BRUCE D.

PERRY MD, PHD

OPRAH WINFREY
MI TÖRTÉNT VELED?

ÉLETÜNK ÚJRAALKOTÁSÁNAK KULCSA,

A MÚLT TRAUMÁINAK ELENGEDÉSE

ÉDESVÍZ KIADÓ
BUDAPEST
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Bruce D. Perry, M.D., Ph.D. and Oprah Winfrey / WHAT HAPPENED TO YOU?
Flatiron Books, 120 Broadway, New York, NY 10271, USA, 2021
Fordította
Mohai Szilvia
Szerkesztette
Tóth Gábor
Szaklektor
Dr. Csomai Zita
Copyright © Bruce D. Perry, M.D., Ph.D. and Oprah Winfrey, 2021
Hungarian translation © Mohai Szilvia, 2021
Hungarian edition © Édesvíz Kft., 2021
Cover design © Édesvíz Kft., 2021
Original cover and interior illustrations by Henry Sene Yee
Original interior design by Paul Kepple and Alex Bruce at Headcase Design
Minden jog fenntartva.
A könyv – a kiadó írásos jóváhagyása nélkül – sem egészében, sem részleteiben
nem sokszorosítható vagy közölhető, semmilyen formában és értelemben,
elektronikus vagy mechanikus módon, beleértve a nyilvános előadást vagy
tanfolyamot, a hangoskönyvet, bármilyen internetes közlést, a fénymásolást, a
rögzítést vagy az információrögzítés bármely formáját.
A könyvben olvasható információk csupán tájékoztató jellegűek, nem pótolják
egyetlen egészségügyi probléma diagnózisát, kezelését sem. Nem helyettesíthetik a
képzett egészségügyi szakemberrel folytatott konzultációt. E könyv tartalma
csupán segítséget nyújt egy egészségügyi szakember által előírt észszerű és felelős
kezelési programhoz. A szerző és a kiadó semmiféle felelősséget nem vállal a könyv
tartalmának félreértelmezéséért vagy téves alkalmazásáért.
ÉDESVÍZ KIADÓ, BUDAPEST
Felelős kiadó Novák András igazgató
Főszerkesztő és műszaki vezető Melher Viktor
Tipográfia Alinea Kft.
Borítót készítette Goart Design Bt.
Elektronikus változat
Békyné Kiss Adrien
ISBN 978-963-507-242-2 (epub)
ISBN 978-963-507-243-9 (mobi)
 Kedves Olvasó!
Az Édesvíz Kiadó célja megalakulása, 1989 óta, hogy
útmutatást, támaszt, kihívást nyújtson azoknak, akik a tudatos
önismeret és önfejlesztés egész életen át tartó útjára léptek. A
Kiadó csapata azóta is minden nap azon dolgozik, hogy
megtaláljuk és megjelentessük azokat a könyveket, amelyek
céljai elérésében (vagy keresésében) leginkább segítik Önt.
Ahogy az élet minden területén, könyvkiadói hivatásunkban
is a megújulás, az innováció az egyik legfontosabb szempont.
Elkötelezettek vagyunk a nyomtatott és az elektronikus
könyvkiadásban egyaránt. Ezért használjuk ki az ebook kínálta
lehetőségeket is: ezzel a XXI. századi technikával
környezetkímélőbben és az Ön számára is olcsóbban tudjuk
eljuttatni Önhöz azt, amit szeretne, mint a nyomtatott verzióval.
Ráadásul a régi, boltokban talán már nem is kapható
könyveinket digitálisan ismét megtalálhatja.
Az olvasás élménye és szeretete az Édesvíz Kiadó hitvallása:
legyen az nyomtatott vagy elektronikus, megvásárolt vagy
illegálisan letöltött. Lényeg, hogy az Üzenet, a Könyv eljusson
Önhöz.
Ugyanakkor mire Ön ezeket a sorokat olvassa, addigra akár
ezernél is több órányi munkánk és jelentős kiadásaink vannak
a megjelentetésben.
Ezért hálásan megköszönjük, ha könyvünket illegális letöltés
helyett megvásárolja, és ezzel hozzájárul Kiadónk
fenntartásához és további könyvek kiadásához. Cserébe mi
igyekszünk minden kiadványunkat egyre könnyebben és
olcsóbban elérhetővé tenni az Ön számára.
 Szívesen fogadunk minden visszajelzést, amelyet
megfontolva még többet tehetünk azért, hogy Ön, kedves
Olvasó, elégedett legyen Kiadónkkal és könyveinkkel.
Köszönjük együttműködését!
Jó olvasást kíván:
Novák András
alapító tulajdonos
Kapcsolat:
szerkesztoseg@edesviz.hu
www.edesviz.hu
 AJÁNLÁSOK
DR. BRUCE PERRY
Csapatomnak:
Barbarának, Grantnek, Jaynek, Emilynek, Maddie-nek,
Benjinek, Elisabethnek, Katharine-nek,
Robertnek és Emilynek
Martha McGillis emlékére
OPRAH WINFREY
Azoknak a lányoknak, akik úgy hitték, töröttek a szárnyaik.
Azt kívánom nektek, hogy ne csak repüljetek,
hanem szárnyaljatok.
 A SZERZŐK ELŐSZAVA
E könyv azoknak szól, akiknek az édesanyja, édesapja, párja
vagy gyermeke valamilyen traumát élt át. És azoknak is, akiket
– vagy egy szerettüket – illették már olyan kifejezésekkel, mint
„mások kegyeit keresi”, „a saját útjában áll”, „bomlasztó
viselkedésű”, „veszekedős”, „agyban nincs jelen”, „egyetlen
állást sem képes megtartani”, vagy „nem megy neki a
párkapcsolat”. Illetve azoknak is, akik egyszerűen szeretnék
jobban megérteni önmagukat vagy másokat.
Tudjuk, hogy e könyv mindenféle gondolatokat és érzéseket
ébreszt majd az olvasóban – és ezek az érzések kegyetlenek és
fájdalmasak lehetnek. Egyesek számára kihívást jelenthet
végigolvasni a súlyos és olykor felkavaró tartalmat. Mások
számára pedig az aggyal kapcsolatos fogalmak lehetnek
szokatlanok és nehezen érthetőek. Arra kérjük az olvasót,
legyen türelmes és bízzon – bennünk és önmagában is.
Ha túlságosan felkavar, amit olvasunk, hagyjuk abba, és
tegyük félre a könyvet egy órára vagy egy hétre. Ott lesz akkor
is, amikor úgy érezzük, képesek vagyunk folytatni. És ha
folytatni tudjuk annak felderítését, milyen hatással volt a
gondolatainkra, az érzéseinkre és a tetteinkre az, ami történt
velünk, hát tegyük. Így rátalálhatunk a továbbvezető útra.
 BEVEZETÉS
„Hagyd abba a sírást – figyelmeztetett. – Maradj csendben.”
Pókerarcot öltöttem. A szívdobogásom lelassult.
Belemélyesztettem a fogam az alsó ajkamba, hogy egyetlen szó se
hagyja el a számat.
„Azért csinálom, mert szeretlek” – mentegetőzött ismét.
Kislányként rendszeresen „ellátták a bajomat”. A testi fenyítés
akkoriban elfogadott gyermekfegyelmezési módszernek számított. A
nagyanyám, Hattie Mae előszeretettel alkalmazta. Én viszont, hiába
voltam mindössze hároméves, tudtam, hogy ami történik velem, az
rossz.
Az egyik legkeményebb verést, amelyre emlékszem, egy vasárnap
reggel kaptam. A templomba járás fontos szerepet töltött be az
életünkben. Mielőtt elindultunk volna a misére, a nagyszüleim
hátraküldtek a ház mögé a kúthoz, hogy húzzak vizet – a házban,
ahol velük éltem, ugyanis nem volt vezetékes víz. A nagymamám az
ablakból meglátta, amint az ujjammal kavargatom a vizet, és
feldühödött. Pedig mindössze ártatlanul álmodoztam, ahogyan a
gyerekek szoktak, ő azonban dühös lett, hogy belenyúlok az
ivóvizünkbe. Amikor rákérdezett, hogy játszottam-e a vízzel, nemmel
feleltem. Erre rám parancsolt, hogy hajoljak előre, és úgy
megvesszőzött, hogy hurkák maradtak tőle a bőrömön. Aztán
valahogy magamra ügyeskedtem a hófehér ünneplőruhámat, ám a
vér átáztatta, és sötétbordóra színezte. A látványtól nagyanyám arca
elsötétült, és jól megfenyített azért, hogy összevéreztem a ruhámat,
majd vasárnapi iskolába küldött. A falusi Délen így nevelték a fekete
gyerekeket. Nem ismertem olyat, akit ne vertek volna.
A legapróbb dolgokért is elvertek. Például azért, mert
kiloccsantottam a vizet, összetörtem egy poharat, illetve képtelen
voltam csendben vagy nyugton maradni. Egy fekete komikus egyszer
azt mondta: „A leghosszabb út az, amely a saját vessződhöz vezet.”
Nekem pedig nemcsak hogy oda kellett vinnem azt a vesszőt,
hanem, ha egy sem volt kéznél, még szereznem is kellett egyet
valahonnan – egy vékony, fiatal ág volt a legmegfelelőbb e célra; de
ha túl vékonyak voltak, össze kellett fonnom kettőt-hármat, hogy
erősebb legyen a bot. A nagyanyám gyakran arra kényszerített, hogy
segítsek neki vesszőt fonni. A veréseket néha szombat estére
időzítette, amikor frissen megfürödve még meztelen voltam.
Verés után pedig, amikor még állni is alig tudtam, azt mondta,
„fejezzem be a duzzogást”, és mosolyogjak. Tegyek úgy, mintha meg
sem történt volna.
Egy idő után megéreztem, mikor közeleg a baj. Észrevettem, hogy
a nagyanyám hangja megváltozik, vagy felfedeztem rajta azt a
„nézést”, amely azt jelentette, hogy valamivel bosszúságot okoztam
neki. Nem volt rossz ember. Hiszek abban, hogy fontos voltam a
számára, és azt akarta, hogy „jó kislány” legyek. És felfogtam, hogy
úgy vethetek a leggyorsabban véget a büntetésnek és a
fájdalomnak, ha „befogom a számat”, ha csendben maradok. Az
ezutáni negyven évben ez a feltételes engedelmesség – a mélyen
gyökeredző trauma eredménye – határozta meg minden egyes
kapcsolatomat, emberi interakciómat és döntésemet.
A verés hosszú távú hatásaként – főként, hogy csendben kellett
tűrnöm, sőt, még mosolyognom is hozzá – hosszú évekre olyan
ember lett belőlem, aki próbál mindig mások kedvére tenni. Ha
másképpen neveltek volna, nem kellett volna szinte a fél életem
hozzá, hogy végre ki tudjam jelölni a saját határaimat, és
magabiztosan nemet mondjak.
Felnőttként hálás vagyok azért, hogy hosszú távú, tartós, szerető
kapcsolatot ápolhatok számtalan emberrel. A gyerekkori verések, az
érzelmi törés és az életem központi szereplőivel való problémás
kapcsolatom kétségtelenül segítettek abban, hogy önállóvá váljak.
William Ernest Henley Invictus című versének erőteljes szavait
idézve: „Magam vagyok sorsom ura, lelkem hajóján kapitány.{1}
Milliónyi embertársammal bántak úgy gyermekként, ahogyan velem,
így abban a hitben kellett felnőniük, hogy az életük semmit sem ér.
Beszélgetéseim dr. Bruce Perryvel és azzal a több ezer emberrel,
akik elég bátrak voltak ahhoz, hogy megosszák velem a történetüket
a The Oprah Winfrey Show-ban, megtanítottak arra, hogy az
állítólagos gondviselőim viselkedésére adott válaszom nem
kizárólag érzelmi reakció volt, hanem biológiai is. A dr. Perryvel
végzett közös munkám során ráébredtem arra, hogy bár
gyermekként bántalmazásokban és különböző traumákban volt
részem, az agyam megtanult alkalmazkodni ehhez a helyzethez.
És ez – azaz csodálatos agyunk sajátos alkalmazkodóképessége –
a remény forrásául szolgálhat mindannyiunk számára. Amint dr.
Perry a könyvünkben elmagyarázza majd, az agy a stresszre vagy az
életünk korai szakaszában minket ért traumára adott
válaszreakciójának megismerése révén könnyebben megérthetjük,
miért játszik akkora szerepet az, ami egykor történt velünk, abban,
akik vagyunk, ahogyan viselkedünk, és amit teszünk.
Ezen új információk ismeretében pedig helyreállíthatjuk az
önértékelésünket, és megváltoztathatjuk a körülményekre, a
különböző helyzetekre és kapcsolatokra adott reakcióinkat. Azaz,
más szavakkal élve, mindez az életünk újjáépítésének kulcsa.
Oprah Winfrey
 1989-ben egy reggel épp a laboromban – a Chicagói Egyetem
Fejlődési Idegtudományi Laboratóriumában – ültem, s egy akkori
kísérlet eredményeit tanulmányoztam, amikor az asszisztensem
bedugta a fejét az ajtón, és azt mondta: „Oprah hív.”
„Aha, persze. Hagyjon üzenetet.” Egész éjjel fent voltam és
írtam; a kísérlet eredménye pedig nem tűnt a legszívderítőbbnek.
Szóval nem sok kedvem volt az ilyesféle viccekhez.
Az asszisztensem elmosolyodott, majd így folytatta:
„Komolyan. Vagy legalábbis valaki a Harpótól.”{2}
Nem volt semmiféle értelmes magyarázat arra, miért keresne
engem Oprah. Fiatal gyermekpszichiáter voltam akkoriban, aki a
stressz és a trauma a fejlődésre gyakorolt hatását
tanulmányozta. Csupán néhányan ismerték a kutatásaimat; a
legtöbb pszichiáter kollégámat nem foglalkoztatta különösebben
az idegtudomány és a gyermekkori traumák témaköre. A
traumáknak a fizikai és mentális egészségben játszott szerepe
még feltérképezetlen terület volt. Meg voltam győződve róla, hogy
csupán egy barátom szórakozik velem. De végül csak felvettem a
telefont.
„Ms. Winfrey két hét múlva találkozót szervez a
gyermekbántalmazás szakértőinek részvételével Washingtonban,
és szeretnénk, ha ön is eljönne.”
A részletesebb ismertetőből kiderült, hogy a találkozón
számtalan jól ismert, neves szakember és szervezet is részt vesz
majd. Úgy gondoltam, az én szakterületem – a trauma fejlődő
agyra gyakorolt hatása – a politikailag elfogadottabb, uralkodó
nézetek mellett nem érvényesülhetne, így udvariasan
elutasítottam a felkérést.
 Néhány héttel később ismét csörgött a telefon. „Oprah azt
szeretné, ha egy napra ellátogatna hozzá az indianai farmjára.
Összesen négyen lennének, ő, ön és még két ember, s a
gyermekbántalmazás megoldásának témakörét járnák körül.”
Ezúttal, mivel úgy éreztem, érdemben hozzájárulhatok a
munkához, elfogadtam a meghívást.
Az említett találkozó legfontosabb résztvevője Andrew Vachss
gyermekek védelmére specializálódott ügyvéd és szerző volt.
Úttörő jelentőségű munkája felhívta a figyelmet arra, mennyire
fontos a gyermekbántalmazók hollétének felderítése – akkoriban
ugyanis államról államra utazgathattak, és képtelenség volt
követni, hol vannak, vagy a rájuk vonatkozó rendelet értelmében
távol tartják-e magukat a gyermekektől. 1989-es indianai
találkozónk eredményeképp született meg 1991-ben a Nemzeti
Gyermekvédelmi Rendelet az elítélt gyermekbántalmazók
országos szintű adatbázisának létrehozására. 1993. december
20-án, kétévnyi munkát követően, amelynek keretében többek
közt meghallgatáson kellett részt vennem az Amerikai Szenátus
Bírói Testülete előtt, az „Oprah-törvény” beiktatásra került.
Azt a bizonyos 1989-es találkozót számtalan további
eszmecsere követte. Ezek egy része a The Oprah Winfrey Show
stúdiójában valósult meg, ahol gyermekekkel kapcsolatos
konkrét esetekről, illetve a kora gyerekkor és az agyi fejlődés
fontosságát hangsúlyozó kampányokról beszélgettünk. A legtöbb
találkozónk azonban az Oprah Winfrey Leadership Academy for
Girls (OWLAG, azaz Lányok Oprah Winfrey Vezetői Akadémiája)
keretein belül történt. A figyelemre méltó szervezetet Oprah azért
hozta létre Dél-Afrikában 2007-ben, hogy „hátrányos helyzetű”,
ugyanakkor nagyon tehetséges lányokat gyűjtsön maga köré,
támogassa és taníttassa, illetve több lehetőséggel ruházza fel
őket. Nem titkolt célja az volt, hogy jövőbeli vezetőket neveljen. A
lányok többsége nagyfokú alkalmazkodóképességről tett
tanúbizonyságot, illetve magasra küzdötte magát a ranglétrán
annak ellenére, hogy korábban olyan nehézségekkel kellett
szembenéznie, mint a szegénység, valamilyen – traumát okozó –
veszteség, illetve a közösségen vagy családon belüli erőszak. Az
iskola már a kezdetekben is számtalan olyan témára fektetett
hangsúlyt, melyeket e könyv lapjain vitatunk majd meg; mára
pedig az OWLAG követendő példává vált a traumás eseményekre
érzékeny, a fejlődést előtérbe helyező oktatás területén.
2018-ban a CBS 60 Minutes című beszélgetős műsorának
keretein belül találkoztam Oprah-val, melynek során a
„traumaszemléletű gondozás” témáját jártuk körül. Bár a
beszélgetésünkből végül mindössze két percnyi anyag került
adásba, több millió ember nézett és hallgatott minket, a trauma
területén dolgozó szakemberek körében kiváltott érdeklődés
pedig igencsak számottevőnek bizonyult. Ám rengeteg minden
van még, amiről e témában beszélhetnénk.
Oprah-nak a beszélgetésünk iránti lelkesedése magával a
témával kapcsolatos szenvedélyéből eredt. Ahogyan azt a CBS
This Morning című hírműsorban Gayle King szerkesztőnek
említette, kiugrana a bőréből örömében, ha a trauma a
gyermekek fejlődő agyára gyakorolt hatása nagyobb figyelmet
kapna. Ahogyan a CBS News egyik műsorában a 60 Minutes-ben
elhangzott beszélgetéssel kapcsolatban megjegyezte, ezt tekinti
élete legfontosabb aspektusának.
 Munkássága során Oprah mindig rengeteget beszél a
bántalmazásról, az elhanyagolásról és a gyógyulásról. A
traumával kapcsolatos témák megismertetése mindig is
műsorainak egyik legfontosabb eleme volt. Több milliónyi ember
láthatta Oprah-t, amint a trauma legkülönbözőbb formáin átesett
emberekkel, illetve a téma szakértőivel beszélget, s közben
kapcsolatot teremt az áldozatokkal, vigaszt nyújt nekik, vagy épp
tanul tőlük. A trauma okozta veszteség, a helytelen bánásmód, a
szexuális erőszak, a rasszizmus, a nőgyűlölet, a családon vagy
közösségen belüli erőszak, a nemi és szexuális identitás zavarai,
a személyi szabadság megsértése és számtalan további tényező
hatását tanulmányozta, s mindezzel nagymértékben hozzájárult
ahhoz, hogy jobban megérthessük az egészség, a gyógyulás, a
poszttraumás fejlődés és az ellenálló képesség működését.
A The Oprah Winfrey Show huszonöt éve alatt alapos
gondossággal vizsgált olyan témákat, mint a fejlődési zavarok,
nehéz élethelyzetek, a szorongás, a stressz, a trauma vagy az
ellenálló képesség. 1989-ben a disszociatív személyiségzavarral
foglalkozott, 1997-ben a kora gyermekkori élmények az agy
fejlődésére gyakorolt hatásával, 2005-ben az örökbe fogadott
gyermekek jogaival, 2009-ben a súlyos elhanyagolás
következményeivel, s a sort még sokáig folytathatnánk. Műsora
több értelemben is kikövezte az utat e témák nagyobb ívű,
rendszerszerű feltérképezése előtt. Show-ja utolsó évadának
egyik epizódjában kétszáz férfi, köztük Tyler Perry színész
számolt be arról, hogy szexuális bántalmazásban volt része.
Oprah eddig is és ezután is igazi bajnokként és támogatóként
mutat utat a nehézségeket és traumát átélt emberek számára.
 Oprah és én több mint harminc éve foglalkozunk a trauma, az
agy, az ellenálló képesség és a gyógyulás témájával – e könyv több
szempontból is e harminc év összefoglalása. Közös munkánk
beszélgetések és emberi történetek segítségével világít rá a
mindezek hátterében álló tudományos tényekre.
A fejlődés, az agy és a trauma témaköre túl széles ahhoz, hogy
egyetlen könyvben fel lehessen dolgozni – különösen egy olyan
könyvben, amely különböző történeteket vonultat fel. A kötet több
ezer, a genetika, a járványtan vagy épp az antropológia területén
tevékenykedő tudományos szakember, klinikai orvos és kutató
munkáját tolmácsolja – bárkinek és mindenkinek.
A könyv címe, a Mi történt veled? arra utal, hogy
figyelmünket a múlt eseményeinek a jelenlegi viselkedésünkre
gyakorolt hatására kellene összpontosítanunk. A kifejezés dr.
Sandra Bloom, a Sanctuary-modell megalkotójának úttörő
jelentőségű munkát végző csoportjától ered. Dr. Bloom szavaival
élve:
Valamikor 1991-ben épp értekezletet tartottunk a
sanctuary-s csapatommal a fekvőbeteg részlegen. Azt
próbáltuk meg kideríteni, milyen változások mentek
végbe a trauma felismerése és kezelése területén,
különös tekintettel az ártalmas gyermekkori
élményekként (Adverse Childhood Experiences) ismert
problémakörre, amely élmények az általunk kezelt
páciensek tüneteinek gyakori okozói. Az értekezlet
közben Joe Foderaro képesített klinikai szociális
munkás, a velős megjegyzések mestere megjegyezte:
„Annyi változott, hogy a legfontosabb kérdésünk már
 nem az, hogy »Mi a bajod?«, hanem az, hogy »Mi
történt veled?«”.
Oprah és én hiszünk abban, hogy ha feltesszük ezt az alapvető
kérdést – „Mi történt veled?” –, mindannyian egy kicsit többet
tudhatunk meg arról, milyen hatással vannak ránk múltbéli
tapasztalataink – a jók és a rosszak egyaránt. Abban a
reményben osztjuk meg az olvasóval e történeteket és
tudományos ismereteket, hogy mindezen információk birtokában
a maga módján jobbá és tartalmasabbá tudja tenni az életét.
Dr. Bruce Perry
 1. FEJEZET

ÉRTELEMRE LELNI A
VILÁGBAN
 Évente több mint 130 millió gyermek születik szerte a világban.
Mindannyiukat adott társadalmi, gazdasági és kulturális
körülmények egyéni kombinációja várja. Egyes gyermekeket
örömmel és hálával fogadnak, boldog szüleik és családjuk a
karjukba zárják őket. Mások viszont, hozzám hasonlóan, elutasító,
közönyös bánásmódot kapnak fiatal édesanyjuktól, aki egészen más
életről álmodott, a szüleiktől, akiket megnyomorított a szegénység,
vagy egy dühös édesapától, aki ő maga válik az állandósult erőszak
forrásává.
Ám akár szeretik őket, akár nem, valamennyi jelenlegi és valaha
volt újszülött (köztük én és az olvasó is) rendelkezik egy nagyon
fontos jellegzetességgel. Attól függetlenül, milyen körülmények közé
születünk, a teljesség eredendő érzésével jövünk a világra. Egyetlen
gyermek sem kezdi úgy az életét, hogy olyasmiket kérdezgetne,
vajon elég-e, értékes-e, vagy megérdemli-e a szeretetet.
Egyetlen kisbaba sem teszi fel a kérdést tudatosságának első
pillanataiban, hogy ér-e valamit, mint ember. Az ő világuk tele van
csodával. Ezek az apró emberi lények azonban már legelső
lélegzetvételükkor megpróbálják feltérképezni a körülöttük lévő
világot: „Ki fog gondoskodni rólam, és táplálni engem? Miben
lelhetek majd vigaszt?” És számtalan pici lény számára kezdődik az
élet sérelmekkel – például gondviselője erőszakos kitöréseit, vagy
egyszerűen a megnyugtató hang vagy a gyengéd érintés hiányát kell
elszenvednie. Az emberi életről alkotott tapasztalataink már a
legelső pillanatokban is különböznek egymástól.
A legerőteljesebb érzés, amelyre a gyermekkoromban
emlékszem, a magány volt. Az édesanyám és az édesapám csak
egyetlen alkalommal voltak együtt: a dolog egy öreg tölgyfa alatt
történt nem messze attól a Mississippi állambeli Kosciuskóban álló
háztól, ahol az anyám, Vernita felnőtt. Az apám, Vernon mindig azt
mondta nekem, sosem születtem volna meg, ha ő nem olyan
kíváncsi arra, vajon mi rejlik az anyám rózsaszín uszkármintás
szoknyája alatt. Kilenc hónappal ezen egyetlen éjszaka után
megérkeztem én. Öntudatra ébredésem első pillanatától kezdve
tudtam, hogy nem akartak. Az apám nem is tudott rólam, amíg az
anyám nem küldött neki egy képeslapot a születésem hírével, hogy
pénzt kérjen tőle babaruhára.
A nagyanyám, Hattie Mae otthonában a gyerekeknek nem volt
szava. A nagyapámról csak egy halvány emlékem maradt, amint épp
arrább hesseget a botjával – de hogy valaha ténylegesen hozzám
szólt volna, arra nem emlékszem. Miután a nagyanyám meghalt, az
anyám – aki akkorra Milwaukee-ba költözött – és a Nashville-ben élő
apám otthona között ingáztam. Mivel egyiküket sem ismertem,
képtelen voltam erős gyökereket ereszteni, vagy mély kapcsolatot
kialakítani velük. Az anyám cselédként dolgozott heti ötven dollárért
egy faluban, a Milwaukee északi partján fekvő Fox Pointban, és a
lehetőségeihez mérten igyekezett ellátni három kisgyerekét.
Babusgatásra nem maradt ideje. Próbáltam nem zavarni őt, vagy
okot adni az aggodalmaskodásra. Távolinak és hidegnek éreztem őt,
aki képtelen kielégíteni kislány énem szükségleteit. Minden ereje arra
ment el, hogy megéljen, hogy túléljen. Mindig úgy éreztem, teher
vagyok a számára, egy „újabb éhes száj”. Ritkán éreztem, hogy
szeretne. Mióta csak az eszemet tudom, úgy éreztem, teljesen
egyedül vagyok.
A traumatikus események, a bántalmazás és az elhanyagolás
számtalan áldozatával történt beszélgetéseim során világossá vált
számomra, hogy az ilyen élményeknek kitett gyermek erős fájdalmat
kezd érezni. Egyre csak arra vágyik, hogy úgy érezze, szükség van rá,
megértik, és értékesnek tartják. Ezekben a gyermekekben
felnőttkorukra sem alakul ki az a képesség, hogy meg tudják ítélni,
mennyit érnek. És ha ennek a hiánynak nem szentelünk figyelmet, az
gyakran állandósult önakadályozás, erőszak, szexuális szabadosság
vagy függőség formájában tör elő.
És itt kezdődik a munkánk – az a munka, melynek során kiássuk
azokat a gyökereket, amelyek jóval azelőtt ágyazódtak be a
lelkünkbe, mielőtt szavakkal ki tudtuk volna fejezni, mi történik
velünk.
Dr. Perry elmagyarázta nekem, hogyan égnek be mélyen az
agyunkba ezek a nagy hatású, félelmetes vagy épp elidegenítő
érzékszervi tapasztalatok – amelyek tarthatnak csupán néhány
másodpercig, de akár évekig is ismétlődhetnek. Ahogyan az agyunk
fejlődik, s folyamatosan újabb és újabb élményeket dolgoz fel,
miközben próbálja értelmezni a minket körülvevő világot, minden
egyes pillanat az összes addigi pillanatra építkezik.
Mindig is egyetértettem a mondással, miszerint a magban ott
rejlik a fa; a dr. Perryvel végzett közös munkám során pedig
megbizonyosodhattam ennek igazságáról. Így hát, ha meg akarjuk
érteni a fát, vissza kell térnünk a maghoz.
Oprah
Emlékszem, amint ismeretségünk kezdetén Oprah egyszer
azt mondta: „Te vagy az az ember, aki mindent az agy
szemszögéből vizsgál. Tényleg mindig az agyra gondolsz?”
Röviden annyit mondhatnék, hogy igen. Valóban sokat
gondolok az agyra. Neurológus lévén a főiskola óta
egyfolytában az agyat és a stresszreakciók működését
tanulmányozom. Illetve az ideggyógyászat után pszichiátriát is
tanultam. Azt tapasztaltam, hogy ez az „agyközpontú”
gondolkodás segít megértenem az embereket.
Gyermekpszichiáterként gyakran tesznek fel nekem
kérdéseket a gyerekek problémás viselkedésével kapcsolatban,
például ilyeneket: Miért viselkedik ez a gyerek úgy, mint egy
csecsemő? Miért nem tud a korának megfelelően reagálni?
Hogyan képes egy anya végignézni, amint a párja megveri a
gyerekét? Hogy tud bárki is bántani egy gyereket? Mi a baj
azzal a gyerekkel? Azzal az anyával? Az anya párjával?
Az évek során rájöttem, hogy a látszólag értelmetlen
viselkedés is értelmet nyer, ha mögé nézünk. És mivel az agy az
a szervünk, amely lehetővé teszi, hogy gondolkodni, érezni és
cselekedni tudjunk, akárhányszor csak próbálok megérteni
valakit, az illető agyára gondolok. Miért tette azt, amit? Mi
késztette arra, hogy így viselkedjen? Valami történt vele,
aminek következtében az agya ma így működik.
Legelőször még a főiskolán, fiatal pszichiáterként
alkalmaztam az ideggyógyászat tudományát a viselkedés
értelmezésére. Egy idősebb férfit, Mike Rosemant kezeltem –
Mike okos, vicces, kedves ember volt, s mivel a koreai
háborúban is szolgált, rengeteg harcot látott. Tipikus
poszttraumás stressz szindrómában (PTSD) szenvedett – erről a
későbbiekben részletesebben is beszélek majd –, amelyet
szorongás, alvászavarok, depresszió és az emlékképeknek a
tudatban való epizodikus megjelenése jellemez, azaz olykor úgy
érezte, mintha továbbra is a harctéren lenne. Problémáját
ivással próbálta meg orvosolni, ami túlzott
alkoholfogyasztáshoz vezetett. Ez természetesen negatív
hatással volt a munkájára, és családi konfliktusokat szült, így
végül akarata ellenére nyugdíjazták, a felesége pedig elvált tőle.
Már körülbelül egy éve dolgoztunk együtt, s Mike egészen jól
kordában tudta tartani az alkoholfogyasztását, de a többi tünete
közül egy sem szűnt meg.
Egyik nap meglehetősen kétségbeesetten hívott fel: „Doki,
tudnánk ma találkozni? Fontos lenne. És Sally is jönni szeretne.”
Sally egy nyugdíjas tanárnő volt, akivel akkoriban
randevúzgatott. Korábbi találkozóink alkalmával Mike sokszor
említette, hogy „ezt nem szeretné elszúrni”. Éreztem, hogy
sürgős a dolog, így beleegyeztem. Délután felkerestek a
rendelőmben, és leültek egymás mellé a kanapéra. Fogták
egymás kezét. Sally halkan belesuttogott valamit Mike fülébe;
úgy tűnt, a férfi izgul, a nő pedig megpróbálta megnyugtatni.
Olyanok voltak, mint két izgatott tinédzser.
Majd Mike megszólalt: – El tudná magyarázni Sallynek, mi
az a PTSD? Hogy miért vagyok ennyire szétesve? – Majd
könnyekben tört ki: – Mi a gond velem? Hiszen Korea már több
mint harminc éve volt! – Sally közelebb húzódott hozzá, és
átölelte.
Elbizonytalanodtam. Vajon el tudnám magyarázni, mi is az a
PTSD? – gondoltam magamban, így a válasz elől kitérve ezt
kérdeztem tőle: – Szabad tudnom, hogy miért pont most, Mike?
Történt valami?
– Tegnap este elmentünk vacsorázni. Utána a belvárosban
sétáltunk a mozi felé, hogy megnézzünk egy filmet. És hirtelen
az úton találtam magam a parkoló autók között, hason fekve a
földön, a kezemmel a fejemen, rettegve. Azt hittem, hogy lőnek
rám. Eléggé össze voltam zavarodva. Végül rájöttem, hogy
mindössze egy motor kipufogója durrant egyet. De olyan hangja
volt, mintha lőttek volna. Az öltönynadrágom térde kiszakadt.
Izzadtságban úsztam, a szívem hevesen vert. Annyira kínos
volt. Ki akartam szaladni a világból. Arra vágytam, hogy
hazamenjek, és jól leigyam magam.
– Az egyik pillanatban még kart karba öltve sétáltunk – vette
át a szót Sally –, a következőben pedig már a lövészárokban
feküdt Koreában, és üvöltött. Lehajoltam, hogy segítsek neki, de
ellökött magától. Megütött. – Sally elhallgatott, majd így
folytatta: – Olyan érzés volt, mintha vagy tíz percig tartott
volna, de valójában szerintem csak pár perc volt. Árulja el,
hogyan segíthetnék neki. – Majd Mike felé fordulva hozzátette: –
Nem hagylak magadra.
– Magyarázza el neki, mi a bajom – kérlelt Mike.
Akkoriban 1985-öt írtunk. A PTSD-vel kapcsolatos kutatások
még mindig gyerekcipőben jártak, én pedig huszonkilenc éves,
tapasztalatlan pszichiáterként, aki még be se fejezte a
tanulmányait, semmit sem tudtam. – Nézze, nem tudom, mit
felelhetnék. Azt azonban tudom, hogy Mike nem akarta
bántani.
– Tudom – felelte Sally, aki úgy nézett rám, mintha teljesen
ostoba lennék. És az is voltam. Azonban, míg a klinikai
munkáról valóban nem tudtam sokat, az agyról, az emlékezet
működéséről és a stresszre adott válaszreakciókról annál
többet. Nem klinikai orvosként, hanem neurológusként
próbáltam megmagyarázni, miért keresett menedéket Mike az
utcán. Feltettem magamnak a kérdést, vajon mi játszódott le a
férfi agyában, amikor a motor kipufogója durrant egyet – vagyis
az agy szemszögéből kezdtem vizsgálni egy klinikai esetet.
– Véleményem szerint a probléma részben abból adódik,
hogy sok évvel ezelőtt, Koreában Mike agya hozzászokott a
folyamatos fenyegetettséghez – a teste és az agya túlérzékennyé
vált, és túl erősen reagál a világból érkező bármilyen fenyegető
ingerre. A háború idején, az életben maradása érdekében az
agya összekapcsolta a lövés hangját a menedékbe húzódás
igényével és az extrém túlélési reakcióval, s e kapcsolatrendszer
tulajdonképpen a memóriája részévé vált. – Elhallgattam, majd
így szóltam: – Így érthető?
Sally bólintott: – Valóban eléggé gyakran összerezzen.
– Mike, amikor itt ült az irodámban, számtalanszor
észrevettem, hogy összerezzen vagy megijed, amikor becsapnak
egy ajtót, vagy túl hangosan tolnak egy kocsit a folyosón.
Továbbá rendszeresen körbejártatja a tekintetét a szobában.
Bármilyen apró mozdulat, hang vagy fény magára vonja a
figyelmét.
Mike így felelt: – Aki nem bukott le, meghalt. Aki nem
virrasztott ébren éjszaka, meghalt. Aki elaludt, meghalt. –
Pislogás nélkül bámult a semmibe, majd egy pillanatnyi csend
után felsóhajtott. – Gyűlölöm a függetlenség napját. Meg a
szilvesztert is. A tűzijáték halálra rémiszt. Még amikor pontosan
tudom, hogy mikor lesz tűzijáték, akkor is összerezzenek – úgy
érzem, minta a szívem ki akarna ugrani a helyéről. Gyűlölöm.
Utána egy hétig nem tudok aludni.
 – Az eredetileg az adott helyzethez alkalmazkodó,
védelmező jellegű válaszreakció még ma is ott van bevésődve a
memóriájában. Nem tűnt el – mondtam.
– De hát már nincs rá szüksége – fakadt ki Sally. – Szó
szerint pokollá teszi az életét. Nem lehetne valahogy kitörölni
belőle?
– Ez remek kérdés – feleltem. – A gond az, hogy a háború
idején kialakult válaszreakciók egy része Mike agyának azon
területeihez kötődik, amelyeket nem lehet tudatosan irányítani.
Hadd magyarázzam el ezt egy kicsit részletesebben.
Elővettem egy papírlapot, és rajzoltam egy lefelé fordított
háromszöget, majd három vízszintes vonallal négy részre
osztottam. Akkor először ábrázoltam így az agyat. Ma,
harmincöt évvel később, még mindig ezt az egyszerű ábrát
alkalmazzuk az agy, a stressz és a trauma működésének
szemléltetésére.
– Vizsgáljuk meg az agy alapvető szerkezetét. Ez a szervünk
olyan, mint egy négyrétegű torta. A legfelső réteg az agykéreg,
az agyunk legjellegzetesebben emberi része. – Elkezdtem
beleírogatni az ábrába az agy különböző funkcióinak
elnevezését, amint az az 1. ábrán is látható.
1. ábra

AZ AGY MODELLJE
 AZ EMBERI AGY HIERARCHIKUS FEL ÉPÍTÉSE
Az agyat négy egymással szoros kapcsolatban lévő
területre oszthatjuk – ezek az agytörzs, a köztiagy, a
limbikus rendszer és az agykéreg. Az agy strukturális és
funkcionális értelemben vett összetettsége az alsóbb,
egyszerűbb területektől felfelé, azaz az agytörzstől az
agykéreg felé növekszik. Az agykéreg felelős a.
legjellegzetesebben „emberi” funkciókért, amilyen a
beszéd és a nyelvhasználat, az absztrakt fogalmak
megértése, valamint a múltra való visszatekintés és a jövő
 tervezése.
Közben tovább magyaráztam: – A felső rétegben található
rendszerek a beszédért, a nyelvért, a gondolkodásért és a
tervezésért felelnek; értékrendünk és hiedelmeink is itt
tárolódnak. Illetve, ami Mike esetében nagyon fontos, ez
agyunk azon része, amely képes „érzékelni az időt”. Ha az
agykéreg „online” állapotban van és aktív, vissza tudunk
gondolni a múltra, vagy a jövőbe tudunk tekinteni. El tudjuk
dönteni, hogy valami a múltban történt vagy jelenleg történik.
Ez érthető? – Mike és Sally bólintott.
– Rendben. Most pedig nézzük az agy belsejét – az
agytörzset. Az agy ezen része kevésbé összetett, főként
irányítási feladatokat lát el, mint amilyen a testhőmérséklet, a
légzés, a pulzus és hasonlók szabályozása. Gondolkodásért vagy
időérzékelésért felelős részek viszont nem találhatók az agy
ezen területén. Olykor az agy ezen részére „hüllőagyként”
hivatkozunk; olyan funkciókat lát el, amelyek például egy gyík
életében is megjelennek: a gyíkok nemigen tervezgetnek,
mindössze a jelenben élnek, és reagálnak a történésekre. Ám
mi, emberek, az agyunk felső rétegének – az agykéregnek –
köszönhetően fel tudunk találni dolgokat, továbbá alkotunk,
tervezünk és érzékeljük az időt. – Mielőtt folytattam volna,
Mike-ra és Sallyre pillantottam, hogy meggyőződjek róla, értik,
amit mondok.
– Az érzékszerveink – a látás, a hallás, a tapintás, a szaglás
és az ízlelés – által begyűjtött ingerek elsőként az agy alsóbb
rétegeibe érkeznek. Ezek egyike sem jut közvetlenül az
agykéregbe; először mindig az alsóbb rétegekbe kerülnek.
 Bólogattak, hogy értik.
– Miután a jelek beérkeztek az agytörzsbe – a háromszög
aljára mutattam –, az feldolgozza őket. Az érzékelt jelet az agy
tulajdonképpen összekapcsolja egy korábban eltárolt
élménnyel. Ebben az esetben ezen összepárosítási folyamat
során a motor kipufogójának durranása a géppuskatűzzel
került párba – emlékszik, mit meséltem a háborúval
kapcsolatos emlékekről? És mivel az agytörzs képtelen
érzékelni az időt, vagy felfogni, hogy azóta számtalan év eltelt,
aktiválja a stresszre adott válaszreakciót, és a test úgy reagál,
mintha valódi fenyegetést észlelt volna. Mike úgy érzi magát és
úgy cselekszik, mintha megtámadták volna. Az agytörzse nem
mondhatja, hogy „Nyugalom, haver, hiszen Korea óta már eltelt
harminc év. Mindössze egy motor kipufogója durrant”.
Hagytam nekik egy kis időt, hogy megemésszék a hallottakat.
– Miután a jel végezetül eljut az agykéregbe, az már képes
felfogni, mi is történt valójában. Ám a stresszválasz
aktiválásakor az agy felsőbb részei átmenetileg kikapcsolnak –
köztük az a terület is, amely képes az idő érzékelésére. Tehát
végül a motor kipufogójának durranásával kapcsolatos
információk is eljutottak az agykéreghez, azonban mindehhez
idő kellett. És amíg ez meg nem történt, Mike ismét ott volt
Koreában, aztán pedig összezavarodva tért vissza. Egész este
nem tudott megnyugodni, igaz?
– Egyáltalán nem aludtam. – Mike kimerültnek, ám egyben
megkönnyebbültnek tűnt. – Tehát nem vagyok őrült?
– Nem. Az agya pontosan azt teszi, amire számíthatunk
mindazok után, amin átment. Ám ami egykor megkönnyítette
az adott helyzethez való alkalmazkodást, ma épp hogy
megnehezíti azt. Ami Koreában megmentette az életét, itthon
megöli. Fel kell derítenünk, hogyan támogathatjuk a
stresszreakciókért felelős agyterületeket abban, hogy ne
reagáljanak ilyen túlérzékenyen.
Mike története természetesen itt nem ért véget, azonban
már ennyiből is látható, hogy a férfi viselkedése mögött álló
okok feltárása megkönnyebbülést hozott a volt katona és párja
számára. Én pedig ettől az esettől fogva sokkal aktívabban
alkalmaztam az ideggyógyászat alapelveit klinikai
gyakorlatomban. Rávilágított arra, hogyan képesek egyes
„felidéző jelek” – tulajdonképpen bármilyen érzékszervi inger,
például egy látvány, egy hang, egy illat vagy egy érintés –
aktiválni egy traumatikus esemény emlékét. Mike esetében a
motor kipufogójának durranása a háború összetett emlékképét
idézte elő. És ez a történet volt az egyik első, amelyet
elmeséltem Oprah-nak, amikor elkezdtünk a traumákról
beszélgetni.
Oprah: Mr. Roseman történetét hallva elsőként arra figyeltem
fel, hogy a férfi hibásnak tartotta magát; konkrétan fel is tette a
kérdést: „Mi a baj velem?” Te azonban nem arra
összpontosítottál, hogy mi a baj vele, hanem, hogy mi történt
vele – és pontosan ez az a váltás, amelyet másokban is elő
szeretnénk mozdítani.
Mike története annak megértését is megkönnyítette
számomra, hogy mire gondolsz, amikor az agy „szekvenciális
felépítéséről” beszélsz.
Dr. Perry: Minden élményünket lentről felfelé dolgozzuk fel,
azaz ahhoz, hogy eljuthassunk az agyunk legfelsőbb, „okos”
területére, előbb végig kell haladnunk az alsóbb, kevésbé okos
területen. Ez a szakaszos feldolgozás azt jelenti, hogy legelőször
az agyunk legprimitívebb, reaktív része értelmezi az
érzékszerveinken keresztül beérkező ingereket, és reagál rájuk.
A lényeg tehát az, hogy agyunk szerkezetéből adódóan előbb
cselekszünk és érzünk, mint ahogy gondolkodnánk. Illetve az
agyunk is így fejlődik: fokozatosan, lentről felfelé haladva. A
fejlődő csecsemő először cselekszik és érez, majd e cselekedetei
és érzései nyomán alakul ki az a rendszer, ahogyan
gondolkodik.
Oprah: Évek óta azt hallom tőled, hogy legkorábbi élményeink
vannak a legnagyobb hatással ránk, ugyanis ebben az
időszakban fejlődik a leggyorsabban az agyunk.
Dr. Perry: A „Mi történt veled?” kulcskérdés – és nemcsak
akkor, ha egy embertársunk viselkedését szeretnénk megérteni,
hanem akkor is, ha az agyműködést kívánjuk feltérképezni. Más
szóval, saját történetünk – az életünkben jelen lévő személyek
és helyszínek – nagy hatással vannak agyunk fejlődésére. Ennek
eredményeképpen pedig mindannyiunk agya különbözik.
Élettapasztalataink határozzák meg agyunk legfontosabb
rendszereinek szerveződését és működését. Azaz
mindannyiunk más és más módon látja és értelmezi a világot.
Mr. Roseman esetében a traumatikus élmények a férfi
huszonnégy éves korában történtek. És ha ezek az események
képesek voltak változást okozni egy huszonnégy éves felnőtt
agyában, képzeljük csak el, mi mindenre lehetnek képesek egy
csecsemő vagy egy kisgyermek esetében – mennyivel
rombolóbb egy-egy ilyen trauma fiatalabb korban.
Agyunk már az anyaméhben elkezdi eltárolni
élettapasztalatainkat. Az agy magzatkori fejlődését számtalan
tényező befolyásolhatja, többek közt az anyát érő stresszek, az
anya kábítószer- és alkoholfogyasztása, dohányzása, étrendje,
illetve az általa végzett fizikai aktivitás is. Az első kilenc hónap
alatt az agy robbanásszerű fejlődésen megy keresztül – akár
húszezer új idegsejt is „születhet” benne másodpercenként.
(Összehasonlításképp: egy felnőtt agyában legjobb esetben
hétszáz új idegsejt termelődik naponta.) Mire megszületik, a
kisbaba agyában 86 milliárd idegsejt jön létre; és ezek továbbra
is növekednek és összekapcsolódnak egymással, hogy
létrejöhessenek azok az összetett hálózatok, amelyek
segítségével az újszülött értelmezni tudja az őt körülvevő
világot. Ez a rendszer hihetetlenül bonyolult, és még a kutatók
sem értik teljesen a működését; létezik azonban néhány alapelv,
amelyek segítségével a beszélgetéseink során könnyebben el
tudom majd magyarázni, hogyan függ össze mindez a
traumával.
Az öt érzékünk – a látás, a hallás, a szaglás, az ízlelés és a
tapintás – azt kíséri figyelemmel, hogy mi zajlik a testünkön
kívül. Ehhez az érzékszerveink – a szemünk, a fülünk, az
orrunk, a szánk és a bőrünk – munkájára van szükség. Ha
ezeket valamilyen fényjelenség, hang, szag, íz vagy érintés
formájában inger éri, az erre specializálódott idegsejtek jelet
küldenek az agyba.
De van egy olyan érzékelőrendszerünk is, amely arról
tájékoztat minket, hogy mi zajlik a testünkben. Ez az
úgynevezett interocepció, amely például a szomjúság, az éhség
vagy a légszomj érzéséért felelős. Ezen rendszerek
folyamatosan tájékoztatják az agyat a külvilágban és a
testünkben zajló folyamatokról, hogy az működésbe hozhassa a
megfelelő területeket, ezzel gondoskodva az egészségünkről és
a biztonságunkról. Ha szomjasak vagyunk, vizet, ha éhesek,
ételt veszünk magunkhoz, ha pedig veszélyt érzékelünk, a
szervezetünk stresszválaszt ad.
Az agyunk kategorizálja ezeket az ingereket, és „felküldi
őket” a háromszög felsőbb részeibe, azaz továbbítja az agy
különböző területeire, hogy azok tovább vizsgálják és
feldolgozzák őket. E folyamat mentén bármely tapasztalatból
annak egyre gazdagabb és részletesebb változata születik,
hiszen az egyes ingerek aszerint kapcsolódnak össze egymással,
hogy miként kategorizálta őket az agy. Az azonos időpontban
fogadott vizuális, valamint a tapintás és a szaglás által
begyűjtött ingereket például ugyanazon agyterületekre küldi.
Így az ugyanazon élményhez tartozó látványok, hangok, szagok
és mozdulatok összekapcsolódnak. Így kezdjük el értelmezni a
minket körülvevő világot.
Ahogyan az agyunk összetett emlékképeket gyárt ezen
összekapcsolt ingerek megőrzésére, saját tapasztalataink
„könyvtára” egyre gyarapszik. Ahogyan fejlődünk,
mindannyian megpróbáljuk értelmezni a környező világot. Mit
jelent ez a hang? Mit jelent, ha valaki megsimogatja a hátam?
Mit jelent ez az arckifejezés? Mi történik még, amikor ezt az
illatot érzem?
Az egyik gyerek számára a szemkontaktus azt jelenti, hogy
„Gondoskodom rólad, érdekelsz”, egy másik számára pedig azt,
hogy „Mindjárt kiabálni fogok veled”. Életünk korai
szakaszában fejlődő agyunk – a tapasztalatainkat kategorizálva
és eltárolva – pillanatról pillanatra egyre gazdagítja személyes
„kódtárunkat”, amelynek segítségével értelmezni tudjuk a
világot. Saját tapasztalataink alapján mindannyian egyéni
világképet alkotunk.
Képzeljük csak el, micsoda hatalmas változáson megy át az
újszülött csecsemő által érzékelt világ. Egykori meleg, ritmikus,
sötét környezete a születéskor egy pillanat alatt átalakul, és
rengeteg inger ömlik rá képek, hangok, a hőmérséklet
változásai és a friss levegő formájában. Az agyba számtalan új
érzékszervi inger árad. És mivel csecsemőkorunkban annyi
újdonság rejlik számunkra a világban, az agyunk ebben az
időszakban hoz létre leggyorsabban és legaktívabban új
kapcsolatokat az egyes észleletek között. Az életünk első
éveiben szerzett tapasztalatok a későbbiekhez képest
aránytalanul nagy hatással vannak arra, hogyan dolgozza fel
agyunk az új információkat.
Oprah: Az egyik legfontosabb dolog, amelyet a kutatásaidból
megtanultam, az volt, hogy a kisgyerekek jóval több mindent
fognak fel és raktároznak el magukban, mint gondolnánk. Minél
fiatalabbak vagyunk, egyben annál érzékenyebbek is a minket
körülvevő érzelmi megnyilvánulásokra. Sok felnőtt úgy érzi,
nyugodtan káromkodhat vagy lehet erőszakos a kisgyermekek
előtt. A műsoromban több száz adás alkalmával találkoztam
olyan anyákkal, akik azt mondták, „Majd ha a gyerek nagyobb
lesz, elhagyom az agresszív apját”, azt gondolván, hogy a gyerek
még úgyis túl fiatal ahhoz, hogy felfogja, mi történik. Pedig
ennek épp az ellenkezője igaz.
Dr. Perry: Ez így van. Minél fiatalabbak vagyunk, annál
inkább szükségünk van a gondviselőinkre – a szüleinkre és más
felnőttekre – ahhoz, hogy értelmezni tudjuk a környezetünket.
A kisgyermekek bizonyos értelemben ezeknek a felnőtteknek a
szűrőjén keresztül tapasztalják meg a világot.
Bár egy nagyon kicsi gyerek magukat a szavakat még nem
érti, a beszéd nonverbális elemeit már érzékeli – amilyen a
beszéd hangneme is. Érzi a feszültséget és a rosszindulatot egy
haragos ember hangjában, illetve a kimerültséget és az
elkeseredettséget egy lehangolt emberében. És mivel az agyunk
olyannyira gyorsan fejlődik életünk első éveiben, és több
ezernyi kapcsolatrendszert hoz létre a világ működését
értelmezendő, ezek az élmények nagyobb hatással vannak egy
csecsemőre és egy kisgyermekre, mint egy idősebb emberre.
Ha például egy gyerek apja erőszakos, a kicsi agya a férfiak
személyét a fenyegetettséggel, a haraggal és a félelemmel
kapcsolja össze. És ez a világról alkotott nézet beépül a
gyermekbe: azazhogy a férfiak veszélyesek, fenyegetik az
épségemet, bántanak engem és a szeretteimet. És ha valakibe ez
a kép épül be a világról, gondoljunk csak bele, hogyan fog
viszonyulni később egy férfi tanárához, edzőjéhez, vagy anyja
új – egészséges és nem erőszakos – partneréhez.
Oprah: És amíg nem tanuljuk meg beazonosítani vagy
szavakkal kifejezni, amit látunk, vagy amit érzünk, mindössze a
rezgéseket érzékeljük. Egy otthon rezgése pedig elég negatív is
lehet… egy nekem itt rossz rezgés.
 Dr. Perry: Ezek a rezgések, ahogyan te is utalsz rá, a
környezet érzelmi töltetét fejezik ki.
Oprah: Igen, minden környezetnek megvan a maga érzelmi
töltete. Ha besétálnánk egy ismeretlen család otthonába,
akiknek még csak a nyelvét sem beszéljük, akkor is éreznénk,
hogy szeretetteljes légkör uralkodik-e ott. Szintén megéreznénk,
ha valami nincs rendben. Lehet, hogy nem tudnánk, pontosan mi
a gond, azt azonban éreznénk, hogy valami baj van.
Dr. Perry: Ugyanígy, ha besétálnánk egy óvodába, ott is meg
tudnánk állapítani, hogy „Nahát, micsoda remek hely!”.
Éreznénk a hangulaton, az érzelmi tölteten, hogy minden
rendben. Ugyanakkor besétálhatnánk egy másik terembe
ugyanazon intézményben, s ott pedig azt éreznénk, hogy „Húha,
itt valami nincs rendben!”. Nagy ereje van a környezetnek. Az
agyunk egyes területei rendkívül érzékenyek az emberek
közötti nonverbális rezdülésekre. A társadalmunk viszont
egyáltalán nem szentel elegendő figyelmet ezeknek, pedig nagy
szerepük van az ember életében. A verbalitás – mind az írott,
mint a kimondott szavak tekintetében – nagyon fontos helyet
foglal el társadalmunkban, holott a kommunikáció nagy része
szavak nélkül történik.
Oprah: Említetted, hogy ha életünk első éveiben, azaz
születésünk és kétéves korunk között ér trauma minket – amikor
még nem vagyunk képesek megfogalmazni, mi is történt velünk
–, az eset nagyobb mértékben befolyásolhatja az agyunk
működését, mint később, amikor már ki tudjuk fejezni szavakkal.
Főként azokra a gyerekekre gondolok, akiket olyan fiatalon
bántalmaztak, hogy még csak meg sem tudták fogalmazni
szavakkal, mi történt. És ez az élmény másképpen épül be a
gyermek agyába így, mintha ki tudná fejezni.
Dr. Perry: Amiről beszélsz, az is egyfajta memória. Térjünk
vissza egy kicsit ahhoz a lefelé fordított háromszöghöz, amelyet
Mr. Roseman esete kapcsán rajzoltam.
Élményeink következtében a testünkben található
valamennyi biológiai rendszer egyfajta átalakuláson esik át; így
e változás bizonyos értelemben múltbéli tapasztalataink –
avagy tulajdonképpen a memóriánk működésének –
eredménye. Az idegsejtek különösen érzékenyek a
tapasztalatokra, s az agy valamennyi területén található
neuronhálózatok képesek emlékek létrehozására. A nevek,
telefonszámok, illetve a kulcscsomónk aktuális tartózkodási
helyének rögzítése például az agykéregben található
ideghálózatok feladata. Ám úgynevezett érzelmi memóriánk is
van: egy dal felidézhet bennünk egy olyan élményben
gyökeredző érzést, amely hosszú évekkel ezelőtt történt. A
pulykasült vagy a sütőből frissen kikerült kenyér az otthon
melegét vagy az elveszített múlt keltette szomorúságot
juttathatja az eszünkbe. Ezeket az érzéseket a limbikus
rendszer és más agyterületek ideghálózataiban tárolt
asszociációk segítségével hívjuk elő. Illetve van motorikus-
egyensúlyi memóriánk is – a magzatpózba való görnyedés
tulajdonképpen nem más, mint egy emlékezésbeli aktus. Ilyen
emlékeket még az agy alsóbbrendű területei is tárolnak. A
traumatikus élmények nyomán azonban olyan összetett
emlékképek keletkezhetnek, melyek megalkotásában az agy
valamennyi területe részt vesz.
 Mint már említettem, az agy fejlődése szakaszosan történik,
lentről felfelé és belülről kifelé, az agytörzs alapfunkcióitól
kezdve az agykéreg összetettebb feladataiig. Az agy minden
egyes területe képes emlékeket alkotni – továbbá a
tapasztalataink nyomán változni, s ezeket a változásokat
bizonyos ideghálózatokban tárolni.
Egy kisgyermek agykérge még nem teljesen fejlett; a
háromévesnél fiatalabb gyerekek ideghálózatai még nem elég
érettek az úgynevezett lineáris narratív memória (azaz a „ki,
mikor, hol, mit csinált” jellegű emlékek) megalkotására. Az agy
alacsonyabb rendű területein található ideghálózatok azonban
már a legkorábbi emlékeinket is feldolgozzák – illetve
átalakulnak ezen tapasztalások eredményeképpen.
Asszociációk, avagy emlékek ezen alacsonyabb szintű
területeken is keletkeznek – és mindennek nagy hatása van
arra, hogyan vésődik be egy-egy trauma a kisgyermekek
agyába.
Ha egy gyermeket bántalmaznak, az agyuk kapcsolatot
teremthet a bántalmazó személy egy-egy tulajdonsága vagy a
környezet bizonyos jellegzetessége – például az illető hajtónusa,
hangszíne vagy a háttérben szóló zene – és a félelem érzése
között. Ezen összetett és összezavaró asszociációk aztán nagyon
sokáig hatással lehetnek a viselkedésünkre; ha például egyszer,
évekkel később egy barna hajú férfi szolgál ki minket egy
étteremben, aki közelebb lép hozzánk, hogy felvegye a
rendelésünket, az esemény pánikrohamot válthat ki. Ám mivel
a kognitív memóriába – a lineáris narratív memóriába – nem
vésődött be szilárdan az adott emlékkép, a roham kialakulása
véletlenszerűnek, a korábbi élményektől teljesen függetlennek
tűnhet.
A fiatal korban átélt trauma egész életre szóló beidegződések
és viselkedésmintázatok táptalaja lehet. Ennek egyik
legsúlyosabb megjelenési formája, amikor a kora
gyermekkorban elszenvedett szexuális erőszak tönkreteszi a
későbbi intimitás lehetőségét még akkor is, ha az illető nem
emlékszik magára az erőszakra.
Oprah: A The Oprah Winfrey Show-nak mintegy 217 epizódja
foglalkozott a szexuális bántalmazással, melynek során
egyértelmű hasonlóságot figyeltem meg a legtöbb áldozat –
köztük saját magam – viselkedése között, mégpedig abban az
értelemben, hogy ha az embert alázatosnak nevelik, az ellenállás
bármely formája kellemetlenséget jelent a számára, hiszen
sosem tanították meg neki, hogy van joga nemet mondani – sőt,
arra tanították, hogy nincs joga hozzá. Megfosztották annak
tudatától, hogy érdemes arra, hogy kijelölje a saját határait.
Számtalan ember azzal reagál erre, hogy eltemeti magában a
nemet mondás igényét, és mindig megpróbál mások kedvére
tenni. Velem is ez történt. Évekig mondtam igent olyan dolgokra,
amelyekhez nem igazán volt kedvem, vagy kerültem el komoly
beszélgetéseket, mert rendkívül kellemetlenül érintett, ha ki
kellett állnom magamért. Ismertem olyan traumán átesett
áldozatokat, akik szándékosan tönkretették maguk körül a
dolgokat, hogy végül a másik fél mondja ki a nemet, és ne nekik
kelljen – például szakításra kényszerítették a párjukat,
megmérgezték egy baráti kapcsolatukat, vagy kirúgatták
magukat a munkahelyükről. Mindig ez jut az eszembe, amikor
azt említed, hogy egyes emberek aláássák az intimitás
lehetőségét.
Ám azok a szélsőséges tapasztalatok, amelyekről eddig
beszéltünk – mint a szexuális erőszak, a gyermekbántalmazás
vagy a háború – nem az egyedüli traumát okozó élmények. E
kifejezés valójában életesemények meglehetősen széles
skálájára alkalmazható.
Számomra Kris és Daisy esete a legkirívóbb példa erre. A két
gyerekkel először a műsorom egyik – az elvált szülők
gyermekeiről szóló – epizódja felvételén találkoztam. Akkoriban
Kris hétéves volt, Daisy, a nővére pedig tizenegy. Nem elég, hogy
át kellett élniük a szüleik válása jelentette traumát, az anyjukkal
évek óta nem is találkoztak. Kris mindössze négyéves volt,
amikor utoljára látta, és megszakadt a szívem annak láttán,
mennyire vágyakozik utána. Őszintén hitt benne, hogy ha
vásárol neki egy gyűrűt a megtakarított zsebpénzéből, az anyja
visszatér majd hozzá. Teljesen összetörtem, amikor elmesélte.
Daisy fájdalma azonban düh formájában öltött testet. Az
anyjára utalva ezt közölte velem: „Ha valaki férjnél van, nem
szabadna más férfival lennie.” Az az asszony, akinek feltétel
nélkül szeretnie kellett volna őt, és legfontosabb tanítójává
válnia, eltűnt az életéből. Daisy ezt az állapotot
„elviselhetetlennek” nevezte.
A műsorom vendége, M. Gary Neuman rabbi és
családterapeuta elmagyarázta nekem, hogy a legtöbb gyermek
számára a szülők válása valójában felér egy halálesettel. Ugyanis
a gyerekek nem két különálló emberként tekintenek a szüleikre,
akik történetesen együtt élnek, hanem azok egyetlen szülői
egységet képeznek a család egységén belül. Így még ha a válás a
legjobb megoldás is a család egészére nézve, a gyermekek úgy
érzik, egy részüket kiszakították belőlük. És ha valamelyik
szülővel megszűnik a kapcsolat, vagy annak új partnere révén
hirtelen egy ismeretlen ember válik a család részévé még azelőtt,
hogy a gyermek bizalma kialakulna irányában, e változás nyomot
hagy a gyerek agyának az önértékelésért felelős területén.
Énképünk pedig befolyással van minden egyes későbbi
kapcsolatunkra és döntésünkre. És ha egy gyermek úgy érzi, a
szülő nem veszi figyelembe az ő érdekeit a döntései során, a
saját értékébe vetett hite összeomlik.
Kris és Daisy voltak az első gyerekek, akikkel ilyen nyíltan
beszélgettem a szüleik válása okozta traumáról. Vannak, akik
úgy gondolják, minél fiatalabb egy gyermek, annál könnyebben
fogadja el a szülő új partnerét; Kris és Daisy esete azonban
megerősített abban, hogy ez nem így van.
Tudom, hogy a kutatásaid ugyanezt igazolták. Kérlek,
magyarázd el nekem ideggyógyászati szempontból, mi történik
egy gyerek agyában egy hasonló helyzetben.
Dr. Perry: Amikor egy új partner lép be a képbe, két dolog
történik. Először is, a gyerek – már a kisbaba is – elkezdi azt
kérdezgetni magától, hogy „Ki ez az ember, és mit akar itt?”,
másodszor pedig, érzi, amint a szülő figyelme helyette ezen új
ember felé fordul. Láthatjuk hát, mennyire elbizonytalaníthatja
ez a helyzet a gyermeket még akkor is, ha semmiféle erőszak,
agresszivitás vagy bántalmazás nem történik.
Oprah: Azaz, ha a gyerek és a szülő új partnerének kapcsolata
a körülményekhez képest jó.
 Dr. Perry: Igen. Még ha az életébe belépő új szereplő
rendkívül kedves, jószívű és tiszteletteljes ember is, a
gyereknek hosszú időbe telik feldolgoznia ezt a változást, s
visszaállnia nyugodt, rendes állapotába. Mint arról a
későbbiekben is beszélni fogunk, minden új történés
stresszválaszt idéz elő. Az újdonságokra adott alapértelmezett
válaszunk ez: „Ajjaj, mi ez?” És amíg az a bizonyos új dolog
biztonságosnak és pozitívnak nem bizonyul, lehetséges
veszélyként fogunk rá tekinteni. A legtöbb ember esetében
főként az ismeretlentől való félelem a felelős a szorongásért és a
nyomasztó érzésekért.
Ha pedig a kapcsolat konfliktusokkal teli, természetesen még
rosszabb a helyzet. Tegyük fel, hogy egy kisfiúra rákiabál az
anyja új párja. Ezt az esetet az agykéreg dolgozza fel és tárolja
narratív memóriaként – azaz a „ki, mikor, hol, mit csinált”
alapján –, tehát így: „Hétfőn anyukám barátja belépett a házba,
és rám kiabált.” Ám az incidens az agy mélyebb rétegeiben is
rögzül. Amikor a férfi rákiáltott a fiúra, annak szervezete erre
stresszválasszal reagált. Az agya alsóbbrendű területei által
irányított alapvető szabályozórendszerek működésbe lépésének
eredményeképp a szívverése felgyorsult, az izmai megfeszültek,
s a teste megkapta a jelet, hogy készüljön fel az „üss vagy fuss”
valamelyikére. A félelem ellehetetleníti a gondolkodást, és
felerősíti az érzéseket – a fiú pedig félt. Az agya pedig, miközben
megpróbálja értelmezni azt, egyben eltárolja a traumatikus
élményt. Ha a későbbiekben ezt a fiút olyan inger vagy más, az
agyában rögzített traumatikus eseményt felidéző hatás éri, a
szívverése felgyorsul, a testtartása és a hormonháztartása pedig
megváltozik. A lényeg az, hogy a traumák módosíthatják
testünk alapvető szabályozórendszereinek működését. A
váratlan vagy nagymértékű stressznek kitett gyermeknél
úgynevezett diszregulációs zavar alakul ki.
Oprah: Egy a traumatikus eseményt rendszeresen megélő
gyereknél pedig ez a diszreguláció állandósul.
Dr. Perry: Így van. Például, ha a gyermek azt látja, hogy a
szülőt a partnere folyamatosan verbálisan, érzelmileg vagy
tettlegesen bántalmazza, vagy vele magával történik mindez, az
agya összekapcsolja egymással a bántalmazó minden egyes
tulajdonságát a fenyegetettséggel. Ezek az asszociációk pedig
befolyással lehetnek arra, hogy a gyermek hogyan értelmezi
felnőttként a párkapcsolatokat.
Oprah: És így alakul ki az az általad említett „személyes
könyvtár” vagy „kódtár”, melynek szűrőjén keresztül aztán a
világot szemléljük.
Dr. Perry: Pontosan. Ezek az életünk korai szakaszában
kialakuló asszociációk hihetetlenül erőteljesek és áthatók. Egy
időben tanácsadóként dolgoztam egy terápiás központban, ahol
körülbelül száz, hét és tizenhét év közötti fiút kezeltek.
Valamennyien „nevelőotthonos” gyerekek voltak – azaz
bántalmazó vagy elhanyagoló környezetükből kiszakítva egy
otthonba adták őket. Megpróbálták nevelőszülőknél elhelyezni
őket, de nem tudtak beilleszkedni a családba, így végül ebbe az
állami intézménybe kerültek. Egy kollégiumhoz hasonló
létesítményben laktak, s a helyszínen működő iskolába jártak.
Az egyik gyerek, akit kezeltem, egy tizennégy éves fiú volt,
Samuel. Hétéves korában a gyermekvédelem négy fiatalabb
testvérével együtt kiemelte az otthonából. Mind az ötüket
elhanyagolták a szüleik, és a fiú gondoskodott kisebb
testvéreiről, s ő védte meg őket az apjuktól is. Amikor a férfi
ittas volt, főként Sam került legerőszakosabb kitöréseinek
kereszttüzébe. Miután a gyermekeket kiemelték a családból, a
kisebbek egy másik nevelőintézetbe kerültek. A kétségbeesett
Sam sorra szökött meg az otthonokból, hogy megkeresse őket.
Összesen tizenkét nevelőotthonban élt – és tizenkét iskolába járt
–, mielőtt tizenegy éves korában ebbe az intézetbe került volna.
Egyik első teendőnkként segítettünk neki felvenni a kapcsolatot
a testvéreivel: hetente beszélhettek telefonon, és havonta
találkozhattak személyesen. Így, hogy tudta, testvérei
biztonságos és szeretetteljes környezetben élnek, Sam
megnyugodott – ekkor végre elkezdődhetett a kemény munka, a
gyógyulási folyamat.
Az elkövetkezendő három évben a fiú állapota sokat javult.
Társas készségei fejlődtek; ha feszült vagy csalódott volt, jobban
tudott uralkodni magán; reményteljesebbnek látta az életét, és
optimistábban tekintett a jövőbe. Bár az életében uralkodó
káosz következtében az elején három jeggyel le volt maradva
osztálytársai mögött, sikerült olyannyira felzárkóznia, hogy új
osztályba kerülhetett.
Sam új tanára egy energikus, sokak által kedvelt és tapasztalt
ember volt – és történetesen férfi. Az új osztályában töltött első
hét alatt Samnek három komolyabb dühkitörése is volt – ezek
közül kettő kifejezetten az új tanárra irányult, s olyannyira
agresszívan és erőszakosan reagált, hogy konkrétan le kellett
fogni. A program történetében kevésszer fordult elő hasonló,
illetve Samnél sem tapasztaltunk még ilyesmit. Ám az eset
sajnálatos módon többször is megismétlődött. Az intézmény
dolgozóinak körében zavart és feszültséget okoztak ezen esetek,
Sam pedig elkomorodott, és szégyellte magát.
Leültem beszélgetni a tanárral, hogy megvizsgáljunk
minden egyes esetet, de sem ő, sem én nem tudtunk felfedezni
egyetlen olyan egyértelmű kiváltó okot sem, amely a fiú
dührohamait okozhatta. Még Sam órájára is beültem, de nem
vettem észre semmiféle oda nem illő vagy esetlegesen
provokatív megmozdulást a tanár részéről. Samet azonban
egyértelműen idegesítette, ha a tanár hozzá szólt, vagy segíteni
próbált neki egy-egy feladatnál. A fizikai közelség volt az
egyetlen tényező, amit be tudtam azonosítani; minél közelebb
állt hozzá a tanár, Sam annál ingerültebb lett. Egy idő után a
tanár igyekezett elkerülni bármilyen interakciót: nem létesített
Sammel szemkontaktust, nem részesítette szóbeli dicséretben,
és nem mosolygott rá. Érzelmi és fizikai értelemben egyaránt
eltávolodott tőle. Egyértelmű volt, hogy nem kedvelik egymást.
Egy nap, amikor elbeszélgettem Sammel erről az egészről, az
egyetlen magyarázata ez volt: „Utál engem. Semmi sem jó neki,
amit csinálok.” Beszélgetésünket az intézmény egyik dolgozója
zavarta meg, aki emlékeztette Samet arra, hogy hamarosan
találkozója lesz az apjával. Ezek a találkozók felügyelet mellett
zajlottak, ám az ügyintéző még nem érkezett meg, így
felajánlottam, hogy Sammel tartok.
Bementünk az egyik konferenciaterembe, én pedig beültem
a sarokba, és vártuk Sam apját. Sam az asztalnál ült, és a
dámajáték korongjait pakolgatta egymásra. Várt. Az apja most is
késett. Végül kinyílt az ajtó, Sam apja belépett, és leült a fiával
szemben. Félszegen üdvözölték egymást, majd felállították a
dámatáblát. A következő tíz percben tíz szót ha váltottak
egymással. Még csak egymásra sem néztek. A feszültség
tapintható volt.
Ahogy néztem, amint játszanak, elkalandoztak a
gondolataim. Azon kaptam magam, hogy a saját apámra
gondolok. A közös horgászatokra a kanadai Flin Flon városától
északra. Amikor hajnali ötkor felébresztett édes álmomból,
hogy süllőzni induljunk. A piros kockás flanel vadászingét vette
fel, amelyből jellegzetes „apaillat” áradt: a szivar, az izzadtság
és az Old Spice megismételhetetlen elegye. Egy melegséget
árasztó, megnyugtató illat. Hirtelen elöntött az érzés: szeretnek
és biztonságban vagyok.
Ahogyan magamhoz tértem az álmodozásomból, az Old
Spice illata továbbra is ott lengedezett a szobában. Lehetséges,
hogy…? Odasétáltam az asztalhoz, és odahajoltam Samhez és az
apjához. „Hogy megy a játék?”
Sam apja így felelt: „Ő fog nyerni.” Éreztem az alkoholszagot
a leheletén, illetve az Old Spice illatát, amelyet magára locsolt,
hogy elfedje az előbbit. Pedig megmondták neki, hogy csak
józanul látogathatja meg Samet.
Miután a látogatás véget ért, felkerestem Sam tanárát. Épp
az osztályában volt, és a másnapi órákra készült. „Lehet, hogy
furcsa kérdés, de milyen dezodort használ?”
„Old Spice-t. Miért?”
Elővettem egy darab papírt és egy ceruzát, lerajzoltam neki
az agy működését ábrázoló lefelé fordított háromszöget, és
beszélgettünk pár percet a memóriáról, az asszociációkról és a
traumatikus élményeket felidéző tényezőkről. Elmondtam neki,
hogy úgy gondolom, az Old Spice illata hozza elő Samből az
emlékeket (Mr. Roseman esetében a robbanásszerű hangok
töltötték be ugyanezt a szerepet). A tanár megígérte, hogy
ezentúl illatmentes dezodort fog használni.
Még aznap megkértem Samet, hogy beszélgessünk egy kicsit.
Elmeséltem neki, szerintem miért ilyen dühös a tanárára, és
miért érzi magát kellemetlenül a társaságában. Megmutattam
neki a lefelé fordított háromszöget, elbeszélgettem vele arról,
hogyan értelmezi az agyunk a világot a különböző, együttesen
előforduló látványelemek, hangok és illatok összekapcsolása
révén. Sam bólogatott, hogy érti. Elmesélte, szerinte még mik
azok a dolgok, amelyek ingerültté teszik: amikor valaki kiabál,
legszívesebben elfutna és elrejtőzne; ha pedig egy nagyobb
ember megaláz egy kisebbet, legszívesebben megverné.
Rákérdeztem, hajlandó lenne-e leülni a tanárral, hogy
beszélgessenek, s új alapokra helyezzék a kapcsolatukat.
Sam és a tanára is beleegyezett, hogy adnak a másiknak még
egy esélyt. A következő egy év során jó kapcsolatot sikerült
kialakítaniuk egymással, és Sam az osztály egyik legjobb
tanulójává vált.
Sam története rengeteget elárul arról, hogyan tárolja az agy
az emlékeket. Samnek és nekem is voltak olyan emlékeink,
amelyek az Old Spice illatának hatására törtek a felszínre –
azonban az én emlékeim pozitív érzéseket idéztek fel, Saméi
viszont szorongást és félelmet keltettek. Életünk során
számtalan hang, illat és kép idéz fel olyan emlékeket, amelyek
korábban rögzültek a memóriánkban. Ezek lehetnek bizonyos
megtörtént események részletgazdag emlékei, vagy bizonyos
érzések, déjà vu, illetve benyomások formájában megjelenő
emléktöredékek is.
Amikor megismerkedünk valakivel, azonnal kialakul róla
egy első benyomásunk („Rendes fickónak tűnik”) anélkül, hogy
ezt a véleményt látszólagosan bármi megalapozná. Ennek oka,
hogy az adott személy bizonyos tulajdonságai felidéznek
bennünk valamit, amit egykor ismerős és pozitív dologként
tároltunk el a memóriánkban. De ennek az ellenkezője is
előfordulhat („Ez egy rohadék”) akkor, ha az illető tulajdonságai
egy korábbi negatív élményünket idézik fel.
Az agyunk rengeteg, a családunkból, a közösségünkből, a
kultúránkból vagy a médiából nyert információt katalogizál. A
tárolt információkat értelmezve pedig kialakítja a
világnézetünket. Amikor a későbbiekben olyasvalakivel
ismerkedünk meg, aki olyan tulajdonságokkal bír, amelyek
különböznek az általunk katalogizált információktól, védekező
magatartással, gyanakodva közelítünk majd az illetőhöz. Ha
pedig az agyunk a média közvetítette értékeken alapuló,
például az ideális testalkattal, illetve faji vagy kulturális
sztereotípiákkal kapcsolatos előítéletekkel telik meg, magunk is
burkoltan – vagy épp nyíltan – előítéletesek leszünk az illetővel
szemben.
A mindennapi élet számtalan jelensége kapcsolódik
közvetlenül ehhez az agyban végbemenő – a világot
asszociációkon és emlékek gyártásán keresztül értelmező –
folyamathoz. Ezért olyan fontos feltennünk a kérdést, hogy „Mi
történt veled?” ahhoz, hogy megértsük, miért viselkedik az
illető jelenleg úgy, ahogy.
 2. FEJEZET

EGYENSÚLYRA VÁGYVA
 Hányszor gondolunk a szívünkre?
Születésünktől kezdve e varázslatos gép fáradhatatlanul
pumpálja az életenergiát szerte a testünkben. Éjjel és nappal is
dolgozik; naponta legalább 115 ezerszer ver egyetlen céltól
vezérelve: hogy életben tartson minket.
Ám amellett, hogy ellátja összetett testi feladatát, s eljuttatja a
szükséges esszenciális tápanyagokat minden egyes sejthez,
szövethez és szervhez, a szívünk dobogásának van még egy fontos
funkciója, mégpedig érzelmi energiánk szabályozása. Az erős,
egyenletes szívritmus nyugtató hatással bír. A gyors, szaggatott
szívdobogás azonban még egy egészséges embernél is
pánikrohamot okozhat.
Negyvenes éveim végén magam is változást tapasztaltam a
szívműködésemben, amely szapora szívverés formájában
jelentkezett. Azonnal a legrosszabbra gondoltam. Egy éjszaka arra
ébredtem, hogy a szívem rendkívül erősen ver. Életemben először
gondoltam arra: lehet, hogy most meg fogok halni.
Hat hónapba tellett rájönnöm, mi okozta ezt. A The Oprah
Winfrey Show stúdiójában, kint az asztalon találtam egy könyvet,
amelyben azt olvastam, a heves szívdobogást a menopauza is
okozhatja. Egy orvos megerősítette, hogy ez bizony így van, és az én
testem is épp hasonló változásokon megy keresztül – el sem tudom
mondani, mennyire megkönnyebbültem. Megkönnyebbültem és
elcsodálkoztam. Ugyanis ez az üzenet a saját testemmel való
kapcsolatom egyik valaha történt legerőteljesebb kifejeződése volt
számomra. Bizonyítékot kaptam arra, amiben mindig is hittem: a
testem folyamatosan beszél hozzám.
És ugyanez igaz az olvasóra is. A szívünk születésünktől kezdve
folyamatosan üzeneteket küldözget nekünk az egészségi
állapotunkkal kapcsolatban. A fizikai és érzelmi egészségünkben
történő legenyhébb változásokat is érzékeli, és ha figyelmeztetést
küld nekünk, minden egyes porcikánk érzékeli ennek hatását.
A fent említett szívproblémám óta rendkívül hálás vagyok e
mindig éberen figyelő belső riasztómnak. Mára ajándékként
értékelem, ha stresszhelyzetben változik a szívritmusom.
Ám mint azt dr. Perrytől megtanultam, ha a szervezetünknek
állandó készenléti helyzetben kell lennie, az meglehetősen rossz
hatással lehet általános fizikai és érzelmi állapotunkra. A hosszú
ideig fennálló stressz és a szorongás, a depresszió, a stroke, a
szívbetegség, a diabétesz és a hasonló kórok közti összefüggés
igenis valódi.
A húszas éveimben jártam, amikor elsőként eljött az a pillanat,
amely kemény leckeként belém plántálta, hogy muszáj
megtanulnom kezelni az engem érő stresszt. Riporterként új munkát
kaptam, és heti száz órát dolgoztam. Próbáltam csapatjátékosként
funkcionálni, azonban egyre kevésbé éreztem az összhangot a
többiekkel. Mint már korábban is említettem, a gyermekkorom
traumatikus eseményei, többek közt a családomtól való
elszakítottság, a szexuális bántalmazás, illetve a gyakori verések
következményeképp olyan emberré váltam, aki folyamatosan mások
kívánságát lesi – még akkor is, ha mindez saját energiáim
lecsapolásával jár. És amikor a testem elkezdett jeleket küldözgetni
nekem, hogy túl sok stressz ér, nem fordítottam rá figyelmet;
ehelyett a legkönnyebben elérhető kábítószerhez folyamodtam: az
evéshez. Minél inkább elveszítettem az egyensúlyt az életemben,
annál inkább igyekeztem olyan megoldásokat keresni, amelyekkel
elhallgattathatom ennek jeleit.
Annyira már jól ismertem magam, hogy tudjam, saját magamat
csapom be. Tisztában voltam vele, hogy korlátozott mennyiségű
energia áll a rendelkezésemre, amit muszáj megőriznem és
újratermelnem. Ahhoz azonban több évtizedre volt szükségem, hogy
megértsem, hogyan maradhatok szinkronban saját
életritmusommal.
Ma már, ha úgy érzem, túl sok feladat nehezedik rám,
visszaveszek a tempóból. Mára megtanultam nemet mondani. Ha
olyasvalakivel kerülök kapcsolatba, aki leszívja az energiámat,
meghúzom a határt – egyfajta képzeletbeli falat állítok fel, amely
távol tartja tőlem az illető negatív energiáit.
Továbbá teremtettem magamnak egy kis énidőt is, amikor
megújulhatok: a vasárnap számomra ma már „szent” – e napot
teljességgel önmagamra szánom. Ilyenkor csakis én számítok. Ha
valaki ezen a napon megzavarja a nyugalmamat, ideges leszek,
szorongani kezdek, és nehezen hozok józan döntést – azaz olyan
emberré válok, aki nem szeretnék lenni. A leggyorsabb módszer
számomra, amely mindig segít visszatalálnom önmagamhoz, az, ha
a természetben bóklászom. Ha csupán a saját légzésemre, a
szívritmusomra, egy fa árasztotta nyugalomra vagy egy falevél
összetett szépségére összpontosítok, ez segít abban, hogy a
mindenség részének érezzem magam.
A zene, a nevetés, a tánc (még ha csak egyszemélyes buliról van
is szó), a kötögetés, a főzés vagy bármi más, ami megnyugtat,
nemcsak lecsillapítja szívünket és az elménket, hanem abban is
támogat, hogy rátaláljunk a jóra saját magunkban és a világban.
Oprah
 Oprah: Egyszer az OWLAG kampuszában sétálgattam veled,
és néztük, ahogy a lányok két tanóra között együtt táncolnak,
énekelnek és nevetgélnek. Ekkor már több mint tíz éve dolgoztál
ezekkel a diákokkal. Emlékszem, valami ilyesmit mondtál nekem:
„Így könnyebben fognak tanulni.” Végül pedig arról kezdtünk el
beszélgetni, miért is olyan fontos a ritmus.
Dr. Perry: A ritmus elengedhetetlen az egészséges test és
elme szempontjából. Valószínűleg mindenki meg tudna nevezni
egy olyan ritmikus dolgot, amely megnyugtatja, mint például a
séta, az úszás, a zene, a tánc vagy épp a hullámok moraja a
tengerparton.
Oprah: Ezért is ringatjuk a síró kisbabát a karunkban:
próbálunk segíteni neki abban, hogy rátaláljon a saját ritmusára,
és megnyugodjon.
Dr. Perry: Pontosan. A ritmus minket, felnőtteket is
megnyugtat. A környezetünkben lévő emberek érzései
ragályosak. Ha a kisbabánk nyűgös, mi is azok leszünk. Így
inkább odamegyünk hozzá, a karunkba vesszük, és sétálgatni
kezdünk vele. Először egy olyan ritmussal próbálkozunk, amely
a magunk számára bír nyugtató hatással, és ha az nem
működik, fokozatosan rátalálunk és átváltunk arra a ritmusra,
amely megnyugtatja a babát. A kicsi reakciója – amit a
próbálkozásunkra ad – alakítja a mozgásunk ritmusát.
Felnőttkorunkra megtaláljuk azokat a ritmusokat és
tevékenységeket, amelyek megnyugtatnak bennünket. Egyesek
számára ez a séta, másoknak a kézimunkázás vagy a biciklizés.
Mindenkinek megvan a maga menedéke, amelyhez fordulhat,
ha úgy érzi, nincs összhangban önmagával, szorong vagy
feszült. Ezek közös eleme a ritmus. A ritmus regulációs, azaz
szabályozó hatással bír.
Oprah: A test, a lélek és az elme általános egészségéről
beszélve a legtöbben a jóllét szót használják, te azonban a
szabályozást említetted. Kérlek, magyarázd el, mit értesz ez alatt.
Dr. Perry: A szabályozottság is azt jelenti, hogy egyensúlyban
vagyunk. Számtalan különböző rendszer működik a
szervezetünkben, melyek folyamatosan a testünket és a
környező világot figyelik annak érdekében, hogy
megbizonyosodjanak róla, biztonságban és egyensúlyban
vagyunk: hogy elegendő élelem, víz és oxigén áll a
rendelkezésünkre. Ha a szervezetünk szabályozottan működik,
az azt jelenti, hogy ezeknek a rendszereknek megvan
mindenük, amire szükségük van.
Stressz akkor jelentkezik, ha valamilyen szükség vagy
nehézség eredményeképpen elveszítjük az egyensúlyt – azaz
elmozdulunk szabályozott „alaphelyzetünkből”. Ha pedig
elveszítjük az egyensúlyt, diszregulálttá válunk, s rossz közérzet
és lehangoltság vesz rajtunk erőt. Ha visszanyerjük az
egyensúlyt, jobban érezzük magunkat. A rossz közérzettől való
megszabadulás – az egyensúly visszaállítása – aktiválja az
agyban található, jutalmazásért felelős hálózatokat. Így, ha
visszanyerjük az egyensúlyunkat – ha fázunk, majd
felmelegszünk; ha szomjasak vagyunk és iszunk; ha éhesek
vagyunk és eszünk –, sokkal jobban érezzük magunkat.
Oprah: És ez a reguláció vagy szabályozás több mint biológiai
funkció. Életünk minden területén vágyunk a stabilitásra, az
egyensúlyra és a szabályozottságra.
 Dr. Perry: Így van. Az egyensúly az egészség alapja. Akkor
működünk és érezzük magunkat a legjobban, ha a szervezetünk
valamennyi rendszere egyensúlyban van, és mi magunk is
egyensúlyban vagyunk a családunkkal, a barátainkkal, a
közösséggel és a természettel.
Oprah: És nagyon fontos lenne – ahogyan te is említetted –,
hogy minden szülő megértse: ez a szabályozás valójában már
csecsemőkorban megkezdődik. Amikor egy kisbaba sír, azért
teszi, mert éhes, szomjas, fáradt, tele van a pelenkája, vagy
érintésre vágyik. És mivel nem tud önállóan enni, vagy kicserélni
a saját pelenkáját, a sírás segítségével próbálja meg
visszaszerezni az elveszített egyensúlyt – azaz elérni, hogy a
gondviselője megtegye számára mindazt, ami az egyensúly
helyreállításához kell. Akkor van probléma, ha a gondviselő nem
reagál a baba sírására. Ez esetben a csecsemő, ahelyett, hogy
visszanyerné az egyensúlyt, s visszakerülne a szabályozottság
állapotába, csak még nyűgösebb lesz.
Dr. Perry: Így van. Ha én megéhezem, felkelek, és csinálok
magamnak egy szendvicset – kielégítem a saját szükségleteimet.
De ahogyan te is említetted, egy újszülött e tekintetben a
felnőttekre van utalva. A gondviselői látják el a külső
szabályozó feladatát. És ha a gondozói rendszeresen reagálnak
a csecsemő igényeire, ezzel elősegítik, hogy annak agya
megkezdje az önszabályozási képesség kialakítását. És mint már
beszéltünk róla, egy nyűgös csecsemő lecsendesítésének egyik
leghatékonyabb eszköze a ritmus.
Oprah: Mi ennek az oka?
Dr. Perry: Az élet minden formáját a ritmus határozza meg.
A természet ritmusa pedig beépül a biológiai rendszerünkbe.
Mindez már az anyaméhben megkezdődik, amikor az anya
szívdobogása ritmikus hanghatást, nyomást és rezgést kelt,
amelyet a fejlődő magzat érzékel, s annak fejlődő agya számára
is folyamatos, ritmikus ingerként funkcionál. Ezen
tapasztalatok eredményeképpen nagy hatással bíró
asszociációk – tulajdonképpen emlékek – születnek, amelyek
nyomán a percenkénti körülbelül hatvan-nyolcvan szívverés
(BPM) összekapcsolódik a szabályozottság érzésével. Ez a
percenkénti hatvan-nyolcvan szívverés egy felnőtt ember
átlagos nyugalmi pulzusa; ez az a ritmus, amelyet a magzat a
méhben megszokott, így ez jelenti számára az egyensúlyt, a
meleget, a teljesség, a kielégültség és a biztonság érzését. A
születést követően ez a frekvencia képes megnyugtatni és
lecsillapítani a csecsemőt, míg a ritmus hiányát, illetve az erős,
folyamatosan változó vagy váratlan érzékszervi ingerek sorát a
fenyegetettséggel kapcsolja össze.
Amikor a nyűgös csecsemőt ringatjuk, a ritmikus mozgás
felidézi benne a biztonság emlékét, így úgy érzi, visszatért az
egyensúly, és megnyugszik.
Ha pedig ez a ringatás egy időben zajlik az etetéssel, a baba
melengetésével és szeretgetésével, a gondoskodó felnőtt ezzel
csak tovább erősíti a ritmus és a szabályozottság között
korábban kialakult kapcsolatot. Ezen szeretetteljes cselekedetek
az emberi érintés bevonásával tovább szélesítik a
szabályozottság összetett „emlékképét”. A gondviselő illata,
érintése, mosolya és hangja szintén összekapcsolódik a
szabályozottság – a biztonság – érzésével. Az egészség alapja a
ritmus és a szabályozottság. Ha mindezt kiegészítjük a
figyelemmel teli, a baba szükségleteit kielégítő, gondoskodó
törődéssel, máris megteremtettük az agyunkban lévő
„szabályozottság fájának” gyökereit és törzsét (lásd 2. ábra).
2. ábra

A SZABÁLYOZOTTSÁG FÁJA

Jelmagyarázat: HPA-tengely = hipotalamusz-hipofízis-

mellékvese kéreg tengely; AIR = autonóm idegrendszer;
CRN* = központi szabályozó hálózat
* Core Regulatory Networks

A szabályozottság fája ideghálózatok összességéből áll,

melyek segítségével a testünk feldolgozza a stresszt, és
reagál rá. A stressz szót jellemzően negatív értelemben
használjuk, pedig valójában mindössze egy olyan
behatásról van szó, amely a testünk számtalan fiziológiai
rendszere közül egy vagy több beavatkozását igényli. Az
éhség, a szomjúság, a fázás, az edzés, egy munkahelyi
előléptetés: ezek mind-mind stresszorok, és a stressz a
fejlődés létfontosságú, pozitív velejárója; a tanulásnak, az
új készségek elsajátításának, illetve az ellenálló képesség
kialakításának egyaránt kulcseleme. Az, hogy ez a stressz
pozitív vagy romboló jellegű-e, az annak mintáitól függ
(lásd 3. ábra).
Az agy alsóbb területein eredő, az egész agyat behálózó
központi szabályozó hálózatok(CRN) vagy idegrendszerek
feladata az, hogy egymást támogatva gondoskodjanak
szervezetünk szabályos működéséről a különböző
stresszorok jelenlétében is.
A szabályozottság fájának ezen ágai együttesen
irányítják, vagy legalábbis befolyásolják az agy valamennyi
funkcióját (többek közt a gondolkodást és az érzéseket),
illetve a test (beleértve a szív, a gyomor, a tüdő, a
hasnyálmirigy és a többi szerv) működését. A céljuk, hogy
gondoskodjanak szervezetünk szabályozott működéséről
és egyensúlyáról.
 Oprah: Tehát ha törődő, gondoskodó és támogató
környezetben növünk fel, és amikor sírunk, jön valaki, és kielégíti
a szükségleteinket, megtörténik a szabályozás folyamata. Idővel
pedig, ha folyamatosan ez a szerető figyelem vesz körül, az
általad „a szabályozottság fájának” nevezett rendszer növekedni
kezd – s ezek az agyunkban található hálózatok támogatnak
majd minket abban, hogy ki tudjuk elégíteni saját
szükségleteinket, és egészséges kapcsolatot alakíthassunk ki
másokkal.
Dr. Perry: Pontosan. Ez az egész akkora fontossággal bír,
hogy érdemes részletesebben is megvizsgálnunk. Először is,
mint már említettük, az önszabályozás folyamatában fontos
ideghálózatok vesznek részt – beleértve a stresszválasz
aktiválásáért felelős rendszereket. Másodszor, olyan
ideghálózataink is vannak, amelyek a kapcsolatok
kialakításában és fenntartásában játszanak szerepet. Végezetül
pedig, olyan ideghálózatokkal is rendelkezünk, amelyek a
„jutalmazásért” felelnek: amennyiben ezek aktiválódnak, jól
érezzük magunkat. Ha e három hálózat elkezd
összekapcsolódni, megszületnek legelső emlékeink: ezért
érezzük magunkat megelégedettnek és megjutalmazottnak,
amikor egy másik ember az elfogadás vagy a melegség jeleit
küldi felénk. Az egyének kapcsolatteremtésre, szabályozásra és
önszabályozásra, valamint jutalmazásra és jutalom
elfogadására való képessége tartja egyben a családokat és a
közösségeket.
Oprah: Szabályozás, kapcsolatok és jutalmazás.
Dr. Perry: Így van. Amikor a figyelmes és a kicsi igényeire
reagáló felnőtt odamegy a síró újszülötthöz, két nagyon fontos
dolog történik. Egyrészt a kisbaba érzi, hogy az általa tapasztalt
kellemetlen érzés után kielégítik a szükségleteit – ugyanakkor
az emberi interakcióhoz kapcsolódó látványt, illatokat, érintést,
hangokat és mozdulatokat is megtapasztalja. A felnőtt
gondviselő, szeretetteljes megnyilvánulásait a csecsemő idővel
az élvezettel azonosítja. Azon több ezernyi pillanat során,
amikor a gondviselő kielégíti a kicsi szükségleteit, annak agya
összeköti a köztük lévő kapcsolatot a jutalmazás és a
szabályozás momentumával. Így pedig, amikor figyelmes, a pici
igényeire hangolt, azokra rendszeresen reagáló gondozóként
viselkedünk, szó szerint támogatjuk e nagy befolyással bíró,
három részből álló kapcsolódási rendszer egyes tagjainak
összefonódását – azaz segítünk létrehozni a szabályozottság
fájának egészséges gyökerét.
Ráadásul, ahogyan azt már korábban is említettük, ezek a
kötődést elősegítő korai tapasztalatok alakítják ki a csecsemő
emberekről alkotott világképét. Egy a kicsit állandó figyelemmel
körülvevő gondviselő azt a nézetet közvetíti felé, miszerint az
emberek gondoskodók, biztonságot nyújtanak, és
kiszámíthatóan viselkednek.
Oprah: Az emberek, akik a szükségleteim kielégítésére
sietnek, nem rosszak. Ha kell nekem valami, meg fogom kapni.
Az emberek biztonságot és támogatást nyújtanak.
Dr. Perry: Így van; ez pedig egy nagyon fontos és nagy
befolyással bíró világkép. Megtanuljuk, hogy egy másik
emberrel kialakított kapcsolatunk jutalmazó és szabályozó
jellegű lehet, ez pedig arra ösztönöz minket, hogy jóban legyünk
a tanárainkkal, az edzőinkkel vagy az osztálytársainkkal. Így
általában több és pozitívabb jellegű emberi kapcsolatunk alakul
ki, amelyek aztán hozzájárulnak belső tapasztalattárunk
gazdagodásához. Az agyunk egy „értelmező készülék”; mindig a
minket körülvevő világ értelmét kutatja. Ha a világképünk
szerint az emberek jók, jóra fogunk számítani részükről. Ezt az
elvárásunkat aztán az interakció során kivetítjük a másikra, így
pedig valóban jót kapunk tőlük. Belső világképünk önbeteljesítő
jóslattá válik; azt vetítjük ki a környezetünkre, amire
számítunk, és így végül azt is kapjuk.
Sok évvel ezelőtt egy tudományos konferenciára igyekezve
épp a chicagói O’Hare repülőtéren ültem. Tél volt, havazott, és
az összes járat indulását elhalasztották. A tranzit tele volt ideges
emberekkel, köztük egy idősebb úrral, aki mellettem ült.
Nagyon drága öltönyt és Rolex órát viselt; az idegessége
egyértelmű volt. Akárhányszor csak újabb késést mondtak be,
dühösen morgott, és rácsapott az újságjára, mielőtt folytatta
volna az olvasást.
Végignéztem, amint egy fáradtnak tűnő, fiatal pár egymást
váltva rohangál a tranzit minden egyes zugát felfedezni kívánó,
néhány éves kislányuk után. Ahogyan teltek az órák, az utasok
egyre ingerültebbek lettek, a kicsi azonban továbbra is
mosolygott: mindent jól megnézett és megfogdosott, amit csak
meglátott.
Amikor a reptéri alkalmazott ismét kijött az utasokhoz, hogy
újabb késést jelentsen be, a mellettem ülő férfi felpattant, és kis
híján odarohant hozzá. Fennhangon a felettesét követelte, és ez
kiabálta: „Aranykártyás ügyfél vagyok, vannak ismerőseim a
vezetőségben! Hamarosan Clevelandben kell lennem egy fontos
megbeszélésen!” A férfi kirohanása közben az egész tranzitra
teljes csend ereszkedett.
Szegény reptéri alkalmazott az ablakon kibámulva az erős
havazásra mutatott, és azt mondta: „Sajnálom, uram. Mindent
megteszünk, amit lehet, de az időjárást nem tudjuk irányítani.”
A férfi dühösen visszaült a helyére.
A saját világképem szerint a goromba, öntelt emberek, akik
tiszteletlenül bánnak másokkal, igazi rohadékok; a kislányra
pillantva viszont azt láttam, kíváncsian felszegett fejjel azt
kutatja, vajon miért csendesült el mindenki, amíg a férfi beszélt.
Az ő világképe szerint minden ember jó volt. Azaz, bárhogyan is
viselkedett az a férfi, ő akkor is jó embernek tartotta.
Odasétált hozzá, és megállt előtte; ragacsos kis kezét a férfi
térdére tette, és rámosolygott. Az elhúzta a száját, és újságját az
arca elé kapva folytatta az olvasást. A világképem igazolást
nyert: Lám, még egy kisgyerekkel is goromba?! Igazi rohadék.
A kislány egy pillanatig tétovázott. Majd, miután láthatóan
azt hitte, a férfi játszik vele – hiszen az emberek jók, nem igaz?
–, ismét elmosolyodott, elrántotta az újságot a férfi orra elől, és
ragyogó arccal új „játszótársára” tekintett.
Jaj, Istenem, gondoltam. Ennek nem lesz jó vége. De
tévedtem. A kislánynak volt igaza.
Rávigyorgott. A férfi végül legyőzötten megrázta a fejét, és
visszamosolygott rá. A „jóság elvárásának kivetítése” győzelmet
aratott. A legjobbat hozta ki a férfiból, és a kislány világképe
igazolást nyert. A következő harminc percben a kicsi szüleinek
felügyelete mellett eljátszottak egymással: a férfi még
négykézlábra is ereszkedett – kit érdekelt már a drága öltöny –,
hogy lovacskázzanak egyet a piszkos és zsúfolt tranzitban.
A kislány tehát jóra számított másoktól, ezt vetítette ki a
világra, és így az elvárása be is igazolódott – minderre egy olyan
belső világképnek köszönhetően volt képes, amely a szülei,
családja és gondviselői megszámlálhatatlanul sok pillanatot
felölelő szeretetteljes jelenlétének, figyelmének és reakcióinak
köszönhetően alakult ki benne.
Oprah: Mi történik, ha egy kisbaba nem kap ilyen pozitív,
gondoskodó reakciókat? Ha például az édesanyja egyedül neveli,
segítség nélkül, vagy depressziós, esetleg bántalmazó
kapcsolatban él? Lehet, hogy nagyon is szeretne szerető, felelős
szülő lenni – de lehetséges-e ez egyáltalán ilyen körülmények
között?
Dr. Perry: Társadalmunk egyik legnagyobb problémája, hogy
nagyon sok szülőnek kell megfelelő támogatás nélkül nevelnie a
gyerekét. Ennek eredménye pedig borítékolható. Egy túlterhelt,
kimerült szülő, akinek saját magára sincs ideje, hogyan is tudná
folyamatosan és kiszámíthatóan kielégíteni egy gyermek
szükségleteit? Ennek pedig két fontos következménye lehet a
gyerekre nézve.
Először is befolyásolja a kicsi stresszválaszokért felelős
rendszereinek működését (lásd 3. ábra). Ha az éhes, fázó, ijedt
csecsemő túlterhelt gondozója nem képes következetesen
reagálni annak igényeire, és kielégíteni azokat, a gyermek
stresszválaszokért felelős rendszerei következetlenül,
késleltetve és váratlanul aktiválódnak, ennek eredményeképp
pedig e fontos rendszerek túlérzékennyé válnak.
 3. ábra
A SZTRESSZVÁLASZOK
MINTÁZATAI

A stressz hosszú távú hatásait a stresszválaszért felelős

hálózatok aktiválódási mintái határozzák meg.
Amennyiben e rendszereknek kiszámíthatatlanul, túlzott
rendszerességgel vagy hosszú időn keresztül egyfolytában
 aktiválódniuk kell, túlzottan aktívvá é s reaktívvá, más
szóval élve túlérzékennyé válnak. Ennek eredményeképp
idővel funkcionális sebezhetőség alakulhat ki, és mivel a
stresszválaszért felelős rendszerek együttesen az agy és a
test valamennyi területére elérnek, mindez számtalan
érzelmi, mentális é s fizikai probléma táptalajává válhat. Ha
azonban a stresszválaszért felelős hálózatok aktivációja
kiszámítható é s irányítható módon, illetve közepes
rendszerességgel történik, azaz a fejlettségünknek
megfelelő kihívásokkal kell szembenéznünk az oktatás, a
sport, a zenetanulás vagy egyéb területeken, a
stresszválaszért felelős rendszereink erősebbé és
rugalmasabbá, azaz ellenállóbbá válnak.
Elhúzódó trauma esetén a szabályozás fájának központi
szabályozó hálózatai átalakulnak és alkalmazkodnak, hogy
könnyebben megbirkózhassanak az aktuális nehézségekkel. A
rendszer keményen dolgozik, hogy fenntartsa az egyensúlyt, ám
ez nehéz és fárasztó feladattá válhat. A hosszú ideig tartó
eseteknél a rendszerben történt változások akkor is
megmaradnak, ha a kihívás már nincs jelen. Ha például egy
kisfiú – egy családon belüli erőszak áldozataként –
folyamatosan a környezetét pásztázza lehetséges fenyegetés
után kutatva, e tulajdonsága az adott körülmények között igen
hasznos, az iskolában már viszont hátráltató tényezőként
működik, hiszen így nem tud odafigyelni a tanárára, sőt,
viselkedését akár figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarként
(ADHD) is értékelhetik.
A másik nagy probléma az emberi kapcsolatokkal
összefüggő asszociációk létrehozásának területén jelentkezik.
Ha az újszülött világképének megalkotása még folyamatban
van, és gondozója váratlanul, esetenként durván, feszülten vagy
ridegen reagál a kicsi igényeire, illetve jelen sincsen, a gyermek
egészen más világképet fog majd kialakítani, mint egyébként.
Egyik kutatásunk keretében egy óvodában vizsgáltuk az
óvónő és a gyerekek közti kapcsolatot. Az egyik csoportban
dolgozott egy fiatal, lelkes, rendkívül gondoskodó óvónő, aki az
év elején melegen üdvözölt minden egyes gyereket, megölelte
őket, rájuk mosolygott, majd egész nap rendkívül figyelmesen
viselkedett velük.
Észrevettük, hogy az egyik kislány kitér az óvónő fizikai
közeledése elől, és sosem létesít vele szemkontaktust. Amikor az
megölelte, a gyerek mozdulatlanul állt, és nem viszonozta. Egy
idő után kiderült, hogy a kislányt egy rendkívül túlterhelt,
depressziós édesanya neveli más felnőtt segítsége nélkül.
Az idő előrehaladtával az óvónő a többi gyereket továbbra is
meleg és túláradó szeretettel vette körül, ám e visszahúzódó,
szomorú kislány irányában történő pozitív interakciók száma
lecsökkent. Könnyen kitalálhatjuk, hogy a kislány világképét ez
jellemezte: ő maga nem olyan fontos, és az emberekben nem
lehet bízni.
A tanév kezdete után körülbelül egy hónappal a csoport épp
valamilyen közös tevékenységben vett részt, amikor a kislány
felemelte a kezét, hogy segítséget kérjen; ez volt az első alkalom,
hogy ilyesmit tett. Magasra nyújtotta a kezét. Még integetett is.
Ám az óvónő épp egy másik asztalnál ülő csoporttal volt
elfoglalva, így nem vette észre: a többi gyerekkel kacarászott és
nevetgélt. A kislány egy pár pillanatig nézte, majd lassan
leengedte a kezét. Az év további részében sosem jelentkezett
többet.
Amikor kutatásunk végeztével megmutattuk az esetről
készült videót az óvónőnek, a felvétel láttán sírva fakadt.
Szörnyű bűntudata támadt. Egyáltalán nem állt szándékában
figyelmen kívül hagyni a kislány jelentkezését, ám
mindannyiunknak szükségünk van némi visszajelzésre a
másiktól ahhoz, hogy továbbra is élvezzük a társaságát. A
kislány kivetítette a világképét – én nem számítok – a csoportra,
és az önbeteljesítő jóslattá vált. Azt kapjuk a világtól, amire
számítunk – ám hogy mire számítunk, az attól függ, mi történt
velünk gyermekként.
Oprah: Tehát, mivel ennek a kislánynak korábban nem
elégítették ki az alapvető szükségleteit, mert túlterhelt, kimerült
és depressziós édesanyjának nem volt, aki segítsen, azaz „nem
lehetett jelen, nem adhatott elegendő figyelmet a gyermeknek,
nem hangolódhatott rá eléggé, és nem reagálhatott
következetesen”, mint említetted, a gyermek egyensúlya
felborult. És ha ez a nevelési gyakorlat az elhanyagolásig fajul –
azaz, ha a kicsi igényeit a szülő egyre hosszabb és hosszabb
ideig nem elégíti ki, a sírására nincs válasz, illetve a felelet
legfeljebb harag vagy büntetés formájában érkezik –, a
gyereknek folyamatos szenvedés közepette kell élnie. De
bármelyik eset is álljon fenn, a lényeg, hogy a gyermek
egyensúlya felborul.
Dr. Perry: Pontosan. És az említett minta feltételezhetően
legfontosabb eleme a stresszválasz aktiválódása. Ugyanis,
amennyiben a szülő következetes és gondoskodó, reakciója
pedig kiszámítható, a stresszválaszért felelős rendszerek
ellenállóvá válnak. Ha viszont ezeknek a rendszereknek hosszú
időn keresztül folyamatosan vagy kiszámíthatatlan módon, újra
és újra aktiválódniuk kell, azaz a gyermek bántalmazó vagy
elhanyagoló környezetben nő fel, azok túlérzékennyé és
diszfunkcionálissá válnak.
Bár általában nem vagyunk tisztában vele, folyamatosan
érzékeljük és feldolgozzuk a külvilágból érkező információkat.
Az agyunk és a testünk ezen ingerekre adott reakciói jóvoltából
kapcsolódunk a környezetünkhöz, ezek tesznek minket
tevékennyé, s általuk tudunk kibontakozni. Ha kibillen a mérleg
– azaz elveszítjük az egyensúlyunkat –, a stresszválaszért felelős
rendszereink aktiválódnak, hogy a segítségünkre siessenek.
Az emberek többsége ismeri az „üss vagy fuss” kifejezést. Ez
olyan stresszválaszok összességére utal, amelyek félelemérzet
esetén aktiválódnak. Az agy ilyenkor a lehetséges fenyegetésre
összpontosítja a figyelmünket, és leállítja a szükségtelen
mentális folyamatokat (mint például az élet értelmén történő
merengés vagy a közelgő nyaralás tervezgetése). Az
időérzékünk azonnal bezárul, s abban a pillanatban csupán a
jelen létezik számunkra. Pulzusunk felgyorsul, szívünk a
szükséges reakcióra (azaz az ütésre vagy a futásra) felkészülve
vért pumpál az izmainkba. Az adrenalin elárasztja a testünket.
E stresszválasz aktiválja a testünket.
Mint arról a későbbiekben részletesebben is beszélni fogunk,
ezen „izgalmi állapot” létrehozása nem az egyetlen módja
annak, ahogyan egy fenyegetésre reagálhatunk. Képzeljünk el
egy olyan helyzetet, amikor túl kicsik vagyunk ahhoz, hogy
megnyerjük a küzdelmet, elfutni viszont nincs lehetőségünk. Ez
esetben az agy és a test további részei felkészülnek a sérülésre.
A pulzusunk lelassul. A szervezetünk fájdalomcsillapító hatású
ópioidokat bocsát ki. Eltávolodunk a külvilágtól, és
pszichológiai értelemben véve belső világunkba merülünk.
Úgy érezzük, mintha lelassulna az idő; mintha egy film
szereplői lennénk, vagy mintha a távolban lebegve figyelnénk
az eseményeket. Mindezen reakciók egy az alkalmazkodást
segítő másik képesség, a disszociáció eszközei. Csecsemők és
kisgyermekek esetében a disszociáció nagyon gyakori adaptív
stratégia: hiszen az ütés vagy a futás nem mentheti meg őket, az
„eltűnés” viszont talán igen. Megtanulják, hogyan
meneküljenek el saját világukba. Eltávolodnak a külvilágtól. És
idővel egyre ügyesebben vonulunk vissza a belső – biztonságos,
szabad és irányítható – világunkba. A túlfejlett disszociációs
készség egyik leggyakoribb formája, amikor az illető megpróbál
mindig mások kedvére tenni. Alárendeli magát a többiek
akaratának. Célja, hogy elkerülje a konfliktust, és meggyőződjön
arról, hogy kielégítette a másik személy igényeit, illetve
különböző szabályozó jellegű, ám egyben disszociatív
tevékenységeket végezzen.
Egyensúlyra lelni hatalmas kihívást jelenthet mindazoknak,
akiknek a stresszválaszért felelős rendszerei trauma
következtében átalakultak. A szenvedés okozta fájdalom
elkerülésének igénye szélsőséges, hosszú távon romboló hatású
szabályozó módszerekhez vezethet.
Oprah: Az érzelmi egyensúlyhoz való visszatalálás nagy
küzdelem. Ezzel kapcsolatban az egyik legszívbemarkolóbb,
legőszintébb beszélgetést Russell Brand angol színésszel
folytattam. Találkozásunk idején már tizenegy éve tiszta volt, és
akkoriban jelent meg egy felkavaró írása arról, hogy még ma is,
szinte mindennap gondol a heroinra. „Nem a kábítószer és az
alkohol a problémám – írta. – A valóság a problémám, a
kábítószer és az alkohol pedig a megoldásom e problémára.”
Russell elmesélte nekem, hogy gyerekként úgy érezte,
elidegenedett az őt körülvevő emberektől. Az édesanyja egyedül
nevelte, meglehetősen kevés pénzből, ő pedig elmondása szerint
zavarodott, magányos gyerek volt, aki nem tudta, hogyan kezelje
a saját érzéseit. Voltak olyan időszakok az életében, amikor nem
tudta megkülönböztetni, „hol végződött ő, és hol kezdődött a
fájdalom”, és mindenféle káros szokásokat vett fel, mint a
kényszeres evés, a pornó iránti rajongás, végül pedig a súlyos
kábítószer-függőség.
„Képtelen voltam elviselni saját magamat” – vallotta Russell.
Állítása szerint még legsötétebb pillanataiban is gyakran hálás
volt azért a megnyugvásért, amit a kábítószerektől kapott,
ugyanis ez megvédte attól, amit ő „mindent elsöprő belső
viharnak” nevezett.
Józansága tizenhatodik évfordulóján közösségi oldalain
Russell őszintén vallott kórházi kezeléséről, az általa felkeresett
támogatói csoportokról és mentorokról. Ahogy fogalmazott:
„Most már szabad vagyok, és bárki más is szabad lehet.”
Gary Zukav spirituális tanító egyszer azt mondta: „Ha
ráébredünk, hogy valamilyen függőséggel küzdünk, ne
szégyelljük magunkat. Inkább örüljünk neki. Ez ugyanis azt
jelenti, találtunk magunknak valamit, amit a földi létünk során
helyrehozhatunk. Ha elismerünk egy függőséget, és
kigyógyulunk belőle, a számunkra megadatott legkomolyabb
spirituális feladatot látjuk el földi létezésünk során.”
Bár régóta tudjuk, hogy kapcsolat áll fenn a kábítószer-
függőség és a trauma között, előbbi egyre több halálos áldozatot
követel. A traumák áldozataival történt közös munkád során
felfedezted, hogy a legtöbb ember nem azért fogyaszt
kábítószereket, mint gondolnánk: nem a vágyak kielégítése vagy
örömszerzés céljából, sőt, még csak nem is azért, hogy ennek
segítségével meneküljenek el az élet elől általában, hanem
sokkal inkább az egyensúly elvesztéséből fakadó fájdalom és
szenvedés elkerülése miatt. Így van?
Dr. Perry: Gyakran, amikor feltesszük a kérdést, hogy „Mi
történt?”, különböző fejlődési traumákra derül fény. A legtöbb
„kedvezőtlen körülmények között” fejlődő gyermek később
krónikusan diszregulálttá válik – ideges, szorong. Néha úgy
érzik, alig férnek a bőrükbe – avagy, ahogyan Russell Brand is
leírta, egyfajta „belső vihar” dúl bennük. Mint arról a
későbbiekben részletesebben is beszélünk majd, a központi
szabályozó hálózataik (CRN) túlérzékennyé válnak.
Ha valaki olyan környezetben nőtt fel, amelyet állandó
kiszámíthatatlanság, káosz és fenyegetés jellemzett, a
stresszválaszért felelős rendszerei valószínűleg kedvezőtlen
változáson mentek keresztül. Ez különösen igaz akkor, ha a
bántalmazás, káosz vagy erőszak az illető otthonában történt,
forrása pedig az a felnőtt volt, akinek gondoznia és védelmeznie
kellett volna őt.
 Idézzük vissza, mit tanultunk a stresszválaszmintákról: a
kiszámíthatatlan stressz és az ezzel járó kontrollvesztés még
hatalmas traumák hiányában is elég ahhoz, hogy a
stresszválaszért felelős rendszerek túlérzékennyé – túl aktívvá
és reaktívvá – váljanak, és kialakuljon az említett „belső vihar”.
Ne feledjük, hogy az embertársaink érzelmei „ragályosak”:
megérezzük mások szenvedését. Képzeljük el, hogy egy
gyermeknek feszült, dühös édesapa mellett kell felnőnie, egy
olyan apa mellett, akinek nincs munkája, a közösség nem
tiszteli a helyzete vagy épp a bőrszíne miatt, és ez a férfi nap
mint nap tehetetlenül, legyőzötten tér haza. Saját belső vihara
az otthon viharává válik. A káosza az otthon káoszává.
Elképzelhető, hogy nyomorúságát kezelendő alkoholhoz vagy
kábítószerhez nyúl. Ám egy drogos, alkoholista, túlterhelt,
feszült szülő félelmet kelt a gyermekeiben. Bármennyire is meg
szeretné óvni őket saját nyomorától, és bármennyire is szereti
őket, így is káoszt kelt a környezetükben. A gyermekek úgy
nőnek fel, hogy e káosz a sajátjukká válik; rettegés közepette
cseperednek.
Amikor ezek a gyermekek idősebbé válnak, s ők maguk is
kipróbálják a kábítószert vagy az alkoholt, ráeszmélhetnek,
hogy közben olyan csend veszi őket körül, amilyet még sosem
tapasztaltak – a gyötrelmektől való megszabadulás felett érzett
öröm hatékony jutalmazási módszerré válik. Ne feledjük: a
gyötrelmektől való megszabadulás örömöt ad. Ezek a gyerekek
életükben először tapasztalják meg a nyugalmat. A szerek
ismételt használatára csábító vágy igen erős, bár függ attól is, az
illető milyen mértékben diszregulált, valamint milyen jellegű és
hatékonyságú további jutalomforrások vannak jelen az
életében. Minden egyes nap különböző jutalomforrások
„kerülnek a perselyünkbe” – más-más formában és
mennyiségben (lásd 4. ábra). Egyes napokon a barátaink és a
családunk társasága tölt fel, máskor pedig azáltal dobunk
jutalmat a „perselybe”, hogy egy helyi ingyenkonyhán
önkénteskedünk. Vannak viszont olyan napok is, amikor
üresek, kielégítetlenek maradunk. A koronavírus-járvány idején
sokunknak nehéz volt „feltöltekeznie”; az emberek nagyobb
mértékű szorongásról és depresszióról számoltak be, és sokan a
jutalmazás kevésbé egészséges formáihoz folyamodtak az
üresség betöltésére.
4. ábra
A JUTALOMPERSELY MEGTÖLTÉSE
 Az agy alapvető ideghálózatainak aktiválása öröm-,
illetve jutalomérzést vált ki. Ezen jutalmazási rendszerek
többféleképpen is aktiválhatók, köztük a szenvedés
oldásával (például ALKOHOL fogyasztásával; vagy a
RITMUS segítségével a szorongás csökkentése céljából,
amit a trauma hatására a stresszválaszért felelős
rendszerek okoznak); pozitív társas interakciókkal
(KAPCSOLATOK); a jutalmazórendszerek közvetlen
aktiválásával különböző drogok (KÁBÍTÓSZEREK), például
kokain vagy heroin használata révén; ÉDES/SÓS/ZSÍROS
ÉTELEK fogyasztásával; illetve saját értékrendszerünkkel
 vagy meggyőződésünkkel összhangban álló viselkedési
formákkal (MEGGYŐZŐDÉSEK).
Minden egyes nap meg kell töltenünk a
„jutalomperselyünket”. A sötét szaggatott vonal a
minimális jutalommennyiséget jelzi, amely ahhoz kell, hogy
kellőképpen szabályozottá és jutalmazottá válhassunk; ha
ennél kevesebb a jutalom, azt szenvedésként éljük meg. Ha
pedig a felső, pöttyözött vonal felé érünk,
megelégedettnek és szabályozottnak érezzük magunkat. E
jutalmazórendszer mindannyiunk esetében egyéni módon
működik.
Sokunknak van lehetősége egészséges jutalmakra
számtalan, az értékrendünkkel és meggyőződésünkkel
összhangban álló társas interakció formájában, s
amelyekben például a munkahelyünkön, a vallási
közösségünkben vagy önkénteskedés során is részünk
lehet (A). Ám tartalmas társas kapcsolatok híján
hajlamosabbak vagyunk kevésbé egészséges jutalmazási
módszerekhez nyúlni (B). A jutalmazó eszközök egészséges
elegye (pl. számtalan pozitív társas interakció, a saját
értékrendünknek megfelelő munka, az egészséges ritmus
és szexualitás jelenléte a mindennapjainkban, illetve a
szükségleteink egészséges módokon történő kielégítése)
segíthet abban, hogy ne forduljunk egyetlen egészségtelen
jutalmazási formához sem – például a kábítószerhez vagy a
túlevéshez.
A jutalmazási rendszer aktiválásával az a legnagyobb
probléma, hogy az öröm hamar elillan. A megjutalmazottság
érzése rövid életű. Gondoljunk csak bele, az egy
burgonyaszirom elfogyasztása közben érzett öröm milyen rövid
ideig tart. Mindössze néhány másodpercig. Úgyhogy egy újabbat
akarunk. A cigaretta nyújtotta nikotinlökettel ugyanez a
helyzet. A szerettünk mosolyával úgyszintén. Az adott
pillanatban nagyon jól érezzük magunkat, és ha később
visszaidézzük, akkor is visszatér egy kicsit az öröm, de a
megjutalmazottság intenzív érzése gyorsan megfakul. Így
minden egyes nap igyekszünk újabb és újabb jutalmakkal
megtölteni azt a perselyt.
Ennek legegészségesebb módja a társas kapcsolatok ápolása.
Az összetartozás érzése szabályozó és jutalmazó hatással bír.
Ám ha valaki kábítószerfüggővé válik, szerettei
elmaradozhatnak mellőle. A drogfüggőség kezelése érdekében
alkalmazott intervenciós eljárások pedig gyakran a
szerhasználót hibáztatják, s csak fokozzák gyötrelmeit. A
szerhasználat vágya egyre erősödik. Az elhatárolódás, a
kiközösítés, a démonizálás és a hibáztatás csak súlyosbítják a
problémát. A diszreguláltság, a szerhasználat, a kapcsolatok
megszakadása és a jutalom hiánya ismételt szerhasználathoz
vezet. És bezárult az ördögi kör.
Ám íme egy érdekesség a kábítószer-fogyasztással
kapcsolatban: a meglehetősen jól szabályozott emberekre,
akiknek alapvető igényeit kielégítették, és akik másféle,
egészséges jutalmazási módszereket is alkalmaznak, bár van
némi hatása a kábítószereknek, a visszaesés és az ismételt
droghasználat kockázata nem olyan magas. Számukra is
kellemes érzést jelenthet, ám nem feltétlenül lesznek függők.
 A függőség természete összetett. Én azonban úgy gondolom,
a kábítószer- vagy alkoholfüggőségben szenvedő emberek közül
sokan valójában korábbi nehézségeik vagy traumatikus
élményeik miatt próbálják e szerek segítségével jobban érezni
magukat.
Oprah: Érdekes, amit mondasz, ugyanis számtalan embert
ismerek, akik a szorongásukra gyógyszert szednek, ám ha én
veszek be ilyen tablettákat, rám altatóként hatnak. Mivel
alapjáraton is meglehetősen nyugodt vagyok, a nyugtatóktól
elalszom.
Dr. Perry: Értem. Valószínűleg vannak olyan barátaid, akik
annyit szednek belőle, amennyitől te elalszol.
Oprah: Vagy akár kétszer annyit is. Én pedig mindig arra
gondolok: Hogy lehet, hogy nem alszik el tőle mindenki? De ha az
alapértelmezett stressz-szintünk eleve magas, több
szorongásoldó gyógyszerre van szükségünk ahhoz, hogy e szint
alá kerülhessünk. Tehát még azok is lehetnek biológiai
értelemben „felpörögve”, akiken nem látszik, hogy riadtak
volnának vagy szoronganának.
Dr. Perry: Ez így van, és a kábítószerek enyhíteni tudják ezt
az állapotot. Ám amikor segíteni szeretnénk valakinek, hogy
megszabaduljon a függőségtől, s újra szabad legyen, fontos
tudnunk, hogy valójában csak akkor oldhatjuk meg a
problémát, ha feltesszük a kérdést, mi történt az illetővel
gyermekkorában.
Oprah: Így van: mindig a „Mi történt veled?” kérdést kell
legelőször feltenni.
Dr. Perry: Ezért is olyan fontos, hogy az oktatás, a
mentálhigiéné, az egészségügy, a büntetés-végrehajtás, a fiatal-
és felnőttkorúak büntető igazságszolgáltatása, valamint a
családjog területén – melyeket szintén érint és befolyásol a
szerhasználat és a függőség – a fejlődéslélektani és
traumaközpontú látásmód érvényesüljön.
Nem létezik a társadalmunknak olyan szeglete, ahol mindez
ne jelentene problémát. Jó szándékból nincs hiány, jó emberek
dolgoznak az ügy érdekében, rengeteg pénzt költünk rá, mégis
sikertelenek vagyunk, mivel nem értjük azokat a háttérben
működő folyamatokat, amelyek krónikus szerhasználatra
hajlamosítják az embert.
Oprah: Fontos megértenünk, hogy a traumatikus élményeket
elszenvedő áldozatok hajlamosabbak a függőség bármely
formáira, ugyanis az alapértelmezett stressz-szintjük eltér az
átlagtól.
Dr. Perry: És ismét a kielégítetlen szükségletekhez érkezünk
itt vissza. Mindig is vágyni fogunk arra, hogy kielégítsük az
igényeinket, hogy vigaszra leljünk, hogy megtöltsük azt a
bizonyos jutalomperselyt. De kiderült, hogy a jutalmazás
leghatékonyabb formáját a kapcsolatok jelentik. Az
embertársainkkal történő pozitív interakciók jutalmazó és
szabályozó hatással bírnak. Ha nincs a környezetünkben olyan
ember, aki törődne és időt töltene velünk, illetve támogatást
nyújtana nekünk, szinte lehetetlen távol tartanunk magunkat
az egészségtelen jutalmazó és szabályozó módszerektől,
beleértve a túlzott alkohol- és kábítószer-fogyasztást, a
pornónézést, az önsértést (falcolást), az édes és sós ételek túlzott
fogyasztását, illetve a számítógépes játékokat. A társas
kapcsolatok elterelik a figyelmünket a függőségekről. És ez a
lényeg.
 3. FEJEZET

HOGYAN SZERETTEK
MINKET?
 Egy elsötétített szobában ülve figyeltem az édesanyát és
hároméves lányát, Gloriát és Tillyt a detektívtükrön keresztül.
Nagyszerűen elvoltak egymással. Gloria sokkal jobban értelmezte
a kislány testbeszédét, és sokkal inkább összhangban voltak, mint
a korábbi látogatások alkalmával. Láthatóan mindkettejük
komfortosabban érezte magát a másik társaságában. A két év
alatt, mióta megfigyeltem a találkozóikat, számtalan pozitív
jellegű változást tapasztaltam.
A balomon a legújabb, sorban az ötödik gyermekvédelmi
szociális munkás ült, aki Tilly esetén dolgozott, a jobbomon pedig
P. mama, a kicsi nevelőanyja, akit már évek óta ismertem. Jószívű
asszony volt kiapadhatatlan mennyiségű pozitív energiával. Az
évek során nevelőszülőként több tucat gyermeket gondozott;
mindegyikük különleges volt a számára, és mindegyiket szerette.
Azt hiszem, többet tanultam tőle a traumáról és a gyógyulásról,
mint bárki mástól.
Gloriát hatéves korában vették el a szüleitől. Nehéz élete volt:
a gyermekvédelmi rendszer kötelékében felnőve, egyik
nevelőszülőtől a másikhoz, egyik iskolából a másikba, illetve
egyik közösségből a másikba került. Számtalan traumatikus
élményéből kifolyólag több összetett szociális, lelki és testi
problémával szembesült élete során. Sajnálatos módon mindenki
félreértette: a pszichológusai, a nevelőszülei, a szociális
munkások, a bírók és a tanárai egyaránt. Húsz évvel ezelőtt a
trauma hatásaival jóval kevésbé voltunk tisztában.
Tizennyolc éves korára, amikor „kiöregedett a rendszerből”,
Gloria többféle kábítószert is kipróbált, hogy orvosolja a
fájdalmát. Amikor betöltötte a tizenkilencet, nyolc hónapos
terhes volt, és hajléktalan. Mire pedig a huszadikat, volt egy
csecsemőkorú lánya, támogatás, család és munka nélkül. A
gyermekvédelem sajnos elvette tőle Tillyt, aki viszont szerencsére
P. mamához került.
A következő két évben P. mama Gloriának és Tillynek is
segített. Figyelmes és gondoskodó volt, biztonságos és stabil
otthont teremtett Tilly számára. És Gloriának is megengedte,
hogy – amennyiben nem iszik és kábítószerezik – eljöjjön hozzá, s
részt vegyen a lánya életében. P. mama észrevette, hogy
Gloriának épp annyira szüksége van a biztonságra és a stabil
gondoskodásra, mint Tillynek – rájött, hogy Gloria valójában egy
fiatal, szeretet nélkül felnőtt gyermek egy nő testébe zárva.
Kezdetben Gloria nem igazán vett részt a közös
tevékenységekben. De körülbelül kilenc hónap elteltével elfogadta
az ajánlatunkat, hogy orvosi segítséget kaphat a gyermekkori
traumákból fakadó problémáira.
Akkorra Tilly és Gloria is rengeteget fejlődött. Közeledett az
idő, amikor Gloria akár egyedül is gondoskodni tudott volna a
lányáról. Ám ahhoz, hogy ez megtörténhessen, a szociális
munkásnak ajánlást kellett benyújtania erről a bíróságnak. Az
általam is figyelemmel kísért találkozójuk a szociális munkás
által indított „egyesítési terv” része volt.
Ott ültünk hárman csendben, Tillyt és Gloriát figyelve.
Körülbelül tízpercnyi játék után Gloria benyúlt a kabátzsebébe, és
elővett pár szelet csokit. A szociális munkás méltatlankodni
kezdett: – Nem szabadna csokit hoznia a látogatásokra. – Ám azt
is éreztem, hogy a másik oldalamon ülő P. mamát felháborítja a
szociális munkás reakciója. Finoman megérintettem a kezét,
együttérzésemről biztosítva őt. Gloriával és Tillyvel szemben is
mindig nagyon védelmezően viselkedett.
Tilly prediabéteszes volt. A kezelés első évében észrevettük,
hogy Gloria, bár nem sokat tudott az emberi kapcsolatokról,
csokival próbál „örömet szerezni” Tillynek. Rájöttünk, hogy
gyermekkorában Gloria nevelőszülei szintén elsősorban ezt a
módszert alkalmazták: az ajándék csoki volt a szeretet
kifejeződésének tetőpontja a számára. Az agyunk azt a világot
tükrözi vissza, amelyben felnőttünk. Úgy szeretünk másokat,
ahogyan minket szerettek. Gloria mindössze úgy fejezte ki a
szeretetét a lánya felé, ahogyan arra képes volt.
– Tudja, hogy nem szabadna – folytatta a szociális munkás. –
Tilly prediabéteszes. Ez bántalmazás.
– Nem az – mondtam. – Ez cukormentes csoki. – A szociális
munkás, aki Tilly ügyével és vélhetően még legalább hat másikkal
foglalkozott, láthatóan nem olvasta át a legújabb feljegyzéseket.
– Honnan tudja?
– Én adtam neki a csokit a találkozó előtt. – Éreztem, amint P.
mama elmosolyodik.
Egy évvel korábban, az egyik értekezletünkön, amikor épp
azon töprengtünk, Tilly prediabéteszét figyelembe véve hogyan
oldhatnánk meg, hogy Gloria továbbra is kifejezhesse az iránta
érzett szeretetét ily módon, a csapat egyik tagja
figyelmeztetésben akarta részesíteni Gloriát. Azt javasolta,
motozzuk meg a találkozók előtt, és ha mégis csokit adna
Tillynek, tiltsuk el tőle. P. mama ellenezte az ötletet. „Szegény nő
mindent megtesz, amit csak tud. Hadd adjon a lányának egy kis
csokit. Másra nem képes. Attól nem lesz jobb anya, ha
megbüntetjük vagy megalázzuk. Ha azt akarjuk, hogy szerető
szülő legyen, nekünk is több szeretetet kell mutatnunk felé.”
Így ahelyett, hogy elmarasztaltuk volna Gloriát, mindössze
megkértük, hogy ezentúl cukormentes csokit hozzon, illetve
meséltünk neki a helyes táplálkozásról és a prediabéteszről. És
persze P. mama gondoskodott róla, hogy Gloria és Tilly is
rengeteg szeretetet kapjon. Elmagyaráztuk mindezt az új
szociális munkásnak, és együtt kidolgoztunk egy fokozatos
„újraegyesítési” tervet, amelynek keretében Gloria és Tilly is
rengeteg segítséget kapott. Gloria megszerezte az érettségit, és
főiskolára ment, hogy nővérnek tanuljon. P. mama pedig
továbbra is gondoskodott az ő kis családjáról. Tehát ahelyett,
hogy ellehetetlenítettük volna Gloria számára, hogy megadja a
kislányának, amit tud, mindkettőjüknek rengeteg szeretetet
adtunk, és megmutattuk nekik, hogyan is kell szeretni.
Az agyunk egyik legbámulatosabb tulajdonsága, hogy képes
változni, és alkalmazkodni egyéni világunkhoz. Az idegsejtek és
az ideghálózatok stimuláció hatására fizikai értelemben
megváltoznak; ezt neuroplaszticitásnak nevezzük. E stimulációt
gyakorlati tapasztalataink jelentik: az agy annak megfelelően
változik, ahogyan használjuk. A zongoratanulásban szerepet
játszó ideghálózatok például akkor alakulnak át, amikor egy
gyermek zongorajátéka közben újra és újra aktiválódnak. E
tapasztalatokból fakadó változások eredményeképpen pedig az
illető egyre jobban zongorázik majd. A neuroplaszticitás ezen
aspektusa – azazhogy az ismétlés változást eredményez – jól
ismert, és ez áll a hátterében annak, hogy gyakorlással a sport-, a
művészi és a szakmai teljesítmény is javítható.
 A neuroplaszticitás egyik legfontosabb tényezője a
specifikusság. Ahhoz, hogy az agy bármely részét
megváltoztathassuk, azt a bizonyos területet kell aktiválnunk. Ha
szeretnénk megtanulni zongorázni, nem elég, ha csak olvasunk
róla, vagy YouTube-videókat nézegetünk, ahol mások
zongoráznak. Rá kell tennünk az ujjainkat a billentyűkre, és el
kell kezdenünk játszani; ahhoz, hogy az agyunk a zongorázás
elsajátításáért felelős területeit megváltoztathassuk, muszáj
időről időre stimulálnunk őket.
A „specifikusság” ezen elve az agyfunkciók mindegyikére
vonatkozik, a szeretet képességét is beleértve. Ha sosem szerettek
minket, a szeretetért felelős agyterületeink fejletlenek lesznek,
mint Gloria esetében is. A jó hír az, hogy folyamatos használattal
és gyakorlással ezek a képességek kialakíthatók. Ha szeretetet
kap, a szeretetlen ember is szeretni tud majd.
Dr. Perry
Oprah: Ha megpróbálnám megszámolni – és elhiheted, meg
is próbáltam –, hány emberrel készítettem valaha interjút, több
mint ötvenezer jönne ki. És volt az alanyokban egy közös dolog,
amely e beszélgetések közel negyven éve alatt, a korai nashville-i
interjúimtól kezdve a The Oprah Winfrey Show-n keresztül
egészen mostanáig egyetlen esetben sem változott, mégpedig
az, hogy mindannyian biztosak szeretnénk lenni abban, hogy
amit teszünk, mondunk, és akik vagyunk, az igenis számít.
Az interjúk végén a beszélgetőtársaim első kérdése mindig
ugyanaz volt – legyen szó akár az Egyesült Államok elnökéről,
Beyoncéről a maga teljes „beyoncéségével”, egy fájdalmas titkot
megosztó édesanyáról vagy épp egy megbocsátásért esedező
elítélt bűnözőről. „Milyen voltam?” – kérdezték tőlem reakciók
után kutatva az arcomon. „Jól csináltam?” – mindig ezt kérdezték.
Mindenki arra vágyik, hogy elfogadják, s megerősítsék az
igazában. És tudom, hogy a tudományos magyarázatokon túl
mindez egyetlen kérdésre vezethető vissza: „Hogyan szerettek
minket?”
Dr. Perry: Így van, az összetartozás és a szeretet érzése
emberi létünk alapja. Társas lények vagyunk; arra születtünk,
hogy közösségben éljünk – érzelmi, szociális és fizikai
értelemben összekapcsolódva másokkal. Ha az emberi test
alapvető felépítését és működését vizsgáljuk, beleértve az agyét
is, láthatjuk, hogy annak jelentős része társas kapcsolataink
létrehozását, fenntartását és kezelését segíti. Közösségi lények
vagyunk.
Az pedig, hogy mennyire tudunk tartalmas és egészséges
módon kapcsolatot fenntartani másokkal, legkorábbi
kapcsolataink milyenségének függvénye. Fejlődésünk alapja a
szeretet és a szeretetteljes gondoskodás. Mindannak, ami
csecsemőkorunkban történt velünk, nagy hatása van arra,
mennyire vagyunk képesek szeretni és szeretni engedni
magunkat.
Oprah: Igaz, sokat dobálózunk ma a szeretet szóval, ám
valóban az a lényeg, hogyan gondoskodtak rólunk, és mennyire
elégítették ki a szükségleteinket. Arról beszélek, amit korábban,
a szabályozás kapcsán említettünk. Amikor a kisbaba éhes vagy
fázik, egyensúlya felborul. És ha sír, azaz jelet ad a
szükségleteiről, gondviselője közbelép, és „szabályozza” a
gyermeket.
 Dr. Perry: A lényeg, hogy a gondviselő jelen legyen, és
kielégítse az újszülött szükségleteit. A kisbaba számára a
szeretet tettekben, gondviselője figyelmes, készséges,
gondoskodó viselkedése által nyilvánul meg. Nem elég, ha egy
szülő – bár igazán szereti a gyermekét – ezt úgy fejezi ki, hogy
egész nap a számítógép előtt ül, és a közösségi oldalakon
áradozik arról, mennyire imádja, miközben a kisbaba a másik
szobában fekszik ébren, éhesen, sírva – az újszülött mindezt
nem fogja szeretetként megélni. A baba számára a szeretetet a
szülő illata, bőrének melege, gondviselői látványa és hangja,
illetve azok figyelmes és készséges tettei jelentik.
Ezen szeretetteljes, készséges tettek ezrei határozzák meg a
csecsemő agyának fejlődését: szó szerint ezek a szeretettel teli
pillanatok alkotják a fejlődő agy alapjait.
Amikor az újszülött megéhezik, megszomjazik, vagy fázik, a
gondozója pedig kielégíti a szükségleteit, és segít helyreállítani
az egyensúlyát, e folyamat során a stresszaktiváció olyan
mintája alakul ki, amelynek köszönhetően a gyermekben
kialakul az a bizonyos ellenálló képesség, amiről már beszéltünk
korábban (lásd 2. fejezet, 3. ábra). Amikor a közepes stressznek
kitett újszülött sírni kezd, s készséges gondviselője kielégíti a
szükségleteit, továbbá jelen van, figyelmes és készséges, a
felnőtt szeretetteljes viselkedése kiszámíthatóvá válik. Ha éhes
vagyok, sírni kezdek, ő pedig jön és megetet. A kisbaba elkezdi
ezeket a készséges felnőtteket az örömmel, az életben
maradással és a melegséggel társítani; világképe formálódik.
Emlékezzünk csak vissza a kislányra a reptéren! Az emberek
jók. A gyermek világképe ezen interakciók során alakul ki, és a
gondviselő reakciójának minősége és mintázata határozza meg,
hogy ellenállóvá válik-e a világ nehézségeivel szemben, avagy
túlérzékeny és sebezhető lesz.
Oprah: Minden egyes társas interakció során eljön az a
pillanat, amikor feltesszük magunkban a kérdést a másiknak:
Látsz engem? Hallasz engem? A gyermekek születésüktől fogva
észreveszik, felragyog-e gondozójuk szeme, amikor belép a
szobájukba. Érzékelik a gyengédséget, a játékosságot, az
együttérzést és a türelmet – és reagálnak is rá. Nagyon is ismerik
a minőségi idő érzését. Tudják, hogy szeretik-e őket.
Dr. Perry: Ennek a másik vetülete pedig az, hogy ezek a
gondozó és a gyermek közti interakciók elősegítik a csecsemő
szeretetre való képességének kialakulását. A figyelmes,
szeretetteljes viselkedési formák támogatják azon
ideghálózatok kifejlődését, melyek képessé tesznek bennünket
arra, hogy érezzük a szeretetet, és szeretettel forduljunk mások
felé. Akit szeretnek, az megtanul szeretni. A kisbabájáról
szeretettel gondoskodó felnőtt saját agyának szerkezete is
megváltozik. Ezek a társas interakciók mind a gyermek, mind a
gondviselő számára szabályozó és jutalmazó hatással bírnak.
A szeretetre való képesség az emberiség sikeres túlélésének
kulcsa. Csakis azért maradhattunk fenn ezen a bolygón, mert
képesek voltunk hatékonyan működő közösségeket kialakítani
és fenntartani. Elszigetelten, kapcsolatok nélkül sebezhetők
vagyunk. Közösségbe szerveződve viszont megvédhetjük
egymást, együtt vadászhatunk és gyűjtögethetünk, valamint
megoszthatjuk a tapasztalatainkat az utódainkkal és a
törzsünkkel. E közösségi kapocs tartja életben a fajunkat – a
szeretet pedig a legerősebb kapocs.
Oprah: Ahogyan a gondozója bánik a gyermekkel annak
születésétől fogva, perdöntő hatással lesz arra, hogy a kicsi a
későbbiekben sikeres lesz-e, vagy csak szenvedések árán tud
boldogulni. Tehát alapvetően azt mondod, hogy amiként egykor
szerettek minket, az határozza meg fontos ideghálózataink
kialakulását, különös tekintettel a már említett központi
szabályozó hálózatokra.
Dr. Perry: Igen, így van. Ez egy rendkívül összetett folyamat,
de tény, hogy a figyelmes, szeretetteljes társas interakciók
támogatják a központi szabályozó hálózatok szerveződését és
formálódását. Ez aztán megveti az egészségnek azt az alapját,
amelyre a gyermek később, felnőve építhet.
Gondolhatunk úgy is erre az egészre, mint a házépítésre. A
legelső művelet az alapozás, majd következik a szerkezet
felhúzása, a padló lefektetése, aztán pedig az elektromos
hálózat és vízvezetékek beépítése – csak azt követően
költözhetünk be a házba, hogy mindezeket elvégeztük. Amint
már beszéltünk róla, az agy szintén lentről felfelé fejlődik.
Elsőnek a központi szabályozó hálózatokat alkotó alsóbb
ideghálózatok alakulnak ki; e folyamat már az anyaméhben
megkezdődik. Fejlődésünk során pedig elsőként azon agyi
funkciók jelennek meg, amelyeket ezen hálózatok kapcsolnak
össze, illetve szabályoznak. Az újszülött tudja például
szabályozni a testhőmérsékletét és a légzését, elvont
gondolkodásra viszont még képtelen. Esetében még az alvás
sem jól szabályozott; a motoros mozgás koordinálatlan. Idővel
azonban a kisgyermek feláll, járni kezd, később pedig már
tervezésre és hasonlókra is képes. Az agy középső és felső
részéhez tartozó funkciók ekkor kezdenek el végleg kialakulni
(lásd 1. ábra).
E fejlődési folyamat meglehetősen egyenetlen, azaz az agy
növekedésének és funkciói kialakulásának nagy része életünk
első éveiben zajlik. Ez nem azt jelenti, hogy a kora gyermekkor
után már nem változik az agyunk, viszont az első éveknek
valóban rendkívül nagy hatásuk van a fejlődésünkre nézve.
Vizsgáljuk meg ismét a szabályozottság fáját (lásd 2. ábra). A
központi szabályozó hálózatok együttesen a fejlődő agy minden
egyes részére elérnek. Sőt, a hálózatoktól az agyba befutó
információk hatalmas szerepet játszanak e területek
fejlődésében. Amennyiben a központi szabályozó hálózatok
szervezettsége és szabályozottsága megfelelő, az általuk
közvetített információk a fontos felsőbb agyterületek (például a
limbikus rendszer vagy az agykéreg) egészséges fejlődését
eredményezik. Ám ha bármi megzavarja vagy módosítja e
hálózatok működését, az az általuk befolyásolt agyi és testi
rendszerekre negatív hatással lehet.
A „kedvezőtlen fejlődési körülményeknek” három olyan
típusa létezik, amelyek valószínűsíthetően módosítják a
központi szabályozó hálózatokat, és szerteágazó problémákat
okozhatnak. Az első születés előtt tapasztalható például akkor,
ha a fejlődő magzat édesanyja kábítószert vagy alkoholt
fogyaszt, vagy szélsőséges mértékű stressznek van kitéve
(például családon belüli erőszak áldozata). A második típusba a
csecsemő és gondviselője közötti legelső interakciók
hiányosságai tartoznak: ha a gondozó nem reagál a baba
jelzéseire, illetve a viselkedése kiszámíthatatlan, következetlen,
durva vagy agresszív, ez a gyermek stresszválaszért felelős
rendszereinek abnormális fejlődését eredményezi. A harmadik
típusba az érzékennyé tévő, ismétlődő stressz tartozik. Ez
többféle körülményből is fakadhat; ezek közül többet is
megvizsgálunk majd részletesebben a későbbiekben – a lényeg
az, hogy bármi, ami a stresszválaszért felelős rendszerek
kiszámíthatatlan, irányíthatatlan, túlzott mértékű vagy hosszú
ideig tartó aktiválódásával jár, túlérzékennyé – túlzottan
aktívvá és reaktívvá – teszi e rendszereket (lásd 5. ábra).
5. ábra

ÁLLAPOT-REAKTIVITÁS GÖRBE
 Ha valamilyen kihívással vagy stresszt okozó tényezővel
szembesülünk, kibillenünk az egyensúlyi állapotunkból, s a
testünkben egy belső stresszválasz aktiválódik annak
érdekében, hogy visszanyerhessük az egyensúlyunkat. Ha
komoly stresszorok nincsenek jelen – alapvető belső
szükségleteink, például az éhség vagy a szomjúság nem
maradnak kielégítetlenül, és külső nehézség vagy
fenyegetés sem áll fenn –, nyugalmi állapotban maradunk.
 A kihívások és a stressz növekedésével viszont belső
állapotunk is változik: a készenléti állapotból egészen a
rettegésig fokozódva (lásd 6. ábra).
Neurotipikus stresszválaszrendszerrel rendelkező
személy esetében egyenes arányosság áll fenn a stressz-
szint és a belső állapot változásának mértéke között
(egyenes átlós vonal). Közepes mértékű stressz (1.)
hatására például a rendszer az ingernek megfelelő
mértékben aktiválódik, és az illető készenléti állapotba
kerül. Túlérzékeny stresszválaszrendszerrel rendelkező
személy esetében pedig (felső íves vonal), az illető korábbi
traumatikus élményei miatt már a mindennapi kihívások
(2.) is félelmet gerjesztenek. A túlérzékeny
stresszválaszrendszerrel rendelkező egyénekből (3.) már a
közepes mértékű stressz is rettegést vált ki. Ez a túlzott
reaktivitás hozzájárul e személyek érzelmi, viselkedési és
testi problémáinak kialakulásához.
Oprah: Tehát az, hogy hogyan szerettek minket, sokkal
összetettebb kérdés ennél a megállapításnál: „Ha nem kaptál
szeretetteljes törődést gyermekkorodban, akkor felnőttként
szomorú leszel.” A lényege annak, amit mondasz, az, hogy ha a
szülők agresszíven vagy kiszámíthatatlan módon reagálnak a
kicsi jelzéseire, ha elhanyagolják, vagy nem veszik a karjukba, a
gyermek agya biológiai értelemben átalakul.
Dr. Perry: Pontosan. A gyermekkori tapasztalatok szó szerint
megváltoztatják az agy biológiáját.
Oprah: És ennek eredményeképpen befolyásolják azt is,
hogyan fogunk működni életünk hátralévő részében.
 Dr. Perry: Igen, befolyásolhatják. Fejlődésünk legelején
szerzett tapasztalataink, különösképpen az érintés és a további
társas jellegű szenzoros ingerek, többek közt a gondviselő illata,
a csecsemőt ringató mozdulatai, az etetés közben dúdolt dalok
vagy bármilyen sajátos mozdulat, amellyel megnyugtatja a
nyűgös babát – ezek mindegyike formáló erővel bíró élmény,
amely elősegíti a csecsemő „világképének”, avagy annak a
„kódtárnak” a kialakítását, amelyről már korábban is
beszéltünk.
Ismét csak gondoljunk egy házra. A magzati agy gyors
fejlődése megfeleltethető egy épület alapjainak lerakásával. A
születésünk utáni első néhány hónap a szerkezet felhúzása. Az
első év során történő társas interakciók pedig az elektromos
hálózat és a vízvezetékek beépítése. Ezek mindegyike a
házépítés nagyon fontos része: az épület ekkor még nincs kész,
ám legfőbb elemei már a helyükön vannak. Egy kétéves gyerek
agya még nem teljesen fejlett, de annak alapvető szerkezetei és
rendszerei már kialakultak, és ezek szolgálnak majd a későbbi
fejlődés alapjául.
Ha házat építünk, és silány munkát végzünk az alapozásnál
vagy az elektromos hálózat, illetve a vízvezetékek beépítésénél,
majd megpróbáljuk ezt egy szép padlóval és bútorokkal
kompenzálni, a ház alapvető hiányosságai első pillantásra nem
fognak megmutatkozni. E korai munkálatok hibái később
azonban problémákat okoznak. Ugyanez igaz egy kisgyerekre
is. Szó szerint az emberi működés minden egyes aspektusát a
korai fejlődés idején begyűjtött tapasztalatok befolyásolják –
akár következetes, kiszámítható és szeretetteljes társas
interakciók, akár káosz, fenyegetettség, kiszámíthatatlanság
vagy szeretethiány jellemezte ezt az időszakot.
Oprah: Így van! Hogyan szerettek minket – ettől függ minden.
Életem valamennyi interjúja során azt tapasztaltam, hogy a
felbukkanó problémák egyenes arányosságban állnak azzal,
mennyire szerették vagy nem szerették az illetőt. A kérdés:
megkaptad-e, amire szükséged volt ahhoz, hogy megfelelően
fejlődhess.
Dr. Perry: Az, hogy képesek vagyunk-e szeretetet adni vagy
érezni, annak a függvénye, hogy jelen tudunk-e lenni egy másik
emberi lény életében, s hogy figyelemmel és készségesen rá
tudunk-e hangolódni. Ez a kapocs, amely az embereket
összetartja, mindig is elengedhetetlen volt fajunk
fennmaradása, valamint az egyén egészsége és boldogsága
szempontjából egyaránt. Ezen képességünk pedig attól függ, mi
történt velünk, különösen kisgyermekkorunkban.
Oprah: Ahogy most erről beszélgetünk, eszembe jutott, hogy
egyszer megkérdezték, melyik volt a kedvenc pillanatom a The
Oprah Winfrey Show-ból. Nem annyira a nagyszabású műsorok, a
meglepetések vagy a sztárvendégek, sokkal inkább a csendes
beszélgetések voltak számomra a legkedvesebbek. És azok közül
is a „müzlis kislány” esete ugrott be elsőre.
Egy tizenegy éves kislány, Kate, és bátyja, Zach voltak a
vendégeim néhány hónappal azután, hogy az édesanyjuk,
Kathleen meghalt. Elmesélték, hogy anyjuk halála előtt a szüleik
úgy határoztak, az asszony életének utolsó hónapjait családi
kirándulásokkal fogják tölteni. Megkérdeztem Kate-től, melyik a
kedvenc emléke ebből az időből. A válasza hatalmas ahaélmény
volt a számomra.
„Egy nap, amikor hazaértem az úszásórámról – mesélte Kate
–, anyu az ágyban feküdt. Megkérdezte, hoznék-e neki egy tál
müzlit. Azt mondtam, persze. Aztán, egy héttel azelőtt, hogy
meghalt, épp a szüleim szobájában voltam, és megkérdeztem
tőle, felkeltene-e engem, ha lemegy a konyhába müzlit enni. Azt
mondta, rendben. Így hajnali kettőkor ettünk együtt egy tál
müzlit.” A család mindenhova együtt járt, mégis egy hétköznapi
anya-lánya pillanat volt az, ami legjobban megmaradt Kate-ben.
Dr. Perry: Ez a szeretet jelentette kapocs nagyszerű példája.
Ezekben a hétköznapi pillanatokban érezzük igazán – amikor a
másik teljesen ott van velünk a jelenben, összekapcsolódik
velünk, és elfogad minket –, hogy milyen erős, mindent túlélő
kapcsolat van közöttünk.
Oprah: E müzlis emlék után húsz évvel meglátogattuk Kate-et,
aki elmesélte, hogy bár fájdalmas magánéleti problémákkal
kellett megküzdenie, továbbra is őszintén hisz az emberi
kapcsolatok erejében, amely átlengi az élet ezen apró, mégis
páratlan pillanatait – azokat az általad is említett pillanatokat,
amikor biztonságban vagyunk, érezzük a törődést, és
teljességgel a jelenben létezünk.
Dr. Perry: Imádom ezt a történetet, mert egy nagyon fontos
dolgot árul el ezekről a különleges pillanatokról – mégpedig azt,
hogy a legnagyobb erővel bíró, legtovább megmaradó társas
interakciók gyakran csupán rövid ideig tartanak. Hiszen akár
órákat is eltölthetünk valakivel: ha agyban nem vagyunk jelen,
és nem figyelünk oda a másikra, ezek az órák kisebb
fontossággal bírnak majd, mint egy-egy ilyen rövid müzlis
pillanat.
Oprah: És aki nem élheti át a maga müzlis pillanatait – ha
olyan környezetbe születik, ahol káosz, zavar, erőszak és
megbomlott rend uralkodik, a normális állapotoknak és a
rendszerességnek pedig nyoma sincs –, kudarcok leselkednek
majd rá életében. Ennek oka pedig az, hogy az agyi hálózatai
nem olyan módon alakulnak ki, ahogyan kellene.
Dr. Perry: Így van. Mindezek eredményeképp az agyi
hálózatok gyenge alapokra épülnek, rossz huzalozottsággal, ami
életünk végéig számtalan kockázatot rejt magában.
Sebezhetőségünk nagyrészt gondviselőink kaotikus és
kiszámíthatatlan viselkedésének a fejlődő
stresszválaszrendszerünkre gyakorolt hatásából eredeztethető,
melynek következtében e rendszer túlérzékennyé válik.
Oprah: Kérlek, magyarázd el, ez hogyan történik. Hogy néz ki
ez az egész?
Dr. Perry: Rendben, vizsgáljuk meg jobban a
neuroplaszticitás kérdését – e kifejezés ugye tulajdonképpen az
agy alakíthatóságára utal. A neuroplaszticitás egyik alapvető
tézise, hogy az aktiválódási minták nagyban befolyásolják az
ideghálózatok módosulását.
Stresszválaszrendszerünk közepes mértékű, kiszámítható és
irányítható aktiválódása esetén például rugalmasabb, erősebb
stresszválaszképesség alakul ki bennünk (lásd 3. ábra),
amelynek köszönhetően az illető komolyabb
stresszhelyzetekkel szemben is ellenálló tud lenni. Olyan ez,
mintha súlyt emelnénk: eddzük a stresszválaszrendszerünket,
hogy erősebb legyen. Minél többször szembesülünk közepes
mértékű kihívásokkal, amelyeket aztán sikeresen kezelünk,
annál inkább képessé válunk a nehezebb helyzetekkel való
megbirkózásra. Ez szinte minden emberi tevékenységre igaz a
sporttól és az előadóművészettől kezdve a klinikai gyakorlaton
át a tűzoltásig és a tanításig: a gyakorlat javítja a teljesítményt.
Épp ezért a stressztől nem szabad félni vagy elkerülni; az
önmagában nem probléma – a probléma a stressz nem
megfelelő irányíthatóságában, megjelenési mintáiban és
intenzitásában rejlik.
Nagyon sokak számára sajnos a stresszválaszrendszer
aktiválása kiszámíthatatlan, irányíthatatlan és túlzott módon,
vagy hosszú időn át zajlik.
Sok évvel ezelőtt behívtak a kórházba egy tizenhárom éves
gyerekhez, Jessehez. A fiú kómában feküdt egy fejsérülés miatt,
amelyet a nevelőapjával történt dulakodás során szerzett.
Jesse családjában a szexuális bántalmazás és
kizsákmányolás, valamint a gyerekkereskedelem és -prostitúció
több generáció óta jelen volt. Amikor Jesse ötéves volt, a
rendőrség felderítette, hogy a szülei prostitúcióra
kényszerítették.
A kisfiút kiemelték a családjából, és állami nevelésbe adták.
Több családnál is megfordult, és három sikertelen kísérlet után
olyan nevelőszülőkhöz került, akik kifejezetten különleges
igényű gyerekeket fogadtak be. Jessen kívül kilenc másikat is
neveltek. Sokuknak volt valamilyen súlyos fejlődésbeli zavara,
mint a késői nyelvfejlődés, a lobbanékonyság és agresszív
viselkedés, vagy az ürülékszétkenés. Mindannyiukat
„irányíthatatlan” viselkedésük miatt helyezték el ennél a
családnál, akik korábban már szép eredményeket értek el
„problémás” gyerekekkel.
Mint kiderült, a család e „szép eredményeket” úgy érte el,
hogy rettegésben tartotta és bántalmazta a gyerekeket. Már
kisebb „kihágásokért” is ételmegvonás járt, a fizikai erőszakkal
járó büntetések általános jellegűek voltak, a gyerekeknek
kötelező jelleggel testedzést kellett végezniük, hogy
kifáradjanak, ha pedig „rendetlenkedtek”, a csirkeólban kellett
aludniuk. A hűtőt lelakatolták, hogy a gyerekek ne „lopjanak”
ételt; a szülők saját tinédzser gyereküket pedig arra
ösztönözték, hogy ő is vegyen részt a nevelt gyermekek
megalázásában és fizikai bántalmazásában.
Jesse számtalan alkalommal próbált meg elmenekülni ebből
a pokolból. Hogy ezt megakadályozzák, éjszakára elvették a
ruháit és a cipőjét. Így is elszaladt, de mindig elkapták és
visszavitték. Egyszer télen mezítláb, alsónadrágban futott végig
egy vidéki úton, amikor a rendőrség megyei megbízottja
felvette. Jesse mindent elmesélt neki a bántalmazásokról, a
rendőr azonban azt felelte neki minderre, hogy ne hazudozzon
összevissza azokról a jószívű emberekről, akik voltak olyan
nagylelkűek, hogy befogadták őt az otthonukba. Azon az
éjszakán a csirkeólban kellett aludnia. Miután végül
visszakerült a házba, ezt jegyezte be a titkos naplójába aznapra:
„Miért gyűlöl engem Isten?”
Az emberi szenvedés rendkívül szomorú története ez – de
egy pillanatra tegyük félre Jesse élményeit, és beszéljünk arról,
hogyan támogat minket a stresszválaszrendszerünk egy
hasonló folyamatos trauma esetén. Már beszéltünk az „üss vagy
fuss” válaszreakcióról. A kifejezést a stressz kutatásában
úttörőnek számító Walter B. Cannon alkotta meg 1915-ben. Az
észlelt fenyegetésekre és az azzal járó fiziológiai változásokra
adott akut stresszválasz leírására használta. Mi ezt most
„izgalmi állapotnak” fogjuk nevezni.
Izgalmi állapotban, mint már említettük, az agy a fenyegetés
forrására fókuszál; kizár minden elhanyagolható fontosságú –
belső, testi és a külvilágból érkező – ingert. Az ütésre vagy a
futásra való felkészülés részeként a pulzusunk megemelkedik, a
testünk adrenalint és további stresszhormonokat, például
kortizolt termel, hozzáférhetővé teszi az izmainkban tárolt
cukrot, illetve a szívünk vért pumpál az izmokba. Azaz a
figyelmünk egy külső tényezőre összpontosul.
Szinte mindenki tapasztalta ezen jelenség valamilyen
formáját, amikor fenyegetve érezte magát: e fenyegetés lehet
bármi, például a fogorvoshoz tett látogatás, egy koccanás, egy
közelgő vizsga vagy egy nyilvános szereplés. Ilyenkor a
tenyerünk izzadni kezd, a szívünk hevesen dobog, és feszültnek
vagy idegesnek érezzük magunkat. Mindez a stresszválasz
kiváltotta izgalmi állapot folyománya.
Természetesen a legtöbb ember nem jut el néhány
másodperc alatt a nyugalmi állapotból a támadásig (lásd 5. és 6.
ábra). Ha egy lehetséges fenyegetéssel találkozunk, a helyzetre
adott kezdeti alapértelmezett válaszunk az úgynevezett
nyájperspektíva.
Oprah: Álljunk meg egy pillanatra. Kérlek, magyarázd el, mint
jelent ez.
Dr. Perry: Már beszéltünk arról, hogy az emberek rendkívüli
módon társas lények. Hajlamosak vagyunk átvenni mások
érzéseit; folyamatosan a környezetünket pásztázzuk
megerősítésért és az összetartozás érzésének igazolásáért –
hasonlóképpen ahhoz, amit te is említettél, amikor az
interjúalanyaid felteszik a kérdést: „Milyen voltam?”
Tehát amikor egy váratlan, zavart keltő vagy esetlegesen az
épségünket veszélyeztető ingert érzékelünk, a többiekhez
fordulunk, hogy segítsenek kideríteni, vajon mi történik éppen.
Társainkra nézünk – főként az arckifejezésüket vizsgálva –,
hogy az ő érzelmi állapotuk alapján eldönthessük, hogyan
értelmezzük az adott szituációt. Te és Gayle is biztosan
összenéztetek már a műsorban, és némán feltettétek
egymásnak a kérdést, hogy „Te is hallottad?”, vagy „Tényleg ezt
mondta?”, amikor valamilyen felháborító vagy oda nem illő
dolgot tapasztaltatok.
Ha nincs jelen más ember, vagy pedig egyértelmű
számunkra, hogy valóban fenyegető helyzetről van szó, a
nyájperspektívát magunk mögött hagyva elkezdjük
végigpásztázni a környezetünket annak érdekében, hogy
pontosabban feltérképezhessük a lehetséges veszélyforrást.
A következő lépés egyes esetekben a lefagyás. Képzeljük el,
hogy egy sötét parkolóban sétálunk. Furcsa hangot hallunk, így
megállunk. Fülelünk. A gondolkodásunk egy pillanatra kihagy.
E lefagyás akkor is megjelenhet, ha épp egy feszült vitában
veszünk részt. Úgy érezzük, mintha mi magunk nem is lennénk
a vita részesei, ám ekkor valaki megkérdezi, hogy mi a
véleményünk a dologról, mit kellene tenni. Mielőtt
feldolgozhatnánk a hallottakat és válaszolhatnánk, egy
pillanatig csak bámulunk magunk elé, lefagyva. Gyakran pedig
a válaszunk sem hangzik túl „intelligensnek” – ne feledjük,
minél erősebb a stressz vagy a veszélyérzet, annál kevésbé
tudunk hozzáférni agyunk okosabb részéhez, az agykéreghez
(lásd 6. ábra).
Ahogyan a fenyegetettség érzése egyre erősödik, végül
eljutunk az „üss vagy fuss” fázisához. Az izgalmi állapotot
generáló stresszválasz működése dióhéjban ennyi: gondoljunk
csak arra, mi történik, ha összetalálkozunk egy szarvassal az
erdőben. A szarvasok folyamatosan a fokozatos éberség
állapotában vannak, és társaik megerősítése után kutatnak. Ha
hallanak valamit, vagy egy másik szarvas viselkedése
megváltozik, lefagynak. Így könnyebben fel tudják térképezni a
potenciális veszélyforrás helyzetét, és a látásukra támaszkodó
ragadozók is nehezebben veszik észre őket. Ha a fenyegetés
nem szűnik meg, elmenekülnek. De ha sarokba szorítanánk egy
szarvast, akkor „ütne”, azaz támadna. Tehát: nyájperspektíva,
lefagyás, menekülés, támadás (lásd 6. ábra).
6. ábra
ÁLLAPOTFÜGGŐ MŰKÖDÉS
 Valamennyi agyi funkció működése az adott állapot
függvénye. Amint elmozdulunk az egyik belső állapotból a
másikba, újabb és újabb agyi területek „veszik át az
irányítást” (válnak dominánssá) – a nyugalom állapotában
például használhatjuk agyunk „legokosabb” részét (az
agykérget), hogy elmélkedjünk és alkossunk. Ha viszont
fenyegetve érezzük magunkat, az agykérgi területek
elveszítik a dominanciájukat, és az agy reaktívabb részei
veszik át az irányítást. E folyamat a nyugalomtól a
rettegésig tart.
Az állapotfüggő változásokkal párhuzamosan bizonyos
agyi funkciók is módosulnak, többek közt a
problémamegoldó képesség, a gondolkodási stílus (vagy
kogníció), illetve az általunk fontosnak tartott dolgok
halmaza. Általánosságban, minél inkább fenyegetve
érezzük magunkat, az irányítás a magasabb rendű
agyterületektől (az agytörzstől) egyre inkább átkerül az
 alacsonyabb rendűekhez (a köztiagyhoz és az agytörzshöz).
A félelem számtalan agykérgi rendszert leblokkol.
Az agyműködés állapotfüggő változásaihoz kapcsolódó
adaptív viselkedési formák különböznek annak
megfelelően, hogy az illetőnél melyik adaptív válaszreakció
(az izgalmi állapot vagy a disszociáció) dominált egy-egy
stresszel teli vagy traumatikus élmény esetén.
A nyugalmi- vagy alaphálózat (DMN – Default Mode
Network) kifejezés egy elsősorban az agykéregben
működő, nagy területet átfogó hálózatot jelöl, amely akkor
aktiválódik, ha az illető másokra vagy magára gondol, a
múltra emlékezik, vagy a jövőt tervezgeti.
Térjünk vissza Jesse esetéhez. Akkoriban nevelőszülei
otthonában jellemzően izgalmi állapottal reagált a
stresszhelyzetekre. Majd ellenállt és elmenekült – azaz elfutott.
Végül pedig támadott – azaz ütött.
A család a gyerekek könnyebb irányíthatósága érdekében
bevetett egyik kedvenc módszere a kifárasztás volt.
Rendszeresen, erőszakkal „edzették” őket, például arra
kényszerítették, hogy fel-le szaladgáljanak a lépcsőn. Egy nap
Jesse úgy döntött, elég volt. Amikor felért a lépcső tetejére, nem
volt hajlandó tovább csinálni. A nevelőapja rárivallt, de Jesse
nem hagyta magát. Dulakodás kezdődött. Jesse leesett vagy
ledobták a lépcsőn. Súlyos fejsérülést szenvedett, kómába esett
és kórházba került.
Mint már említettem, az agyunk bizonyos alapvető
stratégiák segítségével támogat minket a világ értelmezésében.
Először is asszociációkat hoz létre az együttesen előforduló
érzékszervi ingerek között, „emlékeket” gyártva a
tapasztalatainkból. Másodszor pedig, ezen eltárolt emlékek
segítségével kategorizálja és értelmezi új tapasztalatainkat. Ha
egy új élmény kellő mértékben hasonlít egy korábbihoz, a kettőt
hasonlóként vagy egymással megegyezőként tárolja el.
Jessenek kétféle traumával kapcsolatos emléke volt: az egyik
kora gyermekkorához, a másik pedig a nevelőszüleihez
kötődött. A kisgyerekkori bántalmazások alkalmával az „üss
vagy fuss” stratégia – az ellenállás, a sírás, a rúgás és a
verekedés – egyszerűen nem lett volna hatékony; épp
ellenkezőleg, nagyobb fájdalmat és komolyabb sérüléseket
eredményezhetett volna. Szerencsére, mint már korábban is
említettem, az agynak létezik egy másik, merőben más
stresszválasza is, ez pedig a disszociáció.
A disszociáció egy összetett mentális képesség, amelyet a
mindennapokban is alkalmazunk: eltávolodunk a külvilágtól, s
elmerülünk saját belső világunkban. A disszociáció egy-egy
változata az is, ha álmodozunk, vagy hagyjuk elkalandozni a
gondolatainkat. És az izgalmi állapothoz hasonlóan ez is egyre
fokozottabb formában történik: azaz a stressz-szint vagy a
veszély növekedésével az illetőn egyre inkább elhatalmasodik
ez a védelmét szolgáló állapot.
Míg az izgalmi állapot célja az „üss vagy fuss” reakció
hatékonyságának növelése, a disszociáció abban segít, hogy
megnyugodjunk, feltöltődjünk, túléljük a sérüléseket, és
könnyebben elviseljük a fájdalmat. Míg izgalmi állapotban a
pulzus emelkedik, a vér az izmokba áramlik, és adrenalin
szabadul fel, addig a disszociáció során a pulzus csökken, a vér
az értörzsben marad, hogy sérülés esetén kevesebb vért
veszítsünk, továbbá fájdalomcsillapító hatású hormonok,
enkefalin és endorfin szabadul fel. A disszociáció volt a
négyéves Jesse egyetlen lehetősége az erőszakkal való
megküzdésre – ennek segítségével érzelmi értelemben saját
belső világába menekülhetett.
A kómában fekvő Jesse esetén dolgozva sikerült egy-egy
kimosatlan ruhadarabot szereznem mind a gyerek biológiai
apjától, mind pedig a nevelőapjától. Bár a fiú eszméletlen
állapotban volt, jól észrevehető fizikai reakciót produkált,
amikor megérezte a ruhákból áradó szagokat. Amikor a
nevelőapjától származó ruhadarabot tartottam az orra alá,
csapkodni és nyöszörögni kezdett, a pulzusa pedig 90-ről 162-re
emelkedett: ez a heves izgalmi állapot véleményem szerint a
nevelőapja erőszakos viselkedése okozta traumatikus élmények
eredménye volt. (Mint azt már az első fejezetben szereplő Mr.
Roseman esete kapcsán is említettem, ezek az emlékek az agy
alacsonyabb rendű területein tárolódnak.) Amikor pedig a
biológiai apjától származó ruhadarabot szagoltattam meg
Jessevel, arra is reagált: sokkal kevésbé mozgolódott, és a
pulzusa először növekedni, majd pedig csökkeni kezdett, végül
pedig 60 alá esett. Azaz a disszociáció jeleit mutatta, amely
reakciót a biológiai apától elszenvedett erőszak emlékei hívtak
életre. Ha az agykéreg átmenetileg nem működik (tehát az illető
alszik vagy kómában fekszik), az erőszak emlékét felidéző
ingerek akkor is képesek összetett viselkedési formákat,
érzelmeket és fiziológiai reakciókat kiváltani az egyénből,
ugyanis ezeket a tapasztalatokat az agy alsóbb területein
tároljuk.
Mindezzel arra próbálok kilyukadni, hogy a specifikus,
traumához kapcsolódó reakcióink jellege a konkrét egykori
élményre adott domináns stresszválaszunktól függ.
Előfordulhat, hogy egyes személyekből bizonyos ingerek
nagyon különböző viselkedési reakciókat váltanak ki. Egy adott
traumatikus élményt megidéző ingerek hatására valaki elkerülő
magatartást vesz fel és lekapcsol, más pedig épp hogy aktívvá
válik, és dühvel reagál. A traumatikus élmények összetett
ujjlenyomata mindenki esetében más és más. Az adott trauma
időpontja, természete, mintázata és intenzitása is befolyásolja,
milyen viselkedést fog kiváltani később az illetőből.
Jesse története tovább folytatódott. Felébredt a kómából, de
sajnos maradandó károsodásokat szenvedett. Végül egy
idősotthonban kapott munkát betegszállítóként. Felépülésének
története hűen példázza a társas kapcsolatok gyógyító erejét. A
gyógyulás és a felépülés kapcsán majd még visszatérünk Jesse
esetéhez; de egyelőre legyen elég annyi, hogy a fiú története az
agy figyelemreméltó rugalmasságának és a remény erejének
remek példája.
Oprah: Úgy gondolom, ez az, amire az olvasók leginkább
vágynak: tudni, hogy bármi is történt, ott a fény az alagút végén,
ami segít nekik továbblépni. A történeteidnek hála az emberek
ráébrednek, hogy nincsenek egyedül; amit átéltek, mással is
megtörtént. De most beszélhetnénk egy kicsit a trauma és a
félelem kapcsolatáról? Ugyanis rengeteg embert ismerek, akiket
gyermekként bántalmaztak, és azt látom rajtuk, mintha
folyamatos félelemben élnének annak ellenére, hogy a
fenyegetés már nincs jelen. Elmagyaráznád, mi történik az
agyban, ha egy gyermek félelemben nő fel?
Dr. Perry: Természetesen. A Jessehez hasonló gyermekek
sorsának éppen ez a kulcsa: hogy folyamatosan a félelem
állapotában vannak. Az ember egészen másképp gondolkodik,
tanul, érez és viselkedik, ha fél, mint amikor biztonságban érzi
magát.
Az agyunk minden egyes funkciója „állapotfüggő”. A
szervezetünkben található rendszerek összességének aktuális
működése, illetve a figyelem fókusza határozza meg, milyen
állapotban vagyunk éppen – és ez az állapot rendkívül gyorsan
változhat. Ezen állapotok két fő kategóriája az ébrenlét és az
alvás.
Az alváson belül többféle állapot létezik (ezek egyike a REM,
avagy a gyors szemmozgásos fázis). Ugyanez igaz az ébrenlétre
is: az izgalom különböző „stádiumaiban” vagy állapotaiban
vagyunk. A 6. ábra jól mutatja ezeket a stádiumokat. Rengeteg
információ kapott helyet ebben az ábrában; ezek közül többet
részletesen csak később fogunk tárgyalni, de hadd segítsek
értelmezni az ábrát.
Kezdjük a bal oldalon található NYUGALOM oszloppal. Ezt az
állapotot a nyugodtság és az ellazulás jellemzi, az elménk
nyugodtan barangol; hozzáférünk az agyunk legokosabb
területéhez, az agykéreghez. A következő oszlopban a
KÉSZENLÉT állapota szerepel, amikor is a külvilág egy-egy
elemére összpontosítunk – például egy beszélgetésre. Megfelelő
szabályozottság mellett a nap nagy részét nyugalmi és
készenléti állapotban töltjük.
 Alkalmanként, ha különböző kihívásokkal szembesülünk,
meglepődünk vagy fenyegetve érezzük magunkat,
RIADÓKÉSZÜLTSÉGBE kerülünk. Ekkor, ahogy az agy
alacsonyabb rendű területei átveszik az irányítást, egyre inkább
az érzéseink uralnak minket. A beszélgetéseink vitává fajulnak,
a logikus érvelésből pedig érzelmektől átitatott, a másik ellen
irányuló támadás lesz. Kevésbé reagálunk felnőtt ember
módjára, és gyakran mondunk vagy teszünk olyasmit, amit
később megbánunk.
Amennyiben komoly veszélyhelyzet jelentkezik, a FÉLELEM
állapotába kerülünk. Ekkor az agynak a még alacsonyabb rendű
területei irányítanak minket. A problémamegoldó képességünk
csökken, és a pillanatra összpontosítunk. Az adott pillanatban
ez a reakció természetesen adaptív, a helyzetnek megfelelő. A
probléma akkor kezdődik, ha az illető beleragad ebbe az
állapotba. Ezt teszi velünk a szélsőséges mértékű, hosszú időn
át jelentkező stressz. Gondoljunk csak Jessere. Esetében a
kiszámíthatatlanság állandó volt, a fájdalom, a fenyegetettség és
a félelem pedig irányíthatatlan, illetve olykor szélsőséges
mértékű. A stresszválaszrendszere adaptálódott – és
túlérzékennyé vált. Így Jesse az állandó félelem állapotában
ragadt.
És, ahogyan már korábban említettem, ami egy kaotikus,
erőszakos, traumától átitatott környezetben hasznos viselkedési
forma lehet egy gyermek számára, máshol – például az
iskolában – már kevésbé. A KÉSZENLÉT állapotát kísérő túlzott
éberséget például gyakran összetévesztik a figyelemhiányos
hiperaktivitás-zavarral (ADHD), a RIADÓKÉSZÜLTSÉG és a
FÉLELEM állapotát jellemző ellenállást és ellenszegülést
oppozíciós zavarnak (ODD) titulálják, az „üss vagy fuss”
reakcióból pedig a „futásért” eltanácsolhatják az iskolából, míg
az „ütésért” tettlegesség miatt feljelenthetik. A traumás
élmények okozta viselkedési minták általános jellegű
félreértelmezése mélyen áthatja az oktatási, a mentálhigiénés
és a fiatalkorúak büntető igazságszolgáltatási rendszerének
működését.
Oprah: Épp ezért van szükségünk traumaszemléletű
rendszerekre – és ezért kell azt a kérdést feltennünk, hogy „Mi
történt veled?”, nem pedig azt, hogy „Mi a baj veled?”
 4. FEJEZET

A TRAUMA SPEKTRUMA
 „Úgy sétált a szürke ruháiban, mint valami esőfelhő.”
E nagy igazságot hordozó szavak azonnal beszippantottak,
amikor elkezdtem olvasni Cynthia Bond Ruby című sikerkönyvét. A
regény főhősének már a születése is tragédiák közepette zajlott. E
szörnyűségekkel küzdő, saját démonaival szembenéző bátor lány
szívszaggató történetéhez a szerző hajléktalan és veszélyeztetett
fiatalokkal végzett munkájából, illetve – szexuális bántalmazás
áldozataként – saját tapasztalataiból merített.
Cynthiával a Book Club{3} vendégeként beszélgettem, majd
megkértem, hogy írjon egy esszét az O Magazine számára,
amelyben bemutatja saját mentális küzdelmeit. Írásában arról
számolt be, hogy sokáig nem tudta, mi a baj vele, csak azt látta,
hogy a világot „a fájdalom lencséjén” keresztül szemléli.
„Hosszú éveken át alig aludtam, s éjszakákon át virrasztottam az
emlékeim felett – írja. – Egyes reggeleken úgy éreztem, mintha az
ágyhoz szegeztek volna. Szörnyű szégyenérzet lett úrrá rajtam, és
azt kérdezgettem magamtól, miért is nem vagyok képes
»összeszedni magam«, és »túllépni« az egészen. Láttam, hogyan
állnak talpra mások egy-egy szakítás, az állásuk elvesztése, a
kilakoltatás vagy még nagyobb tragédiák után. Én viszont képtelen
voltam rendbe jönni. Kezdtem úgy érezni, a személyemmel van a
probléma.”
Cynthia azért imádkozott, hogy múljon már el ez a „kín”. És mint
oly sokan mások, főleg a nők, megtanulta elviselni, hősiesen tűrni a
fájdalmát, magát erősnek mutatva. Legsötétebb pillanataiban
azonban mindezek ellenére is megkísérelte kioltani a saját életét.
Végül depresszióval és PTSD-vel diagnosztizálták. Diagnózisára
nem mindenki reagált jól. „Onnantól kezdve megkérdőjelezték a
szavaimat, a döntéseimet, a munkámat és azt, hogy valóban jó szülő
vagyok-e. Voltak, akik soha többé nem tudtak ugyanolyan szemmel
tekinteni rám.” Ám idővel Cynthia rátalált arra a támogatásra, amire
szüksége volt. „Megtanultam együtt élni a saját érzéseimmel úgy,
hogy azok ne bénítsanak meg. Megértettem, hogy nem tettem
semmi rosszat. Hogy nincs okom szégyellni magam.”
Cynthia története ismét eszembe juttatta, milyen ijesztő is lehet
megbirkózni egy múltbéli trauma okozta nehézségekkel. Sokan,
amikor elkezdenek azon gondolkozni, milyen hatást gyakoroltak a
traumák saját életünkre, nehezen kapcsolják össze korai
tapasztalataikat felnőtt döntési mintáikkal. A viselkedésüket elintézik
annyival, hogy „egyszerűen ilyen vagyok, és kész”. Vagy pedig, hogy
minél hamarabb túljuthassanak egy-egy nehézségen,
elbagatellizálják a dolgot, egészséges vagy egészségtelen módokon
próbálják meg elvenni az élét, vagy épp eltemetik magukban. A
traumát nehéz feldolgozni.
Lényegében a trauma az érzelmi sokk hosszú távú folyománya.
Ha nem kezeljük, elhúzódó fizikai, érzelmi és szociális
következményei lehetnek. Egész felnőtt életemet azzal töltöttem,
hogy az ilyen következményekről szóló történeteket hallgattam végig
– és eszméltem rá újra és újra, micsoda káoszt tud okozni az ember
életében a feldolgozatlan trauma.
Véleményem szerint kétféleképpen szemlélhetjük a „Mi történt
veled?” kérdését. Egyrészt a korai traumatikus élmények az agyra
gyakorolt hatását leíró tudományos magyarázatokon, másrészt
pedig azon az életünket végigkísérő sok ezer mindennapi tettünkön
keresztül, amelyek mindegyike e traumák eredménye. Az ilyen tettek
első ránézésre nem mások, mint rossz döntések, káros szokások,
önakadályozó vagy önromboló magatartási formák – olyan dolgok,
amelyek miatt mások elítélnek minket.
Ezért is szorgalmazom annyira, hogy a „Mi történt veled?”
kérdést tegyük fel, ebben ugyanis, a „Mi a baj veled?”-del ellentétben
nincs ítélkezés.
Akár valamilyen függőségben szenvedünk, akár szorongunk,
depressziósak vagy dühösek vagyunk, vagy egy munkahelyen sem
tudunk megmaradni hosszú távon, illetve egyik egészségtelen
kapcsolatból a másikba kerülünk – meg vagyok győződve róla, hogy
mindezen tünetek mögött ugyanaz a fájdalom áll, és hogy az
önromboló magatartásformák szinte mindegyikét az értéktelenség
mélyen gyökeredző érzése szövi át. Különbség van aközött, hogy úgy
gondoljuk, megérdemeljük a boldogságot, és aközött, hogy őszintén
hisszük, érdemesek vagyunk rá. Sokszor elzárkózunk a jó dolgoktól,
mert legbelül úgy érezzük, nem vagyunk méltók rájuk. Hiába
pakoljuk tele a házunkat gyönyörű tárgyakkal, és élünk látszólag
tökéletes életet, ha nem dolgozzuk fel a minket ért traumát, a
sérüléseink megfertőznek mindent, amit sikerült felépítenünk.
E fejezet azzal a céllal íródott, hogy segítsen az olvasónak
felismerni a korábban átélt trauma jeleit. Reményeim szerint a dr.
Perry és más szakemberek által kifejlesztett módszerek által
mindenki megkezdheti feltérképezni azon egykori pillanatokat,
amelyek hozzájárultak jelenlegi énjének kialakulásához.
Ahogyan ismét elmerülünk a múltban, tudnunk kell, hogy már
csak azáltal, hogy létezünk és élünk, értékesek vagyunk. És mindig
van remény. Ahogyan Cynthia írta: „Rendbe lehet jönni. Lépésről
lépésre haladva sikerülhet.”
Oprah
 Oprah: Te meg én már több mint harminc éve beszélgetünk a
traumáról. Emlékszem, egyszer azt mondtad nekem, a tizennyolc
év alatti gyerekek közel negyven százaléka esett át bizonyos
mértékű traumán. Megdöbbentő adat.
Dr. Perry: Sajnos tévedtem – azóta kiderült, hogy a helyzet
még ennél is rosszabb. A közelmúltban elvégzett, a gyermekek
egészségét vizsgáló nemzeti felmérés szerint az Egyesült
Államokban a gyermekek 50 százaléka élt át valamilyen
komolyabb traumát. Egy még újabb, 2019-es, az amerikai
Betegségmegelőzési és Járványvédelmi Központ (CDC) által
készített tanulmány szerint pedig az amerikai felnőttek 60
százaléka számolt be legalább egy ártalmas gyermekkori
élményről (ACE – Adverse Childhood Experience), közel
egynegyedük pedig háromról vagy többről. És ezek a számok
még inkább kijózanítóak, ha arra gondolunk, hogy a CDC
kutatói szerint a valóságban ez az arány még ennél is
magasabb.
Oprah: Tisztázzuk, mit értesz trauma alatt. Bár gyakran
használjuk ezt a szót, sokan nem tudják pontosan, mit jelent. Az
ártalmas gyermekkori élmény és a trauma ugyanaz?
Dr. Perry: Rámutattál egy nagyon fontos és még a témára
specializálódott szakemberek számára is bonyolult kérdésre.
Mint említetted, gyakran dobálózunk a trauma kifejezéssel a
mindennapokban. A legtöbbek számára a szó egy rossz dolgot
vagy élményt jelent; általában olyasmit, ami velünk marad,
amit nem felejtünk el, és aminek maradandó következményei
lehetnek ránk nézve.
Azt mindig is tudtuk, hogy a háborúk során tapasztalt halál
és mészárlás látványa változást okoz az emberben. Az emberi
viselkedés alapos megfigyelői több évszázada dokumentálják a
háború okozta jelentős érzelmi és viselkedésbeli változásokat.
Homérosz már az i. e. 800-ban született Íliászban ábrázolta
Aiasz trauma okozta érzelmi hanyatlását. Négyszáz évvel
később a görög történetíró, Hérodotosz is beszámolt a
marathóni csata harcosainak a háborút követően tapasztalt,
traumaszerű tüneteiről, köztük a hisztérikus vakságról és az
érzelmi kimerülésről. Az amerikai polgárháborút követően a
trauma okozta mentális problémákat „irritábilis szív
szindrómaként” az első világháború után pedig „tüzérségi
sokként” emlegették.
Az irodalom és a filmművészet tele van traumáról szóló
alkotásokkal; többek közt szinte az összes szuperhőstörténetben
szerepet kapott valamilyen traumát jelentő veszteség. És abban
is biztos vagyok, hogy nem Cynthia Bond regénye, a Ruby volt
az egyetlen az Oprah’s Book Clubban bemutatott könyvek közül,
amelyben a trauma alapvető motívumként szolgál; sőt,
szerintem ez a felhozatal legalább nyolcvan százalékára igaz.
Az Édentől keletre például a transzgenerációs trauma remek
példája.
Ám a tudományos világnak mind a mai napig nehézséget
okoz a trauma jelentésének pontos meghatározása,
következésképp a trauma működésének maradéktalan
megértése is. A dolog nehézségét részben az okozza, hogy
meglehetősen szubjektív annak megítélése, mi számít „rossz
dolognak”.
Vegyünk egy példát. Képzeljük el, hogy egy általános
iskolában tűz üt ki. Egy tapasztalt tűzoltó gond nélkül besétál a
lángok közé, és eloltja a tüzet, mint ahogyan azt szokta. Egy első
osztályos diák ezzel szemben, látván, amint az osztályterme
lángokba borul, több percnyi erős félelmet, zavart és
tehetetlenséget élhet át. E példa jól bemutatja az esetlegesen
traumát okozó események felderítésének egyik kulcskérdését:
Hogyan érintette az illetőt az adott élmény? Mi zajlott le benne?
Szélsőséges mértékű vagy hosszú ideig tartó stresszválaszt
produkált-e a szervezete?
Oprah: Más szóval, mivel mindenki másképpen éli meg
ugyanazt az eseményt, annak hosszú távú hatása is más és más.
Dr. Perry: Pontosan. Az egyes események hosszú távú
hatásai több tényezőtől függenek, többek között a stresszválasz
természetétől (például, hogy az illetőnél izgalmi állapot,
disszociáció vagy a kettő elegye következik-e be), illetve a válasz
intenzitásától és mintázatától.
Képzeljük el, hogy míg az említett első osztályos diák
rettegéssel reagált az osztálytermében kiütött tűzre, egy az
iskola távolabbi részében ülő ötödikes nem értékelte komoly
veszélyforrásként. Mivel a közvetlen fenyegetéstől távol volt, és
végig biztonságban érezte magát, számára a tűz inkább volt
izgalmas, mint félelmetes.
Tehát van három ember, akik ugyanazt tapasztalták, mégis
mindhármuk másképpen élte át. És mivel másképp élték át,
mindhármuk másféle stresszválasszal reagált rá. Sokéves
tapasztalata és gyakorlata eredményeképpen a tűzoltó
stresszválaszrendszere közepes mértékben aktiválódott; az
eseményt ő kiszámíthatónak és irányíthatónak értékelte.
Számára mindez egy az ellenálló képességét növelő tapasztalat
volt, nem pedig trauma.
Az ötödikes diák stresszválaszrendszere átmenetileg
aktiválódott. Körülbelül egy hét múlva ezen aktiváció akut
hatásai lecsengenek majd, a tanuló pedig visszakerül kiindulási
állapotába, azaz visszanyeri az egyensúlyát – az események
nem traumatizálják. Az elsős kisdiák stresszválaszrendszere
viszont intenzíven reagált; esetében e rendszer túlérzékennyé
válása lesz tapasztalható a későbbiekben (lásd 3. és 5. ábra).
Oprah: Tehát mondhatjuk, hogy a tűzeset traumatikus
eseménynek számít?
Dr. Perry: Az elsős diák számára igen, az ötödikes számára
viszont nem. Utóbbi „akut stresszválasszal” reagált rá, és
heteken belül vissza fogja nyerni az egyensúlyát. A tűzoltó
számára pedig, mint említettem, mindez egy az ellenálló
képességét növelő tapasztalat volt.
Ezért is olyan nehéz tanulmányozni a „traumatikus stresszt”.
Hiszen hogyan is térképezhetnénk fel a trauma hatásait, ha még
egy általánosabb meghatározással sem tudunk előállni?
E kihívásra válaszolva az Egyesült Államok Szerhasználattal
és Mentális Betegségekkel Foglalkozó Szolgálata (SAMHSA)
összehívott egy csapatnyi tudományos szakembert és orvost,
akik kidolgozták a trauma hármas leírását, amely annak
ugyanazt a három aspektusát emeli ki, melyekről mi is
beszéltünk az imént. A trauma három kulcseleme tehát az
esemény, a tapasztalat és a hatások. Ezen három egymással
összefüggő elem sokrétűsége az, amelyet a klinikai munka
során figyelembe kell vennie, illetve amelyet tanulmányozni
szükséges.
Ez így nem túl egyszerű vagy kielégítő, tudom. A trauma
pontos definíciója máig nem tisztázott, és ennek
eredményeképp a kifejezést továbbra sem használjuk
egységesen.
Jelenleg például, miközben beszélgetünk, épp világméretű
járvány tombol, és egyesek arról számolnak be, hogy
traumatikus élményt jelent egy végzős gimnazista vagy
főiskolás számára, hogy nem tud részt venni a ballagásán vagy
a diplomaosztóján. Arról is beszélnek, hogy az iskolai
maszkhasználat traumatizálhatja a gyerekeket. És arról is, hogy
a világjárvány mindenki számára traumatikus élmény.
Mások viszont, köztük én is, úgy gondolják, hogy ez az egész
kellemetlen, nehéz, sőt, akár tragikus, de nem feltétlenül
traumatikus, és az egész népesség számára semmiképpen sem
az. Egy világjárvány számtalan szempontból közösségi élmény,
ám mindannyiunk máshogyan éli meg. Sokunk nem betegszik
meg, nem veszíti el az állását, nem válik hajléktalanná, és nem
veszíti el egyik családtagját vagy barátját sem. Egyesek előnyös
helyzete (mint amilyen az enyém is), ugyanakkor mások
sebezhetősége láthatóvá válik. Az állami rendszerek
egyenlőtlenségei és hibái felnagyítódnak. A jelenlegi helyzet a
legtöbbet nélkülözők számára lesz a legnagyobb trauma. A
legtöbbek számára azonban feszültséggel teli lesz ugyan, de
nem traumatikus.
Számomra a trauma tanulmányozása mindig is egyet
jelentett a stresszválaszrendszer bizonyos eseményekhez
köthető változásainak vizsgálatával. Ezen események lehetnek
súlyosak és teljesen egyértelműek mindenki számára, mint
például amikor egy szülő fizikailag bántalmazza a gyermekét.
Ám én úgy gondolom, hogy csendesebb, kevésbé nyilvánvaló
tapasztalatokból is eredhet, mint például a megalázás, a
megszégyenítés vagy a szülőktől elszenvedett más érzelmi
jellegű bántalmazás, illetve egy kisebbségbeli gyermek a
többség által történő kiközösítése – amennyiben egy gyermek
„csoporton kívül” nő fel, a stresszválaszrendszere ugyanúgy
túlérzékennyé válhat (lásd 3. ábra). Mindennek hosszú távú
poszttraumás hatásai lehetnek az agyra és a test többi részére
egyaránt.
A traumának az egyén egészségére gyakorolt hatásait több
tényező határozza meg, mint például a genetikai hajlam, az
adott fejlődési stádium az események idején, a múltban átélt
traumák, a családtagok által korábban átélt traumák, illetve az
egészséges társas kapcsolatok, a család és a közösség
traumaenyhítő hatása. Ha feltérképezzük azt, hogyan
befolyásolja a stressz a szabályozottságot, avagy az egyensúlyt,
sokkal jobban megérthetjük, milyen kapcsolatban állnak a
velünk történtek az egészségi állapotunkkal – mind a mentális
és fizikai, mind pedig a szociális egészségünk tekintetében.
A becslések szerint az ártalmas gyermekkori élmények
fontos szerepet játszanak a gyermek- és felnőttkori mentális
betegségek – az előbbi 45, az utóbbi 30 százalékának –
kialakulásában. Ezek a becslések összhangban állnak más
kutatásokkal, amelyek igazolták, hogy kapcsolat áll fenn a
gyermekkori trauma, az ártalmas gyermekkori élmények és a
depresszió, szorongás, skizofrénia és más pszichiátriai
rendellenességek kialakulása között.
Oprah: Beszéljünk egy kicsit részletesebben az általad ACE-
ként említett ártalmas gyermekkori élményekről. Magyarázd el
nekem, pontosan mi ez, és hogyan segített az ACE-kutatás
jobban megértenünk a trauma egészségre gyakorolt hatását.
Dr. Perry: Az eredeti ACE-kutatás eredményeit 1998-ban
publikálták. A szerzők egy egyszerű tíz tételes kérdőívet
készítettek, amelyben az illető első tizennyolc évében tapasztalt
„ártalmakra” kérdeztek rá (lásd 7. ábra). Az eredeti kutatásban
tizenhétezer felnőtt alany vett részt: a kérdőívet kitöltve egy 0
és 10 közötti pontszámot kaptak. Ezután a kutatók felmérték az
alanyok fizikai, mentális és társas egészségi állapotát.
Az első epidemiológiai ACE-kutatás során összefüggést
fedeztek fel az ACE-pontszám és a kilenc leggyakoribb
felnőttkori halálozási ok között. Azaz, minél kedvezőtlenebb
környezetben növünk fel, annál nagyobb lesz életünkben az
egészségügyi problémák kialakulásának kockázata. Ugyanezen
adatokat feldolgozó későbbi tanulmányok hasonló összefüggést
mutattak ki az ACE-pontszám és az öngyilkosság, a mentális
problémák, a kábítószer-fogyasztás és -függőség, illetve további
problémák kockázata között.
Ezek az ACE-tanulmányok korunk legfontosabb
epidemiológiai kutatásai közé tartoznak. Számtalan alkalommal
végezték el őket ismét. Kezdetben mind az orvostársadalom,
mind a közvélemény szinte teljesen figyelmen kívül hagyta
őket, az elmúlt tíz évben viszont közismertté váltak – azonban
nagyon sokan félre is értelmezték őket.
7. ábra
 ÁRTALMAS GYERMEKKORI
ÉLMÉNYEK – KUTATÁS
Tizennyolcadik életéve előtt…

Valamelyik szülője vagy az önnel egy

háztartásban élő más felnőtt gyakran vagy nagyon
gyakran trágár szavakkal illette-e, sértegette,
megalázta vagy megszégyenítette-e önt? A
viselkedésével okot szolgáltatott-e arra, hogy attól félt,
fizikailag bántalmazni fogja önt?
Nem: 0 pont Igen: 1 pont

Valamelyik szülője vagy az önnel egy

háztartásban élő más felnőtt gyakran vagy nagyon
gyakran meglökte, megragadta, megpofozta-e, vagy
önhöz vágott valamit, illetve olyan erősen megütötte,
hogy nyoma maradt vagy megsérült?
Nem: 0 pont Igen: 1 pont

Egy felnőtt vagy önnél legalább öt évvel

idősebb ember valaha tapogatta-e, vagy szexuálisan
közeledett-e önhöz, megpróbált-e orális, anális vagy
vaginális aktust létesíteni önnel, illetve ez meg is
történt-e?
Nem: 0 pont Igen: 1 pont
 Gyakran vagy nagyon gyakran érezte-e azt,
hogy egyetlen családtagja sem szereti, nem tartja
fontosnak vagy különlegesnek önt, illetve azt, hogy a
családtagok nem törődnek egymással, nem állnak
közel egymáshoz, és nem támogatják egymást?
Nem: 0 pont Igen: 1 pont

Gyakran vagy nagyon gyakran élt-e át olyat,

hogy nem kap eleget enni, piszkos ruhákban kell
járnia, és nincs senki, aki megvédené, illetve olyat,
hogy a szülei alkoholos vagy kábítószeres
befolyásoltság miatt nem tudnak gondoskodni önről,
vagy orvoshoz vinni önt, amikor szüksége lett volna rá?
Nem: 0 pont Igen: 1 pont

Elváltak vagy különváltak a szülei?

Nem: 0 pont Igen: 1 pont

Az édesanyját vagy a nevelőanyját gyakran

vagy nagyon gyakran meglökték-e, megragadták,
hozzávágtak-e valamit; néha, gyakran vagy nagyon
gyakran belerúgtak, beleharaptak-e, ököllel vagy egy
kemény tárggyal megütötték-e; legalább néhány
percig többször egymás után ütlegelték, illetve
fegyverrel vagy késsel fenyegették-e?
Nem: 0 pont Igen: 1 pont
 Élt-e egy háztartásban a problémái elől ivásba
menekülő, alkoholista vagy kábítószer-élvező
emberrel?
Nem: 0 pont Igen: 1 pont

Élt-e egy háztartásban olyasvalakivel, aki

depressziós volt, mentális zavarokkal küzdött, vagy
öngyilkosságot kísérelt meg?
Nem: 0 pont Igen: 1 pont

Élt-e egy háztartásban olyasvalakivel, aki

börtönbe került?
Nem: 0 pont Igen: 1 pont
Most pedig adja össze az igen válaszokhoz tartozó 1-1
pontokat – – ez lesz az ön ACE-pontszáma.
Oprah: Milyen értelemben?
Dr. Perry: Eredetileg volt némi ellenérzés a kutatás
lebonyolításával kapcsolatban. Mivel a kérdőívet nagyrészt
fehér, középosztálybeli alanyok töltötték ki, kérdéses volt, hogy
az eredményeket más demográfiai csoportokra is lehet-e
vonatkoztatni. A másik probléma az volt, hogy a kérdőíven
csupán tíz kártékony gyermekkori élmény szerepelt, és
számtalan további esetlegesen traumatikus tapasztalat
kimaradt.
A legfontosabb félreértelmezési lehetőség azonban abból
eredt, hogy az emberek gyakran összekeverik az összefüggést
az ok-okozattal. Ugyanis kizárólag attól, hogy valakinek magas
az ACE-pontszáma, még nem feltétlenül lesznek szívproblémái;
mindössze megnövekszik nála a szívbetegségek kialakulásának
kockázata.
Oprah: Igen, így már világos, hogyan is lehet félreértelmezni
az eredményeket.
Dr. Perry: Nem minden magas ember jó kosaras, és nem
minden jó kosaras magas. Azonban általánosságban egy 195 cm
magas játékosokból álló csapat valószínűleg jobban fog
teljesíteni egy főiskolai kosármeccsen, mint egy 165 cm magas
játékosokból álló csapat. Ugyanígy, ha valakinek az ACE-
pontszáma 5, mindössze nagyobb a valószínűsége annak, hogy
küzdelmekkel teli élete lesz, mint egy 1-es pontszámot elért
alanynak.
Gondoljunk csak bele. Ha egy főiskolán kiválogatjuk az
összes 195 cm magas diákot, biztosak lehetünk benne, hogy
csak kis részük szerepel az iskolai válogatottban. A
legtöbbjüknek nem elég jó a koordinációs képessége és nem
elég kisportolt ehhez. Az ACE-pontszámmal ugyanez a helyzet.
Számtalan 5-ös pontszámot elért ember van, aki egészséges,
produktív, pozitív életszemléletű, és könnyedén boldogul az
életben. És olyan 1-es pontszámot elérő emberek is akadnak,
akiknek komoly problémáik vannak.
Ismétlem: az ACE-kutatások rendkívül fontosak. Ám az elért
pontszámoknak nincs valódi előrejelző képessége sem az
egyénre nézve, sem pedig klinikai eszközként. Mindössze a „mi
történt veled” nagyon felszínes megközelítése – és nem
helyettesíti azt az alapos és hosszú távú vizsgálatot, amely
ahhoz szükséges, hogy valóban feltérképezhessük az illető
személyes történetét. Gondolj csak bele, milyen felszínes és
bizarr interjúkat készíthetnél, ha mindössze az alanyaid kezébe
nyomnál egy tíz kérdést tartalmazó kérdőívet, majd minden
alanytól kapnál egy pontszámot. Az ACE-pontszám nem fedi fel
valódi énjüket – egy szám nem lehet a valódi énjük.
Az ACE-pontszám nem árul el semmit sem az őket ért stressz
időzítéséről, mintázatáról és intenzitásáról, sem pedig az
enyhítő tényezőkről vagy a felépülési lehetőségekről. Több
olyan rendkívül fontos tényezőt hagy figyelmen kívül, amelyek
pedig elengedhetetlenek az egészségügyi kockázatok
meghatározása szempontjából.
Hadd hozzak két példát a saját munkánkból. Az évek során
több mint hetvenezer, huszonöt országbéli embertől
gyűjtöttünk be a fejlődésükkel kapcsolatos adatokat, köztük
kisgyermekektől, gyermekektől, fiataloktól és felnőttektől.
Alaposan feltérképeztük az alanyok traumatikus élményeit és
ártalmas gyermekkori tapasztalatait, illetve „társas egészségi
állapotukat” (lényegében azt, milyen természetű, minőségű és
mennyiségű társas kapcsolattal rendelkeznek a családjukban, a
közösségükben és környezetük kulturális életében).
Egyik legfontosabb megállapításunk az volt, hogy ez utóbbi
nagyobb befolyással van a későbbi mentális egészségre, mint az
ártalmas tapasztalatok (lásd 8. ábra). Ez az eredmény
összhangban áll más kutatásokéval, amelyek a pozitív társas
kapcsolatoknak az egészségünkre gyakorolt hatását vizsgálták.
A kapcsolatok tehát képesek kiegyensúlyozni az ártalmas
élmények okozta károkat.
8. ábra

A FEJLŐDÉSI TAPASZTALATOK
 HATÁSA
AZ ÁRTALMAS ÉLMÉNYEK ÉS A TÁRSAS
KAPCSOLATOK EGYENSÚLYA

Amennyiben a gyermek fejlődése során kevés

ártalommal szembesül, és kielégítő társas kapcsolatok
veszik körül (kék szaggatott vonal), a fejlődési kockázat
csökken: kisebb eséllyel alakulnak ki később mentális,
 szociális vagy testi problémák. Ezzel szemben a gyakori
ártalmas tapasztalatok és a társas kapcsolatok hiánya
(fekete szaggatott vonal) növeli a fejlődési kockázatot és a
súlyos általános egészségi problémák kialakulásának
esélyét.
Második legfontosabb megállapításunk szerint pedig az
ártalmas tapasztalatok időpontja rendkívül nagy szerepet
játszik az egészségügyi problémák kockázatának
megnövekedésében. Egyszerűbben fogalmazva: ha kétévesen ér
trauma, nagyobb eséllyel lesznek később egészségi
problémáink, mintha tizenhét évesen érne. Az ACE-kutatás
sajnos nem tesz különbséget az életkorok között, mindössze
arra kérdez rá, a felsorolt tíz negatív élmény közül tapasztaltuk-
e bármelyiket életünk első tizennyolc évében.
Ha kicsit alaposabban megvizsgáljuk a fejlődési kockázatot
jelentő események idejét, fontos felismerésre juthatunk. Az
alapvető megállapítás szerint az életünk első két hónapja során
szerzett tapasztalatok nagyságrendileg nagyobb hatással
vannak hosszú távú egészségünkre és fejlődésünkre. Ennek oka
pedig az, hogy életünk elején az agyunk hihetetlenül gyorsan
fejlődik, és a nagy fontossággal bíró központi szabályozó
hálózatok is ekkor alakulnak ki (lásd 2. ábra).
Annál a gyermeknél, aki élete első két hónapját ártalmas
környezetben tölti, ahol a társas kapcsolatok sem
ellensúlyozzák a negatív élmények okozta károkat, majd a
következő tizenkét évben egészséges környezetben él,
magasabb lesz a későbbi egészségi problémák kockázata, mint
annál, akinél az első két hónapban kevés az ártalmas hatás, és
jók a társas kapcsolatok, és a következő tizenkét évre kerül
kártékony környezetbe.
Emésztgessük egy kicsit: az a gyermek, akit mindössze két
hónapnyi negatív élmény ért, később nehezebben boldogul
majd, mint az, akit majdnem tizenkét évnyi – és ennek
hátterében mindössze ezen tapasztalatok időzítése áll.
Ez nem hangzik túl biztatóan. Ám hiszünk benne, hogy a
rossz kilátások nem elkerülhetetlenek; sőt, hiszünk abban, hogy
mindez tökéletes magyarázatként szolgál arra, miért van
szükségünk fejlődés- és traumaszemléletű rendszerekre.
Emlékezz vissza a korábbi beszélgetéseinkre arról, milyen
fontos a figyelmes, készséges gondoskodás ahhoz, hogy a
csecsemő tegyen szert azokra a tapasztalatokra, melyek
elengedhetetlenek stresszválaszrendszere megfelelő
kialakulásához. Említettük, hogy ha a gyermeket életének első
két hónapjában következetlen vagy kiszámíthatatlan stresszek
érik, a stresszválaszrendszer aktiválódási mintáinak
következtében túlérzékennyé válik (lásd 3. és 5. ábra). Ez pedig
számtalan – a traumára visszavezethető – problémát
eredményez. És még ha ezek a gyermekek később ki is kerülnek
az ártalmas környezetből, a gondozójuknak, a
gyermekorvosnak, a mentálhigiénés szakembereknek és a
pedagógusoknak továbbra is foglalkozniuk kell a
problémáikkal. Ám ha ezek az emberek félreértik a gyermek
viselkedését, és helytelenül a „Mi a baj veled?” kérdést teszik fel
– és sajnos jellemzően ez történik –, a gyerek problémái nem
szűnnek meg. Továbbra is rosszul fog teljesíteni. Ha érzelmi
reakcióira és viselkedési problémáira a fejlődési visszásságok és
a traumatikus élmények figyelembe vétele nélkül tekintenek, az
hatástalan módszerekhez vezethet.
Hiszünk abban, hogy ezek a gyermekek boldogabban és
egészségesebben élhetnének, ha az otthonok, az iskola, az
egészségügy és a mentális egészséggel foglalkozó intézmények,
amelyekkel életük során kapcsolatba kerülnek, nem azt a
kérdést tennék fel, hogy „Mi a baj veled?”, hanem ezt: „Mi
történt veled?”
Fel kell továbbá ismernünk a kora gyermekkor fontosságát
és a benne rejlő lehetőségeket. Gondoljunk csak bele, mennyi
mindent jelenthet mindössze néhány hónapnyi következetes,
kiszámítható gondoskodás a fiatal szülőnek. A gyermek
számára pedig olyan ugródeszkát, egy olyan pozitív
kiindulópontot szolgáltat ez az élethez, amelynek köszönhetően
stresszválaszrendszerei ellenállóbbá válnak majd. E
szabályozott stresszválaszrendszerek pedig támogatják az agy
felsőbb területeinek egészséges fejlődését.
Oprah: Ebből világosan látszik, milyen fontos a megelőzés. Ha
támogathatnánk a fiatal szülőket ezekben az első hónapokban,
ez igazi „vitaminbombaként” szolgálhatna a gyermek ellenálló
képességének kialakulásához.
Dr. Perry: Ami engem leginkább lenyűgöz, az az, hogy már
apró pozitív beavatkozásokkal is hihetetlen eredményeket lehet
elérni. Az általunk vizsgált gyermekek közt voltak olyanok, akik
életük első két hónapjában figyelmes és készséges gondoskodást
kaptak – majd a világuk teljesen kifordult a sarkaiból. Káosszal,
fenyegetettséggel, instabilitással és traumával terhes évek
következtek – ám ezek a gyerekek még így is egészségesebbek
lettek hosszú távon, mint azok, akiknek első hónapjait
traumatikus élmények és elhanyagolás jellemezte, aztán jöttek
a figyelmes, támogató gondoskodás évei. Az időzítés a
legfontosabb. A korai beavatkozás értéke – legyen szó akár apró
„adagokban” érkező pozitív interakciókról – felbecsülhetetlen.
Oprah: Tehát az időzítés kulcsfontosságú. De mi történik, ha
életünk első szakaszában nem kapjuk meg, amire szükségünk
van? Később helyrehozhatjuk a károkat? Felépülhetünk a
traumából?
Dr. Perry: Természetesen. Ez a jó hír, amelyet a későbbi
fejezetekben részletesebben is tárgyalunk majd. Most viszont
térjünk vissza az idő és az időzítés kérdéséhez. A társas
kapcsolatok kezelésében és a szabályozásban részt vevő
ideghálózatok nagyon érzékenyek már egy-egy pillanatnyi
történésre is. Ezért a terápiás beavatkozások ideális adagja nem
heti egyszer negyvenöt perc. Intenzív trauma esetén
tapasztalataink szerint a „tolerálható” adag mindössze néhány
másodpercnyi.
Oprah: Tényleg?
Dr. Perry: Csupán néhány másodpercig vagyunk képesek
elviselni azt az érzelmi sokkot, amit a trauma által megtépázott
életünk romjainál tett látogatás okoz; ezután az agyunk olyan
folyamatokat indít el, amelyekkel megvédhet minket a
fájdalomtól. Ezt a viselkedést tapasztaltam egy hároméves
fiúnál is, akinek az esetén korábban dolgoztam.
A kisfiú épp otthon volt az édesanyjával, amikor betörtek a
házukba, és a saját szemével kellett végignéznie, amint
meggyilkolják az anyját. A tragédia után azonnal kezelésbe
vettük mind a kisfiút, mind az édesapját. Körülbelül hat héttel
később az apa felhívott, és azt mondta: „A fiam öngyilkos akart
lenni. Megpróbálta megölni magát.”
Háromévesek nagyon ritkán próbálják megölni magukat, ám
azért rákérdeztem az apánál, mi történt. Ezt felelte: „Berohant
az autók közé, miután arról beszélgettünk, mennyire hiányzik
nekünk Anya.” Megkértem, hogy mesélje el, pontosan hogy
történt az eset. Elmondta, hogy egy élelmiszerboltban voltak, a
fia a bevásárlókocsiban ült. Épp a kasszánál álltak, amikor a
srác ránézett a pénztárosnőre, és megszólalt: „Anyukám
meghalt. Meggyilkolták.”
A pénztáros így felelt: „Jaj, kicsim, sajnálom.” Ennyi történt.
Ám az apa úgy gondolta, a fia esetleg mást is szeretne még
mondani. Azt gondolta: Ki kell húzni belőle. El kell jutnunk a
trauma gyökeréig. Így, ahogyan a parkoló felé sétáltak,
megkérdezte tőle: „Sokat gondolsz Anyára?” A fiú nem
válaszolt. Az apa folytatta: „Nekem is hiányzik, és tudnod kell,
hogy nyugodtan beszélhetsz róla, ha akarsz.”
Az apa kedves hangon beszélt, és a fiú az anyjával átélt
szeretetteljes emlékeiről mesélt, ám az érzelemmel teli
pillanatok felidézése kellemetlen volt a kisfiú számára. Túl sok
volt neki. Miközben az apja beszélt, a gyerek először elkezdte
ringatni magát, majd nyöszörgött, befogta a fülét, végül pedig
eszelősen dülöngélni kezdett – mindezt azért, hogy
„szabályozza”, megnyugtassa magát.
Az apa szavakkal próbálta meg lecsillapítani: „Nyugodtan
beszélhetsz Anyáról.” Ám erre a kisfiú kiugrott a
bevásárlókocsiból, és, ahogyan az apa már említette, elkezdett
rohangálni a parkolóban.
Ez a viselkedés nem meglepő, ha stresszválaszként izgalmi
állapot jön létre. Az állapot kialakulásával az agy felsőbbrendű
területeinek működése leáll (lásd 6. ábra), és az irányítást az
alacsonyabb rendű, primitív területek veszik át. Szegény kisfiú
agyának gondolkodó része lekapcsolt. Nem tervezett ő
öngyilkosságot – nem tervezett semmit sem. Egyszerűen
megpróbált „elmenekülni” – elfutni az édesanyja
meggyilkolásának fájdalmas emlékképei elől, amelyeket az apja
faggatózása megidézett.
Az apa jó szándékkal tette mindezt, ám a terápia nem
megfelelő dózisa volt ez a kisfiú számára. De térjünk vissza az
idő kérdéséhez. Amikor a fiú feltekintett a pénztárosra a
boltban, és egy az anyjához hasonló korú nőt pillantott meg
ugyanolyan színű hajjal, ez felidézte az emlékét. Egy pillanatra
visszatért édesanyja és a gyilkosság emléke. Ránézett a
pénztárosnőre, tett egy rövid megjegyzést – az egész legfeljebb
öt másodpercig tartott –, és visszajelzést is kapott. És ez elég volt
a számára. A roncs egyetlen apró darabkája – egy kis adagnyi
terápiás jellegű felidézés, amelyet ő maga irányíthatott. A
szörnyű emlékképek hasonlóképp irányítható módon, rövid
ideig történő fel-felidézésével a túlérzékennyé vált
stresszválaszrendszer is – lassan és fájdalmak árán –
„helyreállítható”. Ideális esetben ezt a több ezernyi terápiás
jelleggel bíró pillanatot a környezetünkben jelen lévő, felénk
szeretettel forduló, jóérzésű embertársaink biztosítják a
számunkra.
Gondoljuk át, hogyan kezeltük a saját életünkben megjelenő
nehéz helyzeteket. A legnehezebben kezelhető dolgok esetében
biztosan nem szeretnénk negyvenöt percig egyfolytában a
minket ért fájdalomról, veszteségről vagy félelemről mesélni.
Sokkal inkább megosztanánk annak egy-egy kisebb részletét
egy jó barátunkkal két-három percben. Ha túl fájdalmassá válik
az élmény, egyszerűen visszaléphetünk, és megpróbálhatjuk
másra terelni a figyelmünket, később pedig, ha úgy érezzük,
visszatérhetünk a témára. Ez az a terápiás dózis, amely valóban
gyógyuláshoz vezet. Mély és átható, de rövid.
Oprah: Amit elmeséltél, emlékeztetett arra, milyen hálás
vagyok Gayle Kingnek a barátságáért. Hosszú évekkel ezelőtt,
1976-ban ismerkedtünk meg, amikor még mindketten egy
baltimore-i hírcsatornánál dolgoztunk, és azóta az életem
szerves részévé vált. Bár jelenleg az ország másik végében, más-
más időzónában élünk, és mindketten nagyon elfoglaltak
vagyunk, mindennap beszélünk. Én vagyok az ő pszichológusa, ő
pedig az enyém. Igazi pszichológusnál sosem jártam, de úgy
gondolom, a kapcsolatunk valójában terápiás dózisok sora –
hiszen mindig megvitatjuk, mi történt velünk, beszélünk egy
kicsit az én dolgaimról, aztán az övéiről, és így tovább.
Dr. Perry: Majd témát váltotok, aztán ismét beszéltek a
dologról.
Oprah: Így van. Elkezdünk nevetni valamin, az pedig eszünkbe
juttat egy új témát. Aztán később vagy visszatérünk egy-egy
kellemetlen élményhez, vagy nem. Általában így megy ez, amikor
az ember a barátnőivel beszélget.
Dr. Perry: Pontosan. És ez a gyógyulás útja. Ez a terápiás
élmény lényege.
 Oprah: A végén mindig jobban érzed magad, mert kiadtad
magadból, amit akartál. Megerősítést nyertél – csakúgy, mint az
a kisfiú, amikor a pénztárosnő „meghallgatta”, és megerősítést
nyert általa.
Dr. Perry: Így van! Részesültél abban a gondoskodó, pozitív
társas interakcióban, amelyre szükséged volt. És ezek az
interakciók jutalmazó és szabályozó jellegűek, illetve erősítik a
kötődést.
Oprah: Most egy nagy ahaélményem volt: valójában arra
vágyunk, hogy valaki megerősítsen abban, hogy nem vagyunk
őrültek; hogy azért gondolkozunk vagy érzünk úgy, ahogy, mert
valami történt velünk, és mindössze ennek megfelelően
reagálunk. És az illető megerősít minket ebben.
Dr. Perry: Pontosan; és azzal, hogy lát és hall, egyben
szabályoz is minket. Az említett kisfiúnak az évek során több
ezernyi apró pozitív társas interakcióban volt része az
édesapjával, a nagyszüleivel, a szomszédaival, a barátaival és a
tanáraival, melyeknek köszönhetően része lehetett
mindazokban a jutalmazó, szabályozó és gyógyító hatású
élményekben, amelyek segítettek neki felépülni. Mára
egészséges, pozitív fiatalemberré serdült. Az édesanyja
elvesztése még ma is szomorúsággal és vágyakozással tölti el, de
aztán mindig sikerül továbblendülnie. Alapvetően nyitott,
kíváncsi és jószívű ember; nem diszregulált, szomorú vagy
sérült. A hivatalos terápia körülbelül egy évig tartott. Ám ezek a
további, rövid, a következő húsz év minden egyes napján átható
terápiás pillanatok voltak azok, amelyek valójában segítettek
neki újra felépíteni saját egészséges belső világát hároméves
énje lelkének trauma sújtotta roncsaiból.
Oprah: Ennek a kisfiúnak is poszttraumás stressz szindrómája
volt? Sokunk elsősorban az első fejezetben említett Mr.
Rosemanhez hasonló egykori katonák esete kapcsán hall a PTSD-
ről. De én úgy tudom, hogy bármely életkorban átélt trauma
okozhat PTSD-t, ugye?
Dr. Perry: Igen, bármely életkorban átélt trauma okozhatja a
tünetek olyan együttesét, amelyet poszttraumás stressz
szindrómának (PTSD) nevezünk. És ez a kisfiú valóban ebben a
betegségben szenvedett. Emlékszel a trauma három
„alkotóelemére”? Esemény, tapasztalat és hatások – a PTSD ezek
közül a hatásokat jelenti. Az egy vagy több traumatikus
esemény után jelentkező jellemző tünet – vagy inkább
tünetegyüttes – a DSM-ben, a Diagnostic and Statistical
Manualben (Diagnosztikai és statisztikai kézikönyv) található
mentális zavarok egyike: ezt az útmutatót használja a legtöbb
klinikai orvos a mentális egészségi problémák osztályozására.
A PTSD-vel diagnosztizált betegnél a traumatikus esemény
vagy események után négy jellemző tünetcsoport jelentkezik.
Mint említetted, Mike Rosemannek, a motor durranó
kipufogójának hangjától megijedő koreai háborús veteránnak is
PTSD-je volt.
Az első csoportba az „intruzív” tünetek tartoznak. Ezek
olyan akaratlanul, újra és újra megjelenő emlékképek és
gondolatok, álmok vagy rémálmok, amelyek ismételten
felidézik az illetőben a traumatikus esemény emlékét.
Elképzelhetjük ezeket a tüneteket például úgy, mint az agy azon
törekvésének hozadékát, hogy próbálja értelmezni a világot.
Egy-egy traumatikus esemény gyakran olyan súlyos
fenyegetettséget jelent, s olyan messze esik a szokásos
tapasztalatainktól, hogy képtelenek vagyunk beilleszteni a
világról alkotott képünkbe. Ha emlékszel rá, korábban
említettük, hogy a tudatunk mindig igyekszik megőrizni azt a
világképet, amelyet életünk első szakaszában kialakítottunk. Az
emberek jók. A szüleink azért vannak itt, hogy megvédjenek. Az
iskola biztonságos. Az elménk azt akarja látni, amiben hiszünk,
így belekapaszkodik azokba a dolgokba, amelyek erősítik ezt a
hitet – korábban kialakított világképet –, és figyelmen kívül
hagyja azokat, amelyek nem. A trauma azonban széttöri ezt a
belső elképzelést. A világképünk apró darabokra hullik. Az
emberekben nem lehet megbízni. Rettegek az apámtól, mert bánt
engem. Az iskola az a hely, ahol lelövik a barátaimat.
A trauma igazi ronccsá tesz. Kénytelenek vagyunk újra
felépíteni a belső világunkat. Az újjáépítés, azaz a felépülési
folyamat részeként újra és újra el kell zarándokolnunk régi
világképünk romjaihoz, és törött darabkái után kutakodva
feltúrnunk a sok szilánkot, hátha találunk valamit, ami épen
maradt. Az álmok, a trauma újra és újra az elménkbe tolakodó
képei és az esemény ismételt végigjátszása az elménk
küzdelmét jelzi, amely egyre azon iparkodik, hogy értelmezze
új valóságunkat. Ahogyan szilánktól szilánkig haladva
átkutatjuk a romokat, és találunk egy-egy darabkát, azt új,
módosult világképünk egy biztonságosabb zugába helyezzük. Új
világképet építünk. Ez időbe telik. Közben számtalanszor el kell
látogatnunk a roncshoz. E folyamat pedig a történtek tudatos és
tudattalan, ismételt „újrajátszását” igényli különböző
viselkedési formák, illetve írás, rajz, szobrászkodás vagy játék
formájában. Újra és újra elzarándokolunk a földrengés
helyszínére, átkutatjuk a romokat, elviszünk valamit, és azt egy
biztonságos menedékhelyre rejtjük. Ez a gyógyulási folyamat
része. Most meglehetősen leegyszerűsítve írtam le ezeket a
bonyolult folyamatokat – a későbbiekben, a gyógyulás kapcsán
részletesebben is beszélünk majd róluk.
A második típus az úgynevezett „elkerülő” tüneteké.
Meggyőződésünk szerint ezek a tünetek akkor jelentkeznek,
amikor az eredeti traumatikus eseményekre emlékeztető
emberek, helyszínek vagy egyéb tényezők jelenlétében az egyén
stresszt él át. Idézzük csak vissza, mit mesélt Mr. Roseman: hogy
gyűlöli a függetlenség napját. És mivel tisztában volt vele, hogy
a tűzijáték a háború emlékét idézi fel benne, elkerült minden
olyan ünnepséget, amelynek ez is a része. Az elkerülő
viselkedéssel bizonyos szempontból az irányíthatatlan
traumatikus élmény felett szeretnénk mégiscsak átvenni az
irányítást. Azt is említettük, hogy az elkerülő magatartás a
fenyegető helyzetekre válaszképp adott disszociáció része (lásd
6. ábra). Ha valaki egy elkerülhetetlen, stresszel teli helyzetbe
kerül, az elkerülő viselkedés védelmező jellegű lehet.
Akkor is felvehetünk elkerülő magatartást, ha az nem
kapcsolódik közvetlenül egy-egy múltbéli traumatikus
eseményhez. Ez gyakori eset, amennyiben a bántalmazás vagy a
trauma a korai gondoskodás szakaszában történt. Amennyiben
a gyermeket egy vele közeli kapcsolatban álló személy (például
az egyik szülő) bántalmazta, számára később az intimitás – az
érzelmi és a testi közelség egyaránt – fenyegető jelleget ölt.
Gyakran vágyik majd arra, hogy kapcsolatot teremtsen
másokkal, ám ha közel kerülne valakihez, mégis szorongani
kezd, összezavarodik, illetve nyomasztónak ítéli a helyzetet. Az
ilyen ember igyekszik elkerülni az intimitást a
párkapcsolatában, vagy ha ez nem lehetséges, tönkreteszi a
kapcsolatot. Ez a fejlődési trauma egyik leggyakoribb, ám
egyben legnehezebben felismert következménye.
Oprah: Tehát aki PTSD-ben szenved, azért váltanak ki belőle
reakciót bizonyos pillanatnyi helyzetek, mert azok aktiválják
benne a trauma „emlékét”. Az egyes emberek pedig azért
reagálnak másképpen, mert a PTSD-s reakció egyenesen
arányos azzal, hogy maga az esemény mennyire volt megrázó az
illető számára a múltban.
Dr. Perry: Emlékszel, amikor korábban az asszociációk
létrehozásáról beszélgettünk? A traumatikus élmény bizonyos
traumával kapcsolatos „emlékeket” alkot, és ezek
összekapcsolódnak az eredeti eseményre adott stresszválasszal.
Beszéltünk a kómába esett Jesse esetéről, aki két traumát
megidéző ingerre rendkívül különbözőképpen reagált. Mike
Rosemannél pedig a motor kipufogójának durranása
szolgáltatta inger izgalmi állapotot generált – ugyanis így
reagált az eredeti helyzetben, a háború idején is. A géppuskatűz
hangja – vagy ez esetben a motor kipufogójáé – hatására a férfi
pulzusa megemelkedett, ő pedig azonnal a földre vetette magát.
Más páciensekből viszont a lövés hangja teljesen eltérő
reakciót is kiválthat. Volt egyszer egy betegem, Bisa, egy fiatal,
szomáliai menekült nő, akinek át kellett élnie a törzsi háborúk
minden borzalmát. Kénytelen volt tétlenül végignézni, amikor
az öccsét arra kényszerítették, hogy lője le a saját szüleiket.
Ezután is rengeteg trauma érte, mielőtt eljutott volna Kanadába.
Bisa számára, akár csak Mike Roseman esetében, a lövés hangja
ugyancsak kiváltó ingerként szolgált. Ám amíg a férfinál ez
izgalmi állapotot generált, Bisa disszociációval és teljes
lefagyással reagált rá. A traumatikus események során
elviselhetetlen fájdalmat kellett átélnie, olyan pillanatokat,
melyek elől elmenekülni sem tudott. Erre úgy reagált, hogy
önmagába menekült el (lásd 6. ábra). A pulzusa lecsökkent.
Aztán el is ájult. Később, amikor hangos, váratlan hanghatás
érte, azt összekötötte a lövések hangjával, s szó szerint
összeesett és elveszítette az emlékezetét.
Egy fotóriporter kollégám járt a ruandai polgárháború
áldozatai számára felépített egyik első menekülttáborban.
Kifejezéstelen arcú, némaságba burkolózó emberek hada
járkált zombiként a táborban céltalanul. A kollégám épp azt
tudakolta valakitől, miért van több ember fején is sisak, amikor
hirtelen géppuskatűz hangja csattant fel a tábort körülvevő
dzsungel felől, mire több menekült elájult. Azért hordtak
sisakot, hogyha összeesnek, ne üssék be a fejüket.
Oprah: Mindezt pedig a túlzottan aktív és reaktív disszociatív
válaszreakció okozta, igaz?
Dr. Perry: Pontosan. Ennek kapcsán térjünk is vissza a PTSD
tüneteihez. Az első két tünetcsoportról, az intruzív és az
elkerülő jellegű tünetekről már beszéltünk. Következik a
harmadik típus, azaz a hangulat és a gondolkodás
megváltozása. Ezek közé tartozhatnak a depresszió jellemző
tünetei is, mint a szomorúság, a bármely tevékenység
élvezetére való képtelenség, a bűntudat, a negatív dolgokra való
koncentrálás, illetve az érzelmi és fizikai kimerültség érzése.
A negyedik tünettípus pedig az izgalmi állapot és a
reaktivitás megváltozása. Ezen tünetek a túlzottan aktív és
reaktív, túlérzékeny stresszválaszrendszerekhez kötődnek. Ezek
között szerepel a szorongás, a túlzott éberség, a fokozott
ijedtség, a magas és szabálytalan pulzus, valamint az
alvászavarok.
Ha valakinél tapasztalható legalább egy-egy tünet mind a
négy kategóriából, az említett kézikönyv szerint a diagnózis
PTSD. Fontos azonban megjegyeznünk, hogy a PTSD nem a
trauma a mentális és testi egészségünkre gyakorolt hatásának
egyetlen megtestesülése. A trauma azon káros
következményeinek, amelyekről a fejezet elején beszéltünk, épp
olyan nagy hatása lehet az illető életére. Sőt, valójában a
trauma hosszú távú tüneteinek nagy része nem PTSD
formájában jelenik meg.
Oprah: Amit mondtál, arról eszembe jutott, hogy a
depresszió, a szorongás és a PTSD „mesterhármasa” lehet a
trauma a mentális és érzelmi egészségünkre gyakorolt
leggyakoribb hosszú távú következménye. Tehát ha tudjuk, hogy
ötvenmillió gyermek élt át traumát, ez azt jelenti, hogy sok-sok
milliónyi olyan felnőtt ember van, aki egy egész életen át
hordozza e sérülés következményeit, hagyja, hogy áthassa a
munkáját és a társas kapcsolatait, majd továbbadja azt a
gyermekeinek. És ezek a felnőttek talán tisztában sincsenek
azzal, mi történt velük.
Dr. Perry: Nemcsak hogy ők nincsenek tisztában vele, hanem
a párjuk, az orvosuk és a munkatársaik sem. És ez rengeteg
félreértéshez vezet. Ezeknek a félreértéseknek pedig olykor
tragikus következményei lehetnek.
Sokat beszéltünk arról, milyen nagy hatással van a szülő
viselkedése a gyermekre, ám nem szabad elfelejtenünk, hogy
ezek a szülők egykor maguk is gyerekek voltak, és saját szüleik
viselkedése hatott rájuk. A trauma hatásai messzire nyúlnak:
egész generációkon és közösségeken ívelnek át, ezért fontos,
hogy mindig együttérzéssel viseltessünk irántuk, és feltegyük
nekik a kérdést: „Mi történt veled?”
 5. FEJEZET

ÖSSZEÁLL A KÉP
 Felnőtt életem nagy részében hatalmas stresszt jelentett
számomra, ha éjjel egyedül kellett lennem. Még Chicagóban, egy
biztonsági őrrel és portással felszerelt lakóépület ötvenhetedik
emeletén sem éreztem biztonságban magam. Sőt, amikor már
néhány éve ott éltem, egyik éjszaka annyira féltem, hogy
bebeszéltem magamnak, muszáj elmennem, mert ha itt maradok,
valami szörnyűség fog történni velem. Úgyhogy végül tényleg
felkeltem, elhagytam a házat, és a szomszédos szállodában
töltöttem az éjszakát. A hotelben nagyobb biztonságban éreztem
magam, ugyanis senki sem tudta, hogy ott vagyok. A félelmemnek
nem volt semmi magyarázata, ám egyre súlyosabbá vált. Tudtam,
hogy muszáj kiderítenem, mi történik velem, ám fogalmam sem volt,
hol is kezdjem.
Az idő tájt Chicagóban az ország egyik első, a közelmúltban
történt iskolai lövöldözése okozott riadalmat. 1988. május 20-án
Laurie Dann besétált a második osztályosok termébe egy North
Shore-ban – Winnetka külvárosában – álló iskolában, és tüzet
nyitott. Hat gyerekre rálőtt, és az egyikük, a nyolcéves Nick Corwin
meghalt.
A lövöldözés után dühös és elgyötört szülők hada követelte, hogy
az iskola kapuit lakatolják és láncolják le, és állítsanak elé biztonsági
őrt. Egy nap olvastam egy cikket, amelyben az iskola igazgatója
elmondta, miért nem tesz eleget a kérésnek: állítása szerint,
amennyiben leláncolnák a kapukat, azzal azt az üzenetet küldenék a
gyerekeknek, hogy nincsenek biztonságban.
Amikor ezt a cikket olvastam, egyszer csak hirtelen sírva
fakadtam.
Nemcsak azokat a gyerekeket és a családjukat sajnáltam, akik
épp most próbálják összerakni önmagukat darabokból a tragédia
után, hanem azért is sírtam, mert az igazgató szavai, aki nem volt
hajlandó elbarikádozni a gyerekeket, eszembe juttatta egy rég
elfelejtett eset emlékét, amelyre már évek óta nem gondoltam.
Amikor gyerekkoromban Mississippiben laktunk, mindig a
nagyanyámmal aludtam. A nagyapámnak, aki demenciában
szenvedett, egy oldalsó szobában volt az ágya. Egyik éjszaka arra
ébredtem, hogy a nagyapám az ágyunk lábánál áll. Még mielőtt
kinyithattam volna a szememet, érzékeltem a nagyanyám félelmét.
Éreztem, ahogyan egyre éberebbé válva ezt ismételgeti: „Erlest, menj
vissza aludni. Erlest, menj vissza aludni.” De ő nem ment.
Megpróbálta megfojtani a nagyanyámat, nagy nehezen a nyaka
köré kulcsolva a kezét. Amikor a nagyanyám végül sikeresen ellökte
magától, és az ajtóhoz szaladt, kikiáltott az utca túlvégén lakó egyik
szomszédunknak, akit csak Henry kuzinnak hívtunk: „Henry! Henry!
Henry!” Henry vak volt, de gondolkodás nélkül a segítségünkre
sietett az éjszaka közepén, és együtt visszavitték a nagyapámat a
szobájába. Majd a nagyanyám egy székkel kiékelte a kilincset, az ágy
köré pedig konzervdobozokat tett. Másnap reggel összekötözte a
dobozokat, és fellógatta az ajtóra. És innentől kezdve minden egyes
éjjel, amelyet a nagyanyámmal töltöttem, a konzervdobozok ott
lógtak az ajtón, a szék pedig ott állt az ajtó előtt. Ahogyan
próbáltam elaludni, mindig azt figyeltem, nem mozdulnak-e meg a
dobozok.
Amikor arról az igazgatóról olvastam, aki nem volt hajlandó
leláncolni a kapukat, hirtelen nagy felismerésem támadt. A
nagyanyám ajtajára függesztett konzervdobozok épp azt az üzenetet
közvetítették, amelytől az igazgató meg akarta kímélni a diákjait.
Lehet, hogy a lánc megvédte volna őket, ám az igazgató szerint
károsabb lett volna folyamatosan a traumatikus eseményre, illetve
arra emlékeztetni őket, hogy nincsenek biztonságban.
Végül összeállt bennem a kép, és rájöttem, miért félek otthon
éjjel. A nagyanyámat ért támadás, amely ráadásul épp alvás közben
történt, amikor a leginkább sebezhető az ember, traumatizált.
Nyilvánvalóan mély érzelmi sebeket ejtett rajtam, így még
felnőttként is, amikor aludni próbáltam, az elmém folyamatos
izgalmi állapotban állt, felkészülve egy esetleges támadásra.
Az, hogy végre sikerült összekapcsolnom a két eseményt, és végre
megértettem az alvásproblémám okait és következményeit,
hatalmas változást hozott az életembe. Bár még ma is érzem a
hosszú évvel ezelőtt, a nagyanyám szobájában engem ért trauma
utóhatásait, már birtokában vagyok a felismerésnek, s a
rendelkezésemre állnak mindazon eszközök, amelyek képessé
tesznek arra, hogy egy lépést tegyek hátra, megfigyeljem a saját
érzéseimet, és túllépjek a félelmen.
Saját jellemző reakcióink tekintetében fontos tudnunk, hogy ha a
hirtelen minket elöntő érzés és az azonnal bekövetkező
válaszreakciónk között tartunk egy kis szünetet, sikerülhet a jelenben
maradnunk, és végül visszanyernünk az irányítást a helyzet fölött.
Oprah
Oprah: A fokozott félelemérzet örökölhető?
Dr. Perry: Hadd bontsam ki a kérdést.
Oprah: Gondolhattam volna, hogy nem fogsz egyszerűen
igennel vagy nemmel válaszolni, hanem inkább tovább
bonyolítod a dolgot.
Dr. Perry: Tényleg erre készülök. Mert amit kérdezel,
kapcsolatban áll azzal, hogy „Mi történt velünk?”, ez pedig
szövevényes módon befolyásolja, kivé válunk. Magunkba
szívjuk a korábbi generációk tapasztalatait, és átadjuk őket a
következő nemzedékeknek. A génjeink, a családunk, a
közösségünk, a társadalmunk és a kultúránk mind-mind
szerepet játszik ebben az egészben. A kérdésed tehát – hogy
örökölhető-e a félelem – a trauma, különösen a „történelmi
trauma” feltérképezésének kulcsa.
Vizsgáljuk meg példaképp a kutyáktól való félelmet. E
félelem alapulhat személyes tapasztalaton – előfordulhat
például, hogy valakit gyermekkorában megharapott egy kutya.
A gyerek agya kapcsolatot teremt a kutyák és a veszély között,
csakúgy, mint ami Mr. Rosemannel történt háborús
tapasztalatai eredményeként. Ám tudjuk, hogy egyesek anélkül
rettegnek a kutyáktól, hogy bármilyen hasonló személyes
élményük lett volna. Honnan ered ez a félelem? Véleményem
szerint az úgynevezett transzgenerációs transzmisszió által a
félelem átkerülhet az egyik emberből a másikba (lásd 9. ábra).
Képzeljük el például, hogy valaki olyan környezetben nő fel,
ahol arra nevelik a kutyákat, hogy szagolják ki az emberek
nyomát, vadásszák le és támadják meg őket. A gyarmatosítás és
a rabszolgatartás korának neves kutatója, Tyler Parry írt a
rabszolgavadász kutyákról, amelyek „a feketék rendre
utasításának és irányításának leghatékonyabb és
legfélelmetesebb eszközei” voltak. Generációkkal később
hasonló céllal vetettek be kutyákat a déli polgárjogi harcosok
megfékezésére, ezzel számtalan emberben megerősítve a
kutyák iránti transzgenerációs félelmet. Biztosan emlékszel, mit
mondtam korábban arról, hogy az érzések „ragályosak”. Nem
nehéz megérteni, miért „érez” félelmet egy gyerek egy kutya
közelében, ha a szülei szorosabban fogják a kezét, vagy
átsietnek vele az utca túloldalára, ha látják, hogy valaki kutyát
sétáltat a közelükben. A nagyszülő félelme a szülőé lesz, a
szülőé pedig a gyermeké.
Annak megértése, mit és hogyan „öröklünk”, elengedhetetlen
ahhoz, hogy tudatos változásokat eszközölhessünk – legyen szó
akár személyes változásról (például a traumából való
felépülésről), akár kulturális változásról (mint a rasszizmust
erősítő destruktív törvények beazonosításáról és
módosításáról).
9. ábra
A TRANSZGENERÁCIÓS
TRANSZMISSZIÓ MECHANIZMUSA
Genetika
– DNS
Epigenetika (a gének kifejeződésének módosulása és
irányítása)
– a hisztonok* módosulása
– a DNS metilációja
Méhen belüli körülmények
− anya körülményei (pl. stressz)
− környezeti méreganyagok
− egyéb (alkohol, kábítószerek)
Születés körüli tapasztalatok
− kötődés és ragaszkodás (az elsődleges szabályozó
 és kapcsolati rendszer kialakulása)
Születés utáni tapasztalatok
− család közvetítette tényezok (pl. nyelv, értékek,
meggyőződések)
Születés utáni tapasztalatok
− oktatási rendszer, közösség és kultúra közvetítette
tényezők)
* A hisztonok a DNS-t körülvevő speciális szerkezetű fehérjék, a kromatin legfőbb
fehérjéi. A szabályozásban játszanak szerepet – a szaklektor.
Oprah: Az elmúlt évek során többször is beszélgettem az
íróval és spirituális tanítóval, Iyanla Vanzanttal arról, hogy több
értelemben is az őseink eredménye vagyunk. Iyanla azt mondja:
„Minden családban vannak olyan kóros gondolatok,
meggyőződések és viselkedések, amelyeket aztán továbbadnak
a következő generációnak, akárcsak egy fizikai jellemvonást.” És
bár előszeretettel ünnepeljük őseink erősségeit és sikereit,
„őseink számtalan tudatos és tudattalan jellemvonása – mint
Iyanla fogalmaz – valóban erőteljes és produktív, mások azonban
nem”.
Úgyhogy kíváncsi vagyok, mit mond minderről a tudomány.
Biológiai szempontból nézve továbbadhatnak-e a családtagok
bizonyos pszichológiai tulajdonságokat, érzelmi jellemvonásokat
vagy viselkedési mintákat a következő nemzedékek
családtagjainak hosszú időn keresztül újra és újra?
Dr. Perry: Abszolút – ezek generációról generációra
vándorolhatnak. Illetve többféle úton is „továbbadhatjuk”
ezeket a tulajdonságokat (lásd 9. ábra). Vegyük példaképp a
kérdésedben is szereplő félelmet. Szigorú értelemben véve, ha
azt kérdezed, örökölhetjük-e a félelmet, tulajdonképpen arra
gondolsz, a félelem ott van-e a génjeinkbe kódolva a szüleink
által – ám az erre adott válasz nem egyértelmű.
Ám ha egy kicsit másképpen tesszük fel a kérdést – azaz:
Átadhatjuk-e a félelmet a következő generációnak, majd az
azután következőnek, vagyis örökölheti-e a gyermek a szülő
félelmét? – a válasz határozottan igen.
Mint már említettük, mélyen legbelül mindannyian
közösségi emberek vagyunk – társas lények. Ebből kifolyólag
pedig neurobiológiai értelemben „rá vagyunk hangolva”
embertársainkra. Az agyunk egy része folyamatosan megfigyeli
a körülöttünk lévőket.
A világ értelmezésére irányuló törekvésünk részeként meg
akarjuk fejteni mások szándékait és érzéseit. Érzékeljük és
magunkba szívjuk a minket körülvevő emberek érzéseit. Ez
különösképpen igaz azon emberek esetében, akikkel a legtöbb
időt töltjük, illetve akiktől a leginkább függünk. A gyermekek
kiváltképp érzékenyek környezetük érzéseire. Gondolj csak
vissza arra a nagymamáddal kapcsolatos történetre, amelyet az
imént meséltél el. Féltél. A nagyanyád félelme átszállt rád –
„elkaptad” a félelmét, mint egy betegséget, és az a te
„generációd”, a te időd részévé vált.
Oprah: Igen, nagyon is éreztem a nagyanyám félelmét. És
mivel egyébként erős nőnek ismertem, s ő volt a családfő, e
megnyilvánulás szokatlan volt tőle. Ebből aztán tudtam, hogy
valódi vészhelyzet áll fenn, és azt hiszem, ez az élmény
sejtszinten is más emberré tett.
Az afroamerikai közösség esetében érthető, hogyan nyúlik
vissza a trauma generációkkal ezelőtti időkre – egészen a
rabszolgatartás korába. A rasszizmus, a szegregáció, a brutalitás,
a félelem és a szűk család szétszakítása okozta trauma belsővé
válása sok száz éve újra és újra megismétlődik mind az
alacsonyabb szinteken, az egyén szintjén, mind pedig magasabb
szinten, a társadalom szintjén is. Ezért is kaphattak akkora
visszhangot a 2020-as Black Lives Matter („a feketék élete igenis
számít”) tüntetések. Az egyén és a társadalom egyaránt az
elviselhető fájdalom csúcspontjára ért.
Dr. Perry: Úgy gondolom, amennyiben sikerülne jobban
megértenünk, hogyan adjuk tovább ezt a fájdalmat – traumát –
generációról generációra, nagyobb esélyünk lenne annak
tudatos és hatékony felszámolására.
A kulcsprobléma a transzmisszibilitás, azaz az érzések
„ragályossága”. A transzmisszibilitás vagy átvihetőség kifejezés
bizonyos tulajdonságok (vagy képességek, meggyőződések stb.)
egyik személyről a másikra történő átadásának képességét jelzi.
Azok a gyerekek, akik olyan családban nőnek fel, ahol a tagok
kizárólag spanyolul beszélnek, felnőve szintén spanyolul
fognak beszélni – ám ez esetben nem „öröklik” a spanyolt. A
hangok és képek közötti asszociációk gyártására való képesség
alapvetően genetikus; az a sajátos módszer, amellyel a
genetikailag belénk kódolt képesség nyelv formájában fejeződik
ki, viszont nem. A kínai, az angol vagy a spanyol nyelvhez
kapcsolódó gének nem léteznek.
Maga a nyelv viszont átvihető. Életünk korai szakaszában az
agykéregben található, nyelvvel kapcsolatos rendszerek még
olyanok, akár a szivacs: változnak, akárhányszor oly módon
lépünk kapcsolatba a társainkkal, hogy abban a nyelv is részt
vesz. Ha beszélünk egy kisbabához, ezzel megváltoztatjuk az
agyát, s ezáltal képessé válik arra, hogy elsajátítsa a családja
által beszélt nyelvet.
Ugyanez a tapasztalatokon alapuló folyamat működik
számos további tényező, például az értékek és a meggyőződések
átvitelekor is. Ezen tulajdonságok nem genetikailag kódoltak –
hanem megtanuljuk őket, magunkévá tesszük, olykor
módosítunk rajtuk, majd a példamutatás, a tudatos tanítás és a
tehetetlenség által a következő generáció is elsajátítja őket.
Vannak olyan összetett tulajdonságok, mint például az
altruizmus, amelyek hátterében ott áll a genetika, ám ahogyan
beépítjük ezeket a buddhizmus, a kereszténység vagy az iszlám
összetett hitrendszerébe és gyakorlatába, maga a folyamat már
nem genetikus. Szintén lehetnek genetikai okai annak, ha
valaki bizalmatlanul vagy védekezőleg viselkedik egy a
családjától vagy őseitől nagymértékben különböző személlyel
történő kommunikáció során, ám a rasszizmus maga bizonyos
emberek felsőbbrendűségére épülő, tanult meggyőződés, a
gyakorlatban pedig a hatalom, a dominancia és az elnyomás
eszköze.
A nyelv, amelyet beszélünk, és az elvek, amelyekben hiszünk
– legyenek azok akár jók, akár rosszak –, generációról
generációra vándorolnak a közös élményeken keresztül. Az
emberi viselkedés számtalan elemét viszont mi alkottuk meg – s
nem a génjeink tehetnek róla. Az emberiség genetikailag már
tízezer éve is képes lett volna olvasni – mégsem művelte senki
sem. A génjeink úgyszintén lehetővé tették, hogy zongorázzunk,
mégsem zongorázott senki. Ugyanúgy képesek lettünk volna
bezsákolni a labdát a kosárba, legépelni egy mondatot vagy
biciklizni – e képességek mind-mind léteztek, azonban
kiaknázatlanok maradtak.
Az ember bármely más fajnál inkább képes arra, hogy a
korábbi generációktól átvett tapasztalatokat összegyűjtve, azok
lényegét lepárolva továbbadja leleményeit, meggyőződéseit és
képességeit a következő nemzedékeknek. Ez az úgynevezett
szociokulturális evolúció. Tanulunk az időseinktől, mi magunk
is feltalálunk dolgokat, majd a tanultakat és saját
leleményességünk gyümölcseit átadjuk a következő
generációknak. Az az emberi szerv pedig, amelyik mindezt
lehetővé teszi, nem más, mint az agy – pontosabban az
agykéreg. Mint már említettük, az agykéreg a testünk
legjellemzőbben emberi része, és nem meglepő módon ez a
leginkább emberi képességek bölcsője is egyben, mint a
beszédé, a nyelvhasználaté, az elvont gondolkodásé, illetve a
múltra való visszatekintés és a jövő tervezésének képességéé. A
vágyaink, az álmaink és a világképünk nagy része az
agykéregben gyökeredzik.
Oprah: Hogyan orvosolhatjuk azt, ha a világképünk
kialakulásában szerepet játszó generációs tapasztalataink
negatívak?
Dr. Perry: Először is tisztában kell lennünk azokkal az
erőteljes és gyakran ismeretlen folyamatokkal, amelyek mentén
a saját világunk minden egyes eleme befolyásol minket.
A médiát, az intézményeinket, a rendszereinket és a
közösségeinket mind-mind bizonyos mértékű előítélet hatja át.
Számtalan alkalommal kommunikálunk a felsőbbrendűség, a
dominancia és az elnyomás nyelvén, és közvetítjük azt a
közönség felé csendesen és láthatatlanul – mindazonáltal igen
erőteljesen.
Az olvasás és az írás képességében, a matematikai vagy
történelmi ismereteink elsajátításában – valamint a
meggyőződéseink és az értékrendünk kialakulásában –
kulcsszerepet játszó agykéreg rendkívül képlékeny.
Mindannyian tudjuk, hogy ha rendszeresen, irányított módon
betűket tanulmányozunk, szavakat formálunk, és mások
felolvasásait hallgatjuk, végül létrehozzuk magunkban azokat a
neurobiológiai feltételeket, amelyek az olvasáshoz szükségesek.
Azaz megtanulunk olvasni. Bizonyos ideghálózatokat
meghatározott és ismétlődő módon stimulálva változást hozunk
létre az agyban. Mindez egy képesség tapasztalaton alapuló,
egyik generációról a másikra történő átörökítése – ha tanítunk
egy gyermeket, ezzel megváltoztatjuk az agyát. És ezzel a
módosult aggyal a gyermek, ha felnő, megtaníthatja a következő
nemzedéket arra, amit ő tanult. Ez pedig a transzgenerációs
transzmisszió, melynek során átörökítünk bizonyos dolgokat a
következő generációnak.
A meggyőződéseinkre ugyanez igaz – a humánus és jó
szándékkal teli, illetve a gyűlölettel teli, elnyomó,
elembertelenítő meggyőződésekre egyaránt. Az agyunk
képlékenysége – azaz szivacsszerű természete, melynek
köszönhetően a csecsemők magukba szívják és megtanulják a
szüleik nyelvét – azt is lehetővé teszi, hogy a gyermekek
magukévá tegyék a rájuk nagy hatást gyakorló felnőttek
meggyőződéseit, a jókat és a rosszakat egyaránt.
 Fontos tehát megértenünk, hogyan adunk át különböző
dolgokat a következő generációknak. Ha több humánus, jó
szándékkal teli értéket, meggyőződést és gyakorlatot, illetve
kevesebb gyűlölettel teli, romboló hatású meggyőződést
szeretnénk továbbadni, tudatosan ügyelnünk kell arra, mi
mindennek tesszük ki a gyermekeinket. Töltenek-e elegendő
időt tőlük különböző emberekkel? A környezetük pozitívan
viszonyul-e a mássághoz? Vagy úgy nevelik őket, hogy ha a
másik nem úgy néz ki, vagy nem úgy beszél, mint ők, féljenek
tőle és elítéljék? Az előítéletek generációról generációra történő
átvitele megszakítható. Megoldhatjuk, hogy ne adjunk tovább
több gyűlölettel teli, romboló és hamis meggyőződést a
következő generációnak, azonban csakis akkor, ha rendkívül
tudatosan ügyelünk arra, hogyan hatunk a csecsemőkre és a
kisgyermekekre. Figyelnünk kell rá, milyen képeket látnak az
újságban, amit olvasunk, milyen embereket engedünk be az
otthonunkba, és hogyan bánunk azon embertársainkkal, akik
külsőleg különböznek tőlünk. És ez csak a kezdet: az életünk oly
sok területén van szükség változásra! Ám ezek mindegyike
befolyásolhatja a transzgenerációs transzmisszió folyamatát.
Oprah: Mindez megerősít abban, amit mindig is ösztönösen
tudtam, ám idővel mélyebben megértettem: hogy minden egyes
dolognak jelentősége van. Annak, ami valaha velünk történt, ami
az anyánkkal, az ő anyjával és az apjával történt, és így tovább –
mindennek jelentősége van.
Dr. Perry: Saját tapasztalataink és az őseink bennünk
lecsapódó tapasztalatai mind-mind befolyásolják, hogyan
gondolkodunk, érzünk és viselkedünk. Nagyban meghatározzák
az egészségi állapotunkat. És ha tisztában vagyunk mindezzel,
könnyebben emlékeztethetjük magunkat arra, hogy minden,
amit most teszünk, kivetül majd a jövőre. A tetteinknek
jelentősége van: a következő generációkat befolyásoljuk vele.
Olyan tudatosan élünk-e, amennyire csak lehet?
Oprah: A cselekedeteink erőteljes továbbgyűrűző hatással
bírnak: ezért is létfontosságú az evolúciónk szempontjából, hogy
feltérképezzük, mi történt velünk.
Dr. Perry: És ismét elérkeztünk a kérdésedhez, azazhogy
lehetséges-e örökölni a túlzott félelmet. Térjünk vissza erre egy
kicsit, és válaszoljuk meg.
Az „információk” a következő generációk számára történő
átadásának egyik legfontosabb módja a genetikai úton való
átöröklés. Bizonyos szempontból a stresszválaszrendszereink is
„öröklődhetnek”: léteznek olyan genetikai mechanizmusok,
amelyek szerepet játszanak a központi szabályozó hálózataink
(a CRN-ek) működésében (lásd 2. ábra).
Egyes emberekben láthatóan van valamiféle genetikailag
meghatározott „harcedzettség”: ők összetett érzékszervi
ingerek, illetve stresszkeltő tényezők szélesebb körét képesek
tolerálni. Mások ezzel szemben „érzékeny”
stresszválaszrendszerrel születtek. Az ő számukra már az
ingerek kisebb változása is „túl soknak” bizonyul. Rájuk utalnak
úgy csecsemőkorukban, hogy „nehéz lecsillapítani” őket.
A stressz-szabályozással kapcsolatos tényezők
örökölhetősége mellett bizonyos „epigenetikus” tényezők is
örökölhetők. Az epigenetika a szakterületem egy szintén széles
körben használt, ám meglehetősen rosszul értelmezett
kifejezése – úgyhogy hadd magyarázzam el egy kicsit
részletesebben.
A testünk valamennyi sejtjében ugyanazon gének vannak
jelen, ám nem mindenhol ugyanazok a gének vannak
„bekapcsolva”. Ennek oka az, hogy egyes gének kifejezetten a
csontok, míg mások a vér vagy az idegsejtek működésében
játszanak szerepet, és így tovább. Növekedésünk során az
izomsejtekben például az izomsejtek működésében szerepet
játszó gének kapcsolódnak be, míg a vér, a csontok és az agy
működésében szerepet játszók kikapcsolódnak. Ahogyan a
sejtek egy-egy bizonyos funkcióra „specializálódnak”, számtalan
génjük kikapcsolódik.
Egyes helyzetekben, például éhezés esetén azonban a test
kémiai jeleket küld a kikapcsolt géneknek, és utasítja őket a
visszakapcsolásra, mondván: Sziasztok, tudom, hogy általában
nincs szükségünk rátok, de mivel jelenleg éhezünk, muszáj
hatékonyabban felhasználnunk a cukrot és a zsírt, szóval most
bekapcsolunk titeket, hogy elvégezzétek nekünk ezt a feladatot.
Ezt hívják úgy, hogy „epigenetikus változás” – az ógörög epi
prefixum jelentése: „felett”, ugyanis az adott gének nem
változnak, ám a sejtekben működő, gének „feletti”
mechanizmusok képesek bekapcsolni a kulcsfontosságú
géneket, illetve kikapcsolni a többit. Ezen génszabályozó
folyamatok folyamatosan működnek a testünkben azzal a céllal,
hogy „egyensúlyban” tartsanak minket: azaz szabályozzanak, és
olyan egészségessé tegyenek bennünket, amennyire csak lehet.
Szóval, mint már említettük, a stressz különböző
megnyilvánulásai a stresszválaszrendszer túlérzékennyé
válásához, illetve az ellenálló képesség fokozódásához is
vezethetnek. Az epigenetikai változások mindkét esetben
közrejátszanak a központi szabályozó hálózatok
érzékenységének módosulásában. Ez a testünk figyelemre
méltó rugalmasságának újabb remek példája, amelynek
köszönhetően képes megváltoztatni saját magát annak
érdekében, hogy egyensúlyban tarthasson minket.
Egyes esetekben ezen epigenetikai változások a petesejtben
vagy a spermiumban tárolódva öröklődnek át a következő
generációra. Utazzunk vissza képzeletben néhány évszázadot,
és képzeljünk magunk elé egy fiatal férfit, akit fogságba ejtettek
Afrikában, kegyetlen módon rabszolgasorsba kényszerítettek,
láncra vertek, éheztettek, majd rabszolgahajóval elszállítva egy
veszteséggel, erőszakkal és a trauma ezernyi
megnyilvánulásával terhes életbe száműztek. Ahhoz, hogy
túlélhesse ezeket a szélsőséges, összetett és folyamatos
traumákat – mint ahogyan azt több millió nagyszerű emberi
lény megtette –, valószínűleg számtalan adaptív változásra volt
szüksége, egészen a génkifejeződés szabályozásáig.
Egyértelműbben fogalmazva, maguk a gének nem változnak,
hanem, mint ahogyan már említettük, azok be- és
kikapcsolhatók. E fiatal férfi gyermekeinek és unokáinak, akiket
ugyancsak rabszolgasorba kényszerítettek, és számtalan
további traumát kellett átélniük, hasznára váltak ezek az
epigenetikus, molekuláris szinten végbemenő, az adott
helyzethez való alkalmazkodást segítő változások. Ám, ahogyan
már említettük, megvan annak az ára, ha a
stresszválaszrendszerünk folyamatosan túlérzékeny állapotba
kerül. Generációkkal később ezek az egykor hasznos változások
nagy valószínűséggel károssá válnak.
Képzeljünk el egy csecsemőt, aki egy eleve a traumára, a
kiszámíthatatlan, kaotikus és fenyegető világra hangolt
stresszválaszrendszer birtokában jön a világra. Ha a világ többé
már nem szélsőségesen kaotikus, fenyegető és kiszámíthatatlan,
az újszülöttet a káoszra felkészítő epigenetikus változások a
kisbaba épp csak alakuló „világképének” torzulásához
vezethetnek. Az epigenetikai kutatások máig gyerekcipőben
járnak, és még rengeteg mindent kell tanulnunk, azonban
elképzelhető, hogy a nagyszüleink, a dédszüleink és még
korábbi őseink is jelentős befolyással voltak a DNS-ünk
kifejeződésére. És – az eredeti kérdésedre visszatérve – egyben
a félelemérzetünkre is.
A jó hír azonban az, hogy az agyunk továbbra is rendkívüli
mértékben alakítható. Nem tévedünk, ha úgy gondoljuk, a
génjeink működését szabályozó epidemiológiai mechanizmusok
is visszafordíthatók – ha nem volnának azok, nem lennének
képesek ily mértékben alkalmazkodni az adott helyzethez.
Ahogyan a fenyegetettség és a trauma képes epigenetikai
változásokat generálni, a gondoskodás képes mindezeket
visszafordítani. A környezet és a kihívások folyamatosan
változnak – és ha szeretnénk megőrizni az egyensúlyunkat, a
fiziológiánknak is változnia kell.
Oprah: Korábban már beszéltünk arról, milyen hatással lehet
ránk a gyermekkorunk. Most pedig azt elemezzük, hogyan
vehetjük át az érzelmi és viselkedési mintákat, tapasztalatokat és
meggyőződéseket a minket megelőző generációktól. Így már
sokkal tisztábban látom, miért olyan fontos, hogy a „Mi történt
veled?” kérdést tegyük fel a „Mi a baj veled?” helyett. S mégis
számtalan ember létezik, akinek nem volt meg a lehetősége arra,
hogy felderítse, mi is történt vele, vagy hogy megértse, ami
történt, továbbra is az ő részét képezi, és hogy mindezen
tapasztalatok nem az ő hibái.
Tehát, miközben próbálunk párhuzamot vonni a múltban
velünk történtek, illetve a jelenlegi érzelmi és fizikai egészségi
állapotunk között, mik azok a hibák, amelyeket elkövethetünk?
Vannak-e olyan lehetséges problematikus területek, amelyekre
oda kell figyelnünk?
Dr. Perry: Az egyik legfontosabb terület a másokkal való
kapcsolatteremtés milyensége. A fejlődési trauma ugyanis
megakadályozhatja a kapcsolatok kialakítására és fenntartására
való képességünk kialakulását. Amennyiben a gyermek
traumatikus élményt él át a gondozójával összefüggésben,
illetve az elhanyagolja őt, a más emberek viselkedésének
értelmezéséért és az arra történő reakciókért felelős
ideghálózatok nagy eséllyel módosulnak. És ha ezek a
„kapcsolódást” lehetővé tévő képességek sérülnek, az illetőnek
problémái adódhatnak a baráti, iskolatársi, munkahelyi, családi
és intim kapcsolatok kialakításának területén – sőt, még annak
kockázata is fennáll, hogy a generációkon átívelő bántalmazás
nála is megjelenik.
Oprah: Egyes emberek számára szinte lehetetlen küldetésnek
bizonyul úszni az árral, illetve boldogulni az életben. Dühösen
üvöltözni kezdenek a főnökükkel. Barátnak megbízhatatlanok.
Aláássák a kialakulóban lévő kapcsolataikat.
 Dr. Perry: Ennek ellenére szinte minden ember vágyik a
társas kapcsolatokra, még ők is. Sőt, akár az ismerkedés még
megy is nekik; mindössze a kapcsolat fenntartásában vallanak
kudarcot. És természetesen, mivel legbelül mindannyian társas
lények vagyunk, e nehézség fiziológiai és pszichológiai
értelemben is elkeserítő a számukra, hiszen elszigeteltséghez,
sehova sem tartozáshoz és magányossághoz vezet, illetve
számos egyéb problémát, köztük a fizikai egészség romlását
eredményezheti.
Oprah: Ezért kellene nemcsak a mentális egészséggel
foglalkozó szakembereknek, hanem a háziorvosoknak, az
egészségügyi dolgozóknak, illetve a bármely szakterületen
tevékenykedő orvosoknak is feltérképezniük, mi történt a
páciensükkel – nem pedig kizárólag a testi problémáikkal
foglalkozniuk.
Dr. Perry: Így van. Főként, hogy a testi problémák egy újabb
fontos terület, amely összefüggésben állhat a fejlődési
traumával. Mint már említettük, az ártalmas fejlődési
körülmények növelik számos egészségi probléma, például a
szívbetegség, az asztma, a gyomor-bélrendszeri
megbetegedések és az autoimmun betegségek kockázatát. Ezen
összefüggések feltérképezésével megtanulhatjuk másképpen
diagnosztizálni és kezelni ezeket a testi jellegű problémákat.
A cukorbetegség remek példa erre. Világszerte mintegy 415
millió ember szenved diabéteszben. Az Egyesült Államokban ez
a szám megközelítőleg 34 millió – azaz tízből több mint egy
embert érint. További 88 millió amerikai felnőttet fenyeget a
prediabétesz és a kardiometabolikus szindróma kockázata.
Amennyiben a központi szabályozó hálózatok trauma hatására
megváltoznak (lásd 2. ábra), széles körű szabályozási zavarok
alakulhatnak ki, beleértve a vércukorszint és az inzulintermelés
szabályozását. Mind a diabétesz kialakulásának kockázata,
mind pedig a betegség kezelési lehetőségei összefüggésben
állnak a pácienst ért korábbi ártalmakkal.
Oprah: Álljunk meg itt egy kicsit. Biztos vagyok benne, hogy
lesznek olyanok, akik azt mondják minderre: „A cukorbetegség
teljes egészében biológiai jellegű probléma.” Ám ami e
beszélgetésünkből kiderült, és amit az elmúlt harminc évben
lefolytatott kutatásaid is igazoltak: egyetlen tényező sem
független a többitől. A testi jóllét és a lelki egészség szorosan
összefügg.
Dr. Perry: Pontosan így van. Tudom, hogy ha az egészségről
van szó, rengeteg ember – köztük számtalan orvos is –
különbséget tesz a „biológiai” és a „pszichológiai” problémák
között. Szintén nagyon gyakori többek között, hogy az orvosok
elvetik a fizikai tünetek trauma okozta kialakulásának
lehetőségét, köztük a túlzott mértékű disszociációs
válaszreakció eredményeképp gyakran megjelenő fej- vagy
hasfájással. Íme egy példa egy akadémiai orvosi központ által
2020-ban kiadott, a hasi fájdalomról szóló szakcikkből. Az
intézmény nap mint nap új orvosokat képez, és az alábbiak
máig szerepelnek az általuk továbbadott megállapítások között:
„A gyermekeknél és kamaszoknál megjelenő, vissza-visszatérő
hasi fájdalmak nagy része funkcionális, avagy »nem organikus«
hasi fájdalom, azaz a fájdalmat nem fizikai elváltozás okozza.”
Az általános vélekedés ilyen esetekben természetesen az,
hogy a fájdalom „pszichoszomatikus”, azaz a páciens „csupán
beképzeli magának”. Azaz nem veszik komolyan a problémát.
Valójában rengeteg traumából eredő egészségi problémát nem
vesznek komolyan, hagynak figyelmen kívül és értelmeznek
félre. Ám ha jártasabbak vagyunk az idegtudomány területén,
és tudjuk, hogyan képezik le az érzékeink és az agyunk a
tapasztalatainkat „biológiai” aktivitás formájában, e
mesterséges megkülönböztetés megszűnik. Amennyiben
megértjük, milyen neurobiológiai változásokat okoz a trauma,
tudni fogjuk, hogy a túlzott mértékű disszociációs válaszreakció
is fizikai „elváltozásokkal” jár, ezek pedig állhatnak a hasi
fájdalom hátterében. Így már látni fogjuk, hogy az egyén
„világképe” megváltoztathatja az immunrendszerét, illetve,
hogy egy barátunkkal folytatott pozitív hangulatú beszélgetés is
befolyásolhatja a szívünk vagy a tüdőnk aktuális, aznapi fizikai
állapotát. A minden mással való összekapcsoltság egyértelművé
válik. Azaz, ahogyan te is említetted, Oprah, mindennek
jelentősége van.
És ami a legfontosabb, így megérthetjük, hogy a kötődésnek
biológiai hatásai vannak, az elszigeteltség pedig tönkreteszi az
egészségünket. A trauma elszigetel másoktól, ez pedig a
szervezetünk minden egyes rendszerének működését
befolyásolja.
Hadd mondjak erre egy példát. Korábban megkértek, hogy
véleményezzem egy kórházban fekvő tizenhat éves cukorbeteg
lány, Tyra esetét. Tyrának 1-es típusú cukorbetegsége, azaz
inzulindependens diabetes mellitusa (IDDM) volt, amelyet
olykor fiatalkori cukorbetegségnek is neveznek. Fontos tudni,
hogy az ilyen típusú diabétesz hátterében egyaránt állhatnak
genetikai okok, valamint bizonyos súlyosbító hatással bíró korai
hatások (például egy fertőzés vagy egy autoimmun reakció) is.
Nem állítom, hogy Tyra cukorbetegségét egy trauma okozta
volna; mindenesetre kiskorában diagnosztizálták nála, és
kórházba fektetése előtt megfelelően kezelni tudta azt. Képes
volt önállóan megmérni a vércukrát, és beadni magának az
inzulininjekciót.
Tyrát diabéteszes kómában szállították kórházba; a
vércukorszintje olyan magasra emelkedett, hogy elveszítette az
eszméletét. Az orvoscsapat elhárította a vészhelyzetet, és
stabilizálta az állapotát, a következő néhány napot pedig azzal
töltötték a kórházban, hogy beállítsák a lány számára ideális
inzulinadagot – ám egyszerűen képtelenek voltak rá. Az a dózis,
amely reggel megfelelő volt, később vagy túl magasnak
bizonyult (aminek következtében Tyra vércukorszintje leesett)
vagy pedig túl alacsonynak (így a lány vércukorszintje
veszélyesen magas maradt). Az orvosok kezdték azt hinni, hogy
Tyra szándékosan manipulálja az inzulinadagját, vagy pedig
titokban édességet eszik. Nem értették, miért ugrál ilyen
szélsőségesen a vércukorszintje annak ellenére, hogy általuk
megfelelőnek ítélt mennyiségű inzulint kap. Mivel „önpusztító
magatartásra” gyanakodtak, pszichiáter segítségét kérték.
A kórteremben találkoztam Tyrával. Pozitív, kedves,
kooperatív embernek ismertem meg, aki értetlenül állt az előtt,
hogy az orvosok miért nem tudják beállítani az inzulinadagját.
Hiszen évekig sikeresen adagolta magának önállóan az inzulint.
Körülbelül tíz perce beszélgethettünk, amikor Tyra hirtelen
elcsendesült, és láthatóan feszültté vált. Azt hittem, felzaklattam
valamivel. Majd észrevettem, hogy kibámul az ablakon, egy a
kórház sürgősségi osztálya felé közeledő szirénázó mentőautó
irányába. Aki kórházban dolgozik, olyan gyakran hall szirénát,
hogy már fel sem tűnik neki. Nekem sem tűnt fel. De Tyrának
igen.
– Megmérhetem a pulzusod? – kérdeztem tőle.
Merengéséből kizökkenve azt felelte: – Persze.
Odaléptem hozzá, megfogtam a csuklóját, s megmértem a
pulzusát: 128 volt. Egy fiatal felnőtt nyugalmi pulzusának
nagyon magas.
– Nem tudtam nem észrevenni, hogy a sziréna hangja
felzaklatott – mondtam neki.
– Azt hiszem, igen. Arra gondoltam, vajon ki sérülhetett
meg.
– Történt már ilyesmi egy ismerősöddel, hogy mentő jött
érte? Úgy értem, rajtad kívül. – A kérdésem hatására ismét félig
ledermedt állapotba került. Hagytam, hadd teljenek a
másodpercek.
Végül pislogott egyet, és halkan mesélni kezdett. – Körülbelül
két hete épp a parkban voltunk a barátnőimmel. Egy
piknikasztalon ültünk. Nem csináltunk semmit. – Elakadt.
– Nem kell beszélned róla, ha nem akarsz.
– De szeretnék. – Nem voltam meggyőződve róla, hogy
tényleg így van, de hagytam, hadd folytassa.
– Én nem is hallottam a lövéseket. Keisha azt mondta, ő
hallotta. Közvetlenül Nina mellett ültem, aki hirtelen rám
bámult. Ilyen nagyra nyílt a szeme – mutatta Tyra, hatalmasra
nyitva a szemét. – Mintha nagyon meglepődött volna. Majd
kiadott egy vinnyogó hangot, aztán pedig előreesett. Tiszta vér
volt a háta. – Láttam, amint Tyra újraéli a történteket;
egyértelműen látszott, hogy fél, és össze van zavarodva.
Ahogyan a kórház előtt álló mentőautó szirénája
elcsendesedett, a lány ismét beszélni kezdett. – Szirénázó
rendőrautók érkeztek. Egy örökkévalóságig tartott, amíg a
mentő odaért. Elvitték. Fényes nappal volt. Mi csak ott ültünk,
nem csináltunk semmit.
Ismét megmértem a pulzusát; 160-ra szökött fel. Gyorsan
kapkodta a levegőt, a félelem egyértelmű jelei mutatkoztak rajta
(lásd 6. ábra).
– Tudják az orvosaid, hogy ez történt veled?
– Nem hiszem. Miért tudnák?
– Végül is igazad van, miért is kérdeztek volna rá ilyesmire.
Tyra, hadd magyarázzam el, szerintem mi okozza a problémát
az inzulinadagoddal. – Lerajzoltam neki a lefelé fordított
háromszöget, és elmeséltem, hogyan működik a
stresszválaszrendszerünk, s hogyan készül fel a testünk az „üss
vagy fuss” reakcióra, amikor félünk.
Tyra tisztában volt vele, hogyan vesz részt az inzulin a cukor
a vérből a sejtekbe való szállításában, azt azonban nem tudta,
hogy a stressz- és vészhelyzetben termelődő adrenalin
valójában „felszabadítja” az elraktározott cukrot, hogy
felhasználhassuk azt az „üss vagy fuss” válaszreakció során. Az
adrenalin megnöveli a vércukorszintet. Tyra a közelmúltban
átélt trauma hatására túlzott mértékű stresszválaszt produkált,
amelynek következtében megnövekedett az adrenalinszintje –
így több cukor került a vérébe. Az az inzulinadag, amely a
múltban elegendőnek bizonyult, már nem volt megfelelő.
Ráadásul amikor bármilyen a traumát felidéző inger érte,
például szirénázást hallott, túlérzékennyé vált
stresszválaszrendszere működésbe lépett, és nagy mennyiségű
adrenalint, illetve ezzel egyetemben nagy mennyiségű cukrot
szabadított fel a szervezetében. Szegény Tyrának egy olyan
kórteremben kellett töltenie a napjait, ahova állandóan
beszűrődött a szirénák hangja, az epizodikus ingerek pedig
epizodikus vércukorszint-emelkedést okoztak nála. Nem ő
babrált az inzulinadagjával, és nem is evett titokban édességet.
Azzal, hogy megkérdeztem tőle, mi történt vele, elősegítettem a
vércukorszintje dinamikus szabályozásának megváltozását.
Átköltöztettük Tyrát a kórház másik végébe, ahol nem kellett
egész nap a szirénázást hallgatnia, és megkezdtük a felépülését
elősegítő kezelést. Néhány nap elteltével sikerült beállítanunk
az inzulinadagját, és hazamehetett.
Oprah: Az orvosai nem tudták megállapítani állapotának
„biológiai” okait, így őt hibáztatták. Az eszükbe sem jutott, hogy
egy trauma befolyásolhatja a lány szervezetének működését.
Dr. Perry: Még csak az sem jutott eszükbe, hogy
rákérdezzenek, történt-e vele valami. Húsz évvel ezelőtt a
traumatikus tapasztalatokat nemigen kapcsolták össze az illető
fizikai egészségével – sőt, még a mentális egészségével sem
igazán. Máig nem veszik kellően komolyan a trauma és az
ártalmas fejlődési körülmények mentális és fizikai
egészségünkre gyakorolt hatását.
A fejlődési traumán átesett gyermekeknél és felnőtteknél
rendszeresen jelentkezik krónikus hasfájás, fejfájás, mellkasi
fájdalom, ájulás és rohamszerű epizódok – ezek mindegyike a
túlérzékennyé vált stresszválaszrendszer gyakori tünete. A
legtöbb orvos, amennyiben nem sikerül egy jellemző diagnózist
felállítania, a tüneteket általában „funkcionális” vagy
„pszichológiai” tünetekként aposztrofálja. E hozzáállás pedig –
hogy nem veszik komolyan a páciens problémáját – csak tovább
súlyosbítja a helyzetet.
Oprah: A munkád során az elmúlt években megpróbáltad
felhívni a figyelmet az említettekre. Az egyik kifejezés, amelyet az
aggyal kapcsolatban gyakran hallok tőled, a szekvenciális.
Röviden beszéltünk már erről korábban, de elmagyaráznád újra,
mit jelent ez, és miért olyan fontos a velünk történtek
feltérképezése szempontjából?
Dr. Perry: Természetesen. A szekvenciális azt jelenti, hogy
valami egymás utáni lépésekben történik, tehát először a, majd
b, végül pedig c következik. És mint említettük, az agyunk
szekvenciálisan dolgozza fel a tapasztalatainkat. Valamennyi
érzékszervi ingert (mint amilyenek a fizikai jelenségek, a
szagok, az ízek, a látványok, a hangok) először az agy
alsóbbrendű területei dolgozzák fel – mindig ezeké az
elsőbbség. Ez azt jelenti, hogy még mielőtt egy új tapasztalás
eljuthatna az agyunk magasabb rendű, gondolkodó részéhez, az
alacsonyabb rendű területek már feldolgozzák és válaszolnak
rá. Összepárosítják az érzékszervi ingert a korábbi
tapasztalatokból származó, eltárolt emlékekkel – még azelőtt,
hogy az agyunk okosabb része bekapcsolódhatna a folyamatba
Ám, mint azt Mike Roseman esete kapcsán is láthattuk, az
agy alacsonyabb rendű részének nincs „időérzéke”. Így olykor a
beérkező ingereket helytelenül értelmezi. Amennyiben a
beérkező ingerek bármelyike megegyezik a korábbi
tapasztalatokból származó eltárolt emlékekkel, az alacsonyabb
rendű agyterületek úgy kezelik a helyzetet, mintha a múltbéli
eset azonos lenne a jelenlegivel. Akkor van probléma, ha a
múltbéli eset traumatikus volt. Mike agya a motorbicikli
kipufogójának durranó hangját a háború szörnyűségeivel hozta
összefüggésbe, míg Tyra a szirénák vijjogását a barátnője
halálával állította párba. Nálad pedig, Oprah, az egyedül töltött
éjszaka előhozta annak a sok évvel ezelőtti éjnek az emlékét,
amikor a nagyapád megtámadta a nagyanyádat.
10. ábra
A RÁHANGOLÓDÁS
SZEKVENCIÁLIS FOLYAMATA
 Az agyunk folyamatosan a testünk (interocepció), illetve
a külső világ felől (öt érzékszerv) érkező különböző
ingereket fogad. Ezen bejövő jeleket aztán szekvenciálisan,
lépésről lépésre dolgozza fel, azaz először az agy
alsóbbrendű részei (az agytörzs és a köztiagy)
kategorizálják azokat. Ahhoz, hogy dulőre jussunk egy
másik emberrel egy vitában, hatékonyan át kell
verekednünk magunkat az agyának alsóbbrendű részein,
és eljutnunk az agykérgéhez, amely a gondolkodásért,
többek közt a problémamegoldó képességért é s a
 gondolkodó észlelésért felel. H a azonban a z illető stressz
alatt áll, dühös, feszült vagy egyéb módon diszregulált, a
beérkező inger „zárlatossá válik”, így az agykéreghez a
bemenő jel nem megfelelő, torzult formában jut el. És itt
van jelentősége annak, hogy az ingerekre adott reakció
szekvenciális formában történik. Amennyiben nem áll fenn
megfelelő mértékű szabályozottság, nehezen tudunk
kommunikálni az illetővel, enélkül pedig az érvelés sem
lehetséges. Szabályozás, összekapcsolódás, majd érvelés.
Ha azelőtt próbálunk meg érvelni, hogy az illető
szabályozottá válna, az süket fülekre talál majd, és a
frusztráció (a diszreguláció) csak növekszik mindkét félnél.
A hatékony kommunikáció, a tanítás, az oktatás, a
gyermeknevelés és a terápia csakis az ingerekre adott
válasz szekvenciális jellegének felismerésével és annak
megfelelően történhet.
Oprah: Tehát az agy hasonlóképpen értelmez két
tapasztalatot akkor is, ha azok között több évtized is eltelt. Mi
magunk talán különálló eseményekként látjuk őket, ám az
agyunk azonosként tekint rájuk. Te erre az agyban lezajlódó
egyfajta félresiklott kommunikációként hivatkoztál.
Dr. Perry: Igen. Ha pedig tudjuk, hogy az agyunk minden
egyes élményt szekvenciálisan dolgoz fel, könnyebben
megérthetjük, miért nem sikeres olykor a kommunikáció két
agy – azaz két ember – között. A kommunikáció lényege végtére
is az, hogy egy ötletet, elképzelést vagy történetet eljuttassunk a
saját agykérgünkből egy másik emberébe – azaz az agyunk okos
részéből egy másik ember agyának okos részébe. A probléma
viszont az, hogy nem közvetlenül az agykérgeink
kommunikálnak egymással. Ehhez előbb még át kell jutnunk az
agy alsóbbrendű részein. Az agykéreg generálta racionális
gondolatoknak át kell verekedniük magukat az alacsonyabb
rendű területek érzelmi szűrőjén. Az arckifejezésünket, a
hangszínünket és a szavainkat a másik ember érzékei idegi
aktivitássá konvertálják, majd lezajlik az összepárosítás,
értelmezés és az agykéregbe való továbbítás szekvenciális
folyamata. Útközben pedig számtalan lehetőség adódik arra,
hogy az üzenet értelme leszűküljön, torzuljon, felnagyítódjon
vagy épp veszítsen a jelentőségéből, illetve elvesszen.
Gondoljuk át, mi történik a stresszválasz aktiválódásakor. A
frusztráció, a düh és a félelem leblokkolja az agykéreg egyes
részeit. Ha az illető diszregulált, egyszerűen képtelen az agya
felsőbb rétegeit használni. Vizsgáljuk meg ismét az állapotfüggő
működést illusztráló 6. ábrát: ezen látszik, hogy minél tovább
haladunk az izgalmi állapot skáláján, az agyunk alsóbbrendű
területei annál inkább átveszik az irányítást felettünk.
A munkám során sokat használjuk az „eljutni az
agykéreghez” kifejezést. Ez annyit tesz, hogy eljutunk arra a
helyre, ahol racionálisan tudunk kommunikálni a másikkal.
Amennyiben a vitapartnerünk szabályozottsága megfelelő, oly
módon teremthetünk kapcsolatot vele, ami elősegíti a racionális
kommunikációt. Amennyiben azonban az illető diszregulált,
mondhatunk bármit, az nem fog eljutni az agykérgéhez, és a
már ott jelen lévő információkhoz sem tud könnyen hozzáférni.
Aki tanárként dolgozik, mindezzel nagyon fontos tisztában
lennie, hiszen egy regulált gyermek képes tanulni, egy
diszregulált viszont nem. Ám ugyanez a helyzet egy
munkahelyen is, ahol az alkalmazottainkkal vagy a
kollégáinkkal próbálunk beszélni, illetve egy párkapcsolatban,
egy szülő-gyerek kapcsolatban, vagy bármely más jellegű
kapcsolatban is. A szabályozottság a biztonságos kapcsolódás
kulcsfontosságú eleme. És ha összekapcsolódunk a másikkal,
akkor tudjuk a leghatékonyabban és leghatásosabban eljuttatni
az adott információt az illető agykérgéhez. Egy tanító, oktató,
mentor vagy pszichológus munkájának sikere egyaránt attól
függ, milyen kapcsolatot képes kialakítani a másik féllel –
azazhogy el tud-e jutni egy zökkenőmentes „sztrádán” annak
agykérgéhez.
Az „összehangolódás szekvenciális folyamata” kifejezéssel
azokra a lépésekre utalok, melyek mentén eljutunk a
beszélgetőtárs agykérgéhez. Hadd mondjak erre egy az életből
vett példát.
Az évek során lehetőségem adódott részt venni az
igazságszolgáltatás, többek közt a Szövetségi Nyomozóiroda
(FBI) munkájában: főként a trauma hatásait oktattam, illetve
gyerekeket hallgattam ki. Egy ideig aktívabb konzultációs
tevékenységet végeztem az FBI Gyerekrablási és
Sorozatgyilkossági Munkacsoportjánál. E pozícióban időnként
gyerekeket – áldozatokat és szemtanúkat – is ki kellett
kérdeznem.
A hároméves Joseph találkozásunk előtt néhány héttel
tanúja volt tizenegy éves nővére elrablásának. A
bűncselekmény idején a két gyerek fényes nappal a környéken
játszott. Amikor Joseph hazaszaladt, mindössze annyit tudott
mondani az édesanyjának, hogy „a férfi elvitte Sissyt”. Egy
héttel később megtalálták a kislány holttestét. A helyi
igazságszolgáltatás és az FBI kikérdezték Josephet, de a
megrendült kisfiú nem sok részlettel tudott szolgálni „a férfiról”
vagy magáról a gyerekrablásról.
Hároméves gyerekeket kikérdezni hétköznapi körülmények
között is nagy kihívást jelent, itt viszont – ráadásul teljesen
idegenként – Joseph életének legfájdalmasabb élményével
kapcsolatban kellett faggatnom a kisfiút. Tudtam, hogy minden
hasznos információt, amellyel csak szolgálhat, a „narratív”
memóriája tárolt el – amely tulajdonképpen az események
mentális rekonstrukcióját jelenti. A narratív memória
kulcsfontosságú elemeit az agy felsőbbrendű területein, főként
az agykéregben tároljuk.
Azt is tudtam, hogy a félelem az agykéreg számtalan
területét érinti, azaz gyakorlatilag kikapcsolja őket; többek közt
a narratív memóriáért felelős részeit is (lásd 11. ábra). Tehát
Joseph biztosan nem lesz képes semmiféle hasznos információt
megosztani velem, amennyiben nem érzi biztonságban magát.
11. ábra
AZ ÁLLAPOTFÜGGŐSÉG ÉS A
MEMÓRIA
 AZ ÁLLAPOTFÜGGOSÉG ÉS A „NARRATÍV
MEMÓRIÁHOZ” VALÓ HOZZÁFÉRÉS
A félelem (diszreguláció) állapotában az agy egyes
felsőbbrendű területei (mint az agykéreg) „kikapcsolnak”.
Ennek következtében a korábban eltárolt lineáris narratív
memóriához való hozzáférés sikertelenné válik; ennek
gyakori példája a vizsga előtti szorongás. Az információt az
agy eltárolta, az azonban az adott pillanatban (a vizsga
folyamán) nem előhívható. Ha azonban az illető
szabályozott, továbbá össze tud kapcsolódni a. másik
személlyel és biztonságban érzi m agát, az eltárolt
információ hozzáférhetővé válik, és könnyebben
előhívható.
Mivel tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy mások érzései
ragályosak lehetnek (emlékszel az „nyájperspektívára”?),
kiokoskodtam, hogy ha a kisfiú édesanyja elfogadóan és
ismerőseként tekint rám, Joseph is nagyobb biztonságban érzi
majd magát a társaságomban – az agyunk ily módon
alkalmazza „a te barátod az én barátom” elvét.
Illetve nagyobb biztonságban érezzük magunkat egy másik
emberrel akkor is, ha több pozitív élményünk kötődik hozzá.
Minél jobban érezzük magunkat a másik társaságában, annál
inkább biztonságosként és ismerősként kategorizálja őt az
agyunk. Ez az oka annak, hogy a pszichiátrián tíz-húsz alkalom
is kellhet, amíg a páciens eléggé biztonságban érzi magát ahhoz,
hogy legmegrázóbb élményeiről meséljen. Heti egy tizenöt
perces „adaggal” számolva a hagyományos terápia folyamata
tíz hétig tartott volna – ennyi idő kellett volna ahhoz, hogy
Joseph biztonságban érezze magát mellettem. Ebben az esetben
ez nem volt éppen ideális.
Azon gondolkoztam, hogyan érjem el – gyorsan –, hogy
Joseph biztonságos és ismerős emberként tekintsen rám; hogy
az agyában működő hálózatok biztonságos személyként
kategorizáljanak. Amikor arról a kisfiúról beszéltünk, aki
szemtanúja volt édesanyja meggyilkolásának, megemlítettük,
hogy az ideghálózatok ingerlésének ideális „dózisa” – azaz az
aktivációs periódus megfelelő hossza – mindössze néhány
másodperc. Tehát úgy döntöttem, ahelyett, hogy tíz negyedórás
foglalkozás során érném el, hogy Joseph kellemes emlékeket
szerezzen rólam, inkább tíz-tizenkét ötperces interakcióval
próbálkozom. Ráhangolódás, összekapcsolódás, tisztázás,
szétkapcsolódás: öt perc. Ráhangolódás, összekapcsolódás,
játék, szétkapcsolódás: öt perc. Be- és kilépek a látómezejéből, a
személyes teréből, szem előtt tartva mindazon tényezőket,
amelyek bármely interakció során befolyásolhatják az ember
biztonságérzetét. Tudtam, hogy rövid interakcióimmal
minimalizálnom kell a diszregulációt erősítő elemeket, illetve
maximalizálnom a szabályozást és a kötődést erősítőket.
A probléma részét képezte többek közt a felnőtt és gyerek
közötti magától értetődő „erőkülönbség” is. Minden egyes
négyszemközti interakció során számtalan összetett kérdés fut
át mindkét fél agyán: Biztonságban érezhetem magam ezzel az
emberrel? Barát vagy ellenség? Bántani fog, vagy segít nekem?
Mire készül? Mit akar? Ezek a másik félre vonatkozó
kérdésfeltevések segítenek eldönteni, hol állunk az erőskálán.
Egyenlők vagyunk: nem érzem magam veszélyben. Én vagyok a
domináns: biztonságban vagyok. Ha sebezhetőnek érezzük
magunkat, a stresszválaszrendszerünk az állapottól függő
változáson megy keresztül, és így az is megváltozik, mit érzünk,
hogyan gondolkodunk, és hogyan értelmezzük az adott
helyzetet, interakciót.
A másik félre vonatkozó kérdésfeltevéseink célja az, hogy
biztonságban tudhassuk magunkat, és életben maradjunk. Ha
úgy érezzük, nem vagyunk biztonságban, diszregulálttá válunk.
Ezek az összefüggések egyébként mélyen belénk vannak
kódolva: az ember és ember közti erőviszonyok dinamikája
beépült a szociopolitikai rendszereinkbe, s kulcsszerepet játszik
például a szisztematikus rasszizmus működésében is.
Oprah: Emlékszem, annak kapcsán is említetted az
erőviszonyok különbségét, hogy egyes emberek szavát sokkal
inkább meghallják, mint másokét. Konkrétan az én esetemben,
amikor az OWLAG kapcsán a vezetői kihívásokról beszélgettünk,
azt mondtad: „A te suttogásod olyan, akár egy kiáltás.” Ez nagy
ahaélmény volt a számomra.
Dr. Perry: Hát, a te esetedben ott van az „Oprah-hatás”. Aki
az erőviszonyok tekintetében a skála felső fokán áll, olykor nem
veszi észre, micsoda hatalommal bír – avagy, hogy már csak a
puszta jelenléte is óriási hatással lehet másokra. A
későbbiekben sokat fogunk még beszélni erről a gyógyulással
kapcsolatban.
Ebben az esetben azonban képzeljük el, hogy egy
százkilencven centi magas ember szeretne beszélgetni egy
kilencven centi magas gyerekkel a nővére meggyilkolásáról –
azaz az erőviszonyok rendkívüli módon kiegyenlítetlenek.
Tudtam, hogy ha „el szeretnék jutni az agykérgéhez”, muszáj
némileg kiegyenlítenem az erőviszonyokat.
Miután beszéltem az FBI ügynökeivel, Joseph édesanyjával
és a csapatom tagjaival, úgy határoztunk, hogy az otthonában
fogom kikérdezni a kisfiút, hiszen ott érzi magát a leginkább
biztonságban. A találkozó elején odaültünk Joseph édesanyjával
az étkezőasztalhoz beszélgetni, miközben a kisfiú félénken ki-be
mászkált a szobába. Megkértem az anyját, hogy mutasson be
neki.
– Joseph, kicsim, gyere ide – mondta neki. – Hadd mutassam
be neked egy barátomat, dr. Perryt.
Joseph némileg zaklatottan közelebb jött. Felálltam a
székből, és leereszkedtem hozzá a földre. Próbáltam
minimalizálni a nyilvánvaló fizikai különbséget, kisebbnek
láttatni saját magamat, és az ő szemmagasságába ereszkedni.
– Szia, Joseph. Engem dr. Perrynek hívnak, és hozzád és az
anyukádhoz jöttem. – Rám nézett. Mivel az ismeretlen a félelem
melegágya, tudatni akartam vele, ki vagyok, mit akarok és
miért. – Orvos vagyok, aki olyan gyerekekkel foglalkozik,
akiknek a családjával szörnyű dolgok történtek. Anyukád
mesélt a nővéredről. Nagyon sajnálom. – Joseph abbahagyta a
mozgolódást, és a semmibe bámult. – Ma te és én együtt foguk
játszani. Aztán később, ha úgy érzed, készen állsz rá, felteszek
pár kérdést a nővéredről. – Majd felálltam.
– Hozok egy kis kávét – mondtam. – Te kérsz valamit?
Joseph nem nézett rám, és nem is válaszolt.
Az anyját is megkérdeztem, aki így felelt: – Rendben,
szívesen iszom egy kávét.
Mindez körülbelül három percig tartott. Kisétáltam az első
ajtón, majd tíz perc múlva visszajöttem. Ismét leültem tíz percre
beszélgetni Joseph édesanyjával, miközben a kisfiú ki-be
sétálgatott a konyhába, ezúttal egyre közelebb tévedve a
konyhaasztalhoz. A nappali padlóján pár játék teherautó
hevert. Leereszkedtem a földre, és elkezdtem játszani az
egyikkel. Joseph kezdetben figyelemre sem méltatott, később
azonban odajött, és óvatosan kihúzta a játékot a kezemből.
– Ne haragudj, Joseph. Meg kellett volna kérdeznem tőled,
hogy játszhatok-e az autóddal. – Leült tőlem körülbelül egy
méterre, és úgy tett, mintha a teherautóval játszana. Én pedig
felálltam, és azt mondtam: – El kell intéznem valamit, de
hamarosan visszajövök – majd ismét távoztam.
Körülbelül tíz perc múlva visszajöttem, ezúttal pár
papírlapot és zsírkrétát hozva magammal. Leültem a
konyhaasztalhoz, majd csendben színezni kezdtem. Joseph
édesanyja ott ült mellettem a kávéját kortyolgatva. A kisfiú
kíváncsian odalépett, és nézte, mit csinálok. Nem réztem rá, de
lassan odanyújtottam neki egy zsírkrétát és egy darab papírt.
Nem vette el.
Leültem a nappali padlójára a zsírkrétákkal és a papírral.
Joseph odahozta a teherautóját, és felém nyújtotta. Elvettem, és
adtam neki egy papírlapot és egy zsírkrétát. Hasra feküdt
mellettem, és együtt színeztünk csendben úgy öt percig. Ekkor
felálltam. Joseph egyenesen rám nézett, mintha azt tudakolná,
hova megyek. – Mindjárt visszajövök. Addig vigyázol a
zsírkrétákra?
– Igen – szólalt meg most először.
Ez további három rövid interakció erejéig így folytatódott.
Aztán egyszer csak Joseph azt mondta: – Megmutatom a
legszebb játékaimat. – Megfogta a kezem, és bevezetett a
szobájába. Megnéztük az összes játékát. Egész mondatokban
magyarázott, magabiztos volt és beszédes. A játék, az ismételt
színezgetés, az édesanyja felől érkező megerősítések, a séta és a
beszélgetés segítségével sikerült elérnem, hogy szabályozott
legyen. A rövid interakcióknak köszönhetően pedig az
arcfelismerő rendszerei ismerősként azonosítottak. Vagy
tucatnyi „adag” interakció történt köztünk, ám az agya nem
igazán érzékelte, hogy ezek valójában ugyanazon négyórás
látogatás folyamán zajlottak.
Sikerült kapcsolatot teremtenem Joseph-fel; immár ismerős
voltam a számára, és biztonságban érezte magát mellettem. Az
agykérgi hálózatai és a narratív memóriája hozzáférhetővé vált.
De arra gondoltam, vajon beszélhetnék-e vele a nővére
elrablásáról anélkül, hogy leblokkolna.
Fontos volt, hogy az ő kezébe adjam az irányítást. –
Emlékszel, hogy azt mondtam, a nővéredről fogunk
beszélgetni?
– Igen – bólintott Joseph, és abbahagyta a játékot.
– Nem muszáj beszélnünk róla, ha nem akarsz.
– Jó – felelte Joseph, de nem folytatta a játékot.
Megkérdeztem tőle, emlékszik-e arra, hogy nézett ki az a
férfi. Elmondott pár részletet. Nekem azonban több kellett.
Hosszú haja volt vagy rövid? Volt-e bajsza, milyen ruhát viselt,
sovány volt-e vagy kövér? Elővettem egy korábbi újságot, hogy a
benne található képeket használhassam példaképp – nem
tudtam, hogy a lapban magáról a gyerekrablási ügyről is van
egy cikk, fotókkal illusztrálva.
Meglátta a nővére képét. – Ez Sissy. Meghalt.
Férfiakat ábrázoló különböző hirdetésekre mutattam, és
kérdéseket tettem fel a kisfiúnak, hogy további részleteket
tudhassak meg a gyerekrablóról. Például: „Ilyen haja volt, mint
neki?” Amikor lapoztam egyet, Joseph testtartása hirtelen
megváltozott.
Az egyik fotót meglátva előrehajolt. – Ez ő – mondta. – Ő a
rossz ember. Szemüvege van.
Amikor további, hasonló külsejű férfiakról mutogattam neki
képeket, azokra nem reagált. Később pedig azonnal
kiválasztotta a gyanúsítottat egy hasonló külsejű férfiakat
felvonultató képsorozatból.
A találkozónk végén feltettem a kérdést Josephnek: –
Emlékszel, hol voltatok, amikor az a férfi elvitte a nővéredet?
 – Igen.
– Elvezetnél oda?
Ahogyan a környéken sétáltunk, Joseph elmesélte a
történteket. Elmondta, hogy a nővére épp az ő labdáját
pattogtatta, amely aztán az út melletti mély árokba esett.
Amikor elment visszahozni, egy piros kisteherautó állt meg
mellette, kiszállt belőle egy férfi, és berántotta a nővérét a
kocsiba. Őt nem vette észre.
A történteket újraélve Joseph láthatóan zaklatottá vált.
Tudtam, hogy nem akar többet mesélni róla. Abba is hagytuk a
dolgot, ám a férfiról adott személyleírásának és a
gyerekrablásról való beszámolójának köszönhetően
szerencsére épp elég bizonyíték állt a hatóság kezében ahhoz,
hogy vádat emelhessen a kislány gyilkosa ellen.
Oprah: Tehát eljutottál az agykérgéhez.
Dr. Perry: Igen. Joseph története remekül példázza a másik
emberre való ráhangolódás szekvenciális folyamatát. Ahhoz,
hogy racionálisan és sikeresen kommunikálhassunk valakivel,
meg kell győződnünk róla, hogy az illető szabályozott, és közel
érez minket magához; csak ekkor próbálhatunk meg érvekkel
hatni rá. Húsz évvel ezelőtt már eleget tudtam minderről –
illetve általában a stressz és a trauma az agyműködésre
gyakorolt hatásáról – ahhoz, hogy anélkül kommunikálhassak
Joseph-fel, hogy az agykérge kikapcsolna. Ám amikor kiléptem
az ajtón, egy összetört családot hagytam magam mögött. A
lányát elvesztett édesanya fájdalma sosem múlik el, és Joseph-
nek sem lesz többé nővére. Évről évre Sissy születésnapján nem
lesz már mit ünnepelni, az anyák napja pedig örökké fájdalmas
és keserű marad.
Akkoriban a gyógyulásról még nem tudtunk eleget. Bár több
száz családdal dolgoztunk együtt, s egész jól el tudtam
magyarázni nekik, mi áll a fájdalmuk, a kimerültségük, a
depressziójuk, a szorongásuk, sőt, akár felborult egészségi
állapotuk hátterében – arról fogalmam sem volt, hogyan
segíthetnék nekik. De továbbra is csak figyeltünk és tanultunk.
 6. FEJEZET

A TÚLÉLÉSTŐL A
GYÓGYULÁSIG
 Munkám nagy részét annak felderítésével töltöttem, hogyan
változtathat meg minket a stressz és a trauma. Ám kezdetben
szinte kizárólag a rendkívül súlyos traumákra
összpontosítottam. Több száz, később pedig már több ezer
gyermek, fiatal és felnőtt osztotta meg velem az élettörténetét.
Meghallgattam őket, majd megvizsgáltam, hogyan állíthatók
párhuzamba a hallottak a stressz állatokra gyakorolt hatását
tanulmányozó széles körű neurológiai kutatások eredményeivel.
Sokszor gondoltam ezt: Á, végre értem! Hát ezt teszi a trauma.
Így befolyásolja az agyunkat és a viselkedésünket. De tévedtem.
Fontos dolgokat tanultam, de nem értettem a trauma működését
– legalábbis nem teljesen.
Elkezdtem alaposabban vizsgálni a traumából való felépülés
kérdését. Úgy gondoltam, minél szélsőségesebb traumákat kellett
átélnie a páciensnek, annál nehezebb lesz a gyógyulás. De voltak
a kirakósnak olyan darabkái is, amelyeket nem vettem észre.
Mindez akkor vált egyértelművé a számomra, amikor
harminc évvel ezelőtt megpróbáltam feltérképezni két tizenkét
éves fiú helyzetét, akik egy terápiás központban laktak.
Mindkettejüket azért küldték oda, mert több nevelőotthonban és
bentlakásos iskolában is „zabolázhatatlanul” viselkedtek.
Mindketten hatodikosok voltak, és mindkettejüknek nehezen
ment az iskola: az olvasási képességük egy negyedikes szintjén
állt. Amikor átnéztem az aktáikat, mindkettőében ugyanaz a
DSM-diagnózis{4} állt: figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar
(ADHD), súlyos depresszió, intermittáló explozív zavar (IED –
intermittent explosive disorder) és magatartászavar (CD –
conduct disorder). Mindketten többféle gyógyszert is szedtek,
amelyeket zavaró tüneteik megszüntetése végett kaptak, illetve
mindketten körülbelül egy éve vettek részt a terápiás
programban.
Ám amikor egyenként találkoztam velük, másképp éreztem
magam a társaságukban. Mindketten erőteljesen meghatározták
környezetük hangulatát, de teljesen más érzelmi klímát
teremtettek. Thomast lobbanékony természetű, dühöngésre
hajlamos apja fizikailag bántalmazta. Hatéves korában kiemelték
a családból. Megjárt tizenkét nevelőotthont, háromszor kórházba
került, végül pedig ebben az intézményben helyezték el. Ez az egy
év, amit itt töltött, volt a leghosszabb idő, amennyit eddig egy
helyen tartózkodott. Az édesanyja továbbra is látogatta, és néha
az apja is. A vele történtek ellenére Thomas beszédes volt,
mosolygott, és próbált segíteni nekem abban, hogy jobban
megismerhessem. Túlzott ébersége, nyughatatlansága és
szélsőséges hangulatingadozásai azonban szemmel láthatók
voltak. Amikor először találkoztunk, 128-as nyugalmi pulzust
mértem nála. Figyelmetlen, ellenálló és agresszív viselkedése a
túlzottan aktívvá és reaktívvá vált stresszválaszrendszer
kiváltotta izgalmi állapotból volt eredeztethető (lásd 5. és 6.
ábra). Állandó félelemben élt. Úgy gondoltam, valójában nem
négy különböző zavara van, hanem csak egy, mégpedig a PTSD
gyerekkori változata.
James társaságában teljesen más érzésem támadt – vagyis
igazából nem támadt semmilyen érzésem. Olyan volt, mintha egy
szellemmel, egy üres héjjal szemben ülnék ott. Amikor vele
voltam, egyedül éreztem magam. A kórtörténetében nem
szerepelt semmilyen „hagyományos”, a nevelőotthonban élő
gyerekeknél oly jellemző traumatikus élmény. Három hónapos
volt, amikor a feltehetőleg depresszióban szenvedő édesanyja
otthagyta őt, és lelépett egy férfival. Miután a fiú hat hetet töltött
egy „krízisszállón”, az anyai nagyanyja, aki egyedül élt, elvállalta,
hogy magához veszi. Ám az asszony láthatóan nem örült neki,
hogy fel kell nevelnie Jamest. A fiú régi aktáiban olvasottak
alapján egy kiábrándult, megkeseredett gondviselő képe jelent
meg előttem. De megtette, amit tudott. Az iratok szerint fizikai
bántalmazás, szexuális visszaélés, droghasználat vagy más
hasonló jellegű trauma nem történt; ehelyett egy olyan nevelési
stílus bontakozott ki az információkból, amelyre az
elkötelezettség és az interaktivitás hiánya, valamint minimális
szóbeli és fizikai interakcióval párosuló „kiüresedett” hangulat
volt jellemző. A nagyanyja nevelése alatt álló James egyre
figyelmetlenebbé és neveletlenebbé vált. A jutalmazás láthatóan
nem működött nála, a büntetés pedig nem érdekelte.
Rendszeresen lopott el látszólag értéktelen tárgyakat másoktól:
egy-egy ceruzát, karkötőt vagy kisebb játékot. Amikor
szembesítették a tettével, tagadott – még akkor is, ha
megdönthetetlen bizonyíték volt ellene. Lobbanékony és agresszív
gyerekként jellemezték. Többször megfenyegette az iskolatársait,
hogy késsel megszurkálja őket, valójában azonban sosem ütött
meg, lökdösött vagy támadott meg senkit – csupán fenyegetőzött.
Amikor James nyolcéves lett, a nagyanyja egyszerűen
belefáradt a nevelésébe, s lemondott róla. Az „államra” bízta őt,
mert „hazudozott, lopott, hálátlan volt”, és kezdett félni tőle.
James megfenyegette, hogy álmában megöli. A gyermekvédelmi
rendszer kötelékébe kerülve nevelőotthonból nevelőotthonba
vándorolt, amíg aztán ebbe az intézménybe nem került.
Figyelmetlensége, amit figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarként
diagnosztizáltak, nem ugyanúgy nyilvánult meg, mint az éber,
könnyen kizökkenthető Thomasnál. James azért volt figyelmetlen,
mert nem érdekelte semmi, így inkább álmodozott. Thomas 128-
as értékével szemben James nyugalmi pulzusa mindössze 60 volt.
Bár mindkettejüket ugyanazokkal a problémákkal
diagnosztizálták, Thomas és James ennél nem is lehettek volna
különbözőbbek. Azon gondolkoztam, milyen élete lehetett
Jamesnek csecsemőként – egy fiatal, tapasztalatlan, depresszióval
küzdő édesanya gyermekeként, aki képtelen volt kielégíteni egy
kisbaba soha nem szűnő igényeit. Az asszonynak talán
problémája volt a társas kapcsolatokkal és a kötődéssel is. Mi
történhetett vele? Hiszen olyasmit nem tudunk adni, ami nekünk
sincsen.
Képzeljünk el egy olyan korai gyermekkort, melynek során az
anyja kielégítette ugyan James szükségleteit, de szinte semmi
mást nem kapott tőle. Épp amikor megkezdődne „társas”
neurobiológiájának kialakulása, az egész világa felbolydul, és
teljesen új emberek kezdenek el gondoskodni róla a krízisszállón.
E felnőttek mindegyikének más-más illata, hangja és érintése van.
Majd hirtelen ők is eltűnnek. Az öthónapos James, akinek
rohamos léptekben fejlődő agya zavaros, szervezetlen
emlékképeket őriz a társas kapcsolatokról, azt tanulja meg, hogy
az emberek időnként eltűnnek. Nem állandóak és nem
kiszámíthatóak. Azaz nem bízhat benne, hogy kielégítik a
szükségleteit, megnyugtatják és megjutalmazzák.
Most pedig képzeljünk el egy éhes, ijedt, fázó csecsemőt és egy
a baba igényeire epizodikusan, kiszámíthatatlan módon reagáló
gondviselőt. A csecsemő „üss vagy fuss” reakciója a sírás. Ám ha
a sírás hatására nem jelenik meg a készséges gondviselő, avagy
egy feszült és dühös gondviselő jelenik meg, a baba kénytelen más
jellegű, saját maga megnyugtatására alkalmas módszerekhez
folyamodni. Egy csecsemő a stresszre adott legjellemzőbb adaptív
válaszreakciója az ilyen helyzetekben a zavaros, fenyegető külső
világtól való elszigetelődés, a saját kis világába történő
visszavonulás.
Amikor megismerkedtem Jamesszel, tisztában voltam vele,
hogy a disszociáció az elsődleges adaptációs módszer bizonyos
fajta stresszhelyzetben lévő állatok számára – olyan
szituációkban, amikor a veszély elkerülhetetlen vagy bénító,
avagy amikor a harc hasztalan. Az effajta stresszre adott
válaszul az állatok a „kapituláció” vagy „legyőzöttség” jeleit
mutatják. A fiziológiájuk megváltozik. Halottnak tettetik
magukat. Számtalan állatkísérletet végeztek a témában. Azonban
furcsa módon az emberek disszociációs válaszreakciójának
neurofiziológiáját vizsgáló kutatások száma máig jóval elmarad
az állatkísérletekétől.
Ebben az esetben tehát adott volt két gyerek, akiket
ugyanazon zavarokkal diagnosztizáltak, akik azonban rendkívül
eltérően viselkedtek, illetve reagáltak a kezelésre. Honnan
eredhettek e különbségek? Hát onnan, ami gyermekként történt
velük.
Ahogyan több és több időt töltöttem el Thomasszal, egyre
többet tudtam meg tőle a zűrzavaros életében jelen lévő jó lelkű
emberekről. Az édesanyja, a nagynénje és az anyai nagymamája
mind szeretetteljes emberek voltak, akik megpróbáltak mindent
megtenni annak érdekében, hogy a fiú hazatérhessen. Az anyja
azonban nem hagyta el az apját, az apja pedig nem szokott le a
kábítószerről.
Megtudtam, hogy Thomas édesapja nem volt mindig ilyen
erőszakos. A család elmondása szerint a problémái azután
kezdődtek, hogy visszatért a vietnami háborúból. Akkoriban a
PTSD-ről még nem sokat tudtunk, és sok vietnami veterán nem is
kapott semmilyen orvosi segítséget. Alkohol- és kábítószer-
problémái miatt kirúgták a munkahelyéről, így képtelen volt
eltartani a családját, ez pedig lerombolta az önértékelését. A
traumák – a szégyen, a fájdalom, az alkohol, a düh, a
megalázottság és a veszteség – ördögi köre felgyorsította a
család széthullását.
Az édesapja viselkedésének leromlása előtt Thomas a
szeretetteljes és következetes gondoskodásnak köszönhetően jó
esélyekkel indult az életben. Csecsemőkorában az apja nem volt
erőszakos. Ám a vele történtek miatt a viselkedése megváltozott,
és a család, főleg az édesanya sokat szenvedtek ettől. Amikor
Thomas az anyját próbálta védelmezni, az apja gyakran
megütötte a fiút. Később pedig ő maga vált az apja dühének
elsődleges céltáblájává. S bár az édesanyja és családjának többi
tagja tökéletesen nem tudta megvédeni őt, Thomas megtett
minden tőle telhetőt. A gondviselői nyújtotta kiegyenlítő
tényezőnek és az élete korai szakaszában átélt pozitív
élményeknek volt köszönhető, hogy Thomas sorsa jól alakult: a
trauma folytán túlérzékennyé vált stresszválaszrendszere
ellenére egészséges kapcsolati neurobiológiával rendelkezett.
 Thomas állapota a kezelések hatására javult. Egészséges
társas képességei lehetővé tették, hogy jó eredményeket érjen el a
társas kapcsolatokra fókuszáló terápiás programban. Tizenkét
hónap elteltével már sokkal kevésbé volt diszregulált. Képes volt
összpontosítani, és könnyebben tanult. Sokkal kevesebb
magatartásbeli problémája volt, és egyetlen év alatt két jeggyel
javult az iskolai teljesítménye. Elindult nála a gyógyulás
folyamata. James azonban nem javult ilyen tempóban. Sőt,
valójában visszaesett. Továbbra is lopott másoktól, ráadásul
egyre ügyesebben tette, így kevesebbszer kapták el. A viselkedése
javítására és az egészséges társas kapcsolatok kiépítésére
irányuló minden kísérlet kudarcot vallott. Szinte úgy tűnt, a
terápia sem tud javítani a helyzetén.
Mint arról a későbbiekben részletesebben is beszélni fogunk, a
társas kapcsolatok kulcsszerepet töltenek be a gyógyulás
szempontjából. James esetében viszont mindenféle társas
interakció a fiú érdektelenségével zárult. Számára a „többiek”
nem jelentettek biztonságot. Saját világképe szerint az emberek
vagy bántják, vagy elhagyják. Nem szabad bízni senkiben. Amit
megtanultam ebből az egészből, az volt, hogy a Mi történt veled?
egyik legfontosabb eleme a Mi nem történt veled?, azaz Mi az a
figyelem, az a gondoskodó érintés, az a megerősítés –
tulajdonképpen, az a szeretet –, amit nem kaptál meg? Rá kellett
jönnöm, hogy az elhanyagolás ugyanolyan mérgező lehet, mint a
trauma.
Dr. Perry
Oprah: Amikor az elhanyagolásról beszélsz, pontosan mire
gondolsz? Az elhanyagolás nem traumatikus?
 Dr. Perry: Meg vagyok győződve róla, hogy a legtöbb esetben
az elhanyagolás és a trauma együtt jár. Azonban nagyon
különböző biológiai tapasztalatokat okoznak, s nagyon
máshogyan hathatnak az agyra és a fejlődő gyermekre. Sokan a
„komplex trauma” kifejezést használják az elhanyagolás és a
rossz bánásmód együttes említésekor, ám én úgy gondolom,
ezzel túl sok különböző dologra aggatjuk rá ugyanazt a címkét.
Oprah: Akkor magyarázd el, kérlek, mit értesz elhanyagolás
alatt.
Dr. Perry: Rendben. Gondoljunk csak a fejlődő gyermekre.
Ahhoz, hogy kifejeződhessen nála mindaz, ami genetikailag
belé van kódolva, többféle élmény megélése szükséges.
Amennyiben ezek a tapasztalatok hiányoznak, illetve az
időzítésük, a mintázatuk vagy a természetük abnormális
jellegű, több kulcsfontosságú képesség nem tud kifejlődni. Az
elhanyagolás a korai időszakban a legrombolóbb, amikor az agy
rohamos léptékben fejlődik: a korai elhanyagolás
következtében nem érik a gyermeket mindazon ingerek,
amelyek normális fejlődése szempontjából elengedhetetlenek.
Biztosan hallottál már a „romániai árvák” esetéről.
Valószínűsíthetően több mint ötszázezer gyerek töltötte korai
éveinek egy részét állami árvaházakban a Ceaușescu-érában
Romániában; 1989-ben, amikor a kommunizmus véget ért az
országban, a közvélemény és a sajtó tudomására jutott, milyen
szörnyű körülmények között is éltek ezek a gyerekek. Gyakran
negyven-hatvan csecsemőt vagy kisgyermeket zsúfoltak össze
egyetlen nagy teremben, és mindegyikük a kiságyában feküdt
egész nap, közben pedig mindössze egy-két gondozó váltotta
egymást mellettük tizenkét órás műszakokban. A nélkülözésben
élő gyermekek alultápláltak voltak, bántalmazták őket, és a sor
itt nem áll meg. Még azután is számtalan problémában
szenvedtek, hogy kikerültek az intézetből. Egyes gyermekeknek
alacsony volt az IQ-juk, mások nem tudtak járni, illetve a
legtöbbnek komoly gondot okozott a társas kapcsolatok
kialakítása és fenntartása. Számtalan olyan gyerekkel
dolgoztam, akit ezekből az árvaházakból emeltek ki.
Általánosságban, egy gyermek minél több időt töltött ott, minél
tovább tartott a nélkülözés, annál súlyosabbak voltak a
problémái. A sors iróniája, hogy azoknál a gyerekeknél, akiknek
az intézmény zsúfoltsága miatt több társukkal kellett egy
ágyban aludniuk, kisebb arányban alakultak ki komoly
problémák.
A romániai árvák mára felnőttek; a legtöbbjüknél a
problémák továbbra is fennállnak. Az átlaghoz képest sokkal
nagyobb arányban munkanélküliek, szenvednek különböző
mentális és fizikai zavarokban, s jóval komolyabb nehézségeik
vannak a kapcsolatok terén.
Hasonló egyedi esetek az Egyesült Államokban is történtek,
és a klinikai csoportunk számtalan olyan gyermekkel és fiatallal
dolgozott, akik szélsőséges módon elhanyagoló környezetből
érkeztek. Ezek a gyermekek nem voltak megfelelően
szocializálódva: nem tanították meg őket a mosdó használatára,
nem tudtak késsel-villával enni, és szegényes nyelvi
készségekkel rendelkeztek. A legszélsőségesebb esetekben pedig
– szakkifejezéssel élve – „vad gyerekekről” volt szó.
Az egyik hasonló körülmények között nevelkedő gyerek,
Dani („a lány az ablakban”) történetét te is bemutattad a The
Oprah Winfrey Show-ban. A kislányt élete első hat évében
bezárva tartották, és rendkívüli módon elhanyagolták, ami
súlyos következményekkel járt. Szerencsére aztán eltávolították
az otthonából, és örökbe fogadták. Azóta szívszorítóan lassan
bár, de folyamatosan gyógyul.
Oprah: Amikor szerető nevelőszülőkhöz került, kezdett egyre
jobban lenni. Ám a kommunikáció és a társas interakciók
továbbra is kihívást jelentettek a számára.
Dr. Perry: Máig is kihívást jelentenek neki. Rengeteg fontos
dolog történik egy gyermek fejlődő agyában életének első hat
évében. És ha a kulcsszerepet betöltő ideghálózatok nem kapják
meg a megfelelő „tapasztalatokat” a megfelelő időben, bizonyos
létfontosságú képességek nem tudnak normálisan kifejlődni.
Rengeteget kell tanulnunk még a témáról, de azt már tudjuk,
hogy más fejlődési tényezők, például a méhen belüli
bántalmazás vagy a születési trauma is szerepet játszhatnak
olyan szélsőséges esetekben, mint Danié is. Ám mint azt a
romániai árvák története is példázza, minél több időt tölt egy
gyermek a fejlődését negatívan befolyásoló környezetben,
annál nehezebb lesz felépülnie.
Oprah: De ezek az esetek, mint Danié is, rendkívül ritkák. Hat
év nagyon sok idő. Mi a helyzet, ha csak egy évről van szó? Vagy
ha csupán egy bizonyos bébiszitter jelenlétekor történik
bántalmazás? Vagy ha szobafogságra ítélnek egy tinédzsert, és
egy hónapot a négy fal között kell töltenie? Az is elhanyagolás?
Dr. Perry: Szobafogságra ítélni egy tinédzsert nem számít
elhanyagolásnak, ugyanis akkorra az agy létfontosságú
rendszerei már kifejlődtek. Nem támogatom, hogy egy tizenöt
évest egy hónapra bezárjanak a szobájába, ez azonban nem
ugyanaz, mintha az illetőnek kora gyermekkorban kell egy
hónapig nélkülözésben élnie.
De fontos szempontokat vetettél fel. És csakúgy, mint a
traumánál, elhanyagolás esetén is vannak bizonyos
elengedhetetlen kérdések, amelyeket fel kellene tennünk, hogy
megállapíthassuk, az adott helyzetben elhanyagolásról van-e
szó, s annak mennyire súlyos következményei várhatók. A
gyermek fejlődése során mikor történt az elhanyagolás? Az
jellemzően hogyan történt? Mennyire volt súlyos, a gyermeknek
mekkora nélkülözésben kellett élnie? Meddig tartott? Illetve,
mivel az abszolút, teljes elhanyagolás ritka, milyen „enyhítő
körülmények” voltak jelen annak folyamán?
Az elhanyagolás leggyakoribb formája az időszakos,
kiszámíthatatlan gondoskodás. Időnként, ha a gyermek sír, a
gondviselő odamegy hozzá, megeteti, és a gondjaiba veszi.
Máskor nem megy oda hozzá senki. Megint máskor pedig
odamegy és kiabál vele, megrázza vagy bántja. Egy ilyen
zavaros, kaotikus világ a diszreguláltságnak kedvez. A csecsemő
életében nincs elég rendezettség, biztos „struktúra” ahhoz, hogy
az agy fejlődő hálózatai egy egyértelműen összerendezett
„jelcsomagot” kaphassanak. Ha a csecsemőt körülvevő világ
kiszámíthatatlan, „kaotikus” elhanyagolásról beszélünk. Ennek
következtében az agy létfontosságú rendszerei töredékes,
szervezetlen formában fejlődnek ki, ami pedig különböző
működésbeli problémákhoz vezethet.
Az elhanyagolás egy másik típusa az úgynevezett részleges
elhanyagolás, amelynek folyamán a fejődés számos tényezője
normális, így egyes kulcsfontosságú rendszereket megfelelően
időzített behatások érik, egy vagy több másik rendszert viszont
nem – vagyis hiányzik az egészséges fejlődéshez szükséges egy-
egy kritikus tényező. Hadd mondjak erre egy példát.
Egy alkalommal öt testvérrel dolgoztam együtt, akik
tizenegy, nyolc-, hat-, négy- és kétévesek voltak. Mindegyikük
tündéri gyerek. Az anyjuk egyedül nevelte őket; két doktori
fokozata volt, és nagyon szerette a gyerekeit. Volt azonban egy
súlyos tévképzete: rettenetesen félt attól, hogy a gyerekeket
bántódás éri, ha szem elől téveszti őket. Így a gyerekeknek
mindig abban a szobában kellett lenniük, ahol ő is volt: mind az
ötüknek, egész nap és egész éjjel. Idővel áttért az otthoni
taníttatásukra, és ragaszkodott hozzá, hogy autós
gyermekülésekben üljenek a kanapén. Később már ki sem vette
őket az ülésből: nem engedte őket mászni vagy járni.
Melegséggel fordult a gyermekei felé, és nagy gondot fordított a
kognitív fejlődésükre. Mindannyiuk két vagy több osztállyal is
feljebb léphetett volna. Kommunikatívak voltak, és jól reagáltak
társas helyzetekben, ám még a legidősebbik is alig tudott
felállni. Részleges elhanyagolásról beszélhetünk itt, melynek
következtében megfosztották őket a motoros aktivitástól: ennek
eredményeképp a lábuk és a neuromotoros képességeik
rendkívül alulfejlettek lettek. Ez a részleges elhanyagolás
szélsőséges példája. Ám számtalan további eset létezik, ahol a
fejlődés fontos területeit, köztük az érzelmi fejlődést
gyakorlatilag elhanyagolják, illetve azok nem kapnak elég
ingert.
 Oprah: Egy gyermeket többféleképpen is el lehet hanyagolni.
Találkoztam olyan gyerekekkel, akik olyan értelemben voltak
elhanyagolva, hogy figyelemre sem méltatták őket. Lelki
értelemben „szellemmé” váltak, akárcsak James.
Dr. Perry: Pontosan így van. Több érzelmileg elhanyagolt
gyermekkel dolgoztam már, akiknek a nevelését az egyébként
rendkívül tehetős szüleik saját döntésük alapján „kiszervezték”,
azonban mindezt fejlődéslélektani szempontból meglehetősen
tájékozatlanul tették. Nem voltak tisztában a társas kapcsolatok
állandóságának a kora gyermekkorban játszott kulcsfontosságú
szerepével, így a csecsemőt mindig más és más fizetett
gyermekfelügyelőre bízták.
Oprah: Mit értesz ez alatt? Rengeteg szó esik arról, hogy
mindegy, ki vagy hányan gondoskodnak a gyerekről, amíg az
megkapja a neki járó szeretetet és figyelmet. Akkor ez nem igaz?
Dr. Perry: Ez egy remek kérdés. Általánosságban szólva,
minél több figyelmes és szeretetteli ember van jelen az
életünkben, annál jobb. De ha visszaemlékszel a fejlődő aggyal
és a világképünk kialakításának folyamatával kapcsolatos
korábbi beszélgetéseinkre, látni fogod, hogy az életünk korai
szakaszában az agynak létfontosságú rendszerei kialakításához
kiegyensúlyozott, meghatározott mintát mutató tapasztalatokra
van szüksége. A nyelvfejlődés példáján keresztül bemutatom,
mire gondolok.
Képzeljük el, hogy egy csecsemőhöz hat hétig kizárólag
angolul beszélünk, majd azt mondjuk, „elég volt az angolból,
most jöjjön a kínai”. A következő öt hónapban a baba csakis
kínai szót hall, ám ekkor a szülő azt mondja, „elég volt a
kínaiból is, most franciául fogunk beszélni”. Majd a gyermek
hároméves koráig további tíz nyelv váltja egymást. Szegény
gyerek így egyetlen nyelvet sem fog megtanulni. Annak
ellenére, hogy ezek mindegyike hasznos nyelv, és valamennyi
aktiválja az agynak a beszédért és a nyelvhasználatért felelős
részeit, ezzel a módszerrel egyikből sem kapja meg a gyermek
azt az ismétlésszámot, amely beszéd- és nyelvi képességeinek
teljes kifejlődéséhez szükséges.
Az is ellehetetlenítené a nyelvtanulást, ha a gyerekhez
minden egyes nap tizenöt különböző nyelven beszélnének.
Ugyanis így sem lenne elegendő idő és ismétlésszám egyetlen
nyelv esetében sem ahhoz, hogy a csecsemő fejlődő agya
bármelyiket értelmezhesse. A nyelvfejlődés késleltetve és
valószínűleg abnormális módon zajlana.
Ugyanez a helyzet a kapcsolatokkal. Ha hat hétig egy
bizonyos ember törődik a csecsemővel, és az már kezdi
megszokni, de ez az ember eltűnik később, s másik érkezik
helyette, majd ő is eltűnik, és így tovább, a kisbaba agyának
ismét csak nem lesz elegendő az ismétlésszám egyetlen ember
esetében sem ahhoz, hogy létrejöjjenek benne az egészséges
kapcsolati neurobiológia kialakulásához szükséges hálózatok.
Hogy a későbbiekben megannyi egészséges emberi
kapcsolatunk alakulhasson ki, ennek az a kulcsmomentuma,
hogy életünk első évében mindössze néhány biztonságos, stabil
és gondoskodó kapcsolatunk legyen. Így elegendő lesz az
ismétlésszám ahhoz, hogy létrehozzuk azt az alapot – azt a
fundamentális kapcsolati alapzatot –, amelyre építkezve később
aztán egészséges társas kapcsolatokat alakíthatunk ki. Ismét
csak gondoljunk a nyelvre: miután elsajátítottunk egy-két
elsődleges nyelvet, számtalan újat megtanulhatunk. Ám ha egy
csecsemőnek, kisgyermeknek vagy kicsit idősebb gyermeknek
olyan környezetben kell nevelkednie, ahol a „szeretet feladatát”
kiszervezik, a részleges elhanyagolás eredményeképpen több
kulcsfontosságú társas képesség nem fejlődik ki benne, vagy
visszamaradott lesz.
Oprah: Manapság, ahogyan a technológia egyre jobban
behálózza az életünk oly sok területét, a gyermeknevelésben is
egyre nagyobb szerepet kap. Egyre inkább azt veszem észre,
hogy a szülők a mobiltelefonra vagy a táblagépre bízzák a
gyerekeket. Vagy magukra hagyják őket metaforikus kütyüikkel,
míg ők maguk saját, valódi kütyüikkel vannak elfoglalva. Egyszer
Chicagóban épp autóval mentem valahova, amikor egy lovas
kocsi mögé kerültem. A rajta ülő gyerekek kihajolva nézelődtek.
Az anyjuk a mobiljával a kezében csevegett valakivel. A
kocsikázás teljes ideje alatt. Egyszer sem foglalkozott a
gyerekeivel, sőt, nem is nézett rájuk. Én pedig arra gondoltam,
ha végeztek, biztosan kitesz majd egy képet a közösségi oldalára
a programról, hogy „Nézzétek csak, milyen jót kocsikáztunk”.
Olyan gyakran látok ilyesmit mostanában: a szülők ott vannak a
gyerekeikkel, de valójában még sincsenek jelen.
Dr. Perry: Véleményem szerint ez nagy problémát jelent a
mai társadalomban, amikor annyi minden eltereli a
figyelmünket. Nehezen tudunk tökéletesen a jelenben létezni.
Oprah: Pedig még egy kisbaba is megérzi, hogy a szülő
valóban ott van-e vele, vagy sem. Azt is tudja, hogy izgatott vagy
boldog-e. Egyszerűen érzi. Tudja, hogy biztonságban van-e, vagy
sem. Szemkontaktusra vágyik.
Dr. Perry: A gyerekek a szüleik teljes figyelmére vágynak.
Azt akarják, hogy amikor jelen vannak, valóban ott legyenek
velük. Ha a szülő képtelen teljesen a jelenben létezni, amikor a
gyerekével van, az rendkívül negatívan befolyásolja a kicsi
egészséges fejlődését. Mint már korábban is beszéltünk róla, a
csecsemő agya próbálja értelmezni a világot, és mivel társas
lények vagyunk, a valahova való tartozás az értelemalkotás
fontos része: Fontos vagyok, a klánhoz tartozom. Ez az érzés
annak következtében alakul ki, hogy a gyerek olyan jelzéseket
kap más emberektől, elsősorban a családtagjaitól, amelyek azt
üzenik, „fontos vagy”. Ehhez pedig az szükséges, hogy a szülő
odafigyeljen a kicsire, legyen az akár csecsemő, akár
kisgyermek, akár idősebb gyermek. Nem részleges figyelemről
beszélek – hanem teljes, tökéletes figyelemről. Látlak. Figyelek
rád. Itt vagyok veled.
Mindannyiunkkal megtörtént már, hogy beszélgettünk
valakivel, ő azonban az interakcióból kilépve a telefonjára
nézett, mi pedig visszautasítást éreztünk. Pedig mi felnőttek
vagyunk kifejlett aggyal, tudjuk, hogyan működik a világ – és
mégis tiszteletlenségnek tartjuk. Rosszul esik.
Oprah: Azt érezzük ilyenkor, hogy nem voltunk annyira
fontosak a másik számára, hogy nekünk ajándékozza a
figyelmét.
Dr. Perry: Pontosan. Nem vagyok elég fontos. Felnőttként is
épp elég rossz érzés, ha valaki ezt közvetíti felénk – gondoljunk
csak bele, milyen lehet, ha egy kisbaba kapja folyamatosan ezt
az üzenetet a környezetétől a „világképének” kialakítása során:
Nem vagyok fontos. A csecsemő empátiára és gondoskodásra –
azaz a szeretetre – való képessége a kora gyermekkorban jelen
lévő szeretetteljes kapcsolatok természetétől, minőségétől és
számától függ. Elutasító, teljes figyelmet nem biztosító
interakciókkal nem lehet megteremteni a szeretetre való
képesség alapjait. Épp ellenkezőleg: ezek következtében a
gyerek egy érzelmekre éhes, kielégítetlen emberré fejlődik
majd, aki vágyik a másokhoz tartozásra, de nem rendelkezik
mindazon neurobiológiai képességekkel, amelyek lehetővé
tennék, hogy valóban megtalálja, amit keres. Az elutasító
nevelés kielégíthetetlen szeretetéhséghez vezethet. Nem tud
szeretni az, akit nem szerettek.
Oprah: Mi történik olyankor tudományos szempontból, ha az
anya vagy az apa a telefonján lóg, amikor a gyerekük épp egy
közös élményt szeretne átélni velük?
Dr. Perry: Egy barátom és kollégám, dr. Ed Tronick elvégzett
egy híressé vált fejlődéspszichológiai vizsgálatot, amelyet a
„mozdulatlan arc” kísérletként emlegetnek – ez segíthet
megválaszolni a kérdésedet. Röviden, a kísérlet során arra
kérték a szülőt, hogy ne vegyen fel semmilyen arckifejezést,
amikor a kisbabájával foglalkozik; hogy legyen elutasító,
passzív és hűvös a gyermekkel. A csecsemő azonnal
megpróbálta felkelteni a szülő figyelmét, ám mivel nem járt
sikerrel, másodperceken belül rendkívül nyűgössé vált.
Oprah: Sírni kezdett?
Dr. Perry: Gyakran sírnak ilyen helyzetben. A „mozdulatlan
arc” kísérlet drámai módon mutatja be, hogy egy gyermek
másodpercek alatt megérzi, ha a szülő elutasító, és érzelmileg
nincs jelen; nyűgös lesz, és megpróbál reakciót kicsikarni
belőle. Ám amikor a kísérlete kudarcba fullad, a csecsemő
eltávolodik a helyzettől, és érzelmileg visszahúzódik. Képzeljük
el, mekkora hatással lehet egy fejlődő gyermekre, ha ez a
szituáció rendszeresen megtörténik. A rideg, érdektelen, csak
időnként készséges szülői viselkedés azonnali és akár
élethosszig tartó, mérgező hatással lehet a gyermekre. A gyerek
úgy nő fel, hogy folyamatosan azt érzi, nem fontos, és őt nem
lehet szeretni. Felnőttként bármennyi adottsággal és
képességgel a birtokában is úgy gondolja majd, hogy „nem
elég”; ez pedig maladaptív viselkedési formákhoz, például a
figyelemfelkeltés egészségtelen módozataihoz, illetve
önszabotáló, sőt, akár önpusztító viselkedéshez vezethet.
Oprah: És ha a szabályozás – szükségletei kielégítése –
tekintetében egy kisgyerek a szüleire vagy a gondviselőjére van
utalva, ám a gondviselő elutasító, nem ad neki elegendő
figyelmet, vagy nincs is jelen, amikor a csecsemőnek
megnyugtatásra vagy táplálékra van szüksége, a baba
stresszválaszrendszerének aktiválódási mintája kiszámíthatatlan
és irányíthatatlan formát fog ölteni.
Dr. Perry: Igen, és ennek eredményeképp a
stresszválaszrendszer túlérzékennyé válik (lásd 3. ábra).
Beszéljünk erről egy kicsit bővebben. Tudjuk, hogy az emberi
testben – egy csecsemőében és egy felnőttében egyaránt –
számtalan olyan rendszer működik, amely segít megbirkózni az
aktuális kihívásokkal. Ezek legismertebbike az „üss vagy fuss”
reakció, amelyről már beszéltünk (lásd 6. ábra).
Oprah: Nézzük csak ezt az ábrát: nyugalom, készenlét,
riadókészültség, félelem, rettegés. Magyarázd el, kérlek!
Dr. Perry: A stresszhelyzetekre fokozatos stresszválasszal
reagálunk: az agy és a test segítségünkre siető rendszerei
lépésről lépésre aktiválódnak, egyik a másik után. Ha nem ér
minket semmilyen stressz, a NYUGALOM állapota jellemző;
ilyenkor képesek vagyunk elgondolkodni a múlton vagy a
jövőn. Ám amint valamilyen kihívással szembesülünk – például
előadást kell tartanunk a munkahelyünkön –, a KÉSZENLÉT
állapotába kerülünk. Végigpásztázzuk a tömeget a hallgatóság
arcát fürkészve az előadásunk közben, azt kutatva, vajon
sikerült-e átadnunk a mondanivalónk lényegét. Vajon értik?
Tetszik nekik az előadásom? Vagy unatkoznak? Később a nap
folyamán pedig egy kisebb koccanás miatt egy pillanatra a
RIADÓKÉSZÜLTSÉG állapotát éljük át: lefagyunk, és nem tudjuk,
mit tegyünk… Felhívjam a biztosítót? Jelentenem kell az esetet a
rendőrségnek? Elkérjem az adatait? Az agyunk egy pillanatra
kihagy – majd a másik sofőr hirtelen kipattan az autójából,
elkezd velünk üvöltözni, és ránk fogja a fegyverét. Ekkor az
igazi FÉLELEM állapotába kerülünk.
Most lép működésbe a stresszválaszok tárházának egy másik
fontos képviselője, a disszociáció. Az agyunk folyamatosan az
adott helyzetet vizsgálgatja, és a különböző lehetőségeket
mérlegeli: El tudok-e menekülni ebből a szituációból?
Kikerülhetek-e győztesen ebből a harcból? Az agyunk azt
mondja, egy fegyveres támadó ellen nem nyerhetünk, így
megpróbáljuk elkerülni a további konfliktust, és sűrű
bocsánatkérésekbe bocsátkozunk. Olyan érzésünk támad,
mintha kívülről figyelnénk önmagunkat, vagy mintha mindez
csupán a filmvásznon történne. Automatikusan teljesítjük a
másik fél kérését, és ott a helyszínen kifizetjük a kárát. Az
időérzékünk eltorzul. Disszociáció történik: eltávolítjuk
magunkat a helyzettől. A testünk felkészül az esetleges
sérülésre; a pulzusunk lelassul. Ahelyett, hogy minden vérünk
az izmainkba áramolna, hogy könnyebb legyen a védekezés
vagy a menekülés, a perifériás vérkeringésünk visszaszorul.
Elsápadhatunk, vagy akár el is ájulhatunk. A testünk felkészít
minket a sérülésre azáltal, hogy elszakít a külső világ jelentette
veszélytől, és saját belső világunkba repít. A szervezetünkben
endogén opiátok – endorfin, enkefalin –, természetes
fájdalomcsillapítók szabadulnak fel, és szó szerint úgy érezzük,
mintha kívülről figyelnénk, amint mindez megtörténik velünk.
Oprah: Erre utalnak úgy sokan, hogy „kiléptek a testükből”, és
nem is emlékeznek rá pontosan, mi történt a későbbiekben.
Dr. Perry: Pontosan. Elkerülhetetlen, elháríthatatlan veszély
és fájdalom esetén ez a disszociatív válaszreakció lép életbe. A
testünk és az elménk meg akar védelmezni minket. Mivel fizikai
értelemben nem tudunk elmenekülni, a harcot pedig nem
tudnánk megnyerni, pszichológiai értelemben menekülünk el,
mégpedig a saját belső világunkba. Visszatérve a kisbabára, aki
nem kap figyelmet a szülőtől: az ő „üss vagy fuss” reakciója a
sírás. De ha senki sem megy oda hozzá – vagy odamegy, de
mérgesen –, a tehetetlen csecsemő disszociál, azaz eltávolítja
magát a külvilágtól, hogy túlélje az elkerülhetetlen
kellemetlenséget. A gyermekek, a fiatalok és a felnőttek
esetében ugyanez történik, ha kikerülhetetlen fájdalommal és
veszéllyel szembesülnek: eltávolodnak a külvilágtól. És a
szervezetünk neurofiziológiai változások garmadájával segít
nekünk ebben: többek között azzal, hogy a testünk maga által
termelt, fájdalomcsillapító hatású opiátokat szabadít fel.
Oprah: Ezért mondják néha az emberek, hogy „Minden
lelassult”?
Dr. Perry: Igen. Disszociatív állapotban az időérzékünk
összeomlik. A mindössze néhány másodpercig tartó történések
több percnyi hosszúságúnak tűnnek. A percek pedig mintha
csak egy soha véget nem érő pillanatba sűrűsödnének össze.
Hasonlót tapasztaltam például akkor, amikor FBI-
ügynököknek segítettem egy-egy lövöldözés után. Volt olyan,
hogy egy ügynök nyolc percben írt le egy olyan eseményt,
amely mindössze tíz másodpercig tartott. Ennek oka, hogy az
agyunk ilyenkor „lebeg”: kilépünk a testünkből, és távolról
nézzük, ami velünk történik.
Sokan tapasztaltuk már a fenti érzést a gyásszal való
megküzdés során, amely szintén egyfajta tompaságot
eredményez. A mindennapi feladatok elvégzése közben olykor
bekapcsol a robotpilóta, egyes pillanatokban pedig úgy érezzük,
mintha egy film szereplői lennénk.
Oprah: Lenyűgöz, amit mondasz, ugyanis gyakran
eltöprengtem azon, hogyan érezhettek például azok, akik a 2001.
szeptember 11-én eltérített repülőgépek egyikén ültek. Hiszen
tudták, hogy terrorista van a gépen, és mindössze másodperceik
maradtak, hogy felhívják a családjukat. A rettegés pillanataiban
biztosan náluk is disszociáció történt, hiszen sokuk képes volt
továbbra is elég összeszedetten működni ahhoz, hogy felhívja a
családját, búcsúüzenetet írjon, vagy megrohamozza a
pilótafülkét.
Dr. Perry: Amit most említesz, az is azt igazolja, milyen
hasznos is a részleges disszociáció számtalan helyzetben. Ha
egy katona a harc kellős közepette egyszerűen végigmenne az
izgalmi állapot skáláján – végül az „üss vagy fuss” reakcióig
jutva –, felugrana, és lelőnék. Azért, hogy az agykérge egyes
részei továbbra is hozzáférhetők legyenek – hogy úgy tudjon
gondolkodni és viselkedni, amire kiképezték, s életben
maradhasson a harcban –, bizonyos mértékű disszociáció
elengedhetetlen. Nélkülözhetetlen a túlélés szempontjából.
Disszociáció hiányában minél nagyobb veszélyben érezzük
magunkat, annál inkább rettegünk, és az agykérgünk annál
jobban lekapcsol. Részleges disszociáció esetén viszont
eltávolíthatjuk magunkat a külső, fenyegető világ egyes
részeitől, és a betanult viselkedési formákra összpontosíthatunk
– mindez kulcsfontosságú a versenysportban, illetve az
előadóművészet azon területein is, ahol az előadókra nagy
nyomás nehezedik. A „flow” és a „teljesen belemerül valamibe”
kifejezések is e részleges disszociatív állapotra utalnak.
Oprah: Valójában mindannyiunk alkalmazza a disszociációt
nap mint nap. Az álmodozás is az, ugye? És ez egy egészséges
megküzdési stratégia is lehet.
Dr. Perry: Pontosan – ha „elkalandoznak a gondolataink”,
voltaképpen disszociáció történik. A reflektív gondolkodás és a
kreatív tevékenység megkívánja, hogy leragadjunk az adott
pillanatban, elmélkedni kezdjünk, és egy időre bezárkózzunk a
„saját világunkba”. A múlton és a jövőn való elmerengés, az
adott helyzetből való kiszakadás, azaz a disszociáció, a
mindennapi élet szerves része. A társas interakciók területén is
nagyon fontos.
Oprah: Meglepett, amikor azt mesélted, hogy a legtöbb
ember mindössze körülbelül tizenöt másodpercig képes egy
társára, illetve annak mondandójára összpontosítani, majd az
elméje elkalandozik. Időről időre azon kezd el töprengeni,
hogyan kapcsolódnak az elhangzottak az ő saját életében
történtekhez, illetve azok valami máshoz – majd ismét a másikra
figyel, aztán újfent elkalandozik.
Dr. Perry: És ez egy teljesen normális és adaptív képesség.
Muszáj megértenünk, hogy a disszociáció nagyon is hasznos
képesség, bár való igaz, hogy olykor nem megfelelő
helyzetekben történik. Ám önmagában jó dolog. Például, ha egy
gyerek a tanórán ábrándozik, az fokozhatja a kreativitását. A
jelenlegi oktatási rendszerünk azonban elsősorban a leendő
munkaerő képzésére alkalmas; az alkotók, művészek és leendő
vezetők sokszor csak szenvednek benne.
Oprah: Gyakran megbüntetjük az elábrándozó gyerekeket.
Dr. Perry: Igen. Azonban egy fejlődés- és traumaszemléletű
iskolában a tanárok megértik, hogy a pihenőidő kulcsszerepet
játszik az emlékek megszilárdulásában. Egy ilyen intézmény
támogatja a disszociatív elmélkedést.
Oprah: Ó, igen! Dél-afrikai iskolám jóvoltából nagyon is
tisztában vagyok ezzel a disszociációs elvvel. Az ott tanuló lányok
fantasztikusak – sokukkal te is találkoztál már. Azonban
mindannyiuk kihívásokkal teli, traumával terhes környezetből
érkezett, így fontos volt megértetnünk a tanáraikkal, hogy az
ábrándozás vagy a disszociáció épp hogy jót tesz nekik. Teljesen
érthető megküzdési mechanizmus ez abban az esetben, ha az
illető egy olyan környezetben nőtt fel, ahol elkerülhetetlen a
káosz, és a belső egyensúlyunk megőrzéséhez semmilyen
támogatás vagy egyéb módszer nem áll rendelkezésünkre.
Muszáj, hogy ki tudjunk kapcsolni. A túlélésünk érdekében
muszáj elhatárolódnunk az adott környezettől és annak
intenzitásától.
Dr. Perry: Pontosan. A disszociáció mint megküzdési
mechanizmus gyakoribb olyankor, ha az illető úgy érzi, egy
adott – veszéllyel fenyegető – helyzetből nincs menekvés. Ha
gyermekként a családunkban gyakoriak a konfliktusok, nem
sok lehetőségünk van. Hiszen nem mondhatjuk, hogy „Akkor én
elköltözöm”. A kisgyerekek nem tudnak sem küzdeni, sem
elmenekülni. Maradniuk kell.
Oprah: Hol van az a határ, amelyen túl a disszociáció már nem
hasznos megküzdési stratégia, hanem disszociatív zavar, azaz,
amikor a gyermek egyre többször s már túl sokszor vonul vissza
a saját világába?
Dr. Perry: Amikor korábban a kisbabájával nem foglalkozó
szülőről beszéltél, jól megfogtad a probléma lényegét.
Emlékszel, említettük, hogy a kiszámíthatatlan, irányíthatatlan
és hosszú időn át tartó stressz túlérzékennyé teszi a
stresszválaszrendszert. És ha gyermekkorunkban hosszú ideig a
disszociáció volt az elsődlegesen alkalmazott stresszválaszunk,
később bármilyen kihívásra túlérzékeny disszociatív válasszal
reagálunk majd. A disszociatív válasz túlzottan aktívvá és
reaktívvá válik.
Az OWLAG akadémián tanuló fiatal nők egy része például,
mivel kaotikus környezetben, folyamatos fenyegetettségben
kellett felnőnie, a disszociációba menekül, bármilyen kihívással
kerül is szembe – legyenek azok akár kisebb kellemetlenségek.
Oprah: Úgy gondolom, a beszélgetésünk egyes részei sok
olyan embernek nyújtanak majd segítséget, akik nem értik, miért
hajlamosak arra, hogy egyes helyzetekben kikapcsoljanak. Miért
nem vagyok képes benne maradni egy kihívást jelentő helyzetben? –
teszik fel a kérdést. Hát azért nem, mert az agyad arra edzette
önmagát, hogy disszociációval reagáljon, akárhányszor csak
kellemetlen vagy fenyegető helyzetbe kerülsz. És bár egy
matematikadolgozat nem jelent akkora veszélyt, mintha valaki
bántani akarna minket, a disszociatív reakciónk olyannyira
túlzottan reaktívvá válhat, hogy már egy dolgozatra is
„kikapcsolással” válaszolunk.
Dr. Perry: Így van. Ám e válasz nem mindig jelent teljes
lekapcsolást. Mint már korábban is említettük, a kihívásokra
adott disszociatív válasz fokozatokban történik (lásd 6. ábra).
Azon egyének esetében, akik disszociációval reagálnak a
stresszhelyzetekre, e folyamat első fázisa az elkerülés.
Próbálják elkerülni a konfliktust. Láthatatlanná akarnak válni.
Kerülik a szemkontaktust. Nem vesznek részt önként a
társalgásban. Szótlanul ülnek. Ha nem válhatnak láthatatlanná,
mert valaki próbálja bevonni őket – „Te mit gondolsz erről?” –,
jön a következő fázis, az engedelmeskedés – azonban mindezt
lelkesedés nélkül teszik.
Oprah: Azt válaszolják, amit szerintük a másik hallani akar, de
nem vesznek részt teljes lényükkel az eszmecserében.
Dr. Perry: Ez jelenti az egyik legnagyobb kihívást, amikor
fejlődési traumán átesett gyerekekkel dolgozunk.
Oprah: És ez nem csak gyerekekre jellemző. Felnőtteknél is
tapasztaltam ezt a viselkedést. Emlékszem a műsorom egyik
évekkel ezelőtti adására, amikor Gary Zukav spirituális tanító volt
a vendégem. Egy hölgy arról mesélt, hogy miután fiatalkorában
szexuálisan bántalmazták, felnőttként ellehetetlenítette a
párkapcsolatait, akár boldog volt az illető férfival, akár nem.
Érzelmileg távol tartotta magát tőlük. Disszociációval reagált
annak ellenére, hogy azt mondta, valóban szerette a partnerét.
Megtett mindent, amit egy párkapcsolat megkíván –
engedelmeskedett –, de mint említetted, lélekben nem volt jelen.
Ám miután pszichológus segítségét kérte ahhoz, hogy képes
legyen egészséges párkapcsolatokat teremteni, és azokat
fenntartani, mára aktívan részt vesz bennük – jelen van. Gary
Zukav elmondta, hogy valóban létezik ez a probléma, amelyről a
hölgy mesélt, és hogy sok embert gyötör a „létezés
szörnyűsége”. Sosem fogom elfelejteni ezt a kifejezést.
Dr. Perry: Érdekes megfogalmazás. A túlérzékennyé vált
disszociatív válasz egyik leggyakrabban megjelenő formája a
vagdosás. És akik ezt művelik, gyakran azt mondják: „Ha
vagdosom magam, akkor érzem igazán, hogy élek – ha látom a
véremet. Megnyugtat.”
Oprah: Megtennéd, hogy elmondod a vagdosás pszichológiai
hátterét? Szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki nem teljesen
érti, hogy válhat ez bizonyos embereknél függőséggé.
Dr. Perry: A vagdosás kívülről nézve nagyon furcsának
tűnhet. Beszéltünk arról, hogy a stresszválaszrendszerek
túlságosan reaktívvá válhatnak, és ha valakinek egy
elkerülhetetlen traumát kell átélnie, disszociáció lép életbe. Ha
pedig ez a trauma folyamatos és súlyos, a disszociatív
rendszerek túlérzékennyé – túlzottan aktívvá és reaktívvá –
válnak. Említettük, hogy a disszociáció opioidok (enkefalin és
endorfin) felszabadulásával jár együtt – ezek a test saját
fájdalomcsillapítói. Ha egy olyan ember vágja meg magát, aki
nem rendelkezik túlérzékennyé vált disszociatív
válaszreakcióval, a szervezete kis mennyiséget bocsát ki
ezekből az anyagokból, hogy el tudja viselni a vágás jelentette
fájdalmat – a kibocsátott mennyiség csekély, épp arányos a
vágás súlyosságával. Ám ha olyasvalaki vágja meg magát, aki
túlérzékeny – túlzottan reaktív – disszociatív válasszal
rendelkezik, a vágáskor nagy mennyiségű opioid szabadul fel a
szervezetében. Szinte olyan a hatása, mintha kis dózisú heroint
vagy morfiumot használna.
Oprah: Úgy érted, hogy szó szerint jó érzés? Hogy a vágás
nem is fáj?
Dr. Perry: A vagdosáskor felszabaduló „opioidlöket”
valójában szabályozó hatással bír. Megnyugtat. Egyesek
számára jutalmazó jellegű. Jól érzik magukat tőle.
Oprah: Nem fáj nekik.
Dr. Perry: Nem. Sőt, akár kedvelt szabályozó módszerré is
válhat a számukra.
Oprah: Sosem gondoltam erre így. Tehát ahhoz, hogy a vágás
nyugtató hatással bírjon, diszreguláltnak kell lennünk. Aki
egyensúlyi állapotban van, annak fáj a vagdosás, igaz?
Dr. Perry: Így van. Csak annak nem fáj, aki túlérzékeny
disszociatív válaszreakcióval rendelkezik. Ez általában azokra
jellemző, akik fájdalmas bántalmazást éltek át, amit nem tudtak
elkerülni, sem elmenekülni előle – azaz csecsemő- vagy
kisgyerekkorukban krónikus káosz és fenyegetés vette körül
őket. Vagy nagyon gyakori eset az is, hogy szexuálisan
bántalmazták őket.
Oprah: És nem tudtak elmenekülni az elől, ami történik velük.
Dr. Perry: Így van, és ennek hatására a disszociatív
neurobiológia „túlérzékennyé” – túlzottan reaktívvá – válik. És
az illető felfedezi, hogy saját megnyugtatásának, fájdalma
enyhítésének egyik megbízható módszere a vagdosás.
Oprah: Lenyűgöző. Régóta töprengtem már ezen, mert mint
említettem, sok olyan lánnyal találkoztam, akik nehéz, súlyos
körülmények között nevelkedtek. Azért hoztam létre az OWLAG
akadémiát, hogy lehetőséget biztosítsak nekik, és általa meg is
változott az életük. Azonban még is így előfordult, hogy egy-egy
lány vagdosta magát az iskolában. És minden egyes alkalommal,
amikor közölték velem ennek tényét, azon kezdtem el
gondolkodni, egyáltalán honnan tudják, hogy kell csinálni.
Honnan tanulták? Másoktól lesték el? Mi lenne, ha a lányok nem
járnának az akadémiára, és még mindig otthon lennének a
falujukban vagy a kisvárosukban? Ott is vagdosnák magukat?
Vajon azokban a falvakban élők is csinálják ezt?
Dr. Perry: Ez egy nagyon érdekes kérdés. Azok a kisgyerekek,
akiket életük korai szakaszában trauma ért, s a
stresszválaszrendszerük így túlérzékennyé vált, olykor
felfedezik, hogy ha elkezdenek piszkálni egy-egy sebet vagy
szúnyogcsípést, az bizony jó érzés. Hú, ez jó! Szép lassan
megtanulják, hogy az önsértés szabályozó hatással bírhat. Ám
ezek a gyerekek a később önmagukat vagdosók csupán kis
részét képezik. A legtöbben a társaiktól látják; sőt, néha, amikor
egy-egy népszerű tévéműsor foglalkozik a témával, megugranak
az önsértés mutatói.
Vannak gyerekek, akik kipróbálják a vagdosást, és azt
mondják: Na nem, ez fáj, soha többé nem csinálom! Mások
viszont azt: Hú, ez jó érzés! Olyan ez, mint a drog. A
középiskolások nagy része kipróbálja, ám csak 18-20 százalékuk
kezdi el rendszeresen használni. Azok pedig, akik újra, újra és
újra kábítószerhez nyúlnak, nagy arányban az ártalmas
körülmények között felnőtt gyermekek közül kerülnek ki. Azok,
akik nem válnak függővé, általában nem éltek át fejlődési
ártalmakat.
Oprah: A kábítószer a szabályozás egyfajta módszere
mindazok számára, akik korábban traumát éltek át.
Dr. Perry: Ez így van. Az „önszabályozásnak” többféle
maladaptív formája létezik, ám mindegyik a stressz- és a
jutalmazási rendszerek ugyanazon alapvető neurobiológiájára
vezethető vissza. Vannak gyerekek, akik például dülöngélnek,
ringatják magukat, vagy a falba verik a fejüket.
Oprah: Igen, láttam már ilyet.
Dr. Perry: Ugyanazt a hatást érik el vele. Más gyerekek pedig
rájönnek, hogy ha kitépkedik a hajukat vagy a szemöldöküket,
azáltal kapnak egy kis opioidlöketet.
Oprah: Mindezt nagyon fontos tudnunk. Én magam
mindeddig nem vettem észre, hogy ez mind-mind összefügg.
Dr. Perry: A gyerekek előbb-utóbb megtalálják annak
módját, hogyan nyugtassák meg magukat. Az önhánytatás is
eredményezhet ilyen opioidlöketet. Léteznek olyan
evészavarok, amelyek az „önmegnyugtatással”, nem pedig a
testképpel függenek össze. Ez is önmagunk lecsillapításának egy
maladaptív formája.
Oprah: Mindez hihetetlenül érdekes, ám ezek a viselkedési
formák ugyanakkor eléggé szélsőségesek is. Léteznek
hétköznapibb megküzdési stratégiák is?
Dr. Perry: Természetesen. És ezek akár személyes
tulajdonságokká is fejlődhetnek, amelyeket elsőre nem könnyű
felismerni, ám amelyek hatással lehetnek arra, hogy az illető
kerüli vagy éppen keresi a kellemetlen helyzeteket, illetve azt is,
hogy milyen módon kommunikál egy nehéz természetű
emberrel.
Oprah: Korábban említettem, hogy sokáig igencsak jellemző
volt rám, hogy mindig próbáltam mások kedvében járni,
mindenféle téren: a súlyomat, az egészségemet, a
vállalkozásaimat és a kapcsolataimat illetően egyaránt. Ha valaki
bántalmazás áldozatául esik, és arra kötelezik, hogy ne beszéljen
róla senkinek, gyakran válik olyan emberré, aki mindig mások
kedvében akar járni, hiszen azt tanulta, hogy ha kiáll magáért,
büntetést kap. Nem tudja, hogyan mondjon nemet.
Dr. Perry: A mások kedvében járás állandó igénye egy
gyakori megküzdési stratégia, amely a disszociációval együtt
járó „engedelmeskedő” viselkedés része. De ismétlem, fontos
tudnunk, hogy a disszociáció, illetve a disszociatív önszabályozó
viselkedési formák nem mind károsak.
Ha irányítani tudjuk disszociatív képességeinket, az
rendkívül nagy erővel bír. Lehetővé teszi, hogy jól teljesítsünk a
reflektív gondolkodás, a visszatekintő helyzetelemzés területén.
Lehetővé teszi azt is, hogy kizárólag egy adott feladatra tudjunk
összpontosítani. A hipnózis, a flow, a „teljes elmerülés
valamiben” érzése mind-mind annak a transzállapotnak a
megtestesülései, amelyet a disszociáció tesz lehetővé. Azok az
emberek, akik képesek irányítani, hogy mikor és hogyan esnek
transzba, rendkívüli adottsággal bírnak. Meg mernék esküdni
rá, Oprah, hogy neked nagyon is jól megy a disszociáció. Ez az
egyik szuperképességed.
Oprah: Valóban?
Dr. Perry: Egészen biztos. Kezdjük azzal, mennyire imádsz
olvasni.
Oprah: Igen, ez tényleg így van. A könyvek számomra mindig
is a menekülés egyfajta eszközei voltak. Az út a személyes
szabadság felé. Háromévesen tanultam meg olvasni, ezután
pedig új hobbim jóvoltából hamar kiderült számomra, hogy a
nagyanyám mississippi farmján túl egy egész világ rejtőzik.
Dr. Perry: Így van. Illetve meglehetősen filozofikus
gondolkodású vagy, szeretsz elmélkedni.
Oprah: Nagyon is.
Dr. Perry: Képes vagy elmerülni a saját világodban, s
elképzelni olyan jövőbéli dolgokat, amelyeket sokan csak
nagyon nehezen. Ez a disszociáció – egészséges, gyógyító,
produktív formájában. Ezért is kell ügyelnünk arra, hogy ne
minősítsük a disszociációt kórosnak, és ne utaljunk rá kizárólag
negatív viselkedésként. Hiszen egyben fontos erősségünk is
lehet. A te esetedben azonban úgy tűnik, a disszociatív
viselkedésed időnként engedelmességhez vezetett:
megpróbáltad megadni másoknak, amit akarnak.
Oprah: Igen, mindig mások kedvében akartam járni.
Dr. Perry: Ez volt a te alapbeállításod. Légy mindig szem
előtt, tedd meg, amit kérnek tőled, és soha ne szolgáltass okot
arra, hogy bárki mérges legyen rád – csupán add meg az
embereknek, amire vágynak.
Oprah: Száz százalékig. Adj meg az embereknek mindent,
amire vágynak.
Dr. Perry: Ám idővel változtál. Eltávolodtál ettől a túlzottan
engedelmes viselkedéstől. Gyakran használod a szándék
kifejezést: és amikor kimondod, szerintem az „irányíthatóságra”
gondolsz (lásd 3. ábra). A mindennapjaid zsúfoltak, tele
kihívásokkal és kötelezettségekkel; azonban így is kezelni tudod
a stresszhelyzeteket, meghúzod a saját határaidat, és saját
akaratod segítségével kiszámíthatóbbá, irányíthatóbbá és
enyhébbé teszed a téged érő stresszt. A stresszre való reagálás
ezen formája gyógyító hatású, és fokozza az ellenálló
képességet.
Oprah: Gary Zukavtól sokat tanultam a szándék hatalmáról.
Szó szerint megváltoztatta az életemet: ez ad nekem útmutatást.
Gary megtanította nekem, hogy minden egyes gondolat és tett
bizonyos szándékból fakad, illetve, hogy a tapasztalataink
végkimenetelét a mögöttük álló szándék határozza meg.
Bonyolultnak hangzik, ám valóban minden egyes tettem előtt
megkérdezem magamtól, hogy mi a szándékom ezzel, miért
szeretném megtenni az adott dolgot.
Azóta már az alapján hozom meg a döntéseimet, hogy én mit
szeretnék, nem pedig az alapján, hogy más mit vár tőlem, vagy
mivel tehetnék a kedvére. Sokan próbáltak már zsarnokoskodni
fölöttem az életemben, a szándék hatalma azonban ma már
segít abban, hogy meghúzzam a saját határaimat, és csak olyan
dolgokat tegyek meg, amelyeket én is akarok, amelyek valóban
belőlem fakadnak. Legyen szó akár kisebb, akár nagyobb
döntésekről; az, hogy megtanultam nemet mondani,
meggyógyított, a szándék hatalma pedig megmentette az
életemet.
Apropó, döntések és választások: szeretnék megfejteni
valamit, ami oly sokunkat foglalkoztat. Miért van az, hogy a
trauma áldozatai számtalanszor kerülnek bántalmazó
kapcsolatba?
Dr. Perry: Szélesítsük ki a kérdéskört egy kicsit, ugyanis
fontos tudnunk, hogy itt nemcsak magáról a bántalmazásról
van szó, hanem a viselkedési formák összességéről. A lényeg az,
hogy mindannyian az ismerős felé húzunk még akkor is, ha ez
az ismerős egészségtelen vagy romboló. Ahhoz vonzódunk,
amiben felnőttünk.
Mint korábban már említettem, amikor fiatalok vagyunk, és
az agyunk értelmezni kezdi a tapasztalatainkat, ezek alapján
alkotja meg a világ „működési modelljét”. Az agyunk első
tapasztalataink jellege alapján szerveződik. Így ha például
biztonságos, gondoskodó környezetben növünk fel, azt fogjuk
gondolni a világról, hogy az emberek alapvetően jók. És, mint
már szintén említettük, e világkép hatására kivetítjük e vélt
jóságot azon emberekre, akikkel találkozunk, e kivetített jóság
következményeképp pedig jót is kapunk vissza tőlük.
Ha azonban káosz, fenyegetettség és traumák közepette
kellett felnőnünk, az agyunk egy olyan világképet épít fel
magának, amely szerint a világ nem biztonságos, és az
emberekben nem szabad megbízni. Gondoljunk csak Jamesre.
Amint közel került másokhoz, nem érezte magát
„biztonságban”. Az intimitást fenyegetésként értékelte.
És itt jön a furcsaság: James akkor érezte a legjobban magát,
ha a jelenlegi tapasztalatai összhangban álltak korábban
felépített világképével. A visszautasítás és a kegyetlen
bánásmód igazolta a világképét. A legjobban az billent ki
minket az egyensúlyunkból, ha megingatják alapvető
meggyőződésünket. Ahogyan Virginia Satir pszichológus
mondja, jobban szeretjük a biztos nyomorúságot a
nyomorúságos bizonytalanságnál. Az ismerős dolgokhoz
vonzódunk – legyenek azok akár jók, akár rosszak.
Oprah: Tehát ha valakit gyermekkorában bántalmaztak,
előfordulhat, hogy később egy bántalmazó partner mellett köt ki
csak azért, mert ez a helyzet ismerős a számára?
Dr. Perry: Igen. Sőt, ha olyasvalakivel alakít ki
párkapcsolatot, aki nem bánik rosszul vele, később egyre
inkább kellemetlenül érezheti magát a másikkal. Majd pedig
tudattalanul talán megpróbál valamilyen „kiszámítható”
válaszreakciót kicsikarni belőle. Mondjuk provokálni kezdi a
másikat. Azt gondolja: Ha ezt és ezt teszem, az majd felidegesíti.
És ha ezzel valóban sikerül kihozni a másikból az illető számára
leginkább ismerős viselkedést – azaz a partner dühös lesz, és
méltatlanul kezd bánni vele –, az megerősítő hatással bír. A
világképe igazolódik. És még ha a végeredmény nem más, mint
káosz és konfliktus, akkor is megnyugtató lesz, hiszen ismerős.
 Oprah: Az akadémiámra járó számtalan lánynál tapasztalom
ezt. Nagy gonddal válogatjuk össze a diákjainkat: olyan fiatal
nőket választunk, akik okosak, és ígéretesnek tűnnek, azonban
sokuk olyan környezetben nőtt fel, ahol nem látták, nem
tapasztalták meg, milyen, illetve miben nyilvánul meg az igazi
szeretet. Az ő közösségeikben – otthon és a családon belül – a
nők bántalmazása mindennapos. És nemcsak fizikai
bántalmazásról van szó: előfordul például, hogy valaki megígéri,
hogy ott lesz, vagy megtesz valamit, aztán mégsem jön el, illetve
nem teszi meg, amit mondott. Egy idő után az illető elkezdi azt
hinni, hogy ez a szeretet. Hiszen erre tanította az élet. Így amikor
a diákjaim valamelyike találkozik egy fiúval, aki tisztelettel bánik
vele, a lány automatikusan azt hiszi, valami nincs rendben a
sráccal. És úgy tesz, ahogyan te is mondtad: provokálni kezdi a
fiút; gyakorlatilag ellehetetleníti a kapcsolatot, hogy a másik úgy
bánjon vele, ahogyan azt ő megszokta, és hogy a végén
otthagyja. Ahogyan Maya Angelou költőnő is mondta:
„Megtanítod másoknak, hogyan bánjanak veled.”
Úgyhogy nagyon szeretném tudni, lehet-e változtatni
mindezen, ha az agyunk egyszerűen ilyenné fejlődött. És ha igen,
hogyan?
Dr. Perry: A jó hír az, hogy az agyunk egész életünkben
alakítható marad. Képesek vagyunk változni. Azonban e
változás nem véletlenszerű. A kedvenc kifejezésedet használva,
a saját szándékunk szerint megváltozhatunk, amennyiben
tudjuk, mire kell odafigyelnünk. A lényeg az, hogy észrevegyük
a mintáinkat.
Oprah: Rendben, értem. Először is rá kell jönnünk, mi miért
történik. De utána hogyan segíthetünk az illetőnek abban, hogy
észrevegye, ugyanaz a probléma manifesztálódik nála újra és
újra, mindössze más-más formában? Ugyanis a legtöbbek
esetében ez történik. Ugyanaz a típusú ember jelenik meg az
életükben, legfeljebb más-más köntösben: egyszer a
főnökükként, majd pedig egy uralkodó típusú barátként.
Azt szoktam mondani a lányoknak: „Nézd, létezik egy
vezérfonál, amely végighúzódik az életeden. Figyeld csak meg,
milyen barátokat választasz, milyen személyes kapcsolataid
vannak, milyen fiúkhoz vonzódsz – és figyeld meg, mi a közös
bennük. Majd tedd fel a kérdést magadnak, hogy ezek az
emberek milyen érzéseket keltenek benned – és melyek közülük
azok, amelyek a múltból ismerős érzéseket idéznek fel benned.
Aztán pedig, amikor legközelebb éled át ezeket az érzéseket, és
azt mondod magadban, »úristen, olyan feszült vagyok«, figyeld
meg, hogy az illető olyasvalamit idéz-e meg benned, ami már
eleve ott van.”
Dr. Perry: Ezek a minták egész életünkben jelen vannak –
illetve gyakran a szüleinkében és a nagyszüleinkében is. És ha
nem ismerjük fel őket, nagyon nehezen változunk. Azok a
gyerekek és felnőttek, akikkel dolgozunk, olyannyira
hozzászoktak a káoszhoz, hogy jobban érzik magukat, ha
zűrzavar veszi körül őket, mint ha nyugalom. Így, amikor új
osztályba vagy nevelőotthonba kerülnek, ahol az emberek
figyelmesek, a viselkedésük pedig kiszámítható és következetes,
ez kellemetlenül érinti őket. A helyzet egyre inkább
kényelmetlenné válik a számukra, így egy idő után provokálni
kezdenek, amíg ismerős reakciót nem kapnak. Több tanár és
nevelőszülő mondta már nekem egy-egy gyerekről: „Szinte úgy
viselkedik, mint aki azt akarja, hogy megbüntessék.”
És bizonyos szempontból igazuk is van. Hiszen a gyerek
kiszámítható reakciót akar kapni a világtól. És a
kiszámíthatóság számára azt jelenti, hogy megbüntetik,
kiközösítik, becsmérlik. Bizonyítékot keres arra, hogy a
világképe helyes. Hogy a világ káosszal teli. Hogy az
emberekben nem szabad bízni. Megpróbálja kicsapatni magát
az iskolából. Kirúgatni magát az otthonból. A közös munka
kezdetekor megpróbáljuk elmagyarázni a szülőknek, mit jelent
valójában ez a viselkedés, s hogyan ismerhetik fel, és hogy
ezáltal elkerüljék, hogy a szituáció megismétlődhessen.
Oprah: Pontosan ezt mesélted nekem tíz évvel ezelőtt, az első
héten, amikor a dél-afrikai iskolámban elkezdődött az oktatás, és
a harmadik napon felhívtalak.
Dr. Perry: Emlékszem rá.
Oprah: Több lány, aki épp hogy csak megérkezett, hirtelen
elkezdett rosszul viselkedni, mi pedig nem értettük, miért. Én
arra gondoltam, talán honvágyuk van, te viszont úgy sejtetted,
hogy traumából eredő problémáik vannak, sőt, akár PTSD-ben
szenvednek. Rámutattál, hogy akármilyen terhelt környezetben
is nevelkedtek ezek a lányok, mi mégiscsak kiszakítottuk őket az
otthonukból. Ott hatan aludtak egy ágyban, itt pedig egyedül. A
lepedő is más. A komfortfokozat szintén. A rend is mást jelent. Az
iskola minden dolgozója azért van ott, hogy szeresse a
gyerekeket – illetve támogassa, támogassa, és ismételten csak
támogassa őket.
Dr. Perry: És ez a rend, stabilitás és gondoskodás kikezdte a
világképüket. Az agyuk elkezdett azon töprengeni: Mi a fene ez?
Arra gondoltak: Olyat akarok, amit ismerek. Így elkezdtek
neveletlenül viselkedni – káoszt kelteni ott, ahol rend van, azzal
a céllal, hogy ismerős környezetet teremtsenek önmaguk
számára.
Oprah: Zűrzavart akarok. Olyat akarok, ami ismerős a
számomra.
Dr. Perry: Pontosan. A megoldás pedig az, hogy időt és
élményeket adjunk ezeknek a gyerekeknek. Türelemre,
megértésre és elegendő új tapasztalatra van szükségük ahhoz,
hogy új világképet alkothassanak és formálhassanak maguknak.
Időbe telik, amint a teljesen új asszociációk nyomán új
ideghálózatok születnek. És az OWLAG akadémiára járó lányok
legtöbbje meg is kapja, hiszen több évük van arra, hogy éljenek
az új lehetőségekkel, új ismereteket sajátítsanak el, és ami a
legfontosabb: új kapcsolatokat teremtsenek, újraszervezhessék
a gondolkodásukat, új elvárásokat fogalmazzanak meg, illetve
kapcsolati és lelki téren is új dolgokat tanuljanak. A világképük
megváltozik, kiszélesedik, kitisztul és megszilárdul. Ez pedig
időt, türelmet és néha terápiás segítséget igényel.
Oprah: De nem mindegy, milyen az a terápia.
Dr. Perry: Ez érdekes dolog – a legtöbben úgy gondolnak a
terápiára, mint olyasvalamire, ami behatol az agyba, és kitöröl
mindent, ami ott van. Pedig bármilyen változásokat is okoztak
az agyunkban a múltbéli tapasztalataink, ezek az asszociációk
léteznek, és nem tudjuk egyszerűen kitörölni őket. Nem
szabadulhatunk meg a múltunktól.
A terápia lényege inkább az, hogy új asszociációkat, új,
egészségesebb „alapbeállításokat” hozzon létre az agyban.
Mintha csak egy régi kétsávos földút mellett egy új négysávos
autópályát építenénk. A régi út ottmarad, de már nem
használjuk olyan sokszor. A terápia lényege, hogy egy jobb
alternatívát teremtsünk, egy új alapbeállítást hozzunk létre.
Ehhez pedig ismétlésre és időre van szükség; őszintén szólva
mindez akkor működik a legjobban, ha tisztában vagyunk vele,
milyen változások zajlanak le az agyban. Ezért olyan fontos,
hogy mindannyian tisztában legyünk azzal, milyen hatással van
a trauma az egészségünkre.
 7. FEJEZET

POSZTTRAUMÁS
BÖLCSESSÉGEK
 „A gyerekek mindent kibírnak – majd túlteszik magukat
rajta.”
Annyiszor hallottam már ezt. Például akkor, amikor a New
York-i hatóságok egyik képviselőjével álltam a World Trade
Center még mindig füstölgő romjai előtt; vagy akkor, amikor FBI-
ügynökökkel és a Texas Rangers tagjaival beszélgettem az
Alkohol-, Dohány- és Lőfegyverügyi Iroda (ATF) a dávidisták ellen
szervezett wacói ostroma után; illetve akkor, amikor egy vér
áztatta lakáshoz riasztottak a mentősökkel együtt egy lövöldözés
után, amelynek három kisgyerek volt a szemtanúja; és akkor is,
amikor a kerületi rendőrökkel értekeztem egy-egy iskolai
lövöldözés – valójában több tucatnyi iskolai lövöldözés! – után.
Sajnos számtalanszor szajkózzák ugyanazt: „Szerencse, hogy a
gyerekek ellenállók. Nem lesz semmi bajuk.”
Gyakran használjuk a másik „ellenálló képességébe” vetett
hitünket érzelmi védőpajzsként. Ezzel óvjuk meg magunkat a
kellemetlenség, zavarodottság és tehetetlenség érzésétől, amit az
általuk átélt trauma kelt bennünk. Mintha csak félrenéznénk;
azért tesszük, mert így megőrizhetjük a világképünk épségét, és
az életünk egy minimális törést követően rendben folytatódhat.
Gyakran szembesülünk ezzel a helyzettel, ha valakit trauma
ér, vagy gyászol: a családja, a barátai és a munkatársai a trauma
okozta fájdalom magába szippantó, örvénylő erejétől félve
igyekeznek távolságot tartani tőle. Ahogyan az iránta való
érdeklődés egyre csökken, s a beszélgetések is egyre
felszínesebbé, az interakciók pedig egyre rövidebbé válnak, s
ahogy a többiek végül „továbblépnek” és folytatják az életüket, a
gyászoló vagy a traumán átesett személy egyre inkább
elszigeteltnek és magányosnak érzi magát. Az érzelmi mélypont
nem a traumatikus esemény utáni első hetekben következik be.
Ezekben a korai hetekben ugyanis a család, a barátok és a
közösség általában aktivizálja magát, hogy érzelmi támogatást
nyújthasson. Saját testi és mentális tartalékaink szintén
segítenek, gyakran a disszociáció eszköze révén. Azonban, bár
minden ember másképp éli meg a dolgokat, körülbelül hat hónap
elteltével elérkezünk a gödör aljára. Ezt követően aztán a gödör
feneke felett lebegünk: néha kicsit felemelkedve, máskor meg
visszazuhanva, ahogyan elérkezik egy-egy évforduló, felbukkan
egy emlékkép, vagy felcsillan a gyógyulás lehetősége. Vannak,
akiknek sikerül egyre feljebb kapaszkodni a gödörben, mások
viszont odavesznek. De senki sem lesz többé ugyanolyan.
Ugyanezt a racionalizációt és elkerülő magatartást
tapasztaljuk a nagyobb léptékű vagy a közösséget ért traumák,
például egy háború, éhínség, természeti katasztrófa, iskolai
lövöldözés vagy a rabszolgaság transzgenerációs hatása esetében
is. A kiváltságosak elfordítják a fejüket a fájdalomtól. A
szisztematikus rasszizmussal szembesülve azt mondjuk: „Látod,
végül milyen messzire jutottak mégis.” A kulturális népirtással
szembesülve azt: „Végül is muszáj beilleszkedniük.” A traumával
szembesülve pedig azt: „Hát nem nagyszerű, hogy ilyen erős az
ellenálló képességük?” Nagyon könnyű „a másikról” beszélni. A
„mi kontra ők” hozzáállás mélyen bevésődött a
neurobiológiánkba; ezáltal válik a másokkal való kapcsolatunk
kétélű fegyverré. A saját klánunkhoz szorosan kötődünk, más
klánokhoz viszont már nem annyira – sokkal inkább versengünk
velük a véges erőforrásokért.
 Amikor a trauma egy egész csoportot vagy egy közösséget
érint, annak mindig van egy epicentruma: azon emberek, akiknek
az életét a veszteség és a fájdalom leginkább befolyásolja. És ezt
az epicentrumot azonnal elhalmozzák figyelemmel, neki szentelik
az energiájukat és a forrásaikat. Az emberek azonnal próbálnak
segíteni a rászorulóknak. Ez a segítség azonban gyakran rosszul
időzített, szervezetlen, és szinte sosincs tekintettel az illetőt ért
traumára. Ezrek szánják az idejüket önként a társukra az első
néhány hétben; hat hónappal később azonban már senki. A
támogatók kezdeti lelkesedése után a traumás veszteség
intenzitása csökkenni kezd, végül az emberek szétszélednek. Az
iskolák vagy a városok nem akarnak „trauma sújtotta
területként” tetszelegni: sokkal inkább azt szeretnék, ha virágzó
közösségként látnák őket. Az emberek egy idő után már nem a
traumáról, hanem a gyógyulásról és a reményről akarnak
hallani. És ekkor jelennek meg azok a jó szándékú
kezdeményezések, amelyekkel az emberek próbálnak „tenni
valamit”: pólókat nyomtatnak erőt sugárzó idézetekkel, és
játékmackókat gyártanak a továbbra is sokkhatás alatt álló
gyermekeknek. Focimeccseken „róják le tiszteletüket” a
gyermeküket gyászoló szülők előtt. Ezen jó szándékú, de esetlen
gesztusok azt mutatják, mennyire szeretnénk segíteni
embertársainkon – és megszabadulni a tehetetlenség érzésétől.
Egy-egy trauma után azt a legnehezebb megértenünk, hogy
senki és semmi sem szüntetheti meg az illető fájdalmát. És mégis
ezzel próbálkozunk kétségbeesetten: mégpedig azért, mert társas
lények vagyunk, akik könnyen átveszik mások lelkiállapotát, s ha
szenvedő emberek vesznek körül minket, mi magunk is
szenvedünk. Márpedig nem akarunk szenvedni. Nehéz mások
romba dőlt életét szemlélve nem érezni a gyötrelmüket.
Könnyebben visszanyerjük az egyensúlyunkat, ha megpróbáljuk
megszüntetni, vagy épp tagadni – figyelmen kívül hagyni – mások
fájdalmát.
Így önkényes feltételezésekbe bocsátkozunk mások ösztönös
ellenálló képességét illetően. Elsöprő erejű kijelentéseket teszünk,
melyek révén lapszélre helyezhetjük a traumatizált gyermekeket.
Eltereljük a saját figyelmünket a tragédiáról, s továbblépünk,
azzal nyugtatva magunkat, hogy „velük” minden rendben lesz.
Ám ahogyan a beszélgetésünk további részéből kiderül majd, a
trauma nem tűnik el nyomtalanul.
Segíthetünk másoknak felépülni, ám az ellenálló képességről
és a keménységről alkotott feltételezéseink gyakran elvonják a
figyelmünket a gyógyulásról – a gyógyulásról, amely a fájdalmak
útján vezet el végül a bölcsességhez.
Dr. Perry
Oprah: Az egyik leginkább gondolatébresztő dolog, amit
mondtál, az volt, hogy „a gyerekek nem »ellenállónak«, hanem
alakíthatónak születnek”. Elmagyaráznád a különbséget?
Dr. Perry: Ha fogsz egy stresszlabdát, és elkezded
nyomogatni, gyűrögetni, s mindenféle erőhatásnak kitenni,
végül visszanyeri labda formáját. Ez az a fajta reziliencia vagy
ellenálló képesség, amelyről a traumát átélt gyerekekkel
kapcsolatban beszélnek. Azzal áltatják magukat, hogy a
gyermekek egy traumatikus stresszhelyzetet átélve is,
valahogyan, varázslatos módon érintetlenek maradnak. Mintha
a gyerekek képesek lennének visszaállítani érzelmi, fizikai,
társas és kognitív egészségük korábbi változatlan állapotát. Ám
mint az a könyv eddigi részéből kiderült, ez egyszerűen nem így
működik. Folyamatosan változunk. Minden egyes
tapasztalatunk változtat rajtunk, a jók és a rosszak egyaránt.
Ennek oka, hogy az agyunk rugalmas – alakítható.
Folyamatosan változik.
Gondoljunk csak egy fém ruhafogasra. Tegyük fel, hogy ki
szeretnél halászni valamit a csatornából, és ez a fogas a legjobb
rendelkezésedre álló eszköz e célra. Erővel a kívánt formára
hajlítod. A fogas alakítható. Miután végeztél, megpróbálhatod
visszahajlítani az eredeti alakjára, de még ha igazi fogashajlító
bajnok vagy is, akkor sem fogod tudni pontosan visszaállítani
az eredeti állapotát. Ráadásul gyengébbé is válik az anyag ott,
ahol elhajlítottad. És ha folyamatosan el- és visszahajlítgatod, a
fogas előbb-utóbb eltörik.
Korábban már beszéltünk az ellenálló képességről, és való
igaz, hogy különböző kihívásokkal, sőt, akár traumával
szembesülve is mind a gyerekek, mind a felnőttek képesek
„rezilienciát tanúsítani”, ahogyan szakmai körökben mondjuk.
Az ellenálló képesség alkalmazható és fejleszthető. Azonban
annyira nem vagyunk ellenállók, mint az említett stresszlabda,
illetve az ellenálló képesség nem a gyermekkor eleve adott
sajátja. Számtalan tényező, elsősorban a másokkal való
kapcsolatunk befolyásolja, mennyire vagyunk képesek
visszaállítni az „alapkonfigurációnkat” egy-egy trauma után.
Oprah: Tehát úgy érted, hogy senki sem úszik meg sértetlenül
egy traumát, legyen akárhány éves is? És hogy lehetetlen
visszaállnunk az „azelőtti” állapotunkba?
 Dr. Perry: Teljes mértékben valóban nem lehet. Ám
ismétlem: a reziliencia fogalmát valóban használjuk a
szakterületemen. De ha figyelmesen megvizsgáljuk a
biológiánkat egy traumatikus esemény után – egészen a gének
kifejeződéséig –, a trauma bizonyos értelemben
mindannyiunkat megváltoztat.
És ezek a változások jelen lesznek még akkor is, ha nem
okoznak semmilyen látványos „valódi” problémát az illető
életében – még ha az illető rezilienciája meg is mutatkozik.
Előfordulhat például, hogy egy gyerek ugyanolyan jól teljesít az
iskolában, mint azelőtt, azonban ez több energiájába és
nagyobb erőfeszítésbe telik majd. Illetve meglehet, hogy képes
érzelmi szempontból ugyanúgy funkcionálni, ám a
neuroendokrin-rendszerében történt változások okán
hajlamosabbá válhat a cukorbetegség kialakulására.
Lényegében ezt állapította meg az ACE-kutatás is: az ártalmas
környezet hatással van a fejlődő gyermekre. Pont. Azt azonban
nem mindig lehet megmondani, milyen lesz ez a hatás, mikor
mutatkozik meg, és mi enyhítheti. Ami viszont biztos: a fejlődési
trauma minden esetben befolyásolja a testünk és az agyunk
működését.
Oprah: Ha megvizsgáljuk egy traumatizált gyermek agyát,
lehet látni a különbséget?
Dr. Perry: A jelenlegi agyi képalkotó technológiák
meglehetősen kifinomultak, azonban nem elég érzékenyek
ahhoz, hogy egy adott gyerek agyát leképezve magabiztosan azt
mondhassuk például: „A prefrontális agykéreg csökkent
aktivitása a bántalmazás eredménye.” Amit viszont tudunk, az
az, hogy ha összehasonlítjuk gyerekek egy csoportját, akiket
nem ért bántalmazás egy olyan csoporttal, akiknek a tagjai
mind hasonló jellegű és ütemezésű bántalmazást szenvedtek el,
statisztikailag szignifikáns különbségeket láthatunk majd az agy
különböző területei között azok méretét, „összeköttetéseit” és
„aktivitását” illetően. A fejlődés, az agy és a trauma
természetének összetettsége okán azonban ezen idegi képalkotó
módszerek eredményeit nagyon nehéz értelmezni.
Oprah: Szóval ha megvizsgálnánk egy olyan hároméves
gyerek agyát, akit gondoztak és támogattak, illetve egy másik
háromévesét, akit elhanyagoltak és bántalmaztak, látnánk a
különbséget?
Dr. Perry: Ismétlem, ez egy rendkívül összetett dolog, de ha
elhanyagolás alatt „teljes, globális elhanyagolást” értünk, akkor
igen. A megfelelő képalkotó technológiák használatával
láthatnánk a különbségeket. De ismét csak el kell mondanom,
hogy ezeket az eredményeket nagyon nehéz értelmezni.
A trauma vagy elhanyagolás hatására az agyban történő
változások legmegbízhatóbb jelei a „funkcionális” változások: A
gyermek impulzív vagy figyelmetlen? Beszédbeli, nyelvi vagy
finommotoros problémái vannak? Depressziós vagy szorong?
Nehezen tanul? Képes egészséges társas kapcsolatokat
kialakítani és fenntartani? A fentiek sokkal jobban jelzik az
agyban lezajló változásokat, mint a képalkotó eljárások.
Az agyi képalkotó eljárások mára megmutatták, hogy
mindannyiunk agya különbözik – ami, visszagondolva
mindarra, amiről beszélgettünk, nem meglepő. És mivel
mindannyiunk agya különbözik, egyéni módon éljük meg a
stresszt, a gyötrelmeket és a traumát is. Két ember, aki ugyanazt
a traumatikus élményt éli meg, másképp reagál rá – és a
felépülése is másképp zajlik. Ha valaki képes érzelmileg
„felépülni” – azaz visszatérni a traumát megelőző működéséhez
–, azt mondjuk rá, hogy „rezilienciát tanúsít”. Ez fejleszthető.
Más szóval, a stresszel, a gyötrelmekkel és a traumával való
megbirkózás képessége változtatható. Segítséggel felépíthetjük
magunkban. A megküzdési stratégiánk erősebbé és
hatékonyabbá válhat.
Oprah: Gyermekkoromban az „átvészelés” kifejezést
használtuk erre. Nem volt szavunk arra a fajta traumára, amelyet
oly sok afroamerikainak át kellett élnie, így azt mondtuk,
„átvészeljük”. Az egyház sokat segített abban, hogy könnyebben
viseljük. Együtt vészeltük át.
Dr. Perry: Amiről mesélsz, a reziliencia felépítésének egy
központi tényezője. A másokkal való kapcsolat, az összetartozás
– ha olyan emberekkel vagyunk együtt, akik jelen vannak,
támogatnak és gondoskodók – fontos enyhítő tényezőként
csökkentheti a jelenlegi stressz mértékét, és segítheti a múltbéli
traumákból való felépülést.
Természetesen más tényezők is befolyásolják, képesek
vagyunk-e ellenálló képességet tanúsítani. Ezek közül több a
stresszválaszrendszerünk érzékenységével kapcsolatos. Bármi,
ami növeli e rendszer reaktivitását vagy érzékenységét,
sebezhetőbbé tesz minket. Ebbe beletartoznak a genetikai
tényezők, a terhes anya alkoholfogyasztása, a korábbi kötődési
problémák, illetve a múltban átélt traumák is.
Térjünk vissza beszélgetésünk elejére, a központi szabályozó
hálózatokhoz (CRN). Ezek nagyon fontos ideghálózatok
összességéből állnak, amelyek a testünk és az agyunk egészét
beszövik. Tudjuk, hogy ha ezek a rendszerek jól szervezettek,
rugalmasak és „erősek”, mindenféle stresszkeltő tényezővel
képesek vagyunk megbirkózni (lásd 2. és 3. ábra).
Azt is tudjuk, hogy az irányítható, kiszámítható és közepes
mértékű kihívások még erősíthetik is ezeket a hálózatokat. A
stresszválaszképességeink tárháza „gyakorlással” gazdagodik.
Tehát ha egy gyermek lehetőséget kap arra, hogy fejlődése
során kiszámítható, közepes mértékű kihívásokkal kerüljön
szembe, egy-egy kihívás esetén képes lesz rezilienciát
tanúsítani. E folyamat első lépése az, hogy amikor az újszülött
éhes, szomjas vagy fázik, a figyelmes, a kicsi igényeire hangolt
gondviselő kielégíti a szükségleteit. Később, amikor már mászik,
eltávolodik a biztonságot nyújtó szüleitől, és elkezdi felfedezni a
világot: és mivel ez egy teljesen új élmény a számára, a
stresszválaszrendszere aktiválódik – azonban csak közepes
mértékben. Ha a stressz mértéke túlzottan megnövekszik, a
gyerek visszamászik a „biztonságos zónába”. Ez a folyamat – a
biztonságos környezet elhagyása, az újdonság felfedezése, majd
a biztonságos helyre való visszatérés – az egész gyermekkort
végigkísérve több ezer alkalommal megismétlődik. És ezek a kis
mértékű kihívások felkészítik a gyereket arra, hogy felépítse azt
az ellenálló képességet, amely a váratlan stresszel való
szembenézéshez szükséges. Minden felfedező tevékenység
során újdonságokkal kerülünk szembe, ez pedig aktiválja a
stresszválaszrendszerünket. Ha biztonságos és stabil kapcsolati
alappal rendelkezünk, ez a több ezer adagnyi közepes mértékű
stressz segít abban, hogy rugalmas stresszválaszokat tudjunk
adni. Az iskolában, amikor évről évre új osztálytársakkal és
tanárokkal találkozunk, és új ismereteket kell elsajátítanunk, ez
mind-mind közepes mértékű, kiszámítható stresszt jelent. A
sport, a zene, a színjátszás és a hasonló tevékenységek szintén
lehetőséget biztosítanak arra, hogy újabb adag irányítható és
kiszámítható stresszel kerüljünk szembe, és fejleszthessük az
ellenálló képességünket.
A kapcsolataink kulcsszerepet játszanak mindebben. A
csecsemő számára az elsődleges gondviselőkkel kialakított
kapcsolat az összes későbbi alapja. A gondoskodó, törődő
kapcsolatok vértezik fel azzal a gyermeket, hogy szembe tudjon
nézni a kihívásokkal. Bármilyen újdonsággal szembesül is,
mindig ott lesz egy felnőtt, aki példaként szolgál a számára,
biztatja őt, és segítő kezet nyújt neki. A kapcsolat nyújtotta
jutalom – a gondviselő mosolya, biztató szavai, illetve a
gratulációja a kihívással való megküzdés közben és után –
motiválja a gyermeket, ami ismételt próbálkozáshoz, végül
pedig az adott képesség elsajátításához vezet. Annak a
gyermeknek, aki nem rendelkezik ilyen kapcsolati
támogatással, nem lesz része ennyi – a fejlődéséhez szükséges –
sikerélményben.
Fontos megjegyeznünk, hogy a támogató szülő, tanár vagy
edző abban is segít, hogy megfelelő „adagnyi” kihívás érje a
gyermeket. E kihívásoknak illeszkedniük kell a gyermek
aktuális fejlettségi szintjéhez, ellenkező esetben ugyanis a
megoldhatatlannak tűnő feladatok során kudarcot fog vallani.
Attól a gyermektől, aki még nem tud szorozni, nem várhatjuk
el, hogy megtanulja az algebrát; ugyanígy, attól a gyermektől,
aki még csak most tanult meg betűket szavakká összefűzni, nem
várhatjuk el, hogy egész bekezdéseket fogalmazzon. Akárcsak
az Aranyfürtöcske és a három medve című mesében, ahol a
főszereplő kislány sem akarta sem túl forrón, sem túl hidegen
enni a kását, a kihívásnak sem szabad sem túl nagynak, sem túl
kicsinek lennie. Továbbá elegendő újdonsággal is kecsegtetnie
kell ahhoz, hogy komfortzónája elhagyására késztesse a
gyermeket, s így új képességekre tehessen szert a már meglévők
mellé. Ahhoz, hogy a kihívás fokozhassa az ellenálló
képességünket, annak közepes mértékűnek – épp megfelelőnek
– kell lennie.
A traumát átélt gyermekek esetében azonban rendkívül
nehéz rátalálni erre az „épp megfelelő mértékű” kihívásra. Ne
feledjük, hogy ők állandó jelleggel a félelem állapotában
vannak. A félelem pedig kikapcsolja az agykéreg – az agy
gondolkodásért felelős területe – egyes részeit. Az iskolában,
ami a legtöbb gyerek számára közepes mértékű, a fejlettségének
megfelelő kihívás, egy túlérzékennyé vált
stresszválaszrendszerrel rendelkező gyerek számára túl nagy
feladat lehet (lásd 5. ábra).
Oprah: Tehát a gyerekeknek szükségük van a kihívásokra
ahhoz, hogy fejlődjön az ellenálló képességük, ám e kihívások
okozta stressznek épp megfelelő mértékűnek kell lennie, illetve
rendelkezésre kell állnia a hátországot jelentő támogatásnak is,
különben a gyerek diszregulálttá válhat, és kudarcot vallhat.
Amely esetben pedig ahelyett, hogy növekedne az önbizalma és
az ellenálló képessége, csorbát szenvedhet az önértékelése, sőt,
akár még ennél rosszabb is történhet.
Dr. Perry: Így van. Fontos, hogy a stresszválasz közepes
mértékben aktiválódjon. Csak akkor válhatunk sikeres
sportolóvá, ha stressz alá vetjük és kihívások elé állítjuk a szív-
és érrendszerünket, valamint az izmainkat, mindezt azonban
kiszámítható módon és közepes mértékben kell tennünk,
ellenkező esetben ugyanis akár sérülést is szenvedhetünk.
Oprah: És csak akkor válhatunk egészséges emberi lényekké,
ha olyan kihívásokkal szembesülünk, amelyek támogatják a
rezilienciánk és az empátiánk fejlődését.
Dr. Perry: Igen. Az egészséges fejlődés feltétele, hogy időről
időre kihívásokkal és új dolgokkal kerüljünk szembe. A kudarc
pedig e folyamat fontos eleme. Megpróbálunk valamit, kudarcot
vallunk, majd összeszedjük magunkat, és újra megpróbáljuk.
Aztán még egyszer. Minden fejlesztő hatású sikerélményt
kudarc előz meg, és jellemzően sok-sok kudarc szükségeltetik
ahhoz, hogy a végén tökéletesen elsajátítsuk az adott dolgot. A
lényeg az, hogy olyan kihívásokkal kerüljünk szembe,
amelyeket le tudunk győzni – amelyek megfelelnek a jelenlegi
képességeinknek, így egy kis biztatással, gyakorlással és
ismétléssel győzedelmeskedni tudunk.
Ha egy gyermek olyan környezetben nő fel, ahol érzi, hogy
szeretik, és hogy biztonságban van, el akarja majd hagyni a
komfortzónáját. Hiszen a biztonságos és ismerős „unalmas”; az
a gyerek, akit biztonság és stabilitás vesz körül, mindig
kíváncsi: szeretne új dolgokat felfedezni. Az a gyerek viszont,
aki nem érzi magát biztonságban, nem akarja mindezt. Ez az
egészséges fejlődés egyik alapvető feltétele: a biztonság és a
stabilitás érzése az egészséges növekedés alapja.
Oprah: Az általad leírt folyamat nagyon másképpen fog zajlani
egy olyan gyermek esetében, akinek káosz uralta környezetben
kell felnőnie, ahol senkire sem számíthat. Rengeteg olyan
emberrel találkozunk, akiknek ha mondasz valamit, úgy érzik,
kritizálod őket, vagy szembesíteni akarod őket valamivel, s
egyből ugranak. Pedig csak egy apróságról van szó – mégis
máris robbannak.
Dr. Perry: Igen, aki túlérzékeny stresszválaszrendszerrel
rendelkezik, arra jellemző lehet az ilyesmi. Az agyunk alulról
felfelé haladva dolgozza fel az érzékszervi ingereket (lásd 2. és
10. ábra), és ha valaki, különösképp élete korai szakaszában,
kaotikus, irányíthatatlan vagy szélsőséges mértékű és
folyamatos stressznek volt kitéve, nagyobb eséllyel fog előbb
cselekedni, mint gondolkodni. Az agykérge nem lesz olyan
aktív, és az agya alsóbb rendű területeinek reaktivitása
uralkodóbbá válik.
Nagyon nehéz értelmesen beszélni vagy megértetni bármit
olyasvalakivel, aki diszregulált állapotban van. Érvekkel
meggyőzni pedig szinte lehetetlen. Ezért nem válik be sohasem,
ha egy ilyen állapotban lévő embernek azt mondjuk, hogy
„nyugodjon le”.
Oprah: Csak még jobban felmérgesíti őket.
Dr. Perry: Természetesen. Ha valaki nagyon dühös, a szavak
önmagukban nem igazán hatékonyak. Megfelelő hangszínnel és
beszédritmussal valószínűleg nagyobb hatást lehet elérni, mint
magukkal a szavakkal.
Oprah: Tehát az a legjobb, ha egyszerűen ott vagyunk velük?
 Dr. Perry: Igen. Vagy ha beszélgetni akarunk, a legjobb, ha
egyszerűen ugyanazt fogalmazzuk meg nekik újra, amit ők
mondtak – ezt hívják értő hallgatásnak. Szavakkal nem tudunk
senkit sem meggyőzni arról, hogy ne legyen dühös, szomorú
vagy frusztrált, azonban viselkedhetünk úgy, akár egy szivacs,
és „felszívhatjuk” intenzív érzéseiket. Ha mi magunk
egyensúlyban tudunk maradni, előbb-utóbb ők is „átveszik” a
nyugalmunkat. Szintén hasznos, ha mindeközben végzünk
valamilyen ritmikus jellegű közös cselekvést, hogy
megőrizhessük a szabályozottságunkat: például teszünk együtt
egy sétát, rugdosunk egymásnak egy labdát, kosárra dobálunk,
együtt színezünk – rengeteg olyan ritmikus jellegű tevékenység
létezik, amely segít megőrizni az egyensúlyunkat.
Oprah: Ugyanis ha a mozgás és a ritmus is jelen van a
kommunikáció során, jobban összekapcsolódhatunk a másikkal,
amikor az interakció zajlik.
Dr. Perry: Mint már említettük, a ritmus nagyon fontos –
mégis sokszor alábecsülik mint terápiás eszközt. Emlékszem
arra az időre, amikor Mike Roseman, a koreai háborús veterán
beszámolóit hallgattam, akivel az első fejezetben ismerkedtünk
meg. A hétvégéjéről mesélt. Úgy fogalmaztam, hogy
„hallgattam”, de valójában csak részben figyeltem oda, ugyanis
időnként elkalandoztak a gondolataim. Úgy éreztem, mintha
több tucatszor hallottam volna már ugyanazt a történetet:
„Szombat éjjel úgy aludtam, akár a bunda, átaludtam az egész
éjszakát. Így vasárnap nagyon jól éreztem magam. Tegnap éjjel
azonban megint szörnyű volt.” Majd valami szöget ütött a
fejembe. Valóban több tucatszor mondta már el ezt! Minden
egyes hétfőn ugyanazt mesélte a szombatjáról.
Bárgyú tekintettel néztem rá: – Mit is mondott, mit csinált a
hétvégén?
– Elmentünk vacsorázni, aztán pedig egy szórakozóhelyre –
felelte.
– És mit szokott csinálni a szórakozóhelyen? – Felhúzott
szemöldökkel meredt rám. – Jaj, persze, táncolnak, ugye? De
úgy értem, mennyit? Órákig egyfolytában, vagy csak egy-két
számra? És milyen zenére táncolnak? Keringőre? Hiphopra? –
kérdeztem.
– Mindenféle zenét játszanak, de leginkább swinget, néha
egy kis rock and rollt. Általában kis megszakításokkal három
órán át táncolok.
– A múlt héten pedig azt mesélte, hogy elaludt a
fizikoterápiás kezelés alatt, amikor a végén masszázst kapott,
igaz?
– Igen.
Ezek az információk segítettek nekem felismerni az olyan
rendszerszerű, repetitív tevékenységek szabályozó hatását,
mint a tánc vagy a masszázs. Biztosan emlékszel rá, hogy Mike
Roseman PTSD-ben szenvedett. A stresszválaszrendszere, így a
központi szabályozó hálózatai is túlzottan aktívvá és reaktívvá
váltak. Ezért nehezen aludt el. És ha sikerült is neki,
túlérzékeny stresszválaszrendszere megnehezítette számára,
hogy zökkenőmentesen végigmenjen az alvás különböző
fázisain. Ennek eredményeképp pedig nem tudott mélyen
aludni, általában néhány óra után felébredt; sokszor mindössze
néhány percre tudott elszundítani, majd a legkisebb zajra
felriadt. Mindig kimerült volt. Most viszont arról számolt be,
hogy az órákig tartó táncot követően sikerült frissen ébrednie
egy hosszú és mély alvás után, illetve, hogy masszírozás közben
perceken belül elaludt.
Onnantól kezdve Mike kezelésének nagy részét a
„fizikoterápia” tette ki, amelynek keretében hetente többször is
megmasszírozták „a fájós hátát”. Arra biztattam, hogy hetente
több alkalommal is menjen el táncolni egy kicsit, és
rendszeresen sétáljon. Elkezdett sétálni, szerte a városban. Egy
hónappal azután, hogy szervezettebb módon végezte ezeket a
ritmikus jellegű tevékenységeket, már sokkal jobban aludt, a
poszttraumás tünetei pedig enyhébbekké váltak.
Oprah: Hihetetlen, hogy egy olyan egyszerű tevékenység,
mint a séta, ilyen nagy hatással bírhat. Nekem is mindig segít az
egyensúlyom visszanyerésében.
Dr. Perry: A séta kifejezetten erős szabályozó hatással bír, ha
a természetben műveljük. A természetes környezet nyújtotta
érzékszervi ingerek saját szabályozó ritmusukkal ölelnek körbe
minket.
Beszéljünk még egy kicsit arról, hogyan segíthetünk egy az
egyensúlyából kibillent embernek ismét szabályozott állapotba
kerülni. Ahelyett, hogy azt mondanánk, „Na, meséld el, mi jár a
fejedben”, fontos, hogy átadjuk neki az irányítást, azaz ő
dönthesse el, mikor és mennyit oszt meg abból, ami bosszantja
őt. Ha megadjuk az illetőnek az irányítás lehetőségét, és
segítünk abban, hogy biztonságban érezze magát, ha úgy érzi,
eljött az ideje, készségesebben fog majd mesélni.
Oprah: Ez így van! Emlékszem az első interjúra, amelyet
Elizabeth Smart szüleivel készítettem. Talán emlékszel, Elizabeth
volt az a lány, akit tizennégy éves korában egy késes támadó
elrabolt Salt Lake City-i otthonából, majd több mint kilenc
hónapig fogva tartotta. Amikor a felépülése után
meginterjúvoltam a szüleit, azt is megkérdeztem tőlük, hogy mit
mesélt nekik a lányuk a történtekről, miről beszélgettek. Ők azt
felelték, hogy Elizabeth még egyáltalán nem beszélt az esetről.
Akkoriban ez meglepett, mára azonban már értem: mindössze
arra vártak, hogy a lány megnyíljon. Amikor ő úgy érzi. És
ahogyan ő szeretné. Ugyanis, ahogyan te is említetted, ha mi
határozzuk meg, hogy egy traumán átesett embernek mikor és
hogyan kell beszámolnia a történtekről, ezzel csak tovább
traumatizálhatjuk, ahelyett, hogy a felépülését segítenénk.
Dr. Perry: Pontosan. Terápiás jellegű, gyógyító interakciókra
van szükség. Közepes mértékű, irányítható, kiszámítható
interakciókra. Emlékszel, mit meséltél a Gayle-lel való
beszélgetéseidről? És én neked arról a kisfiúról, aki közölte a
boltban a pénztárosnővel, hogy az anyja meghalt? Ha az illető
maga határozhatja meg, mikor, mennyit és mely részét osztja
meg a traumatikus élménynek, saját ütemében „adagolhatja”
magának a felépülését segítő terápiás pillanatokat. Maga a
traumatizált személy tudja a legjobban, mennyivel jobb, ha
csupán közepes adagokban kell felidéznie a traumatikus
esemény emlékeit. A kisfiúnak az élelmiszerboltban egy csupán
néhány másodperces adag volt megfelelő.
Sokat beszéltünk már a stresszválaszrendszer azon
aktiválódási mintáiról, amelyek nyomán e rendszer
„túlérzékennyé” válik, ami gyakorlatilag a reziliencia ellentéte.
Ám ha irányítható és kiszámítható módon aktiváljuk a trauma
emlékeit és a stresszválaszunkat, ezzel meggyógyíthatjuk e
túlérzékennyé vált rendszert. A gyógyulás akkor lehetséges, ha
több tucatnyi terápiás pillanat áll az illető rendelkezésére nap
mint nap, amelyek segítségével a számára megfelelő ütemben
idézheti fel és dolgozhatja át a traumatikus élmény emlékeit.
A barátaink, a családunk és az életünkben jelen lévő más
egészséges emberek természetes gyógyító közeget biztosítanak
a számunkra. A legkönnyebben közösségben gyógyulunk. Ha
megvan a magunk kapcsolati hálózata – vagy ha úgy jobban
tetszik, a „falunk” –, ezáltal lehetőséget kapunk arra, hogy
közepes mértékű, irányítható adagokban kelljen ismét átélnünk
az adott traumatikus eseményt. A stresszválaszrendszer ilyen
mintázatú aktiválása végezetül egy szabályozottabb állapot-
reaktivitás görbe kialakulásához vezet majd (lásd 5. ábra).
Tehát a traumatizált, túlérzékeny stresszválasszal rendelkező
személy „neurotipikussá” – azaz kevésbé túlérzékennyé és
kevésbé sebezhetővé – válik. Sőt, idővel képessé válhat arra,
hogy rezilienciát tanúsítson.
A traumatizált állapotból a tipikusba, majd az ellenállóba
vezető úton végighaladva különleges erőre és perspektívára
tehetünk szert. Ez az utazás a poszttraumás bölcsesség bölcsője
lehet.
Az emberek sok-sok évezreden keresztül kis, intergenerációs
csoportokban éltek. Pszichoterápiás klinikák nem léteztek –
trauma viszont annál inkább. Biztos vagyok benne, hogy az
őseink közül nagyon sokan tapasztaltak magukon poszttraumás
tüneteket, olyanokat, mint a szorongás, a depresszió vagy az
alvásproblémák. Ugyanakkor feltételezem, hogy kigyógyultak
ezekből. A fajunk nem maradhatott volna fenn, ha traumatizált
őseink nagy része elveszíti a boldogulásra való képességét. A
tradicionális gyógyítás pillérei az alábbiak voltak: 1. a törzs
tagjaival és a természettel való kapcsolat; 2. szabályozó hatással
bíró ritmusok (zene, dobolás, éneklés); 3. különböző
meggyőződések, értékek és mítoszok összessége, melyek
segítségével még a látszólag értelmetlenül és véletlenszerűen
bekövetkező traumáknak is értelmet tudtak adni; 4.
alkalmanként hallucinogének és más növényi eredetű szerek
használata a gyógyítás elősegítésére egy gyógyító vagy a törzs
egy idősebb tagja felügyelete mellett.
Nem meglepő, hogy a traumák kezelésére manapság
alkalmazott leghatékonyabb terápiák tulajdonképpen e négy
elem keverékei. Sajnálatos módon azonban kevés modern
megközelítés használja mind a négyet megfelelő módon. Az
orvostudomány túlzott mértékben a pszichofarmakológiára (4.)
és a kognitív viselkedési szempontú megközelítésre (3.) helyezi
a hangsúlyt, ugyanakkor rendkívüli módon alábecsüli a
kapcsolatok (1.) és a ritmus (2.) hatalmát.
Régebben egy négyéves kislány, Ally esetén dolgoztam.
Allynek végig kellett néznie, amint az apja megöli az anyját,
majd öngyilkosságot követ el. A kislány egy rendkívül szoros
közösségben élt, és a szülei traumatikus elvesztése után az
egyik nagynénje vette magához. A közösséghez vagy harminc
unokatestvér, nagynénik, nagybácsik és nagyszülők tartoztak,
akik a születésnapok, a karácsony és a családi ünnepek
alkalmával rendszeresen összejártak. Ally aktívan részt vett a
gyülekezeti életben, sportolt, és egy olyan általános iskolába
járt, ahol tekintettel voltak a helyzetére, s „traumára érzékeny”
tanárok tanították. A vele történő közös munka részeként
igyekeztünk felvértezni a kislány életében jelen lévő felnőtteket
– köztük a tanárait – a traumával kapcsolatos szükséges
ismeretekkel. A történteket követő első hetekben körülbelül heti
háromszor találkoztunk Allyvel. Egy hónap elteltével már csak
heti egyszer. Az eset egyéves évfordulójától kezdve pedig elég
volt mindössze havi egyszer. Végül, hat hónappal később azt
mondtuk Ally nagynénjének, hogy ha bármilyen problémája
vagy kérdése van, keressen meg. Az utolsó információim a
kislányról, hogy felső tagozatban osztályelnöknek választották,
aktívan sportol, részt vesz a gyülekezet munkájában, és az
iskolában is nagyon jól teljesít. Sem ő, sem a nagynénje nem
számolt be jelentős tünetekről. Ally időnként természetesen
érez szomorúságot, egyébként viszont pozitív gondolkodású,
boldog, érdeklődő kislány. A trauma okozta sebek
megmaradtak, de átvészelte. És bölcs lélekké vált. Poszttraumás
bölcsességre tett szert.
Oprah: Poszttraumás bölcsesség. Imádom ezt a kifejezést. Ally
tapasztalata pozitív eredménnyel zárult. Ez remekül példázza egy
gyermek ellenálló képességét, nem igaz?
Dr. Perry: De, teljes mértékben. Ám Ally nem azért volt
ellenálló, mert annak született. E tragédiával szembesülve az
életében korábban is jelen lévő szerető társas kapcsolatok
minőségének köszönhetően volt képes rezilienciát tanúsítani. A
reziliencia egy olyan képesség, amely erősödhet és gyengülhet,
nem pedig egy állandó, veleszületett jellemvonás. Ha Allynek
nem lett volna biztonságot adó, stabil és gondoskodó családja,
megértő tanára vagy erős hite, a „rendes kerékvágásba”
visszavezető képessége hamar elsatnyult volna. Az, hogy fel
tudott épülni, és továbbra is rezilienciát tanúsítani, biztonságot
nyújtó, stabil társas kapcsolatainak volt köszönhető, amelyek
segítségével „értelmet adhatott” a szörnyű tragédiának, és
beépíthette azt a hitrendszerébe. A kapcsolatok szegénysége,
illetve a stressz, a nyomorúság és a trauma még a látszólag
leginkább ellenálló embereket is legyengítheti.
Oprah: Ally története, és az, amit a több ezer éve létező
intergenerációs törzsek gyógyító erejéről meséltél, eszembe
juttatta a mississippi Kosciuskóban töltött gyermekéveimet,
amelyek során a gyülekezet volt az életünk középpontja. Minden
héten oda jártam vasárnapi iskolába, amit a tizenegy órai
szertartás követett. Aztán hazamentünk, a nagyanyám ebédet
főzött, később pedig visszamentünk a három órai szertartásra,
végül pedig a Baptista Unió ötkor vagy hatkor kezdődő
oktatásán is részt vettem. Szerda esténként közös imádkozásra
és kóruspróbára mentünk. Három és fél éves koromban
beszédet tartottam a gyülekezet előtt. Azok a vörös földút
mellett álló kis fehér templomban töltött órák adták az életem
spirituális alapját.
Később, amikor Nashville-ben éltem az apámmal, felvettek
egy baltimore-i tévécsatornához riporternek. Amikor épp
készülődtem, hogy elhagyjam a családomat és az ismerős
környezetet, az apám ezt a tanácsot adta nekem: „Találj rá a
templomi családodra.” Akkoriban azt hittem, arra utal, hogy
szeretné, ha Jézus az életem része maradna. De most,
visszanézve, ahogyan a kapcsolatok gyógyító erejéről
beszélgetünk, rájöttem, nemcsak arra utalt, hogy találjak
magamnak egy gyülekezetet, hanem hogy leljek rá egy
közösségre, s alakítsak ki tartós társas kapcsolatokat az új
városomban.
Azokban az időkben a gyülekezet volt a minden: a
tanácsadónk, a gondviselőnk, a vigasztalónk, a menedékünk. A
pszichoterápia gondolata fel sem merült: ha segítségre volt
szükséged, a templomba mentél. Mint említettem, együtt
vészeltük át a dolgokat. A templomi családod gondoskodott róla,
hogy legyen hol elköltened a vasárnapi vacsorát. Ők látogattak
meg, ha betegen feküdtél otthon, és gyűjtést szerveztek neked,
ha nem tudtál ételt tenni az asztalra.
A ritmusok gyógyító hatásával is a templomban találkoztunk.
A zene összekötött és felemelt minket.
Sok ember számára nem a templom a megoldás, azonban
nekik is szükségük van olyan emberekre, akik meghallgatják
őket, jelen vannak, és gondoskodnak róla, hogy észrevegyék
őket, és hallathassák a hangjukat. Ahogyan most erről
beszélgetünk, kezdek ráébredni, hogy a traumából való felépülés
egyik kulcsa az, hogy ráleljünk a saját „templomi családunkra” –
azaz társakra, közösségre találjunk. Ez segíthet az ellenálló
képességünk megerősítésében, a poszttraumás gyógyulásban,
végül pedig a poszttraumás bölcsesség elérésében. Segít abban,
hogy bölccsé váljunk.
Dr. Perry: Nem lehet úgy bölccsé válni, hogy semmilyen
nehézséggel nem kerülünk szembe az életben. És poszttraumás
bölcsességre sem tehetünk szert anélkül, hogy átvészelnénk
ezeket a nehézségeket, és, ami a legfontosabb, ahogyan te is
mondtad: hogy együtt vészeljük át.
Oprah: A társas kapcsolatok erősítik az ellenálló képességet,
ami viszont a poszttraumás bölcsesség elérésében segít, az
utóbbi pedig reményt ad. Reményt önmagunk és embertársaink
számára, akik a gyógyulásunk tanúivá válnak, s szerepet
vállalnak benne, és reményt a közösségünk számára.
Dr. Perry: Abszolút így van. Az egészséges közösség gyógyító
közösség, a gyógyító közösség pedig tele van reménnyel, hiszen
tanújává válik annak, hogy a tagjai átvészelik a nehéz
helyzeteket – túlélik őket, és képesek tartalmas életet élni utána.
Először majd’ harminc évvel ezelőtt tapasztaltam meg,
hogyan működik egy gyógyító közösség. Ezen élmény nyomán
alapjaiban változott meg a véleményem a terápiáról: kezdtem
egyre inkább rájönni, hogy a legtöbb terápiás tapasztalat – a
gyógyulás nagy része – a hivatalos terápián kívül, a
közösségben történik.
1993 februárjában az Alkohol-, Dohány- és Lőfegyverügyi
Iroda (ATF) megostromolta a David Koresh vezette dávidista
szekta a texasi Wacóban található táborát. A támadásban az
ATF négy tagja és hat dávidista meghalt. A következő három
napban az FBI megegyezett a szektával huszonegy a táborban
élő gyermek szabadon engedését illetően. A kiengedés után
ötvenegy napos ostrom kezdődött, amely az FBI kezdeményezte
támadással és a dávidisták e támadásra adott válaszával ért
véget, akik felgyújtották az épületet, s a tűzben hetvenhat
dávidista, köztük huszonöt bent maradt gyerek meghalt.
Az ATF első támadásának kezdete után néhány nappal a
texasi hatóság felkért arra, hogy állítsak össze egy klinikai
csapatot a kiengedett dávidista gyerekek kezelésére. Egyetlen
tágas épületben szállásolták el őket a metodisták wacói
kampuszán. Az életkoruk három és tizenhárom év között
mozgott, s voltak köztük fiúk és lányok vegyesen. Át kellett
élniük egy órákig tartó lövöldözést, amelyben a közösségük
több tagja meghalt. Mindannyiukat elválasztották a családjától,
majd idegenek – általában bevetéshez öltözött, fegyveres FBI-
ügynökök – kezébe adták őket.
Az azt megelőző napokban, hogy átvettük volna a munkát az
FBI-tól, a gyermekeknek totális fejetlenségben kellett élniük.
Minden egyes nap teljesen kiszámíthatatlanul zajlott, és
mindannyiuknak több tucatnyi, részben felfegyverkezett
idegennel kellett találkoznia. A szektában töltött idő alatt a
gyerekekbe azt sulykolták, hogy azok, akik nem dávidisták,
mind „babiloniak”, és el akarják pusztítani David Koresht és az
összes követőjét. Tehát itt voltak ezek a gyerekek, akiket
elszakítottak mindentől, amit ismertek, és olyan emberek
kezébe adták őket, akikről úgy gondolták, meg akarják ölni őket.
Azaz erősen traumatizált gyermekekről beszélünk.
A velük végzett munka első napjaiban a gyerekek különböző
heves poszttraumás tüneteket mutattak; például a csapat
átlagos nyugalmi pulzusa a normál 90 alattihoz képest 132 volt.
Erős nyomás volt rajtunk, hogy megkezdjük velük a terápiát. Én
azonban tudtam, hogy diszregulált gyermekekkel nem lehet
rendesen beszélgetni. Úgy gondoltam, első feladatunkként
rendszert és kiszámíthatóságot kellene vinnünk az életükbe.
Elkezdtünk azon dolgozni, hogy az irányíthatatlant és a
kiszámíthatatlant irányíthatóbbá és kiszámíthatóbbá tegyük.
Korlátoztam a gyermekek szükségtelen zavarását – jobbnak
véltem, ha nem jelennek meg új felnőttek az életükben.
Reggelente és esténként csoportos foglalkozást tartottunk, hogy
megtervezzük, illetve értékeljük a napot; ezen alkalmakkor a
gyerekek kérdéseket is feltehettek. Volt játékidő, csendes pihenő
és az étkezések – mindig ugyanabban az időben. Rendszeresen
lehetőséget biztosítottunk a gyerekeknek arra, hogy maguk
döntsenek arról, mit szeretnének enni, játszani, s hogy mivel
szeretnék tölteni a csendes pihenőt.
Mindennap, miután a gyerekek lefeküdtek, a csapatunk
összeült, és elbeszélgettünk minden egyes gyerekről. A csapat
minden tagja, akinek aznap volt vele bármilyen interakciója,
elmesélte, az hogyan zajlott. Én pedig feljegyeztem ezeket egy
táblázatba, órákra lebontva. Sokuk rövid terápiás pillanat volt.
Például amikor az egyik gyerek megkérdezte, hogy „Szerinted
mi lesz az anyukámmal?”, a megkérdezett mondott neki valami
megnyugtatót, majd a gyerek visszament játszani. A gyerekek
dönthették el, mikor és hogyan beszélnek az őket ért
traumatikus élményekről. Illetve keresték a biztonságot nyújtó,
stabil és fizikai értelemben szabályozó hatású tevékenységeket:
„Lökj meg a hintán!”, „Rajzoljunk!”. Ahogyan feljegyeztem
ezeket az interakciókat, észrevettem, hogy a hagyományos
„terápia” hiánya ellenére a gyerekek naponta több mint
kétórányi terápiás hatású interakcióban vesznek részt. Miután
három hetet töltöttek a csapatommal, sokkal szabályozottabbá
váltak; az átlagos pulzusuk 100 alá csökkent, és így már a
normál tartományba esett. Sokkal interaktívabbak és
beszédesebbek voltak, és a terápiás interakciók során a beszéd
egyre nagyobb szerepet kapott.
Az egyik legfontosabb megfigyelésem az volt, hogy ezeknek
a gyerekeknek más-más jellegű terápiás interakcióra volt
szüksége, más-más időben. Ezt ők még nálunk is jobban tudták.
Az a gyermek, aki csendes gondoskodásra vágyott, a csapatunk
azon tagjának társaságát kereste, aki nagyon jó hallgatóságnak
bizonyult, és képes volt csendesen ülni, szavak nélkül – ez a
legtöbb felnőtt számára nehéz feladat. Ám amikor ugyanennek
a gyereknek játszani támadt kedve, a csapatunk egy fiatalabb és
játékosabb tagjához fordult; ha pedig egy általuk tisztelt
személytől vártak megerősítést, hozzám jöttek oda.
Mindannyiunk más-más jellemvonásokkal rendelkezett, és
minden pillanatban akadhatott olyan gyerek, akinek épp ezek
egyikére volt szüksége. Egyetlen ember vagy egyetlen
pszichológus nem tudta volna mindezt biztosítani a fejlődés
különböző szintjén és a szabályozottság más-más állapotában
lévő gyermekek számára. A Wacóban kialakított klinikánk
szerkezete számomra jól tükrözte azt a „sokszínűséget”, amely
oly fontos szerepet játszik a gyermekek fejlődésében.
Gondoljunk csak egy több családból és több generációból
álló kisebb klánon belül található sokszínűségre. A fejlődő
gyermekeket számtalan felnőtt és idősebb gyerek vette körül,
akik példaképül szolgálhattak a számukra, törődtek velük,
tanították és fegyelmezték őket, illetve gondoskodtak róluk. A
klán minden egyes tagjának más-más erősségei voltak – így
mindig a megfelelő személy foglalkozhatott az adott gyerekkel,
a megfelelő időben. Senkitől sem várták el, hogy egymaga
elégítse ki egy fejlődő gyermek lelki, társas, testi és kognitív
szükségleteit.
Jelenlegi világunk nagyon másképp működik. Azt várjuk egy
egyedülálló, dolgozó anyától, hogy baseballozzon a
nyolcévesével, ringassa a kisbabáját, mesét olvasson a
háromévesének, és csak úgy mellesleg főzzön tápláló vacsorát,
segítsen a házi feladatban, mosson ki, fektesse le az összes
gyereket, majd keljen fel, és készítse elő őket az óvodára és az
iskolára, hogy aztán egész nap dolgozhasson, majd hazasietve
kezdhesse az egészet elölről. Mindezt teljesen egyedül.
Oprah: Szüksége van arra, hogy mások kiálljanak mellette –
hogy támogassák, levegyenek némi terhet a válláról,
besegítsenek neki, és átvállaljanak tőle néhány feladatot a
gyerekek gondozásában. Nem kellene mindezt elszigeteltségben
és egyedül véghezvinnünk. Együtt kellene dolgoznunk. Tehát ha
egy egyedülálló anya, aki keveset keres, neveli a négy gyerekét, s
próbál az anyjuk és az apjuk lenni egyszerre, túlterheltnek fogja
érezni magát, s úgy érzi majd, hogy mindez lehetetlen – éppen
azért, mert tényleg az.
Dr. Perry: Rendkívül igazságtalan elvárás ez a társadalom
részéről. Nem létezett soha még egy ilyen társadalom a bolygó
történetében, amely valaha is azt várta volna el egy egyedülálló
szülőtől, hogy egymaga elégítse ki több gyerek testi, társas, lelki
és anyagi szükségleteit.
Oprah: Senkinek sem szabadna elszigeteltségben és egyedül
gyermeket nevelnie.
Dr. Perry: Teljesen igazad van. A gyermekek gondozásának
feladatát fel kellene osztanunk a „bandánkhoz” – a
közösségünkhöz – tartozó számtalan felnőtt között. Egy
hagyományos vadászó-gyűjtögető klánban minden egyes hat év
alatti gyermekre négy érettebb ember jutott, aki példaképp
szolgálhatott a számára, fegyelmezhette, gondoskodhatott róla,
és útmutatást adhatott neki. Ez egy 4:1-es arány: négy nála
érettebb ember jutott minden hat év alatti gyermekre. Ma úgy
gondoljuk, hogy ha egy gondviselő jut négy gyerekre (1:4), az
„gazdagság”. Pedig ez csupán 1/16-a annak, amire a fejlődő
agyunknak és társaslény-mivoltunknak szüksége van.
Valójában egy nagy szegénységre utal ez az emberi kapcsolatok
terén.
Oprah: A szívem szakad meg az összes egyedülálló szülőért,
akik nap mint nap testileg-lelkileg beleszakadnak a munkába, ám
még arra sem marad energiájuk, hogy önmagukkal törődjenek.
Azóta az édesanyámra is másképp gondolok. Megtette, amit
tudott, és gyakran túl fáradt volt ahhoz, hogy ennél többet
tehessen.
Dr. Perry: És az egyedülálló szülők, mint a te édesanyád is,
gyakran úgy érzik, hogy alkalmatlanok – hogy valami nem
stimmel velük, hogy nem elegek. Pedig valójában a mai világ az,
ami nem elég.
A közösséggel kialakított szoros kapcsolat épp olyan fontos
manapság, mint évezredekkel ezelőtt volt. A modern kor
tragédiája, hogy ilyen közösséget egyre nehezebb találni. Nem
mindenkinek van olyan jó barátja, mint neked Gayle. Kevesebb
ember gyakorolja aktívan a vallását. Nem mindenki érzi, hogy
tartozna valahová. Közvetlen összefüggés van az egyén társas
elszigeteltségének mértéke, illetve a testi és mentális problémák
kialakulásának kockázata között.
De ha vannak társas kapcsolataink – egy „templomi
családunk” –, rendelkezünk azzal a beépített
„csillapítórendszerrel”, amely enyhíti a minket érő stressz és
kellemetlenségek negatív hatását.
Oprah: Igenis van kihez tartoznunk. Elegen vagyunk hozzá.
Ám ezt a mai világban nehéz észrevennünk.
Dr. Perry: Képzeld el, hogy rossz éves értékelést kapsz a
munkahelyeden. A főnököd negatív visszajelzést ad. Nagyon
feldühít a dolog. Állandóan erre gondolsz. Visszamész, és azt
mondod az egyik kollégádnak: „Hihetetlen, hogy ezt mondta.
Szerintem ez nem igaz!” A munkatársad pedig meghallgat
téged, és megerősít a véleményedben: „Tényleg nem igaz.
Ostobaságokat beszélt.” Ez egy kicsit megnyugtat. Majd felhívod
egy másik kollégádat, és neki is elmeséled. Aztán hazamész, és a
párodat szintén beavatod.
Így már kaptál három, négy, öt „terápiás dózist”, ahol te
dönthetted el, mikor és hogyan beszélsz az élményről, amely
felzaklatott. Amint a többiek meghallgatják a te nézőpontodat,
visszanyered az egyensúlyodat, és megerősítést kapsz. Másnap
jobban érzed magad. Irányítható módon, közepes adagokban
idézted vissza a negatív eseményt, és ezáltal megváltozott a rá
adott reakciód. Már nem találod annyira dühítőnek. Az elején
diszregulált voltál, az agyad „gondolkodó” része lekapcsolt, és
eltorzítottad, felnagyítottad a főnököd véleményét. Ám most
már képes vagy racionálisabban megvizsgálni a visszajelzését,
és rájössz, hogy talán volt benne némi igazság. Ez azonban
lehetetlen volt mindaddig, amíg le nem zajlott ez a számtalan
szabályozó hatással bíró társas interakció, amelyek segítségével
visszaidézhetted az eseményeket, és visszanyerhetted az
egyensúlyodat.
Egy közösség tagjaként megvan a lehetőségünk arra, hogy az
ilyen társas „dózisok” segítségével szabályozzuk magunkat egy-
egy stresszel teli vagy gyötrelmet keltő tapasztalat után.
Rezilienciát építhetünk és tanúsíthatunk. Folyamatosan ezt
csináljuk. De képzeld el, mi történik, ha valakinek nincsenek
ilyen társas kapcsolatai, amelyek segítségével ez a szabályozás
megtörténhetne. Aki kapcsolati értelemben szegény, annak az
agya felnagyítja ezeket a stresszel teli élményeket. A stressz
gyötrelemmé válik. A gyötrelmes élmények pedig túlérzékennyé
teszik a stresszválaszrendszert, és ugyanolyan testi és mentális
tüneteket okoznak, akárcsak a trauma.
Ez a mai világ nagy kihívása. Hogyan alkothatunk
közösségeket így, hogy rendkívül mobilisak vagyunk, tele
kütyükkel, teljesen eltávolodva egymástól? Az egészséges
jövőnk érdekében szükség lenne erre. Hogyan
gondoskodhatnánk arról, hogy mindenkinek legyenek társai,
biztonságban érezze magát, és megtapasztalhassa az
összetartozás érzését?
 8. FEJEZET

AZ AGYUNK, AZ
ELŐÍTÉLETEINK ÉS A
RENDSZEREINK
 2015-ben Super Soul Sunday című beszélgetős műsoromban
interjút készítettem egy férfival, Shaka Senghorral. Shakát tizenkilenc
éves korában elítélték hirtelen felindulásból elkövetett emberölésért.
Tizenkilenc évet töltött börtönben, ebből hetet magánzárkában.
Börtönévei elején Shaka dühös és erőszakos volt, és hamar
belesüllyedt abba a rendszerbe, amelynek nem állt szándékában
felkészíteni őt a kinti világba való visszatérésre. Azonban, amikor
már hat évet rácsok mögött töltött, valami történt, és Shaka elindult
a változás útján. Másfélszer kétméteres zárkájában elkezdett
meditálni, olvasni és naplót vezetni – az utóbbi alapján született,
Writing My Wrongs (Tévedéseim története) címmel megjelent
memoárjából végül bestseller lett.
Amikor először láttam egy képet Shakáról a könyve borítóján,
kétségeim támadtak. Mit tudna tanítani nekem ez a tetovált,
rasztahajú gyilkos?
Ám a vele folytatott volt az egyik legjobb beszélgetés, amelyben
valaha részem volt.
Ahogyan a két és fél órás interjú során elmesélte a történetét,
megértettem mindent – azt, hogy mit jelent nem megfelelni az
elvárásoknak, tévútra lépni, és hogy milyen az, amikor valóban a
környezetünk alakít minket.
Shaka, születési nevén James White egy középosztálybeli család
gyermekeként nőtt fel Detroitban. Az apja a Légierő Tartalék
Parancsnokságának (AFRC) tagjaként Michigan államnak dolgozott.
Anyja otthon maradt Jamesszel és öt testvérével. Fiatal fiúként James
kitűnő tanuló volt, aki arról álmodozott, hogy orvos lesz belőle.
Kívülről nézve White-ék a tökéletes amerikai család megtestesítői
voltak. Ám Shaka elmondása szerint az anyja, amióta csak az eszét
tudja, lobbanékony természetű asszony volt, aki a dühét a gyerekein
töltötte ki.
– Érezted gyerekkorodban, hogy szeretnek? – kérdeztem tőle.
– Anyám azt mondta, „Azért teszem ezt, mert szeretlek” – felelte.
– De általában olyankor mondta, amikor megvert vagy
megbüntetett.
Pontosan tudtam, miről beszél.
Shaka elmesélt egy esetet, amikor kilencéves korában boldogan
ment haza az iskolából, mert csillagos ötöst kapott az egyik
dolgozatára, és remélte, hogy az anyja osztozni fog az örömében.
Ehelyett az olyan erővel vágott hozzá egy lábast, hogy a konyhai
csempe összetört a háta mögött.
Megkérdeztem tőle, kiderült-e, miért haragudott az anyja.
– Sosem tudtam meg. Gyakran volt mérges – felelte.
Ahogyan a történetét hallgattam, a szívem szakadt meg Shakáért
és azért a több millió emberért, akiket gyerekkorukban rendszeresen
bénító félelem kerített hatalmába otthon. És nemcsak az a tragikus,
hogy ezeknek a gyerekeknek akkor és ott rettegniük kellett, hanem
az is, hogy megtanulták, hogyan temessék el az érzéseiket, és
fogadják el a másik viselkedését.
Az anyja által elszenvedett fizikai bántalmazáson túl Shaka
elmondása szerint a szülei házassága sem volt túl stabil az utolsó öt
évben. Őt pedig mindig letaglózta a különválásuk, és örült, amikor
ismét egymásra találtak – e szomorúság és boldogság kettőse
rendszeresen váltogatta egymást. Miután végül elváltak, Shaka,
akinek már elege volt abból, hogy az általa leginkább szeretett
emberek elárulták, érzelmi falat épített maga köré, és az utcán
keresett védelmet és elfogadást. Elkezdett rosszul viselkedni:
verekedésekbe keveredett, nem készítette el a házi feladatát, és
elszökdösött otthonról.
Ami legjobban megragadott Shaka történetében, az az volt, hogy
miközben megváltozott, és kitűnő tanulóból utcagyerekké vált, soha
senki nem kérdezte meg tőle: „Mi történt veled? Miért viselkedsz így?”
Egyetlen felnőtt sem vette észre vagy foglalkozott vele, hogy a fiatal
fiú élete teljesen félresiklott.
Tizennégy éves korára Shaka drogot árult, házakba tört be, és
boltokból lopott. És miután tizenhét éves korában rálőttek, elkezdett
fegyvert hordani magánál. Egy olyan kultúrába és környezetbe
került, amelynek elvei szerint egy fiatal férfi értékét az adja, hogy sok
pénze van, sok figyelmet kap, és „rosszfiú” hírében áll.
– Abban a közegben úgy éreztem, elfogadnak – mesélte Shaka. –
Hozzám hasonló lelki sérült, törékeny fiatal srácok vettek körül, és a
sérültségünk összehozott minket. Azt gondoltam, ez az igazi
támogatás. A szeretet. A „Melletted állok, történjen bármi”.
– De hát okos gyerek voltál, aki orvos akart lenni, nem? – tettem
fel a kérdést. – Miért akartál orvos lenni?
Elgondolkodott. Huszonhárom másodpercig nem válaszolt, ami
tévés időszámítás szerint egy örökkévalóság. Láttam rajta, hogy
sosem gondolkodott még el ezen úgy igazán. Végül így felelt: –
Édesanyám mindig olyan kedves volt, amikor orvoshoz vitt. – Majd
ismét elhallgatott. A szeme megtelt könnyel. – Gondolom, azt
reméltem, ha én is orvos leszek, velem is kedves lesz. – A felismerés
mélyen megrendítő pillanata volt ez mindkettőnk számára: magunk
előtt láttuk ezt az összezavarodott fiatal fiút, akit elutasítottak azok,
akiknek gondoskodniuk kellett volna róla, és aki mindössze az
édesanyja elismerésére és szeretetére vágyott.
 Tizenkilenc éves korában Shaka veszélyes életmódja a
tetőpontjára ért. Egyik este épp egy buliból igyekezett hazafelé,
amikor vitába keveredett egy David nevű férfival. A verekedés
közepette Shaka előrántotta a fegyverét, meghúzta a ravaszt, és
lelőtte Davidet.
A börtönben, ahol az erőszak és a dominancia uralkodott, Shakát
ismerős közeg fogadta. Viselkedése eredményeképp – többek közt
rátámadt a börtönőrökre, megpróbált megszökni – újra és újra
magánzárkába került.
Ami végül megnyitotta a lelkét, a fia levele volt.
„Kedves Apa! – kezdte a fia a levelét. – Anya elmesélte, hogy
börtönben ülsz, amiért megöltél valakit. Kedves Apa! Kérlek, soha
többé ne ölj! Jézus látja, amit teszel. Imádkozz hozzá, és ő
megbocsátja a bűneidet.”
– Ez volt az a pillanat, amikor minden összetört – mesélte Shaka.
– Arra gondoltam, nem lehet, hogy ezt hagyjam örökül magamból a
fiamnak. Abban a pillanatban elhatároztam, hogy soha többé nem
megyek vissza a sötétségbe, és megtalálom a saját fényemet.
Tudtam, hogy tartozom neki ennyivel.
Mióta Shakát 2010-ben kiengedték a börtönből, a büntető
igazságszolgáltatási reform szószólójaként tevékenykedik. Az
országot járva fiataloknak tart előadást, elmeséli a történetét, és
arra inti ezeket a srácokat, óvakodjanak az utcai élettől. A Michigani
Egyetemen is tartott előadásokat, valamint a Massachusettsi
Műszaki Intézet kutató laboratóriuma, az MIT Media Lab tagja lett.
Munkájának mozgatórugóját abbéli hite adja, hogy az emberek
sorsát nem múltbeli ballépéseik határozzák meg, illetve, hogy a
feloldozás lehetséges.
 Azok az emberek, akik éppen azon munkálkodnak, hogy feltárják
jelenlegi viselkedésük okait, egy bizonyos ponton ellenvéleményekbe
ütköznek: „Te csak a múltat hibáztatod”, „A múltad nem lehet
kifogás”.
Ez így is van. A múltunk nem lehet kifogás. De megmagyarázhat
dolgokat – segíthet választ adni arra a kérdésre, amit annyian
felteszünk magunknak: „Miért viselkedem úgy, ahogy?”, „Miért
érzem azt, amit?” Én magam meg vagyok győződve arról, hogy az
erősségeink, a gyengeségeink és jellemző reakcióink a velünk
történtek kifejeződései.
Az, „ami történt”, nagyon gyakran csak évek múltán mutatkozik
meg. Bátorság kell ahhoz, hogy szembenézzünk a saját
cselekedeteinkkel, lehámozzuk az életünkben történt trauma
rétegeit, és eljussunk a múltban rejlő nyers igazságig. A gyógyulás
azonban itt kezdődik.
Oprah
Oprah: Amikor több mint harminc évvel ezelőtt elkezdtünk
beszélgetni a traumáról, még nem sokan voltak tisztában az
életünk számtalan tényezőjére gyakorolt hatásával. Vajon
változtak azóta a dolgok? Ha az iskolákat, az egészségügyet vagy
a büntető igazságszolgáltatást vizsgáljuk – azaz szinte bárhová
nézünk is –, számtalan traumát átélt emberrel találkozunk, akiket
továbbra is félreértenek, és néha ismételten traumatizálnak azok
a rendszerek, amelyeknek épp hogy segíteniük kellene rajtuk.
Dr. Perry: Ez a szívbemarkoló igazság. Hosszú időbe telik
megváltoztatni az embereket – a rendszereket pedig még több
időbe. Én azonban optimista vagyok. Számtalan pozitív változás
zajlik éppen. Mára sokkal több ember van tisztában azzal,
milyen szerteágazóak is a trauma következményei. Ám
továbbra is hosszú út áll előttünk. Muszáj, hogy még több
szakember és szervezet változtasson a működési alapelvein
ahhoz, hogy a világ jobban felismerje a trauma hatásait.
Oprah: A traumaszemléletű gondozásról beszélsz?
Dr. Perry: Igen is és nem is. Mint te is tudod, ez a kifejezés
nem épp a kedvencem. Nagyon örülök annak, hogy egyre több
helyen próbálják bevezetni a „traumaszemléletű gondozást”, de
véleményem szerint maga a megfogalmazás a fejlődés útjában
áll. Elmagyarázom, miért.
Mint már beszéltünk róla, a trauma összetettsége
valamennyi rendszerünket érinti: az anya-gyermek ellátást, a
gyermekgondozást, az oktatást, az igazságszolgáltatást, a
mentálhigiénés ellátást és így tovább. Ezen rendszerek
mindegyike önmagában is egy külön világ: megvan a saját
működési elve és nyelvezete. Említettük, hogyan alakul ki a
saját, egyedi „világképünk” – valójában ugyanez történik
ezekkel a rendszerekkel és szervezetekkel is: kialakítanak egy
uralkodó szemléletmódot. Korábban e szemléletmódok
legtöbbje nem helyezett komolyabb hangsúlyt a fejlődésre, a
stresszre vagy a traumára – illetve az ezekkel összekapcsolható,
nyomorúságot és traumát okozó hatásokra, mint amilyen a
burkolt előítélet, a rasszizmus vagy a nőgyűlölet. Ám e
területeket és problémákat vizsgáló rengeteg új kutatás
fényében világossá vált, hogy az általunk működtetett
szervezetek sem hagyhatják őket figyelmen kívül. És mivel
minden rendszernek fejtörést okozott, mit is jelent valójában a
„traumaszemléletű” működés, végül a saját szűrőjükön
keresztül – saját világnézetük keretein belül – értelmezték.
Ennek eredményeképpen pedig a kifejezés definiálása nagy
kihívást jelent. Épp úgy, mint a trauma szót, ezt is számtalan
különböző ember és csoport használja számtalan különböző
módon. Időbe telhet, mire felszámoljuk a zűrzavart.
A traumaszemléletű gondozás (TIC – trauma-informed care)
fogalma 2001-ben született azzal a céllal, hogy a mentálhigiénés
ellátás és a gyermekgondozási rendszer felismerje, a trauma az
általuk gondozott emberek életének fontos, ám egyben
félreértett tényezője. Idővel számtalan csoport kezdte el
használni ezt a kifejezést anélkül, hogy pontosan definiálták
volna, vagy tisztázták volna a jelentését. Mindössze annyi
történt, hogy a különböző szervezetek tartottak egy-egy
háromórás szemináriumot, majd „traumaszemléletűnek”
titulálták magukat. Egész városok aggatták magukra ezt a jelzőt;
sőt, még egyes országok is azon kezdtek el munkálkodni, hogy
ők lehessenek „az első traumaszemléletű nemzet a világon”.
Mindez rendkívül zavaros. Hiszen mitől lesz
„traumaszemléletű” mondjuk egy város? Nagy szavak
röpködtek, konkrét tervek azonban nem készültek a
szervezetek szolgáltatásainak, programjainak vagy
irányelveinek megváltoztatására. A TIC „tréning” önálló
iparággá vált: több száz cég és „szakértő” állt készenlétben,
hogy a pénzünkért cserébe „traumaszemléletű” osztályzatot
adjon a szervezeteinknek. A tréningek minősége azonban, mint
azt biztosan sejtetted, meglehetősen hullámzó volt.
E kaotikus kezdetre adott válaszul számtalan ország, állam,
szakmai szervezet, tudományközi bizottság és szakmai csapat
kezdett el dolgozni azon, hogy pontosan definiálják és
alkalmazzák a traumaszemléletű gondozást. Sajnálatos módon
ezek az egyesült erővel indult törekvések csak tovább
bonyolították a dolgokat. Ahogy az egyik bizottság fogalmazott:
„A szakterületen végzett sokévnyi munka ellenére a
traumaszemléletű gondozásnak máig nem létezik egységes
definíciója.”
Az alapvető „elemekre”, „alapelvekre”, „pillérekre”,
„összetevőkre”, „feltevésekre”, „alkotórészekre”,
„értéktartományokra” és „irányelvekre” több tucatnyi változat
keletkezett. Ám ezek, míg vannak bennük egyezések is, egyben
megdöbbentő különbségeket mutatnak.
Mindezek eredményeképp pedig sosem tudhatjuk, az adott
szervezet a TIC-nek épp melyik értelmezésére gondol, amikor a
kifejezést használja. Ezért van, hogy amikor a trauma
kezelésének gyakorlatáról, az azzal kapcsolatos programokról
vagy irányelvekről beszélek, mindig az adott elképzelést,
tartalmat vagy célt próbálom ismertetni, s nem a TIC kifejezést
használom.
Az elmondottak ellenére úgy gondolom, ezek a törekvések
rendkívül fontosak. És előrelépés is tapasztalható az ügyben. Az
említett szervezetek mindegyike igyekszik megismertetni a
trauma természetét a nagyközönséggel, ráirányítani a figyelmet
a témára, és szorgalmazza az azzal kapcsolatos kutatásokat,
hogy még többet tudhassunk meg róla; közülük több is
méltányolja és támogatja az ígéretes beavatkozásokat. 1989-ben
a Veteránügyi Minisztériumon (VA) belül megalakult a PTSD
Nemzeti Központ azzal a céllal, hogy tanulmányozzák a trauma
természetét, illetve támogassák a főként háborús traumák
sújtotta veteránokat. 2000-ben pedig megalapították a
Traumatikus Gyermekkori Stressz Nemzeti Központját.
Azonban egészen 2018-ig kellett várnunk ahhoz, hogy a
Betegségmegelőzési és Járványvédelmi Központ (CDC) és az
Egyesült Államok Szerhasználattal és Mentális Betegségekkel
Foglalkozó Szolgálatának (SAMHSA) a trauma
tanulmányozásával foglalkozó osztálya megfogalmazza a
traumaszemléletű gondozás hét alapelvét, amelyek
várakozásaim szerint a tudományterület fejlődésével
kidolgozottabbá válnak majd.
Könnyen megfeledkezünk róla, milyen fiatal tudományág is
a traumatológia, azaz a trauma tudománya. A fejlődési
traumatológia ágazata pedig még fiatalabb. A különböző
szervezetek és rendszerek még csak most kezdik kapiskálni
mindazt, amiről e könyvben beszélgettünk. És muszáj is lesz
nekik, hiszen a trauma az élet minden területét érinti; átszövi
az egyes generációkat, családokat, közösségeket, intézményeket,
kultúrákat és társadalmakat, mégpedig rendkívül összetett
módon. A trauma a génjeink, a fehérvérsejtjeink, a szívünk, a
bélrendszerünk, a tüdőnk és az agyunk működését, illetve a
gondolkodásunkat, az érzéseinket, a viselkedésünket, a
gyermeknevelési, oktatási és tanítási stílusunkat, a fogyasztási
szokásainkat, az alkotó tevékenységünket, valamint azt is
befolyásolhatja, milyen gyógyszert írunk fel a betegnek, vagy
hogyan viselkedünk egy gyanúsított letartóztatása vagy
ítélethozatal során. És a sort tovább folytathatnám. Tehát a
„traumaszemléletű” jelzőt a nézőpontunknak – a
világképünknek –, illetve a traumával és a veszteséggel
kapcsolatos saját tapasztalatainknak megfelelően más- és
másképpen értelmezzük.
Oprah: De lényegében e nézőpont felhívja a figyelmet a „Mi
történt veled?” fontosságára és arra, hogy a trauma befolyásolja
a viselkedésünket és az egészségünket. Illetve arra is, hogy
ennek ismeretében cselekedjünk és megfelelően reagáljunk,
legyünk akár szülők, akár tanárok, barátok, pszichológusok,
orvosok, rendőrök vagy bírók.
Dr. Perry: Teljes mértékben. E megfogalmazás, bármely más
rövid definícióhoz hasonlóan jól megragadja a
„traumaszemléletűség” lényegét. Annak, amit most mondtál, az
„ennek ismeretében cselekedjünk” része kifejezetten fontos. Az
egy dolog, hogy tisztában vagyunk a trauma különböző
viselkedési formákat és problémákat eredményező hatásaival –
következő lépésként viszont fel kell tennünk a kérdést: „Mit
tegyünk most?”
Hogyan teremthetünk lehetőséget a gyógyulásra meglévő
rendszereink keretein belül? Hogyan kerülhetjük el azt, hogy
ismételten kiszámíthatatlan, irányíthatatlan stresszkeltő
tényezőket gerjesszünk, amelyek csak tovább súlyosbítják a
trauma hatásait? Hogyan bizonyosodhatunk meg arról, hogy
nem „retraumatizálunk” valakit azzal, hogy akaratlanul is
olyan kiközösítő, elembertelenítő módon közelítünk hozzá, ami
ahhoz hasonló problémákat szül, mint amilyeneket kezelni
szeretnénk?
Őszintén úgy gondolom, ha nem ismerjük fel a belénk
rögzült, illetve a rendszereinkbe beépült – fajra, nemre,
szexuális beállítottságra irányuló – strukturális előítéleteket, a
valódi traumaszemléletű gondoskodás kivitelezése nem
lehetséges. A marginalizált – kiközösített, figyelmen kívül
hagyott, megalázott – csoportok traumatizáltak, hiszen, mint
említettük, az emberek társas lények. Ha az a szervezet,
közösség vagy társadalom, amelyhez tartozunk, kiközösít vagy
elembertelenít minket, az ebből fakadó hosszú távú,
irányíthatatlan stressz túlérzékennyé tesz bennünket (lásd 3.
ábra). A kiközösítés alapvető traumatizáló tényező.
Ezért gondolom azt, hogy az a rendszer, amely valóban
traumaszemléletű módon működik, antirasszista. A faji alapú
kiközösítésnek átható és súlyos következményei vannak. Észak-
Amerikában, Ausztráliában és Új-Zélandon például a fekete és a
barna bőrű, illetve az őslakos gyerekeket nagyobb
valószínűséggel diagnosztizálják és gyógyszerezik túl a
mentálhigiénés intézményekben; emelik ki a családjukból, és
bízzák a gyermekvédelemre; függesztik fel vagy tanácsolják el
az iskolából; illetve vádolják meg iskolakerüléssel és
„tettlegességgel” az iskolában, ennek következtében pedig
nagyobb arányban kerülnek a fiatalkorúak javítóintézetébe.
Mint már beszéltünk róla, a traumatikus élményeket átélt
gyerekek gyakran tanulási nehézségekkel küzdenek – és
sokszor túlzottan erősen reagálnak a visszajelzésekre és a
kritikára, amelyet ennek eredményeképp kapnak. Ez pedig
magatartási zavarokhoz vezethet. A viselkedésüket gyakran
félreértelmezik. Számtalanszor előfordul, hogy a jó szándékkal
cselekvő emberek és szervezetek valójában további fájdalmat
okoznak azon családoknak és gyermekeknek, akiken pedig
segíteni szeretnének.
Oprah: Vizsgáljuk meg alaposabban ezt a témát. A 60 Minutes
műsorban történt beszélgetésünk alkalmával ráébredtem, hogy
számtalan, különböző társadalmi problémákat megoldani
igyekvő jótékonysági és nonprofit szervezet csupán a felszínt
kapargatja. Igyekeznek bizonyos közösségi védőhálót létrehozni,
ami valóban fontos, azonban sokan közülük nem veszik
figyelembe az általuk megoldani próbált problémák okait – az
alapokat.
Amennyiben egy iskolai program nem képes felfedni, miért
vannak egy gyermeknek krónikus egészségügyi problémái, vagy
miért marad le a tanulásban; illetve ha egy munkahelyi
programon nem sikerül felderíteni, miért jön ki nehezen egy
adott munkavállaló a felettesével, vagy miért reagál mindig
dühvel a kollégái megjegyzéseire, az említett programok nem
érhetnek el hosszú távú változásokat. Kérlek, magyarázd el,
hogyan alakulnak ki valójában ezek a problémák, és miben
mutatkoznak meg.
Dr. Perry: Kezdjük a kisgyerekekkel. Többször beszéltünk
már arról, milyen fontos szerepet játszanak az élet hajnalán
meglévő kapcsolatok a stresszválaszrendszerek fejlődésében és
a későbbi egészséges társas kapcsolatok kialakításában. Tudjuk,
hogy ha egy gyermek különböző ártalmakkal és traumával
szembesül – mint a szegénység, a hajléktalanság, a családon
belüli erőszak vagy a rossz bánásmód –, azok bizonyos
mértékben hátráltatni fogják a fejlődését. Ennek
eredményeképp bizonyos képességek csupán részlegesen
alakulnak ki, mint arról a hatodik fejezetben az elhanyagolás
kapcsán már beszéltünk. Így előfordulhat például, hogy egy
ötéves gyerek nyelvi képességei egy átlagos kétévesének,
önszabályozó képességei pedig egy átlagos négyévesének
felelnek meg. E töredékes fejlődéssel párhuzamosan a gyermek
stresszválaszrendszere túlzottan aktívvá és reaktívvá válik
(lásd 3. és 5. ábra).
Most képzeljük el, hogy ez a gyerek bekerül egy iskolai
előkészítő osztályba, ahol az elvárásokat, az egyes átmeneteket,
a szabályokat és a tantervet átlagos ötévesekre szabták. Egy a
fejlődésbeli különbségeket és a trauma hatásait figyelmen kívül
hagyó intézmény azt fogja elvárni a gyermektől, hogy úgy
viselkedjen, mint egy „átlagos” ötéves – ám ő erre képtelen. A
napjait (a nyelvi fejlődésének elmaradottságából származó)
kommunikációs nehézségek és (önszabályozó képességének
hiányosságaiból fakadó) állandó frusztráció uralja majd. És
ebben a rendkívüli módon lehangoló helyzetben a gyermek
leblokkol vagy elveszti önuralmát. Bármelyik történjen is, nem
tud majd teljes mértékben hozzájutni azokhoz a társas
élményekhez, lelki hatásokhoz és tudományos ismeretekhez,
amelyeket az iskola adhat. Jóval lemarad társaitól. Akár ki is
csaphatják. Ebből az évfolyamból tanácsolják el a legtöbb
gyermeket; a fekete bőrűeket, különösen a fekete fiúkat,
háromszor akkora valószínűséggel, mint a fehéreket.
És mindez csupán az első megnyilvánulása a gyermek
képességei és a szükséges forrásokat gyakran nélkülöző, a
fejlődésbeli különbségeket és a trauma hatásait figyelmen kívül
hagyó oktatási rendszer irreális elvárásai közt tátongó
szakadéknak, amely rengeteg kárt okoz. Még ha a gyereknek
sikerül is „feljebb lépnie” a következő osztályba, továbbra is le
lesz maradva a társai mögött, ami folyamatos kudarcra
kárhoztatja őt. Az évek múlásával egyre inkább lemarad a
társaitól. Bizonyos képességeinek alulfejlettsége, illetve az általa
átélt trauma okozta tünetei következményeképpen különböző
mentális zavarokkal bélyegzik meg (lásd 6. ábra). A
túlérzékennyé vált stresszválaszrendszeréből fakadó túlzott
éberség miatt ADHD-vel diagnosztizálják, az önszabályozás
érdekében tett érthető viselkedési formáit – mint a széken való
hintázás, a rágózás, a firkálgatás, az álmodozás, a zenehallgatás
vagy a ceruzával való dobolás – pedig megtiltják. Ezeket a
gyerekeket megbélyegzik, gyógyszerezni kezdik, kiközösítik,
megbüntetik, akár ki is csapják, végül pedig, sajnos
meglehetősen gyakran, letartóztatják. Ha megkísérelnek
elmenekülni az iskolában tapasztalt állandó megalázás elől,
iskolakerülés miatt megbüntetik őket; illetve amikor
megpróbálnak megszökni, az iskola dolgozói pedig meg akarják
állítani őket, az akadályoztatás elleni fizikai tiltakozásuk miatt
tettlegességgel vádolják meg ezeket a gyerekeket. Számukra
egyenes út vezet az iskolából a börtönbe.
Oprah: És ne feledkezzünk meg arról a tényről se, hogy az
adott diák jellemzően nincs is tisztában a mélyben rejlő, a
nehézségei hátterében álló okokkal. Előbb-utóbb magáévá teszi
a környezete róla alkotott véleményét: hogy buta, lassú vagy
lusta. A kudarcoknak ez az ördögi köre pedig egyre inkább
csorbítja az önértékelését, így annyira frusztrálttá válik, és oly
mértékben megszégyenül, hogy végül feladja.
Dr. Perry: Ez egy nagyon fontos meglátás. Hiszen egy
tanulási nehézségekkel küzdő gyerek sosem fogja azt mondani
magában: „Szegény tanár, hát nincs tisztában az állapotfüggő
működéssel, és a trauma a tanulási képességeimre való
hatásával. Abban kellene segítenie nekem, hogy visszanyerjem
az egyensúlyomat, nem pedig azzal, hogy itt igéket ragoztatgat
velem.” Nem. Egyszerűen azt fogja mondani magában:
„Biztosan buta vagyok.”
A másik nagyon fontos tény, amellyel az iskolának tisztában
kellene lennie, hogy számtalan gyermek szembesül trauma
okozta tanulási és viselkedési nehézségekkel. Nem csak néhány
gyerekről beszélünk: a kutatások szerint az állami iskolába járó
diákok 30-50 százaléka szenved el három vagy több ártalmas
gyermekkori élményt. És mint már említettük, ezek az ártalmas
élmények következményekkel bírnak.
Képzeljük csak el, hány olyan gyermek ülhet a tanteremben,
akiknek az átélt traumával kapcsolatos emlékeit bármely
ártatlan iskolai inger megidézheti. Emlékezzünk csak vissza
arra, amiről már beszéltünk: hogy amit az adott pillanatban
tapasztalunk, az agyunk alsóbb rendű területei által megszűrve
jut el az agykérgünkig. Az agyunk valamennyi az adott
pillanatban beérkező érzékszervi ingert összehasonlít az azokat
befolyásoló, a korábbi tapasztalatainkból származó
emlékeinkkel, és ezeket az ingereket először az agy alacsonyabb
rendű, reaktívabb területei dolgozzák fel, csak azután jutnak el
a racionális, „gondolkodó” területekre.
Tegyük fel, hogy egy idősebb gyermeknek epizodikusan
jelentkező családon belüli erőszak közepette kellett felnőnie.
Kiskorában tanúja volt, amint az édesapja megalázta és
megütötte az édesanyját. Mindez az agya fejlődésének fontos
időszakában történt, amikor az a világ értelmezésének
folyamata részeként alapvető „emlékképeit” rögzítette. Így az
agya a férfi tulajdonságokat a fenyegetettséggel, a hangos, mély,
férfias hangot a félelemmel hozta összefüggésbe.
Öt évvel ezen asszociációk és emlékek megalkotása után ez a
kisdiák egy férfi angoltanárt kap, aki teljesen véletlenül épp úgy
néz ki, mint bántalmazó édesapja – körülbelül ugyanolyan
magas, egyezik a hajszíne, és neki is mély hangja van. A fiú
tudatosan nem érzékeli a hasonlóságot, azonban már
mindössze az kellemetlen érzéssel tölti el, ha ott kell ülnie az
osztályteremben a tanár óráján. Ez az érzés az agy
alsóbbrendű, agykéreg alatti területeiről, a tudatalattiból ered.
Emlékezzünk csak vissza Samre, arra a kisfiúra, akinek az apja
Old Spice-t használt! Mint azt az ő esete is példázta, ritkán
vagyunk tudatában annak, hogy egy régi emlékképünk épp
aktiválódik.
Oprah: És mivel tudatosan nem érzékeli ezt az asszociációt –
azazhogy ami történt vele, befolyásolja a társas kapcsolatait –,
előfordulhat, hogy már számtalan alkalommal érezte
kellemetlenül magát egy-egy férfi társaságában, illetve
megpróbálta szándékosan tönkretenni a kapcsolatát velük. E
férfiak lehetnek az edzői, a tanárai vagy más potenciális
példaképek – ő azonban tudattalanul is kerüli a társaságukat,
megfosztva magát a lehetőségektől.
Dr. Perry: Hasonló volt a helyzet veled is, amikor nem
tudtad, miért félsz egyedül éjszaka: nem voltál tisztában az
életed korábbi szakaszában megalkotott asszociációkkal. A
viselkedésünket a korábbi trauma okozta lelki sebeink
formálják.
De ne feledjük, hogy az agy mindig próbálja „értelmezni a
világot”, így a fiú magyarázatra vágyik. Végül arra jut, hogy nem
szereti az angolórát. Vagy arra, hogy a tanár nem kedveli őt,
esetleg, hogy egyszerűen bunkó. A tanárnak pedig fogalma
sincs, mindez miért történik. Képzeljük el, hogy a fiúnak
nehézségei támadnak egy írásbeli feladat során. A tanár
odamegy hozzá, hogy segítsen – azaz egy általa pozitívnak ítélt
cselekedetre készül. Ahogyan közelebb hajol, hogy belenézzen a
fiú füzetébe, a kezét a vállára teszi. Ám ahelyett, hogy ezzel
megnyugtatná őt, a fiú kirobban, és agresszívan viselkedik, még
mielőtt átgondolná, mit is tesz.
Az agya alsóbbrendű területei azonnal veszélyt kiáltanak, és
aktiválják a stresszválaszközpontot, amely pedig nyomban
lekapcsolja az agykérget. Tehát a fiúnak esélye sincs arra, hogy
értelmes, racionális választ adjon a tanár közeledésére.
Ha később beszélnél ezzel a diákkal, és azt mondanád neki,
hogy „Nem szabadna káromkodnod egy tanárral”, azt felelné,
„Tudom, ez nem jó dolog”. Abban a pillanatban viszont nincs
hozzáférése a józan gondolkodás képességéhez. Minél többet
tudunk a traumáról és a stresszválaszról, annál könnyebben
értelmezünk bizonyos viselkedésformákat, amelyekkel a
munkahelyen, egy kapcsolatban vagy az iskolában találkozunk.
Oprah: A korábban rögzített, az erőszakkal kapcsolatos
asszociációk felszínre kerülésével az agy veszélyre figyelmeztet,
majd az „üss és fuss” reakcióval válaszol – azaz a diák kifakad:
„Vegye le rólam a kezét!”
 Dr. Perry: Sőt, akár „Vegye le rólam a kib… kezét!” Ez az
agresszív, impulzív kirohanás teljesen ledöbbenti a tanárt. Nem
érti, mi történt. Amikor beszámol másoknak a történtekről,
olyasmit mond majd, hogy „Mindenféle ok nélkül egyszer csak
rám üvöltött”. Jellemzően így írják le ezeket az egykori
asszociációk felszínre kerülése keltette agresszív kitöréseket:
Hogy olyan hirtelen történt. Teljesen váratlanul. Senki sem
provokálta, mégis így viselkedett.
Oprah: Most volt egy újabb nagy ahaélményem. Gyakran
használjuk a „könnyen ugrik” kifejezést, ha nem tudjuk
megállapítani, az illető agresszív kirohanása miből ered, vagy
miért reagál úgy, ahogy. Hát, most már tudjuk: mert valami
történt abban a pillanatban, ami felidézte az agyban tárolt,
egykori traumával kapcsolatos emlékeket. És mivel az agy
alsóbbrendű, nem racionális területei válaszolnak először
bármilyen ingerre, azok azonnal aktiválják a stresszválaszt,
amely pedig lekapcsolja az agy gondolkodásért felelős területeit.
Tehát ezek a látszólag random kirohanások valójában az agyban
működő, rendkívül jól szervezett folyamatok eredményei. Egy
hasonló helyzetben az iskola legelőször azt a kérdést teszi majd
fel, hogy Mi a baj ezzel a gyerekkel?
A tanár pedig, aki most már biztos abban, hogy valami gond
van a fiúval, jelenti az esetet az igazgatónak. Pedig valójában azt
a kérdést kellene feltennie: Mi történt ezzel a gyerekkel?
Dr. Perry: Így van. A diákot problémás gyerekként fogják
kezelni. És ha továbbra is így viselkedik, elküldik az iskolai
tanácsadóhoz, majd felfüggesztik, aztán pedig mentálhigiénés
szakemberhez küldik. És ha az utóbbi nem jön rá arra, hogy a
fiú problémáit az okozza, ami régebben történt vele – azaz az
egykor átélt trauma –, ő is jó szándék szülte, ám eredménytelen
kezelési módszereket fog alkalmazni.
Ha azonban az iskola rendelkezésére állnának mindazon
források és eszközök, amelyekkel segíthetne a tanárainak
megérteni a gyermekeknél tapasztalt viselkedési zavarok okát,
valamint a trauma a tanulási képességekre gyakorolt hatását –
illetve elláthatná őket mindazon stratégiákkal, amelyek
segítségével szabályozott, biztonságos és védett környezetet
teremthetnének a diákok számára az osztályteremben –,
egészen másképpen tekintene egy hasonlóan viselkedő diákra.
Nem felfüggesztené és megbélyegezné, hanem sokkal inkább
megpróbálna kapcsolatot teremteni vele, és megérteni őt.
Oprah: Ám ez csak úgy kezdődhet el, ha feltesszük
magunkban a kérdést: Vajon mi történhetett ezzel a gyerekkel?
Dr. Perry: Pontosan – ha változtatunk a viselkedési formák
értelmezésének módján. A jó hír az, hogy amennyiben az iskola
valóban informálódik a trauma hatásait illetően, és tesz néhány
egyszerű módosítást a tekintetben, hogyan értékeli, segíti és
tanítja a gyermekeket, drámai változást tapasztalhat mind a
diákok tanulmányi eredményeinek javulása, mind pedig a
problémás viselkedésből fakadó incidensek számának
csökkenése tekintetében. Amennyiben az iskola megfelelő
szabályozó stratégiákat alkalmaz, a tanárok támogatást és
tiszteletet kapnak, a gyermekek igényeit és erősségeit pedig
felismerik és figyelembe veszik, mindez sokkal jobb
eredményekhez vezet majd.
Szerte a világban dolgozunk együtt iskolákkal, a
Neuroszekvenciális Modell a Terápiában (NMT) alkalmazásával,
amely segít megismertetni a tanárokkal azon alapvető
elméleteket, amelyekről mindeddig beszéltünk. Az NMT-ben
ezen alapelvek és elméletek alkalmazását lehetővé tévő iskolai
stratégiák szerepelnek. Az eredmények nagyon biztatók. A
tanárok, az iskolai adminisztrációs munkatársak, a szülők és a
gyerekek is mind-mind pozitív hatásokról számolnak be, és az
eredmények is ezt igazolják.
Más csoportok is indítanak „traumaszemléletű” iskolai
programokat. A traumaszemléletű gondozás (TIC) többféle
definíciójához hasonlóan ezeknek a modelleknek és
programoknak az alkotóelemei is nagyban különböznek
egymástól. Ám a sikeres modellek egy valamiben egyeznek:
mindegyikük a szabályozás és a kapcsolat fontosságát
hangsúlyozza.
Oprah: Tehát a traumaszemléletű oktatás egyik legfontosabb
feladata a gyermekek önszabályozó képességének támogatása.
Szabályozás, összekapcsolódás, majd érvelés, igaz? A
ráhangolódás szekvenciális jellegének figyelembevétele
elengedhetetlen.
Dr. Perry: Így van. Sajnálatos módon az iskoláink jellemzően
nem traumaszemléletűek, és hajlamosak megtiltani mindazon
szabályozó jellegű tevékenységeket, amelyekről már
beszéltünk: sétálás, hintázás a széken, illetve a taneszközök
babrálása óra közben, vagy zenehallgatás fülhallgatón a házi
feladat elkészítése során. A „szomatoszenzoros szabályozás”,
azaz az említett ritmikus tevékenységek tulajdonképpen
elérhetővé teszik az agykérget, így az agy a tanuláshoz
szükséges gondolkodásért felelős részei jobban hozzáférhetővé
válnak.
Az iskolák emellett kevés lehetőséget biztosítanak az olyan
nagy hatással bíró, gyógyító erejű és ellenállást építő
tevékenységekre is, mint a sport, a zene vagy a művészet.
Ezeket gyakran csupán választható vagy kiegészítő
tevékenységekként építik be az oktatásba, pedig szabályozó és
társas elemeiknek köszönhetően az ismeretek elsajátításának
alapját is képezhetnék. A szabályos mintázatú, ismétlődő,
ritmikus tevékenységek segítenek visszaállítani a túlzottan
aktív és reaktív szabályozó hálózatok „egyensúlyát” (lásd 2.
ábra). A zene is ezek közé tartozik – a hangszeren való játék és a
zenehallgatás egyaránt. A sport is. A tánc úgyszintén. És
természetesen e tevékenységek mindegyike nagyon fontos
társas hatással is bír. Hiszen a gyerekek megtanulják, mikor
passzolják a labdát a csapattársuknak, hogyan mozogjanak a
párjukkal a táncparketten, illetve hogyan hegedüljenek
összhangban a zenekar többi tagjával. Végezetül pedig, a sport,
a zene és más művészeti ágak kognitív elemekkel is
rendelkeznek: bevonják, aktiválják és összhangba hozzák az
agy működését, lentről felfelé és fentről lefelé egyaránt. Ezek az
egészséges tevékenységek az egész agyat megdolgoztatják.
Most képzeljük el, amint harminc gyerek ül egy
osztályteremben, és hallgatja a tanárt – csupán passzívan vesz
részt az oktatásban. Az agy felsőbb rendű területeit ily módon
nem lehet hatékonyan bevonni a munkába. Gyorsabban
tanulunk, ha mozgunk közben, és interakcióba lépünk
másokkal. Akkor tárolunk el új, illetve hívunk elő régi
információkat a leghatékonyabban, ha tanulás közben
valamilyen szomatoszenzoros tevékenységet folytatunk.
Oprah: Miután a diák agresszíven viselkedik az iskolában, s
ennek folyományaként mentálhigiénés szakemberhez küldik, mi
történik, ha az adott szervezetnek vagy szakembernek nincs
előképzettsége vagy tapasztalata a trauma témakörében?
Dr. Perry: Semmi jó: általában tovább rontja a gyermek
helyzetét. Helytelenül megbélyegzik valamilyen zavarral, majd
az esetek többségében túlzott gyógyszerszedésre ösztönzik. A
gyermekek mentális egészségével foglalkozó jelenlegi
szervezeteink túlterheltek, és nem áll elegendő forrás a
rendelkezésükre. Az sem ritka, hogy a hasonló állami
intézmények hosszú várólistával rendelkeznek. Olykor csak
havonta egyszer látja a gyermeket szakember, és a
pszichiáternél tett látogatás mindössze tizenöt percig tart. A
család jellemzően három alkalom után nem jön többet.
Krízisszemléletű mentálhigiénés intézményekre lenne szükség.
Mindazonáltal számtalan intézmény létezik, amelynek
klinikai szakemberei igenis tisztában vannak a trauma
természetével, és nagyon jó munkát végeznek. Ideális
helyzetben a gyermekről egy olyan esettanulmány készül,
amely tartalmazza a fejlődéstörténetét – azaz tulajdonképpen a
vele történtek részletes leírását. Egy jó esettanulmányban
szerepelnek a gyerek igényei és erősségei is. Ezek alapján a
szakembercsapat egy olyan személyre szabott kezelési tervet
tud készíteni, amely kiaknázza a gyerek erősségeit, a
gyengeségeit pedig megfelelő kiegészítő, oktatási vagy terápiás
tevékenységekkel javítja.
 Ezek a szakembercsapatok tisztában vannak vele, hogy
ugyanaz a megoldás nem mindenkinél működik. Gondoljunk
csak bele, milyen abszurd lenne, ha minden egyes mellkasi
fájdalommal és köhögéssel küzdő beteg ugyanazt az
antibiotikumot kapná. Pedig számtalan, egy bizonyos
„technikára” specializálódott klinikán ez történik. Azon a
klinikán például, ahol tudják, hogy a traumaközpontú kognitív
viselkedésterápia (TF-CBT – Trauma-Focused Cognitive
Behavioral Therapy) a trauma kezelésének bizonyítottan
hatékony módja, minden egyes traumatizált páciensnél ezt
alkalmazzák. Pedig, bár egyesek számára valóban hatékony ez a
módszer, mások számára nem az.
Egy valóban traumaszemléletűen működő klinikának
számtalan „eszköz” áll a rendelkezésére: munkaterápia,
fizikoterápia, beszéd- és nyelvfejlesztő foglalkozások, az
iskolával való együttműködés, pszichopedagógiai támogatás a
családnak és a gyermeknek, illetve hozzáférés többféle terápiás
módszerhez, mint amilyen a traumaközpontú kognitív
viselkedésterápia, a szemmozgás deszenzitizációja (EMDR – Eye
Movement Desensitization and Reprocessing), a
szomatoszenzoros beavatkozások, a terápiás állatok
alkalmazása és hasonlók. Bár a traumatológia igen fiatal
tudományág, már most is rendelkezik előzetes bizonyítékokkal
a fenti technikák legtöbbjének hatékonyságát illetően – a
lényeg, hogy azokat a terápiás kezelés megfelelő pontján
alkalmazzák.
Mindez azt jelenti, hogy egy hatékony terápiás
megközelítésnek követnie kell a ráhangolódás szekvenciális
folyamatának egyes lépéseit: ahhoz, hogy a kapcsolati vagy
kognitív terápiával eredményeket tudjunk elérni, először is a
szabályozási problémákat kell kezelnünk. Ezért is fejlesztettem
ki az NMT-t (Neuroszekvenciális Modell a Terápiában),
amelyről első, Maia Szalavitzcal közösen írt munkámban, A
ketrecbe zárt fiú című könyvben is mesélek.
Számomra a folyamat egyik legfontosabb tényezője annak
felismerése, hogy a gyógyuláshoz többféle terápiás technikára
és megközelítésre lehet szükség. Tudjuk, hogy a hatékony
felépülés kulcsa egészséges kapcsolatainkban rejlik, amelyek
segítségével újra és újra visszaidézhetjük és átdolgozhatjuk a
traumatikus élményt. Ha pszichológushoz, terapeutához járunk,
és képesek vagyunk vele stabil és biztonságos kapcsolatot
kialakítani, a szakember az általam „terápiás hálónak” nevezett
rendszer fontos elemévé válik. De ne feledjük, hogy a terápiás
pillanatok nagyon rövidek is lehetnek, és ideális esetben egy
hétre elosztva kapja őket az illető – nem pedig csupán leül heti
egy órát beszélgetni egy pszichológussal. E folyamat lehetőséget
ad az egyénnek arra, hogy közepes mértékben, illetve
kiszámítható és irányítható módon aktiválja a trauma emlékeit
és a stresszválaszrendszerét. Ennek eredményeképp a
túlérzékeny rendszerek idővel „neurotipikusabbá” válhatnak
(lásd 3. és 5. ábra).
Oprah: Mi a helyzet akkor, ha valaki nem engedheti meg
magának, hogy terapeutához járjon?
Dr. Perry: Remek kérdés. A legtöbb ártalmas környezetben
felnőtt, traumán átesett embernek nincs lehetősége a
pszichoterápiára, arra pedig főként nem, hogy egy fent leírt
klinikai csapat támogatását élvezhesse. Azonban egyre inkább
arra a felfedezésre jutunk, hogy ha törődő, gondoskodó
emberek vesznek körül minket, azzal jobb eredményeket
érhetünk el a trauma kezelésében, mint ha terapeutához
járnánk. Az említett terápiás hálót olyan pozitív kapcsolati
lehetőségek alkotják, amelyekkel az illető a mindennapjai során
találkozik. A terapeuta a gyógyulás fontos eleme lehet, de a
közreműködése nem elengedhetetlen. Ezzel nem arra próbálok
utalni, hogy a terápia nem segít, de megfelelő „kötődés” nélkül
nem túl hatékony. Ideális esetben a gyermek kötődik a
családjához, a közösségéhez és a kultúrájához; ehhez járul
hozzá a traumaszemléletű klinikai csapat a maga eszköztárával.
Ismétlem: ha megvizsgáljuk az őslakosok által használt,
illetve a hagyományos gyógyító módszereket, láthatjuk, hogy
azok hatékonyan kezelik mind a testet, mind a lelket, ami az
agyban működő több rendszerre is hatással van. Ne feledjük, a
traumás „emlékek” több agyi területet is érintenek. Ennek
ismeretében a hagyományos módszerek kognitív, kapcsolati és
érzékszervi elemeket is tartalmaznak. Újramesélik a
történeteket, lerajzolják a küzdelmet, a vadászatot, a halált,
megölelik és megmasszírozzák egymást, táncolnak és
énekelnek. Újra összekapcsolódnak a szeretteikkel – a
közösséggel. Ünnepelnek, lakomáznak, és megosztják egymással
az élményeiket. Az őslakosok gyógyító technikái ismétlődők,
ritmikusak, relevánsak, kapcsolati jellegűek, tiszteletteljesek, és
jutalmazó hatással bírnak – olyan tapasztalatokra épülnek,
amelyek bizonyítottan hatékonyan módosítják a
stresszválaszban szerepet játszó ideghálózatokat. Ezek a
módszerek azért vertek gyökeret e közösségekben, mert
hatékonynak bizonyultak. Az emberek jobban érezték magukat,
és jobban is boldogultak az életben, így e gyógyítási folyamat
kulcselemei bizonyítást nyertek, és generációról generációra
továbbadták őket. Időben és térben egymástól távol eső
kultúrák is ugyanazon gyógyítási módszereket használták.
Oprah: Jobban belegondolva ez rendkívül érdekes.
Dr. Perry: Valóban az. Az őseink felismerték a másokkal való
kapcsolat fontosságát és a kirekesztés káros mivoltát. A
„civilizált” világ története során azonban számtalan olyan
irányelv és gyakorlat született, amely a kapcsolatok
szétszakításának és a kirekesztésnek kedvezett – amelyek
szétrombolták a családokat, a közösséget és a kultúrát. A
gyarmatosítás, a rabszolgaság, az amerikai
rezervátumrendszer, a kanadai őslakosok számára alapított
iskolák vagy az ausztrál „ellopott generáció” – mind-mind
számtalan generáción keresztül fejtették ki bomlasztó
hatásukat azáltal, hogy tudatosan rombolták szét a családi és
kulturális kötelékeket, amelyek megajándékozhatták volna az
embereket a valahova tartozás érzésével. Ezek
következményeképpen a társak nélkül maradt, traumatizált
emberek olyan fájdalmas szituációkban találták magukat,
ahonnan nem volt menekvés: olyan helyzetekben, amelyekben
– mint már említettük – a disszociáció az egyetlen megoldás az
adaptáció és a túlélés érdekében. És bár a disszociáció adaptív
képesség, passzivitással és engedelmességgel jár, aminek
eredményeképp az adott embercsoportokat könnyedén
elemberteleníthetik és kizsákmányolhatják.
 Bár mindez sokak számára kevésbé egyértelmű, én úgy
gondolom, hogy a jelenleg működő gyermekegészségügyi,
oktatási, mentálhigiéniai és fiatalkori büntető
igazságszolgáltatási rendszerek gyakran ugyanezt teszik.
Szétszakítják a családokat, aláaknázzák a közösséget, illetve
kiközösítő, megszégyenítő és büntető jellegű gyakorlatokat
alkalmaznak.
Oprah: Amikor egyszer eljöttél velem Dél-Afrikába, hogy
ellátogass az iskolámba, rendkívül megrendítően beszéltél a
szisztematikus rasszizmusról, a lerombolt tetterőről és a
traumáról. Az OWLAG akadémiát 2007-ben, az
apartheidrendszer hivatalos összeomlása és a demokratikus dél-
afrikai kormány megalakulása után tizenhárom évvel alapítottuk.
Amikor ellátogattál hozzánk, épp azzal küzdöttünk, hogy egy jól
működő közösséget hozhassunk létre az intézmény falai között.
A fekete tanárok úgy érezték, hogy fehér kollégáik
felsőbbrendűnek érzik magukat velük szemben annak ellenére,
hogy ők viszont elfogadást tanúsítottak irántuk. A te
segítségeddel sokkal könnyebben megértettük, mi is folyik
valójában a két csoport között, amikor mindezt az agy fejlődését,
illetve annak a burkolt előítéletekkel és a rasszizmussal való
kapcsolatát ismertetve magyaráztad el. Mesélnél egy kicsit ismét
minderről?
Dr. Perry: Természetesen. Korábban már beszéltünk arról,
hogy a csecsemők agya az érzékszervi információkat befogadva
próbálja értelmezni az őket körülvevő világot, illetve
asszociációkat létrehozni. Illetve arról is, hogy mélyen legbelül
mindannyian társas lények vagyunk, akiknek fejlődő agya –
annak legalsóbb rendű részeiből indulva – „emlékképeket”
gyárt „a saját közösséghez tartozó emberek” illatát, hangját és
látványát megőrizendő. Ezen emlékek egy rendkívül mély, az
agykéreg alatti, tudattalan szinten léteznek, és magukban
foglalják például az adott személy beszéd- és öltözködési
stílusát, valamint bőrszínét.
Most pedig emlékezzünk vissza, mit mondtunk arról, hogy
az agyunk folyamatosan megfigyeli a világot – a belső és külső
világot egyaránt – a célból, hogy biztosíthassa a túlélésünket. És
ha az agyunk bármilyen ismeretlen tapasztalattal kerül szembe,
alapértelmezett műveletként aktiválja a
stresszválaszrendszerünket a „jobb félni, mint megijedni” elve
alapján: azaz jobb azt feltételezni, hogy az az újdonság, amellyel
épp szembekerültünk, potenciális veszélyforrás lehet.
Most adjuk hozzá az egyenlethez azt a tényt, hogy az ember
elsődleges ragadozója mindig is saját embertársai voltak.
Fejlődése során a stresszválaszrendszerünk érzékennyé vált a
társas kapcsolatokra, azaz amikor olyan emberek társaságában
vagyunk, akik hasonlítanak a gyermekkori „klánunk” tagjaihoz,
biztonságban érezzük magunkat. Ha azonban olyan
emberekkel találkozunk, akik mások, mint „a mieink”, az
agyunk alapértelmezett reakcióként aktiválja a
stresszválaszrendszerünket. És ha ez megtörténik,
szabályozatlanná válunk, sőt, fenyegetve érezzük magunkat.
Oprah: Ezzel magyarázható az, hogy amikor gyermekünk
születik, akit mindenki látni akar, és körbeadják egymás között, a
baba sokszor sírni kezd. Az agya így reagál az ismeretlen
környezetre.
 Dr. Perry: Pontosan így van. A csecsemő számára ezek az
emberek mind-mind különbözőek, újak és a társaságuk
egyszerűen „túl sok”. Ez pedig aktiválja a
stresszválaszrendszerét.
Ám a felnőttek agya is ugyanúgy aktiválja a
stresszválaszrendszerüket, ha olyan emberekkel találkoznak,
akik különböznek az eredeti „törzsük” tagjaitól. Legtöbbször ez
az aktiváció közepes mértékű: mindössze óvatosságra int. Ha
azonban az illető túlérzékeny stresszválaszrendszerrel
rendelkezik, illetve az új ember tulajdonságai nagymértékben
különböznek a törzsének tagjaiétól, drámaibb mértékű
aktiváció valósulhat meg. És ha ez megtörténik, regresszió
következik be: elveszítjük az agyunk magasabb rendű – az
értékrendünket és a meggyőződéseinket tároló – területeihez
való hozzáférést. A gondolkodásunkat és a viselkedésünket
immár sokkal inkább az agyunk primitív, reaktív területei
irányítják.
Hadd mondjak erre egy példát. Egyszer találkoztam egy
hölggyel, akinek a lánya a Békehadtest tagjaként Afrika
elmaradott, vidéki területein faluról falura járva védőoltást
adott be a gyermekeknek. A minnesotai lány jellegzetes
skandináv jellemvonásokkal bírt: magas volt, szőke és hófehér
bőrű.
Oprah: És olyan falvakba látogatott el, ahol a helyi lakosok
még szó szerint sosem láttak fehér embert.
Dr. Perry: Így van. Tehát képzeljük el, hogy itt van ez a
rendkívül pozitív kisugárzású, jó szívű fiatal hölgy, aki nagyon
szereti a gyerekeket, úgy érzi, hogy a munkájával jobbá teszi a
világot, és lelkesen járja végig az egyik kis falut a másik után
azzal a céllal, hogy legyőzhesse a betegségeket. Ám amint
belépett egy-egy faluba, a helyi gyerekek egyetlen pillantást
vetettek rá, majd sikítozva elszaladtak. Mint kiderült, azt hitték
róla, hogy kísértet. A gyerekek egy része sikítozni kezdett, a
többiek pedig elszaladtak. A hölgy nagyon nehezen szokott
hozzá ehhez. Ám amikor az édesanyja mesélt neki a
munkánkról, akkor értette meg, hogy ezeknek a gyerekeknek
nem személy szerint ellene van kifogásuk, mindössze az
„ismeretlenre” reagálnak így. Az agyuk korábban semmilyen
pozitív tulajdonságot nem társított a „fehérséghez”, így a vele
való találkozás rendkívül váratlan volt a számukra, és ez
aktiválta a stresszválaszrendszerüket.
Ám mindez csupán kezdeti reakció. A fiatal hölgy hosszú
időn keresztül szeretettel, törődéssel és gondoskodással vette
körül ezeket a gyerekeket. Segített megetetni és megnyugtatni
őket, ha féltek. Így a gyerekek megtanulták, hogy ez a fehér
ember, aki szereti és támogatja őket, illetve gondoskodik róluk,
jó, és nem jelent veszélyt. Ezek az új tapasztalatok pedig
„beépültek” az agyukba, így amikor évekkel később egy másik
fehér emberrel találkoztak, alapértelmezett válaszreakcióként
az adott személyt jó emberként aposztrofálták.
Oprah: És még ha ez az új fehér ember nem is olyan kedves,
nem feltétlenül rombolja le az elsőnek megismert, minnesotai
hölgyről alkotott képüket, mivel az fiatalkorukban mélyen
beépült az agyukba.
Dr. Perry: Így van. Amikor életünkben először találkozunk
egy olyan emberrel, aki bizonyos tulajdonsága – például a
bőrszíne – miatt elüt a „mieinktől”, elkezdünk új asszociációkat
gyártani a célból, hogy értelmezzük a minket körülvevő világot
úgy, hogy ez a világ immár ezt az új embert is magába foglalja.
Az agyunk rendszerezi, összehasonlítja és kategorizálja az
illetőt. Kezdetben mindehhez meglévő alapértelmezett
sémáinkat használjuk – tehát megállapítjuk például, hogy az
illető férfi, vagy hogy idősebb nálunk, illetve, hogy tanár.
Azonban minél több időt töltünk vele, annál több lehetőségünk
van arra, hogy új, részletesebb asszociációkat alkossunk. Így
már az illető személyes tulajdonságait és összetett
jellemvonásait is látni fogjuk, nem pedig csupán az adott
„kategóriát”, amelybe helyeztük.
Ugyanakkor azonban az agyunk folyamatosan „egérutakat”
keres. És ezek az egérutak nem mindig pontosak; fogékonnyá
tesznek a sztereotípiákra és az „izmusokra” – azaz az illetővel
kapcsolatos, az adott személyhez hozzárendelt kategória
alapján történő általánosítások felállítására. Az agyunkban
tárolt legerősebb hatással bíró kategóriák első, jellemzően
életünk korai időszakából származó tapasztalatainkból erednek
– és szerepet játszanak az előítéleteink kialakulásában.
Egyszer régebben, amikor egy fekete kisfiú esetén
dolgoztam, megkérdeztem a gyereket, találkozott-e már valaha
fehér emberrel.
„Csak egyszer” – felelte.
Később kiderült, hogy az első fehér ember, akit ez a kisfiú a
való életben – azaz nem a tévében – látott, egy rendőr volt, aki
megállította az édesapját az úton, fegyvert fogott rá,
kiszállíttatta az autójából, kiabált vele, megbilincselte, majd a
rendőrautóba ültette. A kisfiú pedig ott maradt az apja
kocsijában rettegve, amíg egy gyermekvédelmi munkatárs meg
nem jelent, és el nem vitte. Még az édesanyjának sem engedték
meg, hogy találkozzon vele, amíg az nem „igazolta”, hogy
valóban a fiú anyja. Nem nehéz hát elképzelni, hogy a kisfiúnak
a fehér emberekről alkotott belső képe nagyban különbözött
azoknak a falusi gyermekeknek a belső képétől, akiket a
Békehadtest önkéntese gondozott.
Tehát ez a kisfiú – aki szemtanúja volt, amint az édesapját
egy rendőr erőszakot alkalmazva letartóztatja – később eljön
hozzám, egy fehér bőrű orvoshoz, aki segíteni próbál neki. A
kapcsolatunk kezdetekor a fiú rólam alkotott véleménye nem
igazán semleges: fél tőlem, és nem bízik bennem – részben
azért, mert új vagyok a számára, részben pedig azért, mert
fehér vagyok. Sok-sok hétnyi gyengédséggel, türelemmel és
pozitivitással teli közös munkára volt szükség ahhoz, hogy ezt a
semleges véleményt elérhessem. Végül jól tudtunk együtt
dolgozni, azonban továbbra is kivételként tekintett rám. A
„fehérséggel” kapcsolatos eredeti, az iskolában és a
közösségben tapasztalt nyílt és burkolt rasszista
megnyilvánulásokkal megerősített élményei továbbra is ott
maradtak benne, a tudatába vésődve. A legkorábbi
tapasztalataink a legerősebbek és legtartósabbak.
A tapasztalatok szekvenciális feldolgozása miatt a fiú agya a
„fehérséget” mindig is az alsóbbrendű területek felől haladva
fogja feldolgozni. Akárhányszor csak egy új fehér emberrel
találkozik, eredeti – alapértelmezett –, a fehér bőrszínt a
veszéllyel összekapcsoló asszociációi fogják meghatározni,
hogyan érzi magát, illetve hogyan gondolkozik és cselekszik. A
fehér bőrszín emlékeket megidéző ingerként működik. Mire az
új fehér emberrel kapcsolatos bármilyen információ eljutna az
agykérgéig, a kisfiú agya már bekapcsolta a „félelem”
válaszreakciót. Az agykérgében már szerepelnek bizonyos
velem kapcsolatos emlékek, mint hogy „dr. Perry fehér, de azért
rendes ember”, az adott pillanatban azonban, az aktivált félelmi
válaszreakció miatt képtelen hatékonyan hozzáférni ehhez az
információkhoz. Egy-egy új fehér emberrel találkozva azt fogja
érezni: „De ő nem dr. Perry.” Első élményeink alkotják meg azt a
szűrőt, amelyen aztán minden új élménynek át kell haladnia.
A dél-afrikai iskola ügyére visszatérve: ebben az országban
számtalan kultúra él egymás mellett, és a fehér közösség
generációkon át kegyetlen módon elnyomta a színes bőrűeket.
Az OWLAG akadémia fekete bőrű tanárai egy olyan világban
nőttek fel, ahol a fehérek hatalma és az ország rasszista
szabályai, gyakorlatai és törvényei elleni aktív ellenállás az
illető halálával is végződhetett. A fehér bőrű emberekkel
kapcsolatos asszociációkat gyakran a félelem hatja át.
Számtalan fekete ember fejlesztett ki magában disszociáción
alapuló adaptív stratégiákat és viselkedési stílust. A lényeg:
elkerülni a konfliktust, illetve konfliktus esetén
engedelmeskedni. Az ehhez hasonló adaptív képességek mélyen
belénk vésődnek.
Oprah: Ráadásul az iskolában tanító tanárok közül sokan
tudattalanul is e régimódi elvek mentén gondolkodnak és
viselkednek.
Dr. Perry: Pontosan. 1994-ben, amikor az apartheidrendszer
elnyomása véget ért, az emberek agya nem változott meg
azonnal. A fehér embereket továbbra is az uralkodással és a
kiközösítéssel azonosították. Annak ellenére, hogy a dolgok
elméletben megváltoztak, amikor az apartheidrendszerben
felnőtt emberek léptek interakcióba egymással, az
erőkülönbségek és az adaptáció régi mintái tudattalanul ismét
újjáépültek. A fehér tanárok magabiztosan mondták el a
véleményüket, és vállalták a „vezető szerepet”, a feketék pedig
visszahúzódtak, kerülték a konfliktust, és jóváhagytak olyan
véleményeket, amelyekkel nem feltétlenül értettek egyet. Ez
pedig komoly problémákhoz vezetett az iskolában. Ám amikor a
fehér tanárokkal beszéltem, ők azt mondták, őszintén úgy
gondolják, hogy a rasszizmus nem játszik szerepet az iskolában
kialakult problémákban.
A burkolt előítéletekkel és a rasszizmussal kapcsolatban
rendkívül nehéz megérteni azt, hogy nem mindig a
meggyőződéseink és az értékrendünk irányítják a
viselkedésünket. Ezek a meggyőződések és értékek az agyunk
legfelsőbb, legösszetettebb részében, az agykéregben
tárolódnak. Ám az agyunk más részei is képesek asszociációk
megalkotására – ezek az asszociációk azonban torzak,
pontatlanok és ez esetben rasszisták. Előfordulhat, hogy egy
adott ember őszintén ellenzi a rasszizmust, ugyanakkor burkolt
előítéletei vannak, amelyek rasszista hozzászólásokban és
cselekedetekben manifesztálódnak. Ahhoz, hogy megértsük,
mindez miért történik, tisztában kell lennünk az agyba
beérkező ingerek szekvenciális feldolgozásának folyamatával,
illetve a fejlődés során szerzett tapasztalataink hatalmával,
amelyek során az agyunk alsóbbrendű területeibe olyan
asszociációk vésődnek be, amelyek alapján megalkotjuk saját
világképünket.
Oprah: Annyi fehér bőrű embertől halljuk, hogy „Márpedig az
én házamban soha senki sem használta az n betűs szót”.{5} Ám itt
nem csak a szóhasználat a lényeg. Hanem az is, hogy a gyermek
mit lát a szüleitől – azok hogyan kezelik azokat az embereket,
akik mások, mint ők. Hogyan viselkednek, amikor velük
beszélnek. Mit mondanak róluk. Milyen érzelmi hangulat
uralkodik az otthonukban a „más” emberekkel kapcsolatban.
Hiszen ezt szívjuk magunkba születésünktől fogva, így ez
határozza meg, hogyan viszonyulunk azokhoz az emberekhez,
akik mások, mint mi. Nem az a lényeg, a családunk használja-e
az n betűs szót, vagy sem. Számtalan más dolog is hatással van
ránk.
Dr. Perry: Igen, rengeteg ilyen dolog van. Fiatalkorunkban,
amikor létrehozzuk a világ működésére vonatkozó alapvető
asszociációinkat, leginkább a szüleink viselkedése befolyásol
minket. És elsősorban nem az, amit mondanak, hanem, amit
tesznek. A körülöttünk lévő más gyerekek és felnőttek is
hatással vannak ránk. Ha fehér gyerekként egyáltalán nem
találkozunk más bőrszínű társakkal, nem állnak
rendelkezésünkre személyes tapasztalatok ahhoz, hogy
megalkothassuk e fontos kapcsolati jellegű asszociációkat.
A média is nagymértékben befolyásol minket. A média
sugározta képek csecsemőkorunktól kezdve hatással vannak
világértelmezésünk kialakulására. Sok fehér ember kizárólag a
tévében lát színes bőrűeket. Amikor én voltam gyerek, a
műsorokból a feketékkel kapcsolatos negatív sztereotípiák
áradtak.
Oprah: Az én életemben is sok olyan fehér ember van,
akiknek, mielőtt találkoztunk volna, még sosem volt fekete
ismerősük. Egy időben több fehér ember csak azért alkalmazott
feketéket, hogy elmondhassa magáról, van fekete ismerőse. Ám,
mint te is említetted, számtalan fehér ember kizárólag a hírekből
vagy a filmekből nyeri a feketékkel kapcsolatos asszociációit.
Dr. Perry: Fiatalkoromban a fekete férfiakat és fiatalokat a
mozi és a tévé jellemzően negatív szerepekben ábrázolta,
például bűnözőként. A filmekben sosem volt fekete nyomozó,
szuperhős vagy tudós. Ezen torzítások hihetetlenül erős
hatással vannak az agyunk szerveződésére, és hozzájárulnak a
fehér emberek a színes bőrűekkel kapcsolatos negatív
képzettársításaihoz, illetve fontos szerepet játszanak a burkolt
előítéletek kialakulásában.
Bizonyos mértékben mindannyiunk világképe torz. És, mint
említettem, az agyunk az információk feldolgozása közben
gyakran egérutakat használ, ami pedig fogékonnyá tesz az
előítéletekre. Mindenkiben van egyfajta burkolt előítélet – azaz
bizonyos mértékben torzítva látja a világot – attól függően, hol
és milyen körülmények között nőtt fel. Gondoljunk bele,
mekkora esélye van annak, hogy a „biztonságérzetet nyújtó és
ismerős” emberek tárházában minden egyes kultúra, vallás és
etnikum képviseltesse magát – különösen az életünk első
néhány évében! Tehát be kell látnunk, hogy mindannyiunkban
van némi élőítélet.
Oprah: Isabel Wilkerson Caste (Kaszt) című könyvében a
szerző a Sentencing Project (Ítélethozatali Projekt) elnevezésű
büntető igazságszolgáltatási reformszervezet egyik tanulmányát
idézi. Az említett kutatásból kiderül, hogy a fekete gyanúsított
által fehér áldozat sérelmére elkövetett bűncselekmények
aránya mindössze tíz százalék – ezek a televízió bemutatta
eseteknek azonban mégis negyvenkét százalékát teszik ki. Ha a
híradót nézve az esetek csaknem felében olyan bűntényekről
hallunk, amelyeket feketék követtek el fehérek ellen, ez bizony
befolyásolni fogja a reakciónkat, amikor egy feketével
találkozunk.
Dr. Perry: Gondolkodjunk el egy pillanatra azon, hogyan
befolyásolja a burkolt előítélet egy tapasztalatlan rendőr
viselkedését, amikor az egy fekete fiatallal kerül összetűzésbe
késő este. Az állapotfüggő működés alapján fog cselekedni.
Veszélyhelyzetben az agy gondolkodásért felelős területe
lekapcsol, és a reaktívabb, érzésekért felelős rész veszi át az
irányítást. Tegyük fel, hogy a fehér rendőr fenyegetve érzi
magát, és fegyvere van. Amennyiben vészhelyzetben az agya
alsóbb rendű, reaktívabb területei veszik át az irányítást az
észlelése és a viselkedése felett, és az agya tele van a feketéket a
bűnözőkkel azonosító képzettársításokkal, sokkal nagyobb
valószínűséggel fogja a félelem irányítani a viselkedését –
kiabál, túlreagálja a helyzetet, meghúzza a ravaszt – akkor, ha
egy fekete tinédzserrel áll szemben, mint ha egy fehérrel.
Hiszen az agya a fehér tinédzsereket nem kötötte össze a
veszély fogalmával.
Ha azokra a rendszerekre gondolunk, amelyeknek
traumával kapcsolatos ismeretterjesztésre lenne szükségük, az
igazságszolgáltatás a sor elején áll. A trauma, az agy, a stressz és
az egyensúlyunkból való kibillenés működésének ismerete
elengedhetetlen lenne a mentősök, tűzoltók és társaik –
kiváltképp a rendőrök – képzése során. Mindenkinek, aki
fegyvert visel, és a társadalmat szolgálja, széles körű oktatásban
kellene részesülnie ezekről a dolgokról.
Oprah: Különbség van azonban a burkolt előítéletek és a
rasszizmus között. Te hol húznád meg ezt a határt?
Dr. Perry: A burkolt előítélet azt jelenti, hogy az előítélet
jelen van, de „nem fejeződik ki nyíltan” – gyakran még
akaratlanul sem. A rasszizmus ezzel szemben egy bizonyos
rassz felsőbbrendűségéről alkotott feltevések konkrét, nyílt
módon való megnyilvánulása. Az Egyesült Államok esetében a
rasszizmus abban nyilvánul meg, hogy a fehér emberek által
létrehozott, a fehér emberek jogait szem előtt tartó szervezetek
kiközösítik és elnyomják a színes bőrűeket. Azt mondhatnánk,
hogy a rasszizmus az agyunk legfelsőbb, „racionális” területébe
van bekódolva, míg a burkolt előítéletek az alsóbbrendű
területek alkotta torzító „szűrők” termékei. Ha egy gyermek
vagy fiatal nyíltan rasszista hozzáállással találkozik például az
otthonában vagy a baráti körében, e meggyőződések
„beépülhetnek” ezekbe a szűrőkbe. Ennek eredményeképp
pedig az agy több területét is érintő, mélyen bevésődött érzések
és meggyőződések keletkezhetnek.
Oprah: A változás azonban nem lehetetlen. Fontosnak érzem
megemlíteni az egyik, 2018-ban folytatott beszélgetésemet,
amely igazolta abbéli hitemet, hogy együttérzés segítségével
még az ízig-vérig rasszista ember is képes fejlődni.
 Egy Anthony Ray Hinton nevű férfival beszélgettem, aki
harminc évet töltött a halálsoron Alabamában egy olyan
bűncselekményért, amelyet nem is ő követett el. Hihetetlenül
elszigetelten élt a börtönben: egyedül volt a zárkájában,
egyetlen rabtársát sem láthatta. Nem is beszélgettek egymással,
azonban éjszakánként sírást és nyöszörgést lehetett hallani – a
szenvedő férfiak hangját.
Az egyik éjszaka Anthony sírást hallott, és valami megmozdult
benne. Kiszólt a zárkájából: „Mi a baj?” A rabtársa elmesélte neki,
hogy az édesanyja meghalt. Anthony rendkívül közeli
kapcsolatot ápolt a saját édesanyjával, így abban a pillanatban
együtt érzett a férfival. És ez az egyetlen kérdés, ez az
együttérzés megnyitotta a kaput az összes többi rab számára.
Elkezdtek rendszeresen beszélgetni egymással, történeteket
meséltek, és támogatták egymást. Anthony főként egy Henry
nevű férfival barátkozott össze. Később megtudta, hogy rabtársa
nem más, mint Henry Hays, a Ku-Klux-Klan tagja, akit egy fiatal
fekete fiú felakasztásáért zártak börtönbe. Ám ahelyett, hogy
Anthony megszakította volna az ismeretségüket, igazi barátság
szövődött közöttük ott a halálsoron, és végig közeli kapcsolatban
maradtak.
Dr. Perry: Fogadjunk, hogy Anthony barátsága
megváltoztatta Henryt.
Oprah: Olyannyira, hogy azon az éjszakán, amikor Henryt
villamosszékbe ültették, az utolsó mondata az volt, hogy egész
életében tévedésben élt. A szülei rossz dolgokra tanították: nem
volt igaz, hogy a feketék ellenségek lennének. És hogy azért
került a halálsorra, hogy megtanulhassa, mi is az a szeretet.
 Dr. Perry: Hűha! Ez egy rendkívül nagy erejű történet. És
egyben tökéletes példa arra, hogy még a leginkább gyűlölettel
teli rasszista meggyőződés is megváltoztatható. Ne feledjük,
hogy az agykéreg az agy leginkább alakítható, legkönnyebben
megváltoztatható része. A meggyőződéseink és az értékrendünk
is változhat.
Oprah: A burkolt előítéleteket már nehezebb felszámolni,
igaz?
Dr. Perry: Igen, ez sokkal bonyolultabb. Meglehet, hogy
őszintén úgy gondoljuk, a rasszizmus rossz, és minden ember
egyenlő. Ám ezek a meggyőződések az agyunk intellektuális
részében vannak jelen, a burkolt előítéletek viszont, amelyek az
agy alsóbbrendű területeibe vésődtek be, továbbra is napról
napra megmutatkoznak – ezek határozzák meg, hogyan
viselkedünk másokkal, milyen vicceken nevetünk, vagy mit
mondunk.
Érdekes megfigyelni, hogyan függ össze mindez a Black
Lives Matter („a feketék élete számít”) mozgalommal. George
Floyd meggyilkolása után rengeteg vita kapott szárnyra a
strukturális rasszizmussal, a burkolt előítéletekkel és a fehérek
privilegizált helyzetével kapcsolatban. Ezek pedig számtalan
félreértésre világítottak rá, és rengeteg felszínre törő
fájdalomnak nyitottak utat. És persze rengeteg védekezésnek is:
„Én sosem voltam rasszista”, „Egyetlen porcikám sem az”. Hát,
tényleg nem a „porcikáinkkal” van itt a gond. Hanem az
agyunkkal. Mindannyiunkban vannak mélyen belénk ivódott
előítéletek, és ezek között rasszista jellegű asszociációk is
rejtőznek.
 A burkolt előítéletekkel való munka első lépéseként el kell
ismernünk, hogy bennünk vannak. Gondolkozzunk el azon,
korábban mikor törtek a felszínre ezek az előítéletek. Próbáljuk
meg előre megjósolni, mikor és hol számíthatunk arra, hogy
megmutatkoznak. Szedjük össze a bátorságunkat, és töltsünk
egy kis időt olyan emberek társaságában, akik különböznek
tőlünk, és akik megcáfolhatják az előítéleteinket. Ez kellemetlen
lehet. De ne feledjük: a közepes mértékű, irányítható stressz
fejleszti az ellenálló képességünket. Alkossunk új
asszociációkat; szerezzünk új tapasztalatokat. Ennek legjobb
módja, ha részt veszünk a közösség életében, és eltöltünk egy
kis időt olyan emberekkel, akik mások, mint mi. Valódi,
tartalmas kapcsolatokat kell kialakítanunk ahhoz, hogy az
embereket saját, egyedi tulajdonságaik alapján ismerjük, ne
csupán azon kategóriák alapján, amelybe korábban helyeztük
őket.
Oprah: Ezzel tehetjük csak igazán próbára a bennünk
munkáló burkolt előítéleteket és rasszista meggyőződéseket.
Dr. Perry: Pontosan. És ezért nem lehet egy cégnél
egyszerűen azzal felszámolni a rasszizmust, ha elküldünk
mindenkit egy antirasszista vagy a kulturális érzékenységet
fejlesztő tréningre. A kulturális érzékenységet nem lehet
oktatni: ehhez muszáj bizonyos időt eltöltenünk más kultúrák,
más emberek társaságában. Anthony Bourdain amerikai
szakács remek példa erre. Azzal ösztönözte az embereket arra,
hogy más kultúrákkal ismerkedjenek meg, hogy találkozott a
helyi szakácsokkal, együtt főztek, együtt fogyasztották el az
ételt, és a kulturális eseményeket is együtt ünnepelte a
helyiekkel. Egy háromórás szemináriumtól senki sem lesz
kulturálisan érzékeny.
Oprah: Ezt úgy érted, hogy nem is kellene ilyen tréningeket
tartanunk?
Dr. Perry: Nem, úgy értem, hogy a kulturális érzékenységet
fejlesztő tréningek mellett, amelyek által az elméleti tudás
megszerezhető, valódi tapasztalatok és valódi kapcsolatok is
szükségeltetnek. Ezek segítségével megváltozhatunk. Sok ember
számára mindez nehézséget jelent, és a módszer kétségtelenül
nem képes megjavítani az egész rendszert, azonban kezdetnek
jó. Hosszú távú megoldásként vissza kell szorítanunk a burkolt
előítéletek kialakulását. Meg kell találnunk annak a módját,
hogy a gyermekeinknek már életük kezdeti szakaszában is több
lehetőségük legyen megtapasztalni azt, milyen nagyszerű dolog
is az emberi sokszínűség. Továbbá mindenképp meg kell
változtatnunk számtalan társadalmi rendszer eredendően
előítéletes alkotóelemét.
Oprah: Úgy gondolod, hogy a traumák hatására az emberiség
visszafelé halad az úton?
Dr. Perry: Mint már korábban is beszéltünk róla, az
embereknek mindig is rengeteg traumával kellett
szembesülniük. Így én az említett kihívások ellenére is
optimista vagyok. Véleményem szerint a fajunkban rejlő
„emberség” olyan, akár az apály és a dagály: voltak idők,
amikor hihetetlen emberségről, máskor pedig hihetetlen
embertelenségről tettünk tanúbizonyságot. Ám az emberiség
történelmét tekintve az egészség, a jólét, a társadalmi
igazságosság és a kreativitás valamennyi fontos mutatója
jelenleg folyamatosan felfelé halad.
Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy nem élünk
hihetetlenül nehéz időket az Egyesült Államokban.
Nagymértékű polarizáció tapasztalható; és sokan vannak, akik
félelemkeltéssel próbálják alakítani a közvéleményt. A dühös,
polarizált tömegek nem számítanak jó hallgatóságnak, ám a
félelmük, a fájdalmuk és a változásra való igényük egyértelmű.
Reménykedem abban, hogy ha többen felismerik a trauma
természetét és a kapcsolatok erejét, javulni fognak a dolgok.
Lakóövezeteket építhetnénk, traumaszemléletű szolgáltatásokat
indíthatnánk, támogathatnánk a művészeket, újjáépíthetnénk
az infrastruktúrát, és olyan helyeket hozhatnánk létre, ahol az
emberek közösséget alkothatnak. Igazi kvantumugrást
hajthatnánk végre az emberiség történelmében. Megtehetnénk.
Megtehetjük. De először is tisztába kell kerülnünk a trauma
átható és összetett hatásaival. Annyi kiaknázatlan lehetőség
rejlik bennünk!
 9. FEJEZET

KAPCSOLATOKRA ÉHEZVE
A MODERN VILÁGBAN
 A maori törzs egyik idős tagja egy lankás domboldal lábánál
álló kapuhoz vezetett minket. A domb tetején egy gyönyörű
négyszögletű épület állt, oszlopain és gerendáin csodálatos
faragásokkal. A kapu a maraéba, a maorik közösségi élete
központjául szolgáló zárt helyiségbe vezetett. Az épület maga
pedig a közösségi ház, a wharenui volt. A maori közösség több
tucatnyi tagja sorakozott fel a házhoz vezető ösvényen. Az egyik
idős odajött hozzánk egy bottal a kezében, miközben hangosan
szónokolt maori nyelven, majd egy nagy levelet tett le elém a
földre. Egy idős nő énekelni kezdett. Mások is becsatlakoztak:
üdvözlőceremóniánk, a pōwhiri megkezdődött.
Huszonöt évvel ezelőtt dr. Robin Fancourt, a
gyermekgyógyászat új-zélandi úttörője felkért, hogy keressem fel,
és meséljek neki a fejlődési traumával és az aggyal kapcsolatos
munkámról. Én pedig cserébe arra kértem, hogy hozzon össze a
maori gyógyítókkal. Szerettem volna többet megtudni az
őslakosok gyógyító módszereiről. A trauma mindig is az
emberiség történelmének része volt; az őseink is jól ismerték.
Lehetőségem adódott arra, hogy találkozzak a kanadai első
nemzetek, a métisek és őslakos amerikai közösségek időseivel és
gyógyítóival, hallgassam őket, és tanuljak tőlük. Több egyezést is
találtam gyógyító módszereik között – kiváltképp a tekintetben,
hogy mindannyian alkalmazták a ritmikus tevékenységeket,
illetve nagy hangsúlyt fektettek a természettel való harmóniára.
Ám tisztában voltam vele, hogy sok mindent kell még
megtanulnom.
A következő két napban arra készültem, hogy megismerkedjek
azzal a szemléletmóddal, ahogyan a maori közösség viszonyul a
traumához és a gyógyuláshoz. Az első leckét az oktatás
mibenlétéből kaptam. Az idősek nem ültettek le, olvastattak
velem könyveket, vagy tartottak „bemutatót” a tradicionális
gyógyításról, hanem egyszerűen bevettek a közösségükbe erre a
két napra. Bölcs módon egy csodálatos tanulási lehetőséggel –
tapasztalattal – ajándékoztak meg. Fontos felfedezéseket
tehettem – azonban az, mit fedezek fel, csakis rajtam múlt. Vajon
elég nyitott leszek ahhoz, hogy valóban új dolgokat tanuljak –
vagy egyszerűen átengedem a tapasztalataimat a nyugati
orvoslás szűrőjén, és izgalmas antropológiai lábjegyzetként
kezelem?
Az első nap további részét és az éjszakát a közösség a
maraéban töltötte. A közösségi házban gyűltünk össze, és
leültünk a padlóra. Sokan meséltek nekem a hagyományos
orvoslásról. Elég hamar világossá vált a számomra, hogy nem
választják el egymástól témakör szerint a különböző
problémákat és megoldásokat, és nem sorolják őket különböző
kategóriákba, mint amilyen az oktatás, a mentálhigiénia, a
fiatalkorúak igazságszolgáltatása vagy a gyermekjóléti ügyek.
Gondolkodásuk és létezésük holisztikus alapú; rendkívül hasonló
ahhoz a „világképhez”, amelyről a krí és a métis idősek meséltek
nekem. Továbbá őszintén tisztelik a jelen pillanathoz vezető
útjukat, és azt vallják, ahhoz, hogy jobban megértsük a jelent,
tudnunk kell, honnan jöttünk, és „mi történt” az őseinkkel.
Amikor valaki a csoporthoz beszélt, beállt egy sarokba, hogy
mindenki lássa, és ő is láthasson mindenkit. Az előadó
bemutatkozott: felvázolta a családfáját, rendszeresen utalva egy-
egy őse jellegzetes tulajdonságaira – ezen ősi örökség
felemlegetésével folyamatosan tisztelegve a generációk közötti
kapcsolat előtt. Majd beszélni kezdett, gyakran
történetmeséléssel hangsúlyozva mondandója lényegét.
A két nap során a közösség együtt étkezett. Egy-egy étkezés
szertartások, beszélgetés, játékok és történetmesélés elegye volt,
amelynek során a közösség tagjai sokat nevettek, és meg-
megölelték egymást. Olyan volt, mint egy családi ebéd. Az egymás
iránti melegség és az összetartó erő tapintható volt.
Éjszakánként a wharenuiban aludtunk együtt, közösségként.
Mindkét nap az a megtiszteltetés ért, hogy két idős gyógyító
társaságában bejárhattam a vidéket, az erdőt és a tengerpartot.
Időnként megálltunk, elhagytuk az ösvényt, odasétáltunk egy-egy
növényhez, letéptünk róla egy levelet, vagy letörtünk egy
kéregdarabot, illetve kiástunk egy gyökeret. Megszagoltatták és
megkóstoltatták velem, majd lehetséges felhasználási módjairól
meséltek. „Tengervízzel keverve masszát készítünk belőle.
Csillapítja a fájdalmat.”
Az idősek türelmesen viselték a kíváncsiságomat, és finoman
álmélkodtak a „betegségről” alkotott nyugati elképzelésemen,
amikor az iránt érdeklődtem, hogyan kezelik a depressziót, az
alvásproblémákat, a kábítószer-függőséget és a traumát.
Próbálták megértetni velem, hogy ezek a problémák
tulajdonképpen „egy és ugyanaz” a dolog. Hiszen mind
összefüggenek. A nyugati pszichiátria előszeretettel választja el
őket egymástól, ám ezzel figyelmen kívül hagyja a probléma
valódi mibenlétét. A tüneteket próbálja kezelni, nem az embereket
gyógyítani.
Maori házigazdáim meglátása szerint a fájdalom, a gyötrődés
és a különböző zavarok bizonyosfajta széttöredezettség, a
kapcsolat elveszítése és a diszszinkrónia jele. Rengeteget
beszélgettünk ezekről a dolgokról. A maorikat, mint a világ
bármely más gyarmatosított népét, mélyen érintette a történelmi
trauma. A gyarmatosítás, a kulturális népirtás és a rasszizmus
transzgenerációs hatásai pusztító erejűek voltak. A
munkanélküliség, a szegénység, az alkoholizmus, a családon
belüli erőszak, valamint a mentális és testi jellegű egészségi
problémák aránya sokkal magasabb a maorik körében, mint Új-
Zéland teljes lakosságában (amelyet 85 százalékban fehérek
alkotnak). Hasonlóan magasabb számban képviseltetik magukat
az őslakosok és a színes bőrűek a sajátos nevelési igényű
gyerekek iskolájában, a mentálhigiénés intézményekben,
valamint a fiatalkorú, illetve felnőttkorú büntetés-végrehajtási
rendszerekben: ez igaz mind az ausztrál őslakosokra és a Torres-
szoros népességére, mind a kanadai első nemzetekre, mind pedig
az egyesült államokbeli feketékre, latinokra és amerikai
őslakosokra. A maorik betegségszemlélete jobb magyarázatot
adott minderre, mint az én orvosi modellem: a gyarmatosítás
belülről szaggatta szét a családokat, a közösséget összetartó
kapcsot és a kultúrákat; a trauma ezen kapcsolat elvesztésében
gyökeredzik.
Valamennyi hagyományos orvoslási technika magját a maorik
által whanaungatangának nevezett gyakorlat alkotta. A kifejezés
a kölcsönös viszonyra, illetve a rokoni és családi kapcsolatokra
utal. Az egymással megosztott tapasztalatok és terhek erősítik a
kötődés, az összetartozás érzését. Számtalan gyógyító módszer
és szertartás része az „újrakapcsolódás” – azaz az emberek közti
kapcsolat eredetének egyértelmű kifejezése. Ennek keretében
visszaidézik például egy közös vadászat vagy portya emlékeit,
majd jelképesen és szó szerint is ismételten összekapcsolódnak a
családdal, a közösséggel és a természeti környezettel.
Az idősek mindig egyértelműen utaltak rá, hogy nem utasítják
el a genetika, az immunológia vagy a pszichológia vívmányait, és
szoros együttműködésben dolgoztak együtt a közösségükben
tevékenykedő nyugati orvosokkal. Azonban azt vallották, az
ember összetett lényét annak egyes alkotórészére bontó szemlélet
– azazhogy egyes testrészeinket ortopédussal, szemésszel,
agysebésszel és hasonló szakorvosokkal kezeltetjük – egyszerűen
figyelmen kívül hagyja az egészség lényegét. Amennyiben az
emberi kapcsolatokra – a whanaungatangára – nem fordítunk
figyelmet, a nyugati orvoslási technikák esetleges hatékonysága
csökken.
Látogatásom vége felé felmásztam egy óceánra néző
hegyfokra az egyik idős asszonnyal, és csak álltunk ott egymás
mellett. A víz felől szél fújt; a hullámok a sziklának csapódtak. A
hanghatás erőteljes volt, hangos és ritmikus. Megköszöntem az
asszonynak, hogy annyi időt szánt rám; ő felém fordult, és
elmosolyodott. Rátette a tenyerét a szívemre, és azt mondta:
„Gyógyítók vagyunk.” Akkoriban, nyugati orvos egóm elhitette
velem, hogy úgy érti, ő és én vagyunk a gyógyítók. De ma már
tudom, hogy a „mi”, azaz a közösség gyógyító erejére akarta
ismételten felhívni a figyelmemet. Arra, hogy mi mindannyian
gyógyítók vagyunk.
Amikor hazatértem Új-Zélandról, ígéretet tettem magamnak,
hogy megpróbálom jobban feltérképezni az általam kezelt
gyermekek „kapcsolati egészségét”. Kíváncsi voltam, találunk-e
összefüggést az egészség és a társas kapcsolatok minősége
között. Első lépésként beismertem magamnak, hogy mindeddig
valóban nem tettem fel számos kérdést a gyermekek életének
legfontosabb tényezőit illetően. Mivel töltik az idejüket a nap
folyamán? Kik a barátaik, az „övéik”? Hol érzik magukat
biztonságban? És mi történt velük, ami miatt pszichiáterhez
küldték őket? Túlságosan is arra koncentráltam, hogy „mi a baj
velük” – milyen problémáik, tüneteik és tanulási nehézségeik
vannak, amelyekkel foglalkoznunk kell. A szokásos
esettanulmány elkészítése során a tüneteik természetét és
súlyosságát vizsgáltuk – a kapcsolataik természetét és minőségét
viszont nem. A kezelési módszerünk nem tartalmazta a
gyógyulás lényegét – a whanaungatangát.
A tízéves Timothy volt az egyik első páciensem, miután
visszatértem Új-Zélandról. Körülbelül kilenc hónapja kezeltük a
klinikán, miután egy helyi gyermekorvos beutalta hozzánk a
kisfiút dühös kirohanásai és az egyik osztálytársával szemben
tanúsított agresszív viselkedése miatt. Timothyt ADHD-vel és
oppozíciós magatartászavarral (ODD – Oppositional Defiant
Disorder) diagnosztizálták. A „zavarai” „kezelésére” felírt
gyógyszerek azonban nem javítottak a tünetein – ezért is utalták
be a fiút a klinikánkra.
Amikor átolvastam Timothy aktáit, jelenlegi problémáinak
számtalan lehetséges okára bukkantam. A fiút hároméves
korától kezdve fizikailag bántalmazta az anyja élettársa.
Körülbelül három évig élt agresszív és bántalmazó környezetben,
majd az anyja elhagyta bántalmazó partnerét – ekkor azonban
hamarosan mélyszegénységbe süllyedtek. Az anyja nem talált
rendes munkát. A következő három évben három különböző
városba költöztek – így Timothy háromszor váltott iskolát,
háromszor került új környezetbe, új szomszédok mellé. Végül,
miután Texasba költöztek, az anyja talált egy biztos állást.
Lassan sikerült stabilitást teremteniük az életükben az
anyagiakat és a társas környezetet illetően egyaránt. A korábban
átéltekért azonban nagy árat kellett fizetniük.
Az anya kimerült volt és elhanyagolt; depresszióval küzdött,
de azért úgy-ahogy boldogult. Timothynak klasszikus trauma
eredetű tünetei voltak: túlzott éberség (amelyet helytelenül
ADHD-ként diagnosztizáltak), alvásproblémák, az ezek miatti
kimerültség, illetve a folyamatosan túlműködő stresszválasz.
Továbbá szociális értelemben éretlen volt, hiszen
kisgyerekkorában nagyon keveset „gyakorolhatta” a társas
kapcsolatokat. Annak eredményeképp, hogy mindig ő volt az új
gyerek az iskolában, illetve a trauma következtében tanulási
nehézségekkel küzdött, szocioemocionális készségei mindig is
fejletlenek voltak. Olyan volt, akár egy ötéves a tízévesek
világában. Társai vagy figyelmen kívül hagyták, vagy cukkolták.
Kiközösítették. Akkor érezte leginkább egyensúlyban magát, ha
otthon volt egyedül az édesanyjával. Szeretett volna beilleszkedni
társai közé, de nem rendelkezett az ehhez szükséges
képességekkel. Miután Texasba költöztek, megismerkedett egy
hatéves fiúval a lakótelepen, de a kisfiú szüleinek nem tetszett a
korkülönbség, így először csak helytelenítették, majd egyenesen
megtiltották, hogy együtt játsszanak.
A klinikán Timothyval leültünk egymás mellé az asztalhoz,
majd együtt rajzoltunk és színeztünk.
– Most jut eszembe, hogy sosem kérdeztelek a barátaidról –
kockáztattam meg a megjegyzést.
Timothy folytatta a színezést, és egy szót sem szólt – szinte
mintha nem is hallotta volna, amit mondtam, persze én tudtam,
hogy mindössze elkerülő magatartást vett fel.
– Ki a legjobb barátod?
Habozás nélkül felelt: – Raymond a legjobb barátom.
– Nem emlékszem, hogy meséltél volna már róla.
– Nagyon jó fej. Együtt jártunk úszni. Meg békákat fogni. Ő is
ugyanúgy szereti a Tini Nindzsa Teknőcöket, mint én. – Bár
általában elég visszafogott volt, és szomorúnak tűnt, ezúttal
elevennek és lelkesnek láttam.
– Ugyanabba az osztályba jártok?
Nem felelt egyből; úgy tűnt, mint aki elgondolkodik. – Nem
tudom. Nem kérdeztem meg tőle.
Nem értettem a dolgot. – Oda jár iskolába, ahova te?
– Nem. Kansasban lakik.
– Ó! Milyen gyakran találkoztok?
– Csak egyszer találkoztunk, múlt nyáron. Talán jövő nyáron
újra fogunk, amikor megint kempingezni megyünk majd – felelte
sóvárogva. Immár ugyanazt a szomorúságot láttam rajta, mint
azelőtt.
Én is elszomorodtam. Itt ül ez a gyerek, és azt meséli nekem,
hogy a legjobb barátja egy olyan fiú, akivel életében egyszer
találkozott egy kempingben, és néhány napig együtt játszottak.
Valójában nem is voltak barátai. A távolabbi rokonai egy másik
városban éltek, templomba nem járt, egyke volt, az iskolában
pedig kiközösítették éretlen és impulzív viselkedése miatt.
„Furcsa” gyereknek tartották. Az anyja keményen dolgozott, hogy
egyedül is gondoskodni tudjon a fiáról. Amikor találkoztam vele,
őt magát is szomorúnak láttam.
Az ő világuk és a maori közösség közti kontraszt hihetetlenül
szembetűnő volt. A maorik társadalma társas kapcsolatokban,
illetve életkori sokszínűség tekintetében is rendkívül gazdag volt:
csecsemők, gyermekek, fiatalok, felnőttek és idősek éltek együtt
egy helyen, együtt mozogtak, énekeltek, beszélgettek, étkeztek és
nevettek. Elképzeltem, amint Timothy is ott szaladgál a
maraéban a többi gyerekkel, s vált egy-egy szót a nagynénjeivel, a
nagybátyjaival és a nagyszüleivel. Vagy ismét együtt kempingezik
és békákra vadászik a barátjával, Raymonddal. Elmosolyodtam a
gondolatra. Majd egy jóval valóságszerűbb kép villant be a
fejembe róla, amint az iskolai büfében biztonságos helyet keres
magának, ahol egyedül ebédelhet; iskola után hazasétál az üres
lakásba; várja, hogy fáradt, szerető édesanyja hazaérkezzen;
várakozás közben pedig számítógépes játékokkal játszik, és tévét
néz.
A trauma hatásai Timothyn és az édesanyján is
megmutatkoztak. Társas kapcsolataikat tekintve mindketten
szegények voltak. Nem állt rendelkezésükre az a pozitív
kapcsolatokból álló terápiás háló, amelyre a gyógyulásukhoz
szükségük lett volna. Timothynak és az anyjának kapcsolatokra
volt szüksége – a whanaungatangára.
A következő néhány hétben több alkalommal is találkoztam a
fiúval és az édesanyjával, és változtattam a kezelési
módszeremen. Először is, az anyját is felvettük a pácienseink
közé. Bármilyen furcsán hangozzék is, csak néhány
gyermekklinikán fogadnak felnőtteket is. A transzgenerációs és
családon belüli traumák gyakoriságát tekintve drámai példája ez
„felosztott” rendszereink romboló hatású töredezettségének.
Kerestünk Timothynak egy mentort az iskolában, beírattuk egy
iskola utáni foglalkozásra, amelyet a helyi Fiúk és Lányok Klubja
szervezett, és leállítottuk a gyógyszereiről. Azt javasoltuk az
édesanyjának, jelentkezzen a helyi templom indította egyedülálló
szülők csoportjába – presbiteriánus nevelést kapott, de Texasban
még nem találta meg a maga „templomi családját”. Létrehoztunk
Timothy számára egy egyéni oktatási tervet, amelynek keretében
a fiú több tanárával is beszéltünk. Miután értesültek róla, mi áll
Timothy viselkedése mögött, a tanárok sokkal megértőbbnek
bizonyultak, egyikük pedig különösen sokat kezdett el foglalkozni
vele. A fiút korábban senki sem vette észre az iskolában, a
tanárok pedig mind túlterheltek voltak – most azonban már
többen „látták” őt.
Hat hónapra rá Timothy kivirult. Már nem voltak viselkedési
problémái az iskolában, és egyévnyi lemaradást sikerült
behoznia. Szerzett egy új legjobb barátot, akivel minden héten
együtt játszott. Aktívan részt vett az órákon, az iskola utáni
programokon, és új gyülekezete munkájában. Az édesanyja is
jobban érezte magát. Nagyon szeretett az egyedülálló szülők
csoportjába járni, ahol új barátságokat is kötött. Timothy korábbi
problémái összefacsarták a szívét, így a kisfiú fejlődése hatalmas
boldogság volt a számára. Édesanyja öröme pedig még inkább
segítette Timothy fejlődését. A pozitív, kölcsönösségre épülő
társas kapcsolatok és az összetartozás újonnan megtapasztalt
érzése meggyógyította a kis családot. És ez csak a kezdet volt a
kapcsolatok hatalmának világába tett felfedező utamon.
Dr. Perry
Oprah: Említetted, hogy világunk a társas kapcsolatok
tekintetében elszegényedett. Olyan környezetben élünk, ahol
kevés emberrel találkozunk, és még ha találkozunk is valakivel, s
beszédbe elegyedünk vele, akkor sem figyelünk igazán a
másikra; nem vagyunk teljesen jelen. És a kapcsolatok hiánya
még sebezhetőbbé tesz minket.
Dr. Perry: Igen, így gondolom. Annak ellenére, hogy egy
csodálatos országban élünk, tele jó emberekkel – mint
társadalom, kevésbé vagyunk ellenállók. Egyre nehezebben
szállunk szembe a stresszkeltő tényezőkkel, mert a
kapcsolataink is egyre sorvadoznak.
E kapcsolati szegénység következtében pedig kevesebb
enyhítő tényező áll a rendelkezésünkre, amikor egy-egy
stresszhelyzettel találkozunk. Egyre inkább „túlérzékennyé”
válunk bármire, amit veszélyhelyzetként értékelünk, például,
ha olyasvalakivel találkozunk, aki más politikai nézeteket vall,
mint mi. Számtalan ember az apró kihívásokat is túlreagálja. És
mivel állapotfüggő működésünk miatt túlérzékenyek vagyunk,
könnyen elhatalmasodik rajtunk az észérvek helyett sokkal
inkább az érzések irányította gondolkodás és cselekvés. Lassan
képtelenné válunk nyugodtan megfontolni egy másik ember
véleményét, reagálni rá, és megpróbálni az ő szemszögéből
látni a dolgokat.
Oprah: Rengetegszer tapasztalok ilyesmit. Valaki elkövet egy
hibát, vagy egy réges-régen tett megjegyzése ismét szóba kerül,
és az illető azonnal „láthatatlanná” válik. Senki sem akarja
meghallgatni a másikat.
Dr. Perry: A sors iróniája, hogy az emberi kommunikáció
gyakorlatilag ebből áll: félreértünk valamit, elveszítjük az
egyensúlyt, majd tisztázzuk és helyrehozzuk a dolgokat.
Ahogyan egy jó barátom, Ed Tronick, a fejlődési pszichológia
egyik úttörője mondja, az interperszonális „szakadás és
befoltozás” erősíti az ellenálló képességet. Egy-egy ilyen
szakadás a közepes mértékű, irányítható stressz épp megfelelő
dózisa.
A kommunikáció fokozza a rezilienciát; a családi vacsorák
alkalmával lefolytatott beszélgetések és viták, illetve az enyhén
felpaprikázott hangulatú baráti társalgások – amennyiben a
végén megtörténik a „befoltozás” – javítják az ellenálló
képességet és növelik az empátiát. Nem szabadna mérgesen
elrohannunk egy-egy vita során; fontos, hogy visszanyerjük az
egyensúlyunkat. Hogy befoltozzuk a szakadásokat. Kijavítsuk a
kapcsolatot, és fejlődjünk. Ha kisétálunk a helyzetből, mindenki
veszít. Mindannyiunknak jobb hallgatósággá kellene válnia,
illetve javítania az önszabályozó és a visszacsatolási képességét.
Ehhez megbocsátónak és türelmesnek kell lennünk. Az érett
emberek közti társas interakciók során törekednünk kell arra,
hogy azokat az embereket is képesek legyünk megérteni, akik
mások, mint mi. De ha nem szervezünk családi vacsorákat, nem
veszünk részt személyesen hosszú baráti beszélgetésekben, és
csupán sms-ben vagy Twitteren kommunikálunk, nem
teremthetünk pozitív, egészséges és kölcsönös emberi
kapcsolatokat.
 Oprah: A kellemes, pozitív pillanatok természetesen
csodálatosak. Azonban azt mondod, hogy a valódi fejlődés a
nehezebb pillanatok, a kemény beszélgetések hozománya. És az
ilyen pillanatok során nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy
feltegyük magunkban a kérdést a másikkal kapcsolatban: „Mi
történt veled?”
Dr. Perry: Az empátia azt jelenti, hogy bele tudjuk képzelni
magunkat a másik helyzetébe mind érzelmileg – azaz át tudjuk
érezni, amit ő érez –, mind pedig értelmi szempontból – azaz
képesek vagyunk az ő szemszögéből látni a szituációt. Ha
empatikusan állunk hozzá a másik emberhez, sokkal kisebb
valószínűséggel fogjuk negatívan szemlélni a történteket.
Továbbá remélhetőleg jobban megismerhetjük ezáltal a másikat
– akkor is, ha valamennyire már eddig is ismertük. De jó
esetben többet megtudhatunk az előtörténetéről, s ennek
köszönhetően egy kicsit szabályozottabb állapotban
folytathatjuk a beszélgetést.
Ha valaki udvariatlanul reagál, jellemzően átvesszük a
hangulatát – diszregulálttá válunk, és magunk is gorombán
kezdünk el viselkedni. Ám ha képesek vagyunk szabályozott
állapotban, empátiával felvértezve részt venni az
interakcióban, másképp reagálunk.
Oprah: És ez mindent megváltoztat. Azt is említetted, hogy az
emberi agy nem a modern világra lett tervezve. Beszélgessünk
egy kicsit erről.
Dr. Perry: Rendben. Az emberek jelenlegi genetikai
formájukban körülbelül kétszázötvenezer éve léteznek a
földön. És ezen idő 99,9 százalékában viszonylag kis létszámú,
több családot magában foglaló vadászó-gyűjtögető
csoportokban éltek. Tehát az agyunk ezen kisebb csoportok
társas jellemzőire és összetettségére van „ráhangolva”. Amióta
csak létezünk, a társas „hálónk” mindig is kicsi volt – mindössze
hatvan-száz embert „ismertünk”. Előfordulhat, hogy
kapcsolatban álltunk más, hasonló rokonsági kötelékek és
néhány közös kulturális elem jellemezte csoportokkal, a
„világunk” azonban jobbára kicsi volt, és beágyazódott a
természet világába. A korosztályok tekintetében nagyobb
sokszínűség jellemezte ezeket a csoportokat: felnőttek, fiatalok
és gyerekek egy helyen, együtt töltötték az egész napot.
Szorosabb fizikai közelségben éltünk egymással: több volt az
érintés, és jobban összekapcsolódtunk a másikkal.
Az érzékszerveinket elsősorban a természeti világ napi
ritmusa, színei, fényei és hangjai, illetve a relatíve kicsi, de
összetett társas csoportjaink – a klánjaink és törzseink –
tagjainak verbális és főként nonverbális jelei megfigyelésére
használtuk.
Ma azonban már teljesen másképpen élünk, mint
évezredekkel ezelőtt. Feltaláltuk magunknak ezt a modern
világot. És akárhányszor ez a világ és a vívmányaink éket
vernek a genetikai képességeink és a preferenciáink közé,
számtalan problémával szembesülünk.
A modern világ kihívása abban rejlik, hogy a vívmányok
megjelenésének sebessége meghaladja a problémamegoldó
képességünkét. Az utóbbi kétezer évben a világban zajló
változások üteme – a népességet, a technológiát, a közlekedést
stb. tekintve – hihetetlenül felgyorsult. Ahogyan Isaac Asimov
író és biokémikus mondta: „A legszomorúbb dolog az életben
jelenleg az, hogy a tudomány gyorsabban szert tesz az
ismeretekre, mint a társadalom a bölcsességre.”
A probléma azzal, hogy a vívmányaink eltávolítanak a
természeti világtól és „társas” preferenciáinktól, részben az,
hogy mindez stresszt ró a világ megfigyelésében szerepet játszó
idegrendszereinkre. Teljesen kimeríti a
stresszválaszrendszereinket, hogy folyamatosan a modern világ
érzékszervi kakofóniájával kell szembesülniük: az utca
hangjaival, a közlekedés, a repülőgépek, a rádió és a tévé
zajával, a hűtőszekrények zümmögésével, a számítógép
ventilátorának suhogásával. Ha városi környezetben élünk, az
még inkább megterheli e rendszereinket: akárhányszor csak
egy új embert látunk az utcán, az agyunk felteszi a kérdést:
„Nem jelent veszélyt, ismerős? Barát vagy ellenség? Bízhatok-e
benne, vagy sem?” – újra, újra és újra. Leolvassuk minden egyes
ember tulajdonságait, és összehasonlítjuk azokat a „veszélyt
nem jelentő, ismerős” emberekből összeállított „belső
katalógusunkkal”. Társas környezetünk folyamatos
megfigyelése meglehetősen leszívja az energiánkat.
Ugyanakkor lázadunk a természet ellen. Mesterséges fényt
használunk, hogy ébren tudjunk maradni éjjel. Szélsőséges
mértékben feldolgozott élelmiszereket fogyasztunk – amelyek
rendkívüli módon különböznek azoktól, amelyeket a
szervezetünk biológiájából adódóan fel tud dolgozni. Mindez
stresszt ró a testünkre, főként az agyunkra.
És ez a stressz még sokkal erősebb, ha a lakhatásunk, az
élelmezésünk és a munkánk miatt is aggódnunk kell. A
szegénység okozta kiszámíthatatlanság és bizonytalanság
olyannyira kimeríti a stresszválaszrendszerünk képességeit,
hogy a szegénységből való menekülés „kiskapuit” nagyon
nehezen tudjuk kihasználni.
Oprah: Beszéltünk arról, hogyan vezethet traumatikus
élményekhez a szegénység. De ahogyan már utaltál rá, nem csak
a gazdasági értelemben vett szegénység aggasztó – az
elszigeteltség és a magány szintén járványszerűen terjed.
Dr. Perry: Igen, a modern társadalomban tapasztalható
kapcsolati szegénység nagyon aggasztó. A szakmámban azt
valljuk, egy ember mentális egészségének legjobb előrejelzője
az illető „kapcsolati egészsége”, azaz a társas élete. Ezt két dolog
táplálja: egyrészt a társas kapcsolatok kialakítására és
fenntartására való alapvető képességünk, másrészt a családunk,
a környezetünk, az iskola és hasonlók jelentette
kapcsolatteremtési „lehetőségeink”.
Egyszerűen fogalmazva, a modern életmód kevesebb
lehetőséget teremt a társas interakciókra. Egy több családból és
több generációból álló közösség tagjaként a folyamatos társas
interakciók a szabályozás, a jutalmazás és a tanulás gazdag
forrásaként szolgáltak. Régen így éltünk. 1790-ben az ország
háztartásainak 63 százaléka öt vagy több emberből állt; kettő
vagy még kevesebb ember mindössze a háztartások 10
százalékában élt. Mára ezek az arányok gyakorlatilag
megfordultak: 2006-ban a háztartások csupán 8 százalékában
élt öt vagy még több ember; 60 százalékában pedig kettő vagy
kevesebb. Egy közelmúltbeli kutatás eredményei szerint az
Egyesült Államok, Európa és Japán vizsgált városi
közösségeiben a háztartások nem kevesebb mint 60 százaléka
mindössze egy emberből áll.
Adjuk hozzá ehhez a képernyő előtt töltött időt. Otthon, a
munkahelyünkön és az iskolában is hosszú órákat töltünk a
képernyő előtt – átlagosan több mint tizenegy órát naponta.
Sokkal kevesebbszer eszik együtt a család; a kommunikációs
készségeink romlanak. A történetmesélés művészete és mások
meghallgatásának képessége szintén. Ennek végterméke pedig
egy egocentrikusabb, szorongóbb, depressziósabb – és kevésbé
ellenálló – populáció.
Oprah: Úgy gondolod, hogy mindez az empátia
megfogyatkozására vezethető vissza?
Dr. Perry: Az empátia gyakorlásának képessége az agy
kulcsfontosságú ideghálózatai működésének függvénye, ezen
hálózatok szerkezete pedig a használat során alakul ki. Más
szóval, ahogyan folyékonyan beszélni is csak úgy tudunk
megtanulni egy bizonyos nyelven, hogy rengeteget
beszélgetünk, és rendszeres verbális ingerek érnek, az
empátiánkat is úgy tökéletesíthetjük, ha rendszeresen részünk
van gondoskodással teli társas interakciókban. És a modern
világ nem biztosítja ezt a lehetőséget a gyermekeink számára.
Szélsőséges helyzetben, amennyiben egy csecsemő nem
részesül következetes, biztonságot adó, stabil és törődő
gondoskodásban, az egészséges kapcsolatok kialakítására és
fenntartására való képessége nem fejlődik ki. Továbbá a
fejlődése során tapasztalt más élmények összességétől függően
problémái támadhatnak az intimitást, a társas készségeket és az
interperszonális viselkedést illetően.
 Oprah: Tudom, hogy dolgoztál már együtt olyan emberekkel,
akiknél sosem fejlődött ki az empátia képessége.
Dr. Perry: Emlékszem, egyszer beszélgettem a börtönben egy
nővel, aki azért ölt meg egy fiatal anyát, hogy magához vehesse
annak kisbabáját, és a sajátjaként nevelhesse fel. Ahogyan
átolvastam az aktáit, és beszéltem vele, a társas kapcsolatainak
hiánya fájdalmasan egyértelművé vált.
Azonban, amint megtudtam, „mi történt vele”, mindenre
fény derült. Hatnapos korában őt magát is otthagyta az
édesanyja. Ezután néhány hónapot egy menedékhelyen töltött –
ahol több gondviselője is volt –, majd nevelőotthonba került.
Tehát születésétől fogva egyetlen tartós társas kapcsolata sem
volt. Nem tartozott senkihez és sehova. Tizenhat éves korára
már hét államban és tizenkét városban élt, huszonhat
különböző lakcímen. Két évnél tovább sosem járt ugyanabba az
iskolába. Nyolc hónap volt a leghosszabb idő, amit egy helyen
töltött. Nem volt sem egy család, sem egy közösség, sem pedig
egy hely, ahova tartozhatott volna.
A nő nem tanúsított semmiféle megbánást vagy érzelmet
sem a meggyilkolt anya, sem az elrabolt csecsemő irányában.
Ahogyan beszélgettünk, üresnek és ridegnek éreztem. Hiányzott
belőle az empátia. Ám ahogyan a harmadik fejezetben már
beszéltünk róla, nem adhatunk olyasmit másnak, amit mi sem
kaptunk meg. Ha soha senki nem beszélt hozzánk, nem fogunk
tudni beszélni; ha sosem szerettek minket, mi sem tudunk
szeretni.
Oprah: Ám az övéhez hasonló szélsőséges esetektől eltekintve
is azt mondtad, a mai világban jellemzően kevésbé vagyunk
képesek empátiát tanúsítani – azaz átérezni mások fájdalmát.
Dr. Perry: Pontosan. A fejletlen és kiforratlan empátiára
gondolok. Ha egy kisgyerek kevesebb szót hall, attól még meg
tud tanulni beszélni – mindössze kevésbé folyékonyan.
Ugyanígy, ha egy gyermeknek kevesebb társas interakcióban
van része, kifejlődik ugyan némi társas készsége – azok
azonban kevésbé lesznek érettek, a gyermek pedig önzőbbé,
egocentrikusabbá válik. Több kutatás is ezt igazolja. Az empátia
mértéke jelentősen csökkent: egy főiskolás korú felnőtt
átlagosan 30 százalékkal egocentrikusabb és „kevésbé
empatikus”, mint húsz évvel ezelőtt. Egy tanulmány szerint az
elmúlt harminc évben az amerikai főiskolások körében 40
százalékkal emelkedett a pszichopatológia aránya; a szerzők
szerint ez „a kultúránknak a valódi célok felől – közösség, az
élet értelmére való rátalálás, összetartozás stb. – a felszínes
célok – anyagi javak, státusz stb. – felé történő elmozdulásával”
áll összefüggésben. Mindez nem azt jelenti, hogy a mai fiatalok
rosszak vagy elődeiknél rosszabbak lennének; ám jól
szemlélteti azt, hogyan alakítanak minket az
élettapasztalataink, s igenis számít, mi történt velünk, és
bizonyos mértékben mindannyian a családunk, a közösségünk
és a kultúránk kapcsolatokra vonatkozó jellegzetességeit
hordozzuk magunkban.
Amikor a családszerkezetben és a kultúránkban
bekövetkezett változásokra gondolok, gyakran egy Barry
Levinson-film, az Avalon jut az eszembe. Ennek nyitó
jelenetében egy nagy, többgenerációs családot látunk, akik épp
a hálaadást ünneplik. A lakásuk meglehetősen kicsi, ám a több
generációt képviselő családtagok élvezik ezt a hangos
zűrzavart. Az utolsó jelenetben ismét hálaadás van: miután a
főszereplők „megcsinálták a szerencséjüket”, és a külvárosba
költöztek, az – egykor a fenti nagycsalád részét képező – szűk
család tagjai ott ülnek egymás mellett csendben egy
összecsukható asztalnál, és mirelit vacsorát esznek, miközben
nézik a tévét.
A társadalmunk transzgenerációs kapcsolatainak szövete
foszladozik. Egyre inkább eltávolodunk egymástól. Véleményem
szerint mindez sebezhetőbbé tesz minket az ártalmakkal
szemben, illetve fontos szerepet játszik abban, hogy manapság
a szorongás, az öngyilkosság és a depresszió már a koronavírus-
járvány megjelenése előtti tapasztalataink szerint is egyre
gyakoribb.
Oprah: És ennek oka szerinted az, hogy eltávolodtunk
egymástól.
Dr. Perry: Igen. A kapcsolatok hiánya és a magány fontos
szerepet játszik társadalmunkban a szorongás, az
alvásproblémák, a tudatmódosító szerek használata és a
depresszió gyakoribb előfordulásában.
Egy a Harvard kutatói által a közelmúltban készített kutatás
eredményei szerint a depresszió kialakulásához hozzájáruló
valamennyi tényező közül a társas kapcsolatokhoz kötődő
faktorok a legerőteljesebbek: „A társas kapcsolatok védelmező
ereje még azon alanyok esetében is működött, akiknek az életük
korai szakaszában átélt trauma okozta genetikai sebezhetőség
eredményeképpen a depresszió magasabb kockázatával kellett
szembenézniük”. A mi munkánk is egyértelműen ezt támasztja
alá. Az egyik legfontosabb eredmény, amire jutottunk, hogy egy
alany jelenlegi mentális egészségének meghatározása
szempontjából gyermekkori egészséges kapcsolatai ugyanolyan
fontosak – ha nem fontosabbak –, mint az általa átélt ártalmak.
A traumákat átélő gyermekek és fiatalok esetében pedig
jelenlegi mentális egészségük legjobb előrejelzője jelenlegi
kapcsolataik minősége.
Sokszor eszembe jutnak a maori idősek és abbéli
meggyőződésük, hogy a trauma, a szorongás, a depresszió és a
tudatmódosító szerek használata „mind ugyanaz” – mind-mind
a másokkal való kapcsolatunkkal, az összetartozás érzésével áll
összefüggésben.
Oprah: Egyetértek. Meséltem, hogy miután több ezer ember
történetét hallgattam végig, ráébredtem egy nagyon fontos
dologra, mégpedig arra, hogy minden fájdalom egy és ugyanaz
– mindössze mindannyian más-más formában fejezzük ki azt.
Ezen túl pedig úgy gondolom, mindnyájan azért vagyunk itt,
hogy tanuljunk a másik fájdalmából. Tehát a közösség
elveszítése és a társas elszigeteltség hatalmas kollektív fájdalom
forrása.
Dr. Perry: A kapcsolatok hiánya egy betegség. Úgy gondolom,
a maori időseknek igazuk volt, s van némi összefüggés az
öngyilkosság gyakoriságának növekedése és a kapcsolatok
szövetének fokozódó szétfoszladozása között. Manapság olyan
környezetben neveljük a gyerekeket és a fiatalokat, ahol a
kapcsolatok szegénységével párhuzamosan a rengeteg kütyüből
ránk ömlő információáradat okozta túlterheltség is jelen van.
Oprah: Túlságosan hozzánőttünk a telefonunkhoz. Már csak a
másik szemébe sem nézünk.
Dr. Perry: Így van. Többet sms-ezünk, tweetelünk és
posztolunk, mint beszélgetünk. Véleményem szerint nincs
elegendő olyan pillanat az életünkben, amikor csendben
beszélgetnénk egy barátunkkal mindenféle elterelő tényezők
nélkül. Pedig ezek az interakciók egy teljesen más minőségű
emberi kapcsolatot eredményeznek. Sokkal mélyebbet.
Véleményem szerint igenis vágyunk erre, és sokan a közösségi
médiában próbáljuk megtalálni, ám azok a beszélgetések nem
elégítik ki az igényeinket.
Az öngyilkosság, a szorongás és a depresszió gyakorisága
ugyanakkor növekszik az ifjúság körében. A kultúránk
rendkívül „fejlett”, valamint hihetetlen mennyiségű vagyon,
kreativitás és termelőképesség áll a rendelkezésünkre – az
összes rendszerünket jellemző egyenlőtlenség és
méltánytalanság azonban továbbra is a perifériára taszítja,
töredezetté teszi és aláaknázza a közösséget és a kulturális
összetartást.
Egészen jó állami oktatási rendszerünk és remek
technológiáink vannak, azonban még ma sem vagyunk képesek
kielégíteni a gyermekeink vagy saját magunk alapvető társas
szükségleteit. Rengeteg ember érzi üresnek magát, és vágyik
kapcsolatokra, ám gyakran nagyon egészségtelen módszereket
alkalmaz e hiány betöltésére.
Oprah: És ez a probléma minden szocioökonómiai szinten
jelen van. A vagyon láthatóan nem hatékony ellenszer a
szorongás vagy a depresszió ellen.
Dr. Perry: Így van. Ám az erőviszonyok skálájának alján állni
mindig nehéz. Ha nem tartozunk a „belső” csoportokhoz,
kívülállóként a valahova tartozás hiányának érzése csak
erősödhet.
Mint már említettük, az agyunk folyamatosan megfigyeli a
társas környezetünket annak megállapítása érdekében,
odatartozónak ítél-e minket, vagy sem. Ha azt a jelet kapjuk –
gyakran tudat alatt –, hogy a többiek közé tartozunk, a
stresszválaszrendszerünk lecsillapodik, és azt üzeni,
biztonságban érezhetjük magunkat. A másokhoz tartozás
szabályozó és jutalmazó hatással bír. De ha azt a jelet kapjuk,
hogy nem tartozunk a többiek közé, a stresszválaszrendszerünk
aktiválódik. Márpedig éppen ez a jelzés – az „oda nem tartozás”
jelzése – az alapértelmezett válaszreakciónk minden olyan
személy irányában, akit nem ismerünk, különösen, ha az illető
tulajdonságai nem egyeznek a „mieinkéivel”. Ekkor az adott
személyt potenciális veszélyforrásként értékeljük.
Oprah: Hiszen „más”.
Dr. Perry: Így van. Most gondoljunk bele, mit jelent mindez a
mai világban. Mint már említettük, ha városi környezetben
élünk, naponta több száz „új” emberrel találkozhatunk, és az
agyunknak folyamatosan meg kell figyelnie ezeket az új
embereket. Barát vagy ellenség? Segíteni fog vagy bántani? Ez
rendkívül kimerítő. Leszívja a lelki tartalékainkat. A városi
környezetben élő emberek gyakran megtanulják teljesen
kizárni a többiek látványát, és nem létesítenek kapcsolatot
senkivel. Elsétálunk mások mellett anélkül, hogy észrevennénk
őket. Ha így viselkedünk, a többiek talán láthatatlannak
érezhetik magukat, számunkra azonban mindez csupán
egyfajta védelmi reakció.
Számtalan ember érezte már „kimerültnek” magát egy
egynapos utazás után még akkor is, ha nem sok mindent csinált,
mindössze párszor sorban állt, és a repülőn ült. Ez azért van,
mert ilyenkor az agyunknak több ezer új ingert kell
folyamatosan megvizsgálnia. Ne feledjük: ha a
stresszválaszrendszerünknek csak közepes mértékben is, de
hosszú időn keresztül aktivált állapotban kell lennie, az
fizikailag és lelkileg is kimerítő.
Tehát a szorongás mértéke a modern világban részben azért
lett nagyobb, mert folyamatosan újdonság ér minket –
elsősorban közösségi értelemben –, az ezt ellensúlyozni képes
társas kapcsolatok viszont hiányoznak.
Oprah: Azaz, ahogyan a világunk egyre inkább kitágul, és
egyre több és több emberrel találkozunk, az agyunk szép lassan
túlterheltté válik.
Dr. Perry: Igen, és ennek eredményeképp egérutakat használ
majd annak érdekében, hogy kézben tarthassa ezt a rengeteg új
embert. Az agyunk csak korlátozott számú kölcsönös társas
kapcsolatot tud kezelni. Visszaemlékezve arra, amiről már
beszéltünk, biztosan érdekességképpen hat, hogy ez a szám
körülbelül nyolcvan-száz ember – ami pedig megegyezik egy
nagyobb vadászó-gyűjtögető törzs méretével.
Oprah: Rengeteg időbe és energiába telik megismerni egy új
embert, és az agyunkban csak korlátozott hely áll rendelkezésre
e célra. Talán ezért is olyan megterhelő egy-egy költözés.
Dr. Perry: Így van. Amikor egy új közösség részévé válunk, és
távol kerülünk mindentől, amit addig ismertünk, az agyunk
folyamatosan kezelni próbálja ezt a rengeteg újdonságot. Ez
pedig, az új környezethez kötő valódi kapcsolati horgonyok
nélkül nagyon nehéz. A kapcsolataink fejlődnek majd, ám
ehhez idő kell. Ezért van, hogy az emberek az életükben történt
nagy változásokat követő első hat hónapban a
legsebezhetőbbek – miután elhagyták a biztonságos, stabil és
ismerős környezetüket, s új kapcsolatokat kell kiépíteniük.
Gondolj csak az iskoládban tanuló lányokra. Nagyon
fiatalok, igaz, ám mégiscsak kiszakították őket a saját társas
környezetükből, és egy teljesen új közegbe kerültek. Amíg fel
nem építik új kapcsolataikat, sebezhetők maradnak.
Oprah: Ezért is próbálok nekik befogadó családot találni, hogy
legyen hova menniük. Egy biztonságos helyre.
Dr. Perry: Ez nagyon jó ötlet, hiszen a kapcsolatok segítenek
abban, hogy kezelni tudjuk a változásokat, és megőrizhessük az
egyensúlyunkat, amikor folyamatosan újdonságok áradatával
kerülünk szembe.
Oprah: És mit tehet ma az ember közösség híján? A kütyüihez
menekül. Valójában nincs velük semmi probléma, a virtuális
kapcsolatok azonban elég üresek.
Dr. Perry: Néha azt látom, egyesek szinte fanatikusan
próbálnak minél több „barátot”, „követőt” vagy „lájkot”
szerezni. A valahova tartozás vágya nagyon erős, de ahogyan te
is mondtad, a közösségi oldalakon kialakított kapcsolatok
gyakran üresek.
Oprah: Hiszen ezek a „barátok” vagy „követők” nem lesznek
ott mellettünk, ha betegek vagyunk, épp most válunk, vagy
mindössze magányosnak érezzük magunkat. Még a
szomszédaikkal sem ülnek egy asztalhoz, sőt, sok esetben a saját
családjukkal sem.
Eszembe jutott, amit korábban mondtál, hogy a kapcsolatok
hiánya egy betegség. Nevezhetjük-e az elszigeteltséget egy
újfajta traumának?
Dr. Perry: Valóban úgy gondolom, hogy bizonyos esetekben
az elszigeteltség és a magány is túlérzékennyé teheti a
stresszválaszrendszert – ebben az értelemben pedig, igen,
nevezhetjük traumatikus élménynek. Például akkor, ha valakit
magánzárkába csuknak. Az elszigeteltség időzítése is fontos –
gondolj csak arra a nőre, akivel a börtönben találkoztam, és akit
újszülöttkorában hagytak magára.
Szerintem nyugodt szívvel kezelhetjük ártalomként a
kapcsolati szegénységet, azaz a valahova tartozás hiányát. A
kapcsolatok hiánya akadályozhatja a normális fejlődést, és
befolyásolhatja az agy működését, illetve növelheti a testi és a
mentális zavarok kockázatát. Semmiképpen sem tesz jót.
Oprah: Különösen a gyerekeknek.
Dr. Perry: Így van. Mindannyian vágyunk arra, hogy egy-egy
csoporthoz tartozzunk – mégis rengeteg gyermeket
kiközösítenek, kizárnak vagy kínoznak az iskolában. Ez
nyomorúságos érzés. A kiközösítettségnek mély és tartós
hatásai lehetnek.
Bizonyos értelemben a társadalmunk kapcsolati szegénysége
egyfajta társas és lelki éhínséget okoz. A gyermekeink éheznek.
Oprah: Úgy gondolom, ezt sokaknak nehéz megértenie,
hiszen a modern kor gyermekeinek látszólag mindenük megvan.
Hogy érted azt, hogy éheznek?
 Dr. Perry: A táplálék több mindent jelenthet. Az egyik dolog,
amit nem értékelünk eléggé a nyugati kultúrában, az a tény,
mekkora hatása van az érintésnek a testi és lelki fejlődésünk
szempontjából.
Oprah: Ez érdekes.
Dr. Perry: Az érintés épp olyan elengedhetetlen az
egészséges testi és lelki fejlődésünkhöz, akárcsak a kalóriák és a
vitaminok. Ha egy csecsemőt nem dajkálnak és nem ringatnak –
azaz, ha nem érezheti a gondviselője szeretetteljes érintésének
melegét –, nem tud fejlődni. Sőt, meg is halhat.
Oprah: Szó szerint meghalhat?
Dr. Perry: Nem túlzok. És a társadalmunkban számtalan
ember, köztük gyerekek és fiatalok is, éheznek az érintésre. Az
egészséges érintés szerepével sokan nincsenek tisztában.
Vannak olyan iskolák, ahol pici gyerekeknek – akik ösztönösen
odaszaladnak egy-egy társukhoz vagy a tanárukhoz, és
megölelik – konkrétan megtiltják, hogy ölelgessenek másokat –
és a tanároknak és a többi gondozónak sem szabad
megérintenie a gyermekeket. Pedig az egyszerűen
egészségtelen, hogy egy három- vagy négyéves gyerek nyolc
órán keresztül ne érinthessen vagy ölelhessen meg senkit, vagy
ne birkózhasson vele egy jót.
Oprah: Ez volt az egyik dolog, ami nagyon zavart, amikor arról
értesültem, hogy a mexikói határon különválasztják a gyerekeket
a szüleiktől. Colleen Kraft, az Amerikai Gyermekgyógyászati
Akadémia korábbi vezetője azt mesélte, megdöbbentette, hogy a
gondozók nem érinthették meg a kisgyermekeket. A csecsemők
visítottak és sírtak, a gondozóknak azonban nem engedték meg,
hogy megérintsék őket. Állandóan csak játékokat nyomtak a
kezükbe. Holott mindenképpen meg kell találnunk annak a
módját, hogy engedélyezzük az egészséges érintést, a kéretlen
érintéstől viszont óvjuk meg a gyermekeket.
Dr. Perry: Tipikus példája ez annak, amikor egy szabály
bevezetését jó szándék vezérli, de annak megalkotói szinte
egyáltalán nincsenek tisztában a gyermekek fejlődési
igényeivel. Az intézkedés célja az, hogy megóvjuk a
gyermekeket a nem helyénvaló érintéstől és a bántalmazástól,
valamint egyben a gondozókat is megvédjük a hamis
rágalmaktól. Ám ahelyett, hogy biztosítanánk az egészséges
érintés lehetőségét megfigyelt körülmények között, inkább a
fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntve azt mondjuk,
„mindenféle érintés tilos”.
A hasonló gondolatmenet megszokott a társadalmunkban:
csak a már kialakult problémákra reagálunk; a kényelmes,
rövid távú megoldásokat keressük; kerüljük a kockázatokat; és
inkább anyagi javakat, mintsem társas kapcsolatokat
használunk jutalomként. Tessék, itt egy játék. Viselkedj jól, és
akkor kapsz valamit. Játékokat adni vigasztaló érintés helyett
botrányosan félresikerült megoldás: a fejlődési igényeket
figyelmen kívül hagyó, a trauma természetével tisztában nem
lévő szabályok eredménye – és egy újabb példa arra, miért
lenne muszáj megreformálnunk a rendszereinket.
Oprah: Amikor hallottam erről az egészről, elsírtam magam.
Nem létezik, hogy ennyire ne legyünk tisztában a dolgokkal!
Pedig valójában tisztában vagyunk. Tudjuk, hogy az emberi
érintés egészséges. És azt is tudjuk, hogy a képernyő előtt töltött
bármennyi idő sem pótolhat egy barátot, tanárt, edzőt vagy
szülőt.
Dr. Perry: Ismétlem: gyorsabb ütemben jelentkezünk újabb
és újabb vívmányokkal, mint hogy azok hatásait fel tudnánk
mérni. A televízió, a számítógépes játékok, a telefon, a
számítógép – ezek mindegyike meglehetősen új. És még ma sem
vagyunk teljesen tisztában ezeknek az eszközöknek a fejlődő
agyra, illetve a gyermekek gondolkodására és élményfeldolgozó
képességére gyakorolt hatásaival. Azt azonban már látjuk, hogy
a képernyő előtt töltött napi tizenegy óra hátráltatja a társas
készségek fejlődését. Azt is látjuk, milyen káros hatásokkal bír,
ha egy családi vacsora vagy egy baráti beszélgetés alatt sms-
ezgetünk vagy telefonálgatunk. Szintén látjuk, hogy nem
tudunk úgy figyelni az iskolában vagy egy munkahelyi
értekezleten, ha közben böngészgetünk az interneten.
Oprah: Többször hallottam már tőled a „technohigiénia”
kifejezést. Nagyon tetszik. Elmagyaráznád, mit jelent?
Dr. Perry: Alapjában véve úgy gondolom, különböző társas
helyzetekre vonatkozó „szabályokat” kellene hoznunk a
tekintetben, mikor és hogyan használjuk a technológiai
újításokat. Hiszen egy-egy új vívmány létrehozásakor mindig is
új szabályokat vezettünk be.
Vegyük példaképp a jelenlegi higiéniai szokásokat. Az
orvostudomány történetében az egyik legfontosabb előrelépést
a betegségek, a baktériumok és a szennyvíz közti kapcsolat
felismerése jelentette. Manapság már hihetetlennek tűnhet, de
egykor a sebészek úgy mentek műteni, hogy előtte nem mostak
kezet; az emberek ott végezték el a dolgukat, ahol épp voltak; a
lakóközösségek pedig oda öntötték a szennyvizet, ahonnan az
ivóvizet nyerték. Ám ahogyan egyre többet tudtunk meg a
baktériumokról, a fertőzésekről és a betegségekről, rájöttünk,
hogy okosabban kell megoldanunk ezeket a dolgokat.
Számtalan higiéniai szokást vezettünk be. Arra neveljük a
gyerekeket, hogy a mosdóban végezzék el a dolgukat. A toalett
használata után megmossuk a kezünket. A szennyvizet az
ivóvíztől távol tartjuk.
Úgy gondolom, a technológiai vívmányok használatára
vonatkozóan hasonló általános „szabályokat” kellene
bevezetnünk. Telefonmentes zónákra és idősávokra, a képernyő
előtt töltött idő megfelelő „adagolására” és ritkítására lenne
szükség, és hasonlók. Tudjuk például, hogy ha egy kisgyerek
éjjel-nappal a képernyőt bámulja, az nem kedvez a nyelvi
készségei, a figyelme és a koncentrációs képessége egészséges
fejlődésének; így az Amerikai Gyermekgyógyászati Akadémia
be is vezetett egy a képernyőidő életkori és időbeli
korlátozására vonatkozó ajánlást. Ahogyan pedig még többet
tudunk meg erről a témáról, e „higiéniai” ajánlások némelyikét
továbbfejleszthetjük és módosíthatjuk.
Oprah: Igaz az, hogy nem jó, ha a két-háromévesnél fiatalabb
gyerekek a táblagép vagy más készülék képernyője előtt ülnek,
mert az hátráltatja az agyuk fejlődését?
Dr. Perry: Valószínűleg nem ideális.
Oprah: Mi az oka ennek?
Dr. Perry: Az agyunk szerkezetéből kifolyólag elsősorban a
látásunkra támaszkodunk – bár több érzékszervünk is van,
jellemzően a látás a legdominánsabb. A képek erőteljes hatást
képesek kiváltani belőlünk, ugyanis az agyunk előnyben
részesíti a színes és mozgó vizuális tartalmat. Ha ezt a kettőt
kombináljuk a képernyőn, könnyen megragadhatjuk a néző
figyelmét.
Ez nem feltétlenül rossz – egészen addig, amíg olyannyira
élvezetessé és vonzóvá nem válnak e tartalmak az agy számára,
hogy ezeket részesítjük előnyben a kevésbé stimuláló, kevésbé
gazdag érzékszervi ingerekkel szemben. Ha egy csecsemő vagy
kisgyermek állandóan a képernyő előtt ül, több másféle, a világ
megismerését segítő tanulási lehetőséget kihagy. Hiszen fel
kellene fedeznie, milyen érzés megérinteni, megszagolni vagy
megkóstolni valamit. Érzékszerveik teljes tárházát használniuk
kellene a világ felfedezéséhez.
Mindannyian tudjuk, hogy a csecsemők és a kisgyerekek
mindent a szájukba vesznek. Tudni szeretnék, milyen íze van
egy lila virágnak. Próbálják értelmezni a világot. De ha a napjuk
hetvenöt százalékát a képernyő előtt töltik, nem érintenek vagy
tapogatnak meg semmit, nem mozognak, és nem teremtenek
kapcsolatot más emberi lényekkel, az agyuk több fontos, ebben
az életkorban rohamos léptekkel alakuló területe kifejletlen
marad.
Nem úgy taníthatunk meg egy gyermeknek a legkönnyebben
egy nyelvet, ha leültetjük a képernyő elé, hanem úgy, ha
beszélgetünk vele. Ha megvizsgáljuk a gyerekek
nyelvtanulásának folyamatát, láthatjuk, hogy a folyékony
beszéd kialakulását sokkal inkább az befolyásolja, hány szót
hallanak egy-egy kétoldalú, interaktív beszélgetés során, nem
pedig az, hány szó ömlik rájuk a kütyükből.
 Oprah: És azt szeretnénk, hogy a gyermekeink képesek
legyenek valódi beszélgetéseket folytatni más gyerekekkel és
felnőttekkel. Mint említetted, az agynak az empátiáért felelős
rendszerei akkor fejlődnek ki, ha számtalan alkalom adódik azok
ingerlésére.
Dr. Perry: Tehát ideális esetben, ha egy gyermek kapcsolati
szempontból „gazdag” környezetben nő fel, ahol számtalan
lehetősége adódik biztonságot adó, stabil és gondoskodó
interakciókra, az összetartozás-érzése és az ellenálló képessége
erősödni fog. Többek közt ez a tény képezte az alapját mindazon
hagyományos gyermeknevelési és orvoslási technikáknak,
amelyekről az őslakos idősektől tanultam.
Az emberi kapcsolatok fontosságának felismeréséből fakadó
bölcsességük a mi jelenlegi világunkból kiveszett. A sors
iróniája, hogy épp azok a kultúrák rendelkeznek a modern
bajok gyógyításához szükséges bölcsességgel, amelyeket ez a
modern világ kivetett magából.
 10. FEJEZET

MIRE VAN SZÜKSÉGÜNK

MOST?
 Évekkel ezelőtt Sethe szerepét játszottam egy filmben, amely Toni
Morrison A kedves című nagy hatású regényéből készült.
Sethe-et, az egykori rabszolgát lánya szörnyűséges halála kísérti.
A filmben a lány visszatér Sethe-hez egy fogyatékos gyermek
reinkarnációjaként, akit az asszony magához vesz. Élete hátralévő
részében Sethe a lányával történtekért vezekel, miközben a
kapcsolatuk egyre inkább megbénítja őt, és sorsuk egyre jobban
összefonódik.
Egyik nap egy olyan jelenetet forgattunk, amelyben be kellett
takargatnom a lányomat az ágyban. Az egyetlen instrukció, amit a
rendezőtől, Jonathan Demme-től kaptam, ennyi volt: „Rendben, most
takargasd be.”
Így szépen egymás után odasétáltam az ágy mind a négy
sarkához, kisimítgattam a takarót, és gondosan betűrtem a matrac
alá.
– Ennyi! – kiáltotta Jonathan a kamera mögül. – Oprah, ez nem
betakargatás.
Így megismételtem a folyamatot, ezúttal még precízebben: a
takaró mind a négy sarkát betűrtem a matrac alá.
– Ennyi! – kiáltotta újra Jonathan, majd odasétált hozzám. – Mit
csinálsz?
– Hát betakargatom – feleltem. Félelemmel vegyes szégyen
kavargott bennem, de nem értettem, miért.
– Nem, te beágyazol – felelte –, nem pedig betakargatod a
lányodat az ágyban.
Abban a pillanatban valami bekattant. Mélyen. Jonathanra
bámultam. – Nem tudom, mit jelent az, hogy „betakargatni” –
feleltem halkan. Nem tudom, hogy csináljam.
 Végül mindketten megértettük, mi történt. Jonathan kedvesen
megmutatta, hogyan rendezgessem el finoman, szeretettel a takarót
a kislány körül. Ahogyan együtt végigvonultunk az ágy körül,
egyfajta gyász érzése töltött el.
Nem emlékszem, hogy engem valaha betakargattak volna.
Sosem éreztem, hogy bárki ilyen szeretetteljesen elrendezgette
volna a takarót az ágyamban.
Ilyen lehet az anyai szeretet.
Évekkel később épp a konyhában ültünk egy barátnőmmel,
Uraniával és kislányával, Kyleeval. Urania megkérdezte a lányát, kér-
e valamit enni, mire Kylee így felelt: „Igen, kérek.”
Urania odament a hűtőszekrényhez, és elővett egy kis epret.
Megmosta, majd fogott egy kést, és elkezdte bevagdosni őket.
Láttam rajta, hogy nem először csinálja. Ahogyan a késsel
bevagdosta az eperszemet, egy aprólékosan megmunkált
rózsaforma kezdett kibontakozni. „Egy eperrózsa!” – álmélkodtam.
Urania gondosan egy tányérra helyezte a gyönyörű műalkotásokat,
és odaadta a lányának. Ezt látván a szemem megtelt könnyel. Az a
gyengédség, amellyel mindezt véghezvitte, megdobogtatta a
szívemet.
Ismét csak azt mondtam magamban: „Ilyen lehet az anyai
szeretet.”
A saját édesanyámmal való kapcsolatom elég bonyolult volt. Mint
már említettem, kora gyermekkoromat – életem első hat évét – a
nagyanyámmal töltöttem. Ebből az időszakból nincs emlékem az
anyámról. Amikor a nagyanyám beteg lett, hirtelen Milwaukeeba
költöztettek az anyámhoz. Nem épp egy örömteli anya-lánya
viszontlátás volt ez; éreztem, hogy nem fogad szívesen.
 Azon az éjszakán, amikor megérkeztem Milwaukeeba, Ms. Miller,
akinél az anyám lakott, egyetlen pillantást vetett rám, majd így szólt:
„A verandán fog aludni.” Ms. Miller világos, szinte fehér bőrű volt; és
azt mondta, ez a „borzas fejű, fekete gyerek” nem maradhat a
házban.
Az anyám azt felelte, rendben.
A nagyanyám ágyán kívül még sosem aludtam sehol máshol. A
zárt verandára behallatszott az utca zaja. Amint az anyám becsukta
a ház ajtaját, hogy lefeküdjön abba az ágyba, ahol várakozásom
szerint én is aludtam volna, olyan szörnyű magány töltött el, hogy
sírva fakadtam. Elképzeltem, amint egy betörő kikap a verandáról,
vagy valaki betöri az ablakot, és megfojt. Azon az első éjszakán
letérdeltem, és imádkozni kezdtem Istenhez, hogy küldjön nekem
angyalokat, akik majd vigyáznak rám.
Amikor reggel felébredtem, a rettegés elmúlt, de az alvás közben
átélt érzés – a biztonság hiánya – életem nagy részében velem
maradt. Egyfajta bizonyosság töltötte meg a lelkem: hatévesen
tudtam, hogy egyedül vagyok, és Istenen kívül senki sem fog
vigyázni rám.
A fájdalom és a feloldás egymásutánja számtalanszor
megismétlődött. Úgy gondolom, valahol mélyen mindez az egész
életemet végigkísérte. A gyermekként átélt küzdelmek tették
lehetővé, hogy felismerjem mások fájdalmát, és segíteni próbáljak
nekik. Arra az elfogadásra, amelyre gyermekként annyira vágytam,
sokan mások is épp olyan hevesen áhítoznak. Több ezer ember volt
olyan bátor, hogy megossza velem a történetét, ugyanis az ő
történetük egyben az enyém is. Az ő fájdalmuk az enyém is. Mert
minden fájdalom egy és ugyanaz.
 Oprah
Oprah: Annyi csodálatos történetet hallani olyan emberekről,
akiknek elmondásuk szerint sikerült „kilépniük” a családjuk
történetét végigkísérő bántalmazás és trauma „ördögi köréből”.
Képesek vagyunk arra, hogy egyáltalán ne adjuk tovább az ilyen
élményekből származó negatív vagy mérgező hatásokat?
Dr. Perry: Fontos tisztáznunk, hogy a legtöbb ember, akit
korábban bántalmaztak, nem fog ugyanolyan formában
bántalmazni másokat. Másrészről viszont, egyre egyértelműbbé
válik, hogy nagyon ritka az olyan bántalmazott ember, akiben
nem alakult ki semmiféle adaptív válasz, amely a másokkal
való viselkedését befolyásolná. Ennek nem feltétlenül kell
„kóros” mértéket öltenie, azonban hatással lehet arra, mennyire
vagyunk képesek társas kapcsolatokat kialakítani és
fenntartani.
Ez kapcsolódik ahhoz, amiről már korábban is
beszélgettünk: hogy egyes emberek látszólag miért keresnek
bántalmazó kapcsolatokat. Az agyunk, az elménk az ismerős
helyzetek felé húz minket – még akkor is, ha ezek a minták
negatívak. Sokan hajlamosak megismételni a korábbi
maladaptív mintáikat úgy, hogy ennek tudatában sincsenek.
Sokszor a minket körülvevő emberek jobban észreveszik
mindezt, mint mi.
Oprah: Igen, és gyakran addig nincs is lehetőség valódi
változásra, amíg mi magunk rá nem ébredünk erre. Én már kora
gyermekkoromban tisztában voltam vele, hogy ha boldogulni
akarok, csak magamra számíthatok. Nem volt semmiféle
„közösségi védőhálóm”, ahogyan te nevezted. Az évek során
azonban megismerkedtem olyan tanárokkal, akik vették a
fáradságot, hogy segítsenek kiaknáznom a bennem rejlő
lehetőségeket. Erről beszéltél te is: elég csak néhány ember, aki
képes másképp tekinteni rád, és rászánni az időt, hogy segítsen
neked. A tanáraim nem részesültek traumaszemléletű
továbbképzésben. Most, hogy sokan viszont már igen, illetve a te
úttörő jelentőségű munkád továbbgyűrűző hatása is érzékelhető
a világban, optimistán látod-e a helyzetet, véleményed szerint
több ember épülhet fel most már a traumából?
Dr. Perry: Optimistább vagyok, mint húsz évvel ezelőtt. A
munkásságom nagy részét azzal töltöttem, hogy próbáltam
jobban megérteni a traumán átesett gyerekeket, fiatalokat és
felnőtteket, illetve segíteni nekik. Számunkra az egyik
legnagyobb előrelépést az jelentette, amikor sikerült az
összetett idegtudományi ismeretanyag segítségével működő
klinikai modelleket létrehoznunk.
A Neuroszekvenciális Modell lehetőséget ad arra, hogy
feltérképezzük az alany agyának szerveződését – gyakorlatilag
mintha csak házkutatást tartanánk. A ház építésének
„történetéről” kérdezősködve – azaz a „Mi történt veled?”
kérdést feltéve – meghatározhatjuk a legvalószínűbb
problémákat. Valószínűsíthetően mi történne, ha nem várnánk
ki, amíg az alapozás betonzata megköt, illetve nem vezetnénk
fel megfelelően a vízvezetékeket a második emeletre?
Ha már ismerjük a probléma forrását, könnyebben
kezelhetjük azt. A ház – az agy – eredeti felépítését imitáló
szekvenciát alapul véve egy „újjáépítési vagy felújítási” tervet
készítünk. A problémás területek ismeretében olyan – mind
ismeretszerző, mind pedig terápiás – tapasztalatokat
biztosíthatunk az alany számára, amelyek beindítják és
újraszervezik az elhanyagolás, az ártalmas környezet és a
trauma által befolyásolt rendszereket. Mára többet tudunk
arról, hogyan válasszuk ki a megfelelő terápiás tapasztalatokat,
és hogyan időzítsük őket egymás után – azazhogy mikor és
hogyan segítsünk.
Sokat kell még tanulnunk, de azért optimisták vagyunk. Az
idegrendszer fejlődését figyelembe vevő, traumaszemléletű
klinikai és oktató jellegű programjaink több mint huszonhat
országból származó több százezernyi gyerek, fiatal és felnőtt
életére voltak pozitív hatással.
Emlékezzünk csak vissza Mike Roseman esetére. Amikor
végre megkezdtük azt a „lentről felfelé” történő haladáson
alapuló kezelést, amely segített szabályozott állapotba hozni az
egykori katona – trauma által túlérzékennyé vált – központi
szabályozó hálózatait, mindehhez a Neuroszekvenciális Modell
béta verzióját használtuk – azaz a megfelelő szekvenciák
szerint haladva kezeltük az agyi zavarokat: az alsóbbrendű
területekre összpontosítottunk, mielőtt áttértünk volna a
felsőbbrendű területek zavaraira.
Oprah: Ahogyan már említetted: szabályozás,
összekapcsolódás, majd érvelés.
Dr. Perry: Hadd adjak egy újabb, még részletesebb példát a
modell működésére. Körülbelül húsz évvel ezelőtt felkértek egy
kétéves korában örökbe fogadott hétéves kislány, Susan
kezelésére, akinek a viselkedésével sem a szülei, sem a tanárai,
sem a pszichológusai nem tudtak mit kezdeni.
 Kétéves korában, amikor örökbe fogadták, Susan nem
nagyon beszélt, alvásproblémákkal küzdött, hosszú „hisztériás
epizódokat” produkált, sokszor csak bámult maga elé, illetve
különböző öncsonkító tevékenységeket végzett, például az arcát
vakargatta, vagy addig kapargatta a bőrét, amíg vérezni nem
kezdett. Ahogyan idősebb lett, több munka- és fizikoterápiás
szakembert, házitanítót, mentálhigiénés szakembert, iskolai
segítőt, fejlesztő gyermekorvost, pszichológust és pszichiátert is
bevontak a kezelésébe. Amikor először találkoztam vele, már öt
éve alkalmaztak nála különböző diagnosztikai és kezelési
módszereket, sikertelenül.
Élete korai szakaszában Susan súlyosan ártalmas
környezetben élt, minimális társas kapcsolatokkal. „Házának
alapozása” nagy valószínűséggel gyenge és sérülékeny volt.
Egyedülálló anya gyermekeként nevelkedett, aki maga is
mentális problémákkal küzdött; az anyát négyéves korában
elvették a szüleitől, és az egész gyermekkorát fiatalkorúak
otthonában, illetve nevelőszülőknél töltötte. Tizennyolc éves
korában kiöregedett a rendszerből, és magára maradt. Azonnal
teherbe esett, ám képtelen volt gondoskodni a kislányáról,
Susanról. A gyermekvédelem négyhónapos korában elvette tőle
a kislányt, és végérvényesen megfosztotta szülői jogaitól. Susan
állami gyámság alá került. Az ehhez hasonló transzgenerációs
trauma nem ritka a gyermekvédelmi rendszerünkbe kerülő
gyerekek esetében.
Miután Susant elválasztották az édesanyjától, két hónapra
egy menedékhelyre került. Ezután három nevelőotthont is
megjárt, mire végre örökbe fogadták. Még elképzelni is nehéz,
miféle „világkép” alakult ki benne a felnőttek nyújtotta
biztonságot, valamint azok megbízhatóságát illetően. A
házépítési folyamat esetében folyamatosan meg-megszakadt; az
elektromos és vízvezetékek, illetve a szerkezet állapotát pedig
nagyban befolyásolta a kislány stresszválaszrendszereinek
kétévnyi kiszámíthatatlan, irányíthatatlan és szélsőséges
mértékű aktiválódása. Nem meglepő, hogy Susan a
túlérzékennyé vált, disszociációs stratégiát alkalmazó
stresszválaszrendszer tüneteit mutatta. Öncsonkító
magatartása, mint már említettem, az önszabályozás
eszközeként szolgált. Az elkerülhetetlen fájdalommal és
gyötrelemmel szembekerülve disszociációt alkalmazott – ez
okozta nála a gyakori céltalan bámulást.
Stresszválaszrendszerének izgalmi állapoti összetevője is
túlérzékennyé vált (lásd 5. ábra): hisztériás rohamai az „üss és
fuss” reakció kisgyermekek által alkalmazott változataként
jelentkeztek. Egy rettegő, zavarodott, alulfejlett kisgyermekkel
álltunk szemben.
A probléma részét képezte az is, hogy az oktatási és a
mentálhigiénés rendszer – a szülőkről nem is beszélve – hétéves
gyermekként kezelte Susant. Pedig, míg a kronológiai életkora
valóban hét év volt, fejlettségi szempontból alulmaradt egy
hétéveshez képest. Társas készségei egy csecsemőének,
önszabályozó képessége egy kétévesének, kognitív képességei
pedig egy háromévesének feleltek meg. A szülei, a tanárai és a
pszichológusai folyamatosan próbáltak szót érteni vele.
Elmagyarázták neki a szabályokat, és igyekeztek feltérképezni,
„miért” viselkedik ennyire „rossz” gyerekként. Minden tőlük
telhetőt megtettek; nem voltak azonban tisztában sem az
állapotfüggő működéssel, sem a Susan élettörténetét tekintve
teljesen érthető fejlődési zavarokkal.
Neuroszekvenciális Modellünk segítségével létrehoztunk egy
az „alapokra” – Susan agya alsóbb területeinek működésére –
épülő kezelési tervet. A kislány komoly érzékszervi integrációs
problémákkal küzdött: nem tudta elviselni az érintést; ha
egynél több ember beszélt a szobában, az már túl sok volt neki;
nem szerette, ha bizonyos anyagok érintkeznek a bőrével; és
mindig egy nagy kupacnyi párna és takaró alá bújt. Így hát
kiszámítható és szabályos jellegű szomatoszenzoros
tapasztalatokat kezdtünk el alkalmazni nála kezelésképp,
például súlyozott takarót adtunk neki, fokozatos
rendszerességgel terápiás masszázst kapott, egy
traumaszemléletű munkaterápiás szakember segítségével pedig
gazdagított „érzékszervi diétát” is bevetettünk. Nem a társaival
kapcsolatos problémáit, depressziós tüneteit vagy dühös
kirohanásait, sőt, még csak nem is a beszédproblémáit kezdtük
el kezelni. Szekvenciák szerint haladtunk. Az alsóbbrendű agyi
területekkel kezdtük a munkát annak tudatában, hogy a többi
problémával a kezelés későbbi szakaszaiban foglalkozunk majd.
A neuroszekvenciális megközelítés egyik legfontosabb
részeként segítettünk a szülőknek, a tanároknak és a klinikai
szakembereknek abban, hogy felismerjék a „szintet” és a
megfelelő „állapotot”: azazhogy tisztában legyenek a gyermek
jelenlegi képességeivel – a valódi, nem pedig az életkorának
megfelelő fejlettségi szintjével. Felhívtuk továbbá a figyelmüket
a kislány agyának állapotfüggő működésére, azaz arra
ösztönöztük őket, hogy mindig tegyék fel maguknak a kérdést:
„Olyan állapotban van-e jelenleg Susan, hogy valóban
»meghallja«, amit mondani vagy tanítani próbálok neki?”
Megdöbbentő, milyen gyakran hagyjuk figyelmen kívül
mindezt. Mint már említettük, amennyiben a gyermek
diszregulált, nem lesz nyitott semmiféle új tanulnivalóra vagy
élményre. És ha ezen állapotában is azt várjuk tőle, hogy
figyeljen oda, összpontosítson és tanuljon, leromboljuk a
hozzánk fűződő biztonságérzetét, és tönkretesszük a kettőnk
közötti empatikus köteléket – azt a bizonyos dolgot, amelyen
ennek az egésznek a sikere múlik. Tehát ne akarjunk „tanítani”,
„oktatni” vagy „érvelni”, ha a gyerek épp nincs olyan
állapotban, hogy képes legyen tanulni. Inkább egyszerűen
legyünk ott vele, ha pedig idegessé vagy dühössé válunk, illetve
úgy érezzük, a gyerek nem adja meg a megfelelő tiszteletet
azzal, hogy nem figyel ránk, próbáljuk meg visszanyerni
elveszített türelmünket. Ha teszünk egy lépést hátra, és
megnyugszunk, hozzáférhetünk saját agykérgünkhöz, így olyan
módszereket is bevethetünk, amelyek segítenek lecsillapítani a
gyermeket. Ezáltal a kettőnk közti kapcsolat megmarad, később
pedig visszatérhetünk a tanításra is.
Susannal végzett közös munkánk négy évig tartott. A kislány
lassú, de folyamatos fejlődést mutatott. Az alkalmazott
elsődleges terápiás módszereket továbbfejlesztettük – a
szomatoszenzoros terápiát követően ritmikus jellegű és
szabályozó hatású tevékenységek következtek (többek közt egy
terápiás kutyát is segítségül hívtunk), majd társas jellegű,
végezetül pedig a kognitív képességek fejlesztésére
összpontosító technikákat (mint a traumaszemléletű kognitív
viselkedésterápia, avagy TF-CBT) vetettünk be. Ami a
leglenyűgözőbb az egészben, az az, hogy végül sok olyan
terápiás módszert is alkalmaztunk, amelyek kezdetben nem
váltak be. Nem volt bennük semmi eredendően „rossz” –
mindössze korábban nem megfelelő időben használtuk őket, így
akkor nem tudtak Susan hasznára válni. Neuroszekvencialitás.
Minden a szekvenciális megközelítésen múlik. Hiszen az agy
szekvenciálisan fejlődik, dolgozza fel a beérkező érzékszervi
ingereket, és így is gyógyul.
A terápiás folyamat végére Susan hagyományos, az
életkorának megfelelő osztályba járt; jó néhány barátja volt;
dühös kirohanásai és öncsonkító magatartása megszűnt. A
disszociatív szabályozás egészségesebb, társadalmilag
elfogadottabb módszereire tért át, mint amilyen az olvasás, a
rajzolás vagy a színjátszás. Képességei fejlődésével egyre
kedvesebbé és együttérzőbbé vált. A szülei sem érezték többé
azt, hogy kimerültek, és ki vannak égve.
Oprah: Mindezek tanulsága pedig az, hogy nem számít, mi
történt velünk, mindig újraírhatjuk életünk forgatókönyvét.
Dr. Perry: Pontosan. Sosincs túl késő. A gyógyulás lehetséges.
A felépülés kulcsa, hogy tudjuk, honnan indítsuk a folyamatot, s
alkalmazkodjunk az illető fejlődési igényeihez.
Oprah: Emlékszem, egyszer beszélgettem Belinda Pittman-
McGeevel, a milwaukeei Nia Imani központ vezetőjével, amely
állapotos vagy kisgyermeket nevelő hajléktalan fiatal nőknek
nyújt hosszú távú, átmeneti otthont. Belinda elmondása szerint a
nők gyakran különböző viselkedési zavarokkal érkeznek az
intézménybe, például hirtelen haragúak, vagy képtelenek hosszú
távon megmaradni egy munkahelyen – ezen zavarok hátterében
a traumával terhelt környezetben töltött gyermekkor is állhat.
Belinda arról számolt be, hogy amikor mesél ezeknek a nőknek a
trauma természetéről, azok elkezdenek ráébredni, hogy az
érzelmeikkel és a dühük kezelésével kapcsolatos nehézségeik
abból erednek, „ami történt velük”. E felismerés már önmagában
megváltoztathatja egy olyan ember életét, aki mindezek miatt
korábban rossznak és butának bélyegezte magát, vagy úgy
gondolta, neki ez a sorsa, semmit sem tehet ellene.
Dr. Perry: Elképesztő, hányan vannak, akik hihetetlenül
megkönnyebbülnek, amikor magyarázatot kapnak arra, hogyan
működik az agyuk, és miért. Nem aggatunk rájuk mindenféle
pszichiátriai diagnózisokat. Mindössze elmondjuk nekik, hogy
az agyuk egyszerűen ilyenné fejlődött, ami pedig teljességgel
érthető azok után, ami történt velük. Majd elmagyarázzuk, hogy
az agy rugalmas, „plasztikus”, alakítható. Aztán pedig együtt
kidolgozunk egy tervet, amelynek segítségével módosítani
tudjuk a valószínűsíthetően a probléma forrását jelentő
rendszereket.
Oprah: Felismerik, hogy amiatt érzik úgy magukat, ahogyan,
ami történt velük. És hogy nincsenek egyedül. S hogy
teljességgel érthető, miért viselkednek így. Teljes mértékben
érthető, hogy egy agyonhajszolt, három- vagy négygyermekes
anyának, traumatikus élményekkel a háta mögött nehézségekbe
ütközik helytállnia, és minden terhet egyedül cipelnie. Úgy
sodorja veszélybe a saját egészségét, hogy még csak nem is tud
róla.
 Majd ráébred, hogy azért érzi ennyire túlhajszoltnak magát,
mert mindeddig nem talált megfelelő megoldást az egyensúlya
visszanyerésére. Ezért is olyan fontos, hogy törődjünk
önmagunkkal. Hiszen ha mi magunk nem vagyunk szabályozott
állapotban, hogyan is teljesíthetnénk megfelelően szülőként
vagy alkalmazottként?
Dr. Perry: Ez egy rendkívül fontos meglátás. Gyakran kérnek
fel minket arra, hogy olyan gyermekeknek vagy fiataloknak
segítsünk, akiket bántalmaztak, vagy traumatikus élményeken
kellett átesniük, s gyakran kapunk olyan meghívásokat is, hogy
tanácsadóként támogassunk egy-egy közösséget valamilyen
traumatikus esemény után. És amikor közlöm velük, hogy a
gyermekek mellett a felnőttekkel is szeretnék foglalkozni,
furcsán reagálnak. Pedig ha azok a felnőttek, akik együtt élnek
ezekkel a gyerekekkel, illetve tanítják vagy kezelik őket, maguk
is diszreguláltak, nem lesznek képesek arra, hogy teljes
mértékben jelen legyenek, és együttérző, szabályozott módon
reagáljanak. Nem tudják biztosítani a gyermekek számára a
gyógyuláshoz elengedhetetlen szabályozó és jutalmazó
pillanatokat, a tartalmas együttlétet. Ha csupán a
gyermekeknek segítünk, és a felnőttek szükségleteit figyelmen
kívül hagyjuk, a munkánknak nem lesz meg a kellő eredménye.
Ez minden traumaszemléletű megközelítés egyik legfontosabb
alapelve: muszáj segítenünk azoknak a frontvonalban helyt álló
felnőtteknek, akik ezekkel a gyerekekkel és fiatalokkal
foglalkoznak.
E hangsúlyáthelyezés a rendszereink egy része számára
komoly kihívást jelent. A gyermekek mentális egészségére
szakosodott intézményekben például a „páciens” a gyermek. A
rendszer gazdasági modellje jellemzően nem teszi lehetővé,
hogy az orvost az adott gyermek tanárával, edzőjével vagy akár
a szüleivel való foglalkozásért is fizessék. Ez pedig
meglehetősen rövidlátó szemlélet. Hiszen tudjuk, hogy egy
diszregulált felnőtt képtelen kielégíteni egy diszregulált
gyermek igényeit. Egy kimerült, frusztrált, diszregulált felnőtt
senkinek sem képes kielégíteni az igényeit.
Mint ahogyan te is rámutattál, ha nem törődünk saját
magunkkal, egyszerűen nem működhetünk hatékonyan
tanárként, vezetőként, felügyelőként, szülőként, edzőként –
sehogyan sem. Az önmagunkkal való törődés elengedhetetlen.
Sajnálatos módon rengeteg embernek van bűntudata amiatt,
hogy saját magával is szeretne foglalkozni – mindezt önzésként
éli meg. Pedig nem önzés, hanem egyszerűen létfontosságú. Ne
feledjük: ha segíteni szeretnénk másoknak – akár szülőként,
akár tanárként, edzőként, pszichológusként vagy barátként –,
ehhez a legfontosabb eszközünk mi magunk vagyunk. A
kapcsolatok jelentik a változás kulcsát.
Oprah: Muszáj gondoskodnunk magunkról ahhoz, hogy aztán
mások rendelkezésére állhassunk. Ez rendkívül fontos, tekintve,
hányan hordoznak traumatikus vagy ártalmas élményeket a
saját múltjukban. Én sem lennék az, aki vagyok, a saját traumám
nélkül. Az enyém. Ragaszkodom hozzá. És ennek köszönhetően
megtanultam, hogyan állítsam mások szolgálatába. Empátia,
együttérzés és megbocsátás. Ezek mind-mind a részemet
képezik, s áthatják lényemnek azt az aspektusát, amely jövőbeli
döntéseim és találkozásaim felé mozdít.
 Dr. Perry: Így van – és itt ismét elérkeztünk a poszttraumás
bölcsesség kérdéséhez. Ha ártalmas környezetben nőttünk fel,
életünk egy pontján eljuthatunk oda, hogy visszatekintsünk az
élményeinkre, értékeljük azokat, tanuljunk belőlük, s fejlődjünk
e tapasztalatok által. Meggyőződésem, hogy nehezen érthetjük
meg az embert, ha nem vagyunk tisztában az ártalmas
környezetek természetével. Az ártalmas környezet, a kihívások,
a csalódás, a veszteség, a trauma: ezek mind-mind segíthetnek
abban, hogy empatikusabbak legyünk – hogy bölccsé váljunk. A
trauma és az ártalmas környezet ebben az értelemben ajándék.
De hogy mit kezdünk ezzel az ajándékkal, az egyénenként
változik.
Oprah: Nagyon érdekes, hogy ezt mondod. Kisgyerekként úgy
szerettem volna élni, mint a Leave It to Beaver{6} szereplői. Így
képzeltem el a tökéletes családot: mindig van otthon keksz és tej,
anyu és apu együtt élnek, meg minden. De nem válhattam volna
azzá a fejlett emberi lénnyé, akinek kialakulása továbbra is
folyamatban van, ha mindenem meglett volna, vagy megkaptam
volna mindent, amit akarok – akkor, amikor úgy gondoltam,
szükségem van rá.
Dr. Perry: Én is ugyanígy gondolom. Az azonban igaz, hogy a
bölcsességért olykor nagy árat kell fizetnünk. És sokak esetében
a fájdalom sosem múlik el. A bölcsek megtanulják, hogyan
viseljék méltósággal a terhüket, gyakran azért, mert szeretnék
megvédeni a többieket a fájdalmuk intenzitásától.
Oprah: Ez eszembe juttatja Anthony Ray Hinton történetét, aki
harminc évet töltött a halálsoron egy olyan bűncselekmény
miatt, amelyet nem is ő követett el. A börtönben töltött első
három évében egyáltalán nem beszélt. Olyannyira depressziós
és magányos volt, hogy elmondása szerint úgy érezte, Isten
elvette a hangját. Az egyetlen dolog, ami segített életben
maradnia, disszociációs képessége volt. A képzeletéhez fordulva
mindenféle élménnyel ajándékozta meg önmagát. Teniszezett
Wimbledonban, és ötször megnyerte a bajnokságot. Kosarazott
az NBA-ben, találkozott az angol királynővel, és feleségül vette
Halle Berry színésznőt – mind-mind a saját képzeletében.
Dr. Perry: Disszociációs szuperereje segítségével megvédte
magát a bebörtönözöttség irányíthatatlan, elkerülhetetlen
fájdalmától.
Oprah: Majd megtalálta annak módját, hogy saját hasznára
fordítsa azt – így az a bölcsesség és kegyelem lett a jutalma,
amelyről te is beszéltél. Később a halálsoron élő társaival is
kapcsolatot teremtett, és sikerült elérnie a felügyelőnél, hogy
könyvklubot indíthassanak. Úgy vélte, társai nem képesek úgy
utazgatni a saját képzeletük segítségével, mint ő maga, de tudta,
hogy a könyvek lehetővé tehetik ezt a számukra. Segíteni akart
nekik, hogy rátaláljanak a gyógyuláshoz vezető útra, akárcsak ő
tette. Az az igazság, a beszélgetésünk alatt újra és újra eszembe
jutott a műsorom egyik epizódja, amelyben Iyanla Vanzant
spirituális tanító volt a vendégem. Ő azt mondta, amíg be nem
gyógyítjuk a múltunk sebeit, azok továbbra is vérezni fognak, és
beszennyezik az életünket alkohol, drogok, szex vagy épp
munkamánia formájában. Össze kell szednünk a bátorságunkat
ahhoz, hogy felfedjük ezeket a sebeket, és elinduljunk a
gyógyulás útján. Remélem, mindenki magával viszi majd ezt a jó
tanácsot útravalónak. Fel kell ismernünk és be kell gyógyítanunk
a múltunk sebeit ahhoz, hogy továbbléphessünk.
Dr. Perry: Mindig az jut az eszembe, hogy ez a társadalomra
is igaz, nem csak az egyénre. Hiszen hogyan haladhatna tovább
a társadalmunk egy humánusabb, társadalmilag igazságos,
kreatív és termelékeny jövő felé, ha nem nézünk szembe
kollektív történelmi traumáinkkal? Azokkal a traumákkal,
amelyeket elszenvedtünk, és azokkal is, amelyeket mi okoztunk.
Ha szeretnénk igazán megérteni saját magunkat, meg kell
értenünk a történelmünket – a valódi történelmünket. Mert a
múltunk érzelmi lenyomata mindig velünk marad.
Oprah: Ám ez mindaddig nem lehetséges, amíg el nem jön a
felébredés fordulópontja, amíg tudatára nem ébredünk, mit
tettünk önmagunkkal – az emberi lénnyel –, amíg rá nem
eszmélünk, valójában milyen állapotban van jelenleg az ember,
és mit tettek velünk a traumáink. Ekkor ébredhetünk csak rá
arra, hogy valamit másképpen kell csinálnunk.
Dr. Perry: A legfontosabb a tudatosság és az emberi
kapcsolatok. E kettő segítségével traumaszemléletű közösséget
építhetünk.
Oprah: Úgy gondolom, erre van most szüksége igazán a
világnak. Ha képesek vagyunk valódi figyelemmel fordulni egy
másik emberi lény felé, az az igazi együttérzés; és ha
együttérzéssel közelítünk embertársaink felé, ezzel
megváltoztathatjuk kapcsolatainkat, a közösségeinket és a
világunkat. Ha az egyik emberi lény valódi figyelemmel fordul a
másik felé – így születik igazi kötelék kettejük között. És ha
feltesszük azt a kérdést, hogy „Mi történt veled?”, azzal
teljesebbé tehetjük ezt a köteléket.
 Dr. Perry: Társadalmunk számtalan problémája könnyen
elbizonytalaníthat és maga alá temethet minket; a világunkat
átszövő igazságtalanságnak, az ártalmas környezetnek és a
traumáknak pedig demoralizáló hatása van. De ha
tanulmányozzuk a történelmünket, rájöhetünk, hogy az
emberiség összességében jó. A világunk tele van jószívű, ügyes
és kreatív emberekkel. Kíváncsi faj vagyunk. Folyamatosan
felfedezünk és feltalálunk dolgokat, illetve új ismereteket
szerzünk. Képesek vagyunk arra, hogy a világot mindannyiunk
számára egy biztonságosabb, igazságosabb és emberségesebb
hellyé változtassuk.
 UTÓSZÓ
A fiatal férfi ott állt a medencében a derékig érő vízben, és
vízifitneszórát tartott időseknek. Az idősotthon logójával díszített
kék pólót viselt, a nyakában síp lógott egy zsinóron, a pólóján
pedig egy nagy névtábla virított. Nem tudtam elolvasni a nevét,
de így is tudtam, ki az: Jesse, a fiú, a harmadik fejezetből. Amikor
legutoljára, tíz évvel korábban láttam, eszméletlenül feküdt egy
kórházi ágyon.
Az ablak mögül néztem, amint Jesse lelkesen mutatja az
otthon nyolc lakójának a gyakorlatokat. Egyik embertől a
másikhoz lépve, mosolyogva korrigálta a mozdulataikat, az egyik
hölgy vállát gyengéden a megfelelő pozícióba igazította.
Egyértelmű volt, hogy az idősek kedvelik őt, és ő is kedveli őket.
Jesse és az otthon lakói is jól érezték magukat. Összetartoztak.
Amikor annak idején felmértem Jesse állapotát,
tulajdonképpen egy másik állambeli klinikai csapatnak
segítettem tanácsadóként. Az első személyes konzultációt
követően, amely akkor zajlott, amikor a fiú még mindig kómában
feküdt, továbbra is figyelemmel kísértem az állapotát, és távolról
tartottam a kapcsolatot a klinikai csapattal. Körülbelül egy
hónappal később Jesse „felébredt”. Kezdetben súlyos
agykárosodás jeleit mutatta, de a hosszú távú memóriájának
bizonyos funkciói, különösen a „narratív” memóriája kivételével
lassan minden agyi funkciója helyreállt. A kóma előtti saját
életének emlékei összefüggéstelen töredékek formájában
maradtak meg. Amikor különböző emberekről, helyekről és
eseményekről kérdezgettem, egyszerűen nem tudott
visszaemlékezni rájuk. Az ideggyógyászcsapat úgy gondolta,
mindez az agykárosodás miatt van. Én viszont, mivel már
számtalan olyan esetet láttam, ahol a páciens amnéziáját
valamilyen traumatikus élmény okozta, nem voltam ebben olyan
biztos. Azt javasoltam, ezzel egyelőre ne foglalkozzunk. Inkább
segítsünk neki abban, hogy újra tudjon járni, beszélni, mozogni,
társas életet élni. A rövid távú memóriája működésére
összpontosítva figyelhetjük az emlékezőtehetsége állapotát. A
legfontosabb azonban az volt, hogy életében először biztonságos,
stabil és gondoskodó környezetet biztosítsunk a számára.
Kezdetben Jesset – rehabilitációs terve szerint – egy speciális
igényű páciensek számára fenntartott intézményben
szándékoztuk elhelyezni. A csapatom egyik tagja, egy szociális
munkás – aki sokkal okosabb volt nálam – azt javasolta, hogy
biztosítsunk neki helyet egy helyi idősotthonban, ahol többféle
lakhatási lehetőség is rendelkezésre áll, a különálló házaktól
kezdve az egyágyas „kollégiumi” szobákon át a hagyományosabb,
speciális igényű, rehabilitációra szoruló páciensek számára
fenntartott ágyakig. Az intézmény idősebb dolgozói a munkahelyi
juttatások részeként a helyszínen kaptak szállást; a szociális
munkásom párja is itt dolgozott. Együtt éltek az otthonban, és
vállalták, hogy Jesse „nevelőszülei” lesznek. Az otthon igazi
közösségként működött – számos épülete, kertje, medencével és
edzőtermekkel felszerelt sportközpontja, saját könyvtára,
fodrászata, több étkezője és kávézója is volt. Jesse remek helyre
került.
A fiú beköltözött; a dolgozók és a lakók azonnal
megkedvelték. Bár kezdetben „magántanuló” volt, egy év múlva
már el tudott sétálni az utca végében álló állami iskoláig. Képes
volt elsajátítani a tananyagot, és viselkedési problémái sem
voltak, sem az iskolában, sem otthon. Azonban, bár szerzett
néhány barátot, igazán közel sosem került a társaihoz –
mindenki szerette, de egyikükkel sem alakított ki szorosabb
kapcsolatot. A nevelőszüleivel és az idősebb lakókkal volt a
legjobb a kapcsolata. Elkezdett betegszállítóként dolgozni:
segített a lakóknak közlekedni az épületkomplexumban, s eljutni
a különböző foglalkozásaikra. Megtanult vezetni is. Tizennyolc
éves korában átköltözhetett az egyik különálló lakrészbe, a
nevelőszülei szomszédjába. Leérettségizett. Látogatásom idején,
huszonhárom éves korára jogilag önállóvá vált ugyan, de
továbbra is kötődött a nevelőszüleihez, és a családtagjaiként
tekintett rájuk. Részidőben közösségi főiskolára járt, elsősorban
testnevelést tanult azzal a céllal, hogy később fizikoterapeuta
lehessen. Az otthonban feljebb lépett a ranglétrán, és már nem
betegszállítóként, hanem rekreációs igazgatóasszisztensként
dolgozott; juttatásai részeként szállást és ellátást kapott. Rátalált
a maga biztonságos, stabil és gondoskodó otthonára. A
közösségben átélt több ezernyi véletlenszerű terápiás pillanat
hozzájárult a gyógyulásához.
A kollégáim időről időre tájékoztattak az állapotáról.
Továbbra is érdekelt, mi lett Jesse emlékeivel. Szörnyűséges
gyermekkora volt: számtalan formában bántalmazták, a hozzá
közel állók elárulták, elhanyagolták és hihetetlen módokon
megszégyenítették. És bár fejsérülést szenvedett, nem volt
impulzív, agresszív, figyelmetlen vagy erőszakos. Illetve míg
bizonyos, a traumát felidéző ingerekre fiziológiai reakciót
produkált, nem szenvedett PTSD-ben, s nem mutatott más
szemmel látható, traumás eredetű tüneteket sem. Lelkiállapota és
viselkedése sosem késztette arra az őt körülvevő felnőtteket –
sem őt magát –, hogy pszichiátriai segítséget kérjenek. Dr.
Anderson volt a neurológusa, aki a kezdetektől kezelte. Tudván,
hogy a városba utazom, megkérdeztem tőle, mi a helyzet Jessevel.
Azt javasolta, találkozzak személyesen a fiúval, és meg is
kérdezte őt, együtt ebédelne-e velem.
– Biztosan nem emlékszel rá, Jesse – kezdtem, amikor
találkoztunk –, de én voltam az egyik dr. Andersonnal együtt
dolgozó orvos, amikor fejsérülést szenvedtél. Köszönöm, hogy
igent mondtál erre a találkozóra.
Elmosolyodott, és felém nyújtotta a kezét. – Köszönöm, hogy
segített akkor.
Besétáltunk a kávézó jellegű étkezőbe, sorba álltunk az
ebédért, majd leültünk beszélgetni. Először felszínes dolgokról. Ő
Texasról kérdezett, én őt az iskoláról. Eltársalogtunk ilyesmikről,
mire végül udvariasan megkérdezte: – Azért jött, hogy
megvizsgáljon?
– Nem, azért fizetned kellene – feleltem viccelődve.
Elmosolyodott. Egymásra néztünk; abban a csendes
pillanatban mindketten teljesen jelen voltunk,
összekapcsolódtunk.
– A memóriád állapota azonban tényleg érdekel.
Lassan szomorúság öntötte el az arcát. Egy fájdalmas emlék
képével a fejében a távolba meredt. Hagytam, hogy az étkező
zsibongása lassan elmossa a pillanatot.
Egy idősebb hölgy sétált oda hozzánk, és megpuszilta Jesset a
homlokán. – Köszönöm a virágokat, feldobták a napom – mondta.
 A puszi visszarántotta a jelenbe az elmélázásából, és ismét az
az eleven, mosolygós Jesse volt, mint korábban. – Tudtam, hogy
tetszeni fog. Menjünk ki a kertbe délután, és szedjünk még.
Ahogyan a hölgy elsétált, Jesse láthatóan elszégyellte magát.
Nem a puszi és a virágok, hanem korábbi szomorúsága miatt.
– Dr. Anderson azt mondta, amikor kezdtél felépülni a
fejsérülésedből, egyáltalán nem voltak gyerekkori emlékeid –
próbáltam segíteni neki.
Jesse megrántotta a vállát. – Nem nagyon szeretek erre
gondolni.
– Nem kell beszélnünk róla, ha nem akarsz, Jesse.
– Semmi baj. Egyszerűen nem szeretek erre gondolni, vagy
elszomorítani vele másokat.
– Megértem. Valószínűleg tudod, hogy számtalan olyan
emberrel – gyerekkel és felnőttel – dolgoztam már, akik szörnyű
dolgokon mentek keresztül. És mindegyiküktől tanultam valamit
arról, hogyan segíthetnék hatékonyabban másokon. Szóval, ha
készen állsz rá, nagyon szívesen tanulnék tőled is.
Amíg beszéltem, az arcomat tanulmányozta.
– Gyerekkorodban nagyon kemény életed volt, Jesse. Most
viszont itt vagy, mindazok után, amin átmentél; iskolába jársz,
nagyszerű munkád van, sok barátod, és nagyon boldognak tűnsz.
Úgy gondolom, rengeteg mindent taníthatnál nekem.
– Néha nem tudok aludni.
Bólintottam.
– De ilyenkor egyszerűen felkelek, és elmegyek futni. Az segít.
Illetve ideges leszek, ha sokan vannak körülöttem. Ha túl sokáig
vagyok emberek között, szívesebben megyek haza.
 – De hiszen itt mindig emberek között vagy, Jesse.
– Igen, ez igaz. De úgy értettem, nem nagyon szeretem a
fiatalabb emberek, a gyerekek társaságát. Túl hangosak és
hirtelenek.
Amikor ezt mondta, rájöttem, hogy számtalan, a régi emlékeit
megidéző hatás a gyermekektől és a gyermekkorból eredő
érzékszervi ingerekből származott. Ilyen inger volt például a
gyerekek hangja, illatok, játékok, rajzfilmek, ételek, bármi – a
gyermekkorát olyannyira átitatta a veszély, hogy a világba
értelmet csempészni próbáló agya a fiú kicsi, bántalmazó
világának szinte minden egyes mozzanatát a fenyegetéssel
kötötte össze. De az új élete, az „újraindítás” után kezdődött élete
az idősek világában zajlott. Az idősotthonban teljesen másfajta
érzékszervi élmények érték, mint egy iskolában vagy egy
fiatalkorúak otthonában. A mozgás jellege és sebessége, a hangok
tónusa, az illatok, a képek, a napi beosztás, a zene, a kedvelt
tévéműsorok – minden más volt. A társas kapcsolatok jellege is
másmilyen volt: jobban megfeleltek az állapotának, és kevésbé
idézték fel az emlékeit. Jesse még jobb helyre került, mint
korábban gondoltam. Egyszerűen jóval kevesebb olyan inger érte
itt, amely felborította volna az egyensúlyát: ezek közepes
mértékű, kiszámítható és irányítható ingerek voltak. Jobban
irányíthatta társas interakcióit; a kerekesszékes embereket tolva
azok rá voltak utalva. Idővel képes volt „biztonságot adó és
ismerős” emberek egy teljesen új tárházát kialakítani, amely
aztán gyógyulásának alapjául szolgálhatott. És a több mint tíz év
alatt, e stabil környezetben kapott több ezer adagnyi pozitív,
gyógyító társas interakció segített újjáépíteni őt.
 – Tehát a memóriavesztés…? – tettem fel a kérdést.
Apró, keserédes mosollyal nézett rám. – Nagyjából mindenre
emlékszem.
– Igen, gondoltam. Az egyik dolog, amit az évek során
megtanultam, az, hogy ami történt, nem múlik el csak úgy
nyomtalanul. A gyermekkori élményeid számtalan formában
befolyásolhatnak. És léteznek olyan módszerek, amelyekkel
segíteni lehet ezen. Úgyhogy, ha bármikor úgy érzed, hogy az
emlékeid bántanak, összezavarnak vagy ingerültté tesznek,
bátran keress meg. Bizonyos módszerekkel könnyebben
elviselhetőbbé lehet tenni a trauma hatásait – mondtam, majd
átadtam neki a névjegykártyámat.
Ebéd után egy csapatnyi idősebb hölgy fogta körbe, és kísérte
el a következő edzésére, egy könnyített zumbaórára. Ahogyan
végigsétált az előcsarnokon, rápillantott a névjegyemre, majd
megfordult, integetett nekem, aztán tánclépésekben elsétált.
Évente néhány alkalommal beszélünk. Jesse teljesen jól van.
Mindketten folyamatosan tanulunk.
Dr. Perry
2018. november 22-én az édesanyám, Vernita Lee elhunyt.
Az utolsó pillanatig meglehetősen problémás kapcsolatunk volt.
Az az igazság, az anyám csak akkor kezdett el több érdeklődést
tanúsítani irányomban, miután sikeres lettem. Elég sokat rágódtam
azon, hogyan kellene gondoskodnom róla. Mivel tartozom annak az
asszonynak, aki életet adott nekem? A Biblia azt mondja, „Tiszteld
apádat és anyádat”, de mit jelent ez a gyakorlatban?
Úgy gondoltam, annak egyik módja, hogy megköszönjek neki
mindent, az, ha anyagilag támogatom. Gondoskodtam róla, hogy
meglegyen mindene, ami a kényelmes élethez kell, de valódi mély
kapcsolat sosem volt közöttünk. Azt mondhatnám, hogy a
közönségem, aki látott a tévében, többet tudott rólam, mint a saját
anyám.
Amikor néhány évvel ezelőtt az egészsége hanyatlásnak indult,
tudtam, hogy hamarosan fel kell készülnöm az elkerülhetetlenre.
Épp hálaadás előtt pár nappal a húgom, Patricia felhívott azzal,
hogy úgy érzi, eljött az idő. Milwaukeeba repültem.
Órákig ültem anyámmal egy szobában, amit folyamatosan vagy
huszonhét fokra fűtött fel. Steve Harvey vezette vetélkedőket és a
One Life to Live című szappanopera epizódjait nézte, egyiket a
másik után. Azon gondolkoztam, mit mondhatnék neki. Egy tétova
pillanatban még a prospektust is felkaptam, amelyet a hospice
ellátás munkatársai hagytak ott. Elolvastam az abban szereplő
tanácsokat – és végig az járt a fejemben, milyen szomorú, hogy én,
Oprah Winfrey, aki több ezer emberrel beszélgettem már
négyszemközt, egy kórházi prospektusból próbálok ötleteket nyerni
ahhoz, mit mondjak a saját anyámnak.
Amikor eljött a búcsúzás ideje, valami azt súgta, ez az utolsó
alkalom, hogy láthatom. Ám amikor menni készültem, még akkor
sem jöttek a számra a szavak. Végül mindössze annyit voltam képes
kinyögni, hogy „Szia… még találkozunk”. Majd elindultam – ironikus
módon épp előadást tartani.
Ahogyan hazafelé tartva a repülőgépen ültem azon az éjszakán,
megszólalt egy hang a fejemben, én pedig legbelül éreztem, hogy
igaza van: „Meg fogod bánni. Nem végezted el a munkát.” Abban a
pillanatban képmutatónak éreztem magam; bárki másnak azt
mondtam volna az én helyzetemben: „Vissza kell menned, és ki kell
mondanod azokat a dolgokat, amelyeket ki kell mondani.”
Visszafordultam. Visszamentem Milwaukeeba.
Eltöltöttem még egy napot a szobájában abban a forróságban,
de a szavak még mindig nem akartak jönni.
Azon az éjszakán segítségért imádkoztam. Reggel meditáltam.
Ahogyan már épp készültem kilépni az ajtón, és magamhoz vettem a
telefonomat, észrevettem, hogy épp az Istenem, fogd kezem című
gospeldal megy rajta Mahalia Jackson előadásában. Ennél
tökéletesebb jelet nem is kaphattam volna. Fogalmam sem volt,
hogy került Mahalia Jackson a lejátszási listámra. Ahogyan a dal
szövegére figyeltem („Istenem, fogd kezem / Légy mindig mellettem /
Nincs erőm küzdenem / Űzz el vészt, éjszakát / Lelkem fényed járja át
/ Fogd kezem”), hirtelen tudtam, mit kell tennem.
Amikor beléptem az édesanyám szobájába, megkérdeztem,
szeretné-e meghallgatni ezt a dalt. Bólintott. Majd támadt egy újabb
ötletem: felhívtam az egyik barátomat, a prédikátor és gospelénekes
Wintley Phippst, és megkértem, hogy énekelje el a dalt a haldokló
édesanyámnak. FaceTime-on keresztül, az étkezőasztal mellől
elénekelte a dalt csak úgy, kíséret nélkül, majd imádkozott a
családunkért, hogy „béke legyen velünk, félelem nélkül”.
Láttam az anyámon, hogy meghatódott. A dal és az ima
megnyitotta a szívét – az övét és az enyémet is.
Elkezdtem beszélni hozzá; az életéről, az álmairól és magamról
meséltem.
Végre rám találtak a szavak.
Azt mondtam: „Nem lehetett könnyű neked. Ott állni terhesen,
végzettség és szakma nélkül, és nem tudni, mit hoz számodra a jövő.
Biztos vagyok benne, hogy sokan azt mondták, jobb lenne
megszabadulnod attól a gyerektől.”
Bólintott.
„De te nem tetted. Szeretném megköszönni neked, hogy
megtartottad azt a gyereket. – Elhallgattam, majd így folytattam: –
Tudom, hogy sokszor nem tudtad, mit kellene csinálnod. Minden
tőled telhetőt megtettél – és ez nekem elég. Ez nekem elég. Most már
elmehetsz, azzal a tudattal, hogy minden rendben van. A lelkemben
minden rendben van. Már régóta rendben van.”
Áldott, gyönyörű pillanat volt ez; az egyik legcsodásabb egész
életemben. Felnőttként megtanultam másképp tekinteni az anyámra
– már nem egy olyan anyát láttam benne, aki nem gondoskodott
rólam, nem óvott meg, nem szeretett, és nem értett meg; hanem egy
kislányt, aki még maga is gyermek volt, egy rettegő, magányos
gyermek, aki nem volt felvértezve mindazon eszközökkel, amelyek
lehetővé tették volna, hogy szerető szülővé váljon.
Már évekkel korábban megbocsátottam az anyámnak, amiért
nem az az anya volt, akire szükségem lett volna, ám ő nem tudott
róla. Ezekben az utolsó együtt töltött pillanatokban, úgy hiszem,
sikerült feloldoznom a múlt miatt érzett szégyen és bűntudat alól.
Visszatértem, és elvégeztem azt a munkát, amelyet el kellett
végezni.
A megbocsátás nem más, mint hogy elengedjük azt a gondolatot,
hogy a múltunk másképp is alakulhatott volna. Amíg a múlt
fájdalmába kapaszkodunk, nem léphetünk tovább.
Mindannyiunknak, akiket a trauma összetört és megsebzett,
lehetőségünk van arra, amiről dr. Perryvel beszélgettünk: hogy e
tapasztalatokból poszttraumás bölcsességet építsünk magunknak.
Bocsássunk meg saját magunknak és nekik is. Hagyjuk magunk
mögött a múltat, és lépjünk a jövő ösvényére.
Az egyik barátom, Mark Nepo megfogalmazása szerint
szükségünk van a fájdalomra ahhoz, hogy megtudjuk az igazságot.
Ám nem kell életben tartanunk a fájdalmat ahhoz, hogy az
igazság életben maradjon.
Sikerült békét kötnöm az édesanyámmal, amint nem
hasonlítgattam többé ahhoz az anyához, akit szerettem volna
magamnak – amint már nem rágódtam rögeszmésen azon, hogyan
lehetett volna vagy kellett volna lennie, hanem elfogadtam, hogy úgy
volt, és úgy lehetett, ahogy.
Mert amiben teljesen biztos vagyok, az az, hogy ami történik
velünk, az egyben értünk történik. És végig, minden egyes
pillanatban egyre erősebbé válunk.
Az erő megsokszorozza önmagát és hatalom lesz belőle.
Ami veled történt, az a te igazi hatalmaddá válhat.
Oprah
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Hálásak vagyunk mindazon gyermekeknek, fiataloknak és
felnőtteknek, akik megosztották velünk az életüket. Történeteik
a sebezhetőség és a bátorság ajándékai. Könyvet írni igazi
csapatmunka. Szeretnénk megköszönni a Harpo, a Flatiron, a
Melcher Media és a Neurosequential Network munkatársainak,
illetve mindenki másnak, hogy idejüket, energiájukat és
kreativitásukat e könyv létrejöttének szentelték. Különleges
köszönet illeti Jenna Kostelnik Utley-t, Bryn Clarkot és Lauren
Nathant a munka irányításáért. A Neurosequential Network
vezetői csapatának – Jana Rosenfeltnek, Emily Perrynek, Diane
Vinesnek, Steve Granernek, Erin Hambricknek és Kristie
Brandtnek – szintén hatalmas elismerésünket szeretnénk
kifejezni dr. Perry e könyvben is bemutatott munkássága
minőségének és előrehaladásának biztosításáért.
 A SZERZŐKRŐL
OPRAH WINFREY nagyra becsült munkássága során
számtalan emberrel alakított ki páratlan kapcsolatot, a világ
minden tájáról. A nézettségi lista elején álló, díjnyertes
beszélgetős műsora, a The Oprah Winfrey Show házigazdájaként
és vezető producereként nézők millióit szórakoztatta,
tájékoztatta és lelkesítette huszonöt éven keresztül. Nemzetközi
médiaszemélyiségként elért folyamatos eredményei és
emberbaráti tevékenysége jóvoltából mára a világ egyik
legbefolyásosabb és legnagyrabecsültebb közszereplőjévé vált.
DR. BRUCE D. PERRY gyermekpszichiáter és neurológus, a
Neurosequential Network közösség igazgatója, a Gyermekkori
Trauma Akadémia rangidős tagja, illetve a chicagói
Northwestern Egyetem Orvostudományi Karának pszichiátriai
adjunktusa. Maia Szalavitzcal közösen írt, A ketrecbe zárt fiú
című, nagy sikerű könyvében a bántalmazott gyermekekkel
végzett munkájáról mesél, a Born for Love (Szeretetre
születtünk) című kötetben pedig az empátia kulcsfontosságú
szerepével foglalkozik.
 A NEUROSZEKVENCIÁLIS MODELL ÉS DR. PERRY
MUNKÁSSÁGA
Neurosequential Network (Neuroszekvenciális Háló) – Neuro
sequential.com: A honlap bemutatja a mintegy 28 országot és
több tucatnyi tudományágat tömörítő közösség, a
Neurosequential Network kutatásait, klinikai programjait és
egyéb oktató jellegű tevékenységeit.
A WhatHappenedtoYouBook.com weboldalon a könyvünkben
idézett munkák teljes listája megtalálható, a traumával, az
ellenálló képességgel és a gyógyulással kapcsolatos további
forrásokkal egyetemben.
 ÉDESVÍZ WEBÁRUHÁZ
AKCIÓK • INFORMÁCIÓK
webaruhaz@edesviz.hu
00-36-30-781-5474
www.edesviz.hu
ÉDESVÍZ KÖNYVESBOLT
1053 BUDAPEST • MÚZEUM KRT. 23.
konyvesbolt@edesviz.hu
00-36-1-266-3778
00-36-30-919-5314
 ÉDESVÍZ KÖZÖSSÉG
ÉRDEKESSÉGEK • KÖNYVRÉSZLETEK • JÁTÉKOK
A mindennapokra!
ÉDESVÍZ KIADÓ

ÉDESVÍZ NAGYKERESKEDÉS
VISZONTELADÓINKNAK
nagyker@edesviz.hu
00-36-30-781-5474
 ÉDESVÍZ + magazin
Cikkek az

EGÉSZSÉG • ÖNFEJLESZTÉS • EZOTÉRIA

témaköreiben
Érdekes információk szerzőkről és könyvekről
Keresd a www.edesvizkiado.hu címen
 {1}
Kálnoky László fordítása.
{2}
A Harpo Productions egy Oprah Winfrey alapította, multimédiás
tartalmakat gyártó amerikai vállalat – a ford.
{3}
A The Oprah Winfrey Show könyvajánló tematikájú szegmense – a ford.
{4}
DSM – a „Diagnostic and Statistical Manual” (Diagnosztikai és statisztikai
kézikönyv) rövidítése.
{5}
A szerző a nigger (’néger’) szóra utal – a ford.
{6}
1957 és 1963 között sugárzott amerikai televíziós vígjátéksorozat, amely a
címszereplő, Theodore „The Beaver” Cleaver kalandjait mutatja be – a ford.
Table of Contents
Címoldal
Copyright
Kiadói köszöntő
Ajánlások
A szerzők előszava
Bevezetés
1. fejezet – Értelemre lelni a világban
2. fejezet – Egyensúlyra vágyva
3. fejezet – Hogyan szerettek minket?
4. fejezet – A trauma spektruma
5. fejezet – Összeáll a kép
6. fejezet – A túléléstől a gyógyulásig
7. fejezet – Poszttraumás bölcsességek
8. fejezet – Az agyunk, az előítéleteink és a rendszereink
9. fejezet – Kapcsolatokra éhezve a modern világban
10. fejezet – Mire van szükségünk most?
Utószó
Köszönetnyilvánítás
A szerzőkről
A neuroszekvenciális modell és dr. Perry munkássága
Kiadói elérhetőségek