. Egész testem
remeg az érintésétől, és magam se tudom, miért, de a tarkómhoz emelem
a kezem, és kibogozom a masnit.
A két szalag lágyan lehullik rólam, és felfedi meztelen
felsőtestem.
Ray simogatása megtorpan. Elszakítja az ajkát tőlem, és egyet
hátralép. Tekintete rajtam időzik, és nagyot nyelve megdörzsöli a
tarkóját.
– Ene... ez... - Lehunyja a szemét. – Biztos vagy benne? Ezzel
megfoszthatlak a tróntól is.
A szívem egyre vadabbul ver.
– Ne akard, hogy megkérjelek.
A tekintetem kutatja, majd dönt. Habozás nélkül visszalép, és két
tenyere közé zárja az arcomat. Most nem olyan vad, inkább magabiztos,
és miközben nyelve birtokba veszi a számat, olyan szikra lobban lángra
bennem, aminek a létezéséről nem is tudtam.
Ajka a nyakamra siklik, amikor már csak lihegni vagyok
képes, és hátrafújja elszabadult tincseimet. Vadul kalapál a szívem,
belesajdul a vágyba. Ray csókjai gyengéden suhannak a bőrömön, le
egeszen a mellbimbómig, és forró ajka közé veszi az egyiket. Nyelvével
ingerel, nekem meg kínzó sóvárgás uralja minden porcikám, és
zihálva kap- kodom a levegőt. Megérintem a vállát, ujjaim közé szorítom
a fehér inget, amit le szeretnék rángatni róla. A meztelen bőrét akarom
érezni, belekapaszkodni, ízlelni, de képtelen vagyok megmoccanni. Ray
ekkor a térdem alá nyúlva felemel, és a sarokba halmozott
testőregyenruhára fektet.
Harmincharmadik fejezet

KEIN

CSIZMÁMBA REJTETT KÉS nyomja a sípcsontomat, és súlyos teherként

nehezedik a szívemre. Kezdek ideges lenni, és elszorul a torkom,
akárhányszor csak lenézek a karomban tartott, a tánctól vidám és kivirult
lányra. Mena élvezi az estét, habár tekintete mély fájdalomról árulkodik,
mintha érezné, mi vár rá. Ha nem is közvetlenül, de én fogom a halálát
okozni, és ha nincs is teljes voluri erejének a birtokában, akkor is
sejtenie kell valamit.
Mire vár? Ha nem akadályoz meg, az egyértelmű jele annak, hogy
nem ő a volur.
– Ray mikor jön vissza? - kérdezem.
Az a rohadék teljesen leitta magát, amíg mi táncoltunk, és az
elfogadhatatlan viselkedése miatt Mena elküldte. Remélem, valamelyik
testőr belefojtja egy hordó hideg
vízbe, miközben megpróbálja kijózanítani.
– Nem jön, a szobájába küldtem. Nem szeretnék botrányt. A tenyerem
izzadni kezd. Abban reménykedtem, hogy az égiek a végén mindent a
helyére tesznek, és a lázadók tervében félrecsúszik valami, ami miatt
lefújják a támadást. Vagy korábban kezdetét veszi a roham. Odafent
nagyon haragudhatnak rám, hogy nemcsak figyelmen kívül hagyták a
könyörgésemet, de még meg is nehezítik a dolgomat. Most én is
találhatok ki valamit, hogy Mena elküldjön, és a szobájában ölhessem
meg Rayt. Az ájulás és a részegség ma
már terítékre került, de még a gyomorrontást színlelhetem.
Az égieken ütne ki a ragya, még a hasmenést is bevállalom, csak
elhúzhassak innen.
Körbepásztázom a termet, és tekintetemmel Siccen mestert keresem.
Az álnok kígyó a királyné és Maria Oja között állva, komótosan eszeget
egy szőlőfürtöt. Bárcsak a torkán akadna valamelyik szem!
Arutelu egy igen csinos, sárga ruhás lánnyal táncol, és cseppet sem
úgy néz ki, mint aki hamarosan lerohanni készülne a palotát. Kíváncsi
vagyok, vajon a saját katonáit hova rejtette el, és honnan fognak
előbukkanni. Az is lehet, hogy miközben mi itt vigadunk, a fegyveresek
könnyedén besétálnak, és ellepik a helyiségeket. Ki állítaná meg őket?
Elvileg ők a király serege, akiket viszont a király unokafivére vezet.
Vajon Garth is benne van a tervben? Maria Oja tartózkodó
viselkedéséből arra következtetek, ő sosem kedvelte a királyi párt. Jogos
is az ellenszenve, végül is letaszították őt a trónról. Ellenben a kisebbik
fia - amennyire az elmúlt napokban meg tudtam figyelni azt a díszmajmot
- örömét leli a csillogásban. Garth az uralkodó család tagjaként
ténylegesen is gyakorolja a hatalmat, részt vehet a tanács- kozásokon,
szava van a döntésekben, így neki nincs oka
fellázadni. Őt ki fogja megölni? A saját fivére? Vagy az anyja?
Amikor a zenészek újabb dalba kezdenek, kapok az
alkalmon.
– Ez a merev tánc még mindig nem az én műfajom. Tarthatnánk
egy kis pihenőt, hogy mi is igyunk valamit? - indítványozom, és választ
sem várva húzni kezdem magammal Menát az emelvény felé.
A lány játékosan lépdelve elneveti magát. Látom rajta,
hogy valamit mondani akar, de Garth elénk toppanva megakadályozza a
beszédben.
– Egy táncot? - kérdezi udvariasan meghajolva.
A volur engedélyt várva rám tekint, és ez az egy pillanat elgyengít.
Mena már kötődik hozzám, és eddigi életemben ő az első, aki tart
valamire, és becsül engem.
Beleegyezően bólintok, és elengedem.
Egyedül térek vissza az emelvényre, és leülök az uralkodó család
díszes, kipárnázott helyei mögött lévő fapadra. Eltűnök a tömeg elől a
magas széktámláknak köszönhetően. Még levegőhöz is alig jutok, Siccen
máris mellém csúszik.
– Változott a terv - súgja, száját alig mozgatva.
Rosszallóan ránézek, de az ő arca rezzenéstelen.
– A terem jobb végében az egyik szolgáló hamarosan elejt egy tálca
poharat. A zajt használod ki, és teszed a dolgod, ahogy megállapodtunk.
– De Ray elment, és ha utána...
– Itt maradsz - szűri a szavakat a fogai között, és ezúttal egyértelműen
kiolvasom belőle a fenyegetést. – Mondtam, hogy nekem mindegy,
melyiket választod. - Talárját megigazítva feláll, és magamra hagy a
rémisztő jövőképpel. A terem közepére siklik a tekintetem, és
megállapodik Menán, aki befejezve a táncot felém indul. Boldognak
tűnik, szépsége minden kétséget kizáróan beragyogja a helyiséget.
Ene a fekete ruhájával igencsak magára vonta a tekinteteket, de szerintem
a nővére rózsaszín, egyszerű, és minden fodrot, tüllt vagy szatént
mellőző, pántos viseletében még mindig kellemesebb látványt nyújt.
Mena érettebb, mégis lágyabb. A mosolya barátságos és élénk, nem
olyan savanyú és makacs, mint Ene... és Ray.
A két fiatal csókjának az emléke figyelmeztet arra, miért
is mentem bele Siccen tervébe. Vissza akarom kapni, amit elvesztettem.
Szabad Földön szeretnék élni, ahol ismerik az erőmet, a nevemet, és
ahol minden nő a kegyeimért rajong. Ahol újra Emmával lehetek.
Viszont nem fogok egy ártatlan lányt megölni!
Egy szolgáló felsétál a lépcsőn, és mélyen meghajolva
itallal kínálja a volurt. Hol Menát, hol a terem jobb sarkát figyelem, és
egyből kiszúrom a teli tálcával zsonglőrködő szolgálót. Nincs időm
tervezgetni vagy agyalni, azonnal cselekednem kell. Óvatosan előhúzom
a tőrt a csizmámból, és végighúzom a tenyeremen. Halkan felszisszenek,
majd ökölbe zárom az ujjaimat, hogy a kiserkenő vért a mar- komban
tartsam.
Az említett tálca a földre zuhan, és a szolgáló estében az
asztalról is leveri az ételeket. A legtöbben felkapják a fejüket, és a
zenészek is elhalkulnak egy pillanatra. Az emberek többsége
megmerevedik. A szemem sarkából Siccenre nézek, aki bólintva jelez.
Cselekednem kell.
A hatalmas üvegablakok felől várom a beáramló lázadókat, de ami
ezután történik, engem is meglep. A lehulló faliszőnyegek suhogására
oldalra kapom a fejem. A falak mintha megmozdulnának, lassan oldalra
csusszannak, és ekkor ismét találkozik a tekintetem a mesterével.
Mosolyog.
Sietnem kell.
 Mena elé állok, aki szintén a mozgó falakra meredve felpattan a
székéből. Riadtan belém karolva szorosan mellém simul. Bízik bennem,
még csak nem is sejt semmit. A szeme továbbra is csillog, akárcsak a
legfényesebb éjszakai csillag.
– Ez ugye nem Ene műve? - kérdezi alig hallhatóan, és
amikor nem válaszolok, akkor feltekint rám. – Kein?
Lenézek a kezemre, majd rá. Követi a pillantásom, és néma sikolyt
hallat, amikor észreveszi a nálam lévő tőrt. El akar lépni tőlem, de
vértől nedves ujjaimmal keményen rászorítok a csuklójára, magam felé
húzva őt. A füléhez hajolok.
– Csak ne csinálj semmit, és nem esik bajod - figyelmeztetem. –
Ígérem, kiviszlek.
Megrázza a fejét, és megpróbálja kiszabadítani magát a markomból,
de nem hagyom, helyette magamhoz rántom. A mellkasomnak esik. Egy
lökéssel beletaszítom a székébe, miközben ő felsikít. Cseppet sem egy
volur hatását kelti. Nem látom, de érzem, hogy mindenki figyel, és
mindösszesen egy pillanatom van cselekedni. Lesújtok a tőrrel. Mena
szeme kikerekedik. Nem vesz levegőt, csak mered rám, miközben
felhasadt tenyerem a mellére illesztem.
– Hunyd le a szemed. Azonnal! - utasítom lágyan, és még
egy pillanatig kérdően mered rám, mielőtt szempillái
elnehezedve lecsukódnának.
Kirántom a tőrt, és végigsimítok véres kezemmel a pengén, miközben
a lány ruháján és csuklóján éktelenkedő vörös folt láttán hányingerem
támad. A tömeg felé fordulok, és a magasba tartom a sértetlen kezem.
– A volur halott! - kiáltom.
A vendégek némán figyelnek. A terem szélén álló király megpróbál
utat törni magának a testőrei között, de addigra a királynét őrző
fegyveresek már körülvesznek minket.
Kardok szegeződnek rám, és ekkor átfut az agyamon, hogy
Siccen átvert.
A terem végéből éles női sikoly harsan, majd újabbak követik. Csak a
kavarodást látom. A fehér ruhás szolgálók a földig érő terítővei eltakart
asztalok alól kardokat rántanak elő, és az első útjukba kerülő nemes
szívébe mártják.
A kezdeti némaságot kardcsörgés, kétségbeesett visítások
és hörgés váltja fel.
A király a felesége nevét kiáltja, mire az asszony felé pillantok. A
testőrök fala mögött a nőt Siccen karolja, nem engedi Mena közelébe.
Ekkor Garth lép a királyné mögé, és ellöki az álnok mestert. Egy
pillanatra megkönnyebbülök, ahogy látom Siccent a földre zuhanni, de
aztán Garth megragadja a királynét. Az egyik karját átveti az asszony
nyakán, majd egy erős mozdulattal egyszerűen eltöri. A reccsenéstől
elborzadok.
A királyné élettelen teste halk puffanással ér földet, közvetlen Siccen
mellett.
Tárva marad a szám az eseményeket látva.
Garth arcára önelégült mosoly ül ki, és a karmával felé támadó anyját
könnyedén arcon üti. Maria Oja eszméletét vesztve zuhan a padlóra.
A terem végéből előreszűrődik az egymáshoz csapódó fémek zaja.
Arutelu és még pár nemes férfi kardhoz jutott, és az asszonyokat védve
harciasan küzdenek a szolgálókkal.
Teljesen összezavarodok.
A testőrök többsége lehátrál az emelvényről, és szoros gyűrűt
képeznek a király körül. Csak Brayan marad mellettem.
A megnyílt falak mögötti sötétségből felfegyverzett,
fáklyás férfiak rontanak elő, és támadó méhrajként vetik
magukat a vendégek közé. Nem válogatnak. Nem
alkudoznak. Még csak nem is nézik, kit támadnak.
– Védjétek a királyt! - kiáltja Damon.
Brayan gyűlölködő szemébe nézek, és várom, hogy beteljesítse a
végzetem. Felém lépve meglendíti a kardját, de mozdulata megáll a
levegőben. Arca eltorzul, és vér buggyan elő a szájából. Az egyik
szolgáló hangosan nevetve rántja ki a fegyverét a testőr torkából, és a
harc heve már tovább is lendíti a következő áldozatára. A vérétől
fuldokló testőrre meredek, aki két napja még arról áradozott a téren, hogy
a fia megtette az első lépéseket, és arra várt, hogy végre hazautazhasson
pár napra. Ez már soha nem fog megtörténni.
Mena felé fordulok, és meglátom Garthot, aki teljes nyugalommal
szemléli az eseményeket, mintha csak egy élvezetes színdarab lenne.
Siccent már nem találom sehol.
Damon a testőrökkel küzd a királyért, Arutelu és még pár
lord a hölgyekért, önmagukért. Az üvegablakokhoz próbálnak eljutni, de
a vékony díszfüggönyök azonnal lángra kapnak a közéjük vetett
fáklyáktól, és elzárják a menekülés útját.
Ez itt nem trónfoglalás, hanem puszta mészárlás, döbbenek rá.
– Öljétek meg Arutelu parancsnokot! - hallom Garth parancsát.
Kihasználom a pillanatot, hogy velem egyre kevésbé törődnek, és a
székben ernyedten elterülő Mena teste alá nyúlva az ölembe veszem a
lányt.
– Mit tervezel, meeshai?
A zajt túlkiáltva Garth gúnyosan Menára mutat.
– Ő nem fekhet ezek között - válaszolok a megcsonkított, visítozó
emberek felé biccentve.
Nagyot nyelve igyekszek uralkodni magamon, és erősen
szorítom Mena testét. Garth felnevet, és hanyagul a kijárat felé bök,
megadva az engedélyt nekem. Elhagyom az
emelvényt, és a fal mellé lapulva a nagy kétszárnyú ajtó felé indulok. A
király beszorult a bálterem közepébe, és csak páran tartózkodnak ezen a
részen. Egy levágott karú, nyöszörgő nő megragadja a lábam, mire
riadtan lerúgom ma- gamról. Lázadók és szolgálók csapata rohan el
mellettem, de mind békén hagynak. Én indítottam el az egészet, az én
arcom és az én hangom a forradalom hívó szava, és amíg ennek az
éjszakának nincs vége, addig élhetek. Utána Garth és Siccen kezében van
a sorsom.
A bálterem ajtajában Jonjo fekszik, testéből három dárda
mered felfelé.
A lázadók már ott vannak mindenhol, a számuk végtelennek tűnik,
és úgy érzem, egész Szabad Föld és Nebessen jelen van, és mind a
király vesztét kívánják. Fogalmam sincs, hol lehetnek a katonák, mi lett
a vendégek embereivel, és honnan szerzett ennyi lázadót Garth.
A saját szobámba indulok, és odaérve a lábammal rúgom
be az ajtót. Az ágyamra fektetem a lányt, és lesüllyedek mellé. Arcom a
tenyerembe temetem.
– Sajnálom - suttogom megtörten. Mena halk
sikollyal sírni kezd.
 Harmincnegyedik fejezet

RAY

ELAKAD A LÉLEGZETEM. Ujjaim enyhén megremegnek, miközben

végigsimítok Ene arcán. Az istálló bejáratánál lévő fáklyák halvány
fénye aranyszínbe öltözteti selymes bőrét. Illata lágy, édes és hívogató.
A meztelen hercegnő látványától eddig ismeretlen érzés kerít hatalmába,
mintha a vágy és a magatehetetlenség érzéki elegye telepedett volna a
szívemre. Ágyékom feszül, sajgón lüktet, és miközben gondolatban már
ezerféleképpen letepertem, most mégis lassítok. Számára minden új és
ismeretlen.
Mélyen beszívom a levegőt, hogy csillapítsam a gerjedelmem. Minden
önuralmamra szükségem van, hogy ne faljam fel őt vadul, és ne akarjam
azonnal a magamévá tenni.
 Megtámaszkodom a feje mellett, ajkunk lágyan, bársonyosan összeér.
Mellkasom a keblének feszül, teste perzsel. Minden porcikáját szeretném
megízlelni, elveszni a varázsban, amit csak ő nyújthat nekem, de
egyelőre beérem a csókjával. Érzem, ahogy Ene teste ellazul, tenyere a
tarkómra vándorol, simogat. Érintése tétova, de aztán lesiklik a vállamra,
majd egyre lejjebb. Kíváncsisága felhevít, és már nem tudok gátat szabni
a vágyamnak. A csípőjét megmarkolva a lába közé helyezkedek, de
ekkor eltol magától.
– Hallod? - zihálja felkönyökölve.
Fülelek, majd tagadóan megrázom a fejem, és lecsapok a számmal az
egyik rózsaszín mellbimbójára.
– Ray. Én tényleg hallok valamit - húzódik el tőlem.
Ahogy letekintek rá, riadt szeme kétségeket ébreszt bennem.
Csalódottan oldalra gördülök. Ene feláll mellőlem, és kiles a karám
oldalán. A ruháját felvéve hozzálépek, elé tartom a fekete selymet, hogy
eltakarjam. Ekkor én is meghallom: tompa zajok, sikolyokkal.
– Maradj itt! - Magamra kapom a nadrágom és a csizmám, hanyagul
belebújok az ingembe, majd óvatosan kilépek a kis karámból, de Ene
ujjai a csuklóm köré fonódnak. Visszafordulok.
– Ezt tedd el! - nyújtja felém a vörös medált.
Ismét megcsapja a fülem a nyugtalanító zaj, így sürgetve rámarkolok
a nyakláncra, és a zsebembe csúsztatom. Előresétálok, és résnyire
nyitom az istálló faajtaját. Miután meggyőződök, hogy tiszta az udvar,
kilépek. A palota felől jönnek a hangok, most már sokkal tisztábban
hallani, ezért futólépésben indulok arrafelé.
Aztán amikor megkerülöm az istállót, ledermedek. A
bálterem ablakai mögött tűz ég. A murván csikorgó léptekre oldalra
kapom a fejem. Enét pillantom meg, amint a sebtében
magára kapott ruha pántját igazgatva oson utánam.
Oda akarok lépni, hogy ne lássa, amit én, de elkések. A
szája elé kapja a kezét.
– Az anyám - szólal meg elfúló hangon - és Mena.
– Talán csak a függönyök gyulladtak ki - ölelem magamhoz,
hangomra nyugalmat erőltetve. Fogalmam sincs, mi történik a
bálteremben, de Enét nem engedhetem a közelébe. - Rengetegen vannak
ott, a testőrök és a szolgálók biztos eloltják a tüzet. Nincs miért...
Nem tudom befejezni a mondatot, mert éles női sikoly
riaszt meg minket.
– Ray? - nyög fel Ene, és megremeg a karomban.
Nem tudom, mit tegyek, csak állok dermedten. Ene kirántja magát az
ölelésemből, és futni kezd. Gondolkodás nélkül utánairamodok, elkapom
a kezét. Akármi folyik is odabent, nem szeretném, hogy ő is a tanúja
legyen annak.
– Menj vissza az istállóba, és maradj is ott, amíg a tüzet el
nem oltják!
– De az anyám - mutat vadul a terem felé. Ha fél is, nem érdekli. Erős
és hősies lány, és ettől még csodálatosabbnak látom.
– Majd én megyek. Amint meggyőződtem a biztonságukról,
visszajövök. Rendben?
Egy pillanatig habozik a válasszal, végül bólint, majd megrázza a
fejét. Összezavar.
– A királyi lakosztályokban mindenhol a nagy álló tükör jobb oldalán
van egy apró bemélyedés a faliszőnyeg mögött. Egy rózsabimbó
formájú ábrát keress, az nyitja a titkos alagutat. A hálók alatt ugyanúgy
futnak a járatok, ahogy fent is, de a többi más, könnyen eltévedhetsz. Az
én szobámhoz tartozó járatnál, a lépcső alján, a falra akasztva találod a
térképeket. Ha nem tudsz ide visszajönni, akkor használd őket, és
menekülj. Éjfél előtt ki kell érned a kikötőbe.
 Nincs értelme ellenkeznem, csak ráhagyom, és búcsúzóul hosszan
megcsókolom, de hamar ellök magától.
– Menj! - kiáltja.
Futok.
Az istálló udvarát elhagyva végigrohanok az ugratásra használt pálya
szélén. Felesleges lenne a lángokban álló ablakokkal próbálkozni, ezért
a gyakorlótér felé tartok. A belső folyosókon eljuthatok a bálterem
bejáratához. Ha tűz ütött ki az ablakoknál, akkor biztos ott terelték ki a
megrémült vendégeket is.
A szolgálók lakrészéhez érve befordulok a folyosón, és
megtorpanok. A kép, ami elém tárul, felfoghatatlan. A padlót és a falakat
vér áztatja. A szolgálók, az idős pék, a fiatal kukták, a vidáman és
kacéran nevetgélő szolgálólányok tetemei ellepik a helyiséget. A földön
fekve, a falnál lecsúszva, egymásnak dőlve és szétterülve. A visítások
egyre erősebbek, és már hallom a kardok fémes hangját is.
Az, ami hirtelen az eszembe villan, lehetetlen, mégis befordulok a
konyhába, hogy magamhoz vegyek valami fegyvert. Vér és halál szaga
keveredik a díszes finomságok illatával. Holt tetemek hevernek a földön
szétszórt ételek között, egyikük arccal egy tortába borult. A hófehér
krémet vörösség szennyezi. A tűzhelyen nagy rézüstökben még fortyog a
leves, nincs aki leemelje onnan, mindenkit le- mészároltak. Sietve
felmarkolok egy húsbárdot és egy nagyobb kést.
Óvatosabban haladok előre, balsejtelem rág belülről. Már
csak két folyosó választ el a bálteremtől, amikor kivágódik egy ajtó
előttem, és egy sikítozó, félmeztelen lány ront elő belőle. Tekintete
rémületről árulkodik, arca dagadt és vörös, szája sarkából vér csordogál.
Nyomában két férfi jelenik meg, és elég egy pillantást vetnem rájuk
ahhoz, hogy tudjam, nem a palota vendégei. Ruhájuk szakadt, bőrük
mocskos. A
riadt lány a hátam mögé lépve keres menedéket a férfiak elől. Az ingemet
szorongatja, valamit hebeg, de szavai reszketnek, nem értem őket. Az
egyik támadó kivillantja hiányos fogsorát.
– Nem szép dolog megzavarni a felnőttek játékát - közli
heherészve, miközben megböki a nadrágját igazgató társa karját.
Korom és alacsonyabb termetem miatt nem hiszem, hogy ellenfélnek
tekintenek. Tenyerük az oldalukra erősített kard markolatán pihen,
magabiztosnak tűnnek. Aztán amikor a foghíjas karnyújtásnyira ér,
hirtelen rántja elő a fegyverét. Riadt sikoly csendül mögöttem, mire
eltaszítom a lányt, és a bárdot a magasba lendítem. Nem gondolkodom,
valamiféle ösztön vezérel, ahogy kivédem a csapást. És mire
feleszmélek, a bárd már az alak vállából mered elő. Majdnem tőből
lemetszettem a karját. Érzem, hogy a férfi döbbent tekintetétől
összerándul a gyomrom, undor és remegés lesz úrrá rajtam. Rémülten
kirántom a bárdot, mire vér spriccel az arcomba, az alak pedig hörögve a
falnak tántorodik, majd elterül a földön. Ebben a pillanatban a lány újra
felsikít, én meg hátraugorva a másik támadóra kapom a pillantásom. Ő is
engem néz, majd egy bősz ordítással kirántja a kardot az övére akasztott
tokból. A penge fényesen megcsillan, armax, már felismerem. Ezzel
szemben az én eszközeim semmit nem érnek, nem habozhatok. Sután
felém csap, de kitérek előle. A második suhintás is elkerül, a falra
akasztott gyertyatartót találja el. A penge megakad benne. Nincs időm
töprengeni, már vágok is, és a bárdot a koponyájába állítom. Rémülten
elkapom a kezem a fanyélről.
Mindkét férfi a lábamnál hever, vérük vöröslik a márványon.
Megöltem két embert. Apám egyszer azt mondta, nincs különbség
aközött, hogy embert vagy állatot gyilkolunk, hiszen minden állat érző
lény, és minden
emberben ott lapul egy állat. Most az egyszer úgy vélem, tévedett. Habár
bűnt követtem el, nem érzek megbánást, csak valami idegen, belső
feszítést, ami menekülésre ösztökél, amitől minden izmom megfeszül, és
türelmetlenül tenni akarok valamit.
Ene!
Tekintetem elszakítom az élettelen testekről, és a fal mellett kuporgó,
zokogó lányra nézek. Nincs időm összekaparni, csak odalépek hozzá, és
a reszketeg kezébe nyomom a kést. Úgy néz fel rám, mintha azt várná,
valami megnyugtatót, biztatót fogok mondani, de nem teszem meg.
Minden viszolygásomat félretéve felveszem az egyik férfi armaxkardját.
Ugyanolyan, mint amiket a testőrök használnak. Folytatom az utam.
– Ne hagyj itt! - kiált utánam a lány.
Megtorpanok, a vállam fölött visszanézek rá. Karját maga előtt
összefonva takarja meztelen keblét, a kést esetlenül szorongatja. Nem
vihetem magammal, csak veszélybe sodornám, és hátráltatna is.
– Menj a konyhára és bújj el, ott már végeztek -
tanácsolom, majd kénytelen vagyok otthagyni őt.
– Hogy érted, hogy ott már végeztek?
Nem válaszolok, nincs vesztegetni való időm. Rohanni
kezdek.
A bálterem előtt már teljes a káosz, és nem tudom, ki kit támad, és ki
kivel van. Testek feszülnek egymásnak, öklök csattannak, kardok
csapódnak. A testőröket keresem, és egyből rádöbbenek, menynyire
reménytelen küzdelmet folytatnak.
Feleannyian vannak, ha nem kevesebben, és az idegen támadók egytől
egyig jól forgatják a kardot. Esélye sincs a testőrségnek.
Észreveszem Zanát, akinek egyszerre négyen rontanak
neki, és egy pillanatig sem gondolkozok. Fogalmam sincs, ki kivel harcol
és miért, én csak azt a majdnem velem egykorú fiút látom, aki
ideutazásom során rendesen bánt velem. Amint megindulok feléje, egy
kard suhan el az arcom előtt. Érzem, ahogy tűzként lobban fel az
ereimben a harag. A támadóm felé fordulok. A minket körülvevő káosz, a
folyosó ezen részét elfoglaló, mocskos férfiak sokasága egy pillanatra
elbizonytalanít.
Zana üvöltve küzd, de az is lehet, megsérült. Az előttem
álló férfi elvonja a figyelmem. A termete hatalmas, izzadság és trágya
szaga lengi körbe. Csapzott, világos haja a homlokára tapad, és ahogy
káromkodva újra felém csap, a belőle áradó elszántság döntésre késztet.
Miközben kardommal hárítom a támadást, a húgomra gondolok. Túl kell
élnem ezt a mészárlást, hogy visszatérhessek Enéhez és Tiiuhoz.
Segélykérésem kétségbeesettnek érzem, a karom pedig megremeg,
ahogy felfogok egy újabb csapást.
Ekkor hirtelen minden lelassul körülöttem, pontosan ugyanúgy, mint
azon a napon, amikor a Vörös Óriással küzdöttem.
Kiürül az elmém, elfeledem a fájdalmat és az Enével
töltött időt. A hangok élesen különválnak, már nem egységes zajként
zúgnak. Lépések, fegyverek, kiáltások. Kifordulok az összeakasztott
kardok alatt, elhúzom a pengét, és a férfi gyomrába döfök vele. Az
armax úgy hatol át a vaskos testen, mint kés a vajon. Kirántom, de a
támadó még mindig mozdulatlanul áll, mint aki semmit nem érzékel a
halálból. A kardom csuromvér. Összezavarodok. A gyilkosságnak
nyoma sincs, ám ekkor meglátom lassan megránduló arcát, amin
fájdalmas grimasz van születőben. Mélyeket lélegezve értem meg a
helyzetem.
– Tiiu - suttogom magam elé.
Ismerve a húgomat, ezt az állapotot nem fogja tudni sokáig
tartani. A mögöttem küzdő Zana felé perdülök. Félrecsapom a
legközelebbi támadó fegyverét, a birtokosát álion ütöm. A mellette álló
alaknak a kardmarkolatot mártom a gyomrába, majd amikor
meggörnyed, lábbal taszítom neki a társának. Megragadom Zana karját,
hogy félrerángassam, de az érintés nyomán minden újra mozgásba lendül.
Gyorsan magam mögé lököm a fiút. Hátrálok, erre késztetve a testőrt is.
A velem szemben álló vörös kabátos fújtatva mozdul utánam, fentről
indítja a mozdulatát, és hiába próbálom felfogni, a csapás ereje kirepíti a
kardot a kezemből. Az alak csúnyán elvigyorodik, és igaza van. Nincs
mivel védenem magam. Ismét támadni készül, mire Zana mellém
toppan, és egyszerűen a mellkasába döfi a pengéjét. Még a reccsenést is
hallani vélem, amivel az armax a bordák közé hatol.
Csak ekkor döbbenek rá, hogy csend van körülöttük.
– Mi folyik itt? - lihegem.
Zana megtörli verejtékes arcát. Bal karjáról vékony csíkban csordogál
a vér.
– Kein megölte a volurt - kezdi a levegőt kapkodva. –
Utána a szolgálók elkezdték kaszabolni a vendégeket, és a falak mögül
meg előjöttek ezek. - A lába alatt elterülő koszos férfira köp, és nagyot
rúg a tetembe. Egy másik testőr lép hozzánk, aki ugyanolyan zilált, mint
Zana. Az arcát beborító vér ellenére is felismerem, hogy Orgen az, aki a
testőrök közt a legjobb íjász.
Zavaros szemmel mered ránk.
– Te életben vagy?
Felmarkolom a kardom, és amikor kiegyenesedek,
feltűnik, hogy Zana is engem bámul.
– Ha a volur halott, neked is annak kéne lenned - folytatja
Orgen, de még mindig nem értem, hova akar kilyukadni.
– Miért? - szalad ki a számon a meggondolatlan kérdés.
– Mert te vagy a meeshai - mondja Zana -, és ha te élsz,
 akkor... a volur is és...
– És mi? - vágok a szavába. – Mena csak a sebesülteken segíthet, a
támadókat nem állíthatja meg, és a holtakat sem tudja feltámasztani. -
Hangom dühösen cseng, hiszen tisztában vagyok vele, hogy a volur
mennyire nem képes irányítani és használni az erejét.
– Akkor magunkra maradtunk. Nincs, aki utasítsa a
városon kívül varakozó katonákat, a nemesek nagy része halott,
ahogy a királyné is - mondja Orgen.
A szám tárva marad, és az egyik férfiról a másikra kapkodom a fejem,
hogy felfogjam a szavak jelentőségét.
– Garth ölte meg, én láttam - morogja Zana, miközben egyre jobban
elsápad.
– Hol van most?
– Azt nem tudom. A parancsnokkal a királyt védtem, a tanácsterembe
kellett volna mennünk, onnan lehet a leggyorsabban elhagyni a palotát,
de amikor Arutelu parancsnok egy csapat túlélővel kirontott utánunk,
megtámadták őket. Akkora volt a felfordulás, hogy páran leszkadtunk,
hogy védjük a hölgyeket.
Orgen felszisszen.
– A királyt kell védenünk. Biztos, hogy a tanácsterem felé indultak?
– Az volt a cél, csak ennyit tudok. - Zana csüggedten rázza a fejét.
Belesek a bálterembe, amit lassan ellep a füst. A hófehér díszítés nagy
része vérrel bekenve árulkodik a halálról ott, ahol a tűz még nem érte el.
Az ajtóhoz legközelebb egy fiatal, gyerekképű nemes hever felhasított
mellkassal, arcán még ott a rémület, szeme tágra nyitva, üresen mered a
semmibe. Mellette a felnyársalt, éjsötét bőrű Jonjo fekszik. Égett hús
szaga csapja meg az orromat, és karom magam elé emelve visszanyelem
a rám törő hányingert. A falak helyén tátongó
sötét vermeket nézem. A titkos járatok. Éne azt mondta, ezek nincsenek
összekötve azzal, ami a kikötőbe vezet, de azzal igen, ami az istállóba.
Rossz előérzetem támad. Sarkon fordulok, és elindulok arra, amerről
jöttem.
– A tanácsterem nem arra van - figyelmeztet Orgen.
Visszafordulok. Orgen a hóna alatt megtámasztja Zanát, és mögöttük
legalább nyolc testőr áll. A király mellett lehetnek elegen, de Ene
egyedül van.
– Erről jöttem, itt már végeztek a pusztítással, a konyha és
a cselédség halott, a folyosók üresek. Erre lesz a leggyorsabb. A keleti
részen megkerüljük a palotát - felelem.
– Igaza lehet. A támadók egy része felszolgálónak volt öltözve -
szólal meg Zana. Orgen beleegyezően bólint, és int a többieknek, hogy
kövessenek.
A sürgető érzés elnyomja az óvatosságomat, lépteim
rohanásra késztetnek, a testőrök tartják az iramot.
A gyakorlótérre befordulva figyelmetlenül belefutunk egy másik
társaságba, mire többen is támadó állást vesznek fel. Én viszont
megmerevedek az elöl álló parancsnok láttán.
Sir Haren a sérült Arutelut támogatja, és egy csapat nemesi származású
embert kísérnek. Közel harmincan lehetnek, a tolakodásban nem tudom
megszámolni őket.
– Te élsz? - néz rám Arutelu.
A kérdésére megfeszülök. A volur állítólag halott, vagyis a meeshai is,
akárki volt. A létezésem egyértelmű jele annak, hogy nem én voltam a
kiválasztott, és ezt a parancsnoknak is tudnia kell. Különben is, jelenleg a
meeshai kiléte érdekel a legkevésbé.
Sir Haren gyanúsan végigmér, miközben átadja Corsonnak
Arutelut, majd szembefordul a megmaradt embereivel.
– A királyt foglyul ejtették - jelenti be.
A testőrök káromkodva morogni kezdenek.
– A királyné meg halott - mondja Orgen. – Ahogy a
személyzet is.
– Ene hercegnő viszont még a szobájában lehet - emeli fel Arutelu a
hangját. – A kavarodásban elfeledkezhettek róla. Meg kell mentenünk,
különben azok a férgek ráteszik a kezüket a trónra. Ő az egyetlen
örökös, és az utolsó reményünk.
Az állítása nem igaz, hiszen ő is Arden, bár ahogy elnézem
sápadt arcát és a véres oldalát, már nem sokáig.
– Mi lesz most? - sír fel valaki a tömegben. Odapillantva lady Helénát
ismerem fel, aki egy másfél év körüli, fehér ruhába tekert gyermeket tart
a karjában, és nagy hasa miatt már alig bír állni. Az égiekre! Ez a nő
bármikor megszülhet. Egy testes hölgy - akinek nem rémlik a neve, de
mindig vihogott - két, tíz év alatti kisfiú kezét szorongatja. Nők és
gyerekek. Sosem gondolkoztam el rajta, a folyosókon néha elrohanó
apróságok a szolgálókhoz vagy az itt élő udvarhölgyekhez és
nemesekhez tartoznak-e, de nincs is jelentősége, hiszen mind
ártatlanok. Ene szobájához tiszta lehet az út, és én tudom, hogyan lehet
onnan észrevétlen kivinni ezeket az embereket, de ha ezt megteszem,
akkor magára hagyom a hercegnőt.
Ökölbe rándul a kezem, és döntök. Damon elé
állok.
– Ene az istállóban van - mondom alig hallhatóan. – Onnan vezet egy
titkos járat a kikötőbe. Az istállóba a királyi lakosztályokból is el lehet
jutni. Biztonságban oda tudok vinni mindenkit, de idő kell, lelassítanának,
Ene meg egyedül van.
A parancsnok szeme összeszűkül, és sejtem, ha tehetné, itt
helyben keresztüldöfne a kardjával, de csak annyit tesz, hogy bólint.
– A szobákhoz vezető folyosók mellett elhaladtunk,
tiszták voltak, az istálló viszont kérdéses. Nálunk vannak
fegyverek, de nem tudunk úgy harcolni, ha közben őket kell védenünk -
int hátra. – Mi keresztülvágunk a téren, és a hercegnőért megyünk, te
meg vidd az embereket a biztonságos úton - utasít, és megragadja a
karom. – Kein nem meeshai - suttogja. – Mena volur meg halott.
– Nem érdekelnek.
Sürgetni szeretném őt.
– Ezek az emberek bíznak benned - figyelmeztet. Nagyot nyelve
megfordulok, hogy a falba öklözzek.
– Bassza meg! - üvöltöm. Kénytelen vagyok a parancsnokra bízni
Enét, pedig szívem szerint velük tartanék, de csak én tudom, hogyan
lehet kivinni őket. A legtöbbnek fogalma se lehet róla, hogyan néz ki
egy rózsa, nem találnák meg a jelet a falon.
– Te és ti vele mentek - hallom sir Haren utasítását.
Összeszedem az erőmet, és megfordulok, hogy szembenézzek a
rettegő és zokogó emberekkel, a megmaradt testőrökkel. Corson, Dank, a
sérült Zana és Orgen marad velem, a többiek a parancsnokukat követve
elrohannak. Csak remélni merem, hogy épségben megtalálják Enét.
– Menjünk! - szólalok meg határozottan. Mögöttünk
füstfelhő kúszik be a folyosóra, megelőzve a lángokat, így gondolkodás
nélkül kikapom lady Helena kezéből a kisbabát, és átadom Danknak. A
példát követve minden ereje teljében lévő férfi felkap egy gyereket.
Arutelu a derekát szorongatva, sántítva lép mellém, és lenézek az ujjaira,
amit már alig lehet kivenni a vöröslő vértől. Észreveszi, mit figyelek, de
csak megrázza a fejét, jelezve, hogy ne foglalkozzak vele.
A királyi lakosztályok felé haladunk, de még így is
lassabbak vagyunk, mint amire számítottam, és útközben nő a
létszámunk, a szobákban megbújó palotalakók csatlakoznak hozzánk. A
lány is köztük van, akit megmentettem a bántalmazóitól, egy hosszú
konyharuhát
tekert magára, elfedve hiányos öltözetét.
Egyre jobban aggaszt, hogy hova tűnhettek a támadók.
Corson a szeme sarkából folyamatosan engem figyel, de inkább
csodálat, mintsem gyanú tükröződik rajta. Sir Haren nem árulta el
senkinek az Enével való kapcsolatom, és a kusza szavak örvényéből azt
veszem ki, hogy meeshainak vélnek. De ha a volur halott, akkor ez
lehetetlen, és ezt tudniuk kellene.
Már majdnem ott vagyunk, amikor meghallom Tiiu
hangját a fejemben. Suttog, erősen koncentrálnom kell, de
így sem hallom, mit mond.
A düh elönti a testem.
– Nem értem - fakadok ki, mire Corson rám tekint.
– Tessék?
Kein szobája. Siess!
– Nincs időnk.
– Gyorsabban - szól hátra Corson a többieknek.
Kein üzent neked. Nem ölte meg a volurt, a szobájában bújtatta el. -
Felszisszenek. Majd pont egy árulónak fogok hinni. Tiiu hosszan hallgat.
– Igazat mondott, én bízok benne.
Összeszorítom a számat, mert megtanultam, hogy a
húgom megérzéseivel ne vitatkozzak. A folyosóra érve tenyerem Kein
ajtajának a kilincsére teszem, de az zárva van. A kardom hátranyújtom
egy fiatal férfinak, és Corsonra nézek. A széles vállú testőrrel egyszerre
ugrunk neki az ajtónak, ami harmadjára megadja magát.
Mena a földön ül, arca vörös, és a könnyeitől pislogva
tekint fel szedett-vedett csapatunkra. Nincs időm magyarázkodni,
lehajolok, megragadom a karját, és felrántom. Magam után húzom a
zavart lányt.
Ene szobájába is betörünk, de elsőnek megtorpanok, mert
teljesen más az elosztása, mint az enyémnek, és körbe kell pillantanom,
bogy megtaláljam a nagy tükröt. Felé lépnék,
de Corson megragadja a karom.
– Mit keresünk itt?
Szólnék, de inkább legyintek.
– Csak kövess! - mondom.
A tükör mellett azonnal észreveszem a kis mélyedést, és szemem
egyből megtalálja a rózsabimbó formát. Mutatóujjammal benyomom.
Határozottságot színlelek, de vissza kell fognom magam, hogy ne
ugorjak meg, amikor a fal elcsúszik. Fény gyullad magától a távolban.
– Köszönjük - hálálkodik Zana Menának, aki értetlenül néz maga elé,
mint aki még most sem tudja, hol van.
Én is be akarok Zana után lépni a járatba, de Corson megállít.
– A lázadók is ezt használták?
Valószínűleg, ébredek rá, és ettől verejtékezni kezdek. Ene
veszélyben van.
– Csak kövessetek!
Elindulok lefelé.
A volur sokkos állapotban van, és csak ekkor tűnik fel, hogy még
mindig szorongatom a csuklóját. A keskeny bejárattal meggyűlik a
bajunk, a testes hölgy, a terhes Helena és a nagydarab Corson csak
nehezen tudná átpréselni magát rajta, ezért a testőr kénytelen széttörni a
tükröt.
Hosszú, meredek lépcső vezet lefelé, és az alján - úgy, ahogy Ene
mondta - oda van tűzve a falra egy kupac vékony selyempapír. A rajzokat
bogarászva vakarom a fejem.
– Ez mi? - kérdezi Arutelu. Bár átázott ruhája alapján elég
sok vért veszíthetett már, még mindig tartja magát.
– A palota alatti járatok térképe, de nem igazodok ki rajta.
– Majd én.
Ismerős hang tör elő a kis csoportból, és Bagtas előrelépve kitépi a
lapokat a kezemből. Normális esetben visszavágnék a merészsége miatt,
de jelen helyzetben csak keserű szájízzel
várom a válaszát.
– Az istállóba kell mennünk, és onnan tovább a kikötőbe -
emlékeztetem, bár le merném fogadni, hogy korábban minden egyes,
Damonnal váltott szavamat kifürkészte. – A lázadók is ezeket
használhatták, így sietnünk kell.
Bagtas megvetően felpillant rám, majd vissza a lapokra.
– A szaggatott vonalak a palota alapjait jelzik, az egységesek meg az
alagutakat - bök egy pontra. – Most itt vagyunk, és ide kell eljutnunk. -
Kihúzza a második selyempapírt, és az első fölé illesztve mutatja az
irányt. – Aki nem ismeri a palotát, annak idegen az ábra...
– Nekem viszont nem az - les bele Arutelu is a papírokba, majd átveszi
azokat.
Elengedem Mena kezét, és Arutelu derekát megragadva hagyom,
hogy a vállamra támaszkodjon. Szabad kezében a rajzokat tartja.
Megtépázott és keserves társaságunk elindul. A volur szorosan hozzám
simul, és az ingem alját összegyűrve kapaszkodik belém.
– Láttuk, ahogy megöl - szólal meg újra Arutelu, rekedt
szavait unokahúgához intézve.
– A szék támlájába szúrta a tőrt, és összevérezte a ruhám - hebegi
Mena, alig érthetően. – A tenyere véres volt, és a mellemre tette. Azt
mondta, csukjam be a szemem, és tudtam, mit akar. Ahogy rám nézett,
csak... csak tudtam.
– Hogy tudta kijátszani a megérzéseidet?
Mena még jobban hozzám tapad, érzem, hogy a teste reszket. Szabad
tenyerem a tenyerébe csúsztatom. Nem utasít el, hanem megszorít,
mintha biztatni szeretne. Vajon ő is a meeshaijának gondol? De ha nem
Kein az, és nem is én, akkor ki? Aznap ki mentett meg kit? És Mena
miért nem válaszol Arutelu kérdésére?
Hamar elérünk az istállóhoz, de az állatok közé lépve
újabb kellemetlen meglepetés ér minket. A földön fekvő
halott lázadók és testőrök látványától eleresztem Arutelut, és őrjöngő
vadállatként rontok a karámba, ahol nem is olyan rég még Ene vágytól
fűtve ölelt és csókolt. De most csak a véres széna és a padlóból nyíló
sötét és komor lejáró tárul elém.
– A parancsnok kardja. - Emel a magasba Zana egy fényes,
monogramos markolatú armaxot. A figyelmemet nem kerüli el, hogy az
éle vértől vöröslik. – Ide nézz!
A fiú lábbal a hátára fordítja az egyik lázadót, és a ruhájára bök. Vörös
kabát, akárcsak Szabad Föld őreinek. Érzem, hogy látnom kéne az
összefüggéseket, de jelenleg az agyam csak egy dolog körül forog: Ene.
A karámban a földön ott hever a testőregyenruha, amit Ene nekem
lopott, de az erszények eltűntek. A csapóajtó mellett egy apró, fekete
selyemdarab fénylik, és ujjaim közé csippentve felüvöltök, mint egy
állat.
Lefelé indulnék, de Corson a könyökömnél fogva visszaránt.
– Vissza! - kiáltja parancsolóan, és az istálló elejére mered, majd a
menekültekre. – Mindenki vissza a járatba!
Ez megőrült. Meg kell menteni Enét!
– Eressz! Elvitték a hercegnőt, utána kell mennünk.
– De nem neked - mondja Corson.
Lendületből megfordulok, és a falhoz taszítom a testőrt.
– Ray - ejti ki Mena könyörgően a nevem, de én csak
Corsont nézem.
– Nézz körül! - sziszegi. – Ezek az emberek számítanak rátok. -
Lehalkítja a hangját. – Mi csúfos kudarcot vallottunk, se a királyt, se a
hercegnőt nem tudtuk megmenteni. A túlélőknek a volurra és a
meeshaira van szüksége, nem ránk.
Ekkor a kisgyerek bömbölni kezd, az anyja sírva csitítgatja. Ahogy
odanézek, látom, hogy annyira magához szorítja a csöppség fejét, hogy
félő, megfullad. Mellette Arutelu parancsnok megtántorodik, már
nem sokáig
húzhatja.
A lejáró ajtaját idegből lecsapom, és visszavezetem az
embereket a járatba.
 Harmincötödik fejezet

KEIN
»

A FOLYOSÓ CSENDES, csak Tiiu sóhaját hallom a fejemben. Nem mond

semmit, de biztosra veszem, hallotta a kérést. Rendezni próbálom a
gondolataimat, amikor fém csörgését és dübögő bakancsok zaját verik
vissza a falak.
Nagy levegőt veszek, és a folyosó közepére lépve a hangok irányába
indulok. Egy tucatnyi csőcselék fordul be a sarkon, verejtéktől és
vértől mocskosak. A kezem megremeg, szívem a torkomban dobog,
mégsem állok meg, egyenesen feléjük tartok.
Megtorpanva egymásra néznek.
– Ez Ötödik - mutat rám az egyikük.
A hírem máris megelőzött.
– Hol a király?
– A szobák üresek, a király a nyugati szárnyban húzta meg magát -
hazudom, miközben utat török magamnak köztük.
Izzadság csorog a tarkómon. Nem akarom, hogy a lakosztályok és ezáltal
Mena közelébe menjenek. Időt akarok hagyni a lánynak, hogy összeszedje
magát, és elmeneküljön.
A férfiak csörtetve rohannak el. Füst járja át a folyosókat, a sikolyok
ritkulnak, már csak a szobáról szobára járkáló felkelők mozgása
hallatszik. A felém tartó embereket ugyanúgy a nyugati szárnyba
irányítom, és a szavamra szó nélkül arra fordulnak.
A támadók többsége vörös köpenyt visel, így nem kérdés,
kik ők, és honnan jöttek. Könnyedén járkálok köztük. Mintha nem is
látnának, vagy ha igen, akkor nem vesznek tudomást rólam. Ők a
harcosok, én meg az áruló, aki megölt egy ártatlan lányt... vagyis én így
gondolom, mindaddig, amíg valaki hátba nem vereget. A férfi izzadt haja
a homlokára tapad.
– A forradalom büszke rád, Ötödik. - Elégedetten
hangsúlyozza a számként viselt, gyűlölt nevet.
A borostától alig kivehető arcra tekintek.
– Hol van Siccen mester? - kérdezem undorral telve.
– A vén taláros? A tanácsteremben nézd meg - feleli habozás nélkül,
majd büszkén kihúzza magát. – Elfogtuk azt a rohadék királyt, ott tartják
fogva.
A hír nem ráz meg. A tanácsterem felé indulok, mert a
lehető legkorábban el akarok tűnni innen, és elfeledni ezt az
egész vérontást.
A terem előtt kopott, fakó színű ruhát viselő férfiak strázsálnak, de
közelebb érve rajtuk is felismerem Szabad Föld őreinek egyenholmiját.
Éppen szólnék hozzájuk, amikor az egyik megragadja a kilincset, és
feltárja előttem az ajtót. Most már kétség sem fér hozzá, híres lettem. Az
őrök tisztelnek.
Belépek. Az ajtó hangosan bezáródik mögöttem.
– Gyere csak - int Garth, aki egy hosszú, ovális asztalnak
támaszkodik.
A király vele szemben, egy egyszerű támlás székben ül. Sértetlennek
tűnik. A terem sarkában fehér ruhás álszolgálók, őrök és lázadók kisebb
csoportja vigyáz pár emberre, köztük Maria Ojára is. Siccen az ablakon
kifelé bámulva, nekem háttal áll.
Nem találom a helyem, így csak gyökeret verek az ajtó
előtt, és várok. Úgy tűnik, éppen egy beszélgetést
szakítottam meg.
Garth az uralkodóhoz lép.
– Szabad Földön kétszer annyi ember van, mint Nebessenben, és
kivétel nélkül mind a halálodat akarják, akárcsak az őrök, akiket
száműztél oda. És a családjaik is. Csak a nemesek zsebét tömöd
arannyal. - Garth pökhendi módon dobálódzik a szavakkal, és az asztalra
ülve a király arcához hajol. – És azt hitted, nem szerzem meg azt, ami
engem illet? Megölted az apámat, és a saját ribanc lányodat akartad a
trónra ültetni helyettem. Milyen érzés tudni, hogy mindenkit elvesztettél?
A király szája megremeg, ujjai ökölbe szorulnak. Félig már fel is
emelkedik a székből, amikor a mögötte álló két férfi a vállára nehezedve
visszanyomja a székbe.
Garth a fejét hátravetve, élesen felnevet.
Az ajtó kivágódik, és félre kell ugranom, hogy a beszáguldó alak ne
ütközzön nekem.
– A hercegnőt sehol nem találják - ordítja.
A kijelentéstől az uralkodó arcizma elernyed, fenyegetően Garthra
mosolyog, aki válaszként dühösen az asztalra csap. Lepattan róla, és az
alacsony, vörös hajú férfihoz lép. Ekkor felismerem őt: a lord az, aki
elsőként tette tiszteletét a hercegnőnél.
– Mi az, hogy nem találják? - kéri számon Garth. – A
szobájában kéne lennie.
 – De nincs.
– Altkor keressétek meg! A palotából nem juthatott ki.
A sarokban állva Maria Oja harsány kuncogásban tör ki, mire
mindenki felé fordul. A nő zilált, ajka felduzzadt és véres, feltehetőleg a
pofontól, amit kapott.
– Az a lány jobban ismeri a palotát, mint te, és egy férfi ereje lakozik
benne. Te vagy az ostoba, ha azt hitted, hogy jobb uralkodó lennél, mint
ő - köpi a szavakat a fia felé.
Garth szeme összeszűkül, a homloka ráncba fut, és
hangosan fújtatva lépdel az anyja felé. Az őröket félreinti.
– A saját anyám - kezdi Garth, és színpadiasán széttárja a karját, majd
lassan összezárva a két tenyerét, a nőre mutat. - Királyné lehettél volna,
helyette szaros udvarhölgyként szolgáltad őket. És még mindig ezt
teszed. Szolgálsz. A vesztemet kívánod, anyám?
Maria Oja arca eltorzul a dühtől.
– Sose lehettem volna olyan csodás királyné, mint
Lisandre.
Garth kérdően csücsöríti az ajkát, mintha csak játszadozna a nővel, és
ekkor megpillantom az őrületet a szemében.
– Hogy lehet ennyi önbecsülésed? - kérdezi az anyjától
gúnyosan.
– Több is van, mint hinnéd - húzza ki magát a nő,
keményen tekint a fiára.
Garth megtörli a homlokát, mintha verejtékezne, majd egy ijesztő
mosolyt villantva visszaperdül a király felé. Nagy léptekkel átszeli a
termet, lehajol hozzá. Hátrabök Maria Ojára, és megrántja a vállát.
– Még szerencse, hogy nem arra a nőre ütöttem ott -
mondja vidáman.
Már korántsem az a díszmajom, aki korábban volt, mintha a
tökéletessége csak egy álarc lett volna.
Siccen még most sem fordul meg, teljesen elzárkózik az
eseményektől.
– Jobban hasonlítasz rám, mint szeretnéd - veti oda Maria
Oja a fiának.
Garth annyira sem tiszteli az édesanyját, hogy a szemébe nézzen,
inkább kihúz egy széket, és leül. Maga mellé inti a vörös lordot,
mondani készül neki valamit, de Maria Oja szavai tőrként hasítják ketté
a pillanatnyi csendet.
– Én öltem meg az apádat - kiáltja, mire Garth megmerevedik. –
Macskafüvet kevertem a ló szénájába, és bemetszettem egy helyen a
hámot. Veletek is megpróbáltam végezni, amikor kiderült, hogy
várandós vagyok, de szívósnak bizonyultatok - veti oda nevetve Maria
Oja.
Garth nagyot lélegzik, lassan, megfontoltan feláll, és
elkéri a kardot a lordtól. A fegyvert hetykén lóbálva lép az anyjához.
– Mondd még egyszer! - Minden szava fenyegetésnek hat, és látom,
ahogy izmai megfeszülnek.
Maria Oja arca rezzenéstelen, állja a fia tekintetét.
– Tiszta szívemből gyűlöltem Martin Ardent. Már az első pillanattól
fogva undorodtam tőle. És gyűlöltem azt is, ami bennem növekedett,
mert hozzá tartozott. Apád őrült volt és erőszakos. Úgy kívánta
megállítani Szabad Föld szaporodását, hogy gyerekek ezreit akarta
kivégeztetni, és ezt nem hagyhattam. Nem volt királynak való, ahogy te
sem. Megöltem az apádat, te meg a fivéredet, a nagynénédet és az
unokahúgodat. Az én vérem folyik benned, de apád őrült elméjét
örökölted.
Garth vicsorogva kivillantja a fogait, és olyan közel áll az anyjához,
hogy az orruk majdnem összeér.
– Ha meg akartál ölni minket, akkor egyszerűbb lett volna, ha
magaddal végzel - válaszolja, és a kardot egy gyors mozdulattal az
anyja szívébe szúrja.
A király felpattan, a többi fogoly felsikít. Siccen meg sem
rezdül. Én is csak állok dermedtem
Maria Oja lába megcsuklik, és tenyerét a fia mellkasának verve
előrebukik, de Garth viszolyogva eltaszítja magától. Lady Brinah kap
utána könnyes szemmel, és a földre görnyedve a karjába zárja a haldokló
asszonyt.
Görcsbe ugrik a gyomrom.
A lord Garth mögé áll, és felettébb gyengéden megsimítja a karját,
miközben tenyerét a férfi csípőjére csúsztatja.
– Ne most, Roen - rázza le magáról az érintést, és a
fegyveresei felé fordul. – Vigyétek a foglyokat és a királyt is! Hajnalban
mindegyik lógni fog.
A férfiakat és a nőket állatok módjára kiterelik, én pedig
szemrebbenés nélkül nézem végig. Szabad Földön ezerszer láttam már,
miként bánnak a kitaszítottakkal, és hiába a csillogó ruha, a finom
megjelenés, ez nem kelt szánalmat bennem. Ők is kibírnak pár
lökdösést, illetlen megjegyzést. Jelenleg nem gondolok arra, hogy a halál
ígéretének a pallosa lebeg a fejük felett. A királyt négy fegyveres fogja
közre, és ahogy nemrég a testőrei, úgy kísérik most a lázadók, de
Kandma Arden még így is tiszteletet parancsol, gyásszal a szemében.
Siccen, tekintetét a földre szegezve, megpróbál kiosonni a foglyokkal.
Gyorsan utánafordulok, amíg Roen újra lecsap Garthra, és két tenyere
közé veszi az áruló arcát.
A folyosón elkapom a mester karját, durván megrántom,
mire szúrós tekintete rám vetül, majd a körülöttünk lévő felkelőkre.
Értem a célzást, óvatosan elengedem a csuklóját, és próbálok higgadtan
viselkedni.
– Kövess! - mondja nyájasan.
A karját maga előtt összefonva, kézfejét a talárja ujjába rejtve,
komótos léptekkel elindul. Némán követem. Vörös kabátos őrök, hullák,
betört ablakok és feltépett ajtók előtt haladunk el, mígnem rájövök, hogy
a vártorony felé tartunk.
Még sosem jártam ott, Mena nem igazán kedvelte a magas helyeket. A
csigalépcsőn felfelé lépdelve továbbra is hallgatagon követem a mestert.
Felérve Siccen mélyet szippant a friss levegőből, és a város felé
fordul. Követem a tekintetét. A palota alatt elterülő, hatalmas fallal
körbevett városból több helyen is füst gomolyog a magasba, néhol még
látni a tüzet. Minden csendes és kihalt.
Apám diszkrét üzletei, a gördülékeny megoldásai, az
észrevétlen tettei jutnak az eszembe.
– Nem kellett volna ilyen pusztítással járnia - jelentem ki szárazon.
– Tévedsz - válaszolja Siccen. – Nézd meg, mit ért el
Maria Oja a csendes megoldásával. Gyűlöletet ültetett el a fiában, ami
egyre csak nőtt és nőtt az évek alatt.
– Ha a nemeseké volt minden, akkor az a lord miért árulta el a királyt?
A mester leereszti a vállát, és beszélni kezd. Készségesnek tűnik, és
egyenesen dicsekedve magyaráz a sikeres összeesküvésről.
– Mindenkinek megvan a maga sérelme. Az idős
Raymond Korbei mindig is rettegett a Szörnyek erdejétől, ahogy már az
apja is. Többször kérvényezte a királytól, hogy nevezzenek ki új védőket
a határokhoz, de óhaja süket fülekre talált. Ha minden este a rémek
üvöltését hallgatod, előbb-utóbb megőrülsz, ahogy az ott élők többsége
is. Roen el akarta távolítani a bátyját, ezért felhívta a figyelmét egy
geletai hölgyre, és a mesterkedése révén eljegyzésre biztatta a fivérét. A
család a szigetre utazott, de az öreg Korbei hazatért, így kénytelen volt
megszabadulni tőle, hogy ne legyen tanúja a cselszövésének.
Egy pillanatra becsukom a szemem, és megrázom a fejem. Egy nemes
és a király unokaöccse még nem lenne képes
ilyen horderejű mészárlásra.
– Mi köze mindennek Szabad Földhöz? A lázadók őrök, a király
emberei, akik hatalmat gyakorolnak a magamfajták felett. Miért
szegülnének ellen?
– Szabad Földön az őrök nagy része becsületét vesztett
katona. A másik része... - kuncog fel. – A tömlöcök Nebessenben üresen
állnak már lassan egy évtizede, mert nincs férfi, aki önként teljesítené a
szolgálatot, így az utóbbi időben minden gyilkost, erőszaktevőt, tolvajt
és zsarolót őrszolgálatra ítéltek. Ez lett a büntetésük. Egyeseknek csak
pár évet kell szolgálniuk, másoknak egy egész életet. A Korbei klán
felügyelte a hídon való átkeléseket, és a kikötőkben is csak királyi
menetlevéllel lehet kikötni.
Levegő után kapok a döbbenettől, ami mosolyt csal az
öreg arcára.
– Nem is tudtad? Szabad Föld Nebessen tömlöceként működött.
Kevés az igazi vörös köpenyes. Nem hiába voltak az őreitek olyan
kegyetlenek, és egy bűnös ember dühénél nincs veszélyesebb. Miután
apád az őrökkel üzletelt, részese lett az ő kis lázadásuknak, és a te
meeshaiságod kapóra jött nekik. A rajtad lévő jel elegendő volt nekem,
hogy felhívjam Roen és Garth figyelmét apádra, és ezáltal a forrongó
őrökre. Onnantól már könnyen szövetségre léptek.
Kezdem kapiskálni apám szerepét, és a korábbi tervüket is, amikor
gyilkosságra biztattak. Ha sikerrel járok, Ene hercegnő egy
szerencsétlen támadásban lelte volna halálát, és Garth fejére jogosan,
felkelés nélkül kerül a korona.
– Azt várja, hogy higgyem el, az őrök észrevétlenül
elhagyták Szabad Földet?
– A Szabad Földön állomásozó katonák üzeneteit elfogták, a hírvivőiket
megölték. Arutelu így is tudomást szerzett az öreg Korbei haláláról,
Traidorba akarta vezényelni a csapatait, de a parancsokról szóló
leveleket rám bízta. A bál
után indult volna a volurral együtt. A habozásuk okozta a vesztüket.
Az idegtől remegő kézzel dörgölöm a homlokom. Ha
Mena nem ragaszkodik a bálon való részvételhez, most nem lennék egy
becstelen lázadás jelképe.
– Akkor sem értem, mi értelme volt ennek a mészárlásnak. Ahogy a
mester rám tekint, ostobának érzem magam.
– Nebessen összes nemese és örököse itt volt, és már nincs senki, aki a
seregeiket irányíthatná. A katonák maguktól nem fognak összeállni, ha
nincs valaki, aki az élükre állna. Ezért fontos, hogy a hercegnő és
Arutelu teteme előkerüljön, mert amíg nem mutatjuk be a fejüket, addig
az emberek reménykedni fognak. - Egyik karját kinyújtja, és végigmutat
az alattunk elterülő tájon. - Ez mostantól mind Garthenus Ardené, aki
szét fogja osztani a lázadásban részt vevő nemesek között a birtokokat.
Az elítéltek visszaköltözhetnek és kárpótlást kapnak, akinek volt, az
visszakapja a rangját és a vagyonát. Még jó pár kisebb csata áll előttünk,
egy-egy vár ellenállást tanúsíthat, de többségben vagyunk, és az
özvegyek meg az árvák is be fogják látni, hogy saját érdekük, ha békében
megadják magukat.
– És mi lesz Szabad Földdel?
– Ugyanúgy felosztásra kerül, mint Nebessen.
– Vagyis továbbra is az őrök fognak uralkodni?
– A te szerepedet nem feledjük, ugyanolyan jutalomban részesül a
családod is, mint a többi felkelő. Apád visszakapja a rangját és a
hatalmát. Odaát nem őrök lesznek, és falakkal körülvett városok, hanem
földesurak fogják irányítani a területeket.
Düh feszíti a mellkasom, izmaim remegnek, és úgy érzem, mintha égne
a testem. Valamit tennem kell.
– Abban segédkeztem, hogy az egész birodalom bűnözők,
gyilkosok és tolvajok kezére kerüljön? Egy életen át
szolgáltad hűséggel a királyt, és mégis elárultad. Miért?
Hogy a nemeseket ilyen aljas férgekre cserélhesd?
Siccen halvány mosolyt villant.
– Mert mindennek eljön az ideje, és most a változáson volt a sor - feleli
büszkén.
A harag egyre jobban uralni kezdi az elmémet.
– Ennyi?
Siccen megrántja a vállát.
– A háborúk szükségszerűek. Változtatni kell a rendszeren, ha már
nem jó. Mester vagyok, látom, mikor reked meg a birodalom, és mikor
kell felrázni a népet.
– Felrázni? - kérdezem ingerülten, és a levegőbe csapok, mert nem
akarom elhinni, hogy azt mondta a férfi, amit. – Gyerekeket, nőket és
öregeket gyilkoltak le a szemem láttára. Amit tettetek... ez... meg kell
állítani ezt az egészet!
Hangom határozottan cseng, és tudom, hogy ezek után meg kell
keresnem Menát, mert itt már csak ő segíthet. Ha neki nincs ereje, akkor
biztos tudja, ki az, akinek lehet. Le- fel járkálva töprengek, és egyre
hangosabban fújtatok.
Siccen megköszörüli a torkát, mire felé kapom a fejem. Elém áll, és a
fejét megdöntve felnéz a szemembe. Hosszasan vizslat.
– Nem ölted meg a volurt - mondja sokat sejtetően, és
miután nem cáfolom meg, a felismeréstől kitágul a pupillája.
– Színjáték volt az egész? - emeli fel a hangját. – Te átvertél mindenkit!
Üvöltözése apámra emlékeztet, arra a férfira, akinek ezt a
helyzetet köszönhetem. Aki rászedett a támadásra, aki valamilyen
módon megjelölt, és ezzel árulásra kényszerített, és akinek hála, egy
mészárlás fő mozgatórugója lettem. Az öreg felé lépek, mire ő hátrálni
kezd. Megragadom a talárja nyakát, és mielőtt szóra nyithatná a száját,
megemelem.
Csalódást okoztam Emmának, és ezért megutált.
 Átvertem Rayt, elárultam, miközben ő hajlandó volt
belemenni a szövetségünkbe.
Megszegtem a Tiiunak tett fogadalmamat, és nem vigyáztam a
bátyjára.
Miattam halt meg egy szobalány.
Majdnem megöltem Menát, aki szintén bízott bennem.
Segítő kezet nyújtottam emberek ezreinek a lemészárlásában, és
mindezt csak azért, hogy egyesek felrázzák a népet.
– Tévedtél, és miután erre ráébredtél, levetetted magad a vár tornyából
- morgom feszülten Siccen arcába.
A mester szemében rémület csillan. Amikor felordít, taszítok egyet
öreg, görnyedt testén. Elhajítom, mint egy fadarabot. Métereket repül
hátra, át a peremen, kiáltását elnyeli a zúgó szél.
A nap ekkor eléri a horizontot, és vöröses fénybe vonja a gyásztól
hangos várost. Belül úgy érzem, mintha több száz siralom és könyörgés
egyszerre szólalna meg a fejemben. Sikolyok és sírások váltakoznak,
gyermekek és nők kiabálnak, férfiak ordítoznak, rettegnek, imádkoznak.
Tenyerem a fülemre szorítva elhátrálok a faltól, és térdre
zuhanok. Széttépnek, marnak belülről a hangok, és nem
bírom elhallgatatni őket.
 Harminchatodik fejezet

RAY

A LÉPCSŐ TETEJÉN, A JÁRAT NYITOTT ajtajánál ülök, és a szemem

becsukva, arcomat a felkelő nap fénye felé fordítom. A szívem még
mindig hevesen ver, és ez a békés pillanat sem csillapítja a bennem
tomboló vihart.
A kikötőbe kéne mennem, ott lenne a helyem, hogy lássam, Ene
biztonságban van. Egy pillanatra se tudom őt kiverni a fejemből, és
hajamba markolva magamba fojtok egy kiáltást. Próbálom elérni Tiiut,
hátha neki sikerülne kapcsolatba lépnie Enével, de a húgom sem felel
nekem.
Egyedül maradtam.
Különös dolog a félelem. A menekültek nem mertek feljönni a
sövénylabirintusba, és igazuk van. Ha a lázadók közt lennék,
egyszerűen felgyújtanám a kertet, de ezt nem hangoztatom. így is elég
feszült mindenki. Arutelu ajánlotta
a sövénylabirintust, mert itt biztonságosan várakozhatunk. Csak kevesen
ismerik, így a lázadók biztosan nem merészkednek errefelé. Ha meg
igen, jó előre halljuk a hangjukat. A járat végét meredek lépcsősor és ajtó
zárta.
Dank és Corson csak együttes erővel tudta felnyitni, mert
túl sok föld fedte.
Arutelu hajnalra verejtékezni kezdett, pedig Bagtas ellátta, a
sebesültekkel együtt. Az asszonyoktól kapott szalagokkal és
alsószoknyákkal kötözte be őket.
A parancsnok alig bírja tartani magát, mégsem pihen. Éber akar
maradni, csatára kész, állítja, miközben a saját lábán sem bír megállni.
– Még semmi? - Az egyik lord dugja ki a fejét a járaton.
– Semmi - felelem komoran. A feszítés a bensőmben egyre rosszabb.
Sötét, vállig érő és göndör haját hátraigazítja, majd a biztonság
kedvéért ő is körülpásztázza a terepet, mielőtt mellém ülne. Többször is
láttam már a palotában, általában egy nála pár évvel idősebb,
markánsabb, de hasonló megjelenésű férfival szokott társalogni, aki
viszont nincs a menekültek közt.
– Fares Norris - nyújtja a kezét udvariasan.
Apám foroghat a sírjában, miközben megrázom. Nebesseni embereket
mentettem meg, egy nebesseni lorddal fogok kezet, és a királyi család
épségéért aggódom.
Fares megmerevedik, amikor észreveszi a testtartásom.
– Ray Melinion.
– Tudom a neved. Már mindenki tudja.
A király nem híresztelte, hogy Melinion vagyok, csak azt, hogy lázadó
vezérek leszármazottja, így fogalmam sincs, ki árulta el a kis
csapatunknak a nevem. Talán a láztól félrebeszélő Arutelu vagy Corson.
Esetleg Bagtas.
– Hogy vannak? - biccentek a lépcső felé.
 Fares összeszorítja a száját, megrázza a fejét.
– Mind elvesztettek valakit, és a legtöbben szomjasak, a gyerekek
meg éhesek. Azt várják, hogy a volur tegyen valamit. - Lehalkítja a
hangját, és suttogva folytatja. – Legalább vizet fakaszthatna, vagy enni
adhatna nekünk.
Hosszas hallgatásba merülünk. Látom rajta, hogy kérdezni akar még,
ezért csak türelmesen várom, hogy kibökje, amit szeretne. Homlokára
szorított kézzel, hitetlenkedve csóválja a fejét.
– Arden parancsnok meg fog halni? - kérdezi.
Nem érzem helyénvalónak, hogy én nyugtatgassak egy felnőtt férfit,
ráadásul fogalmam sincs, mit kéne mondanom. Igen, biztosan kinyúlik a
járatban, mint béka a szekér kereke alatt. Vagy mondjam ezt: biztosan
életben marad, hiszen ő az erős és híres Arutelu Arden? Különben is, kit
érdekel a parancsnok, amikor Enéről nem tudok semmit? A jelek szerint
a testőrök harcba keveredtek az istállóban, és sir Haren a hercegnővel
együtt eltűnt. Remélem, a kikötőben várnak minket, és Corson
megtalálja őket.
– Garth árulta el a királyt - folytatja Fares. – Ha Ene hercegnőt is
foglyul ejtették vagy megölték, akkor Arutelu az egyetlen örökös. Itt
most nem mi számítunk, hanem ő. A serege nagy része Szabad Földön
és Geletán van, és csak ő tudja visszahívni a katonákat. Életben kell
tartani a parancsnokot. Érted, meeshai?
A válaszadástól a közeledő léptek zaja ment meg. Faresszel egyszerre
pattanunk fel. A lépcsőn felfelé tartó Corson láttán izgatottság lesz úrrá
rajtam, és amint a felszínre ér, félrelökve rohanok le.
Amíg én idehoztam Arutelut és az embereket, ő a testőrökkel a
kikötőbe ment, és Enével meg Dantonnal kellett visszatérnie.
A menekültek száma megnőtt, és az első, amit
észreveszek, az Reiger jelentőségteljes alakja. Menával beszél éppen. A
torkomban dobog a szívem, kétségbeesésem pedig egyre jobban nő.
Az idegességtől megremeg a testem. Sarkon pördülve sebesen
visszarohanok a felszínre, el a lefelé tartó Fares mellett, és Corson elé
állva vissza kell fognom a dühöm, hogy ne ragadjam meg a ruhájánál
fogva.
– Hol van a hercegnő?
Tagadóan megrázza a fejét
– A kikötőbe érve már csak egy hajót láttunk a vízen, de nem a miénk
volt. Visszamentünk a palotába, hogy túlélőket keressünk. Úgy tűnik, a
lázadók elkezdték lezárni a járatokat. A könyvtárszoba sértetlen volt, ott
találtunk rá pár emberre, és...
– Leszarom - üvöltöm. – Hol van Ene? Hol?!
– Fogd be! Elárulsz minket. - Corson felém ugrik, és tenyerét a
számra tapasztja, de a gyomrába mélyesztem a térdem. Megrogy, én meg
ellépek mellőle.
Corson a földre köp, kiegyenesedik.
– Na, ide figyelj, te kis rohadék... - Elhallgat, és mögém tekintve
egyet hátralép. Megfordulok. Mena vöröslő szemében fájdalom
tükröződik, ahogy a palotát bámulja. Erőtlenül karolja magát, a fejét
rázza, és ajka némán tátogja, hogy nem. Követem Mena tekintetét. A
palota falán emberek jelennek meg, és még ilyen távolból is kivehető az
alakjuk.
– Reiger hallotta, amint azt suttogták, hajnalban mindenkit kivégeznek
- szólal meg Corson, mire Mena halkan ugyan, de felcsuklik.
Ha az emberek eddig nem is vették észre a volur
zavartságát, a végtelenségig akkor sem tudja leplezni, hogy még vannak
érzései.
– Menj le, és senkit ne engedj fel! - utasítom Corsont, és vele együtt
mozdulva a volur és közé lépek, hogy ne láthassa
Mena arcát.
Amikor egyedül maradunk, akkor lehajtom a járat ajtaját. Mena
lecsúszik a sövény aljára. Mellétérdelek, és azon gondolkodom, mit is
kéne tennem. Vajon hogyan tekint rám?
Mit vár tőlem? Mennyire és mit érez?
A válaszokat hamar megkapom. Mena egész testében reszket,
könnyei végigfolynak hófehér arcán, de tekintetét még mindig a palota
falán tartja.
– Az ott Soren, Fares fivére - pislog reszketegen, és átkarolva őt, én
is a palota felé fordulok. A sövény nem elég magas ahhoz, hogy eltakarja
a rettenetes képet.
A fal szélére a lázadók egyre több embert állítanak ki. Az
ellenkező, síró nőket erőszakkal taszigálják fel, van, akit ketten
rángatnak, de akad olyan is, aki némán, a sorsába törődve lép a
peremre. Mindenkinek vastag kötél van a nyakára kötve.
– Lady Brinah, Stier kincstárnok. Az ott Yonah Mencen, Loelle férje
és lord Morrow, Helena férje. - Nagyot nyel, zokogva folytatja. – Lord
Wolst, lady Beerton, a kis Finy...
Mena rendületlenül sorolja a neveket, de egy idő után
szavát sem értem. A Finy nevű lány alig tizenöt éves, és ott van az a kis
duci fiú is, aki Ene kérői között volt. És legutoljára a király kerül sorra.
Hangos trombitaszó riaszt meg, és az emberek mind a
mélybe zuhannak.
Megragadom Menát, és arcát a mellkasomnak nyomva eltakarom
előle a látványt. Én nem fordulok el. Van, aki azonnal meghal,
valószínűleg a nyakát szegte a zuhanás, de a kis Finynek nincs
szerencséje. Hosszasan kapálódzik, mindkét kezével a kötélbe
kapaszkodva próbálja életben tartani magát, reménytelenül.
Kandma Arden nemesek és egyszerű szolgálók között leli
halálát.
 Mena hangosan zokog, és próbál kimenekülni a szorításomból, de
nem hagyom. Az ingembe kapaszkodva hosszan és fájdalmasan a
mellkasomba üvölt.
Felnézek, és az egyik ablakban észreveszem Keint. Úgy érzem,
mintha szemtől szemben állnánk egymással. Hátat fordít nekem. Elárult
mindent és mindenkit, és tudom, a húgom élete sincs biztonságban, amíg
Ötödik életben van.
 Harminchetedik fejezet

ENE

- ENE, ENE, ENE.

Valaki az oldalam bökdösi, és borzasztóan hasogat a fejem. Próbálom
kinyújtóztatni a lábam, de nem megy. És fázom.
– Ene.
Kipattan a szemem, majd ahogy felülök, beverem a fejem. A
homlokom tapogatva bámulom a nagy, fekete fémlakatot. Rácsok
vesznek körül. Egy ketrecben vagyok. A vörös rudakat foltokban rozsda
borítja, de hiába rángatom őket, mind masszívan áll a helyén.
– Nyugodj le - hallom meg Damon hangját, mire felé fordulok. –
Megsérültél?
Egy karnyújtásnyira tőlem, egy másik ketrecben ül, és
ahogy a gyér fény mellett meg tudom ítélni, egy raktárban
vagyunk. Zsákokat és hordókat látok.
Emlékek között kutakodok, hogyan is kerültünk ide.
Az istálló előtti fasornál állva sokáig néztem a tüzet, vártam a
csillapodását, vártam, hogy Ray visszajöjjön. Amikor a sikolyok
sűrűsödni kezdtek, már tudtam, hogy tennem kell valamit.
Visszamentem a karámokhoz, és szemben találtam magam Damonnal.
Egy tucatnyi testőr volt vele. Magyarázkodni akartam, de idegen
fegyveresek ron- tottak be utánam. A parancsnok maga mögé terelt, ám
amint alkalmam nyílt, felkaptam az egyik elesett testőr kardját.
Küzdöttem, ahogy mindig is akartam. Csak percekkel később eszméltem
rá, hogy kik ellen. Nem értettem, hogyan kerülhettek Szabad Föld őrei a
palotába, és miért támadtak ránk, de időm se volt töprengeni a dolgokon,
mert a kardok vért követeltek. Élet-halál harc folyt körülöttem.
Végül ketten maradtunk Damonnal.
A parancsnok lába vérzett, és továbbra sem volt fogalmam róla, mi
történik. Damon sürgetve beszélt, azt mondta, a titkos alagúton át a
kikötőbe kell mennünk, és ijedt tekintete engem is megrémített. Amikor
a megfelelő karámhoz vezettem, újabb támadókba botlottunk. Annyira
meglepődtem, amikor megláttam a kislányt, hogy mozdulni sem tudtam
a döbbenettől. Damon viszont azonnal támadott.
Aztán már csak arra emlékszem, hogy erős karok fonódtak körém, és
valami bűzös rongyot tartottak a szám elé. Vergődtem és kapálóztam,
karmoltam, ahol csak értem a fogvatartóm, de szédelegni kezdtem.
Minden elhomályosult előttem, és most itt vagyok. Egy ketrecben.
Csak apró kör alakú ablak világítja meg a helyiséget, mégis látom, hogy
Damon egyik nadrágszárát már teljesen átáztatta a vér.
– Damon - ragadom meg a rácsokat félelemmel telve. – Hol vagyunk?
 – Egy hajón – feleli morogva. – A palotát lerohanták.
Az alsó ajkamba harapok, és a bűntudat eluralkodik rajtam. Miközben
én az istállóban átadtam magam a vágyaimnak, addig a családom a
halállal nézett szembe. Az az egy dolog vigasztal hogy a nővérem a volur,
és ő is ott volt velük. Ott kellett, hogy legyen!
Damonhoz fordulok.
– Úgy érted, a lázadók betörtek a palotába, és elraboltak engem: Ez
őrültség! - A homlokom ráncolva megrázom a fejem. – A szörnyek, a
tenger, ez az egész... ez lehetetlen.
– Szabad Föld őrei támadtak ránk, nem a kitaszítottak. Ők
nem jutnak át a hídon, és a tengeren sem maradnának életben.
– Apám az egész flottát utánunk fogja küldeni - nyugtatgatom saját
magam.
Damon az öklébe köhög, és szomorúság suhan át az arcán.
– Ene - kezdi fáradtan. – A támadás sokkal nagyobb volt, mint amire
felkészülhettünk volna, és tudnod kell...
Mielőtt folytathatná, fénycsóva kúszik közénk. A hajó
rakterének felnyíló ajtaja megvilágítja a szűkös, koszos helyiséget. A
szemem dörzsölve szoktatom magam a világossághoz, és próbálom
kivenni a megjelenő alakokat. Két lány az. Mind a ketten egy-egy
kancsót tartanak a kezükben, és letérdelnek a ketreceinkhez.
Az előttem lévő, égszínkék szempár úgy vizslat, mint egy
eladásra szánt jószágot. A lány benyújtja a csuprot. Szomjas vagyok, és
éhes, ráadásul pisilnem is kéne, de a büszkeségem erősebb. Kiverem a
lány kezéből a vizet. Ő felrántja a szemöldökét, a füle mögé igazítja a
homlokába lógó fehér hajtincseket, és megrántja a vállát.
– Talán üvegpohárból kéred? - szólal meg gúnyosan.
Egyenesen a szemébe nézek.
– Hova visznek, és mit akarnak? - szegezem neki a
kérdést.
A lány feláll, és tudomást sem véve rólam a társához lép, megböki
annak a hátát. A másik lány fiatal, még szinte gyerek. Ekkor döbbenek
rá, hogy őt láttam a járatban. Hosszú, derékig érő és egyenes haj keretezi
kerekded arcát, amely a nap gyermekeinek a jellegzetes vonásait viseli
magán. Összeszorul a szívem, ahogy eszembe juttatja Rayt. Ha nem
vagyok a palotában, és kiderül, hogy Kein a meeshai, akkor nem tudom
megvédeni őt a haláltól. Vissza kell jutnom Tóriába, és bízom benne,
hogy atyám és Mena már a nyo- munkban vannak.
A fiatal lány Damont szemléli.
– Megsérült - mondja vékony hangon. – Ha nem látom el, akkor
elfertőződik a sebe, és belehalhat.
Damon a rácshoz hajol.
– Ismerős vagy. - Az előtte térdelő lány arcát fürkészi.
– Engedjetek ki! - kiáltom.
A fiatal lány feláll, és kérdően felnéz a fehér hajúra.
– Úgyse tudnak hova menni. És a férfinak segítség kell.
Az idősebbik, a Menával egykorúnak tűnő lány tüzetesen
megszemléli a parancsnokot, végül rábólint.
– Jobban örülnék neki, ha inkább levágnád a lábát, hogy ne okozzon
gondot nekünk. - Ezt követően felém fordul, és pimaszul rám mosolyog.
– Ennek meg ki kéne tépni a nyelvét.
Tombolni szeretnék.
– Igazad van, inkább hagyjál minket bezárva, mert ha kiszabadulok,
akkor az égiekre mondom, úgy szétverlek, hogy a fehér hajad lesz az
egyetlen, amiről fel fognak ismerni.
A lány hangosan felnevet, felkapja a kislány mellől a teli
kancsót, és egyszerűen rám zúdítja. Összerezzenek a hideg
víztől.
 – Ereszd ki! - szól a kislányhoz. – Lássuk, mennyire lesz bátor, ha
szembenéz a többiekkel.
A lány a szoknyája zsebébe nyúl, elővesz egy
kulcscsomót, és Damon felé mozdul, de a másik megböki, és rám mutat.
A fejét csóválva átfordul hozzám, és egy kisebb hordót a rácsok mellé
tolva feláll, hogy ki tudja pattintani a lakatot. Lágy mosolyával próbál
nyugtatgatni. Hatalmas, sötét szemét ismerősnek találom, és egy
pillanatra belefeledkezem a gondolataimba.
A fehér hajú a rácshoz csapja a kancsót, hogy mozgásra bírjon.
A ruhám uszályával bajlódva kimászok a résen, miközben a kislány
átmegy Damon ketrecéhez.
A fehér hajú lány engem figyel.
– Ha azt hiszed, egy csapat lázadó megrémiszt, akkor tévedsz -
figyelmeztetem.
– Lázadó? - Pimaszul vicsorogva forgatja a szemét. Nem,
kis hercegnőcske, mi nem így nevezzük magunkat.
– Akkor hogyan? - dörmögi Damon, miközben ő is felegyenesedik, és
nyögve, a vérző lábát maga után húzva kiszabadul.
A lány egyet hátralép, és színpadiasan, mélyen meghajol.
– Hercegnő, katona - fordul felém, majd a parancsnokhoz legyetek
üdvözölve a Felszabadítók között.