Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó,
Szeged, 2023
Írta: Axie Oh
A mű eredeti címe: The Girl Who Fell Beneath the Sea

A művet eredetileg kiadta: Feiwel and Friends, An imprint of Macmillan Publishing Group, LLC

Copyright © 2022 by Axie Oh. All rights reserved.

Published by arrangement with Feiwel and Friends, an imprint of Macmillan Publishing Group, LLC.

Cover illustration © 2022 by Kuri Huang

Cover design by Rich Deas and Kathleen Breitenfeld

Fordította: Neset Adrienn

A szöveget gondozta: Kozma Réka

ISSN 2060-4769
ISBN EPUB 978-963-399-083-4
ISBN MOBI 978-963-399-084-1

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2023-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztő: Szegedi Marinka

Korrektorok: Réti Attila, Gera Zsuzsa

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is.
A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár
elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem
sokszorosítható.
 Édesanyámnak,
aki mindig hitt bennem.
 1

Népem mítosza szerint csak a Tengeristen igazi menyasszonya vethet véget

csillapíthatatlan haragjának. Amikor a Keleti-tenger felől túlvilági vihar kel,
villámok szaggatják az eget és hullámok tépik a partot, kiválasztják a
menyasszonyt, és felajánlják a Tengeristennek.
Vagy feláldozzák, attól függ, ki miben hisz.
A vihar minden évben feltámad, ezért minden évben kivisznek egy lányt a
tengerre. Azon gondolkodom, vajon Sim Cshong hisz-e a Tengeristen
menyasszonyának mítoszában. Hogy vigaszt talál-e benne, mielőtt eléri a vég.
De talán ő úgy látja, hogy számára ez a kezdet. Hiszen a sors többféle utat
bejárhat.
Példának okáért előttem is van út, szó szerint, keskenyen fut a vízzel
elárasztott rizsföldeken át. Ha ezt az utat követem, a tengerparton kötök ki. Ha
megfordulok, visszajutok a faluba.
Melyik lenne az én sorsom? Melyikbe kapaszkodjak két kézzel?
A végső elhatározás akkor sem az enyém, ha a döntés lehetősége felmerülne.
Mert bár vágyódom az otthon biztonsága után, a szívem másfelé húz. A nyílt
tenger és az egyetlen ember felé, akit a sorsomnál is jobban szeretek.
A bátyám az, Csun.
Villám cikázik a viharfelhőkön át, szilánkosra töri a sötét eget. Fél
másodperccel később mennydörögni kezd a rizsföldek felett.
 Az útnak ott van vége, ahol a por találkozik a homokkal. Leveszem átázott
szandálomat, és a vállamra lendítem. A zuhogó esőben meglátok egy hajót,
amelyet a hullámok dobálnak. Kicsi, fából kivájt jármű egyetlen árbóccal,
nagyjából nyolc embert bír el… és a Tengeristen menyasszonyát. Már messze
járnak a parttól, és egyre távolodnak.
Felemelem átnedvesedett szoknyámat, és rohanok a dühöngő tenger felé.
Amikor az első hullámba vetem magam, kiáltást hallok a hajó felől. A tenger
azonnal maga alá gyűr. A jéghideg víztől a lélegzetem is eláll. Lebukok, és
először balra, majd jobbra fordulok. Felküzdöm a fejem a víz fölé, de a hullámok
átcsapnak felettem.
Nem vagyok rossz úszó, de igazán jó sem, és bár küzdök, hogy elérjem a hajót
és éljek, annyira nehéz… Lehet, hogy kevés lesz. Bár ne fájnának ennyire… a
hullámok, a só, a tenger.
– Mina!
Erős kéz ragadja meg a karomat, és kiránt a vízből. Határozott mozdulattal a
fedélzetre húz. A bátyám áll előttem, az ismerős arcvonások dühösen
eltorzulnak.
– Mit csinálsz? – üvölti túl Csun a dühöngő szelet. – Megfulladhattál volna!
Hatalmas hullám vágódik a hajónak, elveszítem az egyensúlyomat. Csun
elkapja a csuklómat, nehogy a vízbe essek.
– Követtelek! – kiáltom ugyanolyan hangosan. – Nem szabadna itt lenned!
Harcosok nem kísérhetik a Tengeristen menyasszonyát! – A bátyámra nézek, eső
áztatta arcára, dacos vonásaira, és a legszívesebben elsírnám magam. Szívem
szerint kivonszolnám a partra, és vissza sem néznék. Hogyan tehette így kockára
az életét? – Ha az isten rájön, megölnek!
Csun arca megrándul, a pillantása a hajó orrára téved, ahol egy karcsú alak áll,
haja csapkod a viharos szélben.
Sim Cshong.
 – Te ezt nem értheted – mondja Csun. – Nem… nem hagyhattam, hogy
egyedül nézzen szembe ezzel az egésszel.
Megbicsakló hangja megerősíti korábbi gyanúmat, amiről reméltem, hogy
nem igaz. Halkan átkozódni kezdek, de Csun nem veszi észre. Egész lényével
felé fordul.
A vének szerint Sim Cshongot maga a Teremtés Istennője alkotta meg a
Tengeristen utolsó menyasszonyának, hogy elűzze a bánatát, és a királyság
számára végre beköszöntsön a béke új korszaka. A lány bőre a legtisztább
igazgyöngy. Haját a legsötétebb éjszakából szőtték. Az ajka színe olyan, mint a
férfiak vére.
Ez az utolsó megjegyzés inkább keserű, mint igaz.
Emlékszem arra, amikor először megpillantottam Sim Cshongot. Csun mellett
álltam a folyónál. Négy nyárral ezelőtt történt, a papírhajóünnep éjszakáján, én
tízéves voltam, Csun pedig tizennégy.
A part menti falvakban az a szokás, hogy a kívánságokat leírják egy papírra,
abból hajót hajtogatnak, és elengedik a folyón. Hitünk szerint a papírhajók
elviszik a kívánságokat a Szellemek Birodalmába halott őseinkhez, akik
megalkudnak a kisebb jelentőségű istenekkel, hogy az álmaink és a vágyaink
valóra váljanak.
– Lehet Sim Cshong a falu legszebb lánya, de a külseje felér egy átokkal.
Csun hangjára felkaptam a fejem, és követtem a tekintetét a folyót átszelő híd
felé, amelynek a közepén egy lány állt.
Arcát megvilágította a hold fénye, és inkább tűnt istennőnek, mint földi
lánynak. A kezében ott volt a papírhajó. Nyitott tenyeréből a vízre hullott.
Néztem, ahogy a folyó magával sodorja, és arra gondoltam, hogy egy ilyen
gyönyörű lány ugyan mit kívánhat magának.
Nem tudtam, hogy Sim Cshong sorsa akkor már régen eldőlt: a Tengeristen
menyasszonya lett.
 Most pedig, ahogy itt állok a zuhogó esőben, miközben a mennydörgésbe a
csontjaim is beleremegnek, látom, hogy a férfiak nem mennek a lány közelébe.
Mintha máris feláldozták volna, túlvilági szépsége elválasztja őt tőlünk.
A Tengeristenhez tartozik. A falu népe azóta tudta ezt, amióta Sim Cshong
felnőttkorba lépett.
Azon tűnődöm, vajon elég-e egy nap, hogy megváltozzon a sorsod. Vagy
hosszabb időbe telik, hogy az életedet elrabolják tőled.
Azon is elgondolkodom, vajon Csun megérezte-e, mennyire magányos ez a
lány. Sim Cshong a Tengeristenhez tartozott, mióta betöltötte a tizenkettőt, ezért
mindenki úgy nézett rá, hogy egy nap úgyis elmegy, egyedül a bátyám szerette
volna, ha marad.
– Mina! – Csun megrántja a karomat. – El kell rejtőznöd!
Idegesen keres a csupasz fedélzeten valami menedéket, ahová elbújhatnék.
Az nem érdekli, hogy megszegte a Tengeristen három szabályának egyikét, de
miattam aggódik.
A szabályok egyszerűek: harcos nem léphet a fedélzetre. Nők sem, kivéve a
Tengeristen menyasszonyát. Fegyvert senki sem vihet magával. Csun megszegte
az első szabályt azzal, hogy itt van. Én a másodikat szegtem meg.
És a harmadikat is. Rámarkolok a rövid kabát alatt rejtegetett késre, amely
egykor az üknagyanyámé volt.
A hajó elérhette a vihar szívét, mert a szél már nem süvölt, hullámok sem
csapkodják a fedélzetet, és az eső sem ver olyan könyörtelenül.
Minden irányban teljes a sötétség, a felhők eltakarják a holdat. Közelebb
húzódom a hajó pereméhez, és átpislogok felette. Villám ragyog fel, és a
fényében meglátok valamit. A halászok is észreveszik, sikolyaikat elnyeli az
éjszaka.
A hajó alatt hatalmas, ezüstkék sárkány úszik.
Kígyószerű teste a hajótest körül köröz, pikkelyes hátának taréja áttöri a víz
színét.
A villámfény kialszik. Újra körbevesz a feketeség, és csak a hullámok
végtelen csobogását hallom. Megborzongok, elképzelem, milyen borzalmas sors
várhat ránk: vagy megfulladunk, vagy a Tengeristen szolgája fal fel bennünket.
A hajó felnyög, amikor a sárkány a törzséhez simul.
Mi ennek a célja? Mire gondolt a Tengeristen, amikor ezt a rémisztő szolgát
ideküldte? A menyasszonya bátorságáról akar meggyőződni?
Pislogok, mert a harag legyűri a félelmeim nagy részét. Körülnézek. Sim
Cshong még mindig a hajó orrában áll, de már nincs egyedül.
– Csun! – kiáltom, és görcsbe rándul a gyomrom.
A bátyám felém kapja a fejét, és hirtelen elengedi Sim Cshong kezét.
Mögöttük a sárkány némán kiemelkedik a vízből, hosszú nyaka az égig ér.
Sötétkék pikkelyeiről víz csorog, a cseppek úgy koppannak a fedélzeten, mint a
pénzérmék.
Fekete, kifürkészhetetlen tekintete megállapodik Sim Cshongon.
Eljött a pillanat.
Nem tudom, most mi következik, de ez az a pillanat, amire mindannyian
vártunk, amire Sim Cshong is várt, mióta megtudta, túl szép ahhoz, hogy életben
maradhasson. Ez az a pillanat, amikor mindent elveszít. Ami a legszörnyűbb: a
fiút is, akit szeret.
És ebben a pillanatban Sim Cshong meginog.
Elfordul a sárkánytól, Csun tekintetét kutatja. Életemben nem láttam még
ilyen pillantást: gyötrelem, rettegés és olyan kétségbeesett vágy van benne, hogy
a szívem beleszakad. Csunból fojtott kiáltás szakad ki, tesz egy lépést a lány
felé, majd még egyet, aztán lecövekel előtte, és védelmezőn kitárja a karját.
Ezzel meg is pecsételi a sorsát. A sárkány soha nem fogja elereszteni, egy
ilyen ellenszegülés után biztosan nem. Mintha a félelmeimet akarná igazolni, a
hatalmas szörny fülsiketítően felüvölt, mire az összes férfi térdre veti magát.
 Kivéve Csunt. Az én bátor, makacs, bolond bátyám úgy áll ott, mintha puszta
kézzel megvédhetné a szerelmét a Tengeristen haragjától.
Elviselhetetlen düh támad bennem, a gyomromból felkúszva fojtogat.
Az istenek úgy döntöttek, nem teljesítik a kívánságainkat, amelyeket a
papírhajóünnepen írunk fel, de a kisebbeket sem, amelyeket mindennap kérünk.
Békét, termést, szeretetet. Az istenek elhagytak bennünket. Az istenek istene, a
Tengeristen pedig el akar venni azoktól, akik szeretik, mindig csak elvesz, de
sohasem ad.
Lehet, hogy az istenek nem teljesítik a kívánságainkat. De én megtehetem.
Csunért. Az ő kívánságát teljesíthetem.
A hajóorrhoz rohanok, és felugrom a peremre.
– Vigyél el engem! – Kirántom a késemet, mély vágást ejtek a tenyeremen, és
kezemet a fejem fölé emelem. – Én leszek a Tengeristen menyasszonya.
Felajánlom neki az életemet!
Szavaimat a néma csend követi, a sárkány nem válaszol. Azonnal kételkedni
kezdek magamban. Miért vinne el engem a Tengeristen Sim Cshong helyett? Én
nem vagyok sem olyan szép, sem olyan elegáns. Egyedül az a makacs akarat
jellemez, amire a nagyanyám mindig azt mondta, egyszer amiatt fogok
elkárhozni.
De aztán a sárkány lehajtja a fejét, és felém fordul, hogy egyenesen fekete
szemébe nézhessek. Mély és végtelen, mint a tenger.
– Kérlek! – suttogom.
Abban a pillanatban nem érzem magam gyönyörűnek. Bátornak sem, remeg a
kezem. De a mellkasomban olyan melegség támad, amit senki és semmi nem
vehet el tőlem. Ebből az erőből merítek, mert ha félek is, tudom, hogy én
döntöttem.
Én vagyok a sorsom irányítója.
– Mina! – kiáltja a bátyám. – Ne!
 A sárkány kiemelkedik a vízből, hatalmas testével közénk áll, elválaszt a
bátyámtól. A beálló csendben, a sárkány testének ölelésében tétovázni kezdek,
arra gondolok, a szörny vajon mennyit érthet ebből az egészből.
Keresem a megfelelő szavakat. Az igazságot.
Mély lélegzetet veszek, és felemelem a fejem.
– Én vagyok a Tengeristen menyasszonya.
A sárkány elrugaszkodik a hajótól, és felfed egy nyílást az örvénylő vízben.
Anélkül, hogy hátranéznék, fejest ugrok bele.
 2

Miközben süllyedek, a hullámok moraja hirtelen elnémul, minden elcsendesedik.

Felettem és körülöttem a sárkány hosszú, izmos teste köröz, nagy örvényléssel.
Együtt zuhanunk át a tengeren.
Furcsa, de nem érzem, hogy lélegeznem kellene. A zuhanás majdnem…
nyugalmas. Békés. Ezt biztos a sárkány csinálja. Varázserejével megóv a
fulladástól.
Elszorul a torkom, a szívem hevesebben dobog a megkönnyebbüléstől: az
előző menyasszonyok is túlélték.
Süllyedünk a sötétségbe, amíg felettem a tenger olyan nem lesz, mint az ég: a
sárkány és én hullócsillagok vagyunk.
A sárkány közelebb húzódik hozzám, és szorosabbá váló ölelésében meglátom
egyik összeszűkült szemét, amely olyan, mint az éjfél csillámló tava. Lelassul az
idő. Megáll a világ. Kinyújtom a kezem. A nyílt sebből csepegő vérpettyek
drágakövekként ragyogják be a közöttünk levő távolságot.
A sárkány pislog. Alattam hasadék nyílik.
Belezuhanok a sötétségbe.

A nagyanyám gyakran mesélt nekem a Szellemek Birodalmáról, amit a

mennyország és a föld között mindenféle csodás teremtmények népesítenek be.
Nagyanyám azt állította, hogy ezeket a meséket a nagyanyjától hallotta. Végül
is, nem minden mesemondó nagymama, de minden nagymama mesemondó.
A nagyanyám és én gyakran megtettük a partra vezető rövid utat a
rizsföldeken át, és levittünk magunkkal egy összegöngyölt bambuszgyékényt.
A gyékényt leterítettük a kavicsos homokra, és egymás mellett üldögélve
megmártottuk lábunkat a hideg vízben.
Emlékszem, milyen volt a tenger kora reggel. A nap kikukucskált a láthatár
felett, és aranyló csíkot húzott a vízre. A tengeri levegő sós csókot nyomott az
arcunkra. Közelebb húzódtam a nagyanyámhoz, szinte belebújtam a teste
melegébe.
Mindig mesékkel kezdett, amiknek volt eleje és vége, de ahogy a kora reggel
narancsszínű és lila árnyalatai átváltottak a kora délután ragyogó kékjébe,
megnyugtató, dallamos hangján tűnődni kezdett.
– A Szellemek Birodalma hatalmas, varázslatos hely, de minden csodája
között a legnagyobb a Tengeristen Birodalma. Van, aki szerint a Tengeristen már
nagyon öreg. Van, aki szerint élete teljében levő férfi, olyan magas, mint egy fa,
és a szakálla fekete, mint a palakő. Mások azt hiszik, hogy ő maga a sárkány,
szélből és vízből termett. De a Tengeristen akármilyen formát ölt, az istenek és a
szellemek engedelmeskednek neki, mert ő az istenek istene, mindannyiuk
uralkodója.
Egész életemben istenek vettek körül. Több ezer van belőlük: a kút istene a
falu közepén, aki brekegő békák hangján énekel, a szellő istennője, aki nyugatról
jön, amikor a hold felkél, a kerti patak istene, akinek Csunnal iszaptortát és
vízililiompitét ajánlottunk fel. Az egész világ tele van apró istenekkel, mert a
természetben mindennek van őre, amely vigyáz rá, óvja.
A víz felett átszáguldott a nyugati szél. A nagyanyám megragadta a
szalmakalapját, nehogy elfújja a sötétedő ég felé. Bár még korán volt, a
horizonton gyülekeztek az esőtől duzzadt felhők.
– Nagymama – kérdeztem –, a Tengeristent mi teszi erősebbé a többi istennél?
– A tengerünk az ő megtestesülése – felelte –, és ő a tengeré. Azért hatalmas,
mert a tenger is az. És a tenger hatalmas…
– Mert ő is az – fejeztem be helyette. A nagyanyám szeret körkörösen érvelni.
Mennydörgés halk moraja remegtette meg az eget. A lábunk előtt heverő
kavicsok elindultak a víz felé, az ár magával vitte őket. A láthatár mögött vihar
készülődött. Az örvénylő por és a jégkristályok sötét tölcsérként kavarogtak az
ég felé. Felkiáltottam. A lelkemen a várakozás izgalma söpört át.
– Kezdődik – mondta a nagyanyám.
Gyorsan felálltunk, feltekertük a gyékényt, és a partot a falutól elválasztó
dűnék felé siettünk. Megcsúsztam a homokban, de a nagymamán megfogta a
kezemet, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat. A dűne tetejéről még egy
pillantást vetettem magam mögé.
A tenger árnyékba borult. A felhők eltakarták a napot. Túlvilági látvány volt,
annyira más, mint a délelőtti tenger képe, hogy bár egy pillanattal korábban még
ott ültem a víz partján, máris hiányozni kezdett.
Az elkövetkező hetekben a viharok egyre vadabbak és vadabbak lettek,
képtelenség volt a part közelébe jutni, elnyelt volna a víz. A hullámok
zabolátlanul dühöngtek reggelig, amikor oszladozni kezdtek a felhők, átengedve
egy kis napfényt, ezzel jelezve, hogy itt az ideje feláldozni egy menyasszonyt.
– Miért olyan dühös a Tengeristen? – kérdeztem nagymamától, aki már nem
nézte a sötét vizet. – Miattunk?
Akkor felém fordult, barna szemében mély érzelem tükröződött.
– A Tengeristen nem dühös, Mina. Elveszettnek érzi magát. Mélyen odalent, a
mi világunk alatti palotájában várja, lesz-e olyan bátor valaki, hogy rátaláljon.
Felülök, és hangosan nagy levegőt veszek. Az utolsó dolog, amire emlékszem, a
zuhanás volt a tengeren át. De már nem víz alatt vagyok. Mintha egy felhő
gyomrában tértem volna magamhoz.
Felállok, és sziszegni kezdek, amikor a beszáradt sótól durva ruhám a bőrömet
karcolja. A szoknyám ráncai közül kiesik ükanyám kése és csörömpölve a
padlódeszkákra pottyan. Amikor lehajolok érte, valami színes villan a
szemembe.
A bal tenyerem köré, a Tengeristennek tett esküm jelére egy szalagot tekertek.
Élénkvörös selyemszalagot. Az egyik végét a kezemre kötötték, a másik a
tenyerem közepétől indulva eltűnik a ködben.
Lebegő szalag. Ilyet még sohasem láttam, de tudom, mi lehet az.
A végzet vörös fonala.
Nagyanyám meséi szerint a végzet vörös fonala köti az embert a sorsához.
Néhányan úgy hiszik, hogy ahhoz a személyhez kapcsol, akire a szíved a
legjobban vágyik.
Csun, az én romantikus bátyám ebben hitt. Azt mondta, hogy amikor először
találkozott Cshonggal, már tudta, hogy az élete soha többé nem lesz ugyanolyan.
Érezte a sors gyengéd húzását, amikor a keze kinyúlt a lány felé.
És mégis, a végzet vörös fonala láthatatlan a halandók világában. Az előttem
húzódó vérvörös szalag azonban határozottan nem láthatatlan, ami azt jelenti,
hogy…
Már nem a halandók világában vagyok.
Mintha olvasna a gondolataimban, a szalag ránt egyet rajtam. Valaki – valami
– húz a másik oldalról, a ködön át.
A félelem igyekszik erőt venni rajtam, makacs fejrázással szabadulok meg
tőle. A többi menyasszony is kibírta, nekem is muszáj, ha Sim Cshong méltó
helyettese akarok lenni. A sárkány elfogadott, de amíg nem beszélek a
Tengeristennel, nem tudhatom, hogy a falum igazán biztonságban van-e.
De legalább felkészültebb vagyok a többieknél, a kés és nagyanyám meséi
felvérteztek.
A szalag megremeg a levegőben, int, hogy induljak. Lépek egyet, mire a
szalag csillagokat szórva felfénylik a tenyeremen. A kést a kabátom zsebébe
dugom, és elindulok a tejfehér ködben.
Körülöttem mozdulatlan, néma a világ. Mezítláb csosszanok a sima
padlódeszkákon. Kinyújtott kezem valami keménybe ütközik, egy korlát az. Egy
híd lehet alattam. Az út enyhén lejteni kezd, és macskaköves utcákra vezet.
Itt már sűrűbb a levegő, melegebb is, és ínycsiklandozó illatokkal teli.
A ködből kézikocsik sora tűnik fel. A legközelebbire bambuszpárolókban
gőzgombócokat halmoztak. Egy másikra sós halakat aggattak a farkuknál fogva.
Egy harmadikat édességekkel raktak meg, édes gesztenyével, cukros-fahéjas
palacsintával. Egyik kocsi mellett sem áll senki. Nincsenek árusok.
Hunyorogni kezdek, próbálom kivenni a sötétebb alakzatokat, de minden
árnyék egy újabb kocsinak bizonyul, egész hosszú sor van belőlük, belevesznek
a ködbe.
A kocsik után egy hosszú sikátorba érek, két oldalán éttermekkel. A nyitott
ajtókon kiszáll a tűzhelyek füstje. A legközelebbibe bekukkantok: terített
asztalokat látok, kis rizsestálkákkal és hatalmas, sült baromfival és hallal
megrakott tálakkal. Élénk színű párnák hevernek az asztalok körül, mintha a
mulatozók néhány perccel korábban még kényelmesen ülve falatozgattak volna.
A bejáratnál szandálok és papucsok sorakoznak szép rendben. A vendégek
bementek, és nem jöttek ki.
Elhúzódom az ajtótól. Gazdátlan kocsik. Szakács nélkül működő tűzhelyek.
Cipők emberek nélkül.
Egy szellemváros.
A nyakam bőrét halk nevetés borzolja. Hirtelen megfordulok, de senki sincs
ott. Mégis úgy érzem, mintha szemek tapadnának rám, láthatatlanul, éberen.
Miféle hely ez? Nem hasonlít a Tengeristen városára, amiről a nagyanyám
mesélt, abban a városban a szellemek és a kisebb istenek ünnepelni gyűlnek
össze. A köd köpenyként borul a vidékre, elhalványítja a látványt és a hangokat.
Rövid, íves hidakon és elhagyatott utcákon kelek át, minden színtelen és fakó
körülöttem, kivéve a szalagot, ami szemkápráztatóan ragyog, ahogy átszeli a
ködöt.
Hogyan érezték magukat a Tengeristen menyasszonyai, akik egy szalag
irányításával keltek át a köd birodalmán? Sokan jártak már itt előttem.
Például Szoa, akinek kedves tekintetét olyan sötét pillák árnyékolták, mintha
vastag koromréteggel festette volna meg őket. Aztán Vol, aki magas volt, mint
egy férfi, erős, szép vonású, nevetős. És Hjeri, aki átúszta a Nagy Folyót kétszer
is, és aki több száz szívet összetört, amikor elindult, hogy összeházasodjon a
Tengeristennel.
Szoa. Vol. Hjeri. Mina.
Az én nevem eltörpül ezek mellett a nagyszerű lányok mellett. Messziről
érkeztek, hogy hozzámenjenek a Tengeristenhez, a fővároshoz közelebb eső
falvakból jöttek, sőt, Vol egyenesen a fővárosból. Ezek a lányok maguktól
sohasem jöttek volna el a mi eldugott falunkba, az csak egy olyan életben
fordulhatott elő, amelyik rákényszerítette őket, hogy a sajátjukat feladják. Ezek a
lányok, ezek a fiatal nők mind idősebbek voltak nálam: tizennyolc évesen lett
belőlük menyasszony. Ugyanazt az utat járták be, mint most én.
Vajon idegesek voltak, féltek? Vagy a remény mindannyiukból bolondot
csinált?
Óráknak tűnő kóborlás után befordulok egy sarkon, és kilépek egy széles
sugárútra. A köd itt kevésbé sűrű. Most már látom, hova vezet a szalag.
Végighúzódik a sugárúton, felmegy egy széles lépcsősoron, és eltűnik egy
vaskos, vörös-arany kapu nyitott ajtaja mögött. Díszes oszlopaival és aranyozott
tetejével ez nem lehet más, mint a Tengeristen palotája.
Sietni kezdek. A szalag szikrázik és zúg, mintha érezné, hogy közeledem a
célhoz.
Fellépek az első, majd a második lépcsőfokra. Már átlépnék a kapun, amikor
meghallok egy hangot. Csengő csilingelt, olyan halkan, hogy ha a világ nem
borul ilyen némaságba, meg sem hallom. Balról jött, a lépcső alja, az utcák
labirintusa felől. Legidősebb bátyám, Szong szerint minden szélcsengőnek
ugyanolyan hangja van. Szerintem meg nem elég türelmes ahhoz, hogy
meghallgassa őket. Más az, amikor a bronzgömbök a kagylóhéjakhoz érnek, és
más, amikor a bádog rézcsengettyűkhöz ütődik. A szél is szeszélyes. Amikor
dühös, a csengettyűk éles, metsző hangot adnak ki. Amikor boldog, vidáman
táncolva csilingelnek.
Ez a hang azonban más. Halk. Melankolikus.
Lelépek a lépcsőről. A szalag nem áll ellen, megnyúlik, követ.
A nagyanyám hangját hallom a fülemben. A szellemek világában szabályok
vannak, Mina. Jól válaszd meg, melyiket szeged meg!
Oka van annak, hogy ez a város ködbe burkolózik. Oka van annak, hogy csak
a sors szalagjával járhatok benne. De a csengőszó a közelben hangzott fel, és az
az igazság, hogy hallottam már korábban is.
A hang a sugárúton át egy boltocska bejáratához vezet. Félretolom a durva
szövésű függönyt, belépek, és elakad a lélegzetem a csodás látványtól. A bolt
tele van szélcsengővel, több száz is akad. Beterítik a falakat, és
könnycseppekként függnek a mennyezetről. Vannak közöttük kicsi, kerek
díszek, kagylóból, makkból, vannak bádogcsillagok, és nagyobb, vízesésként
leomló, aranycsengettyűs darabok.
A boltban, csakúgy, mint a fehér ködben, nem mozdul a levegő.
Pedig megesküdnék rá, hogy hallottam a hangot. A szemem a hátsó falra
tapad, ahol egy rés közepén egyetlen szélcsengő lóg. Egy csillag, egy hold, és
egy rézcsengő, vékony bambuszzsinóron. Elég egyszerű tákolmány.
Azonnal felismerem.
A csillagot én faragtam ki uszadék fából, a hold egy gyönyörű fehér kagyló,
amit a tengerparton találtam.
A csengőt egy vándorkereskedőtől vettem, addig nyúztam, amíg minden
egyes darabot meg nem szólaltatott, egyiket a másik után. Addig nem
nyugodtam, amíg a tökéletes hangra rá nem bukkantam.
Egy egész hétig készítettem a szélcsengőt. Az unokahúgom bölcsője fölé
akartam akasztani, hogy hallhassa a szelet.
De túl korán született. Ha ősszel jött volna a világra, túlélhette volna. De
mindenki tudja, hogy azok a gyerekek, akik a viharok alatt születnek, nem élnek
tovább egyetlen lélegzetvételnél.
Szong teljesen összetört.
Olyan dührohamot kaptam, amilyet se előtte, se azóta; fogtam a szélcsengőt,
és a falun kívül a szikláknál a mélybe dobtam. Láttam, amint lezuhant és
széttört. Utoljára a csengőt pillantottam meg, darabokban volt, amelyeket
magával vitt a tengerár.
Körülöttem minden kis harang megszólalt – valahogy megmozdultak az álló
levegőben –, az egész boltot kakofón csörömpölés töltötte meg.
Ha szél nélkül szólal meg a szélcsengő, szellemek járnak a közelben.
Kimegyek a boltból, a csengők hangja eltompul a fülemben. Ha itt szellemek
vannak, és láthatatlanul figyelnek, mit látnak, amikor rám pillantanak?
Gyorsan lépkedek. Hosszú az éjszaka, a szalagnak pedig érzem a súlyát a
kezemen. A kapu mögött egyik pompás udvar követi a másikat. Körül sem
nézek. Az ötödik után rohanni kezdek.
Belépek az utolsó kapun, felmegyek a kő lépcsőfokokon, benyitok a
Tengeristen tróntermébe, csak ott torpanok meg zihálva.
Holdfény szűrődik át a szarufák között, sugarai megtörve világítanak a nagy
csarnokban. Az alkonyi homályban vékonyabb a köd, de a kísérteties csend
megmarad. Nem üdvözöl szolgák hada. Nem állják el az utam őrök. A végzet
vörös fonala hullámozni kezd. Bíborvörösből mély vérvörösre vált. A csarnok
végébe vezet, ahol az emelvényen álló trón mögött terjedelmes faliképen egy
sárkány gyöngyöt kerget az égen át.
A trónon ül magába roskadva a Tengeristen, arcát beárnyékolja fenséges
koronája. Gyönyörű kék díszruhát visel, hímzett ezüstsárkányok kúsznak fel a
szöveten. A szalagom vége a bal kezére tekeredik.
Várom a felismerés szikráját a lelkemben.
A mítosz szerint a végzet vörös fonala köti az embert a sorsához. Néhányan
úgy hiszik, hogy ahhoz a személyhez kapcsol, akire a szíved a legjobban vágyik.
A Tengeristen valamiképpen az én sorsomhoz kapcsolódik? Őrá vágyik a
szívem a legjobban? Éles fájdalmat érzek a mellkasomban, de nem a szerelem
az.
Sötétebb, forróbb és végtelenül erős.
Gyűlölöm.
Közelebb lépek hozzá. Teszek még egy lépést. A szalagot tartó kezem a
mellkasomhoz ér, és egy kés tűnik fel benne.
Milyen lenne a világ a Tengeristen nélkül? Ugyanúgy küzdenénk a viharokkal,
amik a semmiből kelnek, hogy elpusztítsák a hajóinkat és vízbe fojtsák a
földjeinket? Ugyanúgy szenvednénk szeretteink halálától, akiket az éhség és
betegség ölt meg, mert a kisebb istenségek képtelenek, vagy nem akarják
meghallani az imánkat, tartva a Tengeristen haragjától?
– Mi történne, ha most megölnélek téged?
A hangomat visszaverik a csarnok falai, és akkor jövök rá, hogy ezek az első
szavak, amelyeket kimondtam, mióta megérkeztem a Tengeristen birodalmába.
És a gyűlöletről szólnak. A haragom csillapíthatatlan hullámokban tör rám.
– Megöllek, és elvágom a sorsunk kötelékét.
 Vakmerő szavak ezek. Ki vagyok én, hogy dacoljak egy istennel? De olyan
szörnyű fájdalom dúl bennem, hogy tudni akarom…
– Miért átkozol meg minket? Miért nézel félre, amikor könyörgünk és a
segítségedért esedezünk? Miért hagytál el bennünket? – Fulladozva nyögöm ki
az utolsó szavakat.
A trónon ülő alak nem válaszol. A fenséges korona úgy előrecsúszik, hogy
árnyékot vet a szemére.
Megteszem az utolsó lépéseket az emelvény felé. Kinyúlok, és leveszem a
koronát a Tengeristen fejéről. Kicsúszik a kezemből, és nagy puffanással a
selyemszőnyegre esik.
Felemelem a fejem, hogy belenézhessek az istenek istenének arcába.
A Tengeristen…
Egy fiú. Annyi idős lehet, mint én.
A bőre sima, hibátlan. A haja a homlokába hull, és apró füle köré simul, az
egyik cimpát aranytüskével szúrták át. Sötét, párás szempillája feltűnően hosszú,
beárnyékolja az arcát. Látom, hogy nyílik a szája, és halkan kifújja a levegőt.
Alszik…
Megmarkolom a kést. Nem tudom, mire számítottam, de erre nem, erre a fiúra
nem, aki annyira… emberi, hogy akár a szomszédom vagy barátom lehetne.
Könnycsepp gurul végig az arcán, megakad az ajkánál, majd az állán keresztül a
nyakán is lekúszik.
– Miért sírsz? – morgok. – Azt hiszed, hogy a könnyeid meghatnak?
Érzem, hogy így van. Én nem vagyok olyan, mint Csun, akinek gyengéd a
szíve. Én tudok makacs és kegyetlen is lenni. Keserű és bosszúszomjas. Azt
szeretném, ha egyszerre éreznék mindent, hiszen ezért vagyok bátor. Ezek
szítják a haragomat. Nem érdemlem meg, hogy dühös legyek azok után, amit a
falummal, a családommal tett?
De a Tengeristen arckifejezése pont olyan, mint Sim Cshongé a hajón. Olyan
magányos, és olyan mély, elviselhetetlen bánattal teli.
Áruló gondolat férkőzik a fejembe, és azon gondolkodom, hogy…
Te vagy az, aki a világot megríkatja, vagy a világ ríkat meg téged?
Összecsuklik a lábam, a padlóra zuhanok.
Annyi minden történt egyetlen éjszaka leforgása alatt: felfedeztem, hogy Csun
eltűnt, üldöztem az esőben, és a tengerbe vetettem magam utána.
Mostanra Csun és Cshong már visszaértek a faluba, és elmesélték a családnak,
hogy mit tettem. Tudom, hogy a sógornőm sírni fog, és fáj a szívem, amiért még
több bánatot okozok neki. Az idősebb bátyám biztosan fel akarja szántani a
tengert utánam, képtelen elfogadni, hogy már nem tud megvédeni. Ami a
nagyanyámat illeti, bízni fog abban, hogy eljutottam a Szellemek Birodalmába,
és hogy már úton vagyok a Tengeristenhez.
– És mit csinál a Tengeristen menyasszonya, amikor rátalál az istenre? – Ott
álltam nagyanyámmal a kis parti templomban. A viharok első éjszakája volt, az
esőcseppek az agyag tetőcserepeken pattogtak.
– Megmutatja neki a szívét.
A homlokomat ráncoltam.
– Azt meg hogy kell?
– Ha neked kellene megmutatnod a Tengeristennek a szívedet, milyen lenne?
Megpillantottam néhány furcsa dolgot az oltáron, amiket a falu gyerekei
hagytak ott: egy kagylót, egy szellőrózsát és egy különös alakú követ.
Felkaptam egy szarka farktollát.
– A menyasszonyok nem sűrűn visznek ajándékot a Tengeristennek – korholt a
nagyanyám. – Használd a hangodat!
– De nincs mit mondanom! Vess véget a viharnak! Védd meg a családomat!
Vigyázz ránk! Ebből semmit sem csinált meg. – Könnyek csorogtak az arcomon.
A nagyanyám megpaskolta a gyékényt, én pedig térdre borultam mellette.
Szelíden megfogta a kezem.
 – Annyira emlékeztetsz magamra, amikor olyan idős voltam, mint te. Annyi
veszteség után a gyász és a csalódás mély gyökeret vertek a szívemben.
A nagyanyám is elhozott ugyanehhez az oltárhoz. Hasonlított rád, rendkívül
bátor volt, és ragaszkodott azokhoz, akiket szeretett.
Nem ez volt az első alkalom, hogy a nagyanyám a saját nagyanyjához
hasonlított, én meg ösztönösen a késem után nyúltam, vigasztalónak találtam,
ahogyan a mellkasomhoz simult.
– Ő tanította meg nekem azt a dalt, amit most megörökölsz tőlem.
A Tengeristen csarnokában felállok. A dalt, amit nagyanyám énekelt nekem,
most én éneklem el a Tengeristennek.

A tenger alatt sárkány szunnyad,

Miről álmodik?

A tenger alatt sárkány szunnyad,

Mikor ébredezik?

Egy sárkány gyöngye

Lesz óhajod helye.

Egy sárkány gyöngye

Lesz óhajod helye.

A dal visszhangja megtölti a csarnokot. Könnyek csorognak az arcomon, de

az öklömmel letörlöm őket.
A népem mítoszai szerint csak a Tengeristen igazi menyasszonya vethet véget
csillapíthatatlan haragjának. Lehet, hogy nem én vagyok a kiválasztott
menyasszony, de túlzás lenne azt remélni, hogy egy ilyen lány is – aki csak saját
magát tudja adni – lehet a Tengeristen igazi asszonya?
A szemem sarkából mocorgást észlelek. A Tengeristen ujja megrándul, szinte
alig láthatóan.
A keze felé nyúlok. A végzet vörös fonala, mintha érezné a pillanat
jelentőségét, megfeszül, én pedig arra gondolok, hogy a remény úgy rebben meg
bennem, mint egy madár szárnya, és hogy talán most változik meg az életem.
Acélkeménységű hang szeli át a csendet.
– Elég legyen!
 3

Három álarcos alak félkörben áll az emelvény alatt, mint a félhold sarlója.
A csarnok tátongóan üres, mégsem hallottam meg az érkezésüket. Felhők
vonulnak az égen, elzárják a fényt a szarufák között, és a sötétség függönyét
borítják a csarnokra. Az a kettő, akik a trónhoz legközelebb állnak, még
felsejlenek, a harmadikat szinte ki se tudom venni. Mielőtt eltűnne a sötétben,
meglátom sápadt arcának ívét.
– Ez meg micsoda? – A jobb oldali alak egy tőrt hajít a levegőbe, és elkapja. –
Viharban eltévedt szarka? Vagy a Tengeristen egy újabb menyasszonya? – Halk
hangját a vászonmaszk is tompítja. – Madár vagy, vagy menyasszony?
Megnyalom az ajkamat, sós.
– Barát vagy ellenség vagy?
– Ha barát vagyok?
– Akkor én menyasszony.
– És ha ellenség?
– Az vagy?
– Talán ellenség vagyok, aki barát szeretne lenni. – Félrebillenti a fejét, egy
fekete hajtincs hullik a szemébe. – Te meg talán madár vagy, aki menyasszony
szeretne lenni.
Olyan közel áll az igazsághoz, hogy megrándul az arcom. A falum véneinek
van egy mondása: A szarka álmodhatja magát darunak, de sohasem válik azzá.
 – Értem – morogja a bal oldali alak, aki feketét visel, mint az első, hosszú haja
a válla alá ér. A tekintete – furcsán világosbarna szeme van – végigfut kibomlott
hajfonatomon és durva vászonruhámon. – Téged sohasem szántak a Tengeristen
menyasszonyának.
A hullámos hajú ifjúval ellentétben ennél a fiatalembernél nincsen fegyver,
csak egy – milyen különös – fából faragott kalitka, kötéllel a vállára vetve. –
A falud vénei egy évvel a szertartás előtt kiválasztják a menyasszonyt. Mindig
kivételes lányt küldenek, aki vagy kiemelkedően tehetséges valamiben, vagy a
szépsége páratlan.
– Lehetőleg mindkettő – szól közbe a tőrös fiú.
– Ezzel a megtiszteltetéssel nem illetnek senkit, aki közönséges, aki gyenge,
vagy meggondolatlan. Mondd, te senki menyasszonya, miért rád esett a
választás?
A göndör hajú ifjú a tőrét forgatja fegyverként, a hideg tekintetű idegen pedig
a szavakat. Hiába áldott meg az ég számos dologgal – szerető család, bátorság,
egészség –, sem szép nem vagyok, sem tehetséges.
El tudom képzelni, hogy Csun és Cshong visszatértekor hogyan dühöngtek a
vének hitetlenkedve, és átkozták az elszántságomat. De nem ők voltak ott azon a
hajón. Nem ők érezték a maró vízcseppeket és a csontig hatoló rettegést, amikor
a szerettük bajba került. Lehet, hogy meggondolatlan vagyok. Talán közönséges
is. De nem vagyok gyenge.
– Én választottam.
A harmadik alak lába megmoccan. Csak azért észlelem a szinte láthatatlan
mozdulatot, mert egy pillanatra sem feledkezem meg a jelenlétéről. Furcsa
módon észreveszi a két vallatóm is, bár ők háttal állnak neki. Félrebiccentik a
fejüket, és várnak… egy jelre? A harmadik egy szót sem szól, ezért társai ismét
pihenőállásba helyezkednek.
Az első fiú karba teszi a kezét, és a tőrt a hóna alá dugja.
 – Milyen romantikus, nem gondolod, Kirin? Fiatal, hétköznapi szarka
megmentené népét a szörnyű sárkánytól, így beleegyezik a házasságba. Idővel
felfedezi, hogy a sárkányt egy erős varázslat tartja fogva, ez pusztító
természetének a gyökere. A bátor, okos szarka megtalálja a módját, hogyan
törheti meg az átkot, cserébe beleszeret a sárkányba, a sárkány meg őt szereti
meg. Helyreáll a béke égen, földön, tengeren. Ennél jobb mese talán nincs is. Én
azt a címet adtam neki, hogy „A sárkány és a szarka”.
– Nem, Namgi – feleli a hideg tekintetű idegen, Kirin. – Szerintem ez
egyáltalán nem romantikus.
Namgi egy sértéssel felel, és Kirin sem marad alul a válasszal. Biztosan
beleszoktak már ebbe, mert a szóváltásuk egyre cifrább.
Ügyet sem vetek rájuk, inkább arra a mesére összpontosítok, amit az első fiú
mondott. A nagyanyám mindig azt mondja, hogy a mesékre figyelni kell, mert
gyakran nagy igazságok rejtőznek bennük.
– Akkor tehát átokról van szó? – szólalok meg. Namgi és Kirin abbahagyják a
veszekedést, és újra rám néznek. – A Tengeristen nem hagyta el a népét.
Megátkozták.
Arra nincsen befolyásom, mások miben mérik az értékemet, de a mesékben és
mítoszokban jó vagyok. A mesék és mítoszok a véremben vannak.
Ebben pedig már fel is ismerem a mintát, mint amikor dallamot szőnek egy
mítoszba. A sárkány megjelenik, és a Tengeristen menyasszonyát biztonságban
elviszi a birodalmába. A világot köd borítja, de a végzet vörös fonala elvezeti a
lányt a palotához.
De miért nem sikerült egyetlen menyasszonynak sem elvégezni a feladatot?
Mintha a dallamot hirtelen megszakítanák, és amikor a lányok végre
megérkeznek, hogy befejezzék a történetet, megjelenik az ellenség, hogy
megállítsa őket.
A Tengeristen felkiált. Elakad a lélegzetem, amikor egy ismeretlen érzés
szorítja össze a szívemet, mintha egy csomót szorosra húznának. A végzet vörös
fonala felizzik a kezemben. Mögöttem megnyikordul egy padlódeszka.
Hátrafordulok.
Namgi és Kirin is megmoccantak. Még mindig ugyanabban a helyzetben
állnak, Namgi keresztbe tett karral, Kirin vállán a kalitkával, de három lépéssel
közelebb araszoltak.
Lefoglalt, hogy megvédjem azt, aki vagyok, idegen egy idegen világban, de ők
kicsodák? Miféle ember visel maszkot? Aki nem akarja, hogy emlékezzenek rá.
Tolvaj.
Orgyilkos.
– Itt az idő – mondja Kirin Namginak.
Namgi leengedi a kezét, és a tőrt az oldalához emeli.
– Bocsi, szarka. Nem szabadott volna hinned a tündérmesékben.
Megmarkolom a késemet. Védekező állásba merevedek, amit a nagyanyámtól
tanultam, a kés hegyét a fenyegetés felé szegezve.
– Hátrálj!
Egy gyors csuklómozdulat, és a tenyerembe hasító fájdalomtól az ajkamba
harapok. Képtelen vagyok tisztán gondolkodni. Ezek megölték az előző
menyasszonyokat? Remeg a kezem. Röviden: lehet, hogy jól bánok a késsel, de
nem vagyok harcos. Ketten egy ellen, sőt hárman, ha a harmadik alakot is
beleszámítom.
Kirin elfordítja a fejét, ügyet sem vet rám.
– Nem szabadott volna idejönnöd, senki menyasszonya.
Miért történik ez velem? A Tengeristen… elutasít? Mert nem Sim Cshong
vagyok. Mert nem a Tengeristen menyasszonya vagyok. Minden vele kezdődött.
Csun az életét kockáztatta, mert képtelen volt elveszíteni, én pedig az enyémet
tettem kockára, mert képtelen voltam őt elveszíteni. És Sim Cshong… ő mire
volt képtelen?
 Tisztán látom magam előtt, ahogy a hajóorrban áll, és szembenéz a tengerből
kiemelkedő sárkány képét felöltő sorssal. Azzal a sorssal, amit ő sohasem kért
magának. A sorssal, amit elutasított.
A trónon az istenfiú vergődni kezd. Még mindig alszik, a szeme lehunyva.
A végzet vörös fonala csap egyet, belém mar.
Kétségbeesett ugrással a Tengeristen felé nyúlok. Abban a szent pillanatban
kiáltást hallok a hátam mögül. Oda se figyelek, megragadom a Tengeristen
kezét, és megszorítom. A végzet vörös fonala eltűnik összekulcsolódott
tenyerünk között, és hirtelen vakító fény ránt magához.
Homályos képek sora sejlik fel előttem, túl gyorsan mozognak ahhoz, hogy
bármit kivehessek belőle: egy szikla a tengernél, égő aranyváros egy völgyben,
bíborszínű, vértől sötétlő köpenyek a földön, egy terjedelmes árnyék.
Felnézek. A sárkány leereszkedik fentről, egyik karmában hatalmas
gyönggyel, mintha a holdat fogná.
Elszakadok a képektől, a kezemet kitépik a Tengeristen kezéből. A harmadik
orgyilkos megragadja a csuklómat, és úgy érzem, mintha még mindig a
Tengeristen álmában lennék, mert mintha azt látnám, hogy a sárkány tükröződik
sötét szemében.
Aztán elenged és hátrálni kezd. Küzdök, hogy megkapaszkodhassak az
álomképekben… vagy inkább emlékképek? A sziklák ismerősek, végighúzódnak
az egész parton. A város a főváros lehet, bár a falunkba érkező hírvivők csak a
hódító sikerekről számoltak be, sohasem háborúról vagy pusztításról. Ami a
levetett ruhákat illeti, a Tengeristené ezüst és kék.
– Azok a képek. – A fejemet rázva igyekszem összpontosítani. – Mintha a
Tengeristen szemén keresztül láttam volna őket.
Meglepődöm, amikor az orgyilkos válaszol.
– A rémálmából vannak. Minden évben ugyanazt álmodja.
– Akkor tényleg létezik kapcsolat a Tengeristen menyasszonyával. Az átok
levételének képessége benne lakozik.
– Az előbb még meg akartad ölni.
Éles pillantást vetek az orgyilkosra. Ő és a többiek már itt voltak a
csarnokban, amikor megérkeztem, látták, hogy előhúzom a kést. Miért nem
állítottak meg? Nem hiszem, hogy bántani akarnák a Tengeristent, különben már
megtették volna, amilyen kiszolgáltatott álmában.
Namgihoz és Kirinhez hasonlóan a harmadik orgyilkos is vékony vászonruhát
visel, a kékje olyan sötét, hogy szinte fekete. Még a maszk mögött is
szembetűnő, milyen fiatal, sima a bőre, erős, karcsú a teste. Nem lehet sokkal
több tizenhét évesnél.
– Én nem lehetek dühös? – kérdezem kurtán. – A népem sokat szenvedett,
mert a Tengeristen elhagyott bennünket. Emiatt aztán a többi isten is elfordult
tőlünk.
A nagyanyámra gondolok, amint az oltárhoz térdel imádkozni.
A szélcsengőre, amit az unokahúgomnak készítettem, és összetört a köveken.
Aztán egy másik emlékkép is előkerül valahonnan mélyről, egy sötét erdő és egy
kanyargós ösvény.
A fejemet rázom, hogy megszabaduljak tőle.
– De az azelőtt volt, hogy ide jöttem, ahol semmi sem olyan, mint amire
számítottam. Ő sem olyan, mint amire számítottam.
A Tengeristen a trónon alszik, az előbbi zűrzavaros pillanatok után békésen.
Nem az a kegyetlen és bosszúszomjas istenség, mint amilyennek elképzeltem,
hanem egy istenfiú, aki felsír álmában.
Nem azért rohantam le a partra, hogy a Tengeristen menyasszonya legyek,
hanem azért, hogy megmentsem a bátyámat. De most itt vagyok, és ha van
esélyem megmenteni nemcsak őt, hanem mindenkit, akkor meg kell próbálnom.
És talán, amikor ennek az egésznek vége lesz, én is hazamehetek. A falumba.
A családomhoz. Belefacsarodik a szívem a gondolatba.
 – Ha el van átkozva, megtalálom a módját, hogy megtörjem.
A Tengeristen halkan felsóhajt. A végzet vörös fonala megrebben közöttünk,
és remény költözik a szívembe.
– Pont olyan vagy, mint a többi menyasszony – mondja a sötét szemű fiú
szelíden. Megfordulok, és látom lehajtott fejét. – Az emberek mítoszokkal
magyarázzák, amit nem értenek.
Felnéz, és a szeme olyan, mint a tenger legmélyebb része, hideg és
kiismerhetetlen.
Akkor jövök rá: a szeme ügyesebben rejti el a gondolatait, mint ahogyan a
maszk elrejti az arcát.
– De el tudom neked magyarázni – folytatja. – A néped nem az istenek
akarata miatt szenved, hanem saját erőszakos tettei miatt. Háborút indítanak,
hogy felégessék az erdőket és a földeket. Vért ontanak, ami beszennyezi a
folyókat és a patakokat. Az isteneket vádolni olyan, mintha a földet vádolnád.
Keresd meg a tükörképed, ott van az ellenség!
A szavak vérfagyasztó igazsága visszhangzik a csarnokban.
Úgy érzem, mintha visszaestem volna a tengerbe, a jeges víz egyre mélyebbre
és mélyebbre húz.
– Te is elbuksz, mint előtted mindenki – mondja.
Nincs sárkány, aki megmentsen. Nincs remény, amibe kapaszkodhatnék, a
világ csillagként huny ki felettem.
– Elkerülhetetlen. – Elfordítja a fejét. – Ez a sorsod.
A sorsom?
A fullasztó érzés megszűnik.
Először is, ezt a sorsot nem nekem szánták. Én választottam magamnak,
amikor beugrottam a tengerbe. De előtte sem én voltam az, aki a történet
menetét megváltoztatta. Hanem Sim Cshong, aki megtagadta a sorsát, amikor
nem mondott le Csunról. Vagy nem ezért fordult el a sárkánytól?
 Elhessegetem a gondolatot. Lehet, hogy Sim Cshong motivációját nem értem,
de a sajátomat annál inkább.
– Igazad van – mondom. A fiú szeme megvillan, és összeszűkül, amikor
beszélni kezdek. – Olyan vagyok, mint a többi menyasszony. Tudom, milyen
érzés úgy szeretni valakit, hogy bármit megtennél, hogy megvédd. Ki vagy te,
hogy megmondod, mi a sorsom, hogy elbukom, vagy sikerrel járok? Az én
sorsomat nem te döntöd el. A sorsom hozzám tartozik.
A fiú figyel, és vékony ránc jelenik meg a homlokán.
Namgi halkan elfüttyenti magát.
– Sohasem gondoltam volna, hogy a Lótuszház nagy Lord Sinje elnémul a
Tengeristen menyasszonya előtt.
Nemesember. Meg sem lep. Bár kétségkívül ő a legfiatalabb hármuk között,
Kirin és Namgi tőle várnak megerősítést.
– Lord Sin – szólal meg Kirin halkan, sürgetőn. – A köd felemelkedik. –
Az ég felé fordítja a tekintetét, ahol a holdfény bevonja a gerendákat, és
világossággal tölti meg a csarnokot.
Sin hátralép.
– Tartsd meg a sorsod, Tengeristen menyasszonya. Nekem semmi közöm
hozzá. – Az oldalához nyúl, és előránt egy kardot a hüvelyéből. A fém sikolya
fülsiketítő a néma csarnokban.
– Mina a nevem.
Megáll a mozdulat.
– Nem vagyok a Tengeristen menyasszonya, sem senki menyasszonya, sem
szarka – mondom. – Van nevem. A nagyanyám választotta, hogy bölcsességet és
erőt adjon nekem. Tudom, ki vagyok, és tudom, mit kell tennem. – Felemelem
az ükanyám kését. – És nem hagyom, hogy elvedd az életemet.
Sin felnyúl, és megrántja a maszkját. Az anyag lecsúszik a nyakára.
– Mina – mondja, és áruló szívem nagyot dobban. – A Tengeristen
menyasszonya.
Nagyot nyelek. A hangja a maszk nélkül tiszta és zengő. Gyönyörű az arca, az
orra egyenes, az ajka puha. Tengersötét szemével lélegzetelállító látvány.
– Nem veszem el az életedet.
Fájdalmas remény bimbózik bennem.
– Csak a lelkedet.
Megmarkolja a csuklómat, és csavar egyet rajta. A kés a padlóra hull. A másik
karját felemeli, és lesújt a karddal. Felsikoltok. Az éles hang elakad, amikor a
kard a…
…a szalaghoz ér.
Átvágja a végzet vörös fonalát.
Némán tátogva figyelem, ahogy a szalag két fele törött tollként lassan lehull.
Ez meg hogy lehet? Egy röpke másodpercig minden néma és mozdulatlan. Aztán
újra sikoltozni kezdek, de a kétségbeesett hang nem belőlem tör ki, hanem a
testemen kívül, a levegőből. A sikoly tekeredik, összeolvad, élénk
színkavalkádként örvénylik. A szalag kicsúszik a kezemből, felemelkedik, a
Tengeristen fél szalagja is követi. Együtt csavarodnak a sikoly köré, ragyogó
fénygömböt alkotva.
Sin kinyújtott kézzel előrelép.
Csodálatos színek villannak fel. Utána csillagokat pislogok ki a szememből.
A fülem hihetetlen hangot fog el, teljesen valószerűtlen ebben az elhagyatott
csarnokban: egy madár vidám csiripelését.
Sin tenyerében az oldalához simuló, piros végű szárnyakkal ott gubbaszt egy
gyönyörű szarka.
 4

A szarka cserregni kezd Sin tenyerén. A falunkban megszokott fekete-fehér

szarkákkal ellentétben ennek a szárnyvégei a vörös egy vibráló árnyalatában
játszanak, pont olyan színben, mint a végzet vörös fonala.
A szarka megrebbenti a szárnyát, és különös fájdalmat érzek a szívemben.
Kirin közeledik, hosszú lépteivel hamar átszeli a rövid távolságot. Felemeli a
kalitkát, Sin pedig gyengéd mozdulattal beleteszi a szarkát. A madár nem bánja a
fogságot, elégedetten ugrál a kalitka két oldalát összekötő rúdon. Amikor Kirin
egy bambuszzsinórral beköti az ajtót, Sin elfordul, és visszacsúsztatja a kardot a
hüvelyébe.
A kalitkára mutatok.
– Honnan került elő az a szarka?
Egy hang sem tör elő a torkomon.
– Honnan…
Semmi. Egy mukkanás sem. Egy hang sem.
A torkomra szorítom a kezemet, a pulzusom vadul lüktet.
– Mi folyik itt? – A szavakat érzem, az ismerős vibrálást. – Miért nem hallom
magam?
– A szarka a lelked.
Namgira nézek, aki a legalsó lépcsőfokról vigyorog rám, miután ő is lehúzta a
maszkot.
 – Ezt meg hogy érted?
Nem kell hallania a szavaimat ahhoz, hogy az arckifejezésemből olvashasson.
Odasétál Kirinhez, lehajol, és bebámul a kalitkába.
– Amikor Sin elvágta a végzet vörös fonalát, elvette a lelked. A te lelked a
hangodhoz kapcsolódik. Énekeseknél és mesemondóknál nem ritka.
Az én… lelkem?
Megkocogtatja a fából faragott rácsokat, mire a szarka felborzolja vöröses
végű szárnytollait.
– Átmeneti állapot. Nem komoly. Gondold azt, hogy olyan, mintha a szíved
minden harmadik dobogásra kihagyna.
Elfehéredek, hiszen ez nagyon komolyan hangzik.
Kirin kirántja a kalitkát Namgi kezéből.
– A hónap végén gyere a Lótuszház déli kapujához! – A hangja tompa, mintha
ezeket a szavakat már sokszor elmondta volna korábban. – Egy szolgától majd
visszakapod a lelkedet. Nem vagyunk felelősek azért, ami történni fog, ha nem
érsz oda.
Nehezen értem a szavait. Mennyiben különbözik a mítoszokban hinni, mint
benne élni az egyikben. Ha bízhatom abban, amit mondanak, a lelkem egy
szarka, és valamiképpen a testemen kívül rekedt. Ugyanakkor egyáltalán nem
érzem másképpen magam, mint amikor először ebbe a világba csöppentem.
Talán több rajtam a sófolt, és kimerültebb vagyok, de ez még csak meg sem
közelíti azt, hogyan képzeltem el korábban, milyen lehet, amikor az ember
elveszíti a lelkét: eggyel kevesebb szívdobbanás percenként, szakadék, amely
széles, mint a benned élő világ.
– Lord Sin – szól Kirin –, engedelmeddel, Namgi és én visszatérünk a
Lótuszházba.
Sin, aki addig lehajolva felkapott valamit a padlóról, felegyenesedik.
– Köszönet illet, Kirin. Nemsokára csatlakozom hozzátok.
 Kirin meghajol, majd utána Namgi is. Megfordulnak és elindulnak. A szarka
figyelmeztetőn felrikolt.
– Várjatok! – kiáltom, de ahogy korábban, most sincsen hangom.
Kirohannak a csarnokból, és magukkal viszik a szarkát, a lelkemet. Eltűnnek
szem elől.
– Mondd meg nekik, hogy jöjjenek vissza! – Felrohanok a lépcsőn, és
megragadom Sin karját. Az inge vékony anyagán érzem a bőre melegét, az izmai
megrándulnak válaszképpen. Megfordul, a jobb kezében felvillan egy penge.
Hátrahőkölök, és felemelem a karom. Nem támad rám, így felpillantok rá.
Az egyik szemöldökét felhúzva néz, és a nyelénél fogva felém nyújtja a késemet.
– Ennyi erőfeszítés után, hogy megszabadítsalak a lelkedtől – mondja
csúfondárosan –, azt hiszed, most megöllek?
A gunyoros hangszíntől dühbe gurulok.
– Nem hiszem, hogy számítana. A hozzád hasonlóknak mit ér a test lélek
nélkül?
Azonnal lesüti a szemét, én pedig a fogamat csikorgatom, nehogy
elvörösödjek. Néhány kínzó másodperc után a tekintete visszatér az arcomra, és
nyilván semmi érdemlegeset nem talált rajta.
Újra felém nyújtja a kést, én megragadom, és a kis emelvény széléhez lépek,
hogy a lehető legmesszebb kerüljek tőle.
– Tartsd ezt magadnál! – mondja. – Az emberek világában kovácsolt fegyver
élesebb az istenek birodalmában.
A tanácsa szükségtelen. Mindenképpen megtartanám a kést, az egyetlen
dolgot, ami a ruhámat leszámítva az én világomból származik. Az egyetlen
kapcsot, ami a családomhoz és szeretteimhez köt.
Sin azt állítja, hogy elrabolta a lelkemet, de akkor miért érzem ezt az éles
fájdalmat, amikor a családomra gondolok? Honnan jön ez a kín, ha nem a
lelkemből?
 – A nagyanyámtól kaptam ezt a kést. – A hüvelykujjammal végigsimítom a
markolatba faragott holdat. – Az ő nagyanyjáé volt, szerinte rá hasonlítok. –
Az oldalára fordítom a kést, és felfedem a tenyeremen futó sebet, amit akkor
ejtettem, amikor esküt tettem a Tengeristennek.
– Az a dal, amit énekeltél… a nagyanyád tanította azokat a szavakat?
Visszabújtatom a kést a kabátomba.
– Sok dalt tanított nekem, népmeséket és mítoszokat is. Azt mondta, hogy a
dalokon és a meséken át tanulhatok a világról, és az emberekről, akik lakják.
És a szívemről is, de ezt nem árulom el neki.
Aztán eszembe jut valami. Hogyan folyik ez a társalgás? Miközben beszélek,
egy hangot sem adok ki.
Összeszűkül a szemem. Olvas a gondolataimban?
Várok. Az arca elszántan közönyös.
– Szájról olvasol.
– Igen.
– Miért vágtad el a végzet vörös fonalát?
– Hogy megvédjem a Tengeristent.
– Tőlem? – nézek rá hitetlenkedve.
Sin pillantása a trónon ülő istenfiúra téved, aki az egész csetepatét
végigaludta.
– A Szellemek Birodalma nem tud életben tartani egy ember menyasszonyt.
A fajtád gyenge, a testetek fogékonyabb az itteni veszélyekre. Bármi megölhet,
ha úgy alakul. A végzet vörös fonala összeköt a Tengeristennel. Ha meghalsz, a
Tengeristen is ezt a sorsot szenvedi el. Azért vágtam el, hogy megvédjem.
Próbálom értelmezni a szavait.
– Mit értett korábban Kirin az alatt, hogy a hónap vége előtt
visszaszerezhetem a lelkemet?
Sin nem felel, és rájövök, nem tudja, hogy beszéltem, még mindig a
Tengeristent figyeli. Megrántom az inge ujját, és amikor rám néz, megismétlem
a kérdést.
– Egy hónap múlva már harminc napot töltöttél a Szellemek Birodalmában. Te
magad is szellemmé válsz. Mint mondtam, az emberi test gyenge: egy erősebb
kötelék nélkül, ami itt tartaná…
– Úgy érted, meg fogok halni?
– Egyébként is meghalnál – mondja. – Idővel.
– Tizenhat éves vagyok. Még előttem kéne állnia az egész életnek!
Felmordul.
– Akkor ott kellett volna maradnod, ahová tartozol.
– Az én világom, az a hely, ahová tartozom, elpusztul a te világod miatt. Ha
már ti nem fáradtok a megmentésével, majd én megteszem!
– Mégis hogyan?
– A Tengeristen…
Felvillan a szeme.
– Mi van vele? Jaj, persze, az a becses mítosz. Azt gondoljátok, hogy egy
ember menyasszony megmentheti, hogy majd beleszeret. Hogy majd megmenti
a lány népét, mert annyira szereti.
– Nem – csikorgatom a fogamat. – Annyira naiv azért nem vagyok.
– Ezt hiszi a néped. Ezt hitte eddig minden menyasszony.
– Ezt te nem tudhatod. Minden menyasszony okkal jött ide. Talán nem olyan
különlegesek, mint amilyennek szeretnéd őket. De azt tudják, hogy az áldozatuk
miatt a falubeliek gondoskodnak a családjukról, etetik, ruházzák őket. Tudják,
hogy mindent megtettek, ami a hatalmukban állt, hogy megvédjék azokat, akiket
a legjobban szeretnek. Tudják, hogy ők legalább megpróbálták, miközben senki
más nem volt képes erre, vagy nem is akarta!
Sin a homlokát ráncolja, szemmel láthatóan ingerült.
– Lassabban! Nem értek mindent, amit mondasz.
 – Ki vagy te, hogy ítélkezel a reményeik felett? Legalább van nekik. Neked
mid van? Egy éles kardod. Gyűlölettel átitatott szavaid.
Mind a ketten zihálunk. A tekintete a számról a szememre téved.
– Ahhoz képest, hogy nem tudsz beszélni – mondja lassan –, elég sok
mondanivalód van. – Van valami a hangjában… tisztelet? Úgy tűnik, mintha
mondani szeretne még valamit, de aztán elfordítja a fejét. – De nem számít. Egy
másik életben talán rábukkanhattál volna egy kellemesebb helyre. Itt a tenger
sötét, a Tengeristen alszik, és a part túl messze van.
Ezt a hanglejtést ismerem. Búcsúzik.
– Várj! – kiáltom, de persze egy hang sem jön ki. Utánanyúlok, de üres
levegőt markolok.
Kirohan a helyiségből, a léptei hangtalanok a padlódeszkákon. Egy
szemvillanás alatt eltűnik.
Mi is történt itt? A megfontolt énem tudja, hogy élhetek a lelkem nélkül.
Hiszen most is létezem és lélegzem. De egy nagyobb részem érzi, hogy a szarka
nélkül nem vagyok egészen önmagam. Könnyebb vagyok nélküle, de nem
kellemes érzés. Olyan, mintha elfújhatna egy enyhe szellő is, jelentéktelen
vagyok, mint szélben szálló falevél.
A csend, ami korábban sűrű volt, most üres a lélegzetvételem ismerős hangja
nélkül. Reszketve átölelem magam, és a Tengeristen felé fordulok.
Olyan, mint korábban, egy dolgot leszámítva. A szalagot tartó kéz most üres,
semmi jelen nem maradt, hogy össze voltunk kapcsolva. Nincs színe közöttünk a
levegőnek, és nincs többé a végzet vörös fonala. Ha most az isten felébredne,
tudná vajon, hogy én vagyok a menyasszonya?
A Tengeristen halkan felsóhajt.
Lépek egyet felé.
Hang dörren, mire hátrarepülök. A sarkamat a padlóba vájva igyekszem
megkapaszkodni, de olyan, mintha forgószél ragadott volna el. A Tengeristen
képe elhomályosodik, amikor egy láthatatlan erő kiránt a csarnokból, egyik
udvartól a másikig. Ajtók csapódnak be, ahogy áthaladok rajtuk, és nagy farönk
reteszek csúsznak a helyükre.
A Tengeristen palotáján kívül találom magam. Botladozom, és majdnem
lezuhanok a lépcsőkön. A főkapu nagy nyögéssel bezárul.
Feltápászkodom, és az ajtóra vetem magam, de csattanva becsukódik előttem.
A vastag fán dörömbölök. Erőfeszítésemmel csak a kezemet zúzom össze, és
szörnyű fájdalmat érzek a mellkasomban. Kimerülten a földre rogyok. A szívem
rendetlenül ver, a lélegzetemet számolva kell vad száguldását lelassítanom.
Kábultan a földön maradok néhány percig, aztán észreveszem, hogy valami
megváltozott. Kitisztult a levegő.
Aztán meghallok egy hangot, olyan, mintha nevetés szállna a szélben. Lassan
feltápászkodom és megfordulok. A titokzatos köd felszállt, felfedve az éjszakát.
Mögöttem a Tengeristen városa úgy terül el, mint egy festő vászna.
Még soha életemben nem láttam ilyet: hajlott tetős épületek és itt-ott a
szivárvány íveire emlékeztető hidak labirintusa. A három emelet magas utcai
lámpák fénye aranyló, mintha hajók vitorlája fogott volna tüzet. A vízen
lámpások úsznak, a csatornák ágas-bogasan hálózzák be a várost, mint egy
pompás, ragyogó fényű fa ágai.
Élénk színű halak úszkálnak a szélben, mintha a levegő óceán lenne. A bálnák
lusta felhőkként lebegnek. A távolban a sárkány úgy szeli át az eget, mint egy
elszabadult papírsárkány.
Soha nem láttam még ilyen szépet. És soha nem láttam még ilyen ijesztőt.
A város csodái tagadhatatlan igazsággal szembesítenek: egy új világba léptem
be, sárkányok, elképzelhetetlen hatalommal bíró istenek, az árnyékban
láthatatlanul mozgó orgyilkosok világába, ahol a hangodat madárrá
változtathatják és ellophatják, és ahol senki, akit szeretek, nem érhet el engem.
 5

A palotán kívül túl feltűnő vagyok, bárki és bármi megláthat. Bármennyire is

nem kedvelem Sint, a szavait figyelmeztetésnek szánta: az emberek védtelenek
az istenek világában.
Lebotorkálok a lépcsőn, minden porcikám fáj a tengeri átkeléstől és a metsző
széltől. A legközelebbi sikátorba megyek, és megbújok egy kapuban.
A repedezett fa ajtókereten egy lampion himbálózik nyikorogva, a kis gyertya
vészjósló árnyékokat fest a falra. Egy halasbolt mögött vagyok, a napi fogás
szaga eltéveszthetetlen. Ha vannak is erre emberek, nyomukat sem látom, és
nemsokára már semmit sem, mert könnyek homályosítják el a szemem.
Hang nélkül sírok, a zokogás az egész testemet rázza.
Tudom, hogy erősnek kell lennem, mint a nagyanyám meséinek hősnői. De
frusztrált vagyok. Kimerültem. És ha Sin igazat mondott, lelkem sincsen. Furcsa,
de könnyebb volt bátornak lenni, amikor ott állt előttem, hiszen az iránta érzett
düh tüzelt. Nehezebben megy, amikor egyes-egyedül vagyok és fázom.
Most mit csináljak?
A mellkasomhoz húzom a térdem, és rásimítom az arcom. Kétségbeesetten
próbálom felidézni nagyanyám valamelyik mondását, valamit, ami megvigasztal
és erőt ad. De a reménytelenség úrrá lesz rajtam, és nem enged a szorításából.
Eddig egyetlenegyszer éreztem ezt életemben, hogy a világ nagyot lódult előre,
engem viszont hátrahagyott.
 A papírhajók ünnepén történt. Izgatott voltam, mert Csun azt mondta, hogy
együtt fogjuk elengedni a hajóinkat a folyón, mint ahogy mindig is tettük, mióta
elég idős voltam hozzá. Letérdeltem a parton, nagy műgonddal leírtam a
kívánságomat a papírra, amikor meghallottam Csun hangját.
– Lehet, hogy Sim Cshong a falu legszebb lánya, de a külseje felér egy
átokkal.
Ez volt a történetük kezdete, amiben nekem semmi szerep nem jutott,
legalábbis egy ideig nem.
Megálltam a híd egyik végén, miközben Csun követte Sim Cshongot a másik
oldalra. Emlékszem, hogyan bámultam a bátyámat, és kívántam, bár nézne
vissza rám, bár intene, hogy bizonyítsa, rám is gondol még, nem feledkezett meg
rólam. És amikor nem fordult hátra, olyan előérzetem támadt, hogy ezentúl
semmi sem lesz ugyanolyan.
Tizenkét éves voltam, és éreztem, hogy a gyermekkor órái úgy peregnek ki az
ujjaim közül, ahogy a tengerben sodródó homokszemek.
Azon az éjszakán a nagyapám ott talált sírva a kerti tavunk mellett. Leült a
füves partra, tekintetét a hold homályos tükörképe felé fordította. A kacsák
mintha a gyöngyházszínű arcon keresztül úszkáltak volna. Egyikünk sem szólalt
meg. A nagyapám értette, milyen vigasztaló a közös hallgatás.
Amikor készen álltam arra, hogy meghallgassam, a következőket mondta:
– Egész életemben nem láttam a kacsáknál csodálatosabb teremtményeket. –
Zavarodott arckifejezésem láttán halkan nevetni kezdett. – Amikor a kacsák
megszületnek, ragaszkodni kezdenek az első dologhoz, amit megpillantanak,
ami általában az anyjuk, így elszántan a nyomában járnak, amíg fel nem nőnek.
Tudtad?
A fejemet ráztam, képtelen voltam megszólalni. A torkomat még mindig
kaparták a könnyek.
– Te árván jöttél a világra. – Pillantását a tóra tapasztotta, és tudtam, hogy a
lányára, az anyámra gondol. – Csak sírtál és sírtál, szorosan lehunytad a szemed,
és semmivel sem tudtunk megvigasztalni. Attól féltem, hogy a könnyeidbe fogsz
belefulladni. Még a nagyanyád sem tudta, hogyan segíthetne neked. De akkor
Csun, aki a kertben várt, csendesen beosont a házba. Olyan kicsi volt még,
három nyarat sem ért meg. Ragaszkodott ahhoz, hogy felvegyen. A nagyanyád
gyöngéden a karjába helyezett, és amikor először kinyitottad a szemed, és
először a szemébe néztél, az arcodon felragyogó mosoly volt a legszebb dolog,
amit valaha láttam. Mint a napsütés a vihar után.
– Nagyapa – kérdeztem, és félrehajtott fejjel felnéztem rá –, azt akarod
mondani, hogy kacsa vagyok?
Nagyapa kérges kezével letörölte a könnyeket az arcomról.
– Azt mondom, Mina, hogy Csun egész életében szeretett téged. Amióta csak
megszülettél. Mindig szeretni fog. Ez az örök ajándéka számodra.
A fejemet ráztam.
– Akkor miért hagyott ott?
– Mert tudja, szereted annyira, hogy elengedd.
A Tengeristen városának nyirkos, hideg sikátorában szorosan lehunyom a
szemem. Nagyapa. Mindig tudta, mit kell mondania, hogy jobban érezzem
magam.
Olyan régen meghalt már. Nagyapa, hiányzol. Mindennél jobban szeretném,
ha most itt lennél.
– Nézd csak! – hangzott fel egy kisfiú izgatott kiáltása a közelből. – Egy lány
sír a halasbolt mögött. Mit tegyünk, Maszk?
Lányhang felel rá, sokkal nyugodtabb tónusban, mint a kisfiúé, és kicsit
fojtottan.
– Megvárjuk, hogy felszáradjon minden könnye, természetesen. Amikor
befejezi a sírást, nem fogja újrakezdeni. Erős szelleme van.
Felemelem a fejemet a térdemről, és elakad a lélegzetem, amikor a
legkülönösebb látvány tárul elém. Egy nagyjából velem egymagas lány áll
előttem, félrehajtott fejjel figyel, az egész arcát egy fából faragott maszk takarja.
A fa barázdái olyanok, mint a ráncok, az orcákat és a homlokot piros körökkel
festették meg, a száját lefelé konyuló grimaszként vésték. Egy nagymama arca.
– Honnan tudod, Maszk? Nem úgy fest, mint aki mindjárt abbahagyja.
Megfordulok, és majdnem összeér az orrom egy mellettem guggoló kisfiúval.
Nyolc- vagy kilencéves lehet, bő kendervászon nadrágot és vékony, fagombos
kabátkát visel. A haja kócos, egy rakoncátlan tincs felkunkorodik a füle fölött,
mint egy virág. A hátán vászon hátizsák van.
– Még Miki sem sír ennyit – mondja, és ráncba szalad a homloka.
Ezt az állítást egy olyan hang követi, mintha buborékok szállnának fel az
óceánból.
A fiú a vállához kap, és leengedi a zsák egyik pántját. A zsákot megfordítja,
egy kisbaba van benne.
– Jaj, Miki! – kacagja a kisfiú, és kiemeli a pici lányt a zsákból. – Mosolyogj a
babának!
Felém nyújtja a kicsit. Nem lehet egyévesnél több. Rózsás arcocskája van, és
rövid haja a fiúéra emlékeztet, leszámítva azt, hogy az övét szépen oldalra
fésülték. A pici, rózsaszín virágokkal hímzett, puha pamutruhából leszűröm,
hogy nagyon szerethetik. Miki és én egymásra pislogunk. Vagy varázslat
történik, vagy Miki mosolya ragadós, de elapadnak a könnyek. Miki kuncog, és
felém nyújtja a kezecskéjét.
– Nem, nem, Miki – korholja a fiú, szélesre nyitja a zsákot, és gyöngéden
visszateszi a babát. – Most velem maradsz! – Megpaskolja Miki fejét, aztán
ismét a hátára veszi a zsákot.
A maszkos lányra nézek. A maszkra vésett arckifejezés megváltozott, már
nem homlokát ráncoló nagymama, hanem mosolygós nagymama.
– Ez az! – mondja. – A sírás néha nem árt, de a vizet nem szabad eltékozolni.
 – Ki… kik vagytok? – kérdezem. Vagyis próbálom megkérdezni. Most sem jön
ki hang a torkomon.
Meglep, amikor a lány válaszol.
– Szellemek vagyunk. – A hangja tompa, elfojtott, hiszen a maszk mögül
hallatszik. – A nevem Maszk – mondja, és magára mutat –, ők pedig Dai és
Miki. – Int feléjük, és Dai szélesen elvigyorodik. – Megláttuk, ahogy a
sikátorban csendesen zokogtál, jöttünk érdeklődni.
Dai Maszkról rám pillant.
– Te honnan tudod, hogy mit beszél, Maszk? Hallod?
– Persze hogy nem hallom – feleli Maszk ingerülten. – A hangjából szarka
lett. Az eszemet használom. Szerinted mit kérdezhet egy emberlány, aki itt
ragadt egyedül egy sikátorban a Tengeristen városának közepén? Kik vagytok?
Mik vagytok? Miért vagytok itt? Mit akartok? Minden kérdésére válaszoltam.
Bólints, lány, ha helyesen válaszoltam legalább egy kérdésedre!
Bólintok.
Dai tapsolni kezd.
– Kérdezd meg a lány nevét, Maszk! Nagyon csinos.
– Honnan tudod, hogy csinos-e vagy sem? Még kisfiú vagy.
Ügyet sem vetek a szóváltásukra, Maszk szavaiba kapaszkodom. A hangjából
szarka lett.
Integetek, hogy rám figyeljenek. A két hüvelykujjamat összeérintve fel-le
mozgatom a többi ujjam, egy madár szárnyának csapkodását utánozva.
– Értem! – csettint Dai. – Tudom, mit akar mondani!
Bátorítón biccentek felé.
– Repülni akar! Mint egy madár! Elvigyük a legmagasabb vízeséshez, Maszk?
Onnan lelökhetjük. Akkor repülhet!
Tátogok.
– Nem, nem azt akarja mondani – kacag Maszk. – Tudtam én, hogy a
vérvonalad alacsony rendű.
– Szívd vissza, Maszk! Kérj elnézést!
Előredőlök a térdemen, és integetek, próbálom összpontosításra bírni őket.
– Honnan tudtad, hogy a hangomból szarka lett? Láttad, mi történt velem?
Tudod, hova vitték a hangomat?
Maszk és Dai üres tekintettel bámulnak rám. Legalábbis Dai tekintete üres.
Maszk nagymamás maszkján révült mosoly ül.
– Ó! – szólal meg Dai, és az orrnyergét vakarja. – Tudod, hogy mit mondott?
Maszk a fejét rázza.
– Nem vagyunk gondolatolvasók – mondja kedvesen. – Sem képzett szájról
olvasók. Vedd úgy, hogy akkor sem hallanánk, amit mondasz, ha tudnál beszélni.
– Szarka – tátogom el a szót. Megint madáralakot mutatok felemelt
kezemmel, de ez alkalommal heves mozdulattal lerántom a levegőben. Inkább
hasonlít sólyom szárnyalására, mint szarkára, de ezen a ponton már nem
érdekelnek a részletek.
Dai a kezemre mutat.
– Olyan, mint a sólyom!
– Á! – kiált fel Maszk. – Tudom már! Szarka, igaz? Láttuk, hogy Lord
Kirinnél, meg annál a ravasz tolvajnál, Namginál van a lelked, szarkaként
raboskodik abban a kalitkában. Vissza kell szerezned, különben a Tengeristen
nem ismer el menyasszonyaként.
Kikerekedik a szemem.
– Te tudod, hogy a menyasszonya vagyok?
Biztosan kiolvassa az arckifejezésemből, hogy mit kérdezek, mert válaszol rá:
– Mi más lehetnél? A Szellemek Birodalmába emberként csak a Tengeristen
menyasszonya léphet be, mármint teljes emberként, nem ember szellemeként. –
Magára, Mikire és Daira mutat. – Mint mi.
A lány oldalra biccenti a fejét.
 – Nem haltál meg, ugye?
Még ha lenne hangom, sem tudnék megszólalni.
– Minden embernek van egy lelke – magyarázza. – Amikor meghalnak, a
testüket a fenti világban hagyják, a lelkük pedig leutazik a folyón. A szellemek
azoknak az embereknek a lelkei, akik kirángatták magukat a folyóból, túl
makacsak voltak ahhoz, hogy átkeljenek egy másik életbe. Itt időzünk a
Szellemek Birodalmában, felfordulást csinálunk, és kövérre hízunk az ősi
rítusokon. – Megpaskolja a pocakját, mire Miki kuncogni kezd.
Tágra nyílt szemmel bámulok rájuk. Ha Maszk igazat beszél, akkor ők
halottak.
– Segítsünk neki, Maszk! – mondja Dai, és felszisszen, amikor Miki beleharap
a vállába. – Be tudom juttatni a Lótuszházba. Kirin és Namgi oda tartanak.
Az őrnek meg azt mondjuk, hogy munkát keres. – Gyöngéden megpaskolja a
fejemet. – Olyan csendes vagy. Biztosan felvesznek.
– Hacsak meg nem tudják, hogy ember vagy, és nem szellem – kacag Maszk.
– Mert akkor megesznek!
Elsápadok. Biztosan csak viccel.
Maszk kinyújtja a kezét, megfogom. Talpra ránt, megfordít, hogy lesöpörhesse
a port a ruhámról. Ő és én tényleg ugyanolyan magasak vagyunk.
Amikor oldalra fordul, szabadon méregethetem. A maszkot a feje mögött
megkötött, vastag zsinór erősíti az arcára. Gesztenyebarna haját hosszú fonatban
viseli, ezzel mutatva, hogy még hajadon. Nyakának fiatalos görbülete is azt
sugallja, hogy egykorúak lehetünk.
– Indulás! – mondja Dai, miközben Miki felkuncog a zsákban. Maszk
felegyenesedve utánuk indul.
Én tétovázom. Általában nem vagyok bizalmatlan, de a Sinnel és a többiekkel
való találkozás óvatossá tett. Mégis különös vonzódást érzek ezekhez a
szellemekhez, olyan barátságosak, olyan élettelik… pedig halottak.
 Az idősebb bátyám, Szong azt mondja, hogy a bizalmat ki kell érdemelni, és
ha valakinek tálcán kínálod, az olyan, mintha te magad nyújtanád át a kést, amit
beléd döfhetnek. Mire Csun azt mondta, hogy a bizalom a hiten alapul, és hogy
ha bízunk valakiben, az emberi jóságban bízunk, és a világban, ami ezt alakítja.
Ahhoz túl fájdalmas minden, hogy bárkiben is megbízzak, de magamban
hiszek, a szívemben, ami azt súgja, hogy jók, és az eszemben, ami azt mondja,
hogy ők segíthetnek megtalálni a szarkát és visszaszerezni a lelkemet.
– Jössz? – kiáltja hátra Dai a válla felett. Sietek, hogy utolérjem őket, és
követem hármukat a sikátorból a Tengeristen városának szívébe.
 6

A sikátorból egy sugárútra érünk. Azonnal letaglóz a látvány. Még sohasem

jártam a kis falunkon kívül, ahol a piaci napokon legfeljebb húsz-harminc lakos
gyűlik össze, ünnepekkor meg talán ötven. Itt, a Tengeristen városában ragyogó,
drágakőszínekbe öltözött emberek százai, ezrei laknak, mintha a város egy
hatalmas zátony lenne, az emberek pedig korallok.
Íves tetejű, csodálatos épületek szegélyezik az utcákat, szinte egymásra
épültek, ameddig a szem ellát. Az épületek ereszeiről fényes lámpások lógnak,
megvilágítják a papírral fedett ablakok mögött mozgó alakok sziluettjét. A tetők
fölött gigantikus, kísérteties ponty lebeg, a lámpásokban és körül ragyogó
aranyhalak keringenek.
A tolóajtók az utcára nyílnak, fény és nevetés árad ki rajtuk. Egy fiatal nő, aki
a fején teástálcát egyensúlyoz ügyesen, eltűnik a tömegben.
Fütyülő hang hallatszik, majd reccsenés. Felnézek. Tűzijáték robban,
megvilágítja az éjszakát, és felzavar egy csellerajt.
– Nézz a lábad elé!
Maszk visszaránt, mielőtt egy tengeri rózsákkal megrakott kocsit toló kisfiú
átgázolna rajtam.
– Te nézz a lábad elé! – kiáltja Dai felemelt ököllel. – Ő a Tengeristen
menyasszonya!
– Na persze – szólt vissza a kisfiú –, akkor én a Tengeristen vagyok!
 Erre sokan nevetni kezdenek azok közül, akik hallótávolságon belül vannak.
A macskaköves utcákat tengeri lényekből kirakott mozaikok szegélyezik. Egy
kék-szürke delfincsapat nyomába szegődünk az egyik utcán, ahonnan egy vörös
rákokkal teli sugárútra érünk, majd egy tágas téren kötünk ki, amely hatalmas
jádeteknős képét formázza.
A tér tele van emberekkel. Kislányok guggolnak, és köveket dobálnak.
Az alacsony asztaloknál öregemberek veszekednek a társasjátékok felett. Bár
mind szellemek, ugyanolyanok, mint Miki és Dai: egészségesnek tűnnek,
elevennek.
Maszk lekanyarodik a térről, és egy zsúfolt, ételkocsikkal teli mellékutcába
vezet.
A kocsikon magasra halmozott rizstorták, a farkuknál fogva felkötött sós
halak kelletik magukat. Több kocsiról sült gesztenyét és cukorba mártott
édesburgonyát árulnak. Dai kitér egy érkező jármű elől, egy másiknak nyomva a
hátát, amelyen bambuszpárolókban gőzölgő gombócok illatoznak. Amikor ellép
onnan, Miki keze kinyúl, és elvesz egy gombócot a kocsiról.
– Jaj, Miki! – kiáltja Dai. – Hagyd a lopást a tolvajokra! – A zsebébe nyúl,
előhúz egy ón- és rézérmékkel teli rövid zsinórt. Leold egy ónérmét, és a kocsi
tulajdonosa felé pöccinti, aki már a levegőben elkapja. – Négyet kérünk!
Dai elveszi a gombócokat, és mindannyiunknak ad egyet. Kíváncsian
figyelem Maszkot a szemem sarkából, hogy lássam, étkezéshez leveszi-e a
maszkot, de a gombócát Mikinek adja. A pici lány lenyűgöző módon három
harapással végez vele.
Az én gombócom ínycsiklandóan gőzölög. Követem Miki példáját, és egy
pillanat alatt eltüntetem. A puha, bársonyos tészta és a sós-póréhagymás
disznóhústöltelék kombinációja mesés. Miután tisztára nyaljuk az ujjainkat, Miki
és én esdeklő pillantást vetünk Daira. Ő hangosan felsóhajt, és leold egy újabb
érmét a pénzzsinórról.
 A második gombóccal elidőzöm, minden egyes falatot kiélvezek.
Az ételkocsis sikátor egy újabb nyüzsgő utcára nyílik, amelynek végén egy
nyugodt folyón átívelő pompás híd áll. A folyó vizén vörös, zöld és fehér
lámpások ringatóznak. Néhány hajót kikötöttek, a többiben meg tollas kalapos
evezősök lapátolnak folyásirányban.
A híd fontos átkelőhely lehet. Zsúfolásig megtelt emberekkel, kocsikkal,
öszvérekkel, még egy ökör is átvonul rajta, a szarva között virágfüzérrel. Dai
korú gyerekek másznak fel a korlátra, átbújnak a vékony gerendák között.
Maszk villámgyorsan megragadja Dai vállát, mielőtt a kisfiú csatlakozhatna
hozzájuk.
A híd közepén dobszó harsan. Egy menet halad lassan a tömegen át. Mint
mindenki, mi is a híd széléhez szorulunk, hogy utat adjunk nekik.
Dárdákkal felfegyverzett katonák mennek el mellettünk. Négyen visznek egy
nagy, díszes dobozt, a katonák őket kísérik. A hordozók a dobozt a vállukra
fektetett két rúdon egyensúlyozzák.
Hallottam már ezekről a dobozokról, gyaloghintó a nevük, főleg a fővárosban
használják őket, a nemesasszonyokat viszik benne rövid távolságokra. A vastag
fal eltakarja őket a bámész szemek elől.
A menetet izgatott suttogás kíséri. Előrehajolok, kíváncsi vagyok, ki ül a
díszes alkalmatosságban.
– Siki menyasszonya. – Maszk felé fordulok, aki a gyaloghintót követi a
tekintetével. Bólint, és az őrök fekete-piros egyenruhájára mutat. – Az ő házának
színei.
Megrántom a ruhaujját, aztán megérintem a számat, hogy magamra vonjam a
figyelmét.
– Siki?
– Egy halálisten.
Szemem az aranydobozra rebben. Az utasa egy halálisten menyasszonya.
 – Biztosan gyönyörű. Minek az istennője?
– Istennőt mondtál? Ha ő istennő, akkor mi is azok vagyunk. Csak egy lány.
A Tengeristen korábbi menyasszonya.
A Tengeristen egyik menyasszonya. A menet irányába kapom a fejem.
Napsütötte kéz vonja el a függönyt, és megpillantok egy kerek, édes arcot, de
aztán az egyik őr elém áll.
Hjeri.
Egy évvel ezelőtt a Tengeristen menyasszonya egy szomszéd falubeli lány
volt. A többmérföldes karavánokkal minden évben érkezett egy-egy
menyasszony az ország minden részéből. Néha kisvárosokból, néha
nagyvárosokból, néha még a fővárosból is. De Hjeri éjszaka jött, a holmiját egy
vállára vetett zsákban cipelte, a haja egyszerű fonatban hullott a hátára.
A falu vezetőjének családjánál szállt meg három éjszakára, aztán kopogtak az
ajtónkon, hogy valaki menjen át, és segítsen neki elkészülni az esküvőre.
Furcsa volt egy fedél alatt lenni egy lánnyal, akivel még sohasem találkoztam,
és akit menyasszonyszínekbe – a szerelmet, boldogságot és termékenységet
jelképező, ragyogó színekbe – kellett öltöztetni, holott reggel meg fog fulladni, a
ruha csak arra lesz jó, hogy lehúzza a víz alá.
– Még elmenekülhetsz. – Gondolkodás nélkül böktem ki ezeket a szavakat.
Hjeri felém fordult, az ajkát összetört azáleaszirmokkal festették rózsaszínre.
A szemét parázsból megmaradt szén színezte sötétre.
– Hová mehetnék?
– Nincs senki, aki gondoskodna rólad? Családtagok, akik megvédenek?
Hjeri lassan rázta a fejét.
– Csak a nővérem, de ő már öt éve elment.
– Elment? – Felbátorodva előrehajoltam, mert azt hittem, Hjeri is elmehetne
oda, ahol a nővére van. Talán a fővárosba. Valahová, ahol biztonságban lehet. –
Hova ment?
 Hjeri elfordult. A szoba nyitott ablaka a rizsföldekre nézett, mögöttük ott
hullámzott a tenger. A sötétben nem látszott, de hallani lehetett, és a
fáradhatatlan szél meleg levegőt söpört át a szobán. Érezni is lehetett, a só vastag
réteget vont a bőrünkre. Olyan volt, mint a hamu.
Hjeri csendesen válaszolt:
– Mindig én voltam a jobb úszó. Sokkal jobb a nővéremnél, aki félt a víztől.
Holnap, amikor bedobnak a vízbe, elkezdek úszni. Addig úszom, amíg bírom
erővel.
– De a nővéred…
– Már öt év eltelt. Azt mondják, a Tengeristen minden menyasszonya
egyforma. De tévednek. Miért nem értik? – A hangja sürgetővé vált. Megragadta
a csuklómat, és magához húzott, a szeme lázasan csillogott. – Van, akit
kiválasztanak, és vannak azok, akik azt választják, hogy menyasszonyok
lesznek.
Elengedte a csuklómat, és lehunyta a szemét.
– Azon tűnődnek, miért választja valaki azt, hogy lemond az életéről. Soha
nem fogják megérteni.
– Kik? – kérdeztem. – A falusiak?
Bólintott.
– Vannak lányok, akik maguktól mennek menyasszonynak, mert vagyont
akarnak szerezni a családjuknak, a falu által fizetett hozomány meglehetősen
nagylelkű. Vannak lányok, akik azért akarnak menyasszonyok lenni, mert a
dicsőségre vágynak: egyike lehetnek a néhány kiválasztott szépségnek, akiket
tragikus módon feláldoznak. Akadnak olyanok is, akik igazán azt gondolják,
hogy a mesék valósak, hogy nem fognak megfulladni, majd a Tengeristen
megmenti őket. – Hjeri kinyitotta a szemét, a tekintete rátalált az ablakra, és
mögötte az éjszakára. – És vannak olyan lányok is, mint a nővérem, akik azért
akarnak a Tengeristen menyasszonya lenni, mert túlságosan fájdalmas számukra,
ha önmaguk akarnak lenni.
Akkor közelebb húzódtam Hjerihez, hideg kezét az enyémbe fogtam.
– Ezt a sok sminket elmossa a víz – mondta, és elfojtott egy nevetést. – Addig
meg úgy fogok kinézni, mint aki tintát könnyezik.
– Letörlöm. – Fogtam egy rongyot, vízbe mártottam, és megtörölgettem az
arcát a szeme alatt.
– Kedves lány vagy, Mina. Lehet, hogy magabiztosnak tűnök, de nagyon
félek. Élni akarok. Elképzelhető az, hogy valaki meghal, mégis életben marad?
Akkoriban nem tudtam neki válaszolni. Éjszaka volt, és nemsokára indulnia
kellett, hogy reggel feláldozza magát. Egy egész évig nem értettem, miért
döntött úgy, hogy a Tengeristen menyasszonya lesz.
Addig a pillanatig nem, amíg ott nem álltam én is a hajó orrában, a düh
viharként tombolt a lelkemben, és fejest ugrottam a vízbe.
– Túl sokat sírsz. – Dai felnéz rám, kis kezét az állam alá simítja, hogy
felfogja az arcomon csorgó könnyeket.
– Tényleg? – kérdezem nevetve. A sugárzó boldogság árad szét bennem, hogy
Hjeri itt van, él, és jól van. A lassan haladó menetre mutatok. – Mesélj még!
Mondj el mindent!
– Akarsz hallani Siki menyasszonyáról?
Lelkesen bólogatok.
– Nem tudok róla sokat. – Elhallgat. – Sikiről viszont…
– Igen? – mosolygok rá bátorítón.
– Az egy jégszívű gazember!
– Vigyázz a szádra! – inti Maszk. – Siki nem annyira rossz. Csak egy kicsit túl
komoly. És még ha egy kicsit rossz is, azt pletykálják, hogy a halálisten imádja
az új menyasszonyát. Az esküvő pompás volt.
Kikerekedik a szemem, és hadonászó mozdulatokkal mutogatok rá és a
menetre.
 – Milyen volt?
– Engem nem hívtak meg – mondja Maszk. – Csak a város fontos embereit.
A Tigrisház és a Daruház lordjait. A Nagy Szellemet. Minden kisebb istenséget,
akinek oltára van. – Maszk megvakarja fából faragott arcát. – Most, hogy
mondod, nagyon sok mindenkit meghívtak.
– Csak minket nem! – kiáltja Dai.
– A Tengeristent is természetesen, de tekintve, hogy ő már száz éve nem
hagyta el a palotáját, elvesztegettek vele egy meghívót! Ó, és persze Lord Sint is,
gondolom. Bár kétlem, hogy ő megjelent. Ha mindent számításba veszek.
– Hatalmas veszekedés volt – magyarázza Dai. – Te tudod, min vesztek össze?
– kérdezi, és Maszk felé fordul.
– Ami miatt minden jelentős harc kialakul.
– Étel? – veti fel Dai.
Én a helyi hadurakra gondolok, akik otthon a földért harcolnak.
– Hatalom?
Maszk arckifejezése nyájas marad, mégis árad belőle a rosszindulat.
– Titeket meg ki nevelt fel? Semmit sem tanítottak nektek? A szerelem vert
éket közéjük, és a szerelem fogja újra összehozni őket, már ha nem túl makacsak
ahhoz, hogy megbocsássanak egymásnak.
– Sin is szerelmes volt Hjeribe? – kérdezi Dai.
Maszk szemmel láthatóan ingerülten a levegőbe emeli a karját. Sarkon fordul,
és a tömegbe veti magát, amely Hjeri karavánja körül oszladozni kezdett.
Szednünk kell a lábunkat, hogy utolérjük.
Min veszett össze Sin és Siki, ha nem a Hjeri iránt érzett szerelem volt az?
Milyen fájdalmat okozhattak egymásnak, ami most megbocsátásra vár?
Találkoztam Sinnel, nem elképzelhetetlen számomra, hogy viszályba keveredik,
ráadásul egy istennel. A sötét szemű fiú dühítő volt, és ellopta a hangomat!
Lehet, hogy nem tud róla, és nem is érdekli, de velem is viszályba keveredett.
 A híd másik végéhez érünk.
– Ott is van! – kiáltja Dai. – A Lótuszház!
A termetes kőfal egy egész utcarészt elfoglal. Magas fák vannak körülötte,
eltakarják, ami a másik oldalon van. Az egyetlen bejárat egy széles kapu, amit
feketébe öltözött őrök vigyáznak. Most éppen egyesével engedik be az
érkezőket, a neveket egy hivatalosnak tűnő tekercsen álló nevekkel egyeztetik.
Nagyot nyelek, amikor szembesülök a feladat lehetetlen voltával. Nemcsak a
hangom nélkül kell átjutnom azon a falon, de meg kell találnom egy kismadarat
is, és aztán kitalálni, hogyan változtathatom vissza.
Szerencsés vagyok, hogy találkoztam Maszkkal, Daijal és Mikivel, de
nemsokára elmennek, én pedig ismét magamra maradok egy késsel és
nagyanyám meséivel felfegyverkezve.
Maszk meleg érintését érzem a vállamon.
– Azt hittem, bátor vagy! Ne nézz ilyen ijedten! A Tengeristen menyasszonya
vagy, nem igaz? Van célod, és nem adod fel, amíg a végére nem jársz a
dolognak, vagy legalábbis mindent beleadsz, hogy megpróbáld. Vagy máris
mindent beleadtál?
A fejemet rázom.
– Jó! – Elterel a kaputól, és befordulunk egy sarkon, ahol Dai egy kis oldalajtó
mellett vár bennünket, ami egy jóval kihaltabb utcára néz. Lehúzza a pántot a
válláról, puszit nyom Mikire, aztán a zsákot átadja Maszknak.
– Majd én! – mondja.
Magabiztosan az ajtóhoz lép, és hangosan kopogtatni kezd a félfán.
Sietek utána, és pont akkor érek oda, amikor az ajtó résnyire nyílik. Egy
velem egykorú lány kukucskál ki rajta, a szája széles és durcás, a szeme éles és
okos, hosszú, barna haját rendetlen kontyba fogta. A kiszabadult hajszálak
ismerős, szív alakú arc körül lebegnek.
Felkiáltanék.
– Nari?
 7

Amikor kicsi voltam, volt egy lány a falunkban, akit mindenki másnál jobban
csodáltam, részben azért, mert féltem tőle. Csun barátja volt, két évvel idősebb
nálam, az elméje éles, mint a késpenge, ám nyugtalan szívű. Csun szelíd
természetű volt, és mivel jóval nagyobb termetű volt a koránál, a többi gyerek
gyakran csúfolta.
Nari állt ki mellette. Amikor közbelépett, a bántalmazók hallgattak rá. Amikor
leszidta őket a kegyetlen szavakért, a bocsánatáért könyörögtek. Amikor Nari jó
véleménnyel volt valakiről, mintha még a nap is szebben sütött volna rá.
Legalábbis így képzeltem, mert rám többnyire ügyet sem vetett. Legutoljára egy
évvel ezelőtt láttam, amikor beugrott a viharos folyóba, hogy megmentse a
csónakokat, amelyek elszakadtak a partról. Az áradó folyó magával sodorta a
hajókat Narival együtt, egészen a tengerig. Sohasem hittem volna, hogy újra
látom. Mégis itt áll előttem, egyszerre sír és mosolyog.
– Mina, ez képtelenség! – Behúz a kapun, és szorosan magához ölel, olyan
vadvirág- és nádillata van, mint amilyenek a folyó mellett nőnek. – Ha te itt
vagy… az azt jelenti, hogy meghaltál!
Hát persze hogy ezt gondolja. A Szellemek Birodalmába csak úgy lehet
bekerülni, ha az ember meghal, vagy elrabolja a sárkány. Ő viszont, mint
mindenki más a faluban, úgy tudta, hogy Sim Cshong a Tengeristen idei
menyasszonya.
 – Életben vagyok. Csak éppen… – Felsóhajtok. Nem hall.
– És Csun! Szegény bátyád. Ugyanazon az éjszakán veszített el téged és Sim
Cshongot. Biztosan nagyon odavan. Mesélj, mi történt? A viharban fulladtál
meg? Vagy betörtek északról?
– Tévedsz! – szól közbe egy hangos, méltatlankodó hang. – Nem halt meg!
Ő a Tengeristen menyasszonya.
Nari elenged, és Dai felé fordul, aki az ajtón kívül áll. Egyedül van, Maszk és
Miki eltűntek.
– Ki ez a fiú, Mina? – kérdezi a homlokát ráncolva. – Zaklatott? Csak kérned
kell, és megszabadítalak tőle. – Egy hosszú, hajlott pengében végződő rúd után
nyúl, amelyet a falnak támasztottak. Korábban nem vettem észre, de ugyanazt a
fekete ruhát és páncélmellényt viseli, mint a főkapu melletti őrök.
– Mina barátja vagyok – kiáltja Dai. – Veled ellentétben, aki azzal vádolja,
hogy meghalt, pedig szemmel láthatóan a Tengeristen menyasszonya…
Nari szeme kikerekedik.
– Menyasszony? De… milyen évet írunk? A császár száz éve tűnt el. Sim
Cshongot akarták feláldozni, ha jól emlékszem. A menyasszonyok mind
tizennyolc évesek. Te viszont tizenhat vagy, pont annyi, mint amikor én
meghaltam. Mina, miért nem mondasz semmit?
– Nem tudok beszélni.
– Nem tud beszélni – feleli Dai. – Ellopták a hangját, és madarat csináltak
belőle!
Arra gondolok, hogy ezt a magyarázatot nem könnyű elhinni.
– Ó! – feleli Nari. – Akkor már értem. Tavaly nagy felháborodás volt, amikor
Lord Sin levágta Hjerit a végzet vörös fonaláról, és a lelkét csellévé változtatta.
A szeretője, Siki, a halottak istene azt követelte, hogy adják vissza neki. Amikor
Lord Sin visszautasította, nagy harc kerekedett, itt, ebben a házban.
Dai oldalra hajtja a fejét.
 – Ki nyert?
– Nem biztos semmi. A tanúk szerint Lord Sinnél volt az előny, és nyert is
volna, de Hjeri az utolsó pillanatban közbeavatkozott.
Szóval Sin veszített. Kéjes megelégedettséget érzek, amikor meghallom.
– Egyetlen végső kérdés maradt. – Dai előrehajol, mint az összeesküvők. –
Cselekednél a lordod akarata ellen?
– Természetesen nem. – Nari megragadja a rudat. – A Lótuszház hű szolgája
vagyok.
Dai megragadja a karomat.
– Menjünk, Mina!
– Várjatok! – kiáltja Nari, és elkapja az ingem ujját. – Ha tényleg te vagy a
Tengeristen menyasszonya, akkor azért jöttél ide, hogy visszaszerezd a lelkedet.
– A homlokát ráncolja, a szemöldöke is összeszalad a nagy gondolkodásban. –
Emlékszem, hogy mindig Csun és az én nyomomban jártál, akár a partig vagy az
erdei ösvényig követtél. Be kell vallanom, idegesítettél. Soha nem a türelmemről
voltam híres. Mindig előre akartam szaladni.
Elhallgat, sötét tekintete töprengő.
– Nem úgy, mint Csun. Gyakran megkérdeztem magamtól, ilyen, ha az
embernek fiatalabb testvére van? Én nem tudtam, egyke voltam. Mert Csun
mindig lelassított, amikor tudta, hogy te is mögöttünk vagy.
Elszorult a mellkasom.
– Szeretett téged, Mina. Én pedig igaz barátomként szerettem őt. Itt új életem
van, meg is akarom őrizni, ameddig csak lehet, de segíteni fogok neked, neked
és a bátyádnak. Megbízhatsz bennem.
Ez alkalommal kezet nyújt, én pedig elfogadom. Dai az ajtóból vigyorog,
onnan figyeli a közjátékot.
– Mi volt a tervetek, hogyan juttatjátok be Minát? – kérdezi Nari.
– Arra gondoltunk, kiadhatná magát szolgálónak.
 Nari hátralép, hogy alaposabban megszemlélhessen, aztán elégedetten bólint.
– Működni fog.
– Csodálatos! Akkor jó kezekben hagyom. – Dai áttol az ajtón. – Sok
szerencsét, Mina!
Elindul az utcán, majd hátrakiált:
– Már nagyon várom, hogy halljam a hangodat, amikor legközelebb
találkozunk!
A fejemet az ajtónak támasztom, és addig integetek, amíg el nem tűnik a
sarkon. Belépek a kicsi, macskaköves udvarra. A nyitott kapu a lakónegyed
belsejébe vezető ösvényre nyílik. Az udvar közepén egy fehér és rózsaszín
virágokkal tarkított cseresznyefa áll. Elegáns ágairól papíramulettek lógnak,
hintáznak, pörögnek a könnyű szélben.
– Ez a szolgálók udvara – mondja Nari, miután becsukta utánam az ajtót. –
Egy ideig észrevétlennek kell maradnunk. – Int, hogy üljek le egy faragott kőre,
ami úgy fest, mint egy teknősbéka. Aztán a fához lép, felkap egy vödröt, és a
lábam elé teszi. Tele van esővízzel. – Mosakodj meg, én meg keresek neked
papucsot!
Azonnal engedelmeskedem neki, a lábamat a meleg vízbe teszem, és
ledörgölöm róla az utca porát, mocskát. Nari egy köténnyel tér vissza, amit
azonnal a derekamra kötök, és egy fehér vászondarabot is átnyújt. Ezt az
orromra és a számra erősítem, hogy eltakarja az arcomat.
– A betegség ritka a Szellemek Birodalmában – magyarázza –, de mindenki el
akarja takarni az arcát egy átmulatott éjszaka után. – Aztán egy strapabíró
papucsot nyom a kezembe. Amikor felveszem, végigmér. Valószínűleg
elmegyek szolgálónak, mert bólint, megfordul, és int, hogy kövessem a keleti
kapun át.
A szolgák udvarából egy széles földútra lépünk. Mindkét oldalán nagy
konyhák állnak, szójaszósz és rizsbor pikáns illata száll ki az ablakokon. Bal
oldalon kinyílik egy ajtó, mire a legközelebbi falnak vetjük a hátunkat, és nézzük
a kilépő, világoskék ruhába öltözött szolgák sorát, akik mind egy-egy tálcát
visznek, rajtuk letakart edényekkel. Visszatartott lélegzettel várjuk, hogy
elhaladjanak előttünk, aztán rákanyarodunk egy füves útra, amelyet hatalmas
agyagedények szegélyeznek, és a külső fal mentén halad.
– Háznak hívják – magyarázza Nari, miközben megmászunk egy kisebb,
virágzó körtefákkal teli dombot –, de inkább egy több épületből álló
rezidenciáról van szó, közöttük kertekkel, rétekkel, tavakkal. Ha elkerülnénk
egymás mellől, innen északkeletre keress egy pavilont. Egy kis tó közepén áll, és
csak csónakkal lehet megközelíteni, vagy a déli oldalon egy hídon át.
Valószínűleg ott tartják a lelkedet. Arrafelé kevesen járnak, ma este főleg, mert a
legtöbb rendezvény a főépület körül lesz.
Amikor felérünk a Lótuszházra néző domb tetejére, elakad a lélegzetem.
Alattunk egy fenséges tó fekszik, majdnem az egész területet elfoglalja.
A sötét vízen lótuszvirágok bimbóznak egészen a tó közepéig, ahol egy apró
szigeten fényes pavilon áll. Ma este itt gyülekeznek az ünneplők. Élénk színű
ruhába öltözött alakok cikáznak a nagy kőoszlopok között, az emeleti
erkélyekről zene és nevetés hangja száll. A pavilonhoz két híd vezet. A nyugati
hídon négy fedett gyaloghintót látok, libériába öltözött hordozók vállán, míg a
keleti hídon a fáklyákat sem gyújtották meg.
Azon gondolkodom, hogy miért jöttek el ma este. Emlékszem, az őrök a
kapunál csak bizonyos egyéneket engedtek be.
– Tanúként vannak itt – feleli Nari, aki követi a tekintetemet. – A birodalom
nemesi házai minden évben összegyűlnek, hogy gondoskodjanak a Tengeristen
és a menyasszonya közötti kötelék megszakadásáról. Amíg a Tengeristen alszik,
vannak a városban olyanok, akik magukhoz ragadnák a hatalmat. – Két nagyobb
menet felé int, amelyek éppen most érnek át a kapun, az egyik vörös és arany
öltözékben, a másik ezüstben és kékben. – A Tigrisház és a Daruház lordjai,
hogy csak a két legbefolyásosabb házat említsem. Azzal, hogy elvágja a
köteléket, amely rajtad keresztül a Tengeristent halandóvá teszi, Lord Sin
megóvja az istent a támadásoktól, és ezzel a nagyurakat is ellenőrzése alatt tartja,
egy évig legalábbis biztosan.
Elfordul a tótól.
– Elég az őgyelgésből! Gyerünk, Mina! Közel járunk.
Szóval Sin tényleg igazat mondott a Tengeristen csarnokában. Azért vágta el a
végzet vörös fonalát, hogy megvédje a Tengeristent azoktól, akik eloroznák tőle
a hatalmat. Bárki másban tiszteletre méltó erényként ismerném el az ilyen
lojalitást. Nem tetszik az a szorítás a mellkasomban, amikor a sötét szemű lord
eszembe jut.
Elfordulok a tótól, és lesietek a domb másik oldalán, ahol Nari már el is tűnt a
fák között. Egy alacsony bokor mögött guggolva találok rá, egy tisztást néz.
– A tó ennek az épületnek a másik oldalán van – biccent egy nagy, nyitott falú
pagoda felé, ahonnan fény árad a nedves fűre. Emberek árnyékát látom odabent,
alacsony asztalok körül ülnek. A nevetésből és az összekoccintott
porceláncsészék csilingeléséből tudom, hogy isznak.
A pagoda mögötti fákra nézek, valahol mögöttük van a tó, a pavilon és a
hangom.
– A sötétség a kezünkre játszik – mondja Nari. – Te mész először. Egy kis
szolgálót észre sem vesznek. Készen állsz?
Meghúzogatom a maszkom hátul, hogy rendesen a szám előtt legyen, aztán
kilépek az ösvényre. Az lehet, hogy mi látjuk a pagodát, de sötét van, és az
embereket odabent jobban érdekli a szórakozás. A zenész ritmust ver a dobon,
miközben az arcán piros karikás menyasszonyi maszkot viselő bohóc az
asztalokba ütközve kering, mintha egy nagy hullám dobálná.
Elsietek a pagoda mellett, a túloldalon álló árnyékos erdő felé igyekszem.
A fák előttem magasodnak, a sűrű bozóton át keskeny ösvény kanyarog az erdő
sötétjének mélyére. Kissé megrogy a léptem, amikor meglátom, de aztán mély
lélegzetet veszek, felemelem a szoknyám szélét, és futni kezdek.
– Megállj!
Felismerem a hangot. Egypár órával korábbi kép villan fel bennem. Hullámos
haj. Ferde mosoly. Menyasszony vagy madár vagy?
Namgi.
 8

Kitapogatom, hogy a maszk eltakarja-e az orromat és a számat, közben

felmérem a távolságot a fasorig. Namgi léptei alatt csikorog az ösvény, egy
felpattanó kavics a papucsom sarkánál ér földet.
– Már végeztünk a borpárlatokkal – mondja halkan, elmosódó hangon.
Nyilván azt gondolja, szolgáló vagyok. – Egy vagy két kancsó nem… – Vidám
hangszíne elkomorul. – Miért arra mész? Semmi keresnivalód ott.
Nem felelhetek, nincs hangom! De ha lenne, ugyan mit mondanék?
Meghajlok előtte, és a földre sütöm a szemem. Az árnyéka majdnem eltakarja az
enyémet. Magamban káromkodni kezdek.
– Lord Namgi! – kiáltja Nari emelt, magabiztos hangon. – Hagyja békén a
lányt! Van neki elég dolga anélkül is, hogy újabb feladatot bízna rá.
A világ egy pillanatra megáll, levegőt venni sem merek, nemhogy moccanni.
Aztán Namgi nevetni kezd, és a hangját halkabban hallom, amikor Nari felé
fordul.
– A csípős nyelved sohasem okoz csalódást!
– Mehetsz, kislány – mondja Nari változatlanul öntudatos hangon. – Ügyet se
vess őlordsága részeg locsogására!
Megragadom az alkalmat, és elszántan nekilódulok.
– Részeg lennék? – hallom Namgi hangját, amikor beosonok a fák közé. –
Soha nem tudom biztosra. A világot ugyanolyannak látom részegen és józanon
is.
– Próbáljuk ki ezt az elméletet – vág vissza Nari. – Nem kártyázunk egyet?
Magam mögött hagyva a pagodát egyre mélyebbre hatolok az erdőben, és
megmenekülésem mámorító diadala annál gyorsabban fakul, minél tovább
megyek az előttem húzódó sötét és kanyargós ösvényen. A szolgák körletével és
a tó melletti pavilonnal ellentétben itt sokkal több a fa, dús koronájuk eltakarja a
holdat. Az erdőben kísérteties a csend, és a legszívesebben visszafordulnék,
hogy újra hangokat hallhassak.
Gyerekkoromban eltévedtem a falunk mögött húzódó rengetegben. Csunt és
Narit követtem, amikor egy rókát megpillantva letértem az ösvényről. Órákig
kóboroltam, aztán egy nagy kámforfa gyökerei között leltem menedéket.
A mellkasomhoz húzott térddel ültem, és hangosan zokogtam, attól féltem, hogy
örökre eltévedtem az erdőben, vagy ami ennél is rosszabb, fel fog falni egy
démon.
Nem emlékszem, végül hogyan keveredtem ki, hogy megtaláltak, vagy én
találtam meg az utat. Öt- vagy hatéves lehettem, az emlék mégis elrejtőzik
előlem, ködfátyol borítja, mintha az elmém meg akarna védeni egy nagyobb
fájdalomtól. A félelemre emlékszem csak.
A sötétséget fény töri meg, a fák között pislog. Megkönnyebbülten követem,
amíg ki nem érek az erdő szélére. A pavilon pont olyan, ahogyan Nari leírta, egy
szigeten áll a tó közepén, és csak egy keskeny hídon át lehet megközelíteni.
Azonnal felismerem a lámpáshordozót. A Szerencse Istennője ma éjjel kikacag.
Egy fa mögé rejtőzöm, amikor Kirin közelebb ér. Majdnem megriadok,
amikor egy második alak is kiválik a sötétségből és csatlakozik hozzá: egy nő,
ugyanolyan páncélban, mint Nari.
A nő meghajol.
– Uram!
Kirin egy elegáns biccentéssel vesz róla tudomást.
 – Akad valami beszámolnivalód?
– A vendégeket átkutattuk. Semmi figyelemre méltót nem találtunk, legfeljebb
néhány kisebb fegyvert a Rókaház papnőinél, de Lord Sin parancsára
megtarthatták. A legtöbb vendég zúgolódott, de alávetették magukat a
motozásnak. A Tigrisház és a Daruház lordjai viszont… nos, az nehezebb eset
volt. Hangosan tiltakoztak, és azzal vádolták a Lótuszházat, hogy
megbecstelenítjük a vendégeket.
Erre Kirin felmorran:
– Ilyen arcátlanságot nem tűrhetünk! Lord Sin túl engedékeny.
Amikor az őrtől nem kap megerősítést, Kirin paprikás hangon megkérdezi:
– Mi az? Úgy festesz, mint aki mondani akar valamit.
A nő tétovázik, aztán csak megszólal:
– A vendégek között az a pletyka terjed, hogy a Tengeristen hatalma gyengül,
és Lord Siné is. Nem egészen egy évvel ezelőtt Siki legyőzte, a barátságuk
helyrehozhatatlanul megromlott. Sokan azt gondolják, hogy egy ilyen
megbízható és erős szövetséges nélkül Lord Sin szerepe a város őrzőjeként
lassan véget ér. És a Tengeristen Lord Sin védelme nélkül…
Az őr hangja elhalkul, amikor ő és Kirin eltávolodnak a fáktól. Összehúzva
magam követem őket, mert kíváncsi vagyok erre a beszélgetésre. Amikor
utolérem őket, csak Kirint hallom, aki éppen elküldi az őrt.
– Mondd meg a többieknek, hogy tartsák nyitva a szemüket! Szerintem Daru
és Tigris akár valami csetepatét is kezdeményezhetnek ma éjjel.
A nő meghajol, és hátrálni kezd.
– Igenis, uram.
Úgy távozik, ahogy jött, beleveszik a sötétségbe. Hamarosan mozgó árnyékká
válik a szemem sarkában.
Amikor Kirin egyedül marad, felsóhajt, és a tó felé fordítja a tekintetét. Egy
magányos gém úszik át a vízen, a szárnya éppen csak érinti a felszínét.
 – A Tengeristen védelme még neked is túl nagy teher, Sin.
Hátralépek egyet, és egy ág kettétörik a lábam alatt. Kirin azonnal odafordul,
én meg lebukom, grimaszolva az ügyetlenségem miatt. A bokrok ágai közötti
résen át lesem, ahogy az erdőt kémleli. Egy pillanatra ragyogón, izzó ezüstként
fénylik fel a szeme, aztán egy mókus ugrik ki a bokrok közül, és felszalad egy fa
törzsén. Amikor újra odanézek, Kirin írisze megint barna.
Lassan elindul az ösvényen az őr után. Amikor eltűnik a szemem elől, kilépek
a fák közül, és átkelek a hídon.
A korábbi, kellemetlen érzés megint elszorítja a mellkasom – talán tényleg
rosszul ítéltem meg Sint. Még nem vagyok teljesen tisztában azzal, milyen
gondok fenyegetik ezt a birodalmat, de az otthonomra emlékeztet, ahol egy
gyenge és gerinctelen uralkodó miatt a hadurak a földekért harcolnak, és
szánalmas sérelmek miatt ontanak vért. Itt is ugyanez lehet a helyzet.
A Tengeristen távollétében a birodalom lakói, akik megérzik a gyengeséget,
megpróbálják a hatalmi egyensúlyt a maguk irányába billenteni.
És ott van Sin, aki egyedül küzd meg a dagállyal. Mint a falum lakói. Mint én.
Megrázom a fejem, hogy a gondolataim más irányt vegyenek. Függetlenül
attól, hogy Sin elnyerte az együttérzésemet, megvan a magam gondja, kezdve
azzal, hogy vissza kell szereznem a lelkemet.
A pavilon sötétségbe burkolózik. Ha Nari nem lett volna olyan biztos abban,
hogy itt tartják a szarkát, egy sokkal gondosabban őrzött helyen kerestem volna,
nem egy ilyen elhagyatott építményben. Kinyitom az ajtót, a holdfény elárasztja
a sötét padlódeszkákat. A keskeny folyosó mindkét oldalán szobák vannak, a
felhők árnyéka ott úszik a vastag papírfalakon.
Éppen, amikor becsukom az ajtót magam mögött, a folyosón egy másik
kinyílik. Elbújok egy sarokba, meghúzódom az árnyékban. Két feketébe öltözött
alak oson végig a folyosón. Egy pillanatig látom őket csak – az egyikük zömök,
és kardot visel a derekán, a másik sovány, menyétszerű, hatalmas íjjal a vállán –,
aztán belépnek a szemközti ajtón. Tolvajok lennének?
Micsoda irónia lenne, ha meglopnák Sint, aki meglopott engem. A szarkák
minden mesében figyelmeztetnek a tolvajokra.
De nem ma este.
A jobbomon egy lépcső vezet felfelé. Gyorsan felszaladok rajta, igyekszem
egy hangot sem kelteni. A tetején egy újabb folyosó húzódik előttem, rövidebb,
mint a földszinti. Egyetlen ajtó van rajta. Mögüle hangot hallok, olyan, mintha
szárnyverdesés lenne. A szarka! Elhúzom az ajtót, belépek, és becsukom magam
mögött.
Lelkesen körülnézek, de nagyot csalódok. A szarka nincs itt. A hang forrása
az ablak papirosát zörgető hideg szellő. A szoba gyéren berendezett. Az ajtóval
szemközti ablak alatt egy alacsony polc áll. Jobbra a falnál ócska szekrény, balra
pedig a szobában található másik berendezési tárgy, egy összecsukható
papírparaván található.
A szarka biztosan az egyik földszinti szobában van. De hogyan kerülhetem ki
a tolvajokat?
A késemért nyúlok, megragadom a markolatát. A folyosóról hang szűrődik be.
Lépések közelednek. A paravánhoz szaladok, beosonok mögé, és amikor
lehajolok, már nyílik is az ajtó.
 9

A belépő alak kezében gyertya van. A fénye kivetíti a sziluettjét a paravánra.

A behatoló árnyéka egyik férfira sem hasonlít, akivel odalent találkoztam.
Furcsa alakja van, egy különös dolog domborodik a hátán.
Hirtelen megnyúlik az árnyék, széttáruló szárnyak eltéveszthetetlen
körvonalát látom, mintha egy mennyei lény jelent volna meg. Vagy egy démon.
A hátamat a falnak vetem. Aztán egy hang töri meg a csendet. Egy szarka szelíd
cserregése.
Sin.
Hangtalanul mozog a szobában, lecsúsztatja a kalitkát a válláról, és az
alacsony polcra helyezi. Miféle trükköket űz velem ma éjjel a Szerencse
Istennője! Először Namgi, aztán Kirin, most meg Sin.
És a szarka. Olyan közel van, hogy szárnyának minden rebbenése a
mellkasomban visszhangzik.
Sin árnyéka elindul kifelé. Itt hagyja a szarkát! A szívem győzedelmes
dobogásba fog.
De a fiú megáll, mintha észrevett volna valamit. Kétségbeesetten kutatom, mi
vonhatta magára a figyelmét. A bútorokhoz hozzá sem értem. Nyomot hagytam
volna a padlón?
Felemeli a gyertyát, és elfújja a lángot. A füst és a kínai szilva illata megtölti a
balzsamos levegőt.
 A szívem gyorsan ver. A csend szinte a végtelenségig húzódik. Amikor már
nem bírom tovább, kikukucskálok a paraván mögül. Elment. A szoba olyan üres,
mint volt.
Nem, egy különbség mégis van: a kalitka ott maradt a polcon. A szarka
megrázza a szárnyát, felizgatja a jelenlétem. Tétovázásra nincs idő. Gyorsan
átszaladok a szobán, és a kalitka felé nyúlok.
– Jól gondoltam, hogy tolvajt érzek.
Megfordulok. Sin az ajtófélfának támaszkodik. Sötét, enyhén nedves haját
hátrafésülte. Biztosan a fürdőházból jött. Átöltözött, mióta utoljára láttam, fekete
selyemköpenyt visel, a gallérjára ezüst lótuszvirágokat hímeztek. A kardja a
derekán lóg.
– Lenyűgöztél – mondja, és félig leeresztett szemhéja alól figyel. – Áldott
szerencse, hogy eddig eljutottál.
– Vicces, mert én úgy érzem, egész éjjel elhagyott a szerencse.
A homlokát ráncolja.
– Nem látom a szádat innen. Nem tudom, mit beszélsz.
– Attól, hogy nem hallasz egy szót, még kimondták.
Felegyenesedik, és belép a szobába.
– Ennyi gondot még egyik menyasszony sem okozott nekem.
– És Hjeri? Ha jól hallottam, elveszítettél egy csatát a jövendőbelijével.
Sértette a büszkeséged, hogy egy ember tett keresztbe neked?
A szeme összeszűkül.
– Még mindig beszélsz.
– A te hibád, hogy nem hallasz. Jobb is így. Nem örülnél neki, ha értenéd, mit
mondok.
Átszeli a helyiséget, és megáll előttem a holdfényben. Ingerült leszek, hogy
eszembe juttatja a kettőnk termete közötti különbséget. A szemem egy vonalban
van a gallérját díszítő lótuszvirágokkal. Közel állunk egymáshoz, a nyakán látom
a pulzusa lüktetését. Érzem köpenyének friss illatát, levendula, menta és
szantálfa aromája keveredik benne.
– Sorold a sérelmeidet! – mondja. – Most már látlak is.
Olyan közel áll hozzám, hogy az arcom árulkodón lángolni kezd.
Összeszorítom a fogam, és felemelem az állam.
– Kettőnk közül te vagy az igazi tolvaj!
Csendesen igyekszik leolvasni a szavakat a számról. Aztán megszólal, de
olyan halkan, hogy nagyon kell figyelnem rá.
– Tudhattam volna, hogy nem adod fel olyan könnyen. – A szeme a vállam
felett a kalitkára rebben.
Tudom, mi következik. Kihajítanak a Lótuszházból, mint a palotából, és
elveszik minden remény, hogy visszaszerezhessem a lelkemet. Előrelépek, és
magamra vonom a figyelmét.
– Hadd segítsek! – mondom.
Most már bevallhatom, hogy teljesen rosszul ítéltem meg az első
találkozásunkkor. A tetteivel, bár elhibázottak voltak, a Tengeristent szolgálta.
Ha valahogy meggyőzhetném, hogy az én tetteim is az istent szolgálják, a
szövetségesem lehetne, erős szövetséges, ha jól mérem fel a hatalmas házat és az
emberei hűségét.
A tekintete a számról a szememre téved.
– Nem tudsz miben segíteni.
Mély lélegzetet veszek.
– Igazad van, hogy tolvajokat érzel. – Nézem, ahogy a számra tapad a
tekintete, a homlokán elmélyülnek a ráncok, amikor megérti, miről beszélek. –
Láttam két alakot beosonni az egyik földszinti szobába. Az egyik nagy,
medvealkatú. A másik alacsony, de… szerintem veszélyesebb. Talán bántani
akarnak, mert valamit elloptál tőlük. Mint ahogy én is bántani akarlak azért,
amit tőlem elraboltál. – Ezt muszáj volt hozzátennem.
 – Miért kellene elhinnem, amit mondasz?
A folyosóról nyikorgást hallunk.
– Mert cserébe a segítségedet kérem.
Ismét a szemembe néz.
Halk, szinte néma léptek közelednek, jóval többen vannak, mint a két alak,
akit lent láttam.
Most nekem kell szájról olvasnom.
Bújj el, tátogja, és a paraván felé biccent. Visszamegyek a korábbi helyemre,
és összehúzom magam.
Nagy robajjal elhúzzák az ajtót.
Lábak dobognak a padlón, amikor az ellenfelek körözni kezdenek a
helyiségben. Hátrafelé ugrom, amikor megmozdul a paraván, mert a másik
oldalról meglökik. A térdem a papirosnak ütközik. Súlyos csend telepszik a
szobára, vágni lehet a feszültséget.
Aztán lassú acélvillanás, amikor Sin kihúzza a kardját. Valaki felkiált, és a
tolvajok serege támadásba lendül. Kitör a káosz. Acél feszül acélnak. Halk
morgás és fájdalmas kiáltások törnek fel. Megragadom a késemet, nem tudom
eldönteni, maradjak-e rejtekemben, vagy szálljak be a harcba. Nem tudom Sin
hangját megkülönböztetni a többiekétől, nem tudom, megsebesült-e, kell-e neki
a segítségem. Egy nagyobb bútordarab felborul, a szekrény az. Vér freccsen a
paravánra, mint tinta a vászonra.
A szarka kétségbeesetten rikácsol. Felállok, és kilépek a paraván mögül.
A földön legalább egy tucat test hever. Csak két betolakodó van még talpon.
Sinnel szemben állnak, az egyik a korábbi medvealkatú tolvaj.
– Lord Sin! – dörgi, és egyik kezét a vállsebére szorítja. – Gyenge és hálátlan
gazdát szolgálsz. Csatlakozz erőddel a mi urunkhoz, és nagy jutalomban lesz
részed.
Sin az ablaknál áll, karddal az oldalán. Még egy ilyen egyenlőtlen küzdelem
után is higgadt, a háta egyenes, az arca közönyös. Aztán észreveszem, hogy a
csuklóján vér csorog. Megsérült.
– És te kit szolgálsz? – kérdezi halkan.
A medve már válaszolna, de a bajtársa sziszegni kezd:
– Ne hagyd magad átverni! Ha eláruljuk a gazdánkat, azonnal megöl
bennünket. Csak azt a feladatot hajtjuk végre, amivel megbíztak. A madár a
mienk.
A homlokomat ráncolom. Miért kell nekik az én lelkem?
Sin szeme oda villan, ahol állok, bár egyik férfi sem veszi észre. A medvealak
mennydörgő kiáltással támadásba lendül. Sin hátrahajol, és a kard éppen csak
elkerüli a torkát. Lehetetlenül sebes mozdulattal elkapja a másik tolvaj vállát, és
hason szúrja, a férfi a padlóra rogy. A medvealak elképed, a földre ejti a kardját,
és rohanni kezd az ajtó felé.
Amikor kilép, a holdfény ráesik egy árnyékban megbúvó alakra a sarokban.
A menyétszerű férfi az íjjal. A felfordulásban róla teljesen megfeledkeztem.
Felhúzza az íjat, a nyílvessző hegyével Sin mellkasára céloz.
Nem tétovázok. Átrohanok a helyiségen. Minden egy pillanat alatt lezajlik.
Beleütközöm Sinbe. A nyílvessző átsuhan a fejünk felett, összezúzza az ablakot.
A menyétszerű férfi kirohan. Amikor Sin és én együtt a földre zuhanunk,
ráesünk a polcra. A kalitka meginog a szélén, aztán leesik.
Az idő megáll, miközben zuhan, majd összetörik a padlón, és a madár
kiszabadul. A szarka csapkodni kezd piros végű szárnyával, aztán élesen
felsikolt, amelyet fényrobbanás követ.
Olyan ragyogó, hogy össze kell szorítanom a szemem. A fényt követő
sötétség vakító, és a madár sikolya után pedig fülsiketítő a csend.
Amíg meg nem hallom.
A lélegzetvételem. Hangos, ziháló.
Amíg meg nem látom.
A kezem és Sin keze között piros szalag feszül.
A végzet vörös fonala.
Összekapcsolódik a tekintetünk.
– Jaj, ne! – kiáltom.
A hangom tisztán cseng.
 10

Sin és én meg sem moccanunk, a végzet vörös fonalára meredünk, amely

közöttünk lebeg. Sin mozdul elsőként. A kardja után nyúl, lesújt vele. A kard
áthalad a szalagon, és egy padlódeszkába fúródik. Találkozik a tekintetünk, Sin
pillantása zavarodott. Aztán én is próbálkozom, előveszem a késemet és felfelé
rántom. A végzet vörös fonala ép marad, szinte vidáman piroslik: ragyogó,
csillámló fénykötelékként.
– Ez meg hogy történhetett? – kérdezi Sin, inkább önmagától, mint tőlem.
Feltápászkodom, és rálépek a kalitka darabkáira.
– Azt mondtad, hogy a szarka a lelkem… Talán amikor visszatért hozzám,
beleakadt a tiedbe. Csak erre a magyarázatra tudok gondolni.
Sin a fejét rázza.
– Kizárt dolog.
Felé nyújtom a kezem, ő még a padlón ül.
Felhúzza a szemöldökét, az arckifejezése kétkedést tükröz.
– Mit csinálsz?
– Talán ha megérintjük egymást, a végzet vörös fonala összeér és eltűnik.
A lelkünk pedig visszatér hozzánk.
A homlokát ráncolja.
– Nem tűnik… valószínűnek.
Topogni kezdek.
 – Mindent meg kell próbálnunk. Amikor hozzáértem a Tengeristenhez, egy
pillanatra tényleg eltűnt. Hacsak nem félsz.
Ahogy sejtettem, erre megváltozik az arckifejezése, mire öntelten
elmosolyodom. De amikor megmozdul, hogy megfogja a kezemet, hirtelen
gondolatom támad: ahogy a Tengeristennél, az ő emlékeibe is belelátok majd?
Ő is az enyémekbe?
Kettétépett papírcsónak. Zokogó sógornő. A nagyanyám a nevemet sikoltja, én
meg szaladok, szaladok és szaladok…
Erős markába fogja a kezem. A bőre száraz és meleg.
Semmi sem történik. Már látom, milyen buta terv volt. Elvörösödöm, és el
akarok húzódni tőle, de nem enged. A homlokomat ráncolom.
– Te meg mit…
Magához ránt, majdnem a padlóra zuhanok. Gyorsan mozog, még időben a
fejem alá nyúl. Egy pillanatig döbbenten pislogok a mennyezetre. Aztán lassan
összekulcsolja a kezünket, és egyre erősebben szorítja a tenyeremet. A végzet
vörös fonala felizzik, mintha egy égő csillagot tartanánk magunk között.
Felkapom a fejem, hogy lássam a fonal fényét, és észreveszem saját riadt
arcomat, ami Sin sötét szemében tükröződik.
– Nos – kérdezi szándékosan vontatottan –, visszatért hozzád a lelked?
Bár tudom, hogy gúnyol, a szívem nagyot dobban. Akkor engedi el a kezem,
amikor Namgi kihúzott karddal beront a szobába.
– Sin! – kiáltja. – Dulakodás hangjait hallottam… – Elakad, amikor meglát
engem és Sint a padlón. Leengedi a kardot. – Erre nem számítottam.
Sin ügyet sem vetve rá feltápászkodik. A végzet vörös fonala nyúlni kezd,
amikor elindul és lehajol, hogy átvizsgálja a halott tolvajokat.
– Az egyenruhájukon nincs jelzés.
– Ki merészeli megtámadni a Lótuszházat? – kiáltja Namgi. – Mondd meg, és
megyek, levadászom őket egytől egyig, kitépem a kezüket és a lábukat!
Elpusztítom az otthonukat, megölöm a fiaikat, a kecskéiket, már ha van
kecskéjük…
Félbeszakítom a tirádát.
– Hol voltál pár perccel ezelőtt? Nem piálni, remélem.
– Jaj! – mutat rám Namgi. – Megint van hangja.
Sin hirtelen felkapja a fejét.
– Namgi, nem látod?
Namgi félrefordítja a fejét.
– Mit nem látok?
A szalag a levegőben lebeg, pirosan fénylik. Eltéveszthetetlen.
Sin felé fordulok.
– Mit jelent az, hogy ő nem látja?
Sin elhúzza a száját.
– Semmi jót.
Mögülünk recsegést, pukkanást hallunk. A tolvajok teste halványulni kezd,
füst száll fel belőlük. Néhány percen belül csak ruhák és fegyverek maradnak a
padlón. Még a vér is eltűnik a paravánról.
– Ezek meg hova lettek? – kérdezem.
– Visszatértek a Lelkek Folyójába – magyarázza Sin. – Második életük is
véget ért.
– Az utolsó életük – teszi hozzá Namgi. – Ők már nem térhetnek vissza.
Megborzongok. Nem ismeretlen számomra a halál, de sohasem könnyű
szembesülni vele.
Sin kirántja a kardot a padlóból, és a hüvelyébe csúsztatja.
– Siessünk a főpavilonba! Mindjárt éjfél.
A kitört ablakra néz, amelyen át lüktet az éjszaka. Új illatot fedezek fel a
levegőben, kénre emlékeztet.
– És vele mi lesz? – kérdezi Namgi, és rám pillant.
 – Jön velünk.
Namgi csodálkozó pillantást vet rá, de nem kérdőjelezi meg Sin döntését.
Kilépünk a pavilonból. Odakint a korábban balzsamos éjszaka immár forró,
száraz.
Sin mögött lépkedve Namgi visszahajtja széles ingujját, így kilátszik vékony
karja, amire bonyolult jeleket tetováltak.
– Mi fogsz csinálni a lélekkel? – kérdezi rám vetve pillantását. – Mindenki
bizonyítékot vár, hogy elvetted.
– Majd kitalálok valamit – mondja Sin, és megnyújtja lépteit.
Az erdő helyett a zöld mezőn megyünk keresztül, amerre korábban Kirin is
távozott. Felnézek, és hiába várok csillagokra, az eget sűrű, sötét fellegek
borítják. Valahol tűz ég, mert füstszagot érzek.
Namgi lelassít, hogy mellettem jöhessen. Keze a kardja markolatán, pillantása
az égen. Komor, aggodalmas az arckifejezése.
– Amit korábban mondtál… – fogok bele. – Mit értettél az alatt, hogy a
lelkemet bizonyítékként használják?
– Á, az éves rituálé része. Ezért érkezik hozzánk ez a sok megalkuvó szellem
és issza le magát a jobbik szeszünkkel. Tanúi akarnak lenni, hogy a végzet vörös
fonalát valóban átvágták, és a következő évben is valamiféle béke lesz.
A bizonyíték a menyasszony lelke, a te lelked. Bár most, hogy nincs meg, nem
tudom, mit fogunk csinálni. – Namgi késével az állát vakarja, mintha nem
izgatná a dolog.
– Mióta van ez a rituálé? – kérdezem.
– Senki sem tudja biztosan. De ha te vagy a századik menyasszony, akkor van
okunk feltételezni, hogy száz éve. A dolgok kissé ködösek a Tengeristen
birodalmában, ahol a szellemek és az istenek örökké élnek. Az egyik nap olyan,
mint a másik. Az évszázadok is, ha már felhoztuk. Sin mindig a Tengeristent
védte. Ő a Lótuszház feje, a kötelessége, hogy őt szolgálja. Sint pedig leginkább
a kötelességtudat vezérli.
Ha a Tengeristent védi, akkor nem az lenne az érdeke, hogy segít a
menyasszonyoknak megtörni az átkot? De inkább lenyelem a kérdést.
A tóra épült pavilon felé menet Sin a kivilágítatlan keleti hídon vezet át
bennünket, amit korábban Narival láttam. Az épület fénylő belseje tele van
selyempárnákon könyökölő emberekkel, akik a gyümölccsel és színes
rizstortákkal megrakott asztalokról csipegetnek. A Tigris- és a Daruház lordjait
hamar kiszúrom, szinte egész udvartartás veszi körül őket a pavilon két végében.
Érkezésünkkor elhallgat a zene. Kirin közeleg, világos, titokzatos tekintete
átfut rajtam, és Sinen állapodik meg.
– Itt vannak – mondja.
Először azt hiszem, hogy a Tigris- és a Daruház lordjaira gondol, de aztán
látom, hogy a pavilonban mindenki a tó fölé, az égre szegezi a tekintetét.
Vihar közeledik, ami azt a korábbi, kénes bűzt hozza magával, de most sokkal
erősebb. A pavilonban a vendégek selyemmaszkkal fedik el az arcukat. A hőség
kibírhatatlan, száraz, fojtós. Perzselő szél szalad át a földön, a végzet vörös
fonala is kitér tőle. Felettünk az ég összehúzódik, felduzzad, úgy lüktet, mintha
egy hatalmas szív dobogna a sötétben.
Először fel sem fogom, mit látok, de aztán kiveszem az érkezők alakját a
tumultusban. Kígyószerű teremtmények, akkorák, mint a sárkányok, bár nincs
szarvuk és végtagjuk. Sötétvörösen, indigókéken, feketén keverednek el az ég
színével.
– Imugik – mormolja Kirin.
A nagyanyám sohasem mesélt ilyen teremtményekről, akik akkorák, mint a
folyók, és olyan sokan vannak, hogy szinte elnyelik az éjszakát.
Valaki megfogja a vállamat.
– Maradjatok itt! – mondja Sin, és gyengéden Kirin felé tol. – Namgi, te
velem jössz. – Amikor Sin elfordul, Kirin a homlokát ráncolja, bár nem láthatta a
fényes szalagot. Ahogy Namgi sem.
Sin és Namgi a pavilon bejárata felé indulnak, amely a jól kivilágított nyugati
híddal szemben áll, és a tömeg hátrálni kezd, hogy utat adjanak nekik.
A lények egyesével leereszkednek a tóba. Ahogy lefelé zuhannak, a levegő
mozgása kioltja a híd lámpásait, csak a pavilon marad kivilágítva. Egy nagy
robajt követően a tó vize elárasztja a padlódeszkákat. Néhány vendég sikoltozni
kezd, de a szomszédok lecsitítják őket. A beálló csendben minden szem arrafelé
fordul, ahol a híd és a pavilon találkoznak. Képzeletben megidézem egy
kígyószerű, lángoló tekintetű sárkány ronda képét, amint a nyakát nyújtogatva
bedugja a fejét.
A feketeség hullámzik. A közelben állókból sugárzik a félelem. Visszatartom
a lélegzetemet.
Egy férfi lép le a hídról, akit két másik követ. Testük magas, szikár, hajuk és
szemük feketén sötétlik, és valahonnan ismerős a megjelenésük. Belépnek a
pavilonba, gyorsan és némán vágnak át a tömegen. Mögöttük üres a tó. Nyoma
sincs a kígyólényeknek. Mégis van egy olyan érzésem, hogy a szörnyek nem
tűntek el. Közöttünk járnak.
Az első férfi odaér Sinhez, és kurtán biccent.
– Lord Sin.
– Ryugi.
– Tanúskodni jöttünk a Hold és az Emlékezet Istennőjének. Hol van a
Tengeristen menyasszonyának lelke?
Sin egy pillanatig habozik, aztán megszólal, hangja betölti a pavilont.
– Nincs nálam.
A tömeg morajlani kezd. A szemem sarkából látom, hogy a Daruház termetes
lordja odahajol a Tigrisház zömök urához, és valamit súg a fülébe.
Ryugi a homlokát ráncolja.
– Nem hiszek neked. Még sohasem jelentél meg nélküle. – Leereszkedett
szemhéja alól az összegyűltekre néz. – Biztosan itt van a menyasszony. Hol
találom?
Sin tekintete egy pillanatra a végzet vörös fonalára rebben. Már biztosan
tudom, hogy rajtunk kívül senki sem látja.
– Nem tartozom magyarázattal nektek.
Ryugi felmordul, és tesz egy lépést előre.
– Mi az? Dacolni mersz az istennővel?
Próbálom emlékezetembe idézni, hallottam-e valamit a Hold és az Emlékezet
Istennőjéről, de hiába ismerem a birodalom legtöbb istenét és istennőjét, róla
semmit sem tudok.
Hatalmas istennő lehet, ha ilyen erő felett parancsol, mint ezek a
teremtmények.
Mivel Sin nem válaszol azonnal, Ryugi szemmel láthatóan egyre ingerültebb
lesz, remeg az orrcimpája. A szeme vörös tűzben ég.
– Az istennő meg fogja kapni a választ, Lord Sin.
– Nekem ő nem istennőm – feleli Sin hűvösen.
A Ryugi mögött álló két férfi azonnal kivicsorítja a fogát, és a kardja után
nyúl. Namgi ugyanígy tesz, előhúzza a tőrt az övéből, az arcán vad, izgatott
kifejezés ül.
Kirin nyugodt hangon közbeszól mellettem.
– Semmi szükség vérontásra. A Tengeristen menyasszonya itt van.
Meglök, mire botladozva előlépek.
A teremben egy pillanatig nagy a csend, minden szem rám szegeződik. Aztán
Ryugi Kirinre morran:
– Hogy merészelsz kigúnyolni bennünket, Ezüst? Ha ez menyasszony, új
szempárra van szükségem.
A szavait a tömeg ideges nevetéssel fogadja.
– Amennyiben kételkedsz bennem – folytatja Kirin –, vidd el az istennődhöz!
Ő látni fogja, hogy a lány ember, és birtokában van a lelkének.
Halk baritonhang zeng fel, a Tigrisház lordja az.
– És mi gátolná meg az istennőt abban, hogy megölje a lányt, és magához
ragadja a hatalmat?
– Ha ez a lány a menyasszony, hol van a végzet vörös fonala?
Ezt a kérdést a Daruház lordja teszi fel, aki éles, okos tekintetével végigmér.
– Furcsa események sorozatának következményeképpen a menyasszony
köteléke a Tengeristennel megszakadt, és a lelke visszatért hozzá – mondja
Namgi. – Még meg kell tudnunk, ki küldte a tolvajokat, de ha van ötletük, uraim,
ki árult el bennünket, fülelek.
A fenyegetés eléri hatását. A Daru- és a Tigrisház lordjai is meghátrálnak,
nem óhajtanak tovább érvelni.
– Lord Sin hűséges szolgáló – folytatja Kirin, mintha félbe sem szakították
volna. – Nem engedné, hogy magatokkal vigyétek, ha valóban a Tengeristenhez
lenne kötve.
Ryugi morogni kezd.
– Magunkkal visszük a lányt, de ha kiderül, hogy mindvégig hazudtatok, az
istennő haragja elér mindannyiótokat. – Biccent felém, mire az egyik kísérője
megjelenik.
Az ükanyám kése után nyúlok. Sejtem, hogy a lelkem elrablásánál is
rosszabbul járok, ha velük tartok. Hatalmas istennő, de nem tudok róla semmit.
A nagyanyám gyakran említette, hogy azok a legveszélyesebb istenek, akikről
megfeledkeztek.
Sin a kísérő elé lép, mielőtt odaérhetne mellém.
– Kirin, bármilyen jó szándékú, nem nyilatkozhat a nevemben.
Kirin fejet hajt és hátralép, látszólag megadón, de én látom, hogy megfeszül
az állkapcsa.
Ryugi, akit türelmetlenné tettek a fejlemények, összehúzza a szemét.
 – Amennyiben a lelke valóban visszatért hozzá, akkor nem lehet ellenetekre,
ha magunkkal visszük a Tengeristen menyasszonyát.
– Csakhogy ő nem a Tengeristen menyasszonya – feleli Sin.
Ryugi felmorran:
– Szórakozunk, Lord Sin? Kezd fogyni a türelmem. Ha nem adod ide a
menyasszonyt, akkor…
– Ő az én menyasszonyom.
Kijelentését döbbent csend követi. Kirin elképedten felkapja a fejét. Sin
mögött Namgi szélesen elvigyorodik.
Ryugi pislog.
– Lord Sin, nem értem.
– Mondd meg az istennődnek, hogy menyasszonyt választottam. Amennyiben
találkozni óhajt Lady Minával, eljöhet látogatóba, vagy várhat az esküvőig.
Addig is a menyasszonyom mellettem marad, ahol a legnagyobb biztonságban
van. Hiszen ember.
– Esküvő? – suttogom.
Sin tapogatózó tekintete az enyémbe fúródik.
– A hónap végén – mondja. A szemével próbál szólni hozzám. Először nem
értem. Aztán eszembe jut, mit mondtam neki korábban, mielőtt a tolvajok jöttek,
hogy elrabolják a lelkemet. Hadd segítsek! Talán így akarja közölni, hogy
elfogadja a segítségemet.
Ryugi gúnyosan megszólal.
– Elvesztetted a fejed.
– Én úgy gondolom – szól közbe Namgi –, hogy a szívét veszítette el.
Ha Namginak az volt a terve, hogy Ryugi figyelmét elterelje, sikerrel járt, a
férfi szinte vidám rosszindulattal fordul felé.
– Jaj, kisöcsém! Milyen gyorsan kardot rántottál az imént! Saját véredet
ontottad volna!
 Öcsém? Megnézem magamnak Namgit, Ryugit és az embereit. Amikor
beléptek a pavilonba, valami ismerősnek tetszett. Most, hogy Ryugi ott áll
Namgival szemben, a hasonlóság köztük szembetűnő: szénfekete haj és
fenyegetőn csillogó szempár.
Bár a Namgié talán nem annyira fenyegető. Inkább egy csínytevőé.
– Ó! – sóhajtja. – Mennyire nem hiányoztál!
– Anyánk érdeklődött felőled. Tiszteletedet tehetnéd nála.
– Anya leszedné a fejemet, ha meglátogatnám.
Ryugi tekintete Kirinre téved.
– Látom, még mindig Ezüst mellett harcolsz. Mondd csak, nem sír álmában,
amiért a mieink megölnek mindenkit az övéi közül?
A kérdést súlyos, tömör csend követi. Kirinre pillantok, de kifejezéstelen az
arca, semmit sem árul el a gondolataiból.
Namgi megvonja a vállát.
– Mit tudom én! Nem vele alszom.
Ryugi felmordul, aztán újra Sinhez fordul.
– Beszámolunk a hírről az istennőnek – mondja gúnyos, megvető hangon.
Int a kísérőinek, akik követik a pavilonból a hídra. Eltűnnek a sötétben.
A földet erős szél tépázza, és az eget az óriási szörnyek mély mennydörgése tölti
meg.
Sinhez fordulok.
– Azt mondtad, egy hónap.
Az időzítés jelentősége nem kerüli el a figyelmemet. Ha igaz, amit a
Tengeristen csarnokában mondott, akkor a Szellemek Birodalmában töltött
harminc nap után magam is szellemmé válok.
– Egy hónapod van arra, hogy kigondold, hogyan mentheted meg a
Tengeristent – feleli –, nekem meg arra, hogy kitaláljam, hogyan szabadulhatnék
meg tőled.
 – Lord Sin – szólal meg Kirin a hátunk mögött –, hadd gratuláljak, bár be kell
vallanom, meglepődtem.
– Diplomatikus, mint mindig – mondja Namgi. – Nyugodtan kérj tőle
magyarázatot!
Kirin jobban megbántódott most, mint amikor Ryugi azt mondta, hogy az
Imugik megölték a népét.
– Sohasem vetemednék arra, hogy magyarázatot követeljek.
– A Rókaház papnői itt vannak még? – kérdezi Sin, aki vagy nem hallotta meg
ezt a megjegyzést, vagy úgy tesz, mintha ügyet sem vetne társai veszekedésére.
– Igen – feleli Kirin. – Bár azok után, aminek tanúi voltak ma éjjel,
valószínűleg nemsokára útra kelnek.
– Tudasd velük, hogy a menetükkel tartunk – parancsolja Sin. – Tanácskozni
akarok az úrnőjükkel.
Kirin úgy fest, mint akinek még lenne kérdése, de visszafogja magát.
Meghajol, és megy teljesíteni Sin parancsát.
Namgi, aki csodálkozva bámul Sinre, körülnéz, mielőtt megszólalna.
– Okos dolog, hogy mindannyian a Rókaházba megyünk?
– A Rókaház áll legrégebben, az úrnőjük a legbölcsebb – feleli Sin. –
Ő rendelkezik azzal a tudással, amire szükségem van.
– Igen, de szerinted Mina biztonságban lesz ott? – pontosít Namgi.
Sin végre megérti Namgi kérdezősködését, mert Sin rám néz, ám a vonásai
kifürkészhetetlenek.
– Miért ne lennék? – kérdezem gyanút fogva. Sin felajánlotta ugyan a
segítségét, de még nem bízom benne. – Mi a gond a Rókaházzal?
– Ember vagy – feleli Namgi, bár ezzel nem vagyok előrébb.
– És?
Namgi vigyora olyan fényesen ragyog, hogy egy gyertyát is fellobbanthatna
vele.
– A Rókaház feje démon.
 11

Két csónak kel útra a Lótuszházból, az egyiken Sin, Namgi és én utazunk, a

másikon Kirin és három szigorú arcú nő, akik a papnők vörös-fehér palástját
viselik.
A Lótuszházban történteknek már híre ment a városban. Elsiklunk az
ellenkező irányba haladó hajók mellett. Amikor megpillantják Sint, a bennük
ülők megkérdezik, igaz-e a pletyka, tényleg emberlányt akar-e feleségül venni.
Ráadásul a Tengeristen menyasszonyát!
Sin ügyet sem vet rájuk, lehunyt szemmel nyugtatja fejét a hajó orrán. Namgi
az, aki felemelt evezővel válaszol.
– Végre úrnője lesz a Lótuszháznak! – kiáltja. Kitör az éljenzés.
Engem senki sem vesz észre, valószínűleg szolgálónak gondolnak.
– A város népét mindig ennyire érdeklik a házak ügyei? – kérdezem,
miközben Namgit lesem, aki megküzd a csatorna egy szűkebb kanyarjával.
Akkor válaszol, amikor sikerül egyenesbe hoznia a csónakot.
– Mivel errefelé a napok összefolynak, bármilyen apró hír felizgatja a
szellemeket. Ezért olyan nevezetes esemény a Tengeristen menyasszonyának
érkezése, pompás alkalom ez is az ünneplésre.
Korábban, amikor Maszkkal, Daijal és Mikivel sétáltam, nekem úgy tűnt,
hogy a város ünnepi hangulatban van: az a sok ember az utcákon, a lampionok,
az ételek, a tűzijáték. Még a Lótuszházban is mulatság volt.
 Nem úgy, mint otthon. Ezért hagytak el bennünket az istenek? Azért nem
érdekli őket, milyen nehézségek vannak az emberek világában, mert az úgysem
hat ki a Szellemek Birodalmára?
És a szellemek? Ők nem emlékeznek, milyen volt embernek lenni? Nem
aggódnak azokért, akiket hátrahagytak? Vagy ahogy Namgi említette, a
Szellemek Birodalmában töltött idő egyre távolibbá, ködösebbé teszi az
emlékképeket?
Egy pompás teaháznál, amelyet a csatorna felé építettek, tömeg gyülekezik,
egymást lökdösik, hogy láthassák a csónakunkat. Nem lehetek biztos benne, de
mintha egy sűrű hajú fiút látnék közöttük, kisbabával a hátán.
– Az az igazság, hogy bizonyos házak ügyei jobban érdeklik a szellemeket,
mint a másoké – folytatja Namgi kedélyesen. – A Tengeristen városában nyolc
nagy ház van, mind a Tengeristent szolgálja. Sin a leghatalmasabb ház feje,
amelyhez a többiek tanácsért, rendelkezésért fordulnak. Míg a Szellemház a
szellemek érdekeit védi, a Tigris a katonákét, a Daru pedig a tudósokét, a
Lótuszház az istenek érdekeinek védelmét látja el.
– Az istenek pedig az embereket védik – mondom.
Tudom, hogy felkeltettem Sin érdeklődését, mert lassan felül, és alaposan
végigmér.
A csónak megugrik a vízen, ezért megragadom az ülődeszkát, és a lábamat
kitámasztom a padlódeszkákon.
Talán nem kellene felmérgelnem. A szövetségünk – már ha hívhatom annak –
elég törékeny. De az üdvözlések a fülemet sértik, harsog a nevetés, hamis az
ének, és mindezen keresztülhasít egy éles, tiszta hang: egy csengettyű az.
A csónak hánykolódni kezd, összepréselődünk.
– Akkor tagadod – kérdezem –, hogy az istenek dolga megvédeni az
embereket?
– Tagadom. – Sin halkan beszél, a szavai olyan kíméletlenek, könyörtelenek,
mint a Tengeristen csarnokában. – Az emberek szeszélyes, kegyetlen
teremtmények. Annyira félnek a haláltól, hogy háborúkat indítanak,
másodpercek alatt felégetik a földet, amelyet évek alatt művelnek meg.
– Csak mert a halál mindig ott leselkedik az árnyékban – felelem. – Hogyan
hibáztathatod őket, amikor a halálnak nincs türelme, beoson az otthonaikba, és
elragadja a gyerekeiktől az éltető levegőt?
– Úgy hibáztatom őket – mondja –, ahogyan te hibáztatod az isteneket az
emberek ostobaságáért.
– De mindennek körkörösen kellene összeérnie, nem? Az istenek megóvják az
embereket, az emberek pedig imádságokkal tisztelik meg az isteneket.
– Csak egy ember gondolhatja úgy, hogy a világ körülötte forog, hogy a
folyók érte folynak, hogy az ég, a tenger érte van. Pedig csak egyetlen
alkotóeleme a világnak, és véleményem szerint pont ez az elem emészti fel a
többit.
Namgi pillantása cikázik közöttünk. Néhány méterrel arrébb Kirin a saját
csónakjából felénk néz, bizonyára a megemelt hangunkra figyel fel.
Lassan felemelem a fejem, és farkasszemet nézek Sinnel.
– Tehát te az emberektől véded az isteneket – mondom.

Az utazás hátralevő részét némán tesszük meg, Sinnel mind a ketten a lehető
legtávolabb ülünk egymástól a kis deszkán. A csatorna egy szélesebb folyóba
torkollik, lassan magunk mögött hagyjuk a város kivilágított házait,
belemerülünk a sötétségbe. Előttünk, Kirin csónakjában fény lobban. Namgi
utánozza, ő is meggyújt egy fáklyát, és Sin kezébe nyomja.
A fáklya fényén kívül hamarosan semmit sem látok. Sűrűsödik a sötétség.
Amikor megragadom a csónak szélét, a fa harmatos a ködtől. Aztán hirtelen
megérzem valami hatalmasnak a jelenlétét, mintha a levegő elnehezedne.
A sötétségben óriási, termetes alakok várakoznak, akkorák, mint a sárkány. Száz,
ezer alak.
Megragadom a késemet, Sinre és Namgira tekintek, de egyiküket sem
aggasztja a dolog. Aztán jobban megnézem magamnak azokat a valamiket. Azok
az alakok…
…fák.
A vízből nőnek ki, onnan emelkednek a végtelen ég felé. Közel úszunk az
egyikhez, Namgi belerúg a törzsébe, így irányítja a csónakot.
A levegő alig észrevétlenül vibrál, mintha a fák zümmögnének. Egy hatalmas
erdő széléhez érünk, amely nagyobb, mint ami a Lótuszháznál van, mélyebb,
sötétebb. A csónak lelassul, kavicsokon csikorog. Mielőtt megakadna, Sin már
áll, és kiugrik a hajóból.
– A Rókaház úrnője itt lakik? – kérdezem, és a sötét erdőre meredek. A fák
sűrű szövedékében nem látok ösvényt. Mintha ezer éve nem lakott volna itt
senki. Ember biztosan nem.
– Igen – feleli Namgi. A kezét nyújtja, segít kiszállni. – Egy rókadémon
számára megfelelő lakhely, nem gondolod?
A sekély vízben érek földet, a szoknyám széle elázik. Sin már ott is termett
Kirin és a papnők mellett, együtt lépnek be az erdőbe.
– Céloztál arra, hogy nem lenne biztonságos engem a Rókaházba vinni, mert a
vezetőjük esetleg… megesz. – Megborzongok. – De a nagyanyám meséiben a
rókadémonok gonosz szellemek, akik kizárólag férfiakra vadásznak.
– Ez a rókadémon nem olyan válogatós. Indulhatunk? – Namgi megragadja a
fáklyát a csónakból, és int, hogy kövessem.
Amikor az erdőhöz érünk, olyan, mintha felerősödnének a hangok
körülöttünk, a bogarak vékony hangon ciripelnek, a fák zümmögnek. Aztán
belépünk a fák közé, és a hangok elhallgatnak. Pár lépés után megállok, képtelen
vagyok továbbmenni. A gyomrom görcsbe rándul, elfog az ismerős rettegés.
Namgi nem osztozik a félelmeimen. A fáklya fénye egyre kisebb a távolban.
Előreszaladok, és majdnem beleütközöm a fiúba, mert megtorpant, mintha
valami zavart észlelne a rengetegben.
– Mi a… mi a baj? – kiáltok. – Miért álltál meg?
A homlokát ráncolva néz rám.
– Úgy fest, valami nagy járt erre. – Az ösvényre mutat, amit egy hatalmas,
lezuhant ág szel ketté. Az ág mellett egy nyom van a földön, egy termetes állat
lábnyoma. – Már régen nem jártam ebben az erdőben. Azt mondják, hogy a
vadállatok, amennyiben nem zavarják meg őket, hatalmasra nőnek. Tigrisek és
kígyók. Farkasok és medvék. – Namgi felemeli a fáklyát, és hunyorogva nézi az
arcomat. – Jól vagy? Sápadtnak tűnsz.
– Jól vagyok – felelem, talán kicsit túl gyorsan.
Megvonja a vállát, és elindul, még sebesebb léptekkel, mint korábban.
– Várj, lassíts már! – Megbotlom egy gyökérben, és egy faágban
kapaszkodom meg.
Namgi fáklyájának lángja egyre távolabbról fénylik.
Próbálok arrafelé futni, de elterülök a földön.
Namgi visszatér, hogy megnézze, mi a helyzet.
– Biztos, hogy jól vagy? – ismétli meg a kérdést.
– Nem látok. Több világosság kellene. Sőt, az lesz a legjobb, ha ideadod a
fáklyát.
– Nem is tudom – dörzsöli meg az állát Namgi. – Nem tűnik bölcs ötletnek
tüzet adni egy ilyen ügyetlen embernek.
– Kérlek!
– Egyenes az út.
– Félek az erdőtől – fakadok ki, és elborít a szégyen. Milyen gyengének és
emberinek tűnhetek előtte. Mivel Namgi nem felel, elsietek mellette.
 Néhány lépés után belém karol.
– Én is félek sok mindentől – mondja –, de a sötétségtől nem. Látok a
sötétben. Valószínűleg ezért nem zavar. Nekem nincs szükségem a fáklyára,
neked viszont igen, ezért fogom helyetted. Néha nem gondolkodom. És szeretek
csúfolódni. De számíthatsz rám.
Továbbüget, én pedig a hangjára összpontosítok. Az ösvény egy kisebb
tisztáson ér véget, ahol Sin, Kirin és a papnők várnak ránk.
– Nincs vesztegetni való időnk – mondja Kirin.
Sin tekintete Namgiról rám vándorol, aztán Kirin kezébe nyomja a fáklyát.
– Menj, és világítsd meg az utat!
Kirin azonnal engedelmeskedik, a Rókaház papnői társaságában. Elhagyjuk a
tisztást, és elindulunk az erdő mélye felé. Kirin megy elöl, Namgi zárja a
menetet, és most már olyan részleteket is észreveszek, amelyeket korábban nem:
nyomok vannak a porban, ezt az utat bizony kitaposták.
Néhány perc múlva Sin megtöri a csendet:
– Azt hittem, te semmitől sem félsz. – Felemel egy kóbor ágat, hogy
átbújhassak alatta, a levelek végigsimítják a hajamat.
Rápillantok, hogy gúnyolódik-e velem, de kérdő a tekintete.
– Te nem félsz semmitől? – kérdezem.
– Ha félnék, sem osztanám meg veled – válaszol, és leengedi az ágat
mögöttem.
Gúnyosan felhorkanok.
– Mert a félelem gyengeség?
– Nekem nincsenek gyengeségeim.
– Csak a Tengeristen. – Figyelem, hogyan reagál, de semmit sem látok rajta. –
Te is csak miatta félsz?
Sim tekintete találkozik az enyémmel, a szemöldöke között elmélyülnek a
ráncok. De mégsem érzem, hogy dühös lenne. Valamit meg akar tudni rólam,
ahogyan én is róla.
– Már majdnem ott vagyunk – mondja.
Az út végén fény világít. Jó nagy távolságot tehettünk meg, de észre sem
vettem. Csakúgy, mint Namgival, a beszélgetés elterelte a figyelmemet a
félelemről. Sin elfordul, és előremegy.
– Valóban hihetek abban – kérdezem –, hogy ezt a hónapot megígérted
nekem? – Hátranéz. Felemelem a karomat, a végzet vörös fonala fényesen
ragyog közöttünk. – Hogy akkor sem fogod meggátolni, hogy elvégezzem a
feladatomat, ha a kötelék elszakad közöttünk?
– Ezt bizonyosan megígérhetem.
– Akkor is, ha ember vagyok, és az embereket megveted?
Egy pillanatig hallgat, aztán tétován megszólal:
– Én nem… nem vetem meg az embereket. Minden szellem ember volt
egyszer, és a birodalom népességének jó részét ők…
– Akkor miért…
A fejét csóválja.
– Te azt állítod, hogy az isteneknek szeretniük kellene az embereket,
gondoskodni róluk. Nem értek vele egyet. Nem hiszem, hogy a szeretetet meg
lehet venni, hogy ki lehet érdemelni, hogy érdemes imádkozni érte. Szabadon
kell felajánlani.
Most az egyszer nem szállok vitába vele, elgondolkodom a szavain.
– Ezt az érvet én is tudom tisztelni – bököm ki végül.
– Én pedig tisztelem az elszántságodat, hogy meg akarod menteni a népedet –
mondja. – Nem fogsz sikerrel járni, de képes vagyok méltányolni, hogy
megpróbálod.
Felmordulok.
– Én őszinte dicséretnek szántam.
Sin kacagni kezd, és ez a hang olyan váratlanul ér, hogy egy pillanatra nem
egy nagy ház urát látom benne, hanem egy falumbeli fiút.
A fák ritkulni kezdenek körülöttünk, egyre távolabb állnak egymástól.
A lombok között beszökik a holdfény, Kirin és Namgi eloltják fáklyáikat.
Az aljnövényzet felett ködfoltok derengenek. Vörös és fehér palástba öltözött
alakok mozognak kecsesen a fák között.
Csapatunk egy kis templomhoz ér, falai nyitottak, az erdőre néznek. Néhány
alacsony lépcsőfok vezet ahhoz az elegáns faemelvényhez, amelyen két nő
várakozik.
A fiatalabb előresiklik, hogy üdvözölje a papnőket, akik a Lótuszházból
velünk utaztak. Aztán Sin felé fordulva meghajol.
– Már vártunk, Lord Sin.
Kirin a homlokát ráncolja.
– Az őrszemek értesítettek az érkezésünkről?
– Az istennőnk mindent tud. – Ez alkalommal az idősebb nő szólal meg. Fehér
ruhájából és tollas kalapjából ítélve tiszteletre méltó rangot tölt be a nők között.
Könnyed tekintetét az erdő felé veti. – Nézzétek, már jön is!
Először csak a fák mélyzöld, holdfényfoltos színét látom. Aztán mozgás
zavarja meg a békét. Az erdőben egy fehér róka jelenik meg, hosszú, elegáns
farka kettéválik. Fürgén átkel egy kis patak felett, párnás talpán közeleg.
A róka ragyogó pillantása rám szegeződik. Annyira szép, a szeme arannyal
pettyezett borostyán. A szőre szinte teljesen fehér, csak hegyes füle és hasadt
farkának bojtjai ezüstösek.
Hirtelen támadásba lendül, kivicsorítva fogsorát.
– Nem! – sikoltja a fiatalabb papnő. Először azt gondolom, hogy a démon
miatt figyelmeztet, de aztán látom, hogy Sin felé nyújtja a karját. Sin előrántotta
a kardját, a hegyes penge a róka nyakának szegeződik.
A róka vadul értelmes tekintete átsiklik rá, aztán az állat lebukik a penge alá,
és ráharap a végzet vörös fonalára. Rácsattintja a fogát, cibálja, tépi, és ha igazi
szalag lenne, már régen cafatokban lógna. Aztán hirtelen hátratántorodik, leül a
hátsó lábára, és nyalni kezdi a mancsát. A végzet vörös fonala ragyogón,
sértetlenül fénylik.
– Hogy merészelsz kardot rántani az istennőnkre? – sziszegi az ifjú papnő.
Mielőtt Sin megszólalhatna, mély, zengő hang felel.
– Miért ne tehetné, hogy megvédje, ami a leginkább számít?
Az erőteljes hang az idősebb papnőé, akinek közben megváltozott a
viselkedése. Korábban ködös, kábult tekintete most kísérteties fényben ragyog,
aranypettyes borostyán.
– Akkor te látod – mondja Sin, és nem a papnőre, hanem a fehér rókára néz. –
A végzet vörös fonala.
– Fényesen ragyog. – Ismét a papnő válaszol. A róka rajta keresztül beszél.
– Mi az, hogy a végzet vörös fonala? – Kirin a levegőt nézi Sin és közöttem,
neki üresnek tűnik. – Az nem lehet…
A róka előrelép, és fejét hozzádörgöli a szalaghoz, miközben a torkából halk,
morgó hang tör elő.
– Láttam már ilyen sorsot korábban. Sok évvel ezelőtt. Nagyon veszélyes sors
ez, penge nem járja.
– Valamivel csak szét lehet szakítani – jegyzi meg Kirin.
– Ilyen sorsnak csak úgy lehet véget vetni, ha az egyik fél meghal.
Rövid hallgatás után Namgi szólal meg.
– Szóval, ha Mina meghal, a végzet vörös fonala eltűnik?
A róka a fejét rázza, hátborzongatóan emberi mozdulattal.
– Az is előfordulhat, hogy ha egyikük meghal, a másik követi.
Namgi a homlokát ráncolja.
– De most mondtad, hogy ha az egyikük meghal, a végzetes kötelék elszakad.
– Ha mind a ketten meghalnak, akkor nincs végzet.
– Á! – Namgi a hajába tép. – Ezért nem érdemes démontól, vagy akár
istennőtől tanácsot kérni. Soha nem felelnek egyenesen.
– Ugyanaz a helyzet, mint a Tengeristennel – mondja Kirin, ügyet sem vetve
Namgira. – Csak most Sin élete van veszélyben.
– Igen, de van egy nagyon fontos különbség.
Amikor az istennő nem folytatja, Kirin rákérdez:
– És mi lenne az a különbség?
– Amint látjátok, vagyis nem látjátok, a végzet láthatatlan, hiszen nem a
Tengeristennel köti össze. Bár minden menyasszonynál, aki a birodalomba
érkezik, ott van a végzet vörös fonala, a Tengeristent nem köti mindegyikükhöz
a sorsa. Hiszen nem is ez a végzet vörös fonalának az igazi lényege.
Kezdek gyanakodni, hogy az istennő addig szórakozik az információ
visszatartásával, amíg valaki fel nem teszi a helyes kérdést.
– Akkor mi a végzet vörös fonalának igazi értelme? – kérdezi Namgi
összeszorított fogakkal.
A róka oldalra hajtja a fejét, borostyánszeme ragyog.
– A lelki társakat köti egymáshoz.
– Lelki… társak – ismétli meg lassan Kirin.
– Igen. Két lelket köt össze, az egész két felét.
Valamiért meglep, hogy ezt a magyarázatot hallom az istennőtől, bár az
emberek így mesélik a mítoszt, amikor két ember sorsa úgy ütközik egymásba,
hogy megváltozik az életük. Megmagyarázza a szerelmesek közötti
letagadhatatlan köteléket, mint ahogy Cshong és Csun is szerették egymást a
kezdetek óta.
– Az nem lehetséges – szólal meg Sin, és a szavai egy emléket idéznek fel.
Valami hasonlót mondott akkor is, amikor a végzet vörös fonala először
megjelent közöttünk.
A nagyanyám mindig azt mondta, hogy csak azok a szavak sebeznek meg,
amiket elhiszek. Ugyanakkor Kirin hitetlenkedve bámul rám, még Namgi is
kétkedőnek tűnik. Ami Sint illeti, a csuklóját dörzsölgeti, mintha a szalag
fájdalmat okozna neki.
Nem sorolom fel azokat a tulajdonságokat sem, amelyek hiányoznak belőle,
és lehetetlenné teszik, hogy beleszeressek: az együttérző szív és a belátás, hogy
ne teherként, ne gyenge pontként tekintsen rám, hanem erőként.
– Nem kértem, hogy összekössön veled a sors – mondom. – Nem akarom,
hogy az életed veszélybe kerüljön miattam. Nem tudtam, mi fog történni, amikor
kiengedem a lelkem a kalitkából, csak vissza akartam kapni.
– Mina, nem érted.
– Akkor magyarázd el! Mit nem értek?
– Nem lehetünk lelki társak… – mondja Sin. Sötét tekintetét felemeli, és a
szemembe néz. – Nekem nincsen lelkem.
 12

Hogyan lehetséges, hogy Sinnek nincs lelke?

Ez a kérdés foglalkoztat egészen a Lótuszházig. Érkezésünkkor egy csapat
szolgálólány elragad és egy nagy fürdőkamrába kísér, ahol minden teketória
nélkül levetkőztetnek, forró vizet locsolnak rám, és addig dörgölnek, amíg fájón
ki nem vörösödik a bőröm. Mivel túl kimerült vagyok a tiltakozáshoz, inkább
ellazulok, miközben a nők a körmömet vágják és polírozzák, és sűrű olajokkal
kenegetik a karomat és lábamat. Csak akkor mukkanok meg, amikor az egyik
szolgálólány kilépne a kamrából megszaggatott, piszkos ruhámmal.
– A késem! – kiáltom. A szolgálólány visszatér, és a kést a kezem ügyébe, egy
alacsony polcra helyezi.
Lady Minának vagy Sin menyasszonyának szólítanak, és a sós fürdőből a
meleg, mámorító kamrán át kivezetnek a ház északi oldala mellett futó patakhoz,
és megmártják a lábam a hideg vízben. Izgatottan, álmélkodva cseverésznek, a
szavak úgy kopognak körülöttem, mint a nyári eső.
– Olyan fiatal még menyasszonynak, alig tizenhat éves!
– Milyen romantikus, nem gondoljátok? Lord Sin egy éjszaka alatt
beleszeretett.
– Szerintetek mi ragadta meg ennyire?
– Az a ragyogó arc!
– A fürge teste!
 – A sűrű haja. Tényleg nagyon szép. – Meleg kezek masszírozzák a
fejbőrömet, egy másik, parfümös kéz a hajamat fésüli, a levendula és a
hibiszkusz illata átjárja testemet. A végén magamra hagynak a kamra közepén
álló medencében, a gőz kellemesen, lustán örvénylik körülöttem.
A gondolataim visszatérnek egy órával ezelőttre. Mit értett Sin az alatt, hogy
nincsen lelke? Úgy beszélt, mintha a színtiszta igazságot vallaná be. Sem Kirin,
sem Namgi nem mondtak ellent neki. De én azt tanultam, hogy mindennek van
lelke, a császártól a legalantasabb emberig, a madaraktól a patakban fekvő
kövekig.
Felemelem a karom, az ujjaimról víz csöpög, a végzet vörös fonala átkúszik a
kamrán és eltűnik a túlsó fal mögött. Azon gondolkodom, hol lehet most Sin.
Levelet kapott, és Kirinnel csónakba szállt, Namgi pedig visszahozott a házba.
A végzet vörös fonala megrezzen, és átlós irányba mozdul. Sin tehát mozgásban
van.
– Lady Mina? – A szolgálók visszatérnek. Kisegítenek a vízből, és egy csésze
meleg árpateát nyomnak a kezembe, hogy azt kortyolgassam, miközben egyikük
teknőcfésűvel kibontja a hajamat. Aztán egy könnyű nyári öltözéket adnak rám,
világoskék szoknyát és fehér kabátot, az ujján rózsaszín hímzett virágokkal. Még
zseb is van rajta a késnek. Utána elhagyjuk a Lótuszház fő épületét, és átkelünk
azon a mezőn, amelyen korábban Sinnel és Namgival már jártunk.
A hajnal rózsaszínre festi a láthatárt. Egész éjjel ébren voltam. Félig alszom,
mikor a szolgálók bevezetnek egy szobába, ahol egy puha takarókból rakott ágy
áll. Lehajtom a fejem a gyöngyös párnára. Másodperceken belül álomba
merülök.

A nagyanyám egyszer elmesélte, hogyan keletkeztek az első viharok.

 Nagyon régen a népünk felett egy jóindulatú császár uralkodott, akit
megáldottak az istenek. Szerették is, főleg a Tengeristen. A világ virágzott.
Azt mesélték, hogy a császár és a Tengeristen között elszakíthatatlan testvéri
kötelék volt, egyik sem élhetett a másik nélkül.
Aztán egy nap egy hódító érkezett a királyságunkba, és bár a bátor császár
harcolt ellene, legyőzték, és holttestét a sziklákról a tengerbe dobták.
A császár elvesztése kergette a Tengeristent bosszúszomjas, vad dühbe. És a
bitorló, aki a császár és családjának meggyilkolása után diadalmaskodott,
megtanulta, milyen érzés olyan föld fölött uralkodni, amelyet elátkoztak az
istenek.
Az irónia a dologban az, hogy ez a hódító áldozott először menyasszonyt a
Tengeristennek, amivel megmentette a népünket.
Öt éven keresztül borzalmas aszály sújtotta a földeket, a folyók és a patakok
kiszáradtak. A kopár folyómedreket ellepték a halcsontok. A bitorló egy
papnőtől kért tanácsot, aki azt mondta neki, hogy csak „ugyanakkora, vagy
nagyobb szeretet fogja a Tengeristen haragját lecsillapítani, mint amit a császár
iránt érzett”. A hódítónak, aki a meggyilkolt császár palotájában ütött tanyát,
egyetlen gyermeke volt, egy lány. Azt mondták, ő volt a legszebb hajadon a
királyságban, az ajka gránátalmaszínű, a szeme sötét hold volt. De ami ennél is
fontosabb, ő volt az egyetlen ember, akit a hódító igazán szeretett.
Ő lett a Tengeristen első menyasszonya.
Az áldozata után a tenger három évszakon át nyugodt maradt, a föld
biztonságban volt. Aztán újra elérkeztek a nyári hónapok. Ez alkalommal az eső
jeges áradatként zúdult a földre, árvizeket okozott, és elöntötte a földeket.
Az emberek az ágyukban fulladtak meg, a gyerekeket viharos szelek ragadták el.
Újabb áldozatot készítettek elő. Egy másik lányt is a tengerbe veszejtettek.
Így folytatódott. Évről évre.
Semmi sem csillapította a Tengeristen haragját, csak egy szeretett személy
élete.

A szemembe sütő fényre és nagyanyám álmomból visszhangzó hangjára

ébredek. Felismerem a szobát, itt voltam előző este, amikor a tolvajok el akarták
ragadni a lelkemet. Bár valaki kitakarított, amíg mi távol voltunk.
A padlódeszkák csillognak, a kevés bútor a helyére került, a falakhoz tolták őket.
A küzdelem egyetlen nyoma a nyílvessző ütötte lyuk az ablakon, amelyen
keresztül hallom, hogy a madarak egymásnak csiripelnek a tó felett.
Halk kopogásra figyelek fel, és félrecsúszik az ajtó. Két szolgálólány lép be,
az egyiknél letakart, ételekkel teli tálca, a másiknál fésű és szalag. Az első
szolgáló leteszi elém a tálcát, és leemeli a fedelet az ínycsiklandozó ételekről.
Pikáns leves. Grillezett sárga árnyékhal buja zöldségágyon. Gesztenyés rizs.
Az utolsó étel párolt tojás, amelyet egy kőedényben tálaltak. Csakúgy, mint a
gombócokkal előző este, alaposan belakok. A szolgálólányok biztatnak, dicsérik
az ételeket, és megkérdezik, akad-e valami, amit a jövőben enni szeretnék.
Ezután a második szolgáló leül mögém, kifésüli a hajamat, és tincsekre bontja,
hogy befonhassa.
– El tudnátok mondani, mire használják ezt a pavilont? – Kinézek az ablakon,
ahol a tó nyugodt, sima vizét csak egy kacsa szárnyverdesése töri meg. – Mi a
neve?
– A Lótuszpavilonban vagy, úrnőm – válaszolja az első szolgáló, egy rózsás
arcú, kedves mosolyú lány. – Lord Sin magánlakrésze.
Pislogni kezdek.
– A magánlakrésze? Úgy érted, ahol…
– Ahol alszik és ahol a legtöbb idejét tölti, amikor nem a városban van.
Körülnézek, és emlékezetembe idézem az első benyomásomat tegnap estéről.
Azt hittem, raktárszoba. Üres, csak egy kopott szekrény, az ablaknál egy
alacsony polc, és a papírparaván vannak benne.
A második szolgáló végez a fonással, és feláll. Csinos kis batyut kötnek a
takarókból, és a fal mellé helyezik.
– Köszönöm – mondom nekik.
Az első szolgáló felkapja az immár üres tányérokkal teli tálcát.
– Megtiszteltetés, hogy téged szolgálhatunk, úrnőm. – Meghajolnak és
kimennek.
Várok néhány percig, aztán a szekrényhez lépek, és kinyitom az ajtaját.
Tudom, hogy kíváncsiskodás, de Sinnek tudnia kellett, amikor ebben a szobában
szállásolt el, hogy át fogom nézni a holmiját. A szekrény polcain sötét köpenyek,
nadrágok és övek sorakoznak. Kutakodok kicsit, de semmi érdekeset nem
találok. Becsukom az ajtót, és a szobában kezdek el keresgélni. Semmi sincs itt,
ami rendszeres használatra utalna, se tekercsek, se festmények, se társasjátékok.
Az alacsony polchoz lépek, és benyúlok alá, hátha van ott elrejtve valami.
– Nem tudom, hogy a családod most büszke lenne rád, vagy
szörnyülködnének.
Megfordulok. Nari támaszkodik az ajtónak.
– Abban biztos vagyok, hogy büszkék lennének rád, amiért visszaszerezted a
hangodat – folytatja –, de kötve hiszem, hogy örülnének az eljegyzésednek.
Amikor Nari utoljára látott, éppen úton voltam, hogy visszaszerezzem a
lelkemet Sintől. Most meg hozzámegyek feleségül. Biztosan azon tűnődik, mi
történhetett a külön töltött idő alatt. Nem akarom bajba sodorni. Még én is látom,
hogy veszélyes szelek fújnak az istenek és a házak között.
– Nem láttad Sint? Beszélnem kell vele. Sürgős.
Nari felhúzza a szemöldökét, de hagyja, hogy témát váltsak.
– A Tigrisházba ment Lord Kirinnel.
Sin biztosan azt gyanítja, hogy a Tigrisház lordja van a lelkem elrablási
kísérlete mögött.
– Mikor jön vissza?
– Estig nem.
Akkor már késő lesz, egy egész napot elvesztegetünk. Most, hogy
visszakaptam a lelkemet, vissza kell térnem a Tengeristenhez. Az álom
emlékeztetett rá, hogy a válaszok, amelyeket keresek, nála vannak.
– Nari, képtelen vagyok elmagyarázni, miért, de el kell mennem valahova.
Segítesz?
– Nagyon sajnálom, Mina – feleli bocsánatkérő kifejezéssel az arcán –, de
parancsot kaptam. Bárhová elmehetsz, ahová csak akarsz, de csak a Lótuszházon
belül.
Döbbenten nézek rá. Sin hazudott nekem! Megígérte, hogy nem gördít
akadályt elém.
– Mina… – fog bele Nari.
Elviharzok mellette, ki az ajtón.
Üget mögöttem a lépcsőn.
– Nem érted! A saját biztonságod érdekében! Ember vagy. A tested gyengébb
ebben a világban.
Megfordulok, és megragadom a kezét.
– Nari, segítened kell, hogy eljussak a Tengeristen palotájába.
– A Tengeristen… – Tágra nyílik a szeme, de aztán csóválni kezdi a fejét. –
Nem szállhatok szembe Lord Sin utasításával. Ő a ház ura. Felesküdtem rá.
– Mondd azt, hogy megszöktem! Tegnap éjjel is segítettél.
– Jaj, Nari! – szólal meg egy halk hang a lépcső alatti árnyékból. – Hát ezért
akartál kártyázni velem? – Namgi lép el a fal mellől, amelyet addig támasztott. –
Én meg azt hittem, végre jól kijövünk egymással.
Nari elé lépek, mert bár a szavak neki szólnak, Namgi pillantása engem követ.
– Esküt szegni, olyan helyeken járni, ahol semmi keresnivalód – sorolja
Namgi. – Sokat vársz a barátaidtól.
Habozok egy pillanatig, aztán megszólalok:
– Az ellenségeimtől is ugyanezt várnám.
Tegnapi szavainak hallatán ráncba szalad a homloka. Barát vagy ellenség
vagy?
– Nem fogsz megszökni – folytatja Namgi. – Én magam viszlek oda.
 13

Namgi és én gyalog megyünk át a főkapun, amelyen át előző éjjel a vendégek

érkeztek. Az ügyeletes őrök biccentenek felé, amikor elhaladunk előttük, nekem
csak egy futó pillantás jut. A végzet vörös fonala elárulja, merre lehet Sin. Most
éppen mögöttem feszül, tehát valahol délen jár. Amennyiben tartom az északi
irányt, egy ideig biztosan nem fogja felfedezni, hogy elhagytam a Lótuszház
területét.
Bár kora reggel van, a városban máris nagy a nyüzsgés, a szellemek friss árut
és virágot vásárolnak az utca két oldalán rögtönzött piacokon. Még a csatorna is
megtelt csónakos kereskedőkkel, akik a parton állóknak kiabálnak az áru mellől.
Látom, hogy egy fiatal nő egyik kezével pénzérmét dob a csónak orrába, a
másikkal pedig elkapja a becsomagolt halat, amit az árus hajít oda neki.
– Mit szeretnél csinálni először? – kérdezi Namgi, aki a tarkójára tett kézzel
sétál. – Vásárolgatni? Várost nézni? Van egy remek teaház a piacnegyedben,
ahol különböző borpárlatokat szolgálnak fel.
– Vigyél a Tengeristen palotájába!
Már messziről látom a szárnyas tetőt, egy nagy fehér felhő árnyékolja.
– A palotába vezető kapu nincs nyitva, ugye tudod? Csak egy év múlva
nyitják ki újra, amikor a Tengeristen következő menyasszonya megérkezik.
A homlokomat ráncolom. Ez akadályt jelenthet, de nem vesztegethetem el ezt
az alkalmat.
 – Majd akkor foglalkozom ezzel a problémával, amikor szembesülök vele.
Namgi megvonja a vállát, és int, hogy kövessem. Elindulunk az utcán. Menet
közben a szemem sarkából figyelem Namgit. Ahogy tegnap, ma is testhez
simuló fekete köpeny van rajta, a csípőjén ott lóg a tőr, a haját egy jádecsattal
fogja hátra. Az emberek megszólítják, a legtöbben barátságosan, bár látom, hogy
néhány szellem meghátrál a közeledtére. Az előző éjszakai parti jut eszembe,
amikor a vendégek szétszóródtak félelmükben a pavilonba belépő kígyóemberek
láttán.
– Tetszik a látvány? – kérdezi Namgi, aki rajtakap, hogy őt bámulom.
– Tegnap éjjel a főudvaron… – A csúfolódó mosoly eltűnik az arcáról. – Az a
férfi, akivel beszéltél, a testvéred? – Bár Ryugi nem mondta ki, hogy öcsém, a
hasonlóság annyira szembetűnő volt, hogy nem lehetett nem észrevenni.
Mindkét férfi – tulajdonképpen az összes – magas volt, szikár, az arcvonásaik
egyformán élesek.
– Ketten a testvéreim közülük – felelte Namgi némi hallgatás után. – Hongi,
aki hátul állt, inkább beltenyészet, az unokatestvérem.
Beleborzongok, amikor eszembe jutnak az érkezésüket megelőző események,
a levegőt átszelő hosszú, inas testek borzalmas hangja.
– Akkor te nem szellem vagy?
– Nem szellem, hála az isteneknek – mondja. – Nem mintha valami bajom
lenne velük. – Rávigyorog egy csapat közeledő fiatalra. A kirobbanó nevetés
egészen megkapó.
– Nem szellem vagyok, nem démon, és nem isten. – Drámai szünetet tart. –
Imugi vagyok. Mesebeli szörny.
Kétkedő pillantást vetek göndör fürtjeire és pimasz vigyorára.
Kacagni kezd.
– Ez az emberi formám. Jó sok energiámba kerül mozgatni, elhiheted.
Szellemi alakomban hatalmas vízikígyó vagyok. Mint egy sárkány, csak
varázserőm nincsen. Az Imugi harcos fajta. Háborúban születünk és háborúban
halunk meg. Nem imádunk isteneket, abban hiszünk, mi magunk is istenné
válhatunk: vagy úgy, hogy ezer évig élünk, vagy úgy, hogy megvívunk ezer
csatát. Akkor emelkedhet a lelkünk kígyóból sárkánnyá.
– Persze – vigyorog félénken –, az istenséghez vezet egy rövidebb út is, mint
minden hosszú távú vállalkozásnál. Egy sárkány gyöngye az Imugikat kígyóból
sárkánnyá változtathatja, ha az Imugi ezt kívánja. Hallottam olyan pletykákat,
amelyek szerint Lord Sin birtokában is van egy ilyen gyöngy. Amilyen forrófejű
bolond vagyok, megpróbáltam ellopni. Legyen annyi elég, hogy kudarcot
vallottam. A szobájában legalábbis nem volt. Úgy értem, te is láttad, hogy nincs
ott…
– …semmi – fejezem be a mondatot. Semmi, csak egy szekrény, egy
papírparaván és egy polc.
– Pontosan. Mintha nem lenne semmije. Látnod kellene az én szobámat.
Az tele van mindennel, amit az évek során felhalmoztam.
– Az enyém is hasonló. A nagyanyám mindig nyaggat, hogy tegyek rendet.
Azt mondja: „Mina, hogyan fogsz egyszer háztartást vezetni, ha még a szobádat
sem tudod rendben tartani?” Persze mire rászánom magam, addigra ő már régen
összehajtogatta a ruháimat, és felsöpört. Azt mondja, legyek felelősségteljes,
mégis úgy bánik velem, mint egy gyerekkel. Mindig a legkisebb unokáját fogja
látni bennem, vérvonalán az egyetlen lányt a fiai és a fiúunokái után. Azt állítja,
én vagyok a kedvence, bár egy nagymamának ne legyen kedvence. Azt mondja,
hogy az ő nagyanyjára emlékeztetem, aki még mindig hiányzik neki.
– Közel állsz a nagymamádhoz – jelenti ki. Az ajkamba harapok, mert
elragadnak az érzelmek. – Mi a helyzet a szüleiddel?
– Meghaltak még gyerekkoromban. Az apám a tengeren. Az anyám szülés
közben.
– Akkor a nagymamád nevelt fel.
 – A nagyanyám és a nagyapám együtt, mielőtt nagyapám meghalt volna. És a
legidősebb bátyám a feleségével.
– Nem láttam anyámat évek óta – mondja Namgi. – Azóta nem, mióta
felesküdtem Sin szolgálatára. A legtöbb Imugi keres magának urat, akit
szolgálhat, hogy sor kerülhessen az ezer ütközetre, mert nem a türelmünkről
vagyunk híresek. Eddig a fajtám nagy része a halál isteneit és a háború istennőit
szolgálta. Én a Hold és az Emlékezet Istennőjének szolgálatába akartam állni,
mint a testvéreim. De mindig éreztem valami nem helyénvalót abban, hogy csak
azért szolgáljak egy urat, hogy értelmetlen csatákban harcolhassak.
A gyöngylopás volt az én lázadásom. Amikor Sin elkapott, megölhetett volna,
helyette azonban felajánlott egy helyet az őrségben. Megmentett, és ezért egy
életre az adósa lettem. A halandó életem pedig nagyjából ezer évig tart.
Kissé elképedten nézek rá.
– Hány éves vagy?
Namgi felvillantja az ismerős mosolyt.
– Tizenkilenc.
Bár egy ideje megyünk már, a Tengeristen palotája a távolban marad, néha
még messzebbnek is tűnik. Namgi befordul egy utcán, aztán egy másikon, míg
egy csatorna mentén futó útra nem érünk, amelyen a fő látványosság egy teaház,
a víz fölé nyúló alacsony teraszokkal. Szép látvány.
Már láttam azelőtt. Tegnap éjjel, a Rókaház felé menet elhaladtunk az épület
előtt, ami azt jelenti, hogy túl messzire értünk, most nyugatra vagyunk a
Tengeristen palotájától, pedig korábban a keleti oldalán voltunk.
Namgi lassan megfordul, hogy a szemembe nézhessen, és engesztelő
mozdulattal emeli fel a karját.
– Kérlek, ne haragudj, Mina! Amint mondtam, a palota kapuit bezárták. Még
soha senki sem jutott be. Megbűvölték a bejáratot. Talán ha vársz, maga Sin visz
be. Ha van valaki, aki átjut a palota falán, ő az.
 – Várok.
Namgi megkönnyebbülten felsóhajt.
– Nem fogod megbánni ezt a döntést. A Tengeristen palotáján kívül is számos
látnivaló akad ebben a városban.
Egy boltív alatt befordul egy megrakott piaci bódékkal szegélyezett sikátorba,
ahol a szellemek egymás sarkát taposva alkudoznak különböző árukra: papucsra,
zöld üvegekbe töltött ginzengre, tintára és tekercsekre. Megáll, hogy
megbámuljon egy ezüstszemű lovat ábrázoló kitűzőt, és kuncogva megszólal:
– Úgy néz ki, mint Kirin.
Kedvesen elmosolyodom.
Meg kell szabadulnom tőle, de hogyan? Annyira nem vagyok bolond, hogy
elhiggyem, a tömegen is át tudom verekedni magam. Pillanatokon belül
megtalálna. Jobban ismeri a környéket, és a város lakói inkább neki segítenek
majd, mint egy idegennek. Az egyik bódéban selyemből, papírból és vászonból
készült ernyőket árulnak. Egy másikban egy egész falat maszkok foglalnak el.
Rókának, ragadozómadaraknak festették meg őket. Néhány rést vágtak a
szemeknek, és lyukat a szájnak. Fehér menyasszonyi maszkokat látok piros
pöttyökkel, nagyapákat tollszemöldökkel és barázdás ráncokkal, és egy
mosolygó szemű nagymama is akad.
Ez utóbbit bámulom, amikor rám kacsint.
Maszk a szája elé emeli az ujját, aztán elveszi, és mutat valamit. Dai szalad
felénk a tömegen át.
– Mina! – Namgi mellettem terem. – Te meg mit művelsz?
Gyorsan felkapom a legközelebbi maszkot – micsoda irónia, egy szarkát
ábrázol –, és az arcomra teszem.
– Mit gondolsz?
A szemréseken át látom, hogy Namgi grimaszol.
– Ronda.
 Oldalra lesek. Dai már majdnem mellénk ért.
– Akarom. Megvennéd nekem?
Felsóhajt.
– Ha ragaszkodsz hozzá. – Kihúz a zsebéből egy hosszú pénzzsinórt, és a
boltos felé fordul. – Mennyi lesz?
Dai megérkezik, és átszalad kettőnk között. Egy szempillantás alatt
megragadja Namgi pénzeszsinórját, kikapja a maszkot a kezemből, és az arcára
teszi. Aztán eltűnik a szemünk elől a zsúfolt piacon.
– Kis tolvaj! – Namgi üldözőbe veszi.
Maszk mellettem terem. Megragadja a kezemet, és a bódék közötti zugba húz.
Botladozva szembefordulok vele, és amikor körbenézek, látom, hogy egy
keskeny sikátorba rántott be.
– Pont időben jöttél – zihálom. – Azon gondolkoztam, hogyan szabadulhatnék
meg Namgitól.
Bólint, a rózsás arcú nagymamamaszk mosolyog.
– Ismerem az utat a Tengeristen palotájához. Majd én megmutatom neked.
– És Dai? – A zsúfolt utcára pillantok. – Namgi dühös lesz, amikor rájön,
hogy átverték.
– Ki mondta, hogy el is kapja? – kérdezi Maszk. – Higgy Daiban, Mina!
Lehet, hogy nem nagyon okos, de gyors.
Megfordul, és elindul velem a sikátorban. A hátán Miki édesdeden alszik,
öklöcskéjével az arca mellett. Maszk meggörnyed, a karja megmoccan Miki
popsija alatt, addig igazgatja, amíg a kicsi lányt biztosabban nem tartja.
A gyalogosok kitérnek a „nagymama” és kicsi babája útjából.
Nem először gondolkodom el azon, vajon hogyan nézhet ki fedetlen arccal.
Előttem megy, látom a maszk kenderzsinórját a fekete tincsek között. Ha valaki
most kinézne az ablakon, azt gondolná, testvérek vagyunk.
Hamarosan arra a széles sugárútra érünk, amelyik a Tengeristen palotájához
vezet. Sietve lépkedünk fel a lépcsőfokokon.
– Nyitva van a kapu! – kiáltom. Namgi azt mondta, zárva lesz, de a nagy ajtók
között van egy rés, pont akkora, hogy valaki átférjen rajta.
Már majdnem a kapunál vagyok, amikor észreveszem, hogy Maszk és Miki
már nincsenek velem. Hátranézek, Maszk a lépcsősor tetején áll, és Miki, aki
közben felébredt, nagy szemekkel bámul rám az idősebb lány válla felett.
– Menj! – mondja Maszk. – Már majdnem odaértél.
Visszalépek az ajtótól.
– Mina? – Félrehajtja a fejét.
Odarohanok hozzá, és szorosan magamhoz ölelem.
– Nem tudom, miért segítesz nekem – mondom –, de hálás vagyok érte.
Miki gügyörészni kezd, mire szélesebbre tárom a karomat, és arcomat
selyempuha hajába temetem.
Lehet, hogy tartanom kellene azoktól, akik elrejtik az arcukat, de Maszk
kedvessége és irántam érzett aggodalma minden szavából kicseng, és ott érzem
hátamat simogató kezében is.
– Megvan rá az okom – mondja elég rejtélyesen. – Most pedig menj!
Átlök a kapun, egyenesen a Tengeristen palotájába.
 14

A Tengeristen csarnoka üres. A trón, amelyen előző éjjel aludt, üres. Valahogy
meg sem lepődöm, de azt kívánom, bárcsak egyszerű dolgom lenne: megtalálom
a Tengeristent, felébresztem, és megtörjük az átkot. A déli nap most jár a
legmagasabban az égen, melegét a nyakamon érzem. Baljós előérzetem azt
súgja, hogy a Tengeristen nincs itt, és nincs a csarnokban és a számtalan udvar
egyikében sem.
A végzet vörös fonala ránt egyet a csuklómon. Lenézek, és észreveszek egy
apró elmozdulást. Azelőtt, amikor a várost jártam, és Sin közben egy helyben
maradt, balra húzott, de most nyílegyenesen felém mutat, és… fodrozódik.
A szalag színe halvány rózsaszínből mélyvörösre vált, és úgy mozog, mint egy
közeledő hullám.
Sin idejön.
Namgi biztosan üzenetet küldött neki, riasztotta a szökésem miatt. Vagy
megérezte az irányváltásomat. Hamarosan itt lesz, hogy visszavigyen a
Lótuszházba, ahol reményem sem lesz arra, hogy felfedezzem az igazságot a
Tengeristennel kapcsolatban.
Körülnézek a csarnokban. Kell lennie valami nyomnak, hová tűnhetett a
bolyongó isten. A falon nem látok ajtót, és amikor az ablakokat tapogatnám ki,
alig érem el a zárt zsalugátereket. Csak az emelvény van, és a trón, mögöttük
pedig a falfestmény az égen gyöngyöt kergető sárkányról.
 A falfestmény sárkánya nem életnagyságú, az igazi negyede lehet.
Az ábrázolás mégis lenyűgöző, minden egyes pikkelyét a tenger különböző
árnyalatára festették, a mély indigólilától a jádezöldön át a sárgászöldig.
Közelebb lépek a festményhez, kinyújtom a kezem, és tenyeremet az egyik sima,
csillogó pikkelyre szorítom.
A fal megnyílik a kezem alatt, és egy titkos ajtót fed fel.
Egy kertbe vezet.
A napsütötte fák között madárdal száll. Egy közeli patak jókedvűen csobog.
Keresem a Tengeristent, de a kert elhagyatottnak tűnik.
Egy gazzal és fűvel benőtt régi ösvényt követek, omladozó kőfalak és
mohával borított szobrok között.
A napfénypettyek a levelek között kacsintgatnak. A távolban megpillantok
egy mezőt, széles sávban lenyomódott rajta a fű, mintha egy hatalmas
teremtmény ott szundikált volna a napon.
Jó darabon gyalogolok, mire egy pavilonhoz érek, amelyet egy kis tó partjára
építettek. Az épület hasonlít a rókaistennő templomához, szárnyas teteje van, és
minden sarkánál egy-egy oszlop. A falépcsők megnyikordulnak, amikor rájuk
lépek, odabent a padlódeszkákon áll a homok és a por. Megérintem az egyik
oszlopot, meleg a naptól, és hátranézek arra, ahonnan jöttem. A végzet vörös
fonala újra halvány rózsaszín. Lehet, hogy Sin megérkezett a palotához, és zárva
találta.
Lehunyom a szemem. Csend van. Béke. A Tengeristen csarnokában a
némaság üresnek tűnt, itt azonban várakozásteljes, mint egy visszatartott
lélegzet.
A csendben megszólal egy halk csengő.
Megfagy bennem a vér. A hang felé fordulok. A pavilon mögötti tó tele van
kis fehér valamikkel. Beletelik egy pillanatba, mire rájövök, mik azok.
Papírhajók. Több száz, egymás hegyén-hátán.
 Lelépek a deszkákról, és a tó szélére sietek. A lábujjam belesüllyed a meleg,
selymesen sima iszapba. A nádban megakadt az egyik hajó. Lehajolok, és
felveszem. A papírt durvának érzem, az alja elázott, csöpög.
Lassan széthajtogatom. Megérintem az első, fekete tintával ráfirkantott
karaktert. Felszáll a sötétség, és elnyel.

Amikor kinyitom a szemem, a világ fehérbe borult. Először azt gondolom, hó az.
A finom szemű csapadék bevonja a faleveleket és az ágak kérgét. De nincs
hideg. És füst száll a levegőben, a napfény tompán ragyog.
Dél volt, amikor beléptem a kertbe, de most olyan, mintha alkonyat lenne.
Elájultam a tó mellett?
Egy fehér pehely lehullik, elkapom a tenyeremmel. Közelről már látom, hogy
nem is fehér, hanem feketével pettyezett szürke.
Hamu.
Hamu mindenhol, az égből hullik.
Mögöttem elfojtott köhögést hallok. Megfordulok, egy fiatal nő térdel a patak
mellett, bár ez a patak nem olyan, mint amilyet a kertben láttam, felkavarodott
vize iszapos.
– Kérlek! – szól a lány. – Könyörgöm! Mentsd meg a gyermekem! – Remegő
kezét a durva szövésű ruha alatt gömbölyödő hasára simítja. Könnyek csorognak
az arcán, amely még ilyen távolságból nézve is ijesztően beesett.
Kis tűz ropog mellette. Kihúz egy rövid botot a rakásból, elfújja a lángot a
végén. Aztán rövid kabátja alól egy papírtekercset vesz elő, és kiteríti az ölében.
A gally elszenesedett végével reszketeg szavakat ír a foltos papírra. Amikor
befejezi, félbehajtja a papírt, és az éleket óvatos mozdulatokkal lesimítva hajót
hajtogat belőle. Kiszáradt ajkához érinti művét, gyöngéden megcsókolja és a
vízbe engedi.
A papírhajóra több hamuréteg kerül, miközben lecsorog a patak vizén, és
eltűnik egy kanyarban. A lányra rátör egy újabb szívszaggató köhögőroham.
Feláll, a mozdulatai tétovák, gyengék.
Odasietek hozzá és megtámasztom.
– Várj! Hadd segítsek!
Átmegy rajtam, mintha levegőből lennék. Megfordulok. Ahogy távolodik, a
teste lassan elhalványul.
Mintha az emlékkép, amelyben együtt létezünk, csak azt az egy pillanatot
ölelné fel, amikor ott térdelt a víz mellett. Mert én biztosan ott vagyok – az
emlékeiben. Abban a pillanatban az időben, amikor egész lelkét és minden
reményét egy papírhajóra bízta. Egy kívánsággal az istenekhez.
A levegő sűrűvé válik a hamutól. Az égből hull, megfojt. Nem kapok levegőt.
Belefulladok a hamuba. Betemet, lehúz, megvakulok tőle, fázom, és minden
tagom fáj.
– Mina! – szólít meg egy hang a sötétből.
A képzeletemben mind ott vannak. Látom a nagyanyámat, amint ősi rítusokat
mutat be elsőszülött fia és menye, majd a férje tiszteletére. Látom a sógornőmet,
aki a gyermeke sírja mellett zokog. És végül itt ez a lány, aki számomra idegen,
de ugyanolyan ismerős, mint a többiek, mert a gyászában a saját gyászomat
fedezem fel.
Miért kell elvenni tőlünk mindent, amit szeretünk? Miért nem tarthatjuk
örökké a tenyerünkben, biztonságban, melegben és épségben?
– Mina! – erősödik a hang. – Ez nem a valóság! Fel kell ébredned.
Nyomást érzek a homlokomon, égő melegséget, és aztán… fény.
Kinyitom a szemem, zihálva kapkodom a friss, lótuszillatú levegőt.
Feltekintek, de nem a gomolygó szürkeséget és sötétséget látom, Sin az, akinek
úgy gyöngyözik a homloka, mintha messziről rohant volna ide.
 – Lélegezz, Mina! Mindjárt jobb lesz.
A kertben vagyunk. A fák és az ég ragyogó színei szinte megvakítanak az
emlék fehér szürkesége után.
– Mi ez a hely?
– A Tengeristen kertje. Ezt a tavat a Papírhajók Tavának hívják.
– Azok a hajók… – suttogom. – Imák, amelyek nem teljesültek.
Sin lassan bólogat.
– Miért? Miért nem törődik velük senki?
– Ezek csak imák, Mina.
Felülök.
– Csak imák? Ezek itt emberek becses kívánságai!
Sin tétovázik, aztán hűvösen megszólal:
– Engem nem érdekelnek az emberek kívánságai.
Rámeredek, a mellkasom összeszorul. Sin tekintete kifejezéstelen, mintha
kihunyt volna belőle a fény. Én fordítom el először a fejemet.
– Elhagytad a házat, bár megtiltottam – mondja. – Nem hallottad, mit mondott
a rókaistennő? Az életem össze van kötve a tieddel. Ha meghalsz, én is
meghalok. Lehet, hogy az én életemmel nem törődsz, de a sajátoddal kellene.
Ebben a birodalomban számos dolog végezhet egy ilyen gyenge emberi lénnyel.
– Lehet, hogy így van, de az én birodalmamban is akad számos dolog, ami
megölhet. Aszály. Éhínség. – A tekintetem a papírhajóra téved, ott van a füvön,
ahová ledobtam. – Összetört szív.
– Ezek ellen semmit sem tehetsz.
Sinnek igaza van. Ahogy mondta, csak egy gyenge emberi lény vagyok.
Hogyan is reménykedhettem abban, hogy segíthetek annak a lánynak? Még ha
meg is találom, semmit sem ajánlhatok fel neki, csak a könnyeimet, abból meg
annyi van neki, hogy száz életre is elég. Már nem reménykedett semmiben, ez az
egyetlen, utolsó könyörgés maradt meg a számára…
 Utolsó kérés az istenek felé.
Feltápászkodom.
– Valamit mégis tehetek. Megtehetünk. Ha segítesz. – Sietve felkapom a
papírhajót a fűből, és Sinhez fordulok. – Önként visszamegyek veled, és a hónap
végéig nem hagyom el a Lótuszházat, az engedélyed nélkül legalábbis nem, de
először teljesítenünk kell a kívánságát.
– Mina… – Sin kétkedő pillantást vet rám.
– Ezt a hajót az isteneknek szánták, de sohasem ért el hozzájuk. El kell
vinnünk annak, akinek íródott.
Sin lassan bólogat, döntésre jut.
– Miféle kívánság volt az? Ott kell lennie a papíron. – A hajóra néz. Félig ki
van hajtogatva. A tintával írt karaktereket elmosta a víz, olvashatatlanok lettek.
Ingerülten átkozódni kezdek.
– Nem számít – mondja Sin, és hűvös, higgadt hangja meglepően nyugtató
hatással van rám. – Amikor a kezedbe vetted a hajót, visszatértél abba a
pillanatba, amelyikben a kívánság megfogalmazódott. Le tudod írni, mit láttál?
– Egy fiatal nőt. – Meztelen térdét az iszapos folyóparton. Az arcán csorgó
könnyeket, amikor a papírhajót megcsókolta. – Gyermeket vár.
Sin ajka elvékonyodik, arcát sötétség árnyékolja be.
– Mi az? Mi a gond? – kérdezem.
A fejét csóválja.
– A Holdházba megyünk. A Nők és Gyermekek Istennőjéhez.
 15

A bejáraton át hagyjuk el a palotát, amely nyitva van, hiába állította Namgi,

hogy az év nagy részében zárva tartják. Sin nem tesz rá megjegyzést, akkor sem,
ha furának találja. Maszkot és Mikit keresi a tekintetem a palota melletti
piacsoron, de nem látom őket, bár néhány szellem felénk tekintget, szemmel
láthatóan meglepi őket, hogy ketten kilépnek a palotából.
– Erre, Mina! – mondja Sin, és követem egy mellékutcán, távol a tömegtől.
Séta közben újra összehajtogatom a hajót. A kívánság karakterei elmosódtak
ugyan, de az istennőnek ettől még ismernie kell az ima tartalmát, amelyet
szavakkal sokszor ki sem lehet fejezni. És bár a papírhajóünnepet évente egyszer
tartjuk, bárki bármikor imádkozhat az istenekhez, vagy egy oltárnál, vagy ahol a
legközelebb érzi magát hozzájuk: egy mezőn állva a szélben, fényesen ropogó
tűz mellett, vagy a tengerparti szikláknál.
Ennek a kívánságnak el kellett volna érnie az istennőhöz a papírhajó nélkül is,
mert szívből jött. De a világ istenei és istennői talán nem is hallják az imáinkat,
az emberek és a szellemek világa közötti kapcsolat megszakadt a Tengeristen
átka miatt.
Sinnel teljesen más utazni, mint Namgival és a szellemekkel. Talán mert nem
akarja, hogy megállítsák vagy felismerjék, eldugott sikátorokat választ,
magánházak udvarait és konyháit szeli át, egyszer még egy teaház lépcsőin is
felment, hogy a teraszról átugorhasson egy alacsonyabban álló tetőre. Amikor
hátrafordul, hogy segítsen, gyorsan leugrom, és ha nem is túl elegánsan, de lábra
érkezem. Felhúzza a szemöldökét, mire megvonom a vállam.
Az egyik keskeny utcában eszembe jut valami.
– A Holdháznak van valami köze a Hold és az Emlékezet Istennőjéhez?
– Nem – feleli Sin. – Nincs közük egymáshoz. A Holdház a nőké és a
gyerekeké, mint ahogyan a Napház a férfiaké és a császáré.
– Császár? Nincs is császár. Évekkel ezelőtt megölték.
– Ezért üres a Napház.
Sin elöl megy, én jóval lassabban követem. Száz évvel ezelőtt megölték a
császárt, mire felkeltek a viharok. De még egy isten sem büntethet egy egész
népet egyetlen ember bűne miatt, akármennyire szerette a császárt.
A csarnokban, amikor megérintettem a Tengeristent, és belenéztem az
emlékeibe, talán pont azt a pillanatot kaptam el, amikor a császárt megölték. Mi
történt azon a sziklán sok évvel ezelőtt, amikor meggyilkolták a császárt,
szétszakítottak két világot, és egy királyságot száz évre megátkoztak?
– Itt is vagyunk – mondja Sin komoran, és az út másik oldalára mutat. –
A Holdház.
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, hogy a
külvárosba értünk. Előttünk egy hosszú, sekély kanális húzódik, az iszapos víz
felszínén szemét úszik. Omladozó épületek törött ajtókkal és kitört ablakokkal
szegélyezik a földutakat a csatorna mindkét oldalán. A belváros utcáinak
zsibongása és a tömeg után nyugtalanító ez a kietlen csend és a színek hiánya.
A végzet vörös fonala az egyetlen ragyogó árnyalat a szürke épületek tompasága
mellett. A sivárság sűrűn megüli a levegőt.
Még az istenek városában is akadnak ilyen helyek.
A csatorna végén – egy kettétört boltozatú, lerombolt kapu mögött – termetes
épület áll, mint egy oldalára fordított félhold. A ház közepén az ajtó kiszakadt a
keretéből, csak egy tátongó, fekete lyukat látni.
 Feláll a szőr a tarkómon. A ruhám zsebébe nyúlok, megfogom a papírhajót.
Könnyebb lenne ez az egész, ha a Holdház nem tűnne ennyire baljóslatúnak.
Ablakok százai merednek rám fekete, végtelen szemekként. Nem látom, mi van
az ajtó mögött. A levegő hűlni kezd, ahogy közelebb érünk. Csípős szél fúj az
ajtón át, felhorzsolja a bőrömet. Mély lélegzetet veszek, és belépek a sötétségbe.
Melegség vesz körül, meglepetten pislogni kezdek. A Holdház méretét
tekintve azt hittem, tágas, huzatos, nyirkos hely lesz. De a helyiség, amelybe
beléptem, kicsi, alacsony mennyezetű, szűkös. Nem látok az épület további
részébe nyíló ajtót. Mintha az egész Holdház – amely kívülről többszintesnek
tűnt, tele emeletekkel és folyosókkal – csak ebből az aprócska helyiségből állna.
Az egyetlen lakója egy nő.
Párnán ül egy alacsony asztalka mellett a helyiség végében. Mellette tűz ropog
a kályhába, de a nő árnyékba burkolózik. Csak a szeme fehérjét látom, és vörös
ajkának ívét.
Pattogó hangot hallok lentről. A nő hosszú, hajlott körmeivel az asztalon
kopog.
Meghajtom a fejem előtte, és várom, hogy megszólaljon, az egyenetlen
padlódeszkákra meredek. Por és szilánkok borítják. A körmök megállás nélkül
kopognak, koppkoppkopp.
A papírhajó elnehezedik a kezemben.
Aztán abbamarad a kopogás.
Felnézek. Az istennő szeme elsiklik a vállam felett, széles száján keserű
mosoly ül.
– Nocsak, ki van itt? – kérdezi, a hangja olajozottan sima, mintha éjjel-nappal
kagylóhúst szopogatna. – Csak nem Lord Sinhez van szerencsém? Mivel
érdemeltem ki ezt a megtiszteltetést?
– A megtiszteltetés a miénk – feleli Sin közönyösen. – Egy szívességet
szeretnénk kérni tőled.
 – A miénk? – A tekintete átsiklik rám. – És ki az a mi?
– A nevem Mina – mondom, és előrelépek. – Van egy kívánságom.
Az istennő pislog.
– Egy kívánság?
– Nem magamnak. – Felemelem a papírhajót. – Valaki más megbízásából
jöttem.
Az istennő kinyújtja gyűrűkkel ékes kezét. Odaadnám neki a hajót, de ciccent
egyet.
– Először a fizetség.
Sima, hófehér kezére nézek, a tenyerét felfelé fordítva, mozdulatlanul tartja a
levegőben. A lány keze jut eszembe róla, mennyire remegett, amikor a hajót a
vízre bocsátotta.
Az istennő türelmetlenül csettint, mire gyorsan elűzöm az emlékképet.
– Addig nem teljesítek kívánságot, amíg meg nem kapom a fizetségem.
Száraz a torkom, nyelnem kell egyet, mielőtt megszólalok.
– Van egy késem. Az ükanyámé volt. Ennyi minden vagyonom.
Az istennő gúnyosan felmordul, az ujjai eltűnnek a sötétben.
– Hitványság. Aranyban várom a fizetségemet a kívánság teljesítéséért. –
Elfordul tőlem és a papírhajótól, amit még mindig felé nyújtok.
– Nem értem – suttogom. – Az anyák istennője vagy. És a gyerekeké. Arany
nélkül is felelhetnél az imádságára.
– Ne legyél bolond, kislány. Ebben a világban semmit sem adnak ingyen.
Könnyek szöknek a szemembe.
– Az anya a patakparton volt. Sírt. Minden reményét egy imádságba helyezte,
beléd. Hitt benned. Mi mást szeretnél?
Az istennő szeme meg sem rebben. Rám mered, mintha engem szánna.
Sin egy aranyérméktől nehéz zsinórt dob az asztalra. Az istennő felkapja az
érméket, eltűnnek a ruhaujjában.
 Aztán kiragadja a papírhajót ernyedt kezemből. Végigfuttatja ujját a
papírlapon, a körme karcolja a széntintát.
Kacagni kezd, iszonytatóan magas hangon.
– Hol szerezted ezt a hajót, kislány? Tudod, milyen régi imádság ez? Több
hónapos. Többéves. Ez a lány halott. A gyermeke is halott. Az imája nem talált
meghallgatásra. Ez itt csak egy emlék, amelyet már régen elfelejtettek.
Felemeli a kezét, és a papírcsónakot a tűzbe hajítja.
– Nem! – sikoltom, és előrevetem magam. A lángok közé nyúlok. Szörnyű
hang szakad fel a torkomból, fájdalmas kiáltás, nem igazán a megégett kezem,
hanem az összetört szívem miatt.
Sin hátulról megragad és visszahúz. Kirángat a helyiségből, de az istennő
kacagásának hangja a fülemben cseng.
Az utcán elenged, letép egy darabot a ruhaujjából, és kötszert fabrikál belőle.
– Vissza kell juttatnunk a Lótuszházba – mondja.
– Hogy tehette? Miért nem érdekelte az egész? Hiszen… a gyerekek
istennője!
Sin a kezem után nyúl, de hátrálni kezdek.
– Mina – szólal meg halkan –, kezelnünk kell a sebet, különben
elgennyesedik.
– Mi a baja ennek a világnak? Mi az istenek baja? – Nem tudom abbahagyni a
kiabálást. Könnyek csorognak az arcomon, a szívem vadul ver. Sin elkapja sérült
kezemet. A vászondarabot köré tekeri. Semmit sem érzek, az egész testem
furcsán zsibbad.
– Szeretik őket – suttogom. Vádként hangzik.
Sin bogot köt a vászoncsíkra, és felnéz.
– Kik?
– A népem. Mindenki. A nagyanyám. Mindennap az oltárhoz megy
imádkozni, órákon át térdepel, bár fájnak az ízületei és a háta. A sógornőm.
Akkor sem hibáztatta az isteneket, amikor elveszítette a gyerekét, de nem
panaszkodik, akkor zokog, amikor úgy tudja, hogy senki sem látja. A falum
népe. A viharok elpusztíthatják a termést, de akkor is áldozatot mutatnak be az
aratás isteneinek. Mert a világ lehet romlott és beteg, de amíg istenek vannak,
remény is van.
Ha szánalmat látok Sin tekintetében, otthagyom. A közöny még rosszabb
lenne. De van valami a pillantásában, ami áthatol a bénultságomon, és már
érzem… a kínt, a fájdalmat. Együttérzés van benne.
– Mina…
– Én is szeretem őket.
Úgy hangzik, mint egy vallomás, és vonakodva bár, de elismerem, hogy az.
Amikor átszaladtam a rizsföldeken, és a hosszú nyakú darvak meglengették nagy
szárnyukat, mintha üdvözölnének, amikor felmásztam a sziklákra, és a szél
tovább kergetett, amikor a tenger vizén megcsillanó napfény kacagásra
emlékeztetett, szeretetet éreztem. Azt éreztem, hogy szeretnek.
Hogyan hagyhatják magukra az istenek azokat, akik szeretik őket?
Csak akkor veszem észre, hogy mindezt hangosan kimondtam, amikor Sin
elengedi a kezem, és a nyomorúságos csatornára néz.
– Nem tehetsz semmit.
Ezt már hallottam. A kertben, amikor azt mondta, hogy semmit sem tehetek a
lányért. Az első találkozásunkkor is valami hasonlót közölt: hogy el fogok
bukni, mint a többi menyasszony előttem.
Igaza volt, nyilván, de neki semmi haszna sem származott abból, hogy igazat
mondott, én viszont mindent elveszítettem, mert tévedtem.
– Ugyanolyan hibás vagy, mint a többiek.
Sin élesen felnevet.
– Egy olyan istennőhöz hasonlítasz, aki fizetséget fogad el az imádságért, és
aki kacag mások fájdalmán?
 – Nem, te rosszabb vagy nála. – Megfeszül a válla, és máris megbánom, amit
mondtam, de dühömben vagdalkozni kezdek. – Hamis ígéretekkel etetsz.
Az egyik szavad reményt nyújt, a másik szenvedést.
– Otthont adtam neked a házamban, hogy biztonságban lehess, szolgák állnak
a rendelkezésedre, hogy minden szükségletedről gondoskodjanak, az embereim
őrködnek…
– Azt a parancsot kapták, hogy ne engedjenek elmenni.
– Mert máris fenyegetik az életedet! Még sohasem próbálták ellopni a
Tengeristen egyetlen menyasszonyának lelkét sem! Amikor ma reggel
felkerestem Lord Bomot a Tigrisházban, már elmenekült a városból.
Türelmesnek kell lenned, amíg megtudom, ki áll a fenyegetések mögött. Adj időt
nekem! Egy nap sem telt el.
– Egy nap életem utolsó hónapjából. – Tudom, hogy kissé drámaian hangzik,
de düh és fájdalom kavarog bennem.
– Mit vársz tőlem, Mina?
– Semmit sem várok tőled. – Behajlítom égett kezem, felszisszenek a kíntól. –
Most már csak a Tengeristen segíthet rajtam.
Sin tekintete összeszűkül.
– Mi köze van neki ehhez?
– Mert ha megszűnik az átok…
Sin gúnyosan felmorran, kegyetlen hangon.
– Nem érted, ugye, Mina?
– Mit nem értek? – A Holdház feketén tátongó ajtajára mutatok. – Te nem
láttad azt a lányt az emlékben. Szenvedett. Sírt. Csak a remény maradt meg
számára, és a végén az sem volt elég. Mikor lesz elég?
Sin hirtelen megfordul, a pillantása tele van dühvel és kétségbeeséssel.
– Sohasem lesz elég! Nem érted, Mina? Nem ül átok a Tengeristenen. Ő maga
döntött úgy, hogy bezárkózik, mert képtelen volt szembenézni a gyászával.
Ő hagyta el a népedet! Ő hagyott el mindannyiunkat!
Sin remegve elfordítja a fejét. Az állkapcsa megrándul, és a szeme sarkában
pirosságot látok.
– Te gyűlölöd a Tengeristent – suttogom.
Lehunyja a szemét. Önkéntelen mozdulattal a mellkasához kap.
– A Tengeristen. A Nők és Gyermekek Istennője. Mindannyian méltatlanok
vagyunk. Mindannyian megérdemeljük, hogy elfelejtsenek bennünket.
Mindannyian.
A felismerés szíven üt.
– Isten vagy.
A válaszát kiolvasom szaggatott lélegzetvételéből. Mellkasára szorított
ujjaival belemarkol a köpenyébe.
– Sin, minek az istene vagy?
Először azt gondolom, nem fog válaszolni, de aztán csóválni kezdi a fejét.
– Most már semminek. – Olyan halkan beszél, hogy alig hallom. – Hinni kell
valamiben ahhoz, hogy az istene lehess.

Leszáll az éj, mire visszaérünk a Lótuszházba. Sin elküldi a szolgálókat, akik az

üdvözlésünkre sietnek, és Kirint hívja. Együtt indulunk el a tavon álló pavilon
felé. A felső helyiségben valaki takarókat terített a padlóra. Térdre rogyok a
selyemlepedőkön, a jó kezemmel támasztom meg magam. Megpróbálom
behajlítani a bal kezem ujjait, de az éles fájdalomtól eltorzul az arcom.
Meglátom, hogy Sin figyel.
– Megengeded, hogy…? – kérdezi.
Bólintok.
Leguggol mellém, és lassan letekeri a vászoncsíkot. Sziszegek, amikor
lehúzza. Alatta a bőröm vörös, és foltokban vérzik.
A kezemre mered, és ráncba fut a homloka.
– Miért tetted a lángok közé a kezed? Akkor már tudtad, hogy elkéstünk a
kívánság teljesítésével. Csak egy papírdarab volt, semmi más.
– Tudom, de… – Tétovázom, mert olyasvalamit akarok elmagyarázni neki,
amit magam sem értek teljesen. – Abban a pillanatban jobban fájt volna, ha nem
teszek semmit, mint a bőrömet égető lángok.
Valaki hangosan bekopog.
Kirin lép be, és mélyen meghajol. A pillantása Sin kezére esik, aki még
mindig fogja az enyémet.
– Hívattál?
– Mina megsérült.
– Igen, látom.
A homlokomat ráncolva meredek kettejükre, a ki nem mondott szavak
szikráznak a levegőben. Miért Kirint hívatta Sin, miért nem egy orvost?
Amikor Sin elengedi a kezemet, Kirin a köpenye zsebébe nyúl, és egy kis
ezüsttőrt húz elő. Gyors mozdulattal megvágja a tenyerét. Csillagfényszínű vér
bugyog fel a sebből.
Csak egy pillanatom marad rácsodálkozni, aztán megragadja a csuklómat, és
vérző tenyerét az égett részre szorítja.
Ezüstös vére a sebembe szivárog, és a felhólyagosodott bőr fájdalma tompulni
kezd, hűs érzet veszi át a helyét. Eltelik egy-két perc, mire elveszi a kezét, és
meglátom a bőrt alatta: ép, sima.
– Néhány napig sajogni fog – mondja Kirin –, de aztán elmúlik.
A gyertyafényben forgatni kezdem a kezem. A sebre csak egy kis pirosság
emlékeztet a tenyerem szélén.
– Kirin. – Felpillantok. – Köszö…
Nincs ott senki, ahol korábban állt. Már ki is ment, és behúzta maga után az
ajtót.
– Pihenned kell – mondja Sin, és a takarók felé bök az állával. – Biztosan
elfáradtál.
Körbejár a helyiségben, és eloltja a gyertyákat. Felemeli a szoba túloldalán
álló paravánt, és a takarókra helyezi.
Tehát egymás mellett alszunk, közöttünk a paravánnal. Túl kimerült vagyok a
tiltakozáshoz. A kezem még fáj, és legnagyobb rémületemre forró könnyek
csorognak az arcomon. A rakás szélére húzódom, és magamra húzok több
takarót.
A paraván másik oldalán Sin elfújja a gyertyát, és tömör árnyéka eltűnik a
szemem elől.
A hátamra fordulok, és a mocorgását hallgatom – a ruhája suhogását, amikor
levetkőzik, és a sóhajt, amikor ő is elhelyezkedik a takarókon. Korábban a
Tigrisházban járt, hogy kifaggassa a lordjukat a lelkem elrablásának kísérlete
miatt. Bár neheztel a Tengeristenre, mindent megtesz, hogy megvédje. A végzet
vörös fonala csillog a levegőben, a takarók és a paraván felett.
Az éjszaka csendjében a nap eseményei visszatérnek. Nem csak az istennővel
való szörnyű találkozás, amikor tanúja voltam egy lány utolsó kívánságának, aki
a reményeinek végére ért. Azok a meghallgatásra nem talált imádságok, amelyek
mozdulatlanul, elfeledve ringatóznak… A gondolataim a saját imáim felé
kóborolnak, amelyeket minden évben útjukra bocsátottam a papírhajóünnepen,
és azokra, amelyeket a sötétségnek suttogtam el, amikor azt gondoltam, hogy
senki sem hallja.
Nem, ez nem igaz. Azt gondoltam, hogy valaki biztosan hallja. Mert még a
kétségbeesés pillanataiban is azt hittem, hogy az istenek vigyáznak ránk. Hogy
soha nem vagyunk egyedül, mert szeretnek bennünket.
Legalábbis ezt gondoltam. Vagy ezt hittem. A patak partján reszkető lány képe
belevésődött az elmémbe. Belegondolni, hogy a legnagyobb bánat pillanatában
egyes-egyedül volt…
Majdnem azt kívánom, bár lenne újra madár a lelkem, akkor elszállhatna
innen, és senki – sem az istenek, sem én – nem érezné, amit most érzek.
Megrekedve egy másik világban, a saját döntésem következményeképpen, és a
remény nélkül, hogy megmenthetem a szeretteimet.
Órák telnek el, mire végre nyugtalan álomba merülök, amelyben ott van a
sárkány, és a távolban egy hang esedezik, hogy mentsem meg.
 16

Reggel Sin már nincs a szobában. A papírparaván összehajtva áll a fal mellett.
Megdörzsölöm a szemem, fáj a tegnap esti könnyektől, amelyekkel álomba
sírtam magam. Óvatosan felülök, igyekszem nem rátámaszkodni a kezemre.
A szemem sarkából megpillantok egy tárgyat. Az ablak alatti polcon van valami.
Pislogva előrehajolok.
A papírhajó.
A polchoz botladozom. A hajót megperzselte a tűz, de egyébként épségben
van.
Hogyan…?
A hajó oldalához egy rózsaszín-fehér virág dől, a tóról szedték. Virágzó
lótusz, a közepe csillag alakú. Az éjjel, miután elaludtam, Sin visszament, és
elhozta a hajót.
A virággal együtt magamhoz ölelem. Furcsa érzések kavarognak bennem.
A tekintetemmel követem az ablakon át kígyózó szalagot, sápadt piros a reggeli
napfényben.

Bár Kirin a fájdalom nagy részétől megszabadított, beletelik pár napba, mire
teljesen meggyógyul a kezem. Az első éjszaka után Sin nem tér vissza a
szobába. Naritól megtudom, hogy a Holdházba tett látogatásunk reggelén üzenet
érkezett, Sin pedig Namgival és Kirinnel együtt a tolvajok nyomába eredt.
Láttak két férfit, akikre illik a tolvajok személyleírása – egy medve- és egy
menyétszerű férfi –, elhagyni a várost.
A napok hosszúak, de elfoglalom magam. Nászajándékok érkeznek a
legnevesebb házaktól – teáskészletek, zöld porcelánvázák, igazgyöngy ékszeres
ládikák, tájképeket ábrázoló és verses fali tekercsek, és egy hatalmas ládában
hímzett selyemtakarók. Kíváncsi vagyok, mi lesz ezekkel az ajándékokkal,
amikor kiderül az igazság a jegyességünkkel kapcsolatban. Ugyanazok a
szolgálók szolgálnak ki, akik a Lótuszházban töltött első reggelen, a testvérek,
akik már évek óta Sin szolgálatában állnak, de a kor nem látszik fiatalos
külsejükön. Segítek nekik a ház körüli munkákban. A tóból húzott vízben
mossuk a takarókat, aztán a déli réteken akasztjuk ki őket száradni, nagy
felhőkként dagadnak a szélben.
Bár senki sem tiltja meg, hogy elmenjek, nem lépek ki a Lótuszház falai
mögül. Makkot gyűjtök és virágokat szárítok, amelyeket fejjel lefelé felakasztok
Sin szobájának falára, hogy élettel töltsem meg az üres teret. A fiatal
szolgálólánnyal még egy tájképet is megpróbálunk felfesteni a paravánra.
Mivel többször is láb alatt vagyok, az idősebb nővér kiparancsol a levegőre.
Elsétálok a főpavilonhoz, le a vízpartra. Ott egy kis csónakot találok, a vízre
tolom, és oldalt beszállok. A hátamon fekve bámulom az eget. Tiszta az idő,
kevés a hal, de látok egy púpos bálnára emlékeztető valamit a távolban.
Lehunyom a szemem, elszunnyadok.
Hirtelen éles kiáltást hallok, a csónak egy zökkenéssel megáll.
– Hé, vigyázz már!
Feltápászkodom a térdemre, és kipislogok a csónak pereme felett.
A vízen Dai lebeg a hasán egyensúlyozó Mikivel, úgy fest, mint egy vidra,
ami Miki alakú halat fogott.
 – Dai! – kiáltom. – Mit csinálsz! Menj ki a vízből, veszélyes!
– Úszok – feleli Dai közönyösen, mintha nem is tó közepén lebegne egy
kisbabával a hasán.
Mögöttem megszólal egy hang:
– Ne aggódj, Mina! Dai nem hagyja, hogy Mikinek baja essék.
Megfordulok, Maszk ott ül velem szemben a csónakban, nagymamás maszkja
rózsás és mosolygó. Teljesen száraz.
Csak tátogni tudok.
– Istennő vagy?
– Szellem. Már megmondtam, amikor először találkoztunk.
A tiszta, nyílt égre nézek.
– A szellemek tudnak repülni?
– Vannak olyanok is. Én, mondjuk, nem. Alacsonyabb rangú szellem vagyok,
emlékszel?
– Akkor hogyan…
– Milyen szép nap! – Maszk az ég felé emeli a fejét. Festett piros arca mintha
nőni kezdene a napfényben. Látom hosszú, karcsú nyakát.
A csónak alján van egy régi horgászbot. Maszk lehajol, felkapja, és a vízbe
veti a zsinórt.
– Nincs rajta horog – mondom –, se csali.
A csónak eddig sodródott, de most, mintha felkapná a szél, suhanni kezd a
vízen.
– Kerestelek a piacon – mondja Maszk –, de el sem hagytad a házat.
– Kirin azt mondta, ne használjam a kezem. Az égési sebek…
– Hümm. – Semmitmondó hang. Az arcán még ugyanaz a kellemes kifejezés
ül, de ebben a hümmögésben van némi korholás.
– Segítettem a szolgálóknak takarítani – mondom védekezőn. – Szellemek,
mint te. Feldíszítjük Sin… azt a szobát, ahol most lakom. Nagyon kopár.
Virágokat vittem a kertekből. A fiatalabb szolgálólány talált néhány üveg tintát,
és tájképet festettünk a paravánra. Hegyeket és fákat.
Maszk álmélkodva oldalra billenti a fejét.
– Ahhoz képest, hogy megégetted a kezedet, elég sokat használod.
Mélyen elvörösödöm.
– Nos, ma már nem fáj annyira.
Maszk könnyedén bólogat.
Elkapom róla a tekintetem, és mozgást látok a vízben. Hol van Miki és Dai?
Nem suhanunk túl gyorsan, de még így is nehéz lenne Dainak egy kisbabával a
hasán lépést tartani velünk.
Oldalra nézek, és látom, hogy Dai megkapaszkodott a horgászzsinórban. Őt és
Mikit húzzuk magunk után.
– Amikor megérkeztél, elszánt voltál, hogy megmented a Tengeristent.
Grimaszolok és behúzom a nyakam.
– Így volt. Így van. Csak… azon gondolkodom, lehetséges-e.
Megint hümmögni kezd, ami megmagyarázhatatlan módon arra késztet, hogy
kiöntsem neki a lelkem.
– Meglátogattuk a Nők és Gyermekek Istennőjét – bököm ki. – Egy gyereket
váró fiatal nő kívánságát vittem el neki. Az istennő látta a lányt, látta, mennyit
szenvedett, és nem érdekelte. Nevetett. A lány sírt, a gyereke haldoklott, az
istennő meg kacagott. Nincs benne se szeretet, se együttérzés az emberek iránt. –
A fejemet csóválom. – Reménytelen. A feladatom reménytelen. Arra jöttem rá,
hogy… talán nem én vagyok a Tengeristen igazi menyasszonya. Talán nem én
vagyok az, aki megmentheti.
Mivel Maszk nem válaszol, csendesen hozzáteszem:
– Miért rajtam múlik?
– Így lenne?
– A mítosz szerint a Tengeristent csak igazi menyasszonya mentheti meg. Ha
nem ez a sorsom, akkor mi az?
Várom, hogy Maszk előálljon valami bölcsességgel, de megvonja a vállát.
– Áruld el nekem, Mina! Ha nem létezne a Tengeristen menyasszonyának
mítosza, mit tennél? Feladnád? Mi lenne, ha valaki azt mondaná, az a sorsod,
hogy egész nap üldögélsz és gőzgombócot eszel?
– Csodálatos sors! – szól közbe Dai a csónak pereme mögül.
Maszk előrehajol.
– Mi lenne, ha valaki azt mondaná, az a sorsod, hogy felmászol a legnagyobb
vízesés tetejére és leugrasz? Vagy az, hogy megbántod az embert, akit a világon
a legjobban szeretsz? Illetve ami ennél is rosszabb, megbántod azt, aki téged a
világon mindennél jobban szeret? A sors ravasz. Sem te, sem én, de még az
istenek sem kérdőjelezhetik meg, mi az… vagy mi nem az.
Megfogja a kezem, és bár nem láthatja a végzet vörös fonalát, a hüvelykujja
végigfut a szalagon. Lassan felemeli a fejét, és a tó partja felé néz. Követem a
tekintetét.
A parton Sin vár rám.
– Ne üldözd a sorsot, Mina! Hagyd, hogy az üldözzön téged!
Amikor visszafordulok felé, már el is tűnt. Átpillantok a csónak peremén. Dai
és Miki sincsenek sehol.
A csónak lassan irányt vált, és elindul a part felé.

Sin a nádas sekély vizébe gázol, megragadja a csónak orrát, és kihúzza a vízből.
Kiugrom belőle, amint partot ér, és lesimítom a szoknyám szélét.
Megfordulok, és Sin szemébe pillantok. A végzet vörös fonala megrebben a
levegőben.
Alaposan megnézem magamnak, hátha meglátok valami istenszerűt benne.
Azokra az istenekre gondolok, akikkel eddig találkoztam. Magasabb, mint a
Tengeristen. Nem olyan ijesztő, mint a rókaistennő. És tiszteletre méltó, nem
úgy, mint a Nők és Gyermekek Istennője. Minden cselekedete vagy a háza, vagy
a városa védelmét szolgálja, még az is, amikor ellopta a lelkemet.
Egy magas, nem éppen ijesztő, tiszteletre méltó isten lélek nélkül. Mibe kevert
engem a sorsom?
– Megtaláltad, amit kerestél? – kérdezem.
– Nem igazán. A várostól keletre, a hegyekben elveszítettük a tolvajok
nyomát. – Ő is alaposan megszemlél. – Meg sem próbáltad elhagyni a házat.
– Megígértem, hogy nem fogom. – Megfogadtam neki, hogy nem hagyom el a
Lótuszházat, ha a lány kívánsága teljesül. Bár ez nem történt meg, ő teljesítette
az alku rá eső részét.
– A tolvajokat nem találtam meg, ezt viszont igen.
Előhúz egy vászoncsíkot a kabátjából.
Elveszem tőle, és végigsimítom a piros, arany és fekete cérnával hímzett
tigrist, amely kinyújtott karmokkal ugrik a levegőbe.
Visszaadom neki, és a szemébe nézek:
– A Tigrisház.
Sin komoran bólogat.
– Amikor Lord Bomnál jártam a múlt héten, letagadta, hogy ő küldte a
tolvajokat. Lord Bom életében remek katonai stratéga volt, óvatlanság… vagy
szándékosság lett volna a részéről egy ilyen nyilvánvaló nyomot elejteni maga
után. Ettől függetlenül nem hagyhatom figyelmen kívül.
– Azt állítod, hogy még soha senki sem próbálta ellopni a menyasszony lelkét.
Szerinted most mégis miért kísérelték meg?
– Csak arra tudok gondolni, hogy rajtad keresztül akarják bántani a
Tengeristent, mert nem tudják, hogy már nem vagy hozzákötve. Nem
kockáztathatom meg az esélyét sem annak, hogy sikerüljön nekik. Ezért
parancsoltam meg, hogy a házban maradj, támadás esetén az őreim könnyebben
megvédenek.
Tudom, hogy a Tengeristen, de most már önmaga kedvéért is elővigyázatos.
Ennek ellenére röpke, nyugtalanító gondolat ébredezik bennem: És ha kizárólag
saját magam miatt akar ennyire megvédeni?
– Persze – folytatja lassan, a homlokát ráncolva –, az is lehet, hogy azért
akarták elrabolni a lelkedet azon az éjszakán, mert helyre szerették volna állítani
a végzet vörös fonalát…
– És cserébe megölni engem és a Tengeristent is? – Az orromat ráncolom. –
Ilyen segítségre nincs szükségem. A lelkem biztonságban van ott, ahová tartozik:
bennem.
Amikor Sin elfordítja a fejét, megrándul az arcom a tapintatlan szavak miatt.
Hiszen megmondta, hogy neki nincs lelke.
De amikor visszafordul, az arckifejezése nem fájdalmas, inkább
elgondolkodó.
– Sétálsz egyet velem?
Megkerüljük a hidat a tó másik partja felé, ahol a ház körüli munkák többségét
végzik. A szolgák a mólóhoz kötött csónakokból rizzsel és zöldségekkel teli
kosarakat emelnek ki. Maszkot és Dait keresi a tekintetem a tavon, de nem látom
őket.
Bár Sin és én némán bandukolunk, a csend barátságos. Egész héten nem
éreztem ennyire, hogy önmagam lehetek: ezt tette a beszélgetés Maszkkal, és
hogy Sin itt van. A végzet vörös fonala, bár biztatóan csillogott a szemem
sarkában, mindig a távollétére emlékeztetett. Van Sinben valami, amitől
bátrabbnak érzem magam, mintha tényleg az lehetnék, akinek hisz.
Csak akkor észlelem, hogy a szalagot bámulom, amikor felnézek, és látom,
hogy Sin tekintete is rászegeződik, de aztán ő is felkapja a fejét.
– Kirin ingerült volt velem, amíg a hegyekben voltunk. A tolvajokat kellett
üldöznünk, én mégis szórakozott voltam. A végzet vörös fonala időnként
hullámzani kezdett, vagy felragyogott, én meg arra gondoltam, hogy Mit
csinálhat Mina? Biztosan valami csínyen töri a fejét. – A fejét csóválja, és
halványan mosolyog. – Meg is lepődtem, amikor hazaértünk, és láttam, hogy el
sem hagytad a házat.
Először ösztönösen tiltakoznék a szavai ellen, túlságosan zavarba ejtőek, de
magamat is meglepem azzal, hogy őszintén válaszolok.
– Miután találkoztunk a Nők és Gyermekek Istennőjével, elbátortalanodtam.
A hitem súlyos sebet kapott. Nehezen fogadtam el, hogy egy istennőt nem
érdekel az imádság, amit olyan nagy szeretettel bocsátottak útnak.
Újra visszhangozni kezd bennem az a szörnyű érzés, és a nyakamhoz kapok.
Amikor felnézek, Sin engem figyel, és ettől hirtelen védtelennek érzem magam.
Elveszem a kezem a nyakamtól.
– Tényleg örülök, hogy visszatértél – mondom, és igyekszem könnyedséget
kölcsönözni a hangomnak. – Amikor itt vagy, a szívemnek akad más dolga is a
búslakodáson kívül. – Sin megmerevedik. Későn jövök rá, hogyan hangoznak
ezek a szavak. – Úgy értem, nincs időm bús gondolatokkal foglalkozni.
Túlságosan lefoglal, hogy felülkerekedjek rajtad. Könnyebb bátornak lennem,
amikor forr bennem a düh.
Felhúzza a szemöldökét.
– Bók, amelyből félúton sértés lesz. Ügyes.
A mólóra lépünk, és egészen a végéig elsétálunk a széles deszkákon, ahol egy
oszlophoz kötve egy csónak vár. Felismerem, ezzel mentünk a Rókaházba.
Amikor Sin lehajol, hogy kioldja a kötelet, furcsa fájdalom szorítja össze a
szívemet.
– Hova mész? Csak most érkeztél.
Talán a korábbi nyers érzéseim miatt van, de nem akarom, hogy elmenjen.
Ez a felismerés összezavar, elszomorít. Kigyúl az arcom, és örülök, hogy a
csónakkal van elfoglalva.
– Amikor otthagytuk a Holdházat – mondja Sin, és a csónak szelíden
ringatózik alatta –, azt mondtad, hogy gyűlölöm a Tengeristent. Az igazság az,
hogy nem gyűlölöm. Megvetem, igen. Szánom, kételkedem benne, minden
egyes nap. De nem gyűlölöm. Nem tudom, miben higgyek… hogy elátkozták,
vagy hogy ezt az átkot ő maga idézte a fejére. Az is lehet, hogy a saját érzéseim
gátolnak meg abban, hogy tisztán lássam a dolgokat.
Megfordul, és felém nyújtja a kezét.
– A Lótuszház éveken át védte a Tengeristent azzal, hogy elvágtuk a
köteléket, amely az ember menyasszonyhoz fűződő köteléken keresztül
halandóvá tette, és egy ideig sikerült is meggátolnunk, hogy kivérezzen a seb.
Azonban, ha egy sebet nem látnak el rendesen, újra megnyílik; be kell
gyógyítani.
Megfogom a kezét, és a csónakba lépek, leülök az egyik deszkára. Ő velem
szemben helyezkedik el, és az evezőkért nyúl.
– De a Tengeristen nem volt sem a trónteremben, sem a kertben – mondom.
– Valahol lennie kell. Ha muszáj, mindennap elmegyünk.
A remény mámorító érzés. Érzem, ahogyan duzzad bennem, mintha a szarka
bontogatná a szárnyait. Ebben a pillanatban, Sinnel, amikor a végzet vörös
fonala fellángol közöttünk, minden lehetségesnek tűnik.
 17

A csónakot a palota mellett hagyjuk a csatornán, és a festmény ajtaján át

belépünk a Tengeristen kertjébe.
Még ilyen elhagyatottan is gyönyörű. A kavicsos ösvény tele van
virágszirmokkal, bő szoknyám szélébe akadnak. Könnyű eső szitál, az jut
eszembe, hogy valahol keleten talán vihar közeleg.
Egy enyhe szellő átfújta a papírcsónakokat a tó másik partjára, a hozzánk
közeli oldalon semmi sincs a víz színén. Míg Sin a pavilonban néz körül, én
lesétálok a partra, és felkapok egy követ.
A nagyapám sokat kacsázott a kerti tavunknál. Amikor kisebbek voltunk,
Csun és én számoltuk, hányszor pattan meg a kavics a víz felszínén, mielőtt
eltűnik a mélyben.
Egy pöccintéssel én is eldobom a kövemet. Hangos csobbanással süllyed el.
Hátranézek, Sin közben megkerülte a pavilont. Közönyös az arca.
Amikor lehajolok egy újabb kőért, valami durvát érintek. Ez a kavics más,
mint a többi, lótuszvirágot karcoltak bele. A vonalak túl szabályosak ahhoz,
hogy a természet művének vélhessem. Valaki egy késsel véste bele a nyolc
ovális szirmot és a csillagszínű bibét a porzókkal. Arra a lótuszra emlékeztet,
amit Sin a papírhajó mellett hagyott, és ami még mindig a kis tálban lebeg.
Zsebre vágom a kavicsot.
A szemem sarkából látom, hogy Sin egy fa alatt helyezkedik el a pavilon
túloldalán, onnan őrködik. Egyetértettünk abban, hogy a keresésnek semmi
értelme, úgy nem találjuk meg a Tengeristent, a legjobb, ha várunk.
Az elkövetkező fél órában kavicsokat dobálgatok a tó partján, csak akkor
hagyom abba, amikor elfelhősödik az ég. Leülök a víz mellé. Nagyapám mindig
azt mondta, hogy akkor volt a legnagyobb békében a világgal, amikor a kerti
tavunk mellett ülve a lustán elúszó kacsákat nézte. Ebben a tóban viszont
nincsenek kacsák. Csak papírhajók. Csellerajként gyülekeznek az északi parton.
Egy hajó elszabadult, a tó közepe felé siklik.
Amikor közelebb ér, már látom, hogy nem olyan, mint a többi. Féloldalas,
elnagyolt, ügyetlen hajtásokkal, a fele víz alatt van. A közepén piros cérnás,
egyenetlen varrás fut le, mintha kettétépték, majd összeöltötték volna.
Megborzongok. Ismerem ezt a hajót.
Én találtam meg hozzá a papírt, az ajkamhoz érintve suttogtam bele a
kívánságomat a hűvös lapba. Én hajtogattam meg reszkető kézzel.
Ez az én hajóm, az én kívánságommal. Nem a papírhajóünnepen vízre
bocsátott kívánságok egyike, hanem egy másik. Ezt sohasem engedtem a
folyóra.
Belegázolok a vízbe.
– Mina! – kiáltja Sin a hátam mögött.
Nem hallgatok rá, a hajót akarom. Felé nyújtom a kezem. A lábam beakad egy
fa kiálló gyökerébe. Hiába csapkodok, a víz alá kerülök.
Fél másodperccel később bukkanok elő köpködve, és amikor körülnézek, a tó
üres.
A hajó eltűnt. Csak képzeltem volna? A bűntudat idézi meg egy imádság
emlékét?
Teljesen átázva kibotorkálok a partra. Biztos vagyok benne, hogy megkapom
a magamét Sintől, aki nagy valószínűséggel dühös rám, hiszen még én is
elismerem, hogy felelőtlenül viselkedtem. Ám amikor felemelem a
pillantásomat, majdnem visszaesek a vízbe.
A fűben a sárkány hever, a sárkány mellett meg a Tengeristen fekszik.
A sárkány óvón körbeöleli az alvó istent, hatalmas, szarvas feje a fiú feje
mellett nyugszik. Hosszú bajsza belegubancolódik a Tengeristen puha fürtjeibe,
és amikor kifújja a levegőt, a fiú haja megemelkedik a langyos fuvallatban.
A sárkány tengersötét, okos szeme nyitva van, engem figyel. Óvatos lépést
teszek a part felé, várom, hogy a sárkány hirtelen megmoccanjon, de olyan, mint
egy hatalmas macska, elégedetten fekszik, ahol van. Lassan közelítek, mert
bármelyik pillanatban bekaphat.
Valószínűleg túl sokat tétováztam, mert az állat halkan morogni kezd.
A kavicsok megremegnek a talpam alatt. A sárkány türelmetlenül hol rám, hol a
Tengeristenre néz. Unszol a pillantása. Úgy látom, a Tengeristen felé sürget.
Megteszem az utolsó néhány lépést, gyors pillantást vetek a sárkányra, majd
megérintem a fiúisten kezét. Ahogy előzőleg is, vakító fény ránt magába.

Először az tűnik fel, hogy még mindig a kertben vagyok, bár most ködbe
burkolózik, mint amikor a Szellemek Birodalmában először felébredtem.
Másodszor pedig…
– Sin!
Hason fekszik a tó szélén, mozdulatlanul. Odabotorkálok hozzá, és térdre
rogyok mellette. Megfordítom, és végighúzom az ujjam az ajka felett. Elönt a
megkönnyebbülés, amikor megérzem meleg lélegzetét a bőrömön. Mondjuk, ha
várok egy pillanatot, és ránézek a végzet vörös fonalára, amely a ködben is
ragyog, tudhattam volna, hogy sértetlen. Amíg a szalag ép, mind a ketten
biztonságban vagyunk, egymáshoz kötve.
Megemelem a testét, és az ölembe húzom.
 – Semmi baja. Csak alszik.
Felnézek. A Tengeristen áll előttem. Díszes ruhájának bő redői felszívják az
iszapos part vizét. Észre sem veszi. Mögötte ritkulni kezd a köd, látom a sárkány
árnyékát benne.
A Tengeristen Sinről rám veti a pillantását.
– A lelkem azt állítja, hogy a menyasszonyom vagy.
Meglepetten pislogok.
– Megfelelsz. – Oldalra biccenti a fejét, sötét haja hosszú szempillái fölé
borul. – Tetszik a külsőd. A hajad olyan, mint a fák meleg kérge, a szemed pedig
mint a tenger éjszaka. Látom a holdat benne. Két holdat. Két éjszakai tenger.
Nagyot nyelek, nem tudom, mit mondhatnék. Most először beszélünk
egymással.
– Milyen romantikus vagy, Tengeristen!
– Nem igazán – feleli. Elfordul, és elindul a tó széle felé. Karcsú ujját a vízbe
dugja, mire a tó felszíne fodrozódni kezd. – Csak magányos.
Nem is tudom, hol kezdjem. Pont, mint a trónteremben, most is letaglóz az
érzés, hogy ezt a rémálmokban csapdába esett, bánatba burkolózó fiút meg
akarom védeni. Nem tűnik helyesnek, hogy elkezdjek követelőzni. Mentsd meg
a népemet! Vess véget a viharoknak! Ébredj fel, és legyél olyan, mint régen,
teljes és boldog!
Sin felnyög az ölemben, bár a szeme még csukva. Gyengéden elsimítom
homlokára tapadt fürtjeit.
– Küzd – mondja a Tengeristen. – Fel akar ébredni.
A fiúistenre nézek, egyszerre szeretnék itt maradni vele a pillanatban és
Sinnek segíteni. Valahogy sejtem, hogy már most fogy az idő, a fiú és a sárkány
hamarosan eltűnnek, nekem pedig el kell hagynom ezt az álmot.
– Mesélhetnél neki – mondja a fiúisten.
Lelassul a szívverésem. Mese? Egy istent felébreszteni százéves álmából
lehetetlennek tűnik, de mesélni tudok. A testvéreimnek és a falusi gyerekeknek
sok száz történetet meséltem. Egy mese a Tengeristennek és Sinnek. Melyiket
válasszam?
Sin megmoccan az ölemben. A pillantásom a Tengeristenre téved, majd vissza
Sinre, és ott is marad rajta.
Sinen, aki a Tengeristent védelmezi azoktól, akik bántani akarják, akkor is, ha
ő maga megveti, mert elhagyta. Már tudom is, mit meséljek, mintha ez a történet
csak arra várt volna, hogy végre elmondjam.
Mély lélegzetet veszek és belefogok:
– Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer két testvér. A fiatalabb fiú szegény
volt, és egy kunyhóban élt, de kedves volt, és jószívű, míg gazdag bátyja, aki
egy hatalmas házban lakott, a kegyetlenségéről és a kapzsiságáról volt híres.
Egy reggel a fiatalabb testvér szívfacsaró hangot hallott az erdőben. Követte a
hang útját, és egy fecskefiókát talált, ami kiesett a fészekből, és sérült szárnya
miatt panaszosan sipákolt. Hazavitte a kisfecskét, és gyógyszert tett az ízületeire,
a szárnyát pedig botokkal és madzaggal tette sínbe, nehogy meggörbüljön. Aztán
visszavitte a fiókát a fészkébe, és amikor eljött a tél, a madárka elrepülhetett
délre.
A következő tavasszal a fecske visszatért, és egy magot pottyantott a fiatalabb
testvér kertjébe, a magból pedig öt hatalmas tök kelt ki. Amikor az öcs kettétörte
az első tököt, rizshegyek potyogtak ki belőle, ennyit egész életében nem tudott
megenni. A második tökben arany és ékszerek voltak. A harmadikban egy
vízistennő, aki aztán kinyitotta az utolsó két tököt is: az egyikben pici ácsok
voltak, a másikban gerendák. Egy nap alatt felépítettek a fiatal testvérnek egy
pompás villát.
A bátyja, aki hallott az öccse szerencséjéről, meglátogatta a testvérét az új
házban, és megkérdezte tőle, hogyan tett szert ekkora vagyonra ilyen rövid idő
alatt. Az öcs mesélt neki a fecskéről.
 Az idősebb fiú azt gondolta, ő ennél okosabb, épített egy fészket, és várta,
hogy egy fecske tojást rakjon bele. Aztán az egyik fiókát kilökte, a kismadár el is
törte a szárnyát. Ahogy az öccse, ő is bekenegette a törött szárnyat, és sínt
eszkábált. Miután a fecske délre repült, egész télen várta a visszatértét. Ahogy
megjósolta, a fecske tavasszal visszarepült, és egy magocskát ejtett az idősebb
testvér kertjébe. Abból is kikelt öt tök.
A férfi vidáman feltörte az első tököt, amiből egy hadseregnyi démon rontott
ki. Botokkal elverték, szidták a kapzsiságáért és a kegyetlenségéért. Ennek
ellenére a férfi úgy gondolta, azért csak lehetnek kincsek a többi tökben, ezért a
másodikat is felnyitotta: adóbehajtókkal volt tele, akik elvették minden pénzét.
A harmadik tökből szennyvíz árasztotta és pusztította el a házát, még az utolsó
két tököt is magával ragadta. Nem maradt semmije.
Amikor rájött, mekkorát hibázott, az öccséhez rohant segítségért. Az idősebb
testvér soha életében nem volt se kedves, se jószívű a fiatalabbal. Sőt, mindent
megtett, hogy nyíltan kegyetlenkedhessen vele, hogy kínozza. Amikor
megérkezett az öccse házához – ahol arra számított, hogy elűzik, ő maga is ezt
tette volna, ha a körülmények neki kedveznek –, a fiatal férfi behívta, és azt
mondta: »A testvérem vagy, ami az enyém, a tiéd is.« Megfelezte a vagyonát a
bátyjával, és a testvére, aki szembesült öccse szeretetének mélységével, most
először megbánást és szégyent érzett. Alázatos, jó ember lett belőle, együtt
öregedett meg az öccsével, boldogan éltek családjaik és szeretteik körében.”
Miközben beszéltem, a Tengeristen a tó partján maradt.
Aztán csendesen megszólalt:
– Mi az értelme ennek a mesének?
A hátára meredtem, láttam, hogy megremeg keskeny válla.
– Nincsen értelme igazából… talán csak egy érzés.
– Mi lenne az?
– Hogy nincs olyan hely, ahová a megbocsátás elől elrejtőzhetsz. Nincs, ha
valaki szeret téged.
Legalábbis én mindig erre gondoltam, amikor ezt a mesét hallottam. Hinni
akartam abban, hogy ha hibázunk is, a bátyám megbocsátana, és én is
megbocsátanék neki.
– Megbocsátás – mondja a Tengeristen. – Sohasem nyerek bocsánatot azért,
amit tettem.
Kihúzza a kezét a vízből, és ujjait a homlokához érinti. Lehunyt szemén át
végigcsorognak a vízcseppek az arcán, mintha könnyezne.
– Fáj a fejem. Hagyj magamra!
– Várj! – kérlelem. – Valamit tudnod kell. A népem…
A sárkány felemeli a fejét a ködben, és hűvös levegőt fúj az arcomra.
Eszméletlenül összerogyok, az üres kertben térek magamhoz, mellettem Sin
fekszik.
– Mina! – Sin nagy nehezen felül, lerázza magáról az álom utolsó nyomait.
A hangjából kicseng az aggodalom. – Jól vagy?
– Én… jól – dadogom, mert megriadok tőle. Amíg aludt, olyan
gyámoltalannak tűnt, meg akartam védelmezni. Most viszont én érzem magam
kiszolgáltatottnak.
Mint azon a reggelen, amikor felfedeztem, hogy visszament a papírhajóért,
most is furcsa érzés szorítja össze a mellkasomat, mintha tele lenne a szívem.
Valami megváltozott közöttünk azon a napon, vagy talán az azt megelőző
éjszakán, amikor az istennőhöz vittük a kívánságot. Bár arra még nem állok
készen, hogy nevet adjak ennek az érzésnek.
Elfordulok.
– Itt volt a Tengeristen, Sin. Benne voltam az álmában.
Sin nem felel, csak a homlokát ráncolja.
– Mit jelent? – kérdezem tőle.
– Nem tudom – válaszolja. Aztán habozva hozzáteszi: – A Tengeristen még
egy menyasszony előtt sem jelent meg.
A köd felszállt körülöttünk.
– Menjünk vissza, Mina! Már eleget voltunk itt.
A kezem után nyúl, én pedig magától értetődőn csúsztatom a tenyerébe az
enyémet, vigaszt keresve megingathatatlan erejében. Amikor egymás kezét
fogjuk, a végzet vörös fonala teljesen eltűnik. Mint a halandók birodalmában,
ahol a sors a szemnek láthatatlan.
 18

Kirin és Namgi a mólón várnak ránk, amikor visszaérkezünk a Lótuszházba.

– Levél érkezett számodra, amíg távol voltál – mondja Kirin, és egy tekercset
nyújt Sin felé. – A Daruházból jött.
Sin letekeri a tekercsről a zsinórt, és kihajtja a lapot, amelyen rövid üzenet áll
elegáns, lendületes írással.
– Lord Ju azt állítja, hírekkel tud szolgálni Lord Bom árulásáról – tájékoztat
bennünket. – Azt írja, azonnal keressük fel.
Namgihoz fordulok.
– A Szellemek Birodalmában töltött első éjszakámon azt mondtad, a
Daruházban tudósok laknak.
– Így is van – bólogat Namgi. – A Daruház ad otthon minden idők legnagyobb
tudósainak.
– Akkor… – Ez alkalommal Sinhez intézem a szót. – Veled mehetek?
Beszélnék egy tudóssal, vagy magával Lord Juval is a Tengeristenről. Talán tud
valaki valamit a múltjáról.
Sin habozik, ezért Namgi szólal meg:
– Kirinnel, veled és velem Mina biztonságban lesz.
Sin vonakodva bólint, én pedig elszaladok a pavilonba átöltözni – még mindig
van egy kis hínárszagom – egy díszesebb ruhába: világoskék kabátot húzok, és
rózsaszín szoknyát. Az ükanyám kése a nyakamban lóg, a lótuszvirágos követ
pedig egy selyemzacskóban a derekamra kötöm.
Sin, Namgi, Kirin és én együtt indulunk a Daruházba, ami a palotától
északkeletre áll. A lemenő nap homályos, aranyszínű fénybe vonja az épületeket.
A házakból szellemek cikáznak ki és be, hosszú rudakkal gyújtják meg
lámpásaikban a gyertyákat.
Sin és Kirin beszélgetésbe merülnek, feltehetően azt tervezik, hogyan
buktassák le a Tigrisház lordját.
A levegőben halk, zümmögő hang vibrál, mintha egy nagy vízesés lenne a
közelben.
– Milyen volt a Tengeristen? – kérdezi Namgi, aki mellettem sétál.
A Tengeristen arckifejezésére gondolok, amikor a tavat nézte.
– Egyáltalán nem olyan volt, mint amire számítottam. Melankolikusnak
tűnt… mintha elveszített volna valamit, és elfelejtette, mi volt az.
Namgi belerúg egy kőbe.
– Vele volt a sárkány is? Bármit megadnék azért, hogy újra lássam.
Tapintható a vágyódás a hangjában. Az arcéle markánsan kirajzolódik a
lámpások fényében. Visszaidézem, mit mondott korábban: hogy a fajtája, az
Imugik vég nélkül csatáznak, hogy egy nap sárkányok lehessenek.
– Mi a különbség az Imugik és a sárkányok között? – kérdezem.
– Kevés különbség van közöttünk, de azok nagyok. Az Imugik sóból és tűzből
vannak, a sárkányok szélből és vízből. Az Imugik varázsereje fényesen ragyog,
és gyors, mint egy hullócsillag, a sárkány ereje viszont olyan, mint a folyók vize:
lassú, egyenletes, de korlátlan. Azt pletykálják, hogy egy sárkánygyöngy
bármilyen kívánságot teljesít. A sárkányok háromszor akkorák, mint az Imugik,
és alapból jóindulatúak, jámborak. Az Imugik nem ilyenek. Az Imugik
gonoszak.
– De Namgi – mondom lassan –, te is Imugi vagy.
Namgi felkacag.
 – Igen! Az vagyok!
Egy közeledő halraj pánikszerűen elmenekül.
Kirin hátrakapja a fejét, és ezüstös tekintete megállapodik Namgin.
– Talán a legnagyobb különbség az – folytatja Namgi –, hogy a sárkányok
magányos lények, míg az Imugik csak csoportosan léteznek. Mint a farkasok, a
testvéreink mellett élünk és halunk, ritkán vagyunk egyedül. Magamon kívül
más elcsavargott Imugit nem is ismerek. A legtöbben nem élik túl, ha kikerülnek
a falkából.
Namgi biztos elkapta az arckifejezésemet, mert megveregeti a vállamat.
– Ne aggódj, Mina! Nekem itt van Sin és Kirin. Más testvérre nincs
szükségem.
Kirinre pillantok, hallotta-e ezeket a szavakat, de már nem figyel ránk.
Megérkezünk a Daruházba, egy hatalmas, többszintes, fekete-fehér erődbe,
amelynek íves teteje egy daru szárnyait idézi. Egy hasonló színekbe öltözött
szolgáló egy elegáns helyiségbe kísér minket, a csillogó fényezett padlónak sötét
tölgyfa színe van. Egy hosszú asztal két oldalán csinos halmokba rendezett
tekercsekkel és cérnával fűzött könyvekkel megrakott polcok állnak.
Egy könyvtár. Több száz, több ezer történetet őrizhet: regéket, mítoszokat,
verseket és dalokat. A szellemek és istenek emlékei lehetnek homályosak, de a
könyvek emlékei sohasem azok. A történetek örökkévalók. Talán a Tengeristen
története is itt van az egyik tekercsben, benne van, mi történt száz évvel ezelőtt,
ami miatt végtelen álmát alussza.
A kertben a Tengeristen azt mondta, hogy soha nem bocsátanak meg neki. De
mit kell megbocsátani? Ha bűntudata van amiatt, hogy elhagyta a népét, miért
nem tér vissza hozzánk?
A könyvek láttán támadt izgalmam alábbhagy, amikor eszembe jut, hogy
minden egyes tekercsen és köteten át kellene rágnom magam, hogy a
Tengeristen múltjához megtaláljam a kulcsot. Ha egy évem lenne sem tudnám
befejezni.
A szolgáló, aki elment a Daruház lordját értesíteni az érkezésünkről, visszatér.
– Az úr fogad titeket.
Kirin már indulna, de Sin a fejét rázza.
– Maradj Minával! – parancsolja. – Namgi kísér el a találkozóra.
Kirin ajka elkeskenyedik, de fejet hajt.
Sin hozzám fordul, és ellágyul a tekintete.
– Miután tárgyaltam a Daruház lordjával, érted küldetek, és beszélünk vele.
Együtt.
– Köszönöm, uram! – mondom, aztán meghajlok, ahogy illik.
Sin és Namgi a szolgáló után erednek. Én a legközelebbi polcot célzom meg,
megérintem a hol sima, hol durva felületű papírtekercseket.
Kirint szemmel láthatóan dühíti, hogy rám kell vigyáznia, egyetlen szót sem
szól. Én sem vagyok éppen feldobódva. Namgival ellentétben, aki melegszívű és
lármás, Kirin hűvös, mint szemének ezüst színe.
De a vére meleg. Emlékszem, amikor a tenyeréről a sebemre folyatta, amíg a
fájdalom meg nem szűnt.
– Még nem köszöntem meg neked rendesen, hogy meggyógyítottad a kezemet
– mondom, és úgy fordulok, hogy szembe kerülhessek vele. – Köszönöm.
Nagyra értékelem.
– Nem miattad tettem.
Felsóhajtok, és örülök, hogy a családunkban a nőknek a szokásosnál
vastagabb a bőre.
Kirin szavai nem fájnak annyira, mint az istennő tüzének égető lángja.
– Isten vagy? – kérdezem, és a vére varázserejére gondolok. – Vagy
valamiféle mitikus lény?
– Nem vagyok isten.
Ami azt jelenti, hogy mitikus lény. De nem tengeri kígyó. Azon az éjszakán,
amikor megérkeztem, és az istennő szolgái megjelentek, Namgi bátyjai Kirint
Ezüstnek hívták, és azt állították, hogy az Imugik elpusztították fajtájának az
utolsó példányát is.
Van bennem annyi józan megfontoltság, hogy ezt most nem hozom fel.
– Furcsa belegondolni, hogy Namgi azokhoz a tengeri kígyókhoz tartozik,
olyan kegyetlennek, szörnyűnek tűntek. Namgi eddig nagyon kedves volt velem.
– Egy pillanatra elhallgatok, aztán vigyorogva hozzáteszem: – Jó, talán néha egy
kicsit pimasz.
Kirin a fejét csóválja.
– Soha ne bízz meg egy Imugiban!
Meglepetten nézek rá.
– Megbízom Namgiban.
– Akkor bolond vagy!
Mérgesen felhorkanok, Namgi nevében is megbántódva, hiszen ő olyan
szépen beszélt Kirinről korábban.
– Jobban megbízok Namgiban, mint benned – vágok vissza. – Egyenes és
őszinte. Elmesélte, hogyan találkozott Sinnel, és miért szolgálja. Te viszont
semmit sem meséltél magadról.
Habozom, talán túl messzire mentem ezekkel a meggondolatlan szavakkal.
Kirin igazán szomorúnak tűnik, most először vélek valódi érzelmet felfedezni
rajta.
– Mivel ellenszenves vagyok neked, a hűségemet is megkérdőjelezed –
mondja jeges hangon. – Pedig régebben szolgálom Sint, mint Namgi. Nem is
emlékszem olyan időkre, amikor nem álltam mellette. Ő a vezérem, sőt, tovább
megyek, a barátom. Az életemet is rábíznám.
Kirin elhallgat, aztán meglehetősen rémült arckifejezéssel fordul felém:
– Úgy felingereltél, hogy képes voltam megvédeni magam a nevetséges
állításaiddal szemben. Ezt nem hiszem el!
 Odaoldalazok hozzá, és szélesen rávigyorgok.
– Könnyebb úgy beszélgetni veled, hogy tudom, van benned némi emberi.
Biztosan valami butaságot mondtam, mert a vonakodó mosoly azonnal eltűnik
az ajkáról.
– Nem vagyok ember – mondja hűvösen.
Az elkövetkező fél órában egyikünk sem szól egy szót sem. Elindulok a
polcok mentén, jóval hosszabbak, mint azt korábban gondoltam. Képtelenség
minden tekercset és könyvet átolvasni, ez akkor is lehetetlen lenne, ha rendesen
katalogizálták volna őket. Menet közben már látom, hogy a terem jóval nagyobb,
mint amilyennek a Daruház méretéből megítéltem, ami inkább magasnak, mint
szélesnek tűnt. Hasonlít a Holdházhoz, egyben annak az ellentéte is, ott az
istennő rezidenciája kicsi volt ahhoz képest, amekkorának az épület kívülről
tűnt.
Folytatom a könyvtár felfedezését, befordulok minden sarkon, aztán egy
különösen hosszú sor végén egy ajtóhoz érek. Csak azért lepődöm meg, mert azt
hittem, hogy a könyvtár egyetlen helyiségből áll. Az ajtó résnyire nyitva van.
Bekukucskálok, és egy lefelé vezető lépcsősort látok.
Tudom, hogy vissza kellene fordulnom. Ha Sin nem talál itt, nem fog örülni.
Mégis, ez a Daruház, tudósok otthona, miféle baj érhet egy ilyen helyen?
Beosonok az ajtón, könnyű léptekkel leszaladok a lépcsőn, és egy keskeny
folyosóra érek, amit alig világítanak meg a lámpásokban égő mécsesek.
A folyosó mindkét oldalán olvasásra, írásra, meg mindenféle tudós
tevékenységre alkalmas szobák nyílnak, tele papírtekercsekkel, tintával és
ecsetekkel.
A folyosó végén egy dolgozószoba van, amely nagyobb a többi helyiségnél.
Verses tekercsek lógnak a falakon a tájképek mellett. A szoba másik végében
egy íróasztal áll, mögötte pedig egy papírparaván. Gyönyörű darab, négyszer
olyan hosszú, mint Siné, és kétszer olyan magas. Minden panele a darvak
életútjának egy-egy szakaszát mutatja be, az újszülött fiókától az utolsó képig,
amelyen kifejlett példányként repül, és az egyetlen szín koronás fejének ragyogó
vöröse.
– Bocsáss meg! Nem készültem látogatókra, különben kicsit rendet raktam
volna.
Magas, idős tudóssal találom szemben magam, az ajtóban áll.
– Lord Ju – szólalok meg, felismerem a Lótuszházban töltött első éjszakáról.
Mélyen meghajolok. – Ne haragudjon, hogy így betörtem. A fenti helyiségben
várakoztam, és rátaláltam a lépcsőre…
– Úgy festek, mint aki haragszik? – kérdezi Lord Ju. – Gyere, ülj le! –
A papírparaván előtt álló kis asztal felé int. Egy alacsony szekrényből egy
üveget és két porceláncsészét varázsol elő. – Szereted a borpárlatok aromáját?
– Még nem volt alkalmam megkóstolni – felelem, és leülök vele szemben.
Felemeli az üveget, és kitölti az aranyló italt. Két kézzel megragadom a
felkínált csészét, és tőle elfordulva lehajtom az italt, ahogy a testvéreimtől
láttam. A likőr keserű a számban.
– Most pedig – szólal meg a Daruház lordja – felteheted a kérdéseidet.
Biztosan meglepettnek tűnök, mert hozzáteszi:
– Nyilván vannak kérdéseid, amelyekre választ vársz, fiatal lány vagy, akinek
a hazája veszélyben van, és aki a Tengeristen menyasszonyaként meg akar
oldani egy rejtélyt.
– Akkor már sejtheti a kérdésemet, fel sem kell tennem.
– Fel kell tenned ahhoz, hogy válaszolhassak rá.
– Hogyan törhetem meg a Tengeristen átkát?
– Nem kell hozzám fordulnod ahhoz, hogy erre a kérdésre választ kapj.
A válasz ott van a mítoszban: csak a Tengeristen igazi menyasszonya vethet
véget csillapíthatatlan haragjának. A menyasszonynak, akit a végzet vörös
fonala a Tengeristenhez köt, van annyi ereje, hogy megtörje az átkot.
 – Nem értem – felelem ingerülten. – Minden menyasszonynál megjelenik a
végzet vörös fonala.
Lord Ju újra megtölti a csészéket, és az enyémet elém tolja. Addig meg sem
szólal, amíg meg nem iszom az aranyló italt.
– Minden menyasszonyt a Tengeristenhez köti a végzet vörös fonala, de az
csak egy igézet, amely megvédi őket. Különben Lord Sin nem lenne képes
elvágni a sorsot, ahogy minden évben teszi. Az igazi végzetet nem lehet egy
pengével kettévágni.
Lassan bólogatok, a rókaistennő is ezt mondta.
Lord Ju folytatja.
– A menyasszony, aki megszereti, és akit ő is megszeret, fogja a mítoszt
valósággá változtatni. Amennyiben megtörténik, mindenki számára láthatatlan
lesz, kivéve a Tengeristent és a menyasszonyát.
Ösztönösen odatéved a tekintetem a végzet vörös fonalára, amely Sinhez köt.
Láthatatlan végzet. A Daruház lordja nem látja, mit nézek, és kitölt egy
harmadik csészével is.
– Akkor reménytelen az egész – mondom. – Amíg a megfelelő lányt nem
dobják a tengerbe, a Tengeristen nem ébred fel.
Még több hajadont feláldoznak. A viharokban még többen veszítik életüket.
– Annyira azért nem reménytelen – feleli. – Ezt a fajta végzetet létre lehet
hozni. A kötődés, vagy ahogy a költő-tudósok mondják, a szerelem döntés is.
Két ember szükségből egymást választja. Vagy kötelességtudatból. Még a végzet
vörös fonalát is el lehet oldani, ha az egyik fél erősebb köteléket alakít ki valaki
mással.
Egy hónapod van arra, hogy kigondold, hogyan mentheted meg a
Tengeristent, nekem meg arra, hogy kitaláljam, hogyan szabadulhatnék meg
tőled. Sin ezt a választ keresi.
A Daruház lordja felém tolja a csészét. Harmadik vagy a negyedik? Amikor
érte nyúlok, rövid időre megszédülök.
– Tehát itt a válasz arra, hogyan lehet megtörni az átkot. Kösd magad a
Tengeristenhez a végzet vörös fonalával! Amennyiben nem tetted meg valaki
mással.
A Daruház lordjának hangja megváltozik, felkapom rá a fejem. Eddig
ritmusos volt a beszédmódja, szinte hipnotikus, mint a mesemondóknak. Most
viszont valami hamisságot érzek a hangjában, egy szikrányi mohóságot.
A kezemre téved a tekintete.
– Azt a furcsa pletykát hallottam Sinről, hogy a halálistenhez, Sikihez
hasonlóan a végzet váratlanul őt is elkötelezte.
Egy hirtelen mozdulattal megragadja a csuklómat. Próbálok elhúzódni tőle, de
olyan a marka, mint a satu, egy idős tudóshoz képest nagyon is erős. De az én
hibám, hogy azt gondoltam, ő más, mint az emberfeletti erővel rendelkező
szellemek.
Ugyanabban a pillanatban a végzet vörös fonala rángatózni kezd. Valami
történik a másik végén. Sin! Megtámadták?
Próbálom elrántani a kezem, a szívem vadul dobog, a fejem ködös a
borpárlatoktól. Mit keresett itt a Daruház lordja, miközben Sinnel volt
találkozója?
– Üzenetet küldtem a Lótuszházba, amivel az volt a szándékom, hogy
eltávolítsam Sint mellőled – fújtat a Daruház lordja. – Annyira dühös lettem,
amikor megláttam, hogy elkísérted ide! Szerencsére Ezüst mellől sikerült
elkóborolnod. De rég volt már, amikor emberként éltem! Vajon én is ilyen ostoba
voltam?
– Most is ostoba vagy – sziszegem –, ha azt hiszed, hogy általam megölheted
Sint. Amikor itt hagysz véremben fürödve a padlón, Sin nagyon is életben lesz,
és bosszút áll.
A szavaim áthatolhattak a diadal ködén, mert Lord Juban feltámad a kétely.
Lazít a szorításon.
Megragadom az alkalmat, a késem után nyúlok, és meglendítem a kezem.
Lord Ju felüvölt, hátratántorodik, és az arcához kap, ahol a kés pengéje nyomott
hagyott.
Elesek, de abban a pillanatban, amikor padlót érek, a folyosóról kiáltozást
hallok, és az ajtó döngve kitárul.
 19

Sin ront be a szobába. Amikor meglátja, hogy az oldalamon fekszem, az asztal

felborult, és a teáskészlet darabokra tört a padlón, irgalmatlan dühbe gurul.
A gallérjánál fogva ragadja meg Lord Jut, és a falhoz keni.
– Ezért meg is ölhetnélek!
Lord Ju majdnem jókedvűen zihálja:
– Gyorsabban megtaláltad a lányt, mint gondoltam. Mintha a láthatatlan
végzet vezetne. Eddig nem voltam biztos benne, most már az vagyok.
– Mina! – Namgi máris mellettem terem, és felsegít. – Megsérültél?
A folyosóról küzdelem hangjai szivárognak be, kiáltások és fegyvercsörgés.
Kirin tartja fel az őröket.
– Jól vagyok – mondom. – Megvágtam a késemmel.
Lord Ju arcán patakokban folyik a vér.
– Menjünk! – mondja Sin, és a földre hajítja Lord Jut. Megfordul, értem nyúl.
Megrándul az arcom, amikor átfogja a csuklómat.
Felhajtja a ruhám ujját. Máris nagy, lila folt éktelenkedik ott, ahol a Daruház
lordja megragadta a karomat. Alaposan megnézi magának, egy szót sem szól, de
a tekintete még jobban elfeketedik. A kardjáért nyúl.
Namgi hátulról lefogja.
– Sin, állj! Lord Ju a Daruház feje. Még te sem ölheted meg, magadra
haragítanád vele a többi házat. Menjünk inkább, mielőtt túlerőbe kerülnek! –
Mintha Namgi szavainak akarnának nyomatékot adni, felettünk döngő léptek
közelednek, a Daruház őrei gyülekeznek, hogy megvédjék az urukat és az
otthonukat.
Sin megint értem nyúl, ez alkalommal a kezemet fogja meg.
Kint a folyosón Kirin öt eszméletlen katona fölé magasodik, fehér köpenye
makulátlan, mintha nem is csatázott volna.
– Lord Sin… – kezdené mondani, de Sin elsiet mellette. Bűntudatom támad:
ha nem hagyom magára Kirint, mindez nem történt volna meg. Mégsem bánom,
hogy eljutottam Lord Juhoz, mert bár árulónak bizonyult, értékes
információkhoz jutottam.
Sin és én néma csendben tesszük meg a hosszú utat a könyvtárig. A nagy
kapunál, amelyen egy órával korábban léptünk be, senki sem próbál megállítani.
Sin arca merev, komoran néz. Csak akkor engedi el a kezem, amikor jó távol
érünk a háztól.
– Mi történt azután, hogy otthagytál a könyvtárban? – kérdezem. Namgi és
Kirin elhúzódnak egymástól, hátulról fedeznek bennünket.
– Lord Bom is ott volt, amikor megérkeztem. – Sin a fejét csóválja. – De
katonák is voltak vele. Csapdát állítottak. Daru és Tigris összedolgoztak. Le
akartak kötni engem, hogy eljuthassanak hozzád. – Dühösen morog, szemmel
láthatóan haragszik magára. – Számítanom kellett volna rá. Miattam vagy
veszélyben.
El kellene mesélnem neki, amit a Daruház lordjától megtudtam: a Tengeristent
sújtó átok megtörik, ha a végzet vörös fonala összeköti egy menyasszonnyal. Sin
és az én sorsom pedig elválik egymástól, ha bármelyikünk erősebb kapcsolatot
hoz létre valaki mással.
A válasz világos. Hogy mind a ketten megkaphassuk, amit akarunk, össze kell
kötnöm magam a Tengeristennel. Akkor Sin szabad lesz, és a népem
megmenekül. Az ösvény, amelyre rá kell lépnem, itt van az orrom előtt.
 Akkor miért érzem mégis úgy, hogy eltévedtem?
Halk, morajló hangot hallok. Már akkor észrevettem, amikor a Daruház felé
tartottunk, bár akkor a távolból szólt. Most hangosabb, érzem, hogy a csontjaim
belebizseregnek. A levegő lehűlt, a bokám körül sűrű köd kavarog. Hideg szél
kap kibomlott fürtjeimbe, amelyek a küzdelem alatt szabadultak el.
– Vízesés? – kérdezem.
Sin megáll, leveszi a köpenyét, és a vállamra borítja. Azonnal abbamarad a
remegés, a kabát meleg a testétől. A felszálló köd besűrűsödik. Belebújok Sin
köpenyébe, és jégkristályokat lélegzem be, amik megakadnak a torkomon.
Előttünk egy párába burkolózó folyó kanyarog. Nem túl széles – látom a
túlpartot –, de hangos, az erős sodrásban nagyobb törmelékek hánykolódnak a
víz felszínén.
– Az egy…? – Közelebb megyek a parthoz. Beletelik egy pillanatba, mire
felfogom, mit látok. Sápadt kéz, vértelen arc. Nem törmelékek ezek, hanem
emberek. A folyó vizén lebegnek, félig elsüllyedve. Négy, öt, hat embert
számolok össze, és ezek csak azok, akik a legközelebb úsznak a parthoz. Többen
közelednek, és még többen távolodnak. Mind mozdulatlanok. Túl
mozdulatlanok…
Valaki csapkodni kezd. A folyó közepén egy kislány küzd az árral. Halkan
kiabál, szinte némán a sebes víz zúgásával szemben. Kétségbeesetten
nyújtózkodik, próbál a felszínen maradni, de aztán mindig elsüllyed, túl kimerült
ahhoz, hogy dacoljon a sodrással.
Rohannék hozzá, de Sin kinyújtott karral elállja az utat.
– Nem mehetsz be a vízbe! – mondja. – Túl gyors az áramlat. Elsodor téged
is.
– Segítenem kell neki.
– Attól tartok, lehetetlen. Csak a halottak léphetnek be a Lelkek Folyójába.
Hallottam már erről a folyóról, Maszk említette ismeretségünk első
éjszakáján. De azt is mesélte, hogy a szellemek ki tudnak kecmeregni a vízből,
ha elég erős az akaratuk.
Figyelem, ahogyan a kicsi lány a víz felett próbálja tartani a fejét. A többiek
szeme le van hunyva, mintha aludnának, de ez a gyerek nem adja meg magát a
sodrásnak. Élni akar.
Sin halkan káromkodik.
Követem a tekintetét a parton. Egy férfi közelít a vízhez. Ilyen messziről nem
látom az arcát, csak azt, hogy magas, vállig érő haja fekete. Közeledtére
elcsendesedik a part menti víz, ő pedig elindul a mélység felé. Bár a folyó vize
erős sodrással zubog, körülötte sima a víztükör.
– Ez meg ki? – kérdezem.
– Siki, a halálisten – feleli Sin. – A hatalmas istenek egyike, és nem a
barátom.
Siki. Akivel Sin megküzdött a tavalyi menyasszony, Hjeri lelkéért.
Az isten lassú mozdulatokkal megközelíti a kislányt, és kis távolságra tőle
megáll. A lány – alig kap levegőt, és elfogyott az ereje – megpillantja. Újra
küzdeni kezd, de ez alkalommal Siki felé kapálózik. Lassan halad, de erős az
akarata. Nem adja meg magát a fáradhatatlan sodrásnak. A végén csak eléri az
istent, és belekapaszkodik a köpenyébe. Az isten a karjába veszi, magához öleli.
A gyerek kimerülten elernyed.
A halálisten a gyerekkel a túlpart felé indul. A folyó közepén megáll,
megfordul és egyenesen ránk néz. Egyik kezében a kislányt egyensúlyozza, a
másikkal a folyót átszelő hídra mutat, világos, hogy mit akar. Amikor Sin bólint,
hogy megértette, a halálisten folytatja lassú útját a vízen át.
Kirin és Namgi a híd lábánál várnak ránk.
– Bölcs dolog a halálistennel egyedül találkozni? – kérdezi Kirin, amikor
közelebb érünk. Ha dühös is a korábban történtek miatt, nem mutatja.
– Sinnel minden rendben lesz, amíg Mina mellett marad – feleli Namgi. – Siki
egyik gyenge pontja a Tengeristen mindenkori menyasszonya.
Nem tudom, Sin egyetért-e ezzel, nem vitatkozik, fellép a hídra. Sem Kirin,
sem Namgi nem állít meg, amikor követem a ködbe.
Itt még sűrűbb, mint a parton volt. A környezet ismerős, lehet, hogy pont ezen
a hídon találtam magam, amikor először felébredtem a Tengeristen
birodalmában.
Követem a végzet vörös fonalát a híd közepéig, ahol Sin vár, és a homályba
bámul.
– Mi van a folyó másik oldalán? – kérdezem.
– A Csillagház – feleli Sin –, ott lakik a halálisten. Azon kívül hegyek és köd.
A köd annál sűrűbb, minél távolabb vagy a várostól. Hetekig kóvályoghatsz
benne, és ott lyukadsz ki, ahonnan elindultál, vagy éppen a város másik végén.
Így veszítettem el a tolvajok nyomát. A ködben nehéz tájékozódni. A szellemek
gyakran eltévednek, amikor megpróbálnak visszajutni az élők birodalmába, ami
lehetetlenség. Amint leúszol a folyón, nincs visszatérés.
Beleborzongok a gondolatba.
– Szerinted miről akar Siki beszélni velünk?
– Az az igazság, hogy fogalmam sincs. A legutóbbi találkozásunkkor
egymásnak estünk. Szavakkal és fegyverekkel is. Elvettem a menyasszony
lelkét, ahogy minden évben teszem, de Siki, aki közben a lány oltalmazójává
lépett elő, azt követelte, hogy adjam vissza. Amikor megtagadtam, harcoltunk.
– És mégis visszakapta a lelkét az a lány – mondom, arra célozva, hogy a
csata Siki javára dőlt el. Feltűnik előttem Hjeri emléke, aki kihajol a
gyaloghintóból, a szemében kíváncsiság és derű csillog.
– Félbeszakította a küzdelmet. Hiszen… haldoklott, mert már túl sok időt
töltött a lelke nélkül. És akkor Siki, a Halál Istene sem tud tenni semmit.
Visszaadtam a lelkét, nehogy Siki tovább nyavalyogjon.
– Ó! – felelem. – Szóval Siki a végén azért nyert – Sin itt morogni kezd –,
mert olyan barátja van, mint te.
Sin a fejét csóválja, de nem tiltakozik.
– Szépen megköszönte, mondhatom. Miután megmentettem a lány életét,
„lélek nélküli gazembernek” nevezett és elvonult. Azóta sem láttam.
Sin többet felfedett számomra ezzel a történettel, mint amennyit akart. Siki
kedvéért megmentette Hjerit, amivel pletykák és szitkok célpontjává vált.
– Miért vagy olyan biztos abban, hogy nincs lelked? – kérdezem.
– Minden lénynek van lelke, vagy a testükben, mint az embereknél, vagy más
formában, mint a mitikus lényeknél. Az isteneknek is van lelke. A Hold és az
Emlékezet Istennőjének lelke a hold. A Tengeristen lelke a Keleti-tenger
sárkánya. A házi istenek lelke a tűzhely, a hegyek, folyók, tavak isteneinek lelke
a…
– …a hegy, a folyó és a tó – fejezem be a mondatot.
Bólint.
– Ha a hegyeket, a folyókat és a tavakat elpusztítják, velük hal az istenük is.
Mivel a folyókat beszennyezik, az erdőket meg kiirtják, az istenek
meggyengülnek és eltűnnek. Olyan isten vagyok, akinek elveszett a lelke, és vele
együtt minden emlék, aki egykor voltam, és amit egykor védelmeztem. Már
régen el kellett volna tűnnöm.
A hangjából kicseng a fájdalom. Lehunyja a szemét. Mindennél jobban
szeretném most megvigasztalni, de nem találom a szavakat. Akkor is tudtam,
hogy létezik a lelkem, amikor szarka volt, megvan, csak a testemen kívül. Nem
veszett el. Nem merült a feledésbe.
Arra gondolok, mennyi mindent tett értem Sin: megmentett a Daruház
lordjától, elvitt a Tengeristenhez, visszahozta a papírhajót. Ő nem hiszi el, hogy
van lelke, de én igen.
A derekamra kötött selyemzacskóhoz nyúlok, kioldom, mire a tartalma a
tenyeremre gurul. Sin megfordul, megbabonázva figyeli a mozdulataimat.
 – Nézd csak, Sin! – mondom mosolyogva. – Megtaláltam a lelkedet.
Felemelem a kezem. A tenyeremen ott ül a kis kő, amelybe a lótuszvirágot
vésték.
Sin néhány percig egy szót sem szól, és az jut eszembe, hogy talán
megbántottam. De aztán végigsimít a kövecskén és a tenyeremen.
– Lehet, hogy nem olyan nagy, mint egy hegy, és nem is olyan fényes, mint a
hold – folytatom, amikor a szemembe néz, és a mély, sötét szempárban valami
szívfájdító, sebezhetőségről árulkodó pillantás villan fel –, de pont olyan
gyönyörű, mert a te lelked. Erős, kitartó és szilárd. És makacs is. – Halkan
felnevet. – És tiszteletre méltó, amilyen te is vagy.
Sin lélegzete elakad.
A szívem belesajdul.
– Nos? – kérdezem, és felemelem a kezem. – Elfogadod?
Nem veszi el a kavicsot, hanem a tenyeremre simítja a kezét, miközben a
kavics ott lapul egymáshoz simuló kezeink között.
– Ha elveszem – mondja –, soha többé nem engedem el.
Nem kérdést tett fel, mégis úgy érzem, a válaszomra vár.
Aztán megfeszül, és összehúzott szemmel néz valamit a vállam fölött. Maga
mellé húz. A halál kilép a ködből.
 20

A halálisten fiatal férfi, jóképű arcvonásokkal: az orra finom ívű, az ajka széles.
A bőre holdsápadt, nagyon különbözik az élénk, mókát kedvelő Hjeritől, akiről –
mielőtt feláldozták volna a Tengeristennek – azt rebesgették minden faluban,
hogy a napot hordja a bőre alatt. Van valami melankolikus az isten
megjelenésében, a szeme alatti sötét karikák kialvatlanságról árulkodnak, az
arckifejezése komor. Hirtelen megörülök annak, hogy a halálnak ez az istene
megszerezte Hjerit, aki annyira tele van élettel.
A halálisten néhány lépésre tőlünk megáll.
– Az őreim jelentették, hogy az országom határánál láttak – mondja mély,
monoton hangján. – Mit kutattatok a ködben?
– Tolvajok törtek be a házamba – feleli Sin. – A nyomukat követtem, de a
hegyekben elvesztettem.
– Milyen felfedezést tettél?
– Daru és Tigris összeesküvést szerveztek. Engem meg akartak ölni, a
Tengeristent pedig megbuktatni.
– Ó! – kiáltja a halálisten. – Lord Ju és Lord Bom ambiciózusak. Minél több
szellem érkezik ebbe a birodalomba, annál nagyobb lesz a házuk. De a halált
sohasem szabad bátorítani.
Valószínűleg megnyikkantam, mert az isten tekintete rám szegeződik.
– De hát te vagy a Halál Istene – szólalok meg. – Nem nő a hatalmad minden
egyes halottal, aki belép ebbe a világba?
– Halálisten vagyok, de a feladatom az egyensúlyt fenntartani az élet és a halál
között. Amikor a mérleg nyelve túlságosan az egyik irányba billen, az
egyenlőtlenség mindkét világ egységét megbontja, az emberekét és a
szellemekét is. – A híd korlátjához lép, és a rohanó vizet bámulja. A halálisten
arcán most mutatkozik meg az első érzelem: az aggodalom. – A folyó szintje
emelkedik. A végén kiárad a partra, és magával sodorja azokat a szellemeket,
akik nem vágynak erre a világra. Ha még több elveszett lélek járja majd a
Tengeristen utcáit, a Szellemek Birodalma tényleg szomorú hely lesz.
Sin a homlokát ráncolja.
– Nem lehet megakadályozni az áradást?
– A folyó az emberek birodalmában ered, ahol véget ér az élet és elkezdődik a
halál. Mivel nincs hatalmunk a felett, hogy mi hozza el a halált – háború,
éhínség vagy betegség –, keveset tehetünk.
– És a Tengeristen? – kérdezem. – A viharok nagy károkat okoznak.
A hadurak marakodnak a koncon, káoszt idéznek elő, és csak pusztulás marad a
nyomukban. – Ellépek Sin mellől, hogy mindkettejükkel szembefordulhassak, a
folyó vizet permetez a nyakamba. – A Tengeristent sújtó átok nemcsak az
emberek világát érinti, de a szellemek és az istenek birodalmát is. Rendbe kell
hoznunk a dolgokat, mielőtt túl késő lesz. Mielőtt mindkét birodalom elpusztul.
– Láttam már ezt a kifejezést – mondja Siki. – Egy szeretett lény arcán.
A Tengeristen minden menyasszonya így fest? Meglehetősen erőteljes keverék.
Remény. Elszántság. Düh.
Hjeri. Hjeriről beszél.
Sin felé fordítja a tekintetét. Eddig egyikük sem említette meg az esetet, amely
szövetségüket és barátságukat is próbára tette. Ösztönösen Sin mellé lépek,
mintha elállhatnám a kemény szavak útját.
– Attól tartok, igazságtalan voltam veled – kezdi bele Siki, meglepve ezzel
engem és Sint is. – Véded a várost, amikor senki más nem vállalja. Míg a
többiek el akarják hagyni, meg akarják buktatni, talán meg is akarják ölni a
Tengeristent, te megvédted őt is és a menyasszonyokat is, és ezzel megóvtad a
békét és a rendet a birodalomban. Sok minden miatt bocsánatot kérek, de
legfőképpen azért, hogy még nehezebbé tettem a terhet, amit a válladon cipelsz.
Sikire meredek, teljesen ledöbbenek ettől a nem mindennapi bocsánatkéréstől.
– És úgy gondolom – folytatja Siki halkan –, hogy talán most már te is jobban
értesz engem.
Egyikről a másikra nézek, próbálom megérteni ezeket az utolsó szavakat.
– Most pedig távozom – mondja Siki. Amikor megfordul, hozzám intézi a
mondanivalóját: – Szívesen látott vendég vagy a házunkban…
– Mina – közlöm, amikor elhallgat.
– Lady Mina. Tudom, hogy Hjeri boldogan találkozna veled.
– Én is vele. Megtiszteltetés lenne.
A halálisten meghajol, aztán eltűnik a ködben.
Sin és én elhagyjuk a hidat. Kirinnel és Namgival elindulunk a városba.
Már teljesen sötét van, az utcákat számos lámpás világítja meg, a gyertyákat
el-elfújja a szél. Minél messzebb érünk a folyótól, annál melegebb lesz, később
már nincs is szükségem Sin köpenyére. Leveszem. Sin előttem gyalogol
Kirinnel. Ő beszél, Kirin pedig lehajtott fejjel hallgatja. Nyilvánvaló, hogy
szidást kap a Daruházban történtek miatt.
– Ne aggódj ennyire, Mina – mondja Namgi, aki követi a tekintetemet, és
kitalálja a gondolatomat. – Kirin sokkal rosszabbul érezné magát, ha Sin semmit
sem mondana. Így legalább pontosan tudja, miért okozott csalódást Sinnek, és
legközelebb jobban meggondolja, mit tesz. Ráadásul innentől fogva Sin még
jobban megbízik Kirinben, mert figyelmesebb lesz, és még inkább lehet rá
támaszkodni. Más szóval – folytatja vontatottan –, elviselhetetlen lesz.
Az utcák elhagyatottak, valószínűleg a hirtelen érkező hőség miatt, pedig az
esték errefelé általában hűvösek.
– Azért sajnálom Kirint egy kicsit – folytatja Namgi. – Soha nem keveredik
bajba. Nem úgy, mint én.
– Jó szíved van, Namgi.
– Kirinnek is. – Valószínűleg látja rajtam a kételkedést, mert gyorsan
magyarázkodni kezd. – Lassan kezd kötődni másokhoz, de amikor sikerül neki, a
leghűségesebb barátja és a legelszántabb védelmezője lesz azoknak, akiket
szeret. Sinért bármit megtenne.
– És te? – kérdezem halkan.
Namgi nem szól semmit, bár árnyék suhan át az arcán.
– Amikor Kirinre nézek, csak őt látom, fényként ragyog a sötétségben.
Amikor ő néz rám, csak a sötétséget látja.
Odaérünk a város legnagyobb piacára. A másik oldalon, csillagtenger alatt
magasodik a Tengeristen palotája. Az utcát kivilágított bódék százai szegélyezik,
mégis furcsán nagy a csend a portékájukat kínáló kereskedők nélkül. Minden
néma körülöttünk, és mozdulatlan, mint a halál.
– Namgi… – szólalok meg. – Hol vannak az emberek?
Namgi az üres piacot szemléli, aztán hátrapillant az elhagyatott utca felé.
Ráncba szalad a homloka, és a kardja után nyúl.
Hirtelen nehéz függönyként zuhan ránk a sötétség, mintha valaki leplet
borított volna a csillagokra.
Az égre nézek, és felsikoltok. Felettünk egy hatalmas tengeri kígyó
nyújtogatja villás nyelvét.
 21

– Mina, vigyázz! – Namgi oldalra taszít, aztán elugrik az útból, amikor a tengeri
kígyó csap egyet a farkával, és feltépi a macskaköveket, ahol korábban álltunk.
Namgi tápászkodik fel először. Felém rohan, de a kígyó oldalra is suhint egyet,
eltalálja Namgit, és egy épület falának repíti.
– Namgi! – sikoltom, és szaladni kezdek.
– Maradj ott! – kiáltja Namgi. Felemeli a fejét, és a látványtól földbe
gyökerezik a lábam. Fekete szivárványhártyája felemészti szeme fehérjét.
Árnyékba borul a teste, ki se lehet venni a vonásait. Az alakja egyre sötétebbé
válik, és először görbülni kezd, majd egyre hosszabb lesz. A testéből
dárdaszerűen emelkednek ki a sötét tüskék, és az árnyból barbár üvöltés szakad
ki.
Felettünk a tengeri kígyó nyugtalanul mozog, előre-hátra csapkod a farkával.
Egy omladozó fal mögé ugrom, hogy elkerüljem az ütést, ami kiszakítaná a
lelkemet a testemből.
Csatazajt hallok a piac másik oldaláról is, ahol az Imugik Sinre és Kirinre
támadnak.
Namgi kiáltása hirtelen félbeszakad. Odakapom a fejem. Árnyékfoszlányok
válnak le a testéről, mint a lángcsóvák a tűzről. A göndör hajú fiú helyén most
egy óriási tengeri kígyó tekergőzik. Surranó hang kíséretében a hosszú, izmos
test kiegyenesedik, és nyújtózkodni kezd, amíg el nem éri végső, elképesztően
hosszú méretét. A fáklyafényben fekete és vörös pikkelyek csillognak.
Fülemben ott csengenek a szavak, amelyeket Namgi akkor mondott, amikor a
piacon sétáltunk. Szellemi alakomban hatalmas vízikígyó vagyok. Mint egy
sárkány, csak varázserőm nincsen. Ugyanakkor Namgi lelke más formát ölt,
mint a felettünk tornyosuló, kígyószerű, vágott orrú és vörös szemű Imugik.
Namgi valóban inkább sárkányra emlékeztet. Keskenyebb az orra, és a pikkelyei
simák, fényesek. A szeme a sajátja, mélyfekete, és pajkosan csillog.
Namgi felemeli a fejét, és kísérteties kiáltást hallat. A torkában vörös fény
gyúl, ami fekete tűzként tör elő a száján, megégetve az ellenséges Imugit. Namgi
a levegőbe emelkedik, mintha maga a szél kapná fel. A két Imugi egymásnak
esik, erős állkapcsaikat csattogtatják. Namgi foga felszakítja a kisebb kígyó
sérülékeny bőrét. Nyúlós vér csöpög a mély sebekből, és sistereg, amikor földet
ér.
Egy közelgő jövevény éles hangja tereli el a figyelmemet a csatáról, valami
süvít a levegőben. Ösztönösen összegörnyedek. A fejem felett egy nyílvessző
száll el, beleáll egy deszkába. Az utca másik oldalán a háztetőn egy alak húzza
meg magát: a menyétszerű tolvaj az első éjszakáról. Gúnyos vigyorral néz a
szemembe, önteltnek tűnik, bár célt tévesztett.
Aztán eszembe jut a társa, a medveszerű tolvaj. A nyakam köré fonja a karját,
felemel és vonszolni kezd egy épület árnyékába. Megkarmolom a kezet, ami
satuba fog, de a támadóm túl erős. Alig kapok levegőt, elgyengül a karom, a
látásom lassan elfeketedik.
A medveszerű tolvaj hirtelen elenged, és üvölteni kezd a fájdalomtól. Addig
vergődöm, amíg meg nem látom Maszk elmosódott árnyékát, éppen leugrik a
tolvaj hátáról, amelybe tövig szúrt egy kést.
– Mina, gyere! – kiáltja, és megragadja a kezemet. Rohanni kezdünk az utcák
labirintusában. Közben Namgi és a testvérei ádáz harcot vívnak a fejünk felett.
Néha megpillantok egy-egy kukucskáló arcot az ablakok mögött, amelyeket
villámgyorsan becsuknak, amikor Maszk és én elsietünk előttük. Amikor elég
messze érünk, Maszk berohan egy épületbe, és engem is magával ránt.
Lehajolok, és kezemet a térdemre támasztva próbálok levegőhöz jutni. Egy
zálogházban vagyunk, a keskeny polcokon változatos holmik sokasága: edények,
papír, még tűzijátékok is vannak fonott kosarakban. Maszk egy hordóhoz siet, és
két tőrt húz elő.
Az egyiket nekem adja, a pengéje kétszer olyan hosszú, mint a késemé.
– Tudod, hogyan kell használni?
– Egy kicsit – mondom, és a tenyeremen méregetem a fegyver súlyát. –
A nagyanyám megtanított.
Maszk erre elmosolyodik, hunyorog a maszkból kivágott lyukak mögött.
Az utcán felhangzó léptek zaja előre figyelmeztet Dai érkezésére, Mikivel a
hátán.
– Mina, jól vagy? – kérdezi. – Maszk, jól van Mina?
– Minden rendben. És én is jól vagyok, köszönöm kérdésed.
Miki kikerekedett, könnyes szemmel bámul rám.
– Veszélyes itt lennetek – mondom. Miki kisbaba, és maga Dai is gyerek még.
– Most gyorsan bújjatok el!
Dai nem vitatkozik. A bolt végében egy sarokba rejtőzik, leguggol, és halkan
altatódalt énekel, amikor Miki nyöszörögni kezd. Maszk és én kosarakkal
takarjuk el a gyerekeket.
A végzet vörös fonala, amely átszeli a boltot, megrebben és balra kanyarodik.
Ezek szerint Namgihoz hasonlóan Sin és Kirin is az Imugikkal harcol. Görcsbe
rándul a gyomron, a rettegés tőrként hasít belé, amikor arra gondolok, hogy
Sinnek azokkal a hatalmas szörnyekkel kell megküzdenie.
A bolt bejárata felől hangos csattanást hallok. Egy lámpás fénye árasztja el a
sötét üzletet.
– Kismadár! – dúdolja negédesen a medveszerű tolvaj. – A szökéseddel
kiérdemelted a lassú halált. A barátod pedig még annál is lassabban fog
meghalni.
A tolvajok egykor a lelkemet akarták ellopni. A medve és a menyét immár
orgyilkosként jelentek meg, teljesen el akarnak pusztítani.
Maszk megkocogtatja a vállam, hogy rá figyeljek. Magára mutat, majd a jobb
oldali polcokra, aztán rám, és aztán balra. Bólintok, hogy megértettem. Halkan
szétválunk a felforgatott helyiségben. Mélyen lehajolok a faládák és az egymásra
tornyozott rekeszek takarásában. A sor végén egy polcnak vetem a hátamat,
kikukucskálok, és meglátom az egyik orgyilkost az ajtóban, egyik kezében
karddal, a másikban egy lámpással.
– Úgy fest, elég sokan szeretnének holtan látni ebben a birodalomban. Például
a Daruház lordja, de az úrnő is, akit az Imugik szolgálnak. Mit tettél, kismadár,
hogy egy istennő haragját vontad magadra?
Erre a kérdésre magam is szeretnék választ kapni.
Maszk hangos csatakiáltással leugrik egy magas polcról. A medve-orgyilkos
felemelt karddal megpördül. Összecsapnak a fegyverek, olyan a hangjuk, mint a
harangszó.
Maszk gyorsan a padlóra veti magát, gurulni kezd, és a férfi lábába vág a
tőrével. A medve elejti a lámpást, amely egy halom papírtekercsre zuhanva törik
szét, lángra is lobbantja a lapokat. Még mielőtt Maszk elinalhatna, a férfi a
hajfonatánál fogva rántja hátra a fejét. A maszk félrecsúszik, és egy pillanatra
felvillan előttem egy rózsás arc és egy dús, grimaszba torzult ajak.
Én is felüvöltök, és rohanni kezdek. A férfi elengedi Maszkot, hogy velem
küzdhessen. Amikor a fegyvereink összecsapnak, éles fájdalom szaggat végig a
karomon. A lángok immár pokoli tűzként pusztítanak.
– Mina!
Maszk magához tért, és egy rakás tűzijátékot tart a kezében, nyilvánvaló
szándékkal.
 Az orgyilkos újra támadásba lendül, és ez alkalommal a kölcsönkapott tőr
darabokra törik az összecsapás erejétől. A férfi diadalmas vigyorral felemeli a
kardját.
Dai azonban ráveti magát, megragadja az orgyilkos karját és beleharap.
Az orgyilkos elejti a kardot. Gyorsan felkapom, és súlyos köpenyét a
padlódeszkához szegezem vele.
– Most! – kiáltom.
Maszk beledobja a tűzijátékokat a tűzbe, amik aztán hatalmas durranással
felrobbannak.
Félig megperzselődve, köhögve a sűrű füsttől épp akkor rontunk ki az ajtón,
amikor az épület lángba borul.
Odakint Dait és Mikit magamhoz szorítom. Ha Maszk és ők nem lettek volna,
egészen bizonyosan odaveszek.
– Siessünk! – Maszk egy bódé mellé húz bennünket. – Nem maradhatunk kint
az utcán. Rejtekhelyet kell találnunk.
Dai megfogja a kezem, megyünk Maszk után, aki már jóval előttünk jár,
éppen kikukucskál egy sarkon.
Hirtelen megfordul, és nagymamás maszkjára kiül a pánik.
– Vigyázzatok! – sikoltja.
Az épületek közül egy hatalmas tengeri kígyó tör ki. Csap egyet a farkával,
engem az egyik, Dait és Mikit a másik oldalra repíti vele.
Nekivágódom egy épület falának. Körülöttem porfelhő emelkedik fel,
kábultan köhögni kezdek tőle, a fülem tompán cseng. Fájdalmas kiáltás térít
magamhoz. Dai. Miki. Feltápászkodom.
Nem messze tőlem a kígyó sarokba szorította őket, hullámzó teste foglyul ejti
a két gyereket. Csapdába estek. Látom azt a pillanatot is, amikor Dai felismeri a
helyzetet. A vállához kap. Gyorsan leoldja a zsákot, és Mikit a mellkasára húzva
magához szorítja. A fal felé fordul, hátát mutatva a nagy kígyónak. Megrettenve
figyelem, ahogy a fiú Miki fölé hajol, a testével védi.
A kígyó felemeli a farkát és lesújt vele.
– Nem! – sikoltom.
Dai felkiált. A hátán mély vágás. Térdre esik, Mikit szorosan magához
szorítva.
– Nem, kérlek, fejezd be!
Nekilendülök.
A kígyó ismét felemeli a farkát.
– Állj! – Kétségbeesetten nézek körül. – Valaki segítsen már…!
Éles, fütyülő hangot hallok. Arany nyílvessző zúg át az égen, és a kígyó
nyakába fúródik. A szörny süvöltve vonaglik. Egy újabb nyílvessző a torkát
találja el, véget vetve az ordításnak. A kígyó tekeregni kezd és elzuhan, üveges,
élettelen tekintetű férfivá változik.
Az égen egy hatalmas szörny jelenik meg, egy lóra hasonlít, de tűzből van a
patája. Egy nő ül a hátán, egyik karjával egy hatalmas, szarvból készült íj húrját
húzza fel. A haja a derekáig ér. A tekintete égő gyertya. Egy villám kirajzolja az
alakját a sötétben. Még sohasem láttam ilyen lenyűgöző teremtményt, egyszerre
iszonyú és ijesztő. Lassan megfordítja a lovat, ragyogó pillantását rám veti.
– Istennő! – Sin áll a legközelebbi épület tetején, mellette Kirin. Tépett
ruhájuk és vértől csöpögő kardjuk árulkodik a küzdelemről. – Küldd el a
szolgáidat – parancsolja –, és távozz a városból!
Szolgák? Akkor ő a Hold és az Emlékezet Istennője. Felette még több Imugi
gyűlik össze. Ha viszont ő az úrnőjük – a földön heverő férfira tekintek, a teste
lassan eltűnik –, miért ölte meg az egyiket?
– Add nekem a lányt – mondja az istennő –, és akkor békével távozom.
– Már megmondtam a szolgádnak, Ryuginak. Lady Mina már nem a
Tengeristen menyasszonya, hanem az enyém.
A válasz inkább felingerli, mint megnyugtatja az istennőt, aki szorosabban
markol az íjra.
– Akkor miért járkál a Tengeristen kertjében? Miért akarja mesékkel
elcsábítani a szívét? A te menyasszonyod. A Tengeristen menyasszonya. Mit
számít? Számomra ellenség.
Lassan elindul a lovon felém. Mögötte Sin tetőről tetőre ugrál, de nem fog
időben ideérni. Az istennő felemeli az íjat, a nyílvesszővel egyenesen a szívemre
céloz.
Aztán valaki megmozdul, és lever a lábamról.
– Dai! – A nyakamba kapaszkodik, olyan erővel, ami egy kisfiútól eleve
meglepő, nemhogy egy súlyosan megsérült gyerektől. Próbálom ellökni, de
nagyon szorít. – Dai – könyörgöm neki –, el kell engedned!
De nem hajlandó rá. Sebesülten, véresen is engem akar oltalmazni.
Az istennőre nézek, aki mozdulatlanul ül a lován, és minket figyel.
Megesküdnék rá, hogy egy másodpercre mély vágyódás villant fel a szemében,
de aztán megkeményedik a tekintete, bár az íjat leengedi.
– Milyen gyáva vagy, egy gyerek mögé bújsz! De nem lesz mindig melletted,
és amikor egyedül leszel, amikor a legkevésbé számítasz rá, újra eljövök. És
elveszem, ami az enyém.
Az ajkamba harapok, nehogy kibökjem: A lelkem az enyém.
A ló a levegőbe emelkedik. Aranyparázs szikrázik sisteregve a patájából.
Az ég felé vágtat, a tengeri kígyók az istennő köré gyűlnek.
Az egyik tengeri kígyó leszakad a többiektől, és a földre zuhan. A kígyótest
emberi alakot ölt, Namgi az, izzadtan, karcolásokkal tele, de összességében épen
landol.
Dai teste elernyed, még éppen elkapom és az ölembe fektetem.
Sin leguggol mellém.
– Magunkkal kell vinnünk a Lótuszházba.
Bólintok, ő pedig gyöngéden a karjába veszi Dait.
 Leharcolt kis csapatunk elindul, Maszk pátyolgatja a vigasztalhatatlan Mikit,
akinek sírása a szívemben rejtőző aggodalmat visszhangozza. Menet közben
még egyszer hátranézek. A küzdelem során kihunytak a lámpások. Egyedül a
hold világít, kereken ragyog, csak az istennő magányos figurája vet rá árnyékot.
 22

Dait a Lótusz Pavilonban, Namgi szobájában helyezik el. A földszinten rajta

kívül csak Kirin lakik. A folyosón várakozom Mikivel a karomban, a kis test pár
percenként megremeg. A reszketés akkor kezdődött, amikor először elvált
Daitól, miután a fiú megmentette az Imugitól. A Lótuszház felé vezető úton
kimerült a sírástól, de a remegés nem maradt abba. Amikor megint összerezzen,
magamhoz szorítom.
Namgi szobájának ajtaja kinyílik, és Sin lép ki rajta, Kirinnel a nyomában.
– Hogy van? – kérdezem csendesen.
Kirin megszorítja a kötést a kezén.
– Amilyen kicsi, olyan erős. Túléli.
Sin könnyed mozdulattal hátrasimítja a homlokomra és arcomra tapadó
hajszálakat, amelyek kiszabadultak kócos fonatomból. Ezzel a gyöngéd
érintéssel majdnem lerombolja a szívem köré épített falakat.
– Azt hittem, alszol – mondja. Mostanra már biztosan megjelent a hajnal első
fénye a horizonton.
– Látni akarom.
Sin bólint, és félreáll az ajtóból. Amikor elmegyek mellette, halkan megszólal:
– Rendbe fog jönni, Mina.
A sírást visszatartva állom a pillantását, aztán Kirinre nézek.
– Köszönöm.
 Kirin tétovázik, aztán biccent egyet.
Belépek a szobába, és Sin behúzza az ajtót mögöttem.
A becsukott ablakon rózsaszín és sárga fény szüremlik be, elmosódott
ragyogásba vonva a szobát. Maszk a földön ül Dai mellett, előrehajol, és
megigazgatja a takarót körülötte. Halkan beszélgetnek, észre sem veszik, hogy
beléptem.
– Ügyes voltam, ugye, Maszk? – suttogja Dai. – Megvédtem őket. Mind a
kettejüket. Ahogy megegyeztünk.
– Igen – feleli Maszk kedvesen –, nagyon bátor voltál.
Miki a karomban gurgulázni kezd, erre Dai is felfigyel.
– Miki! – krákogja, és kitárja a karját, de felszisszen a fájdalomtól.
Visszahanyatlik a takarókra.
Odasietek hozzá, letérdelek az ágy másik oldalán, Maszkkal szemben.
A számra tapasztom a kezem.
– Jaj, Dai!
A kisfiú fekete haja hátrasimul, a homlokán és az állkapcsán lila foltok
éktelenkednek. Az arca sápadt, az ajka felhasadt. A takarók elrejtik a testét, de
látom, hogy fájdalom gyötri, abból, ahogy tartja magát, hiszen mereven fekszik
az oldalán, és erővel fogja vissza magát, nehogy Miki után nyúljon.
– Maszk azt mondta, nagyon bátor voltam – közli Dai. – Emlékezz erre a
pillanatra, Mina! Később lehet, hogy fel kell idéztetnem veled, amikor jobban
leszek, és Maszk megint undokul viselkedik velem.
Maszk kuncogni kezd, a maszkján egy mosolygó nagymama arcvonásait
látom.
– Egyetértek Maszkkal, Dai – felelem. – Nagyon-nagyon bátor voltál.
Borzalmas volt ott látni téged és Mikit az Imugi árnyékában. De megvédted. Te,
aki alig vagy nála nagyobb.
– Néha elfelejtem – mondja Dai –, hogy milyen kicsi vagyok. Nem voltam
mindig ilyen apró.
A homlokomat ráncolom.
– Nem biztos, hogy ezt értem.
– Amikor a szellemünk ebbe a birodalomba ér, választhatunk, milyen formát
öltünk – magyarázza. – Ha fiatal emberként halunk meg, felvehetjük egy
öregember formáját. Ha öregen halunk meg, akár kisfiúk is lehetünk. De Miki
kisbabaként halt meg. Még esélyt sem kapott, hogy idősebbnek álmodja magát,
mint amilyen volt. Amikor eldöntöttem, milyen testet szeretnék, Mikire
gondoltam. Az járt a fejemben, hogy olyan picinek kell lennem, mint ő, hogy
megértsem, mit érez. Hiszen fiú vagyok, honnan tudhatnám, milyen kislánynak
lenni?
Kuncogni kezd. Mellette Maszk halkan felnevet, Miki pedig megremeg a
karomban.
– Tudod, mennyire szeretem Mikit? – kérdezi Dai. – Ha gurgulázni kezd,
például amikor boldog, úgy érzem, a szívem a tízszeresére dagad. Amikor
szomorú, megszakad a szívem. Százszor is odaadnám az életemet Mikiért.
A könnyek, amelyeket eddig visszatartottam, lecsorognak az arcomon.
Tudom, hogy megtenné, ma majdnem sikerült is neki.
– Tudod, mennyire szeretem Mikit? A mennyországból jöttem le, hogy vele
lehessek.
– A me-mennyországból? – dadogom.
Dai elmosolyodik, a tekintete távolba mered.
– E mögött a világ mögött más világok is léteznek. Az egyik ilyen a
mennyország. Én ott voltam. A feleségemre vártam, de akkor Miki… ő a
dédunokám. A feleségem sohasem bocsátotta volna meg, ha hagyom egyedül
lecsorogni a Lelkek Folyóján. Lejöttem a mennyországból, kikaptam a vízből, és
azóta le sem tettem. Azt hiszem, jól elkényeztettem. Ő az én Mikim. Szeretem.
Miki kinyújtja a karját a kisfiú felé, nem tudom megtagadni tőle. Óvatosan
Dai karjába helyezem.
– Nem túl nehéz – suttogja Dai. – Kicsike. Amikor a feleségem átér, és
egyenesen a mennyországba megy, várnia kell. De nem bánja majd, mert tudni
fogja, hogy Mikivel vagyok.
Dai felett Maszk megfogja a kezemet, együtt nézzük, hogy Miki a fiú vállára
fekteti a fejét, és amint a biztonságot adó karok ölelésébe bújik, elmúlik a
remegése. Aprócska homlokáról eltűnnek a ráncok, és békés álomba merül.
– Tudod, mennyire szeretlek, Miki? – suttogja halkan Dai. – Még én sem
tudom. A szeretetem irántad végtelen. Mély és feneketlen, mint a tenger.

Reggel a napfény ébreszt, Dai nyála rácsorog a ruhám ujjára. Maszk és Miki
nincsenek itt, bár mindannyian együtt aludtunk el. Dai arca már szinte
visszanyerte eredeti színét. Óvatosan megigazítom a takarót, nehogy
felébresszem. Odakint Miki Maszk ölében ül, Namgit és Narit nézik, akik fekete
és fehér kavicsokat használva bábuként társasjátékot játszanak. Namgi kikapja
az egyik fekete kavicsot a tálból, és a tábla felett köröz vele. Maszk ciccegő
hangot hallat. Namgi egy másik felett kezd körözni. Amikor Maszk biccent,
leteszi a kavicsot a táblára.
– Ez nem igazság! – mondja Nari, és elvesz egy fehér kavicsot a táljából. –
Azt hittem, egy ifjú Imugival, és nem egy meghatározhatatlan korú
nagymamával játszom.
Először Namgira, aztán Maszkra nézek. Tegnap éjjel láttam, amikor Namgi
hatalmas tengeri kígyóvá változott, és Dai felfedte, hogy ő és Maszk nem azok,
akiknek a külsejük alapján gondoltam őket. A reggeli napsütésben Maszk és
Namgi mégis olyanok, amilyenek voltak, megszokottak és jók.
Leülök Maszk mellé, és megcsiklandozom Miki lábujjait.
 – Hol van Sin és Kirin?
– A Daruházban – feleli Nari. – Ahol a Daruház lordja mostanra már biztosan
keservesen megbánta minden bűnét.
Namgi nevetni kezd, de ahogy telik a nap, és Sin nem tér vissza Kirinnel, arra
gondolok, mi tarthat ilyen sokáig, és hogy vajon Lord Ju Sin előtt is felfedte-e,
amit nekem elmondott. Még a végzet vörös fonalát is el lehet oldani, ha az egyik
fél erősebb köteléket alakít ki valaki mással. Hogyan fog Sin erre az
információra reagálni?
Attól a perctől fogva, hogy a sorsunk szalagja összefonódott, az élete
védelmében el akarta vágni. Ezt a gondolatmenetet követve, esze ágában sem
lesz egy másik lélekkel köteléket kialakítani. Ami azt jelenti, hogy csak úgy
tudom elszakítani a kettőnket összekötő szalagot, ha a Tengeristent választom, és
elérem, hogy ő pedig engem válasszon.
A nappalból hamarosan este lesz, és mindenki elindul a saját hálója felé: Miki
és Maszk Daihoz csatlakoznak Namgi szobájában, Namgi Kirinnel osztozkodik,
amíg Dai fel nem gyógyul, én pedig egyedül maradok az emeleti helyiségben.
A szemközti fal mellől elhozok egy matracot, kigörgetem a padló közepén, és
addig paskolom a takarókat, amíg sima, puha fekhelyem nem lesz. Habozom egy
pillanatig, mielőtt a paravánért indulok, hogy aztán a takarók felett
kettéválasszam vele az ágyat. Amikor végzek, leveszem a rövid selyemkabátkát,
és kioldom a szoknyám zsinórját. Mindkettő a padlóra hullik, félrerúgom őket.
Fehér ingemben a takaró alá bújok. Jó darabig még ébren vagyok, minden
hangra fülelek, de ahogy eltelik egy óra, és senki sem jön, elszunnyadok.
A sárkányról álmodom, ahogy kiemelkedik a tengerből – sötét,
megfejthetetlen pillantását rám szegezi –, amikor felriadok egy hangra. Kábultan
pislogok. Az ablakon beszűrődik a holdfény. A felhők árnyéka a paravánon
úszik. Nem lehet sokkal később éjfélnél.
Megint hallom azt a hangot. Eltéveszthetetlen: fájdalmas kiáltás az. Sin!
 Kikászálódom a takarók alól, és félretolom a paravánt. Sin a fekhelyen
forgolódik, a köpenye félrecsúszott. A visszatérése után le sem vetkőzött, úgy
bújt ágyba. Gyorsan megnézem, látok-e rajta sérülést, de nem. Rémálma lehet?
A homlokán izzadságcseppek gyöngyöznek, a teste reszket, mintha borzongatná
a hideg.
Leguggolok mellé, megragadom a vállát, és erősen megrázom.
– Sin, ébresztő!
Kipattan a szeme.
– Mina?
A homlokához érintem a kézfejemet.
– Nincs lázad. Hogy érzed magad?
Elkezd feltápászkodni, gyorsan odanyúlok, hogy segítsek neki. Amikor felül,
a polchoz sietek, kiveszem a tálból a papírhajót, és gyengéd mozdulattal
félreteszem. Belemártom az ujjam a vízbe, megkönnyebbülve érzem, hogy
hűvös. Visszamegyek Sin mellé, bevizezek egy rongydarabot, és a homlokához
érintem.
– Rémálmod volt – mondom, miközben letörölgetem az izzadságcseppeket a
bőréről. – Emlékszel, miről szólt?
A fejét rázza, és sötét tekintetét az arcomon nyugtatja.
– Beszéltem a Daruház lordjával. Tud arról, hogy a végzet vörös fonala
összeköt bennünket. Bevallotta, hogy ő küldte a tolvajokat a lelkedért, és amikor
kudarcot vallott, ő akarta, hogy megöljenek.
Megborzongok. Maszk, Dai és én legyőztük a medveszerű tolvajt, de a
menyét még szabadon jár.
Megint bevizezem a rongyot, és Sin nyakához érintem.
– Mást nem mondott? – Biztosan elmagyarázta Sinnek, hogyan lehet
elszakítani a végzet vörös fonalát.
– Nem.
 Felkapom a fejem. Sin a szemembe néz, az arckifejezése kifürkészhetetlen.
Most… hazudik? De miért hazudna azzal kapcsolatban, hogy ismeri az
igazságot?
– Nekem is mondott néhány dolgot – szólalok meg. – Azt állította, hogy úgy
lehet megtörni a Tengeristent sújtó átkot, ha valaki összeköti a sorsát vele, ahogy
a szerelmesek. Ami a végzet vörös fonalát illeti közöttünk, azt mondta, hogy…
– Tévedsz – szól közbe Sin. – Szerintem lázas vagyok.
Ébredés után még kábult voltam, de már magamhoz tértem. Nari szerint a
szellemek és az istenek nem betegednek meg.
Sin végigsimít az arcán. A mozdulat felhívja a figyelmem meztelen alkarjára,
és hogy álmában a köpenye is félrecsúszott, felfedve a nyakát és a mellkasát.
Hirtelen meztelennek érzem a vállam a kabátom nélkül. Egyikünk sincs ehhez a
beszélgetéshez öltözve.
– Hozom Kirint. – Felkelek, és majdnem megbotlom, amikor a ruhám széle
beleakad valamibe. Sin kapaszkodik bele. Amikor észreveszi, mit tett, hirtelen
elenged, és elfordítja a fejét.
Tétovázva a takaróra térdelek.
– Azt szeretnéd, hogy maradjak?
Rám néz, és a választ kiolvasom nyílt, vágyakozó tekintetéből.
Megigazítom a párnáját. Értem nyúl, én pedig belesimulok ölelő karjába.
A lélegzete a nyakamat simogatja, amikor magához húz.
Képtelenség, hogy elaludjak, a feszültség halkan bizsereg a bőröm alatt, de a
végén békés álomba merülök, miközben minden szívdobbanásom az övét
visszhangozza.
 23

Távoli mennydörgésre ébredek, és arra, hogy a szívem tudja, mit kell tennem.
– Sin – mondom, és felé fordulok. Habozom. Alszik. A tegnap éjszakai
nyugtalanság után most békésen pihen, a homloka kisimult, a szája félig nyitva.
Mindent megadnék azért, hogy tovább alhasson. De egyedül nem megyek
semmire.
– Sin – szólongatom ismét.
– Mina? – Álmosan pislog. – Mi a baj?
– El kell mennem valahova.
A homlokát ráncolja, úgy méreget.
– Hova?
– A Tengeristen palotájába.
Elfelhősödik a tekintete, de bólint.
– Rendben.
Feláll, elővesz egy frissen mosott köpenyt a szekrényből, és kimegy. Én is
felhúzom a korallszínű szoknyámat egy fehér kabátkával, és leszaladok a
lépcsőn. Sin kint vár Namgival és Kirinnel a sűrű ködben. Keleten sötét fellegek
gyülekeznek a hegyek felett.
– Valami nem stimmel – mondja Kirin. – Az a vihar természetellenes.
– Ha a keleti hegyeken át érkezik – magyarázza Namgi –, az emberek
világából jön.
 Rejtélyes pillantást váltanak.
– Indulás! – adja ki a parancsot Sin.
A nehéz köd az egész városra rátelepszik, felhőként gomolyog a földön.
A Tengeristen palotájának kapui zárva vannak, így Namgi felmászik a falra,
ledob egy kötelet Sinnek és Kirinnek, én Sin hátába kapaszkodva jutok fel.
A falon túl a Tengeristen kertje hátborzongatóan néma, a megtelepedő köd
kísérteties nyúlványai úgy tekergőznek, mintha hívogatnának.
Sin megy elöl, és Namgi, mint mindig, mellettem baktat. Az viszont meglep,
hogy Kirin a jobbomra áll.
– Akkor tehát eldöntötted – mormogja Kirin jeges hangon –, hogy mit akarsz.
A rosszindulata tapintható.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezem.
– Tegnap éjjel Lord Ju velünk is lelkesen megosztotta, amit neked elmondott,
miszerint a végzet vörös fonalát Sin és közötted el lehet vágni, amennyiben
sikerül a Tengeristennel kapcsolatba lépned.
Tehát Sin tudja. Ránézek, ahogy néhány lépéssel előttünk lépdel. A köd sűrű,
nem valószínű, hogy hallja, mit beszélünk.
– Nem csak az én döntésemről van szó – mondom. – Sin is kapcsolatba léphet
valaki mással.
– Nem áll jól neked a szerénység. Te leszel az, aki a döntést meghozza.
– Az érzéseim nem ennyire egyszerűek – suttogom.
– A határozatlanság sem az.
Megrándul az arcom, bár Kirint nem hibáztatom. Már értem, mennyire hű
Sinhez.
– Ez nem igazságos Minával szemben – tiltakozik Namgi. – Nem olyan
könnyű a szívét követnie. Elkötelezett a családja és a népe iránt is.
Kirin felmorran.
– Akkor magasztalnom kellene Minát a hűségéért, téged viszont
elmarasztalnom a hiánya miatt.
Namgi megfeszül.
– Én is hű vagyok.
– Ezért hagytad el a testvéreidet, a családodat, a véredet? Attól nem lettél
kevésbé szörnyeteg, hogy otthagytad őket. – Kirin hangja hűvös, kíméletlen. –
Viszont áruló vagy.
Namgi ledermed, aztán meggörnyed a válla, és minden küzdőszellem elszáll
belőle. Legyőzött hangon felel, ami mintha nem is a sajátja lenne.
– Néha nem a véreid között lelsz családra, hanem máshol.
Bár Kirin használta a kemény szavakat, mégis ő fordítja el a fejét, mintha
fájnának neki a hallottak.
Namgi leválik tőlünk, a köd egészen elnyeli. Amikor néhány perc múlva sem
tér vissza, aggódva megkérdezem:
– Nem kellene utánamennünk? Elveszhet a ködben.
A gomolygó mélységből elfojtott kiáltást hallunk.
– Namgi! – üvölti Kirin, és a kardjához kap.
– Menj utána! – mondom. – Én követem a végzet vörös fonalát Sinnel.
Kirin a szemembe néz, aztán bólint, és ő is eltűnik a ködben.
Esni kezd, a ruhám teljesen átázik. Talán hiba volt elindulnunk megkeresni a
Tengeristent, megvárhattuk volna a vihar végét, de legbelül már reggel éreztem,
hogy ha most nem kelünk útra, akkor talán sohasem fogom keresni. Lelépek az
ösvényről, amit akkor jelöltem ki magamnak, amikor a tengerbe ugrottam, és
követem a szívemet.
Az eső immár csak szemerkél. Követem a ködöt átszelő szalagot, amely a
Papírhajók Tava melletti pavilonhoz vezet a harmatos levegőben. Ott találom
Sint, az elegáns faépület közepén áll. Mellette ott van a Tengeristen.
A Tengeristen ébren van, és ha Sin meglepődött, nem mutatja, talán ő is
óvatos, mint én, nehogy az isten megszökjön, és magával vigye az esélyt, hogy
megoldjuk az őt övező rejtélyt.
– Azért jöttél, hogy újra mesélj nekem? – kérdezi a fiúisten. Ugyanaz a
pompás öltözet van rajta, mint amikor először megpillantottam, a hímzett
ezüstsárkánnyal a mellén. Most is szíven üt, mennyire gyerekes, inkább mesét
hallgatna, mint hogy az igazsággal szembenézzen.
Azonnal megszidom magam. A nagyanyám biztosan megdorgálna egy ilyen
gondolatért. Néha csak egy mesén keresztül lehet felfedni az igazságot.
– Amennyiben örömet szerzek vele, igen – mondom. Bár nem igazán tudom,
melyik történetet vegyem elő.
A fiúisten válla fölött találkozik a tekintetem Sinével. Csun kedvencét, egy
szerelmes történetet fogok mesélni.
– Réges-régen élt egyszer egy favágó az erdő szélén. Fiatal volt, erős és
jószívű. De nagyon magányos. Egy éjszaka, amikor hazafelé tartott, nevetést
hallott a fák között. Kíváncsian követte a hangokat. Egy csodálatos aranyfa alatt
két mennyei leányt talált, akik egy kavicsos tóban úszkáltak, hófehér ruhájuk
mögöttük lebegett a vízen. A mennyei leányok levették a szárnyukat, és az
aranyfa ágára akasztották.
A pavilon tetején kopogni kezdett az eső. Hangosabban folytatom.
– Bár a favágó három szárnyat számolt össze, csak két mennyei leány úszott a
tóban. Aztán a zöldben megpillantott valami fehérséget. Egy harmadik leány
közeledett a fák között. A tavacskához lépett, de nem ment be a vízbe. Ehelyett a
fák lombját és a csillagokat kutatta, le is hunyta az egyik szemét, hogy jobban
lásson. A favágó azonnal beleszeretett. Ezért ellopta a leány szárnyát.
Sin és a Tengeristen is a homlokukat ráncolják, és bár egyikük sem szól egy
szót sem, látom, hogy nagyon figyelnek.
– Amikor a testvérek visszatértek a mennybe, erős szárnyuk az égig repítette
őket, de a legfiatalabb lány szárnyatlanul és egyedül a földön maradt. A fiatal
favágó ekkor odalépett hozzá, és felajánlotta neki a kabátját. A leány elfogadta,
elbűvölte a fiatalember alázata és iránta érzett szerelme. Ezentúl együtt éltek.
Gyerekeik nem lehettek, mert a leány nem e világról származott, de nagyon
hosszú ideig boldogok voltak.
A Tengeristen a kert felé fordítja a fejét, mintha felfigyelt volna valamire.
– De ahogy az életben lenni szokott, a favágó egyre öregebb és bölcsebb lett.
Megértette, hogy szerelme pillanatnyi, nem versenyezhet az örökké tartó
szeretettel. Bármennyire is nyomta a lelkét ez a felfedezés, tudta, mit kell tennie.
Tudta, hogy ha igazán szereti a leányt, el kell engednie.
Amikor ezeket a szavakat mondom, Sin szemébe nézek. Az arcán szívszorító
kifejezés ül. Mély lélegzetet veszek, és folytatom a történetet.
– Éjszaka kiment az erdőbe, és kiásta a szárnyat az aranyfa alól, ahová
korábban rejtette. Letette alvó felesége mellé, és visszament az erdőbe sírni.
Másnap este, amikor hazaért, a mennyei leány már nem volt ott, eltűnt a
szárnnyal együtt. Könnyes szemmel nézett fel az égre, és látta, hogy eggyel több
csillag ragyog a mennyekben. Bár siratta, amit elveszített, eltelt örömmel. Mert
akkor már tudta, hogy a mennyei leány visszatért az övéi közé.
Amikor kimondom az utolsó szavakat, a Tengeristen felemelt fejjel nézi a
vihart. A mellkasához kapja a kezét, megmarkolja a ruháját.
– Valami rángatja a lelkemet!
Hirtelen kirohan az esőbe.
– Várj!
Futok utána. Sin valamit kiált mögöttem, de az eső elmossa a hangját. A köd
felemelkedik körülöttem, hamarosan eltévedek. Próbálok a pavilon felé
botorkálni, de nem tudom, jó irányba megyek-e. A nehéz ködben a végzet vörös
fonala is alig látszik.
Megbotlom valamiben, elesek, és egy széles lépcsősoron találom magam.
A tetején a Tengeristen palotájának kapui nyitva állnak. Hogy kerültem ide a
kertből?
 Mögöttem eltéveszthetetlen patakopogás hallatszik a köveken.
Szembefordulok a ködben felém közeledő alakkal. A Hold és az Emlékezet
Istennője. Ahogy korábban is, a lángoló patás lovon ül.
– Figyelmeztettelek, mi fog történni – mondja –, ha egyszer egyedül talállak.
– Végem lesz, mert meg fogsz ölni.
Hűvös, közönyös tekintettel figyel.
– Nem félsz?
– De félek. Mondd, akkor is ezt tennéd, ha nem a Tengeristen menyasszonya
volnék? Ha gyerek lennék, mint Dai? Ha olyasvalaki lennék, aki hitt abban,
hogy segíthetsz neki?
– De egyikük sem vagy.
– Az utolsó én vagyok.
A szeme megvillan egy pillanatra, aztán elfordítja a fejét.
– Tévedsz.
Két papírhajót húz elő széles ruhaujjából.
A bal kezében tartott hajóra azonnal ráismerek a piros, egyenetlen öltésekről.
Az én kívánságom az.
– Hogy került hozzád?
– Én vagyok a Hold és az Emlékezet Istennője. Ebben a hajóban egykori
kívánságod emléke van.
– Megnézted, mi az?
Alaposan végigmér.
– Nem. Nem láthatom ezt az emléket, mert szorosan kötődik a lelkedhez. –
A hajóért nyúlok, de elrántja a kezét. – Mit adnál lelkednek ezért a kis
darabkájáért?
Ránézek, és nem mondok semmit. Ha az akarat száll szembe akarattal, máris
nyert, mert bármit megadnék azért, hogy visszakapjam azt az emléket, és a
lángok közé vessem, ahová való. Az első hajót visszadugja a ruhaujjába, a
másodikat viszont felém nyújtja, arról meg is feledkeztem, miközben a
sajátomért ácsingóztam.
– Ezt a lányt ismered. Talán visszaadhatod neki.
Az istennő valamit lát a hátam mögött, követem a tekintetét. Az eső olyan
sűrűn esik, hogy egy pillanatig nem ismerem fel a zivataron át közeledő alakot.
Sim Cshong.
 24

Sim Cshong díszes menyasszonyi ruhát visel. Hosszú ujját a földön húzza,
sápadt arcára piros köröket festettek. Fekete haját hátrafésülték,
összecsomósodott a jáde és arany fejdísz alatt. Mit keres itt? Évente csak egyszer
küldenek menyasszonyt. A jövő évi viharokig semmi szükség nincsen másik
menyasszonyra, főleg nem Sim Cshongra, akit megmenteni reméltem az
áldozatommal.
Megfordulok, de az istennő már nincs mellettem, hogy megválaszolja a
kérdéseimet. Cshong fájdalmasan felkiált, amikor megbotlik a hosszú ruhában.
– Cshong!
Odaszaladok hozzá, a földön fekszik.
Levegő után kapkod.
– Mina?
A papírhajót a kabátom ujjába rejtem, megragadom a karját, és segítek neki
felállni.
– Jól vagy? Megsérültél?
Sötét, könnyektől csillogó szemmel mered rám.
– Jaj, Mina, úgy örülök, hogy látlak! Csun nagyon kétségbeesett, amikor a
vízbe vetetted magad!
– Cshong, miért vagy itt?
Halálsápadt lesz az arca.
 – Feláldoztak.
Egy pillanatig csak bámulok rá, képtelen vagyok megszólalni.
– De… de miért?
– Azt gondoltuk, véget értek… – Gyönyörű szeme üvegessé válik a
rémülettől. – De aztán újra jöttek a viharok, még szörnyűbbek, mint előtte. Az ár
egész falvakat söpört a tengerbe. Férjek sodródtak el a feleségüktől, anyák a
gyerekeiktől. Összegyűlt a falvak véneinek tanácsa, és arra jutottak, hogy
megharagítottuk a Tengeristent, amikor te mentél helyettem. Katonákat rendeltek
a házunkhoz. A családod bátran harcolt, hogy megvédjen. A sógorom.
A sógornőm. A nagymamád volt a legelszántabb közöttük. És Csun.
Cshong hangja elcsuklik, amikor kimondja a bátyám nevét, nem is hiszem,
hogy folytatni tudja, de aztán vesz egy mély lélegzetet, és tovább beszél:
– De így is elhurcoltak, felöltöztettek, és beledobtak a vízbe. Már akkor
tudtam, hogy hiba volt, amikor maguk alá rántottak a hullámok. Ekkora haragot
nem lehet egyetlen élettel lecsillapítani. A Tengeristen dühe túl nagy, túl erős.
Attól félek, ez alkalommal a viharok mindannyiunkat elpusztítanak.
Mereven bámulom, szeretném megnyugtatni, de tudom, hogy nem mondana
ilyen szörnyűségeket, ha nem hinne bennük. Namgira és Kirinre gondolok, akik
délelőtt még azt mondták, hogy a vihar túlviláginak tűnik, és a keleti hegyek
felől érkezik, ahol kezdődik az emberek világa, és ahol a folyó ered.
Borzalmas sejtésem támad.
– Mina? – kérdezi Cshong.
– Itt várj! – mondom. Nem akarom magára hagyni, de tudnom kell. Felkapom
a szoknyámat, és a folyó felé rohanok.
Már hallom is a sebesen vágtató víz zubogását. A ködből előtűnik a hangos,
vad folyó. Siki a parton áll, a szemét elfeketíti a gyötrelem. Egész családokat
látok a sodrásban, anyákat, apákat, gyerekeket. A tegnapi kislánnyal ellentétben
ezek a halottak nem küzdenek az árral. Mozdulatlanul lebegnek, mint akik már
feladták a reményt. Miért történik ez? Miért tértek vissza a viharok?
A Tengeristen. Elfog a düh.
Elindulok a palota felé, felrohanok a lépcsőn a nyitott kapuhoz. Cshong a
nevemet kiáltja, de nem állok meg. Egyik udvar után a másikon át szaladok. Itt
már nincs akkora zivatar, de esik az eső. Az esőcseppek végigcsorognak az
arcomon, az ajkamat égetik. Tengerízük van. Az utolsó udvaron át berontok a
csarnokba.
A tető repedésein befolyik az esővíz, a hideg kövön kopog. A Tengeristen a
trónja mellett a földön fekszik, a mellkasát markolássza. Ugyanígy tett, amikor
kirohant a pavilonból. Valami rángatja a lelkemet. A végzet vörös fonala lett
volna? De csuklója üres, ahogy Sim Cshongé is. Ha közös a sorsuk, Cshong látja
a szalagot, és biztosan elég furcsának találta volna ahhoz, hogy megemlítse.
A Tengeristen fájdalmasan felkiált. Odarohanok hozzá, tétován felé nyúlok.
Amikor legutóbb megérintettem, berántottak az emlékei. Mély lélegzetet veszek,
és megragadom a vállát. A vakító fény egészben elnyel.
Hangokból álló falat érzékelek, mint amikor fák susognak a szélben, aztán
hirtelen elengednek, megszabadulok.
Egy szikla szélén állok a tengerparton, alkonyatkor. A lemenő nap fénye
aranyhidat fest a sötétedő vízre.
Lassan megfordulok, körbenézek. A levegőben friss lonc illata száll. Langyos
szellő simogatja a bőröm, kifújja a hajamat az arcomból.
Otthon nekünk is vannak parti szikláink. Egy mérföldre a falutól. Csun és én
kifulladtan, kacagva, gyakran versenyt futottunk a tetőre. Hazafelé sokszor
megpillantottuk Sim Cshongot, aki az apukája kezébe kapaszkodva felfelé
menetelt. Órákig tartott, mire megtették az utat a tetőn elnyúló rétig, de nem
adták fel. A türelmes, gyönyörű Sim Cshong és az apja, aki homályos látása
miatt sohasem láthatta a naplementét, de aki szeretett a lányával sétálni, és
mosolygott, miközben a gyerek leírta neki a világot, amelyet a szeretetével is
kiszínezett.
Pislogok, hogy megszabaduljak az emlékképtől.
Aztán meglátom a szikla szélén összegörnyedve. A Tengeristen. Odarohanok
mellé, térdre esem. A köpenye szanaszét szakadt és piszkos. Végigsimítom a
selymes anyagot, és valami meleg nedvességet érzek.
Vér. A köpeny hátát teljesen átitatta.
Felkiáltok.
– Mi történt? Ki tette ezt veled?
A Tengeristen, aki addig a tengert bámulta, felém fordul. Üveges a tekintete,
kedves arcát eltorzítja a fájdalom.
– A kín semmiség – suttogja, és hangja nem egy istené, inkább egy kisfiúé,
halk és szaggatott. – A kín semmi ahhoz képest, amit tettem. Cserben hagytam
őket.
– Dehogy – mondom, és a nyirkos fürtöket elsimogatom a szeme elől. – Majd
rendbe hozod. Segítek. Biztosan megvan a módja.
A Tengeristen hirtelen megragadja a csuklómat. A szemembe néz, és
felkiáltok. Lángokat látok, egy egész város ég. Elengedi a kezemet, mire
hátraesek, beverem a fejem. Amikor magamhoz térek, megint a Tengeristen
csarnokában vagyok.
A falra festett sárkányképet nézem. Aztán eszembe jut. Az eső. A vihar.
Feltápászkodom a padlóról, és a Tengeristenhez botorkálok. Gyorsan átnézem
a ruháját, van-e rajta vér, de makulátlan, csak nyirkos az esőtől.
A Tengeristen nyögve felül. Segítenék neki, de felemelt kézzel megállít.
– Te meg mit keresel itt?
– Beszélni akarok veled. Hol is tartottunk? A part menti sziklák…
Az emberek világa volt? Miért véreztél?
– Hallgass! Itt én kérdezek. Miért ilyen szomorú meséket mesélsz? – kiáltja. –
Össze akarod törni a szívemet? Jobb, ha tudod, már réges-régen összetört.
 – Akármi is történt azon a sziklán, amiatt törtek ki a viharok? Egy ember tette
ezt veled? Ezért nem védelmezel minket? Ezért hagytál el bennünket?
Összekuporodik, mintha a szavaimtól akarná megvédeni magát. A hangja
halk, kimerült:
– Azt állítod, a Tengeristen menyasszonya vagy, de hogyan lehetnél az,
amikor a szavaid szégyennel töltenek el? Te vagy az… aki bánt.
Odakint dörög a menny a palota fölött. Az eső továbbra is befolyik a tető
résein, a deszkákon kopog. A legszívesebben otthagynám, magára hagynám a
Tengeristent bánatában. Ugyanakkor maradni is akarok, mert még ilyen dühösen
és ingerülten is fáj érte a szívem. Sok szempontból Csunra emlékeztet, amikor
fiatalabb volt, mert most harcos, de régen sokat csúfolták a szomszéd falu
gyerekei. Jószívű volt, és kedves. Én ordítottam a gyerekekkel, akik gúnyolták,
sértegették. Hogy merészelik bántani a testvéremet, akit a világon mindennél
jobban szeretek!
Szelíden átölelem a Tengeristent.
– Mit… – tiltakozik.
Magamhoz szorítom, átadom neki a testem melegét és az erőmet.
– Kicsi koromban imádkoztam hozzád. Amikor kitört a vihar és tombolt a
tenger, féltem, de hittem benned. Amikor lenyugodtak a vizek, a bátyám és én
biztonságban játszhattunk az apályban, boldog voltam, és hittem benned.
– De már nem – motyogja a fiúisten.
– Még mindig hiszek benned. Néha nehéz, és kételkedem magamban, de
benned soha. Hogyan kételkedhetnék a tengerben, a szélben, a hullámokban?
Bárcsak átvehetném a terhed egy részét. Amikor a karomban tartalak, érzem,
mennyire nehéz.
Zokogni kezd, mire átkarolom a nyakát, mintha az erőm elég lenne ahhoz,
hogy megvigasztalódjon.
– Bár tudnád, hogy minden ellenére, a viharok és a bánat ellenére mennyire
hiányzol a népemnek, mennyire szeretnek – mondom. – Mindig szeretni fogunk,
mert a miénk vagy. A tengerünk vagy, a viharunk, a hajnalban felkelő
napsugarunk. A reményünk vagy. Olyan régen várunk rád. Térj vissza hozzánk!
Kérlek, gyere vissza!
A ruhám már nedves az esőtől, de most a Tengeristen meleg könnyei is
áztatják a vállamat. A mennyezeten át csorog ránk a víz, végtelen szimfóniája
ringat minket gyászunkban.
 25

Sin, Namgi és Kirin a palota lépcsőjén várnak rám. Az első éjszaka jut eszembe,
amikor ott álltak előttem a Tengeristen csarnokában. Ellenségként. Idegenként.
Sin olyan távolinak tűnt akkor tőlem, mint most.
– Hol van Sim Cshong? – kiáltom, hogy a csapkodó esőn át is hallják.
– Siki menedéket ajánlott neki a Csillagházban – feleli Namgi. – Ott
biztonságban lesz.
– Ki kell kerülnünk ebből a viharból – teszi hozzá Kirin.
Sin elfordul, és elindul lefelé a lépcsőn. Találkozik a tekintetem Namgiéval,
de csak a fejét csóválja. Sin haragszik rám, amiért elrohantam a ködbe?
Az utcákon árad a víz. Felfordult taligák és kioltott lámpások között haladunk.
Sin és Kirin mennek elöl, eltakarítják az útból a romokat, Namgi és én követjük
őket. Térdig ér a víz, ha emelkedni kezd, annak a veszélye fenyeget, hogy
elsodor bennünket. Szerencsére az ár nem olyan erős, mint a folyóé. Felkiáltok,
amikor egy lehunyt szemű nő teste úszik el mellettünk, a kezét a hasán
nyugtatja, mintha csak aludna. Namgi a vállamat megragadva noszogat.
A Lótuszházban Sin a fő pavilonhoz vezet bennünket. Az alsó szintet már
elárasztotta a víz, felmászunk az emeletre. Mindenki itt van, aki a Lótuszházat az
otthonának tekinti. Látom a szolgálólányaimat, a mosónőket, a szakácsokat és az
őröket. Maszk egy párnán ül Dai mellett, aki Mikit tartja a karjában. Nari néhány
idősebb szellemet a sarokba kísér, teát kínál nekik, hogy felmelegedjenek. Én a
teraszra megyek. A tó vize is megemelkedett, átcsap a hídon. Csak a birtok körül
égő fáklyák fénye nyújt világosságot mérföldeken át. Ha valaki messziről nézi a
pavilont, olyan lehet, mint egy tenger közepén égő gyertya.
Amikor megragadom a korlátot, valami összegyűrődik a kabátom ujjában.
Benyúlok, és előhúzom a papírhajót, amit a Hold és az Emlékezet Istennője adott
nekem. Sim Cshong kívánsága áll rajta.
Könnyűnek érzem a tenyeremen. A hajtások gondosak, a papír sima. Lassan
kihajtogatom, és várom az ismerős ködös érzést, amikor magába húz egy emlék.
Semmi sem történik.
A csónak szétnyílik. Egyetlen rövid mondat áll rajta.
Arra számítok, hogy kérlek, hadd ne menjek feleségül a Tengeristenhez, vagy
hadd maradjak Csunnal, vagy hogy érjenek véget a viharok, de Sim Cshong
elegáns kézírásával mindössze ennyit kér:
Kérlek, hadd éljen az apám hosszú és boldog életet!
Óvatosan összehajtom a papírhajót, és visszadugom a kabátom ujjába.
– Ez a vihar természetellenes – mondja Kirin, mindenkihez egyszerre címezve
a szavakat a pavilonban. – A folyó megáradt, a halottak az utcákon úsznak.
Valamit tenni kell, mégpedig azonnal.
– Kiküldhetjük a csónakokat, hogy szedjék össze a halottakat – javasolja Nari
–, és irányítsák őket le a folyón.
– Közben pedig meg kell akadályoznunk – teszi hozzá Namgi –, hogy a víz a
mi világunkba is befolyjon. Ha gátat tudunk építeni a forrásánál, a halottak nem
tudnak belépni.
– Az viszont szellemeket jelent az emberek világában – érvel Maszk
vehemensen. – Ha nincs mivel befogni őket, a nyugtalan lelkek az élőket fogják
háborgatni, félelmet, pánikot keltenek. Akkor még több halott lesz.
Kirin a fejét rázza.
– Ez elkerülhetetlen.
 – Nem – mondom, és mindenki felém fordul. – Ezek a megoldások mind
átmenetiek. A félelem igazi forrása a viharok, amelyek elveszik az életüket.
Mindennek a viharok az oka. Azokat kell megállítani.
Namgi körülnéz, aztán rajtam áll meg a tekintete.
– Nem tagadom a szavaid igazságtartalmát, Mina – mondja csendesen. – De
ha a Tengeristen száz évvel ezelőtt nem vetett véget a viharoknak, miből
gondolod, hogy most megtenné?
A tarkóm fájdalmasan lüktet, nehéz szavakká formálnom a gondolataimat.
– Múlt éjszaka a Daruházban Lord Ju megosztott velem néhány dolgot. –
Igyekszem nem nézni Sinre. – Akkor lehet megtörni a Tengeristent sújtó átkot,
ha egy menyasszony igaz köteléket hoz létre vele.
– Igaz kötelék? – Namgi a homlokát ráncolja. – Ezt meg hogy érted?
Elfelejtettem, hogy nem tartott Sinnel és Kirinnel, amikor kikérdezték a
Daruház lordját.
– A lelki társak közötti kötelékről van szó – felelem.
– És azt gondolod, te vagy az a menyasszony – mondja Kirin. A helyiség
várakozásteljesen elcsendesedik. Suttogásra számítok, gúnyos szavakra. Ki
vagyok én, hogy a Tengeristen menyasszonyának képzelem magam? Nem
vagyok szépség, és igazán semmiben sem kiemelkedően tehetséges.
– Lehetséges, hogy te vagy az – folytatja Kirin, meg is lepődöm rajta.
Leginkább róla feltételeztem, hogy kételkedni kezd. – Előtted egyetlen
menyasszony sem beszélt a Tengeristennel. Bár ez a vihar szörnyű, olyan
változás a megszokott rendben, amelyre száz éve nem volt példa.
– A menyasszony, aki most érkezett – teszi hozzá Namgi –, az a Sim Cshong.
Nem volt nála a végzet vörös fonala.
Megindul a suttogás, de nem az, amire számítottam. A szellemek izgatottan
fordulnak egymás felé, elbűvöli őket a lehetőség, hogy a Tengeristen mítoszának
végére talán most pont kerül.
 – Nem számít – mondja Sin, aki most először szólal meg, mióta beléptünk a
pavilonba –, hiszen nem szereted.
A lüktetés felerősödik a tarkómnál.
– És bolond vagy, ha azt hiszed, hogy egy nap majd megszeret.
Elnémul a helyiség. Tudom, hogy a saját sérelmének ad hangot, de a szemem
mögött fájdalmasan duzzad valami melegség. Talán gyerekes dolog elszaladni,
de nem tehetek róla. Kirohanok a szobából, miközben a szellemek elállnak az
utamból. Levágtatok a földszintre. Az eső az arcomba csap, amikor kilépek a
pavilon védelméből. A tó vize már elérte a domboldal felét. Nem a hidat
választom, lecsúszom a füvön egészen a vízig.
Azt hiszem, már értem, mit jelent a Tengeristen menyasszonyának lenni. Nem
teher, hanem megtiszteltetés. A Tengeristen menyasszonya nem a falu legszebb
lánya, és még csak nem is az a dolga, hogy megtörje az átkot. A Tengeristen
menyasszonyaként egyetlen dolgot kell tennie: szeretnie őt.
Nem vagyok a Tengeristen menyasszonya.
Csalódást okoztam a népemnek. Csalódást okozok a családomnak.
A nagyanyámnak. A bátyáimnak. A sógornőmnek. Cshongnak. Mindenkinek
csalódást okozok.
És nincs remény, mert a szerelmet nem lehet megvenni, kiérdemelni, de
imádkozni sem érdemes érte. Szabadon kell megkapni. Én pedig már odaadtam a
szívem valakinek, de nem a Tengeristennek.
Az eső továbbra is csapkod. A tó vize emelkedik, átáztatja a cipőmet. Pont
akkor lépek hátra, amikor suhanó hangot hallok. Egy nyílvessző fúródik a földbe
a lábam mellett. A híd alatt megroppan egy ág. Ösztönösen a késem után nyúlok.
A sötétségből ismerős alak lép elő. A menyétszerű orgyilkos. Előrántom a
kést, de elkések vele. Újabb vesszőt húz fel, céloz, lő.
Megpördülök, de nem vagyok elég gyors. A nyílvessző beleáll a vállamba.
Felsikoltok a fájdalomtól.
 Kiáltásokat hallok a pavilon felől. Nari. Az orgyilkos is hallja, mert
visszamenekül a sötétségbe.
A földre rogyok, arcomat a nedves földre fektetem. Ernyedt karomat
kinyújtom magam mellett. Vér gyűlik össze alattam, egyre nő a tócsa, mint egy
meleg takaró. A szalag felragyog, aztán halványulni kezd.
– Nem – suttogom. A végzet vörös fonala összeköti a lelkemet Sinével. Ha
meghalok, ő is…
Az esőcseppek összemosódnak a könnyeimmel. Szaggatottan lélegzem, és a
látóterem széle kezd elsötétedni.
Az utolsó gondolatom különböző képek kuszasága: a bátyám távolodik tőlem
a hídon, a Tengeristen a part menti sziklán sír, és Sin, amilyen reggel volt,
amikor a napfény aranyló ragyogásában fürdött az arca.
 26

Egész életemben elhittem a Tengeristen menyasszonyáról szóló mítoszt, amely

nagymamáról nagymamára szállt a viharok megjelenése óta, miután a nyugati
hódítók elpusztították a királyságot, és a császár a sziklákról a tengerbe vetette
magát. A Tengeristen, aki testvéreként szerette a császárt, förgeteget küldött,
hogy megbüntesse a bitorlókat – azt mesélték a csapkodó esőről, hogy az isten
könnyei azok, a mennydörgés pedig az ő fájdalmas kiáltása. Aszályok azokban
az években voltak, amikor az istent kínozta a hiány a szívében.
De mennyi igazság lehet egy mítoszban? És mit teszel, amikor a belé vetett hit
megkérdőjeleződik?
– Nem tehetek többet érte. – Kirin hangja tompa, mintha a távolból jönne. –
Lezártam a sebet, de rengeteg vért veszített, gyenge a pulzusa.
– És az orgyilkos? – kérdezi Namgi. Rekedt a hangja, mintha sokat kiáltozott
volna.
– Elmenekült, amikor Mina felsikoltott. Lord Ju küldhette, hogy tegyen egy
utolsó kísérletet Sin megölésére.
Sin szobájában vagyok, fentről nézek le a testemre. Talán a szarka is pont így
látja a világot. Lehet, hogy én vagyok az itt repdeső szarka. Bár nem hiszem.
Senki sem veszi észre, hogy a fejük fölött lebegek.
Namgi és Kirin mellettem állnak, én a selyemtakarókból vetett ágyon
fekszem. De Sin nincs velük. Jól van? Namgi és Kirin bánatosak lennének, ha
baja esett volna, ugye?
Amikor végignézek magamon, feltűnik, hogy a végzet vörös fonala már nincs
a kezemen. Emlékszem a pillanatra, amikor semmivé lett. A rókaistennő azt
mondta, hogy csak akkor pusztul el, ha Sin vagy én meghalunk.
Akkor én… meghaltam, amikor a folyóparton véreztem? De ha halott vagyok,
a lelkem a folyóban úszna, nem itt lebegne a testem mellett…
Kirepülök az ablakon. Az égen gyönyörű szivárvány ível. A lelkem
szórakozottan feljebb röppen. Vajon ha magasabbra szállnék, elérném a
mennyeket?
Csiklandást érzek a fülemnél, aztán meghallom Dai hangját:
– Ne menj messze, Mina! Ha túl messzire mész, nem fogsz tudni visszajönni.
Megfordulok, és visszalebegek a kis szobába.
Namgi és Kirin már nincsenek velem. Most Dai ül mellettem, az ölében
Mikivel.
– Véget értek a viharok – mondja. – Van valami a levegőben, olyan érzés,
mintha örökre véget értek volna.
Dai mellé lebegek, az arcára nézek. Az Imugi támadásnál szerzett sebei már
nagyjából begyógyultak, a zúzódások nem olyan sötétek, és az arca is
visszanyerte a színét. Miki nyöszörög, miközben alvó alakomat nézi, és a
szájába tömi az öklöcskéjét.
– Ne félj, Miki! – mondja Dai. – Mina rendbe jön. Majd felébred, ha készen
áll rá.
Kinézek az ablakon, alkonyodik. Az idő furcsán működik ebben a köztes
állapotban. Amikor újra az ágyra pislantok, Dai és Miki már nincsenek ott.
Az ajtó kinyílik. Namgi lép be. Megáll, én pedig mellé suhanok, és körülnézek
a szobában. A szekrény és a paraván mellett újabb bútordarabok is megjelentek:
egy komód a ruháimnak, egy kis asztal tükörrel a hajdíszeimnek. Az ablak alatti
alacsony polcon sorakoznak azok a semmiségek, amiket a kertben gyűjtöttem:
szárított virágok, kavicsok, makkok. Azon a polcon úszik a papírhajó is egy
tálka sekély vízben.
– Ez a szoba korábban üres volt – mondja Namgi. – Te meg megtöltötted ezzel
a mindenfélével. Ahogyan az életünket is. Jó metafora?
Lassan elindul.
– Ha most ébren lennél, biztosan kicsúfolnál. Namgi, mondanád, hogy te
milyen okos vagy! – Megáll az ágyam mellett, és mozdulatlan arcomra mered. –
Azt hittem, erre fel fogsz ébredni.
A takarót az államig húzza, aztán homlokon csókol.
– Aludj jól, barátnőm, de ne sokáig! Nem mindenki olyan erős ám, mint te!
A homlokomat ráncolom. Ez meg mit jelentsen? De aztán elködösödik az
elmém, és az idő kicsúszik a kezemből. Amikor legközelebb magamhoz térek, a
kelő nap sugarai világítják meg a szobát.
Meglep, hogy Kirint találom az ágyam mellett. Egy hűvös rongyot szorít a
homlokomra, miközben a sajátját ráncolja. Akkor is elégedetlen velem, amikor
alszom. Felsóhajtok, bár messze szállhatnék csalódott arcától! De aztán leteszi a
rongyot, feláll, és megkerüli az ágyat. Tétovázik, de aztán elállja a napsugár
útját, ami beragyogja az arcomat.
A testem mellé lebegek, hogy lássam, mi nem tetszik neki. Gyöngyözik a
homlokom.
Nem tudom, milyen hosszan állhat mellettem, miközben a napfényt eltakarva
szó nélkül bámul.
Akkor moccan csak meg, amikor kopogást hall, azonnal a hang felé fordul.
Leszáll a korábbi köd, most sötétebb, fenyegetőbb, én pedig légüres térbe
érek. A kikerülhetetlen semmibe. Egy idő és értelem nélküli helyre, csak a
szívfájdalmam létezik, hogy haldoklom, és semmit sem tehetek, hogy
megmentsem magam.
Amikor magamhoz térek, Sin van mellettem. A szobában sötét van, a holdat
felhők takarják.
– Megöltem az orgyilkost – mondja, a szemét árnyék fedi. Nem tetszik tompa,
közönyös hangja. – Végigvonszoltam az utcákon. Könyörgött, hogy kíméljem
meg az életét. Borzalmas fájdalmai lehettek. De bántott téged, és ezért nincs
akkora kín, amit ne érdemelne meg.
Elhallgat. Közelebb húzódom hozzá, látnom kell a szemét az árnyékokon át.
– De amikor a folyóhoz értem, rájöttem, hogy nem számít. Esett az eső, te
haldokoltál… – Lassan kezébe fogja a kezemet, és a homlokát hozzáérinti. –
A rókaistennő azt mondta, hogy a végzet vörös fonala akkor szakad el, ha
egyikünk meghal. Én bolond meg szó szerint értettem. – Szaggatottan levegőt
vesz. – Örülnöm kellene, hogy eltűnt, és még életben vagyok. De milyen furcsa
ez, Mina, miért érzem így magam? Nem kell nekem a végzet vörös fonala ahhoz,
hogy tudjam, ha te meghalsz, én is meghalok.
Nem! Meg akarom neki mondani, hogy az istennő biztosan tévedett, de a sötét
köd megint leszáll, olyan mély eszméletlenségbe húz, mint amikor egy
gyötrelem véget ér. Egy részem tudja, hogy nem itt kellene lennem, hogy ha túl
mélyre sodródom, örökre elveszem. De nem találom az utat vissza. A végzet
vörös fonala már nem segít.
Mélyebbre süllyedek ebbe a semmibe, a lábamat a mellkasomhoz húzom, a
fejemet a térdemre fektetem. Még életemben nem éreztem magam ennyire
egyedül. Így érezte magát a Tengeristen is száz éven át?
A sötétségből kiválik egy hang. Furcsa, de mintha az én énekhangom lenne.

A tenger alatt sárkány szunnyad,

Miről álmodik?

A tenger alatt sárkány szunnyad,

Mikor ébredezik?
 Egy sárkány gyöngye
Lesz óhajod helye.

Egy sárkány gyöngye

Lesz óhajod helye.

Csak a nagyanyám ismerte ezt a dalt. Az ő nagymamája tanította neki, amikor

kislány volt, réges-régen.
A nagyanyám.
Puha kéz szorítja meg a kezemet.
– Mina! Fel kell ébredned. Megmented a Tengeristent, de magadat nem
tudod?
Tisztán hallom. Mintha mellettem állna és a fülembe suttogna.
Az más, akarom mondani. Súlyosan megsérültem. Sok vért vesztettem.
Ciccegni kezd.
– Nincs kifogás, Mina! Ébresztő! Azonnal kelj fel!
Kinyitom a szemem.
– Mina!
Fél tucat hang kiáltja a nevemet. Ott vannak mind körülöttem. Az ágy egyik
oldalán Maszk, Dai és Miki. A másikon Namgi, Nari és Kirin.
Dai moccan meg először, rám veti magát, és átöleli a derekamat.
– Megijesztettél! – mondja.
– Óvatosan! – korholja Kirin, és felrántja Dait a ruhaujjánál fogva. – Lezártam
a sebet, de időbe telik, mire teljesen meggyógyul.
– Nem vagy éhes? – kérdezi Nari. – Hozzak valamit enni?
– Vagy inni? – érdeklődik Namgi. – A likőr segít a fájdalmon. – Most Namgi
az, akit elráncigálnak, Nari a fülénél fogva húzza el.
 – Örülök, hogy visszatértél közénk – mondja Maszk, aki Mikivel az ölében
mellettem ül. Gyengéden elsimogat néhány fürtöt az arcom elől.
Körülnézek, aztán megtalálom a hangomat is.
– Hol van Sin?
A szoba elnémul, mindenki a másikat nézi.
– Néhány perccel ezelőttig itt volt – böki ki végül Namgi. – Szinte sohasem
hagyott magadra.
Nem értem. Akkor most hol van?
– Ne aggódj miatta! – mondja Maszk. – Nemsokára visszatér. Addig is pihend
ki magad! – Megfordul, ételt és fürdőt rendel nekem. Mindenki szalad teljesíteni
az utasításait, a tekintetemet gondosan elkerülik.
Ökölbe hajlítom a kezem az ölemben. Üres a tenyerem, ahol korábban a
végzet vörös fonala ragyogott, mintha sohasem létezett volna a kötelék Sin és
közöttem.
 27

Kirin parancsára egész nap a szobában maradok, bár látogatókat engedélyez.

Maszk és Dai Mikivel reggel ugrik be, Namgi és Nari délután, bár nem együtt.
De Sin sehol. A lehetőségek száma, hogy miért nem látogat meg, végtelen, egész
napra leköt a töprengés, elvonja a figyelmemet a látogatókról. Bűntudata van a
vihar éjszakáján mondott éles szavak miatt? Mérges, amiért kiszaladtam, pedig
tudtam, hogy az orgyilkos még szabadon kószál? Nemcsak magamat
veszélyeztettem, de őt is…
Halk kopogást hallok. Az ajtó kinyílik, és Cshong lép be rajta. Meglepetten
pislogok.
Már levette a díszes menyasszonyi ruhát, amit legutóbb láttam rajta, most
egyszerű, fehér és kék ruhát visel. Fekete, befont haját megtűzte a tarkóján, mint
a férjes asszonyok.
– Mina! – Cshong átsuhan a szobán, és kecsesen helyet foglal az ágyam
mellett. – Hamarabb is akartam jönni, de nem engedtek be. Hogy vagy? Jól
érzed magad?
– Jól vagyok – felelem, és hirtelen félénkség fog el. Bár ugyanabban a faluban
nőttünk fel, még sohasem beszélgettem Cshonggal. Idősebb nálam, a szépsége
félelmetes. Igazából Csunon kívül senki sem beszélt vele.
Az emberek sokat meséltek róla, dicsérték, milyen szépen bánik az
édesapjával, akit a falubeliek csak Vak Simnek hívtak. Néhányan irigyelték is, én
is közöttük voltam. De egyikünk sem vette a fáradságot, hogy megkérdezze,
hogy érzi magát. Egészen eddig nekem sem jutott eszembe. Milyen magányos
lehetett egész életében.
Cshong egy vászonba burkolt csomagot tesz le maga mellé, aztán körülnéz a
szobában, megszemléli a festményeket a falon, az asztalon csinos halmokba
rendezett jegyzeteket és tekercseket. Az ölébe teszi a kezét, lesimítgatja a
szoknyája redőit, ezt a mozdulatot gyakran láttam a sógornőmnél, Szudzsinnál
is, akkor csinálta, amikor ideges volt. Az ablakon át tiszta, ragyogó az ég.
– Bocsáss meg, Mina! – mondja. – Beszélhetnék veled egy kicsit? Vannak
bizonyos dolgok, amiket szeretnék elmondani neked.
– Persze, természetesen – biztatom gyorsan.
Bólint, és egy pillanatig habozik, mielőtt beszélni kezd.
– Eddigi életemben két nőt tiszteltem a legjobban. Az egyik a nagyanyád.
A legerősebb ember, akit valaha láttam. Megvédett Csunt és engem, amikor a
többiek gyaláztak, hogy a szerelmet választottuk a kötelesség helyett. Én voltam
a Tengeristen választott menyasszonya, de ő megtanította nekem, hogy az életem
egyedül az enyém, senki másé. Elhitette velem, hogy létezhet számomra élet
azon kívül is, amit elvártak tőlem, egy olyan élet, amilyet… én akartam.
Cshong már nem a ruháját piszkálja, megfogja a kezemet.
– A másik nő, akit a világon a legjobban tisztelek, te vagy. Amikor elfoglaltad
a helyemet, annyi érzelem fogott el. Megkönnyebbülés. Hála. Bűntudat. Abban a
pillanatban, amikor beugrottál a hajó orrába, azt éreztem, amit még sohasem:
reményt. Elhitetted velem, hogy létezned csodák.
Nem tudom, mit mondhatnék, letaglóznak a szavai, de nagyon megtisztelőnek
is érzem.
– Még sohasem volt testvérem – mondja halkan. – Úgy örülök, hogy itt vagy
nekem.
– Én is örülök neked – suttogom, és nagyot nyelek.
 Felkapja a félretett csomagot, és elegáns mozdulatokkal kibontja a
selyemszalagot. A vászonborítás egy barackvirágszínű szoknyát és egy sárga,
hímzett rózsaszín virágos kabátkát rejt.
Felkiáltok.
– De gyönyörű!
– Tetszik? Ajándék. Lady Hjeritől. Ő maga is áthozta volna, de megkértem,
hadd jöjjek én, mert egyedül szeretnék szót váltani veled. Szabad?
Bólintok, mire felsegít. A vállamra vigyázva rám tekeri a szoknyát, és
megköti a zsinórt a mellkasomnál. Aztán felemeli a sárga kabátot, én pedig az
ujjába csúsztatom a karomat. Cshong mögém kerül, egy fésűvel kibontja a
hajamat, és hosszú fonatot készít, amelyet rózsaszín szalaggal köt meg. Aztán
elém áll. A ruhám elején csomót köt a két szalagból, az egyikből hurkot csinál, a
másikat pedig átbújtatja a lyukon. Addig igazgatja a hosszát, amíg elegánsan
simul a ruha anyagára. Amikor végez, hátralép, és megcsodálja a művét.
– Gyönyörű ruha, Cshong – mondom. – De milyen alkalomra?
– Ma este ünnepség lesz a városban, megünnepeljük a viharok végét.
Eszembe jut Dai, amikor az ágyam mellett ült. Véget értek a viharok. Van
valami a levegőben, olyan érzés, mintha örökre véget értek volna.
Igaz lenne? De mi változott? Amikor legutoljára találkoztam a Tengeristennel,
kínban volt.
Cshong felemeli a fejét, a szeme ragyog.
– El kell menned. A városban mindenféle pletyka kering. Azt mondják, a
Tengeristen viharainak miattad lett vége.
 28

Amikor Namgival és Narival a város felé tartunk, meglep, milyen más most a
hangulat. Az utcák mindig barátságosak, világosak voltak, de ma éjjel az
emberek mintha szabadjára engedték volna az örömüket. Akrobaták ugrálnak,
lépegetnek a dobok ritmusára. Az ételárusok édes rizstortákat és selyemcukrot
osztogatnak. A vihar nyoma még látszik a törött szarufákon és hiányzó
gerendákon, de az elmúlt napokban amit lehetett, rendbe hoztak, feltakarítottak.
Hátraugrok, amikor két fiatal lány egy nagy hordóval elszalad mellettünk.
Az egyik kinyitja a fedelet, és sok száz ezüstkárászt enged szabadon, az
úszóikon csengettyűkkel. Amikor a halak elillannak, az egész városban hallható
a csengők kórusa.
Bár a látvány és a hangok örömmel töltenek el, nem tehetek róla, kicsit elfog a
sóvárgás. Miután Cshong elment, boldogan vártam Sint, de amikor a nap
lebukott a hegyek mögött, elveszítettem a reményt, hogy felkeres. Nem akartam,
hogy Cshong ajándéka kárba menjen, ezért megkértem Narit és Namgit, hogy
kísérjenek be a városba.
– Mina – mondja Nari felhúzott szemöldökkel. – Azt hiszem, csodálód akadt.
Hátrakapom a fejem, talán egy kicsit túl lelkesen. Egy csapatnyi kisfiú, Dai
korabeliek, gyülekeznek egy teaház ponyvateteje alatt. Lopva figyelnek
bennünket. Az egyik kisfiút maguk elé tolják. Egy papírhajó van a kezében.
– Lady – mondja, és félénken közelebb jön –, teljesítenéd egy kívánságomat?
 – Nem vagyok istennő – mondom neki, bár egy mosollyal megpuhítom a
választ.
Hátrasimítja a haját, a szeme pajkos.
– Kérlek, szép hölgy. Csak te tudod valóra váltani a kívánságomat.
Felszalad a szemöldököm. Elveszem a papírhajót, miközben Namgi a vállam
felett olvassa a szavakat, amelyeket a kisfiú a papírlapra körmölt. A kacagása
megriaszt egy arra járó halrajt, szét is szélednek, mint a hullócsillagok.
A tumultusban közelebb intem a fiút, lehajolok, és puszit nyomok az arcára.
Áhítatosan odakapja a kezét, aztán megfordul, és odakiáltja a barátainak:
– Nézzétek! Csókot kaptam a Tengeristen menyasszonyától!
A fiúk huhognak, éljeneznek. Egyesével odaérintik a szájukat a fiú arcához,
mintha megosztoznának a puszin.
Körülnézek, és látom, sokan bámulnak ránk, bámulnak engem. Egy kicsi lány
mutogatni is kezd.
– Van ennek valami köze ahhoz, amit Cshong mondott? – kérdezem Naritól. –
Hogy azt pletykálják a városban, a viharok miattam értek véget?
Nari bólint.
– A vihar éjszakáján sokan láttak, amikor felszaladtál a lépcsőn, és berontottál
a Tengeristen palotájába. Kevesebb mint egy órával azután, hogy újra
felbukkantál, elcsitultak a szelek, elállt az eső, és megjelent egy szivárvány. –
Még az ő hangjában is bujkál egy kis csodálat, pedig Nari általában nyugodt,
megfontolt. – Vihar után még sohasem láttunk szivárványt. Azt pletykálják,
hogy a fenti világban is látták, hidat képezett a két világ között. Az emberek ezt
jelként értelmezik: a viharok örökre véget értek, és a mítosz immár igazzá vált.
Próbálom felfogni a szavait.
– És mi van a Tengeristennel?
Namgi a fejét csóválja.
– A palota kapui zárva vannak. Senki sem látta.
 Véletlen egybeesés lenne, hogy a vihar akkor állt el, miután elhagytam a
palotát? Nagyjából egy órával később támadott rám az orgyilkos, és a végzet
vörös fonala elszakadt. A Daruház lordja azt mondta, tudni fogom, hogy én
vagyok-e a Tengeristen menyasszonya, ha a végzet vörös fonala összeköt vele.
De pont úgy, mint amikor felébredtem, most is üres a kezem.
Éljenzés rángat ki a gondolataim közül. Egy nagy fa alatt tömeg gyülekezik.
A fa az utca közepén nőtt ki, hatalmas lombjának levelei között lámpások
világítanak. A legnagyobb ágról egy hinta csüng. Két kötél között egy deszkalap.
Egy velem egykorú lány áll a deszkán, és hajlított térddel hajtja a hintát.
A tömeg kurjongat, tapsol és fütyül, miközben a lány egyre magasabbra
emelkedik.
Namgi, Nari és én csatlakozunk hozzájuk, együtt kiáltozunk, éljenezzük.
Előre-hátra, a lányt repíti a lendület. Hamarosan szinte vízszintes a teste a
földdel.
Amikor lefelé száll, egyik kezével elengedi a kötelet, és integet a tömegnek.
Én éljenzek a leghangosabban, amikor a hinta lelassul, a lány leugrik róla, és
meghajol.
Utána odajön hozzám.
– Szeretnéd kipróbálni?
– Nem is tudom…
– Ne félj! Ha leesel, az egyik őröd elkap.
Hátrapillantok, Namgi éppen egy fiatal fiúval flörtöl. De Nari ott áll
mellettem, és bátorítón bólint.
A lány a hintához vonszol, és segít felállni a deszkára. Megragadom a két
kötelet.
– Készen vagy? – kérdezi a lány.
– Az jó, ha reszket a térdem?
– Nem valószínű. De indulás!
 Szaladni kezd, felemel, mire még jobban megkapaszkodom a kötélben.
– Hajlítsd be a térded! – kiáltja, és elenged. – Mozogj együtt a hintával!
Néhány gyors lélegzetet veszek, beszívom a levegőt, kifújom. Még sohasem
hintáztam korábban, de játszottam már mindenfélét az ünnepségeken. Ez sem
lehet más, mint a többi: ha bízol magadban, élvezni fogod.
Ahogy a lány utasított rá, behajlítom a térdem, és együtt mozgok a hintával.
Előre-hátra. Minél magasabbra érek, annál többet látok a városból az emberek
feje fölött. Az utcákon gyerekek rohangálnak, aranyzsinóros, hal alakú
papírsárkányokat kergetnek. Több csapat utcai játékokkal szórakoztatja magát,
mások a mesemondók bódéi körül gyülekeznek, és tátott szájjal hallgatják a
kibontakozó történeteket. Néhány tincs elszabadul a fonatomból, és az arcomba
reppen. Lehunyt szemmel élvezem a szelet.
Amikor a karomból és a lábamból elfogy az erő, lelassítom a hintát, és merev
testtel várom, hogy megálljon. A tömeg éljenez, amikor lehuppanok a földre, és
segítek a következő lánynak felszállni.
Amikor elindulok, hirtelen elfog egyfajta bizonyosság. A szívem a torkomban
dobog. A fa felé fordulok. A terpeszkedő ágak alatt Sin vár. Egyszerű, sötétkék
köpenyt visel, a haja a homlokába hullik. Pontosan úgy fest, mint akármelyik
fiatalember, aki szórakozni jött az ünnepélyre, nem úgy, mint egy híres ház feje.
A közeledtemre ő is elindul felém.
A szeme alatt karikák sötétlenek, az ajka vörösen fénylik sápadt arcán.
– Szörnyen nézel ki, mikor aludtál utoljára?
Ő ugyanabban a pillanatban kezd beszélni:
– Gyönyörű vagy. – Egy morgással felel a kérdésemre. – Más mondanivalód
nincs a számomra?
– Hogyne lenne. Hol voltál egész nap? Miért nem jöttél el, amikor magamhoz
tértem? Haragszol rám?
Sin már belekezdene a feleletbe, de meggondolja magát, és körülnéz.
Közönségünk van. Jelentőségteljes pillantást vet a folyó felé, én pedig követem a
partra, ahol lefizet egy csónakost, hogy adja kölcsön a kis hajóját. Óvatosan,
nehogy a ruhám beakadjon, Sin kezét fogva beszállok. Erősen tart, csak akkor
enged el, amikor leülök az ülésdeszkára.
Könnyed, egyenletes mozdulatokkal szeli a vizet, amíg a csatorna közepére
nem érünk. Behúzza az evezőket, hagyja, hogy sodródjon a csónak. Alig van itt
valaki rajtunk kívül, azok is inkább közel a parthoz. Mintha egyedül lennénk a
folyó közepén. Hallgatom a vízcsobogást és a fa nyikorgását. Tucatnyi úszó
lámpás vesz körül bennünket, fényesen ragyognak.
– Azt kérdezted, hol voltam egész nap – mondja Sin. – A Tengeristen
palotájában voltam. A kezembe akartam venni a sorsomat. A kaput bezárták. De
amikor át akartam mászni a falon, egy erő megakadályozott abban, hogy
belépjek. Hogy véget értek-e a viharok… – A part felé fordítja a tekintetét, ahol
a szellemek papírlámpásokat eresztenek a folyó vizére. – Te is látod, hogy sokan
ezt hiszik. De csak egy év múlva lehetünk biztosak benne.
A vízbe mártom a kezem, a cseppek gyöngyökként peregnek az ujjaim között.
– Mi lesz most? – Igyekszem, nehogy megbicsakoljon a hangom. – A végzet
vörös fonala elszakadt. Egy hét múlva letelik az egy hónap a Szellemek
Birodalmában. – Világos, mire célzok ezzel: egy hét múlva magam is szellemmé
válok. Kihúzom magam, és az ölembe ejtem a kezemet. – Leginkább Sim
Cshong miatt aggódom. Visszatérhet valahogy az emberek birodalmába?
Sin engem figyel, bár az arckifejezéséből nehéz olvasni.
– És te? Te nem akarsz visszamenni?
Elakad a lélegzetem.
– Lehet?
– A második kérdésed az volt, miért nem mentem el hozzád, amikor
magadhoz tértél. Azért nem, mert a Szellemek Házába mentem, hogy az őseiddel
tanácskozzam.
 – Az őseimmel? – kérdezem, mert nem értek semmit. – Ezt meg hogy érted?
– Beszélhetsz a korábban elhunyt családtagjaiddal, legalábbis azokkal, akik
kievickéltek a folyóból, hogy a Szellemek Birodalmában maradjanak. Sok
szellem előtt még mindig mutatnak be ősi rituálékat a gyermekeik és az unokáik.
Ha szellem lennél, ösztönösen tudnád.
Mindig kíváncsi voltam arra, hogy az ételek és más ajándékok, amelyeket a
szeretteink sírja mellett hagyunk, átjutnak-e a Szellemek Birodalmába.
Megmosolyogtat ez a gondolat.
– Az ősöket nem hagyják hidegen a leszármazottaik, ráadásul a Szellemek
Birodalmában töltött évek után gyakran bölcsebbek lesznek. Arra gondoltam, a
segítségüket kérem. De mivel nem az én őseim, nem beszélhettem velük. Egy
nap elviszlek hozzájuk.
Lerohannak az érzelmek: megkönnyebbülést érzek, hogy az őseim
megtalálhatják a módját, hogyan juthat vissza Sim Cshong a fenti világba, és
hogy akár én is visszakerülhetek. Ezzel együtt bizonytalan is vagyok, mert
nagyon kevés időm maradt.
– És az utolsó kérdés? – kérdezem halkan. – Haragszol rám? Az orgyilkossal
történtek miatt?
– Nem – feleli. – Nem a te hibád volt.
Egy önkéntelen mozdulattal a mellkasához emeli a kezét. A Holdház előtt is
ezt csinálta, amikor elmesélte, hogy isten volt, és hogy mindent elveszített,
aminek a védelmére felesküdött.
– Az az igazság, hogy dühös voltam. Korábban, nem akkor. Az a mese, amit a
Tengeristennek meséltél… a favágóról és a mennyei leányról. A végén a leány
hazatért, oda, ahová tartozott.
Mély lélegzetet vesz.
– Tudom, hogy te mindig a családodat akartad megvédeni – folytatja. – Ezért
ugrottál be a vízbe. Ez van minden egyes döntésed mögött, akármilyen vakmerő
vagy éppen bátor tettről van szó.
A tekintete megtalálja az enyémet.
– Tényleg dühös voltam, de nem rád – jelenti ki. – A végzetre voltam dühös,
ami nekem jutott. Mert rájöttem, hogy ahhoz, hogy megkaphasd, amit akarsz,
nekem el kell veszítenem az egyetlen dolgot, amit valaha akartam.
Alig kapok levegőt, a szívem a torkomban dobog.
Sin a köpenye alá nyúl, és egy selyemzacskót húz elő. Kibontja a zsinórt, és
zacskóból kipottyan a lótuszvirágos kavics.
– Segítek neked visszajutni, Mina. Ígérem. De lehet, hogy tovább tart egy
hétnél. – Megmarkolja a kavicsot. – Ahhoz, hogy ember maradhass, az életedet
egy halhatatlanhoz kell kötnöd. Lehet, hogy nem vagyok se a folyók, se a
hegyek, se a tavak istene, de isten vagyok, és hozzád kötöm az életemet, ha
elfogadsz.
Magukkal ragadnak az érzelmek. Már nincs közöttünk a végzet vörös fonala,
mégis megtenné ezt értem.
– Én…
Hirtelen sistergő hangot hallunk, utána sikoltozást.
Fekete felhő borul a város fölé, és amikor felnézek, száz árnyék kúszik a hold
elé.
Itt vannak az Imugik.
 29

Sin és én végigrohanunk az utcákon, a szellemek épületek fedezékébe bújnak,

vagy a csatornába ugranak, amikor az Imugik tűzesőt zúdítanak a városra.
Előttünk villámcsapás ér egy teaházat, lyukat éget a tetejébe. A vendégek
kiözönlenek a füstölgő ajtón, a rettegéstől majdnem agyontapossák egymást.
Odaszaladok és felsegítek egy asszonyt, miközben Sin egy kisfiút beledob a
sekély vízbe, hogy égő kabátját elolthassa. Sikolyok szaggatják az éjszakát, nem
messze tőlünk. Sin megmerevedik, és ösztönösen a hang felé fordul.
– Menj! – mondom neki. A teázó vendégei felé intek, akik a földön
összekuporodva köhögnek. – Én segítek a többieknek, aztán rohanok a
Lótuszházba. Ismerem az utat.
Az utcákon az Imugik süvöltenek, nyomukban még több sikoly kel.
– Lótuszház – ismétli meg Sin. – Egy órán belül.
Bólintok, és egy perzselő pillanatig a szemembe néz, aztán elrohan a kiáltozás
irányába.
A teaház vendégeit a kanálishoz vezetem, amely már tele van a tűz elől
menekülő szellemekkel.
Miután az utolsó vendég is biztonságba kerül, rohanni kezdek, fejben
visszakövetve az utat, amit Namgival és Narival korábban bejártunk. De ez
alkalommal öröm helyett megszakad a szívem, amikor elfutok a törött lámpások
és a széttaposott papírsárkányok mellett.
 Már majdnem a Lótuszházba vezető hídnál járok, amikor egy borzalmas,
csusszanó hangot hallok. Befordulok egy sikátorba, és hátamat egy falnak
vetem, amikor egy Imugi surran el mellettem, de nem vesz észre az árnyékban.
A sikátor elhagyatott, csak egy fülkét látok, amelyben oltár áll. Felismerem a
kőtáblát és az ajándék tálakat. Valószínűleg egy helyi istené, itt gyülekeznek a
szellemek, hogy szívességeket kérjenek tőle.
Amikor közelebb érek, tömjénillatot érzek, keserű, füstös. Aztán észreveszem,
mi úszik a tálban. Egy kettétépett, majd összevarrt papírhajó.
Megborzongok. Lassan felemelem a fejem, és elolvasom a kőbe vésett
szavakat.
Ezt az oltárt a Hold és az Emlékezet Istennőjének emeltük.
Halk nevetés suhan át a sikátoron.
Szembefordulok az istennővel.
Egyszerű, fehér ruhát visel, a derekán piros kendővel. A hatalmas ló nélkül is
félelmetes látvány, kétszer akkora, mint én, és gyertyák égnek a szemében.
Biccent egyet, és megvillan a szeme.
– Miért nem veszed ki a kívánságodat? Nézzük, mi a leghőbb vágyad!
Leküzdöm a félelmemet.
– Az Imugik a szolgáid, miért hagyod, hogy ilyen pusztítást végezzenek? Nem
gondolod, hogy a város és lakói már eleget szenvedtek?
Úgy folytatja, mintha meg sem hallott volna.
– Amint megpillantom az emlékedet, az enyém lesz. Az enyém lesz az a
részed, amely a Tengeristen menyasszonya akar lenni.
A szavai által megfejtem végre a rejtvényt, most már értem, hogy mit akar.
A tál felé fordulok, és kiveszem a hajót. Amikor visszanézek, a nyelvembe
harapok, nehogy felkiáltsak. Az istennő mellettem áll, csendes léptekkel győzte
le a közöttünk levő távolságot. Olyan közel van, hogy látom a gyertyalángot a
szemében, fényesen ragyog. Kihajtogatom a hajót, és felé nyújtom.
 – Önként lemondasz róla?
A viharok alatt azt mondta, hogy nem látja az emlékeimet, mert túl szorosan
kötődnek a lelkemhez. Csak akkor lesz hatalma felettem, ha lemondok róla.
– Visszahívod az Imugikat, ha neked adom ezt az emléket?
Az istennő óvatosan méreget, a lángok a szemében lobogás nélkül perzselnek.
– Igen.
– Akkor önként átadom neked.
Diadalmasan elmosolyodik.
– Te bolond vagy! Lehet, hogy ma este megmentetted a várost, de eldobtad a
lehetőséget, hogy örökre megmentsd. Az emlék, ami ebben a papírhajóban van,
most már az enyém, és elpusztítom, azzal a vágyaddal együtt, hogy a Tengeristen
menyasszonya lehess.
Megragadja a papírt, és az emlék feltör, magába ránt.

A házunk mögötti kertben vagyok, az istennő is itt van velem. A Papírhajók

Tavában talált kívánsághoz hasonlóan ez az emlék is felhős, mintha ködfátyolon
át látnám. Az istennő kilóg erről a helyről, de királynői tartással áll a nagyapám
tava mellett.
Miközben az előtte lezajló jelenetet figyeli, várakozásteljes arckifejezése
lassan megváltozik, zavarról árulkodik. Összeszedem magam, és követem a
tekintetét.
Egy összetört oltárnál egy kislány térdel. Egy öregasszony áll mellette,
munkától eldurvult keze a kislány feje fölött reszket.
Lehunyom a szemem. Nem kell látnom ezt a jelenetet, hogy mindenre
emlékezzem.
– Mina – kiáltja a nagyanyám –, mit tettél?
 Körülöttem ott hevernek az oltár darabjai. Az ételek, amelyeket a számtól
vontam el, hogy a Nők és Gyermekek Istennőjének ajánlhassam fel, a földön
vannak széttaposva. A viseltes gyékény, amelyen homlokomat a földre tapasztva
órákon át térdeltem mindennap, szétszakadt.
A nagyanyámra nézek, és megrándul az arcom, amikor szememet fájdalmasan
elöntik a könnyek.
– Az ajándékaim nem voltak elegendőek az istennő számára? Nem
imádkoztam eleget? Az lenne a legjobb, ha teljesen elpártolnék tőle. Egy
elhagyott istennő meghal, mint azok, akikről ő feledkezett meg.
A nagyanyám rémülten felkiált.
– Lehetsz dühös az istennőre, Mina. De soha – ragadja meg remegő vállamat
– ne veszítsd el a hitedet benne!
Mögöttünk valaki jajgatni kezd, és a hangot egy csattanás követi.
A nagyanyám felkapja a szoknyája szélét, és rohanni kezd a gyászba beleőrült és
most fájdalmasan sikoltozó sógornőm felé. Elfog a bűntudat. Mi az én
fájdalmam az övéhez képest?
Lassan végighúzom az ujjam az oltáron bemutatott áldozatok felett:
megérintem a csillagos-holdas csengettyűt, amely szerencsét és boldogságot hoz,
a tálka rizst és húslevest az egészségért és a hosszú életért, és a papírhajót,
amely biztonságban hazavezeti az unokahúgomat. Bár eddig minden évben
ugyanazt kívántam – jó termést, jó egészséget a családomnak és a szeretteimnek
–, most hazahoztam a hajót az oltárhoz, mert nem akartam, hogy bármi az
istennő és az imám közé álljon.
Felkapom a hajót az oltárról, és kettétépem.
A hajóval együtt az istennő és én is elszakadunk az emléktől. A sikátorban
hátratántorodunk az oltártól.
– Átvertél! – kiáltja az istennő. – Nem is az volt a kívánságod, hogy a
Tengeristen menyasszonya legyél!
 Diadalmasnak kellene lennem. Rosszul gondolta. Az hitte, hogy ha ellopja az
emléket, amikor azt kívánom, hogy a Tengeristen menyasszonya legyek, ellopja
tőlem a vágyat is rá. De én sohasem kívántam, hogy az isten menyasszonya
legyek, de még csak azt sem, hogy én legyek, aki megmenti.
Az istennő és én egy dologban egyetérthetünk. Igaz, hogy a kívánság a lelked
egy része. Mert az igazi kívánság, ha nem teljesül, összetörheti a szíved.
Bár a sikátorban csend van, hallom, ahogy az istennő szolgái elsuhannak
felettünk.
– A nővéred – mondja csendesen az istennő. – Elveszítette a gyermekét.
Van valami furcsa a hangjában. Felismerem, mi az: gyászos. Könnyek
csorognak az arcán. A szemében kihunytak a gyertyák.
– Házasság révén lett a nővérem, ő az idősebb bátyám felesége. Elveszítette a
lányát.
Az istennő kezét a mellkasára szorítva hátrálni kezd.
– Mennem kell – mondja. A sikátorban feltámad a szél. Az istennő ruhája
lobogni kezd. Az anyagáról fehér és vörös tollak válnak le, és körülötte
örvénylenek. Csapkodni kezd a szél, én pedig felemelt kézzel védekezem a
tollak és a por ellen.
Amikor elcsitul, ismét egyedül vagyok.

Hiába vonult el az istennő, az Imugik továbbra is a várost pusztítják.

A sikátorból hallom az üvöltésüket, és érzem, hogy reng a föld, amint hatalmas
termetükkel az utcákat járják. Minden alkalommal belesajdul a szívem, amikor
egy halkabb kiáltás kísért az éjszakában. Olyan sok gyerek volt az ünnepélyen!
A kisfiúra gondolok, aki félénken egy puszit kért, az örömtől repeső lányra a
hintán, és az emberekre, akik a viharok végét ünnepelték. Az istennő főleg
emiatt támadt a városra. De miért távozott? Egy kép villan fel bennem az
arckifejezéséről, miután látta az emléket, és kihunyt a gyertyafény a szemében.
Szánalmat láttam volna a tekintetében?
Bármi legyen is az oka, anélkül távozott, hogy visszahívta volna az Imugikat,
így semmissé tette az alkunkat. A város, amelyet alig néhány nappal korábban
vízzel fojtogattak a viharok, most lángol.
A Tengeristen rémálmára gondolok, az égő városra a szemében. A város most
tükörképe annak az emléknek, füst fojtogatja a fellegeket. Mikor lesz már vége?
Odafent egy alak ugrál tetőről tetőre, az árnyéka rám vetődik.
Kirin.
Végigrohanok a sikátoron, amely egy széles útra nyílik. Egy hatalmas tengeri
kígyó tekergőzik végig rajta, az épületek sorra összeomlanak, amikor beléjük
ütközik.
Kirin gyorsít, és leugrik az egyik tetőről. Előrántja a kardját, és a kígyó
nyakába szúrja. A szörny sikolya vérfagyasztó. Kirin félreáll az útból, amikor a
kígyótest haláltáncában vért és mérget köpködve dobálni kezdi magát. Egymásra
tornyozott hordók mögé bújok, amikor a kígyóvér felcsapódik a falra, és beleég
a deszkákba.
Kirin leugrik mellém.
– Mina! Te meg mit keresel itt? Jól vagy?
– Jól vagyok. Megyek a Lótuszházba, ott találkozom Sinnel.
– Menjünk együtt! – Észak felé indul, aztán megáll, és összehúzott szemmel
néz valamit. – Az nem?
Követem a pillantását. Namgi Imugi formájában összevissza repked az égen.
A nyomában egy csapat kígyó.
– Ez bolond! – kiáltja Kirin. – Kicsalogatja őket a városból. De így ő kerül
bajba.
Szélsebesen elindul Namgi felé, én meg sietek utána. Már majdnem a folyónál
vagyunk, amikor Namgi lebukik, és eltűnik a kígyók alatt. Borzalmas reccsenést
hallunk, és a csapat feloszlik. Namgi emberré változva lezuhan az égből.
– Namgi! – ordítja Kirin. Leszaladunk az utcán, és a sarkon befordulva
megpillantjuk Namgi összezúzott testét a földön. Kirin odarohan, és letérdel az
ernyedt alak mellé. Előhúz egy kést az övéből, és a pengét a tenyeréhez tartja.
De mielőtt megejthetné a vágást, Namgi keze megrebben, elkapja a csuklóját.
– Kirin, ne! – hörgi, a torka tele van vérrel. – Ezek a sebek nem gyógyulnak
be olyan gyorsan. Ez alkalommal nem.
Igaza van, de Kirin nem tudja visszafogni magát, ingerülten felcsattan.
– Muszáj volt ilyen vakmerőnek lenned? – kiáltja. – Azt hittem, mindennél
jobban szeretnél sárkány lenni. Elfelejtetted? Egy Imugiból akkor lehet sárkány,
miután leélt ezer évet!
Namgi köhög. Bár az ajkai között vércseppek jelennek meg, mosolyog.
– Így igaz. Ezer év. Komolyan, nem hiszem el, hogy akadnak bolondok, akik
szerint sárkánnyá válsz, ha végtelen számú csatát megvívsz. Tudják ezek, mit
jelent sárkánynak lenni? Az Imugik a halálért és a pusztításért élnek, de a
sárkány a béke megtestesítője. – Namgi megint köhögni kezd, ez alkalommal
lassabban csillapodik a roham. Kirin megragadja a kezét, mire Namgi ráveti ifjú,
rémült pillantását. – Én… én sárkány akartam lenni, Kirin. Mindennél jobban
vágytam erre. Bölcs és jó akartam lenni. Teljes.
Kirin jobban megmarkolja a fiú kezét.
– Az is vagy, Namgi.
Namgi teste a szemünk előtt kezd el halványodni.
Kétségbeesetten nézek egyikről a másikra.
– Mi történik?
– Elveszíti a lelkét – csuklik el Kirin hangja. – Siessünk, el kell vinnünk a
folyóhoz! Segíts, Mina!
Nagy nehezen feltesszük Namgit Kirin hátára. Én megyek elöl, minden sarkon
ellenőrzöm, vannak-e kígyók az utunkban.
Körülöttünk és felettünk tovább folyik az ütközet. Megpillantom a halálistent,
Sikit, aki tetőről tetőre ugorva vezet egy csapatnyi harcost, akiknek a hátán íjakat
látok. Keresem Sint közöttük, és csalódottan veszem tudomásul, hogy nincs
velük.
Elérünk a folyóhoz. A vihar éjszakájával ellentétben most nyugodt. Néhány
test úszik a vízen. Kirin és én óvatosan leemeljük Namgit Kirin hátáról, és
lefektetjük a partra.
– Keresd meg Namgit! – mondja Kirin, és kigombolja a kabátját. – Ott lesz a
folyóban.
A gondolat megrémít. Csak a nemrég elhunytak úsznak a Lelkek Folyójában.
Akkor Namgi… meghalt? Olyan mozdulatlanul fekszik. Egy hajtincs hullik
sápadt arcába. Most, hogy vibrálóan élénk lelkének fénye nem világítja meg,
olyan üresnek tűnik…
– Mina! – kiáltja Kirin.
Felkapom a fejem, és a folyóra nézek. Összpontosítanom kell. Még nem ment
el. Még nem.
Először idegeneket látok, időseb férfiakat és nőket kísérteties árnyékként
suhanni a vízben. De aztán…
– Ott! – Rámutatok az ismerős, karcsú testre. Namgi fejjel lefelé lebeg a folyó
felszínén. Kirinre nézek, már indul is a víz felé.
– Kirin! – kiáltom, mert hirtelen ráeszmélek, mire készül. – Sin azt mondta,
csak halottak léphetnek be a folyóba! Az örvény elsodorja a lelkedet!
– Nem megyek bele a vízbe.
A víz széléhez lép, a hullámok a lábát nyaldossák. Reszketni kezd, és a bőre
gyönyörű ezüstfényt áraszt. Az emberi formája változni kezd, átalakul.
Fényvillanást látok, mintha egy csillag robbanna fel. A fényből egy mitikus
lény lép elő, patája kopog a köveken. Ahol korábban Kirin állt, most egy
pompás, négylábú, kétszarvú állat topog, a sörénye fehér tűz. Az alakja, a teste
és a lába szarvast idéz, de a magassága és az ereje egy lóé.
– Kirin? – suttogom, és a lény felém fordítja ezüst tekintetét. Hátraveti a fejét,
és két lábával a levegőbe emelkedik. Aztán a partról beugrik a vízbe. Minden
lépése vakító, lüktető fény, fehér izzás.
Kirin odaér Namgi alakjához, és orrával megböki a vállát. Amikor Namgi
kinyitja a szemét, felsóhajtok a megkönnyebbüléstől. Kirin böködésére Narin
belekapaszkodik az állat nyakába, és felhúzza magát széles hátára. Lassan,
nehogy Namgi leessen, Kirin elindul a part felé.
Hangos vijjogást hallok, felnézek az égre. Egy tengeri kígyó köröz a
levegőben, Kirint és Namgit méregeti. Végzetes lehet, ha támadásba lendül. Bár
Kirin állatformában éppen megküzdhetne vele, de nem fogja megkockáztatni,
hogy Namgi leessen a hátáról.
Egy kezemmel megragadom az ükanyám kését, a másikkal a szoknyám szélét.
Megfordulok, és rohanni kezdek a város felé. Egy sikolyból tudom, hogy a
tengeri kígyó észrevett. Szedem a lábam, futok, amilyen gyorsan csak tudok.
Tisztában vagyok vele, hogy vakmerően cselekszem. Namgi és Kirin sohasem
kérnék, hogy kockáztassam az életemet miattuk. De nem tehetek róla. Az az
igazság, hogy az emberek a legőrültebb tettekre is készek azokért, akiket
szeretnek. Van, aki ezt önfeláldozásnak hívja, és talán az emberek azt hitték, ez
motivált, amikor Sim Cshong helyett a tengerbe vetettem magam. De én fordítva
gondolok erre. Szerintem az lenne a borzalmas áldozat, ha nem tennék semmit.
Sohasem másokért teszem, mindig magamért. Én nem tudnék egy olyan
világban élni, ahol nem cselekszem, ahol hagynom kellene a szeretteimet
szenvedni, kínban élni. Ha otthon maradok, ha nem futok Csun után, ha nem
ugrom be a tengerbe, hatalmas lyuk lenne a szívemen: annak üressége, hogy nem
tettem semmit.
Mégis, amikor a kígyók üldözőbe vesznek, és elállják az utamat, azt kívánom,
bár ne lennének mindig ilyen borzasztóak a körülmények.
Már a Tengeristen palotájához vezető széles úton vagyok. A nyitott teret
elfoglalták a sikátorokban és a háztetőkön csúszó-mászó tengeri kígyók.
Körbevesznek. Ég a tüdőm, szorít a mellkasom. A vállamon felsajdul az
orgyilkostól kapott seb.
A hatalmas, ijesztő tengeri kígyók lecsapnak rám. Két kézzel forgatom a
késemet. Látom az emberek arcát, akik a háztetőkről figyelnek. Korábban egy
kisfiú a Tengeristen menyasszonyának hívott, és csókot kért tőlem. Nem fogok
neki csalódást okozni. Végül is a Tengeristen egyik menyasszonya vagyok.
Talán nem az igazi menyasszony, de az a lány vagyok, aki egy ettől nagyon
távoli világban más sorsot kívánt magának, mint amit kapott, olyat, amit két
kézzel megragadhat, hogy aztán soha többé ne eressze el.
Hatalmas üvöltés rengeti meg a várost.
Felnézek.
A sárkány lecsap a magasból.
Óriási, háromszor akkora, mint a legnagyobb kígyó. Hosszú farkával
végigsöpör az utcán, az Imugik a falakhoz csapódnak. Azonnal összegyűlnek,
hogy egyszerre támadjanak rá a sárkányra, de az folyamatosan csapkodva újra
közéjük vág.
Jeges szél süvít. Az égből üvegszerű jégszilánkok hullanak, belefúródnak a
kígyók vastag bőrébe. Egyesével zuhannak a földre, és emberré változnak.
A többiek a levegőbe emelkednek, legyőzötten sikonganak.
A szörnyű, véres sárkány újra felüvölt. Vadul forgatva a fejét keresi az
ellenséget.
Hátrálni kezdek, de megbotlom a Tengeristen palotájának lépcsőjében.
A sárkány észrevesz. A hajón állva a harag bátorságot öntött belém, ám most
megbénulok a rettegéstől. A sárkány közelebb lépked hozzám, íves karmai
széles lyukakat vágnak a földbe.
 – Mina!
Sin áll a legközelebbi épület tetején. Leugrik, a földön gurul egyet, majd
rohanni kezd felém. Amikor a közelembe ér, a karjába kap. Izzadság-, vér- és
sószaga van. Magamhoz szorítom, és a szívdobogásából merítek erőt.
Elenged, közém és a sárkány közé áll.
– Nem hagyom, hogy bántsd!
Elakad a lélegzetem, Csun és Cshong jutnak eszembe a hajón.
A sárkány lehajtja a fejét, kilátszanak több sorban álló, gyilkos fogai. Sin
kihúzza a kardját, fogást keres rajta, és erősen szorítja a markolatot. A válla
megfeszül, támadásra kész.
Aztán megszólal egy új hang.
– A lelkem sohasem bántaná a menyasszonyomat.
A Tengeristen lép ki palotájából.
Díszruhát visel. Az aranyozott pecsét a mellkasán a sárkányt ábrázolja, épp
úgy, amilyen most is: erős és kegyetlen. Az isten sápadt, de tagadhatatlanul
ébren van.
Szóval igazak a pletykák. A Tengeristen felébredt azon az éjszakán, amikor a
karomban tartottam, és a bánata mindkét világra rázúdult.
Reszketni kezd a kezem, elrejtem a szoknyám redőiben.
– Jól szolgáltalak, uram – mondja Sin, és leengedi a kardot. – Őriztem az
otthonodat. Megőriztem a személy…
– És őrizted a menyasszonyomat is.
– …de ebben nem állhatok a szolgálatodra.
A Tengeristen szeme haragosan megvillan.
– Szembefordulnál velem? Isten vagyok!
– Ahogyan én is – feleli Sin elszántan.
Mögötte a sárkány fenyegetően elindul. Ökölbe szorítom a kezem, és
felszisszenek a fájdalomtól. Elfelejtettem, hogy nálam van az ükanyám kése. Vér
csorog a tenyeremen éktelenkedő sebre, amelyet hosszú időn át eltakart a végzet
vörös fonala. Akkor vágtam meg magam ugyanezzel a pengével, amikor az
életemet felajánlottam a Tengeristennek.
– Mina?
Beletelik egy pillanatba, mire ráeszmélek, hogy a Tengeristen engem hív.
Bár pompásan fest a gyönyörű öltözékben, a palotával a háttérben és előtte a
sárkánnyal, a tekintete pont olyan, mint amilyen a csarnokban volt: tele
szívszaggató bánattal.
– Velem jönnél? – kérdezi halkan. A széles utcán alig suttogásnyi a hangja. –
Leszel a menyasszonyom? Megtettem, amit kértél. Véget vetettem a viharoknak.
Elfoglaltam méltó helyem az istenek és a népem között. Fel… felébredtem.
Egy pillanatra elakad a hangja, de aztán felemeli a fejét.
– Én a Tengeristen vagyok. Te pedig a menyasszonyom vagy. Gyere velem,
ahogy mondtad. Ahogy ígérted.
Sinre nézek, majd a mögötte tornyosuló sárkányra. Ha visszautasítom a
Tengeristent, a sárkány dühében rám támad? Engem figyel, vár.
– Mina! – mondja Sin, és hangjából kicseng a pánik. – Nem kell megtenned.
– Te magad mondtad, Sin – suttogom. – Tudod, miért jöttem ide. Mindig is a
családomat akartam megvédeni. – Sin és a sárkány mögé nézek, a városra.
Az ünnepélyre felaggatott lámpásokat, amelyek egykor fényesen ragyogtak,
darabokra szaggatták. Az emberek az épületek romjai közül kukucskálnak, tágra
nyílt szemmel, kormos arccal bámulnak. – Meg kell tennem. Nem érted?
Szerintem… azt hiszem, én vagyok a Tengeristen menyasszonya.
– Mina… – mondja Sin rekedt hangon. – Kérlek, ne!
– Nagyon sajnálom.
Elindulok, és kibuggyannak a könnyeim, felszaladok a palota lépcsőjén,
megfogom a Tengeristen kinyújtott kezét. Ő felvezet a lépcsősor tetejére, át a
kapun. A szél újra feltámad, amikor a sárkány a levegőbe emeli súlyos testét, és
a fejünk fölött átsiklik a kapun. A gondolataim ködösek. A szívem tompán ver.
Sin lehajtott fejjel a Tengeristen palotájának kapuja előtt áll. Akkor sem néz
fel, amikor bezáródik a kapu közöttünk.
 30

Követem a Tengeristent az udvaron át a csarnokba. A palotában kísérteties

némaság honol, őröknek, udvaroncoknak, szolgálóknak se híre, se hamva.
Az emelvény előtt a Tengeristen tétovázik egy pillanatig, mielőtt lemond a hideg
trónról, és letelepszik a lépcsőre. Odaülök mellé, és a lábamat a szoknyám alá
húzom.
Továbbra is nagy a csend. Végignézek a fiúistenen, akire nem illik a díszes
öltözék. Görnyedten ül, könyökével a térdére támaszkodik. Eszembe jut, hogy
nem is tudom a nevét. Azonnal elkezd gyötörni a bűntudat, hogy sohasem
kérdeztem meg.
– Hogyan szólíthatlak? Mi a neved?
– Szólíts férjemnek.
Elsápadok.
– Nem vagyunk házasok… ugye?
– Ahhoz meg kell esküdnünk.
Megkönnyebbülten felsóhajtok.
– Ami a második kérdésedet illeti, nincs nevem. Talán… adhatnál nekem
egyet.
– Mit szólnál… – A válla felett a sárkányos képet tanulmányozom. – …a
Jonghoz?
A Tengeristen elhúzza a száját.
 – Ha ragaszkodsz hozzá…
Annyira nyilvánvaló a viszolygása, hogy önkéntelenül elmosolyodom.
– Nem foglak olyan néven szólítani, ami nem tetszik neked. Egyelőre a
Tengeristen is megteszi. Megkockáztatom, hogy ilyen neve egyik világban sincs
senkinek.
– Van nekem nevem. Csak… nem emlékszem rá. Annyi mindenre nem
emlékszem.
A kezét nézi, és eszembe jut, először mi vonzott a Tengeristen palotájába.
Milyen érzés lehet ennyire magányosnak lenni? Amikor először megláttam, azt
gondoltam, megvédhetem.
– Amikor elalszom – folytatja halkan –, furcsa álmaim vannak. Van bennük
egy bíbor- és aranyszínű város, egy szikla, és ragyogó fény. Aztán fájdalom,
elviselhetetlen fájdalom. De nem a testemben… a lelkemben. – Nyakához emeli
sápadt kezét, mintha a torkán felbukó szavak is fájdalmat okoznának neki. – És
minden álmomban megfulladok.
Közelebb húzódom hozzá. Előrehajol, és a térdemre fekteti a fejét.
– Mina – suttogja –, mesélnél nekem?
Nem értem, miért lepődöm meg. A Tengeristen számára a mesék egyrészt
menekvést jelentenek az igazságoktól, másrészt az egyetlen módjai annak, hogy
tisztán lássa őket.
A kezem tétován rebben a Tengeristen feje felett, aztán gyengéden
megsimogatom puha haját. Könnyed mozdulattal hátrasimítom a homlokába
hulló fürtöket.
Csun mindig azokat a légből kapott meséket szerette, amik igazodtak a
hangulatunkhoz, akár sírni akartunk, akár nevetni, mesék a szerelemről, a
gyűlöletről, a reményről és a kétségbeesésről – minden igazságról, amit
hallanunk kellett.
Ilyenkor lehunytam a szemem, szabadjára engedtem a gondolataimat, és
elmeséltem neki – nekünk – egy mesét a szívem mélyéről.
– Egy tengerparti kis faluban – kezdem – élt egyszer egy vak ember, akit Sim
Bongszának hívtak. Nem volt semmi vagyona, de elégedett volt, és boldog, mert
volt egy lánya, Sim Cshong, akit a világon mindennél jobban szeretett. Jobban a
nyári szellő melegénél, a teába csorgatott méz édességénél, még a partot
nyaldosó tenger énekénél is jobban. Vak volt, de látta a világot, mert számára a
világot Sim Cshong jelentette.
Ebben a tengerparti kis faluban hatalmas vihar támadt. Az ár elsodorta a
termést és az állatok nagy részét is. A falu vénei összegyűltek, és megegyeztek
abban, hogy a vihart a Tengeristen keltette, aki állításuk szerint valahol a tenger
mélyén lakott. Ahhoz, hogy kibékítsék, áldozatot kell bemutatni neki.
A következő napon Sim Bongsza hazafelé menet beleesett egy gödörbe, és
eltörte a lábát. Emiatt már nem dolgozhatott a földeken. Sim Cshong, aki
meghallotta, hogy a vének áldozatra készülnek, önként jelentkezett. Beugrik a
vízbe, ha a falusiak a távollétében ellátják rizzsel az apját. A falusiak azonnal
beleegyeztek, mert Sim Cshong kedves volt, és gyönyörű, méltó áldozat az
istennek.
Az áldozás napján Sim Cshong megcsókolta az apját, és amikor elmondta
neki, mennyire szereti, igyekezett uralkodni a hangján, nehogy az apja
megsejtse, hogy az elválás örökre szól, és hogy nagyon fél. A hajósok kieveztek
Sim Cshonggal a nyílt vízre, a lány elmondott egy utolsó imát az apjáért, akinek
hosszú és boldog életet kívánt, majd beugrott a vízbe.
Csak süllyedt, és süllyedt, egyre mélyebbre. Egy idő után azt sem tudta, él-e
még, vagy már meghalt. Aztán elért a tenger legmélyére. Egy gyönyörű palota
állt előtte. A falak korallból voltak, magas tornyait tengeri borostyán futotta be.
A palota ajtaján át egy csarnokba jutott, ahol a Tengeristen egy aranytrónon ült.
A Tengeristen hatalmas tengeri sárkány volt, hosszú bajusszal, és olyan nagy,
sötét szemmel, hogy a lány biztos volt benne, hogy a világ minden bölcsessége
ott rejtőzik benne. Piros, arany és fehér halak cikáztak körülötte. Bár Sim
Cshong félt, odament a trónhoz, és felemelt fejjel megállt a Tengeristen előtt.
Sim Cshongnak igaza volt, amikor hitt a Tengeristen bölcsességében, hiszen
az isten mindent látott. Belenézett a lány szívébe, és azt mondta:
„Az apád iránt érzett szereteted gyönyörű és jó. Az áldozatod miatt mindennél
jobban foglak tisztelni.” Intett a delfineknek, akik Sim Cshongot a tenger
virágaiból szőtt ruhába burkolták, és az isten az udvarában termett
lótuszvirágban visszaküldte a tenger színére. A császár, amikor meglátta Sim
Cshongot, azonnal beleszeretett, ahogy a lány is a császárba. Nemsokára nagy
lakodalmat csaptak.
Közben Sim Bongsza a vidéket járta, és a lányát kereste. Bár a falusiak
megígérték, hogy gondoskodnak róla, egyre romlott az állapota, gondolhatod,
mert úgy érezte, hogy kifosztották. Ő az egész világot elveszítette.
Hallott egy nagy lakomáról, amit a császár ad a vakoknak, nőknek és
gyerekeknek az új asszonya tiszteletére. Sim Bongsza eljutott a fővárosba.
Belépett a palotába, odavonzotta az énekszó és a nevetés. Hirtelen csönd szállt a
csarnokra, és a vénember kíváncsi lett, mi történik. Könnyű lépteket hallott.
A tömeg egyként kiáltott fel, amikor a császárné lehajolt, és magához ölelte az
öreget.
„Megtaláltalak!” – mondta Sim Cshong az apjának. „Itthon vagy!”
Amikor Sim Bongsza meghallotta imádott lánya hangját, sírva fakadt.
Ahogy befejezem a mesét, elálmosodom.
A csuklómnál furcsa rángást érzek. Amikor odalesek, azonnal
felegyenesedem. A végzet vörös fonala.
Sin. Feltápászkodom. A szalag a csarnokból az udvarra vezet, ahol egy
magányos alak áll, és a csillagtalan eget bámulja. A végzet vörös fonala
bizonytalanul megrezzen az álló levegőben. A másik végén ott van…
A Tengeristen.
 31

Bár a Tengeristen elismert menyasszonyának, több kérdés is gyötört az

elkövetkező napokban, miközben a palota elhagyatott folyosóit jártam.
A Daruház lordja azt mondta, hogy ha a végzet vörös fonala megjelenik a
Tengeristen és közöttem, tudni fogom, hogy eljött az átok megtörésének ideje.
Hazudott volna? Vagy igazából nem is létezik ez az átok? Egy év túl hosszú
időnek tűnik, hogy meglássuk, véget értek-e a viharok. Ráadásul valami nagyon
nyugtalanít, mintha egy olyan tekercset olvasnék, amit nem fejeztek be.
Namgi miatt is aggódom, remélem, Kirin időben kihúzta a folyóból. Dai vajon
teljesen rendbe jött? És Cshong. Valami úton-módon vissza kell juttatni a fenti
világba.
Azt gondoltam, hogy a Lótuszház nagy, de az egész birtok nincs akkora, mint
a Tengeristen palotájának negyede. Napokba telik, mire felfedezem a keleti
negyedet, ahol a kertre néző szobám van. Sohasem találkozom senkivel – se
szolgákkal, se őrökkel –, a szobák mégis tiszták, és minden parázstartóban tűz ég
a folyosókon. Nem tudom, hogy a palotát rendben tartó láthatatlan lények
kísértetek, vagy valami teljesen más dologról van szó. A konyhában az asztalok
egész nap ételektől roskadoznak, a gombócok frissen gőzölögnek, a gyümölcsök
és zöldségek harmatosak, mintha most szedték és mosták volna meg őket.
A szekrényemben mindennap díszes ruhák bukkannak fel. Ha valamire
szükségem van, elég hangosan kimondanom, és vágyam tárgya azonnal
megjelenik, legyen az meleg fürdő vagy egy pár papucs.
A Szellemek Birodalmában töltött harmincadik napom reggelén a Tengeristent
a kertben találom, ahol a nap nagy részét tölti, a tóban úszó papírhajókat
bámulja. Nem először pillantok én sem a tóra, hogy az én kívánságomat hordozó
papírhajó ott úszik-e a nád között, de nem látom. Kíváncsi vagyok, a Hold és az
Emlékezet Istennője vajon tisztában van-e azzal, hogy az adósom. Végül is
önként ruháztam rá a kívánságomat, ő viszont nem teljesítette az alkuban vállalt
részét.
– Van egy kérésem hozzád – mondom, és leülök a Tengeristen mellé a fűbe. –
A nővérem, Cshong az utolsó vihar során leszállt ide. Szeretném meglátogatni,
hogy lássam, hogy boldogul, és szeretnék az őseimmel is beszélni, hátha van
lehetőség arra, hogy visszatérhessen a fenti világba.
– A legutóbbi mesédben a Tengeristen küldte vissza Sim Cshongot a fenti
világba. Attól tartok, nekem nincs akkora hatalmam. Különben visszaküldeném,
hogy újra együtt lehessen az apjával.
– És engem? Ha megkérnélek, visszaküldenél a fenti világba?
Semmit sem felel, háttal nekem a tó fölé hajol.
– Engedélyt kapsz, hogy elhagyd a palotát. De naplemente előtt vissza kell
térned, és akkor összeházasodunk. Különben te is szellem leszel, és elveszíted a
lelkedet.

Otthagyom a tónál, először lassan lépkedek a kertben, aztán gyorsabban és

gyorsabban, és már szaladok is, ki a titkos ajtón, át a Tengeristen csarnokán, az
udvarokon. A nagy kapu – amely zárva volt, amikor beléptem a palotába – most
nyitva áll. Kiosonok rajta, lerohanok a lépcsőn, és a folyóhoz indulok.
A Lótuszház délre van, és bár oda vágynék, tudom, hogy onnan talán soha többé
nem jönnék el.
A folyó nyugodt, békés. Mégsem nézek le a vízre, miközben átkelek a hídon.
A Csillagház egy többemeletes templom a keleti hegyek lábánál. Késő délelőtt
érkezem oda, a nap ragyogón süt a fenséges azáleákkal teli rét felett.
Fekete ruhás szolgák üdvözölnek a hegyi templom főudvarán, kopaszra nyírt
férfiak és nők. Az egyik nő meghajol előttem, és int, hogy kövessem. A hegy
oldalába vágott folyosókon és egy hosszú lépcsősoron vezet fel. Minél
magasabbra érünk, annál ritkább a levegő, és a végén egy teraszra érünk, amely
a völgyre néz. Cshong és egy másik fiatal nő gyékényszőnyegeken ül, közöttük
egy kis asztallal, amelyen egy teáskészlet és gyümölccsel megrakott
porcelántálak állnak.
A fiatal nő felénk fordul. Kedves, széles arca van, csillogó szeme.
Hjeri.
Oldalra hajtja a fejét, és megnéz magának.
– Ismerlek.
– Egyszer már találkoztunk – felelem. – Egy évvel ezelőtt, azon az éjszakán,
amikor az esküvőd lett volna a Tengeristennel.
– Már emlékszem. – Feláll, és megfogja a kezemet. Akárcsak Cshong, ő is
egy fejjel magasabb nálam. A hangja meleg, szívélyes. – A szolgálóm voltál.
Segítettél felöltözni, és befontad a hajamat. Meghallgattál egy olyan éjszakán,
amikor mindennél nagyobb szükségem volt arra, hogy valaki végighallgasson. –
Gyöngéden az asztalhoz vezet, és az északi oldalra odahúz egy gyékényt. –
Gyere, csatlakozz hozzánk!
Miután helyet foglalok, Hjeri egy csésze gőzölgő teát tesz elém. A számhoz
emelem, és mélyen beszippantom az őrölt krizantém illatát.
– Örülök, hogy eljöttél, Mina – mondja félénken Cshong. Megfogom a kezét,
és megszorítom.
– Jól nézel ki, Cshong – mondom, és hálás vagyok Hjerinek. – Nemcsak azért
jöttem ide ma, hogy meglátogassalak, hanem azért is, mert azt gondolom, lenne
lehetőség arra, hogy visszatérj a fenti világba.
Cshong szeme kikerekedik.
– Tényleg?
– Okom van feltételezni, hogy igen. – Hjeri felé fordulok. – Mit tudsz a
Szellemházról?
Hjeri hátradől a párnán, az arca elgondolkodó kifejezést ölt.
– A házak között az a legnagyobb. A város szélén áll, ahol a folyó kezdődik.
Azokat a szellemeket, akiknek sikerül kivergődniük a folyóból, először
odaviszik, aztán továbbküldik őket, vagy az őseik házába, akik már a városban
élnek, vagy egy céhmesterhez, hogy szakmát tanuljanak. A legegyszerűbben úgy
találod meg az őseidet, ha odamész a házhoz, és bejelentkezel. – Hjeri Cshong
felé fordul. – Vannak rokonaid? Akik előtted meghaltak?
– Csak apám van, és ő még él.
Hjeri felsóhajt.
– Nos, nem alakulhat minden tökéletesen.
Elmosolyodom erre a furcsa felfogásra.
– Arra gondoltam – szólalok meg –, hogy talán az én őseim segíthetnek.
Hiszen ők Cshong ősei is. Amikor hozzáment Csunhoz, a családunk tagja lett.
Hjeri izgatottan előredől.
– Igazad van. Mina, menj el a Szellemházba, és kérj tőlük találkozót! Az ősök
bölcsek, már régóta élnek. Minden tudás, amit megosztanak velünk, hasznos
lehet.
Bólintok, és Cshonghoz fordulok.
– Mivel nem tudom, melyik ősünk lesz a Szellemházban, az a legjobb, ha
egyedül megyek. Beszélek velük, aztán eljövök érted.
– Köszönöm, Mina – feleli Cshong barátságosan. – Bár… – Elhal a mosolya.
– Veled mi lesz? Ha visszatérek a fenti világba, nem mehetek egyedül. Velem
kell jönnöd. A bátyáid várnak, és a nagyanyád…
A családom, a családunk gondolatára megsajdul a szívem. Mit nem adnék, ha
még egyszer utoljára láthatnám őket.
– Nem lehet. Ha nem megyek hozzá a Tengeristenhez, hanem visszatérek a
fenti világba, a viharok újra eljöhetnek.
– És hozzámész? – ráncolja a homlokát Cshong. – És mi lesz… – Nem fejezi
be a mondatot, talán látja a sebzett kifejezést az arcomon.
Hjeri és Cshong egymásra néznek.
– Valamit furcsállok – mondja Hjeri. – Mindenki azt állítja, hogy az átok
megtört, de a Tengeristen mégsem hagyja el a palotáját. Azon kívül, hogy a
viharok abbamaradtak, semmi sem változott.
Hjerinek igaza van, ezt én is észrevettem a palotában töltött idő alatt.
A Tengeristen még mindig búskomor, és szívesebben van egyedül, ahogy az
ébredése előtt.
– Miért átkozták meg a Tengeristent egyáltalán? – folytatja Hjeri, és a kérdései
megmoccantanak valamit bennem. – És ha megátkozták, ki tette?
Halk kopogást hallunk, és mindannyian a terasz bejárata felé fordulunk, ahol
ott áll Siki – a halálisten, és Hjeri férje –, fekete ruhában, mint amikor először
találkoztam vele.
Meghajolva közli:
– Elnézéseteket kérem, hogy félbeszakítom a beszélgetést – tudom, hogy még
sok mondanivalótok van –, de három látogató szeretne Lady Minával találkozni.
A szívem nagyot dobban.
Elköszönök Cshongtól és Hjeritől, majd követem Sikit a templom folyosóin át
a völgyre néző lépcsősorig.
Három alak áll a vad azáleák között. Namgi. Kirin.
És Sin.
Odasietek hozzájuk a rózsaszín és lila virágokkal teli réten át.
– Mina, a Tengeristen menyasszonya – mondja halkan Namgi.
Szinte letaglóz a megkönnyebbülés. Amikor legutoljára láttam, Kirin éppen
kihúzta a már majdnem elveszett lelkét a folyóból.
– Csak Mina – mondom, amikor Namgi hozzám lép, és szorosan magához
ölel. Fürdőzöm teste melegében. Amikor a lelke elhagyta a testét, olyan hideg
volt.
– Nos, csak Mina – feleli, miután elenged –, milyen érzés a Tengeristen
választott menyasszonyának lenni? Egyáltalán, gondolsz még ránk, nem túl
előkelő barátaidra?
– Minden olyan, mint régen. – Sinre pillantok. Nem csatlakozott hozzánk.
Nem is néz rám, bár miközben az azáleák között jártam, magamon éreztem a
pillantását.
– Jól nézel ki – mondja Kirin, magára vonva a tekintetemet. – A ruhád nagyon
szép.
Végignézek magamon. Egyszerű, rózsaszín és zöld ruhát viselek, a
szekrényemben felbukkanó darabok egyikét.
– Köszönöm – mondom elpirulva. – Hogy van Dai?
– Ő és a szellembarátaid ma reggel hagyták el a házat, miután
megállapítottam, hogy Dai teljesen felgyógyult. Nem úgy, mint Namgi, aki még
mindig túl gyenge.
Namgi elvigyorodik.
– Jól vagyok. Mindenképpen látni akartalak, Mina.
– Óvatosabbnak kellene lenned – figyelmezteti Kirin. – Nemrég még
lélektelen voltál.
– De már nem, hála neked! – Namgi ráveti magát Kirinre, és megölelgeti.
 Eltűnnek a virágok között, és vitatkoznak, mint amikor először találkoztam
velük a Tengeristen csarnokában; bár most már látom, mennyire szeretik
egymást, a csipkelődés hamarosan hangos nevetésbe torkollik.
Szembefordulok Sinnel, a szívem fájdalmasan vergődik a mellkasomban.
Amikor először találkoztunk, arra gondoltam, hogy a szeme jobban elfedi a
gondolatait, mint ahogyan a maszk eltakarta az arcát. Már nem így van.
Olyan vágyakozással néz rám, hogy megszakad a szívem.
– Mit keresel itt? – kérdezem halkan.
– Megmondtam, hogy elviszlek az őseidhez.
Abban a pillanatban darabokra hullok. A magas, nem is rémisztő, mindig
becsületes Sin, aki sohasem szegi meg az adott szavát, aki betartja az ígéreteit,
akkor is, amikor szenved.
Nagyot nyelek.
– Akkor menjünk együtt!

A Szellemház pont olyan, mint amilyennek Hjeri leírta: hatalmas épület –

valahogy fürdőszerű – a Lelkek Folyója mellett. Legalább ötszintes, és négyzet
alakú. A papírablakok mögött ünneplő, táncoló sziluetteket látok.
Sin átvezet minket az épület fő helyiségébe vezető ajtón, miközben
csuromvizes emberek hosszú sora mellett haladunk el.
Namgi lehajol, és a fülembe súgja:
– Most érkeztek.
A helyiség pompás: hatalmas, körbezárt udvar, minden oldalon, minden
szinten erkélyekkel.
Pocakos, kerek szemű, bajszos emberke siet Sin üdvözlésére.
– Ó, a Lótuszház nagyszerű, hatalmas lordja…
 Kirin félbeszakítja:
– Ősi találkozót kell szerveznünk.
A férfi szaporán pislog.
– Igen, természetesen!
Csettint egyet, mire egy aprócska, görnyedt nagymama odasántikál. Fiatal
lány maszkját viseli. Lassú mozdulatokkal egy összetekert tekercset nyom a férfi
kezébe.
A férfi megköszörüli a torkát.
– Családnév?
– Szong – mondom.
– Származási hely?
– Tengermellék.
– A Hegyaljai, Termőföldi vagy Folyóparti Szongok vagytok?
– A Hegyaljaiak.
Elhúzom a szám. A Termőföldi Szongokkal nem beszélünk azóta, hogy a
nagyapjuk összeveszett nagyapámmal egy gó játszma során.
– Itt is van! – A férfi a tekercsre bök. – Úgy fest, hogy az… ükanyádat és a
nagyapádat is bejegyezték Szong ősnek a városban.
Nem kapok levegőt. Könnybe lábad a szemem. Nagyapa. Ükanyám.
– Tényleg? – suttogom, és elragadnak az érzelmek. Sinhez fordulok. – Itt
vannak. Látni fogom őket.
Egészen eddig a pillanatig nem is tudtam, milyen nagy szükségem van arra,
hogy lássam őket.
– Örülök, Mina – feleli Sin halkan.
A nagymama köhint a hátam mögött. Elfordulok Sintől és a többiektől, és
elindulok utána. Ötemeletnyi lépcsőt megmászunk, és végigmegyünk egy
folyosón, ahol minden ajtó zárva van. Megáll a bal oldali harmadik ajtónál, és
elhúzza.
 – Itt várj! – mondja.
Bemegyek a szobába, a nagymama behúzza mögöttem az ajtót. A helyiség
kicsi, az alacsony polcok tele vannak, néhány dolgot fel is ismerek azokból az
ősi rítusokból, amelyeket a nagyanyámmal évente elvégeztünk. Ott van az étel,
amit két hónappal ezelőtt a nagyapám sírjánál hagytunk a születésnapján.
A babos-rizses szárított tőkehalleves – ez volt a kedvence – még gőzölög a
tálban. Bár az látszik, hogy kevesebb van benne. Ott vannak a színes
gyümölcsök is, amiket a nagyanyám a nagyapámnak szánt, a kedvenceit, és a
friss, kerti virágokból kötött csokor is ott van, amit a saját nagyanyjának szánt:
krizantémok és mélyvörös hibiszkusz, olyan élénk színűek, mint azon a napon,
amikor szedtük őket.
A tekintetem a sarokban álló bölcsőre téved.
Mély, szaggatott lélegzetet veszek. Az a csónak az, amit Csun faragott,
heteken át dolgozott rajta.
Olyan izgatottak voltunk, amikor Szong, aki Csunnál öt évvel idősebb,
elmondta, hogy ő és Szudzsin gyermeket várnak. Csun és én felmentünk a
hegyekbe, hogy imádkozhassak az erdő istenéhez, miközben Csun kivágta a
kedvenc fáját, amit akkor ültetett, amikor kisfiú volt. A fa szívéből faragta ki a
bölcsőt. Gyönyörű képeket vésett a fába – egy repülő darut, hogy őrizze a babát
álmában, egy ugró tigrist a fejrésznél, hogy megvédje a rémálmoktól –, én pedig
ott álltam minden éjjel a félkész bölcső mellett, elmondtam egy imát a Nők és
Gyermekek Istennőjéhez, és megcsókoltam azt a helyet, ahol a kisbaba feje majd
nyugodni fog.
Amikor megszületett, egyetlen lélegzetet vett, és nem többet. A bölcsőt
elégettük a kertben, hogy egy másik világban ringassa.
Végighúzom az ujjam a tigris csíkjain és a daru szárnyának recés tollazatán.
Mögöttem nyílik az ajtó, és az őseim egymás után belépnek.
 32

Először Maszk, majd Dai Mikivel, és bár egy kicsit csodálkozom, egyáltalán
nem vagyok meglepve, mert természetes, hogy ők a családom, hiszen egész idő
alatt segítettek.
Dai vigyorog.
– Túl sokat bőgsz, Mina.
Maszk odalép hozzám, elegáns kezével a feje mögé nyúl, és kioldozza a
madzagot, ami a maszkot a helyén tartja. A maszk a padlóra hull. Amikor az
arcára nézek, a saját arcom bámul vissza rám, csakhogy az én arcom rajta sokkal
szebben mutat. De lehet, hogy az iránta érzett szeretetem tükröződik vissza rám.
Megölel.
Visszafojtom a zokogást.
– Az ükanyám vagy, ugye? – A vállamnál érzem, hogy bólogat. – Amikor
haldokoltam, énekeltél nekem. Azt hittem, az én hangom az, de te voltál.
– Énekeltem neked, de te akartál annyira élni, hogy visszatérhess.
Daihoz fordulok.
– És te… te vagy a nagyapám.
Dai elmosolyodik.
– És Miki… – Most már zokogok. Alig tudok megszólalni. – Miki a bátyám
lánya. – A kicsi lány, akinek gyönyörű mosolya sohasem ragyoghatott fel az én
világomban, egy másikban új esélyt kapott az életre. Miki kuncogni kezd Dai
válla mögött.
– Csun készített neki egy bölcsőt – mondom elhaló hangon.
– Igen – feleli Dai. – Azon a csónakon érkezett. Beleesett volna a Lelkek
Folyójába, ha nem a bölcsőben fekszik. Amit ilyen szeretettel készítenek,
sohasem süllyed el.
Maszk megfogja a kezemet.
– Kérdezz bármit, amit tudni szeretnél, Mina. Korábban nem mondhattunk el
neked semmit, mert a szellemeknek tiltott bárhogyan befolyásolni a
leszármazottaik cselekedeteit, de most, ezen a legszentebb helyen, bármit
elárulhatunk.
Bólintok, és letörlöm a könnyeimet.
– Tudni szeretném, hogyan juthatna vissza Sim Cshong a fenti világba.
Maszk és Dai egymásra néznek.
– Ilyet még soha senki sem tett – magyarázza lassan Maszk. – De az nem
jelenti azt, hogy lehetetlen.
– Mi lenne, ha leúszna a folyón? – kérdezi Dai. – Sim Cshong teste és lelke
ép. Ha eljutna a folyó végéig, talán a fenti világban bukkanna fel.
Maszk a fejét rázza.
– Túl erős a sodrás. A teste nem élné túl az átkelést.
Amikor meglátom az arckifejezését, az jut eszembe, hogy talán én is éppen
ilyen képet vágok, amikor elgondolkodom valamin. A legszívesebben
elsimítanám a ráncokat a két szemöldöke között, de nem teszem.
– Vészhelyzet esetén – folytatja Maszk – a sárkány gyöngyétől is lehet
kívánni.
Furcsán megrebben a szívem.
– Kívánság?
– Igaz! – kiáltja Dai izgatottan. – Már emlékszem! A sárkány gyöngye
erejének forrása, és ha valaki attól kíván valamit, a lehetetlen dolgok is valóra
válnak.
Eszembe idézem, hányszor találkoztam már a sárkánnyal: a hajón, a kertben,
az égen szállva, és ahogy fenyegetőn tornyosult a palota előtt.
– Még sohasem láttam a sárkánynál gyöngyöt – mondom. Aztán eszembe jut a
kép a Tengeristen csarnokának falán. A festményen a sárkány egy gyöngyöt
kerget az égen.
– Lehet, hogy a sárkány elveszítette a gyöngyét – mondja Maszk –, ami
kapcsolódhat az átokhoz.
– Vagy ellopták tőle – feleli Dai komoran.
A Tengeristen megsérült rémálmában. Talán az volt az a pillanat, amikor a
gyöngyöt ellopták.
– Tehát ha visszaszerzem a gyöngyöt, és elviszem a Tengeristennek, a sárkány
teljesíti a kívánságomat?
Dai és Maszk egymásra néznek.
– Bár ennyire egyszerű lenne – feleli Dai. – Akkor mindenki próbálna kívánni.
– Csak olyasvalaki kívánhat a gyöngytől, akit a sárkány nagyon szeret –
magyarázza Maszk.
– Valaki, akit a sárkány… szeret?
Maszk bólint.
– A sárkány és a Tengeristen egy és ugyanaz. A sárkány a Tengeristen lelke.
Ha a Tengeristen megszeret valakit, annak a személynek hatalmában áll kívánni
valamit a gyöngytől. A múltban a Tengeristen a császárt szerette mindennél
jobban. Azt mesélték, hogy vészhelyzetben kívánhatott valamit, hogy
megváltoztassa a világot.

A nagyteremben találkozom Namgival, Kirinnel és Sinnel, és elmesélem nekik,

amit az őseimtől hallottam. Kirin és Sin nem lepődnek meg, amikor megtudják,
igazából kik azok a szellemek, akik segítettek nekem, de Namgi szemmel
láthatóan – és nagy megelégedésemre – meghökken.
– Bocsánatot kell kérned az ükanyádtól a nevemben – mondja szégyenlősen. –
Mondd meg neki, hogy nem úgy értettem, amit mondtam!
– Namgi, a legtöbb szellem itt valakinek az őse, nem? Minden szellem, akivel
flörtölni kezdesz, akár nagyszülő is lehet.
Felnyög.
– Ne is emlékeztess erre!
Az őseimtől kapott tudással felszerelkezve már tudom, hogyan menthetem
meg Sim Cshongot. Bár nem annyira egyszerű, mint amilyennek látszik, mert
lehet, hogy a Tengeristen tisztel, de semmiképpen sem szeret.
És Hjeri kérdései az átokkal kapcsolatban emlékeztettek arra, mit éreztem
először, amikor beléptem a Tengeristen palotájába: mintha lemaradnék egy mese
utolsó részéről, így a vége elérhetetlen számomra.
Megrándul az arcom, amikor a szívem beleremeg egy furcsa fájdalomba.
A szemem sarkából látom, hogy a végzet vörös fonala megfeszül a levegőben.
– Mina? – lép oda hozzám Sin. – Mi a baj?
A végzet vörös fonala ismét ránt egyet rajtam, mire felnyögök.
– A… végzet vörös fonala az… – Sin megmerevedik. – Valami nincs rendben.
Megint rántást érzek, és összerogyok.
Sin elkap, és a padlóra fektet.
– Szellemmé válik. – Hallom Kirin hangját fölöttem. – Pontosan egy hónapja
lépett be a Szellemek Birodalmába.
Megküzdök a szaggató fájdalommal, olyan, mintha a lelket tépnék ki belőlem.
– Most mit tegyünk? – kérdezi Namgi. – Hogyan segíthetnénk rajta?
Kirin Sinre néz, aki állja a pillantását.
– Vissza kell térnie a Tengeristenhez.
 Sin nem habozik. Egyetlen mozdulattal felkap a padlóról, én pedig a nyaka
köré fűzöm a karom. Emberfeletti sebességgel rohan el a Szellemházból,
végigsprintel az utcákon, tetőkön ugrál át.
Ahogy közelebb érünk a palotához, a fájdalom csitulni kezd. Mire a
Tengeristen csarnoka előtti udvarra jutunk, elég erős vagyok ahhoz, hogy talpra
álljak. Sin letesz a földre.
– Várj meg a kertben! – mondom neki, mielőtt berohanok a Tengeristen
csarnokába.
Ahogyan az első éjszakán, amikor a végzet vörös fonala odavezetett hozzá, a
Tengeristen most is csukott szemmel, görnyedten ül a trónon.
Mögötte a sárkány képét a lemenő nap fénye narancsszínűre és sárgára festi, a
gyöngy aranyként ragyog.
– Mina?
A Tengeristen szeme megrebben.
Odalépek mellé, ő pedig rám néz.
Egyáltalán nem olyan, mint a Tengeristen az utolsó mesémben. Az az isten
mindenható volt, hatalmas. Hiszen a végén hazaengedte Sim Cshongot.
Amikor most ránézek, azon gondolkodom, hogy lehet egy isten ilyen
törékeny? Ilyen emberi?
A korábbi fájdalom sajgássá csillapodott. Közel vagyunk egymáshoz, a szalag
megrövidült, nincs egykarnyi. Odamegyek hozzá, és megfogom a kezét. Hideg
és puha a bőre, az enyém meleg és durva. Semmi riasztó nem történik. Nem
ragad el egy álom, nincs fényvillanás. Amikor elhúzódom tőle, a végzet vörös
fonala eltűnik.
– Mina? – A Tengeristen felül. – Mi történt? Mit tettél?
– Nem vagyok a menyasszonyod – felelem gyöngéd hangon. – Nem az igazi.
Te nem szeretsz engem, és én sem szeretlek téged. Közös a sorsunk, de nem így.
Vajon tiltakozni fog? A homlokát ráncolja, és finom vonásaiból igazi
aggodalmat olvasok ki.
– De akkor meghalsz, Mina. Szellem leszel.
– Ha rajtam múlik, nem. – Bátorítón rámosolygok. – Erősnek kell lenned, csak
még egy kicsit. Megtennéd értem?
– Én… igen. Azt hiszem, menni fog.
Kirohanok a trón mögötti ajtón, le a lépcsőn, át a kerten. A fájdalom elmúlt,
de tudom, hogy hamarosan szellemmé válok. És bár félek, erősödik bennem a
remény.
Mindent el akarok mondani Sinnek: hogy sajnálom, amiért elhagytam, hogy
akkoriban úgy éreztem, nincs más választásom. De tévedtem. Mindig van
választás.
El akarom mondani Sinnek, hogy őt választom, mindig őt.
Végigrohanok a kerten, átugrom a patak felett, futok a naplementében
narancsszínű fényben izzó fák között. Elszaladok a rét mellett, át a hídon, és
azon a dombon kötök ki, amely a pavilonra néz, ahol Sin áll.
Ne üldözd a sorsot, Mina! Hagyd, hogy az üldözzön téged!
 33

Sin a Papírhajók Tava melletti pavilonban vár. Amikor meghallja a lépcsőn

közelgő lépteimet, megfordul, és a szemembe néz.
– Beszéltél a Tengeristennel? – kérdezi halkan, és úgy néz rám, hogy megint
alig kapok levegőt.
– Igen – felelem. – És tudom, mit kell tennem.
Sin tekintete a kezemre téved, aztán a tóra, de így is meglátom a vonásait
eltorzító kínzó fájdalmat. Ma éjjel a papírhajók kacsákként gyülekeznek a
parton. Mintha bármelyik pillanatban széttárhatnák szárnyukat és a levegőbe
emelkedhetnének.
– Semmit sem fogok kérni tőled – mondja Sin. – Akárhogyan döntesz,
engedelmeskedem. Ha feleségül mész a Tengeristenhez, óvni és védelmezni
foglak mindkettőtöket. Egész életemben.
A szívem megtelik az iránta érzett szeretettel. Milyen jó, milyen nagylelkű,
milyen kedves!
– De amikor fontos dologról van szó, nem akarom visszafogni magam… mert
tudom, hogy te sem fogod vissza magad, sem szavakban, sem tettekben. –
Elmosolyodik, mire bukfencet vet a szívem. – Lehet, hogy nincs lelkem, és a
végzet vörös fonala sem tekeredik a kezemen, de egyikre sincs szükségem
ahhoz, hogy tudjam, szeretlek.
– Sin – mondom levegő után kapkodva –, a végzet vörös fonala eltűnt.
 A fejét csóválja.
– Nem értek semmit.
– Közöttem és a Tengeristen között – magyarázom. – Megfogtam a kezét,
mert ha emlékszel, veled is azt csináltam, amikor a végzetünk először
összefonódott, bár te erősködtél, hogy nem fog működni. Nos, működött –
folytatom öntelten. – Tudtam, hogy így lesz, mert nem szeretem őt. Téged
szeretlek, és a sorsomat én választom.
Előrehajolok, megkapaszkodom a vállában, és a számat az ajkára tapasztom.
Aztán elpirulva hátralépek, de elszántan nézek a szemébe. Végül is ő mondta,
hogy nem szoktam visszafogni magam. Sin gyorsan magához tér, megfogja a
kezemet, magához húz, átölel és csókolni kezd. A szíve hevesen dobog, akár az
enyém. A nyaka köré fűzöm a karomat, és minden csókját lázasan viszonzom.
Amikor végre elszakadunk egymástól, a tekintetében olyan szerelmet látok,
hogy elakad a lélegzetem.
– A Daruház lordja tévedett – mondja. – Egyszer azt mondta, hogy amikor a
végzet vörös fonala kialakul, tudni fogod, hogyan kell megtörni az átkot.
Sinre nézek, és lassan megvilágosodom.
– Szerintem nem tévedett.
Sin a homlokát ráncolja.
– Ezt meg hogy érted?
– Valamit meg kell tennem, el kell mennem valahova. Megvársz itt? Bízol
bennem?
Először nem felel, tengersötét pillantásával fürkész. Aztán mosolyra rándul az
ajka.
– Egész lelkemmel.
Visszafutok, át a kerten, a csarnokon, az udvarokon – a Tengeristen sehol
sincs –, le a lépcsőn. A szívem vadul ver. Úgy érzem, mintha minden
kérdésemre elérhető lenne a válasz.
 Befordulok a sikátorba, ahol utoljára találkoztam a Hold és az Emlékezet
Istennőjével, a falmélyedésben megbújó oltárnál. A kőtábla előtti tál üres, ezért
beleteszem az ükanyám kését. Aztán felkapom a kovakövet, és a tűzkőhöz
pattintom, a szikrával meggyújtok egy papírfecnit, és a füstölőkhöz érintem.
Hátralépek, és elsuttogok egy imát. Amikor kinyitom a szemem, a Hold és az
Emlékezet Istennője mellettem áll.
Gyertyafényes tekintetével végignéz rajtam, bár ma éjjel a lángok
halványabbak.
– Nem félsz tőlem? – kérdezi, és inkább kíváncsi, mint dühös.
– Nem félek – mondom, mert ez az igazság.
– Akkor téged semmi sem rémít meg?
– Az erdő megrémít.
Felhúzza az egyik szemöldökét, biztosan azt hiszi, hogy viccelek.
– Gyermekkoromban eltévedtem az erdőben – magyarázom neki. –
A bátyámat követtem, amikor megláttam egy rókát, és amikor üldözőbe vettem,
eltévedtem. Hosszú ideig nem emlékeztem arra, hogyan kerültem elő. Csak
annyi maradt meg bennem, mennyire féltem, a fák ismeretlennek tűntek a
sötétben.
Az istennő lehunyja a szemét, talán újraéli velem ezt az emléket.
– Órákon át ültem egy fa gyökerei között sírva. Annyira féltem, hogy nem
fognak megtalálni, hogy örökre egyedül maradok a sötétben. De aztán fényt
láttam a lombok között. A holdfény átsütött az ágak között, és megvilágított egy
ösvényt az erdőben. A holdfény vezetett haza.
Az istennő kinyitja a szemét, és amikor rám néz, a gyertyák fényesen
lángolnak a szemében.
– Nagyanyám mindig azt mondta, hogy bár a nap melegséget és fényt hoz,
nagy császárunk szimbóluma, de a nőket és az éjszakát a hold védi. Ő az anya,
aki mindannyiunkat védelmez. – Mély lélegzetet veszek. – Te és én kötöttünk
egy alkut. Megosztottam veled a lelkem egy részét. Úgy igazságos, ha te is adsz
nekem valamit cserébe.
– És mi lenne az?
– Egy emléket. Mutasd meg nekem, mi történt száz évvel ezelőtt a tengerparti
sziklánál! Mutasd meg, mi történt, ami miatt a Tengeristen minden reményét
elveszítette! Mutasd meg nekem, mi történt népem császárával!
Az istennő egy nagyon régi, a széleinél foszlott papírhajót húz elő a
ruhaujjából. A leggyengébb szellő is szétfújhatná. Felém nyújtja.
Megérintem a papírszárnyat.

Ismét ott vagyok a sziklafalnál a Tengeristen álmában. Bár akkor a szikla

pereménél feküdt, most nem látom sehol.
Nagyon békés itt minden. A szél csípős, de tiszta. A napfény a csillogó tenger
fölött ragyog, a halászhajók már kora reggel kint vannak a vízen.
Közelebb lépek a szikla pereméhez, hátha felismerem a hajósok arcát, de a
föld remegni kezd alattam, a szikláról kőtömbök zuhannak a vízbe. Lovas
harcosok vágtáznak fel a dombon. A csapat élén – egy pompás ló hátán – a
Tengeristen lovagol.
Valami mégsincs rendben. A Tengeristen aranypáncélja piszkos, vérfoltos.
Egy férfi a Tengeristen mellé üget. Mellvértet visel, rajta a két lábra emelkedő
tigrissel, ami a rangjára utal: a császár hadseregének tábornoka.
– Felség! – kiáltja a férfi. – Menekülj, amíg nem késő!
A Tengeristen leveszi a sisakját. Az az arckifejezés, amit én ismerek – amikor
elveszettnek, sebzettnek tűnik –, eltűnt. Olyan… vadul elszánt, egy igazi vezér.
A tábornokra szögezve a tekintetét a földre hajítja a sisakot.
– Nem fogom magukra hagyni az embereimet! Maradok és harcolok.
 – Felség! – dörmögi a tábornok. – Neked élned kell! Te nem hétköznapi
ember vagy. Hanem népünk reménye!
A Tengeristen először vitába szállna vele, helyette káromkodik egyet. Hirtelen
megfordítja a lovát. De elkésett. A kis csapat túl sok időt töltött a nyílt színen.
A létszámfölényben levő ellenség felér a sziklára, és a peremhez szorítja a
harcosokat.
A küzdelem véres, borzalmas. A férfiak körbeveszik a Tengeristent, de
egyesével elhullanak. A végén már csak a fiú és a tábornok maradnak.
Amikor rádöbbennek, hogy vesztésre állnak, a tábornok rácsap a Tengeristen
lovának horpaszára. A ló felnyerít, és elvágtat a csatából.
Remény ébred bennem, amely gyorsan elhal, amikor meglátom, hogy
ellenséges katona emelkedik fel a kőtömb mögül, ahol eddig rejtőzött. Nyilat
illeszt az íjára, és hátrahúzza a húrt.
Elengedi. A nyílvessző ívesen szeli át a levegőt.
– Vigyázz! – sikoltom, de persze senki sem hall. Senki sem lát. Hiszen ez egy
réges-régi emlék.
A nyílvessző belefúródik a Tengeristen mellkasába.
A fiú lecsúszik a lóról, néhány centiméterre a szikla peremétől ér földet.
Az ellenség visszavonul. Amit akartak, elérték. A vég elkerülhetetlen. Egy ilyen
seb mindig halálos.
A Tengeristenhez sietek, fölötte repdes a kezem. Hiába próbálom elérni, nem
érinthetem meg. Száz év választ el tőle. A nyílvessző hegye kiáll a hátából, ami
tocsog a vérben. Haldoklik. A Tengeristen rám néz, és egy pillanatig azt hiszem,
lát is. De aztán elfordítja a fejét, a tekintete kutató.
– Ki vagy te? – suttogja.
Felnézek. A Tengeristen másik oldalán térdel…
– Si-Sin? – kérdezem. – Mit keresel te itt?
Nem felel. Ahogy a Tengeristen, ő sem lát.
 A Tengeristen köhög, véres a foga. Olyan fiatal. Túl fiatal ahhoz, hogy
meghaljon.
– Miért nem felelsz? – kiáltja. – Ki vagy te?
– Ne beszélj! – mondja Sin csendes, vigasztaló hangon. – Átlőtték a tüdődet.
– Haldoklom.
– Igen.
A Tengeristen lehunyja a szemét, végtelen bánat ömlik el az arcán.
Sin a fiút bámulja, én meg őt. Másképpen néz ki ebben az emlékben. Hosszú,
kék köpenyt visel, hasonlót, mint ami az ünnepélyen volt rajta. A haja hosszabb,
kontyba fogta. Halkan mormolja:
– Te félsz.
A fiú kinyitja a szemét, és dühös, vad kifejezést ölt az arca. De aztán felnyög,
egyre jobban kínozza a fájdalom.
– Nem attól félek, hogy meghalok, hanem attól, hogy magukra hagyom őket.
A szavai a rémálomra emlékeztetnek. Kudarcot vallottam. Cserben hagytam
őket.
Hirtelen megragadja Sin köpenyének ujját.
– A népem. Ki vigyáz rájuk, ha én nem leszek? Ki gondoskodik arról, hogy
biztonságban legyenek?
A szavai kétségbeesettek, az ajkán vér bugyborékol.
– Majd én.
– Te… – A fiú legyőzöttnek tűnik. – Tudom, ki vagy te. Az apám mesélt
rólad. Azt mondta, megvéded a népünket, és ha nagy szükségem van rád,
segíteni fogsz. Segítesz?
Olyan hangot hallok, mintha csillagok süvítenének át az égen. Felnézek.
A sárkány az, hatalmas gyönggyel a bal karmában.
Ilyennek még sohasem láttam. A pikkelyei vibráló, csillogó kékek. A bajsza
hosszú, ősz. Még szabadabban repül az égen, vidám, örömteli. A sárkány leejti a
gyöngyöt, ami nagy villanással felrobban, és csodálatos, ezüstkék szárnnyá
változik Sin hátán.
A császár Sinre néz, arcán tiszta csodálat.
– Ki vagy te?
– Én vagyok a Tengeristen.
Egy sárkány gyöngye lesz óhajod helye.
– Mondd el a kívánságod!
– Élni akarok.
 34

Újra a sikátorban vagyok, a papírhajó elporlik, a porszemek pedig kavarogva

felszállnak a tenyeremről.
– Vége van – mondja az istennő. – Mostanra a Tengeristen és a császár már
visszanyerték az emlékeiket, tudják, kik voltak, kik ők valójában, és kik azok az
emberek, akiket magukkal ragadott a kívánság ereje.
Még mindig érzem az emléket a bőrömön, emlékszem a sós levegőre, az eget
átszelő sárkányra, a Tengeristenre. Sinre. Egyek és ugyanazok. Sin a császárnak
adta a lelkét, a sárkányt, hogy megmentse az életét. Most már értem, hogyan
köthetett a végzet vörös fonala Sinhez és a császárhoz is: száz éven át egy volt a
lelkük.
– De honnan tudtad? – kérdezi az istennő. – Az emlék csak megerősített
abban, amire már egyébként is gyanakodtál.
Hogy honnan tudtam? Azokra a részletekre gondolok, amelyeket eddig
összerakosgattam: Sin, aki elveszítette a lelkét és vele az emlékeit, a Tengeristen,
aki inkább volt egy szörnyű rémálomban ragadt kisfiú, mint isten. De főképpen
azért tudtam…
– Mert én vagyok a Tengeristen menyasszonya, és én Sint szeretem.
Rövid hallgatás után az istennő felsóhajt.
– Nos, elismerem a vereséget. De nem számít, melyiküknél van a sárkány
lelke, attól még legyőzhető. Siess vissza a Tengeristenedhez, kis menyasszony!
Tudasd vele, hogy számíthat egy látogatásra a Hold és az Emlékezet
Istennőjétől.
Alaposan megnézem magamnak az istennőt. Az arca kipirult, a tekintetében
diadal ég. Pedig amikor elkértem tőle az emléket, ott volt nála, csak arra várt,
hogy átadhassa. Valahol a szíve mélyén azt szerette volna, hogy lássam. Azt
akarta, hogy megismerjem az igazságot.
– Amennyiben hatalmat akarsz – mondom –, van jobb módja is a
megszerzésének, mint küzdeni a Tengeristennel.
Csodálkozva felhúzza a szemöldökét.
– És mi lenne az?
– Az istennők között azt szeretik a legjobban az emberek, aki a gyermekeket
védelmezi. – Eszembe jut a fiatal anya, aki a patak mellett írta le kívánságát,
meg a többiek, akik előtte és utána helyezték a bizalmukat egy közönyös
istennőbe. – De találkoztam a Nők és Gyerekek Istennőjével… és még
életemben nem láttam senkit, aki alkalmatlanabb lenne erre a feladatra.
– Azt akarod mondani, hogy legyek én a Nők és Gyerekek Istennője?
– Az bizonyos, hogy megszereznéd vele a hatalmat, amire vágysz. Mert ha
igaz, hogy az istenek az emberek szeretete által válnak egyre hatalmasabbá,
akkor nagyon hatalmas leszel, mert a gyerekeknek adott és a gyerekektől kapott
szeretet a legerősebb szeretet a világon.
Az istennő óvatos arckifejezéssel méreget.
– De miből gondolod, hogy én alkalmas lennék erre a feladatra?
A nagyanyámra gondolok, aki felnevelte a testvéreimet és engem, miután a
szüleink és nagyapám átkeltek a következő életükbe. Eszembe jut Maszk,
szenvedélyes ükanyám, aki végig védelmezett és irányított, amíg a Szellemek
Birodalmában voltam. Az előttem álló istennő pedig megvédte Dait az
Imugiktól, megsiratta a sógornőmet és a gyermekét, és holdfényt küldött, hogy
hazataláljak.
 – Mert a családom nőtagjaihoz hasonlóan megvan benned a daru bölcsessége,
a tigris szíve, és az a jóság és szeretet, amelyet csak egy olyan istennő
birtokolhat, aki kincsként tekint a gyerekekre. Nehéz teher olyan istennőnek
lenni, akit ennyire szeretnek, de hiszek abban, hogy te elbírod ezt a terhet.
Az istennő szemöldöke megrándul, alig észrevehető mozdulat, de látom.
– Erős a hited. Nem könnyű tiltakozni a szavaiddal szemben.
– Akkor megkönnyítem neked – mondom, de már menet közben, a vállam
felett kiáltva: – Higgy benne te is!

A városban nyugalom honol, olyan a hangulat, mint amikor megérkeztem a

Szellemek Birodalmába, csak a köd nélkül. A varázslat összesűrűsödik a
levegőben. Olyan, mintha a város és rendkívüli lakói egy emberként tartanák
vissza a lélegzetüket. Az alkarommal megtörlöm a szemem, mire a könnyek
elszabadulva lecsorognak az arcomon. Akkor kezdtem sírni, amikor eljöttem az
istennőtől, és azóta sem hagytam abba. De muszáj befejeznem. Erősnek kell
lennem, erősebbnek, mint valaha.
Nem a végzet vörös fonalát követem. Ismerem az utat, amire rálépek.
Ismerem ezt a várost, ismerem az utcáit, a kerteket, a csatornákat, a
sikátorokat, a lakókat. A Tengeristen palotájához vezető széles út üres. A kapuk
tárva-nyitva. Most utoljára felszaladok a lépcsőn, és belépek.
Már az első udvaron összefutok Namgival és Kirinnel.
– Mina!
Namgi odarohan hozzám, és szorosan magához ölel. Ugyanolyan
szenvedélyesen ölelem vissza.
– Itt vagytok! – kiáltom. – Annyira féltem, hogy nem találkozunk, mielőtt…
– Mina, történt valami egészen elképesztő! – mondja Namgi. Hátrahajol, én
pedig meglátom az arcát. Öröm van rajta, és ámulat. – Mindent tudunk, a
császárról is, meg a Tengeristenről is. Hihetetlen!
– Hol van? – kérdezem.
– A csarnokban. Előtted érkeztünk.
Kirin előlép Namgi mögül, mindig ravasz tekintetével fürkészni kezd.
– Mit akartál mondani, Mina? Hogy nem találkozol velünk, mielőtt…?
Elengedem Namgit, és hátralépek.
– Lehet, hogy visszanyertük a memóriánkat, de a császár kívánságának
következményeitől még nem szabadultunk meg. A népem száz éven át
szenvedett a viharoktól, ez igaz. De az is, hogy a császár távolléte miatt az
ország folyamatosan hadban áll. A tartós békéhez a császárnak és a
Tengeristennek is vissza kell térnie hozzánk, és az csak egyféle módon történhet
meg.
Kirin azonnal felfogja.
– Kívánnod kell.
– De… – Namgi hol egyikünket, hol másikunkat nézi. – Egy ilyen kívánság
pont olyan erővel bír, mint a császáré. Bármi megtörténhet. Ha azt kívánod, hogy
a Tengeristen és a császár is kerüljön vissza oda, ahová tartozik, lehetséges, hogy
nemcsak Sim Cshong megy haza, hanem te is, hiszen egyikőtök sem vált
szellemmé.
– Nem tehetek mást – mondom halkan. – Namgi, egyszer megkérdezted
tőlem, hogy madár vagy menyasszony vagyok. Azt hiszem, mind a kettő, és még
annál is több. Bár szeretném hinni, hogy számodra barát.
– A legeslegjobb – mondja Namgi, és elcsuklik a hangja.
– És Kirin… – A sziklaszilárd, hűséges, ezüstszemű harcos felé fordulok. –
Nem bízom senkiben annyira, mint benned, amikor Sin biztonságáról és jólétéről
van szó. Te vagy a legbecsületesebb társ.
– Megtisztelsz – feleli Kirin halkan.
 Mielőtt zokogásban törnék ki, elfordulok tőlük, és úgy futok át az ajtókon,
mint aki menekül. A Tengeristen csarnoka előtti udvaron ott áll a sárkány.
Teljesen betölti a hatalmas teret, nyugtalan teste beleütközik a falakba. Láttomra
mozdulatlanná dermed.
Az óriási lény szemébe nézek. Tengersötét pillantása ismerős, azonnal
biztonságban érzem magam tőle. A két lába közé lépek, átbújok súlyos állkapcsa
alatt. Forró lélegzete melegíti a fejem búbját.
Aztán megfordulok, és kinyújtom a kezem. A sárkány felemeli karmos lábát,
és a gyöngyöt óvatosan a tenyerembe helyezi. Akkora, mint egy kavics.
Az öklömbe szorítom, és felszaladok a Tengeristen csarnokába vezető rövid
lépcsősoron.
– Sin!
A csarnok közepén, a padlón roskadt össze. Odarohanok hozzá, és térdre esem
mellette.
– Most már tudod az igazságot – mondja. – Tudod, ki vagyok, és hogy mit
tettem. Én vagyok a Tengeristen. Én vagyok az, aki csak elvesz, de soha nem ad
semmit.
A hangja tele van keserű kínnal.
Fáj a szívem érte. Száz éven át szenvedett a népe. A népe, akiknek a
védelmére felesküdött. A rendíthetetlen, hűséges, odaadó Sin számára ez volt a
legnagyobb árulás, amit a lelke ellen elkövetett.
– Nem – jelentem ki határozottan. – Te vagy az, aki megmentette a császárt.
A lelkedet adtad neki, amikor haldoklott, egy isten lelkét. Tudtad, hogy csak
akkora erő mentheti meg.
– Emlékszem – fordul felém suttogva. – Egy tengerparti sziklán azt kívánta,
hogy életben maradhasson. – Olyan sebezhető, csodálattal teli a tekintete, hogy
rádöbbenek, ugyannyira hisz bennem, mint ahogyan én is benne. – Mi lesz most,
Mina?
 Felemelem a kezem, és az öklömet lassan szétnyitva megmutatom neki a
gyöngyöt.
– Most én kívánok valamit, amivel te és a császár a méltó helyetekre kerültök.
– És te? – kérdezi csendesen. – A favágó és a mennyei leány meséjében a lány
visszakerült oda, ahol lenni vágyott. A családjához. Te is ezt akarod?
Megszakad a szívem. Mert a szavai sóvárgást ébresztenek bennem. Látni
akarom a családomat, a nagyanyámat, a testvéreimet, tudni akarom, hogy jól
vannak, rendesen el akarok búcsúzni tőlük. A falusiak mellett akarok dolgozni,
amikor új életet ültetnek a földeken, amikor olyan házakat építenek, amelyek
meg is maradnak. Látni akarom a fákat megnőni. Látni akarom a sógornőmet,
aki végre egészséges gyermeknek ad életet.
De akármennyire is vágyódom ezek után a dolgok után, Sint sokkal jobban
akarom.
Szeretem.
– Egy év – mondom. – Gyere el hozzám egy év múlva, és tedd fel ezt a
kérdést még egyszer!
Megint engem fürkész a tekintete, és látom benne a szavakat, amelyeket nem
mondhat el: hogy szeret, hogy azt szeretné, ha maradnék, de csak most kapta
vissza a lelkét, újra fel kell fedeznie ki ő Tengeristenként, önmaga érdekében.
– Ott várj rám – mondja –, ahol a föld összeér a tengerrel!
A gyöngy felragyog a tenyeremen, meleg az érintése. Sin megfogja a kezem
és erősen szorítja.
– Azt kívánom, hogy a világ legyen olyan, amilyennek lennie kell – suttogom
–, a császár kerüljön méltó helyére, Sin pedig az legyen, ami egykor volt: a
Tengeristen és népünk védelmezője.
Sin hangját hallom utoljára, nekem kiált.
Szeretlek. Ott várj rám, ahol a föld összeér a tengerrel!
 35

Arra ébredek, hogy a szemembe süt a nap. A kerti tavunk mellett fekszem, és
Sim Cshong is itt van velem. Minden pont olyan, mint egy hónappal ezelőtt.
Az agyagedények ott sorakoznak a kert végében, tele vannak a télire eltett
szójababbal. A nád között fészkelő kacsák hápognak. A kert másik végében ott
van nádtetős faházunk.
Kinyílik a hátsó ajtó.
– Mina! – A nagyanyám átrohan a füvön, nyomában Csunnal. Még időben
feltápászkodom, hogy elkapjam, amikor átölel. – Jaj, Mina, életem, imádott
unokám!
Magamhoz szorítom, szabadon folyik a könnyem. Mellettünk Csun öleli
Cshongot, és összecsókolja.
Szong és Szudzsin is előszaladnak a ház mögül. A nagyanyám elenged, hogy
az idősebbik bátyám is magához szoríthasson. Aztán Szudzsin gyöngéd
ölelésébe bújok, a sógornőmnek hibiszkusz- és körteillata van, biztosan most
pucolt meg néhányat. Utána Csun karjában találom magam, és biztosan az
emlékek miatt van, amikor kisgyerekként vigasztalt, ha lezúztam a térdem vagy
a másik faluban lakó gyerekek csúfoltak az esetlenségem miatt, de még jobban
zokogni kezdek.
Annyira megkönnyebbültem, hogy biztonságban vannak!
Később elmesélem nekik, mi történt a Szellemek Birodalmában, hogyan
ugrottam a tengerbe, és hogyan ébredtem fel a köd és varázslat világában.
Elmesélem a nagyanyámnak, hogy találkoztam az ő nagyanyjával, aki
Maszknak hívta magát, és eltakarta előlem az arcát, mert tudta, hogy ha
megpillantom, tudni fogom, ki ő. Nagyapáról is mesélek neki, elmondom, hogy
oltalmazza Mikit, le sem veszi róla a szemét. Elmesélem Szudzsinnek és
Szongnak, hogy milyen boldog Miki, hogy Szong vidám természetét, és
Szudzsin bölcsessége mellett a szépségét is örökölte.
Mesélek nekik Namgiról, Kirinről, Nariról, Sikiről és Hjeriről…
És Sinről. Hogy milyen magas, mennyire nem ijesztő, milyen tisztességes.
Hogy újra és újra megmentett önmagaként és sárkányként is. Hogy mennyire
szeretem.
De most semmit sem mondok.
Egy idő múlva elengedjük egymást, de akkor Cshong felkiált:
– Mina, nézd!
A tó vizén, mint a földre hullott csillagok, ezer rózsaszín és arany lótuszvirág
nyílik.

Azt gondoltam, hogy a változások fokozatosan következnek be majd, de a

hazatérésemet követő hetekben a kívánságom következményei azonnal
meglátszanak. Ahol a viharok kitépték a fákat, egy éjszaka alatt csemeték
zöldellnek. Beljebb a szárazföldön, ahol az aszályok kiszárították a tavakat és a
folyókat, víz tölti meg az üres csatornákat, amelybe hamarosan halak és
vízimadarak költöznek. És ami ennél is nagyobb csoda: olyan pletykákat hallunk
a háború sújtotta északról, hogy a támadó szándékkal felemelt fegyverek
elporladnak.
És ott vannak a kisebb csodák is. A szomszédok együtt dolgoznak, hogy életre
keltsék a földet, ültetnek, megosztják az idejüket és a munkát. A falum kisebb
gyerekei segítenek az időseknek megpihenni a nagy fenyőfák árnyékában,
miközben ők a csillogó patak mellett játszanak. Minden héten bemegyek egy
csapat asszonnyal az erdőbe, ahol gyökereket, bogyókat és növényeket gyűjtünk.
Néha olyan sokáig kint maradunk, hogy leszáll az éj, de soha nem félünk, a
holdfény mindig megvilágítja a hazavezető utat.
De a legelképesztőbb csodáról csak egy hónappal a hazaérkezésem után
értesülök. Királyi hírnök érkezik a fővárosból. A falu kútjánál feláll egy hordóra,
és átadja az üzenetet, ami inkább hangzik mesének, mint hirdetménynek: a
császár, aki száz évvel ezelőtt eltűnt, valami csoda folytán újra megjelent a
palota lépcsőjén, és egy napot sem öregedett.
– Hol volt ez alatt az idő alatt? – kérdezik a falu vénei, mindannyiunk
meglepetését kifejezve.
– Nem emlékszik rá, hol volt – feleli a hírnök. – De sokan úgy hiszik, hogy a
Szellemek Birodalmában járt, és száz éven át maga a Tengeristen oltalmazta.
A falusiak felkiáltanak, és maguktól értetődően fordulnak hátra, felém és
Cshong felé. Kíváncsi vagyok, milyen érzés lehet a császárnak száz év után
felébredni bűvös álmából, és semmire sem emlékezni abból az időből, amit
Tengeristenként töltött. Annyira szereti a meséket, és most ő a főszereplője
egynek.
– Egykori híveinek dédunokái segítségével visszaszerezte a palotát – folytatja
a hírnök –, jelenleg a béke és a rend helyreállításán fáradozik.
A csodálatos hírt nagy éljenzés követi.
A hírnök kinyilatkoztatása után sok falusi megköszöni Cshongnak nagyszerű
tettét, ő pedig lemondón pislog felém. Megvonom a vállam, és rámosolygok.
A visszaérkezésünk után néhány nappal vettük észre, hogy a legtöbb falusi azt
gondolja, Sim Cshong törte meg a Tengeristen átkát, mert ő volt az utolsó
menyasszony, akit leküldtek… és rajtam kívül az egyetlen, aki visszatért. Sim
Cshong először megrettenve helyesbített, de megmondtam neki, hogy én nem
bánom. Végül is az utolsó mesében, amit a Tengeristennek meséltem, tényleg
Sim Cshong volt a Tengeristen menyasszonya.
Változnak az évszakok, jön a tavasz, megszületik Szong és Szudzsin
gyermeke. A dédmamája Miraénak nevezi el a kislányt, a ragyogó jövő
reményében.
Amikor a tavaszból lassan nyár lesz, egyre többször sétálok le a partra.
A család észreveszi ezt, és sejtik is az okát, ezért megkezdik az előkészületeket a
távozásomra. A nagyanyám és a nővérei gyönyörű ruhát varrnak nekem, amihez
az anyagot a saját ruháik szolgáltatják; egyrészt megtisztelnek vele, másrészt
viszont azt akarják, hogy az öltözék rájuk emlékeztessen. A bátyáimtól tőrt
kapok – Csun egy szarkát vés a nyelébe – az ükanyámtól örökölt kés mellé.
Pontosan egy évvel azután, hogy visszaérkeztem a fenti világba, a családom
körében várok a parton, amikor a nap leszáll, és felemelkedik a hold. Sin nem
jön el. Másnap visszamegyünk, aztán a rákövetkező napon, és utána is
mindennap, de a végén már csak én várok a tenger partján, miközben a nyárból
ősz lesz.
A gondolataimat először elfelhőzi a zavarodottság, aztán beköltözik a kétely
is, hogy talán nem is szeretett, végül azonban megértem, miről van szó. Hiszen
ha a császár elveszítette az emlékezetét, amikor visszakapta a lelkét,
valószínűleg Sinnel is ez történt.

Az őszből tél lesz, és a következő tavasszal visszatér a hírnök, és nagy

meglepetésünkre kihirdeti, hogy a császár apró falunkba készül, hogy csodálatos
visszatérésének évfordulóját megünnepelje. A falusiak nagy örömére a
Tengeristen tiszteletére ünnepélyt rendezünk, először a faluban, aztán a part
menti szikláknál.
Nemsokára karavánok érkeznek a fővárosból, nemeseket és udvarhölgyeket
hoznak, akiknek szolgái díszes sátrakat húznak fel a földeken, nagy izgalmat
okozva a gyerekek, némi elégedetlenséget az öregek között.
Az egész falu heteken keresztül a császár érkezésére készül, a falu főterén álló
épületek homlokzatára és a sziklákhoz vezető utat szegélyező fák ágai közé
lampionokat tűznek.
A tűzhelyek késő éjszaka is égnek, és napkeltétől napnyugtáig hangos
kalapálást hallani, mert javítják a tetőket és új épületeket húznak fel, hogy
elszállásolhassák a több száz kereskedőt és kézművest, akik abban a reményben
sereglenek össze a faluban, hogy sikerül a nemeseket elbűvölniük.
A Tengeristen vízparti templomát restaurálják, hogy visszakapja régi fényét,
és felvesznek egy mesterembert, aki a sárkányt kilencvennyolc lótuszvirággal
felfesti a falra, ennyi menyasszonyt áldoztak fel ugyanis, hogy a népünket
megmentsék.
A kemény munka miatt vágyni kezdek a Szellemek Birodalmát átható
varázserő után, ugyanakkor a feladatok a figyelmemet is elterelik, amikor a
gondolataim elnehezednek, és a vágyakozás szálkaként fúródik a szívembe.
Az ünnepély napja előtti reggelen nagy zajt hallok a házunk elől. Cshong és én
felnézünk a tűzhely mellől, ahol éppen lecsippentgetjük a babcsírák farkát.
– Mi az? – kérdezi Cshong.
Fülelni kezdek.
– Cirkuszi előadók?
– Lehet, hogy már megint az idősebb Kim fiú az – csúfolódik Cshong. –
Nagyon elszántan küzd a kegyeidért.
Hozzávágok egy babcsírát.
– Csak tizennyolc éves vagyok. Még legalább tíz évig nem megyek férjhez!
Kinyílik az ajtó, Csun siet be. Lihegve nekitámaszkodik az ajtófélfának.
Kinyitja a száját, aztán becsukja. Megint kinyitja. Képtelen megszólalni.
– Csun, szerelmem! – mondja Cshong türelmesen. – Ki jött látogatóba, aki
ekkora felfordulást csinál? Dobokat hallok?
– A császár – zihálja Csun. – A császár látogatott el ide.
Cshong kikerekedett szemmel felpattan.
– A faluba?
– Hozzánk! Ott áll a kapu előtt.
Lelassul az idő. Cshong és Csun izgatott hangja érthetetlen mormolás. Cshong
rohan szólni nagyanyámnak és Szudzsinnak, Csun pedig előkeríti a kertből
Szongot. A kezemben szorongatott babcsíra péppé zúzódik a tenyeremben.
A ház kis udvarán gyűlünk össze. Szong és Szudzsin Miraéval elöl, aztán
Csun és Cshong, majd a nagyanyám, végül én.
A szolgálónk, egy idősebb asszony, akit Mirae születése után vettünk fel,
kinyitja a kaput. A császár beüget a kis faajtón. Megpróbálom megkeresni benne
a Tengeristent, azt az ijedt, bánatos kisfiút, de nyoma sincsen. Ez az egyenes
gerincű, büszke kiállású férfi olyan, mint a fiatalember az emlékből, aki egy
elhagyatott sziklafalon nézett szembe a halállal, és azt kívánta, hogy élhessen.
Végignéz rajtunk. Amikor találkozik a tekintetünk, azonnal lehajtom a fejem.
Hallom, hogy Szong odalép hozzá.
– Felség! Megtisztelsz jelenléteddel.
Mivel a császár meg sem szólal, Szong tovább próbálkozik:
– Megkínálhatlak egy kis frissítővel?
– Nem – feleli a császár, és most még a hangja is más, mélyebb, parancsoló. –
Kérlek, mutasd be nekem a családodat!
Szong csak egy pillanatig tétovázik.
– Ez itt a feleségem és a lányom.
Hallom csosszanó lépteiket.
– A bátyám és a felesége, Sim Cshong. Róla hallhattál…
 A császár valószínűleg türelmetlenül int, mert elindulnak a sor mentén.
– A nagyanyám – mondja Szong.
Aztán megállnak előttem.
– És a húgom.
A császár cipőjére meredek.
– Mi a neved?
Nagyot nyelek. Miért jött ide? Nem lehetne emléke rólam. Idegen vagyok a
számára. Az államnál fogva felemeli a fejemet.
– Felség – mondom. – A nevem Mina. A Szong család lánya vagyok.
– Mina – ismétli meg a császár azon a mély, ismeretlen hangon. – Sétálnál
egyet velem? Mondjuk a kertben?
A családomra nézek, akik kikerekedett szemmel bámulnak rám.
– Természetesen, felség.
Elindulunk a kert felé, ő előttem megy. Különbözik az én Tengeristenemtől.
Szélesebb a válla, és olyan magas, mint a harcosok. Az oldalán kardot visel, és
hosszabb a haja. Furcsa vágyakozás ébred bennem az én Tengeristenem után.
Aztán rájövök, hogy már nem létezik. A gondolatra könny szökik a szemembe.
A császár megfordul. Csendesen figyeli, ahogy sírok. Zavarra számítok az
arcán, vagy talán undorra. De szinte… megkönnyebbültnek tűnik, mintha a
könnyeim valami kételyt oszlattak volna el.
– Mina, elnézést kérek, hogy így törtem rád. Úgy gondolom, túl…
meglepetésszerű lehet. De… látnom kellett téged. Az az igazság, hogy… –
Látom, hogy mozog az ádámcsutkája. Ideges. – Az az igazság, hogy rólad
álmodom.
Pislogni kezdek.
– Hogy mit… csinálsz?
– Rémálmaim vannak. Emlékek a magányról. A letaglózó sorssal szembeni
szörnyű tehetetlenségről. Egyetlen állandó van bennük: te. Minden álmomban
benne vagy. Megmutatod a kiutat a sötétségből.
A császár megfogja a kezemet és a szájához emeli. Az ajka meleg a bőrömön.
A szeme, amikor megtalálja a tekintetemet, olyan, mint a Tengeristené. Mint az
én Tengeristenemé, azé az elveszett fiúé, akiről egészen eddig a pillanatig nem
tudtam, milyen borzalmasan hiányzott.
– Hozzám jössz, Mina? Leszel a menyasszonyom?

Aznap este Csun és én sétálunk egyet a kertben. Az utóbbi évben nem volt sok
idő, amit kettesben tölthettünk volna. Csunnak már családja van, Sim Cshong és
az apja, és egy nap gyerekeik is lesznek, ha megáldja őket az ég. És bár mindig
ott leszek a szívében, az első hely őket illeti. Ahogy lennie kell.
Csun felsóhajt.
– Nem hiszem el, hogy itt a császár. A házunkban. És hogy feleségül akar
venni.
– Elég… hihetetlen – mondom.
Megbök a vállával.
– Te meg azt mondtad neki, „hadd gondolkozzam rajta ma éjszaka”. A húgom
azt mondja a császárnak, hogy gondolkozik az ajánlaton.
Csun kuncogni kezd, és az orra alatt motyogva hozzáteszi:
– Be kell vallanom, megsajnáltam az idősebb Kim fiút.
A tó felé tartunk, körbesétáljuk a partját. Mind a ketten a gondolatainkba
merülve hallgatunk. A kacsák lustán köröznek. Amikor egy felhő eltakarja a
holdat, ásítok egyet.
– Menjünk be!
– Várj! – hív vissza Csun. Az arcán aggodalmas kifejezés.
– Ne félj! – mondom. – Nem fogok hirtelen döntést hozni. Vagy hozzámegyek
a császárhoz, vagy nem. Semmi és senki sem kényszeríthet rá.
Csun a fejét csóválja.
– Nem arról van szó… – A tóban úszó kacsákra néz. – Azt hiszem, a legtöbb
fiú boldog lenne, ha császárné lenne a húgából. És örülök is. Vagyis örülnék,
ha… – Egyenesen rám néz, a tekintete kutató.
– Mit akarsz mondani, Csun?
– Az elmúlt egy évben, mióta…
Félrekapom a fejem, ő pedig nem fejezi be a mondatot.
– Igyekszel elrejteni – mondja halkan. – De olyan, mintha távol lennél tőlünk,
Mina. Csak… azt szeretném, hogy boldog légy. Ő boldoggá fog tenni?
– Te teszel boldoggá. A kacsák a tóban tesznek boldoggá. A tiszta ég, a
nyugodt tenger, a tartós béke. Mindegyik boldoggá tesz.
– Ha boldog vagy, miért sírsz?
A szememre szorítom a kezem, nedvesek az ujjaim.
– Nem tudom. Azt hiszem, sokat sírok. Gyenge a szemem.
A bátyám szorosan átölel.
– Vagy a szíved erős.
A vállába temetem az arcomat, a könnyek száma végtelen, a fájdalom
elviselhetetlen.

Késő éjjel lesétálok a partra. Fekete fellegek gyülekeznek a tenger felett. Valahol
a nyílt vízen vihar van. Számos vihar kelt az elmúlt egy évben, egyik
ártalmatlanabb a másiknál. Esőt hoznak a vetésre, feltöltik a folyókat és a
patakokat. Az isteneknek pedig hálás a nép, szeretik őket, főleg a Tengeristent.
Ott várj rám, mondta, ahol a föld összeér a tengerrel.
Én vártam rád, egy éven át mindennap, és te nem jöttél. Most mit tegyek?
Hogyan élhetek tovább így várakozva, amikor tudom, hogy nem jössz el?
A távolság végtelen, világok választanak el. Emlékek.
– Sin.
A neve ima, könyörgés.
Megfordulok és hazasietek, ahol könnyes szemmel fekszem az ágyamon, és
néhány órával később dobszóra és egy bambuszfurulya sípoló hangjára ébredek.
Elkezdődött a Tengeristen ünnepélye.
 36

Reggel a gyerekek leszaladnak a patakhoz, és beleengedik a hajóikat a vízbe.

Aztán megkezdődnek az egész nap tartó játékok, zene, lakoma és kacagás.
Cshong és én egy tehetséges előadót nézünk meg, aki egy dobos kíséretében
„A Tengeristen menyasszonya” történetet énekli el rajongó közönségének.
Meglepetten hallom, hogy a történet számos pontban egyezik azzal a mesével,
amit a Tengeristennek meséltem a csarnokban, el is gondolkodom azon, hogy a
történetmesélés milyen mélyen beleivódik a földbe és az emberekbe, van
egyfajta tudat, amiben mind hiszünk, és amin megosztozunk.
Cshong és én végignézzük a kereskedők bódéit, pálcikás lépesmézet veszünk
Miraénak, magunknak meg sült gesztenyét. Egy idő után azonban valami
különöset fedezek fel. Az emberek, akik mellett elhaladunk, még az elegáns és
tartózkodó urak is, most az egyszer meg sem látják Sim Cshongot. Helyette –
egészen nyíltan – engem bámulnak.
Cshong megállítja az egyik falubeli gyereket. Azonnal ráismerek Nari ifjú
unokatestvérére, Marira.
– Mi folyik itt? – kérdezi. – Miért bámul mindenki Minára? Áruld el gyorsan!
Mari úgy vigyorog, mint az összeesküvők, és annyira hasonlít az
unokatestvérére, hogy elfacsarodik a szívem.
– Azt mondják, hogy a császár megkérte Mina kezét. Tegnap, amikor
meglátogatott. Igaz ez?
 – Még ha igaz is, nem illik pletykát terjeszteni. Tessék, vegyél magadnak
valami finomat! – Cshong egy érmét dob neki.
– Ha igaz, akkor nem pletyka – feleli Mari pimaszul, és zsebre vágja az érmét,
bár nem felejt el meghajolni mindkettőnk előtt, mielőtt visszarohanna a
barátaihoz.
Cshong alaposan végigmér. A családom egyik tagja sem kérdezte meg, mi
lesz a válaszom a császár kérdésére, bár a nagyanyám szerint biztosan nem
mondok igent egy ilyen egyenlőtlen házasságra: csak egy császár, Mina meg egy
isten jegyese volt. Szudzsin a maga kedves, csendes hangján azt mondja, hogy:
De nem tenne jót Minának, ha saját családja lenne? Talán a császár segíthet
neki abban, hogy továbbléphessen…
Késő délelőtt az ünneplők hazamennek, hogy felkészüljenek a szertartásra,
ami az ünnepély csúcspontja: az egész falu, beleértve az idelátogató nemeseket
és magát a császárt is, lassú menetben felkapaszkodik a tengerre néző sziklákra.
Ott a császár hódol a Tengeristen előtt, és megkéri, még egy évig óvja meg a
földjét és a népét.
Én már felvettem a ruhát, amit a nagyanyám és a nővérei varrtak, a szoknya
ragyogó sárga, a kabátka rózsaszín, mint a lótuszvirág szirmai. Az utolsó
ajándékomat – a tőrömet – a derekamra kötöm, és kimegyek a kertbe várakozni.
A tó sekély vizében a kavicsokon összegyűlnek az ebihalak.
Amikor Csun és én gyerekek voltunk, a ház melletti patakban, egy kis
favödörrel fogtunk ebihalat. Bedugtuk a kezünket a vízbe, és elkaptuk őket, hogy
érezzük sima, sikamlós testüket. Aztán elengedtük őket.
Csun – a mindig gyöngéd, mindig kedves fiú – soha nem tartotta meg őket
sokáig.
Halk lépteket hallok. A bátyám lehet, jött értem.
– Csun – mondom, és megfordulok. – Itt az idő…?
Elakad a hangom.
 A Hold és az Emlékezés Istennője áll előttem.
Csak tátogok.
– Mit keresel itt?
Fehér ruha van rajta, és bő szabású piros kabát, a haját kontyba fogta a
tarkóján. Gyertyafényes szemét, amely egykor úgy megrémített, rám veti. Most
csak a melegét érzem.
– Sin eljött hozzám – mondja.
Hátratántorodok.
– Te-tessék?
– Furcsa – folytatja az istennő, aki vagy nem érzékeli, vagy nem érdekli, hogy
kegyetlenül játszik vadul dobogó szívemmel. – Nem szabadna emlékeznie rád,
mégis némán járja a palotát. Semmiben sem talál örömet, sír a lelke. Rosszabb,
mint amikor a császár volt a Tengeristen. Semmi sem vigasztalja meg.
Megszakad a szívem.
– Miért meséled ezt el nekem?
– Mert, mint javasoltad, elvállaltam a Nők és Gyerekek Istennőjének szerepét.
Tudod, hogy ez mit jelent?
A fejemet rázom.
– Azt jelenti, hogy mindenki, aki egykor rettegett tőlem, most szeret. Még Sin,
legádázabb ellenségem is szeret. Az anyaság és a gyerekek istennőjeként ismer.
A szemében melegszívű, kedves, nagylelkű vagyok. Áruld el nekem, Mina,
hogyan lehetnék könyörtelen ahhoz, aki szeret engem?
– Nem tudom. Meg tudnád tenni?
– Olyan… furcsa. Amikor féltek tőlem, mindent és mindenkit gyűlöltem. De
most, hogy szeretnek, képtelen vagyok elviselni, ha azok, akik szeretnek, akár
egy pillanatig is szenvednek. Téged hibáztatlak ezért, Mina. Jószívű istennővé
változtattál.
Ránézek, és a torkomban dobog a szívem.
 – Mit tettél?
– Már elfelejtetted? Most a Nők és Gyermekek Istennője vagyok, de
megmaradtam a Hold és az Emlékezet Istennőjének is.
Egy szellő felkapja a körtefáról földre hullott virágszirmokat. Az istennő körül
kavarognak. Botladozva teszek egy lépést előre.
– Várj!
Egy pillanat múlva már nincs ott.
– Mina? – Cshong lép ki a házból, és körülkémlel a kertben. – Minden
rendben? Hangokat hallottam.
– Cshong, én…
Szong és Szudzsin is kirohannak a kertbe.
– Mina, Cshong! – kiáltja a bátyám, és levegőért kapkod. – A császár már
megérkezett a sziklafal tetejére. Sietnünk kell, különben lekéssük.
Cshong úgy fest, mint aki szeretne pár szót váltani velem, de a Szudzsin
hátára kötött Mirae sírni kezd, mire Cshong odalép hozzá, és odaadja neki a
pálcikás mézet, amit a vásárban vett.
A családom sietve csatlakozik a falusiak utolsó csoportjához, Szong, Szudzsin
Miraéval, nagyanya, Cshong és Csun együtt indulnak a sziklákhoz.
Először velük tartok, de aztán lelassulnak a lépteim, a gondolataimat eltereli a
fák között fújó szél, és nemsokára egyedül vagyok az ösvényen.
Ismerős ez a felfelé vezető út, fiatalabb koromban többször megtettem.
Felrohantam a tetőre, a fáradtságtól és az izgalomtól alig kaptam levegőt. Van
egy pont, amin túl az ösvény meredekké válik, az utolsó néhány lépést már
nehéz megtenni, de megéri, mert az emelkedőn túl ott vár rám…
…a tenger. A víz elnyújtózik a láthatárig, a szépsége páratlan, és olyan
határtalan örömmel tölti el a szívemet, amely egyszerre köt a pillanathoz és repít
el egy másik világba, messze-messze innen, arra a helyre, ahová vágyom.
Annyira magával ragad a bűvereje, hogy szinte nem is látom az ösvény
mellett sorakozó népek – falusiak és nemesek egyaránt – bámész arcát. Két
oldalról szegélyezik a fűszőnyeget, amelynek végén a császár vár.
Visszaemlékszem a Szellemek Birodalmában töltött első éjszakára, amikor a
végzet vörös fonala a Tengeristenhez vezetett. És rádöbbenek, hogy csak úgy,
mint akkor, végig kell mennem a hozzá vezető úton.
A falusiak kíváncsian méregetnek, a nemesek inkább értetlenül. Biztosan azt
gondolják, hogy a császár hibát követ el, amikor egy tengerparti kis faluból
származó lányt kér feleségül.
Az utolsó mesében, amit a Tengeristennek meséltem, mi járhatott Sim Cshong
fejében, amikor a lótuszvirágban visszatért, és hozzáment a császárhoz?
Parasztlányból uralkodó lett.
Az az igazság, hogy nem azért ugrott a tengerbe, mert császárné akart lenni.
Azért ugrott be, mert szerette az apját. Mi mást választása volt? Megfontolásból,
a logikát követve soha senki nem cselekszik semmi rendkívülit, csak akkor, ha a
lélek más módon nem jut levegőhöz.
A sors is bejárhat több utat. Például itt van az, amelyik a császárhoz vezet.
Megfoghatom a kezét, és hozzámehetek feleségül. Vagy visszamegyek a faluba,
oda, ahol a föld összeér a tengerrel, és ahol a szívem vár rám.
Melyik az én sorsom? Melyiket ragadjam meg két kézzel, hogy aztán soha ne
eresszem el?
A császár érzi a bizonytalanságomat, mert elindul felém.
Aztán egy hatalmas lény repül el a fejünk felett, beárnyékolva a sziklát.
A tömeg sikoltozni kezd, kitör a káosz, mikor az udvaroncok és a falusiak
menekülnének, de siettükben elesnek.
A sárkány leereszkedik a fűre. Azonnal ragyogó fény árad belőle, a teste erős
szelet vet.
Kibomlik a hajfonatom, a tincsek vadul repkednek az arcom előtt.
A sárkányból áradó ragyogás eloszlik. A szörny helyén pedig ott áll…
 A Tengeristen.
Lenyűgöző a külseje, világoskék ruhát visel, a mellén a hímzett
ezüstsárkánnyal. Ő a Tengeristen maga, a Keleti-tenger hatalmas sárkánya, és ő
Lord Sin is a Lótuszházból, aki elfogadott egy kavicsot a lelkének.
– Mina – szólal meg vágyódással, reménnyel és szerelemmel teli hangon. –
A Tengeristen menyasszonya.
Kacagni kezdek, mert eszembe jut, hogy amikor először találkoztunk, akkor is
a Tengeristen menyasszonyának nevezett.
– Nem, Tengeristen – szólal meg egy hang mögöttünk. – Ő az én
menyasszonyom.
Megfordulok, hogy népem császárának szemébe nézhessek, és ahogy
korábban, most is észreveszem a változást: nemcsak a tartása és az önbizalma
változott, de több apró dolog is abban a két évben, amit ébren töltött a százéves
alvás után. Már nem kisfiú, hanem fiatal férfi. Bár a kard remeg a kezében.
Hiszen a császár számára a Tengeristen nem közönséges isten, hanem népének
védelmezője is. Hirtelen gyengédség támad bennem iránta. Megvédene még az
isten ellen is, akit pedig a világon mindennél jobban szeret.
Ami Sint illeti, biztosan emlékszik rám, mert félreáll, tudja, hogy én fogok
megfelelni a császárnak.
– Felség – kezdek bele, és megszorítom a kezét, mint ahogy a Tengeristen
palotájában is tettem azon az éjszakán, amikor a végzet vörös fonala
megsemmisült közöttünk, pedig egyikünk sem ezt a sorsot választotta. –
Az álmaid való igazak. Abból az időből származó emlékek, amelyet együtt
töltöttünk a Tengeristen birodalmában, ahol te voltál a Tengeristen, és császár
nem létezett. Emlékszel?
Leengedi a kardot.
– Én… – Álmélkodó kifejezést ölt az arca. – Emlékszem.
– Ha másra nem is, erre biztosan. Megmentettelek.
 Könnyek csorognak az arcán.
– Emlékszem. Hosszú ideig el voltam veszve. Te találtál rám. Az életemmel
tartozom neked, Mina. Mindent neked köszönhetek.
A fejemet rázom.
– Semmivel sem tartozol. Legfeljebb ezzel a pillanattal. Már nincs rám
szükséged. Ideje, hogy elengedj.
A császár arcvonásait eltorzítja a fájdalom. Azt hiszem, mindig lesz kettőnk
között valamiféle kötelék. A történetünk elválaszthatatlanul összefonódott. És
bár én önmagamhoz tartozom, azt akarom, hogy ő is ezt válassza. Csak akkor
kezdődhet el az ő története.
Egy ideig hallgat, le sem veszi a szemét rólam. Végül suttogni kezd:
– Köszönöm.
Ennyi elég is.
– Évek múlva – mondja csendesen – el fogom mesélni az unokáimnak, hogy
réges-régen megmentett egy istennő.
– Istennő? – nevetek. – Egy kislány.
Kezét a hasára helyezve, népem császára, meghajol előttem. Aztán a
Tengeristen előtt is meghajlik a dereka, és egy utolsó, hosszú pillantást vetve
ránk elindul a gyepszőnyegen saját sorsa felé.
Én pedig megfordulok, és Sin ölelő karjába rohanok. Potyognak a könnyeim.
– Itt nem igazán a föld ér össze a tengerrel, inkább a hegy ér össze az éggel.
Szorosan magához ölel.
– Bárhol rád találnék.
– Megkönnyítem a dolgod. Mert mindig itt leszek. Melletted.
– Ez egyáltalán nem segítség. – Nevetni kezd, a lélegzete csiklandozza a
fülemet. Aztán halkan, tétova hangon folytatja: – Boldog leszel egy isten
feleségeként?
A kérdése felhozza a két évvel ezelőtti emléket, amikor attól félt, soha nem
leszek boldog a családom nélkül, egy idegen, halhatatlan életben a Tengeristen
birodalmában.
Hátrahajolok, és a szemébe nézek.
– Visszavonom, amit az előbb mondtam.
A homlokát ráncolja, és megfeszülnek a karizmai.
– Néha külön is kell lennünk. Biztosan el fogok menni Hjerihez látogatóba,
vagy sétálni egyet a városban Narival. A többi barátságot is ápolnunk kell, az
pedig nem megy, ha mindig együtt vagyunk. Mi lesz akkor Namgival és
Kirinnel? – Eszembe jut valami. – Ők is elveszítették az emlékezetüket?
– Nem – feleli Sin –, de attól féltek, ha mesélnek nekem rólad, az
visszafordítaná a kívánság következményeit.
– Hála az istennőnek akkor. Ő semmitől sem fél!
Sin a karjába kap, a szíve vadul dobog.
– Mina, úgy hiányoztál!
Csak annyira hajol hátra, hogy megcsókolhasson. Mögöttünk valaki hangosan
köhint.
A vállamat behúzva szembefordulok az egész családdal, akik tőlünk néhány
méterre szélesen mosolyognak.
Csun lép oda hozzánk először, és megölel. Lehunyom a szemem, hogy az
emlék a memóriámba égjen: az érzés, amikor utoljára átkarol.
– Ha belegondolok – suttogja –, hogy ez az egész azért történt, mert utánam
futottál… Hiányozni fogsz, Mina, kedvenc húgom.
Felhorkantok.
– Csak egy húgod van.
– Igen, és ő a világ legbátrabb embere.
Utána a családom tagjai egyesével elköszönnek tőlem. Szong, Szudzsin,
Mirae. Nagyanyám. Őt ölelem a leghosszabban. Talán most látom őket utoljára.
Amikor évek múlva ők is átkelnek, lehet, hogy felmennek a folyón a
mennyországba. Vagy egy másik életbe.
Sim Cshong lép elém utoljára. Magához szorít.
– Mina – mondja –, köszönöm. Mindent köszönök.
– Nem – felelem. – Az az igazság, hogy én tartozom neked köszönettel. –
Tiltakozna, de magamhoz ölelem. – A történetedet már mindenki elmesélte,
kivéve téged. Lehet, hogy Csunt akartam megmenteni, amikor beugrottam a
vízbe, de a te habozásodból nyertem hozzá az erőt. Minden és mindenki a
Tengeristen felé kényszerített téged, pedig azt a sorsot nem te választottad, de
aztán hátranéztél arra, akit akartál. És emiatt számomra te vagy a Tengeristen
menyasszonya. A lány, aki megmenti magát, és ezzel megmenti a világot.
Még egyszer magamhoz szorítom Cshongot, aztán hátralépek.
– Mina!
Sin felém nyújtja a kezét.
Megfogom, és mosolyogva megszólalok:
– Menjünk haza!
 Köszönetnyilvánítás

A lány, aki a tenger alá esett című könyvemet igazán a szívemből írtam, és hálás
vagyok mindenkinek, aki velem tartott ezen a hosszú, de eredményes utazáson.
Ügynökömnek, Patricia Nelsonnak, akinek megingathatatlan hite Mina
történetében elég bátorságot adott ahhoz, hogy a nehéz időket átvészeljem, a jó
időket pedig értékeljem. Szerkesztőmnek, Emily Settle-nek: a legvadabb
álmaimban sem gondoltam, hogy A lány ilyen tökéletes szerkesztőt kap.
Hálás vagyok Rich Deasnek, a borítótervező zseninek, és a kiemelkedően
tehetséges művésznek, Kuri Hunangnak – köszönöm, hogy olyan borítót
alkottatok, ami a szerzők álma.
A Feiwel and Friends csapatának, különösen Starr Baernek, Daen Ryannek,
Michelle Gengarónak és Kim Waymernek: veletek dolgozni a megvalósult álom.
A Hodder csapatának: köszönöm, hogy ilyen lelkesen fogadtátok a könyvet.
A könyv első vázlatát akkor írtam, amikor a Lesley University művészeti
szakának mesterképzését végeztem, felejthetetlen pillanat volt számomra,
amikor a diplomaosztón felolvashattam az első fejezetet a mentoraimnak, a
családomnak és a barátaimnak. Köszönettel tartozom a Lesley hihetetlen
tanárainak, különösen Susan Goodmannak, Tracey Baptiste-nak, Michelle
Knudsennek, Jason Reynoldsnak és David Elliottnak, valamint kivételesen
tehetséges és vicces baráti társaságomnak: Stephanie Willingnek, Devon Van
Essennnek, Candice Ilohnak, Michelle Calerónak és Gaby Brabazonnak.
Örök hála az olvasóknak, akik az elején véleményeztek: Cynthia Mun, Elleh
Oh, Nafiza Azad, Amanda Foody, Amanda Haas és Ashley Burdin, köszönöm.
Nem ilyen lenne a könyv nélkületek. Kritikus társaimnak is köszönet: Janella
Angeles, Alex Castellanos, Maddy Colis, Mara Fitzgerald, Christine Lynn
Herman, Erin Rose Kim, Claribel Ortega, Katy Rose Pool, Akshaya Raman,
Meg RK, Tara Sim, és Melody Simpson. Rajongok a tehetségetekért, és hálás
vagyok, hogy íróként közöttetek lehetek! Drága barátaim: Karuna Riazi, David
Slayton, Michelle Thinh Santiago, Veeda Bybee, Sonja Swanson, Lauren Rha, és
Ashley és Michelle Kim – a támogatásotok mindent jelentett számomra.
A lány, aki a tenger alá esett sok mindenről szól, de számomra elsősorban a
családról. Az én családom: az arizonai Chók, Helen néni, Doosang bácsi, Adam,
Sara, Wyatt, Alexander, Saqi, Noah, Ellie és Zak; a floridai Chók, Katie néni,
Dave bácsi, Katherine, Jennifer, Jim, és Lucy; DePopes-ék, Sara néni, Warren
bácsi, Christine, Kevin, és Scott; Goldsteinék, Mary néni, Barry bácsi, Bryan és
Josh; Heegum Samchon és ; Heemong Samchon, Haewon néni,
Wusung, Bosung, Minnie, Josiah, és Ellie; Heesung Samchon, ,
Boosung, Susie, és Sandy; Emo, Emo Boo, ChulCsung Oppa, Nahyun, Bokyung
Eonni, and Seojun. És Toro, a legklasszabb srác! Úgy szeretlek titeket!
Bátyámnak, Jasonnak. Jó oka van annak, hogy Mina története azzal kezdődik,
hogy a bátyja után ered. Ő jelenti számára az egész világot. Szeretlek, hiányzol.
Apai nagyszüleimnek, and , és anyai nagyszüleimnek,
and – köszönöm, hogy a példátokkal mutattátok meg, minden
cél elérhető.
Anyának, apának és Camille-nak: köszönöm, hogy a legjobb, legtámogatóbb
család vagytok.
Régi és új olvasóimnak: vigyétek, olvassátok!
A tenger alatt sárkány szunnyad,
Miről álmodik?

A tenger alatt sárkány szunnyad,

Mikor ébredezik?

Egy sárkány gyöngye

Lesz óhajod helye.

Egy sárkány gyöngye

Lesz óhajod helye.
 Méltatások

„Csodálatos, elragadó, a szívem csak úgy dobogott végig. Nemsokára újra

elolvasom.”
– Carissa (amazon.com)

„Káprázatos ábrázolás, mesés, sejtelmes hangulat. Kategóriájában az egyik

legügyesebb, okosan rejtett előreutalásokkal tűzdelt, legendákból, mesékből
faragott történet.”
– hailey (moly.hu)

„Nagyon szeretem a keleti témájú regényeket, de sajnos eddig nagyon kevés

volt, ami tetszett is, de ez a könyv kivétel volt. A regény végig kalandos volt, és
merített a különböző legendákból, ami illett a különböző szituációkhoz, amibe a
hősnő keveredett. Az események elég gyorsan pörögtek, néhol talán túl gyorsan
is, de tekintve, hogy egy önálló regényről van szó, amit le kellett zárni, így nem
annyira zavaró.”
– Sillya (moly.hu)

„Új kedvencet avathatok! Ez a könyv valami fantasztikus volt, nagyon jólesett

olvasni. Szép a világ, amiben játszódik, és a történet is, sok helyen nekem
abszolút a Spirited Away ('Chihiro szellemországban') hangulatát hozta, ami
szintén nagy kedvencem. A történet alapvetően legendákból építkezik, eléggé
népmesei jellege van. A szereplők nagyon szerethetők, sokszor aggódhatunk
értük, néhol együtt nevetünk, néhol a mi szívünk is összetörik pár történet
hallatán. A szerelmi szál nekem szintén nagyon tetszett, kellemesen romantikus
volt, némi sors vs. döntés feszültséggel.”
– serenity87 – (moly.hu)

„Végre-valahára! Már régen volt ötcsillagos olvasmányélményem, tehát nem is

számítottam arra, hogy ennyire fog tetszeni ez a történet.
Az első fejezet magába szippantott, végig sikerült fenntartania az
érdeklődésemet. Olyan volt, mintha egy mesefilmet néznék, egyfajta ismerős,
szívmelengető hangulat járt át, amíg olvastam.
Bár nem tökéletes, pontosan erre volt szükségem. Varázslatra.”
– Szkrn (moly.hu)

„Nem tudom, hogy miért halogattam ezt a könyvet ilyen sokáig, mert az évem
egyik kedvenc olvasmánya lett. Csak úgy pörögtek az oldalak, alig tudtam
letenni. A szereplőket egytől egyig megszerettem, főleg Sint. Nagyon érdekes
volt ez a víz alatti világ. Bár a vége felé sejtettem, hogy mi fog történni, ez
egyáltalán nem vett el az élvezetből. Imádtam, és biztosan elolvasom a szerző
többi művét is.”
– Viviena_av (moly.hu)

#placeholder002