JASON REKULAK

BALJÓS
RAJZOK

WILL STAEHLE és
DOOGIE HORNER
illusztrációival
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Jason Rekulak: Hidden pictures, Flatiron Books,

New York, 2022.
This edition is published by arrangement with
Sterling Lord Literistic, Inc.
and Andrew Nurnberg Associates.

Copyright © 2022 by Jason Rekulak

Original artwork © 2022 by Will Staehle and
Doogie Horner
Hungarian translation © Bíró Júlia, 2023
Hungarian edition © Open Books, 2023

Felelős kiadó Halmos Ádám

Felelős szerkesztő Jolsvai Júlia
Szerkesztő Merényi Ágnes

Borítóterv Nagy László

Műszaki vezető Kovács Balázs Sándor

Elektronikus formátum
Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-963-572-234-1
 Ez egy kitalált történet. Az összes szereplő,
szervezet és a regényben ábrázolt események
vagy a szerző saját képzeletének szüleményei,
vagy a fantáziája segítségével alkotta meg őket.
Julie-nak
 1

Pár évvel ezelőtt kezdtem kifogyni a pénzből, ezért önkéntesnek

jelentkeztem a Pennsylvania Egyetem egyik kutatására. Az
útbaigazítás az egyetem Nyugat-Phillyben lévő orvosklinikai
kutatóközpontjába vezetett, egy nagy előadóterembe, amely
tizennyolc és harmincöt év közötti nőkkel volt tele. Mivel az
utolsók között érkeztem, nem jutott szék. Reszketve
kuporogtam a földön. Volt ingyenkávé és csokis fánk, meg egy
nagy tévé, amelyikben a The Price Is Right ment, de a legtöbben
a mobiljukat bámulták. A hangulat olyan volt, mint a gépjármű-
nyilvántartóban, azzal a különbséggel, hogy a jelentkezőknek
órabért fizettek, így az emberek nem tűntek boldogtalannak az
egész napi várakozás miatt.
Egy fehér köpenyes orvos állt fel, és bemutatkozott. Azt
mondta, hogy Susannek vagy Stacey-nek vagy Samanthának
hívják, és a klinikai kutatási program munkatársa. Felolvasta a
szokásos kötelező jogi nyilatkozatokat és figyelmeztetéseket, és
emlékeztetett bennünket arra, hogy az illetményt Amazon
ajándékutalvány formájában kapjuk, nem csekken vagy
készpénzben. Páran morogtak, de nekem megfelelt; volt egy
pasim, aki dolláronként nyolcvan centért megvette tőlem az
összes utalványt, úgyhogy minden rendben volt.
Pár percenként Susan (azt hiszem, Susan volt) felolvasott egy
nevet a listájából, olyankor valaki kiment. Senki nem jött vissza.
Hamarosan rengeteg szabad hely lett, de én kuporogtam tovább
a földön, mert úgy éreztem, ha megmozdulok, elhányom
magam. Fájt mindenem, és rázott a hideg. Aztán körbefutott a
hír, hogy nem végeznek előszűrést, vagyis senki sem fog
vizeletet vizsgálni, pulzust mérni vagy bármi olyasmit tenni,
amivel kizárhatnának a kutatásból, úgyhogy bedobtam a
számba egy 40 millis Oxy tablettát, és addig szopogattam, amíg
le nem jött róla a viaszsárga bevonat. Aztán visszaköptem a
tenyerembe, szétmorzsoltam a hüvelykujjammal, és
felszippantottam kábé a harmadát. Épp csak annyit, hogy
rendbe jöjjek. A maradékot egy darabka fóliába csomagoltam,
és eltettem későbbre. Aztán már nem is remegtem, és a padlón
várakozás sem volt olyan rossz.
Körülbelül két órával később az orvos végre szólított, „Quinn!
Mallory Quinn!”, én meg a sorok között elindultam felé, nehéz
télikabátomat magam után húzva. Ha észre is vette, hogy be
vagyok tépve, nem tett megjegyzést. Csak a koromat
(tizenkilenc) és a születési dátumomat (március 3.) kérdezte,
aztán összevetette a válaszaimat a jegyzeteiben szereplő
adatokkal. Nyilván úgy ítélte meg, hogy elég józan vagyok, mert
végigvezetett egy folyosólabirintuson, amíg egy kis, ablaktalan
helyiségbe nem érkeztünk.
Öt fiatal pasas ült egy sorban, összecsukható székeken;
mindannyian a padlót bámulták, így nem láttam az arcukat. De
eldöntöttem magamban, hogy vagy orvostanhallgatók, vagy
rezidensek – a sötétkék műtősruhájuk még nem fakult ki, és
csak az eredeti csomagolás hajtásai mentén volt gyűrött.
– Rendben, Mallory, kérem, álljon a szoba közepére, a
fiatalemberekkel szemben. Pont ide az X-re, tökéletes. Mielőtt
bekötjük a szemét, elmondom, mi fog történni.
Akkor jöttem rá, hogy egy fekete alvómaszkot tart a kezében –
olyasfajta puha pamut szemmaszkot, amilyet anyám szokott
felvenni éjszakára.
Elmagyarázta, hogy e pillanatban az összes férfi a padlóra
szegezi a tekintetét, de hamarosan engem fognak nézni. Az a
feladatom, hogy jelezzem, amikor megérzem magamon a
„mustráló pillantásokat”. Akkor majd emeljem fel a karomat, és
tartsam úgy egészen addig, amíg az érzés tart, amikor pedig
elmúlik, engedjem le.
– Öt percig csináljuk, de miután befejeztük, lehet, hogy
megismételjük a kísérletet. Van kérdése, mielőtt elkezdjük?
Elnevettem magam. – Igen. Olvasták A szürke ötven
árnyalatát? Mert biztos vagyok benne, hogy ez a tizenkettedik
fejezet.
Könnyed kis viccelődésem ennyiben ki is merült, Susan ugyan
udvariasan mosolygott, de a pasik közül egyik sem reagált. Az
írótáblájukat babrálták, és egyeztették a stopperjüket. Minden
arra utalt, hogy véresen komolyan veszik a kísérletet. Susan a
szememre illesztette a maszkot, és megigazította a pántot, hogy
ne legyen túl szoros.
– Nos, Mallory, rendben lesz így, kényelmes?
– Persze.
– Készen áll?
– Igen.
– Akkor háromra kezdünk. Uraim, figyeljék az óráikat. Egy,
kettő, három.
 Nagyon furcsa öt percig állni egy helyben, bekötött szemmel,
egy tökéletesen csendes szobában, tudva, hogy a srácok a
melledet, a fenekedet vagy bármidet bámulják. Nem voltak
hangok vagy nyomok, amik segítettek volna kitalálni, mi
történik. De határozottan éreztem, hogy figyelnek. Többször
felemeltem és leeresztettem a karomat, és az az öt perc egy
órának tűnt.
Miután végeztünk, Susan megkért, hogy ismételjük meg a
kísérletet. Újra megcsináltuk az egészet. Aztán megkért, hogy
ismételjük meg a kísérletet harmadszor is! És amikor végül
levette a szemkötőt, az összes srác felállt és tapsolni kezdett,
mintha most kaptam volna meg az Oscar-díjat.
Susan elmagyarázta, hogy egész héten nők százain végezték
el a kísérletet, de én voltam az egyetlen, aki szinte maximális
eredményt ért el, háromszor egymás után 97 százalékos
pontossággal jeleztem a „férfitekintetet”.
Azt mondta a srácoknak, tartsanak szünetet, majd behívott az
irodájába, és elkezdett kérdezősködni. Honnan tudtam, hogy a
férfiak engem bámulnak? És nem volt rá épkézláb
magyarázatom – egyszerűen csak tudtam. Valami birizgálást
éreztem a tudatom legszélén. Le merem fogadni, hogy te is
éreztél már ilyet, és pontosan tudod, miről beszélek.
– Meg van egy bizonyos hang is.
A nőnek elkerekedett a szeme. – Tényleg? Hall valamit?
– Néha. Nagyon magas hangokat. Mintha egy szúnyog
zümmögne egészen a fülemnél.
Olyan gyorsan nyúlt a laptopjáért, hogy majdnem elejtette.
Egy csomó jegyzetet gépelt be, aztán megkérdezte, hogy
hajlandó lennék-e visszajönni egy hét múlva újabb
vizsgálatokra. Mondtam, hogy óránként húsz dolcsiért
annyiszor jövök, ahányszor csak akarja. Megadtam neki a
mobilszámomat, és megígérte, hogy felhív, hogy megbeszéljünk
egy időpontot – de én még aznap este elcseréltem az iPhone-
omat öt szem 80-as Oxyra, szóval nem tudott lenyomozni, és
soha többé nem hallottam felőle.

Most, hogy tiszta vagyok, kismillió dolgot őszintén bánok, és az

iPhone-om elcserélése a többihez képest elhanyagolható. De
néha eszembe jut a kísérlet, és elgondolkodom. Próbáltam
felkutatni az orvost az interneten, de persze még a nevére sem
emlékszem. Egyik reggel busszal elmentem az egyetemi klinikai
központba, és megpróbáltam megkeresni az előadótermet, de a
campus teljesen más lett; egy csomó új épületet húztak fel
azóta, és minden összekuszálódott. Próbáltam olyan
kifejezésekre ráguglizni, mint tekintetérzékelés, tekintetészlelés,
de minden találatnál az olvasható, hogy ezek nem valós
jelenségek – nincs bizonyíték rá, hogy bárkinek is lenne „hátul
szeme”.
És azt hiszem, beletörődtem, hogy a kísérlet valójában meg se
történt, hogy csak egy a sok hamis emlék közül, amelyeket az
oxikodon, a heroin és más drogok rendszeres használata során
szereztem. A pártfogóm, Russell szerint a hamis emlékek
gyakoriak a függőknél. Azt állítja, hogy a függők agya csak a
boldog képzelgésekre „emlékszik”, hogy ne a valódi emlékeken,
a szégyenteljes dolgokon kelljen rágódnunk, amiket azért
követtünk el, hogy betéphessünk, ne a förtelmes
viselkedésünkön, amikor bennünket szerető, jó embereket
bántottunk meg.
– Csak szedjük ízekre a történeted részleteit – mutat rá
Russell. – Megérkezel egy régi, híres egyetem campusára. Be
vagy állva a nyugtatóktól, de ez senkit sem érdekel. Belépsz egy
jóképű fiatal orvosokkal teli szobába. Azok tizenöt percig
bámulják a testedet, majd felállnak, és tapsviharban törnek ki!
Ugyan már, Quinn! Nem kell Sigmund Freudnak lenni, hogy
megértsd, miről szól ez!
Russellnek nyilván igaza van. Az egyik legnehezebb dolog a
felépülésben az, hogy az ember megbéküljön azzal a ténnyel,
hogy már nem bízhat az agyában. Valójában azt kell
megértenünk, hogy a saját agyunk a legnagyobb ellenségünkké
vált. Rossz döntések felé terel, felülírja a logikát és a józan észt,
és a legkedvesebb emlékeinket elérhetetlen ábrándokká
torzítja.
De azért van itt néhány kikezdhetetlen tény is:
A nevem Mallory Quinn, és huszonegy éves vagyok.
Másfél éve vagyok gyógyulófélben, és őszintén mondhatom,
hogy nem vágyom alkoholra vagy drogokra. Végigjártam a
Tizenkét Lépést, és az életemet az én Uram, a Megváltó Jézus
Krisztus kegyelmébe ajánlottam. Nem fogod azt látni, hogy
Bibliát osztogatok az utcasarkon, de mindennap imádkozom az
Úrhoz, hogy segítsen nekem tisztának maradni, és ez eddig
bevált.
Philadelphia északkeleti részén élek, a Safe Harborban, egy
városi fenntartású otthonban, ahol a felépülés előrehaladott
szakaszában lévő nők laknak. Félutas ház helyett
háromnegyedes háznak hívjuk, mert bizonyítva a
kitartásunkat, jó pár kiváltságra rászolgáltunk. Elmehetünk a
boltba bevásárolni, mi magunk főzünk, és nincs sok idegesítő
szabályunk.
Hétfőtől péntekig dajkaként dolgozom Becky néni
Gyermekgondozó Intézetében, egy egerektől hemzsegő
sorházban, ahol hatvan zsenipalántáról gondoskodom. Két és öt
év közöttiek. Életem nagy részét pelenkacserével, aranyhalas
kekszek osztogatásával és Szezám utcás DVD-k lejátszásával
töltöm. Munka után elmegyek futni, majd részt veszek egy
megbeszélésen, vagy a Safe Harborban maradok a
lakótársaimmal, és Hallmark Channel-filmeket nézünk, az
Örökké a szívembent vagy a Szerelmes vitorlákat. Nyugodtan
nevess ki, de tuti nem fogsz találni olyan Hallmark-filmet, ahol
egy prostituált fehér csíkokat szippant fel. Hát én pont ezeket a
jeleneteket akarom kitörölni az agyamból.
Russell azért vállalta el a pártfogásomat, mert korábban
távfutó voltam, és ő régóta edz sportolókat. Az 1988-as nyári
olimpián az USA csapatának segédedzője volt. Később az
Arkansas és a Stanford atlétikai csapatát vezette, és nyert velük
nemzeti bajnokságot. Még később kristálymet hatása alatt
vezetett, és halálra gázolta a szomszédját. Öt évet ült
gondatlanságból elkövetett emberölésért, aztán felszentelt
lelkész lett belőle. Most egyszerre öt-hat függőt támogat. A
legtöbbjük olyan lecsúszott sportoló, mint én.
Ő vett rá, hogy újra kezdjek el sportolni (úgy hívja, hogy
„futás a gyógyulásért”), és minden héten személyre szabott
edzéstervet készít nekem, hosszú futásokat és sprinteket a
Schuylkill folyó mentén, súlyzós és erőnléti edzésekkel
kombinálva. Russell hatvannyolc éves, csípőprotézise van, de
még mindig kétszáz kilót nyom fekve, hétvégenként eljön velem
edzésre, tanácsokat ad, és szurkol nekem. Állandóan emlékeztet
rá, hogy a női futók harmincöt éves korukra érnek a csúcsra, és
hogy most jönnek a legjobb éveim.
Arra is bátorít, hogy tervezzem meg a jövőmet – hogy az
életemet új környezetben kezdhessem újra, távol a régi
barátoktól és a régi szokásoktól. Pont ezért szervezett nekem
állásinterjút Ted és Caroline Maxwell-lel, a nővére barátaival,
akik nemrég költöztek Spring Brookba, New Jersey-be. Dadust
keresnek ötéves fiuk, Teddy mellé.
– Most költöztek vissza Barcelonából. Az apa számítógépekkel
foglalkozik. Vagy az eladásukkal? Mindenesetre valami jól
fizető dologgal, a részleteket elfelejtettem. A lényeg: azért
költöztek ide, hogy Teddy – a gyerek, nem az apa – ősszel már itt
kezdhesse az iskolát. Vagy az előkészítőt. Szóval azt akarják,
hogy szeptemberig maradj náluk. De ha minden jól alakul,
akkor ki tudja… Talán hosszabban is maradhatsz.
Russell ragaszkodik hozzá, hogy elvigyen az interjúra. Ő az a
fajta fickó, aki mindig edzőcuccot vesz fel, akkor is, ha aznap
nem edz. Ma fehér csíkokkal szegélyezett fekete Adidas
melegítőt visel. A terepjárójában ülünk, a Ben Franklin hídon
haladunk át, a bal sávban előzve, én meg végig azt a fránya
kapaszkodót markolom, az ölembe bámulok, és próbálok nem
kiborulni. Nem nagyon bírom az autózást. Busszal vagy
metróval járok, és közel egy éve most hagyom el először
Philadelphiát. Csak tíz mérföldet kell megtettünk a kertvárosig,
de olyan érzés, mintha a Marsra lőttek volna ki.
– Mi a baj? – kérdezi Russell.
– Semmi.
– Feszült vagy, Quinn. Nyugodj meg.
De hát hogy a bánatba nyugodjak meg, amikor éppen egy
óriási busz úszik be a képbe jobbról? Mint egy kerekeken
gördülő Titanic, ráadásul olyan közel hozzánk, hogy ha
kinyúlnék az ablakon, elérném. Megvárom, amíg egy kicsit
eltávolodik, hogy ne kelljen kiabálnom.
– És mi van az anyukával?
– Caroline Maxwell. Orvos a veteránkórházban. Ahol a
nővérem, Jeannie is dolgozik. Ő adta meg neki a nevemet.
– Mennyit tud rólam?
Megvonja a vállát. – Tudja, hogy másfél éve tiszta vagy. Tudja,
hogy az én szakmai ajánlásomban maximálisan bízhat.
– Nem erre gondoltam.
– Ne aggódj. Elmondtam neki a történetedet, és alig várja,
hogy megismerjen. – Nyilván szkeptikusnak tűnök, mert Russell
nyomja tovább. – Ez a nő függőkkel dolgozik, ez a munkája. És a
páciensei háborús veteránok, tengerészgyalogosok, durva
afganisztáni háborús traumával. Ne érts félre, Quinn, de az ő
sztorijukhoz képest a tiéd nem is olyan ijesztő.
Valami seggfej kidob egy műanyag zacskót a dzsipje ablakán,
és nem tudjuk kikerülni, 60 mérföldes sebességgel trafáljuk
telibe. Akkorát csattan, mint amikor üveg törik. Vagy bomba
robban. Russell csak legyint, és két kattintással hűvösebbre
állítja a légkondit. Az ölembe bámulok, egészen addig, amíg
meg nem hallom, hogy a motor lelassult, és érzékelem a lehajtó
kanyarjának lágy ívét.
Spring Brook azon dél-jersey-i falucskák egyike, amelyek már
az amerikai függetlenségi háború idején léteztek. Tele van
gyarmati és viktoriánus stílusú házakkal, a tornácukon ott leng
az elmaradhatatlan amerikai zászló. Az utcák burkolata
tükörsima, a járdák makulátlanul tiszták. Sehol egy árva
szemét.
Megállunk egy közlekedési lámpánál, Russell lehúzza az
ablakokat.
– Hallod ezt? – kérdezi.
– Nem hallok semmit.
– Pont ez az. Béke és nyugalom. Ez a tökéletes hely neked.
A lámpa zöldre vált, és beérünk egy körülbelül három
háztömbnyi területet elfoglaló negyedbe, ahol üzletek és
éttermek sorakoznak – van itt thai büfé, turmixbár, vegán
pékség, kutyanapközi és jógastúdió. Van egy Matektanoda nevű
felvételi előkészítő suli, mellette egy kis könyvesbolt kávézóval.
És persze van egy Starbucks is, a teraszán tizen-huszonévesek
ücsörögnek vagy százan, mindegyik az iPhone-ját nyomkodja.
Úgy néznek ki, mint egy Target-reklám szereplői, színes ruhák,
vadonatúj cipők.
Aztán Russell befordul egy mellékutcába, mintaszerű
kertvárosi házak sora mellett haladunk el. Magas, terebélyes
fák vetnek árnyékot a járdákra, színt hozva az épületek
egyhangúságába. Nagybetűs táblák jelzik, hogy ITT GYEREKEK
LAKNAK, LASSÍTS!, és amikor egy útkereszteződéshez érünk,
mosolygós, neonszínű biztonsági mellényt viselő fickó enged át
bennünket, aki a zebrát biztosítja. Minden olyan tökéletes, hogy
olyan érzésem van, egy filmforgatás díszletei között vagyunk.
Végül Russell lehúzódik az út szélére, és megáll egy
szomorúfűz árnyékában.
– Na jó, Quinn, készen állsz?
– Nem is tudom.
Lehajtom a napellenzőt, és megnézem magam a tükörben.
Russell javaslatára nyári gyerektábori felügyelőnek öltöztem,
zöld kerek nyakú pólót, khakiszínű sortot és hófehér Keds
tornacipőt vettem fel. Mindig is hosszú, derékig érő hajam volt,
de tegnap levágattam a lófarkamat, és egy rákellenes
jótékonysági szervezetnek adományoztam. Az egészből csak egy
sportos fekete bubifrizura maradt, alig ismerek magamra.
– Fogadj meg két tanácsot – mondja Russell. – Először is,
mindenképpen mondd, hogy a gyerek tehetséges.
– Honnan tudhatnám én azt?
– Mindegy. Ebben a városban minden gyerek tehetséges. Csak
találd meg a módját, hogy ezt szóba hozd.
– Rendben. Mi a másik tanács?
– Nos, ha az interjú rosszul menne. Vagy ha úgy gondolod,
hogy bizonytalanok. Még mindig felajánlhatod ezt.
Kinyitja a kesztyűtartót, és mutat valamit, amit végképp nem
akarok bevinni a házukba.
– Jaj, Russell, ne már.
– Vedd el, Quinn. Gondolj rá úgy, mint egy aduászra. Nem kell
kijátszanod, de lehet, hogy szükséged lesz rá.
Épp elég rémtörténetet hallottam az elvonón ahhoz, hogy
tudjam, valószínűleg igaza van. Fogom azt a hülye izét, és a
táskám mélyére süllyesztem.
 – Rendben – mondom neki. – Köszönöm, hogy elhozott.
– Figyelj, most megyek, és beülök a Starbucksba. Hívj fel, ha
végeztél, és visszaviszlek.
Erősködöm, hogy minden rendben, elmagyarázom, hogy
vonattal is vissza tudok menni Phillybe, és sürgetem, hogy
rögtön induljon el hazafelé, mielőtt beáll a forgalom.
– Jól van, de feltétlenül hívj fel! – mondja. – Minden részletet
hallani akarok, oké?
 2

Kiszállok a kocsiból, megcsap a fülledt júniusi forróság. Russell

dudál egyet, miközben elhajt, és sejtem, hogy innen már nincs
visszaút. A Maxwell-ház impozáns, klasszikus kétszintes
viktoriánus épület, sárga faborítással és fehér csipkézett
tetődísszel. Tágas körtornácán fonott bútorok és rengeteg
virágláda, tele sárga virágokkal – százszorszépekkel és
begóniákkal. A telek egy nagy erdőre – vagy talán valamilyen
parkra – néz, így az utca csupa madárcsicsergés, és hallom a
rovarok zümmögését, ciripelését és surrogását.
Végigmegyek a térkővel burkolt ösvényen, és a lépcsőn
felbattyogok a tornácra. Becsöngetek. Egy kisfiú jelenik meg az
ajtóban. Narancsvörösben játszó, égnek álló hajával Troll
babára emlékeztet. Leguggolok, hogy a szemünk egy
magasságban legyen.
– Lefogadom, hogy Teddynek hívnak.
A fiú félénk mosollyal néz rám.
– Én Mallory Quinn vagyok. Te pedig…
Megfordul, felsprintel a lépcsőn az emeletre, és eltűnik a
szemem elől.
– Teddy!
Nem tudom, mitévő tegyek. Egy kis előszoba van előttem, és
egy folyosó, amelyik a konyhába vezet. Egy étkezőt látok (balra),
egy nappalit (jobbra) és csoda szép fenyő padlóburkolatot
(mindenütt). A központi légkondicionálóból meglepően friss,
csipetnyi Murphy padlóolaj szagával keveredő illat árad,
mintha valaki az előbb dörzsölte volna át vele a padlót. Az
összes bútor modern, vadonatújnak tűnnek, mintha csak most
érkeztek volna a Crate and Barrel bemutatóterméből.
Megnyomom a csengőt, de nem szólal meg. Még háromszor
megnyomom – semmi.
– Helló! – szólok be.
A ház túlsó végében, a konyhában egy nő sziluettjét látom,
végre hátrafordul, és észrevesz.
– Mallory? Te vagy az?
– Igen! Üdv! Próbáltam csengetni, de…
– Tudom, sajnálom. Majd megjavíttatjuk.
Mielőtt eltűnődhetnék, vajon honnan tudta Teddy, hogy
megérkeztem, a nő máris elém siet. A legkecsesebb járással,
amit valaha láttam – légiesen mozog, mintha a lába alig
érintené a földet. Magas, vékony és szőke, a bőre világos, a
vonásai lágyak, túl finomak ehhez a világhoz.
– Caroline vagyok.
Kezet nyújtok neki, ő azonban öleléssel üdvözöl. Azok közé az
emberek közé tartozik, akikből melegség és együttérzés
sugárzik, talán ezért szorít magához a szükségesnél egy picivel
hosszabb ideig.
– Annyira örülök, hogy itt vagy! Russell annyi csodálatos
dolgot mesélt rólad. Tényleg tizennyolc hónapja tiszta vagy?
– Tizennyolc és fél.
– Hihetetlen. Azok után, amin keresztülmentél! Ez igazán
rendkívüli. Büszke lehetsz magadra!
 Közel állok a síráshoz, mert nem számítottam rá, hogy amint
beteszem a lábam, rögtön a gyógyulásról fog faggatni. De
megkönnyebbülök, hogy túl vagyok rajta, hogy a legrosszabb
már kiderült, és most már nyílt lapokkal játszhatok.
– Nem volt könnyű, de napról napra könnyebb.
– Én is pontosan ezt szoktam mondani a pácienseimnek. –
Hátralép, tetőtől talpig végigmér, és elmosolyodik. – Nézzenek
oda, majd kicsattansz az egészségtől! Szinte ragyogsz!
Bent a házban kellemesen hűvös van, 20 fok – valóságos
felüdülés a kinti hőség után. Caroline a konyhába invitál, amely
természetes fényben úszik, és úgy néz ki, mint egy főzőműsor
díszlete a Food Networkön. Van benne egy nagy és egy kis
hűtőszekrény, a tűzhelyen nyolc gázrózsát látok. A mosogató
mint egy öblös vályú, elég széles ahhoz, hogy két külön csap
legyen hozzá. És van tucatnyi, különböző formájú és méretű
fiókos és nyitott tároló- és konyhaszekrény.
Caroline kinyit egy apró ajtót, és rájövök, hogy ez egy
harmadik hűtőszekrény, egy miniatűr, tele hideg italokkal.
– Lássuk csak, van szódavíz, kókuszvíz, jeges tea…
– Szódavizet kérek. – Megfordulok, hogy megcsodáljam a
hátsó udvarra néző panorámaablakot. – Ez a konyha gyönyörű.
– Hatalmas, ugye? Túl nagy három embernek. De
beleszerettünk a ház többi részébe, úgyhogy belevágtunk. Van
egy park mögöttünk, észrevetted? Teddy imád ott csatangolni.
– Ez jól hangzik.
– De állandóan ellenőrizzük, hogy nincs-e benne kullancs.
Azon gondolkodom, hogy veszek neki egy bolhanyakörvet.
Egy poharat tart a jégadagoló alá, halkan csilingel – mint a
szélcsengő a verandán –, miközben tucatnyi apró, kristályos
jéggyöngy hullik ki belőle. Olyan érzésem van, mintha az előbb
egy bűvésztrükköt láttam volna. Megtölti a poharat gyöngyöző
szódavízzel, és átnyújtja.
– Mit szólnál egy szendvicshez? Készíthetek neked valamit?
Megrázom a fejem, de Caroline mégis kinyitja a nagy hűtőt, és
élelmiszerek elképesztően széles választéka tárul fel előttem.
Teljes tejes és szójatejes kancsók, szabadtartású barna tojás, és
pesto, hummusz és pico de gallo, mind félliteres kiszerelésben.
Sajtok, kefiresüvegek és fehér hálók, telis-tele friss zöldségekkel.
És az a sok gyümölcs! Eper és áfonya, málna és szeder, kantalup
és mézdinnye, óriási átlátszó műanyag dobozokban. Caroline
kivesz egy zacskó bébirépát és egy doboz hummuszt, majd a
könyökével becsukja a hűtőt. Észreveszem, hogy az ajtaján
ügyetlen kis gyerekrajz van, egy nyuszi kezdetleges portréja.
Megkérdezem, hogy Teddy műve-e. Caroline bólint.
 – Alig hat hete vagyunk ebben a házban, és máris házi
kedvencekre célozgat. Mondtam neki, hogy előbb be kell
fejeznünk a kipakolást.
– Tehetségesnek tűnik – mondom neki, tartva attól, hogy
erőltetettnek hangzik, hogy túl korán mentem túl messzire.
De Caroline egyetért velem!
– Ó, valóban. Tényleg nagyon fejlett a korosztályához képest.
Mindenki ezt mondja.
Letelepszünk a reggelizősarokban lévő kis étkezőasztalhoz, és
átnyújt egy papírlapot. – A férjem legépelt néhány szabályt.
Egyik sem vészes, de a félreértések elkerülése végett jobb, ha
rögtön tisztázzuk a dolgokat.

HÁZIREND
1. Tilos a drog!
2. Tilos az alkohol!
3. Tilos a dohányzás!
4. Tilos a káromkodás!
5. Tilos a képernyőbámulás!
6. Tilos a vörös hús!
7. Tilos az egészségtelen étel!
8. Tilos engedély nélkül látogatót fogadni!
9. Teddyről nem kerülhetnek fel fotók a közösségi
médiában!
10. Tilos bármilyen vallás vagy babona! Tanítson
tudományt!
A gépelt lista alatt van egy tizenegyedik szabály, finom női
kézírással:

Jó szórakozást!

Caroline szabadkozni kezd a házirend miatt, pedig még végig

sem olvastam. – A hetedik szabályt nem erőltetjük betegesen.
Ha kedved támad muffint sütni, vagy vennél egy fagyit
Teddynek, az rendben van. Csak szénsavas üdítőt ne igyon. A
tizedik szabályhoz pedig a férjem ragaszkodott. Ő mérnök,
műszaki ember, a számítástechnika a szakterülete. A tudomány
fontos a családunknak. Nem imádkozunk, és nem ünnepeljük a
karácsonyt. Olyat sem mondunk, hogy isten éltessen!
– És akkor mit mondanak?
– Boldog születésnapot. Ugyanazt jelenti.
Némi mentegetőzést hallok ki a hangjából, és látom, hogy futó
pillantást vet a nyakláncom apró aranykeresztjére, amit
anyámtól kaptam elsőáldozásomra. Biztosítom Caroline-t, hogy
a házirendjével nem lesz gond.
– Teddy vallása magukra tartozik, nem az én dolgom. Én csak
azért vagyok itt, hogy biztonságos, gondoskodó és egészséges
környezetet biztosítsak neki.
Caroline láthatóan megkönnyebbül. – De persze a szórakozás
is fontos! Ez a tizenegyedik szabály. Szóval, ha szeretnél egy
különleges kirándulást tervezni, elmenni Teddyvel egy
múzeumba vagy az állatkertbe, boldogan fizetek mindent.
Egy darabig a munkáról és az azzal járó felelősségről
beszélgetünk, de Caroline nem kérdez sokat rólam. Elmesélem,
hogy Philly déli negyedében nőttem fel, a Shunk Streeten, a
stadionoktól északra. Hogy anyámmal és a húgommal éltem, és
a háztömbünkben lakó összes családnál bébiszitterkedtem.
Hogy a Central High Schoolba jártam, és éppen teljes
sportösztöndíjat kaptam a Penn State-re, amikor az életem
kisiklott. És Russell biztosan elmondta Caroline-nak a többit,
mert a durva dolgokról nem faggat.
Ehelyett csak annyit mond: – Megkeressük Teddyt? Nézzük
meg, hogy jöttök ki egymással.
A nappali közvetlenül a konyha mellett van – hangulatos
családi szoba, van benne egy kényelmes sarokgarnitúra, egy
bolyhos szőnyeg és egy nagy láda, tele játékokkal. A
könyvespolc melletti falon a New York-i Metropolitan Opera
Rigoletto, Bajazzók és Traviata előadásainak bekeretezett
plakátjai díszelegnek. Caroline elmagyarázza, hogy a férjének
ez a három kedvenc operája, és hogy Teddy születése előtt
rendszeresen jártak a Lincoln Centerbe.
A gyerek a szőnyegen hasal, egy spirálos rajztömb van előtte,
mellette 2HB-s grafitceruzák. Érkezésemre felnéz, huncut
mosolyt villant, majd azonnal lesüti a szemét.
– Hát szia ismét. Valami szépet rajzolsz?
Erőltetett közönyösséggel rántja meg a vállát. Még mindig túl
szégyenlős ahhoz, hogy válaszoljon nekem.
– Drágám, édesem – szól közbe Caroline. – Mallory kérdezett
tőled valamit.
Teddy megint vállat von, aztán egészen közel hajol a
papírhoz, amíg az orra gyakorlatilag hozzá nem ér a rajzhoz,
mintha el akarna tűnni benne. Aztán a bal kezével a ceruzáért
nyúl.
 – Ó, látom, balkezes vagy! – mondom neki. – Én is!
– Ez gyakori a világ vezetőinél – mondja Caroline. – Barack
Obama, Bill Clinton, Ronald Reagan – mind balkezesek.
Teddy úgy manőverezik a testével, hogy nem látok át a válla
fölött, nem látom, min dolgozik.
– A kishúgomra emlékeztetsz – mondom neki. – Amikor annyi
idős volt, mint te, imádott rajzolni. Volt egy óriási Tupperware
doboza, tele zsírkrétával.
Caroline benyúl a kanapé alá, és előhúz egy óriási
Tupperware dobozt, tele zsírkrétával. – Mint ez?
– Pontosan!
Caroline könnyedén, vidáman felkacag. – Elmondok egy
vicces történetet: Egész idő alatt, amíg Barcelonában éltünk,
képtelenek voltunk rávenni Teddyt, hogy ceruzát vegyen a
kezébe. Vettünk neki filctollat, ujjfestéket, vízfestéket – nem
mutatott semmilyen érdeklődést a képzőművészet iránt. És mi
történt abban a pillanatban, hogy visszatértünk az Államokba,
és beköltözünk ebbe a házba? Hirtelen Pablo Picasso lett belőle.
Azóta megszállottan rajzol.
Felemeli a dohányzóasztal tetejét, és látom, hogy az
valamiféle tárolóként is funkcionál. Kivesz belőle egy több centi
vastag rajzlapköteget.
– A férjem gyakran élcelődik rajtam, amiért mindent
megőrzök, de nem tudok ellenállni. Szeretnéd megnézni?
– Mindenképpen.
Lent a padlón Teddy ceruzája már nem mozdul. Az egész
teste megfeszült. Látom rajta, hogy résen van, minden figyelmét
a reakciómra összpontosítja.
 – Ó, ez az első nagyon szép – mondom Caroline-nak. – Ez egy
ló?
– Igen, azt hiszem.
– Nem, nem, nem – mondja Teddy, felpattan a padlóról, és
odaáll mellém. – Ez egy kecske, mert szarvak vannak a fején,
látod? És szakálla is van. A lovaknak nincs szakálluk. – Ezzel
befészkeli magát az ölembe, és lapoz egyet, a következő rajzra
irányítva a figyelmemet.
– Ez a kinti szomorúfűz?
– Igen, pontosan. Ha felmászol rá, láthatsz egy madárfészket.
Továbblapozgatok, és kis idő múlva Teddy elernyed a
karjaimban, a fejét a mellkasomnak támasztja. Olyan érzés,
mintha egy nagy kutyakölyköt ringatnék. A teste meleg, és
olyan illata van, mint a szárítóból frissen kiszedett ruhának.
Caroline félreül, onnan figyel bennünket, és elégedettnek tűnik.
A szokásos gyerekrajzok – sok állat, sok mosolygós arcú
ember, sok napsütés. Teddy minden egyes rajznál figyeli a
reakciómat, és úgy szívja magába a dicséretemet, mint egy
szivacs.
 A köteg utolsó rajza láttán Caroline meglepettnek tűnik. – Ezt
félre akartam tenni – mondja, de már nincs más választása,
mint magyarázkodni. – Ez Teddy és az ő, hmm, különleges
barátja.
– Anya – mondja Teddy. – A neve Anya.
– Úgy van, Anya – mondja Caroline, és rám kacsint, mintegy
jelezve, menjek bele a játékba. – Mindannyian szeretjük Anyát,
mert ő játszik Teddyvel, amíg anyu és apu dolgozik.
Rájövök, hogy Anya biztosan valami furcsa képzeletbeli
játszótárs, ezért megpróbálok valami kedveset mondani. – Jó,
hogy Anya itt van, ugye? Főleg, ha új gyerek vagy egy városban,
és még nem találkoztál a többi gyerekkel.
– Pontosan! – Caroline megkönnyebbül, amiért ilyen gyorsan
vettem a lapot. – Így van.
– Anya most itt van? Itt van velünk a szobában?
Teddy körbenéz a nappaliban. – Nem.
– Hol van?
– Nem tudom.
– Találkozol vele még ma este?
– Minden este találkozom vele – mondja Teddy. – Az ágyam
alatt alszik, hogy halljam, ahogy énekel.
Ekkor az előszobából kulcscsörgés hallatszik, nyílik és
csukódik a bejárati ajtó. Egy férfihang kiált. – Hahó!
– A nappaliban vagyunk! – kiált vissza Caroline, és Teddyre
néz. – Megjött apuci!
Teddy azonnal felugrik az ölemből, és szalad, hogy üdvözölje
az apját, én pedig visszaadom a rajzokat Caroline-nak. – Ezek
nagyon… érdekesek.
Megrázza a fejét, és nevet. – Nem megszállott, esküszöm. Ez
csak egy nagyon furcsa fázis. És sok gyereknek van képzeletbeli
barátja. A gyermekgyógyász kollégáim szerint ez nagyon
gyakori.
Zavartnak tűnik, én pedig gyorsan megnyugtatom, hogy ez
természetesen teljesen normális. – Biztos a költözés miatt van.
Azért találta ki Anyát magának, hogy legyen kivel játszania.
– Bárcsak ne lenne olyan furcsa kinézetű ez a figura. Hogy
tegyem ki ezt a hűtőre? – Caroline megfordítja, aztán a
rajzkupac mélyére dugja. – De az a helyzet, Mallory, ha egyszer
elkezdesz itt dolgozni, fogadok, hogy teljesen elfelejti. Annyi
vidámságot fog megélni az új bébiszitterével!
Jólesik, ahogy beszél – mintha az interjúnak már vége lenne,
az állást megkaptam volna, és most már csak a
részletkérdéseket kellene tisztáznunk.
– Biztos vagyok benne, hogy az itteni játszóterek tele vannak
a gyerekekkel – mondom neki. – Gondoskodom róla, hogy
Teddynek rengeteg hús-vér barátja legyen, mielőtt elkezdődik
az iskola.
– Tökéletes – mondja Caroline. – A folyosó felől lépteket
hallani, Caroline közelebb hajol hozzám. – És figyelmeztetni
akartalak valamire a férjemmel kapcsolatban. Nincs kibékülve
a múltaddal. A drogok miatt. Szóval indokokat fog keresni, hogy
nemet mondhasson. De te csak ne aggódj.
– Szóval mit kellene…
– És hívd Mr. Maxwellnek. Ne Tednek. Az tetszeni fog neki.
 Mielőtt újabb kérdéseket tehetnék fel neki, Caroline
visszahajol. Belép a férje, csípőjén a vigyorgó Teddyvel. Ted
Maxwell idősebb, mint amire számítottam, jó tíz-tizenöt évvel
idősebb Caroline-nál, magas és vékony, ősz hajú, sötét keretes
szemüveget és szakállat visel. Márkás farmer, kopott Oxford
cipő és sportzakó van rajta egy V nyakú póló fölött – lezsernek
tűnő öltözék, de tízszer annyiba kerül, mint gondolná az ember.
Caroline csókkal üdvözli.
– Szívem, ő itt Mallory.
Felállok, és kezet fogok vele. – Üdvözlöm, Mr. Maxwell.
– Elnézést a késésért. Valami közbejött a munkahelyemen. –
Összenéznek Caroline-nal, és eltűnődöm, vajon sokszor jön-e
közbe valami. – Hogy megy az interjú?
– Nagyon jól – mondja Caroline.
– Nagyon-nagyon jól! – kiált fel Teddy. Kibújik az apja
karjaiból, és visszaugrik az ölembe, mintha én lennék a
Mikulás, akinek minden karácsonyi kívánságát fel akarná
sorolni. – Mallory, szeretsz bújócskázni?
– Imádok bújócskázni – mondom neki. – Főleg nagy, régi
házakban, ahol sok szoba van.
– Nekünk az van! – csillan fel nyomban Teddy szeme. –
Nekünk nagy, régi házunk van! Sok szobával!
Egy kicsit megszorítom. – Tökéletes!
Tednek mintha nem igazán tetszene, hogy merre
kanyarodtunk Teddyvel. Kézen fogja a fiát, és kicsalogatja az
ölemből. – Figyelj, kishaver, ez egy állásinterjú. Egy nagyon
komoly, felnőttbeszélgetés. Anyunak és apunak fontos
kérdéseket kell feltennie Mallorynak. Úgyhogy most fel kell
menned az emeletre, oké? Legózz, vagy…
Caroline félbeszakítja. – Drágám, már mindent átbeszéltünk.
Ki akarom vinni Malloryt a kertbe, és megmutatni neki a
vendégházat.
– Nekem is vannak kérdéseim. Adj, kérlek, öt percet.
Ted egy kicsit meglöki a fiát, útjára bocsátva. Aztán
kigombolja a kabátját, és leül velem szemben. Rájövök, hogy
nem olyan vékony, mint gondoltam – van egy kis pocakja –, de
ez a pár pluszkiló jól áll neki. Jól tápláltnak, gondozottnak
tűnik.
– Hozott egy extra példányt az önéletrajzából?
Megrázom a fejem. – Sajnálom.
– Semmi gond. Van nálam valahol.
Kicsatolja az aktatáskáját, és kivesz egy iratokkal teletömött
nagy konferenciamappát. Ahogy átlapozza, látom, hogy más
jelentkezők leveleivel és önéletrajzaival van tele. Legalább
ötvenen jelentkezhettek.
– Itt is van. Mallory Quinn. – És ahogy kiveszi az
önéletrajzomat a kupacból, látom, hogy tele van kézzel írt
megjegyzésekkel.
– Középiskola igen, de főiskola nem, így van?
– Még nem – mondom neki.
– Ősszel fog beiratkozni?
– Nem.
– Tavasszal?
– Nem, de remélhetőleg hamarosan.
Ted ránéz a papírra, aztán hunyorog, és megcsóválja a fejét,
mintha nem lenne világos valami. – Ebben nincs benne, hogy
beszél-e idegen nyelven.
– Nem beszélek, sajnos. Hacsak annak nem számítjuk a dél-
phillyi dialektust.
Caroline elmosolyodik. – Ó, igen, az tényleg egy másik nyelv!
Ted csak egy kis fekete X-et biggyeszt a rubrikába.
– Mi a helyzet a hangszerekkel? Zongora vagy hegedű?
– Egyik sem.
– Vizuális művészetek? Festészet, rajz, szobrászat?
– Nem.
– Sokat utazott? Volt külföldön?
– Tízéves koromban elmentünk Disneylandbe.
Az önéletrajzomba egy újabb kis fekete X kerül.
– És most Becky nénikéjénél dolgozik?
– Ő nem a nagynéném. Ez csak a bölcsőde neve: a Becky néni
családiasabban hangzik. Gondolom, érti.
Átnézi a jegyzeteit. – Igen, igen, már emlékszem.
Rehabilitációs foglalkoztatás. Nem tudja, mennyit fizet nekik az
állam, hogy alkalmazzák?
Caroline a homlokát ráncolja. – Drágám, lényeges ez?
– Csak kíváncsi vagyok.
– Nem esik nehezemre válaszolni – mondom neki. –
Pennsylvania állam a fizetésem egyharmadát fizeti.
– De nekünk az egészet saját zsebből kellene – mondja Ted, és
számokat kezd firkálni az önéletrajzom margójára, valami
bonyolult számítást végezve.
– Ted, van még kérdésed? – kérdezi Caroline. – Mert Mallory
már régóta itt van. És még meg kell mutatnom neki a hátsó
kertet.
 – Nem gond. Már mindent tudok, amire szükségem van. –
Nem kerüli el a figyelmem, hogy az önéletrajzomat a köteg
legaljára teszi. – Örülök, hogy megismerhettem, Mallory.
Köszönöm, hogy benézett.

– Ne is törődj Teddel – mondja Caroline néhány pillanattal

később, amikor az üveg tolóajtót elhúzva kilépünk a konyhából
a teraszra. – A férjem nagyon okos. A számítógépekkel igazi
varázsló. De a társas érintkezésben nehézkes, a rehabhoz pedig
egyáltalán nem ért. Szerinte túl nagy kockázatot jelentesz. Ő a
Pennről akar felvenni egy ifjú zsenit, lehetőleg olyat, aki nagyon
magas felvételi pontszámmal került be. De én majd
meggyőzöm, hogy megérdemelsz egy esélyt. Ne aggódj.
Maxwelléknek nagy hátsó kertje van, buja zöld gyep,
körülötte magas fák, bokrok és színes virágágyások. Középen
gyönyörű medence terpeszkedik, párnázott kültéri fotelekkel és
napernyőkkel, amilyeneket csak a híres Las Vegas-i
kaszinókban látni.
– Ez csodálatos!
– A mi privát oázisunk – mondja Caroline. – Teddy imád itt
játszani.
Végigsétálunk a gyepen, a fű tömör és ruganyos, mint egy
trambulin felülete. Caroline egy keskeny ösvényre mutat a kert
szélén, és elmondja, hogy a Hayden’s Glenbe, egy háromszáz
hektáros természetvédelmi területre vezet, amelyet ösvények és
patakok szelnek át.
– Teddyt nem engedjük ki oda egyedül, a patakok miatt. De
együtt nyugodtan bóklászhattok arra, amennyit csak akartok.
Csak vigyázzatok a mérges szömörcével.
Már majdnem átértünk az udvaron, amikor végre
megpillantom a vendégházat – félig a fák mögött rejtőzik,
mintha az erdő éppen fel akarná emészteni. A Jancsi és Juliska
mézeskalács házikójára emlékeztet – olyan, mint egy miniatűr
svájci faház, nyeregtetővel és rusztikus faburkolattal. Három
lépcsőfok vezet az aprócska tornácra, és Caroline már nyitja is a
bejárati ajtót. – Az előző tulaj itt tartotta a fűnyíróját. Kerti
fészernek használta. De én rendbe hozattam neked.
A házikó egyetlen helyiségből áll, kicsi, de patyolattiszta. A
falak fehérek, a mennyezeti vastag tartógerendákat szabadon
hagyták és barnára festették. A fapadló olyan steril, hogy
önkéntelenül is lerúgom a tornacipőmet. Jobbra kis
konyhasarok, balra a legkényelmesebbnek tűnő ágy, amit
valaha láttam, bolyhos fehér paplannal és négy hatalmas
párnával.
– Caroline, ez elképesztő.
– Tudom, hogy kissé szűkös, de mivel egész nap Teddyvel
leszel, gondoltam, értékelni fogod a személyes teret. És az ágy
vadonatúj. Próbáld ki!
Leülök a matrac szélére, hátradőlök. Olyan, mintha egy
felhőbe zuhannék.
– Ó, istenem…
– Ez egy memóriahabos Brentwood matrac. Háromezer rugó
támasztja alá a testedet. Tednek és nekem ugyanilyen van a
hálószobánkban.
A helyiség másik oldalán két ajtó van. Az egyik egy kis, polcos
ruhásszekrényre nyílik, a másik mögött a világ legkisebb
fürdőszobája bújik meg, zuhanyzóval, vécével és
mosdókagylóval. Belépek, és látom, hogy pont beférek a
zuhanyrózsa alá, nem kell hozzá lehajolnom.
Az egész túra nem tart tovább egy percnél, de
kötelességemnek érzem, hogy egy kicsit több időt szánjak arra,
hogy mindent szemügyre vegyek. Caroline tucatnyi apró,
körültekintően átgondolt kellékkel szerelte fel a házikót: van
olvasólámpa, összecsukható vasalódeszka, USB-töltő és
mennyezeti ventilátor, amelyik keringeti a levegőt. A
konyhaszekrényben tányérok, poharak, bögrék és evőeszközök,
alapkészlet, de ugyanaz a csúcsminőség, amit a főépületben
láttam. Van még kezdőkészlet a főzéshez: olívaolaj, liszt,
szódabikarbóna, só és bors. Caroline megkérdezi, hogy
szeretek-e főzni, mire bevallom, hogy még csak tanulom.
– Én is – mondja nevetve. – Majd együtt belejövünk.
Aztán súlyos lépteket hallok a verandán. Ted Maxwell nyit be.
Sportzakóját akvamarinkék ingre cserélte, de a lazább
öltözékben is eléggé barátságtalannak tűnik. Nem repesek az
örömtől a láttán, de igyekszem nem kimutatni.
– Teddynek szüksége van rád valamiért – mondja Caroline-
nak. – Majd én folytatom.
És ez kínos, mert már mindent láttam idebenn, de Caroline
már ki is lépett az ajtón, mielőtt szólnék. Ted csak áll, és engem
stíröl, mint aki arra számít, hogy ellopom az ágyneműt és a
törülközőket.
Elmosolyodom. – Ez tényleg nagyon szép.
– A lakás egyszemélyes. Engedély nélkül nincs vendég. És
semmiképpen sem aludhat itt. Az csak összezavarná Teddyt. Ez
problémát jelent?
– Nem, jelenleg nincs senkim.
Megrázza a fejét, bosszúsan, amiért félreértettem, amit
mondott. – Törvényesen nem tilthatjuk meg, hogy kapcsolata
legyen. Csak nem akarom, hogy idegenek aludjanak a
kertemben.
– Megértem. Teljesen rendben van. – Szeretném hinni, hogy
ezzel tettünk egy apró lépést előre. – Vannak más aggályai is?
Elfintorodik. – Mennyi ideje van?
– Amennyi csak kell. Tényleg szeretném ezt a munkát.
Az ablakhoz lép, és egy kis fenyőfára mutat. – Hadd meséljek
el valamit. Aznap, amikor beköltöztünk ebbe a házba, Caroline
és Teddy találtak egy madárfiókát az alatt a fa alatt. Biztos
kiesett a fészekből. Talán kilökték, ki tudja? Mindenesetre a
feleségemnek hatalmas szíve van, úgyhogy keresett egy
cipősdobozt, kibélelte papírral, és elkezdte táplálni a
kismadarat cukros vízzel egy szemcseppentőből. Közben a
költöztetők már a felhajtónál vannak, én meg próbálok
kicsomagolni, hogy elkezdhessük itt a közös életünket, Caroline
pedig azt meséli Teddynek, hogyan fogják ők ketten ápolni és
meggyógyítani ezt a kismadarat, hogy egy nap majd magasan
szárnyaljon a lombok fölött. És persze Teddy repes az ötlettől.
Robertnek nevezi el a madarat, és óránként ellenőrzi, úgy bánik
vele, mintha a kistestvére lenne. De Robert két nap múlva
elpusztult. És esküszöm, Mallory, Teddy egy hétig sírt. Teljesen
összetört. Egy kismadár miatt. Szóval a lényeg az, hogy
alaposan meg kell fontolnunk, kit engedünk a közelébe. És a
múltját ismerve, attól tartok, hogy magával túl nagy kockázatot
vállalunk.
Hogy is vitatkozhatnék vele? A munka jól fizet, és Tednek van
egy mappája tele olyan nők jelentkezési lapjaival, akik sose
voltak drogfüggők. Felvehetne egy üde és bájos végzős ápolónőt,
aki ki van képezve újraélesztésre is, vagy egy ötszörös
hondurasi nagymamát, aki spanyolleckéket ad, mialatt házi
enchiladas verdest készít. Ilyen lehetőségek mellett miért
választana pont engem? És ekkor bevillan az ajándék, amit
Russelltől kaptam, mielőtt kiszálltam a kocsijából. Most kell
kijátszanom az aduászomat.
– Azt hiszem, van egy megoldás. – Belenyúlok a táskámba, és
kiveszek valamit, ami úgy néz ki, mint egy papír hitelkártya, az
alján öt pamutcímkével. – Ez egy drogtesztpanel. Egy dollár
darabja az Amazonon, és én boldogan kifizetem a saját
fizetésemből. Metamfetaminra, opiátokra, amfetaminokra,
kokainra és THC-re tesztel. Öt perc alatt megvan az eredmény.
Önként alávetem magam a tesztelésnek minden héten egy ön
által választott napon, így soha nem kell aggódnia. Ez
megnyugtatná?
Átnyújtom Tednek. Úgy tartja el magától, mintha undorodna
tőle, mintha máris csöpögne belőle a meleg, sárga vizelet. –
Látja, éppen ez a probléma – mondja. – Maga kedves embernek
tűnik. És minden jót kívánok magának, őszintén. De olyan
dadust szeretnék, akinek nem kell minden héten pohárba
pisilnie. Ezt megérti, ugye?

A főépület előszobájában várok, míg Ted és Caroline a

konyhában vitatkoznak. Nem hallom tisztán, de eléggé
egyértelmű, ki milyen taktikát követ. Caroline türelmes,
rábeszélő hangon érvel; Ted válaszai rövidek, nyersek,
szaggatottak. Mintha egy hegedűt és egy légkalapácsot hallanék.
Amikor végre, vöröslő arccal, visszajönnek az előszobába,
Caroline mosolyt erőltet magára. – Szörnyen röstelljük, amiért
megvárakoztattunk – mondja. – Még egyszer átbeszéljük a
dolgot, és majd jelentkezünk, rendben?
Mindannyian tudjuk, hogy ez mit jelent.
Ted kinyitja az ajtót, és gyakorlatilag kilök a tikkasztó nyári
hőségbe. A tornácon sokkal melegebb van, mint az udvaron.
Úgy érzem, a paradicsom és a való világ határán állok. Bátor
képet vágok, és megköszönöm a lehetőséget. Elmondom, hogy
örülnék neki, ha alkalmasnak találnának az állásra, és hogy
nagyon szívesen dolgoznék náluk. – Ha tehetek bármit, ami
ahhoz kell, hogy megbízzanak bennem, kérem, tudassák velem.
Már éppen csuknák az ajtót, amikor a kis Teddy átfurakszik a
lábuk között, és átnyújt nekem egy papírlapot. – Mallory,
rajzoltam neked valamit. Ajándék. Hazaviheted.
Caroline átnéz a vállam fölött, és felszisszen. – Te jó ég, Teddy,
ez gyönyörű!
 És hiába tudom, hogy ez csak pár pálcikafigura, van egyfajta
őszinte kedvesség a rajzban, ami nagyon megfog. Leguggolok
Teddyhez, aki ezúttal nem hátrál meg, és nem fut el. – Nagyon
tetszik a rajzod, Teddy. Amint hazaérek, kiteszem a szobám
falára. Nagyon szépen köszönöm. – Széttárom a karomat egy
gyors ölelésre, mire ő a nyakamba borul, rövid kis karjaival
szorosan átölel, és a vállamba temeti az arcát. Hónapok óta ez
az első fizikai kontaktus, amit megtapasztalok, és érzem, hogy
elérzékenyülök; egy könnycsepp csordul ki a szemem sarkából,
és nevetve letörlöm. Lehet, hogy Teddy apja nem hisz bennem,
talán azt gondolja, hogy csak egy újabb kiégett, visszaesésre ítélt
függő vagyok, az imádni való kisfia viszont angyalnak tart. –
Köszönöm, Teddy! Köszönöm, köszönöm, köszönöm!

Ráérősen bandukolok a vasútállomás felé. Az árnyékos

járdákon krétarajzokat készítő kislányok, a kocsifelhajtókon
kosárra dobáló tizenéves fiúk, mindenütt vidáman sziszegve
spriccelő pázsitöntöző fejek. Végigsétálok a kis
bevásárlónegyeden: a turmixbárban és a Starbucks előtt
tinédzserek tömegei üldögélnek. Elképzelem, milyen jó lehet
Spring Brookban felnőni – ahol mindenkinek van elég pénze,
hogy kifizesse a számláit, és soha nem történik semmi rossz. És
azt kívánom, bárcsak ne kellene elmennem.
Bemegyek a Starbucksba, és rendelek egy epres limonádét.
Gyógyuló függőként úgy döntöttem, hogy kerülök mindenféle
pszichoaktív élénkítőszert, beleértve a koffeint is (de nem
vagyok teljesen őrült, a csokoládéval kivételt teszek, hiszen
abban csak néhány milligramm van). Éppen bedugom a
szívószálamat a pohárfedél nyílásába, amikor a helyiség túlsó
végében észreveszem Russellt, aki feketekávét iszik, és a
Philadelphia Inquirer sportrovatát olvassa. Valószínűleg ő az
utolsó ember Amerikában, aki még mindig vesz nyomtatott
újságot.
– Nem kellett volna megvárnia – mondom neki.
Összehatja az újságot, és elmosolyodik. – Sejtettem, hogy
benézel ide. És tudni akarom, hogy ment. Mondj el mindent.
– Szörnyű volt.
– Mi történt?
– Az aduász nem jött be. Katasztrofális volt.
Russell elneveti magát. – Quinn, az anya már felhívott. Tíz
perccel ezelőtt. Amint kiléptél a házból.
– Tényleg?
– Attól fél, hogy egy másik család elhappol téged. Azt akarja,
hogy minél hamarabb kezdj.
 3

A cuccaim összepakolása tíz percet vesz igénybe. Nincs túl sok

személyes holmim – pár ruha, tisztálkodószerek és egy Biblia.
Russell ad egy használt bőröndöt, hogy ne kelljen mindent egy
műanyag szemeteszsákban cipelnem. A Safe Harbor-béli
lakótársaim búcsúpartit szerveztek nekem – hát nem vitték
túlzásba a kínai kajával meg a bolti süteménnyel. És most, alig
három nappal az állásinterjúm után, elhagyom Philadelphiát, és
visszatérek Álomországba, hogy dadusként új életet kezdjek.
Ha Ted Maxwellnek még vannak aggályai az
alkalmazásommal kapcsolatban, akkor remekül titkolja. Amikor
megérkezem az állomásra, ő és Teddy fogadnak, méghozzá egy
csokor sárga margarétával. – Ezeket én választottam – mondja
Teddy –, de apu fizetett.
Az apja ragaszkodik hozzá, hogy ő vigye a bőröndömet a
kocsihoz, és a házhoz vezető úton rövid idegenvezetést tart,
külön felhívja a figyelmemet a pizzériára, a könyvesboltra és a
régi vasútvonal helyén kanyargó erdei útra, amit a futók és a
kerékpárosok is szívesen használnak. Nyoma sincs a régi Ted
Maxwellnek, a mosolytalan mérnöknek, aki idegen nyelvekről
és külföldi utazásokról faggatott. Az új Ted Maxwell joviális és
közvetlen („Kérlek, szólíts Tednek!”), de még az öltözéke is
lazábbnak tűnik. Barcelona szurkolói pólót, magas derekú
farmert és vadiúj New Balance 995-ös edzőcipőt visel.
 Délután Caroline segít kipakolni és berendezkedni a
házikóban. Ted váratlan átalakulásáról kérdezem, mire elneveti
magát. – Mondtam én, hogy be fogja adni a derekát. Meg hát ő is
látja, hogy Teddy mennyire kedvel téged. Jobban, mint bárki
mást, aki egyáltalán szóba jött. Ez volt a legkönnyebb döntés,
amit valaha is hoztunk.
Mindannyian a hátsó kert kövezett teraszán vacsorázunk. Ted
feltálalja a specialitását, a grillezett rákos-kagylós kebabot,
Caroline házi főzésű jeges teát szolgál fel, Teddy pedig úgy
rohangál a fűben, mint egy kerengő dervis, teljes eksztázisban
attól, hogy itt fogok élni velük, egész nyáron, minden áldott nap.
– Nem hiszem el! Nem hiszem el! – ismételgeti ujjongva, aztán
mámoros-boldogan terül el a pázsiton.
– Én is alig hiszem el – mondom neki. – Annyira örülök, hogy
itt lehetek!
És mielőtt még eljutnánk a desszertig, a kedves bánásmódtól
már szinte családtagnak érzem magam. Caroline és Ted
gyengéd szeretettel viseltetnek egymás iránt. Befejezik egymás
mondatait, megkóstolják egymás ételét, és együtt mesélik el
nekem azt az elbűvölő, mesébe illő történetet, hogyan
találkoztak a Lincoln Centerben lévő Barnes and Noble-ban úgy
tizenöt évvel ezelőtt. A történet közepén Ted keze reflexszerűen
a felesége térdére vándorol, az gyengéden ráteszi a kezét a
férjéére, és az ujjaik összekulcsolódnak.
Még a nézeteltéréseik is valahogy viccesek és bájosak. A
vacsora egy pontján Teddy bejelenti, hogy ki kell mennie a
mosdóba. Felállok, hogy vele menjek, de leint. – Ötéves vagyok –
emlékeztet. – A mosdóba egyedül megyünk.
 – Ügyes fiú – mondja Ted. – Ne felejts el kezet mosni.
Visszamegyek a helyemre, hülyén érzem magam, de Caroline
azt mondja, ne aggódjak. – Ez új szakasz Teddy számára. Az első
lépések az önállóság felé.
– És a börtön elkerülése felé – teszi hozzá Ted.
Caroline-t mintha bosszantaná ez a megjegyzés. Nem értem,
hogy mit jelent, ezért elmagyarázza.
– Pár hónappal ezelőtt történt egy incidens. Teddy néhány
gyereknek mutogatta magát. Úgy értem, felfedte magát. Tipikus
kisfiús viselkedés, de nekem új volt, így lehet, hogy
túlreagáltam.
Ted nevet. – Viccelsz? Szexuális zaklatásnak nevezted.
– Ha felnőtt férfi lenne, akkor szexuális zaklatás lett volna. Ez
a lényeg, Ted. – Caroline felém fordul. – De abban egyetértünk,
hogy jobban is megválogathattam volna a szavaimat.
– A fiunk még a cipőfűzőjét sem tudja bekötni rendesen –
jegyzi meg Ted –, te meg szexuális ragadozónak tituláltad.
Caroline bosszankodva és színpadiasan lesöpri a férje kezét a
térdéről. – A lényeg az, hogy Teddy megtanulta a leckét. A nemi
szervek nem tartoznak másra. Nem mutogatjuk őket
idegeneknek. És a közeljövőben meg kell tanítanunk neki, hogy
mi a beleegyezés, és mi a helytelen érintés, mert igenis fontos,
hogy megtanulja ezeket a dolgokat.
– Száz százalékig egyetértek – bólogat Ted. – Ígérem, Caroline,
ő lesz a legfelvilágosultabb fiú az osztályában. Nem kell
aggódnod.
– Nagyon aranyos kissrác – helyeslek buzgón. – És ahogy
nevelik, biztos minden rendben lesz vele.
 Caroline megfogja a férje kezét, és visszateszi a térdére. –
Tudom, hogy igazad van. Csak aggódom érte. Nem tehetek róla!
És mielőtt a beszélgetés tovább folytatódhatna, Teddy jelenik
meg az asztalnál, kifulladva, izgatottan csillogó szemmel,
játékra készen.
– Emlegetett szamár! – mondja Ted nevetve.

A desszert után eljön az ideje, hogy áttelepedjünk a

medencéhez, de kénytelen vagyok bevallani, hogy nincs
fürdőruhám – valójában a középiskola óta nem úsztam. Így
másnap Ted 500 dollár előleget ad a jövőbeli fizetésem terhére,
Caroline pedig elvisz a plázába, hogy vegyek magamnak egy
egyrészes fürdőruhát. Még aznap délután betoppan a
házikómba egy halom cuccal, nagyon szép ruhákkal és
felsőkkel, mind márkás holmi, Burberry, Dior és DKNY, mind új
vagy alig hordott. Azt mondja, kihízta őket, a 36-os már szűk rá,
és ami nem kell nekem, majd odaadjuk a karitásznak.
– És biztosan azt fogod hinni, hogy paranoiás vagyok, de
vettem neked egy ilyet. – Egy apró rózsaszín zseblámpát nyújt
át, két kis fémtüskével a tetején. – Arra az esetre, ha éjszaka
futni mennél.
Bekapcsolom, hangos elektromos sercegés hallatszik, amitől
annyira megijedek, hogy azonnal eldobom, és a készülék nagyot
koppan a padlón.
– Bocsánat! Azt hittem, hogy…
– Nem, nem, figyelmeztetnem kellett volna téged. Ez egy
Vipertek Mini sokkoló. A kulcstartóra kell csíptetni. – Felveszi a
padlóról a készüléket, és megmutatja a funkcióit. Van rajta egy
FÉNY és egy KÁBÍTÁS feliratú nyomógomb, és van egy ki-be
biztonsági kapcsoló. – Tízezer voltos. Az enyémet Teden
teszteltem. Csak hogy lássam, működik-e. Azt mondta, olyan
érzés volt, mintha villámcsapás érte volna.
Nem lep meg, hogy Caroline önvédelmi fegyvert hord
magánál. Említette, hogy sok betegének a veteránkórházban
súlyos mentális problémái vannak. De el nem tudom képzelni,
miért lenne szükségem sokkolóra, ha Spring Brookban kocogok.
– Elterjedt itt a bűnözés?
– Aligha. De két héttel ezelőtt betuszkoltak egy veled egykorú
lányt egy autóba. A szupermarket parkolójában történt. Egy
fickó arra kényszerítette, hogy menjenek el egy ATM-hez, és
hogy vegyen ki háromszáz dollárt. Úgyhogy jobb félni, mint
megijedni.
Várakozóan néz, és rájövök, hogy nem fog megnyugodni,
amíg elő nem veszem a kulcstartómat, és fel nem csatolom rá a
készüléket. Úgy érzem, mintha anyám megint vigyázna rám.
– Imádom – mondom Caroline-nak. – Köszönöm.

Maga a munka elég könnyű, és gyorsan alkalmazkodom az új

napirendemhez. Egy tipikus munkanap valahogy így telik:

6.30 – Korán kelek, de nincs szükségem ébresztőre, mert az erdő

hajnaltól madárcsicsergéstől hangos. Köntöst veszek, forró teát
és zabkását főzök magamnak, majd kiülök a verandára, és
nézem, ahogy a nap felkel a medence fölött. Mindenféle erdei
állatot látok kimerészkedni az udvarra: mókusokat és rókákat,
nyulakat és mosómedvéket, néha egy-egy őzet. Úgy érzem
magam, mint Hófehérke abban a régi rajzfilmben. Már kitettem
némi napraforgómagot és áfonyát az állatoknak, szíves
invitálásképpen a közös reggelihez.

7.30 – Átvágok a kerten, és a tolóajtón keresztül belépek a nagy

házba. Ted korán indul dolgozni, addigra ő már rég elment,
Caroline viszont ragaszkodik hozzá, hogy meleg reggelit
szolgáljon fel a fiának. Teddy különösen kedveli a Mickey egér
alakú szerkentyűben sütött gofrit. Amíg Caroline készülődik, én
rendet rakok a konyhában, és amikor eljön az ideje, hogy anyu
elinduljon a munkába, Teddyvel kikísérjük őt a kocsifelhajtóig,
és búcsút intünk neki.

8.00 – Mielőtt Teddy és én komolyan elkezdhetnénk a napot,

még van néhány rutinteendőnk. Először is ki kell készítenem a
ruháit, de ez könnyű, mert mindig ugyanazt akarja felvenni. A
kissrácnak hatalmas ruhatára van, imádni való cuccok a Gap
Kidstől, de makacsul ragaszkodik ugyanahhoz a csíkos lila
pólóhoz. Caroline megunta a mosást, ezért elment a Gapbe, és
vett még öt ugyanilyet. Szóval ráhagyta a dolgot, de megkért,
hogy „gyengéden próbáljam rávenni”, hogy vegyen fel valami
mást. Amikor kikészítem Teddy ruháit, mindig felajánlok neki
egy csomó lehetőséget, de ő mindig ugyanannál a csíkos lila
pólónál köt ki. Utána segítek neki fogat mosni, és a fürdőszoba
előtt várok, amíg vécézik, aztán már indulhat is a napunk.

8.30 – A reggeleket igyekszem valamilyen tevékenység,

elintéznivaló vagy kirándulás köré szervezni. Elsétálunk a
könyvtárba, hogy részt vegyünk egy mesematinén, vagy
elmegyünk a szupermarketbe, és megvesszük a hozzávalókat a
sütihez. Teddynek könnyű a kedvében járni, és soha nem
ellenkezik, amikor javaslok valamit. Amikor azt mondom neki,
hogy be kell mennem a városba fogkrémet venni, úgy reagál,
mintha a vidámparkba mennénk. Öröm vele lenni, okos,
szeretetteljes, és tele van zavarba ejtő kérdésekkel: Mi a négyzet
ellentéte? Miért olyan hosszú a lányok haja? Minden valóságos-
e a világon? Sosem unom meg, hogy hallgassam. Olyan, mintha
lenne egy kisöcsém.

12.00 – A délelőtti foglalatosságok után egyszerű ebédet készítek

– sajtos makarónit vagy pizzás bagelt vagy panírozott
csirkefalatkákat. Teddy bemegy a hálószobájába csendes
pihenőre, én pedig egy órát magamra szánok. Előveszek egy
könyvet, vagy egy podcastot hallgatok a fejhallgatómon. Vagy
csak ledőlök a kanapéra, és elszundítok egy negyedórára. Végül
Teddy lejön a földszintre, és felébreszt. Mindig van egy-két új
rajza, amit meg akar mutatni nekem. Gyakran a közös kedvenc
tevékenységeinket rajzolja le – ahogy sétálunk az erdőben,
játszunk a kertben vagy a házikóm körül teszünk-veszünk.
Ezeket a rajzokat a hűtőszekrényem ajtaján tartom – a
védencem művészi fejlődésének galériája.

14.00 – Általában ez a nap legmelegebb része, ezért odabent

maradunk, és valamilyen társasjátékot játszunk, Kígyók és
létrákat vagy Egérfogót, azután bekenjük magunkat naptejjel, és
kimegyünk a medencéhez. Teddy nem tud úszni (és én sem
vagyok túl jó úszó), ezért gondoskodom róla, hogy karúszót
vegyen fel, mielőtt bemegyünk a vízbe. Aztán fogócskázunk
vagy a habszivacs úszónudlikkal kardpárbajt vívunk. Vagy
felmászunk a nagy felfújható tutajra, és azt játsszuk, hogy
hajótöröttek vagyunk.
17.00 – Caroline hazaér, és miközben elkészíti a vacsorát,
beszámolok neki az aznap történtekről. Aztán elmegyek futni,
három és nyolc mérföld közötti távot, attól függően, hogy
Russell mit ajánl. Mindenféle emberrel találkozom, van, aki
csak sétál, van, aki füvet locsol, de mindenki azt hiszi, hogy én
is Spring Brookban lakom. Néhány szomszéd integet és
odaköszön, mintha egész életemben itt laktam volna, mintha
valakinek a lánya lennék, aki a nyári szünetre jött haza a
főiskoláról. Bevallom, imádom, amit mindez kivált bennem – a
közösséghez tartozás érzését. Mintha végre megérkeztem volna
arra a helyre, ahová tartozom.

19.00 – Futás után gyorsan lezuhanyozom a világ legkisebb

fürdőszobájában, és készítek magamnak egy egyszerű ételt a
házikó apró konyhájában. Hetente egyszer-kétszer besétálok a
belvárosba, hogy a helyi boltokban nézelődjek, vagy beüljek egy
étterembe. Néha részt veszek egy nyitott összejövetelen a
Megváltó Szűzanya-templom alagsorában. A csoportvezetők
nagyon jók, és a résztvevők is barátságosak, de mindig én
vagyok a legfiatalabb, a többiek legalább tíz évvel idősebbek,
szóval nem számítok rá, hogy sok új barátra teszek szert. És
nem csatlakozom a beszélgetés utáni összejövetelhez, amikor
mindenki beül az egy sarokra lévő a Panera Breadbe, és nekiáll
panaszkodni a gyerekeiről, a jelzáloghiteléről, a munkájáról stb.
Még csak két hete lakom Maxwelléknél, biztonságban, minden
kísértéstől elzárva, de máris úgy érzem, nincs igazán
szükségem ezekre az összejövetelekre. Azt hiszem, egyedül is
meg tudom oldani a dolgokat.

21.00 – Ilyenkor általában már ágyban vagyok, és egy könyvtári

könyvet olvasok, vagy filmet nézek a mobilomon.
Megajándékoztam magam egy Hallmark Channel-előfizetéssel,
így havi 5,99 dollárért korlátlanul nézhetek romantikus
filmeket, és ezek tökéletes kikapcsolódást nyújtanak a nap
végén. Amikor leoltom a villanyt, és leteszem a fejem a párnára,
boldog végkifejletek ringatnak álomba – újraegyesült családok,
pórul járt gazemberek, visszaszerzett vagyonok és helyreállított
becsületek.

Talán mindez unalmasan hangzik. Tudom, hogy ez nem

atomfizika. Tisztában vagyok vele, hogy nem fogom megváltani
a világot vagy meggyógyítani a rákot. De a sok viszontagság és
baj után úgy érzem, nagy lépést tettem előre, és büszke vagyok
magamra. Van saját lakásom és állandó fizetésem. Tápláló
ételeket főzök, és hetente kétszáz dollárt teszek félre. Úgy
érzem, hogy a Teddyvel végzett munkám fontos. És ebben csak
megerősít, hogy Ted és Caroline teljes bizalmát élvezem.
Különösen Tedét. Napközben nem sokat látom őt, mert
minden reggel fél hétkor indul az irodájába. De néha
találkozom vele este, miután hazaértem a futásból. A teraszon
ül a laptopjával és egy pohár borral, vagy épp a medencében
rója a hosszokat, és akkor odahív, és megkérdezi, hogy milyen
volt a futás. Vagy a Teddyvel töltött napunkról kérdezősködik.
Vagy megkérdezi a véleményemet valamilyen márkáról – Nike,
PetSmart, Gillette, L. L. Bean és így tovább. Elmagyarázza, hogy
a cége óriásvállalatoknak tervez backend szoftvereket, és
folyamatosan új partnereket keres. „Mit gondolsz az Urban
Outfittersről?”, kérdezi, vagy azt, hogy „Vacsoráztál már a
Cracker Barrelben?”. És aztán tényleg meghallgatja a
válaszaimat, mintha a véleményem valóban befolyásolhatná az
üzleti döntéseit. És ez hízelgő, hogy őszinte legyek. Russellt
leszámítva nem sok olyan emberrel találkoztam, akit igazából
érdekelt, hogy én mit gondolok. Ezért szeretek beszélgetni
Teddel, mindig feldob.
Kicsit nevetséges, de az egyetlen ember az új
munkahelyemen, aki gondot okoz nekem, olyasvalaki, aki nem
is létezik – Anya. Teddy képzeletbeli legjobb barátnőjének van
egy idegesítő szokása: rendre ellenszegül az utasításaimnak.
Egyik nap például megkérem Teddyt, hogy szedje össze a
piszkos ruháit, és tegye a szennyeskosárba. Két órával később
visszamegyek a hálószobájába, és a ruhák még mindig
szanaszét hevernek. „Anya szerint ezt anyunak kellene
csinálnia – közli velem. – Anya azt mondja, hogy ez az ő dolga.”
Egy másik alkalommal éppen ropogós tofuszeleteket sütök
ebédre, és Teddy hamburgert kér tőlem. Mondom neki, hogy
nem kaphat. Emlékeztetem, hogy a családja nem eszik vörös
húst, mert az káros a környezetre, mert a szarvasmarha az
egyik legnagyobb üvegházhatású gázforrás. Odaadok neki egy
tányér tofut és fehér rizst, de Teddy csak piszkálgatja az ételt a
villájával. „Anya azt mondja, hogy én szeretem a húst – mondja.
– Anya szerint a tofu szemét.”
Ugyan nem vagyok a gyermekpszichológia szakértője, de
nagyon is értem, mit művel Teddy. Anyát használja ürügyként,
hogy elérje, amit akar. Tanácsot kérek Caroline-tól, aki azt
mondja, hogy csak türelmesnek kell lennünk, és a probléma
végül majd magától megoldódik. „De hát már most sokkal jobb
a helyzet – bizonygatja. – Amikor hazaérek a munkából, mindig
csak azt hallom, hogy Mallory így, Mallory úgy… Anya nevét
már egy hete nem hallottam.”
Ted viszont arra ösztönöz, hogy határozottabban lépjek fel.
„Anya csak púp a hátunkon. Nem ő hozza itt a szabályokat.
Hanem mi. Legközelebb, ha Teddy az ő véleményére hivatkozik,
emlékeztesd rá, hogy Anya nem is létezik.”
Úgy döntök, hogy valahol a két véglet közötti megközelítést
választom. Egyik délután, amíg Teddy fent van csendes
pihenőn, sütök neki egy tepsivel a kedvenc fahéjas
aprósütijéből. És amikor lejön a földszintre egy új rajzzal,
kiteszek az asztalra egy tál sütit és két pohár hideg tejet, és
miután leülünk, kedvesen megkérem, hogy meséljen nekem
Anyáról.
– Hogy érted? – sandít rám gyanakvóan.
– Hol találkoztatok? Mi a kedvenc színe? Hány éves?
Teddy megvonja a vállát, mintha ezekre a kérdésekre nem is
lehetne válaszolni. A tekintete ide-oda jár a konyhában, mintha
kerülné a szemkontaktust.
– Van munkája?
– Nem tudom.
– Mit csinál egész nap?
– Nem tudom biztosan.
– Ki szokott jönni a hálószobából?
 Teddy az asztal túloldalán lévő üres székre pillant.
– Néha.
Ránézek a székre.
– Anya most is itt van? Itt ül velünk?
Megrázza a fejét. – Nem.
– Kér egy sütit?
– Nincs itt, Mallory.
– Miről szoktatok beszélgetni Anyával?
Teddy mélyen a tányérja fölé hajol, az orra már csak centikre
van a sütiktől.
– Tudom, hogy nem is létezik – suttogja. – Nem kell
bizonygatnod.
Szomorúnak és csalódottnak tűnik, és hirtelen bűntudatom
támad, mintha épp most vettem volna rá erővel egy ötéves
kisfiút, hogy ismerje el, nincs is Mikulás.
– Figyelj csak, Teddy, a kishúgomnak, Bethnek is volt egy
olyan barátja, mint Anya. Cassiopeiának hívták. Hát nem
gyönyörű név? Cassiopeia napközben egy Disney-jégrevüben
dolgozott, bejárta velük az egész világot. De minden este
visszajött a dél-philadelphiai sorházunkba, és a hálószobánk
padlóján aludt. Vigyáznom kellett, nehogy rálépjek, mert
láthatatlan volt.
– Beth azt hitte, hogy Cassiopeia létezik?
– Úgy tettünk, mintha Cassiopeia létezne. És ez jól működött,
mert Beth soha nem használta Cassiopeiát ürügyként a
szabályok megszegésére. Érted, hogy miről beszélek?
– Igen, azt hiszem – mondja Teddy, majd fészkelődni kezd a
székében, mintha hirtelen megfájdult volna a hasa. – Ki kell
mennem a mosdóba. Nagydolgozni. – Azzal lemászik a székéről,
és kisiet a konyhából.
Egy ujjal sem nyúlt az uzsonnához. A süteményt letakarom
műanyag fóliával, a pohár tejet beteszem a hűtőbe, későbbre.
Aztán odamegyek a mosogatóhoz, és elmosogatom az összes
edényt. Amikor mindennel végzek, Teddy még mindig a
mosdóban van. Leülök az asztalhoz, és ráeszmélek, hogy még
nem csodáltam meg a legújabb rajzát. A papírlapért nyúlok, és
felfordítom.
 4

A szigorú szülői korlátozások miatt Teddy soha nem látta a Star

Warst, a Toy Storyt vagy bármelyik olyan filmet, amit a legtöbb
hasonló korú gyerek szeret. Még a Szezám utcát sem nézheti. De
hetente egyszer Maxwellék összegyűlnek a társalgóban egy
családi moziestre. Caroline pattogatott kukoricát készít, Ted
pedig egy „valódi művészi értékű” filmet vetít, ami általában
régi vagy idegen nyelvű, angol feliratos filmet jelent, és bizton
állítom, hogy az egyetlen köztük, amit bárki ismer, az az Óz, a
csodák csodája. Teddy imádja a történetet, és azt állítja, hogy ez
a legeslegkedvencebb filmje.
Így aztán, amikor kint vagyunk a medencében, gyakran
játszunk egy Óz földje nevezetű szerepjátékot. A felfújható
mentőtutajba kapaszkodunk, és Teddy eljátssza Dorothyt, én
pedig mindenki mást a filmből – Totót, a madárijesztőt, a
gonosz boszorkányt és az összes mumpicot. És nem akarok
dicsekedni, de rendesen kiteszek magamért, énekelek és
táncolok, csapkodok a Repülő Majom-szárnyaimmal, teljes
átéléssel, mintha egy Broadway-premieren lennék. Közel egy
órába telik, mire a történet végére érünk, amikor a tutaj
hőlégballonná változik, amelyik visszarepíti Teddy-Dorothyt
Kansasbe. És mire végzünk és meghajolunk, annyira fázom,
hogy vacog a fogam. Ki kell szállnom a vízből.
 – Ne! – kiáltja Teddy.
– Bocs, Teddy maci, de én fázom.
Kiterítek egy strandtörülközőt a medence peremére, és
kifekszem a napra. A hőmérséklet már 32 fok közelébe szökött –
a nap erősen süt, pillanatok alatt felmelegszem. Teddy
folyamatosan pancsol mellettem. Új játéka, hogy megtölti a
száját vízzel, és kispricceli, mint a szárnyas vízköpők a
szökőkutakban.
– Ezt nem lenne szabad csinálnod – mondom neki. – Klór van
benne.
– Rosszul leszek tőle?
– Ha sokat nyelsz, akkor igen.
– És meg fogok halni? – kérdezi kissé riadtan. Megrázom a
fejem.
– Ha az egész medencét meginnád, igen, akkor valószínűleg
meghalnál. De egy kicsit se igyál, jó?
Teddy felmászik a tutajra, és a víz szélére evez, így egymás
mellett fekszünk, Teddy a tutajon, én a peremen.
– Mallory!
– Tessék.
– Mi történik, amikor az emberek meghalnak?
Rásandítok. A vízbe bámul.
– Hogy érted ezt?
– Úgy értem, mi történik a testben lévő emberrel?
Természetesen határozott véleményem van a témáról. Hiszek
Isten ajándékában, az örök életben. Sok erőt merítek abból a
tudatból, hogy a kishúgomat, Bethet angyalok veszik körül. És
tudom, hogy egy napon, ha szerencsém lesz, mi ketten újra
együtt leszünk a mennyben. De ebből semmit sem osztok meg
Teddyvel. Nem feledkeztem meg az állásinterjúmon a tízes
számú szabályról: Tilos a vallás vagy a babona! Tanítson
tudományt!
– Szerintem ezt a szüleidtől kellene megkérdezned.
– Miért nem mondhatod el te nekem?
– Nem biztos, hogy tudom a választ.
– Van olyan, hogy valaki meghal, de mégis életben marad?
– Mint a szellemek?
– Nem, nem úgy értem. – Nehezére esik kifejeznie, hogy
pontosan mire gondol, de szerintem ezzel mind így vagyunk,
amikor ilyen dolgokról beszélgetünk. – Életben marad az ember
bármelyik része?
– Ez egy nehéz, bonyolult kérdés, Teddy. Szerintem tényleg a
szüleidhez kellene fordulnod vele.
Frusztrálja, hogy nem válaszolok, de úgy tűnik, beletörődött,
hogy nem fogok segíteni neki. – Akkor játszhatnánk megint Óz
földjét?
– Most fejeztük be!
– Csak az olvadási jelenetet – mondja. – Csak a befejezést.
– Csak a végét. De nem megyek vissza a vízbe.
Felállok, a törülközőmet a vállamra dobom, és úgy tartom,
mintha boszorkányköpeny lenne. Az ujjaimat karmokká
görbítem, és őrült módon rikácsolok. – Elkaplak, szépségem, és
a kiskutyádat is! – Teddy lefröcsköl, mire aztán akkorát sikítok,
hogy elijesztem a fákról a madarakat. – Ó, te átkozott patkány!
Ó, nézd csak, mit tettél! – Hihetetlen drámai érzékkel rogyok
össze a teraszon, még vonaglok is kínomban. – Elolvadok!
Elolvadok! Ó, micsoda világ, micsoda világ! – Teddy nevet és
tapsol, én hanyatt vágódom, lehunyom a szemem, és kidugom a
nyelvem. Még egy kicsit rángatózom, aztán mozdulatlanná
merevedek.
– Elnézést, kisasszony.
Kinyitom a szemem.
Egy fiatalember áll a medence kerítése mögött, alig másfél
méterre tőlem. Vékony, de jó testfelépítésű, izmos pasi, fűfoltos
khaki nadrágot, Rutgers pólót és munkáskesztyűt visel. – A
kertész vagyok. A Lawn Kingtől.
– Hola, Adrian! – kiált oda neki Teddy.
Adrian rákacsint. – Hola, Teddy. Cómo estás?
Megpróbálom magamra rántani a törülközőmet, csakhogy
már rajta fekszem, így a végén úgy kapálózom, mint egy hátára
fordult bogár.
– Jövök a nagy fűnyíróval, ha nem gond. Csak figyelmeztetni
akartalak. Elég hangos.
– Persze – mondom neki. – Akkor bemegyünk.
– Nem, nézni akarom! – mondja Teddy.
Adrian elmegy a fűnyíróért, én pedig Teddyre nézek. – Miért
akarod nézni?
– Mert szeretem a nagy fűnyírót! Csodálatos!
Még nem látom, de már hallom, hogy közeledik a nagy
fűnyíró, a benzinmotor hangos dübörgése felveri a hátsó kert
szentélyének csendjét. Aztán Adrian elrobog a ház mellett, egy
olyan járművel, ami valahol egy traktor és egy gokart között
van. Előredől, ráfekszik a kormányra, mintha egy quaddal
versenyezne, és frissen vágott, széles fűcsíkokat hagy maga
után. Teddy kimászik a vízből, és a kerítéshez szalad, hogy
jobban lássa. A kertész nyilvánvalóan produkálja magát: élesen
veszi a kanyarokat, rükvercben tép, még a sapkáját is a szemére
húzza. Nem túl példamutató magatartás egy kisgyerek előtt, de
Teddy le van nyűgözve; tátott szájjal nézi, mintha a Cirque du
Soleil előadása lenne. A nagy fináléban Adrian először vadul
tolatni kezd, aztán megfordul, és teljes sebességgel felénk
száguld, majd félrerántja a kormányt, és akkor három
félelmetes másodpercre láthatjuk a vadul pörgő forgókéseket.
Végül a masina, centikkel a medence kerítése előtt, nagy
berregve leáll.
Adrian leugrik róla, és Teddynek nyújtja a slusszkulcsot. –
Elviszed egy körre?
– Mehetek? – kérdezi Teddy.
– Nem – mondom nekik. – Szó sem lehet róla.
– Majd ha hatéves leszel – mondja Adrian, és rákacsint. –
Bemutatsz az új barátodnak?
Teddy megvonja a vállát. – Ő a bébiszitterem.
– Mallory Quinn.
– Örülök, hogy megismerhetlek, Mallory.
Lehúzza a munkáskesztyűjét, kezet nyújt. Van valami furcsán
hivatalos ebben a gesztusban, én ugyanis fürdőruhában
vagyok, őt viszont sárfoltok borítják, meg fűnyesedék. Felmerül
bennem, hogy talán elhamarkodottan ítéltem meg, és több van
benne. A tenyerén bőrkeményedéseket tapintok ki.
Teddynek hirtelen eszébe jut valami, és tapogatózni kezd,
hogy kinyissa a medencekerítés gyerekbiztos kapuját.
– Hová készülsz?
 – Rajzoltam valamit Adriannek – mondja. – Bent van. Fent, a
hálószobámban.
Elhúzom a reteszt, hogy ki tudjon menni, és Teddy átrohan a
gyepen.
– Még vizes a lábad! – kiáltok utána. – Óvatosan a lépcsőn!
– Oké! – kiált vissza.
Adrian és én kínosan feszengve beszélgetünk, amíg Teddy
vissza nem tér. Nagyon nehéz meghatározni a korát. A teste
már teljesen felnőttforma, magas, sovány, napbarnított, izmos –
de az arca még mindig kisfiús és kicsit félénk. Tizenhét és
huszonöt között lehet.
– Imádom ezt a srácot – mondja Adrian. – Barcelonában
tanult egy kis spanyolt, úgyhogy új kifejezéseket tanítok neki.
Főállásban vigyázol rá?
– Csak a nyáron. Szeptemberben kezdi a sulit.
– És te? Hova jársz?
Rájövök, hogy diáknak néz. Biztosan azt hiszi, hogy a
szomszédja vagyok, hogy itt lakom, Spring Brookban, ahol
minden fiatal nő főiskolára vagy egyetemre jár. Hajlok rá, hogy
kiábrándítsam, de nem tudom, hogyan mondjam ki: „Nem járok
sehova”, hogy közben ne tűnjek csődtömegnek. Tudom,
elmesélhetném neki a szörnyű előéletemet, de a könnyebbség
kedvéért inkább nem cáfolok rá a feltételezésére. Úgy teszek,
mintha az életem nem siklott volna ki, és minden terv szerint
történt volna.
– A Penn State-re. A női futócsapat tagja vagyok.
– Nem semmi! Top csapatbeli atléta vagy?
– Elvileg igen. De mindig a focicsapaté a dicsőség. Minket
sosem fogsz látni az ESPN csatornán.
Tudom, hogy nem helyes hazudni. A felépülés része – talán a
legfontosabb része –, hogy ne tagadd le a múltadat, és beismerd
az összes hibát, amit valaha elkövettél. De meg kell mondanom,
nagyon jó érzés úgy tenni, mintha még mindig átlagos tinédzser
lennék, átlagos tinédzserálmokkal.
Adrian csettint egyet, mintha hirtelen beugrott volna neki
valami.
– Te vagy az, aki éjszakánként itt edzel a környéken!
– Személyesen.
– Láttalak futni! Nagyon gyors vagy!
Érdekelne, vajon mit keres egy kertész a környéken sötétedés
után, de nincs időm megkérdezni, mert Teddy már szalad is
felénk az udvaron keresztül, egy papírlapot lobogtatva.
– Tessék – mondja szuszogva és kifulladva. – Neked
tartogattam.
– Ó, haver, ez elképesztő! – mondja Adrian. – Nézd azt a
napszemüveget! Egész jól nézek ki, nem? – Megmutatja a rajzot,
mire akaratlanul is elnevetem magam. Úgy fest, mint a
pálcikaember az akasztófajátékban.
 – Nagyon jóképű vagy rajta – értek egyet.
– Muy guapo – mondja Adrian Teddynek. – Ez az új
megtanulandó szavad a hétre. Azt jelenti, hogy szuper jóképű.
– Muy guapo?
– Bueno! Tökéletes!
A kerítés túloldalán megjelenik egy idősebb, ősz hajú,
alacsony, barna bőrű férfi, és fölöttébb dühösen odakiált
Adriannek. – Qué demonos estás haciendo?
Adrian int neki, majd szórakozott pillantást vet felénk.
– El Jefe. Mennem kell. De két hét múlva visszajövök, Teddy.
Köszönöm a rajzot. És sok szerencsét az edzéshez, Mallory.
Figyelni foglak az ESPN-en, rendben?
– Prisa! – kiabálja az öreg. – Ven aqui!
– Jól van, jól van! – kiált vissza Adrian. Felpattan a fűnyíróra,
beindítja, és pillanatok alatt átdübörög az udvaron. Hallom,
ahogy spanyolul bocsánatot kér, de az öreg tovább kiabál vele,
hevesen vitatkoznak, aztán mindketten eltűnnek a ház mögött.
A gimnáziumból még emlékszem annyi spanyolra, hogy tudjam,
az el jefe azt jelenti, a főnök, de túl gyorsan beszélnek ahhoz,
hogy lépést tudjak tartani velük.
– Adrian bajban van? – kérdezi aggodalmasan Teddy.
– Remélem, nem – felelem. Aztán körülnézek, és
elcsodálkozom, hogy a fenegyerekes bohóckodás ellenére a
frissen lenyírt fű fantasztikusan néz ki.
Maxwelléknek van egy kis szabadtéri zuhanyzójuk, hogy le
tudjanak tusolni úszás után. Gyakorlatilag egy kis, fából ácsolt
kabin az egész, körülbelül akkora, mint egy régimódi
telefonfülke, de Caroline telepakolta nevetségesen drága
samponokkal és testápolókkal. Teddy megy elsőnek, én pedig az
ajtón keresztül kiabálom neki az utasításokat, emlékeztetem,
hogy jól öblítse le a haját, és csavarja ki a fürdőgatyáját. Amikor
végez, egy nagy strandtörülközőbe burkolózva csoszog kifelé.
– Vega burrito vagyok!
– Cuki vagy – mondom neki. – Menj, öltözz fel, és fent
találkozunk.
Felakasztom a törülközőmet a fogasra, és éppen belépnék a
kabinba, amikor meghallom, hogy egy nő a nevemet kiabálja. –
Mallory, ugye? Az új bébiszitter.
Megfordulok, és látom, hogy Maxwellék közvetlen
szomszédja siet át a gyepen, egy alacsony, idős, széles csípőjű,
ingatag járású nő. Caroline figyelmeztetett, hogy a nő nagyon
hóbortos, és ritkán hagyja el a házát, mégis itt van,
akvamarinkék hawaii lebernyegben, ékszerekkel teleaggatva:
nagy karika fülbevaló, arany nyakláncok hegyikristály
medálokkal, csilingelő karperecek, drágaköves gyűrűk az ujjain,
a lábán is. – Mitzi vagyok, drágám, a szomszédban lakom. És
mivel új vagy a környéken, szeretnék adni egy baráti jótanácsot.
Ne ülj ki a medencéhez, amikor itt vannak a kertészek. Főleg ne
így, közszemlére téve a bájaidat. Ezt minálunk úgy hívják, hogy
provokáció.
Közelebb lép, és megcsap az elszívott kender jellegzetes
áporodott szaga. Vagy nagyon ráfér egy fürdés, vagy teljesen be
van tépve, de jó eséllyel mindkettő.
– Elnézést, hogy mondta?
– Szép alakod van, és megértem, hogy meg is akarod mutatni.
És ez egy szabad ország, én liberális vagyok, azt mondom,
csináld azt, amitől jól érzed magad. De amikor ezek a mexikóiak
átjönnek, nem árt a diszkréció. Meg egy kis józan ész. A saját
biztonságod érdekében. Értve vagyok? – Már nyitnám a szám,
hogy válaszoljak, de a nő még nem fejezte be. – Lehet, hogy
rasszistának hangzik, de igaz. Ezek a fickók egyszer már
megszegték a törvényt, amikor átlépték a határt. Szóval, ha egy
bűnöző meglát egy csinos lányt egyedül egy hátsó kertben,
ugyan miért fogná vissza magát?
– Komolyan beszél?
Hogy nyomatékot adjon a mondókájának, megragadja a
csuklómat, a keze remeg. – Aranyom, olyan komoly vagyok,
mint egy vakbélgyulladás. Ne mutogasd a puncidat!
Teddy dugja ki a fejét a hálószobaablakból, és lekiált.
– Mallory, kaphatok Popsicle jégkrémet?
– Majd ha lezuhanyoztam – mondom neki. – Öt perc múlva.
Mitzi integet Teddynek, mire ő visszahúzza a fejét. – Aranyos
kölyök. Édes pofa. Bár a szüleiért nem rajongok. Az én
ízlésemnek kicsit sok ez a fennhéjázás. Neked nem ez az
érzésed?
– Hát…
– Aznap, amikor beköltöztek, sütöttem egy tepsi lasagnét.
Ahogy egy jó szomszédhoz illik, oké? Átvittem neki, erre tudod,
mit mondott a nő? Azt, hogy „sajnálom, de nem fogadhatjuk el
az ajándékát, a darált hús miatt”.
 – Talán…
– Már ne is haragudj, drágám, de az ilyesmit nem így kell
kezelni. Mosolyogsz, megköszönöd, beviszed, és kidobod! De
visszatolni a képembe, az bunkóság. És az apa még nála is
rosszabb! Biztosan az őrületbe kerget.
– Az a helyzet…
– Eh, te még gyerek vagy. Még nem látsz át az embereken. Én
melegszívű vagyok, empatikus, és abból élek, hogy aurákból
olvasok. Az ügyfeleim egymásnak adják a kilincset, de ne
aggódj, nem folytatok kétes üzelmeket. A méheltávolításom
után elvesztettem minden érdeklődésemet – mondja, és rám
kacsint. – De mondd, hogy tetszik a vendégház? Nem félsz
egyedül aludni odakint?
– Miért kellene félnem?
– A múltban megesettek miatt.
– Miért, mi történt?
A beszélgetés során először fordul elő, hogy Mitzi nem találja
a szavakat. Zavartan babrálni kezdi egy hajtincsét, egy darabig
csavargatja, végül kitapogat egy hajszálat, kitépi, és a válla
fölött elengedi.
– A szülőket kellene megkérdezned – mondja végül.
– Nemrég költöztek ide. Nem tudnak semmit. Miről is van
szó?
– Amikor gyerek voltam, azt a házikót Ördöglaknak hívtuk, és
nem mertünk a közelébe menni. A bátyám többször
felajánlotta, hogy ad egy negyeddollárost, ha kiállok a
verandára és százig számolok, de én mindig visszariadtam.
– De miért?
 – Meggyilkoltak ott egy nőt. Annie Barrettet. Festőművész
volt, és a kis házat használta műteremnek.
– Bent, a kis házban gyilkolták meg?
– Nos, valójában nem találták meg a holttestét. Nagyon régen
történt a dolog, még a második világháború után.
Teddy arca újra megjelenik az emeleti ablakban. – Eltelt már
öt perc?
– Majdnem – mondom neki.
Amikor visszanézek, Mitzi már az udvar másik végében van.
– Ne várakoztasd meg a kisangyalt. Jó étvágyat a fagyihoz!
– Várjon, mi a történet folytatása?
– A történetnek nincs folytatása. Miután Annie meghalt, vagy
eltűnt, ki tudja, a családja a kis házat kerti fészerré alakította át.
Nem engedtek senkit ott lakni. És ez hetven-egynéhány éven át
így volt. Egészen eddig.

Caroline nagybevásárlásból érkezik haza, segítek neki kipakolni

a kisbuszból a szatyrokat. Mivel Teddy fent van a
hálószobájában, kihasználom az alkalmat, hogy többet
megtudjak Mitzi történetéről, és beszámolok neki a látogatásról.
– Mondtam, hogy dilis – mondja Caroline. – Szerinte a postás
gőz fölött felbontja a borítékait, amit a bank küld, hogy
megtudja, mennyi van a számláján. Paranoiás.
– Azt mondta, hogy meggyilkoltak itt egy nőt.
– Nyolcvan évvel ezelőtt. Ez egy nagyon régi környék, Mallory.
Az összes itteni házhoz fűződik valamilyen rémtörténet.
Caroline kinyitja a hűtőszekrényt, és telerakja a
zöldségesfiókot spenóttal, kelkáposztával és egy csomó retekkel,
amelyeknek a gyökeréhez még mindig föld tapad. – Ráadásul az
előző tulajdonosok negyven évig éltek itt, és soha semmi baj
nem történt velük.
– Igen, ez igaz – mondom, és kiveszek egy karton kókuszvizet
az egyik nagy vászon bevásárlótáskából. – Kivéve, hogy
szerszámoskamrának használták a kis házat. Senki sem lakott
benne.
Caroline ingerültnek tűnik. Érzem rajta, hogy fárasztó napja
lehetett a klinikán, és nem örül, hogy kérdésekkel bombázzák,
amint belép az ajtón.
– Mallory, az a nő valószínűleg többet drogozott, mint az
összes betegem együttvéve. Nem tudom, mitől van még életben,
de az biztos, hogy egy bomlott elméjű, paranoiás idegroncs. És a
mentális egészségeddel törődő szakemberként nyomatékosan
azt javaslom, hogy korlátozd a vele való kapcsolattartást, oké?
– Persze, hogyne – felelem, megütközve az ingerült,
parancsolgató hangnemen. Ezek után inkább befogom a
számat. Kinyitom a kamra ajtaját, és elhelyezem a polcokon a
rengeteg arborio rizst, kuszkuszt, teljes kiőrlésű kekszet, a
tucatnyi zacskó zabpelyhet, hámozott mandulát, aszalt datolyát
és a fura alakúra zsugorodott szárított gombát. Miután mindent
kipakoltam, szólok Caroline-nak, hogy végeztem. Ő pedig
biztosan érzi rajtam, hogy feldúlt vagyok, mert odajön hozzám,
és a vállamra teszi a kezét.
– Nézd, van egy fantasztikus vendégszobánk az emeleten. Ha
fel akarsz költözni, örömmel fogadunk. Teddy magánkívül
lenne a boldogságtól.
És akkor, mintegy engesztelően, átölel.
 – Jól elvagyok odakint – mondom neki. – Szeretem, hogy van
saját terem. Jó felkészülés a való életre.
– Ha meggondolod magad, csak szólj. Ebben a házban mindig
szívesen látunk.

Aznap este felveszem a jó edzőcipőmet, és elmegyek futni.

Sötétedés utánig várok, de az idő még mindig fülledt és
undorítóan nyirkos. Jó érzés erőltetni magam, megtapasztalni a
fájdalmat. Russellnek van egy mondása, amit imádok – azt
mondja, hogy addig nem tudjuk, mennyit bír el a testünk, amíg
kegyetlen próbatételek elé nem állítjuk. Nos, aznap este sokat
követelek magamtól. Fel-alá sprintelek a környék járdáin az
utcai lámpák fényében. Szentjánosbogarak cikáznak
körülöttem, zümmögnek a központi légkondicionálók.
Harmincnyolc perc alatt teljesítek 5,2 mérföldet, úgyhogy a
végsőkig kimerülten gyalogolok haza.
Még egyszer lezuhanyozom, ezúttal a házikóm kicsi, szűkös
fürdőszobájában, majd készítek magamnak egy egyszerű
vacsorát: a minigrillben felmelegítek egy fagyasztott pizzát, és
desszertnek benyomok egy egész pohár Ben & Jerry’s jégkrémet.
Úgy érzem, megérdemlem.
Mire mindennel végzek, már elmúlt kilenc óra. Az
éjjeliszekrényemen lévőt kivéve minden lámpát lekapcsolok.
Bebújok a nagy fehér ágyba a telefonommal, és elkezdem nézni
a Téli szerelem című Hallmark-filmet. Bár nehezen tudok
koncentrálni. Nem tudom eldönteni, hogy már láttam
korábban, vagy csak a története hasonlít a szokásos Hallmark-
filmekére. Ráadásul kicsit fülledt a levegő idebent, ezért
felállok, és elhúzom a függönyt.
Van egy nagy ablak a bejárati ajtó mellett, és egy kisebb az
ágyam felett, és éjszaka nyitva tartom őket, hogy kereszthuzat
legyen. A mennyezeti ventilátor lapátjai lassú, lusta köröket
írnak le. Odakint az erdőben tücskök ciripelnek, és néha
hallom, ahogy kisállatok járkálnak az erdőben, halk léptek
tapossák az avart.
Visszabújok az ágyba, és újra elindítom a filmet. Körülbelül
percenként egy lepke csapódik neki a szúnyoghálónak, vonzza
őket a fény. Az ágyam mögötti fal felől kopogás hallatszik, de
tudom, hogy ez csak egy ág; a házikót három oldalról fák veszik
körül, és amikor felerősödik a szél, az ágak súrolják a falakat.
Ránézek az ajtóra, felkelek, és ellenőrzöm, hogy zárva van-e.
Igen, becsuktam, de a zár elég vacak, nemigen tartóztatna fel
egy elszánt betolakodót.
És akkor meghallom a hangot, egy magas frekvenciájú
zümmögést, mintha egy szúnyog repkedne közvetlenül a
fülemnél. Elhessegetem, de néhány másodperc múlva visszatér,
mint egy szürke folt, ami karnyújtásnyira tőlem beúszik a
látómezőmbe. Eszembe jut a Pennsylvania Egyetem orvosa meg
a kutatása, ami valójában meg sem történt.
Ez az első éjszaka, amikor olyan érzésem van, mintha valaki
figyelne.
 5

A hétvégéim elég csendesen telnek. Caroline és Ted gyakran

terveznek családi programot – elautóznak a tengerpartra
strandolni, vagy elviszik Teddyt egy városi múzeumba. És
mindig hívnak magukkal, de én soha nem megyek, mert nem
akarom megzavarni a családi együttlétet. Ehelyett inkább csak
a házikóm körül teszek-veszek, próbálom magam elfoglalni,
mert, mint tudjuk, a tétlenség kísértésbe visz. Szombat este,
miközben Amerika-szerte fiatalok milliói isznak, flörtölnek,
nevetnek és szeretkeznek, én a vécé előtt térdelek egy flakon
Clorox fehérítővel, és a fürdőszoba padlójának fugáját súrolom.
A vasárnapok sem sokkal jobbak. Az összes helyi templomot
végigjártam, de eddig egyik sem jött be. Mindenhol én vagyok a
legfiatalabb, húsz évvel fiatalabb mindenkinél, és utálom, hogy
úgy bámulnak rám, mint valami ritka állatfaj egy példányára.
Néha kísértésbe esem, hogy visszatérjek a közösségi médiába,
hogy újra aktiváljam a fiókjaimat az Instagramon és a
Facebookon, de az összes Névtelen Anyagosok-tanácsadóm
lebeszélt erről. Szerintük ezek az oldalak függőségi kockázatot
jelentenek, és tönkreteszik a fiatalok önbecsülését. Ezért
próbálom magam egyszerű, valós örömökkel lefoglalni:
futással, főzéssel, sétával.
De mindig akkor vagyok a legboldogabb, amikor vége a
hétvégének, és végre visszamehetek dolgozni. Hétfő reggel
megérkezem a főépületbe, és Teddyt a konyhaasztal alatt
találom, amint műanyag háziállat figurákkal játszik.
– Szia, Teddy maci! Hogy vagy?
Felemel egy műanyag tehenet, és muuúzik.
– Ne viccelj, kulccsal tehénné változtál? Ezek szerint ma egy
tehén dadusa leszek… Milyen izgalmas!
Caroline átsuhan a konyhán, kezében slusszkulccsal,
mobiltelefonnal és egy iratokkal teletömött mappával. Int, hogy
menjek ki vele egy percre az előszobába. Amikor már
biztonságos távolságban vagyunk, elmagyarázza, hogy Teddy
éjszaka bepisilt, és az ágyneműje a mosógépben van.
– Áttennéd a szárítóba, ha lejárt a program? Már húztam neki
tisztát.
– Persze. Teddy hogy viselte?
– Nem rázta meg különösebben, de szégyelli. Mostanában
gyakran előfordul. A költözés miatti stressz az oka. –
Felmarkolja a táskáját az előszobai szekrényből, és átveti a
vállán. – Csak ne említsd neki a dolgot. Nem akarja, hogy
megtudd.
– Egy szót sem fogok szólni.
– Köszönöm, Mallory. Életet mentesz!

Teddy kedvenc délelőtti elfoglaltsága a telek mellett található

„Elvarázsolt erdő” felfedezése. A fák sűrű lombkoronája
árnyékot ad, így még a legmelegebb napokon is kellemesen
hűvös van ott. Az ösvények nincsenek jelölve és elnevezve,
ezért saját neveket találtunk ki nekik. A Sárgaköves Út az a
simára döngölt erdei ösvény, amelyik a házikóm mögött
kezdődik, és az Edgewood Street házaival párhuzamosan fut.
Egy nagy szürke szikláig követjük, amit Sárkánytojásnak
hívunk, ott letérünk a Sárkányhágóra, egy kisebb ösvényre,
amelyik sűrű és szúrós bozóton keresztül kanyarog. Itt egymás
mögött kell mennünk, kinyújtott kézzel, nehogy a tüskék
megkarcoljanak bennünket. Ez az ösvény egy kis völgybe vezet,
egyenesen a Fenséges Folyóhoz (egy zavaros, lassú folyású, alig
derékig érő patakhoz) és az azon átívelő Mohás Hídhoz, ami
valójában egy hosszú, korhadt fatörzs, amelyet algák és fura
gombák borítanak. Lábujjhegyen kelünk át a fatörzsön, és
követjük az ösvényt az Óriás Paszulyig, az erdő legmagasabb
fájáig, amelyiknek az ágai az égig érnek.
Legalábbis Teddy ezt szereti mondogatni. Útközben
szövevényes történeteket mesél Teddy herceg és Mallory
hercegnő kalandjairól, a királyi családtól elszakadt bátor
testvérekről, akik megpróbálnak hazatalálni. Van, hogy az egész
délelőtt úgy telik el, hogy egy árva lélekkel sem találkozunk.
Néha belebotlunk egy-két kutyasétáltatóba, de gyerekekbe
szinte soha, és felmerül bennem, vajon Teddy nem pont ezért
szereti-e annyira a túráinkat.
Ezt az elméletemet azonban nem említem Caroline-nak.
Két óra erdei bolyongás után megjön az étvágyunk;
visszamegyünk a házba, és készítek néhány sajtos
melegszendvicset ebédre. Aztán Teddy felmegy az emeletre
csendes pihenőre. Eszembe jut, hogy az ágyneműje még mindig
a szárítóban van, ezért felmegyek a mosókonyhába.
Miközben elmegyek Teddy szobája előtt, hallom, hogy
magában beszél. Megállok, és az ajtóra tapasztom a fülem.
Olyan, mintha egy telefonbeszélgetés két részvevője közül csak
az egyik felet hallanám, a mondatok között hosszabb-rövidebb
szünetek vannak.
– Talán. De én…
– …………………..
– Nem tudom.
– …………………..
– Felhőket? Olyan nagy, dundi felhőket?
– ………………………………
– Bocsánat, nem értem…
– ………………………………………………………
– Csillagokat? Oké, csillagokat!
– ………………………………………………………
– Sok-sok csillagot. Rendicsek.
– …………………………………………………………………
Annyira furdal a kíváncsiság, hogy majdnem bekopogok, de
hirtelen megcsörren a telefon, így hát ellépek az ajtótól, és
lesietek a lépcsőn.
Tednek és Caroline-nak is van mobiltelefonja, de
ragaszkodnak a vezetékes készülékhez, hogy vészhelyzet esetén
Teddy is fel tudja hívni a segélyhívó számot. Felveszem, a hívó a
Spring Brook Általános Iskola igazgatójaként mutatkozik be. –
Caroline Maxwell-lel beszélek?
Mondom neki, hogy én vagyok a bébiszitter, ő pedig, hogy
semmi sürgős, csak azért telefonál, hogy személyesen üdvözölje
Maxwelléket az iskolarendszerben. – Beszélnék a szülőkkel még
a tanévnyitó előtt. Hajlamosak túlaggódni a dolgokat – mondja.
Felírom a nevét és a számát, és megígérem, hogy átadom az
üzenetet Caroline-nak. Nem sokkal később Teddy betéved a
konyhába egy új rajzzal. Lefordítva az asztalra teszi, és
felmászik egy székre. – Kaphatok egy zöldpaprikát?
– Persze hogy kaphatsz.
A zöldpaprika Teddy kedvenc nasija, ezért Caroline tucatjával
vásárolja. Kiveszek egyet a hűtőből, hideg víz alatt leöblítem, és
kivájom a csumáját. A tetejét karikákra vágom, a többi részét
csíkokra szeletelem.
Az asztalnál ülünk, Teddy boldogan rágcsálja a paprikát, én
pedig szemügyre veszem a legújabb alkotását. Egy férfit ábrázol
egy sűrű és sötét erdőben. A bokájánál fogva húzza maga után
egy nő élettelen testét. A háttérben, a fák között félhold és sok
apró, pislákoló csillag.
 – Teddy, ez meg micsoda?
Megvonja a vállát. – Egy játék.
– Miféle játék?
Egy paprikacsíkot rágcsálva válaszol. – Anya eljátszik egy
történetet, én pedig lerajzolom.
– Szóval ez olyasmi, mint a Pictionary?
Teddy a nevetéstől teleprüszköli a konyhapultot apró
zöldpaprikadarabkákkal. – Pictionary?!? – Hisztérikusan nevet,
én pedig papírtörlőt ragadok, és feltörlöm a szmötyit. – Anya
nem tud Pictionaryt játszani!
Próbálom lecsillapítani, és ráveszem, hogy igyon egy korty
vizet.
– Hát jó, akkor kezdjük elölről – mondom derűs mosollyal.
Nagyon igyekszem nem kimutatni, mennyire kiborultam. –
Magyarázd el, hogy működik a játék.
– Már mondtam, Mallory. Anya eljátssza a történetet, nekem
pedig le kell rajzolnom. Ennyi az egész. Ez az egész játék.
– Nézzük… Ki az a férfi?
– Nem tudom.
– A férfi bántotta Anyát?
– Honnan tudjam? De ez nem Pictionary! Anya nem tud
társasozni!
Azzal visszahuppan a székébe, és újra kitör ki rajta
vihoghatnék, az a fajta boldog és gondtalan nevetés, amilyet
csak gyerekek tudnak produkálni. Annyira vidám és őszinte,
hogy lassan meggyőzöm magam, valójában nincs miért
aggódnom. Teddy egyáltalán nem tűnik zaklatottnak. Életvidám
kölyök, akárcsak az összes hasonló korú gyerek, akikkel eddig
találkoztam. Jó, kreált magának egy fura képzeletbeli barátot,
akivel különös szerepjátékokat játszik – és akkor mi van?
Még mindig rázza a nevetés, amikor felállok, és átviszem a
rajzot a konyhába. Caroline egy mappát tart a számlás fiókban,
megkért, hogy abba gyűjtsem Teddy rajzait, hogy az összeset be
tudja szkennelni a számítógépébe.
De Teddy látja, hogy mit csinálok.
Abbahagyja a vihogást, és megrázza a fejét.
– Ez nem Anyunak vagy Apunak van. Anya azt mondja, azt
akarja, hogy a tiéd legyen.

Aznap este elsétálok az egy mérföldre lévő nagy

bevásárlóközpontba, ahol van Best Buy is, és a fizetésem egy
részét egy olcsó táblagépre költöm. Nyolcra érek vissza a
házikómba. Bezárom az ajtót, pizsamát veszek, és bebújok az
ágyba az új játékommal. Csak néhány percig tart beállítani a
táblagépet, és csatlakozni Maxwellék wifihálózatához.
Rákeresek az Annie Barrett névre, tizenhatmillió találat:
házassági anyakönyvi kivonatok, építészirodák, Etsy-boltok,
jógaoktatás és tucatnyi LinkedIn-profil. Újra rákeresek az
„Annie Barrett + Spring Brook,” az „Annie Barrett + művész” és
az „Annie Barrett + halott + meggyilkolt” szóösszetételre, de
egyik sem hoz semmi értékelhetőt. Az interneten nincs nyoma
Annie létezésének.
Odakint, közvetlenül a fejem fölött valami nekicsapódik az
ablaküvegnek. Tudom, hogy az egyik kövér barna éjjeli lepke
az, tele van velük az erdő. A színük és mintájuk fakéregre
hasonlít, így könnyen álcázzák magukat, de a szúnyogháló
innenső oldaláról csak a nyálkás, szelvényes potrohukat, a
három pár lábukat és a két rángatózó csápjukat látom.
Megzörgetem a keretet, mire elrebbennek, de alig néhány
másodperc múlva visszatérnek. Aggódom, hogy találnak egy
rést a hálón, és ellepik az éjjeli lámpámat.
A lámpa mellett ott áll a rajz, amelyiken Anyát vonszolják
végig az erdőn. Azon tűnődöm, vajon hiba volt-e megtartani.
Talán azonnal oda kellett volna adnom Caroline-nak, amint
hazatért. Vagy még jobb lett volna, ha gombóccá gyűröm, és
bedobom a szelektív szemetesbe. Undorítóak a rajzon azok a
hosszú fekete fürtök, amelyek úgy vonszolódnak a teste mögött,
mint a kifordult belek. Valami felvisít az éjjeliszekrényemen,
mire rémülten kiugrom az ágyból, de csak a telefonom az –
hívnak, csak a csengőhangot túl magasra állítottam. Felveszem.
– Quinn! Nincs későn?
Ez annyira jellemző Russellre. Még csak háromnegyed kilenc,
de ő azon az állásponton van, hogy aki komolyan veszi az
edzést, annak fél tízkor villanyoltás.
– Nem, dehogy – mondom neki. – Mi a helyzet?
– A térded miatt hívlak. A múltkor azt mondtad, fáj.
– Már jobb.
– Mennyit teljesítettél ma este?
– Négy mérföldet. Harmincegy perc alatt.
– Fáradt vagy?
– Nem, jól vagyok.
– Készen állsz egy kicsit keményebb edzésre?
 Nem tudom megállni, hogy ne bámuljam a rajzot, a fekete
hajzuhatagot, amelyik a nő teste mögött kígyózik. Miféle gyerek
rajzol ilyet?
– Quinn, itt vagy?
– Igen, bocs.
– Minden rendben?
Szúnyogzümmögést hallok közvetlenül a jobb fülem mellett,
odacsapok, de a tenyeremen nincs semmilyen szürkés
maradvány.
– Jól vagyok. Kicsit elfáradtam.
– Az előbb azt mondtad, hogy nem vagy fáradt.
És a hangja egy oktávval magasabbra vált, mintha hirtelen
tudatosulna benne, hogy valami történik.
– Hogy bánik veled a család?
– Fantasztikusan.
– És a gyerek? Tommy? Tony? Toby?
– Teddy. Aranyos. Jól érezzük magunkat együtt.
Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy elmondom
Russellnek, mi a helyzet Anyával, de nem tudom, hol is
kezdjem. Ha most rögtön elmondom neki az igazat,
valószínűleg azt fogja hinni, hogy megint drogozom.
– Nincs semmi gubanc? – kérdezi.
– Miféle gubanc?
– Emlékezetkiesés, feledékenység…
– Nem, semmi ilyesmi.
– Komolyan kérdezem, Quinn. Az adott körülmények között
ez normális lenne. Az új munka, az új élethelyzet okozta
stressz…
 – A memóriám rendben van. Már régóta nem volt ilyen
problémám.
– Jó, jó, jó.
Most hallom, ahogy pötyög a számítógépén, és beírja a
változtatnivalókat az edzéstervembe. – Maxwelléknek van
úszómedencéjük, ugye? Használhatod?
– Persze.
– Tudod a hosszát? Körülbelül?
– Talán 9-10 méter.
– Küldök neked néhány YouTube-videót. Úszógyakorlatok.
Könnyű, alacsony terhelésű edzés. Heti két-három alkalommal,
rendben?
– Rendben.
Még mindig van valami a hangomban, ami nem tetszik neki. –
És hívj, ha bármire szükséged van, oké? Nem Kanadában
vagyok, hanem tőled negyven percre.
– Russell, ne aggódjon. Jól vagyok.
 6

Elég gyatra úszó vagyok. Gyerekkoromban volt egy nyilvános

uszoda a közelben, de az nyaranta valóságos állatkert volt, sok
száz visítozó, sikoltozó gyerek zsúfolódott össze az egy méter
„mély” túlklórozott, zavaros vízben. Nem lehetett hosszokat
úszni, mert nem volt hozzá elég hely. Anyám figyelmeztette a
húgomat és engem, hogy ne dugjuk a fejünket a víz alá, nehogy
kötőhártya-gyulladást kapjunk.
Szóval nem repesek Russell új gyakorlataiért. Másnap este
már tíz óra is elmúlt, amikor végre elindulok a medencéhez.
Maxwellék hátsó kertje furcsa hely sötétedés után. Philadelphia
csak egy ugrás, de ilyenkor éjszaka olyan, mintha mérföldekre
lennénk a várostól, valahol vidéken. Csak a hold, a csillagok és a
medence alján fénylő halogénlámpák világítanak. A víz
kísérteties. A felszíne csillogó neonkék, mint a radioaktív
plazma, és furcsa árnyékokat vet a ház hátsó falára.
Meleg este van, és jó érzés belemerülni a hűs vízbe. De
amikor feljövök, és kinyitom a szemem, megesküdnék rá, hogy
az erdő előrébb húzódott. Mintha az összes fa közelebb kúszott
volna. Még a tücskök kórusa is hangosabbnak tűnik. Tudom,
hogy ez csak illúzió, hogy ebből a szögből másképp érzékelem a
teret, és a medence kerítése és a fák vonala között húzódó
hatméternyi füves sáv szinte eltűnik. De ettől függetlenül
idegesít.
 A medence peremébe kapaszkodva öt perc lábtempózással
melegítek be. A nagy házban a földszinten az összes lámpa ég,
belátok a konyhába, de Ted és Caroline nincs ott. Valószínűleg,
mint esténként általában, most is a nappaliban vannak,
olvasnak, és közben borozgatnak.
Miután bemelegítettem, elrúgom magam a faltól, és nem túl
tempós gyorsúszással kezdek. Tíz hosszat tervezek, oda-vissza.
De a harmadik közepénél már tudom, hogy nem fogom tudni
végigcsinálni. A deltaizmom és a tricepszem ég; az egész
felsőtestem gyatra állapotban van. Még a vádlim is feszül.
Valahogy erőt veszek magamon, és befejezem a negyedik
hosszat, de az ötödik felénél meg kell állnom. A medence
szélébe kapaszkodom, levegőért kapkodva.
És akkor halk reccsenést hallok az erdő felől.
Mint amikor valaki teljes súlyával rálép egy száraz ágra, és
addig nyomja, amíg a fa el nem törik. A fák felé fordulok,
hunyorogva kémlelem az árnyékokat, de nem látok semmit.
Viszont hallok valamit vagy valakit – halk léptek tapossák a
száraz leveleket, és a házikóm irányába haladnak…
– Milyen a víz?
Megfordulok. Ted az, épp a medencekerítés kapuját nyitja,
fürdőnadrágban, törülközővel a vállán. Hetente többször is edz
a medencében, de ilyen későn még sosem láttam. Odaúszom a
létrához. – Éppen készültem kijönni – mondom neki.
– Nem kell. Van hely bőven. Te kezdd azon a végén, én meg
innen indulok.
Egy székre dobja a törülközőjét, majd a medence széléről egy
szempillantás alatt a vízbe ugrik. Aztán jelet ad, mire egyszerre
indulunk el a medence két végéből. Elméletileg egyszer kellene
elhaladnunk egymás mellett, a medence középen, de Ted
őrülten gyors, és egy perc múlva már megelőz. Kiváló formában
van. A feje szinte a teljes hossz alatt a víz alatt van, nem is
értem, hogy bírja levegővétel nélkül. Úgy mozog, mint egy cápa,
szinte hangtalanul, miközben én úgy csapkodok, mint egy
részeg utas, aki most pottyant a vízbe egy sétahajó fedélzetéről.
Még három hosszat lehúzok, mielőtt abbahagyom. Ted még hat
hosszt megy, és mellettem ér célba.
– Nagyon jó vagy – mondom neki.
– A középiskolában jobb voltam. Remek edzőnk volt.
– Irigykedem. Én YouTube-videókkal tanulok.
– Akkor megfogadsz néhány kéretlen tanácsot? Túl gyakran
veszel levegőt. Elég minden második csapásnál. És mindig
ugyanazon az oldalon. Bal vagy jobb, ahogy könnyebb.
Biztat, hogy próbáljam ki, így hát elrúgom magam, és a
javaslatait követve nekivágok. Az eredmény látványos.
Feleannyiszor veszek levegőt, és kétszer olyan gyorsan haladok.
– Jobb, igaz?
– Sokkal jobb. Más tipp?
– Nincs, ez volt a legfontosabb tanácsom. Az úszás az egyetlen
sport, ahol az edzők a levegővétel miatt kiabálnak veled. De ha
gyakorolsz, jobb leszel.
– Köszi.
Megragadom a medence létráját, és kimászom, hogy
elinduljak lefeküdni. Érzem, hogy a fürdőruhám felcsúszott a
combomnál, odanyúlok, hogy megigazítsam, de nem voltam
elég gyors.
 – Hajrá, Flyers! – mondja Ted.
A combom tövében lévő kis tetoválásra utal. Grittyt ábrázolja,
a Philadelphia Flyers jégkorongcsapat szőrös, narancssárga,
dülledt szemű kabalafiguráját. Gondosan eltitkoltam Maxwellék
elől, és most dühös vagyok magamra, amiért lebuktam.
– Ifjúkori botlás – mondom Tednek. – Amint összespórolom rá
a pénzt, lézerrel leszedetem.
– De kedveled a hokit?
Megrázom a fejem. Soha nem játszottam. Még csak
hokimeccset sem néztem. De két évvel ezelőtt összebarátkoztam
egy idősebb férfival, aki rajongott ezért a sportért, és könnyen
hozzáfért vényköteles gyógyszerekhez. Isaac harmincnyolc éves
volt, és az apja a Flyersben játszott a hetvenes években.
Rengeteg pénzt keresett, aztán fiatalon meghalt, Isaac pedig
apránként elherdálta a vagyonát. Voltunk páran, akik Isaac
lakásában laktunk, többnyire a padlón aludtunk, időnként meg
ágyba bújtunk vele, és alapvetően azért csináltattam a
tetoválást, hogy lenyűgözzem vele, abban a reményben, hogy
majd menőnek tart, és hagyja, hogy továbbra is nála lógjak. De
a terv nem jött be. Öt napot kellett várnom, hogy levegyék a
kötést, azalatt viszont Isaacet letartóztatták kábítószer
birtoklásáért, a főbérlője pedig kidobott bennünket.
Ted még mindig arra vár, hogy megmagyarázzam.
– Hülye voltam – mondtam neki. – Nem gondolkodtam
tisztán.
– Hát, nem vagy egyedül. Caroline-nak is van egy tetoválása,
amitől meg akar szabadulni. Az egyetemen volt egy „művészi”
korszaka.
 Szépen hangzik, de ettől nem érzem magam jobban. Biztos
vagyok benne, hogy Caroline tetoválása rendkívül ízléses.
Valószínűleg egy rózsa, vagy egy félhold, vagy egy sokatmondó
kínai írásjel, nem pedig valami furcsa, gülüszemű szörny.
Megkérdezem Tedtől, hogy Caroline hol rejtegeti a tetkóját, de
újabb hangos reccsenés hallatszik, és a mondat közepén
elakadok.
Mindketten az erdő felé fordulunk.
– Valaki van ott – mondom neki. – Az előbb is hallottam.
– Valószínűleg egy nyúl – mondja.
Még egy reccsenést hallunk, majd gyors, pánikszerű
csapkodást, egy menekülő kisállat zaját.
– Na ez nyúl volt. De mielőtt kijöttél, hangosabb zörejt
hallottam. Emberi léptekre hasonlított.
– Talán tinédzserek voltak. Szerintem ezt az erdőt nagyon
kedvelik a középiskolások.
– Éjszaka még rosszabb. Néha, amikor már az ágyban
fekszem, olyan, mintha valaki lenne az ablakom előtt.
– Gondolom, a helyzetet csak súlyosbítják Mitzi rémtörténetei
– kacsint rám. – Caroline mesélte, hogy találkoztál vele.
– Érdekes ember.
– Én távol tartanám magam tőle, Mallory. Ez az egész
humbug, mármint az úgynevezett auraolvasás… Az idegenek a
kocsifelhajtón, akiknek a hátsó ajtón kell kopogtatniuk és
kápéval fizetniük… Nekem fölöttébb gyanúsnak tűnik. Nem
bízom benne.
Van egy olyan érzésem, hogy Ted nem időzhetett sokat
médiumok társaságában. Gyerekkoromban volt egy
szomszédunk, Mrs. Guber, aki tarot-kártyából jósolt a helyi
pizzéria hátsó helyiségében. Legendássá vált, mert az a jóslata,
hogy az egyik pincérnő 100 000 dollárt fog nyerni kaparós
sorsjegyen, bejött. És mindenki tőle kért tanácsot, akár
lánykérésről, akár hűtlenkedő pasiról volt szó. A barátaimmal
csak orákulumnak hívtuk, és jobban hittünk neki, mint az
Inquirer vezércikkének.
De nem várom el, hogy Ted bármit is megértsen ebből. A fickó
még a fogtündér létezését sem ismeri el. Néhány nappal ezelőtt
Teddynek kiesett egy mozgó zápfoga, mire Ted csak belenyúlt a
pénztárcájába, és elővett egy dollárt – semmi titokzatosság,
semmi éjszakai lábujjhegyen lopakodás a hálószobában.
– Szerintem a nő ártalmatlan.
– Szerintem meg dílerkedik – mondta Ted. – Nem tudom
bizonyítani, de figyelem. Óvatosnak kell lenned vele, oké?
Felemelem a jobb kezem. – Cserkészbecsületszóra.
– Komolyan mondom, Mallory.
– Tudom. És köszönöm. Óvatos leszek.
Már nyitom a medencekerítés kapuját, hogy megtegyem a pár
lépést a házikómig, amikor észreveszem, hogy Caroline
közeledik felénk, kezében a jegyzetfüzetével. – Mallory, várj!
Nem telefonált tegnap valaki Teddy iskolájából?
Azonnal rájövök, hogy elszúrtam. Emlékszem a hívásra, és
emlékszem, hogy felírtam az igazgató számát egy cetlire. De
aztán Teddy besétált a konyhába a furcsa rajzával, és az
elterelte a figyelmemet.
– De igen, az igazgató – mondom neki. – Felírtam az üzenetet
egy cetlire, és a nadrágom zsebébe dugtam. Mindjárt
idehozom…
Caroline megrázza a fejét. – Már nem kell. Most küldött
nekem e-mailt. De jobb lett volna, ha időben megkapom az
üzenetet.
– Tudom, tudom. Sajnálom.
– Ha egyetlen határidőt is elmulasztunk, Teddy elveszíti a
helyét. Az előkészítő osztályban harminc név van várólistán.
– Tudom, tudom…
Félbeszakít. – Ne mondogasd, hogy „tudom”. Ha tényleg
tudnád, akkor átadtad volna az üzenetet. Legközelebb figyelj
oda!
Megfordul, és visszamegy a házba. Lesokkoltan állok. Ez az
első alkalom, hogy Caroline kiabál velem. Ted gyorsan kijön a
medencéből, és a vállamra teszi a kezét. – Figyelj, semmi baj.
– Sajnálom, Ted, szörnyen érzem magam.
– Az iskolára haragszik, nem rád. Belefulladunk a
papírmunkába. Oltások, allergiák, magatartásprofil – ez a hülye
iskola-előkészítői jelentkezés többoldalas, mint az
adóbevallásom.
– Jóhiszemű tévedés volt – mondom neki. – Felírtam a
telefonszámot, de elvonta a figyelmemet valami. Teddy a
kezembe adott valamit. – Annyira kétségbeesetten helyre
akarom hozni a dolgot, hogy elkezdek mesélni neki a rajzról, de
Ted leint. Alig várja, hogy visszamehessen a házba. Látom
Caroline sziluettjét a tolóajtó mögött. Bennünket figyel.
– Majd lehiggad, ne aggódj – mondja Ted. – Holnapra elfelejti
az egészet.
A hangja nyugodt, de sietve távozik. Átmegy a kerten, már
csak a körvonalát látom – amikor odaér Caroline-hoz, átkarolja.
A nő a villanykapcsoló felé nyúl, aztán már nem látok mást.
Megcsap egy hűvös fuvallat, megborzongok. A törülközőmet a
derekam köré tekerem, és visszasétálok a házikómhoz.
Bezárom az ajtót, és éppen pizsamát húzok, amikor újra hallom
a lépteket a füvön, de ezúttal pont az ablakom előtt. Elhúzom a
függönyt, megpróbálok kikukucskálni az ablakon, de csak
rángatózó, repkedő lepkéket látok odakint.
Egy szarvas, győzködöm magam. Csak egy szarvas.
Behúzom a függönyt, lekapcsolom a villanyt, és bebújok az
ágyba, az államig felhúzom a takarót. Odakint az a valami
közvetlenül az ágyam mögött matat – hallom, ahogy a fal
túloldalán motoz, vizsgálja a házikót, körbejárja, mintha utat
keresne magának befelé. Ökölbe szorított kézzel a falra csapok,
remélve, hogy a jó hangos zaj elijeszti.
Ehelyett az a valami a házikó alá bújik, a földet kaparja, és a
padlódeszkák alá préseli magát. Nem értem, hogy férhet el ott
bármi is. Az épület alja és a föld közt fél méter sincs. Kizárt,
hogy ez egy szarvas, gondolom magamban, de a zaj alapján
nagynak tűnik, talán mégis az. Felülök az ágyban, és dobbantok
párat a talpammal. – Tűnj el! – kiáltom, remélve, hogy a zajjal
elijesztem.
Ehelyett az a valami egyre mélyebbre és mélyebbre ássa
magát, és a szoba közepe alá kúszik. Felkelek, és felkapcsolom a
villanyt. Aztán négykézlábra ereszkedem, és fülelek, próbálom
belőni, hol lehet. Félrehúzom a szőnyeget, és felfedezek a
padlóban egy négyzet alakú deszkapanelt, ami a szerelőaknák
fedelére hasonlít. Nincsenek rajta fogantyúk, csak két ovális
nyílás, hogy ki lehessen emelni.
Ha nem lenne ilyen késő, és ha Caroline nem lenne már így is
elég dühös rám, szólnék Maxwelléknek, és segítséget kérnék. De
elhatározom, hogy egyedül oldom meg a problémát. Kimegyek a
konyhába, és megtöltök egy műanyag palackot vízzel. Ez a
dolog, bármi legyen is, nem lehet akkora, amekkorának tűnik a
zaj alapján. Tudom, hogy a hangok megtévesztőek lehetnek,
főleg sötétben, késő este. Letérdelek a padlóra, és megpróbálom
felemelni a panelt, de nem mozdul. A párás nyárban a fa
megszívta magát nedvességgel, megduzzadt, a panel beszorult.
Ezért oldalról próbálom felemelni, két kézzel, teljes erőből
húzom, nem törődve a fájdalommal, amikor a nyílás éles
pereme belevág a tenyerembe. Végül, egy hangos pukkanás és
szürke porfelhő kíséretében, a panel úgy pattan ki a helyéről,
mint a dugó a pezsgősüvegből. Megragadom, és a
mellkasomhoz szorítom, mint valami védőpajzsot. Aztán
előrehajolok, és belenézek a lyukba.
Túl sötét van, nem látok semmit. A föld odalent száraz és
élettelen, mint a tábortűz után maradt hamu. A házikó néma. A
lény, bármi volt is az, eltűnt. Semmit sem látni odalent, csak
fekete foltokkal pöttyözött szürke porkupacokat. Rájövök, hogy
mindvégig visszatartottam a lélegzetemet, és megkönnyebbülve
fújom ki a levegőt. A panel felrántásával okozott zaj biztosan
elijesztette azt a valamit.
De a hamu egyszer csak megmozdul, a fekete foltok pislogni
kezdenek, és rádöbbenek, hogy magával a lénnyel nézek
farkasszemet – a hátsó lábára áll, támadásra készen,
felvillantva ronda rózsaszín karmait és hosszú, éles fogait.
Élesen felsikítok, a hang belehasít az éjszaka csendjébe. Aztán
lecsapom a panelt, és a teljes súlyommal ránehezedek, hogy
eltorlaszoljam a nyílást. Ököllel ütöm a sarkait, próbálom
visszapattintani a helyére a megvetemedett fát, de nem megy.
Caroline egy percen belül a kis háznál terem, és a kulcsával
kinyitja az ajtót. Hálóingben van, Ted pedig közvetlenül
mögötte, pizsamanadrágban. Ők is hallják a zajokat, a
padlódeszkák alatti zörgést.
– Egy patkány – mondom nekik, és rohadtul
megkönnyebbülök, hogy itt vannak, és már nem vagyok
egyedül. – A legnagyobb patkány, amit valaha láttam.
Ted felkapja a műanyag palackot, és kimegy, közben Caroline
a vállamra teszi a kezét, nyugtatgat, és biztosít róla, hogy
minden rendben lesz. Kilencven fokkal elfordítjuk a panelt,
hogy vissza tudjuk nyomni a nyílásba, aztán erősen tartom,
amíg ő a helyükre tapossa a sarkait. Miután végez, egy ideig
még nem merek elmozdulni a helyemről, attól félek, hogy a
panel valahogy felcsapódik. Addig állunk ott, szorosan átölelve
egymást, amíg meg nem halljuk a víz csobogását odakintről.
Egy pillanattal később Ted visszatér az üres palackkal. –
Oposszum – mondja vigyorogva. – Nem patkány. Elég gyors volt,
de elkaptam.
– Hogy került a házikó alá?
– Van egy lyuk a szellőzőrács mellett. A nyugati falon. Mintha
egy része elrohadt volna.
Caroline a homlokát ráncolja, és mondani akar valamit, de
Ted megelőzi.
– Tudom, tudom. Holnap megjavítom. Elmegyek a
barkácsboltba.
– Holnap ez legyen az első dolgod, Ted. Ez a dög halálra
rémítette Malloryt! Mi lett volna, ha megharapja? És ha veszett?
– Jól vagyok – mondom neki.
– Jól van – mondja Ted, de Caroline nincs meggyőzve. A
nyílásfedélre mered. – Mi van, ha visszajön?
Bár már majdnem éjfél van, Caroline ragaszkodik hozzá, hogy
Ted hozza át a szerszámkészletét a nagy házból, és szögekkel
rögzítse a fedelet, hogy soha semmi ne tudjon utat törni
magának hozzám. Amíg várjuk, hogy Ted végezzen, Caroline
vizet forral a tűzhelyemen, és kamillateát főz
mindhármunknak. Utána még néhány percig maradnak, csak
hogy biztosak legyenek benne, tényleg megnyugodtam, és már
biztonságban érzem magam. Mindhárman az ágyam szélén
ülünk, vidáman beszélgetünk és nevetgélünk, mintha a
telefonhívás miatti letolás meg sem történt volna.
 7

Másnap, egy forró és fülledt július negyedikén, erőt kell vennem

magamon, hogy lefussam az aznapi penzumot, a nyolc
mérföldet hetvenegy perc alatt. Hazafelé menet útba esik az a
ház, amit Teddyvel Virágkastélynak neveztünk el.
Háromtömbnyire van Maxwelléktől, grandiózus fehér kúria,
patkó alakú kocsifelhajtóval, a kertje teli tarka virágokkal:
krizantémmal, muskátlival, tűzliliommal meg minden mással.
Észreveszek valami ismeretlen narancssárga virágot az előkert
egyik lugasán, ezért néhány lépést teszek a felhajtón, hogy
közelebbről is megnézzem. A virágok egészen különös alakúak
– forgalomterelő kúpokra hasonlítanak, csak jóval kisebbek –,
és a mobilommal készítek róluk néhány képet. De aztán kinyílik
a bejárati ajtó, és egy férfi lép ki rajta. A szemem sarkából
látom, hogy öltönyt visel, és az az érzésem, azért jön, hogy
elzavarjon és kiabáljon velem, mert betolakodtam a birtokára.
– Hahó!
Visszahúzódom a járdára, és bocsánatkérőn tárom szét a
karom, de már késő. A fickó már kilépett az ajtón, és utánam
ered.
– Mallory! – kiáltja. – Mizujs?
Csak most veszem észre, hogy már láttam korábban. Meleg
van, jóval harminc fok fölött, de Adrian olyan tökéletesen fest a
világosszürke öltönyében, mint a pasik az Ocean’s-filmekben. A
zakója alatt hófehér inget és királykék nyakkendőt visel. Most,
hogy nincs rajta sapka, látom, hogy a haja sötét és sűrű.
– Sajnálom – mondom neki. – Nem ismertelek meg.
A ruhájára pillant, mintha elfelejtette volna, hogy öltönyben
van. – Ó, hát persze! Ma este lesz egy rendezvény. A
golfklubban. Az apám valami díjat vesz át.
– Itt laksz?
– A szüleim laknak itt. Én csak hazajöttem a nyári szünetre.
Kinyílik a bejárati ajtó, és megjelennek a szülei – az anyja
magas és elegáns jelenség, királykék ruhát visel, az apja pedig
klasszikus fekete szmokingot, ezüst mandzsettagombokkal. – Ő
lenne El Jefe?
– A pázsitkirály személyesen. Dél-Jersey kertjeinek felét mi
gondozzuk. Nyaranta nyolcvan embert foglalkoztat, de
esküszöm neked, Mallory, csak velem kiabál.
A szülei a kocsifelhajtón álló fekete BMW felé tartanak, de
Adrian int nekik, hogy jöjjenek oda hozzánk, és én tényleg azt
kívánom, bárcsak ne tette volna. Biztosan látták azokat a
futókat a Tampax-reklámokban, akik ragyogó arcbőrrel és
kifutóra való frizurával fejezik be az edzést. Nyolc mérföld
után, harmincfokos hőségben, nos, a legkevésbé sem hasonlítok
rájuk. A pólóm foltos az izzadságtól, a hajam szénaboglya, a
homlokomra elkenődött szúnyogok tapadnak.
– Mallory, ő az anyám, Sofia, és az apám, Ignacio. – Mielőtt
kezet ráznék velük, gyorsan a sortomba törlöm a tenyerem. –
Mallory Maxwellék bébiszittere. Az új családé az Edgewoodon.
Van egy Teddy nevű kisfiuk.
Sofia gyanakvóan néz rám. Olyan jól öltözött, a frizurája
pedig olyan tökéletes, hogy el sem tudom képzelni róla, hogy
izzadt volna az utóbbi harminc évben. Ignacio azonban
barátságos mosollyal üdvözöl. – Nagyon elszánt lehet, ha ebben
a párás, fülledt időben is fut!
– Mallory hosszútávfutó a Penn State-en – magyarázza
Adrian. – A terepfutócsapat tagja.
Én pedig összerezzenek, mert már el is felejtettem, hogy
hazudtam neki. Ha kettesben lennénk, tisztáznám magam, és
bevallanám – de most, hogy mindkét szülője engem bámul, nem
mondhatok semmit.
– Maga biztos sokkal gyorsabb, mint a fiam – mondja Ignacio.
– Neki egy teljes nap kell hozzá, hogy két hátsó kerttel végezzen!
– kacag vidáman saját viccén, miközben Adrian zavartan
toporog.
– Kertészhumor. Apám stand-up komikusnak képzeli magát.
Ignacio vigyorog. – Azért vicces, mert igaz!
Sofia a külsőmet tanulmányozza, és meggyőződésem, hogy
átlát rajtam.
– Hányadik évfolyamon tanul?
– Végzős vagyok. Utolsó éves.
– Én is! – vágja rá Adrian. – A Rutgersre járok, New
Brunswickba, mérnöknek tanulok. Te milyen szakra jársz?
Fogalmam sincs, mit válaszoljak. A főiskolai terveimet teljes
egészében a sportösztöndíjra alapoztam. Soha nem jutottam el
odáig, hogy elgondolkodjak, mit is tanulhatnék valójában.
Közgazdaságtant? Jogot? Biológiát? Egyik válasz sem tűnik
hitelesnek, de most mindannyian engem bámulnak, és
mondanom kell valamit, bármit.
 – Tanítás – mondom nekik.
Sofia szkeptikusan néz. – Úgy érted, pedagógia?
Lassan, tagoltan ejti ki a szót, pe-da-gó-gia, mintha azt
gyanítaná, hogy most hallom először.
– Igen, így van. Tanítóképzés.
– Általános iskolai?
– Pontosan.
Adrian el van ragadtatva. – Az anyukám negyedik osztályban
tanít! Ő is tanítóképzőbe járt!
– Nahát, ilyet! – lelkendezem. Jó, hogy kipirultam a futástól,
mert biztos vagyok benne, hogy ég az arcom.
– Ez a legnemesebb szakma – mondja Ignacio. – Csodálatos
döntést hozott, Mallory.
Ezen a ponton már kétségbeesetten próbálok témát váltani,
mondani valamit, bármit, ami nem hazugság.
– Gyönyörűek a virágaik – mondom nekik. – Mindennap erre
futok, csak hogy megcsodálhassam őket.
– Akkor van egy egymillió dolláros kérdésem – mondja
Ignacio. – Melyik a kedvence?
Adrian elmagyarázza, hogy ez egy játék, amit a szülei
játszanak a látogatókkal.
– A játék lényege, hogy a kedvenc virágod elárul valamit a
személyiségedről. Mint egy horoszkóp.
– Mindegyik olyan szép – mondom nekik.
De Sofiát nem könnyű lerázni. – Ki kell választania egyet.
Amelyik a legjobban tetszik.
Így hát a narancssárga virágokra mutatok, amelyek most
bújtak elő, és a lugason kúsznak. – Nem tudom a nevüket, de a
kis narancssárga közlekedési kúpokra emlékeztetnek.
– Trombitafolyondár – mondja Adrian.
Ignacio láthatóan el van ragadtatva. – Senki nem választja a
trombitacserjét! Pedig gyönyörű virág, nagyon sokoldalú és
igénytelen. Csak egy kis nap és víz kell neki – szinte oda sem
kell rá figyelni –, és jól elvan. Nagyon önálló növény.
– De egyfajta gyomnövény is – teszi hozzá Sofia. – Nem
könnyű kordában tartani.
– Ezt hívják vitalitásnak! – mondja Ignacio. – És az jó dolog!
Adrian elkeseredett pillantást vet rám – látod, mit kell
elviselnem? –, az anyja pedig emlékezteti őket, hogy késésben
vannak, indulniuk kell. Így hát mind sietősen elköszönünk
egymástól, én pedig folytatom hazafelé az utat.
Néhány másodperccel később a fekete BMW elhajt mellettem,
Ignacio dudál egyet, míg Sofia előremered. Adrian integet a
hátsó ablakból, és egy pillanatra látom benne az egykori kisfiút,
aki az autójuk hátsó ülésén utazott, az árnyékos járdákon
biciklizett, és úgy tekintett ezekre a gyönyörű, fákkal
szegélyezett utcákra, mintha a születésénél fogva megillették
volna őt. Az az érzésem, hogy felhőtlen gyerekkora volt, és hogy
nincs semmi megbánnivalója.
Én úgy jutottam el huszonegy éves koromig, hogy még nem
volt komoly pasim. Mármint, voltam férfiakkal – egy
elfogadható kinézetű drogfüggő nő számára nincs ennél
bombabiztosabb módszer arra, hogy még több drogot szerezzen
–, de soha nem volt semmi, ami egy kicsit is hasonlított volna
egy hagyományos értelemben vett kapcsolatra.
De az életem Hallmark Channel-filmváltozatában – egy
alternatív valóságban, ahol Spring Brookban növök fel, olyan
kedves, jómódú, művelt szülőknél, mint Ted és Caroline – az
ideális pasim olyan lenne, mint Adrian. Aki aranyos, vicces és
keményen dolgozik. És azon veszem észre magam, hogy azt
számolgatom, mikor telik el a két hét, amikor újra megjelenik
majd Maxwellék kertjében.

Spring Brook tele van kisgyerekekkel, de Teddyt még egyikkel

sem sikerült összehoznom. Az utcánk végén van egy nagy
játszótér, hintákkal, mászókákkal és visító, kiabáló ötévesekkel,
de Teddy nem akar barátkozni velük.
Egy hétfő délelőtt a játszótér egyik padján üldögélünk, és egy
csapat kisfiút nézünk, akik a matchboxaikat versenyeztetik a
csúszdán. Biztatom Teddyt, hogy menjen oda hozzájuk, és
játsszon velük, de hiába.
– Nekem nincs is matchboxom.
– Biztosan kölcsönadnak egyet, ha szépen kéred.
– De én nem akarok szépen kérni.
Dühösen fészkelődik mellettem a padon.
– Teddy, kérlek.
– Veled akarok játszani. Nem velük.
– Neked korodbéli barátokra van szükséged. Két hónap múlva
kezdődik az iskola.
De Teddy hajthatatlan. A délelőtt hátralévő részét legózással
töltjük a házban, aztán megebédel, és felmegy az emeletre,
csendes pihenőre. Tudom, hogy ezt az időt arra kellene
használnom, hogy kitakarítsam a konyhát, de nagyon nehezen
szedem össze magam. Az éjjel nem aludtam jól – a július 4-i
tűzijáték elég későn ért véget –, és a Teddyvel való vitában
alulmaradtam.
Úgy döntök, ledőlök pár percre a kanapéra, de a következő
pillanatban Teddy már fölöttem áll, és a vállamat rázogatja.
– Mehetünk úszni?
Felülök, és észreveszem, hogy megváltoztak a fények a
szobában. Majdnem három óra van.
– Igen, persze, menj, vedd fel a fürdőruhádat.
Átnyújt egy rajzot, és kiszalad a szobából. Ugyanaz a sötét és
kusza erdő, mint az előző képen – csak most a férfi földet
lapátol egy nagy gödörbe. Anya ott fekszik a gödör alján,
kicsavarodott tagokkal.
 Teddy visszatér a nappaliba, már fürdőruhában. – Mehetünk?
– Várj egy kicsit, Teddy! Ez itt mi akar lenni?
– Hogy érted?
– Ki ez itt a gödörben?
– Anya.
– És ki ez a férfi?
– Nem tudom.
– Ő temeti el?
– Az erdőben.
– Az erdőben. Miért?
– Mert ellopta Anya kislányát – mondja Teddy. – Kaphatok egy
szelet görögdinnyét úszás előtt?
– Persze, Teddy, de miért…
Késő. Teddy már szalad is a konyhába, és nyitja a hűtőt.
Követem, látom, hogy lábujjhegyre áll, és a legfelső polcról
levesz egy jó nagy szelet érett görögdinnyét. Segítek neki
átvinni a konyhapultra, és a nagy késsel vágok belőle. Teddy
nem is várja meg a tányért, rögtön a kezébe veszi, és beleharap.
– Teddy maci, figyelj rám, mit mondott még Anya neked arról
a rajzról?
A szája tele van dinnyével, piros lé folyik az állán.
– Az az ember gödröt ásott, hogy senki ne találja meg Anyát –
mondja, és vállat von. – De szerintem kimászott.
 8

Aznap este az egész család vacsorázni megy. Caroline engem is

hív, de arra hivatkozom, hogy futnom kell, és addig téblábolok a
ház körül, amíg meg nem hallom, hogy a kocsijuk elindul a
felhajtóról.
Aztán átsétálok a kerten a szomszédba.
Mitzié az egyik legkisebb ház a környéken, vörös téglás,
fémtetős farmház, leeresztett redőnyökkel az összes ablakon. Jól
mutatna a régi lakóhelyemen, Dél-Phillyben, de itt, a jómódú
Spring Brookban kicsit szemet szúr. A rozsdás ereszcsatornák
megereszkedtek, a járda repedéseit felverte a gyom, és a foltos
gyepre ráférne némi gondozás a Pázsitkirály részéről. Caroline
már többször is mondta, alig várja, hogy Mitzi elköltözzön, egy
építési vállalkozó ledózerolja a házat, és újat építsen a helyére.
A bejárati ajtóra egy kis, kézzel írt cetli van felragasztva.
Tisztelt ügyfelek, kérjük, használják a hátsó bejáratot.
Háromszor kell kopognom, mire Mitzi végre reagál. De a
biztonsági láncot rajta hagyja, úgy kukucskál ki a kétcentis
nyíláson. – Igen?
– Mallory vagyok. A szomszédból.
Most már kiakasztja a láncot, és szélesre tárja az ajtót. –
Jézusmáriaszentjózsef, halálra rémisztettél! – Lila kimonóban
van, és egy paprikasprays flakonnal hadonászik. – Mit képzelsz,
hogy ilyen későn dörömbölsz az ajtón?
 Csak pár perccel múlt hét, a kislányok az utca végén még
most is ugróiskolát játszanak. Az orra alá dugok egy műanyag
fóliába csomagolt desszertes tányért. – Teddyvel gyömbéres
kekszet sütöttünk.
Mitzinek elkerekedik a szeme. – Felteszek egy kávét.
Megragadja a csuklómat, behúz a sötét nappaliba, és
pislognom kell, hogy a szemem alkalmazkodjon a
félhomályhoz. A ház piszkos. A levegő dohos és állott, a szag a
kannabisz és egy középiskolai öltöző bűzének fojtogató
keveréke. A kanapé és a fotelek átlátszó műanyag védőhuzatán
koszcsíkok éktelenkednek, mintha hónapok óta nem törölték
volna le őket.
Mitzi a konyhába invitál. A háza hátsó részét valamivel
kellemesebbnek találom. A redőnyök itt fel vannak húzva, és az
ablakok az erdőre néznek. A plafonról lelógatott kosarakban
csokrosindák burjánzanak, leveles hajtásaik pókszerű
alakzatban terülnek szét. A bútorok és a háztartási gépek az
1980-as évekből valók, és minden olyan ismerősnek,
otthonosnak tűnik, mintha a régi szomszédaim konyhájában
lennék, Dél-Phillyben. A műanyag konyhaasztalon szétterített
újságpapíron pár megolajozott fekete fémdarabot látok, köztük
egy rugót, egy reteszt és egy csövet. Rájövök, hogy ha valaki
ezeket a darabokat a megfelelő sorrendben összerakná, egy
kézifegyvert tartana a kezében.
– Rajtakaptál, éppen tisztítottam – magyarázza Mitzi, és
egyetlen határozott mozdulattal mindent áttol az asztal túlsó
oldalára, egy kupacba. – Milyen kávét kérsz?
– Koffeinmentes van?
 – Fúj, soha. Az csak vegyszer csészében. Ma este jó öreg
Folgerst iszunk.
Nem akarom elárulni neki, hogy gyógyulófélben vagyok,
ezért csak annyit mondok, hogy nagyon érzékeny vagyok a
koffeinre. Mitzi biztosít róla, hogy egy kis csészével nem fog
ártani, és úgy gondolom, valószínűleg igaza van.
– Kérek egy kis tejet, ha van.
– Legyen fele-fele. Úgy teltebb az íze.
Egy régi Kit-Cat óra lóg a falon, a macska huncutul vigyorog, a
farka ide-oda leng. Mitzi bedug a konnektorba egy ősrégi Mr.
Coffee kávéfőző gépet, és feltölti a tartályát vízzel.
– Hogy mennek a dolgok a szomszédban? Tetszik a munka?
– Nem nehéz.
– Azok a szülők biztos az őrületbe kergetnek.
– Nincs velük semmi baj.
– Nem tudom, miért dolgozik az a nő, őszintén szólva. Biztos
vagyok benne, hogy a férje sokat keres. És mindannyian tudjuk,
hogy a veteránkórház mennyit fizet – egy kis aprót. Akkor meg
miért nem marad otthon? Kit akar lenyűgözni?
– Talán…
– Vannak nők, akik nem akarnak anyák lenni, szerintem.
Gyerekeket akarnak, aranyos képeket készíteni, amiket
kitehetnek a Facebookra. De vajon akarják-e az anyaság
megtapasztalását?
– Nos…
– Egyet mondhatok: a kisfiú tüneményes. Zabálni való kölyök.
Ingyen vigyáznék rá, ha szépen megkérnének, ha csak egy kis
elemi udvariasságot mutatnának. De ez a baj az Y generációval!
Nincsenek értékeik!
Miközben a kávéra várunk, tovább beszél, megosztja lesújtó
véleményét a Whole Foods Marketről (túlárazott), a #metoo
áldozatairól (arrogáns nyafogók) és a nyári időszámításról (az
alkotmányban sehol sem szerepel). Kezdem azt hinni, hogy hiba
volt idejönni. Beszélnem kell valakivel, és nem vagyok benne
biztos, hogy Mitzi a megfelelő hallgatóság. Kialakult egy
elméletem Teddy rajzaival kapcsolatban, de nem akarom ezzel
nyomasztani Russellt, Maxwelléknek pedig semmiképpen sem
mondhatom el; ők megrögzött ateisták, soha az életben nem
lesznek hajlandók még csak elgondolkodni sem a feltevéseimen.
Mitzi az utolsó reményem.
– Tudna még mesélni Annie Barrettről?
Mitzinek egy pillanatra a torkán akad a szó.
– Miért kérdezed?
– Csak kíváncsi vagyok.
– Nem, aranyom ez egy nagyon célirányos kérdés. És ne is
haragudj, hogy ezt mondom, de látom rajtad, hogy valami bajod
van.
Megígértetem Mitzivel, hogy a dologról senkinek nem mond
semmit, különösen nem Maxwelléknek, aztán kirakom az
asztalra Teddy legújabb műveit.
– Teddy szokatlan képeket rajzol. Azt mondja, a képzeletbeli
barátjától kapja az ötleteket. A barát neve Anya, és meglátogatja
őt a hálószobájában, amikor senki más nincs a közelben.
Mitzi megvizsgálja a rajzokat, és az arca elkomorul. – De
akkor miért Annie Barrettről akarsz kérdezni?
– Hát csak azért, mert a nevek annyira hasonlítanak
egymásra. Anya és Annie. Tudom, hogy normális, hogy a
gyerekeknek vannak képzeletbeli barátaik. Sok gyereknek van.
De Teddy azt állítja, Anya mondja neki, hogy rajzolja le ezeket a
képeket. Egy férfit, aki egy nőt vonszol az erdőben. Egy férfit,
aki eltemeti egy nő holttestét. És aztán Anya azt mondja
Teddynek, hogy adja oda nekem ezeket a rajzokat.
Csend ereszkedik a konyhára – a leghosszabb csend, amit
eddig Mitzi jelenlétében tapasztaltam. Csak a Mr. Coffee
gurgulázását és a Kit-Cat farkának egyenletes suhogását hallani.
Mitzi figyelmesen tanulmányozza a rajzokat, mintha
megpróbálna átlátni rajtuk, rájönni, mi van a ceruzavonalak és
a papír rostjai mögött. Nem vagyok benne biztos, hogy teljesen
érti-e, mire akarok kilyukadni, ezért végre kibököm.
– Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de azt hiszem, azt
gyanítom, hogy Anya szelleme valahogyan kötődik a házhoz.
Hogy Teddy segítségével próbál kommunikálni velem.
Mitzi feláll, odamegy a kávéfőzőhöz, és megtölt két csészét.
Remegő kézzel teszi le a csészéket az asztalra. Öntök a
sajátomba egy kevés tejet, belekortyolok. Ez a legerősebb és
legkeserűbb kávé, amit valaha is kóstoltam. De azért megiszom.
Nem akarom megsérteni Mitzit. Kétségbeesetten vágyom rá,
hogy valaki hallgassa meg az elméletemet, és mondja azt, hogy
nem vagyok őrült.
– Olvastam erről – mondja végül. – A gyerekek mindig is
fogékonyabbak voltak a szellemekkel való érintkezésre. Egy
gyermek elméjében nincsenek meg azok a korlátok, amelyeket
mi, felnőttek állítunk fel.
– Tehát – lehetséges?
 – Attól függ. Említettél már valamit a szüleinek?
– Ateisták. Azt hiszik…
– Ó, tudom, azt hiszik, hogy mindenkinél okosabbak.
– Szeretnék többet tudni, mielőtt leülök velük beszélni.
Próbálom megtalálni az összefüggéseket. Talán van valami
ezekben a rajzokban, ami átfedésben van Annie Barrett
történetével. – A testem előredől, már szinte hadarok. Érzem,
hogy a koffein felébreszti a központi idegrendszeremet. A
gondolataim élesebbek, a pulzusom felgyorsul. Már nem zavar
a kesernyés íz, és iszom még egy kortyot. – Teddy szerint a
rajzokon szereplő férfi ellopta Anya kislányát. Nem tudja,
Annie-nek volt-e gyereke?
– Ez egy nagyon érdekes kérdés – mondja Mitzi. – De a válasz
világosabb lesz, ha az elején kezdem. – Hátradől a székében,
kényelembe helyezi magát, és bekap egy kekszet. – Ne feledd,
Annie Barrett még azelőtt meghalt, hogy én megszülettem
volna. Szóval ezek olyan történetek, amiket gyerekkoromban
hallottam, de nem garantálom, hogy valóban igazak.
– Nem baj – mondom, és iszom még egy korty kávét. –
Mondjon el mindent.
– A főépület eredeti tulajdonosát George Barrettnek hívták. A
DuPont vegyipari vállalat mérnöke volt Gibbstownban. A
feleségével és a három lányával élt. Annie, az unokatestvére,
1946-ban, közvetlenül a második világháború után jött ide.
Beköltözött a vendégházba, és afféle műteremnek meg
vendégháznak használta. Körülbelül annyi idős volt, mint te,
nagyon csinos, hosszú fekete hajú, káprázatosan gyönyörű
teremtés. Jöttek haza a katonák Európából, valósággal
megőrültek érte, elfelejtették miatta a középiskolai szerelmüket.
Éjjel-nappal George háza körül koslattak, és faggatták, hogy
ráér-e az unokahúga.
– De Annie félénk, csendes, magának való lány volt. Nem
ment táncolni, nem ment moziba, minden meghívást
visszautasított. Még templomba se járt, ami nagyon
elítélendőnek számított akkoriban. Behúzódott a kis házába, és
festett. Vagy a Hayden’s Glenben sétált, témákat keresett a
festményeihez. Ezért aztán fokozatosan az egész város ellene
fordult. Elterjedt a hír, hogy lányanya, hogy örökbe adta a
gyermekét, és a szégyen elől menekült Spring Brookba. Aztán a
pletykák még rosszindulatúbbak lettek. Az asszonyok azt
kezdték mondogatni, hogy boszorkány, elcsábítja a férjeiket, és
az erdőben szeretkezik velük. – Mitzi felnevet ezen az
abszurditás feltevésen. – Mert a nők már csak ilyenek, tudod?
Biztos vagyok benne, hogy az összes anyuka a környéken
ugyanezt mondja rólam!
Kortyol egyet a kávéjából, és folytatja. – Szóval, egy nap
George Barrett elsétál a házikóhoz, kopogtat az ajtón, de senki
sem válaszol. Benyit. Mindenhol vér van. Mindenütt vér, az
ágyon, a falakon. „Egészen a szarufáig”, ahogy apámnak
mondta. De holttest, az nincs. Annie-nek semmi nyoma. George
hívja a rendőrséget, és az egész város felkerekedik, átkutatják
az erdőt, átfésülik az összes ösvényt, hálókat húznak a patakba,
keresőkutyákat hoznak, szóval mindent megtesznek, amit csak
lehet. És tudod, mit találtak? Semmit. A lány eltűnt. Hát ennyi a
történet.
– Lakott valaki a házban a negyvenes évek óta?
 Mitzi nemet int. – A szüleim azt mondták, George majdnem
lerombolta. Hogy kitörölje a tragédia emlékét. De aztán
szerszámoskamrává alakította. És ahogy már mondtam,
gyerekkoromban, az ötvenes-hatvanas években, mindannyian
Ördöglaknak hívtuk. Féltünk tőle. De csak rémhistória volt,
környékbeli legenda. Soha nem láttam ott semmi olyat, amitől
igazán megijedtem volna.
– És a következő tulajdonosok, akik George halála után laktak
itt?
– Nos, miután George meghalt, a felesége eladta a házat Butch
és Bobbie Herciknek. Negyven évig voltak a szomszédaim. Ők
építették a medencét, ahol Teddyvel úszkáltok. Jó barátok
voltunk, nagyon jó barátok.
– Voltak gyerekeik?
– Három lány, két fiú, és semmi baj nem volt velük. Nagyon
jóban voltam Bobbie-val. Ha a gyerekei halott embereket
rajzoltak volna, elmondta volna nekem.
Ismét belekortyol a kávéjába. – Nekik persze volt annyi eszük,
hogy békén hagyják a vendégházat. Lehetséges, hogy amikor
Maxwellék rendbe hozták, megzavartak valamit. Valamiféle
ellenséges energiát szabadítottak fel.
Elképzelem, hogy odamegyek Tedhez és Caroline-hoz, és
figyelmeztetem őket, hogy egy rosszindulatú szellemet
szabadítottak ki. Biztos vagyok benne, hogy azonnal
nekiállnának új bébiszittert keresni. És akkor mit tennék, hova
mennék? A szívem már úgy zakatol, mint egy üresjáratban
rekedt, felpörgött motor. A mellkasomra teszem a kezem.
Nyugalom.
 Le kell csillapodnom.
Nem szabad több kávét innom.
– Használhatom a fürdőszobát?
Mitzi a háta mögé, a nappali felé mutat. – Az első ajtó lesz
balra. A villanyt madzaggal kell felkapcsolni, majd meglátod.
A fürdőszoba kicsi és szűkös, a régimódi, karmos lábú kádat
viaszosvászon zuhanyfüggönnyel választották le. Amint
felkapcsolom a villanyt, egy ezüstös pikkelyke surran át a
csempézett padlón, és tűnik el a fuga repedésében. A
mosdókagyló fölé hajolok, kinyitom a csapot, és hideg vízzel
megmosom az arcom. A szívdobogásom csillapodik. A
vendégtörülközőért nyúlva észreveszem, hogy finom porréteg
borítja, mintha évek óta nem érintette volna meg senki. Egy
rózsaszín frottírköntös lóg az ajtó hátulján, annak az ujját
használom, hogy megtöröljem az arcomat.
Aztán kinyitom Mitzi gyógyszeres szekrényét, és gyorsan
körülnézek. Középiskolás koromban állandóan a
fürdőszobákban szaglásztam, mert el se hinnék, mennyi
vényköteles gyógyszert hagynak az emberek szanaszét; simán
el tudtam emelni pár szem tablettát, néha egy egész dobozzal,
anélkül hogy bárki gyanút fogott volna. És most itt állok
kalapáló szívvel és remegő lábbal, olyan érzésem van, mintha
újra középiskolás lennék. Mitzi gyógyszeres szekrénye úgy van
feltöltve, mint egy komplett patika – négy zsúfolt polc, tele
fültisztító pálcikákkal, vattakorongokkal és pamacsokkal,
vazelinnel, csipeszekkel, savlekötőkkel és félig üres
hidrokortizonos tubusokkal. Ezenkívül van egy tucatnyi
narancssárga doboz, a vényköteles gyógyszerek: a Lipitortól és
a Synthroidtól kezdve az amoxicillinig és az eritromicinig
minden. És egészen, egészen hátul, a többi mögött elrejtve, ott
van régi barátom, az OxyContin. Sejtettem, hogy találok belőle.
Manapság szinte mindenkinek van otthon Oxyja, az a pár szem,
ami egy kisebb műtéti beavatkozást követően felírt adagból
marad. És kevesen veszik észre, ha ezek a tabletták eltűnnek…
Lecsavarom a kupakot, és belenézek a dobozba: üres. Amikor
Mitzi kopogtat az ajtón, majdnem mindent beleejtek a
mosdókagylóba. – Ha lehúzod, tartsd végig a kart, oké? Valami
van a szeleppel.
– Persze – mondom neki. – Semmi gond.
És hirtelen dühös leszek magamra a szaglászásért, a
visszaesésért. Úgy érzem, Mitzi tetten ért. A kávét hibáztatom –
nem kellett volna elfogadnom. Visszateszem a dobozt, kinyitom
a csapot, és nagyokat kortyolok a hideg vízből, remélve, hogy
felhígulnak a szervezetemben lévő mérgek. Szégyellem magam:
tizenkilenc hónapja tiszta vagyok, erre nekiállok szimatolni egy
idős asszony gyógyszeres szekrényében. Mi a fene történik
velem? Lehúzom a vécét, és addig tartom a kart, amíg az összes
víz le nem folyik.
Visszamegyek a konyhába, és azt látom, hogy Mitzi időközben
kirakott az asztalra egy fatáblát, amelyik tele van betűkkel és
számokkal. Rájövök, hogy ez valamiféle boszorkánytábla, de
egyáltalán nem hasonlít azokra a kartonlapokra, amelyekre a
gyerekkori pizsamapartikról emlékszem. Ez vastag juharfából
készült, amire titkos szimbólumokat véstek. Nem is igazán
játékra, inkább vágódeszkára hasonlít.
– Elmondom, mit találtam ki – mondja Mitzi. – Ha ez a szellem
mondani akar neked valamit, hagyjuk ki a közvetítőt, Teddyt, és
lépjünk vele közvetlenül kapcsolatba.
– Egy szeánszra gondol?
– Jobban szeretem az „összejövetel” kifejezést. De nem itt.
Nálad, a kis házban jobb eredményt érhetünk el. Mit szólnál a
holnaphoz?
– Vigyáznom kell Teddyre.
– Tudod, mit, jobb, ha őt is bevonjuk. Ez a szellem ragaszkodik
hozzá. Sokkal nagyobb esélyünk van a kommunikációra, ha ő is
csatlakozik hozzánk.
– Kizárt dolog, Mitzi. Nem lehet.
– Miért nem?
– A szülei megölnének.
– Beszélek velük.
– Ne, ne, ne! – mondom neki pániktól remegő hangon. –
Megígérte, hogy nem mond nekik semmit. Kérem, Mitzi, nem
veszíthetem el ezt az állást.
– Mitől félsz ennyire?
Beszámolok neki az állásinterjún ismertetett házirendről –
azért vettek fel, hogy tudományt tanítsak, ne pedig vallást vagy
babonát. – Teddy nem vehet részt semmiféle szeánszon. Még
Isten nevét sem ejthetem ki előtte.
Mitzi a rajzokra bök. – Ezek a rajzok abnormálisak, szívem.
Valami nagyon bizarr dolog történik abban a házban.
Összeszedem a rajzokat, a táskámba gyömöszölöm, és
megköszönöm a kávét. A pulzusom újra felgyorsul – újabb
szívdobogás. Megköszönöm Mitzinek a tanácsot, és kinyitom a
hátsó ajtót, hogy távozzak. – Csak ne mondjon nekik semmit,
rendben? Bízom benne, hogy megtartja a titkot.
Mitzi fekete bársonytokba teszi a fatáblát, és lecsukja a
fedelét.
– Az ajánlatom áll, ha meggondolnád magad. És garantálom,
hogy így lesz.

Nyolc órára érek vissza a kis házba, de hajnali négykor még

ébren vagyok. Nem jön álom a szememre. A kávé hatalmas hiba
volt. Kipróbálom az összes szokásos trükköt – mély
lélegzetvételek, egy pohár meleg tej, egy hosszú, forró zuhany –,
de semmi sem segít. A szúnyogok könyörtelenek, és az egyetlen
módja, hogy elhallgattassam őket, hogy a fejemre húzom a
lepedőt, de akkor meg a csupasz lábamat csipkedik.
Mélységesen csalódtam magamban. Nem tudom elhinni, hogy
kinyitottam azt a nyomorult gyógyszeres szekrényt. Egyre csak
forgolódom, újra és újra a Mitzi fürdőszobájában töltött két
percemet pörgetem vissza, és próbálom elcsípni azt a pillanatot,
amikor az agyam robotpilóta-üzemmódba kapcsolt. Azt hittem,
képes vagyok uralni a függőségemet, de úgy tűnik, még mindig
az „anyagért bármire képes” Mallory vagyok, aki gyógyszeres
szekrényeket fosztogat, csak hogy betéphessen.
Hétkor megszólal az ébresztő, kábán és összetörten, de
elszántan ébredek. Nem fogok újra visszaesni.
Nincs több kávézás, soha.
Nincs több megszállott képnézegetés.
És egy szót se többet Annie Barrettről.
Szerencsére amikor megérkezem a nagy házba, egy
vadonatúj krízishelyzet tereli el a figyelmemet. Teddy kedvenc
grafitceruzái eltűntek, sehol sem találja őket. Elsétálunk a közeli
írószerboltba, és veszünk egy egész dobozzal, és amint
hazaérünk, Teddy felmegy a szobájába csendes pihenőre. Én
még mindig kimerült vagyok az álmatlan éjszakától, ezért
bevonulok a nappaliba, és leheveredek a kanapéra. Csak pár
percre akarom lehunyni a szemem, de ismét Teddynek kell
felráznia.
– Már megint szundikálsz!
Felpattanok. – Bocsánat, Teddy maci.
– Kimegyünk úszni?
– Hát persze. Vedd fel a fürdőgatyádat.
Sokkal jobban érzem magam. A rövid szunyókálás éppen elég
volt ahhoz, hogy feltöltődjek, és úgymond visszazökkenjek a
normális állapotomba. Teddy elszalad a fürdőnadrágjáért, és
akkor látom, hogy egy újabb rajz van a dohányzóasztalon.
Tudom, hogy ott kellene hagynom. Hadd foglalkozzon vele az
anyja vagy az apja. De nem tehetek róla. A kíváncsiságom
felülkerekedik, felfordítom a rajzlapot. Ez az utolsó csepp a
pohárban.
Hát én tudom, hogy sokféle szülő létezik – liberális szülők és
konzervatív szülők, ateista szülők és vallásos szülők, túlféltő
szülők és munkamániás szülők, no meg zsarnok, kifejezetten
mérgező szülők. És azt is tudom, hogy ezeknek mind nagyon
eltérő elképzeléseik vannak a gyereknevelésről. De ha ránézek
erre a rajzra, ahol a lehunyt szemű Anyát két kézzel fojtogatják,
szerintem minden szülő egyetértene velem abban, hogy itt
valami nagy gáz van.
 9

Caroline fél hatkor ér haza a munkából. Ellenállok a

kísértésnek, hogy rögtön lecsapjak rá, amint belép az ajtón.
Fáradt és nyugtalan, sok a dolga – foglalkozni akar a fiával,
közben vacsorát is kell főznie. Így amikor a napunkról kérdez,
csak mosolygok, és azt mondom neki, hogy minden rendben
volt.
Elmegyek futni, de még mindig fáradt vagyok az előző
éjszakától, és harminc perc után feladom. Elsétálok a
Virágkastély mellett, de Adriannek és a családjának nyoma
sincs. Hazamegyek és lezuhanyozom, aztán a mikróban
felmelegítek egy fagyasztott burritót, és megpróbálok
belemerülni egy Hallmark-filmbe. De túl szétszórt vagyok
ahhoz, hogy oda tudjak figyelni. A gondolataim folyton az
utolsó rajzhoz térnek vissza, az Anya torkát fojtogató kezekhez.
Kilencig várok, amikor Teddy már biztos, hogy alszik a
szobájában. Magamhoz veszem a három legutóbbi rajzot, és
elindulok a nagy házba. A szél hangfoszlányokat sodor felém, és
két alakot látok kirajzolódni a medencénél. Ted és Caroline
fehér köntösben üldögélnek egy üveg bor mellett. Úgy néznek
ki, mint azok a boldog párok, akiket a luxus-óceánjárók
reklámjaiban lát az ember – mintha most indultak volna el egy
hétnapos körutazásra a Royal Caribbeannel. Caroline hanyatt
fekszik, Ted ölébe hajtva a fejét, és a férfi gyengéden
masszírozza a vállát.
– Csak mártózzunk meg – mondja. – Hogy ellazulj.
– Már ellazultam.
– Akkor menjünk fel az emeletre.
– És mi lesz Teddyvel?
– Mi lenne vele? Már alszik.
Könnyedén lépkedek a puha, ruganyos pázsiton, és már
félúton vagyok, amikor a sarkammal rátaposok egy öntözőfejre.
A bokám megbicsaklik, hanyatt esem, rá a farokcsontomra, a
könyökömet is beütöm, és egy fájdalmas kiáltás szakad ki
belőlem.
Caroline és Ted rögtön odarohannak. – Mallory! Nincs semmi
baj? – A tenyeremet a könyökömre szorítom – a fájdalom éles és
égető, biztos vagyok benne, hogy vérzem. De amikor felemelem
a karomat, látom, hogy csak alaposan felhorzsolódott a bőr. Úgy
tűnik, nem tört el.
– Jól vagyok. Csak megbotlottam.
– Menjünk a fényre – mondja Ted. – Fel tudsz állni?
– Csak egy percet kérek.
De Ted nem vár. A térdem alá csúsztatja a karját, felkap, és
úgy cipel, mint egy gyereket. A medence teraszán aztán
óvatosan leereszt az egyik fotelba.
– Jól vagyok – mondom nekik. – Tényleg jól vagyok.
Caroline azért megvizsgálja a könyökömet. – Mit csináltál a
kertben? Szükséged volt valamire?
– Nem sürgős. Ráér.
Caroline ekkor lesz figyelmes a rajzokra, amiket sikerült végig
a kezemben tartani.
 – Ezeket Teddy csinálta?
Ezen a ponton úgy döntök, nincs vesztenivalóm. – Megkért,
hogy ne mutassam meg neked. De azt hiszem, mégis meg
kellene nézned őket.
Caroline egyenként megnézi rajzokat, és az arca elkomorul.
Aztán a férje kezébe nyomja a lapokat.
– Ez a te hibád – mondja vádlón.
Ted kézbe veszi az első rajzot, és felkacag. – Ó, te jó ég! Itt
valakit fojtogatnak?
– Igen, Ted, meggyilkolják, és a holttestét egy erdőben
vonszolják. Szerinted a mi édes, szelíd kisfiunk vajon honnan
veszi ezeket a borzalmas ötleteket?
Ted megadóan teszi fel a kezét. – A Grimm-mesékből –
magyarázza. – Minden este felolvasok neki egyet.
– Ezek nem a Disney-verziók – fordul hozzám Caroline. – Az
eredeti történetek sokkal erőszakosabbak. Ismered azt a részt a
Hamupipőkében, amikor az egyik gonosz mostohanővér
felpróbálja az aranycipellőt? Az eredeti mesében a lány levágja
a nagylábujjait, hogy bele tudja préselni a lábát. Ömlik a vér.
Iszonyú!
– Ő egy kisfiú, Caroline. A fiúk imádják az ilyesmit!
– Nem érdekel. Ez nem egészséges. Holnap elmegyek a
könyvtárba, és kiveszek néhány Disney-mesekönyvet. Semmi
fojtogatás, semmi gyilkosság, csak korhatár nélküli ártalmatlan
szórakozás.
Ted az üvegért nyúl, és tölt magának egy nagy pohárral.
– Nos, nekem más elképzeléseim vannak a horrorról –
mondja. – De mit tudhatok én? Én csak a fiú apja vagyok.
 – Én pedig diplomás pszichiáter vagyok.
Úgy néznek rám, mintha azt várnák, álljak valamelyikük
pártjára, hogy én döntsem el, melyiküknek van igaza.
– Nem hiszem, hogy egy meséről van szó – mondom nekik. –
Teddy azt mondja, hogy ezeket az ötleteket Anyától kapja. Azt
mondja, Anya mondja meg neki, hogy mit rajzoljon.
– Persze hogy ezt mondja – mondja Caroline. – Teddy tudja,
hogy nem helyeseljük ezeket a rajzokat. Tudja, hogy nem helyes
olyasmit rajzolni, ahol nőket fojtogatnak, ölnek meg és
temetnek el. De ha Anya azt mondja, hogy rendben van, akkor
folytathatja. Tipikus kognitív disszonancia.
Ted buzgón bólogat, mintha minden teljesen világos és
egyértelmű lenne, de nekem fogalmam sincs róla, miről beszél
Caroline. Kognitív disszonancia?
– Teddy azt mondja, hogy Anya történetét rajzolja le. Azt
mondja, hogy a férfi a képeken ellopta Anya kislányát.
– Ez visszatérő elem a Grimm-mesékben – magyarázza el Ted.
– A történetek fele elveszett gyerekekről szól. Jancsi és Juliska, A
hammelni patkányfogó, Akinek a Halál volt a keresztapja…
– Halál keresztapa?! – Caroline a fejét csóválja. – Kérlek, Ted.
Ezek a mesék… Túl messzire mentél. Abba kell hagynod.
Ted még egyszer megnézi a rajzokat, és végül megadja magát.
– Jól van. Mostantól kezdve maradok Dr. Seussnál. Vagy Richard
Scarrynél. De azokat a bugyuta Mackócsalád-sztorikat nem
fogom felolvasni Teddynek, ott húzom meg a határt. – Átkarolja
Caroline-t, és megszorítja a vállát. – Te nyertél, drágám, oké?
Úgy viselkedik, mintha a dolog megoldódott volna, mintha
most már mind pontot tehetnénk a dolog végére, és mehetnénk
aludni. De én tudom, hogy ha most nem teszem fel a
kérdésemet, talán soha többé nem lesz rá esélyem. – Én egy
másik lehetőségre gondoltam – hadarom. – Mi van, ha Anya
Annie Barrett?
Caroline zavartan bámul rám. – Kicsoda?
– A nő, akit a kis házban gyilkoltak meg. Az 1940-es években.
Mi van, ha Teddy bemegy a hálószobájába csendes pihenőre, és
kommunikál a nő szellemével?
Ted felnevet, mintha valami vicceset mondtam volna,
Caroline pedig újabb dühös pillantást vet rá. – Hogy mi? Úgy
érted, egy szellemmel beszélget?
Innen már nincs visszaút. Részletesen ki kell fejtenem az
elméletemet. – A nevek annyira hasonlítanak egymásra. Annie
és Anya. Ezenkívül azt mondtad, hogy Teddy Barcelonában
sosem szeretett rajzolni. De amint visszatértetek az Egyesült
Államokba, és ide költöztetek, vagyis erre a telekre, ahonnan
Annie Barrett eltűnt, elkezdett rajzolni. „Megszállottan” –
pontosan ezt a kifejezést használtad.
– Ezzel azt akartam mondani, hogy nagyon élénk a fantáziája.
– De Teddy beszélget valakivel. A szobájában. Néha megállok
az ajtaja előtt, és hallom, hogy hosszú beszélgetéseket folytat.
Caroline szeme összeszűkül. – Te is hallod a szellemet? Hallod
Annie Barrett szomorú, baljós hangját, ahogy művészi
útmutatást ad a fiamnak?
Bevallom, hogy nem, és Caroline úgy reagál, mintha ez
bizonyítana valamit. – Mert magában beszél, Mallory. Ez az
intelligencia jele. A tehetséges gyerekek mind ezt csinálják.
– De mi van a többi problémájával?
 – Milyen problémáival? Teddynek vannak problémái?
– Bepisil. Mindennap ugyanazt a csíkos pólót akarja felvenni.
Nem hajlandó a többi gyerekkel játszani. És folyton egy nőt
rajzol, akit épp meggyilkolnak. Ha mindezt összeadod, Caroline,
hát nem tudom. Aggódom. Szerintem meg kellene nézetni egy
orvossal.
– Én orvos vagyok, Mallory – mondja Caroline, és túl későn
jövök rá, hogy az elevenére tapintottam.
Ted Caroline borospoharáért nyúl, és tölt neki.
– Drágám, tessék.
Caroline eltolja Ted kezét. – Teljes mértékben képes vagyok
felmérni a gyermekem mentális állapotát.
– Tudom…
– Valóban? Nem úgy hangzik, mintha tudnád.
– Csak aggódom. Teddy olyan édes, kedves, ártatlan kisfiú. De
ezek a rajzok mintha máshonnan jönnének. Mocskosnak érzem
őket. Tisztátalannak. Mitzi szerint…
– Mitzi szerint? Megmutattad ezeket a rajzokat Mitzinek?
– Ő úgy gondolja, hogy megzavarhattál valamit. Amikor
felújítottad a vendégházat.
– Te Mitzivel előbb beszéltél, mint velünk?!
– Mert tudtam, hogy így fogsz reagálni!
– Ha úgy érted, hogy racionálisan, akkor igen, igazad van, egy
szavát sem hiszem el annak a nőnek. Neked sem kellene. Az a
nő egy roncs, Mallory. Egy szétdrogozott, elbaszott kripli!
Caroline szavaitól megfagy a levegő. Soha nem hallottam még
káromkodni. Soha nem hallottam, hogy ilyen szavakkal illessen
egy függőt.
 – Nézd, Mallory, értékeljük az aggodalmadat – mondja Ted, és
a felesége térdére teszi a kezét. – Nem igaz, drágám? Az őszinte
kommunikáció hívei vagyunk.
– De Teddy ágybavizeléséért nem okolhatunk szellemeket –
mondja Caroline. – Ezt ugye megérted? Az állam elvenné az
engedélyemet. Az ágybavizelés normális dolog. A félénkség
úgyszintén. A kitalált játszótárs is normális. És ezek a rajzok…
– Anyu!
Mindannyian hátrafordulunk. A medencekerítés túloldalán
ott áll Teddy, tűzoltóautó-mintás pizsamában, kezében a
Godzilla-babájával. Fogalmam sincs, mióta állhatott ott, és hogy
mennyit hallott a beszélgetésünkből.
– Nem tudok elaludni.
– Menj vissza a szobádba, és próbáld meg újra – mondja
Caroline.
– Késő van, nagyfiú – mondja Ted.
A fiuk lenéz a csupasz lábára. Az úszómedence világítása
derengő kék fénybe burkolja a testét. Nyugtalannak tűnik,
mintha nem akarna egyedül visszamenni.
– Menj csak – mondja neki Caroline. – Húsz perc múlva
megnézlek. De egyedül kell megpróbálnod.
– Ó, és kishaver – teszi hozzá Ted. – Nincs több kép Anyáról,
oké? Megrémítetted Malloryt.
Teddy megbántva, tágra nyílt szemmel néz rám, az árulóra.
– Nem, nem, nem – mondom neki. – Semmi baj…
Ted felemeli a három rajzot. – Ezeket senki sem akarja látni,
kishaver. Túlságosan ijesztőek. Mostantól kezdve rajzolj szép
dolgokat, jó? Lovakat, napraforgókat.
 Teddy sarkon fordul, és átrohan a pázsiton.
Caroline ingerülten a férjére mordul. – Ezt nem így kell
elintézni.
Ted megvonja a vállát, és iszik egy kortyot. – A gyereknek
előbb-utóbb úgyis szembesülnie kell ezzel. Két hónap múlva
iskolába megy. Szerinted a tanárainak nem lesznek ugyanilyen
aggályai?
Caroline feláll. – Bemegyek.
Én is felállok. – Caroline, sajnálom. Nem akartalak
megbántani. Csak aggódtam.
Nem áll meg, nem fordul meg, csak megy tovább a ház felé. –
Semmi baj, Mallory. Jó éjt.
De nyilvánvaló, hogy baj van. Ez még rosszabb, mint amikor a
legutóbb kiabált velem. Annyira dühös, hogy rám se néz.
Hülyén érzem magam, amiért sírok, de nem tudom
visszatartani.
Miért kellett megemlítenem Mitzit?
Miért nem tudtam befogni a számat?
Ted magához von, és hagyja, hogy a mellkasára hajtsam a
fejem. – Figyelj, semmi baj, csak őszinte voltál. De ha
gyereknevelésről van szó, mindig az anyának van igaza. Még
akkor is, ha téved. Érted, mire gondolok?
– Csak aggódom…
– Hagyd az aggódást Caroline-ra. Ő eleget aggódik helyettünk
is. Nagyon félti Teddyt, nem vetted észre? Sokáig küzdöttünk
érte. Gyötrelmes időszak volt. És a megpróbáltatások – azt
hiszem, elbizonytalanították. És most, mindennek tetejébe,
visszament dolgozni – újabb ok a bűntudatra! Szóval bármikor,
amikor valami rosszul megy, a feleségem nagyon a szívére
veszi.
Korábban nem gondoltam erre, de Ted minden szava
érthetőnek tűnik. Reggelente, amikor Caroline munkába indul,
mindig bűntudata van, amiért elmegy. Talán még féltékeny is,
hogy én vagyok az, aki otthon maradhat és süteményt süthet
Teddyvel. Annyira csodáltam Caroline-t, hogy eszembe sem
jutott, talán irigykedik rám.
Sikerül összeszednem magam, és abbahagynom a sírást. Ted
úgy tűnik, alig várja, hogy visszatérjen a házba, hogy
megvigasztalja a feleségét, de mielőtt elmegy, még meg akarom
kérni valamire. A kezébe nyomom a három rajzot, felmentve
magam minden felelősség alól.
– Elvinnéd ezeket? Hogy ne kelljen többé rájuk néznem?
– Hogyne. – Ted félbehajtja a lapokat, majd darabokra tépi
őket. – Soha többé nem kell látnod ezeket a képeket.
 10

Rosszul alszom, és szörnyen érzem magam, amikor felébredek.

Caroline Maxwell jobban bánt velem, mint amit érdemeltem –
méltónak talált rá, hogy befogadjon az otthonába, rám bízta a
gyermekét, és mindent megadott, amire szükségem volt ahhoz,
hogy új életet kezdjek. Nem bírom elviselni, hogy haragszik
rám. Fekszem az ágyban, és a bocsánatkérés ezernyi különféle
módján gondolkodom. Végül belátom, hogy nem halogathatom
tovább a dolgot, fel kell kelnem, és szembe kell néznem vele.
Amikor megérkezem a főépületbe, Teddy a konyhaasztal alatt
kuporog, még pizsamában, és a Lincoln építőjével játszik.
Caroline a reggeli edényeket mosogatja, én pedig felajánlom,
hogy átveszem. – És még azt akartam mondani, hogy ne
haragudj.
Caroline elzárja a vizet. – Nem, Mallory, te ne haragudj. Túl
sok bort ittam, és igazságtalan voltam veled. Nagyon bánt.
Széttárja a karját, és megöleljük egymást, és mindketten újra
bocsánatot kérünk, egyszerre. Aztán együtt nevetünk, és tudom,
hogy minden rendben lesz.
– Továbbra is szívesen látunk itt a főépületben – emlékeztet. –
Elfoglalhatod a Teddy melletti hálószobát. Egy nap alatt rendbe
tudom hozni.
De nem akarok még több kellemetlenséget okozni neki. – A
kis ház tökéletes – mondom. – Imádok ott lenni.
 – Oké, de ha meggondolnád magad…
Kiveszem a kezéből a konyharuhát, és a mikrohullámú sütő
órájára mutatok. 7.27 van, és tudom, hogy Caroline szeret 7.35-
kor elindulni, mielőtt még beáll a forgalom. – Majd én
befejezem – mondom neki. – Menj, és legyen szép napod.
Caroline tehát elmegy dolgozni, én pedig munkához látok.
Igazából nincs sok szennyes edény – csak pár csésze és
müzlistál, meg a borospoharak az előző estéről. Miután
mindent betettem a mosogatógépbe, négykézlábra ereszkedem,
és bemászom a konyhaasztal alá. Teddy emeletes parasztházat
épített a kockákból, és most apró műanyag állatokkal népesíti
be a farmot.
– Mit játszunk?
– Ők egy család. Együtt élnek.
– Lehetnék én a malac?
Megvonja a vállát. – Ha akarod.
A malacot a többi állat körül tologatom, és közben dudáló
hangokat adok ki, tütű-tütű, mint egy autó. Tudom, hogy Teddy
imádja ezt, amikor az állatok dudálnak, vagy csihuhuznak, mint
a mozdonyok. De ma reggel hátat fordít nekem. És persze
tudom, mi a baj.
– Teddy, hallgass ide. Beszélni akarok a tegnap estéről. Azt
hiszem, apukád félreértett engem. Mert én az összes rajzodat
szeretem. Még azokat is, amiken Anya van. Mindig alig várom,
hogy láthassam a rajzaidat.
Teddy egy műanyag macskát tol felfelé az asztal egyik lábán,
mintha a cica fára mászna. Próbálok úgy helyezkedni, hogy
kikényszerítsem a szemkontaktust, de Teddy elhúzódik. –
Szeretném, ha továbbra is megmutatnád nekem a rajzaidat,
oké?
– Anyu azt mondja, hogy nem szabad.
– Én meg azt mondom, hogy szabad. Nyugodtan.
– Azt mondja, hogy nem vagy jól, és az ijesztő rajzoktól
megint rosszul leszel.
Olyan gyorsan ülök fel, hogy beverem a fejem az asztallapba.
Éles fájdalmat érzek, és egy pillanatig mozdulni sem tudok. A
szememet szorosan lehunyom, a tenyeremet meg a fejem
búbjára nyomom.
– Mallory!
Kinyitom a szemem, és látom, hogy végre rám figyel.
Rémültnek tűnik. – Nincs semmi bajom – mondom neki. – És
szeretném, ha nagyon figyelnél. Semmi olyat nem tudsz tenni,
amitől beteg leszek. Nem kell aggódnod. Az égvilágon semmi
bajom.
Teddy lovacskája felgaloppozik a lábszáramra, és a térdemen
áll meg. – A fejednek sincs baja?
– A fejemnek sincs baja – mondom neki, bár őrülten lüktet, és
érzem, hogy egy dudor nőtt rajta. – Csak rá kell tennem valami
hideget.
A következő perceket a konyhaasztalnál ülve töltöm,
jegeszacskóval a fejemen. A lábamnál Teddy papás-mamást
játszik a háziállataival. Minden állatnak saját hangja és önálló
személyisége van. Ott van a makacs Kecske úr és a
parancsolgató Tyúkanyó, a bátor fekete csődör és a buta
kiskacsa, több mint egy tucat karakter.
– Nem akarom megcsinálni a házimunkát – mondja a ló.
 – De a szabály az szabály – mondja neki Tyúkanyó. –
Mindannyiunknak be kell tartanunk a szabályokat!
– Ez nem igazságos – panaszkodik Kecske úr.
És így tovább – a beszélgetés témája a házimunkától az
ebéden át az istálló mögötti erdőben elásott titkos kincsig terjed.
Lenyűgöző, mennyire pontosan képes Teddy megjegyezni a
különböző szereplőket és a hangjukat. De persze Ted és
Caroline végig ezt mondta: a fiuknak rendkívül élénk a
fantáziája. Ennyi az egész.

Aznap délután, miután Teddy felmegy a szobájába csendes

pihenőre, várok néhány percet, és utánalopózom. Mire a
szobája ajtajára tapasztom a fülemet, már egy beszélgetés
közepén van.

– …vagy építhetnénk egy erődöt.

–
……………………………………………………………………………………………
……….
– Vagy fogócskázhatunk.
–
……………………………………………………………………………………………
……….
– Nem, nem lehet. Nem engedik.
–
……………………………………………………………………………………………
……….
– Azt mondták, nem szabad.
 –
……………………………………………………………………………………………
……….
– Sajnálom, de…
–
……………………………………………………………………………………………
……….
– Nem értem.
–
……………………………………………………………………………………………
……….
Aztán nevet, mintha az, akivel beszél, valami vicceset javasolt
volna. – Azt szerintem megpróbálhatjuk.
–
……………………………………………………………………………………………
……….
– De hogyan… Oké. Jól van, rendben.
–
……………………………………………………………………………………………
……….
– Juj, ez hideg!

Ezután már nem szólal meg, de amikor erősen fülelek, hogy

megállapítsam, mi történik odabent, halk surrogást hallok – egy
ceruza hangját, amint végigszántja a papírt.
Rajzol? Megint rajzol?
Lemegyek a földszintre, leülök a konyhaasztalhoz, és várok.
Általában a csendes pihenő nem tart tovább egy óránál, de
Teddy most kétszer annyi ideig marad a szobájában. És amikor
végre betoppan a konyhába, üres kézzel érkezik.
Rámosolygok. – Hát itt vagy!
Felmászik egy konyhaszékre. – Szia!
– Ma nem rajzoltál?
– Kaphatok sajtot meg kekszet?
– Persze.
Odamegyek a hűtőhöz, és elkészítem az uzsonnáját. – És mit
csináltál odafent?
– Kaphatok egy kis tejet?
Töltök neki egy kis csésze tejet, majd mindent átviszek a
konyhaasztalhoz. Ahogy a kekszért nyúl, észreveszem, hogy a
tenyerét és az ujjait fekete foltok borítják. – Talán kezet kellene
mosnod – javaslom. – Úgy tűnik, összemaszatolta a ceruza.
A mosogatóhoz siet, és szó nélkül megmossa a kezét. Aztán
visszaül az asztalhoz, és elkezdi rágicsálni a kekszét. – Akarsz
legózni?

És a következő néhány napban a dolgok rendben mennek.

Teddyvel legózunk, bábozunk, gyurmázunk, építőjátékokkal és
kifestőkkel töltjük az időt, és mindennap elmegyünk a boltba.
Teddy az ennivalók terén merész és kalandvágyó, imád
megkóstolni mindent, ami furcsa és egzotikus. Néha elsétálunk
a szupermarketbe, és veszünk egy jícamát vagy egy kumkvatot,
csak hogy megtudjuk, milyen az íze.
Ő az egyik legkíváncsibb gyerek, akivel valaha találkoztam, és
imádja, ha zavarba hozhat elképesztő és váratlan kérdéseivel.
Miért vannak felhők? Ki találta fel a ruhákat? Hogy tudnak
mászni a csigák? Folyamatosan az okostelefonom után
kapkodok, és a Wikipédiát böngészem. Egyik délután a
medencénél Teddy a mellkasomra mutat, és megkérdezi, mik
azok a dudorok a fürdőruhámon. Nem csinálok belőle nagy
ügyet. Csak annyit mondok, hogy a testem részei, és a hideg
víztől megkeményednek.
– Neked is van mellbimbód – mondom neki.
Nevet. – Nem, nincsen!
– Dehogynem! Mindenkinek van.
Később, amikor letusolok a kinti zuhanyfülkében, hallom,
hogy kopogtat a faajtón.
– Hé, Mallory!
– Tessék!
– Te látod a lánytestrészeidet?
– Hogy érted?
– Ha lenézel. Látod őket?
– Nehéz elmagyarázni, Teddy. Nem igazán.
Hosszan hallgat.
– Akkor honnan tudod, hogy ott vannak?
Örülök, hogy van köztünk egy ajtó, így nem látja, hogy
vigyorgok.
– Egyszerűen csak tudom, Teddy. Biztosan ott vannak.
Aznap este megemlítem az esetet Caroline-nak, de mosoly
helyett riadalmat váltok ki belőle. Másnap egy nagy kupac
képeskönyvvel jön haza, olyan címekkel, mint Ez teljesen
normális! és Honnan jöttem? Ezek sokkal szókimondóbbak,
mint azok a könyvek, amiket én kaptam gyerekkoromban.
Részletes magyarázatokkal szolgának az anális szexről, az orális
szexről és a nembináris nemi identitásról. Színes rajzokkal, meg
minden. Megjegyzem, hogy szerintem ez kicsit sok egy
ötévesnek, de Caroline nem ért velem egyet. Azt mondja, hogy
ez alapvető emberi biológia, és azt akarja, hogy Teddy időben
megismerkedjen a tényekkel, és ne a barátaitól kapott téves
információknak higgyen.
– Megértem, na de kunnilingusz? Még csak ötéves.
Caroline a nyakamban lógó keresztre pillant, mintha
valahogy ez lenne a probléma. – Legközelebb, ha Teddynek
kérdései vannak, küldd hozzám. Én akarok válaszolni rájuk.
Próbálom biztosítani róla, hogy teljes mértékben képes
vagyok válaszolni Teddy kérdéseire, de egyértelművé teszi,
hogy ezt a témát lezártnak tekinti. Nagy sebbel-lobbal
nyitogatja a konyhaszekrényeket, látványosan főzéshez
készülődik. És nem marasztal vacsorára, ami jó ideje nem
fordult elő.

Egyre gyakoribbak a kétórás csendes pihenők, és nem tudom,

Teddy mivel üti el az időt. Néha odalopakodom az ajtajához, és
hallom, ahogy magában beszél, de csak furcsa, értelmetlen
beszélgetésfoszlányok jutnak el hozzám. Vagy hallom, ahogy
ceruzát hegyez, vagy lapokat tépked ki a spirálos
vázlatfüzetéből. Egyértelmű, hogy még mindig rajzol – és
valahogy elrejti őket, előlem és a szülei elől is.
Így aztán péntek délután úgy döntök, hogy körbeszimatolok
egy kicsit. Megvárom, amíg Teddy elvonul nagydolgozni, mert
tudom, hogy lesz jó tíz-tizenöt szabad percem (sokáig ül a
vécén, a képeskönyveit lapozgatja). Amint meghallom, hogy
bezárja az ajtót, felsietek az emeletre.
Teddy szobája világos, napfényes helyiség, mindig enyhe
vizeletszaga van. Két nagy ablak nyílik a hátsó kertre, és
Caroline arra utasított, hogy egész nap hagyjam nyitva őket,
akkor is, ha megy a központi légkondi, mert szerinte úgy előbb-
utóbb kiszellőzik a szag. A falakat égszínkékre festették, és
dinókat, cápákat és A Lego kaland szereplőit ábrázoló
poszterekkel díszítették. Nincs sok bútor – egy ágy, egy keskeny
könyvespolc és egy komód –, szóval bárki azt gondolhatná, hogy
a kutakodás hamar eredményre vezet. De én tudok egyet s mást
a dolgok elrejtéséről. Az első OxyContin-évemben még otthon
laktam, és a hálószobámban tablettákat és egyéb, drogozáshoz
szükséges kellékeket rejtegettem, olyan helyeken, ahol az
anyámnak soha az életben nem jutott volna eszébe keresni.
Felhajtom Teddy szőnyegét, leveszem a polcról és
végigpörgetem az összes képeskönyvét, kihúzom a komód
fiókjait, feltúrom, bekukkantok a résekbe és a sötét sarkokba.
Megrázom a függönyöket, és felállok az ágyára, hogy alaposan
szemügyre vegyem a karnisokat. Átnézem a szobája sarkában
lévő plüssállathegyet, különös tekintettel a rózsaszín delfinre, a
szakadt fülű szürke szamárra és a tucatnyi állatkölyökre.
Lerángatom a lepedőt a matracáról, benyúlok a matracbetét alá,
végül leemelem az egész matracot a keretről, és az oldalára
fordítom, hogy jól lássam a padlót.
– Mallory! Hozol nekem vécépapírt? – kiabál Teddy a
földszintről.
– Mindjárt, egy pillanat!
Még nem végeztem. Még át kell néznem a ruhásszekrényét.
Átforgatom az összes imádni való darabot, amelyeket még
mindig nem sikerült ráimádkoznom Teddyre – a gyönyörű
ingeket, a miniatűr vászonnadrágokat és a pici derekára való
bőröves márkás farmereket. Három társasjátékot pillantok meg
a szekrény felső polcán – Clue, Egérfogó és Sorry! –, és biztos
vagyok benne, hogy kincsesbányára leltem. De amikor kinyitom
a dobozokat, és kirázom a tartalmukat, csak bábukat és
játékkártyákat találok. Rajzok sehol.
– Mallory! Hallod, amit mondok?
Visszateszem a társasokat a szekrénybe, becsukom az ajtaját,
és meggyőződöm róla, hogy a szoba többé-kevésbé abban az
állapotban van, mint amikor beléptem. Aztán a
mosókonyhában felkapok egy tekercs vécépapírt, és lesietek a
földszinti mosdóhoz.
– Tessék – mondom neki. Résnyire nyitja az ajtót, épp csak
annyira, hogy átférjen rajta a guriga.
– Hol voltál? – kérdezi.
– Csak rendet raktam.
– Rendben.
Belöki az ajtót, és hallom, ahogy kattan a gombzár.

A hétvégét végig abban a meggyőződésben töltöm, hogy

paranoiás vagyok. Nincs bizonyítékom rá, hogy Teddy még
mindig rajzol. A szobájából hallatszó kaparászó hangok bármit
jelenthetnek. Az ujjain lévő feketeség lehet akár föld is, ami
rátapadt a kertészkedés során, vagy koszfolt, ez azért jellemző
az ötéves kisfiúkra. Úgy tűnik, minden más rendben van, szóval
miért kellene aggódnom?
 Hétfő reggel a kukásautó hangjára ébredek, amelyik lassan,
dübörögve kúszik végig az Edgewood Streeten. Hetente kétszer
jön – hétfőnként az újrahasznosítható hulladékért,
csütörtökönként a háztartási vegyes szemétért. És hirtelen
beugrik egy hely, amit nem jutott eszembe ellenőrizni: a Ted
dolgozószobájában lévő szemetes. Teddy a dolgozószoba mellett
megy el, könnyedén megszabadulhat a rajzaitól, mielőtt lejönne
a földszintre.
Szerencsére futósortban és pólóban alszom, úgyhogy sebesen
kipattanok az ágyból, és kirohanok a kis házból. A fű még
nedves a reggeli harmattól, és a ház oldalát megkerülve
majdnem eltaknyolok. A teherautó csak háromháznyira van,
szóval nincs sok időm. Elfutok a kocsifelhajtó végéig, ahová Ted
minden vasárnap este kicipeli a kék szelektív szemeteskukákat
– az egyikbe a fémet és az üveget, a másikba a papírt és a
kartondobozokat gyűjtjük. Mélyen belekotrok a papíroskukába;
levélszemét, közüzemi számlák, étlapok és hitelkártya-
kivonatok között kotorászok, félretolom a nagy halom
csomagküldő katalógust, ezek naponta tucatjával érkeznek az
olyan katalógus-áruházaktól, mint a Title Nine, a Lands End, az
L. L. Bean és a Vermont Country Store.
A kukásautó megáll mellettem, és a cingár, munkáskesztyűt
viselő fickó rám mosolyog. A bicepszére tetovált sárkány
enyhén hullámzik.
– Elvesztett valamit?
– Nem, nem – mondom neki. – Viheti.
De amikor a kukáért nyúl, és megbillenti, egy nagy
papírgombóc kerül elő, és az összegyűrt lapok szélei
perforáltak, mint Teddy rajzlapjai.
– Várjon csak!
Odatartja a kukát, hogy kivehessem belőle a papírlabdacsot,
felmarkolom, és visszasietek vele a házikómba.
Odabent vizet forralok, főzök magamnak egy bögre teát,
azután leülök, hogy áttanulmányozzam a zsákmányt. Kicsit
olyan, mintha hagymát hámoznék. Összesen kilenc lap, a
gyűrődéseket a tenyeremmel simítom ki. Az első néhány rajz
nem hasonlít semmire. Csak irkafirka. De ahogy tovább nézem
a rajzokat, egyre több a kidolgozott részlet. A kompozíció javul.
Fény és árnyék. Mintha vázlatfüzet lenne, valamiféle furcsa,
folyamatban lévő munkához; néhány lap tele van rajzokkal, sok
közülük félig kész.
 11

Hát, érzésem szerint kizárt, hogy Teddy rajzolta ezeket a

képeket. A legtöbb felnőtt sem tud ilyen jól rajzolni, nemhogy
egy ötéves kisfiú, aki plüssállatokkal alszik, és nem tud
huszonkilencnél tovább számolni.
De akkor hogy kerültek a szelektív kukába?
Ted rajzolta őket? Esetleg Caroline?
Maxwellék szabadidejükben rajzolni tanulnak?
Minden kérdésem újabb kérdéseket szül, és hamarosan azt
kívánom, bárcsak ki se keltem volna az ágyból. Bárcsak
hagytam volna, hogy a szemetesek eltüntessék a nyomokat,
hogy ne kelljen azon töprengenem, mit jelentenek.
A hétfő délelőtt a rutin jegyében telik – legózás, sajtos
makaróni, csendes pihenő, medence –, de estére készen állok
egy komolyabb kutatásra. Lezuhanyozom, hajat mosok, és
felveszem a Caroline-tól kapott egyik legszebb darabot, egy
lenge, apró fehér virágmintás kék midiruhát. Aztán egy
mérföldnyi sétát követően belépek a The Raconteurbe, a helyi
független könyvesboltba.
Meglepődve tapasztalom, hogy hétfő este is tömve van – egy
helyi szerző épp most fejezte be a felolvasást, és a hangulat
vidám, már-már buliszerű. Az emberek műanyag poharakból
bort iszogatnak, és apró papírtányérokról süteményt
majszolnak. Át kell küzdenem magam a tömegen, hogy
megközelítsem a szülő-gyermek szekciót, de hálás vagyok a sok
zavaró tényezőért; nem szeretném, hogy az eladók felajánlják,
segítenek nekem megtalálni valamit. Ha megtudnák, mit
keresek, még őrültnek néznének.
Összeszedek pár könyvet, és kimegyek a nagy, téglaburkolatos
hátsó teraszra – egy zsúfolt kávézóban találom magam, amelyet
villogó karácsonyi égőkkel kerítettek körbe. Van egy kis bárpult,
ahol harapnivalókat és italokat árulnak. Egy nagyon komoly
arcú tizenéves, kertésznadrágos lány ül egy bárszéken, egy
akusztikus gitárral a kezében, és a Tears in Heavent énekli. Nem
tudom végighallgatni ezt a számot úgy, hogy ne jutna eszembe a
húgom búcsúztatása; ez volt a többször újrajátszott kísérőzene
egyik száma. Sokszor előfordul, szupermarketekben és
éttermekben, hogy alattomosan lecsap rám, de még most is
képes megríkatni, pedig már ezerszer hallottam. De ennek a
lánynak a verziója derűsebb, mint az Eric Clapton-féle eredeti.
Van valami benne, talán a zsenge kora, amitől a dal szinte
reményteljesnek tűnik.
Odasétálok a pulthoz, rendelek egy bögre teát és egy
péksüteményt, és csak akkor észlelem, hogy mindkét kezem tele
van, ráadásul az összes asztal foglalt, és nem úgy tűnik, mintha
bárki is távozni készülne. Alig hiszek a szerencsémnek, amikor
meglátom Adriant, aki egyedül ül egy kétszemélyes asztalnál,
egy Star Wars-regényt olvasva.
– Leülhetek?
És nagyon vicces, hogy ezúttal ő nem ismer meg engem,
legalábbis nem azonnal, Caroline gyönyörű, 500 dolláros
ruhájában. – Igen! Persze! Mallory! Hogy s mint?
 – Nem gondoltam, hogy ilyen sokan lesznek.
– Itt mindig nagy a nyüzsgés – mondja Adrian. – Ez a
harmadik legnépszerűbb hely Spring Brookban.
– Mi a másik kettő?
– Az első a Cheesecake Factory, nyilvánvalóan. A második a
Wegmans melegétel-büféje. – Megvonja a vállát. – Nincs túl
élénk éjszakai életünk.
A gitáros lány befejezi a Tears in Heavent, amit langyos
tetszésnyilvánítás fogad, de Adrian hosszan és hangosan tapsol,
és a leányzó bosszús pillantást vet rá. – Az unokatestvérem,
Gabriella – mondja Adrian. – Csak tizenöt éves, hihetetlen,
ugye? Besétált ide a gitárjával, és azonnal alkalmazták.
Gabriella közelebb hajol a mikrofonhoz, bejelenti, hogy egy
Beatles-számot fog előadni, aztán énekelni kezdi a Blackbird egy
édes-bús feldolgozását. Ránézek a könyvre, amit Adrian olvas. A
borítón Csubakka látható, amint lézerrel lövöldöz egy sereg
robotra, a cím pedig óriási ezüstbetűkkel van rányomtatva: A
vukik bosszúja.
– Legalább jó?
Adrian megvonja a vállát. – Elmegy. A Legendákhoz tartozik,
nem a Kánonhoz. Szóval jócskán eltérnek az eredetitől. De
akinek tetszett Az ewokok bosszúja, ez is tetszeni fog.
Nem bírom visszatartani, kitör belőlem a nevetés. – Te
tényleg nem vagy semmi. Úgy nézel ki, mint egy kertész, barna
vagy, és koszos a körmöd. Erre kiderül, hogy a helyi elithez
tartozol, ráadásul Star Wars-gyík vagy.
– Az egész nyaramat gyom és gaz között töltöm. Szükségem
van rá, hogy egy kicsit elszakadjak a valóságtól.
 – Megértem. Én ugyanezért nézem a Hallmarkot.
– Komolyan?
– Nem viccelek. A Pékség nyomozóiroda mind az öt részét
láttam. És ezt az információt nem sok emberrel osztom meg, így
bízom benne, hogy titokban tartod.
Adrian esküre emeli a két ujját. – A titkod biztonságban van
nálam – mondja. – És te milyen könyveket olvasol? De nem is
kell válaszolnom a kérdésre, mert a könyveim már az asztalon
vannak, és Adrian el tudja olvasni a címüket a gerincükön:
Pszichológiai rendellenességek gyermekkorban és A
természetfeletti jelenségek enciklopédiája. – Így lazítasz egy
hosszú bébiszitterkedős nap után?
– Ha elmondanám, miért olvasom ezeket a könyveket, jó
eséllyel őrültnek tartanál.
Adrian becsukja A vukik bosszúját, félretolja, és őszinte, nyílt
érdeklődéssel fordul felém. – Az összes kedvenc történetemet
ilyenfajta figyelmeztetéseknek köszönhetem – mondja. – Mondj
el mindent.
– Ez egy nagyon hosszú történet.
– Időm, mint a tenger.
– Én szóltam. Lehet, hogy a könyvesbolt bezár, mire a végére
érnék.
– Kezdd az elejéről, és ne hagyj ki egyetlen apró részletet sem
– mondja. – Sosem tudhatod, mi lesz fontos.
Így hát mesélek neki az állásinterjúmról Maxwellékkel, a
vendégházról, a Teddyvel töltött mindennapjaimról.
Beszámolok Teddy rajzainak fejlődéséről és a furcsa
beszélgetésekről, amelyek a hálószobájában zajlanak. Mesélek a
Mitzivel és a Maxwellékkel folytatott beszélgetéseimről.
Megkérdezem tőle, ismeri-e Annie Barrett történetét, mire
biztosít róla, hogy Spring Brookban minden gyerek ismeri
Annie Barrett történetét. Úgy tűnik, ő a helyi mumus, akivel a
sötétedés után az erdőbe bemerészkedő gyerekeket ijesztgetik.
Már majdnem egy órája beszélek (az unokatestvére már
összepakolta a gitárját, és hazament, az összes asztal kiürült,
már csak ketten vagyunk, és a kávézó személyzete az asztalokat
törölgeti), amikor belenyúlok a táskámba, és előveszem a
legújabb felfedezésemet – a szelektív kukából kimentett
rajzokat.
Adrian elképedve nézegeti őket. – Azt mondod, hogy ezeket
Teddy rajzolta? Az ötéves Teddy?
– A papír Teddy vázlatfüzetéből származik. És hallom, ahogy
rajzol a szobájában. Úgy jön ki, hogy az ujjai grafitporosak. Az
egyetlen dolog, amire gondolni tudok, az ez – koppintok A
természetfeletti jelenségek enciklopédiájára. – Lehet, hogy Teddy
médium, akin keresztül Annie Barrett szelleme kommunikál.
– Szerinted Teddy megszállott?
– Nem. Ez nem Az ördögűző. Annie nem próbálja elpusztítani
Teddy lelkét vagy átvenni a testét. Csak kölcsönveszi a kezét. A
csendes pihenő alatt használja, amikor Teddy egyedül van a
szobájában. A nap többi részében pedig békén hagyja.
Szünetet tartok, hogy Adrian kinevethessen vagy
gúnyolódhasson rajtam, de nem szól semmit, úgyhogy
felvázolom az elméletem többi részét. – Annie Barrett érett
művész. Kiválóan rajzol. De ez az első alkalom, hogy valaki
másnak a kezével csinálja. Ezért az első próbálkozásai idétlenek.
Csak firkálmányok. De néhány oldal után egyre jobb lesz. Egyre
magabiztosabb a vonalvezetés, egyre több a kidolgozott részlet.
Textúra, fény és árnyék. Kezdi elsajátítani az új eszközét, Teddy
kezét.
– De hogy kerültek ezek a lapok a szemétbe?
– Talán Anya tette oda őket. De lehet, hogy Teddy, nem vagyok
benne biztos. Egy mukkot se szól a rajzairól.
Adrian újra átnézi a képeket, ezúttal alaposabban
tanulmányozva őket. Néhány rajzot fejjel lefelé fordít, a firkák
mélyebb jelentése után kutatva. – Tudod, mire emlékeztetnek?
Azokra a képrejtvényekre a Highlights magazinban. Ahol a
művész elrejt dolgokat a háttérben. Például a háztető valójában
csizma vagy pizza vagy hokiütő. Emlékszel ezekre?
Ismerem azokat a rejtvényeket – a húgommal imádtuk őket –,
de szerintem ezek a rajzok sokkal egyértelműbbek. Rámutatok
arra, amelyiken a kínok között segítségért esdeklő nő látható. –
Szerintem ez egy önarckép. Szerintem Annie a
meggyilkolásának a történetét mondja el.
– Nos, van egy egyszerű módja, hogy kiderítsük. Szerezzünk
egy fényképet az igazi Annie Barrettről. Hasonlítsuk össze a
képen látható nővel. Nézzük meg, van-e hasonlóság.
– Már megnéztem. Nincs semmi a neten.
– Nos, szerencsédre anyám nyaranta a Spring Brook-i
könyvtárban dolgozik. Van egy hatalmas várostörténeti
archívumuk. Egy nagy pince tele dokumentumokkal. Ha
valakinek van képe Annie Barrettről, azok ők.
– Megkérnéd, hogy nézzen utána? Nem ciki?
– Viccelsz? Az ilyesmiért él. Tanár, és részmunkaidőben
könyvtáros. Ha azt mondom neki, hogy helytörténeti
kutatásokat végzel, ő lesz az új legjobb barátod.
Megígéri, hogy reggel első dolga lesz szólni az anyjának, és én
máris sokkal jobban érzem magam, hogy megosztottam vele a
gondjaimat.
– Köszönöm, Adrian. Örülök, hogy nem tartasz őrültnek.
Megvonja a vállát. – Szerintem minden lehetőséget
figyelembe kell vennünk. „Ha a lehetetlent kizártuk, ami marad,
az az igazság, akármilyen valószínűtlen legyen is.” Ez Spock a
Star Trek VI-ban, de igazából egy Sherlock Holmes-mondás.
– Te jó ég – mondom neki. – Te tényleg kocka vagy.

Sötétben sétálunk hazafelé, a járdák néptelenek. A környék

biztonságosnak, csendesnek, békésnek tűnik. Adrian
idegenvezetőt játszik, és végigmutogatja a leghírhedtebb
gimnáziumi osztálytársainak házait – itt lakik „a csávó, aki
elkötötte a szülei terepjáróját”, ott meg „a csajszi, akinek iskolát
kellett váltania egy botrányos TikTok-videó után”.
Az az érzésem, mindenkit ismer Spring Brookban, hogy a
gimnáziumi évei olyanok voltak, mint egy szirupos Netflix-
tinidráma, az a fajta szappanopera, ahol mindenki gyönyörű, és
egy focimeccs kimenetele életre szóló következményekkel jár.
Aztán rámutat egy házra a sarkon, és azt mondja, hogy ott
nőtt fel Tracy Bantam.
– Tudnom kellene, hogy ki az?
– A Lady Lions irányítója. A Penn State női
kosárlabdacsapata. Azt hittem, hogy ismeritek egymást.
– A Penn State hatalmas – mondom neki. – Ötvenezer
hallgatója van.
– Tudom, csak gondoltam, hogy a sportolók mind
ugyanazokra a bulikra járnak.
Nem válaszolok azonnal. Tálcán kínálja az alkalmat, hogy
tisztázzam magam. Be kellene vallanom neki, hogy csak egy
hülye vicc volt, egy játék, amit idegenekkel játszom. Tisztáznom
kellene a helyzetet, mielőtt még elmélyülne a kapcsolatunk.
Talán nem is akadna ki.
Csakhogy nem mondhatom el Adriannek az igazság egy
részét anélkül, hogy ne mondanám el neki a teljes igazságot. Ha
elmondom neki, hogy valójában sosem jártam egyetemre, akkor
el kell magyaráznom, mivel töltöttem az elmúlt néhány évet –
és semmiképp sem vagyok hajlandó belemenni ebbe az
egészbe, legalábbis most nem, amikor ilyen kellemesen
elbeszélgetünk. Úgyhogy egyszerűen témát váltok.
Megérkezünk a Virágkastélyhoz, de Adrian azt mondja, haza-
kísér, és én nem tiltakozom. Megkérdezi, hová valósi vagyok, és
meglepődik, amikor megtudja, hogy Dél-Phillyben nőttem fel,
hogy a Citizens Bank Parkot láttam a hálószobám ablakából. –
Nem úgy beszélsz, mint egy városi lány.
Előadom a legtutibb Rocky Balboa-akcentusomat. – Yo,
Adrian! Asszed, menő vagy? Én vok menő!
– Nem erre gondoltam. Hanem a hozzáállásodra. Nagyon
pozitív vagy. Nem fásult és rideg, mint a nagy többség.
Ó, Adrian, gondolom magamban. Erről tényleg fogalmad
sincs.
Tovább kérdez. – A szüleid még mindig Dél-Phillyben élnek?
– Csak az anyám. Elváltak, amikor kicsi voltam, és az apám
Houstonba költözött. Alig ismerem.
Ez mind igaz, úgyhogy a válaszom elég meggyőzően hangzik,
de akkor Adrian megkérdezi, hogy vannak-e testvéreim.
– Csak egy lánytestvérem. Beth.
– Idősebb vagy fiatalabb?
– Fiatalabb. Tizenhárom éves.
– Jár a versenyeidre?
– Amikor csak tud, mert ugye három óra kocsival, egy
irányba, de ha hazai verseny van, az anyám és a húgom mindig
eljönnek. – És megbicsaklik a hangom – nem tudom, miért
csinálom ezt. Őszinte akarok lenni vele, igazi kapcsolatot
akarok, ehelyett újabb és újabb hazugságokba bonyolódom.
De itt és most, a holdfényes járdákon andalogva, ennek a
nagyon édes és jóképű kertészfiúnak a társaságában olyan
könnyű elmerülni a képzelet világába. A valódi múltam mintha
fényévekre lenne.
Maxwellék háza sötét és csendes. Már fél tizenegy is elmúlt,
biztosan mindenki lefeküdt. Hátul, a keskeny, járólapos
ösvényen még sötétebb van, csak a medence csillogó kék fénye
mutatja az utat.
Adrian hunyorogva pásztázza a hátsó kertet, a kis ház
körvonalait keresi a fák között.
– Hol van a házikód?
Én sem látom. – Valahol a fák között. Égve hagytam a tornác
világítását, de azt hiszem, kiégett az izzó.
– Hmm. Ez furcsa.
– Tényleg?
– Azok után, amit az előbb meséltél. Nem is tudom…
 Átsétálunk a pázsiton a kis házhoz, és Adrian megvárja, amíg
felmegyek a lépcsőn a tornácra. Előveszem a kulcsomat, és most
vagyok csak igazán hálás Caroline-nak, amiért ragaszkodott
hozzá, hogy a sokkolót a kulcstartómra akasszam.
– Itt maradnál, amíg gyorsan körülnézek odabent?
– Persze, szívesen.
Kinyitom az ajtót, benyúlok, és kitapogatom a tornác
lámpájának a kapcsolóját. Kattintgatom – semmi. Egyértelműen
kipurcant. De a belső világítás működik, és a ház ugyanúgy néz
ki, ahogy hagytam. Semmi gyanús a konyhában, sem a
fürdőszobában. Még térdre is ereszkedem, és gyorsan
bekukkantok az ágy alá.
– Minden rendben? – kiáltja odakintről Adrian.
Visszamegyek a tornácra. – Minden oké. Csak majd ki kell
cserélni az izzót.
Adrian megígéri, hogy felhív, amint több információja lesz
Annie Barrettről. Nézem, ahogy átmegy a kerten, megkerüli a
ház oldalát, és eltűnik szem elől.
Megfordulok, és már éppen belépnék az ajtón, amikor valami
súrolja a bokámat. Lenézek, és egy ronda, teniszlabda méretű
szürke követ látok. Csak akkor veszem észre, hogy papíron
állok, három cakkos szélű papírlapon, és a kő csak a nehezék.
Az ajtónak háttal körülnézek, lehajolok, és gyorsan
felmarkolom a lapokat.
Bemegyek, bezárom az ajtót, leülök az ágyam szélére, és
egyesével szemügyre veszem a rajzokat. Azokra hasonlítanak,
amiket Ted Maxwell darabokra tépett, és megesküdött, hogy
soha többé nem kerülnek a szemem elé. Csakhogy ezeket már
más kéz készítette. Ezek a rajzok sokkal sötétebbek és
részletesebbek. Annyi grafitot és rajzszenet használtak, hogy a
papír hullámosra gyűrődött. Egy férfi sírt ás. Egy nőt
vonszolnak keresztül az erdőn. És valaki felnéz egy nagyon
mély gödör aljáról.
 12

Másnap reggel átsétálok a nagy házba. Teddy a tolóüveges

teraszajtónál vár rám, kezében egy kis jegyzettömb és egy
ceruza. – Jó reggelt, és üdvözlöm az éttermemben – mondja. –
Hányan lesznek összesen?
– Egyedül vagyok, Monsieur.
– Erre tessék.
Az összes plüssállata a konyhaasztal körüli székeken ül.
Teddy az asztalhoz kísér, kihúzza nekem a Godzilla és a Kék
Elefánt közötti üres széket, majd átad egy papírszalvétát.
Hallom, hogy Caroline kétségbeesetten rohangál fel-alá odafent
a hálóban. Úgy tűnik, ma is későn indul a munkába.
Teddy türelmesen áll mellettem, a ceruzával és a
jegyzettömbbel a kezében, készen arra, hogy felvegye a
rendelésemet. – Igazából nincs étlapunk – mondja. – Bármit
elkészíthetünk, amit csak akar.
– Ez esetben rántottát kérek. Szalonnával, palacsintával,
spagettivel és fagylalttal. – Teddy harsányan kacag a viccemen,
úgyhogy teszek rá még egy lapáttal. – Ezenkívül sárgarépát,
hamburgert, tacót és görögdinnyét.
Pukkadozik a nevetéstől. A kölyök annyira díjazza a komikusi
vénámat, hogy már szinte Kate McKinnonnak érzem magam a
Saturday Night Live-ban – bármit mondok, fergeteges sikert
aratok vele. – Ahogy kívánja! – mondja, majd a játékládájához
trappol, hogy megtömje a tányéromat műanyag étellel.
Megcsörren a vezetékes telefon, és Caroline lekiált az
emeletről. – Hagyd, hogy üzenetrögzítőre kapcsoljon, kérlek,
nincs időm!
Három csörgés után bekapcsol a rögzítő, és hallom, ahogy
felveszi az üzenetet. – Jó reggelt! Itt Diana Farrell a Spring
Brook Általános Iskolából…
Ez már a harmadik üzenetük a héten. Caroline sietve beugrik
a konyhába, hogy még elkapja a hívót. – Halló, itt Caroline. –
Elkeseredett pillantást vet rám – hihetetlen, mennyit nyaggat ez
a rohadt iskola! –, és bevonul a készülékkel a nappaliba. Közben
Teddy hoz nekem egy tányért, ami tele van műanyag tojással,
műanyag spagettivel és több kanál műanyag fagylalttal.
Megrázom a fejem, és úgy teszek, mintha felháborodnék. –
Biztos vagyok benne, hogy szalonnát is rendeltem!
Teddy nevet, átszalad a szobán a játékládájához, és egy csík
műanyag szalonnával tér vissza. Próbálom kihallgatni Caroline
beszélgetését, de alig szólal meg. Olyan, mint a Teddy
hálószobájában zajló beszélgetések a csendes pihenő alatt, ahol
a másik fél beszél többet. Csak olyanokat mond, hogy
„természetesen”, „rendben, hogyne”, „nem, én köszönöm”.
Úgy esek neki a játék kajának, mint egy éhes kövér disznó a
vályúnak. Röfögő és csámcsogó hangokat hallatok, és Teddy dől
a nevetéstől. Caroline belép a konyhába a vezeték nélküli
telefonnal, és visszateszi a töltőbe.
– Az új iskolaigazgatód hívott – mondja Teddynek. – Alig
várja, hogy találkozzon veled!
Aztán megöleli és megcsókolja, és kiviharzik az ajtón, mert
már 7 óra 38 perc van, és őrületes késésben van.
Miután befejeztem a reggelim „elfogyasztását”, és kifizetem a
játék-számlámat a játékpénzzel, megkérdezem Teddyt, mihez
lenne ma kedve. És úgy tűnik, nagyon belejött a szerepjátékba,
mert ismét az Elvarázsolt Erdőben való sétát választja.
Követjük a Sárgaköves Utat, majd a Sárkányhágót a Fenséges
Folyóig, azután felmászunk az Óriás Paszulyra, három méter
magasra. Az egyik ágnál van egy kis üreg, Teddy
kötelességtudóan feltölti apró kövekkel és éles botokkal –
valóságos fegyverarzenállal, arra az esetre, ha koboldok
támadnának ránk.
– A koboldok nem tudnak fára mászni, mert túl rövid a karjuk
– magyarázza Teddy. – Így el tudunk bújni ezeken az ágakon, és
kövekkel dobálhatjuk őket.
A délelőttöt a végtelen fantázia és improvizáció játékába
merülve töltjük. Az Elvarázsolt Erdőben minden lehetséges,
nincsenek határok. Teddy megáll a Fenséges Folyó partján, és
azt mondja, igyak a vízből, mert a folyó mágikus tulajdonságai
megóvnak attól, hogy fogságba ejtsenek bennünket.
– Nekem van egy hordóval a házikómban – mondom neki. –
Majd megosztom veled, ha hazaértünk.
– Tökéletes! – kiáltja.
Aztán elrobog az ösvényen, újabb varázslatos helyek után
kutatva.
– Egyébként – szólok utána –, megtaláltam a képeket, amiket
nekem hagytál ott.
Teddy visszanéz, és mosolyogva várja, hogy részletezzem.
– A képeket, amiket a tornácomra tettél.
 – A koboldokról?
– Nem, Teddy, azokról a rajzokról beszélek, amelyeken Anya
eltemetése látható. Nagyon jól sikerültek. Valaki segített neked?
Most zavartan néz – mintha hirtelen megváltoztattam volna a
játékszabályokat, anélkül hogy szóltam volna neki.
– Már nem rajzolom le Anyát.
– Semmi baj. Nem vagyok mérges.
– De nem én voltam.
– A tornácomon hagytad őket. Egy kő alatt.
Elkeseredésében feltartja mindkét kezét. – Nem játszhatnánk
csak úgy rendes Elvarázsolt Erdőt? Légyszi! Nem szeretem ezt
az új játékot.
– Dehogynem.
Rájövök, hogy talán rosszkor vetettem fel a témát. De miután
visszamegyünk ebédelni, nem akarom többé felhozni. Csinálok
magunknak csirkefalatkákat, és ebéd után Teddy felmegy az
emeletre csendes pihenőre. Várok egy kicsit, aztán
utánasettenkedem, és a szobája ajtajára tapasztom a fülem. És
hallom, ahogy a ceruzája végigszántja a papírt – sirr-surr, sirr-
surr, sirr-surr.

Késő délután Russell felhív a mobilomon, és vacsorázni hív. Még

mindig fáradt vagyok az előző estétől, ezért azt javaslom, hogy
halasszuk el, de azt mondja, hogy kéthetes vakációra megy,
szóval csak a ma este jó neki.
– Találtam is egy éttermet a közeledben. A Cheesecake
Factoryt.
Majdnem elnevetem magam, mert Russell mániákusan
ragaszkodik az egészséges táplálkozáshoz. Az étrendje szinte
kizárólag növényekből és fehérjékből áll – semmi hozzáadott
cukor vagy szénhidrát, nagy-néha pár kanál cukrozatlan
szentjánoskenyércsipsz biomézzel.
– Sajttortát fogunk enni? Ez most komoly?
– Már foglaltam asztalt. Fél nyolcra.
Miután Caroline hazaér, lezuhanyozom, felveszek egy ruhát,
és kifelé menet Teddy legújabb rajzainak kupacáért nyúlok. De
az ajtóban megtorpanok. Tétovázom. Miután az egész sztorit
megosztottam Adriannel a könyvesboltban, tudom, mennyi
időbe telne mindent elmagyarázni a pártfogómnak. Úgy döntök,
otthon hagyom a rajzokat. Azt akarom, hogy Russell büszke
legyen rám. Azt akarom, hogy egy erős nőt lásson, aki
magabiztosan halad a teljes gyógyulás felé. Nem akarom
terhelni a gondjaimmal. Az éjjeliszekrényembe rejtem a
rajzokat, és elindulok.
Az étterem nagy, zsúfolt és nyüzsgős – tipikus Cheesecake
Factory. A hosztesz egy asztalhoz kísér, ahol Russell vár rám.
Tengerészkék melegítőt visel, és a kedvenc HOKA edzőcipőjét,
azt, amelyikben lefutotta a New York-maratont.
– Hát itt vagy! – Megölel, aztán eltart magától, és tetőtől talpig
végigmér. – Mi van veled, Quinn? Ramatyul nézel ki.
– Kösz, Russell. Maga is csodásan fest.
Helyet foglalunk, és rendelek egy szódavizet.
– Komolyan beszélek – mondja. – Jól alszol?
– Jól alszom. A kis ház kicsit zajos éjszaka. De azért
megvagyok.
– Mondtad már Maxwelléknek? Talán tudnak tenni valamit.
 – Felajánlottak egy szobát a főépületben. De mondtam már,
jól vagyok.
– Nem fogsz tudni edzeni, ha nem pihened ki magad.
– Csak egyetlen rossz éjszakám volt. Esküszöm.
Próbálok témát váltani, és az étlapra bökök, amelyiken
minden főétel mellett fel vannak tüntetve a tápértékadatok és a
kalóriák. – Látja a Pasta Napolitanát? Csak 2500 kalória.
Russell grillezett csirkemellet rendel, mellé vegyes zöldsalátát
vinaigrette-öntettel. Én egy Glamburgert kérek sült
édesburgonyával. Beszélgetünk egy kicsit a közelgő
nyaralásáról – két hét Las Vegasban a barátnőjével, Doreennel,
aki személyi edző a YMCA-nél. De látom rajta, hogy még mindig
gondterhelt. Miután befejezzük az étkezést, ismét faggatózni
kezd.
– Mi újság Spring Brookban? Milyenek az önsegítő csoport
ülései?
– Az egy idősebb társaság, Russell. Ne vegye sértésnek.
– De azért hetente egyszer elmész?
– Nem kell. Nincs rá szükségem.
Látom rajta, hogy nem tetszik neki a válaszom, de nem tesz
megjegyzést.
– Hogy állsz a barátokkal? Van társaságod?
– Egy barátot már találtam.
– Hol találkoztatok? Rendes lány?
– Az illető hímnemű, a Rutgersre jár, és hazajött a nyári
szünetre.
A pártfogóm aggódva vonja össze a szemöldökét. – Kissé korai
még randizni, Quinn. Még csak tizennyolc hónapja vagy tiszta.
 – Csak barátok vagyunk.
– Szóval tudja, hogy tiszta vagy.
– Hogyne, Russell, ez volt a legelső beszélgetésünk témája.
Elmondtam neki, hogy majdnem túladagoltam magam egy Uber
hátsó ülésén. Aztán beszámoltam neki a vasútállomáson töltött
éjszakákról.
Megvonja a vállát, mintha ezek teljesen normális
beszédtémák lennének.
– Sok egyetemista pártfogoltam volt, Mallory. Ezek a
campusok, a kollégiumokkal, a diákszövetségekkel, a féktelen
ivászatokkal – mind a függőség melegágyai.
– A sráccal nagyon csendes esténk volt egy könyvesboltban.
Szódavizet ittunk és zenét hallgattunk. Aztán hazakísért,
mármint a Maxwell-házig. Kellemes volt.
– Ha legközelebb találkozol vele, mondd el neki az igazat. Ez
az identitásod része, Mallory, el kell fogadnod. Minél tovább
vársz, annál nehezebb lesz.
– Ezért hívott ide? Hogy kioktasson?
– Nem. Azért hívtalak ide, mert Caroline felhívott. Aggódik
érted.
Meglepődöm. – Komolyan?
– Azt mondta, kitűnően kezdted. Energiabombának nevezett,
Quinn. Nagyon elégedett volt a teljesítményeddel. De az utóbbi
pár napban, legalábbis ő úgy vette észre, valami megváltozott.
És tudod, amikor ezt hallom…
– Nem anyagozok, Russell.
– Az jó, nagyon jó.
– Azt mondta, hogy drogozok?
 – Nem. Azt mondta, hogy furcsán viselkedsz. Látott téged kint
reggel hétkor, amint a szemetesben turkálsz. Mi a fenét
műveltél ott?
Rájövök, hogy Caroline biztos kiszúrt a szobája ablakából. –
Semmi különöset. Véletlenül kidobtam valamit. Meg kellett
mentenem. Nagy ügy.
– Azt mondja, hogy szellemekről beszélsz. Azt hiszed, hogy a
fiát megszállta egy szellem?
– Nem. Egyáltalán nem ezt mondtam. Félreértett.
– Azt is mondta, hogy összehaverkodtál egy narkóssal, aki a
szomszédban lakik.
– Mitzire gondol? Összesen kétszer beszéltem Mitzivel. Négy
hét alatt. Ettől már puszipajtások lennénk?
Russell int, hogy beszéljek halkabban. Még a zsúfolt, zajos
étteremben is sokan odakapják a fejüket, és megbámulnak. –
Azért vagyok itt, hogy segítsek, oké? Van valami, amiről
beszélni akarsz?
Vajon elmondhatom neki? Tényleg beszámolhatok az Annie
Barrett-tel kapcsolatos aggodalmaimról? Nem, nem tehetem.
Mert tudom, mennyire röhejesen hangzik ez az egész. És
mindennél jobban akarom, hogy a pártfogóm büszke legyen
rám.
– Beszéljünk a desszertről. A csokis-mogyorós sajttortára
gondoltam.
Felajánlom neki a laminált desszertétlapot, de nem fogadja el.
– Ne válts témát. Szükséged van erre a munkára. Ha kirúgnak,
nincs visszaút a Safe Harborba. A várólistájuk hosszabb, mint a
karod.
 – Nem megyek vissza a Safe Harborba. Csodálatos munkát
fogok végezni, és Caroline áradozni fog rólam az összes
szomszédjának, és ha vége a nyárnak, fogadok, hogy megtart.
Vagy elmegyek dolgozni egy másik családhoz Spring Brookban.
Ez a terv.
– És mi a helyzet az apával, Teddel?
– Mi van vele?
– Kedves?
– Igen.
– Nem túl kedves? Nem próbált tapizni?
– El sem hiszem, hogy ilyesmit kérdez!
– Tudod te jól, hogy miről beszélek. Ezek a fickók hajlamosak
megfeledkezni a határokról. Vagy nagyon is tisztában vannak
velük, de nem érdekli őket.
Visszagondolok a két héttel ezelőtti úszásomra, arra az estére,
amikor Ted megdicsérte a tetoválásomat. Igen, akkor a vállamra
tette a kezét, de hát az mégsem olyan, mintha megfogta volna a
fenekemet. – Nem, Russell, Ted nem fogdos. Nincs vele semmi
baj. És velem sincs. Mind jól megvagyunk. És most
megrendelhetnénk végre azt a desszertet?
Nem túl lelkesen veszi kézbe az étlapot. – Melyiket nézted ki?
– A csokoládés mogyoróst.
Átnézi az étlap hátoldalát, a tápértékadatokat. – Ezernégyszáz
kalória? Szórakozol velem?
– És kilencvenkét gramm cukor.
– Atyaég, Quinn. Fix, hogy ebben az étteremben hetente
kipurcan valaki. Biztos szívrohamot kapnak, amikor kimennek
a kocsijukhoz. Orvosi ügyeletet kellene létesíteni a parkolóban,
hogy újraéleszthessék őket.
A pincérnőnk, egy vidám, mosolygós tinilány, látja, hogy
Russell a desszerteket vizslatja. – Úgy tűnik, valaki egy
sajttortával szemez!
– Szó sem lehet róla – mondja Russel. – De a barátom kér
egyet. Mert ő erős és egészséges, és előtte az egész élet.

A desszert után Russell ragaszkodik hozzá, hogy visszavigyen

Maxwellékhez, hogy ne kelljen sötétedés után átkelnem az
országúton. Már majdnem fél tíz van, amikor megállunk a ház
előtt.
– Köszönöm a sajttortát – mondom neki. – Remélem, jól telik
majd a vakációja.
Kinyitom a kocsi ajtaját, de Russell visszatart. – Figyelj,
egészen biztos, hogy jól vagy?
– Hányszor akarja még megkérdezni?
– Akkor miért reszketsz?
Miért reszketek? Mert ideges vagyok. Attól félek, hogy
felmegyek a házhoz, és még több rajzot találok a tornácon – hát
ezért. De ezt nem fogom elárulni neki.
– Most ettem ötven gramm telített zsírt. A testem sokkot
kapott.
Gyanakvóan méreget. A pártfogó klasszikus dilemmája:
bíznia kell a védencében, ki kell mutatnia, hogy hisz benne, és
feltétlenül hisz a gyógyulásában. De amikor a védenc furcsán
kezd viselkedni – mondjuk, reszketni kezd a kocsiban egy meleg
nyári estén –, akkor keménynek kell lennie. És kínos kérdéseket
kell feltennie.
 Kinyitom a kesztyűtartóját – még mindig tele van
tesztpanelekkel. – Tesztelni akar?
– Dehogy, Mallory. Egyáltalán nem.
– De nyilvánvalóan aggódik.
– Igen, de bízom benned. Azok a tesztkártyák nem neked
vannak ott.
– Akkor is, csináljuk meg. Hadd bizonyítsam be, hogy tiszta
vagyok.
A hátsó ülés alatt egy bontatlan csomag műanyag pohár
hever. Magamhoz veszem. Russell kivesz egy tesztkártyát a
kesztyűtartóból, és mindketten kiszállunk a kocsiból. Leginkább
arra vágyom, hogy valaki hazakísérjen. Mert félek egyedül
hazamenni.
A hátsó kert most is sötét, mert még nem cseréltem ki a
kiégett villanykörtét.
– Merre kell menni? – kérdezi Russell. – Hol van a házikód?
A fák felé mutatok. – Ott hátul. Majd meglátja.
Közelebb megyünk, már láthatók a kis ház körvonalai. A
kulcs már a kezemben van, így próbaképpen bekapcsolom a
sokkolót, amelyik hangos sercegés közepette villámként
világítja be a hátsó kertet.
– Jézusom – mondja Russell. – Mi a fene ez?
– Caroline adott nekem egy sokkolót.
– Spring Brookban nincs bűnözés. Minek neked
kábítófegyver?
– Caroline anya. Az aggódós fajtából. Megígértem neki, hogy a
kulcstartómon tartom.
A sokkolóban van egy apró LED-es zseblámpa, azzal
pásztázom végig a házikó tornácát: se új kövek, se új rajzok.
Kinyitom az ajtót, felkapcsolom a villanyt, és beengedem
Russellt. Alaposan körülnéz a helyiségben – elégedetten
hümmög, de ez csak a felszín. Russell tapasztalt pártfogó, és
tudom, hogy a gyanús, árulkodó jeleket keresi.
– Ez nagyon szép, Quinn. Mindezt te magad csináltad?
– Nem, Maxwellék rendezték be nekem, mielőtt beköltöztem.
Érezze otthon magát. Gyors leszek – mondom neki, és a
pohárral a kezemben elvonulok a mosdóba.
Ez azért durva, gondolhatnák, hazajön egy finom vacsoráról,
aztán belepisil egy műanyag pohárba, és odaadja a mintát egy
közeli ismerősének, hogy elemezhesse a tartalmát. De aki
megjárta a rehabot, az tudja, hogy az ilyesmit gyorsan meg
lehet szokni. Bemegyek a fürdőszobába, és elvégzem, amit kell.
Aztán kezet mosok, és visszatérek a vizeletmintával.
Russell érezhetően feszült. Mivel a nappalim egyben a
hálószobám is, azt hiszem, kicsit kínosan érzi magát, mintha
megszegett volna valamiféle pártfogó-pártfogolt szabályt.
– Csak azért mentem bele, mert önként felajánlottad –
magyarázza. – Igazából nem aggódom.
– Tisztában vagyok vele.
Belemártja a kártyát a pohárba, és addig tartja benne, amíg a
csíkok átitatódnak, aztán a pohár tetejére fekteti, amíg várjuk
az eredményt. Beszél még egy kicsit a nyaralásáról, arról, hogy
reméli, le tud majd ereszkedni a Grand Canyon aljára, ha a
térde rendbe jön. De nem kell sokáig várnunk. A tesztpaneleken
a negatív eredményt egy vonal jelzi, a pozitívat pedig kettő – és
a negatív eredmény mindig gyorsan megjelenik.
 – Makulátlanul tiszta vagy, ahogy mondtad.
Fogja a poharat, visszasétál vele a fürdőszobámba, és kiönti a
vécébe. Aztán összegyűri a poharat, és a tesztpanellal együtt a
szemetes mélyére süllyeszti. Végül kezet mos, türelmesen és
módszeresen, meleg vízzel.
– Büszke vagyok rád, Quinn. Hívlak, ha visszajöttem. Két hét
múlva, rendben?
Miután Russell elmegy, bezárom az ajtót, és felveszem a
pizsamámat. Kellemes elteltem a finom sajttortával, és
meglehetősen büszke vagyok magamra. A táblagépemet a
konyhában hagytam a töltőn, és mivel még korán van, akár egy
filmet is megnézhetnék. De amikor megkerülöm a
konyhapultot, és a tabletért nyúlok, észreveszem a rajzokat,
amelyektől rettegtem – ezúttal nem a tornácomon hagyták a
lapokat, egy kő alatt, hanem hűtőmágnesekkel a frigómra
tapasztották.
 Lerántom a rajzokat a hűtőről, a mágnesek a padlón
csattannak. A lapok enyhén nyirkosak és langyosak, mintha
most vették volna ki őket a sütőből. Lefordítva a pultra teszem
őket, hogy ne kelljen rájuk néznem.
Sietve bezárom mindkét ablakot. Az előttem álló éjszaka
meleg és fülledt lesz, és valószínűleg álmatlan, de a
felfedezésem után nem kockáztathatok. Feltekerem a szőnyeget,
és ellenőrzöm a padlóban lévő panelt – még mindig
biztonságosan be van szögezve. Aztán átvonszolom az ágyamat
a házikón, és elbarikádozom vele az ajtót. Ha valaki
megpróbálja kinyitni, az ajtó nekicsapódik a támlának, és
felébredek a zajra.
Ahogy én látom, háromféleképpen kerülhettek ezek a rajzok a
hűtőmre.
#1: Maxwellék. Biztos vagyok benne, hogy van kulcsuk a
házamhoz. Tételezzük fel, hogy Ted vagy Caroline rajzolta
ezeket a képeket, majd – mialatt én Russell-lel vacsoráztam –
valamelyikük bement a házikómba, és ott hagyta a rajzokat a
hűtőmön. De miért? Egyetlen hihető magyarázat sem jut
eszembe, amiért ezt tették volna. Én vagyok felelős a
gyermekük biztonságáért és jólétéért. Miért állna érdekükben
manipulálni az agyamat, hogy úgy érezzem, lassan megőrülök?
#2: Teddy. Talán ez az édes ötéves gyerek ellopott egy
pótkulcsot a szüleitől, aztán kiosont a hálószobájából, átlopózott
a hátsó udvaron, és becsempészte a rajzokat a házikómba. De
ahhoz, hogy elhiggyük ezt az elméletet, azt is el kell hinnünk,
hogy Teddy valamiféle mágikus művészzseni, aki a
pálcikafigurák rajzolásától alig pár nap leforgása alatt eljutott a
valósághű, fényt és árnyékot ábrázoló háromdimenziós képek
alkotásáig.
#3: Anya. Fogalmam sincs, mi történik Teddy hálószobájában
a csendes pihenő alatt – de mi van, ha tényleg Anya irányítja őt?
Mondjuk, birtokba veszi a testét, és a kezét használja a képek
megrajzolására. És aztán valamilyen módon „eljuttatja” ezeket
a kész rajzokat a házikómba.
Tudom, tudom: őrültségnek hangzik.
De ha mindhárom elméletet figyelembe veszem, és
összevetem őket egymással…
A leglehetetlenebb magyarázat tűnik a legvalószínűbbnek.
És azon az éjszakán, miközben végig álmatlanul forgolódom
az ágyamban, kifundálom, hogyan szerezhetek bizonyítékot az
elméletem igazolására.
 13

Másnap ebéd előtt lemegyek Maxwellék pincéjébe, és

körülnézek. Az alagsor tele van a költözés óta ki sem bontott
kartondobozokkal, és csak hármat kell kinyitnom, hogy
megtaláljam, amit keresek. Sejtettem, hogy van bébiőrük, és
legnagyobb örömömre a készülék a legmodernebb változatnak
tűnik. Az adó egy HD-kamera infravörös éjjellátóval és
normál/széles látószögű lencsékkel. A vevőegység egy nagy
képernyő, körülbelül akkora, mint egy puha táblás könyv.
Mindent elrejtek egy cipősdobozba, és felviszem az emeletre.
Amikor visszatérek a konyhába, Teddy már vár rám.
– Mit csináltál a pincében?
– Csak körülnéztem – mondom neki. – Mindjárt szedek neked
egy kis raviolit.
Megvárom, amíg nekilát az az ebédjének, aztán felosonok a
szobájába, és keresek egy helyet, ahová elrejthetem a kamerát.
Rájöttem, hogy ha tudni akarom, honnan származnak a képek,
látnom kell, mi történik – be kell látnom Teddy szobájába a
csendes pihenő alatt.
De a kamera elrejtése nem könnyű. Nagy, ormótlan, nehéz jól
eldugni. Ráadásul még valahogy be is kell dugni egy
konnektorba. De Teddy plüssállatkupaca végre megfelelőnek
tűnik – gondosan a mélyére ásom a kamerát, így az objektív
Snoopy és Micimackó között kukucskál ki. Megbizonyosodom
róla, hogy a készülék kap áramot és adásra van állítva, aztán
megcsókolom a keresztet a nyakamban, abban a reményben,
hogy Teddy nem vesz észre semmi szokatlant.
Visszamegyek a konyhába, és leülök Teddy mellé, amíg
befejezi az ebédjét. Ma délelőtt nagyon beszédes. Elpanaszolja,
hogy fodrászhoz kell mennie. Utál fodrászhoz járni, azt mondja,
hosszúra akarja növeszteni a haját, mint a Gyáva Oroszlán, de
alig figyelek rá. Túl ideges vagyok. Sok kérdésemre fogok
választ kapni, de nem vagyok benne biztos, hogy készen állok
rá.
Óráknak tűnik, míg Teddy végre befejezi az evést, és
felküldöm az emeletre, csendes pihenőre. Aztán besietek a
nappaliba, és bekapcsolom a vevőegységet. Teddy szobája
közvetlenül fölöttem van, így a hang és a kép is kristálytiszta. A
kamera az ágyára van irányítva, és a padló nagy részét is látom
– ez az a két hely, ahol a legnagyobb valószínűséggel rajzolhat.
Hallom, hogy nyílik és csukódik a szoba ajtaja, és Teddy
jobbról belép a képbe. Odamegy az íróasztalához, magához
veszi a vázlatfüzetét és a tolltartóját. Aztán lehuppan az ágyára.
Hallom a matrac puha puffanását a vevőkészüléken keresztül
és a mennyezeten keresztül is, mintha sztereóban sugároznák.
Teddy háttal a fejtámlának dőlve, felhúzott lábbal ül, a
térdével támasztja meg a vázlatfüzetet. Elrendezi a ceruzáit az
ágya mellett lévő éjjeliszekrényen. Aztán a tolltartóból elővesz
egy miniatűr ceruzahegyezőt, azt a fajtát, amelyik átlátszó
műanyag tartályba gyűjti a forgácsot. Megforgat benne egy
ceruzát – sirr-surr, sirr-surr –, kiveszi, megvizsgálja, és úgy
dönt, hogy nem elég hegyes. Visszateszi, forgat – sirr-surr –, és
ezt már megfelelőnek találja.
Egy pillanatra félrenézek – épp csak iszom egy korty vizet –,
és amikor újra a képernyőre nézek, a kép rángatózni kezd,
aztán lefagy és kihagy pár képkockát – mintha nem tudna lépést
tartani a hanggal. Még mindig hallom a hegyezés hangját, de a
videó kimerevedik azon a filmkockán, amelyiken Teddy a
ceruzáért nyúlt.
Aztán egyetlen halk, suttogásnál alig hangosabb szó: – Szia.
Ezt gyors elektronikus sistergés követi. A videó előre ugrik,
majd újra megáll. A kép elmosódott, szemcsés és homályos.
Teddy felnéz a vázlatfüzetéből, és a szobája ajtaja felé fordítja a
tekintetét, valakire vagy valamire, ami a kamera látószögén
kívül esik.
– Előkészítem a ceruzákat – mondja, majd felnevet. – Hát
persze. A rajzoláshoz.
Hosszabb sistergés hallatszik, a zaj olyan ritmusban
emelkedik és süllyed, ami a lélegzésre emlékeztet. Valami
recseg-ropog a mikrofonban, és a kép ismét előre ugrik – Teddy
egyenesen a kamerába néz, és látom, hogy a feje a kétszeresére
nőtt. Mint a vidámpark görbe tükrében, egyes testrészei
aránytalanul összezsugorodtak, mások pedig megnyúltak – a
karjai rövid kis uszonyok, de az arca hatalmas.
– Óvatosan – suttogja. – Finoman.
A sistergés egyre hangosabb. Megpróbálom lejjebb venni a
hangerőt, de a gomb nem mozdul; a sistergés egyre hangosabb,
végül mindenhonnan hallom, mintha kiszabadult volna a
hangszóróból, és betöltené a szobát. A videó előre ugrik, és
Teddy elterül a matracon, kinyújtott karral, a teste görcsösen
rángatózik, az ágya ütemesen rázkódik, csak úgy dübörög tőle a
plafon.
Kirontok a nappaliból, átszáguldok az előszobán, a lépcsőn
felrohanok az emeletre. Teddy szobájának az ajtaja be van
zárva. Hiába rángatom a kilincset, nem mozdul. Beragadt.
Vagy valami megakadályozza, hogy elforduljon.
– Teddy!
Ököllel verem az ajtót. Aztán hátrébb lépek, és belerúgok,
ahogy a filmekben láttam, de csak a lábamat ütöm meg
alaposan. Megpróbálom vállal betörni az ajtót, de ez annyira
fáj, hogy összegörnyedek. Aztán rájövök, hogy belátok Teddy
szobájába. Az ajtaja alatt van egy kicsi, kábé félcentis rés. Az
oldalamra fekszem, a fejemet a padlóra hajtom, becsukom az
egyik szemem, és benézek a résen. Ekkor megcsap az iszonyú
szag, a tömény ammóniahullám, ami mérgező kipufogógázként
szivárog a szobából. Megtelik vele a szám és az orrom, köhögve,
öklendezve fordulok el. A torkom kapar, a szememből ömlik a
könny – mintha paprikasprayvel fújtak volna le. A szívem
őrülten zakatol.
És ahogy ott fetrengek a folyosón, és próbálom törölgetni
folyó orromat, és próbálok magamhoz térni, és próbálom
összekaparni az erőmet ahhoz, hogy egyáltalán fel tudjak ülni,
pici kattanást hallok – a kilincs elfordult.
Feltápászkodom, és kinyitom az ajtót. Ismét megcsap a bűz, a
rendkívül tömény vizeletszag, amelyik úgy lebeg a levegőben,
mint a pára zuhanyzás után. Megragadom a pólóm alját, és a
szám elé húzom. Teddyre látszólag nem hat a szag, és nem vesz
tudomást a kiabálásomról sem. Az ágyán ül, ölében a
vázlatfüzet, jobb kezében a ceruza. Gyorsan dolgozik, vastag
fekete vonalakat húz a lapra.
– Teddy!
Nem néz fel. Úgy tűnik, nem hallja, amit mondok. A keze
tovább mozog – sötétre satírozza a lapot, kitölti a fekete éjszakai
égboltot.
– Teddy, hallasz engem? Jól vagy?
Még mindig nem vesz tudomást rólam. Közelebb lépek az
ágyához, rálépek az egyik játék állatára, egy plüsslóra, és az
hangosan, élesen felnyerít.
– Teddy, nézz rám! – A vállára teszem a kezem, akkor végre
felnéz, de csak a szeme fehérjét látom. Az írisze eltűnt. A keze
viszont még mindig mozog, rajzol, anélkül hogy odanézne.
Megragadom a csuklóját, és megdöbbenek, hogy a bőre milyen
forró, és hogy a karja milyen furcsán feszes. Normális esetben a
teste laza és ernyedt, mint egy rongybabáé. Játék közben
gyakran viccelődöm vele, hogy madárcsontú, mert nagyon
könnyű felkapni, és megpörgetni a levegőben. De most valami
különös energia lüktet a bőre alatt, mintha minden izma
megacélosodott volna. Olyan, mint egy támadásra kész
pitbullkölyök.
Az íriszei újra látszanak.
Rám pislog. – Mallory?
– Mit csinálsz, Teddy?
Észreveszi, hogy egy ceruzát tart a kezében, és azonnal elejti.
– Nem tudom.
– Te rajzoltál, Teddy. Néztelek. Az egész tested remegett.
Mintha rohamod lett volna.
 – Bocsánat…
– Ne kérj bocsánatot! Nem vagyok dühös!
Az alsó ajka megremeg. – Ne haragudj!
– Semmi baj, csak mondd el, hogy mi történt!
És tudom, hogy kiabálok, de nem tehetek róla. Túlságosan
kiborít az, amit látok. Két kép van a padlón, és egy harmadik,
félig kész, a vázlatfüzetében.
 – Teddy, figyelj rám. Ki ez a kislány?
– Nem tudom.
– Anya kislánya?
– Nem tudom!
– Miért rajzolod ezeket a dolgokat?
– Nem én voltam, Mallory, esküszöm!
– Akkor miért vannak a szobádban?
Mélyet sóhajt. – Tudom, hogy Anya nem valódi. Tudom, hogy
valójában nincs itt. Néha azt álmodom, hogy együtt rajzolunk,
de amikor felébredek, soha nincsenek képek. – A vázlatfüzetet
áthajítja a szoba másik sarkába, mintha meg akarná tagadni
még a létezését is. – Minek az a sok kép?! Csak álmodjuk őket!
Akkor esik le, hogy mi történik: Anya nyilván kiviszi a
rajzokat a szobából, mielőtt Teddy felébredne, hogy ne kelljen
szembesülnie velük. Én pedig betolakodtam, és megzavartam a
szokásos folyamatot.
Teddynek mindez már túl sok, mert sírva fakad. A karomba
veszem. A teste ernyedt és laza, mint máskor. Rájövök, hogy
olyasmire várok tőle magyarázatot, amit ő maga sem ért. Nem
kérhetem tőle, hogy magyarázza meg a lehetetlent.
A jobb kezét az enyémbe teszi, és látom, hogy apró ujjai
koszosak a grafitportól. Szorosan magamhoz ölelem,
megnyugtatom, és biztosítom róla, hogy minden rendben lesz.
De valójában nem vagyok benne olyan biztos.
Mert nagyon jól tudom, hogy ez a gyerek balkezes.
 14

Aznap este Adrian átjön hozzám, és együtt átnézzük az összes

képet. Összesen kilenc rajz van – a tornácon hagyott három, a
hűtőmre tűzött három és az a három, amit ma szedtem össze
Teddy szobájában. Adrian folyton új sorrendbe állítja a lapokat,
mintha volna egy megfelelő sorrend, mintha létezne valamiféle
logikai láncolat, amiből kibontakozhatna egy történet. Csak hát
én egész délután ezen gondolkodtam, és még mindig nem
tudom értelmezni őket.
Alkonyodik, a nap már majdnem lenyugodott. A hátsó
udvarban az égbolt szürkés, a levegő párás. Az erdő tele van
villódzó szentjánosbogarakkal. Szemben, a nagy ház
konyhájában Caroline épp a mosogatógépbe pakolja az
edényeket a vacsora után, Ted pedig nyilván odafent van, a
kisfiukat altatja.
Adriannel egymás mellett ülünk a kis ház lépcsőjén, olyan
szorosan, hogy a térdünk majdnem összeér. Elmesélem neki a
kamerával végzett kísérletemet, és beszámolok neki arról,
hogyan figyeltem meg Teddyt, miközben a szeme és a domináns
keze használata nélkül rajzolt. És Adrian teljes joggal
mondhatná, hogy őrült vagyok – tudom, hogy a történetem
teljes képtelenségnek hangzik –, ezért megkönnyebbülök,
amikor láthatóan komolyan veszi. Felveszi az egyik rajzlapot,
hogy közelebbről megnézze, és fintorogva köhög.
 – Te jóisten, ez tényleg büdös.
– Ilyen szagot áraszt Teddy szobája. Nem mindig, csak néha.
Caroline azt mondja, hogy bepisil.
– Nem hiszem, hogy ez pisiszag. Tavaly nyáron Burlington
megyében dolgoztunk. A Pine Barrens közelében. Egy fickó
felbérelt bennünket, hogy pucoljuk ki az üres telkét.
Félhektárnyi elgazosodott föld volt, a gyomok magasabbra
nőttek, mint te, szó szerint bozótvágót kellett használnunk. És
az a sok szemét, az hihetetlen volt – régi ruhák, sörösüvegek,
bowlingbábuk, elképesztő ócskaságok, amit csak el tudsz
képzelni. De a legrémesebb, amit találtunk, egy döglött szarvas
volt. Július közepén. És hát arra szerződtünk, hogy tisztítsuk
meg a területet, szóval be kellett zsákolnunk, és el kellett
vinnünk onnan. Nem akarok belemenni a részletekbe, Mallory,
de borzalmas volt. És amit soha nem fogok elfelejteni – és ezt
mindig hallani a filmekben, de tényleg igaz –, az az iszonyú
szag. Pont olyan volt, mint amilyet ezek a rajzok árasztanak.
– Mit tegyek?
– Nem tudom. – Fogja a rajzkupacot, és eltolja magától,
mintha talán nem lenne biztonságos ilyen közel ülni hozzájuk. –
Szerinted Teddy jól van?
– Fogalmam sincs. Nagyon furcsa volt. A bőre forró volt,
szinte sütött. És amikor megérintettem, mintha nem is Teddy
lett volna az. Hanem…valami más.
– Elmondtad a szüleinek?
– Mit mondtam volna nekik? „Azt hiszem, a fiatokat
megszállta Annie Barrett szelleme?” Már megpróbáltam.
Kiakadtak.
 – De már más a helyzet. Van bizonyítékod. Ezek az új rajzok.
Ahogy mondtad: Teddy nem tudta volna megrajzolni őket
segítség nélkül.
– De nem tudom bizonyítani, hogy Anya segített neki. Nem
tudom bizonyítani, hogy beosont a házamba, és ott hagyta őket
a hűtőmön. Ez őrültségnek hangzik.
– Ez nem jelenti azt, hogy nem igaz.
– Te nem ismered úgy a szüleit, mint én. Nem fognak hinni
nekem. Tovább kell kutatnom, megdönthetetlen bizonyítékra
van szükségem.
Szódavizet iszunk, és megosztozunk egy nagy tál mikróban
pattogatott kukoricán – ez volt a maximum, amit ilyen rövid idő
alatt elő tudtam állítani. Úgy érzem, nem vagyok elég jó
vendéglátó, de Adriant ez nem zavarja. Elmondja, mi a helyzet
Spring Brook-i könyvtárban. Az anyja elkezdte átfésülni az
archívumot, de még nem talált semmit. – Szerinte az egész egy
nagy káosz. Telekkönyvek, akták, régi újságok, minden össze
van keveredve. Szerinte még legalább egy hétre lesz szüksége.
– Nem tudok várni még egy hetet, Adrian. Ez a dolog – ez a
szellem vagy kísértet, bármi is legyen az – bejut a házamba.
Néha úgy érzem, hogy figyel engem.
– Hogy érted ezt?
Mindeddig képtelen voltam szavakkal leírni, mi is ez –
egyfajta furcsa bizsergés az érzékszerveim perifériáján, amit
néha sipító fejhang kísér. Kísértést érzek, hogy megemlítsem
Adriannek azt a kísérleti kutatást a Pennsylvaniai Egyetemen,
hogy megkérdezzem tőle, ismeri-e a tekintetérzékelés kifejezést.
De nem akarok semmi olyat mondani, ami a múltamra terelné
a beszélgetést. Már így is túl sokat hazudtam neki, és még nem
békültem ki a töredelmes vallomás gondolatával.
– Van egy ötletem – mondja. – A szüleimnek van egy kis
lakása a garázsuk felett. Jelenleg senki sem használja. Nálunk
lakhatnál néhány napig. Dolgozz itt, de aludj egy biztonságos
helyen, amíg kiderítjük, mi folyik itt.
Próbálom elképzelni, ahogy elmagyarázom a helyzetet
Maxwelléknek, és azt mondom az ötéves Teddynek, hogy azért
költözöm el, mert túlságosan félek a hátsó kertjükben aludni.
– Nem megyek el. Azért vettek fel, hogy vigyázzak Teddyre, és
itt is maradok, és vigyázok Teddyre.
– Akkor hadd maradjak itt én.
– Ugye viccelsz?
– Majd a padlódon alszom. Semmi hátsó szándék, csak egy kis
pluszbiztonság. – Ránézek, már majdnem sötét van, de biztos
vagyok benne, hogy elpirult. – Ha Annie Barrett szelleme
beoson a házikódba, megbotlik bennem, felébredek, és együtt
elbeszélgetünk vele.
– Gúnyolódsz velem?
– Nem, Mallory, csak segíteni próbálok.
– Nem alhat nálam senki. Ez szerepel a házirendben.
Adrian suttogóra fogja a hangját. – Én reggel fél hatkor kelek,
minden áldott nap. Még napfelkelte előtt ki tudok osonni.
Mielőtt Maxwellék felébrednek. Semmit sem fognak észrevenni.
Igent szeretnék mondani. Nagyon szívesen beszélgetnék
Adriannel késő estig. Tényleg nem akarom, hogy hazamenjen.
Az egyetlen dolog, ami visszatart, az az igazság. Adrian még
mindig azt hiszi, hogy a terepfutó sportösztöndíjas egyetemi
hallgató Mallory Quinn-nek próbál segíteni. Nem tudja, hogy én
a volt drogos és a totális csődtömeg Mallory Quinn vagyok. Nem
tudja, hogy a húgom meghalt, hogy az anyám nem áll szóba
velem, hogy elveszítettem azt a két embert, akik a világon a
legtöbbet jelentették nekem. És nincs rá mód, hogy elmondjam
neki. Mert magamnak is alig tudom bevallani ezeket a dolgokat.
– Gyerünk, Mallory. Mondj igent. Aggódom érted.
– Nem tudsz rólam semmit.
– Akkor mesélj. Mondd el, hogy mit kellene tudnom rólad.
De nem mondhatom el neki, még nem, most nagyobb
szükségem van a segítségére, mint valaha. Néhány napig még
titokban kell tartanom a történetemet. Aztán esküszöm,
mindent elmondok neki.
Gyengéden a térdemre teszi a kezét.
– Bírlak, Mallory. Hadd segítsek neked.
Érzem rajta, hogy bátorságot gyűjt, hogy lépni akar. Régen
volt, amikor valaki megpróbált megcsókolni. És akarom is meg
nem is, hogy megcsókoljon, ezért csak ülök ott dermedten,
ahogy lassan felém fordul.
És akkor, a kert túloldalán, a nagy háznál kinyílnak a
tolóajtók, és Caroline Maxwell lép ki a teraszra, kezében egy
könyvvel, egy borosüveggel és egy talpas pohárral.
Adrian elhúzódik, és megköszörüli a torkát.
– Hát, későre jár.
Felállok. – Aha.
Átsétálunk a kerten a nagy ház oldala mellett, a kövezett
ösvényen Maxwellék dupla kocsibejárójához. – Az ajánlatom
áll, ha meggondolnád magad – mondja Adrian. – Bár szerintem
nem kell aggódnod.
– Miért nem?
– Nos, ez a dolog – ez a szellem vagy kísértet, bármi is legyen
–, láttad már valaha?
– Nem.
– És hallottad valaha? Hallottál furcsa nyögéseket vagy
hangokat? Suttogást az éjszaka közepén?
– Soha.
– És nem babrál a dolgaiddal? Nem ver le képeket a falról,
nem csapkodja az ajtót, nem kapcsolgatja a villanyt?
– Nem, semmi ilyesmi.
– Na, erről van szó. Rengeteg alkalma volt rá, hogy
megijesszen. És vagy nem tud, vagy nem akar. Szerintem
kommunikálni próbál. Szerintem még több rajz jön, és ha
meglesz az összes, akkor majd megértjük, hogy mit akar
mondani.
Igaza lenne? Fogalmam sincs. De nagyra értékelem a
hangjából áradó nyugalmat és magabiztosságot. Egészen
kezelhetővé teszi a problémáimat.
– Köszönöm, Adrian. Köszönöm, hogy hiszel nekem.

Miközben a kis ház felé tartok, Caroline odaszól a teraszról. –

Látom, szereztél egy új barátot. Remélem, nem ijesztettem el.
Közelebb megyek, hogy ne kelljen kiabálnom. – Ő az egyik
kertészetek. A Pázsitkirálynak dolgozik.
– Tudom, pár hete találkoztam Adriannel. Pont mielőtt
beköltöztél. Teddyt nagyon lenyűgözte a traktorja. – Kortyol
egyet a borából. – Aranyos srác, Mallory. Azok a szemek!
 – Csak barátok vagyunk.
Megvonja a vállát. – Semmi közöm hozzá. Csak innen úgy
tűnt, mintha egészen közel ültetek volna egymáshoz.
Érzem, hogy elpirulok. – Azért annyira nem közel.
Becsukja a könyvét, félreteszi, és int, hogy foglaljak helyet.
– Mit tudunk még róla?
Elmagyarázom, hogy háromutcányira lakik, hogy az apja
vállalkozásában dolgozik, és mérnöknek tanul a Rutgers
Egyetemen New Brunswickban. – Szeret olvasni. Egy
könyvesboltban futottam össze vele. És úgy tűnik, mindenkit
ismer Spring Brookban.
– Mi van a figyelmeztető jelekkel? Mik a hibái?
– Eddig még nem fedeztem fel egyet sem. Azt már tudom,
hogy Star Wars-gyík. Úgy értem, nem lepődnék meg, ha
kiderülne, hogy szerepjátékos találkozókra jár.
Caroline elneveti magát. – Ha ez a legnagyobb hibája, a
helyedben felvennék egy Leia hercegnős jelmezt, és ráhajtanék.
Mikor találkozol vele újra?
– Még nem tudom.
– Talán tedd meg te a következő lépést. Hívd meg a házunkba.
Használhatjátok a medencét, együtt piknikezhettek. Teddy
biztosan örülne neki.
– Köszönöm – mondom neki. – Lehet, hogy élek a
lehetőséggel.
Néhány pillanatig kellemes csendben ülünk, élvezzük az
éjszaka csendjét, aztán Caroline a könyvéért nyúl. A régi,
szamárfüles, jegyzetekkel teli puha borítású kötet borítóján egy
meztelen Éva látható, amint az Édenkertben áll, és az almáért
nyúl, miközben a kígyó a közelben ólálkodik.
– Ez a Biblia?
– Nem, ez költészet. Az Elveszett paradicsom. Az egyetemen
imádtam, de most már egy oldalt sem bírok végigolvasni belőle.
Nincs hozzá türelmem. Mintha az anyaság nem tett volna jót a
koncentrálóképességemnek.
– Itt van nálam a Harry Potter első kötete. A könyvtárból
vettem ki, hogy felolvassam Teddynek, de szívesen
kölcsönadom.
Caroline elmosolyodik, mintha valami mulatságosat
mondtam volna. – Azt hiszem, inkább lefekszem. Későre jár. Jó
éjt, Mallory.
Bemegy a házba, én pedig megteszem a hosszú utat a kerten
át a házikómig. Ismét lépteket hallok a Hayden’s Glen felől –
talán egy szarvas, részeg kamaszok vagy halott emberek, vagy
ki tudja –, de a hangok már nem ijesztenek meg.
Mert úgy döntöttem, hogy Adriannek igaza van.
Nem kell félnem Anyától.
Nem akar bántani engem.
Nem akar megijeszteni.
Csak mondani akar nekem valamit.
És azt hiszem, itt az ideje, hogy közvetítő nélkül fogjunk neki.
 15

Másnap reggel szólok Teddynek, hogy Adrian ebédidőben

medencés piknikre jön hozzánk, és fantasztikus lakomát
szervírozunk: grillezett csirkés szendvicseket, tésztasalátát,
gyümölcssalátát és frissen facsart limonádét kínálunk a
vendégnek. Teddy büszkén mindent kihord a medence melletti
teraszra, én pedig kinyitom a napernyőket, hogy árnyékban
ehessünk.
Adriant már tájékoztattam a tervről, és beleegyezett, hogy
vigyáz Teddyre, amíg mi ketten Mitzivel megpróbáljuk
használni a szellemtáblát. Pontosan délben érkezik,
fürdőnadrágban és piros Scarlet Knights pólóban, és Teddy, aki
még nincs százhúsz centi magas, mégis kitalálta, hogy nyissa ki
a gyerekbiztos medencekaput, már rohan is elé. A teremfőnök
szerepében üdvözli Adriant az „éttermünkben”, és az
asztalunkhoz kíséri.
Adrian megcsodálja a terített asztalt. – Bárcsak egész nap itt
maradhatnék és ehetnék! De El Jefe csak egy órát engedélyezett.
Utána keresni fog, és az senkinek sem lenne jó.
– Gyorsan eszünk, hogy utána sokáig tudjunk úszni – mondja
neki Teddy. – És játszhatunk Marco Polót!
Rengeteg utasítást adok Adriannek. Többször emlékeztetem,
hogy Teddynek viselnie kell az úszógumit, hogy a víz túl mély
neki, még a sekély oldalon is. Túl ideges vagyok ahhoz, hogy
bármit is egyek. Folyton a kis ház felé lesek, ahol Mitzi már vagy
egy órája dolgozik, hogy felkészüljön az „összejövetelre”. Nem
biztos benne, hogy a terv működni fog. Ideális esetben
Teddynek is ott kellene ülnie a szellemtáblánál, velünk együtt,
de mivel erre nem voltam hajlandó, meggyőztem, hogy Teddy
közel lesz, alig pár méterre, és végül egyetértett, hogy az talán
elég.
Teddy alig várja, hogy úszhasson, úgyhogy csak egy fél
szendvicset eszik, és közli, hogy már nem éhes. Adrian pedig
tudja, hogy készen állok a kezdésre, szóval ő is bekap pár
falatot, majd fél kézzel felkapja Teddyt.
– Készen áll, Mr. T.?
Teddy ujjongva sivalkodik.
Most jön a trükkös rész. – Teddy, nem bánnád, ha Adrian
vigyázna rád egy kicsit? Valamit el kell intéznem a házikómban.
Ahogy vártam, Teddy majd kiugrik a bőréből örömében.
Körbefutja a medencét, és úgy hadonászik a karjával, mint egy
őrült, teljesen el van ragadtatva attól, hogy Adrian – Adrian!!! –
lesz a bébiszittere.
– Kérlek, nagyon figyelj rá. Nem veszítheted szem elől. Egy
pillanatra sem. Ha bármi történik vele…
– Minden rendben lesz – ígéri Adrian. – Én miattad aggódom.
Ez az első alkalom, hogy szellemtáblát használsz?
– A középiskola óta először.
– Légy óvatos, oké? Szólj, ha szükséged van valamire.
Megrázom a fejem. – Ne gyere a ház közelébe. Még akkor sem,
ha azt hallod, hogy sikítozunk. Nem akarom, hogy Teddy
megtudja, mit csinálunk. Ha elmondja a szüleinek, kiakadnak.
 – És ha valami baj van?
– Mitzi azt mondja, már százszor csinált ilyet. Azt mondja,
teljesen biztonságos.
– És ha Mitzi téved?
Biztosítom róla, hogy minden rendben lesz, de érzem, hogy
nem tűnök magabiztosnak. Mitzi ma már hatszor hívott a
mobilomon, és figyelmeztetett a szabályokra és
óvintézkedésekre. Megtiltotta, hogy ékszer vagy parfüm legyen
rajtam. Tilos a smink, a sapka, a sál és a nyitott orrú cipő.
Minden egyes hívásnál egyre zakkantabbnak tűnt. Azt mondta,
azért használ THC-t, hogy „felszabadítsa” az idegpályáit, és
aggódom, hogy a kannabisztól lett paranoiás.
Teddy egyenesen felénk rohan, Adrian térdének ütközik,
majdnem belelöki a medencébe. – Készen állsz? Most már
úszhatunk?
– Jó mulatást nektek! – mondom nekik. – Nemsokára
visszajövök.

Mire a kis házhoz érek, Mitzi már befejezte az előkészületeket.

Egy halom szakkönyv van a konyhapulton, és vastag fekete
leplet akasztott az ablakok elé, hogy kizárja a napfényt. Amikor
kinyitom a bejárati ajtót, és pislogva próbálok alkalmazkodni a
homályhoz, rajtakapom, hogy kikukucskál, Adriant lesi, aki
éppen leveszi a pólóját. – Atyagatya! Mondd, hol találtad ezt a
jóképű lovagot?
Úgy tűnik, nem ismeri fel Adriant a kertészhacukája nélkül,
nem jön rá, hogy ez ugyanaz a férfi, akit néhány héttel
korábban még erőszaktevőnek titulált.
 – Az utca végén lakik.
– És rá mered bízni a gyereket? Nem fog megzavarni
bennünket?
– Nem lesz semmi baj.
Becsukom az ajtót. Olyan érzés, mintha egy kriptában volnék.
A levegőben az égő zsálya fás, fojtogató illata terjeng; Mitzi
elmagyarázza, hogy ez csökkenti a barátságtalan szellemek
zavaró hatását. Fél tucat fogadalmi gyertyát helyezett el a
szobában, épp elegendő fényt biztosítva a munkához. A
konyhaasztalomra egy fekete rongy van leterítve, a
szellemtábla középen trónol, apró szemcsés fehér kristályok
gyűrűjében. – Tengeri só – magyarázza Mitzi. – Némileg túlzott
elővigyázatosság, de mivel ez az első alkalom, nem kockáztatok.
Mielőtt elkezdenénk, Mitzi megkérdezi, átnézheti-e az összes
rajzot, amit eddig kaptam. Ekkorra már elég szép gyűjtemény
kerekedett belőlük; aznap reggel arra ébredtem, hogy három új
rajz hever a házikóm padlóján, mintha a bejárati ajtó alatt
csúsztatták volna be őket.
 Mitzit mintha az utolsó rajz, a női profil különösen zavarná. A
sziluettre mutat a horizonton.
– Ki lehet ez, aki közeledik felé?
– Szerintem inkább távolodik tőle.
Mitzi iszonyodva megborzong, aztán összeszedi magát. – Azt
hiszem, erre is rá kell kérdeznünk. Készen állsz?
– Nem tudom.
– Ki kell menned a mosdóba?
– Nem.
– Ki van kapcsolva a mobilod?
– Igen.
– Akkor készen állsz.
Leülünk, egymással szemben. Van egy harmadik szék
közöttünk – üresen hagytuk Anya számára. A házikó sötétjében
úgy érzem, mintha magam mögött hagytam volna Spring
Brookot. Vagy inkább úgy érzem, mintha egyszerre lennék
Spring Brookban és Spring Brookon kívül. A levegő
megváltozott; sűrűbb, nehezebb belélegezni. Még hallom Teddy
nevetését és Adrian kiabálását a medence felől – Ágyútűz! –, a
fröcskölést és a loccsanásokat, de ezek a hangok kissé
eltorzulnak, mintha egy recsegő telefonon át hallanám az
egészet.
Mitzi egy kis, szív alakú mutatószerűséget helyez a
szellemtábla közepére, és arra kér, hogy helyezzem rá az
ujjaimat. Ez a planchette; az alján három pici kerék van, apró
sárgaréz görgőkön; alig érek hozzájuk, máris elmozdulnak. –
Vigyázz, nem szabad mozgatnod! – figyelmeztet Mitzi. – Hagyd,
hogy az eszköz magától tegye a dolgát.
Megtornáztatom az ujjaimat, próbálom ellazítani őket. –
Bocsánat.
Mitzi a planchette másik oldalára helyezi az ujjait. Aztán
lehunyja a szemét.
– Oké, Mallory, én kezdem a beszélgetést. Én veszem fel a
kapcsolatot. De ha már stabilnak érzem, hagyni fogom, hogy te
kérdezz. Egyelőre csak csukd be a szemed, és lazíts. Vegyél nagy,
mély, tisztító lélegzeteket, az orrodon szívd be, és a szádon fújd
ki a levegőt.
Ideges vagyok, és egy kicsit feszélyezett is, de Mitzi hangja
megnyugtat. Azon kapom magam, hogy imitálom őt, a
testtartását és a légzését. A füstölő ellazítja az izmaimat és
lecsendesíti a gondolataimat. Az összes hétköznapi gondom és
aggodalmam – Teddy, Maxwellék, a futás, a drogmentesség –
kezd elillanni.
– Isten hozott, szellemek – mondja Mitzi, és összerezzenek a
széken, megijedek a hangja erejétől. – Ez egy biztonságos hely.
Örömmel fogadjuk a jelenléteteket. Arra kérünk titeket, hogy
beszéljetek hozzánk.
Továbbra is hallom a ház melletti zsibongás zaját, a
sikongatást és a fröcskölést. De aztán erősebben koncentrálok,
és sikerül kizárnom őket. Ellazítom az ujjbegyeimet, és
igyekszem nyomás nélkül érinteni a planchette-et.
– Annie Barrett, Annie Barrett-tel szeretnénk beszélni –
mondja Mitzi. – Itt vagy, Annie? Hallasz minket?
Minél tovább ülök a kemény fatámlás székben, annál inkább
tudatában vagyok minden pontnak, ahol érintkezik a testemmel
– az ülés a fenekemet, a keresztléc a lapockáimat nyomja. A
planchette-et tanulmányozom, a legkisebb mozdulatra várva.
Az égő zsálya ropog és serceg.
– No és Anya? Anya jelen van? Hallasz minket, Anya?
A szemhéjam elnehezül, hagyom lecsukódni. Úgy érzem,
mintha hipnotizáltak volna, vagy mintha a nap utolsó pillanatai
volnának, amikor kényelmesen fekszem az ágyban a puha
takaró alatt, elalvásra készen.
– Itt vagy, Anya? Beszélnél velünk?
Nincs válasz.
Már nem hallom a zajokat a hátsó udvarban. Csak Mitzi
szaggatott légzését érzékelem.
– Hadd segítsünk, Anya. Kérlek. Hallgatunk téged.
Ekkor valami megérinti a tarkómat. Mintha elment volna
valaki a székem mögött. Megfordulok, de nincs ott senki – de
amikor visszanézek a szellemtáblára, érzem, hogy valaki fölém
hajol. Puha, hosszú haj súrolja az arcomat, a vállamra omlik.
Aztán egy láthatatlan súly nyomja le a kezem – gyengéd,
bátorító nyomás, ami picit megmozdítja a planchette-et. Az
egyik kerék picit megnyikkan, vékonyan, mint az egércincogás.
– Üdvözlünk, szellem! – Mitzi rám mosolyog, és rájövök, hogy
fogalma sincs, mi történik; nyilvánvalóan nem látja és nem érzi
azt, ami mögöttem van. – Köszönjük, hogy válaszoltál a
hívásunkra!
Meleg lehelet csiklandozza a tarkómat, libabőrös leszek tőle.
Újabb nyomás nehezedik a kezemre és a csuklómra, a
planchette lassú köröket ír le a szellemtáblán.
 – Anya, te vagy az? – kérdezi Mitzi. – Anyával beszélgetünk?
A táblán az angol ábécé betűi és számok vannak, nullától
kilencig, a felső sarkokba pedig az igen és a nem szavakat
vésték. Passzívan figyelem, ahogy a planchette rövid időre
megáll az I betűnél, majd visszamegy a G-hez, aztán az E-hez.
Mitzi a bal kezének négy ujját rajta tartja, de a szabad kezében
lévő ceruzával egy kis jegyzettömbbe írja az üzeneteket: I–G–E?
Izzadság gyöngyözik a homlokán. Rám pillant, és csüggedten
rázza a fejét.
– Lassan beszélj, szellem – mondja. – Van időnk bőven.
Szeretnénk megérteni téged. Te vagy, Anya?
Az írótábla megáll az N-nél, majd az X-nél, aztán az O-nál.
– Előredőltél – suttogja Mitzi ingerülten, és rájövök, hogy
hozzám beszél.
– Tessék?
– Az asztal fölé hajoltál. Te mozgatod, Mallory.
– Nem én mozgatom.
– Dőlj hátra! Ülj egyenesen!
Túlságosan félek ahhoz, hogy vitatkozzam vele, hogy
elmondjam neki az igazat. Bármi is történik, nem akarom
megszakítani.
– Szellem, örülünk az üzenetednek! Örülünk minden
információnak, amit meg szeretnél osztani velünk.
Még nagyobb nyomás nehezedik a kezemre, a mutató egyre
gyorsabban mozog, szinte száguld a szellemtáblán,
véletlenszerűen meg-megáll egy-egy betűnél, és a következő
sorozatot hozza létre: L–V–A–J–X–S. Mitzi továbbra is mindent
rögzít, de egyre bosszúsabbnak tűnik. Az eredmény olyan, mint
egy marék betűtészta.
Az írótábla vibrál és remeg, mint egy rémült kisállat
szívdobogása. Ide-oda cikázik a táblán, Mitzi alig tudja
jegyzetelni. A levegő sűrű és fojtogató, fulladozom, könnyezik a
szemem, és nem értem, miért nem kapcsol be a füstérzékelőm.
Ekkor Mitzi leveszi róla az ujjait, de a mutató tovább mozog. A
kezem végigtolja a szellemtáblán, és amikor az asztal szélére ér,
leesik, és nagyot csattan a padlón. Mitzi dühösen pattan fel. –
Tudtam! Te lökted le! Egész idő alatt te mozgattad!
A nyomás megszűnik a kezemen, és visszazökkenek a
valóságba. A transz elmúlt, a házamban vagyok. Szerda déli
háromnegyed egy van, és hallom, hogy Adrian számol a hátsó
udvarban – Haaat, hééét… –, miközben Mitzi ádáz tekintettel
bámul rám.
– Anya volt. Nem én.
– Figyeltelek, Mallory. Láttalak!
– Nyooolc!
– Anya mozgatta a kezemet. Ő vezette.
– Ez nem egy ottalvós buli. Nem játék! Ez a megélhetésem, és
nagyon komolyan veszem!
– Kileeenc…
– Csak az időmet vesztegetted! Az egész napomat elszúrtad!
Ekkor hirtelen napfény vakítja el a szememet, pislognom kell.
A kis ház ajtaja kinyílik, és a kis Teddy áll a tornácomon,
bekukucskál a sötétbe. Az ajkához emeli az ujját, és int, hogy
maradjunk csendben. – Tíííz! – kiáltja odakint Adrian. – Aki
bújt, aki nem, megyek!
Teddy bebújik a résen, és halkan becsukja az ajtót. Aztán
körülnéz a házikóban, megbámulja a gyertyákat, az elsötétített
ablakokat és a nagy szemű sóból rakott kört az asztalon. – Mit
játszotok?
– Drágám, ezt úgy hívják, hogy szellemtábla – mondja Mitzi,
és int neki, hogy nézze meg közelebbről. – A megfelelő
kezekben ez a kommunikáció eszköze. Hogy beszélhessünk a
halottakkal.
Teddy rám néz megerősítésért, mintha nem tudná elhinni,
hogy Mitzi igazat mond. – Tényleg?
– Nem, nem, nem – kelek fel gyorsan a székből, és sietősen az
ajtó felé terelem.
– Ez csak egy játék. Játszottunk – legyintek. Más se hiányzik,
mint hogy Teddy beszámoljon a szüleinek a szeánszról. – Nem
kell komolyan venni.
– De nagyon is komolyan kell venni – mondja Mitzi, én pedig
éles pillantást vetek rá, mire végre elhallgat.
Kinyitom az ajtót, és meglátom Adriant, aki már a Hayden’s
Glen fáinál keresi Teddyt. – Itt van! – kiáltok oda neki.
Amint észreveszi, hogy Adrian közeledik, Teddy kislisszol az
ajtón, és mint akit puskából lőttek ki, átsprintel a füvön.
Nyilván új búvóhelyet keres magának.
– Bocsánat – mondja Adrian. – Mondtam neki, hogy maradjon
a medence körül. Remélem, nem tett tönkre semmit.
– Már tönkre volt téve – mondja Mitzi. Összeszedi a holmiját,
eloltja a gyertyákat és összegyűjti a füstölőket. – Ebben a
házban nincsenek szellemek. Soha nem is voltak. Ez csak egy
sztori, amit azért talált ki, hogy felhívja magára a figyelmet.
– Mitzi, ez nem igaz!
 – Már százszor használtam ezt a táblát. Soha nem viselkedett
így.
– Esküszöm neked…
– Esküdözz a lovagodnak, oké? Sírd ki magad a vállán, ő talán
megsajnál téged. De engem többet nem palizol be.
Betuszkolja a könyveit a táskájába, aztán sebesen kiviharzik,
és majdnem elesik, amikor megbotlik a lépcsőn.
– Mi történt itt? – kérdezi Adrian.
– Anya itt volt, Adrian. Bent volt a házban. Esküszöm,
éreztem, hogy ott áll mögöttem. Mozgatta a kezemet. De a
betűkből csak valamiféle halandzsa állt össze. Mint egy kupac
betűtészta. Nem tudtunk belőle kihámozni semmit. Aztán a
közepe táján Mitzi elvesztette a fejét. Kiabálni kezdett velem.
A tornácról nézzük, ahogy Mitzi dülöngélve, jobbra-balra
támolyogva csörtet végig a gyepen, mintha nehezére esne
egyenesen menni.
– Jól van? – kérdezi tőlem Adrian, nagy szemeket meresztve.
– Hát, eléggé be van tépve, de állítólag ez is a folyamat része.
Teddy bánatosan jelenik meg a tornác előtt. Úgy tűnik, érti,
hogy valami rossz történt, és a felnőttek feldúltak. Reménykedő
hangon kérdezi. – Akar valaki fogócskázni?
Adrian bocsánatot kér, mert mennie kell, és nem maradhat
tovább. – Vissza kell mennem, különben El Jefe kiakad.
– Majd én fogócskázom veled – mondom Teddynek. – Csak adj
még egy percet.
Nyilvánvaló, hogy Teddy nem erre a válaszra várt.
Mindkettőnkre dühösen trappol át az udvaron a medence
teraszára.
 – Minden rendben? – kérdezi Adrian.
– Velem igen. Csak remélem, hogy Teddy nem mond semmit a
szüleinek…
De biztos vagyok benne, hogy kitálal.
 16

A medencés buli után Teddy felmegy a szobájába csendes

pihenőre, én pedig lent maradok a nappaliban. Talán nem
akarom tudni, hogy mit csinál odafent. Talán jobb, ha nem
kíváncsiskodom annyit.
Délután hosszú sétát teszünk az Elvarázsolt Erdőben.
Követjük a Sárgaköves Utat a Sárkányhágóig, majd a Fenséges
Folyóig, én pedig újabb történeteket találok ki Mallory
hercegnőről és Teddy hercegről. De Teddy herceg csakis a
szellemtáblákról akar beszélgetni: Kell beléjük elem? Hogyan
találják meg a halottakat? Meg tudnak találni bármilyen
halottat? Még Abraham Lincolnt is? Mindenre azt felelem, hogy
nem tudom, hátha elveszíti az érdeklődését. Erre megkérdezi,
mennyibe kerül egy szellemtábla, és hogy házilag lehet-e olyat
készíteni.
Caroline a szokásos időben ér haza a munkából, én pedig
azonnal hosszú futásra indulok. Alig vártam, hogy
elszabaduljak, és levezessem magamból a stresszt. Már
majdnem hét óra van, amikor hazaérek. Ted és Caroline a
tornácomon várnak. Amint meglátom az arckifejezésüket, már
tudom, hogy tudják.
– Jól ment az edzés? – kérdezi Ted.
Társalgási hangnemet üt meg, mintha csak könnyed csevejről
lenne szó.
 – Elég jól. Majdnem kilenc mérföldet teljesítettem.
– Tényleg, kilenc mérföldet? Ez figyelemre méltó.
De Caroline-nak nincs kedve bájcsevegni. – Van valami, amit
el akarsz mondani nekünk?
Úgy érzem magam, mint akit berángattak az igazgatóiba, és
arra utasítottak, hogy ürítsem ki a zsebeimet. Jobbnak látom
megjátszani a hülyét. – Valami baj van?
Egy papírlapot nyom a kezembe. – Vacsora előtt találtam ezt a
rajzot. Teddy nem akarta megmutatni nekem. Megpróbálta
elrejteni. De én ragaszkodtam hozzá. Most nézd meg ezt a képet,
és mondd meg, mit tudsz felhozni mentségedre, hogy ne
rúgjunk ki azonnal.
Ted a karjára teszi a kezét. – Ne reagáljuk túl a dolgot.
– Ne oktass ki, Ted. Azért fizetjük Malloryt, hogy vigyázzon a
gyerekünkre. Ehelyett rábízta a kertészre. Hogy szellemesdit
játszhasson. A drogossal, aki a szomszédban lakik. Miért is
reagálom túl?
A rajz egyáltalán nem hasonlít azokra a sötét, baljós képekre,
amelyeket a tornácomon és a hűtőszekrényemen hagytak. Csak
pár Teddy-féle pálcikafigura szerepel rajta – én és egy dühös nő,
aki nyilvánvalóan Mitzi, akik egy betűkkel és számokkal teli
téglalap körül ülnek.
 – Tudtam!
Caroline szeme összeszűkül. – Mit tudtál?
– Anya ott volt! A szeánszon! Mitzi megvádolt, hogy én
tologattam azt a mutató izét, de Anya volt az! Ő mozgatta. Teddy
látta őt! A kép bizonyítja!
Caroline megrökönyödve Tedre néz, aki felteszi a kezét, és
arra int bennünket, hogy nyugodjunk meg. – Vegyünk
mindannyian egy mély lélegzetet, rendben? És tisztázzuk, miről
van szó.
Persze hogy össze vannak zavarodva. Nem látták azt, amit én
láttam. Soha nem fognak hinni nekem, ha nem mutatom meg
nekik a rajzokat. Kinyitom a házikóm ajtaját, és behívom őket.
Előveszem a köteg rajzot, és elrendezem őket az ágyamon.
– Nézzétek meg ezeket. Felismeritek a papírt, ugye? Teddy
vázlatfüzetéből való. A múlt hétfőn találtam az első három
rajzot a tornácomon. Megkérdeztem Teddyt, de azt mondta,
semmi köze hozzájuk. Másnap este elmentem vacsorázni
Russell-lel. A házam ajtaja zárva volt. De amikor hazaértem,
még három rajz volt a hűtőmön. Ezért elrejtettem egy kamerát
Teddy szobájában…
– Mit csináltál? – kérdezi elképedve Caroline.
– Egy bébimonitort. A pincéből. A szobájába tettem a
kamerát, és a csendes pihenő alatt figyeltem, mit csinál. –
Rámutatok a következő három képre. – Végignéztem, ahogy
megrajzolja ezeket. A jobb kezét használta.
Caroline megrázza a fejét. – Sajnálom, Mallory, de egy ötéves
kisfiúról beszélünk. Abban mindannyian egyetértünk, hogy
Teddy tehetséges, de kizárt, hogy képes lenne…
– Még mindig nem érted. Nem Teddy rajzolta ezeket a
képeket. Hanem Anya. Annie Barrett szelleme. Meglátogatja
Teddyt a szobájában. Úgy használja őt, mint egy bábut.
Valahogy irányítja a testét, megrajzoltatja vele ezeket a képeket,
és utána elhozza őket a házamba. Mert mondani akar nekem
valamit.
– Mallory, lassíts – mondja Ted.
– Azért rendeztük a szeánszot, hogy rávegyem Anyát, hagyja
békén Teddyt. Kommunikálni akartam vele. Közvetlenül.
Teddyt ki akartam hagyni belőle. De valami rosszul sült el. Nem
működött.
Szünetet tartok, töltök magamnak egy pohár vizet, és
felhajtom. – Tudom, hogy őrültségnek hangzik. De itt van az
összes bizonyíték. Nézzétek meg ezeket a képeket.
Összefüggenek, egy történetet mesélnek el, amit nem tudok
értelmezni. Segítsetek, kérlek!
Caroline egy székre roskad, és a kezébe temeti az arcát. Ted
azonban megőrzi a higgadtságát, és megértőnek mutatkozik. –
Feltétlenül segíteni szeretnénk neked, Mallory. Örülök, hogy
nyíltan és őszintén beszélsz velünk. De mielőtt értelmet adnánk
ezeknek a képeknek, meg kell állapodnunk néhány tényben,
oké? Az első és legfontosabb, hogy szellemek nem léteznek.
– Nem tudod bizonyítani, hogy nem léteznek.
– Mert nem lehet bizonyítani azt, ami nincs! Nézd a másik
oldalát, Mallory: nincs bizonyítékod arra, hogy Annie Barrett
szelleme létezik.
 – Ezek a képek bizonyítják! Teddy vázlatfüzetének papírján.
Ha nem ő rajzolta őket, és ha nem Annie juttatta el őket a
házamba varázslatos módon, akkor hogy kerültek ide?
Látom, hogy Caroline figyelme az ágyam melletti kis asztalra
terelődött, ahol a mobilomat, a táblagépemet és a Bibliámat
tartom – és az üres vázlatfüzetet, amit Teddy adott nekem egy
hónappal ezelőtt, amikor dolgozni kezdtem náluk.
– Ugyan már – mondom neki. – Csak nem gondolod, hogy én
rajzolom őket?
– Nem állítottam semmi ilyesmit – mondja Caroline. De látom
rajta, hogy jár az agya, hogy magában ízekre szedi az
elméletemet és a történteket.
Végül is voltak már memóriazavaraim…
Ráadásul a múlt héten eltűntek Teddy ceruzái, egy egész
doboznyi…
– Kérdezzük meg a fiatokat – mondom nekik. – Nem fog
hazudni.
Alig egy percbe telik átvágni a kerten és felmenni az emeletre,
Teddy szobájába. Már megmosta a fogát, és átöltözött a
tűzoltóautó-mintás pizsamájába. Az ágya mellett a földön hasal,
és az építőjátékából egy farmházat épít, amelyet műanyag
háziállatokkal népesít be. Korábban soha nem fordult elő, hogy
egyszerre mindhárman megjelenjünk a szobájában, ráadásul
feldúltan és zaklatottan. Rögtön tudja, hogy baj van.
Ted odasétál az ágyához, és megsimogatja a haját. – Szia,
nagyfiú.
– Valami fontosat kell kérdeznünk tőled – mondja Caroline. –
És azt szeretnénk, ha őszintén válaszolnál. – Előveszi a képeket,
és szétteríti őket a padlón. – Ezeket te rajzoltad?
Teddy a fejét rázza. – Nem.
– Nem emlékszik rá, hogy ő rajzolta őket – mondom neki. –
Mert egyfajta transzba esik. Olyan, mintha éber altatásban
volna.
Caroline letérdel a fia mellé, és játszani kezd egy műanyag
kecskével, igyekszik könnyed hangnemet megütni. – Anya
segített neked elkészíteni ezeket a rajzokat? Ő mondta meg,
hogy mit csinálj?
Teddyre nézek, próbálom rávenni, hogy felvegye a
szemkontaktust, de a gyerek nem néz rám. – Tudom, hogy Anya
nem igazi – mondja a szüleinek. – Anya csak egy kitalált barát.
Anya soha nem tudna igazi képeket rajzolni.
– Persze hogy nem tudna – mondja Caroline. Átkarolja Teddy
vállát, és magához szorítja. – Teljesen igazad van, édesem.
Úgy érzem, mindjárt megőrülök. Mintha ezek ketten
szándékosan figyelmen kívül hagynák a nyilvánvaló tényt,
mintha hirtelen úgy döntöttek volna, hogy 2+2=5.
– De mindketten érzitek a szagot ebben a szobában, nem
igaz? Nézzetek körül. Az ablakok nyitva, a központi légkondi
megy, Teddy ágyneműje tiszta, ma is kimostam, mindennap
kimosom, de mindig van itt valami rossz szag. Mint a kén, mint
az ammónia. – Caroline figyelmeztető pillantást vet rám, de
nem érti a lényeget. – Ez nem Teddy hibája! Hanem Anyáé! Ezt
ő árasztja! Ez a rothadás szaga, ez…
– Hagyd abba – szól rám Ted. – Egy szót se többet, oké?
Megértjük, hogy feldúlt vagy. Megértjük, rendben? De ha meg
akarjuk oldani ezt a problémát, akkor a tényekkel kell
foglalkoznunk. Az abszolút igazságokkal. És én őszinte vagyok
veled, Mallory: nem érzek bűzt ebben a szobában. Szerintem
Teddy szobájának teljesen jó illata van.
– Szerintem is – mondja Caroline. – Nincs ezzel a szaggal
semmi baj.
Úgy érzem, ezt már nem bírom idegekkel.
Teddy az egyetlen reményem, de még mindig nem tudom
rávenni, hogy rám nézzen. – Légyszi, Teddy! Te ismered ezt a
szagot. Nekem elmondtad, hogy Anyáé.
Csak rázza a fejét, és az alsó ajkába harap, majd hirtelen
könnyekben tör ki.
– Tudom, hogy nem igazi – mondja az anyjának. – Tudom,
hogy csak kitalált. Csak képzelem.
Caroline átkarolja a fiát. – Persze hogy tudod – mondja,
vigasztalni próbálja, majd felém fordul. – Azt hiszem, most már
menned kellene.
– Várj…
– Nem, elég volt. Teddynek le kell feküdnie, neked pedig
vissza kell menned a kis házba.
És Teddy könnyei láttán rájövök, hogy valószínűleg igaza van,
nem tehetek mást. Összeszedem a képeket, és távozom. Ted
utánam jön.
– Teddy hazudik – mondom neki, amikor leérünk a
földszintre. – Azt mondja, amit hallani akartok, hogy ne
kerüljön bajba. Te is láttad, szándékosan nem nézett rám.
– Talán nem mert rád nézni – mondja Ted. – Talán attól félt,
hogy megharagszol rá, ha elmondja az igazat.
– És most mi lesz? Ki fogtok rúgni?
 – Nem, Mallory, természetesen nem. Szerintem aludjunk rá
egyet, és próbáljunk meg lecsillapodni. Tegyünk rendet a
fejünkben. Rendben?
Hát, nem tudom. Nem hinném, hogy rendet akarok tenni a
fejemben. Meg vagyok győződve róla, hogy nekem van igazam,
és ők tévednek, és tudom, hogy a kirakós darabjainak nagy
részét már összegyűjtöttem, és már csak a megfelelő sorrendbe
kell raknom őket.
Ted átölel.
– Hallgass ide, Mallory. Itt biztonságban vagy. Nem vagy
veszélyben. Soha nem fogom hagyni, hogy bármi rossz
történjen veled.
Még mindig izzadt vagyok a futástól – biztos, hogy szörnyen
büdös is –, de Ted magához húz, és megsimogatja a fejemet. És a
kezdeti megnyugtató érzés pillanatok alatt zavarba ejtően
kellemetlenné válik, amikor érzékelem, hogy a forró lehelete
csiklandozza a nyakamat, egész testével hozzám simul, és
fogalmam sincs, hogyan szabadulhatnék ki a szorításából.
De ekkor léptek hallatszanak a lépcső felől, Ted elenged és
gyorsan elhúzódik, én pedig elindulok az ellenkező irányba, és
kisurranok a hátsó ajtón, hogy ne kelljen újra látnom a
feleségét.
Nem tudom, mi akart lenni ez az egész, de azt hiszem, Tednek
igaza van.
Erre muszáj aludni egyet.
 17

Amikor visszaérek a házikómba, kétszavas üzenet érkezik a

mobilomra Adriantől: jó hírek. Visszahívom, és az első
csöngetésre felveszi.
– A könyvtárban találtak valamit.
– Netán egy fényképet Annie Barrettről?
– Jobbat. Egy könyvet a festményeiről. – A háttérben más
hangokat hallok, férfiak és nők nevetését, mintha Adriant egy
bárban értem volna el.
– Akarsz találkozni?
– Igen, de ide kell jönnöd. A szüleim házába.
Vacsoravendégség van, és megígértem, hogy együtt eszem
velük. De ha átjössz, akkor nem lesz gond.
Még a futóruhámban vagyok, még nem végeztem el a
nyújtógyakorlatokat, és 8,78 mérföld után iszonyúan szomjas és
éhes vagyok – de azt mondom, hogy harminc perc múlva ott
leszek. Nem fogok belehalni, ha most az egyszer kihagyom a
nyújtásokat.
Felhajtok még egy pohár vizet, gyorsan bekapok egy
szendvicset, és beugrom a zuhany alá. Három perccel később
már a Caroline-tól kapott legszebb darabban, egy
fátyolvirágmintás mentazöld miniruhában spurizok a
Virágkastély felé.
Adrian nyit ajtót a szülei helyett, és én megkönnyebbülök. Az
öltözéke igazi laza country clubos – rózsaszín póló, khaki
hosszúnadrág bőrövvel.
– Tökéletes az időzítés – mondja. – Épp most tálalták fel a
desszertet. – Aztán közelebb hajol, és odasúgja. – Egyébként a
szüleim tudni akarják, miért érdekel minket annyira Annie
Barrett. Azt mondtam, hogy találtál néhány vázlatot a házban, a
padlódeszkák alá rejtve. És azt próbálod kideríteni, Annie
rajzolta-e őket. Egy kis hazugság könnyebbnek tűnt, mint
elmondani az igazságot.
– Megértem – mondom neki, és így is van, jobban, mint
sejtené.
A Virágkastély sokkal nagyobb, mint Maxwellék háza, de
belül kisebbnek, melegebbnek és meghittebbnek érzem. A
helyiségek spanyol gyarmati stílusú bútorokkal vannak
berendezve, a falakat családi portrék, Közép- és Dél-Amerika-
térképek borítják, ami olyan érzetet kelt, mintha a családja már
régen itt élne. Szívesen elidőznék, hogy közelebbről
megcsodálhassam a pianínót, a kerámiákat a vitrinszekrényben
és a dúsan zöldellő szobanövényeket az ablakpárkányokon, de
Adrian bemasírozik a zajos ebédlőbe, ahol tucatnyi középkorú
ember gyűlt össze a borospoharakkal és desszertestányérokkal
teli asztal körül. Öt kisebb csoportban folyik élénk beszélgetés,
és senki sem veszi észre, hogy megérkeztünk, amíg Adrian
hevesen integetve fel nem hívja rá a figyelmüket.
– Figyelem, mindenki, ő itt Mallory – mondja. – Idén nyáron
bébiszitterként dolgozik egy Edgewood Street-i családnál.
Az asztalfőn Ignacio koccintásra lendíti a poharát, vörösbort
lottyantva a kezére és a csuklójára. – És ezenkívül a leányzó Big
Ten sportoló! A Penn State terepfutója!
A jelenlévők úgy reagálnak, mintha én lennék Serena
Williams, aki épp most győzött Wimbledonban. Adrian
édesanyja, Sofia egy üveg Malbeckel jár körbe, töltögeti a
vendégek poharait, aztán odajön hozzám, és együttérzően a
vállamra teszi a kezét. – Bocsáss meg a férjemnek – mondja. – Ő
most egy kicsit achispado.
– Úgy érti, be van nyomva – fordít Adrian, aztán körbemutat a
teremben, és elmondja, ki kicsoda. A neveket képtelen vagyok
megjegyezni, de ott van a Spring Brook-i tűzoltóparancsnok, egy
leszbikus pár, akik a városi pékséget vezetik, és néhány
szomszéd a környékről.
– Úgy tudom, egy könyvtári könyv miatt jöttél – mondja Sofia.
– Igen, de nem akarok zavarni…
– Ugyan már, harminc éve ismerek itt mindenkit. Már a
világon mindent megbeszéltünk! – A barátai nevetnek, Sofia
pedig felkap egy mappát a pultról.
– Menjünk ki az udvarra beszélgetni.
Kinyitja az üveg tolóajtót, és kilépünk a legpazarabb hátsó
kertbe, amit valaha láttam. Július közepe van, és minden
virágzik: kék hortenzia, élénkpiros rézvirág, sárga sásliliom és
egy csomó egzotikus virág, amiket még sosem láttam. A lila
hajnalkával befuttatott lugasok, kerti padok, téglával rakott
ösvények, madáritatók és az óriásira, nálam is magasabbra nőtt
napraforgók láttán nem győzöm kapkodni a fejem. Mindennek
a csodának a közepén cédrusfából épült szaletli áll, asztallal és
székekkel, mellette kis aranyhalas tó, lágyan csobogó
szökőkúttal. Bárcsak több időm lenne mindent megcsodálni!
Úgy érzem magam, mintha Disneylandben volnék, de
Adriannek és Sofiának mindez természetes, csak a kertjük,
semmi különös.
Belépünk a szaletlibe, és Adrian egy mobilalkalmazással
felkapcsolja a mennyezeti világítást. Aztán mindannyian helyet
foglalunk, és Sofia rögtön a lényegre tér.
– Kutatás szempontjából ez nehéz téma. Az első nehézség az,
hogy a történet nagyon régi, így semmi sincs róla az interneten.
A második, hogy Annie Barrett közvetlenül a második
világháború után halt meg, amikor az összes újság szinte
kizárólag Európával foglalkozott.
– Mi a helyzet a helyi sajtóval? – kérdezem én. – Volt Spring
Brooknak valamilyen napilapja?
– Igen, a Herald – bólogat Sofia. – 1910-től 1991-ig adták ki, de
egy raktártűzben megsemmisült a mikrofilm. Egyszerűen
minden füstbe ment. – Pff! – mondja, és gesztikulál hozzá, mire
megpillantok egy apró tetoválást a bal alkarján: egy karcsú,
hosszú szárú rózsát, ízléses és elegáns, de meglepetésként ér. –
Megnéztem a könyvtárban, van-e fizikai példányunk belőle, de
nem jártam szerencsével. 1963 előttről semmi. Azt hittem,
zsákutcába jutottam, de az egyik munkatársam a helyi szerzők
polcához irányított. Ha valaki a városban kiad egy könyvet,
általában rendelünk belőle egy példányt. Udvariasságból.
Többnyire krimiket és memoárokat, de helytörténeti könyveket
is. És ott találtam ezt.
Belenyúl a mappába, és elővesz egy vékony kötetet – inkább
csak füzet, harminc-egynéhány oldal, drótfűzéses kötéssel és
kemény kartonborítóval. A címlap úgy néz ki, mintha régimódi,
mechanikus írógéppel készült volna:

ANNE C. BARRETT
ÖSSZEGYŰJTÖTT MŰVEI
(1927–1948)

– Nem volt benne a számítógépes rendszerünkben – folytatja

Sofia. – Nem hiszem, hogy az utóbbi ötven évben bárki is
kivette volna.
Fölemelem a kötetet. Dohos, szúrós szaga van – mintha
rothadnának a lapjai. – Miért ilyen kicsi?
– Az unokatestvére adta ki. Alacsony példányszámban, csak a
barátoknak és a családnak, és gondolom, valaki adományozott
egy példányt a könyvtárnak. Az első oldalon van egy ajánlás
George Barrett-től.
A borító régi, és porlad, mint egy kiszáradt héj, mintha
bármelyik pillanatban szétmorzsolódhatna az ujjaim között.
Óvatosan kinyitom, és olvasni kezdem:

1946 márciusában unokatestvérem, Anne Catherine

Barrett elhagyta Európát, hogy új életet kezdjen itt, az
Egyesült Államokban. A keresztényi szeretet jegyében a
feleségem, Jean és én meghívtuk Annie-t, hogy a
családunkkal éljen. Jeannek és nekem nincs testvérünk,
és nagyon vártuk, hogy egy újabb felnőtt rokon legyen a
háztartásunkban – valaki, aki segít nevelni három fiatal
lányunkat.
Annie mindössze tizenkilenc éves volt, amikor
megérkezett az Egyesült Államokba. Nagyon szép volt,
de mint sok fiatal nő, meglehetősen szertelen is. Jean és
én számtalan erőfeszítést tettünk, hogy Annie-t
bevezessük a Spring Brook-i társaságba. Képviselő
vagyok a városi tanácsban, és a Szent Márk-templom
sekrestyéjében is szolgálok. A feleségem, Jean nagyon
aktív a helyi Női Klubban. Legközelebbi barátaink
kedvesen fogadták unokatestvéremet a közösségben, és
sok figyelmes meghívást kapott, de Annie ezeket rendre
elutasította.
Hóbortos volt, és magányos, és művésznek nevezte
magát. Szabadidejét festéssel töltötte a házában, vagy
mezítláb sétált a házunk mögötti erdőben. Néha láttam,
ahogy négykézláb, mint egy állat, hernyókat
tanulmányozott vagy virágokat szagolgatott.
Jean összeállított egy rövid listát a napi teendőkről,
amelyeket Annie-nek el kellett végeznie, cserébe a
szobáért és az ellátásért. A legtöbb napon ezek a
házimunkák befejezetlenül maradtak. Annie nem
törődött azzal, hogy a családunk, a közösségünk tagja
vagy akár az amerikai társadalom része legyen.
Sokszor nem értettem egyet Annie döntéseivel.
Többször figyelmeztettem, hogy felelőtlenül, sőt
erkölcstelenül viselkedik, hogy minden rossz döntése
visszahull rá. Ám nem érzek elégtételt amiatt, hogy a
körülmények alakulása engem igazolt.
1948. december 9-én az unokatestvéremet
 megtámadták, és elrabolták a birtokunk hátsó részén
lévő kis vendégházból. Miközben ezeket a szavakat írom,
már majdnem egy teljes év telt el, Annie-t a helyi
rendőrség halottnak nyilvánította, és attól tartok, a
holtteste valahol a házam mögötti háromszáz hektárnyi
területen nyugszik.
E tragédiát követően sok Spring Brook-i szomszédom
fejezte ki együttérzését és ajánlotta fel támogatását. Ezt
a könyvet az ő önzetlen segítségük iránti hálám és
nagyrabecsülésem jeléül állítottam össze.
Unokatestvéremmel való nézeteltéréseim ellenére mindig
is hittem abban, hogy volt benne teremtő erő, és ez a
kötet az ő csekély eredményeinek állít emléket.
A kötetben összegyűjtött kész festményeket Anne
Catherine Barrett hagyta hátra halála idején. Ahol csak
lehetett, feltüntettem a címeket és a kompozíció dátumát.
Álljanak itt e festmények egy szomorú és tragikusan
rövidre szabott élet emlékére.

George Barrett
1949 novemberében
Spring Brook, New Jersey

Lapozgatni kezdem a könyvet. Tele van elmosódott fekete-

fehér fotókkal Annie vásznairól. A Nárciszok és a Tulipánok
című festményeken idomtalan négyszögek vannak, amelyek
egyáltalán nem hasonlítanak virágokra.
A Róka című festményen pedig átlós vonalak szelik át a
vásznat. A könyvben nincs semmi, ami akár egy kicsit is
realisztikus lenne, csak absztrakt formák és pacaszerű
festékfoltok, mintha egy búcsúban készültek volna a forgó
festékszóró játékkal.
 Hatalmas csalódást érzek. – Ezek egyáltalán nem
hasonlítanak a házamban lévő rajzokra.
– De más dolog a festészet, és más dolog a rajz – mondja Sofia.
– Egyes művészek különböző kifejezési stílusokat használnak a
különböző anyagokhoz. Vagy szeretik váltogatni. Az egyik
kedvencem, Gerhard Richter egész pályafutása során a nagyon
absztrakt és a nagyon realista festmények között ingadozott.
Talán Annie mindkét stílust szerette.
– De ha ez igaz, a könyv nem ad választ semmire.
– Az lehet – mondja Sofia –, viszont van még valami, amit meg
kell mutatnom neked. Tegnap átmentem a bíróságra, mert ott
őrzik a régi végrendeleteket. Azok nyilvánosak, bárki
megnézheti őket. El se hinnéd, mik derülnek ki egyesekről a
haláluk után.
Kinyitja a mappát, és kivesz belőle egy pár elmosódott
fénymásolatot. – Nem számítottam rá, hogy Annie Barrettnek
lesz végrendelete – túl fiatalon halt meg –, de megtaláltam
George Barrett végrendeletét. 1974-ben hunyt el, és mindent a
feleségére, Jeanre hagyott. És itt válik igazán érdekessé a dolog.
Jean Floridába vonult vissza, és 1991-ig élt. Amikor meghalt, a
vagyona nagy részét a lányaira hagyta. De ötvenezer dollárt
hagyott egy unokahúgára is, Dolores Jean Campbellre az ohiói
Akronból. És tudod, miért találom ezt meglepőnek?
Hirtelen megértem, miért hatalmas reveláció mégis ez a
könyv. – Mert Jeannek és George-nak nem voltak testvérei.
George ezt írja a bevezetőjében.
 – Pontosan! Szóval ki lehet ez a titokzatos unokahúg?
Töprengtem magamban: Mi van, ha Jean unokahúgának
titulálja ezt a lányt, de az valójában egy unokatestvér
gyermeke? Mi van, ha ő Annie „felelőtlen” és „erkölcstelen”
viselkedésének a következménye? Elkezdtem gondolkodni:
talán több van a történetben, mint amit George elárul. Talán
Jean kötelességének érezte, hogy gondoskodjon a lányról.
Fejben számolgatok. – Ha Dolores 1948-ban született,
lehetséges, hogy még él.
– Úgy is van – mondja Sofia, és egy kis négyzet alakú papírt tol
át az asztalon. Rajta a név: Dolores Jean Campbell, és egy
tízjegyű telefonszám. – Ez az ohiói Akron körzetszáma. Egy Rest
Haven nevű nyugdíjasotthonban él.
– Beszélt vele?
– Hogy megfosszalak egy rejtélyes telefonbeszélgetés
izgalmától? Kizárt dolog, Mallory. De nagyon kíváncsi vagyok,
ki veszi fel a telefont. Szeretném hallani, mit tudsz meg.
– Köszönöm! Köszönöm! Ez hihetetlen.
A házból üvegcsörömpölés hallatszik, amit harsány nevetés
követ. Sofia a fiára pillant. – Azt hiszem, apád megint disznó
vicceket mesél. Be kell mennem, mielőtt elfajulnak a dolgok. –
Feláll. – De mondd csak, miért is érdekel téged ez az egész?
– Már mondtam. Mallory talált néhány képet a házában –
mondja Adrian. – A padlója alá rejtve.
Sofia nevet. – Mijo, te már négyévesen is ügyetlenül hazudtál,
és a helyzet azóta sokat romlott. Ma reggel azt mondtad, hogy
Mallory egy szekrényben találta a képeket.
– Egy szekrény alatt lévő üregben – erősködik Adrian.
 Sofia rám néz. Hát nem elképesztő ez a kölyök?, mondja a
pillantása. – Ha nem akarjátok elmondani, semmi gond. De azt
javaslom, hogy mindketten legyetek óvatosak. Ha családi
titkokba ütitek az orrotokat, még valaki leharapja.

Nagy a kísértés, hogy azonnal felhívjam Dolorest, de késő van,

már majdnem tíz óra, és Adrian szerint okosabb lenne várni
reggelig.
– Valószínűleg már alszik.
Tudom, hogy igaza van, csak türelmetlen vagyok.
Információra van szükségem, méghozzá gyorsan. Beszámolok
neki a legutóbbi összetűzésemről Maxwellékkel.
– Megmutattam nekik Anya rajzait. Elmondtam, hogyan
bukkannak fel a képek a házamban. De nem hisznek nekem,
Adrian. Hogy is hinnének, hiszen őrültségnek hangzik! Tudom,
hogy annak hangzik. Caroline még arra is célzott, hogy talán én
magam rajzolom a képeket, hogy az egész sztorit csak
kitaláltam.
– Be fogjuk bizonyítani, hogy igazat mondasz. De előbb
menjünk be a házba, és vegyünk magunkhoz egy kis churrost –
javasolja Adrian.
– Miért?
– Mert isteni, és elfeledteti veled az összes problémádat. Bízz
bennem.
Visszamegyünk a házba, és látjuk, hogy a parti magasabb
fokozatba kapcsolt. A top 40 szól a hifiből, mindenki átvonult a
nappaliba, és Ignacio még achispadóbb, mint valaha. A paso
doblét mutatja be, egy táncot, amelyet állítása szerint fiatalon
sajátított el, és meglepő módon Sofia táncol vele, riszálja a
derekát, és hagyja magát vezetni. A vendégek tapsolnak és
éljeneznek, Adrian pedig csak a fejét rázza, zavartan és
bosszúsan. – Mindig ez van, ha vendégeket hívnak – mondja. –
Az apám egy ripacs.
Magunkhoz veszünk két doboz szódavizet a hűtőből, Adrian
teleszed egy tányért churrosszal, csokiöntetet kanalaz rá, és
sétálni hív a kertbe. Azt mondja, az apja harminc éve dolgozik
rajta, ez az ő kis privát Versailles-ja.
– Mi az a Versailles?
– Hát a királyi palota. Franciaországban.
Úgy tűnik, meglepődött, hogy még sosem hallottam róla, de
mit mondhatnék? A dél-philadelphiaiak körében nem gyakori
beszédtéma a francia arisztokrácia. Hogy ne tűnjek totális
idiótának, teszek még egy lapáttal a hazugságkupacomra.
– Á, Versailles – mondom nevetve. – Rosszul hallottam.
Bebarangoljuk a kertet, és Adrian beavat a titkaiba. A
meggyfán kardinálispinty-család fészkel. Az egyik rejtett
zugban van egy kis magánszentély, egy Szűzanyának szentelt
kápolna. És az aranyhalas tó partján, a szökőkút mellett, egy
kerti pad bújik meg. Megállunk, és megosztjuk churrosunkat a
halakkal. Hét vagy nyolc lehet belőlük, tátott szájjal ugrálnak ki
a vízből.
– Ez igazán különleges hely.
Adrian vállat von. – Én jobban örülnék egy medencének,
amilyen Maxwelléknek van.
– Nem, ez jobb. Szerencsés vagy.
Keze átfogja a derekamat, és amikor ránézek, megcsókol. Az
ajka fahéj- és csokoládéízű. Közelebb akarom vonni magamhoz,
hogy visszacsókoljam.
De előbb el kell mondanom neki az igazat.
A mellkasára teszem a kezem.
– Várj!
Megáll. Várakozón néz a szemembe.
Sajnálom, de nem tudom, hogyan mondjam el neki. A lágy,
pislákoló fény, a szökőkút muzsikája, a virágok mámorító illata
– az egész jelenet, a háttér, a pillanat, annyira tökéletes, hogy
képtelen vagyok belerondítani.
Mert nyilvánvaló, hogy innen már nincs visszaút. Épp elég
baj, hogy hazudtam Adriannek. De most már a szüleinek is
hazudtam, és még a szülei barátainak is. Ha ezek az emberek
megtudják az igazságot, soha nem fognak elfogadni. A
kapcsolatunknak semmi esélye. Mert olyan, mint Teddy
szappanbuborékja – varázslatos, életteli, légies –, és arra van
ítélve, hogy kipukkadjon.
Rájön, hogy valami nincs rendben, és elhúzódik.
– Bocsánat. Azt hiszem, eltájoltam magam. De ha elég sokáig
és elég gyorsan beszélek, akkor úgy tehetünk, mintha meg sem
történt volna, nem igaz? – Feláll, félénken rám sandít. – Van
pingpongasztalunk a garázsban. Van kedved játszani?
Megfogom a kezét, és visszahúzom a padra. Ezúttal én
csókolom meg. A szívére teszem a kezem, és odabújok hozzá,
hogy ne lehessen félreérteni, mit érzek.
– Nem – mondom neki. – Nem akarok elmenni innen.

De végül mégis elmegyek.

 A parti fél tizenegy körül ér véget. Ideszűrődik a búcsúzkodás
zaja, ahogy becsapódnak a kocsiajtók, beindulnak a motorok, és
a vendégek kihajtanak a nagy, félkör alakú felhajtóról.
Adriannel éjfél utánig maradunk a kertben. Végül a házban
minden fény kialszik, úgy tűnik, a szülei már lefeküdtek, én
pedig úgy döntök, hogy itt az ideje hazamennem.
Adrian felajánlja, hogy elkísér. Mondom neki, hogy nem
szükséges, hogy csak néhány utcányira lakom, de ő ragaszkodik
hozzá.
– Ez itt nem Dél-Philly, Mallory. Spring Brook utcái elég
durvák sötétedés után.
– Van egy sokkoló a kulcstartómon.
– Az nem bír el egy részegen kisbuszt vezető anyukával.
Sokkal jobban érezném magam, ha hazakísérnélek.
A környék csendes. Az utcák üresek, a házak sötétek. És amint
elhagyjuk a kertet, úgy érzem, mintha megtört volna a
varázslat. Ahogy Maxwellék háza feltűnik, eszembe jut minden
régi problémám, eszembe jut, milyen ember vagyok valójában.
És ismét szükségét érzem, hogy őszinte legyek Adriannel. Talán
ahhoz még nem tudom összeszedni a bátorságomat, hogy
mindent elmondjak neki – ma este nem, még nem. De legalább
egy dolgot el akarok mondani, ami igaz.
– Jó ideje nem volt pasim.
Megvonja a vállát. – Nekem meg sose volt pasim.
– Csak azt mondom, hogy ne siessünk. Lassítsunk. Amíg
jobban meg nem ismerjük egymást.
– Mit csinálsz holnap este?
– Lehet, hogy olyasmiket fogsz megtudni rólam, amik nem
fognak tetszeni neked, Adrian. Komolyan mondom.
Megfogja a kezem, és megszorítja. – Mindent tudni akarok
rólad. Mallory Quinn-szakos akarok lenni, és kívülről fújni a
tananyagot.
Ó, ha te azt tudnád, gondolom magamban. Ó, ha tudnád.
Megkérdezi, ettem-e már valaha a Bridget Foy’sban, az a
kedvenc étterme egész Philadelphiában. Mondom, hogy hat
hete nem voltam Philadelphiában, és nem vágyom vissza. –
Akkor mit szólnál Princetonhoz? A városra gondolok, nem az
egyetemre. Van egy nagyon jó tapasbár. Szereted a tapast?
Foglaljak asztalt?
Már átvágtunk Maxwellék udvarán, ott állunk a kis ház előtt,
és természetesen elfogadom a meghívást, és azt mondom, hogy
fél hatra elkészülök.
Aztán megint csókolózunk, és ha lehunyom a szemem,
könnyű úgy tenni, mintha újra a Virágkastély kertjében
lennénk, mintha Mallory Quinn terepfutó szupersztár lennék,
aki ígéretes jövő előtt áll, és a világon semmi gondja. A ház
oldalának támaszkodom. Adrian egyik keze a hajamba túr, a
másik keze pedig a lábamon halad felfelé, a ruhám alá csúszik,
és nem tudom, hogyan mondjam el neki az igazat, tényleg nem
tudom.
– Nem így képzeltem a lassítást – figyelmeztetem gyengéden. –
Most menj szépen haza.
Elhúzza a kezét, hátralép, és mélyet sóhajt. – Holnap érted
jövök.
– Fél hatra – mondom neki.
– Pontos leszek. Jó éjt, Mallory.
 A tornácról nézem, ahogy átvág a kerten, majd eltűnik az éj
sötétjében, és tudom, hogy el kell mondanom neki az igazat.
Eltökélem, hogy mindent elmondok neki másnap Princetonban,
vacsora közben. Így még ha kiakad, akkor sem tud majd csak
úgy faképnél hagyni, kénytelen lesz hazavinni. És útközben
talán meg tudom győzni, hogy adjon nekem egy második esélyt.
Aztán kinyitom a kis ház ajtaját, felkapcsolom a villanyt, és
megpillantom Ted Maxwellt. Az ágyamban fekszik.
 18

Felül, és a szeme elé kapja a kezét. – Jézusom, Caroline,

leoltanád? – A hangja egy oktávval mélyebb a normálisnál,
rekedt az álmosságtól. Nem mozdulok az ajtóból.
– Mallory vagyok.
Kikukucskál az ujjai között, és úgy tűnik, meglepődik, hogy az
én házamban van, az én ágyamban, az én takaróm alatt. –
Jézusom! Ó, bassza meg. Bocsánat, bocsánat. – Nagy lendülettel
kipattan az ágyból, feláll, és azonnal megtántorodik. Két kézzel
a falnak támaszkodik, hogy megtartsa az egyensúlyát, és
imbolyogva vár, amíg elmúlik a szédülés. Annyira részeg, hogy
nem is veszi észre, hogy pólóban és fekete bokszeralsóban
támasztja a falamat. Az ágy lábánál harmonikába gyűrődött
szürke vászonnadrág hever, úgy, ahogy lehámozta magáról,
mielőtt bemászott az ágyamba.
– Ez nem az, aminek látszik – motyogja.
Széles terpeszben, felemelt karokkal, két tenyerét a falhoz
nyomva áll, mint akit éppen megmotoz a rendőrség.
– Hívjam ide Caroline-t?
– Ne! Isten ments! – Megfordul, hogy rám nézzen. – Csak arra
szeretnélek kérni, hogy… Ó, Jézusom, jaj, ne! – Visszafordul,
fejjel a falnak támaszkodik. – Hoznál nekem egy kis vizet?
Belépek a házba, és becsukom az ajtót. A mosogatóhoz
megyek, és előveszem az egyik kis jegesmedve- és
pingvinmintás műanyag poharat, Teddy egyik kedvencét.
Teletöltöm vízzel, és odaviszem Tednek. Megcsap a savanyú
izzadság és a whisky szaga. Iszik, a víz nagy részét a nyakára és
a mellkasára lötyögteti. Töltök neki még egy pohárral, és ezúttal
sikerül majdnem az egészet a szájába öntenie. Továbbra is a
falat támasztja, mintha még nem állna készen megküzdeni a
gravitációval.
– Ted, miért nem maradsz itt? Én átmegyek a nagy házba.
Majd alszom a kanapén.
– Nem, nem, nem, nem, vissza kell mennem.
– Szerintem mégis szólnom kellene Caroline-nak.
– Már jobban vagyok. A víz jót tesz. Nézd.
Felegyenesedik, és ingatagon felém lép. Aztán kinyújtja a
kezét, csapkod és kétségbeesetten hadonászik. Kézen fogom, és
az ágy lábához vezetem. Leroskad a matracra, és addig nem
engedi el a kezem, amíg le nem ülök mellé.
– Csak öt percet – kérlel. – Mindjárt jobban leszek.
– Kérsz még vizet?
– Nem, nem akarok hányni.
– Kérsz egy aszpirint?
Valami ürügyet keresek, hogy felállhassak és eltávolodhassak
tőle, ezért bemegyek a fürdőszobába, és három szem rágható
baba-aszpirinnel térek vissza. Ted nyirkos tenyerébe teszem
őket, ő pedig kötelességtudóan bedobja a szájába, és rágni
kezdi.
– Összevesztünk Caroline-nal. Csak térre volt szükségem, egy
kis magányra, hogy kiszellőztessem a fejem. Láttam, hogy sötét
van nálad. Gondoltam, biztosan nem alszol itthon. Nem
akartam elaludni.
– Értem – mondom, bár igazából nem értem, fogalmam sincs,
miért mászott be az ágyamba.
– Persze hogy érted. Te nagyon empatikus ember vagy. Ezért
vagy olyan jó anya.
– Még nem vagyok anya.
– Nagyszerű anya lennél. Kedves vagy, gondoskodó, és a
gyereket helyeznéd előtérbe. Ez nem atomfizika. Caroline
ruhája van rajtad?
A tekintete a testemet pásztázza, mire behúzódom a
konyhapult mögé, örülök, hogy van köztünk valamiféle akadály.
– A múlt hónapban adott nekem pár holmit.
– Levetett, kiselejtezett ruhákat. Te jobbat érdemelsz, Mallory.
– Motyog valamit, amit nem értek, kivéve az utolsó mondatot. –
Te itt ragadtál ebben a koszfészekben, pedig a világ olyan nagy
és izgalmas.
– Nekem tetszik itt. Szeretem Spring Brookot.
– Mert még sehol máshol nem voltál. Ha utaztál volna, ha
jártál volna Whidbey Islanden, másképp gondolnád.
– Az hol van?
Elmagyarázza, hogy az egy szigetlánc része a Csendes-óceán
északnyugati részén.
– Egy nyarat töltöttem ott egyetemista koromban. Életem
legjobb nyara volt. Egy farmon dolgoztam, egész nap a napon
voltam, este pedig a parton üldögéltünk, és bort iszogattunk. Se
tévé, se telefon. Csak a természet, jóravaló emberek és a
legcsodálatosabb kilátás, amit valaha láttál.
Akkor veszi észre a vászonnadrágot az ágytakarón. Úgy tűnik,
rájön, hogy az övé, hogy talán fel kellene vennie. Felemeli,
kirázza, megpróbálja beledugni az egyik lábát, de azonnal kiejti
a kezéből. Rájövök, hogy segítenem kell. Letérdelek elé, és
tartom a nadrágot, hogy felhúzhassa – először az egyik lábára,
majd a másikra. Felrángatja a combjáig, aztán a szemembe néz.
– Esküszöm, Mallory, ha látnád Puget Soundot, öt perc alatt
elfelejtenéd Spring Brookot. Rájönnél, hogy Spring Brook egy
koszfészek, egy csapda.
Nem nagyon figyelek arra, amit mond. Ha az ember Dél-
Phillyben nő fel, rengeteg részeggel találkozik, és megtanulja,
hogy a dumájuk nagyobbik része sületlenség. Nem érdemes
komolyan venni.
– Spring Brook nagyon jó hely. És csodás életed van itt. Szép
családod, gyönyörű feleséged.
– A vendégszobában alszik. Hogy ne kelljen hozzám érnie –
motyogja Ted, és közben a nadrágját bámulja, ezért aztán
könnyű úgy tennem, mintha nem hallottam volna.
– Gyönyörű házad van – folytatom.
– Ő vette. Nem én. Ez az utolsó hely a földön, ahol lakni
szeretnék.
– Hogy érted ezt?
– Caroline apja nagyon gazdag volt. Bárhol élhettünk volna,
megengedhettük volna magunknak. Manhattanben vagy San
Franciscóban, akárhol. De ő Spring Brookot akarta, úgyhogy itt
vagyunk, Spring Brookban. – Úgy beszél, mintha az események
kicsúsztak volna az irányítása alól. – Ne érts félre, Mallory.
Caroline jó ember. Nagy szíve van. És bármit megtenne
Teddyért. De én sose akartam ezt az életet. Nem erre
szerződtem.
– Hozhatok neked még egy kis vizet?
A fejét rázza, mintha nem értettem volna meg valami
lényegeset.
– Nem neked kellene gondoskodnod rólam. Én szeretnék
gondoskodni terólad.
– Megértem. Majd megfontolom. De most már ideje lenne
hazamenned. Caroline biztosan aggódik.
Ted beszéde egyre összefüggéstelenebb – a Seneca-tóról
beszél, a borvidékről meg valami menekülésről minden elől.
Aztán valahogy sikerül a segítségem nélkül feltápászkodnia, és
egyedül begombolnia a nadrágját. – Ezt mind el kell égetni – int
az ágy felé.
– Holnap – mondom neki. – Holnap majd elégetem.
– De ne itt bent. – A füstérzékelőre mutat. – Az elektromos
vezetékek ősrégiek, könnyen kigyulladnak. Ne nyúlj semmihez,
ha baj van. Szólj nekem.
Kinyitom a ház ajtaját, és Ted kibotorkál a tornácra. Valahogy
sikerül leküzdenie magát a három lépcsőfokon anélkül, hogy
megbotlana, aztán a sötétben a nagy ház felé veszi az irányt.
– Jó éjt! – kiáltok utána.
– Majd meglátjuk! – kiált vissza.
Becsukom a kis ház ajtaját, és bezárom. Az ágyam melletti
éjjeliszekrényen egy gombóccá gyűrt papír zsebkendő hever.
Felkapom egy papírtörlővel, és a szemetes mélyére süllyesztem.
Felhajtom a takarómat, és három melltartót látok alatta. Az én
melltartóimat. Nem tudom, hogy kerültek ide, de nem is
akarom tudni. Lerángatom a lepedőt a matracról. Holnap majd
mindent kimosok, és megpróbálom minél hamarabb elfelejteni
az egészet.
Mivel nincs másik lepedőm, kénytelen vagyok a
fürdőlepedőmön aludni, ami nem is bizonyul olyan
kényelmetlennek, amilyennek hangzik. Csak be kell hunynom a
szemem, és máris visszarepülök a Virágkastély gyönyörű
kertjébe, a lágyan csobogó szökőkúthoz és a bódító illatú
virágokkal befuttatott lugasokhoz. Semmi sem ronthatja el ezt
az éjszakát – sem a szeánszról szóló vitám Caroline-nal, sem
pedig az, hogy felfedeztem Tedet a házamban. És mielőtt
elalszom, arra kérem Istent, hogy bocsásson meg nekem, amiért
hazudtam Adriannek. Imádkozom, hogy segítsen megtalálni a
megfelelő szavakat, hogy elmondjam neki az igazságot.
Imádkozom, hogy Adrian lásson túl azon a sok szörnyűségen,
amit tettem – hogy olyannak lásson, amilyen most vagyok, nem
pedig annak a csődtömegnek, ami voltam.
 19

Másnap reggel, amikor megérkezem a nagy házba, Caroline-t és

Tedet a reggelizősarokban találom, hivatali öltözékben.
Caroline teázik, Ted feketekávét kortyolgat, és fagyos csendben
bámulnak egymásra. Rájövök, hogy rám várnak.
– Gyere, ülj ide hozzánk – mondja Caroline. – Ted szeretne
mondani valamit.
Ted iszonyúan fest. Totál másnapos. Odafent lenne a helye, az
ágyában. Vagy a fürdőszobában, a vécékagyló fölé görnyedve.
– Bocsánatot kérek a tegnap esti viselkedésemért. Teljességgel
elfogadhatatlan volt, és…
– Ted, semmi baj. Én már el is felejtettem.
Caroline megrázza a fejét. – Nem, Mallory, nem fogunk úgy
tenni, mintha ez nem történt volna meg. Teljes mértékben be
kell ismernünk mindent, ami tegnap este történt.
Ted bólint, és kötelességtudóan folytatja, mintha valamiféle
bemagolt nyilvános nyilatkozatot szavalna. – Amit tettem,
arrogáns és tiszteletlen volt. Szégyellem magam a viselkedésem
miatt, és magamba fogok nézni, hogy megértsem, miért éltem
vissza a kiváltságaimmal.
– Bocsánatkérés elfogadva – mondom nekik. – Nem kell mást
mondanod. Jobban érezném magam, ha túllépnénk ezen, jó?
Ted Caroline-ra néz, ő pedig megvonja a vállát. Szuper.
– Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy, Mallory. Ígérem, többé
nem fordul elő.
Feláll, felkapja az aktatáskáját, majd bizonytalan léptekkel az
előcsarnok felé indul. Pillanatokkal később hallom, ahogy
becsapódik a bejárati ajtó, és a kocsija elindul a felhajtóról.
– Attól fél, hogy beperelsz bennünket – mondja Caroline. –
Elmondanád, kérlek, hogy mi történt? A saját szavaiddal.
– Caroline, esküszöm, semmi sem történt. Tegnap este
elmentem Adrianékhez. A szülei bulit rendeztek. Éjfél után
értem haza, és Ted a házamban volt. Részeg volt. Azt mondta,
összevesztetek, és egy csendes helyre volt szüksége, hogy
lecsillapodjon.
– Azt hittem, odalent van, és a kanapén alszik.
– Amint hazaértem, azt mondta, hogy sajnálja, és elment.
– Mesélt a veszekedésünkről?
– Nem, csak annyit mondott, hogy jó ember vagy. Jószívű. Azt
mondta, bármit megtennél a családodért.
– És?
– És ennyi volt. Nem volt túl sok értelme. Valami szigetről
beszélt. Ahol egy nyarat töltött egyetemista korában.
– A napon dolgozott és a csillagok alatt aludt – mondta
Caroline. Világos volt, hogy a férjét parodizálja, és finoman
gúnyolódik rajta. – Amikor berúg, mindig Whidbey Islandről
beszél.
– Engem nem zavart. Adtam neki egy kis vizet, pár aszpirint,
kinyitottam az ajtót, és elment. Ennyi az egész.
Úgy tanulmányozza az arcomat, mintha árulkodó jeleket
keresne. – Kínos, hogy felteszem a következő kérdést, de mivel
gyakorlatilag az alkalmazottam vagy, úgy érzem, jogom van
hozzá. Próbálkozott valamivel?
– Nem. Egyáltalán nem.
Megemlíthetném talán, hogy levette a nadrágját, feltúrta a
fehérneműs fiókomat, és a jó ég tudja, mi mindent művelt az
ágyamban, mielőtt hazaértem. De mi értelme lenne? Szegény
Caroline már így is elég letörtnek tűnik, és Ted bocsánatot kért.
Nem látom értelmét, hogy tovább ragozzuk a dolgot. Én
biztosan nem fogok kilépni a történtek miatt.
– Caroline, esküszöm, egy ujjal sem ért hozzám.
Hosszan, mélyen felsóhajt. – Ted idén nyáron lett ötvenhárom
éves. Biztosan hallottál már a férfiak kapuzárási pánikjáról.
Elkezdenek megkérdőjelezni minden döntést, amit addig
hoztak. Ráadásul az üzlete is akadozik. Ez megviseli az egóját.
Azt remélte, hogy ősszel felvesz néhány új embert, de ez most
erősen kétséges.
– Mekkora a cége?
Elfintorodik. – Negyven főt szeretne alkalmazni, de egyelőre
csak ő van egyedül. Egyszemélyes vállalkozás.
Ő egyedül? Eddig azt hittem, egy puccos irodaházban
dolgozik, a Rittenhouse Square-re néző nagy üvegablakokkal,
egy sereg titkárnővel és a legmodernebb számítógépekkel. – Azt
mondta, hogy a Cracker Barrelnek dolgozik. És a Yankee
Candle-nek. Azok nagy cégek.
– Tárgyalásai voltak velük – magyarázza Caroline. –
Körbejárja a különböző cégeket, és felajánlja, hogy futtatja a
honlapjukat. Irányítja az internetes kereskedelmi üzletágukat.
De nehéz ilyen nagy ügyfeleket szerezni, ha magánvállalkozó
vagy.
 – Említette a munkatársait. Egy Mike és egy Ed nevű fickót.
Azt mondta, együtt szoktak ebédelni.
– Igen, ők hárman közösen bérelnek egy irodát. Mert Tednek
szüksége van egy postacímre a városban, és ez igen
költséghatékony megoldás. Az üzleti életben lényeges elem,
hogy jó benyomást kelts. Megpróbálni jelentősebbnek,
fontosabbnak tűnni, mint amilyen valójában vagy. Ted nagy
stressznek volt kitéve a nyáron, és amit tegnap este láttál, az
annak a jele, hogy kezd szétesni.
Megbicsaklik a hangja, és rájövök, hogy nemcsak Tedért
aggódik, hanem a házasságukért, a családjáért. És tényleg
fogalmam sincs, mit mondhatnék neki. Megkönnyebbülök,
amikor meghallom Teddy lépteit a lépcsőn. Caroline kihúzza
magát ültében, és megtörli a szemét egy szalvétával.
Teddy lép be a konyhába, egy iPaddel a kezében. Végighúzza
az ujját a képernyőn, és a készülék fülsiketítően hangos,
kakofonikus robbanásokkal válaszol.
– Szia, Teddy maci! Mid van neked?
Nem néz fel a képernyőről. – Anyu adta nekem tegnap este.
Régebben apué volt, de most már az enyém.
Felkap egy műanyag poharat, a mosogatónál megtölti vízzel,
majd a pohárral és az iPaddel szó nélkül bevonul a nappaliba.
– Teddy szünetet tart a rajzolásban – magyarázza el a
helyzetet Caroline. – Ebben a nagy zűrzavarban úgy gondoljuk,
új érdeklődési körre van szüksége. Az App Store-ban pedig
rengeteg oktatási forrás található. Matematikai játékok,
olvasástanítás, sőt még idegen nyelvek is. – Caroline kinyitja a
nagy hűtő fölötti konyhaszekrény ajtaját, amit Teddy biztosan
nem ér el. – Összeszedtem az összes ceruzáját, zsírkrétáját és
filctollát, és feltettem ide. Annyira izgatott az iPad miatt, hogy
szerintem észre sem vette.
Tudom, hogy a bébiszitterkedés első számú szabálya, hogy
soha ne kérdőjelezzük meg az anya döntéseit, de nem tehetek
róla, úgy érzem, hibát követ el. Teddy örömét lelte a
rajzolásban, és szerintem helytelen megfosztani ettől a
kiváltságtól. Ami még rosszabb, úgy érzem, hogy ez miattam
történik, mert nem tudtam hallgatni Annie Barrettről.
Caroline érzékeli a csalódottságomat. – Ez egy kísérlet. Csak
néhány napra. Talán segíthet megérteni, mi történik. – Becsukja
a szekrény ajtaját, mintha a dolog el lenne intézve. – De most
mesélj nekem erről a buliról Adrian házában. Jól éreztétek
magatokat?
– Nagyon jól. – És azt hiszem, örülök, hogy témát vált, mert
mióta felkeltem, a vacsora-randinkon jár az eszem.
– Ma este elmegyünk valahova. El akar vinni Princetonba.
Valami tapasétterembe.
– Azok a helyek olyan romantikusak.
– Fél hatra jön értem.
– Akkor megpróbálok korán hazaérni. Hogy legyen elég időd
elkészülni. – Az órájára pillant. – A fenébe is, indulnom kell. Úgy
örülök ennek, Mallory! Annyira jól fogod érezni magad ma este!

Miután Caroline elmegy, bemegyek Teddyhez a nappaliba.

Teljesen belemélyedt az Angry Birds nevű játékba, úgy ül ott,
mint akit hipnotizáltak. Egy csúzlival színes madarakat lő ki a
madarak tojásait lopkodó, fa- és acélépítményeken tanyázó zöld
malacokra. Minden egyes új támadást robbanás, puffanás,
csapkodás és süvítő lárma kísér. Leülök Teddyvel szemben, és
összecsapom a kezem.
– Szóval, mit csinálunk ma reggel? Egy kis séta az Elvarázsolt
Erdőben? Vagy mit szólnál egy sütisütő versenyhez?
Megvonja a vállát, és dühösen legyint. – Nem érdekel.
Az egyik madár célt téveszt, és Teddy csalódottan ráncolja a
homlokát. Közelebb hajol a képernyőhöz, szinte mintha el
akarna tűnni benne.
– Kérlek, Teddy. Tedd el az iPadet.
– Még nem vagyok kész.
– Anyu azt mondta, hogy csak a csendes pihenő alatt
játszhatsz vele. Nem akarja, hogy egész délelőtt használd.
Elfordul tőlem, a testével védi a táblagépet. – Csak még egy
szintet.
– Milyen hosszú egy szint?
Kiderül, hogy még jó félóráig tart. Miután teljesíti, Teddy
ragaszkodik hozzá, hogy tegyük töltőre az iPadet, hogy később
azonnal folytathassa a játékot.
A délelőttöt az Elvarázsolt Erdőben való kóborlással töltjük.
Próbálok kitalálni egy újabb kalandos történetet Teddy
hercegről és Mallory hercegnőről, de Teddy csak az Angry Birds
stratégiáiról akar beszélgetni. A faszerkezetek elpusztítására a
sárga madarak a legjobbak. A fekete madarak a betonfalakat
tudják lerombolni. A fehér madarak a tojásbombák ledobása
után felgyorsulnak. Ez nem igazán beszélgetés, csak tényeket és
adatokat sorol, mintha a szabályokat próbálná rendszerezni az
agyában.
 Ezüstös csillogást veszek észre az avarban, és letérdelek, hogy
megvizsgáljam. Egy nyílvessző alsó része az; a felső, tollas rész
hiányzik, és csak az alumíniumnyél és egy ék alakú hegy
maradt.
– Ez egy varázsrakéta – mondom Teddynek. – Koboldok
megölésére használják.
– Az király – mondja Teddy. – Egyébként a zöld madár
bumerángmadár is. Kettős csapást mér, amikor támad. Ezért
szeretek először vele támadni.
Javaslom, hogy másszunk fel az Óriás Paszulyra, és vegyük fel
a nyílvesszőt a fegyverarzenálunkba. Teddy beleegyezik, de
félszívvel vesz részt a játékban. Olyan, mintha alig várná, hogy
elteljen a délelőtt, és visszamehessen a házba.

Felajánlom Teddynek, hogy bármit kérhet ebédre, amit csak

akar, de azt mondja, neki mindegy, ezért csak grillezett sajtos
melegszendvicset készítek. Miközben felfalja a szendvicset,
emlékeztetem rá, hogy a csendes pihenő alatt nem kell
feltétlenül használnia az iPadet, legózhat, vagy játszhat az
építőkockákkal és a háziállatokkal. Erre úgy néz rám, mintha át
akarnám verni, mintha meg akarnám fosztani egy őt teljes
joggal megillető kiváltságtól.
– Kösz, de én ezzel akarok játszani – mondja.
Felviszi az iPadet a szobájába, én pedig néhány perc múlva
utánamegyek, és az ajtajára tapasztom a fülem. Nincsen
suttogás, nincs szaggatott beszélgetés. Csak Teddy nevetése
hallatszik időnként, meg a csattanó csúzlik, a rikácsoló madarak
és az összeomló épületek zaja. A hangja örömteli, de van valami
a boldogságában, ami elszomorít. Olyan, mintha egy varázslat
illant volna el egyik napról a másikra, egyetlen kattintásra.
Lemegyek a földszintre, előveszem a telefonomat, és felhívom
a Rest Haven nyugdíjasotthon számát. Megmondom a
recepciósnak, hogy az egyik lakójukkal, Dolores Jean Campbell-
lel szeretnék beszélni. A telefon többször kicseng, mielőtt
bekapcsol a hangposta.
– Üdvözlöm, ööö… a nevem Mallory Quinn. Nem ismerjük
egymást, de azt hiszem, talán tudna nekem segíteni.
Be kell látnom, hogy fogalmam sincs, hogyan vezessem fel a
kérdésemet, és hogy a hívás előtt be kellett volna gyakorolnom,
mit mondjak, de most már késő, gyorsan ki kell nyögnöm
valamit.
– Azt szeretném kérdezni, hogy az édesanyját Annie
Barrettnek hívták-e. Spring Brookból, New Jersey-ből. Mert ha
igen, akkor nagyon szeretnék beszélni önnel. Vissza tudna
hívni, kérem?
Meghagyom a számomat, és úgy teszem le a telefont, hogy
érzem, máris zsákutcába jutottam. Biztos vagyok benne, hogy
nem fognak visszahívni.
Elmosogatok, aztán egy szappanos szivaccsal körbejárom a
konyhát, letörlöm a pultokat. Megpróbálom hasznossá tenni
magam. Az az érzésem, veszélyben van az állásom. Mintha
minden egyes nap újabb és újabb okot szolgáltatnék Caroline-
nak arra, hogy leváltson. Így hát a munkaköri leírásomon kívül
eső feladatokkal foglalom le magam. Felsöprök, felmosok,
kitakarítom a mikrohullámú sütő belsejét. Kiürítem és
megtisztogatom a kenyérpirító morzsatálcáját. Benyúlok a
mosogató alá, feltöltöm a mosogatószer-adagolót, végül felállok
egy székre, és letörlöm a port a mennyezeti ventilátorról.
Mindezektől a könnyű házimunkáktól jobban érzem magam,
de nem vagyok benne biztos, hogy Caroline bármit is észrevesz
belőlük. Úgy döntök, egy nagyszabásúbb, ambiciózusabb
projektre van szükségem, olyasmire, amivel végleg
bevágódhatok nála. Betelepszem a nappaliba, ledőlök a
kanapéra, és végigveszem a különböző lehetőségeket. És
bevillan a tökéletes ötlet: elviszem Teddyt a szupermarketbe,
veszünk egy csomó ennivalót, és meglepetésvacsorát készítünk
a szüleinek. Aztán a kész kaját melegen tartom a sütőben, hogy
amint hazaérnek, azonnal fogyasztható legyen. Még az asztalt is
megterítem, hogy a kisujjukat se kelljen mozdítaniuk. Annyi
lesz a dolguk, hogy asztalhoz üljenek, élvezzék a finom
vacsorát, és hálásak legyenek, amiért a családhoz tartozom.
De mielőtt tényleg megvalósítanám az ötletemet, vagy
egyáltalán felülnék, hogy elkészítsem a bevásárlólistát,
elalszom.
Nem tudom pontosan, hogyan történik. Nem vagyok
különösebben fáradt. Csak a szememet akartam pihentetni egy
percre. De a következő pillanatban már egy gyerekkori
helyszínről álmodom, egy aprócska, családi tulajdonban lévő
vidámparkról, a Mesekönyvországról. Az ötvenes években
épült, a klasszikus tündérmesék és a Lúdanyó meséinek témáit
és alakjait mutatta be. A gyerekek megmászhatták az óriási
paszulyszárat, meglátogathatták a három kismalacot, vagy
integethettek az ablakon keresztül a cipőházikóban lakó
öregasszonynak, egy üveges szemű, nyikorgó animatronikus
bábnak.
Álmomban Teddyvel odaérünk a körhintához, aki annyira
izgatott, hogy a kezembe nyomja az összes ceruzáját és
zsírkrétáját, hogy minél előbb felpattanhasson az egyik
lovacskára. Egy egész doboz írószerszámot bíz rám, többet,
mint amennyit elbírok, a doboz kiborul, és a ceruzák
szétszóródnak a földön. Próbálom felszedni és a zsebembe
tömködni őket. És mire mindet összeszedem, és felnézek, Teddy
már nincs a körhintán. Elveszett a tömegben. Az álmom
rémálommá változik.
Rohangálok a vidámparkban, félrelökdösöm a szülőket, és
Teddy nevét kiáltozom. A Mesekönyvország tele van ötéves
gyerekekkel, hátulról mind egyformának tűnnek, bármelyikük
lehetne Teddy, mégsem találom sehol. Megszólítok néhány
szülőt, és könyörgök nekik, hogy segítsenek megkeresni. Kérem,
kérem, segítsenek! De csak felháborodottan bámulnak rám. –
De hát ez a maga felelőssége – mondják. – Miért is kellene
segítenünk?
Nincs más választásom, fel kell hívnom Maxwelléket. Nem
akarom elmondani nekik, mi történt, de ez vészhelyzet.
Előveszem a mobilomat, és éppen Caroline számát hívom,
amikor hirtelen meglátom Teddyt! Egészen messze, a
vidámpark túloldalán, Piroska házikójának lépcsőjén ül.
Átverekszem magam a tömegen, a könyökömmel török utat,
igyekszem minél gyorsabban haladni. De mire a házikóhoz
érek, már nem Teddy az. Hanem a húgom, Beth! Sárga póló,
koptatott farmer és fekete-fehér kockás Vans tornacipő van
rajta.
 Odarohanok hozzá, megölelem és felkapom. El sem hiszem,
hogy itt van, hogy él! Olyan erősen magamhoz szorítom, hogy
elneveti magát, és a napfény megcsillan a fogszabályzóján. – Azt
hittem, meghaltál! Azt hittem, megöltelek!
– Ne légy hülye – mondja, és az álmom annyira valósághű,
hogy még az illatát is érzem. Kókusz- és ananászillata van, mint
a piña colada fürdőbombáknak, amiket ő és a barátnői annak
idején mindig a King of Prussia Mall méregdrága
illatszerboltjából, a Lushból szereztek be.
Elmagyarázza, hogy a baleset csak egy óriási félreértés volt,
és egész idő alatt fölöslegesen hibáztattam magam.
– Biztos, hogy jól vagy?
– Igen, Mal, hányszor mondjam még el, hogy teljesen jól
vagyok? Mehetünk végre az ugrálóvárba?
– Igen, Beth, igen! Bármit! Bármit, amit csak akarsz!
De akkor megjelenik Teddy, és gyengéden megrázza a
vállamat, hogy felébredjek. Kinyitom a szemem. A kanapén
fekszem a nappaliban, Teddy pedig az iPadet tartja a kezében.
– Megint lemerült.
Biztos vagyok benne, hogy téved. Nemrég töltöttem fel, és
emlékszem, hogy az akkumulátor százszázalékos feltöltöttséget
mutatott. De amikor felülök, észreveszem, hogy a társalgóban
sokkal sötétebb van, a nap már nem süt be az északra néző
ablakokon. A kandalló fölött lévő óra szerint 5 óra 17 perc van,
de ez nem lehet igaz, ez lehetetlen.
A telefonomért nyúlok. 5 óra 23 percet mutat.
Négy órát aludtam.
És Maxwellék bármelyik percben itthon lehetnek.
 – Teddy, mi történt? Miért nem ébresztettél fel?
– Eljutottam a harmincadik szintre – mondja büszkén. – Nyolc
tollkártyabónuszt kaptam!
A kezem csupa kosz. Az ujjaimat és a tenyeremet fekete foltok
borítják, mintha odakint a kertben ástam volna. Egy csomó
tompa hegyű ceruza hever az ölemben – és még több ceruza,
filctoll és zsírkréta van szétszóródva a padlón, az összes
rajzeszköz, amit Caroline elrejtett a konyhában.
Teddy tágra nyílt szemmel, csodálkozva néz körbe a
nappaliban.
– Anyu nagyon mérges lesz.
Oda pillantok, ahová ő néz. A falakat a padlótól a plafonig
vázlatok borítják – rengeteg vázlat; sűrűek és részletesen
kidolgozottak.
– Teddy, miért csináltad ezt?
– Én?! Én nem csináltam semmit!
Hát persze hogy nem ő volt. Nem lehetett! Nem ér fel olyan
magasra! És nem ő az, akinek fekete a keze a rajzszéntől meg a
grafitportól. Amikor közelebbről is szemügyre veszem a
vázlatokat, minden kétségem eloszlik. Ezek Anya rajzai. Minden
fal tele van velük, de még az ablakok, a termosztátok és a
villanykapcsolók közötti üres helyek is.
 – Mallory! Jól vagy? – rángatja Teddy a fölsőm ujját.
Hát, nem, egyáltalán nem vagyok jól.
– Teddy, figyelj ide. Rendbe kell hoznunk ezt, mielőtt anyu és
apu hazaérnek. Van radír a szobádban? Nagy, vastag,
rózsaszínű gumiradír?
A padlón heverő ceruzákra, zsírkrétákra és filctollakra mutat.
– Csak ezek vannak. De ezeket már nem szabad használnom.
Amíg a dolgok végére nem járunk.
Mindegy, túl késő. Hallom, ahogy egy autó begördül a
kocsifelhajtóra. Kinézek, és nemcsak Tedet és Caroline-t látom,
hanem Adriant is. A ház előtt parkol a Pázsitkirály furgonjával.
Nekem pedig már Caroline valamelyik nyári ruhájában kellene
lennem, útra készen a nagy princetoni vacsora-randira.
– Menj fel a szobádba, Teddy.
– Miért?
– Mert nem akarom, hogy itt legyél.
– Miért?
– Kérlek, csak menj fel az emeletre, jó? Kérlek szépen. – A
dohányzóasztalon van egy USB-kábel, és átnyújtom neki. –
Menj, töltsd fel az iPadet a szobádban.
– Oké, szuper.
Teddy fogja az iPadet és a kábelt, és boldogan spurizik ki a
társalgóból, mint aki most úszott meg egy letolást. Hallom,
ahogy sebesen szedi a lábát a lépcsőn.
Aztán hallom, hogy kattan és nyílik a bejárati ajtó, majd
hallom a szigetelő ajtóseprű halk surrogását a padlón, végül
meghallom Caroline barátságos hangját. – Hová mentek
vacsorázni? – kérdezi Adriantől.
– Egy nagyon jó tapasétterembe – válaszolja. – Őrületesen jó
patatas bravast csinálnak.
– Mmmm, az micsoda? – kérdezi Ted.
– Mr. Maxwell, az a világ legfinomabb sült krumplija, ezt
garantálom.
Tudom, hogy elébük kell mennem, és valahogyan fel kell
készítenem őket a látványra. Bemegyek a konyhába. Caroline
megkérdezi Adriant, kér-e valamit inni. A hűtő felett lévő
szekrény ki van rámolva, az ajtaja még mindig nyitva, de
Caroline még nem vette észre.
Adrian pedig olyan jóképű, hogy megszakad a szívem. Úgy
néz ki, mint aki most lépett ki a zuhany alól. A haja kissé
nedves, elegánsan felöltözött, sötét farmert és ropogósra vasalt
hófehér inget vett fel. Senki sem veszi észre, hogy ott vagyok,
amíg meg nem szólalok, és remegő hangon be nem jelentem:
– Történt valami.
Caroline rám mered. – Mallory?
– Mi van a kezeddel? – kérdezi aggodalmas hangon Ted.
Adrian odasiet hozzám. – Jól vagy?
És tudom, hogy ő az egyetlen reményem.
Ő az egyetlen, aki talán hisz nekem.
– Ez őrültségnek hangzik, de esküszöm, az igazat mondom.
Miután Teddy felment az emeletre csendes pihenőre, fáradtnak
éreztem magam. Lefeküdtem a kanapéra pihenni. Gondoltam,
lehunyom a szemem, csak néhány percre. És akkor valahogy –
nem tudom, hogyan – Anya szelleme birtokba vette a testemet.
 Caroline rám meredt. – Hogy mi??
– Tudom. Tudom, hogy őrültségnek hangzik. De amíg
aludtam, rávett, hogy vegyem elő az összes ceruzát, filcet és
zsírkrétát. – A hűtő feletti üres szekrényre mutatok. – És mivel
elvetted az összes papírt, rávett, hogy rajzoljak a faladra. Nem
tudott bejutni Teddybe, ezért belém bújt.
Adrian átkarolja a derekamat. – Hé, semmi baj. Most már
biztonságban vagy. Meg fogjuk oldani a helyzetet.
Caroline elviharzik mellettem, beront a nappaliba;
mindannyian követjük. Élesen felszisszen, és hitetlenkedve
bámulja a falakat.
– Hol van Teddy?
– A szobájában. Jól van.
Caroline a férjére néz. Ted felsiet az emeletre.
Próbálok tárgyilagosan beszámolni a történtekről Caroline-
nak. – Teddy délután egy órakor ment fel a szobájába. Csendes
pihenőre. Hagytam, hogy magával vigye az iPadet, ahogy
meghagytad. Csak tíz perce jött le a földszintre. Pont mielőtt
hazaértetek.
– Négy órán keresztül odafent volt? – kérdezi.
Megmutatom Adriannek a grafitporos, rajzszenes,
hólyagokkal borított jobb kezemet.
– Balkezes vagyok, akárcsak Teddy. Egyedül nem tudtam
volna megcsinálni. Ezek pont olyanok, mint a házikómban lévő
képek.
– Igen, pontosan! A stílusuk megegyezik! – Előveszi az
okostelefonját, körbejárja a szobát, és lefotózza az összes rajzot.
– Először is össze kell hasonlítanunk őket a többi képpel.
Megnézzük, hogyan illeszkednek a sorrendbe.
– Nem – mondja Caroline. – Először is drogtesztet csinálunk.
Most rögtön. Vagy hívom a rendőrséget.
Adrian döbbenten bámul rá. – Drogteszt?
– Nem hiszem el, hogy egyedül hagytalak a fiunkkal! Nem
hiszem el, hogy megbíztam benned! Mi a fenét gondoltam?
– Nem drogozom – mondom neki. Megpróbálok halkan
beszélni, mintha abban bíznék, én balga, hogy Adrian nem
hallja meg, amit mondok. – Esküszöm neked, Caroline, tiszta
vagyok.
– Akkor nem lesz gond a teszttel. Amikor elkezdtél dolgozni
nálunk, önként felajánlottad, hogy hetente szúrópróbaszerűen
teszteljünk. Az általunk választott napokon. – Megfogja a
csuklómat, és megvizsgálja a karomat, tűnyomok után kutatva.
– Azt hiszem, sokkal hamarabb el kellett volna kezdenünk.
Ted visszatér odafentről, a pillantásával biztosítja róla a
feleségét, hogy Teddy jól van. Közben Adrian megpróbálja
meggyőzni Caroline-t, hogy teljesen félreérti a helyzetet.
– Mrs. Maxwell, nem tudom, miről beszél, de Mallory nem
drogozik. Tényleg azt hiszi, hogy sportösztöndíjat kapna, ha
heroinozna? A Penn State egy szempillantás alatt kirúgná a
csapatból.
Kínos csend telepszik a szobára, és rájövök, hogy Caroline
esélyt ad nekem, hogy tisztázzam magam. Érzem, ahogy
kicsordulnak a könnyeim, mert ennek nem így kellett volna
történnie. – Oké, várj – mondom neki. – Mert az a helyzet, hogy
nem voltam veled teljesen őszinte.
Adrian keze még mindig a derekamon van, de a szorítása
meglazul. – Mit jelentsen ez?
– Ma este akartam elmondani neked az igazat.
– Miről beszélsz?
És még mindig nem tudom megtenni.
Még mindig fogalmam sincs, hol kezdjem.
– Mallory nem a Penn State hallgatója – magyarázza el Ted. –
Az elmúlt másfél évet az elvonón töltötte. Egy rehabilitációs
központban. Fájdalomcsillapító és heroin használata miatt.
– És más szerek használata miatt is, amikre nem is emlékszik
– teszi hozzá Caroline. – Az agynak idő kell a gyógyuláshoz,
Mallory.
Adrian elengedi a derekamat. Már én kapaszkodom belé,
mint valami szomorú és szánalmas szörnyeteg, mint egy
parazita. Eltol magától, hogy láthassa az arcomat.
– Ez most komoly? – kérdezi.
– Nem drogozom – mondom neki. – Esküszöm, Adrian, a jövő
kedden lesz húsz hónapja, hogy tiszta vagyok.
Megütközve hátrál el. Caroline vigasztalóan a vállára teszi a
kezét. – Biztosan nehéz lehet ezt hallanod. Mi azt feltételeztük,
hogy Mallory őszinte volt veled. Azt hittük, hogy elmondta
neked a múltjáról az igazat.
– Nem, egyáltalán nem.
– Adrian, sok szenvedélybeteggel van dolgom a
veteránkórházban. Ők jó emberek, és az a fő célunk, hogy
visszavezessük őket a társadalomba. De néha az időzítés nem
megfelelő. Néha túl korán bocsátjuk el őket, amikor még nem
állnak készen.
Dühösen Caroline-ra förmedek. – Itt NEM ez történik! Nem
szedek semmilyen kábítószert. És kurvára nem vagyok holmi
illusztrátor! Esküszöm neked, Caroline. Valami nincs rendben
ezzel a házzal. Annie Barrett szelleme kísérti a fiadat, és most
engem kísért, és ez az üzenete. – Körbemutatok. – Ez itt, a
falakon, ez az ő műve!
És tudom, hogy nyilván őrültnek tűnök, és amit mondok,
őrültségnek hangzik, mert Adrian megrökönyödve, szinte
rémülten bámul rám. Úgy néz, mintha most látna életében
először.
– De a többi igaz? – kérdezi. – Félutas házban éltél? Heroinnal
lőtted magad?
Túlságosan szégyellem magam ahhoz, hogy válaszoljak, de ő
leolvassa az arcomról az igazságot.
Adrian sarkon fordul, és távozik, én pedig utána akarok
menni, de Caroline elállja az utamat. – Engedd el, Mallory. Ne
nehezítsd meg a dolgát.
Az ablak felé fordulok, és végignézem, ahogy Adrian
végigmegy a járólapos ösvényen, és közben az arca teljesen
eltorzul a fájdalomtól. Félúton a felhajtó felé egyfajta vad
vágtába kezd, mintha minél távolabb akarna kerülni tőlem.
Bevágódik a fekete furgonba, és elporzik a járdaszegélyről.
Amikor visszafordulok, Caroline már egy műanyag poharat
tart a kezében.
– Na, gyere. Essünk túl rajta.
Elkísér a mosdóba. Bemegyek, és már nyúlok a kilincs után,
hogy becsukjam az ajtót, de megrázza a fejét. Mintha attól
tartana, hogy valahogy manipulálni fogom a mintámat, mintha
tiszta vizeletet tartalmazó fiolákat hordoznék magammal a
biztonság kedvéért. Caroline megteszi nekem azt a szívességet,
hogy elfordítja a fejét, miközben letolom a bugyimat és a vécé
fölé guggolok. Mivel sok százszor vizsgáltak már, jól
begyakoroltam a minták gyűjtését. Egy egydecis poharat meg
tudok tölteni anélkül, hogy egy csepp is mellémenne. A poharat
a mosdókagyló szélére állítom, majd felhúzom a bugyimat, és
kezet mosok. A víz fekete a kezemtől, a mosdókagyló szemcsés
üledékkel telik meg. Szappannal próbálom lesikálni a
tenyeremet és az ujjaimat, de a grafit úgy tapad a bőrömhöz,
mint a tinta, mint a soha ki nem mosható foltok.
– A nappaliban várunk – mondja Caroline. – Addig nem
kezdjük el, amíg be nem jössz.
Minden újabb kézöblítés szürke koszcsíkot hagy maga után a
fehér mosdókagyló oldalán. Még egy dolog, ami bűntudatot kelt
bennem. Egy kevés vécépapírral megpróbálom letörölgetni,
aztán a kezemet a nadrágomba törlöm.
Amikor bemegyek a nappaliba, Caroline és Ted már a
kanapén ülnek, a mintámat a dohányzóasztalra tették, egy
papír törlőkendőre. Caroline felmutatja az eredeti csomagolású
tesztkártyát, hogy bizonyítsa, nem babrálták meg. Aztán
kicsomagolja, és az öt tesztcsíkot belemártja a pohárba.
– Nézd, értem, hogy miért csinálod ezt, de nem lesz pozitív az
eredmény. Esküszöm neked. Húsz hónapja tiszta vagyok.
– És mi hinni akarunk neked – mondja Caroline, aztán a
falakat borító rajzokra pillant. – De meg kell értenünk, mi
történt itt ma.
– Már elmondtam, mi történt. Anya birtokba vette a testemet.
Úgy használt engem, mint egy bábut. Egyik képet sem én
rajzoltam! Ő volt!
– Ha tisztázni akarjuk a dolgokat – mondja Caroline –, akkor
nyugodtnak kell maradnunk. Nem kiabálhatunk egymással.
Mély levegőt veszek. – Jól van, rendben. Rendben.
– Mielőtt idejöttél dolgozni, hosszasan beszélgettünk Russell-
lel a múltadról. Mesélt nekünk a küzdelmeiről, a
tévképzeteidről, az emlékezetkiesésekről…
– Ez most más. Már nincsenek ilyen problémáim.
– De pár napja Teddy elvesztette a rajzceruzás dobozát. Sírva
jött hozzám. El volt keseredve, mert sehol sem találta. És nem
sokkal ezután azok a képek varázslatos módon megjelentek a
házadban. Nem tűnik ez különös véletlennek?
Lenézek a pohárra. Még csak egy perc telt el. Még korai lenne
eredményt hirdetni.
– Caroline, alig tudok egyenes vonalat húzni. Egy évig jártam
művészetórákra a gimiben. Közepes osztályzatot kaptam.
Kizárt, hogy én rajzoltam volna ezeket a képeket, nincs hozzá
tehetségem.
– A betegeim mind ugyanezt hajtogatják: „Nem tudok rajzolni,
akkor sem, ha az életem múlik rajta!” De aztán kipróbálják a
művészetterápiát, és az eredmények rendkívüliek. A
legcsodálatosabb képeket rajzolják, hogy feldolgozzák a
traumájukat. Hogy feldolgozzák az igazságot, amivel még nem
állnak készen szembenézni.
– Ez nem erről szól.
– Nézd meg a nőt a képeken. Fiatal és magas. Sportos
testalkatú. Ráadásul fut, Mallory. Nem emlékeztet valakire?
Látom, hogy hová akar kilyukadni, de téved. – Ez nem
önarckép.
– Ez szimbolikus ábrázolás. Vizuális metafora. Elvesztetted a
húgodat. Feldúlt vagy, pánikolsz, kétségbeesetten próbálod
visszahozni – de már túl késő. A halál völgyébe zuhant. –
Körbejárja a nappalit, és magyarázatokat fűz a falon lévő
jelenetekhez. – Aztán jön egy angyal, hogy segítsen neki – nincs
ebben a metaforában semmi erőltetett, nem gondolod? Az
angyal a fény felé vezeti Bethet, és nem lehet megállítani. Beth
átlépett a túlvilágra, és soha többé nem jön vissza. Te is tudod
ezt, Mallory. Minden itt van a falon. Ez nem Anya története. Ez a
te történeted. Beth története.
Megrázom a fejem. Nem akarom belerángatni Bethet ebbe.
Még csak azt sem akarom, hogy Caroline kimondja a nevét.
– Tudjuk, mi történt – folytatja. – Russell elmondta nekünk a
történetedet, és az szörnyű, Mallory. Annyira sajnálom. Tudom,
hogy sok bűntudatot és gyászt hordozol magadban. De ha nem
foglalkozol ezekkel az érzésekkel, ha csak elfojtod őket… – int az
„alkotásaim” felé. – Olyanok, mint a gőz a fedő alatt, Mallory.
Rést keres, és meg is találja a menekülés útját.
– És mi van a többi képpel? Mi van a nővel, akit fojtogatnak?
– Egy elvont fogalom konkretizálása – mondja Caroline. –
Talán a gyászé vagy a függőségé. A drogok fojtogató hatása.
– És a nő, akit az erdőn keresztül vonszolnak?
– Talán van valaki, aki kimenekít a veszélyből. Egy pártfogó
vagy mentor. Mint Russell, például.
– De akkor miért temet el?
– Nem eltemet, Mallory. Felszabadít. Kiás a heroin romjai alól,
és visszahelyez a társadalomba. Itt a bizonyíték rá!
 Caroline felém fordítja a tesztkártyát. Mind az öt
anyagcsoport – a THC, az opioidok, a kokain, az amfetamin és a
metamfetamin – tesztcsíkja negatív eredményt jelez.
– Húsz hónapja tiszta – mondja Ted. – Éljen! Éljen!
– Nagyon büszkék vagyunk rád – mondja Caroline. – De
nyilvánvaló, hogy még sok munka vár rád, nem igaz?
Nem tudom, mit mondjak.
Azzal egyetértek, hogy van néhány nagyon rejtélyes
párhuzam Anya rajzai és az én személyes történetem között.
És valóban visszaestem néha, küzdöttem tévképzetekkel és a
drogfüggőség minden egyéb pszichológiai következményével.
De van még tizenkét rajz a kis házban, amelyeknek
halálszaga van, és kizárólag egyvalaki felelős értük.
– Anya rajzolta ezeket. Nem én.
– Anya egy képzeletbeli barát. Teddy tudja, hogy csak
kitalálta. Tudja, hogy valójában nem létezik.
– Teddy meg van rémülve és össze van zavarodva, és csak azt
mondja vissza, amit tőletek hall. Tudom, hogy remek iskolákba
jártatok, és azt hiszitek, hogy mindent tudtok a világról. De
tévedtek ezekkel a képekkel, tévedtek ezzel a házzal, és tévedtek
Teddyvel kapcsolatban. Valami iszonyú dolog történik az
orrotok előtt, de ti folyamatos tagadásban éltek!
Ekkor már ordítok, nem bírok magammal, de Ted és Caroline
megingathatatlanok. Rájövök, hogy már nem is figyelnek rám,
hogy készek továbblépni.
– Azt hiszem, abban egyetértünk, hogy nem értünk egyet –
mondja Caroline. – Talán szellem volt, vagy talán csak a
bűntudat megnyilvánulása. Nem számít, Mallory. A lényeg az,
hogy négy órán át felügyelet nélkül hagytad a fiunkat, és többé
már nem bízom benned.
Ted egyetért, azt mondja, „változásra van szükség”. Caroline
azt mondja, fogjuk fel a helyzetet válaszútnak, amelyik
magában hordozza a megújulás és az előrelépés lehetőségét
mindannyiunk számára.
És minden, amit mondanak, annyira biztatóan és bátorítóan
hangzik, hogy beletelik egy kis időbe, mire rájövök, hogy ki
vagyok rúgva.
 20

Tíz perccel azután, hogy visszaérek a házikómba, megcsörren a

mobilom. Russell az. A 66-os úton van, valahol a sivatagban, Las
Vegas és a Grand Canyon között, és egy kis motelból hív. Gyenge
a térerő, a vonal recseg és pattog.
– Quinn! Mi történt?
– Azt hiszem, elvesztettem az állásomat.
– Nem, egyértelműen elvesztetted az állásodat! Caroline
küldött fotókat az őrült művészi projektedről. Mi a fene folyik
ott?
– Van valami ebben a házban, Russell. Valamiféle jelenlét.
Először Teddy után ment, most meg engem üldöz.
– Jelenlét? – Russell általában tele van határtalan energiával
és lelkesedéssel, de most fáradtnak és egy kicsit csalódottnak
tűnik. – Úgy érted, szellem?
– Nem anyagozok. Caroline letesztelt.
– Tudom, elmondta.
– Ez valami más. Ez…
Sistergés szakít félbe minket, és egy pillanatra aggódom, hogy
megszakadt a vonal. Aztán visszatér a hangja.
– El kellene menned egy ülésre valamelyik önsegítő
csoportba. Hány óra van ott? Fél hét? Péntek este. Próbáld meg
a Szent Megváltó-templomot. Hétkor kezdenek, azt hiszem.
– Nincs szükségem rá.
 – Vannak barátaid, akiket felhívhatsz? Valaki, akinél
maradhatsz? Nem akarom, hogy egyedül maradj ma este. – Azt
hiszem, a hallgatásomból érzi, hogy nincs senki, aki segíthetne.
– Rendben, figyelj. Hazamegyek.
– Nem! Nem kell!
– Semmi baj. Úgyis utálok itt lenni. Az időjárás elviselhetetlen.
Csak futópadon tudok edzeni, mert ha kimegyek, tíz percen
belül kikészül a szívem a hőségtől.
Elmagyarázza, hogy két-három napra van szüksége, hogy
értem jöjjön. Jelenleg a Grand Canyon felé tart, úgyhogy vissza
kell mennie Las Vegasba, és új repjegyet kell foglalnia. – Szóval
talán vasárnap, de hétfőn mindenképpen. Csak hétfőig kell
kibírnod, oké? Doreen és én elmegyünk érted. Pár hétig nálam
maradhatsz, majd egy orvos megvizsgál. Kitalálunk egy B
tervet.
– Köszönöm, Russell.
Hagyom, hogy a mobilom a földre pottyanjon, és lehunyom a
szemem. Tudom, hogy fel kellene kelnem, hogy el kellene
mennem egy ülésre, vagy legalább összeütni magamnak valami
vacsorát. De odakint eleredt az eső, amolyan semmiből
kerekedett nyári zápor. Szél cibálja a tetőt, kövér esőcseppek
záporoznak az ablakokra. Csapdába estem a házban, és azt
kívánom, bárcsak lenne valaki, akit felhívhatnék. Rettegek az
előttem álló hosszú hétvégétől, a hosszú, magányos
várakozástól, amíg Russell eljön értem. Rajta kívül csak a Safe
Harborban vannak barátaim, de túlságosan szégyellem magam
ahhoz, hogy elmondjam nekik, mit tettem.
Persze, ott vannak a barátaim a Safe Harbor előtti időkből. A
nevüket és a számukat ugyan kitöröltem a mobilomból, de nem
lenne nehéz megtalálni őket. Philadelphia harmincpercnyi
vonatút Spring Brooktól. Ha eljutnék a Kensington Avenue-ra,
tudom, hogy rengeteg arcot felismernék, régi barátokat, akik
örömmel látnának, és befogadnának. Van ezerkétszáz dollár
megtakarításom. Kivehetném, és leléphetnék. Itt senkinek sem
hiányoznék.
Kivéve Teddyt.
Teddynek hiányoznék.
Tudom, hogy hiányoznék neki.
Nem hagyhatom itt csak úgy.
Addig kell maradnom, amíg el nem magyarázom neki a
dolgokat, amíg meg nem érti, ez az egész nem az ő hibája.
Így hát itthon maradok a tökéletes kis házikómban, a legszebb
helyen, ahol valaha éltem, a legcsodásabban berendezett
emlékeztető arra, hogy mi mindent veszítettem el. Egyre csak
esik, és az agyamban a zümmögés szörnyűbb, mint valaha –
mintha a fejem tele lenne szúnyogokkal. A párnámba fúrom a
fejemet, és sikítok, de ez sem tudja elhallgattatni a zajt.
Aznap éjjel tíz-tizenkét-tizennégy órát alszom. Valahányszor
felébredek, eszembe jut, mi történt, mire gyáván visszabújok a
takaró alá, és újra elalszom.
Szombat reggel tízkor kelek, és bevonszolom magam a
zuhany alá. Ettől jobban érzem magam, egy kicsit, azt hiszem.
Aztán kimegyek levegőzni, és a tornácomon egy kő alatt egy
papírlapot találok.
Ó, édes Jézusom, gondolom magamban, tényleg kezdek
megőrülni.
 De csak egy üzenet az Caroline-tól:

Kedves Mallory,
Teddel elvisszük Teddyt a tengerpartra. Elmondtuk neki,
hogy elköltözöl, és persze nagyon feldúlt. Remélhetőleg
az egész napos strandolás és a vidámpark eltereli a
gondolatait. Késő estig távol leszünk, így a medence és a
kert a rendelkezésedre áll.
Még valami: Russell ma reggel új hírekkel hívott.
Sikerült repülőjegyet foglalnia holnap estére, és hétfő
reggel 10 és 11 között itt lesz.
Holnap délután szeretnénk egy kisebb búcsúpartit
rendezni neked – úszással, vacsorával, desszerttel stb. 3
óra körüli kezdéssel, ha neked is megfelel. Kérlek, hívj, ha
bármire szükséged van, vagy ha csak beszélgetni akarsz.
Tudnod kell, hogy számíthatsz rám ebben az átmeneti
időszakban is.

Szeretettel, Caroline

Átsétálok a nagy házba narancsléért, de amikor beütöm a

jelszavamat a panelen, nem működik. Naná, hogy nem
működik. Ted és Caroline a hátsó kertjükbe még beengednek, de
a házukba már nem, főleg azok után, hogy összefirkáltam a
falakat.
Igen, futnom kellene. Biztos vagyok benne, hogy sokkal
jobban érezném magam, ha kimennék, és futnék pár mérföldet.
De túlságosan zavarban vagyok és túlságosan szégyellem
magam ahhoz, hogy kimerészkedjek és a környéken
mutatkozzam. Feltételezem, hogy a hír gyorsan elterjedt, és már
mindenki tudja a titkomat Spring Brookban. Visszasétálok a
házikómba, egy kevés Cheeriost szórok egy tálkába, de eszembe
jut, hogy elfogyott a tej. Így aztán szárazon eszem meg.
Lefekszem az ágyamra a tabletemmel, és végigböngészem a
Hallmark filmválasztékát, de hirtelen az összes iszonyúan
hamisnak tűnik, tele csalóka ígéretekkel és mondvacsinált
happy endekkel.
Tíz perce nézem az Egy cipőfüggő karácsonya című filmet,
amikor lépéseket hallok a tornácomon. Halkan kopogtatnak.
Biztosan Mitzi az, bocsánatot akar kérni a szeánsz alatti
viselkedése miatt. Kikiabálok, hogy nem érek rá, és
felhangosítom a tabletemet.
Adrian arca jelenik meg az ablakban.
– Beszélnünk kell.
Kiugrom az ágyból, és kinyitom az ajtót. – Igen, tényleg kell,
mert…
– De ne itt – mondja. – A furgon a ház előtt áll. Tegyünk egy
kört.

Nem mondja meg, hová megyünk, de amint elérjük a 295-ös

felhajtót, rájövök.
Becsatlakozunk az élénk forgalomba, rátérünk a nyugati
76‑os főútra, és áthajtunk a Walt Whitman hídon, amely
magasan a Delaware folyó hajógyárai és kikötői fölött ível át.
Dél-Philadelphia felé tartunk. Adrian hazavisz.
– Ne csináld ezt! Fordulj vissza!
 – Mindjárt ott vagyunk – mondja. – Még öt perc.
Az autópálya szinte üres, valószínűleg azért, mert a
Philadelphia focicsapata idegenben játszik nemsokára. Adrian
az Oregon Avenue kihajtónál kanyarodik le. Folyton a GPS-re
pillant, de innen már bekötött szemmel is el tudnám irányítani.
Minden utat, stoptáblát és közlekedési lámpát ismerek. Úgy
tűnik, a régi üzletek még mind működnek: a gyorsbüfék, a
szendvicsbárok, az ázsiai szupermarketek, a mobiltelefon-
kereskedések és az a sportbár-sztriptízklub, amelyik még gimis
korukban leszerződtette két osztálytársamat. A régi
környékemet soha senki nem tévesztené össze Spring Brookkal.
Az utak tele vannak kátyúkkal, a járdák eldobált üvegekkel és
csirkecsontokkal. De sok sorházon látok új alumínium-
burkolatot. Jobban néznek ki, mint amire emlékszem, mintha
az emberek igyekeznének szépítgetni a környezetüket.
Adrian megáll a Nyolcadik utca és a Shunk sarkán.
Gondolom, a neten találta meg a címemet, mert pont az előtt az
alacsony, zömök sorház előtt állunk meg, amit régen az
otthonomnak hívtam. A téglaburkolat újrafugázva, a
nyílászárók frissen festve, az „udvart” fehér murva helyett
élénkzöld fű borítja. A bejárati ajtó mellett egy férfi áll egy
létrán, és munkáskesztyűben az elrothadt leveleket kotorja ki az
ereszcsatornából.
Adrian üresbe teszi a sebváltót, és bekapcsolja a vészvillogót.
Középiskola óta nem láttam egyik szomszédomat sem, és attól
félek, még kiszúrnak. A házak szorosan egymás mellé épültek,
és szinte látom magam előtt, ahogy mind kijönnek, és
megbámulnak.
 – Menjünk innen, kérlek.
– Itt nőttél fel?
– Már tudod, hogy igen.
– Ki az a férfi a létrán?
– Nem tudom, ki az a férfi a létrán. Csak indulj el, légy szíves.
A férfi hátrafordul. Középkorú, kopaszodó, nem túl magas
pasas, Eagles pólóban. – Segíthetek valamiben? – kérdezi.
Sosem láttam korábban. Talán anyám felfogadott egy
ezermestert. De valószínűbb, hogy eladta a házat, elköltözött, és
ez a pasas az új tulajdonos. Bocsánatkérőn intek neki, és Adrian
felé fordulok. – Ha nem indulsz el azonnal, kiszállok a kocsiból,
és gyalog megyek vissza Spring Brookba.
Végre elindulunk, a sarkon zöldet kapunk. Az FDR Parkba
navigálom, Dél-Philadelphia legkedveltebb piknikező-,
születésnapi és esküvői fotózásra alkalmas helyére.
Gyerekkorunkban mindannyian „Tóvidéknek” hívtuk, mert kis
tavak és lagúnák pettyezik. A legnagyobb a Meadow Lake.
Találunk egy padot, ahonnan jó kilátás nyílik a vízre. A
horizonton, a szürke égbolt peremén kirajzolódó 95-ös
autópályán hat sávban száguldanak a repülőtér irányába és az
onnan a város felé tartó kocsik. Sokáig nem szólalunk meg,
egyikünk sem tudja, hol kezdje.
– Az ösztöndíjról nem hazudtam – fogok bele végül. –
Tizedikben tizenöt perc huszonhárom másodperc alatt futottam
le az öt kilométeres távot. Én voltam a hatodik leggyorsabb lány
Pennsylvaniában. Rákereshetsz a Google-on.
– Már rákerestem, Mallory. Még aznap, amikor
megismerkedtünk. Hazarohantam, és rákerestem minden
Mallory Quinnre Philadelphiában. Megtaláltam az összes
középiskolai eredményedet. Épp elég volt ahhoz, hogy a
történeted hitelesnek tűnjön – mondja, és elneveti magát. – De
semmi a Twitteren, semmi a közösségi médiában. Azt
gondoltam, mennyire király – a titokzatosság aurája. A
Rutgersen a lányok állandóan az Instagramon lógnak, előnyös
szelfiket posztolnak, és bókokra vadásznak. De te más voltál.
Azt hittem, magabiztos vagy. Sosem gondoltam, hogy titkolsz
valamit.
– Többnyire őszinte voltam.
– Többnyire? Ezt mégis hogy érted?
– Csak a múltamról hazudtam. Anya rajzairól egyáltalán nem.
De legfőképpen arról nem, hogy mit érzek irántad. Tegnap este
akartam elmondani az igazat, vacsora közben, esküszöm.
Nem mond semmit. Csak bámulja a tavat. A közelben néhány
gyerek egy drónnal játszik; úgy néz ki, mint egy miniatűr ufó,
nyolc vadul forgó propellerrel. Valahányszor elzúg mellettünk,
mintha egy méhrajt hallanánk. Rájövök, hogy Adrian arra vár,
hogy folytassam, esélyt akar adni, hogy tisztázzam magam.
Veszek egy mély lélegzetet.
– Na szóval…
 21

Minden bajom egy egyszerű keresztcsonttöréssel kezdődött –

egy apró töréssel a gerincem tövében található, háromszög
alakú csontban. Ez a középiskola utolsó évének
szeptemberében történt, és a javasolt kezelés nyolc hét pihenés
volt – pont a terepfutószezon kezdetén. Rossz volt, de azért nem
katasztrófa. A sérülés gyakori a fiatal futónők körében, könnyen
kezelhető, és nem befolyásolta volna a Penn State-i ajánlatomat.
Az orvosok OxyContint írtak fel a fájdalomra – ez egy negyven
milligrammos tabletta, naponta kétszer kellett bevenni.
Mindenki azt mondta, hogy a novemberben kezdődő téli
szezonra rendben leszek.
Továbbra is jártam az edzésekre, cipeltem a felszerelést,
segítettem összeszámolni a pontszámokat, de nehéz volt a pálya
széléről nézni a csapattársaimat, miközben tudtam, hogy
mellettük kellene futnom. Ráadásul mivel több időm lett,
anyám elvárta, hogy többet segítsek a ház körül. Többet főzzek,
takarítsak, vásároljak, és vigyázzak a húgomra.
Anyám egyedül nevelt fel minket. Alacsony volt, túlsúlyos, és
naponta elszívott egy doboz cigarettát, mindezt annak ellenére,
hogy a Mercy Kórházban dolgozott mint számlázási ügyintéző,
és tisztában volt az összes egészségügyi kockázattal. Beth és én
könyörögtünk neki, hogy hagyja abba a dohányzást, eldugtuk a
Newportjait a kanapé alá, vagy más helyekre, ahová sose nézett
be, de persze mindig vett magának egy új dobozzal. Azt mondta,
szálljunk le róla, ez az ő védekezési stratégiája. Minden
alkalmat megragadott, hogy emlékeztessen bennünket:
nincsenek se nagyszüleink, se nagynénink, se nagybácsink, és
nincs második férj sem a láthatáron, szóval nekünk össze kell
tartanunk, és ki kell állnunk egymásért. Ez volt a jelmondatunk,
ennek szellemében nőttünk fel: kiállni egymásért.
Évente háromszor-négyszer a kórház berendelte anyámat
túlórázni, vagyis „hétvégi rendkívüli munkavégzésre”, hogy
kibogarássza a legdurvább számlázási vitákat, amelyekkel senki
sem tudott mit kezdeni. Egyik péntek este is felhívták, és
közölték vele, hogy másnap dolgoznia kell. Akkor azt mondta,
hogy nekem kell elvinnem a húgomat a Mesekönyvországba.
– Én vigyem el? Miért én?
– Mert megígértem neki.
– Vidd el vasárnap. Vasárnap szabad vagy.
– De Beth Chenguanggal akar menni, és Chenguangot csak
szombaton engedik el.
Chenguang a húgom legjobb barátnője volt, egy rózsaszín
hajú hangyás kiscsaj, aki macskabajuszt rajzolt az arcára. Ő és
Beth valami animeklub tagjai voltak.
– De holnap verseny van! Valley Forge-ban. Háromig nem
érek haza.
– Hagyd ki – mondta anyám. – Úgysem futsz. A csapatnak
nincs rád szüksége.
Próbáltam elmagyarázni neki, hogy a jelenlétem hatalmas
lélektani támaszt ad a csapattársaimnak, de nem vette be.
– Te viszed őket, és punktum.
 – Túl nagyok a Mesekönyvországhoz! Az dedósoknak való!
– Poénból mennek. – Anyám kinyitotta a hátsó ajtót,
rágyújtott egy cigarettára, és a szúnyoghálón keresztül fújta ki a
füstöt. – Tudják, hogy túl nagyok hozzá, pont ezért akarnak
menni. – És megvonta a vállát, mintha mi sem lenne
természetesebb.
Másnap reggel – október 7-én, szombaton – Chenguang
csillámos unikornisos sárga pólóban és koptatott farmerben
jelent meg a házunkban. Spagetti alakú savanyú gumicukrot
majszolt zacskóból, és megkínált vele. Megráztam a fejem,
mondtam, hogy inkább a halál. Beth lejött a lépcsőn,
ugyanolyan egyszarvús pólóban és ugyanolyan farmerben.
Nyilván előre megbeszélték, hogy egyformán öltöznek fel a
dilinyós kalandjukhoz.
Ragaszkodtam hozzá, hogy pontban kilenckor induljunk el.
Az volt a tervem, hogy amíg a csapattársaim futnak, az
autópályán leszünk, és amint megérkezünk
Mesekönyvországba, felhívom őket, hogy megtudjam az
eredményt. De Chenguangnak volt egy pókcsípése, ami nagyon
viszketett, és meg kellett állnunk venni egy kenőcsöt. Ez félórás
késést jelentett, úgyhogy csak fél tízre értünk át a Walt
Whitman hídon, és háromnegyed tíz volt, amikor
felkanyarodtunk az Atlantic City gyorsforgalmi útra.
Mindhárom sáv tele volt, és mind a három kocsisor őrületes
tempóban tepert a tengerpart felé, óránként nyolcvan
mérföldes sebességgel. Lehúztam az ablakokat, és feltekertem a
rádiót, hogy ne kelljen hallgatnom Beth és Chenguang
viháncolását a hátsó ülésen. Megállás nélkül karattyoltak,
egymás szavába vágva. A mobilom a két első ülés között, a
kardánboxon feküdt, és egy szivargyújtó adapterrel töltődött.
Pittyent egyet, aztán még egyet és még egyet. Tudtam, hogy
csakis Lacey barátnőm lehet az, aki soha nem küldött egy
üzenetet, ha ötöt is küldhetett. A sáv üres volt előttem.
Lenéztem a telefonomra, és átfutottam a bejövő üzeneteket.

BASSZUS, ILYEN NINCS

TE JÓ SZAGÚ ÚRISTEN
!!!!!!!!
nem fogod elhinni, ki lett a 3.

A műszerfal órája 9.58-at mutatott. Rájöttem, hogy a verseny

véget ért, és Lacey kötelességtudóan elküldte nekem az
eredményeket. Újra magam elé néztem az útra, aztán fél kézzel
felemeltem a telefont, beütöttem a jelszavamat, és gondosan
begépeltem a válaszomat: mondd meg.
A képernyőn villódzó három pötty jelezte, hogy Lacey éppen
írja a választ. Emlékszem, Ed Sheeran egy dombon lévő
kastélyról énekelt a rádióban. És arra is emlékszem, hogy
belenéztem a visszapillantó tükörbe. Egy terepjáró jött
mögöttem, egészen rám tapadva. Gondolkodás nélkül
felgyorsítottam, hogy nagyobb távolságot tartsak. Azt is láttam a
visszapillantóban, hogy Beth és Chenguang egy szál
gumispagettit majszolnak, úgy ették, mint a kutyák a Susi és
Tekergőben, a két végéről. Közben vihogtak, mint az őrültek, és
emlékszem, arra gondoltam: Mi a fene bajuk van? Hogy lehet ez
normális tinédzserviselkedés? És akkor a telefon megrezzent a
tenyeremben, jelezve, hogy Lacey válaszolt.
A New Jersey-i Vineland kórházában ébredtem, szerda volt. A
bal lábam eltört, három bordám megrepedt, és a testemet fél
tucat monitorhoz és géphez kötötték. Anyám az ágyam mellett
ült, és egy spirálkötésű jegyzetfüzetet gyűrögetett. Próbáltam
felülni, de nem tudtam megmozdulni. Teljesen össze voltam
zavarodva, mert olyan dolgokat mondott, amiknek nem volt
semmi értelme. Egy bicikli került az autópályára. Egy család
strandfelszerelést szállított a terepjárójuk hátulján, és valahogy
leesett róla egy mountain bike. Több kocsi is felborult, amikor
megpróbálták kikerülni. Azt kérdeztem, hol van Beth?, és akkor
anyám arca egyszerűen szétesett. Így tudtam meg.
Az előttem haladó sofőr a kulcscsontját törte el. A mögöttem
lévő terepjáróban kisebb sérüléseket szenvedtek. Chenguang
egyetlen karcolás nélkül megúszta a balesetet. A húgom volt az
egyetlen halálos áldozat, de az orvosok szerint én is csak egy
hajszál híján maradtam életben. Mindenki buzgón győzködött,
hogy ne hibáztassam magam, hogy nem csináltam semmi
rosszat. Mindenki a mountain bike-os családot hibáztatta.
Néhány rendőr megjelent nálam a kórházban, de igazi
nyomozás nem indult. Amikor a kocsi megpördült a levegőben,
a mobilom kirepült az ablakon. Vagy atomjaira hullott az
ütközéskor. Vagy örökre eltűnt az országút mentén növő lila
vadvirágok között. Így aztán sose tudtam meg, ki lett a
harmadik.

Két hét múlva a kórházban felírtak egy újabb adag OxyContint,

amit „szükség szerint” használhattam fájdalomcsillapításra,
csakhogy állandóan, egész nap éreztem a fájdalmat, az ébredés
pillanatától kezdve egészen addig a percig, amíg este ágyba
nem szédültem. A tabletták egy kicsit segítettek, és
könyörögtem az orvosoknak, hogy írjanak fel még. Csak még
egy adagot halloweenig, csak még egyet hálaadásig, csak még
egyet karácsonyig. De februárra már jól tudtam járni, és
gyógyultnak nyilvánítottak. Nem volt több recept.
A fájdalom rosszabb volt, mint bármi, amit valaha is
tapasztaltam. Ez az, amit az emberek nem tudnak az
OxyContinról – vagy legalábbis mi akkoriban nem igazán
voltunk vele tisztában. A gyógyszer pár hónap alatt teljesen
átprogramozta az agyamat, egyre több és több
fájdalomreceptoromat ejtette túszul, és már a mindennapi
létezéshez is szükségem volt rá. Nem tudtam se enni, se aludni,
se az órákon figyelni. És senki sem figyelmeztetett, hogy ez fog
történni. Senki sem mondta, hogy ilyen küzdelmekre számítsak.
Ekkor fordultam az osztálytársaimhoz – arra kértem őket,
hogy szerezzenek nekem fájdalomcsillapítókat. A
fürdőszobájukból, a szüleik hálószobájából. El se hinnéd, hány
ember tart OxyContint otthon. És amikor végül ezek a források
elapadtak, volt egy barátom, akinek volt egy barátja, aki ismert
egy fickót. Oxyt venni egy dílertől nem tűnt elrugaszkodott
ötletnek. Elvégre ezek ugyanazok a tabletták voltak, amiket az
orvosaim is felírtak. Gyógyszert vettem, nem drogot. De a felár
csillagászati volt, és egy hónapon belül feléltem az összes
megtakarításomat. Három nyomorúságos napot töltöttem hideg
verítékben úszva és hányingerrel küszködve, amikor az egyik új
barátom felajánlott egy „olcsóbb és praktikusabb” megoldást.
 A heroin rémesen ijesztő szó, de olyan érzést nyújt, mint az
Oxy, töredék áron. Csak túl kell lépni a tű miatti viszolygáson.
Szerencsére a rengeteg YouTube-videó segített, főleg az állítólag
cukorbetegeknek szóló oktatóvideók, amelyek bemutatják,
hogyan kell eltalálni a vénát, és hogyan kell óvatosan
visszahúzni a dugattyút a megfelelő pillanatban, hogy a szer
biztosan bejusson a véráramba. És amikor ez már ment, nem
volt megállás a lejtőn.
Valahogy sikerült befejeznem a középiskolát, hála a megértő
tanáraimnak, akik megsajnáltak. De az összes edző rájött, hogy
mi történik, és a Penn State végül kihátrált az ajánlat mögül. Az
autóbalesettel és a sérüléseimmel indokolták a döntést; azt
mondták, hogy nincs az a fizikoterápia, amivel őszre rendbe
tudnának hozni. Nem emlékszem, hogy csalódott lettem volna
emiatt. Valójában arra sem emlékszem, hogy megkaptam volna
a hírt. Mire eljuttatták az értesítést anyámnak, én már régen a
Northern Libertiesben töltöttem az éjszakáimat az új
barátomnál, Isaacnél, aki mellesleg harmincnyolc éves volt.
A középiskola után volt egy hosszú időszak, amikor
elsősorban azért éltem, hogy drogozzak, és pénzt szerezzek,
hogy még több drogot vehessek – mindegy, milyen fajtát. Ha
Oxyt és heroint nem lehetett kapni, bármit megkóstoltam,
amihez hozzájutottam. Anyám rengeteg időt és pénzt áldozott
arra, hogy segítsen rajtam, de én fiatal voltam, és csinos, ő pedig
öreg, kövér és megviselt; esélye sem volt. Egy nap felszállt a 17-
es buszra, és szívrohamot kapott; majdnem meghalt a
mentőautóban, úton a kórház felé. De erről is csak hat hónappal
később szereztem tudomást, amikor felvettek egy bentlakásos
rehabilitációs intézménybe, és megpróbáltam felhívni az
anyámat, hogy elmondjam neki a jó hírt. Azt hitte, pénzt
akarok, és letette a telefont.
Még néhányszor felhívtam, de soha nem vette fel, így hát
hosszú, összevissza csapongó hangüzeneteket hagytam,
amelyekben töredelmesen bevallottam, hogy a baleset az én
hibám volt, és bocsánatot kértem mindenért. Ekkor már a Safe
Harborban éltem, és tiszta voltam, de persze nem hitt nekem.
Én sem hittem volna magamnak. Végül egy nap egy férfi vette
fel a telefont. Azt mondta, Tonynak hívják, hogy anyám barátja,
és hogy anyám nem akar többé hallani rólam. És amikor
legközelebb hívtam, a szám már nem létezett.
Két éve nem beszéltem anyámmal. Nem nagyon tudom, hogy
mi történt vele. Mégis, tudom, hogy nagyon sok mindenért
tartozom hálával. Hálás vagyok, amiért soha nem kaptam el a
HIV-et vagy a hepatitiszt. Hálás vagyok, amiért nem
erőszakoltak meg. Hálás vagyok az Uber-sofőrnek, aki
Narcannal élesztett újra, miután elájultam a kocsija hátsó
ülésén. Hálás vagyok a bírónak, aki börtön helyett elvonóra
küldött. És hálát adok, amiért találkoztam Russell-lel, aki rábírt,
hogy újra elkezdjek futni, és elvállalta a pártfogásomat. Soha
nem jutottam volna el idáig a segítsége nélkül.
Adrian nem szakít félbe kérdésekkel. Hagyja, hogy mondjam,
mondjam, amíg ki nem mondom a lényeget. – Mindig is
bűntudatom lesz a történtek miatt. Mindenki a mountain bike-
os sofőrt hibáztatja. De ha odafigyeltem volna…
– Ezt nem tudhatod, Mallory. Talán ki tudtad volna kerülni, de
lehet, hogy nem.
 De én tudom, hogy én vagyok a hibás.
Sosem fogom elfelejteni.
Ha visszamehetnék az időben és újrakezdhetném, sávot
váltanék, vagy elrántanám a kormányt, vagy rátaposnék a
fékre, és ma minden rendben lenne.
– Nem volt külön szobánk, mondtam már? Emeletes ágyban
aludtunk, és utáltuk, állandóan panaszkodtunk miatta
anyánknak. Azt mondtuk, hogy az utcánkban egyedül nekünk
kell osztoznunk egy szobán, pedig nem is volt igaz! Szóval, a
baleset után, aznap, amikor kijöttem a kórházból, anyám
hazavitt, én pedig felmentem az emeletre… – A többit képtelen
vagyok elmondani. Hogy Beth nélkül rémisztő csendes volt a
szoba, hogy nem tudtam aludni a szuszogásának és a
forgolódásának a hangjai nélkül.
– Nehéz lehet – mondja Adrian.
– Annyira hiányzik. Mindennap. Talán ezért hazudtam neked,
Adrian, nem tudom. De esküszöm, hogy semmi másról nem
hazudtam. Nem hazudtam az érzéseimről, és nem hazudtam a
képekről sem. Nem emlékszem rá, hogy én rajzoltam volna
őket, de biztos vagyok benne, hogy csak ez történhetett. Tudom,
hogy ez az egyetlen logikus magyarázat. Hétfőn elhagyom
Spring Brookot. Néhány hétig a pártfogómnál fogok lakni.
Megpróbálom újraprogramozni az agyamat. Nyilván flúgos
vagyok. Sajnálom.
Elérkeztünk a beszélgetésnek ahhoz a részéhez, amikor azt
remélem, Adrian mond valamit. Nem azt, hogy „megbocsátok”,
tudom, hogy azt nem várhatom el tőle, de azt méltányolhatná,
hogy feltártam előtte a lelkemet, és olyan dolgokat mondtam el
neki, amiket az önsegítő csoportbelieken kívül soha senki
másnak.
Ehelyett feláll, és azt mondja: – Gyerünk.
A parkoló felé indulunk. Adrian furgonja mellett három kisfiú
játszik, a kezükből pisztolyt formálva „lövöldöznek” ránk, de
amikor közelebb érünk, szétrebbennek, és vad csatakiáltásokat
hallatva rohannak el. A nagy játszótéren látott gyerekekre
emlékeztetnek. Öt-hat évesek lehetnek, és egyáltalán nem
hasonlítanak a csendes és magába forduló Teddyre, aki a
képeskönyveit bújja és rajzol.
Adrian egészen addig nem szólal meg, amíg be nem ülünk a
kocsijába. Beindítja a motort, bekapcsolja a légkondit, de nem
kapcsol sebességbe. – Tudod, amikor tegnap eljöttem a
házatokból, eléggé ki voltam akadva. Nem azért, mert hazudtál
nekem – bár az is épp eléggé bántott. De hazudtál a szüleimnek
és az összes barátjuknak. Ez nagyon kínos, Mallory. Fogalmam
sincs, hogy mondjam el nekik.
– Tudom, Adrian. És sajnálom.
– De a helyzet a következő: miután tegnap eljöttem tőletek,
azaz Maxwelléktől, képtelen voltam hazamenni. A szüleim
tudtak a randinkról, és nem akartam szembesülni velük, nem
akartam elmondani nekik, hogy kuka az egész. Inkább beültem
egy moziba. Az új Marvel-film ment, gondoltam, legalább
agyonütöm az időt. Igazából ott maradtam, és kétszer néztem
meg, hogy éjfél utánra érjek haza. És amikor végre felosontam a
szobámba, ez volt az asztalomon.
Átnyúl az anyósülés fölött, kinyitja a kesztyűtartót, és egy
rajzot vesz ki belőle.
 – Nos, ennyit arról, hogy flúgos vagy. Szerinted
elképzelhetőnek tartom, hogy besurrantál a házamba,
megtaláltad a szobámat, és az asztalomon hagytad ezt a rajzot,
miközben a szüleim egész éjjel otthon voltak? Szerinted
lehetségesnek tartom, hogy az ötéves Teddy volt az? Vagy a
szülei? Hát nem, Mallory. – Adrian a fejét rázza. – Szerintem az
a legvalószínűbb magyarázat, hogy végig igazad volt. Anya
rajzolja ezeket a képeket. És tudatni akarja velem, hogy igazat
mondasz.
 22

Visszamegyünk Spring Brookba, és nyomban munkához látunk.

Előszedem az összes rajzot, amit a kis házban találtam, plusz
azt a hármat, amelyeket Teddy szobájából hoztam el. Adriannél
ott van az, amit az asztalán talált, a Maxwellék társalgójában
lévő „alkotásaimról” készített fényképeket pedig már
kinyomtatta egy tintasugaras nyomtatóval, és azokat is elhozta,
hogy beilleszthessük őket a sorozatba. Eltökéltem, hogy meg
fogjuk győzni Maxwelléket az igazunkról, még mielőtt Russell
értem jönne – és addig alig negyvennyolc óra van hátra.
Elrendezzük az összes képet a medence teraszán, kövekkel és
kavicsokkal rögzítjük őket. Aztán fél órán keresztül ide-oda
rakosgatjuk a rajzokat, olyan sorrendbe próbáljuk rendezni
őket, amiből összefüggő történet bontakozik ki.
Hosszas kísérletezés után erre jutunk:
 – Az első kép a hőlégballon – kezdem. – Valamilyen parkban
vagy nyílt mezőn vagyunk. Szabad téren. A hőlégballon
magasan száll az égen.
– Tehát a hely egyértelműen nem Spring Brook – mondja
Adrian. – Itt túl nagy a légi forgalom Philly irányából.
 – Látunk egy nőt, aki a hőlégballonról fest egy képet. Tegyük
fel egyelőre, hogy ez Anya. Az ujjatlan ruhájából ítélve nyárra
tippelek, vagy talán melegebb éghajlaton vagyunk.
 – Egy kislány van a közelben, aki a plüssállataival játszik.
Valószínűleg Anya lánya. Teddy említette, hogy Anyának van
egy kislánya. Nem úgy tűnik, mintha Anya túl nagy figyelmet
szentelne neki.
– Aztán jön egy fehér nyúl.
 – A kislány kíváncsi. Egy plüssnyúllal játszik, de most jön egy
igazi.
– Követi hát a nyulat egy völgybe…
 – …de Anya nem veszi észre, hogy a lánya elkóborolt.
Túlságosan belemerül a munkájába. De mi látjuk a kislányt a
látóhatáron. Otthagyta a játékait. Eddig logikus szerinted?
– Szerintem igen – mondja Adrian.
 – Jó, mert itt kezd zavarossá válni a dolog. Valami rosszul sült
el. A nyúl eltűnt, a kislány eltévedt. Talán megsérült. Talán meg
is halt. Mert a következő képen…
– Egy angyal közelíti meg.
– És az angyal a fény felé vezeti a kislányt.
– De valaki megpróbálja megállítani őket. Valaki üldözi őket.
– Anya az – mondja Adrian. – Ugyanaz a fehér ruha.
 – Pontosan. Rohan, hogy megmentse a kislányát, hogy
megakadályozza, hogy elvigyék.
– De Anya elkésett. Az angyal nem adja vissza a lányt.
– Vagy nem tudja visszaadni – mondja Adrian.
– Pontosan. És itt jön a történetben egy ugrás.
 – Az angyal és a gyermek eltűnik. Nem látjuk őket többé. És
valaki fojtogatja Anyát. Ez az egy darab hiányzik a kirakósból.
 – Múlik az idő. Éjszaka van. Anya festőállványa ott maradt a
mezőn.
 – Egy férfi érkezik az erdőbe, szerszámokat cipel. Egy csákány
és egy ásó van nála, ha jól látom.
– A férfi végigvonszolja Anya testét az erdőn.
– A férfi az ásójával ás egy gödröt…
 – Aztán eltemeti a holttestet.
– Tehát a férfi megfojtotta Anyát – mondja Adrian.
– Nem biztos.
– Elviszi a holttestet. Eltemeti.
– De a történet nappal kezdődik. A férfi csak később jelenik
meg, sötétedés előtt.
Adrian újra elkezdi rakosgatni a képeket – más sorrendbe
rendezi őket –, de én már minden lehetséges sorrendet
kipróbáltam, és ez az egyetlen, ami közel áll ahhoz, hogy
értelme legyen.
Kivéve, hogy valami még mindig hiányzik. Olyan érzés ez,
mint amikor kiraksz egy puzzle-t, összeállítod az egész jelenetet,
csakhogy rájössz, hogy a dobozból három-négy darab hiányzik,
és mind pont a közepéről.
Adrian a magasba emeli a karját. – De miért nem magyarázza
el rendesen? Hagyja a hülye képeket, és használjon szavakat! „A
nevem Tűzmanó. A főherceg gyilkolt meg.” Vagy akárki. Miért
ennyire rejtélyes?
Adrian jogos dühkitörése ébreszt rá, hogy valójában én is
végig ezt kérdeztem magamtól: Miért ennyire titokzatos Anya?
Miért képeket rajzoltat Teddyvel, miért nem szavakat
használ? Miért nem ír levelet? Hacsak…
Visszagondolok azokra az egyoldalú beszélgetésekre,
amelyeket Teddy hálószobájában hallottam a csendes pihenők
alatt, és néha úgy tűnt, mintha találós kérdésekre válaszolna. –
Teddy szerint Anya furcsán beszél. Azt mondja, elég nehéz
megérteni. Mi van, ha nem angolul beszél?
Adrian mintha kész lenne elvetni az ötletet, de aztán a
könyvtári könyvért nyúl, Anne C. Barrett összegyűjtött műveiért.
– Jól van, gondoljuk ezt végig. Tudjuk, hogy Annie a második
világháború után érkezett ide Európából. Tegyük fel, hogy nem
tud angolul. A Barrett talán nem is az igazi neve. Hanem
mondjuk a Baryshnikov vagy valami más, hosszú és
kiejthetetlen kelet-európai vezetéknév amerikanizált változata.
Sok család változtatott nevet, hogy könnyebben
asszimilálódjon.
– Pontosan – mondom izgatottan, felvillanyozva az elmélettől.
– George úgy ír, mintha már régóta az Egyesült Államokban
élne. Már asszimilálódott. Diakónus a templomban, tanácsnok a
városi tanácsban. De váratlanul felbukkan a bohém
unokatestvére Spring Brookban. A lány arra emlékezteti,
honnan jött, és a férfi szégyelli őt. A könyvben szereplő levele
annyira lekezelő! Minden második szava a lány gyengécske
eredményeiről és ostobaságáról szól.
Adrian csettint. – És ez megmagyarázza a szellemtáblát! Azt
mondtad, hogy a válaszai zagyvaságok! Betűtésztakupacnak
nevezted őket. De mi van, ha idegen nyelven írt?
Visszagondolok a szeánszra – arra az érzésre, hogy be vagyok
zárva a házikóba, és a planchette remeg az ujjbegyeim alatt.
Tudtam, hogy nem vagyunk egyedül.
Tudtam, hogy valaki mozgatja a kezemet, és nagyon
megfontoltan választja ki az egyes betűket.
– Mitzi jegyzetelt – mondom Adriannek. – Mindent leírt. Ő
segíthet.
Amikor odaérünk Mitzi házához, kopogtatok a bejárati ajtón,
de nem válaszol senki. Megkerüljük a házat, és
megpróbálkozunk a hátsó bejárattal, amit a kuncsaftjai
használnak. A hátsó ajtó tárva-nyitva, a szúnyoghálón keresztül
belátni a konyhába, a Formica asztalra, ahol Mitzi felszolgálta
nekem a kávét. Megdöngetem az ajtókeretet, a Kit-Cat óra
macsekja farkcsóválva bámul vissza rám. A házban üvölt a tévé,
valamilyen aranydollár emlékérmékről szóló reklám megy. –
Ezek az érmék nagy megbecsülésnek örvendenek a gyűjtők
körében, és garantáltan megőrzik az értéküket…
Mitzit szólongatom, de kizárt, hogy túl tudnám harsogni a
reklámot.
Adrian lenyomja a kilincset, és az ajtó kinyílik. – Mit
gondolsz?
– Szerintem paranoiás, és fegyvere van. Ha megijesztjük,
bepöccen, és jó esély van rá, hogy szétlövi a fejünket.
– De lehet, hogy megsérült. Vagy elcsúszott a zuhany alatt. Ha
egy idős ember nem jön ajtót nyitni, akkor meg kell nézni, nem
történt-e baja.
Újra kopogok, de még mindig semmi válasz.
– Jöjjünk vissza később.
De Adrian ragaszkodik hozzá, hogy kinyissa az ajtót, és
bekiabál: – Mitzi, minden rendben?
Bemegy. Megyek utána, mi mást tehetnék? Már elmúlt három
óra, hogy szalad az idő. Ha Mitzi tud valamit, ami segíthet
nekünk, akkor arra az információra minél előbb szükségünk
van. Nyitva hagyom az ajtót, és követem Adriant.
A konyha bűzlik. Lehet, hogy a szemetesben rohad valami,
vagy a mosogatóban halomban álló mosatlan edény miatt van
büdös. A tűzhelyen egy serpenyő áll, tele megdermedt
szalonnazsírral. A felületét apró mancsok nyomai borítják, és
bele sem merek gondolni, miféle élősködők bújhatnak meg még
a házban.
Adrian már a nappaliban van. Követem. A tévén a Fox News
megy, a műsorvezetők éppen egy vendéggel vitatkoznak az
Amerika biztonságát fenyegető legújabb veszélyekről.
Mindannyian kiabálnak, jobban mondva igyekeznek
túlüvölteni egymást, úgyhogy megragadom a távirányítót, és
lejjebb veszem a hangerőt.
– Mitzi! Mallory vagyok. Hall engem?
Még mindig nincs válasz.
 – Talán csak elugrott a boltba – mondja Adrian.
És nyitva hagyta a hátsó ajtót? Kizárt dolog. Mitzi sose tenne
ilyet. Elindulok a ház hátsó része felé, és bekukkantok a
fürdőszobába – semmi. Végül Mitzi hálószobájához érek.
Többször kopogok, szólongatom, végül benyitok.
Odabent a redőnyök le vannak eresztve, az ágy bevetetlen, a
padló tele szétdobált ruhákkal. A levegő savanyú és áporodott,
félek bármihez is hozzányúlni. Az ajtó nekicsapódik egy fonott
szemeteskosárnak, az felborul, és gombócba gyűrt papír
zsebkendők tömkelege ömlik a padlóra.
– Találtál valamit? – kérdezi Adrian.
Letérdelek, és a biztonság kedvéért benézek az ágy alá is. Ott
még több szennyest látok, de Mitzi sehol.
– Nincs itt.
Amikor felállok, a tekintetem Mitzi éjjeliszekrényére
vándorol. Az éjjeli lámpa és a telefon mellett maréknyi
vattapamacsot, egy üveg sebbenzint és egy hosszú érszorító
gumicsövet látok.
– Mi ez? – kérdezi Adrian.
– Nem tudom. Valószínűleg semmi. Mennünk kell.
Visszamegyünk a nappaliba, és Adrian megtalálja a
jegyzettömböt a kanapén, a nehéz spiritiszta szellemtábla alá
dugva.
– Ez az – mondom neki.
Végiglapozom. Bevásárlólisták és tennivalók. A szeánszon
készült jegyzet után nincs több bejegyzés. Kitépem a lapot, és
Adrian kezébe adom.
 A középiskolában tanultam spanyolt, és voltak barátaim, akik
franciát és kínait tanultak, de ezek a szavak nem hasonlítanak
egyikre sem az általam egy kicsit is ismert nyelvek közül. – Az
Anya név orosznak hangzik – mondja Adrian. – De biztos
vagyok benne, hogy ez itt nem orosz.
Előveszem a mobilomat, és ráguglizok az IGENXO-ra, hogy
kiderítsem – és talán ez az első alkalom, hogy egyetlen találat
sem jelenik meg a keresőben.
– Ha a Google nem ismeri, akkor biztosan nem szó.
– Talán valamiféle kriptogram – mondja Adrian. – Egy olyan
rejtvény, ahol minden betűt egy másik betűvel helyettesítenek.
– Épp az előbb döntöttük el, hogy nem tud angolul – mondom
neki. – Erre most azt mondod, hogy angol fejtörőket talál ki?
– Nem olyan bonyolult, ha valaki ismeri a trükköket. Adj egy
percet. Fog egy ceruzát, és leül Mitzi kanapéjára, eltökélten,
hogy megfejti a kódot.
 Elkezdek bóklászni a nappaliban, és próbálok rájönni, mi
késztethette Mitzit olyan sürgősen a ház elhagyására, hogy
bekapcsolva hagyta a tévét és nyitva hagyta az ajtót, amikor
valami megroppan a tornacipőm alatt. Olyan hang, mintha egy
kemény páncélú bogarat tapostam volna el. Felemelem a lábam,
és látom, hogy egy vékony, henger alakú, narancssárga,
körülbelül hét centi hosszú műanyag valami az.
Felveszem a földről. Adrian felnéz.
– Mi ez?
– Egy fecskendő tűfedő kupakja. Talán inzulin beadásához
használt injekciós tűt, de Mitziről beszélünk, szóval, ki tudja.
Körbejárom a nappalit, és felfedezek még három
narancssárga kupakot – egyet a szemetesben, egyet a
könyvespolcon, egyet az ablakpárkányon. Ha hozzáveszem az
érszorító gumit is, biztos, hogy a cukorbetegséget kizárhatjuk.
– Befejezted már? – kérdezem Adriantől.
Ránézek a jegyzettömbjére, és nem úgy tűnik, hogy jottányit
is haladt volna.
– Nehéz eset – ismeri be. – Általában meg kell keresni a
leggyakoribb betűt, és kicserélni E-re. A mi esetünkben négy X
van, de amikor E-re cserélem őket, nem jön ki semmi értelmes.
Szerintem csak az idejét vesztegeti. Ha igazam van Anya
nyelvi korlátaival kapcsolatban – és igazam van, ebben szinte
teljesen biztos vagyok –, akkor már az angol nyelvű
kommunikáció is kihívás a számára. Meg sem próbálna kódolva
írni. Meg akarná könnyíteni a dolgunkat, nem pedig
megnehezíteni. Megpróbálná minél érthetőbbé tenni az
üzenetét.
 – Csak még egy percet kérek – mondja Adrian.
Ekkor kopogtatnak a hátsó ajtón.
– Halló! Van itt valaki?
Ismeretlen férfihang.
Talán egy kuncsaft, aki azért jött, hogy Mitzi olvasson az
aurájából? Adrian zsebre vágja a jegyzetlapot. És amikor
belépünk a konyhába, látom, hogy a férfi a hátsó ajtónál
rendőregyenruhát visel.
– Megkérem, hogy lépjen ki a házból.
 23

A zsaru fiatal, nem lehet idősebb huszonöt évesnél. Rövidre

nyírt haj, sötétített lencsés napszemüveg, és hatalmas
tetoválások a karján. A csuklója és az ingujja között egy
centiméternyi szabad bőrfelület sincs – csak csillagok és sávok,
fehérfejű rétisas és idézetek az alkotmányból.
– Mitzit kerestük – magyarázza Adrian. – Az ajtaja nyitva volt,
de nincs itt.
– És akkor mi van? Csak úgy besétáltak? Gondolták,
körülnéznek kicsit? – Úgy áll elő ezzel az elmélettel, mintha
képtelenség lenne, pedig pontosan ez történt. – Azonnal nyissák
ki az ajtót, és lassan lépjenek ki, megértették?
Még két zsarut veszek észre a kert végében, hosszú sárga
szalagokat feszítenek ki fától fáig. És távolabb, az erdőben is
mozgást látok, láthatósági mellényes alakokat, akik időről időre
odakiabálnak egymásnak valamit.
– Mi folyik itt? – kérdezi Adrian.
– Kezeket a falra – mondja a zsaru.
– Ez most komoly?
Adrian megdöbben – nyilván sose motozták még meg.
– Csak csináld – mondom neki.
– Ez baromság, Mallory. Tornasort van rajtad! Hogy
rejtegethetnél fegyvert.
De a fegyver szó említése csak kiélezi a helyzetet. A sárga
szalaggal foglalatoskodó két rendőr máris elindul felénk,
gondterhelt arckifejezéssel. Követem az utasításokat, teszem,
amit mondanak. A tenyeremet a téglafalhoz szorítom; lehajtom
a fejem, és a füvet bámulom, miközben a zsaru végigtapogatja a
derekamat.
Adrian vonakodva odaáll mellém, és a tenyerét is a falra
helyezi. – Abszolút baromság.
– Pofa be – mondja neki a zsaru.
És ha nem félnék megszólalni, megmondanám Adriannek,
hogy a zsaru valójában rendes – ismertem olyan philadelphiai
rendőröket, akik lefogtak, megbilincseltek, és arccal a földre
nyomtak, még mielőtt annyit mondhattam volna, hogy „helló”.
Úgy tűnik, Adrian azt hiszi, nem kell hallgatnia rájuk, hogy ő
valahogy a törvény felett áll.
Aztán egy férfi és egy nő jelenik meg, a nagy ház felől
közelednek. A férfi magas és fehér, a nő alacsony és fekete, kissé
túlsúlyosak és meglehetősen leharcoltak. A középiskolai
szociális tanácsadóimra emlékeztetnek. A hivatali öltözékük
nyilvánvalóan a Marshalls vagy a TJMaxx polcairól származik,
és mindkettőnek nyomozói jelvény lóg a nyakában.
– Hé, Darnowsky, ne már! – kiáltja a férfi. – Mit művelsz azzal
a lánnyal?
– A házban volt! Azt mondtad, az áldozat egyedül élt.
– Az áldozat? – kérdezi Adrian. – Mitzi jól van?
Válasz helyett szétválasztanak bennünket. A férfi nyomozó
átkíséri Adriant a kert túloldalára, a nő pedig int, hogy üljek le a
rozsdamarta kovácsoltvas teraszasztalhoz. Kicipzározza az
övtáskáját, elővesz egy doboz mentolos cukorkát, és bedob
egyet a szájába. Engem is megkínál, de visszautasítom.
– Briggs nyomozó vagyok, a társam pedig Kohr nyomozó. A
kidekorált fiatal társunk Darnowsky járőr. Elnézést kérek a
túlbuzgósága miatt. Ez az első hullánk jó ideje, úgyhogy
mindenki ideges.
– Mitzi meghalt?
– Sajnos igen. Pár kölyök talált rá egy órája a fák közt. – Az
erdő felé mutat. – Innen is lehetne látni, ha ezek a fák nem
lennének útban.
– Mi történt?
– Kezdjük a nevével. Ki maga, hol lakik, és honnan ismeri
Mitzit?
Betűzöm a nevem, és megmutatom neki a jogosítványomat,
majd a házikóm felé mutatok. Elmagyarázom, hogy a szomszéd
családnak dolgozom. – Ted és Caroline Maxwellnek. Én vagyok
a bébiszitterük, és a vendégházukban lakom.
– Ott aludt tegnap éjjel?
– Minden éjjel ott alszom.
– Hallott valami szokatlant? Bármilyen zajt?
– Nem, de korán lefeküdtem. Nagyon zuhogott, erre
emlékszem. A szél és a mennydörgés miatt nem hallottam
semmit. Mit gondol, Mitzi mikor… – nem tudom magam
rávenni, hogy kimondjam a szót; még mindig nem tudom
elhinni, hogy Mitzi tényleg meghalt.
– Még nagyon az elején vagyunk – mondja Briggs. – Mikor
látta őt utoljára?
– Nem tegnap, hanem tegnapelőtt. Csütörtök reggel. Fél
tizenkettő körül jött át hozzám.
 – Miért?
Hangosan kimondva kínosan hangzik, de azért elmondom
neki az igazat. – Mitzi látnok volt. Volt egy elmélete arról, hogy a
házamban kísértet jár. Ezért elhozta a szellemtábláját – tudja,
egy ouija táblát. És megpróbáltuk felvenni a szellemmel a
kapcsolatot.
Briggset mintha mulattatná a dolog. – Sikerült?
– Nem vagyok benne biztos. Lediktált néhány betűt, de nem
sok értelme van.
– Kért érte fizetséget?
– Nem, felajánlotta, hogy ingyen segít.
– És mikor végeztek?
– Egy órakor. Ez biztos, mert Adrian is itt volt. Ebédszünetben
jött át, és akkor kellett visszamennie dolgozni. Akkor láttam
Mitzit utoljára.
– Emlékszik rá, hogy mit viselt?
– Szürke nadrágot, lila felsőt. Hosszú ujjút. Mindene nagyon
laza és bő volt. És rengeteg ékszert – gyűrűket, nyakláncokat,
karkötőket. Mitzi mindig sok ékszert hordott.
– Ez érdekes.
– Miért?
Briggs megvonja a vállát. – Most nincs rajta ékszer,
semmilyen. Még cipő sincs rajta. Csak egy hálóing. Mitzi az a
fajta nő volt, aki hálóingben sétálgat odakint?
– Nem, inkább az ellenkezőjét mondanám. Sokat adott a
megjelenésére. Furcsa stílusa volt, de egyedi, ha érti, mire
gondolok.
– Lehetséges, hogy demenciában szenvedett?
 – Nem. Mitzi egy csomó minden miatt aggódott, de az esze az
vágott, mint borotva.
– Rendben. És most az előbb mit kerestek a házában?
– Nos, ez valószínűleg hülyén hangzik, de a szeánsszal
kapcsolatban akartuk kikérni a véleményét. Azon
gondolkodtunk, hogy a szellem talán nem angolul szólt, és ezért
nem értünk semmit a betűkből. Meg akartuk kérdezni Mitzit,
hogy szerinte ez lehetséges-e. A hátsó ajtó nyitva volt, így
tudtam, hogy otthon kell lennie. Adrian arra gondolt, talán
megsérült, ezért bementünk a házba, hogy megnézzük, jól van-
e.
– Hozzáértek valamihez? Megfogták valamelyik holmiját?
– Kinyitottam a hálószoba ajtaját. Hogy megnézzem, alszik-e.
És azt hiszem, lehalkítottam a tévét. Úgy bömbölt, hogy semmi
mást nem hallottunk.
Briggs lenéz a derekamra, és rájövök, hogy a zsebeimet
tanulmányozza. – Elhozott valamit a házból?
– Nem, dehogyis.
– Akkor megtenné, hogy kifordítja a zsebeit? Elhiszem, hogy
igazat mond, de mindenkinek jobb, ha ellenőrzöm.
Örülök, hogy a szeánszon készült jegyzet Adriannél van, így
nem kell hazudnom róla.
– Egyelőre nincs több kérdésem – mondja. – Van bármilyen
információja, ami a segítségünkre lehet?
– Bárcsak volna. Tudják már, hogy mi történt?
Vállat von. – Külsérelmi nyomok nincsenek. Nem hiszem,
hogy bárki bántalmazta volna. És amikor egy idős ember
holttestére bukkanunk, aki hálóruhában van, általában a
gyógyszerekre gyanakszunk. Összekeverte a tablettákat, vagy
dupla adagot vett be. Említette valaha, hogy gyógyszert szed?
– Nem – felelem, ismét teljesen őszintén. Már majdnem
megemlítem az injekciós tűk kupakjait, az érszorító gumit és a
jellegzetes bűzösborz-szagot, ami felhőként lengte körül Mitzit.
De Briggs bizonyára magától is felfedezi a házkutatás során.
– Nos, kösz, hogy időt szakított rám. Megtenné, hogy idehívja
Maxwelléket? Ted és Caroline, ugye? Beszélni akarok az összes
szomszéddal.
Elmondom neki, hogy elmentek a tengerpartra, de megadom
neki a mobilszámukat. – Nem ismerték jól Mitzit, de biztos
vagyok benne, hogy segítenek, ha tudnak.
Megfordul és elindul – aztán meggondolja magát, megáll. – Ez
az utolsó kérdés nem kapcsolódik közvetlenül az ügyhöz, de
tudnom kell. Ki az a szellem, akit megpróbáltak elérni?
– A neve Annie Barrett volt. Állítólag a házamban lakott. Az
1940‑es években. Azt mondják…
Briggs hevesen bólogat. – Ó, mindent tudok Annie Barrettről.
Helyi lány vagyok, Corriganben nőttem fel, az erdő másik
oldalán. De apám mindig azt mondta, hogy ez a történet „mese
habbal”. Csak egy nagy humbug.
– Annie Barrett valóban létezett. Van róla egy könyvem, tele
van a festményeivel. Spring Brookban mindenki tud róla.
Briggs nyomozó láthatóan nem ért egyet, de nem ellenkezik. –
Nem fogok elrontani egy jó sztorit. Főleg nem most, amikor van
egy ennél is nagyobb rejtélyünk az erdőben. – Átnyújt egy
névjegykártyát. – Ha bármi más eszébe jut, hívjon fel.
Adriannel a következő egy órát a medence mellett töltjük,
figyeljük a felfordulást Mitzi hátsó kertjében, és várjuk a
fejleményeket. Ez az egész hatalmas szenzáció Spring
Brookban, mert a hátsó udvaron hemzsegnek a rendőrök, a
mentősök, a tűzoltók és a helyszínelők. Az egyik civilről Adrian
azt mondja, ő a polgármester. Nem úgy tűnik, mintha bármit is
csinálnának, csak álldogálnak és beszélgetnek. Végül négy
komor arcú mentős bukkan fel az erdőből, egy hordágyat
cipelnek, rajta becipzározott átlátszatlan műanyag zsák. Nem
sokkal később a tömeg kezd feloszlani.
Caroline telefonál a tengerpartról, hogy megkérdezze, hogy
vagyok. Azt mondja, már mindent hallott Briggs nyomozótól, és
teljesen összetört a hír hallatán. – Úgy értem, hogy bár
egyáltalán nem kedveltem ezt a nőt, de senkinek sem kívánok
ilyen halált. Rájöttek már, hogy mi történt?
– Úgy gondolják, hogy talán a gyógyszerek.
– Tudod, mi a legdurvább? Mi hallottuk Mitzit kiabálni
csütörtök este. Teddel kint ültünk a medencénél. Kicsit
összevesztünk, de gondolom, erről már tudsz. Aztán hirtelen
meghallottuk, hogy Mitzi kiabál valakivel. Azt mondta az
illetőnek, hogy azonnal távozzon, hogy nem látja szívesen.
Minden szavát hallottuk.
– És csináltál valamit?
– Már éppen hívni akartam a rendőrséget. Tárcsáztam is a
segélyhívó számot, de akkor Mitzi kijött a házból. Hálóingben
volt. A hangja teljesen megváltozott. Az illető után szólt, kérte,
hogy várja meg. Szó szerint azt mondta: „Magával akarok
menni!” És akkor úgy tűnt, mintha elrendeződött volna a dolog,
úgyhogy letettem a telefont, és meg is feledkeztem az egészről.
– Láttad azt a valakit?
– Nem. Azt gondoltam, hogy az egyik ügyfele lehet.
Nekem ez nem tűnik valószínűnek. Nem hiszem, hogy Mitzi
sötétedés után fogadott volna ügyfelet. Amikor először jártam
nála, még csak este hét volt, mégis azt kérdezte, hogy miért
dörömbölök az ajtaján ilyen későn.
– Figyelj, Mallory, akarod, hogy korábban hazajöjjünk? Rossz
érzés, hogy egyedül vagy, és egyedül kell megbirkóznod ezzel.
Úgy döntök, nem említem meg, hogy Adrian mellettem ül a
medence teraszán, és a Mitzi házában begyűjtött jegyzeteket
tanulmányozza, eltökélten próbálva megfejteni őket.
– Minden rendben – mondom Caroline-nak.
– Biztos vagy benne?
– Maradjatok, ameddig csak akartok. Teddy jól érzi magát?
– Szomorú, amiért elmész, de az óceán eltereli a figyelmét. –
Hallom, hogy Teddy a háttérben izgatottan kiabálja, hogy fogott
valamit a homokozóvödrével. – Várj, édesem, Malloryval
beszélek…
Jó mulatást kívánok nekik, és kérem, hogy ne aggódjon
miattam, aztán leteszem. Utána elmondom az egész beszélgetést
Adriannek – különösen a Mitzi titokzatos késő esti látogatójáról
szóló részt.
Látom rajta, hogy ő is a körül a gondolatok körül köröz, mint
én, de túl idegesek vagyunk ahhoz, hogy ki is mondjuk.
– Szerinted Anya volt az? – kérdezi.
– Mitzi soha nem fogadott volna senkit hálóingben. Az
ékszerei nélkül. Ahhoz túl hiú volt.
 Adrian az erdő felé néz, ahol még mindig folyik a
helyszínelés. – Szerinted mi történt?
– Fogalmam sincs. Azt mondogattam magamnak, hogy Anya
nem erőszakos, hogy a jóindulatú szellemek közé tartozik, de ez
csak feltevés. Csak annyit tudok, hogy brutálisan meggyilkolták.
Valaki végigvonszolta a testét az erdőn, és egy gödörbe dobta.
Talán dühös, és bosszút akar állni mindenkin, aki Spring
Brookban él. És Mitzi az első, akit elkapott.
– Oké, de miért pont most? Mitzi hetven éve itt él. Miért várt
Anya ennyi ideig a bosszújával?
A kérdés jogos. Fogalmam sincs. Adrian a ceruzája végét
rágicsálja, és újra tanulmányozni kezdi a betűk kusza halmazát,
mintha minden kérdésünkre választ adhatnának. A
szomszédban lassan lecseng a cirkusz. A tűzoltók már
elmentek, és az összes szomszéd elpárolgott. Már csak néhány
rendőr maradt, akik végül lezárják a hátsó ajtót, és „BELÉPNI
TILOS” felirattal ellátott sárga szalagokat feszítenek ki elé. Az
egymást középen keresztező szalagok egy nagy X-et rajzolnak
ki, akadályt képezve a ház és a külvilág között.
Aztán lenézek Mitzi jegyzeteire, és hirtelen beugrik a
megoldás.
 – Az X-ek – mondom Adriannek. – Azok nem X-ek.
– Miről beszélsz?
– Anya tisztában volt azzal, hogy nem tudunk az ő nyelvén.
Ezért X-eket tett a szavak közé. Elválasztotta őket. Ezek nem
betűk, hanem szóközök.
 – Megmutatod?
Elveszem tőle a ceruzát, és leírom az X-ekkel elválasztott
különálló szavakat.
– Na, ez már mintha hasonlítana valamilyen nyelvre –
mondom neki. – Valamilyen szláv nyelvnek tűnik. Orosz lenne?
Vagy lengyel?
Adrian beírja az első szót a Google-fordítóba a mobilján. A
keresés azonnal eredményt hoz, kiderül, hogy magyarul van.
Innentől már könnyű lefordítani az egész üzenetet: IGEN X
OVAKODIK X TOLVAJ X SEGITS X FLORA.
– Vajon mit jelenthet a FLORA? – kérdezi Adrian. – Valamilyen
növény vagy virág?
– Nem tudom. – Eszembe jutnak a rajzok, amiket a szelektív
kukából szedtem ki. Nem volt köztük véletlenül egy virágokat
ábrázoló kép? – De most már teljesen érthető, hogy miért
képekkel kommunikál. Mert magyar az anyanyelve.
 Adrian készít egy felvételt a mobiljával. – Ezt el kell küldened
Caroline-nak. Ez a bizonyíték rá, hogy nem csak kitaláltad az
egészet.
Irigylem a magabiztosságát. – Még ez sem bizonyít semmit,
Adrian. Ezek csak betűk, amiket bárki lefirkanthatott egy darab
papírra. Caroline azt fogja mondani, hogy vettem egy
magyarszótárt.
De Adrian megingathatatlan. Folyton újraolvassa a szavakat,
mintha valami mélyebb, másodlagos jelentést remélne
felfedezni bennük. – Légy óvatos, óvakodj a tolvajtól. De ki a
tolvaj? És mit lopott el?
Annyi darabja van a kirakósnak, hogy belefájdul a fejem. Úgy
érzem, mintha egy szögletes idomot próbálnánk beletuszkolni
egy kerek nyílásba – vagy egy nagyon egyszerű megoldást
akarnánk ráerőltetni egy nagyon bonyolult problémára.
Próbálom összeszedni a gondolataimat, erősen összpontosítani,
és nagyon bosszús leszek, amikor megcsörren a mobilom.
De akkor meglátom a nevet a kijelzőn.
A Rest Haven nyugdíjasotthonból hívnak, az ohiobeli
Akronból.
 24

– Malloryval beszélek?
– Igen, Mallory vagyok.
– Üdv, itt Jalissa Bell az akroni Rest Haven otthonból. Ön
kereste tegnap Mrs. Campbellt?
– Igen. Beszélhetnék vele, kérem?
– Nos, ez bonyolult. Átadhatnám Mrs. Campbellnek a kagylót,
de nem hiszem, hogy túl sok értelme lenne. Előrehaladott
stádiumú demenciája van. Öt éve vagyok a gondozója, és
többnyire engem sem ismer meg. Kétlem, hogy válaszolni tudna
a kérdéseire.
– Csak néhány alapvető információra volna szükségem. Tudja
esetleg az anyja nevét?
– Sajnálom, drágám, nem tudom. De még ha tudnám is, nem
mondhatom meg.
– Említette valaha, hogy örökölt? Egy nagyobb összeget Jean
nénitől?
A nő elneveti magát. – Nos, ezt aztán végképp nem
mondhatnám el. Megsérteném az adatvédelmi törvényt, és
elveszíteném az állásomat.
– Hát persze. Sajnálom. Csak tudja…
Gondolom, kihallja a kétségbeesést a hangomból, mert
kompromisszumos megoldást javasol. – Holnap látogatási
napunk van, déltől négyig. Ha tényleg beszélni akar Mrs.
Campbell-lel, ugorjon be, majd én bemutatom. A látogatók jót
tesznek a betegeknek. Aktiválják az agyukat, serkentik az
idegsejteket. Csak ne tápláljon túlzott elvárásokat, oké?
Megköszönöm, hogy időt szánt rám, és leteszem. Akron jó
hatórányira van, és már csak ma este és holnap tudom
meggyőzni Maxwelléket, hogy igazat mondok. Mindent
elmagyarázok Adriannek, és ő is egyetért azzal, hogy ne
vesztegessem az időmet kétes kimenetelű ügyekre.
Ha van megoldás a problémámra, akkor azt itt, Spring
Brookban kell megtalálnom.

Estefelé besétálunk a városba, és beülünk a Bistróba, egy

hangulatos kis étterembe, ahol ugyanúgy főznek, mint a jersey-i
falatozókban, de itt meghitt belső világítás, teljes bárpult és
jazztrió is van, úgyhogy minden kétszer annyiba kerül, mint
amire az ember számítana. Vacsora után flangálunk a
környéken, még nem akarunk elválni egymástól. Adrian
többször elmondja, hogy mindenképpen meglátogat majd
Norristownban, és hogy természetesen bármikor szívesen lát
Spring Brookban is, akkor jövök, amikor csak akarok. De
tudom, hogy a munkám nélkül minden más lesz – kívülállónak
fogom érezni magam, mintha már nem tartoznék oda. Bárcsak
megtalálnám a módját, hogy meggyőzzem Maxwelléket, igazat
beszélek.
Adrian megfogja a kezemet, és megszorítja.
– Talán lesznek új képek a kis házban – mondja. – Új nyomok,
amelyek megmagyaráznak mindent.
Mivel Teddy egész nap a tengerparton volt, nem tartom
valószínűnek. – Anya nem tud egyedül rajzolni – emlékeztetem
Adriant. – Kézre van szüksége. Egy médiumra.
– Akkor légy te a médiuma. Adj neki egy esélyt, hogy
befejezhesse a sorozatot.
– Konkrétan mire gondolsz?
– Visszamegyünk a kis házba, te lehunyod a szemed, és
megidézed. Tegnap egész jól működött, nem igaz?
A nappaliban lezajlott epizódnak már a gondolatára is kiráz a
hideg. – Ez nem olyasmi, amit újra át akarnék élni.
– A közelben leszek, és vigyázni fogok rád. Biztonságban
leszel.
– Nézni akarod, ahogy alszom?
Elneveti magát. – Hát ez így hátborzongatóan hangzik. Arra
gondoltam, hogy veled maradok, és vigyázok rád.
Nem tetszik különösebben az ötlet, de későre jár, és kezdek
kifogyni a lehetőségekből. Adrian meg van győződve arról, hogy
egy vagy több kép hiányzik a sorozatból – és mivel Teddy egész
nap távol van, valakinek fel kell ajánlania az idejét és a kezét,
hogy Anya befejezhesse a történetét.
– Mi van, ha elalszom, és semmi sem történik?
– Egy órán keresztül figyellek, és ha nem lesz semmi,
csendben kilopózom. Vagy ha jobban tetszik – vonja meg a
vállát –, maradhatok reggelig.
– Nem akarok lefeküdni veled ma este. Túl korai lenne.
– Tudom, Mallory. Csak segíteni akarok. Majd alszom a
padlón.
– Ráadásul nem fogadhatok hálóvendéget. A házirend egyik
pontja.
 – De már kirúgtak – emlékeztet Adrian. – Szerintem már nem
kell az ő szabályaik szerint játszanunk.

Megállunk a Walgreensnél, hogy Adrian vehessen magának egy

fogkefét. A boltban van egy kis írószerrészleg, ahol veszünk egy
vázlatfüzetet, egy doboz grafitceruzát és egy vastag Sharpie
filcet is. Anyának be kell érnie ennyivel.
Megérkezünk a házikóhoz. Úgy érzem, illik körbevezetnem
Adriant, ami mindössze három másodpercig tart.
– Barátságos kis hely – mondja.
– Tudom. Hiányozni fog.
– Még ne add fel a reményt. Szerintem nem rossz a tervem.
Felteszek egy kis zenét, aztán egy jó órán át még
beszélgetünk, mert fölöttébb kínosnak érezzük azt, amire
készülünk. Ha azért hívtam volna ide Adriant, hogy lefeküdjek
vele, pontosan tudnám, mit kell tennem. De ehelyett valami
olyasmit szándékozunk tenni, ami még a szexnél is
intimebbnek és személyesebbnek tűnik.
Éjfélre végre összeszedem a bátorságomat ahhoz, hogy ágyba
bújjak. Bemegyek a fürdőszobába, és átöltözöm, pamutsortot és
egy régi Central High pólót veszek fel. Fogselymezek és fogat
mosok, megmosom az arcomat, és bekenem hidratálóval. Kicsit
tétovázom, mielőtt kinyitnám az ajtót, mert enyhén feszélyezve
érzem magam, mintha alsóneműben mutatkoznék. Bárcsak
szebb pizsamám lenne, nem egy szakadt gimis póló, aminek a
nyakán még apró lyukak is vannak.
Amikor kilépek a fürdőszobából, látom, hogy Adrian már
megágyazott nekem. Csak az ágy mellett lévő éjjeli lámpa
világít. A vázlatfüzet és a ceruzák az éjjeliszekrényre kikészítve,
elérhető közelségben, arra az esetre, ha megszállna az ihlet.
Vagy valami más.
Adrian a konyhában áll, háttal nekem, épp a hűtőszekrényből
vesz ki egy doboz szódát. Csak akkor vesz észre, amikor már
közvetlenül mögötte állok. – Azt hiszem, készen állok.
Megfordul és elmosolyodik. – Úgy is nézel ki, mint aki készen
áll.
– Remélem, nem lesz ez az egész túl unalmas neked.
Felmutatja a telefonját. – Videójáték. Üzbegisztánban fogok
túszokat menteni.
Lábujjhegyre állok, és adok neki egy csókot. – Jó éjszakát.
– Sok szerencsét – mondja.
Bebújok az ágyba, és betakarózom, Adrian pedig letelepszik a
kis ház túlsó végében lévő székre. A mennyezeti ventilátor
pörgése és az ablakom előtt hangosan ciripelő tücskök miatt
alig veszem észre Adrian jelenlétét. Az oldalamra fordulok, a fal
felé. Két hosszú és kimerítő nap után vagyok, nem lesz gond az
elalvással.
Amint a párnámra hajtom a fejem, érzem, hogy minden
stressz kioldódik belőlem; az izmaim ellazulnak, a testem
elernyed. És bár Adrian ott van alig néhány méterre tőlem,
hosszú idő óta ez az első éjszaka, amikor nem érzem azt, hogy
valaki figyel.
Csak az egyik álmomra emlékszem. Az Elvarázsolt Erdőben
vagyok, egy keményre döngölt földúton fekszem, és a sötét
éjszakai égboltot nézem. De a lábam nincs a földön. Egy
árnyékszerű alak a bokámnál fogva vonszol a száraz avaron.
Két karom a fülem mellett, kezem köveknek és gyökereknek
ütődik, de nem tudom megragadni őket; mintha megbénultam
volna, és képtelen lennék beavatkozni abba, ami történik.
Aztán egy gödör aljáról nézek fel; mintha egy kút fenekére
zuhantam volna. A testem kitekeredett. A bal karom a hátam
alá szorult, a lábam kicsavarodott. Tudom, hogy jobban kellene
fájnia, de valahogy egyszerre vagyok a testemben és a testemen
kívül. Magasan fölöttem egy férfi bámul le a gödörbe. Egy kicsi
és puha valami ütődik a mellkasomnak, és amikor mellém
gurul, akkor látom, hogy egy játék az, egy plüssnyuszi. Majd egy
plüssmaci és egy kis műanyag labda esik le föntről. – Sajnálom –
mondja a férfi. A hangja tompa, mintha víz alól beszélne. –
Nagyon, nagyon sajnálom.
Aztán az arcomba hullik egy rög. Hallom, ahogy egy ásó
halkan belehatol egy földkupacba – majd még több föld és
kavics hullik rám. Hallom a férfi fújtatását, érzem, ahogy a súly
gyülemlik a mellkasomon, egyre nagyobb nyomás nehezedik a
testemre, és aztán már nem látok semmit. Beterít a sötétség.
Aztán megpróbálom kinyitni a szemem, és újból a
házikómban vagyok. A villany le van kapcsolva, az
éjjeliszekrényemen lévő pici óra 3.03-at mutat. Az ágyamban
fekszem, és egy kitört hegyű ceruzát szorongatok. A sötétben is
látom, hogy a konyhai szék üres; gyanítom, hogy Adrian
megunta a várakozást, és hazament.
Felkelek, hogy ellenőrizzem, be van-e zárva az ajtó. Felhajtom
a takarót, és már lendítem a lábamat, amikor észreveszem
Adriant a padlón. Félmeztelenül fekszik, a pólóját a feje alá
gyűrte párna gyanánt.
 Gyengéden megrázom a vállát. – Adrian.
Azonnal felpattan. – Baj van?
– Sikerült? Rajzoltam valamit?
– Nos, igen is meg nem is. – Felkapcsolja az éjjeli lámpát, és
kinyitja a vázlatfüzetet. Az első oldalon egy nagy, kusza és sötét
firkálmány terpeszkedik. Csak két apró fehér folt van rajta, két
lyuk, ahol a ceruza hegye átdöfte a papírt, felfedve az alatta
lévő üres oldalt.
 – Már éjjel egy is elmúlt – számol be a történtekről Adrian. –
Egy órája aludhattál. Gondoltam, feladom, és lefekszem.
Leoltottam a villanyt, és lefeküdtem a padlóra. Akkor hallottam,
hogy megfordulsz, és a vázlatfüzetért nyúlsz. Még csak fel sem
ültél. Ezt fekve rajzoltad a sötétben.
– Nem nevezném rajznak.
– Talán Anya így akarja a tudtunkra adni, hogy befejezte.
Nincs több kép. Már minden megvan, ami kell.
De ez nem egészen igaz. Valami még mindig hiányzik, ebben
biztos vagyok. – Azt álmodtam, hogy egy gödör alján fekszem.
Egy férfi földet lapátolt rám. Lehet, hogy ez itt a föld a rajzon.
– Talán. De ez hogy segít rajtunk? Mit hámozzunk ki egy
olyan rajzból, ami egy nagy fekete paca?
Felállok, még egyszer szét akarom teríteni a padlón az összes
rajzot, és megnézni, hogyan illeszkedik a sorba a firkálmányom.
Adrian könyörög, hogy aludjak egy kicsit. – Pihenned kell,
Mallory. A holnapi nap az utolsó esélyünk, hogy kibogozzuk ezt
a rejtélyt. Feküdj le.
A pólóját nyomorúságos kis párnává hajtogatja, és hanyatt
dől a padlón. Lehunyja a szemét, én pedig megfeledkezem
Anyáról egy kis időre, amíg Adrian csupasz felsőtestét
bámulom. A szabad ég alatt végzett kemény munka
napbarnítottá és izmossá tette. Őrületesen kockás hasa van.
Ráadásul rendes, a lelkét is kiteszi értem, én idióta pedig
hagyom, hogy ez a tökéletes testű főnyeremény a padlón
aludjon.
 Adrian kinyitja a szemét, és észreveszi, hogy még mindig őt
bámulom.
– Leoltanád a villanyt?
Lenyúlok az ágy mellé, végigsimogatom a mellkasát, és
megfogom a kezét. – Persze. De előbb bújj ide mellém.
 25

Vaj és fahéj illatára ébredek. Adrian már felöltözött, és a

konyhámban ügyködik. Látom, megtalálta a granny smith
almáimat a kamrában. A tűzhely mellett áll, és éppen feldob a
levegőbe egy palacsintát. Ránézek az órára. Pár perccel múlt fél
nyolc.
– Miért keltél fel ilyen korán?
– Elmegyek Akronba. Meglátogatom Dolores Campbellt. Ha
most elindulok, a Google szerint kettőre ott leszek.
– Ez időpocsékolás. Négyszáz mérföldet vezetsz, hogy
találkozz egy nővel, aki még a saját ápolónőjét sem ismeri meg.
– Ez az utolsó nyomunk. Magammal viszem a rajzokat és a
könyvtári könyvet. Megmutatom neki, hátha kiváltanak belőle
valamilyen reakciót.
– Kizárt dolog.
– Valószínűleg igazad van. De akkor is megpróbálom.
Annyira elszánt, hogy szinte bűntudatom van, amiért nem
megyek vele, de nem hagyhatom cserben Teddyt. – Nekem itt
kell maradnom. Maxwellék búcsúpartit szerveztek nekem.
– Semmi baj. Most töltöttem le egy új hangoskönyvet, A Jedik
örökösét. Azzal elleszek Akronig meg vissza.
Odahoz egy bögre teát és egy tányér almás-fahéjas
palacsintát, és int, hogy üljek fel az ágyban. – Ennél finomabbat
még tuti nem kóstoltál. Apám receptje.
Felülök, eszem egy falatot, és tényleg nagyon ízletes –
egyszerre édes és fanyar, vajas, mégis könnyű. Még a
churrosnál is jobb.
– Isteni.
Odahajol, és megcsókol. – Van még a tűzhelyen. Majd
útközben felhívlak, és beszámolok.
Picit szomorú vagyok, amiért elmegy, és egyedül kell
kihúznom a napot a medencés buli kezdetéig. De érzem, hogy
Adriant lehetetlen lebeszélni az utazásról, mert a világ végére is
elmenne, csak hogy megakadályozza a távozásomat Spring
Brookból.

A délelőttöt a holmim összepakolásával töltöm. Nem tart sokáig.

Hat héttel ezelőtt egy kölcsönkapott bőrönddel és alig néhány
ruhával érkeztem Spring Brookba. Most, Caroline
nagylelkűségének köszönhetően, jóval nagyobb ruhatárral
rendelkezem, viszont nincs semmim, amiben magammal
vihetném az új cuccaimat. Úgyhogy gondosan összehajtogatom
az ötszáz dolláros ruhákat, és belerakosgatom őket egy
negyvenliteres konyhai szemeteszsákba, amit a barátaim a Safe
Harborban csak józanpoggyásznak neveznek.
Aztán felveszem az edzőcipőmet, és elindulok egy utolsó
futásra. Próbálok nem gondolni rá, mennyire hiányozni fog
Spring Brook – az összes hangulatos kis bolt és étterem, a
gyönyörű házak, a dús pázsit és a virágzó kertek. Jártam Russell
norristowni lakásában, és az a környék közel sem ilyen szép. Az
Amazon egyik logisztikai központja és egy irodapark mellett
álló toronyház tizedik emeletén lakik. A komplexumot
autópályák veszik körül, sok-sok kilométernyi gőzölgő aszfalt.
Egy betondzsungel, távolról sem nevezhető kellemesnek, de úgy
tűnik, ez jut nekem.
A medencés parti kedves gesztus, azt hiszem. Caroline
papírkígyókat aggatott a hátsó teraszra, és Teddyvel még egy
saját készítésű transzparenst is kifeszítettek, amire az van írva,
hogy köszönöm, Mallory. Ted és Caroline kedvesen úgy tesznek,
mintha nem ők rúgtak volna ki. Mindannyian eljátsszuk, hogy
önszántamból megyek el, és ettől a helyzet sokkal kevésbé
kínos. Caroline a konyhában sürgölődik, hogy előkészítse a
vacsorát, Ted, Teddy meg én pedig úszóversenyt rendezünk a
medencében, amit persze Teddy nyer meg. Felajánlom, hogy
szívesen segítek a konyhában, hogy Caroline-nak is legyen ideje
úszni, és rádöbbenek, hogy egyszer sem láttam még a
medencében.
– Anyu viszket a víztől – mondja Teddy.
– A klórtól – magyarázza Ted. – Próbáltam beállítani a pH-
egyensúlyt, de semmi sem használ. A bőre hiperérzékeny.
Négy órakor még mindig semmi hír Adriantől. Éppen azon
vagyok, hogy írok neki egy SMS-t, amikor Caroline bejelenti,
hogy tálalva van. Gazdagon terített asztal fogad bennünket a
teraszon, többkancsónyi jeges víz és frissen facsart limonádé,
no meg rengeteg egészséges étel. Van nyárson sült garnélarák,
tenger gyümölcsei saláta citrusfélékkel, aztán frissen párolt
sütőtök, spenót és zsenge csöves kukorica. Caroline láthatóan
sok időt és energiát fektetett az egészbe, az az érzésem,
bűntudata van, amiért elküldött. Megfordul a fejemben, hogy
talán még van rá esély, hogy meggondolja magát, és megengedi,
hogy maradjak. Teddy lelkesen csacsog a tengerparton és a
parti sétányon tett egynapos kirándulásáról, mindent elmesél a
vidámparkról, a dodzsemről és a rákról, amelyik megcsipkedte
a pici lábujjait. A szülei is hozzáfűzik a saját történeteiket, és
tisztára olyan érzés, mintha egy csuda klassz családi
beszélgetést folytatnánk, mintha minden visszazökkent volna a
régi kerékvágásba.
Desszertnek Caroline „csokoládés lávasütit” tálal fel – meleg,
ragacsos csokikrémmel töltött minipiskótákat egy gombóc
vaníliafagylalttal a tetejükön. Tökéletesen megsültek, és amikor
lenyelem az első falatot, szó szerint elakad a lélegzetem.
Mindenki nevet rajtam.
– Bocsánat – mondom nekik. – De sose ettem még ennél
finomabbat.
– Ó, ez csodálatos – mondja Caroline. – Örülök, hogy egy jó
hangulatú estével zárhatjuk le a nyarat.
És ez az a pillanat, amikor leesik, hogy nem változott itt
semmi.

Felajánlom, hogy segítek elmosogatni, de Ted és Caroline azt

mondják, szó sem lehet róla, és emlékeztetnek rá, hogy én
vagyok a díszvendég. Biztatnak, hogy menjek játszani Teddyvel.
Így hát visszamegyünk a medencéhez, és még egyszer utoljára
eljátsszuk a kedvenc szerepjátékainkat. Játszunk hajótörötteset,
titanicosat és az Óz földjével fejezzük be, utána pedig sokáig
csak egymás mellett fekszünk a matracon, és lebegünk a vízen.
– Milyen messze van Norristown? – kérdezi Teddy.
 – Nincs messze. Kevesebb mint egy óra.
– Akkor el tudsz jönni a medencés bulikra?
– Remélem – mondom neki. – Nem vagyok benne biztos.
És az igazság? Kétlem, hogy valaha is viszontlátom. Ted és
Caroline könnyedén talál majd új bébiszittert, aki persze csinos,
okos és helyes lesz, és Teddy biztosan jól fog vele szórakozni.
Rám úgy fognak emlékezni, mint egy furcsa lábjegyzetre a
családjuk történetében – a bébiszitterre, aki két hónapig se
bírta.
És az igazán fájdalmas rész: tudom, hogy sok-sok év múlva,
amikor Teddy hazahozza a főiskolás barátnőjét a hálaadásnapi
vacsorára, én leszek a slusszpoén a vacsoraasztalnál. Az őrült
bébiszitter, aki összefirkálta a falakat, aki azt hitte, hogy Teddy
képzeletbeli barátja igazából létezik.
Hanyatt fekszünk a matracon, és nézzük a gyönyörű
naplementét. A felhők rózsaszínűek és lilák; az ég olyan, mint
egy festmény a múzeumban.
– De mindenképpen levelezhetünk – javaslom Teddynek. – Te
küldhetsz nekem képeket, én pedig írok neked.
– Az jó lenne.
Felmutat egy repülőgépre a horizonton, amelyik hosszú, fehér
csíkot húz maga után. – Repülővel járnak az emberek
Norristownba?
– Nem, haver, ott nincs repülőtér.
Csalódottnak tűnik.
– Egyszer majd én is felülök egy repülőre – mondja. – Apu azt
mondja, a nagy gépek ötszáz mérfölddel repülnek óránként.
Nevetek, és emlékeztetem Teddyt, hogy ő már ült repülőn. –
Amikor hazajöttetek Barcelonából.
Megrázza a fejét. – Barcelonából autóval jöttünk.
– Nem, a reptérre mentetek ki kocsival. De utána felszálltatok
egy repülőgépre. Barcelonából senki sem megy kocsival New
Jersey-be.
– Mi igen. Egész éjjel mentünk.
– Az egy másik földrész. Egy nagy óceán van a két város
között.
– Építettek egy víz alatti alagutat – mondja. – Szuper vastag
falakkal, hogy megvédjenek a tengeri szörnyektől.
– Miket ki nem találsz, Teddy, ne butáskodj!
– Kérdezd meg aput, Mallory! Ez az igazság!
Ekkor meghallom, hogy csörög a telefonom a medence szélén.
Maximumra állítottam a hangerőt, hogy le ne maradjak Adrian
hívásáról. – Mindjárt jövök – mondom Teddynek. Lefordulok a
matracról, és odaúszom, de nem vagyok elég gyors. Mire a
telefonomhoz érek, a hívás már hangpostára ment.
Látom, hogy Adrian egy fényképet küldött nekem. Egy idős,
fekete nő van rajta, vékony, piros kardigánt visel, és
kerekesszékben ül. A tekintete kifejezéstelen, de a frizurája
kifogástalan. Összességében ápolt, rendezett benyomást kelt.
Aztán érkezik egy másik fotó – ugyanaz a nő egy ötvenes
éveiben járó fekete férfi mellett pózol. A férfi átkarolja a nőt, és
a kamera felé irányítja a figyelmét, arra biztatva, hogy nézzen a
lencsébe.
Adrian újra hív.
– Megkaptad a képeimet?
– Kik ezek az emberek?
 – Dolores Jean Campbell és a fia, Curtis. Annie Barrett lánya
és unokája. Két órát töltöttem velük. Curtis minden vasárnap
meglátogatja az anyját. Semmi sem úgy van, ahogy gondoltuk,
Mallory.
Ez lehetetlennek tűnik.
– Annie Barrett fekete volt?
– Nem, de biztosan nem volt magyar. Angliában született.
– Brit volt?
– Az unokája itt áll mellettem. Átadom Curtisnek a telefont,
majd ő elmondja a lényeget, oké?
Teddy kérdőn bámul rám a medencéből, unatkozik,
érezhetően alig várja, hogy visszamenjek hozzá. Öt perc,
mutatom és mondom hangtalanul, mire hasra fordul a
matracon, és elkezd körbe-körbe úszkálni vele, sebesen
tempózva a pici lábával.
– Helló, Mallory, itt Curtis. Tényleg Annie nagyi házában
lakik?
– Igen. Azt hiszem.
– Spring Brookban, New Jersey-ben. A Hayden’s Glen mögött,
ugye? A barátja, Adrian, mutatott néhány képet. De nem kell
aggódnia, a nagymamám nem kísérti magát.
Teljesen összezavarodom. – Honnan tudja?
– Elmondom, mi történt. Annie nagyi Angliából Spring
Brookba költözött a második világháború után, oké? Az
unokatestvéréhez, George-hoz. A Hayden’s Glen keleti oldalán
laktak, ami akkoriban nagyon fehér és jómódú volt. Az én
Willie tatám pedig a Hayden’s Glen nyugati oldalán lakott. Egy
Corrigan nevű környéken. A színes bőrűek lakta negyedben. A
Texaco benzinkútnál dolgozott, és munka után mindig lement a
patakhoz, hogy fogjon valamit magának vacsorára. Willie tata
imádott horgászni. Mindennap fogott valamit, pisztrángot vagy
sügért, ha épp volt kapás. Egy nap aztán meglátta azt a csinos
fehér lányt mezítláb sétálni, egy vázlatfüzettel a kezében. A lány
köszönt neki, de Tata rá se mert nézni. Mert hát 1948-at írtunk,
érti, ugye? Ha valaki fekete, és egy fehér nő rámosolyog? Úgy
tesz, mintha nem venné észre. De Annie nagyi Cresscombe-ból
jött, az Egyesült Királyságból. Egy tengerparti városból, ami tele
volt karibi bevándorlókkal. Nem félt a feketéktől. Minden
délután odaköszönt Tatának. Eltelt egy év, először csak
összebarátkoztak, aztán több is történt. Tata nemsokára minden
éjjel titokban meglátogatta Annie nagyit a kis házban. Tudja
követni a mondókámat?
– Azt hiszem, igen. – A medence felé fordulok, hogy
megnézzem Teddyt. Még mindig körbe-körbe evickél a
matracon, és bűntudatom van, amiért az utolsó napomon nem
vele foglalkozom, de hallani akarom a történet végét. – És mi
történt?
– Hát, egy nap Annie beállított George-hoz, az
unokatestvéréhez, és bejelentette, hogy várandós. Csak
akkoriban nem használta volna ezt a szót. Valószínűleg azt
mondta, hogy „viselős”. Elmondta George-nak, hogy Willie az
apa, és hogy meg fog szökni vele. Nyugatra, Ohióba költöznek,
és Willie családjának a farmján fognak élni, ahol valószínűleg
senki sem fogja őket zavarni. És Annie nagyon makacs volt,
George tudta, hogy nem lehet visszatartani.
– És mi történt utána?
 – Hát, George nyilván nagyon dühös volt. Azt mondta Annie-
nek, hogy a gyereke egy gyalázatos fattyú lesz, mert a
házasságuk nem fog számítani Isten szemében. Azt mondta,
Annie-t halottnak tekintik, és a család tudomást sem fog venni
róla. Erre Annie azt mondta, rendben van, úgysem szerette őket
soha. Aztán összepakolta a holmiját, és eltűnt. Ami George-ot
nagyon kínos helyzetbe hozta. A közösség egyik oszlopos tagja
volt. A templom diakónusa. Nem mondhatta el az embereknek,
hogy az unokatestvére megszökött egy színes bőrűvel. Inkább
meghalt volna, mintsem kiderüljön az igazság. Ezért kitalált egy
történetet. Elment a henteshez, és vett két vödör disznóvért.
Akkoriban még nem volt törvényszéki orvostan, és a vér az vér.
Telefröcskölt vele mindent, felborogatta a bútorokat, mintha
valaki feldúlta volna a házat. Aztán hívta a rendőrséget. A város
hajtóvadászatot indított, hálókat feszítettek ki a patakban, de
nem találták holttestet. Mert hát nem is volt holttest. Nagyi úgy
emlegette, a Nagy Menekülés. Annie a következő hatvan évet
egy Akron melletti farmon töltötte. Az anyám, Dolores 1949-ben
született meg, a nagybátyám, Tyler pedig 1950-ben. Amikor
Annie nagyi meghalt, négy unokája és három dédunokája volt.
Nyolcvanegy évet élt.
Curtis határozottan és teljes meggyőződéssel meséli a
történetet, de én még mindig nem tudom elhinni. – Az emberek
Spring Brookban még mindig azt hiszik, hogy Annie-t
meggyilkolták. Ő a helyi mumus. A kisgyerekek szerint kísért az
erdőben. Hogy lehet, hogy sose derült fény az igazságra?
– Szerintem Spring Brook nem sokat változott az 1940-es évek
óta. Akkoriban tehetős környéknek számított, ma nyilván csak
jómódúnak. Két különböző szó ugyanarra a dologra. De ha
átmegy Corriganbe, ott sokan tudják az igazságot.
Eszembe jut a Briggs nyomozóval folytatott beszélgetésem. –
Azt hiszem, már találkoztam eggyel. Csak nem hittem neki.
– Hát, remélem, sikerült megnyugtatnom – mondta Curtis. –
Tudja, a feleségem a kocsiban vár, úgyhogy vissza is adom a
barátját.
Megköszönöm Curtisnek, hogy időt szánt rám. Átadja a
telefont Adriannek.
– Hihetetlen, mi?
– Mindenben tévedtünk.
– Annie Barrettet soha nem gyilkolták meg. Nem ő a mi
szellemünk, Mallory. Az összes képnek valaki mástól kell
származnia.
– Teddy! – Felnézek, és látom, hogy Caroline Maxwell a
medence szélén áll, és a fiát hívja. – Későre jár, édesem. Ideje
lezuhanyozni és lefeküdni.
– Csak még öt percet – kérleli Teddy.
Intek Caroline-nak, jelezve, hogy majd én elintézem. –
Mennem kell – mondom Adriannek. – Át tudnál jönni, ha
hazaértél? Ez az utolsó estém…
– Ha nem bánod, hogy sokáig fenn kell maradnod. A GPS
szerint éjfél előtt nem érek haza.
– Várni foglak. Vezess óvatosan.
Zúg a fejem. Úgy érzem, mintha egy téglafalnak ütköztem
volna. Rájövök, hogy az elmúlt heteket egy nem létező
problémával töltöttem, és újra kell gondolnom mindent, amit
Anyáról tudok.
 De előbb ki kell szednem Teddyt a medencéből.
– Na gyere, Teddy maci, nyomás a zuhany alá.
Felkapjuk a törülközőinket, és átsétálunk a kerten a
szabadtéri zuhanykabinhoz. A kabin előtt van egy kis pad,
Caroline kikészítette rá Teddy tűzoltómintás pizsamáját és tiszta
alsóneműjét. Benyúlok, és addig állítgatom a csapokat, amíg a
víz kellemes meleg nem lesz. Aztán Teddy bemegy, bezárja az
ajtót, én pedig odakint várok, kezemben a fürdőlepedőjével. Az
úszógatyája egy csattanással a betonpadlóra csapódik, aztán
kirúgja nekem az ajtó alatt. Alaposan kicsavarom belőle a vizet,
aztán arra leszek figyelmes, hogy odaát, Mitzi konyhájában ég a
villany. Úgy tűnik, Briggs nyomozó visszatért, hogy még egyszer
átvizsgálja a helyszínt. Kijön a házból, és valami fémrúddal
járkál a hátsó udvaron, a földet bökdösi, méréseket végez.
Integetek neki, és odajön.
– Mallory Quinn – mondja. – Hallom, holnap elhagyja Spring
Brookot.
– Nem jöttek össze a dolgok.
– Caroline is ezt mondta. Bár kissé furcsának találom, hogy
ezt nem említette.
– Nem került szóba.
Nyilván azt várja tőlem, hogy elmeséljem, de mit
mondhatnék? Nem mintha büszke lennék rá, hogy kirúgtak.
Megpróbálok témát váltani.
– Most beszéltem telefonon Annie Barrett unokájával. Egy
Curtis Campbell nevű férfival. Az ohiói Akronban él. Azt állítja,
hogy az ő Annie nagyija nyolcvanegy éves koráig élt.
Briggs elvigyorodik. – Mondtam, hogy a sztori humbug. A
nagyapám együtt nőtt fel Willie-vel. Együtt horgásztak.
– Mallory, itt vagy? – szakít félbe bennünket Teddy a
zuhanykabinból.
– Persze, itt állok az ajtó előtt. Miért, mi van?
Rémültnek tűnik. – Egy bogár van a szappanon.
– Miféle bogár?
– Egy nagy. Egy százlábú.
– Fröcskölj rá egy kis vizet.
– Nem tudok. Nem megy, inkább te!
Kinyitja az ajtót, félreáll az útból, majd a kabin túlsó sarkába
húzódik. A Dove szappanért nyúlok, egy ronda ezüstpikkelykére
számítva, de nincs ott semmi.
– Hová tűnt?
Teddy megrázza a fejét, és rájövök, hogy a bogár csak egy
trükk volt, egy ürügy, hogy kinyissam az ajtót. Suttogóra fogja a
hangját. – Le fog tartóztatni minket?
– Ki fog letartóztatni kit?
– A rendőr néni. Haragszik ránk?
Zavartan bámulok Teddyre. Ennek a beszélgetésnek nincs
semmi értelme. – Nem, haver, minden rendben van. Senkit sem
fognak letartóztatni. Csak fejezd be a zuhanyozást, oké?
Becsukom az ajtót, ő pedig bezárja mögöttem.
Briggs nyomozó még mindig vár.
– Minden rendben?
– Persze, nincs semmi baja.
– Mármint magával, Mallory. Olyan arcot vág, mint aki
szellemet látott.
Belerogyok egy székbe, hogy rendezzem a gondolataimat, és
azt mondom, hogy még mindig a telefonhívás hatása alatt
vagyok. – Meggyőztem magam, hogy Annie Barrettet
meggyilkolták. El sem hiszem, hogy az emberek hetven éve
terjesztik ezt a sztorit.
– Hát, az igazság nem vet túl jó fényt Spring Brookra. Ha a
város kicsit toleránsabb, talán Willie és Annie itt maradhatott
volna. És George sem érezte volna szükségét, hogy megrendezze
azt a színjátékot. – Briggs nevet. – Tudja, hogy még mindig
vannak olyanok az osztályomon, akik szerint a gyilkosság
tényleg megtörtént? Amikor elmondom nekik az igazságot, úgy
csinálnak, mintha elő akarnám szedni ezeket a régi ügyeket,
mondván, na, a fekete rendőrnő ebből is faji kérdést akar
csinálni. – Megvonja a vállát. – Na mindegy, nem akarom sokáig
feltartani. Csak még egy gyors kérdésem van. Megtaláltuk Mitzi
mobiltelefonját a konyhában. Az akkumulátor lemerült, de
találtunk egy töltőt, és újra működőképes. Úgy tűnik, éppen egy
SMS-t akart küldeni magának. Én nem tudom értelmezni, de
magának talán jelent valamit. – Előveszi a jegyzetfüzetét,
felteszi az olvasószemüvegét, és felolvassa. – Azt írja:
„Beszélnünk kell. Tévedtem. Anya nem egy név, hanem…” –
Briggs rám bandzsít a szemüvege fölött. – Ennyit sikerült
megírnia. Maga érti ezt?
– Nem.
– És mi a helyzet ezzel az Anya szóval? Elírás lehet?
A zuhanyfülke irányába biccentek. – Anya Teddy láthatatlan
barátjának a neve.
– Láthatatlan barát?
– Ötéves. Élénk a fantáziája.
 – Tudom, hogy nem igazi! – kiáltja odabentről Teddy. –
Tudom, hogy csak képzelem!
Briggs összevonja a szemöldökét, értetlenül áll a rejtélyes
üzenet előtt. Aztán előrelapoz néhány oldalt a
jegyzettömbjében. – Tegnap beszéltem Caroline Maxwell-lel, és
ő azt állítja, hallotta, hogy Mitzi veszekedett valakivel csütörtök
este. Látta, hogy Mitzi este fél tizenegy körül hálóingben
elhagyta a házat… Maga nem hallott véletlenül valamit?
– Nem, de nem voltam itthon. Adriannél voltam.
Háromutcányira innen. A szülei bulit rendeztek. – Hát igen,
csütörtök este fél tizenegykor a Virágkastély kertjében ültem, és
Anne C. Barrett összegyűjtött műveivel vesztegettem az időmet.
– A halottkém tudja már, hogyan halt meg Mitzi?
Briggs halkabbra fogja, hogy Teddy ne hallja, mit mond. –
Sajnos, úgy tűnik, droggal kapcsolatos. Túladagolásból eredő
akut tüdőembólia. Valamikor csütörtök este vagy péntek kora
reggel. De ezt az infót ne tegye fel a Facebookra. Legalábbis
várjon vele pár napot.
– Heroin? – kérdezem.
Briggs meglepődik. – Honnan tudta?
– Csak tippeltem. Láttam néhány dolgot a házában. Tűvédő
kupakok voltak a nappalijában.
– Hát, jól tippelt – mondja Briggs. – Nemigen szoktak beszélni
arról, hogy az idősek kemény drogokat használnak, de a
philadelphiai kórházakban minden héten találkoznak
ilyesmivel. Gyakoribb, mint gondolnánk. Lehet, hogy a
látogatója egy díler volt. És talán összevesztek. Még nem állt
össze a kép. – Át akar adni egy névjegykártyát, de mondom
neki, hogy már kaptam tőle egyet. – Ha eszébe jut még valami,
hívjon fel, oké?
Miután Briggs elmegy, Teddy kinyitja a zuhanykabin ajtaját.
Ott áll, tisztán és illatosan, a tűzoltóautós kis pizsamájában.
Megölelem, és biztosítom róla, hogy reggel még találkozunk,
mert átmegyek, hogy elbúcsúzzam tőle. Aztán átkísérem a
teraszra, és beküldöm a házba.
Egészen addig sikerül megőriznem a nyugalmamat, amíg
vissza nem érek a házikómba, és be nem zárom magam mögött
az ajtót. Akkor az ágyamra vetem magam, és a párnámba fúrom
az arcomat. Az elmúlt harminc percben annyi megdöbbentő,
felkavaró és nyomasztó felfedezést tettem, hogy egyelőre
képtelen vagyok feldolgozni őket. A kirakós darabjai végképp
összekeveredtek.
De egy dolgot biztosan tudok.
Maxwellék hazudtak nekem.
 26

Megvárom, amíg besötétedik, olyankor Teddy már mélyen

alszik, és csak akkor indulok el a nagy házba, hogy beszéljek
Teddel és Caroline-nal. A nappaliban találom őket; a kanapé két
végében üldögélnek, ahonnan jól látszik az összes őrült
firkálmányom – sötét erdők, elveszett gyerekek és szárnyas
angyalok. Az egyik sarokban takarófóliát és szobafestéshez való
kellékeket, festőhengereket, egy doboz kész glettet és legalább
nyolc liter fehér falfestéket látok. Feltehetően reggel akarnak
nekilátni, rögtön azután, hogy Russell eljön értem.
Valamilyen jacht rock-rádióállomást hallgatnak az
okoshangszórójukon. Caroline bort kortyolgat, egy üveg
Kendall-Jackson merlot van előtte a földön. Ted egy bögre forró
teát tart a kezében, és óvatosan fújdogálja róla a párát. Úgy
tűnik, örülnek nekem.
– Reméltük, hogy benézel – mondja Caroline. – Mindent
összepakoltál?
– Nagyjából.
Ted odatartja a bögréjét, és unszol, hogy szagoljam meg. – Épp
most forraltam vizet. A ginkgo biloba teához. Tölthetek neked is
egy csészével?
– Kösz, de nem kérek.
– Szerintem ízleni fog, Mallory. És az izomlázat is enyhíti.
Különösen edzés után. Hadd hozzak neked is.
 Nincs értelme vitatkozni. Ted kiviharzik a konyhába, és
esküszöm, bosszúságot látok felvillanni Caroline szemében.
De csak annyit mond: – Remélem, ízlett a vacsora.
– Igen. Nagyon finom volt. Köszönöm.
– Örülök, hogy méltó módon búcsúztattunk el. És szerintem
Teddynek is jót tett. Hogy lezárhassa a dolgot. Ez fontos a
gyerekeknek.
Kínos szünet áll be. Tudom, hogy milyen kérdéseket kell
feltennem, de meg akarom várni Tedet, hogy lássam
mindkettőjük reakcióját. Körbejáratom a tekintetemet a
helyiségben, és a szemem megakad két rajzon, amelyek felett
valahogy átsiklottam – kicsik és meglehetősen közel vannak a
padlóhoz. Nem csoda, hogy Adriannel nem vettük észre őket.
Egy konnektor közelében vannak – sőt, az egyik rajz
kifejezetten a konnektor köré van komponálva, mintha az áram
a konnektorból a képbe áramlana. Az angyal valamiféle
varázspálcát tart a kezében, és Anya mellkasához szorítja –
energiamezővel veszi körül, megbénítva őt.
 – Ez itt nem egy Vipertek sokkoló?
Caroline elmosolyodik a pohár bora fölött. – Hogy mondod?
– Ezeken a rajzokon. Pénteken nem vettem észre őket. Nem
úgy néz ki az angyal pálcája, mint a te sokkolód?
Caroline a borosüvegért nyúl, és teletölti a poharát. – Ha
megpróbáljuk értelmezni az összes szimbólumot ezeken a
képeken, hosszú éjszakánk lesz.
De én tudom, hogy ezek itt nem szimbólumok. Hanem a
sorozat részei, a hiányzó darabok. Adriannek igaza volt a
rejtélyes fekete firkával kapcsolatban. Azt mondta, hogy Anya
azt üzente vele: befejezte. Nincs több rajz. Már minden megvan,
ami kell.
Ted alig egy perc múlva már hozza is a teát. A gőzölgő, szürke
folyadéknak koszos felmosóvíz állaga van, és úgy bűzlik, mint
egy állatkereskedés. Egy poháralátétért nyúlok, és leteszem a
bögrét a dohányzóasztalra. – Nem kell állni hagyni – mondja
Ted. – Amint egy kicsit kihűl, már ihatod is.
Aztán leül a felesége mellé, a laptopjával babrál, és Marvin
Gaye-t lecseréli Joni Mitchellre, arra a dalra, amelyik hullámzó
angyalhajfürtökről és levegőben úszó fagylaltvárakról szól.
– Megtudtam valami érdekeset Mitziről – mondom nekik. –
Közvetlenül a halála előtt küldött nekem egy SMS-t. Azt akarta
tudatni, hogy az Anya nem egy név. Hanem valami más. Briggs
nyomozó nem tudta értelmezni.
– Hát, pedig egyértelműen női név – mondja Ted. – Az orosz
Anna becézett alakja. Egész Kelet-Európában népszerű.
 – Igen, ez igaz, de én megpróbáltam kideríteni a jelentését a
Google-fordítóban. És sikerült: ez egy magyar szó. Azt jelenti,
hogy anya. Nem találjátok ezt furcsának?
– Nem is tudom – mondja Caroline. – Szerinted furcsa?
– Jobb, ha melegen iszod a teát – mondja Ted. – Feloldja a
letapadt váladékot az arcüregben.
– Tudjátok, mi furcsa még? Teddy azt mondja, még sosem ült
repülőn. Pedig három hónappal ezelőtt mindannyian
Barcelonából repültetek ide. És az American Airlines szerint az
egy nyolcórás repülőút. Utánanéztem. Hogy felejtheti el egy
kisfiú élete leghosszabb repülőútját?
Caroline már nyitná a száját, de Ted megelőzi. – Ez valójában
egy elég fura sztori. Teddy nagyon izgult az utazás miatt, ezért
úgy döntöttem, adok neki egy Benadrylt. Azt mondják, az segít
elaludni a gyerekeknek. Csak arról nem tudtam, hogy Caroline
már adott neki egyet. Így dupla adagot kapott. Egész napra ki
volt ütve. Nem ébredt fel, amíg be nem ültünk a bérelt kocsiba.
– Komolyan, Ted? Ez a magyarázatod?
– Ez az igazság.
– Dupla adag Benadryl?
– Mire célzol, Mallory?
Mosolyt erőltet magára, de a szemével könyörög, hogy ne
kérdezősködjek tovább.
De már nem tudom abbahagyni.
Még nem tettem fel a nagy kérdést.
A kérdést, ami mindent megmagyaráz.
– Miért nem mondtátok meg, hogy Teddy lány?
Feszülten figyelem Caroline reakcióját – az a kevés, ami
látszik, egyfajta önigazoló felháborodás. – Nos, már a kérdés
megfogalmazását is sértőnek találom. Érted, hogy miért?
– Láttam őt a zuhany alatt. Úszás után. Azt hittétek, sose jövök
rá?
– Az utolsó pillanatban jöttél rá – mondja Ted szomorúan.
– Ez nem titok – mondja Caroline. – Mi biztosan nem
szégyelljük az identitását. Csak nem tudtuk, hogy te képes vagy-
e ezt kezelni. Nyilvánvaló, hogy Teddy lánynak született. És
három évig lányként neveltük. De aztán egyértelművé vált,
hogy fiúnak tekinti magát. Szóval igen, Mallory, hagytuk, hogy a
ruhaválasztásával és a frizurájával kifejezze a nemét. És persze
hagytuk, hogy férfiasabb nevet válasszon. Az apja nevét akarta.
– Annyi érdekes tanulmány van a transznemű gyerekekről –
mondja Ted, és a szeme még mindig könyörög, hogy kérlek,
kérlek, kérlek szépen, fogd már be. – Van néhány könyv az
irodámban, ha érdekel.
Ez kész őrület: őszintén elvárják, hogy tegyek úgy, mintha ez
az egész normális lenne. – Azt mondjátok, hogy az ötéves
gyereketek transznemű, és ez a téma valahogy sosem került elő?
– Tudtuk, hogy így fogsz reagálni – mondja Caroline. – Tudtuk,
hogy a szilárd vallási meggyőződésed miatt…
– Nekem semmi bajom a transznemű emberekkel.
– Akkor miért csinálsz belőle ekkora ügyet?
De már nem figyelek rá. A gondolataim egymást kergetik a
fejemben. És Teddy minden szeszélye és különös viselkedése
hirtelen értelmet nyer. A húzódozása a kisfiúktól a játszótéren.
A hisztirohamai minden alkalommal, amikor Ted elrángatta a
fodrászhoz. A rögeszméje, hogy mindig ugyanazt a lila csíkos
pólót vegye fel. Hát persze. Mert halványlila, majdnem
levendulaszínű, a legnőiesebb szín az egész ruhatárában.
És azok az idegesítő kérdések az iskolából a beiratkozással
kapcsolatban…
– Nincsenek oltási papírjaitok – jövök rá. – Születési
anyakönyvi kivonatotok talán van. Biztos lehet venni
hamisítványt, ha valakinek van rá elég pénze. De a Spring
Brook-i iskolák nagyon komolyan veszik az oltásokat.
Közvetlenül az orvostól akarják megkapni az igazolást. És nem
tudjátok beszerezni. Ezért hívogat folyton az iskola.
Ted a fejét rázza. – Ez nem igaz. Volt egy kiváló
gyermekorvosunk Barcelonában…
– Ne gyere állandóan Barcelonával, Ted. Sose jártál
Barcelonában. A spanyolod borzalmas. Még azt sem tudod
kimondani, hogy patatas! Nem tudom, hol bujkáltatok az elmúlt
három évben, de az biztos, hogy nem Barcelonában!
Ha nem lennék olyan ideges, talán észrevenném, hogy
Caroline hirtelen nagyon elcsendesedett. Egy ideje egy szót sem
szól. Hallgat, és figyel.
– Elraboltátok valakinek a kislányát. Fiúnak öltöztettétek. Úgy
neveltétek, hogy azt higgye magáról, hogy fiú. És eddig
megúsztátok, mert még csak ötéves. Mert az ő világa még szűk
körű. De mi lesz, ha iskolába megy? Amikor barátokat szerez?
Amikor idősebb lesz, amikor beindulnak a hormonjai? Mégis,
hogy hihette azt két diplomás ember, hogy ez működhet? Ehhez
teljesen…
Félbehagyom a mondatot, mert nem akarom kimondani, hogy
minek tartom őket. Őrültnek.
 Rájövök, hogy ideje befognom a számat. Nem azokkal osztom
meg a következtetéseimet, akikkel kellene. Tényleg azt hittem,
hogy Maxwellék majd őszinték lesznek, és töredelmesen
bevallják, hogy mit követtek el? Azonnal el kell mennem innen,
meg kell keresnem Briggs nyomozót, és el kell mondanom neki
mindent.
– Csomagolnom kell – mondom kissé hülyének tettetve
magam.
És felállok, mintha azt hinném, csak úgy hagynak kisétálni.
– Ted – szólal meg Caroline nyugodt hangon.
Az ajtó felé tartok. Félúton vagyok, amikor oldalról egy üveg
találja el a fejemet, és darabokra törik. Előreesem, és elejtem a
telefonomat. Valami folyik az arcomon és a nyakamon.
Odanyúlok, hogy elállítsam a vérzést, de nem vérben, hanem
vörösborban úszom.
Hallom, ahogy Maxwellék veszekednek a hátam mögött.
– A konyhában van.
– Ott már néztem.
– A nagy fiókban. Ahol a bélyegeket tartom!
A nappaliból kifelé menet Ted óvatosan lép át rajtam, kínosan
ügyelve rá, nehogy rám lépjen, annak ellenére, hogy az előbb
tört szét egy üveget a koponyámon. Úgy tűnik, nem vette észre,
hogy az okostelefonom a szőnyegen hever. A kezdőképernyőjén
van egy vészhelyzetgomb, amely egyetlen érintésre el tudná
küldeni Maxwellék címét egy segélyhívó központnak. De túl
messze van ahhoz, hogy elérjem, és nincs erőm felállni. Csak
arra vagyok képes, hogy az edzőcipőm orrával centiről centire
előrébb toljam magam a padlón.
 – Kúszik – mondja Caroline. – Legalábbis próbálkozik.
– Egy pillanat! – kiáltja oda Ted a konyhából.
Próbálok a telefonomért nyúlni, de rájövök, hogy rosszul
érzékelem a teret. Nem centikre van tőlem – hanem a hall
közepén, futballpályányi távolságra. Hallom Caroline lépteit,
ropognak az üvegszilánkok a cipőtalpa alatt. Nem ismerek rá.
Már nem az a kedves, gondoskodó anya, aki befogadott az
otthonába, és arra bátorított, hogy higgyek magamban.
Átalakult – valami mássá. A szeme hideg és számító. Úgy néz
rám, mintha egy idegesítő folt lennék a padlóján. Szennyeződés,
amit el kell tüntetni.
– Caroline, kérlek – mondom, de csak összefüggéstelen
habogás jön ki a számon. Újból megpróbálkozom, de képtelen
vagyok szavakat formálni, a hangom úgy akadozik, mintha
lemerült elektronikus játék szólna.
– Psszt – mondja, az ujját az ajka elé tartva. – Ne ébresszük fel
Teddyt.
Az oldalamra gördülök, éles üvegszilánkok nyomódnak a
csípőmbe. Caroline megpróbál úgy megkerülni, hogy közben ne
jöjjön túl közel hozzám, de keresztben fekszem, az útjában
vagyok. Behajlítom a jobb lábamat, és hálát adok Istennek, hogy
úgy mozog, ahogy kell. Felhúzom a térdemet egészen a
mellkasomig, és amikor Caroline végre összeszedi a bátorságát,
hogy átlépjen rajtam, rúgok egy nagyot, és sarkammal telibe
találom a sípcsontját. Reccsenés hallatszik, Caroline nyekkenve
összerogy, és egyenesen rám zuhan.
Tudom, hogy képes vagyok legyőzni. Tudom, hogy erősebb
vagyok, mint ő és Ted együttvéve. Az elmúlt húsz hónapban
erre a pillanatra készültem. Futottam, úsztam és rendesen
táplálkoztam. Minden másnap ötven fekvőtámaszt csináltam,
miközben Ted meg ő csak üldögéltek és bort iszogattak. Nem
fogom harc nélkül feladni. Caroline alkarját látom pont orrom
előtt, teljes erővel belemélyesztem a fogaimat. A meglepetéstől
és a fájdalomtól felüvölt, elrántja a karját, és a telefonom után
kap. Megragadom a ruhája szegélyét, megrántom, a puha
pamut könnyen elszakad, felfedve a csupasz nyakát és vállát.
Végre megpillantom azt a rossz emlékű tetoválást az egyetemi
időkből, a művészi korszakából, amikor John Milton és az
Elveszett paradicsom megszállottja volt.
Két nagy tollas szárny, pont a lapockái között.
Angyalszárnyak.
Ted visszajön a konyhából, kezében egy sokkoló, és ráordít
Caroline-ra, hogy menjen odébb. Újra felhúzom a térdemet –
tudom, hogy ez az egyetlen esélyem, mert ha fellököm, talán
elejti a sokkolót, és akkor…
 27

Többször pislogok, sötétben térek magamhoz.

A félhomályból ismerős alakzatok rajzolódnak ki: az ágyam,
az éjjeliszekrényem, a mozdulatlan mennyezeti ventilátor, a
vastag szarufák a plafonon.
A vendégházban vagyok.
Egy kemény háttámlájú széken ülök, és égető fájdalmat érzek
az arcüregemben. Mintha klórral öblítették volna ki.
Próbálok felállni, de rájövök, hogy a karommal nem tudok
segíteni; a két csuklóm a hátam mögött keresztben,
kicsavarodva, a székhez kötözték.
Kinyitom a szám, hogy segítségért kiáltsak, de valami pánt
van szorosan a fejem köré tekerve. A számba egy alma
nagyságú, gombóccá gyűrt ruhát tömtek. Az állkapcsomra
nehezedő nyomás gyötrelmes.
Az izmaim megfeszülnek és felgyorsul a szívverésem, amikor
rádöbbenek, mi mindenre nem vagyok képes: nem tudok
mozogni, nem tudok beszélni, nem tudok sikítani, még a
hajamat sem tudom kisöpörni az arcomból. Se ellenállás, se
menekülés, csak a pánik marad. Annyira rettegek, hogy
majdnem elhányom magam – és milyen jó, hogy nem teszem,
mert valószínűleg megfulladnék.
Lehunyom a szemem, és elhadarok egy imát. Könyörgök,
Istenem, segíts rajtam. Segíts, hogy kitaláljam, mit tegyek. Aztán
mély lélegzetet veszek az orromon keresztül, teljesen
megtöltöm a tüdőmet, és hosszan benn tartom a levegőt, mielőtt
kiengedném. Ezt a relaxációs gyakorlatot a rehabon tanultam,
segít csillapítani a szorongást. Lelassítja a pulzusomat és
megnyugtatja az idegeimet.
Háromszor ismétlem meg a gyakorlatot.
Aztán kényszerítem magam, hogy gondolkodjak.
Még mindig vannak lehetőségeim. A lábam nincs lekötözve.
Van rá esély, hogy fel tudok állni, de ha megteszem, a széket a
hátamon kell cipelnem, mint egy teknőspáncélt. Csak lassan
tudok majd így járni, és kényelmetlen is lesz, de nem teljesen
kizárt, hogy sikerül.
A fejemet el tudom fordítani jobbra és balra. Épp csak
annyira látok be a konyhába, hogy le tudjam olvasni a
mikrohullámú sütő világító LED-es óráját: 23.07. Adrian éjfél
körül ér vissza. Megígérte, hogy átjön. De mi lesz, ha bekopogtat
a kis házba, és senki sem nyit ajtót? Vajon megpróbál bejutni?
Nem, nem hiszem.
Nem, hacsak nem tudok jelezni neki valahogy.
Nem érem el a zsebeimet, de biztos vagyok benne, hogy
üresek. Nincs mobilom. Nincs kulcsom. Nincs sokkolóm. De van
egy konyhai fiókom, tele késsel. Ha valahogy meg tudnék egyet
kaparintani, el tudnám vágni a köteleket, és
megszabadulhatnék a széktől. És lenne egy fegyverem.
A talpamat a padlóra nyomom, előrehajolok, és megpróbálok
felállni, de nem megy, mert a súlypontom áthelyeződött.
Rájövök, hogy az egyetlen reményem az, ha lendületből
próbálom meg, csak attól félek, hogy akkor meg felborulok, és
utána egyáltalán nem fogok tudni felállni.
Még mindig próbálom összeszedni a bátorságomat ehhez a
mutatványhoz, amikor lépteket hallok a tornác felől. Valaki jön
felfelé a kopott falépcsőn. Aztán kinyílik az ajtó. Caroline az,
felkapcsolja a villanyt.
Ugyanabban a mélyen kivágott pamutruhában van, mint az
előbb, és egy kék latexkesztyűt húzott a kezére. Az egyik csini
vászon bevásárlótáskáját is hozza – mert Caroline
környezettudatos, és nem szennyezi műanyaggal az óceánokat.
Úgy tűnik, meglepődik rajta, hogy magamhoz tértem. Leteszi a
táskát a konyhapultra, és egy elektromos grillgyújtót, egy
teáskanalat meg egy narancssárga védőkupakos fecskendőt
vesz elő belőle.
Könyörögni próbálok, de mivel nem tudok beszélni, csak
nyögdécselek. Próbál nem tudomást venni rólam, és a
munkájára koncentrálni, de látom rajta, hogy idegesítem. Végül
a fejem mögé nyúl, és kioldja a pántot. Köhögök, és az ölembe
köpöm a nedves rongyot.
– Ne kiabálj – figyelmeztet. – Használd a belső hangodat.
– Miért csinálod ezt velem?
– Próbáltalak szépen elbúcsúztatni, Mallory. Készítettem
salátát a tenger gyümölcseiből. Feldíszítettem a teraszt. Teddel
még egy csinos kis végkielégítést is összeraktunk neked.
Egyhavi fizetésedet. Úgy volt, hogy holnap reggel lepünk meg a
csekkel. – Szomorúan megrázza a fejét, aztán egy fehér porral
teli kis műanyag tasakot halász ki a táskájából.
– Az meg mi?
 – A heroin, amit Mitzi házából loptál el. Tegnap délután,
amikor körbeszimatoltál a hálószobájában.
– Ez nem igaz.
– Dehogynem, Mallory. Sok feldolgozatlan bánatod van.
Egyetemistának, menő atlétának álcáztad magad, és ez rengeteg
szorongással járt. És amikor elvesztetted a munkádat, a
fizetésed és a lakásodat is, nos, a stressz elviselhetetlenné vált,
és ez okozta a visszaesést.
Látom rajta, hogy valójában nem ezt gondolja… csak felmond
egy sztorit. És így folytatja: – Kétségbeesetten vágytál egy
adagra, és mivel tudtad, hogy Mitzi drogozik, belopóztál a
házába, és megtaláltad a rejtekhelyét. Csak azt nem tudtad,
hogy a heroinját fentanillal ütötték fel. Kétezer mikrogrammot
lőttél be magadnak, ami elég egy ló elpusztításához. Az opioid
receptoraid telítődtek, és leállt a légzésed.
– Ezt fogod mondani a rendőrségnek?
– Erre fognak következtetni. A múltad alapján. És a boncolás
alapján. Holnap reggel majd bekopogok az ajtódon, hogy
megkérdezzem, kell-e segíteni a csomagolásban. Sokáig nem
válaszolsz, ezért kinyitom az ajtót a kulcsommal. Az ágyban
fekve talállak, egy tűvel a karodban. Sikítok, és hívom Tedet. Ő
szívmasszázst alkalmaz, megpróbál újraéleszteni. Hívjuk a
segélyhívó számot, és a kiérkező mentősök megállapítják, hogy
már órák óta halott vagy. Azt fogják mondani, hogy semmit sem
tehettünk volna. És mivel olyan jó emberek vagyunk,
gondoskodunk a temetésedről és a sírkövedről is. A húgod
mellett nyugszol majd. Végül is nem terhelhetjük még ezzel is
Russellt, nem lenne igazságos.
 Caroline kibontja a kis tasakot, és a tartalmát óvatosan
beleszórja a kanálba. A pult fölé hajol, a mozdulataira
koncentrálva, és ismét meglátom a tetoválását, pont a nyaka
alatt.
– Te vagy az angyal a rajzokon. Te kábítottad el Anyát a
sokkolóddal, utána pedig megfojtottad.
– Önvédelem volt.
– Önvédelemből nem lehet megfojtani valakit. Megölted.
Elraboltad a kislányát. Hány éves volt? Kettő? Két és fél?
A kanál kicsúszik Caroline ujjai közül, a fehér por
szétszóródik. Ingerülten rázza a fejét.
– Ne tégy úgy, mintha bármit is értenél. Fogalmad sincs, min
mentem keresztül.
Egy műanyag spatuláért nyúl, és lassan végighúzza a pulton,
hogy az összes port egy kupacba gyűjtse.
– Tudom, hogy Ted volt az, aki segített neked – mondtam. –
Tudom, hogy ő a férfi a képeken. Megölted Anyát, és magaddal
vitted a lányát. Aztán elküldted Tedet, hogy temesse el. Mikor
történt ez, Caroline? Hol éltetek akkor?
Megrázza a fejét, és nevet. – Jól ismerem ezeket a trükköket.
Mindig ezt használjuk a terápián. Nem tudod kidumálni magad
ebből.
– Tudom, hogy voltak gondjaitok. Ted azt mondta, évekig
próbálkoztatok. Ez volt az utolsó lehetőség? Elrabolni egy
gyereket?
– Megmentettem azt a gyereket.
– Ez mit jelent?
– Nem számít. Ami történt, megtörtént, és tovább kell
lépnünk. Sajnálom, hogy nem leszel többé a családunk része.
Caroline óvatosan a kanálba gyűjti a fehér port, majd a
grillgyújtóért nyúl. A kis kék láng csak többszöri kattintásra
gyullad fel. Látom, hogy remeg a keze.
– Teddy emlékszik valamire?
– Te mit gondolsz, Mallory? Olyannak tűnik, mint akit trauma
ért? Szomorúnak tűnik, vagy boldogtalannak? Nem, nem tűnik
annak. Nem emlékszik semmire. Ő egy boldog, jól beilleszkedő
gyerek, és nagyon keményen megdolgoztam azért, hogy
eljusson idáig. Soha nem fogja megtudni, hogy mennyi
áldozatot hoztam érte. És ez így van rendjén.
Mialatt Caroline beszél, a kanálban lévő por füstöl,
elfeketedik, végül folyékonnyá lesz. A keleti parti heroin szaga
nem túl erős, de ehhez valamilyen vegyszer szaga is társul –
talán a fentanilé vagy egy másfajta halálos adalékanyagé.
Emlékszem, hallottam egy camdeni drogdílerről, aki állítólag
Ajax tisztítószerrel keverte a termékét. Caroline leteszi a
gyújtót, és a fecskendőért nyúl. A tűt a kanálhoz emeli, aztán
lassan visszahúzza a dugattyút, és megtölti a fecskendőt azzal
az undorító barnás kotyvalékkal.
– Emlékszik a nyúlra – mondom neki.
– Tessék?
– Anya képein van egy kislány, aki egy fehér nyulat követ. A
nyúl egy völgy felé tart, és a kislány utánamegy. Most gondolj
vissza az állásinterjúmra, Caroline. Hogy mi volt a hűtődön az
első napomon. Teddy egy nyulat rajzolt. Talán többre emlékszik,
mint gondolnád.
– Anya rajzai hazugságok. Értelmezhetetlenek.
 – Nehezen tudtam értelmezni őket, ez igaz. De azt hiszem,
végre sikerült helyes sorrendbe raknom őket. Egy mappában
vannak az éjjeliszekrényemen. Tökéletesen megmutatják, mi
történt.
Caroline egy érszorító gumicsövet vesz elő a táskájából.
Kifeszíti a két keze között, mintha már készen állna, hogy a
karomra kösse. De aztán a kíváncsisága felülkerekedik.
Odamegy az éjjeliszekrényemhez, kinyitja a mappát, és elkezdi
nézegetni a lapokat. – Nem, nem! Tudod, ezek a rajzok annyira
igazságtalanok! Ez az ő verziója! De ha ismernéd az én
történetemet, az én szempontjaimat is, ha látnád a teljes képet,
jobban megértenéd.
– Mi a teljes kép?
– Nem azt mondom, hogy nem érzem magam bűnösnek.
Bűnösnek érzem magam. Bűntudatom van. Nem vagyok büszke
arra, amit tettem. De nem hagyott más választást.
– Mutasd meg, hogy mire gondolsz.
– Tessék?
– Az éjjeliszekrény fiókjában van egy jegyzettömb és egy
ceruza. Rajzold le, mi történt. Mutasd meg a te verziódat.
Mert nekem most időre van szükségem.
Pont annyi időre, hogy Adrian ideérjen, bekopogjon, és
rájöjjön, hogy valami nagyon-nagyon nincs rendben.
És úgy tűnik, hogy Caroline hajlik rá! Talán alig várja, hogy
elmondhassa a saját verzióját. De elég okos ahhoz, hogy
felismerje, ha manipulálják.
– Megpróbálsz rávenni, hogy gyanúba keverjem magam. Ki
akarsz csikarni belőlem egy vallomást, képekkel, hogy a
rendőrség megtalálja, és letartóztasson. Ez a nagy ötleted?
– Nem, Caroline, csak próbálom megérteni, mi történt. Mitől
kellett megmenteni Teddyt?
Az érszorítóért nyúl, és a székem mögé lép, de nem sikerül a
karomra kötnie. Túlságosan remeg a keze. – Néha befurakszik a
gondolataimba, és olyan érzés, mintha pánikrohamot kapnék.
Pár perc alatt el szokott múlni. – Leül az ágyam szélére, és a
kezébe temeti az arcát. Nagyokat sóhajt. – Nem várom el tőled,
hogy együttérezz velem, de ez tényleg nagyon nehéz nekem.
Olyan, mint egy rémálom, aminek sosincs vége.
A légzése szaggatott. Átkarolja a térdét, és erősen megszorítja,
mintha így próbálná lenyugtatni magát. – Teddel Manhattanben
éltünk. Az Upper West Side-on, Riverside Heightsben. A Mount
Sinaiban dolgoztam, harmincöt éves voltam, és már kiégtem. A
betegeimnek annyi bajuk volt. Annyi fájdalom van a világban,
annyi nyomorúság. Tednek pedig valami unalmas informatikai
munkája volt, amit utált… Azt hiszem, egy nagyon boldogtalan
pár voltunk, akik megpróbáltak összehozni egy gyereket, és
kudarcot vallottak, és a kudarc csak még boldogtalanabbá tette
őket. Megpróbáltuk az összes szokásos trükköt: méhen belüli
megtermékenyítés, lombikprogram, gyógyszeres
ovulációserkentés. Ismered ezeket a dolgokat? – Caroline
megrázza a fejét. – Mindegy. Nem számít. Semmi sem vált be.
Mindketten iszonyúan sokat dolgoztunk, pedig nem is igen volt
szükségünk pénzre, mert apám irdatlan vagyont hagyott rám.
Szóval, végül úgy voltunk vele, hogy csessze meg: hagyjuk a
fenébe a munkánkat, és vegyünk ki egy év alkotói szabadságot.
Vettünk egy házat New York állam északi részén, a Seneca-
tónál. Arra gondoltunk, hogy nyugodtabb környezetben és
lelkiállapotban talán teherbe tudok esni. A gond csak az volt,
hogy ott nem voltak barátaink. Egy lelket sem ismertünk.
Egyedül voltunk a faházban egész nyáron. Ted nagyon belejött
a borászkodásba. Egy helyi borászhoz járt kitanulni a dolgot. De
én annyira unatkoztam, Mallory. Nem tudtam mit kezdeni
magammal. Megpróbálkoztam írással, fotózással,
kertészkedéssel, kenyérsütéssel, de semmi sem jött be. És arra a
szörnyű felismerésre jutottam, hogy egyáltalán nem vagyok
kreatív. Iszonyúan lesújtó volt ezzel szembesülni.
Próbálok együttérzőnek mutatkozni, és biztatni, hogy
folytassa. Úgy mesél, hogy bárki azt gondolhatná, egy anya meg
a lánya cseveg a Panera Breadben egy kávé meg egy süti
mellett. Én viszont egy széken ülök a hátam mögött
összekötözött kézzel, ő pedig egy fecskendőt forgat közben az
ujjai között.
– Egyedül a séta szerzett örömet. Van egy park a Seneca-tónál,
szép, árnyékos ösvényekkel. Ott találkoztam először Margittal.
Ez Anya igazi neve: Margit Baroth. Láttam, ahogy egy fa
árnyékában ül, és tájképeket fest. Nagyon tehetséges volt, és azt
hiszem, egy kicsit irigyeltem is. És mindig magával hozta a
lányát. Volt egy kétéves kislánya, akit Florának hívtak. Margit
csak letette egy takaróra, és felé se nézett. Két-három órán
keresztül. Egy okostelefont nyomott a gyerek kezébe, aztán nem
is törődött vele. És nem csak egyszer vagy kétszer, Mallory.
Minden áldott hétvégén láttam őket! Ez volt a rutinjuk! Minden
alkalommal feldühített, amikor elsétáltam mellettük. Úgy
értem, itt van ez a tökéletes gyerek, ez a gyönyörű kislány, aki ki
van éhezve a figyelemre, és az anyja YouTube-videókkal
traktálja! Mintha teher lenne! Sok tanulmányt olvastam a
képernyőidővel kapcsolatban, Mallory. Nagyon káros a
gyerekek képzelőerejére.
– Így aztán egy idő után úgy döntöttem, hogy
közbeavatkozom. Odasétáltam a takaróhoz, bemutatkoztam, de
Margitnak fogalma sem volt róla, miről beszélek. Rájöttem,
hogy nem tud angolul. Megpróbáltam elmutogatni, mozgással,
gesztusokkal, hogy milyen szörnyű anyának tartom. És nagyon
rosszul fogadta. Ő is dühös lett, én is dühös lettem, és
hamarosan ordítoztunk egymással, én angolul, ő magyarul, míg
végül majdnem egymásnak estünk, és akkor néhányan
odajöttek, és szétválasztottak bennünket.
– Ezután megpróbáltam más parkokba járni. De nem tudtam
nem gondolni arra a kislányra. Úgy éreztem, hogy cserben
hagytam; lett volna egy esélyem, hogy közbelépjek, de
elszúrtam. Így egy nap, talán két hónappal a veszekedés után,
visszamentem a tóhoz. Szombat reggel volt, a hőlégballon-
fesztivál napja. Minden szeptemberben megrendezik, több ezer
ember gyűlik össze, és az égbolt tele van ezekkel a nagy,
csodálatos, színes alakzatokkal. Mintha arra teremtették volna
őket, hogy megmozgassák egy gyerek képzeletét. Margit éppen
az egyik hőlégballont festette, de a kis Flora csak a telefont
bámulta. A takarón feküdt, a karját és a vállát égette a nap.
És ahogy ott álltam, egyre dühösebben, észrevettem valamit.
Egy nyúl dugta ki a fejét a fűből, biztosan a közelben volt az
ürege. Ugrott egyet, megrázta magát, és Flora meglátta. Anya,
Anya! – kiáltotta, és nevetve a nyúlra mutatott, de Margit meg
sem fordult. Túlságosan el volt foglalva a művével. Nem vette
észre, hogy a kislánya feláll, és elindul a nyúl után, le a völgybe.
Egy patak felé tartott, Mallory. Szóval tennem kellett valamit,
nem igaz? Nem hagyhattam annyiban a dolgot. Követtem Florát
a völgybe, és mire odaértem hozzá, már nagyon rémült volt.
Sírt, hisztérikusan zokogott. Letérdeltem hozzá, és
megnyugtattam. Mondtam neki, hogy tudom, merre van az
anyukája, és felajánlottam, hogy visszakísérem hozzá. És
tényleg ezt akartam, Mallory. Tényleg vissza akartam vinni
Florát.
Majdnem elveszítem a fonalat, mert eszembe jut a
szellemtábla és a rejtélyes üzenet, és rájövök, hogy túlságosan is
bíztam a Google-fordítóban. Nem az volt az üzenet, hogy segíts
egy virágot megtalálni, hanem az, hogy segíts Florának, vagyis
Anya kislányának.
– Csak egy kis időt akartam vele tölteni – folytatja Caroline. –
Egy rövid sétát tenni, és egy kis figyelmet szentelni neki.
Gondoltam, az anyja nem bánja majd. Talán fel sem tűnik neki,
hogy eltűnt a lánya. Volt ott egy kis ösvény, ami egy erdőbe
vezetett, úgyhogy arra mentünk. A fák közé. De Margit mégis
észrevette, hogy Flora eltűnt. Mindenütt kereste. És valahogy
ránk talált. Követett minket az erdőbe. És amikor felismert,
iszonyú dühös lett. Ordított és hadonászott, mintha meg akarna
ütni. És én mindig magamnál hordom a sokkolót, a személyes
biztonságom érdekében. Meg kellett védenem magam. Csak
egyszer használtam. Hogy lehiggadjon és meghátráljon. De azt
hiszem, valamilyen idegrendszeri rendellenessége lehetett,
mert elesett, és nem tudott felállni. Rohamot kapott. Bevizelt és
görcsösen rángatózott. Szegény Flora nagyon megrémült. És
tudtam, hogy tárcsáznom kellene a segélyhívó számot, de azt is
tudtam, mennyire rosszul veszi ki magát ez az egész. Tudtam,
hogy ha Margit elmondja a saját verzióját, az emberek félre
fogják érteni.
– Így hát fogtam Florát, és leültettem egy fa mögé. Azt
mondtam neki, hogy csukja be a szemét. Hogy ne lássa azt, ami
történik. De az az igazság, hogy én sem emlékszem a többire. Ez
az emberi elme csodája. Kizárja a rossz dolgokat. Tudod, hogy
miről beszélek, ugye?
Várja, hogy reagáljak – és amikor nem válaszolok, folytatja. –
Na mindegy. Letakartam a testét levelekkel. Hazavittem Florát a
kocsimmal. Elmondtam Tednek, hogy mi történt. Ki akarta
hívni a rendőrséget, de meggyőztem, hogy mindent rendbe
tudunk hozni. Északon voltunk, a semmi közepén. A nő
bevándorló volt, nem beszélt angolul, gondoltam, valószínűleg
valakinek a takarítónője. Úgy gondoltam, ha elrejtjük a
holttestét, és megtartjuk a gyereket, senkinek sem tűnik fel,
hogy Margit eltűnt. Vagy az emberek azt fogják hinni, hogy
elszökött a férjétől, és magával vitte a lányát. Szokványos eset.
Így hát elküldtem Tedet a parkba. Összeszedte a festőállványt, a
takarót, Flora összes játékát, és mindent elásott az erdőben.
Mármint a holttesttel együtt. Egész éjjel távol volt. Egy
örökkévalóságig tartott. Csak napfelkeltekor ért vissza.
– És ezzel a dolog el is lett volna intézve, csakhogy kiderült,
Margitnak van egy bátyja, aki valamiféle hírességnek számít a
Seneca-tó környékén. Az övé az a hülye kecskefarm, amit
imádnak a turisták. Ő támogatta Margitot meg a férjét, Józsefet,
hogy kivándoroljanak Magyarországról az Egyesült Államokba.
Ráadásul teljesen figyelmen kívül hagytam, hogy Margitnak
valamilyen járművel kellett eljutnia a parkba. Egy Chevy Tahoe-
val, mint kiderült, amelyikben biztonsági gyerekülés is volt. A
rendőrség megtalálta a kocsit az egyik parkolóban, és
bevetették a kutyás mentőegységüket is. Két órán belül
megtalálták a holttestet.
– Hirtelen az egész település egy eltűnt kétéves kislányt
keresett – azt a kislányt, aki a mi faházunkban sikoltozott és
zokogott. Elrohantam a Targetbe, és vettem neki egy csomó fiús
ruhát. Focis pólókat, sportos rövidnadrágokat. Aztán
beszereztem egy hajnyíró gépet, és rövidre vágtam a haját. És
esküszöm, olyan volt, mintha gombnyomásra történt volna –
csak a frizuráját változtattam meg, és bárki azt mondta volna
rá, hogy fiú.
Caroline légzése közben egyenletessé vált, és már a keze sem
remeg. Minél többet beszél, annál összeszedettebb, mintha
fokozatosan megszabadítaná a lelkiismeretét egy szörnyű
tehertől.
– Aztán beültünk a kocsiba, és elindultunk. Nem volt
semmilyen tervünk. Csak az, hogy minél előbb elmenjünk
onnan, és minél messzebbre. Meg sem álltunk Nyugat-
Virginiáig, egy Gilbert nevű kisvárosig. Négyszáz lakos,
mindenki kerekesszékes nyugdíjas. E-mailt küldtem a
barátainknak, hogy elköltöztünk Barcelonába, mert Ted olyan
ajánlatot kapott, amit nem hagyhatott ki. Kibéreltünk egy házat
egy tízhektáros birtokon, szomszédok nélkül, egy szép, csendes
helyen, ahol a kicsire koncentrálhatunk.
 – És Mallory, esküszöm neked, az volt életem legnehezebb
éve. Teddy hat hónapig nem volt hajlandó megszólalni. Annyira
félt! De én türelmes voltam. Rengeteget foglalkoztam vele
mindennap. Szeretettel, figyelemmel, törődéssel. Teleraktam a
házunkat könyvekkel és játékokkal, egészséges ételeket főztem.
És Teddy lassan kezdett kibújni a csigaházából. Megtanult
elfogadni minket és bízni bennünk, és most már szeret minket,
Mallory. Amikor először szólított anyunak, zokogtam a
boldogságtól.
– Az első év végére aztán elképesztő fejlődést értünk el.
Elkezdtünk nyilvánosan mutatkozni Teddyvel. Együtt mentünk
vásárolni, kisebb kirándulásokat tettünk. Családi
kirándulásokat. És minden tökéletes volt. Egy külső szemlélő
soha meg nem mondta volna, min mentünk keresztül. – Itt
elcsuklik a hangja. Mintha visszasírná azokat az időket, amikor
még reménykedett.
– Mi történt?
– Meg sem fordult a fejemben, hogy Margit ránk találhat.
Mindig is ateista voltam. Soha nem hittem semmiféle
szellemekben. De az első nyugat-virginiai évünk után Teddyt
látogatni kezdte valaki. Egy fehér ruhás nő. A hálószobájában
várt rá egyik délután, csendes pihenőkor.
– Láttad őt?
– Nem, soha. Csak Teddynek jelenik meg. De éreztem őt,
éreztem a jelenlétét, éreztem az undorító szagát, a rothadás
bűzét. Azt mondtuk Teddynek, hogy ő egy képzeletbeli barát.
Azt mondtuk, hogy nem igazi, de nem baj, ha úgy teszünk,
mintha az lenne. Még nagyon kicsi volt, jobbat nem tudtunk
kitalálni.
– Téged nem próbált meg elkapni? Bosszúból?
– Ó, nagyon szeretett volna. Megölne, ha tudna. De az ereje
nagyon korlátozott. Azt hiszem, a szellemtábla meg egy-egy
ceruza mozgatásán kívül másra nem képes.
Próbálom elképzelni, milyen borzalmas lehetett egy
magányos vidéki házban élni Nyugat-Virginia közepén, barátok
nélkül, egy férj, egy elrabolt kisgyerek és egy bosszúálló szellem
társaságában. Én biztosan beleőrültem volna.
– Tudtam, hogy nem maradhatunk örökké „Barcelonában”.
Valahogy vissza kellett zökkennünk a mindennapi életünkbe.
Egy kedves kisvárosban akartam élni, ahol jó iskolák vannak,
hogy Teddynek minél normálisabb gyerekkora legyen. Aztán
áprilisban ideköltöztünk, de anyák napján Anya visszatért
Teddy szobájába, és magyar altatódalokat énekelt.
– Követett benneteket?
– Igen, követett. Nem tudom, hogyan. De rájöttem, hogy nem
menekülhetünk előle. Bárhová megyünk, Anya utánunk jön. És
akkor zseniális ötletem támadt: bevonunk egy harmadik felet.
Egy új játszótársat, aki majd eltereli Teddy figyelmét Anyáról.
Te voltál a tökéletes jelölt, Mallory. Fiatal, sportos, tele
energiával. Okos, de nem túl okos. És a drogos múltad nagy
előny volt. Tudtam, hogy bizonytalan vagy. Tudtam, hogy ha
fura dolgokat tapasztalsz, a saját ítélőképességedben fogsz
kételkedni. Legalábbis egy ideig biztosan. De nem számoltam
azokkal a hülye rajzokkal. Eszembe sem jutott, hogy így próbál
majd kommunikálni.
Caroline kimerültnek látszik, mintha újra átélte volna
életének utolsó három évét. Ismét az órára pillantok, még
mindig csak 23.37 van. Beszéltetnem kell!
– És Mitzi? Vele mi történt?
– Ugyanaz, ami veled fog történni mindjárt. Múlt csütörtökön,
néhány órával a szeánszotok után teljes pánikban kopogott be
hozzánk. Azt mondta, hogy a szellemtáblája megőrült. Hogy a
planchette folyamatosan körbe-körbe forog, és ugyanazt a szót
betűzi újra meg újra: óvakodik, óvakodik, óvakodik. Mitzi
áthívott bennünket, hogy a saját szemünkkel lássuk. Azt
mondta, hogy ez a szó figyelmeztetést jelent, hogy neked végig
igazad volt, nekünk pedig segítségre van szükségünk, mert
kísértet van a házunkban. Teddel hazamentünk, és egy darabig
vitatkoztunk, hogy mi lenne a legjobb, de végül meggyőztem,
hogy fogja le Mitzit, amíg én beadom neki a halálos adagot.
Aztán Ted kivonszolta a holttestet az erdőbe, én meg
szétszórtam a tűvédő kupakokat a nappaliban. Az érszorítót az
éjjeliszekrényén hagytam. Gondoltam, ennyi elég lesz ahhoz,
hogy a rendőrség levonja a nyilvánvaló következtetést. Aztán
kitaláltuk azt a történetet Mitzi késő esti látogatójáról, hogy ne
legyen túl kerek a sztori.
Újra az órára lesek, de ezúttal Caroline elkapja a
pillantásomat.
– Mit csinálsz? Miért nézed az órát?
– Csak úgy.
– Hazudsz. De már nincs jelentősége.
Feláll, és az érszorítóért nyúl. Már nem remeg a keze.
Visszanyerte magabiztosságát és önuralmát, az érszorítót a
karom köré hurkolja, és szorosan megcsomózza. Pillanatokon
belül elzsibbad a karom.
– Kérlek, ne csináld.
– Sajnálom, Mallory. Bárcsak másképp alakultak volna a
dolgok.
Érzem, ahogy a puha, kesztyűs ujjaival ütögeti a
könyökhajlatomat, hogy duzzadásra serkentse a vénámat, és
aztán könnyebb dolga legyen. Rájövök, hogy komolyan
gondolja, végig akarja csinálni. – Egész életedben bűntudatod
lesz – hadarom neki rémülten. – Gyűlölni fogod magad. Nem
fogsz tudni együtt élni ezzel.
Nem tudom, miért hiszem, hogy ettől majd megijed, és
meggondolja magát. Úgy tűnik, a figyelmeztetésem inkább
feldühíti. Fájdalmas csípést érzek, amikor a tű a bőrt
átlyukasztva a vénámba hatol. – Nézd a jó oldalát – mondja
hűvösen. – Talán újra láthatod a húgodat.
Aztán nyomni kezdi a dugattyút, és kétezer mikrogramm
heroint és fentanilt fecskendez belém, ami egy lóval is végezne.
Az egész testem görcsbe rándul, amikor megérzem az ismerős
borzongást – mintha valaki egy jégkockát helyezett volna a
tűszúrás helyére. Az utolsó dolog, amit látok, az az, hogy
Caroline kisiet az ajtón, és lekapcsolja a villanyt. Annyi ideig
sem marad, hogy végignézze a halálomat. Behunyom a szemem,
és Istenhez esedezem, hogy bocsásson meg nekem, hogy
bocsásson meg minden bűnömért. Úgy érzem, mintha
hátraesnék, mintha a székkel együtt a padlóra zuhantam volna,
aztán már súlytalan vagyok, és az űrben lebegek. Az intravénás
heroin villámgyorsan hat, és nem értem, hogyhogy még mindig
eszméletemnél vagyok. Hogyhogy még mindig lélegzem? De
aztán kinyitom a szemem, és látom, hogy Margit vár rám az
árnyékban. Tudom, hogy ez már a túladagolás okozta révület.
 28

Ködfátyolban lebeg, fehér ruhában, hosszú fekete haja középen

elválasztva. Ruháján apró levél- és földdarabkák. Arcát sötétség
takarja, a feje oldalra billen, mintha nem tudná tartani. De már
nem félek. Semmitől. Megkönnyebbültem.
Megpróbálok felállni és odamenni hozzá, de még mindig a
székben ülök. A csuklóm még mindig össze van kötözve a
hátam mögött.
Ekkor rémisztő gondolat hasít belém.
Ez már a túlvilág?
Ez a büntetésem a földi életemért? Egy örökkévalóság
egyedül egy üres házban, egy kemény támlájú faszékhez
kötözve?
– Nem tudom, mit tegyek – suttogom. – Segíts, kérlek!
Margit közelebb jön, pedig nem tesz egy lépést se. Megcsap a
szaga, a kén és ammónia szúrós egyvelege, de már nem zavar.
Annyira hálás vagyok a jelenlétéért, hogy a kipárolgása szinte
megnyugtató. Margit elsuhan az ablak előtt, a holdfény
megvilágítja az arcát és a testét. A horzsolásai, a feketére
színeződött zúzódásai, kitört nyaka és cafatokban lógó ruhája
ellenére is megdöbbentően szép.
– Segítened kell nekem, Margit. Te vagy az egyetlen, aki
segíthet rajtam. Kérlek.
A nő küszködik, hogy felemelje a fejét, mintha próbálna rám
figyelni, de az visszahanyatlik, mint egy törött szárú virág. A
vállamra teszi a kezét, de nem érzek se érintést, se nyomást.
Ehelyett a szomorúság és a bűntudat mindent elsöprő érzése tör
rám. Képzeletemben megjelenik egy olyan hely, ahol valójában
sohasem jártam – egy tó melletti rét, egy vászon a
festőállványon, egy takarón ülő gyermek. Rájövök, hogy ezt a
helyet képekről ismerem – az egyik rajzból, amit Margit hagyott
a tornácomon, és Teddy egyik remekművéből, amit Caroline a
nappaliban őriz. Mindkét képet fel tudom idézni emlékezetből,
ugyanaz a jelenet két különböző művésztől.

És amikor ránézek a nőre és a gyerekre, éppoly tisztán érzem

Margit szomorúságát, mint a sajátomat: Jobban kellett volna
figyelnem. Ha csak egy kicsit éberebb, kicsit körültekintőbb
lettem volna, most minden rendben lenne. De talán ez mégiscsak
az én szomorúságom, mert azt is hallom, hogy Margit azt
mondja: nem te vagy a hibás, békülj meg a múlttal, bocsáss meg
magadnak. Nem tudom, hogy én vigasztalom-e őt, vagy ő
vigasztal-e engem, nem tudom megmondani, hol végződik az én
bűntudatom, és hol kezdődik az övé. Talán ez az a fajta
szomorúság, amit soha fog elhagyni minket, még a halálunk
után sem.
Ekkor kinyílik az ajtó, és Ted felkapcsolja a villanyt.
Látja, hogy ömlik a könnyem, és az arca elkomorul. – Ó,
Jézusom – mondja. – Annyira sajnálom, Mallory. De ne aggódj,
itt vagyok.
Körülnézek, Margitot keresem, de eltűnt.
Én pedig a kis házban vagyok.
Nem a ködös, éteri túlvilágon, hanem Spring Brookban, New
Jerseyben, egy székhez kötözve, a lábam a padlón, és a
mikrohullámú sütő órája 23.52-t mutat.
Még mindig érzem a jeges hideget a könyökhajlatomban,
ahová Caroline benyomta a tűt – de nagyon is élek, és
egyáltalán nem vagyok belőve.
– Elkábított. A feleséged…
– Hintőpor – mondja Ted. – Kicseréltem a heroint
babahintőporra. Nincs semmi bajod. – Mögém lép, és elkezdi
cibálni a madzagot, amivel Caroline összekötözte a csuklómat.
– A fenébe is, nem bírom kioldani. Ezekhez a csomókhoz kés
kell.
Bemegy a konyhába, és kotorászni kezd az evőeszközös
fiókban.
 – Mit csinálsz?
– Megvédelek, Mallory. Kezdettől fogva védelmeztelek. Nem
emlékszel az állásinterjúdra? Azokra a durva és gonosz
kérdésekre? Megpróbáltalak elijeszteni. Megpróbáltam
elijeszteni az összes jelentkezőt. De te kitartó voltál. Te tényleg
itt akartál lenni. És Caroline azt hitte, hogy te vagy a megoldás a
problémáinkra.
Egy recés késsel jön vissza, és sikerül elvágnia a kötelet. Végre
újra szabadon mozgathatom a karjaimat. Lassan, óvatosan, a
fejemen lévő lüktető dudorhoz nyomom az ujjaimat, és érzem,
hogy apró üvegszilánkok tapadnak a fejbőrömhöz.
– Sajnálom, hogy leütöttelek. Megállunk egy benzinkútnál, és
veszünk neked jeget. – Ted kinyitja a szekrényem ajtaját, és az
üres fogasok láttán felderül. – Már össze is csomagoltál!
Nagyszerű! A táskám a kocsiban van, úgyhogy akár
indulhatunk is. Gondolom, egész éjjel úton leszünk. Keresünk
egy hotelt, hogy kifújjuk magunkat. Aztán továbbmegyünk,
nyugatra. Találtam egy gyönyörű házat az Airbnb-n. Imádni
fogod, Mallory, gyönyörű kilátás nyílik a Puget Soundra.
– Ted, lassíts. Miről beszélsz?
Nevet. – Igaz, igaz, olyan régóta tervezem, hogy elfelejtettem,
még nem is beszéltük meg teljesen. De tudom, mit érzel
irántam, Mallory. Én is így érzek, és ez adott erőt ahhoz, hogy
cselekvésre szánjam el magam.
– Tényleg?
– Beváltottam a nyugdíjalapomat, van nyolcvanezer dollárom
egy bankszámlán, amihez Caroline nem nyúlhat hozzá. Bőven
elég ahhoz, hogy új életet kezdjünk Washington államban.
Whidbey Islanden. De most azonnal el kell tűnnünk innen.
Mielőtt Caroline visszajön takarítani.
– Miért félsz tőle ennyire?
– Mert elment az esze! Nem jöttél még rá? Épp az előbb
próbált megölni téged. Habozás nélkül megölne engem is.
Viszont ha mindent elmondok a rendőrségnek, börtönbe
kerülök. Szóval menekülnünk kell. Azonnal. Ha itt hagyjuk a
gyereket, nem fog utánunk eredni.
– Itt akarod hagyni Teddyt?
– Sajnálom, Mallory. Tudom, hogy szereted. Én is szeretem.
Nagyon édes. De ő nem jöhet. Nem akarom, hogy Caroline és
Margit az egész országon keresztül üldözzön bennünket. A
gyerek itt marad a két anyukájával. Aztán küzdjenek meg,
vívjanak egymással élet-halál harcot, engem nem érdekel. Nem
bírom ezt a szart tovább. Egyetlen percig sem akarok tovább itt
lenni. Ez az egész rémálom ma este véget ér, érted?
A kis ház előtt halkan megreccsen egy ág, Ted riadtan az
ablakhoz lép, kikukucskál. Aztán megrázza a fejét, és biztosít
róla, hogy téves riasztás.
– Most pedig, kérlek, próbálj meg felállni. Segítsek? – nyújtja a
kezét, de én elhárítom, és egyedül is sikerül felállnom. – Na
látod, Mallory, megy ez neked. Nagyszerű. Nem kellene
kimenned a mosdóba? Mert a legtöbb hely éjfél után már nem
lesz nyitva.
Nagyon is ki kell mennem a mosdóba, de csakis azért, hogy
egy csendes helyen összeszedhessem a gondolataimat. – Egy
perc, és jövök.
– Amilyen gyorsan csak tudsz, oké?
 Becsukom a fürdőszoba ajtaját, kinyitom a csapot, és hideg
vizet lötykölök az arcomra. Mi a fenét csináljak? Megtapogatom
a zsebeimet, természetesen üresek. Átkutatom a gyógyszeres
szekrényt, még a zuhanyfülkébe is benézek, de nincs semmi,
amivel megvédhetném magam. Az egyetlen fegyverként
használható tárgy egy szemöldökcsipesz.
A fürdőszobában van egy kicsi, körülbelül tizenöt centi
magas, szúnyoghálóval ellátott ablak. Lehajtom a vécéülőke
fedelét, és felállok rá. Az ablak délre néz, a Hayden’s Glen
bozótos része felé. Sikerül kipattintanom a szúnyoghálót a
helyéről, és kilököm az ablakon. Halk puffanással ér földet. De
még ha fel is tudnám húzni magam valahogy az ablakhoz,
kizárt, hogy átférjek rajta.
Ted kopogtat az ajtón. – Mallory, végeztél már?
– Mindjárt!
Vele kell mennem. Nincs más választásom. Be fogok szállni a
Priusába, és végig mosolyogni fogok, mialatt Washington
államról és a Whidbey Islandről mesél, és megpróbálok
lelkesnek és izgatottnak tűnni az új közös életünk miatt.
De abban a pillanatban, hogy megállunk tankolni, enni vagy
inni, keresek egy rendőrt, és sikítani kezdek, ahogy a torkomon
kifér.
Elzárom a vizet. Megtörlöm a kezem.
Aztán kinyitom az ajtót.
Ted ott áll, és vár. – Készen állsz?
– Azt hiszem.
– Azt hiszed?
Gyanakvóan néz rám, aztán bekukkant a fürdőszobába. Nem
hagyhatom, hogy észrevegye a lábnyomokat az ülőkén, vagy az
eltűnt szúnyoghálót.
A nyakába csimpaszkodom, odabújok hozzá, a mellkasára
hajtom a fejemet, és olyan erősen szorítom, ahogy csak bírom. –
Köszönöm, Ted. Köszönöm, hogy megmentettél. Nem is tudod,
mennyire vágytam erre.
Ez a váratlan szeretetkitörés meghökkenti. Aztán
elmosolyodik, megsimogatja a hajamat, és csókot nyom a
homlokomra. – Ígérem neked, Mallory, hogy soha nem hagylak
cserben. Mindennap azon fogok dolgozni, hogy boldoggá
tegyelek.
– Akkor tűnjünk el innen.
Felkapom a bőröndömet és a drága ruhákkal tömött
szemeteszsákomat, de Ted ragaszkodik hozzá, hogy mindkettőt
ő vigye. – Biztos, hogy ez minden, amire szükséged van?
– Ted, ez minden, amim van.
Ismét őszinte szeretettel és ragaszkodással mosolyog rám, és
úgy tűnik, valami nagyon kedveset akar mondani, amikor egy
hangos dörrenés hallatszik, és egy golyó fúródik a bal vállába.
Ted megtántorodik, vér fröccsen a falra, én sikítok, aztán még
három dörrenés, és még akkor is sikítok, amikor Ted leroskad a
bőröndre, a mellkasára szorítja a kezét, és az ujjai alól vér
szivárog.
Caroline áll a ház nyitott ablakában, és rám szegezi Mitzi
fegyverét. Azt kiabálja, hogy fogjam be, de szavai csak
negyedszerre vagy ötödszörre jutnak el a tudatomig. Kinyitja az
ajtót, és a pisztoly csövének egy apró mozdulatával int, hogy
üljek vissza a székre.
 – Ez komoly? – kérdezi. – Tényleg el akartál menni vele?
Meg sem hallom a kérdéseket. Még mindig Tedet bámulom,
aki elterült a földön, és nyögdelve-dadogva beszélni próbál.
Remeg az ajka, mintha egy nehéz szót próbálna kiejteni, de csak
véres nyál bugyog a szájából, végigcsurog az állán, és az ingére
csöpög.
– Hát, szerintem hazudtál – folytatja Caroline. – Szerintem
bármit megtennél, csak hogy kijuss innen. De biztosíthatlak
róla, hogy Ted komolyan gondolta. Azóta szemmel tart, amióta
beköltöztél ide. – A házikó másik végében a konyha falára
szerelt fehér füstérzékelőre mutat. – Eszedbe se jutott, miért
nem szólalt meg soha a füstjelző? Még akkor sem, ha éppen
odaégetted a vacsorát?
Nem válaszolok, mire a pisztoly agyával háromszor egymás
után a konyhapultra csap. – Mallory, kérdeztem valamit.
Észrevetted, hogy nem működik a füstjelződ?
Mi a fenét akar hallani tőlem? Pisztollyal fenyeget, én pedig
túl rémült vagyok ahhoz, hogy bármit is mondjak; attól félek,
hogy az első hibás válaszomra meghúzza a ravaszt. Le kell
néznem a padlóra, hogy összeszedjem a bátorságomat, és
megszólaljak.
– Ted azt mondta, hogy a házban ősrégiek a vezetékek. Azt is
mondta, hogy ne nyúljak hozzájuk.
– Az nem füstjelző, hanem egy webkamera, te tökfej. Ted
közvetlenül az interjúd után szerelte be. Még egy jelerősítőt is
rakott rá, hogy elérje a wifihálózatunkat. Azt mondta, puszta
elővigyázatosságból; csak azt akarja ellenőrizni, nem használsz-
e drogot. Na persze. Nem vagyok hülye. Voltak éjszakák, amikor
órákig ébren volt az irodájában, és imádkozott, hogy
lezuhanyozz. Mindig azon tűnődtem, hogy vajon tudtad-e,
érezted-e, hogy valaki megfigyel.
– Azt hittem, Anya az.
– Nem, anyu a gyerekével marad éjszakánként. Végig Mr.
Családfő volt az. Az év apukája.
Ted nehézkesen ingatni próbálja a fejét, mintha ellent akarna
mondani neki, mintha kétségbeesetten tudatni akarna velem
valamit. De amikor kinyitja a száját, csak vér bugyog ki rajta,
végigfolyik az állán és a mellkasán.
Caroline felé fordulok, de ő még mindig rám szegezi a
fegyvert.
Legszívesebben térdre borulnék előtte, és kegyelemért
esedeznék.
– Kérlek szépen – mondom, feltartva mindkét kezem. – Nem
mondom el senkinek.
– Persze hogy nem fogod elmondani. Megölted Tedet, azzal a
fegyverrel, amit Mitzi házából loptál el. Aztán dulakodtunk, és
sikerült megszereznem a pisztolyt. De te akkor elővettél egy
konyhakést a fiókból, rám támadtál, én pedig lelőttelek.
Kénytelen voltam. Önvédelem. Körülnéz a házban, mintha a
jelenet pontos koreográfiáját próbálná kidolgozni. – Nem jó
helyen vagy, állj közelebb a hűtőhöz. Az evőeszköztartó fiók
mellé. – Rám fogja a pisztolyt. – Gyerünk, ne kelljen kétszer
mondanom.
Közelebb jön – és vele a fegyver is –, én pedig lassan hátrálok
a konyhába.
– Jól van, így már sokkal jobb. Most nyúlj le, és húzd ki a
fiókot. Teljesen. Úgy. – Átmegy a konyhapult túloldalára, és
belenéz a fiókba. – Azt hiszem, a szakácskést kellene
használnod. Azt a nagyot, amelyik leghátul van. Nyúlj be, és
markold meg a nyelét. Jó erősen.
Annyira félek, hogy képtelen vagyok megmozdulni.
– Caroline, kérlek…
Megrázza a fejét. – Gyerünk, Mallory. Mindjárt vége van.
Nyúlj be, és markold meg azt a kést.
A látómezőm szélén, a válla fölött még mindig látom a vért a
falon. De Ted már nincs ott. Eltűnt.
Benyúlok a fiókba, és kitapogatom a kést. Ujjaimat a
markolatára kulcsolom. Olyan nehéz megtenni valamit, amiről
tudod, hogy ez az utolsó dolog életedben.
– Ez az – mondja Caroline. – És most vedd ki, és emeld a fejed
fölé.
Aztán felsikolt és elesik – Ted kirántotta alóla a lábát –, és
tudom, hogy ez az én pillanatom. Én hülye, ott hagyom a kést,
mert egyetlen pillanatot se akarok a fiókkal vacakolni.
Menekülök.
Feltépem az ajtót, mögöttem dörrenés hallatszik – a lövés
hangja visszaverődik a faház faláról. Leugrom a tornácról, és
végigsprintelek a füvön. Három rémisztő másodpercig teljesen
védtelen vagyok, egy nyílt téren átfutó körvonal, várva az újabb
lövést.
De nincs újabb lövés. Vágtatok a ház mellett az árnyékban, a
kukák és a szelektív gyűjtők mellett, és egy pillanatra megállok
a felhajtó végénél. Az összes szomszédos ház sötét, az utcában
nyilván mindenki mélyen alszik. Éjfél után senki sem járkál az
Edgewood Streeten. És nem merek bekopogni a szomszédok
ajtaján – fogalmam sincs, mennyi időbe telik, amíg valaki
lekászálódik az emeletről, és ajtót nyit. Jelenleg a legnagyobb
előnyöm a gyorsaság – növelnem kell a Caroline és köztem lévő
távolságot. Ha sprintelek, három perc alatt a Virágkastélynál
lehetek, dörömbölhetek az ajtón, és riaszthatom Adrian szüleit.
De aztán visszanézek Maxwellék házára. Teddy! Az a szegény
kis kölyök nyilván mélyen alszik, és fogalma sincs a hátsó
kertben zajló öldöklésről.
Mi lesz, ha Caroline rájön, hogy megszöktem?
Fogja Teddyt, bedobja a kocsiba, és elmenekül Nyugat-
Virginiába? Vagy Kaliforniába? Vagy Mexikóba?
Meddig megy el, hogy megvédje a titkát?
A kis házban újabb lövés dördül. Csak reménykedem a
legjobb fordulatban. Hinni akarom, hogy Ted valahogy elvette a
fegyvert a feleségétől. Talán élete utolsó pillanataiban esélyt ad
nekem és Teddynek a menekülésre.
De ha mégsem – nos, még mindig van időm helyrehozni a
dolgokat. Gyorsan futok. Régebben én voltam a hatodik
leggyorsabb lány Pennsylvaniában. Megkerülöm a házat, a
hátsó kert felé, és Jézusnak hála, a konyha üveg tolóajtaja nincs
bezárva.
Belépek a házba, és bezárom magam mögött az ajtót. A
földszinten koromsötét van. Átvágok az étkezőn, és a hátsó
lépcsőn felrohanok az emeletre. Berontok Teddy szobájába, de
nem kapcsolom fel a villanyt. Csak lehúzom róla a takarót, és
felrázom, hogy felébredjen. – Kelj fel, Teddy, mennünk kell. –
Ellök magától, a párnájába fúrja az arcát, de most nincs időm
babusgatni. Felkapom. Nyöszörögve ellenkezik, még félálomban
van.
– Mallory!
Caroline már bent van a házban, és az előszobából szólongat.
Hallom, ahogy a falépcső nyikorog a léptei alatt. A másik
irányba futok, a hátsó lépcsőn megyek vissza a konyhába.
Teddy nem nyomhat többet húsz kilónál, mégis majdnem
elejtem; a vállamra kapom, szorosan átkarolom, és kirohanok
vele a hátsó teraszra.
Odakint az udvaron tökéletes a nyugalom. Csak az
úszómedence vizének lágy csobogását, egy kabóca időnkénti
trilláját és a saját zihálásomat hallom. De tudom, hogy Caroline
a nyomomban van. Vagy odabent van még, vagy a ház egyik
oldala felől közelít. A legbiztonságosabb út előre vezet – az
Elvarázsolt Erdő felé. Hosszú sprint lesz a kerten át, de nem
hiszem, hogy Caroline rám lőne, amíg Teddy velem van. És ha
eljutunk a fák közé, akkor van rá esély, hogy megmeneküljünk.
Teddyvel az egész nyarat azzal töltöttük, hogy felfedezzük ezt
az erdőt. Ismerjük minden zegét-zugát, az összes titkos ösvényt,
és a holdnak van annyi fénye, hogy megvilágítsa az utat. A
karomba veszem Teddyt, magamhoz szorítom, aztán bevetem
magam a bozótba, átverekszem magam az ágak, indák és szúrós
bokrok sűrűjén, amíg el nem jutunk a Sárgaköves Út ismerős
vidékére. Az ösvény kelet–nyugati irányban fut, az Edgewood
Street hátsó kertjeivel párhuzamosan. Követem a nagy, szürke
Sárkánytojás szikláig, majd letérek a Sárkányhágóra. Hallom,
hogy valaki csörtet mögöttem, de a sötétben sem a távolságokat,
sem az irányt nem érzem. Nem tudom megállapítani, hogy
Caroline már a nyakamban liheg-e, vagy száz méterrel le van
még maradva. Messziről rendőrségi szirénák vijjogása
hallatszik. Ha a Virágkastély felé futottam volna, már
biztonságban lennénk.
De Teddy itt van a karjaimban, és csak ez számít. Nem
hagyom, hogy baja essen.
A Fenséges Folyó hangosabbnak hallatszik a sötétben, és én
hálás vagyok érte, túlharsogja lépteim zaját. De aztán
megérkezünk a Mohás hídhoz, és nem hiszem, hogy át tudok
menni rajta. A fatörzs túl keskeny és csúszós, nem tudom
átvinni Teddyt a karomban.
– Macikám, figyelj rám. Szeretném, ha végigmennél a hídon.
Megrázza a fejét, és még erősebben kapaszkodik belém. Nem
tudja, mi történik, de retteg. Megpróbálom letenni, de a
nyakamba csimpaszkodik. A távolban egyre több rendőrségi
sziréna vijjog; mostanra már biztosan odaértek Maxwellék
házához. Valószínűleg az egyik szomszéd meghallotta a
lövéseket, és kihívta a rendőrséget. De túl messze vannak
ahhoz, hogy segítsenek.
Keskeny fehér fénysugár villan fel a fák között. A sokkoló
zseblámpájának fénye. Nem tudom, Caroline észrevett-e, csak
azt tudom, hogy mennem kell tovább. Rálépek a hídra, majd
még egy lépést. Annyit látok, hogy kivegyem a fatörzs alakját,
de annyit már nem, de a teljes felületét is érzékeljem. Nem
tudom, melyik része korhadt, melyiket borítja csúszós moha.
Minden egyes lépésnél azt várom, hogy leesünk, de valahogy
mégis átjutunk. Felkapaszkodom a meredek ösvényen az Óriás
Paszulyig, de ott hirtelen minden erőm elhagy. Egy tapodtat sem
bírom tovább cipelni Teddyt. – Haver, ezt a már neked kell
megcsinálnod. – Felmutatok a rejtekhelyünkre. – Gyerünk,
mássz fel oda.
A rémület megbénítja, képtelen megmozdulni. Az utolsó
erőmmel valahogy felemelem, és felültetem egy ágra.
Szerencsére megkapaszkodik egy másikban, és amikor a
fenekénél fogva tolni kezdem felfelé, bizonytalanul ugyan, de
végre elkezd mászni.
A zseblámpa sugara közben már a fa tövére is rávetődik –
Caroline már a folyónál van, közeledik. Megragadom a legalsó
ágat, felhúzom magam, és Teddy után mászom, egészen addig
az ágig, amelyik mellett a titkos üregünk van, és amit
Felhőfedélzetnek neveztünk el. Bárcsak magasabbra
mászhatnánk, de nincs időnk, és nem merek kockáztatni, a zaj
miatt. – Itt jó lesz – súgom Teddynek. Átkarolom a derekát,
magamhoz szorítom, és nagyon halkan a fülébe súgom.
– Mostantól nagyon csendben kell maradnunk, oké? Minden
rendben?
Nem szól semmit, csak reszket, és a teste feszes, mint egy
rugó. Úgy tűnik, pontosan tudja, hogy semmi sincs rendben,
nagyon-nagyon nincs rendben. Lenézek a földre, és azt
kívánom, bárcsak még magasabbra másztunk volna. Úgy három
méterrel lehetünk az ösvény fölött, és ha Caroline az ösvényen
marad, közvetlenül alattunk fog elmenni. Ha Teddy csak
megnyikkan…
Belenyúlok az üregbe, és addig tapogatózom a kövekből és
teniszlabdákból álló arzenálunkban, amíg meg nem találom a
törött nyílvesszőt, a rövid, szilánkos szárat az ék alakú heggyel.
Tudom, hogy fegyverként haszontalan, de megnyugtató, hogy
van valami – bármi – a kezemben.
És már látom, hogy jön Caroline. Már túl van a mohás hídon,
és közeledik felénk, a zseblámpájával pásztázza az ösvényt.
Odasúgom Teddynek, hogy csendben kell maradnunk, hogy
látni fogja az anyukáját, de meg kell ígérnie, hogy nem szól egy
szót sem. És szerencsére nem kérdezősködik, mert Caroline már
felkapaszkodott az ösvény tetejére, és pont a mi fánk alatt áll
meg. A távolból hangok hallatszanak, férfihangok, kiabálás. Egy
kutya ugat. Caroline arrafelé bámul. Úgy tűnik, felfogta, hogy
mindjárt kifut az időből. Annyira félek, hogy visszatartom a
lélegzetemet. És olyan erősen szorítom magamhoz Teddyt, hogy
szegény önkéntelenül felnyög.
Caroline felnéz. A zseblámpáját a fára irányítja, és a fénye
olyan éles, hogy el kell takarnom a szemem. – Ó, Teddy, hála az
égnek! Hát itt vagy! Anyu már mindenütt keresett! Mit csinálsz
ott fent?
Látom, hogy a másik kezében ott van a pisztoly. Hanyagul
tartja, mintha csak egy iPhone vagy egy vizespalack lenne.
– Maradj itt – mondom Teddynek.
– Nem, Teddy, kérlek, odafent nem biztonságos – mondja
Caroline. – Mallory téved. Le kell jönnöd, és vissza kell
mennünk a házba. Már régen ágyban kellene lenned!
– Ne mozdulj – mondom Teddynek. – Itt biztonságban vagy.
De érzem, hogy megmozdul, megszokásból vagy ösztönösen
engedelmeskedik a hangnak. Próbálom visszatartani,
átkarolom a derekát, és megdöbbenek a testéből áradó
melegségen. Olyan forró, mintha lázas lenne.
 – Teddy, figyelj rám – mondja Caroline. – Nem szabad
Malloryval maradnod. Ő nagyon beteg. A betegségének az a
neve, hogy pszichotikus zavar. Ezért firkálta össze a falakat.
Ellopta ezt a pisztolyt Mitzitől, és arra használta, hogy bántsa
vele aput, most pedig megpróbál téged megtartani magának. A
rendőrség a házunknál van, és már keresnek bennünket.
Úgyhogy le kell jönnöd onnan. Aztán együtt elmondjuk a
rendőröknek, hogy mi történt. Hagyd ott Malloryt a fán, és
menjünk, tisztázzuk ezt a dolgot.
De kizárt dolog, hogy Caroline csak úgy ott hagyjon a fán. Túl
sokat mondott el nekem. Elárulta Teddy igazi anyjának a nevét.
A neve Margit Baroth volt, és a Seneca-tónál gyilkolták meg. Ha
a rendőrség akár csak felületesen is utánanéz a történetemnek,
rájönnek, hogy igazat mondok. Caroline-nak nincs más
választása, mint megölni engem. Amint sikerül lecsalogatnia
Teddyt a fáról. Aztán megpróbálja majd önvédelemnek
beállítani az egészet. És sose fogom megtudni, hogy megúszta-e,
mert halott leszek.
– Gyere, édesem. Mennünk kell. Köszönj el, és gyere le.
Teddy kibújik a szorításomból, és átmászik a faágon.
– Teddy, ne!
És amikor visszanéz, csak a szeme fehérjét látom. Az írisze
eltűnt. Jobb kezével kirántja a nyilat a markomból, aztán
leugrik a fáról. Caroline széttárja a karját, talán azt hiszi, el
tudja kapni. De összerogy a gyerek súlya alatt. A pisztoly a
zseblámpával együtt kirepül a kezéből, és eltűnik a bokrok
között. Rémes puffanással a hátán landol, Teddyt a mellkasához
szorítva, hogy megvédje a zuhanástól.
 – Jól vagy? Teddy, kicsim, jól vagy?
Teddy lovagló ülésben ül Caroline derekán, aki még akkor is
azt kérdezgeti tőle, hogy jól van-e, amikor Teddy a torkába döfi
a nyílvesszőt. Talán észre se veszi, hogy megszúrták, amíg
Teddy ki nem húzza a nyilat, és újra belé nem döfi, még
háromszor. Mire felsikolthatna, már nincs hangja, csak
szörcsögő, gurgulázó hörgés jön ki a torkán.
– Ne! – kiáltom, de Teddy – vagy inkább Margit – nem hagyja
abba. A gyerek egész testét nem tudja irányítani, csak a jobb
kezét és karját – de a meglepetésszerű támadás előnyhöz
juttatja, és Caroline öklendezve fuldoklik a saját vérében. A
kutyák hangosabban ugatnak, hallván a küzdelem zaját. Az
erdőben egyre közelednek az emberek. Kiáltoznak, hogy
segíteni jönnek, azt kérik, csapjunk nagyobb zajt. Lemászom a
fáról, és lerántom Teddyt Caroline-ról. A bőre úgy süt, mint egy
forró fazék a tűzhelyen. Caroline a földön rángatózik,
összekaszabolt nyakát szorongatva. Teddy csurom vér, a haja,
az arca, a pizsamája, mindene. Valahogy kitisztulnak a
gondolataim, és megértem, mi történt: Margit épp az előbb
mentette meg az életemet. És ha nem cselekszem nagyon
gyorsan, Teddy egy intézetben fogja tölteni életének hátralévő
részét.
Még mindig a nyilat szorongatja a jobb kezében. Felemelem
Teddyt a földről, és erősen magamhoz szorítom, hogy a vér
átitassa az én ruhámat is, és az övén kevesebb maradjon. Aztán
a karomban leviszem az ösvényen a Fenséges Folyó partjára.
Belelépek a vízbe, a lábam belesüllyed a mohás, nyálkás
iszapba.
 Lépkedek előre, egyre mélyebbre és mélyebbre gázolok, míg a
víz a derekamig nem ér, és a hideg sokkja magához nem téríti
Teddyt. Ismét látszik a szeme; a teste elernyed a karomban.
Elejti a nyilat, de sikerül elkapnom, még mielőtt a vízbe
pottyanna, és eltűnne szem elől.
– Mallory! Hol vagyunk?
Teddy rémült. Nem csoda. Képzeld el, hogy felébredsz a
transzból, és egy sötét erdőben találod magad, nyakig a hideg
patakban.
– Minden rendben, Teddy maci. – Vizet lötykölök az arcára,
lemosom a vért a kezéről, a mellkasáról, mindenhonnan. –
Nincs semmi baj.
– Álmodunk?
– Nem, haver, sajnálom. Ez a valóság.
A folyó partjára mutat. – Miért van ott egy kutya?
Egy nagy kutya, egy fekete retriever, dühösen szimatol és
eszeveszetten ugat. Néhány férfi fut kifelé az erdőből
fényvisszaverő mellényben, zseblámpákkal hadonászva.
– Megtaláltuk őket! – kiáltja az egyik. – Egy nő és egy gyerek, a
patakparton!
– Kisasszony, megsérült? Vérzik?
– A gyermek jól van?
– Most már biztonságban van, kisasszony.
– Hadd segítsünk.
– Gyerünk, kishaver, add a kezed.
De Teddy nem mozdul, csak hozzám bújik, és még jobban
belém kapaszkodik. Még több rendőr és még több kutya jelenik
meg minden irányból, és mind felénk tartanak.
 Ekkor egy női hang hallatszik, valahonnan távolabbról. – Még
egy van! Felnőtt nő, nincs pulzusa, nem lélegzik, több késszúrás!
Most már körülvettek minket, zseblámpák gyűrűjében állunk.
Nem világos, hogy ki a főnök, mert mindenki egyszerre beszél:
minden rendben, minden rendben, most már biztonságban
vannak; de látják a vért, és látom rajtuk, hogy idegesek. Teddy is
ki van borulva. A fülébe súgom: – Semmi baj, Teddy maci. Azért
vannak itt, hogy segítsenek nekünk. – Aztán kiviszem őt a
partra, és óvatosan leeresztem a földre.
– Valamit tart a kezében.
– Kisasszony, mi van a kezében?
– Megmutatná, kérem?
Az egyik zsaru felkapja Teddyt, és elviszi, úgymond
biztonságba helyezi, és akkor mindannyian újra kiabálni
kezdenek. Mindenki azt akarja, hogy lassan lépjek ki a vízből, és
tegyem le a nyilat a földre, és egyébként van-e nálam más
fegyver… De már nem figyelek rájuk, mert észrevettem egy
alakot a távolban, aki a rendőrök gyűrűjén kívül áll. Fehér
ruháján megcsillan a holdfény, a feje enyhén oldalra billen.
Felemelem a bal kezem, és mindenkinek megmutatom a törött
nyílvesszőt.
– Én voltam – mondom nekik. – Én tettem.
Aztán kinyújtom a karomat, és a nyílvesszőt a földre ejtem. És
amikor újra Margit alakja felé nézek, látom, hogy már nincs ott.
 Egy évvel később

Nehéz volt papírra vetni ezt a történetet, és biztos vagyok

benne, hogy neked még nehezebb volt végigolvasni. Sokszor
éreztem úgy, hogy nem tudom folytatni, de apád könyörgött,
hogy ne hagyjam abba, azt mondta, az emlékek még frissek, de
előbb-utóbb elhalványulnak. Biztos volt benne, hogy egyszer, tíz
vagy húsz év múlva, tudni akarod majd az igazságot a
múltadról, arról, hogy mi történt valójában azon a nyáron
Spring Brookban. És azt akarta, hogy tőlem halld a történetet, és
ne valamelyik bárgyú bűnügyi podcastból.
Mert Isten a tanúm, podcastból aztán volt épp elég. Sokáig
vezető hír voltál. És aztán jöttek a szenzációhajhász
szalagcímek, a kattintásvadász tartalmak és az ízléstelen viccek
a késő esti beszélgetős műsorokban, no meg a mémek,
számolatlanul. A megmenekülésedet követő hetekben
megkeresett a Dateline, a Good Morning America, a Vox, a TMZ,
a Frontline, és még egy tucatnyi másik televíziós műsor
producere. Fogalmam sincs, honnan szerezték meg a
mobilszámomat, de mind ugyanazt ígérték: hogy a saját
szavaimmal, a saját szemszögemből mondhatom el a történetet,
minimálisan szerkesztve. Nagy pénzeket ígértek, ha
beleegyezem egy exkluzív interjúba.
De apáddal hosszan beszélgettünk, és azután mindketten úgy
döntöttünk, hogy távol maradunk a médiától. Közös
nyilatkozatot adtunk ki, amelyben azt mondtuk, hogy újra
együtt vagy a családoddal, időre van szükséged a gyógyuláshoz,
és most csak azt szeretnénk, ha békén hagynának minket. Aztán
megváltoztattuk a telefonszámunkat és az e-mail-címünket, és
reméltük, hogy az emberek elfelejtenek minket. Eltartott pár
hétig, de megtörtént. Az élet nagyobb sztorikat produkált. Egy
őrült San Antonióban szétlőtt egy élelmiszerboltot. A
philadelphiai köztisztasági dolgozók nyolc hétig sztrájkoltak.
Egy kanadai nő nyolcas ikreket szült. És a világ továbblépett.
Az első néhány próbálkozásom, hogy elmeséljem ezt a
történetet, nem vezetett sehova. Emlékszem, leültem egy üres
jegyzetfüzet elé, és teljesen lefagytam. Eddigi leghosszabb
írásom egy ötoldalas középiskolai dolgozat volt a Rómeó és
Júliáról. Szóval az ötlet, hogy könyvet írjak – igazi regényt, mint
a Harry Potter –, túl nagy falatnak tűnt. De amikor
megemlítettem a lehetőséget Adrian édesanyjának, ő adott
néhány jótanácsot. Azt mondta, ne könyvet akarjak írni, csak
üljek le a laptopomhoz, és mondatról mondatra meséljem el a
történetet, ahogy egy közeli barátomnak mondanám el egy kávé
mellett. Azt mondta, nem kell J. K. Rowlingnak lennem. Legyek
nyugodtan Mallory Quinn, Philadelphiából. És amint
megbarátkoztam ezzel a gondolattal, csak úgy dőlt belőlem a
szó. Alig hiszem el, hogy egy 85 ezer szavas írás van előttem!
De ne szaladjunk ennyire előre!
Jobb, ha elejétől kezdve elmagyarázok pár dolgot.

Ted Maxwell a házam padlóján halt bele a lőtt sebeibe.

 A felesége, Caroline, fél órával később halt meg az Óriás
Paszuly tövében. Azt vallottam, hogy önvédelemből szúrtam le
azzal a törött nyíllal, vagyis egy számszeríjhoz tervezett
nyílvesszővel, amit néhány héttel korábban találtunk az
erdőben. És talán túl is élte volna, csakhogy a nyíl hegye
megrepesztette a nyaki ütőerét, és mire a mentők kiértek, már
késő volt.
Téged és engem a Spring Brook-i rendőrőrsre vittek. Te a
büfébe mentél egy kialvatlan szemű szociális munkással és egy
kosárnyi plüssállattal, én pedig egy videókamerával és
mikrofonokkal felszerelt ablaktalan cellába, ahol egy csomó
egyre ellenségesebb nyomozó faggatott. Hogy megóvjalak, a
történetnek csak egy részét mondtam el nekik. Édesanyád
rajzairól nem beszéltem. Nem írtam le, hogyan vezetett
nyomra, hogy megértsem, mi történt. Valójában egyáltalán nem
említettem meg az édesanyádat. Úgy tettem, mintha magamtól
jöttem volna rá Maxwellék titkaira.
Briggs nyomozó és a társai szkeptikusak voltak. Látták
rajtam, hogy valamit elhallgatok, de én kitartottam a saját
verzióm mellett. Akármilyen fenyegetően és akármilyen
ellenségesen tették fel újra meg újra a kérdéseiket, én
következetesen ugyanazokat a valószínűtlen válaszokat adtam
nekik. Néhány órán keresztül biztos voltam benne, hogy kettős
gyilkossággal fognak vádolni, és hogy életem hátralévő részét
börtönben fogom tölteni.
De reggelre kiderült, hogy a történetem több ponton is igaz:
Egy szociális munkás megerősítette, hogy Teddy Maxwell
testfelépítése tényleg egy ötéves kislányénak felel meg.
 Az Eltűnt és Bántalmazott Gyermekek Országos Központjánál
nyilvántartanak egy Flora Baroth nevű gyermeket, akinek a
fizikai jellemzői megegyeznek Teddy Maxwellével.
Az online ingatlan-nyilvántartás ellenőrzése során kiderült,
hogy Maxwellék mindössze hat hónappal Flora eltűnése előtt
vásároltak egy faházat a Seneca-tónál.
Ted és Caroline hálószobájuk komódjában megtalált
útlevelének gyors ellenőrzése megerősítette, hogy soha nem
jártak Spanyolországban.
És amikor elérték telefonon apádat, Józsefet, ő megerősítette
a történetem több kulcsfontosságú részletét, többek között azt,
hogy a feleségének milyen márkájú autója volt, melyik modell;
ezt az információt egyébként nem hozták nyilvánosságra.
Másnap reggel fél nyolckor Briggs nyomozó elment a
Starbucksba, hogy hozzon nekem egy herbateát és egy tojásos-
sajtos szendvicset, és megengedte Adriannek, hogy bejöjjön a
kihallgatóhelyiségbe. Egész éjjel az előcsarnokban várakozott
egy kényelmetlen fémpadon. Olyan lendülettel kapott a karjába,
hogy felemelt a padlóról. És miután kisírtuk magunkat, el kellett
mesélnem neki az egész történetet.
– Sajnálom, hogy nem értem oda hamarabb – mondta.
Kiderült, hogy Adrian riasztotta a rendőrséget – miután
megérkezett a házamhoz, és odabenn Ted Maxwell holtan
feküdt a padlón.
– Bár ne mentem volna Ohióba – folytatta. – Ha veled
maradok Spring Brookban, mindez nem történt volna meg.
– Vagy mind a ketten halottak lennénk. Ne rágódj azon, hogy
„mi lett volna, ha”, Adrian! Ne hibáztasd magad!
 A Seneca-tótól Spring Brookig körülbelül öt óra az út, de
aznap reggel apád három és fél óra alatt tette meg. Csak
sejtéseim vannak arról, mi minden járhatott a fejében, mialatt
az autópályán száguldott. Adriannel még mindig a rendőrőrsön
voltunk, és édességgel tömtük magunkat, hogy ébren
maradjunk, amikor apád megérkezett. Még mindig pontosan
emlékszem arra a pillanatra, amikor Briggs nyomozó bevezette
őt a szobába. Magas volt, vékony, bozontos volt a haja, ápolatlan
a szakálla, és mélyen beesett, könnyes a szeme. Először azt
hittem, talán egy bűnöző az az egyik szomszédos cellából. De
úgy volt öltözve, mint egy vidéki gazda, csizma volt rajta,
Dickies farmernadrág és kockás flaneling. Letérdelt, megfogta a
kezemet, és elsírta magát.

Egy egész könyvet tudnék írni arról, ami ezután történt, de

megpróbálom rövidre fogni. Apáddal visszamentetek a Seneca-
tóhoz, Adrian pedig New Brunswickba, hogy befejezze az utolsó
évét a Rutgersen. Felajánlotta, hogy menjek vele, és lakjak
ingyen nála, amíg kitalálom, hogyan tovább. De én nagyon
bizonytalan voltam, az életem a feje tetejére állt, és féltem attól,
hogy egy gyenge pillanatban majd hosszú távra fogom
elkötelezni magam. Így hát beköltöztem a pártfogóm
vendégszobájába Norristownban. Nem hittem volna, hogy egy
hatvannyolc éves ember a legideálisabb lakótárs, de Russell
csendes volt, tiszta, és a legszuperebb fehérjeitalporokkal
töltötte fel a kamránkat. Munkát vállaltam egy
sportcipőboltban, hogy legyen állandó bevételem. A
munkatársaimnak volt egy kis amatőr futóegyesületük, és heti
két-három alkalommal futni jártam velük. Találtam egy jó
templomot, ahol rengeteg huszon- és harmincéves hívő volt.
Elkezdtem járni egy önsegítő csoportba, ahol megosztottam a
történeteimet és a tapasztalataimat, hogy ezzel segítsek
másoknak.
Októberben, a hatodik születésnapodon, szerettelek volna
meglátogatni, de az orvosaid lebeszéltek róla. Azt mondták,
hogy még túl labilis vagy, és sebezhető, és még mindig nem
„raktad össze” a valódi identitásodat. Telefonon beszélhettünk
volna, de csak ha te kezdeményezed, te viszont soha nem
mutattál erre érdeklődést.
De apád havonta egyszer-kétszer felhívott, hogy tájékoztasson
a fejlődésedről, és sok e-mailt váltottunk. Megtudtam, hogy egy
nagy parasztházban laksz a nagynénéddel, a nagybátyáddal és
az unokatestvéreiddel, és még nem kezdted el az iskolát, hanem
egy sor terápiás programban vettél részt: művészetterápia,
beszédterápia, zeneterápia, báb- és szerepjátékok és hasonlók.
Az orvosaid megdöbbentőnek találták, hogy nem emlékszel az
éjszakai menekülésünk egyetlen részletére sem. Arra a
következtetésre jutottak, hogy az agyad a traumára adott
válaszként elnyomta ezeket az emlékeket.
Apád volt az egyetlen, aki tudta, mi történt valójában az
erdőben azon az éjszakán. Elmondtam neki az egészet. Persze
őrültségnek tűnt a számára, de miután elküldtem neki anyád
utánozhatatlan stílusú rajzainak másolatát, többé nem voltak
kétségei afelől, hogy igazat beszélek.
Az orvosaid apránként adagolták számodra a tényeket.
Megtudtad, hogy lánynak születtél, akit Florának neveztek el, és
hogy az igazi szüleid neve József és Margit. Azt is megtudtad,
hogy Ted és Caroline nagyon beteg emberek voltak, akik sok
hibát követtek el, a legnagyobbat akkor, amikor elvettek téged a
szüleidtől. A második legnagyobb hibájuk az volt, hogy
fiúruhába öltöztettek, és a nevedet Teddyre változtatták. A
továbbiakban, magyarázták el, hívhatod magad Florának vagy
Teddynek, de választhatsz magadnak új nevet is, és tetszés
szerint öltözhetsz fiúnak vagy lánynak, vagy akár mindkettőnek
is. Senki nem sürgette a döntésedet. Arra bátorítottak, hogy
hagyj időt magadnak, és tedd azt, amit jólesik. Az orvosok meg
voltak győződve róla, hogy valószínűleg évekig fogsz küzdeni a
nemi identitásoddal, de tévedtek. Nyolc hét sem telt el, és te
kölcsönkérted az unokatestvéred ruháit, befontad a hajadat, és
a Flora mellett döntöttél. Azt hiszem, legbelül mindig is tudtad,
hogy lány vagy.

Pár nappal halloween előtt megcsörgetett valaki, és

megdöbbentem, amikor anyám hangját hallottam a vonal túlsó
végén. Ahogy kimondta a nevemet, sírva fakadt. Kiderült, hogy
követte a történetünket a hírekben, és már régóta próbál elérni,
de mivel mindent elkövettem, hogy elkerüljem a médiát, sokáig
nem sikerült megszereznie a számomat. Azt mondta, büszke
rám, hiányzom neki, és megkérdezte, hogy mit szólnék egy
vacsorához. Otthon. Próbáltam tartani magam, amikor
megkérdeztem tőle, hogy mikor, mire ő azt felelte: – Mit csinálsz
most?
Anyám végre leszokott a dohányzásról, remekül nézett ki, és
meglepődtem, amikor megtudtam, hogy újra férjhez ment. Az új
férje, Tony – az a bizonyos férfi a létrán, aki a fonnyadt
leveleket kotorta ki az ereszcsatornából – igazi főnyeremény
volt. Egy támogató csoportban találkoztak, miután Tony fia
túladagolta magát metamfetaminnal. Jó állása van, a Sherwin-
Williams egyik üzletét vezeti, és minden szabad percében
barkácsol. Minden helyiséget kifestett a házban, és újrafugázta
a homlokzat tégláit. Teljesen felújította a fürdőszobát, új kádat
és új zuhanyzót szerelt be, a régi szobámat pedig
fitneszteremmé alakította át, szobabiciklivel és futó-paddal. A
legnagyobb meglepetés az volt, amikor megtudtam, hogy
anyám elkezdett futni! A középiskola alatt Beth meg én
képtelenek voltunk felráncigálni a kanapéról, erre most
kiderült, hogy rendszeresen mozog. Még menő futócuccai is
vannak.
Anyámmal a konyhában ültünk, és késő estig beszélgettünk.
Arra számítottam, hogy el kell majd mesélnem neki a teljes
Maxwell-sztorit, de ő már ismerte a legtöbb részletet. Volt egy
óriási mappája, tele az interneten elérhető, kinyomtatott
történetekkel. Minden cikket kivágott az Inquirerből, és egy
albumba ragasztotta őket. Azt mondta, kisebbfajta híresség lett
belőlem, és az összes régi szomszéd nagyon büszke rám. Listát
vezetett azokról az emberekről, akik felhívták őt, remélve, hogy
újra kapcsolatba léphetnek velem – középiskolai barátok, régi
csapattársak és edzők, a lakótársaim a Safe Harborból. Anya
kötelességtudóan feljegyezte a neveket és a telefonszámokat. –
Fel kellene hívnod ezeket az embereket, Mallory. Tudasd velük,
hogy jól vagy. Ja, és majdnem elfelejtettem a legfurcsábbat! –
Odament a hűtőszekrényhez, az egyik mágnes alól kihúzott egy
névjegykártyát, és a kezembe adta: Dr. Susan Lowenthal, a
Pennsylvaniai Egyetem Perelman Orvosi Karáról. – Ez a nő itt
kopogtatott az ajtón! Azt mondta, valamilyen kutatási projekt
keretében találkoztatok. És évek óta próbál kapcsolatba lépni
veled. Mi a fenéről beszélt?
Azt feleltem, hogy nem emlékszem, aztán betettem a
névjegyet a tárcámba, és témát váltottam. Még mindig nincs
elég bátorságom ahhoz, hogy felhívjam azt a számot. Nem
biztos, hogy hallani akarom, amit dr. Lowenthal mondani akar
nekem. És semmiképpen sem akarok újra közfigyelmet. Nem
akarok híres lenni.
Normális életet akarok. Semmi mást.

Július végén – egy teljes évvel azután, hogy elköltöztünk Spring

Brookból – már arra készültem, hogy beköltözzek a Drexel
Egyetem józankollégiumába. Harminc hónapja tiszta voltam, és
remekül éreztem magam a bőrömben. Egyévnyi gondolkodás
után végre eldöntöttem, hogy pedagógusi képzettséget szerzek,
és kisgyerekekkel fogok foglalkozni. Lehetőleg
óvodáskorúakkal. Századszorra is megkerestem apádat, és
megkérdeztem, meglátogathatlak-e nyáron. És ezúttal, csodával
határos módon, az orvosaid beleegyeztek. Úgy vélték, már jól
alkalmazkodtál az új életedhez, és egyetértettek abban, hogy a
találkozás jót tenne mindkettőnknek.
Adrian azt javasolta, hogy a látogatást bővítsük ki nyaralássá
– csináljunk egy nagy közös utazást. Egész évben tartottuk a
kapcsolatot, és tartottuk egymásban a lelket. Májusban
lediplomázott, kapott egy jó állást a Comcastnál, és Philadelphia
egyik belvárosi felhőkarcolójában dolgozott. Az volt a terv, hogy
meglátogatunk téged New York állam északi részén, aztán
továbbmegyünk északra, a Niagara-vízeséshez, utána pedig
Torontóba. Adrian telepakolt egy nagy hűtőtáskát kajával, és
letöltött egy csomó autós zenét, én pedig egy nagy táskát vittem
magammal, tele neked szánt ajándékokkal.
A Seneca-tótól nyugatra laktatok egy Deer Run nevű
városkában, amelyik egyáltalán nem hasonlított Spring
Brookra. Nem voltak Starbucksok, bevásárlóközpontok vagy
nagyáruházak – csak széles erdősávok, megművelt földek és
elszórt tanyák. Utunk utolsó mérföldje egy kanyargós kavicsos
úton vezetett a Baroth farm kapujához. Apád és a nagybátyád
kecskéket és csirkéket tartottak, a nagynénéd pedig tejet, tojást
és sajtot árult a gazdag turistáknak a Finger Lakes tóvidéke
mentén. Az új otthonod egy terjedelmes, kétszintes, zöld
zsindelytetős rönkház volt. A kecskék a közeli karámban
legeltek, és hallottam a tyúkok kotkodácsolását a pajtában. Az
egész furcsán ismerős volt számomra, habár biztos voltam
benne, hogy még soha nem jártam ilyen helyen.
– Készen állsz? – kérdezte Adrian.
Túl ideges voltam ahhoz, hogy válaszoljak. Csak felkaptam a
táskámat az ajándékokkal, felmentem a lépcsőn a bejárati
ajtóhoz, és becsengettem. Mély levegőt vettem, felkészültem a
sokkra, hogy kislányként látlak. Féltem, hogy furcsa reakciót
váltasz ki belőlem, valamit, ami zavarba hozhat téged vagy
engem, vagy mindkettőnket.
De apád jött ajtót nyitni. Kilépett a verandára, és öleléssel
üdvözölt. Hála az égnek, hízott egy kicsit. Úgy tizenöt-húsz kilót.
Frissen mosott farmert, puha flanelinget és fekete csizmát
viselt. Először csak kezet fogott Adriannel, aztán megölelte őt is.
– Gyertek be, gyertek be – mondta nevetve. – Jó, hogy
megjöttetek.
A ház tele volt meleg, rusztikus bútorokkal, a nagy ablakok a
zöld legelőkre néztek. Apád a nappaliként, konyhaként és
étkezőként szolgáló nagyszobába invitált minket, ahol egy óriási
kőkandalló terpeszkedett, és ahonnan falépcső vezetett az
emeletre. A bútorok között játékkártyák és puzzle-darabok
voltak szétszórva. Apád bocsánatot kért a rendetlenségért; azt
mondta, hogy a nagynénédnek és a nagybátyádnak sürgős
üzleti ügyben el kellett mennie, és rá hagyták az összes
gyereket. Hallottam, hogy odafent játszotok. Visongtatok és
nevettetek, öt gyerekhangot hallottam egyszerre. Apád
bosszankodott, de megnyugtattam, hogy minden rendben van.
Azt mondtam, jó tudni, hogy vannak barátaid.
– Mindjárt szólok Florának – mondta. – De előbb frissüljetek
fel. – Adriannek kávét hozott, nekem pedig egy bögre herbateát.
Egy tál sárgabaracklekvárral töltött aprósüteményt tett elénk. –
Házi linzer – mondta. – Kérlek, vegyetek belőle.
Egy év alatt rengeteget javult az angolja. Még mindig volt egy
vaskos, összetéveszthetetlen akcentusa, de ahhoz képest, hogy
csak néhány éve él az országban, úgy gondoltam, a fejlődés
figyelemre méltó. A kandalló fölött egy nagy festményt vettem
észre, csendes tó békés napsütésben. Megkérdeztem, hogy
édesanyád műve-e, és apád azt mondta, hogy igen, majd
körbevezetett bennünket, és megmutatta a többi vásznat is – a
konyhában, az étkezőben, a lépcsőfordulóban is akadt belőlük.
Az egész ház tele volt velük, tényleg. Apád nagyon büszke volt
édesanyád tehetségére.
Megkérdeztem, rajzolsz-e még, érdekel-e még a művészet, de
azt mondta, hogy nem. – Az orvosok Teddy világáról és Flora
világáról beszélnek. És nincs köztük sok átfedés. Teddy
világában úszómedencék voltak. Floráéban pedig a Finger
Lakes tóvidéke. Teddy világában rengeteg rajz volt. Flora
világában sok unokatestvér, akik segítenek az állatok körül.
Kicsit féltem feltenni a következő kérdésemet, de tudtam,
hogy megbánnám, ha nem tenném meg.
– Mi a helyzet Anyával? Ő is része Flora világának?
Apád a fejét rázta. – Nem, Flora már nem találkozik Anyával.
– Egy pillanatra csalódottnak tűnt. – De persze jobb is így. A
dolgoknak így kell lenniük.
Nem nagyon tudtam, mit válaszoljak, ezért kinéztem a fűben
legelésző fél tucat kecskére. Még mindig hallottam, ahogy az
unokatestvéreid odafent játszanak, és hirtelen felismertem a
hangszínedet és a hanglejtésedet. Pontosan olyan volt, ahogy
emlékeztem rá. Az unokatestvéreid az Ózból játszottak el
jeleneteket. Te voltál Dorothy, az egyik unokatestvéred pedig
Mumpicország polgármestere, és héliumot szívott be egy
lufiból, hogy a hangja viccesen szóljon. – Indulás a nagy
varázslóhoz! – harsogta, és mindannyian viharos kacagásban
törtetek ki.
Aztán mind az öten levonultatok a lépcsőn, és azt énekeltétek,
hogy „ha tudjuk, hol a cél, megyünk, mint a szél”. A legidősebb
unokatestvéred tizenkét vagy tizenhárom éves volt, a
legfiatalabb kislány még totyogós, a többiek pedig valahol a
kettő között. És bár a hajad hosszabb volt, és élénkkék ruhát
viseltél, azonnal felismertelek. Az arcod pontosan ugyanolyan
volt. Minden, ami az arcodat körülvette, más volt – de a lágy,
édes vonásaid nem változtak. Egy mazsorettbotot tartottál
magasan a fejed fölött.
– Flora, Flora, várj! – kiáltotta apád. – Vendégek érkeztek.
Mallory és Adrian. New Jersey-ből, emlékszel?
A többi gyerek megállt, és megbámult minket, de te nem
néztél ránk.
– De most játszunk – magyarázta a legidősebb unokatesód. –
Smaragdvárosba megyünk, és ő Dorothy.
– Flora maradjon – mondta József. – Legyen most valaki más
Dorothy.
Mindannyian tiltakozni kezdtek, azt kiabálták, hogy ez
igazságtalanság, de József kitessékelte őket. – Flora marad. A
többiek később jönnek vissza. Fél óra múlva. Menjetek ki
játszani.
Leültél apád mellé a kanapéra, de még mindig nem néztél
rám. Döbbenetes volt, hogy egy kék ruha és egy kicsit hosszabb
haj mennyit számít. Alig néhány apróság, és már egészen
másképp érzékeltelek. Az agyam pillanatok alatt átkapcsolt az
új nézőpontra. Régen fiú voltál. Most pedig lány.
– Flora, gyönyörű vagy – mondtam.
– Muy bonita – mondta Adrian. – Emlékszel rám, ugye?
Te bólintottál, de még mindig a földet bámultad. Erről
eszembe jutott az állásinterjúm, amikor először találkoztam
veled. A vázlatfüzetedbe rajzoltál, és nem voltál hajlandó a
szemembe nézni. Nekem pedig meg kellett dolgoznom azért,
hogy szóra bírjalak. Úgy éreztem, mintha megint két idegen
lennénk, mintha mindent elölről kellene kezdenünk.
– Hallottam, hogy jövő hónapban kezded az első osztályt.
Várod már nagyon?
Csak a válladat vonogattad.
– Én is elkezdek egy iskolát. Elsőéves leszek a Drexel
Egyetemen. Pedagógiát fogok tanulni, és óvónő leszek.
Apád őszintén örült a hírnek. Azt mondta, ez csodálatos, és
percekig beszélt arról, hogy Magyarországon, a Kaposvári
Egyetemen tanult agrármérnöknek. Úgy éreztem, hogy a sok
beszéddel csak a kínos csöndeket próbálja kitölteni.
Ezért máshogy próbálkoztam.
– Ajándékokat hoztam – mondtam neked, feléd nyújtva a
táskát, és esküszöm, sosem láttam még gyereket, aki ennyire
megijedt volna attól, hogy ajándékot kap. Szabályosan
visszahőköltél a táskától, mintha tele lett volna kígyókkal.
– Flora, ez jó dolog – mondta apád. – Nézd meg, mi van benne,
kérlek.
Letépted a csomagolópapírt az első csomagról – egy doboz
akvarellceruza volt benne, a legkülönbözőbb színekben.
Elmagyaráztam neked, hogy ugyanúgy működik, mint a
hagyományos ceruza, de ha egy csepp vizet adsz hozzá, el tudod
maszatolni a színeket, és olyan hatást érhetsz el, mit ha festenél.
– Az eladó a művészeti boltban azt mondta, hogy nagyon
szórakoztató. Ha esetleg újra ki akarnád próbálni a rajzolást.
– Milyen gyönyörű színek – mondta apád. – Milyen szép,
figyelmes ajándék!
Elmosolyodtál, azt mondtad, „köszönöm”, és kibontottad a
következő ajándékot. Hat viaszsárga gyümölcs volt feküdt egy
fehér selyempapírral bélelt dobozban.
Értetlenül bámultál rám.
– Nem emlékszel, Flora? Ezek csillaggyümölcsök. A
zöldségesnél vettük. Emlékszel arra a napra, amikor
csillaggyümölcsöt vettünk? – Apád felé fordultam. – Néha,
általában délelőtt, elmentünk a szupermarketbe, és én hagytam,
hogy Flora bármit megvegyen, amit csak akar. Bármilyen
ennivalót, de olyasminek kellett lennie, amit még sosem
kóstoltunk, és nem kerülhetett többe öt dollárnál. Egyik nap
kiválasztott egy csillaggyümölcsöt. Úgy találtuk, hogy
hihetetlenül finom! A legjobb dolog, amit valaha kóstoltunk!
Csak ekkor kezdtél végre bólogatni, mintha ismerős lenne a
történet, de nem voltam biztos benne, hogy tényleg emlékszel
rá. Zavarba jöttem, vissza akartam tőled kérni a táskát – tényleg
nem akartam, hogy kibontsd az utolsó ajándékot –, de már késő
volt. Leszedted a papírt, és egy kis füzetet találtál, Mallory
receptjei címmel, amit egy fénymásolóban nyomtattam ki. Az
összes desszerthez, amit együtt készítettünk – a muffinokhoz és
a krémsajtos brownie-hoz, a varázssütiszeletekhez és a házi
csokoládépudinghoz –, legépeltem a hozzávalókat és az
utasításokat.
– Ha valaha újra meg akarnád kóstolni valamelyiket. Ha
esetleg ki akarnád próbálni valamelyik régi kedvencünket.
És te megköszönted, nagyon udvariasan, de tudtam, hogy
felteszed majd a polcra, és soha nem fogod elővenni.
Hirtelen fájdalmasan világossá vált számomra, hogy miért
nem akarták az orvosaid, hogy meglátogassalak – mert te nem
akartad, hogy meglátogassalak. Megpróbáltál elfelejteni engem.
Nem tudtad pontosan, mi történt Spring Brookban, de tudtad,
hogy rossz volt, tudtad, hogy a téma kellemetlenül érinti a
felnőtteket, tudtad, hogy az emberek szívesebben beszélnek
más dolgokról. Szóval továbbléptél, alkalmazkodtál az új
életedhez. És hirtelen megdöbbentő világossággal láttam, hogy
én már soha nem leszek annak a része.
A bejárati ajtó kinyílt, és az unokatestvéreid diadalmasan
bemasíroztak a házba, és a Ding-dong, a boszi halott! című dalt
énekelték, miközben libasorban feldübörögtek a lépcsőn.
Könyörgő arckifejezéssel fordultál apád felé, aki elpirult
szégyenében. – Ez nagyon udvariatlan – súgta oda. – Mallory és
Adrian messziről jöttek hozzánk. Nagyon szép ajándékokat
hoztak neked.
De én úgy döntöttem, hogy elengedlek.
– Semmi baj – mondtam. – Nem bánom. Örülök, hogy ilyen
sok barátod van, Flora. Ez nagyon boldoggá tesz engem. Menj
fel hozzájuk, és játsszatok. És sok sikert az első osztályban, oké?
Elmosolyodtál, és azt mondtad: – Köszönöm.
Persze örültem volna egy ölelésnek is, de be kellett érnem egy
gyors integetéssel a szoba másik végéből. Aztán az
unokatestvéreid után eredtél, és hallottam, ahogy vidáman
csatlakozol hozzájuk, és mindannyiukat túlharsogod. Ding-dong,
a gonosz boszi halott! Aztán megint kirobbant belőletek a
felhőtlen kacagás, miközben apád zavartan a csizmáját
bámulta.
Megkínált bennünket még teával és kávéval, és remélte, hogy
maradunk még ebédre. Elmondta, hogy Zoé nénikéd nagyon
finom paprikást főzött, az a neve, hogy „kecskepörkölt
nokedlivel”. De én azt válaszoltam, hogy indulnunk kellene,
ugyanis Kanadába megyünk, a Niagara-vízesést és Torontót is
meg akarjuk nézni. Udvariasságból még maradtunk pár percig,
aztán szedelőzködni kezdtünk.
Apád látta rajtam, hogy csalódott vagyok. – Néhány év múlva
megpróbáljuk újra – ígérte. – Amikor nagyobb lesz. Amikor
megtudja az egész történetet. Tudom, hogy lesznek kérdései,
Mallory.
Megköszöntem neki, hogy megengedte, hogy
meglátogassalak. Aztán arcon csókoltam, és sok szerencsét
kívántam neki.

Odakint Adrian átkarolta a derekamat.

– Semmi baj – mondtam neki. – Jól vagyok.
– Remekül van, Mallory. Boldognak tűnik. Egy csodálatos
farmon él, a családjával, a természet közepén. Ez egy gyönyörű
hely.
És tudtam, hogy ez mind igaz, de akkor is…
Azt hiszem, valami másban reménykedtem.
A kavicsos felhajtón visszamentünk Adrian kocsijához.
Odament a vezetőüléshez, és kinyitotta az ajtókat. Én pedig
éppen a kilincsért nyúltam, amikor meghallottam, hogy valaki
könnyű léptekkel felém szalad, és éreztem, ahogy teljes
lendülettel a csípőmnek ütközöl. Megfordultam, te pedig
átkaroltad a derekam, és az ölembe fúrtad a fejedet. Nem
mondtál semmit, de nem is kellett. Még sosem voltam ennyire
hálás egy ölelésért.
 Aztán sarkon fordultál, és visszarohantál a házba, de előbb
még egy kétrét hajtott papírlapot nyomtál a kezembe – egy
búcsúrajzot. Akkor láttalak utoljára.
De tudom, hogy apádnak igaza van.
Egyszer, majd tíz vagy húsz év múlva, kíváncsi leszel a
múltadra. Elolvasod majd az elrablásodról szóló Wikipédia-
szócikket, megismered a történet körül keringő pletykákat,
talán még néhány ellentmondást is felfedezel a hivatalos
rendőrségi jelentésben. Talán elgondolkodsz azon, hogy tudtak
Maxwellék ilyen sok embert ilyen sokáig becsapni, vagy azon,
hogyan rakta össze az egész kirakós játékot egy huszonegy éves
drogos. Kérdéseid lesznek arról, mi történt valójában Spring
Brookban.
És amikor eljön az a nap, ez a könyv várni fog rád.
Akárcsak én.
 Köszönetnyilvánítás

Boldog voltam, hogy Will Staehle és Doogie Horner elvállalták a

könyv illusztrálását, még jóval azelőtt, hogy szerződésem lett
volna, vagy kész kéziratom, vagy akár csak világos
elképzelésem arról, mi is legyen azokon a képeken. Köszönöm,
srácok, hogy bíztatok ebben a projektben, köszönöm a
fantasztikus rajzokat, és köszönöm a remek társaságotokat a
karantén ideje alatt.
Dr. Jill Warrington fontos információkat osztott meg velem a
függőségről, a rehabilitációról és a vényköteles
fájdalomcsillapítókról, a lánya, Grace pedig felhívta a
figyelmemet az első változat néhány kínos hibájára. Rick
Chillotnak és Steve Hockensmithnek köszönöm az alapos
olvasást és a jó ötleteket. Nick Okrent segített a mesék
felkutatásában. Deirdre Smerillo jogi kérdésekben támogatott.
Jane Morley távfutással kapcsolatos információkkal látott el. Ed
Milano pedig további szempontokat osztott meg a függőségről
és a felépülésről.
Doug Stewart remek fickó és fantasztikus irodalmi ügynök. Ő
mutatott be Zack Wagmannek, egy csodálatos szerkesztőnek,
aki sok okos tanáccsal látott el. Köszönet továbbá: Maxine
Charlesnak, Keith Hayesnek, Shelly Perronnak, Molly
Bloomnak, Donna Noetzelnek és mindenkinek a Flatiron
Booksnál; Darcy Nicholsonnak a Little Brown UK-nál; Brad
Woodnak és a Macmillan értékesítési csapata többi tagjának;
Molnár Szilviának, Danielle Bukowskinak és Maria Bellnek a
Sterling Lord Literisticnál; Rich Greennek és Ellen Goldsmith
Veinnek a Gotham Groupnál; Caspian Dennisnek az Abner
Steinnél; Dylan Clarknak, Brian Williamsnek és Lauren
Fosternek a Dylan Clark Productionsnél; valamint Mandy
Becknernek és Liya Gaonak a Netflixnél.
Legfőképpen a családomnak vagyok hálás, különösen
édesanyámnak (aki dadaként dolgozott), a fiamnak, Samnek
(aki terepfutó), és a lányomnak, Annának (aki azóta rajzol,
amióta rendesen meg tudja fogni a ceruzát). Nélkülük nem
tudtam volna megírni ezt a könyvet. Vagy a feleségem, Julie
Scott nélkül, akinek ezt a könyvet ajánlom, és akit teljes
szívemből szeretek. XOXOXO.